A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Andrew Sean Greer: Less, Lee Boudreaux Books /

Little, Brown and Company Hachette Book Group, 2017

Fordította
Goitein Veronika

© Andrew Sean Greer

Hungarian translation © Goitein Veronika, 2019
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borító design: Sean Ford

A borítót az eredeti alapján készítette: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Váry Orsolya
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5929-38-0
Daniel Handlernek
 ELSŐ LÁTÁSRA

Arthur Less nem is tűnik olyan rémesnek innen, ahonnan

én nézem.
Nézzék csak: a hotel előcsarnokában üldögél egy kerek
plüsskanapén, kék öltönyben és hófehér ingben. A lábát
keresztbe rakja, egyik csillogóra suvikszolt cipőjét a
lábujjain himbálja, a sarka kilóg belőle. Fiatalos póz. A
nyurga árnyék is mintha fiatalkori önmagához tartozna, de
Less az ötvenhez közeledve olyan, mint azok a
bronzszobrok a parkban, amelyek lassan patinásodva
felveszik a környező fák színét, csak a térdük fénylik a sok
dörzsöléstől, mert a kisdiákok szerint ez szerencsét hoz.
Arthur Less, aki ifjúságában rózsaszínen, aranylóan
tündöklött, mostanra megkopott, akár a kanapé, amin
üldögél, miközben a térdén dobol a mutatóujjával, és a nagy
kakukkos órát fürkészi. Hosszú, nemes vonalú orra
állandóan leég a napon (még New York októberi felhőinek
takarásában is). Fakószőke haja a feje tetején kissé túl
hosszú, oldalt pedig túl rövid – pont, ahogy a nagyapjáé volt.
Vízkék szeme is ugyanolyan. Hallgassák csak: ketyeg, ketyeg
az aggodalom másodpercmutatója, ahogy Arthur az órát
lesi, ami viszont sajnos nem ketyeg. Már tizenöt éve megállt.
Arthur Less persze nem tudja; még érett kora ellenére is
meg van győződve róla, hogy az irodalmi események
kísérőszemélyzete mindig pontos, a szállodai inasok pedig
mindig felhúzzák az órát az előcsarnokban. Karórát nem
visel; rendületlen a bizakodása. Csupán véletlen, hogy a
kakukkos óra fél hétkor állt meg, szinte pontosan akkor,
amikor Arthurt a ma esti programjára kellene útnak
indítani. Szegénynek fogalma sincs róla, hogy valójában
már háromnegyed hét van.
Tehát várakozik, miközben a teremben egy barna
gyapjúruhás, fiatal nő körbe-körbe repdes, mint valami
kosztümös kolibri, és egymás után porozza be a
turistacsoportokat. Bekukucskál a székek közé, kérdez
valamit, aztán továbbröppen, mert nem azt a választ kapta,
amit szeretett volna. Less észre sem veszi. Az órára
koncentrál. A fiatal nő a recepcióshoz lép, aztán a lifthez
siet, megriasztva egy csapat hölgyet, akik túlzott
eleganciával készülnek a színházba. Less cipője fel-alá
billeg. Ha odafigyelt volna, talán feltűnt volna neki a nő
várakozásteljes kérdése, amiből rögtön megállapíthatta
volna, hogy miért faggat a kisasszony mindenki mást, csak
épp őt nem:
– Elnézést, hölgyem, nem ön véletlenül Miss Arthur?
A gond – ami nem fog itt helyben, az előcsarnokban
megoldódni – csupán annyi, hogy az irodalmi esemény
kísérőszemélyzete, azaz a barna ruhás kolibri azt hiszi,
hogy Arthur Less nőnemű.
Mentségére szolgáljon, hogy csupán egyetlen regényét
olvasta, mégpedig elektronikus formátumban, fotó nélkül,
és a könyv női narrátorát olyan lenyűgözőnek, olyan
meggyőzőnek érezte, hogy egészen biztos volt abban, hogy a
könyvet nő írta; feltételezte, hogy a név csupán amolyan
amerikai genderfurcsaság (mivel ő japán). Arthur Less
számára ez a vélemény a regényéről egyenesen felemelő. De
jelenleg semmit nem ér vele a kerek kanapé kellős közepén
kuporogva. Ugyanis tíz perc múlva hét.
Arthur Less három napja tartózkodik itt; azért érkezett
New Yorkba, hogy interjút készítsen a híres sci-fi-íróval, H.
H. H. Mandernnel, mégpedig színpadi beszélgetés
keretében, H. H. H. Mandern új regényének tiszteletére; a
könyvben újra életre kel az óriási népszerűségnek örvendő
holmesi robot, Peabody. Könyves berkekben ez nagy hír, és
– nem mellesleg – sok pénzzel is jár. Pénz csilingelt a
hangban, amely váratlanul felhívta Lesst, és megkérdezte,
ismeri-e H. H. H. Mandern írásait, valamint ráérne-e egy
interjúra. Pénz csilingelt a publicista üzeneteiben, aki
eligazította Arthurt, hogy mik azok a kérdések, amiket
semmi szín alatt nem tehet fel H. H. H. Mandernnek (a
feleségéről, a lányáról és a verseskötetéről, amit
pocskondiáztak a kritikusok). Pénzről tanúskodott a
kiválasztott helyszín és a Village rengeteg plakátja. Pénzbe
került a színház előtt a széllel szélmalomharcot vívó,
felfújható Peabody. Pénztől csillogott a hotel, ahol Arthurt
elhelyezték, és „grátisz” almával kínálgatták egy tálról,
ahonnan bármikor kiszolgálhatta magát, éjjel és nappal,
amikor csak almát kíván, köszönjük szépen. Olyan világban
élünk, ahol az emberek többsége évente csupán egy könyvet
olvas el, és jókora pénzbe kerül a remény, hogy ez lesz az a
könyv. Sok múlik a mai estén, a dicső induláson. Sok múlik
Arthur Lessen.
 Aki továbbra is kötelességtudóan szemléli az órát. Nem
veszi észre, hogy bánatosan álldogál mellette az irodalmi
esemény kísérőszemélyzete. Nem veszi észre, ahogy a nő
megigazítja a sálját, aztán kisétál a forgóajtón, ami
mosógépre emlékeztet. Nézzék csak Arthur kissé kopaszodó
feje búbját. Nézzék, ahogy szaporán pislog. Nézzék ezt a
gyermeki hitet.
Amikor huszonéves volt, beszélgetett egy költőnővel, aki
egy cserepes növény földjén nyomta el a cigarettáját, és így
szólt hozzá: – Arthur, te olyan vagy, mintha nem is lenne
bőröd. – Ezt egy költő mondta neki. Egy költőnő, aki a
művészetéből élt, azaz nyilvánosan nyúzta meg magát
elevenen, és még ő mondta neki, a nyurga, fiatal és
reménykedő Arthur Lessnek, hogy mintha nem lenne bőre.
Igaza volt.
– Élesebbnek kellene lenned – hajtogatta mindig Carlos, a
riválisa a régi szép napokban, de Less nem értette, mit akar
ezzel mondani.
Legyen utálatos? Nem. Csak annyi, hogy védje magát,
viseljen páncélt a világ támadásai ellen, de hát hogy lehetne
valaki csak úgy, magától élesebb? Ugyanúgy lehetetlen, mint
az, hogy csak úgy, magától legyen jobb humorérzéke. Vagy
valahogy úgy kellene tenni, mint a humortalan
üzletemberek, akik betanulják a poénokat, és mindenki
felettébb szórakoztatónak találja őket, de mindig lelépnek a
partikról, mielőtt kifogynak a viccekből?
Bárhogy is kellett volna, Less nem tanulta meg.
Negyvenes éveire is csak odáig jutott el, hogy már volt
valami halvány önképe, kicsit olyan, mint egy lágy páncélú
rák áttetsző kültakarója. Egy közepes kritika vagy akaratlan
sértés már nem bántotta túlságosan, de ha igazán, komolyan
összetört a szíve, akkor a lágy páncél alatt ugyanúgy vérzett,
mint mindig. Miért van az, hogy a középkorú embert már
annyi minden untatja – a filozófia, a radikális eszmék és
egyéb gyorsételek –, de az összetört szív ugyanúgy fáj, mint
régen? Talán mert mindig új, friss forrásból fakad. Még a
régi, ostoba félelmeket sem sikerült legyőzni, legfeljebb
elkerülni: telefonhívások (lázasan tárcsázva, mint aki
bombát próbál hatástalanítani), taxik (elejtve a borravalót,
aztán megfutamodva, mint aki túszhelyzetből menekül),
partik, ahol vonzó férfiakkal vagy hírességekkel kell
csevegni (fejben próbálgatva a köszönést, pedig már lassan
az elköszönésnél tartanak). Arthur még mindig nem győzte
le ezeket a félelmeket, de az idő feloldotta őket. A
telefonálástól megmentette az e-mail és az SMS. A taxin
elkezdtek kártyás fizetést is elfogadni. Az elszalasztott
lehetőségekkel később online fel lehetett venni a
kapcsolatot. De az összetört szív – hogy is lehetne elkerülni,
ha csak úgy nem, hogy az ember lemond a szerelemről?
Arthur Less végül nem talált egyéb megoldást.
Talán ezért adott kilenc évet az életéből egy bizonyos
fiatalembernek.
És azt még nem is említettem, hogy az ölében jelenleg egy
orosz űrhajóssisakot tart.
De íme, egy kis szerencse: az előcsarnokon túl a
külvilágból halk harangszó csendül, egy, kettő, három,
négy, öt, hat, hét, és Arthur felpattan. Nézzék csak, ahogy az
áruló kakukkos órára mered, aztán a recepcióhoz rohan, és
végre, végre felteszi azt az időtlen kérdést.

– Nem értem, hogy gondolhatták rólam, hogy nő vagyok!

– Mert olyan tehetséges író, Mr. Less, hogy rászedett! De
mi az ott magánál?
– Ez? A könyvesbolt kérésére…
– Imádtam a Sötét anyagot. Volt egy rész, amiről Kawabata
jutott eszembe.
– Az egyik kedvencem! A Kiotói szerelmesek. Kiotó…
– Mr. Less, képzelje, én Kiotóból származom!
– Komolyan? Néhány hónap múlva épp oda fogok
utazni…
– Mr. Less, van egy kis gond…
Ez a beszélgetés zajlik le a barna ruhás hölgy és Arthur
között, miközben végighaladnak a színház előterén. Az
egyetlen díszlet egy fa, ami mögött a főhős szokott rejtőzni a
vígjátékokban; minden más feketére festett téglából van.
Less és kísérője a szállodából az esemény helyszínére
rohant, és Arthur már érzi is, hogy makulátlan, fehér ingét
átlátszóra izzadta.
Miért pont ő? Miért épp Arthur Lesst kérték fel? Egy
meglehetősen jelentéktelen szerzőt, aki leginkább csak a
Russian River School íróival, művészeivel való
kapcsolatáról volt híres, túl öreg volt ahhoz, hogy friss
legyen, és túl fiatal ahhoz, hogy újra felfedezzék. Soha senki
nem ül olyan ember mellé a repülőn, aki hallott már Less
könyveiről. Nos, Arthur jól tudja, miért. Nem titok.
Számolgattak: ki lenne az az író, aki beleegyezik, hogy
fizetés nélkül elvállalja az interjú készítését? Valaki, aki
kellőképpen kétségbeesett. Vajon hány ismerős író mondott
nemet a felkérésre? Hányan voltak a listán, mielőtt valaki
bedobta, hogy „Mi lenne, ha megkeresnénk Arthur Lesst?”
Igen, Arthur Less valóban egy kétségbeesett ember.
A fal mögül hallja, hogy a közönség kiabál valamit.
Biztosan H. H. H. Mandern nevét. Az előző hónapban Less
titokban elmerült H. H. H. Mandern műveiben. Az űroperák
eleinte lehangolták egyszerű nyelvezetükkel és röhejes
szereplőikkel, de aztán beleszeretett a találékonyságukba,
aminek ő nyomába sem ért. Less új regénye komolyan
foglalkozott az emberi lélek mélységeivel, de csak kisbolygó
volt a sci-fi-író galaxisaihoz képest. De akkor is, miféle
kérdéseket tehetne fel neki? Mi mást, mint amit mindenki
megkérdez minden írótól: – Hogy csinálta? – És Less jól
tudja, hogy a válasz egyszerű: – Halvány fogalmam sincs!
A kísérő a színház befogadóképességéről cseveg, a
könyvturnéról, az előrendelésekről, és pénzről, pénzről,
pénzről. Aztán megemlíti, hogy H. H. H. Mandern sajnos
úgy tűnik, ételmérgezést kapott.
– Mindjárt meglátja – teszi hozzá, és egy fekete ajtón át egy
tiszta szobába lépnek, ahol svédasztalon felvágottak
sorakoznak. Mellette egy hófehér hajú, stólákba burkolózott
hölgy áll, alatta pedig… nos, íme, H. H. H. Mandern, amint
egy vödörbe rókázik.
Az ősz hölgy Arthurhoz fordul, és az űrhajóssisakra
pillant:
– Hát maga meg ki a fene?

New York: a világ körüli út első állomása. Tulajdonképpen

csak véletlen, mert Less egy kínos helyzetből keresett kiutat.
Büszke magára, mert talált is. Egy esküvői meghívás volt a
probléma.
Arthur Less immár másfél évtizede agglegény volt. Előtte
hosszú ideig együtt élt Robert Brownburnnel, a nála jóval
idősebb költővel, akivel huszonegy évesen lépett be a
szerelem útvesztőjébe, és harmincas éveiben, vaksin
pislogva keveredett ki onnan a napfényre. Hová is került?
Ifjúsága első virágai már elhervadtak, és szirmaik
fonnyadtan peregtek. Eljött a másodvirágzás. Az utolsó
virágzás. Less megesküdött, hogy nem adja oda senkinek,
csak élvezni fogja. Mégpedig egyedül. De hát hogyan élhetne
egyedül úgy, hogy közben azért mégsem magányos? Erre a
legmeglepőbb figura nyújtotta a feleletet: régi riválisa,
Carlos.
Ha Carlosról kell beszélnie, Less mindig azt mondja, „az
egyik legrégebbi barátom”. Pontosan emlékszik az első
találkozásukra, 1987-ben, az emlékezet napjának nemzeti
ünnepén. Még azt is pontosan fel tudja idézni, mit viseltek:
Arthur zöld Speedo fürdőnadrágban volt, Carlos
ugyanolyanban, csak az övé sárga volt. Mindketten
pisztolyként szorongatták a fehérboros fröccsöt, és a
fedélzet két végéről méregették egymást. A háttérben egy
dal szólt, Whitney Houston táncolni akart benne valakivel.
Egy mamutfenyő árnyéka szelte ketté a terepet. Whitney
Houston táncolni akart valakivel, aki szereti. Ó, ha lenne
egy időgépünk és egy videokameránk! Megörökíthetnénk a
nyurga, rózsaszín-arany Arthur Lesst és az izmos, barna
Carlos Pelut ifjúkorukban, amikor a narrátor még kisgyerek
volt! A jelenet biztosan mindkettőjüknek eszébe jut, ha a
másik szóba kerül. Nemzeti ünnep, fröccs, mamutfenyő,
valaki. Mindketten elmosolyodnak, és kijelentik, hogy a
másik „az egyik legrégebbi barátjuk”. De persze első látásra
utálták egymást.
Lépjünk be mégis az időgépbe, de repüljünk az előbbi
jelenet után húsz évet. A kétezres évek első évtizedének
közepén vagyunk, San Franciscóban, egy hegyoldali házban
a Saturn Streeten. Falábakon egyensúlyozó ház, üvegfalán
át a sosem használt koncertzongorát láthatjuk, és egy
többnyire férfiakból álló csoportot, akik abban az évben a
tucatnyi negyvenedik születésnap egyikét ünnepelték baráti
körükben. Köztük ott sürgölődik Carlos, kicsit meghízott
már, néhai partnerétől ingatlanokat örökölt. Virágzó
birodalommá fejlesztette örökségét, még Vietnamban és
Thaiföldön is voltak ingatlanjai, sőt, Less még valami
nevetséges indiai üdülőparkról is hallott. Carlos: ugyanaz a
méltóságteljes ábrázat, de már nyoma sincs a sárga
fürdőnadrágos ifjú izompacsirtának. Arthur Less könnyen
idesétált a Vulcan Stepsen álló kis házából, ahol éppen
egyedül élt. Egy parti. Miért ne? A szokásos Less-stílusú
jelmezbe bújt – farmer és cowboying, picit volt csak fura –,
és lesétált a domb déli oldalán a házhoz.
Közben képzeljük csak el Carlost, aki páváskodva trónol
udvartartása körében egy pávaszéken. Mellette egy
huszonöt éves ifjonc, fekete farmerban, pólóban, kerek
teknőckeretes szemüvegben, sötét, göndör fürtökkel: a fia.
A fiam, emlékszem még, hogy Carlos mindenkinek így
mutatta be az akkor még alig tizenéves fiút, amikor
megjelent nála. Valójában nem a fia volt, hanem az árván
maradt unokaöccse, aki hozzá költözött San Franciscóba,
mert ő volt a legközelebbi élő hozzátartozója. Hogy is írjam
le? Tágra nyílt szempár, napszítta barna fürtök és durcás
természet; nem volt hajlandó zöldséget enni, és Carlost
kizárólag csak Carlosnak szólította. Őt magát Federicónak
hívták (anyja mexikói volt), de mindenki Freddynek
szólította.
A partin Freddy kibámult az ablakon a ködbe vesző város
felé. Mostanában már megette a zöldséget, de törvényes
gondviselőjét továbbra is Carlosnak szólította. Öltönyt
viselt, ami rettentően soványnak és tyúkmellűnek mutatta,
és bár hiányzott belőle a fiatalos lelkesedés, megvolt benne
a fiatalság minden szenvedélye; arcára kiültek a
gondolataiban futó romantikus történetek és vígjátékok, egy
zacskó pattogatott kukoricával a kezünkben akár
nézhetnénk elméjének filmvásznát, ahogy teknőckeretes
szemüvegének lencséin át kavarognak a gondolatok, akár a
szappanbuborékok színpompásan áttetsző hártyája.
Freddy megfordult, mert valaki megszólította. Egy fehér
kosztümös, borostyán nyakláncos nő volt az, Diana Rossra
emlékeztetett hűvös eleganciája.
– Freddy, szívem, hallom, visszamentél az iskolapadba. –
Érdeklődött, hogy mit tanul.
Büszke mosoly, és a válasz:
– Középiskolai angoltanárnak készülök.
A nő arca felderült.
– Istenem, de jó ezt hallani! Nem sok mai fiatal
vállalkozik a tanári pályára.
 – Őszintén szólva azt hiszem, én azért döntöttem így, mert
nem kedvelem a saját korosztályomat.
A nő kipiszkálta a Martinijéből az olajbogyót.
– Ez nem lesz jó hatással a szerelmi életedre.
– Igaz. De hát nemigen van szerelmi életem – válaszolta
Freddy, és egyetlen jókora korttyal kiitta a pezsgőjét.
– Csak meg kell találnunk számodra a megfelelő férfit.
Talán ismered a fiamat, Tomot…
Mellettük megszólalt egy hang:
– Freddy egyébként költő! – Carlos az, kezében egy pohár
fehérbor.
A nő (most már illene bemutatnom: Caroline Dennis,
szoftverekkel foglalkozik, és Freddy később nagyon jó
ismerőse lesz) felvakkantott.
Freddy óvatosan, lassan végigmérte, és félénken
elmosolyodott.
– Csapnivaló költő vagyok. Carlos csak azért mondja, mert
még emlékszik, mi akartam lenni gyerekkoromban.
– Azaz tavaly – mosolygott rá Carlos.
Freddy némán állt, sötét fürtjei beleremegtek az
elméjében pörgő forgatókönyv megrázkódtatásaiba.
Mrs. Dennis gyöngyöző kacajjal kijelentette, hogy odavan
a költészetért. Főként Bukowski „és a hasonlók”
költészetéért.
– Szereted Bukowskit? – kérdezte Freddy.
– Jaj, ne – szólalt meg Carlos.
– Sajnálom, Caroline, de szerintem ő még nálam is
csapnivalóbb.
Mrs. Dennis dekoltázsa elvörösödött, Carlos elterelte a
figyelmét egy festménnyel, amit egy Russian River School-
beli régi jó barátja festett, Freddy pedig – aki a verbális
zöldséget továbbra sem volt képes megemészteni – a
bárpulthoz ment egy újabb pezsgőért.
Arthur Less megérkezett a bejárati ajtóhoz: alacsony fal,
fehér ajtó, takarja a hegyoldalon lefelé épült házat, és vajon
most mit fognak szólni az emberek? Ó, remekül nézel ki.
Hallottuk, hogy te és Robert már nem… Na és kié lesz a ház?
Honnan is tudhatná Less, hogy az ajtó mögött a következő
kilenc év várja?
– Üdv, Arthur! Hát te meg mit vettél fel?
– Üdv, Carlos!
Húsz év eltelt, és mégis, aznap, abban a szobában: régi
riválisok csatája.
Carlos mellett: göndör, szemüveges, várakozva
szemlélődő fiatalember.
– Arthur, talán emlékszel még rá. A fiam, Freddy…

Annyira egyszerű volt. Freddy elviselhetetlennek tartotta

Carlos otthonát, és a hosszú pénteki tanítási napok után,
amikor kevés egyetemi barátja társaságában már iszogatott
egy kicsit, gyakran beállított Arthurhoz, ahol becsiccsentve,
lelkesen ágyba bújt egész hétvégére. Másnap Less kávéval és
régi filmekkel traktálta a másnapos Freddyt, hétfő
reggelente pedig kitette a szűrét. Eleinte ez úgy havonta
egyszer fordult elő, aztán szokássá nőtte ki magát, és Less
azt vette észre, hogy egy péntek este, amikor senki sem
csengetett, csalódottság lett úrrá rajta. Milyen különös volt
felébredni a fehér, langyos ágyban a trombitavirágok között
beszűrődő napsütésre úgy, hogy valami hiányzott. Amikor
legközelebb találkoztak, Arthur megmondta Freddynek,
hogy nem lenne szabad ilyen sokat innia. Sem ilyen
rettenetes verseket szavalnia. És tessék, itt egy kulcs a
házhoz. Freddy nem szólt semmit, csak eltette a kulcsot, és
attól kezdve használta, amikor kedve tartotta (és később
sem adta vissza).
A külső szemlélő azt mondhatná, ez mind szép, csak arra
kell ügyelni, hogy szerelmes ne legyen az ember. Mindketten
nevettek volna. Freddy Pelu és Arthur Less? Freddyt nem
érdekelte a romantika, elvégre fiatal volt hozzá; elég volt
neki a sok könyv, a tanítás, a barátok, a legényélet. A jó öreg
Arthur nem kért és nem kérdezett. Freddy gyanította, hogy
az apját kiborítja, hogy ő Carlos régi ellenlábasával szűri
össze a levet, és hát Freddy még elég fiatal volt ahhoz, hogy
örömmel kínozza nevelőatyját. Az eszébe sem jutott, hogy
talán Carlos örül, amiért nem neki kell bajlódnia vele. Ami
Lesst illeti, Freddy nem is volt az esete. Arthur Less mindig
idősebb férfiakba habarodott bele; rá nézve ők jelentették
az igazi veszélyt. Egy kölyök, aki a Beatles tagjainak a nevét
sem tudja? Legfeljebb szórakozás, időtöltés… hobbi.
Azokban az években Freddy mellett Lessnek
természetesen voltak komolyabb kapcsolatai is. Ott volt a
Kaliforniai Egyetem történelemprofesszora Davisben, aki
nem sajnált két órát autózni, hogy színházba vigye Arthurt.
Kopasz, vörös szakállú, csillogó szemű, szellemes férfi volt;
egy ideig kellemesnek bizonyult felnőttként viselkedni egy
felnőtt mellett, aki azonos életszakaszban van vele – a
negyvenes évei elején –, és azon nevetni, hogy mennyire
félnek a közelgő ötventől. A színházban Less oldalra
sandított, látta Howard profilját a színpadi fényben, és azt
gondolta: Tessék, ő jó társ, jó választás. Hogy tudta volna-e
szeretni Howardot? Nagyon valószínű. De a szex fura és
túlságosan precíz volt vele („Csípj belém, igen, nyúlj oda;
nem, magasabban; nem, magasabban; nem,
MAGASABBAN!”), olyan, mint valami énekkar főpróbája.
Howard mindenesetre kedves volt, és főzni is tudott;
magával vitte a hozzávalókat, és olyan csípős káposztalevest
készített, hogy Less kicsit beleszédült. Gyakran fogta a kezét,
és sokat mosolygott. Úgyhogy Arthur várt egy fél évet, hátha
javul a szex, de nem javult, és ő nem szólt semmit, tehát
talán tudta, hogy ez mégsem szerelem.
Persze voltak mások is, sokan. A kínai bankár, aki tudott
hegedülni, és az ágyban jópofa hangokat adott, de úgy
csókolt, ahogy csak a filmvásznon szokás. A kolumbiai
pultos, aki kétségtelenül elbűvölő volt, de angolul nagyon
furcsán beszélt („Megfürösztelek a tejben és a vajban”); Less
spanyoltudásáról pedig jobb nem is beszélni. A Long Island-
i építész, aki flanelpizsamában és hálósipkában aludt, mint
a némafilmekben. A virágkötő, aki a természet lágy ölén
akart szexelni, és Lessnek ezek után a bőr- és nemibeteg-
gondozónál mérges szömörce elleni kenőcsöt és szexuális
úton terjedő betegségeket vizsgáló tesztet is kérnie kellett.
Volt néhány kocka, akik feltételezték, hogy Less követi a
technika minden újításáról szóló híreket, de ők nem
mutattak hajlandóságot az irodalommal való szorosabb
ismerkedésre. Politikusok, akik úgy méregették, mintha
gondolatban már öltönyt szabtak volna rá. Színészek, akik a
vörös szőnyegen akartak vonulni vele. Fotósok, akik azt
figyelték, hogy kedvező fényben áll-e. Talán néhányuk nem
lett volna teljesen alkalmatlan. Sok az olyan lehetőség, ami
nem teljesen alkalmatlan. De ha valaki már volt szerelmes,
akkor az „alkalmas” nem elég; annál még egyedül élni is
sokkal jobb.
Nem is csoda, hogy Less újra meg újra visszatért az
álmodozó, egyszerű, forróvérű, ártalmatlan, fiatal
könyvmolyhoz, Freddyhez.

Ez így ment kilenc éven át. Aztán egy őszi napon vége lett.
Freddy persze megváltozott, már nem huszonöt éves volt,
hanem a harmincas éveinek közepét taposta. Középiskolai
tanár volt, kék, rövid ujjú ingeket hordott fekete
nyakkendővel, és Less tréfásan Mr. Pelu tanár úrnak
szólította (és jelentkezett is, mintha iskolapadban ülne). Mr.
Pelu tanár úrnak még megvoltak a göndör fürtjei, de a
teknőckeretes szemüveget piros műanyag keretesre
cserélte. Már nem fért bele a régi ruháiba; a csont és bőr
ifjoncból vállas, széles mellkasú férfi lett, még egy kis
pocakja is kezdett nőni. Nem tántorgott már fel spiccesen
Lesshez a hétvégén, és nem mondott rémes verseket.
Kivéve egy hétvégét. Egy ismerősük esküvőjét ünnepelték,
és Freddy kicsit berúgva, kipirult arccal érkezett, Lessnek
dőlt, és bebotorkált az előszobába. Egész éjszaka áradt
belőle a forróság, ahogy szorította Arthurt. Aztán reggel
sóhajtva bevallotta, hogy jár valakivel, aki szeretné, ha
monogám kapcsolatban lennének. És ő már egy hónappal
korábban ígéretet tett rá. Úgy gondolta, most már ideje
lenne betartani.
Freddy hason fekve Less karjára hajtotta a fejét. A
borostája dörzsölte. A kis asztalkán a piros keretes
szemüveg lencséje felnagyított két mandzsettagombot.
– És ő tud rólam? – kérdezte Less.
Freddy felemelte a fejét.
– Mármint hogy érted?
– Így – Arthur a meztelen testükre mutatott.
Freddy a szemébe nézett.
– Nem jöhetek többet.
– Megértem.
– Jó lenne. Jó volt. De tudod, hogy nem lehet.
– Megértem.
Freddy még mondott volna valamit, de aztán meggondolta
magát. Hallgatott, ám a tekintete olyan volt, mint aki egy
fényképet vés az emlékezetébe. Mit látott? Elfordult, és a
szemüvegéért nyúlt.
– Adj még egy búcsúcsókot!
– De Mr. Pelu tanár úr, ez nem búcsú – mondta Less.
Freddy felvette a piros keretes szemüveget, és a két
akváriumban egy-egy kis kék hal úszkált.
– Azt akarod, hogy örökre itt maradjak?
A trombitavirágokon átszűrődött egy kis napfény; egy
meztelen lábat cirógatott.
Less a szeretőjére nézett, és talán képek villantak a
gondolataiban – egy szmokingkabát, egy párizsi hotelszoba,
egy parti egy háztetőn –, vagy talán csak a pánik és a
veszteség vaksága. Pont-pont-pont kódolt üzenet az agyából,
amiről nem hajlandó tudomást venni. Less odahajolt, és
hosszan megcsókolta Freddyt. Aztán elhúzódott.
– Érzem, hogy az én parfümöm van rajtad.
A szemüveg már így is felnagyította a fiatalember szemét,
most még nagyobbnak tűntek a kitágult pupillák. Úgy
fürkészte Less arcát, mintha olvasni próbálná. Minden
erejével azon volt, hogy elmosolyodjon, és végül sikerült is.
– Hát ez volt a legjobb búcsúcsókod? – kérdezte.
Aztán, néhány hónappal később, megérkezett az esküvői
meghívó. Egy levél: Szeretettel várunk Federico Pelu és
Thomas Dennis házasságkötésének alkalmából. Milyen
kínos! Nem fogadhatta el a meghívást, hiszen mindenki
tudta, hogy Freddy régi szeretője volt; megmosolyognák,
nagyokat néznének, és bár ez általában nem érdekelte volna
Arthurt, az már túl sok volt neki, hogy elképzelte a kis
mosolyt Carlos arcán. A szánakozó kis mosolyt. Less egy
karácsonyi jótékonysági eseményen összefutott Carlosszal
(tűzveszélyes fenyőágak között), és akkor Carlos félrevonta,
hogy megköszönje neki, amiért ilyen nagyvonalúan
elengedte Freddyt.
– De hát Arthur, tudod te is, hogy a fiam nem illett
hozzád!
Less mégsem utasíthatta vissza a meghívást csak úgy.
Hogy otthon üljön, amíg a régi társaság összegyűlik
Sonomában és elissza Carlos vagyonát – és úgyis rajta
fognak nevetni. Szegény, ifjú Arthur Less, akiből szegény jó
öreg Arthur Less lett. Molyrágta történeteket porolnának le,
és néhány újat is biztosan feltálalnának. Már a gondolat is
elviselhetetlen volt; nem, nem utasíthatja vissza a
meghívást. Nehéz, nagyon nehéz az élet.
 Az esküvői meghívó mellett érkezett egy másik levél is,
egy udvarias emlékeztető egy ajánlatról, hogy Arthur egy
névtelen berlini egyetemen tartson egy kurzust szűkös
fizetésért, és az intézmény záros határidőn belül választ vár
az ajánlatra. Less az íróasztalához ült, és a papírra meredt; a
levélen az embléma egy peckesen ágaskodó csődör volt. Az
ablakon át olvadt kátrány szaga és a tetőfedők ütemes
kalapálásának hangja áradt be. Arthur kinyitotta a fiókot, és
egy halom levelet vett elő, válaszra váró meghívásokat; jó
pár rejtőzött még belőlük a számítógépén is, és a telefon
hangpostáján szintén sorakozott néhány. Less ott ült az
ablak mellett, a munkások zajában, és elgondolkodott
rajtuk. Egy kurzus oktatói állása, egy konferencia, egy
irodalmi elvonulás, egy útinaplós cikk és így tovább. És
akkor, mint a szicíliai apácák, akik évente egyszer egy
fellibbentett függöny mögött megjelennek és énekelnek,
hogy a családjuk egy pillantást vethessen rájuk, Arthur Less
elméjében a függöny fellibbent, és mögötte egy különös
ötlet fakadt dalra.
Elnézéseteket kérem, írta a válaszborítékban lapuló
papírra, de külföldön leszek. Szeretettel gratulálok
Freddynek és Tomnak.
Minden ajánlatot elfogadott.

Micsoda utazásnak ígérkezett az eredmény!

Először ez az interjú H. H. H. Mandernnel. A repülőjegyet
fizetik New Yorkba, és az esemény előtt két nappal már
odautazhat, hogy élvezze a város őszi színpompáját. Lesz
legalább egy ingyen vacsora is (ezt imádják az írók): az
ügynökével, aki nyilván hallott már visszajelzést a kiadótól.
Less legutóbbi regénye több mint egy hónapja lakott a
kiadónál, ahogy a modern párok is szeretnek együtt lakni,
mielőtt egybekelnek; de a kiadó most már biztosan
hamarosan megkéri a kezét. Lesz pezsgő, és lesz pénz is.
A második állomás egy konferencia Mexikóvárosban.
Less éveken át visszautasította az ilyen eseményeket: egy
szimpóziumról van szó, Robert munkásságáról. Robert és ő
már másfél évtizede szakítottak, de amikor Robert
megbetegedett, és már nem tudott utazni, az irodalmi
fesztiválok igazgatói elkezdték Lesst keresni. Nem azért,
mert ő maga regényeket írt; inkább szemtanút láttak benne.
Arthur úgy gondolt magára, mint valami polgárháborús
özvegyre. A fesztiválok bepillantást akartak nyerni a
Russian River School íróinak és művészeinek világába, az
1970-es évek bohém és letűnt világába, és elég lett volna
nekik valamiféle tükör. Less mindig nemet mondott. Nem
azért, mert ez rosszul érintette volna a hírnevét – ez
lehetetlen volna, hiszen Less e tekintetben eleve
láthatatlannak érzi magát –, hanem azért, mert
élősködésnek tartotta, hogy pénzt keressen abból, ami
valójában Robert világa. Ráadásul itt most nincs szó túl sok
pénzről. Nagyon is keveset kínálnak. De jó lesz elütni az
időt valamivel New York és a torinói díjátadó között.
A harmadik állomás: Torino. Lessnek megvannak a
kétségei. Állítólag prestigioso díjra jelölték egy könyvét,
amit nemrég fordítottak le olaszra. Melyik lehet az? Jócskán
utána kellett néznie, mire kiderítette, hogy a Sötét anyag.
Megsajdult a szíve; olyan volt, mint egy régi szerető nevét
megpillantani a hajókirándulás utaslistáján. Igen, örömmel
fizetjük a repülőjegyét Mexikóvárosból Torinóba; itt fog
várni önre a sofőrje – Less aligha olvasott még ilyen elbájoló
mondatot. Kíváncsi lenne rá, hogy ki finanszírozza ezt az
európai fényűzést, és eltűnődik, hogy nem lehet-e szó
pénzmosásról, és végül a meghívó alján egy olasz
tisztálkodószer-gyártó nagyvállalat logóját találja. Mosás, de
még mennyire. Viszont elmehet Európába.
Negyedik állomás: Wintersitzung a Berlini
Szabadegyetemen – öthetes kurzus „Mr. Less szabadon
választhat témát”. A levelet németül írták; az egyetemen úgy
vélik, hogy Arthur Less folyékonyan beszél németül, és
Arthur Less kiadója, aki beajánlotta, szintén úgy véli. Sőt,
Arthur Less maga is úgy véli. Isten kegyelméből, írja a
válaszlevélben, elfogadom a hatalom piedesztálját, aztán
nagy örömmel postára is adja.
Ötödik állomás: marokkói utazás, és egyben az útiterv
egyetlen olyan állomása, ami csupán a kikapcsolódásról
szól. Egy másik születésnapi parti lesz ott, Less nem ismeri
az ünnepeltet, annyit tud csak, hogy Zohrának hívják, és azt
tervezi, hogy Marrákesből a Szaharába, onnan pedig tovább
északra, Fezbe utazik. Arthur barátja, Lewis ragaszkodott a
meghíváshoz; megüresedett ugyanis egy hely – maga a
tökély! Lesz sok jó bor, izgalmas beszélgetések és
luxusszálláshelyek. Hogy lehet erre nemet mondani? A
válasz, mint mindig: pénz, pénz, pénz. Lewis kiszámolta a
költségeket, all inclusive, és bár az összeg csillagászati volt
(Less kétszer is megnézte, nem marokkói dirhamban
számolták-e véletlenül), addigra már reménytelenül
vágyódott, mint mindig. Beduin muzsika dobolt a fülében;
tevék hangját hallotta a sötétben; hímzett párnáiról felkelve
gondolatban már kisétált a sivatagi éjszakába, pezsgővel a
kezében, hogy a Szahara pergő homokjában melengesse
meztelen talpát, miközben felette a Tejúton születésnapi
gyertyák pislákolnak.
Mert Arthur Less valahol a Szaharában fogja ünnepelni
az ötvenedik születésnapját.
Megesküdött rá, hogy nem egyedül. Rosszabb
pillanataiban még kísértették a negyvenedik születésnapja
emlékei, amikor egymagában bolyongott Las Vegas széles
sugárútjain. Nem, nem lesz egyedül.
Hatodik állomás: India. Ki adta ezt a furcsa ötletet?
Hihetetlen, de Carlos. Pont azon a karácsonyi
összejövetelen, ahol régi riválisa egyrészt elbátortalanította
Lesst („A fiam nem illett hozzád”), aztán pedig bátorította
(„Talán hallottad, hogy van egy üdülő nagyon közel ahhoz a
nyaralóövezethez, amin most dolgozom, gyönyörű hely, a
barátaimé, az Arab-tenger mellett van, szerintem csodálatos
ihletet adna neked az íráshoz.”). India: talán itt végre
megpihenhet. Kicsinosíthatja a regénye kéziratát, aminek az
elfogadását biztosan megünnepelheti az ügynökével New
Yorkban, pezsgővel. Mikor is van a monszun?
És végül: Japán. Hihetetlen, de Arthur írókkal pókerezett
San Franciscóban, amikor ez az út az ölébe hullott.
Mondanom sem kell, hogy heteroszexuális írók voltak. Less
még zöld lencsés szemüvegben sem volt nagy pókerjátékos,
és az első körben folyamatosan vesztett. De szépen vesztett.
A harmadik körben – Less úgy érezte, nem bírja tovább a
cigarettafüstöt, a morgást és a langyos jamaikai sört – az
egyik férfi felpillantott, és megjegyezte, hogy a feleségének
elege van belőle, hogy állandóan utazik, úgyhogy otthon
kell maradnia, de meg kell írnia egy cikket, és nem lenne-e
valaki, aki esetleg el tudna menni helyette Kiotóba?
– Majd én! – kiáltott fel Less.
A pókerarcok mind rámeredtek, és Lessnek az jutott
eszébe, amikor az általános iskola felső tagozatában önként
jelentkezett az iskolai színdarabba: a focisták mind
ugyanígy néztek rá. Megköszörülte a torkát, és halkan
megismételte:
– Majd én.
Egy repülőjárat magazinja kért egy cikket a hagyományos
kaiseki konyháról. Arthur remélte, hogy a
cseresznyevirágzáshoz nem fog túl korán érkezni.
Onnan visszamegy San Franciscóba, Vulcan Stepsre, az
otthonába. Az egész utat szinte teljes egészében kifizetik
neki a fesztiválok, díjátadó bizottságok, egyetemek,
rezidensprogramok és médiaügynökségek. Felfedezte, hogy
a fennmaradó részre összegyűlt elegendő
légiutaskedvezmény-pontja, amikről évtizedeken át
megfeledkezett, és amik úgy megszaporodtak, hogy egész
virtuális vagyon lett belőlük, mintha egy varázsló ládájában
pihentek volna. Miután kifizette a marokkói extravaganciát,
épp annyi megtakarított pénze maradt, hogy a
legszükségesebbeket fedezni tudja, feltéve, hogy követi az
anyjától tanult puritán takarékosság elvét. Nincs több
ruhavásárlás. Nem jár szórakozni. És isten irgalmazzon, ha
egészségügyi vészhelyzetbe kerül. De hát mi sülhetne el
rosszul?
Arthur Less beutazza a Földet! Nagy világjárónak érzi
magát. Amikor elhagyta San Franciscót, két nappal a H. H. H.
Mandernnel tervezett esemény előtt, Arthur Less azon
tűnődött, hogy most nem keletről fog visszatérni, ahogy
eddig egész életében tette, hanem a rejtélyes nyugatról. És
odisszeája során egészen biztosan eszébe sem fog jutni
Freddy Pelu.

New Yorkban nyolcmillióan laknak. Ebből hétmillióan fel

lesznek háborodva, ha megtudják, hogy ott jártunk a
városban, mégsem mentünk el hozzájuk egy elegáns
vacsorára; ötmillióan fel lesznek háborodva, amiért nem
látogattuk meg őket, hogy megnézzük újszülött gyereküket,
hárommillióan fel lesznek háborodva, hogy nem néztük
meg az új műsorukat, egymillióan fel lesznek háborodva,
hogy nem ugrottunk fel egy kis szex kedvéért, de csak öten
fognak valóban ráérni, hogy találkozzanak velünk. Nem is
csoda, ha egyiküket sem hívjuk fel. Ehelyett elmehetnénk
Broadway-re, egy rémes, giccses darabra, aztán úgyis
letagadjuk, hogy kétszáz dollárért képesek voltunk erre
jegyet venni. Less pontosan ezt teszi az első estén, majd hot
dogot vacsorázik, hogy kicsit kiegyensúlyozza a
költségvetését. Nem nevezhető bűnös élvezetnek, amikor
elalszik a nézőtéren a fény, felemelkedik a függöny, és az
ifjú szív együtt dobog a zenekar ritmusával, elvégre nincs
bűntudatunk. Arthurnak márpedig egy fikarcnyi sincs; csak
beleborzong a gyönyörűségbe, amiért senki nem ül
mellette, aki bírálná. A musical pocsék, de akárcsak a pocsék
szex, a pocsék musical is tökéletesen megfelel néha. A
végére Arthur Less már zokog a nézőtéren, és azt hiszi,
hogy ezt legalább csendben csinálta, de aztán kigyúlnak a
fények, és a mellette ülő asszonyság odafordul:
– Fogalmam sincs, mi történt magával az életben,
kedveském, de higgye el, nagyon sajnálom – azzal
orgonaillatú ölelésébe vonja.
Nem történt semmi¸ akarja magyarázni Less. Semmi az
égvilágon. Csak hát ilyenek a melegek egy Broadway-musical
láttán.
Másnap reggel a kávéfőző olyan, mint valami éhes kis
puhatestű, eltátja a száját, hogy elnyelje a kapszulát és
cserébe kávét izzadjon a bögrébe. Az etetési és fejési
útmutató teljesen érthető, de Less ennek ellenére az első
próbálkozásnál csak egy kis gőzt tud kipréselni, a
másodiknál pedig egy elolvadt kávékapszulát. Nagy sóhaj.
New Yorkban az őszi reggelek pompásak; ez Arthur
világjárásának első napja, másnap lesz az interjú, a ruhái
még tiszták és rendesek, a zoknik még párban vannak, a kék
öltöny gyűretlen, a fogkrém amerikai, nem valami fura,
külföldi íz. New York sárga fényei megvillannak a
felhőkarcolók ablakain, a street food-pultok préselt
alumíniumoldalán és Arthur Less becses személyén. Ezt a
napot nem ronthatja el sem a kárörvendő öregasszony, aki
elhívta a liftet Less orra elől, sem a kávézóban a búval bélelt
pincérlány, sem az Ötödik sugárutat eltorlaszoló,
mozdulatlanul ácsorgó turisták, sem a harsány hirdetők
(„Mister, szereti a stand-up humort? Ugyan már, azt
mindenki szereti!”), sem a betonon dübörgő ütvefúrók. Ott
egy bolt, ami csak cipzárakat árul. Sőt, itt van még másik
húsz. Cipzárboltok kerülete. Micsoda város!
– Mit fog viselni? – kérdi a könyváruház alkalmazottja,
amikor Less beköszön. Húsz csodás háztömböt sétált végig,
hogy benézzen.
– Hogy mit fogok viselni? Hát a kék öltönyömet.
Az alkalmazott (ceruzaszoknya, kardigán, szemüveg:
igazi, tőrőlmetszett könyvtáros kisasszony) hangosan nevet.
Aztán megnyugszik, és már csak mosolyog.
– De most komolyan – kérdi újra –, mit fog viselni?
– Pompás az az öltöny. Miért kérdi egyáltalán?
– Mert H. H. H. Mandernnel fog beszélni. És mindjárt itt a
Halloween! Találtam egy NASA-szkafandert. Janice a Mars
Királynője jelmezében fog jönni.
– Én úgy tudtam, hogy az író szeretné, hogy komolyan
vegyék…
– De hát ez H. H. H. Mandern! És Halloween lesz!
Kötelező a jelmez!
A kisasszonynak fogalma sincs, Arthur milyen nagy
gonddal állította össze a bőröndjét. Különc holmik
ellentmondásos gyülekezete: kasmírpulóverek és könnyű
vászonnadrágok, jégeralsó és naptej, nyakkendő és
fürdőnadrág, edzéshez való gumiszalagok és így tovább.
Milyen cipőt lehet vinni, ami jó az egyetemre és a
tengerpartra is? Milyen napszemüveget, ami megfelel az
észak-európai homályban és a dél-ázsiai verőfényben? Útja
során nemcsak Halloween lesz, hanem Día de los Muertos,
Festa di San Martino, Mikulás-nap, karácsony, szilveszter,
Maulid, Vasant Panchami és Hinamacuri is. Ha
mindegyikhez akár csak egy megfelelő kalapot visz
magával, az máris megtöltene egy kirakatot. És akkor még
ruháról szó sem volt.

Arthur Less nem létezik az öltönye nélkül. Hirtelen

lelkesedésből vette három évvel korábban, egy rövid ideig
tartó, könnyelmű időszakban, amikor fittyet hányva az
óvatosságra (és a pénzre) elrepült Ho Si Minh-városba, hogy
meglátogassa ott egy üzleti ügyben utazó barátját. Valami
légkondicionált helyet keresett a párás, robogókkal teli
városban, és egy szabóműhelyben találta magát, ahol
rendelt egy öltönyt. A kipufogófüsttől és cukornádtól
kótyagosan hozott pár elhamarkodott döntést, megadta
otthoni címét, és másnapra el is felejtette az egészet. Két
héttel később csomagja érkezett San Franciscóba.
Meglepetten kibontotta, és egy középkék öltönyt talált
benne fuksziaszínű béléssel, a monogramja is bele volt
hímezve: APL. A dobozból rózsavíz illata áradt, és azonnal
felidézte a kontyos, parancsolgató nőszemélyt, aki kérdések
özönét zúdította rá. Milyen szabás, milyen gombok, milyen
zseb, milyen gallér, és legfőképpen: milyen kék? Less sietve
választott a bőséges anyagmintákból: nem hétköznapi kék
volt. Királykék? Pávatoll? Ugyan, dehogy. Középkék,
valóban, de élénk és kissé fénylő, merész árnyalat. Valahol
félúton az ultramarin és a ciánkék, Visnu és Ámon, Izrael és
Görögország, a Pepsi és a Ford emblémája között. Egyszóval:
élénk. Arthur odavolt érte, hogy él benne valaki, aki ilyet
választ, és állandóan hordta. Még Freddy is helyeselt:
– Úgy nézel ki, mint valami híresség. – Pont úgy. Végre
sikerült megtalálnia a megfelelő változatot ebben az
élemedett korban. Jól fest benne, ugyanakkor önmaga is
maradt. Nélküle viszont nem. Arthur Less nem létezik az
öltönye nélkül.

De úgy látszik, az öltöny nem elég. Az idejét kitöltik az ebéd-

és vacsoratalálkozók, erre most találnia kell egy… mit is?
Egy Star Trek-egyenruhát? A könyvesboltból elsétál a régi
ismerős környékre, ahol egyetem után lakott, és kicsit
nosztalgiázik, ahogy a West Village utcáit szemléli. Minden
megváltozott: nincs már meg a kifőzde, ahol Less pótkulcsát
a kókuszos sütemények alatt tartották, sem a fétisboltok,
amelyeknek a kirakatában díszelgő gumitárgyak
kiborították az ifjú Arthurt, sem a leszbikus bárok, ahová
szívesen járt el, abban a reményben, hogy ott több esélye
van a férfiakkal, sem a züllött kocsma, ahol az egyik barátja
egyszer vásárolt valamit, amiről feltételezte, hogy kokain,
aztán kitámolygott a mosdóból, és közölte, hogy épp most
szippantott fel egy maréknyi Smarties cukorkát, sem pedig a
zongorabárok, ahol egy egész nyáron át garázdálkodott
valaki, akit a New York Post meglehetősen pontatlanul
„Karaoke-gyilkosnak” nevezett el. Ezek a helyek mind
eltűntek, és újak, szebbek nyíltak. Gyönyörű boltocskák,
ahol aranyból készült ékességeket árultak, és kis éttermek,
ahol kristálycsillárok alatt kizárólag hamburgert szolgáltak
fel, meg cipőboltok, múzeumba illő kirakatokkal. Néha úgy
tűnik, Arthur az egyetlen, aki még emlékszik, milyen
mocskos volt valaha ez a környék.
Mögötte valaki megszólal:
 – Arthur! Arthur Less?
Arthur megfordul.
– Arthur Less! Nem hiszek a szememnek! Pont rólad
beszéltem!
Arthur azt sem tudja, ki ez a férfi, de máris egy
flanelingbe bújt ölelésben találja magát, a válla fölött pedig
egy bánatos, nagy szemű, rasztás fiatalember figyel. A férfi
végre elengedi, és áradozik, hogy micsoda véletlen, Less
meg azon tűnődik, hogy ez meg ki a fene? Vidám, gömbölyű,
kopasz ember, ápolt, őszülő szakállal, kockás flanelingben
és narancssárga sálban, ahogy vigyorogva áll a Nyolcadik
sugárúton egy zöldségesbolt előtt, ami régen banképület
volt. Less rémülten próbálja ezt az alakot mindenféle
háttérbe helyezni. Kék ég és tengerpart, magas fa és folyó,
főtt rák és borospohár, diszkógömb és drogok, ágynemű és
napfelkelte – de egyetlen emlék sem bukkan fel.
– Hihetetlen! – szorongatja tovább a férfi Less vállát. –
Arlo épp a szakításáról mesélt, és én azt mondtam, hogy az
ilyesminek időt kell adni. Most lehetetlennek tűnik, de időt
kell adni. Néha akár éveket is. És aztán megláttalak téged,
Arthur! Rád mutattam, és azt mondtam: Nézd csak! Ott megy
az a férfi, aki összetörte a szívemet! Azt hittem, sosem
fogom kiheverni, soha többé nem akartam látni, soha többé
még csak a nevét sem akartam hallani, és most tessék! Ott
termett a semmiből, és cseppet sem neheztelek rá. Mióta is,
Arthur? Hat éve? És cseppet sem neheztelek.
Less csak áll, és bámulja: az arcon a ráncok olyanok, mint
a kibontott és tenyérrel kisimított origamipapír. A
homlokán apró szeplők, a fülétől a feje búbjáig ősz pihék, és
borostyánszínű, csillogó, tényleg cseppet sem neheztelő
szempár. Ki a fene ez a vénember?
– Látod, Arlo? – fordul a fiatalhoz. – Semmi. Semmiféle
érzelem. Egyszerűen túlteszed magad rajta. Arlo, lefotóznál
minket?
Less megint egy ölelésben találja magát, és mosolyog a
köpcös ismeretlennel, hogy az ifjú Arlo lefotózhassa őket. A
férfi dirigálni kezd:
– Csinálj még egy képet, nem így, oda állj, emeld feljebb a
kamerát, magasabban; nem, magasabban; nem,
MAGASABBAN!
– Howard – mosolyog Less a hajdani szeretőjére. –
Pompásan nézel ki.
– Te is, Arthur. Persze akkoriban fogalmunk sem volt,
milyen fiatalok voltunk még! Mostanra bezzeg hogy
megöregedtünk!
Less meghökkenve hátralép.
– Hát, örülök, hogy találkoztunk – ingatja a fejét Howard,
és újra rákezd: – Hát nem csodálatos? Arthur Less itt, a
Nyolcadik sugárút kellős közepén! De jó újra látni téged,
Arthur! Vigyázz magadra. Muszáj rohannunk!
A puszi véletlenül odébb csúszik, a történelemprofesszor
ajkára; rozskenyérillata van. Bevillan egy kép hat évvel
korábbról, a profil a színházban és a gondolat: Tessék, ő jó
társ, jó választás. Majdnem mellette maradt, majdnem
szerelmes is volt belé, és most meg sem ismerte az utcán. Ez
vagy azt jelenti, hogy Less nagy seggfej, vagy azt, hogy a
szerelem tünékeny. Esetleg mindkettő. Integet szegény
Arlónak, akit az egész történet cseppet sem vigasztal. Már
épp átmennének a túloldalra, amikor Howard megtorpan,
visszafordul, és vidáman megszólal:
– Ugye jól emlékszem, hogy te jóban voltál Carlos Peluval?
Kicsi a világ! Lehet, hogy találkozunk az esküvőn?

Arthur Less csak a harmincas éveiben kezdte megjelentetni

az írásait. Akkor már évek óta a híres költővel, Robert
Brownburnnel élt San Franciscóban egy kis házban – amit
csak kunyhónak neveztek – egy meredek lépcsősoron
félúton felfelé. A lépcsős út neve Vulcan Steps, a Levant
Street tetejénél indul, fenyők, páfrányok és tuják közt halad
lefelé egy téglákkal kirakott kis térre, ahonnan keletre szép
kilátás nyílik a belvárosra. Az udvaron murvafürt virágzott,
mint valami ott felejtett szalagavató ruha. A „kunyhó”
négyszobás volt, az egyik szobát Robert egészen
kisajátította, a falakat fehérre festették, és felakasztották a
festményeket, amiket Robert a barátaiktól kapott (az egyik
egy majdnem felismerhető akt volt, Less egy sziklán feküdt),
és a hálószoba ablaka alá trombitavirágot ültettek.
Arthurnak öt évbe telt, mire megfogadta Robert tanácsát, és
írni kezdett. Eleinte nehézkes novellákat, aztán, amikor már
közelgett a kapcsolatuk vége, egy regényt. Kalüpszó: az
Odüsszeia Kalüpszó-mítoszának mintájára egy II.
világháborús katonáról szól, akit egy déli csendes-óceáni
szigeten vetnek partra a hullámok, és egy helyi férfi
megmenti az életét, beleszeret, aztán segítenie kell, hogy a
katona visszataláljon a saját hazájába, a feleségéhez.
– Arthur, micsoda könyv! – mondta Robert, és a hatás
kedvéért a szemüvegét is levette. – Megtiszteltetés, hogy
szerethetlek.
Elég sikeres lett: maga Richard Champion méltatta a New
York Times hasábjain. Robert olvasta először, aztán
mosolyogva odaadta Lessnek, a szemüvegét a homlokára
tolta, ez volt a költői második szempár; azt mondta, jó
könyvismertető volt. De minden szerző megérzi a méreg
ízét, amit a másik belecseppent a bóléba, és Champion a
végén a könyv íróját „szóvirágos mimózának” nevezte. Less
úgy meredt azokra a szavakra, mint egy kisdiák a
dolgozatra. A szóvirágos egészen úgy hangzott, mint valami
dicséret (bár nem az volt). Na de a mimóza? Mi a fene az a
mimóza?
– Olyan, mintha rejtjelezve írta volna – mondta Less. –
Talán üzenetet küld az ellenségnek?
Pontosan.
– Arthur – felelt Robert, és kézen fogta –, csak azt emeli
ki, hogy buzeráns vagy.
Mégis, akárcsak azok a különös bogarak, amik éveken át
élnek a homoksivatag ritka esőcseppjein, a regény életben
maradt, és az évek során valahogy sok példányban
fogyogatott. Árulták Angliában, Franciaországban és
Olaszországban is. Less írt egy második könyvet, A visszfény
volt a címe, ezt kevésbé találták figyelemre méltónak, aztán
következett a harmadik, a Sötét anyag, amit a Cormorant
Publishing vezetője nagyon reklámozott, hatalmas hirdetési
költséget vállalt vele, és Arthur egy tucat városba látogatott
el az író-olvasó találkozókra. Az első állomás Chicago volt,
Arthur a színpad mellett állva hallotta, ahogy felkonferálják
(„Köszöntsük a nagyszerű, elismert Kalüpszó szóvirágos
szerzőjét…”), és hallotta, hogy tizenöt-húsz ember tapsol a
teremben – nyugtalanító előjel volt ez, akárcsak a sötét
esőcseppfoltok a járdán egy nagy vihar előtt –, és a
középiskolás osztálytalálkozója jutott eszébe. A szervezők
rávették, hogy tartson egy felolvasást, amit a szétküldött
meghívókon „Egy este Arthur Less társaságában” címmel
harangoztak be. Amikor középiskolába járt, senki nem
vágyott egy estére Arthur Less társaságában, de ő mégis
bevállalta. Eljött a Delmarva Gimnázium alacsony
kockaépületébe (még alacsonyabb és kockább volt, mint
amilyenre emlékezett), és arra gondolt, milyen sokra vitte
azóta. Azt viszont inkább nem is árulom el, hány hajdani
diákot érdekelt „Egy este Arthur Less társaságában”.
Mire a Sötét anyag megjelent, Arthur és Robert már
szakítottak, és azóta Lessnek nem maradt más, mint a
homoksivatag ritka esőcseppjei, no meg a „kunyhó”, mert
Robert Sonomába költözött (a ház vásárlására felvett hitelt
visszafizették, amikor Robert Pulitzer-díjat nyert). Az élete
olyan volt, mint az írók élete általában; mint valami furcsa
foltvarrott takaró: meleg ugyan, de mindig kilóg alóla az
ember lába.
Na de a következő könyv! Ez lesz a nagy siker! A címe
Swift: egy sétálós regény. Egy férfiról szól, aki bejárja San
Franciscót és a múltját, hogy számtalan csapás és csalódás
után hazatérjen („Te állandóan meleg Odüsszeusz-
történeteket írsz”, mondta Freddy); sóvárgó, szívbe markoló
regény az élet kihívásairól. A nincstelen, meleg, középkorú
ember életének kihívásairól. És ma, a vacsoránál, Less
bizonyára pezsgővel ünnepelheti a jó hírt.
 A hotelszobában felveszi a kék öltönyt (frissen tisztítva),
és a tükörbe mosolyog.
Senki nem volt kíváncsi, milyen „Egy este Arthur Less
társaságában”.

Freddy egyszer tréfásan megjegyezte, hogy Lessnek az

ügynöke „a nagy Ő”. Igen, Peter Hunt bensőségesen ismeri
Arthurt. Foglalkozik a küzdelmekkel, hisztikkel és
örömökkel, amiknek senki más nem lehet tanúja. De Less
alig tud valamit Peter Huntról. Még arra sem emlékszik, mi
a szülővárosa. Talán Minnesota? És vajon házas? Hány
kliense van? Lessnek fogalma sincs, de akár egy
kamaszlány, rajongva várja Peter hívásait és üzeneteit. Azaz
inkább úgy, ahogy egy nő epekedik, hogy a szeretője
felkeresse.
És íme, már jön is: Peter Hunt. Egyetemi éveiben
kosárlabdázó volt, és még mindig a társaság fölé magasodik,
bárhová megy, bár most már nem katonásan rövidre nyírt
frizurát hord, hanem olyan hófehér sörényt, mint egy
rajzfilmbeli karmester. Keresztülsiet az éttermen, telepátia
útján kezet fog egy seregnyi baráttal az asztalok közt, aztán
a szegény, olvadozó Less szemébe néz. Peter bézs
kordbársony öltönyt vett fel, az anyag susog, amikor leül.
Mögötte egy Broadway-színésznő lép be fekete csipkében,
mellette mindkét oldalon egy-egy gőzölgő főtt rák jelenik
meg. A kényes helyzetet tárgyaló diplomatákhoz hasonlóan
Peter sem tér soha a lényegre, csak az utolsó pillanatban,
úgyhogy vacsora alatt végig olyan szerzőkről társalognak,
akiktől Arthur egy kukkot sem olvasott, de úgy tesz, mintha.
Aztán a kávénál Peter végre megemlíti:
– Hallom, Arthur, utazni készül. – Less rábólint, igen,
világ körüli út lesz. – Remek – mondja Peter, és kéri a
számlát. – Legalább eltereli a figyelmét. Remélem, nem nőtt
túlzottan a szívéhez a Cormorant. – Less hebeg, aztán
elhallgat. – Tudja, egyelőre nem kérik a Swiftet. Talán
dolgozhatna még rajta egy kicsit, amíg úton van. Az új
impulzusok új ihletet hozhatnak.
– Mit ajánlott a kiadó? Változtatásokat szeretnének?
– Nem volt szó változtatásokról. Nem volt ajánlat.
– Peter, csak nem küldenek el?
– Arthur, ez nem fog menni. Túl kell lépnünk a
Cormorant Kiadón.
Mintha a föld nyílt volna meg Arthur széke alatt.
– Csak nem túlságosan… mimóza?
– Túl sóvárgó. Túl szívbe markoló. Ezek a városban
járkálós, életszagú történetek az írói szívek csücskei. De
nagyon nehéz ezzel a maga főszereplőjével együttérezni.
Mármint úgy értem, igenis könnyű élete van.
– Túl buzeráns?
– Utazgasson, Arthur! Maga remekül ért a helyszínek
leírásához. És szóljon, ha visszatért – Peter gyorsan
megöleli, és Arthur rádöbben, hogy már megy is; vége, a
számla megérkezett, sőt, ki is lett fizetve, miközben ő a
rossz hír sötét, nyirkos, feneketlen kútjában fuldoklott. –
Sok szerencsét holnap Mandernhez. Remélem, nem lesz ott
az ügynöke. Az a nő egy rémálom.
Peter Hunt hófehér haja suhog, mint egy ló farka, ahogy
keresztülsiet az éttermen. Less látja, ahogy a színésznő
megenged neki egy kézcsókot. Aztán tovatűnik a nagy Ő,
Less imádott ügynöke, hogy egy másik megbűvölt írót
szédítsen.

A szállodában Arthur meglepetten fedezi fel, hogy a

szobájához tartozó fürdőszoba ugyan liliputi nagyságú, ám
egy brobdingnagi méretű fürdőkádat rejt. Úgyhogy
fürdővizet enged magának, bár már tíz óra van. Amíg folyik
a víz, a várost nézi: húsz tömbbel odébb az Empire State
Building magasodik, alant pedig egy Empire Diner nevű kis
étkezde, papírtáblával: PASTRAMI KAPHATÓ.

A másik ablakból, a Central Park felől a Hotel New Yorker

felirat villog. És ez nem vicc, nem bizony! Ahogy New
England függetlenségi háborús nosztalgiától átitatott,
Minuteman és Tricorner nevezetű kocsmái sem tréfálnak a
kupolájukon forgolódó kovácsoltvas szélkakasokkal és
előttük piramis alakzatba halmozott ágyúgolyókkal; és nem
tréfálnak Maine halászhálókkal és üveg horgászúszókkal
teleaggatott, Nor’easter néven futó homárfalatozói, sem
Savannah mohos éttermei, sem a Western Grizzly
élelmiszerboltok, sem a floridai Aligátor ez, meg Aligátor
az, sem a kaliforniai Szörfös szendvicsbárok és Felvonó
kávézók és Ködváros fogadók; nem, bizony nem tréfálnak.
Senki nem tréfál. Halálkomoly mind. Azt gondolhatnánk,
hogy az amerikaiak lazák, de valójában halálosan
komolyak, főleg, ha a helyi kultúráról van szó; a bárokat
„mulatónak” nevezik, a boltjaikra kiírják, hogy
„intézmény”; a helyi középiskola focicsapatának a színeit
viselik, és mindenhol Világhíres Pite Kapható! Még New
Yorkban is.
Talán egyedül Less az, aki tréfál. Nézzék csak ezeket a
ruhákat! Fekete farmer New Yorkba, drapp vászon
Mexikóba, kék öltöny Olaszországba, tollkabát
Németországba, lenvászon Indiába – megannyi jelmez.
Mindegyik egy tréfa, és a csattanó maga Arthur: Less, az
úriember, Less, a szerző, Less, a turista, Less, a hipszter,
Less, a gyarmatosító. De hol van az igazi Arthur Less? A
fiatal Less, aki retteg a szerelemtől? A huszonöt évvel
korábbi, halálkomoly Less? Őt nem sikerült a bőröndbe
csomagolni. Ennyi év után már azt sem tudná, hol keresse.
Elzárja a vizet, és beül a kádba. Forró, forró, forró, forró,
forró! Derékig vörösen kiugrik, és hozzátesz egy kis
hideget. A fehér csempék tükörképét az egyetlen fekete
csíkkal elrejti a pára. Arthur visszaül a kádba, most már
csak egy kicsit túl meleg. A vízben hullámzik a teste
körvonala. Ül a kádban, huszonöt-harminc éves szeretne
lenni, gyönyörű, meztelen fiatalember a fürdővizében.
Ahogy élvezi az életet. Amilyen rémes lenne, ha most valaki
meglátná így pucéran: derékig rózsaszín, onnan felfelé
szürkés, mint azok a régi radírok, amiknek az egyik fele
tollat, a másik fele ceruzát radíroz. Less még sosem látott
Roberten kívül más, ötven évnél idősebb, meleg férfit. A
negyveneseket mind ismerte, de annál sokkal idősebbekkel
nem találkozott; azt a generációt kipusztította az AIDS. Less
nemzedéke gyakran érzi azt, hogy ők az elsők, akik az ötven
éven túli ismeretlen területet felfedezik. De hogyan? Hogy
kell ezt csinálni? Maradjanak meg örök ifjoncnak, fessék a
hajukat, fogyókúrázzanak, viseljenek testhez simuló inget
és farmert, és járjanak táncolni, amíg el nem patkolnak
nyolcvanévesen? Vagy épp ellenkezőleg? Mondjanak le
minden hiúságról, örüljenek a tisztes, őszes halántéknak,
viseljenek a pocakot eltakaró, elegáns kardigánokat, és
mosolyogjanak nosztalgikusan, ha a múlt soha meg nem
ismételhető boldogságára gondolnak? Házasodjanak meg, és
fogadjanak örökbe egy gyereket? Ha párkapcsolatban élnek,
akkor mindkét fél tartson szeretőt, egyformán, mint az ágy
melletti éjjeliszekrények, hogy ne tűnjön el teljesen a szex
az életükből? Vagy hagyják eltűnni a szexet, ahogy a
heteroszexuális párok szokták? Megkönnyebbülés vajon
elengedni a hiúságot, aggodalmakat, vágyat és fájdalmat?
Legyenek talán buddhisták? Egy dolog mindenképp
kerülendő. Semmiképp ne maradjanak meg kilenc éven át
egy szerető mellett, miközben azt gondolják, hogy ez csak
könnyed, kötetlen kapcsolat, aztán, amikor a szerető lelép,
ne tűnjenek el a világ szeme elől egy szállodai
fürdőszobában, azon elmélkedve, hogy akkor most mi
legyen.
A semmiből megszólal Robert hangja:
Egyszer majd túl öreg leszek neked. Amikor harmincöt
leszel, én már hatvan. Amikor ötven leszel, én hetvenöt. És
akkor mit fogunk csinálni?
Ez még az elején történt; Less talán huszonkét éves
lehetett, nagyon fiatal. Szex után néha komoly
beszélgetéseik voltak. Egyszer majd túl öreg leszek neked.
Less persze azt mondta, hogy ez nevetséges, a korkülönbség
lényegtelen. Robert sokkal vonzóbb, mint a hülye fiúkák,
ehhez nem férhet kétség. A negyvenes férfiak szexisek:
tudják, mit akarnak, és azt is, hogy mit nem. Meghúzzák a
határokat, ahol kell, van élettapasztalatuk, tudják, mi az a
kaland. A szex is sokkal jobb velük. Robert újabb cigarettára
gyújtott, és elmosolyodott. És akkor mit fogunk csinálni?
Húsz évvel később pedig ott áll Freddy a hálószobában:
– Én nem is gondolok a korodra.
– De én igen – feleli Less az ágyban fekve. – Egyszer majd
túl öreg leszek hozzád. – Hősünk az oldalán fekszik,
könyökére támaszkodik. A napfénybe vegyülő árnyékokból
látszik, mennyire megnőtt az évek alatt a trombitavirág.
Egészen befutotta az ablakot. Less negyvennégy éves.
Freddy huszonkilenc, és piros keretes szemüveget visel,
hozzá Less szmokingkabátját, és semmi egyebet. Hajdani
tyúkmelle helyett szőrös mellkas látszik a kabát alatt.
Freddy a tükörbe pillant.
– Szerintem nekem jobban áll a szmokingod, mint neked.
– De én biztos akarok lenni benne, hogy nem állok az
utadban, ha találni akarsz magadnak valakit – mondja Less
halkan.
Freddy elkapja a tekintetét a tükörben. A fiatal arc
megfeszül, mintha fogfájás nyilallt volna bele. Végül
megszólal:
– Emiatt ne aggódj.
– De a te korodban…
– Tudom. – Freddyn látszik, hogy minden szót óvatosan
megfontol. – Tudom, mit jelent kettőnk kapcsolata. Szóval
emiatt ne aggódj.
 Less hátradől az ágyon, és egy pillanatig csendesen nézik
egymást. Az ablakon kopognak a szélben az indák,
táncolnak az árnyak.
– Csak beszélni akartam erről – kezdi.
Freddy megfordul.
– Nem kell sok szót vesztegetni erre, Arthur. Ne aggódj!
Viszont szerintem add nekem a szmokingodat.
– Kizárt dolog. És ne lopkodd a parfümömet!
– Majd ha gazdag leszek, veszek magamnak sajátot. –
Freddy az ágyra telepszik. – Nézzük meg még egyszer a The
Paper Wallt.
– Mr. Pelu, csak biztos akarok lenni benne – folytatja Less,
mert képtelen elengedni a témát, amíg nem győződött meg
róla, hogy érthetően kifejtette –, hogy nem kötöd magad
hozzám túlságosan. – Elgondolkodik, hogy mióta folytatnak
olyan párbeszédeket, mint valami idegen nyelvről fordított
regény.
Freddy nagyon komoly arccal ül fel. Erős állkapcsa van, a
művészek ilyen profilokat szoktak vázolgatni. Felnőtt,
megférfiasodott. Az álla, a mellkasán a szőr: férfias
vonások. A kicsi orr, a mókusra emlékeztető mosoly és a
kék szempár, amiből olyan egyszerű kiolvasni a
gondolatokat – csak ennyi maradt a huszonöt éves
Freddyből, aki a ködbe bámult.
Elmosolyodik.
– Elképesztően hiú vagy – mondja.
– De ugye szexinek találod a ráncaimat?
Freddy közelebb hajol.
– Arthur, minden egyes porcikád szexi.
A víz kihűlt, a csempézett, ablaktalan fürdőszoba olyan
most, mint egy iglu. Arthur látja a tükörképét a csempéken,
mint egy reszkető kísértet a csillogó, fehér falon. Nem akar
itt maradni. Nem akar lefeküdni. Muszáj lenne csinálni
valamit, ami nem szomorú.
Amikor ötven leszel, én hetvenöt. És akkor mit fogunk
csinálni?
Nincs mit tenni, legfeljebb nevetni lehet rajta. Ez
mindenre igaz.

Emlékszem, milyen volt Arthur Less fiatalon. Tizenkét éves

lehettem, és nagyon unatkoztam egy partin, amit a felnőttek
rendeztek. A lakásban minden fehér volt, a meghívottak
fehérbe öltöztek, nekem a kezembe nyomtak valami
színtelen üdítőt, és meghagyták, hogy semmire ne üljek. Az
ezüstfehér tapéta ismétlődő jázmininda mintája egy ideig
lekötötte a figyelmemet, és észrevettem, hogy minden
méteren ott van egy méhecske, amit a művészi ábrázolás
nem enged leszállni a virágra. Aztán valaki a vállamra tette
a kezét.
– Nincs kedved rajzolni valamit? Megfordultam, és egy
mosolygós, szőke férfit pillantottam meg. Magas és vékony
volt, a haja felül egészen hosszú, az arca egy idealizált,
római szoborhoz hasonlított, a szeme kicsit kidülledt, ahogy
rám nevetett. Az ilyesfajta élénkség mindig megörvendezteti
a gyerekeket. Azt hiszem, tizenévesnek gondoltam. Kivitt a
konyhába, papírt és ceruzát adott, és azt mondta,
megpróbálhatnánk lerajzolni a kilátást. Megkérdeztem,
lerajzolhatom-e inkább őt. Felnevetett. De megengedte, leült
egy sámlira, és hallgatta a másik szobából behallatszó zenét.
Ismertem az együttest. Arra nem is gondoltam, hogy ő
esetleg a parti elől akar elbújni.
Arthur Lessnél senki nem tudta ügyesebben megoldani,
hogy kisurranjon egy helyiségből úgy, hogy azért egy kicsit
ott is maradjon. Leült, és a gondolatai azonnal
elkalandoztak tőlem. Felhajtott szárú farmert és bő, fehér,
kötött pulóvert viselt, hosszú nyaka kipirult és nyújtózott,
ahogy a zenét hallgatta – „so lonely, so lonely” –, a feje nagy
volt a testéhez képest, a vonásai hosszúkásak, szögletesek,
az ajka túl piros, az arca túl rózsás, sűrű, fényes szőke haja
oldalt rövidre nyírva, néhány hosszabb fürt pedig a
homlokába hullott. A ködbe bámult, kezét összekulcsolta az
ölében, és a dalszöveget tátogta – „so lonely, so lonely”.
Belepirulok, mennyire megragadott akkor. Lenyűgözött a
függetlensége, a szabadsága. Ahogy tíz-tizenöt percre
elmélyedt magába, amíg rajzoltam, pedig nekem alig
sikerült nyugton ülnöm a ceruzával a kezemben. Egy idő
után felcsillant a szeme, rám nézett, és megkérdezte:
– Hogy haladsz?
Megmutattam. Mosolygott, bólintott, és adott pár ötletet,
aztán megkérdezte, kérek-e még üdítőt.
– Hány éves vagy? – kérdeztem.
Megint mosolygott. Félresimította a szemébe hulló tincset.
– Huszonhét.
Ezt valami rejtélyes, érthetetlen oknál fogva árulásként
éltem meg.
– Te nem is vagy gyerek! – mondtam. – Felnőtt vagy!
Hihetetlen volt látni, hogy megbántódva elvörösödik. Ki
tudja, miért esett neki rosszul, amit mondtam; talán még
mindig gyerekként gondolt magára. Magabiztosnak
gondoltam, pedig csupa aggodalom és rémület volt. Persze
ezt nem láttam, csak azt, hogy elpirul és lesüti a szemét.
Fogalmam sem volt, mi fán terem a szorongás és más
értelmetlen, emberi szenvedés. Csak azt tudtam, hogy
valami rosszat mondtam.
Az ajtóban egy öregember állt meg. Nekem mindenesetre
öregnek tűnt: fehér Oxford ing, fekete keretes szemüveg
volt rajta, amolyan patikusféle benyomását keltette.
– Arthur, menjünk. – Arthur rám mosolygott, és
megköszönte a kellemes délutánt. Az öregember rám
pillantott, és biccentett. Nagyon szerettem volna jóvátenni,
amit elrontottam, bármi volt is az. Aztán együtt elindultak.
Persze nem tudtam, hogy a Pulitzer-díjas költő, Robert
Brownburn volt az. Fiatal szeretőjével, Arthurral.

– Még egy Manhattant legyen szíves!

Késő este van; Arthur Less remélhetőleg nem
másnaposan fog beállítani az interjúra Mandernnel. És
találnia kellene valami űroperába illő viseletet.
Valakivel beszél:
– Világ körüli úton vagyok.
A párbeszéd helyszíne egy bár a hotel közepében,
Midtownban. Less nagyon fiatal korában gyakran járt ide. Itt
semmi sem változott. A kidobóember még mindig minden
belépni szándékozóra gyanakszik, az idősödő Charlie
Chaplin portréja még mindig kint van a falon, a lounge
köríves bárjában a fiatalokat villámgyorsan, az öregebbeket
csigalassan szolgálják ki, a fekete koncertzongora mellett a
zongorista (akárcsak egy vadnyugati mulatóban)
kötelességtudóan játssza, amit a közönség óhajt (többnyire
Cole Portert), a falon még mindig ugyanaz a csíkos tapéta és
ugyanazok a kagyló formájú falikarok, sőt, ugyanaz a
törzsközönség is. Itt szoktak idősebb férfiak fiatalabbakat
felszedni; két antik példány épp egy zselézett hajú férfit
interjúvol egy kanapén. Less elszórakozik a gondolattal,
hogy ő most már a mérleg másik serpenyőjébe tartozik. Egy
kopaszodó, de jóképű fiatalemberrel beszélget, aki Ohióból
származik, és valami rejtélyes oknál fogva feszülten figyel.
Less még nem vette észre a bárpult fölött díszelgő orosz
űrhajóssisakot.
– Innen hová mész? – kérdi a fiatalember lelkesen. Ritkás
a szempillája és szeplős az orra, mint a vörös hajúaknak
általában.
– Mexikóba. Aztán Olaszországba, ahol egy díjra jelöltek –
feleli Less. A második Manhattan koktélt issza, és kezd a
fejébe szállni. – Nem fogom megnyerni. De el kellett
utaznom otthonról.
A vörös hajú fiatalember a tenyerébe támasztja az állát.
– És hol az otthonod, szépségem?
– San Franciscóban.
Less visszagondol egy közel harminc évvel korábbi
emlékre: egyik barátjával egy Erasure-koncert után,
befüvezve megtudták, hogy a demokraták kerültek be a
szenátusba, és amikor beléptek ide, ebbe a bárba,
felkiáltottak:
– Le akarunk feküdni egy republikánussal! Van itt
republikánus? – És akkor minden egyes jelenlévő férfi
jelentkezett.
– San Francisco nem is rossz – mosolyog a fiatalember. –
Csak kicsit önelégült. Miért jöttél el?
Less a bárpultnak támaszkodik, és újdonsült barátja
szemébe néz. Cole Porter él és virul a zongorán, Less
cseresznyéje él és virul a koktélban; kiveszi és bekapja.
Charlie Chaplin bámul (miért pont Charlie Chaplin?).
– Hogy hívják azt a pasast, akivel viszonyod van, mondjuk
kilenc éven át, akivel együtt csináltok reggelit, együtt
ünnepeltek születésnapokat, néha veszekedtek, azt a ruhát
veszed fel, amire ő rábólint, mindezt kilenc éven át, és
kedves vagy a barátaihoz, és ő állandóan nálad lóg, de te
végig tudod, hogy ez a kapcsolat nem tart sehová, hogy talál
majd valakit magának, és az nem te leszel, ebben már az
elején megállapodtatok, szóval talál valakit, akivel
összeházasodik – hogy hívják ezt a pasit?
A zongorán eszelős ütemben felhangzik a Night and Day.
A fiatalember felvonja a szemöldökét.
– Nem tudom. Hogy hívják?
– Freddy. – Less a szájába veszi a cseresznye szárát, és pár
másodperc múlva megcsomózva húzza elő. A csomót maga
elé teszi a szalvétára. – Talált valakit magának, és most
összeházasodnak.
A fiatalember bólint.
– Mit iszol, szépségem?
– Manhattant, de én fizetek. Elnézést, pultos, az ott
micsoda a pult fölött? – mutat a felettük lógó
űrhajóssisakra.
 – Sajnálom, de ma nem lehet – feleli a vörös hajú férfi, és
Less kezére teszi a kezét. – Meghívlak. Az űrhajóssisak
pedig az enyém.
Less:
– A tiéd?
– Itt dolgozom.
Hősünk elmosolyodik, a kezére pillant, aztán a vörös hajú
fiatalemberre néz.
– Most őrültnek fogsz nézni – mondja –, de egy nagyon
furcsa szívességet szeretnék kérni. Holnap interjút csinálok
H. H. H. Mandernnel, és szükségem lenne egy…
– Én is errefelé lakom. Mit is mondtál, hogy hívnak?

– Arthur Less? – kérdi az ősz hajú nő a színház zöld

termében, miközben H. H. H. Mandern a vödörbe rókázik. –
Ki a fene az az Arthur Less?
Less az ajtóban ácsorog a sisakkal a hóna alatt, az arcára
fagyott mosollyal. Hányszor hallotta már ezt a kérdést?
Annyiszor biztosan, hogy már ne fájjon; kérdezték tőle
ugyanezt nagyon fiatal korában, a Carlosszal való
ismeretsége kezdetén, amikor hallotta, amint valaki
magyarázza, hogy Arthur Less az a kölyök Delaware-ből, a
zöld Speedo fürdőnadrágban, az a vékony ott a medence
mellett; később azt magyarázták, hogy ő Robert Brownburn
szeretője, az a félénk ott a bárpult mellett; majd még később
megjegyezték, hogy ő az exszerető, és talán nem is kellene
már meghívni; azután úgy mutatták be, hogy elsőkönyves
szerző, utána a második könyvét bemutató író, aztán meg az
a fickó valahonnan régről. És végül: a férfi, akivel Freddy
Pelu kilenc évig volt együtt, amíg Freddy össze nem
házasodott Tom Dennisszel. Ez mind Arthur Less volt,
mindazoknak, akik nem tudták, hogy ki is volt.
– Hallja?! Azt kérdeztem, hogy maga ki a fene?!
A színházban senki nem fogja megtudni, kicsoda Arthur
Less; amikor felsegíti az ételmérgezéstől gyengélkedő, de a
rajongóit cserben hagyni nem akaró H. H. H. Mandernt a
színpadra, úgy mutatják be simán, mint egy „hűséges
rajongó”-t. Amikor végigcsinálja a másfél órás interjút, és
hosszú leírásokat ékel közbe, valahányszor észreveszi,
hogy Mandern elgyengül, és megválaszolja helyette a
közönség kérdéseit, amikor Mandern bocsánatkérő
pillantása erre kéri, amikor megmenti ezt az irodalmi
eseményt a kudarctól, és megmenti a szerencsétlen író
karrierjét, senki sem tudja, ki ő. A közönség H. H. H.
Mandern miatt jött. Ők Peabody, a robot miatt jöttek. Eljöttek
robotnak, űrbeli istennőnek és űrlénynek öltözve, mert egy
író megváltoztatta az életüket. A másik író, aki szemközt ül,
és az űrhajóssisak részben elfedi az arcát, lényegtelen; rá
nem fognak emlékezni; senki nem tudja, kicsoda, és nem is
érdekel senkit. Később pedig, amikor este felszáll a
Mexikóvárosba tartó repülőre, a mellette ülő fiatal japán
turista megtudja, hogy író, és izgatottan rákérdez, hogy
mégis kicsoda, akkor Less, aki még mindig zuhan lefelé az
utolsó reményeinek összetört hídjáról, ugyanazt feleli, amit
már oly sokszor.
Szóvirágos mimóza.
Cseppet sem neheztelek rá. Semmiféle érzelem.
Arthur, tudod te is, hogy a fiam nem illett hozzád.
– Senki – feleli hősünk New Yorknak.
 LESS MEXIKÓBAN

Freddy Pelu az az ember, akinek a repülő indulásakor nem

kell elmagyarázni, hogy vészhelyzet esetén a saját
oxigénmaszkját vegye fel, mielőtt másoknak segít.
Csak egy játék volt, amivel elütötték az időt, miközben a
barátaikat várták egy bárban. Egy olyan San Franciscó-i
bárban, ami nem volt sem egyszerű bár, sem kimondottan
melegbár, csak egy fura hely, és Freddy még mindig abban a
kék ingben és nyakkendőben volt, amiben tanított aznap, és
valami újfajta sört ittak, aminek aszpiriníze volt és
magnóliaillata, és drágább volt, mint a hamburger. Less
kötött pulóvert viselt. Egymást próbálták meg leírni egyetlen
mondatban. Less kezdett, és a mondata a fentebb olvasható
leírás volt.
Freddy összevonta a szemöldökét.
– Arthur – mondta, aztán az asztalra pillantott.
Less cukrozott pekándiót eszegetett egy tálkából.
Megkérdezte, mi a probléma. Úgy gondolta, találó leírást
adott.
Freddy megrázta a fejét, göndör fürtjei táncoltak.
Felsóhajtott.
– Szerintem ez nem igaz. Akkor talán még igaz volt,
amikor megismerkedtünk. De az rég volt. Tudod, hogy én
mit akartam mondani?
 Less azt mondta, fogalma sincs.
A fiatal férfi hosszan nézte a szeretőjét, és a következő
korty sör előtt így felelt:
– Arthur Less a legbátrabb ember, akivel valaha
találkoztam.
Arthurnak ez minden repülőúton eszébe jut. És mindent
elront. Elrontotta a New Yorkból Mexikóvárosba tartó
utazást, ami már magától is eléggé kezd elromlani.

Arthur Less úgy hallotta, hogy a latin-amerikai országokban

szokás megtapsolni a repülőgép biztonságos landolását.
Gondolatban ezt a Guadalupei Szűzanyához társítja, és
amikor a gép hosszadalmas légörvénybe keveredik,
magában egy megfelelő imádságon töri a fejét. De unitárius
nevelésben részesült; csak Joan Baezt tudja megidézni, és a
Diamonds and Rust nem nyújt vigaszt. A repülő
hánykolódik a holdfényben, mint egy ember, aki
vérfarkassá készül változni. De Arthur Less szívesen
fogadja az élet giccses metaforáit: átalakulás, úgy bizony.
Arthur Less, amint végre maga mögött hagyja Amerikát, és
talán a határokon túl átváltozik, mint a rút, vén banya, akit
megment a hős lovag, és miután átkel vele a folyón,
szépséges hercegkisasszonnyá változik. Többé már nem
Arthur Less, a senki, hanem Arthur Less, a konferencia
Mélyen Tisztelt Előadója. Vagy a hercegkisasszony változott
banyává? Less mellett a neonsárga melegítőbe és magas
talpú tornacipőbe öltözött, hihetetlenül divatos fiatal japán
turista izzad és sóhajtozik; egyszer csak odafordul
Arthurhoz, és megkérdezi, hogy ez normális-e, mire Less:
nem, semmiképp, ez nem normális. A gép tovább
hánykolódik, és a fiatalember megragadja útitársa kezét.
Együtt néznek szembe a viharral. Talán csak ők vannak az
utasok közül olyanok, akiknek nem jut eszébe imádság.
Amikor a gép leszáll végre, és az ablakból már láthatóak
Mexikóváros ragyogó éjszakai fényei, mint valami csillogó
áramkör, Less az egyetlen, aki tapssal hálálkodik a
túlélésért.
Hogy értette Freddy, hogy „a legbátrabb ember, akivel
valaha találkoztam”? Less számára ez rejtély. Volt olyan nap
vagy akár olyan óra, amikor Arthur Less nem félt? Koktélt
rendelni, taxiba ülni, tanítani, könyvet írni. Félt ezektől a
dolgoktól, és minden mástól is. Milyen különös: mivel úgyis
mindentől fél, semmi nem okoz nagyobb nehézséget, mint
bármi egyéb. Világ körüli útra indulni semmivel sem
ijesztőbb, mint rágógumit venni. A napi bátorságadag.
Micsoda megkönnyebbülés, hogy amikor túljut a vámon,
már kiáltják is a nevét:
– Señor Less! – Ott áll egy szakállas, harminc körüli férfi,
rockzenészhez illő fekete farmerban, pólóban és
bőrdzsekiben.
– Arturo vagyok – mutatkozik be Arturo, kézfogásra
nyújtva szőrös kezét. Ő az a „helyi író”, aki a következő
három napban Less kísérője lesz. – Megtiszteltetés
találkozni valakivel, aki ismerte a Russian River Schoolt.
– Én is Arturo vagyok – válaszolja Less, és buzgón rázza a
férfi kezét.
– Igen. Milyen gyorsan átért a vámon!
– Lefizettem valakit, hogy hozza át a holmimat. – Arthur
egy alacsony, Zapata-bajuszos, kék egyenruhás emberkére
mutat, aki csípőre tett kézzel vár.
– Értem, de őt nem lefizette, ez csak propina, azaz
borravaló. Ő ugyanis a hordár.
– Ó – ámul Less, a bajuszos hordár pedig rámosolyog.
– Most jár először Mexikóban?
– Igen – vágja rá Less gyorsan. – Igen, most először.
– Isten hozta nálunk! – Arturo Arthur kezébe nyom egy
konferenciai paksamétát, és fáradtan ráemeli a tekintetét. A
szeme alatt lila árnyak sötétlenek, fiatal homlokát máris
ráncok barázdálják. Lessnek feltűnik, hogy nem is hajzselé
csillog Arturo hajában, hanem ősz tincsek. Arturo
megszólal: – Nagy sajnálatomra most igen hosszú utazás
következik igen hosszú úton… a végső nyughelyig.
Felsóhajt, hiszen elmondta az örök igazságot.
Less felfogja: egy költőt kapott kísérőnek.

Ami a Russian River Schoolt illeti, Arthur Less lemaradt a

mókáról. Azok a híres férfiak és nők kalapácsot ragadtak
isteneik szobrai ellen, a kongadoboló költők és
cselekményfestő művészek a hatvanas évekből
felkapaszkodtak a hetvenes évek hegytetőire, a gyors
szerelmek és a quaalude (ennél szebben, mint egy ilyen
bőkezűen megduplázott, felesleges magánhangzóval, ugye
le sem lehetne írni egy szót?) tabletták korszakába,
sütkéreztek a hírnévben, hajókabinokban veszekedtek San
Franciscótól északra, a Russian River nevezetű folyón, és
piáltak, bagóztak és keféltek, amíg a negyvenet is be nem
töltötték, sőt utána is. És néhányukról istenszobrokat
modelleztek. De Less későn érkezett; ő már nem ifjú
titánokkal találkozott, hanem felfújt, középkorú
hólyagokkal, akik fókák módjára hemperegtek a vízben.
Less úgy látta, hogy a napjuk már leáldozóban van, nem
értette, hogy gondolatban még erejük teljében vannak:
Leonard Ross, Otto Handler, sőt, Franklin Woodhouse is,
aki azt az aktot festette róla. Arthurnak van egy bekeretezett
költeménye, amit Stella Barry ollózott össze egy régi Aliz
Csodaországban lapjaiból. Hallotta Handler Patty Hearst-
feldolgozását egy régi zongorán, amíg kint tombolt a vihar.
Elolvasta Ross Jóvátett lovagok kéziratának vázlatát, és
tanúja volt, ahogy egy teljes jelenetet töröl belőle.
Mindnyájan nagyon kedvesek voltak Arthurral, főleg a
botrány fényében (vagy talán épp azért?): Less elcsábította
Robert Brownburnt a felesége mellől.
De talán ideje már, hogy valaki magasztalja és nyugodni
hagyja őket, elvégre már majdnem mind meghaltak (Robert
még él, bár nemigen virul, Sonomában van egy otthonban –
az a sok cigi, drágám –, havonta egyszer beszélgetnek
videochaten). Miért ne lehetne Arthur Less? Elmosolyodik a
taxiban, és megemeli a piros szalaggal átkötött paksamétát.
Mint egy sárga öleb vörös pórázon. A kis Arthur Less, aki a
feleségekkel üldögélt a konyhában, és vizezte a gint, amíg a
férfiak a tűz mellett harsogtak. És már csak én élek azok
közül, akik még emlékezhetnének. Holnap az egyetemi
színpadon: a híres amerikai író, Arthur Less.
Másfél óra kocsikázás után érnek a szállodába. A rengeteg
piros féklámpa lávafolyamokra emlékeztet, amik ősi
falvakat töröltek el a föld színéről. Egy idő után lombok
illata telíti meg a taxit; a Parque Méxicóban vannak, mely
régen hatalmas, nyitott terület volt, állítólag Charles
Lindbergh leszállt itt a repülőjével. Most: elegáns, fiatal
mexikói párok sétálgatnak, és a füvön tíz különféle fajtájú
kutya kiképzése zajlik; az ebek teljesen mozdulatlanul fekve
figyelnek egy hosszú, piros szőnyegen. Arturo a szakállát
simogatva megszólal: igen, a park közepén a stadiont
Lindberghről nevezték el, aki természetesen igen híres atya
és igen híres fasiszta volt. Megérkeztünk.
Less nagy örömére a hotel neve Majomház, és tele van
művészettel meg zenével: az előtérben Frida Kahlo
hatalmas portréja pompázik, mindkét kezében egy szívet
tart. Alatta egy zongorista Scott Joplint játszik. Arturo
spanyolul hadar valamit egy testes, ezüstös hajú, idősebb
férfinak, aki Lesshez fordulva így szól:
– Üdv a mi kis otthonunkban. Hallom, ön híres költő!
– Nem – tiltakozik Less. – De ismerek egy híres költőt. Úgy
tűnik, ma már ennyi is elég.
– Igen, ismerte Robert Brownburnt – magyaráz Arturo
összekulcsolt kézzel, nagy komolyan.
– Brownburn! – kiált fel a szálloda tulajdonosa. –
Szerintem jobb, mint Ross! Mikor találkozott vele?
– Ó, már rég volt. Huszonegy éves koromban.
– Most jár először Mexikóban?
– Igen, igen, most először.
– Üdv Mexikóban!
Vajon még miféle szerencsétleneket hívtak meg erre a
hacacáréra? Less retteg, hogy megjelenik valami ismerőse; a
megaláztatást csak titokban bírja elviselni.
 Arturo olyan ábrázattal fordul hozzá, mintha most törte
volna el valami kedves dísztárgyát.
– Señor Less, annyira sajnálom – kezdi. – Gondolom, ön
nem beszél spanyolul. Ugye így van?
– Így van – nyugtázza Arthur. Holtfáradt, és a paksaméta
nehéz. – Hosszú történet. A német nyelvet választottam.
Nagy hiba volt ez ifjú koromban, de a szüleimet tartom érte
felelősnek.
– Igen. Ifjúkor. És hát a holnapi ünnepség végig spanyol
nyelven lesz. Elkísérhetem reggel a kultúrközpontba, de ön
csak a harmadik napon fog előadást tartani.
– Csak a harmadik napon kerül rám sor? – Less olyan
képet vág, mint aki éppen bronzérmet nyert egy háromfős
versenyen.
– Talán – Arturo felsóhajt – elvihetném önt egy
városnézésre? Egy honfitárssal?
Less is felsóhajt, és elmosolyodik.
– Micsoda remek ötlet, Arturo!

Másnap reggel tízkor Arthur a szálloda előtt áll. A nap

ragyog, a zsakarandafán három legyezős farkú, fekete
madár csicsereg furcsán. Less csak néhány pillanat múlva
jön rá, hogy megtanulták utánozni a zongora hangját.
Kávézót keres, mert a hotelben a kávé meglepően gyenge és
amerikai ízvilágú, és a rossz alvás (Less fájdalmasan
elidőzött egy búcsúcsók emlékénél) teljesen kimerítette.
– Maga Arthur Less?
Észak-amerikai akcentus, és egy hatvanas éveiben járó,
oroszlánszerű férfi, ősz sörénnyel és aranyló tekintettel.
Bemutatkozik; ő a fesztivál szervezője.
– Én vagyok az Igazgató – mondja, és meglepően kecses
mancsot nyújt kézfogásra. Megnevezi a középnyugati
egyetemet, ahol professzor. – Harold Van Dervander
vagyok. Segítettem a vezetőségnek az idei konferencia
megszervezésében és az előadók kiválasztásában.
– Nagyon örvendek, Vander… van… izé… professzor úr.
– Van Dervander. Holland német származás. Nagyon
tekintélyes listát állítottunk össze. Rajta volt Fairborn,
Gessup és McManahan, rajta volt O’Byrne, Tyson és Plum.
Less megpróbálja emészteni az információt.
– De hát Harold Plum elhunyt.
– Voltak változások a listán – ismeri be az Igazgató. – De
az eredeti lista igazán varázslatos volt. Rajta volt
Hemingway. És Faulkner és Woolf.
– Tehát Plum nem tudott jönni – jegyzi meg Less. –
Feltételezem, hogy Woolf sem.
– Senki sem – emeli fel jókora állát az Igazgató. – De
gondoskodtam róla, hogy attól még kinyomtassák az eredeti
listát; elvileg az ön paksamétájában is kellett lennie belőle
egy példánynak.
– Nagyszerű – pislog Arthur meglepetten.
– A paksamétában található továbbá egy adományboríték
a Haines Ösztöndíjprogram javára. Tudom, hogy ön csak
most érkezett, de ha már eltöltött egy hétvégét az országban,
talán alkalmasnak fogja találni.
– Aligha – kezdi Arthur.
– Amarra pedig – mutat nyugat felé az Igazgató – az
Ajusco csúcsait láthatja, talán emlékszik rá a Fuldokló
asszony című költeményből.
Less semmit nem lát a szmogban. Életében nem hallott
sem erről a költeményről, sem Hainesről.
Az Igazgató szavalni kezd:
– „Vasárnap délután, mikor a szenespincébe zuhantál…”
Emlékszik?
– Nem hinném… – feleli Arthur.
– No és a farmaciast látta már?
– Még nem…
– Akkor feltétlenül nézze meg, van egy rögtön a saroknál.
Farmicias Similares. Márkátlan gyógyszerek. Ez az oka, hogy
Mexikóban rendezem ezt a fesztivált. Annyival olcsóbb itt! –
az Igazgató a messzeségbe mutat, és Less észreveszi a
gyógyszertár emblémáját; figyeli, ahogy egy kis molett, fehér
köpenyes nő nagy nehezen kinyitja a kaput. – Klonopin,
Lexapro, Ativan – duruzsolja. – De valójában Viagráért járok
ide.
– Nekem nem…
Az Igazgató hamiskásan elmosolyodik.
– A mi korunkban igazán be kell vásárolni! Ki is próbálok
ma egy csomagot, aztán elmesélem magának, bejött-e. – Az
ágyéka elé lógatja a kezét, és felfelé bök a hüvelykujjával.
A seregélyek gúnyos ragtime csicsergéssel jutalmazzák.
– Señor Less, Señor Banderbander! – Arturo az; úgy tűnik,
sem ruhát, sem kedélyállapotot nem váltott az előző este
óta. – Készen állnak az indulásra?
Less még mindig zavartan az Igazgatóhoz fordul.
– Ön is velünk tart? Nem kellene inkább az előadásokat
hallgatnia?
 – Valóban csodálatos előadókat hívtam meg! De sosem
hallgatom meg őket – magyarázza a szívére szorított kézzel.
– Ugyanis nem tudok spanyolul.

Most jár először Mexikóban? Nem.

Arthur Less járt már Mexikóban, közel harminc évvel
korábban, egy rozoga fehér BMW-vel, amiben nyolckazettás
lejátszó volt, de csak két kazetta, kétbőröndnyi sietve
bepakolt ruha, egy zacskó marihuána és meszkalin a
tartalék kerék alá ragasztva, és egy sofőr, aki úgy száguldott
végig Kalifornián, mintha rendőrök üldöznék őket. A sofőr
Robert Brownburn volt, a költő. Aznap kora reggel felhívta
az ifjú Arthur Lesst, meghagyta neki, hogy pakoljon össze
három napra való holmit, érte ment egy órával később, és a
kocsijához terelte. Miféle szöktetés volt ez? Egyike Robert
hirtelen ötleteinek. Less idővel hozzászokik majd, de akkor
még csak egy hónapja ismerték egymást; eleinte egy-egy
italra találkoztak, aztán hotelszobákba mentek, és most
hirtelen ez az út. Szöktetés Mexikóba: Arthur addigi
életének legizgalmasabb pillanata. Robert túlkiabálta a
motor zaját, ahogy Közép-Kalifornia mandulafái között
száguldottak, aztán csend volt, amíg kicserélték a kazettát a
lejátszóban, néha megálltak, és Robert a tölgyfák mögé
húzta Arthurt, és addig csókolta, amíg könnybe lábadt a
szeme. Less meg volt zavarodva. Visszatekintve már tudta,
hogy Robert biztosan valami tudatmódosító hatása alatt
volt, valószínűleg amfetamint kaphatott valamelyik Russian
River barátjától. Robert izgatott volt, boldog volt és
szellemes. A tudatmódosítójából sosem kínálgatta Arthurt,
csak egy füves cigit adott neki. De szinte megállás nélkül
vezetett tizenkét órát, amíg el nem érték a mexikói határt
San Ysidrónál, aztán még két óra Tijuanába, majd lefelé
Rosarito irányába, ahol végre az óceán mellett utaztak, a
naplemente lángolt, majd élénk rózsaszínű vonallá hűlt, és
megérkeztek Ensenadába, egy tengerparti hotelbe, ahol
Robertnek megveregették a vállát, és üdvözlésként két
tequilát hoztak nekik. Egész hétvégén cigarettáztak és
szerelmeskedtek, alig bújtak elő a szobából, kivéve
ennivalóért és egy meszkalinos sétára a tengerparton. Lent
egy mariachizenekar vég nélkül ismételgetett egy dalt,
annyira, hogy Less végül már megtanulta, és együtt énekelte
velük, hogy llorar, Robert pedig cigarettázott és nevetett:

Yo sen bien que estoy afuers

Pero el día que yo me muera
Se que tendras que llorar
(Llorar y llorar, llorar y llorar)

Tudom, hogy már kívül rekedtem az életeden,

De amikor meghalok, aznap
Tudom, hogy sírni fogsz
(Sírni és ríni, sírni és ríni)

Vasárnap reggel elköszöntek a szállodai személyzettől, és

visszaszáguldottak hazafelé; most tizenegy óra alatt tették
meg az utat. Az ifjú Arthur Less fáradtan, kábán ért vissza a
lakására, és sikerült pár órát aludnia, mielőtt munkába
ment. Végtelenül boldog és szerelmes volt. Csak később
jutott eszébe, hogy az egész út alatt egyáltalán nem tette fel a
fontos kérdést – hol van most a feleséged? – azért úgy
döntött, hogy Robert barátai előtt nem fogja megemlíteni a
hétvégéjüket, attól tartva, hogy elárul valamit, amit nem
lenne szabad. Arthurba annyira beleégett, hogy a botrányos
utazást titkolja, hogy még évekkel később is, amikor már
egészen biztosan nem számíthat, még akkor is,
valahányszor szóba kerül, hogy járt-e valaha Mexikóban, a
válasza következetesen: nem.

Mexikóvárosi városnézése metrózással kezdődik. Miért

gondolta Less, hogy az alagutakat azték mozaikok fogják
borítani? Ehelyett csodálkozva lép be delaware-i
középiskolájának hasonmásába: színes korlátok, járólapok a
földön, sárga, kék és narancssárga színfoltok, az 1960-as
évek jókedve, amiről ugyan bebizonyította a történelem,
hogy hamis volt, mégis fennmaradt itt, ahogy Arthur Less
stréber emlékezetében is. Miféle nyugalmazott
iskolaigazgatóval terveztették meg a metróállomásokat Less
álmai alapján? Arturo int, hogy vegyen elő egy jegyet, és
követi a példáját, behelyezi a jegykezelő automatába,
miközben piros sapkás rendőrök figyelik akkora csapatokba
verődve, hogy akár futbolmérkőzést is kezdhetnének.
– Señor Less, itt a metrónk. – Megérkezik egy
narancssárga Lego vonat, gumikerekein megáll előttük, Less
felszáll, és belekapaszkodik egy hűvös fémkorlátba.
Megkérdezi, merre mennek, és amikor Arturo azt feleli,
hogy „a Virághoz”, Less úgy érzi, tényleg egy álomban él –
aztán észrevesz a feje fölött egy térképet, amelyen minden
metróállomáshoz egy kép látható. Tényleg „a Virághoz”
mennek. Onnan átszállnak egy másik metróvonalra, és „a
Kripta” irányába folytatják az utat. Virágtól a kriptáig;
mindig így megy. Amikor megérkeznek, Less enyhe lökést
érez a mögötte álló hölgy felől, és simán kilép a peronra. Az
állomás: rivális középiskola, ezúttal élénk kék színekben. A
csempézett alagutakban szorosan követi Arturót és az
Igazgatót a tömegben, és egy mozgólépcsőn találja magát, fel
a pávakék ég felé… aztán egy hatalmas térre érkezik. Körös-
körül kőépületek állnak, kissé ferdén az ősi, sáros talajon,
és itt egy hatalmas katedrális is. Miért gondolta Arthur, hogy
Mexikóváros olyan lesz, mint Phoenix egy szmogos napon?
Miért nem szólt senki, hogy olyan lesz, mint Madrid?

Várja őket az idegenvezető, egy hibiszkuszvirág-mintás,

hosszú fekete ruhába öltözött nő, aki elviszi őket
Mexikóváros egyik piacára, egy kék hullámlemezes
építménybe, ahol négy fiatal spanyol férfival találkoznak;
ők nyilván Arturo barátai. Az idegenvezető megáll egy
cukrozott gyümölcsökkel megrakott asztal előtt, és
megkérdezi, hogy van-e bárkinek bármiféle allergiája,
illetve egyéb oka, amiért bizonyos élelmiszereket nem
fogyaszt. Senki. Less azon tűnődik, hogy jelezzen-e, hátha
szó lesz még élelmiszernek aligha nevezhető falatokról,
például bogarakról vagy nyálkás tengeri lényekről Lovecraft
horrorvilágából, de a nő már elindult a bódék között.
Papírba csomagolt étcsokoládétömbök sorakoznak zikkurat
formába rendezve, mellettük egy kosárban azték habverők
hevernek, melyek fabuzogányra hasonlítanak, és színes sók
csillognak üvegekben, olyanok, amikből a buddhista
szerzetesek mandalákat készítenének. Műanyag vödrökben
rozsda- és kakaószínű magvak, aztán az idegenvezető
elárulja, hogy nem is magvak, hanem tücskök, rákok és
kukacok, pirítva és nyersen, aztán a hentesboltok, a nyúzott
nyulak és kecskegidák lábain meghagyták a fekete-fehér
bundát, hogy a vevő biztos lehessen abban, hogy nem
macskát vásárol. A hosszú üvegkirakat Arthur Less számára
újabb és újabb retteneteket kínál, minden akaraterejére
szüksége van már, és így sem sokáig bírná, de szerencsére a
halaskofák felé veszik az irányt. Szíve kihűl a szürke foltos,
„&” formába csavarodott polipok, gülüszemű, éles fogú,
ismeretlen, narancssárga halak és pompás papagájhalak
között; ezeknek állítólag kék a húsuk és homárra hasonlít
az ízük (Less hazugságot szimatol). Mennyire hasonlít
mindez a gyerekkori kísértetházas játékokhoz, a
befőttesüvegekben pislogó szemekhez, a tányérokon
remegő agyakhoz, zselés ujjakhoz és ahhoz a hátborzongató
izgalomhoz, amit gyerekként érzett!
– Arthur – szólal meg az Igazgató, miközben az
idegenvezető továbbkalauzolja őket a fagyasztott halrajok
között. – Milyen volt egy ilyen zsenivel élni? Ha jól tudom,
ön régmúlt ifjúkorában ismerkedett meg Brownburnnel.
Hát nem az a szabály, hogy az ember csakis saját maga
vonatkozásában ejtheti ki a száján, hogy „régmúlt ifjúkor”?
– Igen, így van – feleli Less egyszerűen. – Figyelemre
méltó ember volt, játékos, vidám, és az orruknál fogva
vezette a kritikusokat. Fenséges volt a mozgalma. Csupa
öröm. Ross-szal mindig túl akartak tenni egymáson, sportot
űztek belőle. Ross és Barry és Jacks. Tréfamesterek voltak. A
tréfamesternél pedig nincs komolyabb. – Ismerte őket?
– Ismerem őket. Mindegyikük benne van a
tananyagomban a közép-amerikai költészetről, és nem úgy
értem, hogy a beszűkült elmék és kis cukrászboltok Közép-
Amerikája, nem is a század közepének Amerikája, hanem a
közép, a közösség és az üresség Amerikája.
– Ez úgy hangzik…
– Ön zseninek tartja magát, Arthur?
– Micsoda? Hogy én?
Az Igazgató ezt nemleges válasznak tekinti.
– Ön és én találkoztunk zsenikkel. És tudjuk, hogy mi
nem vagyunk olyanok, mint ők, ugyebár? Milyen érzés úgy
élni, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk zsenik, csak
középszerűek? Szerintem maga a pokol.
– Nos – tűnődött Less –, szerintem van középút a zseni és
a középszerűség között.
– Azt Virgilius sosem mutogatta Danténak. Platónt és
Arisztotelészt mutatta neki egy pogány Paradicsomban. De
mi lesz az alacsonyabb rendű elmékkel? Minket talán a
lángokba vetnek?
– Véleményem szerint nem – jegyzi meg Less. – Csak ilyen
konferenciákat szabnak ránk bűnhődésképp.
– Hány éves is volt, amikor megismerkedett
Brownburnnel?
Less egy hordó sózott halra bámul.
– Huszonegy voltam.
– Én negyvenévesen találkoztam vele. Nagyon későn. De
akkor lett vége az első házasságomnak, és hirtelen
megjelent a humor, az újdonságok. Nagy ember volt.
 – Még él.
– Igaz, meg is hívtuk a fesztiválra.
– De Sonomában van, és fekvőbeteg – jelenti ki Arthur, és
a hangja most már fagyos, mint a halpiaci jég.
– Egy korábbi listán volt rajta. Arthur, elárulom, hogy
pompás meglepetésünk van az ön számára…
Az idegenvezető megáll, és a csoporthoz fordul:
– A chili a mexikói konyha alapja, és az UNESCO
világörökségnek nyilvánította – rámutat egy sor mindenféle
szárított chilivel teli kosárra. – Mexikó az a latin-amerikai
ország, ahol a legtöbb erős paprikát fogyasztják. Ön – fordul
Lesshez – valószínűleg jobban hozzá van szokva a chilihez,
mint a chileiek.
Arturo egyik barátja Chiléből érkezett, és most
egyetértően bólogat. Amikor megkérdezik, melyik a
legcsípősebb, az idegenvezető megkérdi az árust, és azt
válaszolja, hogy azok a pici rózsaszívek ott az üvegben,
Veracruzból. Ezek a legdrágábbak.
– Szeretnének megkóstolni egy kis savanyúságot?
Kórusban rávágják, hogy sí. Innentől nehezednek a
kihívások, mint egy helyesírás versenyen. Falatonként
kóstolgatják, egyre csípősebb változatok következnek,
várják, ki adja fel leghamarabb. Less érzi, hogy minden falat
után kivörösödik, de a harmadik körben az Igazgatót már
sikerült megelőznie. Amikor megkóstoltatják vele az ötféle
chilit felvonultató savanyúságot, közli a többiekkel:
– Ennek olyan az íze, mint a nagyanyám chow-chow-
jának.
Mindenki döbbenten mered rá.
 A chilei:
– Tessék?
– Chow-chow. Kérdezze csak meg Van Dervander
professzort. Az USA déli államaiban van egy ilyen
savanyúság, ez a neve. – Az Igazható hallgat, mint a sült hal.
– Pont olyan íze van, mint a nagyanyám chow-chow-jának.
A chileiből lassan tör ki a röhögés, a kezét a szájára
tapasztja. A többiek láthatóan visszafogják magukat.
Less megvonja a vállát, és végignéz a társaságon.
– Persze az a chow-chow nem volt ennyire csípős.
Leomlanak a falak; az összes fiatalember felszabadultan,
harsányan röhög, a térdüket csapkodják a chilisvödrök
mellett. Az árus felvonja a szemöldökét. Kicsit alábbhagy a
vigadozás, de felélesztik, és faggatják Arthurt, hogy milyen
gyakran kóstolgatja a nagyanyja chow-chow-ját. Vajon
karácsonykor máshogy fűszerezik? És így tovább. Less elég
hamar felfogja, és szánakozva összenéz az Igazgatóval, a
savanyúság egyre jobban égeti a torkát, ahogy rádöbben,
hogy ez a szó nyilván jelent valamit spanyolul is, csak nem
ugyanazt. Micsoda hamis barátok a szavak…!

Milyen volt egy zsenivel élni? Nos, egyszer Arthur

elveszítette a gyűrűjét a Happy Produce zöldségesboltban a
gombaládában.
Less egyetlen gyűrűt hordott, azt, amit Robert adott neki
az ötödik évfordulójukon, és bár akkoriban még szó sem
lehetett arról, hogy homoszexuális párok törvényes
házasságot kössenek, mindketten tudták, hogy ez valami
olyasfélét jelképez: egy vékony arany Cartier gyűrű volt,
Robert egy párizsi bolhapiacon vette. És az ifjú Arthur
állandóan viselte. Amíg Robert a szobájába zárkózott az
Eureka Valley-re nyíló kilátással és írt, Arthur gyakran járt
bevásárolni. Elővett egy zacskót, és elkezdte válogatni a
gombát, amikor hirtelen érezte, hogy valami végigcsúszik
az ujján. Rögtön tudta, mi az.
Arthur akkoriban nem volt a hűség mintapéldánya.
Mindenki szabadosan élt az ismerőseik közül, Arthur és
Robert sosem beszélt ilyesmiről. Ha Lessnek dolga volt
valahol, és útközben belebotlott egy jóképű férfiba, akinek
lakás is a rendelkezésére állt, akkor eltöltött vele fél
órácskát, mielőtt hazament. Egyszer komolyabb szeretője is
akadt. Olyasvalaki, aki beszélgetni akart, és épp csak ígéretet
nem kért. Eleinte csodás volt, egy laza kapcsolat a közelben,
könnyű és gyors program egy-egy délután, vagy amikor
Robert elutazott. Fehér ágy állt az ablak mellett. Egy papagáj
rikácsolt. Csodálatos volt a szex, és utána nem beszéltek
arról, hogy Elfelejtettem szólni, hogy Janet telefonált, vagy
Kitetted a kocsira a parkolási engedélyt? Vagy Ne felejtsd el,
hogy holnap Los Angelesbe utazom. Csak szex és mosoly.
Hát nem csodálatos, ha az ember megkapja, amit akar, és
nem kell nagy árat fizetnie? A szerető egyáltalán nem
hasonlított Robertre, vidám volt és élénk, érzelmes, és talán
nem túlságosan okos. Sokáig tartott, mielőtt beköszöntött a
szomorúság. Viták, telefonhívások és hosszú séták nagyon
kevés beszélgetéssel. Aztán vége lett; Less véget vetett a
kapcsolatnak. Tudta, hogy rettenetesen,
megbocsáthatatlanul megbántotta. Ez kevéssel azelőtt
történt, hogy elveszítette a gyűrűjét a gombásládában.
 – A francba! – kiáltott fel.
– Valami baj van? – kérdezte egy szakállas férfi egy
zöldségespolc mellől. Magas volt és szemüveges, és egy
kínai kelt szorongatott.
– A francba, lecsúszott az ujjamról a jegygyűrűm.
– A francba – ismételte a szakállas férfi, és a
gombásládára pillantott. Volt benne vagy hatvan csiperke,
és a gyűrű persze akárhová bepottyanhatott. Talán a
vargányák közé került! Vagy a laskagombák közé! Sőt,
elgurulhatott, és a chilik alá keveredhetett! Hogy lehet
végigfogdosni az összes chilipaprikát? A szakállas férfi
Arthur mellé lépett. – Na jó, haver, segítek, legyünk túl rajta
– ajánlkozott, mintha Less kificamodott karját kellett volna
helyrerántani. – Egyenként.
Lassan, módszeresen, egyesével rakták a gombákat Less
szatyrába.
– Én is elveszítettem egyszer a gyűrűmet – mondta a férfi,
miközben a szatyrot tartotta. – A feleségem teljesen kiakadt.
Sőt, nem egyszer, kétszer is elveszítettem.
– Az én feleségem is ki fog akadni – felelte Arthur. Miért
nőiesítette Robertet? Miért érezte szükségét, hogy így
fejezze ki magát?
– Nem tűnhet el a gyűrűm, a feleségem Párizsból hozta
egy bolhapiacról.
Egy másik férfi is hozzászólt:
– Használj egy kis viaszt, hogy ne csúszkáljon az ujjadon,
amíg méretre nem alakíttatod. – Ez a pasi nem vette le a
biciklis sisakját bevásárlás közben.
A szakállas megkérdezte:
 – Hol lehet méretre alakíttatni?
– Ékszerésznél. Bárhol megcsinálják neked – felelte a
biciklis.
– Köszi az ötletet – mondta Arthur. – Csak előbb muszáj
megtalálnom.
A gyűrű elvesztésének szomorú kilátása hallatán a
biciklis fickó is becsatlakozott a gombaválogatásba.
Mögöttük egy férfihang:
– Elvesztette valamelyiktek a gyűrűjét?
– Aha – felelte a szakállas.
– Ha megtalálod, tegyél rá egy kis rágógumit, amíg
méretre nem alakíttatod.
– Én méhviaszt javasoltam.
– A méhviasz is jó.
Ilyenek a férfiak? Mármint a heteró férfiak? Rengeteget
vannak egyedül, de ha bajba jut valamelyik – elveszett a
jegygyűrű! –, akkor az egész testvériség a segítségére siet?
Nem is nehéz az élet; bátran szembenézhetünk a bajjal,
tudva, hogy csak szólnunk kell, és már jön is a segítség.
Milyen csodás egy ilyen klubba tartozni! Fél tucat férfi gyűlt
Arthur köré, buzgón szorgoskodtak, hogy megmentsék a
házasságát és a büszkeségét. Ezek szerint mégiscsak van
szívük. Nem hideg, rideg elnyomók; nem iskolai verekedők,
akiket jobb elkerülni a szünetben a folyosón. Valójában jók;
kedvesek voltak, segítséget nyújtottak. És aznap Less is
közéjük tartozott.
Már a láda aljánál tartottak. Semmi.
– Jaj, haver, baromira sajnálom! – fintorgott a biciklis.
A szakállas hozzátette:
 – Mondd azt neki, hogy az uszodában veszett el. – A
fejüket ingatva egyenként elköszöntek.
Less legszívesebben sírva fakadt volna.
Milyen röhejes volt! Pocsék író, aki egy metafora közepén
találta magát. Mintha ez elárulna valamit Robertnek, jelezne
valamit a szerelmükkel kapcsolatban. Hiszen csak egy
gyűrű volt, ami elveszett egy ládában. De nem tehetett róla,
a szívébe markolt a helyzet elfuserált költőisége, hogy az
egyetlen jó dolgot az életében, a Roberttel való kapcsolatát,
az ügyetlensége teszi tönkre. Nem fogja tudni úgy
kimagyarázni, hogy ne tűnjön árulónak. Minden benne lesz
a hangjában. És Robert, a költő majd felpillant, és mindent
tudni fog. Végére ért a közös történetük.
Less a vidalia hagymáknak dőlve felsóhajtott. A
szatyorból már kiszórta a gombákat, most össze akarta
gyűrni, hogy a szemetesbe dobja. Arany csillant.
Megvan! Végig ott volt a zacskóban. Ó, de csodás az élet!
Arthur nevetve mutatta a zöldségesnek. Megvette mind a
három kiló gombát, amit összefogdostak, hazament, és
levest főzött, oldalast mustárral, meg az összes gombát, és
mindent elmondott Robertnek, a gyűrűt, a férfiakat, a
felfedezést és az egész komédiát.
És miközben mesélt és nevetett saját magán, látta, hogy
Robert felpillant, és mindent tud.
Hát ilyen volt egy zsenivel élni.

Visszafelé a metrózás feleannyira szórakoztató, mint

odafelé, viszont kétszer annyian zsúfolódtak a járműre, és a
délutáni hőségben Less aggódik, hogy hal- és mogyorószaga
van. A hotel felé menet elhaladnak a Framacias Similares
előtt, és az Igazgató szól, hogy egy perc, és visszajön.
Folytatják az utat a Majomházhoz (a seregélyek eltűntek), és
bár Less gyors meghajlással elköszön, Arturo nem engedi el.
Ragaszkodik hozzá, hogy az amerikai vendégnek meg kell
kóstolnia a mezcalt, mert az megváltoztathatja a regényeit,
sőt, az életét is. Néhány másik író is várja. Less fejfájásra
hivatkozik, de a közelben zajló építkezés olyan hangos,
hogy Arturo egy kukkot sem ért. Az Igazgató visszatér, arca
ragyog a délutáni napfényben, kezében fehér zacskót
szorongat. Arthur Less tehát elindul. A mezcal, mint
kiderül, egy ital, aminek olyan az íze, mintha valaki
cigarettacsikket dobott volna bele. Kiderül továbbá, hogy
pirított kukacokkal tűzdelt narancsszelettel szokás inni. –
Ez csak vicc, ugye? – reménykedik Less, de nem vicc. Ismét
senki nem tréfál. Hat kört isznak. Less Arturót faggatja a
fesztiválon két nap múlva esedékes előadásáról. Arturo
búbánatos hangulatán még a fürdőkádnyi mezcal sem
javított.
– Igen. Nagyon sajnálom, holnap a fesztiválon ismét csak
spanyol nyelvű előadások lesznek; elvigyem
Teotihuacánba? – kérdezi. Lessnek fogalma sincs, hogy azt
eszik-e vagy isszák, inkább ismét rákérdez, mi a helyzet az ő
előadásával. Egyedül lesz a színpadon? Vagy párbeszédre
számítson?
– Remélem, nem párbeszédre számít – válaszol Arturo. –
Egy barátjával lesz a színpadon.
Less érdeklődik, hogy előadótársa professzor-e, vagy
szintén író.
 – Nem, nem. Barát – ismétli Arturo. – Marian
Brownburnnel fog beszélgetni.
– Marian? Robert felesége? Itt van?!
– Sí. Holnap este érkezik.
Less megpróbálja összerakni az egyre zavarosabb képet.
Marian. Legutoljára Marian azt mondta neki, Vigyázz az én
Robertemre! De akkor még nem tudta, hogy Arthur el fogja
venni tőle a férjét. Robert távol tartotta Lesst a válás
viharaitól, kiválasztotta a Vulcan Steps-i kunyhót, és Arthur
soha többet nem látta Mariant. Hetven év körül járhat? És
végre megmondhatja egy színpadon, mi a véleménye Arthur
Lessről?
– Ide figyeljen, ez kizárt dolog! Nem szerepelhetünk
együtt, harminc éve nem találkoztunk.
– Señor Banderbander szerint kellemes meglepetés lesz
önnek.
Less nem emlékszik, mit válaszolt erre. Csak annyit tud,
hogy rászedték, hogy visszatérjen Mexikóba, a tetthelyre, és
most az egész világ színe előtt fogja számon kérni a bűnét a
sértett asszony. Marian Brownburn, egy mikrofonnal.
Egészen biztosan ilyesféleképp bűnhődnek a pokolban a
melegek. Mire Arthur visszatér a hotelbe, holtrészeg, és
bűzlik a füsttől meg a kukacoktól.

Másnap reggel terv szerint hatkor keltik, belediktálnak egy

bögre kávét, és egy sötétített üvegezésű, fekete furgonhoz
vezetik, ahol Arturo és két új barát várja, akik láthatólag
nem tudnak angolul. Less az Igazgatót keresi, hogy a
katasztrófát elkerülje, de az Igazgató nincs sehol.
Mexikóvárosban lassan hajnalodik, ébredeznek a madarak,
nyikorognak a molnárkocsik. Arturo felbérelt egy újabb
idegenvezetőt (feltehetően a fesztivál számlájára): egy
alacsony, sportos, ősz hajú, drótkeretes szemüveget viselő
férfit. A neve Fernando, és kiderül, hogy ő az egyetem
történészprofesszora. Megpróbál beszédbe elegyedni
Arthurral Mexikóváros látnivalóiról, és arról, hogy Less
meg óhajtja-e tekinteni őket esetleg Teotihuacán után
(amiről még mindig semmit nem árultak el). Ott van például
Diego Rivera és Frida Kahlo ikerháza, melyet a gerinctelen
kaktuszok úgy vesznek körül, akár egy kerítés. Arthur Less
bólint, és közli, hogy ma reggel pont gerinctelen kaktusznak
érzi magát. – Tessék? – kérdez vissza az idegenvezető. Igen,
feleli Less, meg óhajtja tekinteni az ikerházat.
– Attól tartok, zárva van, új kiállítást rendeznek be éppen.
És ott van Louis Barragán, az építész háza is, szerzetesi,
rejtélyes életformához tervezték, az alacsony mennyezetek
boltíves helyiségekbe vezetnek, Szűzanya áll őrt a
vendégszoba ágya mellett, és az építész gardróbszobájában
egy megfeszített Krisztus függ, kereszt nélkül. Less azt
mondja, nagyon magányosnak hangzik, de azért szeretné
látni.
– Ó, hogyne, csakhogy zárva van.
– Fernando, maga ugrat engem – mondja Less, de úgy
tűnik, az idegenvezető nem érti, hogy az mit jelent, és
belefog az antropológiai múzeum ismertetésébe, amely a
város legnagyobb múzeuma, és napokat, sőt, heteket vehet
igénybe a bejárása, de az ő vezetésével néhány óra alatt
megtekinthető. Mostanra a furgon már kivitte őket
Mexikóváros belvárosából, a parkok és kúriák helyét átvette
a betondzsungel, a házakat színesre festették, és Less tudja,
hogy ez a nyomorúságot hivatott álcázni. Egy táblára ki van
írva, hogy TEOTIHUACÁN Y PIRÁMIDES. Fernando azt
hajtogatja, hogy az antropológiai múzeumot vétek kihagyni.
– De gondolom, zárva van – találgat Less.
– Attól tartok, hétfőnként igen.
A furgon bekanyarodik egy agávéliget mellett, és Arthur
észrevesz egy hatalmas építményt, ami mögött kék és indigó
árnycsíkokkal pislákol a napfény: a Nap Temploma.
– Ez nem a Nap Temploma – közli Fernando. – Az aztékok
annak hitték. De valószínűleg az Eső Temploma. Alig
tudunk valamit az építőkről. Mire az aztékok megjelentek,
ez a templom már rég elhagyatott volt. Gyanítjuk, hogy
porig égették a saját városukat.
Egy rég letűnt civilizáció hideg, kék sziluettje. Az egész
délelőttöt azzal töltik, hogy megmásszák a Nap Templomát
és a Hold Templomát, végigmennek a Holtak Útján (–
Valójában nem a Nap Temploma és nem a Holtak Útja –
jelenti ki Fernando). Elképzelik, hogy a falakat végig,
mérföldeken át festett domborművek borítják, minden falat,
padlót és tetőt ebben az ősi városban, ahol hajdan emberek
százezrei éltek, akikről szó szerint semmit nem tud az
utókor. Még a nevüket sem. Less elképzel egy pávatollakba
öltözött papot, ahogy egy MGM-musicalben vagy
transzvesztita show-ban lesétál a lépcsőn, széttárja a karját,
körös-körül kagylókürtöket fújnak, és Marian Brownburn a
piramis tetején állva a magasba emeli Arthur Less még
dobogó szívét.
 – Úgy gondoljuk, azért ezt a környéket választották, mert
ez távol esik a vulkántól, ami akkoriban több falut
elpusztított. Ott, az a vulkán – Fernando a távolba mutat, a
hegycsúcs alig látszik a reggeli ködben.
– És még aktív a tűzhányó?
– Nem – sajnálkozik Fernando a fejét ingatva. – Zárva van.

Milyen volt egy zsenivel élni?

Olyan, mint egyedül.
Vagy kettesben egy tigrissel.
A munka oltárán mindent fel kellett áldozni. Terveket
törölni, ebédeket elhalasztani; sürgősen italt venni, vagy
minden italt kiönteni a lefolyóba. A pénzt takarékosan be
kellett osztani, vagy épp bőkezűen szórni, ez naponta
változott. A költő döntötte el, hogy mikor alszanak, és a
késő éjszakák ugyanúgy benne voltak a pakliban, mint a
kora reggelek. A ház démona a szokás volt; a szokás, a
szokás, a szokás, a reggeli kávé és könyvek és költészet és
délig néma csend. El lehetett csábítani egy délelőtti sétára?
Igen, mindig, olyan függőségről lévén szó, ahol a függő
mindenre vágyott, csak függősége tárgyára nem; viszont a
reggeli séta befejezetlen munkát jelentett, és szenvedést,
szenvedést, szenvedést. A szokást tartani kell, támogatni
kell; elő kell készíteni a kávét és a költészetet; csendben kell
maradni; mosolyogni kell, amikor a zseni morcosan kijön a
dolgozószobájából, hogy vécére menjen. Semmin nem
szabad megsértődni. Néha elöl lehet hagyni egy művészeti
témájú könyvet, hátha ez lesz az elméje kulcsa? Néha fel
lehet tenni egy kis zenét, ami talán oldja a kétségeket és a
félelmet? Lehet szeretni az esőtáncot nap mint nap? Csak
amikor esik.
Honnan jön a zsenialitás? És hová megy?
Olyan, mint egy másik szeretőt beengedni a házba, hogy ő
is ott éljen, és bár még sosem találkoztál vele, tudod, hogy a
szeretőd jobban szereti őt, mint téged.
Költemény mindennap. Regény néhány évente.
Mindennek ellenére valami történt abban a szobában;
valami csodálatos. A világon ez volt az egyetlen hely, ahol
az idő gyógyított.
Kétségekkel élni. Kétségek reggel, mialatt kihűl és
megfölösödik a kávé. Kétségek a mosdószünetben, kerülve
a tekintetét. Kétségek, ha nyílik és csukódik a bejárati ajtó –
nyugtalan séta, el sem köszönt –, és kétségek, amikor
visszajött. Kétségek az írógép lassú kopogása hallatán.
Kétségek, amikor az ebédjét a dolgozószobában eszi. Aztán
délután eloszlik a kétség, mint a köd. Elűzte. Elfelejtette.
Hajnali négykor érzed, hogy nyugtalanul forgolódik, és
tudod, hogy a sötétségben a Kétséggel néz farkasszemet.
Kétségekkel élni: Memoir.
Mi működött? És mi nem jött be?
Gyógymódokat keresel; egy hét üdülés a várostól távol,
egy parti és vacsora más zsenik társaságában, egy új
szőnyeg, egy új ing, egy új fogás az ágyban, és kudarc és
kudarc, aztán valahogy véletlenül siker.
Megérte?
Aranyló szavak végtelen sorában megcsillanó szerencse.
Postán érkező fizetési csekkekbe foglalt szerencse.
Díjátadókon és római, londoni utakon felragyogó szerencse.
Szmokingba öltözött szerencse, titokban szorongatva
egymás kezét a polgármester vagy a kormányzó, sőt, egyszer
az elnök társaságában.
Benézel a szobába, amikor nincs otthon. Kutatsz a
szemetesben. Fürkészed a takarót a pihenőkanapén, és a
mellé halmozott könyveket. Félve pillantasz az írógép
tátongó szájába. Mert eleinte sosem lehetett tudni, miről ír.
Csak nem rólad?
Mögé állsz a tükörnél, és megkötöd a nyakkendőjét a
felolvasás előtt, ő pedig mosolyog, hiszen magának is
tökéletesen meg tudja kötni.
Marian, neked megérte?

A fesztivált az egyetemi városrészben rendezik, a globális

nyelvészeti és irodalmi tanszék alacsony betonépületében,
melynek híres mozaikjait valami rejtélyes oknál fogva
restaurálni vitték, így most a falak olyan csupaszok, mint
egy vénasszony a fogsora nélkül. Az Igazgató már megint
nincs sehol. Elérkezett Less számára az Ítélet napja; érzi,
hogy reszket a félelemtől. A tanszék különféle részlegeihez
színkódolt szőnyegek vezetnek, és bárhol felbukkanhat
Marian Brownburn, napbarnítottan és soványan, ahogy
Less a tengerpartról emlékszik rá; de amikor egy zöld
szobába kísérik (pasztellzöldre festett falak és egy hatalmas
gyümölcskosár), csak egy pepita nyakkendős, barátságos
férfi várja.
– Señor Less! – a férfi kétszer is meghajol. – Micsoda
megtiszteltetés, hogy eljött a fesztiválra!
Less körülnéz, hol lehet a Nemezis. A szobában senki más
nincs, csak ő, a pepita nyakkendős férfi és Arturo.
– Marian Brownburn is itt van?
A férfi meghajol.
– Nagyon sajnálom, hogy minden spanyolul volt.
Less hallja, hogy valaki a nevét kiáltja, és összerezzen. Az
Igazgató az, göndör, ősz haja kócosan meredezik, arca
groteszk vörös. Magához inti Arthurt; Less odasiet.
– Sajnálom, hogy tegnap lemaradtam – mondja az
Igazgató. – Más dolgom akadt, de ezt a beszélgetést a világért
sem mulasztanám el.
– Itt van Marian? – kérdi Arthur halkan.
– Minden rendben lesz, ne aggódjon.
– Csak szeretnék találkozni vele, mielőtt…
– Nem jön. – Az Igazgató Less vállára teszi súlyos mancsát.
– Tegnap éjjel szóltak. Combnyaktörés; tudja, Marian már a
nyolcvanhoz közelít. Nagy kár, rengeteg kérdést szerettünk
volna feltenni mindkettőjüknek.
Less túláradó megkönnyebbülés helyett rettenetes,
szomorú csalódást érez.
– És jól van?
– Szívélyes üdvözletét küldi önnek.
– De jól van?
– Hát persze. Új tervet kellett kitalálnunk. Úgyhogy én
megyek fel önnel a színpadra. Húsz percig a saját témámról
fogok beszélni. Aztán önt fogom kérdezni a huszonegy éves
korában történt találkozásról Robert Brownburnnel. Jól
emlékszem? Huszonegy volt, ugye?

***
– Huszonöt vagyok – hazudja Less a nőnek a tengerparti
strandon.
Az ifjú Arthur Less egy strandtörülközőn üldögél három
másik férfival a víz közelében. 1987. október, San Francisco.
Mindenki úgy örvendezik a harmincfokos hőségnek, mint a
gyerekek a hónak. Senki nem megy dolgozni. Mindenki
átülteti a cserepes növényeit. A napsütés édes és sárga, mint
a langyos, olcsó pezsgő a félig kiürült üvegben a homokban
az ifjú Arthur Less mellett. Az anomália, ami a hőhullámért
felelős volt, rendkívül magas hullámokat is okozott, ezért a
férfiak a sziklásabb meleg-strandszakaszról átmenekültek a
Baker Beach heteró-strandszakaszra, és mindenki együtt
szorongott a homokban. Előttük: az óceán acélkéken
viaskodik önmagával. Arthur Less kicsit pityókás és kába. És
meztelen. Huszonegy éves.
Mellette egy napbarnított nő sütkérezik bikinifelső
nélkül, és beszédbe elegyedik vele. Negyven körül lehet,
napszemüveget visel, és cigarettázik.
– Remélem, alaposan kihasználod az ifjúságodat –
mondja.
Less keresztbe tett lábbal üldögél a törülközőjén, olyan
rózsaszínre sütötte a nap, mint a főtt rák.
– Nem tudom.
A nő bólint.
– El kellene pazarolnod.
– Tessék?
– Állandóan itt kellene pihenned a strandon, mint ma.
Meg füvezni, inni, és rengeteget szexelni. – Beleszív a
cigarettájába. – Szerintem a világon a legszomorúbb
jelenség, ha egy huszonöt éves fiatal a tőzsdéről beszél.
Vagy az adózásról. Vagy az ingatlanpiacról. A fenébe is,
negyvenévesen már másról sem beszél az ember.
Ingatlanok! Ha egy huszonöt éves fickó kiejti a száján, hogy
jelzáloghitel, le kellene lőni. Beszéljetek szerelemről,
zenéről, költészetről. Azokról a dolgokról, amiknek a
fontosságát idővel mindenki elfelejti. Igenis pazarold el az
ifjúságod napjait!
Arthur zavartan vihogva a barátai felé pillant.
– Azt hiszem, pont azt csinálom.
– Meleg vagy, szívecském?
– Aha – mosolyog a nőre Arthur. – Igen.
Mellette egy széles mellkasú, olaszos külsejű, harmincas
férfi megkéri az ifjú Arthur Lesst, hogy „kend már be a
hátam”. A nő jól szórakozik, Less odafordul, és naptejet ken
a férfi hátára, bár a színéből ítélve már eső után köpönyeg.
Arthur mindenesetre kötelességtudóan elvégzi a feladatot, a
férfi hálásan megpaskolja a fenekét. Less belekortyol a
langyos pezsgőbe. A hullámok egyre erősödnek; az emberek
a vízbe ugrálnak, nevetnek, boldogan sikítoznak. Arthur
Less huszonegy évesen: vékony, kisfiús, semmi izom, szőke
haját platinára szívta a nap, a lábkörmei pirosra vannak
lakkozva; ott ül a tengerparton egy gyönyörű napon San
Franciscóban 1987 szörnyű évében, és retteg, retteg, retteg.
Az AIDS futótűzként terjed.
Amikor visszafordul, a nő még mindig őt nézi, és
cigarettázik.
– Ő a párod? – kérdi.
Arthur az olaszra pillant, aztán visszafordul, és bólint.
 – És az a jóképű fiatalember ott mögötte?
– A barátom, Carlos. – Meztelen, izmos és napbarnított,
mintha polírozott fából faragták volna: az ifjú Carlos
felemeli a fejét a strandtörülközőről, amikor meghallja a
nevét.
– Ti mind olyan szépek vagytok, fiúk. Szerencsés a párod.
Remélem, éjjel-nappal keféltek. – Felnevet. – Régen a férjem
is éjjel-nappal kefélt engem.
– Hát, nem mondhatnám – feleli Less halkan, hogy az
olasz meg ne hallja.
– Talán a te korodban jót tesz, ha összetörik a szíved.
Arthur felnevet, és kiszőkült hajába túr.
– Hát, ezt sem mondhatnám.
– Törték már össze a szívedet?
– Nem! – kiált fel, még mindig nevet, és a térdét felhúzza a
mellkasához.
A nő mögött feláll egy férfi; eddig nem látszott tőle. Az
alkata, mint egy futóé, napszemüveget visel, kicsit Rock
Hudsonra hasonlít. Ő is meztelen. Először a nőre pillant,
aztán az ifjú Arthur Lessre, majd hangosan bejelenti, hogy
bemegy a vízbe.
– Baromság! – ül fel a nő. – Tisztára hurrikán van.
A férfi azt mondja, úszott már hurrikánban. Enyhe brit
akcentusa van, vagy talán New Englandből származik.
A nő Lesshez fordul, és leveszi a napszemüveget.
Kolibrikék szemfesték van rajta.
– Fiatalember, hadd mutatkozzak be, és hadd kérjek egy
szívességet. Marian vagyok. Menj be te is a vízbe a
nevetséges férjemmel. Nagy költő, igaz, de pocsékul úszik,
és nem szeretném, ha a szemem láttára fulladna meg.
Bemész vele?
Az ifjú Arthur Less bólint, és amikor feláll, úgy mosolyog,
ahogy a felnőttekre szokott. A férfi biccent üdvözlésképpen.
Marian Brownburn a fejére teszi széles karimájú, fekete
szalmakalapját, és integet.
– Menjetek csak. Vigyázz az én Robertemre!
Az ég olyan kéken ragyog, mint Marian szemfestéke, és a
hullámok mintha felerősödnének, amikor a két férfi belép a
vízbe, mint ahogy a tűz felélénkül a friss rőzsétől. Ott állnak
együtt a napfényben a rettenetes hullámok előtt annak a
rettenetes évnek az őszén.
Tavaszra már együtt élnek a Vulcan Stepsen.

– Gyors műsorváltozást kellett eszközölnünk. Láthatja, hogy

megváltozott a cím. – Less azonban csak németül beszél
valamelyest, és egy szót sem ért abból, ami az elé tolt
papíron áll. Emberek jönnek-mennek, valaki egy csiptetős
mikrofont tűz Arthur zakójára, és vízzel kínálja. De Arthur
Less gondolatban még 1987-ben ragadt, és most sétál a
hullámok közé a Golden Gate vizében. Vigyázz az én
Robertemre! És most egy idős asszony, aki elesett, és
combnyaktörést szenvedett.
Szívélyes üdvözletét küldi. Cseppet sem neheztel, semmi
érzelem.
Az Igazgató közelebb hajol, és túlságosan is bajtársias
kacsintással suttogja:
– Mellékesen, képzelje csak, azok a tabletták ragyogóan
működnek!
 Less rámered. Akkor a tabletták miatt van ilyen furán
kivörösödve? Mi egyebet árulnak errefelé középkorú
férfiak számára? Van valami gyógyszer arra, ha
trombitavirágok jutnak az eszébe? Valami, amitől elmúlik?
Eltűnik a hang, ahogy azt mondja, adj még egy búcsúcsókot?
Eltűnik a szmokingkabát, vagy legalább a viselője arca?
Eltűnik mind a kilenc év? Robert azt mondaná, a munka
majd kigyógyít. A munka, a szokás, a szavak gyógyítanak.
Másra nem lehet számítani, Less ismert egy zsenit, tudja,
hogy mire képes a zsenialitás. De mi van, ha ő maga nem
zseni? Akkor is gyógyít vajon a munka?
– Mi az új cím? – kérdezi. Az Igazgató Arturónak nyújtja a
programfüzetet. Less azzal vigasztalja magát, hogy másnap
már úton lesz Olaszországba. Kezd elege lenni ebből a
nyelvből. Kezd elege lenni a mezcal makacs ízéből. Kezd
elege lenni az élet tragikomédiájából.
Arturo egy pillanatig tanulmányozza a programfüzetet,
aztán komoran felnéz:
– Una Noche con Arthur Less.
 LESS OLASZORSZÁGBAN

Mexikóváros repterének patikájában Arthur Less többek

között egy újfajta altatót is vásárolt. Emlékszik Freddy
évekkel korábbi tanácsára: „Inkább hipnózis, mint
narkózis. Megkapod a vacsorát, átalszol hét órát, hozzák a
reggelidet, és már ott is vagy.” Less ezzel az új fegyverrel
száll fel a Lufthansa járatára (Frankfurtban eléggé sietnie
kell majd az átszállásnál), leül az ablak melletti ülésre, a
toszkán csirkét választja (a lenyűgöző névről kiderül, hogy
kiábrándítóan hétköznapi, akárcsak egy internetszerető;
egyszerű csirke krumplipürével), majd Hüvelyk Panna
méretű üvegben felszolgált vörösborához bevesz egy fehér
tablettát. A még mindig kínzó szorongás az „Una Noche con
Arthur Less” kapcsán a fáradtsága ellenére nem hagyja
nyugodni; a fülében cseng az Igazgató kihangosított
orgánuma, egyre azt ismételgeti, hogy A színfalak mögött az
imént a középszerűségről beszélgettünk; reméli, hogy a
gyógyszer beválik. És tényleg: nem emlékszik rá, hogyan
sikerült megennie a parányi adag bajor krémdesszertet, sem
arra, hogy elvitték a vacsorája maradékát, sem arra, hogy új
időzónához igazította az óráját, sem arra, hogy álmosan
motyog valamit a mellette ülő jaliscói lánynak. Arra ébred,
hogy körülötte mindenki kék börtöntakarók alatt
szendereg. A képernyőkön hang nélkül megy egy friss
amerikai rendőrös vígjáték. Mint általában a
némafilmeknél, ehhez sem kellenek a szavak, anélkül is
kitalálja, miről szól. Amatőrök próbálkoznak rablással.
Megpróbál újra elaludni, párnának használva a zakóját; az
elméjében jelenlegi életének filmje pereg. Amatőrök
próbálkoznak rablással. Less nagyot sóhajt, és kotorászni
kezd a táskájában. Talál még egy tablettát, és bekapja.
Megpróbálja víz nélkül lenyelni, még gyerekkorából
emlékszik rá, milyen kellemetlen volt így kínlódni a
vitaminokkal. Végre sikerült, úgyhogy visszateszi a szemére
a vékony selyem alvómaszkot, és fejest ugrani készül a
sötétbe…
– Uram, a reggelije. Kávét vagy teát kér?
– Tessék? Izé… kávét.
A napellenzőket felhúzzák, hogy a sűrű felhők fölött
tündöklő nap besüthessen. A takarókat elteszik. Eltelt az
idő? Less nem emlékszik rá, hogy aludt. Az órájára néz.
Miféle őrült állította be? És miféle időzónára? Szingapúr?
Reggeli; mindjárt megérkeznek Frankfurtba. És Less csak
nemrég vette be az altatót. Tálcát tesznek elé?
Mikrohullámon melegített croissant, fagyott vajjal és
lekvárral. És egy bögre kávé. Muszáj lesz elfogyasztania, és
talán a kávé ellensúlyozza az altatót. A nyugtató ellenszere
az élénkítő, nem? A drogosok gondolkodnak így, tűnődik
Less, ahogy megpróbálja megvajazni a kenyerét a
jégdarabbal. Torinóba megy egy díjátadásra, a ceremónia
előtt interjúk lesznek, és valami program középiskolás
résztvevőkkel, amit „konfrontációnak” neveztek, meg
ebédek és vacsorák. Arthur örömmel várja, hogy kicsit
elveszhessen Torino utcáin, egy ismeretlen városban. A
meghívóban valahol az apró betűs részben ott rejtőzött az
információ, miszerint a fődíjat már odaítélték a híres angol
szerzőnek, Fosters Lancettnek, a híres angol szerző,
Reginald Lancett fiának. Less tartott az időeltolódás okozta
kimerültségtől, ezért azt kérte, hogy egy nappal az
események kezdete előtt érkezhessen, és valami rejtélyes
oknál fogva a kérését tekintetbe is vették. Jelezték, hogy
Torinóban kocsi fogja várni. Már ha sikerül megérkeznie.
Mintha álomban lebegne végig a frankfurti reptéren, és
gondolatban ismételgeti: útlevél, pénztárca, telefon, útlevél,
pénztárca, telefon. Egy nagy, kék képernyőn tudomást
szerez róla, hogy a torinói járatnál terminálváltozás történt.
Elmereng, hogy miért nincsenek faliórák a reptereken. Sok
mérföldnyi táska-, parfüm- és whiskykínálaton halad át,
számtalan csodaszép török boltos kisasszony között,
álmában kölnikről beszélget velük, hagyja, hogy nevetgélve
pézsmás és fás illatjegyekkel fújják be; megnézi a
pénztárcákat, és úgy simítja végig a struccbőrt, mintha
valami Braille-üzenet rejtőzne rajta; lebegő képzeletben
megáll egy VIP lounge pultjánál, és nyájasan elbeszélget
delaware-i gyermekéveiről a tengerisün-frizurás recepciós
hölggyel, aki ezért beengedi a lounge-ba. Odabent
mindenféle nemzetiségű üzletemberek üldögélnek
egyforma öltönyben, Less leül egy krémszínű bőrfotelbe,
pezsgőt iszik, osztrigát eszik, és az álom elhalványul…
Egy buszon ébred, ami halad valahová. De hová? Miért
van nála ennyi csomag? Miért csiklandozza pezsgőíz a
torkát? Less megpróbál hallgatózni, hogy a kapaszkodókon
lógó idegenek közül beszélgetnek-e néhányan olaszul. Meg
kell találnia a Torinóba induló járatot. Körülötte csak
amerikai üzletemberek társalognak sportról. Less érti
ugyan, de ismeretlenek a nevek. Nagyon amerikaiatlannak
érzi magát. Pontosabban homoszexuálisnak. Észreveszi,
hogy a buszon legalább öt férfi utazik, aki magasabb nála,
ez pedig rekord az életében. Elméje, mint egy lajhár, lassan
kúszik a szükség erdejének talaján, és felfogja, hogy még
Németországban van. Egy hét múlva úgyis visszajön, hogy
egy öthetes kurzust tartson a berlini szabadegyetemen. Az
esküvő is akkor lesz, amikor ő Németországban van. Freddy
és Tom valahol Sonomában fognak összeházasodni. A busz
áthalad a pályán, és egy ugyanolyan terminálnál teszi le
őket, amilyen a másik volt. Rémálom: útlevél-ellenőrzés.
Igen, megvan, a zakó bal zsebében. „Geschäftlich”, feleli az
izompacsirta biztonsági embernek (akinek annyira rövidre
nyírták a vörös haját, hogy szinte úgy tűnik, mintha rá
lenne festve a fejére), és titokban arra gondol, hogy nem
igazán nevezhető üzleti útnak, amit csinálok. De hát
nyaralásnak sem. Ismét biztonsági ellenőrzés. Cipő, öv,
vegye le, már megint. Miféle logika ez? Útlevél, vám és
újabb biztonsági ellenőrzés? Miért akarnak manapság
megházasodni a fiatal férfiak? Hát ezért dobáltuk kövekkel
a rendőröket? Hogy házasodhassunk? Szólítja a természet,
úgyhogy Less belép egy fehér csempés mosdóba, és ezt látja
a tükörben: idős, kopaszodó Onkel áll vele szemben,
gyűrött, bő ruhában. Aztán kiderül, hogy nincs is tükör: egy
üzletember áll a másik mosdónál. Mint valami Marx
fivérek-poén. Less megmossa a saját arcát, nem az
üzletemberét, sikeresen megleli a kaput, és felszáll a gépre.
Útlevél, pénztárca, telefon. Sóhajtva hátradől az ablak
melletti ülésen, és a második reggelijét nem fogyasztja el.
Azonnal elalszik.

Less béke és nyugalom érzésére ébred: „Stiamo iniziando la

discesa verso Torino. Megkezdjük a leszállást Torinóba.” A
mellette ülő utas időközben átült a folyosó másik oldalára.
Arthur leveszi az alvómaszkot, és rámosolyog a lent
elterülő Alpokra, amit egy optikai illúzió nem hegyeknek,
hanem krátereknek láttat, majd megpillantja a várost. Simán
landolnak, és hátul egy nő tapsol – Arthur a mexikói
leszállásra gondol. Még emlékszik, hogy fiatal korában
dohányzott a repülőn, megnézi az ülés karfáját, és látja,
hogy még mindig van benne hamutartó. Bájos vagy ijesztő?
Csengetés hallatszik, az utasok szedelőzködnek. Útlevél,
pénztárca, telefon. Less már túl van a legrosszabbon,
mostanra nem kótyagos, és már nincs lelassulva. A
futószalagon az ő bőröndje érkezik elsőnek: a gazda
üdvözlésére siető kutya. Nincs útlevél-ellenőrzés. Rögtön
ott a kijárat, és, milyen csodálatos, egy fiatalember, akinek
öregemberes bajusza van, a kezében pedig egy tábla: SR.
ESS. Less jelentkezik, és a férfi elveszi a bőröndjét. A
csillogó, fekete autóban rájön, hogy kísérője nem tud
angolul. Fantastico, gondolja, és ismét lehunyja a szemét.

Járt már Less Olaszországban? Igen, kétszer is. Egyszer

tizenkét éves korában, egy családi nyaraláson, ami kissé
pacsinko-játszmára hasonlított, Rómában kezdődött, onnan
átugrottak Londonba, aztán oda-vissza különböző
országokban, míg végül Olaszországban kötöttek ki.
Rómából csak arra emlékszik (mert gyerekként hamar
elfáradt), hogy a kőépületek úgy festettek, mintha az
óceánból emelték volna ki őket, a forgalom rémisztő volt, és
Arthur apja régimódi bőröndöket cipelt (beleértve Arthur
anyjának rejtélyes sminkkészletét) végig a macskaköveken,
éjjel pedig úgy kattogtak a sárga zsalugáterek, mintha
flörtöltek volna a római széllel. Arthur anyja az élete utolsó
néhány évében mindig megpróbálta az emlékeiről
kérdezgetni a fiát (aki az ágya mellett ült):
– Ugye emlékszel a szállásadónőre, akinek folyton leesett
a parókája? És a jóképű pincérre, aki felajánlotta, hogy
elvisz minket kocsival az anyjához vendégségbe, lasagnét
enni? És emlékszel a Vatikánban a jegyszedőre, aki
felnőttjegyet akart adni neked, mert olyan magas gyerek
voltál? – Ott feküdt, a fején fehér kagylómintás kendővel.
– Igen – felelte mindig Arthur, ahogy az ügynökének is
igennel felelt, úgy tett, mintha elolvasott volna egy csomó
könyvet, amikről valójában nem is hallott még. A paróka! A
lasagne! A Vatikán!
Másodszor Roberttel járt Olaszországban. A kapcsolatuk
közepe táján lehetett, akkoriban Less már volt annyira
nagyvilági, hogy segített az utazásoknál, és Robert még nem
keseredett meg annyira, hogy hátráltatta volna; ez az az
időszak, amikor egy pár megtalálja az egyensúlyt, a
szenvedély már csendesebb, mint a kezdeti láz, de a hála
még erős; senki nem gondol rá, hogy ezek a legjobb évek.
Robertnek nagy ritkán kedve támadt utazni, és elfogadott
egy meghívást egy római irodalmi fesztiválra. Róma már
magában is nagy szó volt, de Lessnek megmutatni a várost
olyan volt, mintha alkalma nyílna bemutatni őt a kedvenc
nagynénjének. Bármi történik, emlékezetes lesz. Azt
azonban nem tudták előre, hogy az eseményt az ősi
Forumon tartják, és ezrek fognak összegyűlni a nyári
szélben, hogy meghallgassák a költőt, aki a porladó diadalív
előtt olvassa fel a verseit; Robert egy emelvényen állt
rózsaszín fényű lámpák alatt, és egy zenekar minden vers
után Philip Glass-darabokat játszott.
– Soha többé nem tartok felolvasást ilyen helyen –
suttogta Robert Arthurnak a színpad mögött, miközben egy
hatalmas kivetítőn a közönség egy rövid életrajzi vetítést
tekinthetett meg – Robert kisfiúként cowboynak öltözve;
komoly harvardi diákként a barátjával, Ross-szal; aztán
ugyanezzel a baráttal egy San Franciscó-i kávézóban, egy
erdőben; aztán egyre több művésztárssal, amíg Robert
átalakult azzá, akit a Newsweek-fotóról már ismernek: ősz,
bozontos haj, és egy szökellő elme csodálkozó ábrázata
(nem volt hajlandó a homlokát ráncolni egy fotó kedvéért).
A zene hangosodott, szólították a költőt. Négyezer ember
tapsolt, és Robert szürke selyemöltönyében felkészült, hogy
kilépjen a rózsaszín fényekkel megvilágított színpadra az
évszázadok romjai alá. Úgy engedte el a szeretője kezét,
mint aki a szakadékba zuhan…

Less kinyitja a szemét, és őszi szőlőskerteket lát, keresztre

feszített növények végtelen sorát, a sorok végén pedig
mindenhol egy rózsabokor virágzik. Arthur eltűnődik, hogy
vajon miért. A dombok a láthatárig nyújtóznak, és
mindegyiknek a tetején apró város áll, a templomtorony
sziluettje kirajzolódik az égen, ám úgy tűnik, sehogyan nem
lehet megközelíteni a településeket, hacsak kötéllel és
csákánnyal nem. A nap állásából érzi, hogy legalább egy óra
telt el. Nem Torinóba viszik; valami más az úti cél. Svájc?
Less rájön, mi lehet a gond: rossz autóba szállt.
SR. ESS – kavarog a gondolataiban az anagramma, amit
kábán és büszkén magára vett, signor, és gyerekesen
hibásan betűzött Less. Sriramathan Ess? Srovinka
Esskatarinavitch? SRESS – Societá di la Repubblica Europea
per la Sexualité Studentesca? Ilyen magasságban Less
bármelyik eshetőséget el tudja képzelni. Nyilvánvaló:
legyőzte az utazással járó nagyobb kihívásokat,
elkalandozott a figyelme, leintette az első táblát, ami
hasonlított a nevére, és most egy ismeretlen úti cél felé tart.
Ismeri az élet isteni színjátékát, és tudja, milyen lapokat
osztott neki a sors. Felsóhajt. Kibámul az ablakon, és egy kis
kegyhelyet pillant meg egy hajtűkanyarban, egy baleset
áldozatainak emlékére. A tekintete egy pillanatra találkozik
a műanyag Szűzanya pillantásával.
Egyre több tábla tűnik fel egy bizonyos város nevével és
egy bizonyos hotel hirdetésével: Mondolce Golf Resort. Less
megdermed félelmében. Már csak egy lehetőségre tud
gondolni: bizonyára Dr. Ludwig Ess, egy vakációra induló
osztrák orvos autójába szállt be, aki Piemontba készült a
feleségével a golfpályás szállodába. A doktor: napbarnított
feje búbja kopasz, füle fölött fehér hajpamacsok
meredeznek, kis fémkeretes szemüveget hord, és piros
rövidnadrágot, nadrágtartóval. Frau Ess: alacsony termetű
nő, szőke hajába rózsaszín csík van festve, kéziszőttes
tunikákat hord szűk, chilipaprika-mintás leggingsszel.
Túrabotot is hoztak, hogy a falvakba kiránduljanak. Frau
Ess feliratkozott egy olasz főzőkurzusra, férje kilenc lyukról
és kilenc Moretti sörről álmodozik. Most meg valami torinói
hotel recepcióján kiabálnak felháborodva a tulajdonossal,
mialatt az inas a liftnél vár rájuk. Miért is akart Less egy
nappal korábban érkezni? Nem lesz senki a díjátadó
bizottságból, aki elrendezi a félreértést; a szegény Ess
házaspár kiabálása üresen visszhangzik az előtér
kristálycsillárja körül. BENVENUTO, jelzi egy tábla, ahogy
behajtanak egy parkolóba, A MONDOLCE GOLF RESORT. Egy
üvegdoboz a hegyen, medence, golfpálya.
– Ecco! – nyilatkoztatja ki a sofőr, és megkerülik az
épületet; a nap utolsó sugarai felcsillannak a medence
vizén. A csupa tükör előtérből két gyönyörű nő siet eléjük
összekulcsolt kézzel. Less felkészül a kínok kínjára.
De az élet a bitó tövében megkegyelmez:
– Üdvözöljük Olaszországban, és üdvözöljük
szállodánkban – mondja a magasabbik, csikóhalmintás
ruhát viselő nő. – Mr. Less, köszöntjük a díjátadó bizottság
nevében…

A többi jelölt csak másnap késő este érkezik, így Less

majdnem egy teljes napig egyedül van a golfüdülőben. Úgy
viselkedik, mint egy kíváncsi gyerek, kipróbálja a medencét,
a szaunát, a hideg fürdőt, a gőzkabint, ismét a hideg fürdőt,
egészen addig, amíg úgy ki nem vörösödik, mint akinek láza
van. Az étteremben képtelen eligazodni a menün (egyedül
eszik egy ragyogó, üvegezett tetejű teraszon), és három
étkezésnél is azt rendeli, amire egy regényből emlékszik:
tatárbifszteket a helyi fassona szarvasmarhából. A három
étkezés mellé ugyanazt a Nebbiolo bort kéri. Üldögél a
napsütötte teraszon, mintha az utolsó élő ember lenne a
Földön, egy borospincével, amiben egy életre elegendő bor
várja. Asztalán egy amforában petúniához hasonló virágok
nyílnak, éjjel-nappal körülzsongják őket a méhek. Less
alaposabb vizsgálat után felfedezi, hogy nem fullánkjuk
van, hanem hosszú szívókát nyújtogatnak a lila virágokba.
Nem méhek, hanem törpe kolibrilepkék. A felfedezés
bensőséges örömmel tölti el. Másnap délután kis üröm
vegyül az örömbe, mert egy csapatnyi kamasz jelenik meg,
és a medence mellett álldogálva figyelik, ahogy Less úszik.
Visszamegy a szobájába, ami svéd stílusú fehérre pácolt
fával van berendezve, az egyik falon vaskandallóval.
– A szobában van tűzifa – mondja a csikóhalas hölgy. –
Ugye tudja, hogyan kell begyújtani a kandallóba?
Less bólint. Régen sokat járt kempingezni az apjával. A fát
kis cserkészsátor formába rendezi, és alá a Corriere della
Sera összegyűrt lapjait csúsztatja, majd begyújt. Ideje
elővenni a gumiszalagokat az edzéshez.
Arthur évek óta minden utazására magával viszi a
gumiszalagokat, amolyan hordozható edzőteremként. A
szalagok színesek, különféle fogantyúkkal, és Less mindig
elképzeli, ahogy feltekeri őket a bőröndben, hogy milyen
fitt és edzett lesz, mire visszatér. Az ambiciózus edzést teljes
erőbedobással csinálja az első estén, kipróbál egy tucatnyi
technikát, amit a használati útmutató ajánlott (ez rég
elveszett Los Angelesben, de Arthur részben emlékszik rá);
a szalagokat rácsavarja az ágylábakra, oszlopokra,
gerendákra, és elvégzi az útmutatóban „favágó”, „trófea” és
„akcióhős” néven ismertetett gyakorlatokat. Utána folyik
róla a víz, és úgy érzi, sikerült egy nappal visszaverni az idő
támadását. Az ötven még messze van. A második estén
józanul úgy dönt, hogy engedi regenerálódni az izmait. A
harmadik estén eszébe jutnak a gumiszalagok, és tessék-
lássék nekikezd az edzésnek; a szoba vékony falai néha
beleremegnek a tévé hangerejébe a szomszéd szobából,
vagy a villanykörte megy ki a fürdőszobában, és ez, vagy
egy befejezetlen cikk gondolata lehangolja Arthurt. Megígéri
magának, hogy két nap múlva szorgosabban fog edzeni.
Ezért cserébe megkínálja magát egy parányi whiskey-vel a
szoba parányi bárszekrényéből. A gumiszalagok ettől
kezdve feledésre kárhoztatva hevernek a hotel
kisasztalkáján: akár egy lemészárolt sárkány.
Less nem sportember. Egyetlen diadalmas pillanata
tizenkét évesen ragyogott fel egy tavaszi délutánon.
Delaware kertvárosában a tavasz nem a fiatal szerelem és a
hamvas virágok évszaka volt, hanem csúf válás a téltől, és
egyben második házasság a telt keblű nyárral. Az
augusztusi rekkenő hőség már májusban beköszöntött, a
cseresznyefák és szilvafák virágai a legenyhébb szellőben is
konfettit szórtak a pollendús levegőbe. A fiúk vihogtak,
amikor rápillantottak a tanítónők dekoltázsán megcsillanó
verejtékcseppekre; a gyerekek beleragadtak a rollerekkel az
olvadozó aszfaltba. Abban az évben tértek vissza a kabócák.
Less még meg sem született, amikor beásták magukat a
földbe. De most újra előbújtak: tízezres csapatokban
rajzottak, ijesztőek voltak, de ártalmatlanok, ahogy részeg
sofőrök módjára cikáztak a levegőben, beleütközve az
emberek fejébe, és levedlett, áttetsző borostyánszínű,
egyiptomi múmiákra emlékeztető kültakaróikkal
teleszórták a távvezetékeket és az autókat. A lányok
fülbevalót csináltak ezekből. A fiúk (Tom Sawyer kései
utódai) az eleven rovarokat papírzacskóba gyűjtötték, és az
iskolában, a tanórákon engedték szabadon őket. Az éjszakák
kabócakórusok muzsikájától lüktettek. És az iskolának csak
júniusban volt vége. Örökkévalóság.
Képzeljék el a kis Arthurt: tizenkét éves, ebben az évben
viseli először az aranykeretes szemüveget, ami harminc
évvel később ismét megtalálja, amikor Párizs egyik
boltjában az eladó azt mondja, ez jól állna, és ő beleborzong
a szomorú felismerésbe, egyszersmind elönti a szégyen –
egy szemüveges, alacsony fiú, jobbkülsős játékos, a haja
fehérarany színű, mint a régi elefántcsont, és most fekete-
sárga sapka van rajta, ahogy álmodozó tekintettel járkál a
gyepen. A pálya jobb szélén soha nem történik semmi, épp
ezért tették oda: a sport Kanadájába. Az apja (bár erről Less
több mint tíz éven át nem szerzett tudomást) kénytelen volt
bemenni az iskolai sportbizottsághoz, hogy kiálljon a fia
jogaiért, miszerint igenis be kell venni őt a csapatba, annak
ellenére, hogy semmi tehetsége a baseballhoz, és csak
lézeng a pályán. Arthur apja emlékeztette az edzőt (aki
szerette volna kirakni a fiút a csapatból), hogy a liga
nyilvános ifjúsági sportintézmény, ami a nyilvános
könyvtárakhoz hasonlóan mindenki számára nyitva áll.
Még a kétbalkezes bunkókéra is. Arthur anyja lánykorában
softballbajnok volt, de úgy tett, mintha ez az egész nem
számítana, és amikor meccsekre vitte a fiát, mindig
elmondta, hogy a részvétel a fontos, bár erről saját magát
sokkal nehezebb volt meggyőznie, mint a gyereket, akinek
ez sem volt túl nagy megkönnyebbülés. Képzeljék el a kis
Arthurt, ahogy a bőrkesztyű lehúzza a bal kezét, és a tavaszi
napon izzadva álmodozik valami gyerekkori őrültségről,
amit kamaszkori őrültségek követnek majd – és akkor
megjelenik az égen egy tárgy. Less szinte kollektív
tudattalanból cselekszik, kesztyűs kezét előrenyújtva
odarohan. A nap a szemébe süt, zavarja a látását. És –
bumm! A tömeg kiabál. Arthur a kesztyűre pillant, és látja,
hogy ott lapul a dicsőségesen fűfoltos, piros cérnával dupla
öltésekkel varrott egyetlen labda, amit egész életében
sikerült elkapni.
A lelátóról: anyja lelkesen kiabál.
A piemonti hotelben a táskából a híres gumiszalagok
kinyújtóznak a híres gyermekhős kedvéért.
Az ajtóból a csikóhalas nő berobban a szobába, és ablakot
nyit, hogy kiengedje a füstöt Arthur elfuserált tűzrakási
kísérlete után.

Arthur Lesst korábban csak egyszer jelölték díjra: a Wilde

and Stein Irodalmi Babérkoszorúra. A rejtélyes
megtiszteltetésről Peter Hunt, az ügynöke értesítette. Less
talán félrehallotta, hogy „Wildenstein”, és azt mondta, hogy
ő nem zsidó. Peter megköszörülte a torkát:
– Ha jól tudom, ez valami homoszexuális dolog.
Valóban az volt, de Less mégis meglepődött. A fél életét
egy íróval élte le, akinek sosem említették a szexualitását,
főként pedig azt nem, hogy élete korábbi felét nős férfiként
töltötte. Még hogy homoszexuális író! Robert felháborodott;
ez olyan, mintha kidomborítanák annak a jelentőségét, hogy
gyerekkorában Connecticutban, Westchesterben élt.
– Nem szoktam Westchesterről írni – mondta. – Nem is
gondolok rá. Nem játszik szerepet a költészetemben
Westchester.
Nos, ez eléggé meglepte volna a westchesteri tanácsot,
ugyanis emléktáblát helyeztek el Robert hajdani általános
iskolájának falán. Meleg, fekete, zsidó; Robert és a barátai
úgy gondolták, hogy az ilyesmin már rég túlhaladtak. Ezért
aztán Less meglepődött, hogy létezik egyáltalán ilyen díj. Az
első reakciója az volt, hogy megkérdezte Petert:
– Honnan tudták egyáltalán, hogy meleg vagyok?
Ezt a kertjében állva, egy szál kimonóban kérdezte. Peter
rábeszélte, hogy menjen el a díjkiosztóra. Addigra Less és
Robert már szakítottak, és Arthur aggódott, milyen
benyomást fog kelteni a rejtélyes meleg irodalmi körökben,
viszont nagyon nem szeretett volna egyedül menni,
úgyhogy kétségbeesésében elhívta Freddy Pelut.
Ki gondolta volna, hogy az akkor még csak huszonhat
éves Freddy ekkora áldás? Megérkeztek a főiskolai
előadóterembe (ami tele volt feliratos szalagokkal: A
remények az álmok kapaszkodói!), a színpadon hat fából
faragott szék állt, mint egy bíróságon. Less és Freddy helyet
foglaltak. (– Wilde and Stein, ez úgy hangzik, mint valami
operett – jegyezte meg Freddy.) Körülöttük mindenki
mindenkit ismert, ölelgették egymást, és beszélgetésbe
merültek. Less nem ismert senkit. Furcsa volt; itt vannak a
kortársai, a társai, és mindannyian idegenek. A könyvmoly
Freddynek viszont korántsem voltak ismeretlenek, ő életre
kelt az irodalmi körökben:
– Nézd, ott van Meredith Castle, nyelvész és költő, őt
ismerned kéne, Arthur, és ott van Harold Frickes.
És így tovább. Freddy végigmérte a társaságot piros
keretes szemüvegén keresztül, és mindenkinek nagy
megelégedéssel mondta ki a nevét. Olyan volt, mintha
madárlesen lennének. A fények elhalványultak, hat férfi és
nő járult a színpadra, néhányan olyan vének voltak, hogy
már szinte bábunak tűntek. Mindenki leült. Egy kicsi,
kopasz, színezett lencsés szemüveget viselő férfi a
mikrofonhoz lépett.
– Ő Finley Dwyer – suttogta Freddy.
Finley Dwyer mindenkit köszöntött, aztán felderült az
arca:
– Bevallom, csalódnék, ha ma este az asszimiláció
harcosait tüntetnénk ki, azokat, akik úgy írnak, ahogy a
heteroszexuálisok; akik a heterókból háborús hősöket
csinálnak, akiknél a meleg szereplőknek szenvedés az
osztályrésze, akiknek a szereplői a múlt nosztalgiájában
lézengve nem vesznek tudomást a jelenlegi
elnyomásunkról; azt mondom, szabaduljunk meg ezektől az
asszimilálódni vágyóktól, akik a könyvesboltban
legszívesebben eltüntetnének minket, akik a lelkük mélyén
szégyellik az identitásukat, az identitásunkat, a ti
identitásotokat!
A közönség tapsviharban tört ki. Háborús hősök,
szenvedés, lézengés a múlt nosztalgiájában – Less úgy
ismerte fel ezeket a részleteket, ahogy egy anya ismerné fel
egy sorozatgyilkos rendőrségi személyleírását. A Kalüpszó!
Finley Dwyer róla beszélt. Róla, a kis ártalmatlan Arthur
Lessről: az ellenségről! A közönség őrjöngött, Less elfordult,
és reszkető hangon suttogta:
– Freddy, le kell lépnem innen.
Freddy meglepetten nézett rá.
– A remények az álmok kapaszkodói, Arthur.
De aztán látta, hogy Less komolyan gondolja. Amikor az
Év Könyve díj nyertesét bejelentették, Less nem hallotta; az
ágyán feküdt, Freddy nyugtatgatta. A szeretkezésüket
elrontotta a hálószobai könyvespolc, ahonnan néhai írók
bámultak rájuk, mint az ágy lábánál ülő kutyák. Talán Less
tényleg szégyenkezett, talán igaz volt, amivel Finley Dwyer
vádolta. Odakint egy madár mintha gúnyverset csiripelt
volna. Egyébként a díjat valaki más nyerte.

Less azt olvasta (a paksamétában, amit a szép hölgyek adtak

neki, mielőtt eltűntek az üvegtengerben), hogy az öt jelöltet
egy idős bizottság választotta, de az a társaság, amely a
nyertesről dönt, tizenkét középiskolai diákból áll. A
második estén megjelennek a szálloda előterében, elegáns,
virágos ruhában (a lányok), vagy az apjuk túl nagy
zakójában (a fiúk). Hogyhogy nem jutott Less eszébe, hogy
ezek voltak azok a kamaszok a medence mellett? Most
kilépnek az üvegezett tetejű teraszra, mint valami
turistacsoport, és Less korábban magánjellegű ebédlője
immár tele van konyhai személyzettel és ismeretlen
vendégekkel. A gyönyörű olasz hölgyek megjelennek, és
bemutatják Arthurt a többi jelöltnek. Minden önbizalma
elillan. Az első jelölt Riccardo, egy fiatal, borostás,
hihetetlenül magas és sovány olasz férfi, napszemüvegben,
farmerban és pólóban, ami alól mindkét karján
kikandikálnak a tetovált aranyhalak. A másik három sokkal
idősebb: Luisa haja ragyogó hófehér, ahogy pamuttunikája
is; a karján arany ufós karkötő, hogy elijessze a
kritikusokat; Alessandro olyan, mint egy rajzfilmben a
főgonosz, a halántéka őszül, vékony bajusza és fekete
műanyag keretes szemüvege van, amitől még rosszallóbb az
arca; és egy alacsony, rózsás aranyszín bőrű gnóm, aki
Finnországból érkezett, és azt kéri, hogy szólítsák csak
Harrynak, pedig az írói álneve valami egészen más. Less
megtudja, hogy a könyveik egy szicíliai történelmi regény,
Aranyhaj meséjének modern Oroszországban játszódó
változata, egy nyolcszáz oldalas regény egy férfi utolsó
perceiről Párizsban a halálos ágyán, és Szent Margit
képzeletbeli élete. Less képtelen összepárosítani a szerzőket
a regényekkel; a fiatal író vajon a halálos ágyas könyvet írta,
vagy az Aranyhajat? Mindkettő egyformán lehetséges.
Mindegyikük nagyon intellektuálisnak tűnik. Less tudja,
hogy semmi esélye nincs.
– Olvastam a könyvét – mondja Luisa, miközben a bal
szeme egy darab megszáradt szempillafestéktől próbál
szabadulni, a jobb szeme pedig egyenesen Arthur szívébe
lát. – Új világokat nyitott meg előttem. Joyce jutott eszembe a
világűrben.
A finn láthatóan remekül szórakozik.
– Szerintem nem élne túl sokáig – jegyzi meg a rajzfilmes
főgonosz.
– Ifjúkori űrarckép – szólal meg végre a finn, és a szájára
tapasztja a kezét, ahogy tovább vihorászik.
– Nem olvastam, viszont… – szólal meg a tetovált író, aki
zsebre tett kézzel, nyugtalanul járkál. A többiek várnak, de
nem fejezi be a mondatát. Mögöttük Less felismeri Fosters
Lancettet, aki egyedül lép be, nagyon alacsony, kótyagos, és
úgy ázik a gyötrelemben, ahogy a rumos piskóta ázik a
rumban. Talán Lancett is abban ázik.
– Nem hiszem, hogy esélyes vagyok a díjra – nyögi ki Less.
A díj egy jókora pénzösszeg euróban, mellé pedig egy
torinói szabóságban méretre készített öltöny.
Luisa felemeli a kezét.
– Ó, ki tudja? A diákok fognak dönteni. Rejtély, mit
szeretnek olvasni. Szerelmi történetet? Krimit? Ha
gyilkosságról van szó, Alessandro le fog győzni minket.
A főgonosz először az egyik szemöldökét vonja fel, aztán
a másikat.
– Fiatal koromban mindig csak a túlzóan intellektuális
könyvecskék érdekeltek. Camus, Tournier és Calvino. Ha
volt valami cselekmény, utáltam.
– Most is ugyanilyen vagy – korholja Luisa, mire
Alessandro vállat von. Less valami régi románcra
gyanakszik. Mindketten olaszra váltanak, most úgy hangzik
a beszélgetésük, mintha marakodnának, de ettől még bármi
lehet a téma.
– Esetleg volna önök között, aki tud angolul, vagy
megkínálna egy cigarettával? – Megérkezett Lancett, fancsali
képet vág. A fiatal író azonnal elővesz egy csomagot a
farmerja zsebéből, és átnyújt egy kissé kilapult cigarettát.
Lancett gyanakodva méregeti, aztán elfogadja. – Önök a
döntőbe jutott írók?
– Igen – feleli Arthur, és Lancett felkapja a fejét az
amerikai akcentusra.
Undorodva lehunyja a szemét.
– Az ilyen események nem menők.
– Gondolom, ön már sok hasonlón vett részt. – Less a saját
hangját hallja, ahogy ez a banalitás kicsúszik a száján.
– Nem igazán. És sosem nyertem. Az ilyesmi csak
szánalmas kakasviadal, azok rendezik, akik nem tudnak
felkutatni semmiféle tehetséget saját magukban.
– De ön már nyert. Mégpedig az itteni fődíjat.
Fosters Lancett egy pillanatig Arthurra mered, aztán a
szemét forgatva elvonul dohányozni.

A következő két napban a vendégek csapatosan

közlekednek – kamaszok, döntőbe jutott írók, idős díjátadó
bizottság – és távolról mosolyognak egymásra az
előadótermekben és éttermekben, csendesen elsétálnak
egymás mellett a svédasztalnál, de sosem ülnek egymás
mellé, sosem kommunikálnak, csak Fosters Lancett járkál
köztük szabadon, mint egy duzzogó, magányos farkas. Less
újfent szégyenkezik, hogy a kamaszok látták őt majdnem
pucéran, és ha a medencénél vannak, most nem megy a
vízbe; gondolatban látja rémes, öregedő testét, és nem tudja
elviselni a lehetséges bírálatot (pedig valójában a sok
aggodalmaskodástól majdnem ugyanolyan vékony, mint
egyetemista korában volt). A gyógyfürdőt is kerüli.
Előkerülnek tehát a jó öreg gumiszalagok, és Less minden
reggel teljes erőből nekiveselkedik a rég elveszett használati
utasítás „trófeáinak” és „akcióhőseinek” (gyatra olasz
fordítás volt a füzetke), mindennap egyre kevesebbet csinál,
de a nullát nem éri el, bár érintőlegesen közelít hozzá.
A napok nyüzsgéssel telnek. A főtéren, a szabadban
ebédelnek, és Lesst nem egyszer, nem is kétszer, hanem
egyenesen tízszer figyelmeztetik mindenféle olaszok, hogy
kenje be naptejjel egyre rózsaszínűbb arcát (pedig nyilván
bekente, mit tudnak ők erről egyáltalán a ragyogó,
mediterrán barna bőrükkel?). Fosters Lancett beszédet
mond Ezra Poundról, és a kellős közepén nekiáll
elektromos cigarettát pöfékelni; a piemontiak még nem
ismerik a kis, zölden világító szerkezetet, ezért néhány
újságíró azt feltételezi, hogy a megkeseredett vén trotli a
helyi marihuánát szívja. Rengeteg meghökkentő interjú
zajlik le:
– Elnézést, kellene egy interprete, nem értem az önök
amerikai kiejtését – szabadkozik Less, amikor halványlila
vászonruhás, slampos matrónák tesznek fel emelkedetten
intellektuális kérdéseket Homéroszról, Joyce-ról és a
kvantumfizikáról. Arthur Amerikában sosem kerül
újságírók érdeklődésének kereszttüzébe, nincs hozzászokva
a tartalmas kérdésekhez, és ragaszkodik a bohókás, vidám
fickó álarcához, nem hajlandó filozofálni azokról a
témákról, amikről pont azért írt, mert nem érti őket. A
matrónák elszórakoznak rajta, de amikor távoznak, nem
gyűlt össze elegendő anyag egy hasábra. Less hallja, hogy az
előtér másik oldalán újságírók nevetnek valamin, amit
Alessandro mondott; ő láthatólag tudja kezelni a helyzetet.
Aztán ott a kétórás buszos út, fel a hegyre, Less feltesz egy
kérdést, mire Luisa elmagyarázza, hogy a rózsákat azért
ültetik a szőlőskertekben minden sor végére, mert az
érzékeny virágokon azonnal megmutatkozik, ha felütötte a
fejét valami növénybetegség. Rájuk mutat:
– A rózsák a legelső áldozatok. Mint az a madár… hogy is
hívják?
– A kanári a bányában.
– Sí. Esatto.
– Vagy a költő egy latin-amerikai országban – jegyzi meg
Less. – Az új rendszer mindig velük végez először.
Luisa arcán három bonyolult fintor követi egymást:
döbbenet, gonosz cinkosság, majd szégyen, talán a holt
költők, talán saját maguk, vagy mindkettő miatt.
És aztán ott volt a díjátadó.

***

Less otthon volt, amikor 1992-ben Robert megkapta azt a

bizonyos telefonhívást.
– Hű, bassza meg! – hallatszott a hálószobából, és Arthur
berohant, mert azt hitte, Robert megsérült (elég veszélyes
viszonyt folytatott a kézzelfogható világgal, a székek,
asztalok, cipők mind állandó támadásban voltak ellene), de
Robert a telefonnal az ölében, teljes döbbenettel meredt
Woodhouse festményére, amin Arthurt örökítette meg. Ott
ült egy pólóban, és a teknőckeretes szemüvegét a
homlokára tolta, az újságját kiterítette maga mellett, amit a
szájából fityegő cigaretta kis híján meg is gyújtott.
Arthurhoz fordult. – A Pulitzer-bizottság hívott – mondta
kimérten. – Kiderült, hogy világéletemben rosszul ejtettem
ki.
– Megnyerted?
– Nem Pjúliszer, hanem Pulitszer. – Robert tekintete
körbejárt a szobában. – Bassza meg, Arthur, megnyertem!
Partit rendeztek, és a régi csapat újra együtt volt –
Leonard Ross, Otto Handler, Franklin Woodhouse, Stella
Barry –, bezsúfolódtak a Vulcan Stepsre a kunyhóba, és
veregették Robert vállát; Less még sosem látta őt ilyen
szerénynek a baráti körben, ugyanakkor sütött róla az
elégedett büszkeség. Ross odaállt elé, Robert lehajtotta a
fejét, odahajolt a magas, lincolni megjelenésű íróhoz, és
Ross barackot nyomott a fejére, talán, hogy szerencsét
hozzon, talán, mert fiatal korukban is ezt csinálták.
Nevettek, és megállás nélkül beszéltek arról, milyenek
voltak fiatalon, ami kicsit megzavarta Lesst, mert számára
ugyanolyanok voltak most is, mint amikor megismerte őket.
Voltak, akik már nem fogyasztottak alkoholt, többek közt
Robert is, úgyhogy ők egy ócska fémkancsóból kávézgattak,
és körbejárt egy füves cigaretta is. Less felvette a régi
szerepét, és félrehúzódva csodálta őket. Stella észrevette a
szoba túlvégéből, és hosszú gólyalépteivel odasétált hozzá;
csontos, szögletes nő volt, nagyon magas és egyáltalán nem
csinos, de olyan önbizalommal és eleganciával viselte e
tulajdonságait, hogy Less szemében csodálatosan
megszépült.
– Hallom, Arthur, te is írsz – mondta rekedtes hangján.
Elvette Less poharát és belekortyolt a borába, aztán
visszaadta, és a szeme kajánul csillogott. – Egyetlen tanácsot
adnék. Ne nyerj díjat. – Stella persze számos díjat nyert már,
benne volt a Wharton Anthology of Poetry kiadványban,
egyszóval halhatatlan volt. Mint amikor Athéné
leereszkedett, hogy tanácsot adjon az ifjú Télemakhosznak.
– Ha díjat nyersz, vége mindennek. Életed végéig
előadásokat fogsz tartani. De írni már soha. – Megbökte
Arthur mellkasát. – Szóval ne nyerj! – Puszit nyomott az
arcára.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Russian River School
művésztársasága összegyűlt.

A díjátadót nem a régi kolostor épületében tartják, ahol

kolostori méhkaptárban készült méz kapható, hanem a
városházán, ami a kolostor alatt, a sziklába épült. Mivel
kegyhely, nem volt hozzá tömlöc, úgyhogy a piemontiak
építettek egyet. Az előadóteremben (melynek hátsó kijárata
már más időjárásra nyílik: hirtelen vihar készül) a
kamaszok pontosan úgy helyezkednek el, ahogy Less a
láthatatlan szerzeteseket képzeli: ájtatos arckifejezés és
némasági fogadalom. Az idős bizottsági tagok egy királyi
asztalnál ülnek; ők sem szólalnak meg. Csak egy jóképű
olasz férfi beszél (mint később kiderül, ő a polgármester),
akinek a színpadra lépését kintről hangos mennydörgés
konferálja fel; a mikrofonból elmegy a hang; a fények
kialszanak. A közönség felmorajlik. Less hallja, hogy a
mellette ülő fiatal író hozzá hajol a sötétben, és végre
megszólal:
– Ilyenkor szokott megtörténni a gyilkosság. De ki lesz az
áldozat?
Less suttogva felel:
– Fosters Lancett – majd rádöbben, hogy a híres angol
pont mögötte ül.
A fények újra kigyúlnak, a gyilkosság elmaradt. A
plafonról hangos zörgéssel letekeredik egy filmvászon,
mint valami őrült rokon, aki lebotorkált az emeletről, és
vissza kell terelni a rejtekhelyére. A ceremónia újra
elkezdődik, és ahogy a polgármester folytatja olasz nyelvű
beszédét, a kacifántos, hullámzó, érthetetlenül
harmonikázó szavak elzsongítják Arthurt, gondolatai
elröppennek, mint egy űrhajós a zsilip mellől, és ellebegnek
a saját aggodalmainak aszteroida övezetébe. Nem tartozik
ide. Abszurdnak érezte már a meghívást is, de olyan
elvontan látta, az idő és a tér olyan mérhetetlen
távolságában, hogy elfogadta, mint a menekülési terve
részét. De most itt van, az öltönyében ül, hófehér ingét már
izzadságcseppek pettyezik, és gyöngyözik a homloka; tudja,
hogy rossz helyen jár. Mert felismerte, hogy ez nemcsak
valami furcsa és nevetséges olasz díjkiosztó, amiről majd
tréfálhat a barátainak; nagyon is valóságos. Az idős
bizottsági tagok felékszerezve várakoznak, a kamaszok
egybegyűltek az ítélethez, a döntőbe jutott írók reszketnek
és a várakozás indulata eluralkodik rajtuk, még Fosters
Lancetten is, aki olyan messziről ideutazott, hosszú
beszédet írt, feltöltötte az elektromos cigarettáját és
udvarias csevegésének lemerülő elemeit – ez a díj nagyon is
valóságos, és fontos nekik. Nem lehet csak úgy tréfának
nevezni. Sőt: szarvas hiba.
Less azon morfondírozik (mialatt a polgármester tovább
duruzsol olaszul), hogy talán félrefordították, vagy – hogy is
mondják? – gondozták a regénye szövegét; egy meg nem
értett költőzseni (név szerint Giuliana Monti) ültette át a
középszerű angol sorokat varázslatos olasz nyelvre.
Amerikában fütyültek Arthur könyvére, alig említették,
egyetlen újságíró sem kért interjút (a kiadó azt mondta,
hogy az ősz nem jó időszak az irodalomban), de itt,
Olaszországban érzi, hogy nagyon komolyan veszik. Pedig
ősz van. Reggel megmutatták neki a la Republica, a Corriere
della Sera, a helyi újságok és a katolikus lapok cikkeit, a
fotókon a kék öltönyében pillant fel a fényképezőgépre,
ugyanazzal az aggodalmas, végtelenül egyszerű tekintettel,
ahogy Robertre nézett a tengerparton. De igazából Giuliana
Monti fényképét kellett volna közölni. Ő írta ezt a könyvet.
Átírta, felülírta, és felülmúlta Lesst, az írót. Less tudja, mi a
zsenialitás. Éjszaka sokszor ébredt a zseni lépteire, ahogy
fel-alá járkált az előszobában; kávét főzött a zseninek,
reggelit csinált neki, sonkás szendvicset és teát; összebújt a
zsenivel meztelenül, megnyugtatta őt, amikor pánikba esett.
Elhozta a nadrágját a szabótól, kivasalta az ingét a
felolvasások előtt. Ismerte a zseni minden porcikáját, az
illatát, az érintését. Fosters Lancett, aki, ha sakktáblán
lennének, mondhatná, hogy lólépésben ül mögötte, és aki a
kisujjából ráz ki egy egyórás előadást Ezra Poundról – ő
zseni. A cincérbajszos Alessandro, az elegáns Luisa, a
perverz finn és a tetovált Riccardo: potenciális zsenik. Hogy
kerül ő ide? Miféle istenségnek van annyi szabadideje, hogy
ilyen különleges megaláztatásokat találjon ki egy
jelentéktelen regényíró számára? Miféle istenség
szórakozik azzal, hogy Arthur Lesst repülőre ülteti, és
elviszi a világ másik végére, hogy ott minden idegszálával,
zsigerből átérezhesse a saját jelentéktelenségét? És erről
ráadásul középiskolai diákok fognak dönteni. Talán már fel
is van akasztva egy vödör vér az előadóterem
mennyezetének gerendájára, hogy rázúdítsák Arthur kék
öltönyére? Talán végül mégis tömlöcben végzi? Csakis
tévedés lehet, hogy ő itt van; vagy szándékos gúny; vagy
mindkettő. De most már nincs menekvés.
Arthur Less úgy hagyta el a termet, hogy közben ott
maradt. Most egyedül van a kunyhó hálószobájában, a tükör
előtt áll, és csokornyakkendőt köt. A Wilde and Stein
díjátadó napja van, és futó gondolatként felmerül benne,
mit fog mondani, amikor bejelentik, hogy nyer. Az arca egy
pillanatra felragyog örömében. Három kopogás hallatszik
az ajtón, aztán fordul a kulcs a zárban.
– Arthur! – Less helyreteszi a nyakkendőjét, és a
reményeit is. – Arthur! – Freddy belép, és Párizsban vásárolt
öltönye zsebéből (az öltöny annyira új még, hogy félig össze
van varrva a zseb) elővarázsol egy lapos kis dobozt.
Ajándék: egy pöttyös csokornyakkendő. Így hát az előzőt le
kell venni, az újat fel kell kötni. Freddy a tükörben figyel. –
Mit fogsz mondani, amikor majd átveszed a díjat?
Továbbá:
 – Arthur, te azt hiszed, ez szeretet? Hát nem az. – Robert a
szállodai szobában dühöng New Yorkban, az ebédidőben
megrendezett Pulitzer-díj-átadás előtt. Magas és vékony,
mint amikor megismerkedtek; persze megőszült, az arcán
látszik a kora („Olyan vagyok, mint egy rongyosra lapozott
könyv”), de mégis maga a megtestesült elegancia és
intellektuális indulat. Ezüstös haja megcsillan, ahogy az
ablak mellett áll a fényben: – A díjak nem a szeretetről
szólnak. Mert aki sosem találkozott veled, az nem is
szerethet. Előre ki van jelölve, milyen nyertesre vár a díj, és
ha rád illik a kaptafa, akkor hurrá! Olyan, mint egy használt
öltöny, ami pont jó. Nem a szeretetről szól, hanem a
szerencséről. Nem mintha rossz lenne szerencsésnek lenni.
Talán csak úgy érdemes erre gondolni, mint lehetőségre
minden szépség középpontjában lenni. Egészen véletlenül
ma mi lehetünk minden szépség középpontjában. Nem arról
van szó, hogy nem akarom – dehogynem, túl mohón is –,
hanem ellenkezőleg. Narcisztikus személy vagyok; a
mohóság jellemző ránk. Elismerést akarunk. Jól áll az
öltönyöd. Fogalmam sincs, mit keresel te egy ötvenes férfi
mellett. Ó, tudom már; te a készterméket szereted. Nem
akarod alakítgatni. Igyunk egy kis pezsgőt, mielőtt
elindulunk. Tudom, hogy dél van. Kösd meg, kérlek, a
nyakkendőmet. Elfelejtettem már, hogy kell, mert te úgyis
mindig megcsinálod. A díj nem a szeretetről szól, de ez igen.
Ahogy Frank írta: Nyár van, és én a világon semmit sem
akarok úgy, mint azt, hogy akarjanak.

Újabb mennydörgés riasztja fel Lesst az ábrándjaiból;

tapsvihar, és a fiatal író megrántja Arthur zakóujját. Arthur
Less megnyerte a díjat.
 LESS NÉMETORSZÁGBAN

Telefonhívás, németből fordítva:

– Jó napot kívánok, Pegasus Kiadó. Itt Petra beszél.
– Jó napot. Itt Mr. Arthur Less beszél. Egy kerítés van a
könyvemben.
– Mr. Less?
– Egy kerítés van a könyvemben. Kijavítani szíveskedjék.
– Mr. Arthur Less, az írónk? A Kalüpszó szerzője? Nagyon
örülök, hogy végre beszélhetek önnel. Miben segíthetek?
(Billentyűzet kopogása hallatszik)
– Igen, halló. Örvendek beszélgetünk. Egy kerítés miatt
hívom. Nem kerítés. (újra kopog a billentyűzet) – Hanem
hiba.
– Hiba van a könyvben?
– Igen! Azért hívom, mert hiba van a könyvemben.
– Sajnálom. Miféle hiba?
– A születési évemet írták, hogy egy hát van négy.
– Tessék?
– A születési évem hát van öt.
– Úgy érti, 1965-ben született?
– Pontosan. Az újságírók leírták, hogy ötven évem van. De
csak negyvenkilenc évem van!
– Ó. Tehát hibásan tüntettük fel a születési dátumát a
borítón, és az újságírók azt írták, hogy ön ötvenéves. Pedig
valójában negyvenkilenc. Nagyon sajnálom. Bizonyára
rettenetesen zavaró.
(Hosszú szünet)
– Pontosan, pontosan, pontosan.
(Nevetés)
– Nem vagyok én vénember!
– Hát persze, hogy nem az. A következő nyomtatásnál
jelezni fogom. Egyébként véleményem szerint a fotón
negyvennek sem néz ki. Az irodában az összes nő
belehabarodott önbe.
(Hosszú szünet)
– Nem értem.
– Azt mondtam, hogy az irodában az összes nő
belehabarodott önbe.
(Nevetés)
– Köszönöm, köszönöm, nagyon kedves. (Ismét szünet) –
Szeretem, ha szeretnek engem.
– Nos igen, kérem, hívjon, ha ismét felmerül bármi
probléma.
– Köszönöm és viszontlátásra.
– Szép napot, Mr. Less.

Micsoda öröm volt Arthur Less számára, hogy végre olyan

országban jár, ahol beszéli a nyelvet! Miután
Olaszországban megtapasztalta, hogy a szerencse forgandó,
és kábán átvette a nehéz aranyszobrocskát (amit most már
bele kell kalkulálnia a bőröndje súlyhatáraiba) – közben az
újságírók sikoltoztak, mint egy opera végkifejleténél a kórus
–, most a siker szárnyán beröppen Németországba. Emellett:
jól beszél németül, és nagyra becsült professzori állás várja,
milyen könnyű így elfeledni a Gestern gondjait! Cseveg a
légiutas-kísérőkkel, szabadon beszélget az útlevelét
ellenőrző tiszttel, és úgy tűnik, el is felejtette, hogy Freddy
esküvőjéig már csak néhány hét van hátra. Milyen jó látni,
ahogy beszél… és milyen rossz hallgatni!
Less gyermekkorától kezdve tanult németül. Kilencéves
korában kezdte, első tanítója Frau Fernhoff volt, egy
nyugdíjas zongoratanárnő, akinek mindnyájan (Arthur és
az éles elméjű, Georgia állambeli, nyurga Anne Garrett, meg
a furcsa szagú, de kedves Giancarlo Taylor) kötelesek voltak
vigyázzállásban köszönni minden délután, az óra elején: –
Guten Morgen, Frau Fernhoff! – Megtanulták a zöldségek és
a gyümölcsök neveit (a gyönyörű Birne és Kirsche, a faux –
ami Ananas, a zengő és egyáltalán nem hagymás hangzású
Zweibel), és leírták kiskamasz külsejüket az Augenbrauentől
a großer Zehenig. Középiskolában már fennköltebb
párbeszédeket is összehoztak („Mein Auto wurde
gestohlen!”) a telt keblű Fräulein Church felügyelete alatt. A
lelkes, átkötős ruhákban és kendőkben pompázó tanárnő
New York német negyedében nőtt fel, és gyakran elmondta,
hogy élete álma a Von Trapp-túra Ausztriában.
– Egy új nyelv elsajátításánál fontosabb a bátorság, mint a
tökéletesség – magyarázta.
Less persze nem tudta, hogy a bájos Fräulein még sosem
járt Németországban, és sosem beszélt anyanyelvi
németekkel Yorkville-en kívül. Annyira volt német ajkú,
amennyire a tizenhét éves Less meleg. Mindkettőnek eme
kép élt magáról a fantáziájában, de a gyakorlatban egyikük
sem igazán tett érte semmit.

Less bátrabb, mint amilyen tökéletes, és vígan halmozza a

hibákat. Amikor többes számba teszi a barátait, azok
barátnőkké változnak, ahogy Freund helyett Freundint
mond; unterm Strich helyett kijelenti, hogy auf den Strich, és
meglepett hallgatósága úgy vélheti, hogy prostituálni készül
magát. Hiába, hogy negyvenkilenc éve van, nyelvi
önbizalma töretlen. Ez talán Ludwignak, a népdalokat
nótázó német cserediáknak a hibája, aki a Less családnál
szállt meg, gondoskodott róla, hogy Arthurnak ne csupán a
fantáziájában lehessen meleg öntudata, és sosem javította
ki, amikor németül beszélt – elvégre ki fog nyelvtani
hibákkal foglalkozni az ágyban? Vagy talán a hálás,
dankbaren kelet-berliniek hibája, akiket Less egy Roberttel
tett utazása során ismert meg – Párizsban élő menekült
költők voltak –, és akik döbbenten hallgatták anyanyelvüket
ennek a vékony, ifjú amerikainak a szájából. Lehet, hogy túl
sok Hogan hőseit nézett. Mindenesetre megérkezik
Berlinbe, taxival megy átmeneti wilmersdorfi lakására, és
megesküszik, hogy ittléte alatt egy szót sem fog beszélni
angolul. Az igazi kihívás persze az, hogy sikerüljön egy szót
beszélnie németül.
Ismét németből fordítva:
– Hat üdvözlésem, osztály. Én vagyok Arthur Less.
Ezt az osztályt fogja tanítani a szabadegyetemen. Emellett
egy nyilvános felolvasást is tart majd öt hét múlva. A
tanszék nagyon örült, hogy Less perfektül tud németül,
ezért úgy határoztak, hogy rábízzák, mit fog tanítani. –
Vendégprofesszor esetében – írta a nyájas dr. Balk – néha
csak három diákból áll a csoport, ami igen bensőséges. –
Less leporolt egy írói kurzust, amit egy kaliforniai jezsuita
főiskolán tanított, az egész tananyagot áttolta egy gépi
fordítóprogramon, és úgy érezte, ezzel kész is van. Az
előadás-sorozatot elnevezte „Olvass, mint egy vámpír, és írj,
mint Frankenstein” kurzusnak, mert az volt az elmélete,
hogy az írók azért olvasnak, hogy mások műveiből
megszerezzék a legjobb részeket. A kurzus elnevezése igen
rendhagyóra sikerült, főleg németre fordítva. Amikor az
első reggelen Hans, a tanársegédje, bevezeti az
előadóterembe, Arthur döbbenten látja, hogy nem három,
nem is tizenöt, hanem százharminc diák várja a különleges
kurzus kezdetét.
– Én vagyok az önök Mr. Professzora.
Pedig nem az. Fogalma sincs, mekkora a különbség
németül a Professor és a Dozent közt; az első rangot csakis
az kaphatja meg, aki már évtizedeket töltött el az akadémiai
élet börtönében, a második ehhez képest könnyített ítélet.
Less önhatalmúlag előléptette magát.
– Most pedig, sajnálom, de önöket sokakat ki kell irtanom.
E döbbenetes kijelentés után Arthur kizavarja az összes
diákot, aki nem a nyelvészeti tanszék vagy a bölcsészkar
hallgatója. Megkönnyebbülve látja, hogy csak harminc
maradt. Így aztán el is kezdi az oktatást.
– Proust egyik mondatával kezdünk: Sokáig korán
feküdtem le.
De Arthur Less nem feküdt le korán, sőt, kész csoda, hogy
egyáltalán beért az órára. A probléma: egy
meglepetésmeghívás, egy kis fennforgás a német technika
ördögével, és persze Freddy Pelu.
Vissza az előző naphoz, amikor a Tegel reptérre
megérkezett:
Rejtélyes, automatikusan nyíló és záródó üvegkamrák
sorozata után ott várta a magas, komoly tanársegéd, Hans.
Bár Hans éppen Derridából készül doktorálni, így Arthur
véleménye szerint intellektuális fölényben van hozzá
képest, a göndör tanársegéd mégis örömmel cipeli Less
bőröndjét, és rozoga Twingóján elfuvarozza az egyetemi
apartmanhoz, ami a következő öt hétben az otthona lesz.
Egy nyolcvanas években épült ház magas emeletén van, a
nyitott lépcsősorokon és körfolyosókon végigfúj a hűvös
berlini szél; aranyvessző és üveg mindenhol, ez a szigorú
egyszerűség a reptérre hasonlít. Ráadásul nincs lakáskulcs,
csak egy kerek nyitó egy gombbal – ha megnyomják, az ajtó
csiripel, mint egy párját hívogató madár, aztán kinyílik.
Hans gyorsan bemutatja; az ajtó csiripel; nagyon egyszerű.
– Felsétál a lépcsőn, végig a folyosón, és használja a
nyitót. Érti? – Less bólint, Hans magára hagyja a
bőröndjével, és elmagyarázza, hogy tizenkilenc órakor
visszajön, vacsorázni viszi, aztán másnap tizenhárom
órakor bekíséri az egyetemre. Elköszönéskor biccent
göndör fejével, és eltűnik a lépcsőn. Less azon tűnődik,
hogy a doktorandusz egyáltalán nem nézett a szemébe. És
hogy meg kellene tanulnia ezt a katonás, huszonnégy órás
időmérést.
Egyelőre nem is sejti, hogy másnap reggel, tanítás előtt, a
párkányon fog lógni az udvar felett tizenkét méter
magasságban, az egyetlen nyitva hagyott ablak felé
araszolva.
Hans pontosan tizenkilenc órakor érkezik (Arthur addig
folyamatosan ismételgeti, hogy este hét, este hét). Mivel a
lakásban nem talál vasalót, Less felakasztja az ingeit a
fürdőszobában, és forró zuhany gőzével próbálja
kiegyengetni a gyűrődéseket, de a rengeteg gőz valahogy
beindítja a füstérzékelőt, és persze ennek örömére
megjelenik egy nagydarab, kedélyes és angolul egy kukkot
sem tudó úr az alsó emeletről, kicsit csúfolódik („Sie wollen
das Gebäude mit Wasser neiderbrennen!”), majd hoz egy
nehéz, német vasalót. Kinyitják az ablakokat. Less éppen
vasal, amikor hallja, hogy az ajtó Bachot csicsereg.
Hans megint biccent. Kapucnis pulóver helyett most
farmerkabátot visel. Irány a Twingo (cigarettaszag van,
cigaretta nincs), és egy újabb rejtélyes kerületen haladnak
át, majd megállnak egy betonépület mellett, ahol egy
bánatos török ül egy bódéban, és currys virslit árul. Az
éttermet Ausztriának hívják, és mindenhol söröskorsók
meg szarvasagancsok díszelegnek. Itt is érvényes: nem
tréfálnak.
Egy szeparéba ülnek, ahol már várja őket két férfi és egy
fiatal nő. Hans barátai, és bár Less gyanítja, hogy a
doktorandusz titkon a tanszék költségére vendégel meg
mindenkit, mégis megkönnyebbül, hogy nemcsak egy
Derrida-szakértővel beszélgethet, hanem másokkal is:
Ulrich zeneszerző, barna szemével és bozontos szakállával
egy schnauzerre emlékeztet, a barátnője, Katarina szintén
kutyára hasonlít a pomerániai törpespicc módjára szanaszét
álló hajával. Bastian üzleti tanulmányokat folytat, jóképű,
sötét bőrű férfi, dús, göndör haja van, és Less feltételezi,
hogy afrikai… pedig bajor. Less úgy saccolja, nagyjából
harmincévesek lehetnek. Bastian sportról vitázik Ulrichhal,
Lessnek nehezére esik követnie a beszélgetést, nem is a
szókincs miatt (Verteidiger, Stürmer, Schienbeinschützer)
vagy az ismeretlen sportolók miatt, hanem egyszerűen
azért, mert nem érdekli. Bastian úgy érvel, hogy a sporthoz
elengedhetetlen a veszély. A halál izgalma! Der Nervenkitzel
des Todes! Less a schnitzelre mered (Ausztria panírozott,
ropogós térképe). Nincs jelen a berlini Schnitzelhausban.
Sonomában van, egy kórházi szobában: ablaktalan, sárgás
falú helyiség, elfüggönyözve, mint egy sztriptíztáncosnő a
nagy belépő előtt. A kórházi ágyon: Robert. Karjából és
orrából csövek lógnak ki, a haja égnek áll, mint egy őrülté.
– Nem a cigaretták miatt – mondja, és a régi, vastag
szemüvege mögül figyel. – A költészet készített ki. Most
megöl. De később – rázza meg a mutatóujját –
halhatatlanság!
Rekedten felnevet. Arthur megfogja a kezét. Ez csupán
egy évvel korábban történt. Aztán Less Delaware-ben, az
anyja temetésén, ahol egy kéz végig finoman a hátát
támasztja, hogy össze ne essen. Annyira hálás érte! Less San
Franciscóban, az óceán partján, annak a rettenetes évnek az
őszén.
– Fiúk, ti semmit nem tudtok a halálról.
Valaki ezt mondta; Less rádöbben, hogy ő maga volt az.
Kivételesen tökéletes németséggel. Az asztal körül
mindenki megnémul, Ulrich és Hans félrenéz. Bastian tátott
szájjal bámul Arthurra.
– Sajnálom – teszi az asztalra a sörét Less. – Elnézést. Nem
is tudom, miért mondtam.
Bastian hallgat. A falikar fénye külön megcsillan minden
göndör tincsen.
Megérkezik a számla, Hans a tanszék kártyájával fizet, és
Lesst nem lehet meggyőzni, hogy a borravaló nem
szükséges. Az utcán a lámpák fénye feketén fénylő fákat
simogat. Arthur még életében nem fázott ennyire. Ulrich
zsebre tett kézzel ácsorog, és a gondolataiban felhangzó
szimfóniára dülöngél, Katarina a karját szorongatja, Hans a
háztetőket fürkészi, aztán azt mondja, hazaviszi Arthurt.
Bastian tiltakozik, szerinte az amerikai vendéget ittléte első
estéjén illene elvinni valahová egy italra. A beszélgetés úgy
zajlik, mintha Less ott sem lenne. Végül eldöntik, hogy
Bastian elviszi a kedvenc bárjába, az úgyis közel van.
– Mr. Less, haza fog találni? – kérdi Hans.
Bastian azt feleli, hogy taxival nem lesz nehéz. Minden
nagyon gyorsan történik. A többiek eltűnnek a Twingóval,
Less megfordul, és látja, hogy Bastian kiismerhetetlenül
aggodalmas arccal figyeli. – Gyere velem – mondja, de nem
bárba viszi. Hanem a lakására, Neuköllnbe, és Less –
legnagyobb meglepetésére – ott tölti az éjszakát.
A gond másnap reggel kezdődik. Less még kialvatlan a
Bastiannal töltött órák után, lassan tisztul a szervezetéből
az utóbbi tizenkét órában elfogyasztott jelentős
alkoholmennyiség, és még mindig a vacsora óta kissé
zsírfoltos fekete ingét és farmernadrágját viseli. Sikerül
végigküzdenie magát a körfolyosón, de nem sikerül
bejutnia a lakásába. Újra meg újra megnyomja a nyitón a
gombot, és hallgatja, csiripel-e az ajtó. De nem csiripel.
Megnémult a madárka. Kétségbeesetten körbepillant, és
látja, hogy egy fenti kétszintes lakás ablakánál madarak
gyülekeznek. Az előző éjszaka most nyújtja be a számlát.
Íme, az élet veleszületett szégyene. Hogy is gondolhatta,
hogy ezt megússza? Less elképzeli, hogy az ajtó előtt alszik,
amikor Hans érte jön, hogy elvigye az egyetemre. Elképzeli,
hogy az első órát vodkától és cigarettától bűzölögve tartja.
Aztán megpillant egy nyitott ablakot.
Tízévesen az ember olyan magasra mászik a fán, hogy az
anyját kitöri a frász. Húszévesen felmászik a kollégium
tűzlépcsőjén, hogy meglepje a szobájában alvó kedvesét.
Harmincévesen fejest ugrik a sellőzöld óceánba. És
negyvenkilenc évesen?
A körfolyosó korlátján Less szárnyaszegett madárként
nyújtogatja a lábát a díszes betonpárkányon. A keskeny
ablak csupán másfél méterre van. Csak a karját kell
kinyújtani, hogy megkapaszkodjon a zsalugáterben. Egy
apró ugrás a szomszédos párkányra. Arthur a falhoz
nyomja a hátát, a sárga festék már pereg is az ingére, a
madarak kórusa pedig elismerő csicsergésbe kezd. A berlini
napkelte bearanyozza a háztetőket, kenyér és kipufogófüst
szagát hozza a szél. Arthur Less, jelentéktelen amerikai író,
aki leginkább a Russian River School művészeihez,
különösképp Robert Brownburn költőhöz fűződő
kapcsolatáról ismert, ma reggel Berlinben öngyilkosságot
követett el, ezt írja majd a Pegasus sajtóközleménye.
Ötvenéves volt.
 Ki a szemtanúja, ahogy az önök Mr. Professzora a
negyedik emeleti korlátról kalimpál kifelé? Ki látja, ahogy
kilógatja a lábát, aztán kinyújtja a kezét és az ablak felé
araszol? Ki látja, ahogy felsőtestének minden erejével
próbál áthúzódzkodni a korláton, és végül nagy porfelhőt
kavarva aláhull a sötétben? Csak egy fiatal anyuka, aki kora
reggeli sétára indult a babakocsival a háztömb körül. Olyan
a jelenet, mint valami külföldi vígjátékban. Tudja, hogy a
kalimpáló férfi nem tolvaj; egyszerűen csak amerikai.

Less nem arról híres, hogy tanít, ahogy Melville sem arról
híres, hogy vámhivatalnok volt. Pedig mindkettőnek ilyen
állása volt. Habár régen hivatalosan is előadóként dolgozott
Robert egyetemén, nincs hozzá képesítése, csak a részeges,
cigarettafüstös fiatalkori esték, amikor Robert barátai
összegyűltek és kiabáltak, csúfolódtak, szójátékokat
játszottak. Ebből kifolyólag Less kínosnak érzi, ha előadást
kell tartania. Helyette ezeket a hajdani időket idézi fel a
diákokkal. Visszagondol a középkorú férfiakra, ahogy ott
ülnek egy üveg whiskyvel, egy Norton-verseskötettel és egy
ollóval. Fogja, és szétvág a Lolitából egy bekezdést, és a
fiatal doktoranduszok úgy rakják össze a szöveget, ahogy
akarják. A kollázsokban Humbert Humbert eszelős
vénember, nem ördögi gazember; koktélokat kever, és
ahelyett, hogy konfrontációba keveredik az elárult Charlotte
Haze-zel, visszamegy egy újabb adag jégért. Less ad a
diákoknak egy oldal Joyce-t és egy hibajavító festéket – és
Molly Bloom csupán annyit mond, hogy „Igen”. Olyat
játszanak, hogy meggyőző nyitó mondatot kell írniuk egy
könyvhöz, amit még nem olvastak (nehéz ügy, mert ezek a
szorgos hangyák mindent olvastak), és Woolf könyve, a
Hullámok riasztó kezdetet kap: Túl messze jártam már az
óceán hullámain, nem hallottam, hogy a parti őrség utánam
kiált – Cápa! Cápa!
A kurzuson furcsamód nem esik szó sem vámpírokról,
sem vérfarkasokról, de a hallgatók imádják. Óvodás koruk
óta senki nem nyomott a kezükbe ollót és ragasztót. Senki
nem kérte meg őket, hogy fordítsanak le egy mondatot
Carson McCullerstől (A városban két süketnéma élt. Mindig
együtt voltak) németre (In der Stadt gab es zwei Stumme,
und sie waren immer zusammen), és adják körbe a teremben
a papírt, újra meg újra oda-vissza fordítva a mondatot, amíg
teljesen össze nem keveredik: A városban együtt élt két
krumpli, és folyton bajt kevertek. Micsoda megkönnyebbülés
a kemény munkához szokott diákoknak! Hogy tanulnak-e
ebből bármit az irodalomról? Kétséges. De újra megtanulják
szeretni a nyelvet, ami már olyan volt, mint a hosszú
házasságban a szex: szép lassan eltűnt belőlük. Most újra az
övék, és ezért megtanulják szeretni az oktatójukat.

Less Berlinben áll neki szakállat növeszteni. Talán egy

bizonyos esküvő időpontjának közeledése a hibás. Vagy az
új, német szerető, Bastian.
Senki nem gondolta volna, hogy összejönnek. Less főleg
nem. Elvégre nem is illenek egymáshoz. Bastian fiatal, hiú,
arrogáns, és hiányzik belőle a kíváncsiság, sőt, lenézi az
irodalmat és a művészetet; viszont odavan a sportért, és ha
Németország veszít, akkor olyan depresszióba esik, amilyet
Weimar óta nem látott a világ. Pedig nem is tartja magát
németnek; bajor. Lessnek ez nem mond semmit, ő a
bajorokat a müncheni sörfesztiválokkal és a lederhosen
nadrágokkal azonosította, nem Berlin
graffitimennyországával. De Bastian számára fontos az
identitása. Gyakran visel pólókat, amik hirdetik kulturális
örökségét, világos farmernadrággal és rövid, bélelt
pamutkabáttal; szinte mindig ilyeneket hord. Ami a
szavakat illeti, nem intellektuális, és nem érdekli a verbális
kedveskedés. De Less felfedezi, hogy ennek ellenére nagyon
is lágyszívű.
Tehát a dolgok úgy alakulnak, hogy Bastian párnaponta
Arthurnál tölti az éjszakát. Ott várakozik az épület előtt
farmerban, neonszínű pólóban és bélelt kabátban. Mi az
ördögöt akar az önök Mr. Professzorától? Nem magyarázza
meg. Csak a falhoz szorítja Lesst abban a pillanatban, ahogy
belép a lakásba, és a Checkpoint Charlie táblát idézi
suttogva: Belépés az amerikai szektorba… Néha nem is
hagyják el a lakást, és Less kénytelen hűtőjének csekély
tartalmából vacsorát főzni: szalonna, tojás és dió. A
Wintersitzung második hetében egy éjszaka Bastian
kedvenc tévéműsorát nézik, Schwiegertochter gesucht a
címe, vidéki emberekről szól, akik párt keresnek a
gyerekeik számára. Bastian elalszik, egész teste Less köré
csavarodik, orrát Arthur fülébe dugja.
Éjfél körül felmegy a láza.
Különös dolog egy idegent ápolni, ha beteg. Bastian
magabiztos fiatalemberből elesett gyerekké változik, hol
arra kéri Lesst, hogy takarja be, hol arra, hogy takarja ki,
ahogy a láza ingadozik (a lakásban van ugyan hőmérő, de a
megszokott Fahrenheit helyett ismeretlen Celsiusban mér),
olyan ételeket kér, amikről Less még sosem hallott, és ősi
(talán csak lázálomban kitalált) bajor gyógymódokra
ácsingózik, például borogatásra és forró Rosenkohlsaftra
(kelbimbólé). Less nem a betegápolási tehetségéről híres
(Robert a szemére vetette, hogy magára hagyja a gyengéket),
de elszorul a szíve, úgy aggódik a szegény bajorért. Nincs
Mami, sem Papi. Less megpróbálja elűzni a gondolatot egy
másik férfiról, aki egy másik európai ágyban feküdt
betegen. Mikor is történt? Biciklire ül, és körbekarikázza
Wilmersdorf utcáit, hogy találjon valamit, ami segíthet. Hoz
valamit, ami Európában szokás ilyenkor: valami
papírzacskóba csomagolt port. Vízbe teszi; förtelmes a
szaga, Bastian nem hajlandó meginni. Less bekapcsolja a
Schwiegertochter gesuchtot, és azt mondja Bastiannak, hogy
minden alkalommal meg kell innia egy kortyot, amikor a
szerelmesek leveszik a szemüvegüket, hogy csókolózzanak.
Bastian engedelmeskedik, mogyoróbarna szeme Less arcára
tapad, valahányszor kortyol egyet. Másnapra meggyógyul.
– Tudod, hogy hívnak téged a barátaim? – kérdi Bastian a
reggeli fényben, Less borostyánmintás ágyneműjébe
csavarodva. Újra a régi, az arca kipirult, a mosolya élénk.
Kócos haja az egyetlen, ami még mindig bágyadtnak tűnik,
pihen, mint egy macska a párnán.
– Mr. Professzor – feleli Less törölközés közben, zuhany
után.
– Úgy csak én hívlak. Ők úgy neveztek el, hogy Pán Péter.
Less visszaszívja a nevetést: AH ah ah.
 Bastian a kávéjáért nyúl. Az ablakokat kinyitották, a
szélben csapkodnak az olcsó, fehér függönyök; az ég sápadt
és szürkés a hársfák fölött.
– Hogy van Pán Péter? Ezt szokták kérdezni.
Less összevonja a szemöldökét, és a szekrényhez lép,
közben a tükörbe pillant: arca piros, teste fehér. Mint egy
szobor, amire rossz fejet tettek.
– Mondd meg, hogy miért engem így neveznek.
– Ugye tudod, hogy elég vacakul beszélsz németül? –
szembesíti Bastian.
– Nem igaz. Talán nem tökéletes – feleli Less –, de izgatott.
A fiatal férfi szívből felnevet, ahogy felül az ágyban.
Barna bőre a vállán és az arcán kicsit piros a szoláriumtól.
– Látod? Még most sem értem, mit akarsz mondani.
Izgatott?
– Izgatott – válaszolja Arthur, és felveszi az alsónadrágját.
– Lelkes.
– Igen, úgy beszélsz, mint egy gyerek. Nagyon fiatalnak
látszol, és úgy is viselkedsz. – Less felé nyúl, megfogja a
karját, és az ágyba húzza. – Talán sosem nőttél fel.
Talán tényleg sosem nőtt fel. Less jól ismeri az ifjúkor
örömeit – a veszélyt, az izgalmat, ahogy átadja magát a
sötétben egy tablettának, egy italnak, egy ismeretlen szájnak
–, de Robert és barátai révén a korosodás örömeit is – a
kényelmet és nyugalmat, a szépséget és ízlést, régi
barátokat, régi történeteket, bort, whiskyt, vízparti
naplementét. Egész életében e kettő közt ingázott. Saját
ifjúkorának napi megaláztatásai, amikor egyetlen rendes
inge volt és egyetlen rendes mosolya, és minden új volt: új
örömök, új emberek, új önképek. Robert, amikor
középkorúból már az idős felé hajlott, olyan körültekintően
válogatta meg a hibát, mint a nyakkendőket egy párizsi
üzletben; napos délutánokon szendergett, és amikor felkelt
a székéből, hallotta a halál nyikorgását. Az ifjúság városa, a
korosodás országa. De a kettő között, ahol Less él – mi ez a
kertvárosi lét? Hogyhogy sosem tanult meg ebben élni?
– Szerintem növessz szakállat – mormolja később a
fiatalember. – Nagyon jól állna neked.
És Arthur szakállat növeszt.

Ideje színt vallani: Arthur nem egy lepedőbajnok. Aki látja,

hogy Bastian epekedve bámul fel Less ablakára minden
este, azt gondolná, hogy a szex miatt jár ide. De ez nem
egészen így van. A narrátor feladata most elárulni, hogy
Arthur Less – technikailag – nem jó szerető.
Először is, nincsenek meg a külső adottságai: minden
tekintetben teljesen átlagos. Egyszerű amerikai, mosolygós
arc, világos szempillák alól pislogó szempár. Elég jóképű, de
elég hétköznapi is. Fiatal kora óta szorongós típus, ezért az
aktus során néha túlbuzgó, néha nem eléggé az. Kevésbé
tapintatosan: pocsék szerető. Ám ahogy a röpképtelen
madarak is kifejlesztik túlélési stratégiáikat, Arthur Less is
kifejlesztett bizonyos trükköket. És akárcsak a madarak, ő
sincs tisztában titkos fegyvere mibenlétével.
Úgy csókol… hogy is magyarázzam? Mintha szerelmes
lenne. Mintha nem lenne vesztenivalója. Mintha most
tanult volna meg egy idegen nyelvet, és még csak jelen
időben, egyes szám második személyben tudna beszélni.
Csak most, csak te. Vannak férfiak, akiket még soha senki
nem csókolt így. És vannak, akik Arthur Less után
ráébrednek, hogy többé nem is fogja őket senki.
Ami még misztikusabb: az érintése valami különös
varázserőt hordoz. Ezt máshogy nemigen lehet
megfogalmazni. Talán azért, mert Arthur „olyan, mintha
nem is lenne bőre”, az érintésével néha egészen átadja a
benne felparázsló szikrát. Robert azonnal észrevette. –
Arthur Less, te boszorkány vagy – mondta. A kevésbé
fogékonyak kevésbé vették észre, inkább a saját
körülményes szükségleteikkel foglalkoztak („Magasabban;
nem, magasabban; nem, MAGASABBAN!”). De Freddy is
megérezte. Kis áramütés, légszomj, pillanatnyi ájulás, aztán
visszatér, és látja maga fölött Less verejtékes, ártatlan arcát.
Talán ennek az ártatlanságnak a kisugárzásáról van szó,
ennek a felforrósodott naivitásnak a kiáradásáról? Bastian
sem immunis rá. Egyik este az előszobában tapogatják
egymást, mint két kamasz, aztán megpróbálják egymást
levetkőztetni, de a külföldi gombok és cipzárak rejtelmei
kifognak rajtuk, így inkább maguk vetkőznek le. Arthur az
ágyhoz siet, Bastian már várja, meztelenül, napbarnítottan.
Ahogy mellé fekszik, a kezét Bastian mellkasára teszi.
Bastian lélegzete elakad. Megremeg, zihál, és egy pillanattal
később döbbenten suttog: Was machst Du mit mir? (Mit
csinálsz te velem?) Lessnek fogalma sincs, mit csinált.

A negyedik héten Arthur feltételezi, hogy asszisztensét lelki

megrázkódtatás érte. Hans eleve komoly természetű, de
most kifejezetten morózus lett, az óra folyamán mindkét
kezével támasztja a fejét, mintha nehéz bronzból lenne.
Biztosan valami leányzó van a dologban, egy gyönyörű,
okos, láncdohányos, biszexuális német lány, aki vintage
amerikai ruhákat hord, és egyenesre vasalja szőke haját;
vagy egy külföldi, egy szépséges olasz lány, a csuklóján réz
karkötők csilingelnek, és nemsokára visszamegy Rómába,
ahol a szüleinél fog lakni, és egy modern művészeti galéria
kurátora lesz. Szegény, bánatos Hans. Less csak akkor
döbben rá az igazságra, amikor Ford Madox Ford
munkáiról ír szerkezeti vázlatot a táblára, és amikor
visszafordul, látja, hogy Hans az asztalra hajtotta a fejét, és
elájult. Holtsápadt, piheg, és Less felismeri a láz tüneteit.
Megkér néhány diákot, hogy vigyék a szerencsétlent a
Gesundheitszentrumba, aztán meglátogatja Balk professzort
egyszerű, modern irodájában. Háromszor fut neki, mire dr.
Balk kihámozza, mit akar makogni németül, aztán felsóhajt:
– Aha.
Sikerül rájönnie, hogy Arthurnak új tanársegédre van
szüksége.
Másnap Less értesül róla, hogy dr. Balk elkapott valami
rejtélyes betegséget. Az osztályban két ifjú hölgy csendben a
padra ájul, copfjaik úgy csapkodnak, mint az ijedt őzek
farka. Less kezdi észrevenni az összefüggést.

– Azt hiszem, picit ragályos vagyok én – mondja Bastiannak

vacsora közben a helyi Kiezben. Less eleinte olyannyira
nem igazodott el a menün – ahol az ételek Kis Barátok,
Kenyérrel Ehető Barátok és Nagy Barátok kategóriába voltak
sorolva –, hogy minden este rántott húst rendelt ecetes
burgonyasalátával, és hozzá egy nagy korsó áttetszően
csillogó sört.
– Arthur, értelmetlen, amit mondasz – Bastian eszik egy
falat rántott húst Less tányérjáról. – Ragályos?
– Azt hiszem, picit ragályos betegség vagyok.
Bastian szája tele van, úgyhogy csak a fejét rázza
– Nem hinném. Te nem is betegedtél meg.
– De mindenki más igen. – A pincérnő újabb adag kenyeret
és Schmaltzt hoz.
– Elég fura betegség egyébként – jegyzi meg Bastian. –
Teljesen jól voltam. Aztán beszélni kezdtél hozzám,
megszédültem, és felment a lázam. Rémes volt. De csak egy
napig tartott. Szerintem a kelbimbó leve segített.
Less vajat ken egy szelet barna kenyérre.
– De nem adtam kelbimbó levét neked.
– Nem, viszont azt álmodtam, hogy adtál. Az álom segített.
Szerzőnk zavarodottan pislog. Témát vált:
– Jövő héten lesz eseményem.
– Igen, mondtad. – Bastian beleiszik Less sörébe; a sajátját
már megitta. – Felolvasást fogsz tartani. Nem tudom,
elmegyek-e rá. Általában unatkozom a felolvasásokon.
– Nem, nem, nem! Én sosem vagyok unalmas. Jövő héten
megházasodik egy barátom.
Bastian a szeme sarkából a futballmeccset figyeli a
tévében, és szórakozottan kérdezi:
– Jó barátod ez a hölgy? Sajnálja, hogy nem tudsz elmenni
az esküvőre?
– Igen, jó barát. De férfi. Nem tudom, hogy mondják ezt
németül. Több mint barát, de a múltban. – Kenyérrel ehető
barát?
Bastian kicsit meglepetten néz Lessre. Aztán odahajol,
megfogja a kezét, és rámosolyog.
– Arthur, csak nem féltékennyé akarsz tenni?
– Nem, nem. Ez rég múlt. – Less megszorítja Bastian kezét,
aztán elengedi, és úgy fordítja az arcát, hogy megvilágítsa a
lámpa. – Mit szólsz a szakállamhoz?
– Szerintem még kell neki egy kis idő – tűnődik Bastian.
Eszik még egy falatot Arthur vacsorájából, és rápillant.
Bólint, és lassan, komolyan megszólal, mielőtt visszafordul
a tévéhez: – Tudod, Arthur, tényleg igazad van. Te sosem
vagy unalmas.

Telefonhívás németből fordítva:

– Jó napot kívánok, Pegasus Kiadó. Itt Petra beszél.
– Jó napot. Itt Mr. Arthur Less beszél. Aggódom a mai este
okán.
– Ó, üdv, Mr. Less. Igen, már beszéltünk erről korábban.
Megnyugtatom, minden rendben lesz.
– De az időpontot… ismét beszéljük meg…
– Igen, ahogy mondtam, huszonhárom órakor.
– Így van. Huszonhárom. Tehát az este tizenegy.
– Pontosan. Esti rendezvény. Nagyon jó lesz!
– De hát ez kérem elmeháborodás! Ki jön hozzám este
tizenegy?
– Higgye el, Mr. Less, bízhat bennem. Ez nem az USA. Ez
Berlin.
A szóban forgó felolvasást közösen rendezi a Pegasus
Verlag, az egyetem, az American Institute for Literature és
az Egyesült Államok követsége, de nem a könyvtárban,
ahogy Less várta, hanem egy éjszakai szórakozóhelyen.
Arthur számára ez is „elmeháborodás”. A bejárat Kreuzberg
metróvágányai alatt van, ez hajdan biztos valami
karbantartó-folyosó lehetett, vagy keletnémet menekülő-
útvonal; amikor Less végre elsurranhat a kidobóember
mellett („Itt én vagyok a szerző”, mondja, de biztos benne,
hogy ez csak egy vicc), egy hatalmas, boltíves, fehér csempés
alagútban találja magát, a falakon szikrázva tükröződik a
lámpafény. A helyiség máskülönben homályos és füstös. Az
egyik végén egy tükrökkel kirakott bárpult áll poharakkal és
üvegekkel; mögötte két nyakkendős pultos szorgoskodik. Az
egyik mintha válltokban pisztolyt viselne. A másik oldalon a
DJ nagy kucsmában van. A levegő vibrál a dübörgő
technótól, a táncparketten rózsaszín és fehér fényben
dülöngélnek az emberek. Nyakkendőben, ballonkabátban,
fedorakalapban. Az egyiknél a csuklójához bilincselt
aktatáska van. Hát, Berlin már csak ilyen, gondolja Less. Egy
kínai ruhába öltözött, vörös haját evőpálcikákkal feltűzve
viselő nő lép hozzá mosolyogva. Sápadt, éles vonású arcát
púder fedi, szépségpöttyöt rajzolt rá, szája matt vörös.
Angolul szólítja meg:
– Gondolom, maga Arthur Less. Üdv a Kémek Klubjában.
Frieda vagyok.
Less kétoldalról megpuszilja, de Frieda harmadszor is
odahajol. Olaszországban kettő. Észak-Franciaországban
négy. Németországban három? Ezt sosem tudja
megjegyezni. Németül válaszol:
– Meg vagyok lepve, talán örvendek.
A nő furcsán néz rá, aztán felnevet.
– Tud németül? Milyen csodálatos!
– Barátom szerint mondja én beszélek, mint egy gyerek.
Frieda ismét nevet.
– Jöjjön be! Ismeri a Kémek Klubját? Havonta rendezzük
meg, mindig más és más titkos helyszínen. Mindenki
jelmezben jön. CIA vagy KGB. A zene és a rendezvények is
ideillenek. Mint például ön. – Less a táncolókra pillant, és a
bárpult körül nyüzsgő emberekre. Kucsmák, sarló és
kalapács jelvények, fedora és ballonkabát; úgy tűnik,
néhányuknál fegyver is van.
– Igen, látom – mondja. – Ön kinek öltözik?
– Én kettős ügynök vagyok – Frieda hátrébb lép, hogy
Arthur megcsodálhassa a jelmezét (Madame Csang Kaj-sek?
Csábító burmai kémnő? Náci tábori ringyó?), és kedvesen
mosolyog. – Ezt önnek hoztam. A mi amerikai
vendégünknek. Az a pöttyös nyakkendő pont jó. – Elővesz
egy jelvényt a táskájából, és Arthur kabátjának hajtókájára
tűzi. – Jöjjön, szerzek magának egy italt, és bemutatom
szovjet kollégájának.
Less megfogja a hajtókát, hogy lássa, mi van rátűzve:

BELÉPÉS AZ AMERIKAI SZEKTORBA

Elmagyarázzák neki, hogy a zene éjfélkor el fog hallgatni, és

a színpadot megvilágítják. Ő és „szovjet kollégája”
(valójában egy orosz emigráns, szakáll és ocski, és
kárörvendően viruló sztálinos póló a szűkre szabott öltöny
alatt) ekkor ismertethetik meg a Kémek Klubjának
közönségével a műveiket. Négy negyedórás felolvasás lesz,
egymást váltogatva. Less nehezen tudja elképzelni, hogy egy
szórakozóhely közönsége csendesen álldogál majd az
irodalom tiszteletére. Lehetetlennek tűnik, hogy egy órán
keresztül figyelni fognak. Lehetetlennek tűnik, hogy itt van
Berlinben, itt és most, és a sötétben várakozik, miközben a
verejték végigcsorog a mellkasán, mint vér egy lőtt sebből.
Megaláztatást készítettek elő a számára. Olyan
megaláztatást, ami a végzet kedvenc szórakozása a kis
jelentéktelen írók rovására. Megint „Egy este Arthur Less
társaságában”.
És aznap este, a világ másik felén, a régi Freund
megházasodik. Freddy Pelu összeköti az életét Tom
Dennisszel egy délutáni szertartás keretében, valahol San
Franciscótól északra. Less nem tudja pontosan, hogy hol; a
meghívón csak annyi állt, hogy Shoreline Highway 11402,
ami lehet egy hegytetőn álló kúria, de lehet egy útszéli
motel is. A vendégeket délután fél háromra hívták, ami az
időeltolódással együtt bizony körülbelül most van.
Itt, a berlini belvárosban, az eddigi legfagyosabb estén, a
Lengyelország felől fújó szélben a tereken bódék jelennek
meg, prémes sapkákat, kesztyűket és gyapjú csizmabéléseket
árulnak, a Potsdamer Platzon hódombot építettek, a
gyerekek még éjfél után is szánkóznak, a szülők Glühweint
isznak a tábortűz mellett, igen, ezen a legfagyosabb estén
Arthur elképzeli Freddy esküvőjét. A Charlottenburgi
kastélyon hótakaró csillog, miközben Freddy a kaliforniai
napsütésben Tom mellett áll, biztosan fehér öltönyben
vannak mindketten, fehér rózsalugasban, a fejük fölött
pelikánok repülnek el, és valakinek a nagyon kedves,
megértő, régi barátnője Joni Michell-dalokat játszik gitáron.
Freddy hallgatja, halványan elmosolyodik, és Tom szemébe
néz. Itt a buszmegállóban ácsorgó törököknek vacog a foga
a hidegtől, és úgy járkálnak, mint a hamarosan éjfélt ütő
toronyórában a figurák. Mindjárt éjfél. A régi barátnő
befejezi a dalt, valami híres barát egy híres verset olvas fel,
itt pedig szakad a hó. Freddy megfogja ifjú hitvese kezét, és
felolvassa a házassági fogadalmat, itt pedig nőnek a
jégcsapok. Freddy hátralép, a lelkész elmondja a beszédet,
az első sorban ülők mosolyognak, az ifjú pár csókot vált, és
a hold fagyosan világlik Berlin fölött… igen, épp most.

A zene elhallgat. A színpadi fény kigyullad; Less pislog

(fájdalmas fényfoltok bántják a retináját). A közönség
soraiból köhögés hallatszik.
– Kalüpszó – kezdi Less. – Nekem nem áll jogomban
elmesélni ezt a történetet…
És a tömeg hallgatja. Arthur nem látja őket, de közel egy
órán át csend honol a sötétben. Néha felpiroslik egy-egy
cigaretta; a nightclub társkereső szentjánosbogarai. Néma
csend. Less a regénye német fordításából olvas, az orosz
kolléga a sajátja fordításából. Mintha egy afganisztáni
utazásról szólna, de Less nem igazán tud figyelni. Teljesen
összezavarja az idegen világ, ahová csöppent: a világ, ahol
az írók számítanak. A gondolatait nem hagyja nyugodni
Freddy az oltár előtt. Már a második felolvasásánál tart,
amikor csuklást hall, és a tömeg mocorogni kezd. Elhallgat,
amikor ráébred, hogy valaki elájult.
Aztán még valaki.
Hárman ájulnak el, mire végre felkapcsolják a lámpákat.
Less figyeli a tömeget a hidegháborús Nostalgieban, a Bond-
lány és Strangelove maskarákban, pislognak a fényben,
mint egy régi Stasi-rajtaütésen. Elemlámpások futnak be.
Hamarosan megtelik a levegő nyugtalan suttogással, a terem
kietlen fehér fala közfürdőre vagy alállomásra hasonlít;
egyébként az is.
– Most mit csináljunk? – hallatszik Less mögött egy cirill
akcentus. Az orosz regényíró összehúzza sűrű szemöldökét,
mint egy többrészes kanapé részeit. Arthur arra fordul,
amerről Frieda sietve kopogó lépteit hallja.
– Semmi baj – mondja, és Less karjára teszi a kezét,
miközben az orosz íróra pillant. – Biztosan dehidratáltak, ez
sokszor előfordul, bár általában sokkal később az este
folyamán. De ön elkezdte az olvasást, és hirtelen… – Frieda
beszél, de Arthur már nem hallja. Az „ön” rá vonatkozott. A
tömeg oszlik, a bárpultnál politikailag lehetetlen csoportok
gyülekeznek. A csempén a fények mintha már az est végét
jeleznék, pedig még nem hajnalodik. Lessben feldereng a
gyanú. De ön elkezdte az olvasást, és…
Halálra untatja az embereket.
Először Bastian, aztán Hans, dr. Balk, a diákok, a
felolvasás közönsége. Hallgatják az unalmas beszélgetéseit,
előadásait, felolvasásait. Hallgatják rémes némettudását.
Ahogy keveri a dannt a dennel, a fürt a vorral, a wollent a
werdennel. Milyen kedves tőlük, hogy mosolyogva
elviselték, tágra nyílt szemmel hallgatták, mint a nyomozót,
amikor bejelenti, hogy ki a gyilkos, mielőtt fejest ugrik a
helytelen igébe. Milyen türelmesek, milyen odaadóak. Pedig
a gyilkos ő maga. Apró gyilkosságokat követ el, amikor
összekeveri, hogy blau sein és traurig sein („részeg vagyok”,
illetve „bánatos vagyok”, hiszen angolul „blue” a bánatos),
hogy das Gift és das Geschenk („méreg”, illetve „ajándék”,
hiszen angolul „gift” az ajándék). Úgy önt mérget a berliniek
fülébe, ahogy Claudius megmérgezte Hamlet atyját.
Amikor meghallja a csempézett plafonról visszaverődő
visszhangot, és észreveszi, hogy mindenki felé fordul,
Arthur rádöbben, hogy hangosan belesóhajtott a
mikrofonba. Hátralép.
És akkor a klub végében megpillant valakit, aki egymaga
áll ott, különleges mosolyával: Talán Freddy? Lelépett az
esküvőjéről?
Nem nem nem. Csak Bastian.

Miután a techno ismét felhangzik, a hang New York-i

lakásokra emlékezteti Lesst, ahol a csövek zakatolnak, és a
saját szívverését is hallja az ember – vagy talán az után,
hogy a szervező egy második Long Island koktélt nyom a
kezébe –, Bastian odalép, egy tablettát hoz: – Ezt vedd be. – A
táncolók kavalkádja elmosódik. Arthur emlékszik, hogy
táncolt az orosz íróval és Friedával (együtt két krumpli, és
folyton bajt kevernek), hogy a pultosok a levegőben
hadonásztak a játék pisztolyaikkal, hogy kapott egy
borítékot egy csekkel, valahogy úgy, ahogy egy aktatáskát
adnának át a Potsdam hídon, aztán valahogy taxiba ült,
utána valamiféle hajóroncsra keveredett, ahol több
emeleten táncparkett van, és fiatal berliniek csevegnek
tömény cigarettafüstben. Odakint a deszkából ácsolt
fedélzeten az emberek a Spree koszos vize fölött lógatják a
lábukat. Körülöttük nyüzsög Berlin, a Fernsehturm keleten
emelkedik a magasba, mint az újévi bál a Times Square-en, a
Charlottenburgi kastély halványan dereng nyugaton, és
körös-körül a város fennkölt szemétdombja: elhagyott
raktárépületek, sikkes új loft lakások, fényfüzérekkel
teleaggatott hajók, Honecker lakótelepeinek betontömbjei,
melyek a régi, tizennyolcadik századi épületek
nyomdokaiba akartak lépni, sötét parkok mélyén rejtőző
szovjet háborús emlékművek, kicsi gyertyák, amiket
minden este meggyújtanak az ajtók előtt, ahonnan a
zsidókat elhurcolták. Régi tánctermek, ahol idős párok még
mindig a kommunista idők drapp ruháit viselik, és még
mindig úgy suttogják el a titkaikat, ahogy a lehallgatások
idején megtanulták, és élő zenére táncolnak polkát az ezüst
tükörfólia-függönyökkel díszített termekben. A pincékben
amerikai drag queenek brit emigránsoknak árulnak jegyet
francia DJ-k koncertjeire, a falakon folyik a víz, a
mennyezetről régi benzineskannák lógnak, bennük
villanykörték. Currywurst-árusító bódékban törökök
szórnak tüsszentőport sült virslikre, a föld alatt pékségek
kínálnak croissant-okba sütve ugyanilyen virsliket, és
raclette-es bódékban tiroli árusok kanalaznak olvasztott
sajtot kenyérre és sonkára, savanyúsággal ékesítve a
falatokat. A piacok már ébredeznek, a város terein olcsó
zoknit, lopott biciklit és műanyag lámpákat árulnak.
Szexbárokban villanó fények jelzik, mikor kell vetkőzni,
férfiak a nevükkel kihímzett fekete nejlon
szuperhősjelmezt viselnek a tömlöcökben, sötét szobákban
és elhagyatott sikátorokban minden megtörténhet, minden
megtörténik. Mindenhol szórakozóhelyek várják a
vendégeket, még csak most kezdődik az élet, középkorú
házaspárok ketamint szippantanak fekete csempéről,
kamaszok tesznek tablettákat egymás italaiba. Less
emlékszik, hogy a szórakozóhelyen egy nő kipattan a
táncparkett közepére egy Madonna-számra, és úgy táncol,
olyan műsort csinál, hogy mindenki köré gyűlik, tapsolnak,
fütyülnek, a nő kezd megőrülni, a barátai szólongatják:
„Pán Péter! Pán Péter!” Nem is nő. Arthur Less az. Igen, még
az öregedő amerikai írók is úgy táncolnak, mintha a
nyolcvanas években lennének San Franciscóban, mintha a
szexuális forradalmat megnyerték volna, mintha most lett
volna vége a háborúnak és most szabadult volna fel Berlin,
most szabadul fel az egyéniség; és amit a fiatal bajor suttog a
karjaiban, az igaz, és mindenkire, mindenkire kiárad a
szeretet… Még Arthur Lessre is.

Közel hatvan évvel korábban, éjfél után, a folyótól nem

messze, ahol táncoltak, a modern építészet csodája történt:
egyik napról a másikra felépült a berlini fal. 1961. augusztus
15. éjjel volt. Tizenhatodikán a berliniek erre a tüneményre
ébredtek, eleinte inkább csak kerítés volt, betonoszlopokat
vertek a földbe az utcákon, és szögesdrótot feszítettek
közéjük. Tudták, hogy valami baljóslatú esemény készül, de
arra számítottak, hogy fokozatosan következik majd be. Az
élet sokszor hirtelen zúdítja a változást. És ki tudja, melyik
oldalra kerülünk?
Így hát Less egy reggel arra ébred, hogy fal emelkedett
berlini tartózkodása és a valóság között.
– Ma elutazol – szólal meg a fiatalember, a szemét még
nem is nyitotta ki, úgy pihen a párnán. Arca kipirult a búcsú
éjszakájától, valaki rúzsfoltot kent rá, de máskülönben
semmi jelét nem mutatja a kicsapongásnak. Ilyesmire csak a
nagyon fiatalok képesek. Mellkasa barna, mint egy kivi héja,
lassan emelkedik és süllyed. – Elbúcsúzunk.
– Igen – válaszolja Less, és erőt gyűjt. Kóvályog, szédül. –
Két óra múlva. A ruhákat a bőröndbe kell tennem.
– Egyre kivehetetlenebb, ahogy németül beszélsz –
mondja Bastian, és kicsit odébb gurul mellőle. A kora
reggeli nap megcsillan az ágyneműn. Az utcáról zene
szűrődik be: a mindig nyüzsgő Berlin ritmusa.
– Te aludni még.
Bastian dünnyög valamit. Less odahajol, megcsókolja a
vállát, de a fiatalember már alszik is.
Arthur ismét megpróbál zöld ágra vergődni a
bőröndjével, és ismét rájön a szédülés. Óvatosan összeszedi
az ingeit, egymásra hajtogatja őket, mint a leveles tésztát, és
közéjük csomagolja a többi ruháját, ahogy még Párizsban
tanulta. Csigalassúsággal összeszed minden apróságot a
konyhából és a fürdőszobából, és a középkorú
éjjeliszekrény bugyraiból. Sikerül mindent begyűjtenie,
megvan az útlevél, a pénztárca, a telefon. Valamit viszont
biztos itt fog hagyni; reméli, hogy csak egy varrótűt, és nem
a repülőjegyét. Ki tudja?
Miért is nem mondott igent? Freddy hangja a múltból: Azt
akarod, hogy örökre itt maradjak veled? Miért is nem
mondott igent?
Megfordul. Bastian hason fekve alszik, úgy tárja szét a
karját, mint egy Ampelmännchen, aki a kelet-berliniek
közlekedésére ügyel: mehetsz, nem mehetsz. A gerince íve,
a bőre selymes fénye, néhány pattanás a vállán. A nagy
kovácsoltvas ágy, az utolsó néhány óra. Less kimegy a
konyhába, és vizet forral a kávéhoz.
Azért, mert lehetetlen lett volna.
Összegyűjti a dolgozatokat, majd leosztályozza őket a
repülőn. Egyelőre a fekete hátizsák külön rekeszébe helyezi
őket. A zakókat és az ingeket összegöngyöli, olyan batyut
hajtogat belőlük, amit egy régi utazó vándorbotra akasztva
cipelt volna. Egy másik kis külön rekeszbe teszi a tablettáit
(az Igazgatónak igaza volt, valóban működnek). Útlevél,
pénztárca, telefon. Az öveket a batyu köré tekeri, a
nyakkendőket az övek köré. Zoknik a cipőkbe. A híres
gumiszalagokat sem felejtheti itt. Egyelőre nem használt
tárgyak: naptej, körömcsipesz, varrókészlet. Egyelőre nem
viselt ruhadarabok: barna pamutnadrág, kék póló, tarka
zokni. Ezek is bekerülnek a vérpiros bőröndbe, szorosan
becipzárazva. Céltalanul utazgatnak a világban, mint
megannyi céltalan világutazó.
A konyhában Arthur a maradék kávét (túl sok) a
dugattyús kávéfőzőbe tölti, feltölti forró vízzel. Egy
evőpálcikával megkeveri, aztán ráteszi a kávéfőző tetejét.
Vár egy kicsit, hogy ázzon, közben megérinti az arcát, és
meglepetéssel veszi észre a szakállát, mintha elfelejtette
volna, hogy álarcot visel.
 Azért, mert félt.
És most már tényleg lehetetlen. Freddy Pelu
megházasodott.
Less lenyomja a dugattyút a kávéfőzőn, és mint a
rajzfilmekben a dinamit, a kávé egész Berlint beteríti.

***

Telefonhívás, németből fordítva:

– Halló?
– Jó reggelt, Mr. Less. Itt Petra beszél, a Pegasustól.
– Jó reggelt, Petra.
– Csak azért hívom, hogy ugye minden rendben?
– Igen, már a reptéren vagyok.
– Csodás! Képzelje, a tegnap este óriási siker volt, és a
diákjai is nagyon hálásak, nagyon élvezték a kurzust.
– De egyenként rosszul lettek mindegyik.
– Már mindenki jól van, az asszisztense is. És ő is azt
mondta, hogy maga remek volt.
– Igazán mindegyik nagyon kedvesek.
– Ha esetleg kiderül, hogy itt felejtett valamit, amire
szüksége van, csak szóljon, és postázzuk.
– Nem, nem bántam meg semmit. Semmit.
– Nem bánt meg semmit?
(A háttérben a hangosbemondó szólítja a járat utasait.)
– Nem felejtettem magam mögött semmit.
– Viszontlátásra! És várjuk a következő csodálatos
regényét, Mr. Less!
– Ezt nem tudhatjuk. Viszontlátásra. Most megyek
Marokkóba.
De most mégsem Marokkóba megy.
 LESS FRANCIAORSZÁGBAN

És most jön a rettegett pillanat az utazás során: Arthur

betölti az ötvenet. Mintha élete összes eddigi utazása
vaktában ide vezette volna. A szállodában Olaszországban
Roberttel. Franciaországi körúton Freddyvel. Az egyetem
után az Egyesült Államokon keresztül az a rohanó vágta,
hogy egy Lewis nevű illetővel élhessen. És a gyerekkori
utazások – apja sokszor vitte kempingezni, főleg a
polgárháború régi csatatereire. Less tisztán emlékszik, hogy
a tábor környékén régi töltényhüvelyeket keresett, és
egyszer, csodák csodájára, még egy nyílhegyet is talált
(utólag persze gyanította, hogy az apja szórta szét e
„leleteket”). Emlékszik az ügyességi játékokra, amikor kézbe
vehetett egy zsebkést, amit olyan félve fogott, mintha
mérges kígyó lenne, és ügyetlenül próbált vele célba dobni.
Egyszer sikerült eltalálnia egy igazi kígyót (harisnyatartó
lehetett, vagy már korábban elpusztult). Fóliába
csomagolták a krumplit, és hamuban sütötték.
Kísértethistóriákat meséltek, és apja arca a tűz fényében a
büszkeségtől ragyogott. Ó, micsoda kincsek voltak Arthur
számára ezek az emlékek! (Később aztán felfedezett apja
könyvtárában egy kötetet, aminek Nevelj heteroszexuális
férfit a fiadból! volt a címe, és nagy hangsúlyt fektetett arra,
hogy az apa minél többet foglalkozzon lányos fiacskájával.
A tanácsokat – csatatér, ügyességi játékok zsebkéssel,
tábortűz, kísértethistóriák – valaki kék golyóstollal
aláhúzta, de ez a felfedezés nem keserítette meg Arthur
kedves gyerekkori emlékeit.) Akkoriban ezek az utazások
spontán véletlennek tűntek, szétszórva az időben, ahogy a
csillagok az égen. Arthur csak most látja, hogy szabályos
csillagképek vonulnak át az élete fölött.
Most kel fel a Skorpió.
Less úgy tervezte, hogy Berlinből Marokkóba megy, gyors
átszállással Párizsban. Nem bánt meg semmit. Nem hagyott
maga mögött semmit. A homokóráján az utolsó szemek a
Szahara homokjába peregnek majd.
De most mégsem Marokkóba megy.

Párizs = probléma. Arthur Less életének nagy feladata

valahogyan kifogni az általános forgalmi adón. Mivel
amerikai állampolgár, joga van adó-visszatérítést kérni
bizonyos külföldön eszközölt vásárlásokra, és amikor a
boltban átnyújtják a borítékot, benne a kitöltött
nyomtatvánnyal, az egész nagyon egyszerűnek tűnik: meg
kell találