© Marie Ferrarella, 2010 – Harlequin Magyarország Kft.

, 2016
Eredeti címe: In Bed with the Badge (Silhouette Romantic Suspense)
Magyarra fordította: Sajó Tamás
• Borító: Magán Sarolta
• Kép: iStockphoto
ISBN 978-963-407-975-0
HU ISSN 2498-5554
Az Intrika a Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa.
A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy,
amelyet mások licencia alapján használnak.
Magyarországon kiadja a Harlequin Magyarország Kft., 2016
• A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.
• Felelős kiadó: dr. Bayer József
• Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
• Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária
• Telefon: +36-1-488-5569; e-mail cím: harlequin@eharlequin.hu
• Ügyfélszolgálat (megrendelés, reklamáció): ugyfelszolgalat@ringieraxelspringer.hu, +36-40-202-112
(munkanapokon)
Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu
A Harlequin Magyarország Kft. szerelmesregény-sorozatai:
Julia ROMANA Szívhang TIFFANY BIANCA INTRIKA
Árusításban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek.
 Marie Ferrarella
Beépített szerető
Cold Plains egy kis wyomingi város, ahol minden tökéletes. A csillogó felszín mögött
azonban sötét titkok rejtőznek. És egy még sötétebb szívű gazfickót, aki azon
mesterkedik, hogy az egykori porfészket fényes metropolisszá változtassa. De miért? Ez a
kérdés készteti Hawk Bledsoe-t, hogy tíz év után visszatérjen a városkába. Annak idején
azért ment el, mert kedvese, Carly Finn, egyszer csak bevallotta neki, hogy már nem
szereti többé. A sors különös fintora, hogy most együtt kell a végére járniuk a települést
béklyóba kötő titoknak, és megmenteniük a lány húgát; Mindezt úgy, hogy közben ne
essenek újra szerelembe…
 ELŐHANG

Micah Grayson nem tudta pontosan, miért kapcsolta be a tévét patyolattiszta, elegáns
hotelszobájában, melyet aznap estére vett ki. Nem volt kifejezetten társasági ember, és a
kínos csend fogalmát is csak hírből ismerte. Sőt, szakmájában éppen két legerősebb
fegyverének bizonyult, hogy csendes és észrevétlen tudott maradni. A zenét se nagyon
szerette, és olyan nagyképernyős tévére sem vágyott, amelyért nagyjából annyit kellett
fizetni, mint egy szobáért egy luxus-hotelben. Ha már itt tartunk, híreket is csak azért
olvasott, hogy tudja, mi történik a világ azon részén, ahová épp készül.
Mégis, miután gondolatban végigvette az ilyenkor szokásos dolgait, és megbizonyosodott
róla, hogy a szobában nincs poloska – na nem az állat, hanem a lehallgatókészülék –
szórakozottan bekapcsolta a tévét, ledőlt az ágyra, és a következő lépésén kezdett tűnődni.
A bemondó komor hangja el sem jutott az agyáig.
De aztán egy nő képe jelent meg a képernyőn.
Nagyon kevés dolog érte váratlanul mostanában Micah-t. Élete szó szerint azon múlt,
hogy minden eshetőségre fel volt készülve, és kezelni is tudta őket. A nő felvillanó fotója
viszont kiverte a biztosítékot. Sőt, úgy érezte, mintha valaki vasököllel vágta volna
gyomorszájon.
A hírolvasó ugyanis azt mondta, a képen látható nő halott. Amikor úgy egymillió évvel
korábban – mielőtt minden olyan bonyolulttá vált volna – utoljára látta a nőt, és elváltak,
Johanna még nagyon is életben volt.
Élt, csak immár nélküle.
– Johanna Tate holttestét egy nappal korábban találták meg a wyomingi Eden
külterületén. A jelek szerint egy bizarr rituálé végén főbe lőtték. A halottkém
megállapította, hogy halálát ez a lövés okozta. Az utóbbi években ez az ötödik ilyen női
holttest. A rendőrség kéri mindazok jelentkezését, akik bármilyen információval
rendelkeznek a gyilkosságokkal kapcsolatban. A tanúk személyazonosságát szigorúan
bizalmasan kezelik. A pletykák szerint a nő Cold Plainsben lakott, nagyjából nyolcvan
mérföldre a tett színhelyétől, de ezt még nem sikerült megerősíteni.
Cold Plainsti lakos.
Igen, ez így van, gondolta Micah keserűen.
Mint egykor én is.
Johanna miatt maradt olyan sokáig azon az isten háta mögötti helyen. És végül miatta is
lépett le onnan olyan hirtelen, hogy vissza se nézett. Miközben ugyanis együtt voltak, és a
közös jövőjüket tervezték, a lányt maga az ördög csábította el.
Más néven Samuel Grayson.
 Mit számít, hogy az ikertestvére. Micah és az az alattomos, gerinctelen, emberformájú
lény annyira különböztek, amennyire csak lehet. Ő sosem játszotta meg magát. Nem
keresett kifogásokat. Samuel viszont intrikus hazugságokkal kábította el az embereket,
hogy a saját céljaira használhassa őket, melyeket persze senki sem ismert.
Micah odalépett a tévéhez, és felhangosította. A hír azonban csak eddig tartott. A sötét
hajú bemondó még a szokatlanul meleg áprilisi időjárásról beszélt. Eközben incselkedő
pillantásokat váltott az épphogy nagykorú kinézetű, túlságosan is érett időjós lánnyal,
akinek szőke hajzuhataga majdnem a ruhája végéig ért.
Johannára nagyon kevés időt szántak.
Micah kikapcsolta a tévét.
– A francba, Johanna, én mondtam, hogy Sam egy sötét alak! Tudtam, hogy meg fogod
bánni, ha őt választod helyettem! – sopánkodott dühösen.
Küzdött, hogy a lány vele maradjon, de érezte, ha győzködnie kell, már rég elveszítette.
Értelmetlen volt erre vesztegetnie az idejét.
Elővette a jelenlegi személyijét tartalmazó viseltes, kopott pénztárcát – jó néhány nevet
használt, mióta elhagyta Johannát meg Cold Plainst –, és kinyitotta. A biztonságból mindig
magánál tartott maréknyi bankjegy és a hamis igazolvány alatt egy kedves arcú, barna
szemű, egyenes, fekete hajú lány apró fotója lapult.
Johanna érettségi tablóképe.
A lány az emlékezetében is ugyanígy maradt meg. Nem mondhatta, hogy a szívében is,
mert az már nem volt neki. Ez a szakmájával járt. A szív csak útban van, lelassít, meggátolja,
hogy az ember csak a megbízására koncentráljon.
A férfi haragra lobbant, és összegyűrte a képet. Felemelte, hogy áthajítsa a szoba másik
végébe, aztán mégis meggondolta magát. Vett egy mély lélegzetet, hosszan kifújta a levegőt,
és letette a papírfecnit az ágyra. Óvatosan kisimította a gyűrődéseket, és visszacsúsztatta a
pénztárcájába.
Nem engedhetem, hogy Sam megússza, esküdözött nagy hévvel Micah. Nem tudta, mi
történt, de biztos volt benne, hogy Samuel áll Johanna halála mögött. A lelkét rátette volna.
Micah szája erőltetett mosolyra rándult.
Már ha lenne lelkem, javította ki saját magát.
Ismer valakit, aki segíthetne neki. Aki le tudja húzni a leplet Samuel csodabirodalmáról,
és megmutatja, hogy az valójában maga a pokol. Neki legalább még mindig van lelke,
gondolta Micah, miközben bepötyögte a számot a telefonjába. És ki tudja, talán még szíve is.
A telefon hatszor csöngött ki. Micah úgy döntött, tíz után leteszi, és később újra próbálja.
Az ő szakmájában nem szokás üzenetet hagyni. De aztán egy mély hang szólt bele a
telefonba:
– Bledsoe különleges ügynök.
Micah arcán halvány mosoly suhant át.
Ezt nem ússza meg a testvére. Lehet, hogy eltart egy ideig, de akkor sem ússza meg. És
fizetni fog azért, ami Johannával történt.
 – Szia Hawk, Micah vagyok. Grayson – tette hozzá, hátha az ügynök nem emlékszik rá.
Végül is már rég nem látták egymást. – Találkoznunk kell. – Egy pillanat szünetet tartott,
majd titokzatosan hozzátette: Információim vannak a meggyilkolt nők ügyében, akiket
mutatott a híradó.
 1. FEJEZET

Oké, szóval hol is vagyok?

Hawk Bledsoe különleges ügynök fel-alá járkált a hotelszobájában, mely mintha
folyamatosan zsugorodott volna. A férfi egyre türelmetlenebb és dühösebb lett. Nagyon
rossz előérzete volt az üggyel kapcsolatban.
Semmi sem stimmelt.
Micah Grayson tegnapi hívása annyi év után váratlanul érte. Ugyanaz kötötte össze őket
Micah-val, mint – ahogy nemrég kiderült – az öt áldozatot: Wyoming ugyanazon részéről
származtak. Micah Horn’s Gulfban született, míg Hawkot az a balszerencse érte, hogy Cold
Plainsben kellett felnőnie.
Csodálatos hely, gondolta cinikusan a férfi. A csizmája belesüppedt a puha szürke
szőnyegbe. Még egyszer körbejárta a szobát. Soha semmi jó sem származott abból a
városból. Hacsak…
Nem! Nem fogja hagyni, hogy még egyszer oda kalandozzanak a gondolatai. Az már mind
a múlté, és mélyebbre volt ásva, mint az az öt szerencsétlen nő.
Miután elolvasta az eseten dolgozó ügynökök jegyzeteit, arra jutott, hogy a gyilkos
szándékosan temette el úgy az áldozatokat, hogy megtalálják a holttestüket. Ha nem is
rögtön, de idővel mindenképp.
Miért? Mi értelme volt ennek? Mi volt a közös ezekben a nőkben, már azon kívül, hogy
szerencsétlenségükre Cold Plainsből származtak? És persze attól is eltekintve, hogy
mindegyiküknek egy golyót röpítettek a fejébe, ezzel gyakorlatilag kivégezték őket. Bármit
is vétkeztek, valaki nyilvánvalóan nem tudta megbocsátani nekik.
De ki? És miért?
És mégis hol a francban van Micah? Már ott kellett volna lennie. Hawk épp azért indult el
az éjszaka közepén, mert Micah olyan türelmetlennek tűnt a telefonban. Több helyről
hallotta, hogy a férfit olyan dolgok „elintézésére” bérelték fel, amit más nem tudott vagy
nem akart megtenni. Ebből élt. Akárhogy is, Micah hívta őt, nem pedig fordítva.
Épp eleget hallott, hogy rákattanjon az ügyre. A férfi azt mondta, beszélniük kell az öt,
Wyoming elhagyatott területein szétszórva megtalált halott lány ügyében.
Ezek szerint Micah tudta, ki a felelős mindezért? Vagy legalább volt valami értelmes
elképzelése? Többet szeretett volna kiszedni belőle, de a férfi szándékosan tartotta a száját,
mondván, mindent elmagyaráz személyesen. Akkor meg miért késlekedett?
Egykori barátjából csak annyit sikerült kiszednie, hogy ebben a félreeső hotelban várjon
rá. A 705-ös szobában. Micah nem szeretett kényes dolgokról beszélni telefonon. Még akkor
sem, ha adott esetben egy eldobható, lenyomozhatatlan készülékről van szó.
 Így hát ahelyett, hogy bármire is fény derült volna, a férfi hívása csak még jobban
összezavart mindent. Az ügy jobban össze volt kuszálódva, mint egy gombolyag, miután
játszott vele egy macska.
Gombolyag. Ez meg hogy a fenébe jutott eszébe? Aztán rájött.
A nő szeretett kötni. Hawk mindig azzal ugratta, hogy az öregasszonyok szoktak kötni.
Erre Carly elfintorodott. Köszönte szépen, neki tökéletesen megfelelt ez a hobbi. Valójában
a férfit nagyon is elbűvölte, ahogy Carly ujjai segítségével az egyszerű színes fonálból
ruhákat varázsol.
Amennyire emlékezett, a nő egyenesen imádott alkotni.
Ekkor megint kénytelen volt elűzni a túlságosan élénk képeket, melyek az emlékezetéből
tűntek elő. De már jóval kevésbé kellett erőlködnie, mint az első alkalommal. Ez
elkerülhetetlen, gondolta. A történtek után most mégis kénytelen visszatérni ebbe a
városnak csúfolt pöcegödörbe, hiába fordított már neki egyszer hátat.
Még mindig előtte volt, hogy olyan gyorsan hagyta el a várost, ahogy csak tudta. Akkor
azt gondolta, soha nem tér vissza. Nyilvánvalóan tévedett.
Túl sok jelentőséget tulajdonított az; egésznek. Carlyval kapcsolatos érzései
bizonyították, hogy ő is csak ember, mint bárki más. A gond az volt, hogy nem akart az
lenni. Főleg nem most. Csökkentette a hatékonyságát. Elterelte a figyelmét. Az ember
érzelmek alapján döntött, neki pedig gyilkosságokat kellett kinyomoznia. Ez volt a
legfontosabb. Nem engedhette meg magának, hogy ne erre koncentráljon százszázalékosan.
Most nem tűnődhetett azon, mi lett volna, ha. És máskor sem.
Bár nem látszott rajta, olyan ideges volt, hogy még ülni se tudott egy helyben. Tovább
járkált fel-alá az apró hotelszobában, ahol Micah-val kellett volna találkoznia.
Már több mint egy órája várt. Nem úgy rémlett neki, hogy Micah bármikor is elkésett
volna. Mint ahogy ő sem. Olyan irányba vitte őket ugyanis az élet, hogy mindketten rájöttek,
az idő egy eszköz, amit használni kell, nem pedig könnyelműen figyelmen kívül hagyni.
Micah nem késett volna. A zsoldos csak akkor nem jön el, ha nem tud. Vagyis valami
rosszul sült el. Tehát ő, mint az üggyel nemrég megbízott különleges ügynök, nem
késlekedhetett sokáig. Micah csak azt erősítette meg telefonon, amit már ő is tudott: az
összes áldozat Cold Plainsből származó nő. Ha lelkiismeretesen akarja lefolytatni a
nyomozást, személyesen kell elmennie a wyomingi városba.
A tékozló fiú hazatér, gondolta keserűen.
Csakhogy ez esetben nem tékozló volt, sokkal inkább racionális. Élete legjobb döntése
volt otthagyni Cold Plainst. Visszatérni lehet, hogy a legrosszabb.
Hawk megint ránézett az órájára. Amikor megérkezett, és a szobában nem volt senki, úgy
döntött, másfél órát vár. De most nyugtalanabb volt, mint hogy még fél órát ott üljön.
Nagyot sóhajtott, visszasétált a Micah-nak direkt nyitva hagyott ajtóhoz.
A francba is, Micah, remélem, nem nyírattad ki magad, gondolta ingerülten. Abban
ugyanis szinte biztos volt, hogy ha életben lenne, eljött volna.
Mielőtt Hawk Cold Plainsbe indulhatott volna, még találkoznia kellett a halottkémmel, de
ezzel együtt vészesen közeledett a visszatérés ideje.
 Elharapott egy káromkodást, kilépett a szobából, és becsukta az ajtót.

Carly Finn nehezen emésztette még, hogy a két alkalommal, amikor végre elhatározta
magát, hogy otthagyja Cold Plainst, mindig közbejött valami. Egy valóban komoly dolog,
mely jogosan akadályozta meg a tervét.
Az első alkalommal élete szerelmével készült tovább állni, de útjába állt a családja iránti
elkötelezettsége. Az apja ugyanis alkoholista volt, és bár rengeteg hasonló problémával
küszködő ember képes emellett dolgozni és relatíve felelősségteljesen élni, az apja nem
tartozott közéjük. Ezért ha elment volna Hawkkal, nemcsak őt, hanem a húgát is
cserbenhagyja, aki szegénységben, majd később elkerülhetetlenül az utcán lett volna
kénytelen felnőni. Azt pedig megígérte az anyjának, hogy mindig vigyázni fog a húgára.
Így hát maradt. Vezette a farmot és pincérkedett, hogy legyen egy kis extra bevételük,
melyre nagy szükség volt a háztartás vezetéséhez – melyet persze szintén ő végzett.
Hawk Bledsoe-t pedig elküldte. Egy hazugsággal.
Nem volt más választása. Tudta, hogy a férfi csak akkor követi az álmát és hagyja ott őt
meg Cold Plainst, ha azt mondja neki, nem szereti. Hogy sosem szerette igazán, és már nem
képes tovább színlelni. Tudta, ha bevallja, mennyire szereti, Hawk Cold Plainsben marad, és
boldogtalan lesz, amiért lemondott mindenről. Ezt nem tehette meg vele.
Később nála is betelt a pohár. Kijelentette, hogy elege van, nemcsak a farmból, de a
városból is, amely rövid idő alatt rémisztő hellyé vált. Egy koszos kis porfészekből modern,
idilli városkává vált – de milyen áron.
Arra jutott, hogy joga van a saját életét élni. Ez örökké imádott húgára is vonatkozott.
Még csak össze sem akart csomagolni, boldogan otthagyta volna mindenét, és Mia
újrakezdhetett volna mindent. Aztán döbbenetes meglepetésben volt része. Míg ő a farm
életben tartásáért küzdött, a húga felnőtt, és kialakította a saját véleményét a világról –
pontosabban hagyta, hogy más kialakítsa azt helyette.
Amikor elmondta neki, hogy elege van, és örökre elmegy Cold Plainsből, a gyönyörű,
okos húga azt válaszolta nyugodtan, hogy ő márpedig marad.
És egyre rosszabb lett a helyzet.
Mia nemcsak maradni akart, de tervezni is. Az esküvőjét Brice Carringtonnal, egy nála
kétszer annyi idős gazdag özveggyel.
– Hiszen nem is szereted! – tiltakozott Carly, amikor végre magához tért a sokkból.
– De igen – erősködött a húga. – És egyébként is, te honnan tudnád? Egész nap csak
dolgozol, nincs időd semmire! Rám legalábbis biztosan. Nem úgy, mint Samuelnek – tette
hozzá büszkén, mintha a férfi valamilyen magasabb rendű lény lenne, akinek a figyelmét
kiérdemelni legalábbis óriási teljesítmény volna.
Carlynak ez úgy fájt, mintha arcul ütötték volna. Főleg azért, mert egész nap azért
küzdött, hogy Miának legyen mit ennie. De az még jobban fájt, hogy amíg ő éjt nappallá téve
dolgozott, a húgának kimosták az agyát.
 Ez volt a pontos megfogalmazás. Samuel Grayson a kígyónyelve, sármja és rendkívül
jóképű megjelenése segítségével megigézte az embereket, és a követőivé tette őket. Azt is
elhitette velük, hogy ez igazából az ő ötletük volt.
Mi másért gondolná Mia, hogy szerelmes egy férfiba, aki az apja lehetne? Brice
Carrington olyan unalmas volt, mint egy tál sótlan rizs. De igen magas fokon állt Samuel
Grayson társadalmi ranglétráján. Talán azért volt vele a húga, hogy végre legyen egy
apafigura az életében, tűnődött Carly. Mindenesetre Miának azért kellett hozzámennie
Brice-hoz, mivel ez beleillik Grayson nagyszabású tervébe.
Az utóbbi öt év során Grayson és legközelebbi emberei észrevétlenül felvásárolták Cold
Plains összes ingatlanát. A gazdag férfi lassan, de biztosan mindent a saját szája íze szerint
rendezett. Úgy tűnt, semmi sem történik az ő hozzájárulása nélkül. Mindenhol ott volt. Aki
nem értett vele egyet, azt megkérték, hogy hagyja el a várost, vagy – mint újabban egyre
gyakrabban – egyszerűen csak felszívódott.
Első pillantásra úgy tűnt, a férfi rengeteget tett a városért. Felújította a régi épületeket, és
újakat húzott fel. Lett új városháza és iskola, utóbbiba csak olyan tanárokat vett fel, akik
tökéletesen egyetértettek eszméivel. De ami a legfontosabb, épített egy új templomot,
amely – elmondása szerint – csak a hívők lelki jólétének szentelte működését. Ez pedig a
„nyáj” vezetőjének dolga, azaz az övé.
Egy idegen csinos, idilli kisvárost láthatott. Carly viszont Samuel Grayson bábvárosát
látta. Akinek minden parancsa szent, és rabszolgaként követendő. Az ő utasítására az
összes nő ötvenes évekbeli ruhákat hordott – ezeket tartotta ugyanis megfelelően erkölcsös
viseletnek.
Carly szerint az egykori egyszerű buzdító beszédeket tartó szónok egy utópisztikus
világot akart létrehozni a városban, ahol a legfontosabb az iránta való hűség, és ahol
mindenki vakon engedelmeskedő, agyatlan robottá válik, ráadásul mindeközben úgy élnek,
mint ötven évvel ezelőtt.
Samuel világában a nők voltak a kiszolgálószemélyzet, alapvető feladatuk pedig, hogy
gyereket szüljenek. Az a hír járta, hogy ezeket a nőket meg is jelölték. Megdöbbenésében
utánajárt a dolognak, és rájött, hogy a hír igaz: a jobb csípőjükre egy K betűt tetováltak – K,
mint követő. Mi ez, ha nem egy őrült megalomániás terve?
Bár rosszul volt tőle, Carly pontosan tudta, miként kell viselkednie Samuellel, hogy a
húga bízzon benne, így a megfelelő pillanatban elrabolhassa, és elvihesse erről az
iszonyatos helyről. Ezért felkereste Samuelt, és elmondta neki, hogy alkalmas a
megüresedett tanári állás betöltésére. A férfi csinos, napbarnított arca mézesmázos
mosolyba húzódott. Mélyen belenézett a lány szemébe.
– Igen, kedvesem, biztos vagyok benne – mondta némi hatásszünet után. – Nagyon
boldoggá tett, hogy idejöttél, és jelentkeztél.
Megfogta Carly kezét. Még mindig ugyanolyan széles mosolyától a nőt kirázta a hideg.
Úgy érezte, mintha a férfi fogva tartaná.
– A tanári kar megbecsült tagja leszel – biztosította.
Csak a holttestemen keresztül, gondolta a lány. Szó szerint.
 A gond az volt, hogy még ez sem rettentené el Graysont. A férfi gondolkodás nélkül
eltávolít az útból bárkit, aki akadályozza tervei megvalósításában.
Muszáj elvinnie Miát. Akkor is, ha belehal.
 2. FEJEZET

– Jó napot, doktor úr! Sietnünk kell! Csak pár percem van – mondta Hawk köszönés
helyett a megyei halottkém irodájában.
Valójában oda se kellett volna mennie, Micah ugyanis nem jött el a találkozóra. Hajthatott
volna egyenesen Cold Plainsbe, de a halottkém felhívta, és azt mondta, mindenképpen
találkozniuk kell. És ha őszinte akart lenni, boldogan maradt volna ebben az ideiglenes FBI-
irodában a végtelenségig. Mégsem tehette. Nagyon örült volna, ha közbejön valami –
földrengés, tornádó, cunami de Wyomingban ez természetesen esélytelen. Bár semmi
kedve nem volt a gyilkosságok végére járni, ő mégiscsak elhivatott FBI-ügynök, és nem
hagyhatta, hogy a régi érzelmei eltérítsék az ügy megoldásától.
Le sem vette a kabátját, inkább odalépett az orvoshoz. Még csupán pár napja ismerte, de
azt már látta, igen komolyan veszi a munkáját.
– Miért hívott? – kérdezte Hawk. – Új nyomot talált?
– Nem éppen – válaszolta dr. Hermann Keegan. Minden szavát jól megfontolta, mintha
mindenképpen meg akart volna bizonyosodni azok helyességéről, mielőtt kimondja őket.
Hawkra nézett keret nélküli szemüvege fölül. – Valójában egy régi nyomot találtam.
Mivel Hawk fejében csak a rá váró megpróbáltatások jártak, vajmi kevés kedve volt
további rejtvényekhez.
– Hogy mondja?
– Amikor kiderült, hogy a gyilkosságok összefüggnek, elővettem a másik négy áldozat
boncolási jegyzőkönyvét – magyarázta. – Maga tudta, hogy a második áldozat „tetoválása”
eltűnt a csípőjéről, miután megmosták a testét?
Csak a második áldozatot nem tudták még azonosítani. A többieknek ismerték a nevét, de
az ő személyazonosságát még négy év után sem sikerült kideríteni. A DNS-e és az
ujjlenyomata sem szerepelt az FBI adatbázisában.
– A tetoválásokat nem lehet lemosni – mutatott rá Hawk.
Dr. Keegan mosolygott, ettől az egyébként is gömbölyű, holdszerű feje még kerekebbnek
tűnt.
– Pontosan. A jelentések szerint alkoholos filccel írták oda a k betűt – nézett bele Hawk
szemébe. – Tudja, ez mit jelent, nem igaz?
– Igen-válaszolt Hawk csípősen. – Vagy nagyon szeretett firkálni a testére, vagy valójában
nem is volt a szekta tagja. – Lehet, hogy ő is valamilyen rendőr, gondolta Hawk. – Talán egy
beépült ügynök volt – vonta le a következtetést.
– Szerintem is – bólogatott dr. Keegan.
Hawk ránézett a doktor zsúfolt asztalán heverő öt aktára, melyek az áldozatokról írt
jelentéseket tartalmazták. Mindegyiken egy-egy áldozat neve állt. Jane Doe, vagyis az
ismeretlen lány. Shelby Jackson, az első áldozat, akit a wyomingi Gulleyban találtak. Aztán a
Cheyenne-ben három éve előkerült Laurel Pierce. A Laramie melletti erdőben felfedezett
Abby Michaels. És végül persze Johanna Tate, őt múlt héten találták meg Edenben.
Micah barátnője volt, jutott hirtelen Hawk eszébe. Amikor hallott az esetről, a név
valahogy ismerősen csengett. Vajon ezért hívta Micah? Johanna miatt? Vajon a férfi többet
tud, mint gondolta? Talán a saját kezébe vette az ügyet? Micah törvényen kívüli volt, nem
jelenthetett neki gondot megbosszulni a lány halálát. Visszafelé sült el a dolog?
A fenébe, tudnom kell ezekre a kérdésekre a választ, gondolta Hawk idegesen.
– Elvihetném ezeket? – tudakolta az akták felé biccentve.
A doktor összevarrta Johanna Tate holttestét, aztán arrébb lépett. Megtörölte az aktákat,
és egy kupacba rakta őket.
– Természetesen – válaszolta Keegan. – Már lefénymásoltam őket magának.
Hawk felnyalábolta az iratokat. Ismerte az áldozatokat, de alaposan át akarta nézni a
feljegyzéseket. Még mindig ködös volt az egész ügy, de hálás volt a doktornak, hogy
készített neki másolatokat, minden információ jól jött.
– Maga igen alapos – jegyezte meg Hawk.
– Időm az van – vonta meg a vállát a doktor. – Hosszú idő óta ez az elsődet
– És egyébként mivel foglalkozik? – kérdezte Hawk. Kíváncsi volt, vajon mit csinál a
doktor, amikor éppen nem boncol. Nem nagyon hitte, hogy Wyomingban túl sok gyilkosság
történne. A válasz meglepte.
– Állatorvos vagyok – válaszolta a doktor. – Valójában még nem is kell orvosnak lenni
ahhoz, hogy az ember halottkémmé váljon – magyarázta, látva az ügynök hitetlenkedő
pillantását. – Mindössze arra van szükség, hogy az ember kiemelkedő megfigyelő
képességgel rendelkezzen, és legyen gyomra felboncolni hullákat. Mint ezt itt – mutatott az
acélasztalon fekvő, gyászruhába öltöztetett holttestre.
– Jó tudni – jegyezte meg csípősen Hawk. Az aktákat magához szorította, és az ajtó felé
indult. – Köszönöm!
– Szívesen!
Hawk becsukta maga után az ajtót. Kihúzta magát, és a kocsijához indult. Nem volt több
kifogása, amivel tovább halaszthatta volna az indulást. Már kapcsolatba lépett a csapatával,
és megmondta nekik, hogy a várostól néhány mérföldre állítsanak fel egy ideiglenes,
műholdas kapcsolattal rendelkező FBI-támaszpontot egy faházban.
Most rajta volt a sor. Következő megálló: Cold Plains.
Aki bújt, aki nem, megyek.

Carly az iskola előtt állt. Nemrég kezdett ott dolgozni, délután ügyelt a gyerekekre.
Ott pillantotta meg először a férfit. Azt hitte, káprázik a szeme.
Nem értette, miért látja Hawk Bledsoe-t kiszállni egy újszerű fekete szedánból. A kocsi
épp akkor állt meg a Grayson Közösségi Ház régi épülete előtt. Samuel Grayson
legközelebbi emberei laktak itt. A csatlósai, ahogy a lány magában nevezte őket. Csak a
képzeletem játszik velem, győzködte magát Carly. A férfi mindjárt eltűnik, vagy
visszaváltozik az arca, ő pedig felismeri valamelyik sokat látott szomszédját.
Lélegzetét visszafojtva várt. De a férfi csak nem tűnt el, és az arca sem változott meg.
A nő hirtelen elszédült. Nagy levegőt vett, valamennyire sikerült kitisztítani a fejét. Ám a
gond nem a fejével volt, hanem a látásával, ugyanis a férfi még most sem tűnt el.
A kisfiús arca, amelyet úgy szeretett, megváltozott. Még mindig jól nézett ki, de sokat
fogyott, és a tekintete is komorrá vált. Azért még mindig ő volt. Magas és izmos, ez a
sötétkék széldzseki alól is kitűnt. A haja is homokszőke maradt, bár rövidebbre vágatta,
mióta Carly utoljára látta. És amikor a férfi ránézett az utca túloldaláról, észrevette: a férfi
barna szeme még mindig ugyanazt a melegséget árasztja, mint egykor.
A pillantása mindig is megigézte. Érezte, ahogy felgyorsul a szívverése, mint egy
kislánynak, amikor végre megszólítja a fiú, aki mindig is tetszett neki.
Miért nem tűnt már el ez a múltból felidézett emlékkép? Miért indult el felé?
Carly torka összeszorult, úgy érezte, mindjárt megfullad. Nem sikerült elfordítania a
tekintetét, pedig kis túlzással az élete múlt rajta.
Még mindig arra várt, hogy eltűnjön a kép – vagy jöjjön a világvége, csak történjen már
valami –, miközben egyre csökkent köztük a távolság.

Amint Hawk a településre ért, és a központ felé indult, ledöbbent. Minden megváltozott,
el kellett ismernie.
Amikor elköltözött, úgy tűnt, Cold Plains hamarosan az enyészeté lesz és megsemmisül,
csak a legreménytelenebb lakosok maradnak. Akikben nem volt ambíció, és nem tudtak
elmenni.
Semmi nyoma nem maradt ennek a reményvesztettségnek. Ez a város mesébe illő volt.
Akárhova nézett, új épületeket látott, a régieket pedig felújították, és új funkciót is kaptak,
nem csak lefestették őket. Az utakat megjavították, az utcákon egy elhajított csikket sem
lehetett látni. Ég és föld ahhoz képest, ahogy gyerekkori emlékeiben élt. És a trágyaszag is
eltűnt, jutott eszébe. Ahelyett, hogy Cold Plainsből szellemváros lett volna, a fejlődés útjára
lépett.
Egy pillanatra azt hitte, rossz helyen van, rossz irányba fordult valamelyik
kereszteződésnél, és egy másik településen kötött ki. Egy derűs, modern helyen. Aztán
meglátta a régi arcokat, gyerekkora óta nem látott ismerősöket. Úgyhogy Cold Plainsben
kellett lennie. Ekkor vette észre: nem csak az épületek változtak meg, az emberek is.
Határozottan lépkedtek az utcán, látszott, hogy nem bolyonganak céltalanul. A szülők a
gyerekeikkel kézen fogva mentek egy játszótér felé. Ezt át kellett gondolnia még egyszer.
Játszótér? Mióta volt itt játszótér? Vagy ha már itt tartunk, fagyizó?
– Elnézést, fiatalember, majdnem magának mentem – nevetett egy öregember, az utolsó
pillanatban kikerülve a férfit.
 Hawk nem tudta levenni a szemei az ősz hajú férfiról. Ízléses melegítőt viselt, a lábán
pedig drága cipőt (talán futócipőt) hordott. A kezében két kék súlyzó volt, félkilósak
lehettek. Kocogott.
Hawknak leesett az álla. Mindenki megőrült? Még egyszer körbenézett. Az emberek
mosolyogtak körülötte. Szinte félelmetes volt. Aztán jobban megnézte a mellette sétáló
nőket. Ők is mosolyogtak és igényesen öltözködtek. Semmi farmer, igénytelen forrónadrág
vagy overall. Öregek és fiatalok egyaránt szépen fel voltak öltözve. Az ördögbe is, úgy
néztek ki, mintha az amishok életéről szóló film statisztái lennének.
Hawk ereiben megfagyott a vér. Egy pillanattal korábban még azon ámuldozott, mi
történt a városban, próbálta összeegyeztetni' a mostani lakosokat az emlékeiben élőkkel.
Teljesen elmerült a gondolataiban, nem volt felkészülve arra, hogy meglátja Carlyt.
A lány valami nevetséges, semmilyen ruhát viselt, a látványa mégis úgy fejbe vágta,
mintha belecsapott volna a mennykő.
Carly. Carly Finn.
A nő, aki utat mutatott neki, aztán összetörte a szívét, otthagyta, és vissza se nézett.
Vajon miért nem jutott eszébe, hogy valószínűleg még mindig itt lesz? Hogy még mindig
Cold Plains határában lakik? Azon a hülye farmon. Az mindig is többet jelentett neki, mint a
férfi, ezért természetes, hogy még mindig ott él.
Annak ellenére, hogy ruhaként egy csúnya, formátlan zsákot viselt, még mindig épp olyan
csodásan nézett ki, mint régen. Vagy még jobban; helyesbített a férfi.
Ilyen távolságból is jól látta, hogy Carly a hosszú lófarokban hordott szőke hajával még
helyesebb, mint ahogy emlékeiben élt. Talán azért gondolta ezt, mert görcsösen próbálta
kitörölni az emlékezetéből a lányt.
Ökölbe szorult a keze. A francba, bárcsak leléphetnék! – gondolta. Bárcsak beülhetne a
kocsiba! Ki sem szállna, amíg ki nem fogy a benzin, vagy ki nem veri a lány emlékét a
fejéből.
De nem tehette, úgyhogy kár volt ezen agyalni. Az FBI-nak és az öt áldozatnak is tartozott
azzal, hogy megoldja az ügyet és megtalálja a gyilkost. Már nem az a kölyök, aki csak
magára tud gondolni. Bár a szíve üresen dobogott, akkor is felelősséggel tartozott.
Összezavarodott, elképedt, dühös lett, és még számtalan érzelem dúlt benne, melyekre szó
sincs. Elindult a lány felé.
Amikor Carly észrevette, hogy a férfi felé tart, az első gondolata az volt, hogy azonnal
elrohan.
De nem tette.
Sosem futott el semmi elől, és nem akarta épp most elkezdeni. Pedig jóval egyszerűbb
lett volna, mint megvárni, amíg a férfi odaér. Nekidőlt az iskolaudvar körül álló fehér
kerítésnek, felszegte a fejét, reménykedett, hogy nem ment el az esze, és a közeledő férfiról
kiderül, hogy valaki más.
Csalódnia kellett. Ennyit a pozitív gondolkodásról.
 Gondolatai teljesen más irányba indultak. Rendben, szóval Hawk az. Mégis mit keres
errefelé? Annyi éven át várta, hogy visszatérjen, és pont a legrosszabbkor sikerül
megérkeznie!
De nem felejthette el, miért maradt Cold Plainsben. Emlékeztette magát, miért ment
napközis tanárnak, és miért erőltetett mosolyt az arcára, akárhányszor Samuel Graysont
látta, miközben legszívesebben egy karóval döfte volna át a szívét, megragadta volna a húga
kezét, és elfutott volna.
– Carly?
Ahogy a nő meghallotta Hawk hangját, forróságot érzett. Aztán hideget, majd újfent
forróságot. Nagy levegőt vett, és válaszra nyitotta a száját.
– Igen?
– Carly – ismételte Hawk, ezúttal komorabb, erőteljesebb hangon. Tekintete a nőre
szegeződött. – Hawk vagyok.
– Igen – mondta a nő halkan. Reménykedett, hogy a férfi nem hallja, mennyire lüktet a
szíve. – Tudom.
Az utóbbi öt évben kifejlesztett hatodik érzéke most arra figyelmeztette Carlyt, hogy
figyelik. Méghozzá Samuel egy hű embere, aki mindent elmond a főnöknek. Vigyáznia
kellett. Samuellel sikerült elhitetnie, hogy a szekta többi női tagjához hasonlóan ő is a
bűvkörébe került. Minden zsigerével tiltakozott ez ellen, hiszen ellentmondott az összes
korábbi elvének, de meg kellett tennie, hogy megmenthesse Miát. Úgyhogy most teljesen
közönyösen kellett viselkednie azzal a férfival, akit egykor mindennél jobban szeretett.
És még mindig szeret.
Észrevétlenül nyelt egy nagyot, és magára erőltetett egy széles, lelketlen mosolyt.
– Szóval mit keresel Cold Plainsben annyi idő után? – kérdezte vidáman.
 3. FEJEZET

Úgy nézett ki, mint Carly. Még aljban a nevetséges, zsákszerű ruhában is, persze egy
kicsit idősebb, de mindenképpen elbűvölően gyönyörű. Viszont egyáltalán nem úgy beszélt,
mint Carly.
Még mindig feltűnt néha álmaiban. Egy másik, sokkal egyszerűbb időből. És amikor
felébredt, magát korholta, amiért még mindig a nőért epekszik. Üresség lett úrrá egész
lényén, kitépve szívének maradékát.
Persze Carly hangja volt: De egyértelműen hiányzott belőle az energia, amely a harcias és
független lányt azzá tette, aki. A vidám, élénk és mégis semmitmondó kérdés, amelyet
feltett, úgy hangzott, mintha a nőnek kimosták volna az agyát.
Most, hogy belegondolt, így jellemezte volna a korábban az utcán látott arcokat is.
Tényleg úgy tűnt, mintha semmi nem lenne a mosolyuk mögött. Bár az emberek tényleg
nem céltalanul bolyongtak, mégis azt a benyomást keltették, mintha nem lennének
valódiak. Mintha kartonpapírból vágták volna ki őket.
A francba, Hawk, mondj valamit, gondolta Carly. Mondj valamit, és akkor tovább
játszhatom a szerepem. Sosem fogod megtudni, mennyire hiányoztál, hányszor nem jött
álom a szememre, miközben arra gondoltam, hol jársz és mit csinálsz. Hogy akár egy kicsit
is hiányzom-e neked.
Carly sosem bánta meg, hogy kiadta az útját. Helyesen tette. A férfinak is így a legjobb.
Most pedig ott állt előtte teljes életnagyságban, és nem mondhatott neki semmit. Az
érzéseiről, vagy hogy miért lett Samuel Grayson hű követője.
– Szóval? – kérdezte Carly ugyanazzal a széles, üres mosollyal. Az arcizmai kezdtek
begörcsölni. Sokkal nehezebb eljátszani az agyatlanságot, mint az ember hinné. – Mi szél
hozott erre? – kérdezte újra.
Carly tudta, hogy nem családi okból jött vissza, a férfi anyja ugyanis meghalt. Csak miatta
maradt a városban, az apjával sosem jött ki jól. Bár kedvesebb volt, mint a saját apja, ő sem
vetette meg az italt.
– Nem hittem volna, hogy visszatérsz Cold Plainsbe.
Legalább ennyit mondhatott őszintén. '
A férfi megrázta a fejét, és kényszeredetten elnevette magát.
– Vicces, én meg azt hittem, van annyi eszed, hogy elmenj innen válaszolta kicsit
élesebben, mint akarta.
Carly megvonta a vállát, és félrenézett. A gyerekek nyugodtan játszottak. Semmi olyasmi
sem történt, amire hivatkozva elmehetett volna. Próbálta elhitetni magával, hogy Hawk
szavai nem fájnak, de ez hazugság volt. A véleménye ennyi idő után is sokat számított neki.
Valószínűleg mindig is fog.
 – Valami közbejött – szabadkozott. És megint igazat mondott. Valami tényleg közbejött,
és maradásra késztette. Húga váratlan házassága.
Hawk szeme végigfutott Carly ruháján. Erősen próbált nem az alatta rejlő gyönyörű,
karcsú testre és a vele töltött éjszakákra emlékezni.
– Igen – mondta röviden. – Azt látom.
Carly sokkal jobban utálta a ruháját, mint Hawk, erre esküdni mert volna. De hordania
kellett. A terv része volt, meg kellett győznie azt a rettenetes, hatalommániás Graysont,
hogy neki is épp annyira kimosták az agyát, mint az úgynevezett „nyájának” többi tagjáét.
– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre – jegyezte meg szelíden Carly. Egyre nőtt a
kíváncsisága. – Miért jöttél vissza Cold Plainsbe?
– Valaki megölt öt nőt, és mindegyiküket Wyoming egy-egy elhagyatott részére temette.
A tettest próbálom előkeríteni.
Carly furán nézett rá. Vajon jó helyen kapiskálok? – morfondírozott Hawk. Tud valamit a
könyörtelenül meggyilkolt nőkről? De a nő arckifejezése azonnal visszaváltozott,
semmitmondó és kifürkészhetetlen lett. A következő pillanatban Carly arcán különös
mosoly jelent meg.
– Szóval sikerült – vonta le a következtetést elismerően bólogatva.
Hawk szeme összehúzódott zavarában.
– Mi sikerült?
Egykor azt mondta a férfi, valami vakmerő dologba akar kezdeni, valami olyasmibe,
amivel valódi változást hozhat. Jobb hellyé akarta tenni a világot. Ezért hagyta el a nő. Ilyen
ambíciókkal nem lehet valaki boldog egy gyufásskatulya-nagyságú városban.
– Valamelyik bűnüldöző szerv tagja lettél. Talán rendőrbíró? – kérdezett rá. Egyszerű
rendőrként biztos nem bízták volna meg egy ilyen jelentős üggyel.
Hawk megrázta a fejét. Aztán, mivel a nő egyértelmű kíváncsisággal nézte tovább,
elmondta:
– Az FBI-nak dolgozom.
– Még jobb.
Hawk szerint nem volt jó az FBI-nak dolgozni. Ez egy olyan munka, amely miatt folyton
az országot kellett járnia, ezért képtelenség lett volna bárhol is gyökeret verni, egyben azt
is elősegítette, hogy ne kelljen mély emberi kapcsolatokat létesítenie. Ezt a nőnek
köszönhette. Miután Carly elmondta neki, hogy sosem szerette, és ezzel darabokra törte a
szívét, úgy döntött, sosem teszi ki magát ekkora fájdalomnak még egyszer. Ezt csak úgy
tehette meg, ha senkit sem enged közel magához. Semmi kötődés. Soha többé.
Mégis miért kezdett el megint érezni? Bármilyen magas falat is sikerült felépítenie maga
köré az utóbbi közel tíz évben, Carly pár perc alatt romba döntötte az egészet. Nem tetszett
neki, de nem tudott mit kezdeni vele.
– Ez is csak egy munka – felelte Hawk, elhárítva Carly bókját.
A nő kihallotta a közönyt és érzéketlenséget, melyet a férfi már észre sem vett a saját
hangján. Carly egy pillanatra aggódni kezdett. Talán mégsem kellett volna elküldenie.
– Akkor csalódott vagy? – kérdezte Carly.
 A férfi kiábrándultsága nagyon fájt a nőnek. Hawkot elküldeni élete legnagyobb áldozata
volt, de meg kellett tennie, hogy a férfi megvalósíthassa az álmát. Ha kiderül, hogy mégsem
erre vágyott, kárba vész mindaz a sok hosszú év.
– Igen – válaszolta hidegen, miközben újra végigmérte a nőt.
Nem a munkájáról beszél, jött rá Carly. Hanem a vele kapcsolatos érzéseiről. Bármit
megadott volna, ha mindent elmondhat neki, elmagyarázhatja, mit keres még mindig ott.
De ha megteszi ezt, azzal mindazt sutba dobta volna, amin eddig dolgozott, feláldozva
mindazt a munkát, amelyet abba fektetett, hogy Samuel azt higgye, megtért.
– Miért van rajtad ez a ruha? – kérdezte Hawk elítélően. És miért öltözik így minden nő?
– tette hozzá, miután körbenézett.
– Nem az összes – jegyezte meg Carly, nagy nehezen leplezve megnyugvását, hogy végre
témát váltott. – Még mindig vannak hitetlenek.
– Hitetlenek – ismételte Hawk. – Mármint olyanok, akik még nem találtak rá a helyes
útra?
A nő még szélesebbre húzta a mosolyát. Ó, mennyire utálta ezt a szerepet, amit játszania
kellett!
– Látom, érted!
A férfi megvetést érzett. Vajon Carly mindig is ilyen gyenge volt, csak ő nem vette észre?
– Egyáltalán nem – válaszolta undorodva.
Megint körbenézett. A városközpontban voltak. És mégis, egyáltalán nem így emlékezett
a helyre. Valami nem stimmelt. Egy vidéki kisvárost hagyott ott, ahol az embereknek
semmiféle jövőképük nem volt. A helyi kocsmában ősz hajú, elkeseredett férfiak próbálták
szomjazó torkukból kiöblíteni a kudarc és kilátástalanság ízét. A kocsma és a többi üzlet is
feltűnően hiányzott a Cold Plains-i utcákról.
– Hol a barkácsbolt? – kérdezte a férfi.
A helyén most egy edzőterem állt. Egy edzőterem! Mióta volt ideje az embereknek
súlyokat emelgetni és szaunázni? Az ilyen helyekre elkényeztetett emberek járnak, akiknek
van szabad idejük. Egy ilyet sem ismert Cold Plainsben. A csupasz földből kellett
kikaparniuk a megélhetésükre valót. A dolgok egyértelműen megváltoztak.
– A tulajdonosnak át kellett költöztetnie a boltot Brysonba – válaszolta a nő a
szomszédos városra utalva. – Nem tudta fizetni a bérleti díjat.
Carly látta a döbbenetet Hawk arcán. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne emelje
fel a kezét és simogassa meg a férfi arcát, ahogy régen tette, amikor ilyen képet vágott.
– Új befektetők jöttek, és elkezdték felvásárolni a várost – idézte Carly a változások
hivatalos magyarázatát. Ahogy folyamatosan sulykolták mindenkibe, mindez a jó ügy
érdekében történt.
– És a kifőzde? – kérdezte Hawk egy épület felé biccentve. '
A kifőzde is eltűnt, a helyén egy modern, hatásvadász nevű étterem állt.
– Mi a franc az a vegetáriánus kávézó?
– Pont az – válaszolta a nő. – Sokkal egészségesebb ételeket lehet kapni náluk, mint a
kifőzdében bármikor – tette hozzá.
 A név alapján hús nem szerepelt az étlapon. Ennek így egyszerűen nem volt értelme.
– Ez egy szarvasmarhatartó vidék – tiltakozott Hawk. – A férfiember húst eszik hússal,
nem fura kinézetű, hervadó zöld cuccokat. És ha már itt tartunk, hol vannak a férfiak?
Carly tudta, mire gondol, de kénytelen volt úgy tenni, mint aki össze van zavarodva.
– Mindenfelé – válaszolta, és az utcán sétálgatókra mutatott.
– Nem rájuk gondoltam.
Hawk itt, a helyi férfiak mellett nőtt fel. Amíg fiatal volt, látta, ahogy egész álló nap esővel,
sárral küzdenek, hogy megélhetést nyújthassanak a családjuknak, és nekik is legyen mit
enniük. Ezek a férfiak viszont túl nyápicnak, túl mesterkéltnek tűntek, hogy mindezt
megtegyék.
– Ezek a faszik úgy néznek ki, mintha A stepfordi feleségek remake-jének meghallgatására
indultak volna.
– Halkabban! – mondta a lány jóval határozottabban, mint a nap folyamán bármikor.
Erre a Carlyra emlékszem, gondolta Hawk. Nyugtalanította, hogy a nő aggódva néz körül.
Mintha attól félne, hogy valaki hallgatózik. Mi a franc történt ezzel a várossal? És Carlyval?
– És ha nem? – fakadt ki a férfi. – A felsőbb erő, amely mindenkit zombivá változtatott,
rám is lesújt a gyalázkodásomért? – folytatta dühösen: – Ki tette ezt? – kérdezte. – Ki mosta
ki az emberek agyát? Nem mondhatod, hogy tényleg szeretsz agyatlan, beprogramozott
robotként élni.
Bár a hangja dühös volt, valójában csak arra várt, hogy Carly megcáfolja az első
benyomását, és elmondja neki: akarata ellenére él és öltözködik úgy, mint egy ötvenes
évekbeli háziasszony.
Carly nagy nehezen kipréselte magából a lényeget.
– Samuel Grayson roppant nagylelkű volt, és rengeteget tett ezért a városért – kezdte.
Minden szó lyukat égetett a nyelvébe.
– Grayson? – ismételte Hawk. Carly Micah ikertestvéréről beszélt. A páros mézesmázos
tagja. Hawk eszébe jutott, hogy mindig azon tűnődött, mennyire illett volna hozzá, ha
kétszínű kígyóolaj-kereskedőnek születik a vadnyugaton. Amikor utoljára hallott róla,
Grayson folyamatosan utazott, és értelmetlen beszédeket tartott. De Hawknak még mindig
kétszínű kígyóolaj-ügynök.
– Ez mind Samuel Grayson műve?
Carly bólintott, lelkesedést és tiszteletteljességet erőltetve magára a guru nevét hallva.
– Ő és a befektetők, akiket idehozott.
Utálta látni a hitetlenkedést és csalódottságot Hawk szemében, de nem kockáztathatta
meg, hogy a valódi érzéseit megossza vele. Nem mondhatta el, hogy Grayson, bármilyen
elbűvölőnek is tűnhet első látásra, kimosta a város hiszékenyebb, elkeseredettebb
lakosainak agyát. Annyi ideig küszködtek a megélhetésük előteremtésével, hogy amint
valaki biztonságot ajánlott nekik, azonnal bedőltek. Boldogan hűséget fogadtak
Graysonnak, közben nem sejtették, hogy a lelküket is eladják. A guru ugyanis csak a
tökéletes behódolást fogadta el. Utópisztikus kis világa a növekvő lakosság erejével
táplálkozott.
 Tehát a pletykák igaznak bizonyultak, akárcsak az első benyomásom, gondolta Hawk
keserűen. Micah is erre célzott homályosan, amikor találkozót kért tőle. Samuel Grayson
szektát alapított, és mindenkire lecsapott, aki sebezhető, elkeseredett vagy bizonytalan. Az
az őrült ezeket a tulajdonságaikat használta ki, hogy elkezdje felépíteni a kis szektáját.
– És hol van most Samuel Grayson? – kérdezte Hawk.
Carly látta Samuel egyik csatlósát az iskolaudvaron. Még csak nem is próbálta leplezni,
hogy figyeli. Ennyi éppen elég ahhoz, hogy az emberben súlyos üldözési mánia alakuljon ki.
– Mindig ott van, ahol a legnagyobb szükség van rá – válaszolta.
Anélkül, hogy teljesen tisztában lett volna azzal, amit csinál, Hawk vállon ragadta Carlyt.
Éppen hogy csak meg tudta állni, hogy megrázza, és előhozza a régi, tiszta fejű, intelligens
nőt, akit egykor ismert – vagy legalábbis hitte, hogy ismer.
– Istenem, Carly, nem gondolhatod komolyan, amit az előbb locsogtál!
Carly minden erejét összeszedve elmosolyodott, ahogy mindig is tette, amikor csatára
készült.
– Persze hogy komolyan gondolom. És nem locsogok, igazat beszélek.
Hawk forgó szemmel próbálta leküzdeni az undorát.
– Valami gond van? – kérdezte a férfi háta mögül valaki.
A rendőrfőkapitány, Bo Fargo reszelős hangja volt az. Fargo önmagát tette meg
rendőrfőkapitánynak. Éppen megválasztották seriffnek, ő máris úgy érezte, neki magasabb
pozíció dukál. De mivel benyalt Graysonnak, nyugdíjas állása lett.
Carly pupillái kitágultak.
– Nem, nincs semmi gond – mondta gyorsan.
Remélte, hogy nem fajul el az ügy, és ezért mindent megtett. Ismerte Fargo módszereit. A
keménykötésű rendőrfőnök nem csak szóban élt vissza hatalmával, őszintén hitt öklének és
puskájának meggyőző erejében. Carly nem akarta, hogy Hawknak baja essen.
– Csak mesélem Hawknak, mióta itt hagyta a várost, micsoda változások történtek Cold
Plainsben – Samuelnek hála.
A név egyértelműen meghozta a várt hatást. Fargo hunyorogva felnézett Hawk arcába. Az
ötvenes éveiben járó magas, robusztus férfi megszokta, hogy nők és férfiak egyaránt
meghajolnak előtte anélkül, hogy egy szót is szólna. Élvezte, ahogy a gyáva polgárok félnek
tőle. Mondhatni, imádta.
– Hawk? – ismételte Fargo, és vizenyős kék szemével végigmérte az idegent.
– Hawk Bledsoe – emlékeztette Carly. – Emlékszik rá, nem, rendőrfőnök?
– Magas, vékony kölyök – felelte Fargo megvetően.
– Mostanra kicsit megemberesedtem.
Csend támadt egy pillanatra, mintha Fargo akkor döntötte volna el, hogy is vívja meg ezt
a csatát. Nem úgy tűnt, hogy Hawk könnyen megfutamodik, a rendőrfőnök pedig egyáltalán
nem akart olyan küzdelembe bocsátkozni, amit elveszíthet. Úgyhogy egyelőre csak
nevetett, és megsimogatta a hasát.
 – Mint mindannyian, nem igaz? – kérdezte választ nem várva. – Szóval miért jött vissza,
Bledsoe? Talán azon gondolkodik, visszaköltözne, most, hogy a város egy élhetőbb hellyé
vált – kérdezte.
Hawk egy pillanatra sem vette le a tekintetét Fargóról.
– Nem, az öt meggyilkolt nő ügyében nyomozok, akik a városban laktak.
Bizonyításképpen elővette a tárcáját, és megmutatta a jelvényét. Esküdni mert volna,
hogy a rendőrfőnök elsápadt.
A következő percben Hawk látta, hogy Fargo már összeszedte magát. A pillanatnyi botlás,
az arcán látható döbbenet mintha ott se lett volna. A férfi vonásai újra acélos
magabiztosságot árasztottak magukból, fel sem merült a szemlélődőben, hogy megijedt a
nyomozás hallatára.
– Attól tartok, valaki szórakozik magával, Bledsoe – mondta Fargo határozottan, minden
szót megnyomva. – Cold Plainsben nincsenek bűntények.
– Akár vannak, akár nincsenek, seriff…
– Rendőrfőnök – javította ki azonnal Fargo. – Én vagyok itt a rendőrfőnök.
Hawk lehajtotta a fejét. Ha játszani akar, hát játsszunk. Amíg időt nyer vele a nyomozás
folytatásához, hajlandó belemenni. Nem mintha azt gondolta volna, hogy Fargo a
segítségére lehet. Azt viszont nem akarta, hogy hátráltassa.
– Rendőrfőnök – hagyta jóvá Hawk. – Akárhogy is, az az öt nő halott.
Fargo kissé összeráncolta a szemöldökét.
– Itt mindenki rövid pórázon van tartva, Bledsoe. Mindenki boldog, mindenki éli a saját
kis életét. Nézzen csak körül! – utasította nyersen Hawkot a város felé intve.
– Ha nem vette volna észre, ez már nem az a város, amit itt hagyott érettségi után.
Összeráncolta a szemöldökét, mintha meg akarná félemlíteni ellenfelét.
– Öt éve vagyok rendőrfőnök, és nem emlékszem, hogy halott nőket találtam volna Cold
Plainsben – zárta le a kérdést.
– Az azért lehet, mert nem itt találták meg őket – magyarázta Hawk higgadtan. – A
holttestek Wyoming más-más részéről kerültek elő az utóbbi öt évben.
Fargo arckifejezése elárulta, hogy a kérdést ezzel lezártnak tekinti.
– Ha ezt tudja, akkor igazán nem értem, miért akarja felszítani a kedélyeket. Ez egy békés
kisváros, nincs szükségünk a magafajta rendbontókra.
„Békés kisváros”, sok-sok mocskos titokkal, gondolta Hawk. De hangosan csak azt
mondta:
– Valószínűsíthető, hogy mindegyik nő lakott itt valamikor.
– Az istenit, semmi közöm ahhoz, amit valaki azután csinál, hogy itt hagyja Cold Plainst.
Bár Fargo arcán továbbra is ott ült a zord mosoly, tekintetét belevájta Hawkba. Számára
csak egy betolakodó volt, aki még gondot is okozhat.
– Ha magát holtan találnák, mondjuk Cheyenne-ben, az talán a szülővárosa hibája lenne,
Bledsoe?
Hawk tudta, hogy ez egy nem túlzottan burkolt fenyegetés. Az volt az érzése, hogy Carly
is tudja, mert egy pillanatra eltűnt az üres mosolya, és megmerevedett a tekintete.
Majdnem úgy nézett ki, mint a régi Carly, aki minden igyekezete ellenére még mindig benne
élt.
– Ha itt ölnek meg, és aztán Cheyenne-be visznek, akkor igen – felelte nyugodtan Hawk.
Meglátta a pillanatnyi dühöt a vizenyős szemekben, mielőtt a rendőrfőnök megnyugodott
volna.
– Ezt gondolja, Bledsoe? Hogy a nőket itt ölték meg, aztán valaki varázsütésszerűen
különböző helyekre temette őket anélkül, hogy a tudomásomra jutott volna?
A rendőrfőnök egyre közelebbről, egyre vészjóslóbban nézett Hawk arcába.
– Maga szerint ennyire vak vagyok?
– Nem – válaszolta az ügynök még mindig higgadtan. – Csak azt mondom, hogy a végére
kell járnom a gyilkosságoknak, és mivel az áldozatok Cold Plains-iek, itt akartam kezdeni a
kérdezősködést.
Fargo keresztbe tette a kezét Hawk előtt, mintha csak arra várna, hogy az ügynök valami
rosszat mondjon.
– Tessék csak!
De Hawk nem akart Fargo szabályai szerint játszani.
– Amint megvannak a megfelelő kérdéseim – mondta szelíden a rendőrfőnöknek fel
fogom keresni.
Fargo szeme keskeny réssé szűkült össze.
– Örömmel várom.
A rendőrfőnök ekkor a jelenetet addig csendben szemlélő Carlyra nézett. Bár az idősebb
férfi mosolygott, közel sem tűnt boldognak.
– Vége a szünetnek, Ms. Finn – mutatott a nő háta mögött játszó gyerekekre.
– Ideje visszavinni a kölyköket az osztályba.
Carly tudta, hogy ez egy kijelentésnek álcázott parancs volt. Engedelmesen bólintott,
semmi értelme sem volt most továbbfeszíteni a húrt. Fargónak azt kellett gondolnia, hogy
Carly épp olyan agyatlan, mint a többi, Grayson földi paradicsomában élő nő.
– Igaza van, rendőrfőnök!
Elfordult, közben Hawkkal szándékosan kerülte a szemkontaktust. Attól félt, a férfi túl
sok mindent látna, esetleg valami olyat is, ami elárulhatja. Tudta ugyanis, hogy Fargo
értelmesebb, mint első látásra gondolná az ember, és ha Hawk rájönne, hogy Carly csak
szerepet játszik, ez a rendőrfőnök szeme elől sem maradna rejtve. Sőt, akár tettlegességre
is sor kerülhetne, ő pedig nem akarta, hogy Hawknak bántódása essék. Bár
érzéketlenségnek tűnhet, őt egyáltalán nem érdekelték a halott nők. Azok már úgyis
kilehelték a lelküket, ezt semmi nem fogja megváltoztatni. Hawk azonban még nagyon is
élt. És nem akarta, hogy bajba kerüljön, de ha sokáig marad, könnyen célponttá válhat.
Zavaros idők jártak. Hawk sosem rejtette véka alá a gondolatait, és itt ez nagyon veszélyes
tudott lenni. Fargóval, Graysonnal és a hidegvérű csatlósaival nem lehetett ujjat húzni.
Egyedül úgy lehetett túljárni az eszükön, ha az ember belement a játékukba. Bár Carly már
elvonult, Fargo még mindig egy helyben állt, jobb kezét pedig a tokban pihenő revolvere
markolatán tartotta, ahogy végignézett Hawkon.
 – Tehetek magáért még valamit? – kérdezte.
Az ügynök tudta, mikor kell visszavonulót fújni, és a következő csatára készülni.
– Szólni fogok, rendőrfőnök úr! – ígérte semmitmondóan, majd megfordult és elsétált.
– Könnyen megtalál! – kiáltott utána Fargo. – Általában az utcán járőrözők. Ezért ilyen
békés itt minden.
– Rendben! – válaszolta Hawk anélkül, hogy visszafordult volna.
Nagyon igyekezett, hogy tiszteletteljes maradjon a hangja. Emlékezett, hogy amikor
elköltözött a városból, Fargo még csak nem is volt seriff, nemhogy rendőrfőnök. Ráadásul
seriffhelyettesként is tudni lehetett, hogy több galibát okoz, mint amennyit megold, a város
agresszoraként ismerte mindenki. Hawk értesülései szerint akkor került feljebb a
ranglétrán, amikor a seriff igen gyanús körülmények közt meghalt egy balesetben. Az
ügynök nem volt egészen biztos benne, hogy valóban baleset történt. Talán annak az
esetnek is a végére kéne járni, miután befejeztem az öt nő ügyében folytatott nyomozást,
gondolta.
A kocsijához érve mély levegőt vett. Mégis mi a franc történt itt öt év alatt? Az első
holttestet is nagyjából öt éve találták meg. Az FBI szintén szerzett egy értesülést
Graysonnal és nem túl szeretetreméltó embereivel kapcsolatban, ami beleillik a képbe. Ők
is öt éve jöttek a városba befektetőként, és kezdték felvásárolni az ingatlanokat azzal a
szándékkal, hogy felújítják azokat.
Olvasta az erről szóló jelentéseket, de sosem hitte volna, hogy ennyire súlyos a helyzet.
Grayson mindent megváltoztatott, és az összes embert is, akiket sikerült meggyőznie, hogy
maradjon. Így hozta létre a földi paradicsomot, ahogy nevezni szerette.
Ilyen dolog nem létezik, és ezt mindenki tudja, gondolta Hawk, ahogy beült a kocsiba.
Vagy legalábbis tudnia kellene. Becsukta az ajtót, és bekapcsolta a biztonsági övet. Grayson
valójában zombivá változtatott mindenkit. Á kocsikulcscsal a kezében Hawk a fenekén
maradt, és pár percig még nézegette a Fő utcán sétáló embereket. Pontosan tudta, hogy
Fargo figyeli, ahogy mustrálja a törvénytisztelő Cold Plains-i állampolgárokat.
Egy perc sem telt bele, és rájött, a helyzet súlyosabb, mint első látásra tűnik. Rendben,
mindenki üresen mosolyog és kényszeresen az elvárásoknak megfelelően öltözködik, még a
gyerekek is ügyelnek rá, hogy össze ne piszkolják a ruhájukat. De hogy senkinek nem volt
egy egyéni megnyilvánulása, az szíven ütötte. Lehetetlen, hogy egyszerre tényleg boldog
legyen mindenki, és az is, hogy tökéletesen nézzen ki. Senki sem sántított, még csak meg
sem botlott. Nem köhögtek vagy tüsszentettek. Mégis mi a francot csinált a nagy Grayson
isten, kiirtotta az allergiát, a náthát és a tökéletlenséget? És sikerült valahogy eltávolítania
az ide nem illő embereket? Ameddig ugyanis a szem ellátott, egy árva lelket sem lehetett
látni az utcán, aki oda ne illett volna, olyat meg pláne nem, aki kifejezetten csúnya lett
volna.
Valami nagyon, nagyon nem stimmelt.
Fargo nyilvánvalóan úgy döntött, hogy feladja a megfigyelői szerepet, inkább egyenesen
Hawk felé indult. Amikor az ügynök észrevette, beindította a motort.
 Vissza akart menni a városhatárban felállított kunyhóba, hogy ellenőrizze,
berendezkedett-e az általa összeverbuvált különítmény. Jó embereket választott, de az a
kellemetlen érzése támadt, hogy mielőtt lezárja az ügyet, szüksége lesz további erősítésre.

