Binnie Syril

Csak te csókolsz így!

Carla Anderson újságírónő számára óriási előrelépést jelentene, ha rá tudná venni Ted Cartert, a
híres tudósítót, hogy együtt dolgozzon vele egy cikksorozaton. Amikor Carla felkeresi a férfit festői
fekvésű házában, kérése először heves ellenállást vált ki Tedből. Hamarosan mégis be kell látnia, hogy
leküzdhetetlen erő vonzza őket egymáshoz. Carla a férfi szeretője lesz, de reggel kellemetlen
meglepetés éri…
 1. FEJEZET

Ted Carter szokatlan zajra ébredt. Könnyű léptek nesze hallatszott a kertet átszelő kavicsos ösvény
felől. Hogy merészel valaki betörni önként vállalt magányába, ebbe a pokolba? A zaj elült a kert
szélén, a rózsabokroknál. Ted annyira kimerült volt, hogy alig bírta kinyitni a szemét. A sötétben csak
egy árnyat látott, valakit, aki lehajolt, hogy megszagolja a rózsákat.
A férfi izmos karjával bosszúsan a mankókra támaszkodott, amelyek segítségével, ha nem is
kecsesen, de biztosan tudott mozogni. Felállt, és megpróbálta megtartani az egyensúlyát. Felkapcsolta
a külső világítást, amely fényárral borította be a kertet. Most már kivette a betolakodó apró, törékeny
alakját. Az idegen jókora sapkát viselt, ami lecsúszott a fejéről, amikor gyorsan hátralépett, és az arca
elé emelte a karját, mintha az éles fénytől akarná óvni a szemét.
Carla Anderson felemelt karja mögül a vakító fénycsóvába nézett, s így képtelen volt bármit is
felismerni a sötét teraszon.
– Ki maga, és mi az ördögöt keres itt? – kérdezte Ted, miközben lassan közeledett az idegen felé. A
dús, szőke haj és a csillogó, arany fülbevalók elárulták, hogy a betolakodó nő.
Carla egy lépést hátrált, és megborzongott. Libabőrös lett a háta a férfi mély hangjában bujkáló
leplezetlen fenyegetéstől. Hallotta, amint lassan közeledik felé. Carlának nem tűnt fel, hogy haragja
ellenére a férfi szokatlanul lassan ér oda hozzá. A lány minden erejével azon volt, hogy megőrizze a
lélekjelenlétét ebben a kellemetlen helyzetben.
Ez aligha Ted Carter háza, gondolta magában. Visszanézett a keskeny ösvényre, és most már azt is
észrevette, hogy az két rózsákkal teli virágágyást választ el egymástól. Talán rossz címet adtak meg
neki, s a férfi, aki feltartóztathatatlanul közeledik felé, remete, és nem az egykori kiküldött tudósító,
Ted Carter, akivel Glen Larsonnak, a Baltimore Metropolitan főszerkesztőjének utasítására Carlának
találkoznia kell.
Carla megpróbált visszaemlékezni arra, mit mondott neki Larson ma délutáni rövid és
meglepetésszerű találkozójuk során. Máskor mindig Don Rosstól, a képszerkesztőség vezetőjétől
kapta a megbízásokat. Amikor Larson magához rendelte, Carlának nem kellett arra vesztegetnie az
idejét, hogy kitalálja, mit akarhat tőle a lap első embere.
A férfi elmesélte neki, hogy Ted Carter megsebesült a Közel-Keleten, műtétek sorát hajtották végre
rajta, és több mint egy éve lábadozik. A főszerkesztő vissza akarta szerezni a tudósítót, Ted Cartert,
továbbá fel kívánta menteni Carlát eddigi fényképészi munkaköréből, hogy a lány együtt
dolgozhasson Carterrel egy fontos cikksorozaton, amely szerte az Egyesült Államokban megjelenik
majd. Carla nevét jutalomképpen fel fogják tüntetni a cikkek alatt, s ez olyan ritkán adódó lehetőség,
amelynek segítségével a lány előbbre juthat a szakmában.
Carla az egész délutánt azzal töltötte, hogy átnézte Ted Carter írásait a Metropolitan irattárában. A
férfi könnyen érthetően és lebilincselően írt, akár helyi eseményekről számolt be, akár a Közel-
Keletről tudósított. A lány eddig örült a közösen végzendő munkának, most azonban, hogy szemtől
szembe találta magát ezzel a fenyegető alakkal, aki még mindig a sötétben állt, átkozta az ostobaságát,
amiért nem hívta fel előzőleg Cartert, és nem ellenőrizte a címét.
– A maga helyében nem térnék le jobban az ösvényről! – kiáltotta a pimasz férfihang. – Maga
mögött már csak bozót és szederbokrok vannak, meg egy meglehetősen meredek lejtő.
Carla megborzongott. Megtorpant és várt.
Ted szinte érezte a lányból sugárzó félelmet. Épp elégszer tapasztalta már ezt ahhoz, hogy tudja, ő
az oka a rémületnek. – Sajnálom, hogy magára kiabáltam – mondta bocsánatkérőn. – Menjen el!
Ugyanazon az ösvényen távozhat, amelyen bejött. Nem mozdulok innen, nincs mitől tartania.
A férfi utóbbi mondatától, vagy talán attól, ahogyan kimondta, Carla riadalma szertefoszlott,
mintha soha nem is létezett volna. – Miért kellene félnem magától? – kérdezte.
Ted hitetlenkedve felnevetett. – Ne ámítson! A külsőmtől ijedt meg.
Roppant furcsa, gondolta Carla. – Nézze – kezdte türelmesen, mintha egy gyerekkel beszélne –,
sötét van, és maga a fényen kívül áll. Még azt sem tudom kivenni, hogy magas-e vagy alacsony,
szőke-e vagy barna. Miért izgatnám magam a külseje miatt?
Minek vesztegessem az időt magyarázkodással? – gondolta Ted magában. A kettejük között beállt
csendben tisztán ki lehetett venni az éjszaka hangjait.
 – Ki maga, és mit keres itt? –kérdezte Ted fásultan. Határozott gyanú merült fel benne, de azt
remélte, téved. Talán csak eltévedt ez a nő, vagy a helybéli önkéntes tűzoltócsapat javára gyűjt. Akár
az egyik szomszédja is lehet, mivel Ted eddig még egyikükkel sem ismerkedett meg.
– Carla Anderson vagyok, a Baltimore Metropolitantől. Maga Ted Carter? – Minden józan
megfontolás ellenére a lány azt remélte, hogy a barátságtalan férfi nemmel fog felelni.
– Igen, én vagyok Ted Carter. Mit akar?
Hazamenni, enni valamit és erőt gyűjteni a holnapi naphoz, gondolta Carla. – Fényképész vagyok –
világosította fel a férfit ridegen. – Glen Larson küldött ide, hogy megbeszéljem magával a közös
munkát, egy hosszabb időt igénybe vevő megbízáson. Azt ígérte, felhívja magát, de gyanítom, hogy
nem tette meg. – Carla elfojtott egy sóhajt.
– De, felhívott.
– Akkor miért nem arról beszélgetünk ahelyett, hogy itt a kertben álldogálnánk? – kérdezte a lány
türelmetlenül.
– Larson álmodozó, Anderson kisasszony. Megmondtam neki, hogy nem érdekel a…
– Nem érdekli a dolog? – tört ki ijedten Carlából.
– Így van. Azt is megmondtam neki, hogy puszta időpocsékolás volna ideküldenie valakit. Nem
akarom megváltoztatni a véleményemet. És ha most lenne olyan kedves, és távozna… – sürgette Ted
ismét a lányt.
Carla összeszorította a száját. Úgy tűnt, vége annak az álomnak, hogy a cikkek alatt ott áll majd az
ő neve is, és ezzel a Metropolitannél tervezett pályafutásának is befellegzett. Larson haragja lesújt rá,
az újságírás számkivetettjei közé fog tartozni. Megpróbált úrrá lenni egyre növekvő dühén. Nem jutna
közelebb a céljához, ha kereken megmondaná barátságtalan munkatársának, mit gondol róla.
– A személyem ellen van kifogása, ezért nem akarja elfogadni a megbízást? Talán szívesebben
dolgozna egy másik fényképésszel? Vagy nem tartja túl sokra a női nemet, és nem szeretne együtt
dolgozni egy nővel? – Carla kihívóan felszegte az állát.
Ted figyelmesen végigmérte az előtte álló lányt. Sötét nadrágjában, gallér nélküli, katonai
kabátjában, kissé kócos, szőke hajával inkább utcagyereknek nézett ki, mint hivatásos újságírónak. –
Egyik sem talált – mondta végül a férfi. – Semmi kifogásom sincs a személye ellen. Megmondtam
Larsonnak, hogy a könyvrovatomon kívül más munkát nem vállalok, főleg nem egy másik
munkatárssal. Egyedül szoktam dolgozni, ezt ő nagyon jól tudja, és most már maga is. Tegye meg
mindannyiunknak azt a szívességet, hogy most hazamegy!
Carla meg se moccant. Szétterpesztett lábakkal állt, és kezét keskeny csípőjére tette. – Egy szót
sem értek abból, amit mond, és azt sem tudom, mi közöm a Larson és maga között folyó vitához. Nem
tetszik nekem ez a dolog! Reggel hat óta talpon vagyok, és most tettem le először a kezemből a
fényképezőgépet. A ma estére tervezett dolgaimat a következő hétre kellett halasztanom, a vacsoráról
már nem is szólva. Az udvariasság legelemibb szabálya…
– Ha betartaná az udvariasság szabályait, nem hatolt volna be meghívás nélkül a kertembe.
– Csöngettem.
– Semmit sem hallottam.
– Az a benyomásom, hogy akkor sem felelt volna, ha hallja – vetette oda Carla Tednek, aki még
mindig a sötétben állt.
– Jók a megérzései, hölgyem. Ilyen jól bánik a fényképezőgéppel is?
– A főnököm becsüli a munkámat – válaszolta Carla. Saját magának nem volt túl nagy véleménye
arról, amit csinált.
– Don Ross igényeinek nem könnyű megfelelni, éppannyira nem, mint Larsonéinak.
– Don tudja, hogy mindig elvégzem a rám bízott feladatot. – Akármilyen kellemetlen legyen is az,
tette hozzá magában. – Nem gondolja, hogy legalább némi magyarázattal tartozik nekem?
– Magyarázattal? – visszhangozta Ted fáradtan. Nem akart tovább, beszélni. Azt kívánta, bárcsak
elmenne már ez a nő. Szemlátomást nehezebb megszabadulni Carla Andersontól, mint elsőre gondolta.
Olyan dolgokba kellene beavatnia a lányt, amelyeket senkivel sem kívánt megosztani, mégis
váratlanul csodálni kezdte Carlát. Olyasmit fedezett fel benne, ami egykor őrá is jellemző volt: a
rendíthetetlen konokságot. Nem fog odáig elmenni, hogy a külsejével futamítsa meg a lányt, ám
bármennyire is berzenkedik ettől, meg kell magyaráznia neki, miért vonakodik elfogadni a megbízást,
különben Carla valószínűleg az egész éjszakát a teraszon tölti.
 – Üljön le! – mondta végül. – Ne oda! – kiáltotta, amikor a lány a teraszon álló egyik székhez
lépett. – A kőpárkányra, ott jobbra magától. –Carla megtorpant a férfi hangjának kemény csengésétől.
Fáradtan lehajolt, hogy felvegye a sapkáját, majd leült a számára kijelölt helyre.
– Rendben. Glen Larson, nagyra becsült főszerkesztőnk tehát megbízást eszelt ki az épülésemre.
Csak épp nekem nem származna ebből semmiféle hasznom.
– Miért nem? – kérdezte Carla akire mély benyomást tett, hogy valaki, méghozzá egy visszavonult
külföldi tudósító szembeszegülni merészel Larson vasakaratával. – Magának nem kell éppúgy
végrehajtania a megbízatásokat, mint a többieknek? És miért nem érdekli a dolog?
Ted a beszélgetés során abból a feltevésből indult ki, hogy mint mindenki más a Metropolitannél,
Carla is hallott arról, ami vele történt. Lehetséges, hogy Carla Anderson nem tud a
szerencsétlenségről? – Hát nem mondta el magának Larson, hogy jó okom van arra, hogy ilyen
elvonultan éljek?
– Még csak két éve dolgozom a lapnál – magyarázta a lány. – Tudom, hogy minden héten van egy
rovata. Larson úr említette, hogy balesetet szenvedett a Közel-Keleten, és utána sokáig kórházban
volt…
– Ez így nem egészen fedi a valóságot – szakította félbe a lányt Ted. Mély lélegzetet vett, a
kovácsoltvas padhoz lépett, leült, és fejét a mögötte húzódó hűvös kőfalnak támasztotta. – Több mint
egy évig tudósítottam a lapot a Közel-Keletről. Rövid hírekkel kezdtem, majd izgalmasabbnál
izgalmasabb eseményeknek jártam utána, valójában azonban mindig is tudósítóként akartam dolgozni.
Gürcöltem, mint egy megszállott, és az sem izgatott, ha a tűzvonalba küldtek. Alig vártam, hogy
repülőre ülhessek.
Ted egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha ezzel kitörölhetné agyából a fájó emlékeket. – Nos,
egyik nap a terepjárómmal semleges területen vágtam át, egy rakétakezelő azonban nem vette
figyelembe a hely jogállását. Az autóból egy maréknyi ócskavas maradt, és én sem jártam sokkal
jobban. –Azt elhallgatta a lány előtt, mi történt a terepjáró többi utasával. Carla megmarkolta a
kőkerítés kemény peremét, és megborzongott. Nem a kő kellemetlen nyirkosságától, hanem a férfi
hangjában bujkáló keserűségtől.
– Azt hittem, csak idő kérdése, és ismét olyan állapotban leszek, hogy visszatérhetek Marylandbe,
és az lehetek, aki korábban is voltam – mondta Ted halkan.
– Miért ne lehetne? – kérdezte Carla lágyan: Úgy érezte, mintha megbabonázta volna a férfi
csendesen előadott története.
Ted ismét a mankóira támaszkodott, és begyakorlott mozdulattal felállt. – Egy újságírónak
képesnek kell lennie arra, hogy a hírek nyomába szegődjék, méghozzá iziben. Ezek a… – Nagyot
nyelt, a lábára és a mankókra mutatott, bár Carla nem láthatta őt. – Ezekkel a mankókkal nem igazán
lehet hírek után futkosni. A lábamat pedig drót fogja össze.
Miért mesél el nekem ez a férfi olyan dolgokat, amelyek ledöntik a maga körül régóta, nagy
gondossággal felépített falakat, tűnődött Carla, és miért dúlja fel ennyire, ha valaki meglátja, hogy
mankót használ? Ted mély, olykor nyers hangját hallgatva a lány megpróbálta elképzelni a hozzá
tartozó testet. Szívesen közelebb ment volna, hogy megnézze, amit a férfi oly aggódva rejteget előle,
de valami visszatartotta. Ted Carter láthatatlan korlátokkal vette körül magát, és Carla legjobb
szándéka mellett sem tudta áthágni ezeket.
A lány megpróbált úrrá lenni újságírói kíváncsiságán. –Nem tevékenykedhetne az íróasztala
mellett, főszerkesztőként? – faggatta tovább a férfit. Egy pillanatra teljesen elfelejtette, hogy
látogatásának célja végül is nem más, mint hogy együttműködésre bírja Tedet. – Nincs jogom arra,
hogy mások terhére legyek.
Carla nem igazán értette, mit akar ezzel mondani Ted. – Hogy a terhére legyen? – Ennek semmi
értelme. Larson bizonyára sürgősen vissza akarja szerezni Cartert, ha még arra is gondja volt, hogy őt
ideküldje. Ezt azonban felesleges elmondania Tednek, a férfi alighanem csak közömbösen vállat
vonna.
– A főnököm megkapta a kórházi zárójelentéseim másolatait – folytatta Carter –, de még nem látott
a hazatérésem óta.
– Miért nem? – Carla emlékezett arra, hogy Larson említette Ted műtéteit, és azon töprengett, vajon
a főszerkesztő olyan ember-e, aki nem tudja elviselni mások betegségét.
– Senkit sem akartam látni, és Glen mindeddig tiszteletben tartotta ezt az óhajomat. Ha egyszer is
látott volna, kétlem, hogy megpróbálna visszacsábítani a városba – fejezte be Ted egy mély sóhajjal.
 – Nem értem. Azt mondja, nem tud rendesen járni, de ez senkit sem zavarna. A kiadó épületében
végül is éppen elég felvonó van.
Ted elátkozta magában ezt a nőt, akinek a megjelenése rábírta, hogy máris ilyen sokat eláruljon
magáról. – A terepjárót apró darabokra szaggatta a rakéta. És… – Megakadt, mert a következő
szavakat nem volt könnyű kiejtenie. – Nem csak a lábam sérült meg. – Görcsösen nyelt egyet. –
Testemnek ezt a részét legalább megvédte az erős vászonruha. Az arcommal azonban nem volt ilyen
szerencsém.
– Az arca! – tört ki Carlából, és észre sem vette, hogy hangosan beszél.
– Pontosan. Amióta több mint egy éve hazatértem, ez a ház és néhány kórházi szoba jelentette
számomra a világot.
– Senki sem látogatta meg? – érdeklődött Carla hitetlenkedve.
És a családja? – kérdezte volna meg szívesen. A barátai? A szeretője? Mi történik, ha nehezére esik
a magány? Vagy érzéketlen az olyan emberi szükségletek iránt, amelyek mindnyájunkban megvannak?
Kérdések tolultak fel benne, de egy szót sem szólt.
– Nem, senki sem látogatott meg, amióta hazaengedtek a kórházból – felelte végül a férfi. – És én
sem látogattam meg senkit. Így akartam, és ennek továbbra is így kell lennie. Jól boldogulok egyedül,
senkire sincs szükségem.
Carla elképedt. – De biztosan…
– Anderson kisasszony, maga még nem volt ilyen helyzetben. Nem tudja, hogy milyen az, ha
valaki, akit maga… aki fontos magának, megrémül a látványától. Remélem, sohasem fogja
megismerni ezt az érzést. Megégettem magam, hölgyem, a szó szoros és átvitt értelmében is. A fenébe,
el tudja képzelni milyen benyomást keltenék egy gyanútlan riportalanyban? Semmi kedvem sincs
nézni, hogyan sütik le az emberek zavarukban a szemüket, vagy még rosszabb esetben, hogyan
fordulnak el tőlem rémülten. Köszönöm szépen, ebből nem kérek!
– És mi van, ha Larson nem fogadja el az elutasító válaszát? –kérdezte Carla, akit mélyen
megrendítettek Ted keserű szavai.
– Akkor felmondok – mondta a férfi habozás nélkül. Nyugodt és határozott kijelentésétől Carla
megborzongott. Tudta, hogy Ted tényleg beváltaná az ígéretét.
– A lap sem érdekli már? Keményen megküzdött azért, hogy eljusson oda, ahol ma tart.
– A lap remekül boldogul nélkülem, és ez fordítva is igaz.
– Eltékozolja a tehetségét – mondta a lány a fejét rázva. Nagyon jól tudta, mit jelent egy
elpocsékolt élet.
– Az én életemről van szó – ellenkezett a férfi nyersen. – Mindig igyekszik megváltoztatni azokat
az embereket, akiket még csak nem is látott?
Carla arca pírtól égett, és örült, hogy a férfi túl messze áll tőle ahhoz, hogy észrevegye. –
Természetesen, van bennem némi segítőkészség. Miért kérdi? Nem akarom megváltoztatni, csak
szeretnék együtt dolgozni magával.
– Miért? – kérdezte szűkszavúan Ted.
– Megváltozna a véleménye, ha elmondanám? – kérdezte Carla reménykedve.
Ted tudta, mi lesz a lány válasza, mégis felébredt benne a kíváncsiság. – Próbálja meg! Mindig
készségesen hallgatok meg másokat–felelte nem túl szívélyesen a férfi.
– Új ötleteket adhatnék magának – kezdte Carla.
– Általában egyedül szoktam dolgozni.
– Ha az ember együtt dolgozik valakivel, újabb távlatok nyílhatnak meg előtte.
– Gondja van az írással?
– Erről szó sincs, de nem untatja, hogy folyton csak könyvkritikákat ír?
– Nem.
– Nem tart attól, hogy a cikkei kissé… egysíkúvá válnak?
– Eddig még nem vettem ilyesmit észre – felelte szárazon Ted.
– Beszerezhetném magának a szükséges értesüléseket, ahogyan korábban maga csinálta.
– Telefonon szoktam anyagot gyűjteni. Ez minden? – kérdezte a férfi. Mindennek ellenére
lenyűgözte a Carla hangjából kiérződő lelkesedés, és az az állhatatosság, amellyel a lány megpróbálta
meggyőzni őt.
Nem, nem csak erről van szó, felelte magában Carla. Még egy érv szól a közös munka mellett, de a
lány nem tudta, lesz-e bátorsága azt is előadni. Ted Carter jóindulatára kellene építenie vele, és azok
után, amit eddig hallott tőle, nem volt biztos abban, van-e ilyen a férfiban. Kiszolgáltatja magát egy
ismeretlennek, mégsem hagyhatja ki ezt a lehetőséget sem. Mély lélegzetet vett.
– Számomra a hivatásom a legfontosabb az életben – mondta Carla. A Metropolitannél végzett
munka nélkül nem bírta volna ki az utóbbi két évet. Nem azért dolgozom, hogy élhessek, döbbent rá
hirtelen, hanem azért élek, hogy dolgozhassak. – Ha olyan kiváló újságíróval dolgozom együtt egy
terjedelmes cikksorozaton, a kitűnő megbízásokhoz vezető összes ajtó megnyílhat előttem –
magyarázta Tednek őszintén.
– Aha, a hölgy sikeres előmenetelre pályázik!
– Ezen a téren magának is vannak tapasztalatai – vágott vissza Carla.
– Legalább őszinte. – Ted keserűen felnevetett. – Nagyon sajnálom, hogy nem segíthetem elő az
érvényesülését, Carla.
– Várjon egy percet! – A lány félbeszakította a búcsúzkodást. – Azt mondta, ha elárulom, miért
akarok mindenáron magával dolgozni, esetleg megváltoztatja az elhatározását. Én betartottam az
egyezség rám vonatkozó részét. Maga miért nem állja a szavát? – kérdezte Carla kihívóan. Tudta,
hogy ezzel az összes aduját kijátszotta.
– Csak azt ígértem, hogy meghallgatom, és nem azt, hogy megváltoztatom a véleményemet.
– Köszönöm az őszinteségét! – tört ki Carlából.
– Megértem, hogy csalódott – mondta Ted. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy a lány lelkesedése
annyira lenyűgözte, hogy maga is enyhe csalódást érez. Mindkettőjük számára az lesz a legjobb, ha
befejezik ezt a beszélgetést. – Sajnálom, komolyan sajnálom. A felesleges utat, amelyet megtett, az
elmaradt vacsorát és az elszalasztott találkát is.
– Találkát? – Carla azon töprengett, hogy jutott a férfi erre a következtetésre.
– Azt mondta, ma este tulajdonképpen mást akart csinálni. Feltételezem, hogy találkozót beszélt
meg valakivel.
– Szó sem volt találkozóról – felelte Carla bosszúsan. – Az igazán jó újságíró nem épít
feltételezésekre, Carter úr. – Nem akarta a férfit felvilágosítani arról, hogy valójában az
úszómedencével volt találkája. Az úszás annyira kimeríti, hogy legalább néhány éjszakát megúszik
rémálmok nélkül. Alapjában véve ő pont annyira magányos, mint Ted, legalábbis, ami az élet
fontosabb területeit illeti.
Carla mogorva válaszából és fakó hangjából Ted megérezte, hogy magánéletének említésével
megbántotta a lányt. Talán nem is jár szórakozni. Nem kellett volna feszegetnie ezt a kérdést, végül is
semmi köze ahhoz, mivel tölti Carla a szabadidejét, azt pedig nagyon is jól tudta, mit jelent, ha
visszautasítják az embert. – Bocsásson meg, kérem. Nem akartam a ma estére vonatkozó elképzeléseit
kigúnyolni. A hiábavaló útért azonban Larsonnak kell szemrehányást tennie. Talán kárpótolja az
elvesztegetett idejéért.
– Hát ez remek! Már alig várom, hogy beszámolhassak Larsonnak a megbeszélésünkről. – Bármit
is fog végül a főszerkesztőnek mondani, az biztos, hogy nem kér tőle kártérítést az elpocsékolt időért.
–Nos – mondta Carla sóhajtva –, részben én is hibás vagyok. Kapcsolatba kellett volna lépnem
magával, mielőtt idejöttem. A főnököm azonban azt mondta, mindent elintéz, és természetesen
eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, megtette-e. Neki nem szokás kérdéseket feltenni. Ennyit a
vak bizalomról! – zárta le a beszélgetést megtörten, és felállt a kerítésről. – Jó éjt, Carter úr! – tette
hozzá lágyan, és lassan visszaindult a kocsijához.
– Viszontlátásra, Anderson kisasszony – felelte Ted gépiesen, miközben a lány lépteinek egyre
halkuló visszhangját hallgatta. Egyszerre felbúgott a kocsi motorja. Ted eloltotta a villanyt a teraszon.
Ismét minden sötét és nyugodt lett, de sem a sötétség, sem a nyugalom nem volt már ugyanaz, mint
Carla látogatása előtt. Úgy tűnt, a mindent beborító magány, amely mostanáig eltompította a férfi
érzelmeit, ugyancsak megváltozott.
Ted Carter úgy viseli a magányát, mint egy kabátot, állapította meg magában Carla, miközben
hazafelé tartott Baltimore-ba. Megborzongott, és akaratlanul is szorosabban markolta meg a kormányt,
amikor arra gondolt, hogy a férfi egy éve nem találkozott senkivel. Önként arra kárhoztatta magát,
hogy élete hátralevő részét teljes elzártságban töltse, egy börtönőr nélküli cellában, amelynek ajtaját
saját elhatározásából csapta magára.
Carla gondolatai még akkor is Ted Carter körül jártak, amikor megérkezett a Federal Hillen lévő
kétszobás lakásába. Ő is magányos volt, de másképp, mint a férfi, aki elhatározta, hogy élete végéig
sötétben marad. Tulajdonképpen mi közöd hozzá? – töprengett magában ingerülten. Végül is nem a te
dolgod. Hová lett a gondosan őrzött távolságtartásod?
Készített magának valami harapnivalót, hogy elterelje a gondolatait a félresikerült estéről és a
férfiról, aki mindezért felelős. A hideg sült csirke és a friss saláta ropogtatása közben azon töprengett,
milyen magyarázattal szolgáljon másnap reggel Glen Larsonnak. Erre a gondolatra kirázta a hideg.
Sem a vacsora, sem az utána csemegeként elfogyasztott csokoládés sütemény nem vitte közelebb a
megoldáshoz, Carla megborzongott. Egyszerre megérezte, hogy a fürdővíz már régóta kihűlt. Kiszállt
a kádból, beleburkolódzott egy puha, rózsaszínű törülközőbe, a hajára pedig egy kisebbet csavart.
Miután megtörölközött, szemügyre vette magát a tükörben. Most, huszonnyolc évesen is ugyanúgy
nézett ki, mint amilyennek Tim szerette: karcsú és ápolt volt. Telt, feszes melle és teste lágy vonalai
csodálatosan illettek Tim férfias, kisportolt alakjához. Még most is utána sóvárgott, egyedül őutána. A
férfi halálát követően nem talált senkit sem, aki pótolhatta volna. Még csak meg sem próbálta más
férfival betölteni a helyét.
Carla belebújt egy térdig érő, puha hálóingbe, és megszárította csaknem derékig érő haját, amelyet
munka közben mindig feltűzve hordott.
Azért nem panaszkodhatom, mondta magának, miközben a hűvös paplan alá csúszott a sötét
hálószobában. A szüleire gondolt, akik meghatóan igyekeztek betölteni az űrt, amely Tim halála után
támadt az életében.
Mi lehet Ted Carterrel? Carla lehunyta a szemét, és azon töprengett, vajon van-e valaki, aki annyira
közel áll a férfihoz, hogy megpróbálja lerombolni a falakat, amelyekkel Ted körülvette magát.
Megpróbálta elképzelni, milyen lehet teljesen egyedül élni, és senkit sem látni. Emlékezett még arra,
hogyan kellett neki is megküzdenie a magánnyal, s ez a küzdelem még ma is tart. Szerencsére neki ott
vannak a szülei és a barátai.
Amikor Tim még élt, az idejüket megosztották a házasság és a hivatás között. Férje halála után
Carla kizárólag a Metropolitannél végzett munkájára összpontosított. Éjszakánként és hétvégeken is
dolgozott, ha kellett. Nem igazán tudta az okát, mégis rendkívül sajnálta, hogy Ted Carter ennyire
megközelíthetetlennek bizonyult. Hosszasan töprengett azon, mi lehet a férfi viselkedésének kulcsa.
Ezen az éjjelen Carla nagyon nyugtalanul aludt. Kimaradt az úszás, és így nem volt elég fáradt.
Ezúttal azonban nem Timről álmodott, mint oly sokszor, hanem egy férfiról, akit ketrecbe zártak. Nem
tudta kivenni az arcát, de amikor felriadt, ez a kép lebegett a szeme előtt. Mi van veled, Carla,
tépelődött, és bosszankodott, hogy a vasálarcos férfiról álmodott, ahogy magában elnevezte. Nem
lehetsz rabja egy olyan embernek, aki még arra sem hajlandó, hogy a szemedbe nézzen, arra meg
aztán végképp nem, hogy együtt dolgozzon veled. Azok a férfiak sem érdekelnek, akiket láthatsz,
akkor miért érdeklődnél pont egy olyan iránt, akit látni sem akarsz? Felejtsd el!

