B .

  B .   R E I D

RIVÁLISOK

JÁTSZADOZÁSA 1.

 
 

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: B.B. Reid
A mű eredeti címe: The Peer and the Puppet – When Rivals Play Book 1
Copyright © 2018 by B. B. Reid
All rights reserved.
 
Fordította: Moldova Júlia
A szöveget gondozta: Kozma Réka
 
Cover Design by Amanda Simpson of Pixel Mischief Design
 
Ez a könyv nem valós történetet ír le. A nevek, a szereplők,
a helyszínek és az események a szerző képzeletének szüleményei.
Valós eseményekkel, helyekkel és élő vagy elhunyt személyekkel
való egybeesés pusztán csak a véletlen műve.
 
ISSN 2416-1195
EPUB ISBN 978-963-561-890-3
MOBI ISBN 978-963-561-891-0
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 AJÁNLÁS

Anya, ez fura, nem?

 A SZERZŐ JEGYZETE

A Herceg és a bábu önálló történet, de a sorozat kötetei összefüggnek. Az itt

elkezdett cselekmény folytatódik majd a következő könyvben. De nincsenek
elvarratlan szálak.
 PROLÓGUS

A bábu

A combjaim közt életre kelt a motor, én meg élveztem az érzést.

A kemény gép duruzsolása jobban elringatott bármilyen
altatónál. Lehunytam a szemem, a műhely hámló falai
elhomályosultak, és én kint voltam a körpályán, a lelátón nézők
tömörültek, a nevemet kiabálták, ahogy a célvonal felé
száguldottam.
– Jól viselkedik a gép, kislány?
A főnököm rekedt hangja rántott ki az álmodozásból.
– Mint egy újszülött – búgtam.
Gruff felmordult és nevetett, a hatvanévesek sörhasú, öblös
kuncogásával; éles, kék szeme megvillant, ahogy végigsimított
dús, ősz szakállán. Ő volt az egyetlen ismerősöm, aki talán még
nálam is jobban szerette a motorokat. És egyértelműen többet
tudott róluk – ezt el kellett ismernem.
– Szerinted ráférne még egy kör?
Bólintottam, igyekezve leplezni növekvő izgalmamat. Bár
biztos voltam benne, hogy a tulajnak nem lesz gondja ezzel a
motorral, sosem kockáztattam az ócska munkát. Ha a motorok
növények lennének, azt mondhatnánk rám, hogy kertésznek
születtem.
Gruff hét évvel ezelőtt vett a szárnyai alá, mert ráunt, hogy
folyton elkergessen. Miközben az összes többi gyerek a
barátaival lógott, én beosontam Russell műhelyébe. Néha csak
néztem a fiúkat, ahogy dolgoznak, de merészebb napjaimon
engedtem a csábításnak, és végighúztam az ujjam a hideg,
kemény fémen. Első alkalommal, amikor Gruff elkapott,
kizavart. Azt mondta, a műhely nem gyerekeknek való.
De én nem bírtam ki, másnap délután megint beosontam,
majd szinte mindennap újra és újra, míg egy esős délután egy új
táblát láttam kirakva, miszerint tilos a káromkodás. Aznap
senki sem dobott ki. Tim, az egyik melós még egy széket is
kihozott az irodából, ez így sokkal kényelmesebb volt, mint a
használt alkatrészek fémpolcai mögött guggolni.
Nemsokára Jasper – Gruff egyetlen alkalmazottja – elkezdett
tanítani. Grufftól (a valódi nevén Robert Russelltől) nem
kaptam semmi mást, mint időnként egy-egy morgást vagy
grimaszt. A nyers viselkedésnek köszönhette a morcosságára
utaló becenevét is. Hetekkel később, mikor Rosalyn megtudta,
hol töltöm a szabadidőmet, kiderült, hogy a mogorva külső
milyen érző szívet takar. Kulcsos gyerek voltam, nem volt sem
testvérem, sem barátom, úgyhogy Gruff felajánlotta, hogy rám
néz, amíg Rosalyn a szállodában van, ahol szobalányként
dolgozott. Kínosan egyértelmű volt, hogy Rosalyn nincs oda a
lehetőségtől, de végül nagy örömömre igent mondott. Szívás lett
volna, ha megint be kell lógnom.
Gruff hamarosan afféle pótapám lett – az igazi helyett, akit
sosem ismertem. Jasper és Tim meg testvérszerepbe léptek, de
aztán nyílt egy puccos, új autótelep pár várossal odébb, és ők
zöldebb legelőkre vándoroltak. Cherry a maga háromezer
lakosával apró településnek számított. A legtöbben – Rosalyn is
– Rochfordba jártak át ügyet intézni és dolgozni, egy kisvárosba
harminc mérföldnyire innen.
– Na, pattanj vissza rá, kölyök! Én telefonálok.
Gruff elcsoszogott az irodába, én meg vigyorogva lendítettem
át egyik lábam a motoron, és felvettem a kesztyűt meg a sisakot.
Pár hónappal a tizenhatodik szülinapom után megszereztem a
jogosítványt, de még nem volt saját motorom, úgyhogy boldog
voltam, ha lehetőségem nyílt felülni egyre. Tizenegy évesen
sikerült végre meggyőznöm Gruffot, hogy tanítson meg vezetni
– persze titokban.
Gruff özvegy volt, a fia többórányira lakott, és nehéz volt őt
kicsalogatni a műhelyből. Jó, hogy megígértettem vele, mikor
felvett, hogy tanítani fog. Azt gondoltam, hogy ez korrekt üzlet:
neki segítségre volt szüksége, nekem meg oktatásra. Még
valamicskét fizetett is nekem, ezt félretettem motorra, és
aukciókon licitáltam egyedi, időnként ritka sisakokra. Eddig
tizenkettőt gyűjtöttem be, némelyiket profi motorversenyzők
írták alá, vagy legendás illegális motorosok.
Gyorsan felrántottam az elnyűtt bőrkesztyűt, és feltettem a
legújabb szerelmemet, a tízes számút: egy fekete, retró, full face
sisakot sárga szegéllyel és lecsatolható plexivel meg ellenzővel.
– Megyek is, öreg.
A csizmám már ott lebegett a Ducati 1199 Panigale
kitámasztója felett, mikor Gruff kinézett az irodájából. Szigorú
képet vágott, és egy vezeték nélküli telefont szorított a füléhez.
–  Csak semmi furikázás, Four. – Kihívó mosolyt villantottam,
mire Gruff homlokán elmélyültek a ráncok. – Komolyan.
 – Csak oda-vissza, Gruff. Megígérem.
Átmotoroztam a városon, ráérősen nézegettem a néhány
helyi bolt körül őgyelgő embereket. Cherry nem túl pörgős hely.
Egy virginiai kisváros, amiben nem sok lehetőség akad,
úgyhogy aki itt lakott, az vagy ide született, vagy elmenekült
valami elől. Rosalyn ritkán beszélt a múltjáról, de már rég
tudtam, mi melyik csoportba tartozunk.
Eljutottam a város széléig, a helyi szappankészítő épp
szorgosan súrolta a kirakatát. A kövérkés asszony megperdült,
ahogy leparkoltam a boltja előtt. Érezhető idegességgel
szorította a nedves rongyot dús mellére.
A félelme nem is csillapodott, amíg fel nem emeltem a sisakot,
hogy alaposabban megnézzem, mi zaklatta így fel. Az üvegen
egy festékszóróval felfújt, vörös X háromnegyede látszott, meg
egy sor alatta.
Engem nem vezethetsz.
A gondolataim vadul cikáztak, ahogy másodszor és
harmadszor is elolvastam.
– Ezt ki csinálta?
Nem szólhatott konkrétan a szappanfőzőnek ez a
vandalizmus. Patty kedves, középkorú özvegyasszony volt,
isteni illatos szappanokat készített, és kedvesen, halkan beszélt
mindenkivel, még ha mérges volt, akkor is. A város egyetlen
boltjának a mélyhűtőpultjánál találkoztunk össze egyszer, le is
szidott, amiért túl gyorsan mentem a parkolóban. Elmasírozott,
mielőtt még bocsánatot kérhettem volna, úgyhogy mikor
megláttam, amint a virágokat locsolja a boltja előtt, bementem.
Kedvesen elfogadta a bocsánatkérésem, és megajándékozott egy
szappannal: kókuszvíz, açaí bogyó, sárgadinnye, jázminszirmok
és vanília volt benne. Már csak ezt használom.
– Valami idegenek erre jöttek tegnap este, és bajt kevertek. A
seriffnek most aztán lett elég dolga, hogy lenyomozza őket.
Ezen a ponton valami vigasztalót kellett volna mondanom, de
én magam is eléggé megrémültem. Engem nem vezethetsz? Ez
úgy hangzott, mint valami szektás szöveg.
–  Már biztos elmentek – nyugtattam meg Pattyt, bár inkább
hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek.
–  Remélem. – Felém bökött a szappanos ronggyal. – Te meg
vigyázz nagyon, rendben?
– Rendben. – Újra beindítottam a Ducatit, a fejembe nyomtam
a sisakot, és a nyílt országút felé gurultam.
Aznap este épp a tányéromat mostam egy újabb
„egyszemélyes grillsajttál” után, mikor megpittyent a telefonom.
Annyira izgatott voltam, hogy meg sem töröltem a kezem,
gyorsan felkaptam a telefont, és megnyitottam a kijelzőt.
Lesz. Curtis Pond Rd. A szokásos időben.
 
 
A tömeg kettévált, ahogy átgurultam köztük a narancssárga-
fekete-fehér Ducatin. Senki sem kérdezett soha semmit,
úgyhogy nem kellett elmagyaráznom, miért hoztam minden
versenyre másik motort. Kockázatos húzás volt, hogy
kölcsönvettem a motorokat, amiket Gruffnál szereltem, de
eddig kitartott a szerencsém.
Megláttam Mickey barna, tetovált bőrét és vállig érő
rasztafürtjeit – egy másik motorossal beszélgetett az
oldalvonalnál. Megálltam, és felnyitottam a sisakomat. A fákon
túli mocsár rothadó szaga azonnal megcsapta az orromat.
Mickey idegesen odasietett hozzám, amilyen gyorsan csak a
csípőjére csúsztatott farmer engedte.
–  Oda kellett volna adnom valakinek a rajthelyed. Tudod –
mondta, miközben minden kiejtett szavából maró gúny
csepegett –, olyannak, aki fogad is, és időben ideér.
Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne vágjak pofákat.
Mickey priusszal rendelkezett erőszakos ügyekből, de nem
féltem tőle. Túl értékes voltam.
Felnevettem és előrehajoltam, közben meg úgy tettem,
mintha nem venném észre, ahogy stíröl. A kopott fekete és
sárga bőr nyikorgott, ahogy a kormányra támasztottam az
alkarom.
– Matekleckém volt, és mindketten tudjuk, hogy sokkal többet
veszítenél, mint nyernél azzal, ha kivágnál innen. – Mindig
számíthattam arra, hogy Mickey fogad rám, mert ő mindig
számíthatott rá, hogy nyerek.
Tizennégy verseny, és még mindig veretlen voltam.
A motorosok dollárezreket költöttek némi előnyre, hogy aztán
egy tizenhat éves lány legyőzze őket, aki már többször
bizonyította, hogy a motoroson múlik, ki nyeri a versenyt.
Mickey még csak el sem mosolyodott, ahogy szokott, ha
szemtelenkedtem vele. A bal oldalam felé nézett, odairányítva a
figyelmemet. A versenytársam egy ezüst Ninja ZX-10R
nyergében ülve várt. Ez gyorsabb motor, mint az enyém,
okosnak kell lennem.
A gépet csodáltam, és az oldalára festett X-re pillantottam.
Ennek, ellentétben a Patty kirakatára firkálttal, egy róka- és egy
hollófej volt a szárai között fent és lent, balra és jobbra meg egy
tizenkilences és egy nyolcvanhetes szám, plusz egy felirat
középen: Engem nem vezethetsz. Ugyanezt tetoválták a motoros
szőrös kezére is. Alacsony volt, és kövérkés, fekete bőrbe
öltözött, csak ennyit láttam belőle, mert magán tartotta a
sisakját.
Nem vette a fáradságot, hogy viszonozza a szívességet, és ő is
felmérje az ellenfelet, de a baloldalt álló tömeg nem tartóztatta
meg magát. A tenyerem izzadt a pillantásaik kereszttüzében.
Hozzászoktam már az ellenségességhez, de ez más volt. Ott volt
az ígéret a tekintetükben, hogy mi lesz, ha nyerek, a fenyegetés,
hogy ne győzzem le a barátjukat. A kellemetlen érzés ellenére
gúnyosan rájuk mosolyogtam, páran vicsorogtak.
– Bármennyire is bírom, hogy ég benned a tűz, Four, ezzel itt
legyél óvatos, rendben? Ez és a többi őrült, akivel jött, nem
tetszik nekem. És az embereim is így vannak vele. – Ekkor
láttam meg, hogy a szokásos tömeg áll a hátsó út jobb oldalán,
jó távol a nemkívánatos csapattól.
– Akkor miért engeded versenyezni?
Megvonta széles vállát.
– Mert az ő pénze is épp elég jó.
A combom megfeszült a Ducati körül, a gyomrom összeugrott,
ahogy Mickey-t tanulmányoztam.
– Kire fogadnál?
A világosbarna szempár derülten csillant; most rajta volt a
sor, hogy gúnyosan elmosolyodjon.
– Rád.
Éreztem, hogy megnyugszom kissé: ha először haladok át a
célvonalon, ott áll majd egy barát az oldalamon. Mickey nézett
szembe mindig a pénzvesztést követő felhördüléssel. Rosszul
éreztem magam, hogy neki kell ezt kezelnie, de pont miatta volt
biztonságos visszatérnem.
–  Rendben, Hófehérke, tudod a szabályokat. Csak semmi
szarakodás.
– Mondtam, hogy ne hívj így! – kiabáltam vissza. – A rasszista
beszólások senkitől nem okék. Nem tetszene neked sem, ha
csokifagyinak hívnálak!
Nevetett, közben megvillantotta az aranyfogait. Elhessegetett,
és odaállt az ismerősei mellé az oldalvonalhoz. Bátorítóan
kiabáltak, közben összedörzsölték a tenyerüket, mintha már
gondolatban a pénzt számolgatnák, amit akkor kapnak, ha
nyerek.
Egy vörös csaj vonult fel magas sarkúban és olyan magasra
vágott sortban, hogy kilógott belőle feszes feneke. Megállt
közöttünk, és felemelt két vörös zászlót.
Nem volt mit mondani vagy tenni most, hogy a fogadásokat
megtették. Senki sem akarta megkockáztatni, hogy valaki arra
jár, és kihívja a zsarukat. A fejemre húztam a sisakomat, és
némán imádkoztam. Általában elképzeltem magam, ahogy
átsüvítek a célon, hogy beleéljem magam a versenybe, de most
a körülbelül harmincfős csapat vonta magára a figyelmem. Pár
motor állt mögöttük, és még pár autó és teherautó az út szélén.
Épp készültem leereszteni a plexit, mikor egy kopott, kék
farmert és még kopottabb, szürke pólót viselő férfi lépett elém.
Ugyanolyan X-et tetováltak a nyakára, mint a másiknak. Amint
észrevette, hogy őt nézem, felemelte a pólóját, pont egy
szívdobbanásnyi időre, hogy lássam az övébe csúsztatott
fegyvert. Nem tudtam, hogy a szektások hordanak-e fegyvert,
de abban elég biztos voltam, hogy ez a fickó nem vallási
fanatikus. A lélegzet szaggatottan tört ki belőlem a világos
figyelmeztetésre.
Ne nyerj!
 
 
Éreztem, hogy a szél végigkorbácsolja a tarkómon kivillanó
bőrcsíkot, miközben a másik motoros a jobbomon egyre
közeledett, ahogy az első kanyarhoz értünk. Már nem aggódtam
jobban azon, hogy veszítek, mint hogy nyerek. De azt nem tudta
a fegyvert megvillantó férfi, hogy én nem a pénzért versenyzek.
Hanem a függőség miatt. Tudhatta volna. Ha valaki elég bátor,
hogy száznyolcvan mérföldes sebességgel száguldjon, akkor az
nem fogja vissza magát.
És amúgy sem maradok itt, hogy begyűjtsem a részemet. A
harmadik győzelmem után megállapodtunk Mickey-vel, hogy
úgy lesz a legjobb, ha célba érést követően továbbhajtok, így
senki sem követhet hazáig. Nem aggódtam azon sem, hogy
Mickey becsapna. Lehet, hogy egy gazfickó, de nem olyan hülye,
hogy átejtse pont azt, aki megtölti a zsebét.
Az első kanyart fej fej mellett vettük be, épp csak annyira
lassítottam, hogy ne veszítsem el az uralmat a motor felett.
Amint egyenes lett az út, átvettem megint a vezetést, bár nem
hagytam le annyira a fickót, mint előtte. A motorja gyorsabb
volt, mint az enyém, de úgy tűnt, nem elég bátor ez az oroszlán.
A világ elmosódott körülöttem, ahogy gyorsítottam, az
előnyöm nőtt, de kétségbeesésében ő is gyorsított, és harcolni
kezdtünk az első helyért. Én higgadtan, a második kanyarra
gondolva, ami keskeny volt, és jóval élesebb. Ha belül vagyok,
amikor belefutunk, az ilyen sebességnél egyet jelentene az
öngyilkossággal. Mégis, akkor a pasasnak hátul kellene
maradnia, hogy be tudja venni a kanyart, és ne lassuljon le
annyira, hogy az egész versenyt elbukja. Nem sok előnyt
szereznék ezzel, de ez volt az egyetlen esélyem.
Csak pár száz lábnyira voltunk a kanyartól, mikor végre
hátramaradt. Keményen mosolyogtam, már az ereimben
éreztem a győzelmet, és felkészültem a kanyarra. Épp a
testsúlyomat helyeztem oldalra, mikor egy férfi lépett ki néhány
feketefűz közül, és megláttam, ahogy acél villan a holdfényben.
A fegyveres ragadozó arca nem az volt, amit a startvonalon
láttam. Ezt itt azért küldték, hogy biztosra vegyék: ne nyerjek…
vagy el se jussak a célvonalig. Az eufória elszállt, átrántottam a
motort a képzeletbeli középvonalon a jobb oldalra, pont, amikor
fordultam.
Egyetlen pillanatig voltam csak a levegőben.
A torkomból kiáltás szakadt fel, ahogy a földútnak csapódtam
és továbbgurultam. Fém csikorgott, ahogy a motor lecsúszott az
útról. Az ellenfelem felbőgő motorjának a hangját már csak alig
hallottam a füldugóm és a sisakom miatt.
A csendtől valahogy még tehetetlenebbnek éreztem magam.
Végül az út és a fű találkozásánál álltam meg, de a lábam
közben egy akkora kőnek ütközött, mint a fejem, a csontom
émelyítő reccsenéssel tört el. Újabb sikítás szakadt fel belőlem.
Tudatában voltam minden egyes lélegzetemnek, attól félve,
hogy az lesz az utolsó. Azt gondoltam, ezt a kanyart nem élné
túl senki.
Letéptem a sisakom, ahogy egy kő felém repült, és porfelhő
szállt fel. Dühömben és a törött lábam miatti fájdalomtól
ordítva másztam odébb.
Talán gyors halálom lesz.
Bánat kúszott belém, elvegyült a kínnal és a félelemmel.
Sosem gondoltam, hogy dicső véget érnék – hiszen egy kis hal
voltam egy apró tóba zárva –, de arra azért nem számítottam,
hogy kinyírnak rongyos háromezer dollár miatt. Csak annyi
erőm maradt, hogy kiabáljak, remélve, hogy meghallja valaki.
Mély levegőt vettem, felkészítettem a hangszálaimat, de csak
köhögtem és fuldokoltam, mikor a por ellepte a torkomat.
Elhordott, barna csizma állt meg a fejem mellett. Nem
akartam, hogy halálom előtt a férfi arcát lássam utoljára,
inkább a csillagokat bámultam.
– Veszítesz vagy meghalsz. Azt hittem, világos.
– Nem veszthettem egy ilyen kis pöcs ellen – krákogtam. Nem
lett volna értelme könyörögni, és kezdtem elveszíteni az
eszméletem, egyre messzebb sodródott a tudatom. Bassza meg.
Talán így Rosalyn végre békében élhet.
A férfi csettintett kétszer a nyelvével, felemelte a fegyvert, de
nem az ő hangja vagy a csövet elhagyó golyó durranása volt az
utolsó, amit hallottam. Hanem egy gyorsító motoré.
Hmm… máris mennyivel jobb.
 ELSŐ

FEJEZET

A bábu

–  Az a jó hír, hogy újra járni fogsz. – A magas, pergő szavú,

vörös nő levette a kesztyűjét, és elmosolyodott.
– És mi a rossz?
– Sajnos egy ideig nem fogsz éjszakánként motorozni.
Sóhajtva dőltem vissza a feltámasztott kórházi ágyra.
Örülnöm kellett volna, hogy egyáltalán élek, de én csak arra
tudtam gondolni, hogy magyarázom ezt meg Gruffnak. Nyilván
elveszítem az állásomat, jogosan, de megbocsát-e nekem
valaha? És én megbocsátok magamnak?
Épp szórakozottan kapcsolgattam a tévét – vártam az orvost,
megígérte, hogy visszajön a zárójelentésemmel –, mikor nyílt az
ajtó, és Rosalyn sietett az ágyamhoz.
– Azt hittem, nem is látlak többé! – zokogta.
A zavartól és bűntudattól nem tudtam válaszolni. Talán
igazságtalan voltam, mikor azt gondoltam, talán örülne, ha
meghalnék? Egyértelműen jobb lenne úgy neki. Elfordítottam a
tekintetem, mert nem bírtam megálljt parancsolni a
könnyeknek. Ekkor figyeltem fel a hatalmas kézre, ami Rosalyn
apró vállát markolta, és a férfira, akihez ez a kéz tartozott.
Nem orvosi köpeny vagy ápoló-egyenruha volt rajta. Még ha
az is lett volna, az érintése túlságosan meghitt volt, hogy
udvarias idegen legyen. Fehér inget viselt, ami kifeszült volna
széles mellkasán, ha nem lett volna kissé gyűrött, és a felső pár
gomb kigombolva. Észrevettem pár homokszín szőrszálat, ami
megegyezett a haja színével. Szürke nadrágja is gyűrött volt, de
a ruhájához illő bőrcipőt fényesre pucolták, mákszemnyi kopás
sem volt rajta. Még az állát elfedő, csinosan vágott borostával
együtt is gazdag pasinak tűnt, olyanfajtának, mint akikkel
Rosalyn járni szokott. A szememet forgattam, ami nem is
kerülte el a férfi figyelmét, legalábbis erre következtettem az
arcán játszó mosolyból.
– Honnan… – Elhallgattam, hogy megköszörüljem a torkomat,
de csak még jobban égett.
Rosalyn legújabb szívszerelme kitalálta, mire van épp
szükségem, és gyorsan öntött egy pohár vizet a rózsaszín
kancsóból. Ahogy odanyújtotta, kobaltkék szemével végigmért.
–  Köszönöm – mondtam, miután felhajtottam. – Honnan
tudtátok meg?
–  Az anyád vagyok – emlékeztetett Rosalyn, és felrázta a
párnámat. – Felhívtak, természetesen. – Nem mutattam,
mennyire megdöbbentett, hogy bevallja az anyaságot.
Kétségtelenül megjátszotta magát a jóképű férfinak, aki
vigasztalta.
Nem miattam, sosem miattam.
Rosalyn egyik remegő kezét a mellére húzta, és a szeme
megint elpárásodott.
– Ó, Four, annyira aggódtam.
Én nem voltam ilyen jó színész.
 –  Ne haragudj, hogy elrontottam a hétvégédet. – Tegnap
reggel megint lelépett, épp ezzel a férfival, aki engem
méregetett Rosalyn válla felett.
– Ezen ne aggódj. Annyira örülünk, hogy jól vagy.
Ránéztem a „mi” másik tagjára. Rosalyn Archer beleszeretett
a férfiakba, majd elvesztette őket. Sosem maradt pasi nélkül, de
sosem tartott sokáig egy kapcsolata sem. Talán ezért állt le
azzal, hogy hazahordja őket, és inkább ő járt el. Én hamarabb
feladtam az álmot, hogy apám legyen, mint ő, hogy apukát
hozzon nekem. Nem mintha nem lett volna apafigura az
életemben. Gruff betöltötte ezt a szerepet, amennyire csak egy
magányos alak tudja, aki rászolgált a becenevére.
– Akkor nyilván te vagy Thomas. – Bár már nem találkoztam
Rosalyn szeretőivel, azért mesélt róluk. Thomas McNamara
neve gyakran elhangzott egy-egy sóhaj kíséretében. Most éppen
rajta volt a sor, hogy ő legyen, akivel majd boldogan élnek, míg
meg nem halnak.
– Ó, buta vagyok – csiripelt Rosalyn –, hol hagytam a fejem?
– Zaklatott vagy – morogta a férfi. – Ez nem meglepő.
Rosalyn közelebb dőlt hozzá, és olyan természetesnek tűnt a
mozdulat. Mintha már vagy ezerszer megtette volna. Pánik
pezsgett a gyomromban. Rosalyn kapcsolatai átlag három
hónapig tartottak. Az apám is eltűnt, még mielőtt Rosalyn
megtudta volna, hogy terhes velem.
Gyorsan megszámoltam magamban, hány hónap telt el, hogy
először hallottam Thomas nevét.
Nyolc.
Túlságosan elfoglalt voltam, ott volt a műhely meg a
versenyzés, meg a mindent felőrlő vágy, hogy hivatalosan is ezt
csináljam érettségi után. Nem vettem észre, hogy Rosalyn
ezúttal mélyebbre süllyesztette a körmeit.
Istenem, talán tényleg meghaltam, és ez itt már a pokol.
Rosalyn teljes munkaidőben dolgozott szobalányként a
NaMarában, egy nemzetközi, ötcsillagos hotelben, amit maga
Thomas McNamara örökölt meg. Az üzleti útból kéjutazás lett,
mikor meglátta Rosalyn Archert. Nem örököltem a szépségét. A
legtöbb nő, köztük a saját lánya is, elhalványult mellette.
Sötétszőke haja – ezt azért továbbadta nekem is – hullámokban
omlott a hátára, egész a derekáig. Keskeny csípője úgy ring,
mintha táncolna, ha megindul végtelen hosszú lába. Hatalmas,
barna szemét aranyfoltok pettyezték – ezt is örököltem –, ez
mindig rabul ejtette a férfiakat. A felszínen tökéletes nő volt.
Alatta viszont ott kavargott valami, amitől a férfiak olyan
gyorsan tűntek el, mint ahogy megjelentek.
De ez a Thomas olyasmit tett, amit más nem tudott, és ezzel a
felismeréssel együtt megérkezett egy másik is: vagy ostoba,
vagy gáz van vele. Ahogy minden zavar nélkül visszanézett
rám, összeszoruló gyomrom jelezte, hogy az utóbbiról lehet szó.
–  Rose. – Mély hangja figyelmet követelt, nem is kellett
megemelnie. Elfordítottam a tekintetem, hogy megkeressem ezt
a Rose-t, de nem volt más a szobában. Mikor Rosalyn a válla
felett visszanézett Thomasra, akkor jöttem csak rá, hogy hiszen
akkor ő Rose.
– Igen?
–  Esetleg utánanézhetnél, hol jár az orvos. – Nem várta meg
Rosalyn beleegyezését, gyengéden az ajtó felé fordította.
 Az anyám megállt, hátranézett rám, ajka most épp nem a
szokásos ragyogó vörös volt. Megremegett, ahogy bólintott.
–  Igen, hogyne. – És ezzel el is ment, kettesben hagyva
Thomasszal.
–  Igazán örülök, hogy végre találkoztunk. Anyukád elég
kitartóan ragaszkodott hozzá, hogy elrejtsen előlem.
El akartam mondani neki, hogy ő csak egy a sok közül, de ha
lerombolnám Rosalyn jó hírét, hogy elriasszam a legújabb
szívszerelmét, azzal csak fájdalmat okoznék neki. És már elég
bánatot köszönhetett nekem.
– Anyukád rengeteget beszél – közölte Thomas, ahogy elnyúlt
a kínos csend. – Azt hiszem, ezt nem örökölted.
– Mást sem.
Egy hosszú pillanatig tanulmányozott.
– Érdekes, sok hasonlóságot látok.
Kicsit zavarba jöttem, amikor felfogtam a bókot. Vállat
vontam, és újra kínos csend köszöntött ránk. Felsóhajtott.
–  Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett
megismerkednünk.
Én azt sajnáltam, hogy egyáltalán megismerkedtünk. Ettől
csak még nehezebb lesz majd Rosalynnak az elkerülhetetlen
szakítás. Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert Rosalyn
épp visszajött dr. Dayjel. Ők is végighallgatták ugyanazt, amit
én. A sebek elmúlnak, a lábam meggyógyul, de az elmúlt
tizenkét órát nem lehet kitörölni. Később, egy álmatlan nyár
alatt megtanultam, mennyire így van ez.
 MÁSODIK

FEJEZET

A bábu

Blackwood Keep. Úgy hangzott a birtok neve, mintha ott sosem

sütne a nap, nem lenne élet, és nem létezne remény. Aznap
reggel Gruff egy 1975-ös Honda CB400F Cafe Racer nyergében
talált rám, amint épp kisírtam a két szemem, mert még egy
maroknyi pénzzel a zsebemben sem bírtam összeszedni a
bátorságom, hogy elszökjek. A karjába vetettem magam,
könyörögtem neki, hogy mondja meg, mit csináljak, és mint
mindig, Gruff nem fecsérelte a szót.
– Figyelj anyádra, és ne keresd a bajt, kölyök. Világos?
Bár Gruff nem tudta leplezni, milyen bánatot okoz ez neki,
utamra küldött, és mire alkonyodott, már ott is voltam a
Blackwood Keep birtokon, Connecticutban.
A remény, hogy ez az új kezdet sem tart sokáig, annál inkább
kihunyt, minél többet láttam meg a csodálatos otthonból, amint
az kikandikált a fák közül.
A verseny után egy héttel kezdtek el végiglökdösni ezen a
rémes úton. Gruff megjelent a házunk előtt, nem azért, hogy
kirúgjon, hanem hogy figyelmeztessen, a zsaruk szaglásznak.
Aznap valamivel később két szövetségi nyomozó tűnt fel,
kikérdeztek az Exiled, azaz Számkivetettek nevű bandáról, hogy
mi közöm hozzájuk – ez az erőszakos csapat a keleti parton
tevékenykedett. A kirakós össze is állt: Exiled banda tagjai
voltak, akiket X-szel jelöltek.
Nyilván miután Mickey összeállt velük, szerény kis
versenypályája is felkeltette az FBI figyelmét. Egy kemény
kikérdezés után a nyomozókat én már nem érdekeltem, de
miután felkeltették a gyanút, hogy egy gonosz banda eredhet a
nyomomba, Rosalyn megrémült.
A bajt tetézve, a kuncsaft, akinek tropára törtem a motorját,
azzal fenyegetett, hogy beperel. Odaadtam volna neki minden
pennyt, amit csak nyertem, de Thomas közbelépett az
aranyozott töltőtollával és a bőrkötéses csekkfüzetével, hogy
megmentsen.
És itt még mindig nem volt vége.
Ha így lett volna, valószínűleg még mindig nyomorognék.
Milliomosék pergő nyelvű ügyvédje elérte, hogy ne vegyék el a
jogosítványomat. Ki kellett fizetni a büntetést a gyorshajtásért,
de Thomas ezt is elintézte.
Eltelt a nyár, Gruff megbocsátott, Rosalyn ép elméje
megmaradt, és miután meggyógyult a lábam, naivan azt hittem,
vége az egésznek.
De akkor Rosalyn bejelentette, hogy elköltözünk Cherryből.
Csak addig maradtunk, amíg összepakoltunk, de láttam, hogy
Rosalyn nem sok mindent akar megtartani. Egy hétig csak
ültem és néztem, ahogy átpasszolja a szomszédoknak a
holminkat. A ruháin kívül alig hozott magával mást, amikor
Thomas megérkezett a gyöngyházfehér Lincoln Navigatorával.
–  És ott van Robin Point is. Régen magánterület volt, csak a
helyiek strandolhattak itt, de páran pert indítottak, és most már
megnyílt a turisták előtt. – Thomas épp töriórát tartott
Blackwood Keepről, ahogy hazafelé hajtott velünk, de én nem
tudtam érdeklődést tettetni. Csak mikor megláttam, hogy
Rosalyn a homlokát ráncolja az első ülésen, és Thomas is a
visszapillantóba néz, jöttem rá, hogy valami reakciót várnak.
– Jól hangzik.
– Anyukád mesélte, hogy nem tanultál meg úszni. Ever biztos
megtanít, ha szeretnéd.
–  Elnézést, de… – Nem tudtam, melyikükre nézzek, ahogy a
nevet ismételgettem magamban. Végül rávettem magam, hogy
feltegyem az égető kérdést. – Ki az az Ever?
Thomas és Rosalyn jelentőségteljesen néztek össze, végül
Rosalyn az ajkába harapott, Thomas pedig bosszúsan sóhajtott.
–  A fiam. – Nem tudtam leplezni, összerezzentem, talán
emiatt folytatta így: – Nem akartalak sarokba szorítani. Azt
gondoltam, anyukád mostanra elmondja.
Nos, ha már kiszakítottak az otthonomból, miért is ne
rúgnának belém még egyet, amíg padlón vagyok?
– Semmi gond – csak ennyit mondtam.
–  Szerencsére így lesz egy ismerősöd az új iskoládban –
közölte Rosalyn.
– Igen – csatlakozott Thomas. – Talán lesz pár közös órátok.
Szuper.
Tudomást sem vettem a békéltető próbálkozásaikról, inkább
kibámultam az ablakon.
Szóval Thomasnak van egy fia.
Vajon ő mit gondolhat az új lakótársairól?
  
 
A párocska mögött csoszogtam, mialatt Thomas körbevezetett
minket. A „ház” szó le sem tudná írni ezt a monstrumot, ami
öthektárnyi felfoghatatlanul zöld pázsit közepén trónolt, a
legmagasabb fák alatt, amiket valaha láttam. Nem sokat tudtam
a gazdagokról, csak azt, hogy halomban áll a pénzük, de el sem
tudtam képzelni, milyen elegáns otthonban élnek. Felidéztem a
kéthálós kis házunkat, ahonnan eljöttünk… Alighanem befért
volna az egész az itteni emeletes előcsarnokba.
Megismerkedtünk a házvezetőnővel, egy vidám, őszülő,
szőkés, piros szemüvegkeretes nővel. Thomas ezután elvezetett
minket a nehéz tolóajtón keresztül a nappaliba, ami háromszor
akkora volt, mint a miénk. Mindkét végében kandalló állt,
közelükben bronz- meg aranyszínű, faragott támlás, kárpitozott
karú kanapék terpeszkedtek, meg egy elefántcsontból,
márványból és sötét tölgyfából készült dohányzóasztal. A
három, plafontól a padlóig érő, az épület hátsó frontját elfoglaló
teraszhoz vezető üvegajtó előtt aranyszínű függöny hullámzott.
Szögletes medencét láttam kint, mellette egy két hálószobás
kerti házat. Thomas elmagyarázta, hogy az alsó szinten van a
mozi, a konditerem, a masszázsszoba, a gőzfürdők meg a
szaunák. Rosalyn nem is leplezte csodálatát, ahogy Thomas
megmutogatta nekünk a könyvtárt, a biliárdszobát, a szalont, a
konyhát, az ebédlőt és a reggelizőszobát.
Nahát, meglep, hogy lift nincs is – gondoltam.
–  A keleti oldalon van a lift, ha ráunnátok a lépcsőre. –
Akaratlanul is leesett az állam, mire Thomas felkuncogott. –
Tudom, sok ez kicsit.
Úgy tűnt, mint aki többet is mondana, de összeszorította az
ajkát, és elfordította a tekintetét. Aznap már harmadszor
éreztem úgy, hogy fejbe vertek. Rosalynra néztem, de őt
túlságosan lekötötte a csodás ház, észre sem vette, hogy
Thomasnak baja lenne. Felsóhajtottam, tudtam, hogy ez a
románc sem tart sokáig, és megint én leszek majd, akinek össze
kell lapátolnia a darabokra tört Rosalynt. Thomas mosolyt
erőltetett az arcára, és megígérte, hogy a ház többi részét majd
akkor mutatja meg, ha kipihentük magunkat. Nem is
számítottam ennél kevesebbre, hisz rákerestem a pasasra a
Google-n, amint kiengedtek a kórházból.
A McNamara család gazdagabb volt a Hilton famíliánál is.
Fent gyorsan megmutatta a nagy hálót, majd két másik háló
következett, lementünk hat lépcsőfokon, majd a folyosó végén
egy újabb lépcsőn. Ez a második folyosó hosszabbnak tűnt.
Elmentünk a lift, a mosókonyha és a fürdő mellett, aztán
Thomas fiának a szobája következett, végül megálltunk egy
ajtónál.
– Ez lesz a te szobád. – Ahogy elfordítottam az elegáns bronz
kilincsgombot, és kinyitottam az ajtót, ügyeltem, hogy ne
áruljam el magam. – Rendezd át, ahogy tetszik. Ez most már az
otthonod.
A Thomas tekintetében megvillanó komolyság ráébresztett,
miért maradt Rosalyn mellett hosszabb ideig, mint a többiek.
Ahogy átléptem a küszöböt, azon töprengtem, vajon melyikük
fogja előbb elveszíteni az illúzióit.
A szoba kétszer akkora volt, mint a régi hálóm, és a középen
álló ágyban hárman vagy négyen is elalhattak volna. Egy plüss,
sárga ágytakaró hevert a makulátlan fehér ágyneműn, a matrac
végében hegynyi párnát halmoztak a krémszínű, tűzött fejtámla
elé.
–  Anyukád mondta, hogy a sárga a kedvenc színed, úgyhogy
megkértem Christinát, hogy rendeljen pár dolgot, ami tetszhet
neked.
– Ő a lányod? – kérdeztem, és igyekeztem nem szarkasztikus
hangot megütni.
–  Nem – felelte kimérten Thomas. – Christina az
asszisztensem.
Továbbment, kinyitott még egy ajtót.
–  Ez itt a gardróbod. – Gyorsan sikerült belesnem, épphogy
egy pillantást vetettem a polcokra, fiókokra és vállfákra, máris
továbblépett egy másik ajtóhoz. – És ez itt a fürdőszoba.
Bementem, és akaratlanul is eltátottam a szám, mikor
megláttam a fent lógó kicsi kristálycsillárt, olyan elegáns volt.
Hiszen ez egy fürdőszoba, a kurva életbe. Alul fekete-fehér
márványpadló csillogott, a falak éjkékek voltak, árnyékba
vonva a szobát, amíg Thomas nem kattintotta fel a villanyt.
Ilyen fokú pompához egy élet alatt sem szoknék hozzá.
Hatalmas, üvegfalú zuhanyfülke foglalta el az egyik oldalt.
Legalább nem kell aggódnom, hogy elférek-e hajmosáskor.
Visszafogtam magam, hogy ne horkantsak fel, mikor a
tekintetem átsiklott egy vécén, ami meglepő módon nem volt
aranyozva. Egy ovális, süllyesztett fürdőkád állt a sarokban, a
csontjaim is beleremegtek, olyan hívogató volt. Megpillantottam
saját döbbent arckifejezésemet a dupla tükörben, és gyorsan
elkaptam a tekintetem.
Ekkor láttam meg az én ajtómmal szemközti másik ajtót.
Reméltem, nem még egy gardrób. Ahhoz sem volt elég ruhám,
hogy az elsőt megtöltsem.
– És ez hova vezet?
Thomas meglepettnek tűnt, mert mióta megérkeztünk, most
először érdeklődtem bármi iránt, de aztán szinte idegesen
felkuncogott.
–  Remélem, nem zavar… Ezt a fürdőt ketten használjátok
majd Everrel. Arra az esetre, ha vendégeim lennének, inkább
megtartanám a többi szobát, aminek saját fürdője van. Az ajtó
túloldalán van Ever szobája – mutatott maga elé Thomas.
Mikor megérkeztünk, Thomas elmondta, hogy hat háló, hét
fürdő és hat vécé van a házban, ha nem számolja a két
hálószobás kisházat a kertben. Hát nem vendégszerető?
–  Az aztán kemény buli lesz – feleltem szárazon. Rosalyn az
ajkába harapott. Mégis azt vártam, hogy kimondja, nem helyes,
ha a tizenhat éves lánya egy tizenhat éves fiúval osztozik a
fürdőszobán… egy teljesen idegennel ráadásul. De csak egy
bocsánatkérő pillantást vetett rám, és Thomas karjára tette a
kezét.
–  Thomas, édesem, hol van Ever? Örülnék, ha Four végre
megismerné.
Én.
Nem mi.
Mert őt már bemutatták a hercegnek.
Nem tudom, miért éreztem elárulva magam, de Thomas a
homlokát ráncolva az órájára nézett, és ezzel ki is billentett
ebből.
– Nem is tudom. Már itt kellene lennie. – Elővette a telefonját,
megnyomott gyorsan pár gombot, majd a füléhez emelte, és az
ajtó felé indult.
Az ajtó halk kattanással bezárult, de hallottam mögüle
Thomas hangját.
–  Gyere haza most rögtön – közölte erős északi kiejtéssel.
Rosalyn felém fordult, keze a mellén, a szeme tágra nyílt.
–  Remélem, kényelmesen leszel itt, Four. – Mert minek is a
boldogság, ha beérheti az ember a gazdagsággal?
– Ne beszélj úgy velem, Rosalyn, mintha vendég lennék. Ez az
otthonom, nem emlékszel? – Thomas szavait vágtam a fejéhez,
hogy ne játssza tovább a stepfordi feleséget.
–  Elegem van a viselkedésedből. Te döntöttél, kisasszony, és
Thomas csak segíteni akar.
Kicsit legörbült az ajkam.
– Nyilván. – Levetettem magam az ágyra, és ahogy a testem a
plüssel takart matracba süppedt, felsóhajtottam. Örök haragot
félretéve, ez az ágy… őrület.
Gondosan végigmértem a szobát: a szürkületi derengést
beengedő csipkefüggönyök, krémszínű, kárpitozott pad az ágy
lábánál, fehér íróasztal hozzáillő székkel és egy ovális, ledekkel
megvilágított, teljes alakos tükör.
Az összes ideális csapda az újonnan fellelt hercegnőnek.
Felhorkantottam.
Rosalyn odalépett, valószínűleg arra gondolt, vajon mennyi
idő alatt fogom ezt elrontani neki.
–  Nem kell aggódnod – meredtem a hunyorgó csillárra. –
Tudom, mi forog kockán.
Pár pillanat múlva végre egyedül maradtam.
Észre sem vettem, hogy elaludtam, csak mikor arra ébredtem,
hogy kopognak. A telefonomra néztem, még csak egy óra telt el.
– Four?
Gúnyos mosoly telepedett az arcomra, ahogy meghallottam
Rosalyn bizonytalan hangját. Mint általában, inkább kerülte
volna a társaságomat, ahogy én is az övét. Az ágy szélére
gurultam, amíg piszkos, elnyűtt tornacipőm talajt nem ért, majd
az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Rosalyn Archer még
melegítőben és kopott pólóban is feltűnést keltett volna – bár
előbb halt volna meg, mintsem ilyesmiben lássák –, de ha
hódítani akart, akkor lélegzetelállító volt.
A vállát és a karját szabadon hagyta a szűk, fehér ruha,
természetes sminkje makulátlan volt, sötétszőke, arany loknijait
egyszerű kontyba fésülte. Elegáns nyaka körül egy gyöngysort
viselt, amit még sosem láttam, a fülét hozzáillő fülbevaló
díszítette. Erőltetett mosolya hamar lefagyott az arcáról, mikor
egyszerűen csak rámeredtem. – Csak meg akartam nézni, hogy
boldogulsz. Ki se jöttél még a szobádból.
– Hosszú napunk volt.
Bólintott, a gyöngysort birizgálta.
–  Thomas a hajójára tervezte a mai vacsorát, de Ever még
mindig nem ért haza.
Visszafojtottam a nevetést, az arcomat elfutotta a pír. Persze,
a srác nem veszi a fáradságot, hogy idetolja a képét. Thomas és
Rosalyn egyedül voltak ezzel a tévhittel, hogy mi itt egy nagy
boldog család lennénk.
 –  Csak jó éjszakát akartam kívánni. A szakács félretette a
vacsorádat, ha megéheznél. – Elindult, de utánanyúltam,
megfogtam a kezét.
–  Hova visz? – Még ha nehezteltem is, nem tudtam nem
védelmezni. Olyan rohadt törékeny.
Válaszképp lágyan és engedékenyen elmosolyodott.
– Találkozunk pár barátjával.
– De visszajössz még ma?
Bólintott, és finom ujjait meglengetve búcsút intett.
– Reggel találkozunk.
Hacsak nem döntök úgy, hogy beindítom valahogy Thomas
valamelyik autóját.
Néztem, ahogy elvonul a fehér, piros talpú cipőben, majd
visszabújtam a szobámba.
Picsába az életemmel.
 
 
A gyomrom korgott, és az új otthonom iránti kíváncsiság is úgy
elhatalmasodott rajtam, hogy már nem tudtam figyelmen kívül
hagyni. Nem felügyelt senki, úgyhogy úgy döntöttem, egy ideig
még hagyom a vacsorát, és felfedezem a helyet.
A lelécelt hercegről felvetődő kérdéseket volt a legnehezebb
lenyelni. Talán mikor az ajtajához értem, ezért nem mentem
tovább, ahogy kellett volna. A kezem a kilincs felett lebegett, az
alsó ajkamba haraptam – egy sokatmondó, Rosalyntól örökölt
szokás.
És ha ott van a túloldalon?
Az ajtóra tapasztottam a fülemet, de nem hallottam semmit.
 Valamiért látni akartam, mi van mögötte. De hogy
magyarázom meg a nyilvánvaló kutakodást, ha elkapnak?
Talán nincs is bezárva.
Megígértem magamnak, hogy csak belesek. Mély levegőt
vettem, és elfordítottam a kilincset. Persze nyitva volt.
Arra jutottam, hogy ez egy jel, kitártam az ajtót annyira,
hogy… hogy pont be tudjak osonni.
Tudhattam volna, hogy nem bírom majd megállni.
Az árnyékok közt elveszve moccanni sem mertem. Csak a
hold fénye adott némi világosságot. Amint hozzászokott a
szemem a félhomályhoz, beljebb mentem. Az ágy mindkét
oldalán egy éjjeliszekrény állt fémbúrás lámpával;
odalopakodtam a jobb oldalihoz, felkattintottam. A gyenge
fényben épp eleget láttam.
És micsoda csalódás volt.
A szoba üres volt, és jellegtelen.
A falak éppoly sötétszürkék, mint a keskeny fejtámla. Felette a
falra egy fekete polcot szereltek. Nem sok minden volt rajta. Egy
apróval teli üveg, egy nyereménykupa meg egy bekeretezett
fotó. Felvettem a kupát, hogy megnézzem közelebbről.
Valamilyen futballdíj lehetett, egy futó alak volt rajta. Egy évvel
ezelőtti dátumot véstek rá, és egy feliratot, hogy „Ever Villám
McNamarának”. A Brynwood történetének leggyorsabb futója
kapta.
Azt hiszem, mindketten a gyorsítósávot választottuk.
Mosolyogva tettem le a kupát. A ceruzákkal teli tartót meg a
köcsögnyi aprót egyáltalán nem találtam érdekesnek, így
előrehajoltam, hogy megnézzem a fotót.
 –  Basszus! – suttogtam hangosabban, mint kellett volna.
Feltérdeltem az ágyra (nem gondoltam végig, mit csinálok), és
megbolygattam a csinosan elsimogatott ágyterítőt. A
sötétszürke takarót és alatta az ugyanolyan színű ágyneműt
szorosra húzták, látványos volt a térdem hagyta gyűrődés.
Talán nem veszi észre. Nem akartam még jobban feltúrni az
ágyat, mint már sikerült, így kinyújtóztam, amennyire csak
tudtam, hogy szemügyre vegyem a nőt a fotón. Rövid, göndör
haja elegánsan kunkorodott finom füle körül, olajbarna bőre
csillogott a napfényben, de valahogy aranyló, mézszín szeme
még a napot is túlragyogta. A kép megfakult, és berepedt, ahol
valamikor összehajtották, de még így is egyértelmű volt a nő
szépsége. Nem lehetett több huszonévesnél. Thomas azt
mondta, nincs lánya… Akkor ez talán a felesége?
Úgy éreztem, mintha szentségtörést követnék el, így felálltam,
eligazítottam az ágyneműt, amennyire csak tudtam, majd
körülnéztem. Sosem jártam még semmilyen kamasz fiú
szobájában, de nem büdös zokniknak, Penthouse
magazinoknak meg videójátékoknak kellene heverni
mindenhol? Nem voltak cicis nőket ábrázoló poszterek sem a
falakon. Ever szobája csupa éles, szürke vonal és hűvös, friss
illat volt. Csábított a gondolat, hogy benézzek a matraca alá,
hátha ott akad némi pornóújság meg -kép, de ez túlzásnak tűnt.
Nem is tudtam, miért érdekel ennyire.
Vékony, ezüst laptop hevert az asztalon, jól illett a szobához,
de arrafelé sem láttam semmi izgalmasat, csak pár füzetet,
noteszt meg egy kicsi, ceruzával teli poharat.
Lábujjhegyen a gardróbhoz óvakodtam, és felkapcsoltam a
lámpát. Mint az várható volt, tiszta, vasalt, keményített ruhák
sorakoztak mindenhol. Meg is lepett, hogy egy pár piszkos
focicipő hevert az egyik sarokban. Zakók, mellények, piros-
sötétkék pulcsik, mindegyiken a Brynwood Academy logója,
gondosan felakasztva az egyik részen, a másikban meg fekete,
drapp és sötétkék nadrágok lógtak. A polcok beépített
világításában ragyogtak a fényesre suvickolt, fekete cipők.
Kihúztam egy fiókot, sötétkék-piros, aranycsíkokkal díszített
nyakkendők voltak benne hozzáillő mandzsettagombokkal.
Micsoda flancos szarság.
Csiklandozott a nevetés, mikor eszembe jutott, hogy
hamarosan rám is ugyanaz a sors vár, mint erre a srácra.
Remegő gyomorral kirohantam a gardróbból, és kislisszoltam
Ever szobájából is. A szívem vadul dübörgött, mintha
lefutottam volna tíz mérföldet. El sem hittem, hogy ezt
megúsztam.
Kicsit szédültem, mikor leültem egy tányérnyi marhasült,
répa és krumpli elé. Vadul feltéptem a folpackot, amikor
megrezzent a telefonom a farzsebemben. Megfordult a
fejemben, hogy nem veszem fel, de elég erős tippem volt rá,
hogy ki hív. Nem törődtem a mardosó éhséggel, gyorsan
megnyitottam a képernyőt, leugrottam a székről, és
felrohantam a lépcsőn.
 HARMADIK

FEJEZET

A bábu

Csak röviden beszéltem Gruff-fal, de már ebből is világos volt,

hogy ugyan elhagytam Cherryt, de Cherry nem hagyott el
engem. Ahogy leszökdeltem a lépcsőn, eldöntöttem, engem nem
győzhet le semmi. De akkor befordultam a konyhába.
És lefagyott a mosoly a képemről.
A gőzölgő étellel teli tányér, amit itt hagytam, kiürült, nem
maradt benne semmi, csak egyetlen cseppnyi répalé. Csak ez
bizonyította, hogy egyáltalán étel volt benne. Mintha a tettes
tisztára nyalogatta volna, miután felfalt mindent.
Arra gondoltam, biztos rosszul emlékszem – végignéztem a
pulton, hátha ott találok egy másik tányért, de egy üveg
mogyoróvajat láttam csak, ami korábban nem volt ott.
Valaki megette a vacsorámat.
És már nem vagyok egyedül.
Elszakítottam a tekintetem a kiürült tányéromról, és
megláttam a napbarnított, hatalmas kezet a hűtő fogantyúján,
alul meg szürke farmer és tiszta, erdőzöld edzőcipő villant ki.
Hallottam, hogy az alak pakol a hűtőben, nyilvánvalóan
fogalma sem volt róla, hogy ott vagyok.
Mielőtt valami udvariasabb köszönést kiötölhettem volna,
megköszörültem a torkom, és néztem, ahogy egyre nagyobb
rész válik láthatóvá a fiúból, míg végül megjelent a feje az ajtó
felett.
Azt a kurva, de magas! A tolvaj vagy harminc centivel lehetett
magasabb az én közel százhetven centimnél.
Hátrafésült hajának töve sötét volt, a végek világosabbak. A
szeme olyan sötét aranyszínben játszott, mint a nőé a
fényképen, de a melegség helyett valamiféle jeges erő lobogott
benne, mint az apjáéban.
Felszaladt a sötét szemöldöke, én meg észbe kaptam, hogy
bámulom.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte egykedvűen. Nem bírtam
nem észrevenni, hogy olyan a hangja, mint a bársony.
–  Szia! – intettem kínosan. – Én… Four vagyok. – Semmi
válasz. – Te meg nyilván Ever. – Csend megint. – Hm… –
Vágyakozva néztem az ajtót, de aztán az üres tányérra pillantva
eszembe jutott, miért is nyitottam ki a szám. Kitoltam a
csípőmet, és a hátam mögé böktem. – Te etted meg?
– Éhes voltam.
– De ez az én vacsorám volt.
–  Azt hittem, az enyém. – Hátrébb lépett, vállat vont, és
hagyta, hogy becsukódjon a hűtő ajtaja.
A gondolataimat teljesen lefoglalta a széles válla, és az
igencsak kigombolt inge, ami ugyanolyan zöld volt, mint a
cipője. A mellkasa és a hasa kivillanó része egyértelműen
rászolgált, hogy ilyen magabiztosan mutogassa. Mégis… nem
tudtam rájönni, miért érzem úgy, hogy csomót kötöttek a
nyelvemre, és mitől pirulok el. Sosem vettem tudomást a
fiúkról. Még akkor sem, amikor lecsapott a pubertás, és Della
Grady, az egyetlen és immár egykori barátnőm felfigyelt rájuk,
míg engem csak a motorok érdekeltek.
Ever a konyhaszigethez lépett egy zacskó zellerszárral meg
egy narancsos Gatorade-del, ügyesen letekerte a mogyoróvaj
tetejét, majd gyorsan eltüntette a belemártogatott zellerszárat.
Szerencsére, a korgó hasam felé tanúsított közönye kiverte a
fejemből, milyen parázslóan vonzó.
–  Mindig ezt csinálod? Körbejársz, és ha találsz egy tányér
kaját, megeszed?
Megállt a kezében a zeller, mielőtt az üvegbe mártotta volna.
– Mivel korábban én voltam itt az egyetlen lakó – vágott vissza
könnyedén –, elég érthető a dolog.
Ökölbe szorult a kezem. Ez a pöcs csak még nyilvánvalóbbá
tette, pontosan tudta, kié az a vacsora.
–  Mi a gond, Ever? Új gyerek van a házban, és már kevésbé
érzed magad különlegesnek?
Erre teljesen megmerevedett.
Egy másodperc múlva az arcomba tolta a képét.
–  Nem is vagy különleges – vicsorogta. – Anyád kis
szobalányfizetéséből semmit sem engedhetnétek meg
magatoknak ötven mérföldön belül. – Dermedten álltam, ő
lassan végigmért, megvető pillantással. – Gondolj úgy az itt
töltött időtökre, mintha anyukád ideiglenesen ezt kapta volna a
munkahelyétől fizetéskiegészítésként. – Bestiálisan mosolygott
rám. – Tudod… a túlóra miatt.
Most ez itt tényleg lekurvázta Rosalynt?
Éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet, még akkor is,
amikor megmarkoltam azt az izmos vállat, és felfelé lendítettem
a térdemet. Nem vártam meg, hogy a földre kerül-e, de a rúgást
követő fájdalmas nyögés a fülemben visszhangzott, ahogy
hanyatt-homlok kirohantam az ajtón.
 
 
Megint az érzelmeim irányítottak. Azt gondoltam, egyszerűen
csak kisétálok a Blackwood Keep birtokról, és sosem nézek
vissza többé. Nem nagy ügy. Azonban két-három órával később,
ahogy kiértem a partra, rájöttem, hogy a lehető legmesszebb
kerültem a kiúttól.
A fáradtság miatt hamarabb beletörődtem a vereségbe, mint
azt szerettem volna, de majd ezzel is szembenézek reggel. A
lábam merev volt, mint két bot, és minden egyes lépés
fájdalmasabb volt az előzőnél. Épp eltűnődtem, ne aludjak-e a
parton, mikor megéreztem a füstszagot.
A közelben a Maroon 5-tól szólt az Animals, és én a hang felé
sántikáltam a homokon. Mikor a dűnék túloldalára értem,
megláttam a tábortűz körül bulizó csapatot. Üres poharak
hevertek mindenhol, és én nem vettem a fáradságot, hogy
megkérdezzem, azokban a hűtőládákban vajon valami pia van-
e.
Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát, csak egyvalaki nem. Elég
messze ült a tűztől, nem láttam túl sokat az arcából, de azt ki
tudtam venni, hogy elmerengve bámulja a vizet. Lányos
sikkantás terelte el a figyelmemet. Néztem, amint egy fiú,
kezében színültig töltött pohárral egy hosszú lábú szőkét kerget.
–  Új hús! – A fejek felém fordultak, észrevettek. A fiúk
huhogtak és kiabáltak, a lányok végigmértek. Sötétben voltam,
alig láttak, de nem számított, hogy nézek ki. A fiúk részegek
voltak, és kanosak, a lányoknak már ez a tény is elég volt, hogy
konkurenciát jelentsek. Hátráltam, ahogy egy meztelen
felsőtestű, piros fürdőnadrágos, szőke srác és a sötétebb hajú,
nyurgább haverja megindultak felém.
–  Ne félj tőlünk – mondta a piros gatyás. – Nem harapunk. –
Farkasmosolyuk épp ennek az ellenkezőjét jelezte.
– Igen, gyere bulizni!
Felhorkantottam.
–  Úgy hangzotok, mintha egy béna horrorfilmből léptetek
volna elő.
Nem törődtem a kuncogással, ügyeltem, hogy tartsam tőlük a
távolságot. Zaklatóim nem tűntek megbántottnak, de
valószínűleg azért, mert teljesen be voltak tépve.
–  Kezdem azt hinni, hogy itt te vagy az, aki inkább harap –
közölte a piros gatyás, kék szeme megvillant. – Csak hogy tudd:
nincs barátnőm.
– Kösz a meghívást, de megyek tovább.
– Csak úgy, egy sört sem iszol meg? Azt nem lehet. – Elég közel
állt, hogy megragadja a kezem, és bár tudtam, hogy hibát
követek el, hagytam, hogy a tábortűz felé húzzon. Mikor
megálltam köztük, valaki adott a srácnak egy sört, ő meg a
kezembe nyomta.
– Neved is van?
– Four.
Ugatva felnevetett, és oldalra biccentette a fejét.
– Ez nem név, kislány. Ez egy szám.
 Kerültem a tekintetét, ahogy vállat vontam.
–  Nos, engem így hívnak – közöltem. Nem ő volt az első, aki
furcsállta a nevemet. Senki sem tudta, miért nevezett el Rosalyn
Fournak, és az ő érdekében ezt ennyiben is hagytam.
–  Menő. Én Drake vagyok, ez itt meg… – mutatott gyapjasan
göndör barátjára – Ben.
Bólintottam, körbenéztem; a többieket már nem érdekeltem,
tovább buliztak. Olyan tizenöten lehettek, nagyjából velem
egykorúak, többségében fiúk.
–  Te nem idevalósi vagy. – Drake ezt nem is próbálta
kérdésnek álcázni.
– Miért vagy olyan biztos benne?
–  Hiányzik belőled a kiváltságosság tudata. – Helyeslés
gyanánt, felemeltem a bontatlan sörösdobozt. – És ne is
haragudj, kedves új barátom, de ez itt a legócskább edzőcipő,
amit valaha láttam.
A füvesek lenéztek a koszos, zöld-fehér cipőmre, de nem volt
ebben semmi rosszindulat.
Zavartan matattam a homokban a lábammal.
– Szerintem meg menő – morogtam.
Röhögtek, aztán Drake sima mozdulattal átkarolta a
nyakamat, és közelebb húzott magához meg a tűzhöz. A lángok
az arcomat, a karomat, a lábamat melegítették, úgyhogy nem
húzódtam el. Olyan jó érzés volt a hátamat csipkedő hideghez
képest.
– Akkor Blackwood Keepben mindenki gazdag?
–  Nem, de aki erre a partra jön le, általában az. Mindenki
szerint sznobok vagyunk.
 – És nem?
Horkantott, és az oldalához szorított.
–  Nem mindenki. A part az part. – A mosolya szélesebbre
húzódott, ahogy végigmért. – És néhány lány, akinek szarul
keres az apukája, tényleg szuperszexi.
Úgy döntöttem, nem akarom, hogy egész éjjel fűzzenek.
Elhúzódtam, és lenyomtam a sört a homokba.
– Kösz, de inkább nem. Megyek.
– Jaj, ne menj el! – vinnyogta. – Jó leszek. Megígérem.
– Ha komolyan gondolod, akkor add ide a telefonod.
Erre összevonta a szemöldökét.
– Minek?
– Haza kell jutnom.
Gyorsan ledöntötte az italát, és összenyomta, majd a
homokba hajította a poharat.
– A telefonom lemerült, de elviszlek.
Már épp nemet mondtam volna, mikor valaki közbeszólt:
– Szét vagy ütve, Cromwell. Nem vezetsz sehova.
Az új hang felé fordultam. A tengert bámuló, merengő figura
valamikor otthagyta a helyét, és közelebb jött a tűzhöz. Zöld
szempár bámult vissza rám a tűz felett, a tengeri szellő
világosbarna hajába kapott.
–  Ezt hogy érted, Rees? – Drake szélesre tárta a karját,
vigyorgott. – Úgy érzem, repülni is tudnék.
–  Igen. Egyenesen az árokba – vágott közbe a fiú, élesen
megrázva a fejét. – Ez a lány hazatalál egyedül is. – És ezzel ez a
Rees el is bocsátott egy szemvillanással.
Drake olyan csalódottnak tűnt, amennyire ez betépve
lehetséges.
–  Bocs, Four. – Vállat vont, de láttam, hogy bosszús. –
Blackwood Keep hercege szólt hozzánk.
Nem érdekelt, hogy Drake így nem visz el. Rees, másik nevén
seggfej, igazat mondott, de az is nyilvánvaló, hogy ebből a
hercegből nem az aggodalom beszélt. Csak kihasználta Drake
állapotát, hogy eltávolítson.
Elmentem, de azért hátranéztem. Rees hátat fordított nekem,
de láttam a füléhez szorított telefont. Már el is felejtettek.
Tíz-tizenöt perccel később ki is értem a főútra, meztelen
karom csupa libabőr volt. Alig láttam az orrom elé, és miközben
azon reménykedtem, hogy nem ólálkodik a sötétben semmi,
kék-piros villogó fénye hasított az éjszakába. A
megkönnyebbülésem ellenére továbbmentem, amíg nem
hallottam a hangtölcsérből felzendülni a nevem.
Csak egy magyarázat volt rá, hogy honnan tudják, ki vagyok.
Megfordultam, vártam, amíg megáll a járőr. Egy izmos zsaru
szállt ki a kocsiból, kopasz volt, sűrű bajusszal.
– Four Archer? – kérdezte újra.
– Igen?
– Trip felügyelő. Hazakísérem.
Nem úgy hangzott, mintha lenne más választásom, de azon
kaptam magam, hogy így válaszolok:
–  Megoldom, köszönöm. – Elfordultam, de meg is álltam
azonnal, ahogy a rendőr hangja szigorúra váltott.
–  Ez nem kérés volt, és nem szeretnék bilincset használni,
kisasszony.
Elgondolkoztam, milyen lehetőségeim vannak: lelécelek, vagy
szembenézek a balhéval. Ha elrohanok, és elkap, akkor még
mindig ott a balhé, miközben ráadásul a legnagyobb baromnak
érezhetem magam. Nem beszélve arról, hogy Rosalyn is
kiakadna. Csak egyetlen ballépésre járt attól, hogy bezárjon a
legmagasabb toronyba, amit talál.
–  Honnan tudja a nevem? – kérdeztem Trip felügyelőtől,
ahogy az autóhoz kísért.
– Mond valamit önnek a Thomas McNamara név?
Sóhajtva nyitottam ki a hátsó ajtót.
– Aha.
–  Egy órával ezelőtt jelentette be az eltűnést. Kis hölgyem,
vannak ám erre harapós lények is, amiket nem vesz észre a
sötétben. Nem ajánlom, hogy még egyszer ilyesmivel
próbálkozzon. – Becsukta az ajtót, én hátrahajtottam a fejem, és
lehunytam a szemem. Talán az éhség vagy a fáradtság miatt, de
a világ forogni kezdett, mikor a zsaru beült, és lejelentette, hogy
megtalált.
Eltelt egy perc, majd elindultunk, felkanyarodtunk az útra,
majd még egy, mire felpattant a szemem Trip káromkodására.
Egy fehér Lamborghini Aventador süvített el mellettünk. Trip
megint káromkodott, majd gyorsított, és az autó után eredt.
Gyorsan bekapcsolta a hangszórót, mikor sikerült közelebb
jutnia hozzá.
– Nem figyelmeztetem többször. Lassítson le!
A szívem egyre gyorsabban vert, de a sofőr mintha nem vett
volna tudomást a rendőri utasításról – tovább száguldott a
kivilágítatlan úton. Mikor Trip felügyelő már épp bekapcsolta
volna a szirénát, felvillant a Lamborghini féklámpája.
 A zsaru idegesen morgott magában valamit, ahogy követte az
elforduló autót.
–  További kéretlen tanácsokkal is szolgálhatok, bár talán
nincs értelme, tekintve, kinél lakik – mondta.
– Milyen tanáccsal?
–  Tartsa távol magad Vaughn Reestől! Evertől is… ha
lehetséges.
Trip felügyelő szemébe néztem a visszapillantóban.
– Emiatt nem kell aggódnia.
 
 
– El tudod képzelni, mennyire aggódtam? – Thomas és Rosalyn
a lépcsőn vártak, ahogy Trip odakanyarodott velem az épület
elé.
Tudomást sem vettem Rosalyn püffedt szeméről és Thomas
megfeszülő állkapcsáról, csak beslisszoltam az épületbe,
miközben Trip elterelte a figyelmüket.
Félúton jártam csak, mikor Ever jelent meg a földszinten –
ugyanabban a ruhában, mint korábban, de szerencsére már
begombolta az ingét. Egy pillanatig nem mozdult ő sem, és én
sem, aztán pislogott, és máris ott volt a fenyegetés. Lejött a
lépcsőn, úgy éreztem, le akar lökni.
Óvatosan hátráltam, ő egyre csak jött, a tekintetét rám
szegezte. Egyetlen lépés választott csak el minket, mikor
megjelent az apja, és berendelt mindenkit a nappaliba. Ever
egyszerűen elfordult, és továbbment, mintha mi sem történt
volna.
– Miért mentél el? – kérdezte Thomas, miután mindenki leült,
Evert leszámítva.
– Nem tudtam, hogy fogoly vagyok itt.
– Szabadon jöhetsz-mehetsz, de mindig el kell tudjunk érni, és
nyáron meg hétvégén haza kell érned éjfélre.
Bólintottam, remélve, hogy ezzel vége a kikérdezésnek. Nem
akartam azzal az elégtétellel szolgálni annak a falat támasztó
pöcsnek, hogy bevallom, miatta menekültem el.
– Miért mentél el? – kérdezte Rosalyn.
–  Levegőzni akartam. – A párocska mögött felvillant egy
gúnyos mosoly.
– Ever azt mondta, sírva rohantál el – jegyezte meg Thomas.
–  Én… – A kárpitba vájtam a körmöm, nehogy kikaparjam
Ever szemét. Kizárt, hogy helyesbíthetnék úgy, hogy nem
vallom be, megtámadtam a drágalátos herceget. – Még hozzá
kell szoknom.
Kösd fel a gatyát, McNamara! Maradok.
És mivel nem bírtam levenni a szemem Everről, láttam, hogy
a mosolya úgy szélesedik, mintha csak olvasna a
gondolataimban, és készen állna a kihívásra.
Thomas megköszörülte a torkát, újra magára vonva a
figyelmem.
–  Igen, nos, mi is felelősek vagyunk a ma estéért. Nem lett
volna szabad egyedül hagynunk első nap az új otthonodban.
Nem gondoltunk bele, hogy hat ez rád.
– Miért, hogy hat rám, Thomas?
A szeme elgondolkozva elkeskenyedett.
–  Megadnál bármit, bármit a világon, hogy visszamehess
Cherrybe. – Előrehajolt, a karját kemény combjára támasztotta.
– Tudom, hogy nehéz elhagyni az otthonodat, de értsd meg… a
szökést nem tűrjük.
Éreztem, hogy mosolyra görbül az ajkam.
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
Rosalyn kinyújtotta a kezét, de odébb csusszantam, mielőtt
hozzám érhetett volna. Nyilvánvalóan Thomas oldalán állt.
– Ez nagyon is komoly figyelmeztetés, Four – mondta Thomas.
– Anyukáddal nagyon igyekszünk azt tenni, ami helyes. Próbáld
meg te is.
Rosalyn megint az ajkát rágta, némán könyörgött nekem,
hogy fogadjam meg az intést – az ő, Rosalyn érdekében, nem
miattam. Sosem miattam. Már éreztem is, hogy megadom
magam.
– Elmehetek?
Beleegyezőn bólintottak, de én elbizonytalanodtam, mikor
felfogtam, hogy el kell haladnom Ever mellett. Nem mintha
megütne az apja előtt, úgyhogy végül kihúztam magam, és
kivonultam a nappaliból. Amíg meg nem szólalt, észre sem
vettem, hogy utánam jött. Megpördültem a lépcsőn,
szembefordultam vele. A szüleink elhúztak, senki sem tartott
már pórázon minket.
– Mit mondtál?
– Ahol megfordulsz, ott marad egy darabig a szagod azután is,
hogy elmentél.
Elborzadva rohantam fel a lépcsőn. Naná, megizzadtam, de
nem gondoltam, hogy ez ilyen egyértelmű. Drake-et láthatóan
nem zavarta, bár igaz, hogy ő teljesen be volt állva.
Ahogy végigrohantam a folyosón, a sarkamban éreztem Ever
lépteit. Nem szólalt meg, amíg a szobám ajtajához nem értem.
– Azt hittem, hogy talán Mrs. Greene lecserélte a légfrissítőt.
Ever felé fordultam, mire egyszerre megvilágosodtam,
gyorsan és keményen. Tudja, hogy bementem a szobájába.
– Nem… nem tudom, miről beszélsz.
Addig terelt hátra, amíg csapdába estem közte és az ajtó
között, és alig egyujjnyi távolság maradt köztünk. Nehezen
kaptam levegőt, miközben a lélegzete végigsiklott a bőrömön.
– De tudod.
Néztem, ahogy egészen kicsit előrehajolt, és… beszívtam a
levegőt. A combjaim közti váratlan bizsergés és a kavargás a
gyomromban megriasztott. Elfordítottam a tekintetem, hogy
elrejtsem a reakcióm. Meg sem mozdultam, amíg meg nem
hallottam a halk kattanást, ahogy becsukódott a szobája ajtaja.
Nem vesztegettem az időt, felrántottam az ajtómat, és
berohantam. Jó érzés volt újra lélegezni.
Dermedten álltam, hallgattam, ahogy a fürdőszobában
mászkál. Pár pillanat múlva már csobogott a zuhany. Még
mindig a dobozok közt kotorásztam, amiket nyilván Thomas
hozatott ide, mikor Ever elzárta a vizet. Úgy tettem, mintha nem
hallgatóznék, feszülten figyelve minden neszre, ami csak
kiszűrődött a fürdőből, de tíz perccel később, mikor elhallgatott
a hajszárító, rádöbbentem, hogy meg sem moccantam végig.
Önutálattal káromkodtam egyet. Lerúgtam a cipőmet,
felmarkoltam a neszesszeremet, és elindultam a fürdő felé.
Próbáltam elfordítani a kilincset, de nem ment. Be volt zárva
az ajtó.
Nyilván bekattintotta a zárat, hogy ne zavarják, és elfelejtette
kinyitni. Ököllel az ajtóra csaptam, amikor rájöttem, hogy
Evernek kell kinyitnia, ami teljesen tönkretette a tervemet,
miszerint nem beszélek vele soha többé.
Nem mintha érdekelné.
Legszívesebben sikoltoztam volna dühömben, mikor a
szobája ajtajához mentem, de előbb fog az ember legyet
cukorral, mint ecettel, ugye, úgyhogy finoman kopogtam. Talán
majd kevésbé utálom magam, ha lemosom a bőrömre ragadt
homokot meg izzadságot.
–  Ever? – próbálkoztam pár másodperc múlva. Megint
kopogtam, de ugyanúgy csak a csend válaszolt. – Tudom, hogy
ébren vagy. Kérlek, nyisd ki a fürdőszobaajtót. – Ezúttal
erősebben kopogtam, vagy egy percig, de hiába. Felmordultam,
és visszamásztam a szobámba, hogy megnézzem a
fürdőszobaajtót, de zárva volt.
–  Seggfej – motyogtam, majd felmarkoltam a ruhám meg a
neszesszerem, és elindultam az egyik vendégszoba felé.
Nyilván azt akarta, hogy elrohanjak a szüleinkhez, és elsírjam
nekik, hogy bánt engem.
Hogy cseszné meg.
Ha ő nem akarja, hogy itt legyek, akkor én is keményebben
játszom. Végül is, ha az ember Cherryben nő fel, megtanul egyet
s mást. Magamban mosolyogtam, ahogy bementem az első
vendégszobába, amit találtam, és biztos, ami biztos, bezártam
az ajtót. Ez volt az utolsó nyertes csatája, hogy kizárt a fürdőből.
Gőzölgően forró vízzel lezuhanyoztam, és lehiggadva tértem
vissza a szobámba. Csak kíváncsiságból megnéztem az ajtót.
Nem volt bezárva.
 NEGYEDIK

FEJEZET

A herceg

A halk kopogásra felnéztem az üzenetből, amit Vaughn írt

nekem válaszul arra, hogy kilépek a csapatból. Seggfej húzás
volt ez a részemről, mert épp kezdődött az idény, és Vaughnnal
már egyetemre készültünk, de legjobb barátok voltunk, amióta
együtt megettünk egy marék homokot a játszótéren. Bár nem
tudhatta, mihez kezdek a lényeges információval, amit
megosztott velem, ahhoz elég jól ismert, hogy tudja: kezdeni
fogok vele valamit.
– Ever – hallottam déli kiejtéssel, amit újabb kopogás követett,
én meg nem voltam hajlandó lófaszt sem válaszolni.
Szórakoztató volt hallgatni, ahogy próbálja leplezni a haragját.
De lefogadtam volna bármiben, hogy semmi cuki nem volt Four
Archerben. – Tudom, hogy ébren vagy. Kérlek, nyisd ki a
fürdőszobaajtót.
Mosolyogtam a nyávogásra, és megírtam Vaughnnak, mit
tervezek. Apám naivan azt várta, hogy majd szeretettel
fogadom ezt a csavargó csajt, és megosztozok vele a
fürdőszobámon, pedig ez a lány alighanem még az oltásait sem
kapta meg. Sosem érdekelt túlzottan, hogy én legyek az
érettebb. Csak az érdekelt, hogy elérjem, amit akarok, és Archer
ezt meg is tudja hamarosan.
Volt esély arra is, hogy apámhoz rohan, és elmondja neki, de
ösztönösen éreztem, hogy inkább az a fajta, aki megharcolja a
saját harcait. De ha tévednék is, nem számítana. Legföljebb egy
másik nap teszem pokollá az életét.
Apám nagyon is nős volt, mikor beköltöztette ide a kurváját
meg annak az elvadult lányát a házba, ahol valaha anyámmal
élt. Aznap, amikor ezt közölte velem, megfordult a fejemben,
hogy egyszerűen lelépek, ahogy Four is tette. Ezt latolgattam
egészen addig a pillanatig, míg először meg nem láttam Four
Archert. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de abban a
pillanatban már nem akartam elmenni sehova.
Róla ez nem mondható el.
A telefonom pittyent egyet, miközben hallottam, hogy Archer
azt mormogja, hogy „seggfej”, és elmegy.
#17: Elment az eszed?
A homlokomat dörzsöltem, és elgondolkodtam, hogy talán
tényleg így van, mielőtt válaszoltam.
Mit vártál, V? Nem tarthatja meg. Kibaszottul nem.
Elhajítottam a telefont, nem érdekelt, mit akar még mondani.
Elhatároztam magam, és ezen nem változtathat semmi. Már
három éve, hogy elvesztettem a reményt, és a legjobb barátom a
tudta nélkül visszaadta.
Csakhogy ezúttal már nem akartam hátradőlni, várni és
imádkozni. A remény a gyengéknek és a hülyéknek való.
Körbenéztem a szobában, nem láttam semmi mást, csak
változást, a múltból semmit sem. Régen, amikor beléptem ide,
olyan volt, mintha egy kaleidoszkópba néznék. Mint bármelyik
tipikus tinédzser, a pubertáson végigrobogva gyorsabban
váltottam hobbit, mint alsógatyát. A szüleim támogatták, hogy
kielégítsem folyamatosan változó kíváncsiságom, biztosítottak
róla, hogy ez teljesen normális,… amíg nem mentem túl
messzire. Most már egy éjszaka miatt, amit nem tudok eltörölni,
ügyelek rá, hogy csupa olyasmi legyen körülöttem, amire
valóban szükségem van, hogy ne legyen kísértés.
Mert ha megtalálom a bajt, akkor lehetetlen, hogy távol
tartsam magam. Akkor azért éltem, és alighanem meg is haltam
volna.
Élesen, tisztán fel tudtam idézni azt, amikor a legközelebb
jártam a halálhoz. Nyár volt, hetedikes voltam az általánosban.
Még azelőtt történt, hogy minden elszaródott. Jamie és Bee – az
unokatestvérem Bostonból és a másik legjobb barátom –
lerázott minket, hogy egyedül legyenek, úgyhogy kettesben
maradtam Vaughnnal meg még néhány gyerekkel az iskolából.
A futballválogatásokat néztük, én meg dicsekedtem, hogy
engem egyből bevesznek majd. Futó voltam, gyors. Én voltam a
leggyorsabb a Brynwood iskola történetében. Hajlottam rá,
hogy atletizáljak, de Vaughn meggyőzött, hogy inkább máshol
kamatoztassam a tehetségem, mert, ahogy rámutatott, a csajok
inkább a focistákkal fekszenek le.
Tizenhárom évesen ez elég komoly érvnek tűnt.
Persze az osztálytársaim kételkedtek, és közölték, be kell
bizonyítanom, hogy valóban szélsebes vagyok. Ezt
sokféleképpen megtehettem volna, de a legmerészebbet
választottam: hat tanú előtt azt állítottam, hogy lefutom a
vonatot. Visszagondolva, nem ez volt életem legbüszkébb
pillanata, de ha felidéztem, mindig tudatosodott bennem, hogy
élek.
A telefonom újabb pittyenése hozott vissza a jelenbe.
BEE: Találkoztál már az új mostohatestvéreddel? J
Hallottam, hogy csikorog a fogam, ahogy pötyögöm a választ.
Azt a parasztot sosem fogják úgy hívni, mint engem.
Csak még jobban felbosszantott, hogy ezt hazugságnak
éreztem. Kizárt, hogy apám tényleg elvegye azt az aranyásót.
Nem lehet, hiszen anyám még megvan. A szüleim szerették
egymást, és ha tudnám, hogy érhetném el, hogy egy szobában
tartózkodjanak, akkor visszafordíthatnánk az időt. Four Archer
mehetne vissza a mocsárba, ahova való, és nekem megint lenne
családom.
BEE: Biztos csinos…
Tudtam, hogy Bee szívat, lehunytam a szemem, türelemért
imádkoztam. Inkább magam elé képzeltem a nagy, barna
szemet, a rózsaszín ajkat, ami örökké sértetten biggyedt, az
arany tincseket rendetlen copfba fogva, és a legcsodásabb
feneket, amit valaha láttam.
NEM – válaszoltam.
Az ágyra hajítottam a telefont, és mit sem törődve a választ
jelző pittyenéssel, a fürdő felé indultam. Pisiltem, kezet mostam,
és kinyitottam Four ajtaját. Azt hittem, ezután visszafordulok.
Azt akartam. De egyszerre úgy éreztem, hogy ott akarok lenni
az ajtó másik oldalán.
Nem érdekelt, ott van-e a szobájában vagy nem, felrántottam
az ajtót, és beléptem. Ahogy körülnéztem, világossá vált, hogy
bárki is rendezte be ezt a szobát, egyáltalán nem ismerte Four
Archert. A pokolba, én is alig egy napja ismertem, de még így is
tudtam, hogy a fodrok meg a pasztell nem az ő világa.
Akaratlanul is merész volt, csak mert nem érdekelte, ki mit
gondol. Ez a szoba olyannak készült, akivel kesztyűs kézzel kell
bánni.
Egy kisebb halomban dobozok álltak a sarokban – nyilván a
személyzet felhozta valamikor, mialatt Four szökni próbált. Már
csak az is mutatta, mennyire felbosszantottam, hogy gyalog
indult el.
Még mindig sajgott egy kicsit a golyóm azóta. Mikor elrohant,
minden vágyam az volt, hogy utánafussak, és megmutassam
neki, hogy kell bánni a családi kincsekkel, de erre semmi
esélyem nem volt. Több mint öt percig tartott, hogy felvakarjam
magam a rohadt konyhakőről. Addigra a kis bajkeverő rég
messze járt.
Próbáltam megkeresni, és közben elképzeltem, ahogy a csinos
kis torka köré szorul a markom.
Túl sok idő telt el, nem jött vissza, és én azt mondtam
magamnak, hogy csak az aggaszt, mit mondok majd apámnak.
A legkevésbé sem azon aggódtam, mi történhetett vele.
Sajnos apám és a kurvája értek haza előbb, én megláttam a
lehetőséget, hogy odacsaphatok, és kérdés nélkül elmondtam
nekik, hogy Four sírva elrohant. Fogalmam sem volt, sírt-e vagy
nem, de tudtam, ha ezt mondom, azzal mindenképpen
felbosszantom a nőt.
Vaughn nem sokkal azután telefonált, hogy apámnak és Four
anyjának elborult az agya. Találtak valamit, ami az enyém,
elveszve a parton, mondta. Elárultam apámnak, hol van Four, ő
nem vesztegette az időt, máris hívta a seriffet, és cserébe a
múltbeli sok szívességért, a segítségét kérte. És titokban szintén
beváltottam némi tartozást Vaughnnál, és megmondtam neki,
hogy maradjon Four nyomában, hátha a csaj meglátja a
rendőrautót, és lelécel.
Nem engedem, hogy ilyen könnyen lelépjen. Four jelenléte itt,
Blackwood Keepen felébresztett bennem valamit, és én többet
akartam ebből.
Elbotlottam egy nyitott dobozban; belelestem. Sötétkék,
olajfoltos kezeslábasra esett a pillantásom. Felemeltem,
elmosolyodtam, ahogy megláttam, hogy Four nevét írták a
Russell-műhely logójába.
Szóval a kis bajkeverő nem ijedt meg egy kis koszosabb
munkától.
Helyes.
Én sem.
 ÖTÖDIK

FEJEZET

A bábu

Négy napja játszottam a példás magaviseletű foglyot

McNamaráéknak, és rettenetesen belefáradtam. Ki gondolta
volna, hogy ha az ember nonstop kedves és kellemes, az ilyen…
kellemetlen. És az egész nem vezetett sehova, mert az első nap
után alig-alig láttam Ever McNamarát. Thomasnak a szeme sem
rebbent, hogy a fia sosincs otthon.
Ma reggel volt az ittlétem ötödik napja, és ma mentem először
a Brynwoodba. Néhány napja ugyanolyan piros-sötétkék
egyenruhát kaptam, mint amilyeneket Ever gardróbjában
láttam, és adtak egy hitelkártyát a „költségeimre”. Végig kellett
hallgatnom Thomastól egy kiselőadást a felelős pénzköltésről,
majd közölte velem, hogy Ever hoz és visz az iskolába, amíg
nem találunk mást. Nem fejtette ki, ezt hogy érti, de eltűnődtem,
vajon tényleg arra céloz-e, hogy vesz nekem egy autót.
Félig lehunytam a szemem, a lábujjam a puha szőnyegbe
süppedt. Kinyújtóztam és hallgatóztam, hogy van-e valaki a
fürdőben. Gyorsan felmartam a kis zuhanypolcot, amit akkor
vettem, amikor Rosalynnal bementünk a városba a
Navigatorral, és bevásároltunk. Minden mással egyetemben
Rosalyn a Taurustól is megszabadult, mielőtt eljöttünk
Cherryből. Nem értette, minek nekem egy külön tároló, én nem
akartam megmondani neki, hogy arra az esetre, ha Everben
felmerülne, hogy belemártja a fogkefémet a vécébe. Nem
mintha nekem eszembe jutott volna ilyesmi…
Gondosan bezártam mindkét ajtót, majd gyorsan a
zuhanyfülkébe léptem. Első alkalommal harminc percet
töltöttem bent. A zuhanypanelből minden irányból spriccelő víz
mintha az egész testemet masszírozta volna. Rettenetesen
kellett volna nekem ma reggel ez a kényeztetés, de nem volt rá
idő. Gyorsan megszárítottam a hajam, míg az laza hullámokban
omlott a vállamra. Gyorsan összefogtam. Rosalyn utálta ezt. Az
volt a véleménye, hogy szégyen elrejteni az ilyen szép hajat. Én
meg azt gondoltam, hogy csak a baj van vele, ezért kértem meg
Pattyt, hogy szabadítson meg a hosszú lokniktól. Rosalyn
hónapokig gyászolt utána.
Miután mindent összeszedtem, kinyitottam Ever ajtaján a
zárat. Alig tettem pár lépést, gonosz mosoly ült ki az arcomra, és
visszasiettem az ajtóhoz. Épp a kilincsért nyúltam, mikor az ajtó
kinyílt. Alig tudtam hátrakapni a fejem, hogy ne verjen képen.
–  Mit csinálsz itt? – sziszegtem, és magamra szorítottam a
törülközőt. Ever egy szál fekete bokszerben volt.
– Nem volt bezárva az ajtó. – Kicsit félrebillentette a fejét. – És
mit csinálsz te itt, ha már nyitva az ajtó?
– Nem… én… elfelejtettem bezárni – hazudtam.
Felmordult és megkerült. Nem bírtam ki, vetettem a testére
egy pillantást, bár az ő tekintete az arcomnál lejjebb nem
tévedt. Nem akartam analizálni, vajon miért találtam ezt
sértőnek. Észrevettem, hogy a sárga polcocskát nézi. Engedély
nélkül odanyúlt, felemelte a szappant, és az orrához tartotta.
Bassza meg.
Gombóc nőtt a torkomban, ahogy szó nélkül visszatette a
szappant, és átnyújtotta nekem a tartót.
– Kifelé.
Felmartam, és kimenekültem.
Felvettem a sötétkék blézert, a fehér blúzt meg a kekizöld
szoknyát, és inkább az elhordott Vans mellett döntöttem a
csillogó, fekete bőrcipő helyett. Leérve Rosalynt a
reggelizőszobában találtam türkiz selyembe burkolva. A
teraszajtókat kitárták, beengedve a reggeli szellőt.
–  Jó reggelt! – Mosolyogva nézett rám, és a mosoly őszintévé
olvadt, ahogy végigmérte az egyenruhát.
– Remekül nézel ki.
Én is mosolyogtam, lehuppantam vele szemben az asztalhoz.
– Köszönöm. Ez az enyém? – Csorgott a nyálam, ahogy lenéztem
a rántottára, baconre, pirítósra és friss gyümölcsre.
–  Igen. Ever ivott már valami narancssárgát, és Thomas
elment az irodába.
Bólintottam, és rágni kezdtem egy szelet bacont. Pont annyira
volt ropogós, ahogy szeretem.
–  Te csináltad? – Tudtam előre a választ. Mi másért cserélte
volna le Ever a meleg reggelit Gatorade-re? Az túl feltűnő lett
volna, ha eszik valami mást, és az apja, úgy tűnt, nem szereti,
ha kavar.
Ahogy felfaltam még egy bacont, Rosalyn rám mosolygott.
– Biztos akartam lenni benne, hogy rendesen reggelizel.
Mikor nem válaszoltam, tovább bámult kifelé az ablakon. A
gondolataimat kitöltötte a remény, hogy talán McNamaráék
nem nyúlták le tőlem teljesen.
Befejeztem a reggelit, puszit nyomtam Rosalyn meleg arcára,
majd felrohantam a hátizsákomért. Nem tudtam, hogy kéne
viselkednem azzal szemben, akitől muszáj elfogadnom egy
fuvart annak ellenére, hogy utál, úgyhogy megnéztem, hány
óra, és úgy döntöttem, kint várok.
Már láttam korábban Evert a sötétített ablakú Range
Roverből ki-beszállni, úgyhogy mikor kiléptem, és megláttam az
autót a ház előtt, kínos zavarban megálltam mellette. Tíz perc
múlva jelent meg Ever fekete nadrágban és hosszú ujjú,
sötétkék pulcsiban, amiből kivillant a fehér inggallér.
Kötelességtudón felvette a piros nyakkendőt is, meg a fényes,
fekete bőrcipőt. Én az orromat ráncolva a gardrób legsötétebb
sarkába dobtam az enyémet. Két árnyalatú haját hátrafésülte és
bezselézte, ettől a sűrű sörénye még csillogott is.
Ha létezne gimi hercege cím, ő kapná.
–  Ha tudtam volna, hogy annyit készülsz, mint egy
primadonna, aludtam volna még öt percet – jegyeztem meg,
ahogy közeledett.
Nem sietett, és alaposan végigmért, mielőtt válaszolt.
– Mehetsz gyalog is, ez a lehetőség mindig nyitva áll előtted. –
Tökéletesen flegma maradt a hangja, és én eltűnődtem, vannak-
e egyáltalán érzelmei. Mindig olyan kifinomult és fegyelmezett
maradt. Mintha semmi sem tudná megingatni a királyi
egykedvűségét.
Ahogy kinyitotta a Range Rovert, beszálltam, ő meg
hátradobta a hátizsákját. Nem is vettem észre, hogy rázom a
combom, amíg rá nem nézett a csupasz lábamra. De ahogy
találkozott a tekintetünk, újra unott arckifejezést öltött.
– Van valami gond? – kérdezte.
– Elkésünk.
Gúnyosan mosolygott, elindította a motort, és sebességbe tette
a kocsit.
– És?
– És van elég bajom amúgy is, hála neked – emlékeztettem.
– Nekem? – Ennél kevesebb érdeklődés nem is lehetett volna
a kérdésében.
– Igen, neked.
Az ajka mosolyra húzódott, ahogy elhajtott a fasor mellett.
– Nem én vagyok az az ostoba suttyó, aki azt gondolta, hogy ő
lehet a következő motorosbajnok egy kurva mocsárban.
– Bazdmeg.
Az arcom már azelőtt égett a megaláztatástól, mielőtt Ever
egy megvető horkantás kíséretében azt mondta:
– Még ezer óvszerrel és zacskóval a fejeden sem.
Elszállt minden önuralmam, az öklöm a homlokán csattant.
Túl messzire ment.
Átsodródott a szembeforgalom sávjába, aztán gyorsan
visszanyerte az uralmát az autó felett, és a fékbe taposott.
Kikapcsoltam az övem, készen a harcra vagy menekülésre, de
Ever feltépte az ajtót, és a karomnál fogva kirántott az autóból.
Figyelmeztető morgásomat figyelembe sem véve bevágta az
ajtót, és nekiszorított.
– Megvolt az első kettő büntetlenül. Ha még egyszer megütsz,
visszaütök. Világos, Archer?
 Mélyen haragos szemébe néztem, és csak mosolyogni tudtam,
mert végre sikerült felhúznom.
– Menj a pokolba!
– Én vagyok a pokol, úgyhogy inkább gondold ezt végig.
Úgy éreztem, mintha a bőrömbe karcolta volna a
figyelmeztetést, így nem válaszoltam, ő meg végre elengedett.
Nem akartam beszállni mellé, de megfenyegetett, hogy akkor
áthajt rajtam a kocsival. A bűntudat addig nem is horgadt fel
bennem, amíg meg nem jelent egy pirosas folt a homlokán.
Sóhajtottam, tudtam, hogy nem volt helyes megütni, de még így
sem bírtam rávenni magam a bocsánatkérésre. Ever egy szót
sem szólt egész úton, majd tíz perc múlva bekanyarodott az
iskola elé: tégla- és üvegépületek szegélyezték a zöld pázsitot.
Még mindig bámészkodtam, amikor felmarta a táskáját, és
kiszállt. Ahogy én is kimásztam a kocsiból, minden irányból
Ever nevét hallottam. Ő nem törődött vele. Amint becsukódott
az ajtó, bezárta a Range Rovert.
Nem volt hova elbújni. Túlságosan is közszemlére téve álltam
ott, a tekintetek és suttogások kereszttüzében.
Csak egy bocsánat.
Az ajkam már nyílt is, hogy beszéljek, de a szavak elakadtak a
torkomban, mikor egyszerre megjelent Ever mellett az a seggfej
a partról. Egyforma magasak és izmosak voltak, de az
arcvonásaik nagyon is különböztek… és kurva jóképűek voltak.
Ever királyi megjelenése és Vaughn fiús bája… itt kellett legyen
a csapda, mert az arisztokratikus vonzerő alatt vihar tombolt.
Vaughn kék nadrágot és nyakkendőt vett, piros pulcsit húzott a
fehér ingre, aminek feltűrte az ujját.
 – Örülök, hogy épségben hazaértél – jegyezte meg gúnyosan.
– Nem pont neked köszönhetően.
Csak mosolygott, mintha tudna valamit, amit én nem.
Karba tettem a kezem, megfeledkeztem az idegességemről.
– Jó, hogy nem foglalt le túlságosan, hogy nekimenj a fának.
Az ajka megrándult, ahogy az autójának dőlt.
– Hogy nekimenjek a fának? Nem erre mondják, hogy bagoly
mondja verébnek?
A tekintetem Everre villant, aki a barátját bámulta, amint az a
vállára dobta a táskáját.
– Úgy látom, én vagyok a nagy hír – morogtam.
Ever horkantott, kilépett az útra, közel hozzám. Olyan közel
álltunk, hogy minden lélegzete megrebbentette a kócos
copfomból kiszabadult tincset.
– Ne képzelj túl sokat magadról.
Nem mondott egy szót sem többet, csak elment, és végre
lassan kiengedett az ideges csomó a gyomromban. Vaughn
tekintete köztem és Ever között cikázott, majd eltolta magát az
autójától, és elindult.
A parkoló és a gondosan nyírt pázsit gyorsan kiürült.
Mi a fene?
Az árkádos bejárat felé rohantam.
A Jefferson egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ez az iskola, ott
egyszerű, fehér falak voltak, és a plafon néha beázott, ha esett
az eső. Senki sem panaszkodott, tudván, hogy sosem lesz pénz
megjavítani.
Szerencsére könnyen megtaláltam az irodát. Megkaptam az
órarendem és az új diákoknak járó kártyát. Már indultam volna
az első órámra, mikor a titkárnő utánam szólt, hogy be kell
menjek előbb az igazgatóhoz.
Visszafojtottam a nyögésem, és kötelességtudón leültem, mint
egy rendes brynwoodi diák. Szinte azonnal nyílt az ajtó, és egy
köpcös, kopaszodó, kedves mosolyú férfi jelent meg.
– Miss Archer? – Felálltam, megráztam az igazgató kinyújtott
kezét. – Burns igazgató vagyok. Nagyszerű, hogy a Brynwoodot
választotta, hadd üdvözöljem itt.
Bevezetett az irodájába, ahol egy kávébarna bőrű, aranyló
szemű, csinos, barna kontyos diáklány várt. Minél lejjebb siklott
rajtam a tekintete, annál magasabbra szaladt a szemöldöke.
– Ő Tyra Bradley, az egyik legkiválóbb diákunk. Őt jelöltem ki
a segítődnek, hogy könnyebben beilleszkedj az első hetekben.
Ha van olyan, aki ebben támasz lehet, akkor az ő.
– Szia! Four vagyok.
Udvariasan bólintott, de az óvatos tekintet nem változott.
Ahogy akarod.
– Miss Archer, ha bármi kérdése van, akkor mindig nyitva áll
az ajtóm. A Brynwood szigorú, ám szükséges szabályokat ír elő,
és elvárjuk, hogy ezeket minden diákunk betartsa.
Észrevettem, hogy a homlokát ráncolva vizslatja az
egyenruhámat, és segélykérőn Tyrára pillantottam. Ugyanúgy
festettünk, csak rajtam nem volt nyakkendő, meg persze
csillogó cipő sem.
– Van valami gond az egyenruhámmal?
–  A nyakkendő és a bőrcipő kötelező, Miss Archer. És
szeretném javasolni, hogy legközelebb, ha belép azon az ajtón,
ne hagyja kint lógni az ingét, hanem tűrje be a szoknyába.
 Forróság égette a tarkómat, egyik lábamról a másikra álltam.
– Elnézést, nem tudtam. – Bólintott, de továbbra is komolyan
bámult rám. – Még valami?
–  Csak meglep, hogy Mr. McNamara nem ismertette az
egyenruha-viselés szabályait. A Brynwood elnökeként az ő
feladatai közé tartozik, hogy ezeket betartassa.
És az az arisztokratikus seggfej nyilván tudta, hogy az óráim
előtt be kell jönnöm az igazgatóhoz. A szemétláda.
Tyra megmentett, nem kellett tovább magyarázkodnom.
– Mindjárt vége az első órának. Azt hiszem, jobb, ha indulunk,
kicsit körbevezetem Fourt a második előtt.
–  Remek ötlet, Miss Bradley. És Four… – Újra megráztam az
igazgató kezét, ő meleg mosolyt villantott rám. – Isten hozta a
Brynwoodban!
 
 
–  Miért érzem úgy, hogy rosszul kezdtük a kapcsolatunkat mi
ketten? – kérdeztem, miután harmadszor kaptam rajta Tyrát,
ahogy titokban méreget. Egymás mellett mentünk, de amióta
eljöttünk az igazgatótól, csak annyit szóltunk a másikhoz,
amennyit muszáj volt.
Tyra sóhajtva az üres csarnok közepére lépett.
–  Igen, eléggé.… – Elhallgatott, a szavakat kereste. – Csak
mikor megtudtam, hogy Ever McNamarával laksz egy házban, a
legrosszabbat vártam.
– Egy gazdag libát?
– Pontosan.
– Nos, akkor már tudod, jótékonysági akció, hogy itt vagyok.…
 –  Akkor van bennünk valami közös. Én is jótékonyságból
vagyok itt.
– Ó!
– Ösztöndíjas vagyok. Te?
–  Én nem pont így írnám le a helyzetemet. Rosalyn Ever
apjával jár.
– Rosalyn?
Gyakran megfeledkeztem róla, hogy nem szokás a
keresztnevén emlegetni az anyukádat.
– Anyukám.
– És így hívod, hogy Rosalyn? És megengedi? Ez menő.
–  Persze. – Kipréseltem egy mosolyt, hogy elrejtsem az
igazságot, Tyra ugyanígy tett. – Alig mondtam két szót. Akkor
miből gondolod, hogy nem vagyok gazdag liba?
Felhúzta a szemöldökét, és végigmért.
– Komolyan kérdezed?
Értettem, mire gondol.
– Igen, mondd csak! – kuncogtam, és elindultam.
–  Ne haragudj! – mondta gyorsan, és utánam eredt. – Csak
egyetlen lány sem öltözne fel úgy, mint akit egyáltalán nem
érdekel.
– Értem – morogtam. – Nem tartozom ide.
– Ez… üdítő.
–  Hogyhogy? – kérdeztem, és meglátva a mosdót, elindultam
arra.
Belépett mögöttem, és körbenézett, hogy nincs-e ott valaki,
majd válaszolt.
– Mert én sem.
 Kíváncsian mértem végig. Nagyon is úgy festett, mint a
brynwoodi elit.
– De van rajtad nyakkendő meg fényes cipő.
–  Igen, mert apám egy vagyont fizetett ki értük. – Kifújta a
levegőt, és kihúzta magát, mint aki felkészül a hatalmas
pofonra. – Csak azért járok ide, mert apám a focicsapat edzője.
Ösztöndíjat kaptam, és csak akkor tarthatom meg, ha jeles
marad az átlagom. Nem kaphatok rossz jegyet, sőt, közepeset
sem.
Vállat vontam, közben betűrtem az ingem. Nem számított
nekem, mennyi pénzt nem keres meg az apja.
– Úgy tűnik, elég szépen tartod magad a szabályokhoz.
–  Nem járok senkivel. Amúgy sem járna egyik itteni fiú sem
egy ennyivel alacsonyabb színvonalon élő lánnyal. Csak a többi
ösztöndíjas mutatkozik velem. És semmi mást nem csinálnak,
csak tanulnak. Sőt, én sem csinálok mást. Tanulok és egy
kávézóban dolgozom.
Úgy tűnik, találtam egy másik magányos farkast.
Alig vártam, hogy elmeséljem Gruffnak.
Megkocogtattam az állam, ahogy végigmértem Tyrát.
– És mit szólnál ahhoz, ha vasárnap este kardpárbajt néznél,
tüzet fújó sárkányokat meg ilyesmi?
Ahogy a mosolya szélesebbre húzódott, két gödröcske jelent
meg az arcán.
– Csodásan hangzik.
– Nos, Tyra… – A karjába fűztem a karom, és elindultam kifelé
az ajtón. – Akkor, azt hiszem, ezzel barátok lettünk.
Épp nyitotta az ajtót, mikor megjelent egy csapat fiú.
Felismertem a legmagasabbat, a kezem gyorsan az ajtóra
tapadt, nehogy Tyra kinyissa.
– Mi az? – suttogta.
Nem válaszoltam. Nem tudtam. A fiúk pont az ajtó előtt álltak
meg. Tyra lábujjhegyen állva lesett át a bal vállam felett.
Ever az előcsarnok közepén állt Vaughnnal és három másik
sráccal – egy sötét hajú bunyóssal, egy koreai tarajos frizurás
sráccal, és egy harmadikkal, aki úgy nézett ki, mint Dave
Franco. Egy labdát passzolgattak.
– Gondold meg, hogy tényleg kiszállsz-e a csapatból – mondta
a bunyós az én drága „mostohatestvéremnek”. – Az összes olyan
játékos, akit ismerek, és van olyan gyors, mint te, mind profin
játszik.
–  Igen – csatlakozott a Franco-klón. – Kellesz futónak hátul.
Stephens is jó, de nem elég gyors, hogy elkapja Turner
kisasszonyos dobásait.
A bunyós, ezek szerint Turner, a falhoz lökte a fiút, és
megfenyegette, hogy rajta fog gyakorolni.
– Ezenkívül – szólalt meg a tarajos, és Ever felé lökte a labdát
–, ha ti ketten Vaughnnal ugyanabban a csapatban maradtok,
akkor nem szakad meg a híres kebelbarátság.
Ever bemutatott neki, és Vaughnnak dobta a labdát.
– Apád még mindig azzal nyaggat, hogy dolgozz neki? – szúrt
oda Turner Vaughnnak, aki erre megfeszült állal billentett.
–  El sem hiszem, hogy egy Lamborghinivel próbált
megvesztegetni – kuncogott a Franco-klón. – Mivel is
foglalkozik?
– Több üzletben érdekelt. Egyik sem izgat túlzottan.
 A tarajos megmarkolta Ever vállát.
– Akkor el is dőlt a kérdés. Mit gondolsz?
Ever hevesen megrázta a fejét.
– Túlságosan elfoglalt vagyok.
A fiú válla előreesett.
– A lány miatt, akit ma reggel behoztál? Hogy is hívják?
– Egy szám vagy mi – idézte fel a tarajos. – Six vagy Seven, azt
hiszem. – Egy ideig még vitatkoztak azon, melyik szám lehet az,
mikor Ever végre méltóztatott közbeszólni és helyesbíteni.
– Fournak hívják – közölte minden érzelem nélkül.
–  Hogy… mi? Ez a neve, hogy Four? – A Franco-klón térdig
görnyedt. – Four… Ever… Forever, azaz örökké! – Azt hitte
magáról, hogy állati vicces, és még jobban nevetett. – Veled
aztán jól kitol az univerzum, mi?
Ever nem válaszolt.
–  Haver,… úgy festett az a csaj, mint Dorothy Óz földjén,
mikor odarepítette a vihar – nevetett Turner. – Amúgy ki ez a
lány?
– Senki.
– Seggfej – suttogta mellettem Tyra.
Én csak még szorosabban markoltam az ajtót.
–  Egy senkitől nem lennél ilyen ideges – vélte Turner. Talán
nem is olyan hülye, mint amilyennek kinéz.
– Alighanem én öröklöm az ingatlant, ő meg rontja az értékét.
– Ez kemény – morogta a tarajos.
Ever vállat vont, csak Vaughn maradt csendben, ahogy a
többiek az én káromra nevettek.
–  Még pár hét, és apámnak elege lesz belőle, hogy papás-
mamást játsszon ezzel az aranyásóval.
– Pár hét, mi? – A Franco-fejű megdörzsölte az állát. – Biztosra
veszem, hogy egy hét alatt meglenne.
Turner a fogát szívta, és kétkedve nézte a másik fiút.
–  Miért vesztegetné rád a jó kis punciját, mikor a Brynwood
királya ott alszik a szomszéd szobában? Ha bárki elkapja, akkor
az Ever lesz.
Ever a falnak dőlt, a kezét a zsebébe süllyesztette.
– Nekem nem kell.
– Mi? – hördült fel a három haverja.
– Tudom, nem olyan kifinomult, mint amihez szoktál, de azért
helyes – vitázott Turner. – Nagyon is dugható.
–  Igen, kicsit egyszerű, de láttad a fenekét? – füttyentett a
Franco-klón.
–  Talán ha levenné azt a hajléktalan-csukát… – vetette fel a
tarajos.
–  Kit érdekel, mi van rajta? – A Franco nem adta fel. – Az
számít, ami alatta van.
– Igen, de nem ártana a szebb csomagolás.
Turner Vaughnhoz fordult, hogy az bíráskodjon.
– És te mit gondolsz, Rees? Megdugnád?
Vaughn gyorsan a két keze közé szorította a labdát, de ahogy
vigyorogva Ever felé hajította, azt kívántam, bár máshol lennék.
– Túl nagy a szája. Passz.
–  A pokolba – dörmögte a tarajos. – Azt hiszem, ezzel eldőlt.
Four nem kell nekünk.
A fiúk nem úgy tűntek, mint akik meg lennének győzve,
habár Ever erről egyáltalán nem vett tudomást.
 – Megmondom, kit csinálnék meg szívesen – mondta lassan.
Olyan feszült figyelemmel hajoltak hozzá, mintha Ever épp
azt készülne elmondani, ki ölte meg Tupacot.
– Kit? – izgult a Franco-klón.
– Marianne Little-t.
A haverjai elismerően felnyögtek, és ezzel el is felejtettek,
csak sorolták, mitől dögös az a csaj, és mi mindent szeretnének
tenni vele. Alig éreztem, hogy Tyra vigasztalón a karomra teszi
a kezét. Épp fel akartam tépni az ajtót, hogy a fiúkra rontsak,
mikor megszólalt a csengő, Ever és Vaughn pedig végre elindult,
nyomukban a talpnyalókkal.
 
