Lilian Darcy

A hótündér

Eredeti cím: Making Babies 1997

Kölcsönös tapasztalatszerzés céljából az ausztráliai Nicole és az amerikai Barbara lakást és állást cse-
rél egy időre. Nicole a jóképű Gilbert doktor mellett kezd dolgozni, aki hamarosan belép a magánéletébe
is. Mivel mindketten csalódtak már a szerelemben, elkötelezettség nélküli, futó viszonyban egyeznek
meg. Egy szép napon Nicole döbbenten fedezi fel, hogy szándéka ellenére valószínűleg teherbe esett…

1. FEJEZET
Hótakaró borította Columbust, Ohio állam fővárosát. Az ott lakók már egyáltalán nem tudtak lelkesed-
ni érte. Március közepén jártak, a tél a szokásosnál előbb érkezett, és a columbusiak szerint igazságosabb
lett volna, ha ezúttal korábban is távozik.
Mégis volt valaki Columbusban, akit elbűvölt a csodás fehérség.
Nicole Martinnak nem akaródzott felkelni ezen a hétfő reggelen, amikor fél hétkor megszólalt ébresz-
tős rádiója. Szervezete még nem állt át teljesen az ohiói időre, hiszen csak pénteken érkezett Ausztráliá-
ból. De amikor kinézett az ablakon…
– Odanézz, Astro! – kiáltott fel. Az ablakpárkányra támaszkodott, és a nyakát nyújtogatva lenézett a
kertbe. – Nahát! Még a telefondróton is áll a hó. És az a kis fenyő ott hátul, tisztára, mint egy karácsony-
fa!
Astro, Barbara Zelinsky macskája, közönyösen ásított. Számára mindez nem jelentett újdonságot.
Nicole-nak annál inkább, hiszen szülővárosában, Sydneyben már egy kis éjszakai fagy is szenzációnak
számított. Mégse csodálhatta tovább a kilátást. Ma ment először dolgozni, nem volt ideje a tájban gyö-
nyörködni. Várta a zuhany, az öltözködés és egy futó reggeli.
Astrót is meg kellett etetnie, és csak most jutott eszébe, hogy ezt a szépséges havat is le kell tisztítania
Babs kocsijáról. A Riverbank Klinika felé vezető utak pedig minden bizonnyal olyanok, mint a korcso-
lyapálya… Szép kis kezdet!
Nicole és Barbara Zelinsky – az egészségügyi dolgozók továbbképzési programja keretében – egy évre
szerepet cseréltek. Arra az időre, amíg Nicole átköltözött Babs csinos, tágas northmoori családi házába,
épp szemben a klinikával, a folyó szemközti partján, Babs Nicole kicsi lakását foglalta el Randwickben,
Sydney elővárosában. Babs mégsem panaszkodott a szállásra.
– Príma, még erkélyed is van! – lelkendezett Babs, amikor körülnézett Nicole sydneyi otthonában. –
Nálatok egész évben süt a nap, úgyis többet leszek a strandon, mint a négy fal között.
Babs nagyszerűnek találta Nicole asszisztensnői állását dr. Gary Hillnél. Örült, amiért mostantól az ő
főnöke lesz Hill doktor, akinek szülészeti szakrendelője volt, és fekvő betegei számára a Royal Prince
Albert Kórházban rendelkezett néhány ágy felett.
– Egészen különleges példánynak látszik – vélekedett. – Nős?
– Elvált – válaszolta Nicole.
Babsnek felcsillant a szeme. Az asszony negyven-egynéhány éves lehetett, és szintén elvált.
 – Természetesen újból férjhez szeretnék menni – válaszolta készségesen, amikor Nicole óvatosan ér-
deklődött. – Alapvetően ezért is vállalkoztam erre a cserére. Így új emberekkel találkozhatom.
Nicole is számított arra, hogy új ismeretségeket köt, de nála nem lehetett szó házasságról.
– Én csak kellemesen szeretném eltölteni ezt az időt – mondta.
– Hát persze, miért is ne? Ilyen fiatalon… Hány éves is vagy?
– Huszonhat.
– Hát ez az. Bolond lennél, ha már most igába akarnád hajtani a fejed.
Noha más oka is volt, amiért Nicole nem akarta lekötni magát, mivel csak két napot töltöttek együtt
Sydneyben, ennyi idő alatt nem kerültek olyan bizalmas viszonyba, hogy szívesen beavatta volna Barba-
rát legbelsőbb dolgaiba.
Nicole mindent meg akart mutatni Barbarának, a két nap gyorsan eltelt, indulnia kellett. Amikor a re-
pülőgépen elfoglalta a helyét, és végiggondolta, hogy mennyi mindent megtudott Astro cica jelleméről és
a megszámlálhatatlan kábelcsatornán fogható tévéprogramokról, hirtelen eszébe ötlött, hogy meglehető-
sen kevés ismerettel rendelkezik új munkahelyét illetően. Csak annyit tudott, hogy egy olyan nagy, a
Riverbank Klinikához tartozó nőgyógyászati magánrendelőről van szó, amelyben öt orvos dolgozik, és
hogy feltehetően a szülészet vezetője, Richard Gilbert doktor mellett fog dolgozni.
Ha egy sor magas fa nem takarta volna el a kilátást, Nicole innen az ablakból is láthatta volna a klinika
modern épülettömbjeit a szemközti parton. Egyáltalán nem volt messze, mégsem mehetett gyalog.
Az autópálya közöttük húzódott. Nicole gondolatai erről ismét a kötelességeire terelődtek. Most már
tényleg itt az ideje, hogy összeszedje magát.
Talán nem kellett volna olyan magabiztosan válaszolnia tegnap Darla Hogannek, amikor az felajánlot-
ta, hogy érte jön ma reggel és beviszi a munkába. Darla a hét rendelőbeli kolléganője közül az egyik volt.
Ő ment ki elé a repülőtérre is, és segített neki elhelyezkedni Barbara házában.
Darla még Nicole érkezése előtt bekapcsolta a fűtést, megvásárolta és a hűtőbe rakta a legszüksége-
sebb élelmiszereket. Szombaton este együtt vacsoráztak Hoganék barátságos otthonában. Hamar eltelt az
idő Darla, a férje és három kamasz korú gyerekük társaságában. Vasárnap Darlának egyéb elfoglaltsága
akadt, de kerített rá időt, hogy felhívja Nicole-t, boldogul-e. Akkor kellett volna a felajánlott segítséget
elfogadnia.
Nicole most már rájött, hogy minél előbb neki kell vágnia az útnak.
Még mindig havazott. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, bár az ég alja most úgy tűnt, világosodik.
Nicole belebújt vadonatúj sötétlila télikabátjába, egy ugyanolyan színű gyapjúkalap alá gyűrte égővörös
haját, végül felvette szintén új fekete bőrkesztyűjét. Kilépett az ajtón, és belegázolt a hóba.
A finom, pihekönnyű porhó a bokájáig ért. Kegyetlen hideg volt.
Nicole becsukta a szemét, arcát a hulló pelyhek felé emelte, amelyek azonnal megültek szempilláján.
Mélységes csend vette körül, a hó szinte hangtalanul hullt az égből. Közben a napsugarak áttörtek a felhő-
takarón, s a lány alakját vakító fény övezte, amelyben táncolt a számtalan csillogó kis jégkristály. Nicole
újból kinyitotta a szemét.
Mintha elvarázsolták volna… Boldogan felnevetett. Egy pillanatra elfelejtette, hogy munkába kell si-
etnie. Mindkét kezével belemarkolt a hóba, aztán pajkosan szerteszórta a levegőben, csak hogy még sű-
rűbb legyen körülötte a hófüggöny. Önkéntelenül lekapta a kalapját, és még mindig nevetve rázta meg
fürtjeit a fehér pelyhek alatt.
Richard Gilbert ekkor látta meg őt.
Lépésben haladt a jeges úttesten. A havat és a jeget nem a northrnoori nyugodt kis mellékutcákon
szokták először eltakarítani.
Richard kocsija egyszer csak szép csendben csúszni kezdett, egyenesen neki a Babs háza előtti járda-
szegélynek.
Nicole Martin semmit sem vett észre, annyira belefeledkezett a csillogó csodavilágba. A férfi kiszállt
az autóból, a kocsifeljáróhoz ballagott, ahol Nicole épp a havat dobálta szerteszéjjel maga körül.
Figyelmesen megnézte a fiatal nőt, és döbbenten fedezte fel, hogy elképesztően hasonlít Lindára.
Megállt, hogy gondolatban összehasonlítsa őket. Ugyanolyan a hajuk. Általában ezt szokták vöröses-
szőkének nevezni, de ez az elnevezés igazából nem adja vissza ennek a színnek a csodás szépségét.
Lindánál a vöröses árnyalat a gondos festésnek volt köszönhető, a dauerolt hullámokat hátul művészi
kontyban fogta össze. Nicole Martin haja lazán hullott a vállára, és úgy keretezte magas homlokát, mint a
preraffaelita képmások hölgyalakjainak hajviselete. A férfi gyanította, hogy ennek a pompás hajzatnak
évek óta közelében sem járt a fodrász.
Az alakjuk is hasonló, állapította meg, sőt Nicole valószínűleg egy kicsit még magasabb is Linda száz-
hetvenöt centijénél. A lánynak nem volt tipikus modellalkata, mint Lindának, inkább sportosnak látszott.
Ugyanolyan szép volt az arcbőrük is, azzal a különbséggel, hogy Lindán lassanként kezdett meglátsza-
ni a kora. Betöltötte a harminchatodik évét, akárcsak Richard Gilbert. Amikor egy évvel ezelőtt utoljára
találkoztak, Richardnak úgy tűnt, hogy arcbőrének tökéletes őszibarackszerű jellegét leginkább a gondos
kikészítésnek köszönhette. Miss Martin tehát jóval fiatalabb.
A férfi hirtelen bosszús lett. Erre semmi szükség, az ördögbe is! Miért kell mindig ezekbe a vörös hajú
nőkbe belebotlania? De most már annyira közel állt Nicole-hoz, hogy kénytelen volt megszólítani: – Bo-
csásson meg… – kezdte.
– Ó! – kiáltott fel ijedten Nicole. – Hello – tette hozzá egy pillanat múlva, összeszedve magát. Ösztö-
nösen hátrált egy lépést.
Tudta, hogy itt általában barátságosak az emberek, de ez az illető nem látszott annak. Hogy ijeszthette
meg ennyire? Viszont, ha jól belegondol, épp ő maga hagyta, hogy rajtakapják, ahogy a hóban játszado-
zik. És a férfi arckifejezése elárulta, hogy erről egy véleményen vannak.
Futólag az idegenre pillantott: sötét haj, egészen sötét szemek, fekete tollkabát, és jóval magasabb,
mint az ő százhetvennyolc centimétere, de azért egyáltalán nem tűnik óriásinak. Értelmes arca van, és épp
annyi idősnek látszik, mint amikor a férfiak különösen érdekessé kezdenek válni a nők szemében. Mind-
ezzel együtt lerítt róla, hogy ma bal lábbal kelt fel.
– Szóval… – Nicole nem tudta, mit mondjon.
– Richard Gilbert vagyok – vágott közbe a férfi mély hangon. Azzal a széles amerikai kiejtéssel be-
szélt, amelyet Nicole oly szívesen hallgatott, csak ebben most volt valami kifejezetten dühös felhang. –
Maga pedig biztosan az új asszisztensnőm… Nicole Martin? – kérdezte türelmetlenül.
– Igen. – Nicole buzgón bólogatott. Csak most vette észre, hogy a férfi kabátja alól kikandikál a kórhá-
zi öltözethez tartozó kék nadrág. – Nos, én vagyok az. Elnézést kérek. Eléggé ostobán nézhettem ki,
ahogy itt örömtáncot lejtettem, amíg maga beosont. – De nagyon tévedett, ha azt hitte, hogy a férfit meg-
hatja ez a vallomás.
– Úgy. Szóval maga szerint beosontam? – érdeklődött a férfi.
Micsoda szőrszálhasogatás! – gondolta bosszúsan Nicole.
– Nem úgy értettem – mondta udvariasan. – Egyszerűen nem hallottam, hogy jön, valószínűleg a hava-
zás miatt. Meg az időeltolódás is közrejátszhat. Talán emiatt vagyok olyan érzéketlen, mint egy madár-
ijesztő.
Gilbert doktor arckifejezése megenyhült.
– Én semmi esetre sem ezekkel a szavakkal írnám le a látványt, amelyben részem volt. – Kis mosoly
jelent meg erős vonalú szája sarkán, s szinte fekete szemét összehúzta. – Mit szólna inkább ehhez: A kis
hótűndér?
Nicole elnevette magát, közben el is pirult. Ezek a sötét szemek megzavarták.
– Maga csúfot űz belőlem. Csak le szerettem volna tisztítani a havat a kocsimról… vagyis Barbara ko-
csijáról. Aztán elfelejtkeztem az egész világról. – Hirtelen a homlokára csapott. – Biztosan azért jött, mert
késtem. Eltaláltam? Nem csoda, hogy…
– Semmi baj! Nem ezért vagyok itt, bár… – Gilbert doktor az órájára nézett. – Igyekeznünk kell, kü-
lönben mind a ketten elkésünk. Azért jöttem, mert eszembe jutott, hogy biztosan életében nem vezetett
havas úton. Talán biztonságosabbnak és kevésbé idegborzongatónak találja, ha én viszem be a klinikára.
– Köszönöm. Nagyon kedves magától, hogy miattam kerülőt tesz.
– Nekem mindenképp útba esett. Csak néhány sarokra lakom innen, arrafelé – mutatta az irányt.
Nicole pillantása szép, erős kezére, ápolt körmeire esett. Kézfején finom szőrszálak sötétlettek.
De azt is észrevette, hogy a férfi hangja ismét elutasító.
– Hamarosan személyesen is megismerheti a lakásomat – tette hozzá a doktor könnyedén. – Szeretném
meghívni, hogy egyik este vacsorázzon nálam.
– Kérem, ne csináljon ebből gondot – mondta Nicole is hűvösen.
– Szó sincs róla – válaszolta kissé szórakozottan a doktor, miközben az autója felé mentek. – Amúgy
sem vagyok valami kiváló szakács.
– Mégis miért hív meg?
 – Mert maga itt senkit sem ismer. Meg kellett ígérnem Barbarának, hogy törődöm magával egy kicsit.
– Ne aggódjon, Gilbert doktor – nyugtatta meg hűvösen Nicole. – Én nagyon jól megállok a saját lá-
bamon, és tökéletesen elleszek anélkül is, hogy magánál vacsorázzam.
– Akkor valahol házon kívül, ha az jobban megfelel.
Nicole kedvet érzett, hogy némileg bosszantsa a férfit.
– Ha ennyire ragaszkodik hozzá. De csak Columbus legdrágább étterméről lehet szó. Nehogy azt higy-
gye, beérem némi felmelegített konzervvel!
Közben az autóhoz értek. Richard éppen az ajtót akarta kinyitni, amikor megtorpant, és a kocsi teteje
felett Nicole-ra nézett. Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy valóban dühbe guruljon. Nicole észrevette,
hogy túl messzire ment, és zavartan elmosolyodott.
– Elnézést, nem úgy értettem. Csak az volt a benyomásom, hogy igazából nincs túl nagy kedve velem
vacsorázni. De semmi baj, nem veszem rossz néven.
Nicole szíve a torkában dobogott. Most aztán valóban úgy tűnt, hogy a férfi megharagudott. Nem kel-
lett volna ennyire felhúznom, – gondolta Nicole. Egy évig fogunk nap mint nap együtt dolgozni. Azért jó
lett volna, ha Babs figyelmeztet.
– Nagyon fáradt vagyok. Sajnálom – mondta Gilbert doktor. – Kilenc babát segítettem világra a hétvé-
gén. Épp csak hazaugrottam reggelizni.
– Ó, értem – vágta rá gyorsan Nicole. – Kilencet? Hűha!
– Ügyeletes voltam. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ilyenkor én vagyok az egyetlen orvos az osztá-
lyon.
Richard Gilbert érthető magyarázatot adott viselkedésére, Nicole mégsem hitt neki. Más oknak is kell
ott lennie, nem csupán a kimerültségnek, – gondolta. Nem könnyű ember, az biztos. Bosszantó, hogy né-
hány pillanat alatt ennyire kiszolgáltatta magát neki. Először gyerekes viselkedésével a hó láttán, aztán
amikor túl indulatosnak mutatta magát.
– Ezért voltam kénytelen Darlának átengedni, hogy behozza a repülőtérről – mondta Gilbert doktor, és
ásított. – Induljunk!
Nicole beült mellé a kocsiba. Nem tisztázták a vacsora kérdését, s remélhetőleg a férfi nem is hozako-
dik vele elő még egyszer, mert akkor el kell fogadnia a meghívást. Máskülönben… Babs biztosan igent
mond, ha Hill doktor közös programot ajánl neki. És ő is úgy jött ide, hogy megpróbálja lehetőleg kelle-
mesen eltölteni az idejét.
Richard Gilbert alacsony sportkocsijában inkább feküdt az ember, mint ült. A süppedő ülések sehogy
sem tartották meg Nicole hátát. Valahányszor kanyarba értek, erős fájdalom hasított át a testén. Az éles
nyilallás eszébe juttatta, miért is van itt ebben az idegen országban.
A baleset… Colin…
Megborzongott. Újból elfogta a félelem, amely másfél éve kísérte, és amely miatt mindenféle kapcso-
lattól, lekötöttségtől vagy elkötelezettségtől pánikszerűen visszarettent.
Nicole itt jól akarta érezni magát – izgalmas, szórakoztató, könnyed életet akart élni. Maga elé képzelt
egy érdekes, jóképű férfit, akivel járhatna, akivel újra tudna nevetni, megint érezné, hogy él, aki esténként
hazakísérné, és nem számoltatná be arról az időről, amelyet nem együtt töltöttek. Megint belenyilallt a
fájdalom. Kicsit fészkelődött, remélve, hogy talán sikerül kényelmesebben elhelyezkednie.
Richard Gilbert közben ráfordult a River Roadra. Nicole feszengése nem kerülte el a figyelmét, de a
hidegnek tulajdonította. Nem ennek a lánynak való az itteni időjárás, – állapította meg. Ebben is Lindára
hasonlít. Linda gyűlölte a columbusi hosszú, sötét téli hónapokat, és most Los Angelesben él. Hogyan is
képzelhette olyan sokáig, hogy ők összetartoznak? Miért nem vonta le a tanulságokat sokkal korábban?
De hiszen elhatározta, hogy többé nem foglalkozik ezekkel a hiábavaló kérdésekkel. És valóban, jó
ideje már nem gyötörték a kétségek, amíg fel nem bukkant ez a Nicole Martin. És most nap mint nap úgy
fogja szüntelenül Lindára emlékeztetni, mint egy alattomos szálka a bőre alatt.
Hát erre aztán semmi szükségem, – gondolta bosszúsan. Elhatározta, hogy nem engedi át magát az em-
lékeknek. Persze, nem lesz az olyan egyszerű…
Richard befordult a kanyargós Alfred Streetre, és hamarosan a klinikához érkeztek. Elhajtottak az
északi szárny homlokzata előtt, majd a bejárat előtt Richard hirtelen fékezett.
– Itt kell kiszállnia – mondta. Mereven nézett maga elé. Nicole felszisszent a fájdalomtól. Richard
meglepve fordult felé. – Mi a baj?
– Á, semmi – felelte Nicole –, csak a hátam.
 – Ne haragudjon. El voltam foglalva… a gondolataimmal. Túl erősen fékeztem. Valami baja van a há-
tának?
– Hát igen. Két éve egy autóbalesetben megsérült a gerincem. Három hónapig feküdtem gipszben.
– Nem túl kellemes – csóválta a fejét Richard.
– Valóban, de már sokkal jobban vagyok. Mindössze kicsit vigyáznom kell magamra, nem szabad túl
nehéz terheket emelnem, vagy túl sokat hajolgatnom. Ezért is voltam kénytelen feladni az eredeti hivatá-
somat, és átképzésre menni. Régebben szülésznőként dolgoztam. Valószínűleg megviselte a hátamat a
hosszú repülőút Sydneyből, és most megint fáj. Mindenesetre maga nem tehet róla.
– Nem túl elnéző velem? – érdeklődött Gilbert doktor mosolyogva.
– Mindenkinek kell adni egy lehetőséget – tréfálkozott Nicole.
– Úgy érti, ezzel kimerítettem, ami nekem jár?
– Attól tartok. – Nicole elnevette magát.
Richard elmagyarázta, hol van a lift, és merre találja a rendelőt az északi szárny legfelső emeletén. Az-
tán elhajtott az orvosok parkolója felé. Nicole óvatosan lépkedett a csúszós járdán. Különös módon hirte-
len megint jókedve támadt annak ellenére, hogy nyilvánvalóan jól elrontotta első találkozását a főnökével.
Mégis minden oka megvolt, hogy vidámnak érezze magát: ez a mesés hóesés, az új munkahelye, rengeteg
új élmény… És végül is még nem tette jóvátehetetlenül tönkre a Gilbert doktorral való együttműködését
sem.
Megnyugodva ért a klinika kapujához, és pontosan tíz perccel nyolc óra előtt belépett az automata
üvegajtón keresztül.

2. FEJEZET
– Nagyon kedves tőle – jelentette ki Darla Hogan, amikor Nicole elmesélte, hogy Gilbert doktor érte
ment és behozta a munkába. A laborban álltak, Darla már nekifogott, hogy mindent megmutasson Nicole-
nak.
– Szerintem is. De mindig ilyen… – Nicole tétovázott –, hogy is mondjam… gondterhelt?
– Csak ha nagy a stressz. Én is éppilyen feszült voltam ma reggel, amíg le nem tettem a gyerekeket az
iskolánál. Különben nekem is eszembe jutott volna, hogy beugorjak érted.
– Semmi baj. Látod, megoldódott – mondta Nicole.
– Mondd csak, Gilbert doktor nem tett semmilyen megjegyzést, amikor meglátott? Úgy értem… –
Nicole tanácstalan arckifejezése láttán Darla sejtelmesen hozzátette: – Tudod, rendkívüli módon hasonlí-
tasz Lindára.
– Lindára?
– Nyilván nem említette neked. Azonnal észrevettem, amikor a repülőtéren megláttalak. Ugyanaz a
haj, kék szemek, karcsú alak. Egy pillanatig azt hittem, Linda áll előttem. Aztán rájöttem, hogy még egy
év alatt sem tehetett szert ilyen dús hajra.
– Kiről beszélsz, Darla…?
– A volt barátnőjéről. A volt barátnőjéről beszélek – bökte ki végül Darla.
– Egek! Szerinted jobb, ha befestetem a hajam? – kérdezte Nicole.
– Menj már! Nem hiszem, hogy ebből baj lehet. Főleg, mert mi sohasem hittük, hogy a kettőjük dolga
örökké tartana. Elég sokáig jártak együtt, de igazából soha nem éltek együtt. Nem nagyon értettük, mit
akarnak egymástól a közös vacsorákon és a szokásos dolgokon kívül. És amióta szétváltak az útjaik, Gil-
bert doktor hol ezzel, hol azzal randevúzik. De mindig csak egyszer, többször soha.
– Ne csomagoljam ki a terhességi tesztlapokat? – Nicole jobbnak látta, ha témát vált. Szóval közös va-
csorák és a szokásos dolgok…
Hát hiszen épp ezen jár az ő esze is! És pont egy ilyen férfival, mint Richard Gilbert! Amennyire
egyetlen találkozás alapján meg lehet ítélni, minden lehetséges előfeltételnek megfelel. De ahogy ebbe
belegondolt, valami lázadozni kezdett benne. Valahogy mégsem illik ez Gilbert doktorhoz.
– Majd utánatöltöd, ha kifogy, ami még itt van – felelte Darla Nicole kérdésére. – Erről jut eszembe,
ügyelj, hogy a vizsgálókban a műszerek be legyenek készítve a melegítőrekeszekbe. A műszereket megta-
lálod az autoklávban. És ne felejtsd el, hogy reggel, amikor bejössz, az első dolgod az legyen, hogy be-
kapcsolod a melegítőrekeszek fűtését!
Így kezdődött ez a reggel Nicole számára. És időbe telt, amíg biztonságosan kiismerte magát.
 Ki hitte volna, hogy épp az első napja úgy kerül majd be a történelembe, mint az a nap, amikor
Lorraine Miller a rendelőben szülte meg kisbabáját. De Nicole részére még valami mást is tartogatott ez a
nap, ami miatt sokáig emlékezetes maradt számára.
Fél kettő felé még minden a szokásos módon folyt a rendelőben.
Kramer doktornőt szüléshez hívták, Mason doktor és Turabian doktor vizitelt, Smith doktor ma volt
szabadnapos. A váróhelyiségben főként Kramer doktornő betegei üldögéltek, akinek időbeosztását a szü-
lés teljesen felborította.
Mrs. Miller, aki harmadik gyermekével volt harmincnyolc hetes terhes, a heti ellenőrző vizsgálatára
jött. Bejelentette, hogy szeretné, ha mellette lenne egy nővér. Ehhez joga volt, a kezelőszobák ajtaján kint
függött az idevonatkozó hirdetmény. Nicole sejtette, hogy Mrs. Miller nem azért kérte a kíséretet, mintha
komolyan attól tartana, hogy Gilbert doktor visszaél a helyzetével, hanem mert elkelt neki a segítség két
kicsi, de annál élénkebb lánykája mellett.
A kettő és négyéves, helyes, kék szemű, hirtelenszőke kislányokat nem volt könnyű féken tartani.
– Miért kell anyunak levetkőzni?
– Kérem a képeskönyvet! Anyu, az az én könyvem!
– Azért, Ashley, mert mindjárt jön a doktor bácsi, és megnézi a testvérkéteket. Brittany, figyelj csak, a
nővérke majd felolvas neked a képeskönyvből. Ashley, hagyd azt! Brittany kérte előbb a könyvet.
Amikor Gilbert doktor belépett, Nicole belefogott egy mese olvasásába, hogy lekösse a gyerekeket és
Mrs. Miller beszélhessen az orvossal.
– Doktor úr, megígérte, hogy egy kicsit előbbre hozza a szülést…
– Így is lesz – felelte Richard Gilbert jókedvűen, és nekilátott, hogy kesztyűt húzzon. Most is a vilá-
goskék öltözéket viselte, s a vékony anyag alatt jól látszott, mennyire izmos a teste. Nyugodt, magabiztos
viselkedése elárulta, hogy otthon érzi magát hivatásában.
– Lássuk csak…
– Az ultrahangos vizsgálat után azt mondta, doktor úr, hogy legalább három kiló a súlya.
– Meglátjuk, mit lehet tenni… – Megvizsgálta a méhszájat.
– Az elmúlt napokban fájdalmaim voltak. Jaj! – Mrs. Miller felszisszent.
Nicole egész idő alatt nagy odaadással olvasott fel a gyerekeknek, vagyis inkább együtt nézegették a
képeket, és Nicole mesélt nekik a rajzokon szereplő állatokról, virágokról. Ám a kicsik csak fél füllel fi-
gyeltek oda.
– Anyu, miért mondtad, hogy jaj?
– Azért, mert fájt, kicsim. Te jó ég, doktor…
– Tudom, hogy ez egy kicsit kellemetlen. Már kész is vagyok. Van egy kis trükk, elmagyarázom. Be
kell nyúlni a méhszáj belső pereme mögé, a nyílás és a baba feje közé. Majdnem mindig hatásos. Az érin-
téstől felszabadul az a hormon, amely megindítja a fájásokat. És mivel a tágulás már meg is kezdődött,
szerintem holnapra vagy holnaputánra beindul a szülés.
– De jó lenne, ha most rögtön túl lehetnék rajta. Valószínűleg nem is lenne olyan fájdalmas, mintha
megint egy olyan óriásbébit kellene a világra hoznom, mint amilyen annak idején Brittany volt. Ha még
két hétig hordom, ez a gyerek legalább még egy kilót szed fel magára.
– Két hétről már szó sem lehet, Lorraine – jelentette ki a doktor. – Nos, meglennénk. – Richard Gilbert
lehúzta a kesztyűt. – Mihelyt megkezdődnek a fájások, azonnal telefonáljon, és a lehető leggyorsabban
jöjjön be! Ez a baba egészen biztosan nem várat már sokat magára. – Még egyszer szélesen rámosolygott
az asszonyra, aztán távozott. Mrs. Miller lekászálódott a vizsgálóasztalról, aztán Nicole-hoz fordult: –
Köszönöm. Anyám ma nem tudta vállalni a gyerekeket, a férjemnek pedig egy fontos megbeszélése van.
– Jaj de vicces az anyu nagy bugyija – jegyezte meg Ashley, amikor Mrs. Miller öltözködni kezdett.
Nicole diszkréten távozott. Néhány perc múlva már a következő beteggel foglalatoskodott. Feljegyezte
az asszony súlyát, és épp a vizeletvizsgálat eredményét olvasta, amikor meghallotta Mrs. Miller hangját.
– Tőlem akár itt a váróteremben is játszhattok. Én még üldögélek egy kicsit.
Negyedórával később, amikor Nicole kinézett, hogy behívja a következő beteget, még mindig ott látta
Mrs. Millert. Negyedóránként két újabb berendelt beteg érkezett. Nicole és Gilbert doktor négy asszony-
nyal foglalkozott, hárman közülük terhességi rutinvizsgálatra jöttek, egy pedig az éves rákszűrésen esett
keresztül, egyiknél sem találtak semmi rendkívülit. Közben megérkezett a három órára berendelt két be-
teg. Nicole behívta az elsőt, a mérlegre állította, aztán elküldte a vizeletmintáért. Ezt követően kinézett a
váróterembe, és egyenesen odament Mrs. Millerhez.
 – Lorraine, mi történt? Nem érzi jól magát?
– Olyan furcsa nyomást érzek a hasamban. Mintha már itt is lenne a baba. De nincsenek fájásaim.
Bár… – Felállt, az arca fintorba rándult. – Lehet, hogy ezek már a fájások lennének…? – Ebben a pilla-
natban megrepedt a burok, és a magzatvíz végigömlött a széken, le a szőnyegpadlóra. – Istenem, nagyon
sajnálom… – Hangosan felnyögött. – Jaj nekem, elkezdődött!
– Pontosan – mondta Nicole. – Értesítsük a férjét? Patty…! – szólt oda a felvételis nővérnek.
Ezenközben hat várandós anyuka figyelte érdeklődéssel az eseményeket, míg két eljövendő apuka,
akik azért voltak jelen, hogy a feleségüknek támaszt nyújtsanak, azon igyekezett, hogy meg ne látszódjék,
legszívesebben kereket oldanának.
– Átkísérnéd Lorraine-t a szülészetre?
– Gyalog menjek a szülőszobába? – Lorraine megrémült.
– Egy épületben vagyunk a klinikával – nyugtatta meg Nicole. – Lépcsőt sem kell járnia. A lift egye-
nesen felviszi.
– Nem hiszem, hogy erre… jaj… lesz idő – nyöszörgött Lorraine.
– Dehogynem – biztatta Nicole.
Teljesen normális, ha a fájások megindulása után a kismama azt hiszi, itt és most, azonnal megszül.
Bár ebben az esetben…
– Nem – felelte Lorraine. – Jobb lenne, ha… – Megpróbálta összeszedni magát.
Richard Gilbert valamit megérezhetett. Hirtelen ott termett a váróteremben.
– Ne nyugtalankodjanak! – mondta a jelenlévőknek. – Egy héten belül ez a negyedik ilyen eset. – Sen-
ki sem tudta, hogy komolyan érti-e, amit mondott. Nagy csend támadt. – Patty – tette hozzá gyorsan Gil-
bert doktor –, maga vigyázzon a kislányokra!
Gilbert doktor és Nicole közrefogta Mrs. Millert, és visszakísérték ugyanabba a vizsgálóba, amelyből
nem is olyan régen jött ki. Útközben kétszer is elfogták a fájások, a harmadik alkalommal már az asztalon
feküdt. Nicole szélsebesen összeszedte a szükséges holmit: ollót a köldökzsinór elvágásához, törölköző-
ket a vérzés csillapítására, egy tálat, amelybe a placentát teszik. A szőnyegre papírt terített.
– Tessék, már látszik is a fejecskéje – mondta a doktor. – Hát ez a mostani nem egy szőkeség,
Lorraine…
– Nyomjak még?
– Még egyszer próbálja meg! Nem is kell erősen. Rendben, lélegezzen mélyeket, az állát szorítsa a
mellére!
– Húzza fel a lábát, Lorraine! – lépett oda Nicole. Még maradt annyi ideje, hogy Lorraine combjának
belső oldalát áttörölje egy fertőtlenítő oldattal. Gilbert doktor már kesztyűt húzott, de köpenybe már nem
tudott bújni.
– Érzem… Már érzem…
– Jól van. A feje már félig kinn van. Most lélegezzen be, aztán nyomjon!
A kicsi feje már teljesen kibukott. A szeme csukva volt, kicsi arca furcsán mozdulatlan. Egy nem
bennfentes számára akár ijesztő is lehetett volna, de Nicole tudta, hogy ez a természetes. Gyorsan letisztí-
totta az újszülött száját és orrát, hogy semmi se akadályozhassa az első lélegzetvételt.
– Nagyszerű. Most ne nyomjon, Lorraine! – A köldökzsinór a baba nyaka köré tekeredett. Richard
Gilbert gyorsan megszabadította tőle, Mrs. Miller hangosan felnyögött.
Mielőtt a következő fájás teljes erővel megindult volna, Gilbertnek sikerült a gyerek egyik vállát ki-
húznia. Így amikor Lorraine még egyszer nyomott, az egész gyerek kicsúszott. Szinte abban a pillanatban
felsírt, bátran, hangosan tiltakozott, a száját nagyra tátotta, a szemét az erőlködéstől szorosan összehúzta.
– Vet rá egy pillantást, Lorraine? – kérdezte Gilbert doktor fülig érő szájjal. – Nagyszerű fickó, annyit
mondhatok.
Lorraine hasára fektette a babát. Az asszony óvatosan magához ölelte, sírt és nevetett egyszerre.
– Végre egy fiú! És milyen könnyen ment!
– Hogy fogják hívni?
– Briannek. Szia, kis Brianem. Ó, ha itt lehetne Don is. Bejöhetnének a kislányok?
Előbb egy-két dolgot még el kellett intézni. Elkötötték, aztán elvágták a köldökzsinórt. Nicole meg-
vizsgálta a baba lélegzetvételét, a reflexeit, a szívverését és az izomtónust, aztán feljegyezte az eredmé-
nyeket. Közben megérkezett a kosár és a bébiruha, amelyeket Gilbert doktor kért telefonon, és Nicole
felöltöztette, majd lefektette a kicsit.
 Közben Lorraine-nek még egyszer kellett nyomnia, hogy kijöjjön a méhlepény is. Ez is minden gond
nélkül megtörtént.
Az anya még mindig nagyon meg volt hatva, egészen elérzékenyült, maga Gilbert doktor is csak úgy
ragyogott az elégedettségtől. Sötét szeme annyi gyengédségről árulkodott, hogy nehéz volt elhinni, péntek
óta ez a tizedik gyerek, akit a világra segített.
Nicole viszont a lelke legmélyén szúró fájdalmat érzett. Szomorúan gondolt arra, hogy szinte már el is
felejtette, mennyire szerette ezeket a pillanatokat, egy nagyon várt gyerek szerencsés megszületését köve-
tően. Mindig úgy érezte, hogy a baba egy kicsit az övé is – amíg a baleset be nem következett. Most pe-
dig, amikor a boldog anyák ellenőrzésre jönnek csecsemőikkel, és rájuk néz… De nem szabad, hogy ész-
revegyék. Nem ronthatja el az örömüket.
Nicole gyorsan elhessegette a rátörő szomorúságot. Mrs. Millerhez már be lehetett engedni a kislánya-
it. Miután a gyerekek kellően megcsodálták kisöccsüket, Briant és az édesanyát átszállították a megfigye-
lőbe. Lorraine szerencséjére még a gát sem repedt meg, és nem vérzett túlságosan. Amikor Gilbert doktor
megvizsgálta, a méhe már kezdett összehúzódni.
Nicole megkönnyebbülve állapította meg, hogy futó rosszkedve senkinek sem tűnt fel, de tévedett.
– Készakarva rendeztük úgy, hogy erre a kis drámára épp új kolléganőnk első napján kerüljön sor –
mondta két órával később Richard Gilbert komoly arccal. Közben – bár némi késéssel – már az utolsó
betegre is sor került a rendelőben. Mr. Miller is megérkezett, és hazavitte a lányait.
Nicole elnevette magát. Tehát a reggeli sikertelen találkozás után a doktornak még van kedve tréfál-
kozni.
– Komolyra fordítva a szót – mondta –, ilyesmi azért nem történik hetente, ugye?
Richard Gilbert most valóban elkomolyodott.
– Miért, magát ez kellemetlenül érintette? Pedig inkább úgy tűnt, mintha már hiányzott volna magának
ez az élmény.
– Hogy egy szerencsés kimenetelű szülésnél jelen legyek? Igen, valóban hiányzott már. Elnézést, én
nem akartam, hogy bármi is meglátszódjék rajtam.
– Nem is látta senki. Lorraine biztosan nem. Én is… csak véletlenül kaptam el egy arckifejezését,
semmi több. – Kis szünet után a férfi barátságosan hozzátette: – Hazavihetem? Át kell öltöznie. Fél hétre
foglaltattam asztalt.
– Mit csinált?
– Asztalt foglaltattam a Lefectoryban. Azt mondják, ez a legjobb étterem Columbusban. Erről volt szó,
nem?
– Gilbert doktor! Én ezt nem komolyan mondtam.
– Tudom – vágott vissza jókedvűen a férfi. – De ha maga szórakozhat velem, akkor én is szórakozha-
tom magával. Tehát, ha a maga részéről nincs komolyabb akadálya, akkor a szaván fogom.
Nicole tudta, hogy most valószínűleg a tűzzel játszik. Nem látta teljesen tisztán a meghívás célját. Ám
ez kevésbé nyugtalanította, mint az, mi történik akkor, ha neki is tetszik az a bizonyos cél.
Tíz percbe sem telt, és már otthon volt. Gilbert doktornak is át kellett, öltöznie.
– Tehát negyed hétkor – mondta könnyedén Nicole-nak. – Nincs messze.