Carly érezte, hogy egész teste remeg.

Osztálytermének első emeleti ablakából lopva figyelte Fargót és Hawkot, ahogy
méregetik egymást, mint két kan, mielőtt összecsap a falka vezetéséért. Azt remélte,
egykori barátjának van annyi esze, hogy továbbáll, mielőtt valami baj történik.
Amikor Fargo Hawk felé indult, a nő szíve majd kiugrott a helyéről. A rendőrfőnök, akár
egy bika, Hawk pedig makacs, mint egy öszvér. Carly tudta, hogy Hawk sosem üt övön
alulra, mindig is tisztességes volt. Fargót viszont korántsem akadályozták holmi úri
konvenciók. Őt csak az érdekelte, hogy minden akadályt félrelökjön.
Ó, egek, minél hamarabb kijuttatom innen Miát, annál jobb! – gondolta Carly még mindig
a két férfit figyelve. Elfogta a kétségbeesés, amikor Miára gondolt. A húga sosem hallgatott a
jó szóra. Ezért az egyetlen esélye valahogy elrabolni, és a rúgkapáló-üvöltő lányt
elvonszolni Cold Plainsből, mielőtt férjhez megy ahhoz az emberhez.
Brice Carrington már volt házas, és senki sem tudta pontosan, mi történt az első
feleségével. A férfi egyszer csak komoran bejelentette, hogy „eltávozott ebből a világból”. És
ennyi, a nő többé nem tartozott az élők sorába. Épp mint a rendőrfőnök felesége,
emlékezett vissza Carly. Ő is eltűnt, Bo Fargo pedig megözvegyült. Vagy legalábbis ezt
állította.
A Cold Plains-i férfiak sosem váltak, tűnt fel Carlynak. Kényelmesen „elvesztették”
feleségeiket, és megözvegyültek. És ha ezeket a nőket nem „elveszítették”, hanem
megölték? Talán Carrington és a rendőrfőnök feleségét is meggyilkolták, akárcsak az öt
másikat, akiknek az ügyében Hawk nyomoz?
Ki tudja, talán még sokkal több halott nő volt eltemetve az állam különböző pontján.
Olyan Cold Plains-iek, akik valamilyen oknál fogva már nem élvezték Samuel jóindulatát.
Most, hogy belegondolt, halványan Carly eszébe jutott, mintha valaki mesélte volna, hogy
Brice Carrington gyereket akart, aki továbbviszi a nevét, az első felesége pedig nem tudta
ezt megadni neki. Ez lett volna a bűne? Ezért akarta Carrington elvenni Miát, hogy aztán
gyerekgyártó gép válhasson belőle?
– Valami baj van, Carly?
A hátulról jövő halk kérdés hallatán Carly majdnem kiugrott az ablakon.
Samuel.
Carly a gondolataiba merült, nem hallotta, ahogy a férfi bejön az osztályterembe. Samuel
úgy járt, akár egy macska vagy az ördög. Csak éppen a férfi hangtalanul lépkedett, mert a
patáját olyan kézzel varrt cipőbe dugta, mely többe került, mint a helyi farmerek éves
bevétele.
 Samuel Grayson úgy nézett ki, mint egy filmsztár, a szavai édesebbek voltak, mint a méz,
a szeme pedig könnyedén megigézett bárkit. Nem csoda, hogy szónoknak állt, miután
elköltözött a Horn’s Gulf nevezetű kisvárosból, hogy hírnevet és pénzt szerezzen.
Egyre sikeresebb és sikeresebb lett, bejárta az egész Délnyugatot, és olyan
szerencsétleneknek tartott beszédeket, akik semmit sem akartak jobban, csak feleolyan
energikusnak lenni, mint ő. Úgyhogy kipengették a belépő árát, és feszült figyelemmel
hallgatták, várták a csodát, ami talán őket is a lelkesítő szónok hiteles másává változtatja.
És miközben ezért imádkoztak, Grayson szorgosan szabadította meg őket a pénzüktől.
Carly tudta, hogy legtöbbjük alig engedhette meg magának az adományozást. De ez nem
akadályozta meg Graysont abban, hogy begyűjtse azt, ami szerinte neki járt.
Egy idő után már nem élvezte, hogy városról városra jár, hatalmas pénzösszegeket
kaszál, és mindenki vég nélkül nyalja a talpát. Úgy döntött, visszatér a gyökereihez, és keres
egy helyet, amit a saját kényére-kedvére alakíthat. Minél kilátástalanabb helyre volt
szüksége. Cold Plains épp beleillett a képbe.
Carly nem tudta, azért tért-e vissza, hogy valakin bosszút álljon, vagy hogy átvegye az
irányítást egy szülővárosára emlékeztető helyen (ahol régen semmirekellőnek tartották),
de őszintén szólva nem is érdekelte. Akárhogy is igyekezett a férfi, őt nem tudta elcsábítani.
Carly újra magára öltötte a korábban Hawk előtt felvett semmitmondó, üres mosolyát,
amint ránézett a férfira, aki a város „nemes, irányító tudatának” nevezte magát.
– Dehogy, Mr. Grayson – válaszolta udvariasan. – Semmi baj sincs.
Grayson meglepte azzal, hogy karjait bizalmasan összekulcsolta a nő válla körül. Carly
ezt nem vette túl jó néven, belül üvöltött tehetetlenségében. De hangosan nem kiálthatott,
és el sem lökhette a férfit – pedig nagyon jólesett volna neki.
– Carly-kám – kezdte korholóan Grayson. – Mit is mondtam neked? – kérdezte, és
nyomatékosan a nő szemébe nézett.
Hawk Cold Plains-i visszatérése annyira felzaklatta a lányt, hogy hirtelen semmi sem
jutott eszébe. Aztán rájött, mire utalt Grayson olyan nyájasan.
– Azt mondta, hívjam Samuelnek.
– Bizony. Itt nincs hierarchia – biztosította egy álmosollyal.
Dehogy nincs, és te is pontosan tudod, gondolta Carly, s direkt ugyanolyan mosolyt
varázsolt az arcára, mint Grayson.
– Na gyerünk – folytatta mézesmázosan a férfi. – Halljuk, mi a gond!
– Semmi baj nincs, Samuel – válaszolta szelíden Carly.
A férfi belenézett a nő szemébe, mintha ezzel egyúttal a lelkébe is belelátna. Ez a
színjáték része volt, mindketten tudták.
– Biztos, Carly? – kérdezte aggódva Grayson.
Mielőtt a nő válaszolhatott volna, folytatta:
– Azt gondoltam, Hawk váratlan Cold Plains-i visszatérése okán esetleg kénytelen vagy
foglalkozni a kettőtök közt történt ügyekkel – nyomta meg az utolsó szót, mint egy tévés
pszichológus.
Ez megtévesztette a nőt.
 Voltak idők, amikor tényleg úgy tűnt, hogy Samuel mindent tud, gondolta nyugtalanul
Carly. Olyankor majdnem elhitte – ahogy a követői mindig is állították, hogy Grayson
mindenható.
De nem igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt, mert csak a szabály van, Samuelre pedig
különösen igaz volt ez a megállapítás.
– Nem, jól vagyok. Tényleg. Hawk és én már rég lezártuk a dolgot – állt ellen továbbra is
Carly.
Grayson bólintott, de az arca kifürkészhetetlen maradt, ez pedig igencsak nyugtalanította
Carlyt. Nem tudta, hitt-e neki a férfi, vagy csak játszadozott.
– Akkor jó – válaszolta úgy, hogy ebből sem lehetett semmit kideríteni. – De ha bármikor
beszélgetni szeretnél, vagy csak egy barátra lenne szükséged, az ajtóm mindig nyitva áll –
mondta, szavait a nő vállának gyengéd szorításával hangsúlyozva.
Carlynak minden erejére szüksége volt, hogy leplezze undorát. Sikerült egy boldog, hálás
kifejezést erőltetnie az arcára.
– Köszönöm, Samuel. Nagyon kedves vagy.
– Tudok kedvesebb is lenni – biztosította a nőt kajánul.
– Jobb lesz, ha visszamegyek a gyerekekhez – mondta Carly Graysonnak. A
hátborzongatóan csendes hétévesekre mutatott, akik mind összekulcsolt kézzel ültek a
padjuknál. – Ennyi ideig tudnak csak fegyelmezetten viselkedni felügyelet nélkül.
Grayson zöld szeme mágnesként vonzotta az övét.
– Én is épp erre gondoltam.
Carly tudta, hogy az imént figyelmeztetést kapott. Ha meg akarja szöktetni Miát, nem
késlekedhet.
Egy kicsit sem.
 4. FEJEZET

Carly azt gondolta, hogy a beszélgetésnek vége, és Grayson végre elmegy. De Cold Plains
önkényes urának esze ágában sem volt elhagyni az osztálytermet. Ott maradt, ahol volt,
Carly pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
Felkészült a második menetre.
– Hallottad, milyen jól halad a húgod? – kérdezte Grayson. – Remekül be fog illeszkedni
békés kis közösségünkbe, amint, végre összeházasodnak Brice-szal.
Carly rosszul volt Grayson minden egyes szavától, de ezek egyenesen felforgatták a
gyomrát. Már annyi ideje erőltette magára ezt a szerepet, hogy azt se hitte volna el a
férfinak, ha azt mondja, a fű zöld.
Carly a nyelvébe harapott, nehogy kibukjon belőle, micsoda leereszkedő soviniszta fráter
ez a Grayson. Erőt vett magán, és kimondta, amit a férfi hallani akart.
– Nem volt időm beszélgetni Miával – felelte –, de tudom, hogy nagyon várja az esküvőt.
– Már csak három hét – emlékeztette fölöslegesen Grayson.
Most csupán szívatta? Mindig nehéz eldönteni… Ha mást nem is, azt az egy dolgot
biztosan tudta, hogy Samuelben egy homokszemnyi kedvesség sincsen. Ráadásul egy
kéjenc. Carly észrevette, milyen szemmel néz pár nőre, attól függetlenül, hogy az illető
házas vagy sem. Az az arckifejezés egyáltalán nem egy – hogy Grayson saját szavaival éljünk
– „tiszta szívű” emberre vallott.
– Igen, tudom.
Meddig kell még tettetnie, hogy nem veszi észre. Grayson úgy bámulja, mintha nem evett
volna egy hónapja, ő pedig egy jó nagy szelet grillezett hús lenne?
– Te is kereshetnél magadnak valakit, akivel összeházasodhatnál, Carly – tanácsolta
Grayson. A férfi szeme épp hogy lyukat nem fúrt Carlyéba.–Végül is, harmincegy évesen
már nincs sok időd gyereket szülni.
Ha egy nagyképű és idegesítő, de normális férfival beszélgetett volna, a lány biztos
felpofozza és otthagyja, amiért ilyen leereszkedően beszél vele.
– Már én is gondolkodtam rajta, de még nem találtam senkit, akivel szívesen leélném az
életem.
Grayson elhessegette a kifogást.
– Badarság, rengeteg olyan férfinak be tudlak mutatni, aki illik hozzád. Egyszerűen túl
válogatós vagy – korholta a lányt még mindig mosolyogva. – A múltban hoztál rossz
döntéseket. De ez természetes. Sokan csak azután találják meg a helyes utat, hogy előtte jó
néhány zsákutcába is bementek, és ezért nem hiszik el, hogy végre jó irányba haladnak.
Magánórákat is vehetnél, ha gondolod ajánlotta fel Grayson. – Átadhatnám mindazt a
bölcsességet, amit az életről tanultam.
 Bár nem látszott rajta, Carly résen volt. Pontosan tudta, arra megy ki a játék, hogy
elárulja magát.
Ne áltasd magad, Grayson! Nálad okosabb embereket is átvertem már, gondolta Carly.
Hawk arckifejezése jutott eszébe, miután megmondta neki, hogy sosem szerette.
– Nem akarok a terhedre lenni. – Egy pillanatnyi szünetet tartott – Samuel – folytatta
szinte énekelve. – Nagyon elfoglalt ember vagy, bűntudatom lenne, ha rám vesztegetnéd az
idődet.
A férfi újfent elhessegette a nő kifogását.
– Mindig van időm, hogy a közösség tisztes polgáraival beszélgessek.
Borsmenta illatú lehelete felhőként lebegett Carly körül, megnehezítve a nő légzését.
– Meg fogod látni, hogy nagyon is könnyű engem megtalálni.
Arra fogadni mernék, gondolta Carly. Mióta figyelte, mi történik a városban, hallotta,
hogy Grayson legalább fél tucat nővel „elbeszélgetett”.
– Észben tartom – ígérte a nő. – De most már tényleg tanítanom kell – mosolygott édesen
Graysonra abban a boldog tudatban, hogy a zsarnok úgyis megkapja, amit érdemel. Talán
Hawk megjelenése máris a férfi uralmának végét jelzi. Ez a gondolat nem kevés örömmel
töltötte el. – Különben a gyerekek nem fogják tudni megcsinálni a leckéjüket.
– Óvatosan, Carly! – figyelmeztette Grayson negédes mosollyal. – Csak nem akarod, hogy
a gyerekek rabszolgahajcsárnak nézzenek?
Pedig csak egy kígyónyelvű zsarnok uralkodik felettük, kontrázott némán Carly. Grayson
ugyanis ezt tette, az egész várost rabigába döntötte, mostanra már mindenki idióta szolgai
mosollyal a fején rótta az utcákat, mint valami robot.
A nőt nagyon nyugtalanította a tudat, hogy nincs biztonságban. Grayson bizony a
sarkában volt. Vigyáznia kell vele. Egyértelmű, hogy számára is tartogat valamit, és ha nem
figyel, úgy végezheti, mint az öt nő.
Nem tudta bizonyítani, de érezte, hogy a halott nők valahogy Graysonhoz kapcsolhatók.
Azt is tudta, hogy félnie kéne, de a tudat, hogy Hawk a környéken van, megnyugtatta. A
férfi mellett mindig is biztonságban érezte magát. Talán őrültség volt azt gondolni, hogy a
férfit még mindig érdekli a sorsa, mégis úgy érezte, ez az igazság.
A gyerekek – összesen harminc hét-és nyolcéves-végül csak mozgolódni kezdtek.
Normális kölykök már réges-rég randalíroztak volna.
Carly rájuk irányította a figyelmét, Graysont, Miát és Hawkot pedig egyelőre kiverte a
fejéből. Mia és Hawk ügyében jól haladt, bár Graysont kezelhette volna jobban.
Háromból kettő nem is olyan rossz, nyugtatgatta magát.

Ahogy maga mögött hagyta a központot – meg Fargo acélos tekintetét –, Hawk
lehúzódott és elővette a telefonját. Már fejből tudta a számot Most is Micah Graysont akarta
elérni. Amióta nem jelent meg a találkozón, és nem is hívta, folyamatosan próbálkozott.
Mint mindig, amikor sikerült elindítani a hívást – térerő nem igazán volt a környéken –,
Hawk hallotta, hogy egyet cseng, majd rögtön hangpostára vált. Semmi értelme nem volt
hagyni még egy üzenetet. Már hagyott hármat. Hawk mégis rákezdett:
– Hol a fenében vagy, Grayson? Esküszöm, ha még élsz, én foglak megölni!
Ezután a befejezés szóra csapva a telefonján letette, majd zsebre vágta a készüléket.
Idegesen dobolt a műszerfalon. Általában nem szokott aggódni. Egyszerűen átgondolta,
mi történhet a legrosszabb esetben, és kiszámolta, mekkora az esélye a bekövetkezésének.
A baj az volt, hogy most viszont aggódott. Méghozzá nagyon. Micah Grayson, bár igen
unortodox szakmát űzött, mindig vérprofin végezte a munkáját. A régi iskola híveként
Micah mindig tartotta magát a szavához. Ha azt mondta, elmegy valahova, tényleg el is
ment. Hacsak nem történt valami végzetes, valami, ami tényleg megindokolja a
távolmaradását. És ha ez utóbbi eset állt fenn, vajon a szakmájából kifolyólag történt vele
valami, vagy azért, mert mesélni akart neki a halott nőkről?
Minek emésszem magam ezen, ha most úgysem fogom tudni kitalálni, gondolta Hawk.
Épp elég baja volt így is. Gondolatai visszatértek a Carlyval való találkozásra az
iskolaudvaron.
A város, amely mindenkivel kegyetlenül elbánt, a lányra jó hatással volt. Lefogyott. Épp
annyira, hogy csodaszép legyen, nem annyira, hogy úgy nézzen ki, mint valami anorexiás
drogos.
Nincs igazság, gondolta, mert ha lenne, lerongyosodva, reményvesztetten talált volna rá,
amint egy csapat gyerek cibálja a szoknyáját. De az azt jelentette volna, hogy van valakije.
Akivel szeretik egymást. Ez pedig mindenféleképpen darabokra, törte volna a férfi szívét.
Jobb így? – kérdezte némán. Látni őt, és rájönni, hogy még mindig vele akar lenni? Még
jobban, mint valaha?
Megszólalt a telefonja. Jó pár csörgésbe beletelt, amíg sikerült előbányásznia a zsebéből.
Amikor megnézte a számot, rájött, még mindig reménykedik, hogy Micah ugyanolyan
rejtélyesen felbukkan, mint ahogy eltűnt.
De nem ő hívta, hanem Boyd Patterson, egy ügynök a csapatából.
– Bledsoe – szólt bele Hawk a telefonba.
Válaszként csak egy magas sípolást hallott a vonal másik végéről, amely mintha egy
földönkívülitől származott volna.
– Patterson? – kérdezte Hawk bizonytalanul.
A kijelzett számon kívül semmi nem bizonyította, hogy ő lenne a vonal vinnyogó végén.
Egyszerű kérdésére a férfi most sem kapott értelmezhető választ, viszont a telefonból
most már recsegő hangok is jöttek.
– Figyelj, nem hallak! – mondta végül Hawk a telefonba hangosan, hátha Pattersonnál
jobb a vétel, mint nála.
Semmi értelme nem volt tovább próbálkozni, úgysem értette, mit mondanak a vonal
másik végén, már ha egyáltalán mondtak valamit.
Patterson, ha te vagy az, fejezd be az akksid merítését, és kapcsold ki a telefonodat!
Később még szükséged lehet rá! Negyedóra, és ott vagyok.
 Hawk letette a telefont, s ahelyett hogy a készüléket eltette volna a zsebébe, ledobta az
anyósülésre, hogy könnyen elérje, ha megtörténne a csoda, és visszajönne a térerő.
A telefon néma maradt az egész út alatt.
Végül még negyedóránál is kevesebb idejébe telt odaérni az elhagyatott kunyhóhoz. Már
járt ott párszor. Ellenőrizte, könnyen meg lehet-e közelíteni, és megnézte, mégis mennyire
lehet kilátni onnan. Nem akart semmit sem a véletlenre bízni – ki tudja, lehet, hogy ott kell
beásniuk magukat.
Az avatatlan szemnek tökéletes hétvégi háznak tűnhetett a kis viskó. Olyan helynek,
ahová az örökké elfoglalt vállalatigazgató elvonul pár napra, hogy lazítson egyet a
természet lágy ölén.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint négy FBI-ügynök ideiglenes irodája, ahonnan Samuel
Grayson és befektetői után nyomoznak. Mindezt úgy, hogy közben Graysont és a házát
folyamatosan figyelték.
Habár egy lélek sem járt a környéken, Hawk autójával a viskó mögé parkolt, úgy, hogy
takarásban legyen. Elismerően konstatálta, hogy a másik három ügynök ugyanígy tett. Ha
valaki erre találna kocsikázni, semmi gyanúsat nem látna.
Ahogy belépett a háromszobás lakrészbe a saját maga által felszerelt hátsó ajtón, rögtön
megcsapta az orrát az ínycsiklandó illat. Az egyik ügynök éppen a konyhában
foglalatoskodott. Ha a férfi nem tévedett, ragut készített. A bizalom-gerjesztő szagról
eszébe jutott, egész álló nap nem evett egy falatot sem. Carly látványa teljesen összezavarta,
és elvette az étvágyát. Most viszont úgy tört rá az éhség, mintha bosszút akart volna állni az
egész napos koplalásért.
Elment a sikertelen hívás másik szereplője, Boyd Patterson mellett. Az ügynök úgy tűnt,
mindjárt megőrül, akárhogy próbálkozott, nem sikerült működésre bírnia a céges laptopját.
– Micsoda illatok! – jegyezte meg Hawk a hátsó részben lévő aprócska konyha felé
biccentve.
A másik ügynök fel sem nézett.
– Rosenbloom hozott mindenféle ellátmányt – magyarázta szórakozottan. – Mondta,
hogy ha már úgyis itt leszünk összezárva, legalább együnk valami normálisat.
Hawk elismerően bólogatott.
– Tudtam én, hogy érdemes elhozni. – Aztán odakiáltott a viskó hátsó részébe. – Egy nap
remek feleséget faragsz majd egy nőből, Rosy!
Lawrence Rosenbloom egy pillanatra letette a fakanalat, és kidugta a fejét a konyhából. A
magas, vékony ügynök eredetileg mesterszakácsnak tanult, mielőtt megadta volna magát a
kaland és az izgalom hívó szavának.
– A helyedben vigyáznék a számra, Bledsoe! – szúrt vissza csípőből. – Amikor egy
ötcsillagos étteremben dolgoztam New Yorkban, láttam, ahogy a pincérek beleköpnek az
ellenszenves vendégek kajájába!
Hawk meglepettséget színlelve bólintott.
– Na és ezeknek a vendégeknek volt pisztolyuk? – kérdezte.
 – Szerintem egyiknek sem – ment vissza a konyhába Rosenbloom, hogy tovább
kavargassa művét.
– Na látod, ez a különbség – mondta Hawk, még mindig végtelenül baráti hangon. –
Nekem van. És ha azt sejtem, hogy akár csak megfordul a fejedben ilyesmire vetemedni,
használni is fogom.
– Értem – vigyorgott Rosenbloom. – Akkor ez egy döntetlen.
– Ja – értett egyet Hawk.
– Na? – vágott közbe Patterson türelmetlenül.
Egyáltalán nem az a kempingezős típus volt. A fűnél sokkal jobban szerette a
felhőkarcolókat.
– Kiderítettél valamit?
Igen, rájöttem, hogy annyi év után még mindig szeretem Carly Finnt. És hogy nem vagyok
olyan érzéketlen, mint hittem. Rábasztam.
– Igen, megtudtam egyet s mást – válaszolta Hawk hangosan. – Nem tudom, miért, de
Samuel Grayson idejött az embereivel, felvásárolták szinte az összes ingatlant, és most úgy
néz ki az egész rohadt város, mintha itt forgatnák A stepfordi feleségeket.
Patterson zavarodottan pislogott. Igyekezett követni a beszélgetés fonalát, de egyáltalán
nem tudta hova tenni, miről beszél Hawk.
A micsodát?
– Az egy klasszikus – szűrődött ki a konyhából Rosenbloom hangja.
– Kimosták az összes stepfordi feleség agyát, hogy mindenben engedelmeskedjenek, és
kiszolgálják a férjeiket. Úgy járkáltak a városban, mintha mosolygó, agyatlan robotok
lennének.
Patterson egy pillanatra elszakadt a laptopjától. Remekül hangzik. Hol lehet jelentkezni?
– kérdezte vigyorogva.
– Látszik, hogy sosem voltál házas – jegyezte meg szánakozva Stephen Jeffers, a
harmadik ügynök. Több mint húsz éve volt az FBI tagja. És házas.
Rosenbloom rövidke szünetet tartott, otthagyta a tűzhelyet, és besétált a nagyszobába.
– Ha neked csak ennyit jelent egy kapcsolat, húzzál el egy menhelyre, és szerezz
magadnak egy kutyát! Én szeretem, ha értelmesen el lehet beszélgetni egy nővel, és ki is tud
állni magáért.
Patterson tekintete sóvárgóvá változott. Mindenki tudta, hogy Rosenbloom felesége nem
csak okos és magabiztos, baromi jól néz ki.
– A kiállás kell – értett egyet Patterson.
– Neki már mindegy, Bledsoe – magyarázta Rosenbloom a majdnem kész étel fölé
hajolva. – Szerintem kezd erőt venni rajta a kabinláz.
Patterson ért oda utoljára négyük közül.
– Már tizenkét óra után? – kérdezte Hawk kételkedve. Épphogy csak megérkeztek. És bár
reménykedett, hogy hamar találnak elég bizonyítékot az ügy megoldásához, volt benne
annyi józanság, hogy erre ne számítson komolyan.
 – Nekem nem kell sok – fejtette ki Patterson: – Elfelejted, hogy városi gyerek vagyok.
Mégis mi a fenét csinálnak itt az emberek egész nap, hogy ne unják halálra magukat? Már
azon kívül, hogy figyelik, ahogy szárad a festék és nő a fű.
– Azt nem tudom – mondta Hawk. – De te mindent ki fogsz deríteni Samuel Graysonnal
kapcsolatban. Mindent tudni akarok attól a perctől fogva, hogy a világra jött. És az összes
olyan emberről is, akivel valaha is kapcsolatban állt.
Patterson kinézett az ablakon, Hawk pedig pontosan tudta, mi jár a fejében. De
semmilyen körülmények között nem mehettek be Cold Plainsbe – figyelmeztette őket. –
Rögtön feltűnést keltenétek, és nem akarom, hogy Grayson megtudja, nem egyedül jöttem.
– És mi lesz a kajával? – érdeklődött Rosenbloom. – Ez a ragu legfeljebb egypár napra
lesz elég, Hawk!
– Senki nem kérte, hogy tegyél csodát – válaszolta Hawk a konyhába lépve.
– Azokat hol szerezted? – kérdezte a tűzhely felé bökve.
– Van egy kisváros, úgy harminc mérföldnyire délre – felelte Rosenbloom. – Valami
Hadleyville, ha jól emlékszem.
Hawknak ismerősen csengett a név.
– Akkor ezentúl is vásároljatok ott. Cold Plains vigyorgó zombikkal van tele. Szükségem
van némi segítségre, és úgy tűnik ti fogjátok tudni megadni.
– Zombik? – kérdezte Patterson összezavarodva.
– Nagyjából – horkantott Hawk. – Egy saját gondolatuk nincs, amennyije én láttam.
– Egy lélek sincs, aki ne értene egyet ezzel a mániákussal? – kérdezte Patterson.
– Épp ezt akarom kideríteni – mondta Hawk. – Persze csak miután ettem egy kis ragut –
tette hozzá vigyorogva.
– Már hozom is, Rettenthetetlen Vezetőnk – rikkantotta Rosenbloom. És már be is libbent
a nappaliba négy gőzölgő tányérral egy nemrég összetákolt, tálcán.
Bár a meleg étel nem igazán szüntette meg Hawk gyomrában a Carly láttával keletkezett
hideg gombócot, be kellett vallania, hogy legalább segített. Egy kicsit. Most már úgy érezte,
készen áll, hogy újra lássa.

Eltelt egy hét. Semmi fontosat nem sikerült kideríteni, ez pedig mindenkit egyre jobban
frusztrált. Bár Hawk lett volna a legboldogabb, ha nem érdekli, de igenis zavarta, ami Cold
Plainsszel történt az utóbbi években. Minél többet látott, annál jobban.
Egyre inkább meg volt róla győződve, hogy Samuel Grayson a legjobb esetben is arra
készül, hogy teletöltse a zsebeit a város gyenge jellemű lakosainak kárára, akik oly könnyen
a bűvkörébe kerültek. Mintha nem is lettek volna saját gondolataik vagy akaratuk.
Mindennap legalább egyszer megpróbálta elérni Micah-t. Sosem vette fel.
Hawknak egyre rosszabb előérzete lett az egész üggyel kapcsolatban.
Ő és a csapat többi tagja tovább gyűjtötték az információkat Graysonról és mindenkiről,
aki neki dolgozott. Egyrészt megfigyelték őket, másrészt alaposan átnézték az összes
adatbázist és feljegyzést.
 Minden este, mielőtt visszaért volna a városban levő hotelszobájába – amit egyébként
Grayson biztosan bepoloskázott –, elhajtott a farm előtt, ahol Carly még mindig lakott.
Az előtt a farm előtt, ami közéjük állt, mert a nő apja és a húga kedvéért itt maradt, a férfi
pedig elment megvalósítani álmait.
Az eddigi éjszakákon csak továbbhajtott, és odanézett, égnek-e a villanyok. Mindig égtek.
De a mai nap más volt. Ahelyett, hogy továbbvezetett volna, megállt. Nem csak lassított,
ahogy korábban tervezte. Leparkolt, és lekapcsolta a motort. Hátradőlt, kinyújtóztatta
végtagjait. Azzal áltatta magát, csak azért jött, hogy feltegyen pár kérdést az üggyel
kapcsolatban. Végül is Carly végig itt lakott, keresve sem találhatott volna nála alkalmasabb
embert, aki beszámol a változásokról. A nő egyébként is jó megfigyelő volt. Nem kellett
volna gondot jelentenie, hogy még mindig érez iránta valamit.
Nem kellett volna. De jelentett. Mert még igenis érzett valamit a nő iránt. A múlt hétig
nem is tudta, milyen erősen.
A fenébe, még az idő is megállt! Egy pillanatra csak a lüktető szívdobogását hallotta.
Ennyit arról, hogy túl volt rajta.
Hawk megrázta magát. Egy kérdésére sem fog választ kapni, ha csak a kocsiban üldögél,
és a sötétbe borult házat figyeli.
A nő már több mint fél órája otthon volt. Hazáig követte az iskolából – ahol egyébként
sokkal tovább maradt, mint a diákok. Bár idegesítette, hogy ilyen kíváncsi, Hawkot nagyon
is érdekelte, mit csinált majdnem hétig, amikor a diákok már háromkor hazamentek.
Dolgozatokat javított? Vagy más tanárokkal beszélgetett? Esetleg Graysonnal volt?
Éles fájdalmat érzett a szívében. Hawk nem volt hajlandó elfogadni. A féltékenység a
többi embernek való, nem neki. Most aztán biztos nem.
Egy pillanatra Graysonra gondolt. Tudta, hogy Samuel és Micah ikertestvérek, és első
látásra pont ugyanúgy néztek ki. De Micah nem volt a szavak embere, sokkal inkább remek
megfigyelőképességének és tervezőkészségének köszönhetően tudott valakit a lehető
legrövidebb idő alatt elintézni – egyszerűen a szakmára született. Samuel viszont társasági
ember volt, szeretett eljárni mindenfelé, és nem csak kihasználta megnyerő kinézetét, arra
építette fel egész lényét.
Akárhogy is öltözködött, Samuel Grayson mindig is egy csaló kígyóolaj-kereskedőre
emlékeztette, aki hamis orvossággal házal. És úgy értesült, a férfi tényleg árul valamit. Az
emberei félliteres üvegeket töltöttek meg „gyógyító” vízzel. Ezt a vizet a közösségi ház
mögött folyó patakból hozták. A legenda szerint hihetetlen gyógyító ereje van, egyesek
pedig egyenesen azt állították, hogy fiatalító hatással is bír.
Egy üveg „gyógyító víz” húsz dollárba került, a közösségi házban lehetett megvásárolni. A
folyócskát pedig elzárta a köz elől. Grayson egyszerűen felvásárolta a patak mindkét
oldalán fekvő földeket.
A flaskákat nemcsak a közösségi házban árulták, hanem Grayson előadásain is. Ha az
ember nem akart nézeteltérésbe kerülni Graysonnal és a kommuna többi tagjával, kötelező
volt a megjelenés, meg a víz vásárlása. És minden egyes eladással a jó Grayson pénztárcája
hízott.
 Micsoda féreg ez az ember, gondolta Hawk. Pontosan látta, hogy csalta tőrbe a városka
lakóit. Elcsábultak a csodaszép világot ígérő férfinak. Ha máshoz nem is, a szavakhoz
remekül értett az a patkány. A Cold Plains-iek alól kicsúszott a talaj, a férfi pedig reményt
adott nekik. Bár hazugság volt az egész, bármi megteszi, ha az ember kellőképp
elkeseredett.
Ez volt az emberek mentsége, gondolta Hawk, miközben látta, hogyan terelik be őket
Grayson találkozóhelyére. És Carlyé micsoda?
Ő sosem volt az a fajta nő, aki az önsajnálatban tesped, vagy azon szenved, mi lesz, ha
bekövetkezik a legrosszabb. Amikor gyerekek voltak, mindig ő vidította fel, és hitette el
vele, hogy meg tudja csinálni, és rá – vagy rájuk – egy jobb, boldog élet vár.
Hawk végre kiszállt a kocsiból. Megállta, hogy becsapja az ajtót. Aztán a bejárat felé
indult. Megnyomta a csengőt, de nem hallott semmit. Aztán rájött, hogy nem csináltatták
meg. Már akkor rossz volt, amikor Hawk még gyakran járt ide.
Van, ami sosem változik. Kár, hogy más dolgok igen.
Bekopogott. Aztán türelmetlenül még egyszer. Már emelte volna a kezét, hogy
harmadjára is megtegye, amikor végre kinyílt az ajtó. Carly ott állt az ajtóban, hátratűzte a
haját, hogy ne lógjon az arcába. Kopott farmer és póló volt rajta. Sosem tűnt szebbnek.
Hawk látta, hogy Carly először meglepődik, aztán aggodalmassá válik az arca. Jobbra-
balra tekingetett, mintha átvizsgálná a környéket.
– Gyere be! – utasította Hawkot ahelyett, hogy megkérdezte volna, mit keres arra, vagy
mit akar. Miután gyakorlatilag berántotta a házba, még egyszer körülnézett, majd gyorsan
betette az ajtót. – Mit keresel itt? – kérdezte végre, miután megfordult, hogy szemben álljon
a férfival.
Tömören fogalmazott, és semmiféle üres, agyatlan mosoly nem követte a mondandóját.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki örül a látogatásnak, sőt, zaklatottnak látszott.
De mi kavarta fel? Az ő megjelenése, vagy Grayson?
– Mégis mi a fene folyik itt? – tudakolta a férfi erélyesen. – És veled mi a franc történt?
– Nem válaszolunk kérdéssel a kérdésre – tájékoztatta Carly csípősen.
– Nem irodalom-vagy nyelvtanórára jöttem, Carly! – vágott vissza a férfi éppoly
ingerülten. – Válaszokat akarok!
Ennyit arról, hogy Hawk nem húzza fel magát. Egyre közelebb lépett a nőhöz, már csak
pár centi választotta el tőle. Egymás intim szférájába kerültek, és a levegő izzani kezdett
köztük, pedig az áprilisi éjszaka egyáltalán nem volt meleg.
– A francba, Carly! – üvöltötte. – Ez nem te vagy!
– De igen – szegült ellen a nő makacsul.
Hawk barna szeme összeszűkült és elsötétült.
– Ezt én nem hiszem el!
– Sajnálom, de ezt nem te döntöd el. Ez van, tök mindegy, hogy te az ellenkezőjét állítod-e
vagy sem – ragaszkodott az igazához Carly. – Egyébként az utóbbi tíz évben erre se néztél,
fogalmad sincs, mi történt itt azóta.
– Talán nem. A város attól még egyenes úton halad a pokol felé.
 – Cold Plains ereje teljében van – dacolt a lány kötelességtudóan szavalva az előre
betanult szöveget. – Csak nézz körül a Fő utcán, amikor legközelebb arra jársz!
– Már körbenéztem. – Arckifejezéséből ítélve nem igazán volt elégedett a változásokkal.
Carlynak nem lett volna velük baja, ha nem kell értük ekkora árat fizetni. – Olyan, mintha
mindenki alkut kötött volna az ördöggel! – Hawk szünetet tartott, és a nőre szegezte a
tekintetét. – Te is? Te is eladtad a lelked?
Carlynak bóknak kellett volna vennie a megjegyzést, ez ugyanis ezt jelentette, hogy
meggyőzően játssza a szerepét. De ehelyett ideges lett. Mégis hogy gondolhatja Hawk, hogy
ilyen gyenge? Egy része azt érezte, hogy a férfi jobban kellett volna ismerje, mint hogy ezt
gondolja.
– Nem tudom, miről beszélsz! – felelte lángoló tekintettel Carly.
El akart fordulni, de a férfi elkapta a csuklóját, és megállította.
– Szerintem nagyon is tudod!
– Nem érdekel, mit gondolsz – hazudta a nő. Minden erejét latba vetette, hogy ki ne
derüljön, micsoda vihar tombol a szívében. Ki akarta húzni a kezét a fogásból, de csak azt
érte el, hogy a férfi még erősebben szorította.
– Ez fáj! – kiáltotta.
– Tényleg? – kérdezett vissza Hawk dühösen. – Fáj? – Azzal minden lelkierejét
összeszedte, és elengedte a kezét. A szeme még mindig villámokat szórt.
– Hát ez semmi ahhoz képest, amit te tettél velem.
– Sosem bántottalak, Hawk – jegyezte meg ingerülten Carly. – Én felszabadítottalak!
– Te mégis miről beszélsz?
Ennyi idő után a nő azt hitte volna, Hawknak csak derengeni kezd valami. Hát nem. Olyan
érthetően mondta, ahogy csak bírta.
– Azért mentél el innen, hogy legyen belőled valaki. Hogy kövesd az álmodat. És
amennyire én látom, sikerült. Úgyhogy valójában hálásnak kéne lenned nekem. Miattam
lettél boldog.
– Nagyon tévedsz – dacolt félreérthetetlen cinizmussal Hawk.
– De ezt akartad, nem? – ütötte tovább a vasat a nő, hátha Hawk végre megtörik, –
Hatalom, kaland, utazás. Hogy változtass a világon, segíts embereken – ismételte a férfi
egykori szavait.
Hawk első lépése volt otthagyni Cold Plainst. Ebben segített neki. A többi már jött
magától, gondolta. Az, hogy kiderült, az FBI-nak dolgozik, csak megerősítette feltevéseit.
A férfi nem tudta tovább türtőztetni magát.
– Én – üvöltötte rekedten Carly arcába – téged akartalak!
Carly nem hitt neki. Ha ez lett volna az igazság, sosem tudja rávenni, hogy elmenjen, vagy
ha mégis, hamar visszajött volna, és valami olyasmivel állt volna elő, hogy bármit kész
megtenni érte.
De elment, és tíz évig vissza se nézett. Most is a nyomozás miatt jött vissza, nem miatta.
– Nézzük csak – emelte fel a jobb kezét Carly, és úgy tett, mintha megmérné valaminek a
súlyát. – Én – mondta a keze felé bökve. Aztán felemelte a bal kezét is. – Vagy egy kalandos,
eredményes élet. – Bal kezét leengedve jelezte az eredményt. – Nekem nem tűnik nehéz
kérdésnek.
Hawk megfogta Carly kezét, és magához-rántotta a nőt. Szenvedélyesen izzó tekintetét
beletúrta a lány szemébe.
– Nem – morogta Hawk. Minden erejét össze kellett szednie, hogy fel ne robbanjon. –
Nem az. Csak épp nem ez az eredmény.
Ezúttal az volt Carly érzése, hogy a férfi nem fogja elengedni.
– Engedj el! – parancsolta acélos hangon, semmi jelét nem adta, lelkében micsoda csata
dúl.
Már nem tudta kordában tartani a férfit, vagy kordában tartani a vágyait. Még egy utolsó
elkeseredett próbát tett csuklója kiszabadítására, de esélye sem volt. Ennyi erővel egy
medvecsapdából is megpróbálhatna kiszabadulni. A férfi sokkal erősebb volt.
– Azt mondtam, engedj el! – préselte ki a szavakat összeszorított fogai közt.
– Különben mi lesz? – szegült ellen Hawk. – Hívod Graysont és a csatlósait, akik majd
beledobnak egy jelöletlen sírba? Úgyis ez a szokása.
A lánynak hirtelen eszébe jutott Mia, és a veszély, ami fenyegeti, ha bármi is igaz ebből.
Eddig azt hitte, Grayson egy hidegvérű manipulátor, akit a saját érdeke hajt. De nem
gyilkos.
Így viszont egészen más, sokkal vészjóslóbb helyzet állt elő.
– Honnan veszed, hogy Samuel van emögött? – Carlyt érdekelte, mivel indokolja a férfi a
feltevését. Ő viszont nem akarta megosztani vele a gyanúját.
Hawk valami másra figyelt fel, ami sokkal jobban érdekelte. Carly nem ellenkezett, nem
kezdett felháborodottan üvöltözni, hogy Grayson sosem lenne képes ilyen szörnyű
dolgokra.
Miért?
Vajon csak gyanította, hogy a csaló kígyóolaj-kereskedő áll a dolog mögött, vagy tudott
valamit, amit nem mondott el?
– Egyértelműen Grayson mozgatja a szálakat – felelte hangosan, a nő kezét még mindig
tartva. Attól félt, ha elengedi, Carly esetleg elfut. És tudni akarta az igazságot erről a
semmirekellő gazemberről, akinek a nő úgy behódolt. – Ez egy hatalommániás vadállat, aki
senkivel sem hajlandó megosztani a hatalmat és figyelmet. Mindig is róla szólt minden, és
ez a jövőben is így lesz. És bár még nem találtunk közvetlen bizonyítékot, ami a halott
nőkhöz kötné, mindegyikük élt Cold Plainsben valamikor.
Carly egyre jobban aggódott Mia biztonságáért.
– Azt honnan veszed, hogy az a nő is itt lakott, akinek még a nevét sem sikerült
kideríteni?
– Tudom, és kész – válaszolta Hawk tömören. Hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig
fogja a nő kezét, hogy még mindig milyen közel állnak egymáshoz. Már ez a kis dolog is jó
érzéssel töltötte el. – Neked nem kell tudnod – közölte.
 Egymás szemébe néztek. Bár egy szót sem szólt, Carly reménykedett, hogy a kettejük
közt egykor oly erős kötődésből még mindig maradt valamennyi. Abból, aminek
köszönhetően befejezték egymás mondatait.
Ó, dehogynem, gondolta Carly kétségbeesve. Mindent tudnom kell az üggyel
kapcsolatban. Ezen múlhat Mia élete.
 5. FEJEZET

Hawk megigéző szeme még mindig fogva tartotta Carlyt. A nő egyre idegesebb lett, és
úgy érezte, lábai belesüllyednek a földbe.
– Egyszerűen nem értem, mit keresel még mindig itt – szólalt meg végre Hawk. – Miért
nem mentél el, amikor Grayson elkezdte felvásárolni a várost?
– Hova mentem volna? – kérdezte Carly. – Ez az otthonom!
– Hova mentél volna? – értetlenkedett Hawk. – Bárhol jobb, mint itt!
Ezt tudnia kellett. Az a Carly, akit ő ismert, okosabb volt annál, mint hogy bedőljön a
csábításnak, a hamis reménynek. Átlátott volna Graysonon, és tudta volna, hogy csak a saját
érdekét nézi!
– Először is, sosem mennék el Mia nélkül. Ő pedig maradni akar. Másodszor, nem
hagyhatom itt Cold Plainst csak azért, mert valami mézesmázos Hókuszpók úgy döntött,
hogy ez az ő városa, és mindent felforgat.
Carly nem túl kedves szavakkal illette Graysont, úgyhogy Hawk gyorsan rájött, hogy a nő
mégsem tekint istenként a férfira. És a hevesség, ahogy Miáról beszélt, arra utalhat, hogy
miatta maradt a városban. Vagyis Miával ellentétben ő mégsem került a zsarnok bűbájának
hatása alá. Ez a Carly már hasonlított valamennyire az egykor őszintén mosolygó lányra,
akivel Hawk a fiatalságát töltötte.
A férfi elfojtott egy sóhajt. Tényleg azt hitte, hogy együtt fogják leélni az életüket, és
öregszenek meg. Vicces, hogy alakult az élet…
– Szóval mi a terved? – kérdezte végül. – Odalopózol Grayson mögé, és kihívod párbajra?
A nyertes megnyeri Cold Plainst, a vesztesnek meg el kell hagynia a várost, vagy valami
ilyesmi.
Carlynak rosszulestek a szavak, akárcsak Hawk stílusa.
– Te csúfolódsz! – mondta sértődötten.
A férfi eszébe jutott, hogy viselkedett a nő az iskolaudvaron, amikor visszatért Cold
Plainsbe.
– Nem, azon gondolkodom, hogy az élénk, harcias lány, akit valamikor ismertem, miért
hagyja, hogy úgy uralkodjanak rajta, mint valami hitvány szolgán. Biztos nem dőlsz be
Grayson színjátékának. Túl okos vagy ahhoz!
Bár nagyon kikívánkozott belőle az igazság, és hogy a férfi segítségét kérje, a lány nem
kockáztathatott. Ha ez kiderül, semmi esélye sem maradna kiszabadítani Miát. Ehelyett
ingerülten válaszolt:
– Arra sosem gondoltál, talán lehet, hogy te vagy túl cinikus? Hogy Samuel rendes ember?
Hawk arcára kiült a megvetés. Hogy ez Graysonnak vagy Carlynak szólt, nehéz volt
eldönteni.
 – Ja, és a Mikulás is létezik. Figyelj, fogalmam sincs, mi az úgynevezett terved, de azt
akarom, hogy Graysonnak még a közelébe se menj, megértetted? – parancsolta a férfi. – Az
az ember veszélyes!
Carly sosem szerette, ha parancsolgatnak neki – most sem.
– Semmi jogod tíz év után beállítani a városba, és megmondani, hogy mit tehetek!
Saját reakciójának élessége meglepte a nőt. Mire föl ez a düh és megbántottság?
Nem hibáztathatod, nyugtatta magát komoran Carly. Isten a tanúja, hogy próbálkozott.
Még arra is hajlandó lett volna, hogy elvigyük magunkkal Miát. Te akartál itt maradni, mert
azt hitted, ha Miát is magatokkal viszitek, nem fogja tudni megvalósítani az álmait.
Egyébként is, nem azt mondta Hawk épp az imént, hogy te vagy neki a legfontosabb a
világon? Mégis mit akarsz egy férfitól? Nem vagy normális. De végül is azt beszélik, a szerelem
elveszi az ember eszét, és olyan dolgokat tesz, ami egyébként eszébe se jutna.
Mint például hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak.
– Én az FBI különleges ügynöke vagyok. Minden jogom megvan hozzá, hogy
megmondjam, mit tegyél! – üvöltött bele Hawk a nő arcába.
– Menj a pokolba! – ordított vissza Carly kihívóan.
Ekkor valami elszakadt Hawkban. Higgadtságának utolsó törékeny darabja úgy széttört,
ahogy annak a rendje.
– Nélküled biztos nem!
A következő másodpercek teljesen elhomályosultak. Hawk egyáltalán nem számított rá,
hogy ezt fogja tenni, bár ha őszinte akart lenni, legalább ezerszer álmodott róla korábban.
Az egyik pillanatban még magukon kívül voltak és egymással üvöltöztek, a következőben
már szenvedélyesen és érzelmesen csókolóztak – épp, ahogy tíz hosszú év után elvárható.
A lány is ugyanolyan hévvel csókolt vissza.
Abban a pillanatban, hogy Carly ajka az övéhez ért, már mindketten tudták, hogy nincs
visszaút. A csók olyan volt, mintha egy egész két fele végre újra találkozott volna. Mint
amikor a szikes talajra leesik az eső, és újra virágba borul a föld.
Egymás nélkül nem lehettek teljesek.
Bár a nő tudta, hogy meg fogja bánni, inkább erősnek kellett volna maradnia, eközben azt
is tudta, hogy azóta erre a pillanatra vár, mióta a dombon állt, és nézte, ahogy Hawk
elhagyja a várost – és őt magát.
Azóta hiányzott neki, és ha ettől gyenge volt, hát ez van. Sosem állította, hogy
sebezhetetlen amazon.
Annak ellenére, hogy józan ítélőképességének utolsó morzsája azt sugallta, fejezze be,
Carly csak azért imádkozott, hogy a csóknak sose legyen vége. Hogy Hawk ne kapja el
hirtelen a fejét, nézzen rá önelégülten, és mondjon valami olyasmit, hogy végig tudta, még
mindig szereti.
Mert ez volt az igazság.
És ez az eset minden kétséget kizáróan bizonyította is. Hawkkal szemben sosem tudta
megvédeni magát, mindig elpárolgott belőle az eltökéltség. De ezt nem szégyellte.
 Hawknak sem volt túl jó érzés belátni, hogy tíz év szigorú önmegtartóztatás után
képtelen logikusan gondolkodni. Sőt, egyáltalán gondolkodni. Egyetlen gondolatmenetet
sem bírt végigvinni. A fejében apró foszlányok kerengtek, és azokat is elhessegette, mert
csak nélkülük tudta igazán átadni magát a pillanatnak.
Ha pedig Carly csupán a bolondját járatta vele valamilyen okból, hát majd később törődik
vele. Most kizárólag azt akarta, hogy a nő beterítse az érzékeit, a lelkét. Az ízével és saját
magával.
Carly minden egyes lélegzetvétele izgalmat árasztott magából.
Hawk csak halványan volt tudatában, hogy amikor csókolózni kezdtek, még fel voltak
öltözve, mostanra viszont megszabadultak a ruhájuktól. Hogy ki vetkőztetett kit, egyáltalán
egymást vetkőztették-e, vagy mindenki maga-maga dobta le a ruháit, teljesen kimaradt
neki.
Nem is volt fontos. A szex viszont kitörölhetetlen nyomot hagyott benne.
Végre átadhatta magát a benne izzó tűznek, szenvedélynek és vágynak, amely annyi ideje
érlelődött már.
Képtelen volt betelni a nővel. Nagyon hiányzott neki Carly.
Bármelyik hajlatot érintette is meg, bárhova adott is csókot, Hawknak mindegyikről
eszébe jutott valami. Emlékek, melyek sokat segítettek, hogy eljusson idáig.
És mégis olyan volt az egész, mintha most feküdtek volna le egymással először. Igazából
először a lány apjának a pajtájában szeretkeztek a széna közt. Majdnem éjfél volt, és az
egyenetlen spaletta résein át beszűrődött a holdfény, megvilágította a lány arcát, és növelte
a ragyogást, mely eleve sugárzott Carlyból.
Mindegyik alkalom különleges volt, de ezt sosem felejtette el. Micsoda áhítattal lüktetett
az egész teste! Mintha egy napsugarat tartott volna a kezében. Ennek a csodás, különleges
érzésnek az emléke sosem halványult. Inkább még elevenebb lett.
Torkában dobogó szívvel újra és újra megcsókolta Carlyt. Túl a csúcson, de még mindig
lángoltak.
Tíz perc kellett hozzá, tudatosult Carlyban, miután megadta magát a férfinak. Ennyi idő
telt el attól kezdve, hogy Hawk bekopott, addig a pillanatig, amíg az ágyra kerültek
meztelenül, kiéhezve. Összetörve.
Tíz perc kellett, hogy levesse a szerepét, és némán belássa, még mindig mennyire szereti
a férfit. Hogy mennyire vágyik rá.
Csak ők léteztek, és a tüzes vágy. Carly elmerült ebben a csodálatos, gyengéd érzésben.
Ösztönösen tudta, hogy hamarosan vége lesz az álomnak, és megint visszatér a
megszokott kerékvágásba. Újra felelősségteljesen fog viselkedni. Mert csak ő tudta
megvédeni a húgát egy életnyi szolgaságtól és a pokoltól – vagy valami még rosszabbtól.
De ebben a másodpercben ő csak a Hawk Bledsoe-ba örökké fülig szerelmes Carly Finn
volt, és semmi más nem számított. Egyedül ők ketten.
Teste reszketett, és Hawkhoz simult, hogy tudassa vele: készen áll. A testi-lelki
egyesülésre.
 Azon gondolkodott, vajon a férfi tudja-e, hogy az idők végezetéig az övé lesz. Hogy bár
valójában össze sem házasodtak, addig a felesége marad, amíg meg nem szűnik a világ.
Semmilyen pap nem tudta volna ennél erősebbé tenni kettejük egyesülését. Hozzáment
feleségül, és mindig is a felesége marad, akármilyen irányba vezet is utuk.
Hawk még egyszer rátapasztotta ajkát Carlyéra, belefűzte ujjait az övéi közé, és végre
beléhatolt. Hazaért. Egy szívdobbanással később mozogni kezdtek, ugyanazt a táncot járva,
amit oly rég fedeztek fel a széna közt. A lanyha tempó gyorsulni kezdett, egyre hevesebbé
és erőteljesebbé vált. Végül mindketten feljutottak a csúcsra, miközben még mindig
szorosan összekapaszkodtak.
Hawk szívverése lassulni kezdett, majd elért egy olyan ritmust, amely már nem
közelítette meg a fénysebességet. Egyik kezével magához szorította Carlyt, a másikkal
gyengéden simogatta a haját. A lány haja szétterült a mellkasán, miközben feje merev
mellizmán ringott. Érezte, ahogy együtt ver a szívük.
Mintha az utóbbi tíz év meg sem történt volna. Mintha a szívét nem tépték volna ki a
helyéről Carly éles szavai. Szavak, melyeket már nem tartott igaznak. Valamiért hazudott
neki, hogy elmenjen. De ez nem tűnt fontosnak, legalábbis most biztosan nem.
Jó néhány percbe telt, amíg Hawk elég levegőt kapott, hogy beszélni tudjon.
Lassan mondta ki a szavakat:
– Jó tudni, hogy valami nem változott.
Mire gondolsz?
Carly túl fáradt volt, hogy felemelje a fejét, úgyhogy még mindig a férfi mellkasán feküdt,
amikor feltette a kérdést. Nem vette észre, hogy meleg lehelete minden kimondott szóval
tantaluszi kínokat okoz a férfinak.
– Azt hiszem, ez elég egyértelmű – válaszolt Hawk halkan nevetve. Aztán, mivel a nő
csendben maradt, ezzel tudtára adva, hogy talán mégsem olyan nyilvánvaló, hozzátette:
– Még mindig képes vagy egy süvöltő puskagolyónál is erősebb vágyakat, szükségleteket
és érzelmeket ébreszteni bennem. Szerintem ez elég lenyűgöző.
Ezúttal Carly ránézett. A beismerés egy pillanatra sebezhetővé, kiszolgáltatottá tette, és
pontosan tisztában volt vele, hogy ezt Hawk is tudja. Ha most nem viselkedik komolyan,
meg tudná védeni magát – de szinte biztos, hogy a férfit is ellökné magától.
És mert kiszolgáltatta magát, Garly nem akarta bántani, nem akarta, hogy azt higgye, csak
ő érez így. Úgyhogy rámosolygott, és hagyta, hogy az érzelmei megmutatkozzanak a
szemében.
– Éppúgy, mint te, Hawk. De ez tényleg nem változat semmin.
A férfi ezt korántsem vette olyan biztosra, ám több esze volt annál, mint hogy ezt most
felhozza.
– Majd megbeszéljük.
Egyértelmű volt, hogy csak később.
Mielőtt Carly bármilyen ellenvetést tehetett volna, Hawk hirtelen megfordította. Már a
férfi volt fölül.
Elég nehéz lett volna komoly érveket felhozni, miközben forró testük egymásba olvad.
 Hagyta, hogy a férfi megnyerje a csatát. Egyelőre. Mert ő is nyert. És ahogy mondani
szokták, a győztes mindent visz.
Amíg együtt van Hawkkal.