 
Egyáltalán nem voltam éhes, mikor megszólalt az ebédszünetet
jelző csengő. Ott ültem füstölögve a sarokban, Tyra meg
teledumálta a fejemet.
–  Four? – A hangra felnéztem a tálcám sarkában szétterülő
zöldbabról, és láttam, hogy Tyra engem bámul. – Jól vagy?
Felnyögtem, és eltoltam magam elől a tálcát.
– Nem vagyok valami jó társaság, ugye?
Megrázta a fejét, és a fasírtjába szúrt.
–  Azok után, amiket a seggfejek mondtak rólad, én is ideges
lennék.
Nem is csak a fiúk szavai bántottak. Hanem… Ever hagyta,
hogy ezt mondják rólam. Egyetlen nap kellett, hogy rájöjjek, kié
a hatalom ebben az iskolában, és az illető nem Burns igazgató
volt. Ever befoghatta volna a haverjai száját.
–  Ha nem akarsz elmenni Ever bulijába holnap, akkor gyere
át, megnézzük Az idegent… – Tyra elhallgatott, amikor meglátta,
milyen képet vágok.
– Milyen buliba?
– Ez az év eleji buli. És… Ever tizenhetedik szülinapja.
Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot.
– Hol tartja?
– Nála, a házában. Azaz… nálatok.
Megvontam a vállam.
– Az első stimmelt.
–  Akkor mész? Barbie egész nap osztogatja a meghívókat.
Persze én nem kaptam. Nem mintha el akarnék menni. – Pisze
orrát ráncolva megint a fasírtba szúrt. Már kezdtem azt
gondolni, hogy maga elé képzeli valakinek az arcát.
–  Ki az a Barbie? – Ki nevezi el a gyerekét Barbie-nak,
tehetném fel a kérdést, de tekintve, engem hogy hívnak, az
ítélkezés kizárt volt.
– Ever barátnője – felelte Tyra tárgyilagosan.
A kávézó, a többi diák… minden elhomályosult.
Azóta, hogy kilépett a hűtőajtó mögül, nem bírtam szabadulni
a varázsától. Még akkor sem, ha úgy viselkedett, mint egy fasz.
Hogyhogy eszembe sem jutott, esetleg lehet valakije?
A valóság szíven ütött, és fogalmam sem volt róla, miért.
– Nyolcadik óta kavarnak – csevegett Tyra ártatlanul. – Barbie
egy szemét ribanc, ha engem kérdezel, de azért ennél jobbat
érdemelne.
– Miért mondod ezt?
Tyra körbenézett, majd suttogva folytatta.
– Mert mindenki tudja, hogy Ever lefekszik másokkal. Három
évvel ezelőtt vesztette el a szüzességét, és azt mondják, nem
Barbie-val. Hogy Olivia Portland volt az első szerelme. – Még
halkabban folytatta: – Miután megdugta, a lány azt akarta, hogy
Ever szakítson Barbie-val, de ő nem volt hajlandó. A csaj
követte, zaklatta, de aztán a családja elköltözött innen, és
mindenki továbblépett.
Mély levegőt vettem, és gondosan megválogatva a szavaimat
megkérdeztem:
– Akkor ez a Barbie nem szakított Everrel?
– Ez a legfurább. Nem hiszem, hogy tényleg érdekelte volna a
megcsalás. Fura páros, ha engem kérdezel. Talán sosem láttam
őket csókolózni.
A szám kiszáradt, mint a sivatag.
–  Talán nyilvánosan nem szereti csinálni. – Kinyitottam a
tejesdobozt, és beleittam, bár legszívesebben a földhöz vágtam
volna.
– Talán… bár egyszer láttam, ahogy megujjaz egy lányt.
A kiköpött tej egy része Tyrán landolt, ő felsikkantott, mire
mindenki ránézett, ő meg gyorsan felmarkolt egy adag
szalvétát.
– Bocsi – nyögtem ki fuldokolva.
–  Szerintem ezt megérdemeltem. – Az arcomra nézett, és
nevetésben tört ki, még több figyelmet vonva magára. –
Behúztalak a csőbe.
– Hogy mi? – Dühödten megtöröltem a szám.
– Vicceltem. Senki sem látta, ahogy Ever disznóságokat művel.
– Akkor honnan tudod ezt az egészet?
– Mert a lányok beszélnek, és mert Ever McNamarával dugni
olyan, mint megmászni az Everestet, vagy megnyerni a lottót. –
Erre a szememet forgattam. – Tudom, hogy utálod, de így van.
Elképesztően válogatós. Vaughn Rees is az. – A nevet kimondva
elhúzta a száját. – Nem is vagy szexi, amíg ők nem mondják.
– Isten mentsen, hogy egy lány ennél többre tartsa magát.
– Nem érted. Ők nem jegyet adnak. Ők maguk az előadás.
Nem tagadhattam, hogy feltámadt az érdeklődésem.
–  Tudom, hogy a McNamara család gazdag, de Vaughn mitől
olyan különleges?
Tyra vállat vont.
– Az anyja családja alapította Blackwood Keepet. És ők is elég
pénzesek.
– Ezért hívják Blackwood Keep hercegének?
–  Igen, de a pletyka szerint az apja elég kemény üzletekbe
szállt be.
– Mibe?
– Nem tudom – felelte könnyedén. – Az apja akár Voldemort is
lehetne. Nem mondjuk ki a nevét.
Felhorkantottam.
–  És én még azt hittem, hogy Cherry van tele babonákkal és
pletykákkal.
Komorrá vált az arckifejezése, és megmarkolta a kezem.
–  Komolyan beszélek, Four. Egyetértek, hogy Everre ráférne
egy jó erős tökön rúgás, de ha bajt keresel, náluk megtalálod.
Everrel és Vaughnnal nem érdemes baszakodni.
Gúnyosan mosolyogtam.
– Már megvolt.
– Hogy érted, hogy megvolt?
 Ezúttal én válaszoltam lazán.
–  Beletérdeltem a legféltettebb kincsébe az első estémen. –
Mikor Tyra olyan arccal meredt rám, mintha azt vallottam
volna be, hogy megrúgtam egy kiskutyát, vállat vontam, és
hozzátettem: – Megérdemelte.
Tyra összehúzta a szemét.
–  És neked köszönheti azt a foltot a homlokán, amiről
mindenki beszél?
Elnyomtam egy mosolyt.
– Talán.
–  Mindenki azt találgatja, ki lehetett olyan őrült, hogy
kikezdjen Everrel, de ő szűkszavú, mint mindig.
– Talán nem akarja, hogy megtudják, egy lány volt.
Tyra kuncogott, elengedte a kezem.
–  Bolond vagy, és én sem vagyok normális, hogy veled
barátkozom.
Ezen is mosolyogtam, de kissé habozva. Olyan sokáig voltam
magányos farkas, hogy már nem is tudtam, akarok-e barátot.
Mikor Tyra visszamosolygott, ragyogón és őszintén, arra
jutottam, hogy nem utálom teljesen az ötletet.
– Egyszer élünk.
A válaszát három lány hirtelen megjelenése szakította félbe.
A két barna sötétkék blézert viselt, de a kék szemű, szőke, aki
elöl jött, nem. Pirosra festett ajkát szélesre húzta, ahogy
végigmért.
– Biztos te vagy Flower.
– Four – javítottam ki.
– Ó! – Kuncogott, és végszóra a másik kettő is visszhangozta a
nevetést. – Milyen butaságot mondtam. Amanda vagyok.
– Oké.
Invitálás nélkül leült Tyra mellé, aki nem finomkodott, odébb
húzta a székét. Ha Amanda észre is vette, nem mutatta, ragyogó
mosolyt villantott rám. A barátai inkább állva maradtak, emiatt
reménykedni kezdtem, hogy bármit is akarnak, nem lesz
hosszú.
–  Bocs, hogy így rád török. Csak tudnom kell, igazak-e a
pletykák.
–  Milyen pletykák? – vakkantotta Tyra. Meglepett a hirtelen
ellenséges hangnem, bár Amanda hamis bájolgása nem
halványult egy pillanatra sem.
– Csak hogy Ever McNamarának van egy mostohatestvére.
– Ez nem valami nagy hír, de nem vagyok a mostohatestvére.
Amanda tökéletesen szedett szemöldöke erre a kijelentésre
felszaladt.
– Akkor csak együtt laktok?
– Mondjuk. – Nem állt szándékomban idegenekkel megvitatni
Rosalyn szerelmi életét.
–  Érdekes. – Egyszerre kevésbé barátságosnak tűnt, ahogy
végigmért. – Remélem, nem bánod, hogy kimondom: nagyon
csinos vagy.
Tudtam, mire akar kilyukadni. Az egész jelenet olyan volt,
mint a Bajos csajok remixe, de Afrika helyett én a
mocsárvidékről jöttem, mint új lány.
– Nem érdekel Ever.
Erre visszahúzta a karmait, és úgy tett, mint aki megdöbbent.
– Senki sem hibáztatna, ha érdekelne. Mármint azt neked is el
kell ismerned, hogy őrületesen szexi.
A fejemben világosság gyúlt.
– Nos, köztünk szólva… – mondtam, mire Amanda előrehajolt.
Tyra meresztette rám a szemét, de nem vettem tudomást róla. –
Azt hiszem, azért néz így ki, mert az Úr így kárpótolja
bizonyos… hiányosságokért.
Amanda tökéletes O-t formázó ajkához kapta manikűrözött
körmét.
– Mondd el, Four!
Úgyhogy közelebb hajoltam, és elmeséltem nekik egy
történetet.
 
 
Ártatlan hazugsággal kezdődött. Nagyon is megérdemelt
revanssal. Egy eltorzított titokkal, amit senki másnak nem
kellett volna hallania. De ötödik órára terjedni kezdett a
szóbeszéd. Tyra rémülten nézett rám az asztal túloldaláról,
miután Amanda és a pletykafészkek elvonultak.
– Mi a baj?
–  Ez nem volt jó ötlet, Four. – Meg mertem volna esküdni,
hogy remegett a válla, ahogy ezt mondta. – Nagyon rossz ötlet
volt.
Leintettem, és nem vettem tudomást arról, hogy csomóba
ugrott a gyomrom. Most, ahogy tekintetek, suttogások,
szánakozó pillantások követtek, tudtam, csak idő kérdése, hogy
Ever rájöjjön, ki volt a forrás.
Ahogy a könyveimet pakoltam, mérges ujjak görbültek a
bicepszem köré, aztán megfordítottak, és a nyitott szekrénynek
nyomtak. Éreztem, ahogy a szekrényemből kiáradó hűvösség a
nyakam meztelen bőrét éri, de ez semmiség volt Ever belém
hasító, jeges tekintetéhez képest. Talán az arisztokratikus
seggfej keményebb, mint gondoltam.
–  Mi a faszt művelsz, McNamara? Ne fogdosd az árut. –
Megpróbáltam lerázni magamról, de csak még szorosabban
markoltak.
– Szerinted vicces, ha hazugságokat terjesztesz, Archer?
– Nem tudom, miről beszélsz.
Közelebb lépett, kénytelen voltam elhúzódni, hogy inkább a
hideg fémnek préselődjek, és ne a csípőjének.
– Nem?
– Nem – mondtam szinte cuppantva, mire az ajkamra nézett.
A hüvelykujja gyengéden végigsimított az alsó ajkamon,
mintha joga lenne hozzá.
– De szerintem igen.
Hallottam a suttogást, éreztem a tekinteteket, de Evert mintha
nem érdekelte volna. Tovább simítgatta az ajkam, és
elgondolkodva nézett rám, mintha azon tűnődne, mit tegyen
velem. De nem vert át. A gyengéd érintés csapda volt. Az
önuralmában rejtőzött az ereje. Mintha el akarna játszadozni
velem…
A bámuló osztálytársak úgy váltak ketté, mint a Vörös-tenger,
és néma imám meghallgatásra talált, mikor Burns igazgató
jelent meg. Elbizonytalanodott, mikor meglátta, ki okozza a
felfordulást. Szerencsére hamar összeszedte magát, és szigorú
tekintettel megköszörülte a torkát.
–  Mr. McNamara, Miss Archer? Tartsák az egy lépés
távolságot, és induljanak az órájukra.
Ever látszólag minden zavar nélkül nézett Burnsre, de a
belőlem előtörő megkönnyebbült sóhaj úgy vonzotta, mint
lepkét a láng. Láttam, hogy a szemében megvillan az elégtétel
ígérete.
–  Hamarosan számolunk, Four. Isten hozott Blackwood
Keepen. – Mikor Ever először kimondta a nevem, valami tiltott
dolognak hangzott, és a fenyegetés, amit a fülembe suttogott,
mielőtt elment, nagyon is valóságosnak. Egyszerre Tyra és Trip
felügyelő intése, hogy Everrel jobb vigyázni, már nem is tűnt
üres ijesztgetésnek.
Nemcsak elindítottam a Brynwood legnagyobb pletykáját,
miszerint Ever McNamarának van mit kompenzálnia, de azt is
elmondtam Amandának, hogy egyszer véletlenül rányitottam
Everre, mikor kilépett zuhanyból, és olyan a farka, mint egy kis
rák, saját magába kunkorodott vissza egy kis figyelemért, mert
mástól ezt úgysem várhatta volna.
Lehet, hogy elcsesztem.
Mikor tanítás után nem láttam Ever Range Roverét a
parkolóban, Tyra felajánlotta, hogy hazavisz. Gondolom,
várható volt, hogy itt hagy. De a kicsengetésre a bozóttűzként
terjedő pletyka teljesen kialudt. Ami nem azt jelentette, hogy én
is túl lettem volna rajta. Ever nem mond le a bosszúról, és én
készen fogok állni.
Kijelenthetjük, hogy már nem csak kóstolgattuk egymást.
Everrel már összeakasztottuk a szarvunkat.
–  Szerinted nem lesz gond veled? – kérdezte Tyra, ahogy
leparkolt Ever Range Rovere mellett a feljárón.
 Bólintottam, de őt túlságosan elfoglalta a McNamara-
birodalom bámulása.
–  Megleszek. Miért, mit csinál velem, megöl? – Csak kicsit
oldani akartam a feszültséget, és csillapítani Tyra aggodalmát,
de neki erre csak elmélyültek a ráncok a homlokán.
– Óvatosan, jó?
Megnyugtattam, hogy vigyázni fogok, mert láthatóan erre volt
szüksége. Pokolian biztos voltam benne, hogy nem félek ettől a
nagyképű pöcstől. Tyra már megadta a telefonszámát,
megígértem, hogy hívom később, és elindultam befelé a házba.
–  Hát megjöttél – üdvözölt Rosalyn. – Ever mondta, hogy
összebarátkoztál valakivel, és inkább vele jössz haza. – Kezdtem
rosszul lenni a ravasz rohadék hazugságainak a hálójától. –
Annyira örülök. – A legtöbb anya megölelné a lányát egy ilyen
hírre, de Rosalynnal mi nem voltunk átlagos anya és lánya.
Meleg ölelés helyett bizonytalan mosolyt kaptam. – Gondolom,
nem kell megkérdeznem, milyen volt az első nap.
–  Eseménytelen – hazudtam. – Burns igazgató azt mondta,
hogy nyakkendőt kell vennem.
–  Édesem, bevallom neked az igazat. Már azon
megdöbbentem, hogy a szoknyát felvetted.
– Hát, az volt a két rossz közül a kisebb. – Kizárt, hogy valaha
felvegyem a ruhát. Az a fura nadrág meg még rettenetesebb
volt. A leckére hivatkozva felmenekültem, mielőtt Rosalyn
újabb kérdéseket tehetett volna fel. Az első nap feladott házi
feladat számomra ismeretlen szokás volt, de nem lepődtem
meg. A Brynwood egyetlen feladatának azt tartotta, hogy
felkészítse a diákjait a legmenőbb egyetemekre.
 És így, hogy Ever háborút hirdetett, örültem, hogy van, ami
elterelje a figyelmem.
A szobám biztos menedék lesz mindaddig, amíg kitalálom,
hogy bánjak el vele.
Pár órával később becsuktam a tankönyvet. A lecke nehéz
volt, de nem kegyetlenül. Felálltam, nyújtózkodtam egyet, és
eltűnődtem, lezuhanyozzak-e vacsora előtt. Thomas egy órája
jött fel, és bejelentette, hogy mind együtt vacsorázunk.
Alig vártam.
Zuhany után pamutsortba és atlétába bújtam, és lementem az
ínycsiklandó illatokat követve az ebédlőbe. Thomas és Rosalyn
már ott ült, sőt Ever is a székén kuporgott, csakis a telefonjára
figyelve.
–  Na csak megjöttél – mondta Rosalyn, magára vonva Ever
tekintetét. – Már épp fel akartam küldeni érted valakit.
Valahogy nehezen figyeltem bármi másra, mint Everre. Elég
önelégültnek tűnt, ahogy a telefont a zsebébe csúsztatta és
kiegyenesedett. A pulcsit levette, de egyenruhában maradt.
Thomas az asztalfőn ült, az ujjait egymásnak támasztotta,
Rosalyn az asztal másik végében markolta a vizespoharat. Az én
helyem középen volt… pont Everrel szemben. Alig pár
pillanattal azután, hogy leültem, megjelent valaki a
tányérommal és egy pohár vízzel. Mohón belevágtam a steakbe,
miközben Thomas felém fordult.
– Na és milyen volt az első napod a Brynwoodban?
Hallgattam, végiggondoltam a választ.
– Hát… érdekes.
– Érdekes? Hogyhogy?
 –  Más itt a hangulat. – A Brynwoodról üvöltött, hogy ide
kiváltságosok járnak, ehhez képest a régi iskolám olyan volt,
mint egy dzsungel. A tanárok itt ötletesebben tanítottak, és a
diákok érdeklődése is átlagon felüli volt. Thomas a
magyarázatomat várta, de nem akartam bevallani, hogy
ijesztőnek találtam a sulit, főleg így, hogy a fia is hallaná. – Jó,
hogy nem kellett osztoznom a tankönyveimen – mondtam
végül.
–  Mindenről gondoskodunk, amire a tanuláshoz szükséged
lehet. Láttam a bizonyítványod. Okos lány vagy. A pénz nem
lehet akadálya, hogy tanulj.
Nem hatott meg a próbálkozás, hogy megvásárolja a
szeretetemet, de épp egy olyan játékot játszottam a fiával, amit
elszántan meg akartam nyerni, úgyhogy kedvesen
rámosolyogtam Thomasra, és megköszöntem a nagylelkű
támogatást. Rosalyn büszkén ragyogott az asztal túlvégén, Ever
meg összehúzott szemmel méregetett engem.
– És Everről is megtudtam valami érdekeset.
–  Tényleg? – Thomas tekintete a fiára villant, de Ever már
magára erőltette a közöny maszkját.
– Igen. – A feszültség kedvéért ittam egy korty vizet. – Jó pár
rajongója van. Mintha mindenki felnézne rá a Brynwoodban.
Mindenkinek számít, mit gondol vagy tesz.
–  Aha. – Thomas ideges nevetése hallatán eltűnődtem, vajon
tudta-e mindvégig, mekkora seggfej a fia. – Nos, ő szerezte a
győztes pontot a tavalyi ifjúsági bajnokságon, és mindig is
vezető egyéniség volt. Nem lep meg, hogy felnéznek rá a
többiek.
 Thomas büszkén ragyogott, és én, ha akartam volna, most
letaszíthattam volna a trónról a kis herceget. Talán
visszavonulót fúj, ha megmutatom neki, én is tudok olyan
mocskosan harcolni, mint ő. De azt meg nem élem túl, ha nem.
Még most is védekező pozícióban voltam.
– Ever, el sem tudom képzelni, milyen lenne a te helyedben –
rebegtettem felé a szempillám, de meg kell adnom, nem reagált
erre. Micsoda egy robot. – Remélem, nem élsz vissza a
hatalmaddal. Egy kevésbé nagylelkű ember könnyedén
elérhetné, hogy egy alatta álló magányosnak és…
nemkívánatosnak érezze magát.
Ever elbűvölő mosollyal játszotta a szerepét, de a
tekintetében dúló vihar figyelmeztetett, hogy most már álljak le.
–  Ha úgy érzed, nem vagy elég kívánatos, ezen biztosan
segíthetek valahogy.
Elértettem a burkolt fenyegetést, bár a szüleink semmit sem
vettek észre.
– Nagylány vagyok, megoldom.
Vastag ajka megremegett, jól szórakozott.
– Meglátjuk.
 HATODIK

FEJEZET

A bábu

Ever bulija volt másnap a fő téma a Brynwoodban, és úgy tűnt,

mindenki elfelejtette már a pletykát, amit útjára indítottam.
Mivel a házigazdánál laktam, nem igazán lehetett nem
meghívni, de mikor megtudtam, hogy Thomas és Rosalyn a
hajón éjszakáznak, felhívtam Tyrát.
–  Bocs, Four, de ma este nem jó. Az egyik lány lebetegedett,
úgy tűnik, itt ragadtam éjfélig a kávézóban.
Miután letettem a telefont, felnyögtem, és beletúrtam a
hajamba. Ever hazahozta magával az egész csapatot, és épp lent
voltak, bemelegítettek és rendezkedtek. Ha nem jutok ki a
házból, akkor egész éjjelre ott ragadok a szobámban.
Kirázott a hideg, és elgondolkoztam, ne menjek-e le mégis a
hülye buliba. Evernek pontosan ez a célja, hogy a szobájában
bujkáló kitaszított legyek. De mi lenne, ha megmutatnám a
gazdag pöcsnek, hogy nem ér fel hozzám?
Elszántan, gonoszul felrántottam az olajfoltos overallt,
amiben Gruff műhelyében dolgoztam, és hozzá kiválasztottam
a legkoszlottabb Converse-emet.
Hogy suttyó? Na, majd mutatok neki suttyót.
Úgy döntöttem, divatosan késni fogok, így jutott rá időm, hogy
bátorságot gyűjtsek a bulija tönkretételéhez. Tanulással
töltöttem az időt, és mikor a lenti zene fülsiketítővé vált,
becsuktam a könyvem, és végre lementem a lépcsőn.
A házat ellepő tömeg megtorpanásra késztetett, és nagy volt a
kísértés, hogy hátat fordítsak és elfussak, de a szerelésem már
kezdett érdeklődő tekinteteket vonzani, úgyhogy a pia felé
indultam. A hatalmas, tíz személynek bőségesen elegendő
asztalból italpultot csináltak: miden centije tele volt üvegekkel
és otthagyott poharakkal. Evert nem láttam sehol, így
felmarkoltam egy üveg Jamesont, és eltolakodtam a zsúfolt
nappaliig. A bútorokat a fal mellé tolták – táncparkett lett az
elegáns szalonból.
Ez nem volt nekem való, így továbbnyomultam a kevésbé
zsúfolt, de csupa füst biliárdszobába. Leginkább fiúk voltak ott,
és már azon voltam, hogy továbbmegyek, mikor megláttam két
ismerős arcot bent. Ben mellett egy fapolcon kötegnyi pénz
hevert, Drake meg savanyú képpel rendezte el épp a golyókat.
Hátrébb léptem, és néztem a játékot. Öt perc alatt
megállapítottam, hogy Drake döbbenetesen rosszul biliárdozik.
Szerencséjére én nem voltam rossz. Megvártam a játék végét,
majd megkocogtattam a vállát. Abbahagyta a barátja
szidalmazását, és hátranézett a válla felett. Megvártam, amíg
felismer, ami a normálisnál jóval tovább tartott, hála a fűnek.
Füttyentett, és figyelmeztetés nélkül magához ölelt.
–  Már töprengtem, vajon mikor találkozunk újra! –
Megforgatott, majd leeresztett.
– Már majdnem azt hittem, hogy fel sem ismersz.
– Ne már – legyintett. – Mindig emlékszem a szexi csajokra. –
Lustán végigmérte az olajfoltos overallt. – És te rohadt szexi
vagy ebben az izében. Imádom a piszkos csajokat.
Ez a srác.… A szememet forgattam, de nem tudtam
visszatartani a vigyorgást. Már megtanultam, hogy Drake-be
nem szorult szégyenérzet.
Meglátta az üveget a kezemben, és felszaladt az egyik
szemöldöke.
– És azzal mihez kezdesz, kislány?
Én csak gúnyosan mosolyogtam.
–  Sine metu – közöltem a feliratra pillantva, és egy hajtásra
leküldtem két felesnyit.
Drake füttyentett és kiabált, a hátamat veregette, ahogy
köhögtem. Azóta ittam, hogy Gruff rajtakapott a piájával
tizenkét éves koromban, úgyhogy gyorsan rendbe jöttem, és
Drake felé nyújtottam az üveget, aki szintén legurított két
felesnyit, és továbbadta Bennek.
– Szóval… – biccentettem a biliárdasztal felé –, szarul játszol.
– Hé, csak mert Ben egy szemét csaló.
Ben bemutatott Drake-nek, felhajtott némi Jamesont, és a
polcra tette az üveget.
– És ha visszanyernék valamit a pénzedből?
Erre Drake mindkét szemöldöke felszaladt.
–  Te jó vagy? – kérdezte hitetlenkedve. Már kezdtem
eltűnődni, milyenek lehetnek a Blackwood Keepen felnőtt
lányok, mert elég biztos voltam benne, hogy erre a soviniszta
szarságra sokan széttették a lábukat.
– Jobb, mint te – vágtam rá szemtelenül.
Drake ragadozómosollyal dörzsölte össze a két kezét.
 – Rendben. Akkor hajrá, Four!
Benre néztem, látszott, hogy nincs meggyőzve. Vállat vont, és
rendezgetni kezdte a golyókat, én meg a tartóhoz mentem, hogy
botot válasszak. Épp latolgattam, mikor nyílt a szoba ajtaja.
Éreztem, hogy megváltozik a levegő, és végigfut a remegés a
gerincemen. Háttal álltam, nem láthattam, ki jött be, de ahogy a
gyomrom átforrósodott, nem is kellett látnom.
–  Ó, hát megjött a Brynwood sztárja – üdvözölte Drake.
Hallottam, ahogy a fiúk egymás tenyerébe csapnak, és
becsukódik mögöttük az ajtó. – Pont jókor jöttetek. A leendő
barátnőm épp elpáholja ezt a rohadt csaló Bent biliárdban.
–  Barátnőd? – horkantotta Vaughn. – Ki a fene lehet olyan
kétségbeesett, hogy egy ilyen füves farokkal járjon?
Kérlek, ne mondd, hogy én. Kérlek, ne mondd!
– Jaj már, csak szeretnél ilyen karizmatikus lenni, mint én. És
épp itt van.
Éreztem, hogy mindenki engem néz. Beszívtam a levegőt,
vakon megfogtam az egyik dákót, és megfordultam.
Vaughn szemöldöke a magasba emelkedett, Ever lustán
végigmért.
Mikor meglátta a dákót a kezemben, az unatkozó arckifejezés
elszállt, és egyszerre nagyon is élénk lett. Úgy tettem, mintha
nem nyűgözött volna le ez a váltás; odasétáltam a Jamesonhoz,
tisztelegtem a két fiúnak, és ittam egyet. Rohadtul kizárt, hogy
ezt végigcsináljam folyékony bátorság nélkül.
Bekrétáztam a dákó hegyét, kipróbáltam, mire füttyentéssel
méltányolták az előrehajlásomat. Nem törődtem a fenekemre
tapadó tekintetekkel, ahogy a lökést gyakoroltam. A dákó nem
volt jó semennyire sem, de ezzel kellett beérnem. Túl
gyengének éreztem a lábam, épphogy állni tudtam.
Mikor az első lökésen volt a sor, Ben megszólalt.
–  Hölgyeké az elsőbbség. – Leplezetlen gúny csengett a
hangjában.
Nem vesztegettem az időt, az elrendezett golyókba
gurítottam, és gyorsan leküldtem egy telit. Nem is néztem
Benre, inkább leküldtem még egyet. De mikor a harmadik is
elsüllyedt, Ever odalépett a látóterem szélére. Ahogy
megkerültem az asztalt, izzadni kezdett a tenyerem, mivel
rájöttem, hogy az egyetlen lehetséges lökéshez közel kell
mennem hozzá. Egy centit sem hátrált, mikor elhelyezkedtem a
dákóval. Éreztem, hogy ott áll közel – ha csak egy kicsit hátrébb
hajoltam volna, odatapadtam volna hozzá. Megkockáztattam
egy pillantást hátra, és láttam, hogy nem engem néz.
Elfordította a fejét, én követtem a tekintetét, egészen Drake-ig.
Még meglepőbb volt Drake nyilvánvaló nemtetszése, ahogy
visszanézett Everre. Egy újabb feszült pillanat után végül
ellazult a válla, és bólintott.
Mi a fenéről van itt szó? Összezavarodva néztem hátra
megint, Ever engem figyelt… kihívóan. Valaki megköszörülte a
torkát, én pedig visszafordultam a játékhoz. Ever nem ment
odébb, elrontottam a lökést. Ahogy megkerültem az asztalt,
hogy az Everből sugárzó melegtől eltávolodjak, Ben buzgón
felkészült, és három golyót elsüllyesztett: már egyenlőre
álltunk. Nem néztem Ever felé, elterveztem a következő lökést,
és beálltam, de éreztem, hogy engem bámul. Vaughn jelent meg
egyszer csak mellettem, és elmarta az asztalról a Jamesont.
Felém nyújtotta.
– Úgy festesz, mint akinek jól jönne.
– Jól vagyok.
– Remeg a kezed – mutatott rá vidáman. – Igyál!
Ez utasítás volt.
Engedelmesen átfogtam az üveget, és belekortyoltam kicsit.
Nem akartam még jobban berúgni, már elég részeg voltam így
is. A whisky segített, visszaálltam. Hallottam, hogy Vaughn is
legurít egy adaggal, majd elsétál, kezében az üveggel. A szemem
sarkából néztem, ahogy odaadta valakinek. Mondott pár szót,
mire a srác elment a whiskymmel.
Hát, bassza meg.
Úgy terveztem, hogy ha vége a biliárdjátszmának, akkor
leiszom magam annyira, hogy biztonságosan elaludjak a bezárt
ajtóm mögött, áldottan megfeledkezve őfenségéről. Most ennek
a tervnek lőttek.
Két golyót leküldtem, majd elrontottam a lökést. Ben is az
övét, majd eltöprengve nézte, ahogy elsüllyesztettem az utolsó
golyómat is. Már csak a nyolcas maradt, és az trükkös volt.
Olyan szögben kellett löknöm, ami megint Ever mellé
kényszerített, de szerencsére nem annyira közel. Pár ismeretlen
hang biztatott, nem törődtem velük, beigazítottam a dákót. A
következő lélegzetvételre leküldtem a kurva nyolcast is.
Drake, úgy tűnt, megfeledkezett a csalódottságáról, kiabálva
felkapott, és addig pörgetett, amíg már majdnem hánytam.
Figyelmeztettem, mire azonnal letett. Adtam egy puszit az
arcára, mire ő Everre pillantott, és ment a pénzéért. Majd
ugyanilyen gyorsan vissza is jött, és átkarolta a vállamat. Nem
bírtam levenni a szemem Everről, a kötegnyi pénzt, amit Drake
tartott elém, észre sem vettem. Vaughn most halkan mondott
valamit Evernek, de ő mintha minden idegszálával engem
figyelt volna, ahogy haragosan nézett. Vajon merre lehet a
barátnője, és miért nem Barbie estéjét teszi tönkre Ever ezzel a
rosszkedvvel?
– Még egy parti, Four? Ben azt hiszi, visszanyerheti a pénzét.
Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem, és
zsebre tettem a nyeremény rám eső felét.
– Kiszálltam. Randim van egy üveg Jamesonnal az ágyamban,
vár az alvás.
Drake felnyögött, és próbált meggyőzni, de én elfordultam, és
már ott sem voltam.
Még nagyobb volt a tömeg a házban, mint eddig, és a buli
kezdett elszabadulni. Elmentem egy félmeztelen vendég mellett
is az ebédlőbe tartva. Ott rátaláltam a whiskyre, és a lépcső felé
indultam, de ekkor a zene elhallgatott, és megszólalt több
mobiltelefon is. Egyszerre mindenki ugyanarra lódult (az
ellenkező irányba, mint amerre tartottam), és engem is
magukkal sodortak. Mikor a lefelé vezető lépcsőhöz értem, nem
volt más választásom, mint lemenni, különben eltapostak volna.
A moziterembe jutottunk; nem fért be mindenki, volt, aki kint
állt a folyosón, vagy visszament bulizni. Kéken világított a
hatalmas vászon, és eltűnődtem, vajon kinek a remek ötlete
lehetett, hogy filmet vetítsenek egy házibulin, mikor megláttam
a laptop felé görnyedő srác taraját: Ever egyik haverja.
–  Jó estét, hölgyeim és uraim! Ha még nem hallottak volna
róla, ez itt egy aukció, úgyhogy mindenki fogja meg a bukszáját,
és álljon készenlétben.
– Mire licitálunk? – kiabálta egy fiú a tömegből.
–  Örülök a kérdésnek, édeském. – A tarajos megnyomott pár
gombot, mire a szívem a gyomromba ugrott, ahogy megjelent a
vásznon egy pikáns fotó Rosalynról. A kezem ökölbe szorult,
miközben hallgattam a srácok egyre durvább beszólásait.
Átverekedtem magam a tömegen, már ott álltam a tarajos előtt.
– Mi a fenét művelsz?
Egyáltalán, hogy jutott hozzá ehhez?
Mikor észrevette, hogy ott állok előtte, a jókedve csak
növekedett.
–  Meg is jött a bálkirálynő! Drága brynwoodiak, ha nem
tudtátok volna, Ever McNamarának új testvére lett, aki úgy érzi,
nem elég kívánatos, úgyhogy ez itt az ő aukciója. Virginia
mocsarából jött közénk, a dögös anyuka alig került évi
tizenkilencezerbe Amerika egyik leggazdagabb emberének! –
Erre a hírre páran felkuncogtak a tömegben. – Ez a modell itt,
önök előtt, újabb, és úgy vélem, kevesebb kilométert futott,
úgyhogy tizenkilencezer-egy dollárról indítom a licitet.
– Én elviszem – kiáltotta valaki.
Egyre nehezebben és gyorsabban vettem a levegőt, ahogy
újabb és újabb ajánlatokat kiabáltak. Elhomályosult előttem a
terem. Csengett a fülem. Lüktetett a vér az ereimben. Nem
vettem észre, hogy mozdultam. Arra eszméltem, hogy a tarajos
feldőlt, és az eltört Jameson-üveg kihullott a kezemből.
Nem, nem, nem! Mit tettem?
A szívem vad kalapálása elnyomta a többiek káromkodását és
felhördülését, de éreztem magamon a tekinteteket. Csak akkor
kezdtem igazán zokogni, amikor megfordultam, és megláttam,
hogy ott áll Ever.
–  Jesszusom, bassza meg – suttogta Vaughn, és tágra nyílt
szemmel bámulta a padlón eszméletlenül elterülő barátját. Ever
viszont csak engem nézett. Ettől még jobban sírtam, nem bírtam
mást tenni, ahogy láttam az arcán átsuhanó megbánást. Ezt ő
tette. Vinnyogás tört fel a torkomon, mielőtt átnyomakodtam
mellette, és kirohantam a szobából.
Dühödten levágtam a hátizsákom és belegyömöszöltem némi
ruhát – minden pénzem már benne volt. A picsába ezzel a
játszmával és a picsába Everrel. Ha Rosalyn ezeket az
embereket akarja, akkor megkaphatja. Én végeztem. Csak egy
autó kellett.
Átrohantam a fürdőszobán, és ekkor először ezen az
éjszakán, szerencsém volt. Az Ever szobájába vezető ajtó nem
volt bezárva. A fürdőszobai lámpa fényénél átkutattam a
szobáját, és az éjjeliszekrényen meg is találtam, amit kerestem.
Nem is gondoltam bele, hogy egy kilencvenezer dolláros autó
ellopásával csak rontok a helyzeten. Felmartam a kulcsot,
visszarohantam át a fürdőn, és nem néztem vissza. Csak azt
bántam, hogy itt kell hagynom a sisakjaimat, olyan nagy munka
volt begyűjteni őket, de ezek csak tárgyak, és legalább valami itt
marad belőlem Rosalynnak. Már ha egyáltalán kell neki.
Ahogy lefelé tartottam, idegessé tett a csend. A vendégek
egymás közt sutyorogtak, beszélgettek, és kifelé áradtak a
házból. Senki sem vette észre, hogy besurrantam a garázsba.
Beugrottam a Range Roverbe, és egy maroknyi pénzzel
elindultam Blackwood Keepből. Magam mögött hagytam, és
megesküdtem, hogy soha többé nem nézek hátra.
 HETEDIK

FEJEZET

A bábu

Rájöttem, hogy legjobban a szag hiányzott. Otthonszaga volt.

Elkaptam a rongyot, amit Gruff felém hajított, és letöröltem az
olajat a kezemről.
– Most már elmondod, miért jöttél vissza Cherrybe?
– Már mondtam. Honvágy.
–  Megjelentél az ajtómban egy menő kocsival, ami nem is a
tiéd, és egy szánalmas kis hátizsákkal. Ez azt jelenti nekem,
hogy sietve távoztál. És hallottam, ahogy reggel majd kisírtad a
két szemed.
Sóhajtottam, tudtam, hogy nem hagyja annyiban, amíg nem
válaszolok.
–  Blackwood Keep megrágott és kiköpött. Nem mehetek
vissza.
Gruff csalódottan megrázta a fejét.
–  Tudod, hogy jobb szembenézni a bajokkal, mint
elmenekülni.
– Nem akarok szembenézni velük. El akarom felejteni őket.
– Ez gyáva beszéd – vetette oda.
Gruff nem tudhatta, hogy inkább leszek gyáva, ha ez azt
jelenti, hogy soha többé nem kell látnom Evert.
  
 
Másnap reggel, mikor beértem a műhelybe, ott találtam
Thomast – Gruff-fal kávézott.
Egyetlen pillantást vetett rám, és ezt mondta:
– Ideje hazajönnöd, Four.
– Itthon vagyok – feleltem karba tett kézzel.
–  Nem gondolod, hogy önző vagy kissé? Anyukád betegre
aggódta magát.
– Akkor miért nincs itt?
–  Mert az orvosom utasítására ágyban kellett maradnia. Be
kellett nyugtatózni, mikor megmondtam neki, hogy elszöktél.
–  Nem… nem akartam, hogy… – Hagytam, hogy elhaljanak a
szavak, felsóhajtottam. Nem számít. Nem megyek vissza.
– Miért szöktél el?
–  Kérdezd meg a fiadtól. – Próbáltam közömbös hangon
beszélni, de elbuktam, mikor elém villant a kép, ahogy Ever
barátjának koponyájából folyik a vér.
– Van elég gondja. Daniel Kim megcsúszott a bulin, és beverte
a fejét. – Thomas mély levegőt vett és kifújta. – Mit csinált Ever?
Nem tudtam, mit feleljek, hiszen Ever sosem árult be engem a
szüleinknek. Nem mintha bármivel tartoztam volna neki, de ha
ő úgy döntött volna, kitálal, akkor nem csak Thomasszal és
Rosalynnal kellene most szembenéznem.
– Semmit. Megláttam a lehetőséget, és éltem vele.
– Azt mondod, hogy a szökésednek semmi köze ahhoz, hogy a
fiúnak össze kellett varrni a fejét?
– Igen.
 A tekintete az enyémbe mélyedt, bizonyítékot keresett, hogy
hazudok. Mikor már nem bírtam tovább a vizslatást, Gruff felé
fordultam segítségért, de csak csalódottságot találtam a
szemében.
– Mondd meg neki, kérlek, hogy jól megvagyok itt.
Gruff lehunyta a szemét, mintha kínban lenne, majd lassan
megrázta a fejét. Leeresztettem a kezem.
–  Anyukádnak szüksége van rád, kislány, és ha démonok
várnak rád, akkor ideje szembenézned velük.
Szitkozódni és üvölteni akartam vele, amiért elárult, de nem
tettem-e én magam ennél rosszabbat? Ráadásul Gruffot
hatalmas bajba keverném, ha itt maradnék, úgyhogy
eltűnődtem a lehetőségeken. Ha szökevény leszek, az életem
szar lesz, és Ever nyer. Ha visszamegyek és szembenézek vele,
akkor nagyon érdekes két év vár rám.
Elköszöntem Grufftól, és visszamentem Blackwood Keepbe
Thomasszal, készen a harcra. De valamit nem vettem
számításba…
 NYOLCADIK

FEJEZET

A bábu

Egy évvel később

 
– Ó, Lucifer! Mindjárt hányok.
A szobatársam sápadt arcára néztem. Becca könyörgött, hogy
vigyem magammal, mikor meglátta, hogy kilopózok az ágyból.
Tényleg szórakoztató volt, hogy akadt egy cinkostársam, de alig
öt perc választott el minket a lebukástól, és már kezdtem
megbánni a dolgot. Beccát a mostohaanyja küldte ide, hogy
közben ő utazgathasson szerte a világban, és költhesse a halott
férje pénzét.
– Csak át kell ugranunk a kerítésen. – Nem tűnt bölcs ötletnek
hozzátenni, hogy ott van még a második emeleti ablak is… Majd
akkor aggódunk ezen, ha addig eljutunk.
Elsiettünk a drótkerítéshez, én gyorsan felmásztam a tetejére,
majd a másik oldalon le, az utolsó méteren leugrottam. A kék
szemű texasi barátnőm még mindig felfelé araszolt, én közben
idegesen pillantottam az órámra.
Három perc.
– Becca, nem akarok szemét lenni, de gyújtsd be a rakétákat,
oké?
 Felnyögött, ahogy átdobta az egyik lábát a kerítés felett.
– Miért hagytam, hogy rábeszélj erre?
– Nem pont így történt – jegyeztem meg, amikor földet ért. Az
utolsó pár száz méteren már futottam a lepedőkből csomózott
kötélig, ami az ablakból lógott ki, ő meg továbbra is nyögve
loholt utánam.
–  Csak azon az ablakon kell bejutnunk, és otthon vagyunk,
biztonságban – biztattam. Mászni kezdtem, nem törődve a
karizmaim sajgásával. A fájdalmat elnyomta az az iránti
félelem, hogy még egy évet itt kell töltenem, ha elkapnak.
Fent kinyitottam az ablakot, és átvetettem a lábam a
párkányon. Épp, mikor meghallottam Becca öklendezését,
léptek zajára lettem figyelmes, amik az ajtónk felé közeledtek.
– Becca, jön valaki – kiabáltam le a kétrét görnyedt lánynak. –
Maradj ott! – Nem válaszolt, egy újabb hányáshullám
elnémította. Sietve felhúztam a lepedőket, becsuktam az
ablakot, és az ágyneműt Becca takarója alá hajítottam. Alig
maradt időm, hogy ember formájú halommá rendezzem, és
bemásszak az ágyamba, mielőtt az egyik felügyelő benézett az
ajtón. Az államig húztam a takarómat, és lehunytam a szemem,
de érzékeltem, hogy az arcomba világítanak. Aztán a fény
távolodott, a lepedőhalmon siklott végig. Pár másodperccel
később az ajtó nyikorogva becsukódott. Vártam, amíg a nő léptei
eltávolodtak, majd odarohantam az ablakhoz.
– Jól vagy?
– Azt hiszem – krákogta.
Az ágytámlámhoz kötöztem a lepedőket, és lehajítottam a
másik végét.
 –  Bassza meg, Four! Ez közel volt. – Becca lihegve elterült a
padlón.
Nem feleltem, levettem a bőrkabátom, és lehámoztam
magamról a fekete farmert, mielőtt visszamásztam az ágyba.
Becca végül felkaparta magát a padlóról, és valamit motyogva
arról, hogy soha többé nem iszik, felvette a hálóingét, és
bemászott az ágyába.
– Kösz a ma éjszakát, Four, de ha nem bánod, ez volt az utolsó
kalandom.
Vigyorogtam, egyáltalán nem lepett meg, hogy az én
megfontolt barátnőmnek elég volt egyetlen este.
– Mondtam, hogy vegyél vissza a piálásból.
–  Igen, de az a helyes, szemüveges fiú egyre csak töltögetett,
hogy megnézhesse a bugyimat.
– Hogyne – motyogtam.
Hamarosan részeg hortyogás hasított a csendbe. Nem
aludtam el könnyen. A mennyezetet bámulva azon tűnődtem,
túlélek-e még egy évet a száműzetésben. Sosem hittem volna,
soha az életben, hogy Rosalyn belemegy ebbe: még akkor sem,
amikor elvitt, hogy kitöltsem az útlevélkérelmet, és még akkor
sem, mikor becsomagoltatta a cuccaimat alig néhány nappal a
tizenhetedik szülinapom előtt. Rosalyn elküldött.
Nem vettem fel egyszer sem a telefont, ha otthonról kerestek,
és nem nyitottam ki a leveleit. Mikor Thomas és Rosalyn eljöttek
ide karácsonykor, nem voltam hajlandó találkozni velük, és ők
nem kényszerítettek. Egészen egy hónappal ezelőttig Rosalyn
nem adta fel a próbálkozást, hogy elérjen, cserébe én elsirattam
a lányt, akit megérdemelt volna. Könny szökött ki a szememből,
ahogy arra gondoltam, milyen lett volna a másik három.
Engedelmes.
Szép.
Kedves.
A sors kegyetlenül elbánt Rosalynnal, mikor engem választott.
 
 
Rémséges volt kikászálódni az ágyból másnap reggel. Becca, aki
élete első másnaposságával küszködött, nálam is rosszabbul
érezte magát. Lementünk a számítógépterembe, hogy
kinyomtassunk valami tananyagot az órákra, mivel nem
lehetett saját laptopunk vagy telefonunk. Még a közösségi
médiás fiókokat is felfüggesztették, nem mintha nekem valaha
lett volna bármilyen. Teljesen el voltunk vágva a világtól, ez
része volt a „rehabilitációnak”.
–  Miss Archer? – Megfordultam, Ms. Wendell, a főfelügyelő
közeledett felém sebesen, vékony alakja fölénk tornyosult. –
Jöjjön – utasított erős német akcentussal. Visszafojtottam egy
nyögést. Tűzvörös, örökké kontyban viselt haja és vad
természete miatt mindenki csak Sárkánynak hívta.
– Miért?
A keskeny ajkak összepréselődtek az engedetlenségre, és
Becca megpróbálta elfojtani a kuncogását. Egyes számú szabály:
soha, semmiképp sem lehet megkérdőjelezni vagy vitatni a
felügyelők utasításait. A felügyelők mind nők voltak, ők voltak a
tanárok, a nevelők, a szakácsok és az ápolónők a Natasha
Madison Ifjú Hölgyek Intézetében.
– Ügyeljen a szájára! – sziszegte. Aztán Beccához fordult. – És
maga meg mozogjon, Miss Wilson, vagy ezért öt pont levonást
kap.
Becca felsikkantott, attól félve, hogy makulátlan
bizonyítványába szégyenfolt kerül, és egyetlen szó nélkül
elsöpört. Én némán elindultam a felügyelő mögött. A tenyerem
izzadni kezdett, mikor megláttam, merre tartunk – Madame
Madison irodájába. Senki sem találkozott a Madame-mal,
hacsak nem kavart nagy bajt.
–  Itt várjon! – utasított Ms. Wendell, és eltűnt az irodában.
Bármilyen meglepő, de én még nem jártam itt bent, bár
elképzeltem, hogy vér borítja a falakat, a padlón a diákok
koponyái hevernek, akiket nem sikerült megnevelni, és ha az
ember nagyon hegyezi a fülét, akkor hallhatja az áldozatok
sikolyait.
– Fogadja, bemehet – tűnt fel újra Ms. Wendell.
Vajon Madame Madison megérzi a félelem szagát?
Az első, ami feltűnt, ahogy beléptem az irodába, a virágos
tapéta volt. A fapadlót makulátlan, fehér szőnyeg fedte. Halk
zene szólt, de nem láttam a hangszórót, és az egyik falat
elborította a számtalan, burgundivörös-szürke egyenruhát
viselő lány fotója.
– Jó reggelt, Miss Archer!
Először néztem az asztal mögött ülő nőre. A Madame szőke
haját rövidre vágatta, meleg, kék szeme volt, a blúza pedig –
lenyeltem a nevetést – fodros és rózsaszín. Egyáltalán nem úgy
festett, mint egy olyan nő, aki lelkeket rabol el.
– Jó reggelt!
Felállt, megláttam a fekete ceruzaszoknyát és a képtelenül
magas sarkú cipőt. Azt képzeltem, könnyebb lehet tíz mérföldet
egy keréken motorozni, mint ebben megtenni tíz métert.
–  Elnézést, hogy megzavarom a napját, de híreket kaptam a
szüleitől.
Már nem szórakoztam olyan jól. Ha Thomas és Rosalyn
Madame Madisonon keresztül veszik fel velem a kapcsolatot,
akkor ez rossz hír kell legyen.
–  Valami baj van? – Megacéloztam magam, felkészültem a
bejelentésre, hogy Rosalynt menesztették egy másik szépségért.
Pont, mikor kezdtem azt gondolni, hogy Thomas mégiscsak
más.…
–  Nem, drágám. Anyuka és apuka jól van. – Már épp el
akartam mondani neki, hogy Thomas nem az apám, mikor
robbant a bomba. – Hazamegy, Miss Archer.
Erre kihúztam magam.
– Hogy tessék?
–  Úgy tűnik, a szülei már nem érzik szükségét a
szolgálataimnak, és elintézték a visszatérését.
– Mikor? – nyögtem.
–  Holnap. – Az asztala fölé hajolt, összefűzte az ujjait. –
Határozottan javasoltam, hogy maradjon még nálunk, mivel
egyik felügyelő sem hiszi, hogy megjavult volna. – Kedvesen
végigmért. – Maga mit gondol, Miss Archer, valóban készen áll a
hazatérésre?
Felszaladt a szemöldököm.
– Számít, mit gondolok?
–  Biztos vagyok benne, ha a szülei megtudnák, hogy nem áll
készen rá, meggondolnák. Kérvényezhetem, hogy maradjon, de
tudnom kell, hogy meg akar változni.
Az ajkamba haraptam, majd hevesen megráztam a fejem.
– Nem mondhatok ilyet, Madame Madison.
– Miért nem?
– Mert le kell rendeznem valamit.
 KILENCEDIK

FEJEZET

A bábu

Másnap este Mrs. Greene mosolyogva arcon csókolt

üdvözlésképp. Ott álltam az üres előcsarnokban, Rosalyn
cipősarkának a kopogását vártam, de a házat betöltő csend
mindent elárult.
– Hol van?
–  Ó, anyukád nagyon sajnálja, hogy nem lehet itt. –
Vigasztalón dörzsölgette a kézfejem. – Késik a járatuk
Kaliforniából a vihar miatt. – Egy szobalány bejött és elhívta.
Mrs. Greene megpaskolta a kezem. – Mindjárt jövök, és
megmutatom a szobádat. – Elsietett, még mielőtt
emlékeztethettem volna, hogy tudom, hol a szobám.
Vállat vontam, és megindultam a lépcsőn. Úgy tűnt, nem
változott semmi. Mikor elmentem Ever ajtaja előtt, egyenesen
előrenéztem, és halkan lépkedtem. Kinyitottam a szobám
ajtaját, és a túl világos sárga meg a túl tiszta fehér helyett káoszt
találtam mögötte.
Gyűrött, fekete ágynemű lógott le félig az ágyról. Az egyik
párnát a földre dobták, a többit a falhoz nyomták, ahol az
ágytámlának kellett volna lennie. Az ágy felett a falon egy
amerikai zászló mellett két másik lógott: egy zöld, fehér,
narancssárga csíkos és egy kék alapon fehér X. Próbáltam
felidézni, melyik zászló lehet ez a kettő, de nem volt az
erősségem a földrajz.
Poszterek, videójátékok, szennyes gyűrött halma az ágy
mellett… a szobámat elfoglalták. A másik falon négy gitárt
láttam: két Stratocastert, egy Firebirdöt és egy Fender Jaguart.
Körülöttük hanglemezek lógtak, némelyik csupaszon, a többi
borítóban. Legszívesebben végighúztam volna az ujjam a
fényes fán, épp léptem egyet, mikor egy mély hang megállított.
– A kíváncsiság veszélyes utakra visz, cica.
A szokatlan kiejtésre megpördültem. Elnémulva ittam
magamba a meztelen mellkas, has és kar látványát, amiket
tetoválások borítottak egészen nyakig. Nem tudtam, hogy a
farmer dereka alatt meddig futnak lefelé a minták, de a
meztelen lábfej nem volt kivarrva. A mahagónihajról víz
csöpögött a mellkasára, az arannyal pöttyözött sötét szempár
engem tanulmányozott.
–  Vagy a nyelvedet vitte el a cica? – gúnyolódott, mikor nem
szólaltam meg.
– De viccesen beszélsz.
Félrebillentette a fejét, a fény megvillant a jobb
orrcimpájában viselt, gyémántpiercingen.
– Ezt én is mondhatnám.
– Virginiából jöttem – vontam vállat.
– Pedig úgy beszélsz, mintha Alabamából jöttél volna.
– Te meg nem mondod ki az r-t.
– Ilyenek ezek a bostoniak, bébi.
– Hajrá Red Sox, mi?
 Kuncogott, megtörve a jeget.
Letekerte a törülközőt a nyakáról, és ledobta a rendetlen
ágyra.
– A te anyukád is Thomasszal jár? – kérdeztem.
–  Nem. – A mosolytól még ellenállhatatlanabbá vált, ha ez
egyáltalán lehetséges. – Anyukám a húga.
Bocsánatot kértem az ostoba elszólásért, mire kacsintott a
zavaromra. Éreztem, hogy egyre jobban elpirulok, már a
mellem felé kúszik a forróság, így témát váltottam.
– És mennyi idős vagy?
– Talán előbb a nevemet kellene megkérdezned – gúnyolódott.
Kivett egy fekete pólót a fiókból, és felhúzta.
– Igaz… hogy hívnak?
–  Jameson – felelte, majd felmart egy pár fekete zoknit a
padlóról, és megszagolta, mielőtt felhúzta. – De szólíts csak
Jamie-nek.
–  Rendben, Jamie. Four vagyok. – Kitartottam az öklömet. Ez
próba volt. Ever sosem ütötte volna az enyémhez az öklét. A
tekintete a kezemre siklott, és megrázva a fejét – mintha tudná,
miért csinálom – nekikoccantotta a saját, jóval nagyobb öklét. –
Te tuti McNamara vagy?
–  Buchanan igazából. Apa skót volt. – Fájdalom villant a
szemében, de mielőtt részvétet nyilváníthattam volna, folytatta.
– Nem olyan vagy, mint vártam.
Nem biztos, hogy tudni akartam, hogy az az arisztokratikus
pöcs mit mondott rólam, de azért megkérdeztem.
– Mit vártál?
–  Egy csorba fogú, félkegyelmű csajt, aki egy mondatot sem
bír összerakni.
Megölöm.
–  Gyerünk, ne finomkodj. Biztos vagyok benne, hogy az
unokatesód sok mást is mondott rólam.
– Igazából alig kerültél szóba.
Olyan volt, mintha belém rúgtak volna.
–  Nem kell hazudnod, hogy megvédd. Tett már ő sok
rosszabbat is ennél. – Nem volt igazságos, hogy míg engem
emésztett a bosszúvágy, ő alig gondolt rám.
Jamie végigmért.
– Ne vedd a szívedre, kislány. Ever ilyen.
– Milyen vagyok?
Hideg borzongás futott végig a bőrömön, égnek állt minden
szőrszálam. Kétségbeesetten próbáltam felidézni a bátorító
beszédet, amit a repülőn mondogattam magamnak.
Ezúttal más lesz.
Okosabb leszek, és gyorsabb, mint egy évvel ezelőtt.
Nem rettenek meg a jelenlététől.
Mély levegőt vettem, és szembenéztem a magas, izmos
alakkal, aki ott állt az ajtóban.
– Egy érzéketlen rohadék – felelte Jamie vigyorogva.
– Épp eltűnődtem, miért nem jössz – közölte töprengve Ever,
de közben engem nézett. – Most már látom. – Nem lehetett nem
meghallani az élt a hangjában. Már csak a gúnyos mosoly
hiányzott, de Ever McNamarának ez méltóságán aluli lett volna.
–  Ne legyél már ilyen élére vasalt, tesó. Four itt szaglászott,
mikor összeakadtunk. Gondoltam, beszélgetünk kicsit.
Ever pillantása lassan elindult lefelé.
 A mellem azóta megnőtt, és megtorpanó pillantásából
világosan látszott, hogy ezt észre is vette. Vonakodva tovább
vizslatott, a lapos hasamat, a csípőm meg a combom ívét nézte.
Nem lehetett nem észrevenni őrajta sem a változást. Nőtt még
legalább vagy három centit, és árkok, domborulatok, kemény
izmok lapultak a fehér ing és a farmer alatt – ezek nem voltak
ott egy évvel ezelőtt. Nem gondoltam, hogy Ever McNamara
még… még olyanabb lehet.
– Úgy tűnik, van, ami nem változott – közölte, és a vállával az
ajtófélfának támaszkodott.
–  Sajnálom, hogy csalódást okoztam – motyogtam, bár ez
semennyire sem volt így.
– Mintha érdekelnél. – Ever Jamie felé fordult. – Menjünk.
Ezzel el lettem bocsátva.
Jamie az ajtó felé indult, de aztán megállt, pimasz vigyor ült
ki a képére.
–  Egy havernál lesz valami buli így tanévkezdés előtt. Benne
vagy?
Ever vette a bátorságot, hogy a nevemben elutasítsa az
ajánlatot.
– Nem, ő itt marad.
–  Four? – Jamie nem adta fel, tudomást sem vett az
unokatestvéréről. Üdítő volt, hogy legalább egyvalaki
Blackwood Keepen nem fél Evertől.
– Köszönöm, de köszönöm, nem. Szerintem szépen elmegyek
aludni.
Jamie csalódottnak tűnt, de nem állt le vitázni.
Kimentem utánuk a szobából, épp feltűnt Mrs. Greene.
 –  Hát itt vagy! Akartam szólni, hogy Mr. McNamara másik
szobába költöztetett. Remélem, a fiúk nem bántottak.
A szóban forgó fiúk hátranéztek a válluk felett.
– Nem, tökéletes úriemberek voltak – hazudtam, és elkaptam
Jamie vigyorát, mielőtt befordult a sarkon.
– Remek! Akkor gyere, rendezkedj be!
 TIZEDIK

FEJEZET

A herceg

–  Utat a királynak! – kiabálta túl valaki a zenét. A talpnyalók

serege kettévált, én meg az összerezzenést leplezve elindultam
a zenére ringó alakok között. Gondoltam, megérdemlem ezt a
címet. Az biztos, hogy rászolgáltam.
Azaz: igazi, első osztályú farok voltam.
–  A király, mi? – Jamie felvonta a szemöldökét. – Sok dolgod
volt. – Lányok kiáltották Jamie nevét, az ingébe markoltak, míg
ő összepacsizott pár fiúval a kosárcsapatból. Én kihasználtam,
hogy épp nem figyel, és otthagytam a tömegben. Jamie
kíváncsiskodhat, és én nem akartam magyarázkodni. Sosem
szoktam.
Vaughn, a jobbkezem és felbujtóm jött le a lépcsőn, a
vállamra csapott.
– Azt hittem, már nem is jössz.
–  Nem akartam, de apám csupa meglepetés. – Vaughn a
poharába kortyolt, várta a részleteket. – Archer visszajött.
–  Basszus, haver. Azt gondoltam, megszabadultunk tőle
végleg.
–  Én is, de ez a csaj olyan, mint egy csótány. – Nem csak
szórakozásból akartam megszabadulni a kis szerelőtől. Szükség
volt erre. Four Archer folyamatosan emlékeztetett a múlt egy
olyan részére, amit el kellett temetnem, és ha nem ügyelek rá,
akkor ő lehet a porszem a gépezetben.
–  Csak mert visszafogtad magad – mért végig mindentudón
Vaughn.
Vállat vontam, mintha Archer nem kísértette volna minden
egyes ébren töltött gondolatomat.
– Nem éri meg a fáradságot.
– És most?
– Most nem ez a legfontosabb. – Pont olyan jól tudta, mint én,
csak kínzott. – Végeztem vele, amíg nem felejti el, hol a helye.
– És mikor lesz a lagzi amúgy?
Fújtattam a gondolatra, hogy Thomas elveszi ezt a
Hamupipőkét. Ha tényleg olyan rohadt dög lenne, apám két
évvel ezelőtt már átlátott volna rajta, de tudtam, hogy valami
nem stimmel Rosalyn Archerral, úgyhogy utánanéztem kicsit.
–  Az nem fog megtörténni. – A mocsok után, amit találtam,
teszek róla, hogy addig ne jussanak el, de apám addig is hadd
szórakozzon.
Vidáman csillant a szeme.
– Apád házassága olyasmi lehet, amit talán még te sem tudsz
megállítani.
Az ajkam mosolyra görbült a kihívásra.
– Akarsz fogadni?
–  Az anyja talán kezelhető, de Fourt más fából faragták. Ő
harcolni fog.
Úgy tettem, mintha nem lódulna meg a szívem a lehetőségre,
hogy Fourral kell szembenéznem. Hadizsákmány lesz a
háborúban, amit majd ellenem folytat, és a pokolba, erre a
gondolatra felállt a farkam.
–  Ha megint az utamba áll, nem fogom vissza magam. A
javítóban töltött év wellness lesz ahhoz képest.
–  Miről sutyorogtok, kislányok? – jelent meg Jamie izzadtan.
Nyilván mert táncolt a készséges lányok végtelen tömegével.
– Anyukádról – vágott vissza Vaughn.
Jamie meglökte, majd rávillantott egy mosolyt.
– Túl jó nő ő nektek.
–  Majd én eldöntöm – felelte visszakézből Vaughn. –
Megismerkedtél az új mostohatestvéretekkel?
–  Nem a mostohatestvérem – vakkantottam, és a fogamat
csikorgattam, de ezzel a kezére is játszottam.
Egyszerűen összemosolyogtak, rólam tudomást sem vettek.
–  Igen – válaszolta végül Jamie kuncogva. – Az a csaj még
jobban haragszik a világra, mint egyesek.
Vaughn megvillanó szemmel bólintott.
– Ez remek lesz.
A tömeg utat nyitott, és csak egyetlen ember volt, aki képes
lehetett a részegek tengerét kettéválasztani. Vaughn azonnal az
italának szentelte a figyelmét, Jamie megfeszült mellettem.
Bassza meg, ne most.
De már késő volt. A vörösesszőke lány ott állt előttem.
Rózsaszín miniszoknya volt rajta, földig érő, áttetsző kardigán,
fekete, pántos magas sarkú, szűk, fehér póló és egy fekete
bomberdzseki. Izmos karját a nyakam köré fonta, én
kötelességtudón átfogtam keskeny derekát.
– Mit csinálsz itt? – suttogtam a fülébe.
 – Amit te, gondolom. – Elhúzódott, kerülte a tekintetem.
–  Bee? – Figyelmeztetésként hangzott a gyerekkori becenév.
Jobban utálta a Barbie-t még az eredeti nevénél, a Barbette-nél
is.
–  Minden rendben – ráncolta aprócska orrát. – Mármint én
teljesen jól vagyok – helyesbített.
Felsóhajtottam, és annyiban hagytam, mert ő még nálam is
makacsabb volt. Amúgy is Jamie-re figyelt, ahogy meglátta,
amint épp jókor flörtöl két szőkével. Összecsippentettem az
orrnyergem, tudtam, mi következik.
– Nincs erre semmi szükség, lányok. Ez itt már fertőzött. – Bee
csillogó ajka mosolyra görbült, ahogy Vaughn átkarolta a vállát.
– Szívtelen dög vagy, tudod?
Keskeny csípőjére tette a kezét.
– Csak teszem a kötelességem.
Jamie a szőkék fenekére csapott, és útjukra küldte őket. Majd
találkoznak később, ha nem talál magának jobbat addig. Mikor
sima mozdulattal belépett Barbette intim zónájába, Vaughn
hátrált egy lépést, én káromkodtam. Persze Barbette nem
hátrált meg. Abban a magas sarkúban majdnem olyan magas
volt, mint a száznyolcvan centis Jamie, az ajkuk szinte összeért.
–  Akárhogy megjátszod magad, egyáltalán nem tudod
elhitetni, hogy nem az én farkamat akarod valójában. Szedd
össze magad, Bee… vagy már Barbie?
– Tényleg azt hiszed, lefeküdnék egy ilyen mocskossal?
–  Miért is ne? – vándorolt végig a keserű tekintet Barbette
alakján. – Régebben imádtad.
– Te állat.
 Jamie erre buja mosolyt villantott.
– Minden tekintetben, bébi.
Eleget hallottam.
–  Jamie, menj, igyál valamit. – Láttam a profilján, hogy
megfeszül az álla.
– Nem utasítgathatsz engem.
– De igen, bár az kínos lenne neked.
Nem rettent vissza, mint a többiek. Jamie felállt, és széttárta a
kezét, mint aki azt mondja, hogy tessék, csak próbáljam meg.
Tudtam az összes gyerekkori verekedésünkből, hogy ez is
hosszú és véres menet lenne.
–  Nem, semmi gond – dadogta Barbette, és hátrébb lépett. –
Épp menni készültem.
–  Jól teszed. – Jamie tekintete követte Beet, ahogy az
elmenekült.
–  Haver… – mondta vontatottan Vaughn. – Fektesd meg a
csajt, és legyünk túl rajta.
–  Hé!… – Jamie hervasztó pillantást vetett rám. – Nem kell
nekem Ever maradéka.
Már épp rámutattam volna, hogy elég rendesen nekiállt a
maradékomnak, mióta hazajött Skóciából, de elnyomakodott
mellettem, és eltűnt a tömegben.
Vaughn beletúrt barna fürtjeibe.
– Emlékeztess, hogy miért is jársz te egyáltalán Beevel.
Mindketten tudjuk, hogy valójában nem akarod.
Kivettem egy arra járó osztálytárs kezéből egy félig teli
vodkásüveget, és egy pillantással megfutamítottam, mikor
tiltakozni kezdett. Már egy ideje nem ittam le magam, de így,
hogy Four visszajött, és folyamatosan hárítanom kellett Bee és
Jamie között, eltökéltem magam, hogy berúgok, amíg már nem
számít semmi.
– Mert felbosszantja Jamie-t.
 TIZENEGYEDIK

FEJEZET

A bábu

Hallottam már, hogy a távolság megszépíti az emlékeket, de mit

tudhatnak erről ezek itt? Thomas megkönnyebbültnek tűnt,
mikor meglátott, és megköszönte nekem – megköszönte,
komolyan –, hogy hazajöttem. Rosalyn meg úgy viselkedett,
mintha csak nyaralni mentem volna.
– És milyen volt Európában, drágám?
– Hát, rabul ejtő.
És reggel lett, az utolsó gimis évem első reggele. Az
egyenruhámat frissen vasalták, a fekete lakkcipő csillogott. Nem
lesz ez elég, hogy beolvadjak, azok után, amit Daniel Kimmel
tettem, de ennyivel kellett beérnem. Gyorsan copfba fogtam a
hajam, mikor kopogtak. Mozdulatlanul megálltam a szoba
közepén, azt mérlegelve, vajon ki állhat a túloldalon. A tegnapi
után nem vártam, hogy Rosalyn elbúcsúztasson iskolába menet,
és Thomas ilyenkor általában már az irodájában volt.
Két lehetőség maradt, egyik sem tűnt kívánatosnak.
Talán kimászhatnék az ablakon…
–  Tudom, hogy ott vagy – közölte egy férfihang. – Hallom,
ahogy kattognak a kerekek a fejedben.
Jamie.
 A két rossz közül a kisebbik.
Felrántottam az ajtót, ő meg ott állt karba tett kézzel, karcsú
alakja az ajtófélfát támasztotta. Vártam, hogy megszólaljon, de
túlságosan elfoglalta, hogy a meztelen lábamat bámulja.
– Segíthetek valamiben?
A hűvös üdvözlés magához térítette.
– Nem vagy egy koránkelő alkat, ugye?
– Nem a reggel itt a gond – mutattam rá.
–  Nyugi, cicus. – Széttárta hosszú karját, mint aki megadja
magát. – Békével jöttem.
Piros mellénye jól ment mahagónivörös hajához, a fekete
nadrág kihangsúlyozta izmos lábát. Megmondtam volna neki,
milyen jól néz ki, ha nem lett volna máris nagyobb az egója,
mint Kanye Westnek. Ráadásul talán nem akkora sznob, mint az
unokatesója, de melléállna akkor is, ha tétre menne a játék.
– Akkor… hadd találjam ki: te vagy a jó zsaru?
Hevesen megrázta a fejét.
–  Az soha – tette hozzá vigyorogva. – De azért jöttem, hogy
felajánljak egy fuvart az iskoláig.
Thomas nem fáradt vele, hogy elrendezze ezt nekem, mint
tavaly. Vajon arra számított, hogy ott folytatjuk, ahol
abbahagytuk?
– Miért segítenél?
– Miért ne? Tettél ellenem valamit?
–  Ever unokatestvére vagy. – Csak én voltam tisztában vele,
hogy nem állunk egy oldalon?
– És?
Eléggé ellazultam ahhoz, hogy elmosolyodjak. Van valaki, aki
nem töri össze magát, hogy Ever McNamara kedvére tegyen, és
nekem pont erre volt szükségem. Feltartottam egy ujjam, hogy
várjon, és visszafutottam a hátizsákomért.
– Jó kislány – dicsért meg.
– Mondtam már, hogy nem vagyok kutya, ugye?
Nevetett, és szinte leugrott a lépcsőn, engem hátrahagyva.
Mikor kiléptem az ajtón, az első, amit megláttam, Ever volt,
amint hanyagul a Range Rovernek dőlt. Épp a telefonján
pötyögött valamit, ami évekkel újabb modell volt, mint az
enyém.
A szívem megállt egy pillanatra. Figyelmeztetés volt, hogy túl
régóta csodálom. Ever vonzereje minden mást elhomályosított.
Vakító volt a csábítás. A józan ész megingott a jelenlétében.
A szél a hajába kapott, a szívem megint megdobbant.
Kitéptem magam a csapdából, a kör alakú feljárót néztem.
Csak Ever autóját láttam, és Jamie épp a Range felé tartott.
A következő lépésen tűnődtem, nem tudtam, mit tegyek.
Ever még nem vett észre.
Még lett volna időm visszaosonni a házba.
De az esély elpárolgott, hogy felszívódjak, mikor Jamie
idegesítően kiüvöltött az ablakon.
–  Most jössz vagy mi lesz? Azok a csinos virgácsok nem
visznek be elég gyorsan az iskolába!
A fogamat csikorgattam, ahogy Ever is felkapta a fejét.
A szeme meglepetten villant, de aztán megint ott volt az arcán
a maszk, mielőtt megtehettem volna az utolsó lépést.
Kiegyenesedett, a zsebébe csúsztatta a telefont, és becsusszant a
kormány mögé. Jamie csapdába ejtett mindkettőnket,
állapítottam meg.
Felsóhajtottam, és beugrottam az autóba.
– Mondtam, hogy jönni fog – közölte kárörvendőn Jamie.
Hát ezt ők megbeszélték?
Ever egyszerűen feltekerte a hangerőt, és a Seether dalába
fulladt Jamie sopánkodása.
Én Jamie mögé ültem, és nem bírtam ki, hogy ne vessek lopott
pillantásokat őfenségére.
A nyaka erős volt, de nem vaskos, az álla szögletes, az ajka
telt, az állán gödröcske futott végig, és az orra tökéletesen
egyenes volt.
Talán ezért hordja annyira fenn.
Megcsodáltam a két árnyalatú hajból nyírt divatos frizurát.
Észre sem vettem, hogy megálltunk egy lámpánál, csak mikor
elfordította a fejét épp annyira, hogy rajtakapjon, ahogy őt
bámulom. Túl késő volt, hogy elkapjam a tekintetem, és
eljátsszam, hogy nem őt figyeltem. A szemét teljesen eltakarta a
sötét napszemüveg, de mégis tudtam, hogy engem bámul, ahogy
én is őt… de az ő mindent felderítő tekintete sokkal erőteljesebb
volt.
Csak jó sok idő múlva fordult vissza, és szó nélkül felengedte
a féket. Tíz perc múlva kipattantam a Range Roverből, és
gyakorlatilag berohantam a kapun, mielőtt Ever leállíthatta
volna a motort.
Végig éreztem az unokatestvére figyelő tekintetét magamon.
Lehorgasztottam a fejem, és egyenesen az igazgató irodája
felé tartottam. Csaknem sikerült észrevétlenül beslisszolnom,
mikor éreztem, hogy a bicepszemet gyengéden megszorítja egy
kéz. Sikkantás visszhangzott a fülemben, és valaki magához
ölelt.
– El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az!
Gyorsan magamhoz öleltem Tyrát, mielőtt még széttépte
volna a dobhártyámat. A homlokát takaró frufrut leszámítva
nem változott semmit.
–  Hogy vagy? – kérdeztem lazán, bár izgatott voltam, hogy
újra találkozunk. Azok után, amit az egyik társukkal tettem,
nem tűnt jó ötletnek, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
Kicsit meglepett, hogy nem várt dühödt tömeg a kapuban.
– Te hogy vagy? Te tűntél egy egész évre egyetlen szó nélkül.
Istenem, nem akarok erről beszélni…
– Mesélnék – hazudtam –, de be kell mennem Burnshöz.
– Ezúttal maradsz? Szinte nem is merlek szem elől téveszteni.
Egyik pillanatban itt vagy… – csettintett egyet –, a másikban
meg már eltűntél.
–  Ígérem, hogy nem tűnök el ebéd előtt – biztosítottam.
Megbeszéltük, hogy találkozunk később, majd elrohantam a diri
irodájába, tekintetemet határozottan a frissen felsúrolt padlóra
szegezve. A folyosók és a termek gyorsan elkezdtek megtelni, és
én nem kockáztathattam meg, hogy felismerjenek. Mivel ide
jártam korábban, reméltem, hogy nem kapok mentort, csak
átveszem az órarendem, de nem volt olyan szerencsém. Burns
majdnem olyan kedves volt, mint előző évben. Szigorúan
figyelmeztetett, hogy nem tűrik a másik diák elleni erőszakos
támadásokat, majd leadta az órarendem, és mehettem is.
 
 
Leginkább választott tantárgyaim maradtak, mert a kötelezőket
már befejeztem, és nem terveztem továbbtanulni. Profi
motorversenyző leszek. Már évek óta legálisan
versenyezhettem volna, de Rosalyn nem adta meg a
beleegyezést. Még mindig nehezteltem emiatt, olyannyira, hogy
mély levegőt kellett vennem. Egy hónap múlva tizennyolc
leszek, és akkor már csak az én beleegyezésem fog számítani.
Mikor bementem a harmadik órámra aznap, a „Huszadik
századi amerikai nők története” tárgyból, nem lepett meg, hogy
minden diák lány volt. Én értem be utolsónak, úgyhogy
leroskadtam az egyetlen üres székre, és a tanár, egy aprócska,
vörös hajú, világos bőrű nő összefoglalót és kérdéssort osztott
ki.
Mrs. Roberts háttal állt nekünk, így megragadtam a
lehetőséget, és körbenéztem. Úgy tűnt, mindenki a papírokba
temetkezik, vagy egymással beszélget, de a csiklandó érzés,
hogy valakinek a célkeresztjében állok, megmaradt.
Már leplezetlenül kitekertem magam, és ekkor megláttam a
lányt. Még ha nem is nyársalt volna fel a tekintetével, akkor is
észrevettem volna az alabástrombőrt, a kék szempárt és a
lebiggyesztett ajkat. Lélegzetelállító volt.
Mostanáig nem kellett kiállnom az ilyen lesújtó méricskélést.
De ő úgy nézett rám, mintha beleköptem volna a müzlijébe.
Ne legyél hülye, Four! Tuti nem eszik szénhidrátot.
A lány végre elfordította a tekintetét, a tanár pedig megkért
minket, hogy adjuk be a kérdőíveket. Gyorsan kitöltöttem, és az
óra további részében kényszerítettem magam, hogy a tanárnőre
figyeljek. Biztos voltam benne, hogy végül majd megtudom, ki
ez a bombázó.
–  És milyen az első napod? – üdvözölt vidáman Tyra, ahogy
felvettem egy almát, és letettem a tálcámra. Elfelejtettem írni
neki, pedig megígértem, de úgy tűnt, nem bánja. Elvette az
ebédet, és utánam jött egy üres asztalhoz.
– Jobb volt, mint vártam. Mintha senkit sem érdekelnék. – És
ez így tökéletes volt nekem.
Tyra eltátotta a száját.
– Akkor nem hallottad?
Szárazon nevettem, a fejemet ráztam.
–  Csak te beszélsz velem ebben az iskolában. Hogy hallanék
bármit?
Előrehajolt, és bár állítottam, hogy nem érdekel, én is az
asztal fölé hajoltam.
– Nem csak te jöttél ma vissza Blackwood Keepbe. Jason is itt
van.
– Oké… de ki az a Jason?
– Ever főellensége volt, mielőtt megjelentél. – Összeszorította
az ajkát, ahogy végigmért. – Bár nem tudom, mennyire lehetsz
az ellensége, ha ő hoz be az iskolába…
Leintettem, bár a gyomrom úgy forgott, mint egy ringlispíl az
emlékre, ahogy Ever rám nézett.
–  Mert nem volt más választása. – Mielőtt tovább
kíváncsiskodhatott volna, témát váltottam. – Miért utálják
egymást?
–  Emlékszel a lányra, akiről meséltem, hogy elvette Ever
szüzességét, és teljesen odavolt érte? Olivia Portland.
Hogy felejthetném el?
 – Igen.
– Nos, ő Jason testvére.
–  Szóval Jason azért utálja Evert, mert az megdugta a
testvérét? Barátok voltak talán?
–  Talán a cenzúrázott verziót meséltem el neked. Az volt az
első napod, nem akartam, hogy az első igazi barátom elszökjön.
Valóban volt esély a szökésre, de ennek semmi köze sem volt
ahhoz, hogy kit dugott meg a múltban Ever.
– De mi történt valójában?
–  Senki sem tudta, mennyire kikészült az a lány, mígnem
aztán egyszer bement a fiúöltözőbe, és megpróbálta Ever előtt
felvágni a csuklóját.
A dobozos tej kicsúszott a kezemből, és kifolyt az asztalra.
Tyra káromkodva felmart egy csomó szalvétát. Ez egyszer nem
érdekelt, hogy bámulnak.
– Basszus! Bocsánat.
– Látod? Na ezért nem akartam elmondani neked – pufogott,
és további szalvétákat hajigált a tócsába.
– Rendben. Jól vagyok. – Kurvára nem volt rendben. Segítettem
feltörölni, majd mély levegőt vettem. – Mi lett vele?
Tyra kétkedő tekintete megadóra váltott, mikor
megszorítottam a kezét.
–  Csak annyit tudok, hogy életben maradt, de a családnak
annyira kínos volt az az incidens, hogy nem maradtak
Blackwood Keepben.
– És mit gondolsz, miért jöttek vissza?
–  A brynwoodi érettségi belépő az elit egyetemekre, sőt
akárhova. Ha találgatnom kellene, erre tippelnék.
 – És Olivia?
– Valószínűleg pszichiátriai kezelés alatt áll.
Szegény lány. Felhorkantottam, megráztam a fejem.
– Nehéz elhinni, hogy mindenki egy ilyen srácot istenít.
–  A gimi mindenkiből ki tudja hozni a legrosszabbat –
morogta Tyra. – Bár nem mintha Ever kérte volna meg azt a
lányt, hogy végzetesen szeressen belé. Olivia tudta, hogy
barátnője van.
A bőröm égett, elfordítottam a tekintetem. Tudtam, hogy
Evernek van nője, és tudtam, hogy elbánt Oliviával, mégsem
bírtam kiűzni a fejemből a kérdést, hogy milyen lehet Ever
ágyában lenni.
És ez a felismerés majdnem padlóra küldött.
Sosem tagadtam, hogy Ever vonzó – sőt gyönyörű –, de most
már azt is tudtam, mi ez a forró érzés a gyomromban, ha a
közelben van.
Vajon én vagyok a következő Olivia Portland?
– Ez nem változtat a tényen, hogy Ever egy farok.
–  Ever azért irányít itt, mert miatta egy csomó gyereket
elfogadnak. Akiknek nem orvosok, ügyvédek vagy milliomosok
a szülei, emelt fejjel járhatnak, neki köszönhetően. És senkit
sem zárnak be a szekrényébe, csak mert meleg vagy a
sakkcsapat kapitánya.
– És a nemkívánatosak?
–  Az első napodon mondott először ilyet bárki, mióta Ever a
főnök.
– Látom, kihozom belőle a legjobbat – gúnyolódtam.
– Nem olyan rossz srác. Kerüld el, és ő észre sem fogja venni,
hogy itt vagy.
Hát igen… mondani könnyű.
Elakadtam a válasszal, mert ekkor elment mellettünk a lány a
nők történelemórájáról. Követtem a tekintetemmel, amíg
megállt középen egy zsúfolt asztalnál. Tele volt baseballkabátos
izompacsirtákkal és könnyű mosolyú lányokkal. És az egész
csapat felett Ever uralkodott.
Tyra a válla felett odanézett, hogy vajon mi vonta el a
figyelmemet.
– Ez ő – suttogta.
– Ki?
– Ever barátnője. Igazából Barbette-nek hívják, de a belső kört
leszámítva mindenki Barbie-nak szólítja.
Néztem, ahogy a csaj kecsesen leereszkedik egy székre Ever
mellé, de aztán Jamie mondott valamit, mire a lány megfeszült.
Ever ránézett, de Jamie máris elunta. Körbepillantott az
ebédlőben, és mikor meglátta, hogy őket nézem, megvillantotta
a fogsorát, és az ajtó felé indult.
Ez fura volt.
Megint a terem közepét néztem. Ever beleivott a narancsos
Gatorade-be, és holtra válva nézett engem. Barbie megfogta
Ever ökölbe szorított kezét az asztalon, és már el is lettem
felejtve.
Tipikus kiváltságos srác a csinos cicababájával.
– Miért?
– Hát, láttad a csajt – forgatta a szemét Tyra.
– Mármint miért hívják Barbie-nak?
Tyra vállat vont, és a brokkoli felett a homlokát ráncolta.
 –  Ever és Vaughn Beenek nevezi. Nem tudom, miért, és ha
engem kérdezel, akkor Jamie odavan az unokatesója csajáért.
Bette-nek hívja, és ha ezt mondja, az a lány vagy elolvadva néz
rá, vagy belevájja a körmét. Mindenki úgy tesz, mintha nem
látná.
Ez már kezdett úgy hangzani, mint a Nyughatatlan fiatalok
valamelyik epizódja.
– És Evert ez nem zavarja?
–  Nem hiszem, hogy észreveszi. Nem törődik túl sok
mindennel, mióta az anyja lelépett a városból.
Végre.
A hiányzó darab a puzzle-ből.
– Senki sem tudja, él-e vagy meghalt. – Tyra a középső asztal
felé nézett. – Ever azóta nem a régi. – A töprengő hang arra
utalt, hogy erre ő maga is most jött rá.
Mégis, nehéz volt Evert máshogy elképzelni, mint komolynak.
– Miért, milyen volt előtte?
–  Sokkal viccesebb, az biztos – felelte egy mély hang. Jamie
magas alakja ereszkedett le a székre mellém, és elmarta az
almát a tálcámról.
–  Mi ez a McNamarákkal, hogy folyton lenyúlják mások
ételét? – próbáltam visszaszerezni az ebédemet, de Jamie
gyorsan beleharapott.
–  Nem vagyok McNamara – felelte teli szájjal, még furább
bostoni kiejtéssel. – Buchanan vagyok.
– McNamara Buchanan. Nem a többi sznobbal kéne lenned? –
Nem tudott válaszolni, túlságosan lefoglalta, hogy Tyrát
bámulja. Az a szeme forgatásával próbálta leplezni, hogy hat rá
Jamie tekintete. – És abbahagynád a barátnőm stírölését? Nem
érdekled.
– Szerintem ennek a szép kislánynak nem kell szóvivő.
– Nem, nem érdekled – erősítette meg Tyra.
Jamie felmordult.
– Kár. Édesszájú vagyok.
Tyra karba tette a kezét, amivel csak felhívta a figyelmet a
mellére.
– Te most a bőrszínemre célzol?
–  Aha – felelte merészen Jamie, le sem véve a szemét Tyra
melléről.
Az úgy festett, mint aki mindjárt képen törli a fiút, úgyhogy
megragadtam Jamie állát, és magam felé fordítottam a fejét.
– Az ott nem a szeme, faszkalap.
Csettintett a nyelvével, és dallamosan azt mondta:
– Nem szabad hozzá mérned. Néznek minket.
A kezem gyorsan az ölembe hullott. Tudtam, kire gondol.
– Akkor mi van?
Jamie a szemöldökét húzkodta.
– Benne vagyok, ha te is.
– Soha, kizárt.
– Főleg, ha az unokatesómnak is van beleszólása.
Tyrára néztem, úgy festett, mint aki szintén nem érti.
– Miért érdekelné?
Jamie arcán gödröcskék jelentek meg, ahogy a zöld almát
rágva elvigyorodott.
– Nem lehetsz ilyen naiv.
– Ki vele.
 De inkább témát váltott.
– Jól hallottam, hogy róla beszéltek?
– És ha igen?
–  A helyetekben óvatos lennék a pletykákkal. – Sértődött
pillantást vetett Tyrára, aki cserébe felszegte az állát.
– Világosíts fel, kérlek.
– A fenét. Nem fogom kavarni a szart körülötte veletek.
Megszólalt a csengő, mire felálltam, nem akartam
könyörögni. Ha Jamie nem mondja el, akkor máshonnan kell
megtudnom. Elindultam kifelé, ő gyorsan elkapta a karom.
–  Veszélyes játékot játszol, Four. – Most először, amióta
megismertem, nem csillogott játékos szikra a szemében. – Ha az
útjában állsz, csak kicsit is, rajta lesz, hogy kicsináljon.
– Nem kell aggódnod – hazudtam. – Csak beszélgetünk. – Alig
tettem pár lépést, mikor megszólalt egy jól ismert dallam, és
Lynyrd Skynyrd dala, a „Sweet Home Alabama” csendült fel a
hangszórókból. Úgy tűnt, csak én igyekszem órára, mivel csak
én álltam fel. Aztán berontott az ajtón pár fiú és körbetáncoltak.
Nem is tartották a ritmust, de az ebédlő hullámzott a nevetéstől
így is.
A kezem ökölbe szorult.
Addig akartam ütni a fiúkat, amíg csak véres massza marad
belőlük.
De nem állhatok bosszút egy cellából.
Ever a székén terpeszkedett, a karját átvetve a támlán. Az
arcán nem volt nyoma vidámságnak, elégedettségnek, vagy
akár megbánásnak, amit előző alkalommal láttam, mikor
sikerült megaláznia. Egyszerűen csak nézte a talpnyalói
előadását. A végén azok lepacsiztak egymással, és Ever csak
azután fordította rám a figyelmét. Vajon arra számított, hogy
sírva elrohanok, mint a múltkor?
Arra várhat.
– Ez szánalmas volt! – kiáltottam.
Az alattvalói elhallgattak, várták, hogy mit tesz a királyuk. Én
nem vártam meg, hogy kiderüljön. Tüzet okádtam, mire elég
messze jutottam, hogy elhaljon a nevetés hangja.
Ever világosan kinyilvánította, hogy nem akar békét.
Rendben. Én sem.
Nem is vettem észre, hogy követnek, amíg egy vállamra eső
kéz meg nem állított. Újabb szívatásra számítva, magasra emelt
ököllel fordultam meg.
– Hűha! – Kiszállt belőlem a düh, mikor megláttam, hogy csak
Tyra az. – Tudod, hogy ha megütsz, akkor vissza kell ütnöm? –
szemtelenkedett csípőre tett kézzel.
Bocsánatkérésfélét morogtam, és továbbmentem a folyosón,
ezúttal Tyrával az oldalamon.
– Akkor… mit csináltál?
–  Hogy érted? – Odamentem a szekrényemhez, gyorsan
kimarkoltam, ami a következő órára kellett.
–  Mivel idegesítetted fel ennyire? Ever McNamara sosem
süllyedt még ilyen mélyre.
Felsóhajtottam, már rosszul voltam attól, hogy mindenki
valamiféle istennek tartja Evert, akit imádni kell.
–  Nem csináltam semmit. Utál, mert nem ide tartozom, és
ebben igaza is van.
– Láttad, hogy néz rád? Teljesen el tudom hinni, hogy ki nem
állhat, de azt hiszem – egyszerre elbizonytalanodott.
– Mit hiszel?
– Hogy pont ugyanannyira akar is.
A csengő megmentett, nem kellett válaszolnom. Elváltunk, de
egy perc múlva üzenet jött Tyrától:
Gondold meg!
Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy hiszen nem is
teszek mást, csak ezen gondolkozom, de száz év alatt sem
vallottam volna be, hogy egy olyan fiúra vágyok, aki ilyen
rémesen bánik velem. Beléptem a terembe, ahol az angolórám
kezdődött, és ez a bizonyos fiú pont ott ült hátul.
Vaughn a jobbján foglalt helyet, előtte egy piruló bombázó.
Egyik kezét a lány székének a hátára tette, a másikkal egy
hosszú, barna fürtöt tekergetett az ujjai között, és a csaj fülébe
sugdosott. Mintha mágneses erő vonzaná, a tekintetem
visszatért Everre, aki rajzolgatott valamit egy kis füzetbe. Észre
sem vette a mellette ülő, mohó rajongót.
–  Ms. Archer, örülünk, hogy visszatért hozzánk – üdvözölt
metsző hangon a kerekded tanár. Ever úgy kapta fel a fejét,
mintha leöntötték volna egy vödör hideg vízzel. – Kérem… üljön
le.
Elindultam az egyetlen üres szék felé előre, de Mr. Driscoll
máshogy döntött.
– Kérem, cseréljen helyet Ms. Brooksszal. Jobb szeretném, ha
ő is a tananyaggal foglalkozna.
Mikor felfogtam, hogy a barna lányra gondol, aki úgy
csorgatta a nyálát, hogy már pocsolya állhatott alatta, ideges
lettem. Vaughn épp édes semmiségeket suttogott az előtte ülő
lánynak, de ezt vajon észrevette?
 A csinos barna pufogva felállt, a vállamnak ütközve jött előre.
Legszívesebben kikapartam volna a szemét. Akkor talán nem
kellene Ever mellé ülnöm.
Mr. Driscoll látta, hogy még mindig állok, letolta a szemüvegét
az orrán.
– Ms. Archer, kezdenék.
Ever ajka megrándult, lassan hátradőlt, le sem véve rólam a
tekintetét. Én végigmentem a padok között, és leültem az
asztalom mögé. A tanár azonnal nekilátott a vázlat
ismertetésének. Vaughn meghódítottja fenekét markolva
előrehajolt, és rám kacsintott.
Egyik kutya, másik eb, utáltam mindkettőt.
Próbáltam a tanár locsogására figyelni, de közben muszáj volt
Evert néznem a szemem sarkából. Hosszú, napbarnított ujjai
között egy ceruzát pörgetett, felhívva a figyelmemet sebes
bütykeire. A keze ebédkor még nem volt ilyen.
Észre sem vettem, hogy nyíltan bámulom, csak mikor a
ceruza megállt.
– Tetszik valami, azért bambulsz?
A combom között forróságot éreztem, és elképzeltem, ahogy
azok az ujjak hozzám érnek. Jaj, ne! Ezt el se kezdjük.
–  Verekedtél? – biccentettem a bütykei felé. – Biztos vagy
benne, hogy a hercegség ezt engedélyezi?
– Hogy mi engedélyezi? – Szinte imádni való volt, ahogy nem
értette.
–  A hercegek és a hercegnők. – Üresen, de kitartóan nézett
rám, álltam a tekintetét. – A többi gazdag seggfej.
Végre megcsillant a megértés a szemében, elmosolyodott.
 –  Hercegek… – Ujjával végigsimított a hasított állán. – Ez a
becenevem, mikor rólam sutyorogsz Tyra Bradley-vel?
Felhorkantottam, közben az arcom átforrósodott.
Nyilvánvalóan felfigyelt erre.
– Miből gondolod, hogy rólad beszéltünk?
A szemöldöke felszaladt, mintha erre egyértelmű lenne a
válasz, majd a tanár felé fordította a fejét.
El lettem bocsátva.
Kiegyenesedtem a széken.
A picsába Everrel és azzal, amit gondol.
És ha azt hiszi, odavagyok érte, mint minden második lány az
iskolában?
Mielőtt még eltűnődhettem volna a méltóságomon, megint
szembenéztem vele.
–  Csak hogy tudd – suttogtam hevesen –, tényleg rólad
beszéltem, de nem arról, mint gondolod. Sosem arról, amiről
gondolod. Érted?
–  Miért, mit gondolok? – vágott vissza a vázlatra nézve.
Utáltam, hogy ilyen könnyedén ment az neki, hogy tudomást se
vegyen rólam.
– Nem áll jól neked a szendeség.
Mosoly árnyéka suhant át az ajkán.
– Nem áll jól neked a hazudozás.
 TIZENKETTEDIK

FEJEZET

A herceg

Four Archer olyan puzzle-darab volt, ami nem passzol sehova.

Egyszerre volt dühítő és lenyűgöző, és ezt sosem tudhatta meg.
Olyan hatalmat adna neki, amit inkább tisztes távolban
tartottam tőle, ahol még épp nem érhette el.
Néha azt hittem, hogy inkább ő csinál ki engem, nem fordítva.
Csak rá bírtam gondolni. A szomszéd lány, pénztelen,
tanulatlan, aki végül a legkívánatosabbnak bizonyul. Kurvára
őrület.
Ha tényleg őszinte akarnék lenni, azt mondanám,
természetes, hogy vonzódom Fourhoz. Ő olyan veszély, amire
egykor vágytam.
A szemem elé csúsztattam a napszemüveget, ahogy kiléptem
a szeptember délutáni napsütésbe. A parkoló tele volt, úgy tűnt,
senki sem siet haza az első napon. A legtöbben nem itthon
töltöttük a nyarat a városban, sokan külföldre utaztak, úgyhogy
mindenkit lefoglalt, hogy felvegye a fonalat. Elmentem a
csoportosulások mellett, egyenesen az autóm felé tartottam, bár
kurvára nagy volt a tömeg. Barbette az ajtóm mellett állt karba
tett kézzel; úgy tett, mint aki nem törődik vele, ahogy Jamie a
másik oldali ajtóhoz szorítva csókol egy lányt. Mi a francot
keres itt Bee?
Ez a mi kis szerelmi háromszögünk kurvára idegesített, de
Barbette-nek kellett ez az illúzió. Rohadtul túl volt komplikálva,
de egy napon Jamie majd megbocsát nekünk.
De ha meg nem… akkor bassza meg.
Megtettem egy barátomért, amit kellett.
– Ne itt szarakodj – sziszegtem az unokatesóm fülébe.
Lepattintott, és tovább dörgölőzött a kis játszótársához, hadd
lássa mindenki. Gondolom, még dühös volt az előző miatt, de
kurvára megérdemelte. Megkerültem a csomagtartót,
káromkodtam. Barbette majdnem sírt. Aztán meglátott, és a
maszk már ott is volt az arcán.
Átkaroltam, és arcon csókoltam, mert ezt várták. Barbette
válla felett Jamie-re vetettem egy pillantást. Láttam, alig két
másodperc választja el attól, hogy letépje a fejem.
Megfeledkezett teljesen a lányról, akivel gyakorlatilag szinte
már dugott. Kicsit hátrébb léptem Beetől, de a látszat kedvéért a
keskeny csípőjén hagytam a kezem.
– Jól vagy?
–  Át tudsz jönni holnap vacsorára? – söpörte el az
aggodalmam. – A szüleim már kíváncsiak, miért nem látnak
nálunk.
Alig volt olyan, amihez kevesebb kedvem lett volna, mint
hogy az elcseszettül fura szüleivel vacsorázzak, de
megesküdtem neki négy évvel ezelőtt.
– Ott leszek.
Megkönnyebbülés lágyította el a tekintetét.
– Köszönöm.
 Meg akartam kérdezni tőle, történt-e valami, de Barbette
olyan hideg volt, mint egy kripta. Csak a szülei karcolták meg a
tökéletes felszínt, meg az én faszkalap unokatesóm.
Egy pillanatig kerestem a lányt, aki valaha volt – azt a Beet.
Mikor csak Barbette nézett vissza rám, homlokon csókoltam, és
az útjára engedtem. A parkoló túloldalán Jamie beszállt egy
autóba a lánnyal, akivel kavart, és együtt elhúztak. A többiek is
indultak, percek múlva egyedül maradtam az üres parkolóban.
Hol a picsában lehet Four?
Arra gondoltam, hogy talán elvitte a barátnője, épp üzenetet
kezdtem írni, hogy elküldjem a számra, amit apám beíratott a
telefonomba. Nem akartam kihúzni nála a gyufát, csak mert itt
hagytam a hülye csajt. Four nem tudta, hogy apám
figyelmeztetett, mikor visszajött: mind a kettőnket elküld, ha az
lesz, mint tavaly. Semmilyen körülmények között sem
engedhettem meg, hogy ez megtörténjen. Four meg kell tanulja,
hol a helye, még ha nekem magamnak is kell ezt megtanítanom
neki.
Még mindig az üzenetet pötyögtem, mikor ismerősen
megcsendült egy telefon. Az agyam azonnal más sebességbe
kapcsolt, ahogy előhúztam a tömött kesztyűtartóból az
eldobható mobilt.
– Boyd beszél – szóltam bele.
Ha valaki rákeresett Ever McNamarára, csak egyetlen ilyen
nevű embert talált – Conall McNamara négy örököse közül az
egyiket.
Úgyhogy amikor bevettek, Daniel Boyddá változtam.
A világ számára senki voltam.
 De a Számkivetetteknek sokkal több.
–  Felszívódtál. – Shane, a Számkivetettek főkolomposa
üdvözölt. – Ettől ideges vagyok, Danny Boy.
–  Személyes problémák – feleltem. Nehéz volt egykedvű
hangot megütnöm, úgy lenéztem ezt az embert.
Nem vagy jobb nála. Már nem.
–  Szarok a személyes problémáidra – vakkantotta. – Szedd
össze magad, vagy kitalálom, mivel vegyelek rá. Világos?
– Világos.
–  Jó. Összehívok egy megbeszélést. Legyél ott mindenképp,
vagy olyannal kezdem, akit szeretsz.
Four ebben a pillanatban bukkant elő, bizonytalanul
lépkedett, barna szeme elkerekedett, mikor meglátta, hogy még
ott vagyok. Shane képe jelent meg előttem, ahogy a keze átfogja
Four csinos nyakát, és hallottam, ahogy azt mondom:
– Ott leszek. – Letettem a telefont.
Mi. A. Picsa.
Ez a lány nem csak szimplán bajkeverő.
Hanem veszélyes.
 TIZENHARMADIK

FEJEZET

A bábu

Meglepett, hogy az elit Brynwoodban lehet autószerelést

tanulni választható tantárgyként, de aztán mikor odaértem,
láttam, hogy a teljes osztály öt diákból áll velem együtt. Mégis.
Úgy léphettem be mindennap a kapun, hogy tudtam, van mit
várnom. A tanár, úgy tűnt, érti a dolgát, és nosztalgikus
érzéseket ébresztett bennem a mogorva modora. Szinte mintha
újra a műhelyben lettem volna, bár Gruffot nem
helyettesíthette senki. Dave – ragaszkodott hozzá, hogy így
hívjuk, mivel a „Mister”-ről az apja jut eszébe – észrevette, hogy
ismerem az alkatrészeket. Meséltem neki Gruffról és az otthoni
műhelyről, úgy láttam, izgatott, amiért végre valaki tényleg
érdeklődik a munka iránt a műhelyében.
A következő meglepetés tesin ért, az utolsó órán. Tízéves
korom óta odavagyok a motorokért és az autókért, sosem
vettem a fáradságot, hogy bármi másról is tanuljak. Mikor
Lloyd edző elindított minket, a világ elhomályosult, mintha
megint motoron ültem volna. Addig futottam, amíg már égett a
tüdőm, és a lábam kocsonyává gyengült.
Fél órája ért véget a tanítás, és nyilván nem lepett volna meg,
ha Ever otthagy, ezért alig tudtam leplezni a megdöbbenésemet,
mikor megláttam a Range Rovert az üres parkolóban. Ever a
csomagtartónak támasztotta a lábát, és egy eldobható telefonon
beszélt. Haragos tekintetéből kiolvastam, hogy a beszélgetés
nem lehet ínyére. Nem kicsit lettem kíváncsi, vajon miről
szólhat ez a hívás, amit be is fejezett pár másodperccel azután,
hogy meglátott.
Nem moccant, én úgy tettem, mintha nem érdekelne, de
mikor az ajtó felé nyúltam, odaszólt.
– Nem.
Ó, sajnos, most nincs ehhez kedvem, Mr. McNamara.
– Valami gáz van?
A nadrágja zsebébe nyúlt, én nagy nehezen megálltam, hogy
ne tátsam el a számat, mikor átnyújtotta nekem a kocsikulcsot.
– Vidd haza az autót!
– Nélküled? – Végignéztem az üres parkolón. – És te hogy jutsz
haza?
–  Miattam ne aggódj! – A szokásos pokróc módján válaszolt,
mégis éreztem a változást. Valami történik épp itt, állapítottam
meg.
– És Jamie?
– Elvitte valaki.
– Ó akkor rám vártál? – Egy felhúzott szemöldök volt a válasz.
– Köszönöm. – Végre elvettem a kulcsot, és mikor összeértek az
ujjaink, igyekeztem nem törődni a hasam aljában terjedő
forrósággal.
Ever elment, hátra sem nézett, én meg nem tehettem mást, őt
bámultam. Olyan férfias eleganciával mozgott… És tényleg
bemegy az erdőbe?
 Nem mehetek utána, intettem magam.
Könyörögtem magamnak, hogy ne kövessem.
Bedobtam a kulcsot a hátizsákomba, és utánaeredtem.
Szerencsére ahol születtem és felnőttem, más sem volt, mint
erdő, így könnyedén mozogtam a fák között nesztelenül. Rövid
séta után Ever egy tisztás szélére ért, ott megállt. Bebújtam egy
fa mögé, és ezt jól is tettem, mert hátranézett, mielőtt kilépett a
fák közül. Kilestem a törzs mögül, és láttam, hogy egy nyitott,
ütött-kopott pajtához megy. Egy zöld Crown Victoria parkolt itt,
szintén elég ütött-kopott. Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy
kinyitja a csomagtartót, és kivesz egy táskát. Összerezzentem,
ahogy lecsukta a tetőt, hülyén éreztem magam. Mégis ez a
reakció volt a legkevésbé hülye dolog, amit aznap csináltam.
Már az, hogy követtem, ott volt a lista tetején.
A csomagtartóra hajította a táskát, és nekilátott, hogy levegye
az egyenruháját. A körmömet a fa kérgébe vájtam.
El kellene fordulnom.
Tudtam, hogy kellene.
De… nem bírtam.
Hátat fordított nekem, és egyenként vette le a ruháit: cipő,
zakó, nyakkendő. Nem láttam, ahogy kigombolta az ingét, de így
is gyorsabban vettem a levegőt, és mikor lecsúsztatta magáról.
A lélegzetem remegve elakadt.
A lapockái közti széles jel engem gúnyolt. Nem lehetett
véletlen. De túl bizarr volt. Túl valóságos. Ever hátára egy X-et
tetováltak, és egy írás állt alatta, amit nem tudtam elolvasni, de
elég biztos voltam, hogy ezt varrták rá: „Engem nem vezethetsz.”
Ever a Számkivetettek bandájának tagja volt.
  