Richard bekanyarodott az étterem parkolójába. Kiszálltak, és megindultak az épület felé.

– Vigyázzon, itt nagyon csúszik – figyelmeztette a lányt Richard.
Nicole a lába elé nézett, és megállapította, hogy a járdát egy nagy befagyott tócsa takarja. A tükörsima
felületről sápadtan verődött vissza az utcai világítás. Magas sarkú körömcipőjét nem igazán az ilyen aka-
dályok leküzdésére találták ki. Várta, hogy a férfi a karját nyújtja neki, hogy megkapaszkodhasson, de
semmi ilyesmi nem történt. Nicole épp elhatározta, hogy megpróbálja óvatosan kikerülni a jégfoltot, ami-
kor Richard mégis beláthatta, hogy kénytelen segíteni. Kétségbeejtően merev módon nyújtotta a karját.
Bőrkabátja vékony anyagán keresztül tökéletesen lehetett érezni, mennyire ellenére van, amit tesz.
– Milyen magas ebben a cipőben? Több mint egy nyolcvan? – kérdezte Richard Gilbert nem túlságo-
san tapintatosan. Ahogy biztosabb talaj volt a lábuk alatt, azonnal leengedte a karját.
– Pontosan. És örülök neki. – Nicole hangjában érződött az öntudat. – Többek között azért, mert a leg-
több férfi kétszer is meggondolja, mielőtt butaságokat kérdez tőlem. – Majd nyersen hozzátette: – Amit
magának is ajánlanék, még akkor is, ha nehezére esik, amikor túl sokat dolgozott.
 Egymásra meredtek. Nicole várta, hogy a doktorból kitör a felháborodás. Tudta, hogy túl messzire
ment. A levegő sistergett közöttük.
Gilbert állkapcsán megfeszültek az izmok, fekete szemöldöke között fenyegető ránc sötétlett. Aztán…
hahotázni kezdett.
– Jól van – mondta végül. – Rendben vagyunk, Miss Martin.
– Nyugodtan szólíthat Nicole-nak.
– Nicole. Kedves név. – Nicole hiába várta, a férfi nem mondta neki, hogy őt is szólíthatja a keresztne-
vén. Egy pillanat múlva megkérdezte: – És hogy szokták általában hívni? Nickynek?
– Csak azok, akiket ki nem állhatok.
A férfi ismét nevetett.
– Akkor javasoljon nekem valami jobbat!
– Ha akarja, inkább hívjon Nicnek!
Az étteremben meleg volt, és félhomály, s a levegő a legcsábítóbb fűszerektől illatozott. Nekiláttak az
étlap tanulmányozásának, ám a főpincér segítségükre sietett és végtelennek tűnő áradozásba kezdett a ház
specialitásairól.
– Azt hiszem, itt szavanként kell fizetni – vélekedett Richard, amikor túlélték a beszédfolyamot, és
rendeltek.
– Szerintem nekünk minden egyes harapásért külön kell fizetnünk – jegyezte meg Nicole, aki majd be-
leszédült, amikor az étlap árait meglátta.
– Nekünk?
– Akarom mondani, magának – helyesbített a lány. – Meg is érdemli. Nem kellett volna vennie a lapot.
Négy fogás érkezett és fogyott el, a borospoharakat pedig sűrűn újratöltötték. A kávénál Nicole mégis
azon kezdte törni a fejét, mi történhetett. Hiszen nagyszerűen szórakoztak, elég hosszú ideig zavartalanul
beszélgettek. Nicole látta, hogy Gilbert kedveli a gúnyos, csípős megjegyzéseket, tehát bátran provokálta.
És valóban, Gilberten látszott, hogy kellemesen érzi magát. Hirtelen mégis elsötétült a szeme. Hátradőlt a
székében, arcán megjelent az a komoly, félig-meddig dühös arckifejezés, amelyet Nicole már reggel óta
jól ismert.
– Mi a baj, Gilbert doktor? – kérdezte végül.
Richard nem vette rossz néven az érdeklődését. Kétségtelenül nagyon fáradtnak érezte magát, pedig
csak keveset ivott az egészen különleges merlot-ból. A közeli kandallóból áradó meleg bágyasztóan hatott
rá. Nyilvánvaló, hogy kimerült. Mégis volt egy-két dolog, ami ott zsongott a fejében. Egyebek között
nagyon szerette volna tudni, hogy Nicole csupán külsőleg hasonlít-e Lindára.
– Csak egy kis fáradtság – mondta hosszú szünet után. Ki kellett gondolnia valami egyszerű kifogást.
– Akkor jobb, ha megyünk is. Úgy tudom, holnap operálnia kell.
Nicole gyorsan kiitta a kávéját, és azonnal felállt. Richardnak tetszett, hogy ilyen megértő, határozott.
Ami azt illeti, Lindából sem hiányzott a határozottság, de az inkább tapintatlanságból és jó adag önzésből
táplálkozott. Richard is felemelkedett.
– Igaza van. Mégis nagyon szép este volt.
Természetesen ez udvarias közhelynek hangzott, pedig ő szó szerint értette. Richard kicsit úgy érezte
magát, mint akit rajtakaptak, ezért igyekezett erőteljesebb hangot megütni: – Remélem, hogy ez az este
azért tanulságosnak bizonyult a maga számára… – Érdeklődve várta, hogyan tud erre visszavágni Nicole.
– Valóban, Gilbert doktor, sokat tanultam belőle. Megtanultam, hogy ha eléggé szemtelenül és pima-
szul viselkedik az ember, akkor még egy vadidegen férfi is meghívhatja a legdrágább étterembe. Ez tény-
leg figyelemre méltó. Alkalomadtán majd tájékoztatom, hogy mások esetében is beválik-e.
– Csak rajta – helyeselt Richard. Üdítőnek találta Nicole tiszteletlenségét.
Amikor kifelé mentek, Nicole nem tudott elfojtani egy kis mosolyt.
Gilbert doktor újból a saját gondolataiba mélyedt. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a parkolóba ve-
zető út valóságos jégpálya. A vaksötétben nem láthatták az alattomos befagyott tócsát, amelyet idefelé
sikerült kikerülniük. Amikor Nicole a jégre lépett, rögtön visszaemlékezett, de már későn. Megcsúszott,
és egészen biztosan elterül, ha Gilbert doktornak nincs elég lélekjelenléte, és nem kapja el még időben a
derekánál.
De a férfi is a jégen állt, és lényegesen biztonságosabb cipője ellenére is csúszkált a talpa. Egy pillana-
tig bizonytalanul, vészesen inogva kapaszkodtak egymásba. Akkor Gilbert elhatározta magát, ugrott egyet
a szilárd talaj felé, és Nicole-t is egyszerűen magával ragadta, gyakorlatilag kiemelte a jeges területről.
Nicole nem számított erre a hirtelen mozdulatra, amelytől a dereka fájdalmasan hátracsuklott.
Richard azonnal észrevette, mi történt. Óvatosan letette a lányt maga elé a földre. Alig két centiméterre
álltak egymástól. Nicole magas sarkú cipőjében majd olyan magas volt, mint Gilbert. Orra hegye a férfi
száját érintette, szája az állát, keble… Leírhatatlan érzés fogta el.
Richard lassan, habozva hajolt előre, csak egy egészen kicsit. Nicole nem húzódott el, amikor ajkaik
találkoztak. Tüzesen, szenvedélyesen és mégis gyengéden csókolták meg egymást, noha Richardban egy
csepp tartózkodás azért még maradt.
A hőmérséklet jó néhány fokkal nulla alatt lehetett, de Richard testétől védve, félig a bőrkabátja alatt,
Nicole egyáltalán nem fázott.
Richard simogatta, játékosan lehúzta ruhája keskeny pántját gömbölyű válláról.
Nicole bizsergést érzett a mellbimbójában, amely aztán villámgyorsan az egész testén átfutott. Richard
csókjai egyre inkább követelőzővé váltak, s Nicole is egyre tüzesebben viszonozta őket. Olyan parancso-
ló, tomboló érzés hullámai kerítették hatalmukba, hogy minden másról megfeledkezett.
A szíve majd kiugrott a helyéről. Életében nem érzett még ilyen mindent elsöprő testi vonzalmat.
Amíg meg nem csókolták egymást, a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy egész napos csatározá-
saik ebből a vonzalomból eredtek. És most, hogy tisztába jött vele, fogalma sem volt, mitévő legyen.

3. FEJEZET
– Tegnap nemigen beszélgethettünk. Darla egész nap csak hajtotta magát – mondta Elaine Bridgman,
amikor Nicole áttolta a tolószékét a laboratóriumon, amelynek végében volt az a fülke, ahol a betegek
súlyát szokták megmérni. – Remélem, jól érzi magát nálunk. Mindenki nagyon kedveli Gilbert doktort,
igaz, hogy elég magasra teszi a mércét.
– Én is kedvelem – felelte Nicole. Majdnem belepirult. Nem szabad a tegnap estére gondolnia.
Elaine a szakrendelő könyvelésében dolgozott. Ma reggel azonban nem munkatársként volt itt, hanem
Gilbert doktorhoz jött rutinvizsgálatra. Öt évvel ezelőtt egy balesetben megsérült a hatodik hátcsigolyája,
azóta kerekes székkel közlekedett.
Ez az első terhessége volt, szerencsére eddig nem jelentkeztek komolyabb gondok, legfeljebb valami-
vel nehézkesebben tudott előrehajolni és mozogni. De jól viselte a kellemetlenségeket, és nagyon örült,
hogy túl van a terhesség első húsz hetén.
A férje épp most jelent meg az ajtóban. Nagydarab, bumfordi, széles mosolyú fickó volt, szarukeretes
szemüvegével némiképp egy bagolyra emlékeztetett.
– Szia, Paul – vidult fel Elaine. – A legjobbkor jössz. Nicole épp most akarja megmérni a súlyomat.
Csinálhatjuk úgy, mint máskor?
– Hát persze. Ezért jöttem – felelte kedvesen a férje, és rálépett a mérlegre.
Nicole összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta: – Aha, szóval most egy matekfeladat következik?
– Majd én segítek – nyugtatta meg Paul Bridgman. – Elvégre mérnök vagyok.
A mérleg 192 fontot mutatott. Mivel Ausztráliában a metrikus rendszert használják, Nicole ezzel az
adattal nem tudott mit kezdeni.
Paul lelépett a mérlegről, odament Elaine-hez, és gyakorlott mozdulattal a karjába kapta. Elaine hosszú
fekete haja úgy lengett utánuk, mint egy sűrű fátyol.
Elaine kuncogott, majd belecsókolt Paul tarkójába.
– Nagyszerű, ha az embernek ilyen erős a férje.
Most a mérleg 318-at mutatott. Nicole számolni kezdett.
– Százhuszonhat font, az annyi, mint 57,1 kiló – mondta neki azonnal Paul, aztán visszahelyezte
Elaine-t a tolószékébe.
Nicole feljegyezte az eredményt. Elaine öt kilót hízott, ami teljesen rendjén való a terhességnek ebben
a szakaszában.
– Most jön a vizeletvizsgálat? – érdeklődött Elaine.
– Igen, de nem kell sietni. Gilbert doktor még nem érkezett meg.
Elaine elkerekezett a mosdó irányába. Paul kívülről becsukta utána az ajtót, majd Nicole felé fordult. A
vidám, fesztelen kifejezést mintha letörölték volna az arcáról.
 – Milyenek a kilátásai? Gondolja, hogy minden rendben lesz? – kérdezte sürgető, mégis fojtott hangon.
– Átkozottul félek. Nagyon furcsa érzések gyötörnek, amelyektől képtelen vagyok megszabadulni. Any-
nyira akarja ezt a gyereket, pedig nélküle is épp elég nehezen boldogul. Ha baj lenne… Tudja, sem a bal-
eset, sem az, amit utána együtt végigcsináltunk, nem vert éket közénk. Mégsem megy ki a fejemből, hogy
az apám vezette az autót, és a baleset az ő hibájából történt… belehalt a sérüléseibe. Ha most valami tör-
ténik a babával…
– Ó, Paul… – Nicole-t kicsit váratlanul érte, hogy vigasztalnia kell a férfit. Pedig maga is nagyon jól
tudta, mennyi minden történhet egy ilyen baleset után, egyesek közelebb kerülnek egymáshoz, mások
végzetesen eltávolodnak – és néha ez egyszerre következik be.
Colinnal és vele pontosan ez történt annak idején. Hideg futott végig a hátán.
Elaine és Paul szemmel láthatóan már túltették magukat a baleseten és annak következményein. És
amennyire vissza tudott emlékezni, Elaine vizsgálati eredményei teljesen normálisak, sőt a legutóbbi tesz-
tek szerint örökletes rendellenességekkel sem kell számolniuk.
Tiszta lelkiismerettel nyugtathatta meg Pault.
– Nincs okunk feltételezni, hogy Elaine csak azért, mert mozgáskorlátozott, nagyobb veszélyben lenne,
mint más asszonyok. Gilbert doktor még nem mondta ezt magának?
– De igen, minden egyes alkalommal – vallotta be Paul megszeppenve. – Tudom, hogy butaság. Senki
sem adhat százszázalékos garanciát.
A mosdóban Elaine megeresztette a vizet. Paul összeszedte magát, arcáról eltűntek az aggodalom rán-
cai.
– Nincs mit tenni, ki kell várni, igaz? – tette hozzá halkan, mielőtt a felesége kigurult az ajtón. Elaine
maga adta le a mintát a laborban, majd Nicole hozzáfogott a vizsgálathoz.
Ha voltak is Elaine-nek félelmei, nem mutatta. Elégedett mosollyal az arcán üldögélt a székében. Az-
tán azt mondta: – A huszonnyolcadik héten Gilbert doktor még egyszer megvizsgál ultrahanggal. Utána
pedig hetente fog megnézni, mert biztosra akar menni. Még nem döntöttük el, akarjuk-e, hogy megmond-
ja, fiú lesz-e, vagy lány. Ugye, Paul?
– Ahogy te akarod, drágám – mondta Paul, és megsimogatta felesége hosszú haját.
– Tulajdonképpen szeretnénk, ha meglepetés lenne. Viszont a doktor tudja, és én nap mint nap találko-
zom vele… Igaz, hogy még hat hét az utolsó ultrahangig.
– Pontosan ettől félek: hat hosszú héten keresztül naponta fogja magát meggondolni – morogta Paul.
Elaine nevetett.
– Menjenek be a hármas vizsgálóba! – mondta Nicole, és elhelyezte Elaine kártyáját az ajtó melletti
tartóban. – Gilbert doktor bármelyik pillanatban várható. Most nem kell levetkőznie. Ha hosszabban kel-
lene várni, beszólok.
Bátorítóan nézett Paulra. Ezeknek sikerülni fog, – gondolta. Annyira összetartanak. Valójában nem
tudta elképzelni, hogyan lehet úgy élni egy ilyen kapcsolatban, hogy egyikük se érezze magát sarokba
szorítva, hogy ne hiányozzon neki a levegő, és egyáltalában az egész kapcsolat ne alakuljon át valamiféle
borzasztó börtönné. Önmagát képtelennek érezte erre, legalábbis belátható időn belül. Talán akkor is ő
volt a hibás, és nem Colin… De legbelül tudta, hogy nem így volt.
Gondolataiba mélyedve indult a váróterem felé, hogy szólítsa a következő beteget, amikor a folyosó
sarkán majdnem összeütközött Richard Gilberttel.
– Vigyázzon! – figyelmeztette a mély, férfias hang. Richard könnyedén megfogta a karját, és Nicole
egy másodpercre a haján érezte lélegzetét. Egész teste emlékezett arra a tegnap esti csókra. Szíve vadul
dobogott.
– Hello – mondta végül.
A férfi pontosan olyan zárkózottnak tűnt, mint előző nap, sőt a homloka komor ráncokba szaladt, sötét
szeme szikrázott. Egy pillanat alatt Nicole is komoly, sőt hivatalos arckifejezésre váltott.
– Hármas vizsgáló? – kérdezte kurtán Richard.
– Igen. Elaine várja. Én nem találtam semmi különöset nála.
Richard elrobogott mellette, aztán eltűnt a kezelőben.
Nicole érezte, hogy arcába szökik a vér. Ez csak azt jelentheti, hogy Richard a csókról, az egész estéről
úgy gondolja, hiba volt. Hát jó. Aztán nem fogja sarokba szorítani. Különben is össze kell szednie magát,
hiszen már megérkezett a soron következő beteg.
 – Mindjárt elvégzünk egy kis laboratóriumi vizsgálatot – mondta Nicole határozottan, amikor hétfőn
reggel leült Samantha Clay elé, akin látszott, hogy az örömtől alig bír nyugton maradni. A fiatal nő Beth
Kramer betege volt, aki zsúfolt előjegyzési naptárral és három saját, sok törődést igénylő gyerekkel ren-
delkezett. Bizonyára nem örülne különösebben, ha csak az első alaposabb orvosi vizsgálatnál derülne ki,
hogy Mrs. Clay nem is terhes.
Samantha átadta a vizeletmintát. Ekkor megszólalt a telefon, s Nicole kisietett a laborból, hogy felve-
gye. Gilbert doktor volt a vonalban. Egy ikerszüléshez hívták nemrég.
– Nicole? Itt minden rendben. Negyedóra múlva lent vagyok a rendelőben.
– Akkor előkészítem a következő beteget.
Amikor Nicole visszament a laborba, ott találta Darlát, aki összeráncolt homlokkal hajolt egy terhessé-
gi teszt fölé.
– Samantha Clay tesztjét nézed? – érdeklődött Nicole.
Darla felnézett, és elhúzta a száját.
– Nem, az enyémet.
– Csak nem?
Darla magasra emelte a tesztcsíkot. A végén található kis négyszög hófehér maradt.
– Nem… Szerencsére! – Vetett egy utolsó hálás pillantást a csíkra, aztán kidobta a szemétbe. – Három
csodálatos gyerekem van, ők teljesen kitöltik az életemet. – Elnevette magát. – Azt hiszem, foglalkozási
ártalom, hogy gyakran képzelem magam terhesnek. Kívülről tudom az összes tünetet, s valamelyiket
mindig fel tudom magamon fedezni. Általában háromhavonta.
– Gretchentől hallottam egy másik foglalkozási betegségről, miszerint kotlóstyúkká válhatunk.
– Bizony, ez egy veszélyes foglalkozás.
– Én mindkettőre immúnis vagyok – jelentette ki Nicole könnyedén. – Egyébként hol van Samantha
Clay tesztje?
– Ja az? Már kidobtam. Határozottan pozitív volt.
– Ez megnyugtató. Akkor továbbléphetek vele.
Nicole befejezte a betegfelvételt Samantha Clayjel, és épp betessékelte az első beteget a vizsgálóba,
amikor újból felbukkant Gilbert doktor. Köpenyben még jobban nézett ki, mint máskülönben, s erről
Nicole-nak eszébe jutott, mit mondott Darla a hivatásuk veszélyeiről.
Valószínűleg ilyesmi minden foglalkozási körben akad. Az ő esetében a kockázatot egyértelműen ez a
férfi képviseli.
Richard lassan mozgatta az ultrahangos szondát a beteg hasán, hogy ismét megtalálja az első magzatot.
Újabb ikrek. Ikrekkel kezdődött a nap, és ikrekkel fejeződik be. Bár ebben az esetben…
– Kár, hogy Scott nem lehet itt – mondta Mrs. Benjamin kissé kábultan. – Az ő apja is iker volt, én
mégse gondoltam volna soha, hogy nekem is…
Richard csak fél füllel figyelt rá. Hol az egyik, hol a másik magzat fölé helyezte a szondát, és még
mindig nagyon remélte, hogy megtalálja azt, amiben pedig már nem tudott hinni, az apró szívverés alig
kivehető felvillanását. Teltek a másodpercek, és egyik magzatnál sem fedezett fel egyetlen kis életjelet
sem.
– Ugye… ugye minden rendben van, vagy nem? – kérdezte a beteg.
Érezni lehetett, mennyire feszült.
A doktor megköszörülte a torkát, aztán óvatosan belekezdett: – Úgy gondolom, baj van. Meg kellett
volna találnom a szívhangokat, de semmi. Attól félek, elveszíti a babákat.
Percekbe tellett, amíg Mrs. Benjamin felfogta, miről van szó. Gilbert doktor nagyon szerette volna, ha
Mr. Benjamin itt lett volna velük, hogy a feleségét megvigasztalja. De Mrs. Benjamin okos asszony volt,
így Gilbert doktor elmagyarázhatta neki, hogy héthetes terhességnél a kis szürke árnyékoknak már na-
gyobbaknak kellene lenniük. De ha tévednének is az időt illetően, ekkora fejnagyságnál már mindenkép-
pen kellene a szívverést érzékelni. Mrs. Benjámin megértette, hogy ez mit jelent.
Az asszonynak ez volt az első terhessége. Richard szívesen mondta volna neki, hogy ne aggódjék, ha-
marosan újból teherbe esik, és akkor minden rendben lesz. Erre valóban jók voltak a kilátások, de mit
segítene ezzel a mostani helyzetben? Az asszonynak először a veszteség feletti fájdalmát kell feldolgoz-
nia.
Ebben a pillanatban megszólalt a személyi hívója. Tudta, hogy miért. Alison Gormannél megindult a
szülés. A második gyerekét várta, tehát valószínűleg gyors lefolyású lesz. Mrs. Benjaminhoz fordult: –
Kap egy időpontot a műtétre. Különben még hetekig eltarthat, amíg valami történik. És akkor minden
bizonnyal nagy fájdalmai lennének, és komoly vérzés lépne fel.
Mrs. Benjamin némán bólintott, igyekezett visszafojtani a könnyeit. Richard kiszólt Nicole-nak.
– Megindult a szülés? – kérdezte Nicole.
– Igen. De most, kérem, foglalkozzék Mrs. Benjaminnel. – Elmondta, miről van szó. Nem kerülte el a
figyelmét Nicole megdöbbent arckifejezése. – Adjon egy időpontot Mrs. Benjaminnek a műtétre! A hol-
nap délelőttöm már végig foglalt. Igazából nem tudom, hogy a héten van-e még szabad időm. Ha nincs,
akkor ebédszünetben kell megcsinálnom. Ebben az állapotban nem várakozhat soká.
Nicole bólintott.
– Mit szólna holnap délhez?
– Ha be tudja szorítani – hagyta jóvá a férfi.
Újból megszólalt a személyi hívója, mennie kellett. Teljesen biztos volt benne, hogy Nicole Martin a
lehető legkíméletesebben és a legnagyobb együttérzéssel foglalkozik majd Mrs. Benjaminnel. Igaz, vele
sokszor nyersen viselkedett, de hát abban maga is ludas volt.