2. FEJEZET

Carla néhány irattartóval a hóna alatt lépett be másnap reggel Michelle, vagy ahogyan röviden
becézték, Mickie Lewinnek, a Metropolitan könyvtárosnőjének az irodájába. Mickie egyike volt
azoknak a munkatársnőinek, akiket elsőként ismert meg, amikor gyakornokként a laphoz került. Előző
nap szívességből kikereste Carla számára Ted Carter cikkeit, és éj szakára kikölcsönözte neki. Carla
most visszahozta az anyagot, ezzel is tovább halogathatta az elkerülhetetlen találkozást Glen
Larsonnal. Amikor Mickie észrevette, hogy Carla feléje tart, azonnal felállt.
– Nagyon köszönöm a fáradozásodat – mondta Carla, és visszaadta az irattartót.
– Szóra sem érdemes. Megtaláltad, amit kerestél?
Egy másodpercig Carla nem tudta, mit feleljen erre. Azzal tisztában volt, hogy szokatlanul élénken
érdeklődik egy olyan férfi iránt, akivel sohasem fog együtt dolgozni, s akit még csak látni sem fog.
Most, hogy ilyen sok mindent megtudott róla, mégis képtelen volt egyszerűen kitörölni az
emlékezetéből. A munkatársa akart lenni.– Kezdetnek nem volt rossz felelte tétovázva.
– Képriportot készítesz róla?
A kérdésben rejlő keserű gúny szíven ütötte Carlát. Ted Carter aligha engedné meg bárkinek is,
hogy lefényképezze! – Nem, szó sincs ilyesmiről – mondta sóhajtva. – Mickie, milyen ember
egyébként Carter?
– Úgy érted, milyen volt? – kérdezte Mickie, és figyelmesen nézte Carlát.
– Valószínűleg így értettem.
 – Nem csak kíváncsiságból teszed, ugye?
– Tudod, hogy nem rabolnám feleslegesen az idődet.
– Ráérsz meginni velem egy kávét?
Miután Carla igennel felelt, egyszerre a székben találta magát egy csésze kávéval és egy
süteménnyel teli tányérral az orra előtt.
– Nos, rendben, hölgyem, kezdhetjük. Ugródeszkának szánod a Tedről készítendő cikkedet, hogy a
fényképészetről az újságírásra nyergelj át?
– Aligha! – Carla nevetett. – Nem tudok írni, csak felvételeket készítek a fényképezőgépemmel.
Ezenkívül tiltják a szakma szabályai, hogy munkatársakról írjunk cikket, hacsak nem nyerték el a
Pulitzer-díjat, vagy… .
– …vagy nem készültek ki a Közel-Kelet poklában – vágott Mickie Carla szavába.
– így van – helyeselt halkan a lány. – Larson úr olyasmit említett, hogy együtt kell dolgoznom Ted
Carterrel.
Erre a bejelentésre Mickie hátradőlt a széken, és kérdően pillantott Carlára. – Nem gondoltam
volna, hogy tényleg visszajön ide dolgozni.
Ha rajta múlik, nem fog, gondolta Carla. – Egyelőre még nem is jött – mondta aztán hangosan, és
felsóhajtott. – Ezért csaknem biztos, hogy semmi sem lesz a megbízásból. – Nem volt ereje ahhoz,
hogy bevallja Mickie-nek: Ted kerek perec elutasította. – Mesélj róla valamit! Lehet, hogy együtt kell
majd dolgoznom vele, és Larsonnál aligha tudakozódhatok felőle.
– Miért érdekel ennyire?
– Magam sem tudom – felelte Carla őszintén.
Már régóta nem kavarta fel ennyire semmi és senki. Egyetlen férfi sem érintette meg így, ezt be
kellett vallania magának. – Csak annyit mondhatok, hogy nem tudom kiverni a fejemből, amióta
tegnap este nála jártam.
Mickie felegyenesedett. – Kint voltál nála?
Carla bólintott. – Igen, Larson utasítására.
– És láttad Tedet?
– Nem. Nem akart látni, a közelébe sem engedett.
– Ez nem lep meg – felelte Mickie – Néhányszor beszéltem vele telefonon, amióta visszatért az
Államokba. Adatokat szokott kérni tőlem a cikkeihez. Úgy éreztem, egészen jól boldogul ott vidéken.
Ezzel Carla is egyetértett, de nem akarta félbeszakítani Mickie gondolatmenetét.
– Hát igen, Ted Carter. Ő olyan törtető, vagyis inkább csak az volt, aki kizárólag a hivatásának él.
Egy érdekes témáért akárhová elment, bármennyi idejébe is került. Olyan megszállottan dolgozott,
mintha csak be akart volna bizonyítani valakinek valamit. Mindamellett sohasem volt kíméletlen
másokkal szemben. Mindig pontosan és hiánytalanul visszaadta az iratainkat, és sohasem sürgetett, ha
külső forrásból kellett beszereznünk az anyagot. Becsületes fickó, és ami a Közel-Keleten történt vele,
borzasztó nagy igazságtalanság.
– A Közel-Keleten… A rakétatámadásra gondolsz, ami a terepjáróját érte?
– Természetesen arra is. Tulajdonképpen azonban Eleanor Hansenre gondoltam. Ő is itt dolgozott
nálunk. Eleanor és Ted együtt élt, de amikor Ted összetörve hazatért…
– Elhagyta? Az arca miatt? – kérdezte Carla felindultan.
– Így valahogy. – Mickie keserűen mosolygott. – Eleanor divatmaca volt, igazi csinibaba. Télen
síelés, nyáron tenisz. Nem engedhette meg magának, hogy olyan férfira várjon, aki hosszú időre
ágyhoz van kötve. Elhagyta egy másik kedvéért, aki jobban illett az életmódjához.
Carla összerezzent. Nem csoda, ha Ted Carter ennyire elzárkózott egy ismeretlen elől. – Miért
hagyta Larson, hogy ilyen felkészületlenül menjek el hozzá? Nem elég, hogy őt felbosszantottam, még
magamból is bolondot csináltam.
– Ezt erősen kétlem. Amikor idejöttél a laphoz, Ted már a tengerentúlon volt. Addig a négy
fényképészünk közül hárommal már dolgozott. Larson talán nem akarta, hogy előítéletekkel telve
menj oda. Ki tudhatja, mi játszódik le a főnökben? – Rövid szünetet tartott, és elgondolkodó tekintettel
mérte végig Carlát. – Ha együtt dolgozol majd Teddel, azért ne hamarkodj el semmit!
– Ezt meg hogy érted?
– Eléggé hasonlóak vagytok. Te is megszállottan dolgozol, és nem bírod, ha valaki túl közel akar
férkőzni hozzád.
– Remekül kijövök Dórt Ross-szal…
 – Aki tíz éve nős, és mellesleg a főnököd. Ugyanolyan jól megértitek egymást Scott-tal, a jobbik
énemmel. Mindketten veszélytelenek. És mi van Jack Daileyvel?
Dailey lenyűgöző megjelenésű szoknyavadász volt, aki könnyű prédának tekintette a vonzó
özvegyasszonyokat. Carla szikrázó zöld szemével éles pillantást vetett Mickie felé. – Ha szorosan
kéne együttműködnöm Jack Daileyvel, egyvalamiben biztosan hasonlítanék Ted barátodra: csak
telefonon érintkeznék vele. Végül is kár minden szóért, az egész vita amúgy is csak elméleti. Ted
tegnap este világosan az értésemre adta, hogy nem kíván együtt dolgozni velem, még ha maga Larson
utasítaná is erre. Köszönöm a kávét és a fáradozásodat. – Letette a csészét az íróasztalra.
– Ted elutasítása nem ellened irányult – ismételte meg Mickie tudtán kívül Ted előző esti szavait. –
Csak éppen mélyen, csalódott, és ezért bizalmatlan mindenkivel szemben. Van egy eléggé képtelen
ötletem. Elmondjam? . , – Ki vele! – felelte Carla, és ránézett munkatársnőjére.
– Tényleg együtt akarsz dolgozni vele?
– Természetesen!
Mickie mosolygott Carla habozás nélkül adott válaszán. – Valamennyi anyagát telefonon veszi fel,
miért ne dolgozhatna veled is ezen a módon?
Carla egy pillanatra megtorpant. – Mickie, mondta már neked valaki, hogy lángész vagy?
– Hé, Ted még nem mondott igent! – figyelmeztette Mickie.
– De fog – bizakodott Carla. – Használhatom a telefonodat?
– Természetesen – felelte Micki, és kiment a szobából, hogy Carla zavartalanul beszélhessen.
Az asszony a telefon után nyúlt, de habozott felvenni a kagylót. Milyen jogon avatkozik bele ennek
a férfinak az életébe? Az biztos, hogy egyedülálló lehetőség lenne számára, ha a munkatársa lehetne,
de talán nélküle is sokra viheti.
Ted Carternek csaknem egész éjjel a hívatlan látogatóján járt az esze ahelyett, hogy aludt volna. Ha
annak az átkozott Larsonnak nem támad ez az ostoba ötlete, Carla Anderson sohasem jött volna ide,
gondolta. Ráadásul Larson milyen ügyesen rendezte el a dolgokat! A lap egyik újságírónője
ösztöndíjat kapott, és a főszerkesztő azt akarta, hogy Ted töltse be a megüresedett állást. Visszagondolt
a Larsonnal folytatott tegnap reggeli telefonbeszélgetésre. , – Új sorozatot fogsz indítani, amely
politikai háttértörténeteket foglal magában – mondta a főszerkesztő. – Ismered valamennyi fontosabb
személyiséget, és az összefüggéseket is.
– Ez inkább egy hétvégi képes újság mellékletének hangzik, mint hírrovatnak.
– Nekem teljesen mindegy, minek hangzik, a lényeg az, hogy te írod. Egy fényképésszel fogsz
együtt dolgozni…
.– Nem, köszönöm-vágta rá Ted habozás nélkül.
– Szívesebben dolgoznál egyedül?
– Azt fogom csinálni, amit eddig is tettem: a könyv-és az autósrovatba fogok írni, és itthon
dolgozom.
Larson egy pillanatig adós maradt a válasszal, majd megenyhülve így szólt: – Ted, elég régen
ismersz ahhoz, hogy tudd, nem szoktam vallomásokat tenni. Veled most kivételt teszek: egy
újságíróval kevesebb van a lapnál, szükségünk van rád ehhez a munkához. Nem fogom megismételni
az ajánlatomat. – Ezzel letette a kagylót.
A telefon szűnni nem akaró csörgése zökkentette ki Tedet a gondolataiból. Miközben a kagyló után
nyúlt, fejcsóválva nézte éppen készülő művét, amely sehogy sem akart sikerülni. – Carter – szólt a
telefonba. Nem Larson zengő basszusa felelt, ahogyan Ted várta.
– Carla Anderson vagyok – hallatszott kissé bizonytalanul egy hang a vonal túlsó végéről. – Tegnap
este magánál jártam, ha még emlékszik rá – folytatta, amikor a férfi nem válaszolt.
– Emlékszem – mondta Ted. Nagyon is jól, tette hozzá gondolatban. A fél éjszakát azzal töltötte,
hogy megpróbálja elfelejteni ezt a látogatást! Carla hangja a bosszúság, a szenvedély, sőt az
együttérzés valamennyi apró rezdülésével ott visszhangzott az emlékezetében. Annyira elbűvölte őt ez
az asszony, hogy kíváncsian várta volna a folytatást, ha… Na, igen, ha a dolgok másképp állnának. Ez
a nő vírusként hatolt be önként vállalt magányába, és sehogy sem tudta megtalálni az ellenszerét. –
Larson kikelt magából, amikor elmondta neki, hogy semmi sem lesz a dologból? Carla beleharapott
egy kekszbe, hogy időt nyerjen.
– Mi volt ez? – kérdezte Ted.
– Micsoda?
 – Ez a recsegő hang. Úgy hallatszott, mintha egy túlméretezett termeszhangya rágcsálná a
vezetéket.
Carla majdnem félrenyelt, amikor meglepetten felnevetett. Ted Carternek, minden keserűsége
ellenére, jó a humorérzéke! – Egy keksz volt – magyarázta az asszony.
– Miért érzem úgy, hogy maga állandóan éhes? Tegnap este is valami elmulasztott vacsora miatt
morgott.
– Nem azért, mert mindig éhes vagyok, hanem mert állandóan jövök-megyek, így aztán, amikor
végre leülhetek enni, megenném már a vasszöget is. Ez néha rendkívül kínos. Anyám szerint gilisztám
van. Régebben mindent megtett, hogy felszedjek magamra valamit, de sehogy sem sikerült elérnie –
folytatta idegesen.
– Le vagyok nyűgözve! – mondta Ted jókedvűen. Nevetése vidáman, bár kicsit nyersen csengett,
mint azé, aki nem szokott túl gyakran nevetni.
– Örülök, hogy ezt mondja – jegyezte meg Carla. – És most beszéljünk a megbízatásunkról!
– Már megint ezzel akar nyaggatni? – kérdezte a férfi fáradtan.
– Van egy ötletem – jelentette be az asszony könnyedén, miközben a telefonzsinórral játszott. –
Ugyanis magával akarok dolgozni.
– Úgy tűnik, engem elfelejtett megkérdezni erről. Azt 'hittem, megegyeztünk abban, hogy nem
fogunk együtt dolgozni Larson dédelgetett tervén.
Carlának Mickie javaslata járt az agyában, és nem jött ki a sodrából Ted elutasítását hallva. – Azt
mondta múlt éjjel, hogy senkit sem akar látni, és a cikkeihez-az anyagot telefonon gyűjti, igaz?
– Mi köze a két dolognak egymáshoz?
– Kérem, feleljen a kérdésemre!
– Igaz – ismerte el a férfi. – Az eredmény azoktól az emberektől függ, akik az anyagot elküldik
nekem a futárral.
– Akkor igazán nem értem, miért ne működhetnénk együtt? –jegyezte meg az asszony lelkendezve.
– Telefonon fogunk érintkezni.
Ted azt hitte, nem jól hall, és a kezében tartott kagylóra bámult, mintha még sosem látott volna
ilyesmit. – Magának vagy nehéz a felfogása, vagy, nem érti azt a szót, hogy nem. Szívesen elismétlem
franciául, arabul vagy héberül.
– Csak nem járt nyelvtanfolyamra, mielőtt a Közel-Keletre utazott? – gúnyolódott Carla. Rendkívül
örült, hogy a férfi nem láthatja, mennyire zavarba hozták a szavai, s hogy elpirult.
– A külügyminisztérium nyelvkönyveit forgattam. Carla…
– Sajnos nem tudok csak úgy egyszerűen tudomásul venni egy nemet, Ted – szakította félbe Carla.
– Semmilyen nyelven sem. Elkészíthetem az összes háttérfelvételt és minden mást, amire szüksége
van. Leszállítom magának a kefelevonatot, és nem kéne gyakrabban találkoznunk, mint amilyen sűrűn
a Metropolitan futárját látja.
– Ez nem fog menni.
Carlának türtőztetnie kellett magát, hogy ne mondja meg a férfinak nyíltan, mit gondol. –
Kutatásokat is végezhetnék magának. Tudom, hogyan lehet tények nyomára bukkanni, és jó fotós
vagyok.
– Nem akarom kétségbe vonni a képességeit, csak egyszerűen féltem a magányomat.
– Legcsekélyebb kísérletet sem fogok tenni arra, hogy beleavatkozzam a magánéletébe, vagy
kihasználjam az óvatlanságát. Még csak magára sem fogok nézni, ha egymás mellett állunk, hacsak fel
nem szólít erre. Erős az önuralmam.
– Ezt komolyan gondolja?
– Őszintén mondom. Nem szoktam hazudni – bizonygatta az asszony.
– Nem hiszem, hogy Larson beleegyezne ebbe.
Az utolsó szalmaszálba kapaszkodik, újságíró úr, gondolta Carla. Hangosan azonban csak ennyit
mondott: – Larson azt akarja, hogy magával dolgozzam, és nem azt, hogy nézegessük egymást. Ha
kellő időben a kezébe nyomjuk várva várt cikkeit – Carlának tetszett ez a többes szám első személy –,
akkor teljesen mindegy neki, hogy szemtől szemben vagy gondolatátvitel útján értekezünk egymással.
– Sokat kell majd egyedül utaznia – figyelmeztette Ted.
Legalább nem mondott azonnal nemet, gondolta Carla. –Azt már megszoktam. Tudja, a tegnap esti
utam a házához sem volt épp rövidnek mondható.
 – Nos, rendben van. Elismerem, működőképesnek tűnik az ötlete. Mindenesetre megpróbálhatjuk.
Ha nem is sül ki semmi a dologból – mondta Ted –, legalább egy darabig lerázhatja Larsont.
– Remek. Mikor látunk munkához?
– Ma este leülök, és összeállítom, mire van szükségem. Eközben maga készíthetne számomra egy
kis képes beszámolót Baltimore-ról és környékéről. Ez alatt az egy év alatt nagyon sok mindent nem
láttam.
– Rendben. Elviszem magának a képeket, mihelyt elkészültek.
– Nem! – Már csak az hiányzik, hogy Carla Anderson minden másnap megjelenjen nála! – Nem
kell azzal fáradnia, hogy külön ezért idejön. Küldjön el mindent a futárral!
Nyilvánvaló, hogy nem akar a házában látni, tehát még nem bízik bennem. Nos, meg fogom nyerni
a bizalmát, esküdött meg magában Carla. – Felhív, ha megnézte a képeimet?
– Feltétlenül. Rendkívül elfoglalt lesz a következő időben.
– Na, mi újság? –kérdezte Mickie Lewin kíváncsian.
Carla már rég letette a kagylót, de még mindig mozdulatlanul ült a széken. Megkönnyebbült, hogy
Ted Carter elfogadta az ajánlatát. – Azt mondta, megpróbálhatjuk-felelte ragyogó arccal.
– Ez már valami! Egyébként arra gondoltam, szívesen megnéznéd az egyik régebbi házi újság
vezércikkét.
A belső használatra szánt Metropolitan Lights címoldalán Carla egy izmos, jóképű férfiról készült
felvételt látott, aki katonai zubbonyban és bakancsban állt horpadt, koszos terepjárója mellett. Sűrű,
sötét haját összeborzolta a szél, szeme körül ezernyi apró, nevető ránc húzódott, és Carla önkéntelenül
is megpróbálta kivenni a szeme színét. Vastag ruházata ellenére kisportolt, ereje teljében lévő férfi
benyomását keltette. Ez az ember a fekete-fehér képen tettre késznek tűnt, majd szétvetette a
nyughatatlan életerő. Carla el tudta képzelni, hogyan vetette magát egy érdekes hír után. Ó, istenem,
fakadt ki magában az asszony. A képaláírás a következő volt: Cartert közel-keleti tudósítónak nevezték
ki.
– Tehát ilyen Ted Carter – mondta elfúló hangon.
– Nem, Carla – helyesbített Mickie nyugodtan. – Ilyen volt.
– Az emlékezetembe vésem – felelte az asszony. Azon töprengett, rájön-e valaha is, mennyi köze
van Ted múltjának a férfi mostani énjéhez.
– Megtarthatod, van belőle még egy példány. A helyedben azért nem mondanám el neki, hogy
láttad ezt a felvételt.
– Ne aggódj, nem teszek ilyet – nyugtatta meg Carla, miközben a táskájába süllyesztette a
másolatot.
Később, már otthon, a sarokasztalra tette a fotót, közvetlenül Tim képe mellé. – A férfiak az
életemben – mondta, és szomorúan csóválta a fejét. Talán sohasem fogja szemtől szembe látni Ted
Cartert, de így már legalább van némi sejtelme a férfi testi mivoltáról.
Az elkövetkező három hét során Carla Baltimore-ban és környékén, a keleti parton, Marylandben
és a Pennsylvaniával határos területen utazgatott. Csaknem minden alkalommal, amikor a telefon
csörgött, Ted jelentkezett, aki bár bocsánatkérések közepette, de határozott utasításokkal küldte őt az
Államok más és más részébe. – Lassan kezd az az érzésem támadni, hogy egy útikönyvet készítek elő
– jegyezte meg végül Carla Ha ilyen ütemben haladunk, őszig is el fog tartani a dolog.
Éppen eléggé aggasztotta Ted lassúsága, ráadásul állandóan vitatkoznia kellett Glen Larsonnal is,
aki hol az ajtajában bukkant fel, hol lesbe állva várta az előcsarnokban. Fáradozásait a főszerkesztő
csupán hűvös mosollyal és az elmaradhatatlan „Na, hogy haladnak?” kérdéssel jutalmazta.
Carla válasza, amellyel Tedet és magát védte, szintén mindig ugyanaz volt: „Gyűjtjük az anyagot.”
– Szükségem van még néhány új felvételre a városról – mondta Ted egyik péntek délután.
– Minek? – kérdezte az asszony lemondóan. A kellemes hétvége, amelyen ki akart kapcsolódni,
máris kútba esett.
– A korábbi képei túl szépek – hallatszott Ted hangja a vonal túlsó végéről. – Baltimore soha nem
volt ilyen bájos. Valami keményebbet szeretnék. Szükségem van néhány hajnali felvételre is.
Carla zavartan nézett a kagylóra. – Miért?
– Ezt igazán nem nehéz kitalálni. Árnyékok vannak a képen. Árnyékok! Bármennyire is igyekszik,
úgy látszik, nem tud eleget tenni a férfi elvárásainak. Ez aláásta az önbizalmát. – A felvételeket nem
közlésre szántam, hanem arra, hogy tájékozódni tudjon anélkül, hogy el kellene hagynia a házát –
sziszegte a fogai közt, és megpróbált uralkodni haragján. .
 – Együtt akar dolgozni velem, vagy sem?
– Hát persze hogy akarok – vágta rá Carla gyorsan. – Mikor kívánja látni a képeket?
– Hétfő délután. Sajnálom, ha elrontottam a hétvégéjét.
Ebben nem vagyok egészen biztos, gondolta az asszony. – Emiatt ne fájjon a feje! – mondta aztán
hangosan. Nem árulta el Tednek, hogy a hétvégén csak a szüleit akarta meglátogatni. A férfi számára
végzett háromheti, meg sem fizetett munka után igazán megérdemelne egy kis pihenőt. Felhívta az
édesanyját, aki először reménykedve arra gondolt, Carlának találkája van, miután azonban megtudta
az igazságot, csak arra kérte, hogy ne hajszolja agyon magát.
– Olyan régóta nem voltál itthon, hogy már azt sem tudom, hogy nézel ki – mondta Dorothy Sturgis
a lányának.
Carla letette a kagylót, és arra gondolt, küldhetne egy vidám képet magáról a szüleinek, hogy
legalább láthassák, hogyan fest. Ted is kap majd egyet belőle, gondolta, a következő szöveggel: Carla
Anderson, aki eladta a lelkét Ted Carternek.
A hétvégén pirkadatkor kelt, felvételeket készített, és egész vasárnap a sötétkamrában kuksolt, hogy
kiválogassa azokat a képeket, amelyek valószínűleg megfelelnek Ted igényeinek. A szeme égett a
vörös fénytől és az előhívó folyadék kipárolgásától, a hangulata pedig egyáltalán nem volt rózsásnak
mondható, sőt közel állt a dührohamhoz. Hétfőn átadta a képeket a futárnak, és megkönnyebbülten
lélegzett fel. Kedden aztán felhívta Ted, és megkérte, hogy ismételjen meg néhány felvételt.
– Most már elég! – vesztette el Carla a türelmét. Felkapta a visszaküldött képeket meg a
fotósfelszerelését, és kiviharzott a szobából. Talán könnyebben tisztázhatja a dolgokat, ha szemtől
szemben áll vele. Ez az egész ügy már amúgy is jócskán túlnőtt a megbízás keretein, arról nem is
beszélve, hogy be kell tartaniuk a leadási határidőt. Nincs több felesleges felvétel, esküdött meg
magának, amikor a gyomra korogni kezdett. – És nincs több elmulasztott étkezés! – tette hozzá
hangosan.
Amikor becsöngetett Ted ajtaján, már sötét volt. Esett az eső, és idefele óvatosabban kellett
vezetnie, mint máskor. Senki sem felelt, de Carla pontosan tudta, hol kell keresnie a férfit. Kivette a
fotóstáskáját a fényképezőgéppel és a képekkel együtt a kocsiból, és megkerülte a házat. Ted a sötét
teraszon magába roskadva ült a kovácsoltvas padon. Az asszony meg sem próbált a közelébe menni,
mint első alkalommal, hanem halkan a nevén szólította a férfit, mert azt hitte, alszik, és nem akart
ráijeszteni.
Ez a hang! A lágy, édes hang lassan hatolt el Ted tudatáig. Egyáltalán nem volt kellemetlen.
Mindennap hallotta a telefonban, s csaknem minden éjjel álmában. Most is csak álom az egész,
gondolta, hiszen Carla nincs itt. Mégis, ismét hallotta, hogy az asszony a nevén szólítja. – Ted,
beszélnem kell magával! – A szavak alig öt-hat méterről hallatszottak.
A férfi hirtelen felegyenesedett, mintha áramütés érte volna. Nem álom! – Carla? – Ellentmondásos
érzések kerítették hatalmukba. Küzdött magával, hogy elfojtsa az örömét, mert félt attól, ami történni
fog, ha az asszony ránéz. Amilyen gyorsan csak lehet, távoznia kell! – Mit keres itt? – kérdezte,
miközben megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
– Elhoztam az utolsó képeket.
– Ezért igazán nem kellett volna idejönnie. Na jó, tegye őket a kerítésre.
– Ó, nem, ezúttal nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen. Meg kell beszélnünk néhány dolgot.
– Csak nem romlott el a telefonja? –Ted időközben egyre jobban élvezte mindennapos
beszélgetéseit Carlával.
– Úgy gondolom, tisztáznunk kell valamit, méghozzá személyesen.–A legszívesebben elharapta
volna a nyelvét, amikor rájött, hogy felkeltette a férfi figyelmét szerencsétlen szóhasználatával. – Nem
úgy értettem hogy… , – Tudhattam volna, hogy nem bízhatom meg magában – szakította félbe Ted. A
szemét erőltette, igyekezett Carlát kivenni a sötétben.
– Ennek semmi köze a bizalomhoz, Nem akarok betolakodni a magánéletébe, csak arra gondoltam,
ha beszélgetnénk egymással, talán tisztázhatnánk néhány dolgot–mondta az asszony olyan óvatosan,
ahogyan csak lehetett.
– Mit kéne tisztáznunk? – kérdezte Ted nyersen.
Carla a sötétben álló alakra nézett. – Például az újból és újból megismételt felvételek ügyét.
– Maga csak fényképezzen, és ne törődjön azzal, hányszor kell megcsinálnia valamit! – mondta a
férfi élesen.
– Mikor lesz már végre elég? – kérdezte Carla fáradtan.
 – Amikor szólok.
– Vagy amikor úgy gondolja, hogy Larsonnak már elege van, és az egész megbízást végérvényesen
visszavonja! – kiáltotta az asszony. Csak most állt össze benne a kép. Tökfej voltam, hiszékeny bolond
szitkozódott magában.
– Ez egész idő alatt eszembe sem jutott – utasította vissza Ted a szemrehányást, s hallotta, amint az
asszony hitetlenkedve felnevet. – Talán jobb is, hogy eljött. A megbízást amúgy sem sikerül
teljesítenünk.
– Ne vicceljen velem! Pontosan követtem az utasításait, és elpocsékoltam a lap és a magam idejét
is. Mindezt csupán azért, hogy egy teljes hónapig keresztül-kasul járjam az országot! Rengeteg
bosszúságtól kímélhettük volna meg magunkat, és még több idegeskedéstől engem, ha egyszerűen
nemet mondott volna, amikor három hete felhívtam!
– Sajnálom.
– Ezzel nincs elintézve a dolog! – ordította Carla magából kikelve. Rengeteg időt és fáradságot
öltem ebbe a munkába, s hitegettem Larsont, amikor csak kellett. Ez a megbízás fontos lépést jelentett
volna az érvényesülésemben.
– Biztosan kap majd újabb lehetőséget.
– Természetesen. Fényképezhetek teknősbéka-futóversenyt, meg kutya- és macskakiállítást.
Örülhetek, ha Larson nem hajít ki.
– Fel fogom hívni.
– Nagyszerű! Maga felhívja, de nekem kell farkasszemet néznem vele. Ha nem is tervelte ki előre
ezt az egész mesterkedést, akkor is csak arra volt jó, hogy lerázza vele Larsont, legalábbis én így
látom. Maga az elejétől fogva nem akarta elvállalni ezt a munkát, és nem akart együtt dolgozni velem.
Gratulálok, sikerült elérnie a célját. – Carla a fotóstáskája után nyúlt. Egyik kezével gépiesen
megfogta a fényképezőgépét, miközben a másikkal elővette a borítékokat, amelyeket Tednek hozott. –
Az utolsó felvételek. – Felnevetett, és egy lépést tett előre, hogy átnyújtsa őket a férfinak.
– Ne jöjjön közelebb! – parancsolt rá Ted, s a fal felé hátrált.
– Ne izguljon, nem megyek. Mindig megtartom a szavamat – felelte az asszony. – Egyáltalán nem
találom magát elbűvölőnek. Eszem ágában sincs olyasvalakire pazarolni az időmet, aki ennyire tele
van önsajnálattal.
– Az idejét megfizetik.
– Megfizetik? – ismételte Carla. Sértette a férfi hangjában bujkáló maró gúny. Düh és csalódottság
tombolt a lelkében, és a keze annyira remegett, hogy alig bírta tartani a fényképezőgépet. – Nos, mivel
engem már kifizettek, lássuk, maga tesz-e valamit a pénzéért? –Anélkül, hogy végiggondolta volna
tette következményét, Carla a magasba emelte és Ted hangja felé irányította a sötétben a gépet, és
megnyomta a kioldót.
– A fenébe! – kiáltotta a férfi, s megpróbált átvágni a teraszon, a villanó fénye azonban csaknem
elvakította. Átkozta Carlát, ahogy már nemegyszer átkozódott, amikor betolakodtak az életébe. Ezzel
minden gyökeresen megváltozott, még a nyugalom sem lesz olyan édes, mint régen volt. Carla már jó
pár lépésnyire volt, amikor Ted még mindig úgy érezte, a nő emléke tölti be körülötte a sötétséget.