 
Miután Ever elhajtott a Crown Victoriával, visszarohantam a
parkolóba. Az elmúlt öt percben történteknek nem volt semmi
értelme. Miért csatlakozna Ever, egy olyan fiú, akinek megvan
mindene, egy gyilkosokból álló bandához?
A Range Roverben maximumra tekertem a légkondit,
lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy a szél az arcomba
csap, míg én kihívom a halált. Egyszerre a szívem kellemesen
meglódult. A bőröm bizsergett, ahogy egyre inkább beleéltem
magam. Jobban éreztem magam, mint valaha.
Mert végre megtaláltam a bosszút.
Úgy negyed mérföldre lehettem az iskolától, visszafelé tartva
a birtokra, mikor megláttam a Crown Vicet. Sötétített volt az
ablaka, de tudtam, hogy Ever ül benne. Két lehetőségem
maradt. Hazamehetek, és elmondhatom Thomasnak, amit
tudok, vagy Ever után megyek, és megnézem, mi járatban van.
Egy óra múlva Ever nyomában csalinkáztam a lerobbant New
York-i negyedekben, míg egy utcába jutottam, aminek a végén
egy elhagyott épület állt.
Kizárt lett volna, hogy ne vegyen észre, úgyhogy leparkoltam
a főúton. Jó, hogy ez a rész itt elhagyatottnak tűnt. Egy Range
Rovert nehéz nem kiszúrni. Kiugrottam, és imádkoztam, hogy
még itt legyen a kocsi, amikor majd visszajövök.
Végigkocogtam az úton, és megláttam a Crown Vicet egy
hatvanas évekbeli, csillogó fekete, krómrácsos Impala, egy piros
Porsche Cayman és egy fekete, fehér csíkos Camaro mellett.
Valószínűleg hülye vagyok – azaz biztosan teljesen hülye
vagyok –, de egyre közelebb araszoltam, míg az elátkozott
épület árnyékába értem.
A hátam a falnak vetve hallgattam a moha- és indák fedte
küszöbön túlról érkező hangokat, míg felismertem az egyiket.
Egy ablak volt felettem, ha lábujjhegyre álltam, beláttam. Nem
is kellett töprengenem azon, hogy megölnének-e, ha
meglátnának.
Az életem röhejessé vált. Rosalyn azért szakított ki minket
otthonról, hogy megvédjen ezektől a szörnyektől, csak hogy
aztán az egyik ott lakjon a folyosó végén, velem szemben.
Felnevettem volna, ha nem lenne kedves az életem.
Megint felnéztem az ablakra, és megállapítottam, hogy a
kíváncsiságom lesz a vesztem. Lábujjhegyre álltam, a téglából
rakott ablakpárkányra támasztottam az ujjaim, így
egyensúlyoztam. Egy kis csoportot láttam, egy csapatnyi
gonosztevőt. Alig bírtam elhinni, hogy Ever közéjük tartozik, de
ott volt, teljesen feketébe öltözve, csodás haját egy sapka
takarta. Maszkot is vett, és közben valaki, aki úgy festett, mint
aki csecsemőket fal fel, dühöngött mellette. Borotvált koponyája
hátulján a tetoválás mutatta, hogy a Számkivetettek közé
tartozik.
Még hárman voltak. Aki a legközelebb állt hozzám, kifésülte a
homlokából a barna haját, oldalt meg szinte kopaszra volt
borotválva. Háttal állt az ablaknak, nem láthattam az arcát, de
észrevettem a jelet a tarkóján. A másik kettő az épület
árnyékában állt, nem lehetett kivenni az ő arcukat sem, de
lefogadtam volna, hogy ők is bandatagok.
Megint Evert néztem, és egy pillanatra megállt a szívem,
mikor egyenesen visszanézett rám. Lebuktam, és azt
latolgattam, mit tegyek. Elfutni már késő volt. Már hallottam,
hogy mozgolódnak. Esélyem sem volt, hogy eljussak az autóig,
arra meg még ennél is kevesebb, hogy legyőzzem őket, de azért
kerestem valami fegyvert. Kitört ablaküveg szilánkjai hevertek
körülöttem, felvettem a legnagyobbat, nem törődve a kezembe
hasító fájdalommal.
Pár pillanat múlva, ahelyett, hogy az életemért küzdöttem
volna, hallgattam, ahogy az autók motorja beindul, és
elgurulnak. Ledobtam az üveget, de vártam még egy percet,
mielőtt kilestem volna a sarkon túlra.
Ever ott volt alig pár centire tőlem, a vállát a falnak
támasztotta, és úgy festett, mint akit csak pár másodperc választ
el attól, hogy megfojtson. Sikoltva fenékre estem.
– Mi a faszt keresel te itt? – kérdezte, és felém indult.
Hátrébb másztam a kezemen támaszkodva, de aztán
megállapítottam, hogy így elterülve nem tudok harcolni. Ahogy
felpattantam, megmarkolta a karomat, és elforgatott, a hátamat
a falnak szorítva.
– Kérdeztem valamit.
– Engedj el!
Megszorított, de mikor fájdalmasan grimaszoltam, azonnal
elengedett. Talán végül mégsem nyír ki.
– Miért jöttél utánam?
–  Nem egyértelmű? Valamiben sántikáltál, és tudni akartam,
mi az.
Leengedte a kezét, én hálás voltam ezért. A szeméből sugárzó
harag mélyen megrázott.
 – Mennyit hallottál?
Kurvára semmit.
–  Eleget – hazudtam, elégedetten elnyújtva a szót. Biztos
halálvágyam volt.
– Bassza meg! – fakadt ki. A káromkodás idegenül csengett az
ajkáról. Túl alantasnak tűnt Everhez, mégis úgy megijesztett,
mint még soha semmi.
–  Láttam a tetoválásokat. Tudom, hogy Számkivetettek. – Azt
szándékosan elhallgattam, hogy Ever tetoválását is láttam, mert
azzal bevallottam volna, hogy meglestem, ahogy átöltözött az
erdőben. Ha lehunytam a szemem, láttam magam előtt az
izmokat, amik egy évvel ezelőtt még nem voltak ott.
– Mégis honnan tudod?
–  Tavaly versenyeztem velük. Így kerültem ide ebbe a
Stepfordba. – Erre fenyegetőn nézett rám. – Apád nem mondta
el a teljes sztorit, gondolom.
–  Nem számít. Fogalmad sincs, miről beszélsz. – Hátrébb
lépett, és elindult, de megállították a szavaim.
– Talán apád kideríthetné…
Mielőtt többet mondhattam volna, vagy felkészülhettem
volna a küzdelemre, a hátam megint a téglának szorult, és
ezúttal a csuklóm csapdába esett a fejem felett, a mézbarna
szempár lángolt.
–  Gondold meg jól, mit csinálsz, Archer, vagy ígérem, hogy
megbánod.
– Csak azt a napot bánom, amikor megszülettél.
Közel hajolt, a feje leereszkedett, míg az ajka majdnem az
enyémet súrolta.
 – Kölcsönös, bébi.
Erre a gyengédségre megremegtem. Attól féltem, hogy
megérezheti, így elhúzódtam.
– Nem engedtem meg, hogy hozzám érj.
Vigyorgott, az ajka az enyémet súrolta.
– Nem kérdeztem.
Immár kétségbeesve elindítottam a térdem, hogy megrúgjam,
de ő gyorsan a két combom közé lépett. Elakadt a lélegzetem,
ahogy néztem le-fel liftező ádámcsutkáját. Miért ilyen
lenyűgöző mindene?
– Engedj el.
Megint az ajkamat érte az ajka, a hangja simább lett.
– Megígéred, hogy nem mondod el?
Nem-nem-nem. Utáltam a torkomon feltörő vinnyogást, és
még jobban utáltam a srácot, aki ezt előcsalta belőlem.
Szükségem volt a csókjára, ahogy a bukására is. Mikor Ever
csípője az enyémnek préselődött, és az ajka a nyakamat súrolta,
attól féltem, élve elégek.
– Ígérd meg – követelte lágyan.
–  Megígérem… – szökött ki belőlem, ahogy Ever finoman a
nyakamat harapdálta, a farka kavargó gyomromhoz szorult.
Küszködtem, hogy észnél maradjak. – Megígérem, hogy
megbánod, hogy találkoztál velem, McNamara. – Lassan
elhúztam a bőröm a fogától, és mikor a tekintetünk találkozott,
elemeltem a fejem a faltól.
– Engedj el – morogtam.
Haragra számítottam. De ő csak vállat vont, és ellépett előlem,
véget vetve a színlelt csábításnak. Ott maradtam lángokban
égve, míg ő jégszilánkká vált.
– Bosszút akarsz állni a megalázás miatt?
– Igen – sziszegtem.
– És az Európában töltött év?
A józan eszem azt kiabálta, hogy forduljak vissza, de nem
bírtam. Tudnom kellett.
– Miről beszélsz?
–  Azt hitted, apám ötlete volt a javító? – A hangja világosan
érzékeltette, milyen naiv vagyok. – Gyakorlatilag a kezébe
adtam a prospektust, Archer.
A magabiztosság helyét átvette a hitetlenkedés, ahogy Ever
lenyomta a torkomon az igazságot.
– És akkor mi van? Megint felültetsz és elküldetsz?
Erre gúnyosan horkantott.
–  Vannak jobb ötleteim, mint a Natasha Madison Intézet! –
Oldalra biccentette a fejét. – Mennyire fontos neked anyád
boldogsága?
Erre szobormerev lettem.
– Hagyd ki ebből Rosalynt!
– Fogd be a szád, és én is így teszek.
A szívem vadul kalapált, a tenyerem izzadt.
– Nem tudom, miről beszélsz.
–  Akkor a te helyedben gyorsan rájönnék. Mert úgy érzem,
kedvem lenne dalolászni kicsit.
– Nincs rejtegetnivalóm!
–  Nem is mondtam, hogy neked lenne. – Szinte sokatmondó
volt a csend.
Nem.
 –  Mit tudsz? – Ökölbe szorítottam a kezem, síri hangon
beszéltem. Minden tettetett ártatlanságom elszállt.
– Tudom, hogy anyád full zakkant, és a puncija aranyból kell
legyen, hogy apám ne vegye észre a jeleket. Még szerencse,
hogy nem én kúrom.
Kifújtam a levegőt, és ezzel egy időben megállapítottam, hogy
túljártak az eszemen. Ever sarokba szorított, és nem volt kiút.
Honnan tudta meg? Bárhogy is jött rá, nem volt visszaút.
–  Akkor ha én befogom a számat, te is? – Kinyújtottam a
kezem, hogy megpecsételjük az egyezséget, és máris bizsergett a
bőröm. A rohadék.
Felsóhajtott, mint aki csalódott, és nem adott kezet.
–  Ha ez ilyen egyszerű lenne, de nem bízhatok abban, amit
nem én irányítok.
A kezem lehullott, a testem minden porcikája égett.
– Ezt hogy érted?
A szeme várakozón megvillant.
– Azt jelenti, bábu, hogy végre találtam neked egy becenevet.
 
 
Aznap este a vacsora újabb erőltetett menet volt.
Jamie a felénél csatlakozott hozzánk, a bal arcát szinte
teljesen elszínezte egy ütés nyoma. Thomas szüntelenül
kérdezgette, de ő nem válaszolt. Ever lazán iszogatta a vizet,
Rosalyn a poharába bámult. Mintha egyáltalán nem zavarta
volna sem őt, sem Evert, mikor elkezdődött az üvöltés.
Thomas végül felrendelte Jamie-t a dolgozójába, és együtt
elmentek, Ever, Rosalyn és én maradtunk a vacsoraasztalnál.
Ever lehorzsolt bütykein tűnődtem, amit Thomas mintha észre
sem vett volna, mikor Rosalyn végre megszólalt.
– Milyen volt az első nap újra itt, édesem?
–  Mintha el sem mentem volna. – De elmentem, és éreztem,
hogy még mindig nem tudtam megbocsátani neki, hogy
elküldött. Most, hogy tudtam, Ever beszélte rá őket, nem voltam
biztos benne, hogy valaha képes leszek erre.
Kínos csendben ültünk az asztal körül, Rosalyn főtt a
bűntudatban. Én elégedett voltam ezzel, de Evernek persze más
tervei voltak.
– Meséld el neki, mi történt velünk – javasolta lazán. Még csak
fel sem emelte a tekintetét a tányérjáról. Mintha olyan
természetes lenne neki, hogy játszadozik velem, mint az, hogy
levegőt vesz.
Meg tudtam volna ölni.
– Mi… történt? – Hallottam a riadalmat Rosalyn hangjában, és
eltűnődtem, le kell-e majd nyomnom a torkán néhány pirulát
reggel. Tágra nyílt szemmel várta a magyarázatot, én meg
törtem a fejem, mit mondjak.
– Együtt járunk angolra – közölte Ever, mikor már árulkodóvá
nyúlt a csend.
–  Ó, remek! – felelte Rosalyn sietve, felsóhajtva a
megkönnyebbüléstől.
Everre néztem az asztal túloldalán, Rosalyn meg a körmét
tanulmányozta. Ha nem lett volna ilyen rohadt széles az asztal,
belerúgtam volna Ever bokájába, és letöröltem volna azt a
ragyogó mosolyt a képéről. Amit ez a mosoly tett velem, jobban
megijesztett, mint a burkolt fenyegetései.
 –  Bocsássanak meg, hölgyeim – mondta, és felállt. – Még egy
csomó szarságot meg kell csinálnom.
Rosalyn összerezzent a csúnya szóra, de úgy tett, mint aki
nem hallotta. A megállapodásunk dacára nem bírtam ki,
viszonoznom kellett a kedvességet, és játszadoznom kellett
Everrel, mert volt némi elképzelésem, hova megy, és kinek kell
megcsinálnia valamit.
– Szóljak apukádnak, hova mész?
Erre egyszerűen csak kacsintott, én meg úgy tettem, mintha
egy részem nem zokogott volna, hogy elmegy.
–  Milyen fura srác – vélte Rosalyn, mikor Ever
hallótávolságon kívül volt már.
– Én nem pont furát mondanék.
– Túl erőteljes a korához képest. – Kíváncsian végigmért. – És
nehogy azt hidd, hogy nem láttam a kacsintást. – A tekintete
éles lett, én pedig megdermedtem. – Az meg mi volt?
A combomba vájtam a körmöm, ezt Rosalyn nem láthatta.
Megint ostobán beleestem Ever csapdájába.
Ó, Ever! Ezért megfizetsz.
És nem csak trónfosztás lesz. Hanem széttaposom, mint egy
férget, hiszen valójában az is.
– Talán túlságosan nagy az önbizalma? – Ezt Rosalyn mintha
elfogadta volna válasznak, tovább kortyolgatta a vizet. – Nem
eszel? – Alig nyúlt az ételhez.
– Tele vagyok.
– Alig ettél.
–  Sokat ebédeltem – felelte olyan hangsúllyal, hogy inkább
hagytam a témát.
 Az étvágyam elszállt, de leerőltettem a vacsorát, hogy példát
mutassak, aztán felálltam az asztaltól. Úgy éreztem, a szobám
lesz a menedékem érettségiig. A Brynwoodban egy pillanatra
sem vettek vissza az oktatás tempójából, úgyhogy az első nap
végén lecke várt rám. Ahogy a szobámba értem, elindultam az
egyszerű, törtfehér asztal felé, és a szívem meglódult, mikor egy
összehajtott fecnit találtam rajta. Nem volt megvonalazva, de a
tépett szegélyeken láttam, hogy egy füzetből szakították ki.
Kopogtak, de nem törődtem vele, kinyitottam a papírt.
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu, aki
mesét szőtt az őrült királynak.
A herceg
 
– Ez meg mit jelent? – Az nem is volt kérdés, hogy kitől jött az
üzenet.
A dölyfös rohadék.
Újabb kopogás, ezúttal erőteljesebb, mire ledobtam a fecnit az
asztalra. Thomas kibontott nyakkendővel és gyűrött ingben,
grimaszolva állt az ajtóban.
–  Nem láttad a fiamat? – kérdezte. A gyomrom összeugrott,
mikor a tekintete a szobámat pásztázta.
Thomas azt gondolja, hogy Ever nálam van? Már a számon
volt, hogy az a „beképzelt pöcs fiad egy bűnbandával lóg”, de
ekkor hirtelen felfogtam, mit jelent a fecnire írt üzenet.
Nem rejtvény volt. Hanem parancs.
Tudta, hogy Thomas keresni fogja, és azt akarta, hogy
fedezzem.
 Azt terveztem, hogy kicsinálom ezt a fickót, hogy juthattam el
oda, hogy megmentem? Thomas úgy festett, mint aki mindjárt
felrobban.
– Nem láttam vacsora óta.
–  Anyukád azt mondja, Ever említette, hogy dolga van, és
hogy te talán tudod, hova ment. – A szemet szemért
elképzelésem azt eredményezte, hogy Thomas célkeresztjébe
kerültem, és Ever megragadta a remek alkalmat, hogy
kihasználjon.
Ever–Four: 1:0.
– Igen, elment… a boltba.
– A boltba? – Erre még jobban ráncolta a homlokát. Ez olyan
szokatlan, hogy egy herceg vesz valamit magának? Milyen
rémségesen kiváltságos élet már ez.
– Igen, a boltba. Azt mondta, kell vennie valamit. Dezodort.
– Dezodort?
–  Igen, az kellett neki. – Általában nem voltam ilyen rémes
hazug, de végül is Ever sosem mondta, hogy ügyesen kell
lódítanom az érdekében.
–  Arra gondoltam, hogy talán visszament az iskolába, és
megnézi a régi csapata edzését.
Hát, basszus.
– Igen, mintha említette volna, hogy beugrik.
–  Rendben… kösz, Four. – Thomas elment, én meg vállat
vontam, és becsuktam az ajtót. Nem gondoltam, hogy hitt volna
nekem, de ez már nem az én bajom, ugye.
Tíz perccel később valaki felrántotta az ajtót. Jamie állt
félmeztelenül a küszöb előtt, eltakarta a szemét.
 – Fel vagy öltözve?
– Igen, de kopoghattál volna.
– Milyen kár – sóhajtott. – Mert lestem.
– Mit akarsz?
Az ágyamra huppant, az oldalára fordult, és a tenyerébe
támasztotta a fejét.
– Na, mi folyik közted és az unokatesóm között? Dugtok?
Felsóhajtottam, és becsuktam a tankönyvet.
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nem. Nem kúrok
az unokatesóddal.
Erre horkantott.
– Még nem.
A testem égett a várakozástól. Istenem, de gyűlölöm ezeket a
nárcisztikus…
– Elpirultál – húzott tovább.
– Hidd el nekem, ez nem fog megtörténni. Az unokatestvéred
világossá tette a barátai előtt, hogy én nem vagyok… kívánatos.
– De utáltam ezt a szót, még jobban, mint eddig.
– Ezt mondta? – kuncogott Jamie. Csak bólintani tudtam, mire
még szélesebben vigyorgott. – A ravasz kis fasz! – A szavai
ellenére csodálat csillogott Jamie szemében.
– Elmondanád nekem is, min nevetsz?
–  Ha tesz róla, hogy ne legyél kívánatos, akkor senki sem
nyomul majd rád.
– Igen, ezt értem. Csak azt nem, hogy ez miért érdekli.
Jamie úgy nézett rám, mintha teljesen sötét lennék.
–  Az unokatestvérem nem akarja, hogy bárki hozzáérjen
ahhoz, ami az övé.
 –  Hagyjál már! – nyögtem fel. – Nem jöttünk össze, nem is
fogunk. Így pláne kínos lenne, hogy a szüleink egy ágyban
alszanak.
– Szóval azt mondod, ha szakítanának, benne lennél?
– Egyáltalán nem. Mi ketten más-más világból jöttünk, és Ever
gond nélkül emlékeztet erre, amikor csak tud. Vagy nem voltál
ott tegnap este?
–  A kis ajándékról beszélsz a visszatérésed alkalmából? –
Bólintottam, mire ő mosolyogva megrázta a fejét. – Azt nem
Ever intézte. Hanem én.
Hogy mi? Karba tettem a kezem, a szemem elkeskenyedett.
– Nem azt mondtad, hogy nem akarsz belekeveredni?
– Nem is, de ez nem jelenti, hogy ne szórakozhatnék kicsit.
–  Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy Ever értékelte. –
Megállapítottam, hogy itt a válasz a kérdésre, hogy
megbízhatok-e Jamie-ben. Nem a barátom, bár abban sem
voltam egészen biztos, hogy Ever barátja lenne.
–  Nem Ever kedvéért csináltam – mutatott egy horzsolásra a
jobb arcán. – Hanem hogy felidegesítsem.
– Miért?
Jamie hangja egykedvűre váltott, ahogy válaszolt.
– Bonyolult.
– Az bonyolult, hogy odavagy a barátnőjéért?
Erre befeszült, lassan felkelt az ágyról. Nem szívhattam
vissza, amit mondtam, és azok után, amit tett, nem is érdekelt,
úgyhogy csak utánabámultam, ahogy az ajtó felé indult. Merev
háttal állt meg a küszöbön, keze már a kilincsen volt.
A francba. Már épp kitört volna belőlem a bocsánatkérés,
mert nem vagyok én ilyen gonosz dög, mikor megszólalt.
– Az a lány először az enyém volt.
 TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

A herceg

Kinyomtam apám ötödik hívását is, és kiszálltam a Crown

Vicből, amit készpénzért vettem egy olyan embertől, akit nem
érdekelt, ki vagyok, és mire kell nekem ez az autó. A
Számkivetettek elhódították Queenst a Tizenhármaktól, egy
rivális bandától, aki elűzte Nathaniel Foxot huszonnyolc évvel
ezelőtt. Annak ellenére, hogy kimondták, azonnal meg kell ölni,
ha a Tizenhármak területén felbukkan – ami magába foglalta
majdnem az egész keleti partot –, Fox megalapította a bandáját
azóta elhunyt partnerével, Crow-val, és azóta folyamatosan ő a
tüske a Tizenhármak körme alatt.
A mai akcióban a Tizenhármak egy újabb területét akartuk
átvenni: egy házat Long Islanden, ahol félmillió dollárnyi
kokaint tároltak. Csak az volt a gond, hogy egy idős pár lakott a
házban.
Négy férfi ült az asztal körül, mikor beléptem, az egyik
kivételével mind üdvözöltek.
Wren Harlan, Fox egyik legfőbb bizalmasa és alvezére, Shane
protezsáltja, nem bízott bennem, és ezt nem is leplezte. Nem
sokkal volt idősebb nálam – két évvel, talán hárommal –, és
mivel a Számkivetettek közé született, nem is ismert mást. A
délutáni megbeszélésen viszketett a tenyere, hogy nekem essen,
és én nagyon is készen álltam rá, mikor megláttam Four
elkerekedett szemét, ahogy engem nézett abból az ablakból.
Mindig csak a baj van vele.
Leültem az egyetlen üres helyre, és Shane beszélni kezdett az
asztalfőn trónolva.
–  Most, hogy Danny Boy is megtisztelt minket a jelenlétével,
vegyük át a tervet. – Biccentett Wrennek, hogy folytassa.
–  Egyszerű – mondta Wren. – A felderítőink szerint már
lefeküdtek aludni, de nem lehet csendben megcsinálni, úgyhogy
ártalmatlanítani kell őket. – Rám szegezte a tekintetét, úgy
beszélt tovább. – Nem szeretem a meglepetéseket, vagy az
amatőröket, akik túl könnyen elsütik a fegyvert. – Mindenkinek
a szemébe nézett, aki az asztalnál ült. – Nem. Ölheti. Meg. Senki.
Az öregeket.
– Tudod, hogy Sonny Franzese nyugdíjas – jegyezte meg Siko.
Nemcsak hasonlított Joseph Sikorára, de nem volt ki mind a
négy kereke, ezért kapta ezt a becenevet. – És ő nem habozott
ránk lőni, mikor megpróbáltuk kirabolni.
Eddie, egy latin-amerikai srác Harlemből, a fogát szívta.
– De nem halott már, puto?
– Nem, szerintem még mindig él.
–  Basszus, akkor kurva öreg lehet. Százéves vagy mi.
Szerinted még fel tud állni?
– Épp eléggé – vágta oda Wren.
Siko és Eddie azonnal elhallgattak.
Mivel Wren elképzelhetetlen tettekkel érdemelhette ki a
rangját, a tisztelet természetes volt.
 – Ha a helyzet úgy alakul, hogy öltök, vagy titeket ölnek meg…
elvárom, hogy használjátok az agyatokat.
Shane, Siko és Eddie beleegyezően bólintott. Én nem
reagáltam, de meghallottam Wren figyelmeztetését.
–  De ha megtudom, hogy meghaltak, bármilyen okból is,
akkor tízszer akkora fájdalommal fizetek érte.
Egyenesen belenéztem Wren szemébe. Nem állt
szándékomban senkit sem megölni, bár elég meggyőző
szörnyeteg lettem. Az álca volt végül is az egyetlen, ami féken
tartotta Wrent. Talán megkeményedett, de még ő is tudta, hogy
egy nap majd méltó ellenfelére akad.
Mikor Wren végzett a terv ismertetésével, nem volt már mit
mondani, úgyhogy vele, Sikóval és Eddie-vel elindultunk Long
Islandre Wren 66-os Impalájával. Be kell vallanom, hogy a
fiúnak ízlése az volt. A csiszolt műszerfal úgy festett, mintha
tökéletesen fel lenne újítva, mégis klasszikus maradt.
Ahogy Long Island felé tartottunk, csak azt lehetett hallani,
ahogy Siko és Eddie hátul civakodott, Wren elmerengett a
kormány mögött, én is a gondolataim közé menekültem.
A kegyetlen figura, akit eljátszottam Danny Boyként, ezúttal
nem jött könnyen. Még csak fel sem kellett tennem a kérdést,
hogy miért. Kábítószert árultam, ajtókat rúgtam be, embereket
félemlítettem meg, akik alighanem nem érdemelték ezt, és amíg
nem volt Four, nem éreztem szégyent emiatt. Úgy süvített be az
életembe, mint egy vihar. Kurvára fogalma sem volt semmiről.
Mikor beavatott lettem, úgy döntöttem, a lélek nem kötelező, és
ezt nem fogja megváltoztatni semmilyen barna szemű lány.
– Kétségek gyötörnek, Boyd? – Wren nem vette le a szemét az
útról, úgyhogy vagy gondolatolvasó volt, vagy csak kínzott
engem, mint mindig. – Még elfuthatsz, puncika.
Vigyorogtam, holott a legkevésbé sem éreztem vidámnak
magam.
– Nagyobb részt szeretnél?
– Nem tetszik az ötlet, hogy szétlövessem a fejem, csak mert te
habozol.
Siko lesz az őrszem, Eddie-nek jutnak az öregek. Wren engem
választott maga mellé, hogy összeszedjük a cuccot, valószínűleg
leginkább azért, hogy szemmel tartson. Ez azt jelentette, hogy
én fedezem őt, és ő engem. Csak az volt vele a gond, hogy ehhez
egyikünk sem bízott a másikban.
– Nem haboznék.
Elfordította a tekintetét az útról, összenéztünk. Aztán muszáj
volt a vezetésre figyelnie, úgyhogy ő adta fel a farkasszemet, de
láttam, hogy remeg az állkapcsa. Nem tudta, hova tegyen, és ez
idegesítette.
Én ugyanezt éreztem Four Archerrel kapcsolatban.
Például épp egy olyan akcióban vettem részt, ami könnyen
azzal végződhet, hogy szétlövik a fejem, és ahelyett, hogy
figyeltem volna, egy vad lányról képzelegtem, aki úgy csábított,
mint senki más, de túl naiv volt, hogy tudja, bármit meg mernék
tenni ezért.
A délutáni esetre emlékezve diszkréten az oldalsó tükörbe
pillantottam. Mikor hazaértem, a kocsikulcsom ott volt az
asztalomon, úgyhogy tudtam, nem követhet, de Four már
bizonyította, hogy nagyon is meg tud lepni minden húzásával.
Anyám figyelmeztetett, hogy egy nap majd találkozom egy
olyan lánnyal, aki nem fél semmilyen kihívástól. Akkor
kinevettem, de most azt kívántam, jobban, mint valaha, bár itt
lenne, és elmondaná, mihez kezdjek a kis jóslatával.
Lenyeltem a keserű pirulát.
– Megjöttünk – vakkantotta Wren.
Siko és Eddie abbahagyták a civakodást, kihúzták magukat.
Az új, emeletes, műanyag borítású, vörös zsalugáteres ház körül
frissen nyírták a füvet. A csendes környék kihalt volt ilyen
későn, de Wren azért kikapcsolta a fényszórót, és az utca
végében letette az autót. Fekete kendővel eltakartuk az arcunk
alsó felét, majd megindultunk a cél felé. A markomban éreztem
a pisztoly hideg súlyát, ez emlékeztetett rá, milyen rosszra
fordulhat ez az egész. Csak reméltem, hogy Vaughn
megcsinálta, amit megbeszéltünk, mert nekem is megvolt a
tervem.
Siko az árnyékba csusszant, miközben Wren az ajtón
dolgozott. Másodpercekkel később Eddie-vel bementünk utána
a sötét épületbe, a pisztolyokat lövésre készen tartottuk.
Odabent csak a függönyön át besütő holdfény segítette a
tájékozódást.
Wren odabiccentett Eddie-nek, némán utasítva, hogy intézze
el a fent alvókat. Nekem tovább kellett játszanom a szerepemet,
ahogy a latin-amerikai srác gyorsan és némán elindult fel a
lépcsőn. Wren nyomában lementem a pincébe, az informátor
szerint itt tárolták a kokót. Wren lenyomta a kilincset, be volt
zárva, mire az övébe nyomta a fegyverét, és nekilátott a zárnak.
Még mindig azzal matatott, mikor meghallottam.
A halk puffanás fentről jött. Wren mintha nem vette volna
észre, tovább ügyködött. Én úgy gondoltam, most tiszta a
levegő, de ekkor jött a második puffanás, és Wren egészen kicsit
elbiccentette a fejét.
Felmerült bennem, hogy fejbe vágjam a pisztolyommal, de
nem akartam ilyen gyorsan elárulni magam. Wren felpattant,
és a lépcső felé indult, mikor egy lövés dörrent – halkan,
hangtompítóval, ami egyikünknek sem volt. Fentről jött a hang.
Nehéz léptek dobogtak az emeleten, aztán a második lövést is
meghallottuk. Ezúttal kintről.
A lépcső megcsikordult a nehéz léptek alatt, valaki bejött
közben. Csapdába estünk, egyetlen másodpercünk maradt csak,
vagy legfeljebb kettő, hogy döntsünk.
Megmarkoltam Wrent, aki remegett a dühtől, és kirántottam
a hátsó ajtón. Átugráltunk az udvarok közti kerítéseken, amíg
kijutottunk az utcára. Tiszta volt a levegő, úgyhogy az autóhoz
futottunk. Wren nem vesztegette az időt, gázt adott, közben
káromkodva ütötte a kormánykereket. A barátai vagy halottak
voltak, vagy ott hagytuk őket meghalni. Inkább az előbbire
fogadtam volna.
Némán hajtottunk vissza Queensbe. Leginkább Siko és Eddie
civakodásának hiánya volt érezhető.
Nem kellett volna eddig fajulnia. Csak azt akartam, hogy az
öregeknek ne essen baja, de ahogy lenéztem a kezemre, láttam
rajta a vért. Siko és Eddie vérét.
Wren nyugodtnak tűnt, mire visszaértünk, de hamar kiderült,
hogy csak várta az alkalmat. Nem láttam az ütést, de a pokolba,
nagyon is éreztem. Vaughnnal és Jamie-vel felnőve időnként
laposra vertük egymást, de Wren ütése kemény volt, még sosem
csaptak meg ilyen erősen. Egyszerre voltam ideges és
lenyűgözött.
Kiköptem a vért, és visszanéztem rá. Egy szót sem szólt eddig,
nem tett fel kérdést, de tudtam, miért támadt rám. Én is
ugyanezt tettem volna a helyében.
–  Miattam vagy még életben – figyelmeztettem. – Ne
kényszeríts rá, hogy helyrehozzam ezt a hibát.
–  Ha te gyáva akarsz lenni, a te dolgod, de engem hagynod
kellett volna.
– Meghalni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Segíteni a barátaimnak – hörögte.
– Már halottak voltak, Harlan.
A szeme elkeskenyedett, és én már tudtam, hogy rosszat
mondtam.
– Hogy lehetsz olyan biztos ebben? – kérdezte.
–  Nekünk nem volt hangtompítónk, úgyhogy hidd el… Nem
Siko vagy Eddie lőtt. – Ennyit árulhattam el az igazságból. Bármi
mással felfedtem volna a szerepem a halálukban.
Elég hosszasan hallgatott, majd elfordult. A romos ház, ahol
alig néhány órája találkoztunk, ott derengett előttünk az
árnyékban, és mikor azt gondoltam, megúsztam, Wren
hátraszólt a válla felett.
– Sosem fogok megbízni benned… Danny Boy.
 TIZENÖTÖDIK

FEJEZET

A bábu

Álmodtam. Nagyon jót. Olyat, amit száz év alatt sem vallanék

be, semmilyen körülmények között. Még kínvallatás ra sem.
Sajnos az álom véget ért, és én izzadtan felriadtam. Az
alvópólóm felcsúszott a derekamra, kilátszott a pamutbugyim.
Elpirultam, mikor felidéztem a részleteket, mi okozta ezt a zilált
külsőt.
És megdermedtem, mert rájöttem, hogy nem vagyok egyedül.
Gyorsan az ágy vége felé pillantottam. Egy sötét ruhás alak
hajolt előre, karja lazán a térdén pihent. Sikoly tört volna ki az
ajkamon, de az alak odahajolt, és nyugodtan a számra szorította
a tenyerét.
– Apám minden zajra felébred – figyelmeztetett lazán Ever. –
És biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd elmagyarázni
anyukádnak, mit keresek a szobádban hajnali háromkor. – A
szívem vadul zakatolt még azután is, hogy elvette a kezét, de
nem sikoltottam. – Jó kislány.
– Mit keresel itt? – sziszegtem, és közben lerángattam a pólót
a derekamon. Felemeltem a paplant, amit nyilván álmomban
lerúgtam magamról, és magamra húztam.
Istenem, látott mindent. Úgy éreztem magam, mint akit
rajtakapnak, hiszen ő volt az…
Bassza meg.
–  Azt mondtad apámnak, hogy elmentem a boltba dezodort
venni.
–  És? – Pont olyan dühösnek hangzottam, mint amilyennek
éreztem magam.
– Nem hitte el a sztorit.
Ezt el tudtam képzelni, hiszen itt ült teljesen felöltözve a
szobámban, hajnali háromkor. Nem tart hét órát, hogy az
ember vegyen egy dezodort.
– Nem. Az. Én. Bajom.
– De igen. Megállapodtunk ebben, és ezt tiszteletben kell…
– És mit tett önnel, fenség? Elfenekelte?
– Nem mehetek sehová – morogta.
– Ó, te szegény.
Nem számítottam a mosolyára. Lágy volt. Engedékeny. A túl
nagy póló lecsúszott a vállamról, ő pedig végighúzta az ujját a
kivillanó bőrömön.
– Meg kell büntesselek, Four.
–  Meg kell büntetned? Engem? – Ez nevetséges volt. – Nem
vagyok a gyereked.
–  Nem, mocsárlány. Bábu vagy. Az én bábum. – Felállt az
ágyamról, elindult az ajtó felé. – Úgyhogy ha én nem mehetek
sehova, akkor te sem.
Biztos még mindig álmodom, mondtam magamnak, és
valójában nem mondta ezt.
– Mit jelent ez?
– Hogy akkor is meglesz a mulatságom.
 Nem volt erőm vitatkozni, felsóhajtottam és a szemébe
néztem.
–  Kifelé a szobámból, McNamara. – Azt gondoltam, nem tud
már mit tenni vagy mondani, de elköszönés helyett így vágott
vissza:
– Jó hallgatni, ahogy elélvezel, Archer.
 
 
Tudtam, mikor lépett be másnap a konyhába. Nem beszélt, sőt
semmilyen hangot nem adott ki. Egyszerűen csak éreztem. A
konyhaszigetnél reggeliztem, már egyenruhában, mikor bejött
pólóval a kezében, és csípőjére csúszott szürke
pizsamanadrágban. Nem vett rólam tudomást, megpakolt egy
tányért az étellel, amit Mr. Hunt, a séf készített. Az előző éjjel
után többet vártam volna.
Legalább egy órát hevertem ébren, miután kiment a
szobámból, és azon kattogtam, vajon mi történik majd reggel.
És mikor végre elaludtam, megint ott volt az álmaimban, de
ezúttal a testemen barangoló két kéz véres volt.
Ever nyilvánvalóan a Számkivetettek ügyében ment valahova,
és meglepett, hogy ez ennyire zavar engem. Vajon miféle
rémséges tetteket követeltek tőle, és ami még fontosabb: milyen
árat fizet majd ezekért? A fiú, aki az álmaimat meghódította,
melegséget, fényt és szeretetet hozott, de az, akinek a
rémálmaimat köszönhettem… Kirázott a hideg.
A teli tányérral a kezében nem az asztal túlsó oldalát
választotta, inkább leült mellém – a samponja illatát is éreztem
egy pillanatra.
 Vagy a tusfürdőét.
Bármi is volt, a tiszta, kijózanító illatra elfeledkeztem a
könyörtelen bandáról. Kizárt, hogy Ever McNamarán kívül
bárki mástól elpiruljak. Éreztem mindenhol, úgy is, hogy nem
értem hozzá. Nagyon nehéz volt odafigyelnem másra.
– Miért ültél ilyen közel?
– Mert ettől ideges leszel.
Éreztem, hogy mosolyra görbül az ajkam.
– Erre áll fel, mi?
Megnyalta az ajkát, és elvigyorodott. Olyan volt, mintha
hasba rúgtak volna.
– Nem, de az tetszik, hogy kifulladsz tőle.
– Nem is. – Dehogynem.
A székem hátára tette a karját, és közelebb hajolva sugdosott.
– Még a hazudozásodból is kihallatszik, hogy kell neked.
– Hagyd abba! – Teljesen megőrjített, és ehhez meg sem kellett
érintenie.
–  Nem hiszem, hogy képes lennék rá. – Az ajka a fülemet
súrolta, alig bírtam visszafojtani a nyögést.
– Ever, kérlek… – A józan ész azt súgta, hogy csak bosszút áll,
amiért miattam nem mehet sehova, de a testemet ez nem
érdekelte, reagált az érintésre. Nyilvánvalóan volt még mit
tanulnom a bosszúról. Hiszen mi lehetne okosabb módszer,
mint elérni, hogy maga az áldozat könyörögjön érte?
– Ellenségek vagyunk – közöltem határozottabban.
–  Ezt meg ki mondta? – Éreztem, hogy a fülemet harapdálja,
aztán megnyalogatja, ahol érzékenyen bizsergett, és én meg
akartam adni magam ennek, legyen ez bármi. De aztán
eszembe jutott az egyévnyi elszigeteltség, amiről egy
személyben ő tehetett.
–  Te – feleltem összeszorított foggal. – Mikor azt mondtad
apádnak, hogy küldjön el. – Mielőtt még felhúzhatott volna, és
sikeresen hülyét csinálhatott volna belőlem, elugrottam az
asztal mellől, és majdnem fellöktem Jamie-t, ahogy menekülni
próbáltam.
–  Hoppá – szólt rám. A karomra téve a kezét megállított. –
Hova-hova ilyen sietősen?
– Engedj el!
– Mi a varázsszó? – cukkolt. Vagy egyáltalán nem érzékelte a
konyhát belengő feszültséget, vagy csak nem érdekelte. Talán
megint engem használt, hogy Evert piszkálja. Bármi volt is az
oka, készen álltam rá, hogy a golyóiba térdeljek, mikor Ever
hördülésére mindketten megdermedtünk.
– Vedd le róla a kezed!
A vállam felett hátranéztem, és láttam, hogy otthagyta a
reggelijét, és ökölbe szorított kézzel áll.
–  Miért kellene, kedves rokon? Te mintha élveznéd, ha
ráteheted a kezed arra, ami az enyém.
– Nem kérem többször – vágott vissza Ever. Nem kerülte el a
figyelmem, hogy nem törődött Jamie vádjával, és úgy tűnt,
Jamie-t sem.
Jamie figyelmeztetés nélkül, gyengéden maga mögé tolt, és
készen állt rá, hogy kiálljon Ever ellen, amikor egyszerre
Thomas lépett a fia és az unokaöccse közé. Észre sem vettem,
hogy bejött a konyhába. Egy percen múlt, hogy lebukjunk
Everrel.
 – Mi a fene folyik itt?
– Kérdezd a fiadat – felelte Jamie.
Thomas nem vesztegette az időt a fiára, aki kifejezetten
gyilkosan dühödtnek tűnt. A szívverésem kihagyott egy ütemet.
Tudtam, hogy Ever a Számkivetettek bandájába tartozik, és nem
kellene félvállról vennem, hogy ilyen állapotban van.
– Nos? – kérdezte újra Thomas.
Ever tekintete megpihent rajtam, miközben otrombán
tudomást sem vett az apjáról.
Nem vettem levegőt.
Miért várom visszafojtott lélegzettel minden egyes
mozdulatát?
Amúgy sem volt semmi értelme. Ever a szemét forgatta,
felrántotta a pólóját, és nyugodtan kisétált a konyhából,
magyarázat nélkül hagyva Thomast. Én meg üresebbnek
éreztem magam, mint valaha.
 TIZENHATODIK

FEJEZET

A herceg

Képtelen voltam megszegni az ígéreteimet, úgyhogy

megnyomtam a csengőt, készen állva rá, hogy eljátsszam az
úriembert. Meglepett, hogy a fehér koktélruhát viselő Bee
nyitott ajtót. A szülei olyan típusok voltak, akik szerint
méltóságon aluli, ha az ember kinyitja a saját ajtaját.
Azonnal eltűnt Bee arcáról a pánik, amint meglátott.
– Eljöttél.
Felsóhajtottam, és átadtam neki a csokor rózsát. Elliot és
Melissa nem számítottak ennél kevesebbre.
– Mondtam, hogy jövök.
Bee tekintete a szürke gyapjúzakót, fehér inget, fekete
nyakkendőt és chino nadrágot pásztázta, majd jóváhagyólag
bólintott, és intett, hogy menjek be. A szülei vacsorához öltözve
vártak ránk a nappaliban.
–  Mr. és Mrs. Montgomery… – üdvözöltem őket olyan
izgalommal, amit igazából nem is éreztem. Jól játszottam a
szerepem, megráztam az apja kezét, és arcon csókoltam az
anyukáját.
– Fiam, már mondtam, hogy szólíts csak Elliotnak.
– Csak a szokás, uram. – Sikerült visszafognom magam, hogy
ne vágjak pofákat.
–  Nincs azzal semmi gond, ha valakinek volt gyerekszobája,
ugye, fiam? – Megveregette a hátamat, és itallal kínált, bár
kiskorú vagyok.
Megráztam a fejem, tudtam, hogy csak próbára tett.
Egy szobalány jött be, jelentette, hogy kész a vacsora. Bee
kötelességtudón állt mellettem, vélhetően, ahogy elpróbálta. Az
anyukája ragyogó mosolyt villantott a kezében tartott csokorra.
– Milyen szép virág, fiatalember. – Beehez fordulva folytatta:
– Tedd csak vízbe, kislányom!
– Igen, megyek. – A barátnőm egy pillanatot sem vesztegetve
menekült ki a szobából, magamra hagyva a szüleivel.
– Akkor? – intett az ebédlő felé Melissa.
Utánuk mentem az elegáns szobába. A vacsora kissé túlzás
volt egy péntek esti kis családi eseményhez, de a túlzás volt
Montgomeryék stílusa. És hogy kerültem én ide?
Bee csak akkor ért vissza, mikor már mindenki ült.
– Fiam, örülök, hogy időt tudtál szakítani egy közös vacsorára.
Barbette említette, hogy már nem játszol a focicsapatban.
–  Így van. Fontosabb dolgokra kell időt és energiát
fordítanom.
– Értem. És elárulod, mik ezek?
Kizárt.
–  Leginkább tananyagon kívüliek. Remélem, ez növeli az
esélyeimet, hogy bekerüljek egy jó egyetemre, építész karra.
Úgy gondoltam, ideje komolyan vennem a jövőmet. – Így tovább,
csak süketelj!
– Igen, pont a jövőről szeretnénk beszélni veled.
 Bee szinte kővé dermedt, állapítottam meg az asztal
túloldalára pillantva. Mindketten tudtuk, mi következik,
felkészültünk erre, de ettől még égnek állt minden szál szőröm.
Azt kívántam, bár Bee figyelmeztetett volna. Láttam az arcán, ő
tudta, hogy ez lesz ma este, és mindezek után nem bízott benne,
hogy tartom az ígéretem. Éreztem, ahogy megfeszül az
állkapcsom, mikor számba vettem, mit veszítettem, és milyen
messzire mentem el, hogy segítsek egy barátomnak. Kurvára túl
messzire.
–  És miről pontosan? – kérdeztem árnyalatnyi
ellenségességgel. A picsába a kedélyeskedéssel. Szerencséje volt,
hogy ülve maradtam, és nem indultam el az ajtó felé.
–  A lányommal már évek óta együtt vagytok. Sokkal előbb
összekerültetek, mintsem terveztem volna, hogy Barbette járjon
valakivel – hazudta összeszorított foggal.
– Igen.
– Feltételezem, hogy Barbette érdeke a legfontosabb neked. –
Mintha kattant volna a bilincs, és türtőztetni kellett magam,
hogy ne rágjam le a saját lábam a szabadulásért.
De Elliot Montgomery nem tévedett. Bee volt az egyik legjobb
barátom, és fontos volt nekem. Nyilván nem lettem volna itt, ha
nem így van.
– Megtennék érte bármit – mondtam.
A gyakorlott könnyedséggel és rutinnal kellett volna
hazudnom, hogy szeretem a lányát, de a barna szempár és a
kócos copf képe elzárta előlem a szavakat.
A fogamat csikorgattam.
Fourral csak a baj volt, mióta a golyóimba rúgott. Mintha
azóta is a markában tartana, pont a golyóimnál fogva. Túl
kellett jutnom ezen az őrületen, olyan fontos volt ez, mint hogy
levegőt vegyek. Ha lefekszem vele, akkor az nem érhet véget ott.
Többet akarna, és én elvennék tőle mindent, mielőtt
tönkretenném. Pont, mint Olivia Portlandet.
És még ha Four törhetetlennek is bizonyulna, már tudtam,
hogy én nem vagyok az. Four felszabadíthat, ha hagyom neki.
Ez nem történhet meg.
–  És Barbette jó híre? – firtatta Elliot. – Azt hogy védenéd
meg?
Elegem lett ebből a táncból, egyenesen Elliot szemébe néztem.
–  Miről is van szó? – Minden tettetésnek vége volt, azt
akartam, hogy kurvára térjen a tárgyra.
Elliot egymásnak támasztotta az ujjait, engedékenyből
szigorúra váltott.
–  Szeretnénk tudni, tervezed-e, hogy feleségül veszed a
lányunkat.
Néhány nap választott el a tizennyolcadik születésnapomtól,
és Bee kurvára alig volt tizenhét, de ez, úgy tűnt, nem zavarta
Elliotot. Úgy ült ott az asztalfőn, és várta, hogy megkérjem a
lánya kezét, mintha felcsináltam volna. A kezem ökölbe szorult
a combomon. Ha elutasítom, Elliot Montgomery majd ideültet
valaki mást a vacsoraasztalhoz már holnap, és készen áll majd
rá, hogy tálcán kínálja fel a lányát egy olyannak, akit nem
érdekel Bee jó híre, vagy hogy neki mi lenne a legjobb.
A lány szemébe néztem, aki megtanított fára mászni, és
gyertyát gyújtott minden vasárnap az anyámért. Ez volt a
pillanat, amit vártunk Beevel, a négy évvel ezelőtti éjszaka óta.
Megígértem neki, hogy bármi áron megvédem, de tizennégy
évesen fogalmam sem volt, mibe kerül majd nekem ez az ígéret.
– Igen – feleltem, és úgy érzékeltem Bee megkönnyebbülését,
mintha az enyém lenne. – Semmit és senkit nem akarok ennél
jobban.
Égettek a szavak.
Mintha valaki savat öntött volna a torkomba.
 TIZENHETEDIK

FEJEZET

A bábu

Tyra után mentem az emeletes, cölöpökön álló, kék épület felé.

A két erkély a tengerre nézett. Tyra zsongott az izgalomtól
mellettem, ami nem is volt meglepő azok után, hogy addig
könyörgött nekem, amíg végül színpadiasan a padlóra rogyott,
és sírt, hogy örökre szűz marad.
– Kié ez a hely? – üvöltöttem túl a Flo Rida számot.
–  A Rees családé, de csak Vaughn használja, ami nem
meglepő. Egy hatalmas kastélyban élnek, és olyan exkluzív a
vendéglista, hogy a családtagokon kívül alig tette be oda bárki a
lábát. Azt hallottam, szorosabb a biztonsági ellenőrzés ott, mint
egy szűzlány segge.
A szemöldököm felszaladt a keserű hangra, de úgy döntöttem,
jobb, ha most nem vájkálok.
–  Tényleg? Á, nem is gyanús – gúnyolódtam. Eltűnődtem, mi
szükség lehet ilyen szigorú biztonsági intézkedésekre, ha valaki
nem celeb vagy az elnök.
Tyra vállat vont, és körbenézett a buliban.
–  Mondtam. A pletykák szerint Franklin Rees öltönyös
üzletember, de nem úgy, hogy ott ül egy irodában nyolc órát.
A várost buborékként körülvevő pénz és kiváltságosság
ellenére sem gondoltam volna, hogy van ilyen, de ez még
azelőtt volt, hogy Ever McNamara mindennapivá tette a
lehetetlent.
Körbenéztem, és megláttam Jamie-t: a hangszóróknál DJ-
skedett, körülötte csapatnyi lány. Úgy tűnt, elemében van, ahogy
a lányok is: a csípőjüket ringatták kivágott topban és második
bőrként rájuk feszülő nadrágban.
Feszültebb volt a hangulat, mint általában, mióta majdnem
összeverekedtek Everrel tegnap reggel, de ez gyorsan eloszlott,
mikor Vaughn bejelentette, hogy bulit tart Ever tizennyolcadik
szülinapjára. Nyilvánvalóan Thomas a tavalyiak után
megtiltotta, hogy oda bulit szervezzenek. Én meg reméltem,
hogy idén nem kell felhasítanom még egy koponyát. Sosem
kértem bocsánatot Daniel Kimtől, a szülei rettenetesen dühösek
voltak rám. Bár Ever nem árult be, akkor is engem vádoltak.
Így, hogy Thomas elküldött, Kimék nem tettek feljelentést, de a
vád megmaradt. Szinte éreztem a hátamban a kést, ha Daniel
Kim elment mellettem.
Evernek igazából csak másnap volt a szülinapja, de ha
szombat este buliznak, akkor mindenki kijózanodik, és
összeszedi magát hétfőre. Arról nem is beszélve, hogy elvben
Ever nem mehetett sehova, de Thomas kivételt tett, mert… nos,
az ember egyszer tizennyolc éves. Ami meg engem illet… nem
gondoltam, hogy Ever megbüntethetne.
Még be sem jutottam a tömeg sűrűjébe, amikor egy kar
nehezedett a vállamra.
–  Túl sok ruha van rajtad – kiabálta túl Jamie a zenét. – Alig
látszik ki a bőröd.
 Fekete farmer volt rajtam fekete-fehér Evil Dead pólóval és
egy jobb napokat látott Vans cipővel. Tyra könyörgött, hogy ne
fogjam össze a hajamat, de nem voltam rá hajlandó. A
természetesen leomló hullámoktól valahogy túl nőiesnek
éreztem magam.
– Ez volt a cél! – kiabáltam vissza.
Jamie tegnap bocsánatot kért, és nehéz volt nem
megbocsátani, mert a lehető legkínosabban tette. Az
előcsarnokban, ahol épp ott volt szünetben az egész iskola, szó
szerint a lábam elé vetette magát. Másrészt Ever meg visszatért
a régi módihoz, úgy tett, mintha nem is léteznék. Tegnap este
vacsorára sem jött le. Azt hiszem, minden visszatért a normális
kerékvágásba. Talán. Mikor elmondtam Tyrának, mi történt
reggel, kihagyva a részeket, amikor nedves lett a bugyim, furán
nézett rám, de nem mondott semmit.
– Azt mondták, hogy adjam oda ezt neked.
Mikor Jamie odanyújtotta az összehajtott papírt, megint azt a
remegést éreztem a gyomromban. Túlságosan ismerős volt a
fecni, felidézte a két nappal ezelőtt kapott levélkét.
Ever nyilvánvalóan tudta, hogy itt vagyok, de mégis honnan?
A tekintetemmel a tömeget pásztáztam, minden sötét sarkot,
és már majdnem feladtam, amikor megláttam. A galérián állt, a
táncparkett felett, keze az erkélykorláton nyugodott. Ever az
alattvalói felett uralkodott, hű jobbkezével, Vaughnnal az
oldalán. Fehér ing volt rajta, aminek az ujját könyékig feltűrte,
hozzá vérvörös nyakkendő, fekete farmer és tornacipő.
Vaughnon csak egy szaggatott farmermellény volt, kilátszott a
hasa és a mellkasa, hozzá meg ő is fekete farmert és tornacipőt
vett. Veszélyes alaknak tűntek ezek ketten. Mint a hódító cézár
és az alvezére.
Megláttam, hogy a hódító engem néz, de nem kapta el a
tekintetét. A kezemben tartott fecni felé biccentett. A parancs
világos volt.
Körbenéztem, hogy biztos legyek benne, mindenki elfoglalt:
beszélget vagy táncol. Jamie épp Tyrának kevert egy italt, és én
kis mosollyal azon tűnődtem, vajon tudja-e, hogy sosem jut be a
kék miniszoknya alá, vagy csak szereti a kihívásokat.
Tiszta volt a levegő, gyorsan kinyitottam a papírt.
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu, aki
nem felejtette el, hol a határ, és tartotta a távolságot
Jamesontól.
A herceg
 
Vajon a whiskyre gondolt Ever, vagy az unokatestvérére?
Akárhogy is, a lényeg ugyanaz volt: ne rúgj be, ne keverj bajt.
Az arcom lángolt, gyorsabban vettem és fújtam ki a levegőt.
Egyetlen szót sem szólt hozzám tegnap reggel óta, és most,
amikor végre kegyeskedik, akkor parancsolgat? A tekintetem
visszarebbent a galériára. A szemébe néztem, cafatokra téptem
a papírt, és hagytam lehullani a parkettre. Később rossz érzés
fogott el, hogy szemeteltem valakinek az otthonában, de
pillanatnyilag csak az érdekelt, hogy megmutassam Brynwood
királyának.
Vaughnnak volt egy igazi bárpultja italokkal meg
felszereléssel, és egyik osztálytársunk játszotta a pultost,
úgyhogy először oda mentem.
– Mit kérsz?
– Valami erőset – kiabáltam túl a zenét.
Bólintott, és nekiállt keverni. Amit a kezembe nyomott, úgy
festett, mintha víz lenne lime-karikával. Gyanakodva
vizsgálgattam, majd megkóstoltam. Tényleg erős volt… és
undorító.
De az íz nem számított, ha be tudtam rúgni tőle.
Mielőtt eltűntem volna a tömegben, muszáj volt
visszanéznem Everre. Barbie ott állt mellette, és mintha egy
címlapfotóról lépett volna le, úgy festett a hosszú ujjú, flitteres
miniruhában. Horkantva megállapítottam, hogy a ruha pont
olyan színű, mint Ever nyakkendője.
A lány sudár volt, és mesterkélt.
Makulátlan.
Az arany magas sarkúban majdnem olyan magas volt, mint
Ever. Úgy festettek együtt, mint a tökéletes pár. Ken és Barbie.
Ittam, táncoltam, amíg ez már nem zavart.
Ittam, táncoltam, amíg már nem zavart semmi.
Ittam, táncoltam, amíg már nem tudtam többet inni vagy
táncolni.
Vagy azt hittem.
Két lány emeletes tortát hozott be csillagszórókkal a
szülinaposnak, Vaughn meg vezényelte az éneket. Mikor a
gyertyák kialudtak, Barbie etette meg Evert az első falattal, és
nem létezett annyi alkohol, hogy ezt ne lássam.
Tyra a vállamra tette a kezét, elterelve a figyelmem a
párocskáról. Úgy éreztem, rosszul leszek.
 – Leléphetünk, ha akarod – mondta.
Nem ragadtam le annál, hogy vajon Tyra ilyen figyelmes,
vagy én vagyok ilyen átlátszó, csak az ajtó felé indultam. Tyra
józan maradt, ez jól jött, mert alig tudtam menni egyedül.
– Jesszus! – morgott, ahogy megbotlottam.
–  B… csnat – feleltem kásásan, amilyen komolyan csak
tudtam.
– Azt hiszem, kellett neked egy kis bulizás – vélte.
Elnézni, ahogy Evert a csinos, kifinomult, Barbie baba eteti a
szülinapi tortával… ez egyáltalán nem volt buli. Legszívesebben
lesúroltam volna hipóval a szemgolyómat.
Épp valamiféle bocsánatkérést motyogtam, mikor megint
megbotlottam. Ezúttal úgy festett, tényleg elesek, és magammal
rántom Tyrát is. Huh, ez gáz lesz. A talaj egyre közelebb került.
Felkészültem a megaláztatásra, és reméltem, elég részeg
vagyok, hogy ne érdekeljen, de ekkor éreztem, hogy erős karok
tartanak meg. Megfordultam, és egy izmos mellkasnak
támaszkodtam, miközben a karok még szorosabban fogták át a
derekamat. Ever teste, akár egy kályha, megvédett az éjszaka
hűvösétől.
– Ki fogom porolni a fenekedet – morogta a fülembe.
A belőle áradó meleg ellenére kirázott a hideg, amikor
felnéztem, és láttam, hogy arisztokratikus vonásai grimaszba
torzulnak. Kuncogni kezdtem. Talán tényleg nem kellett volna
ennyit innom. Ő tovább morgott, aztán a talpam elemelkedett
földtől.
–  Tegyél le, Mc-Na-ma. – Megremegett, ahogy a nevét
gyilkoltam, de aztán megfeszült az álla, ahogy folytattam. –
Bepiszkítod a kezed.
– Kuss – vakkantotta.
Tényleg bekussoltam, de csak mert megláttam valamit, ahogy
Ever cipelt. Vaughn megmentette a tágra nyílt szemű Tyrát az
eleséstől. Még akkor is a karjában tartotta, mikor Tyra úgy
nézett rá, mintha a fiúnak még egy feje nőtt volna. Mögöttük
Barbie állt az ajtóban, nézte, ahogy együtt távozunk.
Megráztam Ever vállát, ő árnyalatnyit lejjebb hajtotta a fejét,
hogy a fülébe suttoghassak.
– Figyel minket a barátnőd – figyelmeztettem, majd fulladozni
kezdtem a nevetéstől.
Ever megrázta a fejét, és egy szót sem szólt, ahogy bekötött a
Range Roverbe. Elaludtam a rövid úton hazafelé, és arra
ébredtem, hogy Ever felfelé cipel a lépcsőn. Őt
tanulmányoztam. Még a homályos látásommal is világos volt,
hogy ideges.
– Haragszol rám – duzzogtam. Jesszus, hát még mindig részeg
vagyok?
Továbbra is egyenesen előre nézett, ahogy a szobám felé
mentünk.
– Miből jöttél rá?
A mai este legalább annyira volt az ő hibája, mint az enyém.
Ő belém rúgott, én visszarúgtam, így ment ez körbe-körbe.
– Nem parancsolgathatsz nekem.
Nem nézett rám, halkan válaszolt.
– De muszáj.
Álmosnak és furcsán elégedettnek éreztem magam.
Felsóhajtottam, és a vállára engedtem a fejem.
 – Próbálj meg leállni.
– Nem. – Még csak nem is gondolkozott el rajta.
– Miért nem?
–  Mert túlságosan tetszik. – A szobámba érve letett az
ágyamra, és nekilátott, hogy lehámozza a tornacipőmet. Mikor a
farmerom gombjához ért, pánikba esve kaptam el a kezét.
–  Nyugi. – Gyengéd volt a hangja, de volt annyi eszem, hogy
tudjam, ez is parancs, nem más.
Túlságosan kíváncsi és részeg voltam, hogy ellenálljak,
úgyhogy tettem, amit mondott, hagytam, hadd rángassa át a
farmert a fenekemen és le a lábamon. Nem tudtam nem
elpirulni, mikor a tekintete az egyszerű, szürke pamutbugyira
esett, és megsimította.
– Tetszik rajtad ez a szín – dorombolta.
–  Ez a kedvenced? – Ever és a szürke szín között sok volt a
hasonlóság: hideg, kiegyensúlyozott, kifinomult…
érzelemmentes.
– Nem. A zöld.
A pólómba markolva felhúzott. Felidéztem, mi volt rajta
aznap, amikor megismertem.
– Zöld, mint az erdő?
Halványan elmosolyodott, mint aki valójában nem akar.
– Mint az erdő – ismételte.
– Az enyém a sárga. – Nyilván nem érdekli, gondoltam.
–  Feltűnt. – Lángra kapott valami a hasamban, és mielőtt
magamhoz térhettem volna, lehúzta a pólóm a fejemen át.
–  Fázni fogok. – Szótlanul visszahajtotta a paplant, és
megvárta, hogy bemásszak alá. Eltartott egy darabig, mert
kurvára szédültem, de éreztem meleg tenyerét a bőrömön,
ahogy irányított. – A bébiszittelés is a megállapodás része? –
kérdeztem, miután végre sikerült elhelyezkedni.
–  Apám élve megnyúzna, ha tudná, hagytam, hogy szétüsd
magad. – Persze, különben nem is érdekelné.
– Szóval csak a zsarolásom megengedett?
A hajába túrt, a homlokát ráncolta.
–  Nem bírnálak bántani – vallotta be csendesen, arra az
éjszakára utalva, mikor követtem. – De akartalak.
– Miért nem tetted, mi akadályozott meg benne?
– Számít ez most már?
– Lefogadom, hogy anyukád büszke lenne rád. – Megláttam a
szemében a kétséget, ahogy elfordította a tekintetét. – Mesélj
róla.
Szárazon felnevetett – nem értettem, miért –, de végül
megszólalt.
–  Imádott volna téged. Te vagy a karmikus jóvátétel, ami jár
nekem.
Nyújtózkodtam, a takaró alá bújtam, hogy elrejtsem, mit
tettek velem a szavai.
– Ez nem változtat semmin. Akkor is utálni foglak reggel.
Felállt.
– Nem utálsz, Four, de majd fogsz.
–  Tényleg? Ebben miért vagy olyan biztos? – kérdeztem
kihívón, és ásítottam. A szemem már lassan lecsukódott.
– Mert életedben először azt fogod tenni, amit mondanak.
 
 
Fura íz maradt a számban, az ajkam kiszáradt és összetapadt,
mintha le lenne pecsételve, a nyelvem próbált szabadulni, hogy
megnedvesítse a szám. Napfény ömlött be a nyitott
zsalugátereken, és ahogy kinyitottam a szemem, káromkodtam.
Abból ítélve, ahogy éreztem magam, az előző éjjel nem sült el
jól. Felálltam, leltárt készítettem. A ruháim ott voltak szépen
összehajtva az ágy végében, és egy újabb cetli várt az
éjjeliszekrényen.
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu, akit a
herceg a termeibe szólított.
 
A kezem a szememre szorítottam, és felnyögtem, ahogy
eszembe jutottak az előző este eseményei. Evernek
ellentmondva szétütöttem magam, de sosem képzeltem volna,
hogy majd ő pátyolgat. Tudtam, nem kockáztathatom, hogy
megint ne azt csináljam, amit kér, de kizárt, hogy fogmosás,
zuhany és fésülködés nélkül találkozzak vele.
A ház csendes volt, mikor kiléptem a szobámból, és
lábujjhegyen átóvakodtam Everhez fél órával később.
Eltűnődtem, kopogjak-e. Egy másodpercnyi mérlegelés után
megragadtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Azt reméltem,
én is elfoglalom az ő szobáját, ahogy ő az enyémet, de ez a
remény azonnal elhalt, mikor körülnéztem, és láttam, hogy
nincs itt senki.
Ugyanolyan volt, mint legutóbb: tiszta, szürke és praktikus. Az
anyukája képe volt az egyetlen bizonyíték, hogy egy dobogó
szívű fiú lakik itt a falak között. Morfondíroztam, elmenjek-e,
vagy várjam meg, mikor nyílt a fürdőszoba ajtaja, és belépett
Ever.
Tudtam, hogy bámulom, alighanem a nyálam is csorgott, de
nem bírtam nem odanézni. Egy szál törülköző volt rajta,
selymes, barna hajáról víz csöpögött a mellkasára,
végigcsorgott, és eltűnt a frottíranyag alatt.
Nem tűnt meglepettnek, és egyáltalán nem bánta a rosszul
időzített betoppanásom. Az asztala felé biccentett.
– Ülj le!
– Mások ilyenkor azt szokták mondani, hogy jó reggelt.
Ever nem reagált, csak bámult rám, amíg engedelmeskedtem.
Az íróasztal előtti székről néztem, ahogy eltűnik a gardróbban,
hallgattam, ahogy a fiókokat húzkodja. Mikor visszajött, még
mindig meztelen volt felül, de sötétkék tréningnadrágot húzott,
oldalt három fehér csíkkal, és a kezében tartotta az egyik vörös,
iskolai nyakkendőt.
– Az előző éjjel után, gondolom, az a legkevesebb, hogy boldog
szülinapot kívánjak neked – mosolyogtam rá, de ő nem
mosolygott vissza. Oké, ez kezd kínos lenni. – Ever?
Az ágyra dobta a nyakkendőt, felém lépett, megállt a szék
mögött.
–  Parancsot adtam neked, és te nem engedelmeskedtél.
Megint.
–  Nem is beszélsz velem, csak amikor utasítgatsz – vontam
vállat. – Ideges lettem.
– Nem része az egyezségünknek, hogy úgy viselkedhetsz, mint
egy rossz gyerek.
– Hát, lehet, hogy újra akarom tárgyalni.
 – Nem volt semmiféle tárgyalgatás sosem.
–  Akkor nincs megállapodás. Mondd meg apádnak, hogy
Rosalynnak sötét múltja van. Nekem is lesznek híreim. –
Felálltam, hogy kimenjek, de a keze már ott volt a vállamon,
lenyomott, nem engedett.
–  Adhatok egy tanácsot? – Vad suttogásába beleborzongtam
végig a gerincem mentén. – Nem számít, hogy érzed magad
miattam. Amit tenni fogok, ha felhúzol, csak az érdekeljen.
Félned kell tőle… a saját érdekedben. – Egy darab papír meg egy
toll jelent meg előttem. – Most írd le: nem iszom túl sokat.
Gyerünk, írd egymás alá, ahányszor kifér, mindkét oldalon.
Hátranéztem a vállam felett, és az volt a helyzet, amitől
tartottam: Ever teljesen komolyan beszélt.
– Neked elment az eszed. – Megint megpróbáltam kimenni, de
az asztalára támaszkodott, a két karja közé szorultam.
–  Te meg túl nagy pályán játszol, kis bajkeverő. Úgyhogy
kurvára irkálj csak.
– És ha nem?
– Akkor állati jól fogok mulatni.
A szoba és a teljes külvilág elhomályosult, ahogy egymásra
bámultunk, némán igyekezve megtörni a másik akaratát.
Mentolos, friss lehelete hűvös, de messze nem elégséges
balzsam volt a meztelen mellkasából áradó forróságra, és
egyszer csak felfogtam, milyen közel van hozzám, és ez milyen
hatást tesz rám. Gúnyos mosollyal vettem fel a tollat, mire
elvigyorodott.
Bármi, amitől átmegy a szoba másik végébe, mielőtt… semmi.
Kurvára semmi.
 Ever visszament az ágyához, néztem, ahogy felveszi az
éjjeliszekrényről a noteszt, és kihúz egy ceruzát az ágya feletti
polcon álló pohárból. Ahogy pár pillanatig a noteszt nézte, úgy
tűnt, teljesen leköti a figyelmét, de aztán hirtelen felnézett, és
meglátta, hogy őt bámulom. Éreztem, hogy a fogaim az alsó
ajkamba mélyednek, és erre ő szinte reflexszerűen elfordította
a tekintetét, és megnyalta az ajkát.
Igen, kurvára nem történik semmi, mi? Kurvára nem.
Elfordultam, letettem a tollat a papírra, és próbáltam
tudomást sem venni arról, hogy kettesben vagyunk a
szobájában, csukott ajtó mögött, és a szüleink nem sejtenek
semmit. Mikor megtelt a papír mindkét oldala, lemosolyogtam a
művemre.
– Tanár úr?
Hallottam, ahogy megállt a ceruza a kezében, és felkelt az
ágyról. Nagyon igyekeztem, hogy ne leplezzem le magam, mikor
felemelte a büntetőfeladatot az asztalról.
Egy pillanattal később felsóhajtott.
–  Biztos vagyok benne, hogy fogalmad sincs, milyen
kiszámítható vagy.
Lefagyott a mosoly az arcomról, pedig nem is tudtam, hogy
ott van.
Kiszámítható?
Ezt meg hogy a fenébe értette, hogyhogy kiszámítható?
Igyekeztem az arcvonásaimon uralkodni, hogy ne lássa, hogy az
újabb kéretlen véleménye rosszulesett. Ahelyett, hogy leírtam
volna, amit akart, felsoroltam az 1999-es Suzuki Hayabusa
alkatrészeit és adatait. Gruff egyértelműen büszke lenne rám,
állapítottam meg.
–  Ha megbocsátasz, lemennék reggelizni. – Eltoltam magam
az asztaltól, ezzel őt is hátrébb szorítottam. Ezúttal Ever hagyta,
hogy felálljak, de egyetlen gyors mozdulattal már ott is ült az
ágyán, én meg az ölében.
–  Kapsz egy, egyetlenegy esélyt, hogy bocsánatot kérj. – Az
ajkam szétnyílt, hogy közöljem vele, hogy sem most, sem
máskor. – De Four – karolta át szorosabban a derekam, és az
ajka a fülemet súrolta –, csak egyetlenegyet.
– Miért kellene bocsánatot kérnem? Te sem teszed sosem.
– Nem bánom, amit tettem.
– Én sem.
Sóhajtott, és pár másodperc múlva a sortom már ott fityegett
a bokámon, engem meg a térdére fektetett.
–  Mit csinálsz? – sikkantottam. Ezzel az erővel egy fával is
birkózhattam volna. Bugyival fedett fenekem szabadon volt, és
biztos voltam benne, hogy piros vagyok, mint egy paradicsom.
–  Apám úgy hitte, hogy aki kíméli a botot, elkényezteti a
gyereket. Most meg azt gondolja, hogy a hibák szükségesek… Én
nem vagyok az apám, Four. Ha kockázatos helyzetbe sodrod
magad, ha a családom nevét besározod, és kurvára felhúzol…
Az rohadt nagy hiba.
Lehetett harag vagy félelem, vagy a kettő keveréke is, amitől
egész testemben remegtem a combján, fogalmam sem volt.
Egyszerre, egyformán éreztem mindkettőt.
–  És akkor mi van? Bántasz kicsit, és máris a lábadnál
heverek? Álmodozz csak.
– Ó, szoktam. Többet, mint hinnéd.
 –  Nem is gondoltam, hogy bejön neked ez a parancsolgatós
játék. – Hátranyomakodtam, tekeregtem, de nem tudtam
kiszabadulni.
Horkantva nevetett, egyáltalán nem izgatta a küszködésem.
– Nem is… de jó így látni téged.
Kiszállt a testemből minden ellenállás, mikor a vállam felett
felnéztem. Ezúttal a szeme nem volt hideg vagy gúnyos.
– Hogy? – Túlságosan hallatszott, mennyire várom a választ.
–  Simulékonynak. – A keze végigsuhant a fenekemen. –
Szeretem, ha megszelídülsz, és szeretem, ha vad vagy. Talán
megtartom mindkettőt.
– Nem te döntöd el.
Válaszképp felszaladt a szemöldöke.
– Ez az első napod?
–  Oké, akkor fenekelj el! – lihegtem, és tekergettem magam,
hogy valahogy kiszabaduljak. – Kibírom.
– Azt hiszed?
– Vagy sikoltozni fogok. – Komolyan, ez miért nem jutott eddig
az eszembe?
–  És ha majd a szüleink itt találnak az ölemben
cseresznyepiros fenékkel, akkor szeretném, ha pontosan
elmesélnéd nekik, miért tettem ezt.
Hm… hát igen.
Nem láttam más kiutat, a lábikrájába mélyesztettem a fogam.
Felnyögött, és csak egy másodpercre engedett el. Kigurultam
az öléből, de ahogy az ajtó felé vetődtem, megbotlottam a
bokámra húzott sortban. A francba! Ever felkapott, mielőtt
összeszedhettem volna magam. Valahogy dulakodás közben
egyikünk sem adott ki nyögésnél vagy morgásnál több hangot.
Nem tudtam, mióta birkózhattam már Everrel, mikor ő
elvesztette az egyensúlyát, elhajolt az orrába vágó könyököm
elől, és mindketten az ágyra zuhantunk. Ott mintha mindketten
megadtuk volna magunkat, csak a lihegésünk hallatszott. A
fejem Ever mellkasán pihent, lehunytam a szemem, és az ő
összevissza zihálása lett a horgonyom. De aztán eszembe jutott,
hogy az egyikünknek nyerni kell, úgyhogy felemeltem a fejem,
és láttam, hogy engem néz.
– Még mindig szereted, ha vad vagyok? – kacsintottam.
Ha eddig pattanásig feszült az önuralma, akkor most
elszakadt.
Egyszerre a hátamon feküdtem, duzzadt ajkak tapadtak a
számra. Ha valaha visszagondolok erre a pillanatra, az egyetlen
okból lesz: még Michelangelo sem festhette volna meg ezt
szebbnek. Az első csókom.
Átöleltem a nyakát. A kemény, követelőző csókból lágy,
adakozó lett. Ever felnyögött, én megnyíltam, hogy a hangot
ízleljem. Nem habozott, a nyelve a számba siklott, a keze,
amivel lebirkózott, most a hasamat masszírozta. Kicsit később,
mikor muszáj volt levegőt vennünk, felemelte a fejét, és vággyal
teli szemmel nézett le rám.
–  Jesszusom, Four… – A mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt, levegő után kapkodott. – Megérinthetlek?
A szemöldököm felszaladt, hiszen eddig sem kért engedélyt,
de aztán felfogtam, miről beszél, ahogy az ujjhegyei a
pamutbugyi gumija alá csúsztak.
A vágy és a józan ész között vergődtem, mikor kopogtak, és mi
szétrebbentünk.
–  Utálom, hogy félbe kell szakítanom, de le kell mennetek –
kiáltotta Jamie.
– Bassza meg – nyögte Ever. Zaklatottnak tűnt, ahogy a hajába
túrt.
Nevethetnékem volt, de aznap már nem akartam több hibát
elkövetni. Vagy legalábbis reméltem. Még mindig nem hittem el,
ami történt, és hogy én ezt hagytam.
–  Mondd meg Fournak, hogy az anyukája lent várja őt is. –
Jamie kuncogott, és mi hallgattuk, amint elsétál.
– Mennem kell – jelentettem ki, miután leráztam magamról az
eufóriát.
– Beszélnünk kell.
–  El sem tudom képzelni, minek. – Kerültem Ever tekintetét,
ahogy felvettem a padlóról a sortomat. Teljesen lecsúszott a
lábamról, mikor verekedtünk. El sem hittem, hogy tényleg
birkóztam Everrel, egy szál bugyiban és atlétában. Éreztem,
hogy megint elpirulok, és dühösen beleugrottam a sortba.
Kifújta a levegőt, én meg mosolyogtam magamban. Talán a
hercegnek sem jég folyik az ereiben.
– Később gyere vissza a szobámba!
– Újabb parancs – nevettem fel.
– Igen – sziszegte. – Gyere ide, különben megkereslek, és nem
fog érdekelni, ki látja.
–  Mindegy. – A sortom fent volt a csípőmön, és gyorsan
begomboltam, hogy eltűzzek innen a fenébe, de ekkor Ever
maga felé fordított, és visszahúzott az ölébe. A testemnek
mintha saját akarata lett volna. A térdem a törzsének szorult, a
karom a vállán, a tenyerébe fogta a fenekemet, és hagytam,
hogy újra megcsókoljon. Valahogy az ajkától elindult a csípőm,
és hamarosan hozzádörgölőztem, ahogy mindketten az
irányításért küzdöttünk.
–  A pokolba, Four… – A hangjából sütő vágy csábított, de a
figyelmeztetés a szemében visszatartott. – De rohadt gyorsan
benned leszek.
– Erre ne vegyél mérget.
Erre rém szexin és férfiasan felnevetett, közben a fenekemet
masszírozta.
–  Nem is kell. Kezdem elhinni, ez nem is Isten vagy valami
földöntúli erő rossz poénja, hogy itt vagy Blackwood Keepben.
Hanem a sors, bébi.
– Sors vagy nem… – nyögtem, ahogy a nyelve a számba siklott.
– Nem történik meg újra.
Félrehúztam a szám, és leugrottam az öléből, amíg még
lehetett. Nem fog megszelídíteni engem sem Ever, sem más.
Megállapodás ide vagy oda. Ever az ágya végében ült, éhesnek
tűnt, ragadozó bestiának, ahogy nézte, miközben az ajtó felé
hátráltam. Lassanként épp az ellentéte lett annak a hideg,
érzelemmentes srácnak, akit egy évvel ezelőtt megismertem.
Mintha én lettem volna az a pillangószárny-rebbenés, ami
elindította a vihart. Nem tudtam elfordítani a tekintetem. Nem
tudtam nem odanézni. Nem tudtam sarkon fordulni és elfutni.
Teljesen le voltam nyűgözve, ahogy bámultam a benne dúló
vihart.
A szobaajtón túli hangok kezdtek nyugtalanítani. És ha
rajtakapnak minket? Hogy tudnánk megmagyarázni az én
duzzadt ajkaimat és Ever merevedését? Ennek véget kell vetni,
itt és most.
– Tartsd távol magad tőlem, McNamara.
Vidámság lágyította el az arcát.
– Kizárt, Archer.
 TIZENNYOLCADIK

FEJEZET

A herceg

Húsz perccel ezelőtt Four sortja ott fityegett a bokájánál, és a

nyelvem mélyen lent járt a torkában, most meg itt ülök vele
szemben, és a kicseszett szülinapi tortámat eszem az anyjával
meg az apámmal, mintha minden rendben lenne. Nem siettem
lefelé Four után a szobámból, mert az szóba sem jöhetett, hogy
ilyen merevedéssel vegyek részt a családi reggelin.
A villámra szúrtam egy falat kókusztortát, anyukám
kedvencét, és a számba nyomtam, de nem éreztem az ízét. Nem
érdekelt, hogy apám folytatta a hagyományt, és reggelire
szülinapi tortát tálaltak fel nekünk a kis játékszerével meg
annak a lányával, de befogtam a számat. Apámmal alig
beszéltünk, amióta ideköltöztette őket ebbe a házba, ahol
valamikor anyámmal élt. Elvben élete szerelmével. Az még
hagyján, hogy nő kellett neki. De hogy az anyámmal közös
emlékeket lecserélje, az kurvára új mélypont volt. Úgy tűnt, őt
sem érdekli jobban, hogy javuljon a kapcsolatunk, mint engem.
Talán mert tudta, ennek egyetlen módja lehet csak: ha elküldi
őket. Igen, azt mondtam Fournak, hogy a sors vezérelte ide, de
akkor épp felállt a farkam. Most már tisztán gondolkoztam, és
rájöttem, hogy Fournak van igaza. Ami a szobámban történt,
nem történhet meg újra. Ha legközelebb megszegi a
szabályokat, vége a megállapodásnak. Könnyű lesz
megszabadulni tőlük, de ez persze felveti a kérdést, hogy eddig
miért nem tettem meg.
– Fiam? – szólt oda apa az asztalfőről.
A tortáról mindenki rám fordította a figyelmét.
– Uram?
Apám letette a textilszalvétát az asztalra, és felállt.
– Járjunk egyet.
Kimentem vele a konyhán át, és megtorpantam, mikor
megláttam, mi vár rám a felhajtón.
– Boldog születésnapot, fiam!
Őszinte volt a meglepetésem, ahogy apám ajándékát
csodáltam. A Range Rover csak pár éves volt, és apám vezette
azok listáját, akikkel fasz voltam, úgyhogy nem számítottam
autóra. És ilyenre végképp nem.
Egy igazi, rohadt G Wagon.
A matt, katonazöld festés egyedileg lehetett rendelve. Jól ment
a sötétített ablakokhoz és a fekete lökhárítóhoz – egyértelmű,
hogy apám jobban ismer engem, mint hinném.
Nem tudtam, mit mondhatnék vagy tehetnék, úgyhogy csak
szánalmasan kezet nyújtottam apámnak. Egy pillanatig nézte,
láttam, hogy csalódott, talán szomorú is, de aztán megfogta és
megrázta.
– Mit gondolsz, ne adjuk oda a Range Rover kulcsát Fournak?
Akkor nem kellene elvinned az iskolába, szabadabb is lenne.
Szabadabb?
Nem, pont a szabadság kellett a legkevésbé ennek a
bajkeverőnek.
–  Azt hiszem, legutóbb, mikor volán mögé ült, kétszázzal
repesztett, mielőtt elkaptad. Ha megint elszökik, akkor nem
lenne könnyű elfogni.
– Aha… talán igazad van. – Átadta a kulcsot, és megveregette
a hátam. – Próbálj nem száguldozni, rendben?
Tudtam, hogy engem néz, ahogy alaposabban megvizsgálom
az autót. Fülig ért a szám, ahogy beültem a fekete bőrszékbe, és
megcsodáltam a belsőt. Apám azért szerezte a Range Rovert,
mikor megkaptam a jogsim, mert szerinte az a
legbiztonságosabb, ha felcsavarodnék egy fára. Gondolom, ez
még mindig szempont volt, de a G Wagon ára elárulta, hogy
jobban bízik bennem, mint két évvel ezelőtt. El akartam menni
egy körre, így kipattantam, hogy szóljak apámnak.
Egyszerűen intett, hogy menjek, és visszament a házba.
Valamiért felnéztem, mielőtt visszaültem a kocsiba. Four az
egyik emeleti ablaknál állt, és karba tett kézzel engem bámult,
arcára kiült a kíváncsiság. Talán el kellene rabolnom –
gondoltam –, mert éreztem, hogy magától nem jönne velem.
Elvihetném egy körre, hogy beszéljünk. Már épp hajlottam rá,
hogy megcsinálom, mikor Jamie felrántotta az ajtót, közben
magára húzott egy inget.
– Ne is álmodj róla, hogy nélkülem viszed el ezt a bestiát egy
körre.
Jamie tornádóvá változott, amint beszállt az autóba, és
nekiállt a gombokkal matatni, amikor felnéztem, Four már nem
volt ott. Sóhajtva elindítottam az autót, és próbáltam nem
megégetni a gumikat, ahogy elporzottam.
 Talán van, ami egyszerűen nem úgy lett megírva.
 
 
Két nappal később Franklin Reesszel szemben ültem, miközben
Vaughn fociedzésen volt. Nem mondtam meg neki, hogy az
apjával találkozom, mert ragaszkodott volna, hogy ő is jön,
holott neki a csapatra kellett most koncentrálnia. Az volt az
álma, hogy bekerül a bajnokságba, és ő lesz a sztár irányító, de
Franklin abszolút elvárta, hogy a fia egyszer majd a
nyomdokaiba lépjen.
–  Értem, hogy a fiam beszélt neked anyukádról. – Ő volt a
Tizenhármak vezetője, legtöbben csak Apaként emlegették, és
ebbe láthatóan beleöregedett. A két halántéka közti finom
ráncok és a vékonyodó, őszes haj volt erre a bizonyíték.
– Önnek is ezt kellett volna tennie… uram.
Vaughn elmondta nekem, amit kiderített az anyám
eltűnésével kapcsolatban – nem habozott kockáztatni az apja
haragját azzal, hogy beavat engem. Pár éjszakával ezelőttig
sikerült eltitkolnunk, hogy beszálltam a Számkivetettek
bandájába.
–  Ha elnézzük ezt az öngyilkos tervet, amivel Foxhoz akarsz
közel kerülni, szerintem jó döntést hoztam.
–  Csak nyolc hónapja vagyok velük, és tizenkét hónapja
vadászom rá. És nyilvánvalóan még élek, és közelebb vagyok
Foxhoz, mint maga valaha.
–  Nem mondtam, hogy nem vagy okos, sőt, találékony. De
mihez kezdesz, ha elkapnak, és fegyvert szorítanak a fejedhez?
Láttam én már, hogy a leghidegvérűbb ember sem tud
szembenézni a halállal.
– Nem kapnak el.
– Lehet, hogy okos vagy, de Fox több mint könyörtelen. Nincs
is szüksége indokra a bűntettekhez. Csak hatalomra, hogy
elkövethesse őket.
–  Ezért hívatott ide? Le akar beszélni róla, hogy utána
szaglásszak? Ne haragudjon, de nehezen tudom elhinni, hogy ez
magát tényleg érdekelné.
–  Nem, fiam. Azért hívattalak, hogy felajánljam a
segítségemet, de ehhez az kell, hogy a szemembe nézz, és
kimondd, hogy bízhatok benned.
A homlokomat ráncoltam, hiszen ebben az emberben a saját
fia sem bízott, és azt várta, hogy én bízzak?
– Miért tennék ilyet? Nem kértem a segítséget.
Franklin egykedvű maradt; gyorsan telefonált egyet,
behívatott valakit. Alig egy perc múlva nyílt az ajtó.
–  Talán nem akarod a segítségemet, kölyök, de megkapod. –
Mielőtt talpra állhattam volna, éreztem, hogy egy fegyver csöve
nyomul a koponyámnak. – Vagy eltüntetlek.
Csak egyetlen kártyát játszhattam ki, úgyhogy megtettem.
–  Vaughn sosem bocsátaná meg, és így sosem lenne belőle
apa.
– Nem tudja meg. A fiammal legjobb barátok vagytok, amióta
be tudjátok kötni a cipőtöket. Nagyon jól kiismertelek, anélkül,
hogy erről tudnátok, úgyhogy lefogadom, nem szóltál neki a
találkozásunkról.
Bassza meg.
Tudtam, hogy Franklin beváltja az ígéretét, ha kell – nem üres
fenyegetésekkel érdemelte ki a trónt, amin ült –, de nem álltam
rá készen, hogy könyörögjek az életemért, mint valami
kicseszett barom, úgyhogy nagyon csendben ültem, és
mérlegeltem az egyetlen lehetőségemet.
– Ki?
Franklin bólintott a mögöttem álló fegyveresnek, akit eddig
nem láttam, úgyhogy megfordultam a széken, és egy szellem
vigyorgó képébe néztem.
– Helló, Danny Boy.
– Siko?
–  Azt gondoltad, halott vagyok, mi? Nem… Eddie-vel csak
eljátszottuk az egészet… – dicsekedett.
Az agyamban vadul kergették egymást a gondolatok, amíg
egy kérdés ugrott elő a káoszból.
– Miért?
–  Ki akartuk iktatni Shane-t és Wrent, hogy úgy tűnjön, az
akció ment félre, de az utolsó pillanatban változtattak a terven,
és Shane inkább téged küldött.
– És te segítettél meglépni Harlannek – vádolt meg Franklin. –
Miért?
–  Mondtam, hogy nem akarok senki haláláért felelős lenni.
Vaughn azt mondta, bízhatok magában – hazudtam. –
Nyilvánvalóan tévedett.
Vaughn valójában ellenezte, hogy bármit is elmondjunk az
apjának, figyelmeztetett, hogy ne bízzak benne, de én hülye
ragaszkodtam hozzá.
A harag elmélyítette Franklin ráncait, ahogy áthajolt az asztal
felett, két öklét a lapra támasztva.
 –  Ne oktass ki engem a fiamról! Csakis nekem tartozik
hűséggel. Nem érdekel, mit akarsz.
– Akkor keressen mást, akit beépíthet a bandába.
–  Fiú… Kiloccsantatom az agyad a falra, mielőtt még egyszer
levegőt vennél.
– Akkor tegye meg! Ha félnék a haláltól, nem mentem volna el
a Számkivetettekhez. Nem vadásznék Foxra, és nem mondanám
azt most magának, hogy menjen a picsába, ahogy most
mondom. Azért keresett meg engem, mert szüksége van rám.
Siko és Eddie Fox szemében halott, és még valakit közel juttatni
hozzá túl sokáig tartana. Úgyhogy ez a helyzet: nem dolgozom
magának, nem utasíthat engem. Ha a segítségemet akarja,
győzzön meg róla, hogy érdemes rá, különben két másodperc
múlva már itt sem vagyok.
Olyan csend lett a szobában, hogy a légy zümmögését is
hallani lehetett volna. Számítottam rá, hogy Siko bármikor
golyót küldhet a fejembe, és mindennek vége. Franklin
keresztülnézett rajtam, mintha eltűntem volna.
Ahogy kezdett a nagy vakmerőségem elpárologni, és már
kezdtem azt hinni, tényleg meghalok, Franklin felsóhajtott és
hátradőlt. Biccentett Sikónak, és éreztem, hogy már nem
nyomul a koponyámnak a fegyver.
–  Nem öllek meg – mondta. Várta, mit szólok. Nem szóltam
semmit. – Mert igazad van, tényleg szükségem van rád, de
neked is rám. Fülig benne vagy.
Vállat vontam, nem mondtam sem nemet, sem igent.
–  Ha belemész, hogy a szemem és a fülem legyél, megteszek
mindent, amit tudok, hogy életben maradj. Ennyivel tartozom a
fiamnak.
–  Ne tegyen úgy, mintha Vaughn miatt csinálná. A
Tizenhármak a fontosak, mint mindig. Csak kérdezze meg erről
a fiát.
– Elég, kölyök. Elmondtad, amit akartál. – Intett, hogy menjek,
világossá téve, hogy nem fog semmi megváltozni. – Végeztünk.
Nem vesztegettem az időt, az ajtó felé lódultam, hátha
meggondolja magát, és úgy dönt, mégis inkább megöl.
– Fiú? – A kezem lehullott a kilincsről. Az acélos hangban ott
csengett a figyelmeztetés, hogy ne fordítsam el. – Ha sikerrel
jársz, jóval többet találhatsz, mint azt várod.
– Mondtam, nem félek a haláltól.
Mikor nem válaszolt, felrántottam az ajtót, készen a szökésre,
de csak sóhajtott.
– Azt fogod kívánni, bár ilyen egyszerűen megúsznád.
 TIZENKILENCEDIK

FEJEZET

A bábu

Egy hónappal később

 
Épp a volt diákok látogatták meg az iskolát, mikor Tyrának
sikerült elvonszolnia az első amerikai focimeccsemre a
Brynwoodban. Nem értettem, honnan ez a hirtelen érdeklődés,
de úgy döntöttem, bármi jobb, mint még egy este a kastélyban.
Egy hónap telt el azóta, hogy Ever megpróbált elfenekelni, és
mikor ez nem sikerült, inkább megcsókolt. Azóta nagyjából úgy
tettünk, mintha nem létezne a másik, leszámítva egy-két kósza
pillantást.
A csapat és a pomponlányok mindent bevetettek, hogy
felspannolják a közönséget. A Jefferson láthatóan nem
versenyezhetett a Brynwooddal, sem lelkesedésben, sem
tehetségben. Tele volt a nézőtér, azt hittem, nem lesz helyünk,
de azért elindultam Tyra után a padok felé. Szeme az első sort
pásztázta, és már épp mondani akartam neki, hogy ne is
álmodozzon, mikor két srác, akik általában Ever, Vaughn és
Jamie körül lógtak, felállt a csapatok mögötti padról. Azt
gondoltam, szerencsénk volt, de odabiccentettek nekünk, és
elmentek. Tyra nem tűnt meglepettnek, leült az egyik helyre, és
pötyögött a telefonján. Azért jár némi előnnyel, ha az ember az
edző lánya, állapítottam meg.
Fülsiketítő kiabálás támadt, Tyra felkapta a fejét a
telefonjából, mikor kifutott a csapat, hogy a pályán találkozzon
az ellenféllel. Vaughn a tizenhetes mezben utolsóként érkezett,
karja lazán Ever vállán, és épp nevetett valamin, amit Ever
mondott neki.
Tyra hangos sóhajára odafordultam felé, de már újra a
telefonja fölé görnyedt, úgyhogy vállat vontam, és néztem,
ahogy a két legnépszerűbb srác az iskolából elindul kétfelé.
Ever az oldalvonalhoz állt az edzővel, Vaughn meg odakocogott
a tömeghez. A meccs hamarosan elkezdődött, én meg örültem,
hogy van mire figyelnem. Ugyanakkor ahogy a játék haladt,
képtelenség volt nem Evert nézni. Kék farmer volt rajta sima,
fehér pólóval és piros-kék baseballdzsekivel. A lelátónak háttal
állt, nem láttam az arcát, de azt igen, hogy megfeszül a válla,
mikor valami nem sikerült, vagy valamelyik játékosunkat
leszerelték. Vaughn sima utat nyitott nekik, a csapatnak meglett
az első touchdown, és Tyra a hazai lelátóval hurrázott. Én vállat
vontam, és felálltam, tapsoltam, kiabáltam vele.
Nagy hiba volt.
Ever megfordult, elszánt tekintete a sorokat kutatta. Nem
engem keresett. Kizárt, hogy meghallotta volna a hangomat a
tömegben.
De aztán meglátta, hogy őt nézem. Az ujjaim farmeros
combomba vájtak, mikor mondott valamit az edzőnek, és
elindult a padok felé. Nem vacakolt a lépcsővel, felhúzta magát,
és átmászott a korláton.
 –  Feljöhettél volna a lépcsőn is – morogtam, mikor fölém
tornyosult.
– Túlságosan kihagyhatatlan ez a kép, amit vágsz.
– Nos, ha nem bánod, nézném a meccset.
– Nem úgy tűnt.
Éreztem, hogy a szívverésem kihagy egy ütemet.
– Tessék?
–  Jól hallottad. – Leült mellém az üres helyre, könyökét a
combjára támasztva előrehajolt, és tovább nézte a meccset,
feltűnően tudomást sem véve rólam.
Én pufogva próbáltam a játékra figyelni, de csakis Ever izgató
illata járt a fejemben, és hogy milyen kemény a combomhoz
simuló combja. A szemem sarkából ránéztem, hogy észreveszi-
e, de teljesen magával ragadta, ami a pályán történt.
Nyomás, el innen, és szedd össze magad, Archer!
– Lemegyek a büfébe – jelentettem ki, nem címezve senkinek.
Ever szeme elszakadt a meccstől, éreztem, ahogy ideges
pillantása engem követ, ahogy lemegyek a padok között. Olyan
sűrű volt a tömeg, hogy eltartott egy darabig, mire
átverekedtem magam. Végre eljutottam a büféig, vettem egy
üveg vizet, hogy ne üres kézzel térjek vissza.
Nem bírtam volna elviselni Ever arrogáns megjegyzéseit, ha
kiderült volna, hogy ő volt a távozásom oka.
– Four?
Felismertem a hangot, és mire megfordultam, már
vigyorogtam is.
– Nahát, ki bújt elő a föld alól!
Drake kitárta a karját, én odaléptem hozzá. Annyira örültem
neki, hogy nem is zavart a belőle áradó fűszag.
– Csajszi, jó ideje nem láttalak már! – mondta, mikor hátrébb
léptem, ki az ölelésből.
– Viszont.
– És? Hogy mennek a dolgaid?
– Bonyolult.
Erre bólintott, hála istennek nem kíváncsiskodott. Kivártam,
amíg vagy tíz embernek elég ezt-azt megrendel.
–  Hol ülsz? – biccentett a barátai felé, akik egy kivilágítatlan
részen lógtak. – Nem akarsz átjönni hozzánk?
–  Kösz, de vissza kell mennem a barátnőmhöz. – Megint
összeölelkeztünk, és mielőtt elváltunk, számot cseréltünk.
Majdnem félúton jártam már a lelátó felé, mikor belefutottam
Everbe. Nem tűnt boldognak, de ez nem az én bajom volt.
Megpróbáltam elmenni mellette, mire elkapta a kezem, és
magához húzott.
– Jól vagy?
– Miért ne lennék?
– Menekülsz előlem.
– Nem ez a lényeg, hogy kerüljük egymást?
Elkeskenyedett a szeme.
– Akkor haragszol rám?
–  Az azt jelentené, hogy érdekelsz, pedig nem. – Próbáltam
kirángatni a kezem a kezéből, de erre erősebben megszorította,
és elindult velem vissza a lelátó felé. Pont egy újabb
touchdownra értünk vissza, így senki sem vette észre, hogy
fogjuk egymás kezét, ahogy a helyünk felé tartunk. Egy gyerek,
akiről lerítt, hogy most kezdte a sulit, ott ült, ahonnan Ever
felállt, így csak egy hely maradt Tyra mellett. Mikor a gyerek
meglátta Evert, a szeme kidülledt, és kezdett felállni, de ekkor
Ever mindkettőnk meglepetésére intett neki, hogy maradjon, és
leült mögém egy üres székre.
Tyrára néztem, hogy ő vajon látta-e ezt, de még mindig a
pályára meredt. Nem is tudtam, hogy ennyire odavan az
amerikai fociért, de nyilván így megy ez, ha az ember apukája
az edző.
Én apukám miatt találtam rá a motorversenyzésre.
Tízéves koromig nem tudtam, ki az apám. Rosalyn az egyetlen
nyomot, ami elárulhatta volna, az ékszeres ládikájában tartotta.
Mint minden kislány, én is játszottam anyám ékszereivel és
sminkcuccaival, és ekkor találtam meg azt a gyűrűt. Nehéz volt,
fehérarany, drágakövekkel, és fityegett az ujjamon, mikor
felpróbáltam. De akkor sem bírtam megválni tőle, a párnám alá
rejtettem. Azt gondoltam, ez biztonságos hely, amíg egy nap
arra értem haza az iskolából, hogy a ház és Rosalyn is teljesen
fel van dúlva.
Megtalálta a gyűrűt, és komolyan azzal vádolt, hogy egy olyan
emberrel konspirálok, akit nem is ismerek. Csak mikor
valahogy észhez térítettem, akkor sikerült rávennem, hogy
mondja meg nekem, hogy hívják az apám, ha cserébe
megígérem, hogy sosem kérdezek felőle többé. Nem kellett.
Egyetlen internetes kereséssel megtaláltam mindent, amire
szükségem volt Benjamin Westről, ismertebb nevén Benny
Westről, egy visszavonult motorversenyzőről. Charlotte-ban,
Észak-Karolinában lakott a feleségével, akivel huszonkét éve élt
együtt, és volt egy tizenhét éves fiuk. Nem kellett hozzá
matematikusnak lenni, hogy tudjam, miért nem működött
Benny és Rosalyn párosa. Nemcsak híres az apukám, de
valakinek a húga vagyok, aki sosem tudhatja meg, hogy
létezem.
Rosalyn nem jött rá, hogy többet tudok arról, hogy ki az
apám, mint a puszta nevét. Megnéztem Benny minden
versenyét. Az érdeklődésem nem lassacskán kapott lángra,
hanem azonnal tüzet fogott abban a pillanatban, mikor először
végignéztem, amint apám egy hajszállal nyer. Másfél évvel
ezelőttig Rosalyn azt feltételezte, hogy a motorok és autók iránti
rajongásom majd elmúlik, de már hét éve tartott, és sosem
hagyott alább.
Alig tudtam elhinni, hogy több mint egy éve nem ültem
motoron. Persze, Gruff-fal kapcsolatban maradtunk, még akkor
is, amikor elküldtek. Időnként írtam neki egy levelet, ő meg pár
kurta mondattal válaszolt, inkább üzenetet írva, mint rendes
levelet. Ha őt olvastam, olyan érzés volt, mintha hazaérnék.
Fújt a szél, megremegtem. Nem szoktam hozzá az északi
őszhöz, dzseki nélkül jöttem, egy piros polárpulcsiban, de az
nem tudott megvédeni az elemektől. Átkaroltam magam,
próbáltam megmelegedni, és megint a meccsre figyeltem, de
ekkor valami nehéz borult a vállamra. Odanéztem, és láttam,
hogy a sötétkék bőr a piros ujjakkal szinte teljesen betakar.
Ever rám adta a dzsekijét.
Latolgattam, ne utasítsam-e vissza, de az illata odabilincselt a
melegbe. Legszívesebben hemperegtem volna benne, hogy a
bőrömre ragasszam. De még mindig nem tudtam, ne adjam-e
inkább vissza, mikor odahajolt, és összehúzta rajtam.
 – Le ne vedd!
Újabb szélroham rázta meg a lelátót, és egyszerre nem
bántam, hogy utasítgat. Belecsúsztattam a karom a dzseki
ujjába, és felsóhajtottam, mikor körbevett a meleg és az illat.
Hatalmas volt rám, és kicsit nehéz is, de istenem, milyen meleg
volt! Tyra visszanézett Everre, majd kutató pillantást vetett
rám. Tudtam, hogy nézhet ez ki, de vállat vontam, miközben
éreztem, ahogy a bűntudat a bőrömbe karmol. Egy újabb
gyanakvó pillantás után Tyra visszafordult a pálya felé, nézte a
meccset.
Lefogadom, hogy Ever büszke volt magára.
 