A szülés tiszta rutinmunkának bizonyult, és Richard hamarosan visszatérhetett íróasztalához. A váróte-

remben senki nem volt, így hozzálátott a napi papírmunkához. Bezárkózott, és egyenként nézte át a hegy-
ként tornyosuló postai küldeményeket. Voltak közöttük újdonsült szülőktől érkezett köszönőlevelek is,
ezeknek mindig tudott örülni. A csendet a telefon csöngése törte meg. Sokan hívhatták volna, de arra nem
gondolt, hogy Linda lesz a vonalban.
– Hirtelen eszembe jutott, hogy felhívjalak – csicseregte. – A pszichiáterem szerint jót tesz, ha az em-
ber enged az ötleteinek.
– És a pszichiátered szerint tudok segíteni neked valamiben? – kérdezte Richard élesen.
Ugyanakkor azonban megkönnyebbülést érzett, mintha az eddig őt körülvevő, fojtogató köd hirtelen
felemelkedett volna. Linda kedélyállapotának változásai már nem érdekelték.
Lindából tovább ömlött a szó, de Richardot ez hidegen hagyta. Persze azért nem akart barátságtalannak
tűnni. Szent igaz, Linda vonzó, okos és sikeres nő, csak nem való hozzá. Éveken keresztül próbált belőle
élettársat faragni magának… nos, nyilván ő is hibás abban, hogy ebből semmi sem lett.
Egész idő alatt becsapta magát. Olyasmit akart kapni, amit Linda nem tudott és nem is akart neki meg-
adni. De akkor azzal volt elfoglalva, hogy a szakrendelőt, a saját praxisát létrehozza, és túlságosan le volt
terhelve ahhoz, hogy észrevegye, valami nincs rendjén. Külön lakásban laktak, külön költségvetéssel,
eltért az érdeklődési körük és mások voltak a barátaik. A végén már szinte semmi közös dolguk nem ma-
radt, így aztán amikor egy neves Los Angeles-i ügyvédi iroda megkereste Lindát, a nő minden további
nélkül búcsút intett Columbusnak. Nem hagyott különösebb űrt Richard életében, mégis sokáig hiányzott
neki.
Most lett csak világos előtte, hogy nem Lindát hiányolta, hanem együttlétre, otthonra, szeretetre és
gyerekekre vágyott. Valójában képtelenség, ha valaki az ő korában és társadalmi helyzetében még mindig
nőtlen, és nincsenek gyerekei. Igazából még a hivatása szempontjából is hátrány, hogy nincs saját tapasz-
talata arról, mit jelent szülőnek lenni.
Hogyan is juthatott eszébe épp Lindát választani? Amikor Linda kicsit később letette a telefont, nevet-
hetnékje támadt.
– Remélem, a pszichiátere meg lesz velem elégedve! – mondta hangosan.
Hátradőlt a székében. Hirtelen szabadnak érezte magát. Megszabadult Lindától, a múlttól… és tudta,
hogy megszabadult attól a problémától is, amelyet Nicole Martin, testesített meg számára. A lány külső-
leg némiképp hasonlít Lindára – na és, mi van abban?
Ennek semmi köze ahhoz, hogy vonzódik hozzá. Azt tesz, amit akar, nem kell attól tartania, hogy még
egyszer végigjárja a Lindával megtett utat.
Linda nem számított többé.

4. FEJEZET
Miután a Benjamin házaspár elment, Nicole nekilátott, hogy előkészítse a másnapi munkát. Hallotta
Richard Gilbertet visszajönni… ezek szerint már levezette a szülést. A férfi azonban rögtön eltűnt az iro-
dájában, és magára csukta az ajtót. Ma már biztosan nem találkozunk, – gondolta Nicole, tehát mihelyt
rendbe tette a vizsgálót, sorra lekapcsolta a lámpákat. Eközben bukkant fel mégis Gilbert.
Lendületesen lépett be, barna arca ragyogott, pihentnek látszott, pedig egész nap dolgozott. Amikor
Nicole-t meglátta, megtorpant, még a kilincset sem engedte el.
– Á… – mondta meglepődve. – Azt hittem, már hazament.
– Mrs. Benjamin meglehetősen rossz idegállapotba került. Vele maradtam, amíg a férje érte nem jött.
Holnap délre adtam neki időpontot. – A doktor még mindig ott állt a küszöbön. – És hogy sikerült a szü-
lés?
– Nem volt semmi gond. Fiú lett, egészen szép kis baba. Ha elkészül, nézzen be hozzám! Sétálhatnánk
egy kicsit, vennénk valami harapnivalót a kínainál, és esetleg beszélgethetnénk is bármiről, csak ne le-
gyen köze a szülészethez.
Nicole nevetett. Nem tudta, komolyan vegye-e a meghívást. Richardra nézett, de képtelen volt kiiga-
zodni az arckifejezésén.
– De miért, Gilbert doktor?
– Miért ne?
– Ez nem válasz – mondta türelmetlenül Nicole. – Nem kötelessége engem kísérgetni, nagyon jól elva-
gyok egyedül is.
– Ennek ehhez semmi köze. Egyáltalán nem érzem kötelességnek.
Richard reménykedve lépett közelebb.
– Akkor mihez van köze? – Nicole hangja gyanúsan elvékonyodott.
Richard már ott állt előtte. Természetesen Nicole azonnal érezte, hogy szinte sistereg kettejük között a
levegő, s mintha Richard pontosan ezt akarta volna. Legalábbis erre vallott sötét szemének izzó tekintete.
– Figyeljen ide! Arról van szó, hogy véletlenül elképesztően hasonlít a régebbi barátnőmre. Először ez
érzékenyen érintett, de most már tudom, hogy nincs jelentősége. Linda és én… a mi kapcsolatunk…
A mondat befejezetlenül maradt.
Nicole visszaemlékezett, mit is mondott hétfőn Darla erről a bizonyos Lindáról, meg arról, hogy Ri-
charddal fenntartottak bizonyos távolságot maguk között, és féltékenyen őrizték függetlenségüket. Úgy
gondolta, megkísérli eloszlatni Richard kételyeit:
– Ha azt hinné, hogy bizonyos dolgokat beképzelek magamnak, és követelőzni kezdek, megnyugodhat.
Ettől nem kell tartania.
– Valóban?
– Nekem nem hiányzik semmiféle partnerkapcsolat. Én nem keresem a párom. Eszemben sincs. Mind-
össze egy kis melegségre, harmóniára és szórakozásra vágyom. Csak egy évet töltök itt, és erre az időre
biztosan nem akarom magam lekötni.
Egy hosszú pillanatra csend lett.
– Miért gondolja… vagyis inkább… – Richard kereste a szavakat – miből gondolja, hogy én nem aka-
rom lekötni magam?
– Darla említette a múlt héten. Mintha azt mondta volna, hogy a régebbi kapcsolata meglehetősen…
nyitott volt. Én is valami ilyesmit képzelek.
Újabb szünet után Richard kissé gúnyosan megjegyezte: – Nagyon üdítő élmény egy olyan nővel talál-
kozni, aki pontosan tudja, mit akar.
– Bocsásson meg! – Nicole az ajkába harapott. – Kissé túllőttem a célon.
– Nem kell bocsánatot kérnie. Kiterítette a kártyáit. Szerintem így van rendjén. – Richard megtette az
utolsó lépést Nicole felé, aztán átölelte. – Nem sok nő vallja be, hogy csak szexet vár egy kapcsolattól.
Nagyon… izgató, hogy ennyire őszinte. Az lesz a legjobb, ha a kapcsolatunkat mielőbb erre az alapra
helyezzük.
Nicole ijedten lépett hátra. Ő nem így értette. Vagy talán mégis? Az, hogy nem kívánja magát lekötni,
azt jelentené, hogy csak a szexet akarja, semmi mást? Kerülte Richard pillantását, nehogy a férfi megkér-
dezze tőle, mi a baja. Hátráljon meg? De milyen más lehetősége van, mint a puszta szex? Egyáltalán léte-
zik akár ilyen lehetőség is?
Richard keze Nicole karcsú derekán nyugodott. Cynthia még bent volt, de innen jó messze, a felvételi
irodát rakta rendbe. Turabian doktor bevette magát a rendelőjébe. Szóval azután, hogy Nicole belebor-
zongott a férfi érintésébe, a lehető legtermészetesebb találta volna, ha az megcsókolja.
Ehelyett Richard elengedte, és józan, szinte hivatalos hangon megkérdezte: – Mehetünk akkor?
 – Tessék?
– Már megbeszéltük. Sétálunk egyet, veszünk egy kis kínai finomságot, nálam otthon kényelembe he-
lyezzük magunkat, és egy szót sem ejtünk a munkáról. És az est fénypontjaként… – Nem fejezte be a
mondatot, de egyértelmű volt, mire gondol.
Nicole-t elöntötte a hőség, ugyanakkor hideg futkározott a hátán.
Teljesen ellentétes érzések dúltak benne. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy Richard szenvedé-
lyesen cirógassa, és ő is érezze, simogassa izmos, férfias testét, belekapaszkodhasson, várva, hogy együtt
közeledjenek a közös, fékevesztett végkifejlet felé.
Ugyanakkor minden porcikája tiltakozott. Pontosan tudta, hogy mindez túlságosan korai. Nem az ő stí-
lusa egy olyan férfival ágyba bújni, akit alig ismer. És most mégis úgy állnak a dolgok, hogy épp ezt főzte
ki magának.
– Á, persze – mondta ugyancsak közönyös hangon. – Már említette ezt a programot. De előbb haza
kell mennem, szeretnék átöltözni.
– Természetesen. Magam is ezt teszem.
A földszinten, amikor a liftből kiléptek, ki-ki ment a saját kocsijához. Nicole igyekezett nagyon szenv-
telennek látszani.
– Viszlát!
De a szíve őrülten dobogott.

– Csak arra lennék kíváncsi…

– Mire, Richard? – Nicole most szólította először a keresztnevén. Élvezettel kóstolgatta a szót, nem is
nagyon figyelt oda, mit akar mondani a férfi.
Richard félrebillentett fejjel, mosolyogva nézte.
– Meg tudod szokni, hogy a nevemen szólíts?
– Azt hiszem. Tegyek egy próbát?
– Rajta!
– Ó, Richard… Riiichard? Richard! – Nicole váltogatta a különféle hangsúlyokat, kérdezett,
szemrehányt, hízelgett, szenvedély fűtötte át a hangját…
A folyó mellett sétáltak a parkban. Nicole felfedezte a közép-nyugati táj sajátos szépségét, a téltől csu-
pasz fákat, amelyek a sápadtszürke ég felé nyújtogatták fekete ágaikat. Későre járt. A fagypont alatti hő-
mérsékletben csak kevés emberrel találkoztak, néhányan kocogtak vagy kutyát sétáltattak. Nicole nyu-
godtan kiáltozhatta Richard nevét.
A férfi nevetett.
– Suttogni is tudod?
– Ssss, Richard!
– Ne így, Nic. Úgy mondd, mintha épp most szerettük volna egymást.
– Ó…
– Nem akarod?
– Annyira jó színésznő nem vagyok. Meg kell várnod az eseményeket. – Kijelentése kicsit merészeb-
ben hangzott, mint amilyennek Nicole szánta. Gyorsan hozzátette: – Mire is vagy kíváncsi?
– Á, persze. Arra lennék kíváncsi… – Richardon látszott, hogy nagyon gondosan válogatja meg a sza-
vait. – Azon gondolkodtam, vajon van-e valami konkrét alapod arra, hogy már ilyen fiatalon konokul
ragaszkodj ehhez a sajátos véleményedhez a kapcsolatokról.
– Ennek semmi köze az életkorhoz. Személyes okom van rá – válaszolta gondolkodás nélkül Nicole.
Későn kapott észbe, hogy a ravaszul feltett kérdésre adott válaszával többet árult el, mint szeretett volna.
Richard úgy csapott le rá, hogy Nicole azonnal tudta, szándékosan csalta tőrbe.
– Azt akarod mondani, hogy általában nincs kifogásod a kötelezettségek ellen, csak a saját esetedben
ellenzed?
– Igen. – Ennél többet nem árulhatott el.
– De miért?
Na tessék! – bosszankodott Nicole. Pontosan ez az, amiről nem akar beszélni, amire még gondolni sem
akar, ami elől menekülve a fél földgolyót keresztülutazta.
– Nincs ebben semmi dráma – hazudta könnyedén. – Egyszer már eljegyeztem magam, de nem talál-
tam túl szórakoztatónak. Ennyi az egész.
 – Semmi dráma? – ismételte hitetlenkedve Richard. – Annyira mentes volt minden drámától, hogy
megesküdtél, semmi olyasmibe nem mégy bele, ami szorosabb kapcsolathoz vezethetne?
– Meg nem esküdtem – felelte Nicole tompa hangon. Nem volt kedve a szellemi párbajra. – Csak…
meg akarok tartani egy bizonyos távolságot. Ennyi az egész.
Nicole várta, hogy Richard tovább kíváncsiskodik, de meglepetésére a férfi nem tett fel több kérdést.
Némán sétáltak tovább, letértek az útról, átvágtak néhány bütykös törzsű vadalmafa között, keresztülmen-
tek egy tisztáson, majd megálltak egy bokros, fás patakparton.
A csendben Nicole végiggondolta, újra átélte életének azt a bizonyos időszakát. Megdöbbenve jött rá,
hogy minden sokkal rosszabbul is végződhetett volna.
Épp két éve, hogy mozi után Colin Cotterill kíséretében hazafelé autózott, amikor egy részeg vezető
egyenesen a kocsijukba hajtott.
Szörnyen bánt a lelkiismeret – ismételte Colin százszor is, noha a baleset egyáltalán nem az ő hibájá-
ból következett be.
Nicole újra meg újra biztosította erről, de Colin makacsul ragaszkodott téveszméjéhez. A lány csak
hosszabb idő után kezdte sejteni miután négy hónapig feküdt gerincsérülésével a klinikán –, hogy Colin
azért érez bűntudatot, mert ép bőrrel úszta meg a balesetet, míg ő azt sem tudta, képes lesz-e valaha újra
járni.
Eleinte azt hitte, ezért látogatja Colin naponta a kórházban. Jobban örült volna, ha a fiú nem érzi ezt
kötelességének. Végül is a végzetes mozizás alkalmával találkoztak másodszor, és Nicole már eldöntötte,
hogy ennyi elég is volt.
Csakhogy a dolgok másképp alakultak. Ágyhoz kötve, ahol halálos unalom és időnként szörnyű fáj-
dalmak kínozták, lassanként várni kezdte Colin látogatásait, örült az ajándékainak, felvidult, amikor a
szobába lépett. A fiú órák hosszat ült az ágya szélén, beszélgetett vele, felolvasott neki, kirakós betűjáté-
kot és trik-trakot játszott vele, puzzle-t rakosgattak ki együtt.
Senki sem törődött vele annyit, mint Colin. A szülei Braidwood melletti farmjukon éltek, és nem en-
gedhették meg maguknak, hogy gyakran utazzanak Sydneybe. Lassan, de biztosan Colin lett az egyetlen
reménysugár, és Nicole csakhamar el sem tudta képzelni, mihez kezdene nélküle.
Kiderült, hogy erre nincs is szükség. Egy nappal azelőtt, hogy elhagyhatta a kórházat, Colin látszólag
közönyösen megkérdezte: – Tudtad, hogy a kettőnk neve ugyanazokból a betűkből áll? Colin és Nicole.
Amikor először találkoztunk, rögtön arra gondoltam, ez előjel! És ma… Nicole, akarsz a feleségem lenni?
Akarunk Colin és Nicole Cotterill lenni, ameddig csak élünk?
És Nicole beleegyezett. Az eljegyzés után minden nagyon szépen alakult. Colin nem engedte, hogy
menyasszonya a szüleihez utazzon lábadozni.
– Hogy akarsz ott a bozótban egy tisztességes fizikoterapeutát találni? Ha pedig minden egyes alka-
lommal Canberrába kellene utaznod, a hátadat veszélyeztetnéd. Tudod mit? Itt maradsz, és átköltözöl
hozzám.
Ettől kezdve úgy gondoskodott Nicole-ról, mint egy ápolónő. Csak akkor hagyta egyedül, amikor dol-
gozni ment a bankba, vagy bevásárolt. Úgy osztotta be a munkaidejét, hogy ő vihesse el a fizikoterápiára
is. És akkor sem tévesztette szem elől egy pillanatra sem, amikor Nicole háta már sokat javult, és fájda-
lom nélkül tudott mozogni.
A lány egy lépést se tehetett egyedül. Egyszer észrevette, hogy amikor Colin elmegy hazulról, kulcsra
zárja az ajtót maga mögött.
– Többet ezt ne tedd, kérlek. – Nicole megpróbált nyugodtan, meggyőzően beszélni. – És kérek szépen
egy kulcsot a lakáshoz. Megőrülök, ha bezársz.
Colin magyarázkodni kezdett. A biztonságát emlegette, de Nicole meglátta a félreérthetetlen csillogást
a szemében. Az utóbbi időben az ölelése is kezdett nyomasztóvá válni. Hirtelen az eszébe villant: Tulaj-
donképpen mi folyik itt?
A helyzet kiéleződött. Colin ugyan átadott egy kulcsot, viszont naponta akár tízszer is felhívta a mun-
kahelyéről, és kifaggatta, mit csinál, és mit akar csinálni. Ha Nicole nem vette fel a telefont, mert éppen
bevásárolt, vagy kiment levegőzni egy kicsit, biztos lehetett benne, hogy abban a pillanatban, ahogy belép
a lakásba, megszólal a telefon csengője. Majd jöttek a hosszú prédikációk, amelyekből tisztán ki lehetett
érezni az elfojtott dühöt.
– Mégis hol voltál, Nicole? És kivel beszéltél? Miért nem vártál meg, hogy együtt menjünk el? Nicky,
te meg én összetartozunk.
 Egy nap a kulcs újfent eltűnt. Állítólag elveszett, ám Nicole tudta, hogy ez nem igaz. Ráadásul Colin
ezután sem hagyott fel szüntelen hívásaival, és hatalmas botrányt csapott, ha foglalt volt a vonal.
– Ugyan kivel beszélgettél…?
Nicole teljesen pánikba esett, de vigyázott, nehogy kimutassa. A következő hétvégére Colin megígérte,
hogy elviszi látogatóba a szüleihez.
Nicole rettenetesen félt, hogy az utolsó percben meggondolja magát, és nagy kő esett le a szívéről,
amikor beülhetett a kocsiba. Szerencsére Colin annyira el volt foglalva saját zavaros gondolataival, hogy
észre sem vette, milyen lelkiállapotban van a menyasszonya.
Ahogy megérkeztek Nicole szüleihez, a lány azonnal visszaadta a gyűrűt, és megmondta, hogy köztük
mindennek vége. Colin két teljes órán keresztül őrjöngött. Tombolt, elképesztő szemrehányásokat vágott
a lány fejéhez, zokogott, könyörgött, többször előhozakodott azzal, hogy nem vehetik semmibe a nevük-
ben rejtőző előjelet. Nicole csendben tűrte, nem utolsósorban azért, mert tudta, apja ott ül hallótávolságon
belül a verandán, térdén egy sörétes puskával.
Nicole később belátta, hogy ez azért túlzás volt. Colin sosem vetemedett fizikai erőszakra. Hosszas
győzködés után a fiú az autójába vágta magát, és visszatért Sydneybe. Ahogy megérkezett, Nicole összes
holmiját kidobta a szemétbe.
A lány hamarosan értesült erről egy barátnőjétől, így elhatározta, hogy jobb, ha még két hónapot eltölt
a szüleivel. Ám nem volt természete, hogy fülét-farkát behúzza, ha rosszul mennek a dolgok, ezért egy
szép napon összeszedte minden bátorságát, és visszatért Sydneybe. Keresett magának egy kellemes kis
lakást, és dolgozni kezdett Hill doktor rendelőjében. Az egy évig tartó testi és lelki szenvedés után újból
örülni tudott az életnek és visszanyert szabadságának. Néhány hónap múlva egy ismerősétől, aki ugyan-
abban a bankban dolgozott, mint Colin, megtudta, hogy a férfi időközben újra eljegyezte magát.

A patak fölött átívelő hídon álltak. Richard átölelte és gyengéden magához húzta Nicole-t. Megcsókol-
ták egymást, ajkukon érezték a hideg esti levegőt. Richard erős karjában a lány nem fázott. Feltámadt
benne a vágy, hogy megismerje ezt az izmos testet, amelyet egyre közelebbről érzett.
Még az is lehet, hogy igaza volt, s amit csak szexnek nevezett, a legcsodálatosabb élmény a világon.
Egy egész éve van az élvezetekre, erre a sistergő feszültségre kettejük között, aztán nem kell semmitől
megszabadulnia, egyszerűen búcsút mondhat…
Kis idő múlva Nicole visszahúzódott. Figyelmesen nézte Richard hidegtől, széltől és vágytól kipirult
arcát.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Te miért riadsz vissza a kapcsolatoktól? Nem arra az együgyű
közhelyre gondolok, hogy a férfiak sosem kötnék le magukat, ha a nők olcsó trükkökkel nem csalnák őket
lépre. Rengeteg olyan férfi van, aki őszintén vágyik egy állandó kapcsolatra, a házasságra. Te miért nem
tartozol közéjük?
– Atyaisten! Ez nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ezt megvitassuk!
– Már hogyne lenne! – vágta rá Nicole. – Te hoztad szóba, és csak mert éppen csókolóztunk…
– Erről van szó! Éppen csókolóztunk. Megérintelek, megkóstollak, érzem, hogy minden mozgásba
lendül bennem… Ehhez teljes ember kell, nem tudok még beszélgetni is.
– Közben nem is – vetette ellen Nicole. – De épp egy kis szünetet tartottunk…
– Nagy hiba volt. – Richard pár pillanatig hallgatott. Aztán komolyan azt mondta: – Szerintem fontos,
hogy megtartsunk bizonyos távolságot, Nic. Bármely kapcsolatban.
– És?
– Ennyi nem elég?
– Némileg szűkszavúnak találom.
– Pedig csak egyszerű – vetette ellen Richard. – Ez egy alapelv, és az alapelvek mindig egyszerűek. Én
azt hiszem, hogy a távolság a kapcsolatoknál fontos dolog.
– Vége a nyilatkozatnak?
– Vége.
– Rendben. – Nicole elégedettnek látszott.
Visszaértek Richard lakásához. A közelben található kínai kisvendéglő étlapjának egy otthoni példá-
nyát áttanulmányozták, s Nicole egy csomó különlegességet választott magának.
– A maradékon majd osztozunk – mondta Richard.
– Nem biztos, hogy lesz maradék. Majd éhen halok.
 – Szerintem nagyobb a szemed, mint az a szép kis szád – jósolta Richard. – Autóval elhozom az egé-
szet. Velem jössz, vagy inkább itt megvársz?
– Megvárnálak, ha lehet – felelte Nicole. Szeretett volna körülnézni.
Richard elment. Vajon hogy él a férfi ebben a szép házban? Nicole a könyvespolcra pillantott: csupa
igényes irodalmi mű, amelyekről látszik, hogy sokat forgatják őket. Maga a nappali igen barátságos lát-
ványt nyújtott a csillogó parkettával s a két szép pohárszékkel. A márkás hifi-berendezés mellett Nicole
több száz darabból álló CD-gyűjteményt fedezett fel. Hívogató, meghitt, barátságos otthont ismert meg,
ahová szívesen tér haza az ember. Nagy kedve lett volna egy pillantást vetni az emeleti szobákra is…
Alig negyedóra múlva Richard már vissza is jött. Mint az éhes farkasok estek az ételeknek. A háttér-
ben Bach egyik Brandenburgi versenye szólt, nem feltétlenül összhangban a kínai konyha finomságaival.
Annyira el voltak foglalva, hogy alig szóltak egymáshoz.
Az ételek fele még a dobozokban állt, de ők már elteltek.
– Én megmondtam – bólogatott Richard.
– Nem tudhattam, hogy nálatok nagyobb adagokat adnak, mint nálunk – védekezett Nicole.
– Semmi baj. Holnap este úgyis itthon kell maradnom, hogy elérhető legyek. Telefonügyeleten leszek,
legalább melegíthetek magamnak valamit. Nem akarod hazavinni a pirított metéltet és a rákot?
– Jó. Úgy érted, hogy most már mehetek haza?
Egymásra néztek a kartondobozok, ajándék sütemények és papírszalvéták fölött. Nicole érezte, hogy
meglehetős butaságot kérdezett.
– Fogalmam sincs – húzta el a száját Richard. – Menned kell? Szívesen meghívlak, hogy maradj itt, de
ha mehetnéked van, az sem baj.
Nicole zavarba jött. Fogalma sem volt, mit szeretne Richard.
– Mintha azt mondtad volna, hogy ma mindenképp le akarsz velem feküdni… – Te jó ég! Micsoda ba-
darságokat beszél itt összevissza. Kifejezetten esetlen és tolakodó.
De Richard csak nevetett.
– á, persze. Pocsékoljuk itt az időt mindenféle sétával meg vacsorával. Kész botrány!
– Nem így értettem. – Nicole most már kínosan érezte magát. Mit is akarhatna tőle Richard, ha ő úgy
viselkedik, mint egy buta liba.
Richard felállt. A kezét nyújtotta, felhúzta és gyengéden magához szorította a lányt.
– Édes Nicole! Legesleginkább arra szeretnélek kérni, hogy maradj, és káprázatos szépségeddel éke-
sítsd lakhelyemet. És meg is kérlek erre, feltéve, hogy biztosítasz arról, valamilyen formában gondoskod-
tál a védekezésről.
Kis csend támadt.
– Sajnos nem. Nagyon sajnálom. – Aggódva nézett Richardra, de a férfi markáns arcán nyoma sem
volt a nemére jellemző türelmetlenségnek, csalódásnak.
Tehát nem csalódott olyan nagyot. Nicole azon tűnődött, miként lehetséges ez, és épp újból el akarta
mondani, mennyire sajnálja, amikor Richard átölelte és megcsókolta. Csókja csupa vágy és tűz volt, sza-
vak nélkül is mindent elmondott. Keze felcsúszott Nicole tarkójára, beletúrt a hajába. A lány megborzon-
gott.
Fejét hátrahajtotta. Mély sóhajtása szinte nyögésnek hatott.
Richardban most már izzott a vágy. Tenyere ismét lefelé vándorolt, Nicole csípőjét, combját, fenekét
simogatta. Nicole selyemtrikót viselt, s Richard keze mintha a csupasz bőrét érintette volna. Amikor a
férfi benyúlt a trikó alá, és mellének domborulatát keresve valóban meztelen testéhez ért, a lány megvo-
naglott a gyönyörűségtől. Richard nyaka köré fonta a karját, ajka hívogatóan megnyílt. A szemét lehuny-
ta, mert lassan forogni kezdett vele a világ.
– Holnap muszáj kitalálnunk valamit. – Richard megfogta Nicole kezét, hüvelykjével gyengéden ciró-
gatta a finom bőrt a keze fején.
– Mire gondolsz?
– A védekezésre. Nem erről volt szó?
– Ja, persze – motyogta Nicole még mindig kábultan.
– Nagyon megkedveltelek, Nic.
– Én is téged – válaszolta Nicole. Közben hitetlenkedve vette tudomásul, hogy már nem ez a legmeg-
felelőbb kifejezés.
 5. FEJEZET
A hét folyamán aztán már csak a rendelőben találkoztak. Pénteken munkába menet Nicole felkeresett
egy másik nőgyógyászati rendelést, ott felírták neki a pesszáriumot, mert emellett döntött.
A munkahelyén valóságos tömeget talált. Richardnak nem kevesebb, mint harmincnyolc beteget kellett
ellátnia. Még a kora reggeli műtétei közé is kénytelen volt beiktatni egy soron kívüli esetet. Amikor
Nicole beesett az ajtón, az első beteg már a kezelőben várakozott.
Katie Emerick idegesnek, bosszúsnak látszott, amint nagy hasával végigtolatott anyja mögött a folyo-
són a mérleg felé menet.
– A legutolsó vizsgálat óta legalább öt fontot felszedett – panaszkodott az anya. – Semmi egészségeset
nem eszik, hamburgerrel meg ilyen vacakokkal tömi magát. Mondtam is neki, hogy a babának ez…
– Ne szekálj folyton! – morogta a fiatal lány, és a mérlegre lépett.
– Hat font… – Nicole feljegyezte az adatot.
– Látod? – kérdezte Mrs. Emerick szemrehányóan.
– Ugyan, anya, mit számít? Négy hét, és vége az egésznek.
– A babák nem mindig pontosak. Ez a gyerek még hat hétig is várathat magára. És ha továbbra is eny-
nyit eszel össze-vissza, rengeteget fogsz hízni.
Amikor a fiatal lány elment, hogy leadja a vizeletmintát, Nicole Mrs. Emerick felé fordult, és azt java-
solta neki, hogy a vizsgálat ideje alatt kint várakozzék. Ám az asszony ezt kereken visszautasította.
– Katie-nek fogalma sincs, mi vár rá. Ez az egész kész katasztrófa. Még csak tizenhét éves. A gyerek
apja persze sehol! Ha már úgy viselkedett, mint egy utcanő, legalább vigyázhatott volna magára. Tönkre-
teszi a tanulmányait, az egész jövőjét…
Katie visszajött.
– Most bemegyek – mondta határozottan –, te pedig várj meg itt kint!
– Nem!
– Kérlek, anya!
Egy pillanatig ellenségesen néztek szembe egymással. Katie bizonyult erősebbnek, Mrs. Emerick sér-
tődötten vonult a váróterembe, Nicole megmérte Katie vérnyomását, s közben barátságosan érdeklődött,
nem nyomja-e valami a szívét.
– Remélem, anyának nem kell jelen lennie a szülésnél – bukott ki belőle azonnal. – Semmi kedvem
ahhoz, hogy vajúdás közben még az ő kotkodácsolását is hallgassam. Teljesen az agyamra megy. Megál-
lás nélkül azt károgja, hogy egyedül semmire sem vagyok képes, viszont a világért sem engedné, hogy
próbát tehessek. Ez az én kisbabám, tudom, hogy jó anya leszek.
– Akkor jogodban áll, hogy ezt meg is mondd neki – felelte Nicole. – Felírom a kérésedet Gilbert dok-
tor számára.
– Legyen szíves!
Nicole ígéretéhez híven feljegyezte a kérést a beteglapra. Egy megjegyzést is fűzött hozzá: Feszült vi-
szony anya és lánya között. Ezután beküldte Katie-t Richard rendelőjébe.
Néhány perc múlva Katie már kint is volt.
– Akkor a jövő héten találkozunk – hallotta Nicole a férfi hangját.
Nyilván semmi jel nem utalt arra, hogy Katie a közeli napokban szülne.
– Rendben. A jövő héten is szépen elmegyek az iskolába, ahogy tanácsolta – mondta a lány búcsúzóul.
Mosoly suhant át szép ki arcán.
Nicole magában gratulált neki. Bátor kislány! Nem lesz könnyű neki.
Hátra volt még harminchét beteg.