3. FEJEZET

Carla megborzongott, amikor eszébe jutott a férfi átkozódása. Ted szabad utat engedett a
haragjának, felfedve ezzel még alig behegedt lelki sebeit. Carla is szörnyen érezte magát. Be kellett
vallania magának, hogy amióta Tedet megismerte, szinte újjáéledt. A férfi fájdalma mélyen megérintett
valamit a lelkében, amit már régóta elfojtott. – Nagyon sajnálom, Ted – suttogta.
Eszébe jutott, mit mondott az utolsó este a férfinak. „Ezzel nincs elintézve a dolog!” Még messze
nincs semmi sem elintézve. Nem elég, ha a filmtől és az előhívott képtől kér bocsánatot! Bement a
nappaliba, hogy levelet írjon, de miközben golyóstollal a kezében az üres lap fölött ült, és a megfelelő
mondatokon törte a fejét, egyre csak két szó visszhangzott benne: bocsáss meg!
„Kedves, Ted! Bocsásson meg, kérem, amiért…” Abbahagyta az írást. Miért is? Amiért
megsértettem a magányodat, amit még Glen Larson sem mert megtenni? Amiért megszegtem a
szavam? Erre egyszerűen nincs bocsánat, még akkor sem, ha Ted borzasztóan feldühítette.
Néhány további sikertelen kísérlet után Carla átfutotta a papírra vetett sorokat. Pulitzer-díjat éppen
nem kapok érte, gondolta, és lehet, hogy Ted még csak el sem olvassa, de azért egy próbálkozást
megér. Beletette a levelet és a képet egy borítékba, és ellenállt a kísértésnek, hogy egyszerűen bedobja
a postaládába. Mielőtt meggondolta volna magát, fogta a kocsikulcsot, és elhajtott, mit sem törődve
azzal, hogy csak farmer és póló van rajta.
Carla félúton volt Ted házához, amikor hirtelen szabályszerű felhőszakadás zúdult rá. Az időjárás
tökéletesen illett a lány amúgy is nyomott' hangulatához. Többször megcsúszott a Volvóval, amikor
azonban végre megérkezett Ted háza elé, rádöbbent, hogy csak most következik a vállalkozás
hosszabb és keményebb része. A kocsiból nézte az esőt, és azzal a gondolattal játszott, hogy megvárja,
amíg eláll. Sem kabát, sem esernyő nem volt nála. Az ítéletidő azonban még jó darabig eltarthat,
gondolta. Úgy esik, mintha dézsából öntenék.
Carla talált a kocsiban egy műanyag zacskót, és beletette a levelet, hogy ne ázzon el. Amilyen
gyorsan csak tudott, megpróbált Ted ajtajához futni. Három-négy méterre lehetett a háztól, de ilyen
rövid idő alatt is bőrig ázott. Szörnyen érezte magát. Becsöngetett, és igyekezett a hajából kirázni a
jéghideg vizet, nehogy később a pólója alá csorogjon.
Amikor a csengő megszólalt, Ted, aki éppen kávét tett fel a konyhában, megtorpant. Senkit Sem
várt. A Metropolitan futárja már járt nála. Újra csengettek. A férfi lassan a nappali ablakához ment.
Alig akart hinni a szemének, amikor meglátta Carlát, aki esernyő nélkül, teljesen átázva állt odakint. A
haja félig fel volt tűzve, félig nedves tincsekben hullott az arcába.
– Mit akar? – kiáltotta Ted mérgesen, s résnyire nyitotta az ajtót. –Nekem már elég volt a tegnap
este, semmi kedvem sincs a folytatáshoz. Menjen haza és gubózzon be!
– Nem azért jöttem, hogy folytassam-felelte Carla. Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy
visszavágjon a férfi csípős megjegyzésére.
– Hát akkor miért?
– Hoztam magának valamit.
– Semmire sincs szükségem, és semmit sem akarok magától.
– Kérem, vegye el! – esdekelt az asszony. – Hadd adjam oda!
Úgy áll itt, mintha a földbe gyökeredzett volna a lába, gondolta Ted. – Hát jó – engedett
türelmetlenül a férfi, kicsit jobban kinyitotta az ajtót, és kidugta a kezét.
– Adja ide, akármi is legyen az. Majd később megnézem.
– Itt maradok az ajtaja előtt, amíg el nem olvassa – jelentette ki Carla, miután átadta Tednek a
zacskót.
– Menjen vissza a kocsijához! – parancsolt rá a férfi gorombán.
– Ennél vizesebb már nem lehetek. – Carla abban reménykedett, ha továbbra is itt ácsorog a ház
előtt, Ted hamarabb elolvassa a levelet. A keskeny eresz talán némi menedéket nyújt majd az eső és a
szél elől.
– Tegyen, amit akar? –Ted becsapta az ajtót Carla orra előtt. Mit izgat, hogy odakint ácsorog vagy
hazamegy, gondolta, miközben elővette a borítékot a zacskóból, és a dohányzóasztalra dobta. Nem
akarta felbontani, de a veleszületett kíváncsiság és az a gondolat, hogy Carla az ajtó előtt vár az
esőben, megváltoztatta az elhatározását. Leült a kanapéra, és a boríték után nyúlt. Képek – ne hajtsd
össze – állt rajta.
Fogadok, hogy még tetszeni is fog nekem a kerti szörnyről készült felvétel, mondta magának
keserűen, amikor eszébe jutott az előző este. Kinyitotta a borítékot, és a tartalmát az asztalra rázta.
Mereven nézte a képet, amelyen csak egy alak körvonalai látszottak a pad előtt. Túl sötét volt a
felvétel, a részleteket nem lehetett kivenni. Csak elmosódott árnyékot látott. – Biztosan nagy csalódás
volt a fényképésznek – mondta halkan a férfi. A kép mellett egy levél feküdt.
Ted! ' Biztosan azon tűnődik, miért nem látszódnak a felvételen a részletek. Nem vagyok rossz
fényképész, bármilyen következtetésre is jutott a maga számára végzett munkám vagy annak a képnek
az alapján, amelyet tegnap este, az engedélye nélkül készítettem, amikor a harag elhomályosította az
ítélőképességemet. Amikor először láttam neki megírni ezt a levelet, csak annyit akartam papírra
vetni:”Tudom, hogy nem képes megbocsátani, mégis sajnálom, hogy ilyen durván betörtem a
magánéletébe. „Nos, megváltozott a véleményem. Nem sajnálom, hanem örülök neki.
– Hát ez nem igaz! – kiáltotta Ted, és csak az újságírói kíváncsisága tartotta vissza attól, hogy
ezernyi apró darabra ne tépje a levelet. Ezen az estén már másodszor győzte le az indulatait, és újult
figyelemmel vette kezébe az írást.
Néhány dolgot megtudtam magáról, Ted, miközben előhívtam ' a képet. Olyasmiket, amiket
szívesen megosztanék magával. A fényképezőgép, akárcsak az emberi szem, kizárólag azt rögzíti, amit
lát. Tegnap este egy olyan férfit láttam, vagyis inkább egy olyan férfi árnyékát, aki az életben sem
mutat semmiféle sajátosságot. Maga nem hús-vér ember, csak az üresség, a keserűség és a sötétség
megtestesítője. Ezt sugározza számomra a lénye, bár valójában még sohasem láttam testi valójában.
Azt mondta, az emberek elfordulnak magától. Vajon mitől riadnak vissza: az arcától vagy. az
ürességtől, amit magából áraszt?
Carla Anderson Ted a fejét csóválta, hogy elűzze zavarát, és hátradőlt a kanapén. Sok mindent várt
Carlától: szitkot, sértést, kérést, hogy ne hagyják abba a közös munkát, de azt álmában sem gondolta
volna, hogy egy árnyképet és egy csaknem költői színvonalú, erkölcsi prédikációt kap tőle. A képre
nézett, s azon tűnődött, vajon Carla tényleg odakint vár-e. Ha igen, akkor, egy bőrig ázott nő ácsorog
az ajtaja előtt.
Valóban csuromvíz, állapította meg magában, miután kinyitotta az ajtót, és halkan a nevén
szólította Carlát.
– Felbontotta a borítékot? – kérdezte az asszony anélkül, hogy fejét a hang irányába fordította
volna.
– Igen – felelte Ted. Zavara ellenére tisztában volt azzal, hogy beszélniük kell egymással. – Nem
jön be?
– Nem, köszönöm – válaszolta Carla, amilyen közömbösen csak tudta, bár vacogtak a fogai. – Csak
azt akartam, hogy megnézze a felvételt és elolvassa a levelet. Nem akarok tovább a terhére lenni.
Holnap beszélek Larsonnal. – Karját összefonta a mellén, mintha ez védené a hideg ellen, majd
visszaindult a kocsijához.
– Carla! – kiáltotta a férfi még egyszer. – Jöjjön be, kérem. Komolyan gondoltam. Beszélni akarok
magával.
Carla azt hitte, hogy a vihar tréfát űz a hallásával. A távolból valóban úgy hangzott, mintha Ted arra
kérné, hogy menjen be. Tétovázott, lemondóan vállat vont, és visszament az ajtóhoz, amelyet a férfi
szélesre tárt előtte. Carla nem nézett rá.
Miközben követte Tedet a házba, megpróbálta leküzdeni a kíváncsiságát. Csak a férfi kezét látta,
amellyel görcsösen kapaszkodott a mankóba. Carla úgy érezte magát, mintha egy éhes oroszlán elé
vetették volna, és csak arra várna, hogy a ragadozó rávesse magát. Akaratlanul is vacogott a foga.
Nemcsak a hidegtől reszketett, hanem az idegességtől is.
Ted összehúzott szemmel figyelte, amint Carla belép a házába. Ő volt az első ember, akit több mint
egy éve látott. Carla elfordította az arcát, de nőies domborulatait nem tudta elrejteni a férfi tekintete
elől. Nem lehet több százhatvanöt centiméternél. Farmernadrágja és pólója úgy tapadt a testéhez,
mintha a bőre lenne, telt, feszes melle, csípőjének lágy vonala és karcsú lába tisztán kivehető volt.
Az asszony reszketve állt előtte. A víz csak úgy csöpögött hosszú, arcába hulló, szőke hajából. Még
mindig nem tudom, hogy is néz ki valójában, gondolta Ted szórakozottan. Zavartan döbbent rá, hogy a
legszívesebben a karjába venné és felmelegítené Carlát. Összeszorított foggal igyekezett ellenállni a
kísértésnek. – A fürdőszoba a folyosó végén van – mondta.
– Én… Én nem is értem… – Carla elakadt. Nem mozdult, csak a kezét tördelte.
– Innen úgy tűnik, mintha bőrig ázott volna.
– Jó megfigyelő – felelte halkan az asszony.
– Meg kéne szárítkoznia, különben megfázik – jegyezte meg Ted nyugodtan.
– Ahogy parancsolja. Megszárítkozom. – Mit érdekel téged, hogy megfázom-e vagy sem, gondolta
magában Carla.
– Túl vizes ahhoz, hogy egyszerűen csak megtörülközzék. Nem szeretném, ha tüdőgyulladást
kapna miattam. Zuhanyozzon le forró vízzel! A fürdőszobában mindent megtalál, amire szüksége
lehet: köntöst, törülközőket és hajszárítót. Ha elkészült, a ruháit beteheti a szárítógépbe. A
mosókonyha a konyha mellett van.
– Felesleges ennyit törődnie velem, Ted.
– Magamtól teszem – vetette ellen a férfi habozás nélkül. – Ha elkészült, beszélünk a levélről is.
Hacsak nem fél itt maradni, és beszélgetni velem – tette hozzá megenyhülve a férfi.
– Gyorsan elkészülök – felelte Carla mereven.
– Nem kell sietnie. Ha kész van, a konyhában talál friss kávét és csészét is. A nappaliban várok
magára.
 Carla belesimult a karosszékbe, s a haja arany sálként terült szét a vállán. Ted alig tudta kivenni az
arcvonásait, mert még mindig félrefordított fejjel ült, teste lágy vonalait azonban felismerte a köpeny
alatt. Az ő köpenye alatt! – Szívesen – mondta. Kis híján hozzátette: máskor is.
Carla alig bírta türtőztetni magát, hogy oda ne rohanjon hozzá, ehelyett azonban csak ennyit
mondott: – Remek kávét tud főzni.
– Nagyon jó ez a kávéfajta – magyarázta kimérten a férfi. – Carla, komolyan gondolta, amit a
levelében írt?
– Mindig azt gondolom, amit mondok. – Ezt elég nehéz elhinni.
– Magához mérve talán nem tűnik túl kifinomultnak, ahogyan fogalmazok, de minden szó, amit
leírtam, színtiszta igazság.
– Maga ugyanannyira fél attól, amit láthatna, mint bárki más, különben nem gubózott volna be
abba a sarokba, és nem bámulná úgy a könyveket, mintha betűrendbe kellene szednie őket.
– Egyvalamiről megfeledkezik – emlékeztette Carla. – Megígértem, hogy nem nézek magára, amíg
fel nem szólít erre. Tegnap este megszegtem az ígéretemet, mert elöntött a düh. Bocsánatot kell
kérnem, amiért elvesztettem az önuralmamat, bár nem bántam meg, hogy elkészítettem azt a felvételt.
Minden, amit a levelemben írtam, igaz.
Ted csaknem öntudatlanul felerősítette a fényt. Teljesen világos lett. A férfi mély lélegzetet vett,
majd gyöngéden megszólalt. – Tessék. Nézzen rám, Carla!

4. FEJEZET

Carla rendkívül óvatosan tette le a csészét a kandalló párkányára. Úgy érezte, mintha a szíve egy
másodpercre kihagyott volna, hogy aztán hevesen verjen tovább. Mély lélegzetet vett, és remélte, hogy
nem fog ugyanúgy megriadni a látványtól, mint mások, amivel még jobban megbántaná a már amúgy
is megsebzett Tedet. Lassan megfordult, hogy a férfi szemébe nézhessen.
Görcsösen kapaszkodott a fotel karfájába, amikor tekintete Ted arcvonásaira siklott. Azok után,
amiket a férfi mondott, Carla arra számított, hogy egy hegektől eltorzított álarcot fog látni, most
azonban feloldódott benne a görcs. Ted arca a forradások miatt nem volt a szokásos értelemben véve
vonzó, vonásai mégis rendkívül jellegzetesek és határozottak voltak.
Ugyanazt a férfit látta, mint Mickie-nél a Metropolitan Lights címoldalán, ám ez a Ted mégsem
volt ugyanaz. A képen látható férfi mosolyát és önbizalmát eltüntette a súlyos sérülések okozta
megrázkódtatás. A testi sebek nyomait még mindig magán viselte, ám a lelki sérülések
következményei talán még komolyabbak voltak, mert a vidámságot és az életkedvet tartózkodás,
bizalmatlanság, közönyösség váltotta fel. Erről árulkodott a férfi merev tartása, görcsbe szorított keze,
ezt mutatták feszült arcizmai is.
Szigorú vonásait még jobban kihangsúlyozta a pofacsont fölött induló, a homlokán végighúzódó, a
haja alatt eltűnő hosszú forradás. Carla tekintetét azonban nem a hegek, hanem a férfi szikrázóan
tiszta, kék szeme bilincselte le.
Alaposan szemügyre vette Ted Cartert. Barna hajat, két széles vállat és izmos kart látott. Feltűnt
neki, hogy a férfi szaporán lélegzik. A mankókat elérhető távolságra, a kanapénak támasztotta, nem
messze ökölbe szorított kezétől. Arcán úgy rángatózott az izom, mintha súlyos ütést várna, és Carla
szomorúan döbbent rá, hogy ő az, akitől Ted erre a csapásra számít.
A férfi nyilvánvalóan biztos abban, hogy visszataszító a külseje, Carla azonban csak enyhe
megkönnyebbülést érzett. Ted lényegesen jobban néz ki, mint ahogyan előre elhitette vele, sőt annál is
jobban, mint ahogy saját maga gondolja, ismerte fel Carla.
Nem találta visszataszítónak a férfit, éppen ellenkezőleg: ellenállhatatlanul vonzódott hozzá, s ettől
megrettent. Olyan régóta él már egyedül, hogy ez a lehengerlő érzés teljesen összezavarta. Carla sem
félelmet, sem elutasítást nem érzett a férfival szemben, és tudta, soha nem is fog ilyesmit érezni.
Ted még mindig szálfaegyenesen ült, és állta a vizsgálódást, amelyre ő maga szólította fel Carlát.
Azon tűnődött, mikor ér már véget ez a mustra. Úgy érezte magát, mint a vádlott, aki az esküdtszék
ítéletére vár, és tudja, hogy az nem lehet más, mint: „bűnös”. Ha akarna, akkor sem bírna
megmozdulni. Miközben Carla hozzáértő pillantással mérte fel testének minden részletét, ő is figyelni
kezdte az asszonyt.
Nem utcagyerek, ahogyan először gondolta. Felgyorsult a szívverése, amikor észrevette Carla
hosszúkás, bájos arcán a kandalló tüzének játékát.
 Újságírói szimatával lassan kezdett rájönni az összefüggésekre. Hány asszony tenne ilyen komoly
erőfeszítéseket arra, hogy elrejtse a szépségét?! És főleg miért tenné? Régebben talán megkísérelt
volna rájönni az okára, ma már azonban másképp áll a dolog. Carla Anderson az első és utolsó vendég
a házában, egy személyben betolakodó, esküdt és bíró. Szinte a bőrén érezte az asszony pillantását,
amely végigsiklott szemmel látható forradásain. Miért támadt az a kellemetlen érzése, hogy Carla a
lelki sebeit is látja? Végül nem bírta tovább elviselni a várakozást.
– Carla… – mondta tétovázva.
Az asszony most, hogy szemtől szemben látta Tedet, úgy érezte, jóslat volt, amit levelében leírt. A
férfi szeme ürességről árulkodott, és a valódi sérülései nem az arcán látható hegek voltak. Ezeket a
lelke mélyén rejtegette, ahol senki sem bukkanhatott rájuk. Carla nagyon is jól ismerte saját
tapasztalatából ezeket a fájó sebeket, amelyek sohasem gyógyulnak be.
Milyen kezelés tüntethetné el Ted fájdalmát? –kérdezte önmagától. Mi az, ami végérvényesen
kihalt belőle, amit minden fáradozás ellenére lehetetlen újjáéleszteni? Eltűnt a tettre kész újságíró, és
Carla tudta, hogy Ted többet veszített el a Közel-Keleten a kellemes megjelenésnél és a
mozgékonyságnál. Az igazi énjét is otthagyta abban a pokolban.
Carla elég régen volt már fényképész ahhoz, hogy megtanuljon olvasni az arcvonásokból, és nem
esett nehezére Ted arcáról leolvasni a férfi érzéseit. Felismerte a félelem és a nyugtalanság jeleit, és az
emberi közelség utáni határtalan vágyakozást is, amelyről Ted azt hitte, már sohasem fog beteljesülni.
Feltehetőleg nem hinné el, ha Carla egyszerűen elmondaná neki az igazságot, vagyis azt, hogy a
sérülései jóval elviselhetetlenebbek önmaga, mint a környezete számára. Tulajdonképpen ezt már a
levelében is megírta.
Carla nem töprengett azon, miért ilyen szokatlanul tétova, hanem előrehajolt a fotelban, és
egyszerre az az érzése támadt, mintha ezzel behatolna a férfi felségterületére. – Fáj? – kérdezte
gyöngéden.
Ted úgy érezte, mintha az asszony szavaitól megfagyna körülötte a levegő. – Ezt eddig még senki
sem kérdezte meg tőlem – felelte alig hallhatóan, mintha csak magának mondaná.
– Ez így nem egészen igaz, Ted. Maga régóta nem akarja, hogy bárki is annyira a közelébe
férkőzzék, hogy megkérdezhesse.
– Pontosan így van – ismerte be a férfi, és futólag megérintette az arcán húzódó forradást. –Az
arcom és a lábam eleinte elviselhetetlenül fájt. Még most is jelentkeznek a fájdalmak, ha túlhajszolom
magam. Az itteni nedves időjárás sem tesz túlságosan jót nekem. – Látta, hogy Carla mondani akar
valamit, de aztán úgy tűnt, az asszony meggondolta magát. Mit akart mondani?
– A mankók… – Elakadt. – Hagyjuk, nem érdekes – mondta az asszony és a fejét csóválta.
– A lábam nemigen használható, ezen a téren nem vagyok elég erős. Mankók nélkül nem tudnék
hosszabb utat megtenni.
– Mi az, hogy ezen a téren?
– Hadd mondjam inkább úgy: nélkülük nem jutnék messzire.
Ted önkéntelenül is megdörzsölte a lábát, s Carla eltűnődött, vajon ismét azt a fájdalmat érezte-e a
férfi, amelyről az imént beszélt. – És mit mondanak az orvosok?
– Hogy minden tőlük telhetőt megtettek. Olyan gyógykezelést írtak elő, amelyet itthon magam is
elvégezhetek. Ha egy kis szerencsém van, talán annál többet is elérhetek, mint hogy nem romlik az
állapotom.
– Ezt hogy érti? – Carla hangjában fojtott izgalom remegett.
– Ha megerőltetem magam, talán egy nap elboldogulok majd sétapálcával is – mondta Ted bágyadt
mosollyal.
Carla mély lélegzetet vett, és gondolatban szorított a férfinak.
– Ami az arcomat illeti – folytatta Ted –, a plasztikai sebészek igyekeztek eltüntetni a forradásokat,
de túl sokáig voltam orvosi ellátás nélkül a… az eset után. Ráadásul a bőröm nem túl jól viseli a ma
használatos eljárásokat. Talán néhány év múlva másképp állnak majd a dolgok. –Vállat vont, és a
tűzbe bámult. – Én.,. – Megakadt, és a fejét ingatta.
Carla szívesen megmondta volna Tednek, hogy neki további fájdalmas műtétek nélkül is tetszik az
arca, úgy, ahogy van, a hegekkel együtt. A forradás vakmerő megjelenést kölcsönöz neki. Aztán
mégsem szólt egy szót sem, nehogy megzavarja azt a törékeny köteléket, amely összefűzi őket, és
abban sem igen bízott, hogy Ted hinne neki. A férfiból áradó feszültség mágnesként vonzotta, s egy
hirtelen ötlettől vezérelve, amelyet maga sem értett, átült mellé a kanapéra. – Ha túlságosan felkavarja,
ne beszéljen róla.
Ted hallgatott. Megbabonázta az asszony közelsége. Még jobban szemügyre vette Carlát: haja lágy
hullámait, amelyek arany színben játszottak a lángok fényében. A férfinak erőt kellett vennie magán,
nehogy megérintse őket. Beszívta az asszony parfümjének finom illatát, aztán rádöbbent, hogy saját
samponjának és az asszony illatának elegyét érzi. Carla bőre csillogott a fényben, Ted köntöse az
asszony karcsú nyakára simult, elrejtette melle lágy domborulatát. A férfi elég közel ült Carlához
ahhoz, hogy megérinthesse, és a térdére kellett szorítania a kezét, nehogy megtegye. Mély lélegzetet
vett, és folytatta.
– Nem kavar fel, ha arról kell beszélnem, milyen vagyok ma. Beletörődtem. Nincs más
választásom. Tisztában vagyok testem korlátaival, mégsem tudom elfelejteni, milyen voltam. – Hangja
suttogássá halkult. – Iszonyú a tudat, hogy a sérülésem fontos dolgoktól fosztott meg az életben, attól,
hogy úgy dolgozzam, ahogy szeretnék. Gyűlölöm ezt a helyzetet!
– Ezért döntött úgy, hogy elvonul ide? Mi a helyzet a barátaival és a családjával? – A férfi
őszintesége felbátorította Carlát, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amelyeket már első este a kertben
fel akart tenni neki.
– Család? – Ted keserűen felnevetett. – A szüleim sohasem kedvelték a szakmámat. Több mint egy
éve nem láttam őket. A barátaim? Nos, azok után, ami azzal a nővel történt, akivel együtt éltem,
mielőtt elhagytam volna az Államokat, elég volt belőlük.
– Miért, mi történt? – kérdezte Carla, akinek eszébe jutott Mickie keserű megjegyzése Ted utolsó
barátnőjéről.
– Még kérdi? Eleanor még azt sem igen tudta elviselni, hogy egy helyiségben legyen velem.
Természetesen megpróbálta titkolni előttem az érzéseit, de én tudtam, hogy soha többé nem lesz már
olyan a viszony közöttünk, mint volt. Én még kórházban feküdtem, amikor ő már elutazott Baltimore-
ból. – Szünetet tartott, és elgondolkodva a tűzbe bámult.
Carla megpróbálta legyűrni a haragját, amelyet a férfi családja és a nő iránt érzett, akit Ted
szeretett. Szívesen megvigasztalta volna, de nem jutott szóhoz, mert a férfi tovább beszélt.
– Nem akarok rosszat mondani Eleanorról. Az első évben minden egész jól ment. Neki utazgatni
volt kedve, én pedig a közel-keleti megbízásra vártam. Hat-nyolc hetente találkoztunk, hol Párizsban,
hol Londonban, máskor meg Rómában.
Carla a sorok között olvasva megértette, mire gondol Ted. Eleanort vonzotta a férfi érdekes,
mozgalmas életmódja, amikor azonban vége szakadt ennek, nem volt többé, ami összekösse őket.
Carla úgy gondolta, Ted talán meggyógyult volna, ha az asszony vár rá, és ismét együtt élhetnek.
Lehet, hogy ez a tudat még meg is gyorsította volna a gyógyulását. Eleanornak azonban nem volt
elég türelme, gondolta Carla rosszallóan. – Őt érte veszteség, Ted.
A férfi futó pillantást vetett rá. – Nos, nem akart egy nyomorékkal viszonyt folytatni. Romba
döntötte volna az egész életét, ha arra vár, hogy ismét egészséges legyek, és megtanuljak mankóval
közlekedni. El tud képzelni egy olyan nőt, aki ilyen látványra szeretne ébredni? – Kezét végighúzta az
arcán lévő forradáson.
– Engem nem érdekelne! – csúszott ki Carla száján.
Ted hitetlenkedve mérte végig az asszonyt. Igen, ehhez elég bolond lenne, gondolta fanyar
humorral. Látta, hogy Carla ujjai a köntös egyik csücskén babrálnak, és tekintete hirtelen a fényes
aranykarikára esett az asszony bal kezének gyűrűsujján. Carla Anderson férjnél van, állapította meg
lesújtva. Mit gondolna a férje, ha tudná, hogy a felesége majdnem meztelenül ül itt. – Nos, jobb, ha
nem próbáljuk ki, vajon állja-e a szavát – jegyezte meg, s nem is igyekezett leplezni a hangjában
bujkáló maró gúnyt.
Bántó szavai szíven ütötték az asszonyt. – Fogalma sincs, miről beszél!
– támadt rá, majd lassan így folytatta: – Ha a férfinak, akit szerettem…
– Elcsuklott a hangja, és nyelnie kellett, hogy tovább tudjon beszélni. – Ha annak, akit szerettem,
forradásai vagy mankói lettek volna, nem zavart volna. A legkevésbé sem.
Ted ugyanazt a fájdalmas kifejezést ismerte fel az asszony tekintetében, amelyet oly sokszor látott
már a tükörben. Carla önkéntelenül is megforgatta a jegygyűrűt az ujján. – A férfi, akit szeret… –
mondta Ted gyöngéden.
– A férjem – tette hozzá az asszony gépiesen.
 – A maga férje nagyon szerencsés, Carla – jegyezte meg Ted. A fájdalom, amely ezekre a szavakra
átjárta, készületlenül érte.
Carla a férfi felé fordult. Könnyek szöktek a szemébe, és alig látta Tedet. – Maga sokkal
szerencsésebb nála. Ő ugyanis halott.
Ez a három szó mindent megmagyarázott: a könnyeket és a remegő hangot is. Ted ösztönösen
megragadta az asszony jéghideg kezét. – Sajnálom – suttogta.
Carla vissza akarta húzni a kezét, de aztán arra gondolt, hogy ez sértené a férfit. Így hát nem
mozdult, megpróbált úrrá lenni magán, nehogy bolondnak nézzék.
Ted összekulcsolt kezükre pillantott. A különbség meghökkentő volt. Carla karcsú ujjai csaknem
eltűntek a tenyerében. Olyan törékenynek tűnik, gondolta, ám a lelke bizonyára kemény, akár az acél,
ha el tudott viselni egy ilyen szörnyű megrázkódtatást, és nem roppant össze tőle.
Carla a férfira nézett, egyik kezét kiszabadította a szorításából, majd könnyedén végighúzta Ted
arcán. – Maga sokkal rosszabbul tűri ezt a forradást, mint én – suttogta.
Ted hitetlenkedve csóválta a fejét, és ajkával megsimogatta az asszony tenyerét. Carlát
áramütésként érte a könnyű érintés.
Ebben a pillanatban hangos zaj törte meg a feszült csendet.
– A szárítógép – mondta Ted fojtott hangon.
Carla a másik kezét is elhúzta. – Jobb lesz, ha felöltözöm. – A férfi érintése felmelegítette, és most
igyekezett elfojtani a testét átjáró borzongást. Nincs értelme, hogy tovább maradjon Ted házában.
Alig várja, hogy eltűnhessen, állapította meg magában a férfi, amikor Carla néhány perccel később
felöltözve tért vissza.
– Fél kilenckor minden reggel a szerkesztőségben vagyok – mondta az asszony. – Szörnyen érezte
magát,'amint Ted előtt állt, és lenézett rá. –Beszélek Larsonnal, mihelyt beérek. Egy perccel fél után
már túl leszünk mindenen – jegyezte meg némi akasztófahumorral.
– Nagyon sajnálom, Carla. Bárcsak más lenne a helyzet! – Ha a dolgok nem így állnának, mindent
megtennék, hogy együtt dolgozhassak vele, gondolta a férfi. Szívesen cserélt volna a fürdőköpenyével,
amely megérinthette Carla puha bőrét. Vonzódott az asszonyhoz, aki annyira felkavarta, mint még egy
nő sem ezelőtt, beleértve Eleanort is. A vágyak azonban csak ritkán teljesülnek. – Kikísérem.
Carla már régen elment, amikor Ted gondolatai még mindig az asszony körül forogtak. Tudta, hogy
nem fogja egyhamar elfelejteni lágy, csábító testét, a járását, a hangját, az illatát, amint mellette ült a
kanapén. Mindez kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődött.

