James Hadley Chase

Akar életben maradni?

JÓSZÖVEGMŰHELY Kft.
2006
 Öt évvel J. H. Chase talán legismertebb
regénye, a Miss Blandish nem kap orchideát
megjelenése után írta George Orwell: „minden
várakozásunk ellenére ez a regény nem ócska
fércmű, hanem ragyogó alkotás – sehol egyetlen
fülsértő vagy fölösleges szó, s a brit szerző, aki
(tudomásom szerint) sosem járt Amerikában,
tökéletesen átállt az amerikai alvilág
hullámhosszára”.
Orwell korai látlelete a Chase-féle újmódi
krimiről teljesen pontos. Chase, akárcsak a
szintén brit származású Raymond Chandler,
illetve Dashiel Hammett, Mickey Spillane és Ross
Macdonald megteremtette a detektívtörténet
kemény (tough) változatát, melyben általában
egy magányos, regények sorában visszatérő
magándetektív (Chandler, Spillane, Macdonald)
áll szemben olyan nehézsúlyú és kíméletlen
bűnözőkkel, amilyenekről Miss Marple, Hercule
Poirot vagy Monsieur Maigret még csak nem is
álmodott. A felsorolt mesterek közül épp Chase
világa a legváltozatosabb, egyben ő az, aki talán
a legmélyebbre ás a bűn világában, s olyan
erővel jeleníti meg azt, hogy még a mai,
akciófilmeken nevelődött olvasó hátán is végigfut
a hideg.
 © Jószöveg Műhely, 2006
© Hungarian translation: Szentgyörgyi József

Sorozatszerkesztő
MÁTÉ J. GYÖRGY

Fordította:
SZENTGYÖRGYI JÓZSEF

Borítóterv:
LÁZÁR

ISBN 963 7052 46 1

© Jószöveg Műhely Kiadó

FÁY ÉVA – DR. FÓTI PÉTER
1066 Budapest, Ó u. 11.
Postacím: 1244 Budapest, Pf. 826
Telefon: 302-1608
Fax: 226-5935
www.joszoveg.hu
E-mail: info@joszoveg.hu
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János
EGY

Alig egy órája aludtak még, amikor Meg felriadt. Felemelte

fejét a párnaként szolgáló hátizsákról, s nyugtalan
tekintete körbepásztázta a bútorozatlan, holdfényes
szobát. A plafonon egy hatalmas pók mászott sűrű
szövésű hálói felé.
– Kísérteties hely – mondta a lány Chucknak, amikor
behatoltak a helyiségbe. – Lidérceknek való.
Chuckból azonban hiányzott a képzelőtehetség.
Gúnyosan vigyorgott rá.
– Sebaj. Akkor velük szunyálunk. Ezeknél a
moszkitóknál csak jobbak lehetnek.
Letértek a 4-es útról, hogy keressenek egy helyet, ahol
megalhatnak. Így kerültek ebbe a magányos házba. Nem
sokkal azután, hogy eljöttek egy Goulds nevű, citromfáiról
és krumplijáról nevezetes városból, elfogyott a pénzük.
Chuck megpróbált munkát szerezni az egyik
konzervgyárban, de nem vették fel. Vállát verdeső haja,
szakálla és az a bűz, ami mindjobban áradt belőle, mióta
elhagyták Jacksonville-t, ahol utoljára mosdott, nem tette
kívánatos munkaerővé.
A lakatlan ház csenevész pálmafák, törpe
legyezőpálmák és virágzó cserjék sűrűjében állt. Az
amerikai Dél jellegzetes, kétszintes úriháza volt, hat
négyszögletes verandaoszlop támasztotta a homlokzatot:
egy gazdag ember valaha imponáló otthona lehetett.
 Meg kíváncsian bámulta az épületet, és azon tűnődött,
hogy vajon ki lehetett a tulajdonosa, s miért nem kell már
senkinek.
– Kit érdekel – vetette oda Chuck, amikor a lány
elmondta neki, mi jár a fejében. Felment a bejárati
ajtóhoz, és belerúgott a súlyos vaslakatba. Az ajtószárnyak
meg voltak ereszkedve. A rúgás nyomán az egyik leszakadt
sarokvasairól, és nagy dörrenéssel, fojtogató port kavarva
eldőlt.
Meg visszahőkölt.
– Én nem akarok itt aludni… olyan kísérteties.
– Fogd be már a szád!
Chucknak semmi kedve nem volt a lány fecsegését
hallgatni. Éhes volt, fáradt és rosszkedvű. Elkapta Meget a
karjánál, és vonszolta a porszagú sötétségbe.
Úgy döntöttek, hogy az emeleten alszanak, mivel a
földszinti ablakok be voltak deszkázva. Odafenn a
mocskos ablaktáblákon át elég holdfény szűrődött be,
hogy lássanak kipakolni. A tágas lépcsőház roppant
hatásos volt. Meg lelki szemei előtt megjelent egy Scarlet
O’Harára hasonlító nő, amint éppen teljes díszben jön
lefelé a lépcsőn a szájukat tátó hódolók szeme láttára, akik
rá várakoznak a nagy hallban. Ezt a gondolatát nem
mondta el Chucknak. Tudta, hogy a fiú kinevetné. Chuck
kizárólag a jelennek élt. A jövő is olyan volt számára, mint
egy üres fal.
Most, a hirtelen ébredés után Meg szívdobogva fülelt.
Mintha feléledt volna a ház. A Biscayne Bay felől jövő
szellő lágyan dudorászott az ereszen. A foszladozó tapéta
halkan zörgött. Az épület gerendái meg-megreccsentek, s
valahol a földszinten egy huzattól ki-be csapódó ajtó
rozsdás sarokvasai csikorogtak.
 Meg néhány pillanatig még hallgatózott, aztán
kényszeredetten próbált újra elaludni. Chuckra pillantott,
aki félig nyitott szájjal, hanyatt fekve aludt mellette;
piszkos hajának egy tincse az arcába hullt. Meg még így,
kissé távolabb fekve is érezte a fiú szagát, de ez nem
zavarta. Bizonyára ő is büdös. Majd ha elérik a tengert,
rendbe hozzák magukat, megfürödnek.
Ott feküdt, hosszú combjait széttárva, kezét a vékony,
koszos pulóveren telt melleire szorítva, és a plafont
bámulta.
Megszokta már ezt a durva életet, ami sok előnnyel is
járt: végre szabad volt, oda mehetett, ahova akart, úgy élt,
ahogy neki tetszett, és ez fontos volt számára.
Apjára gondolt, aki biztosítási ügynőkként bagóért
dolgozott, és megszomorodott anyjára. Tizenhét éves
koráig velük élt, de már tizennégy éves korában
elhatározta, hogy amint elég magabiztosnak érzi magát,
hogy elmenjen, el fog menni. Azt a fojtogató kispolgári
életet nem neki találták ki. Így élt mindaddig, míg
összetalálkozott Chuckkal. Akkor aztán ott hagyta őket.
Chuck négy évvel volt idősebb nála. Meg aznap egyedül
ment moziba, ami ritka esetnek számított, mivel sok
barátja volt. Ezen a kivételes estén magányra vágyott.
Szüleinek azt mondta, hogy Shirleyvel találkozik, aztán
bemegy vele a városba, moziba. Mindig meg kellett
mondania szüleinek, kivel találkozik, és ő mindig hazudott
nekik, mert tudta, ostobák ahhoz, hogy ellenőrizzék. Még
akkor is hazudott nekik, mikor tényleg Shirleyvel
találkozott, inkább azt mondta nekik, hogy Ednával megy.
Élvezte, hogy hazudik szüleinek. Vajon hallották-e
egyáltalán, mit mondott nekik? Gyakran eltűnődött azon,
hogy mondanának-e neki valamit is a szokásos „vigyázz
magadra, drágám, és ne gyere túl későn” mellett, ha azt
közölné a tévé előtt ülő szüleivel, hogy Frank Sinatrával
van randija.
A filmről kiderült, hogy dögunalmas, s Meg félidőben ki
is ment a moziból. Ahogy kilépett a forró éjszakába, és
rájött, hogy még csak kilenc óra, megbánta, hogy kijött;
most már nem tehet egyebet, mint hogy hazamegy.
Elborzadt a gondolattól, hogy otthon nézze a tévét
szüleivel.
– Társaság kéne?
Chuck lépett elő a homályból, és odaállt elé. Meg
végigmérte. Meg mindent csinált már, amit egy bakfis
csinálhat, csak éppen szüzességét nem vesztette még el.
Szerette a „nyomkodásokat” a kocsikban; csak arra ügyelt,
hogy combjait szorosan összezárja, egyébként mindent
megengedett. Csak azt az egyetlenegyet nem. Anyja sokat
hangoztatott óvását, hogy idegenekkel ne kezdjen,
mostanra már nagyon megunta, és inkább kihívást
jelentett számára, mint figyelmeztetést.
Chuckban volt némi vonzerő. Alacsony, izmos,
jókötésű fiú volt. Hosszú vöröses haja és szakálla tetszett
a lánynak. Arcának nemtörődöm csúnyaságában is volt
valami vonzó Meg számára. Felizgatta Chuck férfias
kiállása.
Meg felidézte, hogyan mentek le a partra, és fürödtek
meztelenül. Chuck olyan természetesnek fogta fel a
meztelenségét, hogy Megnek eszébe sem jutott szégyellni
magát amiatt, hogy le kell vetkőznie.
Mikor leértek a partra, Chuck azt mondta: „Ússzunk!”
Mielőtt a lány felmérhette volna, hogy tulajdonképpen mi
is történik, a fiú már le is dobta a ruháját, és meztelenül
futva indult a tengerbe. Némi habozás után Meg is követte
példáját, majd valamivel később engedett Chuck
unszolásának.
Az első szexuális együttlét a robbanás erejével hatott
rá. Bár Chucknak sok rossz tulajdonsága volt, azt azért
tudta, hogyan kell bánni egy nővel.
– Komállak, Meg – mondta, ahogy ott feküdtek egymás
mellett kimerülve és kielégülve. – Van valami lóvéd?
Megnek később rá kellett jönnie, hogy Chuckot csak
két dolog érdekli: a szex és a pénz. Az évek során a
tehetősebb rokonok ajándékaiból Meg félretett háromszáz
dollárt, amit – anyja szavajárása szerint – „nehezebb
napokra” tartogatott. Ez ugyan nem volt „nehezebb nap”,
de mit törődött ő akkor ezzel?
Chuck azt mondta neki, hogy Floridába készül.
Napsütésre vágyik. Nem, nem akar semmi különöset. Ha
elfogy a pénze, szerez valami munkát, mindegy, milyet,
aztán ha összejött valamennyi, lelép. Szerinte ez az
életforma megfelelő. Meg is így gondolta. Háromszáz
dollárral az idők végezetéig ellehetnek, mondta Chuck, és
megkérdezte, hogy volna-e kedve vele tartani.
Ez volt az a pillanat, amire Meg várt. Rátalált egy
izgalmas férfira, aki ugyanúgy gondolkodott, mint ő. Erős
volt, vakmerő, és rettenetesen tudott szerelmeskedni. Meg
nem tétovázott.
Megbeszélték, hogy másnap találkoznak a távolsági
busz megállójában, és együtt mennek Floridába.
Másnap délelőtt, mikor anyja elment bevásárolni, Meg
összecsomagolta a kempingfelszerelését, írt egy cetlit, hogy
nem jön vissza, elvette azt az ötven dollárt is, amit a
szintén nehezebb napokra tartogatott, és elment örökre.
Meg háromszáz dollárja és az apja ötvenese Chuck
jóslata ellenére nem tartott az idők végezetéig. A fiú
számos egyéb rossz tulajdonsága mellett megszállott
szerencsejátékos is volt. Meg kalapáló szívvel figyelte,
milyen vidáman kockázik Chuck azzal a két fiatalemberrel,
akikkel útban Jacksonville felé akadtak össze. Mikor a
fiúnak már csak ötven dollárja maradt, remegő hangon
figyelmeztette, hogy ideje lenne abbahagyni.
A két fickó Chuckra bámult, aztán az idősebbik
megszólalt;
– Te hagyod, hogy a nőd beledumáljon?
Chuck a lány arcára tapasztotta tömpe ujjú, széles
tenyerét, és akkorát taszított-rajta, hogy Meg nagyot
nyögve hanyatt esett a hepehupás földön, és az ütődéstől
elállt a lélegzete. Amikorra összeszedte magát, Chuck már
elvesztette pénzük maradékát is, a két fickó pedig eltűnt a
sötétségben.
– Mit izgat a lóvé? – mordult fel Chuck, mikor a lány
kezdett veszekedni vele. – Fogd be a szád! Lesz még több
is… Lóvé mindenütt van!
Beálltak narancsszedőnek, s egy hétig gürcöltek a
forróságban, míg összekapartak harminc dollárt. Akkor
leléptek, és ismét elindultak Miami felé.
A pénz csakhamar elment útiköltségre és ennivalóra.
Mostanra már nem maradt semmijük, és Meg éhes volt.
Tizenkét órája nem ettek: az utolsó táplálékuk egy
ragacsos hamburger volt, de Meg még most sem
bánkódott. Ez az élet: a kosz, az éhség, az otthontalanság
még mindig jobb volt, mint abban a szomorú börtönben
élni, szülei parancsnoksága alatt.
Holnap majd csak akad valami, gondolta. Bízott
Chuck-ban. Megint megpróbált elaludni, de aztán ismét
felült.
Valaki járkál odalent a hallban!
 Határozottan hallotta a cipők csosszanását. A szíve
kalimpálni kezdett. Nesztelenül Chuck fölé hajolt,
megfogta és gyengéden rázogatni kezdte.
– Chuck!
A fiú felmordult, lelökte magáról a lány kezét, átfordult
a másik oldalára. Meg azonban újra rázogatni kezdte.
– Chuck!
– Ó, hogy az isten…!
Chuck felébredt, és fölkönyökölt. Piszkos testének
szaga most is facsarta a lány orrát.
– Mi a hézag?
– Valaki mászkál odalent.
Ahogy belekapaszkodott a fiú karjába, érezte, mint
feszülnek meg az acélkemény izmok. Megnyugodott.
Chuck fizikai ereje óriási hatással volt rá.
– Hallod?! – suttogta.
Chuck lerázta magáról Meg kezét, és felállt.
Nesztelenül az ajtóhoz osont, s lassan kinyitotta. Meg a fiú
széles hátára nézett. Az izmok és a szilárd tartás láttán
csillapodott a félelme. A fiú egy hosszú pillanatig
hallgatózott, majd behajtotta az ajtót, és odament a
lányhoz.
– Azt hiszem, igazad van… Valaki van lent… lehet,
hogy egy zsaru.
A lány rámeredt.
– Zsaru?
– Birtokháborítók vagyunk. Ha egy ügybuzgó zsaru…
Alsó ajkába harapott. – Csavargásért is bevarrhatnak
minket.
– De hát mi nem ártottunk senkinek… Csavargásért?
Chuck nem figyelt rá. Elővett valamit a farzsebéből, és
Meg kezébe nyomta.
 – Dugd a gátyód szárába. Ha zsaru az ott odalent, nem
kell, hogy felplankolja nálam.
– Mi ez?
– Kés, te hülye. – A fiú odament az ajtóhoz, és halkan
kinyitotta. Meg nézte, ahogy kilép és megáll a lépcső
tetején. Rápillantott a kezében lévő csontmarkolatra: egy
krómozott gomb volt rajta. Megérintette. Összerezzent,
mikor a tíz centi hosszú csillogó acélpenge kiugrott.
Fogalma sem volt róla; hogyan tehetné vissza a nyélbe, s
hogyan csúsztassa be így a nadrágja szárába. Odament a
falhoz, és egy halom penészedő tapétafoszlány alá rejtette
a kést. Azután Chuck után ment. A fiú intett neki, hogy
maradjon csendben. Mozdulatlanul hallgatóztak. Meg nem
hallott mást, csak szívének dobogását.
– Lemegyek – suttogta Chuck.
A lány megfogta a karját.
– Ne!
A fiúnak nem kellett sok tartóztatás. Megben felötlött,
hogy Chuck ugyanúgy fél, mint ő maga, s kissé
megcsappant a fiúba vetett bizalma. Néhány percig
hallgatóztak, majd meghallották, hogy valaki mászkál
odalent a hall bal oldalán. Aztán megpillantották a sötét
árnyékot is. Az égő cigaretta parazsának láttán Chuck
megnyugodott. Akárki a betolakodó, nem zsaru. A zsaruk
nem dohányoznak szolgálatban.
– Ki az ott? – kérdezte, s hangja durván és fenyegetően
csengett Meg fülében.
Egy pillanatnyi csend következett. Látták, hogy az
árnyékalak megdermed, aztán egy erős zseblámpa fénye
vágódott az arcukba; visszahőköltek. A fény egy pillanattal
később kialudt, ott álltak elvakítva.
– Add ide a kést – suttogta Chuck.
 Meg bebotorkált a szobába, odaszaladt az egymásra
dobált tapétadarabokhoz, és elővette a kést.
– Láttam, hogy nyitva van az ajtó – hallatszott lentről
egy férfihang, amikor Meg visszaért. – Így hát bejöttem.
Chuck forró, izzadt ujjai a kés nyelére fonódtak. Hát
akkor menjen ki – mordult fel a fiú. – Mi jöttünk előbb. Na,
tűnés!
– Elég nagy ez a ház ahhoz, hogy elférjünk benne,
nem? Van kajám. És nem szeretek egyedül enni.
A lány hallotta, hogy megkordul a gyomra. Az evés
gondolatára összefutott szájában a nyál. Megragadta
Chuck karját. A fiú megértette. Ő is éhes volt.
– Az hittem, hogy zsaru vagy – mondta. – Gyere fel!
Látták, hogy a férfi odamegy a hall bejáratához, majd
egy hátizsákkal jön vissza, aztán elindul felfelé a lépcsőn,
s a zseblámpával világít magának.
Chuck késsel a kezében várt rá. Meget visszatolta a
szobába, ahonnan kijöttek. A lány megállt az ajtóban, és a
torkában dobogó szívvel hallgatta, hogyan lépked az
ismeretlen a lépcső tetejéig.
Chuck meredten figyelte a férfit. Csak a körvonalait
látta: valamivel magasabb volt, mint ő, de vékonyabb, és a
válla is keskenyebb. Nem nagyon erős, vélte Chuck, és egy
kissé megnyugodott.
– Hadd lássunk – mondta erőszakosan. – Add ide a
lámpádat!
A férfi odanyújtotta a zseblámpát. Chuck elvette, és a
férfi arcába világított vele.
A lány megdermedt. A férfi szeminol indián volt. Meg
sok ilyen indiánt látott az úton, mikor Jacksonville-ből
eljöttek, s most felismerte a sűrű kékesfekete hajat, a sötét
bőrt, a széles pofacsontokat és a keskeny vágású fekete
szempárt. Ez az indián huszonhárom-huszonnégy éves;
jóképű férfi volt, de kifejezéstelen faarca és nyugalma nem
tetszett a lánynak. Fehér virágmintás sárga inget viselt,
sötétkék csípőnadrágot, barna lábán pedig spárgatalpú
könnyű cipőt.
Nyugodtan állt, hagyta, hadd bámulják. Meg úgy látta,
mintha lángolna a szeme a zseblámpa fényében.
– Ki vagy? – kérdezte Chuck a padló felé irányítva a
fénysugarat.
– A nevem Poke Toholo. És ti?
– Én Chuck Rogers vagyok… Ez itt a nőm, Meg.
– Együnk.
Chuck megvilágította a szobába vezető utat. Meg
előrement, és korgó gyomorral leült a hátizsákja mellé.
Poke a földre dobta hátizsákját, mellétérdelt, előhúzott
belőle két gyertyát, meggyújtotta és a padlóhoz ragasztotta
őket. Felnyúlt, kivette Chuck kezéből a zseblámpát, betette
a hátizsákba, majd egy sült csirkét és néhány szelet
sonkát halászott elő egy műanyag zacskóból.
– Hé! Honnét szerezted? – kérdezte Chuck dülledt
szemekkel. Nem is tudta, mikor evett utoljára csirkét.
Poke végigmérte.
– Mi közöd hozzá? – Ügyes mozdulatokkal három
egyenlő részre szelte a csirkét egy csontnyelű késsel.
Némán, mohón, elégedetten ettek. Meg észrevette, hogy az
indián megnézi magának Chuckot, majd elfordítja
tekintetét. Őrá egyszer se pillantott.
Mikor befejezték, Chuck a könyökére támaszkodva
hanyatt dőlt.
– Ember, ezt nevezem! Merrefelé tartasz?
Poke elővett egy csomag cigarettát.
– Paradise Citybe. És ti?
 – Talán Miamiba.
Rágyújtottak a gyertyalángról.
– Lesz ott valami munkád? – kérdezte Poke.
Törökülésben ült, a kezét a térdén nyugtatta.
– Majd csak találok.
– Gondolod? – nézett a fiúra az indián. – A zsaruk
nincsenek oda a csövesekért.
Chuck meghökkent.
– Csövesnek tartasz?
– Hát mi másnak? Koszos vagy és büdös.
Meg összerezzent. Biztos volt benne, hogy Chuck
ráront késével az indiánra, és meglepődött, hogy a fiú nem
mozdul helyéről.
– Inkább vagyok csöves, mint indián vadember.
Gondolod, hogy te kapsz munkát?
– Nekem nincs rá szükségem.
Chuck felkapta a fejét.
– Szóval van lóvéd?
Poke bólintott.
– Mennyi? Tíz dolcsi? Lefogadom, hogy még annyid
sincs.
– Holnap veszek egy kocsit.
Chuck füttyentett egyet a foga között. – Kocsit? Milyen
kocsit?
Poke megvonta a vállát.
– Valami olcsóbbat… használtat. Szükségem van egy
kocsira.
– A szentségit!…
Chuck hosszú pillanatokig méregette az indiánt.
– Hallod-e, miért ne állhatnánk össze mi hárman?
Elmehetnénk veled Paradise Citybe… Mit szólsz hozzá?
 Meg némán csodálta Chuck idegeit. Magában igazat
adott a fiúnak: ha meg se kérdezi, meg se teheti.
– Miért állnék össze veletek? – kérdezte Poke némi
hallgatás után.
– Mit veszíthetsz? Nem valami frankó egyedül utazni.
Így meg lenne társaságod.
Poke felállt, hátizsákját odavitte a szoba túlsó végébe,
távol a másik kettőtől, és leült.
– Süket vagy? – kérdezte Chuck. – Mi vesztenivalód
van?
– Még gondolkozom a dolgon. Előbb alszom. Fújd el a
gyertyákat… nem adják ingyen – azzal Poke végighevert a
padlón.
Hátat fordított a másik kettőnek, hátizsákját a feje alá
gyűrte. Chuck és Meg összenézett.
A lány előrehajolt, és elfújta a gyertyákat. Sötétség
borult rájuk. Eltelt néhány perc, mire szemük
alkalmazkodott a holdfényhez. Ekkorra már úgy látszott,
hogy Poke elaludt. Lassan, egyenletesen lélegzett.
Chuck és Meg elhelyezkedett.
A lány fáradtan és jóllakva álomba merült, Chuck
azonban nem. Csak feküdt, és gondolkozott.
Vajon csak blöffölt az indián, kérdezte magában. Vagy
tényleg kocsit akar venni? Ha ez igaz, akkor a pénze vagy
a zsebében, vagy a hátizsákjában van.
Chuckot elöntötte a verejték. Legalább kétszáz dollárt
szerezhet! A rohadt rézbőrűnél legalább ennyi van!
Vaskos tömpe ujjai a kés nyelére tapadtak. Nem lenne
nehéz. Csak oda kell lopózni, aztán már egy késszúrás is
elég.
 Chucknak nem volt újdonság a gyilkosság. Csak a
kezdet nehéz, ő már kettőn is túl van. Mit számít eggyel
több.
Aztán eszébe jutott a lány, és elfintorodott. Egyáltalán
nem kellett volna felszednie. Biztos volt benne, hogy nem
helyeselné az indián meggyilkolását. Ujjai még erősebben
markolták a kést. Kétszáz dollár! A fenébe is, ha Megnek
nem tetszik, ő is megkaphatja. Mire a hullákat megtalálják
– ha egyáltalán megtalálják ő már ezer mérföldre lesz.
Keze fejével megtörölte verejtékező arcát.
Igen, megcsinálom! De egyelőre várni kell. Az indián
még csak most aludt el. Később, majd ha már mélyen
alszik… majd akkor.
– Chuck?
A fiú teste megfeszült az indián hangjára. – Éberen
alszom, és revolverem is van. Kis szünet után Poke
folytatta:
– Majd holnap megbeszéljük.
Revolver!
Chuck ujjai ellazultak a kés nyelén. Mintha olvasott
volna a gondolataiban ez a szemét.
– Ugyan kussolj már – morogta. – Megpróbálok
szunyálni.
– Holnap majd beszélünk.
Chuck végül elaludt.

Reggelire Poke sonkaszeleteket, némi megsavanyodott

kenyeret és egy üveg kólát tartogatott,
Ahogy némán reggeliztek, Meg észrevette, hogy az
indián megint méregeti Chuckot, s szeme csillogásából
arra következtetett, hogy mérlegel valamit a fiúval
kapcsolatban.
 Mikor befejezték, Chuck váratlanul megszólalt.
– Ha megveszed a járgányt, elviszel minket egy
darabon?
Poke a hátizsákja fölé hajolt, és egy elemes
villanyborotvát meg egy zsebtükröt vett elő. A tükröt az
ablakkeretnek támasztotta, és borotválkozni kezdett.
Chuck keze ökölbe szorult, és az arcába futott a vér.
– Nem hallottad, mit kérdeztem?
Poke ránézett, aztán folytatta a borotválkozást. Csak
akkor szólalt meg, mikor befejezte. – Még gondolkozom
rajta. – Megtisztította a borotvát, eltette, majd egy
törülközőt és egy darab szappant vett elő. – Az
öntözőcsatorna alig pár lépésnyire van. Jössz?
Chuckban megállt az ütő. Itt a nagy esély! Meg nem
lesz velük! Megöli az indiánt, aztán visszajön, és azt
mondja a lánynak, hogy a pofa elmerült. Nem hinné el, de
legalább nem lenne tanú.
– Megyek.
Kiment a szobából Poke után. A lépcső alján
megszólalt.
– A francba! Ottfelejtettem a törülközőmet!
Poke barna faarca feléje fordult.
– Mondd meg a lánynak, hogy ne fárassza magát. A
pénz nálam van – mondta, s kisétált a hallon át a
napsütésbe.
Chuck dühtől kivörösödve tért- vissza a szobába. A
hátizsákjában talált egy koszos törülközőt. – Gondolod,
hogy elvisz minket? – kérdezte Meg.
– Honnan a francból tudnám? – mordult rá Chuck, és
kiment a szobából.
Csatlakozott Poke-hoz, aki a bozóton át elvezette a
csatornához.
 Chuck azt gondolta: majd akkor csinálom ki, ha már
levetkőztünk. Nem szeretném összevérezni magam.
Beletérdelek a tökébe, aztán jöhet a kés.
Odaértek a csatornához. A víz szikrázott a
napsütésben. A túloldalon Chuck megpillantotta a Miami
felé vezető 27-es országutat. Ezekben a korai órákban még
nem volt rajta forgalom.
Lehúzta koszos ingét, és megfeszítette izmait. Poke
eltávolodott tőle, ledobta ruháit, és a csatorna szélén állt.
Chuck látta, hogy az indián egy műanyag pénzes övet
visel vékony derekán. Összehúzott szemmel nézte a
vaskosnak látszó övet. Valami rossz előérzet fogta el Poke
teste láttán. Még sohasem látott ilyen felépítésű embert.
Az indián minden mozdulata feszes izmok hullámzása volt.
Olyan volt a teste, mintha rugalmas acélból készült volna.
Chuck egy csapásra elveszítette saját erejébe vetett hitét.
Lehet, hogy mégse lesz olyan könnyű dolog kicsinálni ezt
az indiánt. Keze hátrasiklott a farzsebéhez, s ujjai
ráfonódtak a kés markolatára.
Nézte, hogyan ugrik Poke a vízbe, s hogyan kezd el
erőteljes karcsapásokkal a túlsó part felé úszni.
Megfordult, zsebéből egy széles gumit vett elő, és ráhúzta
a csuklójára. A kést becsúsztatta a gumi alá. Lehúzta
nadrágját, lerúgta cipőjét, és beugrott a vízbe. Gyenge
úszó volt, s nem érezte magát otthon ebben a közegben.
Látta, hogy Poke a hátára fordulva lebeg a víz tükrén.
Lihegve csapdosott felé. Elég egy erőteljes döfés alulról
fölfelé, aztán gyorsan le kell oldania róla a pénzesövét,
mielőtt hagyja elmerülni a testet.
Már csak néhány méterre volt Poke-tól. Megállt, a vizet
taposva.
 – Hú, ez egész frankó, mi?! – kiáltott oda rekedtes
hangon.
Poke bólintott.
Chuck egy erőteljes tempóval közelebb került hozzá.
A távolság egyre csökkent közöttük, s akkor Poke
egyszerre eltűnt. Csak egy vízgyűrű jelezte nyomát a
felszínen.
Chuck magában káromkodva várakozott, a csatorna
tükrét fürkészte. Hirtelen acélkemény ujjak ragadták meg
bokáját, s lerántották a mélybe. Szájába, orrába víz hatolt.
Vadul rugdosva összevissza csapkodott, míg érezte, hogy a
szorítás meglazul, és az ujjak elengedik a bokáját.
Köpködve és zihálva bukkant a felszínre. Mikor kitörölte a
vizet a szeméből, meglátta, hogy Poke elúszik tőle. A
csuklójához erősített kés pedig eltűnt!
Tehetetlen dühében az óvatosságról megfeledkezve
bőszen tempózott a part felé, de Poke könnyedén lehagyta.
Már rég a parton állt, mikor a fiú kimászott a vízből.
Chuck elbődült, és tömpe ujjait begörbítve, leszegett
fejjel, megvadult bikaként rontott az indiánra. Poke oldalra
lépett a támadás elől; mikor a fiú elrohant mellette,
elgáncsolta, s Chuck úgy zuhant a földre, mint a zsák.
Poke már rajta is termett. Térdét a fiú mellébe nyomta,
s Chuck a saját kését pillantotta meg a kezében. A
borotvaéles, fényes penge ott volt a torkánál.
Chuck megadta magát. A csillogó fekete szemekbe
nézett, és rémülten arra gondolt, hogy mindjárt vége.
Poke a kés hegyét a bőréhez nyomta, úgy figyelte.
– Meg akartál ölni? – kérdezte halkan. – Ne hazudj! Az
igazat mondd!
– A lóvét akartam – zihált Chuck.
– Annyira kell, hogy ölni tudnál érte?
 Összenéztek, aztán Poke felállt, és hátralépett. Chuck
egész testében remegve, verítékben fürdő arccal
tápászkodott föl.
– A pénzemet akarod? – kérdezte az indián. – A tiéd
lehet, ha el tudod venni – megütögette a műanyag övet. –
Kétszázhúsz dollár.
A késre pillantott, majd a pengénél fogva odanyújtotta
a fiúnak.
– Nesze.
Chuck tétova mozdulattal elvette a kést. Poke csak
figyelt.
– Vedd el a pénzem, ha tudod.
A fiú az indiánra nézett, Poke csillogó szemmel, a
marás pillanatára váró kígyó nyugalmával várakozott.
Chuck megijedt. Idegei felmondták a szolgálatot. A kés
kicsúszott ujjai közül, és leesett a fűbe.
– Szóval hülye azért nem vagy – mondta Poke. – Menj,
és mosakodj meg. Bűzlesz.
Chuck meghunyászkodva vette el a darab szappant,
amit Poke odanyújtott neki, s bement a vízbe. Mire
megfürdött és megszárítkozott, Poke már felöltözve,
cigarettával a szájában ült a parton. Nézte, ahogy Chuck
belebújik mocskos gönceibe, aztán egy fejmozdulattal
maga mellé intette.
Chuck úgy ment oda és ült le, mint egy megbűvölt
nyúl.
– Ilyen embert keresek, mint te – mondta Poke. – Egy
lelkiismeret nélküli embert. Meg akartál ölni a kétszáhúsz
dolláromért… Vajon hányat ölnél meg kétezerért?
Chuck megnyalta ajkát. Ez az indián nem normális.
Eszébe jutott a pillanat, mikor a kés a torkának
szegeződött, és kilelte a hideg.
 – Úgy élsz, mint egy vaddisznó – folytatta Poke. –
Koszos vagy, éhes vagy, büdös vagy. Nézz meg engem! Ha
nekem kell valami, elveszem. Borotválkozom, mert loptam
egy borotvát. A csirkét és a sonkát is loptam egy
önkiszolgálóból. Ezt a pénzt is loptam – tapogatta meg az
övet. – Kétszázhúsz dollár! Akarod tudni, hogyan
szereztem? Nagyon könnyen. Egy férfi felvett a kocsijába,
és én megfenyegettem. Van revolverem. Ha az emberek
félnek, akkor fizetnek. Nagyon egyszerű. A félelem
megnyitja a gazdagok pénztárcáját és retiküljét – mondta,
feszülten figyelve a fiút. – Én ismerem a félelem receptjét.
Chuck nem értette. Csak az járt az eszében, hogyan
hagyja ott ezt az indiánt, aki nyilvánvalóan őrült.
Poke egy csomag cigarettát vett elő ingzsebéből, s
odakínálta a fiúnak. Chuck rövid habozás után kivett
egyet, és rágyújtott.
– Beszélj magadról – mondta Poke. – De ne hazudj! Azt
hiszem, tudnálak használni. Beszélj magadról!
– Tudnál használni? Ezt meg hogy értsem?
Chuck megborzongott: az indián nem tréfál. Kétezer
dollár!
– Mit dumáljak?
– Beszélj magadról!
Mivel biztos volt benne, hogy nincs mit veszítenie,
Chuck beszélni kezdett.
Elmondta, hogy félig analfabéta. Olvasni tud, de írni
csak nagyon nehezen. Egy prostituált az anyja. Apját
sohasem ismerte. Nyolcéves korában egy üzletekből
lopkodó gyerekbanda főnöke volt. Később a saját anyja
stricije lett. A zsaruk állandóan hajkurászták, és
tizennyolc éves korában megölt egyet. Ez a zsaru a
környék legutáltabb embere volt, aztán Chuck egyszer
megleste, és egy vasrúddal agyonverte. Húszéves korában
egy magakorabeli sráccal rúgta össze a port, aki azt hitte,
csak úgy átveheti az uralmat Chuck bandája fölött.
Késpárbajt vívtak, és Chuck győzött. Ellenfele testét
betonba ágyazták, a csontjai beépültek egy új
bérkaszárnya alapjába. Az anyja erőszakos halállal halt
meg. Chuck átvágott torokkal talált rá. Az anyjától örökölt
száz dollárral ott hagyta a környéket, és útnak indult. Az
elmúlt évet csavargással töltötte, ide-oda csapódott, élt,
ahogy tudott, és nem törődött semmivel.
A csatornába köpte a cigarettacsikket.
– Hát ez az ábra. Na, és mi van azzal a kétezer
dollárral, amiről szövegeltél?
– Szóval megöltél két embert – nézett rá Poke. – Ha
velem jössz, lehet, hogy még többet is meg kell ölnöd. Nem
zavar?
– Nem akarom kitörni a nyakamat – mondta Chuck
némi hallgatás után. – Beszélj a dohányról.
– Csak rajtad áll. Chuck mélyet sóhajtott. – Mi ez a
buli?
– Már hónapok óta tervezem. A terv használható, de
egyedül nem tudom megcsinálni. Beszélj arról a lányról,
aki veled van. Lehet, hogy őt is tudnám használni.
– Meg? – vonta meg vállát a fiú. – Megpattant otthonról,
és jól kefél. Semmi mást nem tudok róla.
– Esetleg használható.
Chuck apró szemei összeszűkültek a gondolkozástól. –
Nem nagyon komálja a gyilkosságot.
– Nekem szükségem van egy lányra. Része a tervnek.
Mit gondolsz, hogyan fogadná az ötletet?
– Honnan a francból tudjam? Még én se tudom, miről
van szó? Mi ez a buli?
 Poke rámeredt. A csillogó szemek még mindig
idegesítették a fiút.
– Tényleg tudni akarod?
– Hogy érted ezt? Naná, hogy tudni akarom!
– Éppen az előbb mondtad, hogy nem akarod kitörni a
nyakadat.
– Kétezer dollárért a nyakamat is kitöröm. Mi a buli?
Poke továbbra is mereven figyelte. – Ha elmondom neked,
mi jár a fejemben, és te nem vagy benne, nem mégy el
innen élve. Ezt a dolgot már jó ideje tervezem. Ha egyszer
elmondom, már nem az én titkom, érted? Vagy benne
vagy, vagy meghalsz.
Chuck egy buldogorrú revolvert pillantott meg az
indián kezében. Olyan volt az egész, mint egy bűvész-
trükk. Hátrahőkölt. A revolvercső felé irányult.
– Gondold meg – pillantott Poke a revolverre. – Ha nem
érdekel a dolog; kelj fel, és menj innen, én pedig keresek
valaki mást. Ha pedig benne vagy, nem tanácsolom neked,
hogy meggondold magad.
– És nekem mennyi esik le belőle? – próbált időt nyerni
Chuck.
– Már mondtam… kétezer dollár.
– És ezek a kinyírások… mennyire lehet tutira menni?
– Háromról van szó… kockázatmentesen. Mindent
kiterveltem. Én nem töröm ki a nyakam, pedig többet
akasztok le, mint te.
Kétezer dollár! Chuck belegondolt, mi mindent
csinálhat annyi pénzzel.
– Benne vagyok… De most már nyomd a sódert. Poke
farzsebébe tette a revolvert.
– És a lány?
– Őt bízd ide. Rádumálom.
 – A félelem az a kulcs, ami kinyitja a pénztárcákat és
retikülöket. Én ismerem a félelem receptjét.
A kifejezéstelen barna arc, a csillogó fekete szempár és
az indián természetellenes nyugalma láttán Chuck
hirtelen heves vágyat érzett, hogy a torkára forrassza a
szót. De aztán megint a pénzre gondolt.
Egy izzadságcsepp szalad le homlokán, végiggördült az
orrnyergén, majd az állára hullott.
Végighallgatta, amit az indián mondott, s miközben
hallgatta, egyre bizonyosabb lett benne, hogy az indián
nem normális.
– Szükségünk van egy céllövő puskára – fejezte be az
ismertetőt Poke. – Van egy fegyverüzlet Paradise Cityben.
Onnan könnyen megszerezhetjük. Ha pedig megszereztük,
már nem lesz nehéz dolgunk.
– Ismered a várost? – kérdezte Chuck.
Különös, keserű mosoly villant fel Poke ajkán. – Igen.
Valamikor ott laktam. Ismerem.
Chuck kíváncsi volt. Mindent elmondott magáról ennek
az indiánnak, s úgy vélte, neki is joga van tudni a
másikról.
– Ott melóztál?
Poke felállt.
– Megyek, megveszem a kocsit – nézett ismét a fiúra. –
Szóval benne vagy?
Chuck bólintott.
– Benne.
– Beszélj a lánnyal. Ha nem vagy biztos felőle, itt
hagyjuk, és keresünk egy másik lányt.
– Oké.
 Chuck az országút irányába tartó indián után nézett,
aztán felvette a törülközőjét, és visszakullogott a lakatlan
házba.

A lány megfürdött az öntözőcsatornában, és

megszárította a haját: Chuck ekkor ült oda hozzá a partra.
Félórával korábban Meg izgatottan fogadta, s rögtön
megkérdezte tőle, hogy Poke magával viszi-e őket a
kocsiján.
– Fürödj meg – mondta neki akkor Chuck. – Utána
majd elmondom.
Most, hogy ott ültek egymás mellett, a lány
megismételte a kérdést.
– Elmegyünk vele?
– Én igen – mondta Chuck oda se pillantva.
Meg elejtette a törülközőt. Félelem kerítette hatalmába,
szinte meghűlt benne a vér.
Chuck kitépett egy marék füvet, és feldobta.
– Mostantól talán frankóbb lesz neked, ha egyedül
maradsz.
– Hogy érted ezt? – Meg feltérdelt. – Nem akarsz már
velem járni?
A fiú elfojtott egy vigyort a rémült tekintet láttán.
Hanyatt feküdt, kezét a feje alá tette,, úgy bámulta a kék
eget.
– Nézd, bébi, nekem már tele van a tököm ezzel az
élettel. Lóvét akarok. – Összenyomorgatott
cigarettacsomagot vett elő inge zsebéből. – Kell egy staub?
– Csak nem akarsz elhagyni, Chuck?!
A fiú rágyújtott, húzta az időt.
– Na, akkor kagylózz ide. Ahhoz, hogy az ember igazi
nagy dohányt szakítson, reszkírozni kell – mondta végül a
mellette térdelő, riadt szemmel az arcába bámuló lánynak.
– Nem akarlak belekeverni. Az lesz a legfrankóbb, ha
szétválunk.
Meg lehunyta a szemét.
– Úgy érted, hogy soha többé?… Lekopsz rólam?
– Süket vagy? Nem ezt mondtam.
Chuck beszívta a füstöt, majd az orrán át kieresztette.
– Nem figyelsz rám? Én csak rád gondolok. Komállak,
és nem akarlak semmiféle veszélyes buliba belekeverni.
Nem akarlak lekoptatni, de tuti vagyok benne, hogy az
ilyesmihez neked nincs cérnád. Szóval frankóbb, ha
elválunk.
– Hát ezt… ezt akarod? – visította Meg.
– Poke egy nagy buliban van benne. Kellek neki, és kell
neki egy csaj is.
Chucknak tetszett, hogy ennyire tud bánni a lánnyal.
– Lehet, hogy rázós lesz. Még húsz évre is bevarrhatnak
érte.
Megnek végigfutott a hátán a hideg. Szóval ezek valami
bűntényt terveznek! Két hónapja járt már Chuckkal, s bár
a fiú gyakran beszélt neki lopásról, eddig még sohasem
lopott. Érezte, hogyha egy kicsit ösztökélné a fiút, az
hajlandó lenne; de ő inkább könyörgött, hogy ne tegye,
akkor is, mikor éheztek, szomjaztak mind a ketten. Rájött,
hogy az indián volt ilyen hatással a fiúra: falhoz állította a
dumájával.
– Chuck! – ragadta meg a fiú karját – Menjünk!
Lépjünk le, mielőtt visszajön! Ez nem normális, hidd el
nekem!
Szerzünk munkát valahol. Nagyon jól megleszünk… Én
dolgozni fogok érted… Én…
 – Ne rinyálj már! – förmedt rá Chuck. – Elmegyek és
kész, úgyhogy jobb lesz, ha abbahagyod! Te kereshetsz
magadnak melót… ha olyan nagyon odavagy érte.
Mehetsz, és szedegetheted azokat a rohadt narancsokat
életed végéig. Ha neked ez kell, akkor kopj le rólam!
Meg látta, hogy nem tudja meggyőzni. Reményét
vesztve nagyot sóhajtott. Narancsot szedni? Mi mást
csinálhatna, ha nem akar hazamenni? Eszébe jutottak a
szülei: napi háromszori étkezés, felkelés, irány az apja
irodája, gépelés, lefekvés, felkelés, irány az iroda.
– És neked kell a húsz év?
Chuck elnyomta a csikket.
– Hát ha beszedném is, köpök rá. Nekem gyors dohány
kell, és ez az lesz! Poke azt mondta, öt rongyot fizet neked,
ha megcsinálod. Szerinte meg tudod csinálni, de szerintem
nem. Mondtam neki, hogy nem a te műfajod – vakargatta
a szakállát a fiú. – Megmondtam, hogy nincs hozzá
gyomrod.
A pénz semmit sem jelentett Meg számára, de az
egyedüllét igen.
Két hónapja járt Chuckkal, s már nem tudta elképzelni
az életét nélküle.
– Mit kellene csinálnom?
Chuck elfordította a fejét, hogy a lány ne lássa arcán a
diadalittas vigyort.
– Amit majd mondanak neked. Nézd, kisanyám, minél
kevesebbet plankolsz fel ebből a buliból, annál jobb neked
is meg nekem is. Velünk jöhetsz, ha megcsinálsz mindent,
amit Poke mond, és nem csinálsz semmi mást, és nem
kérdezősködsz, nem vitatkozol. Kapsz öt rongyot. Ha pedig
megcsináltuk, eltépünk Los Angelesbe.
 – De Chuck, ez igazságtalan, hát nem érzed? Nem is
tudom, hogy mibe megyek bele! – Meg ökölbe szorított
kézzel csapkodta a térdét. – Azt mondtad, hogy húsz évet
ülhetek, és akkor még azt se mondod el… Ez nem igazság!
Na és ha nem az? Ez a téma – állt fel Chuck. – Ha
tetszik, benne vagy, ha nem, akkor tűnj el. Gondold meg.
Poke meg én félórán belől startolunk. Csak rajtad áll, hogy
jössz-e.
Chuck már biztos volt benne, hogy Meg bekapta a
horgot. Amint elfordult, a lány megszólalt.
– Chuck…
– Mi van?
– Te megbízol benne?
– Én nem bízom senkiben, még benned sem. Sosem
bíztam senkiben, de látom, hogy ez tudja mit beszél, és
tudom, hogy mi ketten gyors dohányt szakítunk, és engem
csak ez érdekel. Félórád van – nézett a lányra. – És ne
felejtsd el, bébi, hogy ha egyszer benne vagy, akkor már
nincs kiszállás… Megértetted? – kérdezte, és elsétált.
Meg sokáig ült ott a csatorna csillogó vizét bámulva.
Félt az indiántól. Tudta, hogy gonosz ember, s hogy egy
kissé őrült. Tudta, hogy elveszti Chuckot, ha nemet mond.
Végül is, mondta magában, ha a dolgok igazán rosszra
fordulnak, meg is halhatok. Az élete az egyetlen, ami
igazán az övé. Az egyetlen dolog, ami igazán hozzá kötődik.
Néhány tabletta, egy borotvavágás a csuklóján, és vége…
Minden jobb, mint hogy itt hagyják, hogy itt maradjon
Chuck nélkül; pénztelenül és magányosan.
Fölállt, és visszaindult a lakatlan házhoz. Chuck már
becsomagolta hátizsákját, és a lépcső tetején ült, ajkai
között egy cigarettacsikkel. A szemébe szálló füsttől
hunyorogva nézett a lányra.
 – Bepakolok – mondta Meg. – Veled megyek.
– Megteszed, amire megkérnek? Kérdezősködés nélkül.
A lány bólintott.
Chuck vigyora hirtelen barátságosra váltott.
– Frankó. Tudod, mi van?
– Mi?
– Nem is akartam, hogy lekopj.
Meg érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Ez volt a
legszebb dolog, amit valaha is mondott neki valaki. Sovány
arcának felderülése láttán Chuck nyugtázta, hogy nem is
mondhatott volna megfelelőbbet. Felállt, a lány pedig a
karjaiba futott. – A fiú belemarkolt keszeg kis fenekébe, és
magához szorította.
– Ó, Chuck!… Fog ez nekünk menni? A fiú érezte, hogy
a lány remeg. – Úgy félek… az az indián őrült… tudom,
hogy az.
– Ót bízd csak ide bébi. Menj, és pakolj össze.
Húsz perccel később Poke Toholo odahúzott eléjük egy
lenyitható tetejű Buickban. A kocsi kissé kopottasnak
hatott, de krómozott részei szépen csillogtak. Jellegtelen
autó volt: sötétkék karosszéria, sötétkék tető, megkopott
bőrülések – olyan kocsi, ami semmivel sem üt el attól a
sok ezer kocsitól, ami a 4-es országúton jár.
Látva, hogy Chuck és Meg becsomagolt hátizsákkal,
egymás mellett ülve vár rá a lépcsőn, Poke magában
megállapította hogy a fiú ügyesen keverte a kártyákat.
Kiszállt a kocsiból, és odament hozzájuk.
– Oké? – kérdezte Megre nézve.
A lány bólintott; s összeránduló gyomorral nézett a
csillogó fekete szemekbe.
Az indián Chuck felé fordult.
 – Fulfordban állunk meg először. Megszabadulsz ettől a
szakálltól és levágatod a hajad. Mire Paradise Citybe
érünk, úgy kell kinéznünk, mint három tisztességes
vakációzónak. A ruhádat is ki kell mosatnod.
Chuck elfintorodott. Büszke volt hosszú hajára és a
szakállára.
– Oké – mondta vállrándítva. – Ahogy akarod.
Felkapta a hátizsákot, s lement az indiánnal a
kocsihoz.
Meg néhány pillanatig még ott ült, arcát a nap felé
tartva, aztán mikor Poke beindította a motort, tehetetlenül
megvonta a vállát, és csatlakozott hozzájuk.
KETTŐ

Tom Lepski első osztályú detektív úgy vágódott be

Paradise City rendőrkapitányságának nyomozó osztályára,
mintha legalább három méter magas lenne. Előző nap
léptették elő másodosztályú detektívből: tizennyolc
hónapja hajtott erre. A hírt már korábban megtudta, így
volt ideje megszervezni egy kis ünnepséget. Vett egy
orchideát Carrollnak, a feleségének, elvitte az asszonyt egy
drága étterembe, becsípett egy kicsit; és az este
befejezésében is kedvét lelte. Carroll jobb formában volt,
mint a nászéjszaka óta bármikor.
Lepski magas, sovány; acélkék szemű, ambiciózus,
ravasz hekus volt, aki valamivel többre értékelte magát
annál, amit valójában produkált.
Joe Beigler őrmester, a nyomozó osztály doyenje éppen
szokásos reggeli rutinmunkáját végezte. Lepski láttán
hátradőlt székében, és gúnyos hangon megszólalt.
– Na, a város már biztonságban van. Lihegd ki magad
itt a székben, Tom. Megyek, megtömöm a pofámat.
Lepski nem vette szívére a gúnyolódást. Összekapta
magát, és odaállt Beigler íróasztala elé.
– Nyugi, őrmester. Elintézek mindent. Van már valami
hír Fredről?
Fred Hess, a gyilkossági csoport őrmestere törött
lábbal feküdt a kórházban. Ha nem a csoport legjobb
detektívje, a lábtörésén röhögött volna az egész
kapitányság. Hessnek volt egy hatéves fia, ifjabb Fred
Hess, akit lakóhelyükön mindenki csak a Mulberry
Avenue Réme néven ismert. A kölyök ellopta egy savanyú
vénlány kismacskáját, és az ördög tudja, miért – feldobta
egy fára. Hess, mivel félt az öreglány szemébe nézni,
felelősségtől áthatva, az ámuló szomszédok szeme láttára
felmászott a fára, hogy lehozza a macskát. Egy ág eltört
alatta. Hess meglehetősen nagyot esett, és kitörte a lábát.
A macska erre persze saját magától lejött, ifjabb Fred Hess
pedig hangosan nyögő apja fölé hajolt, és fülig érő
vigyorral megkérdezte, minek csinál ekkora felhajtást.
Csak fürgesége mentette meg a felbőszült atya
nyaklevesétől.
– Fred? – vigyorgott Beigler. – Eljátszotta a becsületét
odabent. A nővérek nem győznek panaszkodni, hogy
milyen mocskos szája van. Egyébként már gyógyul.
Néhány héten belől meggyógyul.
– Felhívom – mondta Lepski. – Nem akarom, hogy
idegeskedjen. Ha megtudja, hogy én veszem át a
munkáját, megnyugszik.
Beigler riadt képet vágott.
– Ne csináld ezt. Visszavárjuk. Egy ilyen hírre
infarktust kaphat.
Amint Beigler kiment, Lepski a gúnyosan vigyorgó Max
Jacoby másodosztályú detektívhez fordult.
– Hallottad ezt? Te is úgy látod, hogy Joe irigy rám?
– Ki nem irigyel téged, Tom? Még én is.
– Még te is? – tetszelgett Lepski. Hát igen… – tárta szét
kezét. – Ez a dolgok rendje. Meg kell szoknom. Van valami
balhé?
– Egy picurka se. Tiszta az itatóspapír.
Lepski még jobban elterpeszkedett a székén.
– Valami jó zaftos gyilkosságra áhítozom… mondjuk,
egy kis kéjgyilkosságra. Fred távolléte alatt jó sanszaim
vannak. Rágyújtott, és a levegőbe bámult. – Tudom, hogy
Fred sem hülye, de a melóját én is meg tudom csinálni.
Alighogy előléptettek, és Carroll már azért rágja a fülemet,
hogy legyek őrmester. A nőket sose lehet kielégíteni –
mondta legyintve és fejét csóválva. – Szerencséd, hogy
nőtlen vagy.
– Tudom – mondta Jacoby együttérzően. – Enyém az
arany szabadság!
Lepski mogorva pillantást vetett rá.
– Ne hidd, hogy ellene vagyok a házasságnak. Egy
csomó dolog szól mellette. Egy ilyen fiatal fickónak, mint
te, meg kellene nősülnie. Neked…
A telefoncsengés félbeszakította mondókáját.
– Látod? – mondta öntelt vigyorral. – Csak beteszem a
lábam, és máris történik valami.
Fölemelte a hallgatót, és beleszólt:
– Rendőr-főkapitányság. Lepski első osztályú detektív
beszél.
Jacoby vigyorgott magában.
– Adja nekem Beigler őrmestert – recsegte egy férfihang
a kagylóban.
– Beigler őrmester nincs szolgálatban – vonta össze
szemöldökét Lepski. Ki lehet ez a pofa, aki azt hiszi, hogy
Beiglerrel többre megy, mint vele? – Mi baj van?
– Hartley Danvaz vagyok. Terrell kapitány ott van?
Lepski felegyenesedett ültében.
Hartley Danvaz nemcsak az államügyészség ballisztikai
szakértője volt, hanem egy luxus fegyverüzlet tulajdonosa
is, amely minden elképzelhető vadászfegyverrel ellátta a
gazdagokat: olyan ember, aki sok vizet hajtott a város
malmára, s mellesleg Lepski főnökének jó barátja.
 – Nem, Mr. Danvaz, a főnők még nincs bent – mondta
Lepski, és már bánta, hogy ő vette föl a telefont. – Tehetek
valamit önért?
– Küldjenek ide azonnal egy használható embert!
Betörtek hozzám! – recsegte Danvaz. – Ha Terrell kapitány
bemegy, mondják meg neki, hogy szeretném, ha idejönne.
– Természetesen, Mr. Danvaz. Magam megyek, Mr.
Danvaz – fuvolázta Lepski. – Megteszünk mindent, Mr.
Danvaz – tette még hozzá, és letette.
– Mr. Danvaz volt, ha jól hallottam – mondta Jacoby
rezzenéstelen pofával.
– Egen… van egy kis zűrje. Hívd fel a főnököt.
Danvazhoz betörtek – felelte Lepski, s olyan lendülettel
rúgta ki maga alól a széket, hogy az nagy robajjal eldőlt. –
Mondd meg a főnöknek, hogy Danvaz érte nyivákol, és
hogy én odamentem.
Ezzel kiment.
Hartley Danvaz magas, ötvenöt év körüli, kissé hajlott
hátú férfi volt, s megvolt benne a milliomosokra jellemző
nyugalom és arrogancia.
– Maga meg ki az ördög? – kérdezte, mikor a detektívet
bevezették fényűző irodájába. – Beigler hol van?
Lepski nem hagyta magát lehengerelni. Lehet, hogy ez
a pofa fontos ember a városban, de ő most már első
osztályú detektív.
– Lepski vagyok – mondta rendőri hanghordozással. –
Mi van ezzel a betöréssel?
Danvaz végignézett rajta.
– Ja, igen, már hallottam magáról. Terrell elindult
már?
 – Már szóltak neki. Egyébként, ha csak egy betörésről
van szó, magam is elboldogulok vele. A főnőknek sok a
dolga.
Danvaz váratlanul elmosolyodott.
– Na, igen… persze – mondta, és felállt. – Jöjjön velem.
Végigvezette a hatalmas üzleten, majd le a lépcsőn a
raktárba.
– Itt jöttek be.
Lepski megnézte magának a kisméretű, acélráccsal
védett ablakot. A rácsot kitépték a cementágyból, úgy
csüngött.
– Egy drótkötél, egy kampó és egy kocsi – mondta
Lepski.
Kinézett az ablakon, amely egy parkolóhoz vezető, szűk
utcára nyílott.
– Könnyű munka. Mit vittek el?
– Tényleg így csinálták? – nézett most már kissé
nagyobb tisztelettel Lepskire Danvaz. – Elvitték az egyik
legjobb céllövőpuskámat: kézi kidolgozás, távcsővel és
hangtompítóval. Ötszázhatvan dollárt ér.
– Eltűnt még valami?
– Egy doboz, száz tölténnyel a puskához.
– Hol tartották a puskát?
– Megmutatom.
Danvaz visszavezette az üzletbe.
– Ebben a tárlóban volt – mutatott egy keskeny
üvegdobozra a pulton. – Nem volt nehéz kivenni belőle,
csak az üveglapot kellett felemelni. Én hozzá se nyúltam.
Ujjlenyomatok lehetnek rajta.
– Na, igen. Majd ideküldöm a fiúkat, azok aztán az
egész boltot végignézik ujjlenyomatügyben – mondta
Lepski, bár a tükörsima, tiszta üvegfelületet látva tudta,
hogy ez csak merő formalitás: aki a fegyvert elvitte,
kesztyűt viselt.

Néhány órával később Terrell rendőrfőnök, Beigler és

Lepski a kapitány íróasztalánál szürcsölte a kávét.
– Se bűnjel, se ujjlenyomat… igazi profi munka –
mondta Beigler, miután átfutotta Lepski jelentését. – Úgy
tűnik, a fickó tudta, mit akar. Tele volt az üzlet ennél jóval
drágább fegyverekkel.
A tagbaszakadt, acélszürke hajú Terrell kapitány
végigsimított szögletes pofacsontján.
– Danvaz boltjában zömében vadászfegyverek vannak.
Ez meg egy céllövő puska. Miért pont ez kellett?
Lepski türelmetlenül fészkelődött.
– Ezen a puskán minden van: távcső meg hangtompító
is. Lehet, hogy valami taknyos meglátta a kirakatban, és
kedve támadt elcsórni. Danvaz azt mondja, hogy a puska
egy hónappal ezelőtt még kinn volt a kirakatban.
Terrell bólintott.
– Lehet, de ez egy gyilkosnak való fegyver.
– Én még mindig azt hiszem, hogy valami kölyök volt.
– Ha így van, akkor meglehetősen profi módon csinálta.
– Ugyan már! Minden nyavalyás srác, aki nézi a tévét,
tudja, hogy kesztyűben kell dolgozni, és hogyan kell
megkampózni egy ablakrácsot – horkant fel Lepski.
– Értesítsd a sajtót. Nem várok tőlük sokat, de azért
csak szólj nekik. Add oda nekik a puska fényképét…
Danvaznak biztos lesz róla fotója – mondta Terrell.
Mikor Lepski átment az íróasztalához, és elkezdett
telefonálni, Beigler megszólalt: – Lehet, hogy Tomnak igaza
van. Lehet, hogy a srác nem tudott ellenállni egy ilyen
puskának.
 Terrell elgondolkozott ezen. Még emlékezett
kamaszkorának arra az időszakára, mikor minden
szombaton elment Danvaz boltjához – akkor még Danvaz
apja volt a főnök –, és vágyakozó pillantásokat vetett egy
céllövő puskára. Három héten át sóvárgott érte, de aztán
hirtelen egyáltalán nem érdekelte a fegyver. Lehet, hogy
most is akadt egy sóvárgó kölyök, aki nem tudott várni.
– Remélem, hogy igazad van, de nem nagyon hiszem.
Ez gyilkosnak való fegyver.

Dean McCuen a dollármilliomos Floridai Konzerv és

Üveg Részvénytársaság elnöke volt. Egész Floridában ők
látták el csomagolóanyaggal a gyümölcstermesztőket. A
száznyolcvan centi magas, őszülő hajú, italtól puffadt
képű McCuen önmagát és vállalatát egyaránt
eredményesen hajszolta. Háromszor nősült, s mindhárom
felesége otthagyta, mert nem bírták elviselni
temperamentumát és parancsolgatásait.
McCuen szigorú időbeosztás szerint élt. Pontban
reggeli hét órakor kelt; pontosan harminc percet töltött
fényűző, kéthektáros virágoskertben álló háza alagsorának
kondicionálótermében; hét harmincegykor kezdett
zuhanyozni, pontban nyolckor ült le reggelizni, majd
kilenc óra nulla nulla percig kiadta a napiparancsokat, és
kilenc óra nulla három perckor Rolls-Royce kocsiján
elindult hivatala felé. Percre kiszámított, sohasem változó
napirendje volt ez.
Martha Delvine az alatt a három év alatt, amióta a
titkárnője volt, még sohasem érte meg, hogy McCuen egy
másodpercet is késsen, s amikor látta, hogy McCuen a
széles lépcsőn lefelé jön a reggelizőszobába, tudta, hogy
pontosan nyolc óra van, anélkül hogy az órára pillantott
volna.
A harminchat éves, magas, fekete hajú, bájtalan
Martha Delvine a reggeli postával kezében várakozott az
étkezőasztalnál.
– Jó reggelt, Mr. McCuen – mondta, és az asztalra tette
a postát.
McCuen csak bólintott. Nem volt híve a folesleges
beszédnek. Leült, térdére terítette szalvétáját,’miközben
Toko, a japán mindenes kávét, lágy tojást és bárányvesét
tálalt elé.
– Van valami a postában? – kérdezte McCuen, miután
csámcsogva felfalt egy vesét.
– Semmi, ami fontos lenne – mondta Martha. – Csak a
szokásos meghívások.
Némi habozás után folytatta.
Van itt egy furcsa dolog…
McCuen újabb bárányveséért nyúlt, és összeráncolta a
homlokát.
– Furcsa dolog? Hogy értsem ezt?
A titkárnő egy félbetépett jegyzetlapot tett elé.
– A posta között volt.
McCuen elővette bifokális szemüvegét, az orrára
biggyesztette, és a papírra meredt. Ez állt rajta:

R. L P.
09.03.
A HÓHÉR

– Mi a fene ez?! – csattant fel McCuen.

Toko, aki mögötte állt, elfintorodott. A hang tónusából
már tudta, hogy ez a nap rosszul kezdődik.
 – Nem tudom – mondta Martha. – Gondolom, jobb, ha
tud róla.
– Minek? – McCuen metsző tekintetet vetett rá. – Hát
nem látja, hogy ez egy holdkóros műve? Nincs jobb dolga
magának, mint hogy ilyen dolgokkal idegesítsen? Ez a
reggelim szándékos megzavarására irányuló kísérlet! –
fröcsögött, és a földre söpörte a papírlapot.
– Bocsánatot kérek, Mr. McCuen.
McCuen megfordult a székben, és Tokóra förmedt.
– Ez a pirítós hideg! Mi a fene van veled is ma reggel?
Hozz másikat!
Kilenc óra nulla háromkor, miután kiadta utasításait,
még mindig kissé feldúlva, McCuen kilépett a napsütésbe;
ahol már várt rá a Rolls-Royce.
Brant, a középkorú, sokat tűrt sofőr sapkájával a hóna
alatt várt rá a kocsi ajtajánál. Martha Delvine az impozáns
bejárati lépcsősor tetejéig kísérte McCuent, hogy
elbúcsúztassa.
– Hatra itt vagyok. Halliday idejön. Azt mondta, hat
harmincra, de ismeri őt. Képtelen arra, hogy pon…
Ezek voltak Dean K. McCuen utolsó szavai. Martha
élete végéig megőrizte a következő másodpercek rettenetes
emlékét. Ott állt McCuen mellett, felnézett rá, és egyszer
csak azt látta, hogy a férfi magas homloka alaktalan vér-
és agyvelőmasszává válik. Néhány csepp agyvelő az arcába
csapódott, s lecsorgott az orcáján. A vér összespriccelte
fehér blúzát. A férfi elzuhant, s aktatáskájának tartalma
kiszóródott a márványlépcsőre.
A nő rémülettől némán nézte, hogyan gurul le McCuen
kövér teste a lépcsőkön, arcán ott érezte azt a kocsonyás,
iszonyú dolgot… Sikoltozni kezdett.
 Dr. Lowis, a rendőrségi orvos lefelé tartott a lépcsőn a
hallba, ahol Terrell és Lepski már várták. Alacsony, kövér,
kopaszodó, szeplős képű ember volt, és – Terrell szerint –
született tehetség.
A riasztás néhány perccel azután futott be, hogy Lepski
leadta az ellopott puska sztoriját a sajtónak. A telefonáló
Steve Roberts járőröző rendőr volt, aki elmondta hogy
sikoltozást hallott a McCuen villa felől, mire odahajtott, és
megnézte, mi történt. Alig fejezte be a jelentést, Terrell,
Beigler és Lepski már rohant is lefelé a lépcsőn, s
bevágódott a kapitányság kocsijába. Csupán Jacoby
maradt ott, hogy riassza a gyilkossági csoportot. A jelentés
nem hagyott kétséget Terrellben, hogy gyilkosság történt;
olyan esemény, amire már évek óta nem volt példa
Paradise Cityben, s ráadásul a város egyik
legtekintélyesebb polgára az áldozat.
Egyszerre érkeztek a mentőkocsival, dr. Lowis pedig őt
perccel később.
Mostanra McCuen teteme már útban volt a hullaház
felé.
– Hogy van a nő? – kérdezte Terrell.
– Adtam neki egy nyugtató injekciót – mondta Lowis, az
utolsó lépcsőfokról lelépve. – Huszonnégy órán belül nem
hallgathatja ki. Félig öntudatlan.
A részletek és McCuen holtteste ismeretében Terrell
megértő volt.
– Van valami elképzelése, doki?
– Egy nagy hatótávolságú céllövő karabély lehetett.
Most visszamegyek, és kiszedem a golyót. Van egy
fogadásom rá, hogy távcsöves, precíziós céllövő puska volt.
Terrell és Beigler összenézett.
– Honnan jöhetett a lövés?
 – Fentről.
Terrell kiment Lowisszal a teraszra, s felmérte az eléje
táruló tájat.
– Valahonnan onnan – mutatta az irányt apró, párna
kezével az orvos. – Én lelépek. Ez már a maga utcája.
Beigler odament Terrellhez.
Kutató szemmel vizsgálták a környéket. McCuen
birtokát hatalmas szelídgesztenyék határolták, a fák
mögött egy országút húzódott, aztán egy üres tér
következett, ami mögött valamivel távolabb egy lapos
tetejű bérház állt.
– Csinos kis lövés lehetett, ha onnan jött – mondta
Beigler.
– Máshonnan nemigen jöhetett… Nézz körül – mondta
Terrell. – Hallottad, mit mondott Lowis: egy precíziós
távcsöves céllövő puska… lehet, hogy Danvazé.
– Lehet. Amint a doki kiszedi a golyót, megtudjuk.
– Tom! – fordult Terrell a távolabb álló Lepski felé. Végy
magadhoz néhány embert, és fésüld át azt a bérházat ott
szemben. Kutassátok át a tetőt és minden üres lakást. Ha
nincs üres lakás, kutassatok át minden lakást. Tudjátok
anélkül is, hogy mondanám.
– Oké, főnök.
Lepski odaintett magához négy embert a gyilkossági
csoportból, autóba szálltak, és elindultak a szemben lévő
bérház felé.
– Menjünk, beszéljünk a sofőrrel meg a japcsival –
mondta Terrell.
– Nézd, kijön ott – sóhajtott Beigler.
Egy magas, őszülő halántékú férfi szállt ki kocsijából a
bejárat előtt. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy
hasonlít James Stewartra, a filmsztárra, s azóta mindent
elkövetett, hogy utánozza a színész manírjait. Pete
Hamilton volt a neve, s ő volt a Paradise City Sun és a
helyi tévéadó bűnügyi riportere. .
– Foglalkozz vele, Joe – súgta oda szája sarkából
Terrell. – Ne beszélj neki a puskáról. Játszd meg a hülyét –
tette még hozzá, és visszament a házba.
Herbert Brant, McCuen sofőrje semmit sem tudott
mondani. A sokk következtében még mindig remegett, s
Terrell belátta, hogy faggatásával csak az idejét vesztegeti.
Ezzel szemben Toko, aki nem látta a gyilkosságot,
tökéletesen ura volt idegeinek. Odaadta Terrellnek azt a
papírlapot, amit McCuen olyan megvetően söpört le a
reggelizőasztalról. Jó leírást adott McCuen szokásairól és
jelleméről. Hasznos és gyakorlatias információkkal szolgált
a kapitánynak.
Beigler valamivel nehezebben boldogult Hamiltonnal.
– Rendben van… tudom, hogy csak most történt –
türelmetlenkedett Hamilton. – De csak van valami
támpontjuk! McCuen fontos ember, s akkor egyszer csak
meggyilkolják… mint Kennedyt! Nem képes felfogni, hogy
évek óta ez a legnagyobb szenzáció ebben a tetves
városban?!
– Fel tudom fogni, hogy újság – tömött egy rágógumit a
szájába Beigler. – De honnan veszi ezt a Kennedy-féle
dolgot? McCuen nem az államok elnöke.
– Hajlandó információt adni, vagy nem hajlandó?
– Ha lesz mit mondanom magának, Pete, azonnal
elmondom – mondta Beigler csillapítóan. – Pillanatnyilag
azonban nem tudok mit mondani.
– Az a puska, amit elloptak Danvaztól… lehet, hogy az
a gyilkos fegyver?
Beigler vállat vont.
 – Én se tudok többet, mint maga. Megvizsgáljuk ezt a
lehetőséget is.
– Mikor tud valami biztosat mondani?
– Néhány óra múlva. Délben sajtótájékoztatót
rendezünk a kapitányságon.
Hamilton a fapofát vágó Beigler szeme közé nézett.
– Oké… szóval ez minden, amit tehet?
– Ez minden.
Hamilton leszaladt a lépcsőn a kocsijához. Beigler
megvárta, míg elhajt, aztán bement a házba, hogy
megnézze, hogyan halad Terrell. Ott álldogált a kapitány
közelében, és figyelte, mit mond Toko. Mikor a japán
kifogyott a szóból, Terrell lerázta. Kettesben maradva a
kapitány megmutatta Beiglernek a papírt, amit Tokótól
kapott.
Beigler megvizsgálta, s néhány elfojtott káromkodást
mormolt.
– Ez egy dilis.
– Lehet, hogy csak ködösítés.
Mindketten tudták, hogy valamennyi gyilkos közül egy
fegyveres őrültet a legnehezebb elkapni.
Beigler becsúsztatta a papírlapot egy műanyag
tasakba. – Odaadom a laboros fiúknak – mondta kocsija
felé indulva. – Hamilton szokásához híven rosszhiszemű.
Az ellopott puskán lovagol. Azt hiszem, lesz egy kis
sajtónk.
– Aha – mondta Terrell, s ő is elindult a kocsija felé.
Alig öt perccel azután, hogy elmentek, Pete Hamilton
ismét belökte a bejárati ajtót! Kifaggatta Tokót, felvételeket
csináltatott fotósaival, s már a szerkesztőség felé húzott,
amikor a két rivális riporter még csak odafelé tartott.
 Hamilton még elcsípte a tizenegy órai híradót. Fotók az
ellopott puskáról. McCuen háza meg a szemben lévő
bérház. Hamilton a HÓHÉR üzenetéről is beszámolt a
nézőknek.
– Ki ez az ember? – tette fel a kérdést. Lehet, hogy még
egyszer lesújt?

A Welcome Motel a 4-es országút mögött állt, egy földút

mentén, öt kilométernyire Paradise Citytől. Tizenöt
lerobbant szobája s a hozzájuk tartozó tizenöt garázs Mrs.
Bertha Harris tulajdona volt; a férje meghalt a koreai
háborúban.
A nagydarab, petyhüdt húsú Bertha ötvenes évei felé
járt. A motel nyújtotta neki a megélhetést: a kosztpénzt,
ahogy mondani szokta. S mivel Bertha nemigen csinált
mást, mint evett, a motel sikeresnek volt tekinthető.
Bertha általában nem nagyon számított többre egy
vendégnél, s így kellemes meglepetésként érte, mikor előző
este egy porlepte Buick állt meg az épület előtt, s a
kocsiból kiszálló jó megjelenésű, halk beszédű indián
elmondta neki, hogy ő és két barátja szabadságukat töltik
errefelé, szeretnének két szobát kibérelni egy hétre, esetleg
tovább is.
Bertha még kellemesebben meglepődött, mikor a
vendégekről kiderült, hogy nem kívánnak alkudozni. Az
indián olyan magától értetődőnek fogadta el az árat, hogy
Bertha már sajnálta, hogy nem kért többet. Örömére
szolgált, hogy az indián előre kifizette mindkét szoba
egyheti bérét. Csak akkor csodálkozott el, mikor meglátta
az indián két barátját: fehérek voltak, egy fiú és egy lány,
de erre mondta magában, hogy ez az ő dolguk, és nem az
övé.
 Az indián önmagát Harry Lukon néven írta be, két
barátját pedig mint Mr. és Mrs. Jack Allent.
A három vendég átment az étterembe, amit Bertha
színes bőrű mindenese, egy Sam nevű, gyapjas hajú néger
vezetett, aki nyolcvanöt évesen még képes volt rá, hogy
úgy ahogy tisztán tartsa a szobákat, s ha megkérték, hogy
főzzön – ami ritkán esett meg –, lehangoló étkeket tálaljon.
Mire a három vendég legyűrte a ragacsos hamburgereket
némi kólával lecsúsztatta a megereszkedett almás pitét és
visszavonult, Bertha már meg is feledkezett róluk.
Este tízkor Bertha többi vendége – három öreg vigéc –
aludni tért. A motel elcsendesedett. Poke Toholo
bekopogott Chuckék ajtaján, sugdolózni kezdett a fiúval,
amit a lány megpróbált kihallgatni. Aztán Chuck rászólt
Megre, hogy feküdjön le, ő pedig az indiánnal együtt, beült
a Buickba, s elhajtottak Paradise City felé.
A városba érve Poke olyan magabiztosan tájékozódott,
hogy Chuck rájött, társa úgy ismeri Paradise Cityt, mint a
tenyerét. Poke csak akkor magyarázta el neki, mire
készülnek, mikor már többször megkerültek egy
üzletházat.
Az indián mindent előkészített. A kocsi hátsó ülésén
egy acélkampó és egy hosszú drótkötél lapult. Gyerekjáték
volt letépni a fegyverüzlet raktárablakát védő rácsot.
Miközben Chuck izzadó képpel, idegesen falazott a
sötét utcán, Poke becsusszant az ablakon. Alig telt egy
perc, s már ki is nyújtott egy távcsöves puskát és egy
dobozt, amiben hangtompító volt. Chuck átvette a
tárgyakat, és betette a kocsi ülése alá.
Visszahajtottak a motelba.
– Feküdj le – mondta Poke, amint megálltak Chuc
szobája előtt. – Neki ne mondj semmit… értetted?
 Chuck kiszállt.
– Most mit csinálsz?
– Majd megtudod – mondta halkan Poke, és eltűnt a
sötétségben.
Chuck ágyban találta az éberen, aggódva várakozó
lányt.
– Hol voltál? – kérdezte Meg, miközben a fiú vetkőzött.
Chuck bebújt mellé az ágyba, és érte nyúlt.
– Hol voltál? – ismételte a lány a fiúval birkózva. – Ne
ráncigálj! Nem is mosakodtál, te disznó! Még a fogadat se
mostad meg!
– Na és – mondta Chuck, és a hátára fordította a lányt.
Majdnem tízig aludtak. Meg kávéfőzés közben kinézett
az ablakon, és látta, hogy Poke megjön, és beteszi a kocsit
a garázsba.
– Egész éjszaka elvolt? – kérdezte, miközben kitöltötte a
kávét.
– Miért nem tőle kérdezed?
Meg erre elhallgatott.
Később Chuck megborotválkozott és lezuhanyozott. Ez
alatt Meg a tévéreklámot nézte.
A fiúnak mosakodás közben Poke járt az eszében. A
puskára gondolt. Poke egész éjszaka távol volt. Azt
mondta, három gyilkosság lesz. Chuck eltűnődött, vajon
használta-e már a puskát az indián.
Már fésülködött, amikor Pete Hamilton megjelent a
képernyőn, és beszámolt a McCuen-gyilkosságról. Éppen a
papírról beszélt, mikor Chuck kijött a zuhanyozóból.
– Figyeld! – mondta Meg izgatottan.
– Egyszóval egy gyilkos jár-kel közöttünk…
Valószínűleg egy őrült gyilkos – mondta Hamilton. –
Valaki, aki Hóhérnak nevezi magát. Mi az indítéka? Lehet,
hogy nem áll meg egy gyilkosságnál? Az elmúlt éjszaka egy
nagy hatótávolságú céllövő puskát raboltak el városunk jól
ismert fegyverüzletéből… Mr. Danvaz boltjából. Lehet,
hogy ez a lopott puska volt az a fegyver, amely kioltotta
Mr. McCuen életét? A képen a hangtompítóval és távcsővel
felszerelt puska fényképét látják.
A képernyőn megjelenő fegyver láttán Chuck arca
megvonaglott.
– Nézzék meg jól ezt a fotót – folytatta Hamilton. – Ha
látták már ezt a fegyvert, ha láttak már valakit ilyen
puskával, azonnal hívják fel a rendőrkapitányságot! Dean
K. McCuen városunk egyik legismertebb polgára volt,
aki…
Chuck kikapcsolta a készüléket.
– Blabla – mondta, szokott stílusát erőltetve. –
Gyerünk, kukkoljuk meg a várost.
Meg rámeredt. A fiú arca sápadt volt, homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek, tekintete sunyin villant felé.
A lánynak végigfutott a hátán a hideg.
– Valami baj van?
Chuck felvette az ingét.
– Baj? Semmi hézag! Nem akarod megkuksizni a
várost?
– Ez a gyilkosság… ez a férfi… a Hóhér… Ugye, nekünk
ehhez semmi közünk, Chuck?
Chuck felhúzta a nadrágját.
– Bejojóztál, vagy mi van veled? Mi közünk lenne
nekünk hozzá?
Nem nézett a lány szemébe.
– Akkor miért nem nézel a szemembe? Biztos, hogy van
valami közünk hozzá, tudom! – hátrált a fiú elől Meg. –
Miért volt el egész éjszaka? Hol van az a sok pénz, amit
ígért?
Chuck tudta, hogy kritikus pillanathoz értek. Most kell
dűlőre vinni a dolgot.
– Oké! – kiáltotta vadul. – Szedd össze a cuccaidat!
Figyelmeztettelek! Megmondtam, hogy ne kérdezősködj…
tűnj el! Nyomás! Szedd össze a rohadt cuccodat, és
takarodj!
Meg összetört. Esdeklő mozdulattal nyúlt a fiú keze
felé.
– Ne! Gyere velem, Chuck! Ez egy aljas ember, hidd el!
Gyere velem!
– Hallottad, hogy mit mondtam: csomagolj, és tűnés!
Meg leült a bevetetlen ágyra, és a kezébe temette az
arcát.
– Chuck, én nem bírom ki egyedül… Rendben van…
bocsáss meg! Nem kérdezek többé semmit. Nem akarok
elmenni.
Poke Toholo a szomszédos szoba vékony válaszfalára
tapasztotta a fülét.
Chuck tudta, hogy győzött, de úgy vélte, itt az ideje,
hogy helyre tegye a lányt.
– Tele van veled a tököm – mondta. – Annyi csajt
szedek föl, ahányat csak akarok. Tűnj csak szépen el…
fogd a cuccodat!
Meg most már egészen megalázkodott.
– Könyörgök, Chuck… Ne tedd ezt velem! Esküszöm,
hogy soha többé nem kérdezek semmit! Veled akarok
maradni!
Chuck fel-alá járkált a szobában, mintha tépelődne.
– Megbeszélem Poke-kal. Biztos hallotta az egészet. Azt
hiszem, az lesz a legfrankóbb, ha rögtön eltakarodsz.
 Meg a nyakába csimpaszkodott.
– Ne, ne mondd el neki! Megígérem! Esküszöm, soha
többé nem kérdezek semmit! Megteszek mindent, amit
akarsz! Esküszöm!
Chuck úgy csinált, mintha habozna, aztán bólintott.
– Na, jó, megbocsátok. Beslattyogunk a városba,
frankó?
– Frankó – pillantott hálás tekintettel a fiúra Meg. –
Persze hogy frankó.
– Megkérdezem Poke-tól, hogy elvihetjük-e a járgányt.
A lány erre újból pánikba esett.
– Ne mondd el neki… ugye, nem mondod el?
Chuck kárörvendően elvigyorodott. Tetszett neki, hogy
a lány ennyire megalázkodik előtte.
– Nem doblak föl neki. – Két tömpe virsliujja közé
csippentette Meg állát úgy, hogy a lány arca megvonaglott
a fájdalomtól. – Ne felejtsd el, bébi, hogy ez volt az utolsó
dobásod!
Kiment a szobából, és bekopogott Poke ajtaján. Poke
beengedte. Összenéztek, aztán Poke becsukta az ajtót.
– Mindent hallottam – mondta halkan. – Jól csináltad.
Most vidd le a kocsival a strandra. Tereld el a figyelmét.
Én lefekszem. – Egy húszdollárost húzott elő a farzsebéből.
– Nesze… és nyugtasd meg. – Szünetet tartott. . Feketén
csillogó szeme Chuck arcát fürkészte. – Szükségem van
rád ma este. Tizenegykor indulunk.
Chuck megdermedt, s érezte, hogy a torka kiszárad.
– A második?
Poke bólintott.
Chuck megszólalt, de nem nézett az indiánra.
– Az elsőt egyedül csináltad. Minek kellek akkor most
én is?
 – Mert most szükségem van rád – mondta Poke. – Vidd
el a lányt a strandra, és szerezz neki egy jó napot.
Chuck tétován bólintott, majd kiment.
Poke becsukta utána az ajtót, és bereteszelte.
Megvárta, amíg Chuck és Meg elhajt a Buickkal, aztán az
ágyhoz ment, felhajtotta a matracot, s kivette alóla a
puskát.
Leült az ágy szélére, és tisztogatni kezdte.

Délután két órára Terrell átrágta magát minden

jelentésen, amit reggel óta az asztalára tettek. A bejövő
hívásokat Beiglerre bízta. Hamilton televíziós sztorija
akkora kavarodást keltett a városban, hogy a kapitányság
telefonjai egyfolytában csörögtek. A város elkényeztetett
pénzeszsákjai nagyon is felizgatták magukat. A
rendőrséget a védelmükre kirendelt szolgahadnak
tekintették. Mit tervez a rendőrség ezzel az
elmeháborodottal? – kérdezték dühösen, követelőzően, sőt
sírva. Még mindig nem fogta fel a rendőrség, hogy ez az
ember ismét gyilkolhat? Egyáltalán: csinálnak ott
valamit?!
Beigler szokott flegmatikus, megnyugtató modorában
működött a kétségbeesett hívások frontján: a cigaretta
állandóan ott égett a szájában, és a keze ügyében mindig
ott volt egy kávéval teli papírpohár.
A dobhártyaszaggató ordítozást hallgatva arra gondolt,
hogy Hamilton ugyancsak felkavarta a vizet, s hogy milyen
örömest kerülne a lába kontaktusba a riporter alfelével.
Lawson Hedley, a város polgármestere józan ember
volt. Már korábban beszélt Terrell-lel.
– Lehet, hogy egy őrült volt – mondta akkor Terrell –,
de az is lehet, hogy csak ködösítésről van szó. Amíg nincs
több információm, nem tudok többet mondani. Az
összefoglaló jelentés három óra tájban lesz kész. Ha át
akarod nyálazni, Lawson, örömmel látlak.
– Ott leszek, Frank. Ez az istenverte Hamilton nagy
marhaságot csinált azzal, hogy félreverte a harangot,
mielőtt egyáltalán tudnánk, hogy mi ez az egész.
Átmegyek.
Pontosan három órakor Terrell, Hedley és Beigler ott
ültek a kapitány asztalánál.
– A gyilkos fegyvert tegnap este lopták el Danvaz
boltjából – kezdte Terrell. – A ballisztikai jelentés ezt
megerősíti. A gyilkos a Connaught házból lőtt, a legfelső
lakás erkélyéről. Mint tudjuk, ez a lakás Tom Davisé, s
mint tudjuk, ő most a szabadságát tölti valahol
Európában. Már három hónapja van távol, és a gyilkos
minden jel szerint tudta ezt. A lift az alagsori garázsból
egyenesen fölvisz a lakásba. Megfelelő szerszám
segítségével nem nehéz elindítani a liftet. Könnyű munka
volt. A gyilkos behajtott a garázsba, behatolt Davis
lakásába, kiment az erkélyre, és várta, hogy McCuen
mutatkozzon. A Connaughtban a házmester reggel hatkor
kezd el járkálni. Szerintem a gyilkos valamikor éjszaka
érkezett, és meglapult. A házmester fél tízkor leült
reggelizni. A házat fél tíz és negyed tizenegy között nem
őrizte senki. Ekkor távozott a gyilkos.
Hedley ritkuló hajába túrt.
– Ez nekem úgy hangzik, mintha ez az ember pontosan
kitervelte volna ezt a dolgot, már jó régen.
– Lehetséges, de lehet, hogy csak azt tudta, ki mit,
mikor csinál. Azt kell hinnem, hogy tudta, mikor fog lőni,
mikor fog távozni, és azt is tudnia kellett, hogy Davis távol
van.
 – Szóval valami helybeli?
– Úgy néz ki.
Hedley türelmetlenül fészkelődött.
– Mi van még?
– Ez a papírlap… furcsa dolog… figyelmeztetés. Tegnap
este dobták be a postaládába. Nem értem: figyelmezteti
McCuent, hogy meg fogják ölni. Miért figyelmezteti?
– Bukik a nyilvánosságra – mondta Beigler. – Ami azt
illeti, meg is kapta.
– Lehetséges. Sajtója, az van… A laboros fiúk
megvizsgálták az üzenetet. Golyóstollal írták, ujjlenyomat
nincsen, ilyen papírt pedig akármelyik olcsó áruházban
kapni. Csak magát a szöveget tudjuk használni. – Terrell
elővette a papírlapot, és átnyújtotta Hedleynek. – Amint
látod, nyomtatott nagybetűs ákombákom. A legfontosabb
az időpont: 09.03. A gyilkos bizalmas információkkal
rendelkezett McCuen szokásairól. Tudnia kellett, hogy
McCuen a pontosság megszállottja. Tudnia kellett, hogy
McCuen mindig pontosan kilenc óra háromkor lép ki a
házból. Eddigi ismereteim szerint erről mindössze három
ember tudott: McCuen titkárnője, a sofőrje és a
mindenese. Meggyőződésem, hogy ők nincsenek benne.
Lehet, hogy McCuen dicsekedett a barátainak a
pontosságával. Ennek majd utánanézek. Jogos a
feltételezés, hogy a gyilkos itt lakik, vagy itt lakott, s hogy
sok mindent tud az itteni emberekről. Ezt támasztják alá
azok a tények, amelyek szerint tudta, hogy Davis
szabadságon van, hogy hánykor reggelizik a házmester, s
hogy McCuen mindig pontosan kilenc óra három perckor
lép ki a házból. Ez segít nekünk egy kicsit, de nem sokat.
Te is tudod, ki volt McCuen. Éppenséggel nem örvendett
nagy népszerűségnek, sok ellenlábasa volt üzleti
ügyekben. Megeszem a kalapomat, ha valamelyik
üzlettársa lövette le, bár ez sem lehetetlen. Ez az üzenet
ködösítés is lehet, de valami azt súgja nekem, hogy nem
az. Az a gyanúm, hogy egy bosszúálló őrülttel van
dolgunk: olyan valakivel, aki itt él, s aki nemsokára
megint hallat magáról.
Hedley egy darabig emésztette a hallottakat, aztán
megkérdezte: – Szóval mi lesz a következő lépés?
Terrell, lapáttenyereit az asztalra fektetve, előrehajolt. –
Szigorúan magunk között mondva: én is szeretném tudni.
Természetesen megteszünk mindent, ami rajtunk múlik,
kérdezősködünk itt is, ott is, de nem sokat tehetünk. A
fotó állandóan benne lesz az újságban és a tévében,
beleturkálunk McCuen és barátai magánéletébe, de nem
hiszem, hogy ezzel előbbre jutunk. Az ilyen indokolatlan
gyilkosság a lehető legkeményebb dió. Várunk és
reménykedünk, hogy nem lesz több.
Hedley felkapta a fejét. – Szóval szerinted nem áll meg
egynél?
– Én se tudok többet, mint te. Remélem, nem lesz több.
Sorra veszünk minden lehetséges indítékot. Megkeresünk
mindenkit, aki rossz viszonyban volt McCuennel, és ilyen
ember sok van. Megpróbáljuk kinyomozni, hogy van-e
olyan ember, akinek igazán volt oka bosszút állni rajta…
Valamelyik alkalmazottja is szóba jöhet. Ha van valami
jobb ötleted, Lawson, itt az ideje, hogy kipakolj vele.
Hedley elnyomta szivarját a hamutartóban, és felállt.
– Nincs ötletem… értem a szituációt. Csak
próbálkozzatok, Frank. Most visszamegyek a hivatalomba,
és megkísérlem lecsillapítani a kedélyeket… Ennyit
tehetek.
 Miután a polgármester kiment, Terrell felhajtotta
kávéjának maradékát, pipára gyújtott, aztán Beiglerre
nézett.
– Gyerünk, Joe… munkára. Szedj össze mindenkit.
Nem hiszem, hogy bármit is elérnénk vele, de valamit kell
csinálnunk.
– Egen – emelkedett föl Beigler. – Szerinted lesz még,
főnök?
– Remélem, nem.
– Szerintem lesz. Ez egy őrült – csóválta fejét Beigler.
Micsoda mázlista ez a Fred! Bár én feküdnék most törött
lábbal a kórházban.
– Hibázni fog… valamit mindig elhibáznak – mondta
Terrell minden meggyőződés nélkül.
– De mikor?
– Hát ez az… mikor.
Egymásra néztek, aztán Beigler sarkon fordult, és
átment a detektívek szobájába, hogy összeszedje az
embereket.

Tudva, hogy ebben a délutáni időpontban szomszédai

vagy a füvet nyírják, vagy DDT-puskáikkal levéltetvekre
vadásznak, Lepski elhatározta, hogy olyan belépővel
érkezik haza, ami felugrasztja a fülükön ülőket.
Kilencvenes tempóban zúgott végig az úton, majd
kertjük kapujához érve beletaposott a fékbe, amitől a kocsi
nagy csikorgás közepette hirtelen megállt, ő pedig
majdnem kiesett a szélvédőn. Ha valaki, hát Lepski tudta
hogyan kell felhajtást csinálni, bár lehet – gondolta
magában, miközben kipattant a kocsiból –, hogy ez a
blokkolás volt éppen a legbiztonságosabb mutatvány.
Tudatában annak, hogy szomszédjai egy időre minden
egyéb elfoglaltságukat felfüggesztették, s most kiguvadt
szemmel őt nézik, jól bevágta a kocsiajtót, és
végigcsattogott a kerti ösvényen a házuk ajtajáig.
Miközben a kulcsot belökte a zárba, értékelte is saját
teljesítményét: úgy vélte, jól megy a dolog. Feleségétől már
úgyis tudja az utca minden lakója, előléptették. Éppen itt
az ideje, hogy meglássák, hogy fest egy első osztályú
detektív akció közben.
Pechére hiába próbálta a kocsi kulcsával kinyitni az
ajtót. Ha sikerült volna egyetlen lendülettel besöpörnie a
házba, s jól bevágni maga mögött az ajtót, a közjátékról
még sokáig beszéltek volna a környéken. Így azonban ez a
kínos szituáció – közben rájött, hogy az autó kulcsát
erőlteti az ajtózárba – elrontotta a nagyjelenetet.
Amikor végre némi káromkodás után kezébe akadt a
megfelelő kulcs, az ajtó hirtelen kinyílt.
– Muszáj neked így vezetned? – kérdezte Carroll Lepskit
fagyosan. – Nem veszed észre, hogy rossz példát mutatsz?
Lepski berúgta az ajtót, elhúzott mellette, és a
fürdőszoba felé indult.
– Majd a nyakam törtem már, úgy kellett pisilni –
magyarázta, s eltűnt az ajtó mögött.
Carroll felsóhajtott. Huszonhét éves, magas, csinos,
fekete hajú nő volt és kemény akaratú. Mielőtt hozzáment
Lepskihez, az American Express Company
alkalmazottjaként Miamiban gazdag emberekkel tárgyalt,
intézte az üzleti ügyeiket, és tanácsokat adott nekik. Ez a
munka jó adag önbizalmat adott neki, s kissé hajlamossá
tette a dirigálásra.
Férjére úgy tekintett, mint a kapitányság legjobb és
legcsinosabb detektívjére. Úgy tervezte, hat-hét éven belül
rendőrfőnököt csinál belőle. Ezt még nem mondta meg
neki, de már eddig is fokozatról fokozatra tolta fölfelé.
Most első osztályú detektív: legközelebb már őrmester lesz.
Lepski kijött a fürdőszobából, s drámai mozdulatokkal
törölgette homlokáról a nem létező verejtéket.
– Igyunk valamit – mondta egy székbe vetve magát. –
Alig öt percem van… csak épp inget tudok váltani.
– Ha még szolgálatban vagy, Lepski, akkor ne igyál!
Hozok neked kólát.
– Az istenit, én rendes italt akarok! … Egy nagy
whiskyt, egy rakás jéggel!
Az asszony kiment a konyhába, és hozott neki egy nagy
pohár kólát. Egy rakás jéggel.
– Min izgattad fel magad ennyire? – kérdezte Carroll a
szék karfájára ülve.
– Én? Nem is izgattam fel magam! Miből gondolod,
hogy felizgattam magam? – Félig kiitta a kólát, és
elfintorodott. – Mi lenne, ha tennénk bele egy csepp
Scotchot?
– Nem! Úgy nézel ki és úgy viselkedsz, mint aki
felizgatta magát. Én is felizgattam magam. Egész nap le se
vettem a szemem a tévéről. Ez a gyilkos… ez a Hóhér… mi
ez?
– Egy őrült. Neked nem kell magyaráznom: úgy kell
nekünk egy ilyen őrült, mint az orrvérzés. Ide figyelj,
Carroll: egy szót se senkinek! Tudom, hogy a kedves
hárpia barátnőid mind azt hiszik, hogy tőled majd első
kézből kapnak információkat, de te ne mondj nekik egy
szót se!
– De hát nincs is mit mondanom. Vagy van? Még a
hülye is felfogta, hogy a gyilkos őrült. És most mi van?
Megtaláltátok már?
Lepski keserű kacajt hallatott.
 – Még nem. Egész éjjel kinn leszek a nyomozás miatt. A
város beijedt. Úgy kell tennünk, mintha rengeteg dolgunk
volna, de csak az időt vesztegetjük. El ne mondd senkinek!
– Én tudom a megoldást, Lepski. – Amint a férje
beismerte, hogy megállt a tudománya, Carroll kész volt
egyengetni az útját az újabb előléptetésig.
– Ma délelőtt meghallgattam Hamiltont a tévében, és
rögtön átszaladtam Mehitabel Bessingerhez. Ha valaki meg
tudja oldani ezt az esetet, hát ő az.
Lepski homloka elfelhősödött, s meglazította a gallérját.
– Az a vén boszorkány? Te megbolondultál! Adj inkább
egy tiszta inget, kisanyám. Egész éjjel dolgozom. Csinálnál
nekem néhány szendvicset? Mi van a hűtőben? Maradt
még egy kis hús?
– Lepski, most rám figyelsz – mondta Carroll
határozottan. – Lehet, hogy Mehitabel nem fiatal, de
semmiképpen nem boszorkány. Rendkívüli képességei
vannak. Elmondtam neki, hogy ez az ügy mennyire fontos
neked, és…
– Várj egy kicsit!… – hajolt előre ültében Lepski, arcán
a gyanakvás kifejezésével. – Csak nem adtad neki oda a
whiskymet? – Felpattant, és a bárszekrényhez rohant. A
Cutty Sarkos üveg hiányzott. Megfordult, és vádlóan
nézett feleségére. – Te odaadtad ennek a vén iszákosnak az
én whiskymet!
– Mehitabel nem vén iszákos! Azért, mert időnként
megiszik egy kortyot… Igen, nekiajándékoztam a
whiskyt… Különben is az a véleményem, Lepski, hogy túl
sokat iszol.
Lepski lecibálta a nyakkendőjét.
– Ne érdekeljen az téged, hogy én mennyit iszom! Az
hiszem, hogy…
 – Maradj csöndben! Azt akarom, hogy meghallgass! –
emelte fel a hangját Carroll.
– Hát persze, tudom már – túrt a hajába Lepski. – Ne is
mondd tovább – gyűrte csomóra nyakkendőjét. –
Átrohantál hozzá, amire ő elővette a rohadt
kristálygömbjét, és a legfinomabb whiskymért cserébe
megmondta neked, hogy ki ölte meg McCuent. Így történt?
Carroll kihúzta magát.
– Igen. Megmondta. Ezzel egy pillanat alatt feltörhetsz.
Mehitabel látta a gyilkost a kristálygömbben.
Lepski olyan hangot adott, mint egy gőzkalapács, a
földhöz vágta nyakkendőjét, és rátaposott.
– Nem kell jelenetet rendezned – mondta Carroll
hidegen. – Néha azt hiszem, megmaradtál elkényeztetett
kölyöknek.
Lepski lehunyta a szemét, és nagy nehezen összeszedte
magát.
– Igen… lehet, hogy igazad van. Oké, felejtsük el
Mehitabelt. Csinálsz néhány szendvicset? Szeretnék olyan
húsosat… ha maradt még hús.
Túl sokat foglalkozol az evéssel – mondta Carroll.
– Idehallgatnál végre? Mehitabel látta azt az embert!
Indián. Virágmintás inget viselt, és két másik ember is
volt vele, egy férfi és egy nő, de ezeket nem látta világosan.
– Nem látta világosan? – gúnyolódott Lepski. – Nem lep
meg. Ha az a vén csoroszlya egyszer a kezébe kaparint egy
üveget, többé semmit se lát világosan – állt fel. –
Borotválkozom, és inget váltok. Megcsinálnád végre a
szendvicseket?
Carroll a saját térdét öklözte. Ha akart – márpedig
most akart –, háromszor olyan drámai tudott lenni, mint
Lepski.
 – Hát nem látod, te hülye, hogy ez egy támpont?…
Életbevágóan fontos támpont? – dühöngött. – Hogy lehetsz
ennyire korlátolt? Én is tudom, hogy Mehitabel öreg már,
de neki hatalma van… ő médium.
– Jól hallottam, hogy hülyének neveztél? – lendült
támadásba Lepski.
– Hallod egyáltalán, mit mondok? – dühöngött villámló
szemmel Carroll.
– Hallottam, hogy hülyének neveztél – mondta Lepski –
Megyek, és inget váltok. Ha maradt még hús, szeretnék
néhány szendvicset – mondta, és méltóságteljesen
bemasírozott a hálószobába.
Mikor Lepski megfürödve, megborotválkozva, tiszta
ingben kijött a hálószobából, Carroll egy csomag
szendviccsel várt rá.
– Húsos? – nézett a csomagra, mikor Carroll
hozzávágta.
– Ó, istenem! Húsos.
– Mustárral? – Mustárral.
Lepski elmosolyodott.
– Majd jövők, édesem. Felejtsd el azt a vén
piásszatyrot.
Arcon csókolta az asszonyt, aztán végigviharzott a kerti
ösvényen, ki a kocsijához.
Hiábavaló éjszakát töltött el utcákon caplatva és
kérdezősködve, végigjárva az éjszakai mulatókat, ahol
McCuen megfordult, de a többi detektívhez hasonlóan ő
sem tudott meg mást, mint hogy a városon
elhatalmasodott a félelem; mintha atomrobbanás történt
volna.
HÁROM

Max Jacoby másodosztályú detektív volt az éjjeli ügyeletes.

Miközben a telefont őrizte, azzal foglalatoskodott, hogy a
McCuen-gyilkossággal kapcsolatban folyamatosan
beérkező jelentéseket szortírozta, elválasztva az ocsút a
búzától, hogy Terrell kapitány reggel rögtön a
lényegesekkel foglalkozhasson.
Két fiatal rendőr volt még vele: belevaló gyerekek
voltak, de nem volt nagy gyakorlatuk. A vörös hajút Dusty
Lucasnak hívták, a tömzsit pedig Rocky Hamblinnek. Már
egy csomó jelentésen ásítozták végig magukat.
– Ezek a fiúk becsületesen koptatják a cipőjüket –
nyúlt egy újabb jelentésért Dusty. – Ezt védjétek ki: már a
negyvenharmadik jelentés, benne a nagy semmi!
Jacoby, abban a hiszemben, hogy mint szenior köteles
példát mutatni, megrovó pillantást vetett rá.
– Ilyen a rendőri munka. Lehet, hogy a
negyvennegyedikben majd benne lesz, amit keresünk.
Ó, csakugyan? – kiáltottak fel a zöldfülűek. – Ugye,
csak tréfálsz, Max?
Ekkor megszólalt a telefon.
Miközben Jacoby a hallgatóért nyúlt, ránézett a
légypiszkos faliórára: huszonkettő negyvenhetet mutatott.
– Rendőrkapitányság, Jacoby – harsogta.
– Jöjjenek, segítsenek! – mondta egy férfihang. – A cím
a Sirály villa, Beach Drive. Gyorsan küldjenek valakit!
– Ki beszél? – kérdezte Jacoby, egy jegyzettömbre
firkantva a címet.
 – Malcolm Riddie. Egy halott nő van itt… küldjenek
gyorsan valakit!
Jacoby tudta, kik a város legnevezetesebb lakói.
Malcolm Riddie elnöke volt a Yacht Clubnak, védnöke volt
az Operaháznak, felesége pedig Florida hetedik
leggazdagabb asszonya volt. A telefonáló tehát fontos
ember.
– Igen, Mr. Riddie – hajolt előre a székében Jacoby. –
Azonnal küldünk egy embert – mondta a térképre
pillantva, amelyen kis lámpák jelezték a járőrkocsik
pillanatnyi pozícióját. Tudna még némi felvilágosítást
adni?
– Gyilkosság – mondta Riddie szárazon, és letette a
telefont.
Jacoby másodperceken belül felvette a kapcsolatot
Steve Roberts járőröző rendőrrel, aki a Beach Drive
közelében cirkált.
– A cím Sirály villa, Beach Drive. Siess, Steve! –
mondta. – Malcolm Riddie gyilkosságot jelentett. Riasztom
a gyilkosságiakat. Te csak vigyázz mindenre, amíg meg
nem érkeznek.
– Megyek – hallatszott a meghökkent Roberts hangja. –
Már úton vagyok.
A következő néhány percben Jacoby egyfolytában
telefonálgatott, miközben a két zöldfülű guvadt szemekkel
figyelte. Először Beiglert riasztotta, aki éppen lefekvéshez
készülődött. Mikor az őrmester meghallotta, miről van szó,
utasította Jacobyt, hogy riassza Terrellt is.
– Lepski hol van? – kérdezte Beigler, elfojtva egy
ásítást.
– Valószínűleg már otthon. Húsz perccel ezelőtt
blokkolt.
 – Küldd ide őt is – mondta Beigler, és letette.
Beigler és Lepski egyszerre érkezett a kis
luxusnyaralóhoz.
A víkendház nyilvánvalóan szerelmi fészek volt: az
előkertet félig elborító, virágba borult, átláthatatlan bokrok
szövevénye kizárt minden más feltételezést. A ház a
tengerre nézett, hátulról mangroveerdő, oldalról magas,
burjánzó, virággal borított élősövény oltalmazta.
Roberts járőrkocsija már ott állt egy pálmafa alatt. A
nagytermetű, gumiarcú rendőr előlépett az árnyékból,
odament Beiglerhez.
– Megnéztem, őrmester – mondta –, aztán ott is
hagytam. Magának biztosan tetszeni fog… megint a Hóhér.
Beigler elfojtott káromkodást hallatott, aztán elindult a
rövid kis kerti úton a ház nyitott ajtaja felé. Intett
Lepskinek és Robertsnek, hogy maradjanak ott, ahol
vannak.
Malcolm Riddie a tágas nappaliban ült egy
hintaszékben. Ötvenes évei végét taposta: izmos teste,
lebarnult arca alapján akár filmsztárnak is nézhette az
ember. Az arcára kiült a végső kétségbeesés: Beigler
megdöbbent. Ismerte Riddle-t, és kedvelte, tudott a
problémáiról is. Tudta, hogy Riddie felesége kurva. Bár a
nőt egész életére székhez kötötte egy baleset, amely
lovaglás közben érte, mégis kurva volt.
Riddie felpillantott a szobába lépő Beiglerre.
– Ó, Joe… Örülök, hogy maga jött. Pokoli helyzet –
odamutatott egy ajtóra a szoba túlsó végében. – Ott van.
– Nyugodjon meg, Mr. Riddle – mondta óvatosan
Beigler, s az ajtóhoz ment, amely egy hálószobába nyílott.
Égett a lámpa. A szobát jobbára elfoglalta a franciágy.
 Egy meztelen nő feküdt rajta, arccal lefelé. Beigler
gyakorlott szeme rögtön észrevette az összesodort
nejlonharisnyát a nő nyakán, majd tekintete a nyúlánk,
napbarnított hátra siklott.
A halott gerincén a nyaka tövétől a keresztcsontjáig
terjedt a csillogó fekete festékkel mázolt felirat:

A HÓHÉR

Beigler hosszú másodpercekig kemény, merev

arckifejezéssel nézte a tetemet, aztán Riddle-re rá se
pillantva keresztülment a nappalin, ki a forró éjszakai
levegőre.
– Már megint a mi fiunk – mondta Lepskinek. –
Kezdjétek el. Hívd ide az egész csoportot. Addig én
elviszem innen Riddle-t.
Lepski bólintott, s a kocsi telefonján felhívta a
kapitányságot.
Beigler visszament a nyaralóba.
– A sajtósok pillanatokon belül itt fognak nyüzsögni –
mondta. – Hadd vigyem haza, Mr. Riddle.
Riddle feltápászkodott.
– Nem akarok hazamenni… éppen most. Bizonyára fel
akar tenni nekem néhány kérdést. Beülök a kocsimba,
jöjjön utánam. Lemegyünk a Mala-öbölhöz… ott
nyugodtabban tudunk beszélgetni.
Tíz perccel később Riddle leparkolt egy pálmafa alatt. A
Mala-öböl napközben közkedvelt strand volt, de éjszaka
egy lélek sejárt arra.
Beigler odament Riddle-hez, s a két férfi leült egymás
mellé a fövenyre. Sokáig hallgattak, míg végül Riddle
megszólalt.
 – Ez aztán a kutyaszorító, igazam van? Számomra ez a
vég. Miért pont engem szúrt ki az a rohadék? – Beigler
cigarettával kínálta. Rágyújtottak. – Ha nem ereszt le a
gumim, ez nem történhet meg. Ilyen a véletlen. Mindig
előbb értem a nyaralóba, mint Lisa, csak most nem, mert
leeresztett a gumim.
– Elmondaná sorjában, hogyan történt, Mr. Riddle.
Minden adatra szükség van. Nagyon sajnálom, de mindent
meg kell tudnom, amit ön tud. Nem hagyhatjuk, hogy ez
az őrült még egyszer gyilkoljon.
– Igen… értem… kérdezzen csak.
– Ki ez a nő?
– Lisa Mendoza – Riddle a cigarettája parazsát
bámulta. – Maga tud a feleségemről. Persze hogy nem lett
volna szabad ilyesmit csinálnom, de én se leszek
fiatalabb… Nevezzük utolsó fellángolásnak.
Összefutottunk Lisával. Valami egymáshoz vonzott
minket. Gyönyörű teremtés volt, s magányos, akárcsak én.
Elhallgatott, majd reszketeg hangon folytatta:
– Hát ez van. Megvettem ezt a nyaralót. Ez volt a mi
szerelmi fészkünk… Ugye, így nevezi majd a botránysajtó?
– Régóta megvan ez a nyaraló?
– Körülbelül másfél éve… valahogy így. Éreztük mind a
ketten, hogy nem tarthat örökké … Mi tart örökké?
– Milyen gyakran találkoztak?
– Minden péntek este. Ez volt az állandó időpont… Ma
is péntek van.
– Szóval Lisa nem lakott a nyaralóban?
– Az isten szerelmére, dehogy! Csak pénteken jöttünk
ide. Azért választottuk ezt a napot, mert a feleségem
pénteken mindig korán lefekszik. Szombatonként partit
adunk, és ő előre szokott pihenni.
 – Ki tudott erről a viszonyról, Mr. Riddie? Úgy értem,
önön és Lisán kívül.
Riddie értetlenül nézett rá.
– Ki tudott róla?
– Beavatott-e valakit… valamelyik barátját?
– Furcsa egy kérdés.
Beigler nyugalmat erőltetett magára.
– Nem is olyan furcsa. Önt most csak az érdekli, hogy
önnel mi történt. Engem elsősorban a gyilkos érdekel, aki
két embert már megölt, s megölhet még másokat is. Ez az
ember ismerte McCuen szokásait. Az a benyomásom, hogy
ismeri az ön szokásait is. Ön titokban tartotta ezt a
kapcsolatát? Vagy bizalmas volt valakivel?
Riddie eltaposta cigarettáját a homokban, miközben
gondolkozott.
– Igen… értem. Ne haragudjon, önző vagyok. Értem,
hogy mire akar kilyukadni. Igen, tudott róla néhány
nagyon jó barátom, de kizárt dolog, hogy ők…
– Én nem állítok olyasmit, hogy ők voltak, de lehet,
hogy rajtuk keresztül valaki véletlenül megtudta.
Elmondaná, kik tudták?
Riddie végigsimított a homlokán.
– Lássuk csak… Harriet Green, a titkárnőm. Ő bérelte
ki a nyaralót. Aztán David Bentley, vele szoktam vitorlázni,
a legjobb barátom. Terry Thomson, az Operaház
intendánsa. Ő Lisa jó barátja volt. Ő tudott a dologról, és
helyeselte.
Elgondolkodott, majd folytatta.
– Luke Williams. Ő volt péntek esténként az alibim.
Abban állapodtunk meg, hogy kuglizni járunk. A feleségem
így tudta. Úgy gondolta, jót tesz nekem egy kis
testgyakorlás. A telehold fényénél Beigler fölírta a neveket
a noteszába.
– Szóval defektet kapott?
– Igen… Mikor kimentem a kocsimhoz, láttam, hogy a
jobb első leeresztett. Bates, a sofőröm nem volt
szolgálatban, ezért magam cseréltem kereket. Nem vagyok
valami ügyes az ilyesmiben, így aztán eltartott egy darabig.
Általában kilencre szoktam a nyaralóba érni. Nem
aggódtam, tudtam, hogy Lisa megvár. Harmincöt percet
késtem. Megtaláltam. Ez van. Akar még tudni valamit?
Beigler habozott. Lehetséges, kérdezte magában, hogy
Riddie összeveszett a nővel, és megölte? Ő festette volna
azokat a betűket a hátára, hogy elterelje a gyanút
magáról? Ránézett Riddie tragikus arcára, s elvetette ezt a
gondolatot.
– Nem; hazamehet, Mr. Riddie. – Felállt. – A főnök majd
megkeresi. Rögtön küldök önhöz néhány embert, hogy
távol tartsák a sajtót.
– Köszönöm. – Riddie felállt, és odafordult Beiglerhez.
– Rettenetes helyzet, ugye? – Tétován kezet nyújtott.
Beigler kissé meglepődve elfogadta. – Köszönöm, hogy
ilyen megértő volt.
– Elkapjuk – mondta Beigler. – Persze.
Riddle sarkon fordult, beszállt a kocsijába, és elhajtott.
Beigler elhúzta a száját, aztán fejcsóválva beült a
kocsijába, és elindult vissza a nyaralóhoz.

Poke Toholo egyedül volt a kis, levegőtlen szobában, s a

riportert figyelte a tévé képernyőjén. Chuck és Meg
elmentek. Poke utasította Chuckot, hogy vigye táncolni a
lányt és csak későn jöjjenek haza.
 A testes, láthatóan izgatott férfi a szerelmi fészek előtt
állt, s miközben beszélt, a kezében lévő mikrofonnal
hadonászott. Alig néhány perccel korábban hozták ki
hordágyon. Lisa Mendoza lepedővel letakart holttestét a
nyaralóból, hogy a várakozó mentőautóba tegyék.
– A Hóhér tehát ismét lesújtott – jelentette be drámai
hangon a riporter. – Először K. McCuent, városunk egyik
legismertebb polgárát lőtte le tegnap reggel, ma pedig Lisa
Mendoza lett áldozata, akit városunk zenerajongói mint
kiváló hegedűst ismertek. A gyilkos megfojtotta, és
áldozata hátára festette aláírását. Városunkban senki nem
kérdezi már, hogy lesújt-e ismét az őrült; mindenki azt
kérdezi, mikor sújt le ismét, és ki lesz a következő áldozat.
Itt áll mellettem Terrell rendőrkapitány, aki…
Poke mosolygott. Pompásan alakul a hangulat,
gondolta. Hallgatta Terrellt, aki a pániktól óvta a nézőket:
Poke tudta, hogy az elkényeztetett gazdagokra nem fog
hatni. Már csak egyetlen gyilkosság hiányzik, hogy
kitörjön a igazi pánik, ennyi kell még tervéhez, hogy
markába kaparintsa a várost.
Chuckot ezúttal jobban be kell vonni a végrehajtásba,
gondolta. A fiú eddig csak annyiban részes, hogy segített
ellopni a puskát és kiengedte Riddle autógumijából a
levegőt. Az utóbbi dolog azért volt szükséges, hogy Poke
egyedül találja a nőt a nyaralóban. A következő gyilkosság
azonban más lesz. Itt az ideje, hogy Chuck megdolgozzon a
beígért pénzért: itt az ideje annyira belekeverni az ügybe,
hogy többé ne tudjon kiszállni.
Poke figyelme ismét a képernyő felé fordult.
A riporter egy férfival sugdolózott, aki az imént lépett
oda hozzá. Poke hallotta, hogy a riporter azt rebegi:
jóságos ég, biztos ebben?
 A másik férfi bólintott, s kiment a kamera látóteréből.
A riporter egy zsebkendővel megtörölte izzadó
homlokát, majd a kamera felé fordult.
– Emberek… Most értesültem, hogy Mr. Malcolm
Riddle meghalt. Engem legalább annyira megráz ez a hír,
mint önöket. Miután a rendőrség kihallgatta, hazafelé
tartott kocsiján, s hirtelen elvesztette uralmát a jármű
felett. A kocsi West Pointnál a tengerbe zuhant a szikláról.
Mr. Riddle…
Poke felállt, és nyújtózott egyet. A dolgok jobban
alakulnak, mint ahogy elképzelte. Órájára pillantott:
néhány perccel múlt éjfél. Kikapcsolta a tévét, ledobta
virágmintás ingét és kék csípőnadrágját, s bement a
zuhanyozóba. Pár perc múlva egy elnyűtt vörös
pizsamában nyúlt el az ágyon. Eloltotta a lámpát.
Visszagondolt azokra a pillanatokra, mikor betört a
vikendházba. A hátsó ajtó lakatja nem jelentett gondot.
Bement, és sötétben várakozott. A nő huszonegy
huszonötkor érkezett, úgy, ahogy azt korábban Luke
Williams és egy másik klubtag suttogó beszélgetéséből
kihallotta, mikor italokat szolgált föl nekik. A tágas
hálószoba függönye mögé állt. Nézte, hogyan vetkőzik le a
nő. A harisnyák könnyedén szanaszét libbentek, s az egyik
Poke lábától néhány centire esett a földre. Eredetileg
puszta kézzel akart végezni vele, de így, hogy a nő maga
kínálta neki az eszközt, elfogadta.
Egy garázsba beálló kocsi hangja zavarta meg
gondolatait. Kisiklott az ágyból, és kilesett a függöny
résén.
Chuck és Meg éppen belépett szobájába. Poke hallotta
az ajtó csapódását, aztán beszélgetésük foszlányaira
figyelt.
 Megint végigfeküdt az ágyon.
Holnap… az utolsó gyilkosság… aztán az aratás.
Egy ideig nyitott szemmel gondolkodott. Minden
pontosan úgy alakul, ahogy tervezte. Egy hét múlva elkezd
ömleni a pénz.
Még akkor is a pénz járt az eszében, amikor álomba
zuhant.

A városháza tetején, Hedley polgármester irodájában

fölkapcsolták a lámpákat.
Éjjel két óra harminchárom perc volt.
Hedley ebben a percben szabadult meg Hamiltontól és
öt másik újságírótól. A keresztkérdések tüzétől dühös volt,
arca sápadt és izzadt.
Monica, a felesége, egy negyvenhárom éves, anyáskodó
típusú, értelmes és csinos nő tőle valamivel távolabb, egy
fotelban ült. Terrell rendőrfőnök a polgármesterrel
szemközt talált magának helyet.
– Lawson, drágám, nyugodj meg már végre – mondta
csillapítóan Monica. – Nem tesz jót neked, ha ennyire
felizgatod magad. Tudod, hogy…
– Nyugodjak meg? – csattant fel Hedley. – Nyugodjak
meg! Hát nem vagy képes felfogni, hogy e miatt a rohadt
ügy miatt elveszíthetem az állásomat? Azt mondod,
nyugodjak meg, s közben egy őrült gyilkos szabadon járkál
a városban!
Monica és Terrell összenézett.
– No de drágám, ha történetesen el is veszítenéd az
állásodat… olyan sokat számít az?
Hedley ökölbe szorította a kezét, s tehetetlenül
felsóhajtott.
 – Ezt te nem érted, Monica… Kérlek, menj, és feküdj le.
Hadd beszéljek Frankkel.
– De én megértelek, Lawson.
– Dehogy értesz!… Képtelen vagy felfogni, hogy
felrobban az egész város!
– Felrobban?
Az asszony kecses léptekkel odament a nagy
kilátóablakhoz, s kinézett a városházát körülvevő
toronyházakra. A sok-sok ablak közül alig egy-kettő volt
világos.
– Úgy látom, a legtöbben már ágyban vannak és
alszanak. Szerintem aki itt robbantani akar, az csak te
vagy, és néhány sajtóhiéna.
– Monica, kérlek, feküdj le!
– Megyek, drágám – mondta az asszony Terrellre
mosolyogva, s elindult az ajtó felé. – Lawson mindig a
városra gondol, Frank – mondta már az ajtónál, aztán
kilépett.
Hosszasan hallgattak, míg végül Hedley szólalt meg.
– Monica képtelen felfogni, mi lesz ennek a
következménye. Neked, ugye, nem kell magyaráznom,
hogy holnapra mindkettőnket kirúghatnak?
Terrell elővette pipáját, s tömködni kezdte.
– Kirúghatnak? – nézett Hedleyre. – Már az előbb
szerettem volna mondani neked valamit, Lawson. Most,
hogy Monica elment, meg is mondom. Szerintem úgy
viselkedsz, mint egy vénasszony, aki azt hiszi, betörő van
az ágya alatt.
Hedley elvörösödött.
– Ezt mondod nekem? – horkant fel Hedley, majd
Terrell rezzenéstelen arcát látva lefékezte magát. Nincs
jogod ilyesmit mondani nekem!
 – Márpedig mondok – mondta Terrell szelíden. A
változatosság kedvéért most figyelj rám egy kicsit. –
Meggyújtotta a pipát, megvárta, hogy jól szelel-e, s csak
azután folytatta. Tizenöt éve vagyok rendőrfőnök.
Elvégeztem a munkámat, és ezt te legalább olyan jót
tudod, mint én magam. Az, hogy egy őrült rohangál a
városban és megölt két embert, még nem ok a
pánikkeltésre, s te pedig éppen ezt teszed. Neked legalább
annyira tudnod kellene, mint nekem, hogy minden ilyen
város tele van őrültekkel. Ez sem kivétel.
Hedley a homlokára szorította ujjait.
– De hát ez Paradise Cityben történt!
– Hát ez az. Mitől más Paradise City, mint a többi.
Megmondom neked. Paradise City ebben az országban a
leggazdagabb, a legarrogánsabb, a legközönségesebb és a
legundorítóbb emberek játszótere. A gyilkos itt úgy
érezheti magát, mint a róka az aranytojást tojó tyúkok
között. Ha azt olvasnád valahol, hogy egy másik városban
történt meg mindez, nyugodtan továbblapoznál.
Hedley igyekezett megőrizni önuralmát.
– Nekem kötelességem, hogy megvédjem azokat az
embereket, akiket szolgálok! Egy fikarcnyit se érdekel, ha
ez egy más városban fordul elő! Csak az érdekel, hogy itt
mi történik!
– De hát végtére is mi történt itt? Egy őrült megölt két
embert. Ha pánikba esünk, nem fogjuk megtalálni.
– Te is csak ülsz itt, és beszélsz – dühöngött Hedley. –
De mit teszel?
– Megtalálom. Időbe fog kerülni, de elkapom.
Egyébként abból, ahogy te meg a sajtó kezelitek ezt az
ügyet, arra a következtetésre jutottam, hogy pontosan ez
az a légkör, amire a gyilkos számít.
 Hedley hátradőlt a székében.
– Hogy értsem ezt? Vigyázz, hogy miket beszélsz! Se te,
se az embereid nem tettek egy szalmaszálat se a pánik
útjába! Két gyilkosság! És mit tudsz felmutatni? Semmit.
Hogy érted azt, hogy én olyan hangulatot keltek, mint
amilyenre a gyilkos számít? Hogy az ördögbe jut eszedbe
ilyesmiket mondani nekem?
Terrell teljes lelki nyugalommal vetette keresztbe
vastag combjait.
– Életem legnagyobb részét ebben a városban éltem le –
mondta. – Ez az első alkalom, hogy félelmet szimatolok.
Éreztem már itt a pénz, a szex, a korrupció, a botrány és a
bűn szagát, de a félelemét még sohasem… Most félelmet
szimatolok.
Hedley tehetetlen mozdulatot tett.
– Ebből egy szót sem értek! Megvádoltál, hogy olyan
hangulatot keltek, amire a gyilkos számít… Ezt meg kell
magyaráznod!
– Eltűnődtél már azon, hogy mi lehet ennek a két
gyilkosságnak az indítéka? – kérdezte Terrell. – Miért
reklámozza magát a tettes? Valahányszor gyilkossággal
van dolgom, először mindig azt kérdezem magamtól: mi
lehetett az indíték? Egy motívum nélküli gyilkosság igen
kemény dió. Egyszóval én most is feltettem magamnak a
kérdést: mi lehet ennek a két gyilkosságnak az indítóoka?
Hedley hátravetette magát karosszékében.
– Most mért bámulsz így rám? Végül is ez a te dolgod,
az istenit neki!
– Ez igaz. Az én dolgom – pöfékelt Terrell. – Indíték
nélkül még nem követtek el gyilkosságot. Egy őrült
esetében az indíték lehet homályos, de ha alaposan
körülnézünk, megtaláljuk. McCuen e város tipikus
terméke volt. Lisa Mendoza zenész. Egy dolgot kivéve
semmi összefüggés nincs kettejük között: mindkettőjük
halála felkelti az érdeklődést egy ember iránt, aki
Hóhérnak nevezi magát. Okos név… hatásos név. Az ilyen
nevet arasznyi betűkkel írják az újságok. Egy ilyen név
alkalmas arra, hogy pánikot keltsen a városban. Amíg
nem találok mást, addig az a véleményem, hogy az
indítéka… pánikot kelteni a városban.
– Ez hülyeség! – csattant fel Hedley. – Miért akarna egy
őrült pánikot kelteni?
– Márpedig ezt csinálja – mondta Terrell csendesen. –
Nem állítom, hogy feltétlenül igazam van, de amíg ez a
helyzet, és nem jutok más következtetésre, addig az a
véleményem, hogy ez az indíték.
Hedley egy pillanatra elgondolkozott, aztán hátralökte
székét.
– Fáradt vagyok. Elegem volt mára. Sajnálom, ha kissé
felszívtam magam, Frank. Rendben van… Gondolkozni
fogok azon, amit mondtál. Nem kell neked magyaráznom,
hogy milyen nap előtt állunk.
Minthogy Terrell nem válaszolt, Hedley is elhallgatott.
A másnapi újságokra gondolt, a szüntelenül csörgő
telefonokra, s arra, mekkora felhajtást csinál majd
Hamilton a tízórai híradóban. – Tényleg azt hiszed, hogy ez
az őrült megpróbálja pánikba hajszolni a várost?
– Hát azt csinálja, nem?
– Akkor mit tegyünk?
– Ez csak tőled függ – hajolt előre Terrell, hogy pipáját
kiverje egy hamutartóba. – Mielőtt visszamegyek a
kapitányságra, szeretném tudni, hogy az én oldalamon
állsz-e még.
– A te oldaladon? – meredt rá Hedley. – Hát persze!
 – Biztos? – bámult Terrell faarccal Hedleyre. – Egy
perccel ezelőtt még arról beszéltél, hogy kirúgnak. Új
rendőrfőnököt akarsz?
Hedley meghökkent.
– Mi az istennek akarnék új rendőrfőnököt? Ha valaki
el tudja kapni ezt a rohadékot, az te vagy!
Terrell fölállt.
– Így van, ha valaki el tudja kapni, az én vagyok. Szóval
véget kell vetni a pánikhangulatnak.
– Nagyon helyes, hogy ezt mondod neki, Frank –
mondta Monica a nyitott ajtóból. – Pontosan erre van
szüksége.
A két férfi odakapta a fejét. Csak most jöttek rá, hogy
az asszony egész idő alatt hallgatózott.
Hedley hirtelen leeresztett, s megjuhászodott.
– Ezek az asszonyok! Nem akarod lecsapni a kezemről,
Frank?
Terrellben is feloldódott a feszültség. Rákacsintott
Monicára.
– Hát, ha nem lenne nekem is, meg is tenném –
mondta. – Mindkettő megéri a pénzét – indult az ajtó felé.
Hedley bizonytalan hangon megkérdezte.
– Akarod, hogy átmenjek holnap a kapitányságra?
– Mindig szívesen látlak, Lawson – torpant meg Terrell.
Megsimogatta Monica kezét, aztán lement a liften a
földszintre, hogy szembenézzen a várakozó
tévékamerákkal.

Jack Anders, a Plaza Hotel ajtónállója ott állt a vörös

szőnyegen a város legelegánsabb szállodájába vezető
impozáns márványportál előtt, hátrakulcsolt kézzel, és
zöld szeme a sugárutat fürkészte.
 Anders második világháborús veterán volt, egy halom
tekintélyes hadikitüntetés birtokosa s a sugárút közismert
figurája. Már húsz éve volt a Plaza Beach Hotel ajtónállója.
Lanyha forgalmú kora délelőtt volt még, így Anders
nem erőltette meg magát. Két-három óra múlva, amikor
majd sorra érkeznek a kocsik a szokásos ebéd előtti
koktélra, Andersnek rengeteg dolga lesz: nyitogatja a
kocsik ajtaját, megmondja a sofőrnek, hol parkoljanak,
szalutálva köszönti a törzsvendégeket, hülye kérdésekre
felel, információkat ad, és szedegeti az egydolláros
bankjegyeket. A Plaza Beach Hotel vendégeinek soha, még
álmukban sem jutott eszükbe, hogy úgy váltsanak szót
Andersszel, hogy ne nyomjanak a kezébe egy dolcsit. Most
azonban, reggel fél tízkor, nem számított rá, hogy valaki is
igényelje szolgálatait, így egy kissé elbámészkodott.
Ekkor lépett hozzá Paddy McNeil, a keménykötésű,
korosodó ír közrendőr, hogy egy kicsit kifújja magát.
McNeil ezen a sugárúton teljesített szolgálatot: ügyelt a
járműforgalomra, s rajta tartotta szemét az időseken és a
gazdagokon.
Az ajtónálló és a közrendőr barátok voltak. Barátságuk
azoknak az éveknek során alakult ki, amikor Anders
esőben-napsütésben rendületlenül állt a szálloda előtt,
miközben McNeil a sugárutat rótta, kétóránként egy kis
szünetet tartva a hotel előtt, ahol ilyenkor néhány szót
váltott Andersszel.
– Na, mi van a haverotokkal… a Hóhérral? – kérdezte
Anders, mikor McNeil megállt mellette. – Hallottam a
rádiót. Az összes itteni öregnek vizes lett tőle a bugyija.
– Nemcsak az ittenieknek – mondta sötéten McNeil.
– Nem ér már az emberélet egy fityinget sem. Örülök,
hogy járőr vagyok. Néhány magamfajta vén fakabáton
kívül most minden rendőr ezt a bitangot hajkurássza. Ma
reggel két teherautóra való ember érkezett Miamiból. Túl
nagy a felhajtás. Hát mit tudnak ezek a miami
buzgómócsingok erről a városról?
– Gondolod, hogy Hamilton igazat beszél? – kérdezte
Anders ártatlan képpel. Tetszett neki, ha McNeil
zsörtölődött.
– Hamilton? – horkant fel a rendőr. – Sose hallgatom
azt a nagypofájú bajkeverőt – kacsintott Andersre. – Mit
mondott?
– Azt, hogy a gyilkos egy dühöngő őrült, aki bosszút
akar állni a gazdagokon.
McNeil a tarkójára tolta a sapkáját…
– Nem kell ahhoz se dühöngőnek, se őrültnek lenni,
hogy az ember utálja a gazdagokat – mondta némi
gondolkodás után. – Én sem szeretem a gazdagokat.
Anders elfojtott egy mosolyt.
– Azért van nekik hasznuk is.
– Hát te ezt elmondhatod… Szívesen cserélnék veled
munkakört.
– Megjárja – próbálta titkolni önelégültségét Anders.
– Bár tudni kell bánni velük. Gondolod, hogy elkapod
ezt az őrültet?
– Én? – rázta a fejét McNeil. – Nekem semmi közöm
hozzá. Én nem rohangászom senki után. Olyan vagyok,
mint te: csak lassan, szépen, nyugisan… Majd a főnök
elkapja. Terrellnek fej van a nyakán. Csak persze idő kell
hozzá.
Egy csillogó, homokszínű Rolls-Royce gördült a szálló
elé. Anders faképnél hagyta McNeilt, végigsietett a vörös
futószőnyegen, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Jó reggelt, Jack.
 A kocsiból kiszálló testes gavallért Rodney
Branzensteinnek hívták. Sikeres vállalati jogtanácsos volt,
aki minden délelőtt meglátogatta a szállodában lakó
klienseit.
– Látta már Mrs. Dunc Browlert?
– Túl korán van még ahhoz, uram – mondta Anders. –
Majd úgy negyedóra múlva.
– Ha a hölgy kérdezi, mondja azt neki, hogy még nem
jöttem meg – csúsztatott Branzenstein egy egydollárost
Anders várakozó tenyerébe, majd hosszú léptekkel
benyargalt a hotelba.
Miközben Branzenstein sofőrje beállt a parkolóba,
McNeil közelebb lépett Andershez.
– Nem kapott még görcsöt a kezed? – kérdezte
aggódóan.
– Eddig még nem – felelte kapásból Anders –, de ne
értsd félre. Évekbe telt, míg ezt elértem.
– Csakugyan? – ingatta fejét a rendőr. – Én évek óta
koptatom ezt a nyavalyás utat, de még senkinek se jutott
eszébe, hogy odanyomjon nekem egy dolcsit.
– A személyiségem varázsa teszi – mondta Anders. –
Neked peched van.
Egy vékonyka, égszínkék hajú, ráncos bőrű,
gyémántgyűrűktől roskadozó ujjú öregasszony totyogott
elő a szállodából.
Anders azonnal mellette termett.
– Mrs. Clayton!
NcNeil hitetlenkedve nézte a portás vörös, gumiszerű
arcának változását.
– Hát hova-hova, merre lesz a séta?
Az aprócska öregasszony tetszelegve vigyorgott, s
rajongó tekintettel nézett föl Andersre.
 – Igen, gondoltam, sétálok egy picikét.
– De Mrs. Clayton! Anders aggódó hangja még McNeilt
is megtévesztette. – Megengedte önnek ezt a picike sétát
Lowenstein doktor?
A kis öregasszony bűntudatosan pislogott.
– Hát, hogy őszinte legyek, nem.
– Gondoltam! – fogta meg a nénike karját Anders, s
lassan elindult vele befelé. – Csak üljön le szépen, Mrs.
Clayton. Szólok Mr. Bevannek, hogy kerítse elő Lowenstein
doktort. Mégse hagyhatom, hogy ön csak úgy egyszerűen
világgá szaladjon, nemdebár?
– Uramatyám! – suttogta a letaglózott McNeil, és
keresztet vetett.
Néhány pillanat múltán Anders visszajött, s odaállt
szőnyegtalpazatára. McNeil még nem ment el, apró, üveges
ír szemeit nagyra meresztette.
– Ez volt Mrs. Henry William Clayton – magyarázta
Anders. Az örege öt évvel ezelőtt földobta a talpát, s
ötmillió dolcsit testált rá.
McNeil eltátotta a száját.
– Azt akarod mondani, hogy ennek a vén szatyornak
ötmillió dollárja van?
Anders megrovó pillantást vetett rá.
– Pat! Az elhunyt több tiszteletet érdemelne!
– Na persze.
Hosszabb szünet következett a dialógusban.
– Szóval ezért liheged körül őket? – folytatta McNeil.
– Így kell kezelni őket. Az öreglány is szereti. Tudja,
hogy én vagyok az egyetlen, aki törődik vele.
– Van még több is ebből a fajtából?
 – Tele van velük a hotel – bólogatott Anders. – Szenilis
vénségek, akiknek túl sok a pénzük… Van ebben valami
szomorú.
– Engem nem szomorítana el – felelte McNeil. – Na, azt
hiszem, meghagyom őket. neked. Viszlát. Már-már
elindult, de aztán megint Andersre nézett.
– Mennyit nyom neked az öreglány?
Anders komor vé betűvé ráncolta dús szemöldökét.
– Ez üzleti titok, Paddy.
– A nemjóját, hogy én éppen az árnyékos oldalt fogtam
ki – sóhajtott McNeil, s nagy lábain slattyogva elindult az
utcán.
Poke Toholo a Pelota mulató épületének lapos tetején
fekve figyelte a rendőr, távozását. A céllövő puska
távcsövén keresztül.
Poke már három órája hasalt a tetőn. A négyemeletes
épület körülbelül egy kilométerre volt a Plaza Beach
Hoteltól. Poke reggel hatkor érkezett a Buickkal, amikor
biztos lehetett abban, hogy senki sem látja meg, mikor
kiszáll a kocsiból a fegyverrel.
Jól ismerte a klub épületét, a város egyik legöregebb
házát. Hátsó frontján tűzlétra futott le a földig, amire a
turisták úgy tekintettek, mint egy megbámulni való
újdonságra. A tetőre való feljutás semmiféle nehézséget
vagy gondot nem jelentett, de a tetőn körülfutó alacsony
fal mögött hasaló Poke tudta, hogy a lejutás sokkal
veszélyesebb lesz. Az utcán akkorra már nyüzsögni fognak
az emberek, a környező épületekben úgyszintén, s megvolt
a veszélye annak, hogy meglátják, de ez olyan kockázat
volt, amire számított.
 Karórájára pillantott: kilenc óra negyvenhárom percet
mutatott. Ismét a távcsőre tapasztotta szemét, úgy
fürkészte az utcát.
A forgalom sűrűbbé vált. Mind több ember jelent meg
az utcán, s rohangált teljes gőzzel fel és alá. Poke meglátta
Chuckot, és helyeslően bólintott. A fiú pontos: egy kicsivel
előbb érkezett ugyan, de ez nem számít. Piros-fehér
kockás inget és farmernadrágot viselt, semmiben sem
különbözött a szezonra a városba özönlő fiatal turistáktól.
Újságot olvasva lődörgött az utcán.
Poke állított egy kicsit a távcső csavarján, míg meg
nem állapodott Chuck éles kontúrokban kirajzolódó arcán.
A fiú izzadt. Ez érthető volt. Chuckra kényes feladat várt,
legalább olyan veszélyes, mint az indiánra.
Poke ismét az órájára nézett. Már csak egy-két perc,
gondolta, s a távcsövet a Plaza Beach Hotel bejáratára
irányította. A hajszálkeresztet Anders fejéhez állította, s
elégedetten állapította meg, hogy biztos lövés lesz.
A mit sem sejtő Anders a forró napsütésben fürdő utca
forgalmát figyelte, bólintott azoknak, akik bólintottak neki,
megérintette sapkája szélét azok előtt, akiknek kijárt a
tisztelgés.
Mióta divatba jött a miniszoknya, a forrónadrág és az
átlátszó blúz, Anders élete érdekesebbé vált. Helyeslően
méregette az előtte elbillegő lányokat. Mint ajtónálló
jobbára csak öreg, kövér és gazdag emberekkel
foglalkozott, de ez még nem jelentette azt, hogy elveszítette
érdeklődését a hosszú combok, a riszáló popsik és az
ugrándozó cicik iránt.
Ekkor megjelent Mrs. Dunc Browler.
Anders már várta: a hölgy mindig ebben az időpontban
tűnt fel. A tőle telhető legszebb tisztelgéssel, ragyogó,
behízelgő és barátságos mosollyal üdvözölte: azzal a
mosollyal, amit kiváltságosai számára tartogatott.
Mrs. Dunc Browler alacsony, testes, hatvanas éveinek
vége felé járó nő volt. A „testes” szó talán némileg szépíti a
valóságot. A napi ötszöri étkezés hatvanhét éves korára
vastag hájrétegeket ülepített testének alacsony vázára, s
ettől olybá tűnt, mintha elefantiázisban szenvedne. Egyike
volt annak a sok különcnek, aki szállodákban éli le életét.
Azt beszélték róla, hogy gazdag, de hogy mennyire gazdag,
azt senki se tudta. Mindazonáltal az a tény, hogy a hotel
egyik legjobb lakosztályában lakott, ami naponta
háromszáz dollárjába került, arra utalt, hogy
meglehetősen jól van eleresztve.
Négy évvel korábban elvesztette imádott férjét, és a
sintértelepen három dollárért egy nagy, tohonya szukát
vásárolt, amivel – Anders véleménye szerint – átejtették.
Anders elismerte ugyan, hogy a kutya hűséges, de sznob
lévén csak közönséges korcsnak tekintette.
– Szégyellheti magát annak a kutyának az anyja –
mondta egyszer a segédportásnak egy beszélgetésük
során.
Mrs. Dunc Browler számára Lucy azonban – így hívták
a kutyát – a gyermeke volt, legkedvesebb tulajdona, társa,
barátja, és Anders, aki tisztában volt az emberek dilijeivel,
elfogadta ezt a tényt.
Így hát mikor Mrs. Dunc Bowler megjelent fehér
lepleiben, amelyek láttán egy adóellenőr a kezét
dörzsölgette volna, óriási műcseresznyékkel,
műsárgabarackokkal és műcitromokkal ékített kalapban,
hogy megsétáltassa Lueyt, Anders akcióba lépett.
– Jó reggelt, asszonyom – mondta meghajolva. – Hogy
érzi magát ma Lucy kisasszony?
 Mrs. Dunc Browler arca felragyogott. Arra gondolt,
hogy milyen kedves ember ez az Anders, milyen aranyos, s
a Lucy iránti érdeklődés örömmel töltötte el szívét.
– Jól érzi magát, kifejezetten pompásan – felelte, majd
boldogságtól sugárzó arcát a lihegő kutya felé fordítva, így
folytatta: – Köszönj szépen ennek a kedves Andersnek,
Lucy drágám!
A túltáplált eb Andersre emelte bamba tekintetét, s oda
csurrantott a vörös futószőnyegre.
– Jaj, kedvesem – nézett tanácstalanul a portásra Mrs.
Dunc Browler. – Kissé korábban kellett volna lehoznom a
kis drágát… Én tehetek róla.
A szőnyeget el kell majd vinni kitisztítani, másikat kell
tenni a helyébe. De Anders nem izgatta magát. Minek
izgassa, amíg az öreglány napi háromszáz dollárt fizet?
– ’Ilyesmi bárkivel előfordulhat, asszonyom – mondta. –
Jó kis sétára való délelőttűnk van ma.
– Igen… nagyon finom délelőttűnk. Miközben Lucy
reggelizett, én a madárkákat hallgattam. Olyan…
Ezek Mrs. Dunc Browler utolsó szavai voltak. A golyó
nevetséges kalapján át az agyába hatolt. Megsebzett
elefántként rogyott a szőnyegre.
Anders egy pillanat tört részére a lábánál fekvő halott
nőre pillantott, aztán a hadseregben edződött agya
működésbe lépett. Annyi embert látott a múltban
orvlövészek golyójával a fejében összerogyni, hogy azonnal
felfogta, mi történt. Körülnézett, éles tekintete a közeli
tetőket kutatta. Miközben asszonyok sikoltoztak, férfiak
ordítoztak és lökdösték egymást, autók fékeztek
csikorogva, Anders egy pillanatra meglátott egy férfit,
amint lebukik a Pelota mulató tetején körülfutó alacsony
fal mögé.
 Nem vesztegette az idejét mutogatással és kiabálással.
Félrelökte útjából az összefutott embereket, kirohant a
mulatóhoz vezető főútra.
– Jack!
Anders futás közben hátranézett: McNeil közrendőr
csattogott a nyomában.
– Az a rohadék ott van, fent! – lihegte Anders, és a
mulató teteje felé mutatott. – Gyerünk, Paddy! Elkapjuk!
De a kor, a kényelem és a Cutty Sark whisky
mértéktelen élvezete már aláásták Anders hajdani
fürgeségét. Egyre-másra félrebicsaklott a lába, mikor
McNeil beérte.
– Láttam! – szakadt ki Andersből. – A tűzlétra, Paddy!
A nyomában fújtató McNeil menet közben vette elő
lapátkezével a revolverét a tokjából. Megbámulták az
emberek, és félreugrottak előle. Senki nem akart segíteni.
Kényes rendőri munka az ilyesmi, miért kockáztassák a
bőrüket?
Poke Toholo éppen lecsúszott a tűzlétrán, mikor McNeil
megkerülte az épületet. Egyszerre pillantották meg
egymást. McNeil látta, hogy az indiánnak puska van a
kezében. Lefékezett. Hordónyi melle még hullámzott a
rohanástól. Felemelte a revolvert. Ahogy ujja a ravaszhoz
ért, erős ütést érzett mellkasán, és hanyatt vágódott.
Poke leugrott a tűzlétra tizedik fokáról, és rohanni
kezdett a parkoló felé. McNeil föltápászkodott, s célzásra
emelte revolverét. Poke futás közben hátrapillantva
meglátta a rá irányuló fegyvert. Félreugrott McNeil lövése
elől, majd gondos célzás után fejbe lőtte a rendőrt. Ezután
megperdült, s fekete szemével egyre a veszélyt kutatva,
továbbrohant a parkoló felé. A parkolóban mindössze egy
tucatnyi, éjszakára ott hagyott kocsi látványa fogadta.
Csak egy pillanatig tartott, míg talált egyet, amelyiknek
nyitva volt az ajtaja. Becsusszant a hátsó ülésre, becsukta
az ajtót, és lekuporodott.
Mikor Anders a futástól lihegve, a megerőltetéstől vörös
arccal odaért a parkolóhelyhez és belebotlott McNeil
holttestébe, Poke-ot már nem lehetett látni.
Egy pillantást vetett McNeilre, és megértette, hogy vége.
Felkapta a rendőr fegyverét, és a parkoló túlsó kijárata felé
rohant, mert biztos volt benne, hogy arra tűnt el a
merénylő. Három ijedt arcú, tétovázó férfival futott össze a
parkolóban, akik látván, hogy Andersnél fegyver van, s
mert egyenruhájáról felismerték benne a Plaza Beach
Hotel ajtónállóját, összeszedték bátorságukat, és követték.
Poke nyugodtan nézte, hogyan rohannak el, aztán
elővette zsebkendőjét, és gondosan letörölte a puskát.
Sajnálkozva gondolt arra, hogy itt kell hagynia. Felemelte
a kocsi ülését, és eltüntette a fegyvert.
Mind több és több ember özönlött a parkolóba.
Rendőrkocsik és mentőautók szirénázásától harsogott az
utca. Poke kiszállt a kocsiból, és sietség nélkül
csatlakozott a halott rendőr köré összesereglett
embergyűrűhöz. Elvegyült a tömegben. Még akkor is
együtt bámészkodott velük, mikor a parkoló megtelt
rendőrökkel. Hagyta, hogy kitereljék a többiekkel. Amikor
kiért a sugárútra, szép lassan odasétált a Buickhoz.
Mindeközben az izzadságtól csöpögő arcú Chuck a
Mrs. Dunc Bowier fölött csatázó tömeghez csatlakozott.
Senki sem törődött a kutyával, Lucyval, aki kövéren és
megrökönyödötten állt a járdaszélen. Chuck lehajolt a
kutyához, és megfogta a nyakörvét Lucy nem szerette az
idegeneket. Kitépte magát. Chuck káromkodva kapta el
ismét. Senki sem figyelt rá.
 Csak miután a rendőrség rendet csinált, miután a
hotel személyzetének néhány tagja kicsődült, hogy
csomagolópapírral leterítse Mrs. Dunc Browler tetemét,
miután szétszéledt a tömeg, jutott eszébe a hotel
kutyabarát igazgatóhelyettesének, hogy hol lehet Lucy. Ő
találta meg a Lucy nyakörvére erősített poggyászcédulát. A
poggyászcímkén nagy nyomtatott betűkkel állt a felirat:

A HÓHÉR
NÉGY

A hír, hogy egy gyilkos szaladgál egy olyan városban,

amely a benne élő semmittevő gazdagok számát illetően
túltesz Monte-Carlón, arasznyi nagyságú címeket kapott a
világsajtóban. Külföldi újságírók, független tévéadók
riporterei és hasonló elemek sereglettek a városba, akár a
dögre leselkedő hiénák. Elözönlötték minden szállodát és
motelt, sőt még arra is felkészültek, hogy sátort verjenek,
ha már nem lenne kiadó szoba.
Mind Jack Anders portásra vadásztak, mert ő volt az
egyetlen, aki látta a Hóhért, ám még mielőtt elkaphatták
volna, elpárolgott a színről. Miután Hedley röviden
konzultált a Plaza Beach Hotel igazgatójával, a
polgármester azt tanácsolta Andersnek, hogy jobb lesz, ha
egy időre leutazik Dallasban élő testvéréhez. Andersnek
elég esze volt, hogy megértse a helyzetet. Az aggok, a
gazdagok és a ripacsok nem örülnének, ha tévésztár lenne
belőle. A rivaldafény az ő előjoguk, nem jár egy
ajtónállónak.
Mielőtt eltűnt volna a városból, Beigler, Terrell és
Hedley együttesen kihallgatták.
Beigler tudta, hogy egy kiszolgált katonával van dolga:
egy éles eszű emberrel, akinek az észrevételeiben meg
lehet bízni. Tudta, hogy Andersnak eszébe sem jut előtérbe
tolni magát, pedig nagyon sok ember tett volna így az ő
helyében. Biztos volt abban, hogy az Anders által tényként
említett adatokra nyugodtan alapozhat.
 – Ne siessük el ezt a dolgot, Jack – mondta. – Vegyük
át még egyszer az egészet.
Belenézett addig készített jegyzeteibe.
– Mrs. Browler mindig kilenc negyvenötkor jött ki a
hotelból… így van?
Anders bólintott.
– Ez beletartozott a napirendjébe?
Anders ismét bólintott.
– Régóta megvan ez a szokása?
– Mióta nálunk lakik… vagy öt éve.
– Mrs. Browler közismert figurája volt a városnak.
Mondhatni, különc volt, igaz?
– Nagyon is az volt.
– Szóval egy csomó ember tudhatta, mikor jön ki a
szállodából.
– Igen.
– Rendben van, Jack. Eddig megvolnánk. Most nézzük
a lövést. Amikor történt, maga éppen Mrs. Browlerrel
beszélgetett. Menjünk végig még egyszer az eseményeken.
– Ahogy mondtam: a fej sebéből meg ahogy össze-
csuklott, láttam, hogy egy nagy sebességű golyó találta el.
Körülnéztem. Egy-két olyan hely van, ahol elrejtőzhet az
orvlövész, de a legjobb a Pelota Klub teteje. Odanéztem, és
megláttam a gyilkost.
– No, ezt a részt egy kicsit lassabban – mondta Beigler.
– Azt már említette nekünk, hogy megpillantotta a
gyilkost. Próbáljunk ebből kiindulni. Ezúttal nem tényeket
kérek magától. A benyomásait szeretném hallani. Érti,
mire gondolok? Ne izgassa magát, hogy a benyomása
helytálló vagy sem. Csak mesélje el a benyomásait.
Anders egy percre elgondolkozott.
 – Csak egy mozdulatot láttam. Nem láttam azt az
embert… Abból a mozdulatból felfogtam, hogy egy ember
ott van fent. Tudtam, hogy ez az ember, aki ott lebukott,
az az orvlövész… odarohantam.
– Nem, ezt kértem magától – mondta Beigler
türelmesen. – Ezt már elmondta. Csak egy mozdulatot
látott, és tudta, hogy ott van egy ember. Ezt értettük, de
most arra vagyok kíváncsi, hogy mi volt a benyomása erről
az emberről.
Anders zavartan nézett Terrelire és Hedleyre, aztán
visszafordult Beiglerhez.
– Már elmondtam a tényeket.
– Le is jegyeztem a tényeket – ütögette meg Beigler a
jegyzettömbjét. – Most engedje el magát egy kicsit.
Maga egy pillanatra meglátott egy embert, aki lebukott
egy fal mögé. Fehér volt vagy színes? Most ne törje rajta a
fejét… csak mondja el, mi volt az érzése. Most nem
érdekes, hogy téved vagy igazat mond. Tehát fehér volt
vagy színes?
– Színes – válaszolta Anders, aztán kapcsolt, s
megrázta a fejét. – Nem tudom, miért mondom ezt. Nem
tudom. Csak egy pillanat volt az egész. Mondom, hogy
nem láttam.
– De az volt az érzése, hogy színes?
– Nem is tudom… lehet. Lehet, hogy csak lesült. Nem
esküszöm meg rá. Az volt az érzésem, hogy sötét bőrű.
– Mi volt rajta?
Anders idegesen fölkapta a fejét.
– Mit tudom én. Már mondtam magának, hogy…
– Mi volt rajta: fehér ing, fekete ing, vagy más színű?
 – Színes – törölte meg Anders izzadt homlokát. – Én
megpróbálok segíteni, de nem akarom, hogy
hazugságokba kényszerítsem
Beigler Terrellre nézett, aki bólintott.
– Rendben van, Jack, köszönjük. Sokat segített. A
kihallgatás véget ért.
Hedley megvárta, míg Anders kimegy, aztán megszólalt.
– Még hogy segített! Maga valósággal kényszerítette ezt az
embert, hogy hamis tényeket közöljön!
– Andersnek van gyakorlata az ilyesmiben mondta –
Terrell csendesen. – Mint volt frontkatona, nagyon jól
megőrzi az ilyen események emlékét. Inkább adok azokra
a benyomásokra, amiket ő mond, mint azokra az
állítólagos megbízható tényekre, amiket egy átlagos tanú
fecseg.
Anders segített.
Hedley vállat vont, és felállt.
– Három gyilkosság, és mit tudunk felmutatni?
Semmit!
– Lehet, hogy te ezt gondolod, de én nem – mondta
Terrell. – Nézd, Lawson, te nem ismered a rendőri munkát.
Most például van egy konkrét és egy feltételezett
támpontunk. Tudjuk, hogy ez az ember nem egyedül
dolgozik. Valaki kieresztette a levegőt Riddie kocsijának a
kerekéből, hogy a gyilkos egyedül találja Lisa Mendozát.
Valaki rákötötte azt a poggyászcédulát Mrs. Browler
kutyájára…
Egyszóval tudjuk, hogy ennek az embernek van egy
segítőtársa. Van utalásunk arra, hogy ez az ember színes
bőrű. Lehet, hogy te erre azt mondod, hogy semmi, én
viszont nem.
– De mit érünk ezzel? – kérdezte Hedley. – Ez az őrült…
 – Nyugalom, Lawson. Gyere velem. – Terrell felállt,
karon fogta Hedleyt, s átvezette a folyosón a detektívek
szobájába. Minden íróasztalnál ült valaki. Mindegyik
detektív előtt egy tanú ült, aki vagy látta, mikor Mrs.
Browlert lelőtték, vagy hallott valamit McCuen
meggyilkolásáról, vagy tudott valamit Riddle-ről és a
szeretőjéről: buzgó, közösségi emberek, akik szerettek
volna információt adni. Ezeknek az információknak a
túlnyomó része értéktelen volt, de akadhatott köztük olyan
is, amely a Hóhér nyomára vezethette a rendőrséget. A
tanúk sora végighúzódott a folyosón, le a lépcsőn, egészen
az utcára.
– Ezek közül az emberek közül egy vagy több lehet, aki
nyomra vezet – mondta Terrell. – Ilyen a rendőri munka.
Előbb vagy utóbb elkapjuk.
– És közben megint megöl valakit.
– Előbb vagy utóbb hibázni fog… mindegyik hibázik.
– Akkor én most mit mondjak a sajtónak?
– Azt, hogy folytatjuk a nyomozást. Ne mondj nekik
semmi mást. Ez most fontos. Ha le akarsz égetni valakit,
égess le engem. Mondd, hogy megteszünk ‘minden tőlünk
telhetőt.
Hedley bólintott, aztán lement az izzadtan, türelmesen
várakozó emberek mellett a lépcsőn, a rá váró
újságírókhoz.
Terrell visszament az irodájába, ahol Beigler várta.
Összenéztek.
– Na, most, hogy elment, lássuk, mire jutottunk – ült le
Terrell, s egy papírlapért nyúlt, amire az emberei által
készített jelentések lényeges adatait írta fel. – Kezd
kirajzolódni a kép. Nem nagyon éles, de valami azért
látható. Még mindig hiába töröm a fejem az indítékon.
Mindhárom áldozat kiváló bridzselő volt, és a Fifty Club
tagja – nézett fel jegyzeteiből. – Mit tudunk a Fifty Clubról?
Beigler jobban ismerte Paradise Cityt, mint Terrell, és a
kapitány tisztában volt ezzel. Bármit kérdezett Beiglertől a
várossal kapcsolatban, az őrmester sose késlekedett a
pontos válasszal.
– A Fifty Club? Szuper sznob hely…- válogatott
tagokkal. Csupán a beiratkozás tizenötezer dolcsi, a
tagsági díj pedig ennek a kétszerese. Akit oda
beválasztanak, joggal sorolhatja magát a város
csúcssznobjai közé, de ezen felül profi módra kell
bridzselnie is.
– Szóval McCuen és Mrs. Browler ennek a klubnak volt
a tagja… Ez lehet, hogy jelent valamit, de lehet, hogy
semmit. Beszélnünk kell valakivel abban a klubban.
Lehet, hogy pont innen ered az indíték. Egy másik dolog,
ami izgat: a gyilkos jól ismerte áldozatai napirendjét.
Tudta, hogy Mrs. Browler kilenc negyvenötkor jön ki a
szállodából. Tudta, hogy McCuen mindig kilenc után
három perccel lép ki a háza kapuján, s tudta, hogy Lisa
Mendoza péntek esténként a nyaralóban van. Ez a séma
helybelire vall.
Beigler bólintott.
– Akkor hát egy olyan embert keresünk, aki
megszerezhette ezeket a bizalmas információkat. Lehet,
hogy a klub személyzetéhez tartozik. Előbb azért
ráeresztem a fiúkat azokra az emberekre, akiket Riddle
említett, mielőtt öngyilkos lett.
Terrell a pipájáért nyúlt.
– Gondolod, hogy színes bőrű, Joe?
– Csak annyit tudok, amennyit te magad, hogy Anders-
nak ez volt a benyomása.
 Megszólalt a telefon. Terrell fölvette, és figyelt.
– Rendben van… kösz – morogta. – Igen, küldjétek be a
jelentést hozzám – tette le a kagylót. – Meville volt.
Megtalálták a puskát. Ezzel ölték meg McCuent és Mrs.
Browlert, de persze nincs rajta ujjlenyomat. Danvaz
azonosította. Hát ezzel nem megyünk sokra.
– Ha csak annyira nem, hogy tudjuk, annak a
rohadéknak már nincs puskája.
– Lophat egy másikat, nem gondolod? – kérdezte
Terrell, és rágyújtott a pipájára.

Ha volt valami, amit Lepski különösen utált abból a

sok dologból, amit utált, az a kihallgatás és
jegyzőkönyvírás volt. Meggyőződéssel vallotta, hogy
minden olyan embert, aki önként jelentkezik kihallgatásra,
diliházba kellene zárni. Mindazonáltal elfogadta azt a
tényt, hogy ez is rendőri munka. Ha tehette, elkerülte, ha
nem – mint most is –, csinálta, és valahogy sikerült
megőriznie önuralmát. Most kétségbeesetten nézte a
végeláthatatlan embersort, amelynek minden tagja
sóvárogva várta, hogy kikérdezzék.
Max Jacoby a szomszédos íróasztalnál ült. Éppen egy
bőbeszédű öregemberrel volt elfoglalva, aki szemtanúja
volt Mrs. Dunc Browler halálának. Az öregember csakis a
kalapon lévő műgyümölcsökről értekezett. Arról akarta
meggyőzni Jacobyt, hogy a gyilkos pontosan ezekre a
műgyümölcsökre pikkelt. Jacoby végül megszabadult tőle,
mint ahogy Lepski is megszabadult egy idős hölgytől, aki
azt magyarázta, neki, hogy Mrs. Dunc Browler kutyuskája
látta a gyilkost, s nem ártana, ha a rendőrség utánajárna
ennek.
A két detektív összenézett.
 – Nem egy leányálom, mi? – eresztett meg egy fáradt
vigyort Jacoby.
Eltelve a tudattól, hogy ő most már Jacoby felettese,
Lepski szigorúan nézett vissza rá.
– Ez is rendőri munka – mondta. – Ahhoz, hogy az
ember vizet találjon, sokat kell ásni.
– Csak nem vizet kutatunk? – adta a meglepődőttet
Jacoby.
Egy kövér, idősebb, rosszul öltözött férfi huppant le a
Jacoby asztala előtt álló székre. Jacoby visszafojtott egy
sóhajt, és újabb jegyzőkönyvért nyúlt.
– Tessék, uram. Szabad a nevét és a címét?
Csupa idióta, gondolta Lepski. Eltelt három keserves
óra, és semmi. Egész délután csak vízfejűek sereglenek
ide. Összekapcsolta legutolsó jegyzőkönyvét, s cigarettáért
nyúlt, mikor hirtelen parfümfelhő borult rá. Felnézett, s
látta, hogy vele szemközt egy lány telepedett a székre, és
tágra nyílt szemmel, aggódva méregeti.
– Maga belevalónak látszik, de kicsit fáradtnak néz ki,
szegény fiú.
Lepski ágyékán remegés futott végig. Olyan baba ült
előtte, amilyet csak a Playboyban látni. Igazi csinibaba,
akitől a hulla is fészkelődni kezd: magasra tornyozott
szőke haj, ibolyakék szemek, s olyan szempillák, hogy egy
tehén is megirigyelné. Mellső domborulatai láttán Lepski
csak füttyenteni tudott a foga kőzött. Észre kellett vennie,
hogy Jacoby, a kövér öregember, a miami kapitányságról
érkezett négy detektív és a várakozók sorára vigyázó
három rendőr mind a leányzót bámulja.
Szigorúan körülnézett a szobában, mire kollégái nagy
kelletlenül folytatták munkájukat.
 – Nos? – reccsentette meg rendőrhangját. Olyan hang
volt ez, ami az emberek legtöbbjét lehengerelte, a lányt
azonban nem. Megigazította egyik dús mellét a melltartó
kosarában, helyresimította hamvasszőke hajának egy
makacs fürtjét, és megismételte:
– Maga belevalónak látszik, de melege van.
Lepski olyasféle hangot hallatott, mint egy
gyufaskatulyába zárt légy.
A kövér öregember, akinek arca leginkább egy
hollandisajtot formázott, fokhagymaszagot lehelt Lepski
arcába: – Már bocsánat, mister – mondta sugárzó
mosollyal –, de a kis hölgynek igaza van… Maga
csakugyan belevalónak és fáradtnak látszik.
Lepski összegyűrt egy űrlapot.
– Lennél szíves, és foglalkoznál a tanúddal? – förmedt
Jacobyra. Hangjának dühös színezetét hallva a kövér öreg
fiú lelombozódott. Lepski ismét a leányzóhoz fordult.
– Kíván valamit mondani?
A lány rajongó szemmel bámult rá.
– Nahát!… Én már hallottam szövegelni az itteni
hekusokról, de nem gondoltam volna, hogy olyanok is
vannak köztük, mint maga… Becsszó.
Lepski megigazította a nyakkendőjét.
– Nézze, kislány, nekünk itt elég sok a dolgunk –
mondta most már valamivel lágyabban. A leányzó őszinte
csodálata hatással volt rá. – Szóval miről van szó?
– A lányok mondták, hogy jöjjek el.
Lepski sóhajtott, s egy újabb űrlapért nyúlt. – Lenne
szíves a nevét és a címét?
– Mandy Lucas vagyok. A klubban dolgozom, és ott is
lakom.
– Milyen klubban?
 – Hát tudja… a Pelota Klubban.
– Ott lakik?
A lány felhúzta csinos orrocskáját.
– Van ott egy szobám… lakásnak nemigen nevezném…
– Tud valami információt adni, Miss Lucas?
– Hát a lányok azt mondták, hogy el kell jönnöm, de én
nem is tudom…. Kicsit büdös van itt, nem? Ez a népség…
No, de maga!… Nahát!… Ha elmondom a lányoknak, hogy
maga milyen jóképű, kiugranak a bugyijukból!
Lepski szemei kiguvadtak. Átnézett Jacobyra, aki
hallotta, amit a lány mondott, s most szintén dülledt
szemekkel bámult. A kövér öregfiúnak is jojózott a szeme.
Lepskinek eszébe jutott, hogy ő most már első osztályú
detektív, ezért előrehajolt, és zsarupofát erőltetett
arcizmaira.
– Nos, Miss Lucas, mit akar nekem elmondani?
– Szólítson csak Mandynek – fuvolázta a leányzó,
miközben másik mellét is kényelmesebb helyre
passzírozta. – Egyetlen haverom se hív Miss Lucasnak.
– Rendben van, Mandy – tette keresztbe a lábát Lepski.
Hevesen rakosgatta jobbra-balra golyóstollát az asztalon, s
belsejéből valami olyasféle hang tört fel, ami leginkább egy
vízesésre emlékeztetett. – Most pedig mondja el, hogy
miért jött ide?
– Tényleg tudni akarja? Én megmondtam a lányoknak,
hogy csak lopni fogom az idejüket… becsszó – rebbentette
meg hosszú szempilláit. – Én tudom, hogy maguk, fiúk,
úgy dolgoznak itten, mint a güzü… De a lányok… szóval
ők mondták…
– Egen.
Lepski aggódni kezdett a vérnyomása miatt.
 – Nekem ez a munkám. Ne törődjön azzal, hogy lopja a
rohadt… akarom mondani az időmet. Csak mondja el, mit
akar.
– Nahát, hogy itt milyen meleg van! – pattant föl a lány,
majd miután eltartva magától a miniszoknya szövetét,
megriszálta magát, visszaült. – Maga nős ember, detektív
úr?
– Nős vagyok – felelte rezignáltan Lepski.
A lány előrehajolt ültében.
– Akkor maga biztosan meg fog érteni – suttogta. –
Ezek az átkozott tapadós bugyik kibírhatatlanok.
Lepskinek majd kiugrott a szeme.
– A felesége sohasem panaszkodik? – folytatta a lány.
Lepski fojtott hangon szólalt meg: – Mandy! Lenne
szíves végre elmondani, miért jött ide?
– Jaj, nahát!… Bocsánat! Ne haragudjon. Olyan
szórakozott vagyok. Tényleg érdekli?… Nem ugrat?
– Csak vágjon bele – mondta Lepski olyan hangon,
amitől egy dögkeselyű is összerezzent volna.
– Hát szóval láttam azt a fickót. – Igazán szexis volt.
Mandy annyira előrehajolt, hogy blúzának eleje elvált a
testétől, és Lepski meglátta mellbimbóit. – Nem vagyok oda
a színesekért. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy bármi
bajom van velük. Értve vagyok, ugye? Csak általában nem
vagyok oda értük. De van úgy néha… szóval a férfi, az
férfi, és ez a férfi igazán tökös volt.
A hang, ami Lepski száján kijött, megbolygatott
méhkast idézett.
– És mikor látta azt a férfit, Mandy?
– Rögtön az után a rémes durranás után.
Felébredtem… gondolom, a lövésre. Hallottam, hogy
sikoltoznak – igazította meg melltartója pántját. – Ébredés
után jóformán alig vagyok eszemnél. Maga is így ébred?
Tudja… mikor az ember jóformán még alszik, a szeme
összeragad… a feje kóvályog…
Lepski ujjai begörbültek.
– Látta ezt a férfit a parkolóban?
– Hát elég sokan rohangáltak ott… Tudja, mi jutott az
eszembe?
– Mondja csak.
– Az a sok ember azokat a mexikói faszikat juttatta
eszembe… tudja, akik úgy ugrándoznak, mint a gyerekek.
Lepski olyan hangot hallatott, mint egy körfűrész, ha
görcsbe harap.
Mandy rábámult.
– Nem mondta magának a mamája, hogy ha ilyesmit
csinál, illik azt mondani, hogy pardon?
Lepski az itatósra meredt, visszafogta magát, majd kis
szünet után újra felvette a fonalat.
– Rendben van, az emberek úgy ugrándoztak, mint
azok a mexikói faszik. Mi történt aztán?
– Az a szegény zsaru… akarom mondani, rendőr… ott
feküdt. Képzelheti! Majd kiesett a szemem! Hát még
amikor megláttam azt a csinifiút kiszállni a kocsiból!
Lepski hátradőlt a székén, s önmaga megnyugtatására
a nemzeti himnusz néhány taktusát dudorászta az orra
alatt.
– Tehát látott egy férfit, aki a parkolóban kiszállt egy
parkoló kocsiból?
A lány tágra nyílt szemekkel nézett rá.
– Hát ezt mondtam, nem? Vagy lehet, hogy valami
mást? Becsszavamra, néha nem tudom, mit beszélek.
 Felállt a székről, s a teremben tartózkodók élénk
érdeklődése közepette megigazította a szoknyáját, majd
visszaült, és folytatta.
– Úgy értem, hogy mondok valamit, de rögtön utána
elfelejtem, hogy mit mondtam. Nem hiszem, hogy
magának ilyen gondja volna. Hogy mond valamit, aztán el
is felejti, hogy mit. Ugye, magának nem fáj ilyesmi miatt a
feje?
– Nem – lazított egyet nyakkendőjén Lepski.
– Mit csináljak, nekem igen. Pokollá teszi az életemet.
– Maga azt mondta: láttam egy embert a parkolóhelyen
kiszállni egy parkoló autóból. Ezt akarta nekem mondani?
– Azt mondták a lányok, hogy ezt el kell itt mondanom
– fojtott el Mandy egy ideges vihogást. – Becsszó, nagyon
sajnálom. Én tudtam, hogy csak lopom az idejüket, de a
lányok…
– Egyáltalán nem lopja az időmet. Azért vagyok itt,
hogy információkat szerezzek – mondta Lepski, majd egy
papírlapot vett elő, gyorsan firkantott rá valamit, és
odanyújtotta a lánynak. – Ezen a papíron az áll, hogy
maga látott egy színesbőrű férfit kiszállni a kocsiból azon a
helyen, ahol McNeil rendőrt lelőtték. Így megfelel?
A lány rövidlátó módjára kibetűzte az írást, majd
bólintott.
– Szerintem is így volt, de nem lehetne azt is belevenni,
hogy ez az én kocsim volt, aminek lemerült az akkuja, és
már hetek óta nem használtam?
Lepski homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.
Belényilallt, hogy csak mert annyira utálja az értéktelen
információkat kínáló embereket, majdnem elszalasztott
egy fontos nyomot.
– Elmondaná még egyszer?
 Mandy elmondta még egyszer.
– Ezért mondták a lányok, hogy jöjjek ide, de én azt
mondtam nekik, hogy itt biztos azt hiszik majd rólam,
hogy bolond vagyok.
– Én nem hiszem, hogy maga bolond – mondta Lepski.
– Csak mondja el nekem pontosan, hogy mit látott.
A lánynak kikerekedtek a szemei. – De hát már
elmondtam. – Szeretném újra hallani.
– Jaj, istenem! Gondolja, hogy ez fontos?
– Meglehet – mondta Lepski, zsebkendőjével törölgetve
izzadt arcát. – Meglehet.

Két órával később Terrell rendőrfőnök benyitott Hedley

polgármester irodájába.
Hedley sápadt, gondterhelt arccal épp most fejezte be a
telefonálást. Az elmúlt három órában mást se csinált, mint
egyfolytában csitította hisztérikus hangon rendőri
védelmet követelő gazdag barátait. A személyi védelemért
való önző követelőzés begurította, s ezért mikor Terrellt
meglátta, megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Az istenit! Tudod, hogy egy csomó ember máris
elhagyta a várost?!… Valósággal menekülnek!
– Na és van valami közünk hozzájuk? – ült le Terrell.
– Átkozott egy história! Mit mondtál?… Hát persze hogy
van közünk hozzájuk!
– Megtört a jég.
Hedley Terrellre meredt, és mohón előrehajolt.
– Jég? Miféle jég?
– Van már személyleírásunk a gyilkosról. Mondtam
neked, hogy előbb vagy utóbb kikaparunk valami fontosat,
de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megtörjük a
jeget.
 – Micsoda? Az isten szerelmére, mondd már, mi van!
– A Pelota Klubban hat lány dolgozik mint hostess –
kezdte Terrell, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. –
A szobáik a klub legfelső emeletén vannak, az ablakaik
pedig arra a parkolóra nyílnak, ahol McNeilt lelőtték. Az
egyik lánynak, egy bizonyos Mandy Lucasnak van egy
Fordja, amit hetek óta nem használ, s azért ott áll a
parkolóban. A lány a lövés zajára fölébredt. Kinézett az
ablakon, és meglátta a McNeil köré sereglő tömeget, majd
meglátta, hogy valaki kiszáll az ő Fordjából, és csatlakozik
a tömeghez. A kocsit már bevittük hozzánk. A hátsó ülés
alatt megtaláltuk azt a puskát, amivel McNeilt megölték.
Ez az ember, akit Mandy látott, ott rejtőzködött a
kocsiban, míg Anders továbbrohant, aztán mikor az
emberek kezdtek összegyűlni McNeil holtteste körül, a férfi
a hátsó ülés alá dugta a puskát, kiszállt, és elvegyült a
tömegben. Ennek a fickónak vannak idegei, csak peche
volt, hogy Mandy Lucas éppen ott állt az ablaknál, és
meglátta.
– Folytasd már, az istenért! Adott ez a lány
személyleírást?
– Igen. Meglehetősen butácska, de azt állítja, hogy
bárhol felismerné azt a férfit. Az ilyesfajta állítás mindig
kétes. Túl gyakran vannak olyan tanúink, akik esküsznek
rá, hogy képesek felismerni egy embert, de aztán a
kiválasztásnál tévednek. A lány azonban azt mondja, hogy
férfi indián volt, s ez alátámasztja Anders sejtését. A lány
szerint az emberünk huszonöt év körüli, sűrű fekete hajú,
jókötésű indián. Ebben biztos. A férfi nem néger, hanem
indián, aki fehér virágmintás sárga inget és sötétkék
csípőnadrágot visel.
Hedley az asztalra csapott.
 – Na, végre! Ez már valami! Volt ujjlenyomat a puskán?
– Nem volt. Ez az ember tudja, mit csinál. Nem hagy
nyomot.
– Leadtátok a személyleírást a sajtónak?
– Nem – pillantott a rendőrfőnök a polgármesterre. –
Persze majd le kell adnunk, de úgy gondoltam, jobb, ha
előbb beszélek veled. Szeretném felhívni a figyelmed arra,
hogy a város különböző pontjain több mint száz szeminol
indián dolgozik. Zömükben fiatalok: a legtöbbjük
virágmintás inget és csípőnadrágot visel… Ez már-már
valamiféle egyenruha az ő esetükben. A legtöbb ember
számára egyik indián olyan, mint a másik. Ez a
személyleírás segíthet nekünk, de problémákat is okozhat.
– Igen… – vonta össze szemöldökét Hedley. – Értem,
hogy mire akarsz kilyukadni, de nincs más választásunk,
Frank. Titeket is meg ezt a hivatalt is azzal vádolják, hogy
nem ér semmit. Most rögtön összehívok egy
sajtótájékoztatót. Ez egy olyan információ, amin nem
ücsöröghetünk.
Terrell bólintott.
– A fiúk már kimentek, legtöbben az indián telep
környékére. Ez egy itteni ember, ebben biztos vagyok – állt
fel. – Jóban örülnék, ha ez a lány egy fehér embert látott
volna.
– Mindegy, fő az, hogy végre van valami – nyúlt a
telefonért Hedley.
A kifelé tartó Terrell még hallotta, hogy a polgármester
a sajtófelelősét kéri.

Meg az ágyon feküdt, s egy kék potrohú legyet figyelt a

plafonon. Az órája szerint dél felé járt az idő. Lehet, hogy
későbbre jár. Az órája óránként átlagosan tíz percet késett,
és ha elfelejtette beállítani, egy idő után mutatói egészen
mást mutattak, mint a valóság, de Meg nem törődött vele.
Most nemcsak unatkozott, de ideges is volt.
Chuck akkor ment el, amikor ő még aludt, s mostanáig
nem mutatkozott. Meg nem strapálta magát azzal, hogy
fölkeljen és főzzön magának egy kávét. Jólesett volna egy
csésze kávé, de az túl nagy erőfeszítés. Sokkal jobb
feküdni, és bámulni a legyet, mint bármi mást csinálni.
A légy egy kis idő múlva elrepült, s Meg irigykedve
nézett utána. Egész életében erre vágyott: elrepülni.
Csodálatos lehet, gondolta, csak úgy felszállni,
gondtalanul, leszállni egy darabka húsra, táplálkozni,
aztán megint felszállni…. Boldog legyecske!…
Lehunyta a szemét, és elbóbiskolt. Ez volt az egyetlen
dolog, amire minden erőfeszítés nélkül képes volt. Ez az
egyetlen dolog, amihez értek, gondolta.
Felébredt, és látta, hogy a légy visszaszállt a plafonra.
Nagyon melege volt, és izzadtnak érezte magát. Ernyedt
mozdulattal felemelte óráját. Az óra szerint fél három múlt
öt perccel. Nem lehet ennyire késő, gondolta, miközben a
plafonon mászkáló legyet bámulta. Csodálatos lehet, ha
valaki ilyesmire képes, gondolta. Szeretném, ha én is
tudnék… csak úgy, mászkálni a mennyezeten, fejjel lefelé.
Hirtelen hideg félelem markolt a szívébe. Hol van Chuck?
Felült, és lerúgta a takarót. Már órák óta elment! Lehet,
hogy elhagyta őt?
Idegesen kipattant az ágyból, az ablaknál termett, és
kinyitotta. Kitekintett a motel irodájaként használt bódé
felé, s nézte, hogy tesz-vesz odabent Bertha Harris. A
parkolóban egyetlen kocsi sem állt. Hol lehet Chuck?
Megint az órájára pillantott. Nem lehet még ilyen késő! A
füléhez tartotta az órát. Az átkozott szerkezet megállt!
Lehet, hogy még későbbre jár! Pánikba esett, felrántotta
szűk nadrágját, koszos pulóverét, belebújt a szandáljába,
és az ajtó felé indult. Menet közben meglátta magát a
falitükörben, s a földbe gyökerezett a lába.
Úristen! Úgy néz ki, mint egy rongyszedő!
Belökte a zuhanyzó ajtaját, és megmosta az arcát.
Miután megtörülközött, nekiállt kifésülni hosszú,
gubancos haját. Mire kijött a zuhanyzóból, Chuck ott állt a
nyitott ajtóban.
– Hol voltál? – sikoltott Meg. – Én csak várok, várok…
Hol voltál mostanáig?
Chuck becsukta az ajtót. Arcának kemény kifejezésétől
a lány megijedt.
– Pakolj! – mondta kurtán a fiú. – Lelépünk.
Odament a faliszekrényhez, kimarkolta kevéske
holmiját, és az ágyra dobta.
– Hová megyünk?
Chuck elkapta a lányt a karjánál, megfordította maga
előtt, s akkorát csapott a fenekére, hogy Meg felsikoltott. –
Csomagolj!
A lány hátralépett, és ránézett.
– Kell még? – lépett egyet feléje fenyegetően Chuck. –
Nem!
Előráncigálta hátizsákját az ágy alól, s kezdett
kirámolni a fiókból, a holmiját odaszórta a fiú holmija
mellé az ágyra.
Kinyílt az ajtó, s Poke Toholo nézett be rajta.
– Chuck – intett a fejével, és visszahúzódott.
– Rámold be a cuccaimat! Öt perc múlva lelépünk –
mondta a fiú, és átment az indián szobájába.
Poke már becsomagolt.
– Na, mi van?
 – A lány oké? – kérdezte Poke.
Chuck bólintott.
– Tudod, hogy hova kell menned, és mi a dolgod? –
Egen.
– Lehet, hogy az öreglány több pénzt akar. Légy óvatos
vele.
– Ezen már túl vagyunk – türelmetlenkedett Chuck.
– Hát akkor viszlát. Tudod, hogy hol – emelte fel
hátizsákját Poke. – Lelépek. Ne felejtsd el: minden délelőtt
tízkor.
– Várni fogok.
Poke hátára kapta hátizsákját.
– A legutolsó nem sikerült túl jól – mondta, mintha
magához beszélne. – Elég zűrös volt – nézett Chuckra
villogó fekete szemével. – Főleg a zsaru miatt.
Chuck hallgatott.
– A zsaruk utálják a rendőrgyilkosokat – igazította meg
az indián a hátizsák hevedereit. – Ez azt jelenti, hogy veled
ugyanúgy bánnak majd, mint velem – ha megtalálnak
minket.
Chucknak résnyire szűkült a szeme.
– Gondolod, hogy figyelmeztetned kell? – kérdezte. Poke
ránézett.
– Csak emlékeztetni akartalak… A lányra ugyanez áll.
– Oké, nem vagyok süket.
– Hallani fogsz rólam – mondta Poke, és kiment a
napsütésbe.
Chuck nézte, ahogy elballag. Mikor eltűnt a szeme elől,
bement a motel irodájába.
Mrs. Harris hamburgert evett egy papírszalvétából.
– Elmegyünk, asszonyom – mondta Chuck.
 Mrs. Harris négy tokájából kettő eltűnt, ahogy
fölemelte a fejét.
– Azt mondták, tovább maradnak.
Chuck előállt a kidolgozott mesével.
– Összefutottunk néhány barátunkkal. Azt akarják,
hogy menjünk velük. Egy hetet kifizettünk előre. Jár még
valami magának, vagy esetleg nekünk jár valami?
Mrs. Harris megint harapott egyet a hamburgerből, s
miközben rágódott rajta, a főkönyvet nézte.
– Azt hiszem, kvittek vagyunk – mondta. – Még két
napig maradhatnának, de nem szóltak nekem előre.
Mondjuk, hogy nem tartozunk egymásnak.
– Rendben van, asszonyom – tett le egy dollárt a pultra
Chuck. – Ez az öregé. Köszönjük, asszonyom. Nagyon jól
éreztük magunkat. Benézünk majd, ha megint erre
járunk.
Mrs. Harris felragyogott.
– Mindig örülök maguknak – mondta, és eltüntette a
dollárt. – Az indián is elmegy?
– Igen… mindhárman elmegyünk.
Mrs. Harris nyelvével lekotort egy darabka hagymát a
szájáról.
– A barátjuk?
Chuck rendesen ki volt oktatva: a fejét rázta.
– Á, csak egy rendes fickó, akivel összeakadtunk idefelé
jövet. Ő most Key Westbe megy… ott kapott munkát –
mosolygott. – Hát akkor mi elmegyünk. Viszlát,
asszonyom.
Visszament a szobába, ahol Meg várt rá a két
becsomagolt hátizsákkal.
– Nyomás – kapta fel Chuck a hátizsákot. – Hová
megyünk?
 A fiú megfordult, és ránézett.
– Mikor tanulod meg már végre, hogy befogd azt a
rohadt pofádat? – förmedt rá.
– Én már meg se szólalhatok? – világosodott meg egy
pillanatra a szituáció a lány előtt. – Még azt se
kérdezhetem meg, hogy hová megyünk?
– Gyere már!
Chuck odavitte a hátizsákokat a Buickhoz,
begyömöszőlte őket a hátsó ülésre, aztán becsúszott a
kormány mögé. Meg beült mellé.
– Hol van Poke? – kérdezte. – Nem várjuk meg?
A fiú olyan pillantást vetett rá, hogy Megnek végigfutott
a hátán a hideg.
– Ki az a Poke? Miről beszélsz? – kérdezte Chuck, és
beindította a motort.
A lány szóra nyitotta a száját, de végül nem szólt.
– Na, ez az – indított Chuck. – Ezt már jobban
komálom.
Kihajtottak a motelből a Paradise City felé vezető
országútra.
A városba érve Chuck elkerülte a főútvonalakat, s
mellékutcákon haladt mindaddig, míg el nem érték a
kikötőt. A parton keresett egy parkolóhelyet, leállította a
kocsit, és kiszállt.
– Gyere – mondta, miközben kiráncigálta a
hátizsákokat a kocsiból. – Nesze, itt a tiéd. Sétálunk egy
kicsit.
Hátizsákkal a vállukon, egymás mellett mentek végig
az emberekkel zsúfolt tengerparton. Ez a kereskedelmi
kikötő volt, tele szivacshalászcsónakokkal, nyüzsgő
teknősbékákkal.
 Meg vakon követte Chuckot, aki mintha tudta volna,
hova tart.
Elkutyagoltak egy gyár előtt, ahol csörgőkígyókból
készültek konzervek. Az üzem fölött egy vörös neonreklám
tekergőző kígyót ábrázolt. Egy másik, szintén vörös, villogó
reklám ezt hirdette: KÍGYÓFALATOK. Keresztülvágták
magukat a sokaságon, megkerülték a gyümölcspiacot,
majd egy bűzös sikátor felé vették az irányt, amelyet
kétemeletes, viharvert faházak fogtak közre. Chuck az
utca végén megállt egy épület előtt, és ledobta a
hátizsákját.
– Itt szobrozz! – mondta a lánynak, s bement az ajtón,
amit tarka légyfogók óvtak a szárnyas rovaroktól.
A rövid sötét folyosó végén egy kövér, csirkecombot
rágcsáló szeminol indián ült a pult mögött.
– Szobát rendeltünk… – mondta Chuck. – Mr. és Mrs.
Jones.
Az indián eltüntette a csirkecombot, föltápászkodott,
hogy zsíros ujjait beletörölhesse a nadrágja fenekébe,
aztán visszaült. Aranyfogakkal ékes mosollyal nézett a
fiúra.
A szobával minden rendben van, Mr. Jones. Első
emelet, balra, a hármas.
– Hozom a feleségemet.
Az indián továbbra is vigyorgott.
– Hozza csak, Mr. Jones, hozza a feleségét.
A szoba a ház hátsó traktusán volt, ablakai a kikötőre
néztek. Egy dupla ágy, egy rozoga fiókos szekrény meg egy
faliszekrény alkotta a berendezést, s – meglepő módon egy
telefon is állt az ágy melletti éjjeliszekrényen. Az
úgynevezett fürdőszoba és a bűzös vécé a lépcsőforduló
szemben lévő oldalán volt.
 Meg a padlóra dobta hátizsákját, és körülnézett a
szobában.
– Miért nem maradtunk a motelban, ahelyett hogy
idejöttünk volna erre a lepratelepre? – kérdezte, majd
reménytelen mozdulattal az ágyra dőlt.
Chuck odament az ablakhoz, és lenézett a partra.
Néhány percig nézelődött, zajoktól és nyüzsgéstől
elbűvölve, aztán megfordult, és odament az ágyhoz.
Meg fölnézett rá.
– Chuck, én becsszavamra néha azt hiszem, hogy
bolond vagy – mondta. Miért jöttünk el a motelból? Nagyon
jó hely volt. Miért jöttünk erre a szemétdombra?
Chuck jéghideg szemekkel nézett le rá.
– Miféle motelból?
Meg összeomlott. Arcát két keze közé temette.
– Chuck! Mi ez az egész? Az őrületbe akarsz kergetni?
Kérdezem, hogy mi van Poke-kal, erre azt mondod, ki az a
Poke? Most meg… most meg azt mondod, miféle motel! Mi
ez? Mi történt veled… vagy talán velem?!
– Velem semmi hézag, bébi – felelte Chuck halkan. –
Sohasem találkoztunk Poke-kal. Sohasem voltunk
semmiféle motelban.
Meg reménytelen mozdulattal túrt kócos hajába.
– Azt akarod mondani, hogy ezt kell mondanom a
rendőrségnek?
Chuck elvigyorodott.
– Na végre, bébi, kezded használni a kókuszodat. Erről
van szó… Nuku Poke… nuku motel.
Megnek hirtelen szomorú, zsémbes szülei és szomorú
otthona jutott eszébe, mint végső menedék.
– Nem, Chuck! – csapkodta ökölbe szorított kézzel
homlokát. – Nem! Én elmegyek! Te csak folytasd azzal az
őrült indiánnal! Én nem akarok tudni semmit… és nem
fogok mondani semmit. Elmegyek!
– Tényleg?
A fiú hangjának tónusától a lány megmerevedett.
Chuck elővette a rugós kést. A csillogó penge láttán a
lány hátrálni kezdett.
– Beszálltál, bébi – suttogta a fiú. – Figyelmeztettelek,
de te azt mondtad, hogy beszállsz. Ha most lelépsz, én
megszabdallak. Egész életedben felhasított képpel akarsz
rohangálni?
Meg elszörnyedve meredt a késre. Chuck ránézett,
aztán elvigyorodott. Zsebre vágta a kést.
– Csipkedd magad, bébi, megkuksizzuk a várost.
Meg mozdulatlanul ült, két kezét a gyomrára tapasztva.
– Itt van egy köpésre… az utca végén – biztatta Chuck.
Nézte, hogy támolyog ki a lány a folyosóra, aztán mikor
meghallotta a vécé zubogását, kiment a szobából, és
bezárta az ajtót. A lépcsőházban várta a lányt.
Egymás mellett mentek le a lépcsőn, elhaladtak a
kövér, mosolygó indián mellett, s belevegyültek a
tengerpart hangos forgatagába.

Poke Toholo felkapaszkodott a vezetőfülkébe.

A kamionsofőr alacsony, zömök, szeplős képű, kopasz
férfi – már alig várta, hogy szót válthasson valakivel,…
bárkivel. Megpillantva az országút szélén álló,
hüvelykujjával integető Poke-ot, megállt és segített feltenni
a vezető fülkébe az indián hátizsákját. Mikor Poke
elhelyezkedett, s a motor duruzsolni kezdett a Paradise
City felé tartó országúton, a sofőrből ömleni kezdett a szó.
– Nahát, ember! Magának nem szabadna errefelé járni!
Hallotta a rádiót? Nem? Ember! Én mást se hallgatok,
kivéve otthon, mikor a feleségem műsorát kell hallgatnom.
Hallott a Hóhérról? Nahát, ez már valami!… Végre egy kis
változatosság ez után a Nixon-ügy után. Ember! Én azt is
meghallgatom, de ez valami egészen más! Több mérföldes
körzetben mindenki róla dumál. Maga honnan jön?
Jacksonville-ből? Hát persze, gondoltam… nem sok olyan
város van ezen az úton, amit nem ismerek… Szabadságon
van, mi? És szépen besétál a kavarodásba. Ez a Hóhér
szerintem őrült. Pont mielőtt magát felszedtem, bemondta
a rádió, hogy a zsaruk egy indiánt keresnek. Ne ringassa
magát illúziókban… a zsaruknak errefelé van eszük. Nem
adták volna ezt le, ha nem lennének biztosak abban, hogy
egy indián nyírta ki azokat a pancsereket. Nézze, én
szeretem az indiánokat, de nekem egyik indián olyan, mint
a másik… érti? Nem vagyok fajvédő. Gondolom, egy indián
szemében meg minden fehér ember olyan, mint a többi…
ez már ilyen tészta, nincs igazam? Képzelje el: egy indián
kapja magát, és kinyírja ezeket a balfasz pénzeszsákokat!
Tudja, mi a véleményem róla? Én azt mondom magának:
kit érdekel, ha három gazdag balfasz földobja a talpát?
Bemondta a rádió. Az a kurva meg meglátta, az a Mandy
Lucas. Ott riszálja magát a Pelota Klubban. Ember!
Tudnék magának mesélni arról a pipihúsról! Meglátta azt
a fickót, mikor kiszállt az ő kocsijából… ez már jelent
valamit, nem? Érti: a lány kocsijából! Leszálltam egy
bisztrónál, hogy bekapjak valamit, s mit látok a tévében?
Őt! Egy kurvát! Szó se róla, szívesen megdönteném. Hogy
micsoda készlete van! Azok a csöcsök!… A rendőrök
vigyáznak rá. A baba azt csiripeli, hogy bárhol kiszúrná
azt a fickót, így aztán a zsernyákok szépen sorba állítják a
város valamennyi indiánját, hogy a csinibaba
rábökhessen. Magának ez hogy tetszik? Én azt mondom
magának, ember, meleg hely most ez a város egy
indiánnak… úgyhogy jó lesz, ha vigyáz magára!
Poke, aki rezzenéstelen arccal, de csillogó szemmel
hallgatta végig mindezt, azt felelte, hogy majd vigyáz
magára.

Wargate közrendőr ásított, kinyújtóztatta izmos karjait,

s egy cigi után sóvárgott. Hajnali két óra negyvenöt perc
volt. Már több mint két órája ácsorgott a Pelota Klub
mögötti parkolóban. Beigler őrmestertől kapott rá
parancsot.
– Figyeljen rám, Mike – mondta neki Beigler. – A lány
szobájába a tűzlétrán vezet az egyetlen út. Ő az egyetlen
szemtanúnk. Maga csak arra vigyázzon, hogy ne mehessen
föl hozzá senki.
Wargate-nek fájt a lába. Nem hitte, hogy a lányt
bármiféle veszély fenyegetné, de hát ezért fizették, s így
most őrködött, egy cigire áhítozott, és sajnálta magát.
Poke fekete kísértetként kerülte meg az épületet, s
meglapult a fal mellett a sötétségben. Kését a kezében
tartotta. Figyelte, hogyan sétálgat Wargate, és várt.
A klubból dobok pufogása és szaxofonok rikoltozása
hallatszott.
Wargate abbahagyta a járkálást, és a tűzlétrának
támaszkodott. Körülnézett a holdsütötte, kocsikkal zsúfolt
parkolóban. Amíg a klub be nem zár, senki nem jár erre –
ez még jó másfél óra. Engedett cigi utáni vágyakozásának.
Elővette a gyufát, s Poke ebben a pillanatban beledöfte a
kését.
A szaxofon sivítása elnyomta Wargate sikolyát. Poke
lehajolt, kihúzta a kést, megtörölte Wargate ingujjában, s
elindult felfelé a tűzlétrán.
 A klub hat konzumnője az épület legfelső emeletén
lakott, s szobáik ajtaján ott állt a nevük.
Ehhez az ügynökük ragaszkodott.
– A lányok szeretik, ha sztárolják őket – hadonászott
öklével a klub igazgatójának orra előtt. – Magának is jó, ha
boldogok, nem?!
Így hát Poke minden nehézség nélkül megtalálta
Mandy Lucas szobáját.
Tömény parfüm- és izzadtságszag csapta meg az orrát,
mikor benyitott.
A hold éppen az alvó lányra sütött. Mióta koronatanú
lett belőle, Mandy nem dolgozott a klubban. Idejét alvással
töltötte, ami újdonság volt számára.
A tévésikerről álmodott, újra átélve az izgalmas
pillanatot, mikor előszór kellett szembenéznie a
kamerákkal.
Amint Poke kesztyűs keze betapasztotta orrát és száját,
fölébredt. Teste ívbe feszült, s a kéz szorítása hirtelen
brutálissá vált. Poke a szívébe vágta a borotvaéles pengét.
ÖT

Walton Walbeck, mikor a postáját átnézte, megtalálta az

elsőt azok közül az üzenetek közül, amelyeket a Fifty Club
más tagjai is megkaptak a hét folyamán.
Walbeck nyúlánk, sápadt, nőies férfi volt, aki apjától
tekintélyes vagyont örökölt, s azon kívül, hogy
szakavatottan bridzselt, soha egy szalmaszálat sem tett
keresztbe egész életében. Most, hatvanöt éves korára, csak
nyűg volt ismerősei nyakán – barátai nem voltak –, nyűg
volt önmaga számára is, s emellett rettenetesen félt a
haláltól.
Ezen a reggelen a szokásosnál idegesebben ette a
légytojást és olvasta postáját. Mrs. Dunc Browler szörnyű
halála nagyon megrázta. Szívből utálta az idős hölgyet, de
mint bridzspartnerrel meg volt elégedve vele. Így meghalni!
Borzalom! És ráadásul mit mondott a bemondó a
nyolcórás hírekben! A rendőrség minden jel szerint
tehetetlen. Ez végképp felizgatta. Na, és aztán ennek a
lánynak a meggyilkolása… Ennek a Mandy
hogyshívjáknak, vagy minek… Leszúrták! És a rendőrt, aki
vigyázott rá, szintén leszúrták! Védelem! Ezt nevezi a
rendőrség védelemnek!
Összerezzent, mikor Jackson, az inasa leejtett valamit
a konyhában.
Újabb levélért nyúlt, s azon vette észre magát, hogy egy
nagybetűkkel neki címzett, maszatos borítékot tart a
kezében. Utálkozva elfintorodott. Némi habozás után
felhasította, kivett belőle egy noteszlapot, és széthajtotta.
 A papíron otromba nagybetűkkel írt üzenet állt,
aminek olvastán kalapálni kezdett a szíve, s jeges félelem
futott végig a hátán.

AKAR ÉLETBEN MARADNI?

Gondosan tartsa be a következő utasításokat:

Tegyen egy borítékba öt darab százdollárost. A
borítékot ma déli tizenkét óráig ragasztószalaggal
rögzítse fel a repülőtér A jelű telefonfülkéjében
található készülék aljára.
Ha nem teszi meg, természetesen meghal.
Rendőri védelem? Kérdezze meg Mandy Lucast!
A HÓHÉR

A pénzhez – jövendő biztonsága érdekében –

mellékelje ezt az utasítást is.

Walbeck úgy dobta le a levelet, mint akit megütött az

áram. Pánikszerűen felugrott, s a telefon felé rohant.
Félúton megállt. Szíve annyira kalapált, hogy teljesen
elerőtlenedett.
– Jackson! – kiáltotta egy fotelba rogyva. – Jackson!
Inasa, aki már tíz éve szolgálta, minden sietség nélkül
csoszogott elő. Talán egy évvel lehetett fiatalabb
Walbecknél, de korántsem tartotta magát olyan jól.
– Szólított, uram?
Walbeck ránézett, s szorongva ébredt tudatára, hogy
Jacksonnak semmi hasznát nem veheti, sőt az is lehet,
hogy még örülne is, hogy ilyen rettenetes dolog történt
vele. Nem voltak illúziói Jackson iránta táplált érzelmei
felől.
– Semmi… semmi… Elmehet! És ne bámuljon így rám!
– Menjen, és folytassa a munkáját! – Igen, uram.
Mikor Jackson kiment, Walbeck nagy nehezen
föltápászkodott. Odament a bárszekrényhez, s egy jó adag
brandyt töltött magának. Felhajtotta, s várta, hogy hasson
az ital. Miközben várt, feje úgy zsongott, mint egy méhkas.
A Hóhér!
McCuenre gondolt, Mrs. Dunc Browlerre meg arra az
asszonyra, aki Riddle szeretője volt… meg arra a Mandy
nevű nőszemélyre!
Ez az ember őrült, s a rendőrség tehetetlen!
Bizonytalan léptekkel visszament a reggelizőasztalhoz, s
ismét a levélre meredt.
Hívja a rendőrséget? Hívja az ügyvédjét? Mit tegyen?
Nem… az lesz a legjobb… a legbiztonságosabb, ha fizet.
Nyomban meg is teszi! Elmegy a bankjába, kiveszi a pénzt,
és kimegy a repülőtérre. Nem is olyan nagy összeg… ötszáz
dollár… semmiség!

Poke Toholo, vállán a hátizsákjával, bement a repülőtér

várócsarnokába, s elvegyült a várakozó utasok tömegében.
Talált egy üres helyet a telefonfülkék közelében, ahova
leült, a lába közé téve hátizsákját. Senki sem figyelt rá:
egyszeriben beleolvadt a háttérbe. Több szeminol indián is
volt a csarnokban: virágmintás inget és csípőnadrágot
viseltek, s kis csoportokban várták a gépet. Poke elővett
egy újságot, s a sportoldalt kezdte böngészni.
Walton Walbeck valamivel fél tizenkettő után lépett be
a várócsarnokba. Poke azelőtt sokszor látta a Fifty
Clubban, s most azonnal megismerte. Nézte, hogyan indul
el az A jelű telefonfülke felé. A telefonfülkében egy lány
állt. Walbeck várakozás közben idegesen nézegette az
embereket, izzadó homlokát törölgette egy selyem
zsebkendővel.
A lány végre befejezte a beszélgetést. Kijött a fülkéből,
és gyors léptekkel távolodott. Walbeck belépett, és
becsukta maga mögött az üvegajtót. Háttal állt, így Poke
nem láthatta, mit csinál. Néhány pillanattal később
kilépett, s titkon jobbra-balra tekingetve, sietős léptekkel
elhagyta a várócsarnokot.
Poke körülnézett a zsúfolt csarnokban. Kísértést érzett,
hogy odamenjen a fülkéhez, és megnézze, ott van-e a pénz,
de ellenállt a kísértésnek. Már azzal is nagy kockázatot
vállalt, hogy egyáltalán idejött.
Vajon szólt Walbeck a rendőrségnek? Lehet, hogy azt
mondták neki, kövesse az utasításokat, s most itt ülnek,
és várják, hogy jöjjön valaki a pénzért?
Poke ismét körülnézett, Nem látott senkit, aki
zsarunak látszott volna, de erre nem lehetett építeni. Ha
Walbeck értesítette a rendőrséget, akkor a zsaruk itt
lapulnak valahol, figyelik a fülkét, és várják, hogy
lecsaphassanak.
Tovább olvasta az újságot. Időnként emberek léptek be
a fülkébe. A pénz – ha egyáltalán ott volt – a készülék
aljára volt fölragasztva, s ugyan miért találná meg bárki,
mikor nem is tudja, mit kell keresnie?
Poke végül fölállt, és kényelmesen elindult a kijárat
előtt álló autóbuszok felé, amelyek a városba tartó
utasokat várták.
A kijárathoz érve megtorpant, mintha eszébe jutott
volna valami, aztán odament egy telefonfülkéhez, amely a
várócsarnoknak az A fülkével ellentétes oldalán állt, és
magára csukta az ajtót.

Chuck az órájára nézett. Tizenegy óra negyvenöt perc

volt. Az ágyon ült, és dohányzott: lába között a földön már
egész kis csikkhalom tornyosult.
Meg az ablaknál ült egy széken, és a lenti nyüzsgést
figyelte. Tudta; hogy Chuck vár valamire, de már
megtanulta, hogy ne kérdezzen.
A telefon csörgésére mindketten összerezzentek.
Chuck fölkapta a kagylót.
– Chuck?
Megismerte Poke hangját. – Aha.
– Repülőtér, A fülke – mondta Poke, és letette.
Chuck a helyére tette a hallgatót. Hullámokban tört rá
az izgalom. Tudta, hogy Poke nem telefonált volna, ha nem
lenne ott a pénz… Szóval beindult a buli!
– Most elmész – pillantott Megre. – Nagyon figyelj rám.
Fölszállsz a repülőtéri buszra. Tudod, hol a megálló?
Meg némán bólintott.
– Amikor kiérsz a reptérre, bemész a várócsarnokba.
Ahogy bemész, jobb kéz felől van egy sor telefonfülke.
Mindegyik fülkén betű van: A, B, C és így tovább. Most
nagyon figyelj: ezt a számot tárcsázod az A fülkéből –
nyújtott át egy papírszeletet a lánynak. – Ez a városi
turistainformáció száma. Megkérdezed tőlük, hogy hol van
itt szabadstrand.
Meg tágra nyílt szemmel figyelt.
– Meg kell tudnod magyarázni, hogy miért mentél a
fülkébe – folytatta Chuck. – Lehet, hogy egy zsaru esetleg
megkérdezi, és tudni akarja, hogy miért vagy a reptéren.
Erre azt mondod neki, hogy vakáción vagy, és úgy
gondoltad, klassz lenne egy kicsit körülnézni itt is…
Megmondod neki, hogy imádod a repülőtereket. – Figyelte,
hogyan reagál a lány. – Egyetlen rendőr se fog kérdezni
tőled semmit, de kell, hogy legyen egy sztorid, ha mégis
peched lenne. Megértetted?
Meg bólintott.
– Oké, akkor most figyelj! Miközben tárcsázod a
számot, benyúlsz a készülék alá. Egy borítékot találsz ott,
ragasztószalaggal fölragasztva. A borítékot beteszed a
táskádba. Vigyázz, ne lássa meg senki. Megértetted?
A lány megnedvesítette ajkait.
– Miért nem te csinálod? – kérdezte rekedtes hangon. –
Miért pont én?
Chuck rávillantotta a szemét.
– Már megint balhét akarsz? A lány megrettent. –
Nem… megcsinálom.
– Frankó. Ha megvan a boríték, azonnal visszatűzöl
ide. Poke figyelni fog, ezt vésd az eszedbe.
Meg rezzenéstelen arccal nézett rá.
– Miféle Poke?
A fiú elvigyorodott, bólintott.
– Tudsz te, ha akarsz… De ne felejtsd el, hogy figyelni
fog. Na, húzd a csíkot!
Meg fölkapta elnyűtt retiküljét, s kiment a szobából.
Chuck a falépcsőn kopogó lépteire figyelt, aztán, mikor
már biztos volt benne, hogy a lány elment, leszaladt a
lépcsőn, odabiccentett a pultnál trónoló kövér indiánnak,
s kilépett a napfényre.
Fürgén kanyargott a tömegben a buszmegálló felé.
Mikor odaért beállt egy banánárus bódéja mögé. Meg ott
áll néhány utassal együtt a megállóban, aztán mikor
megjött busz, fölszállt.
 Amint a busz elindult, Chuck végigrohant a parton a
Buickhoz. Mivel mellékutcákon haladt és gyorsan hajtott,
tíz perccel előbb ért ki a repülőtérre, mint a busz. Bement
a várócsarnokba, s egy olyan helyet keresett magának,
ahonnét szemmel tarthatja a telefonfülkét, s ahol ő maga
viszont nincs szem előtt.
Alighogy odaállt egy újságoskioszk mellé, észrevette a
telefonfülke felé siető Meget. Látta, hogy a lány egyenesen
az A jelű fülke felé tart; s magában helyeslően bólintott.
Nem esett pánikba… nyoma sincs rajta a félelemnek.
Szemmel kísérte a lányt, míg belépett a telefonfülkébe
és becsukta az ajtót. Hirtelen csomóba rándult a gyomra.
Valahonnan a semmiből két detektív jelent meg. Civil
ruhát viseltek, de nem lehetett eltéveszteni őket: nagy
termetű, tiszta, jóképű, széles vállú, magabiztos férfiak
voltak. Keresztűlnyomakodva a tömegen, a telefonfülkék
felé tartottak. Chuck érezte, hogy egy izzadtságcsepp
gördül végig az arcán.
Lehet, hogy Meg beköpte? Ez volt az első gondolata. A
legjobb lenne azonnal eltűnni a francba, ki a városból!
Ijedtében mozdulatlanná dermedt, csak állt, és nézett.
A detektívek elhúztak a telefonfülkék előtt, s egy fiatal
szeminol indiánhoz léptek, aki éppen akkor lépett a
várócsarnokba.
Chuck letörölte az izzadtságot, s nagyot fújt. Látta,
amint a két detektív a bámuló emberek szeme láttára
közrefogja a tiltakozó és hadonászó indiánt, majd egy
sarokba terelik, s kérdésekkel kezdik bombázni.
Még éppen idejében kapta vissza a tekintetét, hogy
megpillantsa a lányt, amint elhagyja a telefonfülkét, s a
kijárat felé indul. Nem látszott rajta semmi különös,
hacsak az nem, hogy a normálisnál kissé gyorsabb
léptekkel haladt.
Chuckot ismét elfogta a félelem.
Ha valamelyik zsaru meglátja, s kíváncsi lesz, hogy
miért rohan úgy!… Az aggodalom azonban feleslegesnek
bizonyult: a két detektív túlságosan el volt foglalva az
indián faggatásával.
Chuck ráérős léptekkel: ballagott ki a várócsarnokból.
Még éppen látta, hogy Meg fölszáll a buszra, aztán rohant
a kocsihoz.
A buszon, amire Meg fölszállt, mindössze öt utas volt.
Meg kifizette a viteldíjat, s leült a busz végében. A
buszsofőr jól megnézte magának. Nyilván mert olyan
rémesen néz ki. A hideg rohangál a hátgerincén, s amint
leült, egész testében remegni kezdett. Izgult, hátha az
utasok közül észreveszi valaki, milyen állapotban van.
Néhány pillanatig csak ült, megpróbált erőt venni
remegésén, aztán, ahogy a busz kiért az országútra, és
látta, hogy senki sem figyel rá, kezdett megnyugodni.
Megvárta, amíg a busz leér a forgalmasabb területekre,
majd kinyitotta a retiküljét. Kivette belőle a manila
borítékot, amit a telefonkészülék aljára ragasztva talált.
Ránézett, megfordította, tétovázott, majd – tudnia kell, mi
van benne! – elővett egy körömreszelőt a retiküljéből, s
fölhasította a borítékot.
Öt darab százdolláros bankjegyet húzott elő belőle.
Ennyi pénz láttán ismét elfogta a félelem. És ekkor
megtalálta a Hóhér üzenetét is. A félelmet rettegés váltotta
fel. Nagyokat nyelt. Egy borzalmas percig úgy érezte,
rögtön hányni fog, de sikerült úrrá lennie az öklendezésen.
Újra elolvasta az üzenetet, s közben érezte, hogy egész
teste verejtékben fürdik.
 Hát megtudta! Amit eddig csak gyanított, valóság!
A Hóhér!
Poke!
Hány embert gyilkolt meg? Erőltette az agyát, próbált
emlékezni. De mit is számít az, hogy hányat? Egy is túl
sok!
Remegő kézzel tette vissza a pénzt és a papírt a
borítékba, aztán a borítékot a retikülbe.
És Chuck ezzel a rémes indiánnal közösködik… sőt ő
maga is!
A rettegéstől szinte megbénult aggyal nézett ki a poros
ablakon át a pálmafákra, a strandokra és a fürdőzőkre.
Kényszerítette magát, hogy gondolkozzon.
Poke megfélemlíti az embereket, hogy pénzt szerezzen
tőlük, s őt pedig arra használja, hogy összeszedje ezt a –
pénzt! És ha a rendőrség várta volna? Ha abban a
pillanatban letartóztatják, amint elveszi a borítékot!
Gyilkosság!
Nem! Chuck nem ér annyit, hogy ő belekeveredjen egy
gyilkosságba! Gondolatok cikáztak át agyán. Most mit
tegyen? Megint nagyokat kellett nyelnie, hogy leküzdje a
hányingert.
Menjen a rendőrségre?
Megremegett. A rendőrség! Elképzelte, amint bemegy a
zsarukhoz, és megpróbálja elmagyarázni nekik, hogy miről
is van szó. Ha hinnének is neki: mit csinálnának vele?
Hazaküldenék a szüleihez? Inkább beraknák valami
rohadt intézetbe, azzal a felkiáltással, hogy felügyeletre
van szüksége. Agya úgy lüktetett, mintha golflabda
csapódna a fejében ide-oda.
Hol keresztbe tette a lábát, hol vissza. Ökölbe szorított
kézzel ütögette térdét, majd abbahagyta, s ijedten nézett
szét a buszban: senki sem fordult felé. Szeretett volna
odakiáltani ennek az öt embernek: segítség!
Csak egyetlen dolgot tehet, gondolta, nyugalmat
kényszerítve magára: azonnal el kell mennie Miamiba.
Miamiból pedig északra kell utaznia, olyan messze
Paradise Citytől, amennyire csak lehet. El kell tűnnie, el
kell felejtenie Chuckot, és újra kell kezdenie mindent.
Most, hogy elhatározta magát, már nem bénította
gondolatait a rettegés.
Rendben van, gondolta, ebben maradok. A távolsági
busz megállója alig néhány kilométerre van innen. Megkéri
a sofőrt, hogy tegye le ott. Fölszáll a Miamiba menő
távolsági buszra, Miamiból pedig…
A reménytelenség úgy markolt a mellébe, mint egy
jéghideg kéz: minden holmija ott maradt abban a
borzalmas szobában annál a kövér indiánnál! Nincs
semmije! Hogyan is képzelte ezt az egészet? Hogyan is
mehetne Miamiba, mikor alig két dollár van a
retiküljében?
Pár pillanatig kibámult az ablakon.
Hogy csak két dollár? Hová tette az eszét? Ötszáz
dollárja van! De merje-e elkölteni? Nem keveredik-e
gyanúba, ha egy zsaru megkérdezi, honnan van?
Hülyeség! Szabadulni kell ettől a rémálomtól! Hülye lenne,
ha nem vinné el a pénzt!
Megborzongva sóhajtott fel.
Ötszáz dollárral New Yorkig is eljuthat. Biztonságban
lehetne… és ott kapna munkát is!
A remegés abbamaradt, és az önbizalma is visszatért.
Kapkodva kinyitotta retiküljét, s ujjai közt leszámolta az öt
százdolláros bankjegyet anélkül, hogy kivette volna őket a
borítékból.
 Úgy lesz!
Teste megrándult, mikor felszabadult zokogását
visszafojtotta.
Nincs többé Chuck! Nincs többé Poke! Nincs többé
rendőrség!
Elhatározta, hogy egy másodpercet se késlekedik.
Fölállt, becsukta a retiküljét, s előrement a buszsofőrhöz.
– Lenne szíves megállni a távolsági busz megállójánál?
– kérdezte, s ő maga is meglepődött, milyen nyugodt a
hangja.
– Ugye, már nincs messze?
A buszvezetőnek öt lánya volt, mind az öt tiszta,
rendes, jó gyerek: a legidősebb annyi lehet, mint ez a lány
itt, gondolta. Hát neki szerencséje van. Hála Istennek, az ő
lányai rendesek. De ez itt!… Érezte Meg izzadságszagát.
Végignézett a lány koszos göncein. Hála Istennek, nem ő
az apja!
– Aha… még két perc – mondta, s elfordította róla a
tekintetét. – Majd megállok.
– Köszönöm – mondta Meg, és visszaült a helyére.
Az autóbusz egy kis idő múltán odaállt a távolsági busz
zsúfolt megállója mellé.
Ahogy lassítani kezdett, Meg már elindult előre a busz
folyosóján. Lemászott a busz három lépcsőjén.
– Köszönöm – mondta kényszeredett mosollyal.
– Én köszönöm – felelte a buszvezető metsző gúnnyal.
Egyesbe kapcsolt, és a busz elindult.
Meg retiküljét szorongatva elindult a pénztár felé. – Hé!
A kiáltás úgy érte, mintha kést szúrtak volna a szívébe.
Megfordult, s teste egyszerre jéggé dermedt.
Chuck a Buick letekert ablakából vigyorgott.
– Jössz egy menetre, bébi? – kérdezte.
 Elliot Hansent a világ legnagyobb bridzsjátékosai közé
sorolták, de közismerten homoszexuális lévén, és mert a
bridzsversenyek nem érdekelték, elégedett volt a Fifty
Clubban betöltött titkári állásával.
Ezen a forró nyári délutánon íróasztala mögül olyan
pillantásokkal méregette Lepskit, ahogy egy nagy, szőrös
pókra néz az ember, ha az váratlanul a fürdővizébe
pottyan.
Elliot Hansen magas, jóképű, tekintélyt parancsoló
jelenség volt. Dús, fehér haja a gallérját verdeste. Mosolya
naponta legalább háromszor sikált tökéletes fogsorától
ragyogott. Hatvan évet vallott be, de ha valaki ehhez
hozzátett még hét évet, nem lőtt túl a célon. Csak nagyon
gazdag emberekkel állt szóba. Fényűzés vette körül, s
kizárólag 1929-es vagy 1959-es palackozású bordóit ivott.
A klub kicsiny luxusvilágában élt, de ettől még nyugodtan
benne volt egy gyors kis taperolásban, ha egy csinos
fiatalember megtetszett neki a férfivécében.
Terrell rendőrfőnöknek az volt a véleménye, hogy ha
valaki, akkor Lepski tud bánni Hansennel. Lepski két
lábbal áll a földön, nem sznob, nem hatnak rá a gazdagok,
s mindemellett még ambiciózus is.
– Nos? – kérdezte Hansen lágy, dallamos hangján.
Elővette kézelőjéből parfümmel átitatott selyem
zsebkendőjét, s libegtetni kezdte elegáns vonalú orra előtt.
Lepski rendőrhangján – Hansen összerezzent tőle –
kifejtette, hogy miért jött.
Elliot Hansen angol volt. Sok évvel korábban egy
herceg udvartartását vezette, mígnem a hercegnek egy kis
afférja támadt egy cserkészfiú miatt. Mikor az angol
rendőrség az ő magántevékenysége iránt is túlzott
érdeklődést kezdett mutatni, elhagyta az országot, s volt
szíves elfogadni Florida legelegánsabb bridzsklubjának
titkári pozícióját.
Hansen végighallgatta Lepskit, s ijedten állapította meg
magában, hogy csakugyan jól hall.
– De, kedves barátom, ez teljességgel valószínűtlen!
Hogy valaki a személyzetből? Nem, nem, ez
elképzelhetetlen!
Lepski legalább annyira utálta a buzikat, mint Hansen
a detektíveket. Türelmetlen mozdulatot tett.
– Egy indiánt keresünk – mondta. – A kapott
személyleírás szerint huszonhárom-huszonöt éves, sűrű
fekete haja van, virágmintás inget és sötétkék
csípőnadrágot visel. Dolgozik itt olyan indián, aki megfelel
ennek a leírásnak?
– Ilyen fiatal? – rezzent össze Hansen. – Nem… nem,
nálunk minden indián alkalmazott idősebb. Évek óta
dolgoznak nálunk… Hosszú évek óta… ennyit a
virágmintás ingekről – kacagott fel hátravetett fejjel;
Lepski kancanyerítést vélt hallani.
– Aha… de nézzük a mi szemszögünkből – mondta
Lepski. – A maguk klubjának két tagját meggyilkolták. A
harmadik öngyilkos lett, mert a barátnőjét megölték. Arra
vagyunk kíváncsiak, hogy van-e kapcsolat a gyilkos és a
klub között. Tudjuk, hogy az illető egy szeminol indián.
Tud követni? Lehet, hogy valamelyik alkalmazottjuk
lövöldözi a klubtagokat.
Hansen egy fölényes mosoly ürügyén ismét
megvillantotta fogsorát.
– Biztosíthatom, kedves barátom… ez nagyon, de
nagyon is téves gondolat. Ez a személyzet évek óta szolgál
minket… de nemcsak emiatt. Ők mindannyiunkat
szeretnek. Erről magának fogalma se lehet. Ezek az
indiánok nagyon lojálisak. Igazán szeretnek bennünket.
– Nem lehet, hogy valaki mégis bosszút forral a klub
ellen? – vitatkozott Lepski. – Valaki, aki úgy érzi, hogy
rosszul bánnak vele?
– Rosszul bánnak? – Hansen őszintén meglepődött. – A
személyzetnek itt mindig ragyogó dolga volt. Olyanok
vagyunk itt, mint egy nagy, boldog család.
Lepski nagyot fújtatott.
– Sohasem volt okuk rá, hogy valakit elbocsássanak?
Valaki olyat például, aki nem felelt meg az ön
elképzeléseinek?
Hansen a töltőtollával babrált. Most kicsúszott a
kezéből, és elgurult az asztalon. Arca megrándult, mintha
a fogába nyilallott volna a fájdalom. Reakciója nem kerülte
el Lepski figyelmét.
Hosszú szünet következett, aztán Hansen a tollért
nyúlt, s megint játszadozni kezdett vele.
– Nos, úgy vélem… talán a múltban… Igen, lehetséges
– mondta lassan és kelletlenül.
Visszagondolt arra a fiatal indiánra. Mikor is történt…?
Négy hónapja? Eddig sikerült kitörölnie emlékezetéből az
incidenst, de most ismét ijesztő világossággal látta maga
előtt. Mi is volt a neve? Toholo? Igen… az apja húsz éve
dolgozik a klubban. Emlékezett rá, amikor az öreg odajött
hozzá, hogy megkérdezze, kaphatna-e a fia munkát a
klubban. Amikor meglátta a fiút, beleegyezett… bájos,
gyönyörű testű fiú! De micsoda vadság!… Amikor
rámosolygott a fiatalemberre… a vécében voltak, és ő
megérintette. Hansen összerezzent. Micsoda vadember!
Ijesztő volt… Meg kellett tőle szabadulnia. Finoman
értésére adta az apjának, hogy a fiú nem való a klubba…
túlságosan fiatal még. Az öreg csak nézett rá. Hansen
feszengeni kezdett a székében. Még mindig maga előtt látta
a megvetően csillogó fekete szemeket.
De ennek a szörnyű detektívnek nem beszélhet
Toholóról. Amint megpróbálná elmagyarázni… Nem! Ez
lehetetlen!
– Emlékszik olyan indiánra, akitől meg kellett
szabadulnia? – ismételte Lepski.
A kemény rendőrhang kezdett Hansen idegeire menni.
– Évek óta nem fordult elő ilyesmi – felelte. – Tudja,
hogy van az – nézett tétova tekintettel Lepskire. – Persze,
ők is öregednek. Nyugdíjazzuk őket.
Lepski megérezte, hogy valamibe beletalált.
– Vezetnek valamilyen könyvet az alkalmazottakról?
Hansen pislogni kezdett. Elővette selyem zsebkendőjét,
s felitatta a halántékán gyöngyöző cseppeket.
– Természetesen.
– Láthatnám?
– Biztosíthatom, hogy csak az idejét fecsérli vele.
Lepski hátradőlt ültében. Éles vonásai karvalyra
emlékeztették Hansent.
– Azért fizetnek, hogy fecséreljem az időmet – mondta. –
Vagy nem akarja megmutatni?
Hansent az ájulás környékezte. Összeszedte magát.
– Meg kell kérnem önt, hogy ne legyen ilyen
impertinens – mondta bizonytalan hangon. – Ha látni
akarja a könyvet, megkapja.
Lepski rezzenéstelen zsaruszemekkel fürkészte.
– Igen, látni akarom.
– Parancsoljon.
Hansen kihúzta íróasztalának fiókját, s egy bőrkötésű
könyvet nyújtott át Lepskinek.
 Lepski végigböngészte a számára mit sem mondó nevek
listáját, abban a biztos tudatban, hogy Hansen titkol
valamit.
– Kérek egy másolatot. Beszélni fogunk minden
emberrel – mondta szárazon, és az asztalra ejtette a
könyvet.
– Ahogy óhajtja.
Hansen mozdulatlanul ült. Egymásra néztek, aztán
Lepski szólalt meg.
– Megvárom.
– Ahogy óhajtja.
Hansen remegő lábakkal fölállt, fogta a könyvet, s
átment a másik irodába. Néhány perc múlva visszajött, s
egy papírlapot adott Lepskinek.
– Parancsoljon… Nem fogja hasznát venni, de azért
csak parancsoljon.
Lepski átnézte a listát, aztán felemelte fejét, és szemét
Hansenre szegezte.
– Egy hiányzik – mondta. – A nyilvántartásuk szerint
tizenöt indián dolgozik itt. Ezen a papíron csak tizennégy
név áll.
Hansen arcán elernyedtek az izmok.
– Bocsásson meg… elképzelni se tudja, hogy mennyi
probléma van a személyzettel. A titkárnőm egy idióta.
– Csakugyan? – nyújtotta a könyv felé kezét Lepski
amit Hansen még mindig a hóna alatt szorongatott.
Hansen sápadtan átnyújtotta.
Lepski egyeztette a könyvet és a Hansentől kapott
névsort.
– Toholo? – kérdezte. – Ő kicsoda?
Hansen megnedvesítette cserepes ajkait.
 – Ez a nő Toholo nevét hagyta le a listáról? Milyen
különös! Hiszen ő az egyik legrégebbi és legmegbízhatóbb
emberünk! Biztosíthatom, hogy ővele aztán tényleg nem
érdemes foglalkozni. Toholo! Legalább húsz éve dolgozik
nálunk!
Lepski felállt.
– Rendben van… Bocsásson meg, ha zavartam.
Elindult az ajtó felé, de megtorpant.
– Beszélhetnék most rögtön Toholóval?
Hansen hátrahanyatlott a karosszékben. Felkapta
arany tollát, és azt bámulta. Sokkal öregebbnek nézett ki
most mint amennyi valójában volt, valósággal aggastyán
benyomását keltette.
– Amennyiben nem zavarja a klub tagjait, beszélhet
vele – mondta rekedten. – A bárban megtalálja.
– És az merre van?
Hansen továbbra is az aranytollra meredt.
– A folyosó végén a bal oldali ajtó.
Megpróbált erőt venni magán. Most erősnek kell lennie.
Nem hagyhatja, hogy nehezen megszervezett életét
felborítsák. Fölnézett, és tehetetlen pillantást vetett
Lepskire. – Biztosíthatom… csak vesztegeti az idejét.
– Igen… ezt már hallottam – mondta Lepski, és kiment.
Hansen ujjai közül kihullott a toll. Beteges félelem vett
rajta erőt. Egy húsz esztendővel korábbi telefonhívás jutott
az eszébe: egyik barátja figyelmeztette, hogy a rendőrség
érdeklődik iránta, s hozzátette, hogy jobb lenne, ha
elhagyná Angliát… S most megint ugyanaz a beteges
félelem, amiről azt hitte, hogy soha többé nem érzi majd.
Másnap reggel azonban újra érezte, mikor egy levelet
kapott, amelyben azt kérdezték tőle, hogy akar-e életbe
maradni. Az ötszáz dollárt követelő levélen ez az aláírás
szerepelt: A HÓHÉR.

Chuck egy földúton behajtott a Buickkal a part számos

szabad strandjának egyikére. Homokdombjai miatt ez volt
az egyik legkevésbé látogatott strand, de ennek ellenére
volt néhány kocsi és ember a parton.
Chuck a többi kocsitól távolabb parkolt le. Megfordult
és a lányra pillantott, aki tőle elhúzódva ült. A strandig
vezető rövid úton nem beszéltek egymással.
– Felmartad? – kérdezte a fiú.
Meg remegő kézzel kinyitotta retiküljét, kivette belőle a
borítékot, és átadta.
– Szóval megkuksiztad – mondta Chuck, mikor
meglátta a felnyitott borítékot. Kivette belőle az öt darab
százdollárost. – Frankó – dünnyögte. – Remek buli.
A lány remegett.
A HÓHÉR levele kihullott a százasok közül, s az ülésre
esett.
– Ezt is megkuksiztad?
Meg a térdei közé szorította kezét. Nem jöttek szavak a
szájára. Csak nézett Chuckra;
– Hová hajtottál, bébi? – kérdezte a fiú. – Miamiba?
Meg bólintott, aztán erőt vett magán, és megszólalt.
– Nem akarok többé semmi ilyesmit csinálni – mondta
rekedten suttogva. – Kiszállok! Nem szólok senkinek,
megígérem! De kiszállok!
– Naná!
Chuck összehajtogatta a bankjegyeket, s betette az
inge zsebébe.
– Sok dilis van, aki kiszáll… vannak köztük
szerencsések is… Te viszont nem leszel az, bébi.
 Meg összetette két kezét, s kétségbeesetten nézett a
fiúra.
– Megígérem! Nem mondom el senkinek! Csak hagyj
elmenni! Ez az indián nem normális! Ezzel az őrült
indiánnal akarsz közösködni? – Ismét a térde közé fogta a
kezét, s előre-hátra himbálta a testét. – Chuck! Higgy
nekem! Engedj el! Ez embereket gyilkol! Chuck,
könyörgök, hallgass meg!
Egy nagy, piros-fehér strandlabda hullott alá az égből a
kocsi hűtőjére, ahonnan a szélvédőre pattant. Mindketten
összerezzentek.
Egy aprócska fürdőnadrágot viselő, kövérkés, barnára
sült kisfiú tűnt fel a labda nyomában. Felemelte a labdát,
és rámosolygott Chuckra.
– Bocsánat, uram – mondta. Elhallgatott, majd
folytatta. – Akar egyet rúgni?
– Naná – szállt ki Chuck. Elvette a kölyöktől a labdát,
lepattintotta a földre, aztán fölrúgta az égbe. A srác boldog
sikongással rohant a tenger felé szálló labda után.
Chuck visszaült a kocsiba.
– Frankó kölyök – mondta. – Tudod, mi van? Az ő
korában nekem nem volt labdám… Soha nem volt egy
rohadt játékom.
– Ki akarok szállni! – visította Meg. – Hallgass rám! Én
kiszállok!
Chuck felemelte a Hóhér levelét, elolvasta, majd a
lányra nézett.
– Akarsz életben maradni, bébi? – kérdezte.
A lány szinte összement, s távolabb húzódott a fiútól.
– Kell még magyaráznom? – folytatta Chuck. – Oké,
szóval golyós. Ez a te peched. Lehet, hogy az enyém is.
Lekophatsz, ha úgy gondolod, de nem jutsz messzire. Ha
egy őrült indiánnal állsz össze, valami spécivel állsz össze.
Ha le akarsz kopni, csak rajta. Csak kérdezd meg előbb
magadtól, meddig hajthatsz? Oké, tegyük fel, elsöpörsz
Miamiig. Gőzöm sincs ugyan, hogy pénz nélkül hogy
hajtasz el odáig, de tegyük fel. Olyan frankó ott neked
Miamiban egy késsel a hasadban vagy egy golyóval a
fejedben? – ütögette meg a levelet. – Olvastad ezt, nem?
Tedd föl magadnak is a kérdést: akarsz életben maradni?
Meg egy kétségbeesett, tétova mozdulattal libbentette
fel vállára omló haját.
– Nem tudsz megijeszteni! Nem érdekel! Elmegyek!
Chuck az orrát kezdte piszkálni.
– Tudod, mi van? Kezd tele lenni a tököm veled.
Nyomás kopj le. Takarodj a francba ebből a járgányból! De
van valami, amit ne várj tőlem.
Meg ráfüggesztette a szemét.
– Nem veszek egy rohadt virágot se a temetésedre –
fejezte be Chuck.
– Hé, bácsi!
A kölyök jött vissza.
Chuck rá vigyorgott.
– Rúg még egyet, uram?
Chuck rápillantott Megre.
– Takarodj… Már van másik haverom.
Kiszállt a kocsiból, fogta a labdát, felrúgta a levegőbe,
aztán a kölyökkel együtt rohanva indult a tenger felé.
Hagyta, hogy a gyerek érje el a labdát, majd kikapta a
kezéből, s újra a tenger felé rúgta.
A lány nézte őket.
A magányosság, a rá váró jövő reménytelensége és a
félelem ott tartotta a kocsiban.
 Akkor is ott ült, mikor Chuck abbahagyta a játékot a
kölyökkel, és visszasétált hozzá.

A város piaca egy kilométernyi hosszan húzódó

standsor volt a tengerparton, ahol minden létező helyi
termék kapható volt: banán, narancs, teknősbéka, rák, de
még szivacs is. A standok fölött csíkos ponyvák voltak
kifeszítve. A legtöbb tulajdonos indián volt.
Poke Toholo egy narancsospult mögött állt. A stand egy
Jupiter Lucie nevű indiáné volt.
Lucie apró, boldog emberi gumigolyó volt, aki utálta a
gazdagokat és a rendőrséget, de elég esze volt ahhoz, hogy
ne keveredjen bajba. A parton úgy ismerték, mint
megbízható embert, aki nem kérdezősködik, és nem üti az
orrát más dolgába. Mikor Poke odament hozzá, és azt
mondta, hogy ingyen dolgozna nála, Lucie azonnal
döntött. Ismerte. Poke sohasem mondta volna neki, hogy
ingyen dolgozik nála, ha nincs szüksége fedezékre.
Habozás nélkül belement.
Így hát mikor két izzadó civil ruhás detektív odaállt a
stand elé, Lucie már készen állt a válasszal, hogy igazolja
Poke jelenlétét.
A két detektív egyébként tudta, hogy fölöslegesen
strapálja magát. Végigcaplattak egy kilométert, megálltak
a standoknál, kérdezősködtek, neveket írtak fel, de
eközben tudták, hogy az indiánok ellenőrzése csak idő-
fecsérlés.
– Az unokaöcsém – villantott egy boldog, aranyfogakkal
ékes mosolyt a golyó alakú indián, mikor a két detektív
Poke-ról kérdezte. – Nagyon rendes fiú… akárcsak én. A
nevünk is ugyanaz… Lucie. Ő Joe, én meg Jupiter.
 A két detektív fölírta a neveket, és továbbment, tudva,
hogy falrahányt borsó az egész.
Lucie és Poke összemosolygott.
Max Jacoby detektív azonban, akit a környékbeli
motelek ellenőrzésével bíztak meg, valamivel nagyobb
sikerrel járt.
Mrs. Bertha Hams utált minden rendőrt. Vagy harminc
évvel ezelőtt elkapták egyszer, mikor ezt-azt lopott egy
önkiszolgálóból, és azóta se tudta elfelejteni, hogyan bánt
vele az a zsaru akkor. Ezért aztán mikor Jacoby belépett a
Welcome Motelba, Bertha elhatározta, hogy olyan hülye
lesz, amilyen csak tud.
Mint rendesen, ezúttal is egy hamburgeren
csámcsogott. Éppen úgy szerette, ahogy az öreg Sam
készítette: több hagymával, mint hússal, de nehéz volt
őket szépen enni, ezt ő is belátta.
– Egy indiánt keresünk – mondta Jacoby különösebb
reménykedés nélkül. – Huszonöt év körüli, magas, sűrű
fekete hajú, virágmintás inget és sötét csípőnadrágot visel.
Aznap már legalább harmincszor elmondta ugyanezt,
minden remény nélkül. De hát nem szabad feladni – egyre
azt hajtogatta magában, hogy ez is a rendőri munkához
tartozik. – Járt magánál ilyen ember?
Bertha szája elé tette a kezét, és böffentett.
– Miféle ember?
Jacoby elismételte.
Bertha eltűnődött, s hagymafelhőket lehelt Jacoby
képébe.
– Járnak itt emberek – mondta. – Jönnek és mennek.
Ha mindenkire emlékeznék, aki itt járt, milliókat
kereshetnék vele mint tévésztár, nem gondolja?
 – Azt akarja mondani, hogy sok indián járt magánál? –
kérdezte Jacoby, felismerve, hogy ezzel a kövér öreg
kurvával nem lesz könnyű dolga.
Bertha beleharapott a hamburgerbe, csócsálta a
falatot, s elnézett Jacoby feje fölött.
– Nem… azt azért nem mondanám.
– Fontos dologról van szó – váltott keményebb hangra
Jacoby. – Gyilkossági ügyben nyomozunk. Még egyszer
kérdezem: volt-e itt egy fiatal indián magánál?
Bertha a kisujja körmével kipiszkált egy húscafatot a
hátsó fogai közül.
– Nem tudok semmiféle gyilkosságról. Ez a zsaruk
dolga.
– Még egyszer kérdezem: volt itt magánál egy fiatal
indián mostanában?
Gyilkosság!
Bertha hirtelen elvesztette hidegvérét. Továbbra se
akart együttműködni, de végre felfogta, hogy az ügy
komoly.
– Hát éppenséggel… volt itt egy indián.
Jacobynak tíz percébe került, míg kiszedte belőle a
személyleírást, de amikor megszerezte, annyira biztos lett
benne, hogy ezt az embert keresik, hogy alig tudta
palástolni izgatottságát.
– Beírta magát?
– Mindenkinek be kell írnia magát – adta a becsületest
Bertha, és átnyújtott egy foszladozó könyvet.
– Harry Lukon? Ez az a név?
– Egen.
– Na és ez a kettő: Mr. és Mrs. Jack Allen?
– Rendes gyerekek. Vele együtt jöttek, kocsival.
– Négyes és ötös szoba, ugye?
 – Aha – bólintott Bertha.
– Telefonálok egyet – mondta Jacoby.
– Csak érezze otthon magát – mondta keserűen Bertha.
Jacoby felhívta Beiglert a kapitányságon. Beigler
végighallgatta, aztán azt mondta, hogy rögtön kiküldi a
motelba a gyilkossági csoportot.
– Maradj ott, Max… Ez ígéretesen hangzik. Jacoby
letette.
– Ne is mondja – utálkozott Bertha. – Úgy fognak itt
nyüzsögni nekem a zsaruk, mint a nyűvek. Jacoby
rámosolygott.
– Ön túlságosan is finoman fogalmaz, Mrs. Harris.

Ilyenkor délután a Fifty Club fényűző bárja kihalt volt.

Lepski egyedül találta Boca Toholót. Az indián némán
porciózta az olajbogyót, a sósmandulát és hasonlókat a
metszett üvegtányérokon, előkészítette őket a néhány óra
múlva kezdődő forgalomra.
Boca Toholo alacsony, vékony termetű, őszülő hajú
ember volt, szeme úgy csillogott, akár a fekete gyöngy.
Mikor meglátta, hogy Lepski belép a félhomályos
helyiségbe, letette a sósmandulás dobozt, s ráncos arca
kifejezéstelenné vált. Első pillantásra felismerte a
rendőröket. Az a képtelenség, hogy ide, a szentélyek
szentélyébe egy rendőr tette be a lábát, arra figyelmeztette,
hogy komoly dologról van szó. De nem nyomta a
lelkiismeretét semmi, s rezzenéstelen arccal nézett
Lepskire.
– Maga Toholo? – kérdezte Lepski.
– Igen, uram… Ez a nevem – felelte halkan az
öregember.
– Lepski vagyok… rendőrkapitányság.
 Lepski fölkapaszkodott egy bárszékre. Oda könyökölt a
csillogó pultra, s kutató, de nem barátságtalan tekintettel
méregette az indiánt.
– Tessék, uram.
– Beszéltem Mr. Hansennel – kezdte Lepski. – Nem
valami jó a memóriája. Gondoltam, maga talán segíthet.
Az öregember egy újabb tányért rakott meg mandulával.
Némi szünet után Lepski folytatta.
– Megkérdeztem Mr. Hansent, hogy dolgozott-e itt egy
huszonötéves forma, sűrű fekete hajú indián. Mr. Hansen
nem emlékszik. Maga tud valamit mondani erről?
Toholo felpillantott.
– A fiamról van szó, uram?
Lepski nem gondolta, hogy ilyen könnyű lesz.
– A fia? Itt dolgozik?
Az öregember a fejét rázta.
– Lett volna itt jövője. Kitűnő mixer, jobb, mint én. Van
hozzá tehetsége, de Mr. Hansen úgy vélte, hogy túl fiatal
még, s ezért elküldte.
Lepski kutatóan nézett az öregember arcába. Az indián
kőkemény, gyűlölködő tekintete nem tévesztette el
hatását.
– Hol van most a fia, Toholo?
– Nem tudom, uram. Elment a városból. Négy vagy öt
hónapja nem hallottam róla. Remélem, jó állása van
valamilyen bárban. Tehetséges.
– Mennyi ideig dolgozott itt, mielőtt Mr. Hansen úgy
döntött, hogy elküldi?
– Mennyi ideig? Alig több mint két hónapig.
– Helyeselte még valaki Mr. Hansen véleményét, hogy a
fia túl fiatal erre a munkára?
– Nem, uram. Senkinek sem volt kifogása a fiam ellen.
 Lepski a hüvelykujja körmét rágta, úgy gondolkozott.
– Volt valami probléma Mr. Hansen és a maga fia
között? – kérdezte végül.
– Ez nem tartozik rám, uram.
Ennyit erről, gondolta Lepski.
– Beszéljen nekem a fiáról, Toholo. Miért nem ír
magának? Nem jönnek ki egymással?
Toholo sötét bőrű, puffadt kezét bámulta.
– Bajban van a fiam, uram?
Lepski habozott, aztán arra a véleményre jutott, hogy
jó esélyei vannak, ha nyílt lapokkal játszik. Lehet, hogy
megint az orrára csapják az ajtót, de az is lehet, hogy
szerencséje lesz.
– Hallott már a Hóhérról?
Az öregember fölpillantott, s Lepskire függesztette
szemét.
– Igen, uram.
– Tudjuk, hogy a gyilkos indián – mondta halkan
Lepski. – Megölte ennek a klubnak két tagját, és egy nőt,
akinek viszonya volt az egyik klubtaggal. Ez az ember
elmebeteg. Meg kell találnunk, mielőtt megöl még valakit.
Tudjuk, hogy fiatal. Megpróbáljuk elkapni. Tehát azt
kérdezem magától, milyen ember a fia?
Az öregember arca márványszürke lett.
– Azt hiszi, hogy az én fiam képes volna elkövetni
ilyesmiket?
– Én ezt nem állítom. Ellenőriznünk kell. Egy beteg
indiánt keresünk, akinek valószínűleg bizalmas értesülései
vannak a klub tagjairól. Szóval mi volt a probléma a fia és
Mr. Hansen között?
Toholo reménytelen arckifejezéssel fölvett egy poharat
és törölgetni kezdte. Lepski látta, hogy remeg a keze.
 – Nem tudok semmiféle problémáról, uram. Mr.
Hansen úgy gondolta, hogy a fiam túlságosan fiatal erre a
pozícióra.
– Van fényképe a fiáról?
Az öregember megmerevedett. Letette a poharat, s
kényszeredetten fölvett egy másikat.
– Nincs, uram. Mi, indiánok, ritkán fényképeztetjük
magunkat.
– Hogy jött ki a fia a klubtagokkal?
Az öregember magatartásából Lepski ösztönösen
megérezte, hogy az öregember megtört. Ha tovább nyomja
a gombot, gondolta, még kijöhet belőle valami.
– Hogy mondta, uram? – kérdezte rekedten Toholo.
Lepski megismételte a kérdést.
Mintha Toholo kissé elhúzódott volna.
– Azt reméltem, uram, hogy a fiam elfogadja azokat a
feltételeket, amiket itt egy jó alkalmazottnak el kell
fogadnia. Ezt néha nehéznek találta.
Lepski eltűnődött a hallottakon.
– Mit szólna ahhoz, ha úgy fogalmaznék, hogy a fia
nehezen viselte el ezeket a tohonya pénzeszsákokat?
– Nem, uram… nem egészen erről van szó… A fiam még
fiatal, és a fiatalok… – tehetetlen mozdulattal félbehagyta
a mondatot.
Lepski megsajnálta az öregembert. Látta, mennyire
igyekszik lojális maradni a fiához.
– Volt a fiúnak zűrje a rendőrséggel?
A szénfekete szemek kitágultak.
– Hála Istennek, nem, uram.
– Volt vele bármilyen másfajta probléma? – kérdezte
Lepski némi szünet után.
 Toholo letette a poharat, amit törölgetett. Lebámult a
pohárra, s szomorú arca láttán Lepski elbizonytalanodott.
Hosszú szünet után megismételte a kérdést.
– A fiamnak nehéz természete van, uram – mondta
rekedtes hangon az öregember. – Otthon is problémák
voltak vele. Beszélnem kellett a doktorunkkal. Ő aztán
beszélt Poke-kal, de… Nem könnyű a fiatalokkal
mostanában.
– Ki a doktoruk?
– A mi doktorunk? – pillantott fol Toholo. – Hát doktor
Wanniki.
Lepski elővette noteszét, fölírta a nevet, aztán
előrehajolt, s Toholo szemébe nézett.
– Beteg a fia, Mr. Toholo?
Az öregember egy székre rogyott, és kezével eltakarta
az arcát.
– Az Isten legyen irgalmas hozzánk… Igen, lehet, hogy
az.
HAT

Mialatt a gyilkossági csoport emberei módszeresen

megvizsgálták a két szobát a Welcome Motelban, Lepski
visszahajtott a kapitányságra.
Vijjogó szirénával söpört végig a forgalmas sugárúton,
elképzelte, hogy ő most Jim Clark a célegyenesben. Ha volt
valami, amit Lepski kivételesen szeretett, hát rendet vágni
a gazdagok Rollsai, Bentleyjei és Cadillacjei között. Nézte,
milyen pánikszerűen húzódnak félre a fényesen csillogó
kocsik, mikor vezetőik meghallják a szirénát. Végigcikázott
a kövér, szederjes arcú, makulátlan öltözékű gazdagok
során, és vicsorgó mosolyt küldött nekik. Mikor elsüvített
egy Silver Shadow Rolls és félig béna tulajdonosa mellett,
arra gondolt, ez a kárpótlás azért a kemény, sivár
gürcölésért, amire mint rendőr kárhoztatta magát.
Miközben végigsöpört a sugárúton, úgy kellett
visszafognia magát, hogy ki ne hajoljon, és rájuk ne
üvöltsön: lefelé!
Odaért a kapitánysághoz, és begördült a kapun át a
rendőrség udvarára. Kikapcsolta a szirénát, keze fejével
megtörölte az arcát, s kimászott a kocsiból. Átfutott az
udvaron, nekilódult a lépcsőnek, s ekkor hirtelen
rádöbbent, hogy milyen fáradt.
Megállt egy pillanatra, hogy gondolkozzon. Már két
éjszakát töltött otthonától távol, s ötvennyolc órája nem
gondolt a feleségére. Arra is rádöbbent, hogy mióta eljött
otthonról, mindössze négy órát aludt a kapitányság egyik
priccsén.
 Megrázta a fejét, s újra nekivágott a lépcsőknek. Fölért
az ügyeletre, ahol Charlie Tanner őrmester a leterhelt
kapitányság mindennapos ügyeit intézte.
– Charlie! Ugye, eszedbe jutott, hogy fölhívd a
feleségemet? – fékezett Lepski Tanner íróasztala előtt.
– Hogy is ne jutott volna eszembe? – kérdezett vissza
Tanner némi kesernyés felhanggal. – Nem is kellett
felhívnom. Ő hívott engem! Muszáj beszélned vele, Tom,
egyszerűen ráült a vonalainkra.
– Pfű! – szántott végig ujjával a haja közt Lepski. –
Ideges volt?
Tanner golyóstolla végét rágcsálta, úgy tűnődött.
– Nem tudom, mit nevezel idegesnek – mondta végül de
nekem úgy hangzott, mint egy tigris, akinek egy darázs
van a seggében.
Lepski lehunyta a szemét, majd kinyitotta.
– Nézd, Charlie, legyél jó haver! Hívd föl, és mondd meg
neki, hogy megállás nélkül dolgozom. Megteszed nekem?
– Én ugyan nem! – szögezte le Tanner. – Szeretném, ha
épen maradna a dobhártyám.
Lepski orrlyukaiból olyan horkantás tört elő, hogy a
hallatán El Cordobés is visszarettent volna.
– Kit érdekel a nyavalyás dobhártyád? Hívd fel! Én
talán nem hívtam föl a feleségedet, mikor szarban voltál?
Fölhívtam vagy nem hívtam?
Tanner lelombozódott. Eszébe jutott az a rémes eset
azzal a szőke töltöttgalambbal, amikor Lepski fapofával
hazudva megmentette a házasságát.
– Ez zsarolás, Tom!
– Hát akkor rajta, iktass csak tovább! Hívd Carrollt, és
csillapítsd le – förmedt rá Lepski, s nekivágott a detektívek
szobájába vezető lépcsőnek.
 Néhány perc múlva jelentést tett Terrell kapitánynak,
aki Beiglerrel ült a szobájában.
– Oké, Tom, menj, és beszélj azzal az orvossal… Mi is a
neve? Wanniki? Ha ez a fiú tényleg olyan beteg, mint az
apja hiszi, akkor ő az egyes számú jelöltünk. – Terrell most
Beiglerhez fordult. – Küldj el valakit Toholo lakására.
Lehet, hogy találunk egy fotót a fiúról, s esetleg lesznek
ujjlenyomatok is – mondta, és felállt. – Én elmegyek a Fifty
Clubba, és beszélek néhány taggal.
Miközben Lepski lefelé tartott a lépcsőn, s odaért az
ügyelethez, észrevette, hogy Tanner kétségbeesetten
integet neki egy telefonkagylóval.
Lepski beletaposott a lábfékbe.
– Mi van?
– A feleséged.
Lepskinek elég volt egy pillantást vetni Tanner elkínzott
arcára, máris görcsbe rándult a gyomra. Némi habozás
után kikapta Tanner kezéből a telefont.
– Carroll? Már gondoltam rá, hogy hívlak, édesem.
Csak éppen most a fejem búbjáig tele vagyok melóval.
Majd hívlak, oké. .. Oké? Már rohannom kell!
– Lepski!
Az asszony hangja puskagolyóként hatolt Lepski
agyába.
Lepski összerezzent, aztán megadta magát a sorsának.
– Igen… na, jó… Hogy vagy, bébi? Tele vagyok ezzel a
nyavalyás… Szóval nem érek rá, bébi!
– Lepski! Abbahagynád végre a nyavalygást, és
hajlandó vagy rám figyelni?
Lepski nekitámaszkodott Tanner asztalának, és
meglazította a nyakkendőjét.
 – Már mondtam neked… nagyon sajnálom… Összesen
négy órát aludtam, mióta utoljára láttalak. Én… az istenit
neki, dolgom van!
– Ha egy pillanatig is azt hinném, hogy nincs dolgod,
nem volt vagy nem lesz, el is válnék tőled – mondta
Carroll. – Most, hogy elmondtad a magadét, hagyod, hogy
én is kipakoljak?
Lepski megpróbált ujjaival lyukat kaparni Tanner
íróasztalába, és csaknem sikerült is neki.
– Hallgatlak – mondta.
– Épp most jövők Mehitabel Bessingertől.
– Odaadtad neki megint a whiskymet?
– Ne járjon örökké csak az italon az eszed! Mehitabel
tudta, hogy ez az indián a Hóhér! Megmondta nekem, én
pedig neked, de te fütyültél rá! Ó…
– Várj egy pillanatra… Odaadtad neki az egyik üveg
rohadt whiskymet?
– Lepski! Hányszor kell még kérnem, hogy ne légy ilyen
közönséges?
Lepski arckifejezése annyira megriasztotta Tannert,
hogy ösztönösen az elsősegélydoboz felé nyúlt.
– Na, jó. Szóval mit jövendölt a vén pálinkásszatyor?
– Ne mondj ilyeneket! A helyedben szégyellném magam,
hogy így beszélek egy idős hölgyről.
Lepski olyan hangot hallatott, mint egy autó, amit
lemerült akkumulátorral próbálnak indítani.
– Mi volt ez? – riadt meg Carroll, aki pedig megszokta
férje hanghatásait. – Jól vagy, Lepski?
– Nem tudom.
– Néha már aggódom miattad. Képtelen vagy
koncentrálni, pedig ahhoz, hogy őrmester legyen belőled,
koncentrálnod kell.
 Lepski letörölte arcáról az izzadságcseppeket.
– Jó… Igazad van. Folytasd. Koncentrálok.
– Hála az égnek! Mehitabel azt mondta… Biztos, hogy
figyelsz?
Lepski bőszülten dobbantott egyet – rá a másik lábára.
Ugrálni kezdett: Tanner, aki mindeddig nem vette le a
szemét Lepskiről, döbbenten hanyatlott hátra székén, és
guvadt szemekkel bámulta.
– Igen, figyelek – mondta Lepski, a levegőben tartva
fájós lábát.
– Mehitabel azt mondja, hogy a Hóhért narancsok
körül kell keresned.
– Mi körül? – csattant fel Lepski.
– Ne ordíts így, az olyan közönséges. Azt mondtam,
hogy ő azt mondta, hogy ezt az embert narancsok körül
kell keresned. Látta a kristálygömbjében.
– Na ne mondd! Narancsok körül, mi?
Lepski akkora lélegzetet vett, hogy a láttán egy ipari
porszívó is belesárgult volna az irigységbe. – Hát ezt
nevezem! Ilyesfajta kinyilatkoztatással nemigen foghat
mellé, nem gondolod? Nézz szembe a tényekkel: az egész
rohadt körzet tele van narancsokkal. A vajákosod a
favoritra tett, ha nem tévedek. Ezért nyakalta be egy újabb
üveg whiskymet?
– Megmondtam neked, hogy mit mondott. Az előző
alkalommal is igaza volt, de te nem hittél benne. Ez a
második támpont. Használd a fejed, Lepski!
– Rendben van, bébi, használni fogom. De most már
mennem kell.
– Én csak azt akarom, hogy előléptessenek.
– Persze, persze… Köszönöm! – mondta Lepski, majd
némi szünet után folytatta. – Még nem feleltél a
kérdésemre. Megkaparintotta az a vén gyümölcsöskofa a
másik üveg whiskymet is?
Carroll hosszú szünet után, jéghideg hangon szólalt
meg.
– Néha azt hiszem, Lepski, hogy egészen infantilis vagy
– mondta, és letette a kagylót.
Lepski is helyére tette a hallgatót, és Tannerre szögezte
pillantását.
– Mondta már neked a feleséged valaha is, hogy
infantilis vagy, Charlie?
Tanner döbbenten nézett rá.
– Hát hogy mondta volna? Azt se tudja, mit jelent ez a
szó.
– Na, igen. Szerencsés ember vagy.
Lepski hármasával vette a lépcsőket, míg leért, aztán
bevágta magát a kocsijába.