Délután, amikor néhány percre egyedül maradtak, Richard Nicolehoz fordult: – Még nem beszéltünk a
hétvégéről. – Szemöldöke enyhe ráncba szaladt.
– Azt hittem, ma találkozunk.
– Én is – mondta Richard kedvesen. – De Kramer doktornő megkért, hogy éjfélig vegyem át az ügyele-
tét. Holnap megvigasztalhatlak?
– Persze.
– Akkor majd hívlak.
Gretchen lépett be egy vérnyomásmérőért. Richard már ott sem volt.
 Amikor később Nicole azt fontolgatta, mihez kezdhetne az estéjével Richard nélkül, a Mill Run Atléti-
kai Klub mellett döntött, amelyet Babs is melegen ajánlott neki. Legfőbb ideje egy kis testmozgásnak.
Már két hete tartózkodik Columbusban, és a háta egészségéért még nem tett semmit. A klub nagysze-
rű, huszonöt méteres medencéjében Nicole leúszott fél mérföldet, aztán evett néhány falatot a kellemes
kávézóban, pihent egy kicsit, és leúszta a maradék fél mérföldet. Végül a programot szaunázással fejezte
be.
Mindennek köszönhetően éjszaka olyan mélyen aludt, mint egy mormota. Reggel hajszál híján meg
sem hallotta a hosszas kopogtatást. Az utolsó pillanatban szaladt az ablakhoz, s még épp meglátta, ahogy
Richard kifelé ballag a kocsijához. Nicole lerohant a lépcsőn, feltépte a kaput, és még sikerült Richard
után kiáltania. Csak akkor kapott észbe, hogy mindössze egy áttetsző fehér hálóinget visel, amikor a férfi
visszajött, és megállt előtte a verandán.
– Még aludtam – mondta Nicole halkan.
– Azt hiszem, még mindig nem ébredtél fel. De a szemközt lakóknak már biztosan kiment a szemükből
az álom, ha meglátták, mi van rajtad, jobban mondva, mi nincs.
Nicole megpróbálta gyér ruházatát valahogy összefogni. Most már tényleg teljesen felébredt, különö-
sen, hogy észrevette, milyen pillantásokat vet felé Richard, aki most már be is lépett a házba.
– Szegény kis Nicole – mondta a férfi, és az ujja hegyével megérintette a keblét, amelynek rózsaszínű
bimbói majd átdöfték az anyagot –, hiszen te fázol. És még mindig olyan vagy, mint egy alvajáró. Ne
vigyelek vissza az ágyadba?
– Hááát…
Richard ajka alig érintette meg ajkát, Nicole máris reszketni kezdett a várakozástól. Testének minden
egyes sejtjét forróság járta át.
Szinte elkábult, mintha egy nehéz parfüm illata vette volna körül. Egy pillanat múlva már Richard kar-
jában volt, aki megindult vele fölfelé a lépcsőkön…
Semmilyen mélyebb kapcsolat, semmiféle kötelezettség…

A következő hetekben Richard valóban nem adott Nicole-nak okot az aggodalomra, soha nem volt a
terhére, és igazán nem akart felette uralkodni. Ő maga jelölte ki saját határait, amelyeken belül viszont a
legnagyobb biztonsággal és természetességgel mozgott. Idejüket leginkább az ágyban töltötték, de egyi-
küknek sem jutott volna eszébe, hogy reggelig együtt maradjanak. Nicole láthatóan élvezte ezt a szombat
esti barátságot.
– Az embereknek fogalmuk sincs, mit vesztenek azzal, hogy csak éjjel szerelmeskednek – jelentette ki
Richard egy szép, napos, április végi szombat délután. – Csak a napfényben lehet látni ezeket az arany-
színű pihéket a hátadon… Gyönyörű! Még az őszibarack sem ennyire selymes. Folyton csak simogatná-
lak.
Rákövetkező szerdán Nicole a munkából egyenesen a Mill Run klubba ment. Minden gond nélkül le-
úszta az egy mérföldjét. Érezte, hogy az erőfeszítés jót tesz a hátának, élvezte, ahogy siklik a vízben.
Miután befejezte az úszást, kipihente magát a meleg vizes medencében.
Felöltözött, és éppen indult volna hazafelé, de megállt egy butik előtt, amelyet ügyes üzleti stratégiával
a kijárat közelében helyeztek el. Néhány akciós árut kiakasztottak egy állványra, s erről Nicole-nak eszé-
be jutott, hogy nem ártana, ha lenne még egy fürdőruhája. Éppen egy zöld színű zárt darabot akart jobban
szemügyre venni, amikor egy sötét árnyék jelent meg az oldalán.
– Ne ezt… mit szólnál inkább ehhez? – kérdezte egy mély férfihang.
Richard.
A férfi felemelt egy erősen kivágott sötétkék-fehér egyrészes fürdőruhát, és a címkéjére pillantott.
– Hányas a méreted?
– Az amerikai számozás szerint, azt hiszem, hatos.
– Telitalálat!
– Nem lehet! – Nicole megrázta a fejét. Nagyon zavarba hozta, hogy Richard egyszer csak itt termett.
– Nézd csak meg alaposabban! – makacskodott Richard.
– Szóba sem jöhet – mondta Nicole. – Már láttam az árát. Pedig leértékelt áru.
– Jó. Akkor vedd úgy, hogy ajándék egy tisztelődtől, aki alig várja, hogy felpróbáld.
– Ugyan, Richard!
 De a férfi rá se hederített, leemelte a fürdőruhát az akasztóról, és a pénztárhoz sietett. Már a hitelkár-
tyáját is előkapta. Nicole magánkívül volt. Nem óhajtott jelenetet rendezni, ugyanakkor mindenképpen
meg akarta akadályozni Richardot terve kivitelezésében.
Elkésett. A férfi széles mosollyal nyújtotta felé a zacskót.
– A legnagyobb várakozással tekintek a pillanat felé – mondta ünnepélyesen –, amikor kiderül, hogy
helyesen választottam.
– Semmit sem értesz! – Nicole hangja reszketett. Dühösen markolászta a zacskót. – Arról van szó,
hogy nem tudom elviselni, ha egy férfi akarja nekem megmondani, mit vegyek magamra, és mit ne! Hon-
nan veszed magadnak a bátorságot? Azt mondtam, hogy nem, és ennyi legyen elég! Nem vagyok az öl-
töztetőbabád!
Most már emelt hangon beszélt. Az emberek utánuk fordultak.
Richard meghökkenve figyelte, nem találta a megfelelő szavakat.
– Nic…
Két fiatal fiú ment el mellettük, lökdösődtek és hangosan nevettek.
Még érezni lehetett rajtuk az uszoda klóros illatát. Nicole ettől magához tért.
– Mennem kell – jelentette ki, és otthagyta Richardot.
Körül se nézett, csak keresztülrohant a parkolón. Nem vette észre, hogy egész idő alatt kezében szo-
rongatja a nemkívánatos ajándékot. Alig volt magánál, szinte önkívületben tette meg az utat hazáig.
Otthon aztán lassan lecsillapodott. Milyen idétlen vagyok! – gondolta.
Pontosan úgy viselkedtem, mintha Colin állt volna velem szemben. Pedig Richard igazán nem ezt ér-
demelte. Ekkora baklövést!
Kifőzött egy adag metéltet, és paradicsommártást melegített hozzá. Uszoda után meg szokott éhezni,
de most egyáltalán nem volt étvágya. Ott is hagyta az ételt. Nyugtalanul tett-vett a házban, végül a fürdő-
szobában kötött ki, ahol a nagy tükör előtt felpróbálta a fürdőruhát.
Valóban mintha ráöntötték volna, nagyon jól állt neki. A kék színtől szinte lángra gyúlt arca körül a
vörös hajzuhatag, a fehér kiemelte világos bőrének simaságát. Mindezek tetejébe a drága holmi, bár csá-
bítóan megmutatta formáit, mégis elég erősnek tűnt ahhoz, hogy eredeti rendeltetését is teljesítse.
Miért hozta ki ennyire a sodrából ez a fürdőruha? Hiszen csak egy ajándék, és nem furfangos betola-
kodás a magánügyeibe. Sőt az árra tett megjegyzésével gyakorlatilag ő provokálta ki, hogy Richard meg-
vegye. Eltúlozta az eset jelentőségét, és ráadásul Richard nagylelkűségére ostoba, hisztérikus felháboro-
dással válaszolt.
Most biztosan otthon van a férfi… Hirtelen elhatározással, mielőtt újból inába szállt volna a bátorsága,
magára kapott egy kabátot, mezítelen lábára edzőcipőt húzott, és kifutott az autóhoz. Két perc múlva Ri-
chard háza előtt állt.
A férfi valóban otthon volt. Tartózkodóan üdvözölte Nicole-t.
– Hallgass ide – mondta Richard, miután betessékelte a lányt. – Csak egy hirtelen ötlet volt az egész.
Nem akartam én semmibe se beavatkozni. Olyan nagy baj, ha az ember egyetlenegyszer megszegi a sza-
bályokat? Édes istenem…
– Én vagyok a hibás, Richard – szakította félbe Nicole. Hallatszott a hangján, hogy őszintén sajnálja a
történteket. – Egyedül az én hibám. Azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked… És hogy ezt is megmu-
tassam.
Nicole lecsúsztatta válláról a kabátot, és a megfelelő pózba vágta magát.
Richardnak torkán akadt a szó. Aztán széles mosollyal érdeklődött: – Tehát azt is elismered, hogy
csalhatatlan az ízlésem?
– Csak ha igazán megbocsátasz…
Richard szótlanul magához ölelte Nicole-t, és gyöngéden letolta róla a vállpántot. Megcsókolta a nya-
kát, aztán lassan, nagyon lassan kihámozta a fürdőruhából…
Amint később kiderült, Nicole rögtönzött divatbemutatójának volt egy kis bökkenője. Nem hozott ma-
gával ruhát.
Richard az ágyban nyújtózkodva éppen azt mondta: – Ma este fél mérföldet leúsztam, és fél órát dol-
goztam a konditeremben. Sőt azóta még néhány további kalóriát is sikerült leadnom… Más szóval vacso-
ráztál már?
– Valami csekélységet. Nem voltam éhes.
– És most?
 – Egy lovat is meg tudnék enni.
– A házvezetőnőm készített egy nagy tál borjúhúst rizzsel, meg zöldbabot. Benn van a hűtőben –
mondta Richard. – Mit szólnál, ha betenném a mikroba? Kenyérrel és salátával elég lesz kettőnknek.
Ez egyszer Nicole ott maradt éjszakára, jobban mondva ott felejtette magát, mert előre nem beszéltek
meg semmit. Éjfélre járt már, amikor kimerülten, de boldogan feküdt Richard karjaiban. Megpróbált nem
gondolni arra, hogy fogja érezni magát hazafelé menet fürdőruhában meg nagykabátban. Egy kicsit még
maradok, gondolta…
Néhány perc múlva mindketten az igazak álmát aludták.
Reggel szimfonikus zene hangjaira ébredtek, amikor fél hétkor Richard rádiója bekapcsolt.
A férfi egy pillanat alatt tökéletesen éber állapotba került.
– Na nézd csak! – A szeme vidáman csillogott. – Hogy került ez a lány az ágyamba? Méghozzá telje-
sen meztelenül.
– Valószínűleg csak álmodod – felelte Nicole bódultan.
– Úgy gondolod?
– Szerintem induljunk ki ebből a feltevésből.
– Mert még mindig jobb, mint beismerni, hogy megszegtük a saját szabályainkat? – faggatta Richard.
– Elárulnád, hogy tulajdonképpen mikor hoztunk ilyen szabályokat?
– Hát… – Richard elgondolkodott – kifejezetten nem mondtuk ki, csak úgy maguktól adódtak. Lehet,
hogy érvényüket vesztik?
Figyelmesen nézett Nicole-ra, akin látszott, hogy nem egészen érti, mire akar a másik kilyukadni.
Vajon mit szeretne Richard hallani? Egy határozott nemet? Egy pillanatig Nicole habozott.
– Azt hiszem, ma éjjel… egyszerűen nálad akartam maradni. Minek ebből kabinetkérdést csinálni? Te
is, én is jól tudjuk, mi az, amit egyikünk se akar: egy tartós kapcsolat kötelékeit. Márpedig ha ezzel tisz-
tában vagyunk…
– Már hogy ne lennénk – jegyezte meg Richard szárazon.
– Akkor ne fújjuk fel az ügyet! Ha attól félsz, hogy egyszer ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy a
pizsamádat kimossam, megnyugtatlak, eszem ágában sincs.
– Fel sem tételeztem – morogta Richard. – De ha ilyeneket mondasz, előbb-utóbb tényleg lidérces ál-
maim lesznek. Máris látlak magam előtt, amint egy kék műanyag ruháskosárral a hónod alatt leselkedsz
rám. Komolyra fordítva a szót, szerintem ez az egy éjszaka nem okozhat problémát.
– Akkor minden világos. – Nicole bólintott. Úgy döntött, hogy sikerként könyveli el ezt a rövid be-
szélgetést, legbelül azonban érezte, hogy valami nincs egészen rendjén.
Negyedórával később hallgatagon ültek a reggelizőasztalnál egymással szemben.

– Elment a magzatvíz – közölte Katie Emerick.

Már egy ideje várakozhatott a rendelő csukott ajtaja előtt, míg – elsőként az ottaniak közül – Richard
és Nicole meg nem érkezett. Katie igen figyelemreméltó látványt nyújtott. Divatos holmijaival, vállán az
iskolatáskával úgy nézett ki, mint bármelyik más gimnazista, csak azoknak igen ritkán van ekkora hasuk.
Arcán látszott, hogy dacos, de szemében türelmetlen várakozás csillogott.
– És ez mikor történt? – kérdezte Richard.
– Egy órája lehet.
– Átlátszó volt?
– Tessék?
– Azt kérdem, hogy a folyadék átlátszó volt-e.
– Igen, igen.
– Telefonálnod kellett volna, Katie – korholta Richard.
– Akkor anya is megtudta volna. – A lány a táskájára bökött. – Azt hiszi, az iskolába mentem. Most mi
következik?
– Nos, egy héttel előre siettél – számolgatott Richard, miközben kinyitotta a rendelő bejáratát. Épp ek-
kor lépett ki a liftből Darla, Cynthia és Turabian doktor is. – Pénteken, amikor megvizsgáltalak, még
semmi különöset nem állapítottam meg. Viszont nagyon fiatal vagy, ilyenkor előfordulhat, hogy az ese-
mények, ha beindulnak, nagyon gyorsan mennek végbe. Fájdalmaid vannak?
– Nem igazán… Legfeljebb annyira, mint a nehéz napokon. Az nem lehet, hogy ezek már a fájások
lennének. Vagy mégis? Én azt hittem, hogy az ember ordít a fájdalomtól.
 – Túl sok rossz sorozatot nézel a tévében. Nicole…
– Máris átkísérem a szülőszobába – mondta Nicole.
– Jó. A vizit előtt még néhány dolgot el kell intéznem. Nicole segít neked felkészülni, Katie. Hamaro-
san én is átmegyek, hogy lássam, hogyan haladnak a dolgok.
– Akkor most tényleg elkezdődik? – kérdezte Katie.
– Pontosan – felelte nyugodtan Richard. Katie lehajolt a táskájáért.
– Hagyd most ezt itt az irodán, majd vigyázunk rá.
Nicole egy szekrénybe zárta a nehéz táskát, aztán Katie-vel liften lementek a földszintre, áthaladtak
néhány folyosón és ízlésesen berendezett várótermen, majd egy másik lifttel felmentek a klinikai szárny
szülészetére.
Útközben megindultak a fájások. A második olyan erővel tört Katie-re, hogy csak azt tudta dadogni,
ezt biztosan nem téveszti össze a menstruációs fájdalmakkal. Nicole sajnálta a lányt. Minden magabiztos-
sága és határozottsága ellenére nagyon magányosnak látszott.
Katie szobájából épp a parkolóra lehetett látni. A fákon már megjelentek az első halványzöld levelek.
Nicole gyorsan átgondolta a teendőit. Richard mai első betegét kilencre rendelték be. Addig még vé-
geznie kell néhány beteglappal.
Minden mást, szükség esetén, kicsit későbbre lehet halasztani. Az itteni osztályos nővér, Susie fogja
gondját viselni Katie-nek a vajúdás és a szülés alatt. Valójában tehát semmi oka nem volt rá, hogy itt ma-
radjon, Nicole mégis úgy döntött, hogy vár egy kicsit.
Katie eltűnt a fürdőszobában, aztán hálóingben tért vissza. Jajgatott és összegörnyedt a fájdalomtól.
– Részt vettél te egyáltalán valamiféle felkészítésen? – érdeklődött Nicole.
– Épp elég dolgom volt az iskolában. Arról már nem is beszélve, hogy ezek a tanfolyamok pénzbe ke-
rülnek, és nem akartam anyámtól kérni.
Lefeküdt az ágyra. Susie is bejött, hogy megnézze.
– Már négy centire kinyílt a méhszáj. Ügyes vagy, Katie. Most egy kicsit rákapcsolunk a monitorra,
aztán még sétálgathatsz.
– Inkább itt maradok.
– Próbáld csak meg! – tanácsolta Nicole. – Előfordul, hogy egy kis mozgás elviselhetőbbé teszi a fájá-
sokat.
– Feküdni akarok.
Susie, amikor Katie nem nézett oda, felvonta a vállát. A baba szívverése, amelyet a monitoron láttak,
és a fájások közötti szünetek a normális határokon belül voltak.
– Gyere, nézd csak meg a gyerekszobánkat! – próbálkozott még egyszer Susie.
– Én is jövök – ajánlkozott gyorsan Nicole. Most már Katie is beleegyezett.
Épp visszajöttek a szobába, amikor Richard betoppant. Megvizsgálta Katie-t.
– Még mindig úgy négy centi körül van, talán egy kicsit nagyobb. Minden rendben, fog ez menni.
– De egyre jobban fáj!
– Susie majd segít neked, beavat egy kicsit a légzési technikába, az sokat segít. Akarsz esetleg helyi
érzéstelenítést? – Richard a korábbi vizsgálatok alkalmával ismertette a lánnyal és anyjával a lehetséges
módszereket.
– Az mennyibe kerül? – kérdezte Katie.
– De Katie! – kiáltott fel Nicole.
Richard nyugodtan válaszolt: – Úgy tudom, anyáddal együtt vagy biztosítva, nem?
– Igen, de elég magas az önrészünk. Nagyon megszidna. Jobb lesz anélkül.

– Hát ez elég szomorú – mondta Nicole Richardnak, amikor visszaindultak a rendelőbe. – Inkább vál-
lalja a fájdalmat, mintsem hallgassa az anyja szemrehányásait.
– Én, őszintén szólva, azt hiszem, hogy a látszat csal. Nem annyira csapnivaló a kettejük viszonya –
mondta Richard. – Mrs. Emerick aggódik a lánya jövője miatt. Sokszor az ember nagyon fél attól, ami
előtte áll. És amikor bekövetkezik, kiderül, hogy minden másképp alakul. Most az a lényeg, hogy a baba
rendben jöjjön világra…
Nagyon gyorsan kiderült, hogy Richard helyesen mérte fel a helyzetet. Röviddel ebédszünet előtt a
doktort a szülőszobára hívták.
 – Katie pillanatokon belül megszül – tájékoztatta Nicole-t. – És ott az édesanyja is. Egy órával ezelőtt
Katie megkérte Susie-t, hogy értesítse. Most, hogy mellette van az anyja, sokkal jobban viseli a fájdalmat.
Lássuk csak, még négyen vannak a váróban. Mindegyik csak a szokásos rutin?
– Három szokásos terhesvizsgálat, a negyedik az éves ellenőrzésre jött.
– Remélem, meg tudjuk oldani. Csak egy kis szerencse kell, és ha Katie az ebédszünetben szül, akkor
be tudjuk tartani az időpontokat.
Természetesen ennyire simán nem ment a dolog.
Az egyik várakozó, egy talpraesett, életvidám fiatal nő, Kathy Solway, körülbelül egyidős lehetett
Nicole-lal. A terhesség huszonkettedik hetében volt, már egy sor vizsgálaton átesett, és az eredmények
nem utaltak semmilyen rendellenességre. Egyáltalán nincs miért aggódnia, mondta egy alkalommal, mert
a családjában nincs semmilyen betegség, és mindig nagyon ügyelt az egészségére. Ma Nicole a cukorbe-
tegség kimutatására szolgáló vizsgálatot végezte el nála, s ez az eredmény is negatív lett.
– Szeretne még elmondani valamit, mielőtt beküldőm a doktorhoz? – kérdezte Nicole Kathytől, akit az
első pillanattól kezdve rokonszenvesnek talált.
– Tulajdonképpen semmit. – Kathy eltűnődött. – Bár… – Összeráncolta a homlokát. – Tegnap és ma is
enyhe görcsöket éreztem. Előfordulhat ilyesmi?
Nicole gyomra összerándult, de arcán nem látszott semmi.
– Megtörténhet. Részletezné, hogy milyenek ezek a fájdalmak?
– Mint az enyhe menstruációs fájdalmak. Körülbelül fél percig tartanak.
– És rendszeresen érzi?
– Nagyjából. Néha tízpercenként is, aztán abbamaradnak. – Nicole kérdése elbizonytalanította. – Csak
nem gondolja… hogy szülési fájdalmak lennének?
– Nem, nem valószínű. – Talán egy kicsit el is túlozza Kathy a dolgot, gondolta Nicole. – Mégis pon-
tosan mondjon el minden Gilbert doktornak! Lehet, hogy további vizsgálatokra lesz szükség. És gondolja
át, nem észlelt-e egyéb szokatlan tünetet.
– Hát… Folyásom is volt. Nem erős, nem is véres… nem! Az nem lehet! Túl korai lenne!
– Ne aggódjék! – nyugtatta Nicole. – Még ha korai fájások lennének is, rendbe tudjuk hozni. Gilbert
doktor majd megállítja. Most menjen a vizsgálóba, és vetkőzzék le! Hamarosan ott lesz a doktor is.
Kathy feldúlt arccal tűnt el a függöny mögött. Szinte ebben a pillanatban lépett be Richard. Nicole
megállította.
– Most Mrs. Hudson következne, de kérlek, előbb menj be a kettes vizsgálóba. Kathy Solwayról van
szó, attól tartok, kicsit megijesztettem. – Gyorsan vázolta a helyzetet.
Richard a homlokát ráncolta. Bement a vizsgálóba, és néhány perc múlva már vissza is jött.
– Hát igen. Megindult a kilökődés. A méhszáj körülbelül ujjnyi. Viszont egy órája nem volt fájása.
Épp, amikor végeztem vele, akkor kezdődött újra. Hazaküldöm, szigorú ágynyugalmat kell tartania. Meg-
látjuk, talán ennyi is elegendő. Előbb azonban megnézzük ultrahanggal, esetleg megtalálhatjuk az okot.
Mivel semmit sem találtak, Kathy, akinek arcáról lerítt az aggodalom, elhagyhatta a rendelőt.
Richard bizakodott.
– Ő az a beteg, aki az elrendelt ágynyugalmat be is tartja, és ezzel lényegesen megkönnyíti a munkán-
kat.
A beosztást természetesen sutba dobhatták. A két utolsó betegre csak az ebédidőben került sor. De mi-
előtt Richard letelepedhetett volna a klinika ebédlőjében, a szülőszobáról értesítették, hogy Katie Emerick
pillanatokon belül szülni fog.
– Nos, ha minden simán megy, délutánra helyreállhat a rend, csak az én szegény gyomrom jár pórul –
mondta Richard.
A szülés szerencsésen lezajlott. Richard beszámolt Nicole-nak, miközben a dobozban hozott pizzát
pusztította.
– Kislány. Alicia Catherine. Ép, egészséges. Katie a végére meglehetősen kimerült, de most már csak
úgy ragyog a boldogságtól. Ahogy az anyja is.