 
Földcsuszamlásszerű győzelmet arattunk. Mindenki őrjöngött a
lelátókon, mikor Ever lelépett egyetlen szó és a kabátja nélkül.
Csak akkor éreztem meg, hogy bámulnak, ahogy oszlani kezdett
a tömeg. Az emberek kezdték észrevenni, hogy vastag betűkkel
ott áll a hátamon a McNamara név.
Tyra egyfolytában a parton tartott ünnepségről hablatyolt, de
végül csak feltűnt neki a figyelem.
– Bámulnak – suttogta.
A szél most már folyamatosan fújt, hidegebb is lett, de ez
semmiség volt ahhoz képest, ahogy az emberek meresztették a
szemüket, úgyhogy levettem a dzsekit. Remegve körülnéztem,
hol lehet Ever. A csapat épp kezet rázott az ellenféllel, mikor
megláttam a kapu túloldalán, ahogy ott állt Vaughnnal és az
edzővel.
–  Gyerünk – kezdtem el kihúzni Tyrát a pályára, de
megálltam, mikor ellenállt.
– Izé… szerintem inkább itt megvárlak.
Csípőre tett kézzel felé fordultam.
–  Nem te voltál, aki az előbb kijelentette magáról, hogy ő a
legjobb barátom jóban-rosszban?
– De igen – felelte lassan.
– Ez itt a rossz, kis barátom. – Megint megmarkoltam a kezét,
ezúttal nem ellenkezett.
Vaughn vette észre elsőként, hogy közeledünk. A tekintete
átsiklott rajtam, és megállt valahol a vállam mögött, majd
megbökte Evert. A pálya közepén álltak, én meg még félúton
sem jártam, de láttam, Ever nem örül, hogy megint itt vagyok.
Az edző elhallgatott a mondat közepén, Ever elém sétált a
füvön.
– Tudom, hogy fázol – morogta. – Vedd vissza a dzsekit!
– Nem kell. – Felé nyújtottam, de rá sem nézett.
– Vedd. Fel. Most.
A karom leereszkedett, egyikünket sem érdekelte, hogy a
dzseki gyakorlatilag a füvön hever.
– Miért érdekel ennyire?
– Nem veszem hasznodat betegen.
– Kérlek. Ráuntál hetekkel ezelőtt, hogy játszadozz velem.
Tyra tágra nyílt szemmel nézte hol Evert, hol engem, de túl
dühös voltam, hogy érdekeljen, hogy hangozhat ez a vita.
–  Four, segíts akkor… – Felém lépett, de Bradley edző Ever
vállára csapott, és visszatartotta.
–  Fiam… – az edző kedvesen felkuncogott. – Mindenki tudja,
hogy több legyet fogsz mézzel, mint ecettel.
 Ever durván lerázta magáról az edzőt, és megmarkolta a
kezem, majd elment. A G Wagonja, ami őrületes volt amúgy, a
pálya sötét végében állt, és egyenesen arra tartottunk. Kicsit
erősebben próbáltam magam kirántani a szorításból, úgyhogy a
vállára hajított, és a fenekemre csapott. Irtózatosan elpirultam,
ahogy körbenéztem, de a pálya és a lelátó nagyjából kiürült
eddigre. Mikor az autójához értünk, talpra állított, és beszorított
a csomagtartó meg a két karja közé.
– Tényleg tanulhatnál egy kis jó modort – morogtam.
– Vedd fel a dzsekit! – Készen álltam rá, hogy nemet mondjak,
mikor hozzátette: – Kérlek.
–  Ha figyeltél volna, elmondtam volna, hogy nincs rá
szükségem, mert hazamegyek.
Megrázta a fejét.
– Tyra eljön a tábortűzhöz.
– És?
– Rá fog beszélni, hogy te is gyere.
–  Ezt nem tudhatod. – Nem terveztem Ever és a kis barátai
körül lebzselni egész éjjel.
– De tudom. – A tenyere a csípőmre siklott, éreztem, hogy az
ujjai a fenekemre simulnak, ahogy közelebb húz. – Tudom, hogy
a legkevésbé azt szeretnéd, ha otthon ragadnál a szüleinkkel.
Felsóhajtottam, a lábujjam hegyéig bizseregve dühömben.
– Ugye nem kezded ezt most elölről?
Az orra a nyakamat súrolta.
– És ha igen?
–  Amikor utoljára így értél hozzám, kiszórakoztad magad,
aztán jéggé fagytál. Nem vagyok játékszer, Ever.
 –  De igen, az vagy, bábu. Apám gazdag ember, mindig
mindent megkaptam. – A copfom végét piszkálta, hátralépett. –
De akkor bebizonyítottad nekem, hogy az életben a legjobb
dolgok ingyen vannak. – A szemem sarkából néztem, ahogy
megkerüli az autót, átmegy a volán felőli oldalra. – Nem
érdekel, jössz-e a tűzrakó buliba, vagy egy szikla alá bújsz, de az
érdekel, ha nem vehetem semmi hasznodat. Vedd fel azt a
kurva dzsekit!
 
 
Ever jóslata igaznak bizonyult. Tyra meggyőzött, hogy menjek el
vele a meccs megünneplésére rendezett tábortüzes buliba. A
part már tele volt, mikor odaértünk. Pár tűz már égett, az
osztálytársaink ittak, táncoltak, egymással kavartak.
A Brynwood elitje, a focisták csapatták a legkeményebben a
tömegben, a zene egy Jeep Wrangler Saharából dübörgött, amit
Jamie pár hete vett. Azóta is ő vitt iskolába. A csomagtartó
nyitva volt, nem is vettem észre, hogy Jamie ott ül hátul, amíg
meg nem hallottam, hogy a nevemet kiáltja.
– Egy buli nem is igazi buli, amíg nincs itt Four Archer!
Nem bírtam ki, megcsodáltam, milyen jóképű a piros,
fejtetőre húzott sapkájában, Red Sox pulcsiban és kék
farmerben.
– Ezt kicsit sem gondolod komolyan.
–  Nem. De lazítanod kell, csajszi. Merevnek ott van az
unokatesóm.
– Tessék? Tök laza vagyok – védekeztem.
Az arca elernyedt.
 – Úgy festesz, mint akinek székrekedése van.
Tyra próbált barátként viselkedni és nem nevetni, de kitört
belőle a kacagás, és végül én is csatlakoztam hozzá.
–  Jamie, el sem tudom dönteni, hogy a legjobb vagy
legrosszabb fajta közeli ellenség vagy-e.
–  Ellenség? – Volt pofája őszinte zavarral nézni rám. – Hát
nem vagyunk jóban, Four?
– Nem, mert arra használsz, hogy az unokatesódat szívasd.
Tyra fülei gyakorlatilag megnyúltak erre a megjegyzésre. Bár
barátok voltunk, nem mondtam el, mi történt köztünk Everrel,
mikor nem látta senki. Tyra jobban imádta a pletykákat, mint
bárki. Persze, megbíztam benne, de a piszkos kis titkaimat
megtartottam magamnak.
És Ever McNamara egyértelműen a piszkos kis titkom volt. Én
meg az övé.
–  Aú! – kapott a melléhez Jamie. – Azt hittem, már
megbocsátottál.
–  Meg, de sosem felejtem el, úgyhogy legközelebb gondold
meg, mielőtt engem használsz fel a harcotokban.
–  Szükséges áldozat voltál, Archer. – Megrángatta Ever
dzsekijének az ujját, mintha az igazát bizonyítaná az, hogy
rajtam van. Talán így is volt.
– Nem mulattam jól rajta, Buchanan.
–  Remek. – Felnyögött, és szorosan megölelt. Nem tudtam
ellenállni, visszaöleltem. Jamie elég elragadó tudott lenni, ha
épp csukva tartotta a száját. Épp ellazultam, mikor megpittyent
Tyra telefonja.
– Huh, később megkereslek, Four.
 Gyorsan felemeltem a fejem Jamie mellkasáról. Most tényleg
itt hagy, miután eddig könyörgött, hogy jöjjek el vele?
– Mi?
Már hátrált is, félénk tekintettel.
– Jól megleszel Jamie-vel, igaz?
– Tyra…
– Mindjárt jövök. Megígérem!
Ott maradtam, tátott szájjal bámultam utána, ahogy elrohant
a part felé.
– Utoljára hagytam, hogy magával rángasson bárhova is.
– Jaj, ne legyél ilyen szigorú vele – javasolta Jamie. – Nem az ő
hibája végül is.
Az orromat ráncolva néztem fel Jamie-re.
– Ezt hogy érted?
Felhúzta a szemöldökét.
– Tényleg nem tudod?
– Mit nem tudok?
– Vaughn és a barátnőd… kavarnak.
– Nem.
– De igen, Four. Ever szülinapi bulija óta.
– De mondta volna nekem.
–  Igen? Te talán elmondtad neki, mi van közted és az
unokatesóm között?
– Miért mondtam volna, ha egyszer nincs mit?
–  Ezt annak próbáld beadni, aki nem látja, hogy néztek
egymásra, amikor azt hiszitek, nem figyel rátok senki.
–  Nem gondoltál még arra, hogy hivatásos történetmesélő
legyél? A képzelőerőd megvan hozzá.
 –  Megvadítod Evert, elveszíti tőled a fejét – folytatta, mintha
nem is szóltam volna semmit. – Még sosem utasították vissza.
– Nem tudom, miért nem, borzasztó egy alak.
– Igen, de nem őt akarják, hanem a pénzünket.
Időnként megfeledkeztem róla, hogy Jamie pont olyan
kőgazdag, mint Ever. Talán mert a földön járt, Ever meg fenn
hordta az orrát.
–  Nincs annyi pénz, hogy elviseljem az életet egy ilyen
elkényeztetett pöcs mellett.
Jamie játékos mozdulattal simított végig a hüvelykujjával az
arcomon, és szeretettel teli tekintettel nézett rám.
– Ezért vagy te neki való, csajszi.
Megveregettem a kezét.
– Nem ezt fogod mondani, ha majd ledöntöm a piedesztálról –
morogtam.
–  Evernek védelmező és bosszúálló természete van, ez már
eleve gyakran kihozza belőle a legrosszabbat. Nem kell, hogy
még te is piszkáld.
– Miért hallgatnék rád? Te folyton piszkálod.
Vállat vont, de láttam a kínt a szemében.
– Nincs semmim, amit Ever ne vett volna már el.
–  Miért nem veszel revansot? Senki sem lehet ennyire
megbocsátó.
Felhúzta a szemöldökét, buja mosoly ragyogott fel az arcán.
– Ezt úgy értsem?
–  Csak érdekel, miért lógsz vele, ha azt állítod, elárult. Ti
ketten örökké veszekedtek, mégis szinte mindig együtt vagytok.
–  Egymás torkának esünk, igen, de ez nem jelenti, hogy ne
számíthatna rám, ahogy én is rá. Senki sem baszogathatja, csak
én.
– De miért vagy még mindig az ő pártján?
– Mert családtag – felelte elkeseredetten. – És ezt egy lány sem
változtathatja meg.
– Még az igazi sem?
Kitágult az orrcimpája.
– Évekkel ezelőtt megmutatta a csaj, hogy nem az. – Beleivott
a sörbe, és elnézett a messzeségbe.
– Ha ez igaz lenne, akkor nem kínozna ennyire, hogy Everrel
van. – A szemembe nézett. – Mindenki látja, hogy így van.
– Talán csak nem akarom, hogy boldog legyen.
– Nehezen hinném el, hogy ennyire önző lennél.
– Nem is ismersz – mondta.
– De jók az ösztöneim. – Pont ez tartott vissza, hogy átlépjem a
határt Everrel. Ha túlságosan szabadjára engedem, megtalálta
volna az utat hozzám olyan mélyre, ahova nem szabad eljutnia.
Jamie gúnyosan mosolygott.
–  Az önvédelmi ösztön kevés ahhoz, hogy ne szeress bele
Everbe.
Nevetés tört fel belőlem, bár a szívem kétségbeesetten
zokogott.
–  Először azt mondod, úgy bámulom, utána meg azt, hogy
belezúgok? – Előrehajoltam, a könnyeket törölgettem az
arcomról, mikor Ever hangja szólalt meg mögöttem.
– És ki ez a szerencsés fickó?
Felegyenesedtem, és azonnal megláttam Jamie képén az
elégedett kifejezést. Nyilván látta, hogy Ever felénk tart, és
csapdába ejtett.
A tekintetemmel bosszút ígérve Ever felé fordultam.
– Hol a barátnőd?
Jamie megdermedt mellettem, Ever álla megfeszült.
Én is játszhatom ezt, fiúk.
– Four… – szólt rám figyelmeztetőn Ever.
–  Nem vele kellene inkább törődnöd? – Késsel lehetett volna
vágni a feszültséget. Jamie féltékenysége szinte tapintható volt,
de abba, ami Ever szemében megvillant, beleborzongott az
egész gerincem. Tudtam, szánalmas, hogy harcolok velük, de
már kezdett elegem lenni belőle, hogy úgy játszanak rajtam,
mint egy hegedűn.
– Barbette tud viselkedni.
Jamie morgására égnek állt minden szőrszál a tarkómon.
–  Hűha, McNamara. A barátnőd, nem a háziállatod –
uszítottam. Szinte hallottam, ahogy szökik a gőz Jamie füléből.
Ever szeme elkeskenyedett, aztán felém nyúlt, de Jamie szavai
megállították.
– Kurvára nem tudom, mit lát benned.
Egyetlen szempillantás alatt Ever kissé bosszúsból
könyörtelenné változott. – Nem… nem tudod, ezért nem a tiéd
már.
Nem vártam, hogy így dübörögjön a szívem, és feltörjön az
epe a torkomba attól, hogy Ever úgy viselkedik, mintha valaki
más ennyire hozzá tartozna. Jamie úgy festett, mint aki készen
áll rá, hogy cafatokra tépje Evert, de végül csak meglökte –
amire nagyon is rászolgált –, és elvonult a part mentén.
Szinte el is felejtettem, hogy Ever ott áll mellettem, csak
néztem, ahogy Jamie elmegy.
– Most elégedett vagy? – morogta.
Nem, igazából nem.
– Nem én járok az unokatesóm exével.
Ever mellém lépett, mikor elindultam.
–  Barbette és Jamie kergették egymást pár nyarat, de ettől
még nem lesz belőlem áruló.
Felé pördültem, de már pár lépéssel előttem járt. Kocogva
behoztam, és gyorsan a szavába vágtam.
– Mi a fenéről beszélsz, McNamara?
–  Az úgynevezett kapcsolatuk még gyerekkorukban történt.
Gyorsabban véget ért, mint elkezdődött volna. – Unott
tekintettel megkerült, de gyorsan melléléptem. Majd később
aggódom amiatt, hogy valaki összetévesztheti ezt egy
romantikus tengerparti sétával. Ideje volt, hogy válaszokat
kapjak.
– Miért ért véget?
–  Nem tudom, Four. – Bosszús volt a hangja, kerülte a
tekintetem, ez elárulta, hogy nem teljesen őszinte. – Nem
beszélnek róla, én meg nem kérdezek rá. Mikor azok a nyarak
elmúltak, Jamie hazament Bostonba, és írtak egymásnak, de egy
nap már nem jött több levél.
– Miért nem írt többet Jamie?
Ever éles pillantást vetett rám.
– Barbette nem írt.
– Ó!
–  Jamie nem vesztegette az időt, felugrott egy vonatra
Blackwood Keep felé, hogy választ kapjon. – Halványan
elmosolyodott az emlékre. – A nagynéném teljesen kiakadt,
mikor rájött, hogy a tizennégy éves fia elszökött, és elutazott
egyedül kétszáz mérföldnyire.
– És mi történt?
–  Jamie megkapta a választ, Barbette sebes térddel és
tenyérrel ment haza. Másnap a szülei átjöttek hozzánk, és
követelték, hogy Jamie tartsa távol magát a lányuktól.
– És ő így tett?
–  Nem volt más választása. Pár hónappal később Jamie
apukája másik állást kapott, és a család Skóciába költözött.
Jamie idejött, mielőtt elutazott. Valószínűleg békülni próbált,
de…
– De akkor már Barbie és te már egy pár voltatok.
Kérdőn nézett rám.
– Tyra mondta.
– Nem kellene elhinned mindent, amit mondanak.
–  Nem mintha megkérdezhetném tőled. – Összehúztam
magamon a dzsekit, ahogy megint feltámadt a szél. – Akkor
miért jársz az unokatesód exével?
Hirtelen megállt, megkocogtatta a homloka oldalát, mintha a
kérdés triviális lenne.
– Az nem jutott az eszedbe, hogy talán bejön nekem?
–  Nem… és épp ez a gond, hercegem. Nem érsz hozzá, nem
csókolod meg, nem nézel rá úgy, mint…
– Mint? – csapott le.
Mint rám. Lenyomtam a feltörni készülő igazságot, és
elzártam. Közelebb lépett, kegyetlen tekintettel nézve rám.
– Amúgy meg mit érdekel? Zsarollak, hogy fogd be a szád, te
meg a szerelmi életemen aggódsz?
Igen, elég elcseszett volt, hogy érdekelt, de megvolt rá az
okom, ráadásul ez az ok követett az álmaimba is.
Megköszörültem a torkom, kipucoltam a sebezhetőséget a
hangomból. Bárcsak megtehettem volna ezt a szívemmel is.
– Az egy hónappal ezelőtti csókok miatt érdekel. Sosem hittem
volna, hogy egy olyan fiú csókol meg majd először, aki mással
jár.
Lehunyta a szemét, én visszafojtottam a lélegzetem.
Túl sok. Túl sokat árultam el.
Mikor megint kinyitotta a szemét, valami megvillant benne,
ami gyanúsan hasonlított az elégedettségre.
– Ha lelkiismeret-furdalásod lenne, hát ne legyen.
– Ez kevés.
Úgy hangzott, mint aki megadja magát a sorsának, ami ellen
nem tehet.
– Pedig elégnek kellene lennie – mondta.
Próbáltam összefonni a karom a mellemen, de a dzseki
súlyától nehéznek éreztem, úgyhogy inkább csak ökölbe
szorítottam a kezem, bár ki sem látszott a dzseki ujjából.
– Vagy talán elmondom neki, hogy egy hűtlen farok vagy.
Teljesen meghökkentem, mikor vállat vont, majd leült a
homokba.
Tényleg ennyire nem érdeklik a barátnője érzései?
Undor szaladt végig rajtam, és a nyomában… öröm.
Alighanem én lehetek az emberiség alja ezen a világon.
Hirtelen felnyúlt, lerántott maga mellé. Kétségbeesetten
néztem körbe, féltem, hogy meglátnak minket, de a tábortüzek
csak távoli füstoszlopok voltak innen.
–  Minden rendben – mondta, és titokban mosolyra görbült a
szája. – Biztonságban vagy velem.
Egyedül a sötét parton?
Nagyobb biztonságban lennék a tengerben, éhes cápákkal
körülvéve.
Ahogy a hullámverést hallgattuk, arra gondoltam, mit
mondana az anyukája az ő élvhajhász fiáról.
– Mesélj anyukádról! – kértem.
Elfordította a tekintetét, a feszes állkapcsát láttam csak,
semmi mást.
– Mit meséljek róla?
– Azt mondták, eltűnt. De… elment?
Vállat vont, mintha nem számítana.
– Elment.
A fejemben kérdések kavarogtak, túl nehezek ahhoz, hogy
feltegyem őket. Gombóc nyomta a torkomat.
–  Sajnálom, Ever – csak ennyit bírtam kinyögni. Csak ennyi
tűnt helyesnek. A homokba nyomtam a kezem, hogy ne húzzam
magamhoz ezt a fiút, és néztem a kitágult orrcimpáit, ahogy a
vizet bámulta.
Mikor megint megszólalt, minden szavában szégyen és bánat
remegett.
– Apámmal nem adtunk neki túl sok okot rá, hogy maradjon.
Apa mindig dolgozott, én meg bajt kevertem.
– Kamaszodtál.
– Beteggé tettem.
– Nem értem.
 – Aznap reggel, mikor elment, a nővérét akarta meglátogatni
New Yorkban. Utálta azt a várost, sosem tudtam, miért. Csak azt
tudtam, eléggé kétségbeesett miattam ahhoz, hogy
visszamenjen. – Sokkal halkabban folytatta. – Úgy volt, hogy
csak hétvégére megy el.
– Hogy érted, hogy beteggé tetted?
–  Mentális problémái voltak. Mielőtt elment a nővéréhez,
pánikrohama is volt. A vérnyomása annyira felszökött, hogy az
orvos azt javasolta, tartsa távol magát attól, ami ilyen stresszt
okoz neki.
– Mi történt?
–  Anyám megtudta, hogy egy lány megpróbálta megölni
magát… miattam. Én túl hülye voltam, hogy észrevegyem,
mennyire szenved, és…
– És? Lefeküdtél vele?
Ever egyszerűen csak nézett rám szomorú szemmel. A szívem
mintha fuldoklott volna a mellkasomban, ahogy eszembe jutott,
Jamie szerint Ever megváltozott. Talán a bűntudat miatt. Ever
még mindig eljárt bulizni, de sosem tűnt úgy, mintha élvezné is.
Nem táncolt, nem ivott, nem jött össze senkivel, bár mindig volt
egy csapatnyi lány, aki azt várta, hogy őt válassza.
– Olivia Portlandnek hívták azt a lányt?
Az ádámcsutkája liftezett, elfordult.
– Nem kellene meglepődnöm, hogy tudod – mondta végül.
–  Ugye, nem hitted, hogy a legnépszerűbb fiú az iskolából
nem pletyka tárgya? – Ezzel a kis gúnyolódással oldani akartam
a hangulatot, de Ever arca csak még komolyabb lett.
–  Jobb szeretném, ha tőlem kapnád az infóidat. Legalább
akkor tudhatnám, hogy csak az igazat hiszed el.
Megdöbbentett a beismerés, de volt annyi eszem, hogy ezt ne
mutassam ki.
– Miért hinném, hogy nem hazudsz nekem?
– Van rosszabb is, amit tehetnék veled. A hazugságon kellene
a legkevésbé aggódnod.
–  Látom, hogy kiképeztek a Számkivetettek – jegyeztem meg
élesen.
– Jól. – Halvány volt a mosolya, de halálos elszántság látszott
rajta. – Kell is nekik.
Nem törődtem vele, hogy mintha jeges ujjak kúsztak volna
végig a gerincemen, sietve próbáltam felfogni, amit mondott. Ez
volt az első utalás arra, hogy nem pusztán szórakozásból
csatlakozott a bandához, hanem jó oka volt rá.
–  Miért léptél be a bandába? Megvan mindened, amit csak
akarhatsz.
Ever szeme szikrázott, ahogy válaszolt.
– Szart sem tudsz arról, hogy mit akarok.
–  Akkor világosíts fel! Te mintha tudnád minden titkomat.
Legyen egyenlő a játék.
Megvillantotta a fogait, gúnyosan mosolygott.
–  Ismerem a titkaidat, mert okos vagyok. – A borostyán
szempár emlékeztetett az őszre. Épp legörbülő ajkamra csúszott
a tekintete. – És te meg vakmerő vagy – suttogta.
–  Azért vagyok az, mert annak kell lennem. Úgy látom, te
beszálltál egy bandába, mert ráuntál, hogy apuka pénzét
költsed, és kellett egy kis izgalom.
Alig egy töredékmásodperc alatt lenyomott a hátamra.
Gyorsan lehunytam a szemem, hogy ne menjen bele a homok.
Ever nem mozdult, nem adott ki hangot, de nem is kellett.
Éreztem.
Mikor kinyitottam a szemem, fölém hajolt, egész közel,
könyökét a combjára támasztva.
– Folyamatosan felhozod a családunk pénzét, mintha tényleg
ez választana el minket. Szeretnéd tudni, mi a különbség
kettőnk között, kis bajkeverő? Te rohansz a démonjaid elől. Én
üldözöm az enyémeket.
A szívem vadul vert, elpirultam a szégyentől, mert talán igaza
lehetett.
– Szállj le rólam! – nyögtem ki végül összeszorított foggal.
– Szabad vagy – felelte tárgyilagosan.
De nem mozdult egy centit sem.
És mivel igazából nem fogott le, sőt, ami azt illeti, hozzám
sem ért, megértettem, azt várja, hogy másszak ki alóla, ha el
akarok menni.
Mire felálltam, gyilkos düh töltött el. Haragosan leveregettem
a homokot a bőrömről meg a ruhámról, és elindultam a közeli
tábortűzhöz, vissza sem nézve.
Talán Evernek igaza volt, hogy ő az okos. Nem tudtam
leküzdeni az érzést, hogy én húztam a rövidebbet. Ugyanabban
a házban éltünk, együtt jártunk iskolába, együtt étkeztünk,
csókolóztunk is, és ő mintha tisztában lett volna minden
gondolatommal, vágyammal és félelmemmel, én viszont –
állapítottam meg – még csak a közelében sem jártam az
övéinek.
Ahogy a tábortűzhöz értem, egyenesen a nagy, kék hűtőládák
felé indultam. Mielőtt a fehér tető felé nyúlhattam volna, egy fiú
egy sört nyomott a kezembe.
Viszonoztam a mosolyát, és felemeltem a dobozt.
– Egészség!
Épp lepattintottam a tetejét, mikor Ever kikapta a kezemből a
dobozt. Túlságosan megdöbbentem, hogy bármit is csináljak,
néztem, ahogy jókorát kortyol az én sörömből, és fenyegető
pillantást vet a fiúra, aki, feltételeztem, hogy az osztálytársunk.
Az erre elrohant a buli másik végébe.
– Miért csináltad?
Válasz helyett a hűtőládába kotort, kivett egy sört, felnyitotta,
és odaadta nekem.
A mellemre szorítottam a hideg dobozt, és elismételtem a
kérdést.
– Ne fogadj el italt senkitől, csak Vaughntól vagy Jamie-től!
– Attól félsz, hogy szégyent hozok a McNamara névre?
– Semmi sem lehet rosszabb, mint amit én tennék, ha valaki…
– A szeme mintha izzott volna, forróság terjedt a hasamban,
ahogy kétségbeesetten arra vágytam, hogy fejezze be a
mondatot. De ő végigmért, és csak ennyit mondott: – Még
mindig nem döntöttem el, hogy megéred-e a sok küszködést.
Gúnyosan mosolyogtam a meghátrálásán, mikor Tyra jelent
meg a semmiből, és megmarkolta a vállamat.
– Már mindenhol kerestelek! – kiáltotta.
–  Jól vagy? – Ahogy megrázott, nem tudtam nem észrevenni,
milyen zilált.
– Hol voltál? – kérdezte.
– A sarokban álltam, magányosan – vetettem oda pléhpofával.
 Sikerült egyszerre bűntudatosnak és elégedettnek látszania.
– Nem Everrel beszéltél?
– Tényleg Vaughnnal kavarsz? – vágtam vissza.
Erre eltátotta a száját, és úgy festett, mint egy hal, ahogy
felnézett rám.
– Ezt hol hallottad?
– Számít?
Egyik lábáról a másikra állt, a homokot bámulta.
– Gondolom, nem.
–  Miért nem mondtad el nekem? – Micsoda álszentség. Hát
nem tartom meg én is magamnak a titkaimat?
–  Gondoltam, mérges lennél. Utálod Evert, és Vaughn a
legjobb barátja. Olyan volt, mintha elárulnálak.
Majdnem kijavítottam, hogy nem pontosan ezt érzem Ever
iránt, de aztán emlékeztettem magam, hogy hiszen tényleg
utálom. Vagy legalábbis utálnom kellene. Csakis azért jöttem
vissza ide, hogy bosszút álljak Ever McNamarán, és ehelyett
azon kaptam magam, hogy egészen más okból akarok közel
kerülni hozzá.
– Nagylány vagyok, Ty. Tedd azt, ami boldoggá tesz.
Ez igaznak hangzott, de mégis hazugságnak éreztem.
Legszívesebben odavágtam volna, hogy igen, árulás, hogy
Vaughnnal kavar. Hogy az ő oldalukra áll. Nem tehettem róla,
de féltem és bizalmatlan voltam. Egész életemet úgy éltem le,
hogy az anyám minden egyes nap a férfiakat választotta
helyettem. Mitől lenne Tyra más?
–  Tényleg? – sikkantotta, a szeme elkerekedett, összecsapta a
kezét.
 Csak ekkor éreztem meg Tyra izgatottságát és reménykedését,
és rájöttem, hogy ez nem röpke, felszínes valami. Tyra akarja
ezt – akarja Vaughnt – egy ideje. Valószínűleg korábban,
mintsem a létezésemről tudott volna.
Mikor bólintottam, magához ölelt, és én megesküdtem, hogy
az ő szíve nem eshet az Ever és köztem dúló háború áldozatául.
Nem tehetjük ezt: sem én, sem Ever.
–  Jó! – Még egyszer hálásan megszorított, majd elengedett. –
Mert olyan sok mindent el kell mesélnem neked, például hogy
milyen csodásan csókolózik.
Felnyögtem, ahogy felfogtam, milyen csapdába estem. Nem
voltam oda a fiúkról pletykálásért.
– Nem vártam, hogy egy ilyen fiú ilyen figyelmes lesz.
A szemöldököm felszaladt, ahogy a beszélgetés ilyen kanyart
vett. Nem tehettem róla, de eltűnődtem, milyen messzire
juthattak.
– És már…
–  Lefeküdtem-e vele? Istenem, nem. Hárítom, mert… –
Idegesen harapdálta az ajkát, én meg befejeztem a mondatot.
–  Mert attól tartasz, ha megtennéd, akkor utána már nem
érdekelnéd?
Bólintott, szemérmesen folytatta.
–  Tényleg tetszik nekem, Four, és néha azt hiszem, hogy
valóban érdeklődik irántam.
– Vaughn alighanem hozzászokott, hogy tálcán kínálják neki a
puncit, úgyhogy nyilván azért van melletted, mert tetszel neki. –
Vagy mert kihívás vagy. Nem tudtam kimondani, amitől féltem,
és ezzel letörölni a Tyra arcára kiülő boldogságot. Gyakorlatilag
ragyogott. – Apád tud rólatok?
A ragyogás helyét azonnal átvette a pánik.
–  Nem, és azt tervezem, hogy nem is fog. Sosem engedné,
hogy egy játékosával járjak. Főleg nem az irányítóval.
– Nem tudod sokáig titokban tartani, Ty. Az emberek beszélni
fognak.
– De vigyázunk.
– És ezt ki akarta így?
– Mindketten.
Éreztem, hogy védekezik, úgyhogy elengedtem a témát,
legurítottam némi sört, és utánaküldtem, ami az egyik kék üveg
alján még maradt.
– Meglep, hogy iszol Ever bulija után.
És ha még tudta volna, hogy másnap reggel keményebb
dologgal is meg kellett birkóznom, mint a másnaposság!
– Hm, aha. Már bocsánatot kértem miatta?
–  Igen – szólt hátra a hűtőládában kotorászva. – De nem
hiszem, hogy elég józan lettél volna ahhoz, hogy emlékezz
bármire.
Ó, nagyon sok minden másra is emlékeztem, ami azon az
éjszakán történt. Hogy Ever hazavitt, felcipelt a szobámba,
levetkőztetett…
– Basszus. Nincs több sör. Csak kemény pia.
– Helló, nekem van még, hölgyeim. – Kócos, barna srác túrt a
mellette álló ládába, és elővett két sört. Adott egyet-egyet nekem
és Tyrának.
Megráztam a fejem, és magamban megállapítottam, hogy
csak kerülöm a következő másnaposságot. Ő vállat vont,
bemutatkozott, mint Ryan, Tyrával mi is bemutatkoztunk. A
fickó félreértette, úgy vette, hogy ez azt jelenti, hogy velünk
lóghat. Tyra épp belekortyolt volna a sörbe, mikor Vaughn
jelent meg a vállánál. Kerekre tágult szemmel néztem, ahogy
kikapta a dobozt Tyra kezéből, és Ryan mellének vágta. A sör
egy része a srác sárga-fehér csíkos pólójára ömlött.
– Hé, haver, mi a gond?
– Te. Kurvára húzz el a bulimból.
– Ez itt a tengerpart. Nyilvános hely.
–  Vagy hülye vagy, vagy nem tudod, ki vagyok. – Senki sem
számított rá, hogy Vaughn a fickó pólójába markol, és felemeli,
mintha nem is lenne súlya. – Ez az egész itt az enyém, seggfej.
És a csaj is.
– Vaughn! – sikoltott riadtan Tyra. – Tedd le most azonnal!
Vaughn szeme idegesen megvillant, ahogy a barátnőmre
nézett. Az karba tette a kezét, a csípőjét kitolta.
– Nem viccelek. Különben elmegyek – fenyegetőzött.
Vaughn szó nélkül a homokba lökte Ryant, és Tyrához lépett,
egész közel. Tyra aprócska volt, rendesen hátra kellett hajtania
a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.
– Ne fogadj el italt senkitől! – utasította Vaughn, és elvonult. A
jelenetet persze látták mások is, és én tudtam, hogy Tyra már
nem sokáig tudja megőrizni a titkát.
 HUSZADIK

FEJEZET

A herceg

Végignéztem az egész jelenetet onnantól, hogy az a mohó

barom megkörnyékezte a lányokat, egészen addig, míg Vaughn
nem kezdett olyan képet vágni, mint aki szarba lépett.
Ezúttal Four azt tette, amire utasítottam.
Kicsit csalódott voltam. Már vártam a második lehetőséget,
hogy elfenekeljem, de a tudatra, hogy Four végül csak
megtanulta a leckét, ugyanúgy felállt a farkam. Őrület.
Nehezen tudtam visszafojtani a nevetést, mikor Vaughn
visszaért hozzánk.
– Minden rendben?
– Kapd be.
– Tyra tényleg számít neked, ugye?
Vaughn az orrán át kifújta a levegőt.
–  Az a nő lehetetlen. A legjobb trükkjeimet dobtam be, és ő
minden alkalommal elutasított.
– Akkor lépj tovább!
– Nem bírok – nyögött fel. – Túl izgi a csaj.
–  Igen, de kötekedős leszel, ha szét akarnak robbanni a
golyóid – bujtogatta Jamie. – Ráadásul rengeteg izgi csaj van,
akik nem mérik magukat ilyen fukarul. Donna Hill? Nagyon
izgin szop. Vicky Clark? Őrületesen izgi, ahogy kiveri.
– Egy nap majd elkapsz valamit, amitől aztán nem szabadulsz
– figyelmeztette Vaughn. – Alig pár hónapja jöttél vissza, mégis
több csajjal feküdtél le a városból, mint Ever meg én
együttvéve.
–  Mert telhetetlenek. Én friss és egzotikus… szemszögből
látom a dolgokat.
–  Süket duma – vetette oda Vaughn. – Semmivel sem vagy
írebb Evernél. Csak mert ott éltél, nem jelenti, hogy nem vagy
ugyanolyan amerikai fasz, mint mi többiek.
Itt már cserben hagyott a higgadtságom. Jamie úgy tett, mint
aki megsértődött három teljes másodpercig, majd elnevette
magát.
–  Igaz, de tudok olyan kiejtéssel beszélni, és a csajok
megeszik.
Jamie apukája két évvel ezelőtt halt meg, és a nagynéném
elköltözött Írországba Skóciából, hogy közelebb legyen a
nagyszüleimhez. De ez nem volt elég, hogy Jamie-t távol tartsa a
bajtól. Mikor kirúgták, Dilwen nénikém mosta kezeit, és
ideküldte elsőszülött fiát, arra gondolva, hogy apám majd
elrendezi. Mintha képes lenne rá.
–  Olyan, mintha öblögetnél, haver, de ha ez juttat be a
bugyiba, akkor persze.
–  McNamara! – kiáltott Turner. Nehezen tartotta meg
hatalmas testét egyenesen, a poharában az ital túlcsordult a
peremen.
Vaughn haragosan nézte, ahogy Turner megszegi egyik
szabályát: nem szabad a szezon alatt berúgni. És egy ekkora
óriásnak, mint Turner, egy fél hordónyit kellett meginnia, hogy
kurvára egy hajszál válassza el attól, hogy lefejelje a homokot.
– Van egy a-ján-la-la-la-tunk.
Cooper és Kim mellette voltak, és szerencsére elég józannak
tűntek, ahogy felém vigyorogtak.
– Igen, igen… az. Vagy valami olyasmi – hahotázott Cooper.
– Miért van így elázva? – forrongott Vaughn.
– Mondtuk neki, hogy álljon le – vont vállat Kim. – De folyton
azt mondogatta, hogy semmi baja. Gondolom, hirtelen kezdett
hatni a pia.
Vaughn nem válaszolt, úgyhogy a három vak idióta – túl
hülyék, hogy bármit is észrevegyenek –, megnyugodott. Tudtam,
Vaughn kivárja, hogy kijózanodjanak, és utána osztja ki a
büntetést.
– Mit akarsz? – kérdeztem Turnertől.
– Téged. Gyere vissza a csapatba.
Mielőtt századszorra is visszautasíthattam volna, Cooper
szólalt meg:
– És azt is tudjuk, hogy győzzünk meg.
– És hogy? – kérdezte Vaughn halvány érdeklődéssel.
–  Barnes – felelte Kim. – Azt akarjuk, hogy Ever álljon ki
ellene.
– Ő az új futónk, és rohadt gyors! – dicsekedett Cooper. – Akár
még nálad is gyorsabb lehet.
Vaughn felé fordultam, hogy egyetért-e, de ő csak vállat vont.
–  És? Legyőz engem, mire… – Eddigre komoly tömeg állt
körülöttünk, köztük Four is, akit sokkal jobban érdekelt ez, mint
szerettem volna.
 Egy kíváncsi Four veszélyes lehet.
–  Ha Barnes nyer – közölte Kim –, vissza kell jönnöd a
csapatba.
Vaughn a fogát szívta.
–  Ha Barnes legyőzi Evert, akkor nincs is szükségünk rá a
csapatban, seggfej.
– Ja!
A tömeg a volt csapattársaim kárára nevetett.
– Ki futotta a legjobb időt? – Mindenki a lány felé fordult, aki
feltette a kérdést.
Ő volt az, persze.
Kis csend következett, és észrevettem, ahogy Kim leplezetlen
gyűlölettel méri végig Fourt.
Legszívesebben kitéptem volna a szemét, és megetettem
volna vele.
Végül Cooper válaszolt.
– McNamara. Két ezreddel.
Four mosolygott, mint aki titkos viccen kuncog.
–  Nos, fiúk, akkor ezt kétféleképp csinálhatjátok. –
Mindenkinek a szemébe nézett egymás után, még Kimnek is,
hogy meggyőződjön róla, figyelünk, majd folytatta. – Ha Barnes
jobb időt fut, mint Ever, akkor megkapja a helyét a csapatban.
– És ha nem? – kérdezte Cooper.
–  Akkor Ever megtarthatja a címét, és a Knights megkapja a
leggyorsabb futót.
–  És mi a másik lehetőség? – A hullámzó tömegből felszálló,
ideges hang mintha Barneshoz tartozott volna, de túlságosan
elfoglalt, hogy elképzeljem a tenyerem Four csinos nyaka körül,
hogy erről megbizonyosodjak.
–  Evernek meg kell javítania az idejét. Ha nem, akkor még
mindig ő a leggyorsabb, és be kell szállnia a csapatba. Ha
megcsinálja… Akkor rohadtul azt csinál, amit akar. – Diszkréten
forgatta a szemét, talán én voltam az egyetlen, aki meghallotta a
kimondatlan befejezést, hogy „mint általában”.
A fiúk, köztük az én áruló legjobb barátom, nem vesztegették
az időt, összegyűltek megvitatni a kérdést. Ha elég okosak,
tudják, mit válasszanak. Néhány ezrednél nagyobb javulás így
hirtelen valószínűtlen még akkor is, ha az ember folyamatosan
edz. De akár csak tíz ezrednyit hozni edzés nélkül… lehetetlen.
Nem bírtam elfordítani a tekintetem Fourról, miközben ő
nagyon igyekezett nem rám nézni. A lába türelmetlenül
rángatózott, ahogy mind arra vártunk, hogy döntsenek már a
volt csapattársaim. El is mehettem volna, egyszerűen
közölhettem volna, hogy nem vagyok hajlandó versenyezni, de
ez már nem a csapatról szólt. Ez a harc már köztem és Four
között zajlott.
A marionettbábum megint a köteleit rángatta.
A szemem sarkából láttam, hogy Jamie átfurakszik a tömegen,
és csatlakozik a csoportosuláshoz, bár nem is volt tagja a
csapatnak. Vaughn tudomást sem vett róla, és senki sem mert
mondani semmit. Jamie horkantása végre elvonta a
figyelmemet Fourról. Néztem, ahogy Vaughn megrázza a fejét,
az ajka mozog.
A fiúk vitáztak, végül Jamie kiáltott fel:
–  Hallgassatok rá, Einsteinek. Nem véletlenül ő a
csapatkapitány.
 Még pár másodpercig vitatkoztak, aztán mintha döntésre
jutottak volna. Jamie önelégült képéből és Vaughn
elkeseredéséből tudtam is, mit határoztak.
Cooper közölte velem az ítéletet.
– Evert választjuk.
Épp időben fordítottam el a fejem, hogy elkapjam a kis
mosolyt Four arcán.
–  Vissza a Brynwoodba! – kiáltotta Turner, és mindenki
éljenzett.
– Nem. – Sutyorgás hullámzott át a tömegen, ahogy mindenki
felém fordult. Az én figyelmem minden cseppjét Four kapta, aki
még mindig elégedetten vigyorgott. – Akkor a sínek. – Zavar ült
ki az arcára, ahogy tudtam, hogy mindenki máséra is a
tömegben. Vaughnt és Coopert leszámítva, akik ott voltak előző
alkalommal, mikor ezt az ostoba mutatványt megcsináltam.
–  Ezt nem mondhatod komolyan – tiltakozott Cooper. –
Legutóbb csak szerencséd volt! Nem beszélve arról, hogy
kamerák is voltak. Majdnem javítóintézetbe küldtek. – A
szemem sarkából láttam, hogy Four szemöldöke majdnem a
hajáig emelkedik.
–  Olyan helyen csináljuk, ahol nem látják. Csak a negyven
yard kell.
– Meg némi ablakmosó, hogy levakarjunk a vonatról, te őrült
– közölte dühösen Jamie. Four közelebb araszolt, és megrántotta
Jamie karját, magára vonva a figyelmét. Néztem, ahogy Jamie
előrehajolt annyira, hogy Four a fülébe suttoghasson. Tudtam, a
csaj mit kérdezhetett az alapján, ahogy az ajka elnyílt, és
elsápadt, miközben hallgatta Jamie válaszát.
 Pont ebben bíztam. Talán legközelebb kétszer is meggondolja,
mielőtt kinyitja azt a csinos kis száját, hogy bepróbálkozzon
velem. De nem tudtam úgy tenni, mint aki haragszik. Az
érzékeim kiélesedtek, és a világ már nem volt olyan szürke.
Könnyebbnek éreztem a lábam.
– Nemsokára jön a vonat – közölte Vaughn. – Biztos, hogy ezt
akarod? – Nem tudtam, mit gondol, de általában így volt ez.
Kifürkészhetetlen volt, ha úgy akarta, hála egy olyan apának,
aki úgy nevelte, hogy minden gyengeségét felhasználta ellene.
Úgy tűnt, mindenki – Fourral együtt – visszafojtott lélegzettel
vár a válaszomra.
– Igen, biztos.
Senki sem húzta az időt, az autók felé indultak, amint
kimondtam. A vágányokig tartó út rövid volt, és kissé komor. Az
ember azt hihette, hogy a kivégzőhelyre megyek. Furamód én
voltam az egyetlen, akit úgy tűnt, nem izgat, hogy meghalhat.
Nem, én mástól féltem. Volt rá némi esély, hogy Four átlát a
csillogó felszínen – többet lát az ezüstkanállal a szájában
született, töketlen, felvágós, pénzes alaknál. Erre nem álltam
készen.
De már túl késő visszafordulni.
Húsz perc múlva felvettem Vaughn tréningruháját, amit a
kocsiban tartott, rendesen lenyújtottam, és futottam pár
gyorsítót. Többet kellett volna, de készen álltam rá, hogy
megcsináljam, és kitaláljam, hogy tudom összeegyeztetni a
csapatot meg a bandát az életemben.
Persze miután kitörtem Four nyakát.
Vaughn jelent meg mellettem, a hátamra csapott.
 – Készen állsz?
Egy pillanatig csak néztem, mielőtt feleltem.
– Te Barnest akartad.
Felnyögött, majd elmosolyodott.
– Akkor sem tudok senkit, aki gyorsabb lenne nálad.
– Egy éve nem edzettem.
Vaughn megrázta a fejét.
– Istenadta tehetség vagy.
Nem tudtam elrejteni a meglepetésemet.
– Azt akarod, hogy nyerjek?
Halálosan komoly lett az arca.
–  Tudom, milyen fontos neked, hogy megtaláld Foxot. Azt
akarom, hogy gyere vissza, de ezt nem kockáztatnám.
Éreztem, hogy ellazul a vállam.
– Kösz, haver.
Vaughn egyszerre úgy festett, mint aki zavarba jött.
– Nem fogunk most ölelkezni vagy ilyenek, ugye?
– Kurvára húzz innen – szóltam rá vihogva.
– Kurvára nem. Ezt első sorból nézem végig.
Megráztam a fejem a mohóságára.
– Szerintem nem döntöttél jól. Barnesnak jobbak az esélyei.
A szemét forgatta erre.
– Barnes lusta. Nem hajtja magát.
– Alighanem csak a csajok miatt jött a csapatba.
– Nem mind így vagyunk ezzel? – vetette fel Vaughn.
A nevetésünk elhalt, mikor megláttam Fourt oldalt. A korlátot
markolta a sínek melletti földút mellett, és mintha az élete
múlna rajta, úgy szorította. Azt nem tudta, hogy a majdnem
halálos kísérletem után, mikor megpróbáltam lefutni a vonatot,
visszajöttem párszor nyáron, és pont azon az ösvényen
futottam, ahol ő állt, amíg nem tudtam másodpercre pontosan
az időt és a távolságot, amit tartanom kell, hogy ne kenődjek
szét. Mikor Fourra mosolyogtam és kacsintottam, elfordította a
fejét.
Vaughn észrevette, hova nézek.
– Mi a terved azzal, hogy Archer így harcol veled?
Hallgattam, mintha a lehetőségeimet latolgatnám, de már
tudtam, mit teszek, attól a pillanattól fogva, hogy Four
kinyitotta azt az édes száját.
– Sírni fog.
– Remek választás. Lefogadom, hogy a könnyei édesek, mint a
cukorka.
Elhelyezkedtem.
– Nem arra a fajta sírásra gondoltam.
Vaughn oldalra húzódott, buja mosoly villant az arcán.
– Tudom.
A vonat tülkölt, ahogy átrobogott egy kereszteződésen
negyedmérföldre innen. Az egyik fiú bekiabálta a távolságot, és
az időt, amit teljesítenem kell. Szólt, hogy készüljek.
Mikor a vonat kétszázötven yardnyira volt, kizártam
mindent, csak a légzésemre figyeltem. Hamarosan nem láttam
semmi mást, csak a pályát magam előtt, mint egy alagutat, és az
alagút végén ott állt Four.
Kilőttem, mint egy rakéta.
 
 
– Ez őrületes volt! – dicsért meg Jamie.
Húsz ezreddel javítottam meg az időmet, pattanásig feszült
mindenki, ahogy már csak tizenöt yard választott el a vonattól.
Alig öt perce történt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna
el azóta, szinte vártam, hogy valaki azt mondja, vicc volt az
egész.
De nem mondta senki.
Vaughn egyszerűen karba tette a kezét, önelégült képet
vágott, Jamie meg úgy mesélte újra az eseményt, mintha nem is
én csináltam volna.
Cooper, Kim és Turner egyszerűen elment egyetlen szó vagy
kézfogás nélkül. Ennyit a csapatról. Örülhettek, hogy nem
érdekel.
Four és a kis barátnője is elment, és minden cseppnyi
önuralmamra szükségem volt, hogy ne menjek utána a városon
át, mint valami idióta zaklató. Elég biztos voltam benne, hogy ő
volt az egyedüli ok, amiért elmentem a rohadt tábortüzes
buliba eleve. Vaughn és Jamie próbálták felhívni magukra a
figyelmemet, de én csak a rohadt vágányokat néztem.
Meg kellett volna mondanom neki, hogy maradjon veszteg.
Bármilyen csábító is volt, hogy elmenjek vele, ameddig csak
lehet, csak annyit tehettem, amennyit az osztálytársaink
tekinteteinek kereszttüzében lehetséges volt.
–  Four elhúzott Tyrával, valami kicseszett tortát sütnek. –
Vaughn kijelentésére odakaptam a fejem, de ő a telefonját
bámulta, írt valamit.
– Mi a fenéért sütnének ilyenkor? – kérdezte Jamie.
Vaughn felemelte a tekintetét a telefonról, és rám nézett.
 – Nem tudtad, hogy holnap lesz Four szülinapja?
– Hogy mi?
– Na erre feláll, mi, tesó? Nyomja a gatyát?
Jamie vigyorgott, én meglöktem.
– Pofa be. – Vaughn felé fordultam. – Hova mentek?
 
 
Tyra az apjával Blackwood Keep határán túl lakott, ahol az
ingatlanárak meredeken zuhanni kezdtek.
Jamie otthagyott minket, hogy felszedje az egyik
pomponlányt, mi meg Vaughnnal ott álltunk Bradley edző háza
előtt.
– Nem túlzás ez kicsit? – kérdeztem.
Vállat vont, és fellépett a tornácra.
– Már itt vagyunk.
Ahogy a bejárati ajtóhoz értünk, az kinyílt, és ott állt egy
dühös Tyra. Aprócska volt, alig lehetett több ötven kilónál, és a
frufrujától inkább nézett ki tizenkettőnek, mint tizenhétnek, de
úgy meredt Vaughnra, mintha kétszer akkora lenne, mint ő.
Vaughn leplezetlen pimaszsággal bámult le rá. El kellett
ismernem, hogy gyönyörű lány volt a sima, sötét bőrével, nagy,
barna szemével és fekete hajával. Vaughn – minden más
brynwoodi fiúval egyetemben, akinek vér folyt az ereiben –
még mindig amiatt ostorozta magát, hogy egész eddig nem
figyelt fel Tyrára. Tudta, hogy a cápák ott köröznek körülötte,
várják a cafatokat, úgyhogy nyilván nem fogja egyhamar
visszadobni a vízbe.
– Nem jelenhettek meg itt csak úgy – sziszegte a lány. – Apám
fent alszik.
–  Adtam neki egy üveg drága whiskyt apám pincéjéből.
Megitta? – Az edzőnk minden győzelmet úgy ünnepelt, hogy
leitta magát, és úgy tűnt, Vaughn ezt kihasználta. Nevettem
volna rajta, ha nem tudtam volna, hogy Four kis barátnője ezt
nem értékelné.
– Egy fél üveg volt a konyhapulton.
–  Akkor nem ébred fel egyhamar. – Egyetlen szó vagy
engedély nélkül benyomult a lány mellett, és eltűnt a házban.
Én csak álltam ott, zavarban, mint a franc, mire Tyra
felsóhajtott.
– Akkor, gondolom, gyere be te is.
– Kösz.
Félrelépett, és csendesen becsukta az ajtót mögöttem.
Körbenéztem, nem láttam Fourt, hátralestem.
– A konyhában van – mondta Tyra.
Amint megmutatta, merre menjek, nem haboztam. Az én új
rögeszmém félszívvel keverte épp a sütimixet egy hatalmas
üvegedényben, mellette ott hevert a széken a dzsekim. Vaughn
a konyhaszigetnél ült, egy kisebb edénybe mártogatta az ujját,
amiben a krém volt.
Tyra bevonult a konyhába, és elmarta a tálat, de Vaughn
egyszerűen az ölébe húzta a lányt. Rákente a krémet Tyra
nyakára, és nekiállt lenyalogatni onnan, ott előttünk.
– Vaughn Franklin Rees, kínos helyzetbe hozol?
–  Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom a
második nevemet – morgott halkan Vaughn, majd lenyalogatta
a maradékot is a lány bőréről. – Fincsi ez a krém, Ty-ty.
 Four gyorsabban keverte a tésztát, valószínűleg azért, hogy
ne hallja, ahogy a barátom az ő barátnőjét molesztálja.
Megköszörültem a torkom.
– Nem csinálhatnátok ezt máshol?
Tyra rám meredt, Vaughn vigyorgott.
– Dehogynem.
– De segítenem kell Fournak a sütivel – tiltakozott Tyra.
–  Ever majd segít. – Vaughn tekintete köztem és Four között
cikázott. – Nem szeretnénk zavarba hozni a szülinapost.
– Vaughn… – figyelmeztettem.
Vállat vont, és Tyrával a karjában felállt, majd kivonszolta a
konyhából.
Egy pillanattal később hallottuk, hogy Tyra felsikkant.
– Ne, ne az emeletre! Az apám!
Ezután hallottuk, ahogy Vaughn felrohan a lépcsőn, majd
csapódott egy ajtó.
Four felsóhajtott, ez volt az első hang, amit kiadott, mióta
beléptem az ajtón. Felém fordult.
– Azt ugye tudod, hogy hatalmas hülyeséget csináltál?
Vállat vontam. Nem akartam hencegni, mert tényleg kurva
hülyének éreztem magam, és már nem volt rá olyan
mentségem, hogy csak tizenhárom vagyok.
– Hallottál már Greg Plittről?
– Nem.
– Híres edző volt, idén halt meg. Elmondjam, miben?
– Ne.
Nem vett tudomást a válaszomról.
–  Plitt akkor halt meg, amikor megpróbált elfutni egy vonat
elől valami hülye energiaital-reklámban.
– Nos, nekem volt valamim, ami neki nem volt.
– Igen? És mi? Őrületes tehetség?
– Te.
Mindketten észrevettük, hogy erre Four elpirult, de egyikünk
sem tette szóvá.
– Hazaviszel? – kérdezte félénken.
– És a süti?
–  Nem tudom, hogy kell megcsinálni, és nem hiszem, hogy
Tyra egyhamar végezne ott fent – morogta.
Úgy éreztem, többről van itt szó, mint hogy idegesíti a félkész
süti.
–  Nem tetszik ez neked. – Mikor kérdő pillantást vetett rám,
felfelé intettem. – Vaughn és a kis barátnőd.
– Tyrának hívják, és nem bízom Vaughnban.
– Nem ismered.
– Nyilván ezért nem bízom benne.
– Nem számít, te bízol-e benne, vagy nem. Jól érzik magukat,
és semmi közöd hozzá.
– Majd lesz, ha Tyra az én vállamon sírja ki magát.
– Feltételezed, hogy a végén majd ő lesz, aki sír. Miért?
A pultra támasztott tenyerére nehezedett.
–  Múlt héten két lányt felfüggesztettek az iskolában, mert
verekedtek. Mindkettő azt gondolta, hogy Vaughn az ő pasija.
– Ő sosem ígért nekik semmit.
– Mint ahogy a barátnőmnek sem.
– Ha feltételez bármit, az az ő dolga.
–  Nos, talán lehetne nyílt Tyrával. Don Lemond is
megmondta: van némi megvetés a hallgatásban.
– Egy híradóstól szerzed be a párkapcsolati tanácsokat?
– Ez nem szerelemről szól, te hülye. Hanem tiszteletről.
–  Tyra seggfejnek tartaná Vaughnt, ha az közölné vele, hogy
ne várjon tőle semmit.
– Nem tudhatod.
A vállamra hajtottam a fejem. Four volt a
legrettenthetetlenebb lány, akit valaha láttam, de a legnaivabb
is.
– De tudom, Archer.
Kurvára tudtam. Kihasználtam azt, amit ártalmatlan
fellángolásnak gondoltam, és lefeküdtem Oliviával, ez pedig
azóta mindennap kísért. Tudtam, mit feltételez mindenki, és
nem vettem a fáradságot, hogy helyesbítsem a pletykát. Az volt
az igazság, hogy ő jött el hozzám. Nem gondoltam bele, ki ez a
lány, és miért ajánlkozik fel nekem. Tizennégy éves voltam, és
csak az érdekelt, hogy megnyerjem a hülye fogadást Jamie-vel
és Vaughnnal: azon versenyeztünk, ki veszíti el először a
szüzességét, és én nyertem. Meglepő módon Jamie vonakodott a
Beevel történt kudarc után, Vaughn meg még túl beszari volt.
Arról nem beszélve, hogy elméletileg az unokatesóm volt
csajával jártam, de nem léptem volna túl a határt, nem
feküdtem volna le Beevel. Sosem fogom megtudni, miért engem
választott Olivia, és miért előttem akart meghalni. Csak azt
tudom, hogy a családja a közelébe sem enged, hogy
megkérdezzem. Nem hibáztatom őket. Akkor én voltam ennek a
városnak és minden lakójának a pestise.
– Ekkora szakértője vagy a nőknek?
 Four mögé léptem, nem hagytam távolságot kettőnk között.
Kerek feneke nekem simult, a farkam felébredt a
szendergésből.
–  Megengednéd, hogy benned legyek, ha tudnád, sosem lesz
semmi ennél több?
– Ha ezt akarnám… – Merev teste másról árulkodott.
Four egymillió év alatt sem adná oda magát nekem, ha
cserébe nem kap egy részt belőlem. Nem az a fajta lány volt, de
azért hagytam, hogy ezt játsszuk.
–  Miért, ezt akarod? – A kezem a csípőjére simult, ajkam a
tarkóját súrolta. – Hogy benned legyek?
– Kiforgatod a szavaimat.
– És ha azt mondanám – suttogtam, miközben kigomboltam a
farmerjét –, hogy semmi másra nem bírok gondolni? – Ennél
őszintébben még egyszer sem beszéltem vele, mióta visszajött.
Azt tervezgette, hogy kicsinál, én meg elképzeltem, ahogy
gerincre vágom. Kezdetnek.
– Azt mondanám, hogy ez nem történik meg sosem… – Élesen
beszívta a levegőt, ahogy az ujjaim a bugyijába csúsztak. –
Elköteleződés ide vagy oda…
– Ezért vagy ilyen nedves? – Ahogy körözni kezdtem a csiklója
körül, olyan édesen nyögött. – A szex miatt, amit sosem
csinálunk majd?
Azt mondtam Vaughnnak, hogy majd így fizettetem meg
Fourral, hogy megalázott, és keresztülhúzta a terveimet, de
ahogy a puncijával játszottam, azon kaptam magam, azt
akarom, hogy elélvezzen, mégpedig egészen más okból.
– Pontosan – lihegte. – Ever McNamara nem kapja meg, amit
akar… ez a kedvenc fantáziám.
Mélyebbre nyomtam az ujjaim, mire újabb nyögés tört fel az
ajkán.
– Hallom, Four, de öt perc múlva éjfél. Tudod, mit jelent ez?
– Nem – vinnyogta.
Megmarkoltam a punciját, és tovább simogattam a csiklóját a
hüvelykujjammal. Nem akartam egy pillanatot sem
elmulasztani abból, amikor elmegy.
– Itt az idő elszállni.
A teste megremegett, nekem szorította a fenekét, ahogy
belényomtam egy ujjamat. Basszus, de szűk. Átkaroltam a
derekát, hogy ne mozogjon. Nem akartam leteperni, hogy az
edzőnk hülye konyhájának a közepén legyünk együtt először.
– És ha bejön valaki? – A kezemen lovagolt, nem vette észre,
hogy az ajkamba harapok, és lehunyom a szemem a
megkönnyebbüléstől. Ha elutasított volna, alighanem elhajítok
minden büszkeséget, és a lábai elé vetem magam, úgy
könyörgök neki.
–  Akkor meglátják, milyen szexi vagy, amikor elmész. –
Semmiféle „nem”, ami elhagyja az ajkát, nem állíthatott már
meg. Gyengéden benyomtam még egy ujjamat, hogy
megvaduljon a karomban, és majdnem belepusztultam, hogy
nem mehetek tovább. Abból, amilyen erősen és mohón
szorított, tudtam, hogy érintetlen. Szűz. Csak az enyém. És ha
nem adtam volna már el a lelkem, akkor tudtam volna, mit
tegyek, hogy az is maradjon.
Sajnos ez egyáltalán nem számított.
Mire apám visszalöki őket a mocsárba, már beleírom a
nevem a szívébe, a lelkébe, a puncijába.
Four hirtelen átnedvesedett, és rászorított az ujjaimra,
mintha a gondolataimban olvasna. Annak ellenére, amit
elhatároztam, befogtam a száját a tenyeremmel. Úgy döntöttem,
az édes kiáltásai az enyémek lesznek egyedül, és teszek róla,
hogy olyan sűrűn halljam őket, amilyen gyakran csak
szeretném.
–  Még nem végeztem – figyelmeztettem. Már elernyedt a
karomban, levegő után kapkodott. Egyik kezemmel
megtartottam, a másikkal lehúztam a farmerjét, amíg ott nem
fityegett a tornacipője felett. Aztán a bugyija következett, végül
feldobtam Fourt a konyhapultra.
– Ez hideg! – sikkantotta.
–  Csönd legyen! – Széthúztam a combját, hagyta. A torkom
lüktetett, Four elbűvölt. Semmit sem akartam jobban, mint
levetkőztetni, és kiteríteni királyi étekként, de tényleg ott
voltunk valakinek a házában, ahova nem hívott minket senki.
Az ajtó felé pillantottam, ellenőriztem, hogy még mindig
egyedül vagyunk.
És akkor megláttam a krémet.
– Ne utasítgass!
Megmarkoltam a tálat, és belemártottam a Fourtól nedves
ujjamat.
–  Ne legyél ilyen rossz kölyök. – Végighúztam a punciján a
vajkrémes ujjam. – Különben nem élveztetlek el még egyszer.
– Nem tudok többször elmenni – mondta. Úgy hangzott, mint
aki biztos benne.
Leültem egy bárszékhez, és közelebb húztam a pult széléhez.
– Mondd, hogy azt akarod, hogy csináljam.
– Ez parancs?
–  Ha attól leszel nedves. – Tettethette, hogy nem indítja be,
hogy én irányítok, de már egyszer bebizonyítottam, hogy téved,
és készen álltam újra bizonyítani. Egy ideig csend volt, csak az
hallatszott, ahogy az ujjaim sietség nélkül siklanak a
nedvességen. Úgy tűnt, élvezettel hagyja, hogy játsszak vele.
Közeledett egy újabb orgazmus, de aztán felnyögött.
– Nem is tudom, mit csinálunk itt!
– Mondtam, hogy ne gondolkozz. Az még ráér.
– Azt hiszem, ezt hívják megbánásnak.
– És mit mondtam a gondolkodásról?
– Igen, uram.
Gyengéden harapdáltam a combja belsejét.
– Okostojás.
Az ujjaival a vállamat markolta, barna szeme tágra nyílt,
sebezhetőség villant meg benne.
– Ever, nem akarok a játékszered lenni.
– Ígérem, hogy nagyon is komolyan meg akarlak kóstolni.
–  Úgy értem, utána. Nem akarom megbánni. Ne kelljen… –
Levegő után kapott, ahogy a nyelvem végigsiklott a résen. –
Hülyének éreznem magam – fejezte be nyögve.
Úgy döntöttem, nem válaszolok. Inkább felfaltam. Talán
jobban akartam Fourt, mint a levegőt, de nem bíztam benne
jobban, mint ő bennem.
Ez csalás volt?
Valószínűleg.
De olyan csodás íze volt – mint a hűvös forrásvíz a sivatagban
töltött élet után –, hogy nem törődtem vele.
A cipője, a farmerje és a bugyija a földre esett, de egyikkel
sem törődtünk. A lábát szélesre tárta, a puncija kitárulkozott,
úgyhogy megragadtam a vonagló csípőjét, és mikor éreztem,
hogy erősebben markol a hajamba, belényomtam a nyelvem.
Egy pillanat alatt szétesett. Tovább szívtam a csiklóját, hogy
elnyújtsam az orgazmust, ezúttal ő maga fogta be a száját,
mikor elélvezett.
Igen, kurvára igen.
Kiemeltem a fejem a combjai közül, és felálltam; a
nadrágomat majd szétfeszítette a merevedésem. A pultnak
szorítottam a csípőm, hogy elűzzem a sürgető vágyat, hogy
benne legyek, megnyaltam az ajkam. Vajkrém ízét éreztem, és…
Fourt.
–  A legjobb édesség, amit valaha próbáltam. A tortakrém is
rendben van.
Megremegett ott a pulton, és leeresztett szemhéja alól nézett
rám.
– Sosem vártam tőled ilyen ízléstelenséget.
– Mert nem ismersz túl jól.
Úgy tűnt, rosszat mondtam, Four arca elkámpicsorodott.
Basszus. Bassza meg. Bassza meg.
– És mégis hagytam, hogy… ezt csináld.
És ezzel el is szállt az eufória, hogy megkóstolhattam. Hogy
kezelheti valami szörnyűségként, amit csináltunk? Túl gyorsan
borított el a harag, nem tudtam visszaszorítani. Hallottam
magam, ahogy ezt mondom:
– Csak kinyaltalak, Four. Kurvára ne csinálj belőle nagy ügyet.
 – Istenem… – Rémület áradt szét a vonásain, eltolta magától a
kezem, és lemászott a pultról. Gyorsan felmarta a farmert és a
cipőt, nem nézett rám, ahogy magára rántotta őket. Nem is
gombolta be a nadrágot, csak kirontott a konyhából, és ott
hagyott a bugyival meg a kurva tortakrémmel.
 HUSZONEGYEDIK

FEJEZET

A bábu

Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb barom a világon. Hogy

lehetett, hogy ami ilyen helyesnek tűnt az elején, a végén
ekkora hibának érződött?
Erre könnyű volt válaszolni.
Ever kinyitotta a száját, és elrontott mindent.
Ő volt az első fiú, aki hozzám ért, és azt hittem, hogy amit
adtam neki – az első orgazmusom –, többet jelentett ennél.
De igaza volt ott a bulijában. Nem utáltam… nem úgy, mint
most.
Megbánás söpört át rajtam óriás hullámként, míg már
fuldokoltam. Bárcsak ne vetettem volna fel azt a hülye
versenyt! Kizárt volt, hogy nemet mondjak neki, miután tanúja
voltam a tettének. A vonat elleni futása alig pár másodpercig
tartott, de mindörökké élesen beleégett az agyamba. És arra
gondoltam…
Ha elszököm, és ő üldözne, akkor lenne esélyem?
Nem is vettem észre, hogy sírok, amíg homályos látásom
miatt el nem botlottam az utolsó lépcsőfokban. Tyra és egy
félmeztelen Vaughn lépett ki Tyra szobájából, és még éppen
látták a roncsot, amivé váltam.
 Tyra azonnal odarohant hozzám, Vaughn ott állt dermedten a
lépcső tetején.
– Mi történt?
–  Küldd el, kérlek! – Nem tudtam sehova sem nézni, csak a
szőnyeget bámultam.
– Mit mondott neked? – kérdezte sóhajtva Vaughn. Láthatóan
őszintén aggódott. Egyáltalán nem tűnt olyannak, aki bárki
kedvéért tettetné ezt.
Mégsem válaszoltam, ahogy ránéztem. Everhez volt hűséges.
–  Semmi baj – vigasztalt Tyra, a hátamra téve a kezét. – Már
mennek el.
–  Komolyan? – vetette oda Vaughn. Az aggodalma gyorsan
átadta a helyét a bosszúságnak.
– Four kiakadt, Rees.
Épp időben néztem fel, hogy lássam, ahogy Vaughn a szemét
forgatja a vezetéknevére, és felrántja izmos felsőtestére az
ingét.
–  Bazmeg. Rendben. – Letrappolt a lépcsőn, nyilvánvalóan
egyáltalán nem érdekelte, felveri-e Tyra apját a részeg álomból.
– Akkor így akarsz elmenni? – kiabált utána Tyra.
Tuti mind lebukunk mindjárt, gondoltam.
–  Ja – vicsorgott fel Vaughn. Egy pillanat múlva csapódott az
ajtó, feldübörgött egy motor, és Vaughn meg Ever elporzott.
–  Elkényeztetett, gazdag pöcsök – morogta Tyra. – Istenem,
néha esküszöm, azt gondolom, hogy nem éri meg. – Felém
fordult, a szeme fennakadt, az álla leesett. – Édes istenem, te
remegsz! Mit tett veled?
Eltöprengtem, hogy elmondjam-e neki, mi történt a
konyhában, de szégyelltem volna.
– Semmi olyan, amin meg kellett volna lepődnöm. – Mármint
azt leszámítva, hogy Ever csupa meglepetés volt. Például mikor
benyúlt a nadrágomba, vagy a szájával kergetett őrületbe.
– Gyere, fejezzük be a tortát, és beszéljük meg!
Megdermedtem a torta említésére. Ennyit a titokról.
–  Hm. Tényleg bocsánat, de nem lenne jó ötlet azt a krémet
használni.
Erre még jobban ráncolta a homlokát.
–  Mi történt a krémmel? – Elpirultam, mire megértette, és
már Tyra nem tudott a szemembe nézni. – Oké – cincogta. –
Akkor nincs torta. – Némi kínos csend után megszólalt. –
Sajnálom, hogy ilyen szarul indult a szülinapod.
– Nem volt az egész rossz. – Minden, ami azelőtt történt, olyan
nagyon jó volt.
– Nos, akkor hozom a fertőtlenítőt. Találkozunk a konyhában?
– Elindult, meg sem várta a választ.
 
A herceg bocsánatért esdekel.
 
Ez az üzenet várt a párnán reggel. Mivel a gondolatra, hogy
szembenézzek Everrel, legszívesebben levetettem volna magam
egy szikláról, inkább Tyránál aludtam. A kastély üres volt,
mikor hazaértem, úgyhogy minden gond nélkül be tudtam
slisszolni a szobámba. Úgy döntöttem, zuhany kell ide.
Bedobtam a fecnit a kukába, és levettem az előző esti ruhámat,
a bugyit leszámítva. Mikor Tyrával visszamentünk a konyhába,
diszkréten körbenéztem, hol lehet, de a lila pamutbugyi eltűnt.
Nem is mertem belegondolni, hogy Ever elvitte-e, és ha igen,
vajon miért.
A forró víz megtisztította a testemet, de egyáltalán nem
törölte ki az előző éjszakát. Nem vártam, hogy Ever bocsánatot
kér, úgyhogy eszembe sem jutott a megbocsátás. Őszintén
szólva ezt akartam a legkevésbé. Kopogást hallottam,
felöltöztem, kinyitottam az ajtót. Jamie állt ott, szintén
egyenruhában.
–  Helló szülinapos! – Felkapott és magához ölelt, mielőtt
bármit mondhattam volna. – Boldogat!
– Köszi – nyögtem ki.
Azonnal eleresztett, és talpra engedett. Aztán hátralépett, de
előtte még valamit a fejemre tett.
–  Hm… – tapogattam meg kíváncsian a műanyag valamit, és
nekiálltam, hogy levegyem.
– Ne vedd le! Jól áll.
– Mi ez?
– Egy tiara a hercegnőnek.
– Nem vagyok hercegnő – horkantottam.
– Nem is érthetnék jobban egyet. Gyerünk!
Megmarkolta a kezem, és el sem engedte, amíg oda nem
értünk a konyhába, ahol Rosalyn, Thomas és Ever várt minket.
– Boldog születésnapot!
Thomas és Jamie ragyogó mosollyal köszöntöttek, Ever figyelt,
Rosalyn meg úgy festett, mint maga a kétségbeesés szobra.
Nyilván nem szólt Thomasnak. Sosem ünnepeltük meg a
szülinapomat.
–  Üljetek le, gyertek, együnk tortát! – javasolta vidáman
Thomas. Csak ekkor vettem észre a krémes tortát a
konyhasziget közepén. Végre Ever szemébe néztem.
–  Nem vártam tortát. – Csak Evert láttam, de nem a
romantikus, fülig szerelmes módon. Legszívesebben a
szurokfekete szívébe döftem volna a kést, amit a tortavágáshoz
kaptunk.
–  Persze hogy van torta. Csak azt nem vártam, hogy a fiam
maga süti majd.
Ever tortát sütött nekem a születésnapomra?
Ekkor megláttam a leheletnyi lisztet az arcán. Thomas
elgondolkodva nézte a fiát, de gyorsan elhessegette, ami a
fejében járt, és ragyogó mosollyal nézett rám.
– Remélem, szereted az ilyen krémes sütiket.
– Imádom.
Jamie énekelni kezdett, Thomas és Ever is csatlakozott. Az
utolsó hangnál azt kívántam, amit minden évben, és elfújtam a
gyertyákat. Rosalyn üres szemébe néztem a kanyargó füst felett,
de mint minden évben, még egy dzsinn sem tudta volna
eltörölni a fájdalmát. Az erről mit sem sejtő Thomas felemelte a
kést, és Evernek nyújtotta.
– Akkor legyen tiéd a megtiszteltetés!
Ever elvette a kést az apjától, és vágott öt tökéletes szeletet,
majd átpakolta őket a drága porcelántányérokra. Mind
nekiláttunk, csak Rosalyn nem, ő otthagyta az adagját, és
elment az asztaltól. Kár, hogy nem tudta magával vinni a
fájdalmamat. Reméltem, nem veszik észre a visszautasítást, de
mindhárom fickó a homlokát ráncolta. Mikor kérdő tekintettel
rám néztek, elmosolyodtam és úgy tettem, mintha minden
rendben lenne.
Megszakadt a szíve.
Nem gyűlöl.
Csak szomorú.
Régi barátom volt ez a mantra, elüldözte a könnyeket és az
önutálatot.
–  Van valami izgalmas terved tanítás utánra? – kérdezte
Thomas. Éreztem, hogy fel akarja dobni a hangulatot, és
elterelni a figyelmet Rosalyn távozásáról.
– Arra gondoltunk Tyrával, hogy lemegyünk a partra.
–  Ez jól hangzik – felelte szórakozottan, és a telefonjára
nézett. Távozott, ott hagyott Everrel és Jamie-vel.
–  A nagybácsim süketel. Szánalmas így ünnepelni a
szülinapodat – mondta Jamie, amint Thomas hallótávolságon
kívülre került. Ever nem mondott semmit, de tudtam, hogy
egyetért.
–  Nos, nekem nincsenek népszerű barátaim, akik bulit
tartanának nekem.
Gúnyosan mosolyogtak a visszavágásomon. Talán azt
gondolták, béna a programom, de akkor is jobb volt, mint amire
számítottam.
– Itt vagyunk mi – javított ki Jamie a szemöldökét rángatva. –
És mi jobbat tudunk, mint egy buli.
– Igen?
– Aha, lógj velünk ma a suliból!
– Nem, az kizárt. – Nem mintha annyira az iskolában akartam
volna tölteni a napot, de nem akartam újabb esélyt adni
Evernek, hogy átverjen. Kizárt, hogy még egy évet töltsek a
Natasha Madisonban.
– Voltál már New Yorkban?
Ever szemébe néztem, de az arca teljesen egykedvű maradt,
mintha a legkevésbé sem aggódna, hogy esetleg leleplezem.
Talán Jamie amúgy is tudja. A Barbie körüli viszály ellenére
összetartottak.
– Nem – hazudtam. Azaz félig igazat mondtam. Igen, mondjuk
szigorúan véve jártam ott, de a Nagy Alma azért többet tudott,
mint a lepattant környék romos épületei. – Nem hiszem, hogy
kockáztatnom kellene a balhét egy ilyen látogatás miatt. A New
York-i egyetemre amúgy is szerveznek majd egy látogatást pár
héten belül.
–  Tényleg azt gondolod, hogy azok a nyársat nyelt alakok a
Brynwoodból azon lesznek, hogy jól érezd magad? – Jamie
csettintett a nyelvével. – Jó reggelt, szép kislány! Őket csak az
érdekli, hogy az elit családok fiatal lelkeit feláldozzák a menő
egyetemek cápáinak.
Megállt a kezemben a villa, ahogy a tortát ettem.
–  Hát így fekteted le a lányokat? Meggyőzöd őket, hogy ha
nem csinálják, elveszítik a lelküket?
Erre elvigyorodott.
–  Nincs abban semmi rossz, ha megment az ember pár
eltévedt lányt.
A szememet forgatva ettem tovább.
– Ne menj be ma! – könyörgött Jamie. – Elviszünk.
– De nem telefonálnak a szüleimnek?
– És akkor mi van? – horkantott Jamie.
– Nem jöttél haza tegnap éjjel, és anyukád meg sem kérdezte,
hol vagy – mutatott rá elgondolkodva Ever, miközben nézte,
ahogy lenyalom a krémet a hüvelykujjamról. – Szerintem
megúsznád, ha lógnál egy napot.
Éreztem, hogy lángol az arcom. Ilyen nyilvánvaló, hogy nem
érdeklem Rosalynt? És hogyhogy Mr. Fegyelmezett belement
ebbe, holott amúgy még túlórázik is, hogy kordában tartson?
–  Gondolom, ezt nem tudjuk meg sosem, mert nem megyek
veletek sehova.
Egy hosszú, hosszú pillanatig engem nézett.
– Megkaptad az üzenetem?
–  Azt a szánalmas bocsánatkérést? Igen, ott van a szemetes
alján, ahova való.
Jamie a fejét ide-oda kapva figyelt minket.
– Történt köztetek valami?
– Nem – feleltük egyszerre.
– Várj csak, Ever komolyan bocsánatot kért tőled valamiért? –
Jamie úgy meredt rám, mintha ott lett volna a kezemben a rák
ellenszere. – Mit tettél az unokatesómmal?
–  Félreérted, Jamie. Nála van minden kártya. Én csak a
vesztes vagyok.
–  Akkor te vagy az áldozat? – csapott le Ever. – Ha jól
emlékszem, kétszer elmentél, és én álltam ott a végén feszülő
golyókkal…
– Azta… mi van?
Egyikünk sem vett tudomást Jamie-ről.
– Nem kértelek rá!
– De bejött – vágott vissza nyugodtan.
– Csak azért, mert vesztettél. – Önelégült képet vágtam, ahogy
a homlokát ráncolta. – Igen, azt gondoltad, én engedelmeskedek
neked, de te térdeltél ott, és én voltam az irányító.
Legszívesebben pofán vertem volna, mikor rám mosolygott.
–  Ha te így irányítasz, akkor szíves örömest felajánlom a
szolgálataimat.
Dühödten leálltam, mielőtt feladtam volna.
–  Nem beszélek veled. Jó mulatást New Yorkban! –
Bemutattam neki, csak az illem kedvéért, és a mosogatóhoz
mentem, hogy leöblítsem a tányéromat. Tudnom kellett volna,
hogy még nem végzett velem.
Megpördített, megragadta a nyakam.
– Még egy kicsit hadd kóstolgassalak, és a tied vagyok.
Ever lecsapott a számra, mielőtt elfordulhattam volna.
Számtalan gyengéd kis csók után a tekintetét megbánás
homályosította el.
– Bocsáss meg, hogy seggfej voltam, oké?
Szánalmas volt, mennyire meg akartam bocsátani neki.
–  Nem. Nem oké. Mindig seggfej vagy. De ez most igazán
megvetésre méltó volt… még hozzád képest is.
– Tudom. – Kifújta a levegőt, és a homlokomnak támasztotta a
homlokát. – Csak gyere el velünk New Yorkba! Adj esélyt, hogy
jóvátegyem.
– Miért tennék ilyet?
– Mert nem bírom távol tartani magam tőled. Próbálom, Four,
hidd el nekem. Olyan kurvára nagyon próbálom, de te folyton
visszahúzol.
Büszkén a hangomból áradó bizonyosságra, így feleltem:
–  Ne aggódj, nem direkt. Visszahúzlak, te ellöksz. Sosem
akartam ezt a háborút, Ever. Te csinálod. Miért csak én sérüljek
akkor?
Az ádámcsutkája kidagadt, ahogy nyelt egy nagyot.
– Azért löklek el, mert nem tudod, mit teszel velem, és én nem
is tudom, akarom-e, hogy tudjad.
Az apró puszik egyre sokasodtak, amíg a csók elmélyült, és
komolyan nekiláttunk. Nem Ever volt az egyetlen, akit
összezavartak az érzései. Egyik percben még ki akartam ontani
a belét, a másikban meg már meglovagoltam volna.
Elfelejtettük, hol vagyunk, átkaroltam a nyakát, a keze utat
talált a szoknyám alá, megmarkolta a fenekemet.
Jamie krákogott, mire Ever nyögve leállította a csókot.
– Mennünk kell, hogy az apám ne kezdjen el kérdezősködni. –
Lenyűgözött a hangját rekedtté varázsoló vágy. – Nyomás,
pakolj be egy váltás ruhát, és gyere! – tette hozzá.
– Nem mondtam, hogy megyek.
Ravaszul vigyorgott.
– De jössz. – A fenekemre csapott, így küldött az utamra.
Fent pufogtam magamban egy sort a hatalmaskodásukon, és
betuszkoltam egy váltás ruhát a táskámba. Még mindig
ostoroztam magam a gyengeségemért, mikor kiléptem az ajtón.
Jamie ült a kormány mögött a dzsipben, Ever meg a nyitott
hátsó ajtó mellett állt. Tudomást sem véve róla, bemásztam
hátra, de utánam jött.
– Üres az első ülés. Miért ültél hátra?
Kisfiúsan mosolygott rám, és közelebb fészkelődött, a
combjaink összeértek, feltette a kezét a fejtámlára. Nem
törődtem a gyomromban remegő forrósággal, eltereltem a
figyelmemet azzal, hogy megírtam Tyrának, hova megyek.
– Még van egy megállónk, mielőtt útnak indulunk – jelentette
be Ever.
– Miért?
– Vaughn is jön.
Elgondolkoztam. Tényleg egyedül akarom tölteni a napot egy
idegen városban Everrel meg a bandányi arrogáns seggfejjel?
Nem. Egyáltalán nem.
– Akkor elhívom Tyrát.
– De kurvára felhúzta magát, bébi.
Bébi?
Nem majom, suttyó, mocsárlány vagy bajkeverő? Ennyire
megváltoztatta a rólam alkotott képét, hogy hagytam, hogy
kinyaljon?
– Nem érdekel. Vaughn seggfej volt, és ez az én szülinapom.
Meglepett, mikor vita helyett elmosolyodott.
– Igenis, hercegnő.
–  Rendben. – A gyomromban repkedő pillangók ellenére
Everre néztem. – Mi ez már? Nem vagyok hercegnő.
Az első ülésen Jamie felhorkantott.
–  A nagyon is hiányos neveltetésed ellenére igenis úgy
járkálsz, mint valami arisztokrata. Mindig fenn hordod az
orrod, és elvárod, hogy teljesítsék a parancsaid.
Szellemes vagy gúnyos válaszon töprengtem, ami tudtára
adja, hogy nő vagyok, nem valami zselé. A lábam remegett a
tekintetétől, és meghatódtam, mikor ezt mondta:
– Ha Tyrát akarod, megkapod. – Lehajtotta a fejét, és suttogva
hozzátette: – Én meg később megkaplak téged.
 Nem válaszoltam, Ever karjába bújva ültem végig a rövid
utat, azon tűnődve, vajon miért változott meg így a viselkedése.
Mikor Vaughnék kapujához értünk, próbáltam nem eltátani a
számat.
Megállított minket egy nagydarab, teljesen kifejezéstelen arcú
őr, kezében láthatóan jókora fegyvert lóbált.
– Jamie, szerintem eltévedtél. Ez itt a Fort Knox.
Ever megszorította a csípőmet, ahogy az egyik őr az ablakhoz
lépett. Jamie lehúzta.
– Nincs látogatás – közölte az őr.
Mielőtt Jamie válaszolhatott volna, Vaughn jelent meg, már a
városi kiránduláshoz öltözve lépett ki egy bokor mögül.
– Engedd be őket!
– Apád azt mondta, hogy…
–  Akkor majd beszéld meg vele. – Kinyitotta az első ajtót, és
beszállt. – És kérlek, emlékeztesd apát, hogy ha tenni akarna ez
ellen valamit, ahhoz első körben haza kellene jönnie.
Jamie felhúzta az ablakot, az őrnek meg nem maradt más
lehetősége, ki kellett nyitnia a kaput. A másik fickó már
telefonált, nyilván Señor Reesnek, állapítottam meg.
–  Akkor ez a te bajod – mondtam, mikor a csend és Vaughn
nyilvánvaló idegessége kezdett kínos lenni.
A válla felett rám nézett, felhúzta a szemöldökét.
– Apuka-para – szólaltam meg.
Ever megszorította a csípőmet megint, kicsit erősebben,
Vaughn horkantott.
– És neked nincs?
Vállat vontam, ahogy az autó megállt.
 – Sosem ismertem apámat.
– Szerencséd van – vetette oda.
Jamie kiszállt, Ever meg utána.
A kezét nyújtotta nekem, és akkor sem engedte el, amikor
bementünk az ajtón.
–  Szülinapod van – állapította meg Vaughn –, úgyhogy
megbocsátom, hogy ilyen lehetetlen picsa tudsz lenni. –
Magához ölelt, és csak miután majdnem összetört, adtam meg
magam, és visszaöleltem. – Balra az első szobában átöltözhetsz
– mondta, és elengedett.
Végigmértem: piros polárpulcsi, kék farmer, hátrafésült,
világosbarna haj.
– Kösz. – Felmentem a lépcsőn, ahova mutatott, és felvettem a
szaggatott térdű farmert, a sima, fehér hosszú ujjút, és az
olajzöld vászonkabátot. Mikor lementem a lépcsőn, Vaughn épp
hevesen vitatkozott Tyrával.
– Miért kell neked mindig rémesen viselkedned?
Tyra karba tett kézzel, komoran nézett.
– Te hisztiztél.
Erre Vaughn az ajtó felé tolta Tyrát, és láttam, hogy a feje fölé
emeli a barátnőm csuklóját.
– Tetszik, hogy ilyen tüzes vagy, bébi, de meg kell tanulnod, ki
a főnök.
– Ez már a huszonegyedik század. Vegyél vissza az arcodból!
Vaughn hangja mélyebben csengett, ahogy válaszolt.
–  Inkább belőled vennék vissza. – Vadul csókolóztak egy
pillanattal később.
–  Nem is tudtam, hogy bírod az exhibicionistákat – suttogta
Ever a fülembe. Egy lépcsőfokkal állt felettem fekete, szürke
galléros pulcsiban és jókora, fekete Rolexben. A haját
tökéletesen hátrafésülte, úgy festett, mintha ő lenne egy
személyben a bűn és a megváltás.
– Nem viselkedik vele szépen.
Ever vállat vont, és a könyökömnél fogva kihúzott a
konyhába.
–  Ha Tyra nem tudná kezelni Vaughnt, Vaughn már
továbblépett volna.
– Reméljük, hogy igazad van.
Kivett két üveg vizet a hűtőből.
– Különben?
–  Különben ha végeztem az ő feneke rugdosásával, te
következel.
Elvettem tőle a vizet, Jamie rohant be a konyhába fekete
farmerben, pólóban és vékony pufimellényben, amit ezüstlánc
kötött a farmerhoz.
–  Olyan cukik vagytok ti ketten, hogy magamban hányok,
ahányszor rátok nézek.
– Féltékeny vagy? – gúnyolódtam, bár nem volt semmi, amire
féltékenykedhetett volna. Everrel nem voltunk együtt. Inkább
egy hatalmas meteor voltunk mi ketten, egyenesen a Föld felé
száguldottunk, és nem állíthatott meg minket semmi.
Jamie úgy festett, mint aki mindjárt mond valamit, de aztán
megrázta a fejét, és nekiállt, hogy kifossza Vaughn hűtőjét.
Folyton megfeledkeztem arról, hogy Ever szerelmi élete
érzékeny téma neki. Talán mert azzal elismerte volna, hogy
Ever valaki máshoz tartozik.
 Jamie egy zacskó bagelt és krémsajtot dobott a
konyhaszigetre, és épp megkente őket, mikor belépett Vaughn,
kéz a kézben Tyrával.
– Ki engedte meg, hogy kizabáld a hűtőt, Buchanan?
– Ki kért engedélyt? – vágott vissza Jamie teli szájjal.
Vaughn és Jamie sértéseket vágtak egymáshoz, Tyra a szemét
forgatta Everre, aki magához ölelt.
– Király a tiara, szülinapos!
–  Én adtam neki – dicsekedett Jamie, leállva a civakodással
Vaughnnal, aki erre a fejére csapott.
– Ne nyomulj rá! – morogta Ever.
Jamie a legcsekélyebb zavar nélkül rám kacsintott, és elindult
az ajtó felé Vaughnnal és Tyrával.
Utánuk eredtem, de hirtelen valaki megrántotta a farmerom
övbújtatóját, és a hátamat égető lángoktól megálltam.
– Ne merj elpirulni – figyelmeztetett Ever.
– Féltékeny vagy?
– Gyilkosan – morogta.
– Hát, próbáld meg feldolgozni. – Éreztem, hogy bámul, ahogy
kifelé megyek, úgyhogy megringattam a csípőmet. Jamie-től
nem pirultam el, de Ever mély füttyentésére annál inkább.
 
 
A Szabadság-szobor volt az első megállónk. Utána felmentünk
az Empire State Building tetejére, miközben Jamie Jay-Z és
Alicia Key számát fütyülte, az Empire State of Mindot.
Átvonultunk a Central Parkba, és végül megálltunk az első, igazi
New York-i pizzámra. Ha valaki megkérdezte volna,
megmondtam volna, hogy ez volt életem legjobb napja. Minden
évben úgy tettem, mintha megfeledkeztem volna a
szülinapomról, hogy Rosalyn tovább szedhesse a tablettáit.
A barátaim – nos, ez majd elválik, hogy a barátaimnak
nevezhetem-e ezeket a srácokat – feláldozták az ötöseiket, és a
szüleik haragját kockáztatták, hogy engem ünnepeljenek. Nem
is tudtam, örülnöm kéne-e ennek, de örültem.
– Na, hogy ízlik a pizza, hercegnő?
A hasam megint megremegett, ahogy újra a pizzába
haraptam.
– Maga a zsíros tökély – feleltem teli szájjal. A pillantásom a jó
harminccentis, megpakolt szendvicsre esett, amit Ever a pizza
helyett választott. – Nem szereted a pizzát?
–  Mindig teli szájjal beszélsz? – Úgy tűnt, inkább nevet rajta,
mintsem undorodik, úgyhogy csak vállat vontam.
–  Mondtam, hogy nem vagyok hercegnő. – A hajamba
nyúltam, hogy levegyem a tiarát.
– Hagyd!
–  Miért? – kérdeztem, bár a kezem az asztalra esett. Nem
érdekelt a tiara, és a szülinapom is csak olyan nap volt, mint a
többi, de úgy tűnt, Ever elszánta magát, hogy bebizonyítsa,
tévedek.
– Mert ma tiéd a világ.
– És szerinted ettől a darab műanyagtól lesz ez?
– Talán nem, de kezdetnek nem rossz.
Jamie épp el volt foglalva, egy vörös hajú lánnyal beszélgetett
az ajtóban, Vaughn és Tyra épp összegabalyodtak, senki sem
vette észre, hogy Ever lebontja a védőfalaimat. Mióta
megérkeztünk, ügyeltem, hogy fizikailag és érzelmileg is
távolságot tartsak tőle, ő meg még jobban ráfeküdt, hogy ez
biztosan ne sikerüljön. A keze megtalálta a kezemet, ahányszor
átkeltünk az úttesten, vagy ott volt a hátamon, ahogy átvezetett
a tömegen. Még amikor hátralépett, hogy ne zavarjon, a
tekintete akkor is engem követett. És bármilyen közel is tartott
magához, mégsem éreztem egy pillanatra sem fullasztónak.
– Miért vagy ilyen kedves? Miért pont most?
Sóhajtva hátradőlt.
– Mondtam, hogy jóvá akarom tenni a múlt éjszakát.
–  Más üzenetet kaptam tőled, mint az előzők. Nem írtad rá,
hogy „egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu…”.
Miért?
–  Bocsánatkérés volt, Four. Nem kényszeríthetlek, hogy
bocsáss meg nekem.
–  Ó! – Nem is tudtam volna megmondani, miért lettem
csalódott a válaszától. Gondolom, azt reméltem, azok után,
ahogy hozzám ért, elereszti ezt a megállapodást. Tudnom
kellett, hogy Rosalyn biztonságban van, mielőtt továbblépünk
Everrel. – Szóval ezek az üzenetek gyakorlatilag parancsok? A
„volt egyszer egy bábu” azt jelenti, hogy nincs más
választásom?
–  Mondjuk. – Az asztal túloldalára nézett, és témát váltott. –
Mit akarsz csinálni még ma?
– Meg lehet nézni egy nap alatt a várost?
– Nem, nem hiszem.
– Akkor talán menjünk. Mindjárt vége a tanításnak.
Ever nem vitázott, fizetett. A kocsi felé tartva betért egy
boltba, Jamie és Vaughn utánament, mi kint vártunk Tyrával a
járdán. Tyra épp valami meztelen cowboyról beszélt, mikor
nekem ütközött valaki.
–  Bocsánat – motyogta egy sötét hajú lány, és lehajtott fejjel
továbbsietett.
Még mindig bámultam utána, mikor valaki felkiáltott:
– Louchana!
Jóval nagyobb alak viharzott el mellettem, és kiguvadt
szemmel néztem, ahogy a fickó megragadja a lányt a
kapucnijánál fogva.
– Add vissza! – morgott.
– Hogy találtál meg? – sziszegte a lány. A fickó nem válaszolt,
belenyúlt a kapucnis felső zsebébe.
– Hm… csináljunk valamit? – kérdezte Tyra.
A lány inkább tűnt bosszúsnak, mint zaklatottnak,
nyilvánvaló volt, hogy ezek ketten ismerik egymást. A fickó
megtalálta, ami keresett, és felénk indult, még mindig markolva
a kapucnit, maga után rángatva a lányt a járdán. A zsebembe
csúsztattam a kezem, hogy elővegyem a telefonomat, és hívjam
a rendőrséget, ha kell, de teljesen üres volt.
Eltűnt a telefonom és a tárcám is.
Arra gondoltam, hogy talán kiestek, körbenéztem a járdán.
Semmi. Mikor felnéztem, a sötét hajú lány meg a füstölgő fickó
állt előttem.
– Ez a tiéd – mondta a pasas. Nem kérdés volt, és valóban, ott
volt a mobilom meg a tárcám a kezében.
A csaj kurvára kizsebelt!
– Köszönöm… honnan tudtad?
 – Sokat csinálja. – A koszos lányra nézett, aki nagyjából velem
egyidős lehetett, talán fiatalabb, de nem tudtam eldönteni,
olyan piszkos volt az arca.
– Kurvára nagy ügy, mi? – gúnyolódott. – Hajléktalan vagyok,
és jobb telefonom van, a tárcájában meg összvissz negyven
dollár volt. Ti meg milyen gazdag gyerekek vagytok?
– Lou… – szólalt meg a pasas figyelmeztetőn.
Valamiért megdobbant a szívem, ahogy a fickót néztem. Miért
tűnik ilyen ismerősnek? Barna haj, kék szem, szaggatott, barna
bőrkabát, fehér póló a széles vállon, farmer az izmos lábon. És
lerítt róla, hogy félelmetes lenne közelebb kerülni hozzá.
–  Az ő anyukája szobalány volt egy szállodában – közölte
Tyra. – Az én apám meg gimnáziumi fociedző. Miből
gondoljátok, hogy gazdagok vagyunk?
–  Követtelek titeket a pizzériától. Ha ti nem is vagytok
gazdagok, a pasijaitok azok. – Hatalmas mosoly ragyogott fel a
lány arcán, biztos voltam benne, hogy a kosz alatt gyönyörű
lehet. – Itt is jönnek, hékás, mennyire fel vannak húzva, de te
elbánsz velük, haver. – Látszott a gúnyos mosolyán, hogy efelől
semmi kétsége.
Persze a fiúk úgy léptek ki a boltból, mint akik készen állnak a
harcra.
–  Valami gond van? – kérdezte Vaughn, és odaléptek Jamie-
vel.
Louchana kíváncsian méricskélte őket, a barátja meg
egyenesen Everre bámult, és olyan néven szólította, ami nem az
övé volt.
Ki a fene az a Danny Boy?
 –  Harlan – biccentett kimérten Ever. Láttam a hirtelen
támadó feszültségből, hogy Ever nem tartja örömteli
meglepetésnek, hogy összefutottunk ezzel a fickóval.
Harlan alaposan mindannyiunk arcába nézett, mint aki meg
akar minket jegyezni.
– Nem mutatsz be a barátaidnak?
Ever megmozdult, eltakart Harlan kutató tekintete elől.
– Miért kellene?
Harlan nem válaszolt. Áthajolt Ever mellett, és kezet nyújtott.
– Elnézést, nem értettem a nevedet.
Nem válaszoltam, nem ráztam meg a kezét. Csapdának
éreztem. Úgy tűnt, a fickót nem zavarja az elutasítás, kihúzta
magát. Olyan magas volt, mint Ever, és a ruhák alatt is kivehető
hosszú izmok alapján pont olyan erős is.
– Jól kitanítottad.
– Megyünk. – Ever a fickó mögé nyúlt, és megragadta a kezem.
Erősem markolt, és én nem tiltakoztam, ahogy elvezetett.
– Akkor nemsokára találkozunk, Danny Boy!
Visszanéztem, de Harlan már elindult a másik irányba, az
oldalán Louchanával.
Lehajtotta a fejét, hallgatta, amit a lány mondott, és kivillant a
dzsekije gallérja alól a tetoválás. Egyszerre felfogtam, honnan
volt ismerős. Ott volt Queensben az elhagyott épületben! Ha ez
a Harlan nevű pasas Számkivetett, az csak egyet jelenthet.
Hogy Ever is teljes jogú tag lett.
 HUSZONKETTEDIK

FEJEZET

A herceg

Össze kellett szednem magam. Hogy történhet, hogy egy

nyolcmilliós városban pont azzal az emberrel futok össze, aki
annyira le akar leplezni? Rossz hír volt, hogy Wren feltűnt, öt
másodpercenként néztem hátra. Jamie tudta, mit jelent, hogy
találkoztam egy bandataggal, és minden sebességkorlátozásra
fittyet hányva száguldott velünk vissza Blackwood Keepbe.
–  Úgy viselkedtetek, hogy az ember azt hinné, valami
maffiózó talált rátok! – próbált viccelődni Tyra.
Ha tudta volna, milyen közel jár az igazsághoz… Mikor senki
sem válaszolt, elhallgatott. Tudtam, hogy továbbra is a
találkozás jár Four fejében, mert lopva egyre rám pillantott.
Sóhajtottam, és nyugalmat kényszerítettem magamra, legalább
külsőleg. Ez nagyon nem hiányzott. Valaki más beleköp a kurva
levesembe. Four nem szólalt meg, mióta elhagytuk a várost, és
én örültem is ennek. Kicseszett jó szülinapja volt, úgyhogy
lélekben megveregettem a saját vállam, és úgy döntöttem,
jóvátettem a ballépést. Ezután megint úgy tehetek, mintha Four
nem létezne, és nem akarnék repetát.
Jamie rekordidő alatt ért vissza Blackwood Keepbe. Kirakta
Tyrát és Vaughnt, majd hazafelé indultunk, csak a zene szólt
feszültségoldónak. Tudtam, Jamie már viszket, hogy
kikérdezzen Wrenről, de tisztában volt vele, hogy nem
mondanék semmit Four előtt. Senki sem tudott a vele kötött
megállapodásomról, és azt akartam, hogy ez így is maradjon.
Jamie kiugrott a dzsipből, éles pillantást vetett rám, majd eltűnt
a házban. Én a kocsi túloldalán tébláboló Fourt néztem, ahogy
kurvára kattog valamin.
– Valami jár a fejedben, gyerünk, mondd el!
A szemöldöke felszaladt, a keze ökölbe szorult, ahogy
leengedte az oldalára.
– Nem is tudtam, hogy ehhez kell az engedélyed.
A meleg motorháztetőre fektettem a karomat, és a szemébe
néztem.
– Benne van a megállapodásban.
–  Bazdmeg. – Olyan helyes volt, amikor így vicsorgott, de
kizárt volt, hogy eláruljam, milyen csábító lenne
engedelmeskedni a felszólításnak.
– Sürget az idő sajnos.
A kétértelmű megjegyzés csak elmélyítette a feszültséget.
Four tekintete bávataggá vált.
Az alsó ajkába mélyesztette a fogait, így uralva az izgalmát, és
a farkam erre felállt.
Gondosan elrejtve a merevedést, intettem az ujjammal, hogy
gyerünk, mondja gyorsan. Jamie hátsó ülése alig egy méterre
volt csak.
–  Kösz a mai napot – nyögte ki, és a ház felé indulva még
hozzátette: – Te pöcs.
Kettőt léphetett, mire elkaptam, és megint az autóhoz
szorítottam. A nyögése morgássá változott, mikor érezte, hogy
odalépek szorosan mögé.
–  Szívesen – suttogtam a fülébe. És elmentem, még mielőtt
valami baromságot csináltam volna. Jamie gúnyos mosollyal ott
téblábolt az előcsarnokban.
–  Száz dollárt teszek rá, hogy kurva ideges, de ugyanolyan
nedves is épp.
Éreztem, hogy mosolyra húzódik az ajkam, úgyhogy gyorsan
megálljt parancsoltam neki.
– Kuss – mondtam. Four puncija az én dolgom, senki másé.
–  Tetszik nekem – fecsegett tovább Jamie. – Napról napra
egyre inkább a régi önmagad vagy, tesó, és ennek ő az oka.
Egyszerűen tudom.
–  Nincs régi önmagam. – Elindultam a lépcsőn, Jamie ott
loholt mellettem.
–  Könyörgök, gondold ezt meg. Az én valamikori kedvenc
unokatesóm már keményen felnyergelné és hágná a csajt.
–  Hogy… felnyergelné? Mi van? Nem ló. – Éreztem, hogy
kitágul az orrcimpám, ahogy Jamie felé fordulok.
– Jaj már. Igaz, nem ló. Nem kúrhatsz meg egy lovat.
Megdörzsöltem az arcom, és elszámoltam ötig.
– Mit érdekel ennyire a szerelmi életem?
–  Ki beszélt itt szerelemről? – Túlságosan elégedettnek tűnt,
hogy a „szerelem” szó kicsúszott a számon. Tudtam, itt az ideje,
hogy befogjam. – De te nem… vagy igen?
– Mit nem? – Értettem, mit kérdez, de reméltem, hogy kurvára
leáll már.
– Szereted Fourt? – nyögte ki.
 Hogy szeretem-e Fourt? Ez kurva érdekes kérdés. Főleg, mert
haboztam a válasszal. Four okos, de naiv. Makacs, de önzetlen.
Vad és megtört. És haragtartó, de mennyire! Csinos volt, de ezt
nem tudta magáról, mégis jobban felállt tőle a farkam, mint
bármilyen másik lánytól eddig. És az egész sütemény tetején az
volt a hab, hogy vele úgy éreztem, megint élek.
– Mi a picsáért szeretném?
Valami hangot hallottam, és nyilván Jamie is, mert
mindketten egyszerre fordultunk meg. Four állt az ajtómban,
minket bámult. Mivel a szobája a lépcső felé esett, tudtam, hogy
nem véletlenül termett itt. Hanem direkt erre jött valamiért.
Mikor sarkon fordult és elment, összeugrott a gyomrom, és
savanyú íz öntötte el a számat.
– Bassza meg – nyögte Jamie. – Szerinted hallott minket?
–  Persze hogy hallott. – Gúnyos hangon válaszoltam,
közönyösen, pedig a legkevésbé sem ezt éreztem.
Észre sem vettem, hogy végighúzom a kezem az arcomon. Ez
a szar köztünk kezdett olyan lenni, mint valami tánc. Egy lépés
előre, két lépés hátra. Kicsit erősebben dobtam le a táskám a
földre, mint kellett volna, Jamie bölcsen jelnek vette ezt, és
csendben távozott.
Bassza meg az egész.
És bassza meg Four is.
 HUSZONHARMADIK

FEJEZET

A bábu

A szülinapom oltári jól indult, és ocsmányul végződött. A

szívem a gyomromig süllyedt és összeszorult. Nem maradt
belőle más, csak szilánkok.
Nem volt értelme.
Nem szerettem én sem Evert, de hallani, ahogy félrehajít,
olyan könyörtelenül fájdalmas volt, fájdalmasabb, mintsem azt
bárkinek bevallottam volna. Legfőképp Evernek nem. Már így is
túl nagy hatalma volt felettem.
–  Rémesen csendes vagy ma – jegyezte meg Tyra, ahogy
másnap a folyosón sétáltunk. – Történt valami?
A tekintetét kerülve vállat vontam.
– Minden úgy van, ahogy lennie kell.
–  Ez rém titokzatosan hangzik. – Még mindig a homlokát
ráncolta, ahogy beléptünk a zsúfolt ebédlőbe. Az ebéd
társadalmi esemény volt. Alig evett valaki, bár
nagyságrendekkel jobb volt a kaja, mint az állami iskola
menzáján a moslék. Szinte gourmet. Nem is lepett meg, tudva,
mennyi itt a tandíj. Nyilvánvalóan jól használták fel a pénzt.
Ma pizzanap volt, ezt nem bírtam kihagyni, úgyhogy
elvettünk Tyrával pár szeletet, és körbenéztünk, hol találunk
helyet. Úgy tűnt, mindenki hasonlóan gondolkozik a
pizzanapról, mert csak egyetlenegy asztal akadt, ami nem volt
tele.
–  Egész nap itt fogtok állni? – Vaughn állt meg mögöttünk
pizzától roskadozó tálcával.
– Nem maradt hely.
Vaughn a homlokát ráncolva körbenézett, majd felsóhajtott,
ahogy a tekintete elért a szokásos asztalukig. Egy kézzel
egyensúlyozta a tálcát, a másik kezét Tyra hátára tette.
–  Gyerünk! – Gyengéden előretolta, és mikor nem indult el,
Vaughn hátranézett rám. – Rád is vonatkozik.
Ezek a srácok meg miért parancsolgatnak folyton?
Mikor a gyomrom elég hangosan megkordult, tudtam, nem
hagyhatom ki az ebédet, úgyhogy Vaughn után mentem. Ő már
leültette maga mellé Tyrát, csak egyetlen üres hely maradt,
Barbie mellett.
Bűntudatosan ereszkedtem le a székre. Semmi másra nem
bírtam gondolni, csak hogy mit csináltunk Bradley edző
konyhájában Everrel, miközben ő másnak a pasija. Barbie-val
jár.
A kérdéses fiú Barbie másik oldalán ült, elmélyülten
beszélgetett… ki mással, mint Daniel Kimmel, a sráccal, akinek
betörtem a fejét. Ahogy leültem, a csevegés lassan elhalt az
asztalnál. Úgy tettem, mintha lefoglalna a pizzám.
Eltelt pár perc, már azt gondoltam, egész ebéd alatt engem
fognak bámulni, mikor Vaughn megszólalt.
– Mi ez a kicseszett bambulás? Mindenki egyen.
Nem hittem volna, hogy bármiért hálás leszek neki. Mikor
összenéztünk, rám kacsintott, és visszafordult Tyrához. Az
egyetlen, aki nem bírta levenni rólam a szemét, Daniel Kim.
Ever most Barbie-ra figyelt, úgyhogy Kim bámész tekintetét
senki sem vette észre, csak én. Olyan ellenségesen villant a
szeme, hogy komolyan megfontoltam, ne kockáztassam-e meg,
hogy üres hassal szenvedem végig a napot.
–  Csináljunk valamit suli után! – javasolta Tyra. – Csak mi
ketten – tette hozzá szigorúan, mikor Vaughn beszélni kezdett.
Vaughn nem is leplezte, hogy nem örül, de Tyra nem törődött
vele. Még mindig voltak kétségeim Vaughn szándékait illetően,
de be kellett ismernem, hogy imádni való volt a ragaszkodása.
Valami azt súgta, hogy most először érez ilyesmit. Tyra úgy tett,
mint aki utálja ezt, de saját magán kívül nem vert át senkit.
–  Rendben – feleltem, mire Vaughn szúrós tekintettel nézett
rám.
–  Megírom, hol és mikor, nehogy megzavarjanak minket. –
Tyra Vaughnra sandított, és grimaszolt.
Vaughn a fogát szívta, és látványosan nem törődve Tyrával,
beszélgetni kezdett a mellette ülő fiúval.
Én a fejemet csóváltam Tyra felé, bár olyan nagyon nem
sajnáltam Vaughnt. A közelében sem járt, hogy áldozat legyen.
Csak hozzászokott, hogy ő irányítja az ilyen játszmákat.
Jamie somfordált oda az asztalhoz, átkarolva egy lány nyakát,
akivel, úgy emlékeztem, együtt jártam angolra.
– Miért nem foglaltatok helyet nekem?
– Tessék, ide leülhetsz – ajánlotta egy csinos, barna lány.
– Nem bánnád? – flörtölt Jamie.
A barna lány már emelte a tálcáját, mikor Jamie sima
mozdulattal elengedte a szőkét. Felsegítette a barnát a székről,
és leült a helyére, de mind döbbenten néztük, hogy ezután
határozottan az ölébe húzta a barnát, mire a szőke csak állt
ott… nos, hülyén.
– Hm… hogy most mi van? – sziszegte a szőke.
Jamie unott képpel nézett hátra.
–  Elmehetsz. – Megint az asztal felé fordult, a szőke
elviharzott. Néztem, ahogy észreveszi Evert és Barbie-t egymás
mellett. Keserűség hullámzott át az arcán, majd rajtam
állapodott meg a tekintete, és megvillant a szeme, és én már
tudtam, jobb lesz résen lenni. – Mi a helyzet, kedves rokon? –
Ezután rám kacsintott, világossá téve, hogy rám gondol, nem
Barbie-ra.
Dühbe gurultam, mikor megint mindenki abbahagyta a
beszélgetést, hogy engem bámuljon. Kuncogás hullámzott az
asztal körül, de azonnal elhalt, ahogy Ever közönyös hangon
megszólalt.
–  A gyerekes próbálkozásaid, hogy felhívjad magadra a
figyelmet, kezdenek unalmasak lenni. Lehet, hogy
megpróbálkozhatnál egy másik asztallal.
Egyszerre mindenki idegesnek tűnt, ahogy várták, ki lesz a
következő, akit kirúg a menő asztaltól. Látni akartam Ever
arcát, de ahhoz előre kellett volna hajolnom, és akkor
egyértelmű lett volna, hogy érdekel.
–  Nem – vágott vissza Jamie, és kihívón hátradőlt. – Ahogy
neked is, megvan a magam sütije, és meg szeretném enni. – És
ezzel a barna lány nyakába temette az arcát, mire az kuncogott.
Ha nem Barbie mellett ültem volna, nem hallottam volna,
ahogy levegő után kap. Éreztem a haragját, ahogy nézte Jamie-t,
amint az fűzi az ölében ülő lányt.
Tyra elkerekedett szemébe néztem az asztal felett. „Dráma” –
lehelte.
Horkantottam, és már számoltam a másodperceket az ebéd
végéig.
– Olyan nehéz lehet neked.
Észre sem vettem, hogy Barbie hozzám beszél, csak mikor
Tyra tekintete átvándorolt Barbie-ra, majd vissza rám.
Belenéztem a kék szempárba.
– Tessék?
– Hogy olyat akarsz, ami sosem lehet a tied.
– Én… én nem – hazudtam.
Barbie lebiggyesztette szájfénytől csillogó ajkát, ahogy látta a
habozásomat.
– Szereted Fourt?
– Mi a picsáért szeretném?
Ott volt előttem, ahogy Ever tökéletes ajka mosolyra görbül,
hideg tekintetében gúny villan.
– Akkor ebben hasonlítunk. Én sem akartam sosem olyat, ami
nem lehetett az enyém. Gondolom, ennek köszönhetem, hogy
Ever az. – Barbie hamis mosolyt villantott rám, és a vállamnak
ütötte a vállát, mintha legjobb barátok lennénk. Elegem lett.
–  Nem fogom elismerni azt, amire célzol, semmilyen
válasszal, mert nem aljasodok le eddig. – Felálltam a tálcával,
Ever úgy figyelt, mint egy sas. – Nem teszek ilyet, Barbie. Én
inkább felülemelkedem. – Lebeszéltem magam arról, hogy fejbe
kólintsam a tálcával, és több méltósággal vonultam el, mintsem
ebben az átkozott iskolában azt bárki feltételezte volna rólam.
Kurva iskola.
Kurva Barbie.
És kurva Ever.
 
