Copyright

© Baráth Viktória
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Utassy Dóra

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5929-01-4
Világéletemben én voltam a jófiú. Az iskolában folyton szekáltak, strébernek hívtak,
pedig csak kerülni akartam a balhét és a bunyót. Jobbnak láttam, ha meghúzom
magam, teszem a dolgom, mert egyáltalán nem hiányzott, hogy a kötelező tanórák után
még késő délutánig büntetésben üljek az egyik unalmas tanteremben. Ám ez a csendes,
idilli élet a feje tetejére állt, amikor szétvertem a fejét annak a mocsok Jack Dohertynek.
Nem gondolkodtam, csak elöntötte az agyamat a szar, a kezem pedig nem akart
engedelmeskedni. Addig ütöttem az arcát, amíg csak bírtam. Hatan kellettek hozzá,
hogy leszedjenek róla, és amit utána kaptam, azt a mai napig nem felejtettem el.
Rendőröket hívtak, kihallgattak minket, de én semmi mást nem voltam hajlandó
mondani, mint hogy „az a faszfej megérdemelte, amit kapott”. Miután az egyik zsaru
jegyzőkönyvbe vette a vallomásomat, közelebb hajolt hozzám, és úgy, hogy senki ne
hallja, odasúgta: „Igazad volt, öcskös! A helyedben én is ezt tettem volna, ha az én
húgomról lenne szó, de sajnos rohadt egy világot élünk. Rosszfiúk mindig is voltak és
lesznek, és nagy valószínűséggel ők lesznek azok, akik a végén győztesként kerülnek ki.”
Ezek a mondatok beleégtek az agyamba, és megalapozták a jövőmet. Főleg az után,
hogy – a seggfej apámmal ellentétben – én megvédtem a családomat, és támogattam
anyámat és Hannah-t a legnehezebb időszakban is. Onnantól kezdve nem volt megállás.
Annak szenteltem az életem, hogy kiálljak azokért, akik nem elég erősek ahhoz, hogy
megvédjék saját magukat. Eleinte ez csak a családomra vonatkozott, aztán amikor
jelentkeztem a portlandi rendőrséghez, kiterjedt minden egyes állampolgárra. Az ottani
munkám azonban nem elégített ki. Javarészt fel-alá kocsikáztunk a városban, és apró-
cseprő szabálysértésekkel foglalkoztunk. Én viszont ennél jóval többet akartam. Elkapni
a rosszfiúkat, rács mögé dugni őket, hogy valamit valóban letehessek az asztalra. Egy
nap, mint valamiféle isteni közbeavatkozás, megláttunk a társammal egy piti kis
drogdílert az állatkert mellett, amint épp egy üzletet bonyolít le. Harris persze rávágta,
hogy nem tudjuk úgy megközelíteni, hogy a srác ne vegyen észre minket, inkább
hajtsunk tovább. Én viszont tudtam, hogy képes vagyok elkapni. Előkaptam a
fényképezőgépet, és lőttem pár fotót az anyag átadásáról, majd leparkoltam a
következő saroknál. Úgy lopakodtam közelebb, hogy a srác észre sem vett, egészen
addig, amíg elé nem léptem, hogy tájékoztassam a jogairól. Ekkor olyan gyorsan
iramodott neki, hogy alig tudtam tartani a lépést vele. Úgy futott, mint aki az életéért
küzd, de engem ez nem tántorított el. Erőt vettem magamon, és gyorsabban szedtem a
lábamat. Nem tudom, miért éreztem azt, hogy mindenképp el kell őt kapnom, de nem
lettem volna képes elfogadni azt a tényt, hogy meglépett előlem. Amikor már csak fél
méterre volt tőlem, elrugaszkodtam, megragadtam a vállát, és lerántottam magammal.
Miközben fölé kerekedtem és lenyomtam hassal a földre, a kezeit pedig
megbilincseltem a háta mögött, sziréna hangja ütötte meg a fülemet. Valószínűleg előtte
is hallható volt, azonban az én figyelmemet teljesen lefoglalta a szökni próbáló kis
taknyos. Egy pillanat alatt két ügynök termett mellettem, akik csak annyit mondtak,
innentől átveszik. A srácot elvezették, mire egy harmadik, nagydarab pasi lépett
hozzám. Kezet fogott velem, majd közölte, hogy szép munkát végeztem. Régóta
üldözték már ezt a gyereket, mert úgy gondolták, ő az egyik kiterjedt hálózat
leggyengébb láncszeme. Megköszönte a segítségemet, és mielőtt még távozott volna,
hozzátette: pont ilyen emberekre lenne szüksége az egységébe. Nekem pedig nem
kellett ennél több; másnap jelentkeztem a DEA portlandi irodájánál. Ennek már 11 éve.