6. FEJEZET
Telt az idő. Elérkezett a június és vele a nyár is Columbusba.
 Nicole elhatározta, hogy felfedezi a város környékét. Eddig csak a Richard házához vezető rövid utat
ismerte, és az Olentangy folyó partja mentén elterülő Northmoor parkot, ahol olykor Richarddal sétáltak.
Meglehetősen sajátságos, hogy amióta itt van, Közép-Ohio egyetlen látványosságát ismerte meg alapo-
sabban: Richard Gilbertet, és a férfi – meg kell adni – valóban látványosságszámba menő testét.
Amikor Nicole megjegyezte, hogy szeretne valamit látni a környékből is, Richard meglepően gyorsan
a kedvére tett. Még ugyanaznap javasolta, hogy vasárnap kiránduljanak a Dawes Arborétumba, amely
nagyon szép, és nincs túl messze, egy nap alatt könnyen meg lehet járni. Nicole örömmel beleegyezett.
Nagyon kellemes napot töltöttek együtt, Nicole-nak különösen a japánkert és a régi kis temető tetszett,
ahol megnézték az első telepes családok odaadóan gondozott sírjait.
Az ebédet kosárban vitték magukkal, és a park egy csendes sarkában költötték el, ahol egy kőasztalt ta-
láltak fatörzsből készült padokkal.
Nicole most beszélt először egy keveset Ausztráliában élő szüleiről, és a honvágytól még el is sírta
magát.
Mivel Richardnak este telefonos ügyelete volt, délután ötkor felkerekedtek. Útközben betértek egy
nagy, meglehetősen zajos mexikói étterembe. Étvágygerjesztőnek Richard sört kért, Nicole pedig egy
erős margarita koktélt. Utána zöld chililevest, marhahúst salsával, sült babot és salátát rendeltek. A csípős
ételek után Nicole megivott még egy margaritát. Hiba volt. Az ital erősebbnek bizonyult, mint az íze után
gondolta volna. Richard azonban lemondott az újabb sörről.
– Nem is vagy szomjas? – Nicole-on látszott, hogy egy kicsit becsípett.
– Kilenctől telefonos ügyeleten vagyok, nem emlékszel?
– Persze, már el is felejtettem. – Nicole csalódott arcot vágott. – Tehát nem maradhatok nálad regge-
lig… A fenébe! – Az alkohol beszélt belőle.
– Hiszen még csak hét óra – csillapította Richard. –Van időnk.
– Tudom… mégis. Ott akarok maradni nálad, hozzád bújni, hallgatni, ahogy horkolsz.
– Soha életemben nem horkoltam. – Richard felháborodott.
Nicole kötekedő kedvében volt.
– Ha az oldaladon fekszel, akkor nem, de ha hanyatt fekve alszol, zeng a ház. Többször is átfordította-
lak már.
– Hogy mit csináltál?
– Hát az oldaladra gördítettelek. Elképesztően mélyen alszol. És milyen nehéz vagy… De én szívesen
görgetlek, mert akkor át kell öleljelek, és te olyan megnyugtató, meleg, hívogató vagy, mint egy kemence.
De ha nem szabad…
– Jól van, Nicole, akkor ma ott éjszakázol.
– De te mindig azt mondod…
– Kérlek, maradj ma nálam. Olykor kivételt is kell tenni. És mint orvos, azt mondom, hogy mivel egy
kicsit becsíptél, nem ajánlatos egyedül maradnod.
Így hát Richardhoz mentek, és Nicole ott maradt. Hajnali kettőkor a klinikáról hívták a doktort. Nicole
a két margarita koktél hatását aludta ki, még sem mozdult, amikor a személyi hívó csipogni kezdett.
Richard pillanatok alatt összekapta magát.
A helyzet valóban indokolta a sietséget. A kismamának, akit Jane Morrisnak hívtak, az első házassá-
gából már két, majdnem felnőtt gyereke volt, akiknek megszületését már valószínűleg rózsaszínű ködbe
burkolta az asszony emlékezete. Mindenesetre meglehetősen későn szánta rá magát, hogy bemenjen a
klinikára. Richard alig három perc alatt végigszáguldott az üres utcákon, ám mire a szülőszobába lépett,
Jane már majdnem világra hozta a gyerekét.
Három erőteljes nyomást követően öt perc alatt megszült egy pompás kisfiút. Dan Morris, aki most,
negyvennyolc évesen lett először apa, a hetedik mennyországban érezte magát. Richardot legnagyobb
meglepetésére olyan heves irigység fogta el, hogy alig tudott nyugalmat erőltetni magára, pedig biztos
kézre volt szüksége, amikor összevarrta a szülés okozta kisebb gátszakadást Jane-en.
A következő pillanatokban azonban erős vérzés lépett fel. Egy teljes óra hosszat küzdöttek, amíg el
tudták állítani.
– Most jut eszembe – mondta Jane erőtlen hangon, amikor túlestek a nehezén –, hogy ugyanez történt,
amikor Colleent és Coreyt megszültem. – Még mindig reszketett a gyengeségtől, de már újból mosoly-
gott. Fogalma sem volt, hogy minden egy hajszálon múlott.
– Pedig nyugodtan megmondhatta volna nekünk – vetette barátságosan a szemére Richard.
 – Egyszerűen kiment a fejemből. Olyan régen volt. Dan… attól tartok, fel akartam vágni egy kicsit
előtted…
Richard befejezte a varratot. Ha a vége jó, minden jó. Visszaemlékezett arra, amit Jane gyakran mon-
dogatott a terhességi vizsgálatok során: Öt évvel ezelőtt, negyvenhárom évesen, álmomban sem jutott
volna eszembe, hogy ezt még egyszer végigcsinálom. Milyen igaz. Az élet váratlan fordulatokat vesz, az
emberek változnak, semmit sem tudhatunk előre.
Ez járt a fejében, amikor már hazafelé vezette a kocsit. Sürgető vágyat érzett, amikor arra gondolt,
hogy néhány perc múlva Nicole mellé fekhet.
Megpróbálta nagyon lassan, halkan venni a lépcsőket, hogy ne csapjon zajt. Levetkőzött, gyorsan a
zuhany alá állt. Az ágyhoz lépve éppen azon gondolkodott, mit fog szólni Nicole, ha finoman felébreszti,
amikor meghallotta, hogy alig érthetően motyog valamit. Nicole épp egy lidérces álommal viaskodott.
– Ne, Colin! – Richardot szinte letaglózta ez az ismeretlen név.
Colin! A kisbaba… Eressz ki!
A lány egy kiáltással felriadt. Zihálva hanyatlott vissza a párnára, vörös haja szétterült. Tágra nyílt
szeme rémülten pillantott körbe.
Richard bebújt mellé, próbálta megnyugtatni.
– Nincs semmi baj, Nic. Nyugodj meg!
De Nicole, félig ébren, félig alva, elhúzódott. Álmában újból Colin lakásában volt, az ajtó kulcsra zár-
va. A postás csöngetett, egy csecsemőt hozott neki. Nicole tudta, hogy ki kell mennie hozzá, különben a
postás a meztelen újszülöttet, mint egy csomagot, a lábtörlőn hagyja.
Colinnak kellett volna kinyitnia az ajtót, de nem akarta meghallani a könyörgését.
– Nicole! Nic!
Honnan jön ez a hang?
– Ó, Richard… – Nicole fellélegzett.
– Rosszat álmodtál.
– Tudom.
– Elmondanád?
– Inkább nem. Már vége.
– Egy nevet is mondtál. – Richard megköszörülte a torkát. – Colin.
– Igen. Vele voltam eljegyezve. Azt álmodtam, hogy bezárt, és nem akart kiengedni. Tiszta őrület. –
Nicole felnevetett. – Feltétlenül ki kellett jutnom, hogy átvegyem a kisbabát… A klinikáról jössz?
– Onnan.
– Tudat alatt biztosan észrevettem, hogy elmentél. Hogy ment a dolog?
– Jane Morris fiút szült. De csak aludj nyugodtan tovább! Majd később mindent elmesélek.
Befészkelődött Nicole mellé, átölelte, és magukra húzta a lepedőt.
Nagyon meleg volt, nem volt szükség takaróra. A lidérces álom rémülete lassan-lassan elszállt, Nicole
kezdett visszatalálni a kellemes valóságba. Richard haja még nem száradt meg teljesen a zuhany után,
friss, tiszta illat vette körül, és Nicole csak most vette észre, hogy teljesen ruhátlan.
Érezte Richard vágyát, és csak pillanatokba telt, amíg az övé is felébredt. Körülöttük a világ sötétségbe
süllyedt. Gyengéden közeledtek egymáshoz. Nicole kis meleg csókokat adott, Richard könnyed kézzel
cirógatta a keblét. Finoman, óvatosan keresték a másikat, s találtak végül egymásra. Amikor aztán a gyö-
nyör hulláma elapadt, másodperceken belül aludtak el egymás karjaiban.

Másnap reggel Elaine Bridgman volt az első beteg. Már a harmincötödik hétben volt, de napi néhány
órát még mindig dolgozott a rendelő könyvelésében.
– Nagyobb biztonságban érzem magam öt orvos és egy csomó ápolónő között – mondogatta. – És fő-
ként azért, mert Gilbert doktor szerint nem biztos, hogy felismerem, amikor a fájások megkezdődnek.
Előrehaladott állapota miatt Richard különösen odafigyelt Elaine terhességére.
– Persze mesterségesen is beindíthatnám a szülést – magyarázta az asszonynak néhány héttel ezelőtt –,
de erre nem lesz szükség, ha maga nagyon figyel, és mindenre ügyel. Azt szeretném, ha a legcsekélyebb
fájdalomra is felügyelne.
– És ha elmegy a magzatvíz?
– Általában az biztos jel. Előfordulnak azonban olyan esetek, amikor későn következik be. Más jelek is
vannak. Például egészen biztosan észreveszi, amikor a nyálkacsap eltávozik, ami normális körülmények
között egyike az első tüneteknek. Ha könnyedén megérinti a hasát az ujjai hegyével, maga is érezheti az
összehúzódásokat.
Mint mindig, Paul Bridgman most is a felesége mellett volt, és amint Elaine bement a rendelőbe, azon-
nal előadta gondosan titkolt félelmeit.
– Minden héten elmondom magamnak: Eddig sikerült! De a fájások miatt nagyon aggódom.
– Gilbert doktor bízik benne, hogy minden rendben lesz.
– Tudom…
– Ha megérkezik a kicsi, ki tud venni szabadságot?
– Egy hetet biztosan. De már mindent előre megszerveztünk. Elaine nővérének a kisbabája tíz hóna-
pos, és ha átjönnek hozzánk, a két asszony együtt nagyon jól el tudja látni a két kicsit. Marybeth magára
vállalt minden olyan munkát, amely mozgást igényel, míg Elaine minden mást elvégez.
Az előző vizsgálatokhoz hasonlóan Elaine valamennyi vizsgálati eredménye, a vérnyomása, a vizelet
cukor- és fehérjetartalma rendben volt. A nőgyógyászati vizsgálat után Richard jókedvűen számolt be
Nicole-nak: – Semmi gond, a méhe vastag és zárt. A hátcsigolya sérülése miatt azonban érhet minket
meglepetés, amikor vajúdni kezd. Ezt neki is megmondtam. Különben nem látok okot aggodalomra. Fel-
készült a következő beteg?
– Igen – felelte Nicole.
Délután Katie Emerick is bejött a rendelőbe, hogy hat héttel a szülés után átessen az utolsó ellenőrzé-
sen. Nicole alig hitte, hogy már ennyi idő telt el az óta a reggel óta, hogy Katie a rendelő előtt várt rájuk
az iskolatáskájával. Épp akkor, amikor ő először töltött egy éjszakát Richarddal. Szabályos rémület fogta
el, ha arra gondolt, milyen gyorsan repül az idő. De most a feladataira kell összpontosítania.
Katie fiatalnak, boldognak és egy kicsit fáradtnak látszott. Alicia baba gyönyörűen fejlődött. A legna-
gyobb változást mégis Mrs. Emericken lehetett észlelni.
– A pici már mosolyogni is tud. Ugye gyönyörű? Katie sikeresen levizsgázott. Ősszel főiskolára megy.
Sose hittem volna, hogy minden így sikerül… Nem, Katie, nyugodtan bemehetsz egyedül is a rendelőbe.
Addig vigyázok a babára, ha nem zavarom Nicole nővért.
– A legkevésbé sem – felelte Nicole.
Épp a következő beteggel foglalkozott, aztán beküldte a vizsgálatra.
Ekkor volt néhány pillanat szabad ideje, hogy Carol Emerickkel beszélgessen. Alicia tényleg tündéri
csöppség volt.
– És mit akar Katie tanulni? – érdeklődött Nicole Mrs. Emericktől.
– Orvosegyetemi előkészítőre iratkozik be. Alig tudom elhinni, hogy Katie-ből egy szép napon doktor-
nő lesz! Most nálam lakik otthon. Nyáron segít majd az üzletben, s gyakorlatilag megkeresi azt, amit kü-
lönben ki kellene fizetnie annak, aki a gyerekre vigyáz. És az egészet ő gondolta ki.
Katie kijött a vizsgálóból.
– Teljesen rendben vagyok – mondta, aztán becézgetni kezdte a kisbabáját.
– Egy év múlva küldünk egy emlékeztető kártyát, hogy ne feledkezzél, meg az éves ellenőrzésről – je-
gyezte meg Nicole.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. Szívből gratulálok. Nagyon édes a baba.
– Köszönöm… – Katie kicsit elpirult.
Ez is a foglalkozási ártalmak közé tartozik, állapította meg Nicole, amikor a nagymama, a lánya és az
unokája távozott. A kockázat nyilvánvalóan nő, ahogy az embert egyre több ilyen hatás éri. Az anyai ér-
zés heves rohamokban tört rá. Most a kis Alicia váltotta ki belőle.
Még megéri, hogy valóban kotlóstyúkká változik. Az a kérdés, hogy van-e ellenszer. De az is, hogy
bevenné-e…

7. FEJEZET
– Nem utazhatnánk el egy hétvégén valahová? – Nicole maga is megijedt attól, ami kiszaladt a száján.
Richard meglepődött.
– Úgy érted, hogy az egész hétvégét távol töltenénk, és megszállnánk egy szállodában? – érdeklődött.
– Hát, ilyesmire gondoltam – helyeselt Nicole, bár egyre kisebb meggyőződéssel. – Á, nem, felejtsd el!
Csak egy… pillanatra felvetődött bennem. Nem gondoltam jobban bele.
 – Nem kell úgy sietni – emelte fel Richard a kezét. – Rólam ne mondja senki, hogy gondolkodás nél-
kül utasítok el valamit! Úgyhogy lássuk csak, mi szól ellene, és mi mellette!
– Jaj, kérlek, ne! – tiltakozott Nicole.
– Miért is ne? Csak nem az jár a fejedben, hogy nem tudjuk kellően kézben tartani a kapcsolatunkat?
– Hogy jut ilyesmi az eszedbe? – kérdezett vissza kissé pimaszul Nicole. – Mindaddig nem csúszhat ki
a kezünkből a dolog, amíg te ragaszkodsz ahhoz, hogy valahányszor az események nem illenek bele a te
elképzeléseidbe, változtatni kell a megállapodásunkon, nem igaz?
– Talán arra utalsz ilyen körmönfont módon, hogy a mi laza kapcsolatunk már nem felel meg neked?
Nicole egyre kellemetlenebbül érezte magát, mert nem értette, hová akar kilyukadni Richard a kérdése-
ivel.
– Én régen is, most is a laza kapcsolatok mellett voksoltam – felelte Nicole kurtán, nehogy elárulja
magát.
Előző éjjel, egyedül otthon az ágyában ismét Colinról álmodott, és izzadságban fürödve ébredt. Az
utóbbi időben egyre gyakrabban voltak ilyen álmai, s már az is eszébe jutott, hogy a tudatalattija figyel-
mezteti: jobb lenne kicsit lehűteni Richarddal való viszonyát. Ám ha együtt voltak, ilyesmi fel sem ötlött
benne.
– Mindössze az járt a fejemben, hogy egyszer említetted, szívesen megmutatnád nekem Hocking
Hillst, az pedig jó messze van, nem fér bele egy egynapos kirándulásba… De ne is beszéljünk róla többet!
Richard hátradőlt, és kutatóan nézett a lány arcába. A Mill Run Atlétikai Klub kávézójában ültek.
Kedd volt, véletlenül futottak itt össze.
Richard megragadta az alkalmat arra, hogy megjegyezze, szabályaik bocsánatos megsértése lenne, ha
zuhanyozás után együtt vacsoráznának.
– Pedig szerintem nagyszerű ötlet – mondta Richard egy kis szünet után, Nicole legnagyobb meglepe-
tésére. – Pénteken egyenesen a munkából indulhatnánk. Vasárnap estére nem vállalnék ügyeletet. Otthon
még egy listám is van a Hocking Hills-i szálláshelyekről. Persze körbe kellene telefonálnom, de bízzunk a
szerencsében, hogy valaki csak lemondott egy szobát. Tudniillik a jövő hét végén van a Függetlenség
Napja.
– Később is mehetnénk…
– Nem. Ha elhatároztuk, hogy megyünk, akkor menjünk! Úgyis megígértem neked, hogy megmutatom
Hocking Hillst.
Felvette az autókulcsát az asztalról, feldobta, aztán elkapta, mintha pontot akarna tenni a beszélgetés
végére. Majd fogta a sportszatyrát, felpattant a székről, és otthagyta Nicole-t, akinek a szája is tátva ma-
radt. Csak akkor jött meg a hangja, amikor Richard a fallabdapálya bejáratához ért.
– De Richard…
A férfi még egyszer hátranézett, és széles mosollyal közölte: – A te ötleted volt. Este felhívlak, hogy
tudtam-e szobát szerezni.
S ezzel végképp eltűnt.

Épp pénteken, amikor minél korábban szerettek volna indulni, elszabadult a pokol. Még lélegzetet
venni sem maradt idejük, akkora volt a zsúfoltság. Ráadásul Nicole tudta, hogy Richardnak három olyan
betege is van, akiknél bármelyik pillanatban megindulhat a szülés, és bizonyára mindent megtesznek,
hogy ez pontosan ma következzék be.
– Csak öt előtt ne, szépen kérem – mormolta maga elé, amikor leszaladt ebédelni.
Richardnak sikerült kiügyeskednie egy szobát a Hocking HillsFallsview Innben. Az autóút odáig leg-
alább két órát tett ki. Mivel volt néhány nap idejük, hogy hozzászokjanak a közös hétvége gondolatához,
már nem láttak benne problémát. Ellenkezőleg, örömteli várakozással tekintettek a kirándulás elé.
Nicole remélte, hogy fél négy körül végeznek. Tudta, hogy öt órától Beth Kramer az ügyeletes, így
nem sokkal később Richard érte mehet, feltéve, ha addig nem történik valami rendkívüli a szülőszobán.
A mai utolsó betegnek épp ma reggel adtak időpontot. Meg kellett vizsgálni, mert gyanították, hogy
fennáll a koraszülés veszélye. Csakhamar kiderült, hogy ez is azok közé az esetek közé tartozik, amelyek
puszta rutinként indulnak, és egyik pillanatról a másikra katasztrofális végkifejlettel fenyegetnek.
Nicole épp nekifogott, hogy rendbe tegye a szobáját, és pótolja a kifogyott eszközöket, amikor Richard
a vizsgálóba hívta. A lány azonnal hallotta a hangján, hogy baj van, s rögtön berohant. Richard kétségbe-
esett küzdelmet folytatott, hogy elállítson egy nagyon erős vérzést. A beteg arcán, látszott, hogy a sokk
miatt a vérnyomása vészesen zuhan.
– Méhen kívüli terhesség, méghozzá a méhnyaki csatornában. Ez rendkívül ritka – világosította fel
szűkszavúan Richard, miközben Nicole a segítségére sietett. – Az ügyeleten nem ismerték fel.
– Hogy történhetett?
– Épp ettől a héttől kezdve két bentlakó orvostanhallgató dolgozik a klinikán, akik még tapasztalatla-
nok. Mindenesetre a vérzés akkor kezdődött, amikor nekifogtam, hogy elolvassam a kórtörténetet.
Trina Palfrey, a beteg, megpróbálta felemelni a fejét.
– Már túl vagyunk a legrosszabbon – mondta neki minden kertelés nélkül Richard. – Elállt a vérzés.
Nicole nővér magával marad, amíg jobban nem lesz. Mit mondtak magának az ügyeleten?
– Hogy valószínűleg elvetéltem, mert az ultrahang nem mutatott ki semmit. De mostanáig nem volt
erősebb vérzésem.
– Nagy szerencse, hogy ma felkeresett bennünket. Ha ez otthon történik, csúnya vége lehetett volna.
Valaki elkísérte?
– Igen, a nővérem. Kint vár.
Mrs. Palfrey még mindig reszketett, amikor Nicole és a nővére társaságában várta, hogy átvigyék egy
kórterembe. Négy óra ötven perc volt.
– Becsomagoltál? – kérdezte ekkor Richard.
– Még össze kell szednem egy-két dolgot.
– Nem baj, ha egy kicsit később indulunk. Még nekem is van némi elintéznivalóm. Szerintem úgy ne-
gyed hat felé itt mindenképp végzünk.
– Tőlem bármikor indulhatunk.
– Az a fő, hogy most már nem jöhet közbe semmi.
Épp ekkor a személyi hívója csipogni kezdett. Richard a telefonhoz sietett. Vajon melyik lehet a három
szülni készülő közül? – tűnődött Nicole. De másról, komolyabb dologról lehetett szó, ezt ösztönösen
megérezte, bele is borzongott. Richardon is látszott, hogy nagyon feszült. Néhány pillanatig figyelmesen
hallgatott.
– Rendben. Már ott is vagyok – mondta végül.
– Nem úgy hangzik, mintha normális szülésről lenne szó.
– Épp ellenkezőleg – felelte Richard. – Mennem kell. – Tétovázott. – Esetleg velem jönnél? Ha az
anya életben marad, lenne vele némi dolgod…
– Ha életben marad? – Akkor valóban nem ok nélkül futkározott az imént a hideg a hátán.
– Egy súlyos közlekedési baleset áldozatáról van szó – mondta Richard már a liftben lefelé menet. –
Vagy két órája fekszik a műtőasztalon, megpróbálják stabilizálni az állapotát. És terhes. Körülbelül a ha-
todik hónap közepén járhat.
– Hogyhogy körülbelül? Ez nagyon pontatlan felvilágosítás.
– Először épp ezt kell megállapítanunk. Tudnunk kell, hogy a babának van-e esélye az életre, ha ki kell
emelnünk.
Hallgatagon szálltak át a másik liftbe és mentek fel a hetedik emeletre. Az intenzív osztályon köpenyt
és sapkát kaptak. A műtő zsilipelő helyiségében beszélgető orvosok kis csoportja kettényílt, hogy Richard
és Nicole elférjen közöttük.
A kitűzőkön olvasható nevek közül Nicole csak egyet ismert, dr. William Hartmanét, aki a koraszülé-
sekkel és a veszélyeztetett szülésekkel foglalkozó szakorvosok vezetője volt. Személyesen még nem ta-
lálkoztak, csak telefonon beszéltek néhányszor. A másik három orvos baleseti sebész volt, szintén kiváló
specialisták.
Nicole hallgatta élénk vitájukat. Egy idő után Hartman doktor vette át a szót, mennydörgő hangja be-
töltötte a kis helyiséget.
– Megmondaná nekem valaki, hogy miről van egyáltalán szó? Túléli ez az asszony, vagy nem éli túl?
Teljes csend lett. Aztán valamennyi sebész egyetértett abban, hogy biztosan nem.
– Ezek szerint – folytatta Hartman – egyetlen célunk lehet: a gyerek életét megmenteni. Ha Gilbert
doktornak és nekem sikerül némi esélyt teremteni a magzatnak, önök szerint nem lehetne mesterségesen
életben tartani az asszonyt, hogy némileg növelhessük ezt az esélyt?
 A többiek ismét elnémultak. Aztán a legidősebb sebész, az őszes hajú, vékony ajkú Bradley Teague,
akinek a szemén látszott a fáradtság, szólalt meg: – Kétlem, hogy ez a test még sokáig képes lenne élet-
ben tartam a magzatot. Túlságosan súlyosak a sérülései. Egy-két napig talán, de tovább semmiképp.
– Ezek szerint a magzat nem sérült? – vette át a szót Richard.
– Észleltük a szívhangokat – mondta Jeffrey Grey –, sőt amikor a hasüreget feltártuk, láttuk, hogy mo-
zog. Semmi nem utal arra, hogy megsérült volna, de… – Tehetetlenül megvonta a vállát.
Nicole iszonyúnak, embertelennek találta a beszélgetésüket. Mint az oroszlánok, amelyek frissen elej-
tett zsákmányuk felett gyülekeznek. Az eszével tudta, ez is csak egy mesterség, és legyen bár szó életről
vagy halálról, akkor is hidegen, technikai szemszögből kell döntést hozni.
– Kértek ide egy ultrahangkészüléket?
– Már útban van.
– Tulajdonképpen miért hívtak ide minket, Willt meg engem? – érdeklődött Richard.
– A legközelebbi hozzátartozó, az esetben az asszony nővére kérte – mondta Teague doktor. – Tudo-
másom szerint már úton van idefelé Bostonból. Ő kívánta, hogy vonjuk be a legjobb szülészt és a legjobb
neonatológust. Mi önökre gondoltunk.
Richard Gilbert és William Hartman összenézett.
– Nagyon megtisztelő – mormogta Richard.
– Úgy tudom, a hozzátartozó hölgy is orvos.
Ezután bementek a beteghez. A fiatal nő minden olyan gépezetre rá volt kapcsolva, amellyel a modern
intenzív orvoslás csak rendelkezik, és egy kiváló ápolónő állandóan figyelte. Nicole-nak az jutott az eszé-
be, amit valószínűleg a többiek is gondoltak, hogy ez a nő, még ha számtalan sérülését nem is veszi figye-
lembe az ember, nem úgy néz ki, mint akinek a nővére orvos.
Holtsápadt volt, és nagyon sovány, mintha éveken keresztül rablógazdálkodást folytatott volna az
egészségével. Csont és bőr tagjain undorító, kontár tetoválások éktelenkedtek. Nicole felismert egy elraj-
zolt szívet és két nevet. A merev bal kézen feketére lakkozott és csúnyán le is rágott körmöket látott. A
szőkére festett haj lenőtt, tövénél jó néhány centis csík sötétlett.
Mielőtt meggondolta volna, hogy mit tesz, Nicole hirtelen megkérdezte: – Találtak arra utaló jelet,
hogy alkoholista vagy drogos lenne?
Hoppá! Nicole a nyelvébe harapott. Ebben a tekintélyes csapatban neki nincs joga megszólalni, főként
mivel nem is hivatalból van jelen.
Richard mentette meg a helyzetet.
– Én is éppen ezt szerettem volna megkérdezni. Mit lehet tudni erről, Brad?
– Érdekes módon semmi ilyesmit nem tapasztaltunk – felelte a főorvos. – Elég meglepő ilyen külső
esetében. Ennek ellenére én feltételezem, hogy a kábítószerek nem kis szerepet játszottak az életében.
Látniuk kellett volna az öltözékét, amikor behozták.
– Itt az ultrahang – szólt be egy nővér az ajtón.
Begurították és néhány perc alatt működőképessé tették a készüléket. Eközben Teague doktor a beteg-
re felügyelő nővérrel beszélt a háttérben.
– Gyengül a pulzus – hallotta Nicole fél füllel.
Richard alaposabban megnézte a beteget.
– Véleményem szerint a huszonharmadik hétben van. Ki mondta azt, hogy öt és fél hónapos terhes?
– A nővére – felelt Grey doktor. – Igaz, hozzátette, hogy egyáltalán nem biztos benne. Csupán annak
alapján vont le következtetéseket, amit a beteg úgy két hónappal ezelőtt mesélt neki, amikor utoljára be-
széltek egymással.
– Van egyáltalán nevük ezeknek a személyeknek? – szólt közbe türelmetlenül Will Hartman.
– Chattie, maga mit tud erről? – fordult Teague doktor a monitorokat figyelő nővérhez.
– A beteg neve Heather Powell – válaszolt készségesen Chattie MacArthur. – A nővérét Jennifernek
hívják.
– Nagyszerű – dünnyögte Teague doktor. – Heather és Jennifer… tisztára első bálozós nevek.
Will Hartman nem szólt semmit. Közben Richard már csak a feladatára összpontosított. Megtalálta a
módját, hogy a csövek és vezetékek között bekenje zselével a duzzadó hasat, aztán az érzékelővel lassan
pásztázni kezdett rajta.
– Kaphatnék egy kis folyadékot a katéterbe? – kérdezte. – Jobban lehet látni, ha telt a hólyag.
 June Ames nővér már nyúlt is a Ringer-oldatért. Richard folytatta a vizsgálatot, és vele együtt Hartman
doktor is érdeklődéssel figyelte a monitort. A többi orvos is közelebb hajolt. Nicole valamivel távolabb
állt, csak halvány körvonalakat látott a szürke képernyőn. Néhány percig a számítógép segített az orvo-
soknak abban, hogy az apró test szerveinek és testrészeinek fejlettségéről képet alkothassanak.
Végül Richard a többiekhez fordult.
– Szerintem huszonnégy hetes. Szerinted, Will?
– Ha szerencsénk van, néhány nappal idősebb – bólogatott Hartman doktor.
– De semmi esetre sem idősebb huszonöt hetesnél. Különben én kislányra tippelek. De egészen bizto-
sat nem mondhatok.
– Akkor van némi esélyünk – vonta le a következtetést Bradley Teague. – Ha még néhány napot sike-
rülne nyernünk…
– Hát igen, pontosan ez jelentené azt, amiben egy fogyatékos gyerek egy nem fogyatékos gyerektől kü-
lönbözik – vélekedett Hartman doktor.
– Vagy egy halott gyerektől.
– Ennek a lehetősége is fennáll.
– Lehet tudni, hogy érte-e sérülés a magzatot?
– Nem láttam sérüléseket – mondta Richard. – A szívverése szabályos, a mozgását is meg lehetett fi-
gyelni.
– Akkor próbáljunk meg időt nyerni!
– Ezen a hétvégén nem vagyok ügyeletben – mondta Richard. – Beth Kramer a parancsnok. Te isme-
red, Will.
– Kitűnő – bólintott.
– Tájékoztatni fogom az esetről, hogy képben legyen, ha neki kellene a szülést levezetnie. Vasárnap éj-
jel már itthon leszek.
– Reméljük, hogy kitartunk addig – vélekedett Teague doktor.
– Megérkezett a testvére – jelentette June Ames –, úgy értem, Jennifer… vagyis Powell doktornő. –
Aggódó pillantást vetett Will Hartmanra. – Kimegy valaki hozzá?
– Majd én – ajánlkozott William Hartman mindenki megrökönyödésére.
Az orvost nagy szaktekintélyként tisztelték. Azt rebesgették róla, hogy a magánélet szó nem létezik a
számára. Bár nagyon értett hozzá, hogyan kell bánni az aggódó hozzátartozókkal, ha tehette, nem szíve-
sen vállalta a rossz hír vivőjének szerepét. De ugyan ki vállalja szívesen?
Nicole gondolatai még mindig Heathernél időztek. Tudta, hogy soha többé nem látja. A jövő hét elején
megtudja majd a halálhírét, és biztosan hall valamit a kisbaba felől is. Eltűnődött, hogy milyen lehet a
nővére.
Richard feladata véget ért.
– Még meg kell mosakodnom – szólt oda halkan Nicole-nak. – Kint találkozunk.
Nicole kisietett a helyiségből, hogy a folyosón megvárja.
Kicsit távolabb, az ablak mellett, amelyen át látni lehetett a fülledt levegőben kókadozó faleveleket és
az alkonyatban lassan szürkülő eget, Hartman doktor állt, és Jennifer Powellhez beszélt. Szívszaggató
látványt nyújtottak, különösen, ha az ember ismerte a beszélgetés tárgyát. Hartman doktor magas férfi
volt, le kellett hajolnia, hogy a törékeny, kistermetű Jennifer Powellhez bizalmasan szólhasson. Fölé ha-
jolt, de nem ért hozzá. Egy félszeg mozdulata elárulta, hogy szívesen a nő vállára tette volna a kezét. Po-
well doktornő láthatóan igyekezett megőrizni önuralmát, és minden bizonnyal nem esett volna rosszul
neki egy vigasztaló baráti kézszorítás.
Richard kilépett az ajtón, és együtt elindultak a lift felé.
– Rosszul tettem, hogy magammal hoztalak. – A férfi vizsgálódó pillantást vetett Nicole-ra. – Nagyon
sajnálom, hogy nem küldtelek haza.
– Nem, jobb, hogy itt voltam veled – felelte a lány – így legalább amikor hívnak, hogy emeld ki a kis-
babát, tudni fogom, miről van szó, és… gondolatban veled lehetek.
– Most ne foglalkozzunk tovább ezzel! Itt az ideje, hogy elinduljunk. Senkinek sem tudunk segíteni
azzal, ha tovább emésztjük magunkat a történtek miatt. Ahogy elkészülök, megyek is érted, rendben?