5. FEJEZET

Másnap reggel fél kilenckor Carla nyugodtan állt Glen Larson irodájának küszöbén.
– Bemehet – mondta Joan Hart, a főszerkesztő titkárnője. – De készüljön fel arra, hogy a főnök
harapós kedvében van. Úgy tűnik, a Washington, Post ismét megelőzött minket.
– Hol az ördögben volt ma reggel? – ordította Larson a telefonba. – Azt hiszi talán, hogy a
washingtoni irodánkat a maga szórakozására hoztuk létre? – Hangja egyszerre rendkívül higgadt lett. –
Nem vagyok az a fajta főszerkesztő, aki reggelire hívja a beosztottait, amikor át akarja adni a
felmondólevelüket. Kap majd egy egysoros üzenetet. Most pedig lásson munkához! A fenébe! –
sziszegte Larson a foga közt, miután letette a kagylót. Észrevette az ajtóban várakozó Carlát. –
Foglaljon helyet – utasította az asszonyt, és hívogatóan felé intett.
Carla leült, és karba tett kézzel várt.
– Azt hiszem, ezt át kell adnom magának, mielőtt beszélgetni kezdenénk – mondta a főszerkesztő,
és egy papírlapot nyújtott át az íróasztala fölött.
Carla azon töprengett, vajon ő is egy egysoros üzenetet kap-e. Futólag a lapra pillantott, aztán ismét
Larsonnak szentelte a figyelmét. – Ez egy könyvjegyzék.
– Lenyűgöz. Látszik, hogy főiskolára járt. Carter azt akarja, hogy vigye el neki ma este ezeket.
Tehát ezt nevezi Ted tisztázásnak, gondolta Carla. A legszívesebben elmondta volna Larsonnak az
igazságot, mégis uralkodott magán.
– Igen, és még valami – mondta a főszerkesztő. – Mondja meg Carter-nek, hogy máskor magát
vagy Mickie Lewint vegye igénybe a kívánságlistái továbbításához. Jobb dolgom is akad annál, hogy
küldöncöt játsszak.
– Megmondom neki, ha legközelebb látom.
 – Maga látta őt? – Larson teljesen elképedt, és felegyenesedett a székén. – Hogy néz ki?
– Mint egy olyan ember, aki csúnyán kikészült, amikor felrobbant a terepjárója – felelte Carla, aki
elfelejtette egy pillanatra, hogy kivel beszél.
– És mi van a megbízással?
Carla a kezében tartott listára pillantott. – Hát… dolgozunk rajta.
– Erre fogadni mertem volna – felelte Larson, és elismerő tekintettel mérte végig az asszonyt. –
Kaphatnék a közeljövőben egy rövid beszámolót' arról, mire jutottak idáig? A kiadó szeretne
közelebbit megtudni arról, mikor jelenhet meg a dolog.
– Erre tulajdonképpen Ted tudna felelni. – Carlának fogalma sem volt arról, mi egyebet mondhatna.
– Rendben. Akkor sürgesse meg! Mondja meg neki, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.
Tulajdonképpen miért akart beszélni velem?
– Ó, csak be szerettem volna számolni arról, hogyan haladunk a munkával – mondta Carla, és ujjait
összekulcsolta az asztal alatt.
– Úgy néz ki, mintha még éjjelente is a megbízáson dolgozna. Ne vigye túlzásba!
– Nem fogom.–Nem mondhatta meg Larsonnak, hogy álmatlan éjszakáinak Ted az oka, valóságos
és megálmodott találkozásaik. Tenyerén még mindig ott érezte a férfi ajkának érintését. Becsúsztatta a
papírlapot a táskájába, és elhagyta a főszerkesztő irodáját.
Szóval ezt érti Ted őszinteségen, gondolta Carla, miközben a könyvtárba ment. Carter
nyilvánvalóan továbbra is bolondítani akarja Larsont. Nem fogok falazni neki, ha Larson rájön a
dologra, gondolta.
– Te vagy Carter kifutófiúja? – kérdezte Mickie mikor átadott Carlának egy halom könyvet.
– Azt hiszem, ezt most nem hallottam meg.
– Hogy vagy?
– Vagyogatok. Köszönöm a segítségedet.
Carla a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy könyvek és fénymásolatok után futkosott. Mindent
be akart szerezni, amit csak Ted kért, és még arra sem volt ideje, hogy megigyon egy csésze kávét.
Délután öt óra körül Carla végre elindulhatott Tedhez. – Egész havi fizetésemet odaadnám egy
szendvicsért – mondta hangosan.
Hét órakor érkezett meg Ted háza elé. Első alkalommal látta az épületet világosban. Alacsony,
vidéki ház volt, hozzáépített garázzsal. Minek tart kocsit, ha úgysem akar sehová sem menni? –
tűnődött magában Carla. Fogalma sem volt arról, hogy a férfi egyáltalán beengedi-e. Miután többször
csöngetett, az az érzése támadt, hogy a dolgok megismétlik önmagukat.
– Szóval megint kezdi – mondta Carla, és keserűen felnevetett. Nem hagyhatja a drága könyveket
egyszerűen a lépcsőn, bár legszívesebben ezt tette volna.
Arra számított, hogy Ted a teraszon lesz, de ott sem találta. Az üvegajtóhoz ment, amely nem volt
kulcsra zárva. Habozás nélkül lenyomta a kilincset, belépett, és a férfi nevét kiáltotta. Senki sem felelt.
Hol lehet, töprengett magában. Meg kellett volna hallania a kiáltását. Elhatározta, hogy megkeresi.
A konyhából, ahova a teraszajtón át jutott, a nappaliba ment. A dohányzóasztalra tette a könyveket és a
többi anyagot. Előző estéről tudta, merre van a fürdőszoba, de az is üres volt. A folyosó végén
rábukkant Ted dolgozószobájára, amelyben katonás rend uralkodott, ám ott sem volt a férfi. A
következő szoba tornaszerekkel volt telezsúfolva. Eszébe jutott, hogy Ted mesélte neki, a balesete
előtt rendkívül sokat sportolt.
Amikor Carla a hálószobához ért, egyszerre forróság öntötte el. Mit szólna hozzá Ted, ha
megtudná, hogy megleste álmában? Aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult. A hatalmas,
karamellszínű takaróval borított ágy üresen állt. Tednek nyoma sem volt. A bosszúság, amelyet Carla
eleinte érzett, félelemnek adta át helyét. Hol lehet Ted? Ő maga mondta, hogy nem jár sehová. Ha
viszont most mégis elment, talán elesett, és most tehetetlenül fekszik valahol. Carla segíteni akart, de
nem tudta, mitévő legyen. Ha Ted elhagyta a házat, talán utána mehetne. Végül is nem juthatott túl
messzire. Ha megtalálja, legalább megmondhatja neki, hogy elhozta a könyveket. Hirtelen egy ajtót
vett észre, amelyet első pillantásra a ruhásszekrény bejáratának vélt, de az is lehet, hogy a garázsba
vezet, gondolta. Ha Ted ott van, akkor érthető, miért nem hallotta a csengőt és a kiáltásokat.
Alighogy Carla kinyitotta az ajtót, páradús, meleg levegő csapta meg. Nyomban meglátta a hosszú,
keskeny úszómedencét. Hosszanti oldalán, egy pad. állt, néhány törülköző és az a barna fürdőköpeny
hevert rajta, amelyet ő is viselt. Előtte ott voltak Ted mankói. A férfi erőteljes karcsapásokkal úszott a
medence túlsó végében.
 , Elérte a medence szélét, és kicsit kifújta magát. Minden izmában érezte a megerőltető edzés
fáradalmait. Itt az ideje, hogy abbahagyjam, gondolta. Ebben a pillanatban megérezte a hűvös
légáramlatot. Megfordult, hogy a medence sekélyebb felébe ússzon, majd hirtelen megállt. Talán
játékot űz vele klórtól kimart szeme? Az ajtóban Carla Anderson állt teljes életnagyságban, egy szobor
mozdulatlanságával.
Ted kisimította a haját a szeméből. – Jó napot!
A jelenség szemlátomást eleven volt. – Jöjjön csak be! Különben még teljesen kiengedi a meleg
levegőt, és az nem tenne jót az izomzatomnak.
Carla eleget tett a felszólításnak, s közben figyelte, amint a férfi erős karjával a medence szélére
támaszkodik. – Azt hittem, már mindent tisztázott Larsonnal – jegyezte meg gyorsan Carla.
– Nos, szívesen elbeszélgetnék magával erről.' – Ne kezdje már megint, Ted? –válaszolta fáradtan
az asszony. – Csak' azért jöttem, hogy megmondjam, megszereztem a könyveket. Fogalmam sincs,
mire kellenek magának, de jó szórakozást kívánok az olvasásukhoz.
– Az ajtó felé indult.
– Várjon egy percet!
– Minek? – kérdezett vissza nyersen Carla.
– Azért, mert tényleg szívesen beszélnék magával. – Ted nyugodt maradt, bár tudta, hogy nem lesz
könnyű visszaszereznie az asszony bizalmát.
– Hallgatom – mondta Carla türelmetlenül.
– Fázom. ' – Ó, valóban? Akkor miért nem jön ki a vízből? Nem végzett még a mai adagjával?
– Nem. Túlságosan hűvös lett.
– Sajnálom. – Eszébe sem jutott, hogy megmagyarázza Tednek, pusztán aggodalmában jött be ide.
– Nincs miért bocsánatot kérnie. Túl későn fogtam hozzá az edzéshez, mert dolgoztam. Beszélek
magával, amint kijöttem innen.
Carla azon töprengett, vajon nagyon feszélyezi-e a férfit, hogy előtte kell kimásznia a vízből. – Ne
haragudjon meg rám, de nincs szüksége segítségre?
Ted megértette, miért kérdi, és meghatotta Carla tapintatossága. Kedves, hogy erre is gondol, de
elboldogulok egyedül. Én, szóval… Hm.., Nem szoktam fürdőnadrágot hordani. Engem nem zavar, ha
magát sem.
A férfi mosolygott, és Carla érezte, hogy elpirul. – A teraszon várom!
– mondta, sarkon fordult, és kiment. Már becsukta maga mögött az ajtót, amikor még mindig
hallotta a furcsa hangot. Meglepetésében elakadt a lélegzete. Rádöbbent, hogy első ízben hallja
nevetni Tedet.
Miközben a leszálló alkonyatban a férfit várta, egyszerre béke és nyugalom töltötte el. Becsukta a
szemét, és élvezte a lágy esti szellőt, a virágok bódító illatát.
Tíz perccel később Carla hallotta, hogy kinyílik az üvegajtó, és megpillantotta Tedet, aki egy doboz
sörrel a kezében állt az ajtóban. – Kér egyet?
– Igen, köszönöm.
A férfi odanyújtotta Carlának a sajátját, majd ismét eltűnt. Néhány perccel később egy másik sörrel
és egy doboz földimogyoróval tért vissza.
– Ha jól tudom, maga általában éhes – jegyezte meg.
– Kedves magától, hogy emlékszik erre. – Az asszony nevetett. Ted leült egy vele szemközti
székre, és kinyújtotta hosszú lábát. Állandóan hol egyiket, hol a másikat dörzsölgette. Carla már
tegnap is látta, hogy Ted folyton ezt teszi, és most azon töprengett, vajon a férfi csak fáradt, vagy
fájdalmai vannak. A hallgatás lassan kezdett kínossá válni, s az asszony kétségbeesetten azon törte a
fejét, mivel törhetné meg a csendet. Mindennap edz? – kérdezte végül.
– Igen, mindennap – felelte Ted, és bólintott. – Az orvosaim ezt ajánlották gyógykezelésként, hogy
megőrizzem az erőnlétemet, és hogy tovább erősítsem az izmaimat.
Carlának az imént még a medence túlsó végéről is úgy tűnt, hogy a gyógykezelés eredményes volt.
– Szerencsére itthon is elvégezhetem az előírt gyakorlatokat. Az egyik hálószobát edzőteremnek
rendeztem be, de jobban szeretek úszni.
Én is, gondolta Carla. – Milyen szerencsés, hogy van saját medencéje – jegyezte meg.
– Voltam olyan szerencsés, hogy csinos kis összeget örököltem a nagymamámtól – felelte Ted. –
Mivel nem volt szükségem a pénzre, csak a bankban hevert és kamatozott. Így aztán megvehettem ezt
a házat, amikor visszatértem a Közel-Keletről, és visszavonultan akartam élni.
 – Hogyan tudott házakat megnézni? – tört ki önkéntelenül az asszonyból a kérdés. Összeszorította a
száját, és legszívesebben visszaszívta volna a szavakat, de meglepetésére a várt dühkitörés elmaradt.
Ted nyugodtan kortyolt egyet a sörből. – A barátom, Ken Friedman az ügyvéd intézett mindent.
Habár mire szükségem volt, leszállították. A telefon remek találmány. – Mielőtt Carla feltehette volna,
a férfi már meg is válaszolta ki nem mondott kérdését. – A medencét én építtettem.
– Nagyszerű lehet, hogy akkor megy úszni, amikor akar.
– Szeret úszni? – kérdezte Ted, akit meglepett az asszony hangjából kicsendülő vágyakozás.
– Amikor tehetem, uszodába megyek. A Keresztény Ifjak Egyesületének uszodája nem nagy szám,
de nekem megfelel. Van nálam fürdőruha, amióta egyszer azt a megbízást kaptam, hogy uszodákat
fényképezzek.
– Valószínűleg rendre meghiúsítom az úszásra vonatkozó terveit, amióta nekem dolgozik.
– Mint már említette, rendesen megfizetnek érte – felelte, Carla közömbösen. Látta, hogy a férfi
összerezzen. – Azt hiszem, nem tartozom a szívesen látott vendégek közé. Akárhogy is van,
nemsokára ismét bőven lesz alkalmam úszni. Amikor majd Larson számon kéri a munka elvégzését.
– Minden bizonnyal eléggé Összezavartam az életét.
– A társasági életemre gondol?
– A férfiakra – magyarázta Ted.
Miért érdekli a szerelmi életem?– töprengett Carla.
– Én sem faggatom magát a társasági életéről – felelte bosszúsan.
– Nekem nincs is olyan.
– Nekem sincs.
Ted tetőtől talpig végigmérte. – Ezt elég nehéz elhinni.
– Nem különösebben érdekel, elhiszi-e, vagy sem – vágott vissza Carla. Szívesen hűtötte volna le
forró arcát a hideg sörös dobozzal. – A könyveket letettem az asztalra a nappaliban. Köszönöm a sört.
– Ezzel felállt.
Ez búcsúzásnak hangzott, Ted azonban nem akarta, hogy Carla elmenjen, amin maga is
meglepődött. – Maradjon, és igya meg a sörét – kérlelte gyöngéden az asszonyt.
Carla alig bírta leplezni megdöbbenését, amikor visszaült a helyére, és belekortyolt az italába. –
Valamit meg kell magyaráznia – mondta kíváncsian az asszony. – Minek magának az a rengeteg
könyv, amikor tegnap közölte velem, hogy abbahagyja ezt a látszatmunkát? S mit tesz majd akkor,
amikor Larson rájön, hogy nem is dolgozunk a megbízáson, és a kiruccanásaim ide csak fölösleges
pénzkidobást jelentenek a Metropolitan számára? Nekem személyesen kell majd megmagyaráznom a
dolgot, közben magának meg sem kell jelennie a szerkesztőségben, mint nekünk, közönséges földi
halandóknak. Ugyan, mi az ördögnek vesztegetem itt a szót?! – fakadt ki, és fel akart állni.
Ted határozottan, mégis óvatosan megfogta a csuklóját, és visszatartotta. – Kérem, hallgasson meg!
Valóban szükségem van ezekre a könyvekre, és ezúttal nem feleslegesen utaztattam be magával a
környéket. – A férfi Carla hitetlenkedő arcára pillantott. – Kérem, jöjjön be velem!
– Szó sem lehet róla. Végre egyszer már rendesen kell ennem.
Ted egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a zsebéből, és odanyújtotta Carlának. – Olvassa el,
addig én utánanézek, mit rejt a konyha – javasolta, miután elengedte az asszony csuklóját.
– Ahhoz meg mi közöm? – kérdezte Carla elképedve.
– Azt hittem, mindig éhes. Olvassa el a levelet? –unszolta Ted. –Végül is így tisztességes. Én is
elolvastam a magáét. Közben kisütök pár szelet, marhahúst.
– Marhahúst mondott?
– Maga csak olvasson!
Vacsora után a nappaliban kávéztak.
– Carla, sikerült időközben meggyőznie magát a szándékaim komolyságáról?
– Szívesen hinnék magának, de eddig nem volt túl őszinte hozzám.
– Esküszöm, hogy ezúttal nem fogom átejteni. – Ted látta, hogy az asszony megpróbál
közömbösnek mutatkozni, de tudta, hogy valójában nem az. Az első alkalommal azt mondta, nagyon
fontos számára ez a megbízás. Mégis úgy tűnt, nem sikerült még meggyőznie. – Várjon meg itt!
– parancsolt Carlára, és a dolgozószobájába ment. Amikor visszajött, az asszony kezébe nyomott
valamit. – Ez talán meggyőzi – mondta.
Carla zavartan látta, hogy a férfi egy kulcsot adott neki. – Minek ez nekem? – kérdezte, miközben a
szívverése felgyorsult Ted közelségétől.
 – A bejárati ajtóm kulcsa. Akkor jön és megy, amikor csak akar. Minden korlátozás nélkül.
Ted Cartert magát kivéve, gondolta az asszony.
– Nem kell többé az esőben állnia, ha véletlenül nem hallanám meg a csengetését. A maga ötlete
volt, hogy így kezdjünk bele a megbízás teljesítésébe. Azt akarom, hogy elhiggye, keményen
dolgozom azon, hogy mindkettőnk 'számára sikeres legyen ez a munka. Most már hisz nekem?
Carla a kulcsra, majd Ted őszinte arcára pillantott. – Hiszek magának – suttogta, és a zsebébe
csúsztatta a kulcsot.
Csak később fogta fel, amikor már otthon volt, hogy mit jelent ez a kulcs valójában: Ted elfogadta
munkatársának, és megbízik benne. Azon tűnődött, vajon a férfi elfogadná-e őt valaha is a
barátnőjének. A feleletet azonban csak az idő adhatja meg erre a kérdésre.

6. FEJEZET

Ted már várta Carlát, és kinyitotta az ajtót, mielőtt az asszony csöngethetett volna. Carla egy
hosszú ujjú trikót viselt a következő felirattal: A fényképészek szemet vetettek rád. Ted hangosan
elnevette magát. Carla' szűk farmernadrágja rendkívül csábítóan emelte ki feneke és hosszú combja
lágy vonalát.
Ted nagyot nyelt, és alig tudta megállni, hogy azt ne mondja: Rád érdemes várni. – Jó, hogy itt van
– mondta ehelyett. A hangja feltűnően érdesebb volt, mint máskor. – Sajnálom, hogy feldúltam a
napját. – Ahogyan te az enyémet, fűzte hozzá gondolatban.
Carla örült, hogy a férfi jókedvre derült a trikója láttán. Ezért vette fel. Ted Carternek sokkal többet
kell nevetnie, határozta el már rég. – Nem tesz semmit – biztosította Tedet. – Szombatonként csak
keveset szoktam úszni, mert délutánra az uszoda megtelik ordítozó iskolásokkal.
– Nem azt mondta a múltkor, hogy mindig van magánál fürdőruha? – kérdezte a férfi fátyolos
hangon. Amikor Carla bólintott, Ted tartózkodóan folytatta: – Úszhatna itt is. Nem fogom zavarni. –
Talán már elfelejtetted, hogy nem akartad a közeledbe engedni, tépelődött a nagylelkűségén
bosszankodva.
Carla elképedt. – Itt?
– A Ted Carter-klub szívesen látja tagjai sorában, és zártkörű rendezvényein…
– Minden világos, már értem. – Carla meglepetten nevetett a férfitól szokatlan tréfán.
– És ne aggódjon az ebédje miatt – tette hozzá Ted. – Ha hagy egy kis időt, szívesen
megvendégelem. Valószínűleg jobb, ha hozzászokom ehhez.
Ez aztán a szívélyes meghívás, gondolta Carla dühösen. – Köszönöm. Akkor hozom a
fürdőruhámat. Maga is úszik? – Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy a férfi már említette, egyedül
fog úszni.
– Miért kérdi? Zavarná, ha én is a medencében lennék? –kérdezte Ted nyersen.
Óriási vagy, Carla Anderson, mondta magának az asszony. Ismét sikerült rátapintanod Ted érzékeny
pontjára. – Természetesen nem – vágta rá gyorsan. – Attól tartott, meggondolatlan szavai miatt Ted
visszavonja a meghívást.
– Azt hittem, szívesebben úszik egyedül, Carla.
– Gondolja, hogy valaha is egymagam használtam a nyilvános uszodát? Talán mégis jobb lesz, ha
nem úszom itt.
– Dehogyis – ellenkezett a férfi habozás nélkül. Kék szeme mereven nézte Carlát.
– Mondjon valami elfogadható magyarázatot arra, hogy miért – kérte Carla, és állta a férfi
pillantását. – A napnál is világosabb, hogy nem fogja használni a medencét, amíg én is ott úszom.
Alkalomadtán majd nézze meg a képeket – mondta, és ezzel felállt. – Várjon! – Ted arca feszültnek
tűnt, és Carla mindent megtett volna azért, hogy ezt a kifejezést Örökre elűzze a férfi tekintetéből. –
Máshol is vannak rajtam forradások.
– Bámulatra méltó, mennyire rövidlátó tudok lenni – biztosította őt Carla gyöngéden.
Ted mély lélegzetet vett, majd hamiskásan elmosolyodott. – Ez azt jelenti, hogy fürdőnadrágot sem
kell vennem? – kérdezte könnyedén.
Carla szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor meglátta a Ted szemében fellobbanó lángot. –
Azért annyira nem vagyok rövidlátó!
– Ettől féltem – mosolyodott el halványan a férfi. – Na, hozza a fürdőruháját!
 – Azonnal itt vagyok. Egyébként csak azért kérdeztem, hogy úszik-e, mert attól tartottam,
betolakszom a magánéletébe.
Carla meglepetésére Ted olyan jóízűen kacagott ezen a megjegyzésen, ahogy eddig még soha sem
hallotta nevetni.
– Mi rosszat mondtam? – nézett csodálkozva Tedre.
– Carla, maga mást sem csinál, mint betolakszik a magánéletembe, amióta csak ismerem. Miért
tenne kivételt éppen a medencével? Mi van, megnémult? –kérdezte, amikor az asszony nem felelt.
– Sajnos, semmilyen csattanós válasz nem jut az eszembe. A medencében találkozunk. – Carla
sarkon fordult, és a kocsijához ment.
Miután a fürdőszobában átöltözött, akaratlanul is kellemetlen érzése támadt, bár zafírkék
fürdőruhája hagyományos értelemben véve sem volt kihívó. Teljesen eltakarta a mellét, igaz, a hátán
és a combjánál eléggé kivágott volt. Carla azon töprengett, mit fog szólni Ted, ha meglátja így.
Összefogta a haját, és felvett egy frottírkabátkát.
– , Carla leereszkedett a lépcsőn. A víz valóban kellemesen meleg volt, és a melléig ért. Ted néhány
méterre volt tőle, de még onnan is láthatta Carla feszes mellbimbóit a vékony anyagon át. Az
ágyékában érzett éles nyilallás a férfi eszébe idézte, milyen hatással volt rá régebben egy csaknem
teljesen meztelen nő látványa. És Carla Anderson nem akármilyen nő! Csaknem az eszét vesztette a
közelségétől. Menekülnöm kell innen, gondolta, mielőtt mindketten zavarba jövünk. Hidegzuhanyra
van sürgősen szükségem, nem a medence meleg vizére!
– Hány hosszt szokott úszni? – Tednek uralkodni kellett a hangján.
– Kezdetnek ötvenet.
– Ez a medence csak fele egy szabványméretű pályának – figyelmeztette Ted Carlát.
Az asszony nevetett. – Akkor kétszer annyi hosszt fogok megtenni. –Odaúszott Tedhez, hogy
egymás mellett haladhassanak, és ne ütközzenek össze. Tulajdonképpen nyomban el akarta kezdeni a
tempózást, Ted látványától azonban megtorpant. Nem a férfi lábán húzódó sebhelyek döbbentették
meg, hanem edzett teste nyűgözte le. Erős volt, de izmai nem egy túledzett szépfiúra emlékeztették.
Mellkasa széles, csípője keskeny. Carla nyelt egyet, amikor tekintete a férfi fekete fürdőnadrágjára
esett. Ted lábát sebhelyek borították, mégis nagyon formás volt. Hirtelen ráébredt, hogy csak a
vendéglátóját nézegeti, és nem is úszik. – Azt… Azt hiszem, kezdhetnénk-javasolta sietve.
– Szerintem is – vágta rá Ted.
Elrugaszkodtak, és néhány perccel később Carla csaknem megfeledkezett a férfi jelenlétéről,
amikor egyszerre lökést érzett. Egy pillanatra elmerült. Ugyanebben a másodpercben hihetetlenül erős
kezek ragadták meg a karját, és a felszínre húzták.
– Mi… – Carla vizet nyelt és köhögött.
– Bocsásson meg – mondta Ted. Még mindig erősen tartotta az asszonyt. – Nem szoktam hozzá,
hogy valaki úszik mellettem. Véletlenül átmentem a maga pályájára.
– Már azt hittem, vízi birkózást akar rendezni. A férfi ránézett. Carla karnyújtásnyira volt tőle.
– Dehogyis. Jól van? – Egyik kezével az asszonyt tartotta, miközben a másikkal a nedves tincseket
simította ki az arcából.
Carla megborzongott, amikor meglátta a férfi homlokán a heget, amelyet máskor csaknem elfedett
a haja. Belereszketett, amikor arra gondolt, milyen közel lehetett Ted a halálhoz.
– Eleget látott már? – kérdezte nyersen a férfi. Kék szemével ridegen nézte Carlát.
– Nem akartam bámulni magát – védekezett az asszony, és akaratlanul megérintette a forradást. Ted
megpróbált uralkodni magán, nehogy összeránduljon, amikor látta, hogy Carla az arca felé nyúl. Az
érintés azonban olyan leheletfinom volt, hogy a férfi azon tűnődött, vajon nem csak képzelte-e az
egészet.
– Folytatjuk az úszást? – kérdezte Carla, és azt remélte, hogy nem rontott el mindent.
Ted lassan kifújta a levegőt. – Én inkább csak nézem magát.
– Rendben, mindjárt végzek – mondta az asszony, és a következő pillanatban már úszott.
Ted eleinte azt hitte, Carla a testi fölényét akarja neki bizonyítani. Bár már ő is régóta edzett, tudta,
sohasem fog olyan szépen úszni, mint Carla, aki kétségbeesett elszántsággal rótta egyik hosszt a másik
után. Végül Ted nem bírta tovább. Megvárta, amíg Carla a közelébe ér, és odaúszott hozzá.
Az asszony nekiütközött Ted izmos, férfias testének, de gyorsan elhúzódott tőle, nehogy véletlenül
fájdalmat okozzon neki. – Mi baj van? – kérdezte kifulladva.
– Ezt én akartam kérdezni magától. – A férfi kisimította Carla nedves haját az arcából.
 – Nem értem, mire gondol – mondta az asszony meghökkenve.
– Talán versenyre készül?
– Mindig így szoktam úszni. Én… Szóval… Meg akarom őrizni a formámat.
Ted tetőtől talpig végigmérte, majd tekintete ismét az asszony félig nyitott ajkára és hullámzó
mellére esett. A szívverése felgyorsult, mint mindig, amikor a közelében volt. – Hát ezt minden
bizonnyal sikerült is elérnie.
– Én sem írom elő magának, mit tegyen – felelte az asszony, és összeszorította telt ajkait.
Ted felnevetett. – Mióta nem?

