Borítószöveg

2006-ban a Szeret, nem szeret... című kötettel indult el magyarul

Alice Munro életművének ki-adása. A szerző kötetről kötetre
egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as
irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette „a kortárs
novella nagymesterét”. A Valamit el akartam mondani című
novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a
második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet.

„Alice Munro figurái minden lehetséges módon felveszik a

harcot. Küzdenek a fojtogató erkölcsi normák, az emberek
korlátozó elvárásai, a kényszerű viselkedési szabályok és
minden lehet-séges fásultság és elfojtás ellen.” – Margaret
Atwood

Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a Valamit el

akartam mondani történeteiben szereplő nővérekben,
anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és
barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint
azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az
öregedéssel.

Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes

emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét.

Az életmű második kötete őszinte és szép, lenyűgöző utazás a

szerelem, a fenyegetés és a meg-lepetések világában.

Alice Munro 1931-ben született az Ontario tartományban lévő

Winghamben, Kanadában. Első novellája 1950-ben, első kötete
pedig 1968-ban jelent meg. Művei azóta számos nyelven ol-
vashatók, mindenütt nagy kritikai és közönségsikert aratnak.
Számos díj és elismerés birtokosa, elnyerte többek között az
Egyesült Államok Országos Könyvkritikusi Körének díját és a
rangos Giller Prize-t is. 2009-ben megkapta a Man Booker
Nemzetközi Díjat.
A Park Könyvkiadónál megjelent kötetei

Szeret, nem szeret… (2006)

Csend, vétkek, szenvedély (2007)
Egy jóravaló nő szerelme (2008)
Asszonyok, lányok élete (2009)
Mennyi boldogság! (2011)
Drága élet (2014)
A boldog árnyak tánca (2015)
Nyílt titkok (2016)
Ifjúkori barátnőm (2017)
Juliet (2017)
Kilátás a Várszikláról (2018)
A kolduslány (2019)
A Jupiter holdjai (2021)
A szeretet útja (2022)
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Alice Munro: Something I’ve Been Meaning To Tell You
Vintage International, Vintage Books, A Division of Random House, Inc., New
York, 2004

All rights reserved under International and Pan-American Copyright

Conventions. Published int the United States by Vintage Books, a division of
Random House, Inc., New York. Originally published in hardcover in the
United States by McGraw–Hill Ryerson Limited, New York, in 1974.

Copyright © 1974–2002 by Alice Munro

Hungarian translation © 2023 Kada Júlia
Magyar kiadás © 2023 Park Kiadó, Budapest
A Park Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje
Borítóterv © Somogyi Péter
A borító Ben Schonzeit North Sea Mecox,
1985 című festményének felhasználásával készült
Borítófotó © Lahr & Partners for Ben Schonzeit.
All rights reserved, 2023 / Bridgeman Images via Cultiris

ISBN 978-963-355-296-4

Felelős kiadó Tönkő Vera

Szerkesztette Greskovits Endre
A szöveget gondozta Segesdi Móni és Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A fordítást a Canada Council támogatta.

Sheilának
Jennynek
Andreának
 Valamit el akartam mondani

– Mindig értett ahhoz, hogy levegye a lábukról a nőket – mondta

Et Charnak.
Nem tudta megállapítani, Char elsápadt-e, amikor ezt
hallotta, mert eredetileg is olyan sápadt volt, amilyen csak lehet
valaki. Most, hogy megőszült, olyan lett, mint egy kísértet. De a
szépségét nem tudta elveszíteni.
– Neki nem számít se a kor, se a méret – folytatta Et. – Nála ez
olyan természetesen jön, akár a lélegzés. Remélem, szegénykék
nem dőlnek be neki.
– Nem féltem őket – jegyezte meg Char.
Et előző nap elfogadta Blaikie Noble meghívását, hogy
menjen el a városnéző körútjára, és hallgassa meg a
szövegelését. Chart is hívta, de ő persze nem ment el. Blaikie
Noble egy autóbuszt vezetett. A buszt alul pirosra festették, fölül
csíkosra, hogy olyan legyen, mintha ponyvateteje volna. Az
oldalán ez állt: TÓPARTI KÖRÚT, INDIÁN SÍROK, MÉSZKŐKERT, MILLIOMOS

UDVARHÁZA, BLAIKIE NOBLE SOFŐR, TÚRAVEZETŐ. Blaikie-nek volt egy

szobája a szállodában, dolgozott a kertben is egy kisegítővel,
füvet meg sövényt nyírt és szegélyárkokat ásott. Jól lecsúszott,
jegyezte meg Et, amikor a nyár elején megtudta, hogy a férfi
visszajött. Charral még a régi időkből ismerték.
Így aztán Et egyszer csak ott szorongott a buszban
vadidegenek közt, bár mielőtt vége lett volna a délutánnak, jó
néhánnyal összebarátkozott, még megrendelést is kapott
néhány kabát kiengedésére, mintha nem lett volna elég dolga
úgyis. De ez most nem számított, az volt a fontos, hogy szemmel
tartsa a férfit.
És milyen látnivalókat kínálhatott Blaikie? Halott indiánok
fölött emelkedő, fűvel benőtt halmokat, egy darab földet, tele
furcsa formájú, szürkésfehér, vigasztalan külsejű
mészkőalakzattal, otromba növényutánzattal (aki akarta,
temetőnek is vélhette), meg egy szeszpénzből épült,
szörnyűséges régi házat. A legtöbbet hozta ki belőlük.
Történelmi előadás az indiánokról, aztán tudományos értekezés
a mészkőről. Et nem tudta, mennyi igaz mindebből. Arthur
tudta volna. De Arthur nem volt ott; nem volt ott más, csak
üresfejű nők, akik azt remélték, hogy majd Blaikie mellett
sétálhatnak el a látnivalókhoz, és elbeszélgethetnek vele, amíg a
Mészkőpavilonban teáznak, és alig várták, hogy kövér
könyökük alatt érezzék erős kezét, amíg a másik keze
könnyedén a derekuk tájára simul, amikor lesegíti őket a
buszról („Én nem vagyok turista”, szólt rá halkan, de éles
hangon Et, amikor nála is próbálkozott).
A házban kísértet jár, mondta Blaikie. Et, aki egész életében
ott élt, alig tíz mérföldre attól a helytől, erről még sose hallott.
Egy nő megölte ott a férjét, egy milliomos fiát, legalábbis a
közhiedelem szerint ő volt a gyilkos.
– Hogyan? – kiáltotta lázas izgalommal egy hölgy.
– Persze a hölgyek mindig erre kíváncsiak – mondta Blaikie
simogató, gúnyos és behízelgő hangon. – Lassan ölő méreggel.
Legalábbis ez a hír járja. Az egész csak szóbeszéd, helyi pletyka.
– Egy frászt helyi, mondta magában Et. – Nem voltak kedvére a
férje hölgybarátai. A feleségnek.
A kísértet fel-alá jár a kertben, a szúrós lucfenyők közt,
közölte Blaikie. Nem a meggyilkolt férj kísért, hanem a bűnbánó
feleség, mosolygott szomorúan az utasokra. Et eleinte azt
gondolta, a figyelmessége puszta színlelés, közönséges
reklámfogás, megdolgozik a pénzükért. De lassanként
megváltozott a véleménye. Blaikie úgy hajolt oda minden
nőhöz, akivel beszélt (akármilyen kövér, szikár vagy butácska
volt az illető), mintha keresne benne valamit. Ettől a gyöngéd,
nevetős, de végső soron komoly, összeszűkülő tekintettől (vajon
így néznek végül a férfiak szeretkezés közben, amit Et sose fog
látni?) olyan lett, mintha alámerülő mélytengeri búvárrá
akarna válni, aki egyre mélyebbre hatol az ürességbe, a hidegbe
és a roncsok közé, hogy megtalálja az egyetlent, amire igazán
vágyik, azt a valamit, ami kicsi, becses és alig észrevehető, mint
egy rubin a tengerfenéken. Ezt a tekintetet szerette volna leírni
Charnak. Ő már látta, semmi kétség. De vajon tudja, milyen
bőkezűen osztogatják?

CHAR ÉS ARTHUR azt tervezte, hogy azon a nyáron elutaznak a

Yellowstone Parkba és a Grand Canyonba, de végül nem mentek
el. Az iskolaév végén egymást követték Arthur szédülésrohamai,
és az orvos ágyba parancsolta. Más baj is volt az egészségével.
Vérszegénység, szívritmuszavar, veseproblémák. Et leukémiától
tartott. Éjszakánként felébresztette az aggodalom.
– Ne butáskodj – intette le derűsen Char. – Csak kimerült.
Arthur esténként felkelt, és a házikabátjában üldögélt. Blaikie
Noble meglátogatta őket. Azt mondta, a szobája a szállodában
egy kis lyuk a konyha fölött, ahol gőzben párolják. Ezért
méltányolta a tornác hűvösét. Arthur kedves játékait játszották,
az oktató játékokat. A földrajzi játékot meg azt, hány szót
tudnak kirakni a Beethoven név betűiből. Arthur győzött.
Harmincnégyet tudott. Hihetetlenül boldog volt.
– Az ember azt hinné, megtalálta a Szent Grált – jegyezte meg
Char.
„Ki vagyok én?”-t játszottak. Minden játékosnak választania
kellett valakit, élőt vagy holtat, embert vagy állatot, és a
többieknek legfeljebb húsz kérdéssel ki kellett találniuk, hogy ki
ő. Et a tizenharmadik kérdésnél rájött, hogy Arthur kicsoda. Sir
Galahad.
– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar kitalálod.
– Arról jutott eszembe, amit Char mondott a Szent Grálról.
– Tízével ér fel az erőm – szavalta Blaikie Noble –, Mert tiszta
a szívem. Nem is tudtam, hogy még emlékszem erre.
– Artúr királynak kellett volna lenned – jelentette ki Et. –
Úgyis névrokonod.
– Annak kellett volna lennem. Artúr király a világ legszebb
asszonyának a férje volt.
– Aha – mondta Et. – Mind tudjuk, annak a történetnek mi lett
a vége.
Char bement a nappaliba, és leült a zongorához a sötétben,
azt játszotta:

A tavasszal nyíló virágoknak

Az ügyhöz semmi közük…
Előző júliusban, amikor Et azzal állított be kifulladva, hogy
„találd ki, kivel futottam össze az utcán a belvárosban”, Char,
aki épp epret szedett térden állva, azt felelte:
– Blaikie Noble-lal.
– Már találkoztál vele.
– Nem – mondta Char. – Csak tudtam. Azt hiszem, a
hangodból.
Ezt a nevet már harminc éve nem ejtették ki. Akkor annyira
elképedt, hogy nem jutott eszébe a magyarázat, csak később jött
rá. Miért kellett volna ezen meglepődnie Charnak? Ebben az
országban mindig is működött a postaszolgálat.
– Érdeklődtem a feleségéről – folytatta Et. – Akinek a babái
voltak. – (Mintha Char különben nem tudta volna.) – Azt
mondja, régen meghalt. Van más is. Azóta elvett még egy nőt, és
az is meghalt. Egyik se lehetett gazdag. És hová lett a Noble-
vagyon, amit a szálloda hozott?
– Azt sose tudjuk meg – kapott be egy szem epret Char.

A SZÁLLODA NEMRÉG újra kinyitott. A Noble család a húszas

években eladta, aztán egy ideig kórházat működtetett benne a
város. Most megvásárolták valami torontóiak, felújították az
étkezőt, berendeztek egy koktélbárt, rendbe hozatták a pázsitot
meg a kertet, de a teniszpálya már menthetetlen volt. Megint
kialakítottak egy krokettpályát. Nyáron jöttek vendégek, de
másfajták, mint régen. Nyugdíjas házaspárok. Sok özvegy és
egyedülálló nő. Ezekért aztán a szomszéd utcába se menne el
senki, hogy megbámulja, ahogy leszállnak a hajóról, gondolta
Et. Nem mintha lenne még hajó.
 Előzőleg, amikor először futott össze Blaikie Noble-lal az
utcán, ügyelt arra, hogy ne tűnjön meglepettnek. A férfi
krémszínű öltönyt viselt, és nyáron mindig napszítta haja most
végleg kifehéredett, mert megőszült.
– Blaikie. Tudtam, hogy ez vagy te lehetsz, vagy egy tölcsér
vaníliafagylalt. Fogadni mernék, hogy nem tudod, ki vagyok.
– Et Desmond vagy, és semmit se változtál, csak a copfodat
vágtad le – csókolta homlokon a férfi; arcátlan volt, mint
mindig.
– Hát meglátogatod a régi helyeket.
– Nem látogató vagyok. Hanem kísértet.
Eljutott hozzá a hír, mesélte, hogy a szálloda ismét
megnyitott, és ő már máskor is foglalkozott ilyesmivel, sokfelé
vezetett túrabuszokat, Floridában meg a Banff Nemzeti
Parkban is. És amikor Et rákérdezett, beszélt a két feleségéről.
Azt nem kérdezte, Et férjhez ment-e, biztosra vette, hogy nem.
Char felől nem érdeklődött, amíg Et szóba nem hozta.

ET JÓL EMLÉKEZETT, mikor fogta fel, hogy a nővére igazi szépség.

Egy fényképet nézegetett hármukról, Charról, önmagáról meg
az öccsükről, aki vízbe fulladt. Et tízéves a fényképen, Char
tizennégy, Sandy pedig hét, és alig néhány hét múlva már nem
is lesz több. Et széken ül, Char mögötte áll, összefont karját a
szék támláján nyugtatva, a matrózruhás Sandy törökülésben ül
a padlón, látszólag egy márványteraszon, mert az, ami
valójában csak egy poros, sárguló háttérfüggöny volt, a
fényképen oszloppal, redőkben leomló függönnyel, nyárfasorral
és szökőkutakkal ékes helyszínnek látszik. Char hátratűzte a
haját a fényképezéshez, és bokáig érő, bonyolult, fekete
bársonydíszítésű, fényes, kék selyemruhát visel (persze a szín
nem látszik a fényképen). Halvány mosolya nagyon magabiztos.
Lehetne tizennyolc éves, lehetne huszonkettő. Nem olyan telt,
félénk szépség, amilyet a korabeli naptárakon és
szivardobozokon látni, hanem szigorú és kifinomult,
türelmetlen, kihívó.
Et sokáig nézegette a fényképet, aztán kiment a konyhába, és
szemügyre vette Chart. Mosásnap volt, és az asszony, aki
segíteni jött, a ruhákat mángorolta, miközben az anyjuk leült
pihenni, és kibámult a szúnyoghálós ajtón (soha nem heverte ki
Sandyt, ezt nem is várta el tőle senki). Char az apjuk gallérjait
keményítette, akinek dohány- és édességboltja volt a téren, és
mindennap friss gallért viselt. Et arra számított, hogy itt is
ugyanolyan metamorfózist figyelhet meg, mint a háttér
esetében, de tévedett. Charnak, ahogy szótlanul és
rosszkedvűen hajolt a keményítőtál fölé (utálta a mosásnapot, a
hőséget, a gőzt, a lobogó lepedőket és a mosógép pöfögő
kavargását, de ami azt illeti, semmiféle házimunkában nem
lelte örömét), a valóságban is ugyanolyan megvető és
harmonikus volt az arca, mint a fényképen. Ebből Et
megértette, és nem találta valami örvendetesnek, hogy a
legendabeli tulajdonságok valóságosak, s a legváratlanabb
helyeken és pillanatokban bukkannak fel. Eddig azt hitte, szép
nők csak a mesében léteznek. Charral vasárnaponként gyakran
kimentek megnézni azokat, akik kiszálltak a sétahajóból, és
felsétáltak a szállodához. Vakító volt az a sok fehérség, a
hölgyek ruhája és napernyője meg a férfiak nyári öltönye és
szalmakalapja, a vízen és a zenekaron megvillanó napfényről
nem is beszélve. De ha Et jobban szemügyre vette azokat a
hölgyeket, mindig talált rajtuk valami kivetnivalót. Hogy
rücskös a bőrük, kövér a hátsójuk, vékony a nyakuk vagy fakó a
hajuk, valószínűleg feltupírozták. Már gyerekkorában sem
kerülte el a figyelmét semmi. Az iskolában tisztelték
magabiztosságáért és éles nyelvéért. Ő szólt, ha valaki lyukas
harisnyában ment ki a táblához vagy lebomlott a szoknyája
felhajtása. Ő utánozta (de mindig az udvar sarkába húzódva,
hallótávolságon kívül), ahogy a tanár felolvassa a „Sir John
Moore temetése” című verset.
De azért elégedettebb lett volna, ha nem Chart találja
szépnek, hanem valamelyiket azok közül a hölgyek közül. Az
helyénvalóbb lett volna. Hozzájuk jobban illett volna, mint a
nedves kötényes, mogorva ábrázattal a keményítőtál fölé hajoló
Charhoz. Et nem szerette a következetlenségeket, a zavarba ejtő
dolgokat, a rejtélyeket vagy a túlzásokat.
Nem tetszett neki a nyomasztó hírnév sem, amit annak
köszönhetett, hogy köze van Sandy vízbe fúlásához, nem
tetszett neki, hogy az emberek őrzik az emléket, ahogy apja
felhozza a fia holttestét a partról. Szürkületkor látták, ahogy
tornanadrágban cigánykereket hány a gyászba borult ház
pázsitján. Azt senki se látta, hogy egy nap a parkban elhúzta a
száját, amikor Char azt mondta:
– Az én kisöcsém volt az, aki belefulladt.

A PARK A VÍZPARTRA nézett. Ott álltak Blaikie Noble-lal, a

szállodatulajdonos fiával, aki megjegyezte:
 – Azok a hullámok nagyon veszélyesek lehetnek. Három-négy
évvel ezelőtt belefulladt egy kiskölyök.
– Az én kisöcsém volt az, aki belefulladt – közölte Char, bár
meg kell adni, nem tragikusan, inkább mintha mulatságosnak
találná, hogy a fiú olyan keveset tud a Mock Hill-iekről.
Blaikie Noble nem volt idősebb Charnál (ha az lett volna, már
Franciaországban harcol), de nem élt egész életében Mock
Hillben. A helybelieket nem ismerte olyan jól, mint apja
szállodájának törzsvendégeit. Szüleivel együtt Kaliforniába vitte
a vonat minden télen. Látta a Csendes-óceán hullámait.
Felesküdött a zászlajukra. A modora demokratikus volt, a bőre
napbarnított. Abban az időben az emberek még nem napoztak
szórakozásból, csak munka közben. A fiú haját kiszívta a nap.
Előnyös külseje majdnem olyan feltűnő volt, mint Charé, de ő
kihasználta csábításra, a lány pedig nem.
Az volt Mock Hill és a többi tóparti város fénykora, meg a
szállodáké, amelyekből később a városi gyerekek nyári tábora
lett, vagy tüdőszanatórium, vagy pilótanövendékek laktanyája a
második világháború alatt. A szállodát minden tavasszal
átfestették, a korlátokra virágokkal teleültetett, kivájt farönkök
kerültek, fölöttük láncra függesztett virágcserepek lógtak.
A pázsitra kitették a krokettfelszerelést és a fahintákat, a
teniszpályák talaját elegyengették. A fiatal munkások, bolti
eladók és munkáslányok, akik a szállodát nem engedhették meg
maguknak, a vízparton sorakozó apró kunyhókban szálltak
meg, amelyeknek rácsos kerítése eltakarta a szemétvödröket
meg a közös árnyékszékeket. A Mock Hill-i lányokat, ha volt
anyjuk, aki tanácsot adjon nekik, figyelmeztették, hogy ne
sétáljanak arrafelé. De Charnak senki sem adott tanácsot, hát ő
kisétált a kunyhók előtt húzódó deszkázott sétányra a
verőfényes délutánokon, és magával vitte Etet. A kunyhóknak
nem volt üvegablakuk, csak kitámasztott zsalugáterük, amit
éjszakára becsuktak. A sötét üregekből néha felhangzott egy-két
elmosódott, csüggedt vagy részeg meghívás, de más nem
történt. Char külseje és viselkedése nem vonzotta a férfiakat,
talán inkább megfélemlítette őket. A középiskolában egyetlen
fiúja sem volt. Blaikie Noble volt az első, már ha ő annak
számított.
Hogyan alakult Char és Blaikie Noble kapcsolata 1918
nyarán? Et nem tudta biztosan. A fiú nem járt náluk, legfeljebb
egyszer vagy kétszer. Lekötötte a munkája a szállodában.
Délutánonként egy ponyvatetős, nyitott kocsit hajtott végig a
part menti úton, vitte a kirándulókat az indián sírokhoz meg a
mészkőkertbe, és vethettek egy pillantást a fákon át a gótikus
palotára is, amelyet egy torontói szeszfőző építtetett, és amelyet
a helybeliek csak úgy emlegettek, hogy a Grogpalota. Ő
szervezte a hetenként megrendezett revüműsorokat is,
amelyeknek szereplőgárdája helyi tehetségekből, a vendégek
közül verbuvált résztvevőkből és az előadásra meghívott
énekesekből meg humoristákból állt.
Úgy tűnt, a késő délelőttöket tölti együtt Charral.
– Gyerünk – mondta Char –, be kell mennem a városba.
És valóban elment a postájukért, aztán körbejárta a főteret,
mielőtt lekanyarodott a parkba. Nemsokára megjelent a
szálloda oldalajtajában Blaikie Noble, és felszökdécselt a
meredek ösvényen. Néha nem is bajlódott az ösvénnyel, hanem
átugrott a hátsó kerítésen, hogy lenyűgözze őket. Nem úgy
szökdécselt meg ugrott, ahogy egy Mock Hill-i középiskolás fiú
tette volna, esetlenül, de természetesen. Blaikie Noble úgy
viselkedett, mint egy fiúkat utánzó férfi; öngúnnyal, de
kecsesen, akár egy színész.
– Nagyon nagyra tartja magát, nem? – kérdezte Et Chartól,
ahogy nézte.
Azonnal eldöntötte, hogy nem kedveli Blaikie-t.
– Hát persze – mondta Char.
Ezt elmesélte a fiúnak.
– Et azt mondja, nagyon nagyra tartod magad.
– És te mit feleltél?
– Azt, hogy kénytelen vagy, mert senki más nem tart nagyra.
Blaikie nem bánta. Már eldöntötte, hogy kedveli Etet.
Hirtelen mozdulattal leeresztette a kislány gondosan feltűzött
hajfonatait. A műsorban fellépő művészekről beszélt nekik.
Elmondta, hogy a skót balladaénekes iszákos és fűzőt visel, hogy
a nőimitátor a szállodai szobájában is tolldíszes, kék pongyolát
hord, meg hogy a hasbeszélőnő úgy beszél a babáival
(Alphonse-nak és Aliciának hívták őket), mintha igazi emberek
lennének, és az ágyban kétoldalt maga mellé ülteti őket.
– Honnan tudod? – kérdezte Char.
– Én vittem föl a reggelijét.
– Azt hittem, arra ott a szobalány.
– A műsor utáni reggelen ez az én dolgom. Akkor adom át
nekik a fizetési borítékot, és elbocsátom őket. Némelyik egész
héten itt maradna, ha nem figyelmeztetjük. Ez meg ül az
ágyában, és szalonnadarabkákkal eteti a babáit, meg beszél
hozzájuk, és válaszoltatja őket, meghalnátok a nevetéstől, ha
látnátok.
– Nyilván bolond – jegyezte meg csendesen Char.

AZON A NYÁRON Et egy éjszaka felébredt, és eszébe jutott, hogy a

kézzel kimosott rózsaszín organzaruháját otthagyta a
szárítókötélen. Mintha hallotta volna, hogy eleredt az eső. De
csak a falevelek susogtak, az zavarta annyira, hogy felriadt
álmából. Azt hitte, késő éjjel van, de később rájött, hogy alig
éjfél körül lehet. Felkelt, lement a lépcsőn, meggyújtotta a
lámpát hátul a konyhában, kiment a hátsó ajtón, és a verandán
állva magához húzta a szárítókötelet. Ekkor szinte a lába alatt
felemelkedett két alak a veranda alatti fűből a hatalmas
orgonabokornál, amely szabadon nőtt, és már szinte fává
gyarapodott, nem álltak fel, föl se ültek, csak a fejüket emelték
föl, mintha ágyban feküdnének, valahogy még mindig
egymásba kulcsolódva. A konyha hátsó lámpájának fénye nem
esett rájuk, de megvilágította annyira az udvart, hogy kivehesse
az arcukat. Blaikie és Char volt.
Azt nem látta, milyen állapotban van a ruhájuk, milyen
messzire mentek vagy akarnak menni. Nem is akarta látni. Elég
volt az arcuk látványa. A szájuk hatalmas volt, és duzzadt, az
arcuk ellapult és durva, a szemük két üreg. Et otthagyta a ruhát,
és berohant a házba, be az ágyába, ahol meglepetésére azonnal
elaludt. Char nem hozta szóba a dolgot másnap. Csak annyit
mondott:
– Behoztam a ruhádat, Et. Gondoltam, hátha esni fog.
Mintha észre se vette volna odakint a húgát, ahogy magához
húzza a szárítókötelet. Et elgondolkozott. Tudta, ha azt
mondaná: „láttál engem”, Char valószínűleg kijelentené, hogy
csak álmodott. Hagyta, hogy Char azt higgye, sikerült
megtévesztenie őt, már ha valóban ezt hitte. Így Et
megőrizhetett egy fontosabb tudást; már tudta, hogyan néz ki
Char, amikor elveszíti minden hatalmát, amikor megadja
magát. Még a halott Sandy azzal az orrlyukából előbukó zöld
maszattal, még ő sem tűnhetett ennél elveszettebbnek.

KARÁCSONY ELŐTT JUTOTT EL Mock Hillbe a hír, hogy Blaikie Noble

megnősült. A hasbeszélőnőt vette el, Alphonse és Alicia
gazdáját. Azokra a babákra, amelyeknek estélyi ruháját és
frizuráját Vernon és Irene Castle-éról mintázták, mindenki
jobban emlékezett, mint magára a hölgyre. Róla azt tudták
biztosan, hogy a negyvenes éveiben járhat. És egy tizenkilenc
éves fiú. Mert azt a fiút nem úgy nevelték, mint a többit,
hagyták, hogy vezesse a szállodát, elvitték Kaliforniába,
összejöhetett mindenféle emberrel. Ez csak züllöttséghez
vezethetett.
Char mérget vett be. Vagy olyasmit, amiről azt hitte, méreg.
Kékítőt. Az elsőt, ami a kezébe akadt a hátsó konyha polcán.
Amikor Et hazaért az iskolából (délben már hallotta a hírt,
éppen magától Chartól, aki nevetve kérdezte: „hát nem
haláli?”), a nővérét a vécében találta, éppen hányt.
– Hozd az orvosi könyvet – mondta Char. Iszonyú, akaratlan
nyögés szakadt fel belőle. – Nézd meg, mit mond a mérgekről. –
Et azonban inkább indult, hogy felhívja az orvost. Char
kitámolygott a fürdőszobából, kezében a fehérítős üveggel,
amelyet a kád mögött tartottak. – Ha nem teszed le a telefont,
kiiszom az egészet – suttogta érdes hangon.
Az anyjuk valószínűleg aludt a hálószobája csukott ajtaja
mögött.
Etnek le kellett tennie a hallgatót, és bele kellett néznie a
ronda, régi könyvbe, amelyben valamikor régen a
gyerekszülésről olvasott, meg a halál jeleiről, onnan tudta, hogy
tükröt kell tartani a szájhoz. Tévesen azt hitte, hogy Char
előzőleg is a fehérítős üvegből ivott, így arról olvasott el
mindent. Aztán rájött, hogy kékítő volt. Az nem szerepelt a
könyvben, de úgy tűnt, a hánytatás a legjobb, mert a legtöbb
mérgezés esetében ezt javasolta a könyv (Char már úgyis hányt,
őt nem kellett hánytatni), aztán inni egy fél liter tejet. Amikor
Char megitta a tejet, megint hányt.
– Nem Blaikie Noble miatt csináltam – mondta két görcs
között. – Nehogy azt hidd! Nem vagyok olyan bolond. Egy ilyen
perverz disznó miatt. Azért csináltam, mert elegem van az
életből.
– Miből van eleged az életben? – kérdezte józanul Et, amikor
Char megtörölte az arcát.
– Elegem van ebből a városból meg az ostoba lakóiból, és
anyából meg a vízkórságából, meg a házimunkából, meg a
mindennapi lepedőmosásból. Azt hiszem, már nem hányok
többet. Talán ihatnék egy kis kávét. Az van a könyvben.
Et főzött egy kannával, Char pedig elővett kettőt a legszebb
csészéikből. Kuncogva iszogattak.
– Elegem van a latinból – mondta Et. – Elegem van az
algebrából. Azt hiszem, kékítőt fogok inni.
 – Az élet nehéz – mondta Char. – Élet! hol a te fullánkod?
– Halál. Halál! hol a te fullánkod?
– Életet mondtam? Halált akartam mondani. Halál! hol a te
fullánkod? Elnézést.

EGY DÉLUTÁN ET MARADT Arthur mellett, amíg Char vásárolt és

bement a könyvtárba. Tojáslikőrt akart készíteni a betegnek, és
szerecsendiót keresett Char faliszekrényében. A vanília,
mandulaeszencia és rumaroma mellett talált egy kis üveg
különös folyadékot. Cink-foszfid. Elolvasta a címkét, és
elgondolkozva forgatta kezében az üveget. Rágcsálóirtó. Nyilván
patkányméreg. Nem is tudta, hogy Charnak meg Arthurnak
meggyűlt a baja a patkányokkal. Volt egy macskájuk, az öreg
Tom, amely most Arthur lábánál aludt. Et lecsavarta az üveg
tetejét, és beleszimatolt, kíváncsi volt a szagára. Nem volt szaga.
Természetesen. Nyilván íze sincs, különben nem csapná be a
patkányokat.
Visszatette az üveget oda, ahol találta. Elkészítette a
tojáslikőrt, és bevitte Arthurnak, nézte, ahogy megissza. Lassan
ölő méreg. Erre emlékezett Blaikie buta meséjéből. Arthur
mohón szürcsölt, mint egy gyerek, nem is ízlik neki annyira,
gondolta Et, csak neki akar örömet szerezni. Meginna bármit,
amit a kezébe nyomnak. Természetesen.
– Hogy vagy mostanában, Arthur?
– Hát, Et. Néha kicsit összeszedem magam, aztán mintha
megint visszaesnék.
De úgy látta, az üveg még tele van, nem hiányzik belőle. Ez
ostobaság. Ilyet csak könyvekben olvasni, Agatha Christie-nél.
Majd megemlíti Charnak, és ő megmagyarázza.
– Felolvassak neked? – kérdezte, és Arthur rábólintott.
Et leült az ágya mellé, és felolvasott neki egy Wellington
hercegéről szóló könyvből. Arthur eddig maga olvasta, de már
nem tudta tartani a könyvet, elfáradt a karja. Az a sok csata,
háború meg szörnyűség, mit tud az ilyesmiről Arthur, miért
érdekli őt ennyire? Nem tud róla semmit. Nem tudja, miért
történnek a dolgok, miért nem tudnak észszerűen viselkedni az
emberek. Ő olyan jó. A történelem a kisujjában van, de arról
fogalma sincs, ami a szeme előtt történik, a saját házában meg
mindenütt. Et más volt, mint Arthur, mert ő észrevette, ha
történik valami, még akkor is, ha nem értette, miért; más volt,
mint Arthur, mert ő tudta, hogy vannak, akikben nem lehet
megbízni.
Végül nem beszélt a dologról Charral. Ha náluk járt, mindig
keresett valami ürügyet, hogy magára maradjon a konyhában,
kinyithassa a faliszekrényt, és lábujjhegyre állva belessen,
vessen egy pillantást arra a többi mögött megbújó üvegre,
megnézze, tele van-e még. Talán kicsit bogaras lett, gondolta,
ahogy a vénkisasszonyok szoktak; olyan volt ez a félelem, mint
az a képtelen és ártalmatlan szorongás, amely a fiatal lányokat
fogja el néha, amikor attól félnek, hogy kiugranak az ablakon
vagy megfojtanak egy csecsemőt a babakocsijában. Csakhogy ő
nem a saját tetteitől félt.

ET ELNÉZTE CHART, Blaikie-t és Arthurt, akik a verandán ültek, és

azon tanakodtak, van-e kedvük bemenni, lámpát gyújtani, és
leülni a kártyaasztalhoz. Meg akarta győzni magát, hogy
butaságok járnak a fejében. Char és Blaikie haja ragyogott a
sötétben. Arthur már majdnem megkopaszodott, Et sötét haja
megritkult. Úgy tűnt, Char és Blaikie ugyanahhoz az állatfajhoz
tartozik: magasak, könnyedek, erőteljesek, félelmetesen
pompásak. Egymástól távol ültek, mégis együtt ragyogtak.
Szeretők. Ez nem szelíd szó, ahogy az emberek gondolják,
hanem kegyetlen és marcangoló. És ott volt Arthur a
hintaszékben, térdén takaróval, nevetségesen, mint valami
szerencsétlen jószág, aminek nem nőtt ki az utolsó,
legfontosabb bőre. Valahogy mégis az Arthur-féle emberek
okozzák a legtöbb bajt.
– Szeretem a szerelmemet R-rel, mert olyan rabiátus. A neve
Rex, és egy… refektóriumban él.
– Szeretem a szerelmemet A-val, mert olyan andalodó. A neve
Arthur, és egy aluljáróban él.
– Nahát, Et – mondta Arthur. – Nem is sejtettem. De nem
tudom, örülök-e az aluljárónak.
– Bárki azt hihetné, hogy mind tizenkét évesek vagyunk –
jegyezte meg Char.

A KÉKÍTŐS EPIZÓD UTÁN Char nagyon népszerű lett. Gyakran

szerepelt az amatőr színtársulat meg a templomi kórus
előadásain, bár nem volt különösebben tehetséges színész vagy
énekes. A színielőadásokon mindig a hideg szívű, szépséges
hősnőt alakította vagy a törékeny, gyönyörű, fiatal társasági
hölgyet. Megtanult dohányozni, mert a színpadon cigarettáznia
kellett. Az egyik darabban, amelyet Et sose felejtett el, Char egy
szobrot játszott. Pontosabban egy olyan lányt, aki úgy tesz,
mintha szobor lenne, ezért egy fiatalember beleszeret, aztán
megdöbbenve és talán csalódottan fedezi fel, hogy valójában
csak emberi lény. Charnak nyolc percig kellett mozdulatlanul
állnia a színpadon fehér selyembe burkolózva, finom vonalú,
közönyös profilját fordítva a közönség felé. Mindenki
megcsodálta az alakítását.
Az amatőr színjátszó társulat és a kórus lelke új jövevény
volt, egy fiatal középiskolai tanár, Arthur Comber. Etnek
történelmet tanított az utolsó évben. Mindenki azt mondta, csak
azért kapott jelest, mert a tanár szerelmes a nővérébe, de Et
tudta, hogy azért kapta, mert megdolgozott érte; úgy bemagolta
Észak-Amerika történelmét, mint még soha semmit. Missouri
egyezmény. Mackenzie útja a Csendes-óceánhoz 1793-ban. Sose
felejtette el.
Arthur Comber harminc körüli, kopaszodó, magas homlokú,
józan életű, mégis pirospozsgás (bár később már sápadtabb),
esetlen, kapkodó férfi volt. Egyszer levert az asztaláról egy
tintásüveget, amely soha el nem múló foltot hagyott a
történelemszertár padlóján.
– Jaj, istenem, jaj, istenem – kuporodott le az egyre terjedő
tintafolthoz, és a zsebkendőjével próbálta felitatni.
– Jaj, istenem, jaj, istenem! – utánozta Et. – Te jóságos ég! –
kiabált izgatottan, és ügyetlenkedett ő is.
Aztán amikor a tanár az ajtóban vörös arcán őszinte
érdeklődéssel átvette a dolgozatát, és ő látta, milyen jóindulatú,
megbánta a dolgot. Ezért vette olyan komolyan a tanulást,
gondolta, jóvá akarta tenni a gúnyolódást.
A férfi tanítás közben fekete talárt viselt az öltönye fölött. Et
rajta látta akkor is, ha nem viselte. Amikor rohant az utcán,
hogy eleget tegyen valamelyiknek számtalan örömmel vállalt
kötelezettsége közül, dirigált a kórusnak, fölugrott a színpadra
(beleremegett az egész padló), hogy előjátsszon valamit a
színészeknek, neki mindig úgy tűnt, mintha mögötte
csapkodnának azok a hosszú, nevetséges varjúszárnyak,
melyektől más lett, mint a többi férfi, olyan nevetséges, mégis
izgalmas, mint a Szent Kereszt papja. Az esküvőjük után Char
nem tűrte meg a talárt. A fülébe jutott, hogy Arthur egyszer
megbotlott benne, amikor felszaladt a lépcsőn az iskolában.
Elvágódott. Ezzel vége volt, Char széttépte.
– Féltem, hogy egyszer még komolyan megsérülsz – közölte.
– Dehogy – mondta Arthur. – Csak szerinted úgy néztem ki
benne, mint egy eszelős.
Char nem tagadta, pedig a férfi tekintete és széles mosolya
könyörgött érte. Akaratlanul elhúzta a száját. Megvetés. Düh. Et
látta, micsoda indulatok viharzanak át rajta, mielőtt képes
lenne rámosolyogni Arthurra:
– Ne butáskodj.
Aztán a mosolya és a tekintete megpróbálta kiengesztelni őt,
megpróbált belekapaszkodni a férfi jóságába (amelyet Char
éppolyan tisztán látott, mint mindenki más, de Et szerint a
végén már ez is csak dühítette, mint minden más a férjében,
mint a gyöngyöző homloka meg a lehengerlő optimizmusa),
mielőtt az a tomboló hullám visszatér, és végképp magával
ragadja.
Char házasságuk első évében egyszer elvetélt, és utána sokáig
betegeskedett. Többé nem esett teherbe. Et akkor már nem
lakott a házban; saját lakása volt a főtéren, de ez alkalommal ott
volt mosásnapon, és segített Charnak a teregetésnél. A szüleik
már nem éltek (anyjuk az esküvő előtt halt meg, apjuk röviddel
utána), de Et észrevette, hogy ennyi lepedő két ágyra is elég.
– Így jó sok mosnivalód van.
– Hogy?
– Ha ennyiszer húzol ágyat.
Gyakran töltötte náluk az estét, römizett Arthurral, amíg
Char a másik szobában zongorázgatott a sötétben. Vagy
beszélgetett és könyvtári könyveket olvasott Charral, amíg
Arthur dolgozatot javított. Arthur mindig hazakísérte.
– Egyébként minek kell neked egymagadban élni? –
zsörtölődött. – Visszajöhetnél hozzánk.
– Három ember már tömeg.
– Úgyse tartana soká. Majd jön egy férfi, és beléd szeret.
– Ha olyan bolond lenne, én biztos nem szeretnék belé, és
máris ott lennénk, ahonnan elindultunk.
– Én is olyan bolond voltam, aki beleszeretett Charba, és ő
végül elfogadott.
Ahogy a nevét kiejtette, abból érezni lehetett, hogy Char
minden közönséges megfontolás fölött áll, kívül esik rajtuk: ő
csoda, misztérium. Senki sem remélheti, hogy megfejti, ők
szerencsések, hogy egyáltalán elmélkedhetnek róla. Et már
majdnem kibökte: „egyszer kékítőt ivott egy férfi miatt, akinek
nem kellett”, de eszébe jutott, hogy nem volna semmi értelme,
ettől Arthur csak még káprázatosabbnak, valóságos
Shakespeare-hősnőnek találná a feleségét. A férfi megszorította
Et derekát, mintha nyomatékosítani akarná barátságos
zavarukat, akaratlan hódolatukat a nővére előtt. Később Et úgy
érezte, Arthur ügyetlen ujjai mélyedéseket hagytak közvetlenül
a szoknyaöve fölött. Olyan érzés volt, mintha valaki
szórakozottan billegetne egy zongorán.

ET VARRODÁT NYITOTT. Volt egy hosszú, keskeny szobája a főtéren,

egy régi üzlethelyiség, ott intézte az alakítást, szabást, varrást
meg vasalást, és egy függöny mögött az alvást meg a főzést.
Fekhetett az ágyban, és bámulhatta a préselt bádoglapok
virágmintáját a mennyezeten egymagában. Arthurnak nem
tetszett, hogy varrással foglalkozik, túl okosnak tartotta hozzá.
Mivel annak idején annyira megtanulta a történelmet, a férfi
okosabbnak hitte, mint amilyen volt.
– Egyébként – mondta Et – ahhoz több ész kell, hogy egy ruha
tökéletesen álljon valakin, mint ahhoz, hogy megtanítsd az
embereknek az 1872-es háborút. Mert ha azt egyszer
megtanultad, már tudod, és ez többé nem változtat rajtad. De
minden új ruha vadonatúj feladat.
– Mégis meglepő látni – mondta Arthur –, hogy ezt
választottad.
Ez mindenkit meglepett, csak Etet nem. Könnyedén váltott át
cigánykereket hányó kislányból városi létesítménnyé.
Kiszorította a többi varrónőt. Azok amúgy is alázatos
teremtések voltak, akik házhoz jártak, a hátsó szobákban
dolgoztak, és örültek, ha enni kaptak. Etnek egyetlen vetélytársa
volt a hosszú évek alatt, egy finn nő, aki ruhatervezőnek
nevezte magát. Néhányan szerencsét próbáltak vele, mert az
embereknek semmi sem elég, de hamar kiderült, hogy őt csak a
fazon érdekli, az már nem, hogy áll valakin a ruha. Et nem szólt
egy szót sem, hagyta, hogy az emberek maguk döntsenek; de
később, amikor a nő már elment Torontóba (ahol senki sem tud
megkülönböztetni egy jó szabású ruhát egy elrontottól,
állapította meg Et az utcákat járva), nem fogta vissza magát.
– Látom, még hordja azt a halszálkás darabot, amit a külföldi
barátnőm fércelt össze magának – mondta az egyik kuncsaftnak
próba közben. – Láttam magát az utcán.
– Jaj, tudom – mondta a nő. – De most már el kell hordanom.
– Mit számít, hátulról úgyse látja magát.
A kuncsaftok elfogadták az ilyesmit Ettől, sőt el is várták tőle.
Kész istencsapás, mondták egymásnak. Et kész istencsapás.
Fölényben volt velük szemben, hiszen látta őket kombinéban
meg fűzőben. Odakint határozott, energikus fellépésű hölgyek
itt lebénultak és szégyenlősek lettek, amikor felfedték
szánalmas, reszketeg, fűzővel leszorított combjukat, lógó
mellüket, gyerekszüléstől és műtétektől felszántott hasukat.
Et mindig gondosan behúzta a függönyt, és összetűzte a két
szárnyát.
– Nehogy bekukucskáljon valaki.
A hölgyek idegesen nevetgéltek.
– Nehogy Jimmy Saunders idebaktasson, és belessen.
Jimmy Saunders első világháborús veterán volt, Etével
szomszédos kis boltjában lószerszámot és bőrdíszműves
munkákat árult.
– Jaj, Et. Hiszen Jimmy Saundersnak falába van.
– De a szeme nincs fából. Se semmi mása, tudomásom
szerint.
 – Maga rémes, Et.

ET GYÖNYÖRŰEN ÖLTÖZTETTE Chart. Mock Hillben két dolog miatt

szólták meg Chart: mert túl elegáns volt és mert dohányzott.
Tanárfeleség lévén mindkettőtől tartózkodnia kellett volna, de
Arthur persze mindent ráhagyott, még cigarettatárcát is vett
neki, hogy olyan legyen, mint a hölgyek a képeslapokban. Az
egyik iskolabálon cigarettázott, hát nélküli selyem estélyi ruhát
viselt, és egy olyan fiúval táncolt, aki teherbe ejtett egy
középiskolás lányt, de Arthur ezt se bánta. Nem is lett belőle
igazgató. Az iskolaszék kétszer is mellőzte, inkább kívülről
hívtak valakit, és amikor 1942-ben végre kinevezték, akkor is
csak ideiglenesen, mivel olyan sok tanár elment a frontra.
Az évek során Char mindent elkövetett, hogy megőrizze az
alakját. Csak Et és Arthur tudta, hogy ez milyen erőfeszítésébe
került. És csak Et tudott mindent. Mindkét szülőjük testes volt,
és Char örökölte ezt a hajlamot, bár Et mindig olyan volt, mint a
piszkafa. Char tornázott, és minden étkezés előtt ivott egy pohár
meleg vizet. De néha nagy zabálást csapott. Et tudta, hogy
egyszerre megevett egy tucat képviselőfánkot, fél kiló mogyorós
grillázst vagy egy egész citromos habcsókpitét. Aztán sápadtan
és elszörnyedve bevette a keserűsót, az előírt mennyiség
háromszorosát vagy négyszeresét. Utána két-három napig
hányt, dehidratálódott, most tisztul meg a bűneitől, mondta Et.
Olyankor rá se tudott nézni az ételre. Etnek kellett átmenni
hozzájuk, hogy vacsorát főzzön Arthurnak. A férfi mit sem
tudott a pitéről vagy a mogyorós grillázsról vagy akármiről, sem
a keserűsóról. Azt hitte, a felesége fölszedett pár kilót, és most
megszállottan fogyókúrázik. Aggódott miatta.
– Mit számítana? – mondta Etnek. – Úgy is gyönyörű lenne.
– Nem fog megártani neki – falatozott jóízűen Et, és örömmel
látta, hogy Arthur étvágyát sem vette el az aggodalom.
Mindig finom vacsorát főzött neki.

A SZEPTEMBER ELEJI hosszú hétvégén Blaikie Torontóba ment, azt

mondta, egy-két napra.
– Milyen nagy a csönd most, hogy nincs itt – jegyezte meg
Arthur.
– Nem vettem észre, hogy olyan remek társalgó lenne –
mondta Et.
– Csak azt mondom, hogy az ember nagyon hozzá tud szokni
valakihez.
– Talán le kellene szoknunk róla.
Arthurnak nehéz volt a szíve. Abban a félévben nem tanított.
Szabadságot vett ki karácsony utánig. Mindenki úgy gondolta,
hogy már nem megy vissza az iskolába.
– Nyilván megvannak a maga tervei a télre – mondta.
– Talán már mostanra is megvannak a saját tervei. Tudjátok,
vannak kuncsaftjaim a szállodából. Összebarátkoztunk. Mióta
elmentem arra a városnézésre, sok mindent hallok. – Etnek
fogalma sem volt, miért mondta ezt, hogyan jutott eszébe.
Egyáltalán nem tervezte el, mégis olyan magától értetődően,
hihetően hangzott. – Úgy hallom, összejött egy jómódú nővel a
szállodában.
Ezt Arthur találta érdekesnek, nem Char.
– Egy özveggyel?
 – Kétszeres özvegy, azt hiszem. Akárcsak ő. És mindkét
férjétől szép pénzt örökölt. Egy ideig gyanakodtak rá, ezt nem is
titkolja. De Blaikie nem beszélt róla. Neked sem, ugye, Char?
– Nem – mondta Char.
– Ma délután hallottam, hogy elment, és elment a nő is. Nem
ez az első eset, hogy ilyesmit csinál. Mi Charral még
emlékszünk.
Arthur megkérdezte, miről beszél, és ő elmondta a történetet
a hasbeszélő hölgyről, még a babák neve is eszébe jutott, bár
Charról természetesen nem tett említést. Char végighallgatta,
néha még közbe is szólt.
– Lehet, hogy visszajönnek, de szerintem kínosnak találnák.
Blaikie kínosnak találná. Azt mindenképpen, hogy idejöjjön.
– Miért? – kérdezte Arthur, akit kicsit felvidított a
hasbeszélőnő története. – Sose fektettünk le olyan szabályt,
hogy egy férfi nem nősülhet meg.
Char felállt, és bement a házba. Nemsokára hallották a
zongoraszót.

A RÁ KÖVETKEZŐ ÉVEKBEN Etnek gyakran megfordult a fejében,

hogy vajon mit kezdett volna ezzel a mesével, ha Blaikie
visszajön. Hiszen semmi oka nem volt azt hinni, hogy nem jön
vissza. A válasz az, hogy egyáltalán nem voltak tervei. Nem
tervezett el semmit. Talán viszályt akart kelteni Blaikie és Char
között, gondolta, azt akarta, hogy Char összevesszen vele, hogy
gyanakodjon rá még akkor is, ha a pletyka végül nem bizonyul
igaznak, hogy végiggondolja, mit tehet megint annak a
fényében, amit már megtett. Nem tudta, mit is akart. Csak fel
akarta kavarni az állóvizet, mert úgy érezte, valakinek meg kell
tennie, amíg nem késő.
Arthur egészsége rendbe jött annyira, amennyire az ő
korában várható volt, és visszament történelmet tanítani a
felsősöknek részmunkaidőben, amíg el nem érte a nyugdíjkort.
Et megtartotta a lakását a főtéren, és igyekezett minél
gyakrabban átmenni Arthurhoz, hogy főzzön meg takarítson rá.
Végül amikor a férfi nyugdíjba ment, visszaköltözött a házba.
– Gondoljanak az emberek, amit akarnak – jelentette ki. – A
mi korunkban.
Arthur éldegélt tovább, bár erőtlen lett, és lassú. Naponta
elsétált a főtérre, benézett Ethez, és üldögélt a parkban. A
szálloda bezárt, aztán újra elkelt. Az a hír járta, hogy megint
kinyit, és kábítószerfüggők rehabilitációs központja lesz, de a
város keresetet nyújtott be, és meghiúsította. Végül lebontották.
Etnek megromlott a látása, lassítania kellett. Már sok
rendelést lemondott. De még ekkor is mindennap dolgozott.
Esténként Arthur tévét nézett vagy olvasott, de Et meleg
napokon kiült a tornácra vagy télen az ebédlőbe, csak ült a
hintaszékben, és pihentette a szemét. A híradót megnézte
Arthurral, és elkészítette a meleg italát, a kakaót vagy a teát.

AZ ÜVEGNEK NYOMA sem volt. Et benézett a faliszekrénybe, amint

tudott, alighogy Arthur reggeli telefonja után átrohant a házba,
és összefutott az ugyanakkor érkező orvossal, az öreg
McClainnel. Kiszaladt a garázsba, és ott is kereste, de hiába.
Vajon Charnak volt ideje eltemetni? Az ágyban feküdt szépen
felöltözve, megfésülködve. A halál okából nem csináltak olyan
nagy ügyet, mint a könyvekben szoktak. Előző este, amikor Et
már elment, gyengeségről panaszkodott Arthurnak, azt hiszi,
influenza bujkál benne, mondta. Tehát az öreg orvos elintézte a
dolgot azzal, hogy a szíve vitte el. Et sem tudhatta biztosan. Ami
az üvegben volt, az hagyhatta ilyen épségben a testet? Talán
nem az volt az üvegben, ami a címkén állt. Még abban sem
lehetett biztos, hogy előző este ott volt az üveg, annyira
lekötötte a meséje, hogy nem is kereste, ahogy szokta. Talán
már rég kidobták, és Char valami mást vett be, esetleg
tablettákat. Talán valóban a szíve vitte el. Az a sok purgálás
akárki szívét megviselte volna.
Szeptember elsején volt a temetés, Blaikie Noble is eljött,
kihagyta a városnéző túrát. Arthur, aki gyászában
megfeledkezett arról, amit Ettől hallott, nem csodálkozott ezen.
Blaikie aznap jött vissza Mock Hillbe, amikor Chart megtalálták.
Csak néhány órát késett, mint valamelyik történetben. Et
szokása szerint nem emlékezett, melyikben, de később eszébe
jutott, hogy a Rómeó és Júliában. Blaikie persze nem végzett
magával utána, hanem visszament Torontóba. Egy-két évig még
küldött karácsonyi üdvözletet, de aztán már nem hallottak róla.
Et nem csodálkozott volna, ha végül beteljesedik a meséje a
nősüléséről. Csak rosszul időzített.
Néha már a nyelvén volt, hogy azt mondja Arthurnak:
„Valamit el akartam mondani neked.” Úgy érezte, nem
hagyhatja úgy meghalni, hogy nem tud róla. Azt nem teheti.
Arthur az íróasztalán tartotta Char fényképét. Amelyiken a
szoborlányszerepben viselt jelmezében van. De Et napról napra
halogatta a dolgot. Esténként még mindig römiztek, kicsit
kertészkedtek, gondozták a málnabokrokat. Ha házasok lettek
volna, az emberek azt mondják róluk, boldog pár.
 Nyersanyag

Nem tudok lépést tartani Hugo írásaival. Néha látom a nevét a

könyvtárban valami irodalmi folyóiraton, amelyet ki se nyitok:
már egy évtizede nem nyitok ki irodalmi folyóiratot, hála
istennek. Vagy olvasom az újságban, vagy megpillantom
(szintén a könyvtárban vagy egy könyvesboltban) egy plakáton,
amely valami egyetemi kerekasztal-beszélgetést harangoz be,
amire odautaztatták, hogy megvitassa másokkal a regény
helyzetét napjainkban, vagy a mai novellát vagy az új keletű
nacionalizmust irodalmunkban. És azon gondolkodom, vajon
valóban elmennek-e az emberek, olyan emberek, akik akár
úszhatnának vagy ihatnának vagy sétálhatnának is, valóban
elcaplatnak-e az egyetemre, hogy megkeressék a termet, és
beüljenek a széksorokba, meghallgatni azokat a beképzelt,
civakodó férfiakat. Azokat a felfuvalkodott, fontoskodó,
ápolatlan férfiakat, mert én ilyennek látom az egyetemi és
irodalmi élet meg a nők elkényeztetett kedvenceit. Elmennek-e,
hogy meghallgassák, amint kijelentik, hogy ezt meg azt az írót
már nem érdemes olvasni, és hogy némelyik írót el kell olvasni;
hogy hallgassák, amint becsmérelnek, magasztalnak,
vitatkoznak, kuncognak és megbotránkoztatnak. Azt mondom,
az emberek, de úgy értem, a nők, hozzám hasonló középkorú
nők ülnek ott éberen és reszketve, remélve, hogy intelligens
kérdéseket tesznek fel, és nem válnak nevetségessé, meg
selymes hajú, rajongó fiatal lányok, akik remélik, hogy
elkaphatják a dobogón ülő férfiak közül valamelyiknek a
pillantását. A lányok és az asszonyok is beleszeretnek az ilyen
férfiakba, azt hiszik róluk, hogy hatalmuk van.
A dobogón ülő férfiak közül egynek a felesége sincs ott a
közönségben. Ők a fűszeresnél vásárolnak, takarítanak vagy
megisznak egy pohárkával. Az étel, a rendetlenség, a ház, a
kocsi és a pénz körül forog az életük. Az ő dolguk, hogy
föltetessék a téli gumit, elmenjenek a bankba és visszaváltsák a
sörösüvegeket, mert a férjük olyan zseniális, tehetséges,
tehetetlen férfi, akiről gondoskodni kell azoknak a szavaknak a
kedvéért, amelyeket majd papírra vet. A közönségben ülő nők
férje mérnök, orvos vagy üzletember. Ismerem őket, a
barátnőim.
Én magam egy mérnökhöz mentem feleségül. A neve Gabriel,
de jobban szereti, ha Gabe-nek hívják. Ebben az országban
jobban kedveli a Gabe nevet. Romániában született, és ott élt a
háború végéig, vagyis tizenhat éves koráig. Már nem tud
románul. Hogyan felejthette el, hogyan felejtheti el valaki az
anyanyelvét? Régen azt hittem, csak úgy tesz, mintha elfelejtette
volna, mert túlságosan fájdalmas dolgokat látott és élt át,
amikor azon a nyelven beszélt. De azt mondta, ez nem igaz. Az ő
háborús emlékei nem olyan szörnyűek, közölte. Elmondta,
mekkora örömujjongás volt az iskolában, amikor megszólaltak
a légitámadást jelző szirénák. Nem nagyon hittem neki.
Elvártam tőle, hogy ne csak távoli vidékek, hanem nehéz idők
követe is legyen. Végül azt gondoltam, talán nem is román, csak
egy szélhámos.
 Ez még a házasságunk előtt történt, amikor a Clark Road-i
lakásban látogatott meg, ahol a kislányommal, Cleával éltem.
Persze Hugo lánya is volt, de neki el kellett engednie.
Ösztöndíjakat kapott, utazgatott, újra megnősült, és a felesége
szült három gyereket, aztán elvált, és a következő felesége, egy
korábbi diákja szült még három gyereket, az elsőt akkor, amikor
még a második feleségével élt együtt. Ilyen körülmények közt
egy férfi nem ragaszkodhat mindenhez. Gabriel gyakran
éjszakára is ott maradt a kihúzható kanapén, amelyet ágynak
használtam abban az ócska kis lakásban, néha elnéztem, ahogy
alszik, és arra gondoltam, hogy amennyit én tudok róla, attól
lehetne német vagy orosz is, vagy akár egy kanadai, aki koholt
múlttal és hamis akcentussal akarja érdekessé tenni magát.
Titokzatosnak találtam. Már régen a szeretőm volt, már a
férjem is lett, de még mindig titokzatosnak találtam, annak
találom még ma is. Hiába tudok róla olyan sok mindent,
hétköznapi, fizikai dolgokat. Az arca simán domborodik,
mélyen ülő szeme is kidomborodik a sima, rózsaszín szemhéj
alatt. Nem számítanak a ráncai, mert ezen a sima,
áthatolhatatlan felületen rajzolódnak ki. Nagydarab, nyugodt
mozgású. Régen ügyes, bár lomhának tűnő korcsolyázó volt. Ha
megpróbálom leírni, mindig feladom. Nem tudom leírni. Hugót
le tudnám írni, ha megkérnének rá, méghozzá részletesen:
olyannak, amilyen tizennyolc-húsz éve volt, sörtehajúnak és
szikárnak, hanyagul, bizonytalanul összeillesztett és egymáshoz
fűzött csontjaival és koponyájával, úgyhogy még arcának
változékony felületeiben is volt valami koordinálatlan, váratlan,
nem csak tagjainak gyakran veszélyes mozgásában. Az
idegszálak tartják össze, jegyezte meg egyik egyetemi társam,
amikor bemutattam őt a többieknek, és igaza volt; attól kezdve
szinte láttam az izzó szálakat.
Ő élvezi az életet, mondta Gabriel, amikor megismerkedtünk.
Nem azt, hogy hisz az élet élvezetében; azt mondta, élvezi.
Zavarba hozott. Soha nem hittem azoknak, akik ilyesmiket
mondanak, különben is úgy gondoltam, ilyet csak közönséges,
öndicséretre hajlamos, titokban idegesítően nyughatatlan
emberek állítanak. De a jelek szerint igazat mondott. Nincs
benne kíváncsiság. Tud örülni, szélesen mosolyogni, simogatni,
és szelíden azt mondani: „Miért aggodalmaskodsz miatta? Ez
nem a te problémád.” Elfelejtette az anyanyelvét. Eleinte
furcsának találtam, ahogy szeretkezik, mert nem volt benne
semmi elszántság. Úgyszólván gondtalanul szeretkezett, nem
járt a fejében a bűn, a remény vagy a romlottság. Nem figyelte
magát. Sose fog verset írni róla, soha az életben, és fél óra
múlva talán már nem is emlékszik rá. Lehet, hogy az ilyen
férfiból tizenkettő egy tucat. De én addig egyet sem ismertem.
Régen elgondolkoztam néha, vajon beleszerettem volna-e akkor
is, ha nincs az akcentusa meg a feledésbe merült vagy majdnem
feledésbe merült múltja; ha, mondjuk, egyik mérnökhallgató
évfolyamtársam. Fogalmam sincs, nem tudom megmondani.
Talán épp egy olyan apróság ragad meg valakit egy férfiban
vagy nőben, mint egy román akcentus vagy egy szemhéj lágy
domborulata: valami csalóka rejtély.
Hugóban nem volt ilyen rejtély. Nekem nem hiányzott, azt se
tudtam, hogy létezik, talán nem is hittem volna benne.
Akkoriban valami másban hittem. Nem mintha róla mindent
tudtam volna, de amit ismertem belőle, az a véremben volt, és
néha kiütést kaptam tőle. Gabrielnél szó sincs ilyesmiről, ő nem
nyugtalanít, legalábbis nem jobban, mint amilyen nyugtalan ő
maga.
Hugo novelláját Gabriel találta nekem. Egy könyvesboltban
jött oda hozzám a nagy, drága, papírkötésű könyvvel, egy
novelláskötettel. Hugo neve ott állt a címlapon. Nem értettem,
hogyan akadt rá Gabriel, egyáltalán mit keresett a szépirodalmi
könyveknél, hisz sose olvas szépirodalmat. Megfordult a
fejemben, hogy talán néha keresi Hugo írásait. Érdekli a
pályafutása, ahogy egy bűvészé, egy népszerű énekesé vagy egy
politikusé is érdekelné, ha rajtam keresztül kézzelfogható,
bizonyíthatóan valóságos kapcsolatba kerülne az illetővel.
Gondolom, azért, mert ő maga olyan névtelen munkát végez,
amilyet csak a magafajták értenek. Lenyűgözik az olyan
emberek, akik bátran kiállnak a nyilvánosság elé egy
tudományág védelme nélkül úgy (egy mérnök nyilván így látja),
hogy csak magukban bízhatnak, és előadják a mutatványaikat a
siker reményében.
– Vedd meg Cleának – mondta.
– Nem sok ez egy papírkötésű könyvért?
Elmosolyodott.
– Ez itt az apád fényképe, az igazi apádé, ő írta ezt a novellát,
talán szeretnéd elolvasni – mondtam Cleának, aki a konyhában
pirítóst készített.
Tizenhét éves. Vannak napok, amikor mézes, mogyoróvajas
pirítóst, Oreo kekszet, krémsajtos csirkés szendvicset és sült
krumplit eszik. Ha valaki megjegyzést tesz az étrendjére,
felrohan a lépcsőn, és bevágja maga mögött a szobája ajtaját.
– Úgy látom, elhízott – tette le a könyvet Clea. – Mindig azt
mondtad, sovány.
Az apja csak genetikai szempontból érdekli, azt akarja tudni,
mit örökölhetett tőle. Hibás-e az arcbőre, magas-e az IQ-ja, nagy
mellük van-e a nőknek a családjában.
– Amikor én ismertem, sovány volt – mondtam. – Honnan
tudhatnám, mi történt vele azóta?
Mégis nagyon hasonlított ahhoz, amilyennek ennyi idős
korára elképzeltem volna. Amikor a nevét láttam az újságokban
vagy a plakátokon, ilyen embert láttam magam előtt. Nem
csodálkoztam, hogy elhízott, de nem kopaszodott meg, hogy
bozontos a haja, és dús, göndör szakállt növesztett. Táskás szem,
csüggedt ábrázat még akkor is, ha nevet. Belemosolyog a
kamerába. Mindig is rossz fogai tovább romlottak. Gyűlölte a
fogorvosokat, azt mondta, apja a fogorvosi székben kapott
szívrohamot. Hazugság volt ez is, mint sok más, vagy legalábbis
túlzás. Régen mindig kényszeredetten mosolygott a
fényképeken, hogy elrejtse jobb felső metszőfogát, amelynek
elhalt a gyökere, mióta valaki a középiskolában belökte őt az
ivókútba. Most már nem érdekli, nevetve teszi közszemlére
azokat a rothadó csonkokat. Egyszerre látszik szomorúnak és
vidámnak. Rabelais-i író. Kockás gyapjúingének kihajtott
gallérja látni engedi a trikóját, régen nem viselt ilyet.
Mosakszol, Hugo? Nem büdös a leheleted a rossz fogaidtól?
Nem becézed a diáklányokat kedveskedő, ingerült
trágárságokkal, nem jönnek telefonhívások megsértett
szülőktől, nem kell-e a dékánnak vagy valakinek
magyarázkodnia, hogy te nem akartál rosszat, de hát az írók
nem olyanok, mint a többi férfi? Valószínűleg nem, valószínűleg
senkit sem érdekel. A botrányosan viselkedő írókat manapság
nem győzik magasztalni, és ez megzavarja őket, mint állítólag
az elkényeztetett gyerekeket a sok dicséret.
Erre nincs bizonyítékom. Egy elmosódott fényképből építek
fel valakit, és beérem az ilyen közhelyekkel. Nincs bennem se
elég képzelőerő, se elég jóindulat semmi máshoz; különben is
észrevettem, mindenkinek észre kell vennie, milyen elkoptatott
és szimpla álcákat, identitásokat ölt magára az ember, mire
középkorú lesz. A szépirodalomban, Hugo üzletágában az ilyen
álcák nem válnának be, de az életben mintha mindannyian
csak ezt akarnánk, csak erre lennénk képesek. Nézzék Hugo
fényképét, nézzék a trikóját, hallgassák meg, mit mond ez róla.

Hugo Johnson Észak-Ontario vadonában született, és

bányász- meg fakitermelő kisvárosaiban végezte iskolái egy
részét. Dolgozott favágóként, volt pultos sörözőben és
kocsmában, telefonvezeték-szerelő, művezető
fűrészmalomban, és néha kapcsolatba került különféle
egyetemi közösségekkel is. Jelenleg ideje nagy részében a
Vancouver fölötti hegyekben él feleségével és hat
gyermekével.

Úgy látszik, a diákfeleség nyakába szakadt mind a hat gyerek.

