HEDWIG COURTHS - MAHLER

MERJ BOLDOG LENNI!

Feldnerék vá llalata a há ború utá n sú lyos nehézségekkel kü zd, csak Horst elő nyö s
há zassá ga mentheti meg a teljes cső dtő l. Kézenfekvő megoldá snak tű nik, hogy feleségü l
vegye tá voli unokahú gá t, a vilá gtó l elzá rtan felnevelkedett, kissé esetlen, gyá moltalan
Riá t, aki millió s vagyont ö rö kö lt. A kö rü lmények hazug színjá tékra kényszerítik a
fiatalembert...
 A lebukó nap fénye visszaverő dö tt a takaros udvarhá z ragyogó ablakain. Messze a
forgalmas ú ttó l, csö ndes helyen bú jt meg a há z, fá k. bokrok sű rű zö ldjétő l kö rü lö lelve. A
legkö zelebbi falu is jó féló rá nyi já rá sra volt.
Nyomasztó magá ny hangulata ü lte meg a kicsiny birtokot. Hosszú évek ó ta tartott
má r ez az á llapot. Alig - alig vető dö tt erre ember. É s néhá ny napja még nyomasztó bbá
vá lt ez a magá nyossá g, mió ta a birtok urá t végső ú tjá ra kísérték a falu kis temető jébe.
É lete utolsó éveiben sosem tá vozott el olyan messzire a há zá tó l, mint ezen a szomorú
ú ton. Komor, megkeseredett ember volt. Ú gy rejtő zö tt el ide, mint valami puszta
sivatagba. Ö nkéntes szá mű zetését elhibá zott élete egyedü l méltó lezá rá sá nak tekintette.
Szíve joga volt, hogy végképp elzá rkó zzék az élet kihívá sai elő l, csakhogy nem egyedü l
vonult ki a vilá gbó l. Egy fiatal életet elvitt magá val, és kegyetlen szá mű zetésre ítélte ő t
is: a sajá t leá nyá t. É s ezt nem is azért tette, mintha nem tudott volna a lá nyka nélkü l élni
- így még csak érthető és megbocsá tható lett volna. Á m cselekedetének oka csakis a sajá t
elkeseredett ö nzése volt: arra az emberre akart vele csapá st mérni, aki a szenvedését
okozta. Ez az ember pedig a felesége volt. Az asszony igaz anyai érzelemmel csü ngö tt
kislá nyá n, ezért a férj elvá lasztotta ő ket egymá stó l. Kietlen, hideg, ö rö mtelen
magá nyossá gra ítélte a kislá nyt, csak azért, hogy az anyá t megbü ntesse, és eszébe sem
jutott, hogy a gyermek talá n szenved miatta.
Így há t Ria Steinberg tizenhá rom éves korá tó l fogva ebben a csö ndes vidéki há zban
éldegélt apjá val, és mind e hosszú évek alatt nem lá tott embert az apjá n, Korner
iskolamesteren, egy idő s há zvezető nő n, a kertész há zaspá ron és egy ö reg szolgá n kívü l.
Abban a korban, mikor má s lá nyok együ tt já tszadoznak, tá ncolnak, és mindenféle
szó rakozá sokkal ismerkednek, Riá nak nem volt má s tá rsasá ga, mint ez a néhá ny ember.
Rajtuk kívü l csak Jette Frö bel jelent meg félévente, a falusi varró nő , hogy elkészítse Ria
ú j ruhá it.
Nemigen jutottak el a kü lvilá g hangjai a magá nyos udvarhá zba. Ú jsá g sem jö tt, csak
egy - két asztronó miai szakfolyó irat. Ez volt minden. Kö nyvtá r volt ugyan a há zban, nem
is szegényes, á m a klasszikus mű veken tú l kizá ró lag tudomá nyos munká kat
tartalmazott. Fiatal lá nyoknak való olvasmá nyt hiá ba is keresett volna Ria, mivel
azonban má s szellemi tá plá lékot nem lelt, idő vel mégiscsak e komoly kö nyvekhez
folyamodott. A csö ndes vidéki há zba nem jutott el a harsá ny mulatsá gok, szó rakozá sok
híre, de éppú gy tá vol maradtak tő le az egyéb fö lforgató események is. Még a vilá ghá ború
borzalmai is mintha egy má sik planétá n zajlottak volna - vagy legalá bbis egy má sik
kontinensen. Ria Steinberg tehá t még a há ború éveit is mintegy á lomszerű
tompultsá gban tö ltö tte el.
A há ború utolsó évének nyará n tö rtént, hogy Julius Steinberg nagybeteg lett. Hiá ba
berzenkedett, végü l csak ki kellett hívni az orvost. Az pedig nem is titkolta, hogy
Steinberg ú r á llapotá t vá lsá gosnak ítéli.
A beteg ekkor jegyző t hívatott, s elkészíttette a végrendeletét. Megírt még egy - két
levelet, és utasítá sokat adott az orvosnak meg ö reg szolgá já nak halá la esetére. Végü l a
lá nyá t hívatta.
Kettejü k kö zö tt hosszú évek ó ta nem kerü lt szó ba semmi személyesebb téma. Az apa
nap mint nap roppant tudomá nyos elő adá sokat tartott a lá nyá nak, fő képpen az
asztronó mia irá nt igyekezett lelkesedést ébreszteni benne. A há z tetején csillagvizsgá ló t
létesített, s egész éjszaká kat tö ltö tt ott az eget kémlelve. Mellette Ria is tanú ja lehetett
sok érdekes égi jelenségnek, ugyanakkor az apa irá nta tanú sított figyelmének ez volt az
egyetlen jele.
 Mint minden egyéb terü letre, a tudomá ny birodalmá ba is lelkesen kö vette az apjá t, és
hamarosan széles kö rű tudá sra tett szert, á m az élet gyakorlati kérdéseiben tö kéletesen
tapasztalatlan maradt. Lelke mintegy á lomszerű á llapotba dermedt. Sejtelme sem volt az
élet való di kihívá sairó l. Anná l jobban fö ldú lta ez a kis beszélgetés, rö viddel apja halá la
elő tt.
Odaü lt a betegá gy mellé, beadta apjá nak az elő írt orvossá got, majd kérésére
megigazgatta a pá rná já t, hogy fö ltá maszkodhasson.
- Meg kell bará tkoznod a gondolattal, hogy hamarosan meghalok - kezdte a
beszélgetést az apa.
Ria rémü lten meredt rá .
- Meg fogsz gyó gyulni, apá m!
- Nem - rá zta a fejét a beteg. - Meghalok, nem is akarok má r tová bb élni. A
végrendeletem kész. Te leszel az ö rö kö sö m, és igen gazdag leszel. Hanem, ha adhatok
egy taná csot, kerü ld az embereket tová bbra is, éppú gy, mint eddig! Maradj itt, ezen a
magá nyos helyen, ahol senki nem csalhat meg, senki nem bá nthat. É s soha ne engedj
magadhoz senkit... hallod?! Soha senkit!
- Há t egyá ltalá n nincsenek jó emberek, apá m? - kérdezte naivan Ria.
- Jó emberek? - kacagott fö l az apa rekedten. - Nem tudom. Talá n. É n nem lá ttam ilyet,
soha. Mikor nagyon fiatal voltam, olyan, mint te most, akkor még hittem benne, és
kerestem a jó embereket. Két marokkal szó rtam a pénzt, és kerestem, kerestem, de
hiá ba. Végü l talá lkoztam az anyá ddal. Ő t jó nak hittem, mert szép volt, és mert szerettem,
jobban, mint bá rmit a vilá gon. É s azt mondtá k nekem, hogy viszontszeret, és ő ezt el is
hitette velem. Ó , de hazugsá g volt, csalá s! A pénzemet akarta, azért jö tt hozzá m. Elhitette
velem, hogy szeret, de aztá n hamar gyanú t fogtam. Attó l fogva nem hagytam neki egy
pillanatnyi nyugtot sem, faggattam, kutattam, nyomoztam utá na, és végü l, tizenhá rom év
mú lva fény derü lt az igazsá gra. A szíve nem az enyém volt, hanem má sé, méghozzá egy
ú gynevezett „bará tomé"! Ő t szerette, és annyira szerette, hogy nem is bírt tová bb velem
élni. Istenem, hogy szenvedtem akkor...! A szerelmem amilyen forró volt, olyan heves
gyű lö letté vá ltozott. Téged magá val akart vinni, de én harcoltam érted... és győ ztem!
Egyedü l kellett elmennie a szerető jéhez. Zokogott, vonított, mint a kutya! Ez volt a
bosszú m.
A beteg kimerü lten elhallgatott. Ria maga elé meredt. Ez a gyű lö let, amely még halá los
á gyá n is így á titatja az apja szavait, ez vetett sö tét á rnyat az életére, ez vette el a
legnagyobb kincset tő le: az édesanyjá t.
Még most is gyakran á lmodott ró la, a napsugaras szépségű asszonyró l, aki olyan
kedves, gyö ngéd volt hozzá . Akkoriban csupa fény és melegség volt az élet. Az anya arca
mindig gyö ngédséget sugá rzott, még akkor is, ha a szeme vö rö sre volt sírva. Á radt belő le
az életszeretet és az ö rö m. Sok - sok ö lelést, csó kot kapott tő le a kislá ny és szeretetet,
végtelen szeretetet. Ria még évek mú ltá n is gyakran hallotta á lmá ban a szívet tépő
zokogá st és esdeklést: „Ne vedd el tő lem a gyermeket! Kö nyö rü lj rajtam!"
Csö ndes, magá nyos teremtés lett Riá bó l zsarnoki apja mellett, á m a szíve mélyén
mindig élt a remény, hogy egyszer még talá lkozhat az anyjá val, akivel sokkal
szívesebben élt volna, mint rideg, szó fukar apjá val. Nem halt ki belő le az anyja irá nti
vá gyó dá s, bá r sohasem beszélt ró la.
Most, hogy apja a halá lá n volt, Ria hirtelen kihú zta magá t, és bá tran a szemébe nézett.
- Kérdezhetek valamit, apá m?
- Mit akarsz tudni? - meredt rá a beteg.
Ria ö sszeszedte minden bá torsá gá t, bá r reszketett a szíve.
- É l még az anyá m?
 - Nem tudom - borult el fenyegető en az apa homloka. - Csak egyszer hallottam ró la
azó ta, hogy ö rö kre elhagyott - felelte végü l ará nylag nyugodtan.
Ria ö sszekulcsolta a kezét.
- Akkor há t nem tudod, hogy hol él?
Apja habozni lá tszott, majd mintegy az akarata ellenére bukott ki belő le a vá lasz:
- Elő szö r Svá jcba utazott a má sodik férjével. Onnan pedig nem sokkal a há ború
kitö rése utá n Délnyugat - Afriká ba kö ltö ztek, ahol birtokot akartak vá sá rolni. Mielő tt
elutazott, levélben kérte még egyszer, hogy engedjelek vele. Nem vá laszoltam neki.
Azó ta nem tudok ró la.
A beteg mintha megsejtette volna, hogy Ria tová bb szeretne kérdező skö dni, tiltó
mozdulattal emelte fö l a kezét.
- Ne tová bb... megmérgezte az életemet... nem tudok neki megbocsá tani!
Zihá lva sü ppedt vissza pá rná i kö zé. Miutá n Ria megitatta, kü lö nö s pillantá st vetett rá .
- Nem fog neked nagy fá jdalmat okozni apá d halá la. Nemigen szereted - szó lt fakó
hangon.
- Ne beszélj így, apá m! - kiá ltotta rémü lten Ria.
- Sosem szeretett engem senki - mosolygott keserű en a beteg. - Te miért szeretnél?
Soha nem tettem semmit azért, hogy kiérdemeljem a szeretetedet. Azt nem tartom
érdemnek, hogy rá d hagyom a vagyonomat. Ezért aztá n nem tartozol nekem sem
szeretettel, sem há lá val. De elég ebbő l! Csak azt akartam elmondani, hogy egy régi
bará tomat szemeltem ki gyá modul. Heinrich Feldnernek hívjá k, és becsü letesnek
ismerem, má r amennyire valaki is becsü letes lehet. De azért benne se bízzá l jobban, mint
okvetlen muszá j. A vagyonodra magad ü gyelj! Mindig kö vetelj pontos szá madá st!
Egyebekben pedig tő le kaphatsz taná csot, ha nem vilá gos valami. Tapasztalt ember, és
becsü letesnek mondjá k. Talá n ú gy is van. Nem hiszem, hogy emlékeznél rá , ő volt az, aki
berendezéssel együ tt megvette a villá t, amelyben az anyá ddal laktam.
- Nem emlékszem, hogy valaha is lá ttam volna.
- Nos há t, nem kell, hogy sok dolgod legyen vele, hacsak magad nem keresed majd a
tá rsasá gá t. Egyébként pedig ő és a felesége talá n tö bbet mondhatnak majd anyá dró l, ha
éppen kutatni akarsz utá na. Tégy, amit akarsz, de hallgass a taná csomra: maradj
egyedü l, tartsd magad tá vol az emberektő l!
Tö bbet aztá n nem mondott a beteg. Lehunyt szemmel hanyatlott vissza a pá rná já ra.
Pá r napra rá meghalt. Ria Steinberg végképp magá ra maradt a csö ndes há zban. Az
orvos meg az ö reg szolga megtették a temetéshez szü kséges elő készü leteket. Heinrich
Feldner urat az elhunyt kívá nsá ga szerint értesítették a tö rténtekrő l, és elkü ldték neki
Julius Steinberg levelét. Feldner ú r azonnal odasietett, és még épp idejében érkezett,
hogy ifjú kori bará tjá nak megadhassa a végtisztességet.
Julius Steinberget a kis falucska temető jében helyezték ö rö k nyugalomra.
A temetésen csak a régi bará t, az orvos, a falusi iskolamester és Ria vett részt. A lá ny
késő bb Heinrich Feldnerrel együ tt tért vissza a csö ndes kú riá ba. A komor hangulatú ,
nehéz tö lgyfa bú torral berendezett, sö tét tapétá jú nappaliban foglaltak helyet. Egy
napsugá r kú szott be a félig behajtott ablaktá blá k kö zö tt, és fémesen megcsillant Ria
aranybarna hajá n.
A lá ny fá radtan, szomorú an roskadt egy magas tá mlá jú karosszékbe, és félénk
pillantá sokat vetett Feldner ú r komoly arcá ra. Az ö regú r ö nkéntelenü l ö sszerezzent a
lá tvá nytó l. Hét évvel ezelő tt lá tta utoljá ra Riá t, amikor az apja elhatá rozta magá t a
remete - életre. Helyes, csinosan ö ltö ztetett kislá ny volt akkoriban Ria. De milyen
há trá nyosan vá ltozott meg e hét év alatt! Micsoda hallgatag, sá padt, rémü lt tekintetű
teremtés! Szö gletes mozgá sa, esetlen, merev tartá sa igazá n nem milliomos ö rö kö snő re
vall. Sokkal inká bb lehetne valami derék falusi szabó mester lá nya, akinek az
ü nneplő ruhá já t sajá t kezű leg készítette az apja. É pp csuk a finom voná sai, keskeny, szép
kezei nem illenek ehhez a képhez.
Annyi mindenesetre bizonyosnak tű nt Feldner ú r szá má ra, hogy Ria boldogtalan,
testben - lélekben megnyomorított teremtés, aki roppant félszegségében megmukkanni
is alig mer.
Végre az ö regú r megkö szö rü lte a torká t.
- Nos tehá t, nagysá gos kisasszony, amint má r tegnap is említettem, mindenben a
rendelkezésére á llok. Hisz tudja, hogy boldogult édesapja gyerekkori jó bará tom volt.
Nagyon sajná ltam is, hogy késő bb aztá n eltá volodtunk egymá stó l. Végképp szem elő l
vesztettem, mikor az ö n édesanyja elhagyta a vá rosunkat. Julius bará tom rö viddel a
halá la elő tt megírta, hogy rá m ruhá zza a gyá msá got kegyed nagykorú sá gá ig, és arra kért,
hogy tá mogassam mindenben, amennyire csak tő lem telik. Ennek a legteljesebb
mértékben meg kívá nok felelni. Csak arra kérem, mondja el, hogyan képzeli ezentú l az
életét.
Ria figyelmesen végighallgatta, aztá n fö lkapta a fejét, és nyugtalan pillantá st vetett rá .
Vá lasz helyett az a kérdés bukott ki belő le, mely a leginká bb foglalkoztatta.
- Ismerte ö n az anyá mat?
Feldner urat meghö kkentette a vá ratlan kérdés, de azonnal felelt rá :
- Hogyne, jó l ismertem.
Ria megindító mozdulattal kulcsolta ö ssze a kezét, s zaklatottan kapkodta a levegő t.
- Kérem, szépen kérem, mondjon el ró la mindent, amit csak tud!
- Hm... mit is mondhatnék... - motyogta kissé zavartan Feldner ú r. - Igen szerencsétlen
há zassá g volt ez. Azt hiszem, azért ment hozzá az ö n édesapjá hoz, hogy ne kelljen a
rokonai nyaká n élnie. Nagyon szegény lá ny volt. A férje szenvedélyesen szerette, mégis
elviselhetetlenné tette az életét a bizalmatlansá gá val és ö rö kö s féltékenykedésével.
Roppant szerencsétlen természetű ember volt a kegyed édesapja, olyan, aki az élet
á rnyékos oldalá n él. Az édesanyja pedig olyan volt, mint a napsugá r. Mindenkinek a szíve
megnyílt irá nta. Azt hiszem, a legszebb asszony volt, akit életemben lá ttam. É s jó lélek is
volt, kedves, értékes ember, meg tudta becsü lni az élet szépségeit. Eleinte nagyon
igyekezett, hogy a férjét is megvá ltoztassa, fö lvidítsa a kedélyét, kigyó gyítsa veleszü letett
pesszimizmusá bó l, bizalmatlansá gá bó l. Á m ez neki sem sikerü lt. A férje mindenkitő l
irigyelte a mosolyá t, a kedvességét. Borzalmasan féltékeny volt, halá lra kínozta szegény
asszonyt. Hosszú éveken á t féltékenykedett rá teljesen alaptalanul. Az asszony a maga
vidá m természetével fö lvette a harcot a há zat betö ltő sö tét á rnyak ellen, á m hiá ba. É s
lassan maga is megsá padt, megszomorodott, bá r azért teljesen soha nem veszítette el az
életszeretetét.
- Ó , igen! - mosolyodott el Ria. - Mindig vidá m volt, kedves és gyö ngéd. Boldogsá g volt
vele lenni. Mió ta elszakítottak tő le, sosem voltam tö bbé olyan vidá m.
Az ö regú r komolyan rá bó lintott.
- Az anyá t semmi sem pó tolhatja egy gyermek életében. Semmi, soha.
- Milyen igaza van, Feldner ú r! - felelte Ria, szívére szorítva a kezét. - De kérem,
folytassa! Jó tétemény szá momra, hogy az anyá mró l hallhatok.
- Sajnos, nemigen mondhatok ö rö mteli dolgokat.
- Akkor is mondjon el mindent... nagyon kérem!
- Nos... végü l is megtö rtént az elkerü lhetetlen. Az édesanyja végtelenü l szenvedett a
férje bizalmatlansá gá tó l, és egyre inká bb elidegenedett tő le. É s akkor tö rtént, hogy kö zö s
bará tunk, Georg Hollman hosszú kü lfö ldi tartó zkodá s utá n visszatért Németorszá gba.
É vekig élt Angliá ban, így az ö n édesanyjá t sem ismerhette. Aztá n talá lkoztak, és
megpecsételő dö tt a sorsuk. Kettejü ket mintha a jó Isten is egymá snak teremtette volna.
Georg éppolyan derű s, napsugaras természet volt, mint az ö n anyja, és hozzá teszem,
kifogá stalan ú riember. Első pillantá sra egymá sba szerettek. Halá los, nagy szerelem lett
az ö vék. É s mindketten mélységesen ő szinte, egyenes jellemű emberek lévén, nem is
csiná ltak titkot belő le. Egyszó val, vá ló perre kerü lt végü l sor. Kimondtá k a vá lá st a
feleség hibá já bó l, ö nt pedig az édesapjá nak ítélték. Ő akarta így. Az édesanyja
kétségbeesetten igyekezett meglá gyítani a szívét, és elérni, hogy ö n mégis vele
maradhasson. Á m az apja hajthatatlan volt. Georg Hollman Svá jcba kö ltö zö tt a
feleségével, abban reménykedve, hogy idő vel megnyugszik. Az apja pedig ide vonult
vissza ö nnel együ tt. A villá jukat én vettem meg, és azó ta is benne élek a csalá dommal.
Ria ö sszekulcsolta a kezét.
- É s azó ta nem is hallott az anyá mró l?
- De igen. Bará tsá gban volt a feleségemmel, és tö bbszö r is írt neki Svá jcbó l. A
má sodik férjétő l, Georg Hollmantó l is nemegyszer jö tt ü zenet. Tö kéletes há zassá gban
éltek, imá dtá k egymá st, á m a boldogsá guk mégsem volt teljes, mert az édesanyja
keservesen vá gyó dott ö n utá n. Mindent meg kellett írnom neki, amit csak megtudhattam
kegyedrő l. Ez persze nem volt sok, mivel az édesapjá val akkor má r egyá ltalá n nem
tartottuk a kapcsolatot. Az anyja még egyszer, utoljá ra írt neki, kö nyö rgö tt, hogy ne
vá lassza el ö rö kre a gyermekétő l, de nem kapott vá laszt. Ezutá n hatá roztá k el a férjével,
hogy Afriká ba utaznak. Azt tervezték, hogy esetleg letelepednek Délnyugat - Afriká ban.
De kitö rt a há ború , és a gyarmatok elszakadtak Németorszá gtó l. Nem hallottunk tö bbé
Hollmanró l és a feleségérő l, nagyon aggó dtunk miattuk. Most kaptam csak életjelet
tő lü k, pá r nappal az elő tt, hogy ideutaztam volna.
Ria zaklatottan ragadta meg az ö regú r karjá t.
- É l az anyá m? - kérdezte levegő utá n kapkodva.
- Igen, él - bó lintott Feldner ú r. - A levele Dá niá n á t érkezett, hosszas há nyó dá s utá n.
Azt írta, hogy amikor kitö rt a há ború , ő k azonnal, má r az Afriká ba tartó ó ceá njá ró
fedélzetén angol fogsá gba kerü ltek. De a sorsuk szerencsésen alakult, mert Georg
Hollman soká ig élt Angliá ban, és volt egy - két befolyá sos bará tja, akik fö lléptek az
érdekében. Gyakran talá lkozhatott a feleségével, és sok egyéb kedvezményt is kaptak,
így aztá n a fogsá g nem is viselte meg ő ket annyira. Nem alaptalan tehá t a remény, hogy a
békekö tés utá n viszontlá thatja az édesanyjá t.
Ria kecses mozdulattal végigsimított szorosan há trafésü lt hajá n, és elgondolkodva
megjegyezte:
- Mió ta felnő ttem, nemegyszer fö ltettem magamnak a kérdést, vajon anyá m nem
adhatott volna olykor mégis életjelt magá ró l... Most má r értem, hogy nem volt rá mó dja.
- Bizonyosan megtette volna, ha lehető sége nyílik rá .
Ria szeme fö lragyogott, sá padt arca hirtelen megszépü lt. Még a félénkségérő l is
megfeledkezett, s má r egyá ltalá n nem tett olyan esetlen benyomá st.
- Kimondhatatlanul há lá s vagyok ö nnek ezért a hírért! Mégis remélhetem há t, hogy
viszontlá thatom az anyá mat!
- Minden reménye megvan rá . Az édesapja most má r nem á llhat kettejü k kö zé.
Á rnyék suhant á t Ria arcá n.
- Azt hiszem, az apá m végtelenü l boldogtalan volt, hisz senkije nem volt, aki
szerethette volna. Meg kell bocsá tanom neki, hogy elvá lasztott az anyá mtó l és az egész
vilá gtó l. Hiszen talá n jó t akart .. a maga mó djá n. Legalá bbis hinni akarom, hogy jó t akart,
mert jó szívvel szeretném megő rizni az emlékét. De most érzem csak igazá n, mennyire
magá nyos és ö rö mtelen volt itt az életem. Sosem beszélhettem emberekkel az ö reg
iskolamesteren és a szolgá kon kívü l.
 Heinrich Feldner résztvevő n tekintett a fiatal lá nyra: a gyű lö let és bosszú vá gy
á rtatlan á ldozatá ra.