Ennyit arról, hogy erős maradok, szidta le magát Carly, ahogy kezdett visszatérni a
valóságba.
Bár pontosan tudta, hogy a férfi ott fekszik mellette, ez semmin sem változtatott.
Zsákutcához érkeztek. Lehet, hogy megállt az idő, amíg eksztázisban szerelmeskedtek, de
ez nem törölte ki az utóbbi tíz évet, még csak új fejezet sem kezdődött az életükben.
Ami az imént történt köztük, legjobb esetben is csak pillanatnyi megingás volt. Egyszeri
alkalom.
– Akkor – mondta végre a nő megtörve a kellemetlen csendet –, tíz év múlva ugyanitt,
ugyanekkor? – Minden erejét össze kellett szednie, hogy erőt sugározzon, és ne úgy
hangozzon, mint egy nő, aki ígéretekre vár.
Hawk megfordult, és ránézett.
– Ne!
– Mit ne?
– Ne csináld ezt!
A jó öreg Hawk, gondolta. Senki sem vádolhatta azzal, hogy túl sokat beszél. Olykor úgy
kellett kihúzni belőle minden szót; mintha valami ritka gyűjteményből származnának, és
mihelyst kimondják őket, elvesztik értéküket.
– Mit ne csináljak? – kérdezte újra Carly Valamivel élesebben.
– Ne légy komolytalan!
Nem tagadta, tényleg az volt, de nem cinizmusból. Csak azért, mert úgy akart viselkedni,
ahogy szerinte a férfi elvárta. Mint a többi nő, akivel Hawknak akár az ágyban, akár máshol
dolga volt.
– Rendben – ment bele a játékba. – Mit szeretnél, milyen legyek? !
Hawk egy pillanatra a szemébe nézett, mielőtt kimondta.
– Őszinte.
Most azzal vádolta, hogy hazudik? Mivel kapcsolatban? Biztos nem az utolsó, tíz évvel
korábbi beszélgetésükre gondol, de akkor meg miről beszél?
– Mindig őszinte vagyok – vágott vissza védekezésképp, reménykedve, hogy a férfi nem
feszegeti túlságosan a témát, és mutat rá az ellentmondásra.
Hawk arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy tudja az igazságot, de legalábbis azt
hitte, hogy tudja. Mégsem kérte számon az iménti hazugságot vagy a tíz évvel korábbi
szavakat, melyek hatására összepakolt és útra kelt. Ismerte annyira Carlyt, hogy tudja, ha
egy kicsit sem szeretné, biztosan nem feküdt volna le vele.
– Carly, azt akarom, hogy elmondd az igazságot – kezdte.
 – És mégis mozog a föld – hessegette el a kérdést Carly játékosan. Bár a legtöbb férfi örült
volna, ha a nő, akivel épp lefeküdt, egy viccel tereli el a témát, Hawk néma maradt. Túl
sokat jelentett neki az egész, hogy nevetni tudjon.
– Nem ezt kérdeztem – válaszolta nyugodtan.
Carly teste megint bizseregni kezdett. Hawk mindig is átlátott rajta, azt az egy alkalmat
kivéve. Akkor túl nagy fájdalmat okoztak a szavai ahhoz, hogy rájöjjön, miért mondta őket.
De most halálosan komolynak tűnt, mintha egyenesen a gondolataiba látott volna.
Carly egy pillanatnyi gondolkodási időt akart, megpróbált felállni. De mielőtt
sikerülhetett volna, a férfi ujjai rászorultak a csuklójára.
– Azt hittem, fel kell derítened a gyilkosságokat – emlékeztette Hawkot.
– Így van, és nem akarom, hogy te légy a következő áldozat.
Most tényleg aggódott érte, vagy. csak a plusz papírmunka nem hiányzott?
– Jól vagyok. Ha nem vetted volna észre, élek, és jól érzem magam – hessegette el a férfi
aggodalmait.
– Nagyon is figyeltem – biztosította Hawk. – És ha már itt tartunk, szeretném, hogy ez így
is maradjon.
– Miből gondolod, hogy bármi is változna?
– Nem nehéz kitalálni. Grayson nem szereti, ha szórakoznak vele – figyelmeztette a nőt.
– Ki szórakozik Graysonnal? – kérdezte a nő ártatlanul.
Hawk egy pillanatra sem dőlt be neki, és már neheztelt is rá, amiért képes tovább
folytatni, miután lefeküdtek egymással. Egyáltalán nem volt őszinte hozzá.
– Te – közölte vele. Mielőtt Carly tiltakozóan kinyithatta volna a száját, a férfi röviden
ráparancsolt. – Egy cseppet sem változtál tíz év alatt. És akkor nem voltál bolond.
– Ebben nem lennék olyan biztos.
– Nem voltál bolond – ismételte Hawk. – Inkább nagylelkű, hűséges és jószívű. Az a fajta,
aki kész áldozatot hozni.
Tudta, gondolta Carly, ahogy Hawk szemébe nézett. Pontosan tisztában volt vele, mit tett
annyi évvel ezelőtt, és milyen árat fizetett érte. De csak sejtette, amíg ő meg nem erősítette.
– Túl sokat feltételezel rólam – hárított Carly.
– Te pedig túl keveset – válaszolta Hawk, miközben a nő combját simogatta.
– Azt akarom, hogy elmenj innen, Carly. Grayson veszélyes. Vér tapad a kezéhez, és
bármilyen megnyerő is a mosolya, egy percig sem tétovázna eltávolítani bárkit az útjából.
Legyen az nő vagy férfi.
Hawk nagyon is egyértelműen fogalmazott.
Carly elgondolkodott egy pillanatra, hogy folytassa-e a szerepjátékot. Végül úgy döntött,
felhagy vele. Nem volt olyan jó színésznő, hogy ezek után is a védelmébe vegye Graysont.
Valójában természetesen a végtelenségig megvetette, Hawk beszéde pedig őszintén
megijesztette. Nem maga miatt aggódott, tudott magára vigyázni. De a húga nem, és
egyértelműen úgy tűnt, hogy fontos szerepet játszik Grayson terveiben.
– Nem hagyhatom itt Miát – jelentette ki Carly határozottan, azt gondolva, ezzel lezárja a
beszélgetést.
 – Tudom, mit érzel, de Mia már nagylány, tud magára vigyázni – lepte meg válaszával
Hawk.
Elfelejtette, hogy a férfi máshogy gondolkodik a családról.
– Nem tud – erősködött Carly. – Ha nem teszek valamit, Mia két hét múlva férjhez megy
egy olyan férfihoz, akit nem is szeret. Aki túl öreg hozzá. Az első felesége pedig rejtélyesen
eltűnt. Nem akarom, hogy a húgommal is ez történjen, és nem is fogom hagyni.
Na, végre őszinte, gondolta Hawk. Épp elég időbe telt.
– Szóval igazam volt.
Carly meglepődött.
– Valószínűleg. De mivel kapcsolatban?
– Hogy jó okod volt rá, hogy ne menj el Cold Plainsből. Hogy nem azért maradtál, mert
Grayson sármja elbűvölt – mosolyodott el Hawk a nap folyamán először. Épp olyan hatással
volt Carlyra, mint régen. – Tudtam, hogy nem lehetsz ilyen idióta.
– Látom, még mindig gyönyörűen tudsz fogalmazni – nevetett a nő.
Hawk tudta, hogy az idióta kifejezésre utalt, de esze ágában sem volt bocsánatot kérni,
annyira megrémült korábban, hogy tényleg az. Nem könnyen tudta volna megemészteni, ha
Carly tényleg elvesztette volna a józan eszét.
– Mindig is voltak saját ötleteid – folytatta a férfi. – Sosem a tömeget követted, mint
valami bárányka, akit beidomítottak, hogy ugorjon a kútba a többi után.
Őszintén szólva Carly nem akarta, hogy Hawk azt higgye, bedőlt Graysonnak. Az túl
megalázó lett volna.
– Szóval akkor érted, hogy maradnom kell, ameddig Mia végre észhez tér. Vagy legalább
kitalálom, hogy raboljam el még az esküvő előtt. Most már igazából nem érdekel, hogyan,
de meg kell akadályoznom, hogy hozzámenjen ahhoz a férfihoz.
Hawk azon tűnődött, vajon Carly végiggondolta-e a következményeket, és ha igen, vajon
szánt szándékkal nem akarta-e tudomásul venni az eshetőségeket.
– Ha végül tényleg el kell rabolnod, meg fog utálni.
Carly megvonta a vállát. Mia már így is őt hibáztatta „boldogtalan és alantas” sorsáért.
– Nem az első eset lenne.
Hawk sóhajtott. Tudhatta volna, hogy nem lesz képes meggyőzni.
– Tehát nem hallgatsz rám, és nem hagyod el a várost, igaz?
– Elmegyek innen, amint Mia is jön velem – nyugtatta meg Hawkot. – De egy perccel sem
azelőtt.
Meztelenül feküdtek és beszélgettek, csak saját testük összeolvadó melegének
köszönhették, hogy nem hűltek ki. Hawk átkarolta Carlyt, és közelebb húzta magához.
Felkönyökölt, és belenézett a szemébe.
– Mindig is ilyen makacs voltál? – kérdezte.
– Hát persze – suttogta a nő.
– Érdekes, erre nem emlékszem.
– Mire emlékszel?
 A férfi arcára telepedő mosoly azonnal elárulta a választ. Épp arra, amire ő maga is. A
szexre. Az éltette őket, annak köszönhették, hogy nem őrültek meg, és el tudták viselni a
világ kegyetlenségét.
Ahelyett, hogy kimondta volna, Hawk inkább megmutatta.

Bár amikor átlépte a küszöböt, a férfi azt tervezte, hogy este visszamegy a hotelba, mégis
maradt éjszakára. Valahogy nem sikerült kijutnia a szobából.
Amikor Hawk másnap reggel végre felébredt, át akarta karolni Carlyt. De csak a hűlt
helyét találta. Carly eltűnt.
Hawknak szokása volt minden helyzetben a legrosszabbra, gondolni, úgyhogy egy
pillanat alatt kiment a szeméből az álom, szívéből a boldogság. Tökéletesen éber lett, és
kész volt elindulni, hogy megkeresse Carlyt.
A következő másodpercben viszont megérezte a frissen főtt kávé és a baconös tojás
csábító illatát. Őszintén meglepődött volna, ha Grayson vagy valamelyik embere készít neki
reggelit.
Csak a gatyáját vette fel, és már a konyhában is volt mezítláb.
Megnyugodva látta, hogy Carly éppen a tűzhely felé hajol, és reggelit készít. Ahelyett,
hogy a saját ruháját vette volna fel, Hawk tegnapi ingét viselte. A térdéig ért, és az volt a
férfi érzése, hogy nincs alatta semmi.
Nehezen tudta féken tartani a képzeletét. A nő látványától azonnal beindult.
Olyan halkan, ahogy a kiképzésen sem sikerült neki, odalopózott a tegnapi éjszakáját úgy
bearanyozó Carly mögé. Hátulról átkarolta a csípőjét. Érezte, ahogy a nő megmerevedik,
egy másik serpenyőért nyúl, és megmarkolja, mint aki le akar csapni vele.
– Nyugi, édesem, csak én vagyok súgta bele Carly fülébe Hawk, forró leheletével
csiklandozva a bőrét.
A nő megkönnyebbülve felsóhajtott. Letette a serpenyőt az egyik, épp nem használt
gázrózsára.
– Ha rólad van szó, nincs „csak te” – közölte Hawkkal. Majd mielőtt a férfi reagálhatott
volna, Carly utasította, hogy üljön le, mindjárt kész a reggeli.
A tojást és a bacont szétosztotta a pultra kikészített tányérokra, aztán a tetejére rakta a
frissiben vajazott pirítóst. Végül lerakta a serpenyőt, és Hawk elé tette a nagyobb adagot.
Úgy emlékezett, mindig is farkaséhes volt reggelente. Ő viszont csak néhány órával kelés
után kezdett éhes lenni.
– Egyébként – mondta Carly, ahogy a férfi elé rakta a tányért – szép kis FBI-ügynök vagy
te. Meg se rezdültél, amikor kimásztam mellőled az ágyból. Azt hittem, nektek még alvás
közben is nyitva van az egyik szemetek.
Hawk elvette a frissen kitöltött kávét. Olyan fekete volt, mint amilyennek Grayson szívét
képzelte. Egy pillanatra megállt élvezni a bögréből felcsapó forróságot, majd belekortyolt
az életadó italba.
 – Tökéletesen kifárasztottál-– felelte különösebb jelentőséget nem tulajdonítva
szavainak. – Ezen még dolgoznom kell.
Ez csak úgy jött, vagy volt valami mélyebb jelentése, gondolkodott Carly. Úgy hangzott,
mintha úgy értené, ő is ott lesz, hogy lássa, sikerül-e.
Ne éld bele magad, figyelmeztette magát Carly. Jó volt itt lenni vele, de ez nem lesz
mindig így. Hawk azért jött ide, hogy megoldja az ügyet, és amint felgöngyölíti a szálakat, el
is megy.
– Még mindig ugyanolyan jó vagy – ismerte el Hawk, miután letolt egy emberes falatot a
torkán. Belerévedt Carly látványába. – Mindenben – tette hozzá.
A nő érezte, ahogy a melegség elönti a testét.
– Szóval mi a terv? – kérdezte hirtelen Carly, hogy témát váltson. – Graysonnal
kapcsolatban – tette hozzá, hátha a férfi félreérti a kérdést, és a közös jövőjükről kezd el
beszélni.
Arra már tudta a választ. Nem volt közös jövőjük. Azt elintézte, amikor tíz éve elküldte.
Ez csak egy kellemes rövid visszatekintés volt a múltba, de nem fogja magát azzal áltatni,
hogy kapnak egy második esélyt, és mindent rendbe tehetnek. Már túl régóta járták a saját
útjukat ahhoz, hogy reménykedhessen még egy esélyben. Mindenkinek viselnie kell a tettei
következményeit, és ő kész volt, hogy ezt tegye, még akkor is, ha közben úgy érezte magát,
mintha kitépnék a szívét a helyéről.
– Az a terv, hogy addig zörgetem a harasztot és kérdezgetem az embereket, amíg valaki
tanúskodik Grayson ellen, vagy találok olyan bizonyítékot, ami hozzáköti azt a szemetet a
nők halálához. A zsigereimben érzem, hogy ő a tettes, vagy legalábbis ő rendelte el a
gyilkosságokat, de nem tudom bizonyítani. Eddig nagyon dörzsölt volt az az ördögfajzat.
Sikerült megtalálni a nők és Cold Plains kapcsolatát, de Graysonhoz nem tudtuk hozzákötni
őket. Egyelőre.
Hawk megint Micah-ra gondolt. Mégis hol lehet? Még mindig nem vette fel a telefont, de
valahogy az volt az érzése, hogy életben van. A hozzá hasonló fickók nem haltak meg
egykönnyen. Ha megtalálná, és feltehetne pár kérdést, talán fény derülne egyre s másra.
Mindenesetre ennek utána kellett néznie. Reggeli után. Nem sokszor engedte meg
magának az ehhez hasonló kényeztetést, de ki tudja, mikor ehet megint házi kosztot.
– Minden rendben? – kérdezte Carly, ahogy leült a férfi melletti székre.
– A kaja szuper – dicsérte olyan hangon, mely elárulta, hogy van, ami annyira nem tetszik
neki.
Carly villája megállt a levegőben, és elfelejtette befejezni a mozdulatot. Rákönyökölt az
asztalra, és Hawkra nézett.
– És mi az, ami nem szuper? – kérdezte.
Hawknak az nem tetszett, hogy innentől kezdve már Carlyért is aggódnia kellett. Nem az
a típusú nő volt, aki az oldalvonalnál figyel, és arra vár, hogy valaki megmentse. Sokkal
inkább az, amelyik nekiindul, és maga próbálja megoldani a problémáit. Aki miatt aggódik
az ember, és aki miatt nem tud éjjel aludni. Bár tudta a választ, mégis tett egy próbát.
– Van rá bármi esély, hogy rám bízod Graysont?
 Carly elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Semmi – felelte. Lehet, hogy a szája mosolygott, de a szemén látszott, hogy teljesen
komolyan beszél. – Gondoskodom a családomról, Hawk, te is tudod. És Mia a húgom,
úgyhogy ez az én ügyem.
– Elég idős ahhoz, hogy meghozhassa a saját döntéseit – jegyezte meg újra a férfi.
– Csak ha helyesen dönt – válaszolta Carly viccesen, mégis makacsul.
Értelmetlen volt vitába bocsátkozni vele. Legfeljebb annyit érne el, hogy felhúzza magát.
Ugyanaz a régi Carly – Hawk nem tudott betelni vele.
Bár aggódott, a férfi végigvigyorogta az együtt töltött idő hátralevő részét. Már rég túl
késő volt, de attól még kiélvezhette ezt a rövidke pillanatot, amelyet a sors ajándékozott
nekik.
És ki is élvezte.
 6. FEJEZET

Reggeli után, mielőtt dolgukra indultak volna, Hawk még egyszer megpróbált beszélni
Carly fejével, de nem járt sikerrel.
A nő csendben végighallgatta, ahogy felsorakoztatta az összes érvet – újra –, és
elmagyarázta, hogy amire készül, az nagyjából olyan, mintha orosz rulettet akarna játszani.
Egyedül. Amikor végzett, látta Carly arckifejezésén, hogy szavainak egyáltalán semmi
hatása nem volt.
Ahelyett, hogy vitába bocsátkozott volna, a nő rámutatott, miért előnyös, ha továbbra is
eljátssza a Grayson-hívőt.
– Nézd a jó oldalát, Hawk! Szükséged van egy belső emberre, aki tudja, mi történik. Én
leszek ez az ember.
Ez így rendben is lett volna, ha a nő egy különleges ügynök. De semmi kiképzést nem
kapott, ráadásul Carlyról beszélünk, Hawk pedig egyáltalán nem akarta, hogy bármiféle
veszélybe kerüljön.
Úgyhogy megrázta a fejét, és indulni készült. Még egyszer belenézett Carly szemébe.
– Nem akarom, hogy bajod essen.
Carly elmosolyodott az aggodalmaskodást hallva. Nem tudta volna megmagyarázni, de a
tudat, hogy Hawk aggódik érte, biztonságot adott neki.
– Akkor már ketten vagyunk – biztosította Hawkot. – Ne aggódj, óvatos leszek.
Nagyon szeretnék hinni neki, gondolta Hawk, amint a kocsija felé indult. De ha a húgáról
volt szó, Carly bármilyen kockázatot bevállalt.
Beszállt a kocsiba, és vett egy mély levegőt. A legegyszerűbben úgy segíthetett Carlynak,
ha minél hamarabb rábizonyítja Graysonra legalább az egyik gyilkosságot. Úgy érezte,
ezután már minden jönne magától.
Szórakozottan bedugta a kocsikulcsot az indítóba. Már készült, hogy beindítsa a motort,
amikor észrevette, hogy egy összehajtott papírlap van a műszerfalon.
Összeráncolta a szemöldökét.
Amikor előző este Carlyhoz jött, még biztosan nem volt ott. Kezét automatikusan a
pisztolyára tette, és lassan, alaposan végigpásztázta a környéket. De Carly házán, a csűrön
és a karámon kívül semmit sem látott. Bárki törte is fel a kocsiját, már rég eltűnt.
Nem tudta, mire számítson. Elővette a zsebkendőjét, a sarkánál fogva kihajtotta a
papírdarabot, és elolvasta:

Kérem, találkozzon velem ma reggel tíz órakor az Akasztófánál. Sürgősen beszélnem kell
magával. Jöjjön egyedül.
 Ennyi volt az egész. Három rövid mondat. Semmi aláírás, vagy utalás, amiből kiderülne,
miről van szó. Valószínűleg tőrbe akarták csalni.
De az is lehet, hogy nem. Talán Grayson egyik kiábrándult embere az, aki nem tud
szabadulni a szektából, és hajlandó információkat adni, ha segít neki kijutni.
Hawk rápillantott az órájára. Az üzenet tíz órát írt. Jól elhúzta az időt a reggelivel – meg
Carlyval –, sietnie kellett. A találka helyszíne arra engedett következtetni, hogy valószínűleg
helyivel van dolga, az idegenek nem ismerték a tölgyfa becenevét.
Az Akasztófa egy évszázados történet miatt kapta a nevét. A fa legvastagabb ága furcsán
meg volt hajolva, és lefelé mutatott. A legenda szerint a seriff éppen egy csapat bűnözőt
üldözött, akik elkapták, és felakasztották a masszív tölgy legerősebb ágára, aztán
egyszerűen elhajtottak, sorsára hagyva a seriffet. De az ág csodálatos módon behajlott
annyira, hogy a férfinak leérjen a lába. Kiszabadította magát, előkerítette a tetteseket, és
bosszút állt.
Gyerekkorában Hawk szerette azt játszani, hogy ő a seriff, üldözi a törvényen kívülieket,
és igazságot oszt. Egy idő után elmosódott a határ valóság és képzelet közt. Valószínűleg e
miatt a történet miatt akart mindig is rendőr lenni.
Mielőtt elindult volna a találkozóra, felhívta Rosenbloomot a viskóban.
– Csak el akartam mondani, hova megyek, hátha nem térek vissza.
– Kérsz erősítést? – kérdezte Rosenbloom.
Úgy hallatszott, az ügynök igen szívesen elhagyta volna végre a faházat. Hawk nem
hibáztatta. De most nem tudta volna mire használni.
– Azt írták, menjek egyedül.
Szinte maga előtt látta Rosenbloom haragos tekintetét.
– És mégis mióta követed a papírfecnikre írt utasításokat?
– Nem azért hívtalak, hogy veszekedjünk – felelte Hawk. – Csak hogy tudd, hová megyek.
– Oké.
Hawk letette, és egyenesen a találkozó színhelyére hajtott. Elővigyázatos volt. Kiszállt a
kocsiból, és lassan körbejárt. Nem ismerte a fa mellett álló, türelmetlenül toporgó férfit.
De ahogy egyre közelebb ért hozzá, rájött, hogy ezzel az emberrel nemrég találkozott. De
hol? És ki ez?
Talán csapda, gondolkodott el újra. Bárki is ez a férfi, nyugtalannak tűnt. Miért? Talán
attól tart, hogy figyelik? Vagy fél, hogy két tűz közé kerül?

Dr. Rafe Black ránézett az órájára. Három perccel múlt tíz. Mégis hol a francban van
Bledsoe?
Beletúrt fekete hajába. Három hónapja még azt sem tudta, hogy Wyomingban van egy
Cold Plains nevű városka. Aztán szerencsétlenségére felhívta egy nő, akivel mintegy kilenc
hónappal korábban együtt töltött egy éjszakát. Amikor először mutatkozott be, azt sem
tudta, ki az. Aztán eszébe jutott. Helyes arcú, szégyenlős fiatal nő.
 Abby Michaels lenyomozta, helyénvalónak látta ugyanis tudtára adni, hogy egy
egészséges, Devin nevű férfigyermek apja.
Zavarodottságában szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje a gondolatait. Amikor
kezdte volna kérdésekkel bombázni a nőt, megszakadt a vonal. Próbálta nyugtatni magát,
hogy biztos csak valami kollégája szórakozik vele, de az az érzése támadt, hogy nem így
van.
És igaza volt.
Egy héttel később kézbesítettek neki egy barna borítékot, benne egy aprócska
fiúgyermek fotójával. Akár az ő gyerekkori fényképe is lehetett volna. Ugyanaz a barna
szem és fekete haj. Az orra és a szája akár az anyjáé. Csak egy pillantást kellett rávetnie,
hogy lássa, a gyerek az övé – és Abbyé.
Egy levél is volt a fénykép mellett. Abby tízezer dollárt kért benne a gyerek felnevelésére,
és úgy rendelkezett, hogy a pénzt egy laramie-i bankba utalja.
A férfi így is tett, elment Laramie-be, azt remélve, hogy ott találja Abbyt meg a fiát, és
választ kap a kérdéseire. Ezek közül egyik sem jött össze. A nő és a gyerek sehol. Megint
felötlött benne, hogy esetleg átverhették. Komolyan fontolóra vette, hogy felbéreljen egy
magánnyomozót, aki előkeríti Abbyt és a fiát.
Még mindig ezen gondolkodott, amikor a híradóban hallott az öt halott nőről. A
kórházban töltött hosszú nap után őszintén szólva alig figyelt. Aztán meglátta Abby fotóját
a képernyőn. Rögtön felkapta a fejét. Ő volt az egyik áldozat.
Rafe épp időben kezdett figyelni, hogy megtudja, mind az öt nő a wyomingi Cold
Plainshez köthető valamilyen módon. Azonnal pakolni kezdett.
Cold Plainsben voltak a válaszok. Amint megérkezett, praxist nyitott abban
reménykedve, hogy az majd segít beilleszkedni. Azt remélte, eljut hozzá annyi információ,
amiből kiderítheti, hol a fia. Végül is az emberek folyton elbeszélgetnek az orvossal, és
olyan dolgokat is elmondanak neki, amelyeket a családjuknak vagy barátaiknak nem. Talán
hall valami fontosat, ami segít. Két hete volt Cold Plainsben, amikor elterjedt a hír, hogy a
városban egy FBI-ügynök nyomoz az öt nő ügyében. Abby ügyében.
Ők majd az ügy végére járnak, gondolta, és kapcsolatba lépett Bledsoe különleges
ügynökkel, hogy mindent elmondjon neki Abbyről. Azonban az ösztönei óvatosságra és
diszkrécióra intették. Mégiscsak egy gyilkos járkált a városban, semmi haszna feleslegesen
felhívni magára a figyelmet, akár még a fiának is baja eshet – már ha egyáltalán itt volt.
– Maga kicsoda? – kérdezte egy mély hang a háta mögül.
Rafe meglepetten megfordult. Nem tudta, ki lehet az. Magában átkozódott, amiért nem
hozott magával fegyvert. Felkészült, hogy szembenézzen a gyilkossal, aztán
megkönnyebbülten sóhajtott, amikor látta, hogy az FBI-ügynök az.
– Az istenit, megijesztett! – mondta Rafe karba tett kézzel.
– Csapda is lehetett volna – bújt ki Hawk a bocsánatkérés alól.
A helyzet iróniája rövid nevetésre késztette Rafe-et.
– Valóban – nyújtotta ki az ügynök felé a kezét. – Dr. Black vagyok. Rafe Black – tette
hozzá.
 Egy pillanatnyi hezitálás után Hawk kezet rázott vele.
– Hát, dr. Black, nem mondhatnám, hogy ez egy tipikus találkahely – jegyezte meg az
Akasztófára pillantva. – Miért itt akart találkozni az irodája helyett?
Ez legalább könnyű kérdés volt.
– Mert nem akartam, hogy bárki is kihallgasson.
Hawk még mindig nem tudta, miről szól ez az egész, és vajon segítségére lesz-e közelebb
kerülni a gyilkosságok megoldásához.
– Már micsodát?
– Együtt voltam a megölt nők egyikével, Abby Michaelsszel – kezdett bele Rafe egy mély
levegővel a történetbe.
Ez felkeltette Hawk érdeklődését. Tovább pásztázta a környéket, nehogy valaki
észrevétlenül a közelükbe kerülhessen. Egyelőre úgy tűnt, magukban vannak.
– Folytassa.
– Nem is igazán voltunk együtt, inkább egyéjszakás kalandnak nevezném – pontosított
Rafe.
Hawk minden erejét összeszedve leküzdötte türelmetlenségét. Nem volt könnyű dolga.
Egyre feljebb ment benne a pumpa.
– Na most akkor melyik?
– Egyéjszakás kaland – felelte Rafe határozottan. – Legalábbis én azt hittem. Aztán három
hónapja felhívott, és elmesélte, hogy szült egy gyereket, akinek én vagyok az apja.
Hawk rámeredt a doktorra. Most hallott először gyerekről. Vajon még egy apró holttestet
fognak találni egy újabb helyszínen?
– Az időpontok stimmelnek?
– Igen, az idő tájt eshetett teherbe, amikor összejöttünk. Küldött egy képet a gyerekről –
vette elő a fotót a zsebéből, és rápillantott, mielőtt megmutatta volna a különleges
ügynöknek. – Én is lehetnék újszülött koromban.
– Tisztában van vele, hogy a legtöbb csecsemő pont ugyanúgy néz ki? – kérdezte Hawk,
miután tanulmányozta a képet.
Rafe tudta, mire céloz, de meg volt róla győződve, hogy tényleg az ő fia. És hogy meg kell
találnia.
– Nem, ő az én gyerekem – jelentette ki határozottan. – Érzem. Tudom, hogy az én fiam,
Bledsoe – tette hozzá az ügynök kételkedő tekintete láttán.
– Én lennék az utolsó, aki ne bízna egy megérzésben – biztosította Hawk. Épp a
megérzései miatt sikerült idáig eljutnia. Természetesen rájuk hagyatkozni nem volt éppen
tudományos, de azt figyelte meg, hogy az esetek több mint hetven százalékában helyesen
súgnak az ösztönei. – Miért mondja ezt el nekem? – kérdezte.
– Mert szükségem van a segítségére – válaszolta kertelés nélkül Rafe. – Nem találom a
fiamat. Amint meghallottam a hírekben, hogy az összes meggyilkolt nő idevalósi, azonnal
jöttem. Azt gondoltam, talán valamelyik rokonnál hagyta a fiamat, de kezdem úgy érezni,
hogy vissza se jött ide, miután beszéltem vele telefonon. Kérdezősködtem, nem ismer-e
valaki egy elárvult csecsemőt a környéken, de senki nem tud semmit. Vagy ha tudnak is,
nem mondják el.
– Igen, ez szokásuk a helyieknek – nevetett Hawk keserűen. – A rendőrfőnöknek beszélt a
problémájából? – kérdezte kíváncsian. Ő biztos nem kérte volna Fargo segítségét, de talán a
helyiekkel máshogy viselkedett.
– Igen – válaszolta Rafe legyintve. Nem túl barátságos figura – vallotta be. – Azt mondta, a
közösségében nem hallott zabigyerekről, de van egy olyan érzésem, hogy nem a teljes
igazságot mondta.
Üdv a klubban, gondolta Hawk.
– Nyitva tartom a szemem, és szólok, ha találok bármit – ígérte a doktornak. Remélte,
hogy ő is számíthat Rafe segítségére. – Nézze, ha már itt vagyunk, válaszolhatna néhány
kérdésre.
Csak képzelődött, vagy a doktor tényleg nyugtalankodni kezdett, mielőtt kinyögte volna:
– Persze, ha tudok.
– Láttam a városban a mostanában nyitott Sürgősségi Ellátó Központot, és hallottam,
hogy Grayson építtette. – Amikor elment a városból, orvosi-ellátáshoz csak a környező
megyékben lehetett jutni. – Egyre több olyan dolgot tapasztalok, amely nincs rendjén.
Rafe pontosan tudta, mire gondol. Neki is feltűnt, hogy fura dolgok történnek a városban.
Ráadásul, amikor az Ellátó Központ megnyílt, nem kérték meg, hogy vigye át a praxisát.
Vajon azért, mert nemrég költözött a városba, vagy valami más ok lapul a háttérben? Talán
nem szeretnék, hogy lássa, mi folyik a zárt ajtók mögött?
– Ezzel például arra céloz, hogy a betegek nem hagyhatják el a kórházat, amíg egy orvos
meg nem állapítja róluk, hogy teljesen egészségesek, még akkor sem, ha cukorbetegek vagy
szívritmuszavarban szenvednek? – kérdezte Rafe.
– Igen, épp az ilyesmikre gondoltam. Először egy érdekes, mondhatni hátborzongató
esetről hallottam. Pár napja beszélgettem valakivel, és elmesélte, hogy az unokatestvére
elesett a járdán és beverte a fejét, úgyhogy elment a Központba, hogy összevarrják, de azóta
sem hallottak róla. A nő azt mondta, hogy ennek a bizonyos unokatestvérnek valami
problémája volt a szívével.
Rafe bólintott. Egyáltalán nem lepődött meg.
– Hihetően hangzik. Azok az emberek kezdtek hozzám járni, akik nem akartak elmenni a
Központba. Margaret Chase azt mondta, eltűnt pár barátja, és akkor hallott róluk utoljára,
amikor a kórházba indultak, hogy kezeljék a múlni nem akaró köhögésüket – mesélte Rafe a
városka egyik legöregebb lakójának történetét.
Már korábban észrevette, hogy Grayson követői mind robusztus testalkatúak és
makkegészségesek. Most, hogy jobban belegondolt, nem emlékezett, hogy bárki is köhögött
vagy tüsszentett volna, akár egyszer is. Még csak a körmét se rágta senki. Mindenki ereje
teljében volt.
Így volt kitalálva?
Hol voltak a betegek, a mozgássérültek? És ha már itt tartunk, merre bujkáltak az
egyszerű emberek? Akik nem tökéletesek?
 Ez egyre hátborzongatóbb, gondolta Hawk.
Még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Grayson egy tökéletes, filmsztár kinézetű
férfiakból, nőkből és gyerekekből álló társadalmat épít.
És Carly itt állt mindennek a közepén.
A francba is, e kellett innen vinnie. A saját érdekében. Talán ha megesküdne, hogy
megmenti Miát az első adandó alkalommal, hallgatna rá, és elmenne Cold Plainsből, mielőtt
Grayson rájön mire készül. És lecsap.
– Nézze, doki! – szólalt meg váratlanul Hawk, – Ha megígérem, hogy nyitva tartom a
szemem a fiával kapcsolatban, megpróbál utánanézni, mi történik az emberekkel abban a
Sürgősségi Ellátó Központban? Emberek nem tűnnek el csak úgy.
Rosenbloom összeállított egy listát azokról, akik az utóbbi fél évben elmentek a
Központba, és azóta sem hallottak felőlük. Hol lehettek? El kellett hagyniuk a várost? Vagy
egyszerűen eltették őket láb alól, ha nem működtek együtt? Abszurdan hangzott, de tudta,
hogy Grayson akár erre is képes.
Nem sármos szónok volt, hanem egy súlyosan manipulatív szemét, és minél hamarabb
megállítják, annál jobb. Ezen kattogott Hawk agya, amint a kunyhó felé tartott. El kellett
mondania a többieknek az újságokat; Személyesen.
Hawk letette a három óriási kávés termoszt az asztalra, és ránézett a három ügynökre.
Úgy tűnt, mindjárt megőrülnek a bezártságtól.
– Hogy haladunk Jane Doe-val? Van ötletünk, ki lehetett?
Rosenbloom levette a kupakot, és nagyot kortyolt a kávéból, mielőtt válaszolt volna.
Lenyelte a fekete nedűt, majd megvetően a termoszra pillantott.
– Mégis mi ez, cikória? – kérdezte.
– Gondolom, Cold Plainsben nem tartanak gourmet kávét – gúnyolódott Jeffers.
Láthatóan örült, hogy végre ihatott valami meleget.
– Jobb, mint a semmi – jegyeztetik Patterson, majd leküldte szinte az összes kávéját.
– Szóval mi van Jane Doe-val? – érdeklődött megint Hawk a férfiakra pillantva.
Az ügynökök megrázták a fejüket.
– Nem akadtunk rá olyan eltűnt személyre, akire illett volna a leírás, legalábbis az utóbbi
négy évben Wyomingban. A következő, hogy átnézem a környező államok listáit. De négy
év után nem hiszem, hogy sok mindent találnánk – tette hozzá Jeffers lemondóan.
Hawk nem éppen ezt szerette volna hallani.
– Akkor igyekezzetek jobban – utasította őket.
Rosenbloom visszafordult a laptopjához.
– És mi a helyzet odakint? – kérdezte. – Még mindig kék az ég?
– És még mindig nézik a híradót? – tette hozzá Patterson.
Hawk elengedte a füle mellett a komolytalan megjegyzéseket, inkább elmesélte a
találkozót a doktorral, és, hogy a fiát keresi. Azt is elmondta, milyen elmélete van a
Sürgősségi ellátó Központban folyó ügyekről.
Jeffers itta a szavait.
– Tudod, ha felgöngyölítjük ezt az ügyet, eladhatnánk forgatókönyvként – jegyezte meg.
 – Ja, ha felgöngyölítjük – nevetett fel Hawk a fejét rázva.
– Jól érzem, hogy szkeptikus vagy? – kérdezte Jeffers meglepetten.
Inkább reálisan látta a helyzetet. Összességében kevesebb ügyet oldanak meg, mint
ahányat nem.
– Bárhol is keresünk válaszokat, csak még több kérdést találunk.
– Hát, én ránk fogadok – jelentette ki Jeffers vidáman. – Ne felejtsd el, mi vagyunk a jó
fiúk.
– Na ja, de ha nem jutunk ki hamarosan ebből a viskóból, úgy bemerevedünk és
elkényelmesedünk, hogy esélyünk se lesz – panaszkodott Rosenbloom. Egyáltalán nem
örült, hogy egész nap a faházban kell lennie.
– Talán ha nem csak olajból, sóból és cukorból készítenéd az ételeket, nem
kényelmesednénk el – húzta fel magát Patterson.
Valamit kezdeni kellett a helyzettel, mielőtt elfajul. A három férfi alapvetően hatékonyan
dolgozott egymással, de nagyon megviselte őket, hogy egész álló nap kénytelenek egymás
hátát bámulni.
– Ha nem fejezitek be, nem kaptok vacsorát! – figyelmeztette őket Hawk.
Ez megtette a hatását. Úgy civakodtak, mint a gyerekek. Persze nagyon is átérezte a
helyzetüket. Bárkit megőrjítene abban a kunyhóban tölteni az egész napot anélkül, hogy
tudnák, mikor mehetnek végre terepre. De a várakozás a munka része volt. Az egyik
legrosszabb, de mégis hozzátartozott.
Amint Hawk az ajtó felé indult, Rosenbloom azonnal felocsúdott.
– Hova mész? – kérdezte.
– Ideje megpiszkálni az alvó oroszlánt, hátha elkövet egy hibát – válaszolt Hawk, és
megállt egy pillanatra az ajtóban. – Ha nem jövök vissza holnapig, hallgassátok ki! – mondta
Hawk Rosenbloomnak.
– Szerinted tényleg bepróbálkozna valamivel? – kérdezte Jeffers.
– Tudja, hogy FBI-ügynök vagy, nem? – érdeklődött Patterson.
Persze, de egy elkeseredett ember radikális módszerektől sem riad vissza. Főleg, ha azt
hiszi, megúszhatja szárazon.
Ha valóban megölte azokat a nőket, mit számított még egy holttest? Ha már ennyi
mindent megúszott, biztosan kialakult benne valamilyen istenkomplexus! – érvelt magában
Hawk. De legalábbis sebezhetetlennek képzeli magát.
– Majd egyszer, ne felejtsétek! – emlékeztette őket Hawk, és kilépett az ajtón. Jobb félni,
mint megijedni, tartotta mindig is.
Ahelyett hogy az irodájában sarokba szorította volna Graysont, és olyan kérdéseket tett
volna fel neki, melyekre úgyis hazugsággal felel, úgy döntött, először megfigyeli a férfit
akcióban. Látni akarta; mire ez a nagy felhajtás.
Ismert néhány sikeres szónokot, akik szépen meggazdagodtak könyvekből, CD-kből és
előadásokból. Úgy értesült, Grayson csak szerény sikereket ért el ezen a téren, de nem is
tűnt úgy, mintha így akart volna vagyont szerezni, vagy az emberek helyes útra térítése lett
volna a célja (ami egyébként a szakma alaptétele volt). Samuel Grayson csak saját magán
akart segíteni. Remekül táplálta az egóját, hogy egyre több és több olyan hívet szerzett, akik
még az életüket is odaadták volna érte.
Hawk az ajtó közelében állt a terem végében, amelyiken Grayson szokott beslisszolni az.
előadásai előtt. Figyelte, ahogy a férfi óriási energiával lépked fel s alá a pódiumon. Elhitette
a közönséggel, hogy mindegyikükhöz személyesen szól. Egyenként a szemükbe nézett,
mintha abban a pillanatban csak az a konkrét személy lenne fontos számára.
Meglehetősen jól adja elő ezt a kis trükköt, ismerte el Hawk. Nem sok ember tudta volna
utánacsinálni.
De vajon mi a végső célja, tűnődött. – Csak azért csinálta, hogy megtudja, hány embert
tud a hatása alá vonni, és rávenni, hogy kövessék a-világ végére – és még annál is tovább?
Vagy konkrét fizikai igénye volt rá, hogy imádják? Azért izgatta fel a tömegeket, hogy végső
soron valami személyes hasznot szerezzen, vagy csak a hatalmát akarta demonstrálni?
És elsősorban mi előnye származott az öt nő halálából? És miért éppen az az öt nő? És
vajon más holttestek is vannak, melyeket még nem találtak meg?
Hawknak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy vannak. De egyelőre elhessegette ezt a
gondolatot, és megnézte; hogy viselkedik Grayson hazai pályán.
– Nem hagyhatod, hogy az élet megtörjön – zengte Grayson. – Mit teszünk a negatív
gondolatokkal? – kérdezte öblös hangon.
– Elengedjük őket – kántálta a közönség egy emberként.
Grayson a fülére tette a kezét.
– Nem hallom – mondta dallamosan.
A közönség lelkesen ismételte még hangosabban. De Grayson még mindig nem találta
elég erőteljesnek. Addig nógatta őket, amíg mindenki üvölteni nem kezdte ugyanazokat a
szavakat sokadjára is.
Akkor aztán helyeslően mosolygott, az emberek pedig úgy érezték magukat, mint a
gyerekek, akiket végre megdicsérnek.
Mintha bábok lennének, gondolta Hawk, miközben végignézett a közönségen. Fájdalmas
eksztázisban voltak.
Ahogy Grayson járkált az egyedi igényei szerint kialakított pódiumon, és mint minden
műsor vége felé, arra koncentrált, hogy csúcsra juttassa a közönséget, egyszer csak
belenézett Hawk szemébe. Hawk azonnal felocsúdott elmélkedéséből. Grayson egy
pillanatra sem állt meg a mondat közepén – pontosan tudta, kit néz. Arca önelégültséget
sugárzott, mintha örült-volna, hogy Hawk épp egy ilyen remekül sikerült alakítását láthatta.
– Ennyi volt mára – zárta le végül Grayson a műsort. Elvett egy törülközőt az
emelvényről, és letörölte a verítéket a homlokáról. – Azt akarom, hogy amikor hazaértek,
gondolkodjatok el, hogyan fejlődhetnétek tovább, és hogyan tehetnétek boldogabbá a
szomszédotokat is.
Ja, és hogy hogyan tömjétek meg még jobban rettenthetetlen vezetőtök zsebét, gondolta
Hawk cinikusan; Grayson épp akkora kamu volt, mint egy háromdolláros bankjegy.
Elképesztette, hogy senki sem látott át a férfi maszkján. Pedig csak hangzatos szavakat
mondott meggyőző hangsúllyal.
 Vége lett az előadásnak, Hawk pedig figyelte, ahogy a közönség feláll, és vadul tapsolni
kezd. Akik nem a szónok közelében legyeskedtek, lassan kifelé indultak a teremből. Csak
néhány olyan ember maradt, aki nem próbálta megnyerni Grayson figyelmét; de úgy tűnt,
elmenni sem szándékozik. Hawk észrevette, hogy Carly is köztük van. Vajon miért? Aztán
rájött. A Graysont körülrajongók közt feltűnt egy halványan ismerős lány. Tényleg Mia az?
Hogy felnőtt…!
Carly húga szélesen elmosolyodott, amikor meghallotta Graysont:
– Mia, egy szóra kérlek!
– Azonnal megyek, Samuel – válaszolt a lány.
Épp úgy beszéli, mint valami robot, gondolta Hawk.
Annak ellenére, hogy messze voltak egymástól, összetalálkozott a pillantása Carlyéval, és
tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Mennyire idegesíti ez Carlyt. Nem csoda.
Grayson sikeresen kimosta egy egész teremnyi ember agyát. De miért? – gondolkodott el
újra Hawk.
Bár türtőztetnie kellett magát, nem ment oda hozzá. Amennyire tudta, Grayson nem
ismerte a közös múltjukat, és ezt nem is akarta megváltoztatni. Carly sokkal nagyobb
biztonságban volt így. Belegondolni se akart, mi történne, ha Grayson rájönne, hogy a nő
kapcsolatban áll egy FBI-ügynökkel. Akármilyen ártatlan is az a kapocs. Nézte, ‘ahogy a férfi
megfogja Mia mindkét kezét.
– A hölgyek kiválasztották az esküvői ruhádat – kezdte, – időt kell szakítanod, hogy
felpróbálhasd – mosolygott rá szívélyesen a lányra. – Biztos nem sértenéd meg azzal a
jövendőbelidet, hogy nem teljes pompában jössz a szertartásra.
– Ó, nem, Samuel, dehogyis! – biztosította Mia mérhetetlen odaadással.
– Ez a beszéd – válaszolta a férfi atyaian.
Hawk lopva rápillantott Carlyra. Az ilyen megjegyzésektől régen elvörösödött. Aztán
kiosztotta a Graysonhoz hasonló fajankókat. De most tökéletesen nyugodtnak tűnt, mintha
a férfi mézesmázos megjegyzését meg se hallotta volna.
Tényleg remek színésznő lett belőle, ismerte el újra Hawk, gondolatban megemelve
előtte a kalapját. Carly ezen oldalát sosem látta korábban, nem is hitte volna, hogy tud így
viselkedni. De arra emlékezett, hogy egykor azonnal közölte volna Graysonnal, mi a
véleménye az ehhez hasonló célozgatásokról. Hawk elnyomott egy mosolyt. A következő
pillanatban látta, ahogy Grayson elindul feléje. Azonnal felocsúdott. Úgy sétált felé
kinyújtott karral, mintha egy rég nem látott testvért készülne üdvözölni.
– Egy új hívővel állok szemben? – kérdezte dörgő hangon.
Ahelyett hogy Hawk tiltakozott volna, bemutatkozott. Elővette a pénztárcáját, és
megmutatta Graysonnak a jelvényét.
– Hawk Bledsoe különleges ügynök vagyok az…
– FBI-tól – fejezte be Grayson a mondatot bólintva (vagy inkább legyintve).
– Igen, pontosan tudom, mitől olyan különleges, Bledsoe ügynök – folytatta olyan
kedélyesen, hogy Hawk a fogát csikorgatta. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? –
kérdezte nyugodtan.
 – Fel szeretnék tenni magának néhány kérdést, Mr. Grayson.
Bár a szónok még mindig mosolygott, ha az ember jobban megnézte, az arcán némi
önelégültséget is fel lehetett fedezni. Felsőbbrendűnek érzi magát, jött rá Hawk. Ez jó. Amíg
azt hiszi, nála vannak a nyerő lapok, észre sem veszi, hogy közben levadásszuk.
– Ezzel mindenki így van – mondta könnyedén Hawknak. – Mindent megteszek, hogy a
legpontosabban válaszoljak. Egy pillanat múlva – tette hozzá felemelve az ujját, így jelezvén
vendégének, hogy tartanak egy kis szünetet. – Carly, szükségem lenne a gyerekek holnapi
előadásainak napirendjére – közölte.
– Szeretném, ha még ma este bedobnád az irodámba, ha nem gond. Mondjuk kilenc
körül? – javasolta a nő szemébe nézve. Várta a beleegyezését.
– Hogyne, Samuel. A kilenc óra megfelel – válaszolta ugyanazzal az engedelmes, alázatos
hangsúllyal, mint a húga.
– És most, azt mondta, kérdéseket szeretne feltenni, igaz? – fordult vissza Hawkhoz a
tenyerét dörzsölgetve.
Naná! Elsősorban: mégis miért akarja még ma este látni Carlyt? Csak azért, hogy odaadja
a papírokat, vagy valami más terve is van?
Bár nem mutatta, Hawk érezte, ahogy elönti a düh. Nem volt egyszerű megnyugodnia.
Aztán rávette magát, hogy inkább a jelenre fókuszáljon. Előhúzta az aktát, amit magával
hozott. Miközben Grayson tettetett figyelemmel nézte, előhalászott öt darab hússzor
huszonöt centis fotót egy mappából, melyek a halott nőkről készültek.
– Ennek az öt nőnek a halálával kapcsolatban nyomozunk közölte Graysonnal,
szándékosan a halál szót használva a gyilkosság helyett. Egyenként megmutatta a
fényképeket. – Felismeri valamelyiküket? – kérdezte a férfi szemére szegezve a tekintetét.
Grayson kötelességtudóan végignézte a képeket. Arckifejezése nem változott, és semmi
jelét nem mutatta, hogy felismerné valamelyiküket.
Hawk mégis esküdni mert volna, hogy feldagadt az ér a férfi jobb halántékán. Őszintén
meglepettnek látszott. Valószínűleg sosem hitte volna, hogy a holttestek előkerülnek.
Az ügynök abban biztos volt, hogy a szónok ismeri a nőket. Az azonosítatlan nőt is.
Vallomást kicsikarni belőle viszont nagyon nehéz lesz, ha nem lehetetlen.
Szüksége volt egy belső emberre, aki tanúskodhat a gyilkos ellen.
Grayson megrázta a fejét, és visszaadta a képeket.
– Sajnálom, nem tudok segíteni. Nem emlékszem, hogy akár egyikükkel is találkoztam
volna. A régebben látott arcok összemosódnak az emlékezetemben.
Azt mindjárt sejtettem, gondolta Hawk. Elvette a fotókat, és visszatette őket a mappába.
– Annyi emberrel találkoztam, tudja, buzdító beszédeket tartottam különböző körutakon
– magyarázta Grayson úgy mellékesen. – Mielőtt megtaláltam volna a küldetésem –
mutatott körbe a mostanra kiürült termen.
Hawk továbbra is a férfi arcát fürkészte valami apró árulkodó jelet keresve, ami
elárulhatná, valójában mi célból vette át a hatalmat Cold Plainsben.
– És az micsoda?
 – Természetesen az, hogy itt hagyjam a kézjegyemet ezen a csodálatos városon. Hogy
biztosítsam a terepet a benne rejlő lehetőségek kiaknázásához, és az összes lakos
részesülhessen belőle. Nyugodtan nézzen körbe, különleges ügynök, és a saját szemével is
láthatja, hogy dübörög a városka gazdasága, és milyen boldog mindegyik lakos. Szeretem
azt hinni, hogy ebben én is játszottam egy aprócska szerepet – fejezte be remekül
begyakorolt álszerénységgel.
Észrevettem, hogy itt senki sem beteg. Nincs megfázás, nincs allergia… – kapott az
alkalmon Hawk.
– Úgy döntöttünk, hogy mindezt törvénnyel tiltjuk – nevetett Grayson.
Viccnek szánta, de Hawknak az a nyugtalanító érzése támadt, mintha teljesen komolyan
gondolná. Minden csak az ő igényeiről és mesteri tervéről szólt. Úgy tűnt, Grayson meg van
győződve arról, hogy a világ körülötte forog, és ez így van rendjén.
A fenébe, egyértelmű, hogy tényleg istennek képzeli magát!
 7. FEJEZET

Carly nem volt otthon.

A nyolcvanéves farmház sötétségbe burkolózott, és a lány kocsiját sem lehetett látni.
Hawk azért bekopogott háromszor, egyre hangosabban. Mindháromszor ugyanolyan
választ kapott. Semmilyet.
Még vagy egy percig álldogált a ház előtt, aztán idegesen sarkon fordult, és elsétált.
Se ahelyett, hogy megvonta volna a vállát, és visszament volna a hotelba, leszállt a
kocsijába, ott várakozott a sötétben. Egyre nyugtalanabbá vált, és aggódott.
Hol a pokolban van?
Carly mondta, hogy nem szívesen marad a városban estére, jobban szeret a saját ágyában
aludni, otthon, ahol minden úgy van, ahogy ő kedveli. Cold Plainsben kényelmetlenül érezte
magát Samuel híveinek növekvő száma miatt.
Hawk megpróbálta elterelni a figyelmét, és átolvasta még egyszer a nála levő aktákat, de
a gondolatai nagyon hamar visszatértek oda, ahol Samuel megkérte Carlyt, hogy menjen az
irodájába kilenckor.
De miért? – tűnődött el megint Hawk nyugtalanul.
Feszülten felsóhajtott, és elgondolkodott, érdemes-e beindítani a motort, és visszamenni
a városba. De ha most elindul, és a nő másik úton jön, elkerüli. Azzal meg az egész akciót
meghiúsítaná, ha rátörne Graysonra az irodájában vagy a házában. Nem akarta, hogy a férfi
megtudja, őt és az embereit figyeli az FBI. Egyelőre csak annyit tudott, hogy egy szál ügynök
kérdezősködik egy rakás halott nő ügyében, de nem jut semmiféle értékelhető
információhoz.
Ahogy Hawk a sötétben üldögélt, egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. Felmerült
benne, hogy Jefferst vagy Pattersont beküldje a városba szétnézni, de túl kockázatos lett
volna. Cold Plainsbe nem túl sokan jöttek. Turisták nem látogatták – bár azt hallotta,
Grayson épp így akarta –, és átmenő forgalom sem igen akadt. Csak az járt ide, akinek dolga
volt a városban.
A fenébe is, nem érdekelte, mekkora hülyeség! Carly veszélyben lehet, ő meg egy helyben
szobrozik, mint valami közlekedési rendőr.
Már éppen megunta a várakozást, és indította volna a motort, amikor meglátta, hogy egy
kocsi fényszórója tűnik fel a sötét horizonton. Kivette a kulcsot az indítóból, és figyelte,
ahogy az autó egyre közelebb ér.
Carly kocsija volt, felismerte a lámpáit. A jobb oldali valamivel halványabban égett, mint
a másik. Bár szíve szerint azonnal kiszállt volna, hogy kérdőre vonja, amiért ilyen későn ért
haza, összeszedte maradék lelkierejét, és ülve maradt.
 Először is semmi joga úgy viselkedni, mint, egy féltékeny barát, másrészt könnyen
elképzelhető, hogy a nő nem egyedül érkezett. És akkor, főleg ha Grayson vagy az egyik
embere van vele, nehéz lenne megmagyarázni, mit keres ott.
Úgyhogy Hawk maradt, ahol volt, tovább várakozott feszülten. És figyelt.
Carly leparkolt, és kiszállt a kocsiból. Egyedül.
Amint erről a férfi megbizonyosodott, úgy pattant ki az autóból, mintha puskából lőtték
volna ki, és átvágott a kerten. Kettesével vette a fokokat a verandára vezető lépcsőn, és épp
akkor érte utol Carlyt, amikor az ajtóhoz ért.
A lány meglepetten megfordult, és ökölbe szorította a kezét, mint egy bokszoló. Már
csapásra lendítette a karját, amikor meglátta, hogy Hawk az.
– Mit keresel itt? – kérdezte. A fenébe is, egyszer még rá fogja hozni a szívrohamot.
– Téged – válaszolta Hawk gyanúsan közömbös hangon.
Carly túlságosan bele volt feledkezve a gondolataiba, hogy észrevegye a férfi autóját. Vett
egy mély lélegzetet, aztán kifújta a levegőt, mindent megtéve, hogy megnyugodjon. Nem
sikerült. Újra próbálkozott Közben kinyitotta az ajtót, és beengedte Hawkot.
– Miért? – kérdezte fáradtan. – Attól félsz, hogy hirtelen beállok Grayson groupie-jai
közé?
Hawk érezte Carly hangján, hogy. valami nincs rendben, ezért megfordult, hogy lássa a
lány arcát a fényben. Megsimogatta az arcát, és még közelebbről megvizsgálta. Carly
megpróbált elfordulni, de H-wk nem hagyta.
– Dehogyis! – válaszolta. Belenézett a nő szemébe. Valami nem volt rendben. – Mi történt
ma este?
Carly kieresztett egy szívszorító sóhajt, mielőtt válaszolt:
– Semmi – felelte. Aztán belenézett a férfi szemébe. – Legalábbis semmi olyasmi, amire te
gondolsz – tette hozzá.
Hawk nem tudta eldönteni, vajon igazat beszél-e, vagy csak meg akarja kímélni az
igazságtól. Carly ugyanis jobban szerette egyedül cipelni a telhet, mint megosztani
valakivel. Még akkor is, ha az esetleg túl nehéznek bizonyul.
– Nem ért hozzád? – vonta kérdőre Hawk.
A halk, lekicsinylő nevetésbe semmi öröm nem vegyült.
– Hozzám ért – mondta. A következő másodpercben úgy tűnt, mintha Hawk ki akarna
vágtatni az ajtón. Carly. megfogta a karját, és megnyugtatta. – De nem úgy.
A férfi idegei kezdték felmondani a szolgálatot.
– Az istenért, akkor mégis miért nem mondod el, hogy érted?! – üvöltötte. Aztán észhez
tért, és rájött, hogy bocsánatkéréssel tartozik, amiért úgy kiabált, mint egy Neander-völgyi.
– Bocs, nem akartam rád üvölteni.
Carly tudta, hogy igazából Grayson miatt kiabált. A tehetetlenség az őrületbe kergette
Hawkot.
– Bocsánatkérés elfogadva – mondta a férfit a konyha irányába terelve.–Miért nem ülsz
le? – javasolta az asztal felé biccentve. – Főzök egy teát, és elmondom, mi történt.
– Nem, te ülj le, és én csinálok teát – ajánlotta fel. – De elmondhatod, mi történt.
 – Rendben – válaszolta a lány halvány mosollyal. Lerogyott a konyhaszékre. Megállta,
hogy ne feküdjön az asztalra egy kicsit, és hunyja le a szemét. Hawk látogatása váratlanul
érte, de most már megnyugodott, és csak ez a fontos.
Hawk várt. Carly vett egy mély levegőt, és belefogott a történetbe. Próbálta minél
rövidebbre fogni.
– Grayson úgy döntött, hogy befogad a nyájba.
Hawk felvette a kopott vízforralót a tűzhelyről, és a mosogatóhoz lépett. Vizet engedett
bele.
– És ez mit jelent pontosan? – kérdezte aggódva, ügyelve, hogy a hangja nyugodt
maradjon. Carlyval kapcsolatban nem tudott egykönnyen nyugodt maradni.
– Hívet faragott belőlem – válaszolta a nő halkan, és elfordította a fejét. Kinézett a
sötétségbe a konyhaablakon keresztül.
– Beavatott? – kérdezte Hawk nyugtalanul, és felrakta a vizet a tűzhelyre, majd be is
gyújtotta.
– Csinált nekem tetoválást – felelte összeszorított foggal Carly.
A forró vízről teljesen megfeledkeztek. Hawk odament a nőhöz, és térdre rogyott előtte.
Hallotta, mit mond, de abban reménykedett, hogy valami óriási szerencse folytán mégis
félreértette.
– Azt akarod mondani…
Carly némán bólintott. Most nem sírni, sokkal inkább üvölteni szeretett volna, mégis a
könnyei kezdtek potyogni.
Összeszorította az ajkát, és felhúzta a szoknyáját, hogy Hawk láthassa.
Egy apró k betű volt a jobb combján. Körülötte kivörösödött a bőre. A férfi gyomra
felfordult, ahogy meglátta. Szinte a saját bőrén érezte a tű szúrását. Mintha az agya le lett
volna maradva öt másodperccel, hirtelen eszébe jutott, mit mondott a lány.
– Ő maga csinálja a tetoválásokat? – kérdezte meglepetten.
Carly bólintott, közben arra gondolt, hogy amint ennek vége, valahogy leszedeti azt a
betűt, bármilyen fájdalmas is legyen.
– Nagyon élvezi – válaszolta undorodva. – Tetszik neki, hogy „művészien” okozhat
fájdalmat.
Hawknak hirtelen eszébe villant valami. Új információt szereztek! Elkezdett összeállni a
kép egy aprócska része.
– Igen, lehet benne valami.
Carly értetlenül ránézett. Most magában beszélt, vagy neki szánta a mondandót?
– Miben lehet valami?
– Azt hiszem, tudom, miért ölték meg az azonosítatlan nőt – nézett fel Hawk.
– Volt egy k betű a csípőjén, csak azt ugyebár nem tetoválták, hanem rajzolták. Nyilván
azért készítette, hogy be tudjon épülni. Viszont nem sejtette, hogy az efféle tetoválásokat
mindig Grayson csinálja saját kezűleg!
– És amikor meglátta, azonnal tudta, hogy egy csalóval van dolga – fejezte be a mondatot
Carly.
 – Így van. Mivel tudta, mi minden forog kockán, nem kérdezősködött, hanem egyszerűen
kivégeztette a nőt.
– Kivégeztette? – ismételte Carly bizonytalanul.
– Ezt a részletet eltitkoltuk az újságok elől – bólintott Hawk. Így aztán a csapat azonnal
rájön, ha valaki másolja a gyilkosságokat. Rengeteg beteg ember van a világon, aki
bármilyen árat hajlandó megfizetni tizenöt perc hírnévért.
– Mindegyik nőt hátulról lőtték fejbe. Egy golyóval, mintha kivégezték volna őket.
Nem feltétlenül kellett kivégzésnek lennie, gondolta Carly.
– Vagy akkor lőtték le őket, amikor nem figyeltek, így nem tudták, mi vár rájuk, és nem
volt esélyük könyörögni az életükért – vázolt fel egy másik lehetséges magyarázatot.
Ez eszembe se jutott, gondolta Hawk, és bámulattal nézett a nőre.
– Ez is egy lehetőség – helyeselt. – Nem is rossz – vigyorgott.
– Köszönöm – eresztett el egy halvány mosolyt a nő.
A vízforraló fütyülni kezdett. Hawk felpattant, és a tűzhelyhez lépett. Pár szekrényt
kinyitott, mire végre talált két nagy bögrét.
– Megkérdezte – kezdte Carly, miközben Hawkot figyelte, ahogy kitölti a forró vizet –,
hogy tényleg a „kiválasztott követői” közé akarok-e tartozni. Persze ha nemet mondtam
volna, vagy elgondolkozom, azonnal az arcomba vágja azt a bizonyos ajtót – csettintett a nő
–, és sanszos, hogy ezek után többet nem találkozhatnék Miával.
– Nem kell nekem magyarázkodnod – közölte Hawk.
– Nem ez volt az arcodra írva, amikor megjöttél. Dühös voltál, amiért későn értem haza.
– Aggódtam érted – vonta meg a vállát a férfi.
Carly kissé megnyugodott. Aggódott érte. Jól hangzott.
– Rég nem aggódott értem senki.
– Ne haragudj, nem akartam arra célozni, hogy nem tudsz magadra vigyázni. Nem
akartalak megbántani.
– Semmi baj.
Hawk felkapta mindkét gőzölgő bögrét, és visszament az asztalhoz. Az egyiket Carly, a
másikat maga elé tette, és leült.
A nő ránézett Hawk mesterművére, és elvigyorodott.
– Tudod – kezdte kedvesen –, lehet, hogy segít, ha belerakod a teafiltert.
A férfi rápillantott a bögrékre. Mindkettő tele volt vízzel, de teafiltert sehol sem látott.
Elfelejtett rakni bele. Sosem lesz belőlem pincér, gondolta bánatosan.
– Bocs – motyogta, és felkelt.
Carly megfogta a kezét, és megállította. Amikor a tekintetük találkozott, a szék irányába
biccentett, hogy üljön le.
– Ülj csak le, majd én hozom – mondta. – Én tudom, hol van – tette hozzá. – Az egész
konyhát végignéznéd, mire megtalálod – nevetett kedvesen.
Épp ott volt, ahol hagyta. De amikor megfordult, észrevette, hogy Hawk nem.
Mögötte állt, és átölelte. Azonnal bizseregni kezdett a teste. Minden problémája azonnal a
múlt ködébe veszett.
 – Ennyire akarod azt a teát? – kérdezte kaján mosollyal.
Hawk észrevette, hogy Carly szeme csillog. Csak azon járt az esze, hogy újra a magáévá
tegye.
– Francba a teával! – válaszolta. Még mindig teljesen össze volt zavarodva, és fogalma
sem volt, hogy szedhetné össze a gondolatait. – Azt hittem, Grayson… Attól féltem, te…
Semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. Nem szokott ilyen zavart lenni. A kötelessége
az egyik, a lelkiismerete a másik irányba terelte.
– A francba, Carly! – kiáltott, amikor eszébe jutott, mi történt volna a lánnyal, ha Grayson
akár csak sejteni kezdi, hogy játszik vele. – Nem tetszik, hogy ekkora kockázatot vállalsz!
– Nincs jogod megmondani nekem, mit tehetek, és mit nem – emlékeztette a lány, bár
nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
– Tudom – válaszolta a férfi –, de ha arra gondolok, mi történhetett volna veled…
Hawk nem volt képes befejezni a mondatot. Hirtelen megragadta a lány kezét, és szájon
csókolta. Olyan erősen, hogy az egész teste beleremegett.
Carly fél percébe került, hogy újra levegőt kapjon.
– Kihűl a víz – suttogta.
Hawkot egyáltalán nem érdekelte a tea.
– Majd újramelegítjük.
Szavai széles mosolyt csaltak a nő ajkára.
– Oké – felelte nevetve, és hozzásimult a férfihoz. – Úgy érzem, te már készen állsz.
Hawk újra megcsókolta, most még hevesebben. Mintha aznap vége lett volna a világnak.
Ugyanis amennyire ő tudta, vége volt.

Hawk már régóta tudta, hogy egy FBI-ügynök vagy veszélyben van, vagy unatkozik.
Amikor néhanapján sikerül lezárni egy ügyet, némi elégedettséget is érez. De általában
veszély meg unalom váltották egymást. És az utóbbi igencsak frusztráló tudott lenni.
Ez a halott nőkről és agymosásról szóló eset klasszikus példája volt mindennek.
Egyértelműen veszélyes ügynek számított, ugyanis ha Samuel Grayson gyanút fog,
minden további nélkül eltakarítja az útból. Annyi rejtély merült fel-ezzel az üggyel
kapcsolatban, mint ahány feje a mitológiai hidrának. Hawk bármerre nézett, csak
megoldandó kérdéseket talált. Ott volt a második áldozat személyazonossága. Jeffers másfél
napot azzal töltött, hogy egy arcfelismerő programot böngészett, de még így sem sikerült
kideríteni, ki az. Ha beépült ügynök volt, tényleg jól elrejtette a kilétét, ugyanis egyik
ügynökség sem jelentkezett, hogy odatartozott volna. Talán magánnyomozó lehetett, akit
azért béreltek fel, hogy Grayson egyik követőjét megtalálja, és elvigye onnan. Esetleg. Hawk
azonnal elmondta Jeffersnek, amint estébe jutott.
– Magánnyomozóként engedélye kellett volna, hogy legyen – mutatott rá Jeffers, – és az
ujjlenyomata is a rendszerben lenne, én pedig nem találtam, úgyhogy ez az elmélet nem
működik – vonta le sóhajtva a következtetést.
 Akkor talán amatőr nyomozó volt, gondolkozott tovább – Hawk, aki azért épült be, hogy
egy szerettét kimentse Grayson karmai közül. Könnyen élképzelhető, hogy épp úgy
dolgozott, mint Carly, jött rá a következő pillanatban. A gondolat nem volt túl megnyugtató.
A fenébe is, bárcsak rábírhatná Carlyt, hogy végre befejezze ezt a színjátékot! Nagyon
nem akarta, hogy ő legyen a következő áldozat, akit valami eldugott helyen találnak meg,
mert az agyatlan Grayson-rajongó húgát próbálta megmenteni.
Az elmúlt tíz évben Hawk csak a munkának élt. Semmi sem zavarta vagy osztotta meg a
figyelmét. Nem volt magánélete, és eszében sem volt újra megnyílni valakinek annyira,
hogy lehessen. De Carly egy pillanat alatt megváltoztatott mindent. Eszébe jutott, hogy az
élet nem csak pisztolyokból, holttestekből és megoldandó ügyekből áll.
Hanem vidámságból is.

Carly erősen küzdött, hogy töretlen maradjon a mosolya. Nem volt egyszerű. Főleg
miközben ott állt a közösségi ház dísztermében, és figyelte, ahogy mindenki Mia közelgő
esküvőjére készülődik. Samuel befogta pár elhivatott követőjét, hogy szépen feldíszítsék a
helyiséget, Rózsákat vágtak ki kartonpapírból és a terem minden négyzetcentiméterét
színes konfettivel dekorálták ki.
Mintha egy papírgyár robbant volna fel, gondolta Carly.
Az egyik nő Carlyra nézett. A lánynak az az érzése támadt, hogy segítenie kéne. Semmi
kedve nem volt hozzá, de azért mégiscsak a húga fog megházasodni. Janice, az egyik
önkéntes korábban le is hordta, amiért nem segített az elejétől.
Carly mindennél jobban szeretett volna elmenni. Több okból is, de főleg mert nagyon
ellenezte a házasságot. Viszont tudta, hogy gyanús lenne, ha csípőből nemet mond
Buborékfej Asszony velős megjegyzésére. Úgyhogy Janice unszolására inkább igent
mondott.
Egy óra, döntötte el Carly, és aztán elmegy valami mondvacsinált kifogással, ebbe senki
nem köthet bele, nem igaz?
Fejben elkezdte számolni a másodperceket. Közben a vadrózsák hajtogatásához látott, és
nyitva tartotta a fülét. Hamar hallott valami ízléstelent.
– Mia olyan szerencsés, hogy őt választotta Brice Carrington, és Samuel is a
beleegyezését adta – olvadozott az egyik nő.
– Brice tényleg jó parti – hagyta helyben egy másik. – Bármelyik hajadon lány repesne az
örömtől a húgod helyében – nézett Carlyra. – De Samuel szerint Mia illik hozzá a legjobban
korban, ráadásul remek egészségnek örvend.
– Samuel azt mondja, gyönyörű és egészséges követőket hoz majd világra a húgod –
csatlakozott egy harmadik.
– Talán hatot, ha nem többet – tette hozzá Janice olyan stílusban, mintha egy
evangéliumot idézne. Körbenézett a többieken, és Carlyn megpihent a tekintete, mintha
arra várna, hogy ellentmond neki.
 Gyerekgyártó gép, gondolta Carly megvetően. Grayson csak egy lelketlen gépet lát
Miában, amelyet a saját kedvére működtethet. Végig igazam volt, és egyáltalán nem
örülök…
Teljes szívével azt kívánta, hogy Mia meghallja a beszélgetést. Talán végre meglátná az
igazságot, és felébredne. De ez reménytelennek tűnt. A lánynak nyilvánvalóan semmi baja
sem volt Grayson vele kapcsolatos terveivel.
Úgyhogy el kellett rabolnia.
Mivel Mia minden éjszakát a városban töltött, Carlynak nyitva kellett tartania a szemét,
hogy megláthassa az adódó alkalmat, és anélkül tudja elvinni őt, hogy észrevennék vagy
gyanakodni kezdenének. Nem elég, hogy ki kell várnia a megfelelő alkalmat, valószínűleg
meg is kell kötöznie a húgát, és a száját is ki kell peckelnie, mert különben biztosan visítani
kezd, és mindkettőjüket megölik.
Vagy legalábbis engem, gondolta keserűen.
Miközben tette a dolgát, egyszer csak feltűnt neki, hogy az egyik nő, akit sokszor szokott
látni a városban, és még többször a közösségi házban, nem volt ott. Most, hogy belegondolt,
pár napja már biztosan nem látta.
– Hol van Susannah? – kérdezte a nőket, hátha valaki meg tudja mondani.
– Nézzenek oda, tud beszélni! Már azt hittem, megnémultál – jegyezte meg hűvösen
Janice.
– Nem akartalak megzavarni titeket, amíg beszélgettetek – felelte Carly bűbájos hangon.
Akiről beszélt, egyáltalán nem olyan nő volt, mint ezek. Vagy bárki a városban. Susannah
Paul édes lányka volt, a tekintete viszont űzött. Rögtön összebarátkoztak. Egy hete sem
volt, hogy a nő bevallotta neki fenntartásait „Samuel figyelő szemé”-vel kapcsolatban. Azt
mondta, nagyon nyugtalanítja. Carly próbált úgy empatikus maradni, hogy közben ne árulja
el magát. Azt tanácsolta, ne tegyen semmi meggondolatlant, mielőtt vele nem beszél.
– Nem akarom, hogy egyedül érezd magad – magyarázta. – Vagy egyedül menj a babával.
Segítek, ha tudok – fogta meg a kezét. – Tudom, milyen nehéz egyedülálló anyának lenni
egy kisbabával.
Saját gyerekkorát látta a lányban, ugyanis miután az anyjuk meghalt, ő nevelte Miát. A
részeges apja aztán nem sokat segített, az biztos. Kizárólag inni tudott, de azt nagyon.
Válaszként Susannah hálásan elmosolyodott, és megígérte, hogy értesíti, ha bármilyen
fontos döntést fontolgatna.
– Te leszel az első, akinek szólok – ígérte. – És valószínűleg az egyetlen.
Hol is tartottunk?
Carly választ várva Janice-re pillantott. Úgy tűnt, a nő mindent tud. De ahelyett hogy felelt
volna, nyugtalanul félrenézett.
– Ne aggódj Susannah miatt – hallotta meg hátulról Samuel mély hangját. – Épp ott van,
ahol lennie kell.
Ez nem hangzott valami jól, gondolta Carly.
– És az hol van? – ütötte a vasat, u
Grayson üdvözülten rámosolygott.
 – Az nem a te dolgod – zárta le a témát szelíden.
Carly elnyomta a rettegést, de még mindig nem tudta elengedni a dolgot.
– És a baba? – suttogta szinte félve a választól.
– Természetesen vele van – felelte Samuel. – Mégis hol lenne egy csecsemő, ha nem az
anyjával?
Carly elsápadt. Vajon Grayson arra célzott, hogy mindketten halottak? Talán rájött, hogy
Susannah nem teljesen bízik az úgynevezett útmutatásában?
Susannah kételyei a várossal kapcsolatban szemet szúrtak Graysonnak, márpedig a férfi
nem igazán tolerálta, ha valaki nem az ő szája íze szerint vélekedik mindenről. Carly kezdte
érteni, mit tesz az efféle „tökéletlen” emberekkel.
Samuel szeme összeszűkült, és leplezetlenül vizsgálta a nő arcát, mintha a gondolataiban
akarna olvasni.
– Miért érdekel ennyire Susannah?
– Csak az jutott eszembe, hogy segíthetnék neki a babával – válaszolta ártatlanul. – Úgy
tűnt, mintha kicsit ki lett volna merülve.
– Én is pont így láttam – értett egyet Samuel. – Hasonlóan gondolkodunk, te meg én. – A
tekintetével szinte már fogva tartotta a nőt. – Ennek nagyon örülök.
Carly tudta, hogy most szerényen le kell sütnie a szemét. Grayson mintha arra készült
volna, hogy felvesse, folytassák a beszélgetést az irodájában. Aztán valaki szerencsére szólt
a férfinak, hogy véglegesítsenek néhány sürgős ügyet, köztük egy Fő utcán felhúzásra
kerülő épület terveit.
– Hív a kötelesség – búcsúzott Grayson mély, drámai sóhajjal. De még mielőtt elment
volna, odahajolt a nőhöz. – Ennek a beszélgetésnek még koránt sincs vége – suttogta a
fülébe.
Amint kiment a teremből, mindegyik nő leplezetlen irigységgel nézett Carlyra.
Carlynak ki kellett találnia, mit csináljon a nem kívánt rivaldafénnyel. Nyilvánvaló, hogy a
férfi nagyobb elkötelezettséget vár, mint egy k betű a combján.
– Eltűnt – jelentette be Hawknak, amikor később beengedte a házba.
Adott neki kulcsot, de a férfi úgy gondolta, helyesebb megvárnia, amíg hazaér.
– Mia? – tippelt. .
– Nem, Susannah Paul. – Carly látta, hogy Hawknak fogalma sincs, kiről beszél. Miért is
lenne? Valószínűleg sosem beszéltek. – Mondta, hogy fontolóra vette a város elhagyását.
Lehet, hogy így is tett, gondolta Hawk, miközben követte Carlyt a konyhába. Mióta
először benézett, mindennap eljött vacsorára. Aztán kicsit tovább maradt, hogy
beszélgessenek. Amire nem sokszor került sor.
– Talán el is ment – találgatott Hawk, de tökéletesen értette a nő aggodalmát. Az emberek
nem hagyták el Cold Plainst, csak ha Grayson is úgy akarta.
– Susannah nem ment volna el anélkül, hogy szól nekem – rázta meg a fejét Carly. –
Megígérte, hogy értesít. És van valami más is.
Hawk várakozóan nézett rá.
 – Nemrég gyereke született. Nem tudna olyan könnyen elutazni – pillantott Hawkra, hogy
a férfi láthassa aggodalmát. – Szerinted Grayson…? – kérdezte Carly egy perc tétovázás
után.
– Bizony könnyen elképzelhető, de ne rohanjunk annyira előre. Rengeteg lehetséges
magyarázat van – nyugtatta meg.
Ám korántsem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy mutatta;
És gyanította, hogy ezt Carly is tudja.
 8. FEJEZET

Carly tudta, hogy egyre fogy az ideje.

Kevesebb mint három nap, és Mia megházasodik. Az utóbbi napokban a közelébe sem
tudott férkőzni. Bármikor beszélni próbált vele, Graysonnal volt, és amikor nem, a férfi
valahogy mindig ott termett, és egy mondvacsinált indokkal elválasztotta a többiektől. És
Carlytól.
Na nem mintha nagyon hitt volna benne, hogy sikerül lebeszélnie a húgát a házasságról.
Legutóbb, amikor együtt voltak, minden elképzelhető érvet felhozott. Mia azt sem hagyta,
hogy befejezze. Ellenségesen ránézett, és azt mondta:
– Nem érdekel, tetszenek-e a Cold Plainsben történt változások. Nekem igen, én szeretek
itt lenni, érted? Végre rendeződtek a dolgaim, és békére leltem. Fontosnak érzem magam.
És életemben először boldog vagyok – fejezte be erélyesen.
Életében először. Ez fájt. Nagyon.
– Eddig nem voltál az? – kérdezte Carly kihívóan, elnyomva a dühét.
– Nem – vonta meg a vállát Mia. Dacosan Carlyra nézett, és összeráncolta a homlokát.
– És olyan szörnyű volt velem élni?
– Hogyhogy veled? – tárta szét a karját Mia. Egyúttal felborította az egyik, épp aznap
reggel felaggatott díszt. Mérgesen felkapta, és figyelmesen letörölgette, mielőtt
visszaakasztotta volna. – Sosem voltál ott – mondta vádlóan.
Hogy mondhatta ezt?! Persze hogy nem. Egész álló nap keményen dolgozott, hogy ételt
tehessen az asztalra.
– Persze, mert a farmot vezettem, és mellette pincérkedtem, hogy olyan úri passzióknak
is hódolhassunk, mint amilyen az ebéd vagy a vacsora.
– Bárcsak ne tetted volna! – mondta Mia hidegen. – Senkivel sem tudtam beszélni. §t
Szeme villámokat szórt. – Semmit sem csináltam azon kívül, hogy apa mocskát
takarítottam. A konkrét mocskát.
– Nem csak te – tájékoztatta Carly. Döntetlenre álltak. – Azért dolgoztam, hogy etesselek,
ruházkodhass, és legyen tető a fejed felett. Ha nem melóztam volna ennyit, elvesztettük
volna a családi farmot.
Mia felállt, és visszament dolgozni.
– Remélem, boldog leszel a kis farmoddal. És ha nem tudod jól érezni magad az
esküvőmön – tette hozzá inkább el se gyere. Rajtad múlik.
Carly döbbenten bámulta húga távolodó tarkóját. Hogy beszélhetett így vele? Hogy
lehetett ilyen érzéketlen, hogy nem is látja, mi mindent adott fel érte?
– Mia, én…
– Hát itt vagy! – szólította Miát valaki vidáman.
 Charlie Rhodes volt az, Grayson egyik legközelebbi csatlósa, és az esküvői tanú. Hátulról
közelítette meg őket, és gyengéden átkarolta Miát.
Charlie első pillantásra maga a földre szállt angyal volt az édes pofikájával.
Egy bukott angyal, tette hozzá gondolatban Carly. Azon pár rövid beszélgetés során,
amelyet folytattak, mindig nagyon udvarias volt, de a nő mégis minden alkalommal
kényelmetlenül érezte magát. Olyan üveges volt a férfi tekintete, mintha nem lenne lelke.
– Samuel keres – mondta Charlie Miának. – Valamit kérdezni akar a gyerekeknek tartott
előadásokkal kapcsolatban. Elég elfoglaltnak tűnt, ezért felajánlottam, hogy odaviszlek
hozzá.
Odaviszi. Mintha élettelen tárgy lenne, gondolta Carly.
– Hát megtaláltál! – válaszolta Mia vidáman. – Vigyél oda!
Mondta a bárány a farkasnak, mielőtt a vesztébe rohant volna, töprengett Carly dühösen.
Eszébe jutott, hogy egyszerűen megragadja a húga kezét, és elfut vele, de pontosan tudta,
milyen értelmetlen lenne.
Akkor beszélt vele utoljára négyszemközt, és ennek már majd öt napja. Azóta minden
próbálkozása meghiúsult. Úgy tűnt, tényleg kénytelen lesz elrabolni…

Amikor aznap este hazaért, még mindig azon gondolkodott, hogy tudná megvalósítani a
tervét. Mindegyik tervéhez kellett egy nagy adag szerencsére. Csak a közösségi házba való
bejutás volt egyszerű, az is csak azért, mert Samuel épp olyan agymosottnak tartotta, mint a
többieket.
Amikor nem volt hajlandó beköltözni a városba, a férfi gyanakodni kezdett, és megigéző
szemével megpróbálta kideríteni az igazságot. Carly elmesélte, mennyi dolga van a
farmmal. Végül is az ő csirkéi tojták a városka reggeli rántottájához valót, az ő tehenei
szolgáltatták a tejet. Ezzel sikerült meggyőznie Samuelt, a város jobban jár, ha esténként
hazamegy a farmra, és dolgozik, amikor épp nem órákat tart.
Mivel Grayson azt hitte, ő is hívő, a meglepetés ereje az ő oldalán állt. Ez nagyjából egy
percet jelentett. Ezután majd úgy kell sprintelnie, mintha az élete múlna rajta, miközben
maga után húzza Miát. Vagy csak a szertartás előtt lép akcióba. A terv végső soron ugyanaz
volt. Azelőtt elrabolni a húgát, hogy kimondaná a végzetes szavakat.
Carly leparkolt a ház mellé, és körbenézett. Hawk sehol, konstatálta csalódottan.
Vicces, milyen hamar egymásba gabalyodtak megint. Csak rá kellett néznie, és máris
elalélt. Az első szerelme volt – és mint kiderült, az egyetlen. Soha nem érzett semmi
ilyesmit más férfi iránt. Nem mintha nagyon keresett volna valakit, egy-két randira
azonban elment. Társat akart. Esetleg házasodni is. Viszont nem érzett semmi különlegeset.
Még csak arra sem vágyott, hogy megcsókolják vagy átöleljék. Kénytelen volt belátni, hogy
egyedül Hawk fogja érdekelni, és csak őt fogja szeretni, amíg csak él.
Ő meg anno elküldte. Bele kellett törődnie, és sikerült is.
 Amíg vissza nem tért, gondolta Carly, miközben bement a sötét házba. Hawk azonnal
mindent a feje tetejére állított, és sokkal jobban nézett ki, mint arra tíz év után számítani
lehetett volna.
Nem tudta, túléli-e, ha megint elmegy. Mert el fog. Új életet kezdett, ráadásul miatta. És ő
nem szerepelt benne.
– Lassan a testtel! – szidta le magát. – Még mindig itt van, és csak a jelen számít. Élvezd,
ahogy csak tudod! – zárta le a gondolatmenetet, amint felkapcsolta a lámpákat.
Kiment a konyhába a most már fényárban úszó házban, hogy vacsorát készítsen.
Ironikus, magára sosem főzött. Általában csak kivett valamit a hűtőből, és megette a
mosogató fölött, miközben még két másik dolgot csinált.
De Hawknak készített vacsorát. Még ha nem is beszéltek, szeretett mellette ülni az
asztalnál, és nézni, ahogy eszi a főztjét. Melegség töltötte el, és végre újra normálisnak
érezte magát – annyi év után, hogy már számolni se tudta.
Talán Mia is ezért házasodik meg, jutott eszébe. Ezért ragaszkodik annyira ehhez a
hazugsághoz, amit az életének nevez. Mert ő is azt akarta, mint mindenki. Normális életet.
Persze Brice Carringtonnal kötendő házassága minden volt, csak nem normális.
Kivette a tegnapi sültet a hűtőből, és ránézett az órájára. Hol késlekedik Hawk? Nem
mintha megegyeztek volna egy konkrét időpontban. De ilyenkor már itt szokott lenni.
Miközben a húst a pultra tette, hirtelen az a nyugtalanító érzése támadt, hogy ki kell
pillantania a bejáróra néző nagy ablakon, nincs-e ott Hawk.
Gyorsan elindult a nappaliba.
Elment a láda mellett, melyben még mindig ott tartotta apja fegyvereit – kitisztítva és
megtöltve. Az egyetlen szép emlék, melyet a férfiról őrzött. Gyerekkorában, amikor az apja
néhanapján józan maradt, elvitte vadászni. Az első alkalommal Carly elsírta magát, mert
szarvasra mentek volna vadászni, ehelyett különböző élettelen célpontokon gyakoroltak.
Főleg vicsorgó farkasok képeire lövöldözött. Tudta, hogy apja azt reméli, egyszer majd
hozzászokik az élő állatok lelövéséhez. Ahogy ő mondta, „egy állat akármikor ellened
fordulhat, én pedig szeretnélek biztonságban tudni”, de ez sosem történt meg.
Aztán az apja egyre többet kezdett inni, és az erdőben töltött vasárnap délutánok a múlt
ködébe vesztek. Carly ellenben sosem felejtett el lőni, néha még egyedül is kijárt
gyakorolni. Végtére is ki tudja, mikor lesz szüksége erre a képességére?
Épp akkor ért az ablakhoz, amikor Hawk leparkolt.
Megkönnyebbülten elmosolyodott.
Már nyitotta volna az ajtót, amikor a messzeségben fényt vett észre. Két lámpát – egy
autó közeledett. Hawk hozott magával valakit? De ha így lett volna, miért nem ugyanazzal
az autóval jöttek? És miért szállt ki a kocsiból anélkül, hogy ránézne a másikra? Mintha nem
is tudta volna, hogy egy másik jármű is közeledik,
Pattanásig feszültek az idegei. Rájött, hogy jóval bizalmatlanabb, mint régebben.
Hátralépett az ablakból, és a puskákkal teli ládához sietett. Jobb félni, mint megijedni.
Épp kinyitotta a lakatot, amikor meghallotta a csattanást. Mintha dörgött volna az ég.
Csakhogy nem dörgött. Már hallotta elégszer, hogy tudja: ez bizony lövés volt.
 Nem tétovázhatott.
Felkapta a hozzá legközelebb eső puskát, és az ajtóhoz rohant. Felrántotta az ajtót, és
kibiztosította a puskát, épp időben, hogy rálőjön az emberre, aki Hawkra célzott másodjára.
Azelőtt viszonozta a tüzet, hogy észrevette volna, Hawk megsérült.
A szíve rohamtempóban vert, ahogy odafutott hozzá, és tovább lövöldözött a másik autó
irányába. Az volt a célja, hogy fedezéket, keressen magának és Hawknak, akinek a jobb
karja láthatóan erősen vérzett.
– Tudsz járni? – kiáltotta, miközben konstatálta, hogy a lövöldöző férfi visszavonulót fújt.
– Hallasz? – üvöltött megint válasz hiányában. Bele se gondolt, vajon Hawk miért nem
válaszol.
– Igen – nyögte ki végre a férfi.
Legszívesebben üvöltve káromkodott volna, úgy fájt a jobb karja. Ezt nem kellett volna
benéznem, gondolta keserűen. De annyira Carlyn és a vele töltött időn járt a feje, hogy nem
figyelt. Jóval óvatosabbnak kellett volna lennie. Még azt sem vette észre, hogy követik.
Carly hirtelen ott termett mellette, az egyik térdével a földet érintette, és tovább lőtt.
– Gyere! – utasította. – Dőlj a vállamra!
Mielőtt észrevette volna, Carly máris belekarolt, és egy mozdulattal, melybe minden
erejét beleadta, talpra állította. Hawk összeszedte magát, és igyekezett megkönnyíteni a
dolgát.
Gyorsan bementek a házba, vissza se néztek a lövöldözőre, bár úgy tűnt, feladta és
elmenekült.
Amint bejutottak, Carly becsapta az ajtót, és rázárta a reteszt. Csak ezután cipelte oda
Hawkot a kanapéhoz.
– Feküdj le ide – mondta, szinte ledobva a férfit. – Megnézem a többi ajtót és ablakot,
nehogy besurranjon.
Gyorsan és módszeresen ellenőrizte az összes nyílászárót. Ekkor vette csak észre, hogy
tiszta vér lett a ruhája egyik fele.
– Mégis mi a fene volt ez? – kérdezte hangosan, hogy Hawk is hallja.
– Biztos Grayson valamelyik embere – válaszolta a férfi. Becsukta a szemét, és erőt
gyűjtött.
A golyó még mindig a vállában volt, és ki kellett onnan szedni. Elvérezhet, mire eljutnak a
szomszédos városban levő kórházba. A Cold Plains-i sürgősségi természetesen szóba se
jöhetett.
Ez a feladat Carlyra várt. Remélem, van hozzá gyomra, gondolta Hawk. De az a nő, aki
gondolkodás nélkül a segítségére sietett, csodálatos volt. Cseppet sem tűnt úgy, mintha ez
problémát okozna neki.
– Szerintem érzi, hogy egyre közelebb vagyok a megoldáshoz. Bárcsak igaza lenne! –
találgatott Hawk.
– Vagy csak nem akarja, hogy itt szaglássz. Aláásod a tekintélyét – vázolt fel Carly egy
másik lehetőséget.
 Az összes ablak be volt zárta, bizonyosodott meg elégedetten, és visszasietett a
nappaliba. Hirtelen eszébe jutott, hogy leleplezte magát. Nem próbálhat többször Miával
beszélni a közösségi házban. Miután rálőtt az egyik emberére, Grayson kétségtelenül
megölné, amint meglátja. Mégsem bánta meg. Tudta, hogy ha nem tette volna meg, Hawk az
előkertben heverne holtan – ahelyett, hogy a kanapén vérezne.
Most az a fontos, hogy ellássam Hawkot, mondta magában.
– Kijött a golyó a másik oldalon? – kérdezte, miközben gyengéden vizsgálni kezdte a
sebet. Csak egy bemeneti sebet látok, az pedig egy dolgot jelenthet, gondolta felforduló
gyomorral.
– Nem – erősítette meg Hawk a sejtését. – Tudod, mit kell tenned – nézett Carly szemébe.
Talán hányni, gondolta Carly, és mindén erejét összeszedte, hogy ez mégse történjen
meg.
Most nincs idő magamra gondolni, győzködte magát. Nem sok jót jelent, ha a golyó
tényleg nem jött ki. Egyébként is, látott már közelről sebet. Volt, hogy ki is kellett tisztítania.
De nem Hawkét.
– Szükséged lesz alkoholra, kötszerre, tűre, cérnára és a legélesebb késedre – sorolta a
férfi a konyhaszékben ülve, ahova Carly segítette fel. Minden erejét össze kellett szednie,
hogy tiszta maradjon a feje, és irányítani tudja a nőt. Szédült a vérveszteségtől, de
eszméleténél kellett maradnia.
Carly visszatért a fürdőszobából, kezében az összes segédeszközzel.
– Tudom – felelte, és Hawk elé rakta őket az asztalra. – Már csináltam ilyesmit.
– Mikor? – kérdezte meglepetten a férfi.
Nem volt túl kellemes emlék, és eddig senkinek sem mesélt róla.
– Apa és a barátai egy kisebb kocsma italkészletével jártak vadászni.
Azután történt, hogy az apja rájött, mennyivel jobb szórakozás a haverjaival piálva
vadászni, mint célba lőni a lányával, emlékezett vissza Carly. Régen elfogta a szomorúság,
amikor csak eszébe jutott. De már jó ideje nem. Semmit sem érzett, ha az apjára gondolt.
Teljesen kitörölte életének azt a részét.
– Egyszer a haverjai cipelték vissza, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy mindannyian
talajrészegek voltak. Az egyikük állítólag szarvasnak nézte, amikor a bokorban könnyített
magán, és rálőtt. Nem élte volna túl az utat a kórházig, úgyhogy engem hívtak.
Hawk összeráncolta a szemöldökét. Carlynak nagyon fiatalnak kellett lennie akkor.
– Miért nem valamelyik férfi segített? – kérdezte.
– Szeretnéd, hogy egy remegő kezű ember próbálja meg kivenni belőled a golyót? –
kérdezett vissza.
– Valószínűleg nem – értett egyet Hawk.
Carly odament a mosogatóhoz, és fertőtlenítette a kést bő alkohollal.
– Apám se; Annyira azért nem volt részeg. Úgyhogy rám esett a választás.
A férfi eltűnődött! – miért nem hallotta ezt korábban. És ezen kívül még miről nem
beszélt neki? Egykor megesküdött volna, hogy mindent tudnak a másikról. Most már nem
mert volna.
 – Mennyi idős voltál? – kérdezte. –
– Majdnem tizenegy – felelte Carly gondolkodás nélkül. – Egy évvel azután történt, hogy
anya meghalt – tette hozzá halkabban. Végignézett az asztalon, aztán megszólalt: – Még
valami kell – azzal elsietett.
– Mire van még szükséged? – kérdezte a férfi türelmetlenül.
– Igazából nem nekem, hanem neked – válaszolta, ahogy visszaért a szobába. Letett elé
egy üveg whiskey-t. Régi üveg volt, állt rajta a por. De bontatlan.
Ha kérdezték volna, Hawk biztos azt mondja, nincs alkohol a házban – tévedett volna. .
– Azzal meg mi a terved?
Carly felkapott egy konyharuhát, és letörölte az üveget. i» Az utolsó üveg, amit apám vett.
Akkor kapott szívrohamot, amikor ki akarta nyitni. Nem tudom pontosan, miért nem
dobtam ki, de most örülök, hogy megvan. Nem fog kiütni – mondta, és kivett egy poharat a
konyhaszekrényből –, de remélhetőleg csillapítja valamennyire a fájdalmat – fejezte be,
majd töltött egy jókora kupicát. – Egészségedre!
Lehet, hogy igaza van, gondolta Hawk, és elvette. Általában lassan szokta kortyolgatni az
italát, már amikor egyáltalán ivott, most viszont egy húzásra magába döntötte az egészet.
A whiskey eltompította az érzékeit, felmelegítette a gyomrát és a végtagjait. Még most
sem nagyon tudott figyelni semmire, de már nem annyira érdekelte.
– Na, gyerünk! – közölte, és fordult egyet a székében, hogy Carly könnyebben a vállához
férjen. – Kész vagyok, dr. Finn – jelentette ki viccesen.
Carly még egyszer fertőtlenítette a kést. Mindkét oldalát. És még valamit csinált.
– A szád mozog – jegyezte meg a férfi. De nem hallok semmit.
– Nem is kell – felelte. – Imádkozom – tette hozzá halkan.
– Nem is tudtam, hogy szoktál – lepődött meg a férfi.
Carly mély lélegzetet vett. A kés teljesen steril volt, nem húzhatta tovább az időt. Készen
állt.
– Néha – válaszolta. – Még egy italt? – kérdezte az-üveg felé biccentve.
– Nem, köszi – utasította el Hawk, és megrázta magát. Esze ágában sem volt elájulni, mint
régen a nő apja; – Gyerünk!
Carly imádkozott, ahogy Hawk húsába vágta a kést, és egyre beljebb hatolt. Bár nem
vetette a férfi szemére, olyan izmos volt, hogy nagyon megnehezítette a dolgát. Elméletben
sokkal könnyebb átszúrni egy ember vállát.
Meglepő módon Hawk egy hang nélkül bírta. Izmok ide vagy oda; ennek fájnia kellett.
– Jól vagy? – kérdezte egy nyugtalan pillantást vetve rá.
– Voltam már jobban is – felelte a férfi összeszorított foggal.
Carly nem akart ekkora fájdalmat okozni neki, de kénytelen volt.
– Sajnálom…
– Csak keresd már meg! – sziszegte Hawk. Nehezen állta meg, hogy ne üvöltse le a nő
fejét.
– Nem találom – kiáltotta Carly. Egyre idegesebb lett.
Aztán végre beleütközött valamibe.
 – Szerintem megvan.
– Jó neked – morogta a férfi;
– Már csak egy pillanat – ígérte Carly, és reménykedett, hogy igazat beszél. Igyekezett
elindítani a golyót a megfelelő irányba.
És aztán, úgy egymillió év múlva, kiszedte. Mégsem állhatott meg fellélegezni vagy
csodálni a remek munkáját, mert Hawk karjából patakokban kezdett folyni a vér. Carly
gyorsan rászorított egy nagy vattát, hogy megállítsa, amíg a tűért nyúl. Felfordult a gyomra.
Rosszul érezte magát. Nem volt benne biztos, hogy azért, mert megkönnyebbült, vagy mert
belegondolt; milyen rosszul is alakulhatott volna az eset. De azt pontosan tudta, hogy
mindjárt elhányja magát.
– Nagyon jól csináltad, Carly – dicsérte Hawk, mintha megérezte volna, mi jár a nő
fejében. – Jobban, mint hittem.
– Biztos ezt mondod az összes nőnek, aki összevarrja a sebed – jegyezte meg csípősen
Carly egy óriásit sóhajtva,
– Akár hiszed, akár nem, most lőttek meg először.
Kilenc évet húzott le az FBI-nál hasonló sérülés nélkül. Eddig tartott.
Carlyt hirtelen elöntötte a győzelmi mámor. Megcsinálta! Kiszedte a golyót, kitisztította a
sebet, és összevarrta, hogy ne vérezzen. Hawk túl fogja élni! Gézt tett a frissen bevarrt
sebre, aztán odaragasztotta. Végül hátradőlt, és megvizsgálta a művét.
– Kész! – jelentette be végtelen gyönyörrel,
– Szép munka ismerte el Hawk.
Felhívta a csapatot, gyorsan megtudakolta, minden rendben van-e, aztán felállt.
– Te meg hová mész? – ocsúdott fel azonnal Carly.
– Körbenézek, hogy biztos legyek benne, a lövöldöző nem tér vissza befejezni a munkát.
– Maga legfeljebb az ágyba megy, uram tájékoztatta Carly szigorúbb hangon, mint
bármikor. Majd én kimegyek, és intézkedem.
– Biztos nem – mondta Hawk határozottan.
A nő ismerte ezt a hangsúlyt, nem volt értelme vitába szállni.
– Rendben, akkor fetrengj a díványon, ha neked úgy jobb – egyezett bele a
kompromisszumba. – Innen látod a bejárati ajtót, és az ablakon is ki tudsz nézni. De a
házból nem mész ki, megértetted?
Hawk biztos vitatkozni kezdett volna, ha több ereje lett volna. De nem volt. A
vérveszteség és az alkohol hatására egyre gyorsabban forgott vele a szoba.
– Értettem – motyogta beletörődően. – Láttad az arcát? – kérdezte, és a nő segítségével
odalépkedett a kanapéhoz.
– Igen, az utolsó pillanatban – válaszolta. Egyrészt kisebb sokkot kapott, másrészt
annyira nem lepődött meg. – Grayson szépfiúja, Charlie Rhodes lőtt rád. Ő lesz a tanú Mia
esküvőjén – tette hozzá mogorván. A sötétben csillogó szőke haja árulta el.
Hawk ledőlt a díványra, és Carlyra nézett. Szédült, de igyekezett feldolgozni a hallottakat.
Rhodes látta, hogy. a nő a segítségére siet, ez biztos. Miatta volt egyáltalán életben. Tehát
Rhodes szemében a lány áruló. Azonnal elmondja majd Graysonnak, erre mérget vehetnek.
 – Hogy fogod így megakadályozni az esküvőt? – kérdezte Hawk.
– Most, hogy tudják az igazságot? Nem fogom. Grayson a húgom közelébe se fog engedni
a mai történések után.
Ha tényleg úgy kimosták volna az agyát, mint Grayson hitte, nemhogy Hawk segítségére
nem sietett volna, de még csak nem is találkozott volna vele.
Bár gyenge volt és fáradt, Hawk így is tudta, micsoda áldozatot hozott érte a lány.
– Bocsáss meg, Carly.
– Nem a te hibád – erőltetett magára egy mosolyt.
De igen, és Hawk is tudta. Ha nem jött volna ide, Carlynak nem kellett volna választania
közte és a húga közt. Jóvá kellett tennie. A lánnyal is meg akarta osztani ezen szándékát, de
meglepődve vette észre, hogy nem jönnek ki a szavak a torkán. Az agya is egyre lassabban
járt.
Csak később fogja elmondani neki. Igen, majd később,
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt lecsukódott volna a szeme.

Hawk testén hirtelen rángás futott végig, és felébredt. Zavarodottsága lassan tünedezni
kezdett. Félig be volt takarózva, míg a pléd másik fele a földre lógott. A napfény erőteljesen
bevilágított a hatalmas ablakon. A férfi vett egy mély levegőt, hogy kitisztítsa a fejét.
Mióta aludt?
Felült, és észrevette, hogy nincs egyedül, mint ahogy hitte. Carly begubózva ült a
roskadozó fotelban. Puskája az ölében feküdt.
Ébren volt, és vele ellentétben nem úgy tűnt, mint aki épp most kelt fel. Amikor
megdörzsölte a szemét, és jobban megnézte, rájött, hogy igencsak fáradtnak tűnik. Mint aki
nem aludt egész éjjel.
Ez is az ő hibája volt.
– Mióta ülsz itt? – kérdezte.
Carly úgy érezte, mindjárt meghal, úgy elaludta a nyakát. Megpróbált arrébb fordulni,
hogy csillapítsa a fájdalmat. Nem járt sikerrel.
– Le sem feküdtem – válaszolta.
Hawkot egyre jobban elöntötte a bűntudat. Ő volt a hivatásos. Neki kellett volna
megvédeni a lányt, nem fordítva.
– Aludtál?
– Az alvás túl van értékelve – felelte hanyagul. – Gondoltam, jobb lesz, ha egyikünk ébren
marad. Majd máskor bepótolom – nyugtatta meg Hawkot. – Biztosítanom kellett, hogy
Charlie nem jön vissza néhány kis barátjával, hogy befejezze, amit elkezdett.
Most, hogy belegondolt, rájött, Grayson babaarcú követője egyenesen félelmetes
emberekkel vette körül magát. Azon se lepődött volna meg, ha kiderül róluk, hogy
gyilkoltak, embereket kínoztak vagy nőket erőszakoltak meg.
– Eszem ágában sem volt hagyni, hogy azok a csatlósok meglepjenek.
 Carly felkelt a karosszékből, és nekidöntötte a puskát. Aggodalmasan nézett Hawkra.
Párszor nyögött álmában a fájdalomtól, de szerencsére nem ébredt fel.
– Hogy van a karod? – kérdezte.
– Hát nem most fogok elkezdeni zsonglőrködni – válaszolta a férfi rekedten. – De
mindent összevetve jól – mondta, és úgy nézett a vállára, mintha csak most venné észre,
hogy meglőtték. – Bármikor összevarrhatod a sebeimet – nézett vissza Carlyra mosolyogva.
A nő sosem szerette volna megismételni. Szívesebben vette volna, ha ezután csak ruhákat
varr.
– Ne érts félre, de inkább nem – felelte. – Csinálok kávét, kérsz?
– Mint mindig – felelte Hawk halkan, és megpróbált felkelni.
– Ülj le! – szólt rá Carly.
Hawk állva maradt, bár egy pillanatra megtámaszkodott a kanapéban, hogy ne dőljön el.
– Lehet, hogy a kutyáddal így beszélsz… – figyelmeztette. Mindig is utálta, ha
parancsolgatnak neki, és ezt Carly is tudta.
– Nincs kutyám – jegyezte meg könnyedén a nő.
– Nem csodálom – válaszolta, és apró, bizonytalan léptekkel elindult. Kezdj hozzászokni a
nehézkes járáshoz, gondolta keserűen. – Bármilyen kutya elmenekülné innen. Leülök a
konyhában. Jó lesz?
Az lett volna jó, ha visszamehetek az időben, újracsinálhatok mindent, és nem követem el
ugyanazokat a hibákat, gondolta Carly.
Úgy tett, mintha nem érdekelné, és megvonta a vállát.
– Azt csinálsz, amit akarsz.
– Örülök, hogy egyetértünk – felelte megkönnyebbülve Hawk.
Most erőt kellett gyűjtenie. Odament a konyhaasztalhoz, és még egyszer tudatosította
magában, mit kell tennie. Huszonnégy órája volt, hogy összeszedje magát. Fizikailag
szintén, ha nem is százszázalékosan.
Carly mindent kockára tett, hogy megmentse. Meg akarta hálálni. Ez volt a minimum.
 9. FEJEZET

Ahogy közeledett a szertartás, úgy lett Carly is egyre idegesebb.

De Hawk elmagyarázta, miért kell az utolsó pillanatban cselekedni, és egyetértett vele. A
meglepetés ereje nélkül esélyük sem volt, és hogy azt kihasználhassák, nagyon jól kellett
időzíteni. Nyilván nem mehettek be a bejárati ajtón, ezért egy régi, elhagyatott alagúton át
fogják megközelíteni a közösségi házat. Carly már majdnem megfeledkezett a létezéséről.
Cold Plains alatt egy földalatti alagútrendszer kötötte össze az épületeket. Mivel már
majdnem kétszáz éve ásták őket, nem sokan tudtak a létezésükről, és azok sem beszéltek
róla, akik igen.
Carly eszébe jutott a történet, melyet az anyja mesélt neki réges-régen, aki pedig az ő
apjától hallotta. Az alagutakat az első wyomingi telepesek építették, hogy el tudjanak
menekülni a felháborodott indiánok haragja elől. Azok ugyanis nem nézték jó szemmel,
hogy a fehér ember csak úgy letelepszik a földjükön.
– És tudom, hogy az egyik épp a közösségi ház alatt van – mondta Carly tegnap Hawknak
a terv kiötlése közben. – Az épület hátsó részében levő raktárba vezet.
– Szuper! Hol a bejárata?
Carly igyekezett visszaemlékezni. Kaleidoszkópként kavarogtak a fejében a múlt halvány
töredékei és gyerekkorának részletei, de először nem állt össze a kép. Nem adta fel, egyre
csak keresgélt köztük, és végül eszébe jutott.
– Az egyik bejárata a városhatárnál lévő tárnánál van.
Halványan beugrott valami Hawknak is, mintha járt volna arra gyerekkorában.
– A századfordulón találtak egy ezüsteret arrafelé – ötlött az eszébe.
– Azt hiszem, azt mondta az anyám, hogy a bányát majdnem húsz évvel a leállítása után
deszkázták csak be – bólintott a lány. – Az emberek reménykedtek, hátha találnak még egy
eret, de aztán szinte semmit se sikerült.
– Gyerekkoromban játszottunk arrafelé. – Ráeszmélt, ha magával viszi Carlyt, csak az
életét kockáztatja. – Figyelj, nagyon veszélyessé válhat az ügy!
Már a kocsiban ültek, indulásra készen.
– És? Én is tudom.
Hawk megfordult, hogy a lányra nézhessen.
– Nem akarom, hogy bajod essen, ezt is tudod?
– Az én húgomat fogjuk megmenteni. Ha valaki marad, az te leszel! Egyébként is csak egy
ép karod van – mutatott Carly az összetákolt hevederre, amit rákényszerített Hawkra, hogy
a karja ne csak úgy lógjon.
– Egy épp elég is – biztosította. Amivel céloz, és lő.
 Hawk elővette a telefonját, és rápillantott. Meglepő módon volt térerő. Jeffersszel,
Pattersonnal és Rosenbloommal már beszélt tegnap. Szólt nekik, hogy küldessenek egy
SWAT különítményt Cheyenne-ből. Még indoka is volt, hogy miért mennek be a
szertartásra: Charlie Rhodes alakítása. Mivel Carly felismerte, megalapozott gyanúval
tartóztathatja le, esküvő ide vagy oda. Gyilkossági kísérlet egy szövetségi ügynök ellen, ezt
nem ússza meg egy ejnye-bejnyével. Ha elítélik – és miért ne ítélnék el –, jó pár év vár rá a
börtönben.
– Biztos nem maradsz a kocsiban tartani a frontot? – kérdezte utoljára Hawk.
Semmilyen „frontot” nem kellett tartani, mindketten pontosan tudták.
Grayson parancsára mindenki az esküvőn lesz.
A lány válaszként felhúzta a szemöldökét, és mélyen Hawk szemébe nézett.
– Szerinted?
– Mindig elfelejtem, milyen makacs vagy – morogta Hawk.
– Én jobban szeretem a kitartó szót használni.
Hamar odaértek a tárnához.
Carlynak igaza volt, gondolta a férfi. Minden zegzugot ismert ezen a fejletlen részen.
Hawk ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen előre. Mintha a pokol bugyraiban járnánk,
gondolta Carly. Áporodott volt a levegő, és a zseblámpájuk fényét kivéve teljes sötétségbe
borult minden.
Jó ideje meneteltek, és Carly nyugtalankodni kezdett. Talán tévedtem, és ez a járat nem a
városba, hanem a bánya belsejébe vezet, gondolta. Már azon volt, hogy Hawkkal is
megossza aggodalmát, amikor felülről dobogást hallott.
Kérdően Hawkra nézett.
– Mintha léptek lennének – nyugtázta a férfi. – Méghozzá jó sok. – Kifújta a levegőt. –
Szerintem megjöttünk, Columbus! Be kell vallanom, egy ideig féltem, hogy nem jó úton
járunk.
– Nem csak te.
Fény szűrődött be a raktárajtó szélén. A lány már épp nyitotta volna, de Hawk némán
megálljt intett. A férfi az ajtóhoz lépett, óvatosan lenyomta a kilincset, és kinyitotta. A
raktárban voltak, az biztos. Úgy tűnt, minden szobából és irodából idehordták a megunt
vagy meghibásodott tárgyakat.
Megfordult, és intett Carlynak, hogy kövesse. Az előcsarnokban nem voltak emberek,
úgyhogy elindultak a helyiség felé, ahol a ceremóniát fogják tartani. Ahogy beléptek egy
ajtón, meglepték Grayson egyik csatlósát. Nyilván vőfély és biztonsági őr volt egyben.
Kihasználva zavarát Hawk gyorsan megragadta a nyakát, és kicsavarta. Fájdalom nyilallt a
vállába. A nyak pedig félelmeteset roppant.
Carly nem kérdezte, meghalt-e. Tudta a választ. Megállt egy pillanatra. Attól félt, elönti a
bűntudat, de ez nem történt meg. Ezek az emberek fosztották meg a barátait, szomszédait
és még a húgát is nemcsak a pénzüktől és a tisztességüktől, de a lelküktől is. Semmi gondja
nem volt a megölésükkel. Ha várnak, őt és szeretteit iktatják ki.
– Jól vagy? – kérdezte Hawk az arcát fürkészve.
 – Ne aggódj miattam! – hessegette el az aggodalmát Carly. – Meg kell állítanunk az
esküvőt!
Isteni igazságszolgáltatásnak tűnt, hogy épp akkor rontottak be a terem ajtaján, amikor
felhangzottak azok a bizonyos szavak: „Aki tud olyan okot, mely megakadályozná e nemes
kötelék létrejöttét, szóljon most, vagy…
– Senki ne mozduljon! – üvöltötte Hawk. – Szövetségi ügynök vagyok!
Mindenki lemerevedett.
– Igen! – kiáltotta Carly a papnak öltözött Graysonnak, aki a szertartást vezette. – Nekem
van!
Észrevette a húga dühös tekintetét, mielőtt Grayson suttogott valamit a tanúnak. Mia
falfehér lett. Hallotta, mit mondott. A következő pillanatban, mintha lassított felvételt
nézne, Carly látta, ahogy Charlie Rhodes előhúz egy pisztolyt a szmokingjából, és rálő.
Mielőtt lezuhant volna a földre, hallotta, hogy Mia a nevét kiáltja. Nem azért esett el, mert
eltalálták, hanem mert Hawk arrébb lökte, nehogy megsebesüljön.
– Mondtam, hogy maradj a háttérben! – üvöltött rá Hawk, és előrebukfencezett, hogy
viszonozhassa a tüzet.
Könnyen elképzelhető, hogy rosszul alakultak volna a dolgok, töprengett később Hawk,
ha nem hívom a „kis barátaim”-at is. De amint elhalkultak a lövések, a terem főbejárata
kivágódott, és Rosenbloom, Patterson, Jeffers meg még néhány FBI-ügynök belépett
golyóálló mellényben, és átvette az irányítást.
– Senki ne mozduljon! – parancsolta Hawk még egyszer, és felkelt a földről. Mindenki
engedelmeskedett. A férfi megállt egy pillanatra, szemét és fegyverét Graysonra célozta,
közben megfogta Carly kezét. A lány belekapaszkodott, és feltápászkodott a segítségével.
– Jól vagy? – kérdezte Hawk.
Kicsit lehorzsolta a térdét, de nem panaszkodhatott. Összességében szerencséje volt.
– Soha jobban!
– Carly! Carly, eltalált? – kiáltotta Mia hisztérikusan. Olyan gyorsan rohant a nővéréhez,
ahogy csak tudott. – Megpróbált megölni! – mondta döbbenten.
– Nem épp ilyen tanúra vágyik az ember – jegyezte meg Carly. Átölelte Miát. Észrevette,
hogy a húga remeg. – Jól vagy? – kérdezte annak ellenére, hogy az ügynökök mindenkit a
terem sarkába tereltek.
– Nem tudom – válaszolta őszintén Mia. Zavarodottan nézett bele a nővére szemébe. –
Azt hittem, végre minden rendbe jön. Hogy tökéletes életem lesz.
– Végtelen szomorúság csendült ki a hangjából, – Meg akart ölni… – ismételte tompán.
Nem volt egyértelmű, hogy Charlie-ra vagy Graysonra céloz, de ez nem is igazán
számított. Mia ugyanis végre meglátta, mi folyik Cold Plainsben, és milyen sors várt rá.
– Tudom – felelte Carly csendesen. A hangjából nyugalom áradt.
Mia egyre jobban összezavarodott, a lelkiismeret-furdalása is nőttön-nőtt.
– Azért jöttél, hogy megments, ugye?
– Megígértem anyának, hogy vigyázok rád – emlékeztette a húgát. – Nem volt
választásom – mosolygott.
 Miára nézett, megpróbálta kitalálni, mi játszódik le a fejében. Úgy nézett ki, mint aki
mindjárt idegösszeomlást kap. Végül is érthető volt. A paradicsom épp most tört darabokra
az orra előtt.
Segítségre lesz szüksége, hogy mindezt feldolgozza, gondolta Carly. Grayson elég mélyen
beásta magát a fejébe. Olyan szakember kellene neki, aki minél alaposabban ki tudja törölni
azt a sok szemetet, látta be szomorúan. De legalább kikerültek a férfi karmai közül, és Mia
nem ment hozzá Carringtonhoz. Végül is elég termékeny nap volt, gratulált magának Carly.
– Miért nem dobod le azt a ruhát, és veszel fel valami kényelmesebbet? – javasolta a
húgának.
– Véres lett – motyogta. – Charlie-é? – kérdezte.
– Igen.
– Akkor jó – mondta Mia megnyugodva.
Carly körbenézett, és meglátta Tom Jefferst a közelben, akit Hawk már bemutatott neki.
A férfi odalépett hozzá, és megkérdezte, segíthet-e valamit.
– Vissza tudná kísérni a húgomat a szobájába? – kérte. – Át kell öltöznie.
Jeffers már épp tiltakozott volna, de meggondolta magát.
– Persze. – Színpadiasan felemelte a karját, hogy Mia belekarolhasson.
– Megmutatod, hol van? – kérdezte kedvesen.
– Az emeleten – bólintott Mia. Az ügynök gyengéden felkísérte.
Most, hogy a húgával végzett, Carly Hawkot kereste a tekintetével. Néhány ügynökkel
beszélgetett. Egyértelműen ő volt a főnök, gondolta büszkén.
Mégiscsak jól döntött, hogy elküldte. A férfi láthatóan elemében érezte magát. Ide
tartozott. Embereket irányított, akik azért dolgoznak, hogy a világ jobb hely legyen, és
kifejezetten büszke is volt erre.
Született FBI-ügynök.
Közelebb ment, és felismerte az egyik férfit. Ford McCall nem Hawk embere volt, hanem
a helyi seriffhelyettes. Fargóval ellentétben őt nem tudta megnyerni magának Grayson.
Biccentett neki, és Hawkhoz fordult:
– Hogy van a karod? – kérdezte.
– Fáj, de még élek.
Carly körbenézett, és feltűnt neki, hogy sehol sem látja Graysont. Elment? Vagy – ami
még inkább tetszett volna neki – eltalálták a lövöldözésben?
– Letartóztatjátok Graysont?
– Nincs bizonyítékunk ^válaszolta keserűen Hawk.
– Hiszen ő áll az egész mögött! – döbbent meg Carly. – Ő a felelős a gyilkosságokért, talán
még Susannah-t is eltette láb alól.
– Hidd el nekem, én sem vagyok nagy rajongója. Ha megtehetném, egy pillanat alatt rács
mögé dugnám – csóválta a fejét Hawk. – Esélyes, hogy a saját testvérét is megölette – tette
hozzá elborzadva.
 Micah még mindig nem jelentkezett. Amint itt végzett, ő maga bérel fel egy
magánnyomozót, hogy megtalálja. Biztos volt benne, hogy magától nem vált volna
kámforrá, miután felhívta.
– Úgy látom, sok dolgom van még Cold Plainsben – lepte meg Carlyt a váltással.
– Mennyire sok? – kérdezte Carly. Tényleg arra céloz, amire gondolok? – gondolta
közben.
– Még mindig nem tudjuk, ki ölte meg a nőket, és miért. Aztán ott az azonosítatlan
holttest. Na meg Micah.
– Ne feledkezz meg Susannah Paulról és a gyerekéről! Nem tűnhettek el csak úgy –
emlékeztette a nő.
– Igen, még az is – értett egyet Hawk. Félrehúzódtak egy sarokba. – Samuel Grayson a
rejtély kulcsa, és addig el nem megyek innen, amíg ki nem derítem, hogy kötődik
mindehhez – mondta halkan. – És amikor ez megvan, elkapom.
Carlynak tetszett az ötlet. De egy másik még jobban.
– Akkor még egy ideig látni fogjuk egymást.
– Gondolom.
Hawk félrenézett egy pillanatra, és vett egy mély levegőt. Már megint megijedt. A francba
is! Akkor persze nem félt, amikor Carly és a golyó közé állt. De valami azt súgta neki, hogy
elfogytak az esélyei, és csak élveznie kellene a pillanatot, mielőtt a maradék szerencséje is
elpártol tőle.
– Főleg, ha hozzám jössz feleségül – jelentette ki Hawk váratlanul.
Carly büszke volt magára, amiért nem esett le az álla. Jó pár másodpercébe telt, hogy
felocsúdjon. Amikor végre megtörtént, Hawkra nézett.
– Azt mondtad, hogy…?
– Igen – válaszolta a lány szavába vágva.
Nem, ezúttal nem érem be félmondatokkal és utalásokkal, gondolta Carly. Ki kell
mondania!
– Hadd mondjam végig! – erősködött. – Azt kérted… – Hirtelen elnémult és
összeszorította az ajkát. Teljesen kiszáradt a szája. Összeszedte magát, és újra kezdte. – Azt
hiszem, nem hallok jól, úgy hallottam, feleségül akarsz venni.
Hawk boldogan rávigyorgott.
– Ha rossz a füled, lehet, hogy meggondolom magam. De ezt jól hallottad.
– Miért?
– Miért kérdeztem?
– Igen – bólintott Carly. – Miért kérdezted?
Hawk elgondolkodott.
– Mert ennek már nem az a módja, hogy a hajadnál fogva berángatlak a barlangomba. –
Mielőtt a lány reagálhatott volna, a férfi megfogta a kezét. – Amikor ide kellett jönnöm,
kaptam egy második esélyt. És még egyet, amikor megmentetted az életemet a múltkor.
Úgy látom, bárki is osztogatja ezeket, azt fogja hinni, hogy nem érdemes rám pazarolnia
őket, ha nem élek velük végre. Veled akarok lenni. Ha ez azt jelenti, hogy ebben a
porfészekben kell dolgoznom egy farmon, hát legyen. Majd megszokom.
– Biztos nem – utasította el Carly; – Tetszik az ötlet, hogy egy FBI-ügynök felesége leszek
– mosolygott Hawkra, bearanyozva ezzel a férfi napját. – Jól hangzik.
– A feleségem – ismételte Hawk. Neki ez hangzott jól.
Carly Hawkra nézett, és megpróbálta kitalálni, min jár az esze.
– Ezt mondtam – válaszolta.
A férfi reménnyel telve felvonta a szemöldökét.
– Akkor igent mondasz?
– A kérdéstől függ – felelte hamiskásan Carly. Most az egyszer kéretni fogja magát.
– De hát épp most kérdeztem – értetlenkedett Hawk.
– Nem igaz – jelentette ki a nő. Említetted. De meg nem kérdezted. – A szemébe nézett. –
Egy lány szereti, ha megkérik a kezét.
– Rendben – Megfogta a kezét. – Carly Finn. Unom, hogy valami hiányzik. Utálom, hogy
hiányzol. Hozzám jössz feleségül, hogy újra egésszé válhassak?
Megölelték egymást. Carly boldog volt, és ki akarta élvezni a pillanatot.
– Szerinted?
– Megtanultam, hogy ne feltételezzek semmi.
– Rendben – egyezett bele Carly. – Akkor olvass a számról.
Mielőtt odanézhetett volna, a nő lábujjhegyre állt, és ajkát a férfiéra tapasztotta.
Hawk megkapta a választ.
És élvezte.
 UTÓHANG

– Annyival szebb menyasszony vagy, mint én voltam! Vagyis lettem volna – helyesbített
Mia, miközben még egyszer leellenőrizte Carly uszályát. Biztos akart lenni benne, hogy
amikor keresztülsétál a Hawk FBI-os haverjai által három napja felhúzott teraszon, a csipke
nem gabalyodik össze.
– Miről beszélsz? – mosolyodott el Carly. – A körülmények dacára is gyönyörű voltál!
Mia odafordította a tükröt a nővére felé, hogy megnézhesse magát, és igazat adjon neki.
Ellenőrizte a fényviszonyokat, és a tükör felé mutatott, hogy Carly nézzen bele.
– Nézd! – kiáltott. – Egyszerűen ragyogsz! Én egyáltalán nem voltam ilyen boldog. Inkább
kábán vigyorogtam – emlékezett vissza. Nem volt benne bánat vagy megbánás. Túllépett
rajta. Ezt a leckét tanulta az utóbbi hetekben a pszichiátrián. – Még most se hiszem el, mire
készültem – rázta a fejét. – Sajnálom, hogy belerángattalak – mondta őszintén. – És azt is,
hogy nem volt időm ajándékot venni az esküvődre.
Carly szeretettel – és pár könnyel – teli szemmel a húgára nézett.
– Az a legnagyobb ajándék, hogy újra itt vagy velem – biztosította.
Mia aznap reggel érkezett a pszichiátriáról, melyet Hawk keresett neki. A férfi
intézkedett, hogy egy intenzív, gyorsított kezelést kaphasson, mert Carly mindenképp azt
akarta, hogy az esküvőn ott legyen. Hawk pedig minél hamarabb meg akarta tartani a
ceremóniát. Még el is ment Miáért. Ez volt Carly esküvői ajándéka.
Azt mondta a lánynak, nem fog tudni megjelenni a húga, mert az utolsó pillanatban
közbejött valami. Aztán egyszer csak beállított vele.
Carly sosem szerette jobban Hawkot, mint abban a pillanatban. Tényleg csodálatos volt.
És az övé.
Mia még egyszer ellenőrizte Carly sminkjét meg ruháját. A szertartás hamarosan
kezdődött. A lány beleharapott az ajkába. Most vagy soha.
Tudom, hogy szörnyű az időzítés, de itt maradhatnék egypár napig? – kérdezte. – Csak
amíg kitalálom, hová menjek – tette hozzá, mielőtt a nővére válaszolhatott volna.
– Mennél? – ismételte Carly értetlenül. – Nem mész sehová. Ez az otthonod. Itt fogsz lakni
velünk.
– Persze – nevetett Mia. – Hawk biztos nagyon örülne.
– Ami azt illeti – tájékoztatta Carly már megbeszéltük, és belement. – Mit mondott,
miután eloldoztad a kötelet? – kérdezte Mia rezzenéstelen arccal.
– Akkor is belementem – erősítette meg Hawk az előtérből.
Mia óriásira nyílt szemmel megperdült a sarkán. Gyorsan odament az ajtóhoz.
– Állj! – kiáltotta. – Nem láthatod a menyasszonyt az esküvői ruhában a szertartás előtt!
Szerencsétlenséget jelent!
 Hawk mégis besétált, bár letakarta a szemét.
– Nem látok semmit. A kezem a szemem előtt van.
– Mit keresel itt? – kérdezte Mia, és ellenőrizte, nem nyitja-e résnyire az ujjait.
Hallottam, hogy beszélgettek, és idejöttem az édes kis menyasszonyomhoz. Velünk
maradsz, Mia – szögezte le határozottan. – Mindketten örülünk. Egyébként sincs húgom. Jó
móka lesz – tette hozzá vigyorogva.
A hálószobába Patterson szintetizátorának hangja szűrődött be, az esküvői indulót
játszotta. Ki hitte volna, hogy tud zenélni?
– Szerintem a te számodat játsszák, Carly – jegyezte meg Hawk. Megfordult, és megfogta
a kilincset. – Ideje odamennem ahhoz az összetákolt oltárhoz, amit Jeffers és Rosenbloom
barkácsolt.
Carly eszébe jutott, miként veszekedtek, miközben lázasan fúrtak-faragtak, hogy legyen
hol kimondani a boldogító igent, és elmosolyodott.
– Nagyon tehetséges ügynökeid vannak.
– Bizony – nevetett Hawk. – És különleges ügynökök – emlékeztette.
– Ó, igen – értett egyet Carly őszintén. – Tényleg azok.
– Na gyerünk, készülj már! – szólt rá Mia a férfira, és kitessékelte a szobából.
– Igen, asszonyon – válaszolta Hawk engedelmesen, és már ott sem volt. Mia háromig
számolt, aztán a nővérére nézett.
– Kész vagy?
Carly mély lélegzetet vett.
– Tíz éve kész vagyok – vallotta be.
Mia rámosolygott.
– Nos, akkor – mondta, és őt is kiterelte a szobából – legfőbb ideje férjhez menni.
Carly tökéletesen egyetértett.
 Marie Ferrarella
Társak az ágyban
Riley McIntyre-t mélyen érintette a társa halála, és a korábban eleven, társaságkedvelő
lány visszahúzódóvá vált. Sam Wyattnek, a karizmatikus nőcsábász nyomozónak is
megvannak a maga gondjai. Hét éve hirtelen véget ért egy kapcsolata, most pedig
kiderül, hogy született belőle egy lánya. Lisa anyja meghalt autóbalesetben, s mivel Sam
az egyetlen rokona, őhozzá kerül. A férfinak persze fogalma sincs a gyereknevelésről,
ezért Riley segítségét kéri. Megtanulja, hogyan legyen jó apa, a nőt pedig ráveszi, hogy
kezdjen el újra élni…
 1. FEJEZET

– Aggódom érte, Brian – nézett bele Lila Cavanaugh férje szemébe a világoskék
mosdókagyló fölött lógó tükörben. – Korábban sosem viselkedett így.
Mindketten siettek, hogy korán beérjenek a munkahelyükre, bár más okból. Brian
Cavanaugh volt az aurorai rendőrség nyomozó részlegének vezetője, Lila főnöke –
legalábbis a munkahelyen. Bár a felesége nem mondta, kiről van szó, pontosan tudta.
Riley McIntyre-ről, a nő fiatalabbik lányáról beszélt. Testvéreihez és anyjához hasonlóan
ő is rendőrként dolgozott Brian beosztottjaként. A huszonnyolc éves lány pár hónappal
ezelőtt vidám, társasági ember volt, aki reggelente mosollyal és kedves szavakkal üdvözölt
mindenkit. Kék szeme mindig csillogott. A férfi keresve sem találhatott volna ideálisabb
mostohagyereket.
De a sorozatgyilkos, akit az egész gyilkossági csoport üldözött, megölte Diego Sanchezt, a
lány új társát. Riley onnantól teljesen megváltozott, csendessé, kedvetlenné vált, olykor
még a telefonját se vette fel.
Brian is aggódott.
Rayne-re, az unokahúgára emlékeztette. Miután a lány anyja eltűnt, Rayne teljesen
szétcsúszott. Több gondja is akadt a rendőrséggel, pedig akkoriban még az apja, Andrew
volt a rendőrfőnök. Szerencsére Rayne idővel összeszedte magát.
Bár Riley semmi törvénybe ütközőt nem tett, tagadhatatlanul a padlón volt.
– Mindig azt mondja, jól van, de tudom, hogy nem – erősködött Lila. – Nem akarom, hogy
így járőrözzön. Elrendelhetnél neki egy kis szabadságot, amíg összeszedi magát, nem
gondolod?
Lila már rég elfogadta, hogy az összes gyereke követte őt és új férjét a rendőri pályán. De
a dolgok alakulása felborította az egyensúlyt, és komolyan aggódott Riley lelki
egészségéért.
– Megtehetném – hagyta helyben Brian lassan. Belenézett Lila szemébe. – De nem fogom.
A nőt hideg zuhanyként érte a válasz.
– Brian…
– Lila, képzeld magad a helyébe! Amikor meglőttek, és majdnem meghaltál, mennyire
örültél volna, ha egész nap a történteken gondolkodhatsz?
Szándékosan nem arról beszélt, ő mit érzett, ahogy látta a nőt összeesni. Vagy amikor a
saját kezével igyekezett megállítani a vérzést.
– Iszonyúan – látta be a nő.
Még most, annyi idővel a felépülése után is így érezte magát. Az első férjei Ben McIntyre
kihasználta a történteket. Féltékeny tolt Brianre, a nő akkori társára, ezért arra
kényszerítette Lilát, hogy hagyja ott a rendőrséget, legyen háztartásbeli. És bár nagyon
szerette a gyerekeit, még énnél is jobban hiányzott neki a munkája. Félembernek érezte
magát.
– Viszont – mondta Brian – elküldhetem a kapitányság pszichológusához.
– Hoolihanhez? – rázta, a fejét Lila.
Brian korrekt embernek tartotta magát, mindig meghallgatta az ellenvélemenyeket. A
feleségéhez fordult, a csípőjével a mosdónak támaszkodott, és keresztbe, tette a karját még
mindig izmos mellkasán.
– Oké, mi a baj vele? – kérdezte.
Miután meglőtték, Lila is járt hozzá. Nem örzött róla túl kellemes emlékeket,
– Először is csodálkoznék, ha bármelyik emberi lény képes lenne kapcsolatot teremteni
azzal a faszival. Távolságtartó, még a hideg is kiráz tőle.
Brian átgondolta a hallottakat. Ő csak az aulában találkozott vele, legfeljebb biccenteni
szoktak egymásnak. Nem volt abban a helyzetben, hogy megítélje.
– Rendben, akkor keresünk valaki mást. Ez lesz a feladatod – mondta szeretetteljesen, és
megpuszilta a felesége halántékát.
Lila keze ökölbe szorult.
– És te mit fogsz csinálni mindeközben?
– Mármint azon kívül, hogy az összes nyomozót irányítom? – kérdezte értetlenül. Aztán
eszébe jutott, miért is megy be aznap korábban. Keresek egy új társat a lányunknak.
A nő elmosolyodott. Szerette, ha Brian így hívta Riley-t. Pedig kettejüknek összesen nyolc
felnőtt korú gyereke volt, és könnyedén beszélhetett volna mindenki a „saját” gyerekéről.
Ehelyett mindegyikük közös lett. Ez volt a Cavanaugh-módszer, és az egyik ok, amiért Lila
ennyire szerette a férfit.
– Van már ötleted? – kérdezte a nő kíváncsian.
Brian még egyszer ellenőrizte a tükörben, hogy egyenletesen borotválkozott-e.
– Igen, elég pontos elképzelésem van.
– Meg is osztod velem, vagy találjam ki?
Brian csillogó szemmel levette a tekintetét a tükörről.
– Az attól függ, mit adsz az információért ugratta.
– Fél óra múlva be kell érnünk az őrsre – nézett rá az órájára Lila.
A férfi hanyagul megvonta a vállát.
Sok mindent el lehet intézni rövid idő alatt, Mrs. Cavanaugh – mondta, és ajkával
simogatni kezdte a nyakát.
Milyen könnyedén felgyorsítja a szívverésem, gondolta Lila. Kételkedett, hogy bármikor
is képes lesz ehhez hozzászokni. Vagy magától értetődőnek tekintenél.
– Akkor kihagyjuk a reggelit – nyögte ki nagy nehezen.
– Nem mindig az a legfontosabb étkezés – suttogta a férfi. A nyelve már a nő torkánál járt.
Kezével megemelte a fejét, hogy még kényesebb területek nyíljanak meg előtte.

– De én nem kértem áthelyezést – tiltakozott megdöbbenve Riley.

 Mostohaapja irodájában ült. Reggel talált az íróasztalán egy üzenetet, miszerint a
rendőrfőnök látni akarja. Tudta, hogy hivatalos ügyről lesz szó, máskülönben a férfi felhívta
volna. De erre nem számított.
– Tudom – felelte Brian kedvesen, de határozottan. – Én döntöttem így.
Riley sosem szerette a változást, hát még most.
– Mióta nyomozó lettem, a gyilkossági csoportnál dolgozom. – A lány elkeseredett, de
mindent megtett, hogy ne vegyen erőt rajta az érzés. – Valamit elrontottam? Mert ha igen,
csak szólj, és…
– Nem, semmi ilyesmi – szakította félbe Brian. – Nagyon jól végzed a munkád, és ez
valószínűleg csak egy ideiglenes megbízás lesz. A rablási csoportban kevés az ember. –
Rövid szünetet tartott. – Neked meg kell egy kis változás – tette hozzá.
Brian látta, ahogy a lány válla megmerevedik, mintha fizikai fájdalmat érezne.
– Csak újra dolgoznom kell – ellenkezett.
– Eddig is dolgoztál. Még akkor se vettél ki szabadságot, amikor Sanchezt megölték. Pedig
én is mondtam. Ezt megértem. El kell foglalnod magad, hogy fel tudd dolgozni. Ebben
hasonlítunk – mosolygott rá. Felállt, és közelebb ment a lányhoz. – Ez nem büntetés, Riley.
Levegőhöz jutsz, felveszel egy másik ritmust. Tedd meg a kedvemért! – Remélte, hogy ezzel
segít a lánynak.
Riley nagy levegőt vett. Ez a férfi aranyozta be az anyja életét. Mindig is sokkal inkább
apja volt neki és a testvéreinek is, mint a valódi apjuk. Segíteni akart, de nem akarta feladni
a napi rutinját. Nem most volt az ideje új kapcsolatok teremtésének.
Akárhogy is, amikor így fogalmazott, nehéz volt elutasítani a „kérését”. Még hogy a
kedvéért…
– Rendben, ha tényleg olyan fontos – törődött bele. – De csak amíg nem találsz új embert
a rablási csoportba.
– Köszönöm. Tudtam, hogy számíthatok rád – mondta Brian. Riley-nak feltűnt, hogy nem
akadékoskodott az ideiglenességgel kapcsolatban. Mintha várt volna. – És még valami.
Tudtam, gondolta a lány.
– Igen? – kérdezte óvatosan.
– Semmi különös – biztosította a férfi. – Csak szeretném, ha elmennél egy
pszichológushoz.
Riley becsukta a szemét, hogy erőt gyűjtsön.
– Egek, főnök, csak Hoolihant ne!
– Nem – nyugtatta meg nevetve Brian. – Anyád már lebeszélt róla – tette hozzá a lány
értetlen arckifejezését látva.
– Anya? – ismételte a lány halkan.
Szóval összefogtak ellene. Jobban egyedül érezte magát, mint valaha. Mindkettőjüket
nagyon szerette, de nem értették, hogy ezt maga akarja lerendezni. A saját módján. Hogy
csak időre van szüksége, hogy elfelejtse, amint Diego a saját vérében fekszik egy sikátorban,
átszúrt szívvel, mint valami B kategóriás horrorfilmben.
Bűntudata volt. Ott kellett volna lennie.
 – Elmagyarázta, hogy nem túl jó ötlet – bólintott Brian. – Azt mondta, valaki mást kéne
keresned.
Riley védekezően összehúzta magát.
– – De én is meg tudom oldani.
Ne viccelj!
A lány felsóhajtott. Nem volt esélye.
– Mennyi időm van?
– Reméltem, hogy tegnapra meglesz. De mondjuk a hét végéig.
– Igenis – egyezett bele Riley nem túl lelkesen.
– Ez a beszéd! Na és az új, ideiglenes társad pedig…-A férfi elnémult, amikor észrevette,
hogy a lány olyan idegesen szorítja a karfát, mintha ki akarná tépni.
– Nekem nem kell társ – ellenkezett hevesen. – Egyedül is tudok dolgozni.
– Ez nem így működik. Egy nyomozó csak akkor megy egyedül terepre, ha a partnere
beteget jelent. Mindig is csapatban dolgoztunk. A gyilkosságiaknál ugyanúgy, mint a rablási
csoportnál vagy az erkölcsrendészetnél.
Riley nagyon tisztelte és szerette Briant, ezért őszintén válaszolt:
– Főnök, nem hiszem, hogy fel tudnám dolgozni, ha most történne valami a társammal.
– Épp ezért fogsz pszichológushoz járni – emlékeztette a férfi.
– Velem pedig – szólalt meg egy mély hang a lány háta mögött –, bár értékelem az
aggodalmadat, semmi sem fog történni.
Riley azzal volt elfoglalva, hogy meggyőzze a rendőrfőnököt, meg sem hallotta, ahogy a
férfi bejött. Nagyon meglepődött a hang hallatán, ugyanakkor ismerősen csengett.
A lány megfordult, és Sam Wyattet ismerte fel az ajtófélfának támaszkodva. Még
izmosabb lett, mióta utoljára látta.
– Reggelt, főnök! – biccentett Sam. – Hívatott?
– Mindig is hatásosan érkezik, nem igaz, Wyatt nyomozó? – rázta a fejét Brian. – Üljön le
– mutatott a székre Riley mellett.
– Igen, uram! – ült le, a lánynak is intve. – És ami a belépőmet illeti, kénytelen voltam így
bejönni. Egyszer odalopóztam McIntyre mögé, és majdnem kaptam egy golyót a
mellkasomba – mondta egy mosoly kíséretében, mely százméteres körben az összes női
szívet megdobogtatta volna. – Még mindig ilyen éber? – kérdezte Riley-t.
– Még éberebb – felelte gondolkodás nélkül. Nem szokott kérkedni, de volt valami a férfi
hangjában, ami ezt hozta ki belőle.
Brian szerette ismerni a beosztottjait. Nemrég megtudta, hogy Sam és Riley rivalizáltak a
rendőr-akadémián. A harminckét éves Wyatt igazi szépfiú volt, de jó detektív is, nyugodtan
rá lehetett bízni Riley-t, amíg összeszedi magát. Úgy látta, tökéletes párost fognak alkotni,
akik motiválják egymást.
Joe Barker, Wyatt felettese kitűnő jellemzést adott a férfiról, a társa pedig épp most
helyeztette át magát keletre betegeskedő apja miatt.
Mindkettőjüknek új társ kellett.
 – Nos, mivel ismerik egymást, magára bízom, hogy mindent elmagyarázzon McIntyre-nek
– fordult Brian Samhez.
Nyugtalanság lett úrrá Riley-n. Általában nem számított különleges bánásmódra, de
remélte, hogy ebben az esetben hasznára válik az ő és az anyja viszonya a rendőrfőnökkel.
– Muszáj? –kérdezte Brian szemébe nézve.
– Igen.
A lány elnyomott egy sóhajt. Ebből nem fog jól kijönni.
– Igenis.
– Rendben, elmehetnek – mondta a rendőrfőnök. – És Riley! – tette hozzá, amikor a lány
már majdnem az ajtónál járt.
– Igen, uram? – nézett vissza reménykedve, hogy a férfi meggondolta magát.
– A hét végéig kérem azt a nevet.
Az új események hevében már meg is feledkezett a pszichológusról. Nem sok örömet lelt
ebben a napban.
– Igenis, uram!
– Milyen nevet? – kérdezte Wyatt, miután kimentek az irodából.
– Semmi közöd hozzá – felelte a lány röviden.
– Oké, de igyekezz – vonta meg a vállát.
Riley megállt, és ránézett ideiglenes társára. Miről beszélt?
– Mégis miért?
– Mert már csak három napod van – közölte vele nyugodtan. – És a főnök szereti, ha már
nap elején az asztalán van, amit kér.
– Nincs szükségem a tanácsaidra – kérte ki magának a lány, és sietősebbre vette a
tempót.
– Persze, hiszen ő a nevelőapád – emelte fel megadóan a kezét Sam. – Tudom, tudom. –
Leengedte a kezét, hogy tarthassa a tempót. – De azt is tudom, hogy ez nem változtat
semmin. Korrekt ember – mosolyodott el. – De biztos ezt is tudod, nem?
– Ez csak ideiglenesen lesz így, tudod, ugye?
– Persze – válaszolta vidáman Sam. – Amíg jobb ajánlatot nem kapok. – Riley szeme
villámokat szórt. – Azt kellett volna mondanom, hogy amíg te jobb ajánlatot nem kapsz? –
kérdezte ártatlanul. – Bocsi, nem akartam beletaposni a lelkedbe – vigyorgott rá újra.
– Nem is emlékeztem, hogy ilyen idegesítő voltál az akadémián – felelte Riley, ahogy a
lifthez értek.
Sam átnyúlt a lány keze fölött, és megnyomta a lefelé gombot. Úgy tűnik, Riley rosszat
nyomott. A rablási csoporthoz lefelé kellett menni, a gyilkosságihoz viszont fel. Ő viszont
már nem oda tartozott.
– Vicces – jegyezte meg a férfi. – Én is épp ezt akartam mondani.
A lány majd felrobbant a dühtől.
– Nézd…
Erre a lift megérkezett. Sam előreengedte Riley-t, majd ő is beszállt.
 – Figyelj, én megértelek. Kihúzták a talajt a lábad alól. Ilyen, amikor elveszíted a társad –
nyugtatta meg a férfi együtt érzően. – De tovább kell lépned. Úgyhogy fejezd be a rinyálást,
és éld az életed, vagy a főnök itt fog hagyni a rablási csoportnál. És én leszek a
bébiszittered.
 2. FEJEZET

Wyatt mint bébiszitter? Bár Riley általában nyugodt volt, már a gondolat is teljesen
kiborította. Mióta kell neki bébiszitter? Mégis miből gondolja Brian, hogy vigyázni kell rá?
És ami még rosszabb; ezt el is mondta annak a hiéna Wyattnek.
Sam meg nagyot tévedett. Hogy lehetnének ők ketten hasonló helyzetben? Ezt is csak egy
érzéketlen idióta képzelheti.
– A társad áthelyeztette magát egy másik államba – sziszegte Riley összeszorított foggal.
– Az enyémet megölték. Meggyilkolták. A kettőnek semmi köze egymáshoz.
– Egyikük sincs itt jegyezte meg Sam. Úgy döntött, nem megy bele a játékba.
– Te is lélegzel, és egy öszvér is, de te attól még nem leszel öszvér – szúrt oda a lány. –
Pedig sokban hasonlítotok – tette hozzá.
Ha azt várta, erre megsértődik, vagy bejelenti, hogy nem tudnak együtt dolgozni,
csalódnia kellett. A férfiról úgy pattantak le a szavak, mintha acélból lenne.
– Jó tudni, hogy még mindig ilyen kedves vagy.
– Csak azzal, aki megérdemli – mosolyodott el keserűen a lány.
A lift megállt a másodikon, és lassan kinyílt az ajtaja. Sam kiszállt, és várta, hogy Riley
utánamenjen.
– Még egy jó tanács – mondta a férfi egyszerűen, – Barker hadnagy nem szereti, ha a
nyomozói beszélgetnek, hacsak nem egy ügyről van szó.
– Te most viccelsz, ugye?! – állt meg hirtelen a lány.
– Úgy nézek ki? – kérdezte Sam halálosan komolyan.
Riley nem tudta eldönteni, vajon szívatja-e. Halványan emlékezett, hogy a férfinak fura
elképzelése volt a humorról.
– Nálad mindig nehéz eldönteni.
– Hát nem. – Zsebre dugta a kezét, és tovább indult a szakasza szobája felé.
– Barker két dolgot szeret: a kemény munkát és a lezárt ügyeket. Szerintem – mondta
bizalmasan – Evans azért találta ki azt a történetet a betegeskedő apjáról, mert már nem
bírta elviselni.
– Evans – ismételte a lány. – A társad?
– Volt társam – javította ki Sam. – A kishölgy nyert.
– Wyatt? – állt meg újra a lány.
– Igen? – kérdezett vissza a férfi. Valami azt súgta, vigyázzon.
– Még egyszer kishölgynek hívsz, és kitépem a nemi szervedet – figyelmeztette angyali
mosollyal.
– Igen – mormogta Sam. – Még mindig ugyanolyan elbűvölő vagy.
Riley McIntyre-rel kihívás lesz dolgozni, gondolta.
 Amikor odaértek a szakasz szobájához, Sam kinyitotta az ajtót a lány előtt, és eltűnődött,
vajon ezt is lealacsonyítónak fogja-e venni. De nem fog bocsánatot kérni, amiért így
nevelték.
– Gyerünk! – ösztökélte. – Hadd lássa Barker, mi vár rá!
Riley összeszedte magát, és belépett a kísértetiesen csendes szobába.
Más arcok, de ugyanaz a rendetlenség, vette észre. Akták hevertek szanaszéjjel az
íróasztalokon és számítógépeken. Némelyiket már csak az imádság tartotta a helyén.
Rendezett káosznak hívta ezt az állapotot, ő maga is így dolgozott. Rendben tartott asztal
mellett nem is tudott gondolkodni. Rendetlenségben nyitottabban és gyorsabban pörgött
az agya.
Wyattel Barker irodájába mentek a terem végébe, útközben intett az ismerős arcoknak. A
rendőrségen szinte mindenki ismert mindenkit, ha nem is személyesen, legalábbis hírből.
Riley és testvérei pedig egy húron pendültek a közösségi szóbeszédben. Bár nem az ő
hibájukból. Régebben mindegyikük az „eltévelyedett beépített ügynök” ivadéka volt.
Aztán az anyjuk hozzáment Brian Cayanaugh-hoz. Amint összeházasodtak, és a férfi
magáénak tekintette Lila gyerekeit is, a pletykák azonnal megszűntek. A rendőrfőnököt
szinte mindenki szerette, aki pedig nem, az is tisztelte vagy félt tőle.
Korrekt ember volt, aki hitt a szép szó erejében – de nem habozott más eszközöket sem
bevetni, ha az nem használt. Mindenesetre senki nem akart szembekerülni vele. Akik
korábban megpróbálták, nem jártak jól.
– Úgy látom, nem kell bemutassalak – mondta Sam, látva a lány fogadtatását.
– Felőlem aztán bemutathatsz, ha akarsz. Nem venném el tőled az örömet, hogy
fontosnak érezhesd magad.
Wyatt értelmezhetetlen hangot adott. A lány tudta, hogy nem érdemes visszakérdezni,
inkább elengedte a füle mellett.
Riley sosem érezte magát kellemetlenül, ha új emberekkel kellett megismerkednie, még
akkor sem, ha az új főnökével találkozott először. De valamitől kirázta a hideg. Rossz
előérzete támadt, ahogy meglátta Barkert az üvegfalon keresztül az íróasztalánál ülni.
A gond szó visszhangzott a fejében.
Sam kopogott, majd megvárta, hogy a hadnagy behívja.
Úgy tűnt, utóbbi nem vette észre. Vagy süket. Bár az is lehet, hogy csak be akarta fejezni,
amit éppen gépelt. Végül, amikor Riley már épp mondta volna, hogy jöjjenek vissza később,
Barker mélybarna szemével felnézett az egység legújabb tagjára.
Korábban tengerészgyalogos volt. Le se tagadhatta volna. Rövidre nyírt haj, komor
tekintet – mint az összes katona. A lány érezte, ahogy a férfi tüzetesen átvizsgálja, mintha a
piacon válogatna a paradicsomok közt.
– Üljön le, McIntyre! – parancsolta végül érzelemmentesen és barátságtalanul. Sam is
készült helyet foglalni a másik székben. – Nem maga, Wyatt. Ha azt akartam volna, szóltam
volna, nem? – Szavai mágnesként húzták vissza a detektívet.
– Elnézést, hadnagy, nem tudom, mi jött rám – válaszolt Sam széles, ironikus mosollyal.
Riley elkezdte tisztelni társát, ahogy a hadnagy reakcióját figyelte.
 Barker sötéten ránézett a nyomozóra. Sam anélkül ment el, hogy több szót váltottak
volna.
A hadnagy ahelyett, hogy Riley-hoz szólt, volna, visszatért a számítógépéhez.
Még három perc telt el, amíg újra felnézett.
Végre, gondolta a lány.
Tudta, hogy valamilyen szinten a nevelőapját képviseli, így lazán csípőre tette a kezét, és
rámosolygott a férfira. Nem épp azt a választ kapta, amire számított.
– Hallom, hagyta, hogy megöljék a társát.
Riley úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Barker szándékosan sem tudott
volna nagyobb fájdalmat okozni neki. Bár lehet, hogy épp ezt akarta.
– Nem voltam ott, amikor történt – húzta ki magát a nő. – Sanchez nyomozó egyedül
ment, senkinek sem szólt.
Barker mélyen a szemébe nézett. Bár nagyon kényelmetlen volt, Riley állta a tekintetét.
– A társa volt, McIntyre! – hangsúlyozta. – Mindig mellette kell állnia. Vagy ezt nem
tanították az akadémián?
– De igen – felelte a lány olyan nyugodtan, ahogy csak tudta. – Gondolatolvasást viszont
nem – tette hozzá. Ezzel igencsak meglepte a férfit.
– Nem vagyok híve a komolytalan hozzászólásoknak – mondta fenyegetően.
– Sajnálom, ha úgy hangzott, nem akartam. Csak az igazságot mondtam – közölte Riley.
Tudta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg.
– Nem azt kérem, hogy gondolatolvasó legyen. Csak hogy használja a fejét, és hallgasson
a megérzéseire – tájékoztatta Barker. – Ha itt akar maradni, mindezt meg kell tanulnia –
folytatta szinte ellenségesen. – Képes erre, McIntyre?
Riley erős késztetést érzett, hogy megvédje magát, és helyretegye a férfit. De tudta, hogy
nem szabad. Úgyhogy behódolt.
– Igen, uram.
– Rendben. Akkor jóban leszünk. Tartsa életben a társát, és ő is életben fogja tartani
magát.
Azzal a hadnagy visszatért a munkájához.
A lány még három percen keresztül hallgatta a billentyűzet csörömpölését. A férfi úgy
viselkedett, mintha ott se lenne. Ez a kitartásának valamiféle próbája? Vagy a lelkierejének?
Meddig kell még itt ülnie?
Végül már nem bírta.
– Még valami, uram?
Barker tovább gépelt, a billentyűk pedig kattogtak.
– Ha lesz, tudni fog róla – mondta anélkül, hogy felnézett volna.
Most akkor elmehet? A karfát markolászta. A nap folyamán másodszor. Nem indult
valami jól ez a nap. Vett egy mély. Levegőt.
– Akkor mehetek? '
Barker még két betűt leütött; mielőtt, válaszolt volna.
– Kérem.
 Riley köszönés nélkül kiment az irodából.
Ezt csak nem akarhatta Brian, gondolkodott. Megerőltette magát, és nem csapta be az
ajtót. Tudta, a nevelőapja szereti ha a hadnagyai kemények és határozottak, de ez a férfi
olyan volt, mint egy diktátor.
Ez nem ment túl jól, töprengett tovább. Elmesélhette volna Briannek, hogy beszélt vele a
hadnagy De utált volna apucihoz futni, mint valami elkényeztetett gyerek.
Mindig is maga vívta meg a csatáit. Büszke is volt rá. Megfogadta, hogy valahogy ezen is
túllép, és megmutatja annak a nagyképű hadnagynak, hogy nem fúj visszavonulót, mint
valami nyeretlen zöldfülű.
Körbenézett a szakasz szobájában, és meglátta Wyattet az asztalánál ülni. Pontosabban
hintázni. Félő volt, hogy felborul. Ezek szerint még mindig nem nőtt föl.
Riley nagyot sóhajtott, és odalépett hozzá. Minél hamarabb elkezd dolgozni, annál
hamarabb rájön, hogyan működnek itt a dolgok.
– Hogy ment? – kérdezte vidáman Sam, miután abbahagyta a hintázást.
– Nem túl jól.
Wyatt meg sem próbálta elfojtani a vigyorát.
– Talán, nem értettétek meg egymást?
A férfi lehetséges szövetségesből egy csapásra ellenséggé vált.
– Szerinted ez vicces? – húzta fel magát a lány.
Észrevette, hogy néhányan odanéztek: Halkabban kell beszélnie.
– Igen – telelt Sam. – Már van bennünk valami közös – tette hozzá, mielőtt Riley
válaszolhatott volna. – Valójában a szobában mindenki így van ezzel – mutatott körbe.
Most, hogy a lány körbenézett, észrevette, hogy csak férfiak ülnek az asztaloknál.
Ahonnan Riley jött, magától értetődő volt, hogy női nyomozók is vannak. Anyja is, nővére is
és a lány unokatestvérei is rendőrök voltak, amennyire ő tudta, mindössze két Cavanaugh
lány dolgozott; más szakmában, de még is közel álltak a rendőrséghez. Patience a
rendőrkutyák állatorvosa ép egy járőr félesége volt, Janelle pedig ügyész.
Furcsa volt egyedüli nőnek lenni a szobiában.
– Nincs nő az emeleten? – kérdezte, miután még egyszer körbenézett.
– Ó, dehogy! – vigyorgott. – A részlegen? Egy sem. A sors úgy hozta; hogy te leszel a
rablási csoport első női nyomozója. – Sam rávigyorgott. Nyilvánvalóan élvezte a helyzetet.
Szerrinted kész vagy rá, McIntyre?
Csak szívat, gondolta a nő. Azt akarja, hogy kihívásnak fogjam fel, és ne foglalkozzam a
helyzet kellemetlenségével. Értékelte a próbálkozást.
– Nem vagy olyan hülye, mint első látásra hinné az ember, Wyatt.
– Biztos minden csávónak ezt mondod – nevetett Sam.
– Csak annak, aki megérdemli – felelte kedvesen. Be akart illeszkedni. – Szóval hova
üljek?
– Ahova leteszed a segged, McIntyre – nézett bele a lány szemébe. – Mondanám, hogy a
formás segged, de rögtön rohannál a HR-esekhez szexuális zaklatást üvöltve.
A férfi egyértelműen nem ismerte.
 – Egyedül is meg tudom vívni a csatáimat Wyatt; Ha mondasz valamit, ami a szokásosnál
is jobban idegesít, közölni fogom veled. Nem fogok segítségért futni.
Nem volt benne biztos, de mintha tiszteletet látott volna a férfi szemében.
– Rendben van – bólintott Wyatt, majd leöltötte a szokásos vigyorát. – Tudod, ez egy
csodálatos barátság kezdete lehet.
– Késő, már ismerlek.
A férfi szemében kétkedést látott.
– Egy dolog valakinek biccenteni és köszönni, de ha ezzel a férfival együtt is dolgozom, az
már egészen más, McIntyre – biztosította Wyatt.
Igaza van, gondolta Riley bosszúsan. Épp erre utalt az a nagyképű seggfej az üvegajtó
mögött, amikor kiment az irodájából.
Egymás életének részei lesznek, mély kapcsolat fog kialakulni köztük.
– Nővel helyesbített a lány.
Ez meglepte Samet. Főleg mert mindig tisztelettel bánt a nőkkel.
– Rád nem lányként tekintek. Vagy nőként – tette hozzá, nehogy Riley ebbe is belekössön.
A lány felvonta a szemöldökét, próbált rájönni, vajon miért mondta ezt a férfi. Ő igenis nő
volt. Vagy csak valami alaposan kidolgozott vicc csattanóját készíti elő?
– Akkor hogyan? – ment bele a játékba végül.
– Egy kicsit elhajlott férfiként – tárta szét a kezét. – Ha azt akarjuk, hogy működjön ez a
dolog, nőies kinézetű férfiként kell viselkedned.
– Bolond vagy, tudod? – sóhajtott fel Riley.
És most nem különösebben bízott benne, hogy ez az egész működhet. De a főnök ezt
akarta, és ő aztán nem fog odamenni panaszkodni.
– Szóval hol az asztalom? – kérdezte újra Wyattet más szavakkal.
A férfi a sajátjával szemben álló asztalra mutatott. Épp akkora rendetlenség volt rajta,
mint a férfién. Sőt, néhány akta át is lógott rá.
– Azok kihez tartoznak? – kérdezte néhány mappára bökve. Az első borítóján lévő írás
halványan hasonlított a férfi jegyzetfüzetén állóra.
– Hozzám – felelte, és párat visszarakott az asztalára. – Mióta Evans elment, több helyet
foglalok el. Tudod, hogy megy ez.
– Nem, nem tudom – válaszolt csípősen Riley.
Bár Sanchez íróasztala ugyanígy az övével szemben volt, nagy erőfeszítéseket tett, hogy
ne tegyen rá semmit. Senki földjének hívta. Miután a társa meghalt, minden cuccát
belerakta egy dobozba, és személyesen vitte el az anyjának. A találkozó végén mindketten
bőgtek.
– Na, hát itt ez a normális. Higgy nekem! – tette hozzá meggyőzően.
Higgy nekem.
Ez a két szó mindent összefoglalt.
Ha azt akarták, hogy működjön, bízniuk kellett egymásban. De Riley lelkéből épp a
bizalom hiányzott. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy képes lesz bárkiben is megbízni
a családján kívül Vagy közel engedni bárkit. Túl nagy volt a kockázat.
 3. FEJEZET

Riley első hivatalos napját töltötte a rablási csoportban, és fogalma sem volt, merre lehet
a társa. Először azt hitte, korábban beért, és belekezdett valami feladatba. Szinte hallotta,
ahogy valakinek elpanaszolja, milyen társat erőltetett rá a főnök. De amikor egy óra múltán
sem jelent meg, Riley még egyszer átgondolta a helyzetet.
Wyatt számítógépe nem volt bekapcsolva. Tegnap akkor se kapcsolta ki, amikor Aurora
másik felén kérdeztek ki egy kirabolt zálogház-tulajdonost.
Vajon ez neki szólt? Így tiltakozott a személye ellen? Riley összehúzta a szemöldökét.
Rengeteg kérdése volt, és annál kevesebb válasza.
– McIntyre!
A lány azonnal felkapta a fejét a neve hallatán. Barker az irodája előterében állt, és
rászegezte a tekintetét. Riley felpattant, készen állt azonnal követni főnöke utasításait, akár
terepre, akár az irodájába kell indulnia.
– Igen, uram!
A férfi láthatóan élvezte, hogy a lány ilyen hamar vigyázzba állt. Egy pillanattal később
már visszatért a kőkemény tekintete.
– Hol a társa?
– Nem tudom, hadnagy – felelte hangosan.
Nem Wyatt anyja vagy felügyelője volt.
– – Nem telefonált?
Ha hívott volna, tudnám, hol van, nem? – kérdezett vissza Riley leplezett gúnnyal.
– Új ügyet kap, McIntyre. Keresse meg a társát, és mondja meg neki, hogy tolja ide a
seggét. Ez nem holmi countryclub.
– Nem, uram.
Mielőtt visszatért volna az asztalához, a hadnagy sötéten rápillantott a válla fölött. Még a
szoba másik feléből is halálosnak tűnt.
– „Nem, uram?” – ismételte Barker összehúzott szemöldökkel.
Riley azonnal rájött, mire gondol – az ő hibája.
– Már hogy nem countryclub – helyesbített azonnal. – És igen, azonnal előkerítem Wyatt
nyomozót.
– Helyes, McIntyre – bólintott megenyhülve a hadnagy. – Az isten óvjon minket a
megbízhatatlan fajankóktól! – mormogta, és visszament az üvegfalú irodájába.
Riley-ban harcolt a túlélési ösztön, és a vágy, hogy nyomozó lehessen, bármelyik
csoportban dolgozik is. A jó detektív nyert.
Odament a hadnagy irodájához, és bár az ajtó nyitva volt, bekopogott.
– Öhm, uram?
 – Mit keres itt még mindig, McIntyre? Feladatot adtam magának.
– Igen, uram, most az új üggyel kapcsolatban keresem. – Látta, hogy a férfi
összezavarodott. – Amit együtt kapok Wyattel.
– Betörés – bökte ki, aztán megadta a címet. A város jobbik részén volt, nem messze Riley
lakásától. – A részletek hasonlóak, mint Wyatt múlt havi ügyénél. Azt még mindig nem
zártuk le. Úgyhogy rajta.
Nem kérés volt, hanem parancs.
Riley megkapta Sam számát és címét a recepciós hölgytől, egy kéretlen megjegyzés
kíséretében:
– Jó szórakozást! – nyújtotta át a papírt a mindig eleven Virginia McKee kacsintva.
Riley összehajtotta, de nem tette zsebre.
– Nincs szó szórakozásról. A hadnagy keresi.
– Ebben tévedsz – mondott ellent Virginia ravasz mosollyal.
Riley tudta, hogy ha túl akarja élni az itteni munkáját, szüksége lesz szövetségesekre.
Csakhogy most nem igazán volt barátkozós kedvében. Biztos ezért küldte ide Brian. Az új
helyzethez alkalmazkodnia kell, közben pedig észrevétlenül továbblép.
– Igen?
– Rengeteg szórakozás lapul ott – mutatott Virginia a papírra.
Úgy beszélt, mintha járt volna ott. Ezek szerint Sam Wyatt épp akkora nőcsábász, mint
régen az akadémián volt. Ha a nőnek vert a szíve, rendelkezett a megfelelő testrészekkel és
mosolygott, már elég volt neki.
Riley vissza se ment az asztalához, hogy a céges telefonról hívja fel Wyattet. Inkább
kiment az aulába, és a női mosdó melletti beszögellésből csörgött rá a mobiljáról.
Ötször csengett ki. A hatodiknál rögzítőre kapcsolt. Riley felvonta a szemöldökét.
Sam bujkál? A sípszó után a lány beszélni kezdett.
– Wyatt, itt McIntyre. A hadnagy tudni akarja, hol vagy. Üzeni, hogy jobban teszed, ha
betolod a segged… – Valaki felvette a kagylót. – Wyatt?
– Ja, figyelj, ma nem megyek be. Mondd meg Barkernek, hogy beteg vagyok.
Elég zaklatottnak tűnt. Talán bulizott az este?
– Mennyire?
– Életemben nem éreztem magam ilyen szarul.
Riley egy pillanatra elgondolkodott, vajon nem hazudott-e. És ha tényleg beteg? Úgy
tudta, egyedül lakik. Talán szüksége van valakire, hogy vigyen neki gyógyszert. Nem
hagyhatta cserben a társát.
– Influenza?
– Nem.
Október közepe volt, és a Santa Ana-szelek most értek oda. A fél lakosság allergiás volt
vagy arcüreggyulladást kapott. Sanchez ilyenkor mindig egy nagy csomag zsebkendővel
üldögélt otthon. Talán Wyattnek is ez a baja.
– Arcüreggyulladás? – találgatott.
– Nem.
 Ezúttal igazán udvariatlan hangon beszélt. A lány türelme fogyóban volt.
– Akkor mi a bajod?
Hosszú szünet következett, Riley már azon volt, hogy újra megkérdezze.
– Van egy gyerekem.
– Egy micsodád?
– Egy gyerekem – ismételte a férfi, Figyelj, holnap bemegyek.
A vonal szétkapcsolt, mielőtt a lány reagálhatott volna.
Sam betette a telefont a tartójába, és ránézett a kislányra, aki úgy tett, mintha nagyon
lefoglalná az oktatóműsor, melyet bekapcsolt neki.
Hatévesen úgy látszott, mint aki már mindent tud, amit az apró, szőrös és vidám
teremtmények taníthatnak neki.
Attól kezdve, hogy Sam pubertáskorba lépett – és ez nagyon tetszett neki –, nem került
olyan helyzetbe, ahol ne tudta volna, mit kell tennie.
Eddig.
Mégis mi a francot kezd vele?
Az utóbbi húsz évben semmit nem élt át, ami segíthetne neki. De a kislány itt volt, neki
pedig meg kellett oldania a dolgot.
A francba.
Sam megdörzsölte az arcát, és gondolkodni kezdett. Megoldás helyett azonban csak a
villámcsapásszerű reggeli események jutottak eszébe újra. Mintha a sors így büntette volna
a múltjáért. Mindig is apa akart lenni – majd egyszer. Miután feleségül vett valakit, és úgy
döntött, eljött az ideje. Hát ez nem jött össze.
Mit fog most csinálni?
Reggel épp akkor csengetett valaki, amikor már indult volna munkába. Először azt hitte,
az új társa lesz. Nem mintha várta volna, de mégis valahogy rá tette volna a voksát.
Tévedett.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy nő állt a folyosón. Egy csodaszép, játékbaba-szerű kislány
kezét fogta. Szőke haj, kék szem – mint egy aprócska hercegnő. Kicsit sem hasonlított a
nőre.
– Attól félek, rossz helyre csöngettek – mondta Sam.
– Wyatt nyomozó?
– Igen? – kérdezte óvatosan a férfi. A rendőrélet nem sok bizalmat hagyott benne
idegenek felé.
– Sam Wyatt? – folytatta a nő.
– Igen. – A férfi most már alaposan vizsgálni kezdte a jövevényt. – Ismerem magát? –
Költői kérdésnek szánta, ugyanis büszke volt rá, hogy sosem felejtette el az arcokat.
– Nem. De Lisa anyját ismerte – biccentett a kislányra. – Bibliai értelemben. Andrea
Coltrane.
Sam sosem felejtette el a neveket sem. Rögtön megjelent a lelki szemei előtt a nő arca. Fél
tucat emlék követte, úgy összefonódva, mintha diavetítést nézne…
 A laza, magas, szőke hajú nő szenvedélyes szerető volt. Olyannyira, hogy Sam viszonyuk
komolyra fordítását is fontolgatta – és nem rajta múlt, hogy nem lett belőle semmi. Az
érzelmek elhaltak, és Andrea egyszerre eltűnt az életéből. Párszor Sam próbálta hívni.
Másodszor egy géphang tájékoztatta, hogy a telefonszám nincs hozzárendelve
előfizetéshez! Amikor megtudta, hogy el is költözött, úgy érezte, ideje venni az adást.
Eszébe sem jutott, hogy Andrea nem azért költözött el, mert változást akart. Az együtt
töltött idő alatt folyton azt magyarázta, hogy nem akar semmi olyat az életében, ami röghöz
köti.
– Hol van Andrea? – kérdezte Sam óvatosan.
A nő válasz helyett átnyújtott egy mappát, majd a kislánnyal kézen fogva besétált a
lakásba.
Carole Gilbert vagyok, Andrea kollégája voltam az utóbbi öt évben. Ebből minden kiderül
– bökött a mappára.
Voltam.
A férfinak nyugtalan érzése támadt – mintha a nő nem azért használta volna a múlt időt,
mert Andrea munkahelyet váltott.
Garole-ra nézett.
– Mi van benne? '
Röviden: gratulálok, Wyatt nyomozó, maga apa lett. Ő Lisa. Hatéves. Köszönj az
apukádnak, Lisa! – hajolt le a nő.
A kislány búzavirágkék szeme kissé kinyílt, félénken elmosolyodott, és angyali hangon
köszönt.
Sam minden zsigere tiltakozott a dolog ellen – pedig a lányának tényleg gyönyörű szeme
volt. Mintha Andrea egy apró mását látta volna.
Bár Carole valószínűleg már szívesen elment volna, Sam végigolvasta a mappában lévő
levelet. Aztán még egyszer. Végül a végrendeletet is. Ezután kérdéseket tett fel a nőnek;
hátha egy kicsit megnyugtatják a válaszai.
Andrea két hete halt meg, egy részeg sofőr hibájából. Egyértelműen rendelkezett, mi
történjen Lisával halála esetén. Mivel a szülei már nem éltek, Samre bízta.
A férfi rápillantott Lisa születési dátumára. A kislány két hónapos vad viszonyuk
eredménye volt. Amikor Andrea terhes lett, elhatározta, hogy egyedül fogja felnevelni a
gyereket, és eltűnt.
A levélben ez állt:

Semmi személyes, Sam. De akkoriban nem tűntél úgy, mintha felelősségteljes apukává
tudnál válni. Ha ezt olvasod, a körülmények megváltoztak. Lisa csodálatod; okos kislány – mi
más lehetne ilyen szülőkkel? Szüksége van a szeretetedre és támogatásodra. Bárcsak én is ott
lehetnék, hogy lássam! Viseld gondját. Ő egy ajándék.
 Mire összehajtotta a levelet, lett; valami elképzelése, hogy érzi magát egy űzött vad,
miután elfogták, és sehogy sem tud szabadulni.
Carole megválaszolta a férfi összes kérdését, és odaadta Andrea lakáskulcsát, ahol Lisa
többi cucca volt, majd elment. San ragaszkodott hozzá, hogy megadja a számát. A
munkahelyit kapta, de az is valami.
Nem volt sok tapasztalata huszonegy év alatti lányokkal, de tudta, hogy itt az ideje
tanulni. Gyorsan.
Sam úgy érezte, mintha ő lenne a gyerek, és a kislány a felnőtt. Amikor azt mondta,
reggelizzenek – tojást, hiszen egy gyerek nem iszik kávét – és nézzenek tévét, Lisa mintha
udvariasságból egyezett volna bele.
Amikor egy órával azután, hogy Carole elment, újra meghallotta a csengőt, reménnyel
telve ugrott hátha meggondolta magát, és elviszi.
Azonnal kinyitotta az ajtót.
De a remény rögtön elszállt.
– Ja, te vagy az – engedte be Riley-t.
A lány nem ment be. Zaklatottnak tűnt, a tegnapi nyugalmas nőnek nyoma sem volt.
– Leállíthatod a rezesbandát, Wyatt. Nem szeretem a felhajtást – gúnyolódott. Barker
iszonyú ideges – tért a lényegre.
Samet jelenleg tökéletesen hidegen hagyta a hadnagya lelkiállapota, Most azonban
nagyobb szüksége volt az állására, mint bármikor. A „kis baleset”-et etetni és ruházni
kellett, ráadásul egyszer majd egyetemre is megy.
Szerencsés esetben egy zseni, és kap ösztöndíjat.
Sam óvatosan Riley-ra nézett. Eddig nem volt túl szerencsés napja.
– Mit mondtál neki?
– Hogy egy nyomot követsz, és egy lehetséges gyanúsított házánál találkozom veled. Azt
akarja, hogy átadjuk az ügyet Raffertynek és Kelloggnak. Még egy betörés volt tegnap, egy
órája hívtak a 911-en. A részletek hasonlóak, mint a mostani ügyben. Aztán valami
megbízhatatlan fajankókról hadovált. Szerintem túl sok akciófilmet néz.
Miután befejezte, benézett a férfi karja fölött a lakásba. Bár Sam nem invitálta be, ő mégis
bement.
– Mi van ezzel a gyerekdologgal? – kérdezte. – Ez valami kódnyelv?
– Aha – csukta be Sam az ajtót. – Azt jelenti, nagy baj.
Mielőtt Riley megkérdezhette volna, mire gondol, meglátta a kislányt a tévé előtt.
 4. FEJEZET

Riley tekintete ide-oda ugrált a férfi és a kislány közt. Hitetlenség és meglepettség

váltakozott benne. Egyáltalán nem számított rá, hogy egy kislányt fog találni Sam
lakásában. Rámosolygott. Mint hivatalos Cavanaugh családtag, már tucatnyi unokaöccse és
unokahúga volt – kicsik, nagyok egyaránt. A gyerekek ártatlanok. Mindenkinek addig kéne
gyereknek maradnia, amíg csak lehet. A férfival a sarkában belépett a nappaliba.
– Szia! – köszönt a kislánynak. – Riley vagyok. Téged hogy hívnak?
– Lisa – válaszolt udvariasan a lányka.
– Az unokahúgod? – kérdezte Riley most Samet.
A férfi válasz helyett megfogta a karját, és a konyhába vezette.
De mielőtt beszélhetett volna, Lisa hangosan kiszólt nekik:
– A lánya vagyok.
– Most azt mondta, hogy…? – dermedt meg Riley.
Lisa nem motyogott vagy gügyögött, tökéletesen érthetően beszélt, épp mint egy jövendő
zseni, aki majd letarolja a világot.
– Igen – bólintott Sam.
Riley biztos volt benne, hogy valamiről lemaradt.
– A lányod – ismételte.
– Igen – ismételte még egyszer a férfi türelmetlenül.
A kapitányságon egyre többen dolgoztak, de még mindig zárt közösség volt. Mindenki
tudott mindent, mindenkiről. A lány sosem hallotta, hogy Wyattnek felesége lenne, vagy
legalábbis hosszabb kapcsolata.
– Mióta? – kérdezte Riley.
Sam a nappaliba nézett, a kislány még mindig ugyanolyan fegyelmezetten ült. És
egyenesen. A férfi mindig fetrengve tévézett, amikor gyerek volt. Lisa úgy ült ott, mint aki
egy megbeszélésen van.
– Úgy tűnik, hat éve – sóhajtott.
Bár nem sokszor beszéltek az utóbbi években, Riley arra emlékezett, hogy sosem látta
összezavarodni a férfit.
– Mióta tudod?
– Kábé két órája – nézett Sam az órájára. ‘
Mivel a férfi nem mondott semmit, Riley maga kezdte összerakni a dolgokat a fejében.
– Tehát a nő, aki eddig el se mondta, hogy van egy gyereked, most itt hagyta! Csak úgy? –
Riley tudta, hogy történt már ilyesmi, de mégis nehezére esett elképzelni.
– Nem volt sok lehetősége, tekintve hogy – Sam hangja megcsuklott egy pillanatra. –
Halott.
 – De ha az anyja meghalt, akkor Lisa hogy került ide? – kérdezte összezavarodva Riley.
– Egy barátnője hozta ide egy levél és Andrea végrendeletének kíséretében.
Utóbbiban az állt, hogy a kislány, nevén be van fektetve egy kisebb összeg, melyhez
tizennyolc éves korában férhet majd hozzá. Tizenkét év múlva, gondolta Sam.
– Gondolom, Andrea volt a te… Riley nem találta a megfelelő kifejezést. Remélte, majd a
férfi segít.
– Senkim se volt! – ellenkezett Sam hevesen.
Andrea a múltjához tartozott, egy a sok nő közül, akivel randizott. Csakhogy most már a
gyereke anyja is.
Valakid kellett, hogy legyen, ha a kislány a-másik szobában a te gyereked.
– Rengeteg kérdés merült fel Rilev-ban. s biztos, hogy a tied? – tette fel a
legegyértelműbbet.
– Ha arra gondolsz; hogy DNS-teszttel a kezében jött-e, akkor nem, De Andreának semmi
oka nem volt hazudni. – Főleg, hogy a nőnek eszébe sem jutott a segítségét kérni, amíg
gondoskodni tudott a kislányról. – Andrea nagyon független nő. Volt. – Nehezére esett múlt
időben gondolni rá. – Bár ez sok mindent megmagyaráz – mondta inkább magának.
– Mint? – kérdezte kíváncsian Riley.
A férfi egy pillanatra majdnem elfelejtette, hogy ott a társa.
– Hogy miért tűnt el olyan hirtelen az életemből – válaszolta. – Egyik nap még arról
beszéltünk, hogy kap egy fiókot a szekrényemben, másnap meg – csettintett – már ott sem
volt.
– Pedig még fiókot is kapott volna, és négy vállfát? –ámuldozott Riley. – Sosem tudott
élni, mi?
– Nem áll jól az ironizálás.
– Vicces, szerintem igen. – Majd megint elkomolyodott. – Nem is kerested, mi+után
eltűnt?
Alapesetben nem próbálkozott volna, de senki más sem vált úgy kámforrá, mint Andrea.
– De.
– Úgy tűnik, nem elég erősen. – Riley észrevette, hogy ez rosszulesett a férfinak. –
Detektív vagy, Wyatt. A munkád dolgok és emberek előkerítése.
Sam idegesen sóhajtott. Talán igaza volt. Talán legbelül nem is akarta megtalálni Andreát,
miután szó nélkül otthagyta. Bárcsak több energiát szánt volna rá!
– Eköltözött, állást váltott és új telefonszámot szerzett. Lehet, hogy még a nevét is
megváltoztatta – vonta meg a vállát. – Azt hittem, elijesztettem.
Te aztán biztos nem, gondolta Riley. Rád tapadnak a nők.
– Az elköteleződéssel – tette hozzá Sam. – Tudod, nem csak a férfiaknak esik nehezére!
Riley megenyhült. Ezzel nem tudott vitatkozni. A saját testvére, Taylor is ilyen volt – amíg
bele nem zúgott egy magas, helyes magánnyomozóba. Most már el sem tudta volna
képzelni J. C. nélkül az életét.
– Szóval elengedted?
 – Nem akartam, hogy azt higgye, zaklatom – helyesbített. – Szép volt, amíg tartott, de
amikor úgy itt hagyott, azt gondoltam, vége, bármi is történt köztünk korábban.
Riley ránézett a kislányra. Még mindig ugyanúgy ült a kanapén.
– Úgy tűnik, mégse – jegyezte meg. – Most mi a terved?
A százmillió dolláros kérdés.
– A francba is, nem tudom!
– Oké, első dolog – emelte fél a hüvelykujját Riley. – Nincs több káromkodás.
– Nem is káromkodtam – védekezett Sam.
– A mi szabályaink szerint nem – hagyta helyben a lány. – De a franc és a fene is csúnya
szó.
Sam nem úgy nézett ki, mint akit meggyőztek, úgyhogy Riley folytatta:
– Mint a fű. Minden heroinista spanglival kezdi. Mindkettő kábítószer, csak az egyik jóval
súlyosabb. Aztán – emelte fel most a mutatóujját is – találnod kell valakit, aki vigyáz rá,
amíg dolgozol.
A férfi erre még nem is gondolt. Mintha a történtek lebénították volna az agyát. De most
sem volt jobb, ugyanis senki nem jutott eszébe, akit megkérhetne.
– Az összes ismerősöm a rendőrségen dolgozik.
Az akadémián Sam sosem beszélt a rokonairól, jutott Riley eszébe. Fogalma sem volt,
milyen családi háttere van.
– Nincs családod sem?
– Az apám egy nyugdíjas otthonban él. Arizonában. Elég sokat kéne ingázni.
De Riley már nem figyelt.
– Megnézem, mit tehetek – közölte, és elővette a mobilját.
– Kit hívsz? – kérdezte Sam, miközben a lány tárcsázott.
Riley elhessegette.
– Brenda? Szia, Riley vagyok. Figyelj, tudom, hogy későn szólok, és utálom, hogy erre kell
kérjelek, de a társamnak kéne valaki, aki vigyáz a kislányára. Hat – válaszolta
mostohatestvére kérdésére. – Az anyja meghalt, és… – A lány megint szünetet tartott, és
végighallgatta Brenda hosszas részvétnyilvánítását. A nő következő mondata hallatán
elmosolyodott. – Köszi, Brenda, angyal vagy! Máris indulunk! – És azzal összecsukta a
telefont.
– Hová? – kérdezte azonnal Wyatt.
– Brenda a főnök egyik menye, Dax felesége. Rábízhatjuk Lisát. Otthonról dolgozik, hogy
sokat lehessen a gyerekeivel – magyarázta Riley. – Régebben tanár volt, remekül ért a
gyerekekhez. Így a hadnagy is boldog lesz, hogy bejössz dolgozni, és te is nyugodtan
kitalálhatod, mihez kezdj.
– Nyugodtan… – ismételte Sam, és megrázta a fejét. Kényszeredetten elmosolyodott. –
Ahhoz már késő.
Lehet, hogy jobb lenne mégis otthon maradni, gondolta.
Riley újra elővette a telefonját.
– Akarod, hogy felhívjam Brendát, és lemondjam?
 Nem, a lánynak igaza volt. Jobb, ha visszamegy dolgozni és átgondolja a helyzetet.
– Azt akarom, hogy menj vissza hat évet az időben, és rúgj tökön, mielőtt kitalálom, hogy
beülök Malone kocsmájába egy italra.
Ott ismerte meg Andreát. Egy per megnyerését ünnepelték. Aznap együtt mentek haza.
Riley maga is kitalálta a többit, főleg, hogy Lisa körülbelül akkor foganhatott.
– Bár nagyon csábító ajánlat, először is nem hat, hanem hét évvel kéne visszamennem.
Kilenc hónap terhesség, emlékszel? – szúrt oda a lány. – És másodszor, a varázslat vagy az
időutazás sajnos nem szerepel a munkaköri leírásomban.
Riley várt, hogy a társa reagáljon valamit. Hiába. A férfi teljesen kábának tűnt.
– Föld Wyattnek. Föld Wyattnek – integetett Sam feje előtt.
A férfi elkapta a csuklóját, és lenyomta a kezét.
– Mi van?
– El akarod vinni a lányodat Brendához, vagy sem?
Sam elgondolkodott. Az aznapi dolgokat lehet, hogy megoldja, de mi lesz holnap? És
azután? Nem tudott most ezen agyalni. Valamit ki kellett találnia, és kész. Hinnie kellett
ebben. Riley még mindig rá nézett, és várt.
– Vigyük – mondta végül.
A lány visszament a nappaliba.
– Lisa, drágám, én és apád elviszünk egy aranyos néni házába. Brendának hívják. Brenda
Cavanaugh-nak.
Lisa lassan felkászálódott a díványról, és közben végig Samre nézett.
– Örökre? –kérdezte bizonytalanul. – Nem akarod, hogy itt legyek?
Majdnem elsírta magát szegényke, ahogy feltette a kérdést. Riley azonnal megsajnálta.
– Hogyne akarná! – felelte, mielőtt a lányka apja meg tudott volna szólalni. – De dolgoznia
kell. Ő egy detektív! – Samhez fordult. – Nem igaz, nyomozó? – kérdezte olyan aranyosan,
ahogy csak tellett tőle.
A férfi egyszerűen bólintott, nem tűnt túl lelkesnek.
– Minden rendben, Wyatt?
– Beindítom a kocsit.
Riley ráhagyta, és a kislányhoz fordult. Mindent megtett, hogy vidáman és bátorítóan
beszéljen.
– Szeretnél magaddal hozni valamit?
– Akkor én ebben a másik házban fogok maradni? – kérdezte félénken.
A hangja puha és halk volt, Riley intelligenciát vélt felfedezni benne.
– Csak egypár órára. Még ma visszajössz ide. Legkésőbb este – nyugtatta meg.
Nyomozóként persze tudták, meddig tart egy műszak, Elméletben. De ha tegnap este jött
volna be a hívás a rablás miatt, biztos, hogy az éjszaka közepén is kirendelték volna őket a
helyszínre.
Riley észrevette, hogy Lisa nagyon szomorúnak tűnik, sőt még egy-két könnycsepp is
összegyűlt a szemében. Talán félt?
– Mi baj?
 A kislány nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.
– A mamám is épp ezt mondta, mielőtt elment. És többé nem jött vissza.
Riley lehajolt, és megölelte Lisát. Érezte, hogy a kislány először megmerevedik, aztán
elenged, és viszonozza. Szegény csöppség csak arra vágyik, hogy szeressék, gondolta.
– Szívem, anyukádnak autóbalesete volt – magyarázta, és nyugtatóan megsimogatta Lisa
haját. – Nagyon szeretett volna hazamenni hozzád, de nem úgy alakult.
– És te visszajössz? – emelte fel a fejét a kislány.
– Visszajövünk – ígérte Riley, felállt, aztán megfogta Lisa kezét.
Kinn röviden elköszönt Lisától. A kislány olyan elveszettnek és elhagyatottnak tűnt, hogy
Riley még egyszer megölelte. Ekkor újra feltette a kérdést:
– Visszajössz?
– Apukád visszajön, édesem – ígérte. – Azt gondolta, biztos rá gondol. – Garantálom.
– Nem, te! – javította ki nyomatékosan a kislány. – Te visszajössz?
Riley-t váratlanul érte a kérdés, Samre pillantott. Most nem gondolkodhatott el, jó ötlet-e.
– Igen – ígérte meg.
Lisa csak ezután nyugodott meg.
– Rendben.