Mary Francesszel vajon mi lett, meghalt, felszabadult, Hugo
őrületbe kergette? De hallgassák csak a hazugságokat,
féligazságokat, képtelenségeket. A Vancouver fölötti hegyekben
él. Ez úgy hangzik, mintha a vadonban élne egy kunyhóban,
holott fogadni mernék, csak azt jelenti, hogy egy közönséges,
kényelmes házban él Vancouver északi vagy nyugati részében,
amely ma már felnyúlik a hegyoldalra. Néha kapcsolatba került
különféle egyetemi közösségekkel is. Ez meg mit jelent? Ha azt
jelenti, hogy felnőtt élete legnagyobb részében hosszú évekig
egyetemeken tanított, hogy az egyetemi oktatás volt élete
egyetlen állandó és jól fizetett munkája, akkor miért nem ezt
mondja? Az ember azt hinné, néha kijön a vadonból, hogy elénk
vesse bölcsessége morzsáit, hogy megmutassa, milyen egy igazi
író, egy alkotó művész; senki se gondolná, hogy egyetemi tanár.
Nem tudom, volt-e favágó vagy pultos, de azt tudom, hogy
telefonvezeték-szerelő sose volt. Egy időben telefonpóznákat
festett. A második hét közepén kilépett, mert nem bírta a
hőséget és a mászást. Tikkasztó június volt, közvetlenül azután,
hogy lediplomáztunk. Ez rendben van. Valóban nem bírta a
napot, két alkalommal hányt, amikor hazajött. Én is otthagytam
néhány elviselhetetlen munkát. Ugyanazon a nyáron
otthagytam a kötszerhajtogatást a Victoria Kórházban, mert
beleőrültem az unalomba. De ha író lennék, és változatos
foglalkozásaimat sorolnám fel, nem hiszem, hogy a
kötszerhajtogató köztük lenne, nem hiszem, hogy ezt
tisztességesnek gondolnám.
Miután Hugo kilépett, talált más munkát: érettségi
dolgozatokat osztályozott. Ezt miért nem írta be?
Érettségidolgozat-osztályozó. Jobban szeretett érettségi
dolgozatokat osztályozni, mint telefonpóznákra mászni, és
valószínűleg a favágásnál meg a pultosságnál és a többi
ilyesminél is, ha egyáltalán csinálta őket valaha. Azt miért nem
írta be? Vizsgadolgozat-elbíráló.
Tudomásom szerint nem volt művezető sem
fűrészmalomban. Dolgozott a bátyja fűrészmalmában a
megismerkedésünk előtti nyáron. Egész nap gerendát rakodott,
és folyton lehordta az igazi művezető, aki neheztelt rá, mert a
főnök unokaöccse. Esténként, ha nem volt nagyon fáradt, fél
mérföldet gyalogolt egy kis patakhoz, és furulyázott. Csípték a
szúnyogok, de ő csak játszott. El tudta játszani a „Reggeli
hangulat”-ot a Peer Gyntből, és boldogult néhány Erzsébet-kori
dallal is, amelyeknek a címét már elfelejtettem. Csak egyre
emlékszem, a „Wolsey’s Wilde”-ra. Megtanultam zongorán, hogy
duettet játszhassunk. Wolsey bíborosról van szó, de mi az a
wilde, egy tánc? Ezt írd be, Hugo: furulyás. Ez igaz volna, és
divatos is mostanában; úgy vettem észre, a furulyázás meg az
efféle hóbortok egyáltalán nem mentek ki a divatból, épp
ellenkezőleg. Nézz magadra, Hugo, olyan képet adsz magadról,
amely nemcsak hamis, hanem idejétmúlt is. Azt kellett volna
mondanod, hogy egy évig meditáltál Uttar Prades hegyeiben;
hogy kreatív drámaírást tanítottál autista gyerekeknek;
leborotválhattad volna a hajadat meg a szakálladat, és
szerzetescsuhát ölthettél volna; befoghattad volna a szádat,
Hugo.
Amikor Cleával állapotos voltam, egy Argyle Street-i házban
laktunk Vancouverben. Azon az esős télen kívülről olyan szürke
volt az a gipszvakolatos ház, hogy belül minden szobát idétlen,
rikító színekre festettünk. A hálószobák három fala
Wedgewood-kék volt, a negyedik magenta. Kísérletet folytatunk,
jelentettük ki, hogy a színek meg tudnak-e őrjíteni bárkit. A
fürdőszoba sötét narancssárga lett.
– Mintha egy sajt belsejében volnánk – mondta Hugo, amikor
elkészültünk vele.
– Igazad van – állapítottam meg. – Ráhibáztál, te szófaragó.
Ez tetszett Hugónak, de nem annyira, mint ha leírta volna.
– Látod ezt a színt? – kérdezte ezután, ahányszor csak
megmutatta valakinek a fürdőszobát. – Olyan, mintha egy sajt
belsejében lennénk. – Vagy: – Mintha bekukkantanánk egy sajt
belsejébe.
Nem mintha nem tettem volna én is ugyanezt, hogy
megjegyzek valamit, aztán örökösen ismételgetem. Talán én
mondtam, hogy egy sajt belsejében pisilünk. Sok közös
kifejezésünk volt. A lakásadónőt mindketten Zöld Darázsnak
neveztük, mert az egyetlen alkalommal, amikor találkoztunk
vele, méregzöld ruhát viselt nutriaszőrmével meg ibolyaszín
borítéktáskával, és ádázul zümmögött. Hetven fölött járt, és egy
belvárosi férfipanziót üzemeltetett. A lányát, Dottyt a rezidens
szajhának neveztük. Nem tudom, miért esett a választásunk a
„szajha” szóra, ez ritkán használt kifejezés. Gondolom, mert ez
előkelőbben hangzott, az előkelő züllöttség pedig Dotty
személyiségével ironikus ellentétben állt (iróniában erősek
voltunk).
Ő egy kétszobás lakásban lakott az alagsorban. Havi
negyvenöt dollár lakbért kellett fizetnie az anyjának, azt
mondta, ezt a pénzt úgy próbálja megkeresni, hogy gyerekekre
vigyáz.
– Nem tudok állást vállalni – közölte – az idegeim miatt. A
legutóbbi férjem hat hónapig haldoklott anya házában a
vesebajával, és még mindig tartozom neki háromszáz dollárral
az ellátásért. Velem készíttette el a férjem tojáslikőrjét lefölözött
tejből. Sose volt pénzem, egyetlen napig sem. Azt mondják, nem
baj, ha nincs vagyon, csak egészség legyen, de ha valakinek
egyik sincs? Gócos tüdőgyulladás hároméves koromtól. Reumás
láz tizenkét éves koromban. Tizenhat évesen mentem hozzá az
első férjemhez, aki meghalt egy fakitermelési balesetben.
Három vetélés. A méhem cafatokban. Havonta három csomag
Kotexet használok el. Hozzámentem egy gazdához, akinek
tejgazdasága volt kint a völgyben, aztán az állatain kitört a láz.
Végünk volt. A férjemet elvitte a vesebaj. Nem csoda. Az se
csoda, hogy az én idegeim kikészültek.
Dióhéjban mondom. Mindez sokkal lassabban került
napvilágra, és egyáltalán nem gyászosan adta elő, inkább kissé
csodálkozva és büszkén, az asztal mellett. Meghívott teára,
aztán sörre. Ez a valódi élet, gondoltam, még alig kerültem ki a
könyvek, előadások, esszék és értekezések világából. Anyjával
ellentétben Dotty lepényarcú, csendes, fakó, örökös kudarcra
ítélt teremtés volt, ilyen színtelen, reményvesztett nők
ácsorognak bevásárlószatyrokkal a buszmegállóban.
Tulajdonképpen láttam is egyszer egy belvárosi buszon, először
meg se ismertem a fakó kék télikabátjában. Szobáit telezsúfolta
a házas éveiből átmentett nehéz bútorokkal: pianínó, túltömött
dívány és székek, diófa vázas vitrin és az ebédlőasztal, amely
mellett ültünk. Az asztal közepén álló hatalmas lámpa festett
porcelántalpa fölött krinolinszerűen szétterülő, redőzött,
sötétvörös selyem lámpaernyő magasodott.
 – Nyilvánosházba való lámpa – meséltem Hugónak.
Azt vártam, hogy majd gratulál a találó leíráshoz. Jobban oda
kellene figyelnie Dottyra, ha író akar lenni, mondtam.
Beszéltem neki a nő férjeiről meg a méhéről és az emlékkanál-
gyűjteményéről, ő pedig azt felelte, nézegessem őket egyedül. Ő
most egy verses drámán dolgozik.
Egyszer, amikor lementem, hogy szenet rakjak a kazánba,
találkoztam Dottyval, aki a zseníliapongyolájában épp egy
egyenruhás férfitól búcsúzott, valami szállítótól vagy
gázszerelőtől. Kora délután volt. Búcsújukban nem volt se
érzékiség, se érzelem, fel se fogtam volna, miről van szó,
valószínűleg valami rokonának néztem volna a férfit, ha nem
bocsátkozik sietve hosszú, bonyolult, kissé részeg
magyarázkodásba, hogy bőrig ázott, és az anyjánál kellett
hagynia a ruháját, és az ő ruhájában hazajönnie, de az szűk volt
neki, ezért van most pongyolában. Az imént Larry találta így,
aki a feleségének akart varratni valamit, azt hozta el, most meg
én, nem is tudja, mit fogok gondolni róla. Ez furcsa volt, hiszen
már sokszor láttam pongyolában. Amíg ő nevetgélve
magyarázkodott, a férfi, aki rám se nézett, el se mosolyodott és
meg se szólalt, hogy igazolja Dotty meséjét, egyszerűen
kisurrant az ajtón.
– Dottynak szeretője van – közöltem Hugóval.
– Folyton itthon ülsz. Ilyenekkel akarod érdekessé tenni az
életedet.
A következő héten figyeltem, visszajön-e a férfi. Nem jött. De
jött másik három, egyikük kétszer is. Leszegett fejjel jöttek,
sietve, és nem kellett várakozniuk az alagsori ajtónál. Már Hugo
sem tagadhatta. Megint az élet utánozza a művészetet, jelentette
ki, előbb-utóbb meg kellett történnie, ha már annyi kövér,
visszeres lábú kurvával találkozott a könyvekben. Akkor
neveztük el Dottyt a rezidens szajhának, és kezdtünk dicsekedni
vele a barátainknak. A függöny mögül lesték, nem pillantják-e
meg jövet vagy menet.
– Ez nem lehet ő! – mondták. – Ő az? Kiábrándító, nem? Nem
kell a foglalkozásukhoz illő ruhát viselniük?
– Ne legyetek ilyen naivak – mondtuk. – Azt hittétek, mind
flittert meg boát viselnek?
Elcsöndesedtek, hogy hallják zongorázni. Zongorázás közben
énekelt vagy dúdolt, nem állandóan, de hangosan, hangjában
némi daccal és öngúnnyal, ahogy akkor énekelnek az emberek,
amikor egyedül vannak, vagy azt hiszik, hogy egyedül vannak.
A „Texas sárga rózsájá”-t meg a „Nem lehetsz igaz”-t énekelte.
– A kurváknak himnuszokat kellene énekelniük.
– Majd rávesszük, hogy tanuljon meg néhányat.
– Kukkolók vagytok mind. Gonoszak vagytok – mondta egy
Mary Frances Shrecker nevű, nagy csontú, szelíd arcú, fekete
copfos lány.
Egy hajdani matematikus csodagyerek felesége volt, Elsworth
Shreckeré, aki már átesett egy idegösszeomláson. Ő maga
dietetikusként dolgozott. Hugo azt mondta, ahányszor csak
ránéz, a „lumpen” szó jut az eszébe, de tápláló lehet, akárcsak a
zabkása. Ő lett a második felesége. Azt hittem, ő a neki való
feleség, aki majd örökre mellette marad, és gondoskodik róla,
de a diáklány elűzte.
A zongorázás remekül elszórakoztatta a barátainkat, de
csapás volt, amikor Hugo otthon maradt, és dolgozni akart. A
disszertációján kellett volna dolgoznia, de valójában drámát írt.
A hálószobánkban ült, a deszkakerítésre néző ablaknál álló
kártyaasztalnál. Amikor Dotty már egy ideje játszott, Hugo kijött
a konyhába, és az arcomba meredt.
– Most lemész, és megmondod neki, hogy azonnal hagyja
abba – mondta halkan, alig visszafojtott dühvel.
– Menj le te.
– Egy frászt. A te barátnőd. Te jársz össze vele. Te bátorítod.
– Én sose mondtam neki, hogy zongorázzon.
– Én szabaddá tettem ezt a délutánt. Ez nem véletlen. Én
intéztem így. Kritikus szakaszba jutottam, most dől el, hogy ez a
darab él-e vagy hal. Attól félek, ha most lemegyek oda,
megfojtom.
– Hát akkor ne rám nézz. Ne engem fojts meg. Bocsánat, hogy
levegőt veszek, meg minden.
Persze mindig lementem az alagsorba, bekopogtam Dottyhoz,
és megkértem, hogy most ne zongorázzon, mert a férjem itthon
van, és dolgozni szeretne. Soha nem mondtam, hogy írni
szeretne. Hugo leszoktatott róla, ez a szó olyan volt nekünk,
mint a szigeteletlen vezeték. Dotty minden alkalommal
bocsánatot kért, nagyon félt Hugótól, és tisztelte a munkáját
meg az intelligenciáját. Abbahagyta a zongorázást, csak az volt
a baj, hogy egy óra vagy fél óra múlva megfeledkezett az
egészről, és újrakezdte. Ez a lehetőség engem nagyon aggasztott
és elkeserített. Mivel állapotos voltam, állandóan ettem volna,
így ültem a konyhaasztalnál, és mohón, kétségbeesetten faltam
valamit, mondjuk, egy tányér felmelegített zöldséges rizst. Hugo
úgy érezte, az egész világ az ő írásművészete ellen esküdött,
nem csak az emberi lények, hanem a zajok, események meg
zörejek is összefogtak ellene, s gonoszul, céltudatosan, ördögien
hátráltatják és megbénítják őt, lehetetlenné teszik a munkáját.
Én pedig, bár az lett volna a dolgom, hogy odavessem magam
közé és a világ közé, nem teljesítettem a kötelességemet, talán
mert nem is akartam, nem csak mert nem voltam képes rá. Nem
hittem benne. Nem fogtam fel, milyen fontos lenne, hogy
higgyek benne. Elhittem, hogy okos és tehetséges, bármit
jelentsen ez, de abban nem voltam biztos, hogy író lesz belőle.
Hiányzott belőle az a fölényes magabiztosság, amiről azt hittem,
meg kell lennie egy íróban. Túlságosan ideges volt, túlságosan
sértődékeny, túlságosan nagyképűsködő. Azt hittem, az író
nyugodt, szomorú ember, aki túl sokat tud. Azt hittem, az írók
különböznek mindenkitől, kezdettől fogva van bennük valami
erő és ragyogás, valami megfélemlítő, ami Hugóban nem volt
meg. Azt hittem, egyszer majd belátja. De addig olyan világban
él, amelynek jutalmai és büntetései nekem olyan különösek és
érthetetlenek voltak, mintha egy őrülttel lenne dolgom.
Sápadtan és utálkozva ült a vacsoránál; dühös bénultsággal
görnyedt az írógép fölé, amikor bementem valamiért a
hálószobába; vagy körbeugrálta a hálószobát, és azt kérdezte,
micsoda ő (magát gazellának képzelő orrszarvú, harci táncot
lejtő Mao John Foster Dulles álmában), aztán mohón
csámcsogva összecsókolta a nyakamat. Nem volt hozzáférésem
ezeknek a hangulatoknak az eredetéhez, nem volt hatásom
rájuk.
– Tegyük föl – kötekedtem vele fanyarul –, hogy amikor már
megvan a gyerek, kigyullad a ház, és odabent van a kisbaba is, a
darabod is, melyiket mentenéd meg?
– Mindkettőt.
– De tegyük föl, hogy csak az egyiket mentheted meg.
Hagyjuk a gyereket, tegyük fel, hogy én vagyok bent, nem is,
tegyük föl, hogy én itt fuldoklom, és te itt vagy, és nem éred el
mindkettőnket…
– Nagyon megnehezíted a dolgomat.
– Tudom. Tudom. Most gyűlölsz?
– Persze hogy gyűlöllek.
Aztán lefeküdtünk játékosan, visítozva, viaskodást imitálva,
felizgulva. Az egész közös életünk, a közös életünk sikeres része
mindvégig játék volt. Beszélgetéseket találtunk ki, hogy
meghökkentsük az embereket a buszon. Egyszer ültünk egy
sörözőben, és ő lehordott, amiért más férfiakkal csavargok, és
egyedül hagyom a gyerekeket, amíg ő a vadonban gürcöl, hogy
eltartson bennünket. Gondoljak arra, mi a kötelességem mint
feleségnek és anyának, könyörgött. Én füstöt fújtam az arcába.
Körülöttünk mindenki szigorúan, rosszallóan figyelt. Amikor
kiléptünk az utcára, annyira nevettünk, hogy a falnak dőlve
egymásba kellett kapaszkodnunk. Az ágyban azt játszottuk,
hogy én vagyok Lady Chatterley és ő Mellors.
– Hol az a huncut kis John Thomas? – dünnyögte. – Nem
találom John Thomast!
– Borzasztóan sajnálom, de azt hiszem, lenyelhettem –
közöltem előkelően.

AZ ALAGSORBAN VOLT egy szivattyú. Egyenletes dübörgéssel

működött. A ház elég mélyen fekvő helyen állt, nem messze a
Fraser-folyótól, és esős időben állandóan járatni kellett a
szivattyút, nehogy az alagsort elöntse a víz. A Vancouverben
megszokott sötét, esős januárt sötét, esős február követte.
Lehangoltak voltunk Hugóval. Én rendszerint aludtam. Ő nem
tudott aludni. A szivattyú az oka, közölte. Nappal nem tud
dolgozni, éjjel nem tud aludni tőle. A szivattyú átvette Dotty
zongorajátéka helyét, ez lett a legdühítőbb és legnyomasztóbb a
házban. Nemcsak a zaj miatt, hanem mert sokba is került. A
teljes költséget a mi villanyszámlánkra terhelték, holott Dotty
lakott az alagsorban, neki vált hasznára, hogy nem önti el a víz.
Beszélnem kell Dottyval, mondta Hugo, de én azt feleltem, hogy
a mostani költséget se tudja kifizetni. Több vendéget kellene
fogadnia, jelentette ki. Fogja be, mondtam. Ahogy a terhességem
előrehaladt, egyre jobban lelassultam meg elnehezültem, és
már ritkábban mozdultam ki, jobban megszerettem Dottyt,
megszoktam őt, már nem jegyeztem meg és ismételgettem a
mondásait. Néha megnyugtatóbbnak találtam a társaságát, mint
Hugóét meg a barátaiét.
Rendben van, bólintott Hugo, akkor hívjam föl a házinénit.
Hívja fel ő, mondtam. Ő nem ér rá, közölte. Az igazság az, hogy
egyikünknek sem volt kedve szembeszállni a házinénivel, előre
tudtuk, hogy harsány, üres fecsegésével összezavarna és
lehengerelne bennünket.
Egy esős hét közepén késő éjjel felriadtam, nem tudtam, mi
ébresztett fel. Aztán rájöttem, hogy a csend.
– Ébredj fel, Hugo. Elromlott a szivattyú. Nem hallom.
– Ébren vagyok – mondta.
 – Még mindig esik, és nem működik a szivattyú. Nyilván
elromlott.
– Nem romlott el. Csak leállt. Kikapcsoltam.
Felültem, és lámpát gyújtottam. Hugo a hátán feküdt,
hunyorgott, és közben megpróbált szigorúan nézni rám.
– Azt nem tehetted.
– Jól van, nem tettem.
– De igen.
– Már nem bírtam elviselni annak az istenverte költségnek a
gondolatát. Nem bírtam, hogy örökösen az jár az eszemben. Azt
a zajt sem bírtam. Egy hete le se hunytam a szememet.
– Elönti a víz az alagsort.
– Reggel majd bekapcsolom. Csak pár óra nyugalmat
szeretnék.
– Akkor már késő lesz, úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.
– Nem igaz.
– Nézz ki az ablakon.
– Csak esik. Nem zuhog.
Eloltottam a villanyt, és lefeküdtem.
– Ide figyelj, Hugo – mondtam nyugodtan, szigorúan –, le kell
menned, és bekapcsolnod, Dottyt elönti a víz.
– Majd reggel.
– Most kell lemenned és bekapcsolnod.
– Márpedig nem megyek.
– Ha te nem, majd én.
– Te se mész.
– De igen.
Csakhogy nem mozdultam.
 – Ne légy ilyen vészmadár.
– Hugo!
– Ne kiabálj velem!
– Mindene tönkremegy.
– Jobb nem is történhetne vele. Különben se fog.
Mozdulatlanul, gyanakvóan feküdt mellettem, gondolom, azt
várta, hogy felkelek, lemegyek az alagsorba, és megpróbálok
rájönni, hogyan kell bekapcsolni a szivattyút. Akkor mit
tehetne? Meg nem üthetne, hiszen állapotos vagyok. Soha nem
ütött meg, csak ha én ütöttem előbb. Lemehetne, és
kikapcsolhatná megint, én meg bekapcsolhatnám, és így tovább,
de meddig tarthatna ez? Lefoghatna, de ha ellenállnék, félne,
hogy kárt tesz bennem. Leszidhatna, és elmehetne hazulról, de
nincs kocsink, és annyira esik, hogy nem sokáig bírná odakint.
Valószínűleg hol dühöngene, hol duzzogna, én meg foghatnék
egy takarót, és alhatnék a nappali kanapéján az éjszaka
hátralévő részében. Azt hiszem, egy erős akaratú nő így tett
volna. Azt hiszem, így tett volna egy nő, aki azt akarja, hogy ez a
házasság tartós legyen. De én nem. Én inkább azt mondtam
magamban, hogy fogalmam sincs, hogyan működik a szivattyú.
Fogalmam sincs, hogyan kell kikapcsolni. Azt mondtam
magamban, hogy félek Hugótól. Fontolóra vettem, hogy talán
neki van igaza, nem történik semmi. De én azt akartam, hogy
történjen valami, azt akartam, hogy Hugo megfizessen.
Amikor felébredtem, Hugo már elment, és a szivattyú
dübörgött, mint rendesen. Dotty dörömbölt az alagsorba vezető
lépcső ajtaján.
– Nem hiszel a szemednek, ha meglátod, mi van itt. Térdig
vízben állok. Ahogy kiszálltam az ágyból, térdig érő vízbe
léptem. Mi történt? Hallottad, hogy a szivattyú leállt?
– Nem – mondtam.
– Fogalmam sincs, mi történhetett. Gondolom, túlterhelődött.
Ittam néhány pohár sört lefekvés előtt, különben észrevettem
volna, hogy baj van. Rendszerint éberen alszom. De most
aludtam, mint a mormota, aztán kelek föl az ágyból, és Jézusom,
még jó, hogy nem kapcsoltam fel ugyanakkor a lámpát is,
agyonütött volna az áram. Úszott minden.
Nem úszott semmi, és a víz nem ért volna egyetlen felnőtt
térdéig sem. Néhol nagyjából tíz centi mély volt, máshol csak
kettő vagy négy centi a padló egyenetlensége miatt. A dívány és
a székek alja elázott és foltos lett, az alsó fiókokba meg a
szekrényekbe befolyt a víz, a zongora alja megvetemedett. A
padlócsempe meglazult, a szőnyegek átáztak, az ágytakaró
szegélyéből csöpögött a víz, a padlófűtés tönkrement.
Felöltöztem, belebújtam Hugo egyik csizmájába, fogtam egy
seprűt, és levittem az alagsorba. Hozzáláttam, hogy kisöpörjem
a vizet az ajtó előtti kanálisba. Dotty főzött magának egy kávét a
konyhámban, aztán leült a felső lépcsőre, és nézte, ahogy
dolgozom, közben megint előadta ugyanazt a monológot, hogy
ivott néhány pohár sört, és mélyebben aludt, mint máskor, nem
hallotta, hogy a szivattyú leállt, nem érti, miért állt le, ha leállt,
nem tudja, hogyan magyarázza ezt meg az anyjának, aki biztos
őt hibáztatja majd az egészért, és felszámítja neki. Láttam,
szerencsénk van. (Nekünk?) Mivel Dotty mindig a legrosszabbra
számít, és ritkán csalódik, valószínűleg kevésbé hajlamos
utánajárni annak, hogy mi is történt valójában, mint bárki más.
Amikor kicsit csökkent a vízszint, bement a hálószobájába,
fölkapott valami ruhát meg csizmát, amit előbb meg kellett
szárítania, fogott egy seprűt, és csatlakozott hozzám.
– Ilyen az én szerencsém, látja? Sose jósoltatok magamnak.
Vannak barátnőim, akik örökösen jósnőhöz járnak, velem ne is
törődjetek, mondom nekik, én egyvalamit tudok a
szerencsémről, azt, hogy nincs.
Fölmentem, és hívtam az egyetemet, Hugót kerestem.
Mondtam, hogy vészhelyzet van, és a könyvtárban találják.
– Elöntötte a víz.
– Mit?
– Tényleg elöntötte. Dotty lakása vízben áll.
– Bekapcsoltam a szivattyút.
– Egy frászt. Reggel kapcsoltad be.
– Reggel olyan felhőszakadás volt, hogy a szivattyú nem
tudott megbirkózni vele. Addigra már bekapcsoltam.
– A szivattyú az éjjel nem tudott megbirkózni vele, mert a
szivattyú nem működött az éjjel, és ne mesélj nekem semmiféle
felhőszakadásról.
– Pedig volt. Csak te átaludtad.
– Fogalmad sincs, mit műveltél, igaz? Leléptél, látni se
akartad. Nekem kell látnom. Nekem kell megbirkóznom vele.
Nekem kell azt a szerencsétlen nőt hallgatnom.
– Hát dugd be a füled.
– Pofa be, te mocskos erkölcsi fogyatékos.
– Sajnálom. Csak vicceltem. Sajnálom.
– Sajnálod. Rohadtul sajnálod. Az egész felfordulás a te
műved, én előre megmondtam, hogy ez lesz belőle, és most
rohadtul sajnálod.
– Szemináriumot kell tartanom. Sajnálom. Most nem
beszélgethetek veled, nincs is értelme most beszélgetnünk,
fogalmam sincs, mit akarsz hallani tőlem.
– Csak azt akarom, hogy lásd be.
– Jól van, belátom. Bár még mindig azt hiszem, ma reggel
történt.
– Dehogy látod be. Sose látod be.
– Drámázol.
– Én drámázom?
A szerencsénk kitartott. Dotty anyja már nem volt olyan
hajlamos arra, hogy elengedje a magyarázatot, mint a lánya, és
végeredményben az ő padlólapjai és falburkolatai mentek
tönkre. Csakhogy most beteg volt, a nyirkos hideg őt is
megviselte, és aznap reggel kórházba került tüdőgyulladással.
Dotty pedig átköltözött az anyja házába, hogy felügyeljen a
lakókra. Az alagsorban undorító dohszag terjengett. Nem sokkal
később mi is odábbálltunk. Röviddel Clea születése előtt
átvettük Angliába induló barátaink észak-vancouveri házát. A
költözés izgalmában alábbhagyott a civakodás; nem jutottunk
közös nevezőre. Nem nagyon változott az álláspontunk ahhoz
képest, amit a telefonban mondtunk. Én azt mondtam, nem
látod be, sose látod be, ő pedig azt, hogy mit akarsz hallani
tőlem. Miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet, kérdezte józanul.
Ezt a kérdést bárki föltehette volna. Amikor már jó ideje nem
voltunk együtt, föltettem én is. Bekapcsolhattam volna a
szivattyút, amint mondtam, felelősséget vállalhattam volna
mindkettőnkért, ahogy egy türelmes, gyakorlatias nő, egy igazi
férjes asszony tenné, ahogy kétségtelenül Mary Frances is tette
számtalanszor a tíz év alatt, amíg kitartott. Vagy
megmondhattam volna az igazat Dottynak, bár ő aligha volt
alkalmas az ilyen értesülés befogadására. Ha olyan fontosnak
tartottam a dolgot, szólhattam volna valakinek, kilökhettem
volna Hugót a kellemetlen való világba, hagyhattam volna, hogy
bajba kerüljön. De nem tettem, nem voltam képes se
megvédeni, se kiszolgáltatni őt, csak hibáztatni tudtam, néha
kétségbeesetten, legszívesebben feltéptem volna a fejét, hogy
beleöntsem a látásmódomat, az elképzelésemet arról, hogy
mivel kell tisztában lenni. Micsoda önteltség, micsoda gyávaság,
micsoda rosszhiszeműség. Elkerülhetetlen. „Önöknek
összeférhetetlenségi problémájuk van”, mondta később a
házassági tanácsadó. Az észak-vancouveri épületben, ahol a
házassági tanácsadásra sor került, úgy nevettünk, hogy
potyogtak a könnyeink. Szóval ez a mi problémánk, mondtuk
egymásnak, micsoda megkönnyebbülés, hogy végre tudjuk:
összeférhetetlenség.

AZNAP ESTE NEM olvastam el Hugo novelláját. Otthagytam Cleánál,

és mint kiderült, ő se olvasta el. Én másnap délután elolvastam.
Két óra körül értem haza a magán-leányiskolából, ahol
részmunkaidőben történelmet tanítok. Főztem egy teát, mint
rendesen, és leültem a konyhában, volt egy órám, mielőtt
Gabriel fiai hazajönnek az iskolából, azt ki akartam élvezni.
Láttam, hogy a könyv még mindig ott hever a hűtő tetején,
levettem, és elolvastam Hugo novelláját.
A történet Dottyról szól. Természetesen akad néhány
jelentéktelen változtatás, és a fő eseményt vele kapcsolatban ő
találta ki, vagy valami más valóságból emelte át. De ott a lámpa
meg a rózsaszín zseníliapongyola. És még valami Dottyról, amit
már elfelejtettem. Amikor az ember vele beszélt, ő kissé nyitott
szájjal hallgatta, bólogatott, aztán elismételte az illető utolsó
szavait. Megható és bosszantó szokás. Annyira sietett
egyetérteni, annyira igyekezett megérteni. Hugo emlékezett
erre, de mikor beszélt egyáltalán Dottyval?
Ez nem számít. Az számít, hogy Hugónak ez a novellája
remek, amennyire meg tudom ítélni, márpedig meg tudom
ítélni. Milyen őszinte ez, és milyen szép, kellett mondanom
olvasás közben. Nem tagadhattam. Meghatott Hugo novellája;
örültem neki, örülök neki, pedig engem nem hatnak meg a
trükkök. Vagy ha mégis, az a trükk legyen elsőrangú. Szép,
tisztességes. Dotty kiemelkedik az életből, felragyog, és valami
csodás, áttetsző zselében lebeg; Hugo az egész életét arra
szánta, hogy ennek az elkészítését megtanulja. Varázslat ez, ne
kerülgessük; azt is mondhatjuk, hogy valami különleges,
adakozó, érzelgéstől mentes szeretet aktusa. Gyengéd és
szerencsés jóság. Dotty szerencsés ember volt, mondhatnák
azok, akik megértik és értékelik ezt az aktust (persze nem
mindenki érti és értékeli); szerencsés volt, hogy néhány hónapig
abban az alagsorban élt, és végül ezt tették vele, bár ő nem
tudja, mit tettek, és ha tudná, valószínűleg akkor sem törődne
vele. Műalkotás lett belőle. Ez nem mindenkivel történik meg.
Ezt nem sértésnek szánom. Szokásom ironikus
megjegyzéseket tenni. Kicsit szégyenkezem is miattuk.
Tisztelem, ami itt történt. Tisztelem a szándékot, az igyekezetet
és az eredményt. Köszönettel tartozom érte.
Gondoltam, levelet írok Hugónak. Amíg elkészítettem a
vacsorát, aztán megettem, és Gabriellel meg a gyerekekkel
beszélgettem, szüntelenül az a levél járt az eszemben. Arra
gondoltam, elmondom neki, milyen különös felfedezés nekem,
hogy közös volt, még mindig közös az emlékbankunk, de ami
nekem csak foszlányok és maradékok halmaza,
hasznavehetetlen poggyász, az neki gazdag és felhasználható,
kifizetődő befektetés. Bocsánatot is akartam kérni valami
körülményes módon, amiért nem hittem abban, hogy író lesz
belőle. Nem is mentegetőzéssel, hanem beismeréssel tartozom
neki. Néhány kedves, hálás szóval.
Arra is rájöttem a vacsoránál, amikor a férjemre, Gabrielre
néztem, hogy ő meg Hugo nem is olyan különbözőek.
Mindkettőnek sikerült valami. Mindketten eldöntötték, mihez
kezdjenek mindazzal, amivel találkoznak a világban, hogyan
bánjanak vele, hogyan hagyják figyelmen kívül vagy használják
fel a dolgokat. A maga korlátozott és sérülékeny módján
mindkettő ura a tetteinek. Nincsenek kiszolgáltatva. Vagy ezt
hiszik. Nem hibáztathatom őket, akármilyen döntéseket hoznak
is.
Amikor a fiúk már lefeküdtek, és Gabriel meg Clea leült a
tévé elé, kerestem egy tollat, és papírt tettem magam elé, hogy
levelet írjak, de görcsbe rándult a kezem. Rövid, ádáz mondatok
kerültek ki a tollam alól, én nem ezt terveztem.
Ez nem elég, Hugo. Te azt hiszed, igen, de nem. Tévedsz, Hugo.
Ilyen érvelést nem ad postára az ember.
Igenis hibáztatom őket. Irigylem és megvetem.
 Lefekvés előtt Gabriel kijött a konyhába, és látta, hogy ott
ülök egy halom dolgozattal meg a szövegkiemelő ceruzákkal.
Talán beszélgetni akart, megkérdezni, nem iszom-e vele egy
kávét vagy valamit, de tiszteletben tartotta a rosszkedvemet,
mint mindig; tiszteletben tartotta, hogy úgy teszek, mintha nem
lennék rosszkedvű, csak elfoglalt, a dolgozatokkal bajlódnék;
nem zavart, hagyta, hogy túljussak rajta.
 Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel?

Délben meghallottuk, hogy jön a repülő, túlharsogja a

rádióhíreket, és biztosra vettük, hogy belevágódik a házba, hát
mind kiszaladtunk az udvarra. Láttuk, hogy a fák fölött repül
vörösen és aranyszínben, akkor láttam először közelről
repülőgépet. Mrs. Peebles felsikoltott.
– Kényszerleszállás – mondta a kisfiuk.
Joey-nak hívták.
– Semmi baj – jelentette ki dr. Peebles. – A pilóta tudja, mit
csinál.
Dr. Peebles csak állatorvos volt, de olyan megnyugtatóan
beszélt mindig, mint az orvosok.
Ez volt az első helyem: dr. és Mrs. Peeblesnél dolgoztam, akik
megvettek egy régi házat odakint a Fifth Line-on, nagyjából öt
mérföldre a várostól. Akkor jött divatba, hogy a városiak régi
tanyákat vásárolnak, nem munkára, csak lakásnak.
Néztük, ahogy a gép landol az út túloldalán, a régi vidámpark
helyén. Jó leszállópálya volt, szépen elsimítva a régi
versenypályához, a csűrökből meg bódékból már régen
fahulladék lett, így semmi sem volt útban. Még a régi lelátó is
leégett.
– Na jó – szólalt meg Mrs. Peebles élénken, mint mindig,
amikor úrrá kellett lennie az idegességén. – Gyerünk befelé. Ne
ácsorogjunk itt bámészkodva, mint a parasztok.
 Nem sértésnek szánta. Ilyesmi eszébe se jutott.
Épp a desszertet szolgáltam fel, amikor Loretta Bird jelent
meg kifulladva a szúnyoghálós ajtónál.
– Már azt hittem, belevágódik a házba, és megöli magukat
mind!
A szomszédban lakott, és Peeblesék azt hitték,
parasztasszony, ők nem vették észre a különbséget. Birdék nem
gazdálkodtak, a férfi útépítő volt, és megszólták, azt mondták
róla, részeges. Hét gyerekük volt, és a fűszeresnél nem kaptak
hitelt. Peeblesék szívesen látták őket, mert ahogy mondtam,
nem ismerték a helyzetet, most is desszerttel kínálták az
asszonyt.
Az itteni desszertről nem volt mit írnom az otthoniaknak. Egy
tálka zacskós gyümölcszselé, szeletelt banán vagy
konzervgyümölcs. „Ha nincs a háznál pite, az az asszony
szégyene”, mondta mindig anyám, de Mrs. Peebles más
véleményen volt.
– Hagyd csak – mondta Loretta Bird, amikor látta, hogy az
őszibarackkonzervért nyúlok. – Az én gyomrom nem veszi be,
ami azokból a dobozokból jön, csak azt tudom megenni, amit
magam tettem el.
Legszívesebben pofon vágtam volna. Lefogadom, még soha
életében nem főzött be semmit.
– Tudom, miért szállt le itt – közölte. – Engedélyt kapott a
vidámpark használatára, innen viszi sétarepülésre az
embereket. Egy dollárba kerül. Ez a fickó volt múlt héten
Palmerstonnál, előtte meg fönt a tóparton. Én föl nem mennék
akkor se, ha nekem fizetnének.
 – Én megragadnám az alkalmat – jegyezte meg dr. Peebles. –
Jó lenne a levegőből látni a környéket.
Neki elég, ha a földről nézi, jelentette ki Mrs. Peebles. Joey
közölte, hogy menni akar, és Heather is. Joey kilencéves volt,
Heather hét.
– Hát te, Edie? – nézett rám Heather.
Nem tudom, mondtam. Féltem, de ezt be nem vallottam
volna, főleg a gyerekek előtt, akikre vigyáztam.
– Majd jön az a sok autós, fölkavarják a port, és összetapossák
a maguk földjét, én panaszt emelnék a helyükben – mondta
Loretta.
Beleakasztotta a lábát a szék keresztlécébe, amiből tudtam,
hogy nem távozik egyhamar. Dr. Peebles már visszament a
rendelőjébe vagy elhívták valahová, Mrs. Peebles meg lefeküdt
szundítani egyet, de ő még mindig ott rostokolt mellettem, amíg
a mosogatással bajlódtam. Megszólta Peebleséket a saját fedelük
alatt.
– Nem volna ideje, hogy napközben szundikáljon, ha hét
gyereke volna, mint nekem.
Arról faggatott, hogy szoktak-e veszekedni, és dugdosnak-e a
fiókban olyasmiket, amiktől nem lesz gyerek. Mert ha igen, az
bűn. Úgy tettem, mintha nem tudnám, miről beszél.
Tizenöt évesen most voltam először távol az otthonomtól. A
szüleim megerőltették magukat, és középiskolába járattak egy
évig, de én nem éreztem ott jól magam. Tartottam az
idegenektől, és nem nagyon ment a tanulás, akkoriban nem
igyekeztek megkedveltetni mindenkivel, nem magyaráztak el
mindent, mint most. Az év végén lehozta az újság a tanulmányi
átlagokat, és az enyém volt a legrosszabb, 37 százalék. Na, ebből
elég, mondta apám, és nem hibáztatom érte. Úgyse akartam
tovább tanulni, hogy a végén tanító legyek. Épp aznap, amikor
engem úgy megszégyenített az újság, dr. Peebles nálunk járt,
kijött az egyik tehenünkhöz, amelyik ikreket ellett, aztán ott
maradt vacsorára, és azt mondta, ő okosnak talál, és a felesége
éppen segítséget keres. Úgy érzi, ki se mozdulhat, egyedül van a
két gyerekkel ott az isten háta mögött. Megértem, mondta
anyám udvariasságból, bár láttam az arcán, hogy nem fér a
fejébe, hogyan panaszkodhat valaki, akinek csak két gyereke
van és állatot se tart.
Amikor hazamentem, elmeséltem nekik, mi a munkám, és
mindenki jót nevetett rajta. Mrs. Peeblesnek automata mosó-
szárító gépe volt, akkor láttam ilyet először. Ma már olyan
régóta van nekem is, hogy alig tudom felidézni, milyen nagy
csodának találtam akkor, hogy nem kell a mángorlóval
küszködni, aztán kiteregetni meg leszedni a ruhát. A
vízmelegítésről nem is beszélve. Aztán meg soha nem
sütöttünk. Mrs. Peebles azt mondta, nem tud pitetésztát
készíteni, ennél elképesztőbb dolgot nőtől még sose hallottam.
Én persze tudtam, és kekszet is tudtam sütni, meg fehér tortát
és fekete tortát, de nekik nem kellett, azt mondta, vigyáznak az
alakjukra. Valójában az volt az egyetlen bajom, amíg náluk
dolgoztam, hogy folyton éhes vagyok. Mindig vittem hazulról
egy doboz fánkot, és eldugtam az ágy alatt. A gyerekek
megtalálták, és én szívesen megosztottam velük, de meg kellett
ígérniük, hogy titokban tartják.
A repülő leszállása utáni napon Mrs. Peebles mindkét
gyereket beültette a kocsiba, és elment velük Chesley-be, hogy
levágassa a hajukat. Volt ott egy ügyes fodrásznő. Az asszony is
ott csináltatta a frizuráját, és ez azt jelentette, hogy nem jönnek
vissza egyhamar. Olyan napot kellett kiválasztania, amikor dr.
Peeblest nem hívták sehová, mert nem volt saját autója.
Akkoriban, a háború után még kevés volt a kocsi.
Nagyon szerettem egyedül maradni a házban, kényelmesen
végezni a munkát. A konyha tiszta fehér és élénksárga volt,
fénycsövekkel. Abban az időben eszükbe se jutott, hogy
mindenféle színű készülékeket gyártsanak, a szekrények meg
úgy nézzenek ki, mintha sötét, régi fából lennének, és elrejtsék
a lámpákat. Imádtam a fényt. Imádtam a kettős mosogatót.
Imádná mindenki, aki addig ronggyal bedugott lyukú
mosogatódézsában mosta el az edényt egy viaszosvászon
abroszos asztalon, petróleumlámpa fényénél. Csillogott-villogott
minden, olyan tisztán tartottam.
A fürdőszobát is. Minden héten egyszer megfürödtem. Azt se
bánták volna, ha gyakrabban fürdöm, de azt túlzásnak éreztem
volna, vagy esetleg megkockáztatom vele, hogy már nem érzem
olyan csodásnak. A mosdó, a kád és a vécécsésze rózsaszín volt,
és a kádat flamingókkal telefestett üvegajtók választották el a
helyiség többi részéről. A lámpa rózsaszín fényt vetett, és a
szőnyeg úgy süppedt az ember lába alatt, mint a hó, csak
melegen. A tükör háromrészes volt. Amikor bepárásodott a
parfümfelhőszerű levegőtől, mely olyan dolgoktól illatozott,
amiket szabad volt használnom, felálltam a kád oldalára, és
három oldalról csodáltam meg meztelen testemet. Néha azon
járt az eszem, hogyan élünk mi otthon és hogyan élünk itt, és
milyen nehéz elképzelni az egyik életet, amikor az ember a
másikat éli. De úgy gondoltam, sokkal könnyebb annak, aki úgy
él, mint mi otthon, elképzelni valami ilyesmit, a festett
flamingókat, a meleget és a puha szőnyeget, mint annak, aki
csak ezt ismeri, elképzelni azt a másik életet.
Hamar végeztem a munkámmal, már a vacsorának való
zöldség is meghámozva ázott a hideg vízben. Aztán bementem
Mrs. Peebles hálószobájába. Már jártam ott sokszor, hogy
kitakarítsak, és mindig kinyitottam a szekrényt, hogy jól
megnézzem az ott lógó ruhákat. A fiókjaiba nem néztem volna
bele, de a szekrénybe akárki bekukkanthat. Ez hazugság.
Belenéztem volna a fiókokba is, de attól rosszabbul éreztem
volna magam, és féltem volna, hogy észreveszi.
Akadtak a szekrényben ruhák, amiket állandóan hordott,
azokat jól ismertem. Másokat sose vett fel, azokat hátralökte.
Csalódást okozott, hogy nem látok menyasszonyi ruhát. De egy
hosszú ruhának csak a szoknyáját láttam, és nagyon kíváncsi
voltam a többi részére. Megnéztem, hol lóg, és kiemeltem.
Selyemből készült, súlyosan simult a karomra, a színe világos
kékeszöld, szinte ezüstös. Darázsdereka volt, bő szoknyája,
rövid ujját eltakarták a vállat szabadon hagyó kivágás
visszahajtott anyagának redői.
A következő lépés könnyű volt. Levetkőztem, és fölvettem a
ruhát. Tökéletesen illett rám, tizenöt évesen olyan karcsú
voltam, hogy el se hinné, aki most lát. Természetesen nem
viseltem hozzá illő, vállpánt nélküli melltartót, a vállpántot a
ruha alá kellett rejtenem a hónom alatt. Aztán megpróbáltam
feltűzni a hajamat, hogy megfelelő legyen a hatás. Egyik lépés
elvezetett a másikhoz. Kipirosítottam az arcomat, kirúzsoztam
magam, a szemöldökömet kihúztam, mindent megtaláltam
hozzá az öltözőasztalban. A nap melegétől, a selyem súlyától és
a sok izgalomtól megszomjaztam, hát teljes pompámban
kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár gyömbérsört
jégkockával. Peeblesék úgy itták egész nap a gyömbérsört vagy
a gyümölcslét, mint a vizet, és már én is hozzászoktam.
Korlátlan mennyiségben fogyott a jégkocka is, amiért úgy
odavoltam, hogy még a pohár tejbe is beletettem.
Amikor visszatettem a jégkockatartó tálat a hűtőbe, és
megfordultam, láttam, hogy egy férfi figyel a szúnyoghálós ajtó
mögül. Szerencse, hogy nem öntöttem azonnal végig a ruhám
elején a gyömbérsört.
– Nem akartam megijeszteni. Kopogtam, de épp akkor vette
ki a jeget, és nem hallotta.
Nem láttam, hogy néz ki, sötétbe borult, mint aki egy
szúnyoghálós ajtóban áll a verőfényes háttér előtt. Csak azt
tudtam, hogy nem környékbeli.
– Az ott álló repülőről jöttem. A nevem Chris Watters, és azt
szeretném kérdezni, megengednék-e, hogy használjam azt a
kutat.
Volt egy kút az udvaron. Régen az szolgáltatta a vizet. Csak
most vettem észre, hogy van nála egy vödör.
– Szívesen – mondtam. – Adhatok a csapról, akkor nem kell
pumpálnia.
Gondolom, azt akartam, hogy tudja, van vezetékes vizünk,
nem használjuk a kutat.
– Jól jön a testgyakorlás. – De nem mozdult. – Bálba készül? –
szólalt meg nagy sokára.
Amikor megláttam az idegent, el is felejtettem, hogyan
vagyok felöltözve.
– Vagy errefelé a hölgyek mindig így kiöltöznek délután?
Akkor még nem tudtam, hogyan kell viszonozni a tréfát.
Nagyon zavarba jöttem.
– Itt lakik? Ön a ház úrnője?
– Én a mindenes vagyok.
Van, aki megváltozik, ha ezt meghallja, utána másképp néz az
emberre, másképp szól hozzá, de ő nem.
– Nos, csak azt akartam mondani, hogy nagyon csinos.
Elcsodálkoztam, amikor benéztem az ajtón, és megpillantottam
magát. Mert olyan csinos volt, olyan szép.
Még nagyon fiatal voltam, nem fogtam fel, milyen szokatlan,
hogy egy férfi ilyet mond egy nőnek vagy valakinek, akit nőként
kezel. Hogy egy férfi kimondja azt a szót, hogy szép. Olyan fiatal
voltam, hogy nem fogtam fel, válaszolni se tudtam, valójában
semmire sem voltam képes azon kívül, hogy azt kívánom,
menjen el. Nem mintha nem tetszett volna, de nagyon
felzaklatott, hogy néz rám, én meg azon töröm a fejem, mit is
mondhatnék.
Nyilván megértette. Elbúcsúzott, köszönetet mondott, aztán
indult, hogy megtöltse a vödröt a kútból. Álltam a redőny
mögött az ebédlőben, és néztem. Amikor eltávozott, bementem
a hálószobába, levettem a ruhát, és visszatettem a helyére.
Fölvettem a saját ruhámat, leeresztettem a hajamat,
megmostam az arcomat, és letöröltem egy papír zsebkendővel,
amit aztán kidobtam a szemétbe.
MILYEN VOLT, KÉRDEZTÉK Peeblesék. Fiatal, középkorú, alacsony,
magas? Nem tudtam megmondani.
– Jóképű? – tréfálkozott velem dr. Peebles.
Én csak arra tudtam gondolni, hogy majd újra idejön vízért,
elbeszélget dr. vagy Mrs. Peeblesszel, összebarátkozik velük, és
megemlíti, hogy az első délután látott engem kiöltözve. Miért ne
említené meg? Viccesnek tartaná. Nem is sejtené, milyen bajba
kever.
Vacsora után Peeblesék bementek a városba megnézni egy
filmet. Az asszony el akart menni valahová az új frizurájával.
Én ültem a világos konyhában, és törtem a fejemet, hogy most
mihez kezdjek, tudtam, aludni úgyse lennék képes. Ha Mrs.
Peebles megtudná, talán nem dobna ki, de ezután másképp
gondolkozna rólam. Ez volt az első helyem, de már tudtam
egyet-mást arról, mit várnak el az emberek attól, aki náluk
dolgozik. Szeretik azt hinni, hogy a szolgáló nem kíváncsi. Nem
csak azt, hogy becsületes, az nem elég. Szeretik úgy érezni, hogy
semmit sem vesz észre, hogy nem gondolkozik semmi másról,
nem kíváncsi semmi másra, csak arra, hogy ők mit szeretnek
enni meg hogyan vasaljon a kedvük szerint, és így tovább. Nem
mondom, hogy nem voltak kedvesek velem, mert azok voltak.
Együtt ülhettem velük az asztalnál (az igazat megvallva ezt el is
vártam, fogalmam se volt arról, hogy ez nem mindenhol
szokás), és néha magukkal vittek a kocsiban. De mégis.
Fölmentem megnézni, alszanak-e a gyerekek, aztán kiléptem
a házból. Nem tehettem mást. Átmentem az úttesten, be a régi
vidámpark kapuján. A holdfényben ragyogó repülő
természetellenesnek tűnt. Megpillantottam a férfi sátrát a térség
végében, ahol már kezdődött a bozót.
A sátor előtt ült, cigarettázott. Látta, hogy megyek.
– Jó estét, repülni szeretne? Holnap reggelig nem viszek föl
senkit. – Aztán jobban megnézett. – Ja, maga az – mondta. –
Nem ismertem meg az estélyi ruhája nélkül.
A szívem dobolt, a szám kiszáradt. Mondanom kellett
valamit. De nem tudtam. Összeszorult a torkom, olyan lettem,
mint egy süketnéma.
– Repülni szeretne? Üljön le! Gyújtson rá!
Arra se voltam képes, hogy megrázzam a fejemet, így adott
egy cigarettát.
– Vegye a szájába, különben nem tudom meggyújtani. Még
szerencse, hogy hozzá vagyok szokva a szégyenlős hölgyekhez.
A számba vettem. Valójában nem most cigarettáztam először.
Otthon a barátnőm, Muriel Lower néha lopott egy-két cigarettát
a bátyjától.
– Nahát, hogy reszket a keze! Csak beszélgetni akart, vagy mi?
– Szeretném, ha nem szólna senkinek a ruháról – böktem ki.
– Miféle ruháról? Ja, az estélyi ruháról.
– Az Mrs. Peeblesé.
– Kié? Ja, azé a hölgyé, akinél dolgozik? Erről van szó? Nem
volt otthon, ezért fölvette a ruháját, igaz? Kiöltözött, és azt
játszotta, hogy királynő. Nem hibáztatom. Rosszul szívja a
cigarettát. Ne csak pöfékeljen. Szívja le. Még senki se mutatta
meg, hogyan kell leszívni? Fél, hogy beárulom? Erről van szó?
Bólintani se tudtam, annyira szégyelltem, hogy ilyen
cinkosságra kell kérnem. Csak néztem rá, és ő megértette, hogy
igen.
 – Nos, nem fogom. Egy szót se szólok róla, nem hozom magát
kínos helyzetbe. Erre a szavamat adom.
Aztán másról beszélt, hogy kisegítsen, mert látta, hogy még
megköszönni sem tudom.
– Ehhez a reklámtáblához mit szól?
A tábla úgyszólván a lábamnál hevert.

NÉZZE MEG A VILÁGOT AZ ÉGBŐL,

FELNŐTTEKNEK 1 DOLLÁR,
GYEREKEKNEK 50 CENT,
SZAKKÉPZETT PILÓTA

– A régi reklámtáblám már olyan ütött-kopott volt, gondoltam,

készítek egy újat. Ezzel töltöttem ma az időt.
A betűk nem voltak valami szépek. Én jobbat csinálnék fél
óra alatt, gondoltam.
– Nem vagyok mestere a reklámtábla-készítésnek.
– Nagyon szép – mondtam.
– Nem hírverésnek szánom, rendszerint elég, ha szájról
szájra jár a hír. Ma két kocsi utasait küldtem el. Minek
hajszoljam magam? Azt nem mondtam nekik, hogy
hölgylátogatókat várok.
Hirtelen eszembe jutottak a gyerekek, és megint halálra
rémültem, mi van, ha felébredtek, és engem hívtak, én meg
nem voltam ott.
– Máris mennie kell?
Végre eszembe jutott az udvariasság.
– Köszönöm a cigarettát – mondtam.
 – Ne felejtse el. A szavamat adtam.
Átrohantam a vidámpark térségén, féltem, hogy
megpillantom a hazafelé tartó kocsit. Elvesztettem az
időérzékemet, fogalmam se volt, mennyi ideig maradtam távol.
De minden rendben volt, nem késtem el, a gyerek aludtak, én is
lefeküdtem, és arra gondoltam, milyen szerencsésen végződött
a nap, még azért is hálás lehetek, hogy nem Loretta Bird ért
tetten.

NEM TAPOSTÁK LE az udvart meg a telekhatárokat, nem volt olyan

rossz a helyzet. De azért nagy volt a sürgölődés a ház körül. A
reklámtábla fölkerült a vidámpark kapujára. A legtöbben
vacsora után jöttek, de sokan voltak délután is. A Bird gyerekek
mind odagyűltek, a hétnek együtt se volt ötven centje, csak a
kapunál ácsorogtak. Hozzászoktunk a gép fel- és leszállásának
izgalmához, már nem is volt érdekes. Én többé nem mentem
oda az után az egyetlen alkalom után, de láttam a férfit, amikor
vízért jött. Olyankor, ha tehettem, kiültem a lépcsőre a
munkámmal, mondjuk, a zöldségtisztítással.
– Miért nem jön át? Fölvihetném.
– Spórolok – mondtam, mert más nem jutott eszembe.
– Mire? Az esküvőjére?
Megráztam a fejemet.
– Fölviszem ingyen, ha olyankor jön, amikor nincsenek
sokan. Azt hittem, meglátogat még, és elszív egy cigarettát.
Grimaszt vágtam, hogy elhallgattassam, mert sose lehetett
tudni, nem ólálkodnak-e a gyerekek a tornác körül vagy nem
hallja-e meg Mrs. Peebles a házban. Néha kijött, és
elbeszélgetett a férfival. Az meg olyasmiket mesélt neki, amiket
nekem fölöslegesnek tartott elmondani, igaz, nekem eszembe se
jutott megkérdezni. Beszélt neki arról, hogy volt a háborúban,
ott tanult meg repülőgépet vezetni, és most nem tud
hozzászokni a mindennapi élethez, csak ezt szereti. Ő el se tudja
képzelni, mondta Mrs. Peebles, hogyan szerethet valaki
ilyesmit. Bár néha annyira unatkozik, tette hozzá, hogy
megpróbálkozna bármivel, hiszen ő nem falun nőtt fel. Ez az
egész a férjem ötlete volt, magyarázta. Én nem szoktam hozzá.
– Talán repülőleckéket kellene adnia – javasolta a férfinak.
– Ön jelentkezne?
Mrs. Peebles csak nevetett.

VASÁRNAP SOKAN SZÁLLTAK FEL, hiába prédikáltak ellene két

szószéken is. Mindannyian kiültünk, hogy nézzük. Joey és
Heather átmászott a kerítésen a Bird gyerekekkel. Az apjuk
elengedte őket, pedig hét közben az anyjuk megtiltotta nekik.
Egy autó közeledett az úton, elment a parkoló kocsik mellett,
és megállt a felhajtón. Loretta Bird szállt ki belőle fontoskodva,
a vezetőoldalon meg egy másik nő higgadtabban.
Napszemüveget viselt.
– Ez a hölgy azt a férfit keresi, aki a géppel repül – közölte
Loretta Bird. – Hallottam, hogy felőle érdeklődik a szálloda
kávézójában, ahol megittam egy Coke-ot, és idehoztam.
– Bocsánat a zavarásért – mondta a hölgy. – Alice Kelling
vagyok, Mr. Watters menyasszonya.
Ez az Alice Kelling barna-fehér kockás hosszúnadrágot és
sárga felsőt viselt. Úgy láttam, elég lógó melle van. Az arca
aggodalmaskodó volt. Dauerolt haja már lenőtt, sárga szalaggal
fogta hátra. Egyáltalán nem volt csinos, még fiatalos se. De a
beszédéből tudni lehetett, hogy városi vagy művelt, vagy mind a
kettő.
Dr. Peebles felállt, bemutatkozott, bemutatta neki a feleségét
velem együtt, és hellyel kínálta.
– Most épp a levegőben van, de szívesen látjuk önt, üljön le,
és várja meg. Tőlünk visz vizet, és ma még nem járt itt.
Valószínűleg öt körül tart szünetet.
– Akkor az ott ő? – fürkészte az eget hunyorogva Alice
Kelling.
– Szokása megszökni öntől és megváltoztatni a nevét? –
nevetett dr. Peebles.
Ő ajánlotta fel a jeges teát a jövevénynek, nem a felesége.
Erre Mrs. Peebles beküldött a konyhába, hogy elkészítsem.
Mosolygott. Ő is napszemüveget viselt.
– Sose beszélt a menyasszonyáról – jegyezte meg.
Imádtam jeges teát készíteni rengeteg jéggel és
citromszelettel, magas poharakban. Már mondanom kellett
volna, hogy dr. Peebles nem ivott alkoholt, legalábbis odahaza,
különben el se vállalhattam volna a munkát. Készítenem kellett
egy pohárral Loretta Birdnek is, bár ez nagyon dühített, és mire
kimentem, már a kerti székemet is elfoglalta, hogy nekem csak
a lépcső maradt.
– Ahogy megszólalt a kávézóban, mindjárt tudtam, hogy
maga ápolónő.
– Honnan tudta?
– Értek az emberekhez. Így találkozott vele, ápolta?
 – Christ? Hát igen. Valóban.
– A tengerentúlon is járt? – kérdezte Mrs. Peebles.
– Nem, ez még azelőtt történt, hogy a tengerentúlra ment.
Akkor ápoltam, amikor Centraliában állomásozott, és perforált
a vakbele. Eljegyeztük egymást, és ő a tengerentúlra ment.
Istenem, milyen üdítő ez az ital a hosszú autóút után.
– Megörül majd önnek – mondta dr. Peebles. – Elég
mozgalmas az élete, nem? Sose marad annyi ideig egy helyben,
hogy barátokat szerezzen.
– Elég hosszú jegyesség a maguké – állapította meg Loretta
Bird.
Alice Kelling ezt elengedte a füle mellett.
– Szobát akartam foglalni a szállodában, de amint
útbaigazítást kaptam, egyenesen idejöttem. Mit gondolnak,
odatelefonálhatok?
– Erre nincs szükség – mondta dr. Peebles. – Ha a szállodában
lakik, öt mérföldre van tőle. Itt pedig csak át kell mennie az
úttesten. Maradjon nálunk. Rengeteg szobánk van, nézze ezt a
nagy házat.
Ilyen hirtelen meghívni valakit kétségtelenül vidéki szokás,
és ő talán természetesnek találta, de Mrs. Peebles nem, ez
látszott abból, ahogy azt mondta, persze, itt van hely bőven. És
Alice Kelling sem, aki egyre tiltakozott, de hagyta magát
rábeszélni. Úgy éreztem, nagy a kísértés, hogy ilyen közel
legyen. Látni akartam a gyűrűjét. A körme vörösre festve, az
ujjai szeplősek és ráncosak. A kő nagyon apró volt. Muriel Lowe
unokatestvére kétszer akkorát kapott.
Késő délután megjött Chris a vízért, ahogy dr. Peebles előre
megmondta. Nyilván messziről felismerte a kocsit. Mosolyogva
közeledett.
– Utánad jöttem, látni akartam, miben mesterkedsz – kiáltott
oda neki Alice Kelling.
Felállt, eléje ment, és megcsókolták egymást futólag a
szemünk előtt.
– Erre jó sok üzemanyagod rámegy – jegyezte meg Chris.
Dr. Peebles meghívta vacsorára, mivel ő már úgyis kitette a
táblát, hogy NINCS TÖBB FELSZÁLLÁS ESTE 7-IG. Mrs. Peebles a
kertben akart teríteni, nem érdekelték a bogarak. Ezt a
szabadban étkezést minden falusi furcsának találja. Én
korábban már elkészítettem a krumplisalátát, ő meg a zselés
salátát, mert máshoz nem értett, így csak ki kellett vinni egy kis
felvágottal meg uborkával és fejes salátával együtt. Loretta Bird
még elidőzött egy darabig, mondogatta, hogy „na jó, azt hiszem,
ideje hazamennem ahhoz a lármás bandához”, vagy „olyan jó
itt üldögélni, hogy semmi kedvem felállni”, de nagy
megkönnyebbülésemre senki sem hívta meg vacsorára, így
végül kénytelen volt távozni.
Aznap este, mikor már nem volt több felszállás, Alice Kelling
és Chris elment valahová az autón. Én ébren feküdtem, amíg
vissza nem jöttek. Amikor láttam, hogy az autó fényszórója
végigpásztázza a szobám mennyezetét, fölkeltem, hogy
meglessem őket a zsalugáter résein át. Nem tudom, mit vártam,
mit fogok látni. Muriel Lowe-val sokszor az elülső verandájukon
aludtunk, és meglestük, ahogy a nővére búcsúzkodik a fiújától.
Utána nem tudtunk elaludni, annyira sóvárogtunk, hogy valaki
megcsókoljon és hozzánk simuljon, és arról beszélgettünk, mi
lenne, ha kint lennénk a vízen egy csónakban egy fiúval, és ő
nem hozna ki a partra, ha azt meg nem teszem, vagy ha valaki
elkapna a csűrben, akkor muszáj lenne, ugye, nem a te hibád
volna. Muriel azt mondta, két unokahúga megpróbálta egy
vécépapír-gurigával, mintha az egyikük volna a fiú. Mi nem
csináltunk ilyet, csak feküdtünk és tanakodtunk.
Mindössze annyi történt, hogy Chris kiszállt a kocsiból az
egyik oldalon, a nő meg a másikon, és ment mindegyik a maga
útján, a férfi a vidámpark, a nő meg a ház felé. Visszafeküdtem
az ágyba, és elképzeltem, milyen más lenne, ha én jönnék haza
vele.
Másnap reggel Alice Kelling későn kelt föl, és én készítettem
neki egy grépfrútot, ahogy tanultam, Mrs. Peebles meg leült vele
még egy kávéra. Úgy láttam, most örül a társaságnak. Talán
jobb, ha hozzászokik, hogy egész nap azt nézi, hogyan száll föl
meg le Chris, jegyezte meg Alice Kelling, erre Mrs. Peebles azt
mondta, hogy talán nem neki kellene ezt javasolnia, hiszen csak
Alice Kellingnek van autója, de a tó alig huszonöt mérföldre van
innen, és szép az idő, alkalmas a piknikezésre.
Alice Kelling elfogadta a javaslatot, és tizenegykor már a
kocsiban ültek Joey-val és Heatherrel meg a szendvicsekkel,
amiket én készítettem. Csak az volt a baj, hogy Chris még nem
szállt le, és Alice Kelling meg akarta mondani neki, hová
mennek.
– Ez nem probléma – nyugtatta meg Mrs. Peebles. – Edie majd
átmegy, és megmondja.
Alice Kelling gondterhelt arccal bólintott rá.
– Feltétlenül mondd meg neki, hogy ötre visszaérek!
 Nem olyan sürgős neki, hogy erről értesüljön, gondoltam, és
elképzeltem, ahogy azt eszi, amit odaát kotyvaszt a kis
kempingfőzőjén, hát munkához láttam, összeütöttem egy
morzsasütit, és a többi dolgom mellett azt is megsütöttem, aztán
amikor kicsit kihűlt, konyharuhát borítottam rá. Nem
szépítkeztem, csak levettem a kötényemet és megfésülködtem.
Szerettem volna kicsit kifesteni magam, de féltem, hogy erről
eszébe jutna, milyennek látott először, és újra
megszégyenülnék.
Már kitett egy másik feliratot: MA DÉLUTÁN NINCS SÉTAREPÜLÉS.

ELNÉZÉST. Talán nem érzi jól magát, gondoltam. Nem láttam őt

odakint, és a sátorlap csukva volt. Bekopogtam a sátorrúdon.
– Gyere be – mondta olyan hangon, amely inkább azt
jelentette: maradj kint.
Fölemeltem a sátorlapot.
– Ja, maga az. Elnézést. Másra számítottam.
Az ágy szélén ült, és cigarettázott. Miért nem cigarettázik
legalább a levegőn?
– Hoztam egy kis süteményt, remélem, nem beteg.
– Miért lennék beteg? Ja, az a felirat. Nem, nincs semmi
bajom. Csak unom már a sok fecsegést. De magát nem. Foglaljon
helyet. – Hátrahajtotta és föltűzte a sátorlapot. – Hadd jöjjön be
egy kis friss levegő.
Leültem az ágy szélére, máshová nem lehetett. Csak egy
olyan összehajtogatható tábori ágy volt: eszembe jutott a
menyasszonya üzenete, és átadtam.
Evett egy kis süteményt.
– Finom.
 – A többit tegye el, hátha megéhezik.
– Elárulok egy titkot. Már nem soká maradok itt.
– Megnősül?
– Hahaha. Mit mondott, mikor jönnek vissza?
– Ötre.
– Nos, addigra én már búcsút mondok ennek a helynek. A
repülő gyorsabb, mint az autó.
Kitakarta a süteményt, és szórakozottan elmajszolt még egy
szeletet.
– Megszomjazhatott.
– Van egy kis víz a vödörben.
– Az már biztos megmelegedett. Hozok frisset. Hozhatok egy
kis jeget is a hűtőből.
– Ne – mondta. – Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom,
hogy legyen időm elbúcsúzni magától.
Óvatosan félretette a süteményt, leült mellém, és nagyon
gyöngéden csókolgatni kezdett, nem is lenne szabad arra
gondolnom, hogy milyen kedves volt az arca, és milyen
csodásak a csókjai a szemhéjamon, nyakamon, fülemen meg
mindenütt, aztán visszacsókoltam, ahogy tudtam (eddig még
csak egy fiút csókoltam meg egy randevún, meg a saját
karomon gyakoroltam), aztán lefeküdtünk az ágyra, és
egymáshoz simultunk nagyon gyöngéden, és ő mást is csinált,
de nem voltak rosszaságok és nem estek rosszul. Csodás volt ott
a sátorban, a fűillatban, a napsütötte sátor forróságában, és azt
mondta:
– Nem okoznék neked fájdalmat semmi pénzért. – Amikor
rajtam feküdt, és együtt ringatóztunk az ágyon, egyszer csak
felsóhajtott: – Jaj, nem. – Azzal felugrott, és a vödörhöz sietett. A
nyakára meg az arcára löttyintett egy kis vizet, a maradékot
pedig rám spriccelte, ahogy ott feküdtem. – Hogy lehűljünk,
kisasszony.
Amikor elbúcsúztunk, egyáltalán nem szomorkodtam, mert a
két keze közé fogta az arcomat, és azt mondta:
– Majd írok. Megírom, hol vagyok, és talán meglátogathatsz.
Szeretnéd? Akkor jó. Csak várj.
Azt hiszem, valójában alig vártam, hogy otthagyjam, mintha
ajándékokkal halmozott volna el, amelyeknek csak akkor tudok
majd igazán örülni, ha már egyedül gyönyörködhetek bennük.

ELŐSZÖR NEM DÖBBENTETT MEG senkit, hogy a repülő elment. Azt

hitték, felvitt valakit, és én nem világosítottam fel őket. Dr.
Peebles telefonált, hogy elhívták, így egyedül vacsoráztunk,
aztán benézett az ajtón Loretta Bird.
– Látom, elment – mondta.
– Tessék? – lökte hátra a székét Alice Kelling.
– Ma délután azzal jöttek be a gyerekek, hogy lebontja a
sátrat. Úgy látta, ebből a helyből már kihozta, amit lehet. Csak
nem ment el úgy, hogy maguknak nem is szólt?
– Üzenni fog – jelentette ki Alice Kelling. – Valószínűleg felhív
ma este. Szörnyen nyugtalan a háború óta.
– Edie, neked nem szólt, ugye? – nézett rám Mrs. Peebles. –
Amikor átmentél az üzenettel.
– De igen – mondtam, ez igaz is volt.
– Miért nem szóltál róla? – néztek rám kérdően mind. –
Megmondta, hová megy?
 – Azt mondta, megpróbálkozik Bayfieldben – közöltem.
Miért hazudtam? Nem is akartam.
– Bayfield, az milyen messze van? – kérdezte Alice Kelling.
– Harminc, harmincöt mérföldre – felelte Mrs. Peebles.
– Nincs is messze. Egyáltalán nincs messze. A tóparton van,
ugye?
Azt hinnék, szégyelltem magam, amiért félrevezettem őt. Azt
akartam, hogy a férfi időt nyerjen, annyi időt, amennyi csak kell
neki. Az ő kedvéért hazudtam, és mi tagadás, magamért is. A
nőknek össze kellene tartaniuk, nem volna szabad így
viselkedniük. Ezt ma már tudom, de akkor még nem tudtam.
Eszembe se jutott, hogy bármilyen tekintetben hasonlíthatnék
Alice Kellinghez, vagy az övéhez hasonló helyzetbe juthatnék.
Nem vette le rólam a szemét. Sejti, hogy hazudok, gondoltam.
– Erről mikor szólt neked?
– Korábban.
– Amikor átmentél a repülőhöz?
– Igen.
– Nyilván ott maradtál beszélgetni. – Rám mosolygott, de nem
kedvesen. – Nyilván ott maradtál látogatóban.
– Süteményt vittem – közöltem, mert azt hittem, ha elárulok
valamit az igazságból, a többit nem kell elmondanom.
– Nálunk nincs sütemény – jelentette ki szigorúan Mrs.
Peebles.
– Sütöttem.
– Ez igazán kedves volt tőled – mondta Alice Kelling.
– Megengedték neked? – szólt közbe Loretta Bird. – Ezeknél a
lányoknál az ember sose tudja, mire számítson – jelentette ki. –
Néha nem is akarnak rosszat, csak tudatlanok.
– A sütemény most nem érdekes – szakította félbe Mrs.
Peebles. – Edie, nem is tudtam, hogy ilyen jól ismered Christ.
Fogalmam se volt, mit mondjak.
– Én nem csodálkozom – csattant fel Alice Kelling. – Láttam
rajta, amint megpillantottam. A kórházunk tele van az
ilyenekkel – nézett rám szúrós szemmel, erőltetetten
mosolyogva. – Ott szülik meg a gyereküket. Külön osztályra kell
tenni őket a betegségeik miatt. Kis falusi csavargók. Tizennégy-
tizenöt évesek. Látniuk kellene a gyerekeiket is.
– Volt egy rossz nő itt a városban, a kisbabája szeméből dőlt a
genny – szólt közbe Loretta Bird.
– Várjunk csak – mondta Mrs. Peebles. – Miről beszélnek?
Edie. Mi a helyzet veled és Mr. Wattersszel? Intim kapcsolatba
kerültetek?
– Igen – jelentettem ki.
Az járt a fejemben, ahogy a kempingágyon fekszünk, és
csókolózunk, hát nem intim kapcsolat ez? És le nem tagadnám
semmi pénzért.
Egy pillanatra csend lett, még Loretta Bird is elnémult.
– Nos – szólalt meg Mrs. Peebles. – Ezen csodálkozom. Azt
hiszem, rá kell gyújtanom. Eddig soha nem vettem észre nála
ilyen hajlamot – nézett Alice Kellingre, de Alice Kelling énrám
meredt.
– Léha kis szuka. – Ömlöttek a könnyei. – Léha kis szuka vagy,
nem igaz? Tudtam rólad, ahogy megláttalak. A férfiak megvetik
az ilyen lányokat. Csak kihasznált, aztán lelépett, ezt tudod,
ugye? Az ilyen lányok semmik, olyanok, mint a nyilvános vécék,
csak mocskos kis cafkák.
– Ugyan már – mondta Mrs. Peebles.
– Mocskos – zokogta Alice Kelling. – Mocskos kis cafka!
– Ne keseregjen – vigasztalta Loretta Bird. Szinte szétvetette
az öröm, hogy részese lehet ennek a jelenetnek. – A férfiak
mind egyformák.
– Nagyon csodálkozom, Edie – nézett rám Mrs. Peebles. – Azt
hittem, nagyon szigorúan fognak a szüleid. Nem szeretnéd, ha
kisbabád születne, igaz?
Még ma is szégyellem azt, ami ekkor történt. Elvesztettem az
önuralmamat, mint egy hatéves.
– Ettől senkinek se lesz kisbabája! – üvöltöttem.
– Látják? Ilyen tudatlan némelyik – mondta Loretta Bird.
De Mrs. Peebles felugrott, elkapta a karomat, és megrázott.
– Nyugodj meg! Ne hisztizz! Nyugodj meg! Ne sírj!
Idehallgass! Figyelj rám! Kíváncsi vagyok, tudod-e, mit jelent az
intim kapcsolat. Mondd csak! Szerinted mit jelent?
– Csókolózást – üvöltöttem.
Elengedett.
– Jaj, Edie. Hagyd abba! Ne butáskodj! Nincs semmi baj. Ez az
egész csak félreértés. Az intim kapcsolat ennél sokkal többet
jelent. Csodálkoztam is.
– Most megpróbálja letagadni – mondta Alice Kelling. – Úgy
van. Nem is olyan buta. Látja, hogy bajba keverte magát.
– Én hiszek neki – jelentette ki Mrs. Peebles. – Micsoda
szörnyű jelenet.
– Nos, csak egy módon győződhetünk meg róla – állt fel Alice
Kelling. – Végül is én ápolónő vagyok.
 Mrs. Peebles mély lélegzetet vett.
– Szó se lehet róla. Menj a szobádba, Edie. És maradj már
csendben. Ez olyan utálatos.
Nemsokára hallottam, hogy elhajt az autó. Megpróbáltam
abbahagyni a sírást, visszafojtani az újabb rohamokat. Végül
sikerült, és zihálva hevertem az ágyban.
Mrs. Peebles megállt az ajtóban.
– Elment – közölte. – Meg az a Birdné is. Persze tudod, hogy
annak a férfinak a közelébe se lett volna szabad menned, és
hogy abból lett minden baj. Megfájdult a fejem. Amint tudsz,
menj, mosd meg az arcodat hideg vízzel, aztán mosogass el, és
erről többé nem beszélünk.

NEM IS BESZÉLTÜNK. Csak évekkel később láttam át teljes

egészében, mitől menekültem meg. Mrs. Peebles ezután nem
volt nagyon kedves, de tisztességesen bánt velem. Nem pontos
leírás a viselkedésére az, hogy nem volt nagyon kedves. Sose
volt nagyon kedves. Csak most folyton ott voltam a szeme előtt,
és ez kicsit idegesítette.
Ami engem illet, én elfelejtettem az egészet, mint egy rossz
álmot, és a várakozásra összpontosítottam. A posta minden
délután fél kettő és kettő között érkezett, a vasárnapot kivéve,
ez nekem épp megfelelt, mert Mrs. Peebles ilyenkor szundikált.
Kitakarítottam a konyhát, aztán kimentem a postaládához,
leültem a fűbe, és vártam. Boldogan vártam, megfeledkeztem
Alice Kellingről meg a fájdalmáról és gyalázkodásáról, Mrs.
Peeblesről és a hűvös viselkedéséről, a kínos töprengésről, hogy
vajon nem szólt-e a dologról dr. Peeblesnek, a mások bajaival
betelni nem tudó Loretta Bird ábrázatáról. Mindig
mosolyogtam, amikor a postás odaért, akkor is mosolyogtam, ha
már odaadta a postát, és láttam, hogy ez még nem a nagy nap.
A postás Carmichael fiú volt. Elárulta az arca, mert sok
Carmichael élt a közelünkben, és a legtöbbnek ilyen előreugró
felső ajka volt. Így megkérdeztem a nevét (fiatalember volt,
félénk, de jó kedélyű, akárki kérdezhetett tőle bármit), aztán azt
mondtam:
– Megismertem az ábrázatáról!
Ez tetszett neki, és mindig örült, ha látott, és már nem volt
olyan félénk.
– A maga mosolyára várok egész nap! – kiabált ki sokszor a
kocsi ablakán.
Hosszú ideig eszembe se jutott, hogy esetleg nem jön levél.
Úgy hittem az érkezésében, mint abban, hogy reggel fölkel a
nap. Egyszerűen elhalasztottam a reménykedést egyik napról a
másikra, és már virágzott az aranyvessző kint a postaláda körül,
iskolába mentek a gyerekek, színesek lettek a falevelek, és
pulóverben mentem ki várakozni. Egy napon, amikor visszafelé
mentem, és csak a villanyszámlát szorongattam, semmi mást,
átpillantottam a vidámparkra, ahol virágzó csorbóka meg
bábatüske hirdette, hogy itt az ősz, és hirtelen megértettem:
soha nem jön levél. Ehhez a gondolathoz nem lehetett
hozzászokni. De igen, lehetett. Ha arra gondoltam, hogyan
nézett rám Chris, amikor azt mondta, írni fog, akkor lehetetlen
volt, de ha ezt kivertem a fejemből, és a valóságos, üres bádog
levélszekrényre gondoltam, akkor világos volt, mint a nap.
Továbbra is kimentem a postáért, de már ólomnehéz szívvel.
Csak azért mosolyogtam, mert tudtam, hogy a postás számít rá,
és nem könnyű az élete most, hogy jön a tél.
Egyszer aztán rájöttem, hogy vannak nők, akik egész
életükben ezt csinálják. Csak várnak és várnak a postaláda
mellett egy ilyen vagy olyan levélre. Elképzeltem, hogy
megteszem ezt az utat napról napra, évről évre, és lassan
megőszül a hajam, és azt gondoltam, hát én nem erre születtem.
Így többé nem mentem ki a postáért. Ha vannak olyan nők, akik
egy életen át csak várnak, meg olyanok, akik teszik a dolgukat
és nem várnak, jól tudtam, melyik legyek. Igaz, lehet sok
minden, amit a második fajta elszalaszt és sose ismer meg,
mégis ez a jobb választás.
Meglepődtem, amikor egy este a postás felhívta Peeblesék
házát, és engem kért a telefonhoz. Hiányzom neki, mondta.
Nincs-e kedvem elmenni Goderichbe, kérdezte, ott valami híres
film ment, már nem emlékszem, mi. Igent mondtam, aztán két
évig jártam vele, és még egy évig jegyesek voltunk, amíg
elkészült a kelengyém, és akkor összeházasodtunk. Mindig azt
meséli a gyereknek, hogy én jártam utána, azért ültem ki
mindennap a postaládához, én meg persze nevetek, és
ráhagyom, mert szeretem, ha mindenki azt hiszi, ami örömet
szerez neki és boldoggá teszi.
 Vízen járás

Ebben a városrészben még sok idős ember élt, bár sokan

átköltöztek a toronyházakba a parkon túl. Mr. Lougheednak
számos barátja vagy talán inkább ismerőse volt, akikkel szinte
mindennap találkozott a belvárosba menet a buszmegállóban
vagy a tengerparti sétányokon. Néha kártyázott velük a
szobájukban vagy lakásukban. Tagja volt egy gyeptekeklubnak
meg egy olyannak, amely útifilmvetítéseket rendezett egy
belvárosi teremben télen. Nem azért lépett be ezekbe a
klubokba, mert valóban vágyott a társaságra, hanem
elővigyázatosságból, mert attól tartott, ha enged természetes
hajlamainak, még valami remete lesz belőle. A gyógyszer-
kereskedelemben töltött évei alatt megtanulta, hogyan
beszélgessen el mindenféléről mindenféle emberrel, hogyan
csevegjen nyájasan, miközben egész másról gondolkodik.
Ugyanígy járt el a feleségével is. Az volt a célja, hogy mindenki
megkapja, amiről azt hiszi, szüksége van rá, és ő közben
átadhassa magát a gondolatainak. A feleségén kívül kevesen
tudták, miben mesterkedik. De most, hogy a mindennapi
életében már senkire sem kellett tekintettel lennie, olyan
helyzetet teremtett, amelyben néha mégis rákényszerül, mert
valahogy úgy érezte, ez jót tesz neki. Ha csak azzal állna szóba,
akivel szívesen beszélget, ki maradna? Egyedül Eugene. És
idővel terhére lenne Eugene-nak.
 A tengerparti sétányon hallott Mr. Lougheed először arról,
mire készül Eugene.
– Azt mondja, tud vízen járni.
Mr. Lougheed biztosra vette, hogy Eugene sose mondott
ilyesmit.
– Szerinte az a lényeg, hogy gondolatban kiemeled a súlyt a
testedből. Nincs semmi, amit ne tudnál szabályozni, ha igazán
akarod. Ezt mondja.
Mr. Clifford és Mr. Morey beszélgetett erről, amikor leültek
egy padra a sétányon, hogy kifújják magukat.
– Minden a fejben dől el.
Üljön le, hívták Mr. Lougheedot, de ő állva maradt. Magas
volt, és sovány, ha nem sietett, nem fulladt ki.
– Eugene folyton ilyeneket mond, de ez csak spekuláció –
jelentette ki. Nem tetszett neki, ahogyan Eugene-ról beszélnek,
bár tudta, van rá némi okuk. – Ő nagyon intelligens. Nem
bolond.
– Meg kell várnunk a bemutatóját, hogy eldöntsük ezt a
kérdést.
– Vagy ő sült bolond, vagy én vagyok az. Vagy pedig ő Jézus
Krisztus.
– Miféle bemutatóról van szó? – érdeklődött Mr. Lougheed
rosszat sejtve.
– Bizonyítékul le akar sétálni a Ross Point-i mólóról.
Eugene kétségtelenül csak tréfált, közölte Mr. Lougheed. Mr.
Clifford és Mr. Morey biztosította, hogy nem tréfált, komolyan
beszélt. (Mr. Clifford és Mr. Morey nevetgélve, vidám
fejcsóválással mondta, hogy komolyan beszélt, Mr. Lougheed
viszont komoran és tartózkodóan jelentette ki, hogy csak
tréfált.) Az időpontot vasárnap reggelre tűzte ki. Aznap, vagyis
pénteken. Tíz órára, hogy aki akar, elmehessen a templomba a
vízen járás vagy nem járás után. De ahogy Lougheed gyanította
is, se Mr. Clifford, se Mr. Morey nem Eugene-tól hallotta
mindezt, valaki mástól értesültek róla. Mr. Morey kártyázás
közben a barátaitól, Mr. Clifford pedig a Brit-izraeli
Olvasóteremben.
– Mindenki erről beszél.
– Hát jobban tennék, ha másról beszélnének, mert Eugene
nem bolond, legalábbis nem ekkora bolond – zárta le a
beszélgetést Mr. Lougheed, és folytatta a sétát.
A szokásosnál rövidebb úton ment haza.

BEKOPOGOTT EUGENE-HOZ, akinek a lakása az előcsarnok túlsó

oldalán volt, szemben az övével.
– Jöjjön be! – szólt ki Eugene derűs, de figyelmeztető hangon.
Ahogy Mr. Lougheed kinyitotta az ajtót, megcsapta a nyitott
ablakon bezúduló hideg tengeri levegő.
Eugene a csupasz padlón ült az ablak előtt, behajlított lábát
természetellenesen összetekerve, azt mondta, neki ez a póz már
természetes. Csak egy farmernadrág volt rajta. Mr. Lougheed
elnézte, milyen karcsú, milyen törékeny a fiatalember
felsőteste. Vajon miféle munkát tudna elvégezni, hány kilót
tudna fölemelni? De arra képes, hogy tagjait a legaggasztóbbnak
tűnő pózokba kényszerítse, tekerje és nyújtsa, melyekről persze
azt mondta, hogy élvezetesek. Erre volt büszke.
– Üljön le – nézett rá Eugene. – Mindjárt végzek.
 Úgy értette, hogy végez a meditációval, mindig ezzel fejezte
be a gyakorlatokat. Néha az ajtót se csukta be, amikor leült
meditálni. Mr. Lougheed, ha arra járt, mindig gyorsan
elfordította a tekintetét. Nem akarta látni Eugene arckifejezését.
Elragadtatottnak kell lennie? A tudata mélyén úgy megrémült,
úgy elborzadt ettől, mintha szeretkezés közben lesett volna meg
valakit.
Az is megesett.
A ház földszintjén lakott három fiatal. Callának, Rexnek és
Rovernak hívták őket. A Rover, vagyis „vándor” nevet mintha
tréfából kapta volna az a sovány, beteges külsejű fiú, akinek
tizenkét éves teste volt, az arca meg néha ötvenéves. Már
előfordult, hogy Mr. Lougheed az előcsarnok szőnyegén találta,
ott aludt, mint egy kutya. De furcsa név volt a Rex meg a Calla
is, inkább egy állatnak meg egy virágnak való; vajon a szüleik
így hívták őket? Mr. Lougheednak az volt az érzése, ezeknek
nem is voltak szüleik, sose volt etetőszékük, triciklijük,
kiskocsijuk; mintha úgyszólván teljes fegyverzetben pattantak
volna ki a földből. Ők kétségtelenül így gondoltak magukra.
Egyszer, amikor belépett a házba, a földszinti lakás ajtaja
nyitva volt. Valaki talán épp akkor szaladt ki onnan. Az
előcsarnok végében, de jól láthatóan, nem a lépcső alatt, két
alak fonódott össze. Rex és Calla. A lány szokása szerint hosszú
szoknyában volt, és mintha négykézláb állt volna, rikoltozott és
vergődött, mintha lökdösnék. Félig eltakarta a fejére borított
szoknya, amelybe belegabalyodott. Mr. Lougheed nem látott
mást, mint a lágy hús félholdját, a lány tomporát, amit azonnal
eltakart a fiú, ahogy meghágta őt. Észrevette Mr. Lougheedot,
talán ezért rikkantott egyet (vidáman és meglepetten), és
előrezuhant, amitől mindketten elterültek a földön, és
átmenetileg szétváltak, csak a nevetésük fonódott össze,
amelyből Mr. Lougheed nemcsak szégyentelenséget hallott ki,
hanem gúnyt is. Nyilvánvalóan rajta nevettek, amiért tanúja lett
a kopulációjuknak, és megbotránkozott rajta.
Ő nem botránkozott meg, szerette volna mondani nekik.
Gyerekkorában, amikor a „Killop közigazgatási terület ötös
sávjának kőiskolája” néven ismert létesítménybe járt, fizető
nézője volt az egyik Brewer fiú és a húga műsorának. Undorító
színhelyen zajlott, a fiúvécé előterében. Nem szimuláltak. Ne
higgye senki, hogy ezt az üzletágat ő találta fel.
De ha nem botránkozott meg, akkor mi történt? A szíve
lüktetett, a vér a fejébe tolult. Amikor a szobájába ért, le kellett
ülnie. A nevetésük még sokáig a fülébe cseng majd. Elképzelte,
ahogy szőrös nemi szervük együtt mozog, mindegyik a maga
növekvő vadságával, és zihálásuk végül abba a nevetésbe
fullad. Mint az állatok. Nem, ezt visszavonta. Az állatok csak
teszik a dolgukat komolyan, és nem hívják fel magukra a
figyelmet. Neki az a baja ezzel a generációval, mondta korábban
Eugene-nak, már ha ez valóban generáció, hogy szünet nélkül
kérkednek. Miért hangoskodnak folyton, kérdezte. Ha egy szál
sárgarépát termesztenek, ahhoz is gratulálnak maguknak.
Például. A belvárosba vezető úton volt egy kis bolt, ahová
azelőtt gyakran betért, mert örömét lelte a járda mentén
sorakozó rekeszek látványában: tele voltak göcsörtös
zöldségekkel, melyekhez még hozzáragadt egy kis föld.
Gyerekkorában mindig ilyen zöldségeket látott az üzletekben és
a saját pincéjükben. De a bolti fiatalok jelmeze, az a hosszú,
kócos haj meg indián fejpánt, csíkos overall és lyukas trikó (mi
más volt ez, mint jelmez? Nincs az az épeszű paraszt, aki ilyen
öltözetben mutatkozna a városban, akármilyen szegény) és
hangzatos, szenteskedő szövege a kertészkedésről meg az
ételekről annyira zavarta, hogy többé nem ment oda.
Túlságosan meg voltak hatva maguktól. Mintha ők találták
volna fel a kenyérsütést meg a fehérrépaszedést. Mesterkélt volt
az egész, valahogy még a szupermarketeknél is mesterkéltebb.
– Azt hiszem, nem is annyira mesterkéltek, mint inkább
nevetségesek – állapította meg józanul Eugene. – Mint az
őskeresztények. Unalmasak lehettek.
– Hamar eltűnnek. Csődöt mond ez az őstermelés.
– Lehet. De vannak, akik egy filozófiára építik a mindennapi
életüket, és nagyon sikeresek. A hutteriták. A mennoniták.
– Az másfajta mentalitás – jelentette ki Mr. Lougheed.
Tudta, minek hangzik ez: csökönyösségnek, siránkozásnak,
öregesnek.
Most, hogy Eugene végzett a meditációval, felállt,
kinyújtózkodott, és megkérdezte Mr. Lougheedot, kér-e teát.
Igen, bólintott Mr. Lougheed. Eugene bekapcsolta a vízforralót,
és rendet rakott a szobában. Mindig rend volt nála. A földre tett
matracon aludt, de lepedőket tett rá, a lepedők mindig tiszták
voltak, elvitte őket a mosodába. Könyvei tégla- és
deszkapolcokon sorakoztak, vagy halomban álltak a földön és
az ablakpárkányokon. Több száz könyve volt, csaknem mind
papírkötésű, ezek uralták a szobát. Mr. Lougheed gyakran
nézegette a címüket csodálattal és a kilátástalanság érzetével.
Heideggertől Kantig. Azt persze tudta, hogy Kant kicsoda, bár
semmit sem olvasott tőle, csak egyet-mást róla A filozófia
történetében. Talán azt is tudta valamikor, hogy Heidegger
kicsoda, de már elfelejtette. Nem járt egyetemre. Az ő idejében
még nem kellett egyetemi végzettség ahhoz, hogy valaki
gyógyszerész legyen, csak le kellett töltenie az inaséveket, ahogy
ő a nagybátyja gyógyszertárában. De később egy ideig sokat
olvasott. Ilyesmit azonban soha. Felismerte a neveket, de semmi
több. Eckhart mester. Simon Weil. Teilhard de Chardin. Loren
Eiseley. Tiszteletben álló nevek. Ragyogó nevek. És az volt a
helyzet, hogy Eugene nem pusztán összegyűjtötte ezeket a
könyveket, és tervezgette, hogy egyszer még elolvassa őket.
Nem. El is olvasta őket. Filozófia. Vallás. Miszticizmus.
Pszichológia. Tudomány. Elolvasott ezekről a nagyon fontos,
nagyon igényes témákról jóformán mindent, amit lehetett.
Huszonnyolc éves volt, és biztonsággal állítható, hogy élete
legutóbbi húsz évét olvasással töltötte. Több diplomája volt.
Ösztöndíjakat és díjakat szerzett. De mindezt valahogy
mentegetőzve kigúnyolta, vagy legalábbis elutasította. Néha
tanított egy ideig, állandó munkája a jelek szerint nem volt.
Átment egy idegösszeomláson, és talán úgy érezte, az elhúzódó
betegségből még mindig nem épült fel egészen. Csakugyan úgy
viselkedett, mint aki állandóan figyeli és őrzi a lábadozását.
Átgondolt volt még a legkisebb mozdulata, még a jókedve is. A
frizurája akár egy középkori apródé. Lágy, vörösesbarna haja és
szeme csillogott. Kis bajuszával együtt is fiatalabbnak látszott a
koránál.
– Hallottam erről a vízenjárás-ügyről – jegyezte meg Mr.
Lougheed, és igyekezett úgy beszélni, mintha tréfálkozna.
– Mézet? – csúsztatott Eugene nagy adag mézet Mr. Lougheed
teájába.
Mr. Lougheed, aki nem szerette megédesíteni a teáját,
szórakozottan fogott egy kanalat.
– De nem hittem el.
– Hát igen.
– Azt mondtam, nem lehet olyan bolond.
– Tévedett.
Mindketten mosolyogtak. Mr. Lougheed halványan és
bizakodva, diplomatikusan. Eugene őszintén és kedvesen. De
mégis… miféle őszinteség volt ez? Nem jött természetesen, meg
kellett dolgoznia érte. Eugene, aki jól ismerte a hadtörténelmet,
miszticizmust, asztronómiát és biológiát, aki értekezni tudott az
indiai művészetről (meg az indiánról) vagy a mérgezés
fortélyairól, aki a kvízjátékok napjaiban egy vagyont
kereshetett volna, ahogy Mr. Lougheed egyszer megjegyezte
(azok már rég letűntek, hála istennek, aki megmentette a lelkét,
nevette el magát Eugene), ez az ember az élet minden
szokványos mozdulatával és szavával ellenszegült valaminek,
amiről nem beszélt. Az idegösszeomlásának? Kirobbanó
tudásának? Saját felismeréseinek?
– Hát nem tudom, jól értettem-e – mondta Mr. Lougheed. –
Mintha a vízen járásról lett volna szó.
– Úgy van.
– És mi célból?
– A vízen járás céljából. Mármint ha ez lehetséges. Maga
szerint igen?
 Mr. Lougheednak erre nem volt válasza.
– Ez valami vicc?
– Az is lehetne – bólintott Eugene még mindig éppolyan
derűsen. – Egy komoly vicc.
Mr. Lougheed szeme odatévedt egy másik polcra, melyen
Eugene másfajta olvasmányai sorakoztak, amelyek szerinte
nem nagyon fértek össze az első csoporttal. Olyan emberektől
származtak és olyan emberekről szóltak, akik próféciákat
mondtak, könyvek asztráltestekről, pszichikai élményekről,
természetfölötti erőkről meg mindenféle megtévesztésről és
varázslatról, ha így akarják nevezni. Mr. Lougheed kölcsön is
kért néhányat Eugene-tól, de nem tudta végigolvasni őket. A
kételkedés elzsibbasztotta az agyát. Ifjúkora kifejezésével élve
azt mondta, bedugult tőlük az agya. Még akkor sem tudta
elhinni, hogy Eugene mindezt komolyan veszi, amikor tőle
magától hallotta.
Nem sokkal az előcsarnokban történtek után Mr. Lougheed
arra ment haza, hogy egy jelet festettek az ajtajára. Olyan volt,
mint egy ügyetlenül megfestett virág, vörös és fekete, alul
elvékonyodó szirmokkal. Közepén egy vörös kör, és azon belül
egy fekete kör, egy fekete lyuk. Megtapintotta a festéket, érezte,
hogy nedves, de nem nagyon; már pillanatok alatt megszáradó
festékek vannak. Odahívta Eugene-t, hogy megmutassa neki.
– Ez semmi – jelentette ki Eugene. – Legalábbis semmi
aggasztó. Nem ismerem fel. Ezt csak úgy kitalálták.
Mr. Lougheednak kellett néhány perc, hogy felfogja, miről
van szó.
– Ez nem jel – magyarázta Eugene.
 – Jel – mondta Mr. Lougheed.
– Mint egy varázsige. Ez más, mint egy igazi jel, mint ahogy a
halandzsa is más, mint egy igazi varázsige, bár az avatatlanok
mindkettőt halandzsának tartják.
– Engem nem az aggaszt, hogy ez egy… jel – szedte össze
magát Mr. Lougheed. – Valami varázsjelre gondol? Csak az
aggaszt, hogy bemocskolják az ajtómat. Nincs joguk idejönni,
nincs joguk összemázolni az ajtómat.
– Gondolom, tréfának szánták. Vagy a bátorság próbájának.
Nagyon gyerekesek… Rex és Calla hihetetlenül gyerekes. Rover
csak látszólag gyerekes, ő valójában rejtély. Neki talán öreg
lelke van.
Mr. Lougheedot nem érdekelte, milyen öreg Rover lelke. Őt
az érdekelte, az döbbentette meg, hogy olyasmi, mint egy jel egy
ajtón, valódi jelentést hordozhat valakinek a szemében, aki nem
sült bolond.
– Magát megrémíti – kérdezte elfojthatatlan kíváncsisággal –,
magát megrémítené egy jel az ajtaján? Elhinné, hogy az
ilyesminek tényleges hatása lehet?
– Feltétlenül!
– Ezt nehezen tudom elhinni – közölte Mr. Lougheed.
Elgondolkozott és felsóhajtott. – Nem is tudom elhinni –
jelentette ki határozottan.
– Holtpontra jutottunk – mondta kedvesen Eugene.
Ezt már észre kellett volna vennie, gondolta Mr. Lougheed,
látnia kellett volna, milyen komolyan veszi Eugene az ilyesmit,
akkor most nem döbbenne meg ennyire.
– A világ, amelyet elfogadunk, tudja, a külső valóság –
magyarázta türelmesen Eugene –, nem olyan állandó, mint
ahogy elhitették velünk. Többféle irányítási módnak
engedelmeskedik, mint amennyinek a tudomásulvételére
minket felkészítettek. – Amikor Mr. Lougheednak fejtett ki
valamit, hajlamos volt ilyen lelkes és árnyalt mondatokban
beszélni. Ha a földszinti hármassal beszélt, kellőképpen
töredezett, révült és homályos nyelvet használt, amely a jelek
szerint közelebb állt az ő szintjükhöz. – Úgynevezett törvényei
nem véglegesek. Maga arra a törvényre gondol, amely
kimondja, hogy egy ilyen test – koppintott Mr. Lougheed vállára
– nem járhat a vízen, mert nem képes súlytalanná válni.
Még mindig lehetett tréfa.
– Azt elhiszi, hogy vannak, akik parázson járnak, és nem
lesznek égési sebeik?
– Olvastam róla.
– Hétköznapi dolog. Látott róla képeket? Elhiszi?
– Úgy tűnik.
– De hát a lábuk bőrrel bevont hús, amelynek legjobb
tudomásunk szerint meg kellene égnie. Tehát nem tűnik-e úgy,
hogy be kell vallanunk: a tudat valamilyen módon képes
annyira uralni az anyagot, hogy bizonyos törvények már nem
lesznek érvényesek rá?
– Szeretném látni, hogyan uralja a gravitációs törvényt.
– Uralja. Úgy bizony. Voltak, akik saját akaratukból centikkel
a föld fölé emelkedtek.
– Amíg nem látom a saját szememmel, hogy az a papírkosár
fölemelkedik és a fejem fölött lebeg – jelentette ki mélységes
meggyőződéssel Mr. Lougheed, bár igyekezett kedélyes maradni
–, semmi ilyesmit nem hiszek el.
– Az emmausi út – mondta Eugene.
Még a Bibliát is ismerte. Mr. Lougheed rajta kívül egyetlen
negyven alatti emberrel sem találkozott, aki ezt elmondhatta
magáról. Jehova Tanúit leszámítva.
– Egy papírkosár nem tudja irányítani a létezését, nem tud
energiát hasznosítani. De ha egy olyan ember ülne most a maga
helyén, aki képes arra, hogy bizonyosfajta energiát
hasznosítson…
És folytatta egy orosz nő történetével, aki nehéz bútorokat
mozgatott a szobában anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Azt
mondta, az erő a napfonat csakrájában van.
– De miből gondolja – szólt közbe Mr. Lougheed –, hogy
magában is megvan ez az erő? Hogy energiát tud hasznosítani,
vagy meg tudja állítani a gravitáció áradását vagy akármit?
– Ha meg tudnék is állítani bármit, az csak nagyon rövid
időre történne. Másodpercekre. Én csak egy neofita vagyok. De
ahhoz elég lenne, hogy az emberek elgondolkozzanak. Aztán
meg érdekel a test elhagyása. Még sose tudtam kilépni ebből a
testből.
– Gondoskodnia kell arról, hogy vissza is jusson bele.
– Vannak, akik képesek rá. Vannak, akik megtették. Ez
egyszer még megtanulható lesz, mint a korcsolyázás. Most
tegyük fel, kilépek a vízre, és a látható testem, ez a test lemerül,
mint egy kő, de fennáll a lehetőség, hogy a másik testem
fölemelkedik, és lenézhetek a vízre, nézhetem magam.
– Nézheti, ahogy megfullad – jelentette ki Mr. Lougheed.
Eugene elnevette magát, de nem valami biztatóan.
 Mr. Lougheed azt szerette volna tudni, mi van emögött. Volt
mögötte valami, valami játék vagy gúnyolódás, amit ő nem
értett. Ha Calla vagy Rex beszélt volna így (mármint ha képesek
lettek volna ilyen hosszan beszélni), nem gyanakodott volna. De
Eugene együgyűsége csak valami trükk lehetett, és ha komolyan
gondolta, akkor valahogy még inkább trükk.
– Tehát ennek az egésznek az a célja, hogy úgyszólván
felrázza az embereket? Hogy ne bízzanak az érzékeikben?
– Lehetséges.
– Hogy jutott eszébe az egész?
– Szinte tréfának indult. Azzal a két hölggyel beszélgettem,
tudja, a nővérekkel, a vakkal meg a másikkal, a nevüket nem
tudom…
– Tudom, kikről beszél.
– Ilyesmiről beszélgettünk, és azt mondtam, ez lehetséges.
Már volt rá példa, mondtam, a vízen járásra. Mármint a
közelmúltban. Megkérdezték, hajlandó lennék-e megpróbálni,
és azt mondtam, igen.
– Ez kicsit elbizakodott kijelentés volt – jegyezte meg Mr.
Lougheed elgondolkodva, ravaszul.
– Tudom. Aznap este meditáció közben a tudatom mélyére
süllyesztettem azt a kérdést, hogy ezt a saját egómért teszem-e.
És rájöttem, hogy nem számít. Mindegy, minek teszem. Akármi
juttatta az eszembe, hogy tegyem meg, bíznom kell benne.
Lehet, hogy ennek a tettnek a célja túlnő rajtam. Tudom,
hogyan hangzik ez. De én csak odakölcsönzöm magam.
Hagyom, hogy felhasználjanak. Az egész ügy megnőtt. Csak
annak a két idős hölgynek a kedvéért vállalkoztam rá, de nem
vághattam bele azonnal, idő kellett a felkészüléshez, tehát
megállapodtunk a vasárnapban, és most már mindenkitől
hallok róla az utcán, vadidegenektől is. Elképesztő.
– Nem zavarja a gondolat, hogy talán bolondot csinál
magából annyi ember előtt?
– Ez a kifejezés nekem valójában semmit sem jelent. Bolondot
csinál magából. Hogyan tehet ilyet bárki? Hogyan csinálhat
bolondot magából az ember? Megmutathatja a bolondot,
közszemlére teheti a bolondot, de hát vajon a bolond nem ő
maga-e, nincs-e az ott mindig is? Mutassa meg magát. Mi mást
tehet?
Ragaszkodhat az ép eszéhez, ha lehet, mondhatta volna Mr.
Lougheed, de ez csak később jutott eszébe. Bár ha mindjárt
eszébe jut, akkor is elkésett volna már vele.

VASÁRNAP REGGEL MR. LOUGHEED egy döglött madarat talált az

ajtaja előtt. Feltételezte, hogy egy macska vitte oda. A macskák
bejöttek a házba, Calla és Rover etette őket, macskavizelettől
bűzlött az előcsarnok. Fogta a madarat, levitte a földszintre és ki
a hátsó udvarra. Egy kék szajkó volt. Megcsodálta hideg kék
színét. Bár a szajkók nem valami csodás madarak. Tanyán nőtt
fel, és nem tudta megállni, hogy ne minősítsen mindenféle
növényt és állatot. Emlékezett, hogy egyszer járt náluk egy
hölgy, már nem fiatal, aki elragadtatva felkiáltott, olyan szépnek
talált egy vadrepcével benőtt földet. Valami poros, rózsaszín
vagy bézs kalapot viselt, talán sifonból, és az ő emlékezetében
az a feltűnően ostoba kalap összeolvadt a nő ostoba
lelkendezésével, és a mai napig nem felejtette el. Persze azt,
hogy mi ostobaság, nem annyira a felnőttek szavaiból, mint
inkább a pillantásaikból tudta.
El akarta temetni a madarat, de nem talált semmit, amivel
gödröt áshatna. A pinceajtót betörték. Régen volt ott néhány
szerszám, de valószínűleg már elvitték mindet. A hátsó udvar
földje úgyis olyan kemény volt, mint a cement. Csupa kő meg
üvegcserép. Mr. Lougheed bedobta a döglött madarat a
szemétvödörbe.
Tizenkét éve lakott ebben a házban, azóta, hogy eladta a
gyógyszertárát, és ideköltözött a férjezett lánya közelébe. A
lánya meg a családja már rég odébbállt, de ő maradt. A ház meg
az udvar már tizenkét éve is elég lelakott volt, de azt nem
gondolta, senki sem gondolta volna, hogy egyszer még olyan
állapotba kerül, amilyenben most van. A hajdani tulajdonosnak,
Miss Musgrave-nek gazdag volt a családja. Akkor még ő is a
házban lakott, abban a földszinti lakásban, ahol most Rex, Calla
és Rover tanyázott. Mr. Lougheed nem sokkal a beköltözése
után kaszát fogott, és hozzálátott, hogy levágja a hosszú füvet az
udvar sarkaiban. Azt tervezte, hogy rendbe hozza az egészet, és
szép pázsitot alakít ki mindenki örömére. De alighogy
belekezdett, valaki fölrántott egy ablakot, és egy harsány,
hölgyhöz nem illő, érezhetően alkoholos hang kikiáltott.
– Ez Musgrave-tulajdon.
Miss Musgrave volt az, bolond volt ő is, de ismerős módon.
Gyógyszerész napjaiban Mr. Lougheed ismert ilyen hölgyeket,
akik elrajzolt rúzsozással és félrecsúszott kalappal jöttek be,
matattak a receptjeikkel, hízelegtek, hazudoztak, és örökösen
megsértődtek. Miss Musgrave már régen meghalt, és neki szinte
hiányzott az az ismerős bolondság. De csak ez a mostani népség
maradt itt, és róluk nem tudta, sose tudta megmondani,
bolondok-e vagy sem. Még Eugene-ról sem. Főképp Eugene-ról
nem.
Mindenki unszolta, hogy költözzön már ki innen. Miért
maradt? Nem szereti a bérházakat, mondta, nem szereti a
magas épületeket, nincs kedve költözködni. De többről volt szó.
Örült, hogy megtanulta, amit itt tanulhatott. Hallgatta a
kortársai beszélgetését, és arra gondolt, hogy az agyuk
szétrepedne, mint a tojás, ha a tizedét tudnák annak, amit tudni
lehet. Végső soron nem bánta, hogy látta Rex és Calla műsorát,
vagy elolvasta az újságot, amelyet Rover árult, és egy nap
viccből a kezébe nyomott. Az utolsó betűig kiolvasta, pedig
megfájdult a szeme az elmosódott betűktől. A rossz szedéstől, a
helyesírási hibáktól, a pacás, esetleg obszcén rajzoktól, az
apróhirdetésekben bevallott szükségletektől és a vezércikktől,
amely nem értett egyet a városi tanáccsal (csak úgy emlegette,
hogy szófosók meg seggfejek gyülekezete), mindig ugyanabba a
sajgó idegébe nyilallt bele a fájdalom, de azért folytatta az
olvasást valami furcsa félelemmel, hogy elszalaszt egy üzenetet,
amely talán olyan gyorsan villan be, hogy a szem észre sem
veszi, mint azok a reklámok, amelyekről a tévében hallott.
Eugene előadása volt az egyetlen, amit nem akart látni. Túl
fájdalmasnak, túl kínosnak érezte. Elkészítette a szokásos
reggelijét, két szelet barna pirítóst és egy főtt tojást teával. Nem
hallotta Eugene-t, feltételezte, hogy már elment. Evés közben
eszébe jutott, mit érzett nemrég a hátsó udvarban, amikor
kezében tartotta a madarat, és a sifonkalapos hölgy járt a
fejében, meg a vadrepceföld és a szülei. Erről akkor eszébe
jutott még valami, és most már tudta, hogy az álma volt az.
Éjszaka nyilván megint ezt álmodta, és úgy tűnt, most nem tehet
mást, mint hogy megpróbálja minél több részletét felidézni.
Ez az álom, amely időnként felbukkant, mióta Mr. Lougheed
középkorú lett, egy olyan esettel kezdődött, amely valóban
megtörtént gyerekkorában, amikor egy tanyán élt a bátyjával és
a nővérével, Maryvel, akit aztán tizennyolc éves korában elvitt
a diftéria. Késő éjszaka meghallotta, hogy cseng a telefon,
három hosszú csengés volt. Az út mentén minden családnak
megvolt a saját csengetésszáma (az övékre Mr. Lougheed még
mindig emlékezett: két hosszú, két rövid), de a három hosszú az
riasztás volt, azt jelentette, hogy az egész vonalon mindenki
vegye fel a telefont. Mr. Lougheed apja belekiabált a telefonba a
konyhában, amely épp a fiúk hálószobája alatt volt. Sose
fogadta el a telefon elvét, a jelek szerint a saját hangerejére
bízta, hogy a szava eljusson a szükséges távolságra. A kiabálásra
mind felébredtek, és lementek a konyhába, ahol az apjuk már a
csizmáját húzta, kabátba bújt (május volt, tavasz, de még lehűlt
a levegő éjszakára), és Mr. Lougheed azt már elfelejtette, mit
mondott, de azt tudta, hogy az apja megemlítette, hová megy, és
hogy Walter bátyja engedélyt kért és kapott, hogy elkísérje, ő
viszont nem mehetett, mert azt mondták, még kicsi, és úgyis
lemaradna.
Egy őrült fiú nyomába eredtek, valójában már fiatalember
volt az illető, tizenkilenc-húsz éves, és a közigazgatási terület
szomszédos sávjában lakott. Mr. Lougheed már nem
emlékezett, mit tudott meg apjától erről a fiúról azon kívül,
hogy a neve Frank McArter. Egy népes, nincstelen, tisztességes
katolikus család fia volt. Egy sor idegroham után átmenetileg
elkerült hazulról, de aztán gyógyultan hazament, és csöndesen
élt, gondjukat viselte idős szüleinek most, hogy a fivérei meg a
nővérei már kirepültek. Mr. Lougheednak úgy rémlett, az apja
akkor nem mondta, hogy azért hívtak össze minden férfit Frank
McArter keresésére, mert aznap este korábban, talán még
sötétedés előtt (és kétségtelenül fejés előtt, mert a feszülő tőgyű
tehenek bőgésére figyeltek fel az arra járók) megölte az apját a
pajtában egy vasvillával meg egy lapáttal, aztán az anyját a
konyhában ugyanazzal a lapáttal, amelyet nyilván ebből a
célból vitt magával a pajtából.
Ezek voltak a tények. Az álom, amennyire fel tudta idézni,
tartalmazta, de nem tárta fel mindezt. Ébren tudott a
gyilkosságról, a kettős gyilkosságról, emlékezett rá, de arról
fogalma sem volt, hogyan értesült róla. Álmában nem értette,
mi az oka a nagy sietségnek és zűrzavarnak, csak azt tudta,
hogy meg kell keresnie a csizmáját, és csatlakoznia az apjához
meg a bátyjához (az álomban velük tarthatott, ha siet). Nem
tudta, hová megy, és már elég hosszú utat megtett, mire rájött,
hogy keresnek valamit. Kezdetben talán könnyű szívvel,
vidáman haladtak, de sokszor lassítaniuk kellett, mert
láthatatlan erők zavarták össze és térítették el őket, például Mr.
Lougheed lemaradt, mert elintézett valamit, kikevert a
patikájában egy gyógyszert vagy megvacsorázott a feleségével.
Aztán megkésett, mardosó bűntudattal próbált valami
barátságtalan, jellegtelen környéken, mindig borús időben,
rossz látási viszonyok közt visszajutni oda, ahol lennie kellett
volna. Sose álmodta végig az álmot. Vagy csak nem emlékezett
rá. Ez volt a valószínűbb. Amikor először álmodta ezt, a szülei
már meghaltak, és a nővére is, de a bátyja még élt,
Winnipegben lakott, gondolta is, hogy majd ír neki, és
érdeklődik Frank McArterről meg arról, hogy ráakadtak-e
aznap éjjel. Erre nem emlékezett. Végül mégsem írt (vagy ha írt,
ezt nem kérdezte meg, mert megfeledkezett róla, de ha eszébe
jut, akkor is ostobaságnak érezte volna talán), aztán a bátyja is
meghalt.
Ez az álom még ébredés után is nyomasztotta. Úgy vélte,
azért, mert napközben is érezte még a halottak jelenlétét,
mintha ott lett volna körülötte apja, anyja, nővére, bátyja,
akiknek az arcát ébren nem tudta felidézni. Hogyan tudta volna
érzékeltetni ezt a kézzelfogható, bonyolult, valóságos jelenlétet,
ha egyáltalán akad valaki, akinek beszélni akar róla? Szinte úgy
érezte, kell lennie egy helynek az ő tudatán kívül, ahol tőle
függetlenül, kedvük szerint mozoghatnak; nehéz volt elhinni,
hogy a saját elméje teremtette őket. Ez hétköznapi élmény.
Emlékezett, milyen megrökönyödve, szinte panaszosan mondta
néha az anyja, amikor leült reggelizni:
– A nagyanyádról álmodtam! Mintha itt lett volna!
Elgondolkoztatta az is, milyen más idők voltak azok, mint a
mostani. Túl nagy a különbség. Senki sem juthat el egyik ilyen
időből a másikba, neki hogy sikerült? Hogyan ismerhette
ugyanaz az ember régen Mr. Lougheed apját és anyját, és
ismerheti most Rexet és Callát? Már nem először jutott eszébe,
hogy végeredményben sok minden szól a legtöbb vele egyidős
ember viselkedése mellett. Talán észszerű úgy tenni, mintha
észre se vennék a különbséget, azt hinni, hogy ez még mindig
ugyanaz a világ, amelyben ők éltek, némi szörnyű, de
orvosolható aberrációval, és nem belátni, hogy az egész
rendszer megváltozott.
Az álom összekapcsolta egy világgal, amelynek a struktúráját,
élességét, magabiztosságát tekintve a mostani mintha csak
hanyag másolata volna. Persze tény, hogy neki eltompultak az
érzékei. De akkor is. Valahogy eltűnt az élet súlya, jelentősége.
Most egy összezsugorodott tájban történtek az események, és
egyformán vagy egyáltalán nem voltak fontosak. Amikor vitte a
busz a város utcáin vagy akár vidéken, Mr. Lougheedot nem
nagyon lepte volna meg semmilyen látvány, például egy mecset
vagy egy jegesmedve sem. Akárminek tűnt valami, végül
kiderült róla, hogy valami más. A lányok fűszoknyában árulták
az ananászt a szupermarketben, és látott olyan benzinkutast,
aki csörgősipkában törölte le a szélvédőt. Már semmi sem volt
meglepő.
A földszinten lejátszott lemezeken néha felhangzott egy
tiszta, ismerős, háborítatlan dallam. És ő már tudta, mi fog
történni vele, hogyan fogják kigúnyolni, eltorzítani,
felrobbantani, felismerhetetlenné rombolni. Ilyen tréfákat
űztek mindenütt, nyilván feltételezik, hogy ezt szeretik az
emberek.

A RÉGÓTA NEM HASZNÁLT, düledező Ross Point-i móló dagálykor

szinte teljesen eltűnt a vízben, és apálykor a külső vége
belehajlott az óceánba. Amikor Mr. Lougheed befordult a parti
sétányon (mégiscsak el kellett jönnie, nem volt nyugta, képtelen
volt távol maradni), arra számított, hogy nem talál ott senkit, és
kiderül, hogy csak képzelte az egészet, vagy inkább hogy csak
jól kitervelt tréfa, átverés volt. De tévedett; sokan összegyűltek.
Itt nem voltak lépcsők (csak negyedmérföldnyire mögöttük és
nem sokkal előttük, Ross Pointon túl), de lekecmergett a partra
a rekettyebokrok közt, a csonttörés veszélye is csak később
jutott eszébe. Végigsietett a parton.
Azokat vette észre először, akik a mólón futottak végig, egyik
törött betontömbről a másikra ugorva. Rex, Calla meg Rover
volt az, és jó néhány megkülönböztethetetlen barátjuk. A lepel,
amelybe Calla burkolózott, valami régi zsenília ágytakarónak
tűnt (az is volt), a rózsaszín meg barna rojtozás fele már
kikopott. Ugrándoztak, mezítláb fröcskölték egymást a vízben.
Egy fiú a parton olyan furulyafélén játszott, amilyen Eugene-
nak is volt. Jól játszott, bár elég monotonul. Ott állt a két idős
nővér is, a vak nő beszéd közben felemelte fehér botját, és a
vízre mutatott. Olyan volt, mint Mózes a Vörös-tengernél. A
másik valamit magyarázott neki. Mr. Clifford és Mr. Morey meg
még néhány öregember kicsit távolabb álldogált, és
megfontoltan beszélgettek. Lehetett ott vagy három tucat
ember, mind hatvanévesnél öregebb vagy harmincévesnél
fiatalabb. Eugene a mólón ült kint egymagában, elég messze
tőlük. Mr. Lougheed arra számított, hogy erre az alkalomra
különleges öltözetet visel, valami durva szövésű csuhát vagy
ágyékkötőt, ha talál ilyet. De csak a szokásos farmernadrág meg
fehér póló volt rajta.
Az egyik öregember órát vett ki a zsebéből.
– Úgy látom, tíz óra – kiáltotta bele a levegőbe, mintha nem
egyvalakinek címezné.
– Tíz óra, Eugene! – kiabálta Rex, aki már beleugrott a vízbe,
és meztelen felsőtesttel állt a combjáig érő vízben.
Eugene háttal ült nekik, fejét felhúzott térdére hajtotta.
– Szent, szent, szent – zengte bozontos fejét hátrahajtva,
széttárt karral Rex.
– Énekeljünk – mondta az egyik lány.
Két kalapos hölgy épp Mr. Lougheed előtt beszélgetett.
– Nem gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek.
– Én nem azért jöttem, hogy szentségtörést hallgassak.
A lány egymaga kezdett énekelni, versenyre kelt a
furulyással. Tántorogva pörgött a parton, szöveg nélkül énekelt,
nyakában tarka sál lebegett. Kis idő után a Mr. Lougheed előtt
álló két hölgy egymásra nézett, megköszörülték a torkukat, és
reszkető, lágy hangon, szerényen, de elszántan rákezdték:

Összegyűltünk, hogy az Úr áldását kérjük,

Fedd Ő minket, és tudatja akaratát…

– Indulhat a turné! – harsogta Mr. Morey.

– Mi történik? – kérdezte a vak nővér. – Elkezdte már?
Eugene fölállt, és előbbre ment a mólón. Habozás nélkül
lépett be a vízbe, a hullámok már a bokáját, aztán a térdét,
aztán a combját nyaldosták.
– Benne van, nem rajta – állapította meg Mr. Morey. – Mondj
el egy imát, fiú!
Rover leguggolt a köveken.
– Óm, óm, óm, óm… – zengte fennhangon.
 – Mi van? Mi van? – kérdezte a vak nővér, mire az éneklő
lány egy pillanatra abbahagyta a dúdolást, és ő szeretetteljes
reményvesztettséggel, lemondóan odakiáltott a férfinak: – Jaj,
Eugene! Eugene!

És a harcban, mit a győzelemért vívunk…

Eugene csak ment tovább, a víz már a derekáig, már a

mellkasáig ért.
– Eugene, jöjjön ki a vízből! – harsogta Mr. Lougheed olyan
hangon, amelyről azt hitte, már régen nem képes rá.
– Súlytalanság! – üvöltötte ugyanakkor Mr. Morey. –
Kapcsolja be a súlytalanságát!
Eugene lehajtotta a fejét, és alámerült.
Az éneklő lányból örömsikoly tört fel.
Mr. Lougheed lement a mólóhoz, és néhány lépést tett rajta.
– Mit gondol, tud úszni? – kérdezte Callától, aki az ágyterítőbe
burkolózva olyan volt, mint egy bibliai asszony.
– Ússz! Ússz! – rikoltotta Rex, a bohóc, és rázuhant a vízre,
miközben a látó nővér rémülten forgolódott, és azt kiabálta:
– Valaki, valaki! Ne hagyják megfulladni!
Felbukkant Eugene, a vízbe hajló mólóba kapaszkodott.
Feltápászkodott, lucskosan fölegyenesedett, és kisimította
szeméből a haját.
– Tengeri szörny! Tengeri szörny! – kiabálta egy lány.
A férfiak Mr. Morey vezetésével gúnyos tapsban törtek ki.
Közben a furulyás szünet nélkül játszott.
– Hát ebből áll a vízen járás – mondta Mr. Morey.
 – Ne bántsák, ne bántsa senki – mondta a vak nővér. –
Megtette, ami tőle telt.
Eugene mosolyogva közeledett.
– Még úszni sem tudok – szívta be a levegőt boldogan. Szinte
diadalmasnak hangzott. – Végigmásztam a mólón. Hamarabb is
felállhattam volna, de élveztem… hogy a víz alatt vagyok.
– Eredjen haza, és öltözzön át, ha nem akar tüdőgyulladást
kapni – szólt rá Mr. Lougheed.
– Akkor ez csak valami vicc volt? – kérdezte az egyik
zsoltáréneklő hölgy, mire Mr. Lougheed megfordult, és rárivallt,
bár a hölgy nem is hozzá szólt:
– Maga minek hitte?
A két hölgy rosszallóan, összeszorított szájjal nézett össze.
– Sajnálom, ha nem ezt várták – emelte fel a hangját
kedvesen Eugene, és körülnézett. – Az én hibám. Még nem
jutottam el odáig az önuralomban, ahogy reméltem. De ha
önöknek ez csalódás volt, nekem nagyon érdekes és csodás
élményt jelentett, és valami fontosat tanultam belőle.
Szeretném megköszönni.
A hölgyek most szívélyesen tapsoltak, egyik-másik fiatal is
csatlakozott hozzájuk valamivel lelkesebben. A két csoportban
több a közös, mint hinnék, gondolta Mr. Lougheed. Ezt egyik se
vallaná be. De nem ugyanazt várták-e mind? És vajon mi
táplálta bennük ezt a várakozást? A kétségbeesés, a
kilátástalanság. De a büszkeségük tiltaná, hogy bevallják.
Már nem szólt senkihez, otthagyta őket. Végigment a parton
és föl a lépcsőn, nem is értette, hogyan sikerült az előbb
lábtörés nélkül lejutnia, márpedig az ő korában az végzetes
lenne, és mindezt ezért az ostobaságért. Vagy egy mérföldet tett
meg a tengerparton egy kávézóhoz, amelyről tudta, hogy
vasárnap is nyitva van. Sokáig üldögélt ott egy csésze kávé
mellett, aztán visszasétált. A ház nyitott földszinti ablakaiból,
Miss Musgrave ablakaiból zene szűrődött ki, az a zene, amit
mindig játszottak. Fölment a lépcsőn, és bekopogott Eugene-hoz.
– Csak látni akartam, kibújt-e abból a vizes ruhából – szólt be.
Nem jött válasz. Egy perc múlva kinyitotta az ajtót. Eugene
nem zárta be soha.
– Eugene?
Eugene nem volt ott, és a ruhái sem. Mr. Lougheed már látta
üresen Eugene távollétében a szobát, amikor visszavitt egy
könyvet. Akkor nem nyugtalanította úgy ez a látvány, mint
most. Először is most nyitva volt az ablak. Eugene rendszerint
becsukta, mielőtt elment, nehogy az eső eláztassa a könyveit
vagy betörjön egy feltámadó szélroham. Most fújt a szél.
Papírlapok repültek fel a könyvespolc tetejére és szóródtak szét
a földön. Egyébként rend volt a szobában. A takaró meg a
lepedők összehajtogatva feküdtek az ágy végében, mintha
Eugene többé nem akarna ott aludni.
Mr. Lougheed bekopogott a földszinti ajtón. Calla jött ki.
– Eugene nincs itthon. Tudja, hol lehet?
Calla megfordult, és bekiáltott a szobába, amelyet mindig
behúzott piros és lila függönyök, befestett ágyterítők sötétítettek
el.
– Látta valaki Eugene-t?
– A golfpálya felé ment. Keletnek tartott.
– Mit akar tőle? – kérdezte Rex barátságosan, Calla vállára
dőlve.
– Kérdezzétek meg, hogy tetszett az ajtaja – kiáltotta valaki a
háttérből. – Kérdezzétek meg, hogy tetszett a madara.
Szóval nem a macska volt. Calla rámosolygott Mr.
Lougheedra. Kerek, nyájas, krétafehér arcán apró, gyulladt
pattanások sokasága virított.
– Köszönöm – mondta Lougheed; Rexszel nem törődött.
– Mit akar Jú-dzsíntól? – kérdezte egy másik hang a háttérből,
valószínűleg Rover nyafogott bádoghangon.
Mr. Lougheed akkor is, később is úgy tett, mintha nem
hallotta volna meg, milyen feltételezést sejtet ez a hang.
– Kér egy fügét? – kérdezte Calla.

HITT NEKIK, MÁST nem tehetett. Elindult kelet felé, végig a parton,
bejárta a reggeli útját. Elment a most kihalt móló mellett, el a
kávézó mellett, ahol a kávéját itta, és tovább a golfpályáig.
Kellemes délután volt, sokan sétáltak. Néha mintha
megpillantotta volna Eugene-t. Úgy tűnt, minden második
fiatalember farmernadrágban meg fehér pólóban jár, alacsony,
karcsú, és olyan hosszú a haja, mint az övé. Azon kapta magát,
hogy mindenkinek belenéz az arcába, szerette volna
megkérdezni tőlük: „Nem látott egy fiatalembert?” Hátha
találkozik valakivel, aki délelőtt ott volt a mólónál, gondolta.
Mr. Cliffordot vagy Mr. Morey-t kereste. De messzire eljött, ez
már nem az ő területük volt.
A golfpályán túl elvadult bozótos húzódott embermagasságú
bokrokkal. A sziklák a vízbe nyúltak. Lapos part nem volt. A víz
elég mélynek látszott. Egy férfi állt a sziklákon, sárkányt
eregetett. A vízen piros és kék vitorlás hajók úsztak. Beleeshet
itt a vízbe valaki úgy, hogy senki sem veszi észre? Becsúszhat-e
csöndben, észrevétlenül, és eltűnhet-e?
Korábban, valójában akkor, amikor a kávézóban üldögélt,
eszébe jutott valami, amiről azt gondolta, az álma befejezése
lehet. Tisztán, élesen kirajzolódó jelenet bukkant fel
valahonnan az álmából vagy az emlékezetéből, bár azt nem
értette, az emlékezetéből hogyan kerülhetett elő.
Az apja mögött ment valami hosszú, szürke fűben. Szürke
volt, mert világosodott ugyan, és tisztán lehetett látni mindent,
de még nem jött fel a nap. Mintha elszakadtak volna a
keresőcsapattól. Egy folyó közelében jártak, nemsokára
felkapaszkodtak valami töltésen egy földúthoz. Az út a folyón
átívelő hídhoz vezetett, és Mr. Lougheed, persze a jelenetben
kisfiúként, odasietett a hídhoz. Már a harmadánál járhatott,
amikor észrevette, milyen képtelen, veszélyes építmény.
Padlójából deszkák hiányoztak, gerendái valahogy
elmorzsolódtak, mintha csak egy széttaposott játékszer volna.
Hátranézett, az apját kereste, de ő nem volt ott; erre számítani
lehetett. Aztán le kellett pillantania a padlón át a lyukon, ahol
hiányzott egy deszka, és a fehér kövek közt átfolyó sekély
vízben meglátta egy arccal lefelé heverő fiú testét. Amely az
álomban, már ha az volt, olyan természetes látványnak tűnt,
mint a kövek, ugyanolyan tiszta volt, ugyanolyan fehér.
De ébren persze már nem találta természetesnek ezt a
látványt, és azt kérdezte magában, hogy vajon ez nem Frank
McArter volt-e, hogy miután megölte a szüleit, nem vetette-e
magát a folyóba a fiatalember. Ezt már sose tudja meg.
 Egyszer volt egy kisebb szélütése, ahogy az orvostól megtudta
később, és akkor vagy negyvennyolc órán át egy vakító fehér,
cikázó vonal táncolt a látótere sarkában, azután eltűnt. Nem
történt károsodás, gyakori az ilyesmi, mondta az orvos. Most az
álom vagy az álom befejezése viselkedett így az elméjében.
Számított rá, hogy egy idő múlva eltűnik. Még valamiről
remélte, hogy eltűnik, amint összeszedte magát: az aggályokról
vagy furcsa gondolatokról Eugene vízbe menetelével
kapcsolatban (nem nevezte volna öngyilkosságnak, és Eugene
sem nevezte volna annak; kétségtelenül lett volna rá valami
nyakatekert és trükkös meghatározása), amelynek az aznap
reggeli mutatvány talán a főpróbája, az imitációja volt.
Nagyon elfáradt. Végül talált egy üres padot, azon hosszan
elüldögélt, fogalma sem volt, lesz-e annyi ereje, hogy
hazagyalogoljon.

– EUGENE AJTAJA NINCS bezárva, és az ablaka tárva-nyitva – mondta

Callának.
A lány mögött most néma volt a szoba. Calla most is
rámosolygott. Mr. Lougheednak eszébe jutott, hogy megnézi a
szemét, de úgy látta, normális. A kimerültségtől alig állt a lábán,
meg kellett kapaszkodnia a korlátban.
– Mindig nyitva hagyja az ajtót – jegyezte meg Calla.
– Aggódom miatta – közölte reszketegen Mr. Lougheed. – Azt
hiszem, kapcsolatba kellene lépnünk valami hatósággal.
– A rendőrséggel? – kérdezte halkan, rémülten Calla. – Jaj, azt
nem teheti. Azt soha.
– Azt hiszem, történt vele valami.
 – Talán elment.
– Ha igen, minden holmiját itt hagyta.
– Az lehet. Lehet, hogy csak… tudja, lehet, hogy egyszer csak
úgy érezte, el akar menni, hát elment.
– Azt hiszem, összezavarodott. Azt hiszem, megpróbált…
talán megint belement a vízbe.
– Gondolja? – kérdezte Calla. Mr. Lougheed azt várta, hogy
meglepődik, tiltakozni fog vagy akár megmosolyogja az ötletet,
de mintha inkább csak hagyta volna, hogy a gondolat lassan,
csábítóan kibontakozzon a fejében. – Gondolja, hogy
megpróbálta?
– Nem tudom. Azt hiszem, bántotta valami. Ezt gondolom.
Nehéz megmondani, magukat, akármelyiküket bántja-e valami.
– Ő nem volt közülünk való – jegyezte meg Calla. – Elég öreg
volt. De talán ezt akarta – tette hozzá egy perc múlva. – Ez csak
még valami volt, amit meg akar tenni. És ha ezt akarta, akkor
senkinek nem kellene megakadályoznia benne, nem igaz? Vagy
szomorkodnia miatta. Én sose szomorkodom senki miatt.
Mr. Lougheed hátat fordított neki.
– Jó éjszakát – szólt utána nyájasan Calla. – Sajnálom, ha nem
tetszett az ajtaja.
Mr. Lougheed életében először érezte úgy, hogy talán sose jut
fel a lépcsőn. Félt, hogy nem futja rá az erejéből. Talán jobb lesz,
ha ő is beköltözik egy bérházba, mint a többiek, ha nem akarja
végképp feladni.
 Megbocsátás a családban

Gyakran gondoltam, hogy ha pszichiáterhez kellene mennem,

és ő természetesen érdeklődne a családi hátterem felől, amiért
kénytelen lennék beszélni az öcsémről, végig se hallgatna,
egyből elítélne.
Ezt elmondtam anyának.
– Nagyon szigorú vagy azzal a fiúval – nevetett.
– Még hogy fiúval – méltatlankodtam. – Már férfi.
Nevetve rábólintott.
– De ne felejtsd el – tette hozzá –, hogy az Úr szereti a
bolondokat.
– Honnan tudod? – kérdeztem. – Hiszen ateista vagy.
Volt, amiről nem tehetett az öcsém. Például a születéséről.
Azon a héten született, amikor én iskolába mentem, hát
micsoda időzítés ez? Halálra voltam rémülve, akkor nem úgy
ment, mint most, hogy a gyerekek előbb bölcsődébe meg
óvodába járnak évekig. Első napom volt az iskolában, és a többi
gyerekkel minddel eljött a mamája, az enyém meg hol volt? A
kórházban szült. Micsoda megszégyenülés. Az ilyesmit nagyon
szégyellték abban az időben.
Nem az ő hibája volt, hogy megszületett, és az sem, hogy
mindent teleokádott az esküvőmön. Gondolják csak el. A padlót,
az asztalt, még az esküvői tortát is eltalálta. Nem volt részeg,
ahogy sokan gondolták, hanem valami súlyos influenzát kapott
el, ami aztán minket is levert a lábunkról Haróval a mézeshetek
alatt. Soha nem hallottam, hogy valaki, akármilyen influenzája
volt, lehányt volna ezüst gyertyatartóval és esküvői tortával
ékes csipketerítős asztalt, de ezt nevezhetjük balszerencsének;
talán mindenki más közelebb volt egy vécéhez, amikor rájött a
szükség. És talán mindenki más kicsit jobban igyekezett volna
türtőztetni magát, mert senki sem olyan különleges, nem
annyira a világ közepe, mint az én kisöcsém. Egyszerűen
nevezzük őt a természet gyermekének. Később úgyis annak
mondta magát.
Azt átugrom, hogy mit tett a születése meg az esküvőm
lehányása közt, elég annyi, hogy asztmás volt, és hetekig nem
ment iskolába, hanem szappanoperákat hallgatott. Néha
fegyverszünetet kötöttünk, és elmondattam vele, mi történik
napról napra „A nagyobbik nővér”-ben meg „Az élet útjá”-ban
meg abban, amelyikben Gee-Gee és David papa van. Nagyon jól
emlékezett mindegyik szereplőre, és átlátta a bonyodalmakat,
azt meg kell adni, és sokat olvasta a Gateways to Booklandet, azt
a csodás gyűjteményt, amelyet anyától kaptunk, aztán kilopta a
házból, és eladta tíz dollárért egy antikváriusnak. Anya szerint
kitűnő tanuló lehetett volna, ha akarja. Rejtélyes gyerek ez a te
öcséd, mondta mindig, egyszer még meg fog lepni bennünket.
Tizediktől hagyta ki rendszeresen az órákat, miután bajba
keveredett, mert rajtakapták, hogy elemelte a
matekdolgozatokat egy tanár asztaláról. Az egyik pedellus
visszaengedte az osztályba tanítás után, mert azt mondta, külön
feladatot kell elvégeznie. Úgy is tett a maga módján. Anya
szerint azért csinálta, hogy népszerű legyen, mert asztmás volt,
így sportolni nem tudott.
Aztán. A munkahelyek. Felmerül a kérdés, hogy egy olyan
ember, mint az én öcsém (illene legalább megneveznem,
Camnek hívták, ez a Cameron becézése, anya szerint ez a név
illik egy egyetemi rektorhoz vagy tisztességes iparmágnáshoz,
mert ilyen jövőt szánt neki), mihez akar kezdeni, miből akar
megélni. Az ország csak az utóbbi időben fizet az
ágrólszakadtaknak, ha kijelentik, hogy kreatív életstílust
folytatnak. Először jegyszedő lett egy moziban. Anya szerezte
neki az állást, ismerte az igazgatót a régi Nemzetközi
Filmszínházban a Baker Streeten. De kénytelen volt kilépni a
sötétségfóbiája miatt. Attól a sok sötétben ülő embertől olyan
érzése van, mintha bogarak mászkálnának a bőre alatt, közölte.
De ez csak a jegyszedőségben zavarta, a moziba járásban nem.
Imádta a filmeket. Valójában egész nap moziban ült, kétszer is
végignézett minden filmet, aztán ment egy másik moziba, és
megnézte, amit ott játszottak. Valahogy el kellett töltenie az időt,
mert anya velünk együtt azt hitte, hogy egész nap a Greyhound
buszpályaudvar irodájában dolgozik. Minden reggel a
megfelelő időben elment hazulról, este meg a megfelelő időben
hazajött, és mesélt a házsártos vén irodafőnökről meg a hajlott
hátú nőről, aki 1919 óta ott dolgozik, és mindig a rágózó fiatal
lányokat szidja, igazán érdekes történet volt, olyan szórakoztató
mese lehetett volna belőle, mint a szappanoperák, ha anya nem
telefonál be, hogy panaszt tegyen, amiért visszatartják a fia
fizetési csekkjét (Cam azt mondta, valami technikai hiba történt,
rosszul írták a nevét), és meg nem tudja, hogy a fia a második
nap délben kilépett.
 Na jó. Inkább a moziban üljön, mint sörözőben, jelentette ki
anya. Legalább nem lóg az utcán, nem keveredik valami
bűnbandába. Megkérdezte, mi a fiú kedvenc filmje, ő meg azt
felelte, a Hét menyasszony hét fivérnek. Látod, mondta anya,
szabad levegőn akar lenni, nem való neki az irodai munka. Hát
elküldte valami unokatestvérekhez, akiknek volt egy farmjuk a
Fraser-völgyben. Hozzáteszem, hogy apánk, Camé meg az
enyém, akkor már nem élt, meghalt még amikor Cam asztmás
lett és szappanoperákat hallgatott. Ez nem sokat számított,
mármint a halála, mert kalauz volt egy P.G.E. vasútvonalon,
amikor az Squamishból indult, ezért egy ideig Lillooetben
lakott. Nem változott semmi, anya továbbra is munkába járt az
Eaton’sba, mint mindig, átment a komppal, aztán buszra szállt;
nekem volt vacsorám, ő felcaplatott a hegyre a téli sötétben.
Cam otthagyta a farmot, azt mondta, az unokatestvérek
vallásosak, és örökösen meg akarják menteni a lelkét. Anya
megértette, hogy ez nem tetszik neki, hiszen
szabadgondolkodónak nevelte a fiát. Cam autóstoppal elment
keletre. Néha jött tőle egy levél. Pénzt kért benne. Állást
ajánlottak neki Québec északi részén, ha össze tudja szedni a
pénzt, hogy odajusson. Anya elküldte. Cam megüzente, hogy az
állás füstbe ment, de a pénzt nem küldte vissza. Két barátjával
pulykafarmot akartak létrehozni. Elküldték a terveket,
költségvetéseket. Úgy volt, hogy a Purina Company szerződéses
beszállítói lesznek, nem jöhet közbe semmi. A pulykákat elvitte
az árvíz, miután anya elküldte a pénzt, és jobb
meggyőződésünk ellenére mi is. Akárhol fog bele valamibe ez a
fiú, abból katasztrófa sújtotta övezet lesz, jelentette ki anya. Ha
egy könyvben olvasnád, el se hinnéd, mondta. Ez olyan szörnyű,
hogy már vicces.
Tudta. Régen átmentem hozzá minden szerda délután (az
volt a szabadnapja), eleinte Karent toltam a babakocsiban,
később Tommyt, és Karen mellettünk lépkedett, fölsétáltunk
Lonsdale-be, majd végig a King’s Roadon, és a végén vajon miről
beszélgettünk mindig? Az a fiú meg én búcsút mondunk
egymásnak, mondta anyám. Leveszem a kezemet róla. Mi lesz
belőle, ha mindig rám számít, kérdezte. Igyekeztem befogni a
számat. Úgyis tudta, mi a véleményem. De végül mindig oda
lyukadt ki:
– De azért örültem, hogy itt van a házban. Kellemes társaság
volt. Mindig megnevettetett.
Vagy:
– Sok mindennel kellett megbirkóznia, az asztmájával meg
azzal, hogy apa nélkül nőtt fel. Szándékosan nem bántott soha
senkit. De egyvalamit jól csinált – mondta –, az igazán
szerencsés fordulat volt. Az a lány.
Arra a lányra gondolt, aki felkeresett bennünket, és
elmondta, hogy jegyesek voltak az Ontario tartománybeli
Hamiltonban, amíg Cam elő nem hozakodott azzal, hogy ő nem
nősülhet meg, mert most értesült arról, hogy halálos
vesebetegség öröklődik a családjában. Ezt levélben közölte vele.
Most azért jött, hogy megkeresse, és elmondja neki, hogy ez
nem számít. Egész csinos lány volt. A Bell telefontársaságnál
dolgozott. Anya szerint ez kegyes hazugság volt Camtől, nem
szerette volna megbántani a lányt azzal, hogy nem akarja
feleségül venni. Mindenesetre kegyes cselekedet volt, jegyeztem
meg, mert a lány különben élete végéig eltarthatta volna.
Bár a mi helyzetünkön talán könnyített volna egy kicsit.
De ez akkor volt, most meg most van, és mind tudjuk, hogy
megváltoztak az idők. Camnek már könnyebb dolga van. Néha
hazaköltözik, már másfél éve otthon él. A haja elöl megritkult,
ami nem meglepő egy harmincnegyedik évében járó férfinál, de
az övé hátul vállig ér, kócos és őszül. Valami durva szövésű
anyagból készült barna ingben jár, olyan, mintha zsákból
varrták volna (ha ez azt jelenti, hogy zsákba öltözött, mondtam
Harónak, szívesen szolgáltatom hozzá a hamut), mindenféle
láncok, érmék, keresztek, jávorszarvasfogak meg egyebek
lógnak a nyakában. A lábán kötélből font saru. Valami barátja
műve. Szociális segélyből él. Senki sem várja el, hogy dolgozzon.
Ki lenne ilyen kegyetlen? Ha meg kell adnia a foglalkozását, azt
írja be: pap.
Ez igaz. Egész iskolájuk van, papoknak nevezik magukat, és
van egy házuk fönt Kitsilanóban, Cam néha ott száll meg.
Versengenek a Haré Krisna csoporttal, de ők nem énekelnek,
csak mosolyogva járkálnak. Cam mostanában mindig azon a
kiállhatatlan, vékony, behízelgő, monoton hangon beszél. A
legszívesebben elé állnék, és azt mondanám: „Chilében
földrengés van, most halt meg kétszázezer ember, Vietnámban
felégettek egy újabb falut, Indiában szokás szerint éheznek.”
Csak hogy lássam, erre is azt mondja-e azon a behízelgő
hangon: „Jóóól vaan. Jóóól vaan.” Persze nem eszik húst, csak
teljes kiőrlésű gabonapelyhet meg leveles zöldséget. Kijött a
konyhába, amikor céklát szeleteltem (a cékla tilos, mert
gyökérzöldség).
 – Remélem, tudod, hogy gyilkosságot követsz el – közölte.
– Nem – válaszoltam –, de hatvan másodperced van, hogy
kitakarodj innen, különben még igazad lesz.
Tehát amint mondtam, néha otthon volt, ott volt azon a hétfő
estén is, amikor anya rosszul lett. Hányt. Cam néhány nappal
előbb állította át a vegetáriánus diétára (anya már régóta ígérte,
hogy megpróbálkozik vele), és azt mondta, most ürülnek ki a
szervezetéből a hús, a cukor meg a többi fogyasztása miatt
felgyülemlett méreganyagok. Ez jó jel, mondta, ha mindet
kihányta, jobban lesz. De anya egyre csak hányt, és nem lett
jobban, Camnek pedig el kellett mennie. Hétfő este volt a heti
együttlét a papok házában, olyankor énekeltek, füstölőket
égettek és fekete misét tartottak, amennyire én tudom. Cam
egész este távol volt, és amikor hazaért, anyát eszméletlenül
találta a fürdőszoba padlóján. Ment a telefonhoz, és felhívott
engem.
– Szerintem jó lenne, ha idejönnél, és megnéznéd, segíteni
tudsz-e anyán, Val.
– Mi baja?
– Nincs valami jól.
– Mi baja van? Hívd a telefonhoz!
– Nem lehet.
– Miért?
Esküszöm, kuncogott.
– Sajnos elvesztette az eszméletét.
Kihívtam anyához a mentőket, így került be a kórházba
hajnali ötkor. Felhívtam az orvosát, aki bement hozzá, és hívta
dr. Ellis Bellt, a város egyik legjobb kardiológusát, mert úgy
gondolták, hogy a szívével van a baj. Felöltöztem, fölkeltettem
Harót, és megmondtam neki, mi a helyzet, aztán kocsiba ültem,
és bementem én is a Lions Gate Kórházba. Tízig nem engedtek
be anyámhoz. Az intenzív osztályon volt. Ültem az intenzív
osztály előtt, abban a furcsa, rémes kis váróban. Csúszós, kis
piros székek, olcsó burkolat meg egy tál tele kavicsokkal,
amelyek közül zöld műanyag levelek bújnak elő. Órákig ültem
ott, és a Reader’s Digestet olvastam. És arra gondoltam, hát ilyen
ez, most megtörténik: a halálán van. Ebben a pillanatban azok
mögött az ajtók mögött haldoklik. Ezt semmi sem állítja meg
vagy hárítja el, ahogy valamiképp minden józan belátás
ellenére reméled. Végiggondoltam anya életét, azt a részét, amit
ismertem. Ahogy naponta munkába ment a kompon meg a
buszon. Bevásárolt a régi Red and White meg az új Safeway
boltban… még hogy új, hiszen tíz-tizenöt éves! Hetenként
elment a könyvtárba, magával vitt engem is, aztán
hazabuszoztunk a halom könyvvel meg egy zacskó szőlővel,
amit a kínai boltban vettünk csemegének. És a szerda
délutánok, amikor a gyerekek még kicsik voltak, és átmentem
hozzá egy kávéra, ő meg cigarettát sodort nekünk, volt egy
olyan töltője. Mindez nem is nagyon tűnik életnek, amikor
történik, gondoltam, egyszerűen ezt csinálod, így töltöd ki a
napjaidat, és közben végig azt hiszed, hogy majd felhasad
valami burok, és te magadra találsz, akkor találsz majd
magadra az életben. Nem mintha különösebben vágynál arra,
hogy ez megtörténjen, ez a felhasadás, elég jól elvagy így is, de
azért várod. Aztán meghalsz. Anya haldoklik, és most is csak
ugyanazok a műanyag székek és műanyag növények, és odakint
a közönséges hétköznapok, az emberek élelmiszert vásárolnak,
ott van minden, amiben valaha a tiéd volt, és egyszerre a
könyvtárba járás vagy egy ilyen apróság, a fölbuszozás a hegyre
a könyvekkel meg egy zacskó szőlővel olyasminek tűnik, amire
érdemes vágyni, jaj, istenem, de mennyire, a szíved megszakad,
annyira szeretnél visszamenni oda.
Amikor beengedtek hozzá, kékesszürke volt az arca, a szemét
nem hunyta le egészen, a szemgolyója kifordult, szemhéja résén
kivillant a szeme fehérjéje. Amúgy is rémes látványt nyújtott, ha
nem volt benn a foga, sose hagyta, hogy így lássuk. Cam ugratta
is a hiúsága miatt. Most nem volt bent a foga. Szóval egész idő
alatt, gondoltam, mindvégig, már fiatalkorában is benne volt,
hogy egyszer majd így fog kinézni. Az orvosok nem sok jót
ígértek. Haro bejött, ránézett, átölelte a vállamat, és azt mondta:
– Fel kell készülnöd, Val.
Jót akart, de én szólni se tudtam hozzá. Nem az ő anyja, neki
nincsenek hozzá fűződő emlékei. Nem tehetett róla, de most
nem akartam beszélni vele, nem akartam hallani tőle, hogy
jobb, ha felkészülök. Lementünk a kórház kávézójába, és ettünk
valamit.
– Jobb lesz, ha felhívod Camet – mondta Haro.
– Miért?
– Tudni szeretné.
– Miből gondolod? Tegnap este is magára hagyta, és annyi
esze se volt, hogy hívja a mentőket, amikor reggel hazament, és
megtalálta.
– Akkor is. Joga van hozzá. Talán ide kellene hívnod.
– Valószínűleg nagyon lefoglalja, hogy hippitemetést
szervezzen neki.
De Haro végül most is meggyőzött, mint mindig, hát mentem
telefonálni. Nem vették fel. Már jobban éreztem magam, mert
telefonáltam, és igazam lett, Cam nem volt otthon.
Visszamentem, és csak várakoztam egymagamban.
Hét óra tájban megjelent Cam. Nem egyedül jött. Magával
hozta a paptársai bandáját. Mindannyian úgy voltak öltözve,
mint ő, barna zsákvászon ing, láncok, keresztek meg
mindenféle szent tárgyak, mindnek hosszú haja volt, és mind
sokkal fiatalabb volt nála, kivéve egy öregembert, egy göndör,
ősz hajú, mezítlábas (márciusban!) és fogatlan igazi aggastyánt.
Esküszöm, az öregnek fogalma sem volt, mi történik itt. Az
hiszem, az Üdvhadsereg gyámoltjai közül választották ki, és
beöltöztették, mert kellett nekik egy öregember afféle
kabalának, szent embernek vagy minek.
– Ez itt a nővérem, Valerie – mondta Cam. – Ez Michael
testvér. Ez John testvér, ez Louis testvér – és így tovább.
– Nem biztatnak semmi jóval, Cam. Haldoklik.
– Reméljük, nem – jelentette ki Cam azzal a titokzatos
mosolyával. – Egész nap érte munkálkodtunk.
– Úgy érted, imádkoztatok?
– Inkább munkálkodásnak nevezném, mint imádkozásnak,
ha magyarázat nélkül nem érted, mi az.
Persze én sehogy sem értettem.
– Az igazi imádkozás kemény munka – mondja Cam, és a
többiek is úgy mosolyognak rám, mint ő.
Egy percig se tudnak nyugton maradni, olyanok, mint a
gyerekek, akiknek ki kell menni a mosdóba, hajladoznak,
ugrándoznak, toporognak.
– Szóval melyik a szobája? – kérdezi józanul Cam.
Arra gondoltam, hogy anya haldoklik, és a szemhéja résén át
(talán néha még lát is valamit, ki tudja?) ezt a sok dervist látja,
ahogy ünnepet ülnek az ágya körül. Anya, aki tizenhárom éves
korában szakított a vallásával, az unitárius templomba járt, de
búcsút mondott nekik, amikor megosztotta őket a vita arról,
hogy kihúzzák-e Istent a zsoltárokból (ő mellette állt), most
utolsó tudatos perceit azzal tölti, hogy azon tűnődik, vajon mit
történt vele, visszakerült-e a történelemben oda, ahol őrültek
ugrabugrálnak eszelős szertartásaikban, és az ő
handabandázásuk közepette próbál rendet teremteni utolsó
értelmes gondolataiban.
Szerencsére a nővér megtiltotta a szertartást. Hívták a
segédorvost, és ő is megtiltotta. Cam nem vitatkozott, csak rájuk
mosolygott, és úgy bólogatott, mintha engedélyezték volna,
aztán visszavezette a csapatot a váróterembe, és ott, a szemem
előtt elkezdték. Középre ültették az öreget lehajtott fejjel és
csukott szemmel (meg kellett bökniük, hogy figyelmeztessék, mi
a dolga), szedett-vedett körben köréje guggoltak, az egyik arccal
kifelé, a másik arccal befelé, felváltva. Aztán csukott szemmel
ringatóztak előre-hátra, és valamit dünnyögtek nagyon halkan,
de nem ugyanazokat a szavakat, úgy tűnt, mindegyik mást, és
persze nem angolul, hanem szuahéli vagy szanszkrit vagy isten
tudja, milyen nyelven. Ez egyre hangosabb lett, folyamatosan
erősödött valami dübörgő kántálássá, és közben fölálltak mind,
kivéve az öreget, aki a helyén maradt, és mintha ültében elaludt
volna, ők pedig egy helyben valami csoszogó táncba fogtak, és
tapsoltak nem egészen egy ütemre. Sokáig folytatták, és a lárma,
bár nem volt elviselhetetlenül nagy, odacsalta a nővéreket,
ápolókat és műtősöket meg a hozzám hasonló látogatókat,
láthatóan senki sem tudta, mit tegyen, olyan hihetetlen, olyan
eszelős volt az egész, abban a szürke kis váróteremben.
Mindenki csak állt, és bámult, mintha álmodna, és várná, hogy
felébredjen. Aztán kijött egy nővér az intenzív osztályról.
– Itt nem lehet így zajongani – méltatlankodott. – Mit
képzelnek, mit művelnek?
Megragadta az egyik fiatalember vállát, és megrázta őt,
különben egyet se tudott volna rávenni, hogy abbahagyja, és
odafigyeljen rá.
– Azon munkálkodunk, hogy segítsünk egy nagyon beteg
asszonynak – mondta a férfi.
– Nem tudom, mit neveznek maguk munkálkodásnak, de
ezzel itt nem segítenek senkin. Arra kérem magukat, menjenek
innen. Bocsánat. Nem kérem. Utasítom.
– Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a mi hangunk bánt vagy
zavar egy beteget. Az egész szertartásnak olyan a
hangvibrációja, hogy eléri és megnyugtatja a tudattalan elmét,
és eltávolítja a testből a démoni hatásokat. Ez a szertartás már
ötezer éves.
– Jóságos Isten – ámult el a nővér, ami érthető. – Kik ezek az
emberek?
Nekem kellett felvilágosítanom, elmagyaráznom, hogy ez itt
az öcsém a barátaival, mondhatjuk, és én nem veszek részt a
szertartáson. Megkérdeztem, hogy van anya, van-e valami
változás.
 – Nincs – felelte. – Hogyan tudnánk eltávolítani őket?
– Vízágyúval – mondta az egyik műtős, közben a tánc vagy
szertartás egy pillanatig sem szünetelt, visszament táncolni még
az is, aki az imént megállt, hogy elmagyarázza, mi történik.
– Majd telefonon érdeklődöm a hogylétéről – mondtam a
nővérnek –, most egy időre hazamegyek.
Kimentem a kórházból, és meglepetten láttam, hogy már
besötétedett. Ott töltöttem az egész napot, sötétben jöttem,
sötétben megyek. A parkolóban elsírtam magam. Cam ebből is
cirkuszt csinált, ezt is a hasznára fordította, mondtam
magamban, aztán odahaza fennhangon is.
Haro italt töltött nekem.
– Alighanem bekerül még az újságokba is – folytattam. –
Híres lesz.
Haro betelefonált a kórházba, érdeklődött, van-e valami
újság, azt mondták, nincs.
– Nem volt… nem okozott gondot néhány fiatal a
váróteremben ma este? Csöndben távoztak?
Haro tíz évvel idősebb nálam, mindig nagyon óvatos, nagyon
türelmes mindenkivel. Régebben gyanítottam, hogy pénzt ad
Camnek a hátam mögött.
– Csöndben elmentek – nézett rám. – Ne aggódj az újságok
miatt. Aludj egy kicsit.
Nem akartam, de az ital meg a mozgalmas nap után azonnal
elnyomott az álom a kanapén. Arra ébredtem, hogy cseng a
telefon, és világos nappal van. Kitámolyogtam a konyhába,
húztam magam után a takarót, amit Haro tett rám, és láttam a
faliórán, hogy háromnegyed hat. Már meghalt, gondoltam.
 Az orvosa volt.
Jó hírei vannak, közölte. Anyám reggelre jobban lett.
Odahúztam egy széket, és lerogytam rá, két karommal és
fejemmel a konyhaasztalra borulva. Arra tértem magamhoz,
hogy azt mondja a telefonba, még mindig kritikus állapotban
van, a következő negyvennyolc órában fog eldőlni minden, és
nem szeretne hiú reménybe ringatni, de tény, hogy jól reagál a
kezelésre. Ez még meglepőbb, jelentette ki, ha meggondoljuk,
milyen későn került be a kórházba, és milyen kevés
eredménnyel jártak az első kezelések, bár természetesen már az
is jó jel volt, hogy egyáltalán túlélte az első néhány órát. Erről a
jó jelről tegnap nem nagyon tettek említést, gondoltam.
Legalább egy órát ültem még ott, miután letettem a telefont.
Készítettem egy csésze neszkávét, de úgy reszketett a kezem,
hogy alig tudtam beleönteni a vizet a csészébe, és képtelen
voltam a számhoz emelni. Hagytam kihűlni. Végre kijött Haro
pizsamában.
– Nyugi, Val – nézett rám. – Vége van?
– Jobban lett. Jól reagál a kezelésre.
– Ahogy rád néztem, az ellenkezőjére gondoltam.
– Csak elképedtem.
– Tegnap még öt centet sem tettem volna föl arra, hogy
életben marad.
– Tudom. Ez hihetetlen.
– A feszültség miatt van – magyarázta Haro. – Tudom.
Felkészülsz arra, hogy valami rossz fog történni, és amikor nem
történik meg, jön ez a furcsa érzés, először nem is tudsz örülni,
szinte mintha csalódott lennél.
 Csalódottság. Ettől a szótól nem tudtam szabadulni. Nagyon
örültem, igazán, hálát adtam érte, de közben azon járt az eszem,
hogy szóval Cam mégse ölte meg őt a nemtörődömségével és a
bolondságával, azzal, hogy elment, és magára hagyta, nem ölte
meg vele, és én, igen, én a szívem mélyén sajnálom, hogy ezt be
kell látnom. És tudtam, Haro tisztában van ezzel, de nekem nem
szól róla, nem is fog soha. Ez volt az igazi megrázkódtatás, ettől
reszkettem egész testemben. Nem attól, hogy anya él-e vagy
meghal. Hanem attól, ami most kiderült rólam.
Anya meggyógyult, tökéletesen rendbe jött. Miután magához
tért, többé nem esett vissza. Három hétig maradt a kórházban,
aztán hazajött, még három hétig pihent, aztán visszament
dolgozni, bár csak részidőben, tíztől négyig, az úgynevezett
háziasszonyműszakban. Mindenkinek elmesélte, hogyan jött be
hozzá a kórházba Cam a barátaival. Már olyanokat mondott,
hogy „hát ez az én fiam másban talán nem valami sikeres, de be
kell vallani, az életmentéshez ért”. Vagy: „Cam talán elmehetne
csodatevőnek, mert velem csodát művelt, annyi szent.” Cam
közben arról beszélt, még most is arról beszél, hogy már nem
biztos abban a vallásban, elege van a többi papból meg a hús és
gyökérzöldség nélküli étrendből. Mindez csak az önmegismerés
egyik állomása volt, mondja most, és örül, hogy végigcsinálta.
Amikor egyik nap átmentem hozzájuk, azt láttam, hogy egy régi
öltönyt próbál fel, és nyakkendőt köt. Állítólag ki akarja
használni a felnőttoktatás kínálta lehetőségeket, azt tervezi,
hogy beiratkozik egy mérlegképes könyvelői tanfolyamra.
Nekem is megfordult a fejemben, hogy változtatok magamon.
Komolyan gondolkozom rajta. Elolvastam egy könyvet, az volt a
címe, hogy A szeretet művészete. Amíg olvastam, sok mindenre
rávilágított, aztán mégis nagyjából ugyanolyan maradtam.
Különben is mit ártott nekem valójában Cam, ahogy Haro
kérdezte egyszer. És mennyivel vagyok jobb nála azok után,
ahogy akkor éreztem, amikor anya életben maradt, ahelyett
hogy meghalt volna? Megígértem magamnak, hogy
megpróbálom. Egyik nap átmentem hozzájuk, vittem egy tortát
a pékségből (Cam már éppolyan boldogan megeszi, mint akárki
más), és behallatszott a beszélgetés az udvarból (ilyenkor
nyáron imádnak a napon sütkérezni), anya épp azt mondta
valami látogatónak:
– Hát igen, én már készen álltam, hogy útra keljek a nagy
ismeretlen semmibe, de jött ez a Cam itt, ez az idióta, és ott
táncolt az ajtóm előtt egy csapat hippicimborájával…
– Jóságos ég, te asszony, azok egy ősi, szent tan követői –
förmedt rá Cam, de hallani lehetett, hogy már nem bánja.
Furcsa érzésem támadt, mintha parázson lépkednék, és
megpróbálkoznék egy varázsigével, hogy ne égjek meg.
Előttem örök rejtély marad, hogyan alakul ki és marad fenn a
megbocsátás a családban.
 Mondj igent vagy nemet

Újra meg újra elképzelem, hogy meghaltál.

Azt mondtad, évekkel ezelőtt szerelmes voltál belém. Évekkel
ezelőtt. Azt feleltem, én is, azokban a napokban én is szerelmes
voltam beléd. Ez túlzás.

AZOKBAN A NAPOKBAN fiatal lány voltam, de nem tudtam róla, mert

akkor más idők jártak. Abban az életkorban, amikor manapság
a fiatal lányok derékig érőre növesztik a hajukat, átutaznak
Afganisztánon, és (úgy látom) olyan könnyedén siklanak egyik
ártatlan és tünékeny szerelemből a másikba, mint az angolnák,
én pelenkákat öblítettem álmosan, hasamon átvizesedett piros
kordbársony pongyolában, gyerekkocsit toltam az út szélén a
boltba (ehhez annyira hozzászoktam, hogy e nélkül a támasz
nélkül nyugtalanítóan könnyűnek éreztem a karomat, hátra
kellett dőlnöm, hogy áthelyezzem a testsúlyomat), esténként a
kanapén olvastam és aludtam el.
A velem egykorú nőket sajnálják a hajdani lélekölő
házimunkáért, mi is sajnáljuk magunkat, de az igazat megvallva
ez nem is volt mindig olyan rossz, néha jólesett a rituálisan
ismétlődő munka, a rövid pihenő egy kávéval meg cigarettával,
az elkeseredett, vicces, szertartásos beszélgetések a többi nővel,
a sok fényűző álom.
Akkoriban a campus szélén, a Barakkok nevű
lakóközösségben éltünk. Valójában régi katonai barakkokban
helyezték el a házas diákokat. Egyszer egész télen A
varázshegyet olvastam, azt ejtettem a hasamra, amikor
elaludtam. Néha felolvastam belőle Douglasnek, amikor már
belefáradt a munkába. Azt terveztem, hogy amint végzek vele,
átrágom magam Az eltűnt idő nyomában című művön. Egymást
átölelve dőltünk az ágyba, mindketten aludni vágytunk. De
később néha föl kellett kelnem, hogy a fürdőszobában
föltegyem a pesszáriumot. Ha kinéztem a fürdőszobaablak fölső
felén, a műanyag függöny résén át láttam, hogy a kolónia
néhány más fürdőszobájának ablaka is világos, és azt
képzeltem, hogy más feleségek is fölkeltek ugyanezért. Nappali
használatra szánt, csecsemőtől, tűzhelytől és teknőtől
elválaszthatatlan lényekből átalakultunk éjszakai használatra
szánt, bűnhöz és ragyogáshoz (egyre kevésbé) kötődő éjszakai
lényekké. Emlékeztem, hogy régen (valójában csak négy-öt éve,
de ezt akkor nagyon hosszú időnek éreztem) a szex valami
apokaliptikus dolognak tűnt (Lawrence-t olvastunk, sokan
közülünk húszévesen még szüzek voltak). Azóta
összezsugorodott ezzé a sietős, mindig egyforma, elégséges,
behatárolt, a családi körlethez illően visszafogott aktussá. Nem
voltam éppenséggel kielégítetlen. Egyszerűen tudomásul vettem
a változást, mintha azt állapítanám meg, hogy a karácsony
fénye megfakult. Azt hittem, a változást az okozza, hogy
felnőttem, és már otthon vagyok a világban. Olyan fiatal voltam,
hogy azt hittem, mind otthon vagyunk benne. Gyakran
használtuk azt a szót, hogy „érettség”. Találkoztunk valakivel,
akit néhány évvel azelőtt ismertünk, és azt mondtuk róla,
„sokkal érettebb lett”. Tudjuk, mindenki tudja, mennyi illúziót
dédelgettünk az ötvenes években; könnyű ezen gúnyolódni,
kijelenteni, hogy az érettséget az automata mosógép birtoklása
meg a politikai ellenvélemény elfojtása jelentette, és a
megszállott ragaszkodás a terhességhez meg a kombikhoz.
Könnyű és kissé igazságtalan, mert kifelejt valamit, ami, azt
hiszem, megnyerő lehetett a nehézkességünkben és a
tanulékonyságunkban: szerettük a határokat.
A Barakkokban nem volt hűtlenkedés, legalábbis én nem
tudtam ilyesmiről. Nagyon közel éltünk egymáshoz, szegények
voltunk, és nagyon elfoglaltak. Ritkán lobbant fel a vágy a
bulikon; talán nem volt pénzünk, hogy eleget igyunk. Azt
mondod, szerelmes voltál belém, és azt felelem, szerelmes
voltam beléd, de az igazság egészen más. Valószínűbb, hogy
egymás révén megpillantottunk valamit, amire addig nem is
gondoltunk… amit te már félretettél, én pedig még nem
fedeztem fel.
Felidéztem azt a napot, amelyikre te is emlékeztél, amikor két
évvel azelőtt váratlanul összefutottunk egy városban, ahol
egyikünk sem lakott. Beszéltünk róla, amikor már sok bort
megittunk a pillanat hevében elhatározott ebédnél.
– Egyszer sétálni mentünk. Át kellett emelnem azt a
micsodát…
– Babakocsit. Akkor Jocelyn volt benne.
– A köveken és a sáron. Emlékszem.
Verőfényes nap volt, gyönyörű, meleg tavaszi nap. Áprilisban,
sőt talán májusban. A gyógyszertárban jártam a campus
bevásárlóközpontjában, télikabát volt rajtam, mert nem hittem
el, hogy valóban olyan meleg nap ez, amilyennek tűnik. Amint
megláttalak, legszívesebben hazamentem volna, hogy elölről
kezdjek mindent, gondosabban megfésülködjem, és fölvegyem a
sötétszürke moherpulóveremet. Most nem vehettem le a
kabátomat, mert az a póló volt rajtam, amit Jocelyn leöntött
narancslével.
Nem ismertelek jól, mert te a Barakkok másik végén laktál.
Idősebb voltál legtöbbünknél, mert diplomásként jöttél vissza
az egyetemre a munka és háború igazi világából (tévedés, te
nem maradtál ott, elmentél, és állást kaptál egy lapnál nem
sokkal a közös sétánk után). A feleséged mindennap autón ment
tanítani egy tánciskolába. Apró termetű, sötét hajú, cigányos nő
volt, feltűnően magabiztos a tétova, álmos, otthon ülő
feleségekhez képest.
A gyógyszertár előtt beszélgettünk, egy ilyen gyönyörű napon
kár folytatni a munkát, mondtad, inkább sétáljunk egyet. Nem a
campus széles, könnyen járható útjai felé indultunk, hanem a
folyón túli vad, részben erdős terület felé, ahová a diákok
(persze csak az egyedülállók) jártak, hogy majdnem
szeretkezzenek nappal és igazán szeretkezzenek éjjel. Aznap
nem járt ott senki. Még csak tavasz volt, az ajándék meleg
mindenkit meglepetésként ért. A babakocsi alig tudott
megbirkózni a nehezen járható tereppel. Ahogy mondtad, át
kellett emelned a kocsit a köveken meg az ösvény sáros részein.
Hasonló akadályokkal kellett megküzdenie a beszélgetésünknek
is. Semmi fontosról nem beszéltünk. Hozzá sem értünk a
másikhoz. Egyre zavartabbak lettünk, ahogy beláttuk, hogy a
séta nem az lesz, amit színleg vártunk tőle: egy kellemes
társaságban, gyönyörű időben eltöltött óra, hanem az, amit
valójában vártunk tőle. Az ilyesfajta feszültség nekem akkor
még új volt. Még nem tudtam úgy latolgatni és manipulálni,
mint később más férfiak esetében. Amikor elköszöntem tőled,
úgy éreztem magam, mint aki félszeg, unalmas volt egy
randevún. Másnap vagy harmadnap, amikor szokás szerint a
kanapén olvastam, úgy éreztem, csodás messzeségbe visz, ha
rád gondolok, és azt hiszem, ez volt a kezdet: a felismerés, hogy
mi is lehetne még. Hát azt mondtam neked: „Szerelmes voltam.”
Szeretnéd tudni, hogyan értesülök a halálodról? Kimegyek a
fakultás konyhájára, hogy készítsek egy csésze kávét a tízkor
kezdődő órám előtt. Dodie Charles, aki mindig süt valamit,
hozott egy meggyes egyensúlytésztát. (Mi, vén profik mind
tudjuk, hogy ezekben a képzelgésekben milyen fontos a
részletgazdagság, az anyagszerűség; igen, egy meggyes
egyensúlytésztát.) Zsírpapírba van csomagolva, aztán
újságpapírba. A Globe and Mailbe, nem a helyi újságba, amit
egyébként láttam volna. Szórakozottan belenézek az egyhetes
újságba, amíg várom, hogy felforrjon a víz, és megakad a
szemem egy apróságon, egy szerény címen: MEGHALT A VETERÁN

ÚJSÁGÍRÓ. Elgondolkozom a „veterán” szón, hogy valóban

veteránt jelent-e, olyasvalakit, aki harcolt a háborúban, vagy
csak egy jelző, bár azt hiszem, ebben az esetben mindkettő
lehet, hiszen azt írják, hogy az illető haditudósító volt… és csak
akkor fogom fel. Az a te neved. Meg a városé, ahol éltél és
meghaltál. Szívroham, ez is megteszi.
Megszoktam, hogy a legutóbbi leveledet mindig magammal
hordom a táskámban. Amikor megjön a következő, azt teszem a
helyére, az előző pedig odakerül a korábbiakhoz egy dobozba a
szekrényben. Amikor még új a levél, jólesik néhány percre
elővenni és elolvasni, például ha valami kis kávézóban ülök
vagy a fogorvos várótermében. Később már nem veszem elő,
látni se szeretem az összehajtogatott, szamárfüles papírt, amely
arra emlékeztet, hogy hány hete, hány hónapja várok már az
újra. De ott hagyom, nem teszem el a dobozba, nincs hozzá
bátorságom.
Most azonban, amikor leadtam az óráimat, megebédeltem a
kollégáimmal, találkoztam a diákjaimmal, és elvégeztem
mindent, amit kell, hazamegyek, és előveszem a táskámból azt a
levelet, az utolsó levelet, berakom a többihez, és elteszem szem
elől a dobozt. Megfontoltan, szinte fájdalommentesen, hiszen
előre végiggondoltam az egészet. Italt töltök magamnak,
folytatom az életemet.
Mindennap, amikor hazamegyek az óráimról, látom a
levelesládát, és be kell vallanom, jó érzés, hogy most nem várok
semmit. Két teljes éven át a körül a bádogdoboz körül forgott az
életem, és azt látni, hogy megint közömbös, nem sokat ígér
nekem vagy tagad meg tőlem, olyan érzés, mint amikor
megszűnik egy fájdalom. Senki sem tudja, hogy elveszítettem
valamit, senki sem ismeri az életemnek ezt a részét, legfeljebb
homályos szóbeszéd terjed róla; amikor jöttél, nem találkoztunk
senkivel. Tehát úgy élhetek tovább, mintha az egész meg se
történt volna, mintha te meg se történtél volna. De egy idő után
elmondom valakinek, egy férfinak, akivel együtt dolgozom, Gus
Marksnak. Nemrég vált el a feleségétől. Egyszer elvisz
vacsorázni, iszunk, és elmondjuk egymásnak a történetünket,
aztán főleg az én kezdeményezésemre lefekszünk egymással. Ő
elszánt és szomorú, én féktelen vagyok. Meglepem magam. Pár
nap múlva meghív egy kávéra.
– Aggódom miattad – mondja. – Nem is tudom, talán
beszélned kellene valakivel.
– Úgy érted, egy pszichiáterrel?
– Csak beszélgetni.
– Megfontolom.
De magamban csak nevetek rajta, mert nekem más jár az
eszemben. Azt tervezem, hogy amint vége a félévnek, április
végén meglátogatlak, ellátogatok a városba, ahol meghaltál.
Sose jártam ott. Sose hívtál. Amíg erre a kirándulásra készülök,
nagyon felvidulok. Veszek egy divatos napszemüveget, veszek
néhány világos, új ruhát.
A szerelem soha nem elkerülhetetlen, mindig van választás.
Csak nem nagyon lehet tudni, mikor történt meg a választás,
vagy, bár ez frivolnak tűnik, mikor lett visszafordíthatatlan a
dolog. Ennek nincs egyértelmű jele. Emlékszem, együtt
ebédeltünk, és amikor azt mondtad: „Szerettelek. Most is
szeretlek”, elnéztem melletted, magamat néztem az étterem
tükrében, és zavarba jöttem miattad. Azt gondoltam, isten tudja,
miért, hogy csak udvariaskodsz; nem vettem komolyan a
szavaidat, az járt a fejemben, hogy egy perc múlva rám nézel, és
észreveszed, hogy ezt nem a megfelelő embernek mondtad, egy
olyan nőnek mondtad, aki már felhagyott azzal a viselkedéssel,
azokkal a szavakkal, amelyekkel az ilyen elismerést fogadni
lehet. Nem sokkal azelőtt felhagytam a fondorlatokkal, az
aggodalmas szükségmegoldásokkal. Már nem színezem a
hajamat, nem készítek arcpakolást tojásfehérjéből vagy
zabkorpából és mézből, és nem használok se hormonkrémeket,
se arcpirosítót, se semmi mást.
Aztán felfogtam, hogy komolyan beszéltél, és most még
inkább úgy éreztem, hogy tévedsz.
– Biztos, hogy nem valaki másra emlékszel?
– Annyira nem korcsosult el az agyam.
Addig könnyedén beszélgettünk. A feleségedről érdeklődtem.
– Már nem táncol. Térdműtéte volt.
– Nehéz lehet neki, hogy nem olyan mozgékony.
– Elfoglalja magát. Van egy boltja. Egy könyvesboltja.
Te Douglasről kérdeztél, mondtam, hogy elváltunk.
Elmeséltem, hogy a gyerekek kirepültek, ez az első év, amikor
egyik sincs már otthon. Neked nincs gyereked, mondtad. Kicsit
részeg voltam, és arról is beszámoltam, hogy az utóbbi pár
évben Douglas folyton magában beszélt. Néha elbújtam a
függöny mögött, és kihallgattam, ahogy magában beszél, kuncog
és elismerő vagy utálkozó grimaszokat vág fűnyírás közben. És
az a dühödten elfogult, meghitt szövegelés borotválkozás
közben, amikor azt hitte, a villanyborotva berregése elnyomja a
hangját. Végül rájöttem, vallottam be, hogy nem is akarom
tudni, mit mond.
A gépem négy harminckor indult. Kivittél a városból a
repülőtérre. Nem keserített el a gondolat, hogy elhagylak, és
többé nem látlak, bár örültem, hogy melletted lehetek a
kocsiban. November volt, három után már sötétedett, égett a
kocsik fényszórója.
– Tudod, mehetnél egy későbbi géppel.
 – Nem is tudom.
– Elmehetnénk egy szállodába, és onnan telefonálhatnál,
áttetethetnéd a jegyedet egy későbbi járatra.
– Nem is tudom. Nem hiszem. Nagyon elfáradtam.
– Nem vagyok én olyan fárasztó.
– Nem.
Egész úton egymás kezét fogtuk a kocsiban. Kiszabadítottam
a kezemet, hogy intsek, jelezzem, én mástól fáradtam el (az
élménytől?), aztán megint a kezedbe tettem. Magam se nagyon
tudtam, hogyan értem, de feltételeztem, hogy te tudod, és
igazam volt.
Rákanyarodtunk az autópályára a várostól északra. Ahogy
letértünk a bekötőútról, nyugatnak tartottunk. A felhők között
vörösen izzottak az ég sávjai. Az autók reflektorfénye egyetlen
sokmérföldes csíkká folyt össze. Olyan volt az egész, mint az a
látomás a világról (olvatag, békés látomás, mérhetetlenül
megnyugtató), amely akkor szokott kirajzolódni előttem, ha
berúgtam. Azt súgta, miért ne? Azt súgta, legyen hitem,
emelkedjek a jelen fölé, amely talán örökké tart. Pedig nem
voltam részeg. Ebédnél részeg voltam, de most nem.
– Miért ne?
– Mit miért ne?
– Miért ne mennénk be egy szállodába és tetetném át a
jegyemet egy későbbi járatra?
– Reméltem, hogy erre gondolsz – mondtad.
Szerinted ez volt a döntés pillanata, amikor megláttam az
eget és az autólámpák fényét? Gondtalan dolognak tűnt, semmi
különösnek. A szállodát fehér panelekből építették. A falak
kívül-belül egyformák voltak, úgyhogy a díszes függönyök meg
szőnyegek, a spanyol stílust utánzó nehéz bútorok mintha
véletlenül kerültek volna valami sivár átmeneti hajlékba. Az
ágyból kékesfekete vízben tükröződő narancsszín hajókat meg
sötét és narancssárga épületeket ábrázoló képre láttunk.
Meséltél egy festő ismerősödről, aki kizárólag moteleknek
dolgozik. Nem fest mást, csak hajókat, flamingókat és barna
aktokat; egy vagyont keres vele, mondtad.
Fejünk fölött repülők dübörögtek. Néha nem is hallottam, mit
mondasz, arcodat az enyémhez szorítva. Nem kérhettelek meg,
hogy ismételd el, mert nevetségesnek éreztem volna magam, és
az ilyesmi rendszerint amúgy is megismételhetetlen. De mi van,
ha kérdeztél valamit, és amikor nem kaptál választ, nem tudtad
újra megkérdezni? Ez a lehetőség csak később kínozott, amikor
már minden kérdésedre meg akartam adni a remélt választ.
Mindketten reszkettünk. Majdnem kudarcot vallottunk,
annyira úrrá lett rajtunk (mindkettőnkön, mindkettőnkön) a
hála és az ámulat. Ezt az elképesztő szerencsét, ezt a meg nem
érdemelt, tökéletes boldogságot alig tudtuk elhinni. A
szemünket elöntötték a könnyek. Tagadhatatlanul. Igen.
Ha olyasvalaki lettél volna, akivel aznap találkoztam, vagy
életemnek abban a szakaszában, vajon tudtalak volna szeretni?
Ennyire nem. Azt hiszem. Azért szerettelek, mert összekötöttél a
múltammal, a fiatal énemmel, aki gyerekkocsit tolt a campus
útjain, és önhibáján kívül ártatlan volt. Ha képes voltam
szerelmet ébreszteni akkor, és elfogadni most, akkor talán
kevesebb veszett kárba, mint hittem. Sokkal kevesebb, mint
hittem. Az életem nem hullott szét darabokra, nem veszett oda.
ELHATÁROZOM, HOGY MÁJUS elsején indulok. Van majdnem két
szabad hónapom, mielőtt valamelyik gyerek hazajön, mielőtt
kezdődik a nyári iskola. Elrepülök a városba, ahová annyi ideig
küldtem a leveleimet. A jókedvű leveleimet, a fecsegő és
bizalmas leveleimet, a neheztelő és végül a könyörgő
leveleimet. Ahová még most is küldeném őket, ha nem vagyok
elég szemfüles, hogy észrevegyem a halálhíredet.
A városba, ahol éltél, amelyet gunyorosan, de
végeredményben elégedetten írtál le a leveleidben. Tele van vén
szivarokkal és tévelygő turistákkal, mondtad róla. Nem. Tele
van magamfajta vén szivarokkal, mondtad, szokás szerint
öregebbnek mutatva magad, mint amilyen vagy. Az igazat
megvallva ezt póznak tartottam. Nem tudtam elhinni, nem volt
elég fantáziám, hogy elhiggyem, ez igaz lehet. Egyszer azt
mondtad, egyáltalán nem érdekel, hogy nemsokára meghalsz-e,
vagy élsz még huszonöt évig. Ez istenkáromlás egy szeretőtől.
Azt mondtad, nem töprengsz a boldogságon, ez a szó eszedbe se
jut. Micsoda nagyképűség, gondoltam, mert úgy fogtam fel,
mintha egy fiatalember mondta volna, nem vettem a
fáradságot, hogy megértsek valakit, akitől ez puszta
ténymegállapítás, akiben már megkopott vagy végképp
feledésbe merült az energia, amit elvártam volna tőle. Már nem
festettem a hajamat, és azt hittem, megtanultam, hogy ne
legyenek nagy reményeim, tőled mégis sokat, hihetetlenül sokat
reméltem. Nem voltam hajlandó, ma sem vagyok hajlandó úgy
látni téged, ahogy te látod magadat.
Azt hiszem, úgy gondolok rád, mint egy meleg, érzelemgazdag
áradatra, írtad nekem egyszer, és megvan bennem a természetes
emberi aggodalom, hogy elborítasz, hiszen az áradatok ezt teszik.
Azt válaszoltam, hogy én legfeljebb egy szelíd kis csermely
vagyok, amelybe belegázolhatsz. Te jobban tudtad.
Mennyire igyekeztem elbűvölni és félrevezetni téged akkor
már a leveleimben is, együttléteink során is! Mindent
elkövettem, hogy álcázzam a szerelmemet, hogy ártalmatlanná
és derűssé tegyem. Milyen megalázó színlelés volt. És te csak
mosolyogtál azzal a szelíd mosolyoddal; azt hiszem, nagyon
szégyenkeztél miattam.
Találok egy bérházat közel a tengerhez, az épület, azt hiszem,
a húszas évekből való, halványsárga vakolat, lepattogzó
ablakkeretek, üres medalion és kivehetetlen díszítmény az ajtó
fölött. Sok idős ember sétál a szikrázó tengerparti fényben,
ahogy mondtad. Járom az utcákat. Nem veszem a fáradságot,
hogy kimenjek a temetőbe. Úgyse tudnám, melyik temetőt
keressem. Sétálok a járdákon, amelyeken te is lépkedtél,
olyasmiket nézek, amiket te is láthattál. Az ablakok, melyek
régen a te képedet tükrözték, most az én tükörképemet verik
vissza. Játék ez. A város egész más, mint amilyenekhez
hozzászoktam. Meredek utcák, világos vakolatú házak, köztük
sok a lapos tetős, furcsán benzinkút stílusú épület, az ilyet
nevezték „modernnek” a második világháború előtt. Hosszúkás
díszablakok vastag üvegtéglából. Itt-ott egy spanyol tető, nem
ideillő hajóablak vagy terasz. A híres kertek. Rododendronok,
azáleák, hortenziák szemfájdító vörös, narancssárga és lila
színei. Serleg méretű tulipánok végeérhetetlen hivalkodása. A
boltokat is nagyon furcsának találja az, aki egy ipari/egyetemi
városból érkezett, és szerényebb, célszerűbb üzletekhez szokott,
bármilyen nagyzolóak a bevásárlóközpontok. Századfordulói
fagylaltozók. VADNYUGATI SPORTCIKKEK. HAWAII SZABADIDŐ-RUHÁZAT

cserepes pálmákkal. Silány oromzatú Tudor-teázók. Kötéltalpú

szandálok valami barlangfélében, ahonnan dzsungelzajok
áradnak. Édességboltok miniatűr kastélyt utánzó portállal. Túl
tarka, nagyon fárasztó ez a sok álca. Egy nap bemegyek a
szupermarketbe kenyérért meg narancsért, és azt látom, hogy a
lány a pénztárban zsákvászon inget visel, arcát sárral és vörös
festékkel mázolta be, és műanyag csontot tűzött a hajába.
Mazsolát és ausztrál marhahúst reklámoznak. De barátságosan,
fáradtan rám mosolyog a sár meg festék alól, és ez megnyugtat;
a legtöbb efféle helyen akad ilyen ember.
Látom magamat, ahogy az emléked után kutatok, ahogy
régen a személyiségjegyeid után kutattam az újságoknak és
képeslapoknak írott cikkeidben meg a könyveidben, amelyekkel
olyan sikeresen szolgáltad mások céljait, soha nem a sajátjaidat.
Szórakoztató vagy, és informatív, képzett és választékos, szinte
már elegáns, de még ebben is visszafogott. Ennyi az egész,
hallom a kérdésemet és a te elnéző nevetésedet: Mi lehetne
még? De engem nem győzöl meg, kutatok tovább, nekem
reveláció kell.
Ha le kellene írnom, titokban milyennek látlak, azt
mondanám: hajthatatlannak, megalkuvásra képtelennek. Te
pedig ingerülten közölnéd, hogy egész életedben megalkudtál.
De én nem erre gondolok. Kimondom: megalkuvásra képtelen
vagy, és merev minden tekintetben (testben és lélekben
egyaránt), tiszta, kedves, de nem könyörületes. Hangsúlyoznám,
hogy van benned valami lovagi vonás. Azt hiszem, a lovagokhoz
hasonlóan képes vagy a divatjamúlt önfeláldozásra és a
hihetetlen brutalitásra egyaránt, de mindkettőre úgy, mintha
titkos parancsnak engedelmeskednél.
Te viszont azt mondanád magadról, hogy barátságos vagy,
korrupt, mindennapian önző és élveteg. Úgy sandítanál rám a
szemüveged fölött, mint valami szelíd, de hajthatatlan
iskolamester, akit bosszantanak a túlzásaim. Az én
szerelmemet, azt, ahogyan én szeretek, valami gyógyítható
szertelenségnek kellett volna tekintenünk, olyasminek, mint az
önkényes feltételezés egy esszében.
Persze kezdettől fogva tudtam, hogy veszélyes így élni.
Bármelyik pillanatban elszakadhattak a kötelékek, el is
szakadtak, nem lehet tudni, miért, azért-e, mert így akartad,
vagy ezt már nem irányíthattad; nincs kinek panaszkodnom.
Korábban mindig megmentett valami az utolsó pillanatban. Az
én rövid levelem, végső elkeseredésem, aztán a te humoros,
valahogy mégis gyöngéd mentegetőző soraid arról, hogy nem is
volt veszély. Mindig szilárd talajon álltam, sose hagytál el.
Mintha a gödör, amelybe belezuhanok, mármint a te
maradandó hiányod, puszta álom lenne, amellyel ijesztgetem
magam, vagy a legrosszabb esetben olyan hely, ahonnan csak
elég hangosan, elég meggyőzően kell kiabálnom, és jön a
segítség.
Azon kapom magam, hogy a női lapok cikkeit olvasom. Az
esetleírásokat. Amikor helyreáll a bizalmam, babonásan
átugrom őket; amikor egyre jobban megrendül, és végül
elenyészik, vigaszt keresek bennük, mert megnyugtató, hogy a
saját esetünk nem egyedülálló gyötrelem, csak valami
elkoptatott, könnyen felismerhető fájdalom. Más nők felépültek,
és bátorítással szolgálnak. Martha T., aki öt évig volt a szeretője
egy olyan férfinak, aki becsapta, kigúnyolta és lenyűgözte. Azért
szerettem bele, mert olyan gyengédnek tűnt, mondja Emily R.,
akinek a szeretője nem is volt nős, ahogy mondta. És akár
férfiakkal, akár nőkkel beszélgetek, gyakran kapom magam
azon, hogy szellemesen és csüggedten taglalom, hogyan
építenek a nők várat olyan alapozásra, amely egy
menedékhelynek se volna elég, hogyan csapják be magukat és
szenvednek hasztalanul, mert kihasználhatóvá teszi őket az
életük üressége és valami súlyos (de meghatározhatatlan és
nem végleges!) fogyatékosságuk. És így tovább, megy a szöveg,
amit manapság mindenki megtanul, mint egy fülbemászó dalt.
Közben a szívem már meghasadt, akárcsak a dalban, szikkadt
és repedezett, mint a víznyelőkkel teli kopár táj. Együtt sírok
Martha T.-vel meg Emily R.-rel, és azon töröm a fejem, vajon
hogy a csudába tudták meggyógyítani magukat. Megtanultak
makramézni? Légzőgyakorlatokat végeztek? Egy barátom
(persze nő) egyszer az mondta, hogy mivel csak akkor érezhet
fájdalmat, ha visszanéz a múltba vagy előre a jövőbe, úgy
szüntette meg a problémát, hogy percről percre él; így minden
percet tökéletes csend tölt be, mondta. Megpróbáltam,
megpróbálok én bármit, de nem értem, hogyan működik a
dolog.
Már vettem egy térképet. Megtaláltam az utcádat, a
háztömböt is, ahol a házad van. Nincs messze a szállásomtól.
Tízsaroknyi séta. Még nem megyek oda. Elindulok arrafelé, de
egy-két utcára tőle elkanyarodom. Nem akartad, hogy lássam
azt a házat. (Az én lakásaim bezzeg mások: kicsinosítom őket, és
várom, hogy életre keljenek, amikor meglátogatsz.) Most
láthatom, ha akarom. Dobogó szívvel elsétálhatok a túloldalon,
alig egyszer-kétszer mernék odanézni, aztán felbátorodva
lassítanék. Szürkületkor mennék, a nyitott ablak alatt
ténferegnék, hallgatnám a kiszűrődő zenét vagy beszédet.
Valódinak képzelem, igazi háznak, ahol az emberek
mosogatnak, és nem ébrednek fel időben. Este benézhetnék a
szobádba, ha ő nem húzza be a függönyöket. A képeket te
válogattad vagy ő? Egyik sem. Mindketten. Ezek a felfedezések
hétköznapi fájdalmat okoznak.
Olvastam egyszer egy történetet, igaz történetet egy
képeslapban (talán olyanban, amelynek te is dolgozol) egy
nőről, aki mindkét kislányát elveszítette egy autóbalesetben, és
mindennap, amikor a többi gyerek ment haza az iskolából,
elindult, és rótta az utcákat, mintha azt várná, hogy találkozik a
lányaival. De soha nem ment el az iskoláig, soha nem nézett be
az üres osztályukba, ezt nem merte megkockáztatni.
Elmegyek a feleséged boltjához, ezt megtehetem. Nem tudom
a nevét. Megnézem a könyvesboltokat az Arany Oldalakban.
BARBARA KÖNYVÁRUDÁJA, ez lesz az. A neve alapján valami
nagyképű, eredetieskedő helyet vártam; meglepett, hogy olyan
tágas, fényes, forgalmas és mindennapi. Nincs középkori vagy
Tudor-cicoma; nincs semmiféle cicoma. Megbízható, egész
évben nyitva tartó üzlet, nincs felcicomázva a turistáknak.
Azonnal megismerem őt, bár megváltozott. A haja megőszült,
fehérebb, mint az enyém, kontyba fogva viseli. A vonásai nem
olyan élesek, mint régen, semmi smink, sápadt bőr és az a még
mindig felvillanó, vonzó elevenség; az a vibráló, szellemes,
robbanékony modor. Indiai hímzéssel díszített halványlila
köpenyben van. A mozgása merev, újra meg kellett tanulnia
járni, miután egyik térdéből eltávolították a porcot. És testesebb
lett, amint mondtad; zömök, középkorú nő.
Az üzlet végéből jön elő néhány képzőművészeti albummal. A
pult mögé megy, és felrakja őket egy polcra, közben úgy szól oda
az eladónak, mint aki egy korábban megkezdett beszélgetést
folytat.
– Hát én nem tudom, hogyan… a számla… hívd fel őket, és
mondd meg, hogy mi errefelé nem így szoktuk intézni a
dolgokat… az egész átkozott szállítmányt vissza kell küldeni.
Emlékszem a hangjára, ezt a hangot már hallottam sok évvel
ezelőtt egyszer-kétszer az összejöveteleken, ezt a tiszta, kihívó
hangot, amely az ingerültség bizonyos fokán mintha önálló
életre kelne, és olyan kiválóan érzékelteti, hogy jóságos ég, mit
képzelnek ezek az idióták! És ha felismeri a hangomat vagy az
arcomat? Azt nem hiszem. Nem olyan ember, aki emlékszik a
peremen lévőkre, ő mindig a középpontban van, különben se
tud rólam, igaz? Nem számít arra, hogy itt lát.
Mégis feltűnőnek, bűnösnek, idegennek érzem magam. De
azért sokáig maradok, bejárom a boltot. Ijesztő ez a sok kötet.
Mintha mindig olyan könyv előtt állnék meg, amely arról szól,
hányféleképpen lehet az ember boldog vagy legalább nyugodt.
Fogalmad sincs (na jó, talán van róla fogalmad), milyen sok
efféle könyv van. Nem gúnyolódom. Azt hiszem, el kellene
olvasnom őket. Vagy legalább néhányat közülük. De tőlem csak
annyi telik, hogy elképedve bámuljam őket. Vannak mágiáról
szóló könyvek is, valójában könyvek százai szólnak
boszorkányokról, varázslatokról, látnokokról, szertartásokról,
mindenféle trükkökről és csodákról. Ezek a könyvek (a
„boldogság és béke” meg a varázslatkönyvek) mind egyformák a
szememben, nem is látom őket külön köteteknek, ezért nem
tudom megérinteni egyiket sem. Úgy folynak körbe a boltban,
mint valami színes, csodás patak vagy széles folyó, és valójában
éppúgy nem értem a tartalmukat, mint ahogy nem tudok víz
alatt lélegezni.
Mindennap eljövök. Veszek néhány papírkötésű könyvet.
Böngészek, nyilván úgy érzik, órákig. Egyszer rám pillant, és
elmosolyodik, de csak a vevőknek fenntartott röpke, vak
mosollyal, hallom, ahogy az eladókkal beszél, nevet, tréfálkozó,
de komoly vitát folytat valakivel telefonon, mézzel kéri a teáját,
gúnyos önmegtartóztatással visszautasítja a süteményt. Hallom,
ahogy sikeresen, néha elbűvölően zsarnokoskodik a vevőkkel.
Elképzelem, hogy összebarátkozom vele, és a bizalmába avat.
Szégyellem ezt a képzelgést. A jelenlétében elfog az irigység meg
valami bizonytalan diadalérzet és ez a frivol, kétségbeesett
kíváncsiság; utólag mindezt szégyellem.
Este megyek (a bolt csak kilenckor zár), de ő rendszerint
nincs ott. Egy este egyedül találom. Nincs az üzletben senki más.
Átmegy a hátsó szobába, kihoz valamit, és egyenesen felém tart.
– Azt hiszem, tudom, ki maga.
Az arcomba néz. Fel kell szegnie a fejét, mert sokkal
alacsonyabb nálam.
– Mindegyikünknek feltűnt, hogy folyton itt ólálkodik.
Először bolti tolvajnak néztem. Szóltam, hogy tartsák szemmel.
De maga nem bolti tolvaj, ugye?
– Nem.
Odaadja, ami a kezében van, egy papírokkal tömött barna
papírzacskót.
– Ő meghalt. – Úgy mosolyog rám, mint a tanár a diákra, aki
végképp leszerepelt. – Ezért nem hallott felőle. Márciusban halt
meg. Szívrohamot kapott otthon, az íróasztala mellett. Holtan
találtam, amikor vacsoraidőben hazaértem.
Nem tudok megszólalni, nincs is rá szükség.
– Azt kellene mondanom, hogy sajnálattal közlöm? Nincs
bennem sajnálat. Engem nem érdekel, hogy maga mit érez. Egy
cseppet sem. És nem akarom itt látni. Minden jót.
Szó nélkül elhagyom az üzletet.
A szállásomon kinyitom a zacskót, és kiveszem a leveleket. A
borítékjuk hiányzik. Tudtam, hogy ezt találom majd benne,
tudtam, hogy a leveleim lesznek. Nem akarom elolvasni, félek
elolvasni őket, inkább csak elteszem mindet, gondolom. De
aztán észreveszem, hogy ez nem az én írásom. Beleolvasok.
Ezek nem az én leveleim, ezeket nem én írtam. Pánikban
lapozom át őket, az aláírást nézem: Patricia, Pat. P. Aztán
gondosan végigolvasom mindet.

Drága szerelmem!

Olyan boldoggá tettél. Kimentem a parkba Samanthával, az

is csodás volt. Meglöktem a hintán, és néztem a csúszdán, és
arra gondoltam, hogy mindig imádni fogom ezt a parkot,
amíg világ a világ, mert ide jöttem, amikor olyan boldog
voltam, miután együtt voltunk.

Drágám!

Emlékszel a bolond öregemberre a szomszédban? Jött, és

lelegelt mindent arról a rózsaszín fáról a kertben. Pedig az a
szilvafa dísznövény, nyilván a szilvája is csak dísz, kemény,
mint a kő, nem arra való, hogy megegyék, ez biztos, de
láttam, hogy marokszám tömi magába. A földön ültem a
napozószobában a lila párnákon, ahol te meg én…

Édesem!

Tegnap éjjel rólad álmodtam. Gyönyörű, különös álom volt.

A kezedben tartottad a hajamat, és azt mondtad, ez nagyon
súlyos, le kell vágnod, hiszen kiszívja minden erődet. És
ahogy mondtad, az olyan aranyos volt, olyan együttérző,
mintha valami másra gondolnál, nem csak a hajamra.
Honnan tudjam, szerelmem, mit mondasz az álmaimban, ha
soha nem írsz? Hát kérlek, írj nekem, tudasd velem, mit
mondasz nekem az álmaimban…

Szerelmem!

Egyre csak küszködöm, hogy ne írjak neked, mert azt

hiszem, rád kell bíznom a döntést, nem akarlak üldözni és
gyötörni, de olyan szörnyű, amikor így eltűnsz a föld
színéről, olyan borzasztóan magányos vagyok. Ha
 megmondanád, hogy többé nem akarsz látni, nem akarsz
hallani rólam, abba beletörődnék, igazán azt hiszem, képes
lennék rá, csak ez a bizonytalanság szörnyű, az, hogy nem
tudom. Megbirkóznék az érzelmeimmel, ha az kellene, és
kigyógyulnék ebből a szerelemből, de tudnom kell, hogy
szeretsz-e, akarsz-e még engem, hát kérlek, könyörgök,
mondj igent vagy nemet.

És az utolsó levél, nem is levél, csak valami ákombákom a

papíron megszólítás és aláírás nélkül:

Kérlek, írj vagy telefonálj, mert megőrülök. Utálok ilyen

lenni, de már nem bírom tovább, hát kérlek, könyörgök.

– EZEKET A LEVELEKET nem én írtam.

– Maga nem ő?
– Nem. Fogalmam sincs, kicsoda ő. Fogalmam sincs.
– Akkor miért vitte el?
– Nem tudtam, miről van szó. Fogalmam se volt, miről beszél.
Az utóbbi időben nagy bánat ért, és néha… elkalandoznak a
gondolataim.
– Nyilván azt hitte, bolond vagyok.
– Nem. Nem tudtam, mit higgyek.
– Tudja, az a helyzet, hogy… meghalt a férjem. Márciusban.
De ezt már mondtam. Ezek a levelek meg egyre jöttek. Nincs
rajtuk a feladó címe. Nincs vezetéknév. A postabélyegző
vancouveri, de ez nem sokat segít. Számítottam rá, hogy majd
felbukkan. Már nagyon kétségbeesettnek tűnik.
 – Igen.
– Mindet elolvasta?
– Igen.
– Olyan soká tartott, hogy rájöjjön, tévedés történt?
– Nem. Kíváncsi voltam.
– Nagyon ismerős. Sokan tűnnek ismerősnek a bolt miatt.
Rengeteg emberrel találkozom.
Megmondom a nevemet, az igazi nevemet, miért ne? Neki
úgysem jelent semmit.
– Nagyon sok emberrel találkozom. – A zacskó levelet a
papírkosár fölé tartja, és beleejti. – Elég volt, nem őrizgetem
tovább.
– Nem.
– Hagyom, hogy szenvedjen, nem tehetek mást.
– Végül majd rájön.
– És ha nem? Ez már nem az én gondom.
– Nem.
Már nem akarok beszélni vele, már nem akarom hallani a
történeteit. Mintha fagyos lenne a levegő körülötte, mintha
szikkasztó fény áradna belőle.
– Nem tudom, miért gondoltam, hogy ön lehet az – néz rám. –
Nem látszik sokkal fiatalabbnak nálam. Mindig fiatalabbnak
képzeltem őket. Maga többet tud az életemről, mint a lányok,
akik nálam dolgoznak – teszi hozzá –, vagy a barátaim vagy
bárki, gondolom, őrajta kívül. Sajnálom. De valóban nem
szeretném látni többé.
– Nem itt élek. Elmegyek. Talán már holnap elutazom.
– Tudja, ilyen az élet. Nincs ebben semmi rendkívüli. Nem
mintha nem lett volna jó életünk. Gyerekeink nem voltak, de azt
tettük, amit akartunk. Nagyon kedves ember volt, kellemes társ.
És sikeres. Bár mindig úgy éreztem, sikeresebb is lehetne, ha
törtetőbb volna. De még így is. Ha megmondanám a nevét, talán
ismerősnek találná.
– Felesleges.
– Persze, hogyne. Nem is mondom.
Kesernyés kis grimaszt vág, mint aki nagyot nyel, aztán a
száját viccesen elhúzza, mintha elbocsátana. Elfordulok, szinte
még időben, hogy ne lássam.
Kimegyek az utcára, még világos van, későn sötétedik. Rovom
az utcákat. Kőfalak mellett megyek föl-le a meredek hegyeken
ebben a képzeletem alkotta városban, és kirajzolódik előttem az
a lány, Patricia. Lány, asszony, az a fajta nő, aki Samanthának
nevezné a lányát: nagyon karcsú, sötét hajú, elegáns, kicsit
ideges, kicsit mesterkélt. Hosszú, fekete haja van. Az a hosszú,
fekete haj most kócos, az arcán vörös foltok. Ül a sötétben.
Körbejár a szobákban. Megpróbál magára mosolyogni a
tükörben. Megpróbálja kifesteni magát. Bizalmába avat egy nőt,
lefekszik egy férfival. Elviszi a lányát a parkba, de nem abba a
parkba. Bizonyos utcákat elkerül, bizonyos képeslapokat sose
nyit ki. Szenved, betartja az értelmetlen és áthághatatlan
szabályokat, amelyeket mind ismerünk. Amikor rá gondolok,
úgy látom az ilyen szerelmet, ahogyan te láthattad vagy látod,
olyasminek, ami valahol messze történik; különös, még csak
nem is sajnálatos ráfordításnak; egy ismeretlen vallás
érthetetlen szertartásának. Igazam van, közel járok az
igazsághoz, így van?
 De te voltál, ezt mindig elfelejtem, te voltál, aki először
kimondta.
Hogyan érthetnénk meg téged?
Nem számít. Őt én találtam ki. Téged is én találtalak ki
magamnak. Én találtam ki a szerelmemet, és én találtam ki a
halálodat. Nekem is megvannak a trükkjeim és a süllyesztőim.
Pillanatnyilag nem értem, hogyan működnek, de
elővigyázatosnak kell lennem, nem kárhoztatom őket.
 A talált csónak

A Bell Street, McKay Street és Mayo Street végében már ott volt
az Árvíz. A Wawanash folyó, amely minden tavasszal kiöntött.
Némelyik tavasszal, mondjuk, minden ötödik évben elborította
az utakat a városnak azon a felén, és sekély, fodrozódó tóvá
alakította a földeket. A vízről visszaverődő fényben ragyogó és
hideg lett minden, mint egy tóparti városban, és az emberekben
feltámadt vagy feléledt a katasztrófa bizonytalan sejtelme. Főleg
késő délután és kora este sokan csatangoltak a földeken, hogy
megnézzék és megbeszéljék, vajon emelkedik-e még, vajon
ezúttal betör-e a városba. A tizenöt év alattiak és a hatvanöt év
felettiek általában biztosra vették, hogy igen.
Eva és Carol odabiciklizett. Letértek az útról (a Mayo Street
végén, túl a házakon), és egyenesen kikerekeztek a szántóföldre
a drótkerítés fölött, amelyet már földhöz lapított a téli hó. A
parton haladtak egy darabig, amíg a hosszú fű meg nem
állította őket, akkor a biciklit otthagyták a földön, és mentek a
vízhez.
– Keresnünk kell egy fatönköt, hogy megüljük – mondta Eva.
– Jézusom, lefagy a lábunk.
– Jézusom, lefagy a lábunk! – csúfolódott az egyik fiú, aki
szintén a vízparton állt.
Éles hangon nyafogott, ahogy a fiúk utánozzák a lányokat,
bár a lányok nem így beszélnek. A fiúk (hárman voltak) egy
osztályba jártak Evával és Carollal, akik tudták a nevüket
(Frank, Bud és Clayton), s már az útról látták és felismerték
mindegyiket, de nem szóltak hozzájuk, rájuk se néztek, és
mindeddig úgy tettek, minta észre se vennék őket. Úgy tűnt, a
fiúk tutajt akarnak építeni a vízből kimentett faanyagból.
Eva és Carol levette a cipőjét meg a harisnyáját, és belegázolt
a vízbe. A jéghideg víztől olyan fájdalom nyilallt a lábukba,
mintha kék elektromos szikrák lövellnének az ereikben, de csak
mentek tovább, felhúzott szoknyájuk hátul nyalábba szorítva
púposodott, ahogy elöl összefogták.
– Nézzétek, ott mennek a nagy seggű kacsák.
– Nagy seggű picsák.
Eva és Carol persze úgy tett, mintha meg se hallaná. Elkaptak
egy farönköt, és fölmásztak rá, néhány vízben úszó deszkát
kihalásztak evezőnek. Áradáskor sok minden úszkált a vízben:
ágak, kerítésdeszkák, farönkök, útjelző táblák, régi gerendák;
néha bojlerek, mosóteknők, lábasok és fazekak, sőt egy-egy
autóülés vagy kárpitozott szék is, mintha a víz betört volna egy
szeméttelepre.
Eleveztek a parttól, a hideg tó felé igyekeztek. A kristálytiszta
vízben látták a fenéken úszkáló megbarnult füvet. Tegyük föl,
hogy ez a tenger, gondolta Eva. Elöntött városokra és
országokra gondolt. Atlantiszra. Tegyük föl, egy viking hajóban
eveznek (az Atlantisz fölött úszkáló viking hajók törékenyebbek
és keskenyebbek voltak, mint ez a farönk a megáradt vízen), és
sok mérföld mély tiszta tenger van alattuk, meg egy soktornyú
város érintetlenül, mint egy ékkő, visszaszerezhetetlenül a
tengerfenéken.
 – Ez egy viking hajó – jelentette ki –, és én vagyok a faragvány
a hajóorron.
Mellét kifeszítve, fejét hátrahajtva igyekezett ívet formálni a
testéből, és kinyújtotta a nyelvét. Aztán megfordult, és most
először tudomást vett a fiúkról.
– Hé, bénák! – kiáltott oda nekik. – Ti nem mernétek idejönni,
ez a víz három méter mély!
– Hazudsz – felelték közömbösen, és igazuk volt.
Elkormányozták a farönköt egy fasor mellett, a vízen úszó
szögesdrótot kikerülve, és egy természetes üreg alkotta kis
öbölbe jutottak. Ahol most öböl volt, ott tavasz végére egy
békákkal teli tavacska lesz, amelyből a nyár közepére már
eltűnik a víz, csak a gyomok és bokrok alacsony, kusza
szövevényének zöldje jelzi, hogy gyökereik körül még sáros a
talaj. A tavacska meredek partja körül nagyobb bokrok és
fűzfák nőttek, azok még kilátszottak a vízből. Eva és Carol
besiklott a farönkön. Látták, hogy itt valami fennakadt.
Egy csónak volt, legalábbis egy része. Egy régi evezős csónak,
amelynek egyik oldala szinte teljes egészében leszakadt, az ülés
szabadon lógott. Besodródott az ágak közé, az oldalán hevert
volna, ha van még oldala, az orra fönnakadt.
Egyszerre jutott eszükbe, meg sem kellett beszélniük.
– Srácok! Hé, srácok!
– Találtunk nektek egy csónakot.
– Hagyjátok azt a hülye tutajt, gyertek, nézzétek meg a
csónakot.
Először az lepte meg őket, hogy a fiúk valóban elindultak,
kikapaszkodtak a szárazra, és félig futva, félig csúszkálva
közeledtek a parton, mert látni akarták.
– Hé, hol van?
– Hol van, én nem látok csónakot.
Másodszor az lepte meg őket, hogy amikor a fiúk már látták,
miféle csónakról van szó, hogy csak egy árvíz tépázta roncs
akadt fönn az ágak között, akkor sem fogták fel, hogy becsapták
őket, hogy ez csak vicc. Egy pillanatig sem tűntek csalódottnak,
olyan elégedettnek látszottak, mintha ez egy hibátlan, új csónak
lenne. Amúgy is mezítláb voltak, mert korábban is a vízben
állva gyűjtötték a faanyagot, így most is gondolkodás nélkül
belegázoltak, körülállták a csónakot, nézegették, és még annyi
figyelmet se fordítottak a hánykolódó farönkön ülő Evára és
Carolra, hogy sértegessék őket. A lányoknak kellett
odakiáltaniuk.
– Hogy akarjátok leszedni onnan?
– Úgyse lehet vízre tenni.
– Miből gondoljátok, hogy fennmarad a vízen?
– El fog süllyedni. Glugy-glugy, megfulladtok mind.
A fiúk nem feleltek, túlságosan lekötötte őket, hogy
körüljárják a csónakot, itt-ott meghúzták, látni akarták, hogyan
szabadíthatnák ki a legkevesebb károsodással. Frank, aki a
legolvasottabb, legbeszédesebb és legostobább volt hármuk
közül, már úgy beszélt a csónakról, mintha nem is élettelen
tárgy lenne, hanem egy nő; a két lány megvetően elhúzott
szájjal nyugtázta ezt a szenvelgést.
– Két helyen akadt fenn. Vigyázni kell, nehogy feltépjük az
alját. Nehezebb, mint gondolnátok.
Clayton mászott fel és szabadította ki a csónakot, a magas,
kövér Bud vette a hátára és fordította be a vízbe, hogy félig
úsztatva, félig emelve kivigyék a partra. Ez elég sokáig tartott.
Eva és Carol leszállt a rönkről, és belegázolt a vízbe. Kimentek a
szárazra, hogy fölvegyék a harisnyájukat meg a cipőjüket, és
fölszedjék a biciklit. Nem erre vitt az útjuk visszafelé, mégis
erre jöttek. Álltak a domb tetején a kerékpárra dőlve. Nem
mentek haza, de le se ültek, hogy nyíltan figyeljék az
eseményeket. Nagyjából egymással szemben álltak, de a vizet
bámulták, meg a csónakkal küszködő fiúkat, mintha csak egy
percre álltak volna meg kíváncsiságból, de aztán tovább
maradtak volna, mint akartak, mert látni szeretnék, mi lesz
ebből a kilátástalan vállalkozásból.
Kilenc óra körül, amikor már majdnem besötétedett (bent a
házban már sötét volt, de a szabadban még nem egészen), mind
visszamentek a városba, a Mayo Streeten vonult a menet.
Frank, Bud és Clayton vitte a felfordított csónakot, Eva és Carol
mögöttük tolta a biciklijét. A fiúk feje szinte eltűnt a felfordított
csónak ázott fa és hideg mocsárvíz szagú sötétjében. A lányok
előrenézhettek, és látták az utcai lámpák fényét, a Mayo
Streeten felkúszó fényfüzért. Befordultak a Burns Streetre,
Clayton házához tartottak, az volt a legközelebb. Se Evának, se
Carolnak nem erre volt az otthona, de maradtak ők is. A fiúkat
talán annyira lefoglalta a csónakcipelés, hogy nem értek rá
elküldeni őket. Néhány kisebb gyerek még játszott az utcán,
ugróiskoláztak a járdán, bár már alig lehetett látni. Ebben az
évszakban a csupasz járda még újdonság volt, és nagy öröm. A
gyerekek félrehúzódtak, és önkéntelen tisztelettel bámulták az
elvonuló csónakot; utánakiabáltak, tudni akarták, honnan
került ide és mihez kezdenek vele. Nem kaptak választ.
Akárcsak a fiúk, Eva és Carol se volt hajlandó válaszolni nekik,
rájuk se néztek.
Mind az öten bementek Clayton udvarába. A fiúk áthelyezték
a súlyt, mintha le akarnák tenni a csónakot.
– Inkább vigyétek hátra, ahol nem látja senki – szólalt meg
Carol.
Eddig mindenki hallgatott, mióta beértek a városba.
A fiúk nem szóltak semmit, de mentek tovább, végig a
Clayton háza meg a düledező deszkakerítés közt vezető
földúton. A hátsó udvarban tették le a csónakot.
– Azt, ugye, tudjátok, hogy ez itt lopott csónak – jelentette ki
Eva, főleg a hatás kedvéért. – Nyilván volt valakié. Elloptátok.
– Akkor ti loptátok el – mondta lihegve Bud. – Ti láttátok meg
elsőnek.
– De ti vittétek el.
– Akkor mindannyian tettesek vagyunk. Ha egyikünk bajba
kerül, mindenki bajba kerül.
– Elárulod bárkinek? – kérdezte Carol, amikor hazafelé
bicikliztek Evával az utcákon, melyek már sötétek voltak a
lámpák közt és kátyúsak a téltől.
– Tőled függ. Ha te nem, akkor én sem.
– Én nem, ha te sem.
Csöndben bicikliztek, kicsit lemondóan, de nem
elégedetlenül.

CLAYTON HÁTSÓ UDVARÁBAN a deszkakerítésnek akadt néhány

ingatag tartórúdja, ezeken ülve töltötte néhány estéjét Eva és
Carol vidáman, de nem valami kényelmesen. Vagy csak a
kerítésre könyököltek, úgy nézték, ahogy a fiúk a csónakon
dolgoznak. Az első néhány este megpróbáltak bejutni az
udvarba a környékbeli gyerekek is, akiket odacsalogatott a
kalapálás zaja, és látni akarták, hogy mi történik, de Eva és
Carol elállta az útjukat.
– Ki mondta, hogy bejöhettek ide?
– Ebbe az udvarba csak mi léphetünk be.
Hosszabbodtak az esték, langyosabb lett a levegő. A járdán
már ugróköteleztek. Távolabb az utcán egy sor megcsapolt
juharfa állt. A gyerekek megitták a nedvet, mielőtt a vödörbe ért
volna. Az öregember meg az öregasszony, a fa tulajdonosai, akik
szirupot szerettek volna készíteni belőle, kiszaladtak a házból,
és nagy lármát csaptak, mintha varjakat akarnának elriasztani.
Végül az öregember minden tavasszal kiment a tornácra, a
vadászpuskájával a levegőbe lőtt, és ezzel véget vetett a
tolvajlásnak.
Akik a csónakon dolgoztak, azokat nem érdekelte a
nedvlopás, pedig az előző évben mind részt vettek benne.
A javításhoz szükséges faanyagot az eldugott mellékutcákból
szedték össze. Ebben az évszakban hevert ott mindenféle: régi
deszkák és ágak, ázott baseballkesztyűk, a mosogatólével együtt
kiöntött kanalak, a hóba hűlni kitett edényekről ottmaradt
fedők, mindenféle hulladék, ami átvészelte a telet. A
szerszámok Clayton pincéjéből kerültek elő (nyilván abból az
időből maradtak ott, amikor még élt a fiú apja), és bár senki
sem mondta meg nekik, hogyan kell csónakot építeni vagy
felújítani, a jelek szerint valahogy rájöttek. Frank ábrákat
keresett elő a könyvekből meg a Popular Mechanics című lapból.
Clayton megnézte az ábrákat, meghallgatta, ahogy Frank
felolvassa az utasításokat, aztán eldöntötte, hogyan valósítja
meg őket. A fűrészeléshez Bud értett a legjobban. Eva és Carol a
kerítéstől nézte végig az egészet, bíráló megjegyzéseket tettek,
és neveken törték a fejüket. Ezeket találták ki: Vízililiom,
Csikóhal, Árvíz királynője és Caro-Eve az ő nevükről, hiszen ők
találták a csónakot. A fiúk nem közölték, megfelelőnek tartják-e
valamelyiket.
A csónakot kátrányozni kellett. Clayton fölmelegített egy
fazék kátrányt a konyhában a tűzhelyen, aztán kihozta, és
lassan vitte fel, a szokott alaposságával, a felfordított csónakon
ülve. A másik két fiú egy deszkát fűrészelt le az új üléshez.
Közben a lehűlő kátrány annyira besűrűsödött, hogy Clayton
már nem tudta mozgatni az ecsetet.
– Menj be, fölmelegítheted ezt a sparhelten – nyújtotta oda
Evának a fazekat.
A lány elvette a fazekat, és fölment a hátsó lépcsőn. A kinti
fény után sötétnek tűnt a konyha, de azért nyilván lehetett látni
benne, mert Clayton anyja a vasalódeszkánál állt, és vasalt.
Ebből élt, mosásból és vasalásból.
– Megengedi, hogy föltegyem a sparheltre a fazekat? –
kérdezte Eva, akit úgy neveltek, hogy legyen udvarias a
szülőkhöz még akkor is, ha mosónők, és aki valamilyen okból
nagyon szeretett volna jó benyomást tenni Clayton mamájára.
– Előbb piszkáld föl a tüzet – mondta Clayton anyja, mintha
nem volna biztos benne, hogy Eva tudja, hogyan kell.
De a lány most már jobban látott, fölemelte a sparhelt tetejét
a tetőemelővel, fogta a piszkavasat, és felszította a tüzet.
Kavargatta a lágyuló kátrányt. Kiváltságosnak érezte magát.
Akkor is, később is. Elalvás előtt Claytonra gondolt; látta
lovaglóülésben a csónakon, ahogy koncentrálva, gondosan,
elmélyülten viszi fel a kátrányt a csónakra. Az járt a fejében,
milyen természetesen, nyugodtan, magától értetődően szólt ki
hozzá abból az elszigetelt magányból.

MÁJUS HUSZONNEGYEDIKÉN, amikor a hét közepén iskolai szünet

volt, kivitték a csónakot a városból a folyóhoz, ami most hosszú
út volt, mert a folyó már visszahúzódott rendes partjai közé, és
meg kellett kerülni a szántóföldeket meg a közben kijavított
kerítéseket. Eva és Carol meg a fiúk felváltva vitték. Ott tették
vízre, ahol a tehenek letaposták a földet a frissen kihajtó
fűzbokrok között. A fiúk mentek elsőnek. Diadalmasan
üvöltöttek, amikor a csónak nem merült el, hanem bámulatosan
úszott lefelé a folyón. Feketére festették, belül pedig zöldre, az
üléseket meg sárgára, és kívül sárga csík futott körbe rajta.
Végül nem írtak rá nevet. A fiúk el se tudták képzelni, hogy
névre volna szükség ahhoz, hogy különbözzön a világ minden
más csónakjától.
Eva és Carol a parton futott, kezükben szatyrokkal, melyeket
teleraktak vajas-lekváros kenyérrel, savanyúsággal, banánnal,
csokis süteménnyel, chipsszel, kukoricasziruppal
összeragasztott Graham-keksszel és öt üveg üdítőitallal, amit
majd lehűtenek a folyóban. Az üvegek a lábukat verdesték.
Most rajtuk a sor, kiabálták.
– Rohadt szemetek, ha minket nem engednek oda – mondta
Carol. – Mi találtuk! Mi találtuk! – üvöltötték együtt.
A fiúk nem válaszoltak, de egy idő után a parthoz vitték a
csónakot, Carol és Eva pedig zihálva rohant le hozzá.
– Ereszt?
– Még nem.
– Nem hoztunk semmit, amivel kimerhetnénk – siránkozott
Carol, de azért beszállt, Eva és Frank pedig „Indulás a
hullámsírba!” felkiáltással ellökte őket.
A helyzet az, hogy aki csónakban ül, azt a víz nem dobálja föl-
le, mint egy farönköt, hanem beszippantja, ezért csónakban
lenni nem olyan érzés, mintha egy vízen úszó tárgyon ülnénk,
hanem olyan, mintha benne lennénk a vízben. Nemsokára
vegyes csapatokban váltották egymást a csónakban, két fiú meg
egy lány, két lány meg egy fiú, egy lány meg egy fiú, végül
annyira összezavarodtak, hogy már senki sem tudta, ki
következik, és nem is érdekelt senkit. Mentek lefelé a folyón, aki
nem ült a csónakban, az a parton futva kísérte. Átmentek két
híd alatt, az egyik vasból volt, a másik betonból. Egyszer láttak
egy nagy, pihenő pontyot, amely mintha rájuk mosolygott volna
a híd árnyékolta vízből. Nem tudták, milyen messzire jutottak a
folyón, de már más volt minden körülöttük: a víz sekélyebb lett,
a földek laposabbak. Egy tágas mezőn túl üresen álló, házféle
építményt pillantottak meg. Partra húzták a csónakot,
kikötötték, és átvágtak a mezőn.
– Ez a régi állomásépület – jelentette ki Frank. – A pedderi
állomás.
A többiek már hallották ezt a nevet, de csak ő tudta, hogy ez
az, mert az apja volt a város állomásfőnöke. Az állomás egy
szárnyvonalon volt, közölte, melynek sínjeit már fölszedték,
valamikor régen állt itt egy fűrészmalom is.
Az állomásépületben sötét volt, és hideg. Minden ablak
betört. Üvegszilánkok és üvegcserepek hevertek a földön.
Körbejártak, megkeresték a nagyobb darabokat, és rájuk
tapostak, porrá zúzták őket, olyan érzés volt, mint széttörni a
jeget a tócsákon. Egyik-másik fülke még megmaradt, látni
lehetett, hol volt régen a jegypénztár. Egy pad az oldalán hevert.
Most is jártak itt emberek, úgy tűnt, sokan megfordulnak az
épületben, hiába van olyan messze a várostól. Sörösüvegek és
üdítős dobozok hevertek mindenfelé, meg cigarettásdobozok,
rágógumis és cukorkás papírok, egy kenyereszacskó. A falakat
ceruzával és krétával írt meg késsel bevésett, elhalványult és új
feliratok borították:

SZERETEM RONNIE COLEST

BASZNI AKAROK

ITT JÁRT KILROY

RONNIE COLES EGY SEGGFEJ
MIT KERESEL ITT?

VONATRA VÁROK

DAWNA MARY-LOU BARBARA JOANNE

Izgalmas volt itt lenni, ebben a hatalmas, sötét, üres épületben,

amelynek tetejéről visszaverődik az üvegtörés zaja és az ő
hangjuk. Ajkukhoz emelték az üres sörösüvegeket. Erről
eszükbe jutott, milyen éhesek és szomjasak, hát szabaddá tettek
egy kis helyet a padlón, és megebédeltek. Itták az üdítőt úgy,
ahogy volt, langyosan. Megettek mindent, még a szendvicsek
csomagolópapírjáról is lenyalták az odaragadt mogyoróvajat és
lekvárt.
Felelsz vagy merszet játszottak.
– Írd fel a falra, hogy Hülye Seggfej vagyok, és írd alá!
– Mondd meg őszintén: mi a legaljasabb hazugság, amit
valaha mondtál.
– Bepisiltél valaha?
– Álmodtad valaha, hogy anyaszült meztelenül sétálsz az
utcán?
– Menj ki, és pisild le az állomásjelző táblát!
Ezt Franknek kellett megtennie. Nem látták még hátulról
sem, de tudták, hogy megtette, hallották, ahogy vizel. Szótlanul
ültek, tanácstalanul, fogalmuk se volt, mit merjen a következő.
– Most mindenki merni fog – szólalt meg az ajtóból Frank. –
Mindenki.
– Tessék?
– Vetkőzzetek meztelenre!
Eva és Carol felsikoltott.
– Aki nem teszi meg, annak körbe kell mennie, körbe kell
másznia négykézláb ezen a padlón.
Mind elnémultak. Végül Eva szólalt meg szinte önelégülten.
– Mivel kezdjük?
– A cipővel meg a zoknival.
– Akkor menjünk ki, itt túl sok az üvegszilánk.
Az ajtóban vették le a cipőjüket meg a zoknijukat, hirtelen
elvakította őket a napfény. A mező úgy csillogott előttük, mint a
víztükör. Arrafelé szaladtak, ahol valamikor a vágányok
futottak.
– Elég már, elég – mondta Carol. – Vigyázzatok, itt sok a tövis!
– A felsőt! Le a felsővel, mindenki!
– Én nem veszem le! Mi nem vesszük le, ugye, Eva?
De Eva csak pörgött a verőfényben, ott, ahol régen a
vágányok futottak.
– Bánom is én! Bánom is én! Felelsz vagy mersz! Felelsz vagy
mersz!
Pörgés közben gombolta ki a blúzát, és elhajította, mintha
nem is tudná, mit művel a keze.
Carol is levette.
– Én nem tettem volna meg, ha te nem!
– Vetkőzni alul is!
Most senki nem szólt egy szót sem, mind lehajoltak és
vetkőztek. Eva végzett elsőnek, és csupaszon futásnak eredt a
mezőn, aztán futottak a többiek is, mind az öten meztelenül
száguldottak a térdig érő, forró fűben, rohantak a folyó felé.
Már nem bánták, ha rajtakapják őket, inkább ugráltak és
kiabáltak, hogy felhívják magukra a figyelmet, ha látná vagy
hallaná őket valaki. Úgy érezték magukat, mintha egy szikláról
készülnének leugrani és repülni. Mintha olyasmi történne
velük, amihez fogható még sose történt, és ennek a csónakhoz
volt köze, meg a vízhez, a napfényhez, a sötét, romos
állomásépülethez és egymáshoz. Ha egymásra gondoltak, már
nem is nevek és személyek jutottak eszükbe, hanem
visszhangzó sikolyok meg tükröződések, mind merészek voltak,
fehérek, harsányak meg botrányosak, és gyorsak, akár a nyíl.
Gondolkodás nélkül rontottak be a hideg vízbe, és amikor
majdnem a lábszáruk tetejéig ért, belevetették magukat. Ez
elhallgattatta őket. Csend és ámulat lett úrrá rajtuk.
Alámerültek, lebegtek és különváltak, ügyesen, akár a nyestek.
Eva felállt a hullámok közt, víz csöpögött a hajából és folyt
végig az arcán. Derékig vízben állt. Sima köveken, szétvetett
lábbal, két lába közé befolyt a víz. Tőle vagy egy méterre
Clayton is fölegyenesedett, kipislogták szemükből a vizet, és
egymásra néztek. Eva nem fordult el, nem rejtőzködött;
reszketett a hideg víztől, de büszkén, szégyenlősen, bátran és
boldogan.
Clayton vadul rázta a fejét, mintha ki akarna verni belőle
valamit, aztán lehajolt, és vizet vett a szájába. Kipúposodó
arccal állt fel, és csücsörítve, mint egy öntözőcsőből, rálőtte a
vizet a lányra, pontosan a mellére, előbb az egyikre, aztán a
másikra. A víz végigfolyt Eva testén. A fiú felrikoltott a
látványra, hangosan, magabiztosan, a hang mindenkit
meglepett. A többiek fölkapták a fejüket, akárhol voltak, és
odahúzódtak, hogy lássák.
Eva lekuporodott és belecsúszott a vízbe, a fejét is hagyta
alámerülni. Úszott, és amikor lejjebb kiemelte a fejét, Carol is
utánament, a fiúk már a parton voltak, belefutottak a fűbe, látni
lehetett vézna hátukat, fehér, lapos feneküket. Nevetve
mondtak egymásnak valamit, de nem hallotta, mit, mert víz
ment a fülébe.
– Mit csinált? – kérdezte Carol.
– Semmit.
Kimásztak a partra.
– Maradjunk itt a bokrokban, amíg el nem mennek –
javasolta Eva. – Úgyis utálom őket. Te nem?
– De – bólintott Carol.
Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan hallották, hogy a fiúk
még mindig lármásan és izgatottan arrafelé tartanak a parton,
ahol kicsit följebb a csónakot hagyták. Hallották, hogy
beleugranak a csónakba, és eleveznek.
– Rájuk maradt a neheze, a visszamenet árral szemben –
fonta össze maga előtt a karját Eva dideregve. – Kit érdekel?
Különben is. Ez sose volt a mi csónakunk.
– És ha kifecsegik?
– Akkor azt mondjuk, hazudnak.
Evának eszébe se jutott ez a megoldás, amíg ki nem mondta.
De akkor szinte felvidult tőle megint. Ez a könnyed gúny
mindkettőjüket megnevettette, csapkodták magukat, és
kigázoltak a vízből, aztán elfogta őket a véget érni nem akaró
nevetőgörcs, amelyben, ha az egyik már kifáradna, a másik
felhorkan és újrakezdi, s csak néznek egymásra tanácstalanul
(nemsokára valóban tanácstalanul), és meggörnyedve
markolásszák magukat, mintha pokoli kín mardosná őket.
 Hóhérok

Helena bűzös borz,

Apja biztos piás volt.

Miért kellett ezen sírni? Nem tudom, sírtam-e, már nem

emlékszem. Már nagyon jól ismertem a járdákat és a földet a
fák alatt, a semleges dolgokat, amelyekre rászegezhettem a
szememet, amelyek nem akartak bántani. Mindig csodáltam,
egyesek milyen jól boldogulnak, emelt fővel viselnek el
mindent, a kancsalságot, azt, hogy a kisöccsük idióta, azt, hogy
egy piszkos házban élnek a vágányok mellett. Én nem voltam
ilyen. Én vékony bőrű voltam, ahogy Robina mondta. Mindig
számítottam arra, hogy engem hibáztatnak.

Viszlát, Helena
Viszlát, Helena
Viszlát, Helena
Viszlát, Helena

Csoportba gyűltek mögöttem, ahogy mentünk lefelé a hegyről,

az iskolából. Kedves volt a hangjuk, már-már őszinte, gyilkosan
ártatlan. Ha tudtam volna, mit tegyek, ha képes lettem volna
megfordulni. De ez megtanulhatatlan. Születni kell vele, mint a
zenei hallással.
 Először is furcsa volt a ruhám. Tengerészkék tunika,
olyasféle, mint a magániskolák egyenruhája. (Anyám
kétségtelenül oda járatott volna, ha van pénze rá.) Hosszú, fehér
harisnya télen-nyáron, akármilyen sáros az utcánk. Télen
mindig ráncos volt, mert összegyűrődött a hosszú szárú bugyi,
amit viselnem kellett alatta. Fejem tetején hatalmas masni
meredezett. Hajamat vizes fésűvel loknikba rendezték, ilyen
frizurája nem volt senkinek. De mit viselhettem volna, amivel
nincs baj? Egyszer kaptam egy új télikabátot, amit gyönyörűnek
tartottam. Szőrmegallérja volt. Patkányszőr, patkányszőr,
megnyúzott egy patkányt, és viseli a szőrét!, kiabálták utánam.
Azután már nem tetszett a szőrme, hozzá se akartam érni;
valahogy túl puha volt, magánjellegű, szégyenletes.
Búvóhelyek után kutattam. Az épületeken, a hatalmas
középületeken megkerestem az apró, magas ablakokat, sötét
helyeket. A régi Kereskedelmi Bank épületének a tornyát
imádtam. Elképzeltem, hogy ott rejtőzködöm, vagy valamelyik
apró emeleti szobában, biztonságban a város közepén,
észrevétlenül, elfeledetten. Csak esténként jöhetne valaki, hogy
ennivalót hozzon.

AMI APÁMAT ILLETI, az igaz volt. De ritkán láttuk, rendszerint

kezelést kapott, pihent egy szanatóriumban, vagy utazott. A
születésem előtt képviselő volt. Súlyos vereséget szenvedett
1911-ben, abban az évben, amikor Laurier megbukott a
választáson. Jóval később, amikor a viszonossági törvényről
tanultunk, rájöttem, hogy az ő veresége csak jelentéktelen
epizódja volt egy nemzeti szerencsétlenségnek (már ha valaki
hajlamos arra, hogy szerencsétlenségnek tekintse), de
gyerekkoromban mindig úgy éreztem, hogy ez apám személyes
kudarca volt, ő maga szenvedett szégyenletes vereséget
örökösen. Anyám a keresztre feszítéshez hasonlította azt az
eseményt. Apám kilépett a Queen’s Hotel erkélyére, hogy
beszédet mondjon, elismerje a vereségét, belefojtották a szót,
lehurrogták őt a lángoló söprűkkel felvonuló konzervatívok.
Amikor ezt hallottam, még fogalmam sem volt arról, hogy a
politikusoknak néha ilyen jelenetekkel kell szembenézniük.
Anyám szerint akkor kezdődött a lecsúszása. Bár azt nem
mondta meg, miben nyilvánult meg ez a lecsúszás. Az
alkoholista szót senki se ejtette ki a házunkban; azt hiszem,
akkoriban máshol se nagyon. Részegesnek mondták, de csak
kint a városban.
Anyám többé nem vásárolt abban a városban, csak az
élelmiszerboltból kellett Robinának árut rendelnie telefonon. És
egyes hölgyekkel nem állt szóba: a gúnyolódók meg
konzervatívok feleségével.
Többé nem lépem át a küszöbét.
Ezt mondta néha egy templomról, egy boltról vagy valakinek
a házáról.
– Ő túl jó volt ezeknek.
Csak Robinának beszélhetett erről. De Robina bizonyos
értelemben épp megfelelő hallgatóságnak bizonyult. Neki is
megvolt a listája az emberekről, akikkel nem áll szóba, az
üzletekről, ahová nem teszi be a lábát.
– Ezek itt mind bunkók. Őket kéne kisöprűzni.
És már mondta is, milyen igazságtalanul bántak a fivéreivel,
Jimmyvel és Duvallal, lopással vádolták őket, pedig csak látni
akarták, hogyan működik egy zseblámpa.

A VÁROSI ÉPÜLETEKEN TÚL még egy mérföldet kellett gyalogolnom

az országúton. Az út végében állt a házunk, egy nagy
téglaépület, földszintjén is, emeletén is zárt erkélyekkel. Látni
se szerettem őket, olyanok voltak, mint a kidülledő
rovarszemek. Örültem, amikor évek múlva lerombolták a házat;
a mi földünkből lett a városi repülőtér. A miénken kívül csak
két-három ház állt még az út mentén. Az egyikben Stump Troy
lakott.
Stump Troy szeszcsempész volt, aki mindkét lábát
elveszítette egy balesetben Ryan’s Millben. Állítólag a Ryan
család támogatta a szeszcsempészetét és gondoskodott arról,
hogy ne kerüljön bajba, ezért nem perelte be őket. Kétségtelenül
sikeres szeszcsempész volt, és sose zaklatta senki. Volt egy fia,
Howard, aki néha megjelent az iskolában (nem lehet tudni, ez
kinek az ötlete volt), olyankor oda ültették, ahol éppen helyet
találtak neki, mindig hátra, és körülötte sok pad üresen maradt,
hogy egyetlen anya se panaszkodhasson. Az ő iskolakerülése
nyilván nem érdekelt senkit, ha akkoriban egyáltalán
foglalkozott valaki hivatalból az iskolakerülőkkel. Abban az
időben elvárták, sőt szükségesnek találták, hogy mindenki
maradjon a helyén, senki se akarjon fejlődni vagy változni. A
tanárok néha viccelődtek Howard Troyról a jelenlétében is, a
távollétében is, és ezt senki sem tartotta furcsának vagy
kegyetlenségnek. Ezen túl nem foglalkoztak vele.
Egyszer, amikor megjelent az iskolában, a mi osztályunkba
került, és a közelemben ült, s én szívességet tettem neki, amiről
később, sőt már akkor is tudtam, hogy hiba volt. A tábláról
kellett lemásolnunk valamit. Howard Troy nem másolt. Csak ült,
nem volt se papírja, se ceruzája, nem csinált semmit. Mindig
tanszer nélkül jött az iskolába. Azt, hogy ceruzát, papírt, radírt,
zsírkrétát hozzon magával, éppolyan képtelenségnek érezte
volna, mint azt, hogy tollat növesszen. Egyenesen előrenézett,
talán a táblára, és megpróbálta elolvasni vagy kitalálni, mi áll
ott, talán a semmibe. Vajon mire gondol? Ez a kérdés nem
hagyott nyugodni. Rossz érzés volt arra gondolni, hogy még
mindig ott van a mélyben, és kinéz onnan, átnéz mindenen, a
butaságon és rondaságon, amit neki tulajdonítanak, és amit ő is
elfogadott, úgy elhitte, hogy már nem is számított, igaz-e vagy
sem. Azt nem gondoltam, hogy olyan, mint én vagyok, ilyen
messzire nem mentem, egyszerűen olyan módon féltem tőle,
ahogy addig még soha.
A szeme olyan színű volt, mint egy macskáé. Kerek, tiszta,
közel ülő.
A piszkozatfüzetem közepére lapoztam, így kivehettem egy
lapot, nem kellett kitépnem, aztán hátraadtam neki egy
kihegyezett ceruzával együtt. Nem nyúlt érte. Letettem a
padjára. Nem köszönte meg, ügyet se vetett rá, később azonban
láttam, hogy legalább fogja a ceruzát, és a papírra vet valamit,
de hogy a tábláról másol, rajzol vagy csak kacskaringókat firkál,
arról fogalmam se volt.
Ez volt a hiba, ez hívta fel rám a figyelmét, meg az, hogy
véletlenül (nekem úgy tűnt, nem is véletlenül!) egymás
közelében laktunk. Engem meg kell leckéztetni. Ezt gondolhatta.
Az önteltségemért. Amiért lekezelően bántam vele. Vagy talán
felvillant előtte egy új, érdekes, meglepő gyengeség.

A MAGAS HÓBUCKÁK KÖZT olyan volt az országút, mint valami

alagút. A friss hó alatt a régi hó kemény és szürke tömbjei
lapultak. A hóban lapátolt ösvények szélén kutyavizelet
szalagjai kígyóztak. Stump Troy felhajtóját mindig letisztította a
hókotró, vajon kinek a kedvéért, kérdezte Robina. Legtöbbször
úgy tette fel a kérdést, mint aki már tudja a választ. Késsel a
zsebemben jártam, elloptam egy hámozókést Robina
konyhájából. Levettem az egyujjas kesztyűmet, hogy érezzem a
pengét. Apja kocsifelhajtóján, a hóbuckák rejtekében hetenként
egyszer vagy kétszer, sose tudtam, mikor, Howard Troy rám
várt. Kilépett, mintha el akarná állni az utamat a keskeny
ösvényen.
Baszd meg
Baszni akarsz
Leszegett fejjel, lélegzet-visszafojtva mentem el mellette, mint
aki tűzfalon hatol át. Fontos volt, hogy ne nézzek rá, ne siessek,
és érezzem a pengét. Arra sose gondoltam, hogy esetleg utánam
jön. Ha nem mozdult azonnal, akkor sose mozdul. A veszélyt a
szó aurája rejtette.
Mindezt ma már senki sem értené. Hallom, ahogy
kisgyerekek biciklizés közben unottan mondják: „Ez meg mi,
bassza meg!” Hallom, ahogy egy apa azt kiabálja: „Vidd el azt a
kibaszott fűnyírót a kocsifelhajtóról!” Ezzel a szóval régen
megtámadhatták, lebéníthatták az embert. Csak ígérte a
megalázást, de talán már meg is valósította azzal, hogy
hallanunk kellett, hogy megbénított, hogy nem engedhettük el a
fülünk mellett. Fojtogatott a szégyen. Komolyan mondom. Nem
abban a pillanatban, akkor csak az volt a fontos, hogy baj nélkül
szabaduljon onnan az ember, hanem később, mennyi
gyalázatos megszégyenülés, micsoda megemészthetetlen,
ocsmány titkok. Az a sebezhetőség, ami már maga is szégyen.
Szégyenletes teremtmények vagyunk.
El nem mondtam volna senkinek, nem kértem volna
segítséget senkitől. Inkább vállaltam volna bármilyen veszélyt,
kockáztattam volna bármilyen bántalmazást vagy
megaláztatást, mint hogy elismételjem vagy bevalljam, mit
mondtak nekem. Úgy éreztem, ez túl van mindenen, amit még
orvosolhatna bárki. Persze azt hittem, hogy ilyet csak nekem
lehet mondani, hogy Howard Troy tudta, mivel fenyegessen,
hogy ezzel megbélyegzett. Ezért el kellett rejteni, kitörölni,
megszabadulni tőle, minél előbb, annál jobb, de ez sose sikerült,
ez a tudás, ez az emlék ott bujkált a mélyben, és feltört valahol
máshol a tudatomban.

ROBINA SOKSZOR MAGÁVAL vitt, ha hazament. Átvágtunk a bozóton

egy vagy talán másfél mérföldre onnan, ahol most a repülőtér
van, a kis tanyára, amelynek szántóföldjén kőhalmok
emelkedtek. Télen is mentünk, és Robina megmutatta a
farkasnyomokat, legalábbis ő annak mondta őket. Tudott egy
esetről, amikor leraktak egy csecsemőt a kutyaszánra, aztán a
kutya meghallotta a farkasüvöltést a bozótban, és rohant, hogy
csatlakozzon hozzájuk, még mindig a csecsemővel a szánban.
Amikor odaért a farkasokhoz, belőle is farkas lett, együtt
kirángatták a csecsemőt a szánból, és felfalták.
Amíg átvágtunk a bozóton, Robina egyre határozottabb lett,
vagy inkább másfajta önbizalomra tett szert, mint amilyennel
anyám konyhájában rendelkezett, ahol a korántsem megfelelő
és teljességgel félrevezető szolgáló címen szerepelt. Magas,
lapos teste mintha elernyedt volna, lengett, mint egy ajtó a
zsanérján, fegyelmezetten, de veszélyesen is, ha valaki az
útjába kerül. Talán húszéves lehetett akkor, de én olyan idősnek
láttam, mint anyámat, olyan idősnek, mint tekintélyes idősebb
tanárainkat vagy a boltvezető hölgyeket. Rövidre vágott, sötét
haját hátrasimította és hullámcsattal fogta le. Konyha és
megszáradt izzadság szaga lengte körül. Volt benne valami
kormos, füstös: a bőrében, a hajában, a ruhájában és a
szagában. Ebben nem találtam semmi kivetnivalót. Ki is találna
kivetnivalót Robinában, ki lenne olyan vakmerő?
Át kellett mennünk egy hídon, amely mindössze három,
szabálytalanul elhelyezett farönkből állt. Robina kitárt karral
egyensúlyozott. Félig üres ruhaujja úgy csapkodott a víz fölött,
mint egy sérült szárny.
Legfontosabb története az volt, hogy kiskorában mindig az
anyja sarkában járt, aki évekkel ezelőtt a városi hölgyeknél
dolgozott háztartási kisegítőként. Az egyik háznál volt egy
elektromos mosó- és mángorlógép, ami akkoriban újdonságnak
számított. Az ötéves Robina felállt egy székre, hogy belerakja a
ruhákat a mángorlóba. (Tehát már akkor se tudott nyugton
maradni, meg kellett mutatnia, hogy ő a főnök.) És a mángorló
bekapta a kezét meg a karját. Az a karja most valahol a könyöke
és csuklója közt végződött. Soha nem mutatta meg. Mindig
hosszú ujjú ruhát vagy blúzt viselt. De úgy vettem észre, nem
szégyenkezésből, hanem hogy minél titokzatosabb, minél
érdekesebb legyen. Néha az országúton nyomába szegődtek a
kisgyerekek. „Robina, Robina, mutasd meg a karodat!” –
kiabálták. A hangjuk vágyakozó és tiszteletteljes volt. Egy
darabig hagyta őket, aztán elhessegette mindet, mint a
csirkéket. Ő volt a legnagyobb azok közt, akikről már beszéltem,
akik a fogyatékosságukat irigység tárgyává, a gúnyolódást
elismeréssé képesek változtatni. Mindig úgy gondoltam arra a
karra, mint olyasmire, amit ő választott, a makacsság és
hatalom jelére.
Nagyon szerettem volna látni. Úgy képzeltem, hogy
egyenesen lefűrészelték, mint egy farönköt, feltárva a
csontokat, izmokat és vérereket a maguk porcos, rostos, meghitt
meztelenségében. Tudtam, annyi esélyem van arra, hogy ez a
látvány a szemem elé kerüljön, mint arra, hogy megtekintsem a
hold túlsó felét.
A többi története a családjáról szólt.
– Duval kiskorában egész nap a háztetőn mászkált, segített a
zsindelyezésnél. Nem lett volna szabad ott lenni neki, mert
nagyon fehér a bőre, az övé a legfehérebb a családban. A
családunk szőke, csak én meg Findley nem vagyunk azok, a
legnagyobb meg a legkisebb. Senkinek se jutott eszébe, hogy
Duvalnak megárt a forróság, vagy hogy sapkát tegyen a fejére.
Én gondoltam volna rá, csakhogy nem voltam otthon. De még
ha fölteszik rá a sapkát, alighanem akkor is levette volna, mert
olyan belevalónak képzelte magát, hogy ha a többieken nincs
kalap, akkor neki se kell. Hát vacsora után csak ledől a
díványra, hogy alszik egy kicsit. Aztán egy idő múlva kinyitja a
szemét, és azt mondja nagy hangon: Szedjétek le ezeket a
tollakat az arcomról! Hát mi egy szál tollat se látunk. Csak
értetlenkedünk. Aztán felül, egyenesen átnéz rajtunk, meg se
ismer bennünket. Öreganyám, mondja, adjon egy kis vizet.
Kérem, öreganyám, mondja, adjon egy kis vizet. Öreganyánk
nem is volt ott. Rég meghalt. De aki hallotta, mit beszél, azt
gondolta volna, ott ül mellette, közülünk meg senki sincs ott a
szobában, se sehol, ahol látná.
– Napszúrást kapott?
– Megpillantotta a mennyet.
A hangja unott volt, és megvető.
Robina különös tisztelettel és komolysággal beszélt minden
családtagjáról, az utána következő Duvaltól és Jimmytől egészen
az ötéves Findley-ig, éreztette, hogy nem szabad könnyen venni
semmit, ami velük történt, semmilyen kedvezményt, betegséget,
viszálykodást, szójárást vagy mindennapi eseményt. A saját
fontossága ragyogott át rajtuk vagy az övék rajta. Felfogtam,
hogy hozzájuk képest én nem sokat nyomok a latban. De
mégiscsak abban a házban vagyok gyerek, ahol Robina
dolgozik; ez azért jelent valamit. Nem voltam féltékeny.
Ahogy átvágtunk a bozóton, néha hallottuk, hogy dió vagy
fenyőtoboz koppan a földön valahol messze.
– Talán Duval vagy Jimmy van odakint, és rázza a fákat.
Olyankor valahogy izgatott lettem a gondolattól, hogy már
hallótávolságon belül vagyunk, az ő kirándulásaik és kalandjaik
földjén. Épp annyira vártam, mint Robina, hogy megpillantsam
a festetlen, kissé düledező házat, amelyet nem árnyékol be fa,
ahogy sodródik a bozótos melletti gyomos földeken (télen meg a
havon), mint egy szerencsétlen csónak a tó vizén. Gyerekek
rohantak ki a házból, amikor megláttak bennünket, szőke mind,
kivéve Findley-t, mezítlábasan, amíg keményre nem fagyott a
föld. Kiabáltak, handabandáztak, rácsimpaszkodtak a kút
nyelére; szándékosan felkavarták a port meg a csirketollat az
udvarban.
Nem a városban jártak iskolába. Az ő iskolájuk másfelé volt,
egy-két mérföldre onnan, a bozóton túl. Robina szerint mindig
ők tették ki a tanulólétszám többségét. Úgy képzeltem, az iskolát
többé-kevésbé az otthonuk kiterjesztésének tekintik,
tenyerükből isznak a szivattyús kútnál, és a tetőn ülve
gyönyörködnek a kilátásban.
Ez azt jelentette, hogy felszabadultam köztük, egy idegen, új
ember lettem. Velük már nem is én voltam. A kabátomat
viseltem, meg akarták simogatni a szőrmét. Felvágós lettem.
Igazi varázslat volt, részegítő. Ide figyeljetek, mondtam nekik.
Találós kérdéseket tettem fel. Játékokat tanítottam nekik,
melyeknek addig csak nézőjük voltam. Adj, király, katonát!
Szoborjáték. Merészek és veszekedősek voltak, de a város
megfélemlítette őket, rongyaikban sem irigykedtek rám,
vezetőjüknek tekintettek. Én pedig elfogadtam. Magától
értetődőnek tűnt. Bújócska. Labda a kunyhó felett. Volt egy
autógumi hintájuk. Mindenre fölmásztak, és fölmásztam én is,
amikor köztük voltam. Deszkát fektettünk egy nyitott kútra, és
azon járkáltunk. Felhőtlen boldogság volt, legalábbis ma már
úgy érzem. Csak az étel okozott gondot. Robina, aki anyám
konyhájában olyan bonyolult felfújtakat, remek ördög kedvence
tortákat, páratlan süteményeket, bársonyosan krémes
krumplipüréket készített, itt azzal is beérte, hogy ad egy darab
kenyeret, rajta egy darab zsíros szalonnával, az is hideg volt,
szinte nyers. A többiek elrágták, gyorsan lenyelték, és kértek
még; mindig éhesek voltak. Odaadtam volna valamelyiknek az
enyémet, de udvariasságból nem fogadták el.
Jimmy és Duval már nagyfiú volt, termetre férfiak, de még
mindig játékosak, kiszámíthatatlanok. Megkergettek bennünket,
aztán felkaptak és a karunknál fogva lóbáltak, hogy
fölrepültünk. Nem szóltak egy szót sem, és egész idő alatt
komoran néztek. Vagy odajöttek hozzám, és közrefogtak.
– Azt mondod, ez az, amelyik nem csiklandós?
– Nem tudom. Már nem emlékszek rá.
– Hát én azt mondom, ez az. Ez hát.
Töprengve bólogattak. Aztán ha csak mozdultak, hogy
elkapnak, én már hideglelős boldogsággal sikoltoztam. Nem is
kellett csiklandozniuk vagy csiklandozással fenyegetniük. Az
elismerés tett boldoggá. Mert elismerésnek éreztem ezt, a
büntetés felfüggesztésének. Duvaltól és Jimmytől sose féltem,
akármilyen termetesek voltak. Azt se bántam, hogy később
rájöttem, komolyságukkal gúnyt űznek belőlem. Erőteljesnek,
jóindulatúnak, titokzatosnak láttam őket, a bohócokhoz
hasonlónak. Megvoltak a mutatványaik is, akár a bohócoknak.
Néha előadták őket szótlanul, bámulatos cigánykerekeket
hánytak és békaugrásokat végeztek az udvar porában. A
cirkuszban is felléphetnének, mondta Robina, de nem akarnak
elmenni innen, imádják az otthonukat. Ők se jártak iskolába.
Nem mentek vissza, mióta a tanító elnáspángolta Jimmyt, mert
kidobta a krétafestékecsetet az ablakon, aztán Jimmy és Duval
együtt (így mondta Robina) jól elagyabugyálta a tanítót. Ez
évekkel korábban történt.
– Kinek a csaja ez? – kérdezték.
Az enyém. Az enyém. Játékosan dulakodtak értem, kikaptak
egymás karjából, és szorosan átöleltek. Imádtam az illatukat,
melyben pajták, motorok és Buckingham’s Fine Cut dohány
szaga keveredett.
Voltak ellenségeik, akiktől nem lehetett olyan könnyen
megszabadulni, mint attól a tanítótól. Például a vádaskodók a
boltokban. Meg Stump Troy. Róla már jóval azelőtt tudtam, hogy
Jimmy és Duval ellensége (így természetesen Robináé is), hogy a
fia, Howard az én ellenségem lett. De akkor még nem nagyon
törődtem vele.
Robina azt mondta, Stump Troy küldte rá a rendőröket
Jimmyre meg Duvalra, mert leszívták a benzint az egyik
autójából, amely a háza előtt parkolt egy szombat este. Az igaz,
hogy elvették a benzint (a rozzant kocsiba kellett, amely
rendszerint ott állt az átjáróban, és nem indult be), de
olyasvalakinek a kocsijából, aki nem fizette ki az elvégzett
munkájukat, és csak így állhattak bosszút rajta. Stump Troy már
korábban is hazugságokat terjesztett róluk, jelentette ki Robina,
és lefizetett egy egész dungannoni bandát, hogy várják meg
Jimmyt és Duvalt a Paramount Dance Hall előtt, és verjék össze
őket (még Jimmy és Duval se bírt el többel, mint fejenként
három emberrel).
Ma már úgy gondolom, vetélytársak lehettek vagy egymás
ellen forduló bűntársak az alkoholcsempészetben. Anyám
antialkoholista volt, ami az ő körülményei közt természetes, és
az ő házában Robina is úgy tett, mintha egyetértene vele. Azt
mondta, az egész családja megfogadta, hogy nem iszik, mert a
nagyanyjuk ezt kívánta. Meglehet, ez túlzás volt. Akárhogy is,
Stump Troy bajba keverte Jimmyt és Duvalt, és megvoltak az
eszközei, hogy megint bajba keverje őket, ezért gyűlölték.
– Jaj, borzasztóan utálják! Ha kint járnának este a sötétben,
és a vén Stumpot odakint találnák az országúton, hát azt is
megbánná, hogy valaha hallott róluk!
– Már hogy menne ki az országútra?
– Hát ez az. Szerencséje, hogy nem képes rá.
– Jimmy és Duval rendes gyerekek – mondta Robina. – Nem
rosszak ők. De ha valaki rászedte őket, azt nem felejtik el. Az
illető megfizet érte.

BÜNTETÉS. ELKÉPZELTEM, HOGY beletaposok Howard Troy szemébe.

Kiszúrom mindkét szemét. Vasszögek lennének a cipőtalpamon,
hosszú, hegyes vasszögek. Az a két védtelenül kidülledő
szemgolyó akkora lenne, mint két megfordított lavór, én meg
beletaposnék, kilyukasztanám, szétlapítanám, kivéreztetném
mindkettőt szép nyugodtan. Nem valami tiszta és varázslatos
dologról álmodtam, nem egyszerűen kimondtam a varázsigét,
amitől egy pillanat alatt semmivé zsugorodott. Azt szerettem
volna, ha a feje leszakadna a testéről, péppé vert húsából úgy
csöpögne a vér, mint görögdinnyéből a víz, a tagjai
kiszakadnának; ha fejszék, fűrészek, kések és kalapácsok
hasogatnák a testét. Ha meglephetném őt, és lecsaphatnék rá
azzal a késsel, és nem felhasítanám, hanem kerek lyukat vájnék
belé, amilyet a juharfába vágnak a nedvéért, és jó mélyre
vájnám, akkor kilövellne és kifolyna belőle minden genny és
mérgező anyag, elszivárogna mind.

A TŰZ ÚGY BETÖLTÖTTE a házat, mint a vér egy kelést. Amely

bármelyik pillanatban kifakadhat, de a bőr még kitart. Stump
Troy házának teteje és négy fala volt a bőr. Tűnhet ilyen
vékonynak a fa is.
– Most a tető jön! – mondták az emberek. – Még szerencse,
hogy nincs szél! – tették hozzá.
Nem értettem, ez miért szerencse, és mi lehet most szerencse
egyáltalán. Kiderült, hogy a ház, amelyet soha nem mertem
vagy akartam igazán megnézni, egyszerű, mint egy gyerekrajz:
középen egy ajtó, kétoldalt egy-egy keskeny ablak, az ajtó fölött
tetőablak. Mindkét földszinti ablakot betörték, ott próbált
bejutni Howard Troy. De az emberek visszarántották. Most a
földön ült, az égő ház előtt. Összeroskadt, tehetetlennek tűnt,
akárcsak az iskolában.
Kijött a városi tűzoltókocsi, de mire kiértek, a tűzoltók már
nem tehettek mást, mint hogy dicsérik a szélcsendet. Levették a
létrákat, de nem állították föl sehol. Egy idő után sikerült vizet
nyerniük a legközelebbi tűzcsapról (amely persze a
városhatáron túl volt), és lelocsolták az omladozó
melléképületeket meg a kerítést és az árnyékszéket. Locsolták a
lángokat is, de ez csak ostoba fontoskodásnak tűnt.
– Ezzel az erővel le is köphetnék! – kiáltott rájuk Robina, aki
nagyon izgatott volt.
Reszketett és pattogott, mintha maga is egy égő gerenda
volna. A kapu mellett állt, ahol már virágot bontott egy
terjedelmes, elhanyagolt aranycserje, nagyon korán, hiszen még
alig tűnt el a hó. Engem is maga mellett tartott. Anyám, aki
korábban beautózott a városba, most a kocsiban ült, kicsit
följebb az országúton. Valószínűleg ő is nézte, mi történik, de
nem volt kedve elvegyülni a tömegben.
Én láttam meg elsőnek a tüzet az emeleti ablakomból,
gyönyörű látvány volt, vöröses lobbanás az éjszakai táj
sarkában, a város fényeitől elkülönülve, valami meleg,
terjeszkedő, olvatag ragyogás. A házból áradt ez a fény, a
hasadékokból meg az ablakokból.
Robinának az a baja, gondoltam, hogy ezzel a tűzzel nincs
semmi dolga. A tűzoltóknak nem parancsolgathat. Megpróbálta,
de azok mogorván tették tovább a dolgukat, bár nem siettek
vele. Legfeljebb helyesbíthette, amit az emberek mondtak; ez is
valami volt.
– Még szerencse, hogy odabent nincs senki – mondta egy
későn érkező.
– Nem tudja, kinek a háza ez? – kérdezte komoran Robina.
A jelek szerint akadtak, akik nem tudták.
– Nem tudja, ki lakik ebben a házban? Hát Stump Troy.
Úgy tűnt, nem értik, miről van szó, ezért folytatta.
– Stump Troynak nincs lába! Ő nem fog kisétálni onnan, igaz?
Bent van most is.
– Jézusom – mondta egy férfi tiszteletteljesen. – Jézusom, még
bent ég!
A tűznek meglepő hangja volt. Valami deszkánkaparászás-
féle, vagy mintha egy fűnyírót betonon húzgálnának. Nem
gondoltam volna, hogy a tűznek ilyen hangja van. Amolyan
durva, eleven hang, az emberek zsivajnak hívják az ilyet. Ebben
a zsivajban kiabálhatott Troy, vajon kiabált segítségért? Ha igen,
a tűz zaja elfojtotta, nem hallotta senki.
Még nem volt éjfél, így a legtöbben még nem feküdtek le,
vagy ha igen, jobbnak látták fölkelni. Az utat már elzárták az
autók. A legtöbben csak ültek a kocsiban, és nézték, mi történik,
de sokan kiszálltak, és a tűzoltók után mentek, vagy a
kerítésnek dőlve álltak, arcukra ráesett a fény. Még a gyerekek
se szaladgáltak, lekötötte a figyelmüket a tűz. Robina húgait és
öccseit is ott láttam, legalábbis némelyiket. Nyilván meglátták a
tüzet a házukból (addigra a lángok már bevilágították az eget),
és idegyalogoltak a bozóton át az éjszakában. Robina is
észrevette őket, és azonnal rájuk kiabált.
– Florence! Carter! Findley! Maradjatok távol a tűztől!
Úgyis távol maradtak, nem voltak olyan közel hozzá, mint mi.
Azt nem kérdezte, Jimmy és Duval hol van, pedig biztos nem
akartak volna kihagyni egy ilyen látványt. Pótoltam a
mulasztását.
– Florence! Jimmy és Duval hol van?
Robina meglendítette az ép karját, és úgy szájon vágott,
ahogy még soha senki, és valószínűleg ezután se fog. Olyan
hirtelen történt, hogy azt hittem, valahogy a tűz miatt volt
(hiszen az emberek végig azt mondogatták: „Vigyázzatok,
mindjárt összeomlik az egész, repülni fognak a deszkák!”), hogy
azért lendítette meg a karját, mert meg akart védeni valamitől.
Abban a pillanatban úgy tűnt, a tető végül beomlik, és az
emberek futva hátráltak. Lángok törtek az ég felé. Szinte
ugyanakkor felhangzott egy üvöltés az udvar másik végéből.
Zavarodottságomban még az is eszembe jutott, talán köze van
ahhoz, hogy Robina megütött. Howard Troy üvöltött, aki
fölpattant onnan, ahol addig ült, és egyenesen nekirohant a
lángoló, beomló ajtónak, amikor már késő volt ahhoz, hogy
bárkit megmentsen, ha ezt akarta, vagy ahhoz, hogy őt
megmentse bárki.
Később sokféleképpen magyarázták a dolgot. Az egyik
magyarázat szerint az ellenkező irányba akart futni, el a tűztől,
de pillanatnyi tébolyában egyenesen beleszaladt. Egy másik
szerint meghallotta, hogy az apja őt hívja, és azt hitte, még
kimentheti. Vagy inkább hallani vélte. Stump Troy akkor már
nem lehetett olyan állapotban, hogy kiabáljon. Ez a magyarázat
hősies színben tüntette volna fel Howard Troyt, és nem volt
népszerű, bár akadt néhány meglepő híve, köztük az én anyám.
Egy további magyarázat szerint Howard Troy maga gyújtotta
fel a házat, talán mert összeveszett az apjával, talán nem is volt
rá különösebb oka, csak meg akarta mutatni, mire képes,
mindig is ezt tervezte, és csak az alkalmat várta, az emberek
joggal gyanakodtak rá. Ezt a véleményt egy üres benzineskanna
is alátámasztotta. Akik gyújtogatásra gyanakodtak, néha azt
mondták, talán maga Stump tette vagy rendelte el a biztosítási
pénzért. El akart menni hazulról, vagy arra számított, hogy
Howard majd kimenti, de Howard cserben hagyta gyávaságból,
vagy mert elkésett. Aztán belerohant a tűzbe bűntudatból, vagy
mert félt a felelősségre vonástól.
De akkor még nem voltak magyarázatok. Az emberek nem
tehettek mást, mint hogy gyorsan beszámolnak róla másoknak,
akik esetleg nem látták. Ez nem lepett meg. A tűz és a pofon
után már semmi sem lepett meg. Csak azért kaptam a számhoz
a kezemet, mert azt hittem, talán meglazult egy fogam; de csak
az ajkam vérzett belül egy kicsit, mert felhasította az egyik
fogam.
Robinának mintha hirtelen elege lett volna a tűzből. Magával
húzott ki a kapun és végig az úton. Anyám kocsija már eltűnt.
– Már rég elment – mondta Robina. – Nem hibáztatom érte.
Azok a bolondok csak álljanak ott reggelig, ha akarnak. Tudom
én, mire várnak. Látni akarják, ahogy kihozzák a holttestet. A
holttesteket – helyesbített. – Hát várjanak csak.
Nem válaszoltam, és egyszer sem néztem vissza a tűzre. Csak
mentem előre. Robina egyszer meglökött, különben
belementem volna az árokba. Amikor hozzám ért,
félreugrottam.
– Úgy mész, akár egy alvajáró. Csak azért kaptalak el, mert
másképp egyenest besétáltál volna az árokba.
Amikor elmaradtak mögöttünk a kocsik, és már volt hely,
mellém lépett. Az volt az érzésem, ha körbefoghatna, ha
mehetne előttem, mögöttem és a két oldalamon egyszerre,
megtenné. Elzárna mindentől, és addig fürkészne, amíg meg
nem találja bennem, amit keres, és át nem rendezi. De csak
annyit mondott:
– Ha minden ilyen szerencsétlenséget a szívedre veszel,
nehéz dolgod lesz ebben a világban.
Nem akartam megbüntetni vagy idegesíteni. Szerettem volna
válaszolni neki. Néha úgy gondoltam, válaszoltam is, ahogy az
ember félálomban mondogatja magában, hogy valamit el kell
intéznie (becsukni az ablakot, eloltani a lámpát), aztán álmában
meggyőzi magát, hogy el is intézte. És az ilyen álom után sose
tudja, mi történt valójában, mi hangzott el, és mi volt csak álom.
Később én se tudtam, valóban megszólalt-e időnként
szokatlanul halkan és zavartan Robina, ahogy képzelem,
megfenyegetett-e vagy ígért-e valamit, próbált-e megijeszteni
vagy megnyugtatni.
Vagy hogy mondta-e valaha: „Ide figyelj! Megmutatom a
karomat.”
Ha igen, erre sem válaszoltam.

KÖZÉPISKOLÁS KOROMBAN, vagy amikor hétvégére hazamentem az

egyetemről, néha láttam Robinát, ahogy a főutcán lépked
csapkodó ruhaujjával, ép karját lóbálva, hosszú léptei mintha
mindig lejtőn lefelé vinnék. Annak idején már nem maradt
nálunk sokáig. Amikor apám végleg hazajött egy ápolónővel, aki
kisajátította a konyhát, többé nem volt rá szükség, és nem volt
rá pénz sem. Ha megpillantottam, eszembe jutott a
gyerekkorom, amely mintha nagyon régen lett volna, a sok
rémülettel és megszégyenüléssel. Mert megváltoztam, és
minden megváltozott körülöttem, hittem abban, hogy némi
szerencsével és igyekezettel elérhetem, hogy olyannak tűnjek,
mint bárki más. El is értem.
Már furcsának láttam Robinát; nevetségesnek,
megszállottnak, nem is nagyon tisztának. De azért beszéltem
volna vele, készültem rá. Csakhogy ő elfordította a fejét, nem
állt szóba velem, éreztette, hogy már én is azok közé tartozom,
akik vétettek ellene.
ROBINA TALÁN MÁR meghalt. Lehet, hogy már Jimmy és Duval is
meghalt, bár ezt nehéz elképzelni. Nekem még néhány évem
van a nyugdíjig. Megözvegyültem, köztisztviselő vagyok, egy
bérház tizennyolcadik emeletén lakom. Szívesen maradok
egyedül. Esténként olvasok, tévét nézek. De nem mindig. Néha
csak ülök a sötétben, whiskey-t iszom vízzel, és feleslegesen,
értelmetlenül, ráérősen elmélkedem olyan dolgokról,
amelyekről azt hittem, már el is felejtettem őket, vagy
amelyeknek a gondolatát sem bírtam elviselni sokáig.
Amikor már meghalt mindenki, aki emlékezhetne rá, akkor,
gondolom, vége lesz annak a tűznek, akkor minden olyan lesz,
mintha soha senki nem rontott volna be azon az ajtón.
 Marrákes

Dorothy egyenes hátú széken ült az oldalsó tornácon, és diót

evett. Rákapott, hogy diót vegyen a gyógyszertári automatából.
A fehér papírzacskóból ette, amelyen egy mókus képe volt.
Hetvenévesen le kellett szoknia a dohányzásról, mellkasi
fájdalmai miatt. Az iskolaszék soha nem tudta rávenni erre.
Hiábavalónak bizonyult egy régi beadvány is a szülők
aláírásával. Gordie Lomax (már ő is meghalt) elhozta neki a
beadványt, amely eredetileg az iskolaszékhez érkezett. Dorothy
bíráló tekintettel nézte át, mintha helyesírási dolgozat lenne.
– Mondd meg nekik, hogy ez az egyetlen bűnöm – jelentette
ki, Gordie pedig visszament, és közölte.
– Azt mondja, ez az egyetlen bűne.
Viola azzal ijesztgette, hogy majd elhízik a sok diótól, de
Dorothy semmitől se hízott volna el, nem is hízott el soha. Violát
az bosszantotta, hogy ez neki már nem ment, ő többé nem
ehetett diót meg almát. Műfogsora volt.
Dorothy most egyedül ült. Viola kiment a temetőbe, és
magával vitte Jeanette-et. Korán, reggeli előtt megkopasztotta a
kék és lila minden árnyalatában pompázó szarkalábágyásokat.
Egy csokrot a férje sírjára szánt, egyet Dorothy férjének sírjára
(átvette a gondozását, mert Dorothy nem nagyon ment a temető
közelébe) és egyet a szüleikére.
– Gondoltam, talán szívesen kijönnél velem az Utolsó
Őrhelyre – mondta Jeanette-nek a reggelinél.
A férje nevezte így mindig, viccből. Jeanette persze nem
tudta, miről beszél. Viola mindenkivel bizalmaskodott, évődött.
Nem tudta megállni. Hullámos, ezüstös hajú fejét ilyen
sejtelmesen félrehajtva súgott oda a pénztárosnak az
élelmiszerboltban, az autószerelőnek a műhelyben, a füvet
nyíró kamasznak néhány rosszalló szót, amit azok sokszor nem
is akartak meghallani. Dorothy zavarba jött. Hogy Viola
csacskaságát ellensúlyozza, nyersebben és lényegre törőbben
fogalmazott, mint egyébként tette volna.
– A temetőre gondol – mondta.
– Jaj, imádom a temetőt – jegyezte meg szokott szelíd, kedves
mosolyával Jeanette.
– Mi imádnivaló van rajta? – Dorothy úgy bámult bele a
csésze feketekávéjába, mint egy kútba.
– Hát olyan szép a kilátás – jelentette ki Jeanette. – Meg a régi
sírkövek. Szeretem a feliratukat olvasgatni.
– Dorothy úgy gondolja, hogy én morbid vagyok – szólt közbe
ravaszul Viola.
– Én nem gondolom sehogy – mondta Dorothy, és felderült,
mert eszébe jutott valami. – A temetőbe tilos üvegedényt vinni –
nézett a csokrokra, melyeket Viola befőttesüvegekbe tett. – Jobb,
ha kiveszed mindet, és átrakod azokba a műanyag fagylaltos
micsodákba.
– Tilos? – nézett rá Viola. – És vajon miért?
– A vandalizmus miatt – közölte Dorothy elégedetten. – A
rádióban hallottam.
Jeanette Dorothy unokája volt. Akik itt a városban a két idős
hölggyel látták (gyakrabban Violával, aki még mindig vezetett,
mint Dorothyval), ezt rendszerint nem tudták róla. Azt hitték,
valami fiatal távoli rokon. Bár Dorothy egész életében itt élt, a
városban vagy a környékén, arra nem nagyon emlékezett senki,
hogy annak idején egy kisfiúval maradt itt özvegyen, hogy a
gyereket Bobbynak hívták, és itt járt középiskolába négy évig,
mielőtt a háborút megelőző utolsó években elment nyugatra
munkát keresni. Dorothy, miután özvegyen maradt, egészen
nyugdíjas koráig a középiskola hetedik osztályában tanított, így
az emberek általában megfeledkeztek arról, hogy az iskolán
kívül is van élete. Állócsillag volt megszámlálhatatlan hosszú,
mozgalmas, változékony éven át. Ha meglátták az utcán, a
teherautó-sofőröknek, boltosoknak, gyerekkocsit tologató
anyáknak (ma már tulajdonképpen a gyerekkocsit tologató
nagyanyáknak is) térképek, százalékok, helyesírási versenyek
jutottak az eszükbe, meg Dorothy tartalmas, logikus óráinak
komoly, de nem nyomasztó légköre. Ő maga ritkán gondolt a
tanteremre, ahol élete nagy részét töltötte, és ahová akkor se
mehetett volna vissza látogatóba, ha akar, mert öt éve
lebontották az épületet, és egy új, alacsony, jellegtelen,
pasztellszínű iskolát emeltek a helyén; de azoknak az
embereknek az emlékezetében Dorothy örökre magával
hordozta, el se tudták képzelni más környezetben, asszonyneve
nekik csak üres megszólítás volt.
A fia, Bobby még a háború előtt meghalt egy balesetben Brit
Columbiában. De előtte még megnősült, és nemzett egy lányt.
Jeanette-et. A kislány anyja, akit Dorothy sose látott,
Vancouverbe költözött, pár éven belül megint férjhez ment, és
új, népes családot alapított. Jeanette-et tizennégy éves korában
hozta először keletre a vonat, hogy a nyár egy hónapját a
nagyanyjánál töltse. Ezután néhány évig minden nyáron eljött,
a költségeken megosztozott Dorothy és a mostohaapa.
Ő levelezett Dorothyval, ő magyarázta el, hogy a kislány nem
nagyon jön ki az anyjával meg a sok gyerekével; mindkettőnek
jót tenne egy vakáció, amikor távol vannak egymástól. Értelmes
embernek tűnt. Már ő is meghalt. A jelek szerint Jeanette
mostanában egyáltalán nem találkozott az anyjával és a
mostohatestvéreivel.
De továbbra is meglátogatta Dorothyt, és mióta Viola
ideköltözött, kettőjüket. Ösztöndíjasként végezte el az
egyetemet. Aztán mesterfokozatot szerzett. Aztán ledoktorált.
Végül bent maradt az egyetemen tanítani. Sokat utazott. Ha
eljött, sose maradt egy hétnél tovább, és néha csak három-négy
napot töltött náluk. Meg kellett látogatnia a barátait, már
várták. Dorothy úgy vélte, unatkozik.
Amikor először jött látogatóba, a haja rövid volt, és barna.
Később szőke lett. Egyszer feltupírozott hajjal jelent meg, olyan
volt, mintha egy halom buborék tornyosulna a feje tetején.
Abban az időben kékre festette a szemhéját egészen a
szemöldökig, narancssárga és lila, sárga és bíborvörös mintás,
testhezálló ruhákat viselt. Ez a divatos, provokatív megjelenés
meglepő volt a fiatal lány komolysága, visszafogottsága után. De
még meglepőbb volt a mostani külseje. A haját megnövesztette,
és vagy hátul fonatba fogva viselte, vagy kibontva világos,
göndör fürtökben. Farmert és parasztblúzt viselt rengeteg
gyönggyel meg fém ékszerrel. Rendszerint mezítláb volt.
Máskor gyerekes, mintás kis ruhákat vett fel, melyek rövidek
voltak, mint egy teniszruha, és szabadon hagyták a hátát, látni
lehetett, hogy nem visel melltartót. Nem is volt rá szüksége.
Harmincas éveiben járt, de olyan volt az alakja, mint egy
tizenegy éves gyereké.
– Szerinted megjátssza a hippit? – kérdezte szelíden Viola. –
Ezt nyilván furcsának találják egy tanártól.
Nagyon értett ahhoz, hogy az emberek szemébe mosolyogjon,
aztán a hátukba döfje a kést. Megtanulta a társasági életben, egy
bankár feleségeként. Valójában Dorothyt akarta bosszantani,
hiszen Jeanette az ő unokája volt. Dorothy is, Viola is
meglehetősen elégedett volt az együttéléssel. Takarékos
megoldást kínált, és társaságot jelentett, meg segítséget baleset
vagy betegség esetén. Biztonságot nyújtott nekik a másik
jelenléte, mint a civakodó gyerekeknek vagy a régen együtt élő,
látszólag összeférhetetlen házaspároknak, de mivel ez a
biztonságérzet megmagyarázhatatlan volt, és rendszerint nem
is tudatosult, a felszínen általában csak az mutatkozott meg,
amit bevallottak maguknak: a gyanakvás, ingerültség és
rosszhiszeműség.
– A legtöbben így öltöznek az egyetemen manapság – mondta
Dorothy.
– A tanárok is?
– Az mindegy.
– Kíváncsi vagyok, férjhez megy-e valaha – jegyezte meg
Viola nem véletlenül.
Dorothy látott már fényképet a képeslapokban ezekről az új
típusú felnőttekről, akik mintha lemondtak volna a
felnőttségről. De Jeanette volt az első, akit közelről, hús-vér
valójában látott. Régen a serdülő fiúk meg lányok akartak
felnőtt férfiaknak meg nőknek látszani, gyakran nevetséges
eredménnyel. Most meg a felnőtt férfiak és nők akartak
kamaszoknak tűnni, és feltehetőleg csak az öregkor küszöbén
ébredtek fel. Különös látvány volt, ahogy Jeanette arcán már
találkozik a gyerek és az öregasszony. Az egyik pillanatban
sminktelen arcával, duzzadt, titkolózó ajkával fiatalabbnak
tűnt, mint tíz évvel azelőtt. Üdének, tisztának, álmodozónak, és
olyannak, aki nagyon el van foglalva magával. Aztán ha
változott a fény, esetleg az ő hangulata vagy fizikai állapota,
ugyanaz az arc sebzett, kékes és szigorú lett, szeme alatt ráncok
jelentek meg. Mintha a kettő közt sok minden kimaradt volna.
Most a tornácon ülve Dorothy úgy látta, az utca forróbb és
lepusztultabb, mint más nyarakon. Előző ősszel kijöttek az
önkormányzat munkásai, és kivágtak minden szilfát, kivágták a
magas, öreg, sötét árnyékot adó fákat, amelyeknek ágai sok ház
emeleti ablakáig értek, és besötétítették, októberben pedig
levelekkel borították be a pázsitokat. Minden fa beteg volt,
némelyik félig már elhalt, el kellett távolítani őket, mielőtt a téli
viharokban veszélyessé válnak. Télen még nem lehetett látni,
mennyire megváltozott ettől az utca, mert olyankor nem a fák
voltak a legfontosabbak benne, hanem a hóbuckák. De most
nagyon feltűnt a változás. Régebben az utca fölött összeboruló
fák elválasztották egymástól a házakat, és nagyobbnak
látszottak tőlük az udvarok; a rajtuk átszűrődő fény úgy táncolt
a keskeny, foltos kövezeten, mint egy folyó vizén.
Jeanette-nek nagyon fájt a szíve a fákért.
 – A fák! – kiáltott fel, amint kilépett apró, krémszínű külföldi
kocsijából. – Azok a gyönyörű fák! Ki vágta ki mindet?
– Az önkormányzat.
– Hát persze.
– Nem tehettek mást – üdvözölte ölelés helyett puszival az
unokáját Dorothy. – A szilfavész miatt.
– Ez így megy mindenütt – vágott a szavába Jeanette. –
Tönkretesznek mindent. Az egész ország egy nagy szeméttelep
lesz.
Dorothy nem értett egyet vele. Az országról nem
nyilatkozhatott, de ebből a városból nem lett szeméttelep.
Valójában a Kin Club nemrégen lecsapolt és kitisztított egy
értéktelen folyóparti területet, és szép parkot hozott ott létre, az
elsőt a város százéves történetében. Ő belátta, hogy a szilfavész
az utóbbi évszázadban kipusztított minden szilfát Európában,
és ötven éve tarol ezen a kontinensen is. Isten a tudója, milyen
keményen dolgoztak a tudósok, hogy orvosolják. Szükségét
érezte, hogy erre felhívja az unokája figyelmét. Igen,
mosolyodott el halványan Jeanette, de te nem látod, mi történik,
mindenütt ez a helyzet, a technika meg a haladás az
életminőség rovására megy.
Na persze, gondolta Dorothy; már el is felejtette, milyen
sötéten lát mindent Jeanette, és hogy őt ez mennyire
bosszantotta mindig, ráadásul arra késztette, hogy a védelmére
keljen olyasminek, amiről tudta, hogy nem ért hozzá, és nem az
ő dolga megvédeni. Életminőség. Ő nem ilyen fogalmakban
gondolkozott, nem is beszélgetett olyanokkal, akik igen.
Jeanette-et nem volt könnyű megérteni.
 – Remek kocsija van – mondta korábban Viola –, és
műveltsége meg jó állása, minden pénzét magára költheti, és
bejárta a világot, hát nem olyan ez neked vagy nekem, mint egy
álom, de mégse boldog.
Természetesen úgy gondolta, hogy Jeanette azért boldogtalan
és megkeseredett, mert nem talált magának egy férfit, aki
feleségül veszi. Dorothy nem így gondolta, abban sem volt
biztos, hogy Jeanette megkeseredett vagy akár boldogtalan. Ő
inkább kamaszosnak mondta volna, de ez sem magyarázott
meg mindent.
Dorothy fiatal lány korában (erre jól emlékezett) levetette
magát a fűbe az apja tanyája mellett húzódó ösvény szélén, és
üvöltve zokogott, miért is? Mert az apja és a fivérei kicserélték a
rozzant, régi, mohos deszkakerítést szögesdrótra. Persze a
tiltakozása senkit sem érdekelt, így egy idő után felállt,
megmosta az arcát, és hozzászokott a szögesdróthoz. Mennyire
gyűlölte akkor a változást, mennyire ragaszkodott a régi
dolgokhoz, a régi, korhadt, festői dolgokhoz. Azóta megváltozott.
Észrevette a szépséget, méltányolta a táncoló árnyékokat a
füvön meg a szürke járdán, de tudta, hogy le kell mondania
róluk. Mindez már nem jelentett sokat neki. A megszokottság
sem. A túloldali házak jó negyven éve ott voltak vele szemben,
és úgy vélte, jóval azelőtt is látta őket néha, hiszen neki már
gyerekkorában is ez volt „a város”, és gyakran végighajtott ezen
az utcán a családjával, amikor bejöttek vidékről, és mentek,
hogy bekössék a lovat a metodista templom istállójába. De ha
azokat a házakat lebontanák, és kipusztítanák a sövényeket,
szőlőket, zöldségeskerteket, almafákat meg minden egyebet, és
bevásárlóközpontot építenének a helyükön, akkor se fordítana
hátat. Ugyanígy ülne itt, és nézné, nem üres tekintettel, hanem
kíváncsian az autókat, a kövezetet, a villogó feliratokat, a lapos
tetejű boltokat és a szupermarket hatalmas, ívelt, mindent uraló
épületét. Neki minden jó volt arra, hogy megnézze; az se
érdekelte, szép-e vagy csúnya, mert minden kínált valami
felfedeznivalót. Csak azóta érzett így, hogy idősebb lett, és nem
az a békés beletörődés volt ez, amit az öregektől elvárnak; épp
ellenkezőleg, őt érzékeny, zavaros érdeklődés szögezte a
helyéhez mindig.
– Nem úgy nézel ki, mint akinek kellemes gondolatok járnak
a fejében – jegyezte meg sokszor Viola. – Pedig a kellemes
gondolatok fiatalítanak.
– Csakugyan? – kérdezte Dorothy. – Köszönöm, de én már
voltam fiatal.
Most, hogy eltűntek a fák, el lehetett látni egészen a Mayo és
Harper Street sarkáig. Dorothy észrevette, hogy Blair King most
fordul be a sarkon, munkából hazajövet. A férfi a
rádióállomáson dolgozott, alig néhány utcányira innen. Mint a
legtöbb ottani dolgozó, ő sem volt helybeli, és valószínűleg csak
néhány évre jött a városba. A Dorothyéval szomszédos házat
bérelte a feleségével, aki most távol volt. Hetekkel ezelőtt
kórházba került.
Blair King most megállt, Jeanette autójának más tartományi
rendszámát nézte.
– Az az unokámé, aki látogatóba jött.
Ezt meg miért kiabálta ki? Ő meg Viola nem nagyon ismerte
Kingéket; nem jártak össze. A férfi elég barátságosan, bár
inkább csak udvariasan viselkedett, de az asszony hűvös volt.
Az udvart elhanyagolták. A nő a városi könyvtárban dolgozott,
Dorothy és Viola hamarabb találkozhatott volna vele ott, mint a
saját háza körül. Szoknyában és pulóverben járt, mint az
egyetemista lányok, vállig érő hajába hajcsatot tűzött (ilyenek
voltak az egyetemisták tizenöt éve, ő nem tartott lépést a
divattal, mint Jeanette), mély hangját, udvariasságát a városban
sokan kissé sértőnek találták. És Dorothy ritkán látott arcot,
amely ilyen magabiztos és jelentéktelen egyszerre.
– A jóképű férfiak gyakran választanak ilyen lányokat –
állapította meg Viola. – Lehet, hogy őket nem érdekli a szép
külső, ha már nekik megvan?
Blair King barátságosan közelebb lépett a tornáchoz, de nem
ment fel. Csak fél lábbal fellépett a lépcsőre, és a térdére
könyökölt. Jóképű volt, de elgyötörtnek látszott. Erőltetett,
gépies volt a mosolya is, a beszéde is. Megviselte az asszony
betegsége.
– Mindig megcsodálom az autóját jövet-menet.
– Tavaly vette Európában, és ideszállíttatta. A felesége hogy
van?
Dorothy nem érezte kínosnak, hogy rákérdez, pedig tudta, mi
a helyzet. Nancy King rákban haldoklott. Harminchat éves
korban meghalni tragikus lehet, de az igazat megvallva
Dorothynak már nem sokat jelentett az a szó, hogy tragikus.
Most csak beszélgetni akart.
– Jelenleg nincsenek nagy fájdalmai.
– Nagyon meleg lehet a kórházban – folytatta Dorothy a
beszélgetést, mert eszébe jutott valami.
 – Az új szárnyban van légkondicionálás.

– MEGHÍVTAM BLAIR KINGET a szomszédból – közölte Dorothy. – Ma

estére.
– Vendégeket hívsz? – nézett rá Viola. – Mi jön még? Talán
leszakad az ég is. Fogalmam sincs, mivel kínáljuk meg – mondta
később. – Nyilván inna valamit. És azokat a rádiósokat nem
lehet meghívni egy esti teára.
– Rádiósok? – kérdezte Jeanette. – Azt hittem, ez csak olyan
nagyzoló kifejezés. Olyan médiakifejezés.
– Hol az a sherry? – kérdezte Dorothy.
Ő nem ivott; igazat mondott, amikor azt állította, hogy a
dohányzás az egyetlen bűne. De Viola vendégeket fogadó
bankárfeleségként megkedvelte a sherryt, és rendszerint tartott
egy üveggel a háznál.
– Nem kínálhatjuk sherryvel. Tudod, minek hívják a sherryt?
– nézett Jeanette-re Viola. – Az idős hölgyek italának.
– Majd elmegyek a boltba, és hozok egy üveg gint meg pár
üveg tonikot – nyugtatta meg Jeanette –, talán néhány lime-ot is
kapok, remek lesz egy ilyen meleg estén. A gin-tonik ellen
senkinek sem lehet kifogása.
– Ennie is kell valamit – dohogott még mindig Viola.
– Uborkás szendvicset – szólalt meg Dorothy.
– Pompás. Mint Oscar Wilde-nál – jegyezte meg rejtélyesen
Jeanette. – Hozok egy uborkát is. – Dúdolgatva újrafonta a haját
(örült, hogy fél órára kiszabadul?), és kiszaladt a kocsihoz. – Gin
é-és-to-nik, lime é-és uborka… – énekelte.
– Mezítláb megy a boltba – állapította meg Dorothy.
DÉLUTÁN JEANETTE KIFEKÜDT napozni a hátsó udvarba. Viola
szerencsére nem látta. „Ezt nevezik bikininek? – kérdezte volna.
– Azt hittem, két pántlikát kötött magára.”
De Viola hálószobája elöl volt, csak Dorothyé nézett a hátsó
udvarra. Délután mindig aludtak egy kicsit, ez kettéosztotta a
napot. Amíg tanított, Dorothy mindig úgy gondolt a délutáni
alvásra, mint valami nyári fényűzésre. Az utolsó években már
fárasztotta a tanítás, és a nyár sem volt teljes egészében az övé,
mert az oktatásügyi minisztérium határtalan bölcsességében
úgy döntött, hogy neki három hétig egy forró, bérelt torontói
szobában kell laknia, és részt vennie egy tanfolyamon, amely
majd képessé teszi arra, hogy új oktatási módszereket és
szempontokat vezessen be és érvényesítsen az óráin.
(Természetesen nem tett semmi ilyesmit, hanem sikeresen
tanított tovább úgy, ahogy addig.) Amikor hazaért Torontóból,
már ott volt Jeanette. De ő nem zavarta meg a napirendjét, most
is fölmehetett a szobájába minden délután, és ledőlhetett
szundikálni. Néha elképzelte a lányt, ahogy lent ül a
nappaliban, és olvas, vagy kint a tornácon hever a hintán, néha
fél lábbal ellöki magát a padlótól, hogy lengjen a hinta, és azon
töprengett, vajon jól érzi-e magát a gyerek, vajon nem kellene-e
többet foglalkoznia vele: elvinni az új uszodába vagy beíratni
teniszórákra. Aztán eszébe jutott, Jeanette már kinőtt abból,
hogy elvigyék bárhová, és ha teniszórákat akarna venni, biztos
szólna. Rendszerint inkább olvasott. Dorothynak is ez volt a
kedvenc időtöltése fiatalkorában, az volt még most is.
Mindketten természetesnek találták, hogy étkezés közben
olvasnak. Úgy tűnt, Jeanette mostanában keveset olvas. Talán az
oktatás leszoktatta róla.
Régebben Dorothy még nem volt ilyen kíváncsi.
A tanteremben csak az érdekelte, elsajátították-e a diákok a
számtannak és helyesírásnak azokat a szabályait, a
történelemnek, természettudománynak és földrajznak azokat a
tényeit, amelyeket meg kellett tanítania nekik. Jeanette-et
félénk, komoly kislánynak látta, aki valamivel idősebb az ő
diákjainál. Igyekvőnek mondta volna, ezzel a régimódi
kifejezéssel. Akkoriban azt hitte, rákérdeznie vagy átgondolnia
sem kellett, hogy a kislány valami fontos tekintetben az ő
folytatása. Ez többé nem volt nyilvánvaló; a kapcsolat már
megszakadt vagy láthatatlan lett. Dorothy úgy nézte egy darabig
a hálószobája ablakából unokája szikár, lebarnult testét, mintha
egy hieroglifa heverne a gyepén.

– ÉS AZ M1-ESEN… – méltatlankodott Blair King, amíg az oldalsó

tornácon ülve iszogatta a gint.
Jeanette-nek kesergett. Dorothy figyelmesen, de nehezen
követte a beszélgetést.
– Jaj, az M1-es! Az volt életem legszörnyűbb élménye,
levezetni Londonba a ködben, hatvannal mennek a ködben, ez
a szabály, és a szó szoros értelmében nem lehetett ellátni három
méterre se. A barátommal épp akkor béreltünk egy lakókocsit,
még nem is szoktam hozzá, és bekerültünk egy olyan
körforgalomba, ahonnan sehogy sem tudtunk kikeveredni. A
szó szoros értelmében nem láttuk, hogyan juthatnánk ki, csak
mentünk körbe-körbe végeérhetetlenül, olyan volt, mint valami
nagyon szimbolikus underground dráma.
 Vajon Blair King tudta, miről beszél Jeanette? Úgy tűnt, igen.
Le sem vette a szemét az arcáról, és biztatóan dünnyögött.
Dorothy most hallott először a lakókocsiról vagy a barátról, és
ami azt illeti, az M1-esről is. A nagyanyjának és Violának
Jeanette csak annyit mondott Európáról, hogy a legtöbb helyen
nyüzsögnek a turisták, Görögországban télen nyirkosak a
házak, és a faluban olcsóbb volt az Athénból odaszállított
fagyasztott hal, mint az, amit a helybeliek maguk fogtak ki.
Mesélt néhány ételről is, amíg Viola ki nem jelentette, hogy
felfordult a gyomra.
Vajon az a barát férfi vagy nő volt? Dorothy tudta, hogy Viola
ezen töpreng.
Blair King három évvel azelőtt hat hónapot töltött Európában
a feleségével. Nem hagyta, hogy megfeledkezzenek az
asszonyról. Nancy meg én. Svájcban Nancy vezetett. Nancy
imádta Portugáliát, de Spanyolországért nem rajongott.
Nancynek jobban tetszett a portugál stílusú bikaviadal. Viola
néha közbeszúrt valamit a három hétről, amelyet 1956-ban
Nagy-Britanniában töltött a férjével. Dorothy ült, hallgatott,
kortyolgatta az italát, ami nem ízlett neki, Jeanette megígérte,
hogy takarékoskodik a ginnel, gondolta. Valójában nem
panaszkodhatott, bár nehéz volt követnie, amit mondanak. Erre
számított: hogy Blair King talán olyan embernek bizonyul,
amilyenekhez Jeanette hozzászokott, és vele tud majd
beszélgetni, ő maga pedig, amíg ezt a beszélgetést hallgatja,
jobban megismerheti az unokáját, mint amennyire eddig
sikerült neki. Hát ült ott, és feszülten figyelt, de csak a
hangjukra figyelhetett, mert a tornácon sötét volt. Korábban
megkérdezte, ne gyújtsanak-e villanyt, de Jeanette felkiáltott,
hogy isten ments, az olyan lenne, mintha egy forró kis
dobozban ülnénk, és minden bogár ott vergődne az üvegen.
– Én szívesen ülök a sötétben, maga nem? – nézett Blair
Kingre, és Dorothy kihallott a hangjából valamit (huncutságot,
tiszteletet, lenézést?), amit félretett, hogy később majd
gondolkozik róla.
Ételekről meg italokról beszéltek, és betegségekről meg
gyógyszerekről, és egy furcsa orvosról Krétán, aki meg volt
győződve arról, mondta Jeanette, hogy minden külföldi nő, aki
hozzá fordul, abortuszt akar végeztetni, ezért nagyon nehéz
volt rábeszélni egy torokfájás kezelésére. Blair King mesélt egy
orvosról Spanyolországban, akit Nancy gyomorpanaszai miatt
kerestek fel, és olyan erős hashajtót adott neki, hogy az asszony
két óra múlva kétségbeesetten görnyedt össze az Alhambrában.
– Nancy csak erre emlékszik Spanyolországból. Hogy ott
állunk azon a hihetetlenül gyönyörű helyen, amelyet már annyi
képen megcsodáltunk, Nancy alig várta, hogy lássa, és csak
egyvalamire tudtunk gondolni: hogy hol a női vécé.
– Jaj, azok az alapszükségletek – sóhajtott fel Jeanette
gúnyosan. – Olyan fontossá válhatnak. Emlékszem az első
hascsikarásaimra. Görögországba menet a hajón.
Manapság így beszélgetnek egymással a férfiak és a nők?
Dorothy tudta, hogy Violának most ez jár a fejében. Meg az,
hogy nem csoda, hogy nem ment férjhez.
– És éppen Nancy! Ő mindig olyan méltóságteljes. Önök nem
ismerik. Nem arról van szó, hogy sznob, de… régebben mindig
úgy gondoltam rá, mint a leányszövetségi tagok mintapéldájára.
 – Igazán? – Jeanette hangjában hízelgés és némi lenézés
keveredett, Blair King valószínűleg észre sem vette, csak beszélt
tovább a feleségéről.
Vajon mit forgat a fejében Jeanette? Ez valami újfajta
flörtölés lenne? Hiába volt beszédes és élénk, a viselkedésében
rejlett valami visszafogottság, valami, ami nem játékos, hanem
megadó, szinte esendő.
Már nem az orvosokról beszéltek, hanem az olyan helyekről,
ahol az ember szemét is kilopják, meg az olyanokról, ahol be se
kell zárni a megrakott kocsit, biztonságban parkolhat az ember
napokig az utcán.
– Észak-Afrikában kiraboltak – mesélte Jeanette. –
Mindenemet ellopták, hiába volt bezárva a kocsi. Akkor már
egyedül voltam, szétváltunk a barátommal, ez is nagyon
bántott…
Szóval férfi volt, gondolta Dorothy, de azonnal helyesbítenie
kellett, és arra gondolni, hacsak nem lány volt, és ők ketten…
Néha nem bánta volna, ha nem tart annyira lépést a korral az
olvasmányai révén.
– Marrákesben történt – folytatta Jeanette. – Elloptak tőlem
mindent, gyönyörű dolgokat, marokkói ruhákat, a
barátnőimnek vásárolt kendőket, ékszereket, és persze a
fényképezőgépemet meg mindent, amit hazulról vittem
magammal. Csak ültem a lakókocsiban egyedül, és sírtam. És
akkor két arab fiú, nem is fiúk, hanem fiatal arab férfiak, csak
olyan nyúlánkak voltak, hogy először sokkal fiatalabbnak
néztem őket a koruknál, szóval ők arra jártak, megláttak,
megálltak, és szóba akartak elegyedni velem. Az egyik elég jól
beszélt angolul. Először nem akartam szóba állni velük,
gyűlöltem minden arabot, minden marokkóit, őket hibáztattam,
amiért kifosztottak. Először el se mondtam, hogy mi történt, de
nem hagytak békén, legalábbis az, aki tudott angolul, így végül
elég dühösen elmagyaráztam, ők meg azt javasolták, menjek a
rendőrségre. Na persze, mondtam, a rendőrök valószínűleg
végignézték az egészet. De végül rábeszéltek. Beszálltak a
kocsiba, és navigáltak. Megfordult a fejemben, hogy talán nem
is a rendőrségre visznek, és elment az eszem, de engem már az
se érdekelt. És tudja, mi a helyzet? Azért voltam hajlandó
megbízni abban, amelyik beszélt velem, mert kék szeme volt.
Micsoda ostoba előítélet; a náciknak is kék szemük volt. De a
szeme valahogy megnyugtatott, és velük tartottam még akkor is,
amikor ki kellett szállnunk a lakókocsiból, és gyalog nekivágni
azoknak a kanyargós, bűzlő utcáknak az arab negyedben, és
amikor már biztosra vettem, hogy nem a rendőrségre megyünk,
már úgyse találtam volna vissza. Maguk nem a rendőrségre
visznek, ugye, kérdeztem, és azt felelték, hogy nem. Nem
azonnal, mondta a kék szemű. Hazaviszem, és bemutatom az
anyámnak!
– Ez azért igazán kedves volt tőle – mondta bátorítóan Viola.
De Blair King csak nevetett.
– Tudom. Bemutat az anyjának. Meg a nővérének, mondta.
Végül odaértünk egy házhoz vagy inkább egy ajtóhoz, csak
ennyit láttam, mert tudja, ott egymásba folynak a házfalak.
Kopár kis helyiségbe jutottunk, egy kanapé volt benne meg egy
erős villanyégő. Várjon egy percig, mondta, és kiment egy másik
ajtón. A barátja ott maradt. Ez a barát egyáltalán nem tetszett
nekem. Nagyon mogorva képe volt. Leültem a kanapéra, végül
nagy sokára visszajött az egyes számú, és közölte, hogy sajnálja,
az anyja meg a nővére már lefeküdt. Nem vinne vissza,
kérdeztem, majd később, mondta. Aztán megint magamra
hagyott a barátjával, és alighogy elment, furcsán alakultak a
dolgok. A barátja odajött, leült a kanapéra, a kezemet meg a
karomat simogatta, és beszélgetni próbált velem. Igyekeztem
kordában tartani, és… szóval megpróbáltam kérdezgetni,
normális helyzetet teremteni, de egyre idegesebb lettem. Már
azt hittem, összebeszéltek. Nagyon megijedtem. Rám akart
mászni ott a kanapén, így fel kellett állnom, ekkor felhagyott a
színleléssel, a falhoz nyomott, és elővett egy kést…
– Jóságos ég! – kiáltott fel Viola. – Hogy mehettél el egy ilyen
országba?
– A torkomnak szegezte, és azt akarta… nos, világosan
megmutatta, mit akar, de én csak azt mondogattam, hogy nem,
és nem voltam hajlandó odanézni semmire.
– De kést szegezett a torkának – mondta Blair King, szinte
mintha viccesnek találná.
– Hát, sejtettem, hogy csak blöfföl. Valahogy tudtam. Az egész
olyan volt, mint egy játék. Aztán visszajött a kék szemű. Csak
azért ment el, hogy vásároljon valami harapnivalót; hozott
sajtot meg mindent, és nagyon dühös lett, legalábbis annak tűnt,
amikor látta, hogy mi történik. A másik persze azonnal eltette a
kést. A kék szemű nagyon ékesszólóan mentegetőzött, és
mindhárman leültünk enni. Hihetetlennek tűnik az egész. Aztán
a kék szemű felajánlotta, hogy megmutatja az utat visszafelé.
Úgy is tett. Nagyon udvarias volt. Az úton visszafelé megkérte a
kezemet.
Itt Jeanette hangja az elbeszélés során először zavartan
elhalkult.
– Gondolom, azt remélte, hogy majd kijuttatom az országból,
vagy ilyesmi. Vagy ez talán csak valami túlzásba vitt arab
udvariasság volt. Mindennap eljött a szállodámba, és
megismételte a házassági ajánlatot, amíg el nem utaztam.
Persze azt mondta, hogy szerelmes belém.
Vajon mit hallgat el?, gondolta Dorothy. Nagy tapasztalata
volt abban, hogy meghallja, ha egy gyerek elhallgat valamit.
Jeanette talán lefeküdt a kék szemű arabbal, amikor visszavitte
a szállodába. Talán mindkettőjükkel lefeküdt az arab házában.
De ennél többről volt szó. Talán beleszeretett a férfiba. Talán az
egészet csak kitalálta.
– Azt hiszem – folytatta Jeanette bocsánatkérően –, azt
hiszem, kicsit beleszerettem. Különös dolgok történnek az
ember érzelmeivel azokban az országokban. Meg akkor, ha
egyedül van.
– Különös dolgok – bólintott Blair King.
– Persze azt nem lehet tudni, hogy ők mit éreznek. Sose lehet
tudni.
Majdnem az egész üveg gint megitták ők ketten Blair Kinggel.

DOROTHY LEFEKVÉSHEZ KÉSZÜLT. Nyugtalan volt, és nem érzett

fáradtságot, pedig már régen elmúlt a szokott lefekvési ideje. Ha
ezt teszi velem az ital, gondolta, jobb, ha nem szokom hozzá.
Hallotta, hogy Viola bemegy a fürdőszobába, aztán visszatér a
szobájába, és becsukja az ajtót. Hallotta, hogy Viola eloltja a
lámpát. Ő meggyújtotta a lámpáját. Jeanette már aludt odalenn.
Néma volt a ház.
Dorothy ült az ágyon a hosszú hálóingében, nappal kontyba
tűzött, még mindig elég sűrű haja úgy borult a vállára, mint
valami szürke, merev söprű. Egy idő után ki tudta venni öreg
arcát az üvegen. Holdfény volt. Úgy nézett ki, mint azok a
figurák, akikkel a gyerekeket ijesztgetik, mint valami vén északi
boszorkány. Ez a látvány elég volt, hogy eldöntse, lemegy, és
iszik egy pohár tejet vagy egy csésze teát, hogy megint normális
legyen.
Mezítláb ment le a lépcsőn, csak a régi gesztenyebarna
köntösét kapta föl a hálóingére. Nem gyújtott lámpát. A ház
hátsó helyiségeit bevilágította a hold, az elsőket pedig az utcai
lámpák. Kinyitotta a bejárati ajtót, és lement a lépcsőn.
Állt a járdán pongyolában, mely alól kilógott a világos
hálóing, és az járt a fejében: Mi lenne, ha meglátna valaki? A
gyepen megkerülte a házat. Nagyon nedves volt a fű. Augusztusi
harmat. Elment a gyöngyvesszőbokrok mellett, és megállt a
virágágynál, amelyről már levágtak minden szarkalábat. Az
udvart nem választotta el kerítés Kingékétől. A virágágy másik
oldalán már az ő gondozatlan pázsitjuk kezdődött.
Kingék házának volt egy üvegezett hátsó terasza. Ott égett a
villany. A tornácot néhány éve felújították, és most földig értek
az ablakai.
Dorothy átsétált a virágágyon, igyekezett nem rátaposni a
növényekre. Már Kingék gyepén járt. A kivilágított tornácon
megpillantott két alakot, és amikor közelebb ment, látta, hogy
Jeanette és Blair King az. Jeanette mintha valami alacsony
zsámolyon vagy puffon térdelt volna. Épp a hímzett blúzát
húzta át a fején. Aztán már meztelen volt. Blair King kicsit
távolabb szintén vetkőzött, nem sietett vele. Hát persze. Ma már
ez semmiség. Az egészet Dorothy kezdeményezte, de nincs
miért aggódnia. Holnapra úgyis elfelejtik. Vagy holnaphoz egy
hétre. Nem igaz? Aligha mondhatók szerelmeseknek, és
részegek, mint a csap.
Blair King letérdelt Jeanette előtt, és hozzászorította az arcát.
A nő föléje hajolt, és kezébe fogta az arcát. Napbarnított bőre
aranylott a tornác fényében, a férfié fehérlett. Egymáshoz
simultak. Dorothy végre megtorpant. Felsóhajtott, ahogy nézte
őket. Most, hogy megszabadultak a ruhájuktól és minden
külsőségtől meg mozdulattól, ami neki ismerős volt belőlük
(amit megismerni engedhettek magukból), egyszerre látta őket
idegennek és ismerősnek, önmaguknál többnek is, kevesebbnek
is. Olyanok lettek, mint a szobrok a múzeumban. De ahhoz
túlságosan élők, túlságosan feszélyezők voltak, még akkor is
azok lettek volna, ha mozdulatlanná tudja dermeszteni őket. Ott
páváskodtak a fényben, mintha semmi sem számítana, falták és
markolászták, élvezték és fosztogatták egymást. Ha odakiált
nekik, hogy hagyjátok abba, ezt azonnal hagyjátok abba!, mint
régen a gyerekeknek az iskolaudvaron, az inkább
figyelmeztetés lett volna, mint korholás. Akármilyen merészek
voltak, ő gyámoltalannak látta őket, gyámoltalannak és
veszélyeztetettnek, mint egy sodródó tutaj utasait. És senki sem
kiálthatott oda nekik. Némán hánykolódtak, elkapták és lebírták
egymást az üveg mögött.
Dorothy csak most vette észre, hogy egész testében reszket, a
térde elgyengült, a feje lüktet. Talán így érzi magát, aki
agyvérzést kap, gondolta. Szörnyű lenne, ha itt kapna
agyvérzést hálóruhában, még csak nem is a saját telkén.
Visszament a virágágyon át, és megkerülte a házat. Menet
közben már jobban lett, és mire a lépcsőhöz ért, megnyugodott,
hogy mégsem lesz agyvérzése. Pár percre leült a lépcsőre, hogy
összeszedje magát, és lehunyta a szemét.
Szemhéja belsején azonnal megjelent két egymásba fonódó
alak tömören és fénylőn, mint azok a krétarajzok, amelyeket
ünnepélyes alkalmakkor magát is meglepve a táblára vitt.
Mi van, ha Viola látott ebből valamit? Azt nem tudná
elviselni. Legyen erős, és érezzen némi hálafélét is, aki élete
alkonyán kukkoló hölgy akar lenni.
 A spanyol hölgy

Kedves Hugh és Margaret!

Az utóbbi hetekben sokat voltam egyedül, így módomban

állt elgondolkozni hármunkról, és néhány érdekes, bár talán
nem eredeti következtetésre jutottam.
1. A monogámia nem az emberek természetes állapota.
2. Azért vagyunk féltékenyek, mert úgy érezzük, elárvultunk.
Ez képtelenség, hiszen felnőtt nő vagyok, aki képes
gondoskodni magáról. Nem árvulhatok el a szó szoros
értelmében. Féltékenyek vagyunk – én féltékeny vagyok –
azért is, mert ha Hugh Margaretet szereti, valamit elvesz
tőlem, és neki adja. Ez nem igaz. Vagy többletszeretetet ad
neki – azon a szereteten fölül, amit irántam érez –, vagy
engem nem szeret, de őt igen. Még ha az utóbbi az igazság,
abból sem következik, hogy engem nem lehet szeretni. Ha
elég erőt érzek magamban, és boldog vagyok, akkor nincs
szükségem Hugh-ra ahhoz, hogy önbecsülésem legyen. És ha
Hugh Margaretet szereti, örülnöm kellene, hogy ilyen
boldogságra talált, nem igaz? Igényeket se támaszthatok
vele szemben…

Kedves Hugh és Margaret!

 Én nem pusztán azért szenvedek, mert nektek viszonyotok
van, hanem azért, mert olyan ügyesen rászedtetek. Szörnyű
érzés rájönni, hogy a valóságról alkotott elképzelésünk nem
a valódi valóság. Az, hogy Margaret folyton ott ült náluk, és
hármasban mentünk mindenhová, és végig úgy tett, mintha
a barátnőm volna, kétségtelenül felesleges árulás volt, nem
igaz? Hányszor nevethettetek rajtam és nézhettetek össze
alattomosan, amikor együtt voltunk. Színjáték volt az egész,
amit a saját kegyetlen szórakozásotokra eszeltetek ki, és az,
hogy én olyan rászedhető vagyok, és bolondot csinálhattok
belőlem, persze még fűszerezte a szeretkezéseket. Megvetlek
benneteket. Én nem lettem volna képes ilyesmire. Sose
tettem volna bolonddá valakit, akit valaha szerettem és
akivel összeházasodtam, még olyat se, aki valaha jó volt
hozzám, és a barátom lett…

Széttépem ezeket a leveleket, mindkettőt, összegyűröm és

bedobom az apró papírkosárba őket. A hálófülkében minden
apró, célszerű, megfelelő. Ebben a csupa fém és kárpit fülkében
egy emberi lény minden komolyabb nehézség vagy
kényelmetlenség nélkül eltölthetné az életét. A vonat nyugatra
tart Calgaryból. Ülök, nézem a hegyek lábára felkúszó kiszáradt
vidék barna tengerhullámait, és egyhangúan, émelyegve sírok.
Az élet nem olyan, mint a ködös, ironikus történetek, amelyeket
olyan szívesen olvasok, hanem olyan, mint egy nappali
tévésorozat. Közhelyszerűsége éppúgy megríkatja az embert,
mint bármi más.
Barátnő. Szerető. Már nem ismerek senkit, aki szeretőkről
beszélne. A barátnő nyersen hangzik, mégis van benne valami
hamis ártatlanság, furcsa köntörfalazás. Eltűnt belőle a
titokzatosság és a szenvedés sejtelme, amely a régi kifejezésben
ott bujkált. Violetta soha nem lehetett volna senkinek a
barátnője. De Nell Gwyn igen, ő sokkal modernebb volt.
Elizabeth Taylor: szerető.
Mia Farrow: barátnő.
Ilyen játékokkal szórakoztunk Hugh-val és Margarettel a régi
estéken, vagy inkább Margaret meg én játszottunk, Hugh pedig
azon mulatott vagy bosszankodott, hogy mennyire
belemerülünk.
Margaretre egyik szó sem illett volna.
Tavaly tavasszal elmentünk új ruhát venni neki. Mulattatott
és meghatott a takarékossága és az igénytelensége. Gazdag lány,
az Uplands negyedben lakik idős anyjával, de egy hatéves, egyik
oldalán horpadt Renault-t vezet, és szendvicset hoz az iskolába,
senkit sem akar megbántani.
Megpróbáltam rábeszélni, hogy vegyen meg egy hosszú,
egyenes, arany- és ezüsthímzéses, súlyos, sötétzöld vászonruhát.
– Úgy érzem magam benne, mint egy kurtizán – mondta. –
Vagy ami még rosszabb, mint aki kurtizánnak akar látszani.
Otthagytuk a boltot, és bementünk egy áruházba, ahol vett
egy háromnegyedes ujjú, rózsaszín gyapjúruhát saját anyagával
bevont gombokkal és övvel; mindig ilyen ruhákban járt,
amelyekben magas, deszkamellű alakja aszottnak, félszegnek,
merevnek tűnt. Aztán bementünk egy antikváriumba, és
elhatároztuk, hogy megajándékozzuk egymást. Én megvettem
neki a Lalla Rookhot, ő pedig nekem A hercegnőt, abból
idéztünk egymásnak, amíg mentünk az utcán:

Könny, lusta könny: nem tudom, mit jelent…{1}

Néha olyan kelekótyán viselkedtünk, mint a kamasz lányok. Ha

jobban meggondoljuk, normális volt ez? Történeteket eszeltünk
ki azokról, akik szembejöttek az utcán. Annyira nevettünk, hogy
le kellett ülnünk egy padra a buszmegállóban, aztán jött a busz,
de nem tudtuk abbahagyni a nevetést, hát inkább elengedtük. A
hisztéria határán voltunk. Vonzódtunk egymáshoz a férfi miatt
vagy a férfihoz egymás miatt. Mindig a beszélgetéstől és
nevetéstől kimerülten értem haza.
– Ez hihetetlen – mondtam Hugh-nak. – Évek óta nem volt
ilyen barátnőm.

A VACSORAASZTALUNKNÁL, AHOL olyan gyakran ült, egyszer azt

mondta, hogy szeretné, ha többé nem hívnák Margnak, hanem
Margaretnek. A legtöbben Margnak hívták, a többi tanár is.
Angolt és testnevelést tanított az iskolában, ahol Hugh volt az
igazgató. Marg Honecker, mondták, remek lány, Marg igazán
csodás ember, és ahogy mondták, abból érezni lehetett, hogy
nem valami csinos.
– A Marg olyan esetlen, éppen mint én. Azt hiszem, a
Margarettől kecsesebbnek érezném magam – mondta a
vacsoraasztalnál, és engem meglepett a könnyed hangjában
bujkáló szégyenlős reménykedés. Aggódtam érte, mintha a
lányom lenne, és attól fogva mindig Margaretnek hívtam. De
Hugh nem zavartatta magát, továbbra is Margnak nevezte.
 – Margaretnek egész jó lába van. Rövidebb szoknyát kellene
viselnie.
– Túl izmos. Túl sportos.
– Meg kellene növesztenie a haját.
– Már növeszti. Az arcán.
– Hogy mondhatsz ilyet!
– Ez nem bírálat volt. Csak ténymegállapítás.
Csakugyan. Margaret füle előtt és a szája sarkában finom
pihék serkednek. Olyan az arca, mint egy helyes, szeplős,
tizenkét éves fiúé. Éber, okos, érzékeny, csontos, sokszor zavart.
Margaretben van valami nagyon vonzó, mondtam gyakran,
Hugh pedig közölte, hogy igen, ő pontosan az a nő, akiről a
többi nő azt mondja, hogy van benne valami nagyon vonzó. És
miért mondják?, kérdezte. Azért, mert ő nem jelent fenyegetést.
Nem jelent fenyegetést.
Miért lepődünk meg annyira, amikor rájövünk, hogy mások
is tudnak hazudni?

VENDÉGÜL LÁTTUK A FIATAL tanárokat. Farmernadrágos

fiatalemberek voltak, a lányok is farmernadrágot viseltek vagy
apró bőrszoknyát. Hosszú hajú, halk szavú, passzív, de kritikus
fiatalok. Nagyon megváltoztak a tanárok. Margaret a térdig érő
rózsaszín gyapjúruháját viselte, leült egy puffra, amely alacsony
volt hosszú lábához, segített a kávéval, húsz szót se szólt egész
este. Én az egyik indiai mintás ruhámat viseltem, igyekeztem
beilleszkedni. Nem tagadom, büszke voltam a
rugalmasságomra, a naprakész tájékozottságomra, arra, hogy
nem vagyok olyan, mint a többi középkorú nő. Igen,
tetszelegtem valaki előtt. Margaret előtt? Hugh előtt? De Hugh-t
Margaret mulattatta igazán, amikor magunkra maradtunk.
– Az a baj, hogy én egyszerűen nem tudok kapcsolódni. Nem
tudok bekapcsolódni ebbe a sok interperszonális
összekapcsolódásba. Szóval néha az az érzésem, hogy csak a
saját tudatomban turkálok…
Én is nevettem rajta, büszke voltam rá azzal a perverz
büszkeséggel, amellyel egy szülő nézi illedelmes gyerekét, aki a
beképzelt vendégeket utánozza távozásuk után. De valójában
csak őket övezte a határtalan szkepticizmusnak ez az üdítő
légköre. Hugh a szellemességéért, a cinizmusáért, a fortélyaiért
szerette Margaretet. Ezeket én már egyáltalán nem találom
szeretetre méltónak. Mindketten szégyenlősek, társaságban
félszegek, könnyen zavarba hozhatók. De titokban hidegek,
higgyék el, sokkal hidegebbek nálunk, kacérkodóknál, hiába
minden vonzerőnk meg hódításunk. Ők nem árulják el
magukat. Nem vallanak be semmit, nem beszélnek semmiről,
ők aztán nem, ha megkarmolnám őket, a saját ujjaim
véreznének tőle. Üvölthetnék velük, amíg beleszakad a torkom,
akkor is megőriznék az önuralmukat, meg se rezzenne az az
alattomos, félrefordított arcuk. Mindketten szőkék, mindketten
könnyen elpirulnak, mindketten hideg szívvel gúnyolódnak.
Lenéznek engem.
Ez persze ostobaság. Nekem nem jut semmi. Mindent
egymásnak adnak. Szerelem.
Utazom vissza, rokonlátogatásokon voltam szerte az
országban. Olyan embereknél, akikhez nehezen
meghatározható, szinte kifejezhetetlen rokonszenv fűz, és
akiknek a halálától majdnem úgy rettegek, mint a magamétól.
Én nem mondhatok el nekik semmit, és ők nem tehetnek értem
semmit. Elvittek horgászni meg vacsorázni, és megmutatták a
kilátást magas épületekből, mi egyebet tehettek volna? Nem
akartak rossz híreket hallani tőlem. A vidám kedélyemért és a
csinos külsőmért meg a szerény, de látható sikereimért
becsülnek (lefordítottam egy novelláskötetet meg néhány
ifjúsági könyvet franciából angolra, ha elmennek a könyvtárba,
láthatják a nevemet a könyvborítón), s főleg az idősebbek és
kevésbé sikeresek úgy érzik, tartozom nekik azzal, hogy
mindezt elvigyem hozzájuk. Az én szerencsémen és
boldogságomon kívül nem sok jelét látják annak, hogy az
életben más is van, nem csak lecsúszás.
Ennyit a rokonokról, ennyit a vendégeskedésről.
Tegyük föl, hogy hazamegyek, és mindketten ott vannak,
belépek, és ott találom őket az ágyban, ahogy az olvasók írják az
újság Kedves Abby-leveleiben (melyeken soha többé nem fogok
nevetni). A szekrényhez lépek, kiveszem az ott maradt
ruháimat, csomagoláshoz látok, közben tapintatosan az ágyhoz
beszélek.
– Kértek egy csésze kávét? Gondolom, nagyon kimerültetek.
Hogy megnevettessem őket. Megnevettessem őket, mintha
felém nyújtanák a karjukat. Mintha hívnának, hogy üljek le az
ágyra.
Vagy ellenkezőleg, talán bemegyek a hálószobába, és szó
nélkül fölkapom, ami a kezem ügyébe kerül, egy vázát, egy üveg
hajszeszt, egy képet a falról, cipőket, ruhákat, Hugh magnóját,
és odavágom mindet az ágyba, belevágom az ablakba, a
falakba; aztán megragadom és széttépem az ágyneműt,
szétrúgom a matracokat, és üvöltök és pofon vágom őket és
hajkefével verem a csupasz testüket. Mint a feleség az Isten
földecskéjében, ezt a könyvet mókás akcentussal olvastam fel
Hugh-nak egy végeérhetetlen, porba fulladó utazáson a prérin
át.
Ezt talán el is meséltük Margaretnek. Sokat meséltünk neki
az udvarlás napjairól is, még a mézesheteinkkel is
eldicsekedtünk. Hencegtünk. Én hencegtem. Hogy Hugh mit
csinált, azt nem tudom.
Üvöltés tör fel, méghozzá belőlem, meglepő felháborodás.
Tátott szám elé kapom a karomat, és hogy véget vessek a
gyötrelemnek, beleharapok, a karomba harapok, aztán felállok,
lehajtom a kis mosdót, megmosom az arcomat, pirosítót teszek
fel, megfésülködöm, végigsimítok a szemöldökömön, és kilépek
a fülkéből.
A szerelvény minden kocsija egy-egy felfedező, hegy vagy tó
nevét viseli. A gyerekek kiskorában, amikor pénztelenek
voltunk, gyakran utaztam vonaton, mert a hat éven aluli
gyerekek ingyen utazhattak. Emlékszem a súlyos ajtókon álló
nevekre és arra, hogy mindig én húztam el az ajtót, aztán nyitva
tartottam, és sürgettem a tülekedő, imbolygó kicsiket. Mindig
attól féltem, hogy a két kocsi közt valahogy leeshetnek, hiába
tudtam, hogy nem. Mellettük kellett aludnom, nappal pedig
mellettük ülnöm, és folyton rám másztak; egész testemet kék
foltok borították a térdüktől, könyöküktől és lábuktól. Akkor azt
hittem, csodás volna egyedül utazó nőnek lenni, aki étkezés
után elüldögélhet a kávéja mellett, és kibámulhat az ablakon,
aki bármikor kimehet a szalonkocsiba meginni valamit. Most az
egyik lányom autóstoppal járja be Európát, a másik tanácsadó
egy fogyatékkal élő gyerekeknek fenntartott táborban, és a
gondoskodásnak meg zűrzavarnak azok az akkor
végeérhetetlennek tűnő napjai már olyanok, mintha meg se
történtek volna.
Észre se vettem, hogy közben eljutottunk a hegyek közé.
Kérek egy gin-tonikot. A pohárról visszaverődő napfény
fénykört rajzol a fehér poháralátétre. Ettől az ital tisztának
tűnik, mint a hegyi patak vize. Szomjasan iszom.
A szalonkocsiból keskeny lépcső vezet föl a kupolába, a fent
ülők nyilván már Calgary óta várják, hogy odaérjünk a
hegyekhez. A későn érkezők elmennek a lépcső feléig, és a
nyakukat nyújtogatva lesik, hogy akad-e még üres ülőhely,
aztán csalódottan visszafordulnak.
– Azok odafönn egy hétig el se mozdulnak – fordul hátra egy
turbános nő egy gyereksereghez, talán az unokája mind.
Testes alakjával elállja a lépcsőt. Sokan elmosolyodunk,
mintha ennek az öregasszonynak a terjedelmessége,
harsánysága és ártatlan fontoskodása felbátorítana bennünket.
Egy magányos férfi, aki a kocsi túlsó végén ül, háttal az
ablaknak, mosolyogva néz rám. Az arca egy letűnt kor
valamelyik filmsztárjára emlékeztet. Divatjamúlt jóképűség,
akaratos és tudatos, mégis könnyen legyőzhető vonzerő. Mint
Dana Andrews. Olyasféle. Rémlik valami kellemetlen
mustárszín öltöny is.
Nem ül le hozzám, de minduntalan odapillant rám. Amikor
felállok, és kimegyek a szalonkocsiból, magamon érzem a
tekintetét. Megfordul a fejemben, hogy talán utánam jön. És ha
igen? Most nincs erre időm, nem tudok odafigyelni rá. Régen
szinte minden férfi érdekelt. Kamaszkoromban és később is,
fiatalasszonyként. Ha rám nézett egy férfi a tömegben, ha
megpihent rajtam egy tanár tekintete az órán vagy egy férfié
valami partin, az illető később, amikor egyedül maradtam,
átalakult a szeretővé, akit szüntelenül kerestem: valakivé, aki
szenvedélyes, okos, brutális és kedves, és aki a partnerem
szerepét játszhatja egy olyan egyszerű, kielégítő és heves
elképzelt jelenetben, amilyeneket mindenki ismer. Később,
néhány évi házasság után gondoskodtam arról, hogy ez ne
maradjon puszta ábránd. A partikon push-up melltartómban,
kócos olasz frizurámmal, spagettivállpántos, fekete ruhámban
mindig azt figyeltem, találok-e valakit, aki belém szerethet,
akivel szenvedélyes viszonyt folytathatok. Rendszerint többé-
kevésbé sikerült. Tudják, ez nem olyan egyszerű, világos
helyzet, amilyennek mostani elkeseredésem és az árulás fölött
érzett bánatom alapján gondolhatná bárki. Korántsem. A
férfiak nyomokat hagytak rajtam, de nem kellett vigyáznom,
hogy elrejtsem őket Hugh elől, mert vannak a testemnek olyan
részei, amelyekre rá se nézett soha. Hazudtam én is, nem csak
nekem hazudtak. A férfiak mohón imádták a mellbimbómat, a
vakbélműtéthegemet, az anyajegyeket a hátamon, el is
mondták, ahogy illik, hogy „ugyan, ebből ne csinálj gondot”, sőt
még azt is, hogy „igazán szeretem a feleségemet”. Egy idő után
felhagytam az ilyesmivel, és titokban elmentem egy
pszichiáterhez, aki igyekezett meggyőzni arról, hogy mindvégig
csak Hugh figyelmét akartam felhívni magamra. Próbálkozzam
inkább kedvességgel, ügyességgel, és otthon is legyek szexi.
Nem tudtam vitatkozni vele, bár nem osztottam a derűlátását.
Úgy tűnt, egyáltalán nem érti Hugh jellemét, ha feltételezi, hogy
bizonyos esetekben csak azért tagad meg mástól valamit, mert
az illető nem jól kérte. Én úgy láttam, hogy az ő elutasítása teljes
és végleges, s el se tudtam képzelni, mi változtathatna rajta. De
azért elég okos volt a pszichiáter. Azt mondta, úgy látja, együtt
akarok maradni a férjemmel. Igaza volt; el se tudtam képzelni
semmi mást, a gondolatát se bírtam elviselni semmi másnak.
A vonat megáll Fieldnél, alighogy átléptük Brit Columbia
határát. Leszállok, és elsétálok a vágányok mellett a perzselő
szélben.
– Jólesik kicsit leszállni a vonatról, nem igaz?
Alig ismerem meg a férfit. Alacsony, azt hiszem, azok a
jóképű filmsztárok se voltak magasak. Az öltözete valóban
mustárszínű. Mármint a zakó meg a nadrág, a kihajtott gallérú
ing piros, a cipője bordó. A hangja az olyan emberé, akinek a
munkájához tartozik, hogy megnyerő legyen.
– Remélem, nem haragszik, ha megkérdezem. Ön Oroszlán?
– Nem.
– Csak azért kérdezem, mert én Kos vagyok. A Kos
rendszerint felismeri az Oroszlánt. Ezek összeillő csillagjegyek.
– Sajnálom.
– Gondoltam, érdekes lehet önnel beszélgetni.
A fülkémbe vonulok, becsukom az ajtaját, és kiolvasom a
képes újságomat, még az ital- és férficipő-hirdetéseket is. De
már sajnálom. Talán komolyan gondolta, amit mondott.
Valóban érdekes velem beszélgetni. Mert mindent
meghallgatok. Talán mivel a magazinok cikkei, amelyeket
kamaszkoromban olvastam (amikor egyszerre borzongatott
meg és nyűgözött le minden cím, amelyben ott szerepelt a
„népszerűség” szó), ilyen érdeklődő társalgásra biztattak. Nem
szándékosan teszem. De ha szembekerülök valakivel, akinek
van valami erős meggyőződése, valami téveszméje (márpedig a
legtöbb embernek van), vagy csak egy sor megosztani való,
homályos élménye, lebénít valami csodálkozásféle. Fel kellene
állnod, és elsétálni onnan, mondja Hugh, ezt kellene tenned.