 
Tanítás után úgy döntöttem, Jamie-vel megyek haza. Két sátán
közül a kisebbik. Egész úton beszélt, teledumálta a fejemet, de
én alig válaszoltam. Az ülésbe roskadva ültem, mikor
felfigyeltem Jamie füttyentésére. Egy túlságosan is ismerős,
1975-ös Honda CB400F Cafe Racer mögött parkolt le. Gruffnak
volt ilyenje, csak az piros volt. Nem ez volt a leggyorsabb motor
a piacon, de én imádtam a nyers, vintage megjelenése miatt. A
friss sárga-fekete festék megcsillant a napfényben, az ujjam
bizsergett, annyira meg akartam simogatni.
– Kié ez a motor? – kérdezte Jamie.
Vállat vontam, közben le sem vettem a szemem a Racerről.
Jamie megint füttyentett.
–  Elég menő. – Erre csak bólintani tudtam. – Gyerünk! –
Éreztem az ujjait a könyököm körül. – Nézzük meg, kié!
Én a motornál akartam maradni, de mégis hagytam, hogy
Jamie berángasson a házba, mert ugyanúgy kíváncsi is voltam,
mint ő.
Bent üres volt a konyha, a nappali meg a nagy terasz is, ahol
Thomas és Rosalyn gyakran üldögélt a vendégekkel.
– Talán a nagybátyám dolgozójában vannak.
Haboztam, úgyhogy húzott maga után. Sosem voltam még
Thomas dolgozószobájában, bár hallottam egyszer-kétszer,
ahogy odabent utasításokat üvölt a telefonba, vagy lehordja
Jamie-t valami ostobaságért.
Jamie bekopogott.
– Bácsikám?
– Igen, Jamie. Ne állj ott, gyere be!
Jamie kinyitotta az ajtót, és berángatott magával. Meglepetten
láttam, hogy Rosalyn ott ül a kétüléses bőrkanapén. Elég
kimerültnek tűnt. Nem volt bent más.
– Pont téged kerestelek – meredt rám Thomas.
– Kié az a motor kint? – kérdezte Jamie.
– Úgy tűnik, Fouré.
–  Mi? Nem az enyém… – tiltakoztam, mintha rajtakaptak
volna.
– Ma hozták neked.
– Gruff küldte?
Thomas nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.
Ez Gruff! Már viszkettem, hogy útra keljek. És talán ne is
jöjjek vissza soha többé.
–  Ez nagyon kedves tőle. Felhívom és megköszönöm. –
Ügyeltem, rá, hogy leplezzem a boldogságot és az izgalmat, ami
eltöltött. De amint elkerülök Thomas és Rosalyn szeme meg füle
elől… Akkor vége.
– Nem szükséges, Four. – Rosalyn ekkor szólalt meg először, és
a viselkedése elárulta, hogy nem fog tetszeni, amit hallani
fogok. – Visszaküldjük.
– A fenét.
–  Ügyelj a szádra, ha anyukáddal beszélsz! – Thomas rám
ripakodása csak olaj volt a tűzre. Egy pillanatig úgy hangzott,
mint ahogy apám beszélt volna, ha lett volna apám.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy „basszátok meg”, mikor
nyílt az ajtó, és belépett Ever.
Thomas felsóhajtott az asztala mögött ülve.
–  Fiam, bármi is az, várjon kicsit. Beszélnem kell Fourral,
négyszemközt. Jamie, te is elmehetsz.
Ahelyett hogy engedelmeskedett volna, Jamie a falnak
támaszkodott, karját a mellén összefonva vigyorgott, Ever
zsebre dugott kézzel odaállt mellé.
– Miért külditek vissza a motorját?
– Nem a te dolgod, Ever. Menj el – vakkantotta Thomas.
–  Tizennyolc éves. Nem utasíthatsz el egy neki küldött
ajándékot, nincs ehhez jogod.
– Az én fedelem alatt él.
– Akkor még valamit nem értesz. Már nem köteles, és nem is
fog túl sokáig, ha ellökitek. – Az utolsó, fenyegetésnek hangzó
mondatot Rosalynnak címezte, ehhez nekem nem lett volna
bátorságom.
Éreztem, hogy összeugrik a gyomrom, mikor Rosalyn vádló
tekintettel nézett rám.
– Már börtönben ülhetne illegális versenyzés miatt egy lopott
motorral, hadd tegyem hozzá. Azt várod, adjam áldásom arra,
hogy az egész jövőjét veszélybe sodorja? Nem teszem ki ennek
újra a szegény anyukáját.
–  Akkor vedd el a kulcsokat! – vetette fel könnyedén Ever. –
Ha már nem a te gondod a jövője, visszaadhatod neki.
Csak Rosalyn halk zokogása hallatszott, miközben Thomas
hátradőlt, Ever javaslatát fontolgatva. Eddig nem jöttem rá,
Ever milyen mesterien befolyásolja az embereket. Megjelent
előttem a kép, ahogy meggyőzi Thomast és Rosalynt, hogy
küldjenek el Európába. Ebben a szobában csinálta azt is?
Észre sem vettem, hogy Evert bámulom, csak mikor
megrángatta a szemöldökét.
– Hé, Four, figyelj!
A szemem sarkából láttam, hogy Rosalyn megdöbben. Nem
akartam, hogy tanúja legyen, ahogy Ever parancsolgat nekem.
Még egy utolsó pillantás Everre, és Thomas felé fordultam, rá
koncentráltam.
– Elnézést, mit mondtál?
Megrázta a fejét, mosolyában nem volt semmi vidámság.
– Szerencséd, hogy a fiam a barátod lett. Elég meggyőző pöcs
tud lenni.
Jamie visszafojtotta a nevetést, Ever nem reagált.
–  Hasznosnak bizonyul – mondtam, és ahogy halvány
mosolyra kezdett görbülni az ajkam, újabb fuldoklást hallottam
a hátam mögül. Jamie kétségtelenül nem bírt magával.
– Akkor megtarthatom a motoromat?
Thomas felsóhajtott, és megdörzsölte simára borotvált állát.
Én a homlokomat ráncoltam, és próbáltam felidézni, volt-e Ever
anyukája állán gödröcske.
– A garázsban marad, amíg leérettségizel.
Jamie boldogan hurrázott, és megölelt, Ever teljesen csendben
és mozdulatlanul állt. Rosalyn láthatóan zaklatott volt, felállt a
kanapéról, és kilibegett. Ever biccentett, Jamie elindult,
nyomában az unokatesójával.
– Ne aggódj – mondta Thomas, mikor magunkra maradtunk. –
Majd belenyugszik.
Nem, nem fog… Jobban ismertem az anyámat, mint Thomas
valaha fogja.
– Beparkolhatok a motorral?
Habozott, majd felvette a kulcsot a hatalmas asztalról.
– Visszavárom.
–  Persze. – Elvettem a kulcsot, és nem vesztegettem az időt,
lerohantam a lépcsőn és ki az ajtón. Ever és Jamie nem volt
sehol. Vállat vontam, és felpattantam az én saját motoromra.
Alig vártam, hogy felhívjam Gruffot, és megköszönjem neki.
Hitetlenkedve visszafojtottam a lélegzetemet, és lassan
becsúsztattam a kulcsot a helyére, elfordítottam. Az életre kelő
motor remegése elkergette minden aggodalmam és félelmem.
Az enyém.
Csakis az enyém.
 
 
– De nem keveredsz bajba, ugye, kislány?
– Nem – horkantottam nevetve. – Nem nagyon.
Gruff morgott, hitt nekem. Egy ideig csodáltam az új
motoromat, majd beálltam vele a garázsba, és visszavittem a
kulcsot Thomasnak, ahogy ígértem. Most a hasamon fekve
ráztam a lábam, és Gruff-fal telefonáltam.
– Még mindig nem hiszem el, hogy nekem adtad a motorod.
–  A térdem rendetlenkedik az utóbbi időben. Azt gondoltam,
neked nagyobb hasznodra lesz. Van pár új alkatrésze, nyilván
észrevetted.
Észrevettem, igen. Ami azt illeti, teljesen odavoltam.
 – Bár ott lehettem volna, hogy segítsek!
– Igen, kislány.
–  Talán nyáron találkozunk? – Nem tudtam leplezni a
hangomban megcsendülő reményt.
– Én itt leszek – jelentette ki minden elkötelező ígéret nélkül.
Nehéz lett volna megbántódni rajta. Gruff olyan volt, amilyen. –
És jelentkezel főiskolára?
–  Igen, pár helyre. A Brynwood nem annyira enged
szórakozni ezzel – morogtam, mire Gruff elkuncogta magát, ami
ritkán esett meg. Kénytelen voltam jelentkezni néhány
főiskolára, de nem terveztem továbbtanulni. Egyetlen jövőt
tudtam elképzelni magamnak – hogy motorversenyző leszek. A
főiskola ezen fikarcnyit sem lendítene.
Hangokat hallottam a háttérben, vártam, amíg Gruff válaszol
nekik. Mikor visszajött, már csak elköszönt. Vonakodva tettem
le a telefont, megállapítottam, hogy el sem mondtam neki, hogy
Thomas elvette a szülinapi ajándékomat. Úgy döntöttem, ráér,
és nekiültem a házi feladatnak.
Pár óra múlva Rosalyn lépett be a szobámba bombacsinos
kék ruhában és ezüstpántos magas sarkúban. A haját
becsavarta, csepp alakú gyémánt lógott a fülében, ezzel téve
teljessé az eleganciát.
–  Thomasszal elmegyünk, a barátaival vacsorázunk. Ne várj
meg.
Fura déjà vu érzés töltött el, ahogy távozott. Néztem utána, és
még sokáig ott álltam, miután eltűnt, csak ezután csuktam be az
ajtót.
Tyra írt nekem, hogy menjünk moziba, még fél órám volt a
találkáig, úgyhogy gyorsan felrántottam egy farmert meg egy
Days of Thunder pólót, rákaptam a vászonkabátom, és
lementem, hogy valami vacsorát kerítsek. Nem voltam olyan
hülye, hogy a büfé túlárazott pattogatott kukoricájára és
édességeire költsek.
Hallottam, hogy bent sutyorognak, ahogy beléptem, Ever és
Jamie elhallgatott, és rám néztek.
–  Tudjátok, hogy csúnya dolog kínos helyzetbe hozni a
lányokat?
Jamie szeme kiguvadt.
–  Te még mindig arra számítasz, hogy úriemberként
viselkedünk?
–  Sosem vártam ilyet. – Úgy döntöttem, elveszek egy almát,
reméltem, elég lesz. – Miről beszéltetek? – kérdeztem teli szájjal.
–  Business que es nachos – közölte Jamie egy meghajlással,
Ever meg csak nézett.
–  Hadd találjam ki – kuncogtam. – Kettes alá voltál
spanyolból, ugye?
A szeme elhomályosult az ugratásra.
– Kettes alá.
– És jól nézett ki a tanár?
– Nem igazán – vigyorgott önelégülten. – De én meg igen.
Megráztam a fejem, és lopott pillantást vetettem Everre. A
gyomrom összeugrott, mikor megláttam, hogy még mindig
engem néz.
– Miért bámulsz?
– Mert nincs itt semmi más érdekes.
Kicsit lassabban rágtam egy pillanatig, a bőröm átforrósodott,
a bugyim nedves lett.
– Ezt bóknak szántad? – Mindentudó fény villant a szemében,
ahogy mocorogtam, de nem mondott semmit. – Elmegyek –
mondtam gyorsan, és elhátráltam. – Kérlek, szólj Charlie-nak…
– Mármint a szakácsnak? – gúnyolódott Ever.
Mr. Hunt nemrégiben közölte, ragaszkodik hozzá, hogy a
keresztnevén szólítsam, és elismerte, hogy sokkal kevésbé
vagyok karót nyelt. Pedig én csak megköszöntem neki a
csodálatos ételt. Szégyen, hogy úgy tűnt, a hála kifejezése ritka
tünemény az elit körében.
– Van neve.
– És most már tudom is.
Eltűnődtem, hozzávágjam-e a félig lerágott almát, mikor
megállt, és odalépett hozzám.
–  Ha étellel dobálsz, akkor nem mész sehova, csak ide
keresztbe a térdemre.
Nem számítottam a csókra. Lágy volt, és gyors, szinte édes.
Észrevehető volt a különbség a fenyegetéshez képest, amitől
görcsbe ugrott a szívem, és még valami, ami ugyanúgy tiltott
terület volt Ever számára.
– Találkozzunk öt perc múlva a garázsban!
– Ez parancs?
– Annak kellene lennie? – vetette oda a válla felett, és kiment
a konyhából.
Néztem Evert, és utáltam az ajkamról felreppenő sóhajt.
Elfelejtettem, hogy Jamie még mindig ott van, de ekkor
megszólalt.
–  Leállhatnál vele, hogy úgy tegyél, mintha nem akarnád
Evert. Elég világossá tette, hogy nem utasítana vissza.
– Ő csókolt meg engem.
– És erre te még többet akartál.
–  Cseszd meg. – Felé hajítottam az almát, elkapta, és
hatalmasat harapott belé.
– Nem én kínálkoztam – vont vállat.
Idegesen karba tettem a kezem, és kitoltam a csípőm.
–  Még ha meg is csalná velem Ever, az a lány nem fogadna
vissza téged. Mindazok után nem, amit tettél, hogy bántsad.
Egyszerre világos lett, hogy Jamie egyetlen önző okból akar
Ever karjába lökni. Barbie miatt.
–  Hogy engem visszafogadna? – kérdezte oldalra biccentett
fejjel. Nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy hallgattam.
Horkantott, a szája sarka gúnyos félmosolyra húzódott. –
Gondolom, Ever elmondta a saját verzióját, hogy ledumálja
rólad a bugyit.
– Mi nem…
– Még nem – szakított félbe nyílt arroganciával.
– Miért vagy ilyen biztos benne, hogy lefekszem vele?
–  Mert ő mindig megkapja, amit akar, és ne legyenek
kételyeid, Four, téged akar.
– Én… – Elhalt a tiltakozásom. Az igazság ereje túl nagy volt. –
Nem tagadod, hogy bántottad Barbie-t.
Mély levegőt vett, és most először látszott rajta szégyen.
– Mert megtettem. Mert muszáj. Nem lehet máshogy.
– Akkor megérdemled, hogy elveszítsd.
Kirohantam a konyhából, lementem a garázsba. Annyira
siettem, hogy hagytam becsapódni az ajtót. A garázs sötét volt,
és huzatos. Nem láttam semmit, de éreztem a jelenlétét. Lassan
a szemem hozzászokott a sötéthez, és már ki tudtam venni a
magas alak körvonalait.
–  Ott van melletted a villanykapcsoló – mondta Ever. Ezután
valami megcsörrent.
Gyorsan odanyúltam a kapcsolóhoz, kitapogattam, hol van, és
fény öntötte el a garázst. Ever a Racernek dőlve egy kulcsot
pörgetett a mutatóujján.
– Hogy tudtad…
– Tudom apám széfkombinációját tízéves korom óta.
– Miért vetted ki?
– Azt gondoltam, el akarod vinni az új járgányod egy körre.
Elkeskenyedett a szemem.
– Miért segítenél?
Felsóhajtott, abbahagyta a kulcs pörgetését.
– Mondtam, hogy nem vagyunk ellenségek, amíg nem állsz az
utamba.
Nem, ez nem lehet ilyen egyszerű. Vele semmiképp.
– Honnan tudjam, hogy nem ültetsz fel megint?
– Nem tudhatod.
Ever mágnesként vonzott magához, amíg ott álltam
közvetlenül előtte, utálva, hogy ennyire nőnek érzem magam
mellette.
– Akkor csak bízzak benned?
Kitágult az orrcimpája.
– Mindig is tiéd volt a döntés. Nem én tettem a kezedbe azt az
üveg Jamesont, és nem én vettelek rá, hogy fegyverként
használd. Kurvára vállalhatnád már a felelősséget.
 –  Mindegy. – Megpróbáltam elvenni tőle a kulcsot, de
magasan tartotta, nem értem el, Evernek csapódtam. A mellem
a melléhez szorult, és visszafojtottam a lélegzetem, mikor
lehajtotta a fejét.
– Ez nem hangzik túl hálásan.
– Mert pöcs vagy.
– Te meg nyávogó picsa.
Kinyújtóztam, a kulcs felé kaptam, ez hatalmas hibának
bizonyult. A csípőm az övéhez ért, és ő ott tartott, fél kézzel a
fenekemet markolva, ahogy megpróbáltam elhúzódni.
– Add ide a kulcsot!
– Kérd szépen.
– Kizárt.
–  Akkor elfogadok csókot is. – Mosolygott, ettől még
ellenállhatatlanabb lett.
– De… neked barátnőd van – dadogtam.
Eltűnt a játékos jókedv az arcáról, a szeme elkeskenyedett.
– Erre, úgy tűnik, csak akkor emlékszel, ha kényelmes neked.
– Lenézett rám egy pillanatra, majd leengedte a kezét, és a
tenyerembe pottyantotta a kulcsot. A keze a fenekemről a
csípőmre csúszott, és eltolt. – Érj haza tízre – közölte.
Néztem, ahogy távozik. Nem éreztem helyesnek, hogy vita
után menjen el, úgyhogy kimondtam az első dolgot, ami
eszembe jutott.
– És ha elkapnak?
Megállt, és én máris éreztem, hogy enyhül a szorítás a
mellemben.
– Elmentek a városba vacsorázni, meg színházba – közölte, de
nem fordult felém. – Jóval előttük hazaérsz, ha azt teszed, amit
mondtam.
– Ez tetszik neked, ugye?
– Nagyon – válaszolta, és gyorsan kiment.
Elővettem a telefonom, és megírtam Tyrának, hogy
találkozzunk a mozi előtt.
 HUSZONNEGYEDIK

FEJEZET

A herceg

Nem tudta, hogy követem, amióta eljött otthonról. Néztem,

ahogy motorozik, és azt kívántam, bár én lennék a két combja
között a rohadt motor helyett. Azért loptam el a kulcsot
apámtól, mert kíváncsi voltam. Nem számítottam rá, hogy
ennyire jól nyomja, és ilyen élvezet lesz nézni.
Abban maradtam magammal, hogy kerülöm Fourt, de mikor
hazaértem, meghallottam, hogy apámmal vitatkozik. Az
ösztöneim átvették az irányítást az akaratom felett, és nem
bírtam, ki kellett állnom érte. Legszívesebben a mellem verve
üvöltöttem volna a szüleinkkel és az egész rohadt világgal, hogy
ha baszakodnak vele, akkor velem is baszakodnak. Nem
értettem, miért érzem, hogy meg kell védenem, de kezdtem
felfogni, hogy nem tehetek ez ellen semmit. Még apám is
gyanakodott, ahogy arra számítottam is, de nem tudtam
rávenni magam, hogy érdekeljen. Azt akartam, hogy lássa ő is,
és mindenki más, hogy Four az enyém. Még akkor is, ha nem
kellene, hogy így legyen.
Four nem egyenesen a találkozóra ment. Elhagyott
mellékutakon hajtott végig. Viszketett a tenyerem, hogy
megmarkoljam és egy kis észt rázzak bele, mindahányszor
lassítás nélkül gurult bele egy kanyarba, vagy felgyorsított az
egyenes szakaszon. Mikor kilencven mérfölddel mentem, még
mindig pár autónyival előttem járt, és én megfogadtam, hogy
ezt elintézem a fenekével, ha megint otthon lesz.
Miután húsz évet öregedtem aggodalmamban, végre a város
felé indult, én meg követtem a moziig. Tyra döbbentnek tűnt,
miközben figyelte, ahogy leparkol. Váltottak pár szót, majd
bementek. Én néztem, ahogy eltűnnek, és közben írtam egy
üzenetet a telefonomon.
Tíz perc múlva bementem a moziba Vaughnnal. Megálltunk,
vettünk popcornt, üdítőt és édességet, majd bevonultunk a
terembe, ahol a romantikus marhaságot vetítették. Vaughn
felnyögött, mikor már ott álltunk a sötét teremben, és
meghallottuk a dialógust a filmből. A legtöbb szék üres volt,
gyorsan körbenéztünk, és meg is láttam a lányokat a túloldalon
egy sötét sarokban.
Tyra egyáltalán nem tűnt meglepettnek, mikor felnézett, és
meglátta, hogy ott állunk előttük.
– Tudtam, hogy megtalálsz – morogta Vaughnnak.
– Akkor miért nem mondtad meg, hova jössz?
Four nem szólalt meg, bár egymás szemébe néztünk. Vaughn
vetett véget a farkasszemnek, mikor megkérte Fourt, hogy üljön
eggyel odébb. Meglepett, hogy engedelmeskedik. Vaughn
azonnal beült a két lány közé, én meg a másik végébe, Four
mellé.
– Mit csináltok itt?
Láttam, hogy nincs nála semmi ennivaló, úgyhogy az ölébe
hajítottam egy zacskó Twizzlerst. Tudomást sem vett róla,
megismételte a kérdést.
– Gondolom, beültünk egy filmre.
– Történetesen pont erre?
– Talán gond, Archer?
– Ha követsz, az igen, gond.
– Akkor miért nem mondtad, hogy menjek el?
– Nem éri meg a fáradságot.
– Akkor ez most mi?
Úgy tűnt, végiggondolja, mielőtt elfordult a székben a vászon
felé. Éreztem, hogy vigyorgok, mikor kinyitotta a Twizzlers
zacskóját egy pillanattal később. Vaughn hátradöntötte saját
székét meg Tyráét, és eszembe jutott, hogy én is ezt teszem, de
aztán úgy döntöttem, ennyi kísértés is túl kockázatos, úgyhogy
elhelyezkedtem, és néztem a filmet.
–  El sem hiszem, hogy tényleg leforgatta valaki ezt a szart –
morogtam tíz perccel később.
Four vonakodva rám nézett a sötét teremben.
– Miért mondod ezt?
–  Mármint a béna dialógusokon kívül? – Four bólintott,
úgyhogy folytattam: – Hogy lehet, hogy ha valaki ugye okos,
sikeres és szexi, nem látja, hogy ez a pasi egy pszichopata?
– Miért vagy ilyen biztos benne?
– Mert túlságosan teker.
– Az a film címe, hogy „Tökéletes férfi”.
Őrület, milyen naiv ez a lány.
– De nincs olyan.
–  Az iskolában a lányok ezzel nem értenének egyet. Lenne,
aki azt mondaná, hogy te tökéletes vagy.
 – Ez álomkép. Egyikük sem ismer engem.
– Úgy hallottam, nem kevés eléggé megismert. – A tekintete az
ölemre vándorolt. – Mármint egy bizonyos részed.
– Nem pont. Nem közösségi farok ez. – Olivia után különösen
válogatós lettem. A Brynwoodban mindenki azt gondolta, hogy
csak akkor nyúlok egy lányhoz, ha az elég szexi, de valójában
csak azokkal feküdtem le, akik nyíltak voltak, és minden
bonyodalomtól mentesek. És igen, pont ezek a lányok voltak a
szexi, népszerű, sekélyes csajok is egyben.
Four nem úgy nézett ki, mint akit sikerült meggyőzni, és én
nem akartam megbeszélni vele, kivel feküdtem le.
– Ne dobjuk fel kicsit a filmet?
– Hogy gondolod?
–  Lefogadom, hogy csinál valami perverz szarságot a
macskával.
– Mi? – nevetett horkantva. – Ez így elég konkrét, fura. Biztos,
hogy nem láttad még ezt a filmet?
– Nem vagyok oda az ilyen romantikus szarokért.
– Mert annyira macsó vagy? – gúnyolódott.
Mozgást láttam Four mögött, felnéztem, még pont elkaptam,
ahogy Vaughn keze Tyra szoknyája alá csúszik. Már nem tettek
úgy, mintha a filmet néznék, egymásba gabalyodtak a sötét
sarokban.
–  Mert jobb szeretem, ha nem kell kilencven percen át
véresre vakarnom a szemgolyóm.
–  Nem olyan vészes – kuncogott, és én úgy éreztem, mintha
ököllel mellbe vertek volna, és egy kéz megmarkolta volna a
szívem.
 – Akkor fogadunk?
– Attól függ, miben.
Úgy tettem, mint aki elgondolkodik, bár pontosan tudtam, mit
akarok.
– Azt a csókot, amiből kisunnyogtál.
– Én sunnyogok? Neked van barátnőd.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem számít. Legyen valami más.
– Nem.
– Akkor nem áll a fogadás.
– Kell lennie valaminek, amit akarsz. – Tisztában voltam vele,
hogy szinte könyörgök, de nem érdekelt.
– Amit én akarok, azt te nem tudod megadni nekem.
– És ha felmentelek az egyezségünk alól?
Erre összehúzta a szemét.
– Nem lehetsz benne ennyire biztos, hogy nyersz.
Kurvára fogalmam sem volt, de őszintén szólva nem volt
szükségem a megállapodásra ahhoz, hogy irányítsam Fourt.
Mindennap csökkent benne a bosszúvágy és az elszántság, hogy
ellenálljon nekem.
– Benne vagy? Igen vagy nem?
Csak egy töredékmásodpercig habozott.
– Benne vagyok.
Kezet nyújtottam, ő megrázta, majd elhelyezkedett, hogy
tovább nézze a filmet.
Vaughn és Tyra még mindig egymásba gabalyodtak.
Valamivel később halk nyögést hallottam, mikor eltűnt a
macska, és később láttuk Mr. Tökéletest vele, ahogy a hősnőt
nézte a rejtett kamerán keresztül. A picsába vele, a zsebembe
nyúltam a Chapstick ajakápolóért.
Four rám nézett, én felkentem a cseresznyés ajakápolót, és
cuppantottam, biztos, ami biztos.
– Kezdesz idegesíteni. – Megint a vászon felér fordult, de már
nem figyelt a filmre.
– Bocs. – Odatartottam neki a Chapsticket. – Kérsz?
Elhúzta a száját, de nem válaszolt.
Mikor a film végre befejeződött, én indultam el elsőnek kifelé.
Tyra nehezen nézett a szemünkbe, Vaughn képére kiült az
ostoba mosoly.
–  És most hova? – kérdezte izgatottan, és összedörzsölte a
kezét.
Tyra megrázta a fejét.
– Haza kell mennem, tanulnom kell egy dolgozatra.
–  De az csak két nap múlva lesz – nézett rá szemrehányón
Vaughn.
–  Van, aki nem szereti az utolsó pillanatra hagyni – vágott
vissza Tyra.
– Aha. – Vaughn tekintete Fourra vándorolt. – És te?
Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy rám pillant,
mielőtt válaszol.
– Vissza kell vinnem a motort.
–  Szánalmasak vagytok – sóhajtott Vaughn. – Gyerünk,
megyek mögötted – szólt oda Tyrának.
Együtt elindultak, mi ketten meg ott maradtunk a járdán
Fourral. Lassan a parkoló felé sétáltunk, és mikor a motorhoz
értünk, felém fordult.
 – Akkor otthon, ugye?
– Gondolom.
Zavartan bólintott és intett, majd felpattant a motorra, és
elindult. Még egy gyors pillantást vetettem a fenekére, majd
befordult a sarkon, én meg felnyögtem. Kizárt, hogy ne
kövessem hazáig.
Az autómhoz siettem, szinte észre sem véve a kapucnis alakot
az egyik lámpa alatt. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy
engem figyel. Megtapogattam a zsebemben a kést, és óvatosan
az idegen felé indultam. Blackwood Keep a keleti part egyik
legbiztonságosabb pontja volt, de ösztönösen tudtam, hogy egy
ragadozóval nézek most szembe.
A narancsos fény erősebb lett, ahogy közeledtem. A fickó
mögé néztem, árnyékokat kutatva, hátha barátokat is hozott,
majd beléptem a lámpa fénykörébe. Lehúzta a kapucniját, mire
a vérem megfagyott, és átkoztam magam, hogy otthon hagytam
a bandától kapott fegyvert.
–  Mi a faszt keresel itt, Harlan? – Szorosabban markoltam a
kést, hátha úgy dönt, megpróbálkozik valami ostobasággal.
– Követtelek, Danny Boy. – Elmosolyodott. – Egész jól be vagy
itt rendezkedve. Az a nagy, menő ház tényleg nem semmi.
– Miért követtél?
–  Sosem bíztam benned, de miután megmentetted az
életemet, arra jutottam, hogy talán tévedtem… aztán
összeakadtunk a városban, és látszott rajtad, hogy úszol a
lóvéban, és én tudtam, hogy sosem tévedek.
– Bármit is hiszel, hogy mit tudsz…
–  Mindketten tudjuk, mit tudok, úgyhogy ne becsüljük le a
másik intelligenciáját. Azt gondoltam, rejtegetsz valamit, de
meg kell mondanom, rohadt jól csináltad. Sosem hittem volna,
hogy majd egy gazdag srácot találok, aki izgalmat keres.
Nem mondtam semmit a vádra. Kurvára nem volt hozzá
semmi köze, hogy miért csatlakoztam a bandához.
– Mit akarsz?
–  Egyenesen a tárgyra. Igen, ezt a Dannyt ismerem. Azt
akarom, hogy soha többé ne lássam azt a kurva képedet,
szépfiú. Ha mégis, szépen kicsipkézem, mielőtt hagyom, hogy
Fox megöljön.
– Fox tudja?
Megrázta a fejét, elöntött a megkönnyebbülés.
–  Vegyük úgy, hogy egyenlítettem. Ameddig távol tartod
magad a Számkivetettektől, rendben vagyunk.
Kihúzta magát, nekem eszembe jutott, hogy megölöm, de
mindketten tudtuk, hogy nem vagyok gyilkos. Fox az egyetlen,
akinek kiontanám a vérét, és neki is csak akkor, ha nem hagyna
más választást.
– Akkor viszlát… Ever. – Megveregette a vállam, ahogy elment
mellettem, és én tehetetlenül és dühösen néztem, ahogy eltűnik
az éjszakában.
 HUSZONÖTÖDIK

FEJEZET

A bábu

Elaludtam, nem keltem fel az ébresztőre, úgyhogy őrülten

kapkodva rohantam az ágyból a zuhany alá, és rántottam fel az
iskolai egyenruhát.
A mozi után kerülő úton jöttem vissza. Ever még nem volt
otthon, mikor megérkeztem, úgyhogy besurrantam a szobájába,
és otthagytam a Racer kulcsát az éjjeliszekrényén. Valahogy
amíg azon aggódtam, hazaér-e időben, és tövig rágtam a
körmöm, elaludtam.
Felöltöztem az iskolai göncökbe, felmartam a hátizsákom, és
lerohantam. Reggelihez már késő volt, de megálltam a
konyhában Mrs. Greene friss muffinjáért. Az ínycsiklandó illat
alapján, ami megcsapta az orrom, ma reggel áfonyásat sütött.
Átugrottam a két legalsó lépcsőfokot, Jamie pont ekkor
somfordált ki a konyhából, egyik kezében egy fél, másikban két
muffinnal. Rám vigyorgott, mikor meglátott, és a szájába tömte
a fél süteményt.
–  Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszönt oda, a szája tele volt a
csodás áfonyás finomsággal.
– Hagytál nekünk is?
– Növésben vagyok – védekezett.
 Elindultam a konyha felé, Jamie szabad kezével elkapta a
csuklómat, és megállított.
– Fel a fejjel! Ma én viszlek.
– Minden rendben? – Jamie és Ever többnyire váltották, hogy
kinek a kocsijával megyünk, ritkán fordult elő, hogy külön
mentek, de ilyenkor mindig Jamie-vel tartottam. Mindenkinek
jobb volt így. Tavaly, mikor kettesben autóztam Everrel,
monoklit ütöttem a szeme alá, és ő megfenyegetett, amit jobb
lett volna, ha komolyabban veszek.
Jamie hátranézett a konyhába, még egyszer végigmért;
meglepett a tekintetéből sugárzó aggodalom.
–  Tessék – nyújtott oda egy muffint. – Vegyél el egyet az
enyéimből, és húzzunk innen.
–  Mi van? – néztem rá, mintha nőtt volna még egy feje ott a
szemem előtt. – Sosem adsz a kajádból. Miért vagy ilyen fura?
Kifújta a levegőt a tüdejéből, és elengedte a csuklómat, a
hajába túrt.
– Nem vagyok.
– Akkor miért nem akarod, hogy bemenjek a konyhába?
– Ever nincs jó kedvében.
–  Mikor van abban? – Nem vártam meg a választ,
elnyomultam mellette. Nem fogom azon izgatni magam, hogy
milyen lábbal kelt Ever. Mikor beléptem a konyhába, épp felállt
a székről a sziget túlsó végében, kezében egy tálkát tartott.
– Helló! – üdvözöltem.
A szemembe nézett a konyha túloldaláról, de az érzelem
legcsekélyebb szikrája vagy a felismerés halvány árnyéka sem
volt észlelhető a rövid pillantásban.
 – Helló! – Már ez az egy szó is olyan jeges volt, hogy azonnal
megbántam, hogy nem mentem el Jamie-vel, amíg megtehettem
volna.
– Ott hagytam a szobádban a kulcsot tegnap este. Én…
– A széfben van – felelte kurtán.
–  Jól vagy? – kérdeztem, és közelebb léptem. Azt gondoltam,
már hozzászoktam Ever hangulatváltozásaihoz, de ezt most
másnak éreztem.
–  Jól. – A mosogatóba tette a tálkát, és másodszorra is a
szemembe nézett. – Jamie szólt, hogy elvisz?
Ekkor láttam csak, hogy még pizsamában van: hosszú, kockás
nadrág és fehér póló volt rajta.
–  Igen. – Közelebb húzódtam, és megállapítottam, hogy
mazochista vagyok. Ott álltam Ever előtt, alig húsz-harminc
centi választott el minket. – Beteg vagy?
–  Mondtam, hogy jól vagyok. – Teljesen mozdulatlanná
dermedt, ahogy közelebb léptem, míg végül zoknis lábfeje
súrolta a pántos, fekete lakkcipőmet. – Mit csinálsz? – vágta oda,
mikor ránéztem.
– Nézem, hogy jól vagy-e.
– Archer.
Beleszédültem a goromba hangba.
– A fogadás miatt?
– Hogy mi?
Mielőtt lebeszélhettem volna magam róla, lábujjhegyre
emelkedtem, és arcon csókoltam.
– Tessék. Adósság megfizetve.
Lefagyott a mosoly az arcomról, mikor ellökött magától, és
megtörölte a bőrét ott, ahol az ajkam hozzáért.
–  Tartsd meg magadnak ezt a szarságot, Archer! – És még
odavetette: – Van barátnőm. – Egyetlen szót sem szólt ezután,
kivonult a konyhából, otthagyott, és én arra gondoltam, vajon
maradt-e még hely a szívemen egy újabb sebhelynek.
 
 
–  Szerintem készen állok rá – suttogta Tyra, miközben
megpakoltuk a tálcáinkat ebédkor.
– Mire?
Mikor erre elpirult, és nem nézett a szemembe, elég jól el
tudtam képzelni, mire gondolt. Mély levegőt vettem, hogy időt
nyerjek, és kitaláljam, hogyan tovább. A lányos beszélgetés még
mindig újdonság volt nekem, és most áttértünk a szexuális
életünk megtárgyalására. Na szép.
– Biztos vagy benne?
– Mondjuk, hogy igen.
– És a „mondjuk” szerinted elég?
– Igen, biztos.
A riadalmam és Tyra bizonytalansága ellenére
összenevettünk, mielőtt újra komolyra fordult a beszélgetés.
–  Készen állok, és nem tudok elképzelni jobbat, akinek
odaadhatnám magam.
–  És mit szólnál egy olyan sráchoz, aki nem játssza a gazdag
playboyt?
Erre lefagyott a jókedv az arcáról, világossá téve, hogy nem
értékeli a próbálkozásomat a viccelésre.
– Tudom, hogy te nem kedveled úgy, mint én.
 Ezzel nehéz lett volna vitatkozni. Nem valami nagyon
hasonlót mondott Ever is tegnap este? Csak azt látjuk kívülről,
amit mások mutatni akarnak. Vajon Vaughn közel engedte
Tyrát?
–  Igazad van, tényleg nem, úgyhogy csak megbízom a
döntésedben, jó?
Élesen bólintott.
– Helyes.
Rengeteg üres hely volt. Sajnos Tyra ragaszkodott hozzá, hogy
megint a középső asztalnál üljünk. Ever távolléte érezhető volt
akkor is, mikor leültünk, bár az asztaluk tömve volt, mint
általában, és többen ott álltak mellette, remélve, hogy közel
kerülhetnek a kiválasztottakhoz.
Tyra alig ért az ételhez, és nem is nagyon beszélt, vágyakozó
pillantása gyakorta találkozott Vaughnéval. Jamie nem volt ott,
hogy elterelje a gondolataimat, úgyhogy fel sem emeltem a
fejem, szinte beletoltam az orrom a krumplipürébe, tudomást
sem véve a kíváncsi pillantásokról és a nyilvánvaló bámész
tekintetekről.
Belapátoltam az ebédet, és leléptem. Az ebédlő ajtaja
becsapódott mögöttem, elvágva Tyra hangját, ahogy a nevemet
kiáltotta. A folyosó jórészt üres volt, sebezhetőnek éreztem
magam a nyílt terepen. Elindultam, remélve, hogy találok egy
üres termet, ahova behúzódhatok az ebéd végéig.
A második emeletre mentem, mikor két hangot hallottam, az
egyik ismerős volt.
– Tudom, miben mesterkedsz.
Női hang horkantott.
 – Ezt kétlem, de hajrá… lepj meg.
–  Annyival jobbnak tartod magad, de süllyed a hajó, és
mindketten tudjuk, hogy Pöcs kapitány nem játssza majd el a
megmentőt. Van egy csillogó, új játéka, Barbie.
– Ezen hadd aggódjak én.
– Segíthetek.
– Óvatosan, Jason. Még magadon sem tudsz segíteni.
A kezem megszorult a korlát körül, de nyugton maradtam,
uralkodva magamon. Az információval sokkal többet
nyerhettem, mint ha belemegyek a balhéba.
– Ez az utolsó esélyed, hogy beszállj a győztes csapatba.
– Miért árulnám el Evert?
A srác éles mosolyából csöpögött a sátáni gonoszság.
–  Mert vele ellentétben az én apám ajánlatot fog tenni a te
apádnak. Én pedig biztosan jobb választás lennék, mint apád
golfcimborái, nem?
– Hát, nem sokkal.
Mielőtt Jason válaszolhatott volna, egy magas alak suhant el
mellettem. Az újonnan érkezett lazán megkerülte a korlátot, és
felment a lépcsőn. Lenyeltem egy nyögést, mikor megláttam a
bőrszínt és a sűrű vörösesbarna fürtök alatt eltűnő
tetoválásokat.
– Érdekes hely és idő a megbeszélésre.
Jason gúnyos mosolya elmélyült, Barbie jeges
összeszedettsége nem változott, ahogy Jamie átnyomakodott
köztük, így kiharcolva magának a teret. Lazán a falnak dőlt. A
feszültség fullasztó volt, ahogy Jason szemébe nézett, miután
visszautasító pillantást vetett Barbie-ra.
 – Mit akarsz, Buchanan?
– Semmi különöset. Csak kíváncsi lettem.
– Menj innen!
– Vicces. Pont ezt akartam javasolni neked.
Jamie piercinges szemöldöke felívelt.
– Akkor jól értem, nincs senki, aki megakadályozhatná, hogy
seggbe rúgjalak.
– Nincs erre szükség. Végeztünk, Jason. – Barbie elutasítása és
a Jamie szemében megcsillanó ígéret az erőszakra elég volt,
hogy Jason felkaptasson a lépcsőn és vissza a lyukba, ahonnan
előmászott.
Amint Barbiék egyedül maradtak… azaz nos, nagyjából
egyedül, a tekintetük összekapcsolódott, félreérthetetlen vágy
villant mindkét szempárban. Arra gondoltam, vajon hogy bírják
ki, hogy távol tartsák magukat a másiktól.
– Téged kereslek, Bette.
Bette? – leheltem.
– Én meg kerültelek. – Megpróbált elmenni, de Jamie keze ott
volt a derekán, gyengéden odébb tolta, amíg a háta a falhoz ért.
– Ne rohanj előlem – búgta, mint aki udvarolni próbál.
Mikor közelebb lépett, Barbie feltartotta a kezét, hogy ne
tudjon közeledni. Jamie mellkasa minden erőfeszítés nélkül az
apró tenyérnek feszült, így a lány kénytelen lesz leengedni,
ahogy a falnak szorították.
Vörösesszőke fürtök ugráltak és csillantak meg a fényben,
ahogy Barbie a fejét csóválta.
– Nem engedem, hogy megint megcsináld velem.
–  Én? Veled? – köpte hitetlenkedve Jamie. – Hát elfelejtetted,
hogy az unokatesómmal kúrsz?
– Gyerekesen viselkedsz.
Ezzel nem is érthettem volna jobban egyet.
–  Tudta, hogy örökre az enyém lettél, mikor nekem adtad a
szüzességed? – Halk nyögés visszhangzott az üres folyosón. –
Nekem kellett volna lennem az elsőnek és az egyetlennek az
édes pinádban.
– Nem feküdtem le vele sosem!
A túlságosan laza horkantásra kiszakadt belőlem egy
meglepett szisszenés. Ez vajon igaz, vagy csak egy újabb
hazugság?
– Ever megkapja, amit akar – vicsorgott Jamie. – És én is.
–  Te nem akarsz engem. Csak nem akarod, hogy Ever
megkapjon.
– És?
– Mi a bajod, James? Nem volt semmi közöttünk. Nem vagyok
a játékszered, hogy leporolj, és megint játssz velem egy kicsit,
amíg rá nem unsz.
– Akkor vagy rosszul emlékszel, vagy becsapod magad. Sosem
volt egyetlen unalmas pillanat sem, mikor utánad rohantam. A
veled való játszadozás mindig is a kedvencem volt.
– Nos, már nem vagyunk gyerekek.
Barbie elnyomult Jamie mellett, és ő nem próbálta meg
megállítani. A meglepetésem gyorsan pánikká változott, mikor
megláttam, hogy Barbie jön lefelé a lépcsőn. Bármelyik
pillanatban észrevehetett, és tudni fogja, hogy hallgatóztam. Túl
késő volt, hogy elrohanjak, úgyhogy vártam, levegőt sem
vettem, mikor a vastag szempillák függönye mögött a jeges
tekintet az enyémmel találkozott.
–  Hm… helló! – Szánalmasan intettem egyet, amiről ő
tudomást sem vett, inkább a tárgyra tért.
– Mennyit hallottál?
Eleget.
– Mire gondolsz?
–  Hagyd békén! – kiáltott le Jamie az emeletről. A kezét a
nadrágja zsebébe dugta, az állkapcsa megfeszült.
Barbie vad tekintettel nézett Jamie-re, de még megláttam,
ahogy megvillan a szemében a féltékenység.
– Most már ő is a te gondod?
– Egyáltalán semmi közöd hozzá – vágott vissza Jamie.
Barbie fújtatva elvonult mellettem, néztük, ahogy eltűnik,
mielőtt megszólaltunk.
– Ez meg mi a fene volt? – sziszegtem fel a lépcső teteje felé.
Vállat vont, elfordult.
– Új vagy itt. Vigyázz, hova lépsz!
–  Nem nyomulhatsz rá az unokatesód csajára. Ettől szar
alaknak tűnsz.
Megrázta a fejét, gúnyos mosollyal indult fel a lépcsőn. Utána
akartam rohanni, de megszólalt a csengő, úgyhogy inkább órára
mentem.
A nap hátralévő része gyorsan eltelt, mint bármilyen másik
nap. Csak az autószerelő foglalkozást vártam örömmel. Dave
nem volt olyan jó szakember, mint Gruff, de remek humora
volt. Én érkeztem elsőnek, mint mindig, de nem láttam sehol
sem Dave-et. A műhely ajtaja nyitva volt, úgyhogy bementem,
Dave bent épp kivett egy zacskó kutyakaját egy F150-esből.
Egyszerre hosszú vonyítás hallatszott az ajtó melletti dobozból,
és megjelent egy szőrös kis fej, ami elfért volna a tenyeremben,
és apró mancsok kaparták a kartonfalat.
– Szia, Four! Nem is láttalak.
Nem tudtam levenni a szemem a kiskutyáról. Ki akart mászni
a dobozból, és mikor visszaesett az újságpapírra, nem bírtam
tovább. Felemeltem, mire azonnal nyalogatni kezdte az arcom,
hogy kimutassa a háláját. Csupa nyál lettem, de közben
alaposabban megnéztem. Kék szeme volt, és rövid, fényes
bundája.
– Látom, lett egy kutyád. Nem túl cuki neked?
Dave nevetett, én az orromat ráncoltam, ahogy néztem, amint
kutyatápot szór a betonra. Mindenhova szétgurult, néhány
darab egész a fűig.
– Azt várod, hogy összeszedje?
–  He? – Dave olyan értetlenül nézett, hogy szorosabban
öleltem magamhoz a kiskutyát.
Az fészkelődött a karomban, ment volna az ételért. Letettem,
és néztem, ahogy összevadássza a falatokat.
– És hogy hívják?
– Ó, nem adtam nevet neki. Nem találtam befogadót, megy a
menhelyre.
– Hogy mi?
– Az úton találtam a városon túl. Majdnem elütöttem.
A szívem majd megszakadt, ahogy elképzeltem, milyen
szörnyű vége lehetett volna ennek az édes kiskutyának.
– Nincs nyakörve?
– Nincs. Alig nőtt ki a szopásból.
 Felhúztam a szemöldököm, mire Dave dadogva bocsánatot
kért, nyilvánvalóan most kapva észbe, hogy egy diákhoz beszél.
– Nem mehet a menhelyre. A nagyobbak szétverik.
– Gondoltam, befogadom, de a feleségem nem akarja. – Dave
az órájára nézett, és felvette a kutyát, hogy visszategye a
dobozába, bármennyire nem örült neki a kölyök.
A többiek kezdtek befelé szállingózni, úgyhogy Dave beterelt.
A nap hátralévő részében nem bírtam elhessegetni a kiskutya
képét, ami nyilván elvesztette az anyukáját és a testvéreit. A
tanítás végén, miután elmentek az osztálytársaim, siettem
vissza. A kiskutya ott állt, mint aki rám vár. Kivettem a
szánalmas ágypótlékból, és kék szemébe néztem.
– Mennünk kell, mielőtt észhez térek.
Vakkantott kettőt, boldognak hangzott.
Könnyebb volt meggyőzni Dave-et, hogy adja nekem, mint
gondoltam.
Jay D-vel – a kedvenc versenyzőm, Joey Dunlop után
neveztem el – a parkoló felé indultunk. Jamie egy hosszú lábú
szőkével gabalyodott össze, szinte azonnal észrevett.
– Mi a fasz? – kerekedett el a szeme, mikor meglátta, mi van a
kezemben. – Nem-nem-nem.
A szőke megfordult, és az orrát ráncolta, mikor meglátta,
hogy én tereltem el Jamie figyelmét.
– Jaj már. Ne mondd, hogy nem bírod a kutyákat.
– Honnan szerezted ezt az izét?
– Jay D-nek hívják, köszi szépen.
– Baj lesz vele, térdig jársz majd a szarban, ha hazahozod.
– Ezen hadd aggódjak én.
 Meglepő módon Jamie nem vitázott többet. Megrázta a fejét,
és szánakozó pillantást vetett rám.
– Evernek ez nem fog tetszeni, és nem segítek kimagyarázni.
– Nem tartozom neki elszámolással.
– Igen. Oké.
Idegesített, ahogy a szőke együtt vigyorgott Jamie-vel. Az
egész iskola tud valamit, amit én nem?
–  Lesznek jegyek? – viccelődött Jamie. – Ezt első sorból
akarom nézni.
–  Huh. Pofa be, és vigyél haza – utasítottam, ahogy
megkerültem a dzsipet.
– Igenis, hercegnő.
– Ne hívj így! – Kicsit erősebben szóltam rá, mint kellett volna.
– Mert csak Evernek szabad?
– Csak mert nem tetszik.
–  Ha te mondod. – Jamie útjára bocsátotta a szőkét, az
pufogva elvonult.
Még mindig a fejemet ráztam, ahogy beszálltam a dzsipbe.
Meglepő módon Jay D azonnal összegömbölyödött az ölemben,
és elaludt.
– Mi van? – kérdezte Jamie, őszintén meglepett képet vágva.
– Nem tiszteled a nőket.
–  Ez nem igaz. – Ragyogó mosolyt villantott rám. – Téged
tisztellek.
– Én nem fekszem le veled.
– Pontosan.
– Nem értem.
– Ezek a lányok odaadják magukat nekem, bármilyen rosszul
bánok velük. Ha ők nem tisztelik magukat, akkor nekem miért
kellene?
– Így is viselkedhetnél úgy, mint egy nemes lelkű úriember.
Horkantott, elfordította a slusszkulcsot, és elindult hazafelé.
– Még van mit tanulnod a pasikról, unokasógornő.
– Az más kérdés. És ne hívj így. Az emberek beszélni fognak.
– Már beszélnek. Csak te vagy lemaradva.
Kiegyenesedtem, és Jamie felé fordultam.
– Mi van?
– Mindenki azt hiszi, hogy együtt vagytok Everrel.
– Miért hinnék?
–  Mert gyakorlatilag oda van tetoválva a homlokodra, hogy
Ever McNamara tulajdona, édeském.
– Így se hívj.
Kinevette, ahogy ott duzzogtam mellette.
– Ezért nem lehetünk együtt sosem.
– Egyetértek, de avass be, miért is nem.
– Mert túl sok veled a gond.
– És Barbie-val?
– Ő meg egy kicseszett csaló – közölte. – És pestis – tette hozzá
még halkabban.
Csend telepedett ránk, és én azon kaptam magam, hogy
sajnálom Jamie-t. Szerelmes, pedig nem akar az lenni.
– Tényleg elkapott, mi?
– Miről beszélsz?
– Barbie-ról… szereted.
–  És ő meg lefeküdt az unokatesómmal, Four. Mit akarsz
mondani?
 Meglepett, hogy nem tagadta, hogy szerelmes lenne Barbie-
ba, de gyorsan magamhoz tértem. – Talán nem arról van szó,
mint gondolod. – Tyra kételkedett, és Ever is arra célzott, hogy
ők csak úgy vannak együtt, hogy közben igazából nincsenek.
Jamie keze megfeszült a kormányon.
– Kérlek, mondd, hogy nem hitted el ezt a szar dumát!
–  Nem úgy festenek, mint egy pár. Láttad már őket
csókolózni?
– Miért, téged megcsókolt már nyilvánosan?
–  De én nem vagyok a barátnője. – És egyáltalán nem lenne
szabad megcsókolnia. Ever visszautasított ma reggel, és én
megkönnyebbülés helyett úgy éreztem, mintha kitépnék a
szívemet. Nem tartozott hozzám, és ma reggel világossá tette,
hogy nem is fog.
–  Ever azt tesz, amit akar, senki sem merne ellentmondani.
De aztán jöttél te.
–  Pontosan. Egy ilyen alak, mint Ever, nem azért tart titkot,
mert fél a következményektől. Hanem mert védi, akit szeret.
– Ezzel mit akarsz mondani?
–  Miért van az, hogy ha Barbie-ról van szó, ilyen ostoba
leszel? – Fújtattam, és feltettem magamnak a kérdést, miért
érdekel ez engem. – Azt hiszem, védi Barbie-t valamitől… vagy
valakitől.
Hosszasan hallgatott, azt hittem, nem is válaszol, de végül
megszólalt.
– Mitől?
Vállat vontam.
– Talán, ha nem lennél ekkora fasz, tudnád.
 A tekintete elsötétült, és Jamie visszavágott.
– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen ítélsz.
–  Nem ítéllek el. Megmentelek. Te vagy az ellenség, Jameson
Buchanan.
– Hé… csak egyetlen ember hívott így.
– Hadd találjam ki – nevettem –, anyukád, ugye?
– Pontosan.
 
 
Jay D nem szunyókált túl hosszasan. Azt gondoltam, fel tudom
csempészni a szobámba, és majd kitalálom, hogy győzzem meg
Thomast, hadd tartsak kiskutyát, de nem így volt megírva.
Hallottam a vidám csaholást, ahogy vizestálka után
kotorásztam a szekrényekben. Jamie hiába mondott bármit,
felszívódott, elment valamelyik csajhoz, akit kúrogatott, bár
megígérte, hogy hazafelé hoz nekem kutyakaját.
– Egy kutyát hallok fentről?
Hátranéztem, Mrs. Greene állt ott egy ruháskosárral a karja
alatt.
– Hát… Izé.
Letette a konyhaszigetre a kosarat, és a mellettem lévő
szekrényhez lépett. Adott nekem egy műanyag tálkát.
– Köszönöm.
– Sajnálom, hogy kihagyom az előadást.
A homlokomat ráncolva a csaphoz mentem, és megtöltöttem
a tálkát hideg vízzel.
– Tényleg azt gondolja, hogy Thomas haragudni fog?
– Nem Thomas miatt aggódnék a helyedben, drágám.
 Ez meg mi a fenét jelent?
Melegen rám mosolygott, mielőtt eltűnt az emeleten.
Kinyitottam a csapot az új barátomnak, imádkoztam, hogy ne
találjon semmi rágnivalót, és most először elmerészkedtem a
nagy hálóig. Úgy gondoltam, Rosalyn épp sziesztázik. Olyan
sokáig volt dolgozó nő, de gond nélkül elmerült az eltartott
státusz előnyeiben.
Kopogtam egyet, és az ajtóra szorítottam a fülem, de nem jött
válasz. Nem hallottam semmit a vastag fatáblán át, úgyhogy
résnyire nyitottam az ajtót, és óvatosan belestem. Halk
hortyogás hallatszott, és én titokban elmosolyodtam. Rosalyn
szörnyethalna, ha megtudná, hogy szokott horkolni.
Ott hagytam, hadd aludjon, és visszamentem a szobámba,
hogy megírjam a lecke nagyját. Egy óra múlva bedobtam a
törülközőt. Mikor nem épp kimentettem valamit Jay D szájából,
akkor a bokámat rángatta, hogy játsszunk. Most meg
vinnyogott, és az ajtót kaparta, gondoltam, eljött a pisiszünet
ideje. Kint néztem, ahogy lelkesen szagolgat, keresve a legjobb
helyet, ahol elvégezheti a dolgát.
– Tudod, ez import fű.
Megpördültem, Ever állt ott farmerben és szürke garbóban. A
haja tökéletesen állt, aranybarna szeme ragyogott.
– Most meg mi bajod?
– A korcsod a drága fűre szarik.
–  Nem korcs, és komolyan azt akarod mondani, hogy apád
fizetett ezért? De hát ez nő ingyen, nem?
Nem válaszolt, én a szememet forgattam – tudtam, hogy az
felidegesíti –, és hátat fordítottam neki. Sajnos Jay D pont ebben
a pillanatban vette észre Evert, és odavonszolta azt a cuki kis
seggét, hogy köszönjön neki. Ever határozottan nem vett
tudomást Jay D barátkozási kísérleteiről, mire a kutya
szaglászni kezdett körülötte.
– Ne nézd így!
– Hogy?
– Mintha alsóbbrendű lenne.
– Ez egy kutya – mutatott rá Ever.
–  És mégis jobb a modora, mint neked. – Jay D azonnal
hazugságban hagyott, mert Ever lábát kezdte rágcsálni, hogy
felhívja magára a figyelmét. Visszafojtott lélegzettel néztem,
ahogy Ever lepillantott rá, félve, hogy merő utálatból belerúg a
kiskutyába.
– Nem úgy tűnik.
– Kiskutya még.
– Nincs megnevelve.
–  Majd megtanítom. – Istenem, miért éreztem úgy, hogy
magyarázkodok neki?
– Úgy gondolod, hogy megtartjuk?
A kezem a csípőmre talált, és lenéztem a kutyára.
– Nem kell hozzá az engedélyed.
–  Nem, de apámé kell, és megmondhatom, hogy a szarkupac
alapján, amit te észre sem vettél, ne számíts rá. Vidd vissza a
korcsodat a menhelyre.
– Nem a menhelyről jött. Elvesztette az anyukáját – mondtam,
és elkaptam a kutyát. Ügyeltem, hogy megkerüljem a
szarkupacot, amit maga után hagyott, hogy ne bizonyítsam Ever
igazát. Most ott álltam Ever előtt, és fel kellett emelnem az
állam, hogy a szemébe nézzek. – És Jay D nem megy sehova.
– Jay D? Ez meg milyen elcseszett név?
–  Joey Dunlopról kapta a nevét, a kedvenc motorosomról, és
nincs szükségem az engedélyedre.
– Nem. Jobb névre lenne szükséged.
– Miért állsz még mindig itt?
– Miért beszélsz még mindig?
– Utállak – mondtam minden csepp dühömmel.
– Nem, Four. Csak szeretnél utálni.
–  Ma aztán tényleg el vagy telve magaddal. – Nem hagytam
esélyt, hogy válaszoljon erre, mert ekkor Jay D a fák között
meglátta Thomas BMW-jét, ahogy az végigszáguldott a kerti
úton, és úgy döntött, odamegy.
– Jay D! Nem!
Thomas nem lassított, én rohantam, hogy elkapjam a
kutyámat. A szívem mintha egy ütemre vert volna Jay D
ugatásával, ahogy egyenesen a BMW kereke alá rohant.
– Four!
Hallottam, hogy Ever a nevemet mennydörgi, de meg kellett
mentenem Jay D-t. Alig egy méterre a BMW-től végül megállt a
feljárón, a farkát csóválta. A karomba kaptam, boldogan, hogy
semmi baja. Eszembe sem jutott a felém száguldó autó, csak
mikor Ever megint a nevemet üvöltötte. Csikorgott a kerék,
ahogy Thomas a fékre taposott. Ever karja a derekam köré
lendült, és elhúzott a veszély elől.
–  Te megőrültél? – kiabálta. A szemében őrült vadság
lobogott, ahogy megforgatott.
– Miért kiabálsz?
 – Egy autó elé rohantál egy rohadt kutya miatt. Ennyire hülye
vagy?
– Cseszd meg.
Megragadta az állam, a mellére rántott, csak Jay D választott
el minket.
– Épp most mentettem meg az életedet. Nyilván más is akarsz
mondani.
– Rendben. Köszönöm. És most engedj el.
– Micsoda egy rohadt picsa vagy.
– Te meg egy nagyképű seggfej!
– Four?
Mindketten megdermedtünk, ahogy Thomas a nevemet
kiáltotta.
– Jesszus, mondj valamit. Jól vagy? – Egyre közeledett, és Ever
még mindig a karjában tartott.
– Gyere a szobámba vacsora után.
Végigszaladt a remegés a gerincemen, és forróság lángolt a
lábam között.
– Ne számíts erre.
– Tegyél próbára, Four Archer.
Végre hátrébb húzódott, ahogy Thomas kiszállt és közelebb
jött. Everre nézett, majd rám, világosan látszott, hogy megriadt.
– Jól van Four?
– Jól vagyok – feleltem.
– Mi a fenéért ugrottál így az autóm elé?
– Miért mentél ilyen gyorsan? – vonta kérdőre Ever az apját,
mielőtt felelhettem volna. Nem lehetett nem észrevenni, milyen
ideges. Még dühösebb volt, mint mikor engem hordott le.
 –  Fontos megbeszélésem lesz a városban, és itt hagytam a
dolgozómban pár papírt. – Thomas felém fordulva folytatta. –
Biztos, hogy jól vagy? Ő is tud beszélni, fiam!
– Mondtam. Jól vagyok.
– Jó. Akkor most magyarázd el, mi történt.
–  Thomas… – Felemeltem Jay D-t, ő élénken felugatott. –
Ismerkedj meg Jay D-vel.
Thomas gyanakodva nézte a kiskutyámat.
– Ez meg mi?
– Miért nem ismerik fel az emberek itt a kiskutyákat?
Thomas szemöldöke felszaladt erre a megjegyzésre, de nem
reagált.
– Aha… És mit keres itt?
– Otthonra van szüksége.
– Ó?
Egyszerre kevésbé éreztem magabiztosnak magam.
– Azt gondoltam, talán én befogadhatnám.
Thomas Everre nézett, majd megint rám.
– És megbeszélted anyukáddal?
Dadogva válaszoltam, megdöbbentett, hogy nem utasított el
azonnal.
– Még nem. – Remény csendült a hangomban.
– Beszélj vele, és meglátjuk. – Sarkon fordult és elsietett.
Fel-le ugráltam, csak akkor hagytam abba, mikor Jay D
felvonyított.
– Én még nem ünnepelnék a helyedben.
–  Még mindig itt vagy? – kérdeztem sóhajtva. Továbbra is
hátat fordítottam neki, éreztem, hogy felém nyomul, és minden
önuralmamra szükségem volt, hogy ne dőljek közelebb.
– Örülhetnél.
–  Átok vagy, McNamara. – Nem ezt mondta Jamie, mikor
megvádoltam azzal, hogy szerelmes?
Megfordultam, Ever szemébe néztem. Az arany tekintet
csurig telt érzelmekkel.
– Akkor te tudod megtörni ezt az átkot.
Otthagyott, eltűnt a házban. Utánamentem Jay D-vel a
karomban, azon tűnődve, vajon igazat mondott-e.
 
 
–  Szóval, Four, meséld el, hogy találtál erre a kutyára, és hogy
lett a tiéd.
Vacsoráztunk mind, Jamie-t leszámítva, aki telefonált, hogy
nem tud „elszabadulni”, és én nem akartam tudni, vajon szó
szerint érti-e. Azzal a sráccal az ember sosem tudhatta.
– Nem az enyém, csak örökbe fogadtam.
Thomas felhúzta a szemöldökét.
– Rendben. Bocsánat. Akkor hogyan fogadtad örökbe?
– Nos, Dave találta…
– Pardon… ki az a Dave?
– Az autószerelés-tanárom.
–  Te autószerelésre jársz? – kérdezte Thomas, nyilvánvaló
elégedetlenséggel.
Dave mesélte korábban, mikor megkérdeztem, miért csak egy
maroknyi gyerek jár hozzá, hogy évi negyvenezerért a szülők
nem akarták, hogy a gyerekük arra vesztegesse az idejét, hogy
melósnak tanuljon.
 –  A keresztnevén szólítod a tanárt? – kérdezte ugyanekkor
Rosalyn.
– Ő akarta.
Thomas feszültnek, Rosalyn riadtnak tűnt.
– Ez nem helyes, ugye, drágám?
– Nincs vele semmi gond. Csak laza.
– A tanárod. Nem lenne szabad lazának lennie.
Kifújtam a levegőt, és megrángattam a copfomat.
– Beszéljünk inkább Jay D-ről, jó?
–  Nem tartom jó ötletnek, hogy kutyát tarts. Mi lesz a
jegyeiddel, ha egy kutya nevelésére megy el az időd?
– Ezt majd én megoldom, ne aggódj.
– Az a dolgom, hogy aggódjak – vitázott Rosalyn.
Valóban? És mióta?
Amint ideköltöztünk, csak plusz teher voltam, egy csomag,
amit elrakott és elfelejtett.
– Mondom, hogy nem. Felelősséget tudok vállalni.
– És ki takarít majd utána? Pisil, hullatja a szőrét…
–  Majd figyelek, hogy kint végezze a dolgát, és rövid a szőre.
Nem fogja hullatni annyira. – Fogalmam sem volt, ez igaz-e, de
jól hangzott.
– És miből veszel neki enni, vagy miből fizeted az állatorvost,
ha megbetegszik? Nem várhatod el Thomastól, hogy mindenen
felül még egy kutyát is eltartson.
– Akkor dolgozni fogok.
– Szóval dolgozni fogsz, hogy eltarts egy kutyát? Látom, egyre
kisebb az esély, hogy a tanulással törődj.
Tátott szájjal ültem ott, arra gondolva, honnan jött ez az új
Rosalyn. Sosem aggódott értem, amióta… nos, sosem.
– Otthon is dolgoztam, és jók voltak a jegyeim. Egy kutya nem
kisbaba. Meg tudom csinálni.
– Nem vagyok biztos benne.
Éreztem, hogy az ajkam összepréselem, az orrcimpám
kitágult.
– Tartozol nekem ezzel.
– Tartozom?
–  Kitéptél otthonról, hogy a gazdag barátod trófeája lehess,
aztán elküldtél a fenébe egy másik országba, amint kínos
lettem. Úgyhogy, igen… tartozol nekem.
Csend telepedett ránk, könny lepte el Rosalyn szemét, én
elfordítottam a tekintetem. Nem hagyhatom, hogy a sírása
visszatartson. Ever szemébe néztem, de ő a szokásos, hideg
önmaga volt.
Thomas megköszörülte a torkát, felállt az asztalfőről.
Odalépett Rosalyn székéhez, és masszírozni kezdte a vállát,
mintha épp hatalmas trauma érte volna.
Jaj már, tényleg.
– Úgy tűnik, kicsit eltértünk a témától, talán visszatérhetnénk.
– Nem szólaltam meg, Rosalyn sem. – Four, próbaképp
megtarthatod Jay D-t.
Rosalyn már tiltakozni kezdett, de Thomas megnyugtatóan
erősebben masszírozta.
–  És amikor próbát mondok, azt komolyan gondolom. Te
eteted, te viseled a gondját. Amint anyukád vagy én azt érezzük,
hogy nem bírsz el a felelősséggel, elmegy. Érted? – A
határozottsága óva intett attól, hogy kikezdjek vele.
Bólintottam.
És bár nyertem, mégis elment az étvágyam, úgyhogy
távoztam az asztaltól, elmenekültem a szobám magányába.
 HUSZONHATODIK

FEJEZET

A herceg

Néztem, ahogy Four elmenekül a zűrzavartól, amit ő hozott

össze, és majdnem engedtem a sürgető érzésnek, hogy
utánamenjek. Részben, mert az anyja drámázása az idegeimre
ment. Mikor végre sikerült lenyugodnia, apám visszaült a
helyére.
– Mrs. Greene mondta, hogy ma nem mentél iskolába.
– A házvezetőnő engem figyel?
–  Aggódott érted – felelte apám, fel sem véve a
bosszúságomat. – Nem szoktál betegeskedni.
– Már jobban vagyok.
– Helyes. Végiggondoltad, amiről legutóbb beszéltünk?
– Nem megyek vissza a csapatba.
– Még mindig nem értem, miért léptél ki, ami azt illeti.
– Már nem érdekelt.
– Aki ekkora tehetség, nem veszíti el az érdeklődését.
Végeztem ezzel a beszélgetéssel, ledobtam a textilszalvétát, és
felálltam. Amúgy sem voltam éhes.
– Van még házim.
A hátamon éreztem apám haragját, ahogy kimentem az
ebédlőből. Persze Four nem jött át a szobámba, úgyhogy
végigmentem a folyosón. Egy Eminem-számot hallottam az
ajtaja túloldaláról, miközben azt latolgattam, hogyan tovább.
Minden alkalommal, mikor megesküdtem, hogy tartom tőle a
távolságot, visszarántott. Bementem a szobájába, a tekintetem
azonnal Fourra esett: törökülésben ült a földön, a kis korccsal
játszott.
–  Tudtam, hogy be kellett volna zárni az ajtót – morogta fel
sem nézve. Úgy döntöttem, nem reagálok erre. Ha tényleg azt
akarta volna, hogy ne jöjjek be, kurvára be kellett volna zárnia
az ajtót. Szinte dühös voltam, hogy nem tette. Legalább az
egyikünknek kéne lennie némi önuralmának, és én már
világossá tettem, hogy nem én leszek az.
– Bírod Eminemet?
– Elloptam Jamie iPodját.
Tényleg, láttam is az iPodot az asztalon, Jamie hangfalára
kötve. Jamie óbégatott, hogy nem találja, és közben végig ott
volt Fournál. Az ágya végébe ültem, a térdemre támasztottam a
karom, hogy lássam az arcát.
– Nem jöttél át hozzám.
– Teljesen komolyan mondtam, hogy nem fogok.
Marokra fogtam hullámos, szőke haját, elhúztam a fejét, majd
megcsókoltam. Mikor hátrahúzódtam, belenéztem bódult
szemébe.
–  Én meg teljesen komolyan mondtam, hogy ne kezdj ki
velem.
–  Igazából ez kihívás volt. – Elhúzódott és felsóhajtott. – Mit
akarsz?
–  Szeretném, ha te… – Elhallgattam. Talán jobb lett volna
ennyiben hagyni, de nem lehetett. – Szeretném, ha nem
kevernél több bajt.
– Bírsz engem szelíden és vadul is, emlékszel?
Megint megcsókoltam volna, vagy valami más hülyeséget
csinálok, de a korcs ezt a pillanatot választotta, hogy morogjon
és ugasson.
– Amúgy milyen fajta?
– Nem tudom… Talán labrador.
– Ennyi? Azt hittem, fajtiszta.
–  Istenem, mekkora sznob vagy. – Úgy festett, mint aki
mindjárt képen töröl.
Lehunytam a szemem, türelemért imádkoztam. Mikor
kinyitottam, még mindig engem nézett.
–  A kutyák jelleme ugyanúgy különbözik, mint az embereké.
Könnyebb nevelni és tanítani, ha tisztában vagy az igényeivel.
– Ó!
–  Nem vagyok mindig seggfej – gúnyolódtam. Az ajka vidám
mosolyra görbült, elfogott a csábítás, hogy újra megcsókoljam. –
Hol találta az a tanár?
– Azt mondta, a városon túl.
–  A legkönnyebben úgy tudhatjuk meg, milyen fajta, ha
kitaláljuk, honnan jött.
– Igazából nem érdekel, Ever. – Olyan halkan suttogott, hogy
alig hallottam. Nem nézett a szemembe, úgyhogy felemeltem az
állát.
– Akkor kurvára nem számít.
Végre hagyta, hogy belenézzek a szép, barna szemébe.
Meglepetés villant benne.
 –  Hogy lehet, hogy a reggeli műsor után majdnem kedves
vagy most?
– Majdnem?
– Gondolj, amit akarsz, de igenis mindig seggfej vagy.
Elhallgattam. Nem tagadhattam.
A lelkem mélyén szükségem volt rá, hogy utáljon, mert akkor
talán elég erős lesz, hogy távol tartsa magát tőlem. Minden
egyes nappal világosabbá vált, hogy én kurvára nem vagyok
erre képes. Four mágnes volt, és én már rég nem álltam ellen a
vonzásnak.
– Te meg keményfejű vagy.
–  Mert nem akarom, hogy utasítgass? – Lebiggyesztette az
ajkát, nem is tudta, milyen éhessé tesz ezzel.
– Mert nem hallgatsz a jó szóra, akkor sem, ha kellene.
– Talán hallgatnék, ha nem pont te utasítgatnál.
– És anyukád?
–  Őt csak az érdekli, hogy szerelmes legyen. El kellett volna
vetetnie, amikor még lehetett.
Düh lángolt fel bennem, gyakorlatilag felrántottam Fourt a
padlóról. A korcs kiesett az öléből, és tiltakozva nyüszített,
ahogy a hátára fektettem a gazdiját, és elhelyezkedtem a lába
között.
–  Ne mondj ilyen baromságot, ez nem méltó hozzád. – Mint
valami halálos, vérző sérülés, úgy fájt, hogy ilyen kevésre tartja
az életét.
– Honnan tudod?
–  Még egy vak is látja, mennyit érsz. – A válaszom nem tűnt
elégnek. Hogy fogalmazhatnám meg, hogy már attól, ha
ugyanazt a levegőt szívhattam be, mint ő, kicsit kevésbé estem
kétségbe a következő szippantástól? Rábízhatok Fourra ekkora
hatalmat?
Horkantott, és elfordította a tekintetét, a nyakát tartotta
felém. Az ajkam a meleg bőrön landolt, a teste remegett
alattam.
– Mit csinálsz? – lihegett.
– Kiélvezlek. Amúgy is tartozol nekem egy csókkal.
–  Vagy bipoláris vagy, vagy szelektív a memóriád – lökött el.
Felült, én a könyökömre támaszkodtam. – Mi bajod van,
McNamara? – Ma másodszorra tette fel nekem ezt a kérdést.
A hajamba túrtam, és úgy döntöttem, elmondom neki az
igazat.
– Elcsesztem, és szarul érzem magam.
– Nyilván – vetette oda gúnyosan. – De miért?
–  Elcsesztem, és téged hibáztattalak. – Ez nem volt nagy
magyarázat, de ennyit mondhattam neki.
– Miért hibáztatnál engem?
–  Az a fickó, akivel összefutottunk New Yorkban, bandatag
volt.
– Tudom. Felismertem. Ott volt, amikor követtelek. – Szétnyílt
az ajka, ahogy aggodalom villant a szemében. – Szerinted
leleplezett?
– Igen. Követett idáig.
Levegő után kapott.
– Veszélyben vagy?
–  Elbánok vele. – Leintettem, de állati jólesett, hogy aggódik.
Nem magamat féltettem. Wren tudta, hol lakom, és ez azt
jelentette, hogy Fourt is bármikor megtalálhatja.
– Az a fickó olyannak tűnt, mint aki szintén elbánik bárkivel.
Nem tévedett, de nem tartottam Wrentől. Ő volt a legkisebb
bajom. Attól nem tudtam aludni, hogy féltem, sosem találom
meg Foxot, de megértettem Four félelmét. Wren Harlan igenis
számottevő erő volt, és bárki, akihez hűséggel szegődik,
megállíthatatlan lehet.
– Nem lesz vele gond, amíg távol tartom magam tőlük. – Nem
úgy tűnt, mintha Four is ennyire biztos lenne ebben.
Megsimogattam az arcát a hüvelykujjammal, mire végre
megnyugodott.
– És miért gondoltad meg magad velem kapcsolatban?
–  Ez közhelynek hangozhat, de mikor láttam, hogy az apám
autója elé rohansz, meggondoltam, hogy akarok-e távolságot
tartani. Ha megsebesülsz, vagy valami még rosszabb történik,
nem akartam volna, hogy az utolsó érzésed felém az utálat
legyen.
– Nem igazán voltunk nagy haverok.
– Én sem teljesen értem, de amióta veled találkoztam, amúgy
sem értek semmit.
Úgy festett, mint aki pont olyan kínosan érzi magát, mint én,
úgyhogy gyorsan témát váltott.
– És akkor mit fogsz csinálni?
–  Semmit. Megállapodtunk Harlannel, hogy ha távol tartom
magam a Számkivetettektől, befogja a száját, és nem mondja el,
ki vagyok valójában.
–  De miért számít ez? Mindenféle ember belép folyton
mindenféle bandába. Kit érdekel, ha ezüstkanállal a szádban
születtél?
–  Hidd el, Four, hogy számít. Nem azért, mert gazdag a
családom.
– Hanem?
Megráztam a fejem, figyelmeztetve, hogy engedje el a témát.
Úgy festett egy pillanatig, mint aki vitatkozni akar, aztán
felsóhajtott, és leengedte a vállát, mint aki elismeri, hogy
veszített.
– Bízol benne? – kérdezte halkan.
– Pillanatnyilag nincs más választásom, de ha gondot okoz, el
lesz intézve.
– Nem kell megjátszanod nekem a macsót.
Legelbűvölőbb mosolyommal néztem rá.
– Akkor kinek legyek macsó?
– Barbie-nak? Ő a barátnőd. – Felhúzta a szemöldökét.
–  Beevel csak barátok vagyunk. – Azonnal befogtam a szám.
Nem akartam kimondani, de Four reakciója elárulta, hogy nincs
visszaút.
– Beenek hívod?
– Utálja a nevét, a Barbie-t meg még annál is jobban. – Bassza
meg. Mintha bevettem volna valami igazságszérumot, nem
bírtam bekussolni.
– Hogy utálhatja a Barbie-t, ha minden egyes nap úgy néz ki,
mint egy Barbie baba? Ez nyilván az ő műve, nem?
– Több van benne, mint bárki is látná.
– Szereted. – Elcsuklott a hangja. – Ugye?
–  Persze, igen. – Gyorsan megmarkoltam Fourt, mielőtt
elhúzódhatott volna. – De nem vagyok szerelmes belé. – A szép,
barna szempárba néztem, az állát fogva tartottam, hogy ne
tudjon elfordulni. – Világos?
Gyanakodva válaszolt.
– Barátok vagytok? Extrákkal?
Csak kuncogni tudtam a makacsságán. Állati jól állt neki a
féltékenykedés.
– Úgy értem, hogy kurvára nem értem hozzá sosem, és nem is
fogok.
– Akkor miért tesztek úgy, mintha együtt lennétek? Nem gáz?
– Mondtam már, ez nem az én titkom, nem mondhatom el. És
amíg te nem jöttél, nem volt gond, hogy tettetünk.
– És Jamie? Azt hiszi, elárultad. Ez nem zavar?
–  Tényleg elárulom. Tudtam, mennyire kikészíti, ha Beevel
járok, mégis megtettem.
– Talán, ha elmondanád neki…
– Bee nem akarja, hogy Jamie tudja, és ha majd megváltozik a
véleménye, elmondja neki ő maga.
–  De miért pont te? Miért rád bízta a titkát, és nem a fiúra,
akit szeret?
– Nem így történt. Véletlenül jöttem rá, de én döntöttem úgy,
hogy segítek neki.
Néztem, ahogy magában küszködik, hogy higgyen-e nekem
vagy ne, míg végül megszólalt.
– Akkor is van barátnőd. A csókolózásnak véget kell vetni.
Véget ám, kurvára.
Továbbra is a szemébe nézve elővettem a telefonom,
tárcsáztam, és kihangosítottam.
–  Bee, egy lánnyal vagyok, akit nagyon meg akarok csókolni.
Megmondanád neki, hogy ez rendben van?
Barbie horkantott.
– Minden rendben, Four – mondta.
És mert nagyon jól ismertem az én legjobb barátomat,
gyorsan letettem, és lecsaptam Four ajkára, mielőtt újabb
marhaságok hagynák el a száját. Azt a szexi, finom száját.
Az enyém volt. És hamarosan lenyeltem a nyögéseit, a
tenyerem a keskeny csípőjét markolta.
– Ever. Várj.
–  A francba, nem várok. Nem akarok többet várni. – Megint
megcsókoltam, mire eltolt magától.
– És az nem számít, én mit akarok?
Lenéztem rá.
– Nem akarsz engem?
Válaszképp megremegett a teste az ígéretre, hogy az övé
leszek.
– Nem ilyen egyszerű – dühöngött. – Mindenféle lehetőséggel
tömöd meg a fejem, és aztán visszaszívod, amikor csak úgy
gondolod.
– Tudom, Four.
–  Ne csináld ezt. Ne dumáld tele a fejem. Nem fog működni
most.
– Meggyőzhetlek máshogy is – ajánlottam.
– Ez gyanúsan úgy hangzik, mintha az történne, amit akarsz.
–  Szeretnéd, ha kimondanám? Rendben. Ki akarlak nyalni.
Mondd, hogy te is akarod.
Úgy tűnt, kínlódik, fogai duzzadt ajkába mélyedtek.
– De szex nem?
 – Nem – ígértem. Egyelőre.
Az ajkát rágta.
– Rendben – válaszolta végül.
– Hm. Mondd ki!
– Én… én is akarom.
–  Látod? Nem olyan nehéz. – Leguggoltam az ágy végébe, és
lerántottam a sortját. Alig vártam, hogy lecsapjak rá a számmal.
A bugyit is a sort után küldtem a padlóra, és magamba szívtam
a puncija látványát. Odahajoltam, de hirtelen a hajamba
markolt, visszatartott.
– Szeretnélek emlékeztetni, hogy legendás a jobbegyenesem.
–  Fenyegetsz, bébi? – Eldöntöttem, hogy muszáj úgy
elélveznie, hogy azt megemlegesse.
– Rohadtul jól teszed, ha elhiszed.
Megrántottam a csípőjét, mire a hátára dőlt. A nyelvem
végigsimított a csiklóján, erre befogta a száját.
– Istenem – sikoltotta, mikor megismételtem. – Mit hittem? Ez
rossz. Rosszak vagyunk.
Nem törődtem a bűntudatban dagonyázással, tovább faltam.
Belécsúsztattam egy ujjamat, felnyögtem, ahogy megszorított, és
marokra fogtam a farkam a szabad kezemmel. Nem akartam a
gatyámba élvezni, mint tizenhárom évesen.
Nem tudtam betelni ezzel a lánnyal.
Tudtam, hogy közel jár az orgazmushoz, mikor erősebben
markolta a hajamat, és rángatózott.
Kurvára igen.
Felemelte a csípőjét, mikor a nyelvemmel beléhatoltam,
úgyhogy megfogtam a két combját, és lent tartottam, ahogy
elszállt. A sikolyai mögött mintha halk lépteket hallottam volna
a folyosón, aztán nyílt az ajtó.
– Helló, Four! Hoztam a kuty…
Már túl késő lett volna úgy tenni, mintha nem történt volna
semmi. Hátranéztem, láttam, hogy Jamie áll a nyitott ajtóban.
Látszott, mennyire megdöbbent, csak bámulta, ahogy ott
térdelek Four combjai között.
– Kifelé! – vakkantottam.
Magához tért, és berántotta az ajtót, de azért láttam a ravasz
mosolyt az arcán.
– Istenem – lihegett Four. – Látta, ugye?
–  Igen, kurvára látta. – Felálltam, odamentem az ajtóhoz, és
bezártam, ahogy azt a legelején kellett volna. Mikor megint
Four felé fordultam, láttam, hogy egy párnát tart a combjai
között.
– Nos? Mihez kezdünk?
– Mihez kezdenénk?
– Senki sem tudhatja, hogy mi… ezt csináltuk.
Felnevettem.
–  Akkor, mit javasolsz, mit tegyek? Öljem meg az
unokatesómat?
–  Nem, dehogy. – Még mindig nevettem azon, amilyen képet
vágott. – Nem vicces – mondta, mire még jobban nevettem. – És
az egészről te tehetsz.
– Hogy ekkorát élveztél? Igen, ezért vállalom a felelősséget.
– Nincs benned semmi szemérem.
–  Értem. – Körbenézett a szobában, nem volt hajlandó a
szemembe nézni. – Mi jár a fejedben?
 –  Fel kell öltöznöm. – Végre rám nézett, elszántan villant a
szeme. – Kérlek, menj el.
 HUSZONHETEDIK

FEJEZET

A bábu

– Menjek el? – visszhangozta, és felhúzta a pulcsiját.

A szívem vadul dobogott, ahogy kivillant a bőre. Az izmos has
és mellkas nem semmi látvány volt. Szinte teljesen biztos
voltam benne, hogy tocsog a lábam közé szorított párna.
– Végeztünk.
– Nem hiszem. – Leeresztette a szemhéját, komoly tekintettel
nézett rám, mintha ő lett volna, akinek akkora orgazmusa volt,
hogy attól csillagokat látott. – Csak most kezdtük.
– Megígérted, hogy nem lesz szex.
– Nem hát. – Nem vett tudomást a lehajított bugyiról, felmarta
a sortomat, és odadobta nekem.
Gyorsan felhúztam, ő leheveredett az ágyamra. Alig vettem
fel, máris a mellére húzott.
– Akkor mi ez? Mit csinálunk?
– Rájövünk, miért érezzük ezt helyesnek… És szexelünk.
– Olyan biztos vagy benne.
– Még mindig érzem az ízedet, hercegnő. Biztos vagyok.
A mellére hajtottam a fejemet, hogy elrejtsem a pirulásom.
– Ne engem hibáztass, ha csalódnod kell – morogtam.
Kuncogott, megmarkolta a fenekemet.
 – Rendben. – Olyan hosszas csend ereszkedett ránk, hogy már
azt gondoltam, Ever elaludt. – Mesélj el valamit, amit nem
tudok rólad – kérte.
Felemeltem a fejem, a szemébe néztem, de nem láttam benne,
hogy viccelődne.
–  Komolyan mondod, ugye? Meghitt beszélgetés az ágyban,
tényleg ezt csináljuk?
Felhúzta a szemöldökét.
– Csinálhatunk mást is.
–  A beszélgetés jó lesz – feleltem gyorsan. Visszaengedtem a
fejem a mellére, és éreztem, hogy remeg alattam, ahogy nevet. –
Sisakokat gyűjtök, különleges és drága darabokat többnyire.
– Hány van?
– Tizenkettő, de még nem fejeztem be.
– És mitől különlegesek?
–  Semmitől. Csak belezúgok egy darabba, mert szokatlan, és
többet adok értük, mint amennyit érnek.
– Miért nem csináltatsz?
Doromboltam, és elnyújtóztam, ahogy a gerincem tövét
simogatta.
–  Nem vagyok én olyan kreatív. Másrészt licitáltam olyanra,
amit versenyzők írtak alá.
– Gondolom, azokban a dobozokban tartod őket, amiket még
nem vetted a fáradságot, hogy kipakolj?
Felnyögtem, ahogy emlékeztetett a hétvégi feladatomra.
Nemcsak elegem lett belőle, hogy bőröndből élek, de nem is
tűnt úgy, hogy Rosalyn és Thomas egyhamar szakítanának. Már
két éve jártak, úgyhogy egyelőre mondhattuk, hogy tagadásban
élek.
– Hétvégén kipakolok, de most is megmutatom őket szívesen.
Megállt a keze a hátamon.
– Ez valami trükk, hogy segítsek?
– Ugyan. Nehogy leessen az aranygyűrűd.
Sikkantottam egyet, mikor rám gördült, és elhelyezkedett a
két lábam között. Ostobaság volt ezt csinálni így, hogy Rosalyn
és Thomas is itthon volt, de nem bírtam törődni vele, mikor
megfogta a kezem, és rátette a merev farkára.
– Akkor nincs félreértés.
Végighúztam a kezem a farkán, le, majd megint fel.
– Ettől férfi leszel?
–  Segít, azt gondolom – vigyorgott, és már fel is pattant,
engem is kirángatott az ágyból. Nem jelöltem meg a dobozokat,
úgyhogy Ever pakolta ki valamennyit – ragaszkodott hozzá.
Mikor megtaláltuk azt a bizonyos dobozt, elővette a menő
kését, és szétvágta a ragasztócsíkot. Ever a pengével… szinte
tabu volt, és ahogy néztem, amint dolgozik, csak arra vágytam,
bár rajtam dolgozna.
Kivettem az első sisakot a dobozból, és levettem róla a fóliát.
Nyitott volt, fültől fülig futó piros és fehér csíkkal. A kinézete
nem volt semmi különös, sőt, elég egyszerű, de azt pletykálták,
hogy valaha Vincent Valentinóé volt, mikor még ő volt a bajnok.
– És ő… Four. Negyedik.
– Mert?
– Csak úgy hívom őket, amilyen sorrendben vettem.
–  Á, nagyon kreatív – jegyezte meg gúnyosan, és kivette a
kezemből a sisakot, hogy megnézze magának. – Tetszik. –
Meglepett, mikor a fejemre csúsztatta. – Sosem gondoltam, hogy
egyszer még odaleszek egy motoros csajsziért.
– Odavagy értem?
–  Azt hiszem. – A sisak szíjánál fogva magához húzott. – Van
ezzel valami bajod?
Nem válaszolhattam, ha nem akartam hülyét csinálni
magamból, úgyhogy a második legjobbat választottam, úgy
döntöttem, megcsókolom. Sajnos így is sikerült elcsesznem, a
sisak a homlokának csapódott.
–  Basszus! – nyögte, és a fejéhez kapott. – Gondolom, ez egy
igen.
– Jaj, nem. – Eltakartam az arcom a tenyeremmel, amennyire
csak tudtam így, sisakkal a fejemen. – Ezt elrontottam.
–  Kurvára azt hiszem. – Lerángatta a kezem az arcomról, és
óvatosan leemelte a sisakot a fejemről. – Akkor most próbáld
meg még egyszer.
– Biztos? Nem hiszem, hogy a fejed kibírna még egy balesetet.
– Amerikai focit játszottam, elfelejtetted? Nagyobb ütéseket is
kaptam már, nálad kétszer nagyobb fickóktól.
Ahogy ezt kimondta, lábujjhegyre álltam, és az ajkam az
ajkára szorítottam. Mikor megpróbáltam hátralépni, felnyögött,
és a falnak szorított.
– Még.
Mielőtt megadhattam volna magam, valaki kopogott. Tágra
nyílt szemmel néztünk össze.
– Lehet, hogy Jamie – suttogtam.
Ever arcán látszott, hogy ezt kétli.
–  Four? – Rettegve hallottam meg Rosalyn hangját. – Tudom,
hogy ott vagy, nyisd ki. Beszélnünk kell a vacsoránál
történtekről.
– Istenem. Most mit csináljunk?
Megkönnyebbültem, mikor elvigyorodott.
– Engedd be!
– Nem találhat itt téged. Kiakad.
– Elbújok a fürdőben.
– Ó… rendben. Erre nem gondoltam.
Mosolygott, az ajtó felé lökött, majd eltűnt a fürdőszobában.
Valamiért lábujjhegyen vágtam át a szobán, azon töprengve,
vajon Ever szíve is úgy zakatol-e, mint az enyém. Nem tudtam
elképzelni, hogy igen. Túlságosan lazán vette az ízlésemhez
képest, hogy lebukhatunk.
Még egyszer, utoljára hátranéztem, és kinyitottam az ajtót.
– Most nem alkalmas, Rosalyn. Leckét írok.
–  Nem tart sokáig – közölte határozottan, és benyomult.
Becsuktam mögötte az ajtót, nekidőltem és vártam. – Hogy
beszélhettél így velem?
– Sajnálom – mondtam, ami részben volt csak igaz. Komolyan
mondtam, amit mondtam, de nem képzeltem, hogy így sül majd
el. – Nem lett volna szabad előttük elmondani, mit érzek.
– Hogy érted, hogy mit érzel? Hogy lehetsz ilyen hálátlan?
–  Még mindig úgy akarsz tenni, mintha miattam költöztettél
volna ide minket?
– Bajban voltál, Four.
– Egyszeri eset volt. Tudtad, hogy nem utazik rám senki. Csak
megláttad a lehetőséget, és éltél vele. – Itt maradna, ebben a
házban, ha tudná, hogy a banda egyik tagjával élünk együtt? Ezt
csak egyféleképp lehetett volna megtudni, de éreztem, hogy a
szavak a torkomon akadnak. A szívem sosem engedné, hogy
eláruljam Evert. Még ha ő nem is érez így, akkor sem.
–  Hogy tarthatsz ilyen kevésre? Azért költöztünk ide, mert
nem bírtam volna elviselni a lehetőséget sem, hogy
elveszíthetlek.
– Nem kellene azokat a tablettákat szedned, ha nem lennék.
–  Ez… ez nem igaz. A tabletták nem segítenének, ha nem
lennél.
–  Ez talán tényleg így van, de mindketten tudjuk, hogy
máshogy éreznéd magad nélkülük. Még az is lehet, hogy adtál
volna nevet nekem.
– Fournak hívnak.
– De ez egy rohadt szám!
A melléhez kapott.
– Ne beszélj így velem! Mi ütött beléd?
Gyors pillantást vetettem a fürdő felé, de nem válaszoltam.
Mikor Rosalyn szeme csillogni kezdett, mégis kiszaladt a
számon, hogy bocsánat. Nem bírtam elviselni, ha sírt. Nem
bírtam bántani akkor sem, ha minden egyes nap széttört.
– Szükségem van az áldásodra, hogy boldog legyek, Four.
– Mióta?
– Thomas más, mint a többiek.
Apámat leszámítva a kapcsolatai fellángolások voltak,
gyorsan elmúltak, és a férfiak eltűntek a ködben, mert Rosalyn
nem tudott megbízni senkiben. De meggyőzően alakította az
áldozatot.
Lehetett valami igazság abban, amit mondott. Nem volt
aranyásó. Többnyire olyan pasikba szeretett bele, akiknek nem
volt egy fillérjük sem, ambíciójuk meg még ennél is kevesebb.
Thomas volt nyilván a leggazdagabb a sorból, de nem a pénze
ejtette foglyul Rosalynt, aki javíthatatlan romantikus volt.
Szerelmes volt a szerelembe. A luxus csak bónusz volt.
A fürdőszoba felé pislantottam.
– Ha vennéd a fáradságot, hogy megismerd, te is megértenéd.
Megremegtem. Nem… azt soha.
Thomas rendes fickó, de nagy hiba lenne közel kerülni hozzá.
Már így is túl késő volt, hogy Everrel visszacsináljam, ami
történt.
– Azt akarom, hogy boldog legyél, Rosalyn. Áldásom rád.
Gyávának éreztem magam, mikor a tenyerébe fogta az arcom,
és a hála könnyei ömlöttek a szeméből. El akartam menni innen
Blackwood Keepből, és nem hagytam, hogy bárki meggyőzzön
az ellenkezőjéről.
Rosalyn megölelt.
Ez ritka alkalom volt. Furcsa volt, de leküzdöttem a vágyat,
hogy én is megszorítsam, ahogy ő engem. Megnyertem a harcot,
mereven álltam a karjában.
Egy pillanat múlva eleresztett. A tekintete a vállamon túlra
tévedt, a szívem a gyomromba süllyedt, mikor megszólalt.
– Nagyon cuki amúgy.
–  Tessék? – Gyorsan magam mögé néztem, és a szívverésem
megnyugodott, mikor megláttam, hogy Jay D ott nyújtózkodik.
Kitátotta a száját, amennyire csak tudta, és leeresztette a fejét
apró mancsára, kék szeme lecsukódott.
–  Ó… nagyon. – Nem mertem a fürdő felé nézni, mielőtt
Rosalyn felé fordultam. – Nos, el kell kezdenem a házit, ha azt
akarom, hogy Jay D itt maradjon.
Szinte megbántam az előbbi kijelentést, mikor láttam, hogy
összerezzen.
– Akkor hagylak.
Egyre távolodott a cipősarkai kopogása, becsuktam az ajtót, és
rávettem magam, hogy levegőt szívjak a tüdőmbe. Nem is
tudtam, mennyi idő telt el, mire nyílt a fürdőszoba ajtaja. Ever
állt a küszöbön, az arca, mint az üres vászon.
– Anyádnak hiányzik pár kereke.
Nem feleltem.
– Four? – lépett közelebb.
A gyomrom összeugrott, és a szívverésem lelassult.
Elhomályosuló tekintettel láttam, ahogy a sűrű szemöldök
felszalad, majd a tekintete a mellemre ereszkedett.
Harag villant a szemében, mikor a szemembe nézett.
– Lélegezz!
A mélyen kongó parancsot távolinak hallottam.
– A francba, Four! Ezért elfenekellek.
Mosoly kísértete futott át az ajkamon, ahogy összeestem, és
minden elsötétült.
 