Azóta rács mögé dugtam számtalan kisebb és nagyobb drogdílert és kereskedőt, akik
mind, egytől egyig a halálomat kívánják. Nem félek sem tőlük, sem a fenyegetéseiktől.
Azonban van egyvalaki, akit nagy ívben elkerülök. Ő az egyetlen, akitől tartanom kell.
Az életem fenekestül felfordult, amikor betettem a lábam arra a farmra Albuquerque-
ben. Egyszerű melónak tűnt: odamegyek, közel kerülök a célszemélyhez, ajánlatot
teszek, majd megvárom, amíg elfogadja azt. Még a hülyének is megérte volna, hiszen
annyi bizonyítékunk volt ellene, hogy akár életfogytiglanra is ítélhették volna. Arra
viszont nem számítottam, hogy nem egyedül érkezik az estélyre, ezzel felbolygatva a
terveimet. Amikor megpillantottam az oldalán lépkedő nőt, az első gondolatom az volt,
hogy biztos prosti. Utána azonban alaposabban megvizsgáltam. Ringó csípőjén fel-le
hullámzott a finom textil, miközben meztelen válláról gyengéden elsöpört egy
elszabadult hajtincset. Olyan kifinomultan, természetesen tette mindezt, hogy semmi
kétségem nem maradt: ez a nő bizony nem olyan, mint a többi, akik a kertben
páváskodnak a sok drogdíler mellett. Egyenes háttal, kihúzva magát kémlelte, fürkészte
a tömeget. Nem. Őt nem dísznek szánták.
Már ott, a rózsakertben megbolondított a bőréből áradó édes illat, és az a tűz, amit a
szeme sugárzott. Akkor még bele se mertem gondolni, mekkora hatással lesz az
életemre az a találkozás.
Onnantól kezdve csak egy cél lebegett a szemem előtt, és az Ő volt. Közel kerülni
hozzá, megismerni, és ami a legfontosabb: megmenteni. Nem érdekelt, hogy ő is nyakig
benne van a szarban, mert tisztában voltam azzal, hogy nem önként ugrott fejest bele.
Hiába próbáltam azonban megvédeni őt, nem hagyta magát. Makacsul ragaszkodott
ahhoz az élethez, ami tönkretette, egészen addig, amíg már nem volt más választása.
Elszakadt az egyetlen szál, ami oda kötötte, az olló pedig az én kezemben volt.
Amikor a főnökeim tudomást szereztek arról, hogy eltértem a megbeszélt
nyomozástól, számon kérték rajtam a hibát. Nem tehettem mást, új tervvel kellett
előállnom, hogy magamat és őt is megvédjem. De ezért fel kellett áldoznom valakit.
Valakit, akivel még egy légtérben sem szívesen tartózkodtam, ekkor mégis össze kellett
dolgoznunk, hogy mindannyian nyertesként távozhassunk abból a kalamajkából,
amibe kerültünk. Nem volt egyszerű, de mindketten tudtuk, hogy ez a legjobb
megoldás.

Vannak olyan dolgok, amelyek még a legbecstelenebb emberek számára is szentek.

Ilyen például a család, a hatalom, a pénz és a másik nője. Az első hármat mindig
tisztességgel kezeltem, de az utóbbival ezúttal meggyűlt a bajom. De ki hibáztathatna?
Egy férfi se lenne képes ennyi időt együtt tölteni egy ilyen csodálatos nővel anélkül,
hogy legalább fel ne merülne benne a lehetőség. Pláne akkor, ha az illető nő már az első
perctől kezdve befészkelte magát a gondolatainkba.
Egy hétre rá, hogy közöltem vele a szörnyű hírt, már Európában utazgatott Rickkel, és
miután hazatért, onnan folytatta a munkát, ahol abbahagyta. Látszólag túltette magát a
dolgon, de én tudtam, hogy ez csak álca. Heteken keresztül követtem őt úgy, hogy ne
vegyen észre. Társaságban mindig vidám és magabiztos volt, de amikor egyedül maradt,
a fejét lehajtva, könnyezve gyászolt. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne lépjek
hozzá. Meg akartam vigasztalni, el akartam mondani neki az igazat, de nem tehettem.
Egyszer már elszúrtam a nyomozást, még egyszer nem kockáztathattam. Amikor az
egész üzleti hálózata összeomlott egy tégla miatt, újból veszélybe került. A közelébe se
mehettem volna, azonban én másodszor sem tudtam megálljt parancsolni magamnak.