- Szegény kislá ny... így elzá rva mindenkitő l, sosem lehetett magá hoz illő tá rsasá ga!
Nagy igazsá gtalansá g volt ez a kegyed apjá tó l!
- Nyilvá n nem is sejtette, mit kö vet el ellenem - só hajtott Ria. - Hisz nem
panaszkodtam soha.
- Akkor is tudnia kellett volna! De igaza van, való színű leg a szerencsétlen természete
volt mindennek az oka. Nagyon fiatalon jutott ó riá si vagyonhoz, és alighanem igen
keserű tapasztalatokat szerzett aztá n. Ez vezetett ahhoz, hogy végképp megá talkodott az
emberekkel szembeni gyanakvá sá ban és bizalmatlansá gá ban. Ezért tette tö nkre az
édesanyja életét, pedig szívbő l szerette ő t, és ezért vétkezett ekkorá t ö n ellen is. De most
má r nyugodjon békében! Há la Istennek, még nem késő , hogy kegyed is kivehesse a
részét a fiatalsá g ö rö meibő l. Remélem, nem az édesapja beá llítottsá gá t ö rö kö lte.
Ria megrá zta a fejét, s bá jos mosolya kü lö nö s mó don megszépítette az arcá t.
- Ó , dehogy, én hiszek a jó emberekben!
- Ennek igazá n ö rü lö k. De beszéljü nk végre kegyedrő l is! Hogyan képzeli el a jö vő jét?
Ria egy darabig maga elé révedt, azutá n félénken felpillantott Feldner ú rra.
- Szeretnék kijutni a vilá gba... az életbe. Embereket megismerni. Menekü lni akarok
ebbő l a gyö trelmes magá nybó l! É s soha, de soha nem jö nni vissza tö bbé!
Feldner ú r mosolyogva simított végig ő szes szaká llá n.
- Nos, ez igazá n egészséges és értelmes kívá nsá g! Persze nem éppen egyszerű dolog
egy egyedü lá lló ifjú hö lgy szá má ra, hogy ú j életet kezdjen, de én mindenben tá mogatni
fogom. Elvá llaltam a gyá msá got, és legjobb tudá som és lelkiismeretem szerint akarom
ezt a tisztet betö lteni. Legelő szö r is a há zamba szeretném invitá lni, vagyis
tulajdonképpen a kegyed szü lő há zá ba. Ott remélhető leg mihamarabb otthon fogja magá t
érezni. A tová bbiakat majd meglá tjuk. Megbeszélem még a dolgot a feleségemmel, azt
hiszem, nem is akarja majd tö bbé elengedni kegyedet, legalá bbis, amíg az édesanyja meg
nem érkezik. Hisz jó bará tnő je a kegyed édesanyjá nak, meg aztá n mindig is szerette
volna, ha van egy kislá nya, akit kényeztethet. Nekü nk csak egy fiunk van, tudja. É vekig
harcolt a fronton... rengeteget aggó dtunk érte. Két hete ú jra itthon van. Megsebesü lt a
bal karja, há l’ istennek nem sú lyosan, és most lá badozik. Reméljü k, má r nem kü ldik
vissza a harctérre.
Ria nagy együ ttérzéssel hallgatta. Roppant kü lö nö s élmény volt szá má ra, hogy
egyszerre egy csomó emberrel kerü l kapcsolatba, akiknek mindeddig a létezésérő l sem
tudott.
- Istenem, mennyit aggó dhattak a fiukért! Biztosan ugyanú gy, ahogy én az anyá mért
aggó dtam. Ha az ember szeret valakit, akkor sajog a szíve, ha el kell vá lnia tő le. É s még
ezerszer fá jdalmasabb lehet, ha a szerettü nk ilyen szö rnyű veszélyeknek van kitéve!
Az ö regú r bó lintott. Egyre jobban tetszett neki Ria. Nem valami szemrevaló , az igaz,
de kedves, melegszívű teremtés, gondolta.
- Há t bizony, megtanul az ember reszketni és imá dkozni! De aztá n anná l nagyobb a
viszontlá tá s ö rö me. Nos tehá t, megbeszéltü nk akkor mindent?
- Nem is tudom... elfogadhatom csak így egyszerű en az ö nö k vendégszeretetét?
- Természetesen... má r ha kedve van hozzá .
- Ó , hiszen ö n ismeri az anyá mat, és olyan kedvesen beszélt ró la! Nincs még egy hely,
ahová ilyen szívesen mennék!
- Ö rö mmel hallom. Ha a feleségem is beleegyezik, amiben nem kételkedem, akkor
maradhat ná lunk, amíg csak a kedve tartja. Meglesz a mulatsá ga, azt garantá lom. Igaz,
manapsá g szomorú bb, csö ndesebb idő k já rnak mindnyá junkra, de ná lunk azért mégis
tö bb elevenséget, vidá msá got tapasztalhat majd, mint itt, az isten há ta mö gö tt. Még ma
hazautazom, és mindent megbeszélek a feleségemmel meg a fiammal. Egy pillanatig sem
kétséges, hogy tá rt karokkal vá rjá k majd kegyedet. Elő készítek mindent a fogadá sá ra. Az
anyagi ü gyekkel rá érü nk majd azutá n foglalkozni. Visszatérek ide, mondjuk, nyolc nap
mú lva, hogy kegyedet is magammal vigyem. Hozzá is kezdhet az á tkö ltö zés
elő készítéséhez.
- Készen fogok á llni, Feldner ú r - bó lintott izgatottan Ria.
- Rendben. Ezt a há zat egyelő re lezá rhatjuk. Késő bb talá n nyaraló nak haszná lhatja
majd. A kertész és a felesége itt maradhat, odaá t a kis há zban, hogy gondjá t viseljék a
birtoknak meg a jó szá gnak. A há zvezető nő meg az édesapja ö reg szolgá ja nyugalomba
vonulhat, és megkapjá k a já radékot, amit az elhunyt hagyott rá juk. Kegyed egyébként
má tó l fogva korlá tlanul rendelkezik minden vagyoná val. Az én gyá msá gi felü gyeletem
arra vonatkozik, hogy taná ccsal és segítséggel lá ssam el kegyedet, és vezessem az ü zleti
ü gyeit, míg kegyed is bele nem tanul. Egyedü l abban az esetben, ha még a nagykorú sá g
elérése elő tt kívá nna férjhez menni, há rulna rá m a kö telesség, hogy ellenő rizzem,
becsü letes ember - e a jö vendő belije.
Ria meglepetten rá zta a fejét.
- É n nem megyek férjhez soha. Az apá m megmondta, hogy engem senki sem venne el
szerelembő l, csakis a pénzem miatt.
Feldner ú r kö zelebb hajolt hozzá , és nagyon komolyan nézett rá .
- Tehá t mégis ö rö kö lt volna valamicskét az apja bizalmatlan természetébő l?
Mondhatom, nagy jó t tett kegyednek az efféle intelmekkel! Drá ga gyermekem, ó vakodjék
a bizalmatlansá gtó l, ne engedje, hogy fiatal lelkét megmérgezze ez a ká rtékony hatá s!
Boldogtalanná tenné ö nt is, éppú gy, mint az apjá t.
Ria pirulva hallgatta a komoly, intő szavakat.
- Nem, nem, soha nem akarok bizalmatlan lenni, az annyira borzasztó ! - kiá ltotta
megindító , esdeklő hangon. - Hiszen vannak becsü letes, jó emberek is, ugye, Feldner ú r?
Az ö regú r meghatottan ragadta meg Ria kezét.
- Csehü l is á llna a vilá g, édes gyermekem, ha csak rossz és becstelen emberek élnének
benne. Soha ne veszítse el a jó sá gba és becsü letességbe vetett hitét! Igaz persze, hogy
nem minden ember jó , és bizonyos, hogy valamilyen hibá ja mindnyá junknak van. Ezért
azonban még nem szabad fö ladni az emberiségbe vetett bizalmat! Nyilvá n nem á rt némi
ó vatossá g, ha idegenekkel van dolgunk, de a mindenki irá nt megnyilvá nuló gyanakvá s a
legnagyobb vétek ö nmagunk ellen!
Ria megszorította a gyá mja kezét.
- Kö szö nö m, kö szö nö m, hogy ezt mondja, Feldner ú r! Nagyon boldoggá tesz! Sosem
tudtam elhinni az apá mnak, hogy minden ember rossz. É s ez az egész annyira gyö tö rt,
hogy nem is akarok rá gondolni tö bbet. Inká bb igyekszem minél jobb emberré vá lni,
hogy szeretni lehessen engem ö nmagamért isi
- Bravó ! Nagyon helyes, drá ga gyermekem! Ö rü lö k, hogy így gondolkozik.
Eme beszélgetés hatá sá ra Ria hamar a bizalmá ba fogadta Feldner urat. Nagyon
tetszett neki komoly, mégis szívélyes modora. Kedélyesen elcsevegtek, míg fö l nem
szolgá ltá k az ebédet. Együ tt vonultak aztá n az asztalhoz, és Feldner ú r lelkesen lá tott
neki a kitű nő ételnek.
Ebéd kö zben arró l beszélt a lá nynak, milyen ínség uralkodik az egész orszá gban. Ria
dö bbenettel hallgatta. Bá r a személyzettő l hallott olykor egyet s má st a nagy drá gasá gró l
és az élelmiszer - tartalékok szű kö sségérő l, mégsem volt sejtelme sem Németorszá g
való s helyzetérő l. Most olyan részleteket tudott meg, melyek lelke mélyéig megrá ztá k, és
fö lébresztették benne a tettvá gyat. Ezt azonnal kö zö lte is gyá mjá val, aki helyeslő en
bó logatott.
- Meglesz rá a lehető sége, hogy enyhítsen a szenvedő k nyomorá n, amint kilép az
életbe.
- így is akarok tenni, legjobb tehetségem szerint! De segítenie kell majd, hogy
helyesen já rjak el mindenben.
Ebéd utá n Feldner ú r ú tra kelt. Ria ú gy bú csú zott má r tő le, mint egy régi jó bará ttó l.
De miutá n magá ra maradt, szorongá s tö ltö tte el ismét a szívét. Vajon Feldnerné
asszony hajlandó lesz - e befogadni? Olyan kedves lesz - e ő is, mint az ura? Fiatal szíve
hevesen só vá rgott a jó szó ra, a szeretetre. Elmerengve ü ldö gélt hosszasan a
karosszékében. Kö nnybe lá badt a szeme, oly erő sen vá gyott a szeretetre, melegségre,
vidá msá gra. Első sorban az anyjá t szerette volna ú jra lá tni, noha tudta, hogy még sok
idő nek kell eltelnie a vá gyott talá lkozá sig. De most legalá bb olyan emberek kö zé
kerü lhet, akik ismerik az anyjá t, s akikkel beszélhet majd ró la. Má r ez is mily hatá rtalan
boldogsá g!
- Anyá m, drá ga jó anyá m, most legalá bb tudom má r, hogy lélekben merre keresselek!
É s tudom, hogy viszont foglak lá tni! - mondta boldogsá gtó l ragyogó szemekkel, kezét a
szívére szorítva.
Feldnerék aznap este, vacsora utá n az otthonos kényelmet á rasztó nappaliban
ü ldö géltek há rmasban és beszélgettek. Johanna asszony eleven, bará tsá gos teremtés
volt, egyszerű , jó sá gos lélek, aki most kívá ncsian meredt a férjére, és tü relmetlenü l
noszogatta:
- Beszélj má r végre, Heinrich! Hogy tetszett a gyá mleá nyod? É s mi van vele, hogy érzi
magá t? Eddig még egyetlen értelmes szó t nem lehetett kihú zni belő led!
- Nono! - kuncogott az ö regú r. - Tü relem, Haniká m, tü relem! Há t csak kellett ennem is
pá r falatot! Most viszont mindent apró ra elmesélek. Horst is kinyithatja a fü lét.
El is mondta a csalá djá nak, milyennek lá tta a magá nyos kú ria á rva lakó já t, s hogy
mennyire sajná lja Riá t, aki oly megható an só vá rog egy kis kedvességre, vidá msá gra,
emberi tá rsasá gra, egyszó val élni vá gyik végre, s hogy mennyire hiá nyzik neki a szeretet
és a jó sá g... de leginká bb és legelső sorban az édesanyja. Csak ú gy dő lt belő le a szó , és
nem is maradt hatá s nélkü l.
Az asszony megindultan hallgatta, a fiuk pedig cigarettá ja fü stjébe bá mult, s idő nként
meg - megcsó vá lta a fejét. Horst magas, jó képű , harminc kö rü li fiatalember volt. Magas
homloka értelmet sugá rzott, szö gletes á lla, mélyen ü lő szü rke szeme hatá rozottsá got,
energiá t sugallt. Ö sszeszorított, keskeny ajka kö rü l a keserű voná s arra vallott, hogy
fiatal kora ellenére má r sok fá jdalmas élménnyel kellett megbirkó znia.
Hadba vonulá sa elő tt kö nnyelmű , életvidá m fiatalember volt, akinek tehető s szü lei
mindent - talá n tú l sok mindent is - megadtak. Elkényeztették való ban, de becsü letes
embernek nevelték, lelkiismeretesnek és kö telességtudó nak, amilyenek ő k maguk is
voltak. Horst tehá t kifogá stalan nevelést és első rangú példá t kapott a szü leitő l. A
há ború s élmények aztá n megacéloztá k a jellemét, elmélyítették gondolkodá sá t. É rett,
kiforrott személyiségként tért vissza otthoná ba.
Bal karjá n még mindig ott volt a kö tés. É veken á t harcolt a fronton, és ó riá si
szerencsével elkerü lte a sebesü lést. A há ború legvégén aztá n mégiscsak eltalá lta egy
eltévedt golyó , s á tfú rta a bal felső karjá t. Sú lyos kö vetkezményekkel azonban ez sem
já rt. Horst má r két hete lá badozott a csalá di otthonban, vá rva a teljes fö lgyó gyulá st.
- Tényleg megindítja az ember szívét ez a boldogtalan teremtés! - mondta, mikor az
apja beszá moló ja végére ért.
Anyja egyetértő en bó logatott.
 - Milyen igazad van! Ha szegény anyja tudná mindezt, csak még jobban bú sulna
utá na! Mi lesz há t vele, Heinrichem?
- Ez tő led is fü gg, Haniká m! - mosolygott az ö regú r. - Annyira vá gyik az életre, a
szeretetre! Hiá ba olyan gazdag, mégiscsak nagyon szegénynek ismertem meg.
Meglehető sen szomorú élete volt.
Feldnerné kérdő en nézett az urá ra.
- Tehá t tő lem fü gg, hogy mi lesz a sorsa?
- Bizony, bizony, Johanná m. A gyermeknek ki kell lépnie az életbe. Á m ezt egyedü l
nem teheti meg egy ifjú hö lgy. De ha te rá szá nná d magad, hogy befogadd az
otthonunkba, legalá bbis míg az anyja megérkezik... Ha segítenél neki eligazodni az
életben...
Johanna asszony meghö kkent kissé, de aztá n való sá ggal fö lragyogott jó sá gos, eleven
arca.
- Há t hogyne, Heinrich, ez igazá n nem lehet kérdés! Természetesen befogadom
szegény gyermeket, ha ő is szívesen eljö n hozzá nk!
- De még milyen szívesen jö nne!
- Há t akkor szeretettel vá rjuk!
- Hisz tudtam én elő re, Haniká m - somolygott az ura. - De mégiscsak neked kellett
dö ntened. Na és te, Horst? Mit szó lná l egy ú j csalá dtaghoz?
- Amit anya. Jö jjö n csak, legalá bb anyá nak lesz kit kényeztetni, meg anyá skodni
fö lö tte! Mi, férfiak má r rég nem vagyunk eléggé gyá moltalanok az ő ízlésének! Még én
sem, a sebesü lt karommal.
- Emlékszel rá , fiam, még azokbó l az idő kbő l, amikor itt lakott?
- Nem, arra sem, hogy lá ttam - e egyá ltalá n valaha. Az anyjá ra viszont anná l jobban
emlékszem. Ő volt az első nagy szerelmem. Tü ndérszép asszony volt, és ha idejö tt
anyuská hoz, engem hat ló val sem lehetett kivonszolni a há zbó l. Ott vá rtam az
elő szobá ban, míg hazaindult, hogy fö lsegíthessem a kabá tjá t. É s ha részem volt ebben a
szerencsében, az olyan boldogsá ggal tö ltö tt el, hogy még az iskolá ban is verseket
faragtam ró la.
- Miféle édes titkokra derü l fény! - nevettek a szü lő k. - De nem is csoda, hogy a szép
Magda asszony így elcsavarta a fejedet! Bizony, nem egy férfiszívet hó dított meg.
- Hasonlít ez a Ria Steinberg az anyjá ra? - érdeklő dö tt Horst.
Feldner ú r elgondolkodva végigsimított kissé kopaszodó , magas homloká n.
- Igen, mondhatom, hogy némiképp hasonlít. Az arca tulajdonképpen ugyanaz, a
szeme is pontos má sa az anyjá énak, meg a haja színe is. De ú gy, ahogy most kinéz,
senkinek sem jutna eszébe, hogy ahhoz a ragyogó , elegá ns asszonyhoz hasonlítsa. Mert
gondold csak meg, fiam, gyakorlatilag való sá gos vadonban nő tt fö l. De ki fog kupá ló dni,
az biztos. Mindenesetre nagyon ö rü lö k annak, hogy hajlandó k vagytok befogadni. É s be
kell vallanom, hogy erre má s okom is van. Ú tban hazafelé tá madt egy ö tletem a
gyá mleá nyommal kapcsolatban, ami igencsak foglalkoztat azó ta is. Horst fiam, most
nyíltan kell beszélnü nk errő l a dologró l.
- Velem, apá m? - á lmélkodott a fiú .
- Veled, bizony. É s minél elő bb, anná l jobb. Mert nézd csak: Ria Steinberg az apja
egyedü li ö rö kö se. Jó néhá ny millió ra rú g a vagyona. Ehhez még szá mítsd hozzá a kú riá t
is minden ingó sá gá val s az értékes gyű jteménnyel együ tt. Ső t, Julius Steinberg
csillagvizsgá ló ja is jelentő s értéket képvisel. Egyszó val, az ifjú hö lgy igencsak gazdag. É s
az jutott eszembe, hogy nem volna ostobasá g, ha megkérnéd a kezét.
- De apá m! - fortyant fö l Horst. - Nem ismerek rá d! Hogy én egy lá ny vagyoná ra
spekulá ljak? Há l' istennek, semmi tehetségem a hozomá ny vadá szathoz!
 Heinrich Feldner megdö rzsö lte a halá ntéká t.
- É des fiam, azelő tt nekem sem jutott volna eszembe, hogy szá mító mó don
mérlegeljem a há zassá godat. Csakhogy sajnos sok minden megvá ltozott az utó bbi
idő kben. Eddig nem akartalak a gondokkal terhelni, de most má r kénytelen vagyok
elmondani, hogy a há ború sú lyos veszteségeket okozott az ü zletben. Má sok megszedték
magukat a há ború ban, mi épp ellenkező leg. A gyá ram jó formá n á ll má r évek ó ta. Egy
bará ti cég cső dö t jelentett, azon is jelentő s ö sszeget veszítettem. Minden erő met
fö lemésztette a végleges buká s elleni kü zdelem. Manapsá g a puszta létfö nntartá s is ő rü lt
kö ltségeket emészt fö l. Nagy gond ez nekem, fiam. Ha most a békekö tés utá n megint
talpra akarok á llni, ha vissza akarom venni a régi embereimet, okvetlenü l tő kére lesz
szü kségem. Kü lö nben nincs má s há tra, cső dö t kell jelentenem. Nem véletlen tehá t, hogy
eszembe jutott ez a lehető ség, hisz Ria a vagyona tö redékével kihú zhatna bennü nket a
bajbó l. Ha elvennéd, egy csapá sra megmenekü lnénk az elszegényedéstő l, ami elő l má s
mó don nincs menekvés. Ez a lá ny még sohasem talá lkozott fiatalemberekkel, ú gyhogy a
szíve bizonyosan szabad. É s szerencsére te sem vagy elkö telezve senkinek. Biztosra
veszem, hogy meg tudod hó dítani, csak egy kicsit akarnod kell. Nem volna nehéz
megnyerni a szívét, olyan fiatal és á rtatlan. Tetszésed szerint formá lhatod.
Horst Feldner fö lpattant, s a cigarettá já t idegesen a hamutartó ba vá gta.
- De drá ga apá m, ez aztá n végképp minden hajlamom és elképzelésem ellen való !
Mindig is ú gy gondoltam, hogy szerelembő l fogok há zasodni. É s most vá lasszak jéghideg
szá mítá ssal, színleljek egy lá nynak hamis érzelmeket? Nagyon rosszulesik ezt hallanom,
szinte még rosszabbul, mint azt, hogy milyen sú lyos az anyagi helyzetü nk.
- No, édes fiam, nem kell azért olyan sö téten lá tni! Mert nézd csak, anyá d meg én, mi
is a szü leink kívá nsá gá ra keltü nk egybe, nem volt ott szó semmi nagy szerelemrő l!
Kedveltü k, tiszteltü k egymá st, de a szerelem, az csak késő bb jö tt, egészen magá tó l. Hisz
tudod, milyen boldog volt mindig a mi há zassá gunk. É n sem kívá nná m soha, hogy elvedd
azt a lá nyt, ha nem rokonszenves neked. De há t a te szíved is szabad még, és egy kis jó
szá ndékkal bizonyosan meg tudná d kedvelni. Persze nem olyan ká prá zatos szépség,
mint az anyja, de csú nyá nak egyá ltalá n nem mondaná m. A megjelenése kissé
elhanyagolt, a viselkedése némiképpen félénk, elfogult, de há t ezen igazá n sokat lehet
még csiszolni. A természete pedig nagyon kedves, szelíd. Legalá bb nézd meg elő bb
magadnak, ismerd meg ezt a Riá t, mielő tt véleményt mondaná l ró la! De AZT se felejtsd el
kö zben, hogy nem olyan idő ket élü nk, Imikor egy ilyen lehető séget szabad volna
elszalasztani. É s vedd tekintetbe azt is, hogy ez a lá ny teljesen romlatlan és á rtatlan, ami
manapsá g sajnos igencsak ritka dolog!
Horst fö ldú ltan já rká lt fö l - alá a szobá ban. Végü l odaá llt az apja elé.
- Sú lyos gondjaid vannak, apá m, és ezek fö lö tt való ban nem lehet csak ú gy szemet
hunyni. Nem vagyok má r forró fejű kamasz, és jó l tudom, milyen lehető ség volna ez
nekü nk anyagi szempontbó l. Azt ugye nem kell bizonygatnom, mennyire szeretnék
segíteni rajtad, enyhíteni a gondjaidon. De egyelő re nem ígérhetek tö bbet, csak annyit,
hogy megnézem magamnak ezt a Steinberg kisasszonyt, és megfontolom, el tudná m - e
magam szá nni arra, hogy feleségü l vegyem. Ha képes leszek ő szinte rokonszenvet érezni
irá nta, ú gy, hogy az ö nbecsü lésem se szenvedjen csorbá t, akkor megpró bá lom teljesíteni
a kívá nsá godat. De ha nem megy, akkor ugye nem akarsz majd olyasmire kényszeríteni,
ami ellen minden porciká m tiltakozik? Biztosíthatlak, hogy ő szintén és minden erő mmel
igyekezni fogok segíteni rajtad.
Az apja megszorította a kezét.
- Tö bbet nem is kívá nhatnék, fiam. Hanem anya mit szó l hozzá ?
 A két férfi kívá ncsian nézett Johanna asszonyra, aki nyugtalanul hallgatta végig iménti
beszélgetésü ket. Most nagyot só hajtott.
- Jó l ismerem a gondjaidat, Heinrich - mondta komolyan. - Isten ó vjon meg bennü nket
a legrosszabbtó l! Ha Horst rokonszenvezik majd annyira Ria Steinberggel, hogy képes
lesz feleségü l venni, s nem érzi ezt a lépést elviselhetetlennek, akkor teljes szívembő l
há lá t adok a Teremtő nek. Ha viszont nem így érez, akkor eszébe ne jusson há zasodni!
Vá llalok bá rmilyen nehéz sorsot, de a fiam boldogtalansá ga á rá n nem kell a jó lét!
Horst lehajolt hozzá , s arcon csó kolta.
- Kö szö nö m, drá ga anyuská m! De te azért ne aggodalmaskodj soha az ü zleti gondok
miatt. É ppen elég, ha apa meg én foglalkozunk az efféle kellemetlenségekkel.
Má snap reggel Feldner ú r a kö vetkező levelet írta Ria Steinbergnek, amit
haladéktalanul postá ra adott:

„Kedves Ria kisasszony!

Amint azt megjósoltam, a feleségem boldogan beleegyezett, hogy Ön hozzánk költözzön,
és nagyon örül a jövetelének. Horst fiam is szívesen fogadja az új rokont. Mindketten
szívélyes üdvözletüket küldik.
Kérem, hogy jövő csütörtökön álljon útra készjen, akkor elmegyek Kegyedért. Tizenegy
óra tájt érkezem, s ebéd után indulhatunk is. Vacsorára fogunk hazaérni a Kegyed egykori
szülőházába. Majd meglátja, milyen otthonosan fogja érezni magát nálunk, ahol szinte
minden ugyanúgy van még, mint azokban az időkben, amikor a családja itt élt.
Mindannyian úgy érezzük, kedves kötelességünk mindent megtenni azért, hogy
gyámleányom otthon érezze magát e házban.
Szívélyes üdvözlettel:
Heinrich Feldner"

Feldnerné lá zas tevékenységbe kezdett a há zban. Az első emeleti két szép szobá cská t
igyekezett pontosan ú gy berendezni Ria szá má ra, ahogy Steinbergék idejében volt. A
napos, tá gas lakosztá ly berendezése fehérre lakkozott, tarka szaténnal ká rpitozott
bú torokbó l á llt. Meghitt, bará tsá gos otthon vá rta itt Riá t. Az asszony még egyszer
alaposan kö rü lnézett a szobá kban, majd virá gokat hozott. Mikö zben vá zá kba rendezte,
eltö prengett azon, vajon jó l fogja - e érezni itt magá t a fiatal leá ny. Gondolatai
elő reszaladtak az idő ben, és elá brá ndozott, hogyan is lesz majd, ha Horst elveszi Riá t. A
fiatal pá r lakhatna idefö nt, az emeleten, ő k pedig a férjével lekö ltö zhetnének a
fö ldszintre. Igazá n jó l elférnének, hisz hely van elég: mindkét szinten hét hét szoba, még
sok is két ember szá má ra.
Így tervezgetett Johanna asszony, és izgatottan vá rta férje gyá mleá nyá nak az
érkezését.
Szép késő ő szi nap volt, a legutolsó k egyike. A csö ndes vidéki kú riá t kö rü lvevő
nagykert tarka színekbe ö ltö zö tt. Az utakon kö nnyű szellő já tszadozott az avarral,
telehordva szá raz levelekkel a még mindig frissen zö ldellő pá zsitot.
Ria Steinberg gyors léptekkel ró tta a kert ú tjait. Csü tö rtö k reggel volt. Ma ér véget
hosszas szá mű zetése. Még egyszer utoljá ra fö l akart keresni minden kedves zugot a
kertben. Bú csú zott. Való sá ggal fö lfoghatatlan, ó riá si dolognak tű nt szá má ra, hogy
kiléphet végre a vilá gba - a nagyvilá gba, ahol az anyjá t is * megtalá lhatja egyszer. Vajon
mikor lá thatja viszont?
A gyá mja érkezéséig még mindig há tra volt egy egész ó ra. Hiá ba siettette volna Ria az
idő mú lá sá t, az nagyon pró bá ra tette a tü relmét. Remélhető leg nem gondolta meg magá t
Feldner ú r, futott á t az agyá n. Jobbnak lá tta, ha visszamegy a há zba, és ott vá rakozik.
Ú tra készen á llt. Zá rt nyakú , fekete gyapjú ruha volt rajta, a falusi varró nő siralmas
tá kolmá nya, ami végképp szá nalmassá tette a megjelenését. Leü lt a zongorá hoz, hogy
gyorsabban teljen az idő .
Kö nnyű keze alatt fö lzú gott, dalolni kezdett a remek hangszer. A lá ny is egészen
megvá ltozott, amikor já tszott. Lehullott ró la minden félszegség és félénkség. A zene
hangjaival kifejezhetett mindent, ami fiatal lelkében forrt és kavargott, s amit képtelen
volt szavakba ö nteni. Korner, a falusi tanító mestere volt a zongorá nak, de ifjú
tanítvá nya messze tú lszá rnyalta. Senki nem nézett volna ki ilyen mű vészi teljesítményt a
gyá moltalan, esetlen Riá bó l.
Az ö reg Korner énekó rá kat is adott a lá nynak, s szépen kifejlesztette csengő
mezzoszoprá njá t, bá r az apjá nak ez má r nemigen volt ínyére. Steinberg ú r bezá rkó zott a
szobá já ba vagy tá vozott a há zbó l, valahá nyszor Ria énekelt és zongorá n kísérte magá t. A
lá ny ezért roppant szerény véleménnyel volt ö nnö n zenei tehetségérő l. Az ö reg
iskolamester sem dicsérte soha. így aztá n csak a maga ö rö mére muzsiká lt, ha egyedü l
volt. Szá má ra a zene a szabadsá got jelentette, mikö zben sejtelme sem volt arró l, hogy
igazi mű vészi tehetséggel á ldotta meg a sors.
Ma is csak azért já tszott, hogy a szorongá stó l megszabaduljon. É nekelni azonban nem
volt képes. Kénytelen volt elhunyt apjá ra gondolni, és ez hamarosan az ujjait is
megdermesztette. Fö lemelkedett a zongora mellő l, lecsukta a fedelét, és szelíden
végigsimított rajta.
Ö rö kre el kell há t némulnia? Nem! Egyszer majd, ha rá talá l anyjá ra a nagyvilá gban,
elhozatja a zongorá t. Akkor majd megint zú gni és zengeni fog, de addig hallgatnia kell.
Ria nyugtalanul az ablakhoz lépett. Há t csak nem jö n Feldner ú r? Végre - valahá ra
meglá tta az á llomá s felő l kö zeledő kocsit. A lá ny térde remegett, s minden vér kifutott az
arcá bó l, amikor a gyá mja elé sietett.
Feldner ú r kedvesen ü dvö zö lte a rémü lt teremtést, és érezte, hogy reszket jéghideg
kis keze.
- Remélem, fö lkészü lt rá , hogy ma velem tart, Ria kisasszony? - kérdezte jó sá gosan
mosolyogva.
- Igen, má r két ó rá ja készen á llok, csak kabá tot és kalapot kell vennem.
Az ö regú r kissé elfogó dottan mustrá lgatta. Rettenetesnek talá lta az ö ltö zékét, de ezen
má r nem lehetett vá ltoztatni. ,
- Megkapta a levelemet, ugye? - kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
Ria bó lintott, s elcsukló hangon felelte:
- Szá zszor is elolvastam kedves, jó sá gos szavait!
Az ö regú r csitító an simogatta remegő kezét, s figyelmesen szemü gyre vette piruló
arcá t. Ma má s szemmel nézte, mint első alkalommal, hiszen azó ta fö lmerü lt a lehető ség,
hogy esetleg ő lesz a menye. A voná sait most finomabbnak, kedvesebbnek lá tta, és ú gy
tű nt neki, hogy fö ltű nő en hasonlít az anyjá ra. Ugyanaz a szép szempá r, ugyanaz a
gyö ngéd arcszín, finom bő r. Hanem a tö bbi... jó sá gos Isten, há t miféle ruha ez, miféle
frizura! Nem is tudná megfogalmazni, mitő l olyan szö rnyen elő nytelen, de ú gy néz ki ez a
lá ny, mint egy madá rijesztő ! Pedig milyen gyö nyö rű a szeme, a szá ja, szépek a fogai, és
szemlá tomá st az alakja is karcsú , ará nyos. De ez az ö ltö zék, ez a magas szá rú cipő , ez a
nevetséges konty karikatú rá t csiná lna még a Mi ló i Vénuszbó l is!
Ria kö nnyek kö zö tt bú csú zott a szolgá któ l s az ö reg iskolamestertő l, aki tarka ő szi
csokorral érkezett a bú csú ztatá sá ra. Ezt a csokrot Ria egész ú ton szorongatta, s nem
engedte ki a kezébő l az elemó zsiá s kosá rká t sem, melyet a há zvezető nő tő l kapott. A
kalapja félrecsú szott, s egészében véve fö lö ttébb szerencsétlen lá tvá nyt nyú jtott, ahogy a
sarokba hú zó dva kuporgott a fü lkében, szemkö zt a gyá mjá val. A vonat, mint rendesen,
most is meglehető sen zsú folt volt.
Ria félénken nézegette az utasokat, s ö sztö nö sen ö sszehasonlította magá t a
hö lgyekkel. Elég érzékeny volt ahhoz, hogy fö lfogja, mennyivel elő nytelenebb az ő
megjelenése. Ez persze csak nö velte elfogó dottsá gá t, és egyre bizonytalanabb,
esetlenebb lett. Feldner ú r pedig egyre jobban feszengett. Ha Horst így pillantja meg a
lá nyt, akkor minden elveszett!
Megérkeztek. A vonat megá llt, s Ria gyá moltalan kétségbeeséssel topogott az
emberá radatban, amely majdnem elsodorta. Gyá mja erélyesen magá val hú zta. Az
á llomá sépü let elő tt szerencsére azonnal kaptak taxit. Feldner ú r besegítette a lá nyt, aki
zaklatottsá gá ban véletlenü l az ablakü vegnek nyomta a kalapjá t. A csú f kis kalap
alaposan behorpadt, s még jobban félrecsú szott. Ria haja szétzilá ló dott az ő szi szélben,
tekintete rémü lten ciká zott ide - oda az élénk vá rosi forgalom lá ttá n.
Gyá mja semmit nem kívá nt jobban, mint hogy javítson kissé a megjelenésén, de
elképzelése sem volt ró la, hogyan. „Csak ne lá tná meg rö gtö n Horst, anyuska elő bb kicsit
rendbe hozhatná !" - gondolta magá ban.
De Horst jelen volt az ú j rokon bevonulá sá ná l. Anyja oldalá n vá rta a villa
elő csarnoká ban, hogy ü dvö zö lhesse. Megrö kö nyö dve, elhű lve bá multa az apja karjá n
kö zelgő jelenséget. Ria kü lseje Feldnerné asszonyt is meghö kkentette, ő sem ilyennek
képzelte a milliomos Steinberg lá nyt. De gyorsan ö sszeszedte magá t, és mosolyogva
elébe sietett.
- Isten hozta miná lunk, drá ga gyermekem!
Ria bizonytalan, esdeklő pillantá st vetett rá .
- É n... ó ... nagyon kö szö nö m... - dadogta riadtan.
Gyá moltalansá ga meghatotta Johanna asszonyt, és szívbő l jö vő részvétet ébresztett
benne. Magá hoz ö lelte a reszkető lá nyt.
- Remélem, hamar otthon fogja érezni magá t ná lunk!
Horst még mindig só bá lvá nnyá dermedve á llt. Egyre csak ez já rt a fejében: „Ezt a kis
rémséget akarjá k hozzá m adni?" De végre fö leszmélt, anyja hangja fö lrá zta ká bulatá bó l.
Kihú zta magá t, és odalépett Riá hoz. Lovagiasan meghajtotta magá t elő tte.
- Engedje meg, nagysá gos kisasszony, hogy én is ü dvö zö ljem szü leim há zá ban. Isten
hozta!
Ria csak most lá tta meg a fiú t. Tá gra nyílt szemmel meredt rá . S mikor a szü rke
szempá r viszonozta a pillantá sá t, egész testében megremegett. Fö lvá ltva sá padt és
pirult, ú gy érezte, cseng a fü le. Mintha kihú ztá k volna a talajt a lá ba aló l. Mikor meglá tta
Horst bekö tö zö tt karjá t, ő szinte fá jdalommal remegett meg az ajka. S mindekö zben oly
lehetetlenü l, nevetségesen gyá moltalan lá tvá nyt nyú jtott, hogy nézni is fá jt. Alig valamit
enyhített a jelenet kínossá gá n, amikor Feldnerné asszony ü gyesen lekapta Ria fejérő l a
félrecsú szott és megnyomorodott kalapká t, és gyorsan megigazította a hajá t.
Sokkal jobban így sem nézett ki, de a tekintete oly forró n kö nyö rgö tt egy kis
szeretetért és elnézésért, hogy Horst Feldner szívében fö lébredt a lovagias érzés.
Megsajná lta a lá nyt, s egyszerre á térezte, milyen szö rnyű bű nt kö vetett el ellene az apja.
Meghajtotta magá t, és a karjá t kíná lta Riá nak.
- Megengedi, hogy a nappaliba vezessem?
Ria még mindig feldú ltan tekintett rá , és ú gy érezte, mozdulni sem képes. Akkor a férfi
gyö ngéd nyomá ssal a karjá ra szorította remegő kezét, és magá val hú zta a nappaliba.
Ria szinte megbaboná zva á llt meg egy pillanatra az ajtó ban. Fö lbolydultak gyerekkori
emlékei. Á tellenben, az ablak elő tt egy karosszék á llt. Ria lelki szemei elő tt megjelent az
édesanyja, amint ott ü l, és kinyú jtja felé ö lelésre tá rt karjá t. Ó , milyen gyakran tett így!
Ilyenkor Ria való sá ggal rö pü lt hozzá , és befészkelő dö tt az ö lébe, mint valami kis madá r.
Elszorult a torka. Minden erejével igyekezett elfojtani a fö lindultsá gá t, de hiá ba.
Hangosan fö lzokogott, és tenyerébe temette az arcá t. A tö bbiek dö bbenten á lldogá ltak
egy darabig. Johanna asszony jó sá gosan magá hoz vonta a zokogó lá nyt, és Ria ú gy
kapaszkodott a nyaká ba, mint a fuldokló . A jó lelkű asszonyban azonnal fö léledtek az
anyai érzések.
- Szegény gyermekem... - mormolta meghatottan. Aztá n a két férfihoz fordult. -
Hagyjatok magunkra, míg megnyugszik egy kissé.
Amazok megértő en tá voztak a nappalibó l. Johanna asszony leü lt a dívá nyra, s maga
mellé vonta Riá t.
- Sírja ki magá t nyugodtan, drá ga gyermekem! Attó l majd megnyugszik. El tudom
képzelni, milyen fö lkavaró érzés lehetett ö nnek belépni ebbe a há zba. Tú l sok minden
tö rtént ma, ugye?
Ria még fö l - fö lzokogott de hamarosan lecsillapodott.
- Ó , milyen ostobasá g tő lem így sírva fakadni. Hiszen ö rü lnö m kellene, hogy megint
itt lehetek ebben a há zban, ahol minden drá ga anyá mra emlékeztet. Rettenetesen
megrá zott, mikor meglá ttam azt a karosszéket az ablakná l. Anyá m legtö bbszö r ott
ü ldö gélt. É s hozzá mehettem minden gondommal, ö rö mö mmel. Azt hiszem, még
sohasem tudatosult bennem ekkora erő vel, milyen sokat veszítettem. É s most... most
má r az ö n kedves arcá ra is emlékszem, hogy milyen gyakran lá ttam az anyá m mellett.
Az asszony szíve szinte tú lcsordult a meghatottsá gtó l. Megsimogatta Ria kezét.
- Igen, gyermekem, az édesanyja szívbéli jó bará tnő m volt. É s minden tő lem telhető t
meg akarok tenni, hogy ö n jó l érezze itt magá t, és élvezze az életet, amíg csak Isten
segítségével viszont nem lá thatja ő t
Ria megcsó kolta a kezét.
- Annyira há lá s vagyok ö nnek! Kérem, ne haragudjon, amiért ilyen balga és ü gyetlen
vagyok! Még hozzá kell szoknom, hogy megint emberek kö zö tt fogok élni. Kérem,
nagyon kérem, legyen jó hozzá m!
Johanna asszonynak se kellett tö bb, kö nnyes meghatottsá ggal ö lelte á t a lá nyt.
- Hadd helyettesítsem há t az édesanyjá t, míg vissza nem tér hozzá . Higgye el, igazá n
nem fog nehezemre esni! De hagyjuk el a magá zó dá st, kérlek! Szó líts Johanna néninek,
ahogy kislá ny korodban is tetted, és ugye én is hívhatlak Riá nak?
- Milyen kedves vagy hozzá m, Johanna néni! - kiá ltotta boldogan Ria. - Ó , nem is
tudod, mennyire jó lesik! É vek ó ta nem szó lt hozzá m senki ilyen kedvesen.
- Szegény gyerek! Há t az apá d?
- Ő mindig nagyon komor volt, és keserű ség volt minden szavá ban - rá zta a fejét
szomorú an Ria. - Nemegyszer ú gy éreztem, gyű lö l, csak mert az anyá m lá nya vagyok.
Biztos ő is rettenetesen nélkü lö zte a szeretetet, de ezt soha nem ismerte be. Engem is
meg akart keményíteni, hogy ne legyek lá gyszívű , befolyá solható , és ne vá rjak semmi jó t
az emberektő l, hanem csak rosszat, gonoszsá got. Most pedig ú gy érzem magam, mint aki
kegyetlen bö rtö nbő l szabadult. Ó riá si boldogsá g megint emberek kö zt élni, vidá man,
szabadon! Akkora, hogy szinte tú lszá rnyalja még az apá m miatti gyá szt is. Ez nagy
gonoszsá g tő lem, ugye?
Kétségbeesett, segélykérő pillantá sá t lá tva Johanna asszony megnyugtató an
megcsó kolta a homloká t.
- Szegény, drá ga gyermekem, az a gonoszsá g, amit ellened elkö vettek. Bá rmilyen
boldogtalan volt is apá d, nem lett volna szabad rá d zú dítania elhibá zott élete minden
keserű ségét. A legrosszabb pedig az, hogy megfosztott az anyá dtó l. Ahhoz a
szerencsétlen emberfajtá hoz tartozott, amelyik nem tű ri meg a boldogsá got maga
mellett, ha ő maga nem lehet boldog. Há la Istennek, téged azért mégsem sikerü lt
embergyű lö lő vé nevelnie! Ez lett volna a legnagyobb csapá s, amit anyá dra mérhetett.
Ria hevesen rá zta a fejét.
- Ha apá m az emberek gonoszsá gá ró l beszélt, mindig anyá mra kellett gondolnom.
Arra, hogy ő jó , és akkor kell, hogy legyenek má s jó emberek is.
- Nos há t, meg fogunk tenni mindent, hogy mielő bb talá lkozhass anyá ddal. Hanem
most má r gyere, megmutatom a szobá dat, ö ltö zz á t! Egy ó ra mú lva érted megyek.
Addigra remélhető leg megnyugszol annyira, hogy Horsttal is eltá rsalogj egy kicsit. Azt
hiszem, vele még egyetlen szó t sem vá ltottatok.
Ria arca lá ngba borult. Félénken nézett Johanna asszonyra.
- A fiadnak még mindig be van kö tve a karja. Talá n fá jdalmai vannak?
- Má r nemigen. Jó l gyó gyul a sebe. Hamarosan teljesen egészséges lesz.
- Jaj, hogy aggó dhattá l érte, mikor a fronton harcolt!
- Isten a megmondható ja, mennyit imá dkoztam érte! - só hajtott egy mélyet
Feldnerné. - Jaj, csak megint ki ne kü ldjék a harctérre!
Ria ö sszerezzent, és egészen elsá padt.
- Nem, jaj, édes Istenem! Az nem lehet... nem vihetik el megint... nem viselném el a
rettegést - dadogta magá nkívü l.
Ha eddig még nem hó dította volna meg Johanna asszony szívét, há t ezzel a néhá ny
szó val végképp megnyeri. Tapasztalatlansá gá ban ö nkéntelenü l elá rulta, milyen mély
hatá st tett rá Horst má r az első pillanatban. Természetes, magá tó l értető dő mó don
mutatta ki az érzelmeit, hisz senki sem tanította meg, hogy egy ifjú hö lgy nem á rulhatja
el, ha egy fiatalember tö bbet jelent neki holmi futó ismeretségnél. Horst Feldner volt az
első fiatalember, aki a kö zelébe kerü lt, és há t nem is csoda, ha a jó vá gá sú , rokonszenves,
intelligens fiú ekkora hatá st tett rá . Az asszony meghatottan simogatta Ria izgalomtó l
tü zelő arcá t.
- Mindnyá jan reméljü k, hogy nem kü ldik ki tö bbé. Most, há l istennek, itthon van, és
nagyon jó , hogy ilyen kedves kis ú j lakó tá rsat kapott, mert biztos unatkozna kü lö nben,
míg nem dolgozhat ú jra. Ö rü lt is á m a jö ttö dnek!
- Igazá n? - mosolygott félénken Ria. - Nem leszek a terhére?
- É pp ellenkező leg!
Ria a szívére szorította a kezét. A szeme csak ú gy ragyogott.
- Ó , de ö rü lö k!
Kü lö nlegesen kedves, bá jos lá tvá nyt nyú jtott így, a borzalmas ö ltö zék ellenére is.
Johanna asszony titkon ö rö mmel nyugtá zta ezt. Mikor azonban még egy bú csú pillantá st
vetett a lá nyra a szobá ja kü szö bén, magá ban halkan fö lsó hajtott.
„Az én fiacská mnak nagyon is kifinomult az ízlése, és igencsak sokat ad a szépségre.
Tartok tő le, hogy ez a szegény kis jó szá g hiá ba olyan jó és kedves, nem fog neki tetszeni.
A férfiak sajnos mindig a kü lső t nézik!"
Lement a lépcső n, és a dolgozó szobá ba indult, hogy beszéljen a férjével. Horstot is
ná la talá lta.
- No, Haniká m, megnyugodott má r egy kicsit az a szegény kislá ny? - kérdezte Feldner
ú r.
- Persze - bó lintott mosolyogva a felesége. - A szobá já ban van, épp á tö ltö zik. Mi
ketten má r jó bará tok vagyunk. Szegény gyermek... nagy bű nt kö vetett el ellene az apja.
Tő led, ugye, ne is kérdezzem, hogy tetszett, Horst?
A fiatalember ö sszerá ncolta a homloká t.
 - Bá rmennyire sajná lom is szegényt, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy egy
lehetetlen kis rémségnek tartom - vá gta rá . - Apá nak má r megmondtam, szó sem lehet
arró l, hogy feleségü l vegyem.
- Nono! Vá rd csak ki a végét! Egyá ltalá n nem csú nya lá ny, gyö nyö rű a szeme, finomak
a voná sai...
- De nevetséges! Anyá m, ez sokkal rosszabb, mint ha csú nya volna. Egy csú nya
asszonyt még csak - csak elvisel az ember, de egy nevetségeset soha. Má r a feje kész
karikatú ra azzal a konttyal! É s akkor még nem is beszéltem a borzalmas ruhá já ró l meg
az esetlen, merev mozgá sá ró l. Nem, soha! Ne haragudjatok, de ebbő l a lá nybó l nem
kérek!
Johanna asszony megragadta a fia kezét.
- Horst, kö nyö rgö k, ne csak a kü lsejét nézd! Persze hogy most lehetetlenü l fest, de ki
fog bontakozni, meglá sd!
- Legalá bbis arra kérlek, hogy ne hatá rozz elhamarkodottan, fiam. Ne felejtsd el, hogy
ettő l fü gg a jö vő nk - fű zte hozzá komolyan az apa.
Horst kényszeredetten bó lintott.
- Nem, apá m, dehogy felejtem. De vannak dolgok, amikre egyszerű en képtelen
vagyok. Meg aztá n azt sem tudhatjuk, hogy ő mit szó l hozzá m.
- Nagyon is nagy hatá st tettél rá .
- De há t anyuská m, honnan veszed ezt ilyen hamar? - kérdezte rosszkedvű en Horst.
Az anyja megértő en nézett rá .
- Nekü nk, nő knek van egy hatodik érzékü nk az ilyesmihez. Anyá dnak elhiheted, fiam.
De hagyjuk egyelő re ezt a témá t! Vá rj csak tü relmesen, ismerd meg jobban Riá t! Dö nteni
rá érsz aztá n is. A kü lseje alapjá n, ez igaz, egyelő re rá szolgá l a bírá latra. A jelleme viszont
minden kritiká n fö lü l emelkedik. É s azért ez volna mégis a legfontosabb. A kü lső ségeket
kö nnyű megvá ltoztatni, a jellemvoná sokat anná l kevésbé! Végtelenü l sajná latra méltó
teremtés ez a Ria, ami bizony az apja bű ne.
Horst ezzel készségesen egyetértett. Részvétet ő is érzett a lá ny irá nt, de semmi
tö bbet.
Horst szü leinek legnagyobb sajná latá ra Ria a vacsorá ná l éppolyan kevéssé tetszető s
ruhá ban jelent meg, mint amilyet az utazá shoz is viselt. Hajá t simá n há trafésü lve még
szorosabb kontyba fogta a tarkó já n, és szemlá tomá st vizes kefével is
megrendszabá lyozta, nehogy egyetlen fü rtö cske is kikandiká ljon. Horst jelenlétében
elfogó dott volt, s ez még esetlenebbé tette a mozgá sá t.
A fiú kelletlenü l tekingetett felé. Ria á llandó an lesü tö tte a szemét, csak akkor nézett
fö l, ha a szü lő k szó ltak hozzá . Ez volna az ő leendő felesége? Nevetséges. Egész
egyszerű en nevetséges, ő , a kifinomult szépérzékével és ez a lehetetlen kis gnó m! Az
emberek ö sszenevetnének a há ta mö gö tt. Há t hogy lehet egy gyö nyö rű asszonynak ilyen
lá nya? Ria anyjá n minden szép volt, ő maga elegá ns, ízlésesen ö ltö zkö dő és elragadó ...
Ria pedig minden ízében nevetséges. Pedig hasonlít az anyjá ra, ezt nem lehet elvitatni.
Horst tehá t egyá ltalá n nem volt ró zsá s kedvében. De az udvariassá g megkívá nta, hogy
mégiscsak vá ltson egy - két szó t a lá nnyal.
- Remélem, jó l utazott, nagysá gos kisasszony? - kérdezte mély, meleg hangjá n.
Ria kissé ö sszerezzent. Félénken fö lnézett, s egy pillanatra ö sszetalá lkozott a szeme a
fiú éval. Aztá n azonnal a tá nyérjá ra meredt megint.
- Kö szö nö m kérdését, nagyon is jó l - felelte halkan.
Nem is sejtette, miért ver a torká ban a szíve, miért remeg, ha e szü rke szempá r az
ö vébe kapcsoló dik. Horst olyan erő s hatá st gyakorolt rá , hogy má r az is fö lkavarta, ha
csak rá nézett vagy szó lt hozzá .
 - Remélem, hamar megszokik itt ná lunk. É n a magú m részérő l mindent meg fogok
tenni ennek érdekében - mondta szinte akaratlanul Horst.
Ria megint fö lemelte egy pillanatra a tekintetét. Ahogy most az ö rö m megvillant nagy,
sö tét szemében, u fiú is kénytelen volt beismerni, hogy ez a szempá r gyö nyö rű .
- Nagyon, nagyon kedves ö ntő l! - mondta lelkesen u lá ny.
Elfogó dottsá ga enyhü lt kissé az est folyamá n. A há zaspá r mindent megtett azért, hogy
elnyerjék a bizalmá t. Velü k má r egész fesztelenü l és vidá man tudott csevegni. Csak
akkor bizonytalanodott el, ha Horst is részt vett a tá rsalgá sban.
Ria megkérte a gyá mjá t, tegyen meg mindent, ami csak hatalmá ban á ll, hogy mielő bb
hírt adjon ró la az anyjá nak. Heinrich Feldner megígérte, hogy egy dá n ü zletfele révén ír
neki, há tha az megtalá lja a mó djá t, hogy tová bbítsa a levelet. Ső t, talá n még vá laszt is
kaphatnak ezen az ú ton. Ria nagyon há lá s volt neki ezért az ígéretért. Amikor elkö szö nt
ú j rokonaitó l, Horst, aki megszokta má r valamelyest szokatlan kü lsejét, mosolyogva így
szó lt:
- Aztá n valami nagyon szépet á lmodjon á m ma éjszaka, nagysá gos kisasszony!
Anyuska szerint beteljesedik az á lom, amit egy ú j há zban lá t az ember első éjszaka.
Ria ö sszekulcsolta a kezét.
- Akkor valami nagyon - nagyon szépet és jó t szeretnék á lmodni!
- Jó éjszaká t, Steinberg kisasszony!
- Jó éjt, Feldner ú r!
Johanna asszony fö lkísérte védencét a szobá já ba, mert meg akart győ ző dni ró la, hogy
való ban mindennel el van lá tva.
- Kicsomagoltá l má r, Ria?
- Igen, Johanna néni. Az ü res bő rö ndö t má r ki is vitte a szobalá ny.
- Há t az a bő rö nd volt az egyetlen csomagod?
- Igen. Abban voltak a ruhá im, a fehérnemű m meg a cipő k is. Mindent beraktam ebbe
a szekrénybe.
Feldnerné asszony kinyitotta a szekrényt, mely kettő s célt szolgá lt: az egyik fele a
ruhá knak, má sik a fehérnemű knek volt kialakítva. Meghö kkenve szemlélte a szegényes
ruhatá rat. A polcos részben néhá ny durva anyagbó l varrt, egyszerű fehérnemű hevert, a
szekrény má sik felében két fehér vá szonruha ló gott, egy sö tétkék meg egy szü rke
gyapjú ruha, valamint az a fekete ruha és kabá t, amelyben Ria utazott. A fö lső polcon volt
a gyá szhoz illő fekete kalap meg egy széles karimá jú , egyszerű szalmakalap. Lent pedig, a
szekrény aljá n két pá r durva bő rcsizma, egy pá r barna félcipő , meg egy kö nnyű há zicipő .
Mellette néhá ny gyapjú - és pamutharisnya, szintén meglehető sen durva holmik.
Ez volt minden. Sehol semmi dísz, finom csipke, színes szalag, s egyéb nő i
csecsebecse.
„Teremtő Atyá m! Ez egy milliomoslá ny ruhatá ra!" - gondolta Feldnerné.
- Ez az ö sszes holmid? - fordult Riá hoz, mikö zben a csú f, merev ruhá kat tapogatta.
- Igen, Johanna néni - felelte elfogulatlanul Ria.
- Ki varrta ezeket?
- A falusi varró nő . Olykor - olykor feljö tt, s megkérdezte, nincs - e szü kségem
valamire.
- É s a harisnyá k... hiszen ez csupa kézimunka. Ki kö tö tte neked?
- A há zvezető nő nk.
Feldnerné megrendü lten vonta magá hoz a lá nyt.
- Van fogalmad ró la, Ria, hogy az apá d egyá ltalá n nem a rangodnak és helyzetednek
megfelelő en ö ltö ztetett téged?
Ria csodá lkozva nézett rá .
 - Apa egyá ltalá n nem tö rő dö tt a ruhá immal. Ha szétment valamelyik, egyszerű en
csiná ltattam ú jat, ő t meg sem kérdeztem.
Feldnerné fejcsó vá lva mustrá lgatta a ruhatá rat.
- Ú gy lá tom, mindnek ugyanaz a szabá smintá ja.
- Igen, ezt a mintá t má r jó l tudta a varró nő , és nekem is kényelmes volt így.
Feldnerné lassan becsukta a szekrényt.
- Drá ga gyermekem, itt a vá rosban ú j ruhá kra lesz szü kséged.
Ria még mindig teljesen gyanú tlanul helyeselt.
- Igaz, Johanna néni, má r a vonaton is lá ttam, hogy a hö lgyek má shogyan
ö ltö zkö dnek, mint én. Ezeket elhordhatom itt a há zban, de ha megyek veletek valahová ,
akkor nyilvá n má s ruhá kra lesz szü kség.
Johanna asszony azonban ú gy gondolta, hogy a silá ny tá kolmá nyoknak mihamarabb
el kell tű nniü k. A há zban sem veheti fö l ő ket tö bbé Ria. Még a szolgá ló ik is kikérnék
maguknak, ha ilyesmiben kellene já rniuk.
- Nos tehá t, a lehető leghamarabb csiná ltatunk neked pá r csinos selyemruhá t meg
néhá ny kosztü mö t is. Sok ú j ruhá t nem kell rendelni egyelő re, amíg gyá szt hordasz. De
minden alkalomra kell legyen legalá bb egy ruhá d. Ez így illik a te helyzetedben. A
fehérnemű d sem ifjú hö lgynek való . El fogjuk ajá ndékozni, te pedig ú jat kapsz.
- Ú gy lesz minden, ahogy akarod, Johanna néni - felelte engedelmesen Ria.
Az asszony elmosolyodott.
- Nos, ez egyszer még akarok helyetted. De meg kell tanulnod neked is akarni. Az
apá d nyilvá n nem arra nevelt, hogy sajá t akaratod legyen.
- Mindig azt tettem, amit ő kívá nt.
Johanna asszony homlokon csó kolta a lá nyt.
- Sokat kell még tanulnod, kis Riá m, de amennyire tő lem telik, segíteni fogok neked.
Most ideje aludni. Á lmodj valami szépet!
- A fiad is ezt kívá nta nekem - mosolygott boldogan Ria. - Annyira kedvesek vagytok
hozzá m!
- Muszá j is hozzá d kedvesnek lenni, gyermekem - felelte bú csú zó ul Johanna asszony
mosolyogva, és kiment a szobá bó l.
Ria még egy darabig ott á llt, a szívére szorított kézzel. és ragyogó szemmel nézett
maga elé. „Csak el tudná m felejteni az elmú lt hét évet, akkor minden egészen olyan
volna, mint régen. Hinni tudná m, hogy mindjá rt belép az ajtó n anyá m gyö nyö rű estélyi
ruhá ban, amilyet akkor viselt, ha vendégségbe mentek. Megö lelne, megcsó kolna,
becézgetne. Milyen szomorú , hogy nem lehet velem! De nem akarok há lá tlan lenni...
Annyi kedves emberrel talá lkoztam Itt! Mindenki kedves hozzá m, még Horst Feldner is"
- gondolta, és mélyen fö lsó hajtott.
Aztá n levetkő zö tt, és aludni tért. De soká ig nem jö tt á lom a szemére. É desanyja
gyö nyö rű , napsugaras képe elevenen élt a lelkében. É s most elő szö r gondolkozott el
azon, hogy az anyja mindig csodaszép, elegá ns ruhá kat viselt, melyek nem is
hasonlítanak az ő egyszerű gyapjú ruhá ira. Johanna néninek igaza van; ezentú l neki is
má sképp kell ö ltö zkö dnie. Kö nnyebb, finomabb anyagokbó l készü lt ruhá t fog hordani.
Má r i vonaton is fö lfigyelt rá , hogy az ö sszes fiatal hö lgy sokkal csinosabban volt ö ltö zve,
mint ő , a cipő jü k is finomabb volt, a kalapjuk ö sszehasonlíthatatlanul szebb. Hirtelen
elfogta a vá gy, hogy olyan szép legyen maga is, mint az anyja volt valaha. Eddig még
sosem gondolkozott el a kü lsején, teljesen kö zö mbö s volt neki, hogy néz ki. Most
egyszerre ez is érdekelni kezdte.
„Vajon tetszenék Horst Feldnernek, ha én is olyan nagyon szép volnék?"
 Ez volt az utolsó gondolata, mielő tt á lomba merü lt volna. Kö vetkezésképpen az á lma
is errő l a két emberrő l szó lt, akikrő l ébren gondolkozott: az édesanyjá ró l és Horst
Feldnerrő l.
Á lmá ban virá gzó rét kö zepén á llt, s az anyja kö zeledett felé. Horst ott á llt ő mellette, és
egy nagy, piros szívet tö rt darabokra. Ez az én szívem, gondolta á lmá ban, és zokogva
nézte, hogy dobja Horst az ö sszetö rt szívet a zö ld gyepre. Ú gy hevert ott, mint valami
vérfolt. Á m az anyja ekkor odaért hozzá juk, fö lemelte az ö sszetö rt szívet, és gondosan
ú jbó l ö sszeillesztette. Mosolyogva odaadta Horstnak, és azt mondta: „Ezentú l nagyon
ó vatosan bá nj vele, nehogy megint el talá ljon tö rni!" Horst az ajká hoz emelte a
meggyó gyult szívet, és megcsó kolta. Ria má r nem sírt, hanem mennyei ö rö m tö ltö tte el,
valami kü lö nö s, ujjongó boldogsá g. „Milyen jó , hogy anyá m eljö tt, kü lö nben meg kellett
volna halnom" - mondta magá ban.
Talá n tú l hangosan mondta, mindenesetre fö lriadt, és csodá lkozva nézett kö rü l. Heves
mozdulattal fö lü lt az á gyban. A nap má r betű zö tt az ablakon, rá a virá gmintá s takaró ra.
Ria gyö ngéden végigsimított a puha anyagon.
- Ú jra itthon vagyok! Itthon, és az anyá m eljö tt hozzá m á lmomban!
Hirtelen eszébe jutott, hogy Horst Feldner is megjelent az á lmá ban. É rdekes, ő
mondta tegnap este, hogy az első á lom való ra vá lik. Ha ez így van, akkor ö ssze Ingja tö rni
a szívét, aztá n pedig megcsó kolja. Ó , milyen fura, bolondos á lom!
Ria fö lpattant, s az ablakhoz lépett. Kívá ncsian kikandiká lt a két fü ggö ny kö zö tt. Horst
Feldnert lá tta odakint, amint szü rke egyenruhá já ban sétá lgat a kertben. A lá ba
nyomá ban egy tacskó szö kdécselt. Horst az egészséges kezével elhajított egy botot, mire
a kutya igencsak kényelmes tempó ban poroszká lt érte.
- Ö ssze ne tö rd magad a nagy igyekezetben, te lustasá g! - korholta a gazdá ja. A kutya
fö lnézett rá , lelkesen csó vá lta a farká t. Horst lehajolt hozzá , s kicsit eljá tszadozott vele.
Aztá n fö legyenesedett, megfeszítette magas, izmos testét, s indult tová bb. Ria kö vette a
tekintetével, amíg a kutyá val a nyomá ban eltű nt a bokrok kö zt. Akkor halkan elnevette
magá t.
- Kijutottam végre a vilá gba, emberek kö zö tt vagyok... kedves, jó emberek kö zt! Ó , de
csodá latos!
Sietve ö ltö zkö dni kezdett. Amíg a tü kö r elő tt á llva a hajá t fésü lte, bizony má sként
nézett ki, mint felö ltö zve, silá ny ruhá iban. Ró zsá s - fehér nyaká t, szép formá jú , gö mbö lyű
karjá t most nem takarta el csú f ruhadarab. A tü kö rbő l az ifjonti szépség eleven képmá sa
ragyogott vissza rá , aranybarna haja lá gy hullá mokban keretezte bá jos arcá t. Ria
kezében egy pillanatra megá llt a fésű . Keze lassan lehullott, szeme az elbű vö lő
tü kö rképre tapadt. Mosolyogva belekacsintott a tü kö rbe, s kacér mozdulattal
há travetette a hajá t. De a kö vetkező pillanatban má r mélyen elpirult, és sietve folytatta a
fésü lkö dést. Hajá t kö nyö rtelenü l szoros fonatokba kényszerítette, feszes kontyot tekert
belő le, és megtű zte. Ezzel az egyetlen mó dszerrel tudta rendbe hozni dú s hajá t, és
fogalma sem volt ró la, mennyire elcsú fítja magá t vele. Csak az érdekelte, hogy tartó s
legyen a frizura. Fésü lkö dés utá n magá ra kapra fekete gyapjú ruhá já t - és kész volt ismét
a rú t kis kacsa. É s mintha csak a csú f ö ltö zék tenné, a mozgá sa is megint a régi volt:
esetlen és merev. Félénk, bizonytalan léptekkel osont végig a folyosó n, majd le a lépcső n.
Az elő csarnokban Horst toppant elébe, aki éppen a kerti sétá bó l tért vissza. Ahogy
rá nézett az ú j rokonra, megint fö ltá madt benne az elutasítá s és szá nalom furcsa
keveréke. De nem mutatta persze, hanem udvariasan kö szö ntö tte a lá nyt:
- Jó reggelt, nagysá gos kisasszony. Remélem, jó l aludt?
Ria bó lintott, s félénken sandított fö l rá .
- Kö szö nö m szépen, nagyon jó l.
 - É s sikerü lt szépet á lmodnia? - kérdezte a fiú bará tsá gos mosollyal.
Ria arca lá ngolt. A vilá gért sem á rulta volna el az á lmá t.
- Igen, á lmodtam... - felelte elfogó dottan - elő szö r nagyon szomorú volt, de aztá n...
aztá n jö tt az édesanyá m, és akkor minden jó ra fordult.
- Minden jó , ha a vége jó - vá gta rá a fiú nevetve. - Gyerü nk há t reggelizni! A szü leim
má r biztosan vá rnak.
Együ tt léplek be az étkező be - még egy ilyen ö ssze nem illő pá rt! Horst egyszerű ,
szü rke egyenruhá iéiban volt, mégis elegá ns, elő kelő benyomá st tett. Ria viszont a
legkevésbé sem nyú jtott tetszető s lá tvá nyt, ezt még Horst szü lei is kénytelenek voltak
elismerni a belépő fiatal pá r lá ttá n. Johanna asszony azonban jobb belá tá sra intette
magá t. Nemhiá ba mondjá k, hogy ruha teszi az embert. Rendelni kell egy - két csinosabb
holmit Riá nak, mindjá rt má sképp fog kinézni! A tö bbi meg kialakul magá tó l.
Ria Steinberg má r harmadik hete élt a gyá mja csalá djá ban. Az ö regurat Heinrich
bá csinak szó lította, az meg ő t Riá nak. Horstnak is engedélyezve volt a kö zvetlenebb Ria
kisasszony megszó lítá s, mivel a „nagysá gos kisasszony" nagyon mereven hangzott. Ria
nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan hozzá szokik az ú j kö rnyezethez. A szü lő kkel má r
teljesen fesztelen, bizalmas hangnemben beszélt, csak Horsttal szemben volt még mindig
elfogó dott.
Azt viszont senki sem sejtette, milyen szellemi kincsek szunnyadnak benne.
Gyá moltalansá ga miatt mindjá rt tudatlannak is hitték, fő leg, mivel félszegségében nem is
igen mert elő hozakodni a tudá sá val. Zenei tehetsége is rejtve maradt, hisz ő maga sem
volt tisztá ban az adottsá gaival. Bá r egyre - má sra vá gyakozó pillantá sokat vetett a nagy
fogadó szobá ban á lló zongorá ra, odá ig sosem jutott, hogy talá n ki is pró bá lhatná .
Szó fogadatlan gyermeknek tartottá k tehá t, anná l is inká bb, mert gyakorlati
kérdésekben teljesen tapasztalatlan volt. Horst bará tsá gosan tréfá lkozó modorban
tá rsalgott vele, ahogy gyerekekkel szoká s. Lassan a megjelenéséhez is hozzá szokott
valamelyest, de arró l hallani sem akart, hogy Ria valaha is a felesége legyen. Johanna
asszony viszont szívbő l megszerette a lá nyt. Ria simulékony, szelíd természete, tiszta,
á rtatlan lelke és jó sá ga megnyerte anyai szívét. Tü relmetlenü l vá rta az erre a hétre
megrendelt ú j ruhá kat, melyektő l igen sokat remélt. Ria ezekben egész má s benyomá st
tesz majd Horstra! - gondolta bizakodva.
Johanna asszony amú gy maga sem volt kü lö nö sebben elegá ns jelenség, nem ismerte
az ö ltö zkö dés magasiskolá já t. Egyszerű , szolid ruhá kat hordott. Sokat 6 sem tudott arró l,
mi minden kell való já ban egy elegá ns ifjú hö lgynek, de nagyon remélte, hogy sikerü lt
megfelelő holmit kivá lasztania Ria szá má ra.
Pá r napra rá meg is érkeztek az ú j ruhá k, lehetett pró bá lni. Mennyei érzés volt Riá nak,
amikor lehullottak ró la durva anyagbó l varrt, merev ruhá i, és kö nnyű , puha selyem
simult a testére. Johanna asszony, igen bö lcsen, egyszerű szabá smintá kat vá lasztott, s a
nemes kelme szépen redő zve omlott le a lá ny karcsú alakjá n. Hanem a ruhá k az akkori
divat szerint csak boká ig értek, így aztá n kü lö nö sen groteszk hatá st tettek az
elő kandiká ló esetlen bő rbakancsok és vastag, durva kö tö tt harisnyá k. A megrendelt ú j
cipő k még nem érkeztek meg. Johanna asszony telefonon gyorsan elintézte, hogy egy pá r
kö nnyű csatos cipő t mégiscsak szá llítsanak le még aznap. Ria tehá t finom fekete
fló rharisnyá t hú zott, rá az elegá ns csatos cipő t, s magá ra kapta az egyik csinos
selyemruhá t.
Fö lszabadultan nevetve forgoló dott a tetszető s ú j holmiban a tü kö r elő tt. Egyre -
má sra végigsimított a puha selymen, s lepillantott a finom kis cipő re.
- Milyen csodá latos tapintá sa van ennek a selyemnek, Johanna néni! Egész má s, mint
a gyapjú anyag. É s hogy csillog! Nézd, milyen szépen esik ez a rojtos sá l! É s a cipő milyen
kö nnyű ... alig érzem! - mondogatta boldogan. Az viszont eszébe sem jutott, hogy ő maga
mennyire má s hatá st tesz kö rnyezetére az ú j ö ltö zékben. A sok finom holmi csakis
ö nmagá ért való szépségével lelkesítette. É szre sem vette, hogy a lá ba milyen kecses,
finom lá tvá nyt nyú jt most a szoknya fodor alatt.
Johanna asszony alaposan megmustrá lta kis védencét, de még nem volt
maradéktalanul elégedett a lá tvá nnyal. Ria még mindig nem volt olyan tö kéletes
jelenség, amilyen lehetett volna. Ará nyos, karcsú teste most sokkal inká bb érvényesü lt a
finom ruhá ban, formá s nyaka és alsó karja szépen mutatott a fekete selyem keretében, de
a feje azzal a borzasztó frizurá val még mindig groteszk lá tvá ny volt, ső t most talá n még
inká bb, mint azelő tt. É s a mozgá sa sem lett harmonikusabb, kecsesebb. Johanna asszony
egy csö pp só hajt nyomott el.
- Arra nem gondoltá l, Ria, hogy talá n ú j frizurá t is fésü lhetnénk neked? - kérdezte
mintegy mellékesen.
- Isten ő rizz, Johanna néni! - tiltakozott erélyesen Ria. - Boldog vagyok, ha egyá ltalá n
sikerü l jó l megtű znö m. Má sképpen biztosan nem lehet megrendszabá lyozni. De miért is
kéne nekem má s frizura? Nem elég rendes így a hajam?
Johanna asszony belá tta, hogy Ria szá má ra ismeretlen fogalom a hiú sá g. É s sejtelme
sem volt, hogyan lehetne mégis megszabadulni a rettentő kontytó l. Mert ugye az a
legfő bb, hogy Riá t nem szabad még jobban elbizonytalanítani! Nem lehet tehá t
megmondani neki, mennyire elcsú fítja ez a hajviselet. A diplomá ciai ü gyeskedés pedig
eléggé tá vol á llott Johanna asszony egyszerű lelkétő l. Egyelő re há t annyiban hagyta ezt a
kérdést. Levezette Riá t az étkező be, ahol a két férfi má r vá rt rá juk.
Horst csodá lkozó tekintetétő l megzavarodva Ria még gyá moltalanabb, esetlenebb
lett. Most sem tű nhetett fö l sokkal elő nyö sebb színben, mint eddig. De annyit legalá bb
lá thatott Horst, hogy a lá nynak szép, ará nyos alakja van, és kecses kicsi lá ba. Karcsú
nyaka és formá s, gö mbö lyű alsó karja pedig egyenesen maga a tö kély! Mikor aztá n
asztalhoz ü ltek, és Ria olykor rá vetette kö nyö rgő pillantá sú , szép szemét, a fiú első ízben
kezdte mérlegelni, nem tudná - e mégis rá szá nni magá t, hogy feleségü l vegye.
Szépérzékét ugyan még mindig sok minden zavarta ebben a lá nyban, s rá adá sul tudatlan
gyermeknek tartotta, aki szellemileg mindig alatta fog á llni, sosem lehet méltó tá rsa.
Pedig ő mindig is olyan asszonyt kívá nt magá nak, aki a lelki mélységekbe és szellemi
magaslatokra kö vetni tudja majd. így képzelte el magá nak a há zassá got. Ezt az ideá lt
pedig Ria segítségével nemigen fogja megvaló sítani. Még azt sem tudta ró la, fejlő dő képes
- e egyá ltalá n.
Az apja azonban kendő zetlenü l fö ltá rta elő tte az anyagi helyzetü ket, ú gyhogy Horst
tudta má r, elkerü lhetetlen a cső d, ha nem jö n hamar valami segítség.
Megengedhette vajon magá nak, hogy ebben a helyzetben csak ö nmagá ra gondoljon?
Végignézte volna nyugodtan, hogy a szü lei ö regségü kre ismerik meg a szű kö lkö dést?
Nem kö telessége - e, hogy á ldozatot hozzon? Má sfelő l viszont... ha nem lesz vége a
há ború nak, ha megint ki kell mennie a frontra, akkor mi lesz? Hisz akkor egész
Németorszá gnak vége - mit szá mít akkor az egyes ember? Ú gy hatá rozott tehá t, hogy a
sorsra bízza a dö ntést. Ha megkö tik a fegyverszü netet, ha nem kell tö bbet kimennie a
frontra, akkor meg fogja kérni Ria kezét. Ezt az ultimá tumot adta ö nmagá nak, és még
aznap este kö zö lte a szü leivel is.
Az apja á tö lelte, és megszorította a kezét.
- Kö szö nö m, édes fiam!
Johanna asszony titkon ujjongott magá ban. „Hisz tudtam én, ruha teszi az embert!"
Á tö lelte a fiá t, és kedvesen így szó lt:
 - Nem fogod megbá nni, Horst, ha Riá t veszed el. É rtékes ember, hidd el nekem. É s
szeret téged, tudom! Csak lá tná d, milyen lelkes szemekkel néz utá nad! Szerető , jó
feleséged lesz. É s nem lesz nehéz aztá n alakítani sem, hogy olyanná vá ljon, amilyennek
kívá nod.
Horst megcsó kolta az anyjá t.
- Mindenesetre igyekezni fogok, anyá m. Ha Ria egyszer a feleségem lesz, mindent
meg fogok tenni, hogy legalá bb ő t boldoggá tegyem.
- Nem lesz nehéz, fiam, hidd el.
A szü lő k roppantul meg voltak elégedve a dolgok alakulá sá val. Nem gondoltá k, hogy
talá n helytelen ilyen érzésekkel belemenni egy há zassá gba.
Pá r napra rá bekö vetkezett a nagy ö sszeomlá s nyugaton. Megkö tö tték a
fegyverszü netet, véget ért a há ború . Csö ndes, tiszta ő szi nap volt, mikor Horst a
reggeliző asztalná l fö lolvasta az ú jsá gbó l a kapitulá ció hírét, hogy darabig mindenki
mélyen hallgatott. Végü l Johanna asszony megkö nnyebbü lten fö lsó hajtott.
- Kö szö nö m, drá ga mennyei Atyá m! Vége a há ború nak! - mondta ü nnepélyesen.
A két férfi komoran nézett egymá sra.
- Igen, de mi lesz aztá n a béke á ra? - szó lt fojtott hangon Horst.
Feldner ú r pedig megborzongva gondolta: „Talá n most jö n csak a legrosszabb".
Ria szeme viszont fö ldö ntú li boldogsá ggal ragyogott.
- Nem kell tö bbet a frontra mennie, kedves Horst! Há la Istennek, ó , há la Istennek!
Horst kö zelebb hajolt hozzá , és kutató pillantá ssal nézett a szemébe.
- Há t sajná lta volna, ha el kell mennem?
Ria a szívére szorította a kezét, arca kigyú lt. De ő szintén vá laszolt, meg sem pró bá lva
leplezni az érzelmeit.
- Nagyon, nagyon boldogtalanná tett volna.
Horst megfogta a kezét, és az ajká hoz emelte. Most tű nt fö l neki elő szö r, milyen szép
Ria keze. É rezte, hogy ö sszerezzen a lá ny, s a keze remeg az ö vében. Akkor eleresztette.
Ria ú gy érezte, való sá ggal égeti a bő rét a fiú csó kja. A nap folyamá n tö bb ízben is
arcá hoz simította titkon a kezét, s megremegett a boldogsá gtó l.
Délelő tt a kö nyve fö lé hajolva ü ldö gélt a nappaliban. Johanna néni a konyhá ban
szorgoskodott, Heinrich Feldner pedig a gyá rban volt. Egyszer csak nyílt az ajtó , és Horst
lépett be. Ria fö lpillantott és ö sszerezzent. A fiú civilben volt, s a karjá ró l hiá nyzott a
kö tés.
- Elfeledkezett a kö tésrő l, Horst! - mondta riadtan.
A fiú nevetve emelte fö l a karjá t.
- Nincs má r szü kség rá , anélkü l is boldogulok.
- É s az egyenruhá já tó l is megvá lik?
Horst komoly arccal bó logatott.
- Igen, Ria kisasszony, és jó okom van rá . Holnaptó l megint belépek apá m gyá rá ba.
- Gratulá lhatok ebbő l az alkalombó l?
A fiú kö zelebb lépett, és megfogta a kezét.
- Kö szö nö m. De ú gy lá tom, megzavartam az olvasá sban. Mit is olvas? Szabad
megnéznem?
Ria fesztelenü l á tadta neki a kö nyvét. A fiú kinyitotta, és meghö kkent. Aztá n elnéző en
rá mosolygott a lá nyra.
- Hogy jut eszébe ilyesmit olvasni, Ria kisasszony? Hol talá lta ezt a kö nyvet?
- Apá m kö nyvtá rá bó l kü ldettem meg magamnak. Tö bb kö nyvet is hozattam onnan.
- Csupa ehhez hasonló filozó fiai munká t? - kérdezte Horst, még mindig jó indulatú
fö lénnyel a hangjá ban.
 Ria bó lintott.
- Az apá m kö nyvtá ra kizá ró lag tudomá nyos mű vekbő l á llt. Legfő képpen
asztronó miá val foglalkozott ugyan, de azt nem akarta, hogy egyoldalú legyen a tudá som,
ezért aztá n má s tá rgyakra is tanított.
- Tanította? - á lmélkodott Horst. - Efféle tudomá nyos mű vekkel foglalkoztak?
Ria nem értette a csodá lkozá s oká t.
- Ó , igen, szorgalmasan tanultam, hisz má s dolgom ú gysem volt. Apá m mindennap
tartott nekem elő adá sokat, fő ként csillagá szatbó l, de má s tá rgyakbó l is. A munká já ban is
segítettem, s nem egy éjszaká t tö ltö ttü nk a csillagvizsgá ló já ban. Az égbolton sokkal
jobban kiigazodom, mint a fö ldö n. Az ö sszes csillagkép régi ismerő sö m, de a fö ldö n
egyetlen utat ismertem, a szomszéd faluba vezető t. É s még azon sem volt szabad já rnom.
Horst dö bbenten sü ppedt egy karosszékbe Ria mellett, s fejcsó vá lva forgatta kezében
a tudomá nyos kö tetet.
- Há t ilyesmivel foglalkozik, Ria kisasszony? É n meg azt hittem, arró l sincs fogalma, mi
fá n terem a tudomá ny.
Ria ajka keserű en megrá ndult.
- Papírízű tudomá nyban nincs ná lam hiá ny. Csak épp a gyakorlati életben vagyok
gyá moltalan, mint egy kisgyerek.
A beszélgetés itt félbeszakadt, mert Johanna asszony lépett a szobá ba.
- Jaj, Horst, de jó , hogy itt talá llak! Mégy ma a gyá rba?
- Igen, anyá m, azonnal indulok.
- Akkor ú tkö zben, kérlek, nézz be a színhá z pénztá rá ba is, vegyél jegyeket ma estére.
Megígértem Riá nak, hogy színhá zba megyü nk. Képzeld csak, még életében nem já rt
színhá zban!
Horst fö lkelt, s mosolyogva letette az asztalra a kö nyvet.
- Anná l jobban kiismeri magá t a csillagos égen! Tehá t való ban sosem lá tott még
színhá zat, Ria kisasszony?
Ria a fejét rá zta.
- Olvastam ugyan szinte mindegyik klasszikus drá má t, de színpadon nem lá ttam még
egyet sem.
Horst megint csak á lmélkodva nézett a lá nyra, aki ilyen fesztelenü l beszél arró l, hogy
ismeri jó formá n az egész klasszikus irodalmat, s aki olyan jó l kiismeri magá t a
tudomá nyos mű vekben meg a csillagos égbolton. Egész sor meglepetéssel szolgá l ma ez
a Ria!
- Akkor há t veszek jegyet ma estére - felelte, s má r bú csú zott is.
Délben aztá n, mikor Ria a szoká sos félénkségével, olykor ü gyetlenü l és esetlenü l
viselkedett az asztalná l, Horst má r - má r azt hitte, az egész reggeli jelenet csak á lom volt.
Este aztá n színhá zba mentek. Igazi klasszikust adlak elő aznap: az Á rmá ny és
szerelem című drá má t Schillertő l. Ria szá má ra rendkívü l izgalmas élmény volt ez az este.
Elő szö r nagyon megillető dö tt, mikor a pá holybó l végignézett a zsú folt néző téren.
Félelmetes lá tvá ny: ennyi ember egy raká son! S rá adá sul sokan feléje tekingetnek,
némelyiknek még színhá zi lá tcsö ve is van! Ria szíve hevesen kalapá lt. Elfogó dottsá ga
csak fokozó dott, mikor lá tta, hogy Horst és a szü lei nem egy embert ismerő sként
ü dvö zö lnek, s néhá ny ifjú hö lgy igencsak bará tsá gos, ső t kacér szemeket mereszt a
fiatalemberre. Ö sztö nö sen érezte, mennyire tetszik a fiú ezeknek a lá nyoknak, de há t
csoda? Hanem azért mégsem szabadna így nézniü k rá , ezek a pillantá sok megsebezték
Ria szívét, maga sem értette, miért. Riadtan, nyugtalanul nézett Horst szemébe.
- Bá torsá g, Ria kisasszony! Ne féljen, nem érheti semmi bá ntó dá s - mondta a fiú
kedvesen mosolyogva, mintha sejtené, mi nyugtalanítja a lá nyt.
 Horst való ban szívbő l ö rü lt annak, hogy nincs olyan nő , aki miatt meginoghatna
elhatá rozá sa, hogy elveszi Riá t. Legalá bb a szíve szabad, így nem kell hazudnia, ha majd
megkéri a lá ny kezét. Reggel ó ta má r kö nnyebbnek érezte valamivel a sorsá t, hisz most
má r tudta, hogy Ria legalá bb szellemileg egyenrangú tá rsa lehet. Igaz, gyakorlati
dolgokban já ratlan, de iskolá zott szellem, és lehet vele komoly dolgokró l beszélgetni. Ez
má ris tö bb, mint amennyit vá rt volna.
Felgö rdü lt a fü ggö ny, és Ria elfeledkezett a kü lvilá gró l. Tá gra nyílt szemmel figyelte a
színpadon folyó já tékot. Fö lindultsá ga nő ttö n-nő tt. Mikor Lujza kénytelen megírni a
rettentő levelet, Ria keze gö rcsö sen egymá sba kulcsoló dott, s a szeme kö nnybe lá badt.
É s amikor Lujza Lady Milfort elő tt á llt, Ria harciasan kihú zta magá t, mintha ő maga á llna
ott a gonosz szívű asszony elő tt, s jó l odamondogatna neki. Mikor pedig Lujza kiü rítette
a méregpoharat, Ria gö rcsö sen megragadta Horst karjá t.
- Nem tehet ilyet! - suttogta lá zasan. Horst rá pillantott, s szinte elrémü lt szenvedélyes
arckifejezésétő l. Csitító an simogatta a karjá t.
- Hiszen csak já ték, Ria kisasszony! - mondta mosolyogva.
Ria rá nézett. Kö nnyek ü ltek a szemében. Ezen az estén végre leesett a há lyog a
szemérő l. Elmú lt a bizonytalansá g, amely má r hetek ó ta megü lte a lelkét. Olyan
pillantá ssal nézett Horstra, hogy attó l a fiú egészen megrendü lt. Ria most má r tudta,
hogy szereti Horst Feldnert, éppen ú gy, ahogy Lujza Ferdiná ndot. É s ő is képes lett volna
meghalni a szerelméért. Rémü lten rezzent ö ssze, ahogy fö lhangzott a taps az elő adá s
végén. Durvá nak, csú fnak érezte ezt a tetszésnyilvá nítá st. Hogy lehet ilyen otrombá n
szétzú zni az á hítatos hangulatot? Sokkal jobb volna némá n kimenni innen, ú gy, mint
valami templombó l.
Amikor elhagytá k a pá holyt, ismerő sö k vették kö rü l a Feldner csalá dot, s hétkö znapi
semmiségekrő l fecsegtek. Riá t ez is fö ldú lta. Bemutattá k néhá ny idegennek, de megint
csak annyira esetlenü l, félénken viselkedett, hogy néhá ny ifjú hö lgy vihogni kezdett a
lá ttá n, oldalba bö kdö sték egymá st, és gú nyos pillantá sokat vetettek felé. Horst homloka
elborult. Véget vetett gyorsan a kínos jelenetnek, és kiszabadította Riá t az idegenek
gyű rű jébő l. Dü hö sen préselte ö ssze az ajká t, mert észrevette, hogy Ria viselkedése
vá ltotta ki a lá nyká k gú nykacajá t. A lá ny megint olyan zavarban volt, hogy még ez sem
tű nt fel neki, és ö rü lt, hogy egyedü l maradhat Feldnerékkel. Egész ú ton hallgatagon ü lt a
kocsiban, hazaérve pedig azt kérte, hadd vonuljon el a szobá já ba. Még mindig az á télt
színhá zi élmény hatá sa alatt á llt, és a kö nnyeivel kü szkö dö tt. Horst észrevette ezt, és
azonnal elszá llt a lá ny ü gyetlensége miatti haragja. Meghatottan nézett utá na, és a
szü leinek meg is jegyezte:
- Csupa érzékenység és szenvedély ez a lá ny. Ú gy tű nik, nem csak nézte a darabot,
hanem való sá ggal benne élt.
- Igen, nagyon erő s hatá st tett rá . De há t nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy
életében elő szö r volt színhá zban - felelt az anyja.
- Csak ilyen esetlen ne volna...! - fakadt ki ö nkéntelenü l a fiú .
Má snap szokatlanul sá padt és csö ndes volt Ria. Horst azonban nem tudott rá kellő
figyelmet fordítani, má ssal volt elfoglalva. Nyugtalanító hírek érkeztek Berlinbő l. Egy
napra rá pedig - ez volt az az emlékezetes novemberi vasá rnap, melyen kikiá ltottá k a
kö ztá rsasá got - az ú jsá gok kü lö nkiadá sban adtá k hírü l a kormá ny buká sá t. Horst a
sétá já bó l hazatérve sá padtan, megrendü lten lépett be a nappaliba, kezében a friss
ú jsá ggal, és á tadta az apjá nak, anyjá val és Riá val pedig kö zö lte a tartalmá t. Dö bbent
csend fogadta a hírt. Apa és fia egymá sra néztek.
- Isten ó vjon meg bennü nket a testvérhá ború tó l - só hajtott fel végü l az apa.
- Há t má r nem lesz békességü nk soha? - kérdezte rémü lten Johanna asszony.
 A férfiak igyekeztek megnyugtatni. Ria tá gra nyílt, ijedt szemekkel hallgatta ő ket.
Néma csö ndben, nyomott hangulatban ebédelt a négy ember. Azt sem tudtá k, mitő l
féljenek, miben reménykedjenek. Ez a hangulat napokig tartott, ezért aztá n senkinek
nem tű nt fö l, hogy Ria má r a színhá zi este ó ta szomorkodik. A felismerés, hogy szerelmes
Horstba, megzavarta lelki békéjét.
A fiú mostaná ban minden reggel apjá val együ tt ment a gyá rba. Akadt munká ja bő ven,
mivel nap mint nap érkeztek vissza a frontró l a régi munká sok, be kellett ő ket osztani,
szervezni a mű szakok munká já t. Rengeteg nehézség adó dott. Még az eddiginél is
sü rgető bb szü kség volt arra, hogy a gyá r valahonnan tő kére tegyen szert. Nyersanyagot
kellett volna venni, hogy a termelésben ne legyen fennakadá s. Heinrich Feldner
aggodalmasan tekingetett a fiá ra. Horst belá tta, hogy nem halogathatja tová bb a
nő sü lést, be kell vá ltania az ígéretét.
Kö zelgett má r a kará csony. Egy szép napon levél érkezett Ria anyjá tó l, aki megkapta a
hírt első férje há lá ró l, és megtudta, hogy a lá nya Feldneréknél lakik. Ezt írta Riá nak:

„Drága, szeretett gyermekem!

Sajnos nem siethetek hozzád, nem ölelhetlek még magamhoz. Végtelenül vágyom
utánad, és nagyon fáj, hogy nem mehetek azonnal. De szívből remélem, hogy hamarosan
viszontlátjuk egymást. Most, hogy a kedves jó Feldneréknél élsz, és már senki sem állhat
közénk, számolom a perceket, hogy mikor juthatok már el hozzád! Azonnal indulok, amint
a körülmények ezt lehetővé teszik. Csak egy kis türelemmel legyél még! És ne aggódj
miattam. A férjem és én jól vagyunk, és bízunk benne, hogy mihamarabb hazatérhetünk.
Mondd meg kedves gyámodnak, hogy a körülményeink kedvezően alakultak. A
vagyonunkat még Afrikába utazásunk előtt egy svájci bankban helyeztük el, ott teljes
biztonságban van. Hála angol barátainknak, nem szenvedünk hiányt semmiben. Csak
éppen nagyon fájdalmas a honvágy, és éppilyen fájdalmasan vágyódom utánad is, drága
gyermekem. Ezerszer csókollak, kedves. Szeress ezután is! Annyira örülök, hogy szeretettel
gondoltál rám mind a hosszú évek során. Gondolatban már nálad vagyok.
Isten adja, hogy mielőbb viszontlássuk egymást! Örülök, hogy hallottam végre rólad,
örülök, hogy jó barátoknál vagy, biztonságban. Ne felejtsd el üdvözölni őket is a nevemben,
drága Riám! A viszontlátásra! Isten adja, hogy minél hamarabb!
Szerető anyád"

Riá t nagyon felzaklatta ez a levél. Egyszerre sírt és nevetett, ú jra és ú jra Johanna néni
nyaká ba borult. Tö bbszö r is végigolvasta, elhalmozta csó kjaival a levelet, aztá n a keblére
rejtette. É s amikor Horst hazatért a gyá rbó l, ö nfeledt boldogsá ggal szaladt elé, hogy
elú jsá golja, mit írt az anyja. A fiú mosolyogva hallgatta lelkes beszá moló já t. Ria arca
kipirult, a szeme csak ú gy ragyogott, és nagy ö rö mében lehullott ró la minden
elfogó dottsá g, félénkség. Horstnak ilyen kö rü lmények kö zö tt egyá ltalá n nem is esett
nehezére véghezvinni elhatá rozá sá t.
Megfogta Ria kezét, s komolyan a szemébe nézett.
- Nagyon ö rü lö k, Ria kisasszony, hogy viszontlá thatja az édesanyjá t. Hanem, ha
való ban visszatér Németorszá gba, akkor kegyed el fogja hagyni a há zunkat, nem igaz?
Ria rémü lten meredt rá .
- Jaj, nem! Miért is kellene?
- Nos há t, az édesanyja bizonyá ra szü lő i jogá val élve magá hoz veszi kegyedet. Talá n...
még az is lehet, hogy valami tá voli helyre kö ltö znek.
Ria arcá bó l hirtelen kifutott a vér, rémü lten nézett a fiú ra.
- Nem, nem, az nem lehet... azt nem teheti anyá m!
 - Dehogynem leheti, hacsak... hacsak kegyed nem ad nekü nk jogot arra, hogy
magunkná l tartsuk... mindö rö kre.
Ria nehezen lélegzett.
- Jaj, én nagyon szeretnék ö rö kre itt maradni! Az anyá mnak kellene idejö nnie. Ide is
fog jö nni, hacsak nem akar fá jdalmat okozni nekem!
- Há t fá jna ö nnek, ha el kéne bennü nket hagynia?
Ria szemét elfutotta a kö nny.
- É n nem... nem mehetek el innen... nagyon, nagyon boldogtalan volnék, ha el kellene
mennem!
Horst kö zelebb vonta magá hoz, és a szívét valami kü lö nö s melegség tö ltö tte el.
- Akkor adjon jogot arra, hogy itt tartsam, Ria! Legyen a feleségem!
Ria megremegett, fö lvá ltva sá padt és pirult.
- A felesége... legyek a felesége... én? - dadogta.
- Igen, Ria... ha szeret engem annyira, hogy hozzá m kö sse az életét.
Azt nem mondta Riá nak, hogy szereti. Nem akart hazugsá g á rá n célt érni. De Ria észre
sem vette, hogy nem beszél szerelemrő l. Megkérte a kezét, akkor muszá j, hogy szeresse,
kü lö nben nem akarná feleségü l venni! Ez teljesen nyilvá nvaló nak tű nt a szá má ra.
Akkora volt a boldogsá ga, hogy elszorult tő le a torka, és nem tudott megszó lalni.
Horst fogta reszkető kis kezét, lehajolt hozzá , és a szemébe nézett.
- Nos, Ria? Akar a feleségem lenni? Szeret engem annyira, hogy hozzá m jö jjö n? -
kérdezte, má r maga is roppantul megindultan és izgatottan.
Ria fö lzokogott.
- É des Istenem... annyira szeretem... fá j tő le a szívem, annyira! - suttogta. Végtelen
szenvedély szó lt e vallomá sbó l. Imá dattal nézett a fiú szemébe, és ebben a pillanatban az
sem lá tott má st, csak a tá gra nyílt szempá rt és a finom, halvá ny ajkak szépségét.
Magá hoz szorította a lá nyt, és megcsó kolta a szá já t. Ria megindító an remegett a
karjaiban.
- É des kis Riá m, most má r a menyasszonyom vagy! É s minden erő mmel azon leszek,
hogy boldoggá tegyelek!
Olyan komolyan és megindultan mondta ezt, mint egy szent eskü vést. Ria még mindig
nem tudott szó lni, á m lelke tú lcsordult az ujjongó boldogsá gtó l. Horst egy karosszékhez
vezette, és leü ltette. Kedves mosollyal emelte fö l az á llá t, s megsimogatta az arcá t.
- Kicsi Ria, há t megnémultá l?
Ria megfogta a kezét, s az arcá hoz szorította.
- Csak... csak nem tértem még magamhoz... légy egy kicsit tü relemmel, drá ga Horst.
Horst odahú zott magá nak egy széket, és leü lt mellé. Csodá lkozva figyelte magá t, hogy
egyá ltalá n nem is boldogtalan. Hisz ez mégiscsak valami szent dolog, az ilyen hatalmas,
erő s szerelem, amit Ria szemlá tomá st érez irá nta. Szívét eltö ltö tte a heves vá gy, hogy
kiérdemelje ezt a szerelmet. Igazá n nem is lehet nehéz egy ilyen szelíd, simulékony
teremtést boldoggá tenni, még ha ő t magá t nem is hatjá k á t a nagy érzések. Meg akarta
simogatni Ria hajá t, de a keze beleü tkö zö tt a csú f, kemény kontyba. Ö sszerezzent, és
megint csak azt lá tta, mennyire elcsú fítja Riá t ez a hajviselet. Legszívesebben azon
nyomban sajá t kezű leg hú zgá lta volna ki a hajá bó l a tű ket. Hogy fésü lkö dhet ennyire
nevetségesen! Azok a lá nyok mú ltkor a színhá zban Riá n nevettek és a hajviseletén.
Pontosan lá tta! Azon is gú nyoló dni fognak, hogy feleségü l akarja venni. Horst
ö sszeharapta a szá já t erre a gondolatra.
Ria keze ekkor lopva megérintette az ö vét.
- Horst drá ga Horst, annyira boldog vagyok, hogy szeretsz! É n is szeretlek téged a
legelső pillanattó l fogva.
 Horst fö lpattant, s kényszeredetten elmosolyodott. Nagyon fá jt neki, hogy nem tudja a
lá ny érzelmeit viszonozni.
- Mindent megteszek majd a boldogsá godért, kicsi Riá m.
Ria rá mosolygott.
- Ó , engem azzal teszel a legboldogabbá , ha egyszerű en velem vagy. É s... most má r
elmondhatom az á lmomat, amit a legelső éjszaka á lmodtam ebben a há zban.
Horst elfordította tekintetét a rú t kontyró l.
- Meséld csak, hallgatom!
Ria így is tett, s Horst, mikor azt hallotta, hogy az á lom szerint ö ssze fogja tö rni Ria
szívét, nagyon elkomolyodott, még bele is sá padt.
- Isten ő rizzen attó l, hogy olyat tegyek, ami ö sszetö rné a szívedet - mondta halkan.
Ria mélységes bizalommal nézett rá , és bá jos mosolya megszépítette az arcá t.
- Ó , Horst, hiszen má r teljesü lt is az á lmom. Elő szö r nagyon fá jt a szívem, mert
szerettelek, és nem remélhettem, hogy viszontszeretsz, amilyen csú nya és buta teremtés
vagyok. De aztá n megjö tt az anyá m levele, és ö sszehozott minket. Vagyis teljesü lt, hogy
fö lemelte a szívemet, és a kezedbe adta, te pedig megcsó koltad. Most pedig olyan
végtelenü l boldog vagyok!
Horst csó kot lehelt a lá ny végtelen odaadá st és bizalmat sugá rzó szemére. Olyan
megható volt ő szinte kitá rulkozá sa! É s szentü l megfogadta magá ban, hogy sosem csalja
meg ezt a feltétlen bizalmat. Hisz annyira kö nnyű boldoggá tenni Riá t! Legalá bb neki
boldognak kell lennie, fö nn kell tartania benne a boldogsá g illú zió já t. Akkor
elviselhető bb, hogy adó snak érzi magá t vele szemben.
Ria mélyet só hajtott.
- É s a szü leid, Horst? Vajon elfogadnak menyü knek?
- Ebben egy pillanatig sem kell kételkedned.
- Akkor menjü nk má ris, keressü k meg ő ket! Ú gy szeretném elmondani nekik,
mennyire boldog vagyok most!
- Jó l van, gyere, odaviszlek hozzá juk!
De mielő tt elindultak volna, Heinrich Feldner lépett a szobá ba a feleségével. Egyetlen
pillantá s a fiatalokra elég volt, hogy lá ssá k, minden a vá gyaik szerint alakult.
- Drá ga szü leim, Ria a menyasszonyom - jelentette be Horst ü nnepélyesen.
Johanna asszony magá hoz ö lelte a lá nyt.
- Drá ga gyermekem, ha tudná d, mennyire ö rü lö k! Isten adjon nektek sok - sok
boldogsá got! Imá dkozni fogok érte.
- Ó , drá ga Johanna néni, olyan boldogok vagyunk! Ugye, Horst, drá gá m? - kiá ltotta Ria
ragyogó szemmel.
Horst mosolyogva bó lintott. Az apja erő sen megszorította a kezét, és meghatottan
nézett a szemébe. Ria nagy boldogsá gá ban nem vette észre, milyen aggodalmasan
fü rkészik fiuk arcá t a szü lő k.
Elmú lt a kará csony, bekö szö ntö tt az ú jév. Ria maradéktalanul boldog volt. Egy
pillanatig nem kételkedett Horst szerelmében. Nagyon szerény, igénytelen teremtés volt,
aki soká ig nélkü lö zte a szeretetet, Horst pedig a legkedvesebb, leglovagiasabb oldalá ró l
mutatkozott neki, s mindig gyö ngéd volt hozzá . Azt nem sejthette Ria, hogy a szíve
mélyén milyen harcot vív magá val a vő legénye, aki má sként képzelte a há zassá got.
Mindig is olyan asszonyt kívá nt magá nak, akit szerelemmel szeret, aki az élet
beteljesü lését jelenti szá má ra. Akivel megoszthatná lelki és szellemi kincseit, akivel egy
test, egy lélek volná nak. Mennyire má s volt ez a kapcsolat! Riá ná l nem talá lhatta meg,
amire vá gyott. É retlen, gyermeteg kislá ny, a szíve persze arany, de tö kéletesen képtelen
arra, hogy megadja neki, amire vá gyik. S rá adá sul elő nytelen megjelenésén is egyre -
má sra megü tkö zö tt Horst.
Riá t olykor elvitték tá rsasá gba. Mindig nagyon feszengett idegenek kö zö tt, félénken,
gyá moltalanul viselkedett. Szívesen lemondott volna az ilyen alkalmakró l, de Johanna
asszony ragaszkodott hozzá , hogy meg kell szoknia a tá rsasá gi életet. Ment há t, ha vitték,
de ú gy, mint az á ldozati bá rá ny. Esetlenségével, riadtsá gá val céltá blá ja lett a gú nyos
megjegyzéseknek, első sorban persze azon ifjú hö lgyek részérő l, akik maguk is ö rö mmel
pá lyá ztak volna Horst Feldner szívére.
Horst figyelmét nem kerü lte cl, hogy nevetségesnek tartjá k a menyasszonyá t, és ez
végtelenü l kínos volt szá má ra. Fö lfigyelt minden szó ra, minden tekintetre, ami Riá t
sérthette. Tenni persze semmit nem tudott ellene. Hisz maga is kénytelen volt beismerni,
hogy Ria félszegsége nevetséges hatá st kelt. Aká rmilyen alapos és sokoldalú volt is Ria
tudá sa, a tá rsasá gban mégis ostoba vidéki lá nyká nak mutatkozott. Egyszerű en hiá nyzott
belő le az a készség, ami a tö bbi ifjú hö lgyben megvolt, akik felü letes ismereteik dacá ra
kellemes, okos tá rsalgá st tudtak folytatni. Ria szellemi kincsei viszont rejtve maradtak az
idegen szemek elő tt. Horst néha szerette volna fö lrá zni, hogy ne legyen végre olyan
félszeg, de nem talá lta a megfelelő szavakat. Fá jdalmat okozni semmiképp sem akart, így
inká bb annyiban hagyta a dolgot.
Egyre jobban gyö tö rte az a tudat is, hogy kettejü k kapcsolatá ban Ria az, aki ad, ő csak
mindent elfogad. Ria minden ellenvetés nélkü l beleegyezett, hogy vagyoná nak egy részét
leendő apó sa befektesse a gyá r fö lvirá goztatá sá ba, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy
érzelmileg mennyivel tö bbet adott, mint amit Horst viszonozni tudott. így a férfi nem
szabadulhatott attó l az érzéstő l, hogy ö rö kké adó sa marad. Pedig az a fajta volt, akit csak
az adakozó szerep tehet boldoggá . Ria elő tt természetesen titkolta a boldogtalansá gá t. A
szü leit sem akarta nyugtalanítani, így elő ttü k sem fedte fel való di érzéseit.
Januá r végén egyszer csak minden elő zmény nélkü l levél érkezett Koppenhá gá bó l, Ria
édesanyjá tó l. Magda Hollman asszony azt írta a lá nyá nak, hogy nem tudott tová bb vá rni,
lá tnia kell végre. Egyedü l utazott Dá niá ba, mivel a férje még nem hagyhatja el Angliá t. Ő
majd egyenest Németorszá gba fog utá na jö nni, amint szabadon engedik a hadifoglyokat.
A feleségét elő bb elengedték, aki hitvesi kö telességeit ezú ttal alá rendelte az anyaiaknak,
megegyezvén a férjével, hogy nélkü le hagyja el Angliá t. A kö vetkező szerdá n érkezik,
mint írta. Ria magá nkívü l volt az izgalomtó l. Sírva - nevetve kapaszkodott Horst karjá ba.

- Drá ga, egyetlen Horst, alig merem elhinni, hogy a sors ilyen végtelenü l kegyes
hozzá m! A szerelmed boldoggá és gazdaggá tett, és most még drá ga anyá mat is
viszontlá thatom. Nincs ná lam boldogabb ember a vilá gon!
Lá zas izgalommal vá rta a talá lkozá st. Végre elérkezett a nagy nap. Heinrich Feldner
ment ki az á llomá sra Magda Hollman asszonyért. Azonnal megismerte, bá r nem lá tta
má r hét esztendeje. Harmincnyolc éves volt az asszony, s még mindig ká prá zatos
szépség. Elegá ns ú ti kosztü mö t viselt, s egyá ltalá n nem ú gy nézett ki, mint aki hosszú
évekig sínylő dö tt fogsá gban. Ő is azonnal fö lismerte Feldnert, és odasietett hozzá .
- Milyen kedves ö ntő l, hogy kijö tt elém, Feldner ú r! Ü dvö zlö m! De hol a lá nyom?
A férfi megcsó kolta a kezét.
- Isten hozta idehaza, kedves, jó Hollmanné aszony! Ria má r nagyon vá rja, de a
taná csunkra otthon maradt. Annyira izgatott szegény gyerek! Meg kell értenie, még nem
szokott hozzá a kö rü lmények ilyen gyors vá ltozá sá hoz. Idegenek kö zö tt mindig nagyon
félénk, tartó zkodó . Sokkal fesztelenebb lesz a talá lkozá suk, ha kettesben lesznek.
Hollmanné kissé szó rakozottan bó lintott.
- Végtelenü l vá gyó dom a gyermekem utá n! - tö rt ki belő le az elfojtott izgalom.
 A férfi a karjá t kíná lta.
- Csak egy negyedó rá cska tü relmet még. Kérem, fá radjon a kocsihoz. Szabad kérnem
a poggyá szjegyét? A há ziszolga elintézi majd.
Az asszony elő vette a jegyet a tá ská já bó l.
- Kérem, vitesse a poggyá szt a Zentralhotelbe. Ott foglaltam szobá t.
Feldner ú r a fejét csó vá lta.
- Nem addig van az. Johanna má r elő re ö rü lt, hogy vendégü l lá thatja ö nt. Szó sem
lehet ró la, hogy szá llodá ba menjen.
- Kö szö nö m, de ezt nem fogadhatom el. Azon tú l, hogy má r a lá nyom is ö nö knél
vendégeskedik, nem is szeretnék ott megszá llni, ahol valaha a férjemmel laktunk. Tú l
sok fá jdalmas emléket ébresztene.
- Ezt az érvet kénytelen vagyok elfogadni - hajtotta meg magá t Feldner ú r. Utasította
a szolgá t, hogy vigye a szá llodá ba a hö lgy csomagjait, aztá n visszafordult Hollmannéhoz:
- Indulhatunk! Má r nincs messze a vá rva vá rt talá lkozá s.
- Kö szö nö m a kedves tapintatá t, bará tom! - szorította meg a kezét há lá san az asszony.
- Pedig nagy izgalmamban el is felejtettem Johanna meg a fiuk felő l érdeklő dni.
Remélem, jó l van mindenki?
- Há la Istennek! Kö szö nö m a kedvességét.
A kocsihoz vezette Hollmannét, besegítette, majd maga is beszá llt. Elhelyezkedett vele
szemben, és mosolyogva megjegyezte:
- Ö rö m lá tni, hogy ilyen jó l á tvészelte a fogsá got. Ragyogó színben van!
- Tudja, a sok szerencsétlenségben valahogy mégis szerencsénk volt. Hisz tudja,
Georg évekig élt Angliá ban, mielő tt ö sszehá zasodtunk volna. A bará tai nagyon sokat
segítettek.
- Vá rható hamarosan a férje hazatérése is?
- Sajnos attó l tartok, az még hó napokig elhú zó dhat! De legalá bb abban biztosak
lehetü nk, hogy véget ért a há ború .
Kis szü net á llt be a tá rsalgá sban, majd Feldner ú r só hajtott egyet, és így szó lt:
- Volna még egy meglepő ú jdonsá g az ö n szá má ra. Legjobb, ha azonnal megtudja.
A szép asszony ijedten nézett rá , s megragadta a kezét.
- Remélem, nem valami rossz hír? Ugye nem beteg Ria?
- Nem, dehogy, nyugodjon meg, kérem. Reményeim szerint ö rvendetesnek fogja
tartani a hírt. Elő bb nem tudtuk kö zö lni ö nnel. Rö viden arró l van szó , hogy Ria eljegyezte
magá t a fiammal, Horsttal, és szeretnénk, ha a beleegyezését adná ö n is.
Hollmanné szeme tá gra nyílt, egészen elsá padt az arca.
- Istenem... az a gyerek... menyasszony!
Feldner ú r nyugtalan lett.
- Kellemetlen tehá t a hír? Remélem, nem a fiam ellen van kifogá sa.
Magda asszony idegesen mosolygott.
- Ó , dehogy. Félre ne értsen! Csak annyira vá ratlanul ért. Az én kicsi Riá m má r
menyasszony! Lelki szemeimmel mindig gyereknek lá tom... pedig má r hú széves... én
tizenhét évesen má r asszony voltam. Nem is gondol rá az ember. Meg aztá n... azt
reméltem, hogy egy darabig még megtarthatom magamnak a kislá nyomat. Az anyá k
néha ö nző k. De nem... nem! Csakis az a fontos, hogy boldog legyen! Akkor minden a
legnagyobb rendben van. De jó is, hogy szá mot kell vetnem ezzel, még mielő tt
talá lkoznék Riá val. Tehá t az ö nö k Horst fiá nak a menyasszonya! Kü lö nö s, magam elő tt
lá tom a fiú t diá ksapká ban, aztá n első évesen... mindig is talpraesett, eleven kis fickó volt,
és milyen lovagias! É s most a vejem lesz, istenem... Nos, azt hiszem, tetszeni fog most is,
hacsak egészen meg nem vá ltozott. Mikorra tervezik az eskü vő t?
 - Az idő pontot még nem tű ztü k ki. Nem akartunk ö n nélkü l dö nteni.
- Nos, akkor rá kell vennem leendő vö met, hogy hagyja meg nekem még egy kis idő re
a kislá nyomat - mosolygott Hollmanné. Vará zslatos asszony volt, akinek egész lénye még
így, a negyvenhez kö zeledve is utá nozhatatlan bá jt sugá rzott.
Feldner ú r is egészen a hatá sa alá kerü lt.
- Nem lesz vele nehéz dolga - felelte mosolyogva. - É pp nemrégiben vallotta be, hogy
ö n volt az első szerelme. Gimnazista korá ban rajongott ö nért.
- Akkor talá n az anyó s szá má ra is maradtak morzsá i e rokonszenvnek!
Magda asszony beható an tudakozó dott a részletek utá n, s megtudhatta, milyen
szomorú an, magá nyosan élt Ria az apja vidéki kú riá já ban. Keményen ö sszepréselte ajká t
ennek hallatá n.
- Szegény gyermekem! - mondta lesú jtva, amikor Feldner ú r befejezte a beszá moló já t.
- Milyen kegyetlenü l kellett bű nhő dnie azért, mert elhagytam az apjá t. Ha
megszabadíthatná m ezektő l a szö rnyű emlékektő l! Kedves bará tom, mondja meg
ő szintén, ró lam hogy gondolkozik Ria? Sikerü lt az apjá nak befeketítenie engem?
- Nem, efelő l teljesen nyugodt lehet. Ria a sajá t bő rén tapasztalta, milyen szomorú és
gyö trelmes az élet az apja mellett. Bizonyosan megérti, hogy ö n miért nem viselte el
tová bb, és miért fordult a szíve egy má sik férfi felé. Csakis szép, kedves emlékeket ő riz
szeretett édesanyjá ró l.
A szép asszony szeme fö lragyogott.
- Ezerszer is kö szö nö m, hogy ezt mondja! Higgye el, rettenetesen kínzott a gondolat,
hogy nem vá lasztottak volna el a gyermekemtő l, ha valahogy kibírom az apja mellett. De
há t elviseltem én, amit lehetett! É s Juliust sem tartottam képesnek akkora
kegyetlenségre, hogy elvá lasszon tő le. Kü lö nben nem lett volna merszem elhagyni.
- Az ember ki van szolgá ltatva a sorsnak. Julius Steinberg azon szerencsétlen
emberek kö zé tartozott, akik való sá gos csapá st jelentenek mindenkire, aki kö zel á ll
hozzá juk. De leginká bb sajá t maguk ellenségei.
- így igaz - só hajtott az asszony. - Ő maga sem ismerte a boldogsá got. Béke legyen
porain, nem akarok rá haraggal emlékezni. Ö nnek pedig teljes szívembő l kö szö nö m,
hogy befogadta a lá nyomat, mikor az apja halá la utá n olyan elhagyatottan á llt a vilá gban.
- Ezt ugyan nem kell kö szö nnie - mosolygott az ö regú r. - Igaz, hogy első sorban az ö n
irá nti bará tsá gbó l tettü k, de aztá n Ria olyan lett nekü nk, mint a sajá t gyermekü nk.
A kocsi hamarosan megá llt a villa elő tt. Nyílt a kapu, és Horst sietett le a lépcső n.
Kinyitotta a kocsi ajtajá t, és kisegítette leendő anyó sá t. Egy darabig komolyan, merő en
néztek egymá s szemébe, aztá n Magda asszony kedves mosollyal kezet nyú jtott a
Fiatalembernek.
- Ha nem itt talá lkoztunk volna, meg sem ismerem. Ifjonc volt még, mikor utoljá ra
lá ttam, azó ta férfivá érett.
A fiú csodá lattal nézte a szép asszonyt, míg ajká hoz emelte a kezét. Ria nyilvá nvaló an
nagyon hasonlított az anyjá ra, a megjelenésü k kö zö tt mégis ég és fö ld volt a kü lö nbség.
Az anya most is ugyanolyan gyö nyö rű és vará zslatos volt, mint akkor, mikor utoljá ra
lá tta. Ha Ria mindenben hasonlítana rá ... akkor bele tudna szeretni.
- Nagysá gos asszonyom... semmit nem vá ltozott! - mondta Horst hó dolattal, és kezet
csó kolt.
Az elő csarnokban aztá n Johanna asszony sietett régi bará tnő je elé. Szó tlanul á tö lelték
egymá st, az ö rö m és meghatottsá g kö nnyeivel kü szkö dve. Akkor Magda asszony
kiegyenesedett, és nyugtalanul pillantott kö rbe.
- Ria hol van?
Johanna asszony lesegítette a kabá tjá t és kalapjá t, majd á tadta Horstnak.
 - Ria a szobá ban vá r rá d, kedves Magdá m. Menj há t a lá nyodhoz, zavartalanul
kettesben lehettek. - E szavakkal odavezette bará tnő jét egy ajtó hoz, melyet szélesre tá rt
elő tte.
Magda Hollman gö rcsö sen megszorította a kezét, aztá n belépett. Johanna asszony
becsukta utá na az ajtó t. A nappaliba ment, hogy fiá val együ tt meghallgathassa férje
beszá moló já t arró l, mit beszélt Ria anyjá val az á llomá sró l jö vet.
Ria a szoba kö zepén á llt, és hevesen dobogó szívvel nézte belépő anyjá t. Egy
pillanatra mindketten megdermedtek, aztá n az anya elindult felé, és Ria repü lt kitá rt
karjaiba. Milyen édes, mennyei érzés volt végre á tö lelni! Soká ig nem tudtak szó lni, csak
egymá sba kapcsoló dott a két kö nnyes szempá r, és ú jra meg ú jra megcsó koltá k egymá st.
Végü l Magda asszony erő t vett magá n.
- É des, drá ga kislá nyom, végre megint együ tt lehelü nk! Most ú gy érzem, mintha az a
sok borzalmas év csak rossz á lom lett volna.
- Drá ga édesanyá m, kedves, jó anyá cská m! El sem mondhatom, mennyire boldog
vagyok! - felelte Ria. Kibontakoztak az ö lelésbő l, hogy jobban megnézhessék egymá st.
Magda asszony fá jdalmas dö bbenettel á llapította meg, milyen elő nytelen vá ltozá son
ment á t a lá nya. Egyetlen pillantá s elég volt, gyakorlott szeme fö lfogott minden csú f,
nevetséges voná st Ria megjelenésében. Á m azt is rö gtö n lá tta, milyen finom szépséggel
ajá ndékozta meg lá nyá t a természet, s hogy ezt a szépséget csak az elő nytelen ö ltö zék és
a rettenetes frizura teszi tö nkre. Mert bizony a Johanna asszony á ltal kivá lasztott ruhá k
sem á lltak igazá n jó l Riá n.
Magda asszony résztvevő n ö lelte á t a lá nyá t. „Szegény kislá nyom!" - gondolta
megrendü lten, de a vilá gért se tette volna szó vá , mily kevéssé tetszető s és minden
harmó niá t nélkü lö ző Ria megjelenése. Jó l tudta, hogy tö nkreteheti egy nő ö nbizalmá t az
a tudat, hogy elő nytelen a kü lseje, és ú gy tű nt, Ria elégedett mostani megjelenésével.
É ppen ezért nem szabad elbizonytalanítani ő t, amíg biztos há tteret nem teremtettek a
szá má ra. Magá ban megfogadta, hogy Ria kü lseje pedig a lehető leghamarabb a lehető
legnagyobb vá ltozá son fog keresztü lmenni. Errő l ő maga kezeskedik.
Maga mellé hú zta Riá t a dívá nyra, és elkezdtek beszélgetni. Kö zben meg -
megcsó kolta a lá nyá t, olyan szívbéli gyö ngédséggel, ahogy csak egy anya csó kolhatja
meg a gyermekét. Végighallgatta beszá moló já t az apja mellett eltö ltö tt komor évekrő l.
Végü l kézen fogta Riá t, és komolyan a szemébe nézett.
- Feldner ú rtó l hallottam, hogy az én kis Riá m má r menyasszony!
Ria mélyen elpirult. Magda asszony nagy elégtétellel lá thatta, milyen szép is az ő
lá nya, eltekintve az esetlen ö ltö zéktő l.
- Igen, édesanyá m! Ebben a há zban talá ltam meg a boldogsá gomat!
- Szereted Horst Feldnert, Riá m?
Ria a szívére szorította a kezét.
- Az életemnél is jobban!
Az anyja elmerengve nézett maga elé. Bö lcs, tapasztalt asszony volt. Maga elé idézve
Horst Feldner képét, be kellett ismernie, hogy ez a fiatalember való ban kö nnyen
meghó díthat egy lá nyszívet. Hanem az ő kis Riá ja... így, ahogy most kinéz... vajon illik - e
az elegá ns, okos, érdekes férfihoz? É s vajon az az ember szereti - e, szeretheti - e Riá t
ú gy, ahogy az a lá nya boldogsá gá hoz elengedhetetlen volna? Erő s kétségei tá madtak
ebben a kérdésben. Elhatá rozta, hogy ennek utá najá r, és igyekszik ó vni, védeni Riá t.
Tudta, hogy a lá nya nagy vagyont ö rö kö lt, s tapasztalt asszony lévén azt is tudta, hogy
a férfiak á ltalá ban jó l megnézik, kit vesznek el. De ezentú l az ő gondja megtanítani Riá t,
hogyan is hó dítsa meg Horst szívét - má r ha ez eddig még nem tö rtént meg. Annyi
bizonyos, hogy belső értékekben nagyon is gazdag u lá nya, s szépség dolgá ban sem volt
mostoha hozzá a természet.
Jó néhá ny ó ra eltelt azzal, hogy anya és lá nya megtudjá k egymá sró l a
legfontosabbakat. Végü l mosolyogva mondta Magda asszony:
- Hanem most má r nem maradhatunk tová bb magunkban, Feldnerékkel is tö rő dnü nk
kell.
- Menjü nk a nappaliba, édesanyá m - bó lintott Ria. - Biztos ott vannak mindhá rman.
Horst és Heinrich bá csi ebéd elő tt má r nem mennek á t a gyá rba, és hamarosan itt az
ebédidő . Kart karba ö ltve vonultak á t a nappaliba, s való ban ott talá ltá k az egész Feldner
csalá dot.
- Bocsá natot kell kérnü nk kedves bará tainktó l, amiért így megvá rattuk ő ket. Sok - sok
megbeszélnivaló nk volt, és még mindig nem mondtunk el egymá snak mindent -
mosolygott Magda asszony.
- Sose mentegető zz, Magda, természetes, hogy a gyermeked mindennél elő bbre való .
De nagyon ö rü lü nk, hogy nekü nk is jut belő led egy kicsi - felelte Johanna asszony.
Horst készségesen széket hozott Riá nak és az anyjá nak. É lénk, izgatott tá rsalgá s vette
kezdetét, amelyet egyértelmű en Magda asszony irá nyított, s kö zben feltű nés nélkü l
figyelte, hogyan viselkedik Horst Riá val szemben. É s nem lett volna bö lcs, tapasztalt
asszony, ha nem veszi észre, mennyire jogosak voltak a balsejtelmei. Lá tta, milyen
figyelmesen, lovagiasan bá nik Horst a menyasszonyá val, de azt is, hogy egyá ltalá n nem
ú gy néz rá , ahogy á lmai asszonyá ra néz egy férfi. Ria, amilyen tapasztalatlan, hiheti, hogy
Horst kedvessége a szerelem jele, anyja azonban biztosan érezte, hogy hiá nyzik belő le az
igazi érzelem. Ső t, meg is értette, hogy Ria a jelenlegi á llapotá ban nemigen lehet
szenvedélyes érzelmek tá rgya.
Horst a maga részérő l szintén figyelt. Folyamatosan ö sszehasonlítgatta az anyá t a
lá nyá val. Á hítatos csodá lattal nézte a gyö nyö rű , vará zslatos asszonyt, és fá jdalmasan
érezte, mennyire kü lö nbö zik tő le a lá nya. Hiá nyzott belő le az elő kelő ség, elegancia, de
még az az elbű vö lő kedvesség is, a tartá sa, mozgá sa pedig még ü gyetlenebbnek lá tszott
most, tö kéletesen kecses, finom mozgá sú anyja mellett.
A férfi szívét fá jdalmas tü relmetlenség tö ltö tte el. Szeretett volna rá kiá ltani Riá ra:
„Nézd csak meg anyá dat, nézd, hogy ö ltö zkö dik, nézd a frizurá já t, nézd, hogy mosolyog,
hogy cseveg, nézd, milyen elbű vö lő , milyen vará zslatos! Pró bá lj meg egy kicsit
hasonlítani rá ... és akkor talá n tudlak majd szeretni!"
De há t ezt természetesen nem mondhatta. Ha sejtette volna, mit tervez Magda
asszony, hogy má r el is hatá rozta magá ban Ria á talakítá sá t, akkor talá n nyugodtabb,
bizakodó bb lett volna. így azonban az anya elbű vö lő szépsége csak még fá jó bban
éreztette vele a lá ny hiá nyossá gait.
Magda asszony természetesen ott maradt ebédre, az asztalná l elmondta, hogy a
jö vő ben megint ebben a vá rosban akarnak letelepedni a férjével, aki azt tervezi, hogy
tudomá nyos kö nyvek kiadá sá val fog foglalkozni. A cégalapítá s tervét má r részletesen
kidolgozta, és megbeszélte a feleségével.
Ebéd utá n Magda asszony szabadkozva kérte, hogy visszamehessen a szá llodá ba.
Szeretett volna á tö ltö zni. Ria dö bbenten nézett rá .
- Há t nem maradsz itt, édesanyá m?
- Nem. Riá m, nem szeretnék ebben a há zban lakni. De sokat leszü nk együ tt, ne félj! Ha
a vő legényed a gyá rba megy, á tjö ssz hozzá m. Ha pedig otthon van, ú gysincs rá m
szü kséged. Mi ketten nem akarunk veszekedni, ugye, Horst? Jó bará tok leszü nk,
remélem. Horst meghajtotta magá t, és kezet csó kolt az asszonynak.
 - Remélem és kívá nom, nagysá gos asszonyom. Ö nt pedig természetesen minél
gyakrabban szeretnénk itt lá tni. Ö nző mó don magunk is élvezni akarjuk a tá rsasá gá t.
Magda asszony kedves, bará tsá gos pillantá st vetett rá . É ppú gy néz, mint Ria, gondolta
a fiú .
- Természetesen nagy ö rö mmel jö vö k. De... ha ö n sem bá nja, kedves Horst, inká bb
tegező djü nk ezentú l. Hiszen ö n is a fiam lesz, ha elveszi Riá t.
- Nagy kitü ntetés szá momra, ha megengedi!
- Akkor tehá t má tó l fogva pertun vagyunk, kedves Horst.
- Kö szö nö m, kedves mama!
- Kérem, nagysá gos asszonyom, akkor má r engem is vegyen fö l a csalá dba - kérte
mosolyogva Feldner ú r. - Kü lö nben én maradok itt az egyetlen, akivel tová bbra is
tá volsá gtartó an magá zó dik.
- Rendben, megegyeztü nk.
Ria csak ú gy ragyogott a boldogsá gtó l.
- Kedveseim... mennyi drá ga, jó ember vesz kö rü l! Micsoda boldogsá g!
É s feledve minden félénkségét, megcsó kolta az anyjá t, a szü leit, s végü l, finoman
elpirulva, a jegyesét is. Magda asszony Ria feje fö lö tt Horst szemébe nézett. Az anyai
szempá r aggodalmas, kérdő tekintete elő tt Horst kénytelen volt lesü tni a szemét.
Csaló nak érezte magá t, s még életében nem feszengett ennyire.
Johanna asszony az eskü vő idő pontjá t hozta szó ba.
- Mit gondolsz, Magdá m, mikor kellene megtartani?
Magda asszony megint egyenesen Horst szemébe nézett.
- Kedves Horst, nagyon haragudná l, ha arra kérnélek, hogy nyá rig halasszuk el az
eskü vő t? Egy - két hó napig még szeretném magamnak megtartani a lá nyomat.
Horst mintha titokban fö llélegzett volna. Egyre jobban szorongott, ahogy kö zelgett az
eskü vő , s most ö rü lt, hogy haladékot kap. Szégyellte magá t ezért az érzésért, de nem
tehetett ellene semmit. Nem volt képes arra sem, hogy nagy sajná lkozá st színleljen.
- Kedves mama, belá tom, hogy neked régebbi jogaid vannak Ria személyére, mint
nekem. Természetesen beleegyezem.
Magda asszony arra gondolt, hogy ha szeretné Riá t, akkor ugyan nem egyezne bele
ilyen kö nnyen. De legalá bb nem színlel olyasmit, amit nem érez. „Hm, meglá tjuk, el
tudjuk - e érni, hogy jobban vá gyakozzék a fiú az egybekelésre" - gondolta magá ban.
Bú csú t vett a csalá dtó l, s lá nyá val együ tt elindult a szá lloda felé. A két férfi elkísérte
ő ket a kapuig, onnan vonultak tová bb a gyá rba. Ú tkö zben Horst megint csak kénytelen
volt a két nő t ö sszehasonlítani, s persze gint a lá ny rová sá ra. „Kész tragédia, ahogy a
kalapot egyensú lyozza azon a rémes kontyá n! - gondolta kétségbeesetten.