 
Eltartott egy darabig, mire kinyitottam a szemem, de
jutalomképp csodaszép látvány fogadott. Napbarnított bőr,
kemény fennsíkok és sötét csúcsok… a tekintetem a mellkasától
a torkáig vándorolt, majd Ever rezzenéstelen szemébe néztem.
– Soha többé ne próbálkozz ilyen baromsággal!
 Megpróbáltam felülni, de megfeszült a karja, és rám gördült.
– Hányszor csináltad már ezt?
Kerültem a tekintetét.
– Nem ez volt az első.
– Legyen az utolsó – morogta.
–  Nem nagy ügy – tiltakoztam lüktető fejfájásom ellenére. –
Sokat csináltam kiskoromban. Utoljára akkor, mikor
megtudtam, hogy meghaltak a nagyszüleim. – A gyász és a
reménytelenség olyan hatalmas volt, hogy kész lettem volna
bármire, hogy akár csak egy pillanatra szabaduljak tőle.
Elszállt a harag a szeméből, de az elszántság maradt.
– Ígérd meg!
– Rendben.
Elégedetten megcsókolta a vállam még párszor, majd mellém
fészkelte magát, és odahajolt, hogy a szemembe nézzen. Úgy
tűnt, mint aki fél tőlem.
–  Ugye tudod, hogy egy olyan ember miatt aggódsz, aki
kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e.
–  Egy név nem jelent semmit. Te döntöd el, ki vagy, és te
mutatod meg a világnak.
Nehéz volt a szemébe nézni. Mindig olyan biztos volt benne,
hogy hol van a helye a világban, és én irigyeltem ezt.
– És ha nem tudom meggyőzni őket?
– Akkor csesszék meg.
– Ahogy te mondod, olyan egyszerűnek tűnik.
– Ha annyira zavar a neved, miért nem változtatod meg?
–  Rosalyn nem szedné tovább a tablettáit. – Az életem abból
állt, hogy az ő józan eszét őriztem.
 Az oldalára gurult, és mikor felé fordultam, a csípőmre tette a
kezét.
– Hogy kezdtél el versenyezni?
– Benny West.
Ever erre a szemöldökét ráncolta.
– A motoros?
– Az… az apám.
–  Azta… – Döbbent mosolyától alig kaptam levegőt. –
Szerinted tudsz autogramot szerezni?
–  Sosem találkoztam vele. – A mosoly lefagyott az arcáról,
megremegett. – Max. a tévében láttam a versenyeit. Az első után
tudtam, hogy erre születtem.
– És a motorok?
Meséltem neki Gruffról, és alig pislogott, úgy hallgatta, ahogy
a Cherryben élt életemről beszéltem.
–  Anyukád tényleg azért nem akarta, hogy csináld, mert
rosszat tesz a bőrödnek?
– Aha, és el is érte volna, ha nincs Gruff.
– Szeretném megismerni majd.
– Nem tetszenél neki. Puha a kezed, mint egy újszülött feneke.
–  Ha olyan kezem lenne, mint neked, már heges lenne a
farkam.
–  Most elismerted, hogy szoktál maszturbálni? – hökkentem
meg.
– Nem tudtad? Amióta beköltöztél, legalább naponta kétszer.
A mellére csaptam, és felhorkantottam, de mikor nem
nevetett, a szemébe néztem.
– Tényleg? – suttogtam, mikor megláttam a komoly arcát.
 – Minden erőfeszítés nélkül is szexi vagy, és ettől megőrülök.
–  Ki mondta, hogy nem teszek semmi erőfeszítést? – A
hajamat nézte, majd sokatmondó pillantást vetett rám. – Nem
bírod ki, hogy ne legyél rohadék, mi?
Nevetett, én pedig duzzogva is élveztem a hangot.
–  Gondolom, a kettőnk kapcsolatában csak egyvalaki lehet
szép.
Azonnal elhalt a nevetése, én meg azt kívántam, bár
lenyelném a nyelvem.
– Kapcsolat?
– Mármint…
– Nem bánnám, ha én lennék a barátod – mondta túlságosan
komolyan. A vágytól a mézszín szempárban a barátnője
akartam lenni, de az sosem történhet meg.
–  Bocs, de foglalt vagy, nem emlékszel? És én nem járok az
arisztokrácia tagjával.
–  Én meg sosem hittem volna, hogy majd egyszer le akarok
vetkőztetni egy mocsári suttyót.
Csak lebiggyesztettem erre az ajkam, amire felfigyelt, és tűz
lobbant a szemében.
– Segítene, ha azt mondanám, hogy te vagy a legszexibb lány,
akivel valaha találkoztam?
– Csak ha komolyan gondolnád – vágtam vissza gúnyosan.
– Komolyan gondolom. Te vagy a legszebb nyűg.
– Ever?
– Igen?
– Ez kezd nyálas lenni.
A foga közé harapta az alsó ajkát, és nyilván keményen
szorította, mert piros lett, és duzzadt, csókra termett.
–  Ha akarsz tőlem valamit, csak kérned kell – mondta, mint
aki a gondolataimban olvas.
– Így megy ez?
– Így.
– És mit gondolsz, mit akarok tőled?
Odahajolt hozzám, és én holtra válva hallottam az elégedett
sóhajt, ami kiszakadt belőlem, miután lágyan az ajkamra
szorította az ajkát.
– Gondolom, meglátjuk. – Lenézett rám, valami megcsillant a
szemében, remény talán, de bizonytalanság is. Nem is tudom,
mennyi idő telt el, mire újra megszólalt. – Mesélj még.
Mély levegőt vettem, és ő éles tekintettel várta, hogy kifújjam.
Az érzelmei illékonysága lepett meg a legjobban. Tovább
meséltem neki a gyerekkoromról: düh, megbánás, szomorúság.
De nem szólt egy szót sem. Az alkonyat éjszakává sötétedett,
mikor végre beszélni kezdett.
– Bébi?
–  Hm? – Alig bírtam már motyogni, és biztos voltam benne,
hogy leragadt a szemem.
– Alszol.
–  Nem – tiltakoztam ásítva. – És ne hívj bébinek. Hol
tartottam?
A kuncogása volt az utolsó, amire emlékeztem, mielőtt
álomba merültem, párnaként használva a mellkasát, és a
szívverését meg altatónak.
Valamikor éjjel hirtelen felriadtam. Sokkal hűvösebb volt,
mint emlékeztem. Habozva csusszant a kezem oda, ahol Ever
volt korábban, meglepve és idegesen konstatáltam, hogy a helye
meleg, de üres. Tényleg megtörtént ez az éjszaka. Körbenéztem
a holdfényes szobában, Ever alakját kerestem. Álmos morgást
hallottam.
– Ez az én iPodom?
– Mit akarsz, Jameson?
Megfeszültem Jamie ideges kuncogására.
–  Ne hívj Jamesonnak, nem vagy az apám. Öregebb vagyok
nálad.
– Mit akarsz – ismételte Ever lassan.
– Befejezted a játszadozást Fourral?
Összeszorult az állkapcsom. Jamie úgy beszélt rólam, mintha
valami háziállat lennék. De volt valami él a hangjában, amitől
nem moccantam, és befogtam a szám.
– Mit számít az neked?
Én is tudni szeretném, gondoltam.
–  A barátom – felelte Jamie szinte félénken. Az idegességem
azonnal elmúlt.
–  Furán mutatod ki ezt. Arra használod, hogy visszavágj
nekem.
– Igen, de közben megkedveltem.
Elhallgattak, én már azon aggódtam, hogy hallják-e ahogy
megváltozik a légzésem.
– Végeztem a játszmákkal – vallotta be szinte vonakodva Ever.
– Ezt tudja?
– Meg fogja tudni.
– És Barbie?
– A tiéd… ha újra bízni tud benned.
 – Soha nem volt másé, te rohadék.
Eleget hallottam. Szusszantam, mire felém fordultak.
– Ha befejeztétek, hogy úgy cserélgessétek a lányokat, mint a
fociskártyát, akkor aludni szeretnék. – És mikor mohón
megvillant Ever szeme, még hozzátettem: – Egyedül. – Át kellett
gondolnom ezt az egészet Ever újonnan felfedezett bűbájának
zavaró tényezője nélkül.
– Biztos?
Hálás voltam, hogy be vagyok takarva, mert a vágyakozás
megrázta a testem, mikor meghallottam a rekedt hangot. Úgy
kapaszkodtam a paplanba, mintha az életem múlna rajta,
miközben Ever az ágyamhoz jött.
– Biztos.
Még mindig félmeztelen volt, és mikor kilépett a holdfényre,
láttam, ahogy a farmer a csípőjén lóg, kihangsúlyozva a
derékvonala alatt eltűnő ferde izompárt. Levetette hosszú
alakját a kanapéra, egy pillanatig engem nézett, mint aki kővé
dermedt, vagy csak egyszerűen várja, hogy meggondoljam
magam.
– Akkor jó éjszakát, ugye?
– Igen, jó éjszakát!
Büszke voltam magamra, hogy a hangom határozott maradt,
miközben csakis azt éreztem, hogy rá akarom vetni magam, és
nem akarom elengedni soha többé. Mintha belém látott volna,
titkos mosolyt villantott, és mikor előrehajolt, félúton
találkoztunk. Túl röviden ért össze az ajkunk, úgyhogy mikor
elhúzódott, követtem. Erre nevetett és hosszabban csókolt.
Felegyenesedett, és az ajtó felé indult, ahol az elkerekedett
szemű Jamie várta.
– Akkor lent találkozunk reggelinél. Ne várass meg!
– Ne utasítgass, hagyd ezt abba!
– Soha – felelte Ever vidáman, és az ajtó becsukódott.
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu, akit
Jameson vitt reggel az iskolába.
 
Azok után, amiket mondott a másnap reggelről, inkább mégis
beosont a szobámba, és hagyott egy újabb elcseszett cetlit.
Szuszogva széttéptem a papírt, és néztem, ahogy esőként
hullanak az ágyra a darabkák. Lezuhanyoztam és felöltöztem,
gyorsabban, mint általában, mert még ki kellett vinnem Jay D-t.
Az éjszaka háromszor ébredtem nyüszítésre, kivonultunk, és én
álmos szemmel néztem, ahogy a kiskutyám odakakál az
importált fűre.
Megérte.
Lent már igazolva láttam a gyanúmat.
Ever meglépett.
Nyilván a falba verte a fejét, hogy ennyi ígéretet tett, vagy
vállon veregette magát, hogy újra sikeresen átvert.
Teljesen hülyének éreztem magam.
Sikerült értelmes válaszokat összehoznom reggeli alatt.
Persze Rosalyn még aludt, Thomas már rég elment az irodájába.
Reggeli után fogtam egy kis maradék bacont, és a hátizsákomba
nyomtam, majd Jamie-vel kimentem az autójához. Hisztizett,
mikor látta, hogy Jay D-t is hozom, és közölte, hogy kilapítja, ha
az megrágja az egyedi bőrülést.
 Fogalmam sem volt, mihez kezdek Jay D-vel, ha eljutok az
iskoláig, de tudtam, kizárt, hogy otthon hagyjam egyedül.
 HUSZONNYOLCADIK

FEJEZET

A bábu

A nap elsuhant mellettem. Végigálmodoztam az órákat.

Szünetekben meg úgy tettem, mintha nem Evert lesném a
folyosón, és mint általában, csak Tyra beszélt velem. A
tekintetemmel épp újra végigpásztáztam titokban a tömeget,
mikor a nevemet hallottam.
Megfordultam Tyrával az oldalamon; Jamie ügetett felénk a
folyosó túlsó végéből. Megállt előttünk, Tyrára kacsintott, aki
felsóhajtott és a szemét forgatta. Jamie elszántan tovább flörtölt
Tyrával, bár az folyton lerázta.
– Ne szervezzetek semmit ma estére!
– Miért ne?
– Mert egy kis összejövetelt tartok.
–  Összejövetelt? – vágta oda élesen Tyra. – Ki használja ezt a
szót ma még?
– Természetes te is hivatalos vagy, napsugaram.
Tyra horkantott erre, bár tudtuk, hogy el akar menni.
Valószínű, hogy Vaughn is ott lesz.
Én kevésbé éreztem csábítónak, hogy még egy brynwoodos
bulin részt vegyek.
–  Hol lesz? – Úgy terveztem, a közelébe sem megyek a
helynek.
– Nálunk.
Felnyögtem, és Tyra felé fordultam, de Jamie gyorsan
közbeszólt.
– És nem bujkálhatsz nála.
– Miért nem?
– Mert ő is ott lesz nálunk, hacsak nem szeretné, hogy Vaughn
valami Hamupipőkével pirospacsizzon.
– Ki mondta, hogy ezt tenné?
– Én tudom, hogy nem tenné, de Tyra nem tudja.
Egy pillantás a barátnőm bűntudatos arcára elég volt, hogy
tudjam, Jamie állítása stimmel.
– Bocs – suttogta szelíden.
Vigasztalón a vállára tettem a kezem. Bár Tyra döntött a
nyitott kapcsolat mellett, mégsem lehetett könnyű, hogy attól
félt, Vaughn kihasználja a szingli státuszt.
– Ne kérj bocsánatot, T-bébi. Nekem bejönnek a féltékeny nők.
– Állj le, Buchanan! Nem érdekelsz.
Jamie a szívéhez kapott, mint akit megsebeztek.
–  Akkor attól tartok, hogy mennem kell. A vitacsoport
kapitánya azt ígérte, mutat egy helyet, ahol eláshatom a
csontomat.
–  Még mennyi rémes célozgatás van a tarsolyodban? –
kiáltottam utána.
– Könyvet írhatnék – ordított vissza.
A fejemet csóváltam, és a dupla ajtóhoz mentem, a
szerelőműhely felé. Úgy döntöttünk, kihagyjuk az ebédet, hogy
megnézzük Jay D-t, és Tyra is megismerje. Dave belement, hogy
vigyáz rá, az iskola úgyis csak egy tanévet hagyta dolgozni, és
csak öt diákkal. Még jó, hogy volt a városban egy műhelye.
Megjegyeztem magamban, hogy rá kell kérdeznem, nincs-e ott
állás. Jay D-nek szüksége lesz sok mindenre, és a
megtakarításaim nem tartanak örökké. Nem akartam a
McNamara család vagyonát használni, így csak a munka
maradt.
Ahogy a műhely bejáratához értünk, kinyílt egy kis ajtó
baloldalt, és kilépett… Ever.
Megdermedt, ahogy meglátott. Tyra, azonnal megérezve a
feszültséget, eltűnt.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem.
Zsebre vágta a kezét, és lassan végigmért. Én is ezt tettem,
láttam a kopott farmert, a sötét pulcsit, a két árnyalatú
tincsekre húzott kapucnit.
Most nem ő volt az uradalom hercege.
Hanem Danny Boy volt.
– Úgy festesz, mint aki kialudta magát, Csipkerózsika. Milyen
éjszakád volt?
Eszembe jutott, amit tegnap este mondott arról, hogy nézek
ki, mire elfutotta a pír az arcom és a nyakam. Nem voltam
akkor sem annyira elvarázsolva, hogy ne vegyem észre, nem
válaszolt a kérdésemre.
– Ne mondd, hogy hirtelen elkezdett érdekelni a szerelés.
Felvillant a sötét aranyszín szempár.
– Eddig még eszembe sem jutott.
–  Ne is. – Mikor erre fehér, egyenletes fogsor ragyogott rám,
folytattam: – Komolyan mondom. Ez itt az enyém. Az én
helyem. Ne tereld el a figyelmem.
Elindult, olyan közel lépett, hogy fel kellett emelnem az állam,
hogy a szemébe nézzek.
– Elterelem a figyelmed?
A lehető legjobban.
Némán bólintottam.
– Helyes.
Megcsókolt, én diszkréten körbenéztem.
– Nincs itt senki.
– És Dave? Őt elfelejtetted?
– Nem számít.
– Milyen arrogáns vagy.
Vállat vont, és felemelte az állam még magasabbra, hogy újra
megcsókoljon.
Ezúttal én húzódtam el.
–  Nem akarom, hogy megcsókolj az iskolában, miközben
mindenki azt hiszi, hogy együtt vagytok Barbie-val.
Düh parázslott fel az arany szempárban.
– Kurvára nem érdekel, mit gondolnak. Jólesik megcsókolni.
–  Nos, engem viszont érdekel, ha azt gondolják, hogy
riherongy vagyok.
–  Bassza meg – krákogta, és felnevetett a kiejtésemen. –
Micsoda vidéki suttyó vagy.
– És ne mondj ilyet rám! Ez bántó.
– Még valami?
– Komolyan mondtam azt a csókolózásról.
Mély morgásnak éreztem a nyögését a gyomromban.
– Sokat töprengtem, milyen lehet, ha tényleg van barátnőm…
most már tudom.
– Sosem volt barátnőd?
– Sosem.
A szemébe néztem, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy
nem vagyok a barátnője, és nem is lehetek az.
– Akkor találkozunk tanítás után a parkolóban – mondta.
– Rendben.
– És hercegnőm?
A fogamat csikorgattam.
– Igen? – nyögtem ki.
–  Nincs több engedmény. – Sarkon fordult és eltűnt, míg
engem elborított a várakozástól a libabőr.
Azt majd meglátjuk.
Bent a műhelyben Tyra a sarokban játszott a rém élénk és
vidám Jay D-vel. Körülöttük ott hevert minden szükséges és
szükségtelen luxuscucc, amit csak egy kiskutya kaphat. Hogy
micsoda? A sarokban ott volt a lehető legpuhább kutyaágy, egy
neonzöld teniszlabda, jó pár szilikon rágójáték, és egy csont –
ezzel játszott rángatósat épp Jay D és Tyra. Két tálka, az
egyikben étel a másikban friss víz, a kutya nyakán egy nyakörv,
ami ment a kék szeméhez, és a nyakörvön egy ezüstbiléta.
Megnéztem, mit véstek rá. A nevem volt rajta, meg a kutyáé, a
hátán meg a telefonszámom.
– Honnan jött ez mind?
Dave épp a mobilján beszélt, boldogan vigyorogva. Még
szélesebb lett a mosolya, mikor meglátta, hogy őt nézem,
szórakozottan intett az üvegirodából.
Tyra gúnyosan válaszolt.
 – Na, egyet találhatsz.
Csak egyre volt szükség.
– De miért tette ezt Ever?
– Te tudod – vágott vissza önelégülten.
Az új cuccokat bámultam, és a fejemet csóváltam.
– Nem ismerem én ezt a játékot. – Úgy hangzott, mintha máris
elfogadtam volna a vereséget.
– Bármit is akar, nem viccel, Four.
Jay D nyakára hajtottam a fejem, hogy leplezzem, mennyire
örültem, hogy Tyra ezt mondja, de közben mennyire
megijesztett. Tíz perc múlva Jay D boldogan nyalogatta az
arcom, Dave meg végre kijött az irodájából.
– Ó, a sztártanulóm!
– Kösz, hogy vigyáz rá. Nem volt gond vele?
–  Nem. Jó kiskutya. Én köszönöm, hogy befogadtad. Utáltam
volna, ha menhelyre kerül.
–  Maga vette ezt a sok mindent? – A lelkem mélyén kicsit
abban reménykedtem, hogy így történt, és Everrel
visszatérhetünk az eredeti forgatókönyvünkhöz.
Busa szemöldöke meglepetten felszaladt.
–  Hm… nem, Four. Nem én. Gondoltam, tudod, hogy a
mostohafivéred hozta ezt.
–  Nem a mostohafivérem – javítottam ki elpirulva. A
mostohatestvérek nem csinálnak olyat, mint amit mi csináltunk
múlt éjjel. – Mármint… a szüleink nem házasok. Csak együtt
élünk. – Istenem, fogjam már be!
– Aha. Pardon. – Dave az órájára nézett. – Nos, mennetek kell.
Mindjárt kezdődik a következő óra.
 Bólintottam, és lemondón beraktam Jay D-t a vadiúj
plüsságyba.
– És Four? – kiáltott utánam Dave, ahogy elindultunk.
– Igen?
–  Csak hogy tudd: köszönöm a fizetséget, de ingyen is
megtettem volna.
– Tessék?
–  A mostohabátyád fizetett, hogy itt lehessen a kutya tanítás
alatt. Nem tudtad?
Fortyogtam belül, alig tudtam uralkodni magamon.
– Elnézést – mondtam közönyös hangon. – Nem, nem tudtam.
– Elég nagylelkű volt.
– Ebben biztos vagyok – morogtam. Kínosan éreztem magam,
kiszolgáltatva, és azon tépelődtem, vajon felteszi-e Dave a
kérdést, mi oka lehetett erre Evernek. Ez mindenen túlment.
Meg fogom ölni.
–  Visszaadom a pénzt, ha ez így kínos. Nem akartam
elfogadni, de az a fiatalember igencsak meggyőző.
Vajon nem tudom ezt elég jól?
Dave nyilvánvalóan nem akarta visszaadni a pénzt. Már egy
hónapja azon morgott, hogy meg kell javíttatni a fűtést a
műhelyben. Valószínűleg az iskolai szabályzat szerint nem
fogadhatott volna el pénzt egy diáktól, de Dave rendes fickó
volt. Nem vette volna el, ha nem kellett volna neki annyira.
– Biztos vagyok benne, hogy jól jön a pénz a műhely fűtésére.
Az embereinek szüksége lesz a kezükre télen. – Ez lett volna a
megfelelő alkalom, hogy megkérdezzem, nincs-e munka
számomra, de Ever dobása mindent tönkretett. Nem akartam
megkockáztatni, hogy Dave úgy érezze, ezek után nem
tagadhatja meg a kérésemet.
–  Jesszus, ne is mondd! Nem hiszem, hogy el bírnám viselni
még tovább a nyavalygásukat. – Megveregette a vállam. – Kösz,
Four. És most menj órára!
Egy pillanat múlva megszólalt a csengő, sietve elindultunk
Tyrával.
 
 
– Ez a szoknya túl egyértelmű?
Végigmértem a fekete alapon fehér pillangómintás
ruhadarabot, ami magasan Tyra derekán kezdődött, és
nagyjából combközépig ért. Rövid, világos pulcsija alól kivillant
a bőre a hasán, a nyaka köré bordó sálat tekert. A teljes
összeállításból csak a barna fűzős bakancs tetszett.
– Mármint hogy érted?
–  Hát hogy rám nyomulhat valamelyik szobában. Ez a ház
őrületes amúgy. – Újabb bámulattal teli pillantással nézett körbe
a szobámban. Megköszöntem volna a dicséretet, de itt semmi
sem volt az enyém.
–  Nem hiszem, hogy számítana. Már eldöntötted, hogy
lefekszel vele. Amúgy ezt már megmondtad neki?
– Még nem. A megfelelő pillanatra várok.
–  Hogy közöld vele, benne vagy? De ez nem lánykérés, Tyra.
Bármelyik pillanat megfelel.
–  Talán igazad van. – A homlokát ráncolva nézte magát a
tükörben, és átrendezte a kisimított haját. Minden pár percben
máshogy állt. Most épp a jobb szeme elé húzta. Öt perccel
ezelőtt a bal előtt volt. Úgy csinált, mintha Vaughn nem látta
volna már számtalanszor.
Jamie vendégei úgy egy órával ezelőtt jöttek meg, de még
mindig itt kuksoltunk a szobámban. Én óvatos voltam, Tyra
meg ideges. A Brynwoodban nem volt elég, ha valaki a
leggazdagabb 1%-hoz tartozik. Tyra apja a munkásosztályba
tartozott, ő maga meg ösztöndíjas volt, így páriának számított,
míg Vaughn meg… az elit elitjének.
– Készen vagy? – szusszantam játékosan.
– És te? – fordult felém felhúzott szemöldökkel.
– Nem – feleltük egyszerre.
Kopogtak, Vaughn selyemnél is simább hangjára elhalt a
nevetésünk.
– Gyere ki és játsszunk, Ty-ty.
– Valaki már türelmetlenkedik – gúnyolódtam.
Tyra félénk mosolya alig halványult el, mikor megint a
tükörképére nézett, és elrendezte a haját két oldalra – pont úgy,
amilyen akkor volt, amikor megjött.
– Kicsit meleg van itt, nem? – Legyezte magát, majd levette a
sálját és a dzsekijére dobta.
– Nem. Szerintem ideges vagy.
– Ezt veszed fel? – nézett rám.
Lenéztem a fekete farmerre, a szürke kapucnis pulcsira és a
fehér Converse-re.
– Aha. – A fejembe húztam egy szürke sapkát. Eszembe jutott,
hogy kiengedem a hajam, de amint Tyra ömlengeni kezdett,
megijedtem, és elővettem ezt a sapkát. Nem akartam felhívni
magamra a figyelmet, főleg Ever figyelmét nem. Őfensége volt
az oka, hogy meggondoltam, hogy nézzek ki.
– Nem is csinálsz semmit a hajaddal?
– Most csináltam.
– Ajjaj!
Megint kopogtak, én épp önelégülten mosolyogni kezdtem
Tyrára, de Ever hangja szólalt meg.
– Nem ment meg a bujkálás, hercegnő.
Nem akartam, hogy megtudja, előle bujkálok, úgyhogy
gyorsan kinyitottam az ajtót.
–  Nyilván rengeteg osztálytárs szórakoztat boldogan. –
Osztálytárs alatt azokat a vágyakozó szemű lányokat értettem a
dugjmeg ruháikban.
– De senki sem olyan jó mulatság, mint te. – Megint elitnek és
elérhetetlennek tűnt a szürke, V nyakú pulcsiban és a
farmerben, ami alighanem többe került, mint amit én egy
hónap alatt megkerestem Gruffnál.
– Megígérted, hogy nem leszel seggfej.
Közel hajolt, alig egyujjnyira volt csak tőlem.
–  És be is tartom, különben már itt kalimpálnál a vállamon.
Ne szövegelj többet! – tette hozzá sietve, mikor már nyitottam a
szám. – Gyerünk!
Elkapta a kezem, és a lépcső felé húzott. Hátranéztem, Tyra
elkerekedett szemmel jött mögöttünk.
Ever a biliárdszobába vezetett minket, ahol meglepetésemre
vagy húsz ember volt, mind fiú. Biliárdoztak, dartsoztak, vagy
csak üldögéltek és söröztek. Ott volt Max, Daniel és Adam, a
Franco-klón, a tarajos és a bunyós. Daniel tekintete rám
vándorolt, ahogy beléptem. Alighanem leléceltem volna, ha
nem tartok tőle, hogy Ever jelenetet rendezve rángatna vissza.
– És hol vannak a lányok?
– Jamie meghívta őket, de én hazaküldtem mindet.
Egyszerre füstfelhő lepett el minket, fuldokoltam tőle. A
forrás felé kaptam a fejem, és megláttam Drake-et meg Bent,
ahogy meghitt ötösben álldogálva passzolgatják a jointot.
Elengedtem Ever kezét, és átvágtam a szobán.
– Drake!
Lassan ismert csak fel, de mikor sikerült, felkapott, és
hatalmas karja felemelt.
–  A mindenit! – mondta, és megpörgetett, majd talpra
eresztett.
– Te aztán értesz a feszültségkeltéshez. Most jöttél vissza?
Ezen elnevettem magam, nem bírtam ki. Ragadós volt a
jókedve.
–  Drake, láttál négy nappal ezelőtt a meccsen. Állj már le a
cuccal!
– Nem bírok. Ő az első szerelmem. – Egy pillanatra elterelte a
figyelmét, mikor Ben felé nyújtotta a jointot, de meglepetésemre
megrázta a fejét, és felém fordult újra.
–  Meg tudod magyarázni, mi szükség ölelgetésre, hogy
beszélgess?
Összeszorítottam a szemem. Ever húsz tanú előtt kezdett el
féltékenykedni, ez messze volt mindenféle diszkréciótól.
–  Hiszed vagy sem, ez a jobb oldala – morogta Drake, majd
elengedett, és hátrébb lépett. Ever felé fordulva folytatta. – Te
bejelentetted az igényed, én meg rendes fickó vagyok. –
Megadón feltartotta a kezét, mire a fiúk kuncogni kezdtek, és
mindentudón végigmértek. A merészebbek nem is leplezték
újonnan támadt érdeklődésüket.
Ever most tett a suli legkívánatosabb csajává.
–  Nincs itt semmiféle igény. McNamara túlfejlett egója
meghamisítja a valóságot.
–  Óvatosan – suttogott a fülembe Ever. – Megígértem, hogy
nem csókollak meg az iskolában. De azt nem, hogy nem
mutatom meg itthon, hogy az enyém vagy.
Megpördültem, és majdnem a mellkasának ütköztem, mert
olyan közel állt, amennyire csak lehetséges volt anélkül, hogy
hozzám érne.
– Ne merészeld!
– Te ne merészeld.
– Ez nem verseny.
– Pontosan, sosem volt az.
– Van egy szó a hozzád hasonló fickókra.
– Elbűvölő?
– Disznó.
A falnak nyomott, ideges pillantással körbenézett, én meg
láttam, hogy mindenki direkt nem néz oda.
– Nem fognak beszélni – nyugtatott meg Ever.
– Honnan tudod?
– Mert aki mégis, azt szétverem.
– Ezt a Számkivetetteknél tanultad?
– Mondjuk.
A szemébe néztem, a szörnyeteget kerestem, de csak egy fiút
láttam, akinek a démonjai valószínűleg szétrágnák és kiköpnék
az enyémeket.
 –  Kettesben akarok lenni veled. – A keze a csípőmre simult,
ahogy közelebb húzott.
– De csak most jöttem le.
– Mert egy órát bujkáltatok a szobádban.
– Mindegy. Tyra itt van, és nem hagyom egyedül ennyi fiúval.
–  Vaughn vele van, és nem enged a közelébe senkit. Téged
sem.
Gyorsan odanéztem Ever válla felett, Tyra Vaughn ölében ült,
amíg az fociról dumált egy mellette elterülő sráccal. És ekkor
összenéztünk Tyrával, Everre pillantott, majd alattomosan
elmosolyodott.
Mielőtt újabb ürügyet találhattam volna, Ever kicsempészett
a szobából, szorosan markolva a kezem. Egy emelettel lejjebb
vezetett, egy olyan folyosóra, aminek a létezéséről sem tudtam.
– Sosem voltam még a háznak ebben a részében.
– De, voltál a moziteremben.
Mindketten megfeszültünk az emlékre.
Megköszörülte a torkát.
– A borospince és a másik medence is itt van lent.
Hogy minek valahova két medence, fel sem bírtam fogni.
Megálltunk egy ajtó előtt a folyosó végében, néztem, ahogy Ever
előhúz a zsebéből egyetlen, bőrszíjon lógó kulcsot.
– Mi van itt?
– A dolgozóm.
– Nem tudtam, hogy ilyen is kell a gengsztereknek – nevettem,
de csak a feszengésemet formáltam szavakká.
Mosolygott, benyomta a kulcsot a zárba, amíg én
imádkoztam, hogy ne legyen bent megkötözött fogoly. Kezdtem
lassan odalenni ezért a fiúért, és titokban rettegtem, hogy ezt
lerombolhatja valami.
Visszafojtottam a lélegzetem, amíg ő kinyitotta az ajtót, és
bevezetett. A folyosó halvány fénye beszivárgott, de ez
hamarosan eltűnt, ahogy Ever becsukta az ajtót. Miután pár
pillanatig ott álltunk a sötétben, nyilvánvaló lett, hogy
valamiben sántikál.
– Nem tudom, mit hallottál rólam, de nem látok a sötétben.
– Félsz?
A szívem meglódult a baljós hangra. Megpördültem, de csak
az ajtónál álló alakot tudtam kivenni.
– Kicsit para.
– Van, akit beindít ez.
– Én nem vagyok ilyen. Kapcsolj lámpát!
Egy pillanatig csak a szívverésemet hallottam. Aztán fény
öntötte el a szobát. Vadul pásztáztam végig a tekintetemmel,
miközben Ever keze a derekamra csúszott. A padlóig érő,
hatalmas ablakok előtt bronz redőny volt, kizárva a hold fényét.
Emelt fapadló foglalta el a szoba teljes hosszát, fekete textil
fedte, ami rajta volt, bármi volt is az. Egy kisebb, fehér, egyik
oldalra lejtő asztal állt a hátsó falnál, egy bárszéket toltak alá.
Két fekete lámpa lógott az asztal feletti polcról, volt még egy kis,
könyvekkel teli könyvespolc is, meg nagy papírtekercsek.
Mikor nem vetette rám magát senki és semmi, Ever gyomrába
nyomtam a könyökömet. Felnyögött és meggörnyedt, a kezét
leeresztette, mire elmosolyodtam.
– Seggfej.
–  Mikor arra gondoltam, hogy a testrészeink összeütköznek,
nem pont ez járt a fejemben.
A bőröm lángolt erre a gondolatra, és ahogy elképzeltem
magunkat meztelenül összegabalyodva.
– Én meg azt hittem, hogy Jamie-vel Barbie az egyetlen közös
pontotok. Érdekes.
Fájdalmas arckifejezése azonnal vad haragnak adta át a
helyét.
– Hogy mi?
Közelebb jött, de én nem hagytam magam, még így sem, hogy
hátra kellett hajtanom a fejem. Olyan érzés volt a szemébe
nézni, mintha a csillagok a hajnallal ütköznének.
– Jamie próbálkozott nálad?
– Az utóbbi időben nem.
– Kurvára széttöröm a kulcscsontját.
–  Ez elég konkrét. De mielőtt nekiesnél az unokatesódnak…
megint… tudnod kell, hogy csak arra gondoltam, hogy ti ketten
szükségtelen szóvirágokkal beszéltek a szexről. Jamie meg
egyáltalán nem kezdett ki velem.
– Szükségtelen?
– Nagyon.
A tekintete éles lett, ahogy közelebb araszolt, és én egyszerre
úgy éreztem, mintha vadásznának rám.
– Szóval csak ide kell jönnöm, és azt kell mondanom, hogy fel
akarlak dobni erre az asztalra, a bokádig húzni a bugyidat, és
azt akarom, hogy a nevemet nyögd?
– Most meg csak primitív vagy.
Erős kéz markolta meg a csípőmet, mintha meg is csinálná,
amiről beszélt.
 – És zavar?
– Hé, én is lehetek olyan stílusos, mint te.
Egyszerre kihunyt a vággyal teli fény a szemében.
–  Sosem voltál kevesebb nálam, Four. Fasz voltam, hogy
elhitettem veled.
– Ne aggódj. Kemény csaj vagyok.
– Tudom, hercegnőm.
–  Ne hívj így – morogtam, és a pulcsijába markoltam. –
Utálom, hogy így érzem magam tőle.
– Hogy érzed magad tőle? – Már rekedt volt a hangja.
Le kellett nyelnem a gombócot a torkomból, hogy meg tudjak
szólalni.
– Bizserget.
– Hol?
Mindenhol.
Nem válaszoltam.
–  Ne akard, hogy megkeressem – mondta végül Ever.
Tekintete máris a testemet pásztázta.
–  Meg akartam köszönni neked – mondtam gyorsan, hogy
eltereljem a témát –, a sok cuccot Jay D-nek. De nem kellett
volna megvesztegetned Dave-et. Amúgy is segíteni akart.
– Csak biztosítottam, hogy továbbra is akarjon.
– Nos, köszi, de most nem kérhetek munkát tőle.
Felhúzta a szemöldökét.
– Miért nem?
– Mert nem akarom, hogy azt higgye, ezt a pénzt feltételekhez
kötötték.
Erre csak vállat vont, mintha nem lenne nagy dolog. Talán
egy ilyen elithez tartozó fiúnak, akinek ott hever a világ a lába
előtt, nem az.
– Apa adott neked egy bankkártyát.
– Amit egyszer sem használtam, és nem is tervezem sosem.
– Akkor majd én fizetem, amibe Jay D kerül.
Szusszanva elléptem tőle, távolság támadt köztünk.
Szerencsére nem jött közelebb.
–  Nem akarom, hogy segíts. Az a kutya az én felelősségem –
mondtam.
A tekintete még inkább elmélyült.
– És te meg az enyém.
– Erről már beszéltünk, és egy-egy lett a szavazás eredménye.
– Akkor kapaszkodj, kis bajkeverő. El fogom érni, hogy belém
zúgj.
Lehunytam a szemem, hogy ne lássam az ígéretet a
szemében. Még mindig olyan sok minden állt közöttünk.
Konkrétan a titkos egyezsége Barbie-val, és a tény, hogy
kockáztatta az életét látszólag ok nélkül. A szemem kinyílt,
gyanakodva összehúztam.
– Miért nem jöttél ma iskolába?
Az állkapcsa megfeszült, szégyen nélkül nézett rám.
– Kerestem a visszautat a Számkivetettekhez.
–  De azt hittem, végeztél velük. Miért próbálsz meg
visszakerülni?
– Keresek valakit.
– Kit?
Azt vártam, nem válaszol, de legnagyobb meglepetésemre így
felelt:
 – Nathaniel Foxot.
Elrejtve a döbbenetemet, úgy döntöttem, megpróbálok minél
többet kiszedni belőle, mielőtt bármiért úgy döntene, megtartja
magának a titkait.
– Ki ő?
– Az egyik alapítójuk.
Beszívtam a levegőt, küszködve uralkodtam magamon, de
remegett a hangom, mikor megszólaltam.
– Honnan ismered?
– Nem ismerem.
– Akkor miért akarod megtalálni?
– Mert van nála valami, ami az enyém.
Éreztem, hogy nő bennem a bosszúság.
–  Mi? Mi lehet olyan fontos, hogy kockáztatod miatta az
életedet?
Megrázta a fejét, szinte úgy tűnt, mintha tényleg sajnálna.
Ever. Engem.
– Nem értenéd, ha elmondanám.
– Honnan tudod?
– Csak tudom – felelte csendesen.
–  Biztos nem csak te akarsz lenni a következő Capone vagy
Gambino?
Őszinte nevetésben tört ki, bár áradt belőle a szomorúság.
– Biztos.
–  Akkor, ha nem az az álmod, hogy Amerika következő
gengszterlegendája legyél, akkor mi? A foci?
Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki habozik.
– Fordulj meg!
 Röviden farkasszemet néztünk, aztán tettem, amit mondott,
az emelvény felé fordultam, ami elfoglalta szinte az egész
szobát. Ever a másik végéhez lépett, és lerántotta a fekete
anyagot.
Álmélkodva bámultam az asztal szinte minden centijét
betöltő makettet.
– Ez az iskola?
– Igen.
A számat tátottam, amíg észbe nem kaptam, hogy nézhetek
ki, és felkiáltottam.
– Ever, ez őrületes! Hol tanultad?
–  Kilencedik óta tanulom, de az egész a jégkrémpálcikákkal
kezdődött. A tizenkettedik szülinapomra kaptam anyukámtól az
első legót. Az Empire State Building volt. Imádtam, és gyűjteni
kezdtem. De sosem követtem szívesen a leírást. Volt, hogy csak
kiraktam, ahogy nekem tetszett, vagy formákat vázoltam fel,
amik nem jelentettek semmit, de muszáj volt építenem. Egyik
sem volt semmi különös, de anyukám mesterműként kezelte
őket.
El sem bírtam hinni.
Ever szinte szégyenlősnek tűnt, mikor a szenvedélyéről
mesélt. Követett a tekintetével, ahogy körbementem az asztal
körül, megnéztem minden darabot. Mintha az iskola minden
egyes apró részletét felépítette volna az utolsó bokorig. Meg
akartam érinteni, de úgy tűnt, ez csak a szemnek készült.
– Meddig tartott?
–  Néhány hónapig. Sok mindent a saját hibámból kellett
megtanulnom.
 – De elszánt voltál, mint mindig. – Mosolyt villantottam rá, de
lefagyott az üres tekintetre.
– Ezt várná tőlem.
A döntött asztalhoz lépett, végigsimította a tetejét.
–  Ezt a rajzasztalt anya vette nekem, mikor megmondtam,
hogy építész szeretnék lenni. Megbeszéltük, hogy együtt építjük
meg az első makettem.
– És apukád? Ő segített?
Szomorúan mosolygott, felvette a lehajított fekete textilt, és
nekiállt, hogy elrendezze a maketton.
– Apám el volt ragadtatva, hogy találtam valamit, ami igazán
érdekel, de mindig is túlságosan lefoglalta, hogy a vállalatot
vezesse.
Egy pillanatig bosszúsnak és mérgesnek tűnt, de aztán
pislogott, és az érzelmek eltűntek. Nem kellett volna
meglepődnöm. Ever sosem pakolta ki a szívét egy tálcára. Olyan
dobozba zárta el, hogy Pandora szelencéje smafu volt ahhoz
képest.
– Szerinted visszajön?
Nem kellett megkérdeznie, kiről beszélek.
– Nem.
Az alsó ajkamba haraptam, és a megfelelő szavakat kerestem.
Mindenki más hamis reményt próbált volna nyújtani neki, azt
gondolva, hogy Ever ezt akarja hallani. Hogy az begyógyítaná
az összetört szívét.
De én, hála az anyámmal megélteknek, mást mondtam.
–  Talán így a jobb. Fájdalmas lehet, ha folyamatosan arra
emlékeztetnek, hogy megbántak.
 Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt kívántam, bár befogtam
volna a szám. Nem volt jogom kételyt csepegtetni belé egy olyan
nővel kapcsolatban, akit nem is ismerek.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért bánt meg téged az anyukád, Four?
Szégyen szegezte a padlóra a tekintetem. Tudnom kellett
volna, hogy azonnal átlát rajtam.
– Four? – mondta, mikor nem szólaltam meg.
–  Ha a három a varázsszám a mesékben, akkor a négy
tragédiát kell jelentsen, mert nem egyszerűen összetörtem
Rosalyn szívét… hanem az agyát tettem tönkre.
Sokáig hallgatott. Bármit is várt, hogy mondok, biztos voltam
benne, hogy nem ez volt az.
– Te voltál a tragédia?
Bólintottam.
–  Három vetélése volt előttem. Rosalyn nem értette, hogy a
teste nem egyszerűen azért löki ki a babákat, mert ő nem
szereti őket eléggé, úgyhogy amikor megszülettem, szenvedett.
A bűntudat, a fájdalom… összetörte.
–  Három vetélés… – visszhangozta Ever. Szinte hallottam,
ahogy forognak a kerekek a fejében. – A Four… igazából nem is
név, ugye? – Rémült suttogása felzabálta a lelkem.
– Neki nem.
– De mit számít, ad-e nevet neked?
–  Név nélkül nem létezem. Azt gondolta, ha nem tekint
embernek, akkor eltűnnek.
– Kik tűnnek el?
 –  Az a három, akiket elveszített… hallja őket. Mikor nagyon
rossz, látja is.
– Ha ez így van, miért tartott meg? Örökbe adhatott volna.
Felkavarodott a gyomrom.
Hányszor kívántam, hogy bár így történt volna.
–  Rosalyn tizenhét évesen szökött meg otthonról valami
motorossal, és nyolc évvel később ment vissza terhesen és
összetörve. Az apám volt a negyedik, aki felcsinálta, és a
negyedik, aki összetörte a szívét. Nagyi és Papi összekeverte a
depressziót és a kiábrándultságot a bánattal és a hormonokkal.
Hazudtak maguknak, de nélkülük nem lennék most itt.
– Utálod őket ezért?
–  Hogy utálhatnám? Olyan vadul harcoltak értem. Mire
megszülettem, Rosalynon már elhatalmasodott a skizofrénia,
úgyhogy életem első pár hónapját név nélkül éltem. A
nagyszüleim úgy gondolták, jobb, ha Rosalyn ad majd nekem
nevet. Nem lett igazuk. Gondolom, nem volt könnyű menet, de
végül meggyőzték a lányukat. Vagy legalábbis azt hitték.
–  Tudták, miért adta neked ezt a nevet? Tudták, mit tesz ez
veled?
Remegve beszívtam a levegőt.
–  Tudták… de Rosalyn aknamező volt, és még jobban féltek
attól, hogy felzaklatják.
Ever káromkodott, de nem mondott semmit. Mindketten
tudtuk, hogy szar volt így felnőni.
–  Egyszer olvastam egy brosúrában, hogy stabil, szerető
háttérrel a skizofrének normális, teljes életet élhetnek. –
Nevettem, de a nevetés üresen kongott. – Lefogadom, bárki is
írta, nem számított rá, hogy Rosalyn ezt a támogatást majd
mindig rossz helyen keresi, és hogy ilyen mély árkot váj benne
a gyász a sok ígéretre. De azért jobban lett.
Ever közelebb jött, de érezte, hogy a távolság bátorságot ad
nekem, úgyhogy megállt ott, ahonnan bármikor elérhetett.
– És?
– És én kimondtam az első szavam, mire Rosalyn összeomlott.
– Nem kellett elárulnom, mit mondtam, amivel szétzúztam. –
Annyira kiakadt, hogy leállt a tablettákkal.
Átöleltem magam, hogy megnyugodjak, mert egész testemben
remegtem.
–  Rosalyn felépült, de még jobban félt tőlem, mint előtte. –
Mély levegőt vettem, uralkodtam magamon, nehogy szétessek.
Túl fiatal voltam, hogy emlékezzek a kezdetekre, de olyan volt
az élet Rosalynnal, mint egy rossz, elakadt lemez. Könnyen ki
tudtam találni, amire nem emlékeztem.
Everből éles hang szakadt ki.
– Szóval tőled távol tudta magát tartani, de a férfiaktól nem? –
Ever haragja nem ért meglepetésként, de igazából azt vártam,
hogy tőlem fog undorodni.
Mindenki együttérez egy lelki sérült anyával, aki megtagadja
a lányát. Azt mondják, nem tehet róla. De ki érezne együtt egy
lánnyal, aki neheztel az anyjára? Miért tennék, ha egyszer én is
utáltam magam, amiért ezt éreztem?
–  Reménytelen romantikus volt már jóval azelőtt, hogy
skizofrén lett.
– Ez nem mentség.
– Nem, de ez a valóság, és én együtt éltem vele, ahogy neked is
kellene.
Elfogott a hirtelen vágy, hogy átfogjak valami erőset, és ne
engedjem el többé. Ever csak fél méterre állt tőlem, és én
minden kétség nélkül tudtam, hogy ő lesz az én oszlopom, a
horgonyom, ha kell. De azt is tudtam, hogy ha engedek ennek,
akkor soha többé nem lesz bátorságom újra beszélni róla.
Látszólag visszavonult, felsóhajtott.
– És hol vannak a nagyszüleid?
–  Rosalyn életem első tíz évében ki-be járkált a kórházból.
Számtalanszor visszaesett, mire a nagyszüleim végre úgy
döntöttek, kérvényezik a felügyeleti jogot felettem.
–  És mi történt? – kérdezte Ever, mikor túl hosszan
hallgattam. – Hol vannak?
Lehunytam a szemem.
–  Mielőtt az ügy végére juthattak volna, a Nagyi és a Papi
meghalt egy autóbalesetben.
Ever levegő után kapott.
– Egyikünk sem viselte jól a halálukat, de nem csak a hirtelen
veszteség miatt. Hanem mert Rosalynnal mindketten tudtuk,
hogy így már együtt kell maradnunk. Nélküle utcára kerülnék
vagy intézetbe, ő meg nélkülem eljutott volna arra a pontra,
ahonnan már nincs visszaút.
– Megmentettétek egymást a még rosszabb sorstól.
Bólintottam.
–  És most tizennyolc lettem, és már nincs szükségem rá. –
Mély levegőt vettem, remélve, hogy érezni fogom a szabadságot,
amire tízéves korom óta áhítoztam. Sosem éreztem. – De neki
szüksége van rám.
 Ever dühödten fújta ki a levegőt.
– Nem te betegítetted meg, és nem te tetted a csontvázakat a
szekrényébe, Four.
Elfordultam, mert nem bírtam nézni, ahogy szánakozik.
–  Talán nem, de ez nem változtat semmin. Mikor apád majd
összetöri a szívét, én leszek az, akire bámul könnyes szemmel,
amíg már látni sem bír. Én leszek majd, aki szégyellni fogja
magát, mert engem bánt meg. Isten óvjon attól, hogy Thomas
felcsinálja még előtte.
Még mindig háttal álltam Evernek, éreztem, hogy közel lép,
megáll, aztán hallottam a sóhaját.
– Apám elköttette magát.
Megpördültem, Ever arcán már ott volt a szokásos
fegyelmezett maszk.
– Hogy mi?
– Négyéves koromban anyám elvetélt. Pont miután megtudta,
hogy húgom lesz.
– Mi történt?
– Az orvos szerint méhelégtelenség. A születésem megviselte,
és az orvosok figyelmeztették, hogy kockázatos az újabb
terhesség, de anyámat nem érdekelte, és apám engedett neki.
Megkeresték a létező legjobb orvost, de egy fertőzéstől meghalt
a kishúgom az anyám méhében.
– És akkor Thomas megműttette magát?
Az ádámcsutkája fel-le liftezett, ahogy bólintott.
–  Apám nagy családot akart, anyám kétségbeesett és
szégyenkezett. Elhatározta, hogy megpróbálja még egyszer,
vagy keres egy béranyát.
 – És miért nem próbálták a béranyát?
–  Mert apám nem akarta, hogy egy másik nő hordja ki a
gyerekét.
Everre néztem, ámulattal és irigységgel.
– Szerették egymást.
– Elmúlt.
Csak bólintani tudtam. Az, hogy itt élek, már eleve bizonyíték
volt a szülei házasságának a kudarcára.
– Sajnálom, hogy anyukád elhagyott. – A bűntudattól nehezen
tudtam nyelni. Hányszor kívántam, hogy Rosalyn egyszerűen
csak menjen el. Meggyőztem magam, nem fájhatna jobban, ha
elhagyna, mint ez, hogy minden egyes nap eltaszít. De aztán
megismertem Evert.
A tenyerébe fogta az arcom.
–  Sajnálom, hogy nem bírt elhagyni az anyukád. – Éreztem,
ahogy az ujjával letörli a könnycseppet, amit észre sem vettem.
Gyengéd volt, és vigasztaló, egyáltalán nem egy gyilkos érintését
éreztem. Mégis eltűnődtem…
– Az a banda gyilkosokból áll, és te közéjük tartozol.
Lassan pislantott, talán kicsit meglepte a hirtelen témaváltás.
– Nem öltem meg senkit, hercegnőm.
–  De ha kellene… ha kényszerítenének… akkor szerinted
képes lennél rá?
Leengedte a kezét.
– Gondolom, hamarosan kiderül.
–  Nem… nem akarom, hogy ezt csináld. – Egyszerre
kétségbeesett lettem, megadtam volna bármit, megtettem volna
bármit, hogy megvédjem. – Akármit is keresel, nem érhet
annyit, mint az életed. Ha velem akarsz lenni, ígérd meg, hogy
távol tartod magad tőlük.
Elcsendesedett, miközben a szívem vadul sikoltozott, hogy
vonjam vissza a szavaimat.
– Miért kérnél ilyet tőlem? – Suttogott, a kérdés szinte vádnak
hangzott.
– Mert ha elkapnak, megölnek. Ki állítaná, hogy Wren Harlan
tartja a szavát? Ott voltam, láttam, mennyire lehet bízni a
könyörületükben. Nem haboznának.
– Nem fogok kihátrálni egy punci miatt – vágta oda vadul.
Elléptem mellőle, összetört szívem ott hagytam a lábánál.
–  Ennyi vagyok neked? – Egyszerre úgy éreztem, le akarom
dörzsölni a bőrömet.
–  Jesszus! – A keze előrelendült, és belemarkolt a pólómba,
magához rántott. Nem volt esélyem sem ellökni. Felemelt, az
asztal szélére rakott. Hatalmas tenyerek keretezték az arcom,
nem tudtam elfordulni. – Vésd már bele abba a nehéz fejedbe,
Archer! Több. Vagy. Ennél.
– Akkor te vésd be ezt: csak annyit kérek, hogy ne ölesd meg
magad. Nem utcai gengszter vagy, vagy könyörtelen gyilkos.
Hanem Ever McNamara. Az uradalom hercege. Az iskola
királya.
A szeme összeszűkült.
–  Ha a családom bankszámláján kevesebb nulla lenne,
elhinnéd, hogy kurvára komolyan gondolom? Ismersz már egy
ideje.
–  Több megvetésre méltót műveltél, mint azt bárkiről el
tudtam volna képzelni, de nem, nem hiszem, hogy meglenne
benned, ami ehhez kell… Hiszen a lelkedbe kerülne. – Lihegve
ráztam a fejem. – Nem leszel képes feladni.
Megcsókolt – keményen –, és mikor végre elengedett, az
ajkam meg volt duzzadva.
– Maradj – mondta, és a nyakamra vándorolt az ajka. Nyögés
tört fel belőlem, ahogy a fejem hátrahanyatlott. Tudtam, hogy
csak próbálja elterelni a figyelmemet, mégis megadtam volna
neki bármit.
–  Elmondom apádnak – vinnyogtam. – Nem érdekel, ha
leleplezed Rosalynt, ha ez azt jelenti, hogy nem kerülsz
veszélybe.
–  Mondj neki, amit csak akarsz – gúnyolódott. – Tagadni
fogok, és ha mégis neked hisz, akkor sem változik semmi. –
Tovább csókolgatta a bőrömet. – Apám nem nagyon viselkedett
szülőként már anyám távozása előtt sem. Ő is tehet róla, hogy
elüldöztük anyát.
Megmerevedtem a karjában.
– Hogy hívják?
Felemelte a fejét, a szemembe nézett. Semmi maszk. Csak
érzelmek.
– Evelyn. Mindenki Eve-nek szólította.
– És róla kaptad a neved?
Apró, de őszinte mosoly villant az ajkán.
– Igazából nem. Apukám legjobb barátjáról neveztek el. Sean
Everson Kellynek hívták. Meghalt, mielőtt még megszülettem.
– Várj… Az igazi neved… Everson? Egy vezetéknév?
Mosolygott, és bosszúból az oldalamba csípett, de ez sem
állította meg a kuncogásom.
 – Menjünk fel, és beszélgessünk el a modorodról?
Ez gyorsan kijózanított, és mikor szúrósan néztem rá, gyorsan
megcsókolt.
– Tudod, hogy imádnád – suttogta az ajkamnak.
Igyekeztem nem kimutatni, mit éreztem erre. De egy
dobbanás sem kerülte el a figyelmét, és szinte kísérteties volt,
hogy ilyen gyorsan kiismert. Egy láthatatlan szöszt vett le a
pulcsijáról, én meg azon tanakodtam, hogy kimondjam-e a
hirtelen felötlő gondolatokat. Ever előtt sosem voltam ilyen
bizonytalan. Most nem bírtam nem érezni, tűnődni,
reménykedni. Egy másodpercre sem bírtam leállni. Azt hiszem,
így, hogy már ennyire belezúgtam, nem volt mit veszítenem.
–  Szerinted így, anyáink vetéléseivel, a nevünkkel, nem
gondolod, hogy a találkozásunk több mint véletlen?
Felhúzta a szemöldökét.
– Hogy a sors?
–  Igen. – Nem kaptam levegőt, pedig próbáltam lazán
viselkedni.
–  Lehet. – A keze a csípőmet simogatta fel-le, mintha tudná,
hogy meg kell nyugtatni. – Már régóta nem akarom, hogy
elmenj.
Felém hajolt, megcsókolt, de én két ujjam az ajkára szorítva
megállítottam.
– Nem fog számítani, hol vagyok, ha halott vagy.
Az orrcimpája kitágult, kiegyenesedett, amíg már fölém
tornyosult. Ha nem tudtam volna, hogy sosem bántana,
megrémültem volna rohadtul.
–  Velem vagy, Four, vagy ellenem? Most csak ez számít
nekem. – A szeme összeszűkült, a figyelmeztetés világos volt.
– Baszd meg, McNamara. Veled vagyok, oké?
Egy vad nyögéssel lenyomta a nyelvét a torkomig, és a
csípőmet megrántva közelebb húzott magához. Így egymáshoz
préselődve esély sem volt rá, hogy elrejtsük, mire vágyunk. Már
a forróság is árulkodó volt, és bármelyik pillanatban lángra
lobbanhattunk. Felcsúsztattam a kezem a pulcsija alatt, a
nyögéseit nyelve végigtapogattam minden árkot és dombot.
Mikor végre elhúzódott, lenézett rám, lihegve és éhesen.
– Ígérd meg, hogy túljársz az eszükön.
Állati fény villant a szemében, az egész gerincem
végigborzongott.
– Bassza meg, meg akarlak kóstolni.
Ez nem volt válasz a kérésemre, de azért elpirultam. Szinte
megértettem, miért gondolta Della Grady, hogy érdemes fiúkkal
barátkozni.
– Neked ez valami fétis, komolyan.
– Téged nyalni? Nagyon is. – Hátrébb lépett, készen arra, hogy
térdre vesse magát, és beváltsa az igényét, de a vállára tett
kézzel megállítottam.
– És ha ezúttal én viszonoznám a szívességet?
A tekintete éhesre váltott, a számra nézett, ami nyilván piros
és duzzadt volt a csókjától.
–  Nyisd ki a szád. – Ijesztő volt a szemében lángoló vágy, de
tettem, amit mondott, és ő gyorsan becsúsztatta két vaskos ujját
az ajkaim közé. – Szopd, bébi.
Rácsuktam az ajkam az ujjaira, és beszívtam az ujjpercekig.
– Vigyázz a kurva fogakkal. Csak azt a finom szádat akarom.
 A nyelvemmel takartam el a fogsorom, mire felnyögött és
csodálattal nézett rám. Újabb nyögés, majd kihúzta az ujjait a
számból.
– Megkóstolhatlak?
–  Kurvára igen, de nem most. Élvezni akarom, és ahhoz idő
kell, ami most nincs.
Felemelt az asztalról, egy utolsó puszi, és már ott is voltunk a
biliárdszobában, ahol a többiek részegen Felelsz vagy merszet
játszottak. Tyra épp hisztérikusan nevetett, miközben Vaughn
táncolni próbált egyedül, zene nélkül. Nehéz volt elhinni, hogy
egy ennyire szexi és tehetséges fiú tökéletesen falábú.
– Hé, Four! Te jössz – kiáltotta Jamie.
Vaughn megkönnyebbültnek tűnt, ahogy minden részeg
tekintet felém fordult.
– Felelek – mondtam. Fogalmam sem volt, miért teszem, amit
kért. Száz százalék volt az esélye annak, hogy Jamie valami
rosszban sántikál.
– Végre kúrtatok Everrel?
Egyszerre többen is kuncogtak és huhogtak. Jamie tényleg
sosem okozott csalódást. A fiúk buja és reményteli pillantásai
világossá tették, hogy mind azt várják, hogy Ever McNamara
utódai lehessenek. Ha nem lett volna olyan kínos, sajnáltam
volna őket.
– Jesszus, seggbe kell, hogy rúgjalak – suttogta a mellette álló
Ever.
Összeszorítottam az ajkam, és Jamie vigyorgó képébe néztem.
– Nem ellenezném.
Gonosz mosolyra görbült Ever ajka is, és átvágott a szobán.
 – Nyomás – szólt rá a Jamie ölében ülő csajra.
Nyilván ő tartotta fel Jamie-t, ezért tűnt el egy órára. Amint
sikkantva kikászálódott a veszélyzónából, Ever egy kemény
felfelé horoggal feldöntötte Jamie-t székestül.
– Kifelé! Vége a bulinak.
 
 
Ever filmet keresett, Vaughn, Tyra és Jamie egy hatalmas
kanapén fetrengett, ittak és popcornt ettek. Én a családok és
barátok fényképeit tanulmányoztam a kandallópárkányon.
Megláttam Thomast fiatalon, két, vele nagyjából egykorú
fickóval pózolt. Az egyiknek vörösesbarna haja volt, és
ugyanolyan pimasz mosolya, mint Jamie-nek.
– Jameson?
Felnyögött.
– Miért vagy ekkora rohadék, Four?
Kuncogtam, és a Thomas mellett állóra mutattam a fotón.
– Ő az apád?
– Igen – vigyorgott Jamie. – Jóképű sátánfajzat volt, mi? De én
szexibb vagyok.
– Az egész világ a te birodalmad, mi? – szólalt meg Tyra, mire
Jamie vállat vont.
–  És ki ez? – mutattam a Thomas másik oldalán álló, sötét
hajú, gödröcskés állú alakra, akinek ismerős volt az arca, de
nem jöttem rá, honnan. Biztos voltam benne, hogy sosem láttam
még. – Ő is rokon?
Ever a homlokát ráncolva felnézett.
– Nem. Ő Sean.
 – Ó… értem. – Valamiért Jamie szemébe néztem, de ő gyorsan
elkapta a tekintetét.
Kínosan éreztem magam. Leültem, és elfogadtam némi
popcornt Tyrától. Eltelt pár perc, Vaughn épp tizedszerre mért
végig kíváncsian.
– Mi van, Rees?
–  Kérdeznék valamit, de nem szeretném, ha Ever összetörné
azt a csinos képemet.
Erre Jamie gúnyosan horkantott, egy zacskó mélyhűtött
zöldborsót szorítva az állkapcsára.
–  Addig üthetne, amíg úgy néznék ki, mint akit dr.
Frankenstein rakott össze, de még úgyis szexibb lennék a kis
kényeskedőnél.
– Ó, érzékenyek lettünk? – vetettem közbe.
Jamie villámgyorsan felegyenesedett.
– Te kinek az oldalán állsz, Four? Mióta léptél át a pöcsökhöz?
– Olyan haragosan nézett rám, mintha elárultam volna.
– Megaláztál. Megint.
Leintett.
– Mondtam, hogy nem volt benne semmi személyes.
– Ha egy fiúnak tetszik egy lány, elmondja – jegyezte meg Tyra
alig palástolt megvetéssel. – Nem összeakaszkodik a családjával
és a barátaival, hogy megmutassa.
Jamie egy puszit küldött neki erre, Tyra a szemét forgatta,
Vaughn meg Jamie fejére csapott.
–  Tartsd meg magadnak a kis megjegyzéseidet – morogta
Vaughn. Aztán rám nézett. – Amúgy láttam a motorod a
garázsban. Állat.
 – És mi a kérdés?
– Tényleg tudsz menni vele?
Evert leszámítva, aki még mindig hátat fordított, mindenki
közelebb hajolt, úgy várta a választ.
–  Menni vele, javítani, versenyezni. Nem nyernék vele, de ki
tudom hozni belőle a maximumot úgy, hogy ne öljem meg
magam.
Vaughn egy félmosolyt villantott rám, elismerően bólintott,
ahogy visszasüppedt a fotelbe.
– Tudtam, hogy ehhez kemény csaj kell.
Felhúztam a szemöldököm, és idegesen babráltam a copfom
végét. A buli végén levettem a sapkát, amíg Evert elfoglalta,
hogy távol tartsa Jamie-t, és összefogtam a hajam.
– Mihez?
– Hogy ebből a közönyös seggfejből érzelmeket váltson ki.
Everre pillantottam.
Megfeszült a válla, az orrcimpái kitágultak, a szája
összepréselődött. Igen, rohadt ideges volt.
– Tényleg ilyen nehéz eset?
– Amúgy itt vagyok – jegyezte meg tompán Ever.
– Könnyebb nyitott szemmel elaludni, mint elérni, hogy ez itt
akár csak árnyalatnyit elmosolyodjon.
– Még mindig itt vagyok! – csattant fel Ever.
Úgy döntöttem, Vaughnnak válaszolok, és nem törődöm
Everrel.
–  Farok volt, mikor először találkoztunk, és végig utána is.
Ezzel segítettem?
Vaughn sebesen pislogott.
 –  Wow! Tényleg tudomást vett rólad? – A szememet
forgattam, mire összecsapta a kezét. – Akkor nagy benyomást
tehettél rá.
– A golyómba rúgott – morogta Ever.
Erre Vaughn füttyentett, Jamie meg grimaszolt.
– Biztos megérdemelte – kelt a védelmemre Tyra.
–  Talán. – Aztán elindítottuk az Eleven Testeket, mert Tyra
ragaszkodott hozzá, és lekapcsoltuk a lámpákat. Elég kellemes
volt az egész, rögtön meg is indultak a pillangók a
gyomromban, főleg, mikor Ever olyan közel ült, hogy összeért a
combunk. Vaughn és Tyra nyíltan összebújtak a kanapé
túlvégén, Jamie meg egy üveg fehér rummal befészkelte magát
egy fotelbe.
Én csak bámultam a képernyőt, túl ideges lettem Ever
közelségétől, hogy élvezzem is a filmet. Már hozzá kellett volna
szoknom, de minden alkalom olyan érzés volt, mintha az első
lett volna.
– Nyugi – suttogta a főcímnél. – Biztonságban vagy.
Libabőrös lettem, mivel kételkedtem a kijelentésében.
Elkaptam Jamie tekintetét a szoba túlsó végéből, és még ilyen
távolságból is láttam a vészjósló pillantást. Nem tanul sosem.
– Hé, rokon! Felelsz vagy mersz?
Ever odafordult hozzá.
– Nézzük, merlek-e megint képen törölni.
–  Nem, jobbat tudok. – Jamie beleivott a rumba, nyilván
folyékony bátorságra volt szüksége. – Csókold meg!
– Ez a beszéd!
Hagytam, hogy az ölébe húzzon, amíg már rajta ültem, és
mikor a szemébe néztem, nem kaptam levegőt. Egyszerre
nyúltunk egymásért. Mikor az ajkunk találkozott, nem
bemutatónak éreztem, hanem egy szükséglet kielégítésének,
ami mindkettőnkön uralkodott. Úgy csókolt tovább, mint aki
nem akar többé levegőt venni. Mintha én lennék az oxigénje, a
szívverése, az ereiben folyó vére.
Éreztem, ahogy küzd, közelebb akar jutni, azt akarja, hogy
értsem meg, csak én kellek neki, nem a bosszú vagy a
kiváltságos státusz. Hanem én.
Vagy talán csak képzelegtem.
Elhúzódtam, elfordítottam a tekintetem, ahogy kimásztam az
öléből. Persze Jamie szólalt meg először.
– Ha eddig kételkedtem volna benne, hogy komoly vagy neki,
hát most már nem teszem. – Everről rám nézett, majd vissza,
ravasz mosoly ült ki csinos képére. – Mersz vagy felelsz, Four?
– Már játszottam. Passz.
– Rendben. – Tyrához fordult. – Felelsz vagy mersz, T-bébi?
– Nem ezt a kurva filmet nézzük? – jegyezte meg Vaughn.
–  Merek – felelte ugyanekkor Tyra. Kinyújtotta a nyelvét a
morgó Vaughnra, és Jamie-re figyelt.
– Csókold meg Fourt!
Tyra hitetlenkedve nézett Jamie-re.
– Ez nem valami béna pornó.
A szuper izgatott és tökrészeg Jamie felemelte a fotel támláját,
és letette a lábát a földre.
– Tedd meg, és akkor én is megcsinálok kurvára bármit, amit
mondasz.
Tyra karba tette a kezét, láthatóan nem tetszett neki.
 – Vaughn, hűtsd le a haverodat!
A hősszerelmes már nem tűnt idegesnek, ahogy Tyrára
nézett.
– Bébi… Én nem bánom a csaj csajjal felállást.
Gyorsan kibújt Vaughn karjából, és felé fordult.
– Most te viccelsz?
– Csak egy kis puszi, és én is játszom egy kört.
Horkantott, megfordult, és a legkedvesebb mosolyt villantotta
Everre, amit valaha láttam tőle.
– Akkor az utolsó lovaghoz értünk. Ever?
–  Már kettő megvolt a háromból – vont vállat Ever. – Nem
hiszem, hogy számítana a szavazatom. – Ravasz vigyor ült ki a
képére.
–  Basszátok meg, fiúk. – Tyra átmászott a kanapé párnáin, a
szemem kidülledt, ahogy egyenesen felém tartott.
–  Tyra, mit csinálsz? – sikoltottam. A testem megfeszült,
készültem elmenekülni.
–  Nyugi. Azért ez még nem szex. – Az ajkamra szorította az
ajkát, a szemem sarkából láttam, hogy Jamie botladozva
igyekszik elfoglalni Tyra megüresedett helyét. Ugyanakkor
éreztem, hogy Tyra nyelve a szám peremét cirógatja, puha keze
végigsiklik a vállamon majd a karomon. Kíváncsian, félénken
visszacsókoltam, az ajka puha volt, és halványan áfonyaízű.
Nyögést hallottam, valaki halkan káromkodott, mire
visszatértem a valóságba. Vaughn fejbe csapta Jamie-t, ahogy
elhúzódtunk egymástól.
–  Rendben! Akkor következzen a fizetség – közölte Tyra,
mintha mi sem történt volna. – Van valami ötleted, Four?
 Nekem kicsit tovább tartott, hogy magamhoz térjek, de a
fizetség állati jó ötletnek tűnt.
– Szeretném, ha Ever és Vaughn nyálat cserélne kicsit.
– Mi a picsa? – fakadt ki Vaughn. – Miért nem Jamie? Ő kezdte
ezt az egészet!
– És te vele tartottál – vitázott Tyra.
– Nem csókolózok fiúval – morogta Ever.
– Azt ígérted, bármit, amit akarunk. – Tyra nem adta fel.
– Azok az idióták ígérték meg – vágott vissza Ever. – Én nem
ígértem rohadtul semmit.
–  Rendben. Akkor másik lesz, de csak ha mind a hárman
megesküdtök, hogy megcsináljátok. Megígérem, hogy nem lesz
benne kardpárbaj vagy seggre pacsi.
– Mi lesz? – kérdezte óvatosan Jamie. Furán sápadt volt, pedig
ő kezdte az egészet.
– Azt nem mondom el. Áll az alku?
– A csajod gyilkos – sziszegte Jamie Vaughnnak, aki nem vette
a fáradságot, hogy válaszoljon.
Tyra nyilván ugyanolyan nehezen tudta csak megállapítani,
milyen kedvében van Vaughn, mert a magabiztossága
szétfoszlott, és félénken a fiúra mosolygott.
– Ne aggódj, T-bébi. Nem én vagyok itt az egyetlen, akire épp
szűk kicsit a gatya.
Vaughn gonoszul horkantott, és már el is marta az üveget
Jamie-től egy kézzel, a másikkal hátranyomta a fejét, és
gyakorlatilag a torkába locsolta a rumot.
Már majdnem kiürült az üveg, mikor Ever felsóhajtott.
– Elég – vetette oda.
 Eltűnődtem, miért muszáj Jamie-nek provokálni őket. Mint
aki arra játszik direkt, hogy megverjék. Sosem ütött vissza, bár
teljesen biztos voltam benne, hogy tudna, ha akarna.
Vaughn a hörgő Jamie ölébe dobta az üveget, majd Tyrára és
rám nézett.
– Áll az alku.
 
 
– Akkor? Mit kelljen csinálniuk?
A film befejeződött, a fiúk elmentek. Azt mondták, dolguk
van. Én gyanítottam, hogy titokban féltek, mit találunk ki nekik.
Tyrával a szobámban kuporogtunk pizsiben, Jay D
összegömbölyödve aludt az ágyam végében. Tyra felkente az
utolsó réteg körömlakkot, és ragyogó mosollyal, elégedetten
szemlélte a lábujjait.
–  Arra gondoltam, feltetováltatom a nevemet Vaughnnal a
fenekére.
Ugatva felnevettem, mire Jay D a fülét hegyezte.
–  Szerinted megcsinálná? – kérdeztem, ahogy a kutya
visszaaludt.
–  Rohadtul nem, de szeretném látni, milyen képet vág, ha
megkérem.
–  Evernek már van egy tetoválása – böktem ki. Olyan nehéz
volt magamban tartani ezt a sok titkot. Mindig is tudtam, csak
idő kérdése, hogy kimondjam. Másrészt… minek van az
embernek legjobb barátnője, ha nem bízhatja rá a titkait?
– Tényleg? – Tyra tekintete rám szegeződött. – Pedig túl merev
egy tetkóhoz. Mi van rajta, és ami még fontosabb: hol?
 Nehezen nyeltem, de mikor a torkomból elmúlt a feszültség,
megtaláltam a szavakat.
– A bandája. A banda tetkója van a hátán.
Lassan pislogott egyet.
– Hogy mi?
Nagy levegővel bátorságot nyeltem, és imádkoztam is
ráadásnak. Nem akartam elárulni Evert, de beszélnem kellett
valakivel.
– Ever a Számkivetettek tagja.
– Ever McNamara? – visszhangozta Tyra. – A te Evered?
Az enyém.
– Igen – feleltem lihegve.
–  És a Számkivetettek, mármint az a gyilkos, erőszaktevő,
fosztogató banda?
– Igen, az. Nem tudtam, hogy ismered őket.
– Basszus. Ki ne ismerné?
–  Én nem hallottam róluk. De aztán az egyikük megpróbált
megölni.
– Jesszus, Four! – Felém fordult az ágyon, elfeledkezve a még
nedves körömlakkról, össze is kente a takarót. – Basszus! Bocs.
Legyintettem. Átkaroltam a térdem.
– Hogy a fenébe kerültél közéjük?
Elmeséltem neki a rövidített verziót.
–  Tízéves koromban vett Gruff a szárnyai alá. Megtanított
motorozni meg motorokat javítani, és a háta mögött gyorsasági
versenyeken indultam pénzért. Én vagyok az oka, hogy
Rosalynnal el kellett jönnünk Cherryből.
– Te is bandatag voltál? – Úgy tűnt, Tyrát ez felzaklatja.
 –  Nem, dehogy – tiltakoztam gyorsan. – Az utolsó
versenyemen ellenük futottam. Nem végződött jól, hogy
megpróbáltam nyerni. Nem meglepő, hogy a banda nehezen
viseli a vereséget.
– És ki az a Gruff?
–  A volt főnököm… Szinte az apám, már amennyire valaha
volt ilyen az életemben – feleltem vágyakozva.
– Ő adta neked azt a motort?
– Igen… a legjobb arc. – Megcsapott a honvágy, azt gondoltam,
belefulladok ebbe a hullámba, de Tyra következő kérdése a
felszínre rántott.
– És miért állt be közéjük Ever?
– Azt mondta, a vezetőjüknek van valamije, ami az övé. Nem
mondta meg, micsoda.
Néztem, ahogy Tyra az infót emészti. Megrázta a fejét,
motyogott, megint rázta a fejét.
– Honnan tudod ezt?
– Követtem az erdőbe az első tanítási napon. Egy kocsit rejtett
el ott, meg ruhákat, és mikor a bandának dolgozik, azokat
hordja. – Azt a részt kihagytam, hogy követtem a városba is, és ő
Rosalyn törékeny idegeit hozta fel biztosítéknak, hogy befogja a
számat.
– Ezért szólította Harlan Danny Boynak, ugye?
Bólintottam.
–  Őrület. Furának tűnt már akkor is, de arra jutottam, biztos
valami filmre céloz, amit nem láttam.
Megráztam a fejem, azt kívánva, bár ilyen egyszerű lenne.
–  Ever teljesen más emberré változik, olyan valóságos az
egész, mintha két különböző valaki lenne.
–  Nem is értettem, miért vannak rajta ilyen ruhák, mikor
elvittél, hogy megmutasd Jay D-t. Általában úgy néz ki, mint aki
egy Abercrombie-reklámból lépett ki. De gondoltam, biztos
ezzel akar elkápráztatni. – Tyra félénken mosolygott rám, én
viszonozni próbáltam a mosolyt, de kudarcot vallottam. Csúfos
kudarcot.
–  Ever megöleti magát, és nem számít, mit mondok, mivel
fenyegetem… – Elcsuklott a hangom, de tovább beszéltem
valahogy. – Nem tudom lebeszélni róla, Ty. – Éreztem, hogy egy
könny gördül végig az arcomon, gyorsan letöröltem, az újonnan
megtalált nőiességemet átkozva. Jobban tetszett a régi Four. Az
Ever – azaz elnézést, Everson elcseszett McNamara – előtti. Nem
olyan lány voltam, aki egy fiú miatt sír, vagy a csókja után
vágyakozik. Olyan lány voltam, aki motort tudott szerelni, és
megríkatni felnőtt férfiakat.
–  Őszinte leszek – szólalt meg habozva Tyra. – Nem tudom,
mit mondjak.
–  Tényleg nem tudod? – tátottam el a szám. – Kicsit azt
reméltem, te majd megmondod, mit csináljak.
Tyra pislogott egyet, én felnyögtem, és a fejtámlának vertem a
fejem.
–  Kevésbé érzem furának, hogy a legjobb barátomnak
tartalak, amióta többet tudok rólad, mint a nevedet. Tele vagy
meglepetésekkel, Four Archer.
Abbahagytam a fejem hozzáverését a támlához, és az
ágytakarót bámultam, közben hagytam, hogy elborítson a
bűntudat. Még mindig nagyon sok mindent nem mondtam el
Tyrának.
–  Vajon mit kereshet? – tűnődött el Tyra. De nem kellett
válaszolnom, mert ekkor megcsörrent a telefonja. Megnézte és
elmosolyodott. Biztos voltam benne, hogy el is pirult volna, ha
nem ilyen csodás, kávébarna színű a bőre eleve.
– Vaughn szép álmokat kíván?
– Nem. Az egyszemű szörnyetegről küldött képet.
Nagy volt a csábítás, hogy odahajoljak, és megnézzem, hogy
ugye viccel, de nem akartam megkockáztatni.
Újabb pittyenés.
– Most kíván szép álmokat.
– Ő is itt alszik?
–  Nem lennék meglepve. – Egyszerre tűnt izgatottnak és
idegesnek. – Azt hiszem, tudja, hogy készen állok arra. Mintha
érezné, azóta ideges. – Könyörgő tekintettel nézett rám. –
Muszáj segítened, ki kell találnunk, hogy csábítsam el.
– Miért kellene elcsábítanod?
–  Mert el akarom mondani neki, hogy akarom, de úgy, hogy
közben ne csináljak hülyét magamból.
– Ha egyszer ő is akar téged, ez nem fordulhat elő, és napnál
világosabban értésedre adta, hogy akar.
Tyra duzzogva biggyesztette az ajkát.
– Ezt tudom én is, de nem ártana szexinek lenni, nem igaz?
Felsóhajtottam, és már arra gondoltam, hogy bedobom a
törülközőt, mikor eszembe jutott valami, és ettől felpattantam
az ágyról.
–  Láttam valamit Jamie szobájában, mikor elloptam az
iPodját, az talán segíthetne nekünk.
 – Nekünk?
Basszus. Nos, már kibújt a szög a zsákból, úgyhogy vállat
vontam.
– Lehet, hogy én is kíváncsi vagyok.
Jamie szobájába mentem, Tyra utánam. Amint beléptünk, én
a titkos készlet felé indultam, Tyra körülnézett. Nem
kapcsoltunk lámpát, nehogy felriasszuk Jamie-t, ha netán
hazajönnének pár percen belül.
– Nem számítottam rá, hogy Jamie ilyen kultúrafogyasztó.
– Aha, elég fontos neki az öröksége.
– Ez itt Nicki Minaj?
Megláttam, hogy Tyra a rapsztár poszterét bámulja, amin
széttárt lábbal guggolt egy szál sportmelltartóban, tangában és
tornacipőben.
– Aha.
A DVD-k között kotorásztam, Tyra megnézte közben Jamie
gitárjait.
– Nem is tudtam, hogy gitározik.
– Nem biztos, lehet, hogy csak gyűjtő.
– Sosem hallottad játszani?
– Nem. Igazából nem tudok túl sokat róla.
– Azt hiszem, túlságosan lefoglalja, hogy mindenkit felhúzzon,
ezért nem beszél magáról.
–  Ha meg rákérdezek, akkor témát vált, vagy mond valami
durvát vagy perverzet.
– Hibáztatod ezért? – kérdezte Tyra szárazon. – Az utolsó lány,
akiben bízott, alighanem Barbette Montgomery volt, és mint
tudjuk, annak milyen vége lett.
 Egy köteg lemezzel a markomban odarohantam, és
megtapogattam Tyra homlokát.
– Jól hallottam, Jameson Buchanant véded? Lefogadom, hogy
már potyognak is a cigány gyerekek az égből, hozom az
esernyőt. Azt hittem, ki nem állhatod.
–  Nem utálom. Csak szeretném leállítani. Nincs vele baj, ha
nincs ott Barbie, vagy nem ő jár az eszében, vagy nem róla van
szó.
Egyetértőn bólintottam. Mindig látszott, ha Jamie-nek Barbie
járt az eszében, mert ilyenkor volt a legelviselhetetlenebb.
Mindenki pechjére többnyire ez volt a helyzet. Végre
megtaláltam a gyanúsan borító nélküli DVD-t, és győzedelmesen
felmutattam.
– Megvan!
– Mi ez? – ráncolta a homlokát a lemezre Tyra.
– Mindjárt meglátod. – Becsúsztattam a DVD-t a lejátszóba, és
felmartam a távirányítót, majd lehuppantam Jamie ágyára, és
megveregettem magam mellett a helyet. – Helyezd magad
kényelembe.
– És mondd, miért nem a te szobádban nézzük ezt?
– Nincs tévém, elfelejtetted?
Még mindig nem mozdult, egyik lábáról a másikra állt.
– És ha visszajönnek?
–  Bulizni mentek vagy ilyesmi. – A gyomrom felkavarodott,
mint mindig, ha arra gondoltam, hogy Ever a Számkivetetteknek
csinál épp valamit, úgyhogy inkább hazudtam magamnak.
– Nem úgy tűnsz, mint aki meg lenne győzve, hanem inkább,
mint aki mindjárt kihányja a vacsorát. – Végre leült és a
hátamra tette a kezét. – Arról van szó, hogy Ever bandatag?
–  Nem akarok belegondolni, mit tenne velem, ha
elveszíteném. – Idegen érzés volt, és nem örültem neki. Cherry
az otthonom volt, de még ott sem voltak olyan barátaim, akik
ennyi érzelmet váltottak volna ki belőlem. Mickey üzlettárs volt,
akinek nagyobb szüksége volt rám, mint nekem rá, és a
tehetségem nélkül nem foglalkozott volna velem. Rosalyn volt a
teher a vállamon. Tablettákat kellett szednie, csak hogy
elviseljen, de bármikor arra gondoltam, hogy hagyom elmenni,
csakis miatta éreztem megkönnyebbülést. Gruff sokféle
szerepet betöltött az életemben: apa, főnök, mentor és barát, de
sosem kerültem miatta ilyen érzelmi hullámvasútra. Amit Ever
iránt éreztem, az nyers volt, és zsigeri és… és függőséget
okozott.
A távirányítót a tévé felé tartva lenyomtam a lejátszás
gombot. Zene űzte el a csendet, és Tyra odakapta a fejét, mikor
egy napbarnított, bögyös szőke tűnt fel a képernyőn
miniszoknyában, bugyi nélkül, átlátszó magas sarkúban, és egy
rövid, pink topban, „nedves vagyok” felirattal a mellén.
– Four… mi ez? – kérdezte óvatosan Tyra.
– Pornó.
– Honnan tudtad, hogy van neki?
–  Még sosem laktam mással, mint Rosalynnal. Kíváncsi
lettem.
– Úgy érted, kutattál a holmija között?
–  Nem olyan szörnyű ez, mint aminek hallatszik. Kisülhet
abból jó is. Úgy tudtam meg, ki az apám, hogy kutakodtam.
Elhallgattunk, néztünk, ahogy a képernyőn a csaj
megpróbálja elcsábítani a szomszéd fiút, bár ez nem tartott
sokáig.
– Megnézted az egészet?
– Kiakadtam és kikapcsoltam, amint rájöttem, mi ez.
A film dialógusai ostobák voltak, és a fickó hamarosan
meredező farokkal parádézott egy perccel azután, hogy
megismerkedett az új szomszéddal. Három perc múlva a nő
már mélyen benyelte a gyanútlan áldozat farkát. Lehetetlennek
tűnt, hogy ilyen sok a szájába férjen.
– Huh, én nem…
Egyszerre fény árasztotta el a szobát, félbeszakítva Tyrát, és a
bosszúság rémületre váltott. Jamie állt a küszöbön, felhúzott
szemöldökkel.
– Át lettem verve – jegyezte meg vontatottan.
–  Te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle, mintha nem a
saját szobájában lett volna a saját otthonában.
– El sem mentem. Ever megkért, hogy maradjak, és vigyázzak
rátok, nehogy valami bajt keverjetek, és most már örülök, hogy
így alakult.
– Itt hagyott, hogy kémkedj utánam?
– Azt hiszem, ennél nemesebb indítékai voltak.
Milyen oka lehetett Evernek, hogy Jamie legyen az őrkutyája?
– Akkor mit csináltál mostanáig?
Megdörzsölte a fejét, és felnyögött.
– Kinyúltam, asszem.
Csak ekkor tűnt fel, hogy alig áll a lábán.
– Jesszus, Jamie. Feküdj le!
Alattomos mosollyal elheveredett.
 –  Csak ha közétek mehetek. – Befészkelte magát Tyra és
közém; a tévét nézte. – Ez a kedvenc részem.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk levegőt vett volna,
miközben néztük, hogy az ártatlan szomszéd fiú épp betolja az
irdatlan farkát a csábítója fenekébe.
Jesszus. Ever ezt elvárná? Lehetetlennek tűnt, mégis ott volt a
bizonyíték nagy felbontásban az ötvenötös képernyőn.
– Igen… imádom. Farok abba a csinos fenékbe – jegyezte meg
lazán Jamie, miközben én próbáltam nem pánikba esni.
– Jézusom, Jamie! – Tyra Jamie fejéhez vágta oldalról az egyik
párnát. – A szobádban leszek – sziszegte oda nekem, majd
kimenekült. Nem sokkal később hallottuk, ahogy az ajtóm
csapódásának a hangja visszhangot ver a folyosón.
–  Elég karót nyelt csaj a barátnőd – mondta Jamie. A hátára
fordult, egyik karjával a fejét támasztotta, a másikat átvetette a
hasán.
Felé fordultam, hervasztó pillantással néztem rá, ahogy
keresztbe tettem a lábam.
–  Vagy talán el kellene mondanod Barbie-nak, mit érzel, és
békén hagyhatnál minket.
Egykedvű hangon, üres tekintettel válaszolt.
– Tudja, mit érzek.
–  Ott voltam tegnap, elfelejtetted? Úgy bántál vele, mintha
nem is számítana neked semmit.
– Már mondtam… tudja, mit érzek.
Megráztam a fejem, szomorúan sóhajtottam. Valamiért
elhittem, mikor Ever azt mondta, nincs köztük semmi Barbie-
val. Hogy ettől vajon én vagyok hülye, vagy csak Jamie vak és
makacs?
– Engem te nem versz át, Jameson.
Felnyögött.
– Mondtam már, hogy csak az anyám hív így.
– Nos, mit szólsz a Jameshez? Hívjalak így?
Megvillant a szeme, mielőtt elkapta a tekintetét.
– Mi?
– Barbie Jamesnek hívott, és nem akadtál ki. – Nem válaszolt,
úgyhogy folytattam. – És te meg Bette-nek szólítottad.
– Biztos rosszul hallottad.
Hogyne. Tudom, mit hallottam.
– Mint a dalban… James és Bette a faágon… – énekeltem. Már
majdnem ott tartottam, hogy csókolóznak, mikor Jamie
lerántott az ágyáról. Sikítva landoltam a padlón, és nevetésben
törtem ki, bár fájt a hátam. Mikor felültem, Jamie megint a
hátán feküdt, mintha mi sem történt volna.
–  Rendben – szusszantam, és felálltam. – Feltűnik, ha nem
látnak szívesen.
Gúnyosan mosolygott, egyszerre kevés érdeklődéssel nézte a
pornót, ami még mindig ment a tévében.
Elindultam az ajtó felé, de egy gondolat megállított,
visszafordultam.
–  A különböző természetetek ellenére jobban ismered Evert,
mint bárki.
Nehéz sóhaj töltötte meg a szobát.
– Igen.
–  Mennyi az esélye, hogy meggondolja magát, ha megkérem,
és nem akarja többé megtalálni Foxot? – Nem kellett feltennem
a kérdést, hogy tud-e Jamie arról, hogy Ever a Számkivetettekkel
lóg, de ahogy ülésbe pattant, az elárulta, hogy Ever nem volt
olyan nyílt vele, mint azt hittem volna.
– Honnan tudsz te erről?
– Követtem egy hónappal ezelőtt.
– És ő ezt tudja?
Bólintottam, de nem mentem bele részletekbe.
– Zsarol.
–  Istenem – kotkodácsolta Jamie. – Titeket aztán egymásnak
teremtettek. – Megrázta a fejét, rám bámult, a szemében
vidámság és szánalom tükröződött.
– Szóval mit gondolsz, le tudom beszélni róla, hogy Fox után
eredjen?
– Kizárt – felelte józanul.
Szusszantam egyet bosszúsan, ahogy Jamie összetörte a
remény utolsó maradékát is.
–  Még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy sosem lehetünk
együtt?
Jamie megrázta a fejét, világos volt a figyelmeztetés a
tekintetében.
–  Ne adj neki ilyen ultimátumot, ha nem állsz készen arra,
hogy veszíthetsz.
– Élhetek Ever nélkül.
– A túlélés még nem élet, kiscica. Olyan sok időt töltesz azzal,
hogy a holnap után vágyódsz, hogy megfeledkezel közben
minden másról.
–  Az idő begyógyítja az elgennyedt sebet is, Jamie. Ha azt
kívánod, hogy Barbie tűnjön el a szívedből, attól nem múlik el a
fájdalom.
–  Mi ütött beléd? – mordult rám. – Az a szuka felőlem
levetheti magát a legközelebbi szikláról.
Egy pillanatra meghökkentem a gonoszságán. Jamie ritkán
nyilatkozott ilyen nyersen.
– Hülye vagy.
–  Bagoly mondja verébnek – görbült mosolyra a szája. – Ne
várd el Evertől, hogy közted és az anyja között válasszon.
Rosalyn talán csak egy darab szar, de ez nem jelenti azt, hogy
egyetlen anya sem éri meg a fáradságot.
Léptem egyet felé, készen arra, hogy belé rúgjak, megüssem,
az arcába köpjek, kikaparjam a szemét.
– Baszd meg!
Nem maradtam ott, mikor visszaértem a szobámba, elvittem
Jay D-t sétálni, hogy Tyra ne lássa meg a könnyeimet. Kicsit
tovább maradtam kint, mint szoktam, remélve, hogy a hűvös
októberi éjszaka megfagyasztja a szívem.
Mikor visszamentem a szobámba, Tyra halkan hortyogott,
úgyhogy elmentem, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Végül addig
álltam a víz alatt, míg az ki nem hűlt, és mire megfésülködtem,
eldöntöttem, hogy annak a farok Buchanannak igaza van. Eddig
Ever túljárt az eszemen minden alkalommal. Az az
arisztokratikus pöcs alighanem leleplezné a blöffömet, és
megint rideggé válna. Megkockáztathatom ezt?
Éreztem, hogy nem bírom már tovább az eseménydús este
után, gyorsan megmostam és átpucoltam fogselyemmel a
fogam. Amint kiléptem a fürdőből a szobámba, éreztem, hogy
valami nem stimmel. Kialudt a lámpa, amit égve hagytam,
teljesen sötét lett, és egy alak dőlt az ágyam fejtámlájának, aki
túlságosan nagy volt, hogy Tyra lehessen. Nem láttam az arcát,
de nem is volt rá szükség. Túlzottan ismerős volt, ahogy nem
kaptam levegőt, éreztem a forróságot, a lüktetést a lábam
között, pusztán a jelenlététől.
– Hol van Tyra?
– Vaughn magányosnak érezte magát.
– Elmentek?
– Az egyik vendégszobában vannak.
Ha Tyra igazat mondott, és Vaughn tényleg tudja, hogy készen
áll, akkor mozgalmas éjszaka vár a barátnőmre, állapítottam
meg. Egy egész éjszaka apai felügyelet nélkül, itt volt a tökéletes
alkalom. Egyszerre hálás voltam a sötétségért, hogy így Ever
nem láthatja a pirulásomat.
–  Édesdeden alszanak? – Szexuális látnoki képesség ide vagy
oda, imádkoztam, hogy Vaughn legyen türelmes.
– Nem tudom. Nem vagyok ott velük – felelte Ever szárazon.
– Csak nem erőlteti bele semmibe.
– Vaughn az ideje felét azzal tölti, hogy elzavarja a puncikat.
Nem kell erőszakhoz nyúlnia, hogy lefektessen valakit.
– Az arroganciája aggaszt. És ha megsérül az egója?
Kattanást hallottam, lágy fény világította meg Ever haragos
arcát és meztelen felsőtestét. A szoba levegője fojtogatóvá vált,
ahogy összehúzta a szemét.
– Kurvára remélem, hogy nem tapasztalatból mondtad ezt.
–  Micsoda? Nem! – Az arcom elfutotta a forróság, immár
egészen más okból.
Egy pillanatig még a szemembe nézett, majd a támlának dőlt.
Még mindig érezhető volt a feszültség, ahogy fogva tartotta a
tekintetem, de már kaptam levegőt legalább.
–  Vaughn sosem bántaná, és biztos vagyok benne, hogy ezt
nagyon is jól tudod, különben már kint lennél a folyosón, hogy
biztos helyre rángasd a barátnődet.
–  Igen, de bizonyosságból sosem elég ilyen helyzetben –
szemtelenkedtem.
Nem válaszolt, a tekintete végigsiklott rajtam. Kicsit
szorosabban tekertem magamra a törülközőt, egyszerre
tudatában voltam, hogy nincs alatta semmi. A legpuhább
anyagú törülköző volt, amit valaha használtam, de messze nem
volt elég, hogy ne érezzem úgy, hogy lemeztelenít Ever
tekintete.
– Mersz vagy felelsz?
– Ever… – El tudtam képzelni, merre tartunk.
–  Felelsz? – Felkelt az ágyból, a szeme éhes volt, ahogy
átvágott a szobán. – Vagy mersz?
– Vége a játéknak.
– Én még nem végeztem.
– Fáradt vagyok – sóhajtottam. – Menj el!
Alig sikerült uralni a hangom, hogy ne remegjen, de persze
észrevette. Elég közel állt, hogy megérintsen, de nem tette.
– Felelsz vagy mersz, kishúgom. Hacsak nem félsz.
Kishúgom?
Nem ment ez nekem. Annyira nem voltunk egy
súlycsoportban, hogy bölcsebb lett volna, ha megadom magam.
De nem bírtam, és ezt ő nagyon jól tudta.
–  Felelek. – Bátrabbnak hangzottam, mint amilyennek
éreztem magam, de… mindegy.
–  Csak azért kúrsz velem, mert én vagyok a te nagy, gonosz
bátyád?
Kitoltam a csípőmet, kicsit felhúztam magam.
–  Attól, hogy a szüleink összejöttek, még nem lettünk
testvérek, McNamara. Ezenkívül Rosalyn megkopasztja apádat,
mielőtt bármi végleges történhetne. – Ez hazugság volt. Rosalyn
nem volt aranyásó, de reméltem, hogy az érv véget vet a
játéknak.
– Válaszolj a kérdésre! – követelte, pillanatnyi szünet nélkül.
Összeszorítottam a szám. Nem lett volna visszaút, ha
belemászok a felkínált botrányba. Alig néhány perccel ezelőtt
úgy döntöttem, hogy nem vetem bele magam. Inkább a szilárd
talajon maradok.
– Ne tedd ezt velem! – ráztam meg vadul a fejem, kimutatva a
kétségbeesésem.
– Nem veled teszem, hercegnő. Hanem velünk.
–  Miért? – nyüszítettem, miközben utáltam magam. Minden
erőfeszítés nélkül, gyakran elérte, hogy megfeledkezzek
magamról. Attól féltem, hogy egy nap arra ébredek, hogy
egészen más ember lett belőlem. Lágy és hajlítható.
–  Mert belefáradtam a tettetésbe. Sosem tagadtam meg
magam, kicsi bábu, és nem akarom most elkezdeni ezt.
–  Akkor? El kellene dobnom a törülközőt, és széttárni a
lábam, csak mert ezt akarod?
– Igen.
Nem kellett volna, hogy megdöbbentsen a szemtelensége és
az arroganciája, de még kevésbé kellett az, hogy beindítson.
Gondolkoztam, hogyan tudnám leállítani, amíg kijózanodok,
végül a mellkasára tettem a kezem, és lábujjhegyre álltam. Ő
ösztönösen előrehajolt, míg az ajkam már a füléhez ért.
– Akkor itt egy feladat neked.
Felegyenesedett, lebámult rám döbbent képpel.
– Hogy tessék?
– Egy. Feladat. Neked. – A kezem elindult a mellén a farmerje
dereka felé, a bronzszínű gombbal matattam.
– És mi az? – Láttam az elszántságot a szemében, hogy az övé
legyek, és a tudást, hogy már az vagyok.
–  Érd el, hogy én is akarjam. – Mohó volt a hangom, és
reményteli, mintha nem azt kívánnám, hogy kudarcot valljon.
– De már akarod – vádolt meg összehúzott szemmel. Láttam,
mennyire be akarja ezt bizonyítani. A combjaim közti sajgás
könyörgött, hogy engedjek neki.
– És mégis nemet mondok.
 HUSZONKILENCEDIK

FEJEZET

A bábu

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Tyra zaklatott sóhajjal az

ágyra veti magát.
– Minden rendben? – kérdeztem, miközben próbáltam lerázni
a bágyadtságot.
Az oldalára fordult, velem szembe.
– Segíts, Four! Fogalmam sem volt, milyen messzire mentem.
Erre felébredtem.
– Te akkor…
– Nem, de basszus, elérte, hogy bánjam.
Felhúztam a szemöldököm, ő megremegett kicsit.
– Gondolom, ez jót jelent, nem?
– Igen, nagyon jót – biztosított elégedett bólintással.
– Akkor mi történt?
– Semmi… és minden.
– Minden világos.
Értette az iróniát, elmosolyodott.
– Vaughn… az ujjait használta. – Az ajkába harapott, a szeme
elkerekedett. – És aztán a száját, és nagyon-nagyon jó volt, de
aztán… – Mély ránc jelent meg a homlokán.
– Igen?
 –  Semmi, de ekkor minden elromlott. Elmondtam neki, hogy
én készen állok rá, mire közölte, hogy ő nem.
– Hűha! – Nem tudtam, mi mást mondhatnék, de Tyra nagyon
is úgy festett, mint akinek van még mondanivalója, úgyhogy
csak vártam.
–  Azt mondta, nem dug meg, amíg nem lehet biztos benne,
hogy értem, ez nem lehet több szexnél. – Mikor Tyra
könnyekben tört ki, el kellett ismernem, hogy Evernek ezek
szerint igaza volt azon az estén Bradley edző konyhájában. Csak
olyan furcsának tűnt, mert Vaughn nem úgy viselkedett az
elmúlt hónapban, mint aki csak szexet akar. Hanem mint
akinek tényleg, őszintén tetszik Tyra. – Az a farok azt mondta,
hogy a barátja vagyok, és nem akar megbántani.
Ez remekül sikerült, mondhatom.
Tyra letörölte a könnyeit, majd elmerült a gondolataiban. Én
is ezt tettem, eltűnődtem, mikor tűnt el az én egyszerű életem.
Cherryben iskolába jártam, dolgoztam a műhelyben, és
figyeltem rá, hogy Rosalyn mindig bevegye a gyógyszerét a
szakítások után. Most meg dráma, barátok, gondok a fiúkkal.
Bevallom, talán az élet Blackwood Keep előtt magányos volt, de
az csak egyféle érzelem volt. Most egy jó napon hatfélével
zsonglőrködtem.
–  Tudom, mi legyen a feladatuk – jelentette ki Tyra, miután
eltelt már majdnem húsz perc, mialatt egyikünk sem szólalt
meg.
A szemében megcsillanó gonosz fényt látva hálát éreztem,
hogy nem én vagyok a célpontja.
– Biztos jó lesz.
 Elmesélte, mielőtt elment zuhanyozni. Meglepő, de nem volt
olyan gonosz, mint amit megérdemeltek volna, de azért nem
volt rossz. Például alig vártam, hogy lássam Ever képét, ha majd
elmondjuk.
A másnapos Jamie futott be utolsónak a reggelire. Láttam,
hogy bocsánatkérő pillantást vet rám, de nem vettem tudomást
róla. Már hozzászoktam az alattomosságához, ami történetesen
egyike volt a sok problémának, amit megörököltem, mikor
Blackwood Keepbe költöztem. Az előző éjszakához hasonló
pillanatok miatt hiányzott a legjobban az otthonom.
Ever nagyjából észre sem vett, miközben Tyra ügyelt rá, hogy
ő meg Vaughnt ne vegye észre. Vaughn őszintén úgy tűnt, mint
aki nem érti, és pechjére, még ha Tyra akarta volna, akkor sem
világosítottam volna fel.
Míg ettük a reggelit, amit össze tudtunk hozni így, hogy Mr.
Hunt hétvégenként nem jött, Tyrával előálltunk a hírekkel. Ever
és Vaughn rémülten hallgatták, hogy piercinget kell lövessenek,
Jamie meg, az érzelmileg kiegyensúlyozatlan farok, szerelmes
levelet kell írjon, amit az általa választott közönség előtt felolvas
az érettségi előtt. Mivel neki már volt piercingje az orrában, és
isten tudja, hol még – elég biztos voltam benne, hogy egyszer
láttam egy gyűrűt a mellbimbójában –, arra jutottunk Tyrával,
hogy neki ez nem lenne nagy kihívás, más feladatot kell
adnunk.
Mielőtt elindultak, hogy teljesítsék a kihívást, Ever meglepett,
elcsente a motorom kulcsát. Ügyelt rá, hogy lássam az ígéretet a
szemében, mielőtt kilépett az ajtón Vaughnnal és Jamie-vel.
Nagyjából biztos voltam benne, hogy a kulcs csapda, de ezen
ráértem később aggódni.
A délután derekán sereglett be a három fiú a garázsba. Jay D-t
rémségesen lefoglalta, hogy mindenhova bemásszon, én meg az
alapvető dolgokat tanítottam a motoron ülő Tyrának.
–  De jól nézel itt ki, T-bébi! – Jamie vigyorgó képe és az új
karika, ami az orrcimpáján viselt pötty helyére került, egy időre
magára vonta a figyelmemet, de mikor Ever és Vaughn arcát
kezdtem vizslatni, nem láttam semmit.
– Megállapodtunk. Hol a piercingetek? – követelt választ Tyra.
Leugrott a motorról, és megállt előttük csípőre tett kézzel.
Ever arca kifürkészhetetlen maradt, de Vaughn elárulta
magukat.
– Kicsit lejjebb kell megnézned – közölte csillogó szemmel.
Tyra elpirulva elhallgatott, és mikor Ever szemébe néztem,
láttam a megvillanó kihívást. Nem, ezt nem játsszuk.
– Neked már megvolt az orrodban lévő – mondtam Jamie-nek.
Válaszképp elvigyorodott, mire csak még kíváncsibb lettem.
– Na bökjétek már ki, jó?
–  Megcsináltuk – vont vállat Vaughn. – És ha nem akarjátok
megkeresni, akkor kénytelenek lesztek beérni a szavunkkal.
Bassza meg.
Megint túljártak az eszemen. Nyilvánvalóan okosabban kell
játszanom. Biztos voltam benne, hogy ez Ever műve volt. A
hallgatása mindent elmondott.
Tyra a szemét forgatta, de aztán a gonosz kis fény, olyasmi,
mint reggel, megint megvillant.
–  Talán mi is csináltathatnánk piercinget titkos helyre, és
majd meglátnánk, hogy tetszik nekik.
 Megütögettem az állam a mutatóujjammal.
– Milyen érdekes felvetés, Miss Bradley.
– Ez valami felhívás? – szegezte rám a tekintetét Ever, ahogy a
választ várta. Haboztam, azon tűnődve, miért beszél ilyen
kásásan… alig értettem, mit kérdez.
–  Aligha. – Sokkal jobb mulatság, ha hagyom, hogy
találgasson.
– Vigyázz a tűzzel, Four – ejtette ki óvatosan a szavakat. – Száz
százalék az esélye, hogy megégsz. – És értettem már, miért.
Megvillant a fém Ever duzzadt nyelvében, így elég nehéz
lehetett beszélni. Éreztem, hogy forróság önti el a hasamat,
ahogy Ever az ajtó felé indult, Jamie-vel a nyomában. El sem
bírtam hinni, hogy a nyelvébe tetette a piercinget. Bár rohadt
szexi volt vele, nem értettem ezt a választást. Nem passzolt a
pedáns eleganciájához, amihez már hozzászoktam.
Vaughn kicsit lassabban ment utánuk, hátrafelé lépkedett, a
karját felemelte, Tyrára mutatott.
– Akkor tetess piercinget a csinos kis puncidba. Nem érdekel.
Csak ne feledd, hogy felajánlottam neked, hogy keresgélj, és
kölcsönkenyér visszajár. – Amint eltűnt a házban, Tyrával
egymásra bámultunk.
– Azt mondta, hogy a… – böktem a kérdéses testrész felé.
– Szerinted ugye nem a… – bökött ő is oda.
Egyszerre guvadt ki a szemünk.
– Édes. Jó. Istenem – nyögte Tyra. – Ezt mondta.
 