– CSAK AZÉRT KÉRDEZTEM MEG, hogy Oroszlán-e, hogy mondjak

valamit. Mást akartam kérdezni öntől, de nem tudtam, hogyan
fogalmazzam meg. Amint megláttam, tudtam, hogy már
találkoztam önnel.
– Á, azt nem hiszem. Aligha találkoztunk.
– Én hiszek abban, hogy nem csak egy életünk van.
Szerteágazó élmények, egyetlen életben több élet, erről
beszél? Talán ezzel akarja igazolni, hogy hűtlen a feleségéhez,
már ha van felesége.
– Én hiszek ebben. Én már megszülettem és meghaltam. Így
van.
Látod?, mondom Hugh-nak, mert gondolatban már erről a
férfiról mesélek neki. Ezek mindig megtalálnak engem.
– Hallott már a rózsakeresztesekről?
– Azokról, akik azt hirdetik, hogy urai vagyunk az
életünknek?
Az iróniát talán nem érzékelte, de a tréfálkozást megsejtette.
A hangja szigorúbb lett, unalmasan szemrehányó, mint a
megtérteké.
– Hat évvel ezelőtt megláttam az egyik olyan hirdetést.
Nagyon rossz állapotban voltam. A házasságom felbomlott.
Többet ittam a kelleténél. De más baj is volt. Tudja? Nem ez volt
az igazi baj. Csak ültem, és azon töprengtem, mi végre vagyok
itt egyáltalán. Amiről a vallás beszél… de azt már feladtam.
Nem tudtam, létezik-e olyasmi, hogy lélek. De ha nincs, akkor
mi van? Érti, hogy gondolom? Aztán írtam nekik, erre küldtek
néhány kiadványt, és elkezdtem járni a gyűléseikre. Az első
alkalommal féltem, hogy csak egy csapat őrült lesz ott.
Fogalmam se volt, mire számítsak, érti? Nagyon
megdöbbentem, amikor láttam, milyen emberek vannak ott.
Befolyásosak. Gazdagok. Nagy tudásúak. Kulturált, tanult,
nagyszerű emberek. Ez nem valami rögeszmés zagyvaság.
Ismert, tudományosan bebizonyított elmélet.
Nem vitatkozom.
– Száznegyvenöt év. Ennyi telik el két élet kezdete között.
Tehát ha ön vagy én, mondjuk, hetvenéves korunkban
meghalunk, hetvenöt év múlva kezdődik az új életünk, akkor
születik újjá a lelkünk.
– Maga emlékszik?
– Mármint az egyik életben a másikra? Nos, ön is tudja, hogy
egy közönséges ember nem emlékszik semmire. De ha kinyílik
az elméje, ha megérti, mi történik, hát akkor emlékezni kezd. Én
csak egy életemre emlékszem biztosan. Spanyolországban és
Mexikóban éltem. Konkvisztádor voltam. Tudja, kik voltak a
konkvisztádorok?
– Igen.
 – Vicces. Mindig éreztem, hogy tudok lovagolni. Sose
lovagoltam, tudja, városi kölyök vagyok, sose volt pénzünk.
Mégis éreztem. Aztán pár évvel ezelőtt egy találkozón, egy
rózsakeresztes konferencián a Hotel Vancouverben odajön
hozzám egy fickó, egy idősebb férfi, egy kaliforniai, és azt
mondja: Maga ott volt. Maga köztük volt. Fogalmam se volt,
miről beszél. Spanyolországban, mondja. Együtt voltunk. Azt
mondta, azok között voltam, akik kimentek Mexikóba, ő meg
azok között, akik hátramaradtak. Megismert. És tudja, mi
történt? Amikor odahajolt hozzám, hogy beszéljen velem, az
volt a benyomásom, hogy kalapot visel. Pedig nem. Tudja, olyan
tollas kalapot. És mintha hosszú, sötét haja lett volna, nem rövid
ősz. Holott még meg se szólalt. Hát nem elképesztő?
Csakugyan az. De hallottam én már elképesztő dolgokat
máskor is. Hallottam emberekről, akik rendszeresen láttak
asztráltesteket lebegni a mennyezet alatt, emberekről, akiknek
a mindennapjait az asztrológia uralta, akik megváltoztatták a
nevüket, és új címre költöztek, hogy az új betűk számértéke
szerencsét hozzon nekik. Vannak, akik ilyen elképzelésekkel
élnek a világban. Meg tudom érteni őket.
– Miben fogadna, hogy ön is ott volt?
– Spanyolországban?
– Spanyolországban. Erre gondoltam, amint megpillantottam
önt. Spanyol hölgy volt. Talán ön is hátramaradt. Ez a
magyarázat arra, amit látok. Amikor önre nézek (és nem
szeretném megbántani, ön igazán vonzó hölgy), fiatalabbnak
látom a mostani koránál. Valószínűleg azért, mert amikor
hátrahagytam Spanyolországban, csak húsz-huszonegy éves
volt. És abban az életben többé nem találkoztunk. Ugye nem
veszi rossz néven, hogy ezt mondom?
– Dehogy. Igazán hízelgő, ha így látják az embert.
– Tudja, mindig biztos voltam abban, hogy az életben van
más is. Nem vagyok materialista. Nem olyan a természetem. Ez
lehet a sikertelenségem oka. Ingatlanügynök vagyok. Csakhogy
azt hiszem, nem szentelek annyi figyelmet a munkámnak,
amennyi a sikerhez kellene. De ez nem számít. Nincs senkim,
egyedülálló vagyok.
Én is. Egyedülálló vagyok. És fogalmam sincs, most mihez
kezdjek. Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék ezzel az emberrel
azon kívül, hogy mesélek róla Hugh-nak, felkínálom neki, mint
valami vicces ritkaságot. Neki az ilyen szemlélet tetszik, ő a
szarkazmust élvezi. A csupasz érzelmek fölött átsiklik, mint
tekintete a csupasz test fölött.
– Szeretsz engem, szereted Margaretet, szeretsz
mindkettőnket?
– Nem tudom.
Egy képes újságot olvasott. Mindig olvas, ha beszélek hozzá.
Ezt is unottan, fásultan, alig hallhatóan vetette oda. Mintha
kőből akartam volna vért fakasztani.
– Elváljak tőled, feleségül akarod venni?
– Nem tudom.
Amikor Margaretnek hoztam fel a témát, sikerült valami
kerámiabögrékre terelnie a szót, amelyekkel épp akkor
ajándékozott meg bennünket, azt mondta, reméli, hogy ezeket
nem fogom mérgemben kidobni, mert ő hasznukat venné, ha
egyszer beköltözne. Ezen Hugh elmosolyodott, hálás volt érte.
Tréfálkozással mindent túlélhetünk. Hát én nem hiszem.
Házasságunk legboldogabb pillanata. Könnyen meg tudom
mondani, mi volt az. Észak-Michiganben jártunk, a gyerekek
még kicsik voltak. Ők fölültek egy kisvonatra. Mi
továbbsétáltunk, és megálltunk egy ketrec előtt, melyben egy
csirke gubbasztott. A ketrecen az a felirat állt, hogy a csirke tud
zongorázni. Szeretném hallani, ahogy zongorázik, mondtam,
erre Hugh bedobott egy tízcentest. Amikor az érme leesett,
kinyílt egy csapóajtó, és egy szem kukorica pottyant a játék
zongora billentyűire, amikor aztán a csirke felcsipegette a
kukoricát, bádoghangot csalt elő a hangszerből. Ez csalás,
méltatlankodtam; valamilyen okból hittem a feliratnak,
elhittem, hogy a csirke valóban zongorázni fog. De az, amit
Hugh tett, hogy bedobta a tízcentest, ez a rá nem jellemző,
komolytalan gesztus olyan meglepő volt, olyan szerelmi
vallomás, amelyhez foghatót nem tett soha máskor, a vágy vagy
kielégülés tetőfokán sem. Meghökkentő és tünékeny gesztus volt
(apró, ritka színekben tündöklő madár), amely a közelben ül, a
látótered peremén, de nem mersz odanézni rá. Abban a
pillanatban, amikor felhőtlenül jók voltunk egymáshoz, és nem
taktikáztunk, minden hadakozásunk valószínűtlennek tűnt.
Akkor valószínűleg kinyílt egy kapu. De nem mentünk be rajta.
Azt nem tudnám megmondani, melyik volt a
legboldogtalanabb pillanat. Küzdelmeink egybeolvadnak,
valójában mindegyik ugyanannak a harcnak az újrajátszása,
amelyben azért büntetjük egymást (én szavakkal, ő
hallgatással), mert azok vagyunk, amik. Ez mindig elég volt.
Ő az egyetlen ember, akit szeretnék kínok közt látni.
Szeretném elgyötörtnek látni, arcán a fájdalom verejtékével,
hogy azt mondhassam: Most már tudod, igaz? Most már érted.
Hát igen. És amikor nagyon gyötrődik, megmutatnám neki azt
az elégedett, elzárkózó kis mosolyomat. Meg én.
– Amikor ezt megértettem, úgy éreztem, esélyt kaptam, hogy
tiszta lappal induljak.
Manapság mindenki hisz a tiszta lappal indulásban. Élete
végéig. Hagyni kell nekik. Bárki újrakezdheti egy új emberrel
egy új életben, amelyben a régi énedet már csak te ismered;
nem akadályozhatja meg senki. A nagylelkűek szélesre tárják az
ajtót, és áldásukat adják a dologra. Miért ne? Így is, úgy is
megtörténik.
A vonat már Revelstoke-on túl jár, az egyre alacsonyabb
hegyek közt. A szalonkocsi üres, egy ideje csak mi ülünk ott a
rózsakeresztessel. A pincérek már leszedték az asztalokat.
– Mennem kell.
Nem próbál megállítani.
– Nagyon kellemes volt önnel beszélgetni, és remélem, nem
tart őrültnek.
– Dehogy. Egyáltalán nem.
– Talán átnézhetné ezeket, ha van egy kis ideje – vesz elő a
belső zsebéből néhány brosúrát.
Megköszönöm.
Feláll, meg is hajol kicsit, méltóságteljesen, mint egy spanyol.

EGYEDÜL LÉPEK KI a vancouveri pályaudvarra a bőröndömmel. A

rózsakeresztesnek nyoma veszett, úgy eltűnt, mintha csak én
találtam volna ki. Talán nem utazott Vancouverig, a Fraser-
völgy valamelyik állomásán a hajnali hidegben leszállt.
Nem jött ki elém senki, nem tudott az érkezésemről senki.
Úgy látom, a pályaudvar egy részét bedeszkázták, lezárták.
Üresen tátong az épület, pedig ez a két forgalmasabb időszak
közül az egyik.
Huszonegy évvel ezelőtt ide jött ki elém Hugh, ugyanebben a
reggeli órában. Akkor zajos, zsúfolt volt a pályaudvar. Azért
jöttem nyugatra, hogy feleségül menjek hozzá. Virágcsokor volt
nála, amikor meglátott, leejtette. Akkoriban még kevésbé volt
magabiztos, de már éppolyan zárkózott, mint most. Lángvörös
volt, nevetségesen komoly, túláradó érzelmeit eltökélten viselte,
mint valami titkolt fájdalmat. Sose lazult el, amikor
megérintettem. Éreztem a merev izomkötegeket a nyakában.
Lehunyta a szemét, és egyedül ment tovább. Talán sok mindent
előre látott: a hímzett ruhákat, a fellángolásokat, a
hűtlenkedést. És én sokszor nem tudtam kedves lenni.
Bosszantott, hogy leejtette a virágot, nem ilyen képregénybe illő
fogadtatásra vágytam, megrémített a naivitása, amely mintha
még az enyémet is felülmúlta volna, és hagytam, hogy
észrevegyen valamit az elégedetlenségemből. Egymásra
rakódnak a rétegek ebben a házasságban, rossz időzítések,
hibák sokasága, senki se tudna a mélyére hatolni.
De csak mentünk egyenesen egymás felé; megragadtuk, és
nem engedtük el egymást. A fölemelt virágok szétmorzsolódtak,
úgy kapaszkodtunk egymásba, mint a vízfelszínre bukkanók,
akiket csak a csoda mentett meg. Ez megint megtörténhetne;
újra meg újra megtörténhetne. És mindig ugyanolyan hiba
lenne.
 – Jaaaj!
Kiáltás tölti be a pályaudvart, igazi kiáltás, nem belőlem
szakadt fel. Látom, hogy mások megtorpannak, hallották ők is.
Olyan ez a kiáltás, mint valami sikoly, iszonyú fájdalmak járják
át. Mindenki a nyitott ajtók felé néz, a Hastings Street felé,
mintha bosszúszomjas támadókra számítanának. De már látni,
hogy egy öregember kiáltott, egy öregember, aki más öregekkel
együtt ült egy padon a pályaudvar túlsó végében. Régen több
pad is volt ott, de most már csak egy van, öregemberek ülnek
rajta, éppúgy nem törődik velük senki, mint a régi újságokkal.
Az öregember felállt, úgy kiáltott, és ez inkább a düh, a tudatos
düh, a fenyegetés kiáltása volt, nem a fájdalomé. Ahogy a kiáltás
elhal, az öreg elfordul, megtántorodik, felemelt karral és
széttárt ujjakkal próbál a levegőbe kapaszkodni, de elvágódik,
és a földön fekve rángatózik. A padon ülő többi öreg nem hajol
le hozzá, hogy segítsen. Egyikük sem állt fel, szinte rá se néznek,
csak olvassák tovább az újságukat vagy bámulják a lábfejüket. A
rángatózás abbamarad.
Meghalt, én tudom. Kijön egy sötét öltönyös férfi, valami
igazgató vagy tisztviselő, hogy megnézze. Néhányan csak viszik
tovább a poggyászukat, mintha mi sem történt volna. Nem
néznek arrafelé. Mások hozzám hasonlóan közelebb mennek
ahhoz a helyhez, ahol az öregember fekszik, aztán
megtorpannak; közelednek és megtorpannak, mintha valami
veszélyes sugárzás áradna belőle.
– A szíve lehetett.
– Inkább agyvérzés.
– Meghalt?
 – Persze. Látja, az a fickó letakarja a kabátjával.
A tisztviselő már ingujjban van. A zakóját majd ki kell
tisztíttatni. Nagy nehezen elfordulok, indulok a kijárat felé.
Mintha nem volna szabad elmennem, mintha annak a haldokló,
már halott embernek a kiáltása még mindig akarna tőlem
valamit, de fogalmam sincs, mit. Az a kiáltás megtagad minden
élőt, Hugh-t és Margaretet, a rózsakeresztest meg engem. Már
hamisnak, lényegtelennek tűnik minden, amit mondunk és
érzünk. Mintha mindegyikünket felhúztak volna valamikor
régen, és most fékevesztetten pörögnénk és búgnánk,
zajonganánk, de elég egy érintés, és megállunk, egymásra
nézünk, és most először ártalmatlannak és mozdulatlannak
látjuk egymást. Ez üzenet; szentül hiszem, hogy az; de
fogalmam sincs, hogyan tudnám átadni.
 Téli szél

Nagyanyám hálószobaablakából oda lehetett látni a vasúti sínek

fölött a nádasok közt kanyargó Wawanash folyó egy széles
szakaszára. Most befagyott, jég borította és ember nem járta hó.
Még viharos napokon is felszakadtak néha a felhők vacsoraidő
előtt, olyankor lángvörös volt a naplemente. Akárcsak Szibéria,
méltatlankodott nagyanyám, az ember azt hitte volna, mi a
vadon peremén élünk. Persze tanyák voltak mindenütt, meg
szelíd bozótos, nem vadon, de a kerítésoszlopokat betemette a
tél.
Még nem volt dél, amikor feltámadt a vihar, kémiaórán
ültünk, és reménykedve figyeltük, ahogy erősödik, alig vártuk,
hogy felfordulás legyen, járhatatlan utak, áruhiány, iskolai
folyosón alvás. Elképzeltem, mennyire felszabadítana engem
egy válsághelyzet áramkimaradással és gyertyafénnyel meg a
szélzúgással dacoló lelkesítő dalok forró légköre, amíg a takaró
alatt lennénk Mr. Harmerrel, a tanítóval, akinek gyakran
igyekeztem elkapni a tekintetét az iskolagyűléseken, és akinek
az ölelése eleinte csak melengető és baráti lenne, de később a
sötétben és zűrzavarban (amikor a gyertyák már kialudtak)
talán hevesebb és meghittebb is. Idáig nem jutottunk, de
korábban hazaengedtek bennünket: az iskolabusz kora délután
elindult velünk égő fényszórókkal. Rendszerint a whitechurchi
busz vitt el az első kanyarig a várostól nyugatra, és onnan
gyalog tettem meg a nagyjából háromnegyed mérföldnyi utat a
bozótos szélén álló házunkig. De aznap este a városba
tartottam, nagyanyámhoz mentem éjszakára, mint két-három
alkalommal minden télen.
Ott az előszoba fapadlója fényes, illatos és sima volt, mint egy
dióhéj belseje. Az ebédlőben sárga lámpa égett. Az
ebédlőasztalon írtam meg a leckémet (otthon ezzel sose
bajlódtam, mert nem volt rá se idő, se hely), de Madge néni
előbb újságpapírt terített rá, hogy megvédje a terítőt. Madge
néni a nagy-nagynéném volt, nagyanyám nővére; már
mindketten megözvegyültek.
Madge néni vasalt (mindent kivasaltak, még az alsóneműt
meg az edényfogót is), nagyanyám pedig sárgarépapudingot
készített vacsorára. Csodás illatok szálltak. Hasonlítsák ezt össze
az otthoni színhellyel. Nálunk a konyha volt az egyetlen meleg
helyiség, fával fűtöttünk. A fát a fivérem hozta be, és mindig
piszkos hónyomokat hagyott a linóleumon; veszekedtem vele.
Folyton a piszokkal meg a zűrzavarral küszködtünk. Anyámnak
gyakran le kellett dőlnie a kanapéra, ott panaszkodott. Vitába
szálltam vele, ha csak lehetett, azt mondta, ezt nagyon
megbánom majd, amikor saját gyerekem lesz. Abban az időben
tojást vittünk a piacra, és mindenütt kosárszám állt a tojás, arra
várva, hogy megtisztítsuk a ráragadt szalmától meg
tyúkpiszoktól. Úgy éreztem, a csizmánkon meg a ruhánkon a
házba is bevisszük a tyúkól szagát, sose szabadulunk meg tőle.
Az ebédlőben két sötét olajfestményt nézegethettem.
Nagyanyám egy másik nővére festette őket, aki negyvenéves
kora körül meghalt. Az egyik kép egy patak mentén álló
kunyhót ábrázolt, a másik egy kutyát, szájában egy madárral. A
madár túl nagy a kutyához képest, állapította meg anyám.
– Akkor ez nem Tina hibája – közölte nagyanyám. – Egy
naptárból másolta.
– Tehetséges volt, de felhagyott a festéssel, amikor férjhez
ment – tette hozzá elismerően Madge néni.
Volt a szobában egy fénykép is a nagyanyámról és Madge
néniről a szüleikkel meg azzal a testvérükkel, aki meghalt, és
még egy testvérükkel, aki egy katolikushoz ment férjhez, ami
majdnem olyan rossznak tűnt, mint ha meghalt volna, bár
később kibékültek. Ezt a képet nem nagyon nézegettem, de
amikor nagyanyám meghalt, és Madge nénit beköltöztették egy
idősek otthonába (még ma is ott él, és él, csak él,
felismerhetetlenül és fel nem ismerve senkit, nem tudva
magáról, összetöpörödve, mint egy kis majom, túl az emlékeken
és talán túl a félelmen is, szabadon), akkor kimentettem, és
azóta viszem magammal, bárhová megyek.
A szülők ülnek. Az anya elszánt és mosolytalan, fekete
selyemruhát visel, ritka haja középen elválasztva, kidülledő
szeme fakó. A még mindig jóképű, szakállas apa térdén
nyugtatott kezével igazi patriarcha. Van ebben valami ír
színészkedés is, élvezi a szerepet, jobb is, ha élvezi, hiszen már
úgyse tudna megszabadulni tőle. Fiatalon népszerű volt a
kocsmákban; még a gyerekek születése után is nagyivó, mulatós
ember hírében állt. De aztán felhagyott ezzel az élettel, hátat
fordított a barátainak, idehozta a családját, és földet szerzett az
újonnan megnyitott Huron-területen. Ennek a vállalkozásnak a
jele és megörökítése volt a fénykép: tiszteletreméltóság, szerény
boldogulás, megenyhült, fekete ruhás feleség, elegáns, magas
lányok.
Bár mi tagadás, szörnyű a ruhájuk: fodros, parlagias.
Mindenkié, csak Madge nénié nem; az ő testhezálló, magas
nyakú, sima, fekete ruháján egyetlen dísz csillan meg, talán egy
gagát. Sikkesen viseli a ruhát, a fejét kicsit félrehajtja,
fesztelenül mosolyog a fényképezőgépbe. Kiváló varrónő volt,
maga varrta a ruháit, és tudta, mi áll jól neki. De valószínűleg az
ő keze alól került ki a testvérei öltözete is, és erről vajon mit
gondoljunk? Nagyanyám valami lógó ujjú, széles
bársonygalléros ruhában van, cikcakkos bársonyszegélyű
mellénnyel, derékban mintha elszabták volna. Nem érzi jól
magát benne, szégyenlősen pironkodik, arcán kétségbeesett
vigyor. Fiús lánynak tűnik, feltekert kócos haja meglazult, és
mintha ki akarna bomlani. De jegygyűrűt visel; apám már
megszületett. Akkor még csak nagyanyám, a legidősebb és
legmagasabb lány volt férjnél.
– Anyád hogy van? – kérdezte vacsora közben nagyanyám.
Azonnal elszállt a jókedvem.
– Jól.
Egyáltalán nem volt jól, nem is lett jól soha. Lassan
súlyosbodó, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett.
– Szegényke – mondta Madge néni.
– Alig értem a telefonban – közölte nagyanyám. – Úgy látom,
minél jobban romlik a hangja, annál beszédesebb lesz.
Anyám hangszálai részben megbénultak. Néha nekem kellett
tolmácsolnom, mit mond, olyankor megvadított a szégyen.
– Nem csodálom, hogy magányos ott az isten háta mögött –
jegyezte meg Madge néni. – Szegényke.
– Lehetne akárhol, mindegy volna – jelentette ki nagyanyám
–, ha egyszer senki se érti, mit mond.
Aztán jelentést kért a háztartásunkról. Elvégeztük-e a mosást,
megszárítottuk-e, kivasaltuk-e a mosott ruhát? És a sütés?
Megstoppoltuk apám zoknijait? Segíteni akart. Süt nekünk
kekszet és muffint meg pitét (van piténk?); hozzam el a
varrnivalót, majd ő elintézi. Meg a vasalást is. Ahogy az utak
járhatók lesznek, hetenként egyszer odajön segíteni. Én
szégyelltem, hogy segítségre szorulunk, főleg a látogatásait
igyekeztem elhárítani. Mielőtt eljött hozzánk, mindig ki kellett
takarítanom a házat, rendbe rakni a szekrényeket, amennyire
lehetett, eldugni a mosogató vagy az ágy alá néhány szégyellni
való holmit (egy serpenyőt, amelyet sose volt időm kisikálni, egy
kosár rongyos ruhát, amiről neki azt mondtam, hogy már
megfoltoztuk). De sose takarítottam elég alaposan, mindent
rossz helyre raktam, a szégyellni való holmik mindig
előkerültek, és kiderült, hogy kudarcot vallottunk, képtelenek
vagyunk megteremteni azt a rendet, tisztaságot, azt a
tisztességes háztartást, amelyben én is éppen úgy hittem, mint
bárki más. De nem volt elég hinni benne. És én nemcsak magam
miatt szégyenkeztem, hanem anyám miatt is.
– Édesanyád nincs jól, ő nem tudja elintézni a dolgokat –
jelentette ki nagyanyám, és a hangjából érezni lehetett, hogy azt
gyanítja, anyám egyébként se tudná elintézni őket.
Igyekeztem kedvező jelentést tenni. Régen, amikor ez még
néha igaz is volt, elmondtam, hogy anyám céklát tett el, vagy
hogy kettétépte a kopott lepedőket, és a szélső felüket tette
középre, úgy varrta össze őket, mert így tovább tartanak.
Nagyanyám észrevette az igyekezetet, és éreztette, milyen
nyilvánvalóan hamis ez a kép (még akkor is, ha részleteit
tekintve igaz).
– Nahát, valóban? – kérdezte.
– A konyhaszekrényt festi – közöltem.
Nem hazudtam. Anyám sárgára festette a konyhaszekrényt,
és minden fiókra meg ajtóra pingált valamit: virágokat, halakat,
egy matrózt, egy vitorlást, sőt még egy zászlót is. Bár a keze meg
a karja reszketett, néha rövid ideig vezetni tudta az ecsetet. Így
ezek a minták elég jól sikerültek. De azért volt bennük valami
nyerseség és harsányság, valami, ami elárulta, mennyire
lebénította a betegsége, milyen súlyos szakaszba jutott már.
Nagyanyámnak nem is beszéltem róluk, tudtam, milyen
bizarrnak és nyugtalanítónak találja majd őket. Neki és Madge
néninek másokhoz hasonlóan az volt a véleménye, hogy az
embernek arra kell törekednie, a háza minél jobban hasonlítson
másokéhoz. Anyám néhány megvalósított ötlete alapján be
kellett látnom, hogy ez a konformizmus nem ostobaság.
Aztán meg a festék, a sok ecset és a terpentin eltakarítása is
rám maradt, mert anyám mindig végkimerülésig dolgozott,
majd nyöszörögve ledőlt a kanapéra.
– Na tessék – mondta nagyanyám ingerülten és elégedetten –,
mindig olyasmibe fog bele, amiről tudhatná, hogy nagyon
elfárasztja, és nem marad ereje arra, amit feltétlenül el kell
végezni. A szekrényeket festi, pedig jobban tenné, ha vacsorát
készítene apádnak.
Igazabb szavak még sose hangzottak el.
VACSORA UTÁN NEM maradtam a házban, hiába volt rossz az idő. A
városi hóvihart én nem is éreztem hóviharnak, annyira
letompították a házak és más épületek. Találkoztam a
barátnőmmel, Betty Gosley-val, ő is falusi lány volt, aki a
férjezett nővérénél szállt meg a városban. Élveztük és
izgalmasnak találtuk, hogy itt vagyunk, és szórakozni
mehetünk, mert itt este is van valami élet, nem csak a falusi
házunkat beburkoló sötétség, hideg és tomboló viharok. Itt az
utcák egymásba torkolltak, a lámpák egyenlő távolságra voltak
egymástól, az emberi tervezés gyökeret vert és működött. Az
emberek curlingeztek a pályán, korcsolyáztak az Arénában,
nézték a műsort a Lyceum Színházban, biliárdoztak a
biliárdteremben, üldögéltek a két kávézóban. Ezeknek a
tevékenységeknek a legtöbbjéből kizárt bennünket a korunk, a
nemünk vagy a pénztelenségünk. De sétálhattunk, ihattunk
citromos kólát (az volt a legolcsóbb) a Kék Bagoly kávézóban,
figyelhettük, ki jön be, amíg egy ott dolgozó ismerős lánnyal
beszélgetünk. Betty meg én nem voltunk éppen a hatalmi
központban, és mint jelentéktelen udvaroncok sok időt
töltöttünk azzal, hogy megbeszéljük a nálunk hatalmasabbak és
szerencsésebbek ügyeit, eltöprengjünk pályafutásuk
viszontagságain, és szigorúan megítéljük az erkölcseiket. Ezzel
vagy azzal a fiúval egymillió dollárért se járnánk, mondtuk
egymásnak, közben valójában elolvadtunk volna a
boldogságtól, ha azok a fiúk csak a nevünkön szólítanak.
Megbeszéltünk, melyik lány lehet terhes. (A következő télen
maga Betty Gosley lett terhes egy szomszéd farmertől, akinek
beszédhibája volt, meg egy fajtatiszta fejőstehéncsordája, és akit
nekem soha egy szóval sem említett; aztán zavartan és büszkén
visszavonult a férjes asszonyok kiváltságos életébe, és csak
babaváró bulikról, ágyneműkről, kisbabaruhákról meg a
reggeli hányingerről lehetett beszélni vele, ami engem
irigységgel és rémülettel töltött el.)
Elmentünk a ház mellett, ahol Mr. Harmer lakott. Az emeleti
lakásban. Világosak voltak az ablakai. Vajon mivel töltötte az
estéket? Nem használta ki a városban kínálkozó szórakozási
lehetőségeket, nem lehetett megtalálni a moziban vagy a
hokipályán. Tulajdonképpen nem volt valami népszerű. Épp
ezért esett rá a választásom. Tetszett a gondolat, hogy
különleges ízlésem van. Tetszett szőke, finom szálú haja, lágy
bajusza, keskeny válla a bőrfoltos tweedzakóban, tetszettek
csípős megjegyzései, melyekkel a tanteremben a fizikai erőt
helyettesítette. Egyszer beszéltem vele (és ez volt az egyetlen
alkalom) a városi könyvtárban. Egy walesi szénbányászokról
szóló regényt ajánlott, amelyben végül nem sok örömem telt.
Nem volt benne semmi szex, csak sztrájkok, szakszervezetek és
férfiak.
Amikor elmentünk a háza mellett, és egy darabig az ablaka
alatt ácsorogtunk Betty Gosley-val, nem mutattam ki az
érdeklődésemet iránta, inkább gúnyos megjegyzéseket tettem
rá, puhánynak, remetének mondtam, azzal vádoltam, hogy
titkos üzelmek tartják otthon esténként. Betty együtt
képzelődött velem, de nem nagyon értette, miért beszélünk
erről ilyen féktelenül és hosszasan. Hogy fenntartsam az
érdeklődését, már vele kötekedtem, úgy tettem, mintha azt
hinném, ő szerelmes a tanítóba. Láttam, hogy a férfi benézett a
szoknyája alá, amikor fölment a lépcsőn, közöltem. Odavágok
egy hógolyót a két ablaka közé, mondtam, lehívom hozzá.
Először mulattatta ez a képzelgés, de nemsokára megelégelte a
hideget, nyűgös lett, és egyedül indult vissza a főútra, utána
kellett mennem.
Ez a féktelenség, nyerseség, harsányság nagyon távol állt
titkos álmaimtól, melyeket gyöngéd találkozásokról, szent
szenvedélybe átcsapó szemérmes ölelésekről, az elkerülhetetlen
válástól beárnyékolt összhangról, valami fenséges, romantikus
szerelemről szőttem.

MADGE NÉNI HÁZASSÁGA boldog volt. Ezt a boldogságot sokat

emlegették és méltatták még ebben a közösségben is, ahol nem
szívesen beszélnek az ilyesmiről. (Még ma is, ha megkérdezik
valakitől, hogy van, gyakran az a válasz, hogy jól megy a sora,
vett két autót, vett egy mosogatógépet, és az ilyen válasz csak
részben alapul egyszerű, természetes, szegénységből eredő
anyagiasságon; származik valami babonás szeméremből is,
amely kerüli az olyan szavakat, mint boldog, félelmetes,
szomorú.)
Madge néni férje kényelmes gazdálkodó volt, akit főleg a
politika érdekelt; önfejű, makacs és szórakoztató ember. Nem
volt gyerekük, akivel osztoznia kellett volna a felesége
szeretetén. Madge néni mindig élvezte a férje társaságát. Soha
nem utasította vissza a meghívását, hogy kísérje el a városba,
menjen vele autózni, még akkor se, ha úgy érezte, az életét
kockáztatja, ahányszor csak a kocsijába ül. A férje csapnivaló
sofőr volt, és az utolsó éveiben már félig vak. De soha nem
szégyenítette volna meg azzal, hogy maga tanul meg vezetni.
Mindenben támogatta. Példakép lehetett volna, eszményi
feleség, csakhogy soha nem látszott rajta, hogy feláldozza
magát, beletörődik a sorsába, a kötelességét teljesíti, márpedig a
példaképektől ezt várják. Gondtalan volt, néha hetyke, így nem
tisztelték különösebben az odaadásáért, csak szerencsésnek
vagy hóbortosnak találták, kinek mi tetszett. Férje halála után
többé nem érdekelte igazán az élet; hátralévő éveit pusztán a
várakozás idejének tekintette (rendíthetetlenül és szó szerint
hitt a Mennyben), de jólneveltsége nem engedte, hogy
szomorúnak mutatkozzon.
Nagyanyám házassága egész más volt. Azt beszélték, hogy
amikor hozzáment a nagyapámhoz, még szerelmes volt egy
másik férfiba, bár nagyon haragudott rá. Ezt anyámtól
hallottam. Imádta a történeteket, főleg ha tele vannak
tragédiával, lemondással, különös sorsfordulatokkal. Madge
néni és nagyanyám persze nem beszélt erről. De amikor
felnőttem, észrevettem, hogy úgy tűnik, mindenki tud róla. A
másik férfi itt maradt a környéken, mint a legtöbben errefelé.
Gazdálkodott, és háromszor nősült meg. Nagyapám és
nagyanyám unokatestvére volt, tehát összejártak. Mielőtt
megkérte volna a harmadik felesége kezét (ezt mondta anyám),
meglátogatta a nagyanyámat. Ő kijött a konyhából, és beült a
homokfutójába, föl-alá hajtottak az ösvényen, akárki láthatta. A
tanácsát kérte a férfi? Vagy az engedélyét? Anyám
meggyőződése szerint arra kérte, hogy szökjön meg vele. Én
kétlem. Akkor már mindketten ötven körül járhattak. Hová
mentek volna? Aztán meg presbiteriánusok voltak. Soha senki
sem vádolta őket illetlen viselkedéssel. Közelség,
beteljesülhetetlenség, lemondás. Ebből lesz a múlhatatlan
szerelem. És azt hiszem, nagyanyám ezt választotta, ezt az
önmagát felmagasztaló, veszélyes, önmegtagadó, soha ki nem
elégített, soha meg nem kockáztatott, életen át tartó
szenvedélyt. Amely bevallatlan is maradt, talán csak akkor
egyszer beszélt róla, esetleg egyszer vagy kétszer, ha
rákényszerült. Erről soha többé nem beszélhetünk.
Nagyapám sose panaszkodott, az nem illett volna hozzá.
Szerette a magányt, elég későn nősült meg, és egy másik férfi
megbántott kedvesét vette el, hogy miért, azt nem árulta el
senkinek. Télen gyorsan végzett a munkájával, mindig
gondosan, eredményesen dolgozott. Aztán olvasott.
Közgazdasági és történelmi tárgyú könyveket. Eszperantót
tanult. Többször elolvasott többpolcnyi viktoriánus regényt.
Senkivel sem beszélte meg az olvasmányait. Sógorával
ellentétben nem hangoztatta a nézeteit. Úgy tűnt, olyan keveset
vár az élettől és az emberektől, hogy nem lehet csalódást okozni
neki. Hogy nagyanyám titokban olyan súlyos csalódást okozott-
e neki, hogy visszavonta minden korábban esetleg megtett
ajánlatát, azt nem tudhatja senki.
Honnan tudhatná bárki, gondolom, amíg ezt írom, honnan
tudhatnám én azt, amiről azt mondom, hogy tudom?
Kihasználtam már ezeket az embereket, nem mindet, de
némelyiket. Feldíszítettem, megváltoztattam, mindenféle
módon átformáltam őket, hogy megfeleljenek a céljaimnak.
Most nem ezt teszem, most nem ügyeskedem, mégis vannak
kételyeim, és bűntudatot érzek. Bár én csak szélesebb közönség
előtt teszem azt, amit mindig is megtettek, amit megtett anyám
is, megtettek mások is, akiktől nagyanyám történetét hallottam.
Még abban a szűkszavú világban is születtek történetek. Az
emberek történeteket hordoztak. Nagyanyám is hordozta a
magáét, csak vele senki sem beszélt róla.
De ezzel csak a tényeket intéztük el. Én másról is beszéltem.
Azt mondtam, nagyanyám egy bizonyosfajta szerelmet
választott. Azt éreztettem, hogy makacsul, titokban, pusztítóan
romantikus volt. Ezt nem igazolja semmi, amit nekem vagy a
fülem hallatára mondott. Mégsem én találtam ki, valóban
elhiszem. Minden bizonyíték nélkül. Elhiszem, így azt kell
gondolnom, hogy valami más módon is érkeznek hozzánk
üzenetek, hogy vannak köztünk olyan kapcsolatok, amelyeket
nem tudunk nyomon követni, mégis bíznunk kell bennük.

KIDERÜLT, HOGY EZ MOST valóban ádáz, több napon át tartó vihar.

De a harmadik délutánon, ahogy az iskolában kinéztem az
ablakon, észrevettem, hogy szemlátomást elült a szél, már nem
kavarog a hó, és a felhők is felszakadtak. Este hazamehetünk,
gondoltam azonnal megkönnyebbülve. Néhány, nagyanyámnál
töltött éjszaka után mindig sokkal kedvezőbb színben tűnt fel az
otthonom. Ott nem kellett annyira ügyelnem minden szavamra
és mozdulatomra. Anyám sok mindent kifogásolt, de vele
szemben valahogy fölényben voltam. Mégiscsak én
melegítettem dézsaszámra a vizet a kályhán, én húztam be a
mosógépet a tornácról és végeztem el a mosást egyszer egy
héten, én sikáltam fel a padlót, és én készítettem neki
kelletlenül megszámlálhatatlan csésze teát. Így aztán
mondhattam, hogy a francba, amikor a kályhába öntöttem a
szemétlapát tartalmát, és egy része a kályhalapra szóródott,
kijelenthettem, hogy nekem majd szeretőim lesznek,
fogamzásgátlót használok, és sose lesz gyerekem (valójában
irigylésre méltó, biztos és szenvedélyes házasságra vágytam, és
elképzeltem, milyen pongyola lesz rajtam, amikor a férjem-
szeretőm először jön be hozzám a szülészetre); mondhattam,
hogy nincs azzal semmi baj, ha szexről írnak a könyvekben, és
olyan nincs, hogy csúnya szó. A nagy hangú, veszekedős,
botrányos személynek, aki otthon voltam, éppolyan kevés köze
volt a valódi énemhez, mint annak a szerény, zárkózott
teremtésnek, akinek a nagyanyám házában mutatkoztam, de ha
mindkettőt szerepnek tekintjük, az első jobban megfelelt
nekem. Abba nem untam bele olyan könnyen, valójában
egyáltalán nem untam bele.
A kényelem unalmassá válik. A vasalt lepedők, a csodás
pehelypaplan, a jázminszappan. Abban a pillanatban minderről
lemondtam volna azért, hogy ott dobhassam le a kabátomat,
ahol akarom, ne legyek kénytelen megmondani, hová megyek,
ha kilépek a szobából, és olvasás közben a kályhán
melengethessem a lábamat, ha úgy tetszik.
Tanítás után benéztem nagyanyámhoz, hogy megmondjam,
hazamegyek. Közben feltámadt a szél. Tudtam, hogy az utakon
hófúvások lesznek, még nem ült el a vihar. De mindenáron haza
akartam menni. Amikor kinyitottam az ajtót, megcsapott a sülő
piték illata (téli alma), és hallottam, hogyan üdvözöl a két öreg
hang (Madge néni most is mindig kiszólt, hogy „hát ez vajon ki
lehet?”, mint kicsi koromban), úgy éreztem, ezt nem bírom
tovább: a rendet, az udvariasságot, a várakozást. Ők mindig
csak vártak. Várták a postát, várták a vacsorát, várták a
lefekvést. Az ember azt hinné, anyám napjai teltek
várakozással, de ez nem igaz. Ő a kanapéra dőlve, betegen és
nyomorékon még mindig tele volt képtelen tervekkel és
elképzelésekkel, kielégíthetetlen igényekkel, megvívhatatlan
harcokkal; nem adta meg magát. Odahaza örökös volt a
zűrzavar és kényszer. Meg kellett tisztítani a tojást, be kellett
hozni a fát, fel kellett éleszteni a tüzet, meg kellett főzni az ételt,
ki kellett takarítani. Folyton siettem, valami eszembe jutott,
valamiről megfeledkeztem, aztán a vacsora végeztével leültem
a nagy felfordulásban, és amíg vártam, hogy a mosogatóvíz
megmelegedjen, belemerültem a könyvtári könyvembe.
Még az otthon olvasott könyvek is mások voltak, mint azok,
amiket a nagyanyámnál láttam. Nagyanyámnál valahogy nem
tudtak kiszabadulni a könyvek. Valami beszorította,
visszatartotta, elhomályosította őket. Nem volt elég helyük.
Odahaza a nagy zűrzavarban mindennek jutott hely.
– Vacsorára már nem maradok itt – közöltem. – Hazamegyek.
Már levettem a kabátomat, és leültem az uzsonnához.
Nagyanyám készítette.
– Nem indulhatsz el ebben az időben – jelentette ki. – A
tennivalók aggasztanak? Félsz, hogy nem boldogulnak
nélküled?
– Nem, de jobb, ha hazamegyek. Már nincs olyan nagy szél.
És dolgoznak a hóekék.
– Az autóúton talán. De még sose hallottam, hogy egy hóeke
odavetődött volna a ti utatokra.
 A lakóhelyünk is tévedés volt, mint annyi más.
– A pitetésztámtól fél, ez a baj – kesergett csúfolódva Madge
néni. – A pitémtől akar elszaladni.
– Erről lehet szó – bólintottam.
– Egyél egy szeletet, mielőtt elmennél. Hamar kihűl.
– Nem megy sehová – közölte nagyanyám még mindig
könnyedén. – Nem fog kisétálni ebbe a viharba.
– Ez nem vihar – néztem segélykérőn az ablakon túli tömör
fehérségre.
– Hát jó – tette le nagyanyám a csészéjét, amely megcsörrent
a csészealjon. – Akkor menj. Menj csak. Eredj, ha akarsz. Eredj,
és fagyj halálra.
Még soha nem láttam, hogy elveszítette volna az önuralmát.
Eszembe se jutott, hogy képes rá. Ma már furcsának találom, de
tény, hogy sose hallottam sértettséget vagy haragot a hangjában,
sose láttam ilyesmit az arcán. Csak higgadtan előadott célzások
voltak. Felsőbbséges, a hagyomány tekintélyével áthatott,
személytelen ítéletek. Most az lepett meg, hogy úgy láttam,
megadja magát. A hangja sírós volt, és amikor ránéztem,
könnyek futották el a szemét, aztán legördültek az arcán. Sírt;
dühös volt, és sírt.
– Már mindegy. Menj csak. Eredj, és fagyj halálra, mint
szegény Susie Heferman.
– Istenem – mondta Madge néni. – Ez igaz. Így történt.
– Szegény Susan egy szál magában élt – közölte nagyanyám,
és úgy nézett rám, mintha ez az én hibám lenne.
– Odakint történt, a régi környékünkön, édesem – magyarázta
Madge néni. – Te nem is tudod, kiről beszélünk. Susie Heferman
volt Gershom Bell felesége. Mrs. Gershom Bell. Nekünk Susie
Heferman. Iskolatársak voltunk.
– És Gershom tavaly meghalt, és már mindkét lányuk férjhez
ment és elköltözött – törölte meg nagyanyám a szemét meg az
orrát a ruhaujjából előhúzott tiszta zsebkendővel, már kicsi
összeszedte magát, de még mindig haragosan nézett rám. –
Szegény Susannek magának kellett kimenni, hogy megfejje a
teheneket. Meg akarta tartani őket, és egyedül elvégezni
mindent. Tegnap este kiment, oda kellett volna kötnie az
ajtóhoz a szárítókötelet, de nem kötötte, így nem talált vissza, és
ma délben holtan találták.
– Nekünk Alex Beattie telefonált – tette hozzá Madge néni. –
Azok közt volt, akik megtalálták. Ez nagyon felzaklatta.
– Meghalt? – kérdeztem ostobán.
– Nem tudnak életre kelteni – mondta nagyanyám –, ha egész
éjjel egy hóbuckában feküdtél ebben az időben.
Már nem sírt.
– Ha elgondolom, hogy szegény Susie csak az istállóból akart
visszajutni a házba – mondta Madge néni. – Nem kellett volna
úgy ragaszkodnia azokhoz a tehenekhez. Azt hitte, boldogulni
fog. Azzal a rossz lábával. Lefogadom, az mondta fel a
szolgálatot.
– Ez szörnyű – mondtam. – Nem megyek haza.
– Menj csak, ha akarsz – csattant fel nagyanyám.
– Nem. Itt maradok.
– Sose lehet tudni, mi történhet egy emberrel – folytatta
Madge néni. Ő is sírt, de sokkal természetesebben, mint
nagyanyám. Épp csak könnyes lett a szeme, úgy tűnt, még jót is
tesz neki. – Ki hitte volna, hogy Susie így végzi, korban közelebb
állt hozzám, mint nagyanyádhoz, és úgy imádott táncolni,
mindig azt mondta, nyitott szánon is megtenne akár húsz
mérföldet is egy jó táncmulatságért. Egyszer viccből ruhát
cseréltünk. Ha akkor sejtettük volna, mi jön még!
– Senki se tudja. Az mire volna jó? – kérdezte nagyanyám.

BŐSÉGES VACSORÁT ETTEM. Susie Hefermanről nem esett több szó.

Ma már sok mindent megértek, bár ennek senki se veszi nagy
hasznát. Tudom, hogy Madge néni azért érzett részvétet anyám
iránt, mert már a betegsége előtt is sérültnek látta. Ő
egyszerűen sérülésnek tekintett mindent, ami kivételes volt.
Nagyanyám viszont példának látta. Ő képezte magát, figyelte
magát, megtanulta, hogyan viselkedjen és beszéljen; felismerte,
milyen fontos, hogy mások elfogadják, vágyott rá, elérte, és
tudta, fennáll a lehetőség, hogy valaki nem éri el. Madge
néninek erről fogalma sem volt. Nagyanyám úgy érezhette,
hogy anyám veszélyt jelenthet rá nézve, talán még meg is
értette (tudata olyan szintjén, amelyet mindig meg kellett
tagadnia) anyámnak azokat az erőfeszítéseit, amelyeket soha
nem nyíltan, de mindig eredményesen tett nevetségessé és
kárhoztatott.
Megértem, hogy nagyanyám dühösen siratta Susie
Hefermant és önmagát is, belátom, hogy tudta, mennyire
vágyom haza és miért. Tudta, de nem értette, hogyan történt ez,
és hogyan lehetett volna másképp, vagy hogy belőle, aki
valamikor olyan érdeklődő és törekvő volt, hogyan lett csak
még egy öregasszony, akit az emberek becsapnak meg
kiengesztelnek, és alig várják, hogy megszabaduljanak tőle.
 Búcsúztatás

Eileen arra ébredt, hogy már világos van, és az ágya mellett ott
áll June, kezében egy tálcával. A tálcán egy bögre kávé, tejszín,
cukor és házi készítésű, teljes kiőrlésű pirítós.
– Te jó ég. Ezt én akartam.
– Mit?
– Az ágyba vinni neked a kávét. Korábban már felébredtem.
Csak vártam még. Vártam, hogy kicsit jobban kivilágosodjon.
Azt nem mondta Eileen, hogy egész éjjel vagy majdnem egész
éjjel fenn volt, érezte, milyen tömöttek a matracok, milyen
simák a lepedők, és milyen idegen, felesleges tárgy ő rajtuk.
– Hogyan tudsz óra nélkül élni? – tette le a tálcát June. – Még
jó, hogy nem keltél fel és kezdtél szorgoskodni. Nem boldogultál
volna a kávédarálóval.
Eileen ezt már el is felejtette. Maguk darálták a kávét. Kétféle
szemes kávét vettek egy belvárosi importboltban, és
előállították a saját keveréküket.
– Úgyis fel kellett kelnem – mondta June. – Rengeteg a
tennivalóm.
– Segíthetek.
– Most azzal segítesz, ha megiszod a kávédat és nyugton
maradsz, amíg eltávolítok egyet-kettőt abból a siserahadból.
A gyerekekről beszélt, mindig így nevezte őket. Most is a régi
volt. Ugyanaz a fesztelen hang. Már felöltözött, narancssárga
hosszúnadrág volt rajta és nyers színű, vászon mexikói blúz.
Úgy nézett ki, mint mindig, hajgumival hátrafogott
vörösesszőke hajából hosszú, vékony, elszabadult tincsek
hulltak a homlokába. Ugyanaz az egyszerre megható és dühítő,
vibráló lelkesedés, hatalmaskodás, sürgölődés.
Misszionáriusfeleség. Pirospozsgás arc, eldurvult arcbőr. A
gyász talán még jobban kihozta a színeit.
Eileen már látta, milyen naivitás volt azt képzelni, hogy a
húga most más lesz. Azt hitte, a gyász változtat rajta,
elernyednek az izmai, elbizonytalanodik vagy csendesebb lesz a
hangja. De amikor tegnap este a repülőtéren megölelték
egymást, érezte, hogy a húga teste most is saját belső erejétől
vibrál; hallotta, hogy a hangja ingerült harsánysággal, szinte
diadalmasan harsogja túl az ő első részvétnyilvánító szavait.
– Nagy a szél, rémes repülőutatok volt?

JUNE ELKÜLDTE A KISEBB gyerekeket az iskolába. Neki és Ewartnek

hét gyereke volt, mármint Douglasszel együtt hét. Az első öt fiú.
Aztán örökbe fogadtak két lányt, indián vagy félvér volt
mindkettő. A legkisebb még óvodába járt. Douglas a tizenhetet
töltötte volna be.
Eileen hallotta, hogy a húga telefonál.
– Nem akarom, hogy elfojtsák az érzelmeiket, de
mesterségesen erősíteni se szeretném. Érted, mire gondolok?
Igen. Ez a megszokott környezetük. Azt hiszem, már jobban
vannak. De szeretném, ha lenne alkalmuk kifejezni a
bánatukat. Ha azt akarják. Igen. Pontosan. Igen. Köszönöm.
Nagyon köszönöm.
 Aztán egy kávéfőzőről intézkedett.
– Már akkor is tudtam, hogy az ötvenadagost kellett volna
megvennem, nem a harmincadagost. Mindig ez a vége. Jaj, nem.
Nem, azt már elintéztem. Nem, inkább ezt. Ezer köszönet.
Ezután jó néhány embert felhívott, hogy megkérdezze, van-e,
aki elhozza őket a temetésre vagy búcsúztatásra, ahogy ő
nevezte. Aztán másokat hívott fel, hogy megkérdezze, nem
tudnak-e felvenni valakit, aki nehezen jut ide. Aztán felhívta az
elsőket, hogy megmondja, mikor és hol fogják felvenni őket.
Közben már Eileen is felkelt és felöltözött, ide-oda járt a
fürdőszoba meg a háló közt. A földszinti játékszobából rockzene
hallatszott, szokatlanul lehalkítva, talán tiszteletből. Nyilván ott
voltak a nagyobb gyerekek. Azt nem tudta, Ewart hol lehet. Az
volt a benyomása, hogy June intézkedéseinek egy részére nem
lett volna szükség, vagy legalábbis nem neki kellett volna
mindent elintéznie. A vendégek maguk is gondoskodhattak
volna arról, hogy idejussanak. A telefonálás hangneme sem
tetszett neki. Jó reggelt, szia! Szia, June vagyok. Az a vidám,
élénk, tárgyilagos hang, talán ez az élénkség maga is
erőfitogtatás volt, kétségbeesett igyekezet, hogy mindent kézben
tartson. Elmondható, hogy June csodálatra vágyik? Nos, miért
ne tenné? Ha ez segít. Ha bármi segít.
De Eileennak mégsem tetszett ez a hang; megfélemlítette.
A konyhában elmosta a bögréjét meg a tányérját. Más edényt
nem látott. Délelőtt negyed tízkor úgy ragyogott a konyha, mint
egy reklámfotón. Hát persze, az edények a mosogatógépben
voltak. Eileen megfeledkezett a mosogatógépről. Ő régi házban
lakott, egy másik városban bérelte; egyedül élt, mert elvált, és
egyetlen lánya éppen Európát járta be. Nem tudta, hogyan
működik a mosogatógép.
A pirítós héját meghagyta az imént, de most megette, mert
nem tudta, melyik szemetesbe dobja be. Legalább egy nap
kellene ahhoz, hogy itt kiismerje magát. Előző este értesült
arról, hogy a szemét szétválogatásának van valami új és
bonyolult, az újrahasznosítással összefüggő rendszere.
– Erre nekem is át kell állnom – mondta akkor.
– De hát még nem álltál át? – nézett rá June.
June-hoz képest ő felelőtlenül élt. Ezt be kellett látnia, be
kellett vallania. Lustán egy helyre dobott ki mindent, látszólag
rendben tartott faliszekrényeiben teljes volt a zűrzavar. Egyszer
volt egy vitájuk June-nal a barna papírzacskókról. Eileen, ha
megtartotta őket, csak begyömöszölte egy fiókba. June
kisimogatta és összehajtotta mindet, így szorosan egymáshoz
simultak, ezért sokkal több fért el a fiókban, és könnyebb volt
kivenni egyet. Mindketten dühösen nevettek.
– Nézd, így könnyebb – magyarázta June. – Egyszerűbb.
Végeredményben időt takarítasz meg vele.
– Ez nálad már kényszeres – mondta Eileen, aki végső
kétségbeesésében June saját szóhasználatát próbálta a húga
ellen fordítani úgy, hogy nyeglén és önkényesen alkalmazza. – A
rend anális perverzió. Csodálkozom rajtad.
De azért igyekezett. June konyhájában megpróbálta észben
tartani a rendet, a mindig logikus, bár néha meglepő
csoportosítást. De mindig eltévesztette. Amikor Ewart észrevett
egy ilyen hibát, megérintette a karját, és azt, ami nem volt a
helyén, bocsánatkérő és cinkos tekintettel, szótlanul, lopva
áttette oda, ahol lennie kellett volna. Ebből a pantomimból, a
férfi kedvességéből és féltéséből értette meg Eileen, mennyire
nem tréfa ez, milyen mélységesen és őszintén felháborodna tőle
a húga. June és Ewart házában mindig nyomasztotta a tárgyak
világa, a tárgyak megannyi igénye és különbsége, amelyeket ő
mindig semmibe vett. Itt erkölcsi tett volt a vásárlás és
felhasználás, erkölcsi tett a fogyasztás. Eileennak soha nem volt
pénze, így megengedhette magának, hogy pazaroljon, rendetlen
és igénytelen legyen. June és Ewart, akiknek sok pénzük volt,
mindent felelősségteljesen vettek meg és használtak, és úgy
érezték, nemcsak maguknak tartoznak azzal, hogy mindenből a
legjobbat, legmegbízhatóbbat, legtartósabbat, legkiválóbbat
szerezzék be, hanem ahogy ők mondták volna, a társadalomnak
is. Azokra, akik nem olvasták a fogyasztóvédelmi jelentéseket,
valószínűleg úgy tekintettek, mint azokra, akik nem vették a
fáradságot, hogy elmenjenek szavazni.
A legtöbb gondot az olyan tárgyak megvásárlása okozta
nekik, amelyeknek nincs gyakorlati hasznuk, de ott kell lenniük
minden házban: a képeké, dísztárgyaké. Ezt végül úgy oldották
meg, hogy eszkimó nyomatokat és faragványokat vásároltak,
indián falikárpitokat, hamutartókat és tálakat meg néhány
szürke, porózusnak tűnő edényt, egy hajdani elítélt munkáit,
akinek a fazekasműhelyét az unitárius egyház támogatta.
Ezeknek a tárgyaknak a dekorativitásuk mellett erkölcsi értéket
is tulajdoníthattak. A kandalló felett függő kvakiutl maszkot
(súlyos stilizált fenyegetés, halott kegyetlenség) sokan
megcsodálták. Mit keres az ilyesmi egy nappaliban?, szerette
volna kérdezni Eileen. Ezekben a napokban fölfedezte, hogy
utálatosan válogatós lett bizonyos dolgokban, például a ruhákat
és díszítményeket illetően. Kerülni akarta a szélhámosságot, a
komoly dolgok felhasználását triviális célokra, a tárgyak
kigúnyolását azzal, hogy divattá alacsonyítják őket. Ezt
bántónak találta. És Ewart meg June nem akart gúnyolódni, ők
valóban csodálták az indián művészetet. „Hát nem kegyetlen?
Nem fantasztikus?”, mondogatták. Eileen nappalijában néhány
elmosódott virágakvarell volt, használtan vásárolt szedett-
vedett bútorok, és ki tudná megmondani, hogy ez a szegényes
berendezés, ez a stílustalanság nem volt-e éppen olyan
mesterkélt, mint a kvakiutl maszkok és nagy hasú
termékenység-istennők gyűjteménye.
Ewart jött be a garázsból, munkanadrág és ing volt rajta. A
haja megnőtt, a fülcimpájáig ért.
– Megnézed a japánkertemet? – kérdezte. – Most tettem kicsit
rendbe a cserjéket. Ha növésnek indulnak, egy pillanatra sem
veheted le róluk a szemedet.
A hangja vidám volt, de ahogy Eileen közel lépett hozzá,
megcsapta álmatlan, keserves éjszakára valló rossz leheletének
szaga, amit a szájvíz csak elfedett, de nem szüntetett meg.
– Persze, örömmel.
Követte a férfit a garázson át a szabadba. Enyhe, felhős
februári nap volt.
– Még kisüthet a nap – jegyezte meg Ewart.
Félrehajtotta Eileen előtt a nedves ágakat, figyelmeztette, hol
síkos a hatalmas, lejtős pázsit, szokása szerint kedves, figyelmes
házigazda volt. Őt a gazdagság az elvárhatónál udvariasabbá,
tartózkodóvá, békülékennyé és zárkózottá tette. Amikor June az
egyetemen megismerte (ő is, Eileen is ösztöndíjas volt a helyi
egyetemen), úgy tűnt, nem sok barátja van. June ugyanolyan
bosszantó, nyájas buzgalommal vette pártfogásba, mint később
az afrikai diákokat, drogosokat, börtönlakókat és indián
gyerekeket. Bulikba vitte, ahol Ewart hamar megtalálta a helyét:
töltögette az italokat, segített a házigazdának, megbékítette a
szomszédokat és néha a rendőröket, tartotta a fejét azoknak,
akik a fürdőszobában hánytak, és bizalmasa lett a lányoknak,
akikkel rosszul bánt a barátjuk. June azt mondta, megmutatta
neki az életet. Fogyatékosnak látta, úgy érezte, pénze és neve
úgy megbélyegzi a fiút, mint egy májfoltos arc vagy dongaláb.
Senki se hitte volna, hogy feleségül megy hozzá. Ő maga sem.
Idő kellett ahhoz, hogy meglássa benne a lehetőséget, gondolta
Eileen. Hazavitte a fiút, de ez még ahhoz a programhoz
tartozott, hogy megmutatja neki az életet.
Eileen és June akkor még a Becker Streeten lakott az
anyjukkal egy olyan ház emeleti lakásában, amelyben
borbélyműhely működött. A sötét szobákért kárpótlást nyújtott
a borbélyműhelyből felszálló friss, férfias szappanszag. Az utcai
szobába éjszakánként rózsaszín villogás szűrődött be a sarki
kávéházból. Anyjuk mindkét szemén hályog volt. A díványon
feküdt (fekve is méltóságteljes volt), és közölte a kívánságait.
Hol egy pohár vizet kért, hol tablettákat, hol egy csésze teát; hol
azt akarta, hogy vegyék le róla a takarót, hol azt, hogy takarják
be, hol azt, hogy fésüljék meg és fonják be a haját. Vagy azt
kívánta, hogy hívják fel a rádióállomásokat, és tegyék szóvá az
alpári, közönséges, nyelvtanilag helytelen szóhasználatot; hogy
tegyenek panaszt a borbélyműhelyben és az élelmiszerboltban;
hogy keressék meg régi barátait vagy ismerőseit, számoljanak
be nekik az ő egyre rosszabbodó egészségi állapotáról, és
kérdezzék meg, miért nem látogatják meg. June odavitte
Ewartet, és leültette, hogy hallgassa végig. June, akinek a
pszichológia volt a főtárgya, meg akarta oldani az anyjuk
problémáját, akárcsak Eileen az angol irodalom
tanulmányozása révén. June járt nagyobb sikerrel. Eileen örült,
hogy a könyvekben olyan sok őrült anya fordul elő, de ennek a
felfedezésnek nem sok gyakorlati hasznát vette. June viszont
úgy tudta bemutatni az anyját a barátainak, hogy nem
mentegetőzött miatta, de sok előzetes magyarázattal és utólagos
megbeszéléssel szolgált. Elérte, hogy mindenki kiváltságosnak
érezze magát. Ewartnek végig kellett hallgatnia egy hosszú,
mélabús, zavaros és hazug történetet arról, hogy a család
rokonságban áll Arthur Meighennel, Kanada hajdani
miniszterelnökével. Most első kézből szerezhetsz értesülést
arról, jelentette ki June, hogy milyen téveszméket dédelgetnek
bizonyos alkatú emberek, ha kilátástalan társadalmi-gazdasági
helyzetbe jutnak. (Villámgyorsan elsajátította azt a nyelvet,
amely majd élete végéig jó szolgálatot tesz neki.) Eileent akarata
ellenére lenyűgözte a lehetőségek ilyen váratlan kihasználása,
ez a hirtelen támadt objektivitás.
– Persze nekem könnyebb, mert én a második gyerek vagyok
– mondta June neki és bárkinek, aki meghallgatta. – Én
megúsztam a bűntudatot – jelentette ki –, az mind Eileenra
nehezedett.
Ennek a pszichológia és szociológia főtárgyak szellemében
folytatott jóindulatú, de szigorú vizsgálódásnak a tükrében
Eileen, aki akkor már amúgy is elég csüggedt felsőéves volt,
bűntudattól megnyomorítottnak és tájékozatlannak látta magát,
olyasvalakinek, aki szánalmasan vonszolja jelentéktelen,
rosszul választott irodalom szakát és kiállhatatlan szeretőjét
(mármint Howie-t, akihez később férjhez ment, azután elvált
tőle), és mindenbe beleütközik, mint egy denevér napvilágnál.
Elképesztő, hogyan tudta June egy év alatt levetkőzni a
kövérségét, habozását, ártatlanságát, önállótlanságát és
hálateltségét. Ki gondolta volna, hogy ilyen hangos, tiszta hang,
kipirult, csontos arc és ideges, fürge test meg ennyi
magabiztosság várja, hogy megmutatkozzon benne? Alig pár
évvel azelőtt még verseket írt, azokat a könyveket olvasta,
amelyeket Eileen, és mintha valami homályos elképzelése lett
volna arról, hogy majd olyanná formálja magát, amilyen a
nővére. Erre nem volt semmi esély.
Persze előrelátónak bizonyult. Eileen feleségül ment Howie-
hoz, a hóbortos újságíróhoz, aki faképnél hagyta, és magára
maradt egy kislánnyal. June hozzáment Ewarthez, és
hozzálátott, hogy megalapozza az életüket. Amíg Eileen élete
csak alakult valahogy, szétrobbantották a válságok és
eltérítették az örömök, June-é felépített, megtervezett,
tudatosan élt, kitöltött élet volt. Sodródás és tétlenkedés nélküli.
Ő minden alkalmat kihasznált.
Vajon ez most újabb alkalom?
– Ezt Douglasszel ültettük a múlt héten – mutatott egy
alacsony, tüskés bokorra Ewart.
Úgy ejtette ki Douglas nevét, mint June, könnyedén, mégis
nyomatékosan. A hangjában volt valami természetes, be nem
vallott gyengédség és tétovaság, így nála ez a nyomaték nem
volt olyan nyugtalanító, mint June-nál. Folytatta a magyarázatot
a japánkertekről. Elmondta, hogy Japánban egy időben
megszabták a lépőkövek magasságát. A császárnál tizenöt centi
magasak voltak, aztán egyre alacsonyabbak, a köznép már nem
egészen négycentis köveken lépkedett. Vizet is vezetett oda.
– A japánkertben a víz hangja éppen olyan fontos, mint a
látványa. Látod, ide ömlik majd. Olyan lesz, mint egy miniatűr
vízesés, amelyet ez a kő vág ketté. Minden méretarányos. Így
jön létre a rendkívüli hatás. Ha csak ezt nézed, és semmi mást…
nos, egy idő után olyan lesz, mint egy igazi vízesés, egy igazi táj.
Elmagyarázta, hogyan vezetik ide a vizet egy föld alatti
csőrendszeren. Mindig ilyen részletes, aprólékos ismereteket
szerzett arról, amibe belefogott, mindig ilyen lelkesedéssel
tanulmányozta a tárgyát. Mindig úgy tűnt, hogy többet tud róla,
mint amennyire annak lenne szüksége, aki élethivatásának
választja ezt a tevékenységet. Talán mert neki nem volt
élethivatása, soha nem kellett megkeresnie a kenyerét.
Alkalom, miért ne? Alkalom arra, hogy bemutassák,
hangoztassák, próbára tegyék az értékrendjüket. Ők azt
mondanák, értékvezérelt életük van. Miért ne?, gondolta Eileen,
amíg hallgatta az értekezést a csövekről, aztán amikor Ewart ezt
a témát már kimerítette, az értekezést a cserjékről. Valóban
jobb, ha egy halál tényét teljességében és
elkerülhetetlenségében mindenki szeme elé tárják? Vallás
nélkül ez nem megy. Vagyis ez nem megy. És ha az ő lánya lenne
az, ha Margot lenne? Amikor meghallotta a hírt, ez volt az első
gondolata, és furcsán váltakozott benne a megkönnyebbülés és
a rémület. Mintha Douglas, akár egy villámhárító, mindenki
más gyerekének pillanatnyi biztonságot nyújtott volna, és
ugyanakkor mindenkinek eszébe juttatta volna, hogy villámlik.
Margot bármelyik pillanatban beülhetett egy csónakba, amely
ereszt, felszállhatott egy repülőgépre, amelyet majd eltérítenek,
egy buszra, amelynek rossz a fékje, besétálhatott egy épületbe,
ahol bombákat helyeztek el a terroristák, ő sokkal több
kockázatot vállalt, mint Douglas, aki otthon maradt. És mégis.
Autóbalesetben halt meg. Három társának nem esett komoly
baja.
Izmos fiú volt. A repülőn Eileen megpróbálta maga elé
képzelni. Szőke haját hosszúra növesztette, és hajgumival fogta
össze a tarkóján, mint Eileen. De nem osztozott hosszú hajú
nemzedéktársai szenvedélyeiben. Nem érdekelték a módosult
tudatállapotok, a transzcendentális észlelések. Makacsul
ragaszkodott a mulandó, materiális, tudományos
érdekességekhez, a holdutazásokhoz, a sportokhoz (nézőként),
még a részvénypiachoz is. Apjához hasonlóan kitartóan, talán
szenvedélyesen gyűjtötte, őrizte meg és sorolta fel a részleteket.
Örömmel magyarázott. Kevés barátja volt. Kimérten,
parancsolóan járkált a házban, közben diétás kólát ivott. Ewart
és June gondoskodott arról, hogy minden hétvégét és vakációt
együtt töltsön a család. Volt egy vitorlásuk. Hegyet másztak és
barlangtúrákra mentek. Síeltek, korcsolyáztak, és nemrégen
tízsebességes kerékpárokat vettek. Eileen feltételezte, hogy
Douglas mindebben részt vett, nem kerülhette el; de
kételkedett, hogy a köpcös, nehézkes fiú szívesen és
érdeklődéssel tette. A kísérleti iskolába járt, amely nagyon
rászorult szülei anyagi támogatására. Az iskola szabad szelleme,
kreativitást ösztönző módszere talán nem felelt meg neki.
Eileen ezt csak gyanította. Douglas sose beszélt volna róla. Nem
volt olyan romantikus alkat, hogy úgy érezze, ebben a hithű
társaságban ő a lázadó, a szkeptikus.
Apja most leguggolt, hogy megérintse a cserjéket,
megmutassa a különböző tűlevelű fajtákat, elmondta, milyen
igényesek, beszélt a talajelemzésről, öntözésről, tápanyagokról.
Mindenre odafigyelt. Nem volt szexuálisan vonzó férfi. Miért
nem? Nagy, szomorú feneke miatt, azért, mert hátulról olyan
sebezhetőnek, önhittnek tűnt? June egyszer elmesélte a
nővérének, hogy Ewarttel és más házaspárokkal az unitárius
templom úgynevezett fejlesztőcsoportjából elmentek megnézni
néhány pornófilmet. Új stimulánsokat kerestek. Eileen
másoknak is beszélt erről, példaként hozta fel a húgát, és
tréfálkozott rajta. Most már úgy látta, nem kellett volna
kinevetnie. Nemcsak azért, mert szívtelenség volt, ahogy akkor
bűntudatosan gondolta, hanem mert elárulta, hogy nem érti a
lényeget. Ez a buzgalom nem volt tréfa. Itt egy
emésztőrendszerről volt szó, amely mindent a saját hasznára
fordít. Nem riad vissza semmitől. Japánkertek, pornográf
filmek, véletlen halál. Mindet befogadta, megrágta és
átalakította, asszimilálta és elpusztította.

A BÚCSÚZTATÁS UTÁN A HÁZ megtelt June és Ewart barátaival és

kamasz gyerekeik barátaival. A kamaszok a földszinten voltak a
játékszobában, a mennyezetig érő kőkandalló előtt. Sokan azt
mondták, Douglas barátai. Talán valóban azok voltak. Gitárokat,
magnókat, gyertyákat hoztak. Az egyik lány ágytakaróba
burkolózva jelent meg.
– Itt tartják a búcsúztató bulit? – kérdezte az ajtóban, a lágy
fényben.
Másokon rojtos sál, vékony, leomló ruha volt. Nem
különböztek annyira az idősektől, mint szerették volna. A
földszinten meggyújtották a gyertyákat, csak azok világítottak,
meg a tűz. Füstölőket égettek. Énekeltek és játszottak a
hangszerükön. A füstölők felszálló illatába marihuánáé
keveredett.
– Ők így búcsúznak Douglastől – hajolt ki a lépcsőkorláton
egy hosszú hajú, zilált külsejű, szintén sálba burkolózó nő. – Ez
tulajdonképpen nagyon szép, nagyon megható.
De vajon Douglasnek tetszett volna ez a búcsúztató buli? Nem
mondta volna meg. Egy darabig mindenképpen ott maradt
volna udvariasságból, aztán behúzódott volna a szobájába az
újság üzleti rovatával.
– Ha nem csal a szimatom, odalent van egy-két füves cigi –
lépett a nő mögé egy férfi, és abból, hogy a nő nem válaszolt,
hogy az arca és egész lénye bezárult, Eileen tudta, hogy ez a
férfi csak a férje lehet.
Feleségével ellentétben ő konzervatív öltözetet viselt, úgy
nézett ki, ahogy a férfiak szoktak a temetéseken. Manapság sok
az ilyen pár: a férfi megbízható, felelősségteljes, tiszteletre
méltó, sebezhető, épp csak egy kicsivel hosszabb haj és szerény
oldalszakáll, nyakkendő és tiszta kézelő, a valódi, bár
megvetendő pénz és hatalom sugallta, kissé bocsánatkérő vagy
nevetséges fellépés; a nő hanyag, sminktelen, minden, csak nem
úriasszonyhoz illő, az egzotikus szegénység gönceiben. Néha
egy-egy pár ezeknek a tükörképe: a feleség tökéletes frizurával,
pasztellszín kosztümben, gomb fülbevalóval, a férfi hímzett
bársonymellényben, villogó amulettekkel és keresztekkel a
szőrös mellén.
A férj és Eileen most bement a nappaliba, amely ilyen
emberekkel volt tele. Sálak és kaftánok, nyomott mintás
pamutvászon Indiából, farmerek, jól szabott öltönyök. Még két-
három évvel ezelőtt is könnyű lett volna megkülönböztetni
Ewart és June gazdag barátait, a szomszédaikat az
unitáriusoktól, barátaiktól a fejlesztőcsoportban. Ma már
lehetetlen volt. Az ittlévők közül néhányan talán mindkét
csoportba beletartoztak.
Ewart a vendégek közt járkált, italt kínálgatott. June az
ebédlőben volt az asztal mellett, az asztalon kávé és
szendvicsek. Göngyölt kolbász, göngyölt spárga. Időt szakított
még arra is, hogy ezeket elkészítse. Csodás volt az öltözete:
hosszú, narancssárga és aranyruha hozzá illő sállal, vastag,
nyers, kézi szövésű mexikói vagy spanyol kelméből. Meglepő
ezüst-zöld szemhéja volt az egyetlen hiba, a kapkodás,
bizonytalankodás egyetlen jele rajta.
– Jól vagy? – nézett a nővérére. – Nem tudtalak körbevinni,
hogy mindenkinek bemutassalak. Csak hagyom, hogy
gondoskodj magadról.
– Jól vagyok – mondta Eileen. – Iszom.
Már nem kérdezte, miben segíthet. Már nem keresett
tennivalót. A konyha meg az ebédlő tele volt olyan nőkkel, akik
tudták, minek hol a helye, de ők se járhattak több szerencsével.
June megelőzte mindet. Mindenre gondolt, mindent elvégzett.
A nappali minden fala és magas, lejtős mennyezete meleg
fényű fából készült, a szőnyeg és a függönyök súlyosak voltak,
krémszínűek, puhák. Eileen vodkát ivott. A függönyöket nem
húzták be, látott mindenkit, ahogy pompás, zavarba ejtő
öltözetükben (jobb meggyőződése ellenére ő maga is egy
ezüsttel hímzett sötétkék kaftánt viselt) járkálnak, beszélgetnek
a késő délutánban és kora estében. Az esős sötétség háttere előtt
olyan ragyogónak, olyan védettnek tűntek. Látta a
fényszőnyeget, az volt a város, és a fekete sávot, az volt a folyó.
– Tudja, most hol van? – kérdezte a férj. – Fönt a Hollyburn-
hegy oldalában. Az ott a Point Grey. – Közelebb lépett az
ablakhoz, hogy megmutassa az ellenkező irányban a Lions Gate
hidat, a mozgó autók távoli tiaráját. – Káprázatos kilátás –
mondta.
Eileen egyetértett vele.
Ő az egyik szomszéd, közölte a férfi, kicsit följebb, a hegyen
épített házat. Úgy tűnt, mint sok gazdag, ő is őszintén, zavartan
és szinte csüggedten reméli, hogy azt szerezte meg, amit kell.
– Régebben Észak-Vancouverben volt egy házunk – mondta. –
Sokáig nem voltam biztos abban, hogy helyesen jártunk-e el,
amikor lemondtunk róla. Nem tudtam, itt is annyira tetszik-e
majd a kilátás. Azelőtt, ha kinéztünk, ezt a hegyoldalt láttuk,
ahol most vagyunk, meg a hidat és a várost, tiszta napokon még
a Vancouver-szigetet is. Ha nyugat felé néztünk,
gyönyörködhettünk a lemenő napban. Káprázatos volt. De most
éppen annyira tetszik ez is. Semmi pénzért nem mennék vissza.
– Mindig élvezi a szép kilátást? – kérdezte Eileen.
 – Hogy élvezem-e a szép kilátást? – ismételte meg a férfi, és
lehajtott feje, várakozó szemöldöke elárulta: arra vár, hogy
elbűvöljék.
– Nos, tegyük fel, nagyon rossz kedve van, tudja, igazán rossz
kedve, és felkel, és látja maga előtt ezt a káprázatos kilátást.
Mindig itt van, nem tud elszabadulni tőle. Soha nem érzi úgy,
hogy ez sok önnek?
– Hogy sok lenne nekem?
– Nincs bűntudata? – folytatta Eileen makacsul, de már bánta
az egészet. – Amiért nincs jobb kedve? Amiért nem… méltóbb
erre a gyönyörű látványra?
Nagyot kortyolt az italából, persze már sajnálta, hogy szóba
hozta a dolgot.
– De hát amint elém tárul ez a gyönyörű látvány, már nem is
lehetek olyan rosszkedvű – mondta diadalmasan a férfi. – Ez a
kilátás többet jelent nekem, mint néhány ital. Többet, mint az
anyag, amit odalenn használnak. Különben is én nem hiszek a
rosszkedvben. Az élet olyan rövid.
Erről eszébe jutott, hogy végeredményben mégsem egy bulin
vannak.
– Az élet olyan rövid. Olyan kiszámíthatatlan. Nem igaz? A
húga fantasztikusan tartja magát. Ewart is.
Eileen lement a vendégszobába egy újabb erős itallal. Az útja
a szoba előtt vitt, ahol a kisebb gyerekek játszottak. A barátok
gyerekei June örökbe fogadott kislányaival. Kártyáztak. Állt, és
nézte őket. Valahogy megfélemlítették az indián gyerekek, úgy
érezte, próbára teszik. Persze csak akkor, ha ott volt June;
érezte, hogy a húga figyeli, úgy tűnt, az izgalomtól reszketve
lesi, nem talál-e hibát a viselkedésében. Ki hinné, hogy annak
idején Eileennal együtt úgy járkált a házban, hogy éneklő
pidzsin nyelven beszélt, a Becker Street-i önkiszolgáló boltban
dolgozó kínai házaspárt utánozva? Nézte az indián gyerekek
sima, barna arcát. Vajon mik ők… June kitűzői, trófeái? A
gyerekeket nem is látta, csak June-t.
Becsukta a vendégszoba ajtaját, és csak feküdt a sötétben. A
bokáját keresztbe vetette, a párnát a feje alá gyűrte, még mindig
a kezében volt a pohár, de a hasára tette. Eljutott oda, ahová
June házában mindig. Ezen Douglas sem változtatott, a halál
sem változtatott. Lebénult, úgy érezte, kudarcot vallott. Ebből a
házból nézve az élete, a választásai (már ha egyáltalán voltak
ilyenek) és ő maga nem tűntek eredményesnek, még
következetesnek sem. Be kellett vallania, hogy
meggondolatlanul él, túl sok időt vesztegetett el, túl kevés
sikerrel dicsekedhet. Akármilyennek látta ezt az egészet, amikor
távol volt innen, akármilyen vicces történeteket mesélt róla a
barátainak. Ráadásul hiába jött, nem tudott segíteni.
A gépen még az járt a fejében, hogy majd süt teasüteményt.
Mintha ez lehetséges volna June konyhájában.
Annak idején valamilyen okból este tízkor vagy tizenegykor
telefonon jött a hír, hogy az apjuk elesett a háborúban. Az
anyjuk teasüteményt sütött, teát főzött, és fölkeltette Eileent,
hogy megossza vele. June még kicsi volt. Lekvárt is ettek. Eileen
falánk volt, de nyugtalan. Az anyjukat, aki rendszerint veszélyes
ember volt, tele titokzatos sérelmekkel és megnevezhetetlen
panaszokkal, most mintha kicserélték volna: közömbös lett,
igénytelen, és ami a legmeglepőbb, félénk. A hírt nem mondta el.
(Reggel aztán megnyúlt, sápadt arccal ébresztette fel őket, adott
egy kellemetlen puszit, a hangja gépies volt. Apátok meghalt.)
Évekkel később Eileen megpróbált beszámolni June-nak a
teasüteményes virrasztásról, arról, hogy milyen törékenynek,
csendesnek látta akkor az anyjukat; már szinte annak, ami
abban az időben a leghőbb vágyuk volt: átlagos nőnek.
Ő mindezt már feldolgozta, közölte June.
– Már évekkel ezelőtt és a Gestalttal is. Igazán a Gestalttal.
Feldolgoztam, és végeztem vele.
Én semmit sem dolgoztam fel, gondolta Eileen. Nem hiszem,
hogy a dolgok arra valók, hogy feldolgozzák őket.
Az emberek meghalnak; szenvednek és meghalnak. Az
anyjuk a sok őrültsége után egy közönséges tüdőgyulladásban
halt meg. Betegségek és balesetek. Tisztelni kellene őket, nem
magyarázni. A szavak szégyenletesek. Szét kellene porladniuk
szégyenükben.
A szavak, amelyeket aznap délután a búcsúztatáson
felolvastak A prófétából, sértették Eileent. Micsoda
szélhámosság, gondolta, micsoda arcátlanság. Akaratlan
(valójában az áhítat modern megfelelőjével adták elő), de ez
nem mentség. Most, részeg töprengésében belátta, hogy nem
lett volna helyénvalóbb más sem. Bátorságos és erős
reménység… A szöveg nem szélhámosság, de micsoda
szélhámosság ma kimondani. A hallgatás az egyetlen lehetőség.
Rá és June-ra régen érdemesebb volt odafigyelni, mint
mostanában. Nem voltak ilyen bántóak. Nem igaz? Ewart se, a
szomszédok se, az unitáriusok se. Valamikor bízni lehetett
abban, hogy tudjuk, mit akarunk, de ma már nem, bár
mindannyian jót akarunk. June fejlesztőcsoportokba járt,
jógázni tanult, tanulmányozta a transzcendentális meditációt;
csupaszon ült másokkal együtt egy meleg tavacskában valami
költséges szigeten. Ami Eileent illeti, ő rengeteget olvasott, tudja,
hogyan kell megütközni mindenféle silányságon. Az ember azt
hinné, jobbak az anyjuknál. Valami mégsem stimmel. Csak azt
remélhetjük, hogy időnként visszasüllyedünk a valóságba,
gondolja Eileen, és pár pillanatra elalszik, aztán arra riad fel,
hogy görcsösen markolja a poharat.
Majdnem kiöntötte az italt. A szőnyeg, az ágyterítő! Kiitta a
maradékot, a poharat az éjjeliszekrényre tette, és szinte azonnal
elaludt.
Amikor felébredt, még mindig részeg volt, azt se tudta, hány
óra lehet. A ház csendes volt. Felkelt, hálóruhába kell bújnia,
gondolta. Előbb bement a fürdőszobába a sötétkék kaftánjában,
aztán ki a konyhába, hogy megnézze az elektromos órát. A
konyhában égett a lámpa. Még csak negyed tizenkettő volt.
Ivott egy nagy pohár vizet, tapasztalatból tudta, hogy ez majd
csökkenti vagy némi szerencsével megakadályozza a reggeli
fejfájást. Az oldalajtón át a garázsba tartott, gondolta, ott nem
ázik meg, mégis szívhat egy kis friss levegőt. Az ajtó nyitva volt.
Imbolyogva, a falat tapogatva indult el az összetekert öntözőcső
meg a fölakasztott szerszámok mellett. Hallotta, hogy jön valaki,
de nem bánta. Részeg volt. Nem érdekelte, ki az vagy mit gondol
róla, ha itt találja.
Ewart volt. Kezében öntözőkannával.
– June? – kérdezte. – June? Eileen. Nem értettem, hogy kerül
ide June. Két altatót vett be.
 – Mit csinálsz? – Eileen hangja részeg volt, kihívó, de nem
harcias.
– Locsolok.
– Hiszen esik. Te bolond vagy, Ewart.
– Már nem esik.
– Nemrégen még esett. Észrevettem, amikor a nappaliban
voltunk.
– Meg kellett öntöznöm az új cserjéket. Hihetetlenül sok víz
kell nekik eleinte. Nem bízhatsz abban, hogy az eső elég lesz.
Már az első nap sem.
Eltette a kannát. Megkerülte a kocsikat, Eileenhoz lépett.
– Jobb, ha bemész, Eileen. Sokat ittál. June nemrég benézett
hozzád. Azt mondta, úgy alszol, mint akit fejbe vertek.
Ő is részeg volt. Nem a hangja vagy a mozgása árulta el,
hanem az, hogy olyan súlyosan, elmozdíthatatlanul,
csökönyösen állt ott.
– Eileen. Te sírtál. Nagyon jó szíved van.
De nem Douglasért, ő nem Douglast siratta.
– Tudod, Eileen, June-nak nagy segítség, hogy itt vagy.
– Nem csináltam semmit. Bár tehettem volna valamit.
– Elég, hogy itt vagy. June nagyon sokra tart téged.
– Komolyan? – nézett rá Eileen, mintha elhinné.
Milyen kényszeresen udvarias Ewart még most is, amikor
mindketten részegek.
– Ő néha nem tudja kifejezni az érzelmeit. Néha úgy tűnik…
tudod, néha kicsit… fontoskodónak tűnik. Ő is tudja. De nem
könnyű megváltozni.
Kettőt lépett, és már Eileenhoz simult.
 – Eileen.
Eileen engedékeny nő volt, különösen részegen. Ez az ölelés
nem lepte meg különösebben. Számított rá, bár nem tudta volna
megmondani, miért. Lehet, hogy aki olyan, mint ő (egyedülálló,
önfejű és néha meglepően erőtlen, máskor meg nagyon élénk),
az mindig számíthat egy ilyen ölelésre. És ő hagyta, szinte
örömmel fogadta, szívtelenség lett volna kiszabadítania magát.
Ha ez nem szerepelt a terveiben, akkor is helyet szorított neki,
azt gondolva, amit ilyenkor szokott: miért ne?
Az ilyen nőket, a nőket, akik így gondolkodnak, rendszerint
közönyösnek tartják, kedvetlennek, érzéketlennek,
szánalmasnak. Más nők mondják ezt róluk, és még sok férfi is,
valójában éppen azok a férfiak, akik a hála és megbecsülés
minden jelével temetkeztek beléjük. Eileen tudta ezt. Azt
tapasztalta, hogy egyáltalán nincs igazuk. Úgy vette észre, ő
könnyen felizgul. Pillanatnyilag nem annyira; nem remélt nagy
élvezetet a sógorától, Ewarttől (aki most a nagyobbik kocsi
hátsó ülése felé terelte, sokkal eltökéltebben és ügyesebben,
mint várta volna tőle), mégsem pusztán elviselte a férfit. Ennél
majdnem mindig többet tett. Olyankor gyönyörködött az
arcukban. Gyönyörködött a komolyságukban, abban a csodás,
áhítatos és meztelen komolyságban, abban az odafigyelésben a
valóságra, a saját valóságukra.
A férfi csak a nevét ismételgette, mást nem mondott. Máskor
is hallott ilyet. Mit akar mondani ezzel a névvel, mit jelent neki
Eileen? A nők mindig kíváncsiak erre. Kényelmetlen helyzetben
a kocsiülésre szorítva (egyik lába behajlítva szorult az ülés
támlájához, és görccsel fenyegetett) még mindig válaszokat
keresnek, és mindent megőriznek az emlékezetükben, hogy
később majd átgondolják. Hinniük kell, hogy több történik, mint
ami látható; részben ez a baj.
Ő a zűrzavart jelenti Ewartnek, mondja magában majd
később Eileen. June ellentétét, hiszen mi más lenne ő? A
szenvedő férfi természetes választása, aki szereti a feleségét, és
fél tőle. A pillanatnyi gyógyító megmerülés. Eileen céltalan és
felelőtlen, a világnak abból a részéből jön, ahonnan a balesetek.
A férfi most azért temetkezik bele, hogy elfogadja azt, átadja
magát (de csak futólag, biztonságosan) annak, ami a fiával
történt, amiről ebben a házban nem lehet beszélni. Így Eileen
majd az olvasottságával és az elemző hajlamával (amely
tartalmában és irányában különbözik June-étól, de
végeredményben ugyanaz a hajlam) később megmagyarázza és
helyreteszi önmagában. De nem tudja, és soha nem fogja tudni,
hogy nem puszta irodalmi képzelgés-e az egész. Egy női test. Az
aktus előtt és alatt mintha felruháznák bizonyos egyéni
tartalmakkal, úgy mondják a nevét, mintha valami
különlegeset, valami egyedülállót jelentene: azt, amit keresnek.
Utána mintha meggondolnák magukat, azt akarják éreztetni,
hogy ezek a testek felcserélhetők. A női testek.

EILEEN MÁR CSOMAGOLT. Összehajtogatta a gyűrött, pecsétes

kaftánt, és a bőrönd aljára süllyesztette sietve, hátha June, aki
kétszer-háromszor már elment az ajtaja előtt, végül úgy dönt,
hogy bejön. Magukban voltak a házban. A gyerekek már mind
visszamentek az iskolába, Ewart pedig beautózott a városba,
hogy valamilyen csöveket szerezzen az öntözőrendszerhez.
Eileent a húga viszi majd ki a repülőtérre.
– Kár, hogy ilyen hamar elmész – lépett be June. – Úgy érzem,
elhanyagoltunk. Nem vittünk el sehová. Bár maradhatnál még
néhány napig.
Eileen nem döbbent meg, ahogy az első napon tette volna,
nem is csodálkozott. Tudta, hogy ha maradna még néhány
napig, a húga valóban igyekezne megmutatni neki a várost, bár
ő látta már. Felmennének a libegőn, áthajtanának a parkokon,
megnéznék a totemoszlopokat.
– El kell jönnöd egy igazi látogatásra – jelentette ki June.
– Nem tudtam úgy segíteni neked, ahogy akartam. – Alighogy
Eileen ezt kimondta, a mondat a visszájára fordult, és a képébe
nevetett. Aznap nem mondhatott semmit, ami beválna. – Mindig
többet csomagolok a kelleténél.
– Tudod, ő nem halt meg a balesetben – ült le az ágyra June.
– Nem halt meg?
– Az ütközésnél nem. Az valójában nem is lehetett olyan
súlyos. A többieken csak néhány karcolás volt. Ő valószínűleg
csak elkábult. Azt hiszem, elkábult. Kimászott a kocsiból, mind
kimásztak. Az autó valami furcsa szögben állt az útpadkán.
Tudod, felszaladt a padkára, és az oldalára fordult, az oldalán
kellett állnia, valahogy így – tette egyik széttárt ujjú, reszkető
kezét a másikra –, de a sarkán, valahogy… megdőlve.
Tulajdonképpen nem is értem, hogyan történhetett.
Megpróbálom magam elé képzelni, de nem tudom. Mármint
nem értem, milyen szögben állhatott, és hogy lehetett olyan
magasan. De ráesett. A kocsi egyszerűen… rázuhant, és ő
meghalt. Nem tudom, ő hogyan állhatott. Vagy talán nem is állt.
Tudod, talán… kimászott a kocsiból, és megpróbált
feltápászkodni. De valójában nem értem. Te magad elé tudod
képzelni?
– Nem – mondta Eileen.
– Én se.
– Kitől tudod?
– Az egyik fiú, aki… az egyik a fiúk közül elmondta az
anyjának, ő pedig nekem.
– Kegyetlenség volt tőle.
– Dehogy. – June elgondolkozott. – Szerintem nem. Az ember
tudni akarja.
Az öltözőasztal fölött a tükörben Eileen látta a húga profilját,
lehajtott fejét, arcán a várakozást, talán a zavart most, hogy ezt
megosztotta vele. Látta a saját arcát is, és meglepődött, milyen
csodálatosan ideillő tapintat és együttérzés ült ki rá. Közönyös
volt, és fáradt, már csak el akart szabadulni innen. Az is
nehezére esett, hogy kinyújtsa a kezét. De hit nélküli
cselekedetek is visszaadhatják a hitet. Elhitte, minden maradék
erejét összeszedve elhitte, el kellett hinnie, remélnie kellett,
hogy ez igaz.
 Az Ottawa völgye

Gondolatban néha anyámat látom az áruházakban. Nem

tudom, miért, én egyben se jártam vele; de úgy érzem, az a
bőség, az a higgadt sürgés-forgás kedvére lenne. Persze akkor is
eszembe jut, ha látok az utcán valakit, aki Parkinson-kórban
szenved, és az utóbbi időben egyre gyakrabban akkor is, ha a
tükörbe nézek. És mindig, ha a torontói Union pályaudvaron
vagyok, mert amikor először ott jártam, vele voltam és a
kishúgommal. Egy nyári délutánon történt, a háború alatt, ott
kellett átszállnunk. Hazafelé tartottunk anyámmal a régi
otthonába, az Ottawa-völgybe.
Az unokatestvérét várta, mert úgy volt, hogy találkoznak,
mielőtt továbbutazunk, de az nem jött el.
– Valószínűleg nem tudott elszabadulni – mondta anyám egy
bőrfotelben ülve a női váróteremben, amelyet azóta már
lezártak és bedeszkáztak. – Alighanem adódott valami
halaszthatatlan tennivalója.
Ez az unokatestvér a társ titkárnője volt „a város
legjelentősebb ügyvédi irodájában”, ahogy anyám
ellentmondást nem tűrő modorában nevezte. Egyszer
meglátogatott bennünket, fekete kalapot és fekete kosztümöt
viselt, ajkát és körmét rubinvörösre festette. A férjét nem hozta
el. A férj alkoholista volt. Anyám mindig megemlítette, hogy a
férj alkoholista, közvetlenül azután, hogy kijelentette, az
unokatestvére fontos állást tölt be a város legjelentősebb
ügyvédi irodájánál. A kettő mintha kiegyenlítette volna
egymást, mintha valami elkerülhetetlen és baljós módon
összekapcsolódtak volna. Ugyanígy mindig elmondta egy
ismerős családról, hogy mindenük megvan, ami pénzen
megvehető, de az egyetlen fiuk epilepsziás, vagy városunk
egyetlen némi hírnévvel rendelkező személyének, egy Mary
Renwick nevű zongoristának a szüleiről, hogy a lányuk minden
hírességét odaadnák egy kisbaba két apró kezéért. Egy kisbaba
két apró kezéért. Az ő univerzumában minden szerencsének
megvolt az árnyoldala.
A húgommal kisétáltunk az épületből a pályaudvarra, amely
kivilágított boltjaival úgy nézett ki, mint egy utca, és magas,
ívelt mennyezetével meg két végén a hatalmas ablakokkal úgy,
mint egy templom. Mindent betöltött a vonatok dübörgése,
melyek mintha a falak mögött bújtak volna meg, és egy
fölerősített, harsogó, erőteljes hang, amely alig kivehető
helyneveket sorolt. A pénzen, amit kaptunk, én egy filmes
magazint vettem, a húgom meg néhány szelet csokoládét.
Mondani akartam, hogy „adj egy harapást, különben nem
mutatom meg az utat visszafelé”, de annyira lenyűgözte a hely
pompája, vagy annyira megfélemlítette, hogy rám van utalva,
hogy azonnal letört nekem egy darabot, kérni se kellett.
Késő délután szálltunk fel az ottawai vonatra. Katonák ültek
körülöttünk. A húgomnak anyám ölében kellett ülnie. Az
előttünk ülő katona hátrafordult, és velem tréfálkozott. Nagyon
hasonlított Bob Hope-ra. Megkérdezte, melyik városból jöttem,
majd azzal folytatta:
 – Ott már vannak emeletes házak?
Olyan szigorúan, mosolytalanul, beképzelten, ahogy Bob
Hope tette volna. Talán tényleg ő Bob Hope, gondoltam, és
inkognitóban utazik, katonaruhában. Ezt nem tartottam
képtelenségnek. Úgy tűnt, a városunkon túl, legalábbis ilyen
messze a városunktól, szabadon jön-megy a világ minden híres,
fontos embere, és bárhol felbukkanhatnak.
Dodie néni kijött elénk a sötétben az állomásra, és kocsin
elvitt bennünket a vidéki házába mérföldekre onnan. Kis
termetű, markáns arcú nő volt, és minden mondat után
elnevette magát. Egy régi, szögletes tetejű, felhágós autón jött.
– Nos, őfelsége megjelent, hogy találkozzon veletek?
Az ügyvédi iroda titkárnőjéről beszélt, aki valójában a nővére
volt. Dodie néni nem is volt a nagynénink, csak anyánk
unokatestvére. Ő meg a nővére nem állt szóba egymással.
– Nem, de nyilván nagyon elfoglalt – mondta közömbösen
anyám.
– Na persze, elfoglalt – mondta Dodie néni. – Szorgalmasan
kaparja a tyúkpiszkot a csizmájáról. Igaz?
Gyorsan hajtott a göröngyös, kátyús földúton.
– Gyerekek! Nézzétek, ez itt az Ottawa völgye – mutatott
anyám a sötétségre kétoldalt.

AZ NEM IS VOLT VÖLGY. Hegyekre vagy legalább dombokra

számítottam, de reggel mindenütt csak szántóföldeket meg
bozótost láttam, és az ablak előtt Dodie néni tejesvödörből
itatott egy borjút. A borjú úgy vágta bele a fejét a vödörbe, hogy
kifröccsent a tej, Dodie néni meg nevetve szidta és ütötte az
állatot, igyekezett lelassítani. Szarosnak nevezte.
– Te falánk kis szaros!
Fejéshez öltözött, egymásra húzott tarka, rongyos, ócska
göncökbe, a koldusasszony visel ilyet az iskolai előadáson.
Fejébe csapott egy fejrész nélküli férfikalapot… vajon minek?
Anyám sose mondta, hogy olyan emberekkel állunk
rokonságban, akik így öltöznek, vagy olyan szavakat
használnak, hogy „szaros”.
– Nem tűröm el a piszkot – mondta mindig.
De a jelek szerint Dodie nénit eltűrte. Gyerekkorukban
olyanok voltak, mint a testvérek, közölte. (Az ügyvédi irodai
titkárnő, Bernice idősebb volt, és hamarabb elköltözött
hazulról.) Dodie néninek tragikus élete volt, tette hozzá
rendszerint anyám.
A háza kopár volt. Ilyen szegényes helyen még sose laktam.
Ehhez képest a mi házunk (amelyet mindig szegényesnek
tartottam, mert olyan messze voltunk a várostól, hogy nem
lehetett vízöblítéses vécénk meg vezetékes vizünk, és szóba se
jöhettek olyan fényűző dolgok, mint a redőny) nagyon
kényelmesnek tűnt a könyvekkel, zongorával, rendes
étkészlettel és boltban vásárolt, nem pedig rongyszőnyeggel.
Dodie néni utcai szobájában egyetlen kárpitozott fotel volt, meg
egy újságtartó, tele régi vasárnapi iskolai papírokkal. Dodie
néni a teheneiből élt. A földjét nem volt érdemes megművelni.
Reggelenként, amikor végzett a fejéssel, fölrakta a kannákat a
kisteherautójára, és hét mérföldet autózott a sajtgyárig.
Állandóan rettegett a minőségellenőrtől, aki csak jön, és minden
ok nélkül gümőkórosnak nyilvánítja a teheneket, tudtuk meg
tőle, merő rosszindulatból, hogy a szegény gazdák mind
tönkremenjenek. A nagy tejgazdaságok lefizették őket, közölte
Dodie néni.
Dodie életének tragédiája az volt, hogy elhagyták.
– Tudtad, hogy engem faképnél hagytak? – kérdezte.
Anyám figyelmeztetett, hogy ezt ne hozzuk szóba, Dodie
viszont a konyhájában, mosogatás közben, amíg én törölgettem,
a húgom meg elrakta az edényt (anyámnak le kellett pihennie),
olyan büszkén jelentette ki, hogy „faképnél hagytak”, mintha
azt mondaná: „Tudod, hogy nekem gyermekparalízisem volt?”,
vagy más ilyen súlyos, fontos betegsége.
– Már megsüttettem az esküvői tortát – mondta. – Fölvettem a
menyasszonyi ruhát.
– Selyemből volt?
– Nem, hanem szép, bordó merinógyapjúból, mert késő őszi
esküvő lett volna. Megjött a pap is. Minden készen állt. A papám
folyton kiszaladt az útra, leste, jön-e már a fiú. Besötétedett, hát
azt mondtam, ideje megfejni a teheneket! Levettem a ruhámat,
és nem vettem föl soha többet. Elajándékoztam. Sok lány sírt
volna, de én csak nevettem.
– Amikor két évvel később hazamentem, és nála laktam –
mesélte anyám, amikor tőle hallottam ugyanezt a történetet –,
minden éjjel arra ébredtem, hogy sír.

Vártam rája
A templom megett,
A templom megett,
A templom megett.
 Amikor láttam:
Felültetett,
Csupa lila lettem a dühtő’{2}*

Ezt énekelte nekünk Dodie néni, amíg a lesikált

viaszosvászonnal letakart kerek konyhaasztalnál mosogatott. A
konyhája akkora volt, mint egy ház, hátsó ajtóval meg első
ajtóval, mindig huzat volt benne. Házi készítésű
jégszekrényéhez hasonlót még sose láttam, nagy jégtömböket
tett bele, kiskocsiban vitte oda a jégveremből. Különleges volt a
jégverem is, abban a befedett árokban egész nyáron elálltak a
fűrészporban a befagyott tó jegéből kihasított darabok.
– Persze az én esetemben – tette hozzá – ez nem a templom
megett történt.

DODIE NÉNI FÖLDJÉN TÚL, a szomszédos farmon élt anyám bátyja,

James bácsi a feleségével, Lena nénivel és nyolc gyerekükkel.
Abban a házban nőtt fel anyám. Nagyobb ház volt több
bútorral, de kívül festetlen, szürke. A bútorzat főleg
tollmatracos, sötét, faragott fejtámlás ágyakból állt. Az ágyak
alatt lévő éjjeliedényt nem ürítették ki mindennap. Egyszer
odalátogattunk, Dodie néni azonban nem jött velünk. Nem volt
beszélő viszonyban Lena nénivel. Igaz, Lena néni nem nagyon
beszélt senkivel. Amikor James bácsi elvette, tizenhat éves
kamasz lány volt egyenesen a vadonból, mondta anyám és
Dodie néni (az ember törhette a fejét, hogy tulajdonképpen
honnan). Akkor már tíz-tizenkét éve házasok lehettek. Magas,
egyenes nő volt, elöl-hátul lapos (pedig már a kilencedik
gyerekét várta, karácsony előtt szült), a szeme nagy, sötét, kicsit
gyulladt, mint az állatoké. Minden gyerek ezt örökölte, nem
James bácsi szelíd, kék szemét.
– Amikor anyátok haldoklott – mesélte Dodie néni –, jaj, még
most is hallom. Ne nyúlj ahhoz a törülközőhöz! Használd a
sajátodat! Azt hitte, a rák olyan ragályos, mint a kanyaró. Ilyen
tudatlan volt.
– Ezt sose bocsátom meg neki.
– És a közelébe se engedte a gyerekeket. Nekem kellett
átmennem, és lemosdatnom anyádat. Mindent láttam.
– Sose bocsátok meg neki.
Ma már tudom, hogy Lena néni a rettegéstől volt olyan rideg.
Nyáron nem hagyta a gyerekeit a tóban úszni, mert félt, hogy
belefulladnak, télen nem hagyta őket szánkózni, mert félt, hogy
leesnek a szánkóról, és kitörik a nyakukat, nem tanulhattak
meg korcsolyázni, mert félt, hogy eltörik a lábukat, és egy életre
megnyomorodnak. Örökösen verte őket, mert félt, hogy lusta
vagy hazug ember lesz belőlük, vagy kétbalkezes, aki mindent
eltör. Lusták nem voltak, de eltörtek mindent; rohangáltak,
kapkodtak; és persze hazudtak, mint a vízfolyás, még a kicsik is;
ragyogóan, ösztönösen, még akkor is, ha nem volt rá semmi
szükség, csak hogy ne essenek ki a gyakorlatból, és talán mert
élvezték. Kifecsegtek és eltitkoltak, szövetségeket kötöttek és
törtek meg; hihetetlenül kifinomult és könyörtelen politikai
érzékük volt. Üvöltöttek, amikor verték őket. A büszkeség olyan
fényűzés volt, amelyről rég lemondtak, vagy meg se ismerték.
Ha nem üvöltenének, Lena néni talán sose hagyná abba. A karja
olyan hosszú és erős volt, mint egy férfié, az arcára ráfagyott az
engesztelhetetlen düh. De öt perc, három perc se kellett, és a
gyerekei már el is felejtették. Én az ilyen megaláztatást nem
felejtettem volna el hetekig vagy talán soha.
James bácsi megőrizte az ír akcentusát, amelytől anyám
teljesen megszabadult, Dodie néni félig. A bácsikámnak kedves
volt a hangja, amikor a gyerekei nevét mondta: Ma-rie, Ro-nald,
Ru-thie. Olyan gyengéden, megnyugtatóan, szemrehányóan
mondta, mintha ezekkel a nevekkel vagy magukkal a
gyerekekkel csak megtréfálták volna őt. De soha nem
akadályozta meg a veréseket, nem tiltakozott ellenük. Az ember
azt hihette volna, semmi köze az egészhez. Azt hihette volna,
semmi köze Lena nénihez.
A legkisebb gyerek a szülők ágyában aludt, amíg egy új
csecsemő ki nem szorította.

DODIE NÉNIHEZ NEM járt napilap, csak a hetilap, amit abban a

városban nyomtattak, ahová bejött értünk.
– Megemlítik Allen Durrandot.
– Allen Durrandot? – csodálkozott anyám.
– Ő most nagy ember a Holstein Canadánál. Egy West lányt
vett el.
– Mit írnak róla?
– A Konzervatív Szövetségről van szó. Jelöltetni akarja magát
képviselőnek, lefogadom.
Dodie néni a hintaszékben ült, a csizmáját levette. Anyám a
hátát a korlát oszlopának vetve dolgozott. Sárga hüvelyű
zöldbabot tisztítottak eltevésre.
– Eszembe jutott az, amikor megkínáltuk limonádéval –
nevette el magát Dodie néni. – Akkor még csak egy francia-
kanadai srác volt – fordult hozzám –, aki egy nyáron pár
hónapig itt dolgozott.
– Csak a neve volt francia – jegyezte meg anyám. – Nem is
tudott franciául.
– Ma már nem lehet tudni. Át is tért, most a Keresztelő Szent
János-templomba jár.
– Mindig intelligens volt.
– Az hát. De mi csőbe húztuk azzal a limonádéval. Képzeld el
a legforróbb nyári napot. Anyád meg én nem bántuk, mi bent
maradhattunk a házban. De Allennek a szénapajtában kellett
lennie. Tudod, akkor hordták be a szénát. Apám gyűjtötte be, és
Allen terítette szét. Biztos átjött segíteni James is.
– Ő hányta fel a szénát – szólt közbe anyám. – Apád vezette és
rakta meg a kocsit.
– Allent meg berakták a szénapadlásra. Te el se tudod
képzelni, milyen volt a szénapadlás egy olyan meleg napon.
Maga a pokol. Szóval eszünkbe jutott, milyen szép dolog lenne,
ha vinnénk neki egy kis limonádét… nem is, nagyon
előreszaladtam. Előbb beszélnem kell az overallról. Előző este,
amikor a férfiak vacsorához ültek, Allen odaadta nekem az
overallját, hogy varrjam meg. Egy régi hosszúnadrág volt rajta,
meg munkásing, az pokoli meleg lehetett, bár, gondolom, az
inget levette, amikor bement a pajtába. De nyilván azért kellett
neki az overall, mert az hűvösebb, tudod, szellősebb. Már nem
emlékszem, mit kellett megvarrni rajta, de csak valami
apróságot. Nagyon szenvedhetett abban az ócska nadrágban, ha
rászánta magát, hogy megkérjen, mert borzasztóan félénk volt.
Nem lehetett több… mennyi is lehetett akkor?
– Tizenhét éves – mondta anyám.
– Mi meg tizennyolc évesek voltunk. A rá következő évben
mentél a tanítóképzőbe. Úgy van. Szóval én fogtam a nadrágját,
és megvarrtam azt az apróságot, amit kellett, amíg te feltálaltad
a vacsorát. Ahogy ott ültem a konyha sarkában a varrógépnél,
remek ötletem támadt, emlékszel? Odahívtalak. Úgy tettem,
mintha egyenesen kellene tartanod nekem az anyagot. Így jól
láttad, mit csinálok. El se mosolyodtunk, de nem mertünk
egymásra nézni, ugye?
– Nem.
– Mert a remek ötletem az volt, hogy bevarrom a sliccét.
Szóval tudod, délután, amikor már visszamentek dolgozni,
eszünkbe jutott a limonádé. Két dézsával készítettünk. Az
egyiket kivittük azoknak, akik a földeken dolgoztak, kiabáltunk
nekik, és letettük a fa alá. A másikat meg fölvittük a
szénapadlásra, és őt kínáltuk meg vele. Ami citromot csak
találtunk, azt mind felhasználtuk, de így is gyenge volt.
Emlékszem, töltenünk kellett hozzá egy kis ecetet is. Azt se vette
észre. Sose láttam olyan szomjas embert, amilyen akkor ő volt.
Először egy merőkanálnyit ivott, aztán a szájához emelte a
dézsát. Kiitta az utolsó cseppig. Mi meg csak álltunk, és néztük.
Hogyan tudtuk megőrizni a komolyságunkat?
– Ezt még ma se tudom – mondta anyám.
– Aztán fogtuk a dézsát, és bementünk a házba, és vártunk
vagy két másodpercet, mielőtt visszaosontunk. Elbújtunk a
csűrben. Az is olyan volt, mint egy kemence. Fogalmam sincs,
hogy bírtuk ki. De fölmásztunk a takarmányos zsákokra, és
mindegyikünk keresett magának egy repedést, görcslyukat vagy
valamit, amin beleshet. Tudtuk, a csűr melyik sarkában pisilnek
mindig a férfiak. Ha fönt voltak, le a szénahányó nyíláson. Lent
az istállóban, gondolom, a csatornába. Nemsokára, de nagyon
hamar, látom, hogy húzódik arrafelé. Ledobja a vasvillát, és
már indul. Menet közben odaemeli magához a kezét. Dőlt a
verejték az arcunkon a hőségtől és a visszafojtott nevetéstől.
Milyen kegyetlenek voltunk! Először nem is sietett, ugye? Aztán
mivel már ez járt az eszében, azt hiszem, nagyon kellett neki;
lepillantott, nem értette, mi a baj, és kisvártatva már vadul
kaparássza és rángatja, mindenáron ki akarja szabadítani
magát. De én jó erősen bevarrtam. Kíváncsi vagyok, mikor jött
rá, hogy mi történt.
– Azt hiszem, azonnal. Sose volt buta.
– Nem bizony. Gyorsan összerakhatta. A limonádét meg
mindent. Csak egyvalamire nem gondolt, arra, hogy mi ott
bujkálunk a magtárban. Különben vajon megtette volna, amit
ezután tett?
– Semmiképp – jelentette ki anyám.
– Nem is tudom. Akkor már semmi se érdekelte. Igaz? Azon
már túl volt, letépte az overallját, és kilőtt. Mindent láttunk.
– Háttal állt nekünk.
– Dehogy! Amikor kilőtt, mindent láttunk. Oldalra fordult.
– Erre nem emlékszem.
– Hát én igen. Nem sokszor volt részem ilyen látványban,
nem engedhetem meg magamnak, hogy elfelejtsem.
– Dodie! – szólt rá anyám eléggé megkésve (azt is gyakran
hallottam tőle, hogy „nem akarok trágárságokat hallani”.)
 – Ugyan már! Te se szaladtál el. Nem igaz? Odatapadtál a
görcslyukra.
Anyám hol rám nézett, hol Dodie nénire, és szokatlan
kifejezés ült ki az arcára: a tehetetlenségé. Nem mondom, hogy
elnevette magát. De úgy tűnt, alig tudja megállni.

Kezdetben lassan jelentkeznek a tünetek, gyakran évek telnek el,

mielőtt a beteg vagy a családja észreveszi a betegséget. Lassan
fokozódó izommerevség áll be, ehhez a fej és a végtagok remegése
járul. Jelentkezhetnek rángások, izomgörcsök és más akaratlan
mozgások. Fokozódik a nyálképződés és gyakori a nyáladzás. A
betegség tudományos neve paralysis agitans. Nevezik Parkinson-
kórnak vagy reszkető bénulásnak is. A paralysis agitans tünetei
először csak egyetlen kézen vagy lábon mutatkoznak, aztán a
másik azonos oldali végtagon és végül a másik oldali végtagokon
is. Az arc elveszíti mozgékonyságát, lassan vagy egyáltalán nem
követi a hangulatváltozásokat. A betegség rendszerint idősebb
korban alakul ki, 60-70 éves korban mutatkoznak az első tünetek.
Nincsenek ismert gyógyult esetek. Gyógyszeres kezeléssel
elérhető a remegés és a túlzott nyálképződés csökkentése.
A gyógyszerek eredményessége azonban korlátozott. (Fishbein:
Orvosi enciklopédia)

Anyám azon a nyáron negyvenegy-negyvenkét éves lehetett,

nagyjából annyi, amennyi én most vagyok.
Csak a bal alkarja remegett. A keze jobban, mint a karja.
Hüvelykujja állandóan a tenyerére hajlott. De ezt eltakarhatta a
többi ujjával, és a karja nem remegett, ha az oldalához
szorította.
JAMES BÁCSI PORTER sört ivott vacsora után. Hagyta, hogy
megkóstoljam, fekete volt, és keserű. Ez is egy újabb
ellentmondás.
– Mielőtt feleségül mentem apádhoz – mesélte mindig anyám
–, megígértettem vele, hogy sose fog inni, és ő nem is ivott.
De a fivére, James bácsi nyugodtan ihatott.
Szombat este mind bementünk a városba. Anyám és a húgom
Dodie néni kocsijában. Én James bácsival, Lena nénivel és a
gyerekekkel utaztam. A gyerekek engem követeltek. Kicsit
idősebb voltam a legnagyobbnál, és úgy bántak velem, mintha
valami trófea lennék, valaki, akinek a kegyeiért versenghetnek.
Így én az ő autójukba kerültem, az is magas volt, régi és
szögletes tetejű, akárcsak Dodie nénié. Hazafelé tartottunk, az
ablakokat letekertük, hogy hűvösebb legyen, és James bácsi
egyszer csak énekelni kezdett.
Persze szép hangja volt, szép, szomorú, sóvár hangja. Tisztán
emlékszem az ének dallamára és az ő hangjára, ahogy kiszáll a
fekete ablakokon, de a szövegnek csak foszlányait tudom
felidézni, bár sokszor próbáltam, annyira tetszett a dal.

Hegyet-völgyet bejártam Kilkennyben…

Azt hiszem, így kezdődött. Aztán később volt valami pisztoly vagy
fogoly, és hogy ki ebben, ki abban leli örömét, és végül az
erőteljes, de szomorú hangzású sor:

Az árpa vizében az én örömem.

Amíg énekelt, csend volt a kocsiban. A gyerekek nem
civakodtak, nem kaptak verést, némelyik el is aludt. Lena néni
ölében a legkisebbel veszélytelen, sötét árny volt. A kocsi csak
zötykölődött, mintha az idők végezetéig ott akarna döcögni a
szuroksötét éjszakában, amelybe keskeny ösvényt vág a
fényszórója; mezei nyúl szökött át előttünk az úton, de senki
sem kiáltott fel, amikor észrevette, senki sem zavarta meg a
zengő, gyengéd, szomorú éneket.

AZ ÁRPA VIZÉBEN az én örömem.{3}

KORÁN MENTÜNK A TEMPLOMBA, hogy megnézhessük a sírokat. A

Keresztelő Szent János fehér fatemplom volt az országút
mentén, mögötte temetővel. Álldogáltunk a két sírkőnél,
amelyeken az állt, hogy Anya és Apa. Alattuk kisebb betűkkel
anyám szüleinek neve és születésük meg haláluk éve. Nem
voltak nagyok, úgy lapultak meg a lenyírt fűben, mint az
útburkoló kövek. Továbbmentem, érdekesebb dolgokat akartam
látni: urnákat, imára kulcsolt kezeket, angyalprofilokat.
Nemsokára anyám és Dodie néni is odajött.
– Kinek kell ez a sok cifra firlefánc? – legyintett Dodie néni.
A húgom, aki akkor tanult olvasni, megpróbálta kibetűzni a
sírfeliratokat.

Míglen meghűsül a nap

Nem halt meg, csak aluszik
In pacem
– Mi az a pacem?
– Latinul van – mondta méltóságteljesen anyám.
– Sokan felállítják ezeket a cifra sírköveket, és az egész csak
felvágás, még mindig nyögik az árát. Van, aki a sírhelyet is alig
tudja kifizetni, és akkor hol van még a sírkő? Például nézzétek
azt ott – mutatott egy sarkán egyensúlyozó hatalmas
gránitkockára; a fehérrel pettyezett sötétkék kő felülete olyan
volt, mint valami fazéké.
– Milyen modern – jegyezte meg szórakozottan anyám.
– Az ott Dave McCollé. Nézzétek, mekkora. És biztos
értesülésem van arról, hogy már közölték a feleségével: ha nem
fizeti ki sürgősen legalább a sírhely árának egy részét, kiássák a
férjét, és kidobják az országútra.
– Ez keresztényi elbánás? – kérdezte anyám.
– Van, aki nem érdemel keresztényi elbánást.
Éreztem, hogy valami csúszik le a derekamról, tudtam, hogy
elszakadt a gumi a bugyimban. Időben odakaptam az
oldalamhoz (még nem volt olyan kerek a csípőm, hogy
megtartson valamit).
– Kell egy biztosítótű – súgtam anyámnak dühösen.
– Minek neked biztosítótű? – kérdezte normális hangon vagy
a normálisnál hangosabban.
Mindig számítani lehetett arra, hogy az ilyen helyzetekben
értetlenkedik.
Nem válaszoltam, csak könyörgően, fenyegetően meredtem
rá.
– Elszakadt a bugyija, lefogadom – nevetett Dodie néni.
– Ez igaz? – kérdezte anyám szigorúan, és még mindig nem
halkította le a hangját.
– Igen.
– Hát akkor vedd le.
– De ne itt – szólt közbe Dodie néni. – Ott van a női vécé.
A Keresztelő Szent János-templom mögött volt két budi, mint
a falusi iskoláknál.
– Akkor nem lesz rajtam semmi – néztem anyámra
megbotránkozva.
El se tudtam képzelni, hogy bemegyek a templomba a kék
taftruhámban, és nincs rajtam bugyi. Felállok a
zsoltárénekléshez, aztán leülök, bugyi nélkül. A templom
padjának sima, hűvös deszkájára bugyi nélkül.
Nem mozdultam.
– Hát, van nálam egy biztosítótű – mondta habozva anyám. –
De azt nem vehetem ki. Ma reggel öltözködés közben elszakadt
a kombiném vállpántja, és egy biztosítótűvel fogtam össze. Azt
nem vehetem ki.
Lágy esésű, virágmintás, szürke ruhát viselt, az apró
virágokat mintha ráhímezték volna, és hozzá illő szürke
kombinét, mert átlátszó volt az anyag. Halvány rózsaszín
kalapjának színe mint némelyik virágé. Majdnem ugyanilyen
színű volt a kesztyűje is, nyitott orrú cipője pedig fehér.
Valószínűleg az egész öltözetet azért hozta magával, azért
állította össze, hogy akkor viselje, amikor elmegy a Keresztelő
Szent János-templomba. Elképzelte a verőfényes reggelt, amikor
megkondul a templom harangja, mint most. Biztos eltervezte és
maga elé képzelte, ahogy most én tervezem el és képzelem
magam elé, hogy mit fogok viselni egy összejövetelen.
 – Nem vehetem ki, mert akkor ki fog lógni a kombiném.
– Már mindenki bemegy – mondta Dodie néni.
– Menj be a női vécébe, és vedd le. Vagy ha ez nem felel meg,
akkor ülj be a kocsiba.
Indultam az autóhoz. Félúton voltam a temetőkapuhoz,
amikor anyám utánam kiáltott. Előttem vonult be a női vécébe,
ott szó nélkül benyúlt a ruhája kivágásába, és előhúzta a
biztosítótűt. Én hátat fordítottam, meg se köszöntem, annyira
lefoglalt a saját bajom, és annyira biztos voltam a dolgomban,
csak összetűztem a gumit a bugyimban. Aztán anyám előttem
ment végig a budi ösvényén és kerülte meg a templomot.
Elkéstünk, már mindenki benn volt. Meg kellett várnunk, amíg
a kórus, nyomában a lelkésszel, ünnepélyes lassúsággal
végigmegy a padok közt.

Minden dolog gyönyörű,

Minden lény, nagy és kicsiny,
Minden bölcs és nagyszerű,
Isten teremtette mind.{4}

Amikor a kórus már a helyén volt, és a lelkész a gyülekezet felé

fordult, anyám merészen elindult, hogy leüljön Dodie néni és a
húgom mellé elöl. Láttam, hogy a szürke kombiné pár centit
lecsúszik, és az egyik oldalon kilóg a ruha alól.
Az istentisztelet után anyám hátrafordult a padban, és
elbeszélgetett az emberekkel. Mindenki tudni akarta, mi a
nevem, mi a húgom neve, aztán azt mondták:
– Hasonlít rád. Nem, talán ez hasonlít rád jobban.
 Vagy:
– Ez a kislány szakasztott olyan, mint édesanyád.
Aztán arról kérdezgettek, hány évesek vagyunk, én
hányadikba járok, a húgom mikor megy iskolába. Megkérdezték
tőle, mikor kezd, ő meg azt felelte:
– Semmikor.
Ezen jót nevettek, és elismételgették egymásnak. (A húgom
gyakran megnevettette az embereket akaratlanul; mindig
ragaszkodott a félreértéseihez, és határozottan kinyilvánította
őket. Ezúttal kiderült, hogy valóban azt hitte, nem fog iskolába
járni, mert a lakásunkhoz közeli elemi iskolát lebontották, és
senki sem szólt neki, hogy majd busszal jár.)
– Tudod, ki tanított engem, amikor én voltam iskolás? –
kérdezték néhányan. – Hát a te anyukád!
– Velem nem ment valami sokra – mondta egy izzadt férfi,
akivel anyám nem akart kezet fogni, ezt észrevettem –, de nála
szemrevalóbb nem volt senki, annyi szent!

– LÁTSZOTT, HOGY KILÓG a kombiném?

– Hogy látszott volna? A padban ültél.
– De talán amikor végigmentem a padok között.
– Nem látta senki. Még álltak a zsoltárénekléshez.
– Akkor is láthatták.
– Én csak egyvalamin csodálkozom. Miért nem jött oda Allen
Durrand, hogy üdvözöljön?
– Ott volt?
– Nem láttad? Westék padjában ült, az ablak alatt, az asszony
anyjának meg az apjának állították be. Azt a nőt látnod kellett.
Talpig kékben volt, a kalapja akár egy kocsikerék. Mindig
nagyon elegáns. De ma össze se lehetett hasonlítani veled.
Dodie néni kókadt művirágokkal díszített tengerészkék
szalmakalapot viselt és végig gombos santungruhát.
– Talán nem ismert meg. Vagy nem vett észre.
– Az nem lehet, hogy nem vett észre.
– Hát…
– És milyen jóképű férfi lett belőle. Ez fontos, ha valaki
politikai pályára lép. És magas. Alacsony fickókat ritkán
választanak meg.
– És Mackenzie King?
– Úgy értettem, mifelénk. Errefelé nem választották volna
meg őt se.

– ANYÁDNAK VOLT EGY kisebb agyvérzése. Ő tagadja, de én már sok

ilyet láttam. Volt egy kicsi, aztán esetleg lesz még egy kicsi,
aztán még egy és még egy. Aztán egy napon lesz egy nagy. És
akkor meg kell tanulnod, hogy te légy az anya. Ahogy nekem
kellett. Még csak tízéves voltam, amikor anyám megbetegedett.
Tizenöt voltam, amikor meghalt. A közbeeső idő, istenem, hogy
az milyen volt! Borzasztóan felpuffadt; ödéma, az volt a baja.
Egyszer kijöttek, és dézsaszám vették le tőle.
– Mit?
– Hát a folyadékot. Csak ült a székében, de aztán már nem
volt képes rá, feküdni kellett neki. Mindig a jobb oldalán, hogy
ne nyomja a szívét a folyadék. Micsoda élet! Felfekvése lett,
borzasztóan szenvedett tőle. Egy nap aztán azt mondta, Dodie,
kérlek, fordíts a másik oldalamra, csak egy kis időre, hogy
megkönnyebbüljek. Könyörgött nekem. Hát fogtam, és
megfordítottam… Jézusom, de nehéz volt! Arra az oldalára
fordítottam, ahol a szíve van, és abban a pillanatban meghalt.
Miért sírsz? Nem akartalak megríkatni. Olyan kisbaba vagy,
hogy nem bírod elviselni, ha valaki az igazi életről beszél? –
nevetett rám, hogy felvidítson.
Vékony, barna arcában hatalmas és izzó volt a szeme. Aznap
kendőt kötött a fejére, és olyan volt, mint egy cigányasszony,
gonoszul és huncutul rám villanó tekintete azzal fenyegetett,
hogy több titkot elárul, mint amennyit el tudok viselni.

– AGYVÉRZÉSED VOLT? – kérdeztem morcosan.

– Tessék?
– Dodie néni azt mondta, agyvérzésed volt.
– Dehogy volt. Mondtam neki, hogy nem volt. Az orvos is
megmondta. Mindentudónak képzeli magát, ő már csak ilyen.
Azt hiszi, okosabb az orvosoknál.
– Lesz agyvérzésed?
– Szó sincs róla. Nekem alacsony a vérnyomásom. Ennek az
ellenkezője okozza az agyvérzést.
– Szóval nem is leszel beteg? – makacskodtam.
Nagyon megkönnyebbültem, hogy úgy döntött, nem lesz
agyvérzése, nem kell nekem lenni az anyának, és mosdatni,
törölgetni, etetni őt, a fekvőbeteget, ahogy régen Dodie néni
gondozta az anyját. Mert mindig úgy éreztem, erről ő döntött, ő
egyezett bele. Élete végéig, akármilyen változásokon ment
keresztül, és akármilyen részletes orvosi magyarázatot
hallottam a folyamatról, titokban mindig úgy éreztem, hogy
ebbe ő beleegyezett. Úgy éreztem, valami célja volt vele: valamit
meg akart mutatni, valamit meg akart bosszulni. Többet
jelentett, mint amit bárki megérthet.
Anyám nem válaszolt, csak ment tovább. Dodie néni házából
James bácsiéba tartottunk a marhalegelőn átvezető hepehupás
ösvényen, így sokkal gyorsabb volt, mint ha az országúton
mennénk.
– Már nem reszket a karod? – folytattam könyörtelenül,
makacsul.
Azt akartam, hogy forduljon hátra, és ígérje meg, amit
hallanom kell.
De hiába. Mert most először nem engedett, szembeszállt
velem. Ment tovább, mintha meg se hallotta volna, előttem
magasodó ismerős alakja egyszerre idegen, érzéketlen lett.
Visszahúzódott, elhomályosult, pedig ő csak ment tovább az
ösvényen, amelyet régen Dodie nénivel tapostak ki, amikor oda-
vissza szaladgáltak a két ház közt egymáshoz; az az ösvény még
mindig ott volt.

EGY ESTE ANYÁM és Dodie néni a tornácon ült, és verseket

mondott. Már nem emlékszem, ez hogyan kezdődött; nyilván
egyiküknek eszébe jutott egy verssor, aztán a másik folytatta.
James bácsi a korlátnak dőlve cigarettázott. Most, hogy mi ott
vendégeskedtünk, megengedte magának, hogy átjöjjön.
– Szebben nem halhat az ember – kiáltotta vidáman Dodie
néni –,

Csak ha sorsával szembenéz,

 Mert így őrzi atyái
És istenei nevét.

– Egész nap visszhangzott a csatazaj – szavalta anyám –

A hegyek közt, téli tenger mentén…

Se dobok nem szóltak, se gyászzene,

Mikor tetemét a sánchoz vittük…

Mert bizony hosszú az út…

Avalon sziget-völgyéig;
Hol nem hull se jég, se eső, se hó…

Anyám hangja már kínosan reszketett, így örültem, amikor

Dodie néni közbevágott.
– Jóságos ég, azokban a régi olvasókönyvekben más se volt,
csak kesergés.
– Én már egyikre se emlékszem – közölte James bácsi. – Csak
erre – és idézte folyékonyan:

Ködös dombokon bíborban

Állnak végig a fák,
S naphosszat mást se hallani,
Csak a szajkó szavát.

– Jó neked – mondta Dodie néni és anyám is, ő is csatlakozott

hozzá, és együtt szavalták nevetve:
 Most a folyónál vagy ahol
Párállik a mocsár,
Hosszú, csendes őszi napon
Délre tart a vadmadár.{5}

– Bár ha jobban meggondolom, még ebben is van egy kis

szomorúság – jegyezte meg Dodie néni.

HA IGAZI ELBESZÉLÉST akartam volna írni, azt hiszem, ott fejezem

be, hogy anyám nem válaszolt nekem, csak ment előttem a
legelőn át. Az elég lett volna. Gondolom, azért nem hagytam ott
abba, mert még többet akartam megtudni, még többre akartam
emlékezni. Fel akartam idézni mindent, amit tudok. Ha most
átnézem az eredményt, olyan, mint egy sor pillanatfelvétel,
mint azok a díszes szegélyű, barnás fényképek, amelyeket a
szüleim fényképezőgépével lehetett készíteni. A felvételeken
tisztán látszik Dodie néni, James bácsi, még Lena néni és az ő
gyerekei is. (Már mind halottak, csak a gyerekek nem, akikből
tisztességes, barátságos kenyérkeresők lettek, egyikből se lett
bűnöző, sőt még idegbeteg sem.) A probléma, az egyetlen
probléma az anyám. Én persze éppen őt akartam megragadni;
az egész utazásra azért vállalkoztam, hogy hozzá eljussak.
Minek? Hogy kiemeljem, ábrázoljam, megvilágítsam és
ünnepeljem őt, hogy megszabaduljak tőle; de ez nem sikerült,
most is túl közel van hozzám, mint mindig. Súlyos, mint mindig,
ránehezedik mindenre, mégis homályos, elmosódott körvonalú.
Ami azt jelenti, hogy most is hozzám tapad, mint régen, nem
hajlandó leválni rólam, és hiába teszek meg mindent, hiába
használom fel minden ügyességemet, hiába vetem be minden
trükkömet, ez már örökre így marad.
 Tartalom

Valamit el akartam mondani

Nyersanyag

Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel?

Vízen járás

Megbocsátás a családban

Mondj igent vagy nemet

A talált csónak

Hóhérok

Marrákes

A spanyol hölgy

Téli szél

Búcsúztatás

Az Ottawa völgye
{1} Ferencz Győző fordítása.

{2} Elekes Dóra fordítása.

{3} Elekes Dóra fordítása.

{4} Greskovits Endre fordítása.

{5} Greskovits Endre fordítása.