Anya és lá nya má r néhá ny nap elteltével nagyon kö zel kerü lt egymá shoz. Eltű nt
minden, ami esetleg elvá laszthatta volna ő ket. Magda asszony még egyetlen lépést sem
tett, hogy megvá ltoztassa lá nya kü lsejét, és megszépítse. Nem akarta nyugtalanítani és
esetleg elbizonytalanítani Riá t, és egyelő re éles szemmel figyelte a jegyespá r kapcsolatá t.
A megfigyelés eredményei egyre inká bb az ö sztö nö s megérzését tá masztottá k alá . Most
má r biztos volt benne, hogy Horst nem szereti Riá t, és nem volt nehéz kitalá lni, hogy
fö ltehető leg a szü lei ö sztö nzésére kérte meg a kezét. A csalá dfő nyíltan beszá molt Magda
asszonynak arró l, hogy anyagilag tö nkretette ő ket a há ború , és hogy Ria a
rendelkezésére bocsá totta vagyona egy részét a csalá di vá llalkozá s tá mogatá sá ra. A
részletek immá r ö sszeá lltak, és az asszony teljes képet alkothatott magá nak a helyzetrő l.
Most azon tö prengett, hogyan segíthetné hozzá a lá nyá t, hogy kibontakoztassa természet
adta szépségét, és elnyerje vő legénye szerelmét. A legjobb persze az lett volna, ha
néhá ny hó napra elszakíthatja Horsttó l, hogy legyen ideje és alkalma teljesen á talakítani
a még nagyon is képlékeny, formá lható lá nyt. Sokat tanulhatna, levetkezhetné a hibá it, és
Horst végü l egy egészen ú j Riá t kapna vissza, érdekes, vonzó fiatal nő t, aki végü l
meghó díthatná a szívét. Az á m, de hogy lehetne rá bírni Riá t, hogy ilyen hosszú idő re
megvá ljon Horsttó l? Az igazsá got nem mondhatja meg neki.
Nem kételkedhet vő legénye szerelmében, és nem értheti, mi végre akarja az anyja
ilyen nagyon megvá ltoztatni.
Magda asszony nem jutott még végleges dö ntésre, épp azt mérlegelte, nem kellene - e
Horst anyjá t is beavatnia a tervébe. Együ tt kö nnyebben talá lhatná nak fogadható
ü rü gyet, amivel Riá t elszakíthatná k egy idő re a vő legényétő l.
Horst a maga részérő l szintén nagy reményeket fű zö tt Magda asszonyhoz. Ki má s
tudna nagyobb befolyá st gyakorolni a lá nyra, mint az imá dott anyja! Am nagy
csaló dá sá ra, az asszony mintha észre sem vette volna, milyen rosszul néz ki a lá nya.
Horst dö bbenete hatá rtalan volt. Hogy lehet az, hogy egy ilyen bá jos, elegá ns asszony ne
vegye észre, milyen lehetetlenü l ö ltö zkö dik a lá nya? Magda asszony szemlá tomá st
kísérletet sem tett Ria befolyá solá sá ra, és ez nagyon gyö tö rte Horstot. É s gyö tö rte
valami má s is: Magda asszony szép szeme, mely egyre - má sra kutató aggó dó pillantá ssal
szegező dö tt rá . Ez roppantul feszélyezte, idegesítette. Csaló nak érezte magá t, hisz nem
adhatta meg Riá nak azt, ami megillette volna: a szerelmet. Mindez együ tt rendkívü l
nyomottá , komorrá tette a kedélyét ebben az idő ben.
Egy nap korá bban tért haza a munká bó l, mint apja. A vá rtná l gyorsabban sikerü lt
elintéznie egy ü zleti ú tjá t, és nem volt értelme má r, hogy ebéd elő tt visszamenjen a
gyá rba. Hazafutott inká bb, hogy megírjon egy - két hivatalos levelet, mielő tt asztalhoz
ü lnek.
Az elő csarnokban ö sszetalá lkozott az anyjá val, aki épp a konyhá bó l jö tt ki. Johanna
asszony meglepetten nézett rá .
- Má ris hazajö ttél, Horst? Hol van még az ebédidő !
Horst megcsó kolta az anyjá t, s elmagyará zta, miért jö tt ilyen korá n.
- Ria hol van? - kérdezte.
- A vá rosba ment az anyjá val. Magda be akart vá sá rolni egyet - má st.
Egyikü k sem sejtette, hogy Ria má r visszatért a há zba, és a nappali erkélyén ü ldö gél a
behú zott fü ggö nyö k mö gö tt. Nem akarta Johanna asszony konyhai sü rgö lő dését
megzavarni, ezért kiü lt egy kicsit olvasgatni. Hallotta, hogy Horst meg az anyja belép a
szobá ba, és huncut mosollyal meghú zó dott a bú vó helyén. Meg akarta lepni Horstot. így
aztá n akaratlanul fü ltanú ja lett a beszélgetésü knek, amely szinte odaszegezte a székhez,
és letö rö lte arcá ró l a mosolyt.
Miutá n helyet foglaltak, Johanna asszony szó lalt meg, aggodalmasan szemlélve fiá t:
- Nagyon is jó , hogy végre egyszer négyszemkö zt beszélhetü nk. Aggó dom érted, fiam.
Olyan levert vagy mostaná ban. Lá tom, hogy a Riá val való kapcsolatod gondokat okoz.
Nem akarod végre kiö nteni a szívedet? Hidd el, jó t tenne.
Horst megdö rzsö lte a halá ntéká t.
- Semmi értelme, anyá m. Hagyd el, ne is beszéljü nk ró la!
- De igenis beszélnü nk kell ró la! Nem nézhetem kö zö mbö sen, hogy szenvedsz! Az
eljegyzés ó ta egész má s vagy, mintha kicseréltek volna.
Horst nagyot só hajtott.
- Igen, anyá m. Há t persze hogy igazad van. Szenvedek emiatt az eljegyzés miatt, mert
csaló nak érzem magam. Nem tudom ú gy szeretni Riá t ahogy megérdemelné. Persze
sosem mondtam neki, hogy szeretem, mert hazudni képtelen lennék, ő mégis hisz a
szerelemben, és joga is van hozzá . Mert ha egy becsü letes ember feleségü l kér egy nő t,
azt csakis szerelembő l teheti. Tudod, sosem volt tehetségem a hozomá ny vadá szathoz,
és aljas dolognak tartottam, ha egy férfi a pénz utá n fut. Most pedig magamat is aljasnak
tartom, hisz én is csak azért kértem meg Riá t, hogy megmentsem apa cégét. Istenem,
mennyire szégyelltem magam, amikor olyan hittel, bizalommal nézett rá m, és eszébe
sem jutott kételkedni a szerelmemben! Szegény, kedves kis jó szá g! Most pedig
kétségbeesetten igyekszem, hogy megszeressem, hogy legalá bb becsü letes embernek
tarthassam magam. De Ria teljességgel lehetetlenné teszi ezt a nevetséges kü lsejével, a
borzalmas frizurá já val meg az esetlenségével! Ez mind csak kü lső ség, jó l tudom, mégsem
tudok csak ú gy elsiklani fö lö tte. Hisz egyá ltalá n nem is csú nya, de nevetséges, és ez még
rosszabb, mint ha csú nya volna. A tá rsasá gban kicsú foljá k a há ta mö gö tt, és ez ellen
semmit sem tehetek. Hallottam, amikor egy hö lgy azt mondta a bará tnő jének: „Horst
Feldner fö lcsípett egy falusi libuská t, csak mert aranytojá st tojik!" É s még csak nem is
szó lhattam semmit! É desanyá m, ha tudná d, milyen szö rnyű ez! Ha legalá bb
megmondhatná m neki az igazat! De nem lehet, fá jna neki, rettentő durvasá g volna.
Hiszen csak a kü lseje olyan szerencsétlen, való já ban nagyon is értékes, szeretetre méltó
ember. Nagy bolondsá g tő lem, hogy annyira ragaszkodom ezekhez a nevetséges
kü lső ségekhez. Ria igazi, mély szerelmet érdemelne. É n meg nem tudok a lá tvá nytó l
szabadulni! É s most még az anyja is itt van, és aggodalmasan tekinget rá m. É rzem, hogy
a szívembe lá t, és tudja, hogy nem szerelembő l veszem el Riá t. Á llandó an
ö sszehasonlítgatom ő ket, és kétségbeesetten gondolom magamban, miért nem tud Ria
olyan finom és bá jos lenni, mint az anyja? Gyö trő dö m, elégedetlen vagyok magammal, és
semmit sem tudok tenni. Szerelemre nem kényszeríthetem magam. Olyannak kéne
lennie, mint az anyja, akkor tudná m szeretni, mert hisz egészen biztos vagyok benne,
hogy csakis a kinézete tá volít el tő le. Annyira vagyok má r, hogy rettegek az eskü vő tő l,
mert akkor még tö bbet kell majd komédiá znom. É s kö zben nagyon fá j a szívem Riá ért.
Magamra vá llalnék bá rmit, csak neki ne kelljen fá jdalmat okoznom. Lá tod, anyá m... ez
van velem. Rá vettél mégis, hogy elmondjak neked mindent.
Johanna asszony egyre fokozó dó nyugtalansá ggal hallgatta a fia indulatos, szaggatott
beszédét.
- Istenem, Horst, nem is sejtettem, hogy ennyire szenvedsz emiatt! Hisz ha tudtam
volna, sosem fogadom el tő led ezt az á ldozatot. Beszélek Ria anyjá val, hogy tegyen végre
valamit.
Horst fö llélegzett.
- Igen, anyá m, kérlek, tedd meg! Biztosan érzem, hogy ő az egyetlen, aki hatá st tud
gyakorolni Riá ra, aki meg tudja vá ltoztatni ő t - felelte élénken,
- Bízd csak rá m nyugodtan, majd én beszélek vele. Há t csak feltű nt má r neki is, milyen
szö rnyű ségesen fest a lá ny azzal a csú f hajviselettel. É n errő l egy szó t sem mertem szó lni
Riá nak. Az anyja csak megoldja. É s te, fiam, ne gyö tö rd magad, ne tegyél magadnak
szemrehá nyá st! Annak semmi értelme. Egyedü l az szá mít, hogy kedves és jó legyél
Riá hoz. Az pedig meglesz, ismerem én jó l a fiamat.
- Efelő l nyugodt lehetsz, anyá m. Ha Ria megsejtené, hogy nem szerelembő l kértem
meg, akkor ö sszetö rne a szíve. Azt nem akarom, hiszen nagyon is kedvelem szegényt.
Legalá bb ő legyen boldog, ha má r én nem lehetek. De ne is beszéljü nk errő l tö bbet!
Johanna asszony nehéz szívvel kelt fö l a karosszékbő l.
- Drá ga Horst azért még minden jó ra fordulhat - mondta, mintegy magá t is biztatva.
Horst nem felelt, csak só hajtott egy mélyet. Nagyon reménytelenü l hangzott ez a
só haj. Ria is meghallotta. Megtö rten, szinte megdermedve ü lt a bú vó helyén, s még akkor
sem mozdult mikor az anya és fia má r elhagytá k a szobá t. Mintha pusztító villá m
rombolta volna szét kö rü lö tte a vilá got, olyan vá ratlanul érték Horst szavai, és
megsemmisítették a szívében félénken kivirá gzó boldogsá got. Ez a néhá ny perc
fö lnyitotta a szemét, és olyan nyomorulttá tette, hogy legszívesebben meghalt volna.
Vértelen ajkai kö zü l fojtott zokogá s tö rt elő . Aztá n hirtelen fö lriadt, és tébolyult
pillantá ssal nézett kö rü l.
Ki innen, el ebbő l a há zbó l! Csak Horstnak soha tö bbé ne kelljen a szemébe nézni ez
utá n a borzalmas leleplezés utá n. Jaj, hogy szerette még mindig, és mennyire kínozta a
tudat, hogy a fiú ő miatta boldogtalan! Ú gy érezte, mindennek vége, minden ö sszeomlott,
nincs tová bb... és csak egyet tehet: visszaadja Horst szabadsá gá t, mert meg kell
szabadítania ettő l a nyomasztó tehertő l!
Nagy erő feszítéssel fö lá llt, és az ajtó hoz tá molygott. Forgott vele a vilá g. Ö sszeharapta
a fogá t. Muszá j megcsiná lni... el kell menni innen, most, azonnal! É s senki sem lá thatja
meg. Halkan kinyitotta az ajtó t, és kilesett. Senki nem volt a kö zelben, egyeden hang sem
hallatszott. Meg - megroggyanó lá bbal kapaszkodott fö l a lépcső n a szobá já ig. Ott aztá n
elhagyta az ereje, a fö ldre roskadt, s egy ideig mozdulatlanul fekü dt. Hagyta, hogy
elborítsa a fá jdalom, nem védekezett.
Á m a gondolat, hogy ki kell innen jutnia, ú j erő t ö ntö tt belé. Sajgó tagokkal emelkedett
fö l a fö ldrő l, és a tü kö rbe nézett. Tá gra nyílt szemmel bá multa a sajá t sá padt, zaklatott
arcá t.
- Te... te... rondasá g! Nem szerethet egy ilyen... ostoba rondasá got! - zihá lta vadul,
majd zokogva takarta el az arcá t, és egy karosszékbe rogyott. De megint fö lriadt a
félelemtő l, nehogy talá lkoznia kelljen még egyszer Horsttal. Anyja utá n vá gyott most a
szíve. Milyen jó , hogy van anyja, akihez menekü lhet a bá natá val, aki megmondja, mit kell
tenni, és segít. Fejébe nyomta a kalapjá t, és má r indult is. De az ajtó bó l visszafordult, és
odament az író asztalhoz. Gondolkodá s nélkü l írt, remegő kézzel:

„Kedves Horst!
Szabad vagy! Ott ültem a nappali erkélyén, mikor rólam beszéltél anyáddal. Nem
szenvedhetsz tovább, légy újra szabad. Nem haragszom rád. Hisz nem tehetsz arról, hogy
nem tudsz szeretni, ahogy én sem tehetek arról, hogy szeretlek. Mondd meg Apának, hogy
nyugodtan tartsa meg a pénzemet, kölcsönadom neki, amíg csak szüksége van rá. Nekem
nem kell, és ha titeket megszabadít a gondoktól, akkor a lehető legjobb helyen van.
Elmegyek, és nem is jövök vissza többé. Nem akarlak soha viszontlátni, mert szégyellem
magam, amiért olyan csúf és nevetséges vagyok. Nem tudtam, bár mindig is egy kicsit
hihetetlen volt számomra, hogy feleségül akarsz venni. Igen, az ember hisz a csodában, ha
szerelmes. Az anyámhoz megyek. Hálát adok a jó Istennek, hogy van anyám, mert ha ő sem
volna, talán valami rosszat tennék kétségbeesésemben. Ég veled, Horst, a jó Isten adjon
neked boldogságot. Imádkozni fogok érted.
Ria"

Borítékba zá rta a levelet, és rá írta Horst nevét. A kerek asztal kö zepére tette, aztá n
sietve elhagyta n szobá t, és kiosont a há zbó l. Nem talá lkozott senkivel.
Magda Hollman asszony épp Feldnerék ebédjére ö ltö zkö dö tt szá llodai szobá já ban,
amikor félénk kopog - tatá s utá n Ria belépett hozzá . Elég volt egyetlen pillantá st vetnie
rá , és tudta, hogy valami sú lyos dolognak kellett tö rténnie.
- Gyermekem, hogy nézel ki... mi tö rtént? Hogy kerü lsz ide?
Ria az anyjá hoz menekü lt. Ereje elhagyta, ö sszeroskadt a karjaiban, mikö zben azt
dadogta:
- Anyá m, édesanyá m... vége a boldogsá gomnak! Horst nem szeret... visszaadtam a
szabadsá gá t.
 Az anya rémü lten emelte fö l gyermekét, és leü ltette maga mellé a dívá nyra.
- Kislá nyom, szegény kicsikém, há t mi tö rténhetett ilyen rö vid idő alatt?
Ria remegve simult az anyja karjaiba. Horst szavai való sá ggal beleégtek a szívébe,
ú gyhogy szinte szó ró l szó ra el tudta ismételni, amit véletlenü l kihallgatott. Magda
asszony rémü lt aggodalommal szorította magá hoz boldogtalan gyermekét Ria
beszá moló já bó l most má r teljesen vilá gossá vá lt, hogy igaza volt. De megértette azt is,
hogy Horst nem lelkiismeretlen hozomá nyvadá sz, és hogy emiatt maga is nagyon
szenvedett
Ria a beszá moló ja végére ért, és kimerü lten elhallgatott. Anyja reszkető kézzel
simogatta a hajá t.
- Szegény kicsim, há t mégsem segíthettem rajtad, pedig ú gy szerettem volna! Sajnos
má r régebben rá jö ttem, hogy Horst nem szeret.
Ria az anyja vá llá hoz szorította az arcá t.
- Anyá m, édesanyá m, hiszen csak én voltam annyira vak, hogy elhiggyem! Hogy
lehettem ilyen bolond? Há t hogy is szerethetne Horst egy ilyen csú nya lá nyt, mint én?
Magda asszony hevesen megrá zta a fejét.
- Nem, nem, kislá nyom, csú nya aztá n végképp nem vagy, há l' istennek! Egyszerű en
csak nem tanultad meg, hogyan kell szépen, harmonikusan ö ltö zkö dni, fésü lkö dni,
mozogni. Szegény gyermekem, hisz nem lehetett melletted anyá d. Ó , de borzalmas, hogy
mindezt végig kellett hallgatnod!
Ria kiegyenesedett.
- Nagyon is jó , hogy így tö rtént, anyá m. Há lá t adok Istennek, hogy hallottam, és most
má r tisztá n lá tok. Há t inká bb kívá nná d nekem, hogy Horst felesége legyek, holott nem is
szeret engem?
- Drá ga gyermekem, hisz oly kevés asszony tudja való já ban, hogy szeretik - e. Fő ,
hogy az ember higgyen benne. A boldogsá g csak illú zió . Boldog lettél volna Horsttal,
amíg csak hittél volna a szerelmében.
- De Horst... ő szenvedett volna! Nem, anyá m! Inká bb én szenvedek el bá rmit, de neki
nem okozhat semmi fá jdalmat! Nem, nem, nagyon is jó , hogy tudom végre az igazat,
bá rmennyire fá j is.
Magda asszony a fejét csó vá lta.
- Nem, egyá ltalá n nem jó . Semmi szü kség nem volt rá , hogy fö lnyissa a szemedet. Ha
csak pá r hó napom lett volna, meg tudtalak volna vá ltoztatni, ahogy el is terveztem...
Hidd el nekem, egyá ltalá n nem vagy csú nya. Egy nő , akinek ilyen szeme, ilyen arcbő re,
ilyen pompá s haja és szép foga van, és az alakja is kifogá stalan, az azt csiná lhat magá bó l,
amit csak akar. Rö vid idő n belü l ú gy megvá ltoztá l volna, hogy magad is elcsodá lkozol.
Horst is mindjá rt má s színben lá tott volna. A szíve há l' istennek szabad, nem szeret
má sik nő t. Tehá t még meg lehet hó dítani. Bá rmelyik férfit meg lehet hó dítani, csak tudni
kell hatni rá . Meg is taníthattalak volna erre, és akkor megspó rolhattad volna magadnak
ezt a fá jdalmas tapasztalatot. De jó is lett volna! Nem kellett volna á télned a
boldogtalansá got. De én még nem mondtam le a boldogsá godró l, gyermekem!
Ria ekkor erélyesen kihú zta magá t. Arcá ró l eltű nt minden gyerekes voná s, mintha a
fá jdalom hirtelen érett felnő tté tette volna.
- Tudom, hogy jó t akarsz nekem, anyá m, de velem má r soha tö bbé nem hiteted el,
hogy Horst valaha is meg tudott volna szeretni. Szépet á lmodtam, de most fö l kellett
ébrednem, és meglá ttam a kegyetlen való sá got. Semmi á ron nem akarom viszontlá tni
Horstot. É desanyá m, segíts, hogy ne is kelljen! Ú gy érzem, megö lne a szégyen, ha még
egyszer elébe kéne á llnom.
 Ria fö ldú ltan szorongatta az anyja kezét, s szenvedélyes kö nyö rgéssel nézett rá .
Magda asszony némi habozá s utá n belá tta, hogy egyelő re nem vá ltoztathat a helyzeten.
Nyugtató lag simogatta Ria lehajtott fejét, 'kö zben azon tö prengett, hogyan menthetné
meg a lá nya boldogsá gá t ebben az ö sszeomlá sban. Igazsá gos ember volt, tá vol á llott tő le,
hogy haragot, bosszú vá gyat érezzen Horsttal vagy a szü leivel szemben. Ria beszélésébő l
kivilá glott, hogy Horst mindennek ellenére becsü letes jellem. Meg aztá n azon sem
lehetett vá ltoztatni, hogy Ria szereti, és csak mellette lehet boldog. Most, persze,
gondolni sem lehet rá , hogy visszatérjen hozzá . É rtelme sem volna. Hosszabb idő re el
kell vá lniuk. Riá nak meg kell vá ltoznia, mielő tt Horst viszontlá tná . Hogy azutá n mi
tö rténik, azt most még nem lehet megmondani. Magda asszony azonban szilá rdan
elhatá rozta, hogy kü zdeni fog a lá nya boldogsá gá ért.
Most elá rasztotta mindazzal a gyö ngéd vigasztalá ssal és becéző szeretettel, amire
csak az anyai szív képes. Megígérte azt is, hogy soha tö bbé nem kell Horsttal talá lkoznia.
- Mi ketten együ tt maradunk, Riá m. Elmegyü nk ebbő l a vá rosbó l, akkor talá n
megnyugszol kicsit. Legjobb, ha azonnal csomagolunk, és Berlinbe utazunk. Lakik ott egy
kedves bará tnő m, akivel éppen most vettem fö l ú jra a kapcsolatot. Két lá nya van, veled
kö rü lbelü l egykorú ak. Sokat leszü nk együ tt, hozzá kell szoknod a fiatal, vidá m
tá rsasá ghoz. É s aztá n meglá tjuk, nem volna - e lehetséges a rú t kis kacsá t szép, bü szke
hattyú vá vará zsolni.
Ria megdö rzsö lte a homloká t.
- Jó l van, anyá m - felelte eltö kélten. - Kérlek, taníts meg mindenre, mit csiná ljak, mit
ne. Nem akarok tö bbé nevetséges lenni! Mert kü lö nben soha nem volna merszem
emberek kö zé menni. Persze legszívesebben visszamennék a csö ndes kis falusi kú riá ba,
és elbú jnék az emberek elő l.
- Hogy még félénkebb és gyá moltalanabb legyél? Nem, kislá nyom, errő l szó sem lehet.
Való ban elhatá roztad, hogy meg akarsz vá ltozni?
- Igen, anyá m - felelte hatá rozottan Ria.
- Jó l van. Meglesz.