Forró, nyomasztó volt kint a levegő. Fél órával később Richard khakiszínű sortban és fekete pólóban
csöngetett az ajtón. Nicole is átöltözött, kék hímzett blúzt és fehér sortot viselt. Amikor végre rátértek az
autópályára, Richard a kocsiba épített rádiótelefonon felhívta Beth Kramert. Ismertette az esetet, hogy a
doktornőt ne érje meglepetés, ha hirtelen szükség lenne a közreműködésére. Megejtett még egy gyors
hívást a Fallsview Innbe is, hogy számítsanak a késésükre. De bárhogy is igyekeztek, az egész út alatt
másra sem tudtak gondolni, mint arra a szerencsétlen, összezúzott, fiatal nőre és a benne növekvő új kis
életre.
Hocking Hillsben majdnem olyan meleg és fülledt volt az idő, mint Columbusban.
– Tiszta szerencse, hogy, van légkondi a szobánkban – jegyezte meg Richard, amikor szombaton reg-
gel kiléptek a szállodából, és szinte mellbe vágta őket a forróság.
Az éjszakát, ha ki nem is mondták, arra szánták, hogy megszabaduljanak az elmúlt hét feszültségeitől.
Előző este későn érkeztek, és csak nyolc óra körül mentek le vacsorázni az étterembe. Zöldséglevest
rendeltek, aztán halat, desszertnek meg mogyorófagylaltot. Vacsora után azonnal lefeküdtek, és ha nem is
rögtön, de egy idő után már az igazak álmát aludták.
Elhatározták, hogy most az egyszer igazán kipihenik magukat, reggel mégis mind a ketten korán tal-
pon voltak. Hiába, megszokták, hogy a nap fél hétkor kezdődik. Nicole nem sokat reggelizett, csak zsem-
lét evett lekvárral, Richard viszont valódi amerikai reggelit rendelt rántottával, sült szalonnával és kol-
básszal.
– Ezt nem fogom bevezetni – mondta Richard –, de végül is szabadságon vagyunk.
– Megnyugtató.
– Az, hogy szabadságon vagyunk?
– Az, hogy nem csinálsz ebből szokást. Különösen az ilyen korai órán elfogyasztott kolbászra gondo-
lok. Én látni se bírom. – Nicole hirtelen könnyű szédülést érzett. Egy korty narancslé után azonban el-
múlt, és a lány a következő pillanatban már el is felejtette.
– Tulajdonképpen igazad van. Nagyobb volt az étvágyam, mint amennyire végül jólesett. Na, nézzük,
mit csináljunk! – Richard elővett egy turistatérképet.
Áttanulmányozták a lehetőségeket, és egy meglehetősen nehéz út mellett döntöttek. Talán kicsit túllőt-
tek a célon. Délután négyre, amikor visszaértek a kiindulóponthoz, a Ceder Falls-i vízeséshez, Nicole
teljesen kimerült. Már annak is örült, hogy végre leülhet, és élvezheti, ahogy körülveszi az apró vízcsep-
pekből álló, hűvös fátyol. A folyó felső szakasza erősen megduzzadt az ilyenkor rendszeresen lezúduló
heves zivatarok egyikétől, de a hőség egy jottányit sem enyhült. Még itt, a hegyoldalban is Nicole számá-
ra szokatlanul fülledt volt a levegő.
– Ki vagyok ütve. Azt hittem, hogy a hajnali felhőszakadás hoz egy kis felfrissülést, de nem hozott –
tűnődött Nicole.
– Közép-Ohióban nem szokott. – Richard nevetett. – Mit szólnál egy fagylalthoz? Legurulhatunk a ko-
csival a Vénember Barlangjához. Ott van egy büfé.
– Szívesebben innék egy pohár jéghideg vizet – sóhajtotta Nicole.
Richard tűnődve nézte.
– Jól vagy, Nic? – kérdezte.
– Csak a hátam…
– Vegyél be valamit.
– Nem is tudom…
– A fájdalom kifárasztja az embert – mondta Richard a tapasztalt orvos hanghordozásával –, és a hosz-
szú ideig elviselt fájdalom stresszt okozhat. Vegyél be valamit, az kevésbé terheli a szervezetet. Vannak
gyógyszereim a kocsiban.
– Hát jó – felelte Nicole.
Richard elszaladt a gyógyszerért és vízért. Nicole kiszolgáltatottnak érezte magát – és rögtön fellázadt.
Feltápászkodott, és elindult az ivókút felé. Előbb ért oda, mint Richard, mert a parkoló messzebb volt.
A kútnál egy erősen terhes asszony állt, mellette a kislánya.
– Gyere, Heather, felemellek, akkor eléred – mondta az asszony a gyereknek.
Heathernek hívják azt a fiatal lányt is a Riverbank Klinikán, akit a gépek tartanak életben, és már
semmi esélye a halállal való küzdelmében, jutott eszébe Nicole-nak. És itt egy terhes nő, amilyeneket
tucatszám lát hetente a rendelőben.
– Nincs menekvés – suttogta.
Az asszony megfordult, és ránézett.
– Szörnyű ez a hőség, nincs hová meneküljön az ember – magyarázkodott sietve Nicole.
 Az asszony a gyerekkel kezdett foglalkozni: Heather, hagyd ezt abba, ne rugdoss, a mindenit!
Richard tablettája kiválónak bizonyult. Vacsora után Nicole-nak már nem fájt semmije. Vagy félórát
üldögéltek a hintaszékekben a szálloda kellemes teraszán, aztán felmentek a szobába. Együtt zuhanyoztak
– ez is újdonság volt közöttük. Richard olyan odaadással szappanozta Nicole-t, aminek vajmi kevés köze
lehetett a tisztálkodáshoz. Legalábbis a legnagyobb figyelmet azoknak a testrészeinek szentelte, amelyek
különösebben nem lettek porosak a gyalogtúrától.
Nicole örömmel viszonozta Richard gyengédségeit, nagy élvezettel érintette meg a víztől és szappantól
síkos, férfiasan szőrös testet. Aztán összeölelkeztek, és megcsókolták egymást. Ritkán esett ilyen jól a
csókolózás, mint itt, az arcukba ömlő víz alatt.
A zuhany után folytatódott a becézgetés és a játék. Végül, mint a gyerekek kergetőztek a szobában,
majd kifulladva a széles franciaágyra zuhantak. Varázslatos szeretkezés következett. Talán azért, mert
először töltöttek együtt másfél napot, az éjszakát is beleértve.
Nicole könnyűnek, boldognak érezte magát. És mégis, alig egy óra múltán egy egészen furcsa, teljesen
életszerű, minden porcikáját átjáró álom zuhant rá, amely – úgy tűnt – soha nem ér véget. Amikor másnap
reggel felébredt, és maga mellett érezte Richard testét, az álom oly hirtelen semmivé vált, mint a délibáb
játéka a nyári hőségben olvadozó aszfalt felett. Csak egy kis különös, tompa emlék kísértett a tudata alatt.
Későn mentek le a reggelihez. Aztán átvették a fenséges fogásokból összeállított piknikes kosarat,
amelyet a konyhán rendeltek, és nekivágtak egy jóval kényelmesebb kirándulásnak. A Cantwell Cliffs
környékét tűzték ki úti célul.
Amikor felértek a kellemesen hűvös csúcsok közelébe, Nicole újból meglátta a terhes asszonyt, akivel
előző nap is találkozott az ivókútnál.
Ekkor villámcsapásszerűen hirtelen visszaemlékezett, mit álmodott az éjjel: saját magát látta, amint el-
nehezülve, tekintélyes körfogattal és reszkető lábakkal járkált fel s alá, nagyjából ugyanebben az állapot-
ban, mint ez a nő. És mégis boldognak érezte magát.
Mintha hályog hullott volna le a szeméről… a bágyadtság, a szédülés, az álom. Hirtelen minden meg-
értett… Terhes!

8. FEJEZET
– Minden rendben, Nic?
– Hát persze. Csak melegem van egy kicsit.
– Tényleg nagy a hőség – helyeselt Richard. – Biztosan megint vihar lesz.
Ezzel elsétált, hogy közelebbről is megnézze magának a szirtet.
Nicole tovább töprenghetett szörnyű sejtelme felől.
Terhes! Ez nem lehet igaz! Mindig gondosan ügyelt a védekezésre, bár tudta, nincs százszázalékos biz-
tonság. Ugyanakkor nem korai-e még pánikba esni? Még csak kétnapos a késése. De az az álom mintha a
teste akart volna közölni vele valamit. És a többi tünet: a szédülés, a fáradtság, ahogy a melle feszül időn-
ként.
Terhes vagyok, – állapította meg. Semmi értelme, hogy becsapja magát. Richard kétségbe lesz esve.
Nicole képtelen volt tisztán gondolkodni. Mi lesz ebből? Csak nem kívánná tőle Richard, hogy szakít-
sa meg a terhességét? Mert arra sosem lenne képes. Mikor születne meg a baba? Egy egyszerű, gyakorla-
tias módszer segítségével Nicole kiszámolta: az utolsó menstruáció első napja, plusz hét nap, plusz kilenc
hónap. Március közepe táján, pontosan akkor, amikor véget ér a cseremegállapodása Barbara Zelinskyvel,
és vissza kell térnie Ausztráliába.
Képtelenség. Richard nem tűrné, hogy addig maradjon, amíg az egész világ látja, hogy neki nő a hasa.
Sőt lehet, hogy azt hinné, minden, amit a szabadságról és a kötetlenségről szavalt neki, merő porhintés
volt az első pillanattól kezdve azért, hogy számára a klasszikus csapdát előkészítse. Micsoda szörnyű,
nevetséges, esztelen gondolat!
El kell tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet! Egyszerűen nincs más megoldás.
Mintha megérzett volna valamit, Richard visszatért Nicole-hoz.
– Mi bajod, Nic? – kérdezte. Kezét a vállára tette, és gyengéden homlokon csókolta. – Látszik, hogy
egész máshol jár az eszed, és olyan siralmasan nézel ki, hogy az ember szíve megesik rajtad. Nekem
megmondhatod, mi bánt, remélem, tudok segíteni.
 Nicole elnézett mellette, aztán lesütötte a szemét. Furcsa, éppen, mert a férfi ilyen kedves volt, nem
tudta kíméletesebben közölni vele a hírt.
– Sajnálom, Richard – mondta –, ez tényleg borzasztó. Azt fogod gondolni, hogy bár sose találkoztál
volna velem. Ma reggel óta majdnem biztos vagyok benne, hogy gyereket várok.
A vállán nyugvó kezek úgy nehezedtek rá, mint két kődarab. Aztán Richard elengedte, és hátralépett.
– És mitől vagy ebben olyan biztos?
Nicole a lehető legtárgyilagosabban leírta az észlelt tüneteket. Hirtelen úgy érezte magát, mintha be-
tegként ülne az orvos előtt a rendelőben. Végül Richard is ugyanilyen, szinte hivatalos hangon szólalt
meg: – Lehetséges. És mióta gyanakszol?
– Alig egy órája. Richard, annyira sajnálom! – Nicole csak egy pillanatra mert a szikrázó szempárba
nézni, aztán újra a saját nyugtalan kezeit bámulta. – Nehogy azt hidd, hogy szándékosan tettem, nekem
legalább olyan borzalmas, mint neked.
– Tényleg? – Richard színtelen hangja semmit nem árult el az érzéseiből.
– Kérlek, hidd el nekem! Egyáltalán nem állt szándékomban – mondta Nicole könyörögve. – Soha nem
vetemednék ilyesmire, bármilyen irányba is akarnám terelni a kapcsolatunkat. – Érezte, ahogy egy izzad-
ságcsepp lassan végigfut a nyakán. A levegő mintha megdermedt volna közöttük.
– Pontosan az ilyen dolgokkal lehet azt egészen más irányba terelni – jegyezte meg szárazon Richard.
– Nem! – Nicole kétségbeesett. – Tudtam, hogy erre fogsz gondolni. Semmit nem kérek tőled. Visz-
szamegyek Ausztráliába, és ott szülöm meg.
– És ha megoldanánk valahogy a terhesség megszakítását? A mi rendelőnk ilyesmit nem végez, tudod
jól, de néha fordulnak hozzánk ilyen kéréssel, és…
– Nem! – vágott közbe Nicole. Hideg futott végig a hátán. – Ez már túl sok, Richard. Hogy tudod ilyen
közönyösen fontolgatni, hogy…
– Nem vagyok közönyös, megpróbálok segíteni. – Továbbra is ugyanolyan fegyelmezetten, színtelenül
beszélt. Az arcán egy izom se rándult. – Nic, én azt szeretném, ha te… ha megmondanád, te mit akarsz.
– Meg akarom tartani a gyereket.
– Jól megfontoltad?
– Nem, még semmit se gondoltam át. – Nicole elhúzódott. – De így tartom helyesnek… – mondta pa-
naszos hangon. Végre felnézett, és megrémült a férfi látványától.
Richard járkálni kezdett. Krétafehér arcában szinte égtek sötét szemei. Máskor érzékien telt ajkát olyan
szorosan préselte össze, hogy a vékony vonal szinte sebhelynek látszott. Emberfeletti erőre lehetett szük-
sége, hogy uralkodni tudjon magán. Mire Nicole összeszedte a bátorságát, hogy tovább beszéljen, már
elfelejtette, mit is akart mondani.
– Itt nem arról van szó, hogy mit minek tartasz – mondta végül.
Most már némi indulat is érezhető volt a hangjában, mégpedig a keserűség. – Talán mielőtt tovább kí-
noznánk magunkat, mindenekelőtt el kellene végeznünk egy terhességi tesztet. Hiszen csak két nap a ké-
sés.
– Valóban – ismerte be bátortalanul Nicole.
Pontosan tudta, mi lesz a teszt eredménye. Vajon csak az orvosok vagy általában a férfiak mániája,
hogy kizárólag azt hiszik el, aminek az egyértelmű bizonyítékát a kezükben tartják? – tűnődött.
– Mindenesetre lassan indulhatunk is hazafelé. – Richard aggodalmas pillantást vetett a lassan gyüle-
kező nehéz, sötét felhők felé. – Útközben a kocsiban majd bekapjuk, amit csomagoltattunk. Egyenesen
bemegyünk a rendelőbe, hogy elvégezzük a vizsgálatot.
– Tőlem… De nem a rendelőben – tette hozzá gyorsan Nicole. – Te szoktad mondani, hogy a két dol-
got szigorúan el kell választani egymástól. És valószínűleg Kramer doktornővel is összefutnánk.
– Jó. Akkor megvesszük a teszthez szükséges dolgokat útközben egy szupermarketban.
Így tehát a kocsiban ettek. Amilyen hangulatban voltak, a szálló konyháján készült finomságok helyett
akár ragacsos burgonyaszirom is lehetett volna a papírzacskókban, ők nem vették volna észre a különbsé-
get. Az előre jelzett zivatar menetrendszerűen jelentkezett. Először a nyugati égbolton gyülekeztek az
ólomszürke felhők. A front gyorsan közeledett. Ők nem szóltak egymáshoz. A távolság és a feszültség
közöttük legalább annyira érezhető volt, mint a vihar előszele. Csak most, amikor már minden megválto-
zott, jött rá valójában Nicole, milyen erős kötelék fűzte őket össze.
 Nem bírom elviselni, – gondolta, amikor némán és egymástól fényévnyi távolságra ültek egymás mel-
lett. Csak egy ütődött gondolhatja, hogy egy úgynevezett laza kapcsolatból valami jobb sülhet ki, mint a
Colin-féle jegyességből. Hiszen ez sokkal rosszabb!
A vihar pontosan a fejük fölött tombolt, amikor a North Broadway sarkán behajtottak egy szupermar-
ket parkolójába. Richard épp a kocsi ajtaját akarta kinyitni, amikor Nicole rászólt: – Majd én megveszem.
– Ne butáskodj, Nic!
De a lány nem törődött vele. Felkapta a táskáját, és kiszállt, meg se hallotta Richard tiltakozását. Előre
világossá akarta tenni a férfi számára, hogy neki semmi köze az egészhez. Első lépésként maga vásárolja
meg magának a terhességi teszt kellékeit.
Néhány perc múlva megálltak Nicole otthona előtt. Amíg az ajtóhoz értek, egyetlen szót sem váltották.
– Itt fogok várni a verandán – mondta ekkor Richard.
Nicole némán bólintott. Bement, az utazótáskát a nappali közepére dobta, és egyenesen elindult felfelé
a fürdőszobába. Hallotta a szél süvítését a háztető fölött. Teljesen képtelen módon az jutott az eszébe,
hogy így megy fel a vérpad lépcsőin a halálraítélt.
A teszt nem vett sok időt igénybe. Pontosan úgy végezte el, mint a rendelőben. A várakozási idő alatt
kiment a helyiségből. Nem volt kedve ott ülni és bámulni, hogy elszíneződik-e a csík. Egy perc alatt elké-
szül az eredmény. Lassan számolta a másodperceket, aztán reszkető lábbal lépett be a fürdőszobába.
Negatív! Az eredmény nem is lehetne negatívabb, a csíkok hófehérek maradtak. Minden rendbe jön…
Lerohant a lépcsőn, ki az ajtón.
Észre sem vette, hogy közben eleredt az eső. Richard a hintaágyon ült a verandán. Amikor meglátta
Nicole arcán a boldog mosolyt, egy ugrással mellette termett és a karjába kapta.
– Nic! Ó, Nic! Valósággal ragyogsz… Ez azt jelenti, hogy…
Nicole sűrűn bólogatott.
– Negatív! Minden rendben. El sem tudod képzelni, mekkora kő esett le a szívemről. Bőgni tudnék az
örömtől. Nem kellett volna az egész napot végigizgulnod. Ott maradhattunk volna Hocking Hillsben, és
még a vihar előtt megtarthattuk volna a pikniket. Mindent elrontottam. Annyira sajnálom.
Míg Nicole-ból dőlt a szó, Richard lassan hátrálni kezdett. Összeszűkült szemmel mérte végig Nicole-
t.
– Istenem, Nic! Mekkorát csalódtam benned! Épp arra gondoltam, hogy kezdelek megérteni, talán job-
ban, mint te önmagadat. Micsoda tévedés! Ha ettől az esettől sem jön meg az eszed, és nem fogod fel,
hogy neked is kell, hogy érzéseid legyenek, ha valóban annyira biztos vagy abban, hogy te mit akarsz,
hogy egy centit sem vagy hajlandó engedni… akkor csak annyit mondhatok: gratulálok. De nekem a hi-
deg futkároz a hátamon tőled.
Nicole látta, hogy Richard karja valóban lúdbőrzik. Bizonyára a hideg esőtől, amelyet a szélrohamok
időről időre besöpörtek a verandatető alá. A levegő hirtelen lehűlt. Nicole nyomorultul érezte magát.
Nyilvánvaló, hogy tökéletesen hamis képet alkotott magának Richardról. Most sem érti teljesen, hogy
mi a baja. Richardnak pedig kisebb dolga is nagyobb annál, mintsem felvilágosítsa. Sőt szótlanul elfor-
dult, és már indult is.
– Várj, Richard!
A férfi visszanézett a veranda lépcsőjéről. Bőrig ázott, inge a testéhez tapadt.
– Minek?
– Beszéljük meg…
– Nincs mit megbeszélnünk. Elpazaroltam az idődet, Nic, te meg az enyémet. Valószínűleg én vagyok
a hibás. Nem lett volna szabad bebeszélnem magamnak, hogy megértelek, hogy jobban tudom, mire van
igazán szükséged, mint te magad.
– Komolyan azt gondoltad, hogy nekem egy gyerekre van szükségem? – kiáltotta utána Nicole. – Én…
én ezt képtelen vagyok felfogni. – Nem lehetett tudni, hogy az eső kopogása és a szél süvítése közepette
Richard hallotta-e a szavait.
Ebben a pillanatban megszólaltak a tornádóveszélyt jelző szirénák.
Richard ezzel sem törődött, beült a kocsijába és elhajtott. Nicole szinte bénultan maradt a verandán.
Bámulta a vihart, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a forgószél elragadhatja.
Amikor egy óra múlva a szél alábbhagyott, némileg magához tért, és visszament a házba. A fürdőszo-
bában ledobta magáról átázott ruháit, és megállapította, hogy megjött a menstruációja.
 Túl későn. Ha tegnap történt volna, akkor nem vitatkoztak volna össze a terhességről. Eszébe jutott,
amit Darla Hogan mondott a foglalkozási betegségek kapcsán arról, hogy milyen sűrűn véli felfedezni
magán a terhesség jeleit. Ez is későn ötlött az eszébe. Richard már elment…
Szerelmes vagyok, – döbbent rá Nicole.
Teljesen egyértelmű volt, hogy szerelmes. A kanapéra dőlt, és keserves zokogásban tört ki. Szereti Ri-
chardot, ez annyira nyilvánvaló. Hogy lehet, hogy nem jött rá már hetekkel ezelőtt?
Hát persze! Mintha egy hatalmas fényreklám villódzott volna a fejük fölött egész idő alatt: Semmi kö-
töttség! És ez annyira elvakította, hogy nem figyelt a valódi érzéseire. Egyszerűen csak élvezte Richard
társaságát, a közelségét, a szexet, és nem vette észre, hogy közöttük titokban valami fejlődött, növekedett.
Soha nem jutott volna eszébe, hogy ez a szerelem. Azután, amit Colinnal átélt, a szerelem számára főként
korlátokat, kisajátítást és birtoklási vágyat jelentett.
Ha Richard ilyen szándékkal közeledett volna hozzá, ha bármilyen módon kísérletet tett volna arra,
hogy az életét a magáéhoz kösse, biztos, hogy ő sikoltozva elfut előle, és a közelébe se engedi. Így vi-
szont, hogy a férfi éreztette, szívesen lemond minden kötöttségről, biztonságban érezte magát mellette.
Elpazaroltam az idődet, te meg az enyémet – mondta Richard. De akkor miért borult ki ennyire, ami-
kor meghallotta, hogy a teszt eredménye negatív? Annyira önhitt lenne, hogy elvárta volna tőle, örüljön
egy tőle származó utódnak, mint kapcsolatuk maradandó emlékének, akiről a férfinak később nem kell
gondoskodnia?
– Miattad nem akartam gyereket, Richard Gilbert – mondta ki hangosan Nicole.

– Halló!
– Richard, te vagy?
– Igen – felelte kelletlenül Richard Gilbert. A hangja élénk volt, mégis hallatszott rajta az, hogy na-
gyon fáradt. Will Hartman hívta. Richard felült a fekete bőrkanapén, amelyen mostanáig hevert, és a
mennyezetet nézte. – Mi történt, Will?
– Rosszabbodott a balesetes betegünk állapota. A magzat szívverése is lassulni kezd. Jó lenne, ha be-
jönnél.
– Máris indulok.
– Előkészítettük a császármetszést. Borzasztó ez a hétvége.
De még mennyire, és nem csak a kórházban, – gondolta Richard.
Heather Powell tragédiájának elkerülhetetlen vége, még ha kegyetlenül hangzik is, szinte megváltás-
nak tűnt: egyrészt Heather Powellnak, hiszen az ő sorsa már rég megpecsételődött, másrészt neki, mert
most nem kell itt gunnyasztania, és értelmetlenül újra meg újra átgondolni, ami közte és Nicole között
történt.
Gyorsan felöltözött, és elsietett. Néhány perc múlva a műtő ajtajában állt, ahol már várták. Természe-
tesen Will Hartman is ott volt, s mellette várakozott egy egész kis csapat a gyerekgyógyászat intenzív
részlegéről. Ők gondoskodnak majd a koraszülöttről, feltéve, ha ez a kicsiny kis élet kitart odáig.
Ott volt még egy fiatal, sötét hajú nő is, szinte fekete karikákkal a szeme alatt. Ismerősnek tetszett az
arca Richardnak. Will Hartman elkapta kérdő pillantását, és félrevonta.
– Powell doktornő, a beteg nővére. Szeretne jelen lenni, de megmondtam neki, hogy erről csak te
dönthetsz – mondta Will. – Egész hétvégén el se mozdult a húga mellől.
– Semmi kifogásom. Gondolod, hogy tisztában van a helyzettel?
– Igen.
Mindketten a nő felé néztek. Szorosan a műtőasztalon fekvő alak mellett állt, akit már csak a gépek
tartottak életben. Valamit suttogott neki. Talán elbúcsúzott? Nem hallották, mit mond.
– Heather Powell egész életében sok gondot-bajt okozott – folytatta Will Hartman. – A nővére elmon-
dott nekem néhány dolgot. Drog, prostitúció, a szüleit is meglopta. Amikor kiderült, hogy terhes, kicsit
visszafogta magát. De Powell doktornő szerint egyáltalán nem biztos, hogy kitartott volna.
Richard nem vesztegette az időt. Az adott körülmények között a műtét tisztán technikai kérdés volt. Az
egyetlen feladat a gyereket gyorsan és kíméletesen kiemelni, hogy a szüléskor a lehető legkisebb megráz-
kódtatás érje. Az ilyen esetekben, amikor éppen csak fennáll az életképesség, a koponyát érő legcseké-
lyebb nyomás is tragikus bevérzéseket okozhat, és egy gondatlan mozdulattól a végtagok súlyosan sérül-
hetnek.
 A koraszülöttek ellátásával foglalkozó orvoscsoport vette át a gyereket. Megvizsgálták, bekötötték az
infúziókat, és mielőtt a lélegeztetőtubust bevezették volna, mindannyiuk legnagyobb meglepetésére az
apró lény tisztán, szinte erőteljesen felsírt. Richard ebbe már nem avatkozott bele. Nekilátott, hogy gon-
dosan bezárja és ellássa a vágást, holott jól tudta, hogy orvosi szempontból ennek a munkának már nincs
jelentősége. Mégis úgy érezte, hogy ennek a nőnek a halálban is joga van a méltó bánásmódra.
Kislány volt az újszülött, Richard helyesen tippelt az ultrahangos vizsgálatot követően. Most már pon-
tosan meg lehetett állapítani, hogy még néhány nap hiányzott, hogy a feltételezett huszonöt hetet betöltse.
Ennek ellenére úgy tűnt, hogy jobbak a túlélési esélyei, mint gondolták volna. De ami a továbbiakat illeti,
még hosszú, keserves út állt a kicsi előtt.
Mire Richard befejezte a műtétet, a gyerekgyógyászok már elvitték magukkal az újszülöttet. Ahhoz,
hogy a gépeket ki lehessen kapcsolni, meg kellett várni Teague doktor érkezését, mert csak ő adhatott erre
engedélyt. Richard megfordult, s éppen a kesztyűjét húzta le, amikor Jennifer Powellre esett a tekintete. A
feszültség és a teljes kimerültség jelei még nyilvánvalóbbak voltak az arcán, mégis nyugodt és fegyelme-
zett benyomást keltett.
Az ajtónál érte utol Richardot.
– Köszönöm – mondta.
– Sajnos, nem sokat tudtam tenni…
– Úgy értem, köszönöm, hogy tisztelettel bánt vele. A húgomnak nem volt könnyű élete. Soha nem fe-
lejtem el, hogy ön megőrizte kevés maradék méltóságát, örülök, hogy ön végezte a műtétet. Így minden-
nek ellenére Teresa Mary jól rajtolt. Mindent megteszek, hogy továbbra is jók legyenek az esélyei.
– Szeretném majd tudni, hogy fejlődik – mondta Richard.
– Tájékoztatni fogom. Teresának anyatejre lesz szüksége.
– Van egy ismertetőnk a koraszülöttek táplálásáról.
– Anyatejet kell kapnia – mondta nyomatékosan a törékeny, sötét hajú nő. – A legjobb lenne, ha talál-
hatnék egy olyan anyát, akinek szintén koraszülöttje van. Esetleg tud ilyen asszonyról, aki hajlandó lenne
valamennyi anyatejet átadni?
– Utána fogok nézni. Biztosan kitalálok valamit.
– Köszönöm. Nem sürgős. Most még csak infúziókat fog kapni. – A sápadt arcon, amelyről mindenek
ellenére sugárzott az elszántság és a bizakodás, mosoly futott át. Jennifer Powellban fel sem merült a le-
hetőség, hogy csepp unokahúga esetleg nem marad életben. És mivel a műtő közben kiürült és elcsende-
sedett, visszament a testvéréhez, hogy utoljára, szavak nélkül búcsút vegyen tőle.