Képtelen voltam szellemként követni és messziről nézni, ahogy tönkreteszi magát és az
életét.
Forró nyári nap volt, amikor „véletlenül” egymásba futottunk Albuquerque
belvárosában. Épp egy zálogházból lépett ki, de úgy tett, mintha ez csak valami
félreértés lenne. Ő nem tudta, hogy én tisztában vagyok az élete minden egyes apró kis
mozzanatával, ezért belementem a játékba. Meghívtam egy italra, amit ő zavarában
visszautasított. Nem tudta, hogyan viselkedjen a közelemben, elvégre én voltam az, aki
tönkretette az életét – legalábbis az ő tudomása szerint. Azonban mindig is megvolt
köztünk az a szikra, ami arra késztette, hogy másnap felhívjon, és találkozót kérjen.
Eleinte kételkedtem a szándékaiban. Azt hittem, csak a szokásos kis játékát műveli
velem, hogy a végén jól átverjen, de a harmadik találkozónkon rájöttem, hogy miért
fogadta el végül a meghívásomat. Az élete kezdett darabjaira hullani, de amikor együtt
voltunk, nagyokat nevetett és igaz, csak kis időre, de sikerült elfeledtetnem vele a
gondjait. Nem DEA-ügynökként tekintett rám, akinek köze volt élete szerelmének
megöléséhez, hanem engem látott. A férfit, akivé mellette váltam. Onnantól pedig nem
volt megállás. Megbízott bennem, én pedig segítettem neki, amiben csak tudtam. A
megmaradt holmijait eladtam, a végrendeletben szereplő ingatlanjait pedig tisztáztam
mindenféle követelés alól. Azt se engedtem, hogy a zsaruk hozzányúljanak ahhoz, ami
az előző életéből maradt hátra. És bár nem így terveztem, mégis itt ülök a kocsimban,
úton Tijuana felé, hogy hosszú éveknek tűnő hetek után újra láthassam őt.
A szokásos motel elé gurul be az autóm, messze az ismerős arcoktól. Még fel se
hívtam. Nem akarom, hogy tudja, itt vagyok. Nem ő az egyetlen oka annak, hogy ide
járok, de ő ezt soha nem tudhatja meg. Képtelen vagyok eldönteni, melyik lenne a
fájdalmasabb: ha ő tudná meg, hogy kivel találkozgatok rajta kívül, vagy ha a másik fél
jönne rá, hogy miket művelek abban a motelszobában, és kivel. Egyik összetörné a
szívemet, a másik valószínűleg az állkapcsomat és pár bordámat. És mégis inkább
választanám azt az egy hetet az intenzíven, mint hogy elveszítsem őt.
Belépek a dohos épületbe, ahol a recepciós jókedvűen köszönt. Nem túl gyakran
fordulok meg erre, de mondhatni, megbecsült törzsvendég vagyok. Ez javarészt abból
áll, hogy az összes dolgozó – beleértve a takarítókat is – messziről elkerüli a szobámat,
amíg itt tartózkodom, bejelentkezésnél pedig nem kérik el a személyimet, és elhiszik a
szörnyen átlátszó George Harris álnevet. Cserébe szép kis borravalót kapnak. Mindenki
nyer.
– Buenos días, señor Harris! – mosolyog rám a nagydarab recepciós.
Félretol a pulton egy megkezdett enchiladát, kezeit pedig az ingébe törli. Mit
mondjak, nem egy Four Seasons.
– Hola, Jorge! – köszönök vissza. – Megkaphatom a tizennégyest?
– Ó – vonja fel a szemöldökét kaján vigyorral a képén. – Legszebb szoba.
Kicsit hiányos az angoltudása, és a kiejtése is borzalmas, de annyit pont tud, amennyit
kell.
– Igen, tudom, ezért szeretném azt.
A mosolya egy pillanat alatt tűnik el az arcáról.
– Akkor ez rossz magának.
A hangja már sokkal mélyebben cseng, miközben megfordul, és a háta mögötti falon
lógó kulcsos szekrényből előhúz egy leragasztott borítékot. Rossz előérzetem támad.
Határozott mozdulattal kapom ki Jorge kezéből a levelet, de nem nyitom ki. Alaposan
megvizsgálom, a boríték sértetlen. De azt már megtanultam, hogy az ördög sosem
alszik.
– Köszönöm, majd a szobámban megnézem.
Mosolyt erőltetek az arcomra, mintha minden rendben lenne, és a kezemet nyújtom
felé. Miután megkapom a kulcsot, egyből az emelet felé veszem az irányt.
Feltűnésmentesen körbenézek, de semmi gyanúsat nem látok, a zsigereimben mégis
érzem, hogy valami nem stimmel.
A szobámba lépve bezárom magam mögött az ajtót, a sporttáskámat pedig ledobom
az ágyra. Valóban különleges ez az alkalom, és bár nem mehetek akármilyen
szállodába, mégis szeretném, ha tudná, mennyire fontos nekem. Igaz, nem régóta tart
ez a dolog köztünk, de nekem annál többet jelent. Ezért is vagyok nyakig szarban.
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mehet így tovább, mert előbb vagy utóbb minden
titokra fény derül. És amikor ez megtörténik, minden, amit felépítettem, egy csapásra
hullik majd darabjaira. Addig azonban igyekszem minél tovább elkerülni a katasztrófát
– jobb megoldás híján még több hazugsággal.
Leülök az ágy szélére, és feltépem a borítékot. Egy kitépett jegyzetlapot húzok elő
belőle, amin csak ennyi szerepel: 12B1315. A kézírást egyből felismerem. Ezek szerint a
mai találkozó lefújva. Nagyot sóhajtva sétálok be a fürdőszobába, és megállok a
mosdókagyló előtt. A zsebemből előhúzok egy öngyújtót. Meredten figyelem a lángra
kapó borítékot, amint a papír széle felizzik, majd egyből feketére váltva apró
darabokban hullik a fehér kerámiára. Szerettem volna hamar túlesni a megbeszélésen,
de ezek szerint várnom kell holnapig. Csak ezért jöttem egy nappal korábban, most
mégis mihez kezdjek? Lemondóan fújom ki a levegőt. Ahogy körbenézek a szobában,
elfog a rosszullét. Nem maradhatok itt, egyszerűen képtelen vagyok ezen a dohos,
nyomasztó helyen tölteni a fél napot. Előveszem a mobilomat, és éppen tárcsázni
készülök, amikor eszembe jut egy nagyszerű ötlet. Mégis miért várnék holnapig?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a mai estét is csodálatossá tudnám varázsolni.

Mivel nem hoztam magammal a saját szmokingom, felkerestem egy kölcsönzőt, ahol
meglepő módon találtam kulturált öltözéket, ráadásul feleannyiért, mint otthon. Az
utóbbi időben eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha felmondanék, ha magam
mögött hagynék mindent, és ideköltöznék. Vennénk egy kedves kis házat a
tengerparton, keresnék valami unalmas melót, és minden estémet vele tölthetném. Az
lenne az igazán szép élet. De ha ezt előadnám neki, valószínűleg körberöhögne.
Mindketten sokat változtunk, de legbelül megmaradtunk azoknak az ambiciózus,
karrierista embereknek, akik voltunk. Sosem tudnék kilépni, és ő is éjt nappallá téve
dolgozna. Így viszont ez az édes álom kettőnkről teljesen elérhetetlenné válik.
A hotelbe lépve egyből nagy nyüzsgés fogad. Nem számítottam arra, hogy ekkora
tömeg lesz egy jótékonysági bálon. A háttérzenét szinte elnyomja a beszélgetés és a
poharak koccanásának éles hangja. A feldíszített konferenciateremben legalább három,
Amerikában jól ismert bűnözőt szúrok ki a tömegben. Hiába viszket a tenyerem, ezúttal
tehetetlen vagyok. Egyrészt a határokon kívül nincs hatásköröm, másrészt nem
hivatalos ügyben járok el. Azt viszont megjegyzem magamnak, hogy legközelebb hol
keressem őket.
– Mr. Jones?
A hátam mögül mély női hang szólít meg. Kedvesen fordulok felé, hogy
bemutatkozzam.
– Oliver Jones különleges ügynök – nyújtom a kezem a középkorú, igencsak csinos nő
felé. – Ön biztosan Silvia.
Vörösre rúzsozott ajkait széles mosolyra húzza.
– Örülök, hogy megismerhetem! – Határozottan rázza meg a kezem. – Nagy
megtiszteltetés ez számunkra, hogy a határ túloldaláról is érkezik vendég. És ráadásul
nem is akármilyen! A DEA embereit mindig szívesen látjuk.
Pár órával korábban utánajártam ennek a drogprevenciós alapítványnak, és
felhívtam Silviát, hogy a DEA nagy örömmel támogatná az új projektjüket. Ő persze
egyből ráharapott, és ragaszkodott hozzá, hogy vegyek részt a mai estélyen. Erre igazán
nem mondhattam nemet.
– Jöjjön, bemutatom az alapítvány másik alapítójának.
Belém karol, és már vezet is a terem közepe felé. Nem mondom, hogy teljesen
nyugodt vagyok. A szívem úgy zakatol, hogy majd kiugrik a helyéről, de ez inkább az
izgatottság jele, mint az idegességé. Tudom, hogy nem volna szabad itt lennem, mégsem
tudtam távol tartani magam ettől a helytől. Nem bírtam volna ki holnapig.
Egy riporternő és egy fotós mögött megpillantom őt. A szívem minden egyes
alkalommal kihagy egy ütemet, amikor meglátom. Aranyszínű, testhezálló ruhájában és
vérvörös rúzzsal az ajkain egyszerre angyalian ártatlan és kurva dögös. Most már
egészen biztos vagyok abban, hogy ez volt a jó döntés. Látnom kellett már ma. Először
csak Silviát veszi észre, de amikor rám emeli a tekintetét, pár másodpercre
lemerevedik. Ijedten pillant rám, de én csak mosolygok. Boldog vagyok, hogy láthatom.
– Ana, drágám, szeretném neked bemutatni Jones ügynököt, az Amerikai
Kábítószerellenes Iroda egyik ügynökét – szólal meg mellettünk Silvia.
Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ő is köztünk van. Ana annyira lefagyott, hogy
szinte látom a szemében, ahogy azon jár az agya, mit tegyen. De nem féltem őt. Mindig
megtalálja a módját, hogy kivágja magát a nehéz helyzetekből. Végül újra kisimulnak az
apró ráncok az arcán, és kedvesen mosolyogva nyújtja felém a kezét.
– Örülök, hogy megismerhetem, Jones ügynök.
Hangjának minden egyes rezdülése kellemes bizsergést vált ki az egész testemben.
Megfogom a kezét, lassan a számhoz emelem, és gyengéd csókot lehelek a bőrére. Az
ujjai megfeszülnek az érintésemtől. Imádom ezt!
– Én is örvendek, Mrs…
Ha már belementünk ebbe a játékba, akkor játsszuk rendesen! A szája szélén
felfedezem az elfojtott nevetését. Már egészen biztos vagyok abban, hogy nem bánja a
felbukkanásomat.
– Miss – javít ki – Moreno.
– Ana Sofía tanácsolta a drogprevenciós foglalkozásokat az otthonban – szól közbe
Silvia, amivel megtöri az intim pillanatot.
Bevallom, meglepett ez az információ. Nem tudtam, hogy ennyire benne van az
alapítvány életében, azt hittem, hogy inkább csak amolyan csendes támogató.
– Ez igazán szép gondolat. – Ennél többre nem telik tőlem.
Kérdőn pillantok Anára, de látom rajta, hogy nem akar belemenni a témába.
– És minek köszönhetjük a társaságát? – tereli el a szót.
Tudja, hogy nem menekülhet a kérdéseim elől, de erre ráérünk még.
– Ami azt illeti, munkaügyben vagyok itt, úgyhogy a részletekről sajnos nem
számolhatok be. De hallottam a kezdeményezésükről, és mivel ma estére éppen nem
volt programom, ezért gondoltam, benézek, hátha tudok valamiben segíteni.
– Ez igazán kedves öntől, talán hasznunkra lehet az új szárny építésében, hiszen a
segítség mindig jól jön – mosolyog rám negédesen Silvia.
– Szívesen megnézném majd, ha elkészült – bólintok.
Minden egyes másodperc kínszenvedés, amit alig fél méterre töltök Anától.
Magamhoz akarom húzni, vagy csak hozzá akarok érni, de nem tehetem. Itt és most
nem, és ez teljesen megőrjít. Az ő mozdulataiból is látszik, hogy bár visszafogja magát,
legbelül tombolnak az érzelmei és a gondolatai. Bárcsak tudnám, mi jár a fejében!
– Ha megbocsátanak, nekem lassan indulnom kell – szól közbe Silvia beszédébe, aki
éppen azt ecsetelgeti, milyen terveik vannak még az otthonnal kapcsolatban.
– Dolgoznod? – vonja fel a szemöldökét Silvia.
– Igen. Sol egyedül van, megígértem neki, hogy amint tudok, megyek.
Nem avatkozom bele a párbeszédükbe, főleg azért, mert átváltanak spanyolra.
Elkezdtem tanulgatni a nyelvet, de csak egy-két szót kapok el, amit megértek. Abban
sem vagyok teljesen biztos, hogy ezeket jól hallom ki, ugyanis van egy olyan sejtésem,
hogy nem traktorokról csevegnek.
– Sajnálom, Jones ügynök – fordul felém Ana. – Tényleg indulnom kell. De nagyon
örülök, hogy megismerhettem.
A viselkedéséből nem tudom megítélni, hogy valóban örül-e, vagy csak a szokásos
udvariassági forma miatt mondta ezt. Mesterien képes álarc mögé rejteni az érzéseit, de
ezen nem is csodálkozom azok után, amin keresztül kellett mennie.
– Én is nagyon örülök – biccentek felé. – Remélem, hogy lesz még alkalmunk
találkozni.
Nyomatékosan a szemébe nézek, hogy értse a célzást, de a tekintetében harag
tükröződik. Lélekben már fel is készülök a lecseszésemre, ha ez az ára annak, hogy
láthassam.
– Majd meglátjuk – vonja meg a vállát, majd egy pillanat alatt sarkon is fordul, és ott
hagy minket a terem közepén.
Nem tudok uralkodni magamon. Ösztönből fordulok utána, hogy nézhessem
távolodó, formás alakját.
– Nagyon csinos, nem igaz? – bök oldalba Silvia, majd egy kacsintás után ő is elsétál
mellőlem.
Az, hogy csinos, nem is kifejezés. Nem találkoztam még hozzá hasonló nővel. Érzem,
hogy ez a vonzalom még nagy bajt hoz a fejemre, de jelenleg egyáltalán nem érdekel
más, csak az, hogy minél hamarabb visszajussak a motelbe.

A szmokingkabátot az ágyra dobom, majd bekapcsolom a rádiót, a minibárból pedig

előkészítek két tequilát. Ha egyedül kell meginnom, akkor is szükségem lesz
mindkettőre. Ahogy kiegyenesedek, már hallom is a kopogást az ajtómon. Gondolkodás
nélkül lépek oda, nehogy megvárassam. A motel neonlámpái hátulról megvilágítják
kerek idomait, ruhája pedig ezerfelé szórja a fényt, mint egy hatalmas gyémánt.
Számomra azonban ő sokkal értékesebb bármilyen drágakőnél.
– Azt hittem, nem jössz el – mondom meglepetten, bár nagyon is számítottam rá.
– Bemehetnék? – hangja enyhén megremeg.
– Persze, gyere!
Kitárom neki az ajtót, majd miután már az ágy elé lépett, bezárom. Kulcsra.
– Valami gond van? – fordulok felé kérdőn.
Olyan szürreális kontrasztot alkot impozáns megjelenése a lepukkant motelszobával,
hogy a szemem egy pillanatig képtelen felfogni, mit is lát.
– Nem – rázza a fejét. – Vagyis nem tudom. Folyton úgy érzem, mintha követnének.
Erre már az én pulzusom is megemelkedik.
– Biztos csak képzelődsz – legyintek. – Itt senki nem bánthat.
– Azért én ebben nem lennék olyan biztos – fújtat, majd felmarkolja az egyik tequilát,
és az egész kis üveggel ledönti.
 Közelebb lépek hozzá, és a vállára teszem a kezem, hogy megnyugtassam.
– Figyelj, velem biztonságban vagy, érted? – Mutatóujjammal megemelem az állát,
hogy a szemébe tudjak nézni. – Megmondtam, hogy bármi történjen, én elintézem,
hogy ne essen bántódásod. Senki nem nyúlhat hozzád egy ujjal sem!
Alig fejezem be a mondatot, az ajkai egyből az enyémre tapadnak. Hevesen,
szenvedélyesen csókol, majdhogynem ledönt a lábamról. Nem készültem fel erre a
támadásra, de egyáltalán nem bánom. Átfogom a derekát, majd jobb kezemet a
fenekére csúsztatva vonom magamhoz. Most már biztos vagyok benne, hogy nem sejt
semmit. Szerencsémre.
Jó pár hete annak, hogy utoljára itt jártam, és bizony meg is érzem a hatását. Képtelen
vagyok parancsolni az indulataimnak. Nem finomkodom, de ő sem ezt igényli.
Határozott mozdulattal szabadítom meg a ruhájától, miközben a gombokkal nem
törődve szakítja le rólam az inget. Mint két kiéhezett vad, úgy törünk egymásra minden
egyes alkalommal, amikor a városban vagyok. Az elején még próbálkoztam otthon is
csajozni, de az élvezet fele ilyen intenzív sem volt, ezért letettem róla. Nekem már csak
rá van szükségem.
A csípőjét nekem nyomva ingerel, mikor hanyatt döntöm az ágyon. A nyakát
harapdálom, mire halkan felnyög. Nem bírom tovább. A bőréből áradó forróság és azok
az édes kis nyögdécselések, amiket a csókunk közben a számba lehel, teljesen
megőrjítenek. Fél kézzel húzom le magamról a nadrágot, hogy minél előbb benne
lehessek, de a figyelmemet eltereli az éjjeliszekrényen rezgő mobilom.
– Ne vedd fel! – dörgölőzik hozzám még jobban Ana, de képtelen vagyok kizárni a
hangot.
Csak akkor szoktak hívni, ha valami fontos dologról van szó, ezért fejben már azon
gondolkodom, vajon mi történhetett az irodában. Azonban amikor oldalra fordítom a
fejem, a kijelzőn megpillantom a hívó fél nevét. Hannah nagyon ritkán hív, ezért egyből
az ugrik be, hogy talán bajban van.
– Ne haragudj, de ezt muszáj felvennem – mentegetőzök, majd egy csókot nyomva
Ana szájára lemászok róla, és a ruhámat igazgatva elhúzom oldalra a zöld ikont. –
Hannah?
– Szia – köszön bele alig hallhatóan, de végül felerősíti a hangját. – Nem zavarlak?
– Nem, dehogy. Várj egy kicsit!
Felhúzom a sliccemet, és letakarva a telefon mikrofonját, odasúgom Anának:
– Csak egy perc, máris jövök!
Nem tetszik neki, nagyot sóhajtva dönti a párnára a fejét, de tudom, hogy megérti.
Kilépek a szobából a külső folyosóra.
 – Ha nem alkalmas, majd visszahívlak – szól bele Hannah a telefonba.
– Minden rendben, csak arrébb jöttem, mert nagy volt a zaj körülöttem. Van valami
probléma?
– Csak rég beszéltünk. Jól vagy?
Tudom, hogy nem ezért hívott, de nem támadom le. Mindig is ilyen volt, képtelen
megnyílni az embereknek, még nekem sem.
– Ami azt illeti, igen. – Megpróbálom egy kis csevegéssel oldani a hangulatot. – Épp
Mexikóban vagyok.
– Újabb kiküldetés?
– Valami hasonló – vonom meg a vállam.
Erre nem reagál, de hallom, ahogy veszi a levegőt. Zaklatott, mégpedig nagyon.
– Hannah, tudom, hogy valami nincs rendben. Nem szoktál csak úgy felhívni – hozom
fel a témát.
Néha úgy kell belőle kihúzni, hogy mi a gondja, de amikor nagyot sóhajt, tudom, hogy
jók voltak a megérzéseim.
– Kaptam egy melót – válaszolja. – Egy nagy ügyet, és teljesen tanácstalan vagyok.
– De ez szuper hír! – lelkendezem a korlátra támaszkodva. – Mi a gond vele?
– Csak annyi, hogy mindennap változik a dolgok állása a vallomások miatt. Annyira
egyszerűnek tűnt, és most úgy érzem, fogalmam sincs, mit tegyek. Megkérdőjelezem a
tudásomat, a kompetenciámat, a saját, személyes gondolataimat is. Határozottan
indultam neki, most meg kétségbe vagyok esve. Azt hittem, kemény vagyok, de amikor
Jason rávilágított, hogy mennyire beképzelt és önző vagyok, rá kellett jönnöm, hogy
neki van igaza.
– Na, na, várj csak! – szakítom félbe. – Vegyük ezt sorba! Először is, nincs veled semmi
probléma. Talán kicsit hisztis vagy.
– Hé!
Felkiált, de én mintha meg sem hallottam volna, úgy folytatom:
– De ezen kívül egy teljesen normális nő vagy. A munkád miatt sem kell aggódnod,
több száz esetet nyertél meg, az irodában te vagy az egyik legjobb ügyész. Szóval,
fogalmam sincs, hogy most milyen önértékelési krízisben szenvedsz, de nagyon úgy
tűnik nekem, hogy ennek a Jasonnek köze van hozzá. Mégis ki ez a seggfej, aki így
beszólt neked?
– Nem seggfej – dünnyögi. – Csak egy pasi. Mármint nemcsak egy sima pasi, ő
képviseli a védelmet.
– Ó, szóval egy beképzelt ügyvéd, szuper – forgatom a szemem.
– Valami olyasmi. De ennél egy kicsit bonyolultabb.
 Egyből beugranak a rossz emlékek. Több ezer kilométer választ el tőle, így nem
tudom mindennap személyesen ellenőrizni, hogy minden rendben van vele. A
gyomrom is felfordul, ha belegondolok, hogy esetleg újból megtörtént…
– Ugye nem bántott téged? – kérdezem enyhén remegő hangon.
– Nem, dehogy! Nem tett semmi rosszat. Egyszerűen csak bonyolult a kapcsolatunk.
– Ha egy ujjal is hozzád ér, akkor már ülök is a repülőre, és… – fenyegetőzöm, de ő
egyből közbeszól.
– Azon már túl vagyunk. És nem is ez a legnagyobb gond – sóhajtja. – Nem értem én a
férfiakat.
– Ha ez megnyugtat, veletek sem könnyebb – sóhajtom én is. – Hasonló cipőben járok,
mint te. Fogalmam sincs, hova fog ez vezetni, de jó érzéssel tölt el, ezt pedig nem
akarom feladni azért, mert félek attól, hogy egy napon vége szakad. Talán neked is
kockáztatnod kéne.
Eddig még sosem hoztam szóba Anát, és mivel hosszú csendet kapok válaszul,
gyanítom, ez Hannah-nak is feltűnt. Fogalmam sincs, miért eredt meg így a nyelvem, de
már muszáj volt valakinek elmondanom. Nála tökéletesebb személyt pedig nemigen
találhattam volna.
– Hidd el, hogy Jason nem az a pasi, akire szükségem van – fejti ki ő is bővebben a
problémát. – Csak a baj van vele, ráadásul ha vége az ügynek, hazautazik Los
Angelesbe.
– Hát, te tudod. De nagyon úgy tűnik, hogy mély hatást gyakorol rád.
– Ne is mondd – morogja. – Nagyon erős ellenfél. Én hülye nem is figyeltem a vádlott
kábítószer-fogyasztási szokásait, de ő egyből kiszúrta. Pedig fontos szerepe van az
ügyben.
– Na ezért viszont haragszom! Komolyan nem jutott eszedbe felhívni a DEA-s
bátyádat, amikor szóba jöttek a drogok? Nagyon elcsavarhatta a fejedet ez a Jason.
– Leszállhatnánk a Jason témáról? – fújtat. – De a másikban tényleg segíthetnél.
Egyből megered a nyelve. Csak úgy ontja magából az információkat és a kérdéseket,
én pedig mindenre válaszolok. Régen találkoztunk már, ritkán beszélünk, de ilyenkor
mindig órákon keresztül képesek vagyunk mesélni a másiknak. Ha ő nem lenne, én se
lennék az, aki most vagyok. És igaz, csak néhány perc a korkülönbség köztünk, akkor is
örökké az ő nagytestvére maradok.
Most azonban nem húzzuk sokáig a beszélgetést. Neki is dolgoznia kell, és rám is
várnak már, ezért a lelkemre köti, hogy idén már tényleg látogassam meg, majd
elköszönünk egymástól. Ez a kevés kis csevegés is elég volt ahhoz, hogy a lelkem
minden egyes darabja a helyére kerüljön. A zsebembe csúsztatom a mobilt, és
visszalépek a szobába, ahol Ana egy szál csipkebugyiban fekszik az ágyon. Mellei úgy
vonzanak, mint két édes gyümölcs, ezért egyből visszafekszem mellé, és egy-egy csókot
nyomok rájuk.
– A húgod volt? – kérdezi érdeklődőn.
– Igen, valami gondja van a melóban. Ne haragudj!
– Dehogy haragszom – rázza a fejét, miközben jobb kezével hátrasimítja a hajamat. –
A család a legfontosabb. És… – hezitál. – Beszéltél vele rólam? Az én dolgaimról?
– Még nem tudtam – rázom a fejem. – Szépen, lassan akartam felvezetni nála,
ráadásul most nem úgy tűnik, mintha nagyon lenne ideje extra munkára. Az
ügyészségen rendesen hajtják. De ne aggódj, amint lesz rá lehetőségem, megkérem,
hogy segítsen nekünk!
Közelebb hajolok hozzá, és gyengéd csókot nyomok az ajkaira, ami egy szempillantás
alatt válik vad ölelkezéssé. Tudom, megígértem neki, hogy segíteni fogok elrendezni az
ügyeit, de nem zúdíthatom a családomra a problémáimat. Ha lecsendesednek Hannah-
nál a kedélyek, akkor majd felhozom a témát, és tudom, hogy kérdés nélkül segíteni fog
nekünk.

Világéletemben én voltam a jófiú, most mégis olyan kutyaszorítóba keveredtem, amiből

ép bőrrel lehetetlen kimászni.