 
Tyra közölte, hogy haza kell mennie, hogy lejelentkezzen a
túlságosan aggodalmaskodó és szigorú apukájánál, de még
előtte kifejtette a fájdalmas ötletet, hogy menjünk el
intimgyantára. Azzal érvelt, hogy bár letett róla, hogy
eltékozolja a szüzességét, attól még felkészülhet rá. Ezzel nem
vitáztam. Vaughn talán elutasította, de bármikor erőt vehet
rajta a vágy. Persze nem akart egyedül menni, ragaszkodott
hozzá, hogy legjobb barátként kötelező együtt
megszabadulnunk az intim szőrzetünktől.
–  Sikernek azt hívjuk, ha a lehetőség és a felkészültség
találkozik.
– Nem hiszem el, hogy Bobby Unsert idézed!
– Azt gondoltam, ha rám nem hallgatsz, akkor a példaképedre
fogsz. A neten találtam, miután lefoglaltam az időpontot. Jó
vagyok, mi?
– Kicsit sem ér, de kit érdekel.
– Jaj, Four, ne legyél már ilyen! Tökre megéri, csak negyedóra
szenvedés. És vagy egy hónapig nem kell borotválkoznod.
– Nem borotválkozom. Nem igazán.
–  Komolyan? Ősbozót van? – Úgy nézett rám, mintha épp
bevallottam volna, hogy herpeszem van.
– Megnyírom. De nem szedem le az egészet.
–  Hűha… Kezdem tisztelni Evert. Mit mondtál, már kétszer
is… Azt hallottam, van olyan srác, aki ezen kiakad.
Vállat vontam, nem tudtam, mit válaszoljak. Sosem tartottam
ezt fontosnak, de most, hogy Tyra ráébresztett, beleegyeztem,
hogy elmegyek vele. Miután Tyra elment, felvittem Jay D-t az
emeletre, felmartam a hatos számú sisakot, és már ott is voltam
a garázsban, mielőtt Ever kiszagolhatta volna, mi járatban
vagyok. Nem voltam biztos benne, hogy megállítana, de nem
akartam esélyt adni neki.
Egy órával később meggyőztem magam, hogy semmi sem
lehet jobb, mint a nyílt úton száguldani. Átrepültem a
McNamara-birtok kapuján, és megláttam Evert, ahogy ott állt az
út végében. A motor egyenesen felé tartott, nem kanyarodtam
el, és túl lassan mentem a további lassításhoz. Ever meg sem
rezzent, mikor megálltam előtte összesen vagy harminc centire.
Kár. Tudtam, hogy nem szarja össze magát, de reméltem, hogy
legalább megizzad kicsit. Lekaptam a hatost, egy sárga-fekete
nyitott sisakot, amin Isten szeme volt, és egy hamsza-jel, és
elsimítottam a repkedő hajszálakat az arcomból – eddig ez
sosem érdekelt –, majd a szemébe néztem.
– Van valami gond?
A kormányszarvra akasztott sisak felé biccentett.
– Nem gondoltam, hogy vallásos lennél.
Még mindig lomhán mozgott a nyelve, ahogy beszélt, de
valahogy megoldotta. Mégis nehezen rejtettem el a vigyoromat,
és ő persze mindent látott, semmi sem kerülte el összehúzott
sasszemét.
–  Rea Andersoné volt, háromszor volt Superstock-bajnok,
akkor vissza kellett vonulnia, mert megsérült a lába.
Nem úgy festett, mint aki el lenne ragadtatva.
– Elmentél már egy ideje.
– Nem is hittem volna, hogy feltűnik neked.
– Ha apám megnézi a kilométerórát, cseszheted.
Gúnyosan mosolyogtam, az ujjamon pörgettem a kulcsot.
– Én cseszhetem? Nem mi?
 –  Engem miért érdekelne, ha nem lesz motorod – vágott
vissza.
A szavai a gyomromba csaptak. Felemeltem az állam, és
karba tettem a kezem.
– Akkor miért segítettél?
–  Mert hülye vagyok. Ez még azelőtt volt, hogy láttalak
motorozni.
Erre összehúztam a szemem.
–  Rohadt biztos vagyok benne, hogy nem kérdeztem a
véleményedet, de ha már itt tartunk, hadd mondjam el neked:
tudom, mit csinálok.
– Pontosan ez tesz téged ilyen vakmerővé. Te tudod.
–  Mit tudsz te a motorokról és a motorozásról amúgy? – A
hallgatásánál több válaszra nem volt szükségem. A helyére
rúgtam a kitámasztót, átvetettem a lábam a motor felett, és Ever
felé rontottam, amíg már nem volt köztünk semmi. – Neked
talán félelmetesnek tűnik, de én akkor kezdtem motorozni,
mikor még mellem sem volt, vagy megtanultam volna, hogy ami
a lábam között van, attól a hozzád hasonló seggfejek azt
gondolják, hogy ők irányíthatnak.
Tüzet okádtam, és vöröset láttam. Hogy merészeli kritizálni,
amiről szart sem tud? A motorozás az életem.
Ragyogó, arany csillagpár meredt rám, és Ever előrenyomult.
Nem volt más választásom, mint a hátrálás, különben feldöntött
volna. Lehetett volna annyi eszem, hogy nem megyek közel. Ha
rányomultak, Ever mindig visszanyomult. Addig jött felém,
amíg már a két lábam között volt a motor első kereke, és nem
tudtam már hova menni.
 – Azt hiszed, ha pofátlan vagy, azzal el tudsz tolni magadtól?
Megígérem, hogy ettől csak még jobban fel akarlak dobni erre a
motorra, és megmutatni neked, ki irányít. – És ezzel már el is
borított a tűz, amit eddig fújtam. – Vezess óvatosan! – Sarkon
fordult, és vissza sem nézve visszament a házba.
Még mindig ugyanott álltam, mikor Tyra kanyarodott oda
mellém egy pillanattal később. Épp robotpilótán voltam,
hallgattam, ahogy elmeséli, hogy vallatta Bradley edző, közben
visszagurítottam a motort a helyére. Bent a fiúkat a nappaliban
találtuk. Vaughn és Jamie valami lövöldözős játékkal játszott,
Ever meg úgy tett, mint aki a véres csatát nézi, mikor odaadtam
neki a kulcsot. Ahogy az ujjunk összeért, éreztem a szikrát, és
tudtam, hogy ő is érzi, de továbbra sem vett tudomást rólam. A
szememet forgatva felmentem az emeletre.
Tyra még aznapra kapott időpontot a kozmetikusnál, úgyhogy
gyorsan lezuhanyoztunk, és mentünk is. Bár azt mondhatnám,
hogy nem is volt olyan rossz, de még úgy is, hogy megcsodáltam
a sima puhaságot ott lent, komolyan kételkedtem benne, hogy
valaha visszamennék. Tyra biztosított róla, hogy lehet ilyen
borotvával is, csak gyakran kell vacakolni vele. A McNamara-
birtok felé autózva eltűnődtem, vajon Evernek tetszene-e az
újdonság. Mármint elméletileg, természetesen.
 HARMINCADIK

FEJEZET

A bábu

Vasárnap reggel Tyra és Vaughn hazament, Rosalyn és Thomas

meg visszajött egy újabb, kiruccanásnak álcázott üzleti útról.
Rosalyn imádott a figyelem központjában lenni, nem is fért a
fejembe, hogy bírja elviselni Thomas szigorú munkamorálját.
Épp egy pohár tejet töltöttem magamnak Mrs. Greene keksze
mellé, mikor Rosalyn bevonult a konyhába.
–  Four! Hogy vagy? – kérdezte, mintha csak egy ismerős
lennék, nem a lánya.
–  Nézzük csak… – feleltem alig leplezett gúnnyal. – Még
mindig ugyanolyan az átlagom, nem sérültem meg, nem vagyok
beteg, nem estem teherbe, és közel állok hozzá, hogy ellássam
egyedül Jay D-t. – Ja, és majdnem lefeküdtem az úgymond
mostohafiaddal most hétvégén.
– Four, muszáj ilyen kiállhatatlannak lenned?
Ezt érdemled.
– És? Milyen volt Maihama?
A veszekedésünk utáni reggelen elrepültek a céges géppel egy
japán szállodába. Úgy gondoltam, jobb úgy tenni, mintha
érdekelne Rosalyn élete, mintsem az enyémről vitázni.
–  Rohanós. Még inkább, mint itt. Azt hiszem, a következő
alkalommal inkább maradok itthon. Nem utaztam ennyit Chet
óta.
Azonnal megszólalt bennem a riasztó, hogy felemlegette a
kettes számú csalódást. Egy rocksztár, a sír széléről hozta vissza
Rosalynt, hogy aztán rászoktassa a kábszerre.
–  Mit szólnál némi csajos programhoz, ha Thomas elutazik
megint? Itt az ideje, nem?
Istenem, már évek óta nem vágytam erre.
–  Ha alibi kell, akkor nyilván kisegítenek a barátaid a
countryclubban. – Bár le akartam rázni, azért komolyan
reméltem, hogy kitart a frissen szerzett népszerűsége. Rosalyn
mindig is nehezen őrizte meg a barátságait. Általában a barátai
kiakadtak rá, vagy ő veszítette el az érdeklődését.
– Rendben, csak azt hittem, lehetne ez egy csajos beszélgetés.
Tudod… frizura, smink, ruhák. Olyan régóta nem láttalak
olajfoltos overallon kívül másban, hogy már el is felejtettem,
milyen szép vagy.
–  Rosalyn… – Minden sérelmem ellenére éreztem, hogy az
arcom egyre vörösebbre színeződik.
– Zavarba jöttél – kuncogott, és kacsintott egyet.
– Kicsit.
–  Komolyan, édesem, hozzá lennél szokva ahhoz, hogy
szépnek tartanak, ha túljutnál ezen a kamaszos ellenkezésen.
És egyszerre kipukkant körülöttem a buborék.
–  Elég sok a tanulnivalóm, és Jay D-t is el kell látnom.
Másrészt nem tervezek sminkelni vagy másféle ruhákat
hordani.
–  És az a gyönyörű hajad? Megmutathatnám, hogy
hordhatnád most, hogy megnőtt.
– Ne fáradj – feleltem, és elindultam a tejjel meg a keksszel a
kezemben. – Amint lesz rá időm, levágatom.
–  Ne merészeld! Megtiltom. – A tekintete hirtelen mögém
villant. – Szia, Ever!
– Rosalyn.
Hátranéztem, még épp időben, hogy lássam Ever udvarias
biccentését. Olyan közel állt hozzám, hogy eltűnődtem,
hogyhogy nem éreztem meg a jelenlétét.
– Apád az irodájában van, ha őt keresed.
Kurta „köszi” után Ever elsiklott mellettem. Néztem, ahogy a
hűtőbe nyúl, elővesz egy újabbat a rengeteg narancssárga
Gatorade-ből. Alig éreztem Rosalyn puha kezét a vállamon,
mielőtt kikopogott a sarkain a konyhából.
– Mit szeretsz ennyire ezen az italon? – kérdeztem.
–  Mit szeretek? – kérdezett vissza, és szomorú tekintettel
méregette Mrs. Greene kekszeit. Gondolom, még mindig meg
volt dagadva a nyelve, bár már nem volt olyan nehéz
megérteni, amit mond, mint tegnap.
– A vízen kívül nem láttalak semmi mást inni, csak ezt. Függő
vagy?
–  Nem. – A levegő fullasztó lett, megfordultam, hogy
elmenjek. – Hé!
Megálltam, pedig a józan ész azt kiabálta, hogy menjek
tovább.
– Igen?
Intett, hogy kövessem, kiment a konyhából, és a nyugati
szárnyba vezető lépcső felé tartott. Nem is szóltunk egymáshoz,
amíg a dolgozójába nem értünk. Megálltam az ajtóban, hátha
gyorsan kell távoznom, és néztem, ahogy a szoba másik sarkába
megy, a rajzasztalhoz. Letette az italát, felvett egy köteg papírt,
azt olvasgatta. Láttam, ahogy forognak a kerekek a fejében, de
nem tudtam volna megmondani, mire gondol, mitől néz ki
szinte úgy, mint aki ideges. De azt láttam, hogy újdonság neki ez
az érzés – mert hiszen ki mondana nemet Ever McNamarának?
Úgy tűnt, én egyáltalán nem vagyok képes rá.
Pár másodperc múlva elfogyott a türelmem, krákogtam egyet.
– Szóval? Miért is hoztál ide?
Papírokkal a kezében átvágott a szobán, míg végül ott állt
előttem, és meglepődtem, hogy a kezembe nyomta a
paksamétát. Haboztam, elvegyem-e, de aztán megláttam a logót
a tetején.
– Mi ez?
–  Megtettem, amit tudtam, de bizonyítanod kell, hogy nincs
agyrázkódásod, hogy beadd. Kitöltheted online is a tesztet,
úgyhogy regisztráltalak, és befizettem. Itt van a
felhasználóneved, a jelszavad meg minden adatod, ami kell.
Rosalyn még mindig a cégnél van állományban, úgyhogy ezzel
igazoltam, hogy van egészségbiztosítása.
Eltátottam a szám, majd becsuktam pár másodpercre.
– Akkor ez bocsánatkérés, amiért sértegettél?
– Ez nem pont a Road to Rookies kupa, de egy lépés felé, igaz?
A szívem dalra fakadt Ever reménykedő tekintetére. Aznap
éjjel, mikor ragaszkodott a meghitt beszélgetéshez, elmeséltem
neki, az az álmom, hogy egyszer elindulok a Grand Prix-n, és
hogy Rosalyn nem hajlandó engedni, hogy megpróbáljam a
legjobb esélyt, a Road to Rookies kupát.
–  Nem hallom az éneklést, úgyhogy még nincs vége –
mosolyogtam félénken, mire kisfiús mosoly ült ki az arcára.
–  Csak át kell tenni pénzt a számládról, elküldeni az
adópapírokat meg a születési anyakönyvidet, és kész is.
– De… nekem nincs bankszámlám.
Összevonta a szemöldökét.
–  Akkor hol tartottad, amit a műhelyben meg versenyzéssel
kerestél?
–  Gruffnak akkor kezdtem el dolgozni, mikor még túl fiatal
voltam, hogy hivatalosan felvegyen, és a versenyzéssel keresett
pénz meg persze fekete volt. – Vállat vontam, kicsit zavarba
jöttem. Minél többet tudtunk meg egymásról, annál inkább úgy
tűnt, hogy egy világ választ el minket.
Ever egy hosszú pillanatig nézett rám, majd megcsókolt.
– Nem nagy ügy, bébi. – A szoba másik végébe hátrált, mielőtt
felfoghattam volna, mi történt. Az ajkamhoz érintettem az
ujjam, éreztem a bizsergést, miközben ő bekapcsolta a
laptopját, és megnyitott egy ablakot a böngészőn.
–  Mit csinálsz? – Úgy döntöttem, hogy ez nem csapda.
Közelebb léptem, odaálltam mellé, mire az ölébe húzott. Egy
bank oldala volt nyitva a gépén, nekiállt számlát nyitni.
– Tudod a jogsid számát?
– Van, aki tényleg megjegyzi?
Erre nevetett, felmarta a gépet, és odaszólt.
–  Kapaszkodj, bébi! – Amint átfogtam a nyakát, felállt, és
elindult a lépcsőn, miközben lógtam rajta. Kihoztuk a
jogosítványom a szobámból, majd átmentünk az övébe.
Megnyitotta a számlámat, kitöltöttük az adópapírokat, és
megígértem neki, hogy a vacsoránál elkérem Rosalyntól a
születésimet. Láttam, hogy rájött, nem várom ezt a beszélgetést,
és ha rám hagyná, kihátrálnék.
Jamie elhívott minket bowlingozni, de nem mentünk, az egész
napot Ever szobájába zárkózva töltöttük, mindenről és
semmiről beszélgetve. Aznap este vacsoránál Ever azzal
kísértette a sorsot, hogy le sem vette rólam a szemét. Elég nehéz
volt már az is, hogy kitaláljam, hogy győzzem meg Rosalynt,
hogy adja oda az anyakönyvi kivonatot. Már betöltöttem a
tizennyolcat, nem tarthatott vissza a versenyzéstől. Úgyhogy ez
a papír maradt az egyetlen adu a kezében.
– Rosalyn?
– Igen, drágám?
A szavak hamarabb kibuktak belőlem, mint akartam volna.
– Kell nekem az anyakönyvi kivonatom egy jelentkezéshez.
Egyik tökéletesen szedett szemöldöke a magasba szaladt.
– A főiskolai jelentkezéshez, remélem.
Nem lesz ez jó. Rosalyn pontosan tudta, hogy nem akarok
főiskolára menni. Időtlen idők óta arra készültem, hogy
motorversenyző legyek, még egy, sőt még négy év
elvesztegetése ki volt zárva. Beszívtam a tüdőmbe annyi
levegőt, amennyit csak tudtam. Ever összehúzta a szemöldökét,
én meg tudatosan kifújtam a levegőt, és felkészültem a viharra.
– A motorversenyzői engedélyhez kell.
Néztem, ahogy Rosalyn beleiszik a vizébe, hogy leplezze az
önuralmán támadt rést.
– Ezt már megbeszéltük.
 Minden alkalommal, mikor felhoztam a témát, ugyanaz
történt. Rosalyn nemet mondott, én könyörögtem, amíg
bűntudatot nem támasztott bennem a könnyeivel és a vádjaival.
De ezúttal nem így lesz.
–  Igen, de most tizennyolc lettem, és a megbeszélésnek vége.
Versenyzek.
–  Nyilvánvalóan nem, hiszen nincs születési anyakönyvi
kivonatod.
A válaszában megcsendülő gonoszság nem maradt
észrevétlen. Ever előrehajolt, mint aki készen áll rá, hogy
lecsapjon, Jamie szája elkerekedett, és hátradőlt. Thomas
reagált utolsónak, lassan letette a whiskyjét, haragos képpel.
– Rose.
Nem válaszolt, ahogy egymás szemébe néztünk.
– Rendben. Akkor kikérek magamnak egy másolatot.
– Nem, amíg az én fedelem alatt élsz.
A jeges borzongás az ujjbegyeimtől indult, és gyorsan terjedt,
míg a végén néma és dermedt lettem. Tényleg megfenyegetett,
hogy kirúg?
De nem a félelem szította bennem a tüzet. Hanem a seb, amit
olyan könyörtelenül vájt belém. Éveken át én voltam a támasza,
ha félt egyedül maradni. De jött Thomas, és messzebb jutott,
mint a többiek, megadta, amit azok nem tudtak.
Vajon Rosalyn már nem gondolta, hogy szüksége lenne rám?
Már nem akart tovább elviselni engem?
–  Ez nem a te döntésed – morogta Ever. – Ez nem a te
otthonod.
–  Elég – vakkantott a fiára Thomas. Gyengédebb hangon
folytatta. – Four nem megy sehova. – Éles, kék tekintete
anyámra szegeződött. – Rose, túlzásba esel, ez nem helyes.
– Aki itt túlzásba esik, az az én hálátlan lányom és a te paraszt
fiad. Amúgy miért védi Ever Fourt, ha egyszer alig állnak szóba
egymással? Ez kezd lassan szokásává válni. – Éles pillantást
vetett Everre.
Ő hűvösen és a szokásos nemtörődöm módján lassan
hátradőlt. Jamie megveregette a vállát, alig visszafojtva a
vigyort.
–  Légy belátó, Rose. Ez az ő élete, és bár terelgethetjük a
biztosabb út felé, nem erőltethetjük oda.
Eltűnődtem, vajon akkor is ezt mondaná-e, ha tudna a fia
iskolán kívüli tevékenységéről. Jamie is erre gondolhatott, mert
már gúnyosan mosolygott.
–  Thomas, döntsd el te, mi a legjobb a fiadnak, én meg azt,
hogy mi a lányomnak. – Éreztem Rosalyn tekintetének az erejét
megint, és a szemébe néztem. – Akkor ne felejtsd el, mekkora
fájdalmamba került, hogy megadjam neked az életet, amit most
olyan lelkesen kockáztatni akarsz. Hálátlan vagy, és méltatlan.
Felállt az asztaltól, és kivonult a konyhából Thomasszal a
sarkában.
– Basszus, ez kemény volt – morogta Jamie. A töprengő hang
volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtam tovább. Rosalyn
persze nem először jelentette ki ezt, de most először történt,
hogy tanúk jelenlétében tette. Ráadásul az, hogy ketten is
sajnáltak, akik maguk is össze voltak törve, azt kellett jelentse,
hogy még mélyebbre süllyedtem.
Eltoltam magam az asztaltól, és menekülőre fogtam.
  
 
–  Elmondod, vagy ki kell találnom? – kérdezte Tyra, mikor
kinyitottuk a tankönyveket.
Megkértem, hogy jöjjön el értem, és hozzon be az iskolába, én
meg leléptem, még mielőtt Ever vagy Jamie elkaphatott volna.
Vacsora után mindketten odajöttek külön-külön az ajtómhoz, de
nem nyitottam ki a kopogásra, inkább álomba sírtam magam.
Az iskolában beadtam Jay D-t Dave-nek, és a könyvtárba
mentem, ahol Tyrával a félévi dolgozatokra készültünk.
– A részletes verziót szeretnéd vagy a kivonatosat?
– Huh. – Eltolta magától a tankönyvet, és felém fordult. – Ilyen
korán amúgy sem bírom rávenni magam a matekra. Mondd a
részleteset!
Mire végeztem a beszámolóval, és válaszoltam mind a száz
kérdésre, megszólalt az első órára hívó csengő, úgyhogy
összepakoltunk, és az osztályterem felé indultunk.
–  Mindig azon keseregtem, hogy nincs anyám, de miután ezt
végighallgattam, azt gondolom, talán jobb így.
Mikor közel kerültünk egymáshoz, Tyra rém óvatos
tapogatózás után mondta csak el, hogy az anyukája belehalt a
szülésbe. Még azt is beismerte, az volt a legnehezebb, hogy
beletörődjön, mások emlékeiből ismerheti csak meg.
– Nem mind olyan, mint Rosalyn, úgy hallottam. – Mellbe vert
a bűntudat, legszívesebben visszaszívtam volna a szavaim. Az
az igazság, hogy senki sem hibáztatta volna Rosalynt, ha nem
nevel fel. Sosem volt kegyetlen, de érzelmi távolságot tartott.
Nem akkorát, hogy ne nyúlhasson értem, ha szüksége volt rám,
de eleget ahhoz, hogy ne fenyegessem az ép elméjét.
Tyrával elköszöntünk, mentem az első órámra, de előtte
megálltam a szekrényemnél, hogy berakjam a könyveimet. Úgy
terveztem, az órán kitalálom, hogy szerzem meg az anyakönyvi
kivonatot. Rosalynt ismerve már alighanem megsemmisítette az
eredetit.
– Miért léptél le reggel?
Ijedtemben összerezzentem, és elejtettem a tankönyveket. A
hangos puffanásra a léptek lelassultak körülöttem, a
beszélgetések elhalkultak, a tekintetek odafordultak. Mint
általában, Ever tudomást sem vett a hódolóiról, felvette a
könyveimet, és betette a szekrényembe. Amint üres lett a keze,
becsuktam a szekrényajtót, és elindultam a számítógépterembe.
Tudtam, hogy kicsit szemét vagyok, de nem bírtam elviselni a
szánalmát. A számtech terem üres volt, úgyhogy leültem az első
székre. Nem vettem észre, hogy követnek, csak mikor Ever
lehuppant mellém.
– Nincs órád? – kérdeztem, és bekapcsoltam a számítógépet.
– És neked?
Felsóhajtottam, és a gépre meredtem.
– Nem megy ez most nekem, Ever.
Csend lett, majd megszólalt.
– Csak tudni akartam, jól vagy-e.
– Nem, ellenőrizni akartál.
A székem a padlót karistolta, ahogy oldalra rántotta. Maga
felé fordított, és ha ez nem lett volna elég, megmarkolta az
államat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. A rohadék.
– A legkevésbé ezt szeretném most, Four.
 És én hittem neki. Ott volt a szemében. Az utolsó cérnaszál is
kibomlott. Kihúztam az állam a kezéből, de nem fordítottam el
a tekintetem. A könyörgés a szemében megnyert magának.
–  Azért léptem le, hogy ne kelljen szembenéznem veled,
úgyhogy kérlek, ne kényszeríts rá.
A műanyag sikoltott, ahogy megmarkolta a székem két
oldalát, és előrehajolt.
– Azt hiszed, érdekel, ha picsa az anyád?
A kétségbeesés hangja hagyta el a torkomat.
– Rosalyn azt hiszi, csak óv engem.
–  Ha engedsz neki, attól nem leszel jobb kislány. Nem leszel
méltóbb az életre. Csak a foglya leszel. Tegnap este nem a
betegsége beszélt. Ez nem szeretetről és védelemről szólt.
Hanem Rosalyn önzéséről.
–  Nem érdekel, ha kirúg, vagy ha nem beszél velem többé.
Igazából azt gondolom, jobb lenne neki úgy, de mi van, ha
tévedek? Ha ezt megteszem, és ő leáll az orvosságával? Mindig
én voltam, aki összeszedte őt, nem szétverte.
–  Nem te vagy az oka, hogy ilyen zűrös a feje. Senki sem
hibás, de ő maga döntött. Ne engedd, hogy megállítson, és ne
dönthess te is a saját életedről.
– Nem hátrálok meg. – Éreztem, ahogy a feszültség kiáramlik
a testéből a kijelentésemre. – Csak azt kívánom, bár ne lenne
ilyen katasztrofális következménye a versenyzésnek.
Kibontotta az öklömet, csak most vettem észre, hogy a
tenyerembe vájtam a körmöm. Ever megcsókolta a hegeket.
– Ne izgulj, hercegnő, csak ki kell találnunk, hogy csináljuk.
– Találnunk?
 Megszólalt az utolsó, óra előtti csengő, de egyikünk sem
törődött vele, Ever keze a csípőmre csúszott, megmarkolta a
fenekemet. Közel voltunk. Olyan közel, hogy csókolózhattunk
volna. Olyan közel, hogy eggyé váljunk akár.
–  Tudom, mit akarok, és semmi sem állíthat meg, hogy
elvegyem. Te elmondhatod ugyanezt?
Odahajoltam, amíg összeért a homlokunk, semmit sem
akartam jobban, mint érezni az ajkát az ajkamon. A szeme
ragyogott, kihívás csillant benne, hogy vegyem el, amit akarok:
a versenyzést, és pokolba Rosalynnal meg hogy mi a helyes.
De ekkor nyílt az ajtó.
Nevetés kórusa harsant, majd hirtelen elhallgatott.
Háttal voltam az ajtónak, de az elsuttogott káromkodás, ami
Ever ajkát épp elhagyta, megmagyarázott mindent.
Lebuktunk.
Ever hátradőlt, a tekintete megkeményedett, ahogy a sorok
felé tartó, sugdosó tömeget nézte. Nem hallottam, mit
mondanak, de a pillantások és a kuncogások alapján azért elég
jól el tudtam képzelni. És ez nem volt jó hír.
– Ne aggódj miattuk – utasított Ever. Elkaptam a tekintetem a
többiekről, vártam, hogy a hűvös viselkedése visszatérjen. De
ehelyett azt láttam, hogy latolgat, és lázasan próbál kárt
menteni.
– Előbb te.
Felállt, kecsesen és határozottan, mint egy király a trónjáról,
és engem is talpra rántott.
– Gyerünk!
Mintha nem is lett volna közönség, a hátamra tette a kezét, és
kiterelt a teremből. Azon tűnődtem, mit mondjak a tanárnak,
miért késtem, mikor Ever a falnak nyomott, és elvette a csókot,
amit megtagadtam tőle.
A szívem vadul vert. Mert elkaphattak volna bármelyik
pillanatban, és azért, mert az ajka meg kemény, szinte
kétségbeesetten hozzám préselődő teste világos üzenetet
küldött.
Nem hátrált meg.
Kellettem neki.
Talán annyira, mint ő nekem.
 
 
A gyomrom megkordult, ahogy bementem a Nők története
órára, és azonnal meg is bántam, hogy kihagytam a reggelit. Egy
óra volt hátra ebédig, de kizárt, hogy odamenjek. A második
órát épp elég nehéz volt végigcsinálni úgy, hogy ne zárkózzak
be inkább egy vécébe. A pletyka a majdnemcsókról Everrel
gyorsan terjedt, és ezúttal ez nem csak pletyka volt. Nem
lehetett félreérteni a kompromittáló helyzetet, amivel
lebuktunk.
Megrezzent a telefonom, ahogy leültem a helyemre.
Előkotortam a hátsó zsebemből, és felnyitottam a képernyőt.
MICKEY: Itt vagyok nálatok, tízen vannak már benne, és még többen lesznek. Jössz?
Izzadni kezdett a tenyerem, ahogy elolvastam Mickey
üzenetét másodszor is. Nem volt semmi megjátszás, hogy
aggódna vagy hogy bármi barátságféle lenne köztünk, a
lényegre tért így is, hogy már egy éve nem beszéltünk. Mickey-
nek ez nem volt semmi különös.
Hogy találtál meg?
 Azonnal válaszolt.
MICKEY: Megvannak a forrásaim.
Megkérdezted a szomszédaimat?
MICKEY: IGEN.
Felsóhajtottam. Ha Mickey ilyen könnyen rám tudott találni,
az azt jelentette, hogy ha akartak volna, a Számkivetettek is
követhettek volna egészen Thomas küszöbéig. Rosalyn
egyáltalán nem volt diszkrét a felemelkedésünkkel
kapcsolatban. Nem fárasztottam magam azzal, hogy
feldühödjek, amiért átvertek. Már az elején is tudtam, hogy
hazugság volt, miszerint az én védelmemben költöztünk be
Thomashoz. Ha az ember leugrik egy szikláról, és a fenekén
landol, akkor jobb, ha inkább azt állítja, lelökték, és nem vallja
be, hogy ő ugrott magától.
Nyilván túl lassan válaszoltam, mert a telefonom megrezzent,
újabb üzenet jött Mickey-től.
MICKEY: Akkor benne vagy?
A hüvelykujjam a billentyűk felett lebegett. Ostobaság volt,
hogy haboztam. Már éreztem is, hogy a verseny izgalma
száguld végig az ereimen. Mickey talán megmentette az
életemet, de ez nem jelentette, hogy bízhatnék benne. Hiszen
majdnem benyeltem egy golyót miatta.
Megcsikordult egy asztal mellettem, feltételeztem, hogy
Amanda jött meg, a Brynwood saját bejáratú pletykafészke.
Örültem, hogy eltereli valami a figyelmem, és beszélni kezdtem.
Csak ekkor láttam meg a tökéletes, vörösesszőke fürtöket és a
rám meredő, jeges, kék tekintetet.
– Azt hiszem, ez másnak a helye.
–  Nem lesz hosszú. – Nem érdekelt, mit akarhat Ever
barátnője vagy nembarátnője, megint a telefonomra néztem, és
megírtam Mickey-nek, hogy meggondolom.
Hülye.
–  Talán azt gondolod, hogy bármit is csinálsz Everrel, az
számít, pedig nem.
Szárazon felnevettem, egyáltalán nem lepett meg, hogy
Barbie ezt a témát választotta.
– Mintha a múltkor nem érdekelt volna – morogtam.
–  Ever nyugodtan szórakozhat, de ne képzelj bele semmit.
Nem lesz veled.
A szemébe néztem, és utáltam, hogy tényleg gyönyörű.
– Nem is szereted.
– A barátom. Fontos nekem, és én is fontos vagyok neki, ezért
majd én hordom a gyűrűjét, és te sosem leszel több, mint egy kis
kaland.
Valahogy sikerült visszafognom magam. Sosem gondoltam,
hogy egyszer ilyen lány leszek: éles karommal és vicsorgó
foggal harcolok egy fiúért. Főleg egy olyanért, aki egyáltalán
nem az én szintem.
– Ne kapd fel a vizet, Barbie! Nem vágyom rá, hogy én legyek,
akit elvesz, és akiről a végén tudomást sem vesz. Talán csak
átmeneti vagyok, de te ragadsz majd ott mellette. Egy év múlva
egy diáktárs, tíz év múlva a titkárnője, míg aztán megdugja a
bébiszittert. Nem vágyom a kirakatéletedre. – Mosolyogva
hajoltam előre. – Menj szépen a picsába.
Meglepődtem, mikor pár másodperc múlva Barbie
egyszerűen csak bólintott, mintha elégedett lenne – vagy mi a
fene –, majd felállt, és elindult egyedül a széksorok között.
Amanda jelent meg pár pillanattal később, zaklatottnak tűnt, és
vádló pillantást vetett rám, mire rögtön ideges lettem.
– Szia! – mondtam bizonytalanul.
Nem köszönt vissza.
– Azt hittem, barátnők vagyunk, Flower – sziszegte oda.
–  Hogy tessék? – Éreztem, hogy elkeskenyedik a szemem.
Mindig barátságosak voltunk egymással, de hogy barátnők
lennénk? Sosem volt túl sok mondanivalója számomra, csak
másokról pletykált. Arról nem is beszélve, hogy még mindig
nem tudta a nevemet, holott hetek óta ültünk egymás mellett.
Látva, hogy védekezni kezdek, hirtelen nevetésben tört ki,
nyilvánvalóan erőltetetten. Egy kicsit sem volt vidám ő sem, és
én sem.
– Nem is mondtad, hogy kavarsz Everrel. Az egész iskola erről
beszél!
Akkor Barbie ezért mutatta ki a foga fehérjét.
–  Nem kellene mindent elhinned, amit hallasz. – Engem is
meglepett, hogy nem vegyült harag a hangomba. Csak
fáradtság. Nem is tudtam, melyik a rosszabb.
–  Mindenki látta ma, mi történt a szekrényednél. – Forgatni
kezdtem a szemem, mire Amanda tovább beszélt. – És
nyilvánvalóan ellógtátok együtt az első órát, és összebújtatok.
– Nem bújtunk össze.
–  Nekem azt mondták, látták, hogy megcsókolt. – Mint egy
érme, amit felfordítanak, úgy tűnt el Amanda vidámsága, és
helytelenítés vette át a helyét. – De tudod, hogy Barbie-val jár,
ugye?
Megráztam a fejem – nem válaszképp, hanem védekezésül.
 Menj a pokolba, Ever!
Persze Amanda félreértette a mozdulatot, és még jobban
eltátotta a száját, a szeme mohón megvillant, hogy újabb zaftos
részletekkel traktálhat. Szerencsére Mrs. Roberts megmentett,
bejött, és közölte, hogy lapozzunk a tizenegyedik fejezethez.
Az már nem volt olyan szerencsés, hogy egyedül maradtam.
Állnom kellett, hogy mindenki nyíltan engem bámul, és suttogás
kísér mindenfelé egész nap.
 HARMINCEGYEDIK

FEJEZET

A herceg

– Az Elmer Holmes Bobst Könyvtár 1973 nyílt meg, és ez a New

York Egyetem első számú kutatóhelye. – Oda se figyeltem az
idegenvezetőre, nyíltan bámultam Fourt, aki szórakozottan
nézelődött a lila molinóknál. A csoport többi tagjával
ellentétben ő nem csüngött az öregdiák minden szaván, inkább
álmodozással töltötte az egyórás vezetés nagyját. Talán azt
képzelte el, hogy átszakítja a célszalagot kétszáz mérföldes
sebességgel, nem további négy év gürcölést. Nem mintha nem
mehetett volna egyetemre, a Brynwoodon szerzett érettségi és
apámtól egy csekk szinte minden ajtót kinyitna előtte. Csak
akarnia kellett volna.
Csakhogy láttam, milyen elszántan versenyezni akar, és
tudtam, hogy nem érné be ennél kevesebbel. Még egy elit
egyetemi diplomával sem. Nem tudtam nem tisztelni, hogy
ennyire kitart önmaga mellett. Four csak a saját szabályai
szerint változott, és nem kért bocsánatot. Ez is közrejátszott
abban, hogy ilyen ellenállhatatlan. Ez meg a szív alakú feneke.
Egyik percben eltoltam magamtól, megesküdtem, hogy ennyi, és
a másikban meg már készen álltam rá, hogy virágokat vegyek
neki és szerenádot énekeljek.
 Kurva életbe.
Mintha megérezte volna, hogy figyelem, hátrapillantott, és
összenéztünk. Csak rövid ideig kapcsolódott össze a
tekintetünk, de abból ítélve, ahogy Four válla megfeszült,
láttam, hogy nem olyan könnyű úgy tennie, mintha nem
léteznék, mint azt hinni szeretné. Jót tenne neki, ha
berángatnám minden makacsságával együtt az egyik üres
kutatóterembe, és emlékeztetném, miért az én bábum. Nem
bírtam kiverni a fejemből Fourt, miközben ő mindent megtett,
hogy elkerüljön.
Tizenegy napja.
Tizenegy. Kurva. Napja.
Tudtam, hogy az iskolában keringő pletykák miatt lett ilyen.
Mindenki tudni akarta, hogy éjszakánként átlopózok-e az
ágyába. A gyenge pillanatom azzal járt, hogy Four kapta az
arcába az egészet. Ezért távol maradtam tőle, ahogy azt akarta,
és reméltem, hogy majd magától odajön hozzám – még mielőtt
elfogyna a türelmem. Nyilvánvalóan csökönyösebb volt, mint
hittem.
Nem bírtam már az érzelmi és fizikai távolságot kettőnk
között, átmanővereztem a végzős osztály egy részén, míg végül
ott álltam mellette. Diszkréten megmarkoltam a könyökét, és
hátrahúztam a vizsla tekintetek elől.
Felnézett rám, sóhajtott, de nem húzódott el, ahogy egyre
hátráltunk.
–  Nem emlékszem, hogy hallottam volna a neved
névsorolvasáskor – morogta.
– Leléptem a csoportomtól.
 – Mert te azt teszed, amit akarsz, következmények nélkül?
Mindketten tudtuk, hogy nem a mai alkalomról beszél.
Rátettem a kezem a gerincére, és berántottam egy üres és
sötét sarokba a lépcső alá, pont, mikor a csoport utolsó tagjai is
kimentek a dupla ajtón. A vezető mormogása és az
osztálytársaink lépteinek zaja gyorsan távolodott. Lehajoltam,
amíg az ajkam már a füléhez ért.
– Mert nem bírok ellenállni a tüzednek, Archer.
– Leselkedő.
– Suttyó.
– Pöcs.
A csípőjét megmarkolva magam felé húztam, amíg már nem
maradt távolság köztünk.
– Enyém.
A teste megremegett, a homlokát a homlokomnak dörzsölte,
ahogy megrázta a fejét.
– Soha – suttogta.
Ellenálltam a vágynak, hogy megcsókoljam, mély levegőt
vettem, kifújtam.
– Sajnálom, ami történt.
– Nem, nem sajnálod.
Tényleg nem sajnáltam. Az iskolában már tudta mindenki,
hogy Four az enyém, és nekem ez nem volt gond. Egészen kicsit
sem sajnáltam.
– Most beleütöd az orromat?
– Valakinek muszáj lesz.
– Igen? – Megfeledkezve arról, hogy bármikor elkaphatnak, a
kezem a szoknyája alá kúszott, és megsimogattam a punciját a
nedves bugyin át. – És a te orrodat ki üti bele?
– Ever… – nyögte.
– Kurvára helyes válasz.
– Nem úgy értettem…
Valaki megköszörülte a torkát, félbeszakítva Four tiltakozását.
Hátranéztem, és ott állt valaki, akit leginkább őszülő egyetemi
professzor asszonynak gondoltam a piros keretes szemüvegből,
a gyöngysorból, és az elítélő homlokráncolásból kiindulva.
– Gyertek velem, visszakísérlek titeket a csoporthoz.
Hallottam, hogy Four élesen beszívja a levegőt, és tudtam,
hogy a lelepleződéstől fél. Kizárt, hogy ez a nő ne jelentené, mit
látott. Az egy dolog, hogy az osztálytársaink azt gyanítják, hogy
szexelünk, de ha egy tanár megerősíti ezt a szüleinknek, az már
egész más. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeket, majd
megmarkoltam Four kezét, és futásnak eredtünk. Ahogy őrülten
rohantunk át a zsúfolt könyvtáron, feldühítettünk útközben pár
embert – konkrétan egy fickót, aki magára öntötte a kávéját,
ahogy próbált elkotródni az utunkból –, és még inkább felhívtuk
magunkra a figyelmet. Nem vettünk tudomást a kiabálásokról,
hogy álljunk már meg, kirontottunk a legközelebbi ajtón, amin
a Vészkijárat felirat állt, és ezzel beindítottuk a riasztót.
– Basszus.
Körbenéztünk, hol bújhatnánk el, nem találtunk jó helyet,
úgyhogy megindultam, át az utca túloldalára, de Four
nevetésére hirtelen megálltam. Még akkor is ragyogón
mosolygott, mikor felé fordultam. Nagyot nyelve
megállapítottam, boldogan vállalom, hogy tetten érnek, ha ez
azt jelenti, hogy kicsit tovább húzhatom ezt a pillanatot.
 Még mindig kuncogva megszólalt.
– Ez vicces volt.
– Tényleg?
Bólintott, aztán elgondolkodva rágcsálta az alsó ajkát.
– És rájöttem valamire.
– Mire?
–  Hogy nem én vagyok a bajkeverő – közölte ragyogó
szemmel. – Hanem te.
Pontosan tudtam, melyik pillanatban jött rá, hogy hibázott. Az
elkomorodó arc pontosan tükrözte a bennem dúló vihart, és én
már átkoztam magam, hogy megbíztam benne akkor ott a
parton. Az értékelése helyes volt, és bár ő bóknak szánta,
pontosan tudta, miért nem volt az a legkevésbé sem.
Eltűnődtem, vajon min változtatna, ha megtalálnám
Nathaniel Foxot. Még mindig ugyanaz voltam, mint négy évvel
ezelőtt. Csak jobban el tudtam rejteni.
– Ó, Ever, nem úgy értettem…
–  Semmi gond. – Megköszörültem a torkom, hogy kipucoljak
minden érzelmet a hangomból. – Vissza kell mennünk.
Nem vitázott, jött utánam.
Húsz perc múlva csatlakoztunk Mr. Fletcher csoportjához – ő
volt Four matektanára és csoportvezetője –, és persze nem
sejtett semmit. A vezetés véget ért, úgyhogy azonnal vissza is
küldtek minket a buszokhoz.
Nem szóltunk egy szót sem, sem Four, sem én már több mint
fél órája, de azért a közelében maradtam, ahogy vártuk, hogy
felszállhassunk. A valószínűtlen találkozás után Wrennel Four
szülinapján, és hogy tudtam, követ engem, nem akartam a
véletlenre bízni a biztonságát. Lopott pillantást vetettem rá, a
gyomrom összeszorult, látva az arcára kiülő elutasítást, ezért
úgy döntöttem, mondok valamit – bármit –, hogy visszahozzam
a mosolyát.
– Four?
Jamie pechemre pont ezt a pillanatot választotta, hogy
szarkeverő vigyorral a képén megjelenjen.
– Láttad a Brittanny Hallt? – kérdezte.
–  Ki az a Brittanny? – érdeklődött Four karba tett kézzel. –
Valami csaj, akire hajtotok ti ketten?
Jó, hogy hátat fordított, különben látta volna, hogy
mosolygok. Nyilván fogalma sem volt róla, hogy minden
pórusából árad a féltékenység.
– Nem, szép kislány – pöccintette meg Jamie Four orra hegyét,
és kuncogott, miközben én haragos képet vágtam. – Brittanny az
épület neve, ahol anyukáink összeismerkedtek elsőéves
korukban. Szobatársak voltak.
– Ó! – Sarkon fordult, csak hogy aztán kis híján elessen, mikor
észrevette, milyen közel állok. – Nem is mondtad, hogy anyukád
idejárt.
– Kicsit mással voltam elfoglalva, hercegnőm. – Nagy nehezen
leküzdöttem a nevetést, ő meg Jamie-re nézett, hogy ő vajon
hallotta-e.
Istenem, de gyönyörű, ha elpirul.
Szerencséjére Jamie már nem törődött velünk, mivel egy
hosszú lábú diáklány ült le csábító mosollyal egy közeli padra.
Four újra nagy, barna szemének csapdájába ejtett.
– Apukád is itt ismerte meg anyukádat?
 – Apukám Pennsylvaniában járt suliba, de végül itt találkozott
anyukámmal.
–  Igen, és az én apukám az ő apukája haverja volt – tette
hozzá Jamie, aki úgy tűnt, el is feledkezett a barna lányról.
Láttam, hogy Fournak lennének még kérdései, de az egyik
kísérő a buszok felé terelt minket. Ő gyorsan felment a pár
lépcsőn, és leült az első szabad helyre. Volt mellette egy üres
hely, de mivel nem terveztem ma már anyukámról beszélni,
továbbmentem.
Éreztem magamon Four pillantását, ahogy haladtam előre,
aztán meghallottam Jamie-t.
– Ne vedd magadra. Ilyen kis mama kedvence.
Minden cseppnyi önuralmamra szükségem volt, hogy ne
dobjam ki az ablakon ezt a mindenbe belepofázó barmot.
Leültem a busz végében, tökéletesen láttam innen, ahogy
Four Jamie-vel sugdolózik. Hagytam, hogy a fejem hátraessen,
lehunytam a szemem, és felkészültem az előttem álló harcra.
Mióta a pletyka beindult, Tyra hozta-vitte Fourt az iskolába.
Ez a kis szokásuk ma véget ért.
 
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu, aki a herceggel ment haza, és nem
pofázott vissza neki.
Nem kellett sokat várnom a válaszára.
Bajkeverő: Ugorjunk a mese végére, mikor a herceg megtanulja, hogy nem mindig
kapja meg, amit akar.
Mosoly derengett az ajkamon, mire Vaughn megbökött.
A bejárat felé intett az állával, Four és Tyra épp kiléptek. Tyra
Jay D-t kényeztette, Fourt meg túlságosan elfoglalta az az ócska
telefonja, nem vette észre, hogy belesétál a csapdába.
Összevonta a szemöldökét, ráharapott az alsó ajkára – ezt a kis
gesztust kezdtem felismerni és kihasználni. Four még mindig a
telefonját bámulta, mikor kartávolságra ért. A dereka köré
tekertem a karom, és magamhoz húztam. Édes illatára elfogott
a vágy, hogy felfaljam, miközben a teste ösztönösen a testemhez
simult. Eközben Vaughn elterelte a figyelmet, lazán a kocsijához
kísérte Tyrát, mire majdnem leharapta a karját az ideges Jay D.
A lányok maguk tehettek arról, hogy senki sem sietett a
megmentésükre. A kirándulás véget ért, és az iskolát már rég
bezárták hétvégére, de ők naivan azt hitték, hogy majd ráununk
a várakozásra és feladjuk.
Four telefonja még mindig nyitva volt, az üzenetekre lestem,
hogy mi vonta el ennyire a figyelmét, hiszen én nem
válaszoltam, de olyan karcos volt a kijelző, hogy nem tudtam
elolvasni. Feljegyeztem magamban, hogy ezt meg kell oldanom,
és a jelenlegi helyzetre összpontosítottam, ami itt állt előttem.
Hagytam, hadd lásson mindent, amit érzek, végre ellazult a
válla, és felsóhajtott.
–  Nem csinálom ezt. – Megrázta a fejét, mintha attól jobban
hinnék neki.
–  Rendben. Most szállj be a kocsiba! – Elléptem a
csomagtartótól a karomban Fourral, és az utasoldali ajtóhoz
léptem.
– Ever…
– Elegem van a harcból. – Most már csapdába ejtettem az ajtó
előtt, a csípőm a csípőjének szorult. – Mondd meg, mit csináljak,
hogy az enyém legyél. Eltöröm bárkinek a csontját. – Egy csókot
nyomtam a nyakára, ezzel erősítve meg az esküt. –
Tönkreteszem bárki jó hírét… – A teste megremegett, ahogy az
ajkam lefelé csúszott. – Lerombolom emberek jövőjét. – A
nyögése mintha erős, meleg szorítás lett volna a farkam körül. –
De kell nekem, hogy az enyém legyél.
–  Csak magadat hibáztathatod. Ne merj másokat hibáztatni
azért, amit te tettél… amit hagytam, hogy tegyél.
Egyszerre erős és határozott lett a hangja – mint aki képes
lenne elmenni, ha hagynám –, de egyetlen pillantásból láttam,
hogy a helyes és a helytelen között őrlődik. Kár, hogy én meg
nem.
–  Szállj be a kocsiba! – Nyersnek hallottam a hangomat. –
Haza kell vinnem téged.
– Miért?
Úgy hangzott, mint aki levegő után kapkod, és tudtam, hogy
várakozás támadt benne.
– Tudod jól, hogy miért.
 
 
Egyik kezemmel a kormányt fogtam, a másikkal Four harisnyás
combját egész úton. Éreztem a puncijából áradó forróságot a
kezemen. A vágy minden másodperccel egyre nőtt bennem,
hogy a szoknyája alá csúsztassam a kezem, és elélveztessem.
Alig egy mérföldre voltunk otthontól, mikor nyögött egyet,
ahogy a hüvelykujjam megérintette középen, és ez szétzúzta az
önuralmam. Feltéptem a harisnyát, félretoltam a bugyiját, és
nekiláttam a csiklójának, mielőtt még visszatért volna a józan
eszem.
 – Jesszus, Ever!
– Tudom, bébi.
Lejjebb csúsztattam az ujjam, élvezve a frissen lecsupaszított
bőr simaságát, és megsimogattam középen. Meg akartam
kérdezni, kinek a kedvéért gyantáztatott. És az ő érdekében
reméltem, hogy a válasz az lesz, hogy miattam.
De végül mást mondtam:
– Emeld fel a lábad!
Tette, amit mondtam, felrakta a lábát az ajtóra. Ha Four
követte az utasításokat, attól mindig kurva kemény lett a
farkam. Minden. Egyes. Alkalommal. Beakasztotta az ujját a
bugyijába, elhúzta az útból, én azzal jutalmaztam, hogy
becsúsztattam az ujjamat.
– De rohadt nedves. És rohadtul az enyém.
Legszívesebben félreálltam volna a kocsival, hogy végre
megízleljem, de tudtam, hogy ez nem maradna ennyiben, és
többet érdemelt annál, mintsem hogy egy kurva autóban
veszítse el a szüzességét.
Időről időre megkockáztattam, hogy ránézzek. Olyan
gyönyörű volt mikor elélvezett, nem akartam lemaradni róla.
Kinyitottam a kaput, és gyorsan leparkoltam a kocsival, hogy
elvegyem mindazt, amit Four adni tudott. A sikolya, amikor
elment, lírai tökély volt. Az ülésnek dőlt ernyedten, én meg
sietve lenyaltam a nedvet a kezemről. Minden kétséget kizáróan
az övé volt a legédesebb, amit valaha kóstoltam. Csak Four
lihegését hallottam, ahogy a házig hajtottam.
Épp megszólaltam volna, mikor egy hang a hátsó ülésről majd
kiugrasztott a bőrömből.
 – Kösz az ingyenpornót. Barmok, elfelejtettétek, hogy itt ülök
hátul, ugye?
Four azonnal vérvörösre pirult, haragosan nézett rám,
mintha elárultam volna. Elfelejtettem, hogy én vittem el reggel
Jamie-t, mert másnapos volt az előző éjszakai bulizás után.
Nyilván bevackolt a hátsó ülésre, és bealudt, amíg Fourra
vártam.
–  Áááá! – rántotta vissza Four a szoknyáját, és becsapta az
ajtót, miután kiugrott és berontott a házba.
Nyögve az ülésnek támasztottam a fejem, és koncentráltam,
hogy elmúljon a merevedésem.
–  Kurva szerencsés vagy, uncsitesó, meg sem érdemled ezt a
lányt.
– Tudom.
A vállamra csapott, majd kitámolygott a kocsiból, és eltűnt a
házban. A Számkivetettekhez használt szemét telefonom
megcsörrent, ahogy letettem a kocsit a garázsban.
Dilemmáztam, felvegyem-e, de aztán győzött a kíváncsiság.
Jobb, ha tudom, hogy van-e vérdíj a fejemen.
– Danny.
Mint mindig, Shane nem vesztegette az időt udvariaskodásra.
– Kellesz nekünk ma este, meló van.
Lenyeltem a meglepetésemet, hogy nem von kérdőre a
távollétem miatt.
– Nekem most nem megy. Keressetek mást.
–  Nem lehet, de ezt tudtad eddig is. Általában nem
használnánk egy ilyen úri gyereket a főnök magánakciójában,
de Harlan nem ér rá, más fontos dolga van. És te vagy a
második legjobb, gyerek.
A távolba meredtem, viszketett, hogy megkérdezzem, milyen
munka foglalja el Harlant, de nem akartam úgy tűnni, mint aki
túlságosan érdeklődik. Most, hogy az álcámnak lőttek, az is
lehet, hogy ez egy csapda. Talán Harlan el sem ment Blackwood
Keepből…
Már épp elutasítottam volna, hogy a hercegnőbe temetkezve
töltsem az éjszakát, mikor Shane megszólalt.
–  A főnök saját maga felügyeli most ezt. Legyél az udvarban
éjfélkor, és ne kúrd el!
Bassza meg.
Fournak várnia kell, hogy engedelmességre szoktassam.
Végre összekerülök Nathaniel Foxszal, és tudtam, hogy ha ezt
a lehetőséget elszalasztom, akkor másik nem lesz.
 HARMINCKETTEDIK

FEJEZET

A bábu

A tankönyvre meredtem, de a fejem egészen máshol járt. Azt

hiszem, jobban zavart, hogy ilyen könnyen beadtam a derekam,
mint az, hogy Jamie az egésznek a tanúja lett. Ever hozzám ért,
mire majd kétheti elhatározás olvadt szét. Sőt, megujjazott,
miközben a másik kezével a kormányt fogta, hogy hazavigyen,
és elvegye a szüzességem. A lehetőség, hogy a testemben
érezhetem, minden józan eszemet elkergette, és még most is
össze kellett préselnem a két combomat, hogy csökkentsem a
sajgást. Nyögtem, órák óta ez volt az első hang, amit kiadtam
magamból, ez csúszott ki a torkomon. Igazából arra
számítottam, hogy Ever utánam jön, és mikor nem tette, attól
csak még rosszabbul éreztem magam. Pedig a versenyen kellett
volna, hogy járjon az eszem, és ha az elveszett méltóságomat
siratom, az nem segít ebben.
Mickey írt délután, elküldte a címet. Csak ki kellett még
találnom, hogy jussak ki meg be a házból úgy, hogy senki se
lássa meg, főleg Ever ne.
És el is kellett vinnie valakinek.
Eltűnődtem, rá tudnám-e venni Evert, hogy emelje el a
motorom kulcsát úgy, hogy nem válaszolok a kérdéseire, mikor
kopogtak. Tudtam, hogy Ever az, siettem ajtót nyitni. Itt volt az
ideje, hogy próbára tegyem magam, hogy megy a megtévesztés.
Kinyitottam az ajtót, és a gyönyörű alak nem volt sehol, nem
láttam senkit. Kiléptem a folyosóra, hogy körülnézzek: üres volt.
De mikor visszafordultam, egy fehér zacskót láttam a
kilincsgombon. Levettem róla, és bezárkóztam, majd nekiláttam
megvizsgálni a csomagot. Csak a szürke Apple logó jelezte, mi
lehet benne; kinyitottam. Egy fehér doboz volt, ugyanazzal a
logóval, egy telefon fotójával meg papírokkal. Az ágyamra
borítottam az egészet, és mikor egy ismerősnek tűnő fecni esett
ki, a szememet forgattam, de nem tudtam visszatartani a
mosolyt.
 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bábu, aki
elfogadta ezt a csecsebecsét, mint a herceg vonzalmának
méltatlan bizonyítékát.
 
Megnéztem a papírokat, ott volt rajtuk a nevem Thomasé,
Everé és Jamie-é mellett, mellette az úgymond új számom,
pirossal bekarikázva. Káromkodás szökött ki a számon, mikor
megláttam, mibe került. Teljességgel kizárt, hogy ez ennyit
érne! Most már kíváncsi voltam, lekaptam a doboz tetejét, és
megcsodáltam a fényes, sima felületet. Nem mintha nem láttam
volna eddig iPhone-t, de sosem volt nekem – és sosem
számítottam rá, hogy lesz, főleg, ha stimmelt az az ár, amit
láttam. Óvatosan kivettem a dobozából, és a képernyőre
koppintottam, ahogy azt láttam másoktól, de nem történt
semmi. Gyorsan megvizsgáltam, és megláttam a lapos, kerek
gombot lent, megnyomtam. Ámulva néztem, milyen fényes és
tiszta a kijelző, meg hogy mennyi mindent tud. Eltartott egy
darabig, mire kitaláltam, hogy kell sms-t írni, és mikor sikerült,
beírtam Ever számát. Már ott volt a névjegyek között
„AAApasim” néven.
Valaki igencsak önhitt itt, gondoltam.
Gyorsan elküldtem neki az sms-t, és ő azonnal válaszolt is.
Ez komoly?
AAApasim: A tiéd, bébi.
Nem kellett volna.
AAApasim: Nem… de akkor is. Ásd el azt az antik szart.
A szememet forgattam, és elidőztem, hogy kigondoljam a
választ, addig is átírtam a nevét egy megfelelőbbre.
Hát, akkor, köszönöm, azt hiszem.
PÖCS: Ne zárd be éjjel az ajtót!
Nem zetek szexszel.
PÖCS: Teszed, amit mondok.
Már épp meg akartam írni, mennyire nem így van, mikor
kaptam egy újabb üzenetet.
PÖCS: És mindketten tudjuk, hogy azért lesz így, mert ezt akarod.
Talán.
De ezt nem kell tudnia.
És nem kell megkönnyítenem a dolgát.
Ne várj többet ma éjjel, mint hideg zuhanyt.
Ideges lettem, mikor nem válaszolt azonnal. Már
elgondolkoztam, mi mást írhatnék neki, mikor a megjött a
válasz egy kép kíséretében.
PÖCS: Fogadunk?
Mikor a képre kattintottam, kicsúszott a menő, új telefon a
kezemből, és az ágyra hullott. Remegő kézzel felvettem, és a
képet bámultam. A szürke melegítőnadrágot feszítő merevedés
egy pornósztárnak is elég lett volna. Láttam a kockás hasat és a
mély, V alakú árkot a derékvonal alatt. Láttam, hogy a
szobájában készült a kép, hanyatt fekve. Csak azt nem tudtam,
hány lánynak mutatta meg eddig. A féltékenység élesen a
mellembe vájt, miközben válaszoltam.
Mikori ez a kép?
PÖCS: Pár perces… Miért?
Megkönnyebbülten kifújtam az eddig visszatartott levegőt.
Nem voltam biztos benne, hogy tetszik-e nekem, amit ez a fiú
tett velem, de még többet akartam belőle. Megnéztem a képet,
amit küldött még egyszer, majd töröltem. Megint
megváltoztattam a nevét a névjegyzékben.
Csak úgy.
EVER, PhD: Féltékeny vagy?
Nem.
EVER, PhD: Én is a magaménak akarlak.
Pofa be.
Idegesen vártam a válaszát.
Mikor eltelt tíz perc, és nem jött sms, félredobtam a telefont,
és elvittem Jay D-t sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, mielőtt
vacsoránál szembe kellene néznem Everrel.
A vacsora a szokásos, unalmas eseményként indult, amíg
Rosalyn oda nem adta mindenki meglepetésére a születési
anyakönyvi kivonatomat – mármint Thomast leszámítva
mindenki meglepetésére. Nagyon is úgy éreztem, volt szerepe
abban, hogy Rosalyn meggondolta magát, főleg hogy a néma
beleegyezés mellett nem közölte ellenérzéseit.
Csak egy óra volt már éjfélig, és mivel Ever nem meglepő
módon eltűnt, mielőtt még elkérhettem volta tőle a motor
kulcsát, Tyra segítségéért folyamodtam. Izgatott lett, hogy láthat
akcióban, de figyelmeztetett, hogy nem okos ötlet hazudni
Evernek. Egyszerűen emlékeztettem rá, hogy nem fogok ugrani
és engedelmeskedni minden alkalommal, ha Ever úgy
parancsolja. Erre vállat vont, de láttam, hogy azt várja, majd
hamarosan közölheti velem, hogy ő megmondta. Elhessegettem
Ever képét, és a versenyre koncentráltam.
– És mennyit kapsz, ha nyersz?
– A profit harminc százalékát.
– Ennyi?
–  Mickey leveszi a felét magának, a maradék húsz meg
elmegy a győztes fogadásokra bónusznak.
– Akkor, ha nyersz, sokakat boldoggá teszel?
– Elég sokakat, igen.
– És ha veszítesz?
Egyszerre megbántam, hogy magammal hoztam Tyrát. Olyan
régóta nem versenyeztem, hogy már el is felejtettem, milyen
veszélyes. Volt, aki nem bírt veszíteni, és ha pénzről is szó van,
a keserűség gyakran dühöngéssé fajul.
– Talán jobb lenne, ha nem maradnál itt. Mickey majd elvisz,
ha vége a versenynek.
Azonnal kiült a mohóság Tyra arcára.
–  Te viccelsz? Kizárt, hogy kihagyjam. Muszáj a saját
szememmel látnom.
– De nem biztonságos. Van olyan ügyfele Mickey-nek, aki nem
szeret veszíteni.
– Akkor ez újabb ok, hogy legyen egy baráti arc a tömegben,
mikor átszakítod a célszalagot.
Kifújtam a levegőt, tudva, hogy be fogom adni a derekam, bár
azt is tudtam, hogy ez nem helyes.
–  Maradj Mickey mellett. Nyomulós, de bízom benne, hogy
ellen tudsz állni neki.
Elgondolkodva megkocogtatta az állát.
–  Talán el kellene hívni Vaughnt, hogy lássa, van más
lehetőségem.
– Mickey nem pont egy ártalmatlan szomszéd srác, és Vaughn
túlságosan odavan, hogy ez érdekelje. Az évszázad balhéja
lenne.
Tyra sikkantott, és a kormányra csapott.
– Talán igazad van.
Ezredszerre is megnéztem az új telefonomat, hogy
megbizonyosodjak róla, senkinek sem tűnt fel a távollétem.
Tyra figyelmét ez nem kerülte el.
–  Miért nem hívtad el? Biztos vagyok benne, hogy itt lenne,
fennhordott orral és egyik kezével a fenekeden, hogy védje, ami
az övé.
– Valamiért azt gondolom, nem egyezett volna bele azok után,
ami az utolsó versenyemen történt.
– Nem fog örülni, hogy hazudtál. Nem is tudom, mi miatt jutsz
oda, hogy elfenekeljen.
– Szégyentelen vagy.
– De közben igazam van.
–  Sosem lett volna szabad elmondanom, hogy megpróbált
elfenekelni. – Éreztem, hogy benedvesedek az emlékre.
–  Ne aggódj. A kis piszkos titkaitok biztonságban vannak
nálam.
–  Tudod, hogy Vaughn ugyanolyan domináns, mint Ever?
Talán még inkább.
– Kizárt, hogy velem meg tudná csinálni verekedés nélkül.
–  Ne legyél olyan biztos ebben. Ha nem lettem volna
eszemnél, sikerült volna neki.
Tyra felnyögött, majd sóhajtott egyet.
–  Hogy jutottunk ide, Four? Nem emlékszem egyetlen
pillanatra sem Vaughn előttről.
– Szerintem én sem.
Hagytuk a másikat elmerülni a gondolataiban, hallgattunk, és
egy óra múlva áthajtottunk egy kapun, a Hoarders Paradise
felirat alatt, el a halomban álló szemét mellett.
 
 
– Örülök, hogy még mindig megy, bár mindketten tudjuk, hogy
visszafogod magad – morogta Mickey.
Lefutottam pár próbakört, az agyamba véstem a pályát.
Teljességgel kizárt lett volna, hogy egy olyan motorra bízzam az
életemet, amit ki sem próbáltam. A rögtönzött pálya néhány
mérföld hosszú volt. Jó pár éles kanyar volt benne, és olyan
szakasz, ahol épp elfér egy motor, ráadásul nehéz volt látni, mi
vár az emberre, hiszen szeméthegyek között kellett repeszteni.
A földút sem tette könnyűvé a győzelmet, de megbirkóztam
vele. Igazából vártam a kihívást. Itt nem volt elég, ha az ember
a leggyorsabb. A legravaszabb és a legbátrabb kellett legyen.
–  Jobb, ha az ellenfél azt hiszi, hogy már a zsebében a
győzelem, hanyagabb lesz.
Mickey összedörzsölte a kezét, és lassan, elismerően bólintott.
– Hajrá, Hófehérke! Bírom, ha ravasz a csajom. Nyerd meg ezt
a versenyt, és talán elveszlek feleségül.
– Mickey…
– Jó, rendben. Semmi rasszista megjegyzés. – Tyra felé bökött
az állával, aki épp idegesen nézett körbe. – És mi a helyzet a
barátnőddel? Van pasija?
– Ez komoly? Pont az előbb nyomultál rám.
Erre Mickey szélesen elmosolyodott.
– Erre mit mondjak? Szeretem a szerencsejátékot.
– De mindig a bank nyer. Tyra nagyon is foglalt.
Hitetlenkedve nézett rám.
– Azért mondod, mert titokban odavagy értem?
–  Hogy… nem. A pasija focista, irányító, rettenetesen
féltékeny, úgyhogy ügyelj rá, hova nézegetsz azzal a kis
gombszemeddel!
Felemelte az ingét, megmutatva az övébe dugott fegyvert.
– Nem aggódok.
Egyszerre nagyon is megörültem, hogy nem hívtuk el Evert
vagy Vaughnt. Mickey-nek talán hiányzik pár kereke, de Ever és
Vaughn sem voltak százasok.
Sípszó hasított az éjszakába, Mickey gyors pillantást vetett
hátra, majd elkomolyodott.
– Emlékeztesselek a szabályaimra?
– Emlékszem. Valaki most is megpróbál majd megölni?
–  Remélem, nem, de itt vagyok, és van kint pár emberem,
hogy vigyázzanak a verseny sportszerűségére.
Kicsit könnyebben lélegeztem erre, de azért nyitva tartottam
a szemem. Mickey nem lehetett ott mindenhol egyszerre, és az
ember sosem tudhatja, miféle ördög szivárog be valahogy.
 HARMINCHARMADIK

FEJEZET

A herceg

Csak a számon át vettem levegőt, hogy ne érezzem annyira a

szeméttelep rettenetes bűzét. Az arcom alsó felére kötött kendő
alig-alig szűrte a szagot. Hideg éjszaka volt, de a kapucnis pulcsi
meg a bőrdzseki távol tartotta a hideg nagyját. Egyre inkább
nehezemre esett, hogy ne hagyjam elhatalmasodni rajtam az
idegességet.
Nem sokkal érkezés után épp csak egy pillantást tudtam vetni
arra, akit Foxnak gondoltam, majd egy pisztolyt nyomtak a
kezembe, és kiadták az utasítást: biztosítsam, hogy a mi
motorosunk gurul át elsőként a célvonalon. Shane
figyelmeztetett, hogy úgy negyed mérföldenként őrök állnak,
akik nem haboznának megölni, ha kiszúrnának. Óvatosan
kiválasztottam a helyemet az utolsó őrszem és a célvonal
között, de még mindig nem tudtam, hogy fogom elvégezni a
feladatot. Csak egyetlen emberért voltam hajlandó eladni a
lelkem, úgyhogy egy ártatlan vérének a kiontása nem volt
lehetséges.
Attól tartottam, hogy ez csapda, úgyhogy segítségül hívtam
Eddie-t és Sikót, akik valahol kint lapultak és füleltek. Vaughn és
Jamie is ragaszkodott, hogy fedezzenek ma éjjel, úgyhogy már
jobban bíztam benne, hogy megérem még a holnapot.
Megnéztem, hány óra. Megállapítottam, hogy a verseny
bármikor elkezdődhet, és nem bírtam ki, Fourra gondoltam. Ez
itt az ő világa volt, és egy pillanatra elfogott az aggodalom,
hátha visszatalált ide valahogy. Eltűnődtem, írjak-e neki, hogy
megnyugtassam magam, Four ott fekszik szépen az ágyban,
biztonságban, és vár rám a nyitott ajtó mögött.
A távoli motorbőgés szétkergette a gondolataimat,
beugrottam egy rozsdás, penészszagú iskolabuszba. Nem
akartam, hogy idő előtt meglássanak.
Alig száz méter lehetett köztem és a célvonal között, úgyhogy
bármit is teszek, muszáj észrevétlennek maradnom.
A motorok hangja egyre erősebb lett, ahogy közeledtek. Mivel
illegális verseny volt, és nem kockáztathatták, hogy valaki
értesíti a zsarukat, egyetlen esélyem volt. Ha megoldom, hogy
más motoros ne érjen előbb célba, azzal közel jutok Foxhoz. De
milyen messze vagyok hajlandó elmenni ezért a lehetőségért?
A föld remegni kezdett, ezt jelzésnek vettem, és a félig nyitott
ajtó mögé húzódtam az árnyékba, kezemben a fegyverrel. Ki
kellett várnom a pillanatot.
Az élen motorozó befordult az egyenesbe, én meg
grimaszoltam, mikor megláttam, hogy ez nem Hannibal, Fox
versenyzője. Nem volt messze ő sem, de az első elég előnyre tett
szert, hogy megizzadjak. Ha elrontom, Hannibal nem nyer. A
busz az egyenes végében állt, ahol a kanyar indult, az ajtó az
érkezők felé nézett. Tökéletes volt. Csak arra kellett figyelnem,
hogy az időzítésem is tökéletes legyen.
Már csak harminc méterre járhatott az élboly, mikor
elcsodálkoztam, milyen aprócska az első helyen motorozó alak.
Már épp fel akartam fedni magam, mikor a motoros
felemelkedett, készült a kanyarra, és a holdfény megvilágította
a szokatlan sisakját.
A felismerés éles ütésként érte a gyomrom.
Hátravetettem magam az árnyékba, vadul káromkodtam,
ahogy Four, Hanniballal a nyomában, bevette a kanyart. Nem
álltam meg, hogy meggyőződjek róla, észrevett-e valamelyikük,
az ajtóba vertem az öklöm, kiabálva, amíg már az egész karom
sajgott.
Arról fantáziáltam, hogy rendezem el ezt az adósságot, ha
majd egyedül leszek Fourral, mikor az elmémre ereszkedő
vörös ködön át eszembe jutott Shane tartalékterve. Nem is
gondoltam Four árulására, még csak rendes tervem sem volt,
mégis indultam az éjszakába, hogy megmentsem.
 HARMINCNEGYEDIK

FEJEZET

A bábu

– Uramisten, őrületes voltál! – rikkantotta Tyra, hozzá tapsolt, és

egy helyben ugrált. Egyáltalán nem vette észre a tömegből felé
vetett gonosz pillantásokat, miközben én túlságosan is
tudatában voltam, hogy azok, akik ma elvesztették a pénzüket,
haragosan és ellenségesen méregetnek. – Szerinted meg tudnál
tanítani motorozni? Talán én is lehetnék profi.
– És mi lesz az orvosival?
– Picsába vele. Ők meg tudják tanítani, hogyan mentsek meg
életeket, de azt nem, hogy hogyan zúzzak ilyen őrületesen.
Mickey lépett oda hozzánk, olyan széles mosollyal, mint maga
Texas, a keze tele volt pénzzel.
– Igen, még mindig megy. – Csak ennyit mondott, és odaadta a
pénzt. A tekintete figyelmeztetett, hogy távozzak minél előbb, és
a kijárat felé biccentett.
Nem kellett kétszer mondania.
– Ideje indulni – mondtam Tyrának.
– Nem ünneplünk?
– Mondtam már… ez nem olyan hely.
Minden fennakadás nélkül eljutottunk az autóig, de a szívem
vadul vert, amíg el nem értünk a kapuig.
 – Ilyen sokat nyertél? – csodálkozott el Tyra, mikor már vagy
fél mérföldnyire magunk mögött hagytuk a versenyhelyszínt.
Már csak épphogy látszódott a szeméttelep a tükörben.
Gyorsan megszámoltam a pénzt, és kiguvadt a szemem,
mikor láttam, hogy megvan hatezer dollár. Ez volt az eddigi
legnagyobb nyereményem.
Már épp válaszolni akartam, mikor Tyra suttogva megszólalt.
– Mi a franc…
Felnéztem, és megláttam az utat elálló, régebbi, zöld Accordot
és a sötétkék Impalát. Egy férfi állt a kocsik mellett, egy másik a
motorháztetőn ült, a harmadik a volán mögött, lába az
aszfalton, a negyedik meg a legtávolabb tőlünk, a sofőr oldali
ajtónál.
– Four, mi ez? – Tyra hangja remegett, ahogy megállt a kocsik
előtt.
– Egy úttorlasz.
– Mit akarnak?
– Gondolom, a pénzt.
– És odaadjuk nekik?
– Úgy tűnik, nincs más választásunk – morogtam. Már láttam
a fegyvert a vezetőjük oldalán. Magabiztos hangot erőltettem
magamra, hogy a félelmemet leplezzem, és megnyugtassam
Tyrát. – Maradj a kocsiban. Majd én elintézem. – Az ülés alá
tuszkoltam a pénzt, hátha tévedtem, és kiszálltam.
–  Legyenek szívesek kicsit odébb állni! – mondtam, ahogy
óvatosan a sovány, középmagas, kopaszodó és túlságosan sűrű
szakállú férfi felé mentem. A többiek is hasonlóan
gusztustalanul néztek ki. – A barátnőmmel már otthon kellene
lennünk, és nem akarom, hogy a nevelőapám kihívja a
zsarukat, mint amikor legutóbb elkéstem. – Nevettem, hogy úgy
tűnjön, nem aggódok, de közben reméltem, hogy megértették,
amit mondtam. Iskolás lányok és aggódó szülők? Talán
meggondolják, megöljenek-e minket.
– Add oda a pénzt, kislány, és hazaengedünk apucihoz.
Tehettem volna úgy, mintha nem érteném, de szinte teljesen
biztos voltam benne, hogy megölnének mindkettőnket, és
ugyanúgy elvennék a pénzt.
– Honnan tudjam, hogy nem öltök-e meg akkor is? Láttam az
arcod.
–  És mit is mondanál a zsaruknak? Te is ugyanúgy térdig
járnál a szarban. – Felemelte a fegyvert, de nem rám célzott,
hanem Tyrára. A szívem megugrott, amikor meghallottam a
sikolyát. – Nem kérem még egyszer.
Óvatosan hátraléptem, a kezemet kitartottam, visszamentem
az autóhoz. Tyra kővé dermedt, én kihúztam a pénzt az ülés
alól. Megnyugtattam, hogy minden rendben lesz, de süket
fülekre találtam, ahogy a fegyver csövébe meredt.
Visszamentem, éreztem, hogy nő bennem az idegesség és a
harag, ahogy a fickó önelégült képére nézek.
–  A barátom bosszúálló rohadék. Ha megölsz minket, egész
életedben nézegethetsz hátra.
Mosolygott, kilátszott a csorba fogsora.
Abban a pillanatban, hogy odanyújtottam a pénzt, dübörgő
motorok hangja hasított az éjszakába, és reflektorra kapcsolt
fényszórók űzték el a maradék sötétséget, mindenkit elvakítva
körülöttem.
 Az utána következő másodpercekben minden túl gyorsan
történt, hogy fel tudjam idézni. Fegyver dörrent, testek
csapódtak a földre, sikolyok és káromkodások hallatszottak.
Észre sem vettem, hogy összegömbölyödve fekszem a földön,
míg egyszerre éreztem, hogy erős karok emelnek fel és
elvisznek. Léptek dobogtak az úton, és behajítottak egy autó
hátsó ülésére. Több ajtó csapódásának kíséretében hallottam az
enyém csattanását is, utána meg már csak a gumik csikorogtak.
–  Jól vagy, Four? – A hang ismerősnek tűnt, de nem mertem
kinyitni a szemem. Féltem, mit látok majd. – Four? Four!
A szemem önkéntelenül is kinyílt, és láttam, hogy Jamie
bámul rám az anyósülésről.
–  J… jól vagyok. – A sofőrre néztem. Ever állkapcsát mintha
kőből faragták volna, az utat nézte, és szorosan markolta a
Crown Vic kormányát. Biztos voltam benne, hogy ő mentett ki a
tűzpárbajból. – Tyra?
Szinte félve vártam a választ. Ha történt vele valami, sosem
bocsátom meg magamnak.
– Vaughn jön utánunk Tyra kocsijával.
Kifújtam a levegőt, éreztem, hogy legördül némi súly a
vállamról. Azt is észrevettem, hogy Jamie beszél, Ever nem.
–  Köszönöm. – Csak ennyit mondtam, és a tekintetem Everre
tapadt. Az idegességem csak nőtt, mikor nem válaszolt.
–  El sem hiszem, hogy te voltál az ma a versenyen – mondta
Jamie ámulattal a hangjában, és a fejét rázta. Vagy nem érezte
az autót betöltő feszültséget, vagy nem vett tudomást róla. –
Elég jól nyomod, csajszi.
– Köszönöm. Tizenegy éves korom óra motorozom.
 – Komolyan? – csodálkozott.
Egyszerűen csak bólintottam, majd a fejemet a támlának
támasztottam, és lehunytam a szemem. Jamie vette az adást,
nem beszélt többet. A csend egy kis békét hozott.
 
 
Egy puha ágyon ébredtem fel egy szállodai luxuslakosztályban,
és fogalmam sem volt, hogy kerültem ide.
–  Maradj csendben reggelig, hogy lássuk, nem követnek, és
még utána is csak óvatosan. Mi is vigyázunk. – Hallgattam,
miközben bakancsos lábak mászkáltak a szobában. Nyílt az
ajtó, egy rekedt hang szólalt meg. – Franklin majd beszélni akar
veled, ha visszamentél.
Vissza? Miért, hol a pokolban vagyok?
Gyorsan felültem, léptek közeledtek, és egy pillanattal később
Ever jelent meg az ajtóban. A közöny maszkja ott ült az arcán, a
tekintete minden érzelem nélkül siklott végig a testemen,
mintha keresne valamit. Én is ezt tettem, boldogan
megállapítva, hogy nem esett baja.
– Hol vagyunk?
–  Egy szállodában. – Elfordult, én meg levegőt sem vettem,
mikor letett egy fegyvert a komódra.
– Megölted azokat az embereket?
– Számít? Jobb lett volna, ha te halsz meg helyettük?
– Nem, de te…
– Nem öltem meg senkit – vetette oda.
– Akkor ki?
– A Tizenhármak.
 – Ők kik?
Felém fordult, némileg vonakodva a szemembe nézett, és
feltette a kérdést.
–  Miért? – Ahogy a szót ejtette, éreztem, hogy nem a
kíváncsiskodásomra válaszol. Egész másról van szó.
– Mit miért?
– Ma éjjel. – Lassan beszélt, átvágott a szobán. – Ez lett volna
az egyetlen esélyem, hogy elkapjam Foxot. – Megállt az ágyam
mellett. – Az esély elszállt, mert inkább téged mentettelek meg.
Miért?
Átkaroltam magam, azt kívánva, hogy bárcsak Ever karja
lenne a testem körül.
– Nem… nem tudom, miért.
–  Mert szeretlek, Four, és ez a gond. – Arany pontokkal
pettyezett szeme felragyogott, ahogy lenézett rám. – Ha nem
szeretnélek, már megvertek volna, vagy halott lennél, de akkor
legalább Fox is az lenne.
– Sajnálom. – Boldognak kellett volna lennem, hogy kimondta,
szeret engem, de csak bűntudatot éreztem, mert nyilvánvalóan
nagy árat fizetett ezért.
– Még nem, de fogod.
Elegem volt abból, hogy bántanak és fenyegetnek, elszakadt a
cérna.
– Mi van nála, ami olyan pokoli fontos? – kiáltottam.
– Az anyám! – ordított vissza.
Halotti csend ereszkedett a szobára, a sokk kiűzte belőlem a
haragot. Ha álltam volna, összeestem volna, ahogy eszembe
jutottak Jamie két héttel ezelőtti, kemény szavai. „Ne várd el
Evertől, hogy közted és az anyja között válasszon. Rosalyn talán
csak egy darab szar, de ez nem jelenti azt, hogy egyetlen anya
sem érné meg a fáradságot.”
Túlságosan meg voltam bántva, nem figyeltem, nem vettem
észre, hogy mindvégig rájöhettem volna a válaszra.
– Nem… nem értem.
– Sosem kértelek rá – vágott vissza. – Ez az én harcom volt. Az
én démonjaim.
–  Sajnálom. – Kezdtem olyan lenni, mint egy lemez, amin
elakadt a tű.
–  Mit sajnálsz, Four? Ezt akartad végig, nem? Megmenteni a
lelkem? – Lassan tapsolt. – Gratulálok, sikerült. És akkor most ki
tartana vissza, hogy én összetörjem a tiédet?
A kegyetlen szavaktól összeszorult a szívem, és elindultak a
könnyeim.
– Ne.
– Mit ne?
Az ágy végébe másztam, ahol Ever állt, és az ingébe markolva
közel húztam, mikor hátrálni próbált.
–  Ne kelljen megint utálnom téged, ne csináld. Ne legyél
megint hideg. Csak… ne.
– Miért mindig én legyek az egyetlen, aki veszít?
–  Akkor vegyél el tőlem valamit. Mindent, amit csak akarsz.
Vedd el, amíg nem elég ahhoz, hogy rendben legyen újra.
Nem válaszolt, mire odahajoltam, hogy megcsókoljam, és
holtra válva láttam, hogy az ajkamat elutasítva hátralép. A
szívem a gyomromig süllyedt, Ever meg csak hátrált, már a
falnak vetette a hátát.
 –  Kérlek… – A könyörgés önkéntelenül szakadt fel az
ajkamról.
–  Vetkőzz le! – Az alig egy pillanattal ezelőtti elszántságom
gyorsan elszállt. Ever látta, hogy habozok. – Vedd le a ruháidat,
vagy letépem – mondta. – Ahogy szeretnéd.
Remegő kézzel lecipzáraztam a bőrkabátot, és levettem.
Felálltam, levettem a csizmát, a nadrágot is, a harisnyát, míg
végül már csak a zöld melltartó és bugyi volt rajtam.
Már elképzeltem ezt a jelenetet.
Ahogy végigfut a keze a testemen, és elmondja, hogy
gyönyörű vagyok.
De a valóságban Ever nem ért hozzám, és egyetlen rohadt
szót sem szólt, de jó hosszasan megnézett, az biztos. A
csalódottságomat palástolva a bugyimba akasztottam az ujjam,
hogy levegyem, mikor végre megszólalt.
– Ne.
Ellökte magát a faltól, odalépett, és meleg tenyerébe fogta a
fenekemet. Felkúszott a keze az oldalamon, megremegtem, míg
a melltartómig ért. Az illata megnyugtatott, mint a vadvirágoké
egy nyári napon vagy az óceáné egy csendes éjszakán.
– Nézz rám!
Eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy a pólóját bámulom.
Mikor a szemébe néztem, kikapcsolta a melltartómat, és
gyengéden lecsúsztatta a karomon. A bugyim következett, és
mikor minden ott hevert a padlón, leguggolt.
–  Tegnap, mikor megérintettelek, azt hittem, megőrülök. – A
hangja lágy volt, csodálattal bámulta a szőrtelen simaságot. –
Ezt mikor csináltad?
 – Pár hete. – Meglepett, hogy még mindig nem nőtt ki egyetlen
szőrszál sem.
Gyengéd csókot lehelt rá, és végighúzta középen egy ujját.
– Olyan puha.
Majdnem felborultam, mikor figyelmeztetés nélkül a vállára
emelte a lábamat. A hajába markoltam, és fogtam, miközben
engem falt. A meleg fém izgatása, ahogy a csiklóm körül
körözött, egyre nőtt, míg végül lihegő, sikoltozó pocsolya lett
belőlem. A lábam remegett, mikor elengedett és felállt. Néztem,
ahogy hátranyúlt, megmarkolta a gallérját, és lehúzta a pólóját.
A teste kidolgozott műalkotás volt. Többet akartam látni belőle.
Az övéhez nyúltam, de rám szólt.
– Ne érj hozzám!
Gyorsan visszatért a haragom.
– Te megérinthetsz, de én téged nem?
– Kérlek.
Nyeltem egyet. Nehéz, de meg tudom csinálni.
– Látni akarlak.
Visszafogtam magam, hogy ne simítsam végig a hasát,
miközben úgy festett, mint akiben belül háború dúl. Mikor a
harc véget ért, válaszul csak hátranyomott, amíg már feküdtem.
Nem nézett a szemembe. A mézszín arany elsötétedett, ahogy a
lábam közé pillantott.
– Mutasd a puncidat!
Tettem, amit mondott.
– Érj magadhoz!
Ezt is megcsináltam, és örömmel nyugtáztam, hogy
kikapcsolja az övét, és szétcsúsztatja. Megriadtam, mikor
kettéhajtotta a bőrszíjat.
–  Nagy a csábítás, hogy használjam – mondta, mire a kezem
lecsúszott a csiklómról, az ágyra. – Ne hagyd abba! – utasított,
de fura módon ez inkább könyörgésnek hangzott. Az öv a
padlóra esett a kezéből, és én folytattam.
Gyorsan lerúgta a farmert, csak egy fekete bokszer maradt
rajta.
– Ever, én… – Elfogytak a szavak, ahogy nőtt bennem a kéj.
– Csak így tovább, hercegnő. Azt akarom, hogy nedves legyél,
hogy készen állj rám.
Lehúzta a bokszert, és én először láttam mindent.
Felnyögtem, ahogy eszembe jutott, vajon hogy fog ez beférni.
Szerencsére nem hagyta, hogy elkezdjek félni. Egy óvszerrel a
kezében a lábam közé ereszkedett, a fogával felrántotta a
csomagolást, és a merev farkára csúsztatta a gumit. Aztán a
teste a testemre ereszkedett. A kezébe fogta az állam, a
szemembe nézett.
– Amit csak akarok, ugye?
– Igen.
Elakadt a lélegzetem, ahogy megtalálta a bejáratot, és
benyomult. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt, mikor
erősödött a fájdalom, a hasára tettem a kezem, hogy
megállítsam. Gyengéden megfogta a csuklómat, a fejem fölé
emelte a kezem, és teljesen belém csúszott.
Hátravetettem a fejem, a testem ívbe görbült, felkiáltottam.
Éreztem, hogy néz, várja a pillanatot, hogy mozoghasson.
Hamarosan a fájdalom alábbhagyott, és a lábam közti
lüktetéstől még éhesebb lettem.
 – Folytasd.
Nem vesztegette az időt, hátrahúzódott és döfött, újra és újra,
míg már majdnem az ájulásig jutottam. Testünk egymáshoz
csapódásának hangjába állati nyögések és kétségbeesett
morgások vegyültek.
Túl régóta vártuk már ezt.
–  Úgy érzem, hogy az enyém vagy – nyögte a fülembe. – Az
enyém vagy?
– A tiéd.
– Ez nem lehet igaz – gúnyolódott. – Az én csajom teszi, amit
mondanak neki? – Feltérdelt, a derekamat fogva ott tartott, és
keményen megcsinált. Készen álltam rá, hogy minden
parancsának engedelmeskedjek a farkáért cserébe. Már épp el
akartam volna mondani ezt neki, mikor hátraült a sarkára, és
az ölébe húzott. A csípőmet fogva lassan felemelt, és lenyomott,
tövig merülve bennem. Hozzá kellett szokni, de hamarosan
éreztem, ahogy nő bennem az ismerős feszültség.
– El fogok menni.
– Élvezz el velem, hercegnőm.
–  Nem akartalak bántani – kiáltottam, mielőtt darabokra
estem a karjában. Az ő kielégülése is közel volt. A nyögéseitől,
és ahogy éreztem magamban a lüktetését, másodszor is
szétestem.
A hátára gurult az ágyon, engem is magával húzva. Hallottam
a gyors szívverését, miközben együtt levegő után kapkodtunk.
– Ever?
– Igen?
Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem, és bár sötét volt a
szoba, így is láttam benne a fájdalmat.
– Nem mehetsz vissza. Mit fogsz csinálni?
Olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem fog
válaszolni, de aztán megszólalt.
–  Elengedem, és remélem, boldog. – Bűntudatosan a mellére
hajtottam a fejem, hogy kerüljem a tekintetét. Győzködtem
magam, hogy nem, nem lehet, hogy hallom, ahogy megszakad a
szíve.
Nem tudom, mennyi idő telt el így, hogy a sötétben hevertünk.
Egy óra? Kettő? A farka lelankadt bennem, és mikor felemeltem
a csípőm, éreztem, hogy megmozdul.
– Ne. Fájni fog holnap.
– Nem baj.
Megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy menne most gyengéden.
– Vedd el, ami a tied. – A csípőmet mozgattam, életre keltve a
farkát. – Ami mindig is a tiéd volt. A következményeken meg
majd aggódunk később.
 
 
Órákkal később nagy nehezen kinyitottam a szemem, és ha
ehhez hozzáadtam a lábam között a fájdalmat, akkor semmi
kedvem sem volt kimászni az ágyból. De legalább tiszta vagyok,
állapítottam meg. Éreztem, hogy átmelegszik a bőröm, ahogy
felidéztem, amint Ever gyengéden, de alaposan lemosdatott,
miután végre bedobtam a törülközőt. Persze én voltam az első.
Rövid szünetekkel folyamatosan csináltuk, majdnem egész
hajnalig. Úgy tűnt, elszánta magát, hogy egyetlen lehetőséget
sem mulaszt el, hogy bennem legyen.
Az ő oldalán üres és hideg volt az ágy, megnéztem, van-e levél
az éjjeliszekrényen, de nem volt. A hátizsákom benne a
telefonommal, a kulcsommal, a pénztárcámmal és egy váltás
ruhával valószínűleg még ott volt Tyra kocsijában. Nem nagyon
volt más választásom, úgy döntöttem, úgyis rám férne egy forró
zuhany, amíg várom, hogy Ever visszaérjen.
Leesett az állam, ahogy megláttam magam meztelenül a
tükörben. Úgy festettem, mint aki egész éjjel verekedett, nem
úgy, mint aki szeretkezett. Szenvedélyének nyoma ott volt a
nyakamon, a mellemen, a combomon. A nagyját eltakarja majd
a ruha, de volt kettő a nyakamon, amit nem lesz könnyű elfedni,
ezért úgy döntöttem, most kivételesen nem fogom össze copfba
a hajam, inkább kiengedem. Húsz perccel később kijöttem a
fürdőből, és ott találtam Evert az ágyam szélén ülve, a telefonját
bámulta. Csak amikor közelebb araszoltam, akkor láttam, hogy
igazából az én telefonommal matat.
– Mit csinálsz?
Nem vette észre eddig, hogy ott állok, meglepetten felkapta a
fejét. Eltűnődtem, vajon mi ragadta meg ennyire a figyelmét a
telefonomon.
– Felhoztam a cuccod – válaszolta végül.
Túlságosan elkeserített a közönyös hang, hogy balhézzak.
– Minden rendben?
Nem felelt, felemelte a hátizsákom, és ledobta elém.
– Öltözz fel!
– Még mindig haragszol rám, vagy mi van? Azt hittem, a múlt
éjszaka után…
 –  Azt gondoltad, ha széttárod a lábadat, akkor majd
elfelejtem, mit tettél?
– De te…
–  Elvettem, amit önszántadból felajánlottál. Lelkesen ki
akartál elégíteni, nekem meg ki kellett engednem a gőzt. És
kiderült, hogy nem különbözöl azoktól a lányoktól, akik
rebegtetik felém a szempillájukat, remélve, hogy megdugom
őket.
Túlságosan megdöbbentett a hidegsége, hogy úgy odavágjak,
ahogy kellett volna. Előző éjjel pont annyit adott nekem, mint
amennyit elvett tőlem. Még mindig hallottam, ahogy azt a
három szót mondja.
– Ever, ne haragudj, ha bántottalak…
– Ez nem segít azon, hogy megtetted.
– Értem. És mikor azt mondtad, szeretsz?
Megremegett, és ha épp pislogtam volna, nem láttam volna
ezt. Aztán zsebre tette a telefonját, és felvette a kulcsát az
éjjeliszekrényről.
– Mennünk kell. Tyra és Vaughn fél órája elindult, Jamie lent
vár minket.
Mikor hátat fordított, és átvágott a szobán, mély levegőt
vettem, és kimondtam a nevét. Alig volt több suttogásnál, de
meghallotta.
–  Ha nem kérsz bocsánatot, és nem ölelsz meg, végeztünk. –
Utáltam, hogy ilyen ijedt és vékony a hangom.
Erősebbnek kellett volna lennem. Magabiztosabbnak.
Talán akkor nem ment volna ki az ajtón.
 HARMINCÖTÖDIK

FEJEZET

A bábu

Hazamentünk reggel, és én meglepetten láttam, hogy Thomas

az ajtóban áll, vad, fenyegető képet vágva.
–  Legközelebb, ha ti hárman a tudtom nélkül kimaradtok
éjszakára, átfésültetem a zsarukkal a környéket.
– Bocs, bácsikám. Nem néztük az időt.
– Kilenc órán át? – Tanítási napokon tízre kellett hazaérnünk,
hétvégén éjfélre, de Thomas ritkán volt otthon, hogy érvényt
szerezzen a szabálynak, és a személyzet inkább szemet hunyt.
Ever nem adott semmilyen magyarázatot, mikor az apja kérdő
pillantással nézett rá. Sosem hozott fel mentségeket, ha
hibázott, nem volt az a típus, úgyhogy nem lepett meg a
hallgatása. Thomast sem, láthatóan, mikor egy pillanattal
később intett neki, hogy elmehet.
– Four, beszélni szeretnék veled – kiáltott oda nekem Thomas,
mikor elindultam felfelé a lépcsőn. Bár nem mertem ránézni,
tudtam, hogy Ever egyszerre habozik, elmenjen-e. Nem csak
nekem tűnt fel, hogy Ever még ott áll. – Vársz valamire, fiam?
A tekintetem önkéntelenül odatévedt rá, és láttam, hogy
engem néz, és elfehéredett bütykökkel markolja a korlátot.
– Megkaptam, amit akartam.
 Nem tudtam nem érteni, amit mondott. Elfordítottam a
tekintetem, mielőtt bárki megláthatta volna a szavai okozta
fájdalmat. Hallgattam Ever távolodó lépteit és Thomas sóhaját.
–  Ha bánt, szólj nekem, jó? Tudom, hogy a fiam hideg és
zárkózott bír lenni… időnként velem is. – Őszinte aggodalom
látszott rajta, és én először ismertem el, hogy Thomas rendes
ember, de még mindig nem bízhattam rá az igazságot.
–  Köszönöm, elbánok vele. – A fülem mögé löktem a hajam,
azt kívánva, bár átírhatnám az elmúlt huszonnégy óra
történéseit. Sőt, ha már időutazhatnék, akkor inkább
visszamennék egy évvel.
Thomas összevonta a szemöldökét, mikor a hajlendítés
felhívta a figyelmét a nyakamon díszelgő foltokra, amik addig
nem látszottak. Basszus. Lazán visszatettem a hajam, és a
gyomrom idegesen összerándult, mikor aggódó pillantást vetett
a lépcső teteje felé.
– El akarsz mondani valamit?
– Hm… most nem jut az eszembe semmi.
Meghallgattattak az imáim, Thomas nem hozta szóba a
nyomokat, amiket a fia hagyott a testemen. Elköszönt, nem
derült ki, vajon miről akart beszélni velem. Talán gyanakszik,
hogy Ever vagy akár Jamie szívta ki a nyakam? Pillanatnyi
habozás után vállat vontam, arra jutva, hogy ha a fiát vagy az
unokaöccsét gyanúsítaná, kizárt, hogy hallgatna.
Izgultam, hogy mi lehet Jay D-vel, akit váratlanul magára
hagytam éjszakára. Felrohantam a lépcsőn, és berontottam a
szobámba. Nagyjából akkora kár várt, mint amire számítottam.
Jay D izgatottan leugrott a tollakkal és vattával borított ágyról –
ez volt valaha az ágyneműm. A vizestálka és az étel felborult, a
függöny alja megrágva, és az egyik túlsó sarokban ott volt a
kutyagumi.
Nyüszített, és a lábamat kaparta lihegve.
–  Bocsáss meg, Jay. – Felvettem, és megvakargattam a füle
tövét, majd megint körülnéztem a szobában, kissé
összerezzenve. – Gondolom, megérdemeltem, mi? – Ugatott és
az arcomat nyalogatta válaszképp.
Egy órát tartott, mire rendet raktam Jay D ügyködése után, és
a széttépett ágyon meg egy kis folton kívül a szőnyegen, amit a
tükör teljesen jól eltakart, a szobám normálisan festett. A
nyereményből majd veszek új ágyneműt, és megvásárolom egy-
két új játékkal Jay D bocsánatát.
Épp felcsattintottam a pórázt Jay D nyakörvére, hogy
elvigyem sétálni, mikor krákogást hallottam. Jamie állt az
ajtóban, mellette Ever. Mióta hazaértünk, mindketten
lezuhanyoztak és ruhát váltottak. Jamie-n szaggatott
farmerdzseki volt, sárga hosszú ujjú (rajta egy fehér, középső
ujját feltartó kézzel), szűk, barna, a sliccnél bővülő
tréningnadrág és csokibarna, bőr Timberland bakancs. Ever is
hasonlóan lazán öltözött, de azért jóval merevebben: erdőzöld
dzseki, fehér, ejtett nyakú pulcsi elöl betűrve a sötétkék
farmerbe, és a bakancshoz illő, barna bőröv.
Jamie lassan körbenézett a szobámban, miközben Ever úgy
tett, mintha nem léteznék.
– Kerestek valamit?
Jamie vállat vont, és a háta mögé bökött a hüvelykujjával.
–  Ever úgy döntött, hogy kerülő úton jöjjünk. – Észrevettem,
hogy Ever állkapcsa megfeszül, hogy Jamie kiadta. – Vaughnhoz
megyünk.
Erre eszembe jutott, hogy fel kell hívnom a barátnőmet, hogy
megkérdezzem, hogy van. Nem könnyű kimászni a sokkból, ha
fegyvert szegeznek rád. Nekem még egy évvel később is
időnként rémálmaim voltak.
– Á, rendben, jó szórakozást.
Kihúztam magam, és kikaptam a közel sem olyan menő,
egyáltalán nem drága széldzsekimet a szekrényből. Hallottam,
ahogy suttognak, és azt mondogattam magamnak, hogy a
legkevésbé sem érdekel, mit beszélnek, bár hosszasabban
matattam a gardróbban, mint szoktam. A suttogás abbamaradt,
és bízva benne, hogy már elmentek, kijöttem, de még mindig ott
voltak.
– Van valami programod mára? – kérdezte Jamie.
Az arcukat tanulmányoztam, töprengtem, mi lehet az okuk a
meghívásra, de egyikük arckifejezése sem árult el semmit.
– Olyan nincs, amibe belehalhatnék. – Valamikor a majdnem
meghalás és a másodszori megmenekülés között úgy döntöttem,
hogy vége az illegális versenyek idejének. Nem lepett meg, hogy
Mickey még mindig üzletel a bandával. Ha megpróbálnak
megölni, attól nem lesz rosszabb a pénzük. Mickey nem
tartozott nekem semmivel, úgyhogy nem is adott semmit. Arra
is rájöttem, hogy az életem és a szabadságom kockáztatásának
már nincs semmi értelme. Most, hogy betöltöttem a
tizennyolcat, nem volt szükségem Rosalyn beleegyezésére, és
szabadon kiélhettem a függőségemet. Egy nap igenis eljutok
majd a Grand Prix-re.
 – Nos, ha meggondolod magad, csak rikkants hármat.
–  Vagy ne legyél ilyen kurvára ostoba – vetette közbe
savanyúan Ever.
Általában ment ez nekem, de most cserben hagytak a szavak.
Talán mert odaadtam neki mindent, csakis neki, hogy aztán
eldobja, mint valami tegnapi szemetet? Azok után, amekkora
árat fizetett miattam, nem voltam biztos benne, hogy nem
érdemeltem ki az utálatát.
De ettől még ugyanúgy haragudtam.
–  Ne aggódj. Már nem a te gondod, hogy mit csinálok.
Igazából sosem volt az, de te ragaszkodtál hozzá, úgyhogy ha
legközelebb lovagias kedvedben vagy, hagyj ki belőle. – Nem
akartam egyetlen pillanattal többet sem a társaságában tölteni,
elnyomultam mellettük Jay D-vel, és nem néztem vissza.
Órákkal később még mindig nem tudtam lerázni magamról a
haragot. Borzasztóan vágytam rá, hogy megosszam ezt Tyrával,
mikor felhívtam, hogy hogy van, de az agyam mélyére
száműztem a drámát Everrel, és arra koncentráltam, hogy őt
megvigasztaljam.
– Ha nem akarsz többé barátkozni velem, teljesen megértem.
– mondtam, bár ez egy az egyben hazugság volt. Összetört
volna, ha elveszítek egy ilyen jó barátot.
–  Ugyan már – vágott vissza Tyra. – Sosem lesz nálam jobb
szárnysegéded.
Addig beszélgettünk, amíg indulnia kellett a munkába.
Próbáltam rábeszélni, hogy jelentsen beteget, de ragaszkodott
hozzá, hogy ez majd eltereli a figyelmét. Azt is bevallotta, hogy
Vaughn remekül kárenyhített tegnap éjjel és ma reggel. Bármit
is jelentsen ez.
Ráunva a malmozásra, megnéztem az e-mailemet. Nem
sokkal azután, hogy megkaptam az anyakönyvi kivonatot
Rosalyntól, levizsgáztam és engedélyért folyamodtam. Már csak
vártam az értesítést. Elámultam, milyen kényelmes, hogy
karnyújtásnyira van az e-mailem, és eszembe jutott, hogy ezt
Ever intézte el. Minden habozás nélkül felmartam a csomagot
az asztalomról, majd elindultam Ever szobája felé Jay D-vel a
nyomomban. Bent gondosan visszatettem a telefont a dobozba,
leraktam az éjjeliszekrényre, majd fogtam a noteszt meg egy
ceruzát, amivel ő írogatta a zsarnoki levélkéit. Átlapoztam a
rajzokat, mogorván elismerve a tehetségét, amíg üres oldalig
jutottam. Megmondtam Evernek, hogy vége, ha kimegy az ajtón,
de még akkor is kapaszkodtam a reménybe. Talán eljött az idő,
hogy szabad legyek.
Nem vagyok a bábud. Sosem érdemelted meg.
 
 
Eljött a vasárnap, és én nagyon is készen álltam rá, hogy véget
érjen a hétvége. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy az iskola
elterelje a figyelmemet. Épp a nappaliban ültem, és a saját
testsúlyommal felérő szénhidrátot és cukrot zabáltam, és
néztem Marquez, Lorenzo és Rossi harcát a vasárnapi futamon.
Egyszer csak Rosalyn osont be, egy királykék ruhával az egyik
kezében és egy bézs, lakk lapos sarkú cipővel a másikban. A
szemöldököm majdnem a hajamig szaladt, mikor óvatosan
letette őket, és leült mellém.
– Hogy vagy, drágám? – Ez volt a leghosszabb beszélgetésünk
a néhány héttel ezelőtti veszekedésünk óta.
– Jól.
–  Bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért. Talán nem
tartom sokra az álmaidat, de ezek a te álmaid. – Huh, köszi! –
Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel.
–  Ha látnál versenyezni, talán nem félnél úgy. Nem akarok
dicsekedni, de elég jó vagyok.
Megmerevedett a javaslatra, és rám villantotta a begyakorolt
mosolyát.
– Azt hiszem, az jó lenne.
Eléggé biztos voltam benne, a versenypálya környékére sem
tenné a lábát. De nem fogalmaztam meg a kételyeimet, inkább
témát váltottam.
– És mi ez az egész?
– Választottam neked egy ruhát a mai vacsorához.
Mióta kell így kiöltözni a vacsorához?
– Nem kell, köszi. Jó nekem a szokásos ruhám.
– Montgomeryék áthívtak minket, és szeretnék jó benyomást
tenni.
Eltűnődtem, hogy vajon a sok szartól görcsöl-e a hasam, amit
összeettem, vagy a gondolattól, hogy egy estét Barbie és a szülei
társaságában kell töltenem.
– Kihagyhatom? Olyan sok a leckém – hazudtam.
–  Akkor talán nem kellett volna az elmúlt fél órában a tévét
bámulnod, édesem.
Sóhajtottam, és feljegyeztem magamnak, hogy a
nyereményből kell vennem egy tévét a szobámba.
– És milyen alkalomból hívtak meg?
 –  Fogalmam sincs, de nyilván majd kiderül. Mindenképp
vegyél harisnyát! – Kecsesen felállt a kanapéról, és
megnyugtatóan rám mosolygott.
Miután Rosalyn távozott, felrohantam Jamie szobájához, lent
hagyva a fodros ruhát meg a cipőt.
– Jamie! – dörömböltem az ajtaján, fél szemmel Everét lesve.
Nagy ház volt, és nem volt egyértelmű, ki mikor van otthon, de
tudtam, hogy Jamie ritkán kel fel tizenkettő előtt hétvégén.
Eltelt pár pillanat, tovább kopogtam, majd nyílt az ajtó, és ott
állt egy álmos szemű Jamie, égnek álló hajjal, egy szál piros
bokszerben és zoknival a bal lábán.
– Igen?
Elnyomakodtam mellette, és megvártam, hogy becsukja az
ajtót, hátha Ever itthon van.
– Tudsz valamit erről a vacsoráról Montgomeryéknél?
Kidolgozott hasizmait megvakarva ásított.
– Hogy mi?
– Ma este náluk vacsorázunk.
Erre a hírre végre felébredt.
–  Mi a picsa? – Az ágyához ment, a paplan alá kotort, és
előhúzta a telefonját. Néztem, ahogy leül, tárcsáz, aztán
üzenetet ír, feláll, fel-alá járkál, megint telefonál és sms-ezik,
majd feladja.
– Ever nem veszi fel.
Egyetlen szó nélkül kiment a szobájából, én vonakodva
követtem, és biztos távolságból néztem, ahogy bekopogott Ever
ajtaján.
Legalább nem csak én akadtam ki ezen.
 Mikor Ever nem nyitott ajtót, Jamie visszament a szobájába.
Pár másodperc múlva megint a folyosón volt, értetlenkedve
szorongatott egy papírdarabot, amit azonnal felismertem. A
szívem megdobbant, mikor felemelte, és felém tolta. Az én
levelem volt Evernek.
– Mi történt köztetek?
– Honnan tudsz erről?
– Ott volt az ágyán. Lehet, hogy a lelked mélyén valamennyire
fiú vagy, de ez kurvára lányos írás.
Arra gondolva, hogy talán ott találhatok valami választ,
átrohantam a szobámba, a nyomomban Jamie-vel. Azonnal
kiszúrtam az ugyanolyan összehajtott papírt az
éjjeliszekrényemen. Valamiért remegett a kezem, mikor
kinyitottam. Ever csak egyetlen szó lefirkantására vette a
fáradságot.
Tudom.
 
 
Eljött az este, és Ever nem jött haza. Jamie-vel mentem
Montgomeryékhez, de egyikünk sem szólalt meg az autóban.
Kibámultam az ablakon, Jamie meg cigizett, pedig csak akkor
szokott, amikor ideges. Negyedóra múlva behajtottunk a kapun.
A ház kisebb volt, mint a McNamara-rezidencia, de még mindig
sokkal nagyszabásúbb, mint amit én valaha el tudtam volna
képzelni. Thomas és Rosalyn pár perccel előttünk ért oda, és
már nem kellett azon törnöm a fejem, vajon Ever ott lesz-e,
mikor megláttam a ház előtt az autóját. Jamie piros inget, fekete
nyakkendőt és nadrágot vett, én egy selyem és csipke ruhát, így
álltunk az ajtóban egymás mellett. Jamie becsengetett,
egymásra néztünk, mintha azt mondtuk volna, hogy „ez az”.
Pillanatok múlva nyílt is az ajtó, egy halántékánál őszes, amúgy
inkább sötét hajú férfi állt mögötte.
– Jameson – nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy újra látlak. – Ez
semennyire sem hangzott őszintén.
Jamie kezet fogott, de nem fárasztotta magát hamis
udvariaskodással. Az egymás iránti ellenérzés minden
pórusukból szivárgott.
A férfi tekintete ezután rám siklott, felmért, mint aki azt
latolgatja, mennyit érhetek.
–  Jó estét, ifjú hölgy! Szerintem még nem találkoztunk. Elliot
Montgomery vagyok, Barbette édesapja.
– Four Archer – feleltem.
Nem fáradt kézfogással, sőt még egy mosollyal sem, csak
oldalra lépve invitált be minket, de még ezt is úgy, mintha
vonakodna. A nappaliba vezetett minket, ott volt már mindenki.
Rosalyn egy nővel beszélgetett, nyilván Barbie anyukájával,
Thomas az italát kortyolgatta, és a kandalló tüzét bámulta. Nem
bírtam ellenállni a vonzásnak, a szoba végébe pillantottam,
ahogy Ever ült eltűnődve egy kétüléses kanapén Barbie-val.
Nem tudtam nem észrevenni, milyen remekül festenek együtt.
Éreztem, hogy feltör a torkomon az epe, elpirultam. Ki kell
jutnom innen.
Persze Rosalyn pont ebben a pillanatban vett észre.
–  Four, de szép vagy! – A rosszul időzített bókra minden
tekintet felém fordult. – Gyere, drágám, ismerkedj meg
Melissával!
 Nem is tudtam volna elmondani, mennyire nem akartam ezt.
Jamie a hátamra tette a kezét, és gyengéden előretolt, különben
meg sem mozdultam volna. Nem bírtam. Kizárt, sehogy sem.
Megtettem pár lépést, és ott álltam a mosolygó Rosalyn
mellett, aki könyörögve nézett rám, hogy ne hozzam kínos
helyzetbe.
– Örvendek – közölte mesterkélten Melissa. – Four, ugye?
– Igen – feleltem, és a legkevésbé sem ékesszólóan próbáltam
összerakni egy mondatot. – Hm… izé, köszönöm, hogy…
meghívtak ide, az…
– Örülünk, hogy el tudtál jönni. Anyukád épp mesélte, milyen
sok időt töltesz tanulással.
Csak nehezen uraltam az arcvonásaimat. Nyilván Rosalyn
arra az esetre is felkészült, ha mégsem jönnék el.
A személyzet egy tagja jelentette, hogy kész a vacsora,
úgyhogy mind átvonultunk az ebédlőbe. Örültem, hogy nem
kell többet csevegnem, bár úgy éreztem, a legrosszabb még
hátravan. Alig bírtam levenni a szemem Everről, főleg hogy ő
ilyen tökéletesen tudomást sem vett rólam. Elliot ült az
asztalfőn Thomas az egyik, Ever a másik oldalán. Melissa az
asztal másik végén, Jamie és Rosalyn között, úgyhogy én a Jamie
és Ever között helyet foglaló Barbie-val szemben kaptam helyet.
Lazacot, vadrizst és spárgát hoztak. Barbie csak lazacot meg
spárgát kapott, mintha egy kis szénhidrátba belehalhatna.
Ettem, erőt véve magamon, bár egyáltalán nem volt étvágyam.
Elliot és Thomas befektetésekről beszélgettek, és Elliot mintha
kissé túlzásba esett volna a kérdéseivel, de mit tudhattam én.
Úgy tűnt, Thomast nem zavarja. Rosalyn és Melissa a legújabb
divatról társalgott. Jamie feltűnően csendes volt, mindenki
evett. Én is elszántan csak a tányéromra meredtem, de furcsa
volt, hogy Ever és Barbette sem beszélnek, sőt egymásra sem
néznek. Barbie egykedvűnek tűnt, Everen meg nem látszott
semmilyen érzelem.
–  Nos, Elliot, nagyon köszönjük a meghívást. Megtudhatjuk,
mi okból kerítettél sort erre?
Jamie végre felemelte a fejét, már nem a tányérját nézte.
Melissa izgatottan összecsapta a kezét.
–  Igen – szólalt meg kedélyesen Elliot. – Úgy tűnik, a lányom
és a fiad remek hírrel szolgálhat.
Thomas a fia felé fordult, azt hiszem, mindenki visszafojtott
lélegzettel várta a hírt. De Ever csak engem nézett, mikor aznap
másodszor is összetörte a szívem.
– Megkértem Barbette kezét.
 HARMINCHATODIK

FEJEZET

A herceg

Jamie szarrá vert, és én álltam az ütéseit, egyet sem

viszonoztam. Megérdemeltem mindet. Thomas és Elliot csak
együtt tudták lerángatni rólam, addigra már nagyjából biztos
voltam benne, hogy eltörte az orromat. Thomas továbbra is
lefogta Jamie-t, én valahogy lábra álltam, és… elmentem.
Elautóztam a kórházba, megnézettem az orromat – szerencsére
nem tört el –, összevarrták a szám, és átmentem Vaughnhoz
lábadozni.
– Jamie jól elintézett – jegyezte meg Vaughn a fejét csóválva.
Lehunytam a szemem, hogy ne lássam az övében a csalódást.
Tudtam, hogy Vaughn megpróbált volna lebeszélni arról, hogy
még inkább eláruljam Jamie-t, úgyhogy megtartottam
magamnak ezt az elhatározást, hogy elveszem Barbie-t. Bee
szülei azóta várták, hogy végre feltegyem a kérdést, hogy négy
évvel ezelőtt elkezdtük játszani ezt a komédiát, hogy járunk.
–  Tényleg megcsináljátok ezt Beevel? Nem is szeretitek
egymást. Bárki látja, akinek van szeme.
– Nincs más választása, és én…
– És te? – csapott le Vaughn.
Én tönkreteszem magam.
 – Én már nem tudom.
Montgomeryék csődbe mentek.
Barbette-et használták arra, hogy a család vagyonát
gyarapítsák, mindig is ez volt Elliot terve, amióta nyilvánvalóvá
vált, milyen szép lány lesz. És most, hogy süllyedt a hajó, el volt
szánva, hogy eladja a lányát a legtöbbet ajánlónak. Nem
számított, hogy a kérő vén volt, vagy kegyetlen, amennyiben
hajlandó volt kihúzni a csávából a családot, amibe Elliot vitte
őket, és továbbra is gazdag emberként élhetnek. Azt hitte, hogy
a lánya csapdájába estem, és ezért nem adta el Barbie-t
valamelyik golfpartnerének.
Bee, Vaughn és én együtt lógtunk, amióta csak az eszemet
tudom. Sosem ismertünk más lányt, aki ilyen gyorsan futott,
ilyen keményen verekedett, és félelem nélkül harcolt, mint ő.
Csak egy fiú volt, mint mi, amíg egy nyáron Jamie beállított, és
emlékeztetett rá minket, hogy a piros baseballsapka és túl bő
ruha alatt mégiscsak egy lány van.
Aznap láttuk először elpirulni, mikor meglátta Jameson
Buchanant, és Jamie minden arroganciája dacára nem bírta
távol tartani magát tőle. Legjobb barátok lettek nyár végére. Ott
voltam, mikor Bee megígértette Jamie-vel, hogy visszajön
következő nyáron. Még egy kicsit sírt is, mikor a nagybácsim
elhajtott, és megfenyegetett, hogy betöri az orrom, ha ezt
elmondom bárkinek.
Megszólalt a csengő, Vaughn felkelt, és kinézett az ablakon.
Én is felültem, miközben ő durván káromkodott.
– Nos, jobb lenne, ha rájönnél. Jamie van itt.
Reméltem, hogy kis szünethez jutok a második menet előtt, de
nem úgy tűnt, hogy az unokatesóm szusszanna egyet, amíg
lehiggad. Inkább nagyon is közel állt a robbanáshoz.
– Hazaküldöm.
–  Ne… engedd be. – Körbenéztem az elegáns, eredeti
festményekkel díszített nappaliban, ahol kristályvázák és
antikvitások álltak mindenhol. Mrs. Rees költséget nem
spórolva rendezte be a szalonját. – Bár, ha belegondolok…
nagyon drága volt ez a sok vacak?
– Nagyon.
Felálltam a kanapéról, ami inkább a szépséget szolgálta, mint
a kényelmet, és az ajtó felé mentem, mikor Jamie befordult.
Rosszabbul festett, mint én, bár nekem ütötték szét az orrom, és
dagadt fel a szám. A nyakkendője kibomlott, a bütykein még ott
száradt a vérem, és a haja úgy festett, mintha megrángatta
volna.
– Mondd le!
– Nem tehetem.
–  Nem érdekel, mit gondolsz, mitől véded. Nem a tiéd, hogy
védelmezd.
–  A barátom. És ez ad nekem jogot erre. Te túlzottan csak
azzal foglalkozol, széttárja-e nekem a lábát, hogy feltedd a
kérdést, miért nem mondja el neked az igazat.
– Nem mondhat semmi olyat, amitől megérteném, miért árult
el.
–  Ha ez így van, akkor már el is veszítetted. – Vaughn
figyelmeztetése, úgy tűnt, nem ért célba. Csak még elszántabbá
tette Jamie-t, hogy folytassa.
– Ever, ha ezt megcsinálod, számomra halott vagy.
 – Sajnálom, hogy így érzel.
Ezúttal mikor felém lendült az ökle, elhajoltam, alig sikerült
elkerülnöm az ütést, majd visszaütöttem. Sikerült egy erős
egyenessel visszavágnia, mielőtt szétválasztottak minket.
–  Mi a fene folyik itt – kiáltotta Franklin, miközben lefogta
Jamie-t.
– Csak elintézünk egy kis problémát, apa.
Franklin a fejét rázva felmordult.
Jamie vonaglott, hogy kiszabadítsa magát, Franklin
erősebben szorította.
–  Nyugi, kölyök. Nem tudom, min húztad így fel magad, de
nem akarom, hogy balhés gyerekek szétverjék a házamat. Kis
tiszteletet tanúsíts, kérlek.
– Engedjen el, jól vagyok – követelte rekedten Jamie.
Franklin figyelmeztető pillantást vetett ránk, majd elengedte.
Vaughn szorítása is lazult rajtam, Jamie az ajtó felé indult, de
Franklin kuncogva megállította, a vállára téve a kezét.
– Gyere be az irodámba, fiam. Úgy festesz, mint akire ráférne
egy ital. – Gyorsan kiterelte Jamie-t a szobából.
Épp csírájában el akartam fojtani ezt a szarakodást, nem
bíztam volna Franklinre az én forrófejű unokatestvéremet, de
Vaughn az utamba állt.
– Engedj! – morogtam.
– Te vagy az utolsó, akire most Jamie hallgatna. Hadd menjen.
Jól lesz.
– Nagyon remélem. – Lehet, hogy átbasztam Jamie-t, de akkor
is az unokatesóm, és Franklin sikamlós rohadék volt. Vaughn
csak bólintott, majd elment egy adag jégért. Leültem a padlóra,
lehunytam a szemem, és egy gyenge pillanatban megjelent
előttem Four képe.
 
 
Apám másnap kora reggel jelent meg Vaughnéknál, munkára
öltözve. Beparancsolt az autójába, és megfenyegetett, hogy
kirúg, ha nem teszem, amit mond. Amint beültem, kikérdezett,
hol van Jamie. Nyilvánvalóan nem ment haza tegnap.
– Elmondanád mi folyik közted, Jamie és a lány között?
– Nem szeretném.
– Nem kérés volt.
– Megkértem Barbette kezét, és Jamie kiakadt ezen.
– Miért érdekelné, ha feleségül kéred a barátnődet?
Vállat vontam, kibámultam az ablakon.
–  Ha azt akarod, hogy vége legyen, akkor ne bújj a
csigaházadba, fiam!
– Szerelmes belé.
Vártam az előadást, de apám hallgatott, ahogy végighajtott a
feljárón.
– Terhes?
Felé kaptam a fejem.
– Micsoda? Nem!
–  Meg kellett kérdeznem. Egyáltalán nem értek egyet azzal,
hogy ilyen korán megházasodj. Azt gondolom, hatalmas hibát
követsz el, és nem állíthatlak meg, de mindent meg fogok tenni,
amit csak bírok, hogy meggyőzzelek. Ne tűzzetek ki dátumot az
érettségid előtt! Adj időt magadnak! Kérlek. – Mikor nem
válaszoltam, felsóhajtott, ujjaival a kormányon dobolt. – Ha
igazán szereted, Jamie-nek el kell fogadnia, hogy téged
választott, de nem akarom, hogy elfelejtsd, Jamie családtag.
Beszélj vele, és idővel meg fog bocsátani neked. – Leállította a
motort, kuncogott. – Őszintén szólva, engem egész más okból
lep meg ez az egész.
– Miért?
– Attól tartottam, hogy egyikőtök Fourba zúgott bele.
Csak annyira voltam képes, hogy nem mutattam ki apámnak,
milyen közel jár az igazsághoz.
– Ezt miből gondoltad?
– Gyanús volt, mikor kiszívott nyakkal jött haza, miután egész
éjjelre kimaradt veletek kettőtökkel. – A tekintete élesebb lett,
ahogy végigmért. – Tudsz erről valamit?
Megráztam a fejem, mert nem jött ki hang a torkomon.
– Jó. Nem biztos, hogy el tudnám fogadni, ha ilyen botrányos
eset történne a házamban.
–  Elmondtad az anyukájának? – Lehet, hogy Four nem áll
velem szóba többé, de azért figyelmeztetném.
– Eszembe jutott, de tizennyolc éves, és épp elég nehéz neki a
beilleszkedés. Örülök, hogy kijöttök egymással a tavaly
történtek után.
– Kiderült, hogy egész jó arc. – És ő a mindenem.
–  Tudtam, hogy csak jobban meg kell ismernetek egymást. –
Apám felborzolta a hajamat, gyakran csinálta ezt még
kölyökkoromban. Mikor pofákat vágtam, nevetett, és
vonakodva elvigyorodott. Nem sok ilyen pillanatunk volt. – És
most nyomás, vedd fel az egyenruhádat. Már épp eleget
hiányoztál.
 Kiguvadt a szemem. Nem gondoltam volna, hogy ő tud erről,
de nyilvánvalóan alulbecsültem, milyen messzire ér el a keze.
– Ne vágj ilyen meglepett képet! Többmilliárdos céget viszek,
és te vagy a fiam. Az egyetlen fiam. Tudom, hogy kisurransz
éjszakánként, és tudom, hogy lógsz az iskolából. Csak azért nem
rúgtalak seggbe, mert én is voltam ennyi idős… De jobb, ha nem
lősz túl a célon. – A ház felé biccentett, némán utasítva, hogy
induljak, és én így is tettem.
Fent hallottam, hogy Four a szobájában járkál, Jay D meg
hangoskodik. Oda akartam menni hozzá, de mit is mondhattam
volna? Ahogy tegnap este nézett rám… Onnan nem volt
visszaút. Lezuhanyoztam, és rekordidő alatt felöltöztem. Mikor
a noteszomért nyúltam az éjjeliszekrényen, megláttam ott a
telefont. Nem adtam időt a büszkeségemnek, felmartam a
mobilt, és Four szobája felé indultam. Gondoltam, a képembe
csapná az ajtót, úgyhogy berontottam, és csalódottan láttam,
hogy a szoba üres.
Komoran átvágtam a helyiségen, és leraktam a telefont az
ágya mellé.
– Mit csinálsz itt?
Hátranéztem, láttam, hogy Four állt az ajtóban, Jay D
pórázával a kezében. Nyilván levitte sétálni a korcsot. Mikor
felé fordultam, úgy éreztem, gyomron rúgnak. A szeme piros
volt, és duzzadt a sírástól, és teljesen eltűnt minden szín az
arcából. Tudtam, hogy ezt én tettem, és ettől csak még jobban
utáltam magam.
– Nem kellett volna visszaadnod. A tiéd.
– Kösz – felelte szárazon. – De nem kell.
 –  Akkor hadd vigyelek el az iskolába! – Nem érdekelt, hogy
szinte rimánkodok neki.
– Miért vinnél?
– Mert beszélnünk kell. Bocsánatkéréssel tartozom neked.
–  Nem tartozol nekem semmivel, Ever. Ezt teljesen világossá
tetted. – A vállára dobta a hátizsákját, és indult. Hagynom
kellett volna elmenni.
– Kérlek.
Egészen kicsit elfordult a feje, és én azt gondoltam, hogy talán
sikerült, mikor megszólalt.
–  Helyes – mondta csípősen. – Tetszik, hogy könyörögsz. És
most nézheted, ahogy elmegyek, pont, ahogy te tetted.
 
 
Teljesen egyedül elszartam az életemet. A jegyesség híre
futótűzként terjedt el az iskolában és a városban. Egy hét múlva
még mindig a tüzet oltottam, mikor visszajutott hozzám, hogy
Fourhoz is eljutottak a lángok. A közelében maradtam, hogy
védjem, míg Tyra vállalta, hogy felvilágosít.
–  Ha követed, attól csak rosszabb lesz – sziszegte. Együtt
jártunk matekra, Tyra általában a terem túlsó végében ült, de
ma mellém telepedett.
–  Mit vársz, mit tegyek? Valaki egy festékszprével ráírt
valamit ma a szekrényére.
– Ki mint veti ágyát…
Gyorsan felvette a táskáját, hogy átmenjen a helyére, de
megragadtam a karját és megállítottam.
– Tyra! Segíts, kérlek.
 – Mi a bánatért segítenék?
– Nem eszik, nem beszél, alig alszik.
Tyra végigmért.
– Te is úgy festesz, mint akire ráférne némi alvás.
–  Ott ülök az ajtaja előtt, és hallgatom, ahogy egész éjjel sír,
úgyhogy nem, én sem aludtam.
–  Mit vársz tőle? Hogy legyen veled, amíg te szent
házasságban élsz Barbie-val?
– Nem lesz házasság. Sosem terveztük, hogy lenne.
– Akkor miért kérted meg a kezét?
– Hogy időt nyerjek Barbie-nak.
– Mire?
Bosszúsan megráztam a fejem.
–  Nem mondhatom el, és már elmondtam Fournak, amit
lehetett.
–  Nyilvánvalóan nem volt elég. Segítesz Barbie-nak, mert
fontos neked, de vajon te fontos vagy neki? Hagyja, hogy
elveszítsd azt a lányt, akit szeretsz. Egy barát sosem engedné,
hogy ekkora árat fizess. Nem könnyű megmutatni a
démonjaidat olyannak, akit nem ismersz, de Barbie ezt nem
Four miatt tenné, hanem érted.
–  Azt akarod mondani, hogy Four akár titokban is hajlandó
lenne velem lenni?
–  Attól függ… Mennyire ijesztőek azok a csontvázak Barbie
szekrényében?
A nap hátralévő részében Tyra tanácsán gondolkoztam, és
végül arra jutottam, hogy sosem kérném ezt Barbie-tól. Csak
azért tudtam az apja terveiről, mert rosszkor voltam rossz
helyen. Azon az éjszakán Four ajtaja előtt ültem már ötödik
napja, és elviseltem, hogy a halk zokogása ébren tartson.
 
 
Halloween volt, de a legkevésbé sem volt kedvem bulizni, de
mikor Vaughn írt, hogy „Bármi más, mint ruha” bulit tart
valami főiskolás barom, és Tyra elhozza Fourt is,
összekapartam magam a padlóról. Már nem számított, hogy
pont ezen a napon hagyta el anyám a családot pár évvel ezelőtt.
Eléggé kész voltam, miután megittam egy teljes szeszfőzdét,
úgyhogy Vaughnnal vitettem el magam, mert Jamie állta a
szavát. Úgy átnézett rajtam, mintha levegőből lettem volna.
Egy napon majd, ha Barbie már biztonságban lesz az apjától,
megteszek mindent, amit csak bírok, hogy visszaszerezzem az
unokatestvéremet. Még akkor is, ha ezért megint szét kell
rúgatnom a seggem.
A bulit a szomszéd városban rendezték, egy zsákutcában, egy
emeletes, kék zsalugáteres házban, aminek egy kis tornáca és
aprócska udvara volt. A sok szomszéd miatt nem tarthatott
sokáig, hogy kihívják a zsarukat. Kiugrottam a kocsiból, még
mielőtt Vaughn teljesen megállt, de utolért, mire az ajtóhoz
értem.
Volt néhány elég ötletes öltözék, a többiek egyszerűen
oldották meg. Láttam pár gabonapelyhes vagy iPod dobozt. Egy
fickó pulcsit készített egy Monopoly-táblából és a pénzből.
Néhány csaj szemeteszsákot húzott magára, vagy folpackkal és
szigetelőszalaggal tekerték be magukat. Pár srác, mint Vaughn
és én, tógát csinált egy lepedőből, de egy faszfej egy szál
pizzásdobozban jött. Rettegtem, hogy vajon mi lehet Fouron,
vagy épp mi nem. Bár igazán örültem volna a látványnak, nem
akartam, hogy más is lássa.
Megláttam Jamie-t a szoba túlvégében, egy skót zászlót tekert
a dereka köré, ott állt mellette Four és Tyra. A népszerű sárga-
fekete rendőrségi elkerítőszalagot választották. Tyra egy
kétrészes összeállításban pompázott, Four szerencsére
kevesebbet mutatott magából, és ruhát kanyarított a szalagból.
A szokásos lófarkat viselte, bár kicsit magasabban, mint
általában, kilátszott keskeny válla. Még a félhomályban is
ragyogott a bőre, barnán és csókolnivalón. Már tudtam, milyen
nyálcsorgató az illata, bár közel sem csiklandozta úgy az ember
orrát, mint amikor először megérkezett Blackwood Keepbe.
Mikor hazajött az európai száműzetésből, megtudtam, hogy
Dove-ra váltott. Ez a váltás majdnem megőrjített, közel álltam
hozzá, hogy követeljem, térjen vissza ahhoz, amit régebben
használt, de tudtam, hogy előbb herélne ki, mintsem tegye, amit
kértem. Akármennyire imádtam az illatát, a saját húsz centimet
jobban szerettem.
Tyra vett észre minket először, és egy bökéssel alattomosan
figyelmeztette Fourt, ahogy csábítón odatáncolt Vaughnhoz. Az
nem vesztegette az időt, magához húzta, és ledéren egymáshoz
dörgölőztek a tánctéren. Jamie látta, hogy közeledek, lehajolt,
suttogott valamit Four fülébe, majd haragos képpel elment.
Néztem, amint eltűnik a konyhában, ahol nyilván az italok
voltak.
Mikor újra Four felé fordultam, az üres arc lyukat égetett a
szívembe.
 – Szia!
– Menj tovább, McNamara! Van elég bajom.
Erre el kellett volna bátortalanodnom, de inkább
választottam azt, hogy utáljon, mint a semmit.
– Beszélhetünk?
–  Azt hiszem, elég volt nekem abból, ami kijön a szádon. –
Megkerült, én utánaeredtem, míg egyszer csak Jamie ott termett
a semmiből, és kezét a mellkasomra téve megállított.
– Miért nem hagyod békén? Már épp elég volt belőled.
– Miatta aggódsz, vagy csak szeretnél még verekedni?
– Basszus. Mindkettő. – Hátralökött, kicsit megbotlottam, mert
azért otthon alapoztam a buli előtt. – Részeg vagy, nem? – Kicsit
álszent volt a hangjában csengő undor, mert őt sem lehetett
józannak nevezni.
– Ever, menj haza! – könyörgött Four.
– Gyere velem, és akkor hazamegyek.
– Nem megyek.
– Akkor itt maradok. Oda megyek, ahova te.
– Pióca – vakkantotta Jamie.
Nem vettem tudomást róla, a szememmel könyörögtem
Fournak, hogy beszéljen hozzám. Láttam rajta a megadást jóval
azelőtt, hogy ő maga észrevette volna.
–  Rendben. – Four a lépcső felé indult, én utána, de ekkor
Jamie megállított, keményen megmarkolva a vállamat.
–  Szívességet teszel neki, ha elkúrod. Legközelebb, ha ez
történik, tegyél egy szívességet nekünk, és maradj távol.
Bólintottam, és Four után mentem a lépcsőn. Fogalmam sem
volt, hogy hozzam ezt helyre, de elszántam magam rá, hogy
kitalálom. Kerestünk egy üres szobát, és amint becsukódott az
ajtó, a sötétben kifújtam a levegőt.
Néztem, ahogy a szobán átvágva a lehető legtávolabb kerül
tőlem. Ettől azt kívántam, bár lenne egy időgépem,
visszamennék, és akkor nem mennék ki azon az ajtón. Kurvára
ideges voltam, tudtam, hogy nem lesz több lehetőségem
hazahozni anyát. De mikor a szívemre is rá akartam csukni az
ajtót, éreztem, hogy még mindig ott van a kulcs Fournál. Azt is
tudtam, nem ő akarta, hogy megmentsem akkor este. Őt
választottam, mert mindig őt fogom választani. És anyám sem
választott volna máshogy.
–  Ragaszkodsz hozzá, hogy még nehezebbé tedd, mint
amilyennek lennie kell.
–  Ha megmondhatnám, miért kértem meg Bee kezét,
megtenném.
– Nem a titkaid törtek meg, Ever. Hanem te. Egyik nap meleg
vagy, a másikon hideg. Épp mikor hinni kezdem, hogy én
vagyok a mindened, úgy kezelsz, mintha senki lennék.
– Azt gondoltam, hogy csak békén hagylak.
–  És csak mert meggondolod magad, már vessem magam a
karodba?
– Ezt akarod, nem?
– Már nem számít, mit akarok. Most először azt teszem, ami a
legjobb nekem.
–  Ha azt akarod, hogy elengedjelek, akkor be kell
bizonyítanod, hogy tényleg ezt akarod, különben nem adom fel.
Egyszerre nehezen nézett a szemembe.
– Ráunsz, Ever. Mindig ez van.
 Összehúztam a szemem, és elléptem az ajtó elől.
– Azt hiszed, meguntam? – Four volt a legérdekesebb ember,
akivel az utóbbi időben találkoztam. A helyes és helytelen
ötvözete volt, pontosan olyan lány, akiről anya azt mondta
volna, hogy elrabolja a szívem, utána meg figyelmeztetett volna,
hogy szerezzem vissza.
– Azt hiszem, megkeresel, ha egy kis izgalomra vágysz, aztán
félredobsz, ha végeztél a játékkal.
– Ha tényleg ezt hinnéd, nem aggódnál, hogy visszaszerezlek.
–  Nem aggódok, mert sosem voltam a tiéd. – Hallgattam,
ahogy a hazugság lecsusszan a tökéletes ajkáról, és
elmosolyodtam.
– Bébi, te rettegsz.
 HARMINCHETEDIK

FEJEZET

A bábu

A rendőrség odaért még azelőtt, hogy válaszolhattam volna,

hogy nem is, úgyhogy Everrel kiosontunk, mielőtt még
igazoltattak volna minket. Jamie hozott el minket Tyrával, de ő
épp boldog volt, mert talált egy nagy mellűt. Azt mondta, az a
szabály, hogy csajok nem vezethetik az autóját, de én
különleges csaj vagyok.
Mivel Jamie-nek sikerült egy órával az érkezés után már
italba fojtania minden józanságát, én pattantam be a volán
mögé. Elindítottam a motort, és megláttam Vaughnt, ahogy a
kuncogó Tyrát cipeli az ölében a kocsijához. Az anyósülés
ajtaját felrántották, én arra számítottam, hogy Jamie az, és
mosolyt villantottam felé, de gyorsan lefagyott a képemről,
mikor láttam, hogy Ever hajtogatja be magát a Wranglerbe.
–  Te nem Vaughnnal jöttél? – kérdeztem, remélve, hogy
megérti a célzást, és elmegy.
De ő gonosz vigyorral nézett rám, és elhelyezkedett. Egy
pillanattal később nyílt a hátsó ajtó, és Jamie mászott be.
– Nem mondtam, hogy szívesen elviszlek – közölte kásásan.
– Most kirúgsz, rohadék? – kérdezte Ever.
Fárasztott a kakasharc, elindultam, még mielőtt bármelyikük
nekikezdhetett volna a balhénak.
Jamie előrenyúlt a hátsó ülésről, és az ölembe dobta a
telefonját, amin futott a navigáció épp.
– Van egy másik buli nem messze.
– Four nem megy másik buliba – közölte Ever.
Ott tartottam, hogy elég ebből az estéből, de Ever
parancsolgatására fellázadtam. Mikor tanulja már meg?
A navigációt követtem, közben Jamie ügyetlenül átöltözött a
hátsó ülésen. Húsz perccel később egy kukoricalabirintushoz
értünk a semmi közepén. Tíz-tizenöt autó parkolt szétszórva.
Írtam egy üzenetet Tyrának.
Hol vagy?
Azonnal válaszolt.
TYRA: A buligyilkos hazavisz. Holnap beszélünk. <3
Kiugrottunk a kocsiból, és Jamie azonnal közölte, hogy
elmegy sörért, majd lelépett. A zene már harsogott, italokat
osztottak, mindenki beszélgetett, és időnként egy-két, nevetéssel
kísért sikkantást hallottam. Csak mikor a szellő a bőrömet érte,
akkor értettem meg, hogy ez nem volt jó ötlet.
Lazán körbenéztem, láttam, hogy Ever engem néz.
– Fázol, ugye?
–  Nem. – Újabb széllökés, erre már remegtem. Miért nem
hoztam valami ruhát? Sőt, miért nem adtam fel az ostoba
büszkeségem?
Ever megrázta a fejét, körbetrappolt, és felrántotta a dzsip
csomagtartóját. Belekotort, én meg majdnem elsírtam magam
örömömben, mikor talált nekem egy pulcsit. De rövid életű volt
a boldogság, mikor átrántotta a fejemen a ruhadarabot.
–  Tudok gondoskodni magamról – pufogtam, mikor
kiszabadult a fejem; a pulcsi a combom közepéig ért. Többet
takart, mint a szalag, és azonnal átmelegített.
– Ha tudnál, nem lennél itt.
– Nem. Ha te nem lettél volna ekkora farok, akkor nem lennék
itt.
– Azt gondolod, majd megtanulom a leckét, ha kínzod magad?
Okos. – A gúnyolódása miatt – és talán mert igaza volt – sarkon
fordultam, és a labirintus bejáratához rohantam. Azt
gondoltam, biztos utánam jön, de mikor hátranéztem, láttam,
hogy egyedül vagyok.
Vállat vontam, és befordultam az első sarkon, majdnem
nekem jött egy vörös hajú pomponlány, aki valami Freddy
Krueger-maszkot viselő seggfej tapogatása elől menekült. Mikor
végre megint normálisan vert a szívem, elindultam a
labirintusban, de már kicsit óvatosabban. Tíz percen át
próbáltam megtalálni a kijáratot, végül elismertem, hogy
eltévedtem. Pechemre a kocsiban hagytam a telefonom.
Továbbmentem, tudtam, hogy végül majdcsak kijutok. Még
mindig hallottam a buli zaját, de nem futottam össze senkivel,
úgy tűnt, minél mélyebbre jutok, annál halkabb a zaj, amibe
kapaszkodom.
Bár nem volt teljes sötétség a labirintusban, rég szem elől
veszítettem a fényes reflektorokat. Visszafordultam volna, ha
nem fog el egyszerre a hajmeresztő érzés, hogy követnek.
Megálltam, hátrafordultam, amerről jöttem, terpeszben, csípőre
tett kézzel.
–  Ever, nincs kedvem játszadozni. Lépj ki! – Azonnal
összerezzentem, mikor egy hatalmas alak lépett elő az
árnyékból, tetőtől talpig fekete gumiba és poliészterbe öltözve. –
Ó… bocsánat. Esetleg nem tudod, merre van a kijárat?
A hallgatása olyan volt, mintha jéghideg ujjak futnának végig
a gerincemen. Talán túlreagáltam, de… de nem válaszolt volna
erre bárki, aki nem teljesen őrült? Botorkálva hátráltam, ahogy
közeledett, de mikor felém vetette magát, a torkomból sikoly
szakadt fel, és rohanni kezdtem. Előttem az ösvény kettéágazott,
nem volt időm eltűnődni, melyik vezet a kijárat felé, és melyik
zsákutca.
A szívem vadul erőlködött, a gyomrom még jobban
összeszorult, ahogy egyik ösvényről rohantam a másikra. Vajon
tényleg léptek dobognak mögöttem, vagy csak képzelem? Nem
tudtam, milyen messzire jutottam, mikor egy kemény testnek
ütköztem. Karmoltam és rugdostam, míg végül erős kezek
ragadták meg a karom.
– A kurva életbe, Four, mi ütött beléd?
Az ismerős hang áthatolt a félelem ködén, és én felfogtam,
hogy Jamie bámul le rám olyan tekintettel, mintha teljesen
megkattantam volna. Annyira megkönnyebbültem, hogy a
karjába vetettem magam, átöleltem a nyakát. Kizárt, hogy
valaha elengedjem.
– Mi történt?
– Valami gumiruhás fura alak üldözött.
Úgy fújta ki a levegőt, mint aki épp megkönnyebbült.
– Talán csak az egyik barom.
A mellére hajtottam a fejem, és bólintottam, bár még mindig
zaklatott voltam. Az egész olyan valóságosnak tűnt.
– Amúgy meg miért rohantál el így? – korholt.
 – Ever kiakasztott.
– Nem szabad mellre szívni, kislány.
Mintha az olyan könnyű lenne.
– Mondod te.
Erős melle megremegett, mikor egyetértőn felmordult.
– Tudod, hogy lehet kijutni innen?
– Nem igazán.
Felemeltem a fejem, ránéztem, hogy viccel-e. Nem viccelt.
– A francba, Jamie!
–  Nyugi, csajszi! Ez nem a Bermuda-háromszög. Meg fogjuk
találni a kijáratot. – Elismerőn végignézett rajtam. – Jól áll
neked a cuccom.
Forgattam a szemem.
– Menjünk.
–  Igen, de előbb szeretném, ha Ever kapna egy kis ízelítőt a
bosszúból.
Túlságosan meglepett, mikor megmarkolta a fenekemet, hogy
megkérdezzem, mit akar.
– Jamie?
Puha ajkak simultak az enyémre, be kell vallanom, hogy
tényleg jó volt. Talán ezért történt, hogy mikor a nyelve
bebocsátást keresett, résnyire nyitottam a szám. Nem kellett
neki ennél több, becsusszant. Ekkor valaki hátrarántotta Jamie-
t, és Ever állt dühödten a helyén. Világoskék tréningnadrág volt
rajta fehér hosszú ujjúval, amit nyilván Jamie-től szerzett.
– Mi a picsát csinálsz, mit képzelsz?
Odakerültem metsző, fekete pillantása tüzébe, bár Jamie
csókolt meg engem. Én végül eltoltam volna magamtól, de a
lelkem mélyén élveztem, hogy megbántom Evert. Mondanom
sem kell, már bántam ezt a hirtelen ötletet.
Jamie-re néztem iránymutatásért, de nem láttam sehol.
Szárazon felnevettem, mikor leesett, hogy megint arra használt,
hogy kicsesszen az unokatestvérével. Odafordultam, amerre
Jamie eltűnt, de nem jutottam messze, Ever hátulról átkarolt.
– Kérdeztem tőled valamit – morogta a fülembe.
– És én megtagadtam a választ. Most engedj el!
De persze nem hallgatott rám, és erővel maga felé fordított.
–  Miért csókoltad meg? – Úgy festett, mint aki fizikai
fájdalmat érez, mintha nem az unokatesójával csókolóztam
volna, hanem kibeleztem volna egy késsel.
– Ő csókolt meg engem.
– De te meg visszacsókoltad.
– Épphogy – horkantottam.
– Elcsesztem, úgyhogy próbálok türelmes lenni, de te próbára
teszel.
–  Ez rendkívül lovagias, de mondtam, hogy végeztem veled,
amikor kimentél azon az ajtón. Most csak meglep, hogy
komolyan gondoltam.
– De nincs olyan, hogy vége. – A keze a nyakamra csusszant, a
helyemen tartott, miközben a másikkal lehúzta a cipzárt. – Túl
mélyen benne vagyunk.
A fogunk összekoccant, mikor az ajkunk találkozott, de
egyikünket sem érdekelte. Amíg csak élek, nem fogom
elfelejteni, milyen volt a közelsége. Éreztem, hogy a testemre
tekert fekete-sárga szalag elszakad, hideg levegő érte a bőröm.
Megfordított, míg háttal álltam neki, majd kétrét hajtott, egyik
kézzel a tarkómat tartva. Ahogy megéreztem a hüvelyemnél a
farkát, hátratoltam a csípőmet.
–  És ha Jamie-vel kapcsolatban lennének terveid… –
Keményen benyomult, amíg már tövig bennem volt. – Akkor ne
legyenek.
A lélegzetem elállt, ahogy nőtt bennem a gyönyör. Mélyen
volt, és minden másodperccel egyre mélyebbre hatolt. A
sikkantások, nevetések, dobogó léptek éberré tettek, de éreztem
az ismerős adrenalinlöketet, hogy tudtam, bármelyik
pillanatban lebukhatunk.
– Megláthatnak minket – nyüszítettem.
Erre csak rácsapott a fenekemre, és még keményebben
döngetett. A másik kezével átnyúlt a csípőm mellett, és a
csiklómmal játszott.
Igen. Nem tartott sokáig, erősen és hosszasan elélveztem.
– Gyere ide – nyögte, ahogy elernyedtem a karjában.
Engedtem, hogy a térdemre toljon, a torkomnál tartott.
Fogalmam sem volt, mire készül, mikor meleg nedve máris
elborította az ajkamat. Mikor végzett, visszabújt a melegítőjébe,
majd leguggolt, és döbbent szemembe nézett.
–  Jusson eszedbe a cuccom a szádon, ha legközelebb
csókolózni támadna kedved valakivel.
Szégyen hasított a testembe, de nem hagytam nyerni. A
szemébe néztem, lenyaltam a nedvet az ajkamról, meglepetten
nyugtázva, hogy kicsit sós, de édes is.
Nevetve megcsókolt, és felállt, majd a kezét nyújtotta.
Hagytam, hadd húzzon fel, és amint talpra álltam, hátraléptem
és megütöttem. Most lett egy monoklija is a hasítékos állához.
Fenyegetően nézett, ahogy elmúlt a sokk, de aztán megint
megcsókolt, és ez még jobb érzés volt, mint bemosni neki egyet.
– Nem szeretem, ha más fiúkkal csókolózol – vallotta be.
– Nos, ennél többet nem is kellett volna mondanod – vágtam
oda.
Tovább csókolt, de már lágyan és lassan, hagyta, hadd
játsszak a piercinggel a nyelvében.
– Ez divatból van itt?
Gonosz fény villant a szemében.
– Nem.
– Akkor igazak a pletykák.
Ekkor, az örök ellenfél megjelenésére Ever megfeszült.
Gyorsan kibújtam a karjából, mikor megláttam, hogy Jason
kalóznak öltözve jön felénk az ösvényen, zsebre tett kézzel.
Mennyi esély volt erre, hogy a ma esti bulik közül pont
ugyanarra jövünk el? Felcipzáraztam a pulcsit, és próbáltam
Ever közönyét utánozni, de nehéz volt, mert ő minden
erőfeszítés nélkül képes volt erre.
–  Azt hittem, mostanra megtanultad, hogy nem tesz jót az
egészségednek, ha provokálsz – közölte Ever gyanús
nyugodtsággal.
–  Ne is foglalkozz velem, Brynwood királya. Én csak
sétálgatok így estefelé. – Jason buja mosollyal rám nézett, majd
eltűnt a kanyarban.
–  Szerinted látott minket? – Fájt a mellem, olyan vadul
kalapált a szívem.
– Sokkal több mondanivalója lett volna, ha látta volna. – Ever
megfogta a kezem, és kivezetett a labirintusból.
 A kocsijának dőlve, sört iszogatva ott állt Jamie. Mindentudón
ránk mosolygott, de nem teljesen barátságosan.
–  Ez azért eltartott nektek egy darabig. – Lefelé nézett, a
lábamon lógó, szakadt szalagot bámulta. – Komolyan, nem
hittem volna, hogy ez a nyársat nyelt pöcs exhibicionista lenne.
Főleg, hogy a rohadék mindjárt megnősül.
Ever nem törődött vele, felém nyújtotta a kezét.
– Kérem a kocsikulcsot.
– Ajjaj! – gúnyolódtam, megfeledkezve Jamie nyomoráról. – A
macsó nem szeretné, ha hazavinnék? – Erre gúnyosan
vigyorgott, és kihalászta a kulcsot a zsebemből. – És honnan
tudod, hogy te elég józan vagy?
– Nem hagytál nekem más lehetőséget. Az ember már le sem
ihatja magát békében – morogta.
– Nem kértem, hogy gyere utánam.
– Mert tudtad, hogy úgyis megyek – vágott vissza könnyedén.
–  Four? – szólt közbe Jamie. – Azt mondtad, egy gumiruhás
köcsög kergetett?
– Aha – feleltem óvatosan. Ever tekintete szinte lyukat égetett
a koponyámba. – Miért?
Jamie válasz helyett a labirintus bal oldalára mutatott, ahol a
gumicuccos Daniel Kim a maszkját a kezében tartva ott állt Max
Cooperrel, Adam Turnerrel és …Jason Portlanddel. Jason épp
egy sört adott Danielnek, összeütötték a fémdobozokat, a
többiek vadul nevettek, nyilvánvalóan az én kontómra.
Megfeszült az állam a győzelmüket látva, és ekkor Ever
feléjük indult. Tágra nyílt szemmel néztem utána. Csak nem fog
verekedni velük?
 Még Ever sem bírna ekkora túlerővel. Egy pillanattal később
Jamie a kezembe nyomta a sörét, mosolyogva megropogtatta az
ujjait, és az unokatestvére után sietett.
Ever már csak pár lépésnyire volt tőlük, mikor észrevették.
Az első ütés Daniel gyomrát érte, aztán Ever azonnal Jason
arcába könyökölt. Adam és Max már felemelt kézzel hátrált, de
Jamie-t ez, úgy tűnt, nem érdekli, mikor két egyforma után
kiosztott egy felütést. Azt gondoltam, vége, de Ever felkotorta
Danielt a földről, és valamit a fülébe súgott. Utána fenyegetőn
Jasonre bökött egy ujjal, és elsétált, nyugodtabban, mint egy
perccel azelőtt.
– Meg kellene tanulnotok annyiban hagyni egy nézeteltérést –
korholtam őket, mikor visszaértek. – Sőt, az még jobb lenne, ha
el sem kezdenétek.
–  Ha valaki baszakszik velünk, megkapja tőlünk – vágott
vissza Jamie. – Szokj hozzá.
–  Nem kellett volna megverni őket – vitáztam, miután
bemásztunk a dzsipbe. – Nyilvánvalóan nem akartak balhét.
–  A hallásom csalhatatlan – dicsekedett. – Hidd el, tudták,
hogy ez lesz.
Annyiban hagytam, és csak ekkor vettem észre, hogy Ever
nem is fárasztotta magát védekezéssel. Jellemző.
Pár órával és egy hosszú, forró zuhannyal később az ágyban
feküdtem, lejátszottam magamban újra az este történéseit. Úgy
tűnt, hogy Evernek csak csettintenie kellett, és máris újra a
varázsa alá kerültem.
Az ajtóm lassan, csendesen kinyílt, és besurrant rajta Ever.
– Szabad?
 Felsóhajtottam, felültem és a fülem mögé simítottam a hajam.
– Erre tudod a választ, de úgysem érdekel, ugye?
–  Elmennék, ha tudnám, hogy komolyan gondolod. – Ha épp
pimasz kedvében volt, akkor volt annyi esze, hogy ezt ne
mutassa ki.
– Te most épp belelátsz a fejembe?
–  Nem szükséges. Mindig látszik, mit érzel. Nem veszed a
fáradságot, hogy elrejtsd… főleg nem előlem. Ez tetszik. – Mikor
nem feleltem, bezárta az ajtót, és becsusszant mellém az ágyba.
– Gyere ide! – Nekiállt lehámozni a hálóingem.
– Mi…. mit csinálsz? – dadogtam.
– Túl sok ez az izé itt köztünk.
Nem értettem, mire gondol, de aztán ledobta a
pizsamanadrágját, és a teste az enyémhez simult. Jó érzés volt,
hogy a bőrünk összeér. Próbáltam nem gondolni arra, hogy még
mije ér hozzám.
–  Nem hiszem el, hogy hagyom, hogy megtörténjen ez az
éjszaka – suttogtam a karjában fekve.
– Ha nem ma, akkor holnap. Mondtam, hogy nem adom fel.
– És ha már megnősültél? – Sav csepegett a hangomból.
Mély levegőt vett, lassan kifújta.
– A szavamat adom, hogy erre sosem kerül sor.
–  Ne tegyél olyan ígéreteket, amiket aztán nem tudsz
betartani, McNamara.
Nem válaszolt, de hagytam, hadd öleljen. Csak ez akadályozta
meg, hogy kettéhasadjon a szívem.
Holnap erősebb leszek.
Mikor a lélegzete szinte elcsitult, suttogva megszólaltam.
 – Lehettünk volna barátok, tudod. Nem kellett volna utálnod.
– És talán akkor nem feküdnénk így egymás mellett az ágyban,
és nem lenne köztünk semmi akadály, csak a megtépázott
szívünk.
–  Nem számított volna, hercegnőm. Akkor is beléd zúgtam
volna.
 HARMINCNYOLCADIK

FEJEZET

A bábu

Megszólalt egy síp, de csak azt hallottam, ahogy a lábam a

talajnak ütődik. Hamarosan ezt is kizártam, és a lélegzetemre
figyeltem. Mikor kicsengettek, mindenki az öltöző felé indult.
Még egy kör.
A futás nem töltötte be az űrt, de levezettem a feszültséget.
A harmadik kör után kivettem Jamie fülesét, és a térdemre
támaszkodtam.
– Nem tennék ilyet a helyedben.
Azt gondoltam, egyedül vagyok, így erre tágra nyílt szemmel
hátrafordultam. Egy csodás fickó állt mögöttem: szőke, zöld
szemű, barátságos mosollyal. Nem sokkal volt magasabb nálam,
de ami magasságban hiányzott, azt izommal pótolta. A bicepsze
duzzadt, ahogy csípőre tette a kezét, ahogy a fiúk szokták. Talán
túl sok is az izom, gondoltam.
– Nehezebb itt lent lélegezni.
– Szerintem ez csak legenda.
– Basszus. Tényleg?
Felnevettem, és földhöz vágott, ahogy elpirult. Ever sosem
pirult el.
– Bocs, hogy kinevettelek.
 – Semmi gond. Boldogan kínos helyzetbe hozom magam, hogy
még egyszer lássam ezt a mosolyt.
Ó! Forróság kúszott végig a nyakamon, megmelegítette az
arcomat.
–  Akkor te Lloyd edzőhöz jársz? – Izzadt volt, rátapadt a
tornapóló.
– Igen, beszélni akartam veled, de elrohantál – csipkelődött.
– Nem rohantam el! – Ezúttal nem csak én nevettem.
– Tiszta kínos volt, hogy ott rohantam utánad.
Az arcom megfeszült a széles vigyortól.
– Azt hiszem, az még kínosabb lett volna, ha csak nézel.
Felhúzta a szemöldökét.
– Mint ők ott?
Lefagyott a mosolyom, mikor a biccentését követve oldalra
néztem. Mi a fene?
A pályán túl Ever támaszkodott a padok korlátjára. Meredten
engem bámult, Jamie meg bajkeverő mosollyal állt mellette.
Nem tudtam, hogy csak a testem hűlt-e le, de egyszerre
megéreztem a novemberi levegő csípős hidegét.
– Csak ők visznek majd haza. Miről akartál beszélni?
– Értem. Hm… Nem jössz el velem ma este valahova?
Kiguvadt a szemem. Most tényleg randira hívtak? Nem
bírtam ki, a pálya túlsó vége felé sandítottam.
Eljegyzett valakit, te barom.
A jóképű udvarlóm, akinek még mindig nem tudtam a nevét,
megdörzsölte a tarkóját.
–  Megértem, ha van valakid. – Láttam az igazságot a
szemében, és önkéntelenül is idiótának éreztem magam.
 Már nincs.
–  Hogy hívnak? – Kicsit kínos volt megkérdezni, mert egy
osztályba jártunk, és ő valószínűleg tudta a nevemet.
– Michael.
Kezet nyújtottam, rögtön bénának tűnt.
– Michael, áll a randi.
Halkan kuncogva megfogta a kezemet.
 
 
– Nem veheted fel ezt a ruhát fülbevaló nélkül.
– Nem veszem fel azt az izét.
– De remekül megy hozzá!
– Tedd le azt az aranykarikát, Tyra Bradley! Kizárt.
–  Rendben – morogta, és az ékszeresdobozába túrt. Rosalyn
még gyerekkoromban kilövette a fülemet, de amióta egyedül
öltöztem, nem hordtam ékszert. – És mit szólnál egy
kompromisszumhoz? – Felemelt egy pár egyszerű, arany
pöttyöt.
– Nem.
– Most komolyan, Four!
– Hálás lehetsz, hogy a ruhát felveszem. – Fel sem ismertem a
lányt a tükörben. Mikor elmeséltem Tyrának, hogy randira
megyek, elrángatott vásárolni, és addig kínzott, amíg vettem egy
világosszürke, kötött ruhát, és egy lábszárközépig érő, lapos
sarkú, fekete csizmát. A hajam hullámokban omlott a vállamra,
és hagytam, hogy Tyra a számra kenje azt a ragadós vackot.
Mikor fekete trutyis kis kefével jelent meg, azt azért már nem
hagytam.
 –  Szerintem készen vagyunk. – Végigmért és felsikkantott. –
Teljesen ki lesz akadva!
Idegesen mosolyogtam, és ráparancsoltam magamra, hogy
nem tehetem tönkre Tyra munkáját. Ismerve a barátnőmet,
meggyilkolna érte, és aztán a holttestem mellett zokogna.
– Nem tudom, miért, hiszen ő is randira megy.
Erre már a szemét forgatta.
– Nem Michaelről beszélek.
Nem kellett megkérdeznem, hogy akkor kiről. A gyomrom
összeugrott a gondolatra, hogy Ever meglát így. A hajam
fényesen keretezte az arcomat, és a rövid ruha a testemre
tapadt, úgy festettem, mint aki illene hozzá.
– Nem Ever miatt megyek el erre a randira.
–  Rendben, de mondj meg nekem valamit. – A szemébe
néztem, vártam. – Tudja?
Mire átvágtam a pályán, miután Michaellel számot
cseréltünk, Ever eltűnt, és Jamie csak annyit mondott, hogy
elvitte valaki.
–  Nem számít. Ő Barbie-val van, és én… felmérem a
lehetőségeket.
– De biztos vagy benne, hogy ti ketten végeztetek egymással?
– Aligha végezhettünk, hiszen el sem kezdődött. – Megszólalt
a csengő, úgyhogy fogta a telefonom, és pillanatnyi habozás
után a kistáskát, amit a könnyes szemű Rosalyntól kaptam,
mielőtt elment volna ő maga is randira. Nem akartam, hogy
ilyen nőcikés cuccal lássanak, de nem tagadhattam ezt meg tőle.
Túl jól tudtam, milyen rosszulesne neki.
És ha valaha lenne ehhez bátorságom, bevallanám egy nap,
hogy akaratom ellenére is tiszta szívemből szerettem Rosalynt.
Beledobtam a pénztárcám, a telefont, a szőlőzsírt meg a
gázszprét, és eltűnődtem, hogy a táska egyszerűen a
beleegyezése jele volt, békejobb. Már vagy egy hét eltelt, mióta
odaadta a születésimet, és azóta külön éltük az életünket.
– Kösz, hogy vigyázol Jay D-re.
– Ugyan – felelte szórakozottan Tyra.
Intettem búcsúképp, de ő elveszett a gondolataiban, és nem
intett vissza. Nem akartam megvárakoztatni Michaelt, úgyhogy
otthagytam Tyrát töprengve, és a lépcső felé indultam. Mikor
odaértem, megdermedtem, és az alattam folyó jelenetet
bámultam.
Vaughn a falnak szorította Michaelt a vállánál fogva, Jamie
meg merészen a zsebébe nyúlt, és elővette a tárcáját. Ne. Bassza
meg, ez nem lehet.
–  Személyi, bankkártya, klubkártyák… óvszer? – Jamie
csettintett a nyelvével, és szétnyitotta a csomagolást. – Erre nem
lesz szükség, playboy.
Gyakorlatilag leugrottam a lépcsőn.
– Mi a fenét műveltek, mit képzeltek?
Michael elernyedt a megkönnyebbüléstől, mikor Vaughn
elengedte a karját.
–  Csak biztosak akartunk lenni benne, hogy a kis barátod
úriember lesz.
Karba tettem a kezem.
– Ki kérte, hogy beleüssétek az orrotokat?
– Húzd vissza a karmod, kiscica. Szerencséd, hogy egyáltalán
elengedünk.
 Jamie felé perdültem.
– Hogy tessék? – Ezek meg honnan a fenéből gondolták, hogy
megállíthatnak?
– Hallottad.
–  Vaughn, megígérted! – sikoltott Tyra, ahogy lerobogott a
lépcsőn.
–  Azt mondtam, hogy nem rúgom seggbe. – Vállat vont, az
arca egykedvű maradt. – És nem is tettem.
Épp bocsánatot kértem Michaeltől, mikor az aktuális bajom
forrása jelent meg a lépcső tetején. Fehér hosszú ujjú ing és
sötét farmer volt rajta. Nyilvánvalóan indult valahova, de nem
moccant, és olyan sötéten nézte Michaelt, hogy attól végigfutott
a hideg a gerincemen.
– Tízre haza kell érnie – közölte Vaughn. – Legyen itt kilencre,
vagy utánad megyünk.
Nem vesztegettem az időt, megmarkoltam Michael kezét, de
Jamie feltartott minket, szemtelenül fogta magát és
szétválasztotta összekulcsolt kezünket.
– Van olyan záradék is, hogy tilos az érintés.
Elegem lett.
A lépcső aljához mentem, Ever pillantása végigsöpört rajtam.
Még a haragon át is éreztem benne a vágyat.
– Hívd vissza a kopóid, ne avatkozz bele!
Felemelte az állát.
– És ha nem?
Hozzám képest szokatlanul kecsesen sarkon fordultam, és
visszaszóltam, ahogy az ideges udvarlóm mellé perdültem.
– Tényleg tudni szeretnéd?
  
 
– És milyen a shake?
–  Szuper, köszi. De sosem ettem még kanállal. Lehet, hogy
egyszerűbb lett volna, ha hoznak egy kancsó fagyit.
Michael próbálkozott, de a shake elakadt a szívószálban.
– Lehet, hogy igazad van.
– Így születtem – sóhajtottam, mire felnevetett.
Michael egy pizzázóba hozott, és be kellett vallanom, hogy a
zűrös kezdet ellenére elég jól ment a randi. Egy csomó közös
pontunk volt: Sloppy Joes, Sons of Anarchy, és utáltuk a
countryt. De mikor azt mondta, hogy a NASCAR unalmas,
komolyan feltettem a kérdést, hogy találkozok-e még vele.
– Ha megkérdezhetem…
Kérlek, kérlek, ne hozd szóba!
– Mi volt ez induláskor?
Sóhajtottam, és kicsit lejjebb csúszva a székbe süppedtem.
Rosalyn szörnyethalt volna, ha így meglát. Michael nagyon is
kedvesen fogadta a bocsánatkérésemet, és nem tett fel
kérdéseket. Reméltem, hogy ennyiben maradunk. Főleg, mert
most már tudta, hogy Everrel nem csak lakótársak vagyunk.
–  Nem akarok szimatolni – tette hozzá sietve –, sosem
érdekeltek a pletykák rólad meg róla, azt gondoltam, ezek csak
pletykák.
Összeszorult a szívem. Most kidobnak? Máris?
–  De azok után, amit ma láttam, már nem vagyok biztos
ebben. Nagyon tetszel nekem, de nem akarok belemászni
semmi ilyesmibe.
 – Nincs itt semmi. El sem kezdődött. Ever eljegyezte Barbie-t.
Én csak az a lány vagyok, aki a folyosó másik végében lakik.
– Akkor ez a mai? – Reménykedett, de óvatos maradt.
– Ever szórakozott velem a legutóbbi miatt.
Úgy tűnt, ezzel Michael megelégedett, bólintott, és a vacsora
hátralévő részét úgy csináltuk végig, hogy egyikünk sem hozta
fel Ever McNamarát.
Vacsora után Michael elvitt a helyi koripályára. Egyikünk sem
tudott korcsolyázni, de vicces volt nézni, ahogy a másik elesik.
– Nevess, ha akarsz, de ha megint leseggelek, lerántalak téged
is.
– Megpróbálhatod, de legalább tíz kilóval vezetek.
Eltátottam a szám, ahogy megmarkoltam a korlátot.
– Most vagy lebecsülöd magad, vagy lekövéreztél.
Felhördült, és nagy örömömre seggre esett, mert elfelejtett
egyensúlyozni.
–  Megérdemelted. – A kezemet nyújtottam, amit ő csak
udvariasságból fogadott el, állapítottam meg, mert nem sokat
segítettem.
–  Azt hiszem, egy hétig nem fogok tudni leülni. – Elővette a
telefonját, megnézte, hány óra. – Mit mondtál, hányra kell
hazaérned?
A még mindig világító kijelzőre pillantottam a homlokom
ráncolva.
– Még csak fél kilenc van. Tízig maradhatok.
– Aha. – A tarkóját dörzsölte. – Még van egy kis tanulnivalóm,
mielőtt aludni megyek.
Talán hittem volna neki, ha nem a földet nézi maga előtt.
 Gyáva.
Hazavitt, hagytam, hogy elkísérjen az ajtóig, és beleegyeztem
egy újabb randiba, de minden reményem elhalt, hogy ez
bárhová vezetne, mikor búcsúcsók nélkül ment el.
Tyra, Vaughn és Jamie a nappaliban ült, a Szemfényvesztőket
nézték, én meg próbáltam nem feltenni a kérdést, hogy vajon
hol járhat a ház ura.
Tyra vett észre először, otthagyta a kényelmes kuckóját
Vaughn karja alatt, annak legnagyobb bánatára.
– Na milyen volt?
– Jól éreztem magam.
–  Akkor miért nem ragyognak csillagok a szemedben? –
kérdezte, kissé aggódva a válaszom miatt.
Vaughnra és Jamie-re pillantottam, akik állati rosszul
tettették, hogy nem is hallgatóznak.
–  Csak első randi volt. – Szánalmas. Ahogy elnéztem Tyra
csalódott tekintetét, ő sem volt vevő erre a magyarázatra.
– Tudom, miért nincsenek csillagok – dicsekedett Jamie.
– Valóban? – fordult felé Tyra. – Akkor talán mondd el!
Önelégülten összevigyorgott Vaughnnal.
– Hány óra van?
Vaughn feltűnően megnézte az óráját.
– Nyolc ötvenkilenc.
–  Most boldogok vagytok? – korholta őket Tyra csípőre tett
kézzel.
– A legjobb barátom egész este duzzogott. Mit gondolsz?
Azon kaptam magam, hogy Vaughnra bámulok, ő meg
visszabámul rám.
 – Akkor picsába velem, és hogy én mit akarok?
–  Te Evert akarod – morogta Vaughn. És sokkal halkabban
folytatta. – Ever meg téged akar.
–  Ez történik, ha valaki úgy nő fel, hogy minden jár neki.
Sosem jut eszébe, mit érdemel.
Vaughn zöld szeme megvillant, de hallgatott, és én nem
maradtam. Elköszöntem Tyrától, és tudomást sem véve
Vaughnról és Jamie-ről felsiettem a lépcsőn, hogy levegyem a
hülye ruhát, és összefogjam a hajam.
A szerelem kicsinált.
 HARMINCKILENCEDIK

FEJEZET

A herceg

A kezem az ajtóra tapadt, de nem bírtam rávenni magam, hogy

bekopogjak. Hallottam, ahogy bent mászkál, és marhaságokat
hajtogatva becézgeti azt a korcsot, miközben lehúzta magáról
azt a kurva ruhát, amit miatta vett fel, nem miattam.
Mikor a karomban tartottam a kukoricalabirintus után,
bármit megtettem volna, hogy megtartsam. De aztán
figyelmeztetett, hogy ne ígérjek olyat, amit aztán nem tudok
betartani, és eszembe jutott a négy évvel ezelőtti ígéretem.
Kurvára gyerek voltam még, de sosem bántam meg ezt az esküt.
Amíg nem kellett végignéznem, hogy egy fickó észreveszi
Fourt, és nem törődik vele, hogy az enyém.
Széttéphettem volna, elzavarhattam volna. Könnyűszerrel. A
nehéz az volt, hogy hagyjam elmenni Fourt.
Nem számítottam rá, hogy Vaughn és Jamie közbelép, és
emlékeztetik rá, hogy az enyém. Az önző felem remélte, hogy
Four megadja magát, és lefújja a randit, de az én vad
csajszimnak más tervei voltak.
Az ajtónak támasztottam a homlokomat.
Mindig olyan sok baj van vele.
Egy másodperccel később beestem a küszöbön. Valahogy
sikerült megállnom a lábamon, nem fejeltem le a szőnyeget.
Four eléggé úgy festett, mint aki épp aludni készül az apró
sortban meg a pólóban, a haját kócos kontyba fésülte.
– Mi a fenét csinálsz itt az ajtóban?
Éreztem, hogy forróság önti el az arcom, és mikor leesett az
álla, elfordítottam a tekintetemet.
– Te… elpirultál?
– Nem – néztem rá.
Úgy festett, mint aki mindjárt kipukkad a visszafojtott
nevetéstől.
– Akkor? Mi kellene?
Te.
–  Semmi. Mész valahova? – kérdeztem, de rögtön meg is
bántam. Nemcsak úgy festettem, mint aki kémkedik utána, de
már úgy is hangzottam. Mélyen elrejtett, titkos énem, amit Four
felébresztett, legszívesebben megkereste volna a legközelebbi
tompa tárgyat, és átrángatta volna őt a szobámba. Ehelyett
néztem, ahogy szemtelenül kitolja a csípőjét, és hegyes mellén
karba teszi a kezét. Nyál gyűlt a számba, ahogy eszembe jutott,
milyen édes a mellbimbója.
–  Épp aludni készültem, mikor megláttam az ajtó alatt az
árnyékodat. – Nem mondtam semmit, ő sem beszélt. – Izé, elég
fáradt vagyok – célozgatott, mikor a csend már kínosra nyúlt.
–  Jó éjt! – Rávettem magam, hogy elinduljak a folyosón, de
csak pár lépést tettem, mikor Four megszólalt.
–  Ever? – Eltűnt a magabiztosság a hangjából, az ajkát
harapdálta, mikor visszafordultam.
Ne érj hozzá.
 – Igen?
– A randik búcsúcsókkal végződnek, nem?
Elállt a lélegzetem. Nem látja, mit ad fel?
Átrepültem a távolságot köztünk, és válaszoltam neki. Már
rég nem tudtam, hány csókot sepertem be, de azt igenis tudtam,
hogy sosem voltam ilyen lassú még vele. Ki akartam élvezni
minden pillanatot.
Közelebb.
A kezem engedelmeskedett a parancsnak, megsimogatta Four
oldalát, megmarkolta a fenekét, felemeltem, egész a lábujja édes
kis hegyére, amíg minden centije hozzám tapadt. Nyomot kellett
hagynom rajta mindenhol, megcsókoltam a nyakát. Mikor
remegve hozzám bújt, öntelt mosolyom a bőrére tapadt. Az a
pöcs sosem lesz olyan, aki Fournak kell.
Mintha olvasna a gondolataimban, eltolt magától. Megint meg
akartam markolni, de a könnyei megállítottak.
–  Four… – kezdtem, de félbeszakított, egyszerre kitépve a
szívem és felbosszantva.
–  Hogy érhetsz így hozzám, ha nem teszel semmi mást, csak
bántasz?
–  Mert olyan rohadt mérges voltam! – Nem akartam
felrobbanni, de megtörtént, már nem bírtam leállni. – Épp
akkor kezdtem el remélni, hogy haza tudom hozni anyámat,
mikor apám inkább új családot épített. Anyám még mindig a
felesége volt. Még csak nem is küzdött érte.
Bár megértést vártam volna Fourtól, hitetlenkedve nézett
rám.
–  Anyád elhagyta, és itt hagyta neki a fiát, hogy nevelje fel
egyedül. Miért kellett volna küzdenie?
Megrezzen egy izom az állkapcsomon.
– Gondolom, már nem számít. Apám már továbblépett.
Láttam, hogy ez rossz válasz volt, mikor Four összerezzent.
– Végeztünk.
Bassza meg! Mindig, ha sikerül közel kerülnöm hozzá, elsül
az az ostoba szám.
A sortjába akasztottam az ujjam, és magamhoz húztam.
– Nem hibáztatlak, bébi. Téged sosem.
Megint eltolt magától, hidegen.
–  De hiszen ezt tetted, Ever. Egy évet töltöttem
száműzetésben, mert te vissza akartad kapni az anyukádat. És
ezt csak úgy felejtsem el?
–  Nem érted. Tükör voltál, amit nem tudtam eltörni. Láttam,
milyen vad, bátor és szabad vagy, és ez arra emlékeztet,
amilyen én voltam valaha. Nemcsak a tested csábított, hanem a
lelked is, bébi. Először akartam szabad lenni, nem törődve a
következményekkel, és ez megijesztett. Muszáj volt elküldetnem
téged innen.
Láttam, ahogy lassan felolvad a jég, és egy pillanatra
reménykedtem.
– Nem. – Megtörölte az arcát, nedves csíkokat hagyva. – Nem
volt muszáj. – És ekkor leengedte a kezét, a tekintete
megkeményedett. – Leálltál, és nem ismertél meg mélyebben,
nem láttál a felszín alá, pedig rátalálhattál volna valakire, aki
jobban érti mindenkinél, mit áldozol fel nap mint nap.
– Tudom.
Bólintott, elfogadva a szégyenem.
 – Akkor most mit vársz, mit tegyek?
–  Bocsáss meg, és lépjünk tovább. – Elvesztem, nem voltak
válaszaim, és csak az maradt nekem, amit a szívemben őriztem,
hogy megmeneküljek. – Veled akarok lenni, Four Archer.
Megmerevedett. Lefagyott a sokktól. Egészen mostanáig
sosem mondtam ki tisztán, mi a szándékom. Eddig inkább
hagytam, hadd lógjon ott a szikla peremén a szakadék felett.
–  Megbocsátottam neked, Ever. – Teljesen kicsinált, ahogy a
könnycsepp végiggurult az arcán, ahogy átölelte a mellét,
mintha tőlem védené magát. – De utoljára bántottál azzal az
eljegyzéssel.
 NEGYVENEDIK

FEJEZET

A bábu

A Nők történelme órára várva álltunk a folyosón, mikor Michael

nekem szegezte a kérdést:
–  A szüleim megkértek, hogy hívjalak meg holnapra
vacsorára.
Remegő kézzel markoltam meg a hátizsákom szíját.
– Nem tartod ezt kissé korainak?
Alig néhány hét telt el az első randink óta, én még nem
mertem volna bemutatni őt Rosalynnak.
A randi után eltűnődtem, hogy hagyom az egészet, de a
második már sokkal jobban sikerült, mivel Ever és az arrogáns
bandája nem szabotálták. Michael még ahhoz is összeszedte a
bátorságát, hogy megcsókoljon.
Sajnos nem éreztem a gyomromban a fájdalmas vágyódást,
hogy megint lássam. És nem számított, hányszor csókolt meg,
nem bírtam szabadulni a gyanútól, hogy csak arra kell nekem,
hogy eltereljem a figyelmemet.
– A szüleim kissé régimódiak.
Mikor Michael értem jött egy kék BMW-vel, már láttam, hogy
a szüleinek van pénze. Hatalmas lépés megismerkedni velük a
„hivatalos barátnő” státusz felé vezető úton. És ha nem hagyják
jóvá, hogy járjunk?
Akarom én ezt egyáltalán?
– A vacsora jól hangzik. – Gyávának éreztem magam.
–  Király. – Látva, hogy nem osztozok az izgalmán, még
hozzátette. – Ne aggódj! Imádni fognak.
Nem aggódtam. Fuldokoltam. És ha az ember haldoklik, akkor
nem aggodalmat érez. Hanem színtiszta pánikot.
Megcsókolt a lenyűgözött közönség előtt. Barbie is ott állt,
minket nézett. Láttam az undorodó tekintetén, hogy minden
szót hallott. Lesöpörtem a nehezen érthető reakciót. Boldognak
kellett volna lennie, hogy már nem portyázok a területén.
Persze megalázó volt, hogy Barbie-nak végül igaza lett. Ő hordja
Ever gyűrűjét.
Michael elindult az órájára, észre sem véve a bámészkodókat.
Mikor múlt csütörtökön együtt mentünk el a meccsre, az
emberek felfigyeltek. A közösségi média tele volt mindenféle
utalásokkal, Tyra megmutatta, egyik sem volt nagyon konkrét,
de okos lány vagyok.
Őt választotta Ever helyett?
Ever sokkal szexibb!
Tudom, hogy eljegyezte Barbie-t, de én lennék a szeretője.
Nem kell többet gondolkozni, hogy megvolt-e Evernek.
Még hogy nem kell senkinek. Lehetek én a következő?
Először lekurváztak, mert Evert akartam, aztán kigúnyoltak,
mert továbbléptem. Ingatag egy hely a gimi.
Elkezdődött az óra, de nem tudtam Mrs. Robertsre figyelni,
aki épp a reproduktív jogokról beszélt. Magamon éreztem
Barbie tekintetét, hátranéztem. Gúnyos vigyorra számítottam,
de sápadt volt, és láthatóan remegett.
A gyors váltástól tényleg vakarni kezdtem a fejem. Nem
tudtam, mit tegyek. A vállamon ülő angyal azt suttogta, hogy
menjek, vigasztaljam meg, a másik vállamon ülő ördög meg
feltett lábbal mosolygott, és mindketten vigaszra leltünk a
tudatban, hogy Ever egy életen át küszködhet Barbie
hangulataival.
Nem bírtam tovább, az óra végére már annyira kellett
pisilnem. Írtam Tyrának, hogy kések az ebédről, és elrohantam
a legközelebbi vécébe. Két lány a tükör előtt páváskodott, de a
fülkék üresek voltak, úgyhogy bevetettem magam az elsőbe.
Épp a szoknyámat rángattam vissza, mikor megszólalt egy
hang.
– Kifelé.
Meg sem moccantam, de a siető léptek zajából tudtam, hogy a
mosdónál álló két lány kiment. Pár másodperc múlva hallottam,
hogy megcsörren a kulcs a zárban.
– Tudom, hogy itt vagy, Four.
Oké, nem, ez egyáltalán nem totál kínos.
Kijöttem a fülkéből.
Barbie az egyik mosdónak dőlt karba tett kézzel. Nem vártam
ilyem lazaságot Ever tökéletesen vasalt hercegnőjétől.
Az igazi hercegnőjétől.
A szín már visszatért az arcára, merengve nézett rám.
– Van rá valami okod, hogy kövess a nyilvános vécébe?
Barbie jó tíz centivel magasabb volt nálam, de ha kellett
volna, elbírtam volna vele.
Mély levegőt vett, megrázta a fejét.
 – El sem hiszem, hogy ezt csinálom.
– Mit?
–  Először azt gondoltam, hogy csak dug téged. Voltak lányok
mindig, de diszkréten csinálta. Olivia Portland után muszáj volt.
Megtette, amit kellett, hogy elejét vegye a pletykáknak. Nem
kockáztathattuk, hogy apám kiszagolja. – Szaggatottan beszívta
a levegőt, és tovább beszélt, mielőtt bármit kérdezhettem volna.
Mondjuk azt, hogy mi a fenéért meséli el nekem mindezt.
– Apám cége évek óta veszteséges. Hamarosan teljesen csődbe
megy, és mi ott állunk majd meztelen seggel. Apám mindig is
ragaszkodott hozzá, hogy a lehetőségeinél magasabb
színvonalon éljen, úgyhogy még ha el is adná a céget, az nem
lenne elég.
A homlokomon elmélyültek a ráncok.
– És ennek mi köze Everhez? – Vagy hozzám.
Az égnek emelte az orrát.
–  Apámnak kínos lenne lejjebb adni az igényeiből. Mikor
tizenhárom lettem, lehetetlen volt, hogy bárki, főleg a férfiak ne
vegyenek észre. Azóta erre készít fel.
– Téged? Mire?
–  Hogy hozzámenjek egy olyanhoz, aki ki tudja fizetni apám
adósságát, és megtömi a zsebét.
Végre a helyére került a puzzle utolsó darabja is.
–  Akkor Ever csak a kiutad ebből? Nem is szereted
egyáltalán? – Lehetetlennek éreztem, hogy bármilyen lány ilyen
közel kerüljön Everhez, és ne zúgjon bele.
Hacsak nem valaki másba szerelmes.
Barbie az eljegyzési gyűrűre nézett, a körte alakú gyémánt
megvillant a fényben, összetört szívemet gúnyolta.
–  Ő a legjobb barátom – mondta, mintha ez mindent
megmagyarázna. – Az ígéret, hogy egy milliárdos családba
kerülök a házasságommal, elég volt, hogy apám türelmes
legyen.
– És miért meséled ezt el nekem?
–  Ever kiüresedett, mikor elment az anyukája. Megígértem
magamnak, hogy sosem fogom úgy bántani, ahogy ő tette. –
Felsóhajtott, a vakító gyűrűt piszkálta. – Úgy tűnik, csak
egyvalaki tartja meg az ígéreteit.
– Szóval ő támogat téged, te őt. Honnan tudjam, hogy ezt nem
csak kitaláltad? – De tudtam, hogy nem lehet. A sztori
túlságosan képtelen volt, hogy más legyen, mint a meztelen
igazság. A férfiak, néhány elmaradt kultúrát leszámítva, nem
árverezik el a lányukat pénzért és hatalomért évszázadok óta.
–  Amikor először megláttalak vele, tudtam, hogy csak idő
kérdése, hogy megszegje a szavát, és elmondja neked a
titkomat. Ever kérhette volna tőlem azt is, hogy én mondjam el
neked. De nem tett semmi ilyesmit. Inkább szétesett, ahogy
elveszített téged. – Lecsúsztatta a gyűrűt a kezéről, én
döbbenten néztem, ahogy letette a mosdópultra. – Nem igaz ez
egyáltalán, Four, sosem volt az.
Az ajtó felé indult, de nem hagyhattam elmenni. Úgy nem,
hogy nem kapok választ az utolsó, égető kérdésemre.
– És mi történik, ha apád rájön, hogy Ever nem akar elvenni?
Szomorú, kék szempár meredt rám.
– Elad a legtöbbet ígérőnek.
 
  
Túlságosan nehéz volt a szívem, hogy aludjak, ezen semennyi
hánykolódás sem segített. Kivittem Jay D-t, hogy elvégezze a
dolgát, és úgy döntöttem, eszem valamit. Mikor elkészült, a
megpirult kenyér és az olvadt sajt illata furán megbékített a
döntésemmel. Ha tökéletesen tudok sajtot sütni, akkor az
életemmel is elbánok.
Nem igaz?
Egy tányérra pakoltam az ételt, és fogtam egy Gatorade-et.
Fent elmentem a szobám előtt. Éjjel egy óra volt, de tudtam,
hogy Ever ébren lesz. Ma reggel olyan karikákat láttam a szeme
alatt, hogy abból világosan látszott, nem alszik, és sokat fogyott
is… jó pár melegszendvicset csináltam, legyen elég ennyi.
Örültem, hogy nem volt bezárva az ajtó, mert ha
felébreszteném Jamie-t a kopogással, akkor aztán vég nélkül
hallgathatnám, hogy így hogy aludja magát szépre, és hogy
legyen makulátlan a bőre.
Jay D berohant előttem, és azonnal nekiállt szaglászni. A
szoba teljesen sötétségbe borul, de tudtam, hogy Ever ébren
van. Mikor a szemem valamennyire hozzászokott a
félhomályhoz, már megláttam ülő alakjának körvonalait az
árnyékban – fejét az ágytámlának támasztotta, a térdén
könyökölt.
– Helló!
Csend volt.
Lélegzet-visszafojtva vártam.
És vártam.
És mikor már azt hittem, hogy elkéstem…
 – Helló!
Nem beszéltünk a randim óta – igazából ő nem mondott
semmit. Thomas feltett pár kérdést, amire nem tudtam
válaszolni, és Jamie kezdett vádló pillantásokkal méregetni.
Csoda, hogy egyáltalán érdekelte, de talán a lelke mélyén tudta,
hogy Ever és Barbie között sosem volt semmi.
– Hoztam melegszendvicset.
– Nem vagyok éhes.
– Sajtos. Nem kell hozzá éhesnek lenni. Hanem őrült fincsi.
Nem válaszolt, de nem adtam fel. Felmásztam az ágyba, és
leültem vele szemben törökülésben.
–  Kössünk üzletet. Egy szendvicsért elmondok egy titkot.
Kettőért megmutatom, mi van a zsebemben. Áll az alku?
Az ajkamat harapdáltam. Az ágy megmozdult, ahogy Ever
felült. Kattanás, majd a lágy fény elűzte a sötétség nagyját.
– Ajánlom, hogy jó titok legyen – mondta gúnyos mosollyal. –
Utálom a sajtot.
–  Milyen pszichopata már, aki utálja a sajtot? – Pont így kell
elbűvölni egy pasit, Four, remek!
Felvette a szendvicset, nem válaszolt.
– Nem kell…
De már beleharapott. Még pár harapás, és végzett vele.
– Gyerünk – morogta.
Odaadtam neki a Gatorade-et, meghúzta, közben fél szemmel
engem nézett.
Mély levegőt vettem.
Meg tudom csinálni.
Egyszerre volt lehetetlen és nem is olyan lehetetlen elhinni,
hogy még sosem mondtam ezt ki.
Akkor gyerünk.
– Szeretlek. – Basszus, de jó érzés volt. Helyes és…
Tényleg horkantott egyet?
A lába elé tettem a szívem, és arra gondoltam, hogy talán én
késtem most el.
–  Szép, hogy végre kimondod, de ez aligha titok. – Készen
álltam rá, hogy emlékeztessem az okokra, amiért nem mondtam
mostanáig, de tovább beszélt. – Én is szeretlek.
Még a félhomályban is láttam, ahogy óvatosság villan a
szemében. A második szendvics felé böktem, és az utolsót
elvettem magamnak. Kellett nekem a sajtos bátorság ahhoz, ami
következett. Még mindig az első falatot rágtam, mikor ő már
végzett a szendvicsével.
–  Muti! – Már épp kezdtem meggondolni, hagyjam-e
parancsolgatni, mikor hozzátette. – Kérlek.
Ó, rendben.
A zsebembe nyúltam, és elővettem egy platinagyűrűt.
Megdermedt, mikor felé nyújtottam.
– Ez apám gyűrűje. Azt akarom, hogy a tiéd legyen.
– Miért? – nyögte ki.
– Gondolj rá úgy, mint egy nekem tett ígéretre.
Egy pillanatig a gyűrűt tanulmányozta.
– Milyen ígéret?
– Hogy bármi is történik… bármi… az enyém vagy.
Szemének sötét méze hitetlenkedve, zavartan ragyogott.
– Barbie elmondta neked?
– Igen.
  
 
– Van itt neked valami – mondta Ever, és lustán végigsimított a
csípőm meztelen ívén. A nagy finálé óta ő szólalt meg először.
Épp végeztünk a szeretkezéssel, és Jay D, Ever bosszúságára ott
aludt az ágy végében.
– Ha még több szex, akkor kösz, abból karácsonyig elég volt –
doromboltam.
–  Mintha kibírnád addig! – vágta oda. – Szerintem te jobban
szereted még nálam is.
– Mert te jobb vagy.
Arrogáns félmosollyal nézett rám.
– Erről nem fogok vitatkozni veled.
Éreztem, hogy lebiggyed az ajkam, ahogy ránézek.
– Remélem, gyémántot akarsz adni, különben újévig várhatsz,
hogy újra megdugj.
Ezúttal szélesen elmosolyodott, megcsókolta a csípőmet, és az
éjjeliszekrényéről levett egy papírt. Egy pillanatig csak bámulta,
mintha bizonytalan lenne, majd szótlanul felém nyújtotta. Látni
akartam, mitől változott meg így a hangulata, de nem tudtam
elszakítani a tekintetem pillantása erejétől.
– Olvasd el! – utasított.
Úgyhogy elolvastam.
 
NÉVVÁLTOZTATÁSI KÉRELEM – FELNŐTTKORI
COWEN MEGYE KÖZIGAZGATÁSI HIVATALA
HATÁROZAT – TIMOTHY L. THOMPSON JEGYZŐ
TÁRGY: NÉVVÁLTOZTATÁSI KÉRELEM
 EREDETI NÉV: FOUR ARCHER
KÉRT ÚJ NÉV: DARREN ARCHER
 
Még volt tovább is, de elborítottak az érzelmek, nem láttam
többet. Félelem és remény harcolt bennem.
– Én… nem értem.
– Mikor elmondtad, hogy a neved nem is név, azt gondoltam,
talán ideje változtatni ezen. Csak abban nem voltam biztos,
hogy ezt akarnád-e.
– Akkor miért?
Vállat vont, de láttam, hogy ideges.
– Ha te próbálkozol, akkor nekem is kell.
– Nem is tudom, Ever. Rosalyn…
– Neki nem kell tudnia – nyugtatott meg gyorsan. – Legalábbis
még nem.
Felültem, vágyakozva néztem a papírt, és a vastag betűs nevet
rajta.
Darren.
Nem túl lányos, nem egzotikus. Tökéletes.
– Ki választotta ezt a nevet?
Egyszerre Ever szégyenlősnek tűnt.
– Hoztam még egy adatlapot, hátha utálod.
–  Nem utálom. Nem. – Elernyedt a válla a
megkönnyebbüléstől. – De miért Darren?
Halkan válaszolt.
– Anyukám ezt a nevet adta a húgomnak.
–  Ó, Ever! – Megfordultam, és vagy ezer puszit adtam az
arcára. – Akkor ez megtiszteltetés nekem.
 – Ha majd úgy gondolod, beadjuk együtt.
–  Rendben – feleltem egyszerűen, és igyekeztem titkolni,
mennyire beindít a parancsolgatása.
–  És Bee meg… – kezdett bele, ahogy a karjába fészkeltem
magam megint –, biztos, hogy oké neked?
– Mi oké? Dehogy. – Felsóhajtottam, és mélyebbre süppedtem
a karjába. – De ha Jamie-t elviselem, akkor elbánok Barbie-val
is. – Miután elmondta, mit tervez az apja… visszaadtam neki a
gyűrűt. Nem kérdezett semmit, én nem magyarázkodtam. Pár
hónap múlva Barbie tizennyolc lesz, és leléphet az apjától.
Addig vigyáznunk kell, hogy Elliot ne jöjjön rá, mi a helyzet. –
Csak jobb, ha tudod… vannak szabályok.
Átvetettem a lábam Ever törzsén.
– Ó?
– Semmi csók – adtam neki egy gyors csókot. – Az az enyém.
Nyögve helyeselt.
Végighúztam egy ujjamat a mellkasán.
–  És nem akarom, hogy fogdosson. – Átfogtam a farkát,
azonnal megkeményedett. – És mivel nem vagyok teljesen
hülye, megölelheted, de csakis az apja jelenlétében. – Eszembe
jutott valami, ahogy Evert simogattam. – Szerinted ne mondjuk
el Jamie-nek?
Erre a hátamra fordítottak, és Ever ott tornyosult felettem.
– Ne beszéljünk Jamie-ről, ha a kezedben van a farkam!
– Bocs – nevettem.
Csodálattal nézett rám.
– Mit csináljak veled, te kis bajkeverő?
– Van pár ötletem.
 A lábam közé siklott a keze, levegő után kaptam.
– Most?
Már feleltem volna, mikor kiguvadt szemmel kiugrott az
ágyból.
– Ever? Mi a baj?
Riasztóan fájdalmas képet vágott.
Mielőtt válaszolhatott volna, gurgulázó hangot hallottam a
gyomra felől, és Ever a fürdő felé hátrált.
– Mi a… – És akkor rájöttem. – Istenem – kacagtam –, tényleg
nem kellett volna sajtot enned!
Világos lett, miért nem szereti Ever a sajtot, ahogy a gyomra
tovább zajongott. A legtöbb fickó nem ment volna bele ebbe a
kínos helyzetbe, de Ever rám nézett, és vállat vont, én pedig
tudtam, hogy mindig megteszi majd értem, amit kell.
 EPILÓGUS

A bábu

– Legyenek szorosak a csavarok, fiú, de ne túl szorosak. Ne húzd

túl!
Ever bólintott, és sasként figyelve óvatosan elfordította a
csavarkulcsot. Én próbáltam nem csorgatni rá túlzottan a
nyálam, ahogy néztem, amint nekilát a piszkos munkának az
olajfoltos overallban. Úgy tűnt, nem zavarja, és mohón,
kíváncsian kérdezgetett, Gruff meg boldogan válaszolt neki.
Bár belementem, hogy Ever titkos barátnője legyek, azért még
kellett a bizonyosság, hogy jól döntöttem. Semmiképp sem volt
könnyű nézni, ahogy Ever Barbie-val lóg, még akkor sem, ha a
látszat kedvéért. Tudnom kellett, hogy a több hónapnyi
féltékenykedés és kétség végül megéri majd. Hogy Ever megéri.
És ki tudna ebben jobban megerősíteni, mint az, aki apám
helyett mindig is apám volt? És ő volt az egyetlen, akiben
bízhattam, hogy egyenes választ ad, nem ködösít.
Mikor felhívtam Gruffot, hogy megbeszéljem ezt a látogatást,
csak annyit mondtam neki, hogy honvágyam van, és hiányzik
nekem, ami igaz is volt, de nem tudta a másik okot, amiért
idejöttem, vagy hogy miért hoztam magammal Evert és Jamie-t.
Jamie pusztán az alibi kedvéért kellett. A McNamara
magángépen történő hazaröppenésem gyanús lett volna, ha
csak kettesben jövünk Everrel.
Végül a kezdeti találkozás jobban sikerült, mint vártam – főleg
ahhoz képest, mennyire volt kedves és barátságos Gruff velem,
mikor először találkoztunk.
Világos volt, ki tetszik jobban Gruffnak: mindenféle feladatot
adott Evernek, ő segített neki kicserélni a fékbetétet és a tárcsát
egy ügyfél motorján, miközben Jamie csavarokat és anyákat
válogatott, amik az elmúlt harminc évben felgyűltek a
műhelyben.
Törökülésben ültem az egyik kopott munkaasztalon, Gruff
pedig átporoszkált hozzám, így kénytelen voltam másra
figyelni, nem Everre.
–  Na most – kezdte Gruff, és letörölte az olajat a kezéről egy
ronggyal –, melyik sráccal melegedtél össze? Kérlek, mondd,
hogy nem azzal a punkkal.
Kuncogtam, ahogy Gruff Jamie felé bökött a hüvelykujjával.
– Ne őrülj meg, tata. A fiúk undorítóak.
Gruff mögött Ever ajka öntelt mosolyra görbült,
nyilvánvalóvá téve, hogy hallgatózik.
–  Boldog emberként halnék meg, ha hinnék neked – vágott
vissza Gruff.
Éreztem, hogy bíborvörösre pirulok, és nyelvet öltök a
mentoromra.
– Látod – mutatott az arcomra. – Régebben nem csináltál ilyet.
– Egyszerre szigorúnak tűnt, ahogy gondosan végigmért. –
Melyik az? – A hangja világossá tette, hogy addig nem áll le,
amíg nem válaszolok.
Bár pont emiatt jöttünk, még mindig nem találtam ki, hogy
mondom el Gruffnak, hogy végül csak beleszerettem valakibe.
Egy erős, parancsolgató, bosszúszomjas, arrogáns,
manipulatív, de meleg szívű, csodálatosan hűséges fiúba.
Aki ráadásul pokoli szexi.
És az enyém.
–  Én… – A szavak elakadtak a torkomban, eldöntöttem, hogy
akkor ez nem most fog megtörténni.
De ekkor odalépett Ever, és a negyvenhatos cipőjével
szétzúzta az elhatározásomat.
– Én vagyok az, uram.
Gruff megperdült, én meg gyorsan leugrottam az asztalról,
hátha úgy dönt, hogy képen törli a barátomat. A barátom…
Igen, hát ehhez nem fogok egyhamar hozzászokni.
– Te vagy az, mi? – Gruff őszülő szakállát vakargatta. – És mik
a szándékaid az én kislányommal? Tisztességesek?
Felnyögtem. Alig voltunk még tizennyolc évesek, és Gruff
máris házasságról beszél. Eltűnődtem, vajon mit szólna, ha
tudná, hogy Ever tulajdonképpen jegyben jár valaki mással.
Ráadásul az unokatestvére életének szerelmével. Egyszerre azt
kívántam, bár lettem volna annyira előrelátó, hogy eldugom
Gruff pisztolyát a beszélgetés előtt. De volt annyi eszem, hogy
ne mondjak semmit, és Ever is így volt ezzel. Csak Jamie volt a
gyenge láncszem, aki otthagyta a munkáját, és érzelemtől
mentes tekintettel nézte az előtte kibontakozó kis jelenetet.
–  Valójában ő így tökéletes – mondta Ever, és én megint rá
figyeltem, ahogy megfogta a kezem, és magához húzott. A
szemembe nézve folytatta. – De remélem, hogy egy nap majd
neki lesznek tisztességes szándékai velem.
 Miközben én Ever ígéretétől olvadoztam, Gruff csak morgott.
Megállapítottam, hogy ennél több jóváhagyásra Ever nem
számíthat, de ez elég is volt nekem. Gruffot ismerve majd akkor
nyugszik meg, ha Ever állja a szavát, de még akkor is fél
szemmel mindig figyelni fogja, egy ujját a ravasz közelében
tartva.
–  Van egy tizenkét lövetűm, gyerek, és az egyik golyóra a te
nevedet vésték.
Felkuncogtam.
– Emlékszel egyáltalán a nevére, öreg?
– Persze – mordult fel Gruff. – Fiú.
A tenyerembe temettem az arcom, míg Ever és Jamie majd
kipukkadtak a nevetéstől.
– Ennek is van egy golyóm – folytatta Gruff Jamie felé nézve. –
Ha bármikor bepróbálkozna nálad.
Jamie nevetése gyorsan elhalt, döbbent óvatosság ült ki az
arcára.
–  És ha nem is tesz ilyet, valami azt súgja nekem, hogy van
már gyakorlata a szívek összetörésében. Talán megérdemel
párat.
– Olyan ötöt vagy tízet – uszította Ever.
Jamie metsző tekintetének kereszttüzében megböktem Evert,
figyelmeztetve, hogy fogja be. Mindketten tudtuk, milyen
bosszúálló tud lenni Jamie, ha provokálják.
Egy pillanattal később be is bizonyosodott az igazam, mikor
Jamie arcán sátáni vigyor terült el.
– És elmondta már Four és Ever a jó hírt?
Leesett az állam, Everé megfeszült. Szerencsére Gruff ezt nem
vette észre, Jamie-re figyelt.
– Milyen jó hírt?
Everrel mindketten idegesen vártuk, hogy Jamie kiborítja a
bilit Ever jegyességéről.
Lazán így válaszolt:
–  A nagybátyám hálaadásnapi vacsorát ad idén, és mind
nagyon reméljük, hogy el tud jönni, Gruff.
–  Jamie, az alig egy hét múlva lesz – tiltakoztam. – Nyilván
Gruffnak már van programja.
A szívem a gyomromba süllyedt, mikor Gruff megszólalt.
–  Nem, igazából nincs. A fiam a felesége családjánál lesz az
ünnepek alatt. Ráérek. – A csend minden másodperccel egyre
kínosabb lett, ahogy Gruff várta, hogy én magam is
megerősítsem a meghívást. – De persze nem megyek, ha nem
akarod…
Istenem… Tudtam, ha nem hívom meg Gruffot, azzal
összetöröm a szívét. Ever is tudta… meg persze az a rohadék
unokatestvére is, aki önelégülten fonta össze kivarrt karját a
mellén.
–  Dehogy, nagyon örülnénk, ha eljönnél. Olyan sokat
jelentene.
Gruff ekkor Everre nézett, aki egyszerűen meggyőző mosolyt
villantott rá.
–  Akkor, azt hiszem, megbeszéltük. Megyek Blackwood
Keepbe.
 
 
–  Csendesen, hercegnő – mondta Ever, és a számra tette a
tenyerét, hogy elnyomja a kiáltásaimat, miközben hátulról
megcsinált. A régi padlódeszkák vadul nyikorogtak. – Miért
kellett idejönnöd? Tudod, mit mondott az öreg: nincs etyepetye.
– Egy újabb kemény lökéssel aláhúzva a mondanivalóját,
felnyögött. – Olyan kurva jó érzés benned lenni, Archer.
Valóban én magam hoztam magam ebbe a helyzetbe.
Beosontam a nappaliba ártatlanul, hogy Ever karjában töltsem
inkább az éjszakát, mintsem Gruff huzatos vendégszobájában,
de hamarosan eljutottunk a kifejezetten tiltott tevékenységig.
Jamie a kanapén aludt, Evernek meg tőle alig egy-két méterre
tettek le egy matracot a padlóra. Kicsit sem zavart, bekúsztam a
takarója alá, fel sem ébresztettem. Épp kezdtem elaludni, mikor
egyszerre csak ott találtam magam arccal előre, fenekem az
égnek meredt, és Ever ügyes ujjai és nyelve életem legerősebb
orgazmusáig juttattak. Most a hasamon feküdtem, Ever súlya a
földhöz szegezett, és könyörület meg félelem nélkül döngetett
hátulról, mint akit nem érdekel, ha rajtakapják.
– Csak hozzád akartam bújni – nyögtem.
– Nem, azt akartad, hogy megkúrjalak.
Megint felnyögtem, ahogy a markába fogta a mellemet, és a
fülcimpámat harapdálta.
– Nem?
– Nem.
Egyszerre megállt, megfordított, a szemembe nézett.
– Tényleg nem?
A hirtelen elbizonytalanodását élvezve a dereka köré fontam
a lábam, és félénk mosollyal lenyúltam, a hüvelyemhez
irányítottam a farkát.
 – Azt akartam, hogy szeretkezz velem.
A tekintetét végig rajtam tartva lassan visszaereszkedett
belém; éreztem keménysége minden egyes centijét, ahogy
megtöltött.
–  Nem számít, hogy keményen döngetlek meg, vagy
gyengéden és lassan, hercegnőm. Mi ketten mindig
szeretkezünk.
Egyszerre mentünk el, tenyerünk a másik száján, Jamie
hortyogása nyomta el a kiáltásainkat és nyögéseinket.
–  Olyan jó az illatod – mondta, mikor már biztonságban,
kielégülten feküdtem a karjában. Letörölt, miután kihúzta a
farkát és villámgyorsan a bőrömre élvezett. Olyan gyorsan,
hogy eszembe jutott, talán védekeznünk kellene.
Felemeltem a fejem a melléről.
– Ez a szex szaga.
Ragadozó mosollyal villantotta meg a tökéletes fogsorát.
–  Ez az én szagom. – Leengedte a fejét, és ösztönösen
felemeltem az enyémet, az ajkunk találkozott. – Százmérföldes
körzetben minden kan tudhatja, hogy az enyém vagy – morogta
az ajkamra.
Fészkelődni kezdtem, lüktetés és forróság indult el a két
lábam között.
– Szerinted Patty tudna ilyen illatot főzni?
– Ne merd megkérdezni! – sziszegtem. – Már így is majdnem
infarktust kapott a csekkedtől. – A mellén fekve csóváltam a
fejem. – Még mindig nem bírom elhinni, hogy megkérted, ne
adjon el másnak abból a szappanból, amit használok.
–  Miért akarnám, hogy még valakinek olyan illata legyen,
mint a csajomnak?
– Meg kell beszélnünk majd ezt a birtoklási vágyat.
– Nem.
–  Akkor legalább mondd el, honnan lett ennyi pénzed? Ez jó
sok nulla volt.
Vállat vont, mintha gyakorta írna tízezer dolláros csekkeket
egy rendszeres megrendelés fejében.
– Elloptam apám csekkfüzetét, mikor eljöttünk.
–  Ezzel azt mondod, eleve eltervezted ezt az uralkodó férfi
trükköt?
–  Aludj, bébi! – motyogta, és lehunyta a szemét. Olyan volt a
hangja, mint aki már félig alszik.
Be akartam csukni a szemem, hogy az álmunkban
találkozzunk, de még egy aggodalom ébren tartott.
–  Mit csinálunk, ha Gruff eljön Blackwood Keepbe?
Montgomeryék is ott lesznek a vacsorán.
Újra lejátszottam a fejemben, ami Jamie legutóbbi sátáni
trükkje után történt.
Amint Gruff hallótávolságon kívülre került, Ever átvágott a
szobán, és marokra fogta Jamie overallját. – Neked meg mi a szar
bajod van? – morogta.
– Tudod, miért nem jöhet el Gruff Blackwood Keepbe!
Jamie meg sem próbált kiszabadulni, összehúzta a szemét.
– Hadd kérdezzek valamit, kuzin: ha tudnám, hogy Four bajban
van, de neked nem árulnám el, mit tennél?
Ever nem válaszolt, de a hátrálása elmondott mindent.
– Ha elmondhatnám, mi a helyzet Barbie-val, megtenném.
Jamie is ellazult.
 – Tudom – felelte bocsánatkérő képpel. – De ez nem jelenti, hogy
ezt el kell fogadnom.
– Megoldom – vágta oda Ever.
Ahelyett, hogy ezt elhitte volna, Jamie a fejét rázta.
– Nem bízom senkiben, hogy megvédi, ami az enyém. Te bíznál?
–  Nem biztos – felelte Ever, ezzel visszahúzva a jelenbe.
Megint nyitva volt a szeme, és most először úgy tűnt, mint aki
aggódik, bár próbálta leplezni. Nem tudta, hogy már átlátok a
maszkján. Kiszabadította az alsó ajkam a fogam alól, és
megcsókolt.
– De történjen bármi, én ezt választom. Minket.
Felsóhajtottam, ahogy az aggodalmam eloszlott, és
önkéntelenül lehunytam a szemem. Lassan álomba merültem,
Ever szívverése volt az altatóm. Tudtam, hogy minden egyes
dobbanása az enyém.
– Én is ezt választom – suttogtam.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

 
 
Anya! Rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki lett ilyen
csodálatos, támogató, elhivatott anyukával megáldva. Közel sem
becsüllek meg annyira, mint kellene. És ha undok voltam veled,
miközben ezt a könyvet írtam, akkor ne felejtsd el, hogy az alma
nem esik messze a fájától. Valószínűleg megérdemelted.
Ne, nehogy ide gyere, anyukám, csak viccelek!
Barátaim és rokonaim! Mint mindig, így együtt szólok
hozzátok, mert olyan sokan vagytok, hogy már nem is
emlékszem, kit hanyagoltam el a legjobban. Szeretlek titeket.
Rogena! Tudom, nehéz az olvasóknak a várakozás, de azt
hiszem, téged kínoztalak a legtöbbet ezzel a történettel.
Köszönöm, hogy elviseltél. Rémes ügyfél vagyok, és mégis
elfogadod a pénzem. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy
megérné ez neked, ami azt jelenti, hogy… angyal vagy.
Colleen! Köszönöm, hogy hajlandó vagy velem dolgozni. Ha
úgy látod, követelőző vagyok, és szétszórt, hadd nyugtassalak
meg: teljesen igazad van.
Amanda! Mint mindig, sosem tudom, mit akarok, vagy akár
hogy miért akarom, de te megcsinálod. Ha te nem lennél, a
borítóim és a marketingem olyan lenne, mint valami ovis
szakköri mű. Hálás vagyok, hogy a grafikusom hagyja, hadd
maradjak gúnyos, követelőző önmagam, nem sértődik meg, és
nem ad be távolságtartási végzést.
Stacey! Köszönöm a csodás művet, és hogy nem rúgtál ki,
mialatt próbáltam összeszedni magam.
Ivan! Te drága, elkényeztetett kiscica! Kösz, hogy nem szöktél
el, amikor annyira elfoglalt az írás, hogy elfelejtettelek
megetetni. Úgy emlékszem az éhes nyávogásra, mintha tegnap
lett volna. Talán mert tegnap volt.
Tijan! Csajszi, ha te nem bátorítottál volna, és nem vártad
volna minden egyes nap ezt a könyvet, rég a kukába hajítom. Te
vagy a példaképem és a múzsám. Nagyon remélem, hogy
tetszett, és ha nem, akkor az a te hibád, miért sürgettél.
Viccelek!
Shanora! Hozzád rohanok először, ha ki kell adnom a
mérgem, vagy kisírni magam, és kell valaki, aki a hajamnál
fogva kirángat, mikor én túl lusta vagyok ehhez. És a csajos
beszélgetéseink csodálatosak, segítesz, hogy jobb legyek. Már
egy hónapja, hogy találkoztunk, azt hiszem, eljött az idő, hogy
nyolc hónapon belül megint összefussunk. Ne késs el.
Reiderville! Az én menedékem, és az egyetlen, akire
számíthatok, hogy nevet a hülye vicceimen. Köszönöm, hogy
ilyen türelmetlen voltál. Néha tényleg rávettél, hogy
kikapcsoljam a Netflixet.
Betas! Az utolsó percben estél be, teljessé tetted ezt a könyvet.
Köszönöm a kemény kérdéseket, és a szükséges kihívásokat.
Bárki, aki belezúg ebbe a sztoriba, szintén neked kell köszönetet
mondjon.
Ha valakit elfelejtettem megemlíteni, akkor ne felejtsétek: ne
legyetek savanyúak, ahhoz túl sok íz van a világon!
Azaz: szeretlek és becsüllek titeket.
 B. B. REID

 
 
több regény szerzője, többek között jelent már meg
kötete az ellenségekből szerelmespár témában. A
családjában egyedüli lánygyermekként és középső
gyerekként nőtt fel egy észak-karolinai kisvárosban.
Pénzügyi diplomája megszerzése után egy
befektetéskutató cégnél kezdte meg a karrierjét, és
közben a hadseregben szolgált. Jelenleg Charlotte-ban
él a kiszámíthatatlan macskájával, boldogan gyűjti a
Converse cipőket, és őrült mennyiségű csokit eszik
időnként.
 
 
B. B.: Reid Facebook-oldala
www.facebook.com/authorbbreid
 
Join Reiderville Facebook-oldala
www.facebook.com/groups/reiderville
 
Twitter
www.twitter.com/_BBREID
 
Instagram
www.instagram.com/_bbreid
 
Honlap
www.bbreid.com
 MÉLTATÁSOK

 
 
„Tinédzserdráma, vagány hősnővel és egy még vagányabb
hőssel. Bele fogsz szeretni Everbe és Fourba. Elkap a történetük,
lenyűgöz. Four és Ever különbözik minden szereplőtől, akikkel
eddig találkoztam, egyediek, önmaguk. Garantálom, hogy nem
fogod tudni letenni a könyvet.”
– Tees_BookCave, amazon.com
 
„B. B. Reid különleges tehetséggel ragadja meg tökéletesen a
tinédzserek életének mozzanatait, még ha nem is reálisan. A
történetei visszarepítenek azokba az időkbe, mikor még fiatal
voltam, és eszembe juttatják, ki voltam és hogyan viselkedtem.
Nem okvetlenül hízelgő a kép, de mindig mulatságos. Úgy
éreztem, legyőzhetetlen vagyok, mindenre képes, és tudok is
mindent. Az e szerint viselkedő szereplőket követni több is volt,
mint szórakoztató.”
– Natalie The Biblioholic, goodreads.com
 
„A Peer and The Puppet fejbe vert! Imádtam, micsoda
hullámvasút! Ha szereted a seggfej, nagyképű hősöket, akkor
pontosan ez kell neked! A szereplők a magasba repítették ezt a
történetet!”
– Pavlina Read more sleep less blog, goodreads.com