Hazafelé menet Richard arra gondolt, hogy a hivatása néha valóban túl sokat kíván tőle. És ha ehhez
járulnak még magánéletének a katasztrófái is, mint ezen a hétvégén… Talán az a helyes, ha az ember a
hivatásával lép házasságra. Nem állt messze attól, hogy Will Hartman példáját kövesse.
Szerdán este Nicole és Richard véletlenül összefutott a Mill Run Klubban. Három nap telt el az óta a
viharos vasárnap óta, három hosszú napon keresztül kellett egymást elviselniük a rendelőben.
Amennyire a munkájuk ezt lehetővé tette, Richard igyekezett távol tartani magát Nicole-tól. Került
minden helyzetet, amely a legcsekélyebb alkalmat nyújtotta volna Nicole-nak, hogy vele akár egy pillana-
tig is négyszemközt beszélhessen. De most nem térhetett ki előle.
– Richard, beszélnünk kell egymással – mondta Nicole a medence peremén állva a férfinak, aki erre
abbahagyta a tempózást.
– Hogyhogy kell? – érdeklődött Richard pimaszul.
– Jó, jó – visszakozott Nicole. – Nekem kell beszélnem veled.
– Persze, most rögtön.
– Bejelenthetem magam a rendelésedre is. Talán szorítasz nekem is egy kis időt – felelte Nicole élesen.
– Rendben. – Richard felhúzta magát a medence szélére és kiugrott. Nicole-ra nézett, aztán összerán-
colta a szemöldökét. – Te fázol. Törülközz meg!
Nicole megvonta a vállát, s a holmijai felé nézett, amelyeket egy széken hagyott.
– Vagy átmehetünk a sugármasszázsfürdőbe, ott alig van most valaki. Nyugodtan beszélhetünk, te pe-
dig felmelegedhetsz egy kicsit.
Nicole követte a férfit a klub parkján keresztül. A medencében kényelmesen elhelyezkedett a bugybo-
rékoló vízben kialakított egyik kőülőkén, Richard pedig vele szemben foglalt helyet. A férfi tartotta a
távolságot, amitől Nicole kis szúrást érzett a szívében.
 – Tehát mi a mondanivalód? – szólalt meg Richard némi várakozás után.
– Jaj, Richard, ne beszélj így velem! – fakadt ki Nicole. – Nem küldhetsz el csak így, anélkül hogy a
legcsekélyebb kísérletet tennénk a dolgok tisztázására. Ez egyszerűen… nem jogos. – Érezte, hogy a
szeme könnybe lábad, de nem akart sírni. Semmi kedve nem volt a visszautasított szerető szerepét elját-
szani, bár természetesen annak érezte magát. – Ezt egyszerűen nem teheted – fűzte hozzá. Arcvonásai
szinte megkövültek az erőfeszítéstől, nehogy zokogni kezdjen.
– Azt hiszem, tévedsz – felelte hidegen Richard. – Természetesen megtehetem. Éppen ez a szép az ál-
talunk kötött megállapodásban. Semmi kötöttség, semmi kötelezettség, nem emlékszel? Ez azt jelenti,
hogy bármelyikünk bármikor ennek az ügynek… – pattintott az ujjával – …véget vethet, amikor csak
akarja. Én pontosan ezt akarom. Az összes vég nélküli magyarázkodás, békekötés, kompromisszum, ki-
békülés és így tovább, amelyek a szokásos kapcsolatokat annyira… annyira…
– Fárasztóvá teszik? – segítette ki Nicole rezzenéstelen arccal.
– Úgy van… fárasztóvá teszik, elmaradnak. Te ezzel az első pillanattól kezdve egyetértettél, magad se
akartad másként. Kérlek, ne próbáld a szabályokat az utolsó pillanatban módosítani, Nic.
– Ne hívj így többé!
– Azt hittem, így szereted.
– Szerettem, amikor még valami mást is jelentett, de most már ez is mindegy. – Kis időre volt szüksé-
ge, hogy összeszedje magát. – Jól van – mondta végül teljes nyugalommal –, valószínűleg igazad van.
Valójában végtelenül nyomorultul érezte magát.
Lépteket hallott, aztán feltűnt egy férfi, akinek egészségtelen arcszíne a napozóágy túlzott használatá-
ról árulkodott. Fürdőnadrágját bizonyosan igen szexisnek gondolta, Nicole azonban visszataszítónak ta-
lálta. Az idegen egy pillanatig habozott, hogy közelebb lépjen-e, de mivel Nicole és Richard kitartóan
hallgatott, arra a következtetésre jutott, hogy nem ismerik egymást, tehát nem zavar. Barátságos vigyorral
ült le Nicole mellé.
– Kellemes esténk van, igaz? – jegyezte meg.
Nicole nem szólt semmit.
– Azt hiszem, még nem láttam itt magát.
– Nem kedvelem a sugármasszázst – felelte tartózkodóan Nicole.
– Akkor sokat vesztett a sugármasszázs.
Richard felemelkedett és a lépcső felé indult.
– Én megyek is – morogta. Nem nézett Nicole-ra.
– Richard, várj…
De a férfi már távolodott.
– Kellemes szórakozást mindkettőtöknek! – szólt vissza, aztán eltűnt.
– Micsoda alak! – mondta az ismeretlen, és kissé közelebb csúszott Nicole-hoz. Meg volt győződve,
hogy a vetélytársát kiütötte a nyeregből, és mint a csatában győztes pulykakakas, most ellejtheti a párzás
rituális táncát. Nicole rá sem hederített. Néhány pillanatig várt, aztán elnézést kérve felkapta a törölköző-
jét, és a menekülést választotta. Az öltöző felé sietve emberfeletti erővel megállta, hogy ne nézzen körül,
merre lehet Richard.

9. FEJEZET
Tehát ennyi. Ugyanolyan hirtelen és váratlanul, ahogy elkezdődött, vége is lett, csak valami fájdalmas
üresség maradt utána. Nicole esténként órák hosszat gubbasztott egyedül a házban, és töprengett.
Egy ilyen estén Barbara Zelinsky telefonált. Nagyon fel volt dobva, lelkendezve adta tudtul: – Gary és
én összeházasodunk, Nicole. Hát nem hihetetlen?
Annyira hihetetlennek a lány azért nem találta. Aztán következett, ami természetesen várható volt: –
Semmi baj, ha nem tudod rögtön megváltoztatni a terveidet nyugtatta meg Babs. – Tudunk várni egy ki-
csit. – Nicole már gyanította, mire akar kilyukadni Babs. És valóban…
– Ugyanakkor – csevegett tovább Babs – egyszerűen csodálatos lenne, ha hamarosan odarepülhetnék,
hogy eladhassam a házat. Szeptemberben még megjárja. Később, amikor már hidegebbre fordul az idő,
nincs megfelelő piac, azt pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy áron alul adjam el.
– Úgy érted, hogy…
 – Nem, dehogy. Csak ahogy neked leginkább megfelel. Ha akarod, kitöltheted az egész évet. Bárme-
lyik sarkon találsz magadnak lakást. És ha ez számodra anyagi nehézségeket okozna, Gary és én szívesen
kisegítünk. A másik lehetőség, hogy szeptemberig vagy októberig maradsz, aztán hazajössz. Akkor még
két-három hónapod lenne ott. És Gilbert doktornak is lenne elég ideje, hogy találjon magának egy új asz-
szisztensnőt. Te meg itt visszakapnád a régi munkahelyedet, én úgysem dolgozom tovább. Talán Gary és
én megkíséreljük azt az őrültséget, hogy összehozzunk magunknak egy gyereket.
– Igen, persze. Ahogy akarod. Majd keresek magamnak egy lakást.
Nicole teljesen össze volt zavarodva. – Viszont azt be is kellene rendeznem – gondolkodott hangosan.
– Itt nincs egy szál bútorom sem…
– Tulajdonképpen mi arra számítottunk, hogy hamarosan hazajössz. – Babs ezt szinte kész tényként
közölte. – Persze, ahogy mondtam, nyugodtan maradhatsz márciusig. Elméletben az eladással várhatok
márciusig is – kis ideig habozott –, kivéve, ha közben teherbe esem.
– Nekem ezt nyugodtan át kell gondolnom. – Végre Nicole is szóhoz jutott. – Ha nincs kifogásod elle-
ne, néhány napon belül tudatom veled, hogyan döntöttem.
– Természetesen, fontold csak meg! – Barbara semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy szerinte az
ajánlata több mint nagylelkű. A saját szemszögéből nézve valószínűleg így is volt. Hogyan várhatna az
ember türelmet valakitől, aki éppen most lett szerelmes?
Nicole nem látott más lehetőséget, mint a szeptemberi hazautazást, ahogy Babs is akarta. Ezt diktálta a
józan ész. Egyre nehezebben viselte el, hogy Richarddal nap mint nap találkozik a rendelőben. A meleg-
ség, amelyet régebben a közelében érzett, fájdalmas vágyakozássá változott, amitől a torka is elszorult, és
naponta többször is közel állt hozzá, hogy hangosan zokogni kezdjen. Richard maga volt a testet öltött
tartózkodás. Úgy látszott, hogy számára az egésznek nincs sok jelentősége.
– Heather Powell kisbabájának eddig sikerült – mondta péntek délelőtt hivatalos hangon Nicole-nak. –
Itt az ideje, hogy keressünk egy asszonyt, akinek mostanában koraszülése volt, és hajlandó lenne megosz-
tani a tejét. Megígértem Jennifer Powellnak, hogy segítek, de eddig senkit sem találtam. Esetleg érdek-
lődhetnél te is. – Ezzel el is fordult. Egy pillantásra, egy mosolyra sem méltatta…
Még egy hete sincs, hogy minden egészen más volt. Főként meleg, érzéki mosolya, amelyet Nicole
számára tartogatott… Ha kiment a helyiségből, ott maradt a mosolya, mint az Alice Csodaországban a
macskáé. Most pedig, ha kiment, jeges légvonat csapta meg a lány arcát.
Nicole még aznap beszámolt Richardnak arról, hogy többszöri próbálkozás után sem sikerült megfele-
lő segítséget találnia. Richard rezzenéstelen arccal hallgatta.
– Itt a szám, amelyet Jennifer Powelltól kaptam – mondta. – Azt hiszem, egy motelban szállt meg.
Kérlek, hívd fel, és közöld vele, hogy mindent megtettünk, de sajnos nem jártunk sikerrel.
– Ez nem tartozik a munkakörünkbe – kockáztatta meg Nicole.
– Tekintsd ezt kollégák közti baráti szívességnek – felelte hűvösen Richard. – Powell doktornő min-
dent elkövet azért, hogy a gyerek megmaradjon, és a kísérő körülmények is meglehetősen tragikusak vol-
tak. Úgy éreztem, megérdemli a segítséget.
– Nem kell magyarázkodnod, Richard.
– Valóban nincs miért magyarázkodnom – morogta a férfi.
Nicole távozott. Még a legmindennapibb dolgokról sem tudtak a munka során úgy szót váltani, hogy
közben ne sértegették volna egymást.
Később, amikor Nicole talált egy kis időt, felhívta a motelt, ahol Jennifer Powell lakott. Kérte, hogy
kapcsolják a szobáját, de senki sem válaszolt. Nicole egy kissé zavaros üzenetet hagyott számára a portán,
de a munkaidő végéig Powell doktornő nem hívta vissza.

Eljött a hétvége, és nagyon soká tartott. Szombaton este Nicole felhívta Barbarát, hogy közölje vele el-
határozását: szeptemberben hazautazik.
– Teljesen igazad volt – mondta könnyedén –, a legfontosabb tapasztalatokra, azt hiszem, már szert tet-
tem itt… – Barbarának sejtelme sem volt a mondat mélyebb jelentéséről.
Hétfőn Richard nem volt a rendelőben, egy szemináriumon vett részt az Ohiói Állami Kórházban.
Nicole kapta meg a számára szokatlan feladatot, a telefonügyeletet. Háromnegyed tíz körül érkezett egy
hívás, amelyről azonnal tudta, hogy a teljes riadókészültségre szükség lesz.
 Kathy Solway telefonált. A tíz héttel ezelőtti kezdődő fájásainak nem lett következményük, mert
Kathy nagyon komolyan vette az elrendelt ágynyugalmat. Most a harminckettedik hétben volt, és – még
mindig túl korán – ismét megindultak a fájások.
– Szörnyen fáj! – Hallotta Nicole az asszony elkínzott hangját a telefonban. – Sajnos, elkövettem egy
könnyelműséget. Mike szülei jönnek este látogatóba, és nem akartam, hogy lássák a rendetlenséget. Buta-
ság volt tőlem.
– Azért nem kell kétségbeesni – nyugtatta Nicole. – Pontosan milyen fájdalmakat érez? Mint annak
idején?
– Nem, ezek sokkal erősebbek. És az utolsó három pontosan négypercenként jött. Eleinte nem vettem
komolyan az egészet. Bárcsak jobban odafigyeltem volna. Én csak az ágyneműt akartam eltenni. Lehajol-
tam, hogy kihúzzam a fiókot, akkor történt.
– Az lenne a legjobb, ha bejönne. Mike otthon van?
– Nem, de már felhívtam a munkahelyén, hamarosan hazaér.
– Mihelyt megérkezik, azonnal jöjjenek.
– A rendelőbe?
– Inkább a szülészetre, Kathy.
– Jaj, ne!
– Ez nem jelenti azt, hogy biztosan itt a baba. Még sok minden van, amivel próbálkozhatunk… – Per-
sze amit Kathy mondott a fájdalmairól, nem volt túl biztató. És még egy kellemetlen hírt is a tudtára kel-
lett adnia. – Gilbert doktor ma nincs bent. Turabian doktor helyettesíti. Ismeri?
– Nem.
– Nagyon jó orvos.
Persze hogy jó, különben nem dolgozna a rendelőben. Ám Kathy Solway számára mégiscsak idegen
volt, ami egy okkal többet jelentett a csüggedésre. Nicole igyekezett lelket önteni belé. Ahogy Kathy le-
tette a telefont, Nicole azonnal értesítette a szülészetet, és Turabian doktort is tájékoztatta a helyzetről.
Turabian doktor bólintott.
– Esetleg egy infúzióval megállíthatjuk – mondta nem sok meggyőződéssel. – Valószínűleg azonban
magának lesz igaza. Már túlságosan előrehaladott állapotban van a folyamat.
Így is volt. Kathy Solway negyed egykor egy kisfiúnak adott életet.
Andrew-t azonnal átvitték a gyerekosztály koraszülött-részlegére.
– Istenem, mi minden nem történhet! – sóhajtott fel Elaine Bridgman, amikor értesült a történtekről.
Éppen a laborban jelent meg kerekes kocsijával.
– Hát igen, de a legtöbb esetben végül minden elrendeződik – jelentette ki meggyőződéssel Nicole. –
Nehogy ezen emészd magad! Mi okod lenne az aggodalomra?
– Ahogy közeledik az idő, kezdek egy kicsit ideges lenni – vallotta be Elaine. – És Caitlin már nem vá-
rat magára soká. A harmincnyolcadik hétben vagyok. – Az utolsó ultrahangos vizsgálatnál Paul és Elaine
mégis megkérdezte a magzat nemét. Amikor megtudták, hogy kislány, a Caitlin nevet választották számá-
ra. – De nem azért jöttem, hogy sopánkodjam. Jobban mondva, nem csak azért. – Elaine kellemes hangján
felnevetett. – Ki tudod silabizálni ezen a levélen az aláírást, vagy esetleg megfejtenéd, hogy ki lehet az
illető?
A papírlap, amelyet átnyújtott Nicole-nak, egy kézzel írt panaszos levél volt, amely hosszadalmasan
tiltakozott egy számla ellen, viszont semmilyen részletet nem tartalmazott azt illetően, hogy valójában
kiről vagy miről van szó. Az aláírás tökéletesen olvashatatlannak bizonyult.
Elaine mélyet sóhajtott. Látszott, hogy melege van, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, bár a
klímaberendezés kifogástalanul működött, sőt itt, a felsőbb emeleteken néha túlságosan is lehűtötte a le-
vegőt. Elaine megint sóhajtott. Ruhája szűknek tűnt a hasán, amely olyan kerek és kemény volt, mint egy
kosárlabda.
– Elaine! – kiáltott fel Nicole, amikor látta, hogy kolléganője reszketni kezd, s kezét a halántékára szo-
rítja.
– Nem érzem jól magam – dadogta Elaine. – Felmehetett a vérnyomásom.
– Kezdődnek a fájások. Gilbert doktor a legrosszabb napot választotta, hogy szemináriumra menjen.
– Szeretnék telefonálni Paulnak. Jaj, a fejem! Percről percre rosszabb! És folyik rólam a víz. Várhatok,
amíg Paul ideér?
Nicole-nak kétségei voltak ezt illetően.
 – Megbeszélem Turabian doktorral – mondta. – Először nézzük, mi történt a vérnyomásoddal.
Valóban magas volt, és Turabian doktor nem egyezett bele, hogy Elaine egy perccel is tovább marad-
jon a rendelőben.
– Azonnal át kell szállítani – mondta Nicole-nak –, és mondják meg, üzenem, hogy készüljenek fel egy
epidurális érzéstelenítésre. Minél gyorsabban le kell vinnünk a vérnyomását. Csak ezután foglalkozhatunk
a babával.
Elaine esetében az érzéstelenítésnek ez a formája természetesen nem a fájdalom megszüntetése céljá-
ból vált szükségessé, hiszen Elaine a hatodik hátcsigolyától lefelé nem érzett fájdalmat. Arra szolgált,
hogy elejét vegye a gerincvelő alsóbb régióiból kiinduló esetleges szabálytalan idegreakcióknak. Ha ezek
a görcsös reflexek kezelhetetlenné válnak, és a vérnyomás is tovább emelkedik, Elaine élete veszélybe
kerülhet.
Elaine túl gyengének érezte magát, így Nicole tolta át szélsebesen a szülőszobához, ahol egy altatóor-
vos és az asszisztense várták. Nicole szíve összeszorult. Megszerette Elaine-t a közös munka, a számtalan
együtt töltött ebédszünet során.
– Minden rendben lesz – biztatta barátnőjét. – Holnap ilyenkor mindannyian átjövünk hozzád látoga-
tóba, és megnézzük a kis Caitlint. De Elaine-t már elfogta a páni félelem, ami szintén a szabálytalan ref-
lexekkel járó tünet, és képtelen volt válaszolni. A könnyeivel küszködött. Már nem értette meg, amit az
altatóorvos mondott neki.
Nicole tudta, jobban teszi, ha a szakemberek gondjaira bízza.
A hátralévő órák szerencsére nyugalmasabban teltek. A rendelőben mindenki tudta, hogy Elaine a szü-
lőszobára került. A méhszája csak nagyon lassan tágult, viszont az érzéstelenítés használt, és a vérnyomá-
sa normalizálódott. De az a körülmény, hogy ez volt az első szülése, nagyon lelassította a folyamatot.
– Még az is lehet, hogy Gilbert doktor vezeti le a szülést – vélekedett Darla Hogan. Fél öt felé járt,
mindenki készülődött hazafelé. – Jó lenne, ha így lehetne. Olyan sokat tett Elaine-ért.
– Tényleg? – mondta Nicole meggondolatlanul. – Én semmit se vettem észre.
– Pedig így van. Ő bátorította, nélküle Elaine nem tartana itt. Paullal hosszú ideig nem tudták, egyálta-
lán gondolhatnak-e arra, hogy gyerekük legyen. Gilbert doktor mindig nagy türelemmel beszélt velük,
erőt adott nekik, pártjukat fogta.
Nicole olyan fájdalmat érzett, mintha egy kést döftek volna belé.
Másokkal persze tud türelmes lenni, erőt adni, pártjukat fogni. Csak amikor róla van szó… Gyorsan
másra terelte a szót.
– Átjön velem valaki Elaine-hez?
– Én szívesen mennék – mondta Darla –, de a gyerekekért kell mennem.
A többieknek sem nagyon volt idejük.
– Biztosan nem akarná, hogy csapatostól tóduljunk oda – jegyezte meg Sarah Turner, aki új volt a ren-
delőben, és Mason doktorral dolgozott.
– Nem, azt biztosan nem – válaszolta Darla –, de jó lenne, ha te átmennél hozzá – fordult Nicole-hoz. –
Az biztos, hogy még sokáig helyt kell állnia.

Elaine mostanra valamelyest megnyugodott. Paul mellette volt, és a tévét is bekapcsolták. Időnként
élénk vita közben figyelték a monitoron a kontrakciókat. Igazi modern szülés volt, a teljes technikai esz-
köztár bevetésével. Elaine karjába és hátgerincébe infúziót kötöttek, de jól felkészítették, ezért igen fe-
gyelmezetten tűrte.
– Délben egy kicsit kiborultam – mondta. – Most már egész jól érzem magam. Nem fáj semmi, a ki-
csink pedig türelmesen várja, hogy eljöjjön az ideje.
– Ez nagyszerű, Elaine.
– És mivel nagyon lassan halad a dolog, Gilbert doktorra vár a megtiszteltetés, hogy levezesse a szülé-
semet. Remélem, nem fogom a legalkalmatlanabb pillanatban kihúzni az ágyából.
Nicole elátkozta, hogy a gyomra összerándul, valahányszor Richard nevét kiejtik. Még öt percet ma-
radt, aztán elköszönt. Elhatározta, hogy benéz Kathy Solwayhoz is.
Kathy nem volt a szobájában. Nicole jól sejtette, hogy a koraszülöttosztályon lesz a kisbabájával.
Amikor az ajtó halk berregéssel jelzett, belépett, és rögtön meglátta a fiatalasszonyt. Kathy az inkubátor
mellett állt, és vágyakozva nézett a fiára. Kicsit gyámoltalannak tűnt, arcán még látszottak a kimerültség
jelei.
 – Az első negyvennyolc óra a legkritikusabb – mondta, miután futólag viszonozta Nicole üdvözlését.
Mintha kívülről betanulta volna, amit az orvosoktól hallott. Szinte könyörgő hangon tette hozzá: – And-
rew az egyik legnagyobb, legerősebb az osztályon.
– Bizony az – bólintott Nicole.
Aki még nem látott koraszülöttet, alig hitt volna a szemének. Andrew babának vöröses, áttetsző bőre
volt, amelyet finom, áttetsző pihe borított. Békaszerű testtartása is a korán érkezett újszülöttre vallott.
De élénknek látszott, és jól vette a levegőt, amiben egy lélegeztetőgép segítette.
– Azért jöttem, mert meg szeretném kérdezni, hogy segíthetnék-e valamiben – mondta Nicole.
De még túl közeliek voltak az események ahhoz, hogy Kathy saját magára is gondolhatott volna.
– Remélem, hamarosan szabad lesz szoptatnom – válaszolta, aztán újból hallgatásba süllyedt.
Nicole-nak hirtelen az eszébe jutott valami. Nem adhatna Kathy a tejéből a kis Teresa Powellnak?
Teresát nem ebben a részlegben ápolták. Az osztály három részlegből állt. A legkisebb és leggyengébb
gyerekek az osztály túlsó végén voltak elhelyezve. Azok, akiknek csak egy kicsit kellett erősödniük, hogy
elbocsáthassák őket, a bejárat közelében feküdtek az inkubátorokban. Andrew a középső csoporthoz tar-
tozott, de jó kilátásokkal arra, hogy hamarosan előléptessék. Természetesen Teresa ettől még eléggé
messze volt.
Nicole sietve elnézést kért, és megkereste Jennifer Powellt, akit az unokahúga inkubátora mellett talált
egy széken ülve, amint egy orvosi könyvbe mélyedt.
– Powell doktornő…
A kis, törékeny nő felpillantott, és bizonytalanul elmosolyodott. Tulajdonképpen túl fiatalnak látszott
ahhoz képest, hogy kész orvos.
– Igen… Bocsásson meg, ismerős nekem, de…
– Nicole Martin vagyok, Gilbert doktor asszisztense. Hagytam önnek egy üzenetet a motelban.
– Á, igen. – A sötét szemek felélénkültek. – Pénteken későn hívtam vissza a rendelőben, már csak az
üzenetrögzítő válaszolt. A hétvégét itt töltöttem. Én… elég nehéz, kimerítő napokat élek. – Összeráncolta
a homlokát, mintha az érzéseit akarná rendbe tenni. – Bár Teresa még nincs abban az állapotban, mégis
szeretném tudni, sikerült-e valakit találnia?
– Nem vagyok biztos benne – vallotta be Nicole. – Mindenesetre szeretném, ha találkozna egy asz-
szonnyal. Itt van az osztályon.
Odakísérte Powell doktornőt Kathyhez, aki még mindig mozdulatlanul állt a fia mellett, aztán bemutat-
ta őket egymásnak. Óvatosan utalt arra, hogy miről lenne szó, a beszélgetésükbe azonban nem szólt bele.
Néhány perc múlva Powell doktornő nem kerülgette tovább a forró kását, hanem egyenesen a tárgyra
tért.
– Keresek valakit, Kathy, aki anyatejet tudna adni. Ezért akarta Nicole, hogy beszéljünk egymással, és
hogy megtudja, mi történt a húgommal. Teresának élnie kell, fel kell nőnie. Érti, ugye? Kérem, gondolja
át, hogy nem tudna-e valamennyi tejet adni neki.
Kathy meglehetősen hosszú ideig hallgatott.
– Nem is tudom – szólalt meg végül. – Szívesen adnék. Hogyan is mondhatnék nemet? De minden
annyira új a számomra… Egyáltalán képes leszek lefejni?
– Megnézné a kicsit? Jöjjön! – Jennifer felélénkült. – Hihetetlenül apró. Ha meglátja, azonnal rájön,
hogy a magáé kész díjbirkózó. De Teresa harcos kis ember. Egyébként, ha anyagilag viszonozhatnám…
– Arról szó sem lehet – felelte határozottan Kathy.
– Én komolyan gondolom.
– Én is. Különben is, fogalmam sincs, hogy áll manapság az anyatej árfolyama. – Mindketten nevettek.
– Nézzük meg Teresát! Nagyon szeretném megismerni.
Ezzel meg is pecsételték a megállapodást, amely szerint Kathy Solway a sajátja mellett egy másik cse-
csemőnek is ad a tejéből. Nicole elintézte, hogy megvizsgálják a tejet, szerzett egy erre szolgáló termoszt
és egy elektromos leszívót. Aztán figyelmeztette Kathyt, hogy ideje visszamenni a szobájába és pihenni.
De Kathy erről hallani sem akart.
– Majd ha megjön Mike – ígérte meg végül.
Nicole összenézett az osztályos nővérrel, aki bólintással jelezte, hogy gondja lesz Kathyre.
– Rendben, minden jót. – Nicole megszorította Kathy karját. Jennifer Powelltól is elbúcsúzott, majd
elhagyta az osztályt.
 Közben hat óra lett. Milyen gyorsan elrepült az idő! – gondolta Nicole, miközben visszafelé tartott a
rendelőbe, hogy összeszedje a holmijait. Nem mintha valamit tervezett volna erre az estére. Egyszerűen
csak elcsigázottnak érezte magát, túl sokat aggódott hol Elaine, hol Kathy, sőt a majdnem idegen Jennifer
Powell miatt is, akinek olyan kísérteties karikák sötétlenek a szeme alatt.
Miért nyomasztják ennyire ezek az események? Általában nem hagyja, hogy túl közelről érintsék a
munkahelyi gondok… Persze mindennek az oka az, hogy elvesztette Richardot, és ez súlyos kárt tett az
önbecsülésében. Eddig a saját magába vetett hite segített bizonyos távolságban tartani a betegek gondját-
baját, még akkor is, ha mint például Elaine esetében, egy barátról volt szó.
Sóhajtva nyitott be a rendelőbe. Teljes szívéből remélte, hogy egyedül lesz. Elhatározta, marad még
egy kicsit, rendbe teszi az asztalát, és előkészíti a másnapi betegek anyagait. És egy teát is akart főzni
magának.
Mihez is kezdene most otthon? Ott meg kell fulladni ebben a melegben. Ha nem vesz valamit útköz-
ben, ennivaló sem akad a háznál.
És főként nagyon elhagyatott az a ház, mióta Richard nem jön, és nem is telefonál. És Barbara is ké-
szülődik az útra, tehát ebben a házban ő már csak egy nem szívesen tűrt vendég.
Nicole kiment a teakonyhába, és egy bögre vizet tett a mikroba.
Még nem forrósodott fel kellően, amikor kikapta és beledobott egy tasakos teát. Amíg ezzel foglala-
toskodott, nem hallotta, hogy a rendelő másik végéből halk zörejek szűrődnek át. Ivott egy korty teát, de
elhúzta a száját, mert a folyadék élvezhetetlenül langyos volt. Türelmetlenül visszatette a bögrét a mikro-
ba, és egy teljes percre állította az időkapcsolót. A tea végül már bugyborékolva forrt.
Nicole a bögrével a kezében visszament a kuckójába. A telefon fölött a falon ott függött az elmúlt heti
beosztás. Belefújt a tűzforró teába, aztán letépte a falról a papírt, összegyűrte és a sarokban álló papírko-
sárba dobta. Halkan felkiáltott, és a keze megrezzent, amikor visszafordulva Richardot látta a rendelőjé-
ből kilépni. A forró tea a kezére loccsant.
Előbb érezte meg az égető fájdalmat, mint ahogy a padlón darabokra törő bögre csörrenését hallotta
volna.
Richard nem vette észre, hogy Nicole megégette magát, vagy nem törődött vele.
– Mégis mit csinálsz te itt ilyenkor? – kérdezte rosszkedvűen. – Nem tudod a munkádat a fizetett mun-
kaidődben elvégezni?
Ez a megjegyzés jobban fájt Nicole-nak, mint a keze. Letérdelt, és megpróbálta egy papír zsebkendő-
vel eltüntetni a teafoltot. Látva e vállalkozás kilátástalanságát, Richard néhány érthetetlen szót morogva
átment a szomszéd helyiségbe egy törölközőért. Egy pillanat alatt visszajött, ő is letérdelt és nekilátott a
munkának. A folt hamarosan eltűnt.
Nicole már felállt, és némán figyelte. Nem törődött a megégett kezével, megpróbálta összeszedni ma-
gát, hogy az eddig megválaszolatlan kérdésre felelni tudjon.
– Csak most jöttem vissza. Elaine-nél és Kathy Solwaynál voltam odaát.
– Szóval látogatóba jársz? Ez is szerepel a munkaköri leírásodban?
A férfi hangjából sütött a keserű gúny, aminek semmi köze nem volt a régebbi jókedvű csúfolódásá-
hoz.
– Nem látogatásról volt szó – védekezett Nicole. Vajon most miért nem tud egy talpraesett válasszal
visszavágni? – Elaine a barátnőm, és Kathynek szörnyű napja volt. Viszont már van valaki, aki anyatejet
ad a kis Teresa Powellnak, mégpedig Kathy. Ez csak jó hír…?
– Isteni – mondta Richard színtelen hangon. – És most, hogy a teádat már kiöntötted, nyugodtan haza
is mehetsz.
Ez olyan volt, mint egy arculcsapás. Nicole összerezzent, a vér az arcába szökött. És most már érezte,
hogy pokolian fáj a keze. Bárcsak eszébe jutna valami megfelelő válasz! Valami, ami meglepi a férfit,
amivel fájdalmat okozhat neki. De semmi sem jutott az eszébe. Csak bámult Richardra. Tudta, hogy az
látja remegő állát, a szemébe gyűlő könnyeket.
– Nic! – kiáltott fel a férfi, s ez úgy hangzott, mint egy szitokszó.
Nicole el akart fordulni, hogy otthagyja, de Richard megelőzte, s gyors, ellenkezést nem tűrő mozdu-
lattal ragadta a karjába.
– Istenem, Nic! – suttogta. – Azt hiszem, mindennél jobban gyűlöllek.
 10. FEJEZET
A szavak nem jutottak el Nicole tudatáig. De az is lehet, hogy Richard csókja semmissé tette őket,
mintha el se hangzottak volna.
Nicole számára a napnál is világosabb volt, hogy a férfi büntetni akarja. Mintha vaskapcsok szorították
volna, úgy tartotta őt a karjaiban. Keményen, brutálisan csókolta. Nicole egy másodpercig bénultan tűrte,
halkan nyöszörgött, aztán összeszedte minden erejét, hogy meg tudjon szabadulni tőle. Mély lélegzetet
vett, fejét hevesen elkapta Richard elől.
A folyosó faláig hátrált, de Richard követte, hozzászorította a combját, s szinte mozgásképtelenné tet-
te. Minél inkább megpróbálta a lány elhúzni a fejét, ő annál inkább tűzbe jött. Ajkával súrolta végig
Nicole nyakát, sűrű haja a lány arcát, nyakát csiklandozta. Régebben Nicole éppen az ilyen érintéseket
imádta leginkább. Richard most két kezébe fogta az arcát, és újból megcsókolta. A csóknak sós könny íze
volt.
– Sírsz? Miattam? Ezt már szeretem – mondta elégedetten Richard.
– Persze, tudom, hogy szereted. – Nicole akadozva nyögte ki a szavakat. – Élvezettel csalogatod elő
mások érzéseit, miközben te ilyenekkel egyáltalán nem rendelkezel.
Richard hátralépett.
– Hogy nekem nincsenek érzéseim? – Gúnyosan felnevetett. – Ezt meg honnan szeded? Gyűlöllek,
mint a poklot. És… – megint keményen nekidőlt – őrülten kívánlak. Ez neked nem érzés?
– Nem, ez nem az – válaszolta Nicole határozottan. Szokatlan düh gyúlt fel benne, amely visszaadta az
ellenálláshoz az erejét. Elhúzta a fejét, és megpróbálta ökölbe szorított ép kezével eltolni magától Richard
arcát.
– Kívánni valakit nem érzés, csak a test egyik reflexe, és ami a gyűlöletet illeti, a gyűlölet a szeretet
hiánya, ahogy a hideg a meleg hiánya. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a hideg égeti a bőrünket, nem
más az, mint a semmi, maga a tagadás, az üresség. Éppen, mint a gyűlölet. Úgyhogy ne mesélj itt nekem
érzésekről! Az ilyesmiről neked fogalmad sincs.
Richard megint csak nevetett.
– Ezt épp te mondod?
– Igen. Mert… – Nicole hirtelen elnémult. Szeretlek? Inkább leharapja a nyelvét, mint hogy ezt éppen
most mondja ki. – …megvetlek.
– Ami a te meghatározásod szerint nem érzés – mondta Richard szárazon.
– Nekem egyre megy. Engedj el, és hagyj békén! Te voltál, aki szakítottál. Te jössz mindig ezekkel a
szabályokkal, mindig mindenekfelett a szabályok! Szórakozz csak el magadban a nyavalyás szabályaid-
dal!
Nicole nem hitte, hogy célba talál, pedig így történt. Richard, aki eddig gyakorlatilag a falhoz szögezte
a fejét, ahogy két oldalról szorosan tartotta, hirtelen leeresztette a karját.
– Jól van – mondta némi szünet után. – Sajnálom. Bocsánatot kérek, rendben? Dühös voltam, és azt
akartam, hogy fájjon. De ezzel nem jutunk sehová. Tényleg sajnálom.
Nicole-t valóban meglepte Richard nyilvánvalóan őszinte bocsánatkérése. Mi történt vele?
– A jövőben jobban fogok uralkodni magamon.
– Helyes – jelentette ki Nicole, majd folytatta: – Nyilván örömöt fog okozni, hogy erre nem lesz sokáig
szükséged. Eddig még nem mondtam el senkinek, de Barbara nemsokára férjhez megy a sydneyi főnö-
kömhöz, Hill doktorhoz. Szeptemberben akarja eladni a házát, és már meg is beszéltük, hogy akkor én is
hazamegyek, és újból a régi munkahelyemen fogok dolgozni. És most, hogy már te is tudod, rajta, keress
magadnak egy új asszisztensnőt.
– Szeptember… – mondta Richard. – Az már csak két hónap, még annyi se… hat hét…
– Így van.
– Tudtad már akkor, amikor… – Richard sietve félbeszakította magát. – Már hallottad ezt Barbarától…
tíz nappal ezelőtt is?
– Nem – felelte Nicole, anélkül hogy a kérdés értelmét firtatta volna. – Múlt szerdán hívott fel. Eleinte
nem említettem, mert még nem voltam benne biztos, hogy mit is akarok.
– Úgy érted, hogy lett volna más választásod is?
– Barbara felajánlotta, hogy ha akarom, töltsem ki az évet.
– De te nem akartad? – Richard mintha kővé vált volna, csak a szeme lángolt.
– Nem – felelte röviden Nicole. Semmi kedve nem volt az egészhez.
 Elég a magyarázkodásokból, úgysem vezetnek sehová. Egy kézmozdulatot tett, hogy Richardot eltolja,
de összerándult a fájdalomtól.
Richard csak most vette észre, hogy Nicole kézfeje, csuklója olyan vörös, mint a rák.
– Mi ez? Csak nem a tea? – Richard hangja elfúlt.
– De…
– Hogy lehet valaki ennyire ostoba! Miért nem szóltál?! Minek törölgetted a padlót ahelyett, hogy a
kezedet azonnal hideg víz alá tartottad volna legalább tíz teljes percig? Ez most már egy kifejlett égés.
Richard hangja remegett a szemrehányástól.
– Én is tudom, mivel ápolónő vagyok. De talán megérted, hogy mialatt vitatkoztunk, nem nagyon fi-
gyeltem a kezemre.
A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni. Nicole összerándult, valahányszor a kezét mozdította.
– Akkor most kell hideg víz alá tartani, utána pedig be kell kötözni – jelentette ki Richard, és látszott
rajta, hogy nem tűri az ellentmondást.
Megfogta Nicole könyökét, és a legközelebbi mosdóhoz vezette a labor sarkában.
A hideg víz enyhítette a fájdalmat. Nicole minden idegszálával arra összpontosított, ami a kezével tör-
ténik, így nem vette észre, hogy Richard most gyengéden, kedvesen ér hozzá.
– Hát nem túl szép látvány – morogta Richard, ahogy a csobogó víz alatt óvatosan szétválasztotta
Nicole ujjait. – Érvényes a tetanuszoltásod?
– Hogyne – válaszolta Nicole. – Az utolsót nem sokkal azelőtt kaptam, hogy idejöttem az Egyesült Ál-
lamokba. – Még mindig csodálta Richard kezének biztos mozdulatait. Az első pillanatban feltűnt neki a
keze. Még az ápolt körmök formája is tökéletes volt. Nem tudott tenni ellene, megint érezte azt a csodála-
tos borzongást, amelyet mindig, amikor ezek a körmök könnyedén végigfutottak a hátán vagy combjának
belső oldalán. Nem szabad most erre gondolnia!
– Nagyon kell vigyáznod – tanácsolta Richard –, mert ha az égési hólyagok felszakadnak, mielőtt az új
bőr kifejlődne alattuk, könnyen fertőzést kaphatsz. Van otthon égési sebre való kenőcsöd?
– Azt hiszem, nincs.
– Akkor hazafelé beszerezzük. Várj csak! Így nem szabad vezetned.
– Ne butáskodj! Persze hogy vezethetek.
Richard még mindig az ujjait vizsgálgatta.
– Szó sem lehet róla! Az ujjaid között is égési sebek vannak, ott, ahol a bőr különösen finom és érzé-
keny. – Milyen gyakran csókolgatta az ujjközeit pontosan a most említett okból. Ez Richardnak is eszébe
jutott, mert a háta önkéntelenül megfeszült. De mondta tovább a magáét: – Még a kormányt sem tudnád
rendesen megmarkolni.
– Akkor beülök egy taxiba. – Nicole megvonta a vállát.
– Ugyan, ne játszd már meg magad! Természetesen én viszlek haza.
Nicole nem sokáig ellenkezett, mert hirtelen eszébe jutott valami: – Nem te vagy ügyeletben öttől?
– Azért van nálam a személyi hívó. Különben is, nincs most semmi különös. Mindenképpen hazamen-
tem volna. Már rég kiérdemeltem egy nyugalmas estét. A szeminárium is elég fárasztóra sikerült.
– És mi lesz Elaine-nel?
– Még hosszú órákig nem történik vele semmi. Húsz perccel ezelőtt telefonáltam a szülészetre. Meg-
mondanád, egyáltalán miért beszélgetünk ezekről a dolgokról?
– Fogalmam sincs. Talán hogy ne csússzon ki a szánkon valami rosszabb? – Egy pillanatra úgy tűnt, a
régi Nicole csúfolódik megint.
– Nos, akkor én inkább hallgatok. Igazad van. Jobb lesz, ha befogjuk a szánkat.
És ehhez tartották is magukat, amikor a párás estében Richard kocsija felé mentek a parkolóban.
Pár perc múlva Richard leállította az autót. Most ő szállt ki és ment a szupermarketba. Néhány percig
volt csak távol. Egy kis papírzacskót dobott Nicole ölébe, majd újból indított.