7. FEJEZET

Amikor Carla háromnegyed órával később visszajött, Ted már a ház előtt várt rá. Farmer és bő
pulóver volt rajta. Carla szintén farmert és pamutinget viselt, valamint kedvenc katonai zubbonyát. A
fényképezőgép, amelyet mindenhová magával vitt, a kocsiban feküdt. Azt remélte, hogy Ted érdekes
helyet talált ki a kiránduláshoz.
– Szüksége van segítségre? – kérdezte Carla, amikor Ted óvatosan beszállt a kocsiba.
– Nem hiszem, de maga az első, akinek ezt elárulom – mondta gyorsan a férfi. Nagyon jól
boldogult, és végre Carla mellett ült. – Felőlem indulhatunk.
– Nem örül, hogy végre kimozdul otthonról, Ted? Vallja be!
– Utálok bármit is bevallani, de igaza van. – Ted felnevetett.
– Akkor mi a véleménye a személyes beszélgetésről Wyatt asszonnyal?
– Ne vigye túlzásba! – Mindketten jót nevettek.
– Kezdhetné olyasvalakivel is, akivel már korábban is készített interjút. Biztosan izgalmas lenne…
– Nem. És nehogy eszébe jusson, hogy magával hoz ide valakit! Nem leszek itthon. Megértette?
– Elsőre!
– Remek. Akkor kezdődhet a kirándulás.
Carla ránézett, és beindította a motort. – Rendben. Ez a maga kirándulása. Hová megyünk?
– A Sugár Love-hegységbe. Innen körülbelül hetven mérföldnyire van délnyugatra. – Szavait néma
csend követte. – Tudja, hol van?
– Meg fogom találni.
– Nem hangzott túl lelkesen.
Ha tudnád, gondolta Carla. Ha tudná is, vajon törődne vele? Nagyot nyelt. –Azt reméltem, egy
tavat vagy valami ilyesmit néz ki.
– Hát ez pompás! Sok édes kiskacsa és hattyú, meg kisgyerekek, akik halálra rémülnek, amikor
meglátnak.
– Milyen az a Sugár Love-hegység? – kérdezte az asszony néhány mérföld után.
– Tetszeni fog magának – felelte Ted. – Csodálatos kilátás nyílik onnan a Blue Ridge-hegységre.
– Jól hangzik – felelte Carla, és nem igazán értette, hogyan sikerül uralkodnia magán. – Mit jelent
magának a Sugár Lőve?
– Ez a kedvenc helyem Marylandben. Régebben gyakran felmásztam oda, ha gondolkodni akartam.
– Ha lenne kocsija, most is bármikor felmehetne oda. A kocsik némi átalakítással kézzel is
irányíthatók.
– Úgy van. És az elefántok tudnak repülni. –Ted inkább másra terelte a szót. – Magánál van a
fényképezőgépe?
– Természetesen. – Carla örült, hogy a férfi már nincs olyan vérmes hangulatban. – Ideges leszek,
ha nincs a kezem ügyében a gépem.
Carla bánatára elég hamar elérték az úticéljukat. Egy keskeny úton haladtak felfelé, és az asszony
megpróbált nem gondolni arra, milyen meredek a hegyoldal. Ted megkérte, hogy egy szűk, kaviccsal
felszórt kilátóhelyre menjenek. Alig állította le Carla a motort, a férfi már ki is szállt a kocsiból. Az
asszony ülve maradt, és kezével görcsösen markolta a kormányt. Megkockáztatott egy gyors
oldalpillantást. Hogy fogom ezt túlélni, töprengett. Óvatosan kinyitotta az ajtót, kiszállt, és a takarót,
amelyet Ted hozott magával, leterítette a földre. Kiszáradt a torka, amikor meglátta, hogy a férfi lassan
a szakadék széléhez megy. Félelme azonban szertefoszlott, amikor rádöbbent, hogy Ted biztosabban
mozog a mankóin, mint ő a két egészséges lábán.
 – Hát ez csodálatos! Mire vár? – kiáltotta oda a férfi. Carla számára újdonság volt a Ted hangjából
kicsendülő lelkesedés. – Jöjjön, nézze meg! Majdnem ellátni a Washington-emlékműig!
Carla nyelt egyet. –Jövök! – Lassan, nagyon lassan ment oda Tedhez, és közben idegességében
kiejtette kezéből a pokrócot.
A férfi hátrafordult, amikor meghallotta a lépteit. – Hagyja csak ott! A kilátás nem várhat.
Felőlem akár az örökkévalóságig is várhat, gondolta Carla, miközben Tedhez közeledett.
– Elég hely van itt – mondta a férfi mosolyogva, és ismét hátrafordult. Szemlátomást arra vár, hogy
még közelebb menjek, gondolta Carla.
Bátorsága cserbenhagyta, mégis tett néhány lépést előre. Hirtelen súlytalannak érezte magát, és bár
nem nézett oda, az az érzése támadt, hogy az óriási tátongó szakadék el akarja nyelni. Kabátja nem
védhette meg a bensejéből áradó hidegtől. Egyszerre éjfekete sötétség vette körül, és ájultan zuhant a
földre.
Ted hátrafordult, amikor zajt hallott, és még éppen látta, amint Carla előrebukik. Hatalmas
erőfeszítésébe került, hogy erős karjával felfogja az asszony zuhanó testét, nehogy a kavicsos talajra
essen. – Carla, az ég szerelmére, mi van magával?
Carla úgy érezte, fekete selyemgubó veszi körül. Megpróbált küzdeni a sötétség ellen, amikor
hirtelen erős, segítő kéz érintette meg. Nem értette, mit mond a hang de gondoskodás és aggódás
csendült ki belőle. Ösztönösen bújt a meleget adó, ölelő karok közé, amelyek védelmet és még annál is
többet ígértek. Érezte, hogy a férfi gyöngéden a hátát simogatja, a másik kezével pedig a mellére
szorítja.
Lassan véget ért a lidérces álom, és a sötétség egyre vakítóbb fénynek adta át helyét. A rémálom
egyszerre csodálatos varázslattá változott. Egy kéz megsimogatta az arcát, és Carlának sikerült csókot
nyomnia rá.
Ted, meglepődve a szokatlan érzéstől, összecsukta a tenyerét, mintha így megőrizhetné bőrén Carla
ajkának érintését. Látta, hogy az asszony szemhéja megrebben, és nyel egyet. Mozdulatlanul figyelte,
amint Carla feje a karjába simul. Amikor az asszony melle egy mély sóhajtástól megemelkedett, a férfi
nem tudta megállni, hogy le ne hajoljon, és könnyedén meg ne csókolja puha, érzéki száját.
Ez az érintés felmelegítette Carlát. Felengedett a lelkét megdermesztő fagy, és mindenről
megfeledkezett, még arról is, hol van. Kinyújtotta a férfi után a karját, viszonozni akarta az életet adó
csókot. – Szerelmem – suttogta.
– Nem vagyok a szerelme! – tört ki nyersen Tedből.
Carla kinyitotta a szemét, amikor meghallotta a durva hangot, és a férfi szemébe nézett. A rémálom
visszatért. – Ó, istenem! – Felnyögött, és félrefordította a fejét. Könnyek csorogtak végig az arcán.
Ted összerándult, amikor rájött a keserű igazságra. Carla ugyanúgy visszariad tőle, mint bárki más,
csak idáig titkolta. Csak az előmenetele miatt volt fontos neki! Ez az átkozott megbízás, gondolta.
Ostoba volt, amiért azt hitte, valami másról van szó. – Nem kell becsuknia a szemét – mondta. Azt
kívánta, bárcsak ne kéne tovább elviselnie azt a kínt, hogy a karjában tartja az asszonyt. – Miért nem
mondta, hogy beteg? Akkor nem jöttünk volna ide – mondta Ted, és közel állt ahhoz, hogy elveszítse
az önuralmát.
– Meg máshová sem – vetette közbe Carla remegő hangon. – Nem vagyok beteg.
– Akkor miért ájult el?
– Tényleg nincs semmi bajom – ismételte az asszony. Azt kívánta, bárcsak elmenne Ted, és itt
hagyná egyedül, amíg ismét erőre kap.
Még hogy nem beteg? A férfi az asszony sápadt, könnyáztatta arcára pillantott. A vágyakozó
tekintet, ahogyan Carla ránézett, amikor kinyitotta a szemét, nem neki szólt, ezzel tisztában volt. –
Miért ájult el?
Carla nagyot nyelt. – Tim, a férjem… – Tekintetét nem tudta levenni Tedről, mert elszédült volna,
ha körülnéz. Tim megszállott hegymászó volt.
Ted sejtette, mi következik.
– Hegymászást oktatott itt a közelben. Egyik hétvégén egy csapat diákot vitt magával a CMocin-
hegységbe. – Az asszony hangja elcsuklott.
– Nem kell többet mondania, Carla.
Az asszony azonban beszélni akart arról, ami oly sokáig fájdalmat okozott neki, és fog még ezután
is. Ted biztosan megértené, mert ő maga is mély sebeket szerzett. – Az egyik gyerek túlbecsülte az
erejét, és Timnek le kellett hoznia egy sziklanyúlványról. Akkor történt a baleset.
 – Maga is ott volt. – Kijelentés volt, nem kérdés.
– Azt hittem, sohasem ér földet.
Ted ösztönösen az asszony keze után nyúlt, és Carlának nagy önuralmába került, hogy ne omoljon
még jobban össze. Nem húzta el a kezét. – Jól vagyok, tényleg – mondta, majd Tedre nézett.
– Tudom, hogy nem ezt akarta látni.
Carla kérdően pillantott rá Ted szeme élettelen volt, az arca szinte megkövült. – Ezt meg, hogy érti?
– Amikor visszanyerte az eszméletét, az én arcomat pillantotta meg. Az asszony emlékezett még
arra, hogy valahol az álom és az ébredező szenvedély határán lebegett, de nem tudott már különbséget
tenni köztük. –Mi történt?
Ted a fejét rázta.
– Kérem! – Megsimogatta a férfi arcát, és érezte, hogy Ted megdermed. –Megbántottam? –Talán ő
másképp emlékszik a csókra. –Nem emlékszem. Ted, kérem!
– Nem, nem bántott meg. – Hogyan magyarázza meg neki, mennyire fáj, hogy nem csókolhatja
meg, még csak meg sem érintheti az ajkát a szájával, a melléről nem is beszélve, mely csak
szívdobbanásnyira volt tőle.
Carla a férfi arcán nyugtatta a kezét. – Kérem, értsen meg! Oly régóta gyötörnek rémálmok. S ma,
pont ezen a helyen, olyan valódinak tűnt az álom, olyan szépnek. Olyan volt, mintha… – Az asszony
elakadt.
– Mintha?
Carla mély lélegzetet vett, amikor eszébe jutott a csók. – Mintha még várna rám boldogság.
– Maga Timről álmodott.
Carla tudta, nem mondhatja el Tednek, hogy nem a múltról, hanem a jelenről és a jövőről álmodott.
– Boldog időkről álmodtam – mondta végül.
– A maga érintése tette, és aztán felébredtem.–Nincs erőm bármit is mondani a csókról, egyszerűen
lehetetlen gondolta. A férfi arcán tükröződő fájdalom saját szenvedésének tükörképe volt. Mély
lélegzetet vett. –Eszembe jutott, hogy az álmok sohasem válnak valóra, és a múlt
megváltoztathatatlan. – Nem úgy, mint a jövő, tette hozzá gondolatban.
– Bárcsak álmodtam volna az egészet, de Ted, higgye el, nem az arcától ijedtem meg! Nagyon
sajnálom, ha megbántottam. Nem volt szándékomban.
– Most már tudom. Miért jött el, ha tudta, hogy a hegyek látványa gyötrelmet okoz magának?
Carla leeresztette a kezét. – Tim halála óta kerültem a magas helyeket, de azt hittem, ma bírni
fogom. Magát sem akartam megfosztani attól az örömtől, hogy kiválaszthassa az úticélt, ha már
egyszer rábeszéltem, hogy kimozduljon velem. Nem akartam elrontani a napját.
– Nem rontotta el. Azt hiszem, nem is vártam sokat tőle. Carla összerezzent. Pedig ő olyan sokat
remélt…
– Meg kellett volna mondania nekem, hogy Tim halála óta nem bírja a magasságot mondta a férfi.
Akkor az asszony nem került volna veszélybe, ő pedig nem érezte volna magát ennyire tehetetlennek.
Carla megdermedt. Azt hitte, Ted megváltozott, kedvesebb lett. Most mégis a régi keserűség áradt
belőle.
– Miért nem mesélt nekem a tériszonyáról, Carla?
Ted Carter mindentől visszavonultan élt, mégis megmaradt keményfejű újságírónak, aki addig
faggatja az áldozatát, amíg választ nem kap.
– Sohasem kérdezett arról, mit szeretek és mit nem.
– Nem arról beszélgetünk, hogy félig sülten vagy átsütve szereti-e a marhahúst, Carla. Ilyen fontos
dolgot elhallgatni nem vall nagy felelősségtudatra – állapította meg Ted keményen.
– Nem tudtam, hogy érdekli.
De még mennyire, hogy érdekli! Carla azonban szemlátomást azt hiszi, őt nem is aggasztja a dolog.
– Mindenkitől, aki velem dolgozik, elvárom, hogy egy ilyen nagy jelentőségű dologról említést
tegyen. Világosan beszéltem?
– Igen – fakadt ki Carla, és dühösen a földhöz vágta a pokrócot- Még mindig a szabadban akar
étkezni? – Ted biztosra vette, hogy „nem” lesz a válasz.
– Miért ne? Ha már egyszer itt vagyunk. Feltéve, hogy nem kell a szakadék felé néznem.
– Természetesen nem kell. Biztos magában? – Ted levetette a pulóverét, és Carla vállára terítette.
– Biztos vagyok. – Hazudtam, vallotta be az asszony azonnal magának. Legszívesebben nyomban
otthagyta volna a hegyeket, hogy soha többé ne is lássa őket. A megrázkódtatás elvette az étvágyát.
 Ted szemében Carla még sohasem tűnt ilyen törékenynek, mint most. Figyelte, amint kedvetlenül
eszik. A bőre sápadt volt, és egyébként oly ragyogó szeme alatt mély árok húzódott. Nem tudta,
hogyan segíthetne rajta. Csak azt tudta, ő az oka annak, hogy az asszony ilyen állapotban van. Attól
tartott, Carla őt teszi felelőssé, amiért szembe kellett néznie a múlttal.
– Kér édességet? – Ted hangja kizökkentette komor gondolataiból.
Csaknem elnevette magát a kérdés hétköznapiságán. – Nem, köszönöm. Már eleget ettem.
A férfi nem lepődött meg a válaszon. Carla egyébként is alig evett valamit. – Képes vezetni?
Szemmel láthatóan egy perccel sem akar tovább maradni velem a kedvenc hegyén, mint szükséges,
gondolta Carla. Alig várja, hogy elmenjünk innen. Sikerült tönkretennem élete ritkán adódó boldog
pillanatát! Beszélnem kellett volna neki a félelmeimről, még ha az tönkre is tette volna a terveinket.
Legközelebb… Nem lesz legközelebb. Az ember ritkán kap még egy lehetőséget.
Miután Ted némán visszatett mindent az uzsonnáskosárba, az asszony visszament a kocsihoz. A
férfi szorosan mellette haladt, arra az esetre, ha Carla még egyszer elájulna. A visszaúton egyikük sem
szólalt meg. Már mindent elmondtak egymásnak fenn a hegyen. Ted sem próbált meg beszélgetést
kezdeményezni. Carla túl izgatott ahhoz, hogy semmitmondó dolgokról fecsegjek vele, állapította meg
magában a férfi. Futó pillantást vetett az asszony összeszorított szájára, a kormányba görcsösen
kapaszkodó ujjaira.
Ted háza előtt az asszony megkönnyebbült sóhajjal húzta be a kéziféket. – Viszontlátásra, Ted! –
Attól tartott, teljesen összeroppan, ha továbbra is a férfi közelében marad.
– Hívjon fel, ha hazaér – mondta Ted nyersen.
– Minek? – fakadt ki az asszony csodálkozva.
– Meg akarok bizonyosodni arról, hogy épségben hazaért-e. Mi másért? Tegye meg nekem ezt a
szívességet!
Miután Carla a szavát adta, a férfi még hozzáfűzte: – Vezessen óvatosan!
– Most már legalább megvan az ürügy, amire szüksége volt, ugye? – Ted kérdő arckifejezését látva
Carla folytatta: – Most már nem lesz nehéz dolga. Tériszonyom van, tehát nyilvánvalóan nem tudom
elkészíteni magának azokat a felvételeket, amelyekre szüksége van. Csak fel kell hívnia Larsont, és
megmondania neki, hogy küldjön valaki mást, vagy még jobb, ha… – Felnevetett, és észre sem vette
hangjának ideges csengését. –Mondja meg neki, hogy végzett a megbízással és velem is! – Beindította
a motort, és elhajtott anélkül, hogy még egyszer visszanézett volna.
Ted sokáig állt ott bénultan, és abba az irányba nézett, amerre a kocsi eltűnt a szeme elől. Mi történt
vele? Miért engedte, hogy ez a nő ennyire a közelébe férkőzzön? S ha Carla így akarja felmondani a
megbízást, mit izgatja az őt?
Egy órával később Carla már a lakásában volt. Még sohasem tűnt ilyen hívogatónak az otthona.
Fürdőt vesz, és addig fekszik a meleg vízben, amíg teljesen fel nem enged. Előbb azonban tárcsáznia
kell a jól ismert számot.
– Hazaértem – mondta minden bevezetés nélkül, amikor Ted felvette a kagylót.
– Jól érzi magát?
– Jól vagyok.
– Carla…
– Hagyja csak, Ted. Visszaadom a pulóverét, ha ismét találkozunk. – Jó éjt! – Ezzel letette a
kagylót.
Később, az ágyban azon töprengett, talán jobb lett volna, ha sohasem avatkozik bele Ted életébe.
Mikor nő már be végre a fejem lágya? – töprengett. Nem bosszankodott azon, hogy nem tud elaludni,
így legalább nem voltak lidérces álmai a hegyekről, a zuhanásról és a fájdalomról. Eszébe jutottak a
búcsúszavai, amelyekkel elköszönt Tedtől. Feltehetőleg ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket
egymással váltottak, mivel Ted minden bizonnyal felhasználja majd ellene a tériszonyát.

8. FEJEZET

Carlát a telefon éles csengése riasztotta fel álmából.

– Nyolc óra van.
Csodálkozott, hogy Ted egyáltalán felhívja azok után, ahogy tegnap elváltak. – Ha maga mondja –
felelte hűvösen. – Nem néztem még meg az órát.
– Carla, a tegnap történtek miatt…
 – Nem akarok a tegnapi napról beszélni.
– Rendben. Beszéljünk a máról. Kérem, legyen itt tízre. Alighanem személyesen akar kidobni,
gondolta az asszony.
– Nem mondhatná el telefonon? – kérdezte. Felkészült a legrosszabbra.
– Nem – felelte a férfi hevesen. – Legyen itt tízre, mert dolgozni akarok, és maga is része ennek a
munkának. Még mindig nekem dolgozik, ha elfelejtette volna.
– , Sokkal kellemetlenebb magának dolgozni annál, semhogy el lehessen felejteni – vágott vissza
az asszony túl mérgesen ahhoz, hogy felfoghatta volna, mit is mondott Ted.
– És kérem, vegyen fel valami mást, mint azt a harci öltözéket, amiben egyébként ide szokott jönni.
– Hogy merészeli leszólni, amit hordok?
– Hát semmit sem bírálhatok meg, fényképész hölgy? Hiszen maga is a fejemhez vágott néhány
rendkívül érdekes megjegyzést.
– Miért kell kicsinosítanom magam?
– Csak tegye azt, amit kértem!
Amikor Carla a megbeszéltnél tíz perccel korábban megérkezett, Tedet a nappaliban találta, ahol
fáradhatatlanul fel-alá járkált.
– Megjöttem – mondta, és a pulóvert a kanapéra terítette. A férfi felé fordult, és Carla látta, hogy a
bőre szürke a kimerültségtől, és a forradásai élesebben rajzolódnak ki, mint máskor.
– Nagyon köszönöm, hogy eljött – mondta Ted. – Tudja, a tegnap történtek miatt…
– Már megint kezdi! Na jó, mondja csak! – egyezett bele az asszony lemondó sóhajtással.
– Valóban azt hitte, le akarom mondani a megbízást, vagy elmegyek Larsonhoz és megmondom
neki, hogy maga alkalmatlan erre a feladatra?
– Csak azt ne mondja, hogy ez sohasem jutott az eszébe! Hogy mit mondott volna Larsonnak, nem
tudom. Ehhez nem ismerem elég régen.
– Tehát azok alapján, amiket e rövid idő alatt megtudott rólam, ilyen véleményt alkotott a
jellememről! Köszönöm szépen! – Keserűen felnevetett. – Mindent megmagyarázok. Eszem ágában
sem volt elvállalni ezt az átkozott megbízást, és nem akartam magával dolgozni. Most azonban
másképp határoztam, arról is, ami magát illeti. Nem adom fel egykönnyen, és álmomban sem
gondoltam arra, hogy valaki mást kérjek Larsontól.
– De engem sem kért!
– Köszönöm a bizalmát, Carla – mondta Ted néhány másodpercnyi hallgatás után.
– Azt hittem, megragadja a lehetőséget, hogy ismét bezárkózhat a biztonságot adó négy fal közé.
Úgy tűnik, nem voltak túl biztonságosak, hiszen előled sem nyújtottak menedéket, gondolta a férfi.
– Ne bosszantson, Carla! Rendkívül ideges vagyok, és fél tizenegykor találkozóm van. Elvisz, és
készít néhány felvételt?
Carla egy pillanatig csodálkozva bámulta a férfit. – Elmegy valahová?
– Személyes beszélgetésben egyeztem meg Wyatt asszonnyal.
– Wyatt asszonnyal! – Carla alig tudta féken tartani a kíváncsiságát. Tegnap még azt mondta,
sohasem lenne képes erre, és most? Vajon mitől változott meg a véleménye? Néhány héttel ezelőtt,
vagy még tegnap is, Carla borzasztóan örült volna, most azonban alig volt ereje végighallgatni, amit
Ted mesélt. Ez már nem az ő küzdelme. És soha nem is volt az.
Tednek természetesen feltűnt ez a változás. Nyoma sem volt már Carla régi lelkesedésének. A férfi
azon töprengett, vajon ő rontott-e el valamit. – Szívesen megtudnék néhány dolgot Wyatt asszonyról,
mielőtt találkozom vele. Milyen ember valójában?
– Apró termetű hölgy, de belül kemény, akár az acél. Ilyennek is kell lennie ahhoz, hogy
megmaradhasson a cég élén. Nem túl közlékeny. Örülök, hogy nem nekem kell beszélgetnem vele.
– Tényleg, mindig csak igennel vagy nemmel válaszolt a telefonban is. Remélem, sikerül többet
kihúznom belőle, ha személyesen találkozunk.
Carla látta, milyen sápadt a férfi, és folyton az órájára pillant nyugtalanul. Szívesen segített volna
rajta, de aztán azt mondta magában, hogy már minden tőle telhetőt megtett. Túl sokat is. Ez most már
Ted játéka, gondolta.
Végre elindultak. Carlának félúton feltűnt, hogy Ted úgy ül mellette, mint aki karót nyelt.
Lekanyarodott a főútról, mert nem bírta tovább.
– Miért állt meg?
 – Maga szerint miért? – Az asszony átható pillantást vetett a férfira. Lerítt róla a rettegés. Kezét Ted
karjára tette, és Ted átkulcsolta karcsú ujjait.
– Mi baj van? – kérdezte Carla.
– Félek – ismerte be Ted fojtott hangon.
– A legrosszabb esetben is mi történhet?
– Megrémül, és nem enged be. , – Valószínűleg el sem akarja majd engedni! Szerintem Wyatt
asszony irigylésre méltó gazdagsága ellenére rendkívül magányos. Talán pont maga lesz az, aki képes
megoldani a nyelvét. Lazítson egy kicsit! Olyan merev, mint egy darab fa.
– Köszönöm a bátorító szavakat.
Wyatt asszony háza előtt Ted minden különösebb erőfeszítés nélkül szállt ki a kocsiból. Az ajtót
egy ősz hajú asszony nyitotta ki, akit Carla nyomban felismert.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Anderson kisasszony. Maga meg biztosan Carter úr – folytatta,
és Ted felé nyújtotta a kezét.
A férfi a legrosszabbra felkészülve rázta meg az idős hölgy jobbját. –Örülök, hogy megismerhetem.
Az ezt követő beszélgetés folyamán Carla teljesen új Ted Cartert ismert meg. Először látta
újságíróként dolgozni, és csodálattal töltötte el, ahogy Wyatt asszonnyal bánt. Megdicsérte a ház
szépségét, a híres kínai vázagyűjteményt, és egy csöppet sem volt tolakodó. Végül csak egyetlen
kérdést kellett feltennie, és az asszonyból dőlt a szó. Ted ugyan szorgalmasan jegyzetelt, Carla
azonban tudta, hogy a beszélgetés java részét elraktározza az emlékezetében.
Amikor azonban visszamentek a kocsihoz, úgy tűnt, mintha a férfiból elszállt volna az élet. Ted
csak árnyéka volt annak a férfinak, aki az imént annyira lenyűgözte az idős hölgyet és őt is. Még azt is
némán hagyta, hogy Carla elvegye tőle a mankóit, amikor kinyitotta neki a kocsi ajtaját. A hazafelé
vezető úton egyetlen szót sem szólt, és Carla tiszteletben tartotta a hallgatását.
Az asszony arra számított, hogy mihelyt hazaérnek, Ted azonnal az írógépéhez ül, és kiegészíti az
anyagot azzal, amit most tudott meg. Ehhez azonban nem lesz rá szüksége, és meg is mondta neki,
hogy hazamegy.
– Erről szó sem lehet. Olvasta az első változatot, és szívesen meghallgatnám a véleményét a
másodikról is. Először azonban együnk valamit. Tegnap alig ment le valami a torkomon. Rendben?
– Maga rendelkezik az időmmel – felelte Carla kimérten.
Az ebédet kínos hallgatás közepette fogyasztották el. Carla majdnem olyan kényelmetlenül érezte
magát, mint azon a félresikerült kiránduláson a Sugár Love-hegységben. Talán a megbízás
elkerülhetetlen mellékhatása, hogy megcsappant az étvágyam töprengett.
Tednek két órára volt szüksége ahhoz, hogy legépelje a cikket. Tulajdonképpen remekül kellett
volna éreznie magát, mert az írás kitűnően sikerült. Ehelyett azonban furcsamód csak csalódottságot
érzett. Első személyesen készített interjújának eredménye teljesen mellékesnek tűnt számára Valójában
a Carla és közte tátongó szakadék aggasztotta. Tudta, hogy ő a hibás, hogy egyedül ő hidalhatja át ezt
a szakadékot. Attól tartott, túl sok alkalmat elszalasztott már.
Carla a karosszékben ült, és egy nyitott könyv hevert az ölében, de nem olvasott.
– Elkészült? – kérdezte, amint a férfi lassan közeledett felé.
– Igen, de előbb beszélni szeretnék magával – jegyezte meg Ted, és helyet foglalt a kanapén.
Na, most jön az, hogy tűnjön el, Carla? –Hallgatom.
– Letenné a könyvet, és közelebb jönne?
Az asszony visszatette a kötetet a polcra, és leült a kanapé másik végébe. – Csak nem néhány újabb
utasításról van szó?
– Nem. A tegnapi napról.
– Most már aztán elég! Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy ezt a témát lezárjuk.
– Csak maga, de én nem. Valóban azt hiszi, annyira mélyre süllyedtem, hogy új fényképészt kérek
Larsontól?
– Nem tudom, és nem vagyok biztos abban, érdekel-e. Most már tisztában vagyok azzal, nem volt
jogom ahhoz, hogy beleavatkozzam a gondosan elrendezett életébe. Nem fog többé előfordulni. Ha
nem hívja fel Larsont, továbbra is együttműködöm magával, de kizárólag szakmai alapon.
– Ezt meg, hogy érti? Eddig is csak szakmai síkon dolgoztunk együtt.
– Úgy értem, nincs több közös ebéd vagy vacsora és úszás a medencéjében. Fényképezni fogok, és
mindenhová elviszem magát, de ezentúl mindenki a saját útját járja. Ez lesz a legjobb mindkettőnk
számára.
 – Miért?
– Hogy miért? Már így is épp elég fárasztó elviselni a félelmét, amikor odakint vagyunk. Tegnap
kis híján teljesen kiborított.
– Miről beszél?
– A Sugár Love-hegységben tett kis kiruccanásunkról. Miután összeestem, meghatóan
gondoskodott rólam. Utána azonban olyan volt a hallgatása, mintha tőrt döftek volna belém. Őszintén
szólva túl rövid ahhoz az élet, hogy így elpocsékoljuk, Ted.
– Maga ezt nem érti!
– Akkor magyarázza meg!
– Nem magára voltam dühös, Carla, hanem magamra, amiért annyira el voltam foglalva a saját
szórakozásommal, hogy nem vettem észre a félelme jeleit. Ez úgy hangzik, mintha magyarázkodnék,
de remélem, hisz nekem.
Carla megpróbálta kiolvasni a férfi tekintetéből, mi rejtőzhet a szavai mögött. Azt kívánta, bárcsak
minden a régi lenne köztük, de úgy érezte, ez már lehetetlen. – Azt mondta, olvassam el a Wyatt-
cikket.
Ted összerezzent az asszony hivatalos, udvarias hangvételétől. Nem hisz nekem, gondolta. Éles
fájdalom hasított belé arra a gondolatra, hogy elveszített valamit, ami kedves volt számára. Kivette a
cikket a zsebéből, és odadobta az asszonynak.
– Hová megy? – kérdezte, amikor látta, hogy Carla feláll. – Nem akarja elolvasni a művemet?
– A dolgozószobájában futom át, ha megengedi. – Nem bírta elviselni a férfi éles pillantását.
– Érezze otthon magát.
Carla ügyet sem vetett Tedre, amikor elment mellette. A dolgozószobájában azonban, az
íróasztalánál ülve ismét úgy érezte, hogy ő itt csak betolakodó. Megpróbált a cikkre összpontosítani.
Akármilyen legyen is, őszintén meg fogja mondani a véleményét, függetlenül saját érzelmeitől vagy
Ted aggályaitól. Félelmei azonban alaptalannak bizonyultak. A cikk ugyanolyan gördülékeny és
magával ragadó volt, mint amihez Ted korábbi tudósításainál hozzászokott. Összeszedte a lapokat, és
visszament a nappaliba.
Ted azonban nem volt ott. A hálószobában talált rá. Az ágy egyik sarkában kuporgott, és fejét a
tenyerébe hajtotta. Felpillantott, amikor az asszony megszólította.
– Nos, milyennek találja?
– Szerintem remek, és biztosan Larson is el lesz ragadtatva tőle.
– Köszönöm. – A férfi látta, hogy Carla teljesen felöltözve áll az ajtóban. – Látom, menni készül –
jegyezte meg.
– Holnap találkozunk. A következő interjút is…
– Személyesen készítem-e? Igen.
– Nagyszerű. Hívjon fel, ha megbeszélte az időpontot. Addig is a mai felvételeken fogok dolgozni,
és értesítem, mihelyt elkészülök vele. – Ez az, gondolta. Nem árt egy kicsit hűvösnek mutatkozni.
Legalábbis, amíg kívül nem vagyok az ajtón!
Ted csak bámult utána. Carla nyilvánvalóan alig várja, hogy elmenekülhessen innen. A férfi
fejfájása egyre kínzóbb lett, és azon töprengett, lesz-e elég ereje ahhoz, hogy elvánszorogjon a
fürdőszobáig. Mindjárt becsapódik Carla mögött az ajtó. Gyorsan kellett határoznia.
Az asszony épp a vállára akarta akasztani a fotóstáskáját, amikor meghallotta, hogy Ted a nevét
kiáltja. Visszament, és látta, hogy a férfi a tarkóját dörzsölgeti. – Tessék?
– Hozna egy fájdalomcsillapítót a gyógyszerszekrényből és egy pohár vizet?
Carla megrémült. Ted még sohasem kért tőle segítséget. – Természetesen – mondta, és bevitte neki,
amit kért. A tablettákat a férfi tenyerébe tette, és látta, mennyire remeg a keze.
– Köszönöm – mondta Ted, miután lenyelte a gyógyszert.
– Fáj a feje?
– Valószínűleg az idegesség és a kialvatlanság az oka. – Megdörzsölte a halántékát.
Carla nem hallgatott a belső hangra, amely azt súgta neki, menjen el.
– , Lehet, hogy tudok valami jobbat, mint a fájdalomcsillapítók – mondta, mély lélegzetet vett, és
Ted elé állt. Ujjait könnyedén a férfi halántékára tette. Ted összerándult, és az asszony rögvest elvette
a kezét.
– Nem akartam megijeszteni..
 – Nem is ijesztett meg. –Azt nem mondhatja meg Carlának, hogy puha kezének érintése és
mellének közelsége megsemmisítő hatással van rá.
– Mit csinál?
– Kipróbálok valamit, amit a Metropolitan orvosi rovatában olvastam.
– Rendben, próbáljuk ki – egyezett bele a férfi hosszas szünet után.
– Mit kell csinálnom?
– Forduljon az ablak felé!
Csak el tőled, gondolta Ted, de követte az utasítást.
– És most?
Carla egy szót sem szólt, csak körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a férfi halántékát.
Ted becsukta a szemét, és átadta magát azoknak a kellemes érzéseknek, amelyeket az asszony
érintése váltott ki belőle.
Egy idő után Carla érezte, hogy a feszültség kezd felengedni a férfiban, és dörzsölgetni kezdte Ted
nyakát és a tarkóját is. Az arcára pillantott, amely nyugodtnak tűnt. Szeme félig csukva volt, és Carla
láthatta sűrű szempilláit. Amikor fejét magától értetődő mozdulattal Carla mellére hajtotta, az asszony
halkan felsóhajtott, és uralkodnia kellett magán, nehogy megcsókolja a férfi haját. Leeresztette a kezét.
– Carla? – Érintésének hiánya csaknem fizikai fájdalmat okozott Ted-nek.
– Nem... Nem feküdne le? – Az asszony bízott abban, hogy a hangja nem cseng túl izgatottan.
– A hátamra vagy a hasamra? – kérdezte Ted tárgyilagosan. Az a lényeg, hogy Carla itt marad,
gondolta megkönnyebbülten a férfi.
– A hasára.
A férfi eleget tett a kérésének és fejét összefont karjára hajtotta.
Carla szívesen megcsókolta volna Tedet, lesimította volna összeborzolt haját. Ismét szeretetteljesen
dörzsölni kezdte a férfi fejbőrét és széles, izmos vállát, bár tudta, hogy Ted nem vágyik erre. Ebből a
szempontból hidegen hagyja őt. A férfi légzése egyenletessé vált. Legfőbb ideje, hogy útnak induljak,
gondolta az asszony.
– Hogy érzi magát?
– Sokkal jobban. És nem a fájdalomcsillapítótól. Varázslatos keze van. – Olyan volt a hangja,
mintha nyomban elaludna.
– Köszönöm. – Az asszony igyekezett hűvös, tárgyilagos hangot megütni. – Most már csak egy kis
pihenésre van szüksége.
– Mindjárt elalszom – mondta Ted sóhajtva.
– Én sem vagyok a legfrissebb.
– Az ördögbe, biztosan haza akar menni. Igaz?
– Ahogy maga óhajtja, Ted. – Carla azonnal visszahúzta a kezét.
A férfi hátrafordult, és megragadta az asszony csuklóját. – Semmi esetre sem szeretném elküldeni,
de rossz a lelkiismeretem. Biztosan legalább olyan fáradt, mint én.
– Túl fogom élni. – Tetszett neki, hogy a férfi aggódik érte.
– Maradjon még egy kicsit! – Mintha attól tartana, hogy Carla visszautasítja az ajánlatát, gyorsan
folytatta, abban a reményben, hogy meggyőzheti. – Nem akarom, hogy ilyen kimerülten vezessen.
– Rendben, lefekszem egy kicsit a kanapéra.
– Miért nem ide?
– Ide? – Ted mellé az ágyába? – Maga mellé?
– Ki más mellé? Az ágy hatalmas, és minden bizonnyal kényelmesebb, mint a kanapé.
Carla engedett az unszolásnak. Átment az ágy túlsó felére. Néhány párnát tett a feje alá, és lefeküdt
a takaróra.
Kis idő múlva Ted hangja törte meg a kínos csendet. – Szeretnék kérdezni magától valamit, Carla.
– Miről?
– Valamiről, amit a Sugár Love-hegységben mondott nekem.
– Ó, ne! Ne kezdje már megint! – ellenkezett az asszony.
–, A szememre vetette, hogy sohasem kérdeztem meg, van-e tériszonya. Emlékszik még? És azt
sem, mit szeret és mit nem. Nos, most be akarom pótolni ezt a mulasztásomat.
Carla a férfi szemébe nézett. – Miért pont most?
– Csak tegnap döbbentem rá, milyen önző voltam, vagy talán még vagyok is. Amióta azonban
megismertem magát, valamelyest megváltoztam. Meséljen valamit magáról, kérem!
 – Nincs sok mesélnivalóm. Nem vagyok több, mint egy fényképésznő, akit mindenféle megbízásra
fel lehet használni.
– Találjak ki esetleg egy történetet magáról? Lássuk csak! Fényképezőgéppel a kezében született…
– Nos, rendben – adta be a derekát az asszony. – Azóta fényképezek, amióta tízéves koromban
megkaptam az első gépemet apámtól. Szabadúszóként is dolgozom, és alkalmazásban vagyok a
Metropolitannél, természetesen.
– Ez úgy hangzik, mint az én életrajzom a Metropolitan irattárában. Ott olvashat ilyen száraz
tényeket. – Carla hallgatott, és a férfi rápillantott. – Olvasott rólam, ugye?
– Csak a legfontosabbakat. Azt, hogy harmincnégy éves, meg hogy mivel foglalkozott, mielőtt a
Metropolitanhez jött, és még néhány dolgot. – Azt elhallgatta a férfi elől, hogy Mickie Lewin sok
minden mást is mesélt még róla. –Nem kellett az egész anyagát átböngésznem ahhoz, hogy
megállapítsam, nagyszerű újságíró.
– Olyan, akivel feltétlenül együtt akart dolgozni. –Ted felnevetett. – Ezért igazán nem ítélhet el. –
Carla látta, hogy Ted elpirul. Szemmel láthatólag nem szokott hozzá, hogy bókokkal kényeztessék.
– Inkább meséljen még valamit magáról – kérlelte Carlát, és amikor az asszony habozott,
szemrehányónak szánt pillantással tette hozzá: – Tekintse úgy, hogy ez gyakorlás a következő
interjúmhoz.
– Nos, rendben. – Az asszony felsóhajtott. – Imádok enni.
– Mondjon valami olyat, amit még nem tudok. Például fogalmam sincs arról, hány éves, és hogy
hol lakik.
Carla kielégítette a férfi kíváncsiságát, és még hozzátett pár dolgot. Elmesélte, milyen szívesen
hallgat zenét, mennyire szereti az édesanyja főztjét, és hogy jobban kedveli a baseballt, mint a focit,
hogy nagy élvezettel szokott rákot fogni.
– És imád úszni.
– Igen.
– Miért úszik olyan kétségbeesett erőfeszítéssel? Ezt is elárulja?
– Ugyanazért úszom, amiért mások isznak. Hogy felejtsek. Ha szerencsém van, és eléggé
kifáradok, jól alszom éjjel. – Félrefordította a fejét.
– Akkor nem álmodik a hegyekről és a zuhanásról – fűzte hozzá Ted gyöngéden.
– Jobb lesz, ha most elmegyek-mondta Carla, de meglepetésére a férfi megragadta a csuklóját.
– Maradjon még! – kérte Ted érdes hangon.
– Tényleg holtfáradt vagyok.
A férfi érezte, hogy Carla is feszült. – Tudom.
– Maga is az. Majdnem elnyomta az álom az élettörténetem hallgatása közben.
– Feküdjön ide – unszolta Ted. – Van elég hely. Ne vezessen, ha ilyen kimerült.
– Nem hiszem, hogy elaludnék.
A férfi megérezte Carla tudatalatti rettegését. – Itt leszek maga mellett, ha lidérces álmok
gyötörnék.
Mire a férfi felébredt, már egyedül volt. Egyvalamit érzett csupán: elhagyatottságot. Aztán meglátta
Carla levelét cikke első oldalán.
Ted!
Köszönöm, hogy vigyázott rám. Holnap reggel találkozunk.
Az asszony rövid üzenete többet jelentett számára, mint az egész cikk, amelyen oly keményen
dolgozott.
Carlának a következő hetekben feltűnt, hogy valami megváltozott köztük. Gyakran ettek együtt.
Néha Ted főzött, néha ő vitt magával hozzávalókat, és a férfi konyhájában készítette el az ételt.
Rengeteg interjút készítettek, keresztül-kasul bejárták egész Marylandét. Az asszony élvezte, hogy
szombat esténként Ted kandallója előtt üldögélnek, és Bachot vagy Beethovent hallgatnak. Majdnem
olyanok voltak, mint egy házaspár, azzal a különbséggel, hogy sohasem közeledtek egymáshoz. Carla
Ted iránt érzett szerelme titok maradt. Nem volt ereje bevallani neki.
A munkája maradéktalanul kielégítette az asszonyt. Még soha senkivel nem érezte ilyen
egyenrangú társnak magát. Büszke volt arra, hogy Ted milyen nagyszerűen irányítja a beszélgetéseket,
és csodálta, milyen jól tűri azokat a furcsálló pillantásokat, amelyekkel olykor-olykor méregették.
Néha még nevetni is tudott rajtuk. Például azon, ahogy az egyik benzinkutas viselkedett. Az illető
csodálkozott azon, miért jár Carla egy ilyen férfival, és azt gyanította, Tednek bizonyára milliói
vannak.
– Nem gazdag – felelte az asszony dühösen –, hanem érzéki!
Egy pillanatra azt hitte, túl messzire ment, és Ted megharagudott rá, aztán meghallotta, hogy a férfi
nevet.
– Egyszerűen elragadó vagy, Carla – állapította meg a férfi. – Még hogy érzéki!
A baj csak az volt, hogy Carla tényleg érzékinek találta. A testét, ahogyan mozgott, kék szeme
pillantását… Már nem volt üres a tekintete.
– Hé, szép hölgy, te nem is figyelsz rám? –Ted kissé meglökte, hogy felkeltse a figyelmét.
– Lemaradtam valamiről? – kérdezte az asszony ártatlan képpel.
– Igen. Azon töprengek, hogy az érzéki újságíró egyedül megy-e holnap a Spicero részvényeseinek
közgyűlésére. – A férfi ismét nevetett.
Tednek Gregory Martinnal kellett interjút készítenie, a Marylandi Fűszertársaság
vezérigazgatójával. A cég nemrégiben részvénytársasággá alakult át.
Miután Carla leállította a kocsit a Spicero főépületének közelében, Teddel együtt a portára ment. A
csinos, barna titkárnő alig tudta elrejteni rémületét, amikor megpillantotta Tedet.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte végül.
– Ted Carter vagyok a Metropolitantől – felelte a férfi, és megpróbált ügyet sem vetni az asszony
arcán tükröződő ijedtségre. – Martin úrral szeretnék interjút készíteni.
Az asszony szemmel láthatólag megkönnyebbült, amikor a két látogatót a főnökéhez kísérhette.
Carla a fogadtatás után a legrosszabbra számított, Martin azonban rendkívül előzékeny volt.
– Nagyon sajnálom, hogy nem tudok sok időt szentelni maguknak – fejezte ki sajnálkozását a
vezérigazgató, miután mindnyájan helyet foglaltak. – De szívesen látom Önöket a részvényesek
közgyűlésén. Szerény kis ebédet adunk, és közben mindenről kérdezhetnek, az üzleti titkokat kivéve
természetesen. – Martin szárazon nevetett.
Carla azon töprengett, hogyan lesz képes Ted elviselni egy egész teremre való idegen embert, de
senki sem vett tudomást róluk, amikor az ebédlőbe léptek. Carla csak akkor vette észre, hogy valami
nincs rendben, amikor Ted durván megragadta a karját. – Mi… – Az asszony az embereket figyelte és
még épp idejében fordult hátra ahhoz, hogy lássa, milyen elszántan szorítja össze Ted a száját. –. Mi
baj van? – A férfi keze után nyúlt.
– Ott, az az asszony, aki felénk tart… – nyögte ki Ted.
Carla a jelzett irányba nézett. A divatos Chanel-kosztümhöz képest, amelyet a vonzó nő viselt,
Carla rosszul öltözöttnek érezte magát. – Ismered?
– Bárcsak soha se ismertem volna meg!
Mielőtt még Carla bármit is felelhetett volna erre a megjegyzésre, az asszony az asztalukhoz lépett.
Carla látta, hogy Ted lassan felemelkedik a székéről.
– Szia, Ted – mondta az asszony anélkül, hogy ránézett volna a férfira.
– Szia, mama. – Ted Carlához fordult. – Azt hiszem, említettem már, hogy anyám tagja néhány
részvénytársaság felügyelő bizottságának.
Carla örült, hogy megkapaszkodhatott az asztalban. Ted nem túlzott, gondolta. Anyja egy éve nem
látta, és még ma sem képes arra, hogy az arcába nézzen.
– Apádnak rengeteg Spicero-részvénye van. Nem, ért rá, így én jöttem el helyette. Neked is van
érdekeltséged a Spiceróban? – A hangja olyan volt, mintha egy idegennel beszélne.
– Azért vagyok itt, hogy interjút készítsek Gregory Martinnal.
– Azt hittem, már felhagytál az újságírással.
– Egy ideig valóban felhagytam vele, de most újra kezdem. Legalább ennek örüljön, kérte Carla
magában az asszonyt.
– Bármikor beszállhatsz a családi vállalkozásba – mondta Ted anyja. – Ha már korábban megtetted
volna, nem lennél ebben az… állapotban.
– Tudom, de egész jól érzem így magam.
– Apád szívesen venné, ha…
– Én azonban nem. És most bocsáss meg nekünk, de…
– Nektek? – Az asszony felvonta a szemöldökét.
– Carla Anderson fényképész a Metropolitannél. Carla, a hölgy az anyám, Ellen Carter.
Ellen Carter olyan futó és hűvös pillantást vetett rá, hogy Carlának végigfutott a hideg a hátán.
 – Örvendek, Anderson kisasszony. Hazajössz húsvétra? Szívesen látunk – fordult aztán az asszony
ismét a fiához.
Carla nem bírta tovább. Lopva megszorította a férfi kezét. – Ted velem és a szüleimmel tölti az
ünnepeket Annapolisban – mondta sugárzó mosollyal. – A szüleim már alig várják, hogy
megismerhessék. Minden évben meg szoktuk tartani ezt az ünnepet.
– Milyen izgalmas lehet.
– Az is. – Carla könnyedén felnevetett. – És most sajnos elnézést kell kérnünk öntől, Carter
asszony. Még rengeteg dolgunk van.
– Hiszen alig evett valamit – jegyezte meg Ted anyja.
– Ó, csak ritkán eszem sokat. Szinte soha nem vagyok éhes.
Carla Ted iránt érzett csodálata tovább fokozódott, amikor látta, milyen könnyedén készíti el a férfi
néhány perccel később Gregory Martinnal az interjút. Csak abból lehetett a feszültségére
következtetni, hogy szálegyenesen ült, és görcsösen szorongatta arany tolltartóját.
– Most már tudod, miért nem töltök több időt a családommal, mint amennyit feltétlenül szükséges
– jegyezte meg Ted a hazafelé vezető úton.
– Apád is ilyen? – kérdezte Carla.
– Nem, még ennél is rosszabb. – Rekedten felnevetett. – Apám hozzászokott ahhoz, hogy mindent
megkap, amit akar. – Egyszerre megváltozott a férfi hangulata. – Hazudtál, Carla.
– Mire gondolsz?
– Azt mondtad anyámnak, hogy nem szoktál sokat enni. Majdnem hangosan felnevettem. És az a
történet a meghívásról! Anyám arckifejezése megrendítő volt. Le kellett volna fényképezned! Még én
is majdnem elhittem.
– Nyugodtan el is hiheted. Minden szó, amit mondtam, igaz.
– Ezt meg, hogy érted?
– Kérlek, tölts néhány napot velem és a szüleimmel!
– Kissé már kijöttem a gyakorlatból, ami a nagy családi ünnepeket illeti – szabadkozott a férfi. –
Nem igazán akarom közszemlére kitenni magam egy csomó idegen ember előtt.
– Nem lesz nagy ünnepség. Csak Nick és a szüleim lesznek ott – nyugtatta meg Carla mosolyogva.
– Nick? Az meg kicsoda?
– Nagy, fekete, és nagyon csinos. Tetszeni fog neked.
– Alig várom, hogy megismerhessem – gúnyolódott Ted.
– Szóval eljössz.
– Majd csak kibírom valahogy. És a szüleid?
– Egyszer már meghívtak – emlékeztette Carla a férfit, azt a meghívást azonban Ted kerek perec
elutasította, és az asszony attól tartott, ezúttal is így lesz. – Még mindig fenntartják a meghívást.
– Valóban?
– Igen. Csak egy gond van. – Nick, tette hozzá gondolatban Carla.
– Tönkreteszem a kapcsolatodat.
Bármilyen sokszor bizonygatta is Tednek Carla, hogy nincs szeretője, a férfi egyszerűen nem hitte
el. – Nem. Ezzel a gonddal addig kell megküzdenem, amíg meg nem jössz, mert utána esetleg már
késő lesz. Szereted a kutyákat?
– – A kutyákat? – A férfi meglepetten nézett rá. – Ők mindenesetre szeretnek engem. Nem a
külsejük alapján ítélik meg az embereket, ezért úgy tűnik, teljesen közömbös számukra az arcom.
Miért?
– Van egy labradorunk. Nagyon eleven. Tudnom kell, be kell-e zárnunk, mielőtt megjössz.
– Nos, nem szükséges.

9. FEJEZET

Az út Annapolisba alig egy órát vett igénybe. Carla észrevette, hogy Ted ideges, de ő maga is
izgatott volt. Nem sokkal este hét óra után állt meg Volvójával szülei háza előtt. Miután leállította a
motort, azért fohászkodott, hogy minden simán menjen.
– Menjünk be! – mondta a férfi. – A csomagokat majd bevisszük később. – Ted úgy érezte magát,
mintha a fogorvosnál lenne.
– A kutya… – kezdte Carla, de a férfi félbeszakította.
 – Nem fog bántani – nyugtatta meg Ted az asszonyt határozottan.
Carla ismerős hangot hallott a zárt ajtón keresztül: egy kutya ugatását. – Nyughass! – mondta, és
kinyitotta az ajtót. Tudta, mi következik, ezért észrevétlenül megtámasztotta Ted csípőjét. Alighogy
kinyílt az ajtó, egy hatalmas eb viharzott ki rajta, és rájuk vetette magát.
– Ez a dög? –hallatszott Dorothy Sturgis hangja a ház belsejéből. – Egy darabban vagy még,
édesem?
Carla érezte, hogy a férfi idegszálai megfeszülnek. – Minden rendben, mama! És te, hogy vagy,
Ted?
– Remekül – felelte a férfi rekedten.
Carla bemutatta Tedet az anyjának. A férfi nagyot nyelt. – Rendkívül örvendek, Sturgis asszony.
– Örülök, hogy megismerhetem, Ted – felelte az asszony, és mosolyogva a szemébe nézett,
miközben kezet nyújtott neki. Tekintete elárulta megrendülését, amelyen azonban felülkerekedett
rokonszenve.
Ted megrázta a felé nyújtott kezet, visszamosolygott, és bement Carla előtt a házba. Utolsóként
követte őket a labrador. Szemlátomást fázott odakint.
– Hogy hívják? – kérdezte Ted.
– Nicknek – felelte Carla.
– Kiről neveztétek el? – faggatózott tovább a férfi.
– A teljes neve II. Miklós cár. Most már biztosan érted, miért becézzük Nicknek.
– Természetesen. Ő tehát Nick, aki állítólag nagy, fekete és csinos. Carlát forróság öntötte el,
amikor Ted hahotázó nevetésben tört ki.
– Igazán nem tehetek arról, hogy félreértetted a dolgot. Azt gondoltad, hogy az egyik barátom?
– Pontosan arra gondoltam, amire te is akartad, hogy gondoljak, és ezzel nagyon is tisztában vagy.
– Hagytál valami ennivalót nekem is, Carla? – tréfálkozott Bili Sturgis, amikor szembejött velük a
folyosón.
– Igen, apa. Nem sikerült mindent felfalnom. – Carla bemutatta egymásnak a két férfit, és
észrevette, hogy Ted még az apjánál is magasabb.
A nappaliba mentek. A kandallóban lobogó tűz előtt feküdt a kutya, és Tednek az a benyomása
támadt, hogy óriási felfordulás közepébe csöppent. Mindenhol virágfüzérek lógtak, nyilvánvalóan még
nem készültek el. Carla családja szemlátomást ért ahhoz, hogy megadja a módját az ünnepeknek,
gondolta Ted. Néhány órán keresztül csak azzal foglalkoztak, hogy eldugtak egy seregnyi tojást.
Mindenki kivette belőle a részét, még Ted is, akinek egy tálat nyomtak a kezébe. Miután a párnák
mögé és a szekrényekbe rejtette a színes, festett tojásokat, leült a kandalló előtt álló székre. Nick a
lábánál feküdt. Carla hirtelen felállt.
– Hová mégy? – kérdezte a férfi gyorsan.
– Hozom a fényképezőgépet – nyugtatta meg az asszony. – Le szeretném fényképezni főzés közben
az anyámat. Csak meg ne moccanj!
– Isten ments! Túl kimerült vagyok ahhoz, hogy mozogjak. – Ted megsimogatta a nyugodtan fekvő
kutyát.
Egy perc múlva Carla visszatért a fényképezőgéppel, és rengeteg felvételt készített. Egyszer csak
azonban abbahagyta.
– Mi baj van? – érdeklődött Ted. – Talán valami elromlott a gépen?
– Nem, nem. Csak… – Carla egy másodpercig tétovázott. – Szívesen készítenék egy képet Nickről.
A férfi rögtön megértette. – Rendben, félrehúzódom.
– Ne!
– Talán a kutya feküdjön máshová?
– Nem!
– Hát akkor? – kérdezte Ted meghökkenve.
– Óriási kép lenne. Te és Nick… – mondta bizonytalanul az asszony. – Nehezemre esik ellenállni a
kísértésnek.
– És mi akadályoz meg abban, hogy levegyél minket?
– Még emlékszem, milyen körülmények között készítettem rólad az első felvételt – vallotta be
Carla.
– Én is.
 A jelenet most újra lejátszódott Carla lelki szemei előtt. Szinte látta a fájdalmat, amelyet Tednek
okozott vele. El kell menekülnie, el mindentől, Tedtől is.
– Ki… Kimegyek a kutyával – mondta rekedten. – Később majd találkozunk.
– Carla!
– Tessék? – Az asszonynak szinte a földbe gyökeredzett a lába, amikor meghallotta, hogy Ted a
nevén szólítja.
– Mégiscsak más, ha megkérdezel előtte, még ha tudod is, hogy „nem” , lesz a válasz.
– Csak meg akartam örökíteni ezt a békés képet, ez minden. Tehát kíváncsian várom a válaszodat –
felelte Carla udvarias, kimért hangon.
– A válaszom: igen.
– Igen? – Carla majdnem leejtette megdöbbenésében a fényképezőgépét. Szerencsére korábban már
a nyakába akasztotta.
– Mielőtt még meggondolnád magad, mondd meg, kérlek, hogyan… hm… milyen testtartásban
szeretnél levenni. Tudod, azelőtt sem álltam gyakran a gép elé. – A férfi előrehajolt, és gyengéden
megcibálta a kutya fülét.
Teden és az állaton kívül semmi sem fér a képre, de most csak a férfi számít, aki ezúttal világosban
és nem a sötétben ül. – Maradj úgy, ahogy vagy! Mielőtt Ted meggondolhatta volna a dolgot, gyorsan
a keresőbe nézett, és lenyomta a kioldót. – Köszönöm – suttogta.
Nick hangos csaholással törte meg a pillanat varázsát. Carla kiengedte a kutyát, és mire visszatért,
Ted már állva várta őt. – Köszönetet kell mondjak neked – mondta a férfi, és Carla tudta, mire gondol.
Másnap reggel Carla először megetette Nicket, aztán kiengedte a kutyát a kertbe. Ezután
lezuhanyozott, felvett egy flanelnadrágot meg egy hófehér gyapjúpulóvert. Mikor elkészült, beengedte
a kutyát, és halkan Ted szobájába ment, hogy felébressze. A férfi a hasán feküdt, a takaró alig fedett el
valamit izmos hátából. Sötét haja borzas volt, egyébként oly gyakran feszült arcvonásai megenyhültek
alvás közben. Az asszony leült törökülésben az ágy mellé a földre, és halkan a nevén szólította Tedet.
Alig hallható nyöszörgés volt a felelet, de még a szemhéja sem rebbent. Próbáld meg még egyszer,
buzdította magát Carla. Ted olyannak tűnt, mint egy kisfiú, akinek nincs kedve felkelni, és iskolába
menni. Másodszorra a férfi meztelen karját érintette meg. – Ted!
Egy barátságos nyöszörgés után a férfi végre felébredt. Megragadta Carla kezét: – Jó reggelt!
Különleges okod van arra, hogy felébressz a legszebb álmomból, amelyben évek óta részem volt? –
kérdezte a férfi még mindig félig csukott szemmel.
– Jó reggelt! – ismételte meg Carla. – A családom el akarja kezdeni az ez évi húsvétitojás keresést.
Előbb azonban pirítós, gyümölcslé és kávé vár a konyhában, aztán a feje tetejére állítjuk a házat.
Borzasztóan furdalja az oldalamat a kíváncsiság, mi rejtőzhet azokban a csomagokban, amelyeket a
húsvéti nyuszi eldugott. Különösen apáméra vagyok kíváncsi, mert neki ráadásul még születésnapja is
van. És most aztán csipkedd magad, te hétalvó!
Mielőtt Ted bármit is felelhetett volna, Carla már kint volt a szobából.
Félórával később mindnyájan összegyűltek a nappaliban, és Ted mulatva állapította meg magában,
hogy senki sem tűnik túl kipihentnek. Tetszett neki az ötlet, hogy az ünnep ürügyén soron kívül
megajándékozzák egymást valami aprósággal, és már előre örült a Carla arcán tükröződő
meglepetésnek, amikor majd az ő ajándékát bontja ki.
– Carlának kell a húsvéti nyuszit játszania-jelentette ki Bili.
– Ez alól nem bújhatok ki, amióta elég öreg vagyok ahhoz, hogy el tudjam olvasni az ajándékokon
lévő feliratot – jegyezte meg az asszony jókedvű nevetéssel. Kiosztotta a „fészkeket”, és Ted, aki egy
miniszótárt talált, figyelte, amint az asszony kicsomagolja a saját ajándékát. Carla kapott egy üveggel
a kedvenc italából, és Tedre pillantott, aki mellén összefont karral ült.
– Ebből sosincs elég neki otthon, Sturgis asszony – magyarázta Ted.
– Jó tudni, hogy valaki törődik a lányommal – felelte mosolyogva az asszony.
Carla elfordult, nehogy észrevegyék, hogy elpirult. Tud magára vigyázni, és még, ha Ted és közte
jelenleg jó is a viszony, megijesztette, hogy a férfi szemlátomást gondosan megfigyelte, hogyan él.
Ted ajándékainak óriási sikerük volt. Bili egy üveg remek whiskyt kapott, Carla anyja pedig egy
kémregényt. Carla a második ajándékát legszívesebben egyedül bontotta volna ki. Lassan nyitotta fel a
lila ékszerdobozt. Nem gyűrű volt benne, ahogy egy pillanatra lélegzet-visszafojtva remélte, hanem
egy aranylánc parányi arany fényképezőgéppel, amelynek rubinból volt a lencséje. – Hát ez
csodálatos! – kiáltott fel Carla, és a legszívesebben Ted nyakába ugrott volna. A férfi arckifejezése
azonban visszatartotta.
– Örülök, hogy tetszik.
– Egészen beleszerettem. Segítesz felvenni? – kérdezte Carla tétovázva. Ted ujjai alig értek a
bőréhez, amikor a láncot a nyakába akasztotta. Aztán a férfi kibontotta az ő ajándékát is, egy
krémszínű pulóvert, amelynek puhaságával Ted elképzelései szerint csak Carla bőre vetekedhet. –
Gyönyörű – mondta a férfi és magától értetődő mozdulattal megfogta Carla kezét. Te vagy a
gyönyörű, egészítette ki gondolatban. Később átöltöztek az ebédhez. Carla mély kivágású,
lélegzetelállító ruhában jelent meg. A férfi egy pillanatra visszafojtott lélegzettel figyelte, és evés
közben is alig tudta levenni róla a szemét.
– Felmegyünk a vendégszobába? –kérdezte később Carla Tedet. – Ott van a lemezjátszó, és
szívesen meghallgatnám az új Vivaldi-lemezeimet, ha téged nem zavar.
– Engem semmi sem zavar – nyugtatta meg a férfi, miközben követte őt.
Ted tüzet gyújtott a kandallóban, és Carla úgy állította be a hangerőt, hogy beszélgethessenek
zenehallgatás közben. Sturgis asszony hozott innivalót meg két fémnyársat és apró gombákat.
A gombákat felszúrták a nyársra, és megsütötték őket a kandalló tüzénél. Ted megfigyelte, hogy a
tűz fénye aranyló csillogással vonja be Carla haját, és a bőre fénylik a parázs izzásától. Odanyújtotta
neki a nyársat, és Carla jóízűen ropogtatta az ízletes falatokat.
– Azt hiszem, szívesen lefeküdnél aludni – jegyezte meg Carla kicsivel később.
– Várjuk meg, amíg lejár a lemez. – Ted nem akarta, hogy ilyen hamar véget érjen ez a csodálatos
este.
– Csak ha felülünk a kanapéra – javasolta az asszony. Túl hideg Tednek a padlón, gondolta.
Lélegzet-visszafojtva figyelte, amint a férfi egy karnyújtásnyira tőle leül. Lehunyta a szemét, és
élvezte a zenét, amely – legalábbis szerinte – túl hamar ért véget. Felnézett, és nyelt egyet. Egy
fagyöngyág függött fölötte, amely még karácsonyról maradt ott. Édesanyja biztosan elfelejtette
levenni. Carla mindenesetre nem emlékezett arra, hogy tegnap is ott látta volna. – Egy perc alatt
megágyazok.
– Nem kell sietned. – Ted akár egy örökkévalóságig is elüldögélt volna ott, ha Carla mellette volt.
– Nem ágyazhatok meg addig, amíg eleget nem teszünk egy régi szokásnak.
– Miféle szokásnak? – kérdezte a férfi zavartan.
– Legnagyobb balszerencsédre anyám elfelejtette ezt levenni.
Ted követte tekintetével az asszony kezét, amellyel a fagyöngyre mutatott. Mielőtt ráeszmélt volna,
mi is történik, Carla a nyaka köré fonta a karját, és gyöngéden magához húzta a fejét. Ajka lágyan az
övéhez ért.
Ted meg sem bírt moccanni a meglepetéstől. Arra még kevésbé számított, ami ezután következett.
Carla a férfi kék szemébe nézett, amelyben a lángok fénye tükröződött. Tenyerébe fogta az arcát.
Ted keskeny vonallá préselte össze az ajkát, amikor az asszony gyöngéden végighúzta ujjait a
forradásokon. Carla csókja hűs vízcseppként oltotta szomját. Amikor az asszony előrehajolt, mintha
fel akarna állni, Ted átölelte a csípőjét, és óvatosan bár, de határozottan magához húzta. Egyik kezével
megfogta a tarkóját, és lágyan simogatni kezdte puha aranyhaját.
Carla átkulcsolta karjával a férfi nyakát, és beletúrt rövid, fekete hajába. Ted a tenyerébe fogta az
asszony arcát, és Carla nem tudta, melyikük tette meg a döntő lépést.
Egyszerre azonban a férfi ajka az övén volt, a nyelve behatolt a szájába. Az asszony nem tudott
többé uralkodni az érzésein. Kitörő szenvedéllyel viszonozta Ted nyelvének szenvedélyes játékát.
Amikor a férfi visszahúzódott, Carla úgy érezte magát, mintha meglopd ták volna.
– Finom – suttogta Ted, és még közelebb vonta magához az asszonyt. – Végtelenül finom. Rá
tudnék szokni – mondta sóhajtva. Tudta, egyiküknek gátat kell vetnie ennek a lobogó szenvedélynek.
Ő azonban képtelen volt erre, és Carla sem akart visszahúzódni. Ellenkezőleg, még szorosabban simult
hozzá. Ted ismét megcsókolta a füle mögötti érzékeny pontokat, nyakának bársonyos bőrét cirógatta,
majd lassan lejjebb és lejjebb csókolta, egészen a melléig, amelynek finom vonalai kirajzolódtak a
selyem alatt.
Óvatosan megsimogatta Carla mellét. A blúz és a leheletvékony melltartó anyagán át nyelvével
csiklandozta a rózsaszín bimbókat, majd kezét a selyem alá csúsztatta, miközben száját ismét Carla
ajkára szorította.
 Amikor látta, hogy az asszony nem tiltakozik, reszkető kézzel kezdte kigombolni a blúzát, majd
kinyitotta a pánt nélküli selyem melltartó kapcsát. Egy másodpercre csak ámulva nézte, és Carla szinte
felhevült bőrén érezte a férfi átható pillantását. Ted nem bírta tovább türtőztetni magát. Kezével
gyöngéden simogatni kezdte az asszony telt keblét, tenyerét a kemény bimbókra szorította. Lehajolt,
és szájával megcirógatta puha, finom bőrét. Nyelve izgatottan körözött Carla melle körül. Először az
egyik bimbót csókolta meg, aztán végighúzta rajta az ujjait, miközben ajkai közé zárta a másikat.
Carla hozzábújt. Emésztő tűz perzselt a combja között. Még közelebb húzta magához Tedet, másik
kezével pedig a férfi pulóvere alá nyúlt, és meleg, széles mellkasát simogatta.
Ted ráfeküdt, és az asszonyban hirtelen fellángolt a vágy, amint megérezte Ted izgalmát.