Brenda átkarolta a kislányt.

– Gyere, bemutatlak a gyerekeimnek!
Lisa engedte, hogy elvezesse, bár addig hátrafelé tekintgetett, amíg Sam be nem csukta a
kertkaput.
A férfi akkorát fújt, mintha Brenda házában végig bent tartotta volna a lélegzetét.
– Úgy látszik, szeret – mondta Riley-nak.
Sam megkönnyebbült volna? – tűnődött a lány.
– Ha az anyja egyedülálló volt, valószínűleg kényelmesebben érzi magát egy nő mellett.
– Remek – morogta Sam.
– Megoldod te ezt – bátorította Riley. – Lisa persze fiatalabb, mint amihez hozzá vagy
szokva, de imádni fog, ha beveted azt a híres dumádat!
Nem sikerült felvidítania, úgyhogy más taktikához fordult.
– Mi a baj? – kérdezte.
A férfi megállt a kocsi mellett.
– Nem vagyok kész apává válni, McIntyre – vallotta be.
– Ez tök normális, az apák kilencvenöt százaléka ezt mondja.
– Ja, de nekik van kilenc hónapjuk felkészülni. Nekem kilenc másodpercem se volt. Az
egyik pillanatban még örökifjú vagyok, a következőben családapa – rázta a fejét.
– Úgy emlékszem, mindig is gyorsan tanultál – nézett a szemébe Riley. – Hamar ráérzel!
Sam életében először tűnt gondterheltnek.
Megállt egy pillanatra, miután kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Ilyet még sose mondtam – kezdett színt vallani, de aztán elhallgatott.
 – Na, gyerünk! – bátorította a lány.
Beletelt pár másodpercbe, amíg összegyűjtötte az erejét.
– Szóval sosem mondtam még ilyet – kezdte újra – de most segítségre lesz szükségem. A
tiedre, McIntyre – nyögte ki végül.
 5. FEJEZET

Riley egy másodpercig teljesen máshogy értelmezte Sam szavait, miszerint szüksége van
rá. Aztán elhessegette a gondolatot.
– Miért? – kérdezte.
– Hogy segíts Lisával.
– Szerintem máris segítek. Például én szereztem Lisa mai bébiszitterét.
– És ha kell, Brendával meg lehet beszélni, hogy vigyázzon rá máskor is suli után.
Suli.
Sam azt mondta, Lisa hatéves. Azaz iskoláskorú. Riley fejében újabb kérdések
fogalmazódtak meg, elterelve a figyelmét az előző gondolatmenetről.
A férfi bólintott. Egy pillanatra megfeledkezett a betörésről és mindenről, ki kellett
szellőztetnie a fejét.
– És köszönöm, ha eddig nem mondtam volna.
– Nem mondtad.
A férfi elnyomott egy sóhajt. Most nem nagyon akarta elveszíteni Riley-t. Szüksége volt
rá. Ráadásul nap mint nap együtt dolgoztak.
– De ez nem egy film, amelynek a végén minden rendbe jön, és kellemes zenét játszanak a
stáblista alatt. Ez a való élet, McIntyre. – Nem tette hozzá, hogy az ő élete. Nem tudta, hogy
kerülhetett ilyen helyzetbe. Mindig óvatos volt. De úgy látszik, még a fogamzásgátlás
különböző módjai sem működnek örökké, – És még csak a legelején vagyok.
A lány eszébe jutott egy kézenfekvő megoldás.
– Nos, apuka, nincs barátnőd, akihez fordulhatnál?
– Most nincs – rázta a fejét Sam. – Sekélyes kapcsolatok közt úszkálok.
– Örülök, hogy ezt nem én mondtam – mosolyodott el Riley.
– Gondoltam, hogy te is megemlítenéd – nézett rá reménnyel telve. – Szóval? El tudnád
vállalni?
Riley sejtette, hogy a férfi szíve szerint rábízná Lisát. Talán még azt is szeretné, hogy
befogadja a saját nagy családjába, és valakire rábízza. Esélytelen, Wyatt, gondolta.
– Nem, de ideiglenesen átmehetek esténként, és besegíthetek, ha szeretnéd. Neked is ott
kell lenned – folytatta. – Együtt kell lenned Lisával, ha azt akarod, hogy működjön.
Sam nagyot sóhajtott, és beletúrt a hajába. McIntyre-nek igaza volt. De életében először
úgy érezte, nem elég erős, hogy megbirkózzon a feladattal. Fogalma sem volt, hogy kell
felnevelni egy kislányt. Vagy akár beszélni vele. De McIntyre tudta. Úgy nézett a nőre, mint
hajótörött a mentőcsónakra.
– Neked nagy családod van, nem igaz?
 – De igen – hagyta helyben Riley. Az esküvő előtt csak a bátyjai és a nővére tartoztak a
családjába. Mostanra az apró unokaöccsein és – húgain kívül ott voltak a testvérei
házastársai is. A család rövid idő alatt sok taggal bővült. – Miért? Becsempészed Lisát, hátha
nem veszik észre, hogy nem az ő gyerekük?
– Nem egészen, de valami ilyesmire gondoltam – vallotta be Sam.
Riley megrázta a fejét.
– Nem áll jól a kétségbeesettség – közölte, és rámosolygott. – Ne aggódj, minden rendben
lesz! És kapsz segítséget – tette hozzá kedvesen.
A férfi jobban örült volna, ha egyszerűen lepasszolhatja Lisát úgy, ahogy van. Nem azért,
mert nem érdekelte, vagy attól félt volna, hogy nem csajozhat többet – az aranyos
kisgyerekek éppen hogy előnyt jelentenek ebben a tekintetben –, hanem mert úgy érezte,
Lisa jobbat érdemel. Egy felelősségteljes apát, aki ért a gyerekneveléshez, nem a sötétben
tapogatózik.
– Aha – mormogta. Koncentrálj a munkára, mondta magában. – Majd később
megbeszéljük. Most oda kell mennünk a házhoz, vagy Barker kinyír minket! – zárta le a
témát, és beszállt a kocsiba.
Miután beszálltak, Riley rápillantott Samre. Tényleg szép férfi. Nem csoda, hogy úgy kell
levakarnia magáról a nőket.
Riley-t meglepte a saját reakciója. Keresett egy biztonságos témát, ami eltereli a
figyelmét egy kevésbé kényes irányba. Úgy döntött, az új főnökéről kérdezi, bár nyugodtan
érdeklődhetett volna a férfi családjáról is.
– Mióta vezeti Barker a csoportot?
Sam éles jobb kanyart vett egy lámpánál. Az autópálya már csak egy utcára volt.
– Mióta az eszemet tudom.
Azaz legalább öt éve.
– Mindig is úgy viselkedett, mint egy piranha, vagy ez új?
– Rendes fickó. A jobb napjain.
– És ezek a „jobb napok” rendszeresen jönnek elő, vagy csak egyszer minden
évszázadban, mint Brigadoon?
A férfinak fogalma sem volt, miről beszélt a lány. Nem tudta, kicsoda vagy micsoda az a
Brigadoon, de úgy döntött, nem firtatja.
– Néhány éve elhagyta a felesége. Nagyon kikészült.
– És azóta tölti ki a dühét az emberein?
Sam épp átcsúszott a sárgán, és kiért az autópályára.
– Nagyjából. – El kellett terelnie a figyelmét újdonsült apaságáról. Talán ha nem kattog
rajta, egyszer csak beugrik valami megoldás. – Elmondta az új ügy részleteit?
– Azt közölte, hogy hasonlóan csinálták, mint annál az ügynél, amin már dolgozunk. A
behatolásnak semmi nyoma, a család tagjait megkötözték, és két, fekete ruhás ember
símaszkban módszeresen kiürítette a házat. Miután végeztek, kloroformmal elkábították az
embereket, hogy legyen idejük kereket oldani.
– Tényleg hasonló – hagyta helyben Sam.
 Gyorsított, megelőzött egy teherautót, majd lehajtott az autópályáról.
A kloroformos részletet nem hozták nyilvánosságra. Belső információ volt, melyet csak
az áldozatok és a betörők ismertek.
– Hogy haladsz azzal az üggyel? – kérdezte a lány.
Igazság szerint Sam zsákutcába jutott, ezért is bízta meg másikkal a hadnagy.
– Inchben vagy centiméterben?
– Ilyen jól?
– Igen – válaszolta bosszúsan. – De most, hogy itt vagy, pillanatok alatt megoldjuk, és rács
mögé juttatjuk a rosszfiúkat.
Riley tízig számolt, hogy nyugodt maradjon.
– Nem hiszem, hogy az irónia a legjobb módszer, ha a segítségemet kéred – mondta
végül.
Miután végigmentek egy kanyargós úton, kaptak egy pirosat.
– Nem segítesz megoldani az ügyet, ha beletiprok a lelkedbe?
– Én Lisáról beszélek.
– Ja persze – ocsúdott fel Sam. – McIntyre, hogyan leszek jó apa, ha még azt is elfelejtem,
hogy az vagyok?
Riley a helyébe képzelte magát. Ez tényleg nyugtalanító lehetett.
– Először is ez tök új neked. Adj időt magadnak, hogy hozzászokj. Másodszor ez nem
kívánságműsor, annak kell lenned, és kész. Minél gyorsabban elfogadod, annál hamarabb
jössz rá, hogy kell apaként viselkedni.
– És ha nem sikerül?
– Micsoda?
– Ha nem szokom hozzá? – Egy pillanatra elcsendesedett. – Mi van, ha nem akarok apa
lenni? – bökte ki az igazságot.
Riley megpróbált Sam felé fordulni, de a biztonsági öv nem engedte.
– Arról beszélsz, hogy meghátrálsz?
– Megtehetem? – kérdezte. – Nem tehetem meg. Nem az ő hibája, hogy ilyen helyzetbe
kerültem… – válaszolta meg a saját kérdését.
– A helyedben nem használnám a hiba szót – tanácsolta erélyesen Riley. – Lisa magára
veheti, ha meghallja! Ami azt illeti, én az egészet el is felejteném.
– Milyen egészet? – ismételte Sam értetlenül.
– A múltat – magyaráztad Lisa születésének körülményeit. Csináltass apasági tesztet, ha
akarsz. Aztán ha a tied, fogadd el, és tedd a dolgod!
Nem volt szüksége apasági tesztre. Mint már mondta, Andreának semmi oka nem volt
hazudni, ráadásul épp akkor fogant a kislány, amikor randizgattak. Lisa az ő lánya.
– Óránként számlázol a jó tanácsaidért? – pillantott a társára.
A sebezhetőségét próbálja leplezni az iróniával, gondolta Riley. Nem hibáztatta.
– Mivel a partnerem vagy, az első száz óra ingyenes – válaszolta épp olyan flegmán.
Sam nem teljesen tudta elrejteni a rémületét, amikor belegondolt, hogy még száz órán
keresztül hallgassa a lány fejtegetéseit.
 – Akkor figyelnem kell.
– Majd szólok, ha elfogy – mosolygott rá Riley.
Sam úgy érezte magát, mint akinek már rég lejárt az ideje. De most nem gondolhatott
erre. Meg kellett oldani a betörési ügyet. Befordult az utcába, ahol az eset történt.
– Megjöttünk – jelentette ki.
– Nem is hittem volna – gúnyolódott a lány.
A lélegzetelállítóan hatalmas ház előtt már várt egy járőrkocsi, így kénytelenek voltak az
út szélén parkolni. Az izgatott tömeget néhány jól elhelyezett kordon tartotta vissza a
kíváncsiskodóktól.
– Azt hinné az ember, hogy az ilyen helyen lakók jobb riasztót vesznek – rázta a fejét
Sam, miután kiszállt a kocsiból.
– Épp ellenkezőleg – vélte Riley. – Azt gondolják, nincs szükségük ilyesmire, merthogy jó
környéken laknak. Annyi pénzt keresnek, amennyiből egy saját szigetet vehetnének, és azt
gondolják, ez már önmagában megvédi őket mindentől. Fogalmuk sincs, hogy a betörők
puhánynak tartják őket, akik semmilyen ellenállást nem tanúsítanak, amikor megpróbálják
őket kirabolni.
– Igen, ebben lehet valami – hagyta helyben Sam. – Bár elég bizarr.
– Köszönöm – mondta Riley. Jólesett neki a férfi elismerése, úgyhogy még egy mosolyt is
dobott felé, mielőtt elindult a kapu irányába. A bejáratot egy marcona kinézetű rendőr
őrizte. Akár egy két lábon járó úttorlasz. Nem adta jelét, hogy be akarná engedni. A lány
felmutatta a jelvényét.
A rendőr kőkemény arckifejezése kissé megenyhült, és még meg is mozdult.
– Új a szakmában? – kérdezte, és mélybarna szemében érdeklődés csillant fel.
– Csak a csoportban – felelte a lány. – Az első teljes napom.
– Velem van – közölte Sam a rendőrrel.
– Ó, elnézést, Wyatt nyomozó! – ismerte fel rögtön. – De tudja, sosem lehet tudni – tette
hozzá. – Épp most raktam ki egy újságírót, aki azt mondta, rokon.
– Hogy bukott le? – kérdezte Riley kíváncsian.
– Rossz vezetéknevet mondott – mosolyodott el a rendőr. Örült, hogy valakinek
elmondhatja a sztorit.
– Csak így tovább! – biztatta a lány, és bement Sammel a házba.
– Ez meg mi volt? – nézett rá Wyatt.
– Aranyosan viselkedtem – válaszolt Riley. – Fogadalmat tettem, hogy ha nyomozó
leszek, akkor se felejtem el, honnan jöttem, és sosem fogok úgy viselkedni, mint valami
pökhendi alak, aki végre megszerezte a jelvényét, és ettől az atyaúristennek képzeli magát.
Végül is egy csapatban játszunk, nem igaz?
– Még a kávé is megédesedik, ha beledugod az ujjad?
Riley már eldöntötte, hogy a férfi nem fogja felhúzni, akármit is mond.
– Nem tudom, majd kipróbálom. De addig is, semmi gond azzal, ha kedves vagyok.
– Nem is ezt mondtam. De azért szeretném nem elhányni magam.
 A lány arcán egyértelműen látszott, hogy már egyáltalán nem figyel rá. A házat mérte fel.
A csigalépcső önmagában elfoglalta volna a lakása felét.
– Mi van? – lepődött meg Sam. Riley biztos járt már több millió dolláros házban. A lány
figyelmét nem, a pompa kötötte le, hanem a káosz.
– Ez a ház úgy néz ki, mintha itt járt volna egy hurrikán.
– Az is történt. Méghozzá kettő – felelte Sam arra utalva, hogy az áldozatok két betörőről
számoltak be. – A tolvajok általában nem aggódnak amiatt, hogy nem hívják őket többször,
ezért nem nagyon szoktak arra ügyelni, hogy rendet hagyjanak maguk után, miközben az
értékeket keresik.
A lány bólintott. Tudta, hogy most ő a kezdő, és a férfi az öreg róka. Kénytelen volt tehát a
második helyre szorulni, akár még parancsokat is teljesíteni. Legalábbis egyelőre.
– Szóval, hogy akarod csinálni? – kérdezte.
– Esetleg úgy, hogy megoldjuk – ráncolta össze a szemöldökét Sam.
– Ki lesz a tiéd, a férj vagy a feleség?
Sam értette, mire gondol, de úgy döntött, még szívatja egy kicsit.
– Miért, válnak?
– Hogy kihallgasd… – A lány tisztán ejtette ki mindegyik szótagot, és lenyelte a dühét.
– Miért nem csináljuk együtt? – kérdezte kissé lekezelően. – Akkor nem úgy fogják majd
fel, mintha kikérdeznénk őket.
– Eszem ágában sem volt kikérdezni őket. Csak gondoltam, összehasonlítjuk a
vallomásokat, hogy nincs-e ellentmondás köztük. Ha együtt vannak, ezt nem tehetjük meg.
Sam eltűnődött, vajon mi járhatott Riley fejében. Bár nem bánt vele kesztyűs kézzel, bírta
a kiképzést. Történt vele valami, amiről nem tud?
– Szerinted rejtegetnek valamit? – kérdezte.
– Nem tudom. De lehet, hogy a feleség válni akar, és a rablással próbálta megteremteni az
anyagi feltételeket az új életéhez. Vagy rájött, hogy a férfinak viszonya van, és így állt rajta
bosszút. És az is elképzelhető, hogy… Mi van? – kérdezte, mert már nem bírta elviselni,
Wyatt nézését.
– Nagy hatással volt rád a gyilkossági csoport, mi?
– Jó rendőr vagyok. Minden eshetőséget számba veszek.
– Rendben, csináljuk így – hagyta jóvá Sam a tervet, miután átgondolta. – Enyém a férj,
tiéd a feleség. Hacsak nem akarod fordítva.
– Nem, jó lesz – felelte Riley. – Mrs. Wilson valószínűleg könnyebben beszél egy nővel,
mint egy modellalkatú férfival.
– Bemocskolhatom az ingemet, ha szerinted attól profibban néznék ki.
– Na most ki ironizál?
– Én – tette fel a kezét a férfi. – Na gyerünk, intézzük el, aztán hagyjuk őket pihenni őket!
– Tényleg azt hiszed, hogy tudnának aludni a történtek után? – kérdezte Riley.
– Gondolom, nem r látta be dühösen a férfi.
Egy rendőr beirányította őket a nappaliba, a még mindig pizsamában lévő házaspárhoz.
Arcukra volt írva az éjszakai rémálom. Egy drágának tűnő, túlméretezett sárga kanapén
ültek, ahonnan vagy nem akartak, vagy nem voltak képesek felállni. Teljesen elmerültek a
gondolataikban, mintha észre sem vették volna a körülöttük sürgő nyomozókat és
rendőröket.
Legalább bántódásuk nem esett, gondolta Riley megkönnyebbülten.
– Mr. és Mrs. Wilson? – kérdezte udvariasan Sam. A házaspár rápillantott a férfira. –
Wyatt nyomozó vagyok, ő pedig a társam, McIntyre nyomozó. Mi vesszük fel a
vallomásaikat.
– De már elmondtunk mindent – tiltakozott Mr. Wilson felháborodással és
kimerültséggel a hangjában.
– Tudjuk – felelteRiley megértően, és Sam elé lépett. Tekintetét folyamatosan a férjre
szegezte. Nem kellett pszichológusnak lenni, hogy kitalálja: csorba esett a férfiasságán.
– Fáradtak és dühösek, csak arra vágynak, hogy végre elfelejthessék a történteket. De
nagy segítségünkre lenne, ha mindketten újra elmesélnének mindent. Talán olyan dolgok is
eszükbe jutnak, amelyek eddig kimaradtak.
A házaspár egymásra nézett, mintha így könnyebben kitalálnák, mitévők legyenek. Aztán
a férj lehajtotta a fejét, bár még mindig nem volt teljesen biztos a dolgában.
– Ha maguk szerint segít…
– Igen – biztosította gyorsan Riley.
– Legyen, elmondjuk még egyszer – törődött bele Robert Wilson.
– Értékeljük az együttműködést – köszönte meg Sam. Az új társam kész energiabomba,
gondolta.
 6. FEJEZET

Az utolsó pillanatban Riley úgy döntött, mégse válasszák szét a házaspárt, a nő ugyanis
nagyon zaklatotthak tűnt. Amikor Sam kérte volna a férjet, hogy tartson vele, a lány
megfogta a kezét, és megrázta a fejét. A férfi nem igazán értette, miért gondolta meg magát,
és eltűnődött, vajon gyakran csinálja-e ezt.
Robert Wilson még mindig fel volt dúlva – nem volt világos, hogy az éjszakai események
vagy a nyomozók miatt –, de belekezdett a történetbe.
– Akkor jöttek, amikor aludtunk…
A feleség már nem bírta türtőztetni magát:
– Valami zajt hallottam vágott bele a férje szavába. – És amikor kinyitottam a szemem, ott
álltak fölöttünk. Az ágy két oldalán tette hozzá elhaló hangon. Remegő kezével eltakarta az
arcát. Úgy nézett ki, mint aki megint sírni fog. – Rettenetes volt.
– Hányan voltak? – kérdezte Sam Mrs. Wilsonra tekintve.
– Ketten – buktak ki a szavak a nőből.
– Kettőt láttunk – egészítette ki a férje egy leereszkedő pillantás kíséretében. Shirley
Wilson szeme félelemmel telt meg.
– Maga szerint többen voltak? – kérdezte Sam most a férfit.
Úgy tűnt, Wilson minden türelmét elveszítette.
– Honnan tudjam?? –csattant fel.
– Nem, ketten voltak – erősködött Shirley. – Biztos vagyok benne.
– Persze. A szakértő megszólalt – morogta megvetően Wilson.
– És ezután mi történt? – kérdezte Riley. Igyekezett leállítani a házastársi perlekedést, és
visszairányítani a témát a betörésre. Egyértelműen úgy látta, hogy mindketten nagyon
félnek a maguk módján. Ráadásul Roert Wilson szégyellte is magát, amiért nem tudta
megvédeni az otthonát és a feleségét. Biztos nem tett jót az önérzetének.
– Kiráncigáltak minket az ágyból, és megkötöztek – folytatta Wilson összeszorított foggal.
– Aztán betapasztották a szánkat…
– Azt hittem, megfulladok – nyöszörgött Shirley remegő hangon, és megragadta Riley
csuklóját.
– De még élsz, nem? – jegyezte meg a férje megvetően. Nem volt egyértelmű, hogy azért
dühös, mert félbeszakította, vagy mert megint előkerült a tehetetlensége.
– De… – nézett le a nő a földre.
– Mr. Wilson, sok mindenen ment keresztül, de a felesége is! Semmi szükség rá, hogy így
beszéljen vele – szólt rá Sam nyugodtan, de határozottan. – Vegyenek mindketten egy mély
lélegzetet, és folytassuk.
 – Hozzak egy kis yizet? – kérdezte Riley Shirley-től. A nő ölbe tett kézzel megrázta a lejét.
– És önnek? – kérdezte hidegebben a férjet.
– Egy kis whiskey jól jönne – válaszolt Wilson feszülten. – Ah, hagyja csak! – sóhajtott
végül.
– 'És ezután mi történt? – tért vissza a témához Sam.
– Leültettek egy székbe, és megkötöztek – vett erőt magán Wilson. – Aztán kiürítették a
házat.
– Meddig voltak itt? – kérdezte-Riley.
A férfi megvonta a vállát.
– Talán egy órát. Legfeljebb.
– Úgy tűnt, mintha örökké tartott volna – tette hozzá Shirley. – És miután végeztek. egy
rongyot nyomtak az arcunkba – folytatta hisztérikusan. – Azt hittem, meg fognak ölni…
– Elkábítottak kloroformmal – vágott közbe Wilson. Nem lehetett nem észrevenni
hangjában a megvetést. – Kiütöttek minket, hogy véletlenül se tudjuk megállítani őket.
– Mintha amúgy lett volna bármi esélyünk – jegyezte meg Shirley csupán olyan hangosan,
hogy mindnyájan hallhassák.
Wilson felkelt, mint aki újra akarná kezdeni a vitát, de Sam határozottan a vállára tette a
kezét, és visszatolta a kanapéra.
– Majd megbeszélhetik a házassági tanácsadónál – mondta keményen. Most állítsanak
össze egy részletes listát, amely felsorolja az összes eltűnt tárgyat.
– Nem fogom tudni mindet felsorolni – csattant fel a férfi. – Ez egy nagy ház, biztos úr…
– Nyomozó – javította ki Riley, mielőtt Sam megszólalhatott volna.
– Tök mindegy – fakadt ki Wilson, lefítymálva a különbséget. – Csak azt tudom, hogy
elvitték a feleségem legtöbb ékszerét. Mondtam, hogy tartsd őket a bank széfjében –
osztotta ki újra a Shirley-t.
– Hogy mindig oda kelljen mennem, ha fel akarok öltözni? – szólt vissza a nő. Úgy tűnt, ez
a beszélgetés már korábban is lejátszódott köztük. Aztán Riley-hoz fordult támogatás
reményében. – Mi értelme az ékszereknek, ha nem veheti fel őket az ember?
– Most már biztos nem veheted fel, nem igaz? – gúnyolódott Wilson.;^.' Merthogy náluk
van – nyomta meg a szót gyűlölettel.
Riley-nak ismerős volt a veszekedés, bár az anyja sosem védte meg magát. A gyerekekre
való tekintettel abban reménykedett, hogy minél hamarabb befejeződik, és hagyta a férjét
kibontakozni.
– És minél tovább pörlekednek – kezdte Riley –, annál valószínűtlenebb, hogy
visszakapják őket.
– Szórakozik? – folytatta Wilson a lányhoz fordulva, – Csak a történtekről kérdeznek,
hogy bebiztosítsák magukat a felettesük előtt. Sosem fogják megtalálni a holminkat!
– Ha veszekedésre fecsérli az idejét ahelyett, hogy együttműködne, akkor biztos nem –
felelte Sam hidegen, mielőtt Riley megszólalhatott volna. Wilson erre befogta. – Szóval
emlékeznek még bármire?
 – Volt valamilyen akcentusuk? – fejtette ki bővebben Riley az asszony értetlen
arckifejezését látva. – Vagy elhangzott valamelyikőjük neve?
– Smith-nek és Jonesnak hívták egymást – felelte az asszony.
– Ezek álnevek! – üvöltötte Wilson undorral.
Shirley könyörögve Riley-ra nézett. A nő megvetően rápillantott a férfira.
– Valószínűleg – hagyta helyben. – Valami más? Bármi?
Shirley szomorúan megrázta a fejét. Aztán hirtelen felcsillant a szeme.
– Fokhagyma – mondta izgatottan. Tekintete ide-oda cikázott a két nyomozó között.
– Fokhagyma? – ismételte Sam határozatlanul. Sokatmondó pillantást váltott a társával.
– Miről hablatyolsz, asszony? – csattant fel újra Wilson.
Ezúttal Riley már megszorította a férfi karját.
– Mr. Wilson, hadd ne kelljen még egyszer megkérnem, hogy türtőztesse magát, és ne
beszéljen így a feleségével! – Próbált nyugodt maradni. – Mindketten szörnyű éjszakán
vannak túl, de élnek. Nem minden betörés végződik ilyen szerencsésen – hangsúlyozta. –
Szóval mit kezdett mondani? – fordult vissza Mrs. Wilsonhoz.
– Egyiküknek fokhagymaszaga volt – válaszolta Riley-nak. – Amelyik megkötözött –
folytatta. – Ő tűnt fiatalabbnak.
– Miért, újabb símaszkot viselt, mint a másik? – gúnyolódott újra Mr. Wilson.
– Mert fiatalabb hangja volt – felelte a nő kihívóan, és megvetően legyintett a férfira.
– Még valami? – érdeklődött újra Sam.
Hogy övé legyen az utolsó szó, Wilson még egyszer elmondta, hogy magasak meg
vékonyak voltak, és úgy tűnt, ismerik a házban a járást.
Ez felvetett egy eshetőséget.
– Járt a házban valamilyen munkás az utóbbi fél évben? – kérdezte Sam.
– Felújítottuk a fürdőszobákat – emlékezett vissza a férfi. Fújtatni kezdett, mint valami
bika, mielőtt támadna. – Maguk szerint lehet, hogy az egyik j szaki…
– Egyszerűen minden eshetőséget ismerni szeretnénk – szakította félbe Riley. – Sokat
segítene, ha meg tudnák adni a munkások vagy a cég nevét.
– Persze, azonnal. A dolgozószobámban van – mondta Wilson. – Semmirekellő
rohadékok! – átkozódott, miközben keresztülvágtak az előszobán.
– Nem azt mondjuk, hogy ők tették – hangsúlyozta Sam. Úgy tűnt, Wilson csak akkor ért
meg bármit, ha üvöltenek vele. – De nincs jele erőszakos behatolásnak, úgyhogy ha nem
hagyták nyitva valamelyik ablakot, és maguk sem engedték be őket…
Elhallgatott, hátha ellentmondanak vagy beismerik hanyagságukat.
– Minden tökéletesen be volt zárva – biztosította őket Wilson.
Odaértek a dolgozószobába. Ugyanolyan állapotban volt, mint a többi helyiség. A betörők
mindent feldúltak értékek után kutatva, Miközben Wilson elmormogta, mi mindent fog
tenni a rablókkal, ha a keze ügyébe kerülnek, odalépett az íróasztalához, és kinyitotta az
egyik fiókot. Pár perc alatt megtalálta amit keresett.
– Itt van – adta oda az iratokat Samnek.
Igen vastag mappa, konstatálta a nyomozó. Nem sok kedve volt átnézni az egészet.
 – Egy névjegykártya is megteszi adta vissza a papírokat.
Wilson magában átkozódott, és átnézte a dossziét.
Ezalatt Riley épp Shirley-nek készült adni a saját névjegykártyáját, de aztán eszébe jutott,
hogy azon még a régi, gyilkossági csoportnál használt telefoni száma szerepel. Újat kell
csináltatnia, gondolta kelletlenül.
– Nálad van névjegykártya? – kérdezte Samtől.
A férfi elővett egyet a pénztárcájából, és átnyújtotta, Riley pedig továbbadta Mrs.
Wilsonnak.
– Ha bármi eszébe jut, hívon! – mondta, – Bármi! – hangsúlyozta. – Ez a társam száma.
– Magának nincs telefonja? – kérdezte. – Tudja, szívesebben beszélnék magával…
– Hívja ezt a számot; és kérjen engem – felelte Riley. – A társam majd átirányítja a hívását
nyugtatta meg. – Még nincs kész a névjegykártyám.
– Ó! – Shirley lopva a férjére pillantott, aki még mindig az iratköteget nézte át, és már a
türelme vége felé járt. – Tudom, hogy megy ez.
Riley nem tudta pontosan, mire gondol, de jobbnak látta annyiban hagyni.
– Itt van – jelentette ki Wilson, és odatolt egy ezüst névjegykártyát Samnek.
Sam ránézett; aztán zsebre vágta.
– Kösz – mondta. – Majd visszajuttatjuk magának.
– Csak kerítsék elő a cuccainkat! – morogta Wilson.
Még maradtak pár percig, átnézték a többi szobát, és próbáltak nem a helyszínelők
útjában állni, amíg azok jegyzékbe vették a bizonyítékokat.
Amikor végre elmentek, Riley észrevette, hogy Sam erősen rázza a fejét.
– Mi van? – kérdezte. Egyáltalán nem akarta, hogy a férfi ne ossza meg vele a feltevéseit a
rablással kapcsolatban. Mindkettejük ügye volt, nem csak Samé. Ha a társa lesz, tudnia kell,
mi jár a fejében.
De a férfi nem az ügyről beszélt, amikor végre megszólalt:
– Na ezért nem fogok soha megházasodni*
Magasra hágtak az indulatok a házban, de Riley semmi újat nem látott. Már nem is
emlékezett, hányszor adott hálát, amiért az anyja Brian Cavanaugh-val került össze
ahelyett, hogy az előző, erőszakos férje mellett maradt volna.
Persze az anyja is rendőr volt, akit megtanítottak, hogyan védje meg magát, de az apja is,
és a fizikai fölény az ő oldalán állt.
– Nem minden házaspár veszekszik így – mondta Samnek a kocsihoz érve.
– Nem tudom. – A dolgok hajlamosak elromlani, és a család sokszor nem boldogságot
nyújt, hanem frusztráltságot eredményez. – Fogadok, hogy teljesen egymásba voltak
gabalyodva, amikor összeházasodtak. Valószínűleg azt gondolták, hogy körülöttük forog a
világ.
– Wilson még mindig azt hiszi, hogy körülötte forog. – Beszálltak a kocsiba.
– Az emberek nem változnak ilyen sokat – folytatta Riley. A kis dolgaik idegesítő
szokásokká válnak, de… – elhallgatott, és megvonta a vállát a történteken gondolkodva. –
Egy pöcs akkor is pöcs marad, ha nem nevezzük a nevén.
 Sam nevetve beindította a motort.
– Felteszem, Mr. Wilsonra gondolsz.
– Ő volt az egyetlen pöcs a szobában.
A férfi nem nyerte el az ő szimpátiáját sem, de a viselkedését az események rovására írta
fel.
– Épp most rabolták ki, és csorbát ejtettek a férfiasságán. Biztos nem tett jót az egójának.
– Akkor sem kellett volna a feleségén kitöltenie a haragját.
– Kétségtelen – adott egy kövér gázt Sam, hogy átérjen a sárgán.
Riley belesüppedt az ülésébe, és a messzeségbe bámult, miközben emlékképek
bukkantak fel a fejében. Igyekezett elhessegetni őket.
– Apám is ilyen volt – vágott a közepébe, amint átmentek még egy sárgán. Tudta, hogy
Sam ránéz, de ő tovább bámult előre. – Mindig talált okot, hogy veszekedhessen. – Aztán,
mintha transzból ébredt volna, a férfira nézett. Nem tudta, mit váltottak ki belőle a szavai,
és Sam arckifejezése sem árult el semmit. Nem szívesen ült volna le vele pókerezni. – Ez a
beszélgetés nem történt meg – zárta le tömören.
A férfi tiszteletben tartotta a kérését, még ha egyébként kíváncsi is volt.
– Milyen beszélgetés? – kérdezte ártatlanul.
Értették egymást. Riley megrázta a fejét, és megint előrenézett.
– Rendben.
– Bármi más, amit el kéne felejtenem?
– Nincs. – Sam feléje fordult, a biztonsági öv közben erősen belevágott a vállába. – De
kérdeznék valamit.
Sam most kénytelen volt megállni a lámpánál, piroson azért nem ment át. Fékezett, és a
lány szemébe nézett.
– Mondd csak!
– Ez a betörés tényleg hasonlít a másik ügyedre? Még nem volt időm átnézni az iratokat,
és arra gondoltam, felvázolhatnád a helyzetet.
Sam bólintott. Ezt könnyen megtehette. Nem az a típus volt, aki elvárja, hogy mindenki
egyedül csináljon mindent. Több szem többet lát.
– Behatolásnak semmi nyoma. A ház lakói aludtak-kezdte. – Négyen voltak, nem csak
ketten, de a többi dolog alapvetően egyezik. A betörők megkötözték és elkábították őket,
ezért nem kellett aggódniuk, hogy rögtön bejelentik az esetet. A fokhagyma mondjuk új –
tette hozzá, és rálépett a gázra.
Riley bólintott.
– Talán vissza kéne menned az áldozatokhoz, és megkérdezni róla őket.
– Minek? – kérdezte Sam értetlenül. – A betörő valószínűleg fokhagymásat vacsorázott.
Még ha gyakran is teszi, az sem jelent semmit.
– És ha nem a kaja miatt van? – tette fel a nő. – Mondjuk lehet, hogy fokhagymaszagút
izzad. Volt egy ilyen osztálytársam alsóban – mesélte. Már évek óta nem jutott eszébe Joel
Mayfield. – Folyton kinevették. Az volt a szomorú, hogy minél gonoszabban viselkedtek
vele; annál súlyosabb lett a szag.
 Samet sosem szekálták, és ő sem egzecíroztatott senkit, még csak nem is barátkozott
ilyenekkel.
– Mi lett vele?
– Úgy tízéves volt, amikor elköltöztek. – Többé nem hallott róla. Senkit nem ismert, aki
tartani akarta volna Joellel a kapcsolatot. – Mostanra vagy egy milliomos lett belőle, aki
megszállottan halad felfelé a ranglétrán, hogy bemutasson a régi kínzóinak, vagy egy
sorozatgyilkos.
A férfi bólintott, értette az érvelést.
– Mindenki érdekében remélem, hogy az első.
– Igen…
Riley eszébe jutott valami, az órájára nézett, és elővette a telefonját,
– Kit hívsz? – kérdezte a férfi.
A lány nem válaszolt.
– Szia, Riley vagyok! Csak azért hívlak, hogy minden rendben van-e. Aha, szuper. Tudod,
hol találsz, ha kellek. Köszi. Szia! – Összecsukta a telefont, és visszarakta a zsebébe. –
Egyébként jól van a lányod.
A lánya.
Egek, már megint megfeledkezett róla! Vajon mennyi időbe fog telni, amíg megszokja?
– A lányom – mondta hangosan. – Tudod, milyen hülyén hangzik?
– Valószínűleg épp annyira, mint ahogy neki az, hogy az apukája – találgatott Riley. – A
különbség annyi, hogy Lisa feltehetően hamar hozzá fog szokni. Te meg nem.
Sam megkímélte egy megvető pillantástól. Nem szerette, ha kiosztják, még akkor sem, ha
volt benne igazság.
– És mégis miből gondolod, hogy olyan jól ismersz?
Végül is az akadémia óta nem látták egymást.
– Semmiből lehagyta helyben a lány. – Ez csak tipp, mivel te vagy a felnőtt. Ilyen
tekintetben rugalmasabbak a gyerekek.
Riley végignézett az utcán. Nem tűnt ismerősnek neki.
– A kapitányságra megyünk?
– Nem.
– Hanem?
– Ha olyan jól ismersz, mondd meg te!
A lány megrázta a fejét. Nem szerette a játékokat.
– Épp most veszíted el a pontjaidat, amikért eddig dolgoztál.
– És azokat miért kaptam?
– Azért, mert kiálltál Mrs. Wilson mellett, amikor a férje megvetően beszélt vele.
Sam nem látott ebben semmi különöset. Az előtte álló terepjárót viszont csak az utolsó
pillanatban tudta megkerülni.
– Sok mindenen ment keresztül a nő, nem hiányzott neki egy üvöltő férj is – vetett a
lányra egy pillantást. – Ezért kaptam pontokat?
 – Igen, de ne szálljon a fejedbe – intette Riley. – És egyébként a névjegykártyán látott
címre megyünk, nem?
– A kishölgy nyert – nevetett Sam.
– Már figyelmeztettelek a kishölgyezéssel kapcsolatban – emlékeztette. – Most megint
nullán állsz.
Sam elnevette magát. Be kellett vallania, élvezte a beszélgetést.
– Nem telt sok időbe, mi?
– Nem – adott neki igazat Riley.
És ő is elnevette magát. Talán nem is lesz olyan rossz Sam társának lenni. Legalábbis
rövid távon.
 7. FEJEZET

A C&R Építővállalathoz tett kiruccanás hasztalannak bizonyult. A spájz méretű irodájuk a

város másik felén volt egy egyszintes, labirintusszerű ipari létesítményben.
A tulajdonos (akinek a monogramja szerepelt a névben) bombabiztos alibivel
rendelkezett. Éppen a feleségét csalta egy nővel, akivel tíz hónapja jött össze. Mivel Calvin
Richmond főleg arra használta a nyomozók váratlan felbukkanását, hogy kapva az
alkalmon rábírja őket egy felújításra, végül meg kellett fenyegetniük, hogy őrizetbe veszik.
Aztán még így is nagyjából egy órába telt, amíg ezt az információt a nő nevével és címével
egyetemben kicsikarták belőle.
– Nem arról van szó, hogy nem hiszünk magának – mondta Sam, és zsebre tette a címet –
de mindenről meg kell bizonyosodnunk. Tudja, hogy van ez. – Mosolya egy pillanatra sem
lankadt, miközben folytatta: – És mi a helyzet az embereivel?
– Milyen embereimmel? – pislogott Richmond döbbenten.
– Akik magának dolgoznak – felelte Sam türelmesen.
– Fogalmam sincs.
– Hol vannak? – kérdezte Sam nyomatékosan.
– Mondom, fogalmam sincs – ismételte még hevesebben.
Nem volt nehéz kitalálni, mi a helyzet.
– Illegálisan foglalkoztat, igaz? – pirított rá Riley.
– Esélyt adok nekik – helyesbített Richmond.
– És nevük is van ezeknek a munkásoknak? – érdeklődött tovább a lány.
– Én csak dolgozó kezeket látok bennük – tárta szét a karját Richmond.
A két nyomozó egymásra pillantott.
– Más szóval már nincsenek itt? – kérdezte Sam.
– Így van – válaszolta Richmond feldúltan, mintha ő lett volna az áldozat.
– Nem hallották? – kezdte. – Válság van. Az emberek nem a házuk felújításán
gondolkodnak, amikor a jelzáloghiteit is alig tudják fizetni – folytatta feszülten.
– Mindenki összehúzta a nadrágszíjat. Az én szakmám sokadrangú jelentőségű lett.
Jelenleg ennyire vagyok a csődtől – mutatott a hüvelyk-és mutatóujjával pár millimétert.
– Annál is inkább valószínű, hogy betörésre vetemedik. – Maga elkeseredettnek tűnik –
jegyezte meg Riley, tekintetét a férfira szegezve.
– Nézzék, tudom, hova akarnak kilyukadni! Tévednek – jelentette ki. Lehet, hogy rossz
helyzetben vagyok, de nem annyira, hogy betörjek valaki másnak a házába. Az
törvényellenes.
Wyatt megkerülte Richmondot. Riley és ő most közrefogták a férfit.
 – Az is, ha zöld kártyával és társadalombiztosítással nem rendelkező embereket
foglalkoztat.
– Igen – ismerte el Richmond vonakodva. Tekintete ide-oda ugrált a két nyomozó közt. –
De valóban törvényellenes dolgot sosem tennék.
Itt nem fognak többet megtudni, gondolta Sam. Két lépéssel már ki is lépett az ajtón.
– Utánanézünk az alibijének – tájékoztatta a férfit.
Riley még egy pillanatra – ott maradt az íróasztalnál.
– És meg ne próbálja felhívni a barátnőjét, hogy bebiztosítsa magát! Ígérem, hogy tudni
fogunk róla, ha megteszi! – figyelmeztette vészjóslóan.
Sam megvárta, amíg a parkoló másik felére értek, mielőtt megszólalt volna. – Mondták
már, hogy igencsak fel tudod húzni az embereket?
– Egyszer-kétszer – mosolyodott el Riley.
A férfi kinyitotta a kocsit, és Richmond barátnőjéhez indult.
Fél óra múlva visszaültek, miután beszéltek Elaine Starlinggal. A nő hangja olyan magas
volt, mintha héliumot szívott volna. Mindenesetre megerősítette az alibit. Persze, gondolta
Riley, mivel mindkét betörő feketébe volt öltözve, még az is lehet, hogy ő a tettestárs. Lehet,
hogy Richmond ártatlan, az embereit azonban ezzel nem zárja ki a gyanú alól.
Egyelőre nem tudtak többet tenni. Beültek a kocsiba, és Riley arra várt, hogy a férfi
beindítsa a motort, de ez nem történt meg. Kérdőn ránézett.
– Vége a munkaidőnek le jelentette ki Sam.
– Igen – nézett rá a lány az órájára.
Sam fáradtan csinált egy vállkörzést. Nem sikerült elűznie a feszültségét.
– Van kedved beülni Malone kocsmájába egy italra?
Oda járt az összes aurorai nyomozó.
– Jó lenne. Csakhogy van egy gyereked, akiért el kell menni.
A lány látta Sam szemében, hogy újra gondok akadtak az emlékezetével.
– Megint elfelejtetted, mi?
Nem volt értelme tagadni. A férfi idegesen kifújta a levegőt.
– Ma már harmadjára. Elég rossz szülő vagyok, igaz?
Most vajon együttérzésre vagy egyetértésre vágyik? Riley nem tudta. Csak azt
mondhatta, ami eszébe jutott:
– Ez még csak az első nap, Wyatt. Adj magadnak egy kis időt! Megtanulod! – biztatta
meggyőződéssel. – Dobj ki a kapitányságon, hogy elhozzam a kocsimat. Elintézem a
papírmunkát, te meg elmehetsz a lányodért.
– Te nem jössz? – kérdezte majdnem olyan keménységgel, mint amikor Richmondot
vallatták.
– Ahhoz nem kellek. Brenda tudja, hogy nézel ki.
– Nem Brendára gondoltam. – Szüksége volt a lány segítségére. Úgy látta, éppen
keményen összecsapnak, és a küzdelem kimenetele ismeretlen.
– Félsz, mi? – kérdezte Riley meglepetten.
Sam letagadhatta volna, de nem látta értelmét.
 – Rettegek.
– Lisa csak egy kislány – emlékeztette a nő együtt érzően. Eszébe jutott, ahogy reggel
Brendánál a segítségét kérte. Elnevette magát az arckifejezése láttán. – Lehet, hogy ki kéne
vennem neked a Sorrowful Jonest a videotékából – cukkolta.
Sam beindította a motort. Fogalma sem volt, miről beszél a lány.
– Mi van?
– Egy régi Bob Hope-film, amit annak idején anyával néztünk – mesélte. – Egy
szerencsejátékos otthagyja biztosítékként a kislányát egy fogadóirodában Sorrowful
Jonesnál, mondván, hogy azonnal visszamegy érte. De valami közbejön, és otthagyja.
Sorrowful kapzsi agglegény, és évekig semmi dolga nem volt tizennyolc alatti nőkkel. Ki kell
találnia, hogy vigyázzon a gyerekre, amíg az apja visszajön.
– Te viccelsz, – Sam úgy nézett Riley-ra, mintha az elvesztette volna a józan eszét.
– Minden sokkal egyszerűbb volt az ötvenes években – bólogatott a lány. – Bár lehet,
hogy a film a negyvenes években játszódik. Mindenesetre happy enddel végződik.
Tényleg csináltak ilyen filmet? És tényleg volt, aki megnézte? És Riley is?
– Te honnan szeded ezeket a dolgokat?
– Mondom, anya átkapcsolt a filmklasszikusok csatornára. És tetszett – tette hozzá kissé
sértetten. – Minden rendben lesz – mondta most már neheztelés nélkül.
– De még inkább, ha velem jössz – hangsúlyozta Sam. – Lisa szeret téged. Kevésbé érezné
magát kellemetlenül, ha te is ott lennél.
Ekkor jutott Riley eszébe, megígérte Lisának, hogy visszamegy. Márpedig nem lett volna
szép átverni.
– Ez nem volt szép húzás tőled.
– Így van – hagyta helyben a férfi, és gyorsított a néptelen úton. – Bármire képes vagyok,
hogy meggyőzzelek.
Riley örült, hogy ezt senki más nem hallotta. Egészen más jelentést is bele lehetett volna
magyarázni. Minden pletyka így kezdődik…
– Rendben – adta meg magát a nő. – Viszont te írod meg a jelentést.
– Így lesz.
– De akkor is el kell mennünk a kapitányságra a kocsimért. – A férfi kételkedve nézett rá.
– Nem hiszel nekem? Talán egy nő miatt nem tudsz többé megbízni a nőkben, mert az az
egy lelépett tőled?
Sam eszébe jutott Andrea. És az anyja.
– Igen.
Úgy tűnt, nagy kő esett le a szívéről. Riley alig akarta elhinni; Biztos volt benne, hogy a
férfi könnyen kilép egy kapcsolatból akár azelőtt, hogy elkezdődne –, de fordítva nem
nagyon tudta elképzelni. – Még azt semhogy csak úgy búcsú nélkül eltűnne. Hiszen annyira
jóképű.
– Kicsoda? – érdeklődött.
– Arról nem beszélek – sötétült el a férfi arca.
 Riley általában hagyta, hogy az emberek megtartsák a titkaikat. De ehhez most neki is
köze volt. Tudnia kellett.
– De igen. Ki hagyott el?
Sam nem válaszolt.
– Lisa anyja?
A férfi belenézett a messzeségbe a szélvédőn keresztül, és az útra koncentrált.
– Azt már elmondtam neked.
Riley próbált az arckifejezéséből olvasni.
– De most nem erre gondolsz, nem igaz?
A nő úgy viselkedett, mint egy kutya. Sőt, egy pitbull.
– Gondoltál már arra, hogy a jó ügy érdekében használd a képességeidet, McIntyre, és ne
a rosszéban?
– Folyamatosan. De a gonosz szerepe jobb móka. Oké, csak az időnket vesztegetjük – adta
fel egyelőre. – Halasszuk el ezt a beszélgetést: De ne hidd, hogy megúsztad! Tartozol a
válasszal.
Sam csak arra tudott gondolni, hogy hagyja már békén. Mivel ez megtörtént, többé nem
érdekelte semmi.
– Oké.
– És behajtom – sóhajtott Riley. – Komolyan beszélek.
– Ebben sosem kételkedtem fpézett rá a férfi.
– Tudod, hogy holnap ki kell venned legalább a fél napot, ugye? – kérdezte a
kapitánysághoz közeledve a nő.
– Miért?
Bár Samnek kifejezetten gyorsan járt az agya, a gyereknevelésről fogalma sem volt.
– Mert Lisának iskolában a helye, és be kell íratnod valahova. Minél előbb.
A férfi válasz helyett csak sóhajtott.

– Úgy viselkedett, mint egy mintagyerek – mondta nekik Brenda egy fél óra múlva. – Nem
úgy, mint az enyémek – tette hozzá, és olyan csúnya pillantást vetett rájuk, amilyet csak
tudott. A gyerekek megadóan néztek. Ez a bűnbánat még legfeljebb tíz percig látszott meg a
viselkedésükön. – Nyugodtan hívj, ha kéne rá vigyázni valamikor – mondta Samnek.
– Mit szólnál egy állandó megbízáshoz? – kérdezte Riley. – Minden nap suli után.
– Persze, semmi gond – válaszolt Brenda, ahogy Riley előre sejtette. – Melyik iskolába
jár?
– A St. Theresába – felelte Lisa, mielőtt Sam elmondhatta volna, hogy még nem íratta be
sehova.
A három felnőtt összenézett.
– Majd én utánanézek – mondta Riley Samnek.
 De Lisa a következő pillanatban már hadarta is a címet. Kiderült, hogy az iskola a
környéken van, vagyis kevesebb mint két mérföldre Sam lakásától. Azaz a lánya, akiről nem
is tudott, mindvégig igen közel lakott hozzá. Kicsi a világ…
– Akkor legalább azzal nem lesz probléma, hogy beírassuk valahova – simogatta meg
Riley Lisa fejét. – Egy gonddal kevesebb.
– De van még száz másik – morogta Sam.
– Nincs is száz másik – szólalt meg váratlanul Lisa határozottan.
Riley átölelte a kislányt,
– Teljesen igazad van. Apukád szeret túlozni. Segít neki a koncentrálásban.
– Mire koncentrál?
– A fontos dolgokra – nézett rá Riley Samre. – Nem igaz, apuka?
A férfi teljesen elmerült a gondolataiban, fogalma sem volt, miről van szói
– Ha azt mondod, biztos úgy van.
Mielőtt elmentek volna, Sam odalépett Brendához.
– Köszönöm, hogy ilyen hirtelen is tudott vigyázni Lisára. – Elővette a pénztárcáját, és
kivette az összes pénzét. Nézze, tényleg, tényleg nagyon új nekem ez a dolog, fogalmam
sincs, mennyit kéne adnom.
Brenda megrázta a fejét, és eltolta magától a férfi kezét.
– Tegye el a pénzét, nyomozó. Majd megbeszéljük – azzal rákacsintott Samre, és betette
az ajtót.
Sam kissé meglepődött a válaszán. Visszagyűrte a pénzt a tárcájába, majd zsebre vágta.
– A sógornőd rám kacsintott – mondta Riley-nak, és felgyorsított, hogy tartsa a lépést.
Elértek a kocsijukhoz.
– Azt jelenti, hogy bír. – Kinyitotta a kocsija ajtaját, és odadobta a táskáját az anyósülésre.
– Nagyon aranyos nő.
– Mehetek veled? – lépett hozzá közelebb Lisa.
Sam megkönnyebbült volna? Valószínűleg nem nagyon várta a hazautat a kislánnyal.
– Nem akarsz apukáddal menni? – kérdezte Riley olyan tapintatosan, ahogy csak tudta.
Lisa nem vette a célzást. Mint kortársai, ő is teljesen őszinte volt.
– Nem, veled akarok menni.
Legalább nem kezdett hisztizni, gondolta Riley. Samre pillantott, de a férfi még mindig
megkönnyebbülten nézett. Lisa szemében pedig könyörgést látott.
– Rendben, jöhetsz – adta be a derekát.
A kislánynak csak ennyi kellett. Mintha puskából lőtték volna ki, beszállt a kocsiba.
– Hátra kell ülnöd, szívem – mondta Riley kedvesen, aztán a társára nézett.
– Nincs gyerekülése? – Bár Lisa mar hatéves volt, nem nőtt túl nagyra.
A férfi már válaszolt volna, hogy nem tudja, de Lisa közbevágott.
– Van otthon, de az csecsemőknek való!
– És kislányoknak – tette hozzá Riley. – Hidd el, húsz év, múlva örülni fogsz, ha így
nemeznek! – kacsintott rá. – Attól felek, egy újra lesz szükséged, ha anyu ká kocsijában volt.
 – Van egy másik is – rázta a fejét Lisa. Otthon, a vendégszobában. Más cuccaim is vannak
ott. Carole néni nem mindent hozott el. Azt akarta, először ismerjelek meg – sóhajtott
Samre nézve.
– Akkor majd beszélek Carole nénivel, hogy adjon egy kulcsot anyukád lakásához, és
elhozom a lobbi holmidat. – Ígérte a férfi, t
Lisa azonnal a táskájába nyúlt, és kivett belőle egy kulcsot.
– Ez megteszi? – kérdette?
– Ez a lakáskulcsod? – döbbent meg Sam.
– Igen. Ezért adtam oda – felelte a kislány értetlenül.
A férfi emlékezett, hogy csak sokkal idősebb korábban kapott kulcsot az apjától.
– Nem vagy kicsit fiatal ahhoz, hogy sajátod legyen?
– Nem – válaszolta a kislány határozottan.
– Ezzel, azt hiszem, nincs értelme vitatkozni ~ rejtette el csodálatát Riley A főbérlő már
valószínűleg meg is hirdette a lakást. – Miért nem mész oda, és hozod el Lisa cuccait? Én
addig elviszem hozzád. Mit szólnál pizzához vacsorára? – fordult a kislányhoz.
– Szalámi nélkül – válaszolta. – Nem ehetek húst.
– Egy mini vegetáriánus – nevetett Riley. – Rendben, a te feleden nem lesz.
Sam először megkönnyebbült az ajánlatra, de aztán rájött, hogy ez nem Riley dolga, és
neki kell szembenéznie vele.
– Nem gond? – kérdezte.
– Ha az lenne – felelte; Riley –, nem ajánlottam volna föl; Nem vagyok jó a
mártírkodásban – magyarázta, és kinyújtotta a kezét. – Na, add ide a lakáskulcsod. Még nem
vagyok olyan jó betörő.
Sam leszedte a kulcscsomójáról, és odaadta neki.
– Tartozom neked.
Riley elmosolyodott, és a férfinak föltűnt, hogy képes jókedvet teremteni egy mosollyal.
– Így van – mondta, azzal beszállt a kocsijába, és elhajtott.
 8. FEJEZET

Majdnem két órába telt Samnek, hogy visszaérjen a lakásába. Nehezen tudta eldönteni,
mit vigyen magával, és mit hagyjon ott Lisa otthonában. Ötlete se volt, mi kell egy
kislánynak. Bőven elég ruha volt a két bőröndben, amit magával hozott. De tudta, hogy még
a koraérett lánykáknak sem csak ruhára van szükségük.
Úgyhogy bepakolta az elnyűtt teddy macit is, és persze a gyerekülést. Közben még
társasága is akadt, ugyanis az épület kiadásával foglalkozó cég irodájában dolgozó néni épp
zárni készült, amikor meglátta Samet, ahogy nyitja Andrea lakásának ajtaját. Mivel nem
ismerte, és egyébként is nagyon érdekelte, mi történt a lakás előző bérlőjével, utánament.
Amikor megtudta, hogy Sam azért pakolja Lisa cuccait, mert befogadja a kislányt, Mavis
Patterson minden rosszindulata együttérzéssé változott. A régóta özvegyként élő asszony
felajánlotta a segítségét. Hozott néhány dobozt az irodájából, hogy a férfi könnyebben
elvihesse a dolgokat, majd segített levinni őket a kocsihoz. – Mi itt a házban egy nagy család
vagyunk – mondta Mrs. Patterson az utolsó kör közben. – Vannak olyan családtagok, akik
nélkül el van az ember, de Andrea igazán különleges személynek tűnt. Mindig volt
mindenkihez egy jó szava, már amikor ráért beszélgetni egy kicsit. De szinte mindig
intézett valamit. És nagyon büszke volt a lányára. A legokosabb kislány, akit valaha láttam.
Sokkal értelmesebb, mint a ház némely lakója – tette hozzá halkan. – Ha bármire szüksége
van, hívjon! És nem csak a hónap végéig, bár a lakás addig van kifizetve – mondta, és azzal
berakta az utolsó dobozt a csomagtartóba. – Adja át Lisának az üdvözletemet!
– Mindenképp – ígérte Sam.
Mrs. Patterson félreállt, és nézte, ahogy a férfi kihajt a parkolóból. Integetett, amíg el nem
tűnt a szeme elől.
Sam rápillantott az órájára. A francba is! Riley nem fog örülni, hogy ilyen későn ér haza.
Épp erre volt szüksége. Nemcsak egy, hanem rögtön két nő került az életébe. ..' Bár
lehetett volna rosszabb is. Például egy harmadik.
Csak amikor nyúlt volna a kulcsáért a zsebébe az ajtaja előtt, jött rá, hogy nincs nála.
Kopognia kellett a saját ajtaján. Ennyit arról, hogy csendesen beoson.
Kopogott. Eltelt néhány perc. Nem hallott mozgolódást. Az ajtót meg végképp nem
nyitotta ki senki. Elmentek volna?
Jó pár eshetőség felmerült benne. Vajon ilyen szülőnek lenni? Innentől félig
megfogalmazott félelmeket kell majd elűznie egész nap a fejéből? Nem nagyon örült neki.
Sam már emelte a kezét, hogy még egyszer kopogjon, amikor végre kinyílt az ajtó.
– Már azt hittem, eltévedtél – mosolygott rá fáradtan Riley, és kitárta az ajtót.
– Nem tudtam, mit hozzak – felelte Sam, és lerakta a nála lévő dobozt a kanapéra.
 Megfordult, hogy folytassa a magyarázatot, de meglátta az ebédlőasztalt – és rajta az
olívaolajban tocsogó dobozban maradt pizzát. Több mint a fele megmaradt. Az illat pedig
beindította a nyáltermelését.
– Elhoztad a gyerekülést? – kérdezte Riley.
– Igen, kint van a kocsiban – csattant fel Sam. Nincs jogom így beszélni vele, mondta
aztán magában. Riley tett neki szívességet, nem pedig fordítva. – Majdnem elfelejtettem –
vallotta be. – Amint odaértem Andrea lakásába, odajött a főbérlő, hogy megnézze, ki
vagyok, mit csinálok. Amint megtudta, hogy Lisa apja vagyok, be sem állt a szája – sóhajtott.
– Tehát azért késtél, mert nem tudtad eldönteni, mit hozz magaddal, és a főbérlő túl
sokat beszélt – mosolyodott el Riley.
– Valami ilyesmi – motyogta a férfi. '
– És annak semmi köze hozzá, hogy aggódsz, mihez kezdj Lisával? – ráncolta össze a nő a
szemöldökét.
Sam felhúzta magát a vádon – bár jogos volt.
– Mi az, a kapitányság pszichológusának állására pályázol?
– Teljesen váratlanul ért a dolog. Nem ciki, ha ideges vagy. Épp ezért ajánlottam fel, hogy
ma este vigyázok rá.
– És hol van Lisa? – nézett körbe Sam.
– A vendégszobában – felelte Riley; – Alszik. – Azt nem tette hozzá, hogy két mesét kellett
elmondania fejből, hogy végre hajlandó legyen behunyni a szemét. – Nagyon kimerítette
szegénykét az egész…
– Akkor már ketten vagyunk – mormogta Sam. Idegesen, zsebre vágott kézzel körözött
fel s alá a nappaliban. Úgy érezte, sarokba van szorítva, és ez nem tetszett neki. – Mégis
mihez kezdjek vele? – kérdezte tanácstalanul.
– Szeresd! – válaszolta a lány egyszerűen. – A te lányod. Akkor nagyon nem ronthatod el
– magyarázta. – Nekem és a testvéreimnek nehéz gyerekkorunk volt. De végig tudtuk, hogy
anyukánk teljes szívéből szeret minket. – Az apjuk is szerette őket a maga módján, de ez
korántsem kompenzálta mindazt, amit cserébe nekik és az anyjuknak is el kellett viselnie. –
Végső soron ez segített át mindenen. A szeretet a legerősebb és legfontosabb a világon.
– Rólam mondott valamit? – kérdezte Sam bizonytalanul. Nem biztos, hogy akarta hallani
a választ.
– Beszélt rólad egy kicsit – bólintott Riley.
– Mit? – gyűrte le a férfit a kíváncsisága.
A lány elmosolyodott, ezzel megmelengette Sam szívét.
– Azt mondta, jóképű vagy, és érti, miért „volt oda érted” az anyja, azt hiszem, így
fogalmazott – nevetett Riley. – Nagyon érett kislányod van. Nehéz dolgod lesz vele.
Ez nem nagyon tetszett Samnek, nem hiányzott neki még több kihívás.
– Erre vannak az ügyek, amelyeket meg kell oldanom. Amikor hazaérek, csak lazítani
akarok.
– Azt is megteheted – nyugtatta meg a nő. – Nem kell folyamatosan vele foglalkoznod.
Sam nem volt ebben biztos. Úgy érezte, szélmalomharcot kell majd vívnia.
 – Nagyon rossz apa leszek – sóhajtott.
– Gyakorlat teszi a mestert – mondta Riley vidáman. – Ez a kislány egyébként is sokkal
érettebb, mint sok felnőtt ismerősöm. Nem lesz olyan nehéz dolgod, mintha egy hiperaktív
kissrácot kellene felnevelned. Jövő ilyenkor már nem is fogsz emlékezni erre a
beszélgetésre. Higgy nekem – biztatta a férfi bizonytalan képe láttán. – Két macsó fiú
mellett nőttem fel. És semmi baj sincs azzal, ha néha sebezhető az ember.
– Nekem viszont nem tetszik – rázta a fejét Sam.
– Vannak nehéz helyzetek, Wyatt – mondta a nő, és halott társára gondolt. Csak most
döbbent rá, hogy Diego egész nap az eszébe se jutott. Ez egyszerre keltett benne
bűntudatot, és töltötte el reménnyel. Talán már túl volt a nehezén. Kemény munkával
esetleg fel is tud majd kapaszkodni a sötét lyukból. Méghozzá pszichológus nélkül, jött rá
büszkén. Az első adandó alkalommal beszélni fog Briannel a terápiával kapcsolatban. Már
látta a fényt az alagút végén.
Vett egy nagy, önbizalom-növelő levegőt, és ránézett a partnerére.
– Éhes vagy?
Samet váratlanul érte a kérdés, el kellett gondolkodnia egy pillanatra. Ekkor jött rá, hogy
majd kilyukad a gyomra.
– Igen – felelte. – Azt hiszem…
– Akkor tessék! – mutatott a maradék pizzára. – Ezért rendeltem a legnagyobbat.
Mindent a maga idejében. Mielőtt leült volna, a férfi elővette a pénztárcáját.
– Mivel tartozom? – kérdezte.
– Semmivel, egyelőre – válaszolta vidáman Riley. A férfi mégis elővett néhány bankjegyet.
– Ne aggódj, megengedhetem magamnak, hogy meghívjalak egy pizzára – lökte el a pénzt a
lány. – Egyébként sem kell úriemberként viselkedned. Ez nem randi.
– Randi?! – ismételte Sam.
A férfi rájött, hogy annyira nem is elképzelhetetlen. Az akadémián párszor elmentek ide-
oda, de sosem kettesben.
– Igen, randi. Ha valamikor randiznánk, majd fizethetsz – ígérte.
A férfi csak bólintott, és igyekezett feldolgozni az információkat. A fejében; összevissza
kavarogtak a gondolatok.
– Nézd, a holnappal kapcsolatban…
– Elviszed Lisát a suliba, elmondod az osztályfőnökének, hogy te vagy az apja. Mint a
normális emberek. Bár nincs hozzá sok kedvem, elintézem Barkert.
Nem tudta eldönteni, hogy a hadnagy jó fiú volt, aki szeretett zsémbeskedni, vagy
egyszerűen egy idióta, aki előszeretettel fitogtatta az erejét.
– Cserélhetnénk – próbálkozott Sam. – Te elviszed Lisát az iskolába, és én
magyarázkodom Barkernél.
– Kizárt – rázta a fejét Riley. – Neked közelebb kell kerülnöd a lányodhoz, nekem pedig
meg kell mutatnom Barkernek, hogy nem félek tőle.
A hadnagy remélhetőleg értékelte, ha valaki nem hódol be neki.
 – Ennek nem fog örülni – mondta Sam egy halk nevetés kíséretében. – Szereti, ha
istenfélő emberei vannak.
– Istentől talán – hagyta helyben Riley. – De tőle biztos nem – felelte, és végignézte;
ahogy a férfi még egy pizzaszeletet tol le a torkán. – Egyébként bel néztem az összes
konyhaszekrénybe, de csupán papírtányérokat találtam.
– Mert csak az van – válaszolta Sam egy pillanatnyi gondolkodás után – így nem kell
mosogatnom. Nem szeretem, ha a mosogatóban tornyosulnak az edények.
– Akkor mosogass el hamarabb. Vegyél tányérokat, Sam! A gyerekeknek szüksége van
valamiféle stabilitásra.
Sam ezzel nem tudott vitatkozni, de az érvelés kissé sántított;
– És a tányérok fogják azt megadni?
– Kezdetnek jó – felelte határozottan a lány. – A papírtányér múlandó, az igazi nem. Az
üzenetük: nem megyünk sehová – mosolygott. – Később adok még tippeket.
Persze Riley nő volt, de attól még nem lesz feltétlenül jobb ezekben a dolgokban.
– Van gyereked?
– Nincs. – A lány tudta, hova akar kilyukadni. – Sosem voltam férjnél.
– Nem kell házasnak lenni ahhoz, hogy legyen gyereked emlékeztette Sam. – Nézz csak
rám! De ha nincs, miből gondolod, hogy annyira értesz hozzájuk?
Riley nem volt benne biztos, hogy a férfi csak szívatja, vagy tényleg érdekli a válasz. A
történtekre való tekintettel annyiban hagyta.
– Egyszerű – vigyorgott rá. – Mindenben jó vagyok.
– Ja, gondolhattam volna…. – Sam is tudta, hogy csak viccel. – Hé, McIntyre – szólt a lány
után, miután az kiment a nappaliba a táskájáért;
– Igen? – kérdezne, Riley a bejárati ajtó mellől.
A férfi felállt, és odament hozzá.
– Kösz – mondta őszintén. – Mindent.
– Erre való egy társ – vonta meg a vállát.
A férfit hirtelen elemi erővel ragadta el egy érzés. Annyira, hogy beleszédült. Riley most
olyan közel állt hozzá, hogy a bőrén érezte a lélegzetét. Talán hálából, talán ösztönből, de
meg akarta csókolni. Végül a józan eszére halgatott.
– Hol nap találkozunk.
Riley-nak fogalma sem volt, mitől forrósodott fel a teste, 'és érezte egyre közelebb a férfit
annak ellenére, hogy egyhelyben álltak. Friss levegőre volt szüksége. Azonnal.
– Holnap, – ismételte a lány. Hátranyúlt a kilincsért, és kinyitotta az ajtót. A következő
másodpercben visszavonulót fújt. Nem lehetett máshogy nevezni, amit tett.

Sam azt hitte, kívülről jön a hang. Az imént még aludt, de a hálószoba csendjében nem
kellett nagy zaj, hogy felébredjen.
Mi volt, ez?
 Feltápászkodott, és fülelt. A lakás közel volt a ház medencéjéhez. Talán valaki ott bulizott.
Ezek a partik sokáig tartottak, és olykor az éjszaka előrehaladtával egyre hangosabbá
váltak. Ezen a forró októberi éjszakán mindenki szívesen lehűlt volna a medencében.
De nem úgy hangzott, mintha valaki bulizna. Sokkal inkább mintha valaki sírna. Egy
gyerek.
És a hang nem kívülről jött, hanem a lakásból.
Sam felpattant
Lisa.
Még fel se fogta teljesen, mi történt, már indult is a kislány szobájába. Első gondolata az
volt, hogy feltépi az ajtót, de nem akarta megijeszteni a gyereket, úgyhogy kopogott. Nem
hallott választ, akkor sem, amikor megismételte. Viszont a sírás nem maradt abba.
– A francba is! – morogta.
Lenyomta a kilincset, és bekukkantott.
A szőke kislány borzasztóan nézett ki, és teljesen el volt veszve a hatalmas
franciaágyban.
Majdnem győzött a férfi ösztöne, de inkább erőt vett magán, és nem fordult vissza,
hanem belépett Lisa szobájába.
– Lisa?
A kislány nem válaszolt, csak tovább hüppögött szívszaggatóan. Nem hagyhatta itt ebben
az állapotban. Vajon segít, ha felébreszti egy rémálom közepén? Rengeteg dolgot nem
tudott a gyerekekről…
Sam mily levegőt vett, és megint a nevén szólította a kislányt. De most sem kapott
választ.
– Lisa? – hajolt oda az ágya Ilié, és gyengéden megrázta a vállát.
A kislány meglepődött, és azonnal elszégyellte magát. Arcát a párnába temette, hogy
elfojtsa a zokogását. Egész teste beleremegett a próbálkozásba.
Sam leült az ágy szélére.
– Csssssssss – nyugtatta. – Minden rendben van.
Ezt magának is mondta. Olyan gyengéden ölelte át Lisát, ahogy csak tudta.
– Hiányzik anyukám – pityeregte a kislány.
– Tudom, kicsim – mondta gyengéden, és ösztönösen elkezdte ringatni! – De minden
rendben lesz.
Bár fogalma sem volt, hogyan.
Lisa belecsimpaszkodott, Sam pedig nem állt ellen. Ez a legkevesebb, amit megtehetett.
És a legtöbb is.
Addig tartotta a karjában, amíg el nem aludt. Aztán még egy kicsit.
 9. FEJEZET

Riley leparkolt szerény kétszintes házának kocsibeállóján, leállította a motort, és üldögélt

egy kicsit, igyekezett összeszedni az erejét, hogy kiszálljon.
Hullafáradt volt, és úgy érezte, kétnapi teendőt végzett el egy alatt. Mélyet lélegzett, aztán
kifújta a levegőt. Két lehetősége volt. Vagy be kell érnie kevesebb alvással, vagy ketté kell
hasadnia. Ennyi mindent nem tudott kézben tartani.
Mivel a garázsban egy talpalatnyi hely sem volt, az utóbbi időben nem tudott beállni.
Amint kiszállt a kocsiból, érezte, hogy a férfi figyeli. Bár késő volt, tudta, hogy ott áll, és rá
vár.
– Szia Howard! – integetett.
A szomszéd ház ajtaja kinyílt – pontosabban szélesebbre tárult. A férfi addig
türelmetlenül szobrozott résnyire nyitott ajtaja mögött, a lány érkezését várta.
Howard Gray, a kissé túlsúlyos, nyugdíjas mérnök kilépett a tornácra. Mosolygott az
üdvözletre. Nem mindig tette, de ezt hozta ki belőle, hogy egyre közelebb került Riley-hoz.
– Későn értél haza, nem igaz, Riley-kám? – kérdezte.
A lány úgy döntött, beszél vele egy kicsit, átsétált a kocsibeállójára megkerülve a
szilvafát, mely kettejük telkét választotta el.
– Howard, mondtam, hogy ne várj meg esténként! – mondta a nő kedvesen.
A férfi azóta a szomszédja volt, hogy három éve odaköltözött. Bár eleinte zárkózottan
viselkedett, idővel megkedvelte Riley-t. A Háborús Hősök Emléknapján, melyen a katonai
szolgálat közben elhunytakra emlékeztek, még a fiáról is mesélt neki.
Az özvegy úrnak két fia volt, egyikük, Egan, szintén az aurorai rendőrségen dolgozott.
Egy bolti eladón akart segíteni a szabadnapján, amikor lelőtték. Howard igyekezett
elfeledkezni a fájdalomról, és gyűjteményeiben keresett menedéket. Az ötszobás házát
temérdek könyvvel, magazinnal és bakelittel töltötte meg, de így sem sikerült feldolgoznia.
A fájdalma egyre csak nőtt, aztán odaköltözött Riley. Miután a lány megtudta, mi történt a
férfival, szívügye lett foglalkozni vele. Szinte örökbe fogadta mint nagyapát. És amikor
Andrew Cavanaugh, a rendőrfőnök bulit tartott, Riley mindig meghívatta Howardot.
Eleinte mindig különböző kifogásokat talált ki, és tiltakozott, de a nő nem hagyta
annyiban. Idővel teljesen megadta magát, és önszántából kezdett eljárni ezekre az
összejövetelekre, sőt még várta is őket. Cserébe kinevezte magát Riley védőangyalának, és
vigyázott rá, ahogy csak tudott. Valamilyen szinten Eganhez kötötte. És a nő vette rá, hogy
béküljön ki a másik fiával, Ethannel, akivel megromlott a kapcsolata. A fiú keleten lakott, de
évente kétszer meglátogatta az apját.
– Elfelejtettem – felelte pléhpofával. – Az én koromban már érthető, ha az ember nem
mindenre emlékszik, nem igaz?
 – A te korodban – ismételte Riley nevetve. – Te vagy az egyik legfiatalabb férfi, akit
ismerek.
– Anyád tudja, hogy egy nálad háromszor idősebb férfival flörtölsz? – kuncogott Howard.
Riley meg mert volna esküdni, hogy ragyog a szeme. – Rendben – folytatta. – Most, hogy
itthon vagy, lefekhetek.
– Már korábban el} kellett volta menned aludni – mondta a nő. Nem tesz jót az
egészségednek, hogy ilyen sokáig-ébren maradsz.
– Épp ellenkezőleg, Riley, nagyon is jót tesz – nézett vissza az ajtajából egy titokzatos
mosollyal.
A nő tudta, mire gondol. Mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra. És a férfi
hozzá kötődött. Volt miért felkelnie reggelente.
– Jó éjt, Howard! – mosolygott rá a lány.
– Jó éjt, Riley! – válaszolta a férfi, és becsukta az ajtót.
Riley megvárta, amíg bezárja az ajtót. Mire a lány odaért a teraszra, már a lámpa sem
égett Howard házának földszintjén. A többi fény akkor aludt ki, amikor Riley bement az
otthonába.
Még egy nap eltelt, gondolta fáradtan.

– Figyelem, kapnak egy harmadikat!

Kicsit több mint két hét telt el azóta, hogy a lányt áthelyezték a rablási csoporthoz. Riley
és Wyatt a nő első teljes ott töltött napján kapták a második betörési ügyet. Így aztán tudta,
mire gondol a hadnagy. Riley hátranézett, és épp mögötte állt a fickó. Ettől felállt a hátán a
szőr. Ellökte magát az asztalától, és megfordult. Sok kérdés fogalmazódott meg benne a
hírrel kapcsolatban, de volt annyi esze, hogy ne tegye fel őket. Ez Sam dolga, ugyanis ő
vezeti a nyomozást; és mint megtudta, Barker mindene a protokoll és a precizitás. Sam
asztala szemben volt Riley-éval, és a hír hallatán a férfi azonnal fel is nézett.
– Ugyanúgy követték el? – tette fel az első kérdést.
– Igen, ugyanúgy. Ezért ez a harmadik – válaszolta Barker ironikusan. Aztán Riley-ra
pillantott. – Hogy állunk a másodikkal?
Állunk. Mintha bármi segítséget nyújtott volna azon kívül, hogy megadta a címet. A
lánynak az a benyomása volt, hogy Barker az a típusú ember, aki agyonhajszolja a
beosztottjait, majd ha sikerrel járnak, learatja helyettük a babérokat.
– Addig kérdezgettük Wilsonékat, amíg már a látványunktól is rosszul voltak.
Mindenkinek utánanéztünk, akivel az utóbbi fél évben beszéltek, még a zöldségárusnak is –
válaszolta a nő. – Semmi – tette hozzá tanácstalanul.
A hadnagynak egyáltalán nem tetszett a válasz.
– Na meglátjuk, nagyobb szerencséjük lesz-e ez alkalommal, McIntyre – jegyezte meg
atyaiasan. Odaadta Wyattnek a károsultak nevét és címét. – A polgármester nem szereti, ha
nem oldjuk meg az ügyeket.
– Nem csak ő – morogta Riley, miközben a hadnagy visszament az irodájába.
 Sam felpattant, és felvette a dzsekijét.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Igenis – felelte a lány.
– Ma átjössz? – érdeklődött a férfi, amint elmentek néhány nyomozó mellett. Egyikük,
Alex Sung, felnézett. A férfi már tizenkét éve volt ugyanabban a csoportban, igazi
őskövületnek számított. Kissé meglepődött, hogy együtt látja Riley-t Sammel.
– Ó, ez nem az, amire gondol – mondta neki flegmán a nő. – Segítek felkészülni neki a
tesztre, amit azért ír, hogy megkapja az állampolgárságot.
Sung társa, Reed Allen összezavarodva nézett Wyattre.
– Te nem vagy amerikai állampolgár? – kérdezte bizonytalanul.
– Ne is figyelj rá! – fújtatott Sam idegesen. – Tök hülye szegény.
– Akkor biztos jól megleszel a segítségem nélkül is, nem igaz? – kacsintott Riley vidáman.
– Ez egy kicsit túlzás volt, nem gondolod? – kérdezte Sam, amikor kiértek a folyosóra.
– Ó, azt hitted, viccelek? – kérdezett vissza tettetett ártatlansággal Riley.
A férfi elnevette magát, és megrázta a fejét. Megnyomta a lift hívógombját.
– Nálad sosem tudom igazán megmondani.
Ez tetszett Riley-nak. Ezek szerint a férfi kissé a sötétben tapogatózik vele kapcsolatban.
És mivel ő is így volt vele, ez kiegyenlítette a küzdelmet.
– A kérdésedre visszatérve: igen, átmehetek. – Közben beszálltak a liftbe? – Lisa
érdeklődött?
– Minden reggel – bólintott Sam. Bár megkönnyebbült, hogy nem kell egyedül
szembenéznie a dologgal, kissé idegesítette, hogy a lánya jobban ragaszkodik Riley-hoz.
– De te is tudod, hogy később egyedül kell megoldanod – figyelmeztette a lány. Kiszálltak
a liftből, és elindultak a kijárat felé. – Reggel és este is vele kell lenned mindenféle segítő
nélkül!
– Majd arra is sor kerül, ha eljön az ideje – válaszolta lazán a férfi. Kinyitotta az ajtót
Riley-nak, és megnézte a címet, amelyet Barker adott. – Ugyanaz a városrész, mint az előző
kettő, bár ez kicsit közelebb van a központhoz.
– Talán a betörők demokratikusabban választottak prédát – viccelődött. Feltételezte,
hogy Sam akar vezetni, ezért elindult abba az irányba, ahol parkolni szokott.
– Jó lenne, ha találnánk valami mást is a környéken kívül, ami összeköti őket – jegyezte
meg a férfi. Benyúlt a kocsikulcsáért a zsebébe.
– Fogunk – ígérte a nő.
Sam kinyitotta neki az ajtót.
– Én nem vagyok ilyen derűlátó – mondta, és megkerülte az autót, hogy beszálljon.
– Észrevettem – ült be Riley. – De rájövünk, mi az. Talán majd épp most.
Eddig kiderítették, hogy a két házaspár nem ismerte egymást, és csak abban
hasonlítottak, hogy több millió dolláros házuk van.
Aznap reggel korábban a lány sokadszorra átnézte az összes információt az ügyekkel
kapcsolatban. Az első károsultak, Edith és Joel Marston, vasárnaponként templomba jártak,
Wilsonék nem. Marstonéknak két tizennyolc év alatti gyereke volt, Wilsonéknak egy sem.
Marstonék háromszor mentek nyaralni évente, Mr. Wilson viszont munkamániás volt, és
sehova se vitte a feleségét már majd három éve. Mrs. Wilson hetente legalább háo.
És így tovább. A két házaspárt semmi nem kötötte össze – csakhogy valami össze kellett
hogy kösse őket, elmélkedett Riley. Valahogy muszáj…
A harmadik károsult John Cahil volt, egy elvált egyetemi tanár, két tinédzserkorú gyerek
apja, de egyikük sem tartózkodott a házban a betörés idején. A barátnője, akivel tíz hónapja
jöttek össze, nem volt ilyen szerencsés. Miután ettek a kedvenc éttermükben, John Cahil és
Rhonda Williams hazamentek, szenvedélyesen szeretkeztek, és elaludtak a hatalmas
franciaágyban. Ezután érkezett a két feketébe öltözött betörő. A helyszínre kiérő rendőr azt
mondta, hasonló módon követték el a rablást, mint az előző két eset során. Egy apró
különbséggel. Ez alkalommal az alacsonyabbik betörő elidőzött Rhondánál, a nő pedig
idegrohamot kapott. Bár meg volt kötözve, John hangosan tiltakozott, és nyomdafestéket
nem tűrő jelzőkkel illette a rablót. Sikerült elhárítania a barátnőjére leselkedő veszélyt, a
betörő inkább megverte, amiért kiállt az asszony mellett. A társa úgy kellett, hogy
lerángassa a professzorról, és emlékeztesse, miért is jöttek.
Ezen kívül minden más ugyanúgy zajlott, a háziakat megkötözték, betapasztották a
szájukat, és elkábították őket, mielőtt elmentek volna.
Riley és Wyatt tizenkét órával az eset után érkeztek. Rhonda úgy nézett ki, mint aki
végigsírta ezt az időt. Sam, miután bemutatkoztak és kifejezték együttérzésüket, megkérte a
háziakat, hogy még egyszer meséljék el a történteket.
A professzor felháborodva közölte, hogy erre többször nem hajlandó. – Már mindent
elmondtam az egyik rendőrnek. Ha magát is érdekli, beszéljen vele – csattant fel.
Átkarolta Rhondát, és igyekezett megnyugtatni. A nő tovább hüppögött a zsebkendőjébe,
melyet a férfitól kapott.
– Professzor úr, abban reménykedünk, esetleg eszébe jut még valami, ha újra elmond
mindent – próbált Riley kedvesen hatni rá. – Adott esetben lehet, hogy a legkisebb apróság
is segít.
– Ismerem, milyen arányban zárják le sikeresen az ilyen ügyeket – felelte szikrázó
szemmel a professzor. – És ez nem sok reményt ad a bizakodásra – csattant fel. –
Kriminológiát tanítok, az isten szerelmére – nevetett keserűen.
Riley rápillantott Samre. Kicsit bekattant volna, hogy egy bűncselekmény károsultja lett?
– Ironikus, mi? – kérdezte Cahil, még mindig fogva Rhonda kezét. – A kriminológia
professzora áldozattá vált!
Rhonda szipogva ránézett. Látszott, hogy össze akarja szedni magát, és pozitívan állni a
dolgokhoz.
– John, nyugodj meg! – kérlelte a férfit. Megpróbálta rátenni a kezét a karjára, de a
professzor lerázta magáról. Hirtelen szerepet cseréltek, és már ő próbálta vigasztalni a
férfit. Riley úgy látta, kudarcra van ítélve.
– Nem akarok megnyugodni – vágott vissza szenvedélyesen Cahil. – Azt akarom, hogy az
a két semmirekellő meghaljon, ez a kettő pedig menjen ki a házamból! – intett Riley és Sam
irányába. A szobából kiszűrődött a többi rendőr által okozott zaj. – A felesleges haverjaikkal
egyetemben.
– Ezek a „haverok” nagyon is szükségesek, professzor – biztosította Sam türelmesen. –
Azt hiszem, ezzel maga is tisztában van. És amint felvesszük a vallomását, már itt sem
vagyunk.
A nyurga és magas professzor kihúzta magát. Úgy nézett ki, mint egy bosszús éjjeli
bagoly.
– Kiraboltak. Ennyi.
– Ó, szerintem nem csak ennyi – mondta Riley. Ránézett a férfi arcán lévő horzsolásokra.
– Legalább egyiküket felidegesítette. Mit tett?
– Semmit.
– Kiállt értem – válaszolta meg Rhonda a kérdést.
– Rhonda! – mondta vészjóslóan a férfi.
Legalább nem akar mindig a középpontban lenni, gondolta Riley.
– Így történt – nézett rá a nő a nyomozókra. – Johnny meg volt kötözve, meg minden, de
mégis megpróbált megvédeni attól a szemétládától.
– Bátor dolog, professzor. – Riley majdnem Johnnyt mondott, de épp időben vette észre
magát.
– Igen – pergette le a bókot a férfi. – Sokra mentem vele, nem igaz?
– Beszélhetnénk egy pillanatra? – nézett Riley Samre.
Wyatt türelmetlenül kimentette magukat, és kilépett Riley-val a szobából.
– Mi az? – kérdezte.
– Ki kéne kérdezned négyszemközt a professzort – tanácsolta halkan a nő.
– Talán egy férfinak könnyebben megnyílna. Tudod, milyen törékeny a férfiúi becsület –
mosolygott Samre.
– Személyes tapasztalatom nincs ezzel kapcsolatban. De nem rossz ötlet, McIntyre –
bólintott. – Próbáljuk meg, lehet, hogy a barátnője is könnyebben kezd beszélni, ha nincs
ott.
– Lehet – hagyta helyben Riley.
Szétválasztották őket, hátha sikerrel járnak, de semmi fontosat nem tudtak meg. Viszont
amikor újra összeeresztették őket, Rhonda megjegyezte, hogy Anna és Ellen jól meg fognak
lepődni másnap.
– Anna és Ellen? – ismételte Sam. – Kik ők, és miért fognak meglepődni?
– Anna a bejárónő – válaszolt, Cahil. – Ellen a lánya. Heti kétszer takarítanak nálam. De
nem tudom, mi köze van ennek bármihez is. – Magányos ember volt, nem szerette
közszemlére tenni az életét. Nagyra tágult a szeme, amikor rájött, mire gondolnak a
nyomozók. – Nem ők voltak – mondta hevesen. – Nem figyeltek? A két betörő férfi volt.
Sam nem tett bíráló megjegyzést. Ehelyett inkább megkérdezte, van-e kulcsuk a házhoz.
– Persze – felelte haragosan a professzor. – Különben hogy jönnének be, amikor az
egyetemen vagyok? A kéményen keresztül?
– A Mikulásnak bevált – gúnyolódott Riley. Cahil lesújtó pillantással jutalmazta.
 A kíváncsiság erősebb volt Rhondában, mint a hűség.
Gondolják, hogy ők adták oda valakinek a kulcsot? – kérdezte.
– Elképzelhető – vélte Riley. – Utána kell néznünk. Addig is – folytatta, és Cahilre nézett,
hogy nyomatékosítsa szavait – megilleti őket az ártatlanság vélelme. Fel kell vennünk velük
a kapcsolatot.
A férfi átkozódva megadta nekik Anna telefonszámát. Ideje volt indulni.
– Köszönjük, Cahil professzor! És önnek is, Ms. Willams – mondta Sam zárásképp. –
Keresni fogjuk magukat a napokban – ígérte.
Azzal Riley vállára tette a kezét, és gyengéden kitessékelte a szobából.
– Alig várom horkantotta Cahil.
Egyes napokon, gondolta Riley átlépve a küszöböt, nem olyan könnyű szolgálni és védeni.
 10. FEJEZET

Riley hamar észrevette, hogy a rendőrség összes csoportjához hasonlóan a rablásiaknál

is nagy az emberhiány. Sem ő, sem Wyatt, de még a többi nyomozó sem szűkölködött
megoldandó ügyekben. A betörések nagy nyilvánosságot kaptak, és mivel mostanra már
három eset is történt, így most ezeknek a megoldása volt a legfontosabb. Éjt nappallá téve
dolgoztak, még az ebédet is kihagyták. Ugyanazokat a bizonyítékokat vizsgálták meg újra és
újra, de egyelőre semmijük sem volt. Valamit nem vettek észre.
Riley úgy érezte, a megoldás az orruk előtt van. Mégsem tudták megtalálni. Egyelőre.
– Már vagy százszor átnéztem minden részletet – panaszkodott Sam, és elhajította a
mappát, amelyet tanulmányozott. Türelmetlenül sóhajtott, és fel-le hintázott a székében az
információs táblát nézve. Mit hagyott ki…?
Az aktákban épp azok az információk álltak, mint a táblára ragasztott cetliken, csak
éppen bővebben kifejtve.
Eddig mégsem jött el az áttörés. A professzor bejárónői egyszerű takarítónők voltak.
Csak egy kétes egyénhez tudták kötni őket, Anna unokaöccséhez, Jorgéhoz. Ő viszont
börtönben ült, mert agyonvert valakit, aki rá mert nézni a feleségére, úgyhogy ő nem
lehetett. Jorge múltja alapján egyébként sem tudott volna rávenni embereket, hogy
dolgozzanak neki, és nem is volt olyan okos, hogy mindezt a börtönből vigye véghez.
A másik két család nem alkalmazott takarítónőket.
– Mondtál valamit? – kérdezte Riley.
– Igen – pillantott fel Sam. – Megőrülök, hogy ugyanazokat a köröket járjuk.
Akkor ketten vagyunk, gondolta Riley.
– Ki kell kapcsolnunk egy kicsit – értett egyet. – Mindkettőnknek.
– Sok szerencsét!
Sam elkeseredetten az asztalán heverő aktákra nézett, de túl fáradt volt ahhoz, hogy még
egyet átnézzen.
Péntek este volt. Már mennie kellett volna haza. De még ez sem jelentette, hogy
lazíthatna. Mióta Lisa az élete részévé vált, nem is járt Malone-nál. A pia elhomályosíthatja
az agyát, neki pedig kristálytiszta fej kellett.
Becsukta a szemét egy pillanatra. Az apaság nagy terhet rakott a vállára.
– Csodálkozom, hogy a hadnagy nem kényszerít minket túlórára – mondta. Mindketten
saját szabadidejüket áldozták fel önként. – Azt mondta, a polgármester nagyon várja, hogy
végre lezárjuk ezeket az ügyeket.
Riley hallani sem akart hivatalos túlóráról. Még többet kellett volna az eseteken dolgozni,
és már így is megőrült tőlük.
– Egy fáradt agy nem muzsikál hatékonyan – vélte.
 – És ezt a törülköződre vagy csak a pólódra akarod rányomatni? – kérdezte Sam keserű
nevetéssel.
– Csak mondom… – Riley elgondolkozott, hogy kimondja-e, ami az utóbbi fél órában a
fejében járt, Sam észrevette, hogy töpreng. A férfinak feltűnt, hogy mostanában egyre
többször nézi Riley-t, gyakrabban, mint kéne. És olyan gondolatai támadnak, melyek
túlmutattak a munkakapcsolatukon. Bárcsak visszajönne Evans, vagy legalább Riley
kevésbé lenne csinos!
– Valami nyomja a lelked, McIntyre? – kérdezte.
– Szereted a grillkaját? – tette fel a maga kérdését a nő válasz helyett.
Sam valójában nem tudta, milyen választ várt. Bár azt hitte, az ügyekkel lesz kapcsolatos.
– Szóval? – sürgette a lány, miután nem kapott választ.
– Igen, szeretem. – Mégis miért kérdezte? – Te most randira hívsz, McIntyre? – fonta
össze a karját meglepetést színlelve.
– Csak szeretnéd! – tájékoztatta Riley. – Azon gondolkodom, hogy meghívjalak Andrew
Cavanaugh-hoz holnap. Téged és Lisát – tette hozzá. Rájött, hogy egy fontos információt
kihagyott. – Csak miatta gondolkodom ezen.
Sam túl fáradt volt, hogy szívatni kezdje.
– Mi lesz holnap?
– Szombat – felelte a lány kacéran.
– Azt én is tudom – igyekezett Sam nem felhúzni magát. Nem Riley hibája, hogy nem
aludt rendesen, mert attól félt, Lisa megint sírni kezd. Az első nap óta szerencsére ez nem
történt meg. De ez nem jelentette azt, hogy nem is fog. És ha bekövetkezik, meg akarta
vigasztalni. – Mármint-miért tart grillpartit?
– Mert megteheti – felelte vidáman Riley. – Szeret főzni a családjának. Nincs különleges
alkalom, de olyan meleg volt mostanában, hogy úgy döntött, kihasználja.
– Ezzel csak az a gond, hogy én nem vagyok családtag – vonta fel Sam a szemöldökét.
– Rendőrként annak számítasz a főnök szemében. Nem én találtam ki – tette hozzá a
további ellenvetések elkerülése végett. – Na mit szólsz? Lesz finom kaja, jó fej emberek. Lisa
játszhat a többi gyerekkel, te meg lazíthatsz egy kicsit.
Be kellett vallani, elég csábítóan hangzott. Mióta apa lett, Sam nem sokat járt társaságba.
Munka után csak Riley-val volt együtt, és főleg Lisáról beszélgettek.
– Hallottam ezekről a partikról – ismerte be a férfi. – Az a hír járja, hogy mennyei a kaja.
– Mindenki hallott róluk. Andrew vendégszeretete és kulináris szakértelme messze
földön híres. Szóval?
Már rég megadta magát, de mivel Riley-ről volt szó, még húzta egy kicsit.
– Nem is tudom… Mikor kezdődik?
A lány győzedelmesen elvigyorodott. Tudta, hogy nyert. Abba nem gondolt bele, miért
borzongott meg belül.
– Délben, és soha sincs vége. De legalábbis addig, amíg mindenki ki nem dől.
– Te is? – mosolygott a férfi.
 Sanchez halála miatt Riley egy jó ideig nem volt önmaga. De most már úgy érezte, kezdi
összeszedni magát. Senkinek sem kívánta, hogy olyan sötétén lássa a világot.
– Olykor.
– Rendben – egyezett bele Sam. – Azt hiszem, igazad van, Lisa élvezni fogja.
– Persze hogy igazam van – incselkedett Riley. Mehetek érted holnap.
– Vagy megadhatod a címet most.
– Akkor hogy lehetnék biztos benne, hogy eljöttök?
– Cserkészbecsületszó megteszi? – kérdezte Sam ravaszul.
– Persze. Ha lettél volna cserkész – felelte megértő mosollyal. – De nem voltál.
– Ezt mégis honnan tudod? – lepődött meg a férfi. Aztán rájött. – Utánam néztél?
– Talán egy kicsit – ismerte el Riley bármiféle szégyenkezés nélkül.
Miért fecsérelte erre az idejét? Történt valami, amiről nem tud?
– De hiszen ismersz! tiltakozott Sam.
– Ismeri bárki igazán a másikat? – mosolygott Riley titokzatosan.
– Hagyjál a filozofikus gondolataiddal – sóhajtott a férfi türelmetlenül. – Miért néztél
utánam?
– Mert nem szeretem a meglepetéseket. És többet akartam tudni az új társamról.
Egyébként sem turkáltam a múltadban, csak kiderítettem egy-két dolgot.
Vajon beszélt válakivel, vagy csak belenézett az aktájába? Mindenesetre nem tetszett
Samnek.
– Egyszerűbb lett volna megkérdezned.
– Válaszoltál volna? ■ ’
– Talán. – Az arckifejezése semmit sem árult el. – Ha jól játszottad volna meg a kártyáidat.
– Én is épp így gondoltam. Az én módszerem jobb. Mindegy, nem sötét titkok után
kutattam…
– Oké – vágott közbe Sam. – Mert nincsenek is.
– Mindenkinek vannak titkai, gondolta Riley. Csak épp valakinek súlyosabbak.
– Csupán a kíváncsiságomat elégítettem ki – fejezte be, mintha a szavába se vágtak volna.
A lány hátradőlt a székében, és automatikusan körözni kezdett a vállával, hogy kissé
csillapítsa a fájdalmát. Sam figyelte, ahogy balra-jobbra dönti a fejét. A bokszolók szokták
ezt csinálni meccs előtti
– A döntőre készülsz? – kérdezte röhögve.
– Csak a rándulástól próbálok valahogy megszabadulni.
– Nem kéne folyton az asztal fölé görnyedni.
A lánynak nem tűnt fel, hogy Wyatt figyeli. Azt hitte, legtöbbször nem is érdekli a
jelenléte.
– Nem tudtam, hogy a tartás számít a rablási csoportban.
– Itt minden számít – felelte a férfi lazán, és felállt.
Riley megfordult, hogy lássa, hová megy, és meglepetésére Sam elfordította a székét,
hogy ő háttal üljön neki.
– Mit művelsz?
 – Meg foglak fojtani, és szívesebben csinálom hátulról, akkor nem érzékenyülök el a nagy
kék szemedtől – sziporkázott a férfi, és rárakta a kezét a vállára. Riley gyorsan felpattant,
mire Sam elnevette magát. – Nyugi, McIntyre, csak vicceltem. Gondoltam, segítek
kimasszírozni a görcseidet. – Ahogy belekezdett a nyomogatásba, észrevette, hogy igen
nagy erőt kell kifejtenie. – A fenébe, baromi feszes vagy. Hulk is biztos így érzi magát,
miután átváltozik, és szétszaggatja a ruháit.
De édes, egy dühöngő böhöm zöld képregényhőshöz hasonlítja.
– Te aztán tudod, hogy kell elcsábítani egy lányt, mi?
– Nem tekintelek lánynak!
Ez hazugság volt, de úgy érezte, szükséges. Valójában ugyanis túl sokszor gondolt rá
nőként.
– Jó tudni.
Riley befogta a száját, hogy ne nyögjön föl. Wyatt túl erősen nyomkodta, de azt az örömöt
biztos nem adja meg neki, hogy bevallja. Megpróbált másra gondolni.
– Szerinted tényleg nagy kék szemem van?
A férfi közel hajolt, és belenézett a szemébe.
– Szerinted nem?
– De – húzta ki magát Riley. A fájdalom a feje tetejébe és a hajtöveibe csapott. – De a
korábbi társaim sosem vették észre.
– Higgy nekem, ha nem voltak vakok, észrevették.
Bár a férfi ujjai minden egyes mozdulattal fájdalmat okoztak, Riley úgy érezte, enyhül a
vállában a merevség. Szinte embernek érezte magát.
Megengedett magának egy elégedett sóhajt.
Nem tartott sokáig az élvezet, megszólalt a telefonja. Ránézett az órára. Öt harminc volt,
fél órája járt le a munkaidejük. Ha felveszi a telefont, és a hívás hivatalos, lehet, hogy egy
ideig még maradnia kell.
Wyatt levette a kezét a válláról.
– Felveszed? – kérdezte.
– Gondoltam, megvárom, amíg elhallgat – vallotta be sóhajtva Riley. – McIntyre – szólt a
kagylóba beletörődve.
– Csak én vagyok, szívem. Próbáltam a mobilodat, de szerintem már megint le vagy
merülve. Na, csak azért kerestelek, hogy emlékeztesselek Andrew grillpartijára. Holnap
lesz.
– Épp rólad beszéltem – dőlt hátra. Semmi betörés vagy vészhelyzet.
– Igen? – kérdezte kíváncsian Lila Cavanaugh. – Kivel?
– A társammal, anya. – Nézte, ahogy Wyatt visszamegy az asztalához, és kikapcsolja a
gépét. – Meghívtam őt meg a lányát. Gondolom, Andrew nem bánná.
– Bánná? – ismételte Lila kuncogva. – Ismered, minél több ember jön, annál jobb. De
mesélj, hogy birkózik meg az apasággal?
Riley-t nem lepte meg a kérdés. Bár senkinek sem mesélt a Sam életében beállt
változásról, tudta, hogy a családjában úgy terjed a pletyka, akár a futótűz. Brenda tudta, és
ez elég volt. Ebben a családban szó szerint értelmezték és alkalmazták az „egy mindenkiért,
mindenki egyért” elvet. Amit valaki megtudott, azonnal továbbadta.
Ez az ára, hogy mindegyikük segít a bajban, gondolta.
– Nyugi, mama, nyugi! – Próbált nem Samre nézni, de nem sikerült. Tudnia kellett, hogy
róla volt szó. – Mennem kell. Holnap találkozunk.
– Már várom, kedvesem. És Riley?
Már majdnem letette a telefont, amikor meghallotta a nevét.
– Igen?
– Szeretlek – mondta kedvesen.
Riley tudta, hogy az anyja még mindig aggódik, hátha nem tudja feldolgozni Sanchez
halálát. De szerencsére – talán a munka miatt, talán mert besegített Lisával – végre elkezdte
összeszedni magát.
– Én is, anya – felelte halkan, azzal letette.
Sam megvárta, amíg végez.
– Minden rendben otthon?
– Csak anya érdeklődött a hogylétem felől – bólintott Riley. Igyekezett fesztelen hangon
válaszolni.
– Van oka aggódni? – kérdezte Sam gyengéden, és tüzetesen megvizsgálta a lány
arckifejezését.
– Nincs. – A válasz magától jött, bele se gondolt, hogy akár próbára tennék
mondandójának igazságát. Ugyanis most már nem kételkedett magában. – De attól még
kérdezősködik. Anya szerint a szülők úgy százéves korukig aggódnak a gyerekükért. Aztán
– mosolyodon el – már egyre kevésbé.
– Akkor még van több mint hetven éved – vigyorgott Sam.
Az anyja még akkor se hagyná abba az aggódást. Szakmai ártalom, ráadásul mindannyian
rendőrök voltak.
– Valahogy úgy.
– Ha erről szól a szülői lét, örülök, hogy nem vagyok ilyen.
A lány elmosolyodott, mintha azt mondaná, később Sam is nevetni fog a saját szavain.
– Adj időt magadnak! Jó apa leszel. A legjobb szülők mindig aggódnak, csak nem mutatják
ki.
Sam nem válaszolt. Úgy érezte, Riley-nak igaza van.

Másnap csöngettek, és amikor kinyitotta az ajtót, a lány állt előtte. Azt hitte, ezt már
megbeszélték előző este.
– Tudod, hogy nem keltett volna jönnöd. Mondtam, hogy elmegyünk. – Riley-t nézte az
ajtóban, és elállta az útját.
– Biztosra akartam menni – felelte az vidáman. – És egyébként is útba esik Andrew háza
felé. – Ez nem teljesen igaz, de csak kicsit csúsztatott.
 Riley zsebre vágta a kezét. A nagyon rövid gatyája zsebébe, nyugtázta Sam. Fehér topot
viselt, amely kiemelte a barnaságát, de a legjobban a nadrág mozgatta meg a férfi
fantáziáját. Lassan végigfuttatta tekintetét a lány lábán. Ki hitte volna, hogy ilyen hosszú?
Riley érezte, ahogy Sam nézi. És élvezte. Mindent megtett, hogy unottan szólaljon meg:
– Óvatosan, Wyatt! – figyelmeztette. – Ki ne essen a szemed!
– Mindig ilyen hosszú lábad volt? – kérdezte, és nagy erőfeszítéssel visszanézett a lány
szemébe.
Riley lepillantott, mintha komolyan venné a kérdést.
– Hatodikos korom óta. Én voltam a legmagasabb, aztán behoztak. Az egyik srác
flamingónak hívott.
Sam eszébe jutott Lisa. Valamikor, talán nem is olyan sokára, neki is udvarolni fognak.
Hogy kezeli majd? Nem akart túl szigorú apává válni, de biztosan nem tűrné, ha valaki
zaklatná a lányát.
– Rosszulesett? – kérdezte.
– Nem – vigyorgott a lány. De ő biztos nem örült, hogy bevertem a képét. Sam elnevette
magát. Már akkor is kemény lány volt, és megvívta a saját csatáit. Talán Lisa is ilyen lesz.
– Miért nem lep meg…
A nő nem tudta pontosan a választ, de egész teste remegni kezdett a férfi nevetésétől. A
lánya is meghallotta, és piros pólóban, fehér rövidnadrágban kijött megnézni, ki az.
– Riley, Riley, Sammel grillpartira megyünk – mesélte vidáman.
A nő értetlenül Wyattre nézett. Miért hagyja a lányának, hogy még mindig a keresztnevén
szólítsa?
– Tudom, szívem. Én hívtalak titeket.
– Te is jössz? – A kislány úgy megörült, hogy táncolni kezdett, aztán megölelte Riley-t.
– Megyek hát – nézett a nő a társára. – Még mindig Samnek hív? – kérdezte. Igyekezett
nem mutatni, hogy ezzel nem ért egyet.
– Egyszerűbb hozzászokni, mint az apához – vonta meg a férfi a vállát.
– Ugyanannyi hang.
– Na ja… – Ránézett a lányára. Nem is látta a lányát életének első éveiben. Épp elég nehéz
lehetett neki így is, majd később hozzászokik a gondolathoz, hogy ő az apja. – Na gyerünk,
Lisa, induljunk!
Nem kellett kétszer mondani, a kislány rögtön megfogta Riley kezét, és izgatottan
kirohant az ajtón.
 11. FEJEZET

– Hallottad? – kérdezte Riley néhány órával később Samet.

Amikor megérkeztek Andrew-hoz, a parti már javában folyt, ők pedig hamar
beleolvadtak a társaságba. Pár perc múlva Lisát „kölcsönvették” Samtől. Brenda megfogta a
kezét, a kislány pedig örömmel ment játszani a többi gyerekkel. Brenda, Jared, Troy
felesége, Maren és Delene tartották rajtuk a szemüket. Lisa azóta nem ment vissza az
apjához.
Ezalatt Riley és Sam egyik beszélgetésből csöppent a másikba. Komoly meg vicces
dolgokról egyaránt szó esett, és az összes eszmecsere kedélyes hangulatban telt. Az idő
szinte rohant. Mindenféle snackeket, előételeket kaptak, aztán jött a főattrakció, a hot dog, a
hamburger és a steakek. Még az sem tudott nemet mondani, aki már teljesen tele volt. Túl
jól nézett ki minden. Sam felajánlotta, hogy hoz ételt Riley-nak is, aztán tíz percébe telt
hozzájutni.
Odaadta a lánynak a tányért, melyet Andrew saját kezűleg állított össze.
– Mit hallottam? – kérdezte, és leült az egyik kerti székbe. Nem kis feladat volt úgy tartani
a telepakolt tányért, hogy ne essen az összes kaja az ölébe. A hamburger mellett háromféle
saláta is került rá. – Ekkora hangzavarban nehéz bármi konkrétat kivenni.
– Figyelj! – mondta Riley.
A lányt utánozva Sam is abba az irányba fordult. Hallott sok mindent, de semmi
különöset.
– Szóval, mire gondolsz?
– A lányod nevetését sóhajtott Riley. Férfiak…
– Te viccelsz, ugye? – De a nő nem válaszolt, úgyhogy minden bizonnyal nem viccelt. – Te
komolyan hallod? – csodálkozott. – Hogy Lisa nevet?
– Igen.
A férfi megint próbálkozott, de semmi. Biztos csak szívatja.
– Legalább egy tucat gyerek nevet, talán még több is. – Nem beszélve a hangosan
beszélgető felnőttekről, akik egymást próbálták túlüvölteni. – Hogy a fenébe tudod kivenni
a hangját?
Egyszerű. Koncentrálni kell. És persze kell hogy kötődj hozzá – hangsúlyozta. – De te
vagy az apja, neked meg kellene hallanod!
– Bocs – gúnyolódott Sam. – Még nem fejlődött ki bennem az apák hatodik érzéke.
Riley ránézett a társára, latolgatta, komolyan beszél-e.
– Te szórakozol velem. Nem igaz, Wyatt?!
 – A kertben, amely tele van a felfegyverzett rokonaiddal? – kérdezett vissza ártatlanul
Sam. Harapott egyet a hamburgeréből. A buci egyszerűen mennyei volt. Eszemben sincs.
Nem akarok meghalni – biztosította Rilejt, aztán tovább evett.
A lány fölnézett egy pillanatra, és elmosolyodott. Ez még eszébe se jutott, de Samnek
igaza volt. Tényleg az ő rokonai ültek a kertben.
Taylort, Franket, Zacket és persze az anyját kivéve ugyan nem vér szerintiek, mégis. És
biztosan mindenki a segítségére sietne, ha szüksége lenne rá. Jólesett a tudat, és eddig bele
se gondolt.
– Valami nagyon borzasztó dolgot kéne tenned, hogy lelőjenek – szólt vissza Riley.
Sam nyelt egy újabbat, és megrázta a fejét.
– Nem szeretném megpróbálni.
– Igen? És mi az, amit szeretnél?
Hosszabban néztek egymás szemébe, mint akartak. A lány megint remegni kezdett, mint
ahogy mindig, amikor véletlenül megérintették egymás kezét, vagy váratlanul
összefutottak.
– Majd elmondom. ha eljön az ideje – ígérte Sam? halkan. Olyan halkan, hogy Riley
kénytelen volt szájról olvasni, különben nem értette volna.
– Ó! Oké – mondta, és a tekintetét visszairányította Lisára. Így biztonságosabbnak tűnt.
És emészteni is könnyebben tudott.
Lila rájuk nézett a kert másik feléből, és elmosolyodott.
Egyre felszabadultabban érezte magát. Akkor kezdődött, amikor meglátta Riley-t Sammel
és Lisával. A férjére nézett. Megfogta a kezét.
– Szép munkát végeztél, Brian – dicsérte meg halkan.
– Persze – felelte a férfi, és a feleségéhez fordult. Andrew munkára fogta, hoznia kellett
még egy csomag bucit. De erre még ráért. Kíváncsi volt, miért mondta ezt Líla. – De Valami
konkrét dologban, vagy csak ügy?
– Konkrét – nevetett a nő, és megrázta a fejét. – Arról beszélek, hogy Riley-t áthelyezted a
gyilkosságiaktól, Sam mellé. Nézz csak rá! – biccentett a lánya irányába. – Szinte a régi
önmaga! Köszönöm! – puszilta meg Briant.
A férfi megfogta a kezét, és adott rá egy csókot.
– Szóra sem érdemes, Szívem. Örökké a tiéd leszek, és segíteni foglak.
– Szerintem Lisa elfáradt – mondta Riley Samnek közel hajolva hozzá, hogy hallja. Már
majdnem tíz óra volt, és szinte mindenki kimerült, kivéve Andrew-t aki igazán elemében
volt, hogy megetethette a családját és barátai.
Amikor-Sam ránézett, Riley az ölében alvó kislányra mutatott. Néhányan összegyűltek a
nappaliban, és a nő lefoglalt magának és Lisának egy sarkot a kanapén. A kislány átölelte
Riley-t a feje pedig a mellkasát pihent. Az utóbbi fél órában Sam lánya egyre fáradtabb lett,
majd elaludt.
– Átveszem – közölte a férfi, belekarolt a kislányba, és felvette. – Még egyszer sem aludt
el anélkül, hogy ne tiltakozott volna – jegyezte meg csodálkozva.
Riley körbenézett a szobában levő gyerekekre. Legtöbbjük már Lisához hasonlóan aludt.
 – Ez van ezen a helyen. Úgy elfáradsz, hogy elalszol – felelte a nő elérzékenyült mosollyal.
– Velem és a tesóimmal is épp ez történt – emlékezett vissza révedezve.
– Nem tudom, milyen lehetett rázta a fejét Sam. – Egyke vagyok.
Riley belegondolt, milyen lett volna a gyerekkora testvérei nélkül. – Fájdalmasan
magányos.
– Sajnálom.
– Mit? – kérdezte a férfi csodálkozva. Nem érezte, hogy bármiből is kimaradt volna mint
egyetlen gyerek. Az anyja elhagyta az apját, amikor még kicsi volt, az bizony fájt. De
egykének lenni nem. – Nem olyan, mintha nem lett volna mit ennem.
– Valamilyen szinten de.
Különleges lány, gondolta a férfi bámulattal.
– Figyelj, utálom, hogy ezt kell kérnem – nevetett Sam a fejét rázva –, de mivel
ragaszkodtál a sofőr tisztjéhez…
– Egy szót se többet! – jelentette ki Riley, – Persze hogy hazaviszlek Csipkerózsikával
együtt. – Körbenézett a házigazdákat keresve. – Csak megkeresem Andrew-t vagy Rose-t, és
elköszönök a nevünkben.
A férfi sem tervezte, hogy köszönés nélkül távozik.
– Szerinted képtelen vagyok megtenni a saját nevemben?
Riley hajlamos volt főnökösködni, főleg a családjával kapcsolatban. Ezzel valamit
kezdenie kell, gondolta.
– Eszembe se jutott.
Még mindig csengett a füle a búcsúzkodástól, amikor Samet és a kislányát hazafelé
fuvarozta. Boldogságot érzett, és furcsa módon valamit várt még a naptól.
– Tudod – mutatott rá a férfi ha hagytad volna, hogy a saját kocsimmal jöjjek, még mindig
ott lehetnél.
– Ja, hogy meghízzak? – kérdezte. – Nem, épp jókor jöttünk el – biztosította. – Rád
hivatkozva könnyen el tudtam indulni, mielőtt felszedtem volna még két kilót. Ha nem
vetted volna észre – folytatta áthajtva egy; sárgán – Andrew-nak nehéz nemet mondani,
főleg ha szuper a kaja.
– De, észrevettem.
És azt is, hogy pár dologról nem érdemes beszélni, tette hozzá magában, ilyen közelről
nézve a lányt illetlen gondolatai támadtak. Társak voltak. Együtt dolgoztak, a jó munkához
pedig tiszta fej kell. Nem szabad egymásba gabalyodniuk. – És mégis…
– Csodálkozom. hogy nem az aurorai rendőrök a legkövérebbek az országban. Még
szerencse, hogy a családban mindenki figyel a kondijára, és jár edzeni. – Én is elmegyek,
amint lesz rá időm, gondolta. – Különben csak ráfeküdnénk a bűnözőkre ahelyett, hogy
bevinnénk őket:
– Lefaragnánk a bíróságok költségvetését – nevette el magát Sam.
Riley észrevette, hogy már majdnem megérkeztek.
– Ezt, légyszi, ne mondd Andrew-nak! – kérte Riley. – Ezzel érvelne, hogy együnk még
többet.
 – Lakat van a számon – ígérte a férfi, miközben a lány leparkolt.
– Azt azért ne!
Ezt most tényleg kimondtam? Basszuskulcs! – bosszankodott Riley. Ha kellemetlen
helyzetbe kerülsz, tereld el a témát, tanulta meg az apjától.
– Hadd segítsek Lisával – ajánlotta fel, és gyorsan kiszállt a kocsiból, mielőtt Sam
reagálhatott volna.
Kinyitotta Lisa ajtaját, és kioldotta a biztonsági övet. A férfi hátralépett, és Riley-t figyelte.
A nő magán érezte Sam tekintetét, de nem tudta, mi járhat a fejében. Talán jobb is így.
Gyengéden kivette a gyerekülésből, és felnyalábolta a kislányt.
– Csak nyisd ki az ajtót – kérte a férfit.
Samnek semmi oka nem volt ellenkezni, vagy erősködni, hogy majd ő beviszi Lisát.
Ráadásul úgy érezte, Riley megnyerné a vitát. Elővette a kulcsát, és előrement.
– Vajon miért nem vettem észre ezt a főnökösködő stílusodat, amíg az akadémiára
jártunk?
– Talán mert mindig körülvettek a csajok – találgatott Riley
Sam elfordította a kulcsot a zárban. Az akadémiai évei ködbe vesztek, mintha nem is ő
lett volna ott.
– Erre nem emlékszem – mondta ártatlanul.
– Még nem vagy elég idős, hogy Alzheimered legyen – jegyezte meg.
Sam kinyitotta az ajtót Riley-nak, előreengedte, aztán felkapcsolta a villanyt.
A lány Lisa szobája, a korábbi vendégszoba felé tartott. A helyiség teljesen átalakult az
utóbbi hetekben. Riley sok cuccot hozott a kislánynak, és Brenda is adományozott ezt-azt.
Eltűnt a szoba jellegtelensége, egyértelműen látszott, hogy egy kislányé.
A nő lefektette Lisát, közben azon morfondírozott, átöltöztesse-e. Úgy döntött, felesleges,
senkinek nem árt, ha egy éjszakát utcai ruhában tölt. És lehet, hogy fel is ébredne. Sam
pedig nem úgy nézett ki, mint aki virrasztani akar egész éjjel.
Levette a kislány cipőjét, és betakarta.
Sam végig a szobában állt, és fölöslegesnek érezte magát – de nem annyira, hogy
beavatkozzon.
– Nem adod rá a pizsamáját? – kérdezte kíváncsian.
Riley megrázta a fejét, és eljött a baldachinos ágy mellől. Szép munka, nézte elragadtatva
a fodrokat, melyek a függöny szélét díszítették.
– Lisa talán felébredne. Nem éri meg – biztosította. Kifelé indult a szobából, és észrevette,
hogy a férfi nem oltja el a lámpát, csak lejjebb veszi az erejét.
– Fél a sötétben – magyarázta.
Riley kisurrant, Sam pedig becsukta az ajtót.
– Ezzel én is sokáig így voltam – vallotta be Riley.
Azt nem tette hozzá, hogy Sanchez halála óta megint félni kezdett, és megint felkapcsolt
lámpa mellett aludt. Valamikor az előző héten hagyta csak abba. Éppolyan titokzatosan tűnt
el a fény iránti igénye, mint ahogy felbukkant.
– Nekem nem engedték, hogy féljek – felelte Sam egyszerűen.
 Riley már majdnem a lakás kijáratánál járt, amikor megfordult, és visszanézett a férfira.
– Nem engedték? – ismételte hitetlenkedve. – Hogy lehet ezt megtiltani?
Sam nem gondolt gyakran az apjára. Valószínűleg azért jutott eszébe egyre gyakrabban,
mert ő maga is apa lett. Elhatározta, hogy mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit régen az
apja tett.
– Apám azt mondta, pazarlás égve hagyni a lámpát. Szerinte nincs semmi a sötétben, ami
ne lenne ott világosban is.
– Mit kezdtél ezzel?
– Tíz éven keresztül a baseballütőmmel aludtam – mosolyodott el keserűen Sam.
A lány elképzelte, hogy nézhetett ki.
– Amíg rá nem jöttél, hogy jobb lányokkal, mi? – ékelődött.
– És ők sokkal puhábbak is – ment bele a játékba a férfi. Valójában sok idejébe telt
túljutni ezen a félelmén.
A nő tudta, hogy veszélyes vizekre evezett. Mélyet lélegzett, és rájött, hogy ideje mennie.
Elindult az ajtó felé.
– Remélem, jól éreztétek magatokat – mondta. Ez nagyon bénán hangzott.
– Persze – felelte Sam. – Kösz, hogy meghívtál. – Tudta, hogy ezt meg fogja bánni. De azt
is megbánná, ha nem próbálja meg. – Nem olyan sürgős, hogy elmenj. Nem innál valamit? –
kérdezte.
– Hm, Wyatt nyomozó, csak nem alkoholra céloz? – incselkedett Riley. – Ha megteszem,
még jó pár óráig nem vezethetek haza!
A férfi mosolya meleg volt és lefegyverző. A lány érezte, ahogy megtörik az ellenállása.
– Talán ezért is mondtam – jegyezte meg Sam.
– És még mi miatt?
– Azt gondoltam, az a rész majd magától kialakul – nézett végig a lányon.
Riley szinte érezte, ahogy a férfi simogatja a tekintetével.
– Előzetest sem adsz? – kérdezte. – A moziban is mindig szeretem megnézni az ajánlókat.
– Ha azt szeretnél, megkapod – suttogta finoman a férfi. Olyan finoman, hogy Riley-nak
közelebb kellett hajolnia.
És ekkor ért össze az ajkuk.
 12. FEJEZET