Forró délutáni nap tűzött a kikötőre, sugarait

visszaverték a gyümölcsös standok kifeszített ponyvatetői.
A komoly forgalom már lement. Már csak néhány ember
kószált a standok között, olcsó gyümölcsöt remélve, mivel
a nap legforgalmasabb órái már elmúltak.
Jupiter Lucie átugrott egy közeli kocsmába egy pofa
sörre, s Poke-ra bízta a boltot. Jó napjuk volt, csak
néhány rekesz narancs maradt.
Chuck kilépett az árnyékból, s odament a standhoz.
Egymásra néztek, majd az indián csillogó fekete szeme s
Chuck apró, kifejezéstelen pillantása együtt fürkészte
végig a rakpartot, s Chuck végül közelebb lépett.
– Felmartam: öt kiló!
– A lánnyal minden rendben?
Chuck bólintott.
 Poke nekifogott, hogy kimérjen fél kiló narancsot.
Húzta az időt.
– A lánynak holnap sűrű napja lesz – mondta, s levett
egy narancsot a mérlegről, hogy egy kisebbet keressen. –
Öt hívás.
Chuck visszafojtotta lélegzetét.
– Öt hívás…? Öt?
– Kétezer-ötszáz dollár. A zacskó alján van egy cetli,
arra leírtam, hol lehet összeszedni.
Chuck bólintott, majd jobbra és balra végigpillantott a
rakparton. Mikor meggyőződött róla, hogy senki sem
figyeli, Poke kezébe csúsztatott valamit.
– Azt hiszem, frankón csináltam: háromszázötven
neked, százötven nekem?
– Igen.
Chuck fölkapta a zacskót, és elment.
Kis idő múltán Lucie visszajött a kocsmából, s Poke
segítségével kezdte összepakolni a standot.
Holnap is nap lesz.

Terrell kapitány, mikor befordult a Fifty Club

udvarára, szerencsésen elcsípte a Rollsából kiszálló
Rodney Branzensteint.
Branzenstein egyike volt a klub alapító tagjainak.
Amellett, hogy kiváló bridzselőként tartották számon,
kiváló vállalati jogtanácsos is volt.
A két férfi kezet fogott.
– Mi járatban vagy errefelé, Frank? Csak azt ne mondd,
hogy be akarsz lépni ebbe a mauzóleumba!
– Információra van szükségem – mondta Terrell.
– Jobbhoz nem is fordulhattál volna – mosolygott
Branzenstein. – Gyere be, igyunk valamit.
 – Inkább beülnék a meseautódba, és beszélgetnék –
felelte Terrell. – Lefogadom, hogy ez a mauzóleum, ahogy
nevezed, kissé háklis egy rendőr látogatására.
– Azt hiszem, igazad van.
Branzenstein visszament a kocsijához, kinyitotta az
ajtót, és beült.
– Csinos kis kocsi… Televízió, telefon…
légkondicionálás… pia. Egészen meglehetős kocsi –
mondta Terrell, mikor beült Branzenstein mellé.
– Tudod, hogy van az… státusszimbólum. Magunk
között szólva, én inkább egy Avist vezetnék. De hát ez is
része a kirakatnak. Nos, miről van szó, Frank?
Terrell elmondta.
– Poke Toholo? Igen, emlékszem rá: jóképű srác volt, és
ő keverte a legjobb martinit az egész városban. A probléma
persze az volt vele, hogy az öreg Hansen nyanya nem tudta
megkaparintani magának, így a fiúnak mennie kellett.
– Gondoltam – mondta Tenell. – Na, és a többi klubtag
hogy viszonyult hozzá?
Branzenstein megvonta a vállát.
– Kilencven százalékuk nem hiszi el, hogy aki nem
fehér, az még nem majom. Ami engem illet, én szeretem a
szeminol indiánokat. A klubtagok többsége azonban
apportírozó majmoknak tekinti őket.
– Volt Toholónak valami problémája Mrs. Dunc
Browlerrel?
– Valami rémlik… – mondta Branzenstein révedező
szemekkel. – A nő szomorú vén kurva volt. Kizárólag a
bridzsen és a kutyáján járt az esze. Emlékszem, én egy
másik asztalnál játszottam… úgy három hónapja
lehetett… Vagy több is… már nem emlékszem. Szóval
Toholo éppen italt vitt nekik, és az öreglány felszólította,
hogy vigye ki a kutyáját pisilni. Toholo erre azt felelte,
hogy nem hagyhatja ott a bárpultot. Mindent hallottam.
Lehet, hogy nem volt olyan alázatos, mint a spiné elvárta
volna. Egyébként niggernek nevezte.
– És aztán mi történt?
– A másik három játékos azt mondta Toholónak, hogy
ne pimaszkodjon, és vigye ki a kutyát… Végül kivitte. – Ki
volt ez a három?
– Riddie, McCuen és Jefferson Lacey. Terrell
elgondolkodott.
– Hát ez már motívum, nem? – mondta végül. –
McCuen, Mrs. Browler, Riddie meg a nője már halott.
Szeretnék beszélni Jefferson Laceyvel.
Branzenstein bólintott.
– Rendben van. Ő az egyik különcünk. Saját szobája
van a klubban. Akarod, hogy bemutassalak neki?
– Azt hiszem, hasznos lenne.
Amikor azonban Branzenstein megkérdezte a portást,
hogy Mr. Lacey elérhető-e, azt a választ kapta, hogy Mr.
Lacey körülbelül félórája elment.
Sem Branzenstein, sem Terrell nem gondolhatta, hogy
a pániktól eltorzult képű Jefferson Lacey éppen a városi
pályaudvar várócsarnokának egyik telefonfülkéjében
tartózkodik, s éppen egy öt darab százdolláros bankjegyet
tartalmazó borítékot ragaszt fel a készülék aljára.

Meget már nem érdekelte semmi, mikor besétált a

másodosztályú turisták számára berendezkedett Excelsior
Szálló forgalmas halljába.
Előző este Chuck elmagyarázta neki, hogy másnap
délelőtt őt borítékot kell összeszednie, öt különböző
telefonfülkéből.
 – Így megy ez, ha egy üzlet beindul, bébi – mondta
akkor Chuck. – Ilyen az, mikor egy nagy felfedezést teszel.
Tudod, mi az?
Meg az ágyon ült, és a kopott szőnyeget nézte. Nem
válaszolt.
– Vatta van a füledben, bébi?
A fiú fenyegető hangjára a lány felpillantott. – Miféle
felfedezés? – kérdezte közönyösen. Chuck elégedetten
bólintott.
– Felfedezel valamit, mint az a Kolumbusz, vagy hogy
hívják… Elérted az ígéret földjét… megtaláltad a
húsosfazekat…
Meg elnézett Chuck felett, ki a nyitott ablakon át az
égre, ahol a rózsaszín felhők vörösre váltottak, mikor
átsütött rajtuk a nap.
– Ez vagy te? – kérdezte.
– Aha. Ez vagyok én. Ezen a rohadt világon minden
pipi a húsosfazék után koslat. Te pedig megütötted a
főnyereményt. Megtaláltad a húsosfazekat… engem!
Meg továbbra is a felhőket bámulta, amelyek most már
vérvörösek voltak a lenyugvó nap sugaraitól.
– Szóval te így látod? Én vállalom a kockázatot, én
hozom neked a pénzt, te pedig húsosfazéknak nevezed
magad?
Chuck újabb cigarettára gyújtott.
– Az a te bajod, hogy csak egy üres hólyag van a két
füled között. Szerencsére nekem van fejem. Holnap
becsoszogsz öt telefonfülkébe, és mindegyikből fölmarsz öt
kilót. Mennyi ez, ha összeadod? Na, köhögd már fel!
Halljam!
– Kit érdekel? – vont vállat Meg. – Miért foglalkozol
velem?
 Chuck keze meglendült.
Meg hanyatt esett, keresztül az ágyon, arca égett a
pofontól, amit kapott.
– Felköhögöd! – mondta Chuck gonoszul. – Add össze!
A lány megérintette arcát, és fölnézett rá. Az ujjak nyoma
ott maradt sápadt bőrén.
– Nem tudom, és nem is érdekel – mondta, és lehunyta
szemét.
Belerázkódott a feje a második pofonba.
– Mennyi az, bébi?
Meg csak feküdt remegve, s szorosan behunyt szemmel
várt.
– Na, így is frankó, ha ekkora seggfej vagy – mondta
Chuck utálkozva. – Tudod, mit? Tele van a tököm veled. Te
nem akarsz feltörni. Holnap kétezer-ötszáz dollárt marsz
fel. Idekagylózol? Két és fél lepedőt! Akkor aztán eltépünk
innen a francba azzal a lóvéval, amit fölnyaltunk!
Meg hirtelen felfogta, mit mond a fiú, és mire gondol,
és egy hangyányit reménykedni kezdett.
– És vele mi lesz? – kérdezte, kinyitva a szemét.
– Szóval mégiscsak van valami a két füled között –
kapta hátra a fejét egy csodálkozást mímelő mozdulattal a
fiú. – Tudod, mi van? Ez az első értelmes gondolatod,
mióta összeszedtelek.
Összeszedett?
Meg fölnézett a mocskos plafonra. Összeszedett… mint
egy koszos macskát vagy egy kivert kutyát. Igen… ez volt
ő… egy kivert kutya.
– Leszállsz végre erről az élőhulla szerepről, és
idekagylózol? – kérdezte Chuck.
Olyan jó volt ott feküdni az ágyon, s érezni égő arcán a
nyitott ablakon át beáramló esti szellőt. Nem kellett hozzá
erőfeszítés. Chuck harsány hangjának meghallásához sem
kellett erőfeszítés.
– Ez az indián dilis… egy őrült – folytatta Chuck. – Még
sose szövegeltem róla neked, de meg is ölhetett volna. Az
első alkalommal… emlékszel? Amikor fürödni mentünk.
Miért strapálja magát azzal, hogy ezt elmondja neki? –
kérdezte magában a lány. Mit jön most ezzel a szakállas
hírrel? Már rég megmondta Chucknak, hogy az indián
elmebeteg.
– Szóval őrült – folytatta Chuck. – De felplankolt egy
ötletet, amivel gyors dohányhoz lehet jutni, és most éppen
ezt csináljuk… Ezzel a két és fél lepedővel átrázzuk.
Meg hazagondolt. Egyszerre élesen maga előtt látta
apját és anyját, amint a tévé előtt ülnek a poros kis
nappaliban, és a világító képernyőt bámulják. Látta, mint
süpped bele anyja idomtalan teste a karosszékbe. Apjának
az volt a szokása, hogy nyelvével fölemelte protézisét, s jól
hallható csattanással tolta vissza helyére. Anyja tévénézés
közben mindig lehúzta harisnyáját; nagy, tyúkszemes lába
volt.
– Bébi!
Chuck hangja visszarántotta a sivár, nyirkos falú
szóbába, a rakpartról a nyitott ablakon át beáramló zajba.
– Figyelek.
– Ahogy fölnyaltuk a dohányt, beülünk a járgányba, és
eltépünk vele. Frászt se tud csinálni. Két és fél lepedő!
Meg emlékezett rá, mit mondott korábban Chuck.
Ha összeállsz egy őrült indiánnal, valami spécivel állsz
össze. Oké, tegyük fel, elsöpörsz Miamiig. Olyan frankó ott
neked, Miamiban, egy késsel a hasadban vagy egy
golyóval a fejedben?
 Ez volt az a pillanat, amelytől kezdve nem törődött
többé halállal, kínnal, rendőrséggel, semmivel. Mit számít?
Mi a francot számít bármi is?

Az Excelsior Szálló hallja tömve volt turistákkal, akik

birkatürelemmel várták, hogy jöjjön értük az autóbusz, és
elvigye őket egy másik hangzatos nevű, ugyanennyire
lehangoló szállodába.
Megre egyetlen turista sem figyelt fel, míg odaért a
telefonfülkéhez. A hármas számmal jelölt fülke üres volt.
Kinyitotta az ajtót, belépett, és benyúlt a készülék alá. A
boríték ott volt, ragasztószalaggal fölragasztva. Letépte, és
a táskájába tette. Nem álcázta a dolgot fal telefonhívással.
Elővigyázatosság? Már nem érdekelte többé.
Kiment a szállodából, keresztülment az úton, érezte a
nap melegét az arcán.
Beszállt a Buickba, kinyitotta retiküljét, és Chuck
térdére dobta a borítékot.
– Semmi hézag?
A lány látta, hogy Chuck a szálloda felé néz. Látta,
hogy a fiú tekintete úgy rebben ide-oda, mint a csapdába
esett patkányé. Izgul, gondolta magában. Chuck fél, de
őbelőle már kiveszett a félelem. Ezzel Chuck fölé
kerekedett, s némi diadalt is érzett.
Nézte, hogyan tépi fel a borítékot, számolja a pénzt, s
hallotta, hogyan szusszan egyet. Nézte a fiút, félelmet,
kapzsiságot, éretlenséget tükröző napbarnított arcát, s a
fiúhoz kapcsolódó jövőjének reménytelensége úgy
legyintette meg, mint halott arcot a ráterített szemfedő.
– Nyomás a pályaudvarra – mondta Chuck. – Nyolcas
fülke. Ott nem tudok parkolni. Majd keringek, és
fölszedlek.
 Mellékutcákon hajtott, hogy kikerülje a
csúcsforgalmat. Meg eközben némán ült mellette, és térde
közé szorított kézzel, üres tekintettel bámult ki a kocsi
poros Szélvédőjén.
– Oké, bébi!
A lány gondolatban messze járt, s csak akkor tért
magához révedezéséből, mikor Chuck megrázta a karját:
múltbeli biztonságáról révedezett.
Bement a pályaudvarra, átvágott a tömegen a
telefonfülkesor nyolcassal jelölt fülkéje irányába. Leszedte
a készülék aljára ragasztott borítékot, aztán kiment a
pályaudvar elé, és csak állt, várakozott.
Egy jó perc múlva lassított mellette a Buick. Meg
beszállt, és Chuck elhajtott vele.
– Semmi hézag?
A lány ismét látta, hogy izzad a fiú, s hogy ugrál a
tekintete.
– Semmi.
Chuck halkan füttyentett.
– Azanyád! Megy ez, mint az ágyba fosás.
Addig hajtott, míg talált egy parkolóhelyet, ahol
megállhatott.
– Add ide.
Meg átnyújtotta neki a borítékot, s miközben a fiú
kinyitotta, nézte, hogy suhannak el mellettük a drága,
csillogó kocsik. Látta a túltáplált arcokat, a rettenetes
kalapokat viselő nőket, a férfiakat, akiknek arcát
megpattant erek pókhálószövedéke borította. Emberek,
gondolta, akik biztonságban élnek. Vajon ez a biztonság:
hatalmas autó, kövér test, vöröslő arc és virágdíszes
kalap?
 – Egy lepedőt máris fölnyaltunk – mondta Chuck, és
kesztyűtartóba tette a borítékot. – Kapiskálod már, mire
céloztam? Az aranyozott húsosfazék… he?
Meg bólintott, de jóformán nem is hallotta, mit mond a
fiú.
Chuck most egy darab papírt húzott elő, amit a Poketól
kapott zacskóban talált.
– Most pedig… az Adlon Hotel. Négyes fülke – indított. –
Az Adlon… A harmadik utca jobbra, ugye?
– Nem tudom.
– Tudsz te egyáltalán valamit? – förmedt rá Chuck. –
Minden rohadt dolgon nekem kell törni a fejem?
Tíz perccel később Meg kijött az Adlon Szállóból, várta,
hogy a Buick fölvegye. Beszállt, Chuck pedig nyugtalanul
pillantgatva szerteszét, elhajtott.
– Semmi hézag? – Semmi.
– Vannak elgondolásai ennek a vörös bőrűnek!… –
mondta Chuck, s ismét keresett egy parkolóhelyet, ahol
aztán kinyitotta a borítékot.
– Ezerötszáz – mormolta. – Még kettő, aztán eltépünk.
Megnézte a listát.
– Most a reptér jön. C fülke. Aztán a távolsági busz
végállomása, hatos fülke.
Chuck keresett egy parkolóhelyet a repülőtér bejárata
közelében.
– Csipkedd magad, bébi – mondta. – Itt megvárlak.
Meg gyorsan átment az úton, és belépett a repülőtér
zsúfolt várócsarnokába. Rá se rántott, hogy figyeli-e
valaki, vagy sem. Odament a telefonfülkéhez. Egy férfi
éppen akkor jött ki a C fülkéből. Középkorú, makulátlanul
öltözött sörpocakos férfi volt. Pontosan az a fajta, amit a
lány utált. Elviharzott a férfi mellett, s belépett a fülkébe.
Arra se volt gondja, hogy becsukja az ajtót, se arra, hogy
nézi-e a férfi.
A készülék alá nyúlt, s ujjai fémre tapintottak.
Megmerevedett, s ismét odanyúlt. A készülék alatt nem
volt boríték! Válla fölött rápillantott az üvegajtóra. Nem
tévedett: ez volt a C fülke.
– Telefonálni akar, vagy csak az eső elől menekült ide?
– kérdezte egy gúnyos férfihang.
Megint egy sörpocakos jampec, gondolta Meg,
miközben kijött a fülkéből. Úristen, hogy utálta ezeket a
sikeres szemétládákat meg a mindentudó, önelégült
pofájukat! Visszasietett a Buickhoz, és beült. – Oké? –
kérdezte Chuck, és beindította a motort.
– Nem.
Chuck keze megállt a levegőben, éppen a sebességváltó
felé nyúlt.
– Hogy érted azt, hogy nem?
– C fülkét mondtál?
– Azt… Hallottad.
– Nem volt ott semmi.
Chuck arca fenyegető kifejezést öltött.
– Engem akarsz átverni, te hülye kurva!
Meg a fiú ölébe dobta retiküljét.
– Nézd meg. Menj be, és győződj meg magad. A C
fülkében nincs semmi.
Chuck visszaadta a retikült.
– Visszamászol, és végigkajtatsz minden fülkét! Lehet,
hogy eltévesztették.
– Menj te.
Chuck öklével Meg térdére csapott. A fájdalom
belényilallt a lányba. Összegörnyedt, kezével a térdét
tapogatta.
 – Kotródj vissza, és keresd! – kiáltott rá Chuck.
Meg kiszállt a kocsiból, és visszament a várócsarnokba.
A térde annyira fájt, hogy sántikált. A legtöbb telefonfülke
foglalt volt. Nem, nem érdekli, mi lesz vele.
Kinyitotta a fülkék ajtaját, akár volt valaki benne, akár
nem, félretolta a telefonálót, benyúlt a készülék alá, s
máris ment a következő fülkéhez. Volt valami sápadt
arcán és merev tekintetében, ami elnémított minden
tiltakozást.
Öt percig sem tartott, míg valamennyi fülkét átnézte, s
megbizonyosodott, hogy egy készülék alatt sincs boríték.
Ekkorra már bámulták az emberek.
Az utolsó fülkében egy nagydarab, tweedkalapos férfi
állt, szivarral a foga között. Ahogy Meg előrehajolt, hogy a
készülék alá nyúljon, a férfi nekiszorult a fülke falának.
– Elvesztettél valamit, cicám? – kérdezte széles
vigyorral.
– Semmit, te balfasz – felelte hátra Meg, majd
visszasietett a Buickhoz.
– Semmi – mondta, miután beült a kocsiba.
– Az istenit! Mi lehet a hézag? Gondolod, hogy
fölplankolta valaki előtted?
A lány még mindig sajgó térdét dörzsölgette.
– Nem tudom.
– Csak ezt tudod ugatni? – ordított rá Chuck. – Öt
kilóról van szó!
Elhajtott a repülőtérről a távolságibusz-állomás
irányába. Egész úton morgott magában, s öklével egyre
csapdosta a volánt.
– Te szarsz mindenre, ugye? – mondta. – Te hülye,
rohadt ribanc!
 Meg nem szólt semmit. Hátradőlt az ülésen,
dörzsölgette sajgó térdét, és lehunyta a szemét.
A távolsági busz végállomásánál Chuck nem talált
parkolóhelyet. Megállt, s Meg fölött áthajolva kinyitotta az
ajtót.
– Hatos fülke… nyomás! Visszajövök.
Meg kiszállt, s amint Chuck elindult, bement a zsúfolt
váróterembe.
A hatos fülkében egy lány telefonált, s Meg látta, hogy
várnia kell. A lány arcát mintha kőből faragták volna.
Szőke haja volt, és karomszerű körme. Drága ruhát viselt,
s ahogy beszéd közben gesztikulált, kezén három
gyémántgyűrű villant.
A lány tovább beszélt, Meg pedig nézte. A telefonáló
lány egy idő múlva észrevette Meget, s attól kezdve már
nem hadonászott annyit.
Meg hallgatása, piszkos pulóvere, foltos csípőnadrágja
és hosszú, csimbókos haja felkeltették a lány figyelmét.
Végül letette a hallgatót, s ívben kikerülve Meget, elhagyta
a fülkét.
Meg belépett, s megérezte a drága parfüm illatát.
Megtalálta a készülék alján a borítékot, és kilépett a
fülkéből.
Egy sárga garbós, lötyögős fehér nadrágot viselő
fiatalember, akinek vállát verdeső haja és pofacsontig érő
császárszakálla volt, rámosolygott.
– Kincsásás? – kérdezte.
Volt idő, amikor Meg izgisnek találta az ilyenfajta
fiúkat. Most csak úgy nézett rá, mint egy bajkeverő férfira.
Jeges pillantással mérte végig, és otthagyta. Ismerte az
ilyeneket: tiszták, jómódúak, romantikusak, jóképűek –
számára mind vesztett ügy. Úgy távolodott el tőle, mintha
haldokolna.
Odaadta a borítékot Chucknak, aki kinyitotta, s
megnézte, benne van-e az ötszáz dollár.
– Két lepedő – morogta, majd egy pillanatra
elgondolkozott, s betette a borítékot a kesztyűtartóba. –
Ennyi van, és kész. Megpattanunk innen, bébi. Két lepedő
is jobb mint semmi. Visszamegyünk, összeszedjük a
cuccunkat, aztán nyomás Los Angelesbe.
A Paradise City felé vezető úton Meg kibámult az
ablakon, nézte a forgalmat, a strandon bolondozó
fürdőzőket, majd, hogy a rakpartra értek, a gyümölcsös
standokat.
Chuck kivette a kesztyűtartóból a borítékokat, s
ingzsebébe gyűrte.
– Nyomás… menjünk, pakoljunk – mondta.
Volt valami idegesség a hangjában. Órájára nézett:
háromnegyed egy. Hosszú délelőtt volt. Fél óra múlva már
a 25-ös úton lesznek: Belle Glade, Whidden, Buckingham;
Nocatte, aztán a 17-es országút. – Kétezer dollár, nem
semmi!
Végigmentek a rakparton, a szűk sikátoron, s
befordultak a házba, ahol a szállásuk volt.
A kövér indián ott ült a pult mögött. Rájuk mosolygott,
mikor elhaladtak mellette, s fölmásztak a szobájukhoz
vezető lépcsőn.
Két lepedő, gondolta Chuck, miközben a lány
nyomában lépkedett, plusz a kocsi. Ha egyszer már úton
lesznek, megsöpörnek mindkettővel!
A lány megállt a lépcsőfordulóban.
– Na, mi van? Nyomás! – mondta Chuck ingerülten,
majd megkerülte Meget, s benyitott a szobába.
 Poke Tohólo ott ült az ágyon, és narancsot evett.
Chuck sóbálvánnyá merevedett az ajtóban, Poke pedig a
padlóra köpött egy narancsmagot.
– Mennyit szereztél? – csillogott a fekete szeme.

Mialatt Meg a távolsági busz végállomásán arra várt,

hogy a gyémántgyűrűs lány befejezze a telefonálást, Terrell
kapitány arra az álláspontra jutott, hogy a Hóhér egy Poke
Toholo nevű indián.
Letette kezéből a jelentést, amit olvasott, s
meggyújtotta pipáját.
– Ő a mi fiunk – mondta Beiglernek. – Most pedig meg
kell találnunk.
Döntéséhez a gyilkossági csoport jelentése adta meg a
végső lökést. A csoport megtalálta a Welcome Motel
szobájában Poke ujjlenyomatait: megegyeztek azokkal az
ujjlenyomatokkal, amit Poke kis udvari szobájában a
szüleinél találtak, de ezenfelül meg rábukkantak azokra a
félreérthetetlen nyomokra is, amit a matrac alá rejtett
puska hagyott a motelszobában. A megereszkedett
matracon nemcsak a puska helye volt látható, hanem
fegyverolaj is.
Mindennek a tetejébe a Mrs. Bertha Harris által adott
személyleírás megegyezett azzal, amit Wanniki doktorból
szedett ki Lepski.
Dr. Wanniki már elmúlt nyolcvanéves, és a látása
meggyengült. Lepskinek az volt az érzése, hogy ugyanez
érvényes a doktor értelmi képességeire is. A kisebb
betegségekkel még megbirkózott, s a szeminol indiánok
hozzá fordultak, mert már a nagyszüleik is hozzá
fordultak.
 – Poke nem rossz fiú – mondta Wanniki Lepskinek. –
Egy kicsit hirtelen talán, de a fiatalok már csak ilyenek.
Hogy elmebeteg lenne? – dörzsölgette az öregember
borostás állát. Aznap reggel elfelejtett borotválkozni. – Hát,
sok elmebeteg van. Én nem mondanám, hogy Poke… –
Abbahagyta, és Lepskire nézett, úgy, mintha új gondolat
ötlött, volna az észébe.
– Hirtelen természete van.
Lepski kérdezgette, próbálkozott, de nem tudott belőle
kihúzni egyebet, mint egy személyleírást, ami megegyezett
a Welcome Motelban kapottal.
– Szóval már tudjuk, hogy kiről van szó – mondta
Terrell. – Az indíték azonban meglep. Lehet, hogy ez az
ember azért gyilkolt, mert egy öreglány niggernek nevezte?
– Őrült felelte Beigler. – Forr a vére. Megpróbálja
megizzasztani a gazdagokat. Az ember sohasem tudhatja,
mitől gőzöl be egy őrült.
– Meg kell találnunk.
– Aha – mondta Beigler, aki már szintén túl volt a házi
feladatán. – Százötvenkét szeminol indiánt tartunk nyilván
a városban, és a fele teljesen egyforma. A többiek is ezekre
hasonlítanak, csak öregebbek. Ha Poke Toholót meg
akarjuk találni, az lesz a legjobb, ha leadjuk a rádiónak, a
tévének meg az újságoknak. Mit gondolsz, felajánl valami
jutalmat a polgármester? Ha elég nagy a summa, kifüstöli
Toholót.
Terrell elgondolkozott.
– Ezek az indiánok összetartanak. De pillanatnyilag ez
az ember nem tudja, hogy a nyomában vagyunk. –
Szünetet tartott, hogy meggyújtsa a pipáját. – Ha
megtudja, elrejtőzik. Szerintem most biztonságban érzi
magát, és nem bujkál, de ha egyszer búvóhelyre vonul,
pokoli nehéz munka lesz megtalálni.
– Ha elég magas a jutalom, nem is annyira – mondta
Beigler, aki hitt a pénz hatalmában.
– Az elmúlt napokban a fiúk megállás nélkül
hajkurászták ezt az indiánt. És mit hoztak össze?
– Annyi papírt, hogy egy csatahajót is elsüllyesztene.
– Mit csináljunk ennyi papírral?
– Adjuk oda az egészet Jack Hatchee-nek.
Terrell a pipafüstön át Beiglerre pislogott.
– Ez remek ötlet, Joe.
– Hát vannak néha elgondolásaim – mondta Beigler
nem minden büszkeség nélkül. – Ha Jack nem igazodik ki
ezeken a jelentéseken, akkor senki.
Jack Hatchee volt az egyetlen szeminol indián a város
rendőrei között. Már idősebb volt, az iktatóban dolgozott, s
kiváló memóriájáról volt ismert.
– Csak az a kérdés, mikor? – kérdezte Terrell.
Beigler a fejét ingatta.
– Előbb vagy utóbb előáll vele. Egy tonna papíron kell
átrágnia magát, és ő nem az a sietős fajta. Legjobb magára
hagyni. Megmondtam neki, hogy sürgős.
Terrell megszívta a pipáját. Hosszan gondolkozott,
aztán addig turkált íróasztalán a jelentések között, míg ki
nem halászott közülők kettőt. Miközben ezeket átolvasta,
Beigler cigarettára gyújtott.
– Megvárjuk, megy-e valamire Jack – mondta végül
Terrell. – Biztos vagyok benne, hogy ha, most kiadjuk,
hogy Toholo nyomában vagyunk, leereszkedik a köd, és
nem találjuk meg – ütögette pipája szárával a kezében
tartott jelentéseket. – De itt van ez a másik kettő: Mr. és
Mrs. Jack Allen. Tudjuk, hogy valaki segít Poke-nak. Mrs.
Harris szerint egy férfi és egy nő érkezett Poke-kal a
motelba. Lefogadom, hogy ez a kettő segít neki. Megvan a
személyleírásuk, meg a kocsijuk leírása is. Így hát, Joe,
utánuk indulunk. Ha elkapjuk őket, elvezetnek Toholóhoz.
Indítsd el a fiúkat – mondta, Beigler felé nyújtva a két
papírlapot. – Itt lesznek a városban valahol. Nézzetek meg
minden olcsó hotelt és penziót, és keressétek a Buickot.
Ha megtaláltuk őket, megtaláltuk Toholót.
Felberregett a házitelefon. Terrell lenyomta a kapcsolót.
– Főnők?
Tanner őrmester beszélt.
– Mi van, Charlie?
– Van itt egy hölgy… beszélni szeretne magával. Mrs.
Matilda Dobey. Mondtam neki, hogy maga nagyon el van
foglalva, de azt mondta, hogy ő is, és hogy fontos dologról
van szó.
– Megkérdezte, hogy miről?
– Hát… azt mondja, hogy nem köti az orromra –
mondta Tanner savanykás hangon.
Terrell habozott, aztán vállat vont.
– Rendben van… kísérd fel.
Beiglerre nézett.
– Mond neked valamit ez a név: Mrs. Matilda Dobey?
– Én már azon sem csodálkoznék – állt fel Beigler. –
Megyek, elindítom a fiúkat.
Kiment az irodából, és a detektívek szobájába
igyekezett.
Néhány pillanat múlva Tanner őrmester kopogtatott
Terrell ajtaján, majd bedugta a fejét.
– Mrs. Dobey, főnök.
Terrell félretolta asztalán a papírhalmot.
– Vezesse be, Charlie – mondta rezignáltán.
 Mrs. Matilda Dobey vékonyka, hetvenes évei vége felé
járó hölgy volt. Rendes, kissé kopottas fekete ruhát viselt,
haja hófehér volt, kék szeme nagyon élénk.
– Ön a rendőrfőnök? – kérdezte, s megállt Terrell
íróasztala előtt.
Terrell fölállt, s melegen, barátságosan mosolygott rá.
– Én vagyok, Mrs. Dobey.
Megkerülte az asztalt, és odahúzott egy széket.
Mrs. Dobey helyeslő pillantást vetett rá.
– Köszönöm. Nem vagyok már olyan fiatal, mint
voltam, de azért még nem tartom magam öregnek.
– Parancsol egy csésze kávét, Mrs. Dobey? – kérdezte
Terrell, miközben visszament székéhez, és leült.
– Nem, köszönöm. Egy csomó dolgom van. Mondhatom
magának, jókora kerülőt tettem. Vissza kell mennem Mr.
Dobeyhoz, hogy megebédeltessem. Már biztos aggódik
miattam.
– Mi a probléma? – kérdezte Terrell, s az asztalán
tornyosuló papírokra fektette lapáttenyerét.
– Épp most jövők a repülőtérről. Az unokámat kísértem
ki. Fel akartam híyni a lányomat, hogy megmondjam neki,
hogy Jerry… Így hívják az unokámat… szóval, hogy
rendben elrepült. – Mrs. Dobey szünetet tartott. – Nem
szeretném, ha azt hinné, imádok fecsegni, de tudom, hogy
ha az ember egy rendőrrel beszél, akkor el kell neki
mondani a tényeket. Ugye, igazam van?
– Igaza van – felelte Terrell, akinek erényei közé
tartozott a türelem, s többek között ezért volt jó
rendőrfőnök.
– A lányom egy irodában dolgozik. A nővérem
Miamiban lakik, őnála lesz Jerry, amíg… de ez nem érdekli
magát. Megbeszéltük, hogy én kísérem ki Jerryt, mert a
lányom oda van kötve az irodához… Erre valók a
nagymamák, nemde?
Terrell bólintott, és megszívta a pipáját.
– Igaza van, Mrs. Dobey.
– A lányom számára ez természetes, de a fiatalok már
csak ilyen természetesen veszik a dolgokat. Engem nem
érdekel. Ne gondolja, hogy panaszkodom.
Terrell kiverte a hamut a pipájából.
– Szóval felhívta a lányát? – vette fel újra a fonalat,
miközben újratöltötte a pipát.
– Igen. Bementem a repülőtér egyik telefonfülkéjébe. És
ott leejtettem a tárcámat – nézett gyanakvó tekintettel
Terrell szemébe. – Fogja az öregségre, de ilyesmi szerintem
bárkivel megtörténhet.
– Szerintem is – mondta Terrell. – Én magam is mindig
leejtem valamimet.
Mrs. Dobey gyanakodva nézett rá.
– Nem kell udvariaskodnia.
– Szóval leejtette a pénztárcát.
A néni elmosolyodott: kedves, megértő mosoly volt.
– Tudja, az az én bajom, rendőrfőnök úr, hogy túl sokat
beszélek. Bocsássa meg. – Kényelmesen elfészkelődött a
széken, majd folytatta: – Mikor lehajoltam a
pénztárcámért, megláttam ezt a borítékot a készülék
alatt… ragasztószalaggal volt odaragasztva. – Kinyitotta
nagy, viseltes retiküljét, s egy borítékot vett elő. –
Gondoltam, igencsak különös hely ez egy borítéknak –
nézett Terrell szemébe. – Lehet, hogy nem kellett volna, de
én kinyitottam. De ha nem nyitottam volna ki, honnan
tudhattam volna, hogy mi van benne? Talán oda kellett
volna adnom az első rendőrnek, akit látok, anélkül hogy
felbontom? Ezt kellett volna tennem?
 – Mi volt a borítékban? – kérdezte Terrell, megkerülve a
választ.
– Egy csomó pénz… egy csomó pénz – nézett a néni
Terrellre. – Amint belepillantottam, és megláttam azt a sok
pénzt, tudtam, hogy nem lett volna szabad kinyitnom.
Tudtam, hogy ezt nem adhatom oda bármelyik
rendőrnek, el kell vele jönnöm magához. Ennyi pénz nagy
kísértés, és a rendőrök nem milliomosok.
Terrell megköszörülte a torkát.
– Megkaphatnám a borítékot, Mrs. Dobey? Adok róla
elismervényt.
– Nem kérek elismervényt – nyújtotta át az idős hölgy a
borítékot. – Csak haza akarok menni megebédeltetni Mr.
Dobeyt.
HÉT

Poke Toholo a földre dobta a narancs maradékát, és

berúgta az ágy alá. Ujjait beletörölte a nadrágjába, aztán
kinyújtotta a kezét.
– Mennyi? – kérdezte.
Chuck úgy jött be a szobába, mintha tojásokon
lépkedne, amelyek bármelyik pillanatban
összeroppanhatnak alatta.
Gondolatait megbénította az ágyon ülő indián látványa.
Tíz másodperccel ezelőtt még azt látta maga előtt, hogy a
kocsiban ül, oldalán Meggel, zsebében a kétezer dollárral.
Ez a váratlan fordulat megbénította reflexeit, mintha az
agyában elvágták volna az idegvégződéseket.
– Mennyi? – ismételte Poke.
Chuck összeszedte magát, s agyának egy része ismét
működni kezdett.
Gyanít valamit ez az őrült indián? – kérdezte magában.
Poke-ra nézett, kifejezéstelen barna arcára, csillogó
fekete szemeire, de semmi sem utalt arra, hogy az indián
sejtené, hogy be akarták csapni.
– Az egyik nem fizetett – szólalt meg rekedt hangon
Chuck.
Eszébe jutott, hogy Meg mögötte áll, ezért arrébb
lépett, hogy a lány is bejöhessen.
Meg, Poke-ra rá se pillantva odament az ablakhoz, leült
az egyetlen használható székre, s egy unott mozdulattal
válláról a hátára libbentette a haját: Chuck a
legszívesebben megütötte volna. A lány kikönyökölt az
ablakba, kihajolt, úgy nézte a forgalmas rakpartot.
– És ezt én higgyem is el? – kérdezte Poke, Chuckra
pillantva.
Chuck nyelvével megnedvesítette ajkait.
– Kérdezd meg tőle… Ő szedte össze a borítékokat.
– Téged kérdezlek – mondta Poke.
Chuck lassan és tétovázva előhúzta inge alól a négy
borítékot. A borítékokat átitatta a verejtéke. Az ágyra
dobta őket.
– Egyikük nem tejelt… a repülőtéri. Visszaküldtem
Meget, megnézett minden fülkét.
– A reptér… – simult ki Poke arca. – Hansen… igen,
majd én elintézem. Hansen nem fizetett, de fizetni fog.
Chuck nem tudta, miről beszél az indián. A falnak dőlt,
próbált, megnyugodni. Nézte, ahogy Poke kinyitja a
borítékokat, és megszámolja a pénzt, majd hat
százdollárost dob neki.
– Holnap megint öt – mondta Poke. Elővett egy darab
papírt, és az ágyra dobta. – Olyan, mint tehenet fejni, igaz?
– Egen – mondta Chuck, miközben az indiánt nézte,
aki zsebre vágta a többi pénzt. – Igen… olyan.
Poke felállt, és Chuck mellett az ajtó felé indult.
– Lehet, hogy nem mind fog fizetni, de a legtöbbjük
igen.
Fekete szeme Chuckra szegeződött.
– Félnek. Ha pedig az ember fél, akkor azt csinálja,
amit mondanak neki – mondta, és elment.
Hosszú szünet következett, majd a lány törte meg a
csendet, anélkül hogy hátranézett volna.
– Akarod, hogy csomagoljak?
 – Nem hallottad, hogy mit mondott, te hülye kurva? –
förmedt rá Chuck. – Holnap megint megcsináljuk.
– Megcsináljuk?
A lány hangjában volt valami, amitől szúróssá vált a fiú
tekintete. Meg továbbra is kinézett az ablakon. Haja
eltakarta arcát, de a hangja idegesítette a fiút. Chuck
hirtelen rádöbbent, hogy sohasem lenne idege ahhoz, hogy
odamenjen a fülkékbe, és fölmarja a pénzt. Sose lenne
képes elszánni magát. A gondolatra, hogy detektívek
elkaphatják, miközben előveszi a rejtekhelyről a borítékot,
elöntötte az izzadság.
Fölemelte a papírszeletet, amit Poke hagyott ott, s
elolvasta, mi áll rajta:

Repülőtér, B fülke
Távolsági busz, 4-es fülke
Pályaudvar, l-es fülke
Excelsior, 2-es fülke
Adlon, 6-os fülke

Oké, gondolta, tegyük fel, hárman tejelnek: annyi mint

ezerötszáz, meg az a hatszáz, amit Poke-tól kapott! De
ezúttal nem megy vissza a dagadthoz: amint fölszedik az
utolsó borítékot, elmennek. Ezúttal bolond volt, hogy
visszajött összeszedni a holmijukat.
– Kagylózz ide – mondta. – Holnap fölnyaljuk a
dohányt, és eltépünk. Ezúttal nem jövünk vissza. Ebben
hülye voltam. Holnap rögtön azután, hogy fölmarkoljuk a
lóvét, lekopunk. Mire fölplankolja, már messze járunk.
Meg hátrafordult, és ránézett.
– Te nem vagy valami nagylegény, ugye, Chuck? –
kérdezte halkan. – Én azt hittem, hogy vagy valaki. Hülye
voltam. Most nincs semmim. Amim van, a semminél is
kevesebb.
– Két lepedőn fogsz risztelni velem, te seggfej! Ez már
csak több, mint semmi? – kérdezte Chuck dühösen. –
Megcsinálod vagy nem csinálod?
Meg visszafordult, és kinézett az ablakon. A
szivacshalász csónakok a kikötő felé tartottak. Három férfi
vesződött egy félmázsás teknősbékával. Az indiánok
hadonászva és kiabálva kínálták narancsaikat a vevőknek.
Chuck felállt, odament Meghez, és elhúzta az ablakból.
Forró, izzadt keze megragadta a lány karját, és megrázta.
– Megcsinálod vagy nem? – kérdezte.
– Megcsinálom – mondta a lány, s szemének
reménytelen pillantása megnyugtatta Chuckot. – Mit
számít nekem; te aranyozott húsosfazék?
Miközben a lány beszélt, Poke a kövér, mosolygó indián
pultjánál állapodott meg, aki a fogadó tulajdonosa volt.
Ennek az indiánnak Ocida volt a neve. Egyszerű,
húsos arca álarca volt csupán egy bűnözőnek. A szállóval
csak álcázta magát. Tehetős ember volt. Svájci
bankszámlával rendelkezett. Feje volt egy LSD-
csempészhálózatnak. Huszonhat indián prostituáltat
futtatott, akik keresetük negyedrészét neki adták le.
Kétszázalékos hasznot húzott a piacon eladott gyümölcs
után, mert megegyezett egy maffiózóval. Övé volt a
teknősbéka-feldolgozó ipar hasznának egy százaléka, mert
a teknősbéka-feldolgozó üzemekben sok indián dolgozott,
s ezek legtöbbjét ő ellenőrizte. Három százalékot kapott a
kikötő parkolódíjaiból, mert ha nem kapta meg, kocsikat
löketett a tengerbe.
 Ocida állt a legtöbb bűntény hátterében, amit a
kikötőben elkövettek, és elég okos volt ahhoz, hogy a
háttérben maradjon.
Boldog volt azzal, hogy a pult mögött ülhet a lerobbant
szállóban, mosolygott, piszkálta a fogát, és közben
számolt. Dolgoztak neki. Ömlött a pénz. Miért aggódna? A
pénz Paradise Cityből a svájci Bernbe vándorolt. A pénz
olyan volt Ocidának, mint egy Picasso-kép egy
műgyűjtőnek. Az ember megszerzi, megtartja, csodálja, és
boldog.
Ocida szerette Poke Toholót. Tudta, hogy veszélyes
ember, de ha az ember meg akar élni ezen a buta,
mocskos világon, veszélyesen kell élnie.
Tudta, hogy Poke a Hóhér, ahogy tudott minden
bűntényről a városban. Ötletesnek találta ezt az
elképzelést a gazdag fehérekkel. Csodálta az ötletesség
minden megnyilvánulását. Tudta, hogy Poke nem
komplett. Na és? Nagyon sok nem komplett ember csinált
már jelentős dolgokat. Ha beteg, ha nem, az az ember, aki
kiötölte a módszert a gazdag fehérek megijesztésére, és
pénzt húzott ki belőlük, feltétlenül kivívta Ocida
elismerését.
Így hát mikor Poke odatámaszkodott a pulthoz, Ocida a
legszélesebb mosolyával fordult felé.
– Egy pisztolyra van szükségem – mondta halkan Poke.
Ocida előrehajolt, s egy libatollból készült fogpiszkálót
vett elő egy dobozból, ami az asztal tőle távolabb eső
szélén állt.
– Miféle revolverre? – kérdezte.
– Egy jóra… egy pontos harmincnyolcas automatára –
felelte Poke.
 Ocida kivette szájából a fogpiszkálót, megtörölgette
inge ujjában, aztán visszatette a dobozba.
– A fegyverek pénzbe kerülnek, Poke. Van pénzed?
– Száz dollárt adok érte.
Ocida csodálta azokat az embereket, akik nem féltek
tőle. Poke ezen kevesek egyike volt.
– Várj!
Fölállt az asztaltól, és elvonszolta magát a hátsó
szobába. Néhány perc múlva egy barna csomagolópapírba
tekert, spárgával átkötött csomaggal tért vissza. Az
asztalra tette.
Poke a farzsebéhez nyúlt, de Ocida megrázta a fejét.
– Nekem se került semmibe… Akkor te miért fizetnél?
Poke letett egy százdollárost az asztalra, és elvette a
csomagot.
– Azért fizetek, amiért akarok – mondta, és kiment a
forró napsütésbe.
Ocida arcáról lehervadt a szokásos mosoly. Lebámult a
pénzre, aztán zsebre tette.
Meggyőződése volt, hogy az ember ne adjon ki pénzt,
ha nem muszáj. Ez volt az életfilozófiája.
Megdörzsölte zsíros arcát.
Lehet, hogy ez a fiú betegebb, mint gondolta.