10. FEJEZET

A visszaúton egyikük sem beszélt sokat. Amikor Carla belépett az előszobába, körbenézett, de egy
hang sem jött ki a torkán, mert a férfi szenvedélyes' csókkal fojtotta belé a szót.
Carla átölelte, és erősen magához szorította. Olyan közel akart lenni hozzá, amennyire csak
lehetett.
– Gyere? –mondta Ted.
Carla inkább érezte, mint hallotta a férfi szavait. Ted úgy értette, hogy menjenek a hálószobájába.
Az asszony habozás nélkül vágta rá: – Jó.
A hálószobában a férfi megkérte Carlát, hogy feküdjön az ágy közepére, és miközben csókolgatta,
lassan és élvezetesen vetkőztetni kezdte. Végre láthatta, amit tegnap Carla szüleinek a házában csak
sejthetett. Kezét az asszony puha pulóvere alá csúsztatta, és megremegett, amikor megérezte Carla
meleg bőrét. Semmit sem viselt a pulóver alatt! Gyors mozdulattal kibújtatta belőle, és Carlának nem
maradt ideje arra, hogy fázzon. Ted ujjainak izgató cirógatása felforrósította a vérét, és amikor a férfi
keze a nyakáról gyöngéden gömbölyű vállára siklott, csak egy gondolat járt a fejében: Ne hagyd abba!
A fejét ide-oda vetette, levegő után kapkodott, és szorosan magához ölelte a férfit, hogy újabb
gyöngédségekre ösztönözze. Ted végre simogatni kezdte a mellét, és Carla szinte az eszét vesztette,
amikor a férfi ajka közé zárta a mellbimbóját.
Aztán Ted érzékien végighúzta ujjait a testén, lehúzta a nadrágját, majd tenyérnyi selyembugyiját.
Carla nyöszörögve a férfi nevét kiáltotta. Gyönyörtől fátyolos tekintettel észlelte, hogy Ted ruhástul
ráfekszik. Carla melle a férfi pulóverének puha anyagát súrolta, amelyet tegnap ajándékozott neki.
Kezét Ted nadrágjába csúsztatta, és kitapintotta a férfi izmos fenekének körvonalát.
A férfi végül lecsúszott róla. – Mi baj? – kérdezte Carla meghökkenve.
– Vetkőztess le! –kérte Ted. – Érints meg, kérlek!
Az asszony bólintott, és a tenyerébe fogta a férfi arcát. – Előtte azonban… – Megcsókolta, hogy
viszonozza mindazt a gyöngédséget, amit Ted nyújtott neki.
– Ó, igen! – nyögött fel a férfi. – Azt akarom, hogy hozzám érj. A testemen akarom érezni az
ujjaidat. –A hangja elfojtott vágyakozástól remegett.
Carla csak akkor döbbent rá, mennyire vágyik arra, hogy megérinthesse Tedet, amikor óvatosan
kibújtatta a pulóveréből. Szájával végigsimította a mellkasát, nedves nyomot hagyva rajta. Gyöngéden
cirógatni kezdte a mellbimbóját.
– Carla, én… Én nem bírom tovább! – tört ki Tedből. Csípőjét az asszony meztelen testéhez
szorította.
Carla sietve húzta le róla a nadrágot. Izgatottan látta, mennyire kívánja őt a férfi. Kezét gyöngéden
Ted legérzékenyebb pontjára tette, amely mágnesként vonzotta.
– Drágám, kérlek, siess! – sürgette Ted nyöszörögve. Attól tartott, elveszíti az önuralmát, ezért
segített Carlának a vetkőztetésben. A ruhákat a földre dobták. A férfi óvatosan ráfeküdt, és a karjába
vette az asszonyt. – Olyan jó hozzád érni – suttogta Ted elfúló hangon. – Oly régóta vágytam már erre
a pillanatra.
– Én is – felelte Carla, miközben ezernyi apró csókkal hintette tele a férfi testét.
Ted kezével felfedezte az asszony testének puha, nőies domborulatait, közben viszonozta Carla
csókjait. Keze az asszony combja közé csúszott, simogatni kezdte azt a helyet, amely a legteljesebb
gyönyört ígérte számára. Már nem is kell soká várnia!
Az asszony élvezte, hogy Ted súlyát magán érezheti. Nyelvével végigsimított a férfi nyakán,
megízlelte enyhén sós bőrét. Majd száját lejjebb csúsztatta, sokkal lejjebb, egészen lüktető
vágyakozásáig. Ted felfokozott izgalma tovább korbácsolta Carla szenvedélyét. Hallotta, amint a férfi
mély lélegzetet vesz, és érezte, hogy teste, amely beteljesülés után sóvárog, megfeszül.
Nem volt többé szükség szavakra, amikor Ted megérezte az asszonyból áradó emésztő forróságot.
Óvatosan beléhatolt, és Carla úgy érezte, amikor befogadta őt, mintha tüzes lávafolyam áradna szét a
testében. Ted egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt.
Az asszony rápillantott. A férfi arcán feszültség tükröződött, karizmai megremegtek, ahogy Carla
fölé támaszkodott.
– Mi baj van? – kérdezte tőle Carla, és kisimította a haját a férfi homlokából.
– Nincs semmi. Csak hihetetlenül jó érzés együtt lenni veled. Felelet helyett az asszony közelebb
simult hozzá, hogy még mélyebben magába fogadja őt. Ted halkan felnyögött, amikor eleget tett Carla
sürgetésének. A férfi eleinte csak lassan mozgatta a csípőjét, de hamarosan gyorsabb ritmusra váltott.
Carla hangosan felkiáltott, amikor Ted a szédítő csúcspontra juttatta.
Ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha teljesen egyedül lenne, mintha szakadék fölött lebegne. Egy
másodperccel később már nyoma sem volt ennek az érzésnek. Nincs egyedül. Ted mellette van. Ő is
átélte a gyönyör csúcsát, és vele együtt merült bele az önkívület hullámaiba.
Amikor Carla kinyitotta a szemét, látta, hogy Ted még mindig csukott szemmel fekszik. A férfi
szorosan átölelve tartotta, mellük összeért, szinte egybeolvadtak. Az asszony úgy látta, Ted arca
nyugodtabb, úgy látszott, a megrázkódtatás és a feszültség okozta éles vonások eltűntek róla. Még
sohasem látta ilyen oldottnak. Ez a te érdemed, gondolta büszkén. Remélte, hogy Ted felébred, mert
sürgősen el kellett mondania neki valamit.
Valami nagyon fontosat.
Ted mintha csak meghallotta volna Carla gondolatait, álomittasan kinyitotta a szemét. Hamar
éberré vált, és rendkívül gyöngéden megcsókolta az asszony száját. Hátradőlt, és meg akart szólalni,
de Carla az ajkára tette az ujjait.
– Szeretlek – suttogta az asszony lágyan. Legnagyobb megdöbbenésére Ted megdermedt, és kék
szeméből eltűnt a melegség. Rideg pillantás volt a felelet a vallomásra. – Mi a baj? – kérdezte Carla,
és ujját elvette a férfi szájáról.
Ted mély lélegzetet vett. – Azt… Azt mondtad, szeretsz. Mióta?
Az asszony érezte, hogy Ted magába zárkózik. – Mi ez, vallatás? – Egyszerre fázni kezdett, és
magára húzta a takarót.
– Nem hiszel nekem?
– Biztos vagyok abban, hogy hiszed is, amit mondtál, de abban már nem, hogy tényleg igaz is.
– Azt hiszed talán, hazudok? – kiáltotta Carla. Azon töprengett magában, hogyan változhatott ez a
csodálatos este lidérces álommá.
– Nem, nem hiszem, hogy hazudsz. Szerintem egyszerűen csak tévedsz.
– Még hogy tévedek? – ismételte az asszony magából kikelve. – Azt hiszed, könnyű volt
megszeretni téged? Könnyű volt azt remélni, hogy egyszer majd betöltheted a szívemben támadt
ürességet?
– Volt férfi az életedben a férjed halála óta? –A kérdés élét még a Ted hangjából kiérződő
vonakodás sem vette el.
– Nem.
– Na látod! Ráadásul egy ideig rendkívül szorosan együtt kellett dolgoznunk. Teljesen természetes,
ha…
– Az ördögbe! Egyáltalán nem természetes számomra, hogy lefeküdjek egy férfival pusztán azért,
mert munkatársak vagyunk.
– Nem, nem is így értettem. Tudom, hogy valamit érzel irántam.
Együttérzést, rokonszenvet. Olyan vagyok, mint Nick, akit magadhoz vettél, amikor kitették
otthonról.
– Nick legalább viszonozza az érzelmeimet!
– Kihívást jelentettem számodra. Különben nem küzdöttél volna olyan elkeseredetten azért, hogy
elfogadjam a megbízást.
– Aha. Most meg azt állítod, hogy bármit megtennék egy jó kis megbízás érdekében. Feltehetőleg
azt hiszed, hogy Larsonnal is lefeküdtem, igaz? – fakadt ki Carla, miközben ledobta magáról a takarót,
és összeszedte a ruhadarabjait.
– Dehogyis! Carla, kérlek, nézz rám!
 – Nem érdekelsz. –Az asszony a lehető leggyorsabban felöltözött, mert nem bírta elviselni
meztelen bőrén Ted pillantását.
– Figyelj ide, ha hozzád beszélek! – parancsolt rá a férfi, és megragadta Carla csuklóját.
– Rendben. Ki vele, mit akarsz! Aztán engedj el, mert fáj!
– Csak egyszer mondom el – kezdte Ted, és úgy eresztette el az asszonyt, mintha megégette volna a
kezét. – Nem vitás, kívántalak, de a vágy és a szerelem két különböző dolog.
– Úgy érted, bárki más is jó lett volna?
– Nem. Én téged akartalak.
– Szeretni azonban nem akarsz.
Tednek nem volt ereje, hogy bevallja neki: szereti. Félt, hogy ismét .. olyan mély sebeket szerez,
mint amilyeneket egykor Eleanor ejtett rajta. Különösen azt nem akarta, hogy Carla okozzon neki
ekkora fájdalmat.
– Nem tudlak szeretni. Valószínűleg senkit sem tudok – tette hozzá halkan. – Emlékszel még a
leveledre? Nos, sötétségben élek, és képtelen vagyok eloszlatni ezt a sötétséget.
– Csak azért, mert nem akarod.
– Nagyon hálás vagyok neked – folytatta a férfi, mintha meg se hallotta volna Carla szavait.
– Tartsd meg a háládat!
– Életet öntöttél belém. Sajnálom, hogy megbántottalak.
– Nem tesz semmit.
– Hová mégy? – kérdezte Ted, amikor észrevette, hogy Carla tetőtől talpig felöltözve áll az ajtóban.
– Haza.
– Visszajössz?
– Biztosan. Mint már említetted, a megbízás és a hozzá tartozó férfi kihívást jelent számomra –
vetette oda Carla csípősen. – Mint tudjuk, körülbelül két héten belül el kell készülnünk, bocsánat,
készülnöd a munkával. Addig még kitartok, ne aggódj.
– Bármikor használhatod a medencét.
– Kösz, lemondok róla. Inkább elmegyek a Keresztény Ifjakhoz.
– Kérsz valamit inni, mielőtt útnak indulsz?
– Nem. Semmire sincs szükségem.
Miközben Ted belebújt a nadrágjába, az asszony kivette a kulcscsomóját a táskájából, levette róla
Ted kapukulcsát, és a férfi markába nyomta. – Nem fogok többé beleavatkozni a magánügyeidbe –
jegyezte meg büszkén, és kiment.
A férfi az ablakból nézte, amint Carla a kocsijához megy. Meghallotta a motor ismerős zúgását, és
addig állt ott, amíg a zaj el nem halt a távolban.
Carla egy mérföld után az úttest szélére hajtott, leállította a motort, és úgy sírt, mint még soha
életében. Miután összeszedte magát, megpróbálta megérteni, mi is történt. Ted számára csak eszköz
volt, az ő segítségével jutott előbbre. Egy belső hang azt súgta neki, hogy téved, de már nem tudott
hinni neki.
Ted számára már a saját háza sem jelentette ugyanazt, mint korábban. Minden Carlára emlékeztette
benne. A nappaliban együtt dolgoztak, a kandalló az asszony szüleinek házát juttatta az eszébe, és azt,
hogy majdnem egymáséi lettek a vendégszobában, a konyha pedig folyton a közös étkezéseket idézte.
Amikor Ted szeretkezésüket követően először feküdt az ágyában, szinte a bőrén érezte az asszony
ujjainak könnyű érintését, ahogyan azon az estén lágyan simogatta. Csaknem fizikai fájdalmat okozott
számára az a gondolat, hogy nem is oly rég Carla szenvedéllyel és szerelemmel ajándékozta meg.
Alig látta Carlát, mert amikor csak lehetett, az asszony a Metropolitan futárával küldte el az
anyagokat. Hiányzott neki Carla vidámsága, parfümjének illata, még az a lehetetlen sapka is, amelyet
akkor hordott, amikor külső munkára ment. Azt kívánta, bárcsak meggyőzhetné magát arról, hogy az,
egész semmit sem jelent neki. Ilyen szégyentelen hazugságra azonban képtelen volt, még saját
magával szemben is.

11. FEJEZET

Az utolsó interjú felvétele két napot vett igénybe, egy pénteket és egy hétfőt. Carlának csak
pénteken kellett fényképeznie. Úgy érezte, végtelenül megkönnyebbült, amikor délután visszafelé
tartott a városba. Már csak egy napot kell Ted sofőrjeként dolgoznia, és aztán vége a megbízatásnak!
Eltűnhet végre az életéből, ahogy a férfi is az övéből, bármilyen erős érzelmi szálak fűzik még most is
hozzá.
Mire megérkezett a szerkesztőség elé, már csaknem este volt, és eléggé besötétedett. Sietős
léptekkel ment be az épületbe, és felhajtotta a kabátgallérját, hogy megóvja magát a hideg széltől.
Egyenesen a negyedik emeletre ment, a sötétkamrába. Ott találkozott Gary Jordannel, a
képszerkesztőség műszakisával. Megkérdezte tőle, mennyi időt vesz igénybe, amíg előhívja a képeit. –
El kell készülniük lapzártáig?
Carla szívesen hazudott volna. – Nem. Nem az újság számára lesznek. – A férfi zavart arckifejezése
láttán, amilyen tárgyilagosan csak lehetett, folytatta: – Ezek az utolsó felvételek ahhoz a megbízáshoz,
amelyen Ted Carterrel dolgozom néhány hete. Nagyra becsült munkatársam azt szeretné, ha holnap
kora reggel elvinném neki a képeket, hogy a hétvégén átnézhesse őket. Úgy gondolja, hogy a szöveg
és a képek elválaszthatatlan egységet alkotnak. Azt reméltem, hogy a hétvégén végre rendesen
kilustálkodhatom magam.
Gary sajnálkozva csóválta a fejét. – Szívesen segítenék magának, de a nagyítógép elromlott, és a
szárítóval is gondok vannak.
– És mi lesz a holnap reggeli számmal meg a vasárnapi melléklettel?
– Az összes anyagot kiadtuk külső munkára.
– Nem tehetné hozzá az én filmjeimet is?
– De igen, csak sajnos a küldönc már elment – mondta a férfi mentegetőzve. – Holnap reggel megy
újra, ha addig ráér a dolog.
Nem, gondolta Carla. Jobb, ha egyszer és mindenkorra túl vagyok rajta! – Előhívom őket otthon, és
visszahozom majd a negatívokat. Esetleg bérbe adhatnám a sötétkamrát a Metropolitannek –
tréfálkozott az asszony nevetve, és elbúcsúzott Garytől.
Carla a lépcsőn ment le, mert nem volt kedve a felvonóra várni. Amikor kilépett az épületből,
fotóstáskáját a vállára akasztotta, és a kocsijához indult. De nem jutott messzire. Mielőtt
megkerülhette volna a házat, hirtelen egy kar nyúlt ki elé, megragadta a vállát, a kőfalnak lökte, és
Carla a földre zuhant.
– Ide a pénzzel! – ordított rá egy durva hang.
– Nincs nálam sok – felelte az asszony rémülten. – Még a pénztárcám sincs nálam.
– Akkor add ide ezt! – A férfi megrántotta a Carla vállán lógó fotóstáska pántját.
– Nem. Azt ne!
Az asszony nyilalló fájdalmat érzett, amikor a támadó öklével az arcába vágott. Fémes tárgy villant
meg előtte a sötétben. Egyik kezét ösztönösen felemelte, hogy megvédje az arcát. Égető fájdalom járta
át, és aztán… elájult.
Carla arra eszmélt, hogy valaki a nevén szólítja. Felelni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.
– Ne aggódjon, Anderson kisasszony – nyugtatta meg a hang.
– Már telefonáltam, a mentőautó azonnal itt lesz.
Carla úgy érezte, sokat fog még töprengeni azon, mi történt. Gondatlan volt-e, vagy egyszerűen ez
csak egyike volt azoknak a véletleneknek, amelyek néha elkerülhetetlenül adódnak az ember életében.
Fájdalmat, zavarodottságot és ijedtséget érzett, amiért ilyesmi megtörténhetett vele. Ráadásul alig
néhány lépésnyire az épülettől. Ha nem jött volna valaki véletlenül épp arra… Megborzongott a
gondolattól, és ismét elvesztette az eszméletét.
– Fázik?
Carla megpróbálta a hang irányába fordítani a fejét.
– Ne! Ne mozogjon, Anderson kisasszony! Riley doktor vagyok. A Mercy Kórházban fekszik.
Bordarepedése van, véraláfutás a szeme alatt és a jobb kezén néhány késsel ejtett seb.
– Egyébként minden rendben? – kérdezte az asszony suttogva.
– Örülök, hogy nem vesztette el a humorérzékét.
– Csak a fényképezőgépeimet. Azt… Azt hiszem, nem sikerült elfogni a támadót.
– Sajnálom. Elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy beszéljen a rendőrökkel?
– Igen.
Két egyenruhás férfi lépett be, és felvették Carla vallomását. Nem csináltak titkot abból, hogy Carla
felszerelése valószínűleg sohasem fog előkerülni. Örülhet, hogy a kulcsa és az iratai nem voltak a
táskájában, mondták neki, különben lehet, hogy a tettes egy nap a lakásán is megjelenne.
 Milyen megnyugtató gondolat. Rá kellett döbbennie, hogy ő is csak a növekvő bűnözés újabb
áldozata. A rendőrök biztosították arról, hogy értesítik, mihelyt megtudnak valamit a gépeiről. Carla
megköszönte a fáradozásukat, majd ismét az orvos felé fordult. – Mikor mehetek haza?
– Legalább huszonnégy óráig itt kell tartanunk, mert rövid ideig ugyan, de eszméletlen volt.
– Hiszen csak pár perc volt az egész!
– Az ilyesmivel nem szabad tréfálni. Van valakije, aki otthon ápolhatná?
Carla nem hívhatta fel a szüleit. Nagyon aggódtak volna. Más hozzátartozója pedig nem volt. Ezt el
is mondta az orvosnak.
– És esetleg valaki a laptól? Carla Mickie-re gondolt, de ő túl messze lakott. – Nem – jelentette ki
határozottan. – Nem akarok senkinek sem a terhére lenni.
Amikor átvitték egy másik, kisebb helyiségbe, felhívta Don Ross-t. A férfi felajánlotta, hogy
azonnal érte jön, és hazaviszi magával. Carlának jólesett az együttérzése, de megmondta neki, jól érzi
magát a kórházi szobájában is, és szívesebben maradna ott. Ez ugyan nem volt egészen igaz, de
tényleg nem akarta senkinek sem a nyakába varrni magát.
Végül vasárnap reggelig a kórházban maradt. Az orvos megnyugtatta, hogy semmiféle maradandó
sérülést nem szenvedett, és hogy a véraláfutás is eltűnik majd a szeme alól. A kezén éktelenkedő
szúrásnyomok egy héten belül begyógyulnak. Addig nem érheti víz a sebet.
Carla taxiba ült, és a lakására vitette magát, mert az orvos nem akarta, hogy vezessen, amíg le nem
lohad a duzzanat a szeme alól. Ráadásul a jobb kezén a kötés akadályozta volna a biztonságos
vezetésben. Amikor hazaért, felhívta Don Rosst, hogy közölje vele, hazaengedték a kórházból.
– Esze ágába ne jusson visszajönni a laphoz, amíg teljesen fel nem épült! – parancsolt rá a férfi. –
És számoljon be arról, hogy boldogul. A kocsiját már biztos helyre vittük.
– Értesíti Tedet? Úgy értem, amióta együtt dolgozunk a megbízáson…
– Elintézem. Maga most ne törődjön semmivel. Mihelyt tudja, hívja fel a biztosítótársaságot a
fényképezőgépek miatt. Ha nem kapná meg időben a kártérítést, adok magának átmenetileg néhány
tartalék gépet. És halkítsa le a telefonját, nehogy állandóan zavarják. Jobbulást, Carla!
Már éppen kezdte jobban érezni magát, amikor tükörbe nézett, és megpillantotta összezúzott arcát.
Evett néhány falatot, utána bevette az egyik tablettát, amit az orvos írt fel neki. A fájdalom enyhült
ugyan, mégis nyugtalanul aludt, és rémálmok gyötörték. Hétfő reggel ismét rosszabbodott az állapota,
mire határozottan visszatette a pirulákat az orvosi szekrénybe.
A fizikai fájdalmat könnyebb elviselni, mint azt a félelmet, amelyet a lidérces álmok keltettek
benne.
Amikor szombat reggel Carla nem jött el a megbeszélt időpontban, Ted felhívta otthon, de senki
sem vette fel a kagylót. Vasárnap ismét próbálkozott, de most sem jelentkezett senki. Meg kell hagyni,
Carla nem volt az utóbbi időben különösebben szívélyes vele, Ted azonban lassan kezdett dühös lenni.
Carla megígérte, hogy szombat reggel elhozza neki a képeket, a fenébe is! Talán nem volt ideje
előhívatnia őket. Éles fájdalom nyilallt belé, amint elképzelte az asszonyt egy másik férfival.
Igyekezett meggyőzni magát arról, hogy semmi köze sincs ahhoz, kivel találkozik Carla.
Amikor azonban az asszony hétfő délután sem jelent meg, hogy elvigye a beszélgetésre, betelt a
pohár. Felhívta otthon, de most sem felelt senki. Betelefonált a Metropolitan képszerkesztőségébe, és
Don Rosst kérte.
– Hol az ördögben csavarog Carla Anderson? – kérdezte. – És hol vannak a képeim? Szombat
reggel el kellett volna hoznia nekem őket. Mostanáig a színét sem láttam, és fel sem hívott. Ma sem
jött el. Le kellett mondanom miatta egy interjút!
– Hát ez borzasztó! – felelte Ross.
– Figyeljen ide…
– Nem, maga figyeljen ide! És fogja be már egy pillanatra a száját, hogy én is szóhoz juthassak!
Annyira el voltunk foglalva a hétvége híreinek válogatásával, hogy nem tudtam még a maga
időbeosztásával is törődni. Ami pedig Carlát illeti, gyengélkedik, mert péntek este megtámadták.
– Megtámadták? –Ted érezte, hogy a dermesztő félelem minden idegszálát megbénítja.
Ross ügyet sem vetett Ted közbevetésére. – Azt tanácsoltam neki, maradjon egy ideig otthon. Ha
tehát egy másik fényképészt akar, aki még egyszer elkészíti magának a felvételeket, csak szóljon.
– Nem! – felelte Ted érdes hangon. – Nem, megvárom, amíg felépül. Azt mondta, otthon van? Nem
vette fel a kagylót, amikor felhívtam.
 – Azt javasoltam neki, halkítsa le a készüléket, nehogy folyton zavarják. Ne izgassa fel Carlát,
Carter! Már jobban van.
– Nem fogom, ne aggódjon.
Még hogy felizgatni! Egyszerűen csak látni akarta. Taxit hívott, és bemondta Carla címét. Hat óra
előtt nem érek oda, gondolta, és azt kívánta, bárcsak gyorsabban mennének.
Hat előtt öt perccel értek Carla háza elé.
– Nincs szüksége segítségre? – kérdezte a taxis barátságosan. – A bátyám elvesztette az egyik lábát
Vietnámban. Azt mondja, a lépcső maga a pokol!
Ted a kapuhoz vezető négy lépcsőfokot nézte. – Nem, köszönöm. Egyedül is boldogulok.
Felbotorkált a kapuig. Ott azonban várnia kellett, mert az ajtó kulcsra volt zárva. Ted
megborzongott a hűs, esti széltől, mély lélegzetet vett, majd megnyomta a kaputelefon gombját.
Amikor megszólalt a berregő, Carla azt kívánta, bárcsak ne hallotta volna meg, és azt remélte, hogy
a csengetés nyomban abbamarad. Sajnos nem így történt. Oda kellett mennie a kaputelefonhoz.
– Ki az?
– Ted.
Carlának meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, mert a lába egyszerre felmondta a szolgálatot.
– Menj el!
Ted nem számított erre. – Carla, meglehetősen hosszú az út tőlem idáig.
– Ezt akkor kellett volna átgondolnod, mielőtt idejöttél. Mit akarsz?
– Azért jöttem, hogy lássalak.
– De én nem akarlak látni téged!
Ez eléggé egyértelmű volt. – Felmehetek, hogy egy taxit hívjak? Carla alig tudta türtőztetni magát,
hogy oda ne vesse neki, hogy nem érdekli. – Majd én hívok neked egyet. Emiatt nem kell feljönnöd.
– Sokáig eltarthat, amíg ideér, és itt nem tudok hová leülni. Hosszas szünet után Ted meghallotta az
asszony sóhajtását. – Rendben. Gyere fel. Kinyitom az ajtót.
Amikor a berregő megszólalt, Ted benyomta az üvegajtót, és hozzáfogott, hogy megbirkózzon az
első emeletre vezető tizenegy lépcsőfokkal. – Mintha a Mount Everest lenne – sziszegte a foga között,
amikor jó tíz perccel később, izzadtságtól csuromvizesen visszanézett a megtett fokokra. Végre Carla
ajtaja előtt állt.
– Hol vagy, Carla? – kiáltotta, miután belépett a lakásba.
– A hálószobában – hallatszott a halk válasz.
A berendezésre ügyet sem vetve a hang irányába ment. Az asszony hallotta, amint Ted átjön a
nappalin, és ösztönösen megérezte, hová tart. Pont felé! – Maradj ott, ahol vagy!
– Szükséged van valamire? – kérdezte a férfi, és kimerülten rogyott le a burgundi vörös kanapéra. –
Segíthetek valamiben?
– Nem. Taxit akartál hívni, nem igaz? Ezért jöttél fel. Azt ajánlom, vedd fel a kagylót, és tárcsázz!
Eszem ágában sincs, gondolta Ted. Nem azért mászott fel a lépcsőn, hogy hazaküldjék anélkül,
hogy elérte volna a célját! Mivel Carla szemlátomást nem akar előjönni a hálószobából, neki kell
bemennie hozzá. Az asszony hangja tompán csengett. Talán súlyosabb a sérülése, mint amilyennek
Ross beállította. Lehet, hogy Ross egyáltalán semmiről sem tud. Végül is nem látogatta meg Carlát.
Ted olyan halkan mozgott, amennyire csak tőle telt. Komoly erőfeszítésébe került elérnie a hálószobát.
Carla összekuporodva feküdt az oldalán a takaró alatt. Az arcát nem lehetett az ajtóból látni. A válla
remegett, mintha azzal küszködne, hogy megőrizze az önuralmát. Ted úgy hallotta, mintha az asszony
sóhajtana vagy csuklana. Közelebb lépett az ágyhoz.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Carla lemondóan anélkül, hogy ránézett volna.
– Vajon miért?
– A filmek miatt. A gépben vannak, azt pedig elvitte a támadó. Meg kell ismételnem a felvételeket.
De az is lehet, hogy kapsz egy új fényképészt. Mi lett a ma délutánra tervezett interjúval?
– Lemondtam.
– Mert nem mentem el.
– Igen.
– Elnézésedet kérem.
Elnézését kéri? Carla kér bocsánatot tőle, pedig ő volt az ostobafajankó, akinek meg kéne követnie
Carlát! Óvatosan leült az ágy szélére, mankóit az éjjeliszekrénynek támasztotta. Kezét rendkívül
lassan és gyöngéden az asszony vállára tette. Amikor Carla összerezzent, azonnal elvette róla a kezét,
és megtámaszkodott az ágyon.
– Csak látni akartam, hogy vagy.
– Fel is hívhattál volna.
– Hívtalak, de nem vetted fel a kagylót. Azt vártad talán, hogy levelet írok?
– Semmit sem vártam. Ez fájt Tednek. – Carla…
– Hívtál már taxit?
– Nem.
– Akkor hívjál!
– Nem megyek el, amíg nem láttalak.
– Nem kell ilyen lélegzet-visszafojtva ücsörögnöd itt.
– Mitől félsz, Carla? Talán… tőlem? – A férfi feszülten várta a választ. Bármennyire is megbántotta
őt Ted, Carla nem tudott hazudni neki, ebben legalábbis nem. – Nem – felelte alig érthetően.
Ted megkönnyebbülten lélegzett fel. – Akkor miért nem akarsz a szemembe nézni? – kérdezte
gyöngéden. – Régebben mindig megtetted.
– Régebben nem is volt rá okom, hogy eltakarjam az arcom.
– Most sincs – nyugtatta meg a férfi.
– Ki fogsz… Ki fogsz nevetni.
– Kinevetni? A legcsekélyebb mértékben sem találom mulatságosnak, ami veled történt.
Carla tudta, hogy Ted úgysem hagyja nyugton addig, míg el nem érte a célját. Ez pedig nem más,
minthogy egy pillantást vessen egykori munkatársnőjére, akinek kékben és lilában játszik az arca. Nos,
rendben, gondolta, és kisimította a haját a homlokából. Lassan megfordult, és Tednek rémületében a
lélegzete is elállt. Carla jobb szeme alatt feketés kék folt éktelenkedett, felhorzsolt állkapcsa pedig a
szivárvány minden színében pompázott. Ted iszonyú haragra gerjedt a férfi iránt, aki ezt művelte
Carlával. Óvatosan közelebb húzódott hozzá, gyöngéden a karjába vette, és a mellére szorította.
Ügyelt arra, nehogy az arcához érjen. Érezte, hogy az asszony teste megfeszül, és amikor a haját
kezdte simogatni, Carla megpróbált elhúzódni tőle.
– Nos, rendben – szólalt meg az asszony alig hallhatóan, mert a szája Ted puha pulóveréhez
nyomódott. – Most már láttad, amit akartál. Kielégítettem a kíváncsiságodat. Tűnj el! Nem akarom,
hogy itt legyél! – Éppen elég szörnyű volt számára a tudat, hogy Ted nem szereti őt. Nagyobb kínt
okozott neki, hogy együtt kell lenni vele itt, a hálószobában, mint az a fájdalom, amelyet a támadó
ejtette sebek jelentettek számára. Az utóbbiak előbb-utóbb begyógyulnak, de az a bánat, amelyet Ted
okozott neki, sohasem múlik el.
A férfi összerezzent Carla rideg Hangjától. Gyöngéden visszafektette a párnára, és a szívverése
felgyorsult, amikor meglátta az asszony mellének lágy vonalait a barackszínű, szatén hálóing anyagán
keresztül. Megpróbált úrrá lenni az érzésein, miközben gondosan betakarta Carlát. Hirtelen
megpillantotta az asszony jobb kezén a kötést. – Mi történt a kezeddel?
– Úgy is mondhatnám, hogy egy kis emlék a támadótól.
– Értem. – Valószínűleg elesett dulakodás közben, gondolta a férfi. –Ettél már valamit?
Carla megkönnyebbült, hogy végre befejeződött sérülései felülvizsgálata, és a fejét rázta.
– Gyorsan készítek neked valami harapnivalót.
– Nincs étvágyam – ellenkezett az asszony.
Ted olyan gyorsan állt fel, hogy csaknem elvesztette az egyensúlyát. – Te mindig éhes vagy –
szögezte le, miután megtámaszkodott az ágy szélén. – Többek között ettől vagy olyan vonzó. – Ezzel
kiment a konyhába.
Az asszony elhatározta, hogy nem mozdul a helyéről. Ted nem tudja majd egyedül behozni a
vacsorát. Végül bosszankodva feladja majd, amikor rájön, hogy ő nem hajlandó segíteni neki. Akkor
aztán végre eltűnik, ő pedig egyedül marad, és szoktathatja magát a gondolathoz, hogy soha többé nem
fogja látni Tedet.
Ted meglehetősen kimerült volt, mégis hamar rájött, mit hol talál a főzéshez Carla konyhájában.
Siess, nógatta magát, ráérsz majd akkor pihenni, amikor ő már evett. Természetesen egyszerűbb lenne,
ha Carla a konyhában fogyasztaná el a vacsorát, de aligha veheti rá erre. A gond csak az, hogyan vigye
be a hálószobába az ennivalót. Azzal tisztában volt, hogy mindkét kezére szüksége lesz ahhoz, hogy a
tálcát tartsa, mankó nélkül viszont nem bír járni. Legalábbis most még nem. Körülnézett a konyhában,
hogy valami megoldást találjon. Tekintete az ablak alatt álló virágtartó asztalkára esett, amelyen
kerekek voltak.
Carla lehunyta a szemét, és magában azért fohászkodott, hogy hagyja már békén Ted. Arra várt,
hogy végre becsapódik a férfi mögött a bejárati ajtó, ehelyett azonban egyszerre kaparászást,
csúszkálást, csikorgást hallott a konyhából.
– Mi az… – Elképedve pillantotta meg Tedet, aki egy mankóra támaszkodva húzta be a virágtartó
asztalkát a hálószobába.
– Mi az ördögöt…?
– A hegy eljött Mohamedhez – jelentette be a férfi torz mosoly kíséretében, amely elárulta,
mekkora erőfeszítésébe került keresztülvonszolnia a „hegyet” a fél lakáson.
Carla elégedetten meg állapította magában, hogy Ted egy mankóval is boldogul, és remélte, hogy a
férfi talán hamarabb tudja majd használni a sétapálcát, mint gondolta.
Fel akart ülni az ágyban, de Ted már odaért hozzá, és magához szorította, mialatt felpolcolta a
párnákat, hogy Carla egyenesen tudjon ülni. A férfi letelepedett az ágy szélére, és örült, hogy egy
kicsit kifújhatja magát. Az asztalkát egészen közel húzta, hogy mindketten elérhessék.
– Azt hittem, azért hoztad be, hogy egyek – jegyezte meg az asszony bosszúsan, mert Ted a fejét
csóválta, amikor Carla bal kezével a tányér után nyúlt.
– Hát persze, de úgy tudom, jobbkezes vagy.
– Az is vagyok.
– Akkor majd én segítek – mondta a férfi. Kezébe vette és Carla szájához emelte a villát.
Az asszony arcát elöntötte a pír a haragtól. Ott még nem tartunk, hogy meg kelljen etetned,
gondolta.
– Éhes vagy, Carla?
– Persze.
– Akkor nyisd ki a szád – parancsolt rá gyöngéden a férfi.
Carla végül beleegyezett, hogy Ted megetesse, a férfi pedig kegyesen megengedte neki, hogy
használja a kezét a kávézásnál. Ted olyan önelégült képet vágott, hogy az asszony nem tudta megállni,
hogy meg ne jegyezze: – Rendben, megvan a mai napi jó cselekedeted, megetetted az éhező
nyomorékot. Most aludni szeretnék. Jó éjt, Ted!
– Előbb kiviszem ezeket – mondta a férfi dacosan. – Te azért csak aludj!
– Hagyd csak, nem zavar. Menj már!
– Bárcsak megtehetném? –jegyezte meg Ted sóvárogva.
– Mit jelentsen ez? –Az asszony kutatva nézett rá.
– Nem tudok.
– Mit nem tudsz?
– Elmenni.
– Miért nem?
– Először is, nem akarlak itt hagyni egyedül.
– Nincs szükségem dajkára.
– Tényleg azt akarod, hogy magadra hagyjalak?
– Régóta egyedül élek – emlékeztette Carla.
– Lakik valaki az alattad lévő lakásban? – faggatta tovább a férfi nyakasan.
– Az a lakás nincs kiadva – ismerte be Carla.
– Lakhatnál a szüleidnél.
– Csak aggódnának miattam, ha telefonálnék nekik. Végül is nem vagyok életveszélyben. Meg ne
próbáld értesíteni őket!
– Pedig nagy kedvem lenne hozzá. – Ted tekintete egyszerre kihívóan megvillant.
– Ebbe, légy szíves, ne ártsd bele magad!
– Édesanyád azt mondta húsvétkor, hogy örülne, ha valaki a gondodat viselné – emlékeztette a
férfi.
– Hagyj békén!
– Éppen azon vagyok. Ilyen állapotban azonban nem hagyhatlak magadra.
– Te is boldogulsz otthon egyedül.
– Igaz, de ez még nem jelenti azt, hogy így helyes. – Ted észrevette, hogy az asszony alig tudja
leplezni meghökkenését az utóbbi megjegyzésén. – És egészen biztos, hogy a te esetedben nem helyes.
 – Milyen jogon merészeled előírni nekem, hogy mit tegyek?
– Egy… munkatárs jogán. Ugyanis azok vagyunk.
– Don Ross is a munkatársam, mégsem szól bele az életembe.
– Te meg én azonban barátok vagyunk, nem igaz?
– Nem túl közeli barátok. – Csak szeretők egyetlen megismételhetetlen és csodálatos pillanatra,
gondolta Carla szomorúan.
– Igazad van – ismerte el Ted.
És vajon kinek a bűne, gondolkodott el az asszony. – Azt akarom, hogy elmenj. Szívesen vagyok
itthon egyedül, és nem érdekel, mi a véleményed az egészről. Csak azt akarom, hogy végre hagyj
magamra! – Nem bírom ki már sokáig, kiáltott fel magában. Már az is épp elég, hogy együtt kell
dolgoznom vele, de hogy még a közelemben is legyen, amikor tudom, hogy mint nő, és mint szerető
semmit sem jelentek a számára, ez már sok!
Végül mégis rá kellett döbbennie, Tednek esze ágában sincs, hogy nyugton hagyja. Carla fáradtan
kérdezte meg: – Mi az a másik ok, amiért nem mehetsz haza?
A férfi mély lélegzetet vett. – Nem… Nem vagyok hozzászokva a lépcsőkhöz. Nem bírok lemenni
a földszintig, legalábbis ma nem. – Ez nem egészen felel meg az igazságnak, vallotta be magának Ted.
Le tudta volna vonszolni magát a lépcsőn, csak éppen pokoli kínok árán, és másnap reggel még annál
is mogorvább és kiállhatatlanabb lett volna, mint amilyen amúgy is volt. Vonakodott bevallani a
gyengeségét, de felülkerekedett megsebzett büszkeségén a vágy, hogy rávegye Carlát, engedje meg
neki, hogy ott maradjon. – Ez a pár lépcsőfok felemésztette az utolsó csepp erőmet is – mondta
őszintén, amivel további csapást mért a büszkeségére.
– Ó, Ted! – suttogta az asszony bűntudattal. Csak most vette észre, hogy milyen sápadt és
elcsigázott a férfi. Feltűnt neki, hogy a Wyatt interjú óta először tűnt óvatosabbnak és
bizonytalanabbnak a járása.
– Nem akarom kihasználni a jó szívedet – mondta a férfi, bár tudta, hogy éppen azt teszi.
– Nem, természetesen nem. Sajnálom, hogy ilyen sokat fáradoztál.
– Ne légy nevetséges, Carla! Nem te kértél, hogy jöjjek el. – Ted azt kívánta, bárcsak így lett volna.
– Nos, maradhatok?
– Alig tudom elhinni, hogy megkockáztatod ezt a kérdést!
– Talán szükséged lesz valamire.
– Boldogulok egyedül is. Mit izgat téged, hogy szükségem van-e valamire vagy sem?
Ted nem mondhatta meg neki, hogy igenis izgatja. Carla nem hinné el, és miért is hinné azok után,
ami történt? – Csak addig kell elviselned a jelenlétemet, amíg erőre nem kapok.
Carlának türtőztetnie kellett magát, nehogy gúnyosan nekiszegezze a kérdést, hogy az mikor lesz. –
Azt csinálsz, amit akarsz!