A Feldner csalá d tagjai mit sem sejtve vá rakoztak az étkező ben. Má r jó cská n elmú lt
ebédidő .
- Fö l nem foghatom, hol marad Ria meg az anyja. Ú gy volt, hogy még ebéd elő tt
megjö nnek - mondta Johanna asszony, s nyugtalanul tekingetett ki az ablakon. A
szobalá ny épp akkor lépett be, poharakkal megrakott tá lcá val a kezében. Asszonya
szavaira megfordult, és így szó lt:
- Nagysá gos asszonyom, a nagysá gos kisasszony má r rég visszajö tt. Meg is kérdezett,
hogy hol tetszik lenni. É n pedig megmondtam neki, hogy a konyhá ban tetszik intézkedni.
Johanna asszony meglepő dö tt.
- É s aztá n a szobá já ba ment a kisasszony?
- Nem, hanem a nappaliba.
Horst és az anyja dö bbenten néztek ö ssze.
- A nappaliba? Az nem lehet. Hisz a fiam meg én ott voltunk, lá ttuk volna.
- Akkor talá n késő bb méltó ztatott fö lmenni a szobá já ba. Ó hajtja a nagysá gos asszony,
hogy utá nanézzek?
- Nem, én magam megyek, most rö gtö n - felelte zaklatottan az asszony, és kisietett a
szobá bó l. Horst feszengve nézett utá na.
Johanna asszony az ü res szobá ban rö gtö n észrevette az asztal kö zepére odakészített
levelet... Horstnak volt címezve. Remegő kézzel fogta meg, és visszafutott vele az
étkező be.
 - Ria nincs a szobá já ban! Ez a levél volt az asztalá n, neked szó l, fiam.
Horst fö ltépte és á tfutotta az írá st. Arcá ra kiü lt a dö bbenet. Egy hangot sem szó lt, csak
leroskadt a székre.
- Az ég szerelmére, Horst, há t mi tö rtént? - kiá ltotta rémü lten az anyja.
A fiú fénytelen szemekkel nézett fel rá .
- Iszonyatos... Ott ü lt az erkélyen, és mindent hallott! - nyö gte.
Johanna asszony lá bai fö lmondtá k a szolgá latot. Erő tlenü l rogyott le ő is egy
karosszékre.
- Jó sá gos ég, az a szegény gyerek!
- A teremtésit, há t elmagyará zza végre valaki, mi folyik itt? - fakadt ki ekkor a
csalá dfő .
Horst halá lsá padt, elgyö tö rt arccal nyú jtotta á t neki Ria levelét.
- Tessék, apá m, olvasd el.
Bizony Heinrich Feldner is belesá padt, mire a végére ért.
- Mit beszéltetek ott... mit hallhatott Ria?
Horst erő t vett magá n, és mindenrő l részletesen beszá molt. Az apa végighallgatta,
aztá n ő is leroskadt a felesége mellé, és nehezen zihá lva kapkodta a levegő t.
- Micsoda szö rnyű ség... szegény, szegény kislá ny!
Horst az ablakhoz lépett, s élettelen tekintettel bá mult a messzeségbe. Az anyja is
elolvasta, mit írt Ria.
- Istenem, most mit tegyü nk, fiam?
Horst visszafordult, sá padtan, némá n kivette a kezébő l a levelet, és még egyszer
á tolvasta. Megrá zó volt az a mélységes szerelem, mely csak ú gy á radt a levél minden
egyes szavá bó l. A fiú hirtelen rá dö bbent, hogy Riá val valami szent és pó tolhatatlan dolog
fog eltű nni az életébő l: egy ö nzetlen nő i szív ő szinte, - szenvedélyes szerelme. Pá ratlan,
fö lbecsü lhetetlen értékű kincs! Nem vétkezett - e megbocsá thatatlanul Ria és ö nmaga
ellen, mikor tü relmetlenü l kevesebbre becsü lte ezt az érzelmet a kü lcsínnél?
Minden feledve volt ebben a pillanatban, ami valaha is zavarta Ria lényében. Most
má r csak a jó t lá tta benne Horst, a kedvességét, végtelen odaadá sá t. Bű nö snek érezte
magá t, amiért há lá tlansá ggal fizetett ezért az igaz, mélységes szerelemért. Heves vá gy
fogta el hirtelen, hogy megint á tö lelhesse Riá t, vigasztalhassa, elmondhassa neki, hogy
mindennek ellenére mennyire szereti. É s félelem szorította ö ssze a szívét. Minden
zavaró tényező jelentéktelen apró sá gnak tű nt most, és ó riá si kincsnek az, amit
elveszített.
- Lá tnom kell ő t, beszélnem kell vele, a bocsá natá t kell kérnem! - kiá ltotta, s mielő tt
még a szü lei bá rmit felelhettek volna, elrohant.
Horst futva tette meg az utat a szá llodá ig.
Fö lkü ldte Hollmannénak a vizitká rtyá já t, azzal az ü zenettel, hogy sü rgő sen beszélnie
kell vele és Riá val. Anya és lá nya még együ tt ü ltek, mikor a liftesfiú kopogtatott az ajtó n,
és behozta a névjegyká rtyá t. Magda asszony Riá ra nézett, aki ö nkéntelenü l is rémü lt,
védekező mozdulatot tett. Anyja megnyugtató lag biccentett, és néhá ny szó t írt a
ká rtyá ra, majd borítékba tette.
- Adja á t ezt az ú rnak - utasította a liftesfiú t, aki mély meghajlá ssal tá vozott.
- É desanyá m, Horst semmiképpen nem jö het ide! - kiá ltotta rémü lten Ria.
- Nyugodj meg, gyermekem, nem is fog.
- Jó l van, anyá m - lélegzett fö l Ria.
A Horstnak szó ló rö vid ü zenet így hangzott:
 „Ria lelkiállapotára való tekintettel nem engedhetem meg, hogy találkozzatok. Kérlek,
holnap délelőtt tizenegykor várj a szüleid lakásán."

Horst eltette a ká rtyá t, majd némi habozá s utá n tá vozott. Nyomott hangulatban tért
haza. Egyá ltalá n nem ú gy érezte magá t, mint aki megszabadult lá ncaitó l, sokkal inká bb,
mint aki sú lyos veszteséget szenvedett. Otthon mindent elmondott a szü leinek, aztá n a
szobá já ba vonult, és még egyszer á tolvasta Ria levelét.
Gyö ngéden végigsimított a sorokon.
- Nem is igaz, kicsi Ria, hogy nem szeretlek. Csak tü relmetlen voltam, mert zavart
néhá ny ostoba apró sá g, és nem is tudtam kö zben, hogy mennyire szeretlek. Ne hagyj el,
kérlek, gyere vissza, hadd tegyek jó vá mindent! Szeretlek, Ria, szeretlek, és egyá ltalá n
nem akarok megszabadulni tő led!
Má snap reggel igencsak izgatottan vá rtá k a Feldner - há zban Hollmanné asszonyt.
Horst nyugtalanul sietett elébe.
- Há la Istennek, hogy itt vagy, mama! Ria hogy tan?
- Képzelheted, kedves fiam, hogy a tegnapi események teljesen ö sszezavartá k és
feldú ltá k. Egész éjjel nem aludt. De mostanra legalá bb annyira sikerü lt megnyugtatnom,
hogy magá ra hagyhattam egy kis idő re. Most pedig nyugodtan és okosan megbeszéljü k
ezt az egész ü gyet.
Horst meghajtotta magá t.
- Csodá latos vagy, mint mindig. Kö szö nö m, hogy eljö ttél, és hajlandó vagy
meghallgatni, mielő tt megtagadná l.
- Nem tagadok meg olyan kö nnyen senkit, téged meg aztá n végképp nem. Hisz nem
akartad bá ntani a lá nyomat, tudom.
- Isten lá tja lelkemet, hogy nem! De mégis megbá ntottam. Nagyon is mélyen, tudom.
Bá rcsak meg nem tö rténtté tehetném! Ria elvesztése végtelenü l fá j, el sem mondhatom,
mennyire... nem hittem volna, hogy ennyire fá jhat valami! Magam sem értem most má r,
hogy is tarthattam annyira fontosnak holmi kü lső ségeket. Igazá n semmit nem
szá mítanak Ria lelki gazdagsá gá hoz képest! Ó , ha a szívembe lá thatná l! Csak amió ta
elolvastam a levelét, azó ta tudom, menynyire drá ga nekem! Kö nyö rgö k, drá ga mama,
segíts, hogy viszontlá thassam! Meg kell mondanom neki, mennyire megrá zott a
tá vozá sa. Meg kell vigasztalnom szegényt, és bocsá natot akarok kérni tő le!
Magda asszony figyelmesen hallgatta a fiatalembert, és ú gy tű nt neki, Horst sokkal
mélyebben érez, mint valaha is hitte volna. Ez boldog reménységgel tö ltö tte el a szívét.
- Nem, Horst, errő l egyelő re nem lehet szó - mondta most mégis. - Nem kérhetsz
talá lkozó t Riá tó l, gondold csak meg! Inká bb meghalna, mint hogy a szemed elé kerü ljö n,
így, hogy má r tisztá ban van a tö kéletlenségével. Hisz rá kellett dö bbennie, hogy
nevetséges annak a férfinak a szemében, akinek odaadta a szívét.
Horst egy székbe roskadt, és a térdére kö nyö kö lve lehajtotta a fejét.
- Barbá r mó don bá ntam vele! Bá rcsak jó vá tehetném, bá rcsak meg tudna nekem
bocsá tani!
Magda asszony lá tta, hogy szenved.
- Megbocsá tott neked, nem haragudott rá d egy percig sem. É s ha való ban jó vá akarod
tenni a hibá dat, kedves Horst, amiben egyébként nem kételkedem, akkor lesz majd rá
alkalmad. Még mindig szeretnéd, hogy Ria a feleséged legyen, vagy ellenkező leg: az
eljegyzésetek felbomlá sa megkö nnyebbü léssel tö lt el? De nagyon kérlek... most ő szintén
felelj!
Horst nyíltan a szemébe nézett.
 - Azt akarom, hogy Ria a feleségem legyen, sokkal inká bb, mint valaha! É s nem azért,
mert gazdag. Biztosíthatlak, hogy amió ta elvesztettem ő t, ú gy érzem, hogy az életem
értelme, legbecsesebb értéke veszett el, és sosem fogom ezt a csapá st kiheverni. É rzem,
hogy az ő szerelme hatalmas és csodá latos, és ezt a csodá t veszítettem most el! - kiá ltotta
Horst szenvedélyesen, s megint a karosszékbe vetette magá t. Magda asszony szeme
fö lcsillant, j
- Nem veszítetted el, kedves Horst. Ria ugyanú gy szeret, mint azelő tt.
- De nem akar majd hozzá m jö nni azok utá n, amit tettem!
- Nem is. Legalá bbis addig nem, amíg meg nem győ ző dik arró l, hogy szereted ő t.
- Mió ta elhagyott, ú gy érzem, hogy a szívem mélyén mindig is szerettem. Drá ga mama,
kérlek, kö nyö rgö k, segíts, hogy viszontlá thassam, hogy megbeszélhessem vele a dolgot!
Magda asszony egy darabig tö prengve nézett maga elé. Aztá n megcsó vá lta a fejét.
- Nem lehet, Horst, egyikő tö knek sem tennék ezzel jó szolgá latot. Ria most nem tudna
hinni a szerelmedben, még akkor sem, ha való ban igaz. No és te? Mi lesz, ha viszontlá tod
a csú f frizurá já val? Nagy zavará ban most biztosan még esetlenebb, mint azelő tt! Akkor
talá n megint elfordulná l tő le, és az ébredező szerelmed végképp kihunyna! Mégsem
érzem reménytelennek a kettő tö k dolgá t. Megmondom neked egészen ő szintén, mit
terveztem el, hogy megmentsem... vagy ú jra megteremtsem Ria boldogsá gá t.
Magda asszony egy pillanatra elgondolkozott. Aztá n hatá rozottan folytatta:
- Elmegyü nk a vá rosbó l Riá val, anélkü l hogy talá lkozna veletek. Utazgatni fogunk,
sokat viszem tá rsasá gba, és tanítgatom, hogyan ö ltö zkö djö n, hogyan á polja magá t. A
természet há l istennek megadott neki mindent, ami csak kell a szépséghez. É s aztá n
megint ö sszehozlak benneteket. De ú gy kell tö rténnie, hogy Ria ne is sejtse. Mert
ö nszá ntá bó l soha nem talá lkozna veled tö bbé. Simulékony és alkalmazkodó , de azért
nagyon is erő s akaratú . Kizá rtnak tartom, hogy valaha is hajlandó volna viszontlá tni
téged, má r csak azért is, mert nem akarja, hogy egy ú jabb talá lkozá s megint fö lkavarja, a
te szerelmedben pedig nem tudna hinni tö bbé a tö rténtek utá n. Hallgass rá m, fiam, ne
akarj most talá lkozni vele.
Horst megfogta a kezét, és az ajká hoz emelte.
- Belá tom, hogy igazad van, és megfogadom a taná csodat, bá rmilyen nehezemre esik
is, hogy nem beszélhetek Riá val. Nagyon - nagyon kö szö nö m a jó sá godat!
Erő sen megszorítottá k egymá s kezét, aztá n Magda asszony Horst szü leihez fordult,
akik eddig szó tlanul, meghatottan hallgattá k beszélgetésü ket.
- Tudom, hogy ti is azt remélitek, amit én, hogy sikerü l jó vá tenni a tö rténteket.
- Ezt nem is kell bizonygatnunk, kedves Magdá m. Nagyon rossz lelkiá llapotban
vagyunk tegnap ó ta - felelte Horst apja.
Johanna asszony á tö lelte bará tnő jét.
- Ú gy szeretem Riá t, mint a sajá t gyermekemet. Nagyon boldogtalan volnék, ha
mégsem lehetne az én lá nyom is! Benned van minden reményü nk.
Magda asszony bú csú t vett a csalá dtó l, Horst még kísérte a kapuig. Mély hó dolattal
csó kolta meg a kezét.
- írhatok neked néha, érdeklő dhetem Ria hogyléte felő l, kedves mama? É s ugye,
vá laszolsz is majd nekem olykor?
- Persze, Horst. Ha írni van kedved, írj csak nekem nyugodtan. É s tá jékoztatni foglak
minden fontos dologró l.
- Csodá latos asszony vagy, mama, a te jó sá goddal csak a lá nyodé érhet fö l.
- Nos tehá t... a viszontlá tá sra, reményeink szerint!
- Ne nagyon soká ra... - kérte a fiú .
 Magda asszony mosolyogva bó lintott. Ö rü lt, hogy Horst má ris sokkal tü relmetlenebb,
mint akkor volt, amikor az eskü vő idő pontjá ró l esett szó .
Sietett vissza a szá llodá ba Riá hoz, aki má r nagyon vá rta. Nem is tudott megmaradni a
szobá ban, lement az elő csarnokba, ott leste a jö ttét.
- Há l' istennek, hogy itt vagy végre, anyá m! - szaladt elébe, és a nyaká ba borult.
- Ejnye no, gyermekem, nyugodj meg! - simogatta az anyja.
Együ tt mentek fö l a lépcső n. A szobá ba lépve Ria félénken megkérdezte:
- Hogy vannak Feldnerék?
- Nagyon szomorú ak, és aggó dnak érted.
- É s Horst? Ö rü l a szabadsá gá nak?
- Egyá ltalá n nem - rá zta a fejét az anyja. – Nem akarja elhinni, hogy ö rö kre elhagyod.
Tudő d, mindennek ellenére nagyon szeret téged.
- Nem, nem, ezt nem hiszem! - tiltakozott hevesen Ria. - Horst nagyon jó ember, és fá j
neki, hogy megbá ntott. Talá n szomorkodik is egy darabig miattam, de aztá n ö rü lni fog,
hogy végre szabad.
Az anyja gyö ngéden á tö lelte.
- Nem is vá rhatom tő led, hogy most rö gtö n higgyél ebben. De tö rténnek á m még
csodá k! Sziklá bó l vizet fakasztani talá n nem lehet, de a szerelem fö lfakadhat olyan
szívekbő l, melyekben azelő tt csak szunnyadott!
Ria kitépte magá t az anyja karjá bó l.
- Nem, anyá m, ebben tö bbé nem hiszek!
Magda asszony nem erő ltette tová bb, hogy meggyő zze. Az idő re bízta, ami majd ezt is
megoldja.
Má snap reggel a két hö lgy elutazott Berlinbe.
Kü lö nö s idő szak kezdő dö tt Ria életében. Az anyja gondoskodott ró la, hogy ne legyen
ideje bú nak ereszteni a fejét. Egy elegá ns nyugat - berlini panzió ban talá ltak szá llá st.
Magda asszony bejelentette az érkezésü ket bará tnő jénél, Bendá né asszonyná l, és
megígérte, hogy a napokban el is lá togat hozzá , hogy bemutassa neki a lá nyá t. Ezt
megelő ző en azonban szeretett volna elérni egy - két vá ltoztatá st Ria megjelenésében.
Má r az első napon így szó lt hozzá reggeli kö zben:
- Mielő tt bemutatná lak a bará tnő mnek, kicsinosítunk egy kicsit, édes Riá m. Azzal
fogjuk kezdeni, hogy pró bá lunk egy - két frizurá t. Ez a lehető legfontosabb. Ezzel a
rusnya konttyal nem kerü lhetsz tö bbé az emberek szeme elé.
Ria kétkedve csó vá lta a fejét.
- Nem fog az menni, anyá m. Muszá j ilyen szorosan ö sszetű znö m a hajamat, ha nem
akarok ú gy kinézni, mint egy boszorká ny.
Az anyja elnéző en mosolygott.
- Jaj, te kis buta! Akinek ilyen csodá latos haja van, az bű nt kö vet el, ha arra haszná lja,
hogy elcsú fítsa magá t vele! Bizony, ez a hajviselet hatá rozottan elcsú fít! Há t nézz a
tü kö rbe! Ezen sü rgő sen vá ltoztatnunk kell.
Hiá ba tiltakozott Ria, Magda asszony má r ki is huzigá lta a tű ket a kontyá bó l, és
bontogatni kezdte a feszes hajfonatokat. Ü gyes ujjai kö zt dú s hullá mokba rendező dtek a
selyempuha fü rtö k.
- Nézd csak, má ris mennyire má s lettél!
É s Ria mérhetetlen csodá lkozá sá ra Magda asszony egymá s utá n pró bá lgatta a
szebbnél szebb frizurá kat. Végre sikerü lt olyan hajviseletet talá lnia Ria szá má ra,
amellyel maga is elégedett volt.
, - Nos, gyermekem, ezzel megvolná nk. Ez a frizura igazá n jó l á ll neked, ennél
maradunk.
 Ria á lmélkodva szemlélte magá t a tü kö rben, forgatta, rá zogatta a fejét, hogy való ban
tart - e a frizura.
- Hogy lehet az, hogy ennyire laza a hajam, és mégsem esik szét? A régi kontyomat
olyan szorosan kellett megtű zni, hogy néha a fejem is megfá jdult tő le!
Magda asszony mosolyogva csó kolta meg a lá nyá t.
- Mennyire má s vagy így! Ha Horst most lá thatna...!
Ria ö sszerezzent, szép szeme kö nnybe lá badt.
- Ne beszélj ró la, anyá m... nagyon fá j!
Magda asszony gyorsan má sra terelte a szó t.
- Ö ltö zz, kislá nyom! Megyü nk a vá rosba, veszü nk neked néhá ny szép ruhá t.
Ria még egyszer félénken a tü kö rbe pillantott, mint aki alig meri elhinni, hogy való ban
ö nmagá t lá tja.
- Minek az ú j ruha, édesanyá m? Johanna néni egy egész ruhá sszekrényre való t vett
nekem, amikor megérkeztem hozzá juk.
Magda asszony megrá zta a fejét.
- Nekem nem igazá n tetszenek. Bízd csak rá m! Há l istennek, abban a helyzetben vagy,
hogy egy - kétezer má rka meg sem kottyan. Elhatá roztam, hogy csodaszép hattyú t
vará zsolok a rú t kis kacsá bó l. Kell legalá bb két estélyi ruha, aztá n egyéb tá rsasá gi
alkalmakra néhá ny elegá ns darab. Aztá n sportruhá kat is be kell szereznü nk. Lovagolni
fogsz, torná zni, ú szni, teniszezni. Tá ncó rá kat is kell venned, hogy megtanulj kecsesebben
mozogni.
Ria szinte beleká bult a sok ú jdonsá gba, de lekü zdö tte gyá va kétségeit.
- Mindent megteszek, amit csak mondasz, anyá m!
A két hö lgy végigjá rt jó néhá ny divatszalont és megrendeltek egy sor ruhá t. Este
színhá zba mentek. A szü netekben Magda asszony fö lhívta a lá nya figyelmét a jó l és
rosszul ö ltö zö tt nő kre, hogy megtanulja, mi is a kettő kö zt a kü lö nbség. Jó néhá ny nap
eltelt így, a tá rsasá gi bemutatkozá s elő készü leteivel. Mire az első lá togatá s ideje
elérkezett, Ria má ris sokkal kezesebb, bá josabb benyomá st keltett. ! Bendá né asszony
két évvel volt idő sebb Ria anyjá ná l, és éppolyan nagyvilá gi szépség, mint ő . Két
gyermeke volt, Ruth és Ellen, vidá m és csupa tű z, hamisítatlan vá rosi lá nyká k. Magda
asszony csak annyit mondott el a bará tnő jének, hogy Ria egészen a legutó bbi idő kig
vidéken élt, teljes magá nyban, és szoknia kell egy kicsit a tá rsasá got. A két ifjú hö lgyet is
megkérte, foglalkozzanak a lá nyá val, vigyék minél tö bbet tá rsasá gba. Mi sem volt
egyszerű bb, tekintve, hogy Bendá ék nagy há zat vittek, s a berlini tá rsasá gi élet
kö zéppontjá ban forgoló dtak. Benda ú r nagykereskedő volt, és csalá dja hö lgytagjaihoz
hasonló an jó kedélyű , eleven, tá rsasá gkedvelő ember.
Ruth és Ellen lelkesen vá llaltá k a feladatot, hogy felkaroljá k a félénk Riá t, és bevonjá k
vidá m bará ti tá rsasá gukba. Anya és leá nya hamarosan szinte minden estét tá rsasá gban
tö ltö tt. Ria napjait betö ltö tte a sport és a tá nctanulá s. Eleinte igen nehezére esett
megszabadulni a félénkségétő l. Ijedten tekingetett az emberekre, nem fogjá k - e
kigú nyolni. De eszü k á gá ban sem volt. Hisz eltű nt má r a nevetséges konty, és Ria ízléses,
ső t elbű vö lő ruhá kat hordott. Hamarosan rá jö tt, hogy senki nem ü tkö zik meg a
megjelenésén, ső t, mérhetetlen csodá lkozá sá ra, azt is észre kellett vennie, hogy a
fiatalemberek szívesen forgoló dnak kö rü lö tte. Kisvá rtatva egész udvartartá sa lett a
lelkes hó doló kbó l.
Egyre fö lszabadultabban, kecsesebben mozgott, egyre nyugodtabban és bá trabban
beszélt idegenek elő tt. Anyja hamarosan fö lfedezte, milyen gazdag tudá ssal rendelkezik,
és ü gyesen rá vezette, hogyan mutathatja ezt ki. Ruth és Ellen Benda is megtettek minden
tő lü k telhető t, ú gyhogy az ő tá rsasá gukban Ria hamarosan elhagyott minden
félszegséget. Olyan gyorsan fejlő dö tt, hogy az anyja nem győ zö tt csodá lkozni. A
lovaglá sban is igen tehetségesnek mutatkozott. Elegá nsan és magabiztosan ü lte meg a
lovat. Egyszó val, Ria Steinberg hihetetlen rö vid idő alatt kibontakozott a bá bjá bó l, és
ká prá zatos pillangó vá vá lt. A lényét fá tyolozó enyhe melankó lia csak fokozta vará zsá t.
Magda asszony el volt ragadtatva a lá nyá tó l. Szerető gonddal egyengette az ú tjá t,
tá mogatta kibontakozá sá t. É s Ria mintha egyik napró l a má sikra magá tó l rá jö tt volna,
mit is kell tennie, hogy érvényesü ljö n a személyisége. Szíve fá jdalmá t, nagy csaló dá sá t
mélyen magá ba zá rta, senkinek nem mutatta, még anyjá nak sem. Ő mégis pontosan
tudta, hogy Ria szívében még mindig mélyen gyö keredzik a Horst Feldner irá nti
szerelem.
Horst má r jó néhá nyszor írt neki. Az asszony mindig ú gy intézte, hogy Ria is elolvassa
a fiú levelét. Mikor az első levél érkezett, épp reggelinél ü lt a két hö lgy.
- Nézd, Ria, Horsttó l kaptam levelet. Nekem szó l ugyan, de azért nyugodtan
elolvashatod.
Ria gyorsan megfordult, arcá bó l kifutott a vér. Remegő kézzel kapott a levél utá n.

„ Kedves Mama!
Ma először élek engedélyeddel, hogy olykor írhatok neked. Legelső kérdésem: Ria hogy
van? A gondolataim szüntelenül hozzá szállnak, és egyre csak azon töprengek, hogy is
mondhattam olyan ostoba, őrült dolgokat az anyámnak! Nem kínált nekem Ria éppen elég
kincset, hogy elfeledkezhettem volna a lényegtelen külsőségekről? Nem is úgy mentem el
mellette, mint a vak, de úgy, mint egy őrült, akinek fontosabb a talmi látszat, mint a valódi
érték.
Ostoba voltam, nem ismertem a saját szívemet! De Te hiszel nekem, drága Mama, tudod,
hogy Ria mindennél fontosabb nekem. Kérlek, próbáld meg ezt elmagyarázni neki is!
Holtomig hálás leszek érte!
Hódolatteljes kézcsókomat küldöm és forró, hálás üdvözletemet:
Horst"

Ria, miutá n elolvasta a levelet, szó tlanul fö lá llt, és elvonult a szobá já ba. A levelet
azonban magá val vitte, és ott ú jra meg ú jra elolvasta.
Az idő k sorá n ez nemegyszer megismétlő dö tt. Magda asszony mindig odaadta Riá nak
Horst leveleit, és azok mindig el is tű ntek. De Magda asszony nem kérdező skö dö tt. Meg
volt győ ző dve ró la, hogy a levelek magukért beszélnek. Horstnak mindig
lelkiismeretesen vá laszolt, és beszá molt Ria fejlő désérő l. Így mú lt el a tél, és a bá li
szezon lassan a végéhez kö zeledett. Magda asszony nem is bá nta. Pihenésre vá gyott, és
ú gy gondolta, Riá nak is erre van szü ksége a megerő ltető hó napok utá n. Má jus kö zepén a
kö vetkező ket írta Horst Feldnernek:

„Kedves, jó Horstom!
Közlőm veled, hogy berlini tartózkodásunk lassan véget ér. Riával úgy ment minden,
ahogy vártam. Most azonban vége a berlini szezonnak. Pár hétre Ria vidéki házába
költözünk, hogy kipihenjük magunkat. Meghívtuk Benda asszonyt is a lányaival együtt,
hogy azért ne legyünk egészen egyedül. Utána a bajor hegyekbe utazunk, hogy Ria
megismerje az előkelő üdülőhelyek életét is, és megkapja az utolsó csiszolást. Remélem,
hogy legkésőbb augusztusban a férjem is megérkezik. Isten adja, hogy akkor a gyermekem
sorsát is letehessem annak a férfinak a kezébe, aki szereti őt.
Utolsó leveledben panaszkodtál, hogy nem írok eleget Riáról. Másról sem írtam, csak
róla, de örülök, hogy neked ez kevésnek tűnt. Kész csoda, ahogy Ria egyénisége
kibontakozott. Bájos, büszke, elbűvölő hölgy lett az esetlen bakfisból. Kérdezted, hogy
mikor láthatod viszont. Egyelőre nemet kell mondanom. Korai volna még. Ria most még
maga sem hisz egészen az átváltozásában. Pedig hinnie kell önmagában, csak akkor fog
tudni hinni a Te szerelmedben is. Legyél hát még egy kis türelemmel! Remélem, mire a
hegyekbe megyünk, már nyugodt lélekkel elhívhatlak. Add át szívélyes üdvözletemet
kedves szüleidnek, és Téged is üdvözöl:
Magda Hollman "

A Benda csalá d, Ria és az anyja négyhetes vidéki pihenés utá n bekö ltö ztek a bajor
hegyvidék népszerű ü dü lő helyének egyik elegá ns szá llodá já ba. A vidá m Benda lá nyokat
és az „elbű vö lő Ria Steinberget" hamarosan lovagok egész hada vette kö rü l. Tá nccal,
muzsiká lá ssal, sporttal mú latta az idő t a víg tá rsasá g. A legnagyobb ö rö m azonban az
volt Ria szá má ra, ha a hegyekben barangolhatott. Odafö nt, az ö rö k hó birodalmá ban
néha még titkos fá jdalmá t is feledni tudta egy idő re, és ragyogó szemmel csodá lta a
természet szépségeit. Legszívesebben egyedü l kapaszkodott fö l a hegyoldalon. Leü lt egy
zö ld halmocská ra a meredek sziklafal alatt, s amikor a nap fö lszikrá zott a hó fö dte
csú csokon, a lelkében forró vá gyakozá s tá madt szerelme utá n. „Mennyei Atyá m... tégy
csodá t... add, hogy szeressen!" - fohá szkodott magá ban buzgó n.
Horst kínzó nyugtalansá gban tö ltö tte ezeket a hó napokat. Egyre hevesebben
vá gyó dott Ria utá n. Most má r egészen jelentéktelennek tű nt minden, ami azelő tt zavarta.
Soha egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy lemondjon a lá nyró l. Akarta ő t, és szilá rdan
hitte, hogy az okos Magda asszony minden szü kségesre megtanítja. De azt még csak nem
is sejtette, mennyire megvá ltozott a lá ny.
Egy szép napon levelet kapott Magda asszonytó l, melyben arró l szá molt be, hogyan
telnek Ria napjai a szép ü dü lő helyen, és mennyire csodá lja mindenki. Végü l kijelentette,
hogy Ria ö nbizalma szerinte má r megerő sö dö tt annyira, hogy elviselje a talá lkozá st a
fiú val.
Horst azonnal fö lkerekedett. Má snap este érkezett meg az ü dü lő helyre, mikor a
szá lló beli tá rsasá g épp vacsorá ná l ü lt. Magda asszony, akit tá viratban értesített a
jö vetelérő l, kis levélkét hagyott neki a szobá já ban:

„ Kedves Horst!
Ha nem fárasztott ki nagyon az utazás, menj le, kérlek, a könyvtárszobába. Onnan a
nagyteremre nyíló ajtón át titokban megfigyelheted Riát, és megkérdezheted a szíved,
akarod - e őt tényleg. Ha igen, akkor találkozhatsz vele a társaságban. Ellenkező esetben
viszont kíméld meg őt és magadat is a találkozástól, és utazz el ugyanolyan észrevétlenül,
ahogy jöttél. Ha belépsz a terembe, tudni fogom, hogy övé a szíved. Ott leszek, segítek."