Riley tudta, hogy el kellene húznia a fejét. Előbb vagy utóbb óriási arat fog fizetni ezért a
kilengéséért. De nem érdekelte.
A logika és a józan ész esélytelenek voltak a tűzzel szemben, melyet a csók gyújtott.
Megadta magát, Sam nyaka köré fonta a karját, és hozzásimult. Azonnal ki derült, hogy a
férfi vágyik rá. És a lány is azonnal megkívánta.
Régóta nem érzett ilyesmit. Talán még sosem.
Sam keze, mely eredetileg a lány arcát simogatta; most már a testén körözött. Ő és a lány
olyan közel voltak egymáshoz, hogy szinte egybeolvadtak.
Riley-val forogni kezdett a világ. Próbálta valami általános dologra fogni, mint például az
oxigénhiány, de jól tudta, hogy ez nem igaz. Már kislánykora óta sokáig vissza tudta tartani
a lélegzetét. Ez a csók viszont sokkal hosszabb volt.
Mielőtt észrevette volna, mit csinál, az ujjai már Sam ingét gombolták ki. Ahogy a lány
próbálta levenni az inget, Sam megfogta a kezét.
– Biztos vagy benne, Riley? – nézett mélyen a lány szemébe.
Még sosem szólította a keresztnevén. A nőhöz szólt, nem a nyomozóhoz. Akit éppen
elcsábított, és aki olvadozott. És teljesen biztos volt benne, hogy akarja. Hogy szüksége van
erre, akármit is hoz a holnap.
– Biztos vagyok benne – suttogta.
A férfi szemében felgyulladt valami. A vágy? – Akkor távol álljon tőlem, hogy
visszautasítsalak – lihegte a férfi.
– Álljon is távol – figyelmeztette a lány.
Az igazat megválva Riley már szinte megőrült a vágytól. Ha Sam visszakozott volna, ő
biztosan felrobban. Nem is tudta, mennyire kívánja Samet, mielőtt megcsókolta volna. Most
már szinte biztos volt benne, hogy a világ hirtelen véget ért volna, ha a férfi abbahagyja.
Még akkor is, ha csak lovagias akart lenni. Rátette a kezét Sam mellkasára. Az izmok csak
úgy hullámoztak alatta. Érezte, ahogy a férfi egyre jobban felizgul.
– Nem is tudtam, hogy így ki vagy gyúrva.
– Sok mindent nem tudsz válaszolta Sam.
Igaza volt. Tényleg sok mindent nem tudott róla. De azt tudta, hogy mindennap a kezébe
teszi az életét, mert bízik benne, és tudja, hogy megvédi.
Sam ajka végigsuhant az arcán le a torkára. Egyre hevesebben vert a szível olyan
gyorsan, hogy a lány azt hitte, mindjárt elájul.
Most a férfi oldotta ki Riley topját. Nem volt egyszerű, de sikerült. A pánt csábítóan
lógott.
 A férfi szája Riley-én körözött, miközben levette a topját. Sejtése beigazolódott, nem volt
rajta melltartó. Türelmes mozdulatokkal simogatta a lány bőrét, és végre elért a melléhez.
Amikor hallotta, hogy Riley-nak elakad a lélegzete, és megmerevedik a melle, az lelke is
felizzott.
Ó, hogy kívánta!
De ha folytatni akarták, el kellett menniük a nappaliból. Itt megláthatja őket Lisa.
Ahelyett hogy magyarázkodni kezdett volna, felkapta a lányt, és a szobája felé indult vele.
– Honnan tudtad? – lihegte Riley.
Samnek fogalma nem volt, miről beszél. A csókra gondol? Vagy hogy épp szeretkezni
készülnek?
– Micsodát?!! – kérdezte. Kinyitotta, majd behajtotta az ajtót a vállával.
– Hogy mindig is erre vágytam, mióta olvastam az Elfújta a szelet – suttogta, és a férfi
nyaka köré fonta a karját.
Sam tudta, hogy jó pontot szerezhetne a szerencsének köszönhetően. A legtöbb férfi ezt
tette volna. De ő nem. A hazugságok egyébként is vissza szoktak ütni, és nem akart
kockáztatni.
– Nem tudtam – ismerte be. – A pillanat kívánta meg.
Ez részben igaz is volt. Mert ha egy picit tovább marad, cseppet sem törődött volna azzal,
hogy Lisa esetleg meglátja őket.
Ez azt jelenti, gondolta Riley, hogy Sam ösztönösen romantikus. Nagyon tetszett neki a
felismerés.
Érezte, ahogy Sam lefekteti, és belesüpped a matracba, majd csatlakozik hozzá. Érezte,
ahogy a lehelete végigfut a felsőtestén, az ujja pedig a rövidgatyája gombjánál ügyködik.
Lehúzta a cipzárt, a ruhadarab pedig végre lekerült. Olyan lassan, hogy a lány teste
beleremegett. Riley felemelte a csípőjét, hogy lekerülhessen az utolsó ruhadarab is. Már
szinte őrjöngött. Kigombolta Sam farmerjét, és próbálta néhány profi mozdulattal lerántani
róla. Egyre hevesebben vert a szíve, ahogy igyekezett megfosztani a nadrágtól, a férfi pedig
még mindig fogva tartottá az ajkával.
Gyűlt benne a vágy, és már azzal fenyegetett, hogy hirtelen kitör belőle.
Akkor élvezett el először, amikor Sam a lába közé nyúlt. Még sosem történt vele ilyen
egyetlen érintéstől. Elállt a lélegzete. Felemelkedett, hogy erősebben érezze a férfi ujjait.
Felszegte a fejét, és rátapasztotta az ajkát Samére. Forró szenvedélytől égett a teste.
Teljesen egybeolvadtak, ahogy a végtagjaik összekuszálódtak. Riley volt felül, és fel-le
hintázott a férfin. Szájuk újra és újra egymáshoz ért, de ez sem volt elég. Több kellett.
Ez valami új – gondolta Sam. Sejtette, hogy jó lesz, és élvezni fogják, de ez mindenen
túltett. Ilyet még sosem tapasztalt. Zakatolt a szíve, egyre többet akart, és egyre
nehezebben tudta kontrollálni magát. Tervei szertefoszlottak, és szabadjára engedte az
ösztöneit.
Samet elsöpörte a nő, akit jócskán alábecsült. El akart jutni a csúcsra, és érezni a végső,
lélegzetelállító orgazmust. Mégis addig igyekezett élvezni a pillanatot, amíg csak tudta.
Ez nem normális. Ő nem ilyen.
 Hogy visszavegye az irányítást, a lány fölé került. Látta a meglepetést a szemében, és
érezte az egyre növekvő várakozást a testén. Ez tetszett neki, és elkezdett lefelé haladni a
nyakától indulva. Nyelve végigsiklott a nő testének minden finom porcikáján.
Riley nem tudott betelni a bőrét érő forró leheletével. Ahogy a férfi elért a
legérzékenyebb pontjához, felnyögött. Legyőzték. Még levegőt sem kapott. Szinte testen
kívüli élményben volt része. Felemelte a csípőjét, és felajánlotta magát a férfinak. A teste
olyan mámorban úszott, mintha a mennyországban járna. Nem érdekelte az egyenlőség,
hogy ő is azt tegye Sammel, amit ő vele. Csak azt akarta, hogy folytassa.
Az idő mintha megállt volna, ahogy az orgazmusa egyre hatalmasabbá vált.
Aztán hátraesett végtelenül kimerülten. Legalábbis azt hitte.
A következő másodpercben Sam újra mozogni kezdett benne. Elképesztő kínokat élt át. A
szíve már így is ki akart szakadni a mellkasából. De amikor érezte, hogy a férfi beléhatol,
még gyorsabban kezdett verni. Már nem érzett fáradtságot.
Összekulcsolta a lábát a férfi teste körül, és Sam egyre gyorsabban mozgott. Érezte, hogy
a férfi úgy szorítja magához, mintha az egész lényét magába akarná szívni.
Ez izgatta. Mint minden Sammel és a varázsával kapcsolatban.
Szorosan szorította, és próbált lépést tartani, ugyanazt akarta érezni a csúcson, mint a
férfi.
Aztán megtörtént.
Mintha tűzijátékot gyújtottak volna a testében. Azért fohászkodott, hogy örökké tartson a
pillanat. És bár nem így történt, a megelégedettség jóval tovább maradt a szívében, mint
várta.
Ahogy lélegzethez jutott, magához szorította a férfit. Lassan, nagyon lassan,
megnyugodott a légzése.
Valószínűleg így érzi magát az ember, ha belecsap a villám, gondolta Sam. A teste még
mindig bizsergett. Igyekezett valahogy visszanyerni az uralmat saját maga fölött. Nem
nagyon sikerült.
Lassan lecsúszott Riley-ról, nehogy véletlenül fájdalmat okozzon neki, és az oldalára
fordította. Meglepődött, amikor a nő hozzábújt. És elmondhatatlanul örült. Rámosolygott,
átkarolta, és magához szorította.
– Tele vagy meglepetésekkel, McIntyre – suttogta.
McIntyre. Nem Riley, hanem McIntyre.
Most próbál elhatárolódni a történtektől? Most, hogy lefeküdtünk egymással, semmissé
akarja tenni az egészet? Ez most elszomorít, vagy ez az a védőháló, amire akkora
szükségem volt? A francba, semmit nem értek! – gondolta Riley.
– Szeretem megnehezíteni a dolgod – felelte végül.
Sam finoman végigsimította Riley testét az ujjhegyével. A levegő egyre forróbb lett
köztük.
– Azt mindjárt gondoltam – mondta a férfi.
– Mégis miből? – húzta a nő, bár már minden erejét be kellett vetnie, hogy figyelni tudjon
Sam szavaira.
 – Na ne viccelj! – nevetett Sam.
Riley felemelte a fejét, és ránézett. Sosem szerette az olyan nőket, akik előre eltervezték
az egész kapcsolatukat. De Sam a társa volt, és a tettükkel biztosan megszegtek néhány
alapvető szabályt.
– Nem fog mindez gondot – jelenteni nekünk? – kérdezte a lány.
– Az attól függ.
Riley nem vette le róla a szemét. Már sokszor látta Samet. Akkor most miért érzi ezt a
tüzet, ezt az izgalmat? Hogy változhatott meg köztük így minden? – Mitől?
– Attól, hogy abbahagyjuk-e a szeretkezést, amikor a rosszfiúkat kellene üldöznünk –
simogatta meg Sam Riley arcát. Kívánta.
– De most komolyan – mondta a nő.
– Miből gondolod, hogy nem beszéltem komolyan? kérdezte Sam mosolyogva. Közelebb
húzta a lányt, és most Riley feküdt rajta. Megsimogatta, és megigézve figyelte, ahogy a
szeme ég a vágytól, – Halálosan komolyan mondtam – emelkedett fel újra, hogy
megcsókolja.
A nő teljesen elolvadt, és elnapolta a beszélgetésüket. Elámult, milyen éhes lett rögtön,
miután annyit lakmározott.
Márpedig éhes volt.
 13. FEJEZET

Nem tartott sokáig. A következő betörés négy nap múlva, szerdán történt. A módszer
ugyanaz volt. Bár a tulajdonos állítása szerint minden ablak és ajtó zárva volt, nyom nélkül
hatoltak be. A hetvenes éveikben járó lakók ugyanúgy aludtak, mint a korábbi károsultak.
Felverték, kiszedték őket az ágyukból, megkötözték, és végül elkábították őket.
– Kell lennie valami közösnek… Mit nem veszünk észre? – tette fel a kérdést Riley
huszonötödször. Körbe-körbe járkált a tábla előtt, melyre az eddig összegyűlt
információkat írták fel a betörésekről.
– Sok-sok alvás motyogta Sam. Az asztalánál ült, és úgy fordította a széket, hogy rálásson
a táblára. Ó se vett észre semmi újat. Riley egyébként is szétszórt gondolatain nem segített
a férfi hozzászólása. Ránézett a társára. Attól tartott, hogy a szombati események
megváltoztatják a viszonyukat, ám kiderült, fölöslegesen. A következő hétfőn, amikor
dolgozni jött, Sam úgy viselkedett, mintha nem is történt volna köztük semmi. Riley
egyszerre nyugodott meg, és vált feszültté, de hasonlóan cselekedett. És azóta is ez maradt
a helyzet.
Bár néha észrevette, hogy Sam figyeli, az arckifejezéséből semmit nem tudott kideríteni.
Talán ezt csak ő képzelte bele; lehet, hogy büszkeségből. Mégis, melyik nő szeretné azt
hinni, hogy ilyen könnyen elfelejtik vagy elhajtják?
Nem számított arra, hogy Sam majd a karjaiba ugrik, amikor beér a kapitányságra, de
azért örült volna egy-két kedves szónak vagy titkos pillantásnak. Végül is eléggé
összegyűrték a lepedőt, mielőtt hazament volna szombaton ahelyett, hogy reggel Lisának
magyarázkodott volna, amiért még mindig az előző napi ruhája van rajta.
– Nem alszol eleget emiatt, Wyatt? – kérdezte ravaszul.
– Emiatt se… – felelte. – És Lisa szeretné tudni, mikor jössz át megint – folytatta
halkabban.
– Lisa – ismételte a lány.
Tényleg a kislány kérdezi, vagy csak felhasználja, hogy ő megtudhassa?
– Igen, Lisa – válaszolta még mindig rezzenéstelen arccal. – Tudod, apró kislány – emelte
fel a kezét kábé egy méterre a földtől. – Majdnem úgy beszél, mint egy felnőtt, pedig csak
hatéves. – Szünetet tartott, hogy átgondolja, ki akarja-e mondani hangosan a folytatást. –
Tudni szeretné, hogy azért nem jössz-e mostanában, mert valami rosszat tettem. Mondtam,
hogy szerintem nem, de nem győztem meg nézett mélyen a nő szemébe a ki nem mondott
dolgoktól terhesen. – Rosszat tettem?
– Nem. – Riley megköszörülte a torkát, és eltűnődött, honnan ez a hirtelen vakmerőség. –
Akkor, gondolom, mennem kell. – Most ő nézett Sam szemébe. – Ha már Lisa látni akar…
– Igen, akar – nézett a férfi a táblára.
 – Ha befejezték a magánügyeikről folytatott fecsegést – tűnt fel hirtelen Barker mögöttük
–, esetleg beszámolhatnának a nyomozás állásáról.
A hadnagy mustrálóan szegezte egyikükre, majd másikukra barna szemét.
Most már biztos, gondolta Riley. Ő maga az ördög.
– Melyik betörésé? – kérdezte a lány udvariasan.
– Mindegyiké – dörmögte a férfi.
Sam felkelt a székből, hogy Barker és Riley közé kerüljön.
– Hayworthék nem nagyon jártak el otthonról – mondta. – A személyleírás alapján
ugyanazok az elkövetők. Nem találtunk semmit, ami összekötné őket a korábbi
károsultakkal. Más kocsival járnak, más szakmában dolgoznak, Hayworthék pedig
nyugdíjasok. Más körökben mozognak.
– Igen, igen, ezt már tudom, nem akarom még egyszer végighallgatni – csattant fel
Barker. – És a kifogások sem érdekelnek. Legközelebb azt a hírt szeretném kapni, hogy
megoldották az ügyet. Végignézett rajtuk, aztán a két legközelebb ülő nyomozón, Sungon és
Allenen is. Egyértelműen beszélt. Az egész csoport felelős ezért a nem túl fényes
teljesítményért. – Érthető voltam?
– Tökéletesen – válaszolta Riley azzal a vidám lelkesedéssel, melyről tudta, hogy
megőrjíti Barkert.
– Akkor jó – szűkült össze a hadnagy szeme.
Azzal az ex-tengerészgyalogos sarkon fordult, és visszalépdelt az irodájába. Nem húzta
be a függönyt, hogy láthasson mindent.
– Darth Vader szinte Hófehérkének tűnik mellette – jegyezte meg Riley halkan. Háttal
fordult az irodának, mert Barker volt olyan elvetemült, hogy még szájról is tudjon olvasni. –
Egyébként nem kell megvédened – mondta Samnek. – Meg tudom védeni magam.
– A leghalványabb fogalmam sincs, miről beszélsz, McIntyre – felelte rezzenéstelenül a
férfi. Felkapta a dzsekijét. – Na gyerünk, lássuk, vajon Hayworthék emlékeznek-e, mit tettek
az utóbbi negyvennyolc órában. Talán szerencsénk lesz, és ez alapján tudjuk megoldani az
ügyet – folytatta a lány értetlen arckifejezése láttán.
– Nem is tudtam, hogy ilyen optimista vagy – felelte Riley, és felkapta a táskáját. Sam után
sietett.
– Biztos a barátaim miatt.
A lány elmosolyodott.

Cahil professzort az egyetemen találták meg, az irodájában.

– Már megint maguk? – morogta, amikor meglátta őket. Elharapott egy káromkodást, és
lerakta a hosszú esszét, melyet éppen olvasott. – Még nem fogytak el a kérdéseik?
– Csak még néhányat, professzor úr. Nem fog fájni, és ígérem, hogy gyorsak leszünk –
válaszolta Riley.
– Nem elég gyorsak – biztosította a nyomozókat. – Üljenek le.
Sam megvárta, hogy Riley leüljön, majd ő is helyet foglalt.
 – El tudná mesélni, mit csinált a betörést megelőző két napban?
Miért? – kérdezte gyanúval a szemében.
– Talán ugyanazt tették, mint a többi károsult, ezt próbáljuk kideríteni – segített be most
Riley.
Cahil olyan embernek tűnt, aki azt gondolja, senkire sem hasonlít. Az túl átlagos lenne.
– Mint például?
– Épp erről van szó – válaszolta Sam. – Nem tudjuk.
– Nincs sok dolog, amit tudnak, mi? – kérdezte megvetően.
– Azt azért tudjuk, mikor beszélünk a nyomozást hátráltató személlyel – mondta Riley
egyszerűen. Előredőlt a székben. – Magának nem tetszik, hogy meglopták, ezt értjük. És
sajnáljuk, ha zavarjuk, de mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a tetteseket. Ehhez
azonban szükségünk van a segítségére. Azt gyanítjuk, van közös pont a betörésekben,
mégpedig valami, amit maguk mindannyian csináltak. Úgyhogy kérem, számoljon be a
rablás előtti két napról olyan részletesen, ahogy csak tud – fejezte be udvariasan, de
határozottan.
– Rendben. – A professzor becsukta a szemét, és igyekezett olyan pontosan elmesélni a
történteket, ahogy csak tudta.

– Elég meggyőző tudsz lenni, ha akarsz – jegyezte meg Sam, miután távoztak, és a
kocsihoz indultak.
– Legfiatalabb gyerekként kénytelen voltam megtanulni – vigyorgott Riley. Megvárta,
amíg a férfi kinyitja az ajtót, majd beszállt az autóba. – Kettő megvan, még kettő van hátra.
– Nem mondhatnám, hogy bizakodó vagyok – vallotta be Sam, és beindította a motort. –
A professzor és Hayworthék napjában nem sok közös volt azon kívül, hogy ettek, és fogat
mostak.
– Reménykedj, Wyatt! – biztatta a lány. – Még van időnk.
Sam sóhajtott, ahogy épp pirosra váltott előtte a lámpa.
– Igen, de percről percre egyre öregebbnek érzem magam.
– Majd megint megfiatalodsz, ha megoldjuk az ügyet – mosolygott rá Riley.
Miután végeztek Marstonékkal és Wilsonékkal, ideje volt leadni a műszakot.
A lány tartotta a szavát, és Sammel együtt elment Brendához Lisáért. A kislány majd
kiugrott a bőréből, amikor meglátta. Odafutott hozzá, és átölelte. Csak akkor volt hajlandó
elengedni, amikor a nő megígérte, hogy átmegy hozzájuk.
Riley-n melegség futott végig, amikor meglátta hármukat a tükörben, amint elindultak
Brendától. Úgy nézünk ki, mint egy igazi család, gondolta.
Még sosem tekintett így magára. Mint feleség vagy anya. De most itt volt teljes valójában.
És megvolt a maga romantikája. Kár, hogy semmi esély rá, gondolta, és bekötötte az övét a
gyerekülésen.
 Az élete elkezdett felvenni egy ritmust. Riley tudta, hogy könnyen hozzá tudna szokni, és
azt is, hogy nem kellene. Mégsem tudott mit tenni. Nappal társak voltak, és lázasan
igyekeztek megoldani az ügyeket. Éjjel pedig szeretők, amíg Riley haza nem ment. Howard
pedig aggódó nagyapaként megvárta, s mindig engedékeny és megértő pillantással fogadta.
– Na hogy megy? – kérdezte a nyugdíjas mérnök három héttel később.
– Az ügy? – kérdezett vissza Riley.
– Tudom, hogy nem beszélhettek folyamatban levő nyomozásról – intette le Howard. –
Egan ezt régen többször hangsúlyozta. – Mindig büszkeséggel telt meg a hangja, ha a
fiatalabbik fiáról beszélt. – A többit meg úgyis elolvastam már az újságban. Nem, azt
kérdem, mi a helyzet a fiatalemberrel, akivel mostanában randevúzni szoktál.
Randevúzni – de jól hangzik. Négy hét telt el az első szeretkezésük óta, és egyre csak jobb
lett minden. Tüzesebb. Ha ennél forróbb lenne, szüksége lenne a tűzoltókra.
– Miből gondolod, hogy bárkivel is „randevúzom”?
– Épp úgy ragyogsz, mint Katie, amikor mi, khm – köszörülte meg a torkát, valószínűleg
hangsúlyozásképp – randevúztunk. A társad? – kérdette. – Ő az, mi? – mosolyodott el. –
Jóképű fiú – bólintott. – Szerintem kicsit hosszú a haja, de egyébként rendben van. Jól bánik
veled? – kérdezte.
– Howard, azt hiszem, ellőtted az összes kérdésedet.
– Mert ha nem – folytatta a férfi, miközben Riley az ajtaja felé indult –, csak küldd ide
hozzám, és helyrerakom.
Tekintve, hogy a férfi úgy nézett ki, mint egy csontváz, nehéz volt nem nevetni, de Riley a
világért se bántotta volna meg,
– Jó éjszakát, Howard!
– Jó éjt, Riley! Aludj jól.
És gyorsan, tette hozzá a lány magában. Nem sok idő volt a műszak kezdetéig.
Bár Howard a legjobb szándékkal tette fel a kérdéseket, a lány fejében szöget ütött egy s
más. Ez már nem csak flört volt közte és Wyatt közt. Annál sokkal több. Kötődni kezdett
Lisához, és ami még rosszabb, beleszeretett Sambe.
Ismeretlen vizeken evezett, ráadásul valószínűleg egyedül, mert bár szívesen kimondta
volna, hogy szereti Samet, nem látott rá sok esélyt, hogy a dolog kölcsönös legyen.
Talán bűntudatból ő is kimondaná. Ah, dehogy, Sam nem az a típus. Esély sem volt rá-
Nagyot sóhajtott. Véget kell vetnem ennek; mielőtt túl késő, gondolta. Próbálta felszívni
magát, és elhatározni, hogy megteszi, de jól tudta, milyen nehéz dolga lesz. De meg kell
tennie.
Bármikor megpróbálta, valami visszatartotta. Nem tudta kimondani, hogy nem megy
Sammel Lisáért. Ehelyett mindig beleegyezett, és elolvadt a kislány aranyos tekintetétől,
amellyel mindig üdvözölte. Ezután egyértelmű volt, hogy marad vacsorára, egyébként is
főzőleckéket adott Lisának. Ezt is abba kellett hagyni.
Aznap Lisa nagyon fel volt dobva, de az okát megtartotta magának, amíg haza nem értek.
– Ma – mondta rögtön, miután becsukták az ajtót – nem kell főznöd, Riley. Pizzát eszünk.
Én fizetek – tette hozzá a kislány büszkén.
 – Azt meg hogyan? – kérdezte Riley Samre nézve. De a férfi jelezte, hogy lakat van a
száján.
– Kapok zsebpénzt apától – felelte Lisa. – Én pedig félreraktam, úgyhogy most én fizetek
– ismételte csillogó szemmel.
Riley rápillantott Samre. Lisa apának hívta. Vajon most először? A férfi meglepett
arckifejezése elárulta a választ.
A lány úgy tervezte, most kezdi majd kivágni magát a dolgokból, és nem vacsorázik itt. De
ezek után hogy tehetné? Lisa szíve megszakadna, ha elmenne.
Úgyhogy maradt.
De elhatározta, hogy hazamegy, amint lefektetik a kislányt. Ma nem lesz szeretkezés, ma
nem olvad bele Sam karjaiba. Folytatódik az élete. A férfi nélkül.
Bár nem akarta, ki kellett állnia magáért valamikor. Mondjuk most. Túl hamar jött el a
lefekvés ideje. Átöltöztette Lisát, aztán mesélt neki. Párszor elakadt a szava, egyre
idegesebb lett. Aztán a kislány végre elaludt.
Riley rögtön kiment a szobából. Arra számított, a nappaliban találja Samet, de
szerencséjére nem így történt. Felkapta a táskáját, és gyorsan az ajtó felé indult.
– Hova mész?
Lefagyott, amikor meghallotta a férfi hangját.
– Haza kell mennem – válaszolta anélkül, hogy megfordult volna.
Sam odament hozzá, és kivette a táskát a kezéből. A mosoly, mely mindig a szívébe hatolt,
és összezavarta, ott ült a férfi száján.
– Nem kell.
Riley meggyőzte magát, hogy erősnek kell lennie, és visszavette a táskát.
– De igen.
Sam arcáról eltűnt a mosoly, és aggódás vette át a helyét.
– Valami baj van?
– Nem. De. – A fenébe, miért mondja el neki mindig az igazat? Más elől el tudja titkolni a
dolgokat…
– Nem tudtam, hogy két kérdést tettem fel – rándult meg a férfi szája.
– Mert nem is – sóhajtott Riley. – Nézd, ez az egész szuper volt…
Valami nincs rendben. Miért beszélt múlt időben? Sam felkészült a legrosszabbra.
– De?
Riley-n nem segített, hogy még egy nagy levegőt vett, a fájdalom egyre csak nőtt.
– De vége kell hogy legyen.
A férfi legszívesebben megragadta volna a vállánál fogva, hogy némi értelmet verjen bele.
Hihetetlen önuralomra volt szüksége, hogy ne tegye.
– Miért? – tette fel az egyszerű kérdést nyugodtan.
– Mert nincs jövője.
Azt akarta, hogy elkötelezze magát mellette? Vagy csak egy kiutat keresett? Vagy csak
tesztelte?
 – Miért kell mindig rögtön a jövőn gondolkodni, miért nem lehet csak úgy élvezni a
pillanatot? – kérdezte. – Néha egy helyben kell maradni, hogy később továbbmehessünk.
Később… Vagy inkább soha. Ezt most kellett befejezni, mielőtt túl nagy csalódás ér,
gondolta Riley.
– Talán – egyezett ki. – De ezt egyedül kell kitalálnom.
Sam sosem kényszerítette volna semmire. Mégsem volt egyszerű hagynia, hogy elmenjen.
– Rendben – mondta végül. – Ha ezt akarod…
Nem ezt akarta. Őt akarta. És Lisát. De tudta, hogy az álma nem válhat valósággá.
Legalábbis nem úgy, ahogy ő szeretné.
– Holnap találkozunk – motyogta.
– Még jóéjtpuszit sem kapok? – kérdezte Sam, amikor a lány lenyomta a kilincset.
Riley hátranézett a férfira, és még mindig kapaszkodott a kilincsbe, mintha támaszt
keresne.
– Ha adok, nem fogok tudni elmenni.
– Dehogynem – fordította meg Sam, és átfogta a csípőjét. – Ennél erősebb vagy.
De nem volt az.
 14. FEJEZET

Sam Wyatt nem a szabályok szerint játszott. Riley csak így tudta magyarázni a
történteket, amikor pár órával később beült a kocsijába, és hazaindult. Amint megcsókolta,
mindennek vége lett; Szeretkeztek. Bár minden porcikája maradni szeretett volna, két
mennyei órával később Riley kényszerítette magát a távozásra. Ilyen korán még sosem
ment haza.
Erősebbnek kellett volna lennem, szidta magát.
Másnap újra megfogadta, hogy ellenáll. Azonnal hazamegy, miután ágyba tették Lisát.
Majd Wyatt mesél, ő pedig kisurran.
Jó terv volt.
Legalább Howard ma korábban fekhet le. Vicces, hogy kinevezte magát az őrangyalának.
Mostanában szinte minden idejét elvette a munka – és persze Sam úgyhogy nem sokat
tudott beszélgetni az öregúrral. Ezzel kezdenie kellett valamit. Emlékezett, milyen nehéz
dolga volt először. Letért a főútról, és a háza felé vette az irányt.
Bár a lányt szinte örökbe fogadta, Howard legtöbbször egyedül szeretett lenni. A három
év alatt, amióta Riley odaköltözött, mindössze egy látogatót fogadott, az pedig a fia volt,
Ethan.
Ahogy a lány közeledett az öregúr házához, elmosolyodott, amikor meglátta, hogy szokás
szerint most is égve hagyta a lámpát a teraszon. Hogy könnyebben hazatalálhassak,
tűnődött. Lelassított, hogy Howardnak legyen ideje felkelni az ablak melletti székből, és
üdvözölhesse. De a bejárati ajtaja nem nyílt ki.
Fura, még akkor is kijött, amikor beteg volt. Mintha a férfi le sem tudna feküdni anélkül,
hogy köszönne a lánynak.
Riley leparkolt a kocsibeállón, leállította a motort, és várt egy pillanatot, mielőtt kiszállt
volna. Howard házában még mindig nem látott mozgást.
Talán végre rájött, hogy már nagylány. Vagy erőt vett magán, és legyűrte a kényszert.
Bárhogy is történt, ma valószínűleg nem fog jó éjszakát kívánni neki.
Riley már készült kinyitni az ajtaját. Aztán felsóhajtott, zsebre vágta a kulcsot, és
odasétált Howard házához,
Érezte, hogy valami nincs rendben. Nem hagyná égve a villanyt az öreg, ha aludni megy.
Amikor két csengetés után sem kapott választ, Riley bekopogott. Hegyezte a fülét, hátha
meghallja a férfi csoszogását.
Semmi.
– Howard? – kiáltott, és még egyszer kopogott. Egyre feszültebb lett, és megnézte, nincs-e
véletlenül nyitva az ajtó. Nyitva volt. Howard pedig mindig bezárta.
A lány elővette és kibiztosította a szolgálati fegyverét.
 – Howard? – szólt újra, és lassan benyitott. Bár a nappalit nemcsak a kinti lámpa, hanem
az utcai is megvilágította, kis időbe telt, amíg hozzászokott a szeme a homályhoz. Nagyot
dobbant a szíve, amikor meglátta az összeesett testet a padlón. Howardot hozzákötözték
egy székhez, az pedig felborult. A szája, karja és lába szorosan meg volt kötözve.
A betörők itt jártak, Riley otthonának közvetlen szomszédjánál!
Egyszerre fordult fel a gyomra és sértődött meg. Mégis hogy képzelik?
Az első gondolata az volt, hogy kioldozza Howardot, vele marad, és megbizonyosodik
róla, hogy jól van. De rendőrként először meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy más nincs a
házban – különben rosszul járhat, az öregúrról nem is beszélve.
Sosem ölték meg az áldozataikat, nyugtatta magát Riley, ahogy körbejárta a szobákat.
Olyan gyorsan haladt, ahogy csak tudott, csupán a legalapvetőbb óvintézkedéseket tette
meg. Nehezebb volt átnézni a helyiségeket, mint hitte. Howard igen sok darabot szerzett a
gyűjteményébe, mióta legutóbb itt járt. Néhány szobában egészen a mennyezetig
tornyosultak a különféle könyvek, magazinon és bakelitek, ezzel egyes területek
egyszerűen megközelíthetetlenné váltak. A férfi igazi gyűjtögető volt, Riley pedig remélte,
hogy még jó pár évig hódolhat szenvedélyének.
Amint végzett, visszasietett hozzá. Csak a konyhában állt meg egy pillanatra, hogy
magához vegyen egy ollót. Ezért is keményen meg kellett dolgoznia. A fiókok különféle
kacatokkal voltak megtöltve, mintha Howard életében nem dobott volna ki semmit. Nagy
nehezen talált egy ollót, és yisszasietett a nappaliba. Térdre ereszkedett, és óvatosan
elvágta a ragasztószalagot.
Félig végzett, amikor Howard nagyot nyögött. Mintha épp akkor ébredt volna egy rossz
álomból. Egyértelműen bűzlött a kloroformtól.
Riley-t meghökkentette a helyzet iróniája.
Amíg ők módszeresen igyekeztek kézre keríteni a betörőket, azok épp az orra előtt
csaptak le újra. Ráadásul pont akkor, amikor ő és Sam szeretkeztek.
Bár ha hamarabb hazajöttem volna, lehet, hogy megvárják, amíg lefekszem, jött rá. És
akkor másnap estig nem is tudtam volna meg semmit, reggelente ugyanis sosem szoktam
találkozni Howarddal.
Valami máshogy történt, mint a korábbi esetek során, de nem tudta, mi.
Levette az utolsó ragasztószalagot is, aztán visszaült, hogy megvárja, amíg Howard
magához tér. A légzése és a szívverése is normális volt. Legalább nem kapott szívrohamot.
Felhívta a három mérföldre lévő tűzoltóságot. Miután azonosította magát, és megadta a
jelvényszámát, megkérte a diszpécsert, hogy egy mentőt is küldjön. Aztán felhívta Samet.
– Biztos vagy benne, hogy ugyanazok? – kérdezte a férfi fél órával később. Éppen akkor
rakta ki heves bocsánatkérések közepette Lisát Brenda és Dax házánál. A házaspár
biztosította, hogy nincs miért elnézést kérnie, és megértik, milyen nehéz egy rendőr élete.
Most, hogy megérkezett, alig akarta elhinni, amit Riley mondott.
A mentő öt perccel a lány telefonja után érkezett, és Howard tiltakozása ellenére tetőtől
talpig megvizsgálták. Csak a becsülete sérült a fején lévő apró puklit leszámítva, melyet
akkor szerzett, amikor felborult a szék.
 – El kellett volna tudnom bánni velük – panaszkodott Riley-nak, miután elmentek a
mentősök. – Az edzőteremben második voltam a súlycsoportomban.
A nő már jó párszor hallotta a történetet.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, Howard – mondta gyengéden, miközben nyugtatóan
végigsimított a hátán, de ezt már mesélted, és majd ötven éve történt. – Aztán egyszer csak
beugrott. Rájött, mi motoszkál a fejében. – Ágyban voltál, amikor jöttek?
– Nem. – Megpróbált felállni, de a lábai kissé remegtek, úgyhogy inkább visszahuppant a
kanapéra. Rád vártam. Mint mindig.
Sam kérdően nézett Riley-ra.
– Howard szereti tudni, hogy biztonságban hazaértem-e – magyarázta. – Ő az én
személyes őrangyalom. Hosszú történet – mondta.; majd visszafordult az öregúrhoz. – De
miért jöttek be, ha nem aludtál? Mindig akkor jönnek, amikor az áldozatok már lefeküdtek.
– Égett a villany a házban?*-kérdezte Sam.
– Nem, minek pazarolnék? – horkantott Howard.
Riley még mindig nem értette.
– De akkor megláttak volna az ablakon keresztül, és te is őket.
– Ki kellett mennem a mosdóba – pirult el a férfi. – Amikor kijöttem, rögtön lecsaptak.
Nem t’om, ki lepődött meg jobban. A lépcső felé igyekeztek, amikor kinyitottam a fürdő
ajtaját. Aztán a magasabbik kicsavarta a karomat, a kisebbik meg elkezdett ütni. Nem t’om,
ők mitől féltek, amikor nem is tudtam mozgatni a kezemet.
Riley összerezzent, ahogy elképzelte. Majdhogynem érezte a csapásokat, de ez nem az
érzelmeskedés ideje volt. Most nyomozóként kellett viselkednie, nem Howard barátjaként.
Ez lehet az áttörés, melyre annyi ideje vártak.
– Ez nagyon fontos. – Láttad az arcukat?
– Hogy láthattam volna? – tiltakozott a férfi. – Símaszkot viseltek.
– És nem volt valami fura abban, ahogy mozogtak vagy beszéltek? Bármi kirívó? Talán
egy szag. Vagy nem hallottad valamelyikük nevét?
Howard csak a fejét rázta, aztán a szag szó hallatán izgatott lett.
– A kisebbiknek fokhagyma szaga volt mondta. – És…
– És?
– A vékony magas folyton megnyomta a g hangot. Kicsit úgy beszélt, mint az a
parkolóinas.
– Melyik? – kérdezte Sam.
– Azon a helyen… – Howard feszült lett, ahogy kereste a szavakat.
– Melyik helyen? – biztatta Riley kedvesen.
A férfi becsukta a szemét, és elgondolkodott. Körülöttük mindenfelé helyszínelők
vizsgálták át a szobákat alaposan bizonyítékok után kutatva. Hallotta, hogy az egyik férfi
panaszkodik, mert majdnem ráesett egy torony könyv.
– Ethan itt járt múlt héten – mondta Howard.
– Emlékszem.
– Ethan? – kérdezte Sam. – Az ki?
 – A fia – felelte Riley még mindig Howardra nézve. – Folytasd!
– Ő orvos. Ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen abba a menő étterembe – horkantott
megvetően. – Régen egy hónap alatt nem kerestem annyit, mint amennyibe ott egy étel
kerül, de Ethan mindenképpen oda akart vinni. Mondta, majd ő fizet, ezért felajánlottam,
hogy én vezetek.
Tehát Howard használt Mercedesével mentek. Imádta az autót, remekül karbantartotta.
Minden vasárnap lemosta, és viaszt is kent rá, szinte vakítóan fénylett.
Riley-nak eszébe jutott valami.
Egy sanda pillantás Samre, s tudta, hogy ugyanarra gondolnak.
– És odaadta a kulcsát az inasnak – mondta Wyatt.
Howard zavarodottan nézett Riley-ra, majd a társára.
– Hogy máshogy parkolta volna le a kocsimat?
– A lakáskulcsod is azon a csomón van? – kérdezte a lány.
Howard megint csak értetlenül nézett.
– Két kulcsom van összesen. Miért tartanám őket külön?
A kép összeállt.
Tényleg ilyen egyszerű az egész? A parkolóinasok hozzáfértek a kulcsokhoz és a
delikvens lakcíméhez is, mivel a forgalmit a kesztyűtartóban hagyta. Csak le kellett írniuk a
címet, és venni egy lenyomatot a kulcsról. Műszak után elmentek egy kulcsmásolóhoz, és
már kész is volt minden. Ezután már csak el kellett látogatniuk a címre, és megnézni,
érdemes-e megkockáztatni a betörést.
Wyatt tudta, mire gondol a lány. Ám neki volt egy problémája az elmélettel.
– Ha van kulcsuk, miért nem nappal törnek be a házakba, amikor senki sincs otthon?
– Mert van rá némi esély, hogy valaki otthon van – találgatott Riley. – Éjjel viszont szinte
biztos, hogy mindenki alszik, úgyhogy előnyben vannak. És szerintem más is van a
háttérben.
– Micsoda?
– A frusztráltság. Tehetős, drága éttermekbe járó embereket rabolnak ki, akiket
irigyelnek. Mintha azt üzennék ezzel, hogy na, most megkaptátok!
Riley ránézett Howardra. Az elmélet elérzékenyítette. Megölelte a férfit, olyan
gyengéden, ahogy csak tudta.
– Ó, Howard, azt hiszem, megoldottad nekünk az ügyet!
– Jó, hogy nem hiába vertek meg – motyogta szemérmesen.
Riley elnevette magát, és nyomott egy puszit a férfi fején lévő kopasz foltra.
– Örülök, hogy jól vagy. Mindjárt jövök – ígérte, majd felkelt. Elsétált a szoba másik
felébe, és elővette a telefonját.
Wyatt követte.
– Kit hívsz?
A lány megállt egy pillanatra, mielőtt beütötte a számot.
– Kiderítem, hogy a többi károsult járt-e a Crown Jewels étteremben.
Sam ránézett az órájára. Majdnem tizenegy volt.
 – Nincs egy kicsit késő ehhez?
– Az igazságszolgáltatás sosem alszik. Riley megnyomott egy gombot a telefonján, és már
ki is csöngött.
– Gyorshívóra raktad őket? – kérdezte Sam.
– Persze, amíg le nem zárjuk az ügyet. Miért, te nem?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Riley felemelte az ujját, hogy várjon egy picit. Valaki
felvette.
– Ötből négy az egész jó – mondta a lány húsz perccel később. Ő, Wyatt és Howard a
konyhában ültek le a többi telefonhíváshoz, hogy ne zavarják a helyszínelőket. –
Marstonékon kívül mindenki járt az étteremben, mielőtt kirabolták volna őket.
– Biztosan élvezték, hogy kicsivel éjfél előtt kellett felidézniük a történteket – jegyezte
meg Sam.
– Szerintem egyikük sem alszik túl mélyen mostanában – felelte a nő. – De ha elkapjuk a
rosszfiúkat, talán jobban fognak.
– Biztosan ők tették? Marstonék nem ettek a Crown Jewelben. A náluk történt betörés
épp ugyanolyan volt, mint a többi, és száz százalékig biztosnak kell lennünk a dolgunkban,
hogy… – Sam nem fejezhette be, mert Riley mobilja megszólalt.
– McIntyre. Igen. Mi? Ó! Rendben. – A férfi látta, hogy Riley szája széles mosolyra
húzódik. – Nos, köszönöm, hogy visszaszólt, Mr. Marston. Igen, igen, ez rendkívül hasznos
információ. És igen, én szobafogságot adnék neki. Aha. Megígérem, hogy szólok, amint
kiderítjük. Visszhall.
Sam kérdően tekintett rá.
– Úgy nézel ki, mint a macska, amely megette a kanárit – jegyezte meg Howard. 0 is
kíváncsi volt.
– Mr. és Mrs. Marston nem ment a Crown Jewelsbe. De a fiuk elvitte a barátnőjét, és az
apja hitelkártyájával fizetett. Meghallotta a beszélgetésünket, és bevallotta.
– Tinédzserek – rázta meg a fejét Howard. – Semmi tisztelet…
– Arról nem is beszélve, hogy ki sem rabolták volna őket… Szerintem tizennyolc éves
koráig szobafogságban lesz – jegyezte meg Riley, aztán megdörzsölte a tenyerét. – Oké,
megütöttük a főnyereményt. Mit szólsz holnap egy kései ebédhez a Crown Jewelsben? Az én
kocsimmal megyünk.
– Miért a tieddel? – kérdezte Sam.
– Egyértelmű, kedves Watsonom. A forgalmidból kiderül, hogy lakásban laksz. Ezek az
emberek pedig csak házakat rabolnak ki.
Ebben igazat adott a lánynak, de volt még egy nagyobb gond is.
– Ez nem túl biztos vállalkozás. Nincs rá garancia, hogy bekapják a horgot. Mármint
hetente több száz autót parkolnak le.
– Ezért fogom elkérni Rose gyémántgyűrűjét, amelyet a főnöktől kapott a legutóbbi
évfordulójukra. Meg még kérek pár csecsebecsét a család többi tagjától, és minden rendben
lesz. Ha minden csillog, biztos minket választanak.
 Már a sok ékszer nélkül is épp elég jól nézel ki, gondolta Sam, de megtartotta magának,
tekintve, hogy nem kettesben voltak.
 15. FEJEZET

– Tudom, hogy ha lehet, szeretnéd kihagyni a szomszédodat az egészből, de szerintem be

kéne hoznunk a parkolóinasokat kikérdezni. A te terved nem működik – mondta Sam Riley-
nak.
A férfi a kocsijában ült, és telefonon beszélt a társával. Teljesen össze volt görnyedve, és
kezdett megőrülni a bezártságtól.
Riley a sötét nappalijában ült. Remélte, hogy a betörők ráharapnak a csalira. Eddig
semmi sem történt.
Bár nem tetszett neki, lassan kénytelen lesz egyetérteni Sammel. Már majd két hete
várakoztak így mindennap, de a fickóknak semmi jele.
Azt remélte, a kölcsönkért ékszerek megteszik a hatásukat. Vagy hogy – mint előzetesen
megbeszélték –, amikor Wyatt megkérte, hogy adjon jattot az inasnak, hangosan leszólta.
– Ne adj borravalót! – mondta lekezelően. – Az ég szerelmére, nem kellett motorosokat
lecibálnia az autóról, hogy hozzáférhessen. Csak elment vele a sarokra. Őszintén szólva túl
nagylelkű vagy.
Ha egy pillantással ölni lehetne, Riley ott helyben holtan esett volna össze.
De talán nem erről az inasról beszélt Howard. Bár magas volt meg vékony,.. És
megnyomta a g hangot.
Riley belesóhajtott a telefonba.
– Valószínűleg igazad van. Ez sehova sem vezet. – Talán tényleg nem jutottak sehova, de
a lány azt érezte, igaza van, tényleg a Crown Jewels étterem parkolóinasai a betörők. Csak
így van értelme. – Menj haza Lisához!
– Oké. Jó éjt, partner! – mondta Sam, és összecsukta a telefonját.
Az anyósülésre dobta a készüléket, ahol általában Riley szokott ülni. A megfigyelés miatt
nemcsak a lányával tudott kevesebb időt tölteni a férfi, hanem Riley-val is. Mióta elkezdték,
nem voltak együtt, és hiányzott neki. A bőre illata, a hozzásimuló teste, a ziháló lehelete,
miközben kényeztetik egymást…
Még sosem érzett így senki iránt. Sem ilyen sokáig. Egy nőre sem tekintett úgy, mint rá.
Ez új volt, és nagyon összezavarta. Vagy inkább félelemmel töltötte el, helyesbített.
Akármennyire utálta, sebezhetőnek érezte magát.
Rápillantott az órájára. Tudta, hogy Riley-nak igaza van, haza kellene mennie. Az utóbbi
pár napban Riley anyukája felajánlotta, hogy Lisával marad, és így a saját ágyában alhat.
Fél éve halálra röhögte volna magát, ha valaki azt mondja, a rendőrfőnök felesége fog
vigyázni a gyerekére, ő pedig a lányával kerül fizikai meg érzelmi kapcsolatba.
Mennyit változott az élete ilyen rövid idő alatt! – rázta a fejét. Úgy döntött, még vár egy
kicsit. Nem akart túl korán elmenni, hátha…
 Háromnegyed órával később elege lett. Fáradt volt, és egyébként sem látta értelmét
tovább maradni. A betörők csak nem mutatkoztak. Addig kellett elindulnia, amíg nem túl
kimerült, hogy autóba üljön.
Beindította a motort. A kocsi lassan életre kelt. Megfordult egy kocsibeállón, és elindult a
főútra vezető utcán. Késő volt, alig néhány járműt látott az úton. Akibe szorult egy kis ész,
otthon maradt. Ahol neki is lennie kellett volna. Bár Riley nélkül nem volt ugyanaz.
Már majdnem kiért a főútra, – amikor elment mellette egy autó. Összeszorította az ajkát,
hogy elnyomjon egy ásítást. Fenébe is, fáradt volt.
Riley felriadt.
Valami zaj, vagy csak egy valószerű álom ébresztette fel? Hallgatózott, hátha megkapja a
választ. Mielőtt lefeküdt volna, a bejárati ajtaja elé tett egy kupac könyvet, hogy ha valaki
bejönne, feldöntse őket. Ezt hallotta. Biztos volt benne. A szíve a torkában dobogott, és a
vezetékes telefon után nyúlt, hogy erősítést hívjon. Nem volt vonal. A mobilját pedig a
földszinten hagyta.
Még szerencse, hogy a szolgálati fegyverét nem tette a szokásos helyére, hanem magával
vitte. Megfogta a markolatát, hogy egy kicsit megnyugodjon.
Gyorsan kikelt az ágyból, és halkan az ajtó felé indult. Visszatartotta a lélegzetét, és
kiment a folyosóra. Balról megragadták a derekát, de olyan erővel, hogy alig kapott levegőt.
A pisztolyát kicsavarták a kezéből. Aztán borzalmas fájdalmat érzett a tarkóján. Próbált
eszméleténél maradni. Ahelyett hogy visszaütött volna, azt tettette, hogy elájult, hátha
meglepheti a betörőt.
A férfi lecipelte a lépcsőn. Aztán berakta egy székbe. Most vagy soha. Tudta, mi fog
következni. Hozzá fogják kötözni a székhez. Felugrott, és dulakodni kezdett a támadójával.
Őt meg tudta lepni, de a társát nem. A háta mögött felhúztak egy pisztolyt.
– A helyedben nem tenném, ribanc – figyelmeztette egy csikorgó hang.
– Jó tanács. Fogadd meg!
Egy pillanattal korábban a nyitott ajtó nekicsapódott a falnak. Riley megpördült, és
meglátta Samet, amint a betörőre szegezi a pisztolyát.
A következő lépését ösztönösen tervelte ki. Az alacsonyabbik férfi megfordult, és Samre
irányította a fegyverét. Elég őrültnek tűnt, hogy használja. Riley velőtrázó sikollyal
rávetette magát, megragadta a karját, és felfelé irányította a pisztolyt. Fokhagymaszag
csapta meg. A fegyver elsült. A csillárt találta el.
Erősítés, gondolta a lány óriási megkönnyebbüléssel. Sam hívott erősítést. Az ég áldja
meg!
– Feladom, ember, feladom! – kiáltotta a magasabbik feltett, remegő kézzel.
– A pisztoly Jasoné. Nem az enyém.
– Nincs merszed fegyvert használni – vágott vissza undorral a Jasonnak nevezett betörő.
– Sehol sem lennél nélkülem.
– Most viszont börtönbe kerül maga miatt – szólt közbe Sam vigyorogva.
Gyorsan az övére akasztotta Jason pisztolyát, és Riley-hoz fordult. El akarta kérni a
bilincsét, de meglátta, milyen sápadt.
 A két férfira szegezte a fegyverét.
– Jól vagy? – kérdezte Riley-t.
– Persze – válaszolta a lány, aztán térdre rogyott, és elájult.

Mintha ólomból lett volna a szemhéja. Igyekezett kinyitni, de jó pár próbálkozásba telt,
míg sikerült. Közben hangokat hallott, és érezte, hogy járkálnak körülötte.
Mi történik? Ja persze, a betörés.
A két feketébe öltözött férfi behatolt a házába, az egyikük hátulról megragadta, és
leütötte.
Sam. Sam!
Ekkor nyitotta ki végre a szemét. Az első dolog, amit meglátott, a férfi arca volt.
– Jól vagy. – A lány azt hitte, üvöltött, de valójában erőtlenül suttogott.
– Ne beszélj! – csitította Sam. A vállán tartotta a kezét, és gyengéden visszatartotta attól,
hogy felkeljen. – Kórházba viszünk.
Volt egy hordágy a kanapé mellett. Mégis mikor feküdt rá? Ha már ott volt a hordágy,
mentősöknek is kellett érkeznie. Honnan jöttek? És miért? Az anyja szívrohamot fog kapni,
ha megtudja, hogy mentőt kellett hívni.
– Nem, semmi kórház. Jól vagyok – erősködött. – Tényleg.
– Épp ezt mondtad, mielőtt elájultál – felelte Sam hajthatatlanul.
– Nem is ájultam el – tiltakozott Riley olyan hevesen, ahogy csak tudott.
– Oké – hagyta rá a férfi. – Csak szundikáltál egy kicsit. Tök mindegy, akkor is összeestél,
és egy nagy púp van a tarkódon, na meg egy csúnya vágás. És vérzel. Meg kell nézetned –
mondta határozottan.
– Hát nézd meg. – Riley megpróbálta felemelni a fejét, hogy megtehesse, de a szoba
rögtön forogni kezdett, és ő visszaesett a kanapéra.
– A francba is, asszony, kórházba mész, és kész! Épp eleget aggódtam már ma. Érthető
voltam?
Riley ránézett, és próbált a történtekre koncentrálni.
– És a betörők?
Sam feltételezte, azért kérdezte, mert már nem voltak ott.
– A kapitányság felé tartanak.
A szobát – és valószínűleg az egész házat – rendőrök lepték el. Talán helyszínelők? Mikor
értek ide?
– Meddig voltam eszméletlen?
– Túl sokáig. – Sam nem mondott többet.
A férfi tizenöt végtelennek tűnő percet töltött a lány eszméletlen arcát nézve. Rettegett,
hogy esetleg kómába esik.
– Nem is kéne itt lenned – jutott Riley eszébe. Mikor jött vissza? És miért?
– Hazamentél!
Sam megvonta a vállát, mintha nem lenne különösebb jelentősége az egésznek.
 – Még maradtam úgy háromnegyed órát, azt remélve, talán felbukkannak a betörők. Már
épp elindultam, amikor megláttam egy kocsit, amiben ketten ültek. Úgy láttam, fekete
pulcsi van rajtuk. Pedig meleg van. Úgyhogy visszaindultam, hátha helyes a sejtésem. És az
volt.
Riley bólintani akart, de nem sikerült. Túlságosan fájt a feje, hogy kivitelezze a
mozdulatot.
– Még szerencse. Én már aludtam. Megleptek.
Sam rápillantott az ajtó előtt heverő könyvekre.
– Azért azt hiszem, nem teljesen – nevetett. – Elsőrangú riasztód van.
– Bejött – válaszolta a lány. – Felébredtem, amikor fellökték őket. Maradnom kellett
volna, korholta magát Sam. Akkor nem bántották volna.
– Még szerencse.
Riley vett egy mély levegőt, aztán kifújta. Vége. Elkapták a betörőket. Nagyon
megkönnyebbült.
– Haza kéne menned Lisához. Majd én elintézem a papírmunkát.
– Te semmit sem csinálsz. – A férfi úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Csak elmész a
sürgősségire egy gyors kivizsgálásra.
– Wyatt, már mondtam, hogy…
– Nem érdekel – vágott a szavába Sam. – Én vezetem az ügyet – emlékeztette. Az van,
amit én mondok. Egyébként is felhívtam anyádat, hogy elmeséljem neki a híreket.
– Nem mondtad, hogy megsérültem, ugye? – nézett rá Riley rettegve.
– Kérdezte a részleteket, el kellett mondanom neki – válaszolta nyíltan a férfi. – Elküldi
hozzád a kórházba a rendőrfőnököt, úgyhogy jobban teszed, ha te is odamész.
– Utállak – sóhajtott a nő megadóan.
– Én is téged – vigyorgott Sam. – Most pedig feküdj a hordágyra, mielőtt a mentősök
megöregszenek!
Riley egy újabb fájdalmas sóhaj kíséretében a férfi segítségével felkelt a díványról, és
lefeküdt a hordágyra.

– Mondtam, hogy jól vagyok – közölte diadalittasan Riley négy órával később, a kórházi
elbocsátó papírt lobogtatva.
Javíthatatlan.
– Össze kellett varrni a fejeden a sebet. Tizenöt öltés nem azt jelenti, hogy rendben vagy –
mutatott rá Sam, és lesegítette a kórházi ágyról. Elhúzta neki a függönyt.
– Volt már rosszabb – vonta meg a vállát –, amikor tízéves koromban Frank nekem
támadt, mert kicsúfoltam.
Aznap Riley tanult valamit. Ha esetleg kételkedett volna, minden kétséget kizáróan
bebizonyosodott, hogy a Cavanaugh családban gyorsan terjed a pletyka. Épp hogy beértek a
sürgősségire, amikor a rokonok első rohama jött. Nagy sürgés-forgás támadt a kórházban,
ahogy megérkeztek a testvérei, mostohatestvérei, anyja és a nevelőapja, hogy megnézzék,
hogy van. Nem sokkal később a többiek is megjöttek. Csak Zack felesége nem volt ott, de
csak mert Lisával maradt, hogy Lila ellenőrizhesse, tényleg olyan jól van-e a lánya, mint
ahogy mondta.
– A kórház igazán remek helyszín egy családi összejövetelhez – élcelődött Riley, amikor a
legtöbb Cavanaugh ott volt. Nem szerette, hogy az anyja és a többiek is úgy aggódnak érte,
hogy idejöttek az éjszaka közepén.
Bár hamar megbizonyosodtak afelől, hogy Riley jól van, és csak a feje sérült meg egy
kicsit, így is időbe telt, amíg mindenki elment.
– Szóval hogy van a fejed? – kérdezte Sam a kezét fogva.
Riley utálta, hogy eleinte bicegett, de minden lépése egyre biztosabb lett, és egyre
erősebbnek érezte magát.
– Jól. Tényleg – hangsúlyozta, mivel legutóbb nem beszélt igazat, amikor ezt mondta. A
vérzés elállt, a sebet bevarrták, holnapra minden a régi lesz. Talán a feje még fájni fog.
Ahelyett hogy elindultak volna, Sam leültette a váróba. Éppen üres volt, de valószínűleg
nem sokáig.
– Tiszta a fejed?
Miért ültek itt? Riley haza akart menni, és túl lenni az egészen. De nem volt elég ereje
vitatkozni, úgyhogy ülve maradt.
– Amíg nem kezdesz idegen nyelven hablatyolni, addig mindent meg fogok érteni –
felelte élcelődve.
– Most, hogy megoldottuk az ügyet, arra gondoltam, kiveszek pár hét szabit, és Lisával
töltöm az időt. – Miért érezte, hogy ezt ülve kell elmondania Riley nak?
– Jó ötlet – helyeselt a nő. – Támogatom. – Már kelt volna fel, de a férfi gyengéden
visszatartotta.
– Még nem végeztem. Mit szólnál, ha te is kivennél egy kis szabit, és velünk tartanál?
– Jó lenne – mosolygott Riley rögtön.
Sam még mindig nem kelt fel.
– Tudod – folytatta –, nagyon örülök, hogy, nagy részben neked köszönhetően, az
egésznek vége, és visszatérhetünk a rendes kerékvágásba.
A férfi hízelgett. És betalált, gondolta Riley, miközben elnyomott egy mosolyt.
– És az milyen?
– Olyan, hogy együtt alszunk. – Sam mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Sosem
hittem volna, hogy ezt mondom, sőt, azt se, hogy ezt érzem, de hiányoztál, Riley!
A nő úgy érezte, elolvad. Még mindig nem tudta, hova akar kilyukadni a férfi. De azt igen,
ő hova szeretné, hogy kilyukadjon.
– Mindennap együtt voltunk.
– Nem úgy, ahogy én akartam. – Sam megint tartott egy pillanat szünetet, és vett egy
mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsön. Sosem volt még ideges egy nő közelében, és egyáltalán
nem tetszett neki az érzés. De ez a nő fontosabb volt neki, mint bármelyik másik. –
Szeretlek, Riley!
 – Talán mégis van valami baj a fejemmel – pislogott a lány hevesen dobogó szívvel. –
Esküszöm, úgy hallottam, hogy szerelmet vallottál.
– Jól hallottad. – Látta, ahogy a nő arcára kiül a meglepetés. Már ketten voltak. Sosem
hitte volna, hogy ezt mondja majd valakinek. Szerelembe más férfiak esnek, nem ő. – Már
sejtettem egy ideje, de máig elhessegettem a gondolatot. Aztán este, amikor az a szemét rád
szegezte a pisztolyát, attól féltem, elveszítelek. Mintha egy üvegdarabbal vágták volna ki a
szívem.
– Nagyon költői – vigyorodott el Riley.
– Költőit szeretnél hallani? – kérdezte Sam, aztán bólintott. – Megpróbálhatom. Talán
nem rögtön sikerül, de idővel majd igen – szegezte rá a tekintetét. – Ha hozzám jössz
feleségül.
Riley alig kapott levegőt.
– Te most…?
– Igen. – Sam nyugodtan ült, és várta a választ.
Ez komoly, gondolta a nő. Tényleg. A gyomrában érezte az idegességét, aztán Samre
mosolygott.
– Nehéz veled vitatkozni, de azt hiszem, megéri.
– Ez egy igen?
– Betűzzem? – kérdezte ördögi mosollyal.
– Igen. Mindenképpen. És lassan.
Riley még az égre is felírta volna egy repülőből, ha az kell.
– Igen, hozzád megyek.
– Azért, mert szeretsz? 1
Ez aztán a buta kérdés, gondolta a lány.
– Nem is azért, mert imádok vezekelni, hanem mert szeretlek, te hülye.
Sam végre felállt, és a lányt is felsegítette.
– Próbáld újra a hülye nélkül!
Riley elnevette magát, és karjával körülfonta a férfi nyakát. Semmi nem bánthatta, amíg
ezt a boldogságot érezte.
– Talán később – csókolta meg Samet. – Most fontosabb dolgunk van. Mindkettőnknek.

VÉGE