12. FEJEZET

Ted először nem tudta, mi ébresztette fel, aztán ismét meghallotta a nyöszörgést. Először csak halk
volt, aztán egyre hangosabb lett, és végül fájdalommal teli sóhajtássá erősödött.
– Carla! – Amilyen gyorsan csak tudott, a hálószobába bicegett.
– Carla! – szólította meg Ted gyöngéden, és megdöbbentették az asszony könnyei. Carla azonban
nem felelt. A férfi óvatosan leült mellé az ágyra. Az asszony karjával a levegőbe csapott, és a férfi
elkapta a csuklóját, nehogy kárt tegyen magában.
– Ne? –kiáltotta Carla.–Ne bánts!
– Sohasem tennék ilyet! – mondta a férfi halkan, és lazított a szorításán.
Az ismerős hang az álom ködfátyolán át csak lassan hatolt el az asszony tudatáig. – Már megtetted
– suttogta.
– Ébredj fel! – kiáltott rá Ted. Ügyet sem vetett a fájdalomra, amelyet Carla szavai okoztak neki. –
Rosszat álmodsz! – A karjába vette az asszonyt. – Nincs semmi baj – nyugtatta. Kezével könnyedén
Carla tarkóját dörzsölgette, míg a zokogás lassan el nem halkult.
Az asszonyt jóleső érzés töltötte el, amikor megérezte, hogy Ted átöleli. Fejét a férfi vállába fúrta.
Azon a bizonyos estén is jó volt Ted karjában feküdni, mégis csak szenvedést hozott számára az a nap.
Kényszerítette magát, hogy ne vegyen tudomást a férfi közelségéről. Akár az örökkévalóságig is így
feküdt volna, de tudta, ez lehetetlen. érezte Ted szívverését a trikó vékony anyagán át. A férfi egy
pillanatra szorosan magához ölelte, majd lassan visszafektette a párnára.
– Nem akarsz beszélni arról, ami péntek este történt? – kérdezte Ted.
– Nem. Menj vissza, és aludj tovább! – felelte az asszony. – Nincs semmi bajom.
– Hát, nem úgy festesz.
Akkor ne nézz rám, vágta volna rá szívesen Carla. – Köszönöm szépen.
– Könnyebb lesz, ha beszélsz róla.
– Honnan tudod?
– Tapasztalatból. – Senki sem volt, aki meghallgatta volna, míg meg nem ismerte Carlát. – Mondd
el, édesem!
Az asszony engedett a gyöngéd unszolásnak. –Tulajdonképpen semmi különös nem történt. Még az
újságok sem írtak a támadásról, az ilyesmi ma már teljesen hétköznapinak számít. Éppen kiléptem a
kapun. A fotóstáskám a vállamon lógott. A tettes le akarta tépni, és dulakodni kezdtünk.
– Miért nem adtad oda neki azokat az átkozott fényképezőgépeket?
– A saját gépeimről volt szó, ráadásul benne voltak a filmek, amelyeket neked ígértem.
– Ez volt a rövidített változat – állapította meg Ted kurtán.
– Elég makacs vagy, tudod?
– Újságíró vagyok. Nézzem meg a rendőri jelentést, hogy megtudjam, mi történt veled?
Carla sóhajtva engedelmeskedett, és nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. –. Megütött, a ház falának
lökött, de a legszörnyűbb az volt, hogy… hogy kés volt nála – nyögte ki. Hangja suttogássá halkult,
amikor ismét maga előtt látta a kés villanását.
Tednek egy másodpercre az az érzése támadt, hogy elállt a szívverése.
– Kés? Rád támadt vele?
– Nem, nem közvetlenül. Azt hiszem, a táskám szíját akarta elvágni. Az arcom elé kaptam a
kezemet, hogy megvédjem magam. Így történt. Csak néhány karcolás, a jövő hétre begyógyul.
Ted óvatosan megfogta Carla kezét, és szeretetteljesen a tenyerébe vette. Aztán lehajolt, és ajkát az
asszony kézfejére szorította, oda, ahol a kötés véget ért. – Nagyon fáj? – kérdezte alig érthetően.
– Csak egy kicsit – nyugtatta meg Carla. Elbűvölve nézte, amint a férfi fájó kezét csókolgatja, és
élvezte szájának lágy simogatását.
– Adtak fájdalomcsillapítót?
– Éppen most vettem be egyet. Biztosan emiatt tört rám a lidérces álom. Nem tudtam felébredni.
– Ez nem fog még egyszer megismétlődni.
– Honnan tudod?
– Nem hagyom.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy melletted maradok ma éjjel. Csak semmi ellenkezés! Felébresztelek, ha visszatérne a
rémálom. – Carla lesütötte a szemét, és a fejét csóválta. Ted gyöngéden megfogta az állát, és felemelte,
hogy kénytelen legyen ismét a szemébe nézni. – Egyszer már megbíztál bennem, és hagytad, hogy
elűzzem a lidérces álmaidat. Emlékszel?
Hogy is felejthette volna el! Hiszen épp akkor fedezte fel iránta érzett szerelmét. – Nagyon is jól
emlékszem – suttogta.
– Rám bíznád magad megint? – kérdezte Ted, és visszafojtott lélegzettel várta a választ.
Carla bólintott, aztán hirtelen mégis elhúzódott tőle. Az elutasítás mély sebet ejtett a férfin, mégis
nyugodt hangon szólalt meg: – Hozok neked egy fájdalomcsillapítót.
– Tudok magamnak hozni – jegyezte meg az asszony, és felkelt az ágyból. Minél kevésbé veszi
igénybe a segítségét, annál jobb. – Egyébként is ki akartam menni a fürdőszobába – közölte Teddel,
amikor a férfi ellenkezni próbált.
Ted nézte, amint Carla kimegy a hálószobából. Összeszorította az ajkát, amikor látta, milyen
bizonytalanul és óvatosan lépked. Egy pillanatra megtorpant, és megtámaszkodott a falnál. Ted ökölbe
szorította a kezét, amikor elképzelte, hogyan játszódhatott le a támadás. Aztán meghallotta Carla
lépteit, amint visszafelé jön a fürdőszobából. Megpróbált uralkodni a haragján, mert tudta, Carlának
most nem a benne forrongó indulatokra, hanem oltalomra van szüksége. Lefeküdt az ágy szélére, és
nagy nehezen elfojtotta Carla utáni sóvárgását. Kívánta őt, de tudta, elszalasztotta a kedvező alkalmat.
Carlának már nincs szüksége rá. Az is valami, hogy ebben a kivételes helyzetben megtűri a jelenlétét.
 Amikor Carla visszabotorkált a fürdőszobából, látta, hogy Ted az ágyon hever. Ő is lefeküdt, de
olyan messzire tőle, amennyire csak lehetett, és hátat fordított neki.
Ted észrevette, hogy az asszony nem mozdul, és alig mer lélegzetet venni. – Lazíts, és engedd,
hogy hasson a gyógyszer! Egy ujjal sem fogok hozzád érni, de melletted leszek, ha szükséged lenne
rám. – A férfi először azt hitte, Carla oda sem figyel arra, amit mond, de aztán hallotta, amint az
asszony halkan sóhajt, és kényelmesebb testhelyzetet vesz fel.
Ted küszködött az alvás ellen, és a Carla felől jövő legkisebb zajra is felneszelt, de aztán őt is
legyűrte a fáradtság. Carla álmában valamikor odabújt hozzá. Amikor Ted felébredt, az asszony
szorosan hozzásimulva aludt. Feje a férfi vállán, bekötözött keze a mellkasán nyugodott. Ted nem mert
megmoccanni, nehogy felriassza. Amikor azonban észrevette, hogy Carla reszket, mindkettőjüket
betakarta.
Az asszony ismét Ted karjában találta magát, amikor reggel felébredt. Akár az örökkévalóságig ott
maradt volna, de az esze azt súgta, ideje, hogy elhúzódjon tőle és felkeljen.
– Ted? – suttogta alig hallhatóan a férfi nevét. , – Hm?
– Hadd keljek fel!
Ted egy csapásra magához tért. – Ne haragudj? –mondta, és felkönyökölt. – Elkészítsem a reggelit?
– Arra nincs idő. Lefürdök és felöltözöm.
– El akarsz menni valahová? – kérdezte a férfi lustán, és figyelte, amint Carla a fehérneműs
szekrényben turkál.
– Dolgozni megyek.
– Sehová sem mégy! – parancsolt rá Ted, és felült. – Hogy jutott eszedbe ez az ostoba ötlet?
– Kölcsön akarok kérni néhány gépet Dontól.
– Csaknem azt akarod mondani, hogy azaz őrült képes volt megbízni egy újabb munkával annak
ellenére, hogy még nem épültél fel teljesen?
– El szeretném készíteni azokat a felvételeket, amelyeket elvitt a támadó.
– Arról szó sem lehet! , – Nem tilthatod meg.
– A képek nem számítanak.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Felejtsd el azokat az átkozott filmeket! Semmi sem számít, ha valaki, akit szeretsz, súlyosan
megsérült. Többet jelentesz számomra, mint egy egész halom díjnyertes művészkép!
– De akkor végre túl lennénk az egész megbízáson… – vágott Carla Ted szavába, de elakadt,
amikor a férfi utolsó mondata elhatolt a tudatáig. –Mit mondtál?
– Szeretlek – vallotta be Ted egyszerűen.
– Nem hiszek neked – mondta Carla, és így is érzett azok után, ahogyan Ted az együtt töltött
szerelmes éjszaka után viselkedett vele. – Hogy mondhatsz ilyet?
– Ez az igazság – felelte Ted lemondóan.
– Ó, hagyd már abba! – tört ki Carlából. – Mikor jöttél rá? Talán az utóbbi húsz percben, vagy
amikor meghallottad, hogy megtámadtak?
Ted most már sejtette, végzetes hiba volt azon a reggelen meggyőzni az asszonyt arról, hogy nem
szereti. A hazugság szemlátomást hihetőbbre sikerült, mint szerette volna, de nem adta fel
egykönnyen. Mindennél fontosabb volt számára, hogy most az ellenkezőjéről győzze meg. –Már
sokkal régebben. Én csak…
– Te csak megsajnáltál – vágott Carla a szavába. – Rokonszenvet és együttérzést érzel csupán,
ugyanazt, amit állítólag én is éreztem irántad. Ez azonban még nem szerelem.
– Nem. Ez szerelem! – Mielőtt Carla ráeszmélt volna, mi is történik, a férfi megcsókolta. Nem
gyöngéden és tartózkodóan, hanem követelődzően és szenvedélyesen. Nyelvével birtokba vette a
száját, miközben telt mellét simogatta a puha hálóing alatt.
Carla hasztalan próbált hűvös maradni. Önkéntelenül is hozzásimult, és a szája vágyakozva
viszonozta a csókot, mintha a teste nem engedelmeskedne többé az akaratának. Amikor Ted elengedte,
az asszony megalázottnak érezte magát. Nemcsak attól, ahogyan ő viselkedett, hanem a férfi kék
szemében felvillanó győzelemittas kifejezéstől is.
– Nem tagadhatod, hogy vonzódsz hozzám, Carla, hogy sokat jelentünk egymásnak.
– És te ezt nevezed szerelemnek? Nos, mint mondtad, kívánlak, de ez még egyáltalán nem jelenti
azt, hogy szerelmet is érzek irántad.
 – Olyan ragyogó az emlékezőtehetséged, amilyen csak egy fényképésznek lehet, ugye? Látom,
hogy minden szó, amit mondtam, az emlékezetedbe vésődött. Nos, túl jó munkát végeztem. – A hangja
keserűen csengett. – Ha minden fenntartás nélkül elhiszed a jól kitervelt hazugságaimat, akkor miért
nem tudod elhinni a színtiszta igazságot? – Elfordult az asszonytól.
Valami, talán a Ted hangjából kicsendülő kétségbeesés, ledöntötte azt a falat, amelyet Carla emelt
maga köré. Odafordult hozzá, és a nevét suttogta. Amikor nem felelt, óvatosan megrázta a vállát, és
érezte, hogy Ted reszket. Végül a férfi visszafordult, és hagyta, hogy az asszony átölelje. Az arcán
fájdalom és bánat tükröződött, és nagyot nyelt, amikor Carla a szemébe nézett.
– Borzasztóan sajnálom – fakadt ki végül Tedből. – Mi az igazság? Mondd el! Ha igazán szeretsz,
miért löktél el magadtól azon az éjjelen? Miért tetted ezt velem?
– Hidd el, az volt a legiszonyatosabb, amit valaha is át kellett élnem, amikor láttam, hogy kilépsz
az ajtón. De tudtam, hogy nem lenne tisztességes veled szemben, ha visszatartanálak. Nem voltam
tisztában az érzéseimmel. Nem mertelek szeretni, és féltem viszonyt kezdeni veled. Nem bízhattam az
irántad érzett szerelmemben, és abban, hogy tényleg viszontszeretsz, ahogyan állítottad. – Ted egy kis
szünetet tartott, és gyöngéden Carlára nézett. – A legszörnyűbb azonban az volt, hogy nem tudtam,
valóban én vagyok-e a megfelelő férfi számodra, valaki, aki betöltheti a férjed halála után támadt űrt a
szívedben, és nem taszítalak-e még mélyebb kétségbeesésbe. Neked olyan férfira van szükséged, aki
őszintén szeret téged, kedves, és…
– Miből gondolod, hogy te nem lehetsz az a valaki? Én azt hiszem, pont te vagy az – mondta Carla,
miután puha csókot nyomott Ted szájára.
A férfi a fejét rázta. Legszívesebben viszonozta volna a gyöngédséget, és komoly erőfeszítésébe
került, hogy ne tegye. Előbb még mindent tisztázniuk kell. A tapasztalat jó tanítómester – jegyezte
meg Ted olyan halkan, hogy Carla alig értette, mit mond. – Elég sok keserű tapasztalatot szereztem a
múltban. Vagy szó sem volt szerelemről, vagy ha mégis, hamarosan visszavonták, vagy megszegték a
vallomást. Ezt a terhes örökséget magammal viszem minden új kapcsolatomba. Nem különösebben
sokat ígérő kezdet – fejezte be Ted.
Carla csak hallgatott, mert tudta, hogy Ted a szüleire és arra az asszonyra gondol, akit majdnem
feleségül vett.
– Aztán megjöttek a Sugár Love-hegységben történtek – tette hozzá a férfi keserűen. Az emlékek
szinte fizikai fájdalmat okoztak neked. – Még soha életemben nem éreztem ennyire tehetetlennek
magam. Egyszerűen képtelen voltam segíteni rajtad.
– De hiszen segítettél! És most is itt vagy mellettem, nem igaz? Eljöttél, pedig nem hívtalak.
– Nagyon fájt, Carla, hogy nem hívtál!
– Nem gondoltam, hogy jogom van hozzá – ismerte be az asszony. Valóban ez volt a keserű
igazság.
– Ha kellett volna, gyalog is eljövök.
– Velem maradtál, pedig azt akartam, hogy menj el. Van még valami, amit el akartál mondani?
– Azt akartam, hogy boldog légy!
– Valóban? Szerinted boldognak tűnök? Tim halála után két évig egyetlen férfi sem volt az
életemben. Eleinte azért, mert a sebek még nagyon frissek voltak. Később meggyőztem magam arról,
hogy soha senkit nem fogok találni, aki igazán fontos lesz számomra. Az igazság azonban az volt,
hogy féltem. Féltem attól, hogy még egyszer át kell majd élnem azt az iszonyú érzést, hogy elveszítek
valakit, akit szeretek. Nem tudtam volna még egyszer elviselni. És akkor jöttél te.
– Én pedig megbántottalak, Carla. Ez soha többé nem fog megtörténni, megígérhetem neked!
Szeretlek. Attól a perctől kezdve, hogy rám néztél, és nem fordítottad el a tekintetedet. Veled
szeretném leélni életem hátralevő részét, ha te is így akarod. Csodálatos vagy.
– Még így is, ezzel a sötét folttal a szemem alatt, és a többivel?
– Főleg így, Carla. De te egy teljes embert érdemelsz.
– Hiszen te az vagy, Ted. És persze csodálatos is – tette hozzá az asszony. Letérdelt mellé, és
bekötött kezével könnyedén megérintette a vállát.
– Mikor tartottál utoljára tükröt elém? – kérdezte Ted szárazon.
– Nincs szükséged tükörre – mondta Carla. Ujjával kisimította a hajat a férfi homlokából, az arcát a
tenyerébe fogta, és olyan szorosan tartotta, hogy Ted sem megmozdulni, sem másfelé nézni nem
tudott. – Most végre megvagy, Ted Carter. Végig fogod hallgatni, amit el akarok mondani neked!
Szeretlek. Higgy nekem, és nézz a szemembe!
 A férfi nem fordította el a fejét. Carla szeme ragyogó smaragdként tündökölt. – Ahogy kívánod.
– Nincs szükséged más tükörre, mint ez a szempár, Ted! A szívem tudja, milyen vagy, és ebben a
tükörben te is megláthatod.
Egy pillanatra a férfi mozdulatlanul ült. Carla halk szavai visszhangzottak benne. Csak akkor vette
észre, milyen izgatottan leste az asszony szavait, amikor kifújta visszafojtott lélegzetét. Lassan maga
mellé húzta Carlát az ágyra. Aztán még szorosabban magához vonta. Száját hevesen az ajkára
szorította, és élvezte, hogy puha, érzéki testének minden apró részletét felfedezheti.
Carlának nehezére esett félbeszakítania ezt a szenvedélyes csókot. Egymás szemébe néztek. –Az
egyetlen, amit ki nem állhatok a forradásaidon az, ahogyan szerezted őket. A rengeteg szenvedés és a
keserű emlékek. Gyűlölöm, hogy arra kell gondolnom, meghalhattál volna, egészen magadra hagyva.
A sebhelyek és a sérült lábad mindig arra emlékeztet, hogy a halál torkában voltál. Mégis, mindezek
hozzátartoznak ahhoz a férfihoz, akit szeretek.
E szavaknál ismét Tedhez hajolt, és nyelvével végtelenül óvatosan bejárta a férfi arcának minden
egyes részletét.
Ted csukva tartotta a szemét, a mellkasa azonban hevesen hullámzott, és a szíve vadul kalapált,
miközben Carla édes kínzását tűrte.
– Nézz rám, Ted! – Amikor a férfi nem mozdult, Carla lágyan a szemhéjára szorította az ajkát. –
Nyisd ki a szemed, drágám!
Ted végre engedelmeskedett szeretetteljes parancsának, és ránézett. Carla megpillantotta az izzó
vágyat a férfi sötétkék szemében. Könnyedén megsimogatta az arcát. – Szeress! – követelte tőle
gyöngéden.
Ted magához szorította, és Carla megérezte a férfi izgalmát. Csípőjüket szenvedélyesen egymáshoz
szorították. Az asszony sóvárogva várta, hogy Ted megcsókolja, mindenhol megérintse testét, de a
férfi meg se moccant.
– Mi baj van, édesem? – kérdezte. Aggódott, hogy talán akaratlanul is megbántotta.
– Nem akarok fájdalmat okozni neked – felelte Ted, és finoman megsimogatta az asszony haját.
– Nem fogsz – biztosította Carla.
Óvatosan, csaknem tétovázva ölelte át Carla vállát, és gyöngéden a hátára fektette. Először csak
nézte, tekintete végigsiklott karcsú testének lágy vonalain.
Az asszony elpirult, de állta Ted kutató pillantását. A férfi mosolygott, mert észrevette az asszony
zavarát, majd hozzáhajolt, és megcsókolta. Nyelvével birtokba vette a száját. Vigyázva járatta végig
kezét az asszony domborulatain, és egész testét felfedezte. Izgalmát csak fokozta, hogy Carla
rendkívül készségesen viszonozta a gyöngédségeit. Amikor a mellét kezdte simogatni, levegő után
kapkodott. Lassan, nagyon lassan és élvezetesen ízlelgette szájával és nyelvével az asszony mellének
bársonyos bőrét, majd lejjebb csúsztatta ajkát, és megcsókolta izgalomtól kemény mellbimbóját. Ujjait
végighúzta az asszony testén, feszes hasán, majd keze a combja közé siklott.
Carla egyszerre hűvös fuvallatot érzett a bőrén, és ráébredt, hogy már nincs rajta a hálóing.
Kibújtatta Tedet a trikójából és a nadrágjából, és elmerült a férfi meztelen testének szemlélésében.
Aztán megkérte, hogy feküdjön a hátára, mert ő is hasonló örömöket akart nyújtani neki, mint
amilyenekkel Ted ajándékozta meg őt.
Egészséges bal kezét végighúzta a férfi izmoktól duzzadó testén. Keze a férfi melléről a csípőjére
és lapos hasára siklott, és megérezte Ted feszült várakozását. Még nem volt elégedett. Csak akkor érte
el célját, amikor megérintette a férfi felfokozott izgalmának bizonyítékát, ami a beteljesülés utáni alig-
alig elfojtott sóvárgásáról árulkodott.
– Carla! – nyögte Ted. Magához szorította az asszonyt, és akaratlanul is a combja közé hatolt. –
Szeretni akarlak!
A férfi ziháló légzése elárulta Carlának, milyen nehezen tudja Ted megőrizni az önuralmát. Ismét
megcsókolta, feleletet adva a sürgetésére, amelyhez nem volt szükség szavakra.
Anélkül, hogy szájuk elvált volna egymástól, Ted átfordult, és ismét az asszony fölé kerekedett.
Ráfeküdt, gondosan ügyelve arra, nehogy fájdalmat okozzon neki, és felkönyökölt.
Carla mohó várakozással telve, készségesen szétnyitotta a combját. Ted minden erejét összeszedte,
hogy féken tudja tartani szenvedélyét, és óvatosan beléhatolt.
Gyöngédsége olyan végtelen volt, hogy Carlának úgy tűnt, mintha csupán adni akarna anélkül,
hogy viszonzást várna. Lábát összekulcsolta a férfi csípőjén, és hozzásimult. Olyan volt ez, mint egy
néma könyörgés a beteljesülésért.
 – Lassan, édesem, csak lassan és óvatosan! – nyögte Ted elfúló hangon.
A férfi érzéki ölelésében Carla átélte a szerelem minden gyönyörét, míg el nem érte a mámorító
csúcspontot. Mindketten egyszerre jutottak az önkívület határára. Carla úgy érezte, olyan szenvedélyes
és érzéki élményben volt része, mint még soha.
Ted a hátára feküdt, és szerelmesen tartotta karjában az asszonyt. Nem tudta pontosan, mióta
lebegnek az álom és az ébrenlét határán. Azt álmodta, hogy eltévedt a sivatagban, és egyszerre életet
adó cseppek hulltak rá.
Carla átölelte Ted csípőjét, feje a férfi vállán nyugodott. Szemhéja alól könnyek peregtek elő. Ted
felitatta őket a nyelvével. –Miért sírsz, édesem?
– Mert olyan csodálatos volt – sóhajtott az asszony, és a férfi meleg testéhez bújt. – Úgy érzem,
mintha életre keltettél volna.
Carla kinyitotta a szemét, amikor Ted tenyerébe fogta a bal kezét, és a hüvelykujjával simogatni
kezdte.
– Megteszel értem valamit? – kérdezte a férfi.
– Igen – vágta rá Carla habozás nélkül, meg sem próbálva kitalálni, mit is akarhat tőle Ted.
– Nagyon bátor vagy – jegyezte meg a férfi mosolyogva. – Ez még veszélyes lehet.
– Komolyan mondtam – felelte Carla.
Ted még nem sokkal ezelőtt sem igen merte volna feltenni neki ezt a kérdést. Egyszerűen nem lett
volna bátorsága hozzá. Most azonban, miután szerelmesen egymáséi lettek, volt ereje kimondania
szavakat, még ha nehezére esett is. – Viselnéd a gyűrűmet? Megosztanád velem az életedet? Hozzám
jönnél feleségül?
Carla válasz helyett átölelte Ted nyakát, és a mellére hajtotta a fejét. – Igen – suttogta a fülébe
boldogságtól elfúló hangon.
Ted összerezzent, miközben az asszony mellét simogatta. – Szeretem ezt a szót, Carla. Gyakorold
csak az esküvői szertartásra! – Mintha csak mellékesen jutna az eszébe, hozzátette: – Legalább tudom,
hogy nem a külsőm miatt jössz hozzám.
– Alig tudom elhinni, hogy így tréfálkozol – tört ki önkéntelenül Carlából. A különbség a sötét
rózsakertben megismert magányos férfi és a gyöngéd szerető között, aki most közös jövőjüket
tervezgeti, és vidám mosollyal néz rá, mellbevágó volt. Ted tekintete elárulta az érzéseit, és az asszony
boldogan fogta tenyerébe az arcát.
– A szerelmem vagy – ismételte Carla azokat a szavakat, amelyeket egyszer oly sóvárogva ejtett ki
álmában azon a meredek hegycsúcson. Minden szótagnál egy apró csókot nyomott a férfi arcára.
Az asszony következő szavai zavarba ejtették és büszkeséggel töltötték el Tedet. Mielőtt
szenvedélyesen és szerelmesen megcsókolta volna a férfit, alig hallhatóan a fülébe súgta: – Igenis a
külsőd miatt megyek hozzád, és pontosan olyannak szeretlek, amilyen vagy!