Horst á tö ltö zö tt, és Magda asszony taná csá t kö vetve a kö nyvtá rszobá ba ment. Ö rü lt,
hogy észrevétlenü l megnézheti magá nak Riá t. A nagyterem nyitott ajtajá n élénk
beszélgetés szű rő dö tt ki. Az á ttetsző fü ggö nyö k takará sá ban jó l lá tott, mivel a terem
fényá rban ú szott, a kö nyvtá rban pedig szinte teljesen sö tét volt. Elő szö r hiá ba pá sztá zta
végig tekintetével az elő kelő tá rsasá got, nem talá lt ismerő s arcot. Végre megpillantotta
Magda asszonyt, aki nyugtalanul figyelte a kö nyvtá rbó l nyíló ajtó t. De Ria nem volt vele.
Tová bb kereste az aranybarna lá nyfejet a tö megben, de hiá ba. Elsiklott a tekintete egy
csapat fiatalember mellett, akik épp egy hö lgyet vettek kö rü l, és kérlelték, hogy
énekeljen. Az ifjú hö lgy végre fö lemelkedett, és a zongorá hoz lépett. Horst nem is figyelt
a kis csoportra. A zongorá n fö lhangzott az elő já ték, aztá n egy csodá s szépségű
mezzoszoprá n hang csendü lt fö l. Solvejg dalá t énekelte. A telt zengésű , lá gy hang
betö ltö tte a termet, és minden figyelem az elő adó felé fordult.
Horstot is elbű vö lte az ének, és a zongora mellett á lló ifjú hö lgyre nézett. É s akkor kis
híjá n fö lkiá ltott. Tá gra nyílt szemmel bá multa a csodá s szépségű , karcsú nő alakot. Ez
volna Ria? Há t lehetséges...? Ez az elő kelő , elegá ns jelenség, gyö ngyhímzéses fekete
selyemruhá ban, mely lá gy redő kben omlik le kecses boká já ig? A ruha kivá gá sá bó l
gyö nyö rű , formá s nyak tű nt elő , és a hö lgy finoman gö mbö lyded alsó karja is teljesen
szabadon volt, míg vá llá t és felső karjá t á ttetsző sifon fedte. Pompá s hajkorona
ékesítette szép formá jú fejét.
Horst ú gy bá multa a szépséges leá nyt, mint valami á lmot vagy lá tomá st, és elbű vö lten
hallgatta énekét.
Amikor az utolsó hang is elhalt, mint valami vá gyakozó só haj, Horst szeme megtelt
kö nnyel. Mélységesen meg volt rendü lve. Ki tanította énekelni Riá t, honnan ez a kifejező
erő , ez a mű vészi tö kéletesség? Az anyja megírta ugyan, hogy szép hangja van, és
tehetségesen énekel, de ezt az érzelemmel telített elő adá smó dot, ezt a mélységesen á télt,
ő szinte fá jdalmat, ami ú gy megrá zta a férfit, ezt nem lehet tanítani, ez csakis a szív
legmélyérő l fakad.
Horst ú gy á llt ott, mint akit megbű vö ltek, s a lá nyt nézte, akit má r kö rü l is vettek a
rajongó i. Egymá ssal versengve dicsérték, és hó dolattal kezet csó koltak neki. A hö lgyek
tapsoltak. Ria nyugodtan, magabiztosan á llt kö zö ttü k, és bará tsá gosan mosolygott. Ú gy
tű nt, arra kérik, hogy énekeljen még, de ő kedvesen csó vá lta a fejét. Ö sszeszedte a
kottá it, és a zongorá ná l á lló két ifjú hö lgyre mutatott, a Benda lá nyokra, akik duettet
készü ltek elő adni. Ria most fesztelenü l a helyére kísértette magá t az egyik ú rral. Horst
tekintete szenvedélyesen csü ggö tt rajta. Nem tudott betelni a gyö nyö rű lá tvá nnyal, és
heves féltékenység fogta el, mikor lá tta, hogy a lá ny kecses mozdulattal hellyel kíná lja
lovagjá t, és kedvesen eltá rsalog vele. Há t nem sejti, nem érzi a kedvese kö zelségét? „Ria!
Ó , Ria, szerelmem!" É s csak most értette meg egészen, milyen dő reség volt tő le, hogy
nem ismerte fö l és nem becsü lte meg ezt a ká prá zatos igazgyö ngyö t a hitvá ny
foglalatban. Vajon képes lesz a lá ny valaha is megbocsá tani?
Szenvedélyes vá gyakozá s fogta el, és egyszersmind heves boldogsá g szorongatta a
torká t. Igen! Ő az a nő , akire mindig vá gyott! Megérlelte a szenvedés és a szerelem. S ő
egykor irigylésre méltó volt, mert a magá énak mondhatta ezt a szerelmet! De vajon így
van ez most is? Hirtelen elhatá rozá ssal fö legyenesedett, és kemény, hatá rozott léptekkel
bevonult a nagyterembe, készen arra, hogy bá rkivel megkü zdjö n Riá ért.
É rezte persze, mekkora vakmerő ség, hogy idegen tá rsasá gban kerü l elő szö r Ria
szeme elé. De lá tta is má r Magda asszonyt, aki fö lkelt a helyérő l, és elindult felé. Akkor
megnyugodott kissé. Magda asszony szeme csak ú gy ragyogott, amikor a lá nya mellé
lépett, és - mintegy véletlenü l - á tö lelte a vá llá t.
É pp jó kor jö tt a segítség, mivel beszélgetés kö zben Ria tekintete - mintha má gnes
vonzaná - a terembe belépő magas fiatalember felé fordult. A lá ngoló szemek
megbaboná ztá k. Ria halá losan elsá padt, és gö rcsö sen megszorította anyja kezét.
- Anyá m! É desanyá m! - hangzott a fojtott segélykiá ltá s.
- Nyugalom, Ria, egy nő nek minden kö rü lmények kö zt uralkodnia kell magá n - sú gta
az anya.
Ria kihú zta magá t, s ö sszepréselte az ajká t, nehogy felkiá ltson. „Bá r
elmenekü lhetnék!" - gondolta, és riadtan kö rbepillantott, merre szö khetne. De
mindenképpen el kellene mennie Horst mellett, és a fiú egyre kö zelebb és kö zelebb ért,
és má r ott is á llt elő ttü k. Némá n, kö nyö rgő en szegezte Riá ra a tekintetét.
Magda asszony magá ra vá llalta a kezdeményezést.
 - Milyen kedves meglepetés, Horst! Nagyon ö rü lö k, hogy lá tlak! - nyú jtotta a kezét
mosolyogva.
Horst kezet csó kolt neki, aztá n meghajolt Ria elő tt. A lá ny megremegett a
pillantá sá tó l.
- Ü dvö zö lhetlek téged is, Ria?
Ria kétségbeesetten igyekezett megő rizni az ö nuralmá t. Habozva kinyú jtotta a kezét,
de szó lni nem tudott. Horst szinte gö rcsö s erő vel szorította meg a remegő , jéghideg kis
kezet, és az ajká hoz emelte. Magda asszony lá tta, hogy a tá rsasá g kissé meglepetten
figyeli a kü lö nö s jelenetet, és magá val hú zta a lá nyá t a kö nyvtá rba. Horstnak jelezte,
hogy kö vesse. A homá lyos kö nyvtá rszobá ban, melyet csak egy vö rö s ernyő jű lá mpa
vilá gított meg, Horst odaá llt a két hö lgy elé.
- Ria, drá ga Ria, kérlek, bocsá ss meg, de el kellett jö nnö m, hogy végre lá ssalak és a
bocsá natodért kö nyö rö gjek. Légy nagylelkű , és felejtsd el, amit ellened vétettem!
Riá nak végre sikerü lt ö sszeszednie magá t annyira, hogy meg tudott szó lalni:
- Megkímélhettél volna mindkettő nket ettő l a talá lkozá stó l, Horst!
- Ez minden, amit mondani akarsz nekem, Ria?
A lá ny bü szkén kihú zta magá t.
- Igen. Tö bbet nem tudok és nem is akarok mondani. É g veled. - É s még mielő tt
megakadá lyozhattá k volna, Ria visszasietett a nagyterembe, mintha az idegen kö zegben
biztosabban érezné magá t.
Az anyja és Horst egy darabig dö bbenten á lltak, nem talá ltá k a szavakat arra, ami
tö rtént. A fiú fá jdalmasan bá mult Ria utá n.
- Nem is érdemeltem má st! - nyö gte rekedten.
Ria ezen az éjszaká n nem lelt nyugalmat. Szü ntelenü l há nykoló dott az á gyá n,
kétségbeesetten hadakozva szerelmével és kétségeivel. Pirkadatkor fö lkelt és felö ltö zö tt.
Nem bírta ki tová bb a négy fal kö zö tt. A hegyek mö gü l épp elő bukkant a nap, mintha
csak hívogatná a néma sziklaó riá sok kö zé. Ott talá n megleli a nyugalmat. Anyjá nak írt
pá r sort, s az asztalra tette, nehogy aggó djon miatta:

„Édesanyám!
Nem tudok többé hinni Horst szerelmében. Nem is akarom viszontlátni, mert nagyon fáj.
Fölmegyek a hegyekbe, és éjszakára valamelyik menedékházban maradok. Mondd meg
Horstnak, hogy utazzon el, ne kelljen találkoznom vele holnap, ha visszajövök. Vezető
nélkül megyek, de ne aggódj. Csak ismert és veszélytelen ösvényen fogok menni. Kérlek, ne
haragudj, nem tehetek mást.
Ria"

Aztá n fogta a hegymá szó botjá t, és elhagyta a szobá t. Lesietett a lépcső n, és az

elő csarnokon á t kilépett a szabadba. Nem talá lkozott senkivel. Nagyon korá n volt még.
Komoly tekintettel méregette a hegyoldalt, melyet az éjszaka hullott, friss hó fedett.
Ismerte az utat, amelyen menni akart, s ú gy gondolta, vezető nélkü l is boldogul.
Gyors léptekkel haladt az egyre meredekebb ö svényen a szurdok felé. Ha azt elhagyja,
kényelmes gyalogú t visz fö l a hegyoldalba, onnan pedig egy nem tú l nehéz és meredek ú t
vezet még fö ljebb, egy magá nyos menedékhá zhoz, melyet igen ritká n lá togattak, mivel
ez a tú ra nehezebb volt, mint amilyen érdekes. Nem is sejtette, hogy Horst, aki szintén
nem tudott aludni az éjjel, az ablakban á llt, és meglá tta ő t, amint épp rá tér a szurdokhoz
vezető ú tra.
Horst nemegyszer ü dü lt má r itt, és jó l ismerte a kö rnyéket. Tudta, hogy ezen az ú ton
csak egy elhagyatott menedékhá zhoz lehet eljutni, s onnan az ö svény a Hochkogel
csú csá ra vezet. Arra gondolt, hogy a lá ny épp csak sétá l egyet. Szeretett volna utá na
menni, hogy végre ő szinte beszélgetésre kényszerítse. De aztá n megrá zta a fejét. Nem,
ezt nem teheti, vá rnia kell, míg visszajö n. Akkor majd megkéri, hogy beszélhessen vele
négyszemkö zt. Nem utasíthatja el.
Magda asszony magá nkívü l volt az ijedségtő l, amikor elolvasta Ria levelét.
Megrá ngatta a csengő t, s a belépő szobalá nyt utasította, hogy kéresse Feldner urat a
kö nyvtá rszobá ba. Maga is lesietett, és pá r perc mú lva izgatottan ragadta meg Horst
kezét.
- Nagy gondban vagyok, Horst. Ria elment... fö l a hegyekbe, és nem tudom, mitévő
legyek! Nézd csak, ezt a levelet írta nekem!
Horst elolvasta a levélkét, és most má r ő is megijedt.
- Há t ezért kelt ú tra olyan korá n! Lá ttam, mikor elindult arra, de azt hittem, csak egy
kis reggeli sétá ra megy. Tö bb mint egy ó rá n á t vá rtam rá . Most má r tudom, hogy hiá ba.
- Jaj, Horst, most mit tegyü nk? Rengeteg friss hó esett éjjel, és Ria vezető nélkü l indult
el! Mi van, ha eltéved, nem talá lja meg a menedékhá zat, vagy gleccserhasadékba esik? Ó ,
boldogtalan gyermekem!
Horst hatá rozottan kihú zta magá t.
- Nyugodj meg, kérlek. Lá ttam, melyik ú ton indult, és tudom, hová igyekszik. Mindjá rt
utá namegyek.
Késlekedés nélkü l elhagyta a szá llodá t. Nem a szurdokon á t ment, hanem
fö lkapaszkodott egy meglehető sen meredek ö svényen, hogy utolérje Riá t, ső t, ha lehet,
elébe vá gjon. Az aggodalom szü ntelenü l ű zte, hajtotta, nem tartott pihenő t. Most érezte
csak, menynyire drá ga neki a lá ny.
Ó rá kig tartó , megerő ltető má szá s utá n végre megérkezett a menedékhá zhoz. Az ajtaja
zá rva volt, és szinte teljesen eltemette a friss hó . Ria tehá t nem ért el ide. Sietve
ereszkedni kezdett a mély hó ban, kö zben jobbra - balra kémlelt, nem lá tja - e meg Riá t.
Csaknem egy féló rá n á t haladt így. Akkor hirtelen megá llt, nyomokat pillantott meg a
hó ban. Fö llélegzett: a nyomok nő i lá btó l szá rmaztak. Csakhogy má sfelé vezettek, nem a
menedékhá zhoz. Ria tehá t eltévedt. Egyre gyorsabban kö vette a nyomot, s a szeme
á llandó an a kö rnyéket pá sztá zta. Egyszer csak megá llt, és fü lelni kezdett. Nem tévedett:
tá voli segélykiá ltá st hallott.
Halá losan elsá padt. Ria kiá lt segítségért, ez csak Ria lehet! Bajba kerü lt! Vad iramban
indult meg ú jra a nyomon. Kö zben hangosan fö l - fö lkiá ltott, hogy tudassa a lá nnyal,
érkezik a segítség. Ú jabb segélykiá ltá s ü tö tte meg a fü lét most má r kö zelebbrő l, és lá tta,
hogy a nyomok egyszer csak véget érnek.
Kis híjá n megá llt a szívverése. Ott, ahol a nyomok megszakadtak, hó val befú tt
gleccserhasadék hú zó dott. Oda zuhant le Ria. Mintha jeges kéz szorította volna ö ssze
Horst torká t. Kiá ltani akart, de nem bírt. Levetette magá t a hó ba, a hasadék széléig
kú szott, és kínzó rettegéssel nézett le a mélybe. É s akkor meglá tta Riá t. Nem tú l messze
fekü dt a hó ban, ö sszegö rnyedve, sá padt, fá jdalomtó l eltorzult arccal.
- Ria, az Isten szerelmére, Ria! - kiá ltotta a férfi szinte zokogva.
É s Ria, aki éppen Horst elő l akart elfutni, most legszívesebben fö lujjongott volna
ö rö mében, hogy a fiú ott van.
- Lezuhantam. Nem lá ttam a hasadékot a friss hó ban. Azt hiszem, kificamodott a
boká m, mert nagyon fá j. É s mozdulni sem merek, mert nem tudom, meddig tart alattam
a szilá rd talaj.
- Vá rj, lemegyek hozzá d!
 Horst a botjá val ó vatosan kitapogatta minden lépés elő tt a talajt, és lassan
leereszkedett a lá nyhoz a hasadékba. Elő vette borral teli vadá szkulacsá t, és a lá ny
szá já hoz tartotta.
- Elő szö r is igyá l, hogy á tmelegedj!
Ria engedelmesen ivott egy korty bort. Rö vid ideje kuporgott még csak a hó ban, de a
tagjai má r jó cská n meggémberedtek. Horst eltette a kulacsot, aztá n tová bb tapogató zott
botjá val a mély hó ban. Megá llapította, hogy szorosan a sziklafal mellett kell maradniuk,
mert egy fél lépéssel odébb má r vége a szilá rd talajnak.
Á tö lelte a lá nyt, és fö lemelte a fö ldrő l.
- Há la Istennek, most má r jó erő sen tartalak, és ha zuhanunk, há t együ tt fogunk
zuhanni. Mert nem engedlek el, soha tö bbé! - sú gta a fü lébe.
Ria megremegett, és lehunyta a szemét.
- Kapaszkodj a nyakamba! - Horst ó vatosan, minden hirtelen mozdulatot kerü lve
felemelte a lá nyt. - Na most engedd el a nyakam, és kapaszkodj meg fö nt! - Ria így is tett,
és Horst lassan a feje fö lé emelte, fö l a hasadék peremére. Megkö nnyebbü lten lélegzett
fö l aztá n, és leengedte a karjá t. - Most pedig hú zó dj egy kicsit odébb, hogy legyen helyem
fö lkapaszkodni!
Ria odébb csú szott, Horst pedig erő teljes mozdulatokkal fö ltorná zta magá t a
sziklafalon, és á tlendü lt a hasadék szélén. Aztá n egyetlen szó nélkü l a karjá ba vette Riá t,
és elindult vele a menedékhá z felé. Ria érezte a szíve heves kalapá lá sá t, s hallotta, hogy
zihá lva kapkod levegő utá n.
- Tú l nehéz vagyok, Horst, nem cipelhetsz a menedékhá zig! Pihenjü nk egyet!
Megpró bá lom, há tha tudok já rni.
Horst szeme gyö ngéden fö lcsillant.
- Má rpedig el kell viselned, hogy viszlek. A lehető leggyorsabban oda kell érnü nk a
há zhoz, hogy fö lmelegedj. Kü lö nben még megbetegszik az én makrancos kis hö lgyem.
Pedig nekem egészséges asszony kell!
Forró gyö ngédség sü tö tt a hangjá bó l, és Ria megborzongott a karjá ban. Tiltakozni
sem mert ellene, hogy a fiú olyan magá tó l értető dő en beszél a há zassá gukró l. Szó tlanul
haladtak tová bb, és hamarosan elérték a menedékhá zat. Horst kinyitotta az ajtó t, és
bevitte a lá nyt. Odabent ó vatosan lefektette az egyszerű priccsre, letérdelt mellé, és
gyö ngéden levette bal lá bá ró l a nehéz hegymá szó bakancsot. Ria boká ja bizony jó cská n
megdagadt.
- Jaj, szegénykém, milyen fá jdalmakat kell kiá llnod, csak mert el akartá l futni a te
Horstod elő l! - mondta kedvesen.
Borogatá st tett a sérü lt boká ra, megtá masztotta Ria há tá t, hogy fö l tudjon ü lni, és
melegen betakargatta. Erő s forralt bort készített, és amikor mindezzel végzett, leü lt a
lá ny mellé. Ria kiitta a poharat, és érezte, ahogy egész testét jó tékony meleg já rja á t.
Lá bá ban a fá jdalmat azonnal enyhítette a hű vö s borogatá s, ú gyhogy egészen jó l kezdte
érezni magá t. É s csodá latos érzés volt, hogy Horst gondoskodik ró la. Á lombeli hangulat
szá llta meg Riá t. Fö lnézett a fiú ra.
- Most má r igyá l te is! - kérte. - Biztosan á tfá ztá l.
Horst szemében kü lö nö s kifejezés ü lt.
- Forró sá g hevít, nem is érzem a fagyot. Hogy érzed magad, Ria?
- Jó l... nagyon jó l.
- Nem is fá zol má r?
- Melegem van.
- É s a lá bad?
- Egy csö ppet sem fá j.
 - É s haragszol még rá m? Haragszol, hogy még ide is utá nad jö ttem?
Ria megremegett.
- Ha nem jö ttél volna, a biztos halá l vá rt volna rá m. Tudom, hogy neked kö szö nhetem
az életemet.
- Ha nekem kö szö nheted, akkor az enyém is! Az enyém...! - kiá ltotta izgatottan a fiú .
Aztá n nyugodtabban folytatta: - De ha épségben elérted volna a menedékhá zat, akkor
haragudtá l volna rá m, hogy vakmerő en utá nad megyek, a kívá nsá god ellenére. É s akkor
talá n megint elfutottá l volna elő lem.
- Szö rnyű érzés volt, hogy megint a szemedbe kell néznem... a tö rténtek utá n...
Horst letérdelt mellé, és megfogta a kezét.
- Há t ennyire utá lsz még lá tni is?
Ria megrá zta a fejét. Lá tta, mennyire meg van rendü lve a fiú .
- Hisz tudod, hogy nem. Csak annyira szégyelltem magam!
Horst lehajtotta a fejét, és odaszorította arcá t a lá ny kezéhez.
- É n vagyok az, akinek szégyenkeznie kell! Te miért is szégyellnéd magad, Ria?
- Mert szeretlek... és te nem szeretsz.
Horst lá ngoló szemmel nézett rá , hosszan és nagyon komolyan.
- Szeretlek, Ria.
A lá ny megremegett, és elkapta a pillantá sá t.
- Ezt igazá n elhihetem? Nemcsak a részvét beszél belő led?
Horst á tkarolta, és magá hoz hú zta.
- Mondtam neked valaha is, hogy szeretlek?
- Nem, soha.
- Mert nem akartam hazudni neked. Most sem akarok. Nézz rá m... nézz a szemembe!
Talá n részvétet lá tsz benne? Szeretlek, Ria. Szeretlek! Nézz rá m, és higgy nekem végre!
Ria félénken, nyugtalanul a szemébe nézett. É s olyan szenvedélyt lá tott lobogni
benne, mint még soha. Tekintetü k egymá sba kapcsoló dott, és Ria nem ellenkezett,
amikor Horst megcsó kolta a szá já t. Mennyei boldogsá g tö ltö tte el a szívét, és á tö lelte a
fiú nyaká t.
- Horst, drá ga Horst, ha mégsem igaz, hogy szeretsz, akkor jobb szeretnék azonnal
meghalni, mint még egyszer csaló dni!
Horst szenvedélyes csó kokkal borította el Ria szá já t, szemét és kezeit. Aztá n
melegebben beburkolta takaró iba remegő testét.
- Nem betegedhetsz most meg, édes kis Riá m, nagyon gyorsan meg kell gyó gyulnod,
hogy a feleségem lehess. É des, makrancos kis Riá m! Elfut elő lem, inká bb a halá lba, mint
az én karjaimba! Még mindig remegek, ha arra gondolok, mi tö rténhetett volna, ha ma
reggel nem lá tom meg véletlenü l, merre akarsz menekü lni elő lem! Gyere, igyá l még egy
pohá rral, egészen fö l kell melegedned!
Magá hoz ö lelte a lá nyt, és belediktá lt még egy pohá r forralt bort, ú gyhogy szépen
kipirult az arca.
Így ü ltek egy darabig ö sszeö lelkezve, és ú jra meg ú jra elmondtá k, mennyire vá gytak
egymá s utá n. Horst végtelenü l boldog volt, Ria még sosem lá tta ilyen felszabadultnak.
Nevetve, tréfá lkozva kitű nő ebédet készített a kunyhó ban talá lt konzervbő l. A kis ká lyha
tü ze élénken lobogott, s bará tsá gos meleget á rasztott. A nap is betű zö tt a szű k kis
ablakon. Horst idő nként kicserélte a borogatá st Ria boká já n, s minden egyes alkalommal
csó kot kö vetelt jutalmul. Boldogan néztek egymá s ragyogó szemébe. Ria lelkébe
visszakö ltö zö tt a bizalom. Boldog bizonyossá ggal érezte, hogy Horst szereti, és hogy
vége van minden szomorú sá gnak. Miutá n jó ízű en elfogyasztottá k egyszerű ebédjü ket, a
fiú az ó rá já ra nézett.
 - Jó veled édes kettesben, de most véget kell vetnü nk ennek, szerelmem.
- Itt akarsz hagyni? - kérdezte Ria ijedten. - Lemész, hogy hírt adj anyá mnak? Biztos
nagyon aggó dik értem!
Horst incselkedő en csó vá lta a fejét.
- Dehogy hagylak itt egyedü l! Még sebesü lten is képes lennél kereket oldani!
- De há t nem maradhatunk itt, míg meggyó gyul a lá bam!
- Pedig semmi kifogá som nem volna ellene - csillant fö l Horst szeme. - Nagyon is
tetszik nekem itt kettesben veled! Csakhogy má r nem tart soká ig az idill. Mamá nak
megmondtam, hogy kü ldje fö l Peterst, a hegyi vezető t. Csak hogy ne maradjunk
gardedá m nélkü l. Most pedig még egy feladata lesz: segít majd lehozni téged a
hordá gyon.
- Ó , micsoda fá radsá got és gondot okozok neked, Horst!
- Bizony, nagy gondokat okozol, te kis szö kevény! Ká rpó tlá sul azonnal adj egy csó kot!
A csó kbó l tö bb is lett, és csak akkor vá ltak szét, mikor meghallottá k a kunyhó elő tt a
vezető sú lyos lépteit. É pp csak annyi idejü k maradt, hogy Horst á lszent arccal a
tű zhelyhez lépjen, és Peters má r meg is jelent a kü szö bö n.
- Adj isten, uram, kisasszony!
- Adj' isten, Peters! Megismer még? - nyú jtotta Horst mosolyogva a kezét. Peters is
elmosolyodott, há tratolta a kalapjá t, és belecsapott Horst kezébe.
- No né csak, a Feldner ú r! Még szép, hogy ö smerem! Há nyszor fö l nem kaptattunk
együ tt! Megint a Hochkogelre lesz a séta?
- Most sajnos nem, Peters. A kisasszony... a menyasszonyom... sajnos kificamította a
lá bá t. Le kell ő t vinnü nk, nem tud já rni.
- Nohá t, meglehet az is... pedig ká r. Oszt nagyon fá j az a lá b, kisasszonyka?
Ria zavartan nézett a két férfira.
- Nem, most épp egyá ltalá n nem fá j. De rá á llni nem tudok, ú gyhogy kénytelen leszek
maguknak gondot okozni.
Peters fö lnevetett.
- Ohó , ilyen kö nnyű kis pakkot semmiség levinni! Nézze csak a muszklimat,
kisasszony! É s a Feldner ú r, há t az se gyö nge legény! Mi ketten elintézzü k, egyet se
féljen! Ennem kéne csak valamit, aztá n jö het a mehet. Nem a kisasszonyka á m az első ,
aki maga megyen fö lfelé, oszt lefelé meg vinni kö ll. Há l istennek, nem nagy a baj!
Peters ledobta a há tizsá kjá t, és nekilá tott az ebédjének. Aztá n kö nnyű hordá gyat
szerelt ö ssze, rá fektették Riá t, és késlekedés nélkü l elindultak lefelé.
Mikor egy ó rá val késő bb Magda asszony végre á tö lelhette a lá nyá t, Ria megindultan
mondta:
- É des, drá ga anyá m! Annyira boldog vagyok! É s ezt neked kö szö nhetem!
Az anyja kö nnyes szemmel mosolygott rá .
- Akkor minden rendbe jö tt, gyermekem?
- Minden, anyá m, minden a vilá gon!
Magda asszony Horsthoz fordult.
- É s te, édes fiam, most má r te is elégedett vagy a menyasszonyoddal? Vagy van még
valami kívá nsá god?
Horst megcsó kolta a kezét.
- Igen, mama, van egy rettentő nagy kívá nsá gom.
- Halljam!
- Az eskü vő t a megbeszélt idő pontban tartsuk meg, egy nappal se késő bb!
- Lá tod, a tü relmetlenséged sokkal jobban tetszik, mint amikor olyan kö nnyen
beleegyeztél az eskü vő elhalasztá sá ba. Mikorra is terveztétek eredetileg?
 - Augusztus végére.
- De kedves Horst! Má r augusztus má sodik hete van, és Riá nak biztos fekü dnie kell
még pá r napot a lá ba miatt! Hogy szerezzü k be olyan rö vid idő alatt a kelengyéjét?
Horst Riá ra nézett, és megfogta a kezét.
- Há t akkor kelengye nélkü l eskü szü nk meg, ugye, Ria? A legszü kségesebbekre pedig
futja e rö vid idő bő l is.
- É s hol fogtok lakni?
- A szü leim á tadjá k nekü nk a há zunk emeletét. Ezt má r mind megbeszéltü k, ú gyhogy
kénytelen leszel kapitulá lni, mama.
- É s az én kislá nyom mit szó l ehhez? - nézett Riá ra Magda asszony.
Ria nyugtalanul tekingetett egyikrő l a má sikra. Aztá n kö nyö rgő szemét Horstra
emelte.
- Amíg anyá m egyedü l van, mellette akarok maradni.
Az anyja megcsó kolta, és kö nnyes szemmel nézett rá .
- É pp most kaptam tá viratot, hogy a férjem má r megérkezett Dá niá ba. Legkéső bb egy
hét mú lva Németorszá gba ér.
Ria megsimogatta a kezét.
- Akkor tényleg minden jó l van így, édesanyá m,
- Ú gy is van, kislá nyom. Akkor tehá t teljesíthetjü k Horst kívá nsá gá t, és nem fogjuk
tová bb halogatni az eskü vő t, mint amennyire okvetlen muszá j. Jó lesz így?
Ria gyö ngéden megcsó kolta a kezét.
- Kö szö nö m, édes, jó anyá m!
Pá r napot még a szá llodá ban kellett maradniuk, mivel Ria legfö ljebb csak a teraszra
tudott kimenni. Hamarosan elterjedt a hír, hogy Horst és Ria jegyesek. Ruth és Ellen
Benda kicsit megsértő dtek, mert Ria nem avatta be ő ket a titokba, de aztá n megbékü ltek,
amikor mindkettő jü ket meghívta az eskü vő jére. Horst azonnal sü rgö nyö zö tt a szü leinek,
hogy készítsenek elő mindent az eskü vő re. Amint Ria megint tudott já rni, az ifjú pá r és
Magda asszony azonnal elutazott. Berlinben talá lkoztak Georg Hollmannal, aki boldog
volt, hogy végre megint együ tt lehet a feleségével, és azonnal megtalá lta a hangot Riá val
is. Megejtették még a szü kséges bevá sá rlá sokat aztá n együ tt folytattá k az utazá st. Horst
szü lei tú lá radó boldogsá ggal fogadtá k ő ket.
Néhá ny héttel késő bb Horst Feldner és Ria Steinberg boldogan egybekelt.
VÉ GE