– Mi van Elaine-nel? Mit tudtok? – kérdezte Darla másnap reggel, amikor beviharzott. – Mikor érke-
zett meg Caitlin?
– Még se híre, se hamva – felelte Cynthia. – Idejövet beugrottam hozzá. Gilbert doktor már biztosan
mellette van.
 Nehéznek ígérkezett a nap. Kathy Solwayt délfelé hazaengedték, de az asszony nem sokkal később
könnyek között telefonált, hogy sürgősen Gilbert doktorral kell beszélnie. Richard a rendelőjében fogadta
a hívást, nem sajnálta az időt Kathytől.
– Nem tudom, mit tegyek, Gilbert doktor – zokogta Kathy. – Borzasztóan fáj a gátsebem. Most is And-
rew mellett lenne a helyem, de tegnap teljesen kimerültem. Alig tudok menni, annyira dagadt és érzékeny
az egész. És aggódom az erős vérzés miatt is. Ráadásul hiába próbálom leszívni a tejet, nem jön semmi…
Richard javasolta, hogy Kathy jöjjön be a férjével a rendelésre.
– Amikor ma reggel megvizsgáltam, mindent rendben találtam. Megkapta a tájékoztatókat a szoptatás-
ról és a seb ellátásáról.
– Meg, meg. – Kathy még mindig sírt. – Az csak egy halom elméleti irkafirka. Nem megyek vele
semmire.
– Tudom, hogy nincs egyszerű dolga. Tudja mit? Jöjjön csak be, amikor akar, Nicole mindenben segít.
Tudta, hogy Nicole képzett szülésznő? Biztosan jól eligazítja. És megnézzük azt a varratot is, bár szerin-
tem nincs ott baj, csak maga egy kissé eltúlozza a dolgot.
– Lehet, hogy igaza van. – Kathy hangja elcsuklott. Végül nagy nehezen hozzátette: – Bocsásson meg,
Gilbert doktor. – Ezzel letette a telefont.
Richard sóhajtva a kezébe temette arcát, de gyorsan összeszedte magát, amikor megszólalt a személyi
hívója. Ahogy várta, a szülőszobáról hívták. Gyorsan odatelefonált. Susan Allans barátságos hangja kel-
lemetlen hírt közölt vele: – Azt hiszem, át kellene jönnie, Gilbert doktor. A magzat szívverése lassul az
egyes kontrakciók után. Hirtelen állt be ez a helyzet. Az utolsó kontrakció meglehetősen erőteljes volt.
Richard elkáromkodta magát. Reggel látta utoljára Elaine-t. A méhszáj alig négy centiméteres volt.
Már akkor is az volt a benyomása, hogy Elaine és Paul túlságosan is rábízták a szülést a gépekre.
– Már ott is vagyok – kiáltotta a telefonba.
Végigrohant a folyosón, ahol majdnem összeütközött Nicole-lal, aki épp a soron következő beteget ve-
zette a hármas vizsgálóba.
Csak annyit mondott: – Elaine? –és rohant tovább.
– Túl van rajta? Nagyszerű! – mondta Nicole.
Richard visszafordult.
– Nincs túl rajta, sőt. Meg kell császározni, mégpedig sürgősen. A gyerek életveszélybe került.
– Nem!
Richard visszaszólt: – Kathy Solway bejön hozzád. Szánj rá egy kis időt! Szüksége van rá. – Mielőtt
Nicole válaszolhatott volna, már el is tűnt. Rettenetes, hogy most, az utolsó pillanatban lépnek fel komp-
likációk, amikor Elaine és Paul már majdnem megünnepelte Caitlin érkezését, – gondolta Nicole.
Így tehát bocsánatot kért attól a két betegtől, akik már a vizsgálókban várakoztak, megkérte, hogy fá-
radjanak ki és legyenek türelemmel, mert Gilbert doktornak egy szüléshez kellett mennie. Ezek után szólt
Karennak a betegfelvételnél, hogy telefonon értesítse a további betegeket, ha még otthon találja őket.
Amikor Kathy Solway megérkezett, Nicole még semmi újabbat nem tudott Elaine felől. Kathy férjét,
Mike-ot átküldte a koraszülöttosztályra, aztán megnézte a gáton a sebet.
– Egyáltalán nincs begyulladva – tájékoztatta Kathyt. – Mindenképpen sokat kell feküdnie, és kímélnie
kell magát.
– Az elmúlt tíz hét alatt mást se csináltam.
– Tudom, hogy nehéz megállnia, másként viszont nem megy. Tegnap folyton-folyvást ott álldogált
Andrew mellett. Ne felejtse el, miatta is szüksége lesz arra, hogy erőre kapjon. Időnként vegyen egy lan-
gyos fürdőt, így a seb körüli bőr puha és tiszta marad. A leszívás és a későbbi szoptatás miatt is fontos,
hogy pihenjen és lazítson.
– Utálom a leszívót!
Így hát még egyszer elővették a kis készüléket, és Nicole szép nyugodtan elmagyarázta, hogyan kell
Kathynek ülnie, aztán megtapogatta a mellét.
– Még nem indult meg a teje. Ez még csak az úgynevezett föcstej. Onnan lehet felismerni, hogy egé-
szen sárga.
– Hát ezt jól megcsináltam. Megígértem Powell doktornőnek, hogy adok tejet a kis unokahúgának…
– Azzal most ne törődjön! – nyugtatta meg Nicole. – Ha nem lesz elegendő teje kettőnek, a Powell ba-
bának találunk más megoldást. Az lesz a legjobb, ha szépen itt marad, és nyugodtan tesz még egy próbát a
leszívással. Aztán visszajövök, és megnézzük, hogy sikerült-e.
 – Még mindig semmi hír Elaine-ről. – Ez volt az első, amit Nicole meghallott, amikor belépett a labor-
ba. Másról sem folyt a szó.
Mason doktor időről időre megjelent az ajtóban, és kérdő pillantással nézett körül. Kramer doktornő
azt fontolgatta, hol tarthatnak most a dolgok.
– Ha Richard akkor ért oda, amikorra Elaine-t már felkészítették a császármetszésre – számítgatta –, és
még volt idő az altatásra is, már akkor is kellett volna hallanunk valamit.
– Mindig meg szokta mondani, ha késik – bizonygatta Gretchen.

Három felé járhatott az idő. Kathy közölte, hogy időközben sikerrel ténykedett. Büszkén mutatta a tar-
tály alján összegyűlt sárgás folyadékot. Felragyogott az arca, amikor Nicole megígérte, hogy szerez egy
tolószéket, és azzal átviszik a koraszülöttosztályra. Úgy tűnt, hogy túl van a nehezén.
És még mindig semmi hír Richardról. Aztán egyszerre ott állt a labor közepén. Senki nem vette észre,
amikor az oldalajtón belépett, elsőként Nicole fedezte fel.
– Nos? – nézett rá Nicole. Mint a harci mének, ha meghallják a trombitaszót, úgy rohant a rendelő tel-
jes személyzete Richard felé.
Köréje gyűltek, és lestek, mit fog mondani.
Már nem látszott feszültnek.
– Óriási hibát követtem el – kezdte. Szinte hallani lehetett, hogy mindenki visszafojtja a lélegzetét, úgy
figyel. Nicole-t viszont meglepte Richard arckifejezése. – Szerencsére azonban – folytatta – minden jól
sikerült.
– Az isten áldjon meg, Richard, nyögd már ki végre, mi történt! Császározni kellett? Az intenzíven van
a kicsi? – sürgette Beth Kramer.
– Igen, császármetszés volt. Egy kicsit tovább tartott, mint általában, mert Elaine baleseti sérülésének
hegei miatt nem volt egyszerű a dolgom. Fel is használtam az alkalmat, ha már arra jártam, és rendbe rak-
tam két kis összenövést is. Ami pedig a babát illeti, egyáltalán nincs az intenzíven. A kis fickó az anyjával
van, és mind a ketten jól vannak.
– Fickó? – sikított Darla. – Ezt meg hogy érti? Úgy tudom, hogy kislány. Már vettem is egy ruhácskát.
– Hát… – Richard szája a füléig szaladt – mondtam már, hogy szörnyű nagyot hibáztam. Védelmem-
ben csak annyit mondhatok, hogy tíz héttel ezelőtt a gyerek fekvése nem volt túl előnyös az ultrahang
szempontjából. Ennek ellenére megesküdtem volna, hogy a monitoron a férfiasság legcsekélyebb jele sem
látszott. Sajnos, tévedtem, ahogy kénytelen voltam megállapítani.
– Most mehetek becserélni – dohogott Darla. – Remélem, még megvan valahol a blokk.
– Most persze probléma lesz a gyerek nevével. Attól tartok, hogy amikor Elaine egy kicsit felépül, lesz
ott még haddelhadd. Szegény Paulon kitört a hagyománytisztelet, és a védtelen gyereket a nagyapjáról
akarja elnevezni. Ha jól tudom, az öreget Cyrusnak hívják.
A kitörő hahotában persze érezni lehetett az általános megkönnyebbülést. Csak Beth Kramer tett szem-
rehányást: – Neked aztán jók az idegeid, hogy képes voltál így megijeszteni bennünket.
– Nicole, hány beteg vár rám kint?
– Alig tízen, jobbára türelmesen.
– Akkor be velük!
Öt órára végeztek a vizsgálatokkal. Nicole-nak a szokásosnál hosszabb időre volt szüksége, hogy ren-
det tegyen, mert a még mindig fájó bal kezét nem tudta használni. Úgy intézte, hogy épp akkorra készül-
jön el, amikor Richard kijön a rendelőjéből, hogy még egy gyors vizitre átszaladjon a szülészetre.
Az ajtó felé menet mind a ketten egymást figyelték a szemük sarkából. A kijáratnál Richard visszalé-
pett, hogy Nicole-t előreengedje, aki villámló tekintetet vetett felé.
Mekkora hülyeség ez az ellenségeskedés, – gondolta szinte ugyanabban a pillanatban a lány.
– Találkozol még valakivel? – kérdezte, és hátrapillantott Richardra.
– Nem. És te?
– Hát hogyne. Azzal a pompás példánnyal, akivel a klubban ismerkedtünk meg együtt. Meg akarja ne-
kem mutatni a söröskupak-gyűjteményét.
– Gondolom, örülsz a megtiszteltetésnek.
– Viccnek szántam, Richard. – Nicole-nak hirtelen nagyon elege lett ebből a játékból.
– Én is. – Együtt szálltak be a liftbe. – Csakhogy a mi vicceinken már nem nagyon lehet nevetni, igaz?
– Egyáltalán nem lehet. Viszlát!
 – Viszlát!
Elváltak. Nicole útközben még bevásárolt, és két óriási zacskót vonszolva ért haza. Mielőtt a kertkapu-
hoz ért volna, furcsa csikorgást hallott a veranda felől. Felszaladt a lépcsőn, és meglátta Richardot, aki
álmodozva ringatta magát a hintaágyon. Nicole majdnem kiejtette kezéből a zacskókat.
– Elég sokáig elidőztél – mondta Richard, és felállt.
– Láthatod, miért – felelte Nicole. Letette a zacskókat, hogy elővegye a kulcsát. Mit akar itt a férfi?
Richard megmarkolta a zacskókat, hogy segítsen. – Ne fáradj! – hárította el Nicole.
Az ajtóban megfordult, és elszántan elzárta Richard elől az utat.
Legalább a büszkesége maradékát meg akarta őrizni.
– Miért jöttél ide? – kérdezte. – Már nincs mit mondanunk egymásnak. Mind a ketten egyetértünk ab-
ban, hogy vége. Lassan már azt sem értem, hogyan kezdődhetett el egyáltalán…
Ekkor azonban levegő után kapkodva elnémult. Richard erősen megfogta a karját, sötét szeme szikrá-
zott.
– Semminek sincs vége! Számomra nincs! – Egy gyors, perzselő csók égett Nicole ajkán.
Egy rövid ideig még félt is Richardtól, hiszen úgy tűnt, élni akar behozhatatlan testi fölényével. Nicole
szinte fuldoklott, szíve a torkában dobogott. De a félelemből hamarosan égető vágy lett, amitől reszketni
kezdett. Richard férfiassága harcképtelenné tette, úgy sodorta el minden ellenállását, mint egy áradó he-
gyi patak a lehullott faleveleket. Nicole érezte, hogy a lába rogyadozik.
Richard tudta, mi megy benne végbe, és még rá is játszott. Szemében megcsillant a győzelem fénye.
– Tudd meg – mondta fojtott hangon –, hogy ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. Tíz hosszú napon
keresztül azt hittem, inkább lemondok rólad, mintsem megelégedjek azzal, ami még a felét sem teszi ki
annak, amit tőled kapni szeretnék, de tévedtem. Tessék, megadom magam, Nicole. Ha nem kapom meg a
szerelmedet, ha te nem ismered, mit jelent a feltétel nélküli, az egész életre szóló szerelem, akkor meg-
elégszem azzal, amiből benned nagyon is sok van, a szenvedélyeddel, az érzékiségeddel.
A melléhez ért, aztán tovább haladt a csípője felé, majd szorosan magához húzta. Nicole tisztán érezte
férfiasságát. Mélyet sóhajtott, s ezzel végképp lemondott az ellenállásról. Ajka megnyílt, és Richard úgy
csókolta, hogy szinte fuldokolni kezdett. Csak nagyon lassan fogta fel Richard szavainak értelmét.
– Szerelem? – dadogta elképedve. – Mit keres itt a szerelem?
– Azt, hogy szeretlek, és hogy nem akarok tovább bújócskát játszani. Elegem van ebből az egész üres
filozófiából a kötöttségek nélküli kapcsolatról. Gyűlölöm úgy, ahogy van, és azt is gyűlölöm, ahogy ez az
elmélet csúffá tette a kapcsolatunkat. Az első pillanatban a szemétbe kellett volna vágnom ezeket az idét-
lenségeket. Ehelyett megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy ha egyszer komolyan rászánom magam,
te is önként feladod a csodás szabályaidat.
– Az én szabályaimról beszélsz? – Nicole megdöbbent. – Te lovagoltál folyton ezeken a szabályokon,
én már hallani se bírtam róluk. Te szakítottál, és nehogy azt akard bebeszélni nekem, hogy nem minden a
te szabályaid miatt történt, miszerint egy kapcsolat semmiképp sem jelenthet se elkötelezettséget, se lekö-
töttséget. A legcsekélyebb magyarázat nélkül hagytál el. Most pedig azt mondod… arra vetemedsz, hogy
szerelmet emlegess? Miért vezettél félre egész idő alatt?
– Lehetséges – mondta most Richard nyugodt, majdnem szomorú hangon –, lehetséges, hogy valóban
félrevezettelek egy kicsit. Nem. Inkább azt mondanám, hogy megtagadtam önmagamat. Tessék – össze-
tette a két kezét, mintha valamit rejtegetne a tenyerében –, itt a szívem, Nic. Vedd csak el. Úgyis a tiéd,
azt teszel vele, amit akarsz. Egy óriási gyémántot kapsz tőlem ajándékba, ha akarod, ezer apró szilánkra
törheted. Rád bízom…
Richard félszegen elmosolyodott, a szeme mélyén kétkedés bujkált.
Nicole előtt lassan derengeni kezdett, miről van szó. Kezdte érteni, amiről Richardnak nyilvánvalóan
sejtelme sem volt, hogy az ő szerelme Richard iránt nem annyit ér csupán, mint egy óriási gyémánt, ha-
nem mint az összes maharadzsa minden gazdagsága együttvéve.
Ez a felismerés túl nagy megrázkódtatásnak bizonyult. Érezte, hogy szeme megtelik könnyel, azért in-
kább a padlót nézte. Richard óvatosan a karjába vette.
– Nic… Mi a baj?
A haját becézgette, csókokkal borította. Aztán szépen behúzta a házba, és becsukta maguk után az aj-
tót. A két zacskó az élelmiszerekkel a verandán maradt. Nicole is simogatta Richardot, de sokkal többre
vágyott. Mindenekelőtt azonban beszélniük kellett. Nicole a kezét elszántan Richard szájára tette, és eltol-
ta magától, aztán beszélni kezdett.
 Egy szuszra, mégis higgadtan elmondta a történetét Colinnal. Végül ezzel fejezte be: – Féltem egy új
kapcsolattól, és csak sokára ismertem be, hogy szeretlek.
– És mikor ismerted be?
– Amikor megtudtam, hogy nem vagyok terhes, és hirtelen megvilágosodott előttem, hogy szerettem
volna az lenni.
Richard csak bámult.
– Hogy szerettél volna terhes lenni? – dadogta hitetlenkedve. – De hiszen meg voltál rémülve.
– Meg voltam rémülve, mert azt hittem, hogy te is meg leszel rémülve, ha megtudod. Kegyetlen órákat
éltem át. Rettenetesen féltem, hogy elveszíthetjük mindenünket, csak azt nem tudtam pontosan, miben áll
az a minden. Teljesen biztos voltam, hogy többé látni sem akarsz. A terhesség bizonyos szabályok legsú-
lyosabb megsértését jelentette. Vagy nem?
– Én pedig semmire sem vágyódtam jobban, mint hogy azt mondd, a teszt pozitív lett, terhes vagyok.
– És miért tartogattad ezt ilyen sokáig magadban? – kérdezte Nicole.
– Semmit sem mondtál el nekem Colinról, pedig látszott rajtad, hogy valami rémületben tart… Én fel-
becsülhetetlen ígéretet láttam benned szinte az első pillanattól kezdve, amikor ott a hóban megláttalak. De
a bizalmatlanságodat és a félénkségedet is észrevettem. Amikor a házasságot hoztam szóba…
– Mit akarsz ezzel mondani? – szólt közbe azonnal Nicole. – Házasodni akarsz?
– Te látsz más lehetőséget?
– Ezt meg kell fontolnom. – Nicole most már képes volt évődni.
– Nincs más lehetőség! – vágott a szavába határozottan Richard. – Házasság, gyerekek, minden! Úgy
is feltehetném neked a kérdést: Segítenél nekem megszabadulni attól a hivatásbeli hiányosságomtól, hogy
nincs gyerekem?
Nicole összeráncolta a homlokát.
– Igazából sohase gondoltam utána, milyen lenne, ha én lennék terhes. Egészen addig a napig Hocking
Hillsben. De akkor…
– Igen?
– Akkor nem éreztem sem zavart, sem rémületet, hanem…
– Mondd már!
– Meggyőződést. Meg voltam győződve róla, hogy köztünk ez a helyes. Hogy a mi viszonyunkból an-
nak kell következnie, hogy kisbabánk lesz. – Nicole Richard szemébe nézett. – Igen! Nagyon boldog len-
nék, ha a feleséged lehetnék, és ha megszabadíthatnálak hivatásbeli hiányosságodtól, édesem.
Szívesen kóstolgatta, ismételgette volna ezt a szót. De nem volt rá alkalma. Richard egy csókkal zárta
le ajkát, és pillanatokon belül már egyikük se elégedett meg a csókokkal. Mindent újra fel akartak fedez-
ni, amit az elmúlt hónapok során egymással átéltek, és az utóbbi napokban olyan fájdalmasan nélkülözni-
ük kellett.
Úgy szerették egymást, mintha egyszerre akartak volna mindent pótolni, aztán kimerülten merültek
álomba. Nem sokáig, mert Nicole az oldalára fordította Richardot, átkarolta és a fülébe súgta: – Ne hor-
kolj! Inkább keljünk fel, és készítsünk valamit vacsorára.
Utána felhívhatnám Barbarát, hogy megmondjam neki, akkor adhatja el a házát, amikor csak kedve
tartja.
– Ebből az alkalomból talán Hill kollégának is megüzenhetnéd, hogy sajnos új asszisztensnőt kell ke-
resnie.
– Ezek szerint hamar összeházasodunk?
– Előbb okvetlenül át kell néznem a jövő heti beosztásomat.
– Hm. Azért hagyjunk egy kis időt a családomnak, hogy át tudjanak ugrani az esküvőre!
– Nem jönnének szívesebben a keresztelőre?
– Lehet – mondta Nicole, és még szorosabban fonta magát Richardra. Úgy vélte, a vacsora meg a tele-
fon még nyugodtan várhatnak egy kicsit.
Richard is ezen a véleményen lehetett, mert olyan hangon szólalt meg, amely már sejteni engedte a rá-
juk váró örömöket.
– Kérdezhetek tőled valamit, Nic?
Hogy még egyszer szeretheti-e? Nicole készen állt a válasszal.
– Ugye nem igaz, hogy horkolok? – érdeklődött Richard. – Csak bosszantani akarsz ezzel?
– Richard, ne meséld be nekem, hogy most ezen jár az eszed!
 – Jó, hát… csak…
Természetesen horkol, – gondolta Nicole, miközben mézédesen mosolygott: – Szóval hogy horkolsz-e,
vagy csak bosszantalak vele? Attól tartok, ezt soha nem fogod megtudni, édesem.