– Hát végre tudjuk, mi az indíték – mondta Beigler,

miközben visszaadta Terrellnek a zsaroló levelet.
– Többnek kellett lennie annál, mint hogy egy öreglány
niggernek nevezte – mondta Terrell. – Vajon hány tag
kaphatta még meg ugyanezt a felszólítást a Fifty Clubban?
Tudsz követni? Ez a klubnépség halálra rémült attól, ami
történt. Ha egy ilyen levelet kapnak, tejelnek, és nem
szólnak nekünk.
 Beigler megint rágyújtott.
– Én nem hibáztatom őket, főnök. Ügyesen
megkártyázta, ha erre ment ki a játék. Egymás után
hárman dobták fel a talpukat közülük, s mi nem sokat
tettünk azért, hogy bizalmat keltsünk a többi
drágaságban, nemdebár?
Terrell bólintott.
– Megnézem Hansent – mondta. – Védelemre szorul,
méghozzá alaposan. Fizetett, de Poke nem kapta meg a
pénzt, s azt hiszi, hogy Hansen nem fizetett, ezért bosszút
áll. Vetesd körül a klubot néhány megbízható fiúval.
Minden indiánt ellenőrizzenek, akár kijön, akár bemegy.
Miközben Beigler átment a detektívek szobájába,
Terrell a hátsó lépcsőn lement a rendőrség udvarára a
kocsijához.
Beigler üresen találta a detektívek szobáját. Minden,
járóképes ember a magát Mr. és Mrs. Allennek nevező párt
hajkurászta. Tudva, hogy Hansennek sürgős szüksége van
a védelemre, Beigler némi habozás után fölhívta
Hemmingst, a miami rendőrkapitányt, hogy további
erősítést kérjen.
– Már tizenöt emberem van ott maguknál – mutatott rá
Hemmings. – Azt képzelik, hogy a mi városunkban nincs
bűnözés?
– Ha tudna küldeni még kettőt – mondta Beigler –,
lekötelezne, uram. Azonnal visszaküldöm őket, mihelyt a
mi fiaink közül előkerül két hadra fogható.
– Hadd mondjak magának valamit, Joe! Ha ezzel az
üggyel én foglalkoznék, már rég rács mögött lenne az a
rézbőrű. Frank rosszul fogott hozzá. No de ez az ő területe,
hát hogy jövök én ahhoz, hogy belepofázzak?
 Beiglernek némi erőfeszítésébe került, hogy megőrizze
önuralmát.
– Terrell kapitány tudja, hogy mit csinál, uram.
Beigler ingerült hangjából Hemmings rájött, hogy az
előbb Beigler főnökét kritizálta.
– Természetesen – vágta rá sietve. – Jó, jó, rendben
van. Átküldők néhány embert magukhoz. Lehet még
nálunk is bűnözési hullám, és akkor majd maguk
segítenek ki bennünket, nem igaz? – mondta Hemmings,
és kurtán felnevetett. – Már ha valaha is segítségre lenne
szükségünk.
– Remélem, nem lesz, uram.
Beigler örömest átrohant volna a telefonvonalon, hogy
jól seggbe rúgja Hemmingst, aztán gyorsan visszarohanjon
biztonságos íróasztalához. De ilyen csoda nincsen.
– Egy órán belül fedezzük az emberüket – ígérte
Hemmings.
Ez az intézkedés azonban elkésett. Mialatt Terrell a
sűrű forgalmat átkozta, mialatt Hemmings arról tárgyalt,
hogy átküld néhány embert, Poke lecsapott.
Elliot Hansen meggyilkolása nem jelentett problémát.
Némi kockázattal járt ugyan, de Poke számolt vele.
Délután fél három volt: a klubban már befejezték az
ebédet, az indián személyzet a tágas alagsori konyhában
ebédelt, a tagság kétharmada visszament az irodájába, a
többiek pedig a társalgóban bóbiskoltak. Mindezt Poke
előre tudta. Tudta azt is, hogy Elliot Hansen ilyenkor
visszavonul szobájába, hogy egy rövid szunyókálásra
végignyújtózzon a díványon. Hansennek érzékeny idegei
voltak, ezért saját költségén hangszigeteltette szobáját.
Poke ezt is tudta.
 Éppen akkor ért a személyzeti bejáróhoz, mikor a két
egykedvű detektív elindult Paradise City felé, és Terrell
kapitány, alig egy kilométerre a klubtól, lefékezett egy
piros lámpa előtt.
Óvatosan lépkedett a félhomályos folyosón, figyelt az
étkezés konyhából kiszűrődő zajaira és a személyzet
beszélgetésére. A fogasról leakasztotta az ott lógó sok fehér
zakó egyikét, és fölvette. Kicsit nagy volt neki, de ez nem
számított. Elment a nyitott konyhaajtó előtt, és senki se
vette észre. Áthaladt a néptelen ebédlőn, aztán a folyosón
át a bár felé indult. Az ajtóhoz érve lelassította lépteit.
Látta, hogy apja a használt poharakat mosogatja a tőle
megszokott türelemmel és alázattal, ami mindig dühítette
őt. Csak annyi időre állt meg, hogy jól megnézze magának
az öregembert, s úgy érezte, most be kellene mennie, hogy
megölelje apját. De tudatában volt, hogy ezt a luxust nem
engedheti meg magának. Továbbment.
Két jól fésült, testes, ujjai között szivart tartó klubtag
ment el mellette. Meg se látták Poke-ot. Ki figyel oda egy
fehér kabátos majomra? Poke névtelen volt, mint egy légy
a falon.
Odaért Hansen szobájához. Körül se nézett, látja-e
valaki. Lassan lenyomta a kilincset, és benyitott. Az ajtó
halk nesszel zárult be mögötte, ahogy a hangszigetelés
lassan kiszorította a levegőt.

Elliot Hansen az asztalnál ült. Ebben az időpontban’

általában aludni szokott, de most túlságosan rémült volt,
hogysem aludni tudjon. A maga köré épített világ
düledezni kezdett, s talán maga alá temetheti nemsokára.
Fölpillantott, meglátta a fehér kabátos indiánt, és
türelmetlenül intett.
 – Nem csöngettem! Tűnjön el! Hogy képzeli, hogy csak
úgy bejön, és… – Felismerte Poke-ot, és rémülten húzódott
hátra a karosszékében.
Poke felemelte a revolvert. Barna arcán kis mosoly
jelent meg, mikor meghúzta a ravaszt.
Az első golyó nyomán kis vérpatak buggyant elő
Hansen fehér zakójának jobb vállán, amiből Poke
megállapította, hogy a fegyver jobbra hord. A második
golyó Hansen szájába vágódott, s összetörte ragyogó fehér
fogait. A harmadik golyótól az itatósra loccsant az
agyveleje.
Így talált rá Terrell kapitány tíz perccel később.

Beigler őrmester izzadságtól gyöngyöző képpel és

dühös tekintettel lépett be Terrell irodájába. Terrell rábízta
a sajtótájékoztató hálátlan feladatát, s előtte utasította,
hogy ne adjon információt. Az újságírók reakciója már-már
túl sok volt Beigler vérnyomásának.
– Tudja, hogy hívnak minket ezek a szemetek? –
kérdezte, ökölbe zárva hatalmas kezét. – Operett
zsaruknak! Azt mondják, hogy…
– Jól van, Joe, ne törődj velük.
Terrell éppen most fejezett be egy telefonpárbajt Hedley
polgármesterrel, aki szinte hisztériás állapotba került. Ha
Terrell biztos volt benne, hogy jól keveri a kártyákat, nem
törődött a hisztizéssel, és az ordítozás sem tudta
felidegesíteni.
– Ülj le, Joe – mondta. – Igyál egy kávét.
Beigler leült, s amint a papírpohár megtelt, nyomban
fölhajtotta a kávét.
 – Pokoli sajtónk lesz holnap, főnök – mondta;
megpróbált uralkodni magán. – Na, és ma este a
tévéhíradóban… az lesz csak az igazi!
– Megmondtad nekik, hogy nincs min elindulnunk?
Beigler arca megrándult, ahogy visszagondolt az
eseményekre.
– Megmondtam nekik.
Terrell a pipáját kezdte tömni.
– Jó. Hány fiút szedtél össze?
– Hatan várnak odakint.
– Hozd be őket.
Lepski vezetésével Terrell öt legjobb embere lépett az
irodába: Max Jacoby, Dave Farrell, Jack Wallace, Andy
Shields és Alec Horn.
– Hozzatok székeket – mondta Terrell –, és üljetek le.
Néhány másodperces székhúzogatás után a detektívek
elhelyezkedtek.
– Ismeritek a helyzetet – kezdte Terrell. – Elolvastátok
az összes jelentést. Az egyes számú jelöltünk Poke Toholo.
Az a kettő, aki Mr. és Mrs. Allennek nevezi magát, és segít
neki, a nyomára vezethet bennünket. A személyleírásukat
ismeritek. Nem lesz nehéz kiszúrni őket, mert nem tudják,
hogy rajtuk vagyunk. Ezért vág le minket a sajtó. Azt
mondtuk nekik, hogy nincs semmi támpontunk, s minél
többször nevez minket a sajtó operettzsaruknak, ez a
három annál nyugodtabb lesz. Ezt tanácsolom nektek is:
dolgozzatok nyugodtan. – Szünetet tartott, míg
meggyújtotta pipáját, majd folytatta. – Biztos vagyok
benne, hogy a Fifty Club sok tagja kapott zsaroló levelet, s
legalább ennyire biztos vagyok abban is, hogy fizettek, s
hogy ezt egyikük sem ismeri be. Gerinctelen nyavalyások,
akik Hansen meggyilkolása után halálra rémültek. Hansen
fizetett, de valaki elvitte a pénzt Poke elől, ezért Poke
megölte Hansent. Okos ötlet volt a pénzesboríték
felragasztása egy nyilvános telefonfülke készüléke aljára. A
nyilvános telefonokat folyamatosan használják, és szinte
lehetetlen lenne kiszúrni valakit, amint elviszi a borítékot,
ha nem volna a birtokunkban ennek a háromnak a
személyleírása. Ezt ők nem tudják, és nem is szabad
megtudniuk. Tudjuk, hogy a repülőtér egyik fülkéjét már
bevetették, és mivel nem tudják, hogy rajtuk vagyunk,
megint bevethetik. Max, David és Jack! Ti azonnal
kimentek a reptérre. Bementek minden telefonfülkébe, és
benyúltok a készülék alá. Ha megtaláltátok a borítékot, ott
hagyjátok, és felhívtok engem. Ez némi időt vesz igénybe.
Ne felejtsétek el, hogy lehet, hogy figyelnek benneteket, s
egy rossz mozdulattal elszúrhatjátok az egészet. Azt
hiszem, nem kell nektek részleteznem.
A három férfi bólintott.
– Rendben van, menjetek.
A repülőtér várócsarnokának B fülkéjében Jack
Wallace találta meg a borítékot. Enyhe izgalom fogta el,
mikor a készüléknek dőlve tárcsázott, s közben nagy
testével bal keze mozdulatát eltakarva benyúlt a készülék
alá. Eredetileg a feleségével akart néhány szót váltani, de
amikor rátapintott a borítékra, lenyomta a kallantyút, és
újra tárcsázott. Ezúttal már Terrell kapitányt hívta.
– Megtaláltam, főnök. B fülke.
Terrell nagyot sóhajtott: a módszer bevált!
– Remek, Jack! Menj, és jelentsd Lepskinek.
Wallace letette a hallgatót, és kilépett, egy pillantást
vetve arra az idősebb asszonyra, aki már türelmetlenül
várta, hogy elfoglalhassa a helyét.
 Lepski vételre állított rádióval várakozott a kocsijában,
mikor hirtelen Terrell hangjára figyelt fől.
– Jack megtalálta a borítékot a B fülkében – mondta
neki Terrell. – Vigyázz, Tom… most már a tiéd a pálya… és
sok szerencsét!
Lepski a hóna alá nyúlt, megérintette harmincnyolcas
rendőrségi pisztolyának markolatát, úgy válaszolt.
– Oké, főnők, majd jelentem, ha történik valami –
mondta, és kikapcsolta a rádiót.
Wallace tűnt fel a kocsi mellett.
– Riaszd a többieket, Jack – mondta Lepski. – Én
bemegyek, és körülnézek.
Kiszállt, átment a hatalmas parkolón, és bement a
várócsarnokba. Ide-oda őgyelgett, kerülgette az ácsorgó
embereket. Odaért a telefonfülkéhez, futó pillantást vetett
a B fülkében telefonáló idős hölgyre, aztán fölment a
várócsarnokra néző galériára, ahol a repülőtér irodái
voltak. A galériáról remek kilátás nyílt a B fülkére.
– Bocsánat, uram – szólt egy női hang. – Nem
maradhat itt. Itt csak a repülőtér alkalmazottai
tartózkodhatnak.
Lepski megfordult, megnézte magának a hang
tulajdonosát.
Alacsony, csinos, fekete hajú lány volt, s a Paradise
City Légitársaság sárga blúzát és fekete miniszoknyáját
viselte. Lepski egy hosszú pillanatig a lány combján
legeltette a szemét, de mikor látta, hogy türelmetlenül
topogni kezd, ismét teljesen zsaruvá változott.
– Ki itt a főnők? – kérdezte, és megmutatta tárcáját.
Egy perc múlva már egy irodában ült, amelynek üvegfala a
várócsarnokra és a B fülkére nézett. Őt magát, aki
bekapcsolt rádióval várakozott, lentről nem lehetett látni.
Lepskinek volt gyakorlata a várakozásban. Ez is rendőri
munka volt. Elvánszorgott az első négy óra. Egyik embere
minden órában bement a telefonfülkébe, hogy
meggyőződjön, ott van-e még a boríték. Míg Lepski
várakozott, ötvenhárom ember használta a fülkét. Egyéb
teendője híján Lepski megszámolta őket, de senki nem
felelt meg a három ember személyleírásának, akikre
várakozott. Öt óra elteltével Max Jacoby váltotta le, Lepski
pedig szundított egyet azon a kinyitható ágyon, amit a
repülőtér felügyelője bocsátott rendelkezésére.
A légikisasszonyról álmodott. A lány virgonckodása
meglepte álmában, pedig őt aztán nehéz volt meglepni.
Csalódott ember volt, amikor felébredt.

A reggeli kávé után Chucknak első dolga volt, hogy

utánanézett a Buicknak. Elhajtott a szervizbe, teletöltette
a tankot, megnézette a gumikat és az akkumulátort,
belenézetett a motorházba. A szerelő azt mondta, hogy
nem ártana két gyertyát kicserélni, így Chuck
kicseréltette. Ha begyűjti a pénzt, hosszú út vár rá, s nem
bízhat semmit a véletlenre. Ezzel véget ér az akció. Kétezer
dollár és egy kocsi, számára új életet jelentett. Túlságosan
szűk látókörű volt ahhoz, hogy érdekelje, mi lesz aztán, ha
a pénz elfogy. Napról napra élt. Pénzt mindig lehet találni:
mindig akad egy kis buli, ha az ember körülnéz. Kit
érdekel a holnap?
Azzal a jóleső tudattal, hogy a kocsi most olyan
tökéletes, amilyen csak lehet, lehajtott a rakpartra, és
leparkolt. Órájára nézett: tíz óra negyvenhárom perc volt.
Félóra múlva kezdődik az akció. Ott állt a napsütésben, s
a Poketól kapott papírt tanulmányozta. Úgy döntött, hogy
a repülőteret hagyja a végére. A reptérről ráfordulhat a 25-
ös országútra, aztán irány Los Angeles. Az első állomás
tehát az Adlon Hotel lesz.
Megmondta Megnek, akit ágyban hagyott, hogy a
rakparton találkoznak. Cigarettára gyújtott, odasétált egy
kikötőbakhoz, és ráült. A kikötőnek ez a része üres volt. A
szivacshalászhajók kint voltak a tengeren. A kikötő másik
feléből odalátszottak a gazdagok yachtjai, motorcsónakjai
és vitorlás hajói. Az olajos vízbe pöckölte a hamut, keze
fejével megtörölte tömpe orrát, és megpróbált
megnyugodni.
Chuck sohasem olvasott újságot, és sohasem hallgatott
rádiót. A maga kis külön, beszűkült világában élt. Ezért
aztán mit sem tudott Hansen meggyilkolásáról és a sajtó
kirohanásáról.
Olyan, mint tehenet fejni, mondta Poke.
Chuck idegesen elvigyorodott. Hát, ha nem is egészen
így áll a dolog, de majdnem. A tehén veszélyessé válhat.
Szerette volna tudni, hogy reagál az indián, amikor rájön
arra, hogy ő volt a tehén, akit megfejtek.
Valamivel tizenegy után visszament a kocsihoz.
Ilyenkor a rakodópart tele van indiánokkal,
halászokkal, fényképezőgépes turistákkal és a
luxusjachtok matrózaival. Az emberek a kocsmákba
tartottak, hogy lenyeljék aznapi első italukat. A rakpart
szélén egy turistacsoport azt nézte, hogyan köt ki egy
rákászcsónak.
Meg átverekedte magát a sokaságon, s beült a Buick
jobb első ülésére. Mocskos fehér szvetterét és lehordott
csípőnadrágját viselte, hosszú, csimbókos haja meglebbent
a vállán, ahogy elhelyezkedett.
Chuck beült a kormány mögé. Elfordította a
slusszkulcsot, és beindította a motort.
 – Na, gyerünk, bébi – mondta.
Megpróbált közömbös hangon beszélni, de ideges volt.
A kővetkező két óra veszélyes lehet. Szerette volna
tudni, hogy vajon Poke ott van-e a gyümölcsstandon.
Ideges pillantása a zsúfolt rakpartot fürkészte.
Mivel Meg nem mondott semmit, Chuck szúrós
szemmel nézett rá. A lány nyugodtnak tűnt, keze sem
remegett, s ez idegesítette a fiút. Rohadtul nyugodt,
gondolta magában, aztán rádöbbent, hogy Meget
egyszerűen csak nem érdekli az egész. Ez veszélyt
jelentett. Ha az ember nem vigyáz, kockáztat. Chuck
hátán végigfutott a hideg a gondolatra, hogy egy zsaru
elkaphatja a lányt.
– Ahogy felnyaltuk a dohányt, lekopunk – mondta. –
Eltépünk Los Angelesbe… az frankó város. Két lepedővel
nekünk áll ott a bál.
A lány még mindig nem mondott semmit, faarccal
bámult ki a kocsi ablakán, s Chuck sürgető kényszert
érzett, hogy megüsse, de nem most volt itt az ideje.
A fiúnak eszébe jutott az előző este. Megkívánta a
lányt, és érte nyúlt, de Meg úgy feküdt alatta, mint egy
élőhalott. Chuck semmivel sem tudta felizgatni, s mikor
végre könnyített magán, utálkozva fordult le róla.
Miközben hátramenetbe kapcsolt, hogy kijusson a
parkolóból, hirtelen világossá vált számára, hogy elege van
a lányból. Tőle is lelép majd, úgy, mint az indiántól. Ha
már begyűjtötték az összes borítékot, s a 25-ös úton
járnak, megáll, és kirakja. Kétezer dollárral, vagy amennyit
összeszednek, biztos talál olyan lányt, aki nem úgy reagál
közeledésére, mint ez a rohadt élőhulla.
 A semminél is kevesebb! Nem ezt mondta róla Meg?
Oké, megszabadul tőle, de előbb megvárja, míg összeszedi
a borítékokat.
– Az Adlonba megyünk először – mondta. – Hatos fülke.
Kagylózol?
– Igen – mondta Meg.
Miközben Chuck kikormányozta a kocsit a tömegből, s
behajtott egy mellékutcába, amely a főútvonalra vezetett,
O’Grady járőröző rendőr a sugárút és a mellékutca sarkán
ácsorgott.
Minden járőr megkapta a személyleírásokat és az
utasítást. A parancs egyértelmű volt: nem megállítani,
jelenteni. Meglátta a poros Buickot, és izgalomba jött.
Ahogy a kocsi elgördült mellette, megnézte magának
Chuckot, aztán Meget, s a mélyen agyába vésett
személyleírás alapján azonnal felismerte őket. Túl nagy
volt a csábítás, hogy megállítsa a kocsit, és letartóztassa
őket. Már maga előtt látta, hogy az összes újság hozza a
fényképét, talán még a tévében is szerepelni fog, de mikor
Beigler haragjára gondolt, elmúlt a kísértés.
Információja vétele után Beigler azonnal riasztotta a 4-
es járőrkocsit.
Hurn és Jason rendőrök a sugárúton ültek
kocsijukban. Mindketten felkapták a fejüket, mikor
meghallották Beigler hangját a rádióból.
– X 50! 1963-as sötétkék Buick. Rendszáma 55789.
Felétek tart. Ismétlem: X 50! Ragadjatok rájuk, de
engedjétek el, ha úgy gondoljátok, hogy kiszúrt
benneteket. Egy férfi és egy nő. Ismétlem: ha bármi jele
mutatkozik, hogy észrevett benneteket, engedjétek el.
 Az X 50 kódról Hurn tudta, hogy a Hóhér akciót jelenti.
Beindította a motort. A bekapcsolva hagyott rádióból
hallották, hogy Beigler riasztja a többi járőrkocsit is.
– Itt jönnek – mondta Jason, s Hurn kidugta a kocsi
orrát a parkolóból.
Miközben a Buick elhaladt mellettük, mindkét rendőr
jól látta Chuckot és Meget. Hurn benyomult egy Rolls és
egy Cadillac közé. A Rolls vezetője rátenyerelt a dudára,
majd észrevette, hogy egy rendőrkocsi stílusát rosszallja.
Mikor Jason ránézett, megpróbált olyan képet vágni, mint
aki csak véletlenül nyomta meg a dudát.
A Buick éppen átcsúszott egy közlekedési lámpa előtt,
Hurn pedig káromkodva fékezni kényszerült
– Meglógott – mondta. – Csak úgy érhetnénk utol, ha
bekapcsolnánk a szirénát. Ott mennek. Elvesztettük őket.
Jelentette Beiglernek.
Mit sem sejtve arról, hogy követték őket, Chuck a
kővetkező kereszteződésnél jobbra fordult, majd lelassított
az Adlon Hotel előtt.
– Nyomás, bébi, itt megvárlak.
Meg bement a szállodába, és kivette a borítékot a hatos
számú telefonfülkéből. Visszaült a kocsiba, s a borítékot
betette a kesztyűtartóba. Az Adlon Hoteltól Chuck az
Excelsior Szállóhoz hajtott, ahonnét Meg minden probléma
nélkül kihozta a borítékot.
Chuck növekvő elégedettséggel figyelte, ahogy a lány a
kesztyűtartóba teszi a borítékot, aztán továbbhajtott a
város pályaudvara felé.
– Azannya! – dünnyögött magában. – Ez aztán tényleg
olyan, mint tehenet fejni! Egy lepedő már összejött! Még
három megálló, és megvan a dolog!
 A hatos számú járőrkocsi jelentette, hogy a Buick az
ellenkező irányban elhaladt mellettük. A forgalom túl
„sűrű volt ahhoz, hogy megforduljanak, így elvesztették
őket szem elől.
Beigler az asztalára terített nagy léptékű térképre
pillantott. Egy gombostűvel megjelölte azt a helyet, ahol
utoljára látták a Buickot, majd riasztotta az egyes és a
kettes járőrkocsit: a Buick feléjük tart.
Chuck azonban mellékutcákon közelítette meg a
pályaudvart, ezért a járőrkocsik nem találkoztak vele.
Chuck nem talált parkolóhelyet, ezért kénytelen volt
keringeni. Ez idegesítette. Egy ügybuzgó zsaru
megállíthatja, és megkérdezheti, mire vár. Négyszer kellett
megkerülnie a pályaudvart, míg meglátta a várakozó lányt.
Izzadságtól csöpögő arccal fékezett le.
– A krisztusodat! Te aztán rohadtul ráérsz! – förmedt a
lányra, amint az beült mellé. Elindította a kocsit. –
Fölmartad?
– Igen.
Meg kinyitotta a kesztyűtartót, s a harmadik borítékot
is betette a másik kettő mellé.
– Huu – törölte meg Chuck izzadt arcát a keze fejével. –
Várjunk csak…
Abbahagyta, és kényszeredetten elvigyorodott.
– Másfél lepedő! Nyomás a buszhoz!
Átvágott egy mellékutcán, s kiért a Seaview sugár-útra.
Egy éber járőröző rendőr kiszúrta a sűrű forgalomba
besoroló Buickot, és jelentette Beiglernek. Beigler
riasztotta a kettes járőrkocsit, de az reménytelen dugóba
került. Vezetője azt mondta, hogy sziréna nélkül képtelen
kiszabadulni. Beigler káromkodott, de megértette. Majd
megőrült attól, hogy e pillanatban magukat és a
kocsijukat mutogató s a strandon locs-pocsoló embereket
bámuló úrvezetők torlaszolják el a sugárutat.
Meg kiszállt a Buickból, és bement a távolsági busz
végállomásának várócsarnokába.
A négyes fülke foglalt volt.
A harmincas évei elején járó nő, aki a telefonfülkében
állt, az a típus volt, amit Meg utált és megvetett: az olcsó
frizurával, a rosszul szabott kosztümmel és az olcsó,
közönséges bizsukkal együtt.
A nő biztos tojt egy gyereket is, akiről állandóan beszél,
s eltitkolja, hogy a gyerek egy nevelhetetlen szörnyeteg, és
pokollá teszi az életét. A férje valószínűleg egy bunkó, aki
csak a pénzről és a golfról tud társalogni, és retteg, hogy
elveszítheti az állását.
Miközben a nő beszélt s a kezével hadonászott, Meg
utálkozva nézte. Harsány kacagását még a poros
üvegajtón át is hallani lehetett: ha-ha-ha.
Meg türelmét vesztve benyitott, félretolta a nőt, benyúlt
a készülék alá, rátapintott a borítékra, letépte, és a
táskájába tette.
– Nahát, már bocsánat! – mondta a nő szemét
meresztve.
– Baszódj meg – mondta Meg, s kisétált a várakozó
Chuckhoz.
– Semmi hézag? – kérdezte Chuck, miközben Meg
betette a borítékot a kesztyűtartóba.
A lány rezzenéstelen arccal pillantott rá. – Itt lennék,
ha lett volna valami?
Chuck nagyot sóhajtott.
Kétezer dollár!
– Mi a franc bajod van? – kérdezte, miközben az
országútra fordultak. – Mi az istennyila van veled?
 – Én is szeretném tudni – felelte Meg. – Istenem, de
még hogy szeretném!…
Oké, nemsokára úgyis megszabadulok tőled, mondta
magában Chuck. Ez legalább olyan dinka, mint az indián!
De mit számít ez, ha úgyis megszabadul mindkettőtől? A
reptér a következő állomás! Még ha ott nem is lenne
boríték, akkor is kétezer-hatszáz dollárja van már!
Azannya! Ennyi pénzzel már menő lesz!
Mikor kiértek a repülőtérre, a várócsarnok nagy órája
tizenkét óra tizenöt percet mutatott.
Chuck talált egy helyet a hatalmas parkolóban a
szabályos rendben egymás mellett álló gépkocsik között.
Miközben behúzta a kéziféket, orrát megcsapta saját
testének izzadságszaga.
– Hát itt volnánk, bébi… az utolsó dobás! Nyomás…
nyomás, csipkedd magad!
Meg kiszállt, s a repülőtér irányában átvágott a
makadámúton.
Chuck körülnézett, látja-e valaki, aztán kivette a
borítékokat a kesztyűtartóból, s késével felnyitotta őket. A
pénz a térdére hullott.
Mint tehenet fejni! Csak szedegeti a szamócát! Micsoda
frankó buli!
Miután megszámolta a pénzt, a bankjegyeket beletette
az egyik borítékba, a másik hármat pedig összegyűrte, és a
hátsó ülésre dobta. A vastagon megtömött borítékot a
kesztyűtartóba tette.
Ha az utolsó is beüt, háromezer-egyszáz dollárja lesz!
Azannya! Azannya! Azannya!
Öklével a volánra csapott.
Nyomás, nyomás, gondolta, gyerünk már, te
hullakurva! A szentségedet, gyere már!
 Egy pillanatig arra a jelenetre gondolt, mikor megáll
majd az országúton, kinyitja a jobb első ajtót, és kirakja a
lányt.
Látta maga előtt a képet, ahogy az országút szélén álló
lány csak néz utána, miközben ő elhajt. Azannya! Az lesz a
nagy pillanat!

Lepski délelőtt tizenegy óta volt szolgálatban. Eddig

még nem történt semmi, mondta neki Jacoby. A boríték
még a helyén volt. A többi detektívet leváltották, s azok
visszamentek.
– Hetekig várhatunk itt – mondta Lepski kesernyésen,
miközben rágyújtott egy cigarettára, s elhelyezkedett
székén.
– Megyek, szerzek egy csésze kávét, oké? – mozdult
Jacoby az ajtó felé.
Ekkor Beigler hangja hallatszott a rádióból. A két férfi
felfigyelt.
Beigler azt mondta nekik, hogy a férfit és a nőt és nem
az indiánt szúrták ki, és azok ketten valószínűleg feléjük
tartanak. A járőrkocsik pillanatnyilag elvesztették őket.
– Menj le a várócsarnokba, Max – mondta Lepski,
miután Beigler kikapcsolt. – Lehet, hogy akció lesz.
Miközben Jacoby kiment az irodából, Lepski rádióján
már riasztotta is a másik négy detektívet.
A hosszú várakozás azonban csak negyed egykor hozta
meg gyümölcsét.
Jacoby pillantotta meg először a lányt, majd mikor Meg
határozott léptekkel odament a telefonfülkék sorához,
Lepski is meglátta.
Lepski fürkész tekintettel méregette: magas, szőke,
piszkos, loboncos hajú lány, mogorva, zsírtól fénylő arccal.
Amikor meglátta, hogy a lány belöki a B fülke ajtaját, már
biztos volt benne, hogy ez az a nő, akit vártak.
Lenyomta a rádiója gombját.
– Úgy tűnik, megérkezett! Szőke, fehér pulóverben és
kék csípőnadrágban; Most a fülkében van. Ne lihegjetek a
nyakába… távolabbról kövessétek!
Kikapcsolt.
Kilépett az irodából, s leszaladt a lépcsőkön a
várócsarnokba.
A lány retiküljét lóbálva távolodott. Jacoby utánaeredt.
Abban a pillanatban, mikor Lepski odavágódott a
fülkéhez, éppen egy kövér ember nyitotta az ajtót.
– Rendőrség! – förmedt rá Lepski zsaruhangon.
Félretolta a férfit útjából, s benyúlt a készülék alá. A
boríték eltűnt! Ellépett a meredten bámuló kövér férfi
mellett, s Jacoby után sietett.
Ez az a nő!
Bekapcsolta az adó-vevőt.
– Ő az! Most megy kifelé!
Megállt a kijárat előtt, miközben a lány folytatta útját a
parkoló felé. Helyeslően bólintott, mikor meglátta, hogy
Jacoby megfordul és a kocsija felé indul.
– Most megy át az autóparkolón, Dave! Menj a
kocsiddal az északi kijárathoz, és várj. Egy Buick,
rendszáma 55789. Ragadj rájuk, ha feléd mennek. Andy!
Te a déli kijáratot fedezd!
Kikapcsolt, odaszaladt Jacoby kocsijához, és
bevágódott. Jacoby adásra állította rádióját, s az éter
megtelt utasításokkal, amelyek a repülőtér körüli egy
kilométeres sugarú körben cirkáló járőrkocsiknak szóltak.
A járőrkocsik vezetői tudták, mi a dolguk. Minden
kocsi lesben állt, hogy fedezze a városból kifelé tartó
utakat. Ez volt a feladatuk. Ha pedig a kocsi a város felé
indulna, a három repülőtéri rendőrautó ered a nyomába.
Dave Farrell szólalt meg a rádióban.
– Tom! Északi kijárat. Kifelé tart a városból. Rajta
vagyok.
– Gyerünk! – mondta Lepski, s Jacoby indított.

Ifjabb David Jackson részegen feküdt le, s részegen

ébredt fel. Ezen a délelőttön anyjával kellett találkoznia a
repülőtéren, aki New Yorkból repült ide látogatóba.
Jackson szerette anyját, de pokolba kívánta azt az ötletét,
hogy pont akkor támadt kedve Paradise Citybe jönni,
mikor neki éppen olyan jó passza van a Spanish Hotelban.
Az anyja azonban fontos volt neki. Ő jelentette számára a
mentőövet, és voltak pillanatok, amikor nagyra értékelte.
Tudta, hogy apja és közte anyja játssza a lökhárító
szerepét. Ha ő nem lépett volna közbe olyan szilárdan és
határozottan, David Jacksont már régen kitagadták volna,
s tekintve, hogy idősebb David Jacksonnak tizenötmillió
dollárja volt, a kitagadás gondolata jobban rémítette ifjabb
David Jacksont, mint a fegyházbüntetés.
Így hát ébredés után fölkászálódott az ágyból, mert
arra gondolt, hogy az a legkevesebb, hogy pontosan kiérjen
a repülőtérre az öreglány elé, még ha beledöglik is.
Másnapos volt, úgy érezte magát, mint akit megrágtak és
kiköptek. Amint beült E típusú Jaguárjába, nagyot húzott
a mindig a kocsijában tartott Teachers-ös üvegből, hogy
elűzze szaggató fejfájását.
Rápillantott arany Omegájára, s látta, hogy alig tizenöt
perce maradt, hogy kijusson a repülőtérre, s elérje anyja
gépét.
 Tele volt a szája whisky-vel, s ezért ez a gondolat
felvillanyozta. Így viharzott végig a bulváron a reptér
irányába, olyan sebességgel, mint egy Grand Prix-
résztvevő, és olyan ügyesen, mint egy mongoloid gyerek.
Három karambolt úszott meg, de csak azért, mert a
többi vezető ügyes volt. Mikor kiért a forgalomból, s
ráhajtott az autópályára, tövig nyomta a gázpedált. A kocsi
előrelendült. Jackson az órájára nézett: tizenkét óra
harminc volt. Ha az ember kétszáz kilométeres sebességgel
száguldozik, botorság nem az utat nézni, s az órát
bámulni pedig egyenesen végzetes.
A Jaguár karcsú motorháza belevágódott egy porlepte
kék Buick oldalába, abban a pillanatban, mikor a Buick a
repülőtér felől jövő útról ráfordult az autópályára.
Az ütközés ereje átdobta a Buickot az út másik
oldalára, ahol egy másik kocsi, amely képtelen volt
lefékezni, belerohant a hűtőjébe.
A Jaguár katapultálódott az útról, bucskázott egyet, s
miután tetejére esve megállapodott, lángra lobbant. David
Jackson még azelőtt meghalt, mielőtt a lángok üszkös
húsdarabbá égették volna.
Chuck még látta a felé tartó Jaguárt, de már semmit
sem tudott csinálni. Erezte az ütközést, aztán a szélvédő
üvegszilánkjai úgy robbantak arcába, mint a srapnel.
A sors szeszélye folytán a kocsi ajtajai leszakadtak a
karosszériáról, és elrepültek. Ugyancsak a sors szeszélye
folytán Chuck kirepült a kocsiból, és négykézláb ért földet
az úton.
Úgy maradt egy darabig, s rémülten nézte az egyre
duzzadó vérpatakot, amely tócsába gyűlt körülötte, tudva,
hogy ez az ő vére. És még így is, hogy fájdalmai voltak,
rettegett, és tudta, hogy elvérzik, gondolatai egyre csak a
Buick kesztyűtartójában lévő pénz körül forogtak. Nagy
nehezen föltápászkodott. Autódudákat és kiabálást vélt
hallani. Nem törődött velük. Odavánszorgott a Buick
roncsaihoz, és benyúlt a pénzért.
Az égő benzinpatak a Jaguárból narancssárga és vörös
színekben pompázó kígyóként kanyargott lefelé az úton, s
abban a pillanatban érte el a Buickot, mikor Chuck vérző
ujjai megérintették a kesztyűtartóban a borítékot.
A Buick szivárgó benzintankja felrobbant.
Chuck a levegőbe repült, ruhája meggyulladt, s ami
testéből megmaradt, a kerékkel fölfelé fekvő Jaguárra
hullott.
NYOLC

Miközben már a harmadik kocsi is kigyulladt a karambol

következtében, s miközben Lepski és Jacoby
keresztülvágta magát az emberek között, s miközben
Chuck testéből fekete füstfelhő szállt fel, Meg csuklóját egy
barna kéz ragadta meg, s távolabb húzta a lányt a
lángoktól és a füsttől.
Meg sokkos állapotban volt.
A kitört ablakon át zuhant ki. Az ütközés olyan heves
volt, hogy úgy érezte, mintha az agya kilódult volna a
fejéből. Úgy érezte magát, mintha kibelezték volna, és
éppen csak hogy járni tudott. Vakon és remegve érezte,
hogy testeknek ütődik, miközben az indián
keresztülvonszolja a tömegen. Az emberek megbámulták,
mielőtt visszapillantottak volna az égő kocsikra.
Mikor a harmadik kocsi benzintankja is felrobbant, a
tömeg visszahúzódott, Meg pedig térdre esett. Érezte, hogy
megmarkolják, fölrángatják, kemény kezek ragadják meg
karját, aztán elájult.
Az indián, aki tartotta, lehajolt, megfogta a derekát, és
a vállára emelte. Előredőlve, leszegett fejjel törte át magát
az embertömegen a lángoló kocsikból áradó fekete
füstfelhő leple alatt.
Azok, akik észrevették, azt hitték, hogy az indián
valami csöves leányzónak siet a segítségére, aki rosszul
lett. Az égő testek szaga, a lobogó lángok és a-sűrű
füstfelhő sokkal érdekesebb volt, mint az, hogy egy indián
elcipel egy koszos hippilányt. A tömeg átengedte őket,
aztán elő özönlött, mikor Chuck teste meggyulladt.
Dave Farrell, aki mindezt a járőrkocsiból, a repülőtér
északi kijáratától figyelte, értesítette Beiglert.
– Egy nagy karambol van itt – jelentette. – Az autópálya
forgalma teljesen leállt. Segítséget kérünk. Az 55789-es
Buick darabokra esett. A repülőtéri tűzoltók már
elindultak. Tömeges baleset. Ismétlem: segítséget kérünk.
Lepski ekkorra már Jacobyval a nyomában átverekedte
magát a tömegen és a lángoló Buick füstfelhőjén. A két
detektív meglátta, hogy Chuck tetemét, amely a felborult
Jaguár hátsó kerekein fekszik, körülnyaldossák a lángok.
A hőség akkora volt, hogy csak méterekre tudták
megközelíteni a lángoló testet.
Vijjogó szirénával megérkeztek a repülőtéri tűzoltók,
oltóhabot fecskendeztek a három lángoló autóra.
Lepski mintegy tíz perc múlva jutott hozzá, hogy
jelentsen Beiglernek. Miután meghallgatta, Beigler azt
mondta neki, hogy menjen vissza a kapitányságra, és
hagyja ott a többi detektívet, hogy segítsenek kigabalyí-
tani a dugót.
Az indián, aki elcipelte Meget az összetört Buicktól, ott
ült tizenöt tonnás kamionjának magas vezetőfülkéjében,
kezét a kormánykeréken nyugtatva türelmesen várta, hogy
a rendőrség feloszlassa a csődületet, s ő elhajthasson.
Meg külső szemlélő számára láthatatlanul, a fülke
padlóján hevert. Még mindig öntudatlan állapotban volt, s
az indián, akit Manatee-nek hívtak, bizonytalan
pillantásokat vetett rá.
Manatee törékeny alkatú, keskeny szemű férfi volt,
kefeszerűen rövidre vágott fekete hajjal. Huszonhét éves
volt, nős és négy gyermek apja. Tisztességesen megélt
Ocida egyik kamionjának vezetéséből, narancsosládákat
szállított a piacról a repülőtérre. Manatee három évet ült
börtönben fegyveres rablásért. Ha nem lett volna Ocida,
aki tudta, hogyan kell ügyesen rángatni a drótokat,
Manatee-nek most nem lett volna kamion-sofőri
jogosítványa, s a családja valószínűleg éhezett volna.
Manatee tudta, mivel tartozik Ocidának, s teljes szívéből
hálás volt neki. A rakparton élő indiánoknak nem volt
titkuk egymás előtt: legtöbbjük tudta, hogy Poke Toholo
egy jól fizető bulit talált, és terrorizálja a Fifty Club gazdag
fehéreit. Ez valami olyasmi volt amit a legtöbben szerettek
volna megtenni, ha lett volna hozzá eszük, ötletük és
idegük. Az a tény, hogy Poke Ocidánál lakott, és hogy
Jupiter Lucie barátja volt, akitől Manatee a narancsokat
kapta, azt jelentette, hogy Manateenak is a barátja lett.
Amikor Chuck elhajtott a repülőtérről, Manatee
felismerte Poke Buickját. Hallott róla, hogy Poke két
fehérrel dolgozik, s rájött, hogy a kocsi vezetője és a
mellette ülő lány az a kettő, akiről hallott.
A karambol bekövetkezésének pillanatában Manatee
kamionja egy parkolósávban állt. Manatee kétszáz
narancsosrekeszt rakodott le, és éppen rágyújtott, hogy
egy kissé kifújja magát. Rémülten vette észre; hogy a
Buick lángra lobban. Látta, hogy a lány kiesik a kocsiból,
ezért gyorsan és ösztönösen cselekedett.
A lány most eltorzult arccal, sápadtan, csukott
szemmel feküdt a lábainál.
Manatee elgondolkozott, vajon helyesen cselekedett-e.
Talán nem kellett volna beavatkoznia. Lehet, hogy a lány
súlyosan megsérült. Talán kórházban lenne a helye.
A lány vállára tette a kezét, és gyengéden megrázta.
Meg kinyitotta a szemét, s kábultan nézett föl rá. Egy
pillanatig azt hitte, hogy a föléje hajoló férfi Poke, aztán
rájött, hogy egy idegen. Tudatára ébredt, hogy félig fekvő
helyzetben hever egy vezetőfülke alján, és nagy nehezen
felült. Aztán eszébe jutott az ütközés pillanata, s egy
rémes másodpercig ismét látta, hogy Chuck,
üvegszilánkokkal teli arccal, kirepül a kocsiból.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte az indián. –
Megsebesült?
Megsebesült? A lány megmozdult, de nem érzett
fájdalmat.
– Jól vagyok. Mi történt… vele?
– Az hiszem, megégett.
Meg elborzadt, aztán hátratámaszkodott a fülke
mocskos ülésének. Szabad vagyok, mondta magában,
újrakezdhetem. Talán még… Ekkor remegni kezdett, s
tenyerébe temette arcát, mert ismét érezte a sokk hatását.
Manatee látta, hogy a forgalom újra elindul. Az idő
pénz. Beindította a motort.
– Akarja, hogy kórházba vigyem? – kérdezte az indián,
a lány testének rázkódásától megzavarodottan. – Nem.
– Fölvettem a táskáját, hölgyem. Elejtette, amikor
elájult. Jobb, ha magánál van.
Meg úrrá akart lenni a hidegrázáson.
– Nyugodjon meg – mondta az indián. – Kiteszem a
rakparton, ha megfelel magának.
– Igen… Köszönöm.
Egy vörös képű, izzadó rendőr intésére a kamion
besorolt a forgalomba.

– Rajta voltunk, de aztán jött ez a Jaguár, mint egy

őrült, és elszúrta az egészet – mondta Lepski.
 Terrell figyelt. Az ablakpárkányon ülő Beigler szintén
figyelt.
– Oké. A férfi meghalt, de hol a lány? – kérdezte Terrell.
– A kocsiban volt. Láttam, amikor beszállt – felelte
Lepski. – Aztán jött a karambol. Sűrű füst volt, és
hatalmas kavarodás. Vagy ötszáz ember rohant össze.
Valahogy kisiklott. – Lepski tisztában volt vele, hogy
mentegetőznie kell, s most úgy tért vissza az eseményekre,
hogy igazolja magát.
– Szóval megint kezdhetjük a kályhánál – mondta
Beigler színtelen, rezignált hangon.
Terrell pipáját bámulva gondolkozott, aztán fölvonta
széles vállait.
– Igen. Most már beszélnem kell Hedleyvel. Keményen
kell kezelnünk az ügyet. Lehet, hogy Hedley fölajánl valami
jutalmat. Nyilvánosságra kell hoznunk, hogy beszélni
akarunk Poke Toholóval. Útakadályokat állítunk fel, és
fenekestül felforgatjuk az indiánnegyedet, hogy
megtaláljuk.
Kopogtattak, és Jack Hatchee, az – irattárba beosztott
rendőr lépett a szobába.
Hatchee magas, tagbaszakadt, őszülő hajú, vastag,
konya bajuszt viselő, értelmesen csillogó tekintetű indián
volt. Olyan ember, akit a kapitányság detektívjei
megtanultak tisztelni. Ha mondtak neki egy nevet, egy
személyleírást vagy egy modus operandit, csak bólintott,
aztán előbb vagy utóbb – Hatchee sohasem sietett – előállt
a konstruktív felelettel.
Terrell az újabb fejlemények hatására elfeledkezett
róla, de amikor meglátta, hirtelen megnyugodott, mint az
az ember, akinek megérkezett a háziorvosa.
– Mi a helyzet, Jack?
 – Ellenőriztem az összes jelentést, főnők – mondta
Hatchee. – Bocsánatot kérek, hogy ilyen sokáig tartott, de
rengeteg volt. Az egyik jelentés kilóg a sorból: Jupiter
Lucie-nek nincs unokaöccse.
– Ki az a Jupiter Lucie?
– Egy indián. Jól menő üzletet folytat, narancsokat
exportál, s emellett van egy standja a rakparton –
magyarázta Hatchee. – Egyike a rakpart nagymenőinek…
Óvatos, dörzsölt pasas. Sok illegális üzlete van, de még
nem keveredett bajba. Mikor Lawson és Dodge odaért a
standjához – ők ellenőrizték a rakparti indiánokat Lucie-
nél volt valaki. Ez a férfi Lucie szerint az unokaöccse, Joe
Lucie volt. Lucie-nek vannak bátyjai és nővérei,
unokaöccse azonban nincs.
Miközben hallgatta, Lepskinek hirtelen eszébe jutott,
mit mondott neki a felesége arról, hogy mit közölt vele az a
vén rumosszatyor, Mehitabel Bessinger: narancsok körül
kell keresni azt az embert.
A vén kristálygömbbámuló már megmondta, hogy az
ember, akit keresnek, indián, és igaza volt! Most pedig…
Előredőlt, és Hatchee szemébe nézett.
– Ez a pofa narancsokkal üzletel?
Olyan feszültség volt a hangjában, hogy Terrell és
Beigler egyaránt fölkapta a fejét.
– Nagyon jól menő narancsüzlete van.
Lepski felhorkant.
– Ez ő! Én…
Pillanatnyi szünetet tartott. Izzadság öntötte el a
gondolatra, hogy elmesélje Terrellnek és Beiglernek: a
felesége egy jósnővel konzultált.
– Eszedbe jutott valami? – kérdezte türelmetlenül
Beigler.
 – Van egy halványlila gőzöm… – fészkelődött izgatottan
a székén Lepski. – Én…
Terrell és Beigler ismét Hatchee-re fordította a
figyelmét. Nem érdekelték őket a halványlila gőzök:
tényeket akartak.
– Szóval Lucie-nek nincs unokaöccse… ezt
ellenőrizzük.
Terrell Lepskihez fordult.
– Menj le Lucie standjához, és beszélj azzal a fickóval,
akiről Lucie azt állítja, hogy az unokaöccse.
Lepski már biztos volt benne, hogy a szóban forgó férfi
Poke Toholo. Az a vén rumosszatyor benyakalta ugyan a
whiskyjét, de egyszer már ráhibázott, s most is biztos volt
benne, hogy az öreglány ezúttal sem téved.
– Főnök… tegyük fel, hogy ez az ember tényleg Toholo –
mondta előrehajolva ültében, és Terrelire nézve. – Szóval
ellenőrzöm. És honnan ismerem fel? Én nem ismerem
Toholót. Sohasem láttam. Egyikünk se látta.
Belesétálhatok egy golyóba. Oké, az is lehet, hogy ez a
fickó egy nyavalyás börtöntöltelék, akit Lucie a szárnyai
alá vett, de ha az ürge tényleg Toholo, nem szeretném, ha
bajba keverednék, és elszúrnám az egész akciót.
– Igaza van – vágta rá Hatchee. – Ha a fickó Toholo,
akkor zűrök lehetnek.
Terrell bólintott. Hirtelen szemöldökráncolásából a
három detektív észrevette, hogy bosszankodik, amiért nem
gondolt a lehetséges fejleményekre.
– Na, igen – mondta Terrell, majd némi fejtörés után a
telefonért nyúlt.
– Charlie… Kerítsd elő nekem Mr. Rodney
Branzensteint. Igen… Branzenstein. Próbáld a Fifty
Clubban.
 Rövid várakozás után Branzenstein jelentkezett a vonal
túlsó végén.
– Rod? – kérdezte Terrell. – Kérhetek tőled egy
szívességet? Zsaruskodnál a kedvemért egy kicsit?
– Az isten szerelmére! – nevetett Branzenstein. –
Zsaruskodni? Mire gondolsz?
Terrell elmagyarázta.
– Igen, persze – váltott komolyra Branzenstein hangja.
– Persze, bárhol felismerem Poke Toholót. Mit kellene
tennem?
– Rögtön odaküldök hozzád egy embert – mondta
Terrell. – Megmutatja neked Lucie standját. Szeretném, ha
odasétálnál, és megnéznéd Toholót. Légy óvatos. Ne vetesd
észre vele, hogy megismerted.
– Értem. Ez egy jó kis kirándulás lesz nekem! Oké,
Frank, küldd ide az emberedet. Várom.
– Máris indul – mondta Terrell, és letette a hallgatót. –
Jack, menj el a Fifty Clubba, s vidd ki Branzensteint a
rakpartra. Mutasd meg neki Lucie standját, de vigyázz,
nehogy meglássanak. Nem kell neked magyaráznom –
mondta Terrell, és Lepski felé fordult. – Menj velük, és
vigyázz Branzensteinre. Mire odaértek, körülvetetem az
egész kikötőt. Nyomás!
Miután Lepski és Hatchee kiment, Terrell Beiglerhez
fordult.
– Ez csiklandós ügy lehet… a rakparton mindig
rengetegen vannak. Ha a fickó Toholo, lövöldözni kezdhet.
Van revolvere…
Kinyitotta íróasztala fiókját, majd némi keresgélés után
előhúzta a rakpart nagy léptékű térképét. Körülbelül egy
percig tanulmányozta, aztán egy ceruzával elkezdett rá
vonalakat húzni.
 – Fedezzétek ezeket az utcákat, amiket megjelöltem,
Joe! Ha a pofa Toholo, élve vagy halva, de el kell kapnunk.
Beigler bólintott, elvette a térképet, s visszament
íróasztalához. Fölemelte a mikrofont, s elkezdte riasztani
embereit, akik hamarosan széles félkört alakítottak ki,
amely körülölelte és lezárta a rakpartot.

Rodney Branzenstein kiszállt a rendőrautóból. Lepski

és Hatchee követték.
– Rendben van, fiúk – mondta Branzenstein, aki már
nagyon belejött az akcióba. – Csak mutassák meg, melyik
indiánra gondolnak, s a többit bízzák rám. Tudom, hogy
mit akar a főnökük. Ha tényleg Toholo van ott, előveszem
a zsebkendőmet, és megtörlöm az orcámat.
Lepski sok mindent utált, egyebek között azokat a
dúsgazdag vállalati jogtanácsosokat, akik Rolls-Royce-on
járnak és tíz hálószobás házban laknak.
Lepski számára Branzenstein olyan volt, mint a
bikának a matador mulétája.
– Megtörli a mijét? – kérdezte.
Branzenstein ránézett az ösztövér detektívre, és
kemény kék szemében észrevette a rosszindulatot.
– Az orcámat… az arcomat… a fejem elülső részének
két oldalát – magyarázta gúnyosan. – Ezt itt. – Elővett egy
makulátlanul tiszta zsebkendőt, s végigtörölte vele arcát. –
Tud követni?
Lepski kezdte még jobban utálni.
– Aha – fordult Hatchee felé, aki ugyan fapofával nézte,
e magában jól szórakozott a jeleneten. – Előremegyek,
Jack. Tehát jobbra a tizenkilencedik stand?
– Az.
 Lepski elballagott, s belevegyült a tömegbe. Kezdte
számolni a standokat. A tizenkilencediknél egy fehér férfi
beszélgetett egy kövér indiánnal, aki mellett egy fiatal
indián ült: Lepski menet közben megnézte magának a
fiatal indiánt, s rendőri munkán edzett agyába véste
annak arcvonásait és öltözékét. Lehet, hogy Toholo, de
meg kell várni, míg Branzenstein azonosítja.
Hatchee várt egy kicsit, hogy Lepskinek legyen ideje
eltisztulni a színről, aztán elindult Branzensteinnel a
rakpartra. Miután két-háromszáz métert megtettek,
Hatchee reagállt.
– Az a stand ott szemben, uram – mondta. – Látja azt a
kikötőbakot? Azzal szemben.
Branzenstein a kikötőbak felé pillantott, és bólintott,
hirtelen kételyek rohanták meg. Magában azt kérdezte, mi
dolga van itt, ebben a forróságban a rendőrséggel. Az
istenit! Elvégre ő az egyik legsikeresebb… illetve dehogy…
a legsikeresebb vállalati jogtanácsos a városban, és akkor
hagyja magát rávenni, hogy azonosítson egy őrült indiánt!
Lehet, hogy halálos veszélyben van!
Hatchee, aki Branzenstein hirtelen elsápadásából és
tétovázásából felismerte, hogy Branzenstein fél, halkan
megszólalt.
– Pont ott a kikötőbak előtt, uram.
Branzenstein érezte, hogy elönti a hideg veríték.
– Igen… látom… nem vagyok vak!
– Rendben van, uram. Lepski fedezni fogja. Ő a testület
legjobb céllövője, uram.
Hatchee azt remélte, hogy a fehér ember megnyugszik
attól a tudattól, hogy védelmezik, de pont az ellenkező
hatást érte el. A puszta gondolat, hogy vigyáznak rá,
félelemmel töltötte el Branzensteint.
 Szóval lehet, hogy lövöldözésre kerül sor! Atyaúristen!
Branzenstein már ott tartott, hogy hagyja a fenébe az
egészet, mikor észrevette, hogy az idősödő indián rendőr
fekete szeme nyugodtan, de metszőn mered rá.
Összeszedte magát. Nem hagyhatja, hogy ez az indián
észrevegye, mennyire megijedt.
– Jól van – mondta rekedten. – Megyek.
Elindult a jelzett kikötőbak felé.
Keresztül kellett furakodnia a tömegen. A lárma, az
árusok kiáltozása, a turisták harsány hangja fölnyomta a
vérnyomását. Odaért a kikötőbakhoz.
A kikötőbakkal szemben egy sor gyümölcsösstand
húzódott. Branzenstein kalapáló szívvel megállt. Hirtelen
annyira megijedt, hogy nem mert a stand felé nézni.
Ehelyett megfordult, s a kikötő olajos vizét bámulta.
Lepski morogva figyelte. Ez a beszari dagadt
elszúrhatja az egészet, gondolta.
Lepski egy sikátor sarkán állt fedezékben, a sikátor a
kikötő jobb halvendéglője felé vezetett. Lepski megéhezett
a sült hal szagától. Rájött, hogy már ötven órája nem volt
rendes étel a szájában.
Kényszerítette magát, hogy ismét Branzensteinre
figyeljen. Mi a franc van ezzel a balfasszal? Úgy teszi-veszi
magát, mint egy riportalany, aki először szerepel a
tévében.
Látta, hogy Branzenstein megfordul, és a standok felé
pillant. Látta, hogy mozdulatlanná dermedve kimereszti a
szemét, aztán előveszi a zsebkendőjét, és megtörli az arcát.
Ekkora ripacsot még életében nem látott Lepski: olyan
feltűnően csinálta, hogy még a turisták figyelmét is
magára vonta, olyasféleképpen, ahogy a tömeg is felbámul,
mikor valaki fölnéz az üres égboltra; pillanatokon belül
százak tekergetik a nyakukat fölfelé.
Lepski halkan káromkodott.
Poke Tohólo éppen egy narancsosrekesznek
támaszkodott. Jupiter Lucie a Spanish Hotel
gyümölcsbevásárlójával alkudozott, megpróbálta rávenni,
hogy nyolc rekeszt vegyen naponta. Az alkudozás egyre
elkeseredettebbé vált. Ez nem érdekelte Poke-ot. Olcsó
karóráját nézte: mostanra Chucknak már össze kellett
szednie a borítékokat.
Lehet, hogy Chuck átveri?
Öt boríték…. kétezer-ötszáz dollár!
Poke gondolkodás közben egy narancsot szorongatott.
Az alapötlet jó volt, de a bőre színe miatt kénytelen volt
Chuckot és a lányt igénybe venni. Tudta, hogy ha igénybe
veszi őket, a pénz automatikusan veszélybe kerül.
Visszagondolt arra a jelenetre, mikor várta, hogy
Chuck hozza a pénzt, és mikor Chuck belépett a szobába.
A Chuck arcán átfutó félelem, s a meglepődés, ahogy
megállt ott az ajtóban, arra figyelmeztette Poke-ot, hogy
Chuck átverheti.
Chuck könnyedén elhajthat a kővetkező adag pénzzel.
Poke érezte, hogy narancslé csurog végig a csuklóján. A
kínzó gondolatok hatására egészen összelapította a
gyümölcsöt. Eldobta a maradékot, s kezét nadrágja
fenekébe törölte.
Lucie és a bevásárló megkötötte az üzletet. Már
mosolyogtak, és egymás kezét rázták.
Poke a zsúfolt rakparton át a kikötő olajos vizére
pillantott. A víz tükrén úszó olaj szivárványszínekben
csillogott. Aztán meglátta Branzensteint.
 Azonnal megismerte a testes jói öltözött férfit. Mikor
Poke még a Fifty Club mixere volt, el kellett tűrnie ennek
az embernek az arroganciáját és azt az atyáskodó
jóindulatot, ahogy az indiánokról beszélt. Branzenstein
mindig udvarias volt vele, s Poke ezt inkább zokon vette,
mint a többi klubtag bánásmódját. Hallotta, amikor
Branzenstein fennhangon bejelentette a többi klubtagnak,
hogy „végtére a nem fehérek is emberi lények’’.
Poke emlékezett rá, mit suttogott Branzenstein
Jefferson Lacey fülébe, aki megvetette a színeseket.
Figyelembe kell venned, hogy milyen keményen
dolgoznak és milyen szorgalmasak. El tudod képzelni, hogy
ez a klub fennmaradna nélkülük? Én szeretem őket.
Rendes emberek Mit mondasz? Nézd, Jeff ez egy hülye érv,
ha érdekel a véleményem. Még hogy vegyük fel őket
tagoknak? Négereket se szándékozunk fölvenni, nem?
Poke-ban felizzott a gyűlölet, ahogy Branzenstein
ideges bohóckodását nézte.
A Toholo család katolikus volt. Mielőtt Poke eljött
otthonról, mindig elkísérte apját a vasárnapi misére. A
tiszteletet parancsoló, félhomályos, gyertyafényes
templomban Poke imára kulcsolt ujjai résén át mellette
térdelő apját figyelte. Az oltár felé néző öregember arcáról
sugárzó békesség reménytelenséggel töltötte el Poke-ot: ezt
a békességet ő sohasem ismerheti.
Felidézte magában a mondatot, amit egy pap mondott
a lélektelenül, sietősen lebonyolított szertartás során.
És akkor jött a Júdás-csók: amidőn a megcsalatás
pillanata bekövetkezett.
Poke észrevette, hogy Branzenstein egyenesen ránéz, s
tudta, hogy Branzenstein megismerte. Nézte, hogyan veszi
elő Branzenstein a zsebkendőjét, hogyan törli meg vele
arcát, s tudta, hogy Branzenstein elárulta.
A sérült sejt úgy robbant Poke agyában, mint egy
tűzijáték petárdájának vakító fénye.
Egy veszélyt érző vadállat tekintetével gyorsan
körülnézett. Ösztönösen tudta, hogy valahol,
láthatatlanul, a rendőrség várakozik erre a jelre.
Jupiter Lucie a könyveléssel bajmolódott. Az alkuval
elégedett gyümölcsbeszerző távozóban volt.
Lepski meglátta, hogy Branzenstein előveszi a
zsebkendőjét. Szóval az indián Toholo! Bekapcsolta
rádióját.
Eközben Poke a stand pultja alá csúsztatta kezét, s
barna ujjai ráfonódtak a harmincnyolcas automata
markolatára. Vékony ajkai vad vigyorra húzódtak, feltárva
a fogait.
Lucie felpillantott, és meglátta Poke arcán az őrült,
gyilkos kifejezést. Ledobta a könyvet, és összehúzta magát.
– Branzenstein azonosította Toholót. Akció indul – szólt
Lepski a mikrofonba.
Branzenstein megtette, amit Terrell kért tőle. Lassan
tovább vonult. Egy kissé még remegett és ijedt volt. Az
ilyesmi rendőrnek való, gondolta. Ilyet nem csinál még
egyszer az életben. Aztán a tömegben eszébe jutott, hogy
ezt a sztorit heteken át mesélheti.
Már látta maga előtt, hogyan reagálnak majd barátai,
mikor beszámol nekik, hogyan segített csapdába csalni a
Hóhért.
Éppen abban a pillanatban, amikor kezdett
megnyugodni, és már előre büszke volt, milyen hatást tesz
majd a barátaira, egy harmincnyolcas golyó vágódott
tarkójába.
 Miközben Terrell utasításait hallgatta, Lepski egy
pillanatra levette szemét Branzensteinről. Hallotta a lövést,
s éppen idejében nézett oda, hogy lássa, mint esik össze.
Branzenstein. Toholo irányába kapta a fejét, de az indián
már nem volt ott.
Lepski két malom között őrlődött. Jelentse, mi történt,
vagy rohanjon Toholo után?
E néhány másodpercnyi habozás alatt a gyümölcsös
standoknál dolgozó indiánok, akik látták, mi történt, elég
nagy felfordulást csináltak ahhoz, hogy Poke eltűnhessen.
A rakparton másodperceken belül kitört a pánik.
Látszólag halálra rémült indiánok ordítoztak és
lökdösődtek, rohangáltak fel és alá, még nagyobb pánikot
keltve.
Lepski tudta, hogy még akkor is reménytelen lenne
Toholo után rohanni, ha tudná, merre ment. A közte és a
Lucie standja között összetorlódott emberek
áthatolhatatlan akadályt képeztek. Két pánikot tettető
indián felborította egy konkurense standját, és
narancsáradat gurult Lepski lábához.
Adásra kapcsolt, és jelentette, mi történt.
A rendőrkapitányságon Terrell és Beigler hallgatták
Lepski beszámolóját.
Egymásra néztek.
Beigler még sohasem látta főnökét kiborulni, de mikor
észrevette Terrell arcának hirtelen elsápadását és döbbent
tekintetét, megértette, hogy ez a nyugodt ember most
ideges.
– Körül van zárva a rakpart, Joe? – kérdezte Terrell,
miközben felállt.
Beigler is fölállt. – Körülvettük.
 – Akkor gyerünk, füstöljük ki – mondta Terrell. Kihúzta
íróasztala egyik fiókját, s elővett egy harmincnyolcas
rendőrségi speciált meg egy hónaljtokot. Ledobta a
zakóját, és fölcsatolta a szíjazatot.
– Hagyja ezt, főnök – mondta idegesen Beigler. – Majd
megyek én. Valakinek itt is kell maradnia. Jöhetnek
hívások, amiket esetleg…
Terrell ránézett.
– Ezt az akciót személyesen irányítom – mondta
halkan. – Te itt maradsz. Halálba küldtem egy barátomat.
Ez már személyes ügy – mondta, és kiment.
Beigler tétovázott, aztán Lepskit hívta a rádión.
– A főnök odamegy, Tom – mondta. – Azt hiszi, hogy
felelős Branzenstein haláláért. Amilyen állapotban van,
még belesétálhat egy golyóba. Érted?
– Értem – felelte Lepski, és kikapcsolt.

Poke-ot gonosz elégedettség járta át, mikor látta, hogy

Branzenstein elzuhant. Ideje fedezékbe vonulni. Miközben
ujja még a ravaszt húzta, már a következő lépése járt az
eszében.
Amikor Branzenstein összeesett, Poke lebukott,
félretolta Lucie-t, majd beugrott egy kis ócskásüzletbe,
amely alig háromméternyire volt a standtól.
Ez az ócskásüzlet egy nyolcvanéves indiáné volt, aki az
íjaktól a nyilakig, az üveggyöngyöktől az aligátorbőrökig,
mindennel kereskedett. Egyike volt Ocida bizalmi
embereinek. A boltban látható ócskaságokra Ocida adta a
pénzt. Az öreg egy volt azok közül, akik nyitva tartották a
szemüket, és tájékoztatták Ocidát, mi történik a
rakparton…
 Ennek az öreg indiánnak Micco volt a neve. Aprócska
boltjának ajtajában üldögélve éppen üveggyöngyöket fűzött
fel egy fonálra, amikor eldördült a lövés.
Miután Poke beugrott boltjának sötétjébe, Micco egy
hosszú tűt szúrt a gyöngyökkel tele dobozba, hogy újabb
nyolc gyöngyöt fűzzön fel a fonalra.
Micco tudta, hogy a rakpartot néhány percen belül
elözönlik a rendőrök. Látta a lövést. Bolond, rossz
cselekedet volt, de indián követte el. Tudott Poke dolgairól.
Mikor először hallott róla, szórakoztatta az ügy, és
egyetértően bólogatott, de most, hogy világossá vált,
milyen beteg Poke, Micco aggódni kezdett, de Poke ezzel
együtt is indián maradt.
Micco jó barátságban volt Poke apjával. Micco sajnálta
az öregembert, amiért olyan túlságosan becsületes. Tudta,
hogy mennyire szenved majd Boca Toholo, ha meghallja,
mi történt. Poke-ot előbb vagy utóbb elkapják. Ez
nyilvánvaló. Az indiánoknak azonban oltalmazniuk kell
egymást. Ha majd a rendőrség idejön a kis bodegájához, s
Micco tudta, hogy idejön, majd fölnéz rájuk, hülye képet
vág, és süketnek tetteti magát. Végül is nyolcvanéves. Az
ilyen öreg indiánoktól úgyis azt várják, hogy hülyék és
süketek legyenek.
Eközben Poke gyorsan a bolt hátsó részéhez surrant, s
kinyitott egy ajtót, ami az emeletre vezetett. Biztos volt a
dolgában.
A kikötő számtalan módon kínál egérutat. Tetők,
pincék, apró, bűzös szobák, emelkedők, sötét lépcsősorok,
még kisebb helyiségek, újabb tetők, sikátorok, amelyeket
csak egy téglafal választ el egymástól, tűzlépcsők újabb
tetőkre, alacsonyabb tetőkre, folyosókra nyíló tetőablakok,
a folyosókon ajtók, amelyek szekrény méretű szobákba
nyíltak, amelyekben indiánok laktak, amikor nem
tartózkodtak a rakparton.
Poke mindezt tudta. Néhány hónappal korábban az
életösztönének engedelmeskedve áttanulmányozta az
egész rakpartot. Úgy látott a feladatnak, mint az az ember,
aki hosszú, viszontagságos utazásra készülve térképekkel
szereli föl magát, méri a távolságokat, s előre eldönti,
melyik utat választja majd.
Az indiánok sose kérdezősködnek. Néhányan
különösnek találták ugyan, hegy Poke vizsgálgatja
lakásukat, hogy fölmászik a tetőkre, hogy végigrohan a
bűzös sikátoron, de ez nem tartozott rájuk… Lehet, hogy a
fiú bolond. Nekik meg kell keresni a mindennapi betevőt…
miért ezen izgassák magukat?
Poke most úgy érezte, érdemes volt odafigyelni az
életösztön parancsára.
Biztos volt benne, hogy a rendőrség tudja, ő a Hóhér.
Valahogyan rájöttek; hogy Jupiter Lucie-nél dolgozik.
Mielőtt azonban elkapták volna, azonosíttatniuk kellett.
Tehát Branzensteint kérték meg, hogy árulja el őt.
Miközben a tetőablakon át kimászott, boldog volt, hogy
még egyet megölt a Fifty Club gazdag rohadékjai közül.
Egy időre megpihent a napsütésben, s próbált
világosan gondolkozni. Agya úgy működött, mint egy
labirintusba tévedt emberé, aki nem biztos benne, hogy
jobbra vagy balra kell-e fordulni, vagy egyesen
előretartani.
Azután úgy döntött, hogy Ocidához megy. Chucknak
már ott kell lennie a pénzzel. Aztán itt hagyja a várost.
Több mint kétezer-ötszáz dollárja lesz!
Ezer dollárral megkeni a miami Panama Hotel mixerét,
hogy felvegye kisegítő mixernek. Egy ilyen munkánál
csupán a borravalóból összejön heti kétszáz dollár. A
mixer megígérte, hogy fölveszi, ha kap ezer dollárt.
Poke-nak nem jutott eszébe, hogy Florida minden
rendőre rá fog vadászni. Azt hitte, ha egyszer elmegy
Paradise Cityből, biztonságban lesz.
Óvatosan kikúszott a tető szélére, és lenézett a nyüzsgő
kikötőre. A jelenet egy földcsuszamlásra emlékeztette. A
nők sikoltoztak. Emberek lökdösték egymást. Vijjogó
szirénával érkezett egy mentőautó. Izzadó és káromkodó
rendőrök próbáltak rendet teremteni a tömegben.
Emberek által széttiport, széttrancsírozott narancsok
terültek szőnyegként Branzenstein holtteste köré.
A kavarodásban Poke meglátta és felismerte Jack
Hatchee-t, és azonnal tudta, hogy ez az ember halálos
ellensége. Ez a zsaru indián. Legalább annyira ismeri a
rakpartot, mint ő maga.
Poke egy pillanatig habozott, aztán agyának az a
bizonyos sejtje ismét petárdaként robbant.
Karjára támasztotta a revolver csövét, megcélozta
Hatchee fejét, és meghúzta a ravaszt.

– Tartsd a frontot ebben a kavarodásban, Jack –

mondta Lepski. – Én addig…
Eddig jutott.
Látta, hogy Hatchee megtántorodik, s őszülő hajában,
oldalt egy vércsík jelenik meg. Miközben a nagydarab
ember elzuhant, Lepski meghallotta a lövést.
Megperdült, s észrevette, hogy a rakpartot szegélyező
sok kis bolt egyikének tetején megmozdul valaki.
Villámgyorsan kapott revolveréhez. Előrántotta, s még
ugyanazzal a mozdulattal lőtt is.
 Ekkorra Andy Shields átjutott a tömegen, és odaért
hozzá.
– Ott van fent! – kiáltotta Lepski. – Gyerünk!
Közben Dave Farrell is átverekedte magát a
tolongásban. Lepski az összeesett Hatchee-re mutatott.
– Vedd gondjaidba, Dave! – mondta, s Shields nyomban
Micco ócskásboltja felé rohant. Alig haladt tíz lépést a
kavargó tömegben, mikor rálépett egy narancsra, s
akkorát esett, hogy elállt a lélegzete. Shields, aki
megpróbálta elkapni Lepskit, szintén rálépett egy
narancsra, és rázuhant Lepskire, aki káromkodva állt föl.
Lepski nem sokkal talált mellé.
A golyó elfütyült Poke feje mellett, s szilánkokat szórva
belecsapódott annak a kéménynek a vakolatába, amely
mögött Poke eltűnt. Egy vakolatdarabka Poke bal szem alá
vágódott, s Poke arca vérezni kezdett.
Az indián zsebkendőjét vérző arcára szorítva,
összegörnyedve futott végig a tetőn. Leszaladt egy
tűzlétrán, leért egy szűk, fertelmesen bűzös sikátorba, ott
egy pillanatra megállt, kiegyenesedett, és futott tovább.
Macskaszerű mozdulattal átcsúszott egy téglafal fölött egy
másik sikátorba, megint kiegyenesedett, és futott tovább.
Még mindig arcára szorítva a vérrel átitatott zsebkendőt,
berohant eg kapualjba, s felszaladt egy keskeny
csigalépcsőn. A lépcső tetején egy babájával játszó indián
kislány ült a földön, Poke megállt, lenézett rá, aztán
elment mellette. A kislány a revolver és a véres zsebkendő
láttán kővé dermedt a rémülettől.
A folyosó végén Poke egy ajtót talált. Kinyitotta, s ismét
kilépett a napfényre. Mélyen lehajolva futott át a lapos
tetőn, majd egy tetőablaknál megállt, s véres
ujjlenyomatait az ablak keretén hagyva, besiklott a
homályba.
Halk léptekkel leszaladt a keskeny, meredek lépcsőn,
egy ajtón át egy újabb sikátorba került. Átmászott egy
falon, s alig egyméterayire ért földet egy ládán ülő, csirkét
kopasztó indián asszonytól. Egy pillanatra egymásra
néztek, aztán az asszony elfordította tekintetét, és tovább
kopasztotta a csirkét, Poke pedig bement mellette a
kalyibába, amit az asszony az otthonának nevezett.
Innen egy másik sikátorba jutott, megint átmászott egy
falon, s végül megérkezett Ocida szállójának hátsó
ajtajához.
Arcsebének vérzése ekkorra már elállt, ezért zsebre
vágta a vérrel átitatott zsebkendőt. A folyosó elején
megállt, hallgatózott, aztán elindult, s óvatosan benyitott
egy ajtót, amiről tudta, hogy Ocida nappalijába vezet.
Ocida egy lerobbant karosszékben üldögélt, kezét
vaskos combjain nyugtatva. Manatee-vel beszélgetett, aki
épp az imént érkezett.
A félhomályban eltartott néhány másodpercig, míg
Poke felismerte Manatee-t. Gyorsan, alattomos
mozdulattal farzsebébe csúsztatta a revolvert. Belépett a
szobába, és becsukta az ajtót.
Ocida hátradőlt a karosszékben. Arca mosolytalan volt,
tekintete ide-oda ugrált.
– Lehet, hogy rosszra fordulnak a dolgaid, Poke –
mondta. – Manatee majd elmondja.
Manatee röviden elmesélte Poke-nak, mi történt a
repülőtéren. Poke csillogó szemmel hallgatta.
– A fehér ember halott?
Manatee bólintott.
– A kocsi?
 – Vége.
– És a lány?
– Elhoztam a rakpartig. Elment.
Poke állt, és gondolkozott. A pénz a kocsiban égett?
Vagy a lánynál van? Hirtelen elöntötte a düh.
Hüvelykujjával az ajtó felé bökött.
– Kifelé!
Manatee Ocidára nézett. Ocida bólintott. Manatee
gyorsan kiment a szobából.
Hosszú szünet után Ocida nyugodt hangon megszólalt.
– El kell menned; Poke. Sajnálom, hogy így végződött. Jó-
ötlet volt. A karambol balszerencse.
Poke ránézett a kövér indiánra, aztán azt mondta:
– Pénzre van szükségem. Ezer dollár kell.
Ocida összerezzent. Ránézett Poke-ra, látta
arckifejezését és csillogó fekete szemét, s rádöbbent, hogy
veszélyes helyzetben van.
A revolverre gondolt, amit mindig íróasztalának
fiókjában tartott. Az íróasztal három és fél méterre volt
onnét, ahol ült. A revolver egy negyvenötös automata volt,
amit még egy őrmestertől vásárolt; sohasem hitte volna,
hogy valaha is használni fogja. Büszke volt rá. Állandóan
tisztogatta és olajozta. Most, Poke arcára nézve, arra
gondolt, hogy a revolverrel… ha elérné… megmenthetné az
életét, mert közben bizonyos lett benne, hogy veszélyben
forog az élete. Tudta azonban, hogy mire ebből a lerobbant
karosszékből elérné a fegyvert, Poke megölné. Egy kis
blöffhöz kell folyamodni, gondolta.
– Ha volna annyi pénzem, odaadnám – mondta. – Apád
és én jó barátok vagyunk. Örömmel adnám.
 – Ne törődj most az apámmal… Ide a pénzt! – mondta
Poke. Hátranyúlt, s keze a revolverrel együtt jelent meg
ismét.
Ocida bólintott. Lassan fölállt, és odament az
íróasztalhoz. Amint odanyúlt a fiókhoz, amelyikben a
revolvert tartotta, s testével megpróbálta eltakarni keze
mozdulatát, érezte, hogy Poke fegyverének csöve a hátába
nyomul. Ocida tudta, hogy rajtavesztett. Keze a felső fiók
alá nyúlt, a második fiókhoz, s kinyitotta. Ebben a fiókban
tartotta a készpénzt.
– Itt van… ez az összes – mondta. – Vedd el.
Poke félretolta, s felmarkolta a vaskos dollárköteget.
Ingébe gyömöszölte a bankjegyeket, s gyorsan az ajtóhoz
lépett.
Ocida, még mindig veszélyt sejtve, mozdulatlanul állt. –
Ne feledd el, Poke, hogy apád és én jó barátok vagyunk –
mondta reszkető hangon.
– Nyisd ki a felső fiókot – mondta Poke. – Gyerünk…
nyisd ki!
Egy hosszú pillanatig egymásra néztek, és Ocida
meglátta Poke tébolyult tekintetét. Kalapáló szívvel lassan
kihúzta a fiókot.
Poke látta a revolvert az olajfoltos itatóson.
– Jó barátok? – kérdezte, s meghúzta fegyverének
ravaszát.
Ocida összeesett. Poke az asztalhoz lépett, kivette a
negyvenötös coltot, saját, már üres revolverét ledobta, és
kiment a szobából.
A lövést meghallotta Alec Horn detektív, aki a rakpart e
részének felügyeletével volt megbízva, s éppen akkor ért az
Ocida házának hátsó ajtajához vezető sikátor sarkára,
amikor Poke kilépett a kapun.
 Horn a pillanat tört részéig tétovázott, vajon Poke
Toholo-e az indián. Aztán meglátta Poke kezében a
revolvert, s az ő fegyvere is elővillant.
Poke a másodperc egy tört részével megelőzte. Golyója
Horn vállába csapódott, s a detektív összeesett.
Horn golyója végigszántott Poke karjában.
Poke megperdült, és vakon végigrohant a sikátoron.
Fájó karja kizökkentette nyugalmából. Most először
érzékelte, hogy vadásznak rá, s hatalmába kerítette a
pánik. A sikátor végén egy kétemeletes, düledező ház elé
ért. Berúgta a kaput, s betántorgott egy sötét folyosóra.
Egyetlen gondolata volt csak: elrejtőzni. Lépcsőkkel találta
magát szemközt. Kettesével vette őket, míg felért a
lépcsősor tetejére, ahol megállt. Jobb kéz felől egyetlen
ajtót látott, s nem volt tetőablak. Rájött, hogy csapdába
esett.
Ekkor kinyílt az ajtó, s Poke fölemelte revolverét.
Egy magas, vékony, himlőhelyes arcú, feltűzött copfos
indián lány lépett ki a lépcsőpihenőre.
Poke láttára összerezzent.
Poke felemelte a revolvert.
Egymásra néztek. A Poke ujjairól csöpögő vér tócsába
gyűlt a padlón.
– Kötözd be! – nyújtotta a lány felé karját Poke, s ismét
megfenyegette revolverével.
A lány tágra nyílt szemmel bólintott. Visszalépett a
szobába, s intett Poke-nak, hogy kövesse.

Mikor Poke azt mondta Manatee-nek, hogy takarodjon,

Manatee csak Ocida házának kapualjáig ment ki, mert
féltette főnökét. Amikor meghallotta a lövést, rájött, hogy
félelme beigazolódott. Látta, hogy Poke végigrohan a
folyosón, és azonnal bement a nappaliba, megpillantotta a
padlón heverő kövér testet. Rémület fogta el, megfordult, s
a folyosón át kirohant a hátsó ajtóhoz. Hallotta a két
lövést, mikor Poke és Horn egymásra tüzeltek.
Óvatosan kikukucskált a sikátorra. Még látta, hogy fut
Poke, s hogy áll meg a sikátor végén álló ház előtt, s hogy
bemegy.
Ekkor megpillantotta a sebesült detektívet, aki
megprbóbált felülni.
Ha Poke nem ölte volna meg Ocidát, Manatee-nek egy
pillanatra sem jutott volna eszébe, hogy elárulja, de azzal,
hogy megölte Ocidát, Poke elszakította azt a köteléket,
amely az indiánok testvéri közösségéhez fűzte.
Manatee odament a fekvő detektívhez, miközben
Lepski és Andy Shields a falhoz lapulva figyelte.
Lepski megragadta Shields revolverét, és lenyomta.
– Ez nem ő!
Félretolta Manatee-t, s letérdelt Horn mellé, aki ekkor
már fölült, s arca fájdalmasan eltorzult.
– Komoly a sebed?
Horn a fejét rázta.
– Arra ment.
Lepski végigpillantott a mocskos zsákutcán.
– Gondoskodj róla, Andy! Kérj segítséget rádión! A fickó
valószínűleg átmászott a falon.
– Uram! – szólította meg Manatee, aki most háttal
támaszkodott a falhoz. – Az utca végében van, az utolsó
házban. Csak ott jöhet ki, ahol bement. Ismerem azt a
házat, Manee, Ocida unokája lakik benne.
Lepski ránézett az indiánra, s azt fontolgatta, vajon
megbízhat-e benne. Tudta, hogy valamennyi rakparti
indián összetart. Lehet, hogy trükk, hogy segítsen
Pókénak elmenekülni.
– Megölte a főnökömet, uram – mondta Manatee,
mintha olvasott volna Lepski gondolataiban. – Őrült. El
kell kapni. Ott van.
– Biztos, hogy nincs másik kijárat?
Manatee bólintott.
Két rendőr ért oda hozzájuk.
– Ti ketten vigyázzatok Alecre – mondta nekik Lepski. –
Andy meg én utánamegyünk.
A két detektív revolverrel a kézben végigfutott a
sikátoron, megálltak a ház kapuja előtt, aztán Lepski
lelépett, Shields pedig fedezte.
Lepski meglátta a padlón a vércseppeket, s fölnézett a
keskeny lépcsőre.
Visszalépett, és adásra állította rádióját. Terrell
jelentkezett.
Lepski jelentette, mi történt és hogy hol van.
– Sarokba szorítottuk, főnök – foglalta össze. –
Fölmegyünk érte Andyvel, és elkapjuk.
– Nem tud meglógni? – kérdezte Terrell.
– Nem, sarokba szorítottuk.
– Tartsátok ott, Tom, amíg odaérek. Elkapom.
Lepski elhúzta a száját. Eszébe jutottak Beigler szavai,
hogy tartsa távol Terrelt az ügytől.
– Oké, főnök – felelte, és kikapcsolt. Hosszas habozás
után szólt Shieldshez. – Menjünk, kapjuk el ezt a szemetet
– mondta, és elindult fölfelé a lépcsőn.
Manee, az indián lány befejezte Poke karjának
kötözését. Miközben dolgozott, a férfi az ágyon ült, s
körülnézett az apró, fülledt szobában. A szoba ajtaja
nyitva volt. Az ágy fejrésze fölött egy nagy kereszt lógott a
falon. Poke rápillantott, majd bűntudatosan elkapta róla a
tekintetét. A keresztapját juttatta eszébe, amikor ott
térdelt mellette a tömjénszagú templomban, felidézte a
pislogó gyertyák fényét s az apja arcán elömlő békességet.
– Te Poke Toholo vagy, a nagyapám jó barátjának a fia
– mondta Manee, miközben ellépett mellőle. – Kérlek, menj
most le a nagyapámhoz, ő segít neked elmenni. Soha,
senkitől nem tagadja meg a segítséget.
– A nagyapád? – egyenesedett ki ültében s nyitotta
tágra szemét Poke. – Ocida?
A lány bólintott.
– Persze. Menj hozzá. Segíteni fog.
Poke-on erőt vett a teljes reménytelenség. Hosszú ideje
most ijedt meg először, hogy tényleg valami baj lehet a
fejében. Nem akarta elhinni, hogy akaraterejével nem
tudja kikúrálni magát. Most rádöbbent, hogy csakugyan
beteg. Miért ölte meg Ocidát? Most már tudta, hogy ha
csak azt kérte volna Ocidától, hogy bújtassa el, Ocida
megtette volna, s most biztonságban lenne.
Csak ült, kínzó fájdalommal a karjában, revolverével az
ölében. Amint ott ült, tudatára ébredt, hogy vége az
életének. Tudta, hogy számára nincs segítség és nincs
megváltás.
A lépcső tetejétől számított tizedik lépcsőfok el volt
korhadva. Poke kettesével jött fel, s átlépte. Manee tudott
erről a fokról, és sohasem lépett rá, Lepski azonban igen.
Elkapta a lépcsőkorlátot, s ennek segítségével éppen csak
hogy ki tudta szabadítani magát. Halkan káromkodva
kirángatta a lábát, aztán, tudva, hogy a lármával elárulta
magát, fölszaladt a lépcsőn, s egy üres lépcsőpihenőn
találta magát, amelynek jobb oldalán egy nyitott ajtó volt.
Intett Shieldsnek, s fegyverrel a kézben a falhoz lapult.
 A nyitott ajtajú szoba ablakán átsütött a nap, s sugarai
négyszögletes fényfoltot rajzoltak a poros padlóra.
Shields feljött egészen a fentről számított harmadik
lépcsőfokig, s revolverével fedezte Lepskit. A beszakadó
lépcső zajára Poke megmerevedett. Szeme villant a nyitott
ajtónál látható lépcsőpihenőre. Felemelte a revolverét.
Manee látta Poke arcán a reménytelenség kifejezését,
és távolabb húzódott.
Poke bal kezével benyúlt az ingébe, előhúzta az
Ocidától rabolt pénzt, s az ágyra dobta.
– Bocsáss meg – mondta a lányra nézve. – Nagyon
beteg vagyok. Valami baj van a fejemmel. A pénzre
mutatott.
– Ez téged illet – mondta, majd némi habozás után
folytatta. – Megöltem a nagyapádat. Ez az ő pénze.
Elvettem. Téged illet.
Lepski a falhoz lapulva hallgatózott.
Manee a piszkos fehér pokrócon heverő pénzköteget
nézte. Még sohasem látott ennyi pénzt. Tágra nyílt a
szeme.
– Ez az enyém?
Gondolatok robbantak az agyába. Ha ez a pénz tényleg
az övé, egy új élet nyílik meg előtte. Ez a szoba, a rakpart
bűze, a szoknyája alá nyúlkáló kezek, miközben az
étteremben dolgozik, a fehér tengerészek, akiket fel kell
hoznia, ha egy új ruhát akar… mindezt és még annyi mást
meg nem történtté tesz a pénz.
– Vedd el. – mondta Poke, a lányt nézve.
– Komolyan mondod, hogy az enyém?
Nem tudta elhinni, csak bámulta a pénzt.
– Megöltem a nagyapádat – mondta Poke, és rájött
hogy a lány nem figyel rá. Manee-nak csak a pénzen jár az
esze. Poke érezte, hogy elönti az utálat. – Vedd el, és
takarodj!
A lány fölmarkolta a pénzt, és kiszaladt a
lépcsőfordulóra.
Lepski a csuklójánál fogva elkapta és Shields karjai
közé lökte a lányt, Shields pedig a szájára tapasztotta
tenyerét.
Poke az ágyon ült, és a nyitott ajtó felé nézett. Agyában
sorra villant fel, amit a legjobban utált: a klub, apja
szervilizmusa, a gazdagok, az arrogánsok, a rosszindulat
és a lekezelés.
Gyakran gondolt a halálra. Az lenne a legkönnyebb
halál, gondolta, kialudni, mint egy petróleumlámpa, ha
lecsavarják a kanócot. A fény lassan elhomályosult, s
végül kihunyt. Poke azonban tudta, hogy most nem lehet
lassan lecsavarni a kanócot. Amikor észrevette, hogy
Lepski árnyéka eltakarja a fényfoltot, felnézett a falon lógó
feszületre. Rámeredt a keresztre, hirtelen eltelt
reménységgel szájába vette a revolver csövét, és meghúzta
a ravaszt.

– Társaságot keresel?
Meg összerezzent, és felpillantott.
Az utolsó két órát a kikötő túlsó felén töltötte, egy
kőpadon ülve, magányosan, egy fölötte keringő
halfarkastól eltekintve.
Mostanra már kiheverte a karambol okozta sokkot,
azon törte a fejét, mihez kezdjen. Ruhái ott maradtak a
szállóban, s biztos volt benne, hogy ha értük menne, a
kövér indián a szoba bérét követelné. Emellett lehet, Poke
is vár rá. Nem mehet vissza, nincs semmije, csak ami rajta
van.
 Oda az aranyozott húsosfazék, gondolta keserűen.
Húsosfazék, istenem! Hosszú haját reménytelen
mozdulattal libbentette hátra a vállán. Nahát, gondolta,
most kereshetek egy másik férfit, aki megveszi azt a
keveset, amire szükségem van. Mindig akad olyan férfi, aki
segít rajta, ha hajlandó lefeküdni vele.
Társaságot keresel?
Ugyanazok a szavak, amiket Chuck használt, mikor
fölszedte őt ennek a rémes ügynek a kezdetén.
Felnézett a mellette álló fiatalemberre.
Micsoda balfasz, gondolta.
A fiú magas volt, betegesen sovány, kecskeszakálla
volt, és szemüveget viselt. A lencsék olyan vastagok voltak,
hogy a szeme barna egresnek látszott mögötte. Szürke
nyitott nyakú trikót viselt, amit fekete nadrágjába gyűrt,
nyeszlett dereka körül pedig egy fényét vesztett rézcsatos,
széles bőrövet.
Végül is, gondolta Meg, ez legalább tiszta, akkor pedig
lehet, hogy van valami pénze is. Amikor ő is meg Chuck
koszosak voltak, nem volt pénzük.
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Helló – mondta. – Hát te honnan kerültél elő?
– Megláttalak, és úgy láttam, egyedül vagy – felelte a fiú
szakállát húzogatva, mintha Meg figyelmét akarná felhívni
rá. – Egyedül vagy?
A hangja lágy volt és jellegtelen. Meg végigmérte, s
végigvillant rajta az ellenszenv. Reménye, hogy talál
valakit, szétfoszlott ennek a balfasznak a láttán.
Az ő helyzetében azonban nem engedheti meg magának
az ember, hogy válogatós legyen, így hát azt mondta:
– Éppenséggel igen.
– Nem bánod, ha ide ülök?
 – Nem bánom.
A fiú megkerülte a kőpadot, és leült mellé. – Mark Lees
a nevem. És a tiéd?
– Meg.
– Csak ennyi? Meg?
A lány bólintott.
Hosszú ideig nem szóltak. Meg fölnézett, s a köröző
halfarkast figyelte. Ha inthetne egy varázspálcával és vele
repülhetne… Ő biztos valaki. Efelől biztos volt. Milyen
csodálatos lenne körözni a tenger fölött, lecsapni a
halakra, egészen szabadnak lenni!
– Nyaralsz itt?
Meg összerezzent, s ismét visszatért a földre.
– Mi van?
– Nyaralsz itt?
– Hát te?
– Én nem. Tegnap kirúgtak. Azon töröm a fejemet,
hogy hova menjek és mihez kezdjek.
Meg némi szimpátiát kezdett érezni a fiú iránt.
– Akárcsak én. Én is azon töröm a. fejemet, hogy hova
menjek és mihez kezdjek.
A fiú a lányra nézett, aztán elfordította a. tekintetét.
Gyors, futó pillantást vetett csak rá, de Meg tudta, telt
melleit és hosszú combját nézte. Könnyen ment, gondolta
magában. Olyan hülye állatok a férfiak.
– Tele van a tököm ezzel a várossal. Túl drága, csak
gazdagoknak való. Van kocsim – nézett ismét Megre a fiú.
– Úgy gondoltam, elmegyek Jacksonville-be. Van ott egy
haverom, lehet, hogy ad munkát – megint a lány mellére
pillantott. – Eljössz velem egy darabon?
Meg nem habozott.
– Miért ne?
 Úgy tűnt, a fiú kissé megnyugodott. A szakállát
vakargatta.
– Remek. Hol van a cuccod? Hozom a kocsit, és
fölveszlek.
Most a lányon volt a sor, hogy tanulmányozza a fiút,
akinek sovány arcán nem látszott lelkesedés. Csak ült, és
térdein nyugvó, vékony, csontos kezét bámulta. Meg egy
pillanatig tétovázott: lehet, hogy a fiú egy szexőrült.
Néhány pillanatig fontolgatta a lehetőségeket, aztán
gondolatban vállat vont: egy szexőrült csak akkor
veszélyes, ha ellenállnak neki. El kell mennie Paradise
Cityből. Jacksonville pedig van olyan jó, mint bármelyik
másik város.
– Nincs semmim… – mondta. – Se pénzem, se ruhám…
Semmim sincs.
– Valamid azért csak van… ami minden lánynak van –
állt föl a fiú. – Gyerünk.
Némán végigsétáltak a kikötő fala mentén az
autóparkolóhoz. A fiú egy ütött-kopott TR-4-eshez vezette.
Mikor beültek, a fiú, anélkül hogy a lányra nézett
volna, megkérdezte:
– Szeretnék lefeküdni veled… Benne vagy?
Meg számított erre a kérdésre, s egy pillanatra felvillant
előtte a kép, hogy ez a balfasz birtokba veszi a testét.
Összehúzta magát.
– Van pénzed? – kérdezte.
A fiú ránézett, majd elkapta tekintetét.
– Hogy jön ez most ide? – kérdezte értetlenül.
– Majd megtudod – felelte a lány, s ekkor hirtelen
megpillantotta tükörképét a szélvédőn. Elfintorodott.
Úristen! Úgy néz ki, mint egy rongyszedő!… A haja!…
 Kinyitotta a retiküljét, hogy kivegye a fésűjét, s hirtelen
megdobbant a szíve. A táskában ott volt egy barna
manilaboríték… a boríték, amit a repülőtérről hozott el. A
karambol olyan hamar következett be, hogy nem volt ideje
betenni a kesztyűtartóba. Mostanáig teljesen
megfeledkezett róla.
Gyorsan becsukta a táskáját.
Ötszáz dollár!
A mellette ülő balfasz megpróbálta elindítani a kocsit,
nyomkodta az indítógombot, s káromkodásokat
dünnyögött.
Meg szabad volt! Szabad, mint a halfarkas! Nem kell
elviselnie, hogy ez a balfasz lihegjen és fujtasson fölötte!
Ötszáz dollár!
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt.
– Hé! – bámult a fiú, miközben a lány becsapta az ajtót.
– Hová mész?
– Veled sehova! – felelte Meg, és odébbállt.
Valamivel később ismét egyedül ült a kikötő kőpadján,
feje fölött a köröző halfarkassal, s remegő ujjakkal, mohón
kinyitotta a borítékot.
A borítékban nem volt pénz.
A Fifty Club tagjai közt akadt egy bátor ember.
A klub drága, dombornyomásos emblémával ellátott
levélpapírjára energikus, könnyed kézírással a következő
üzenetet írták:
Menj a fenébe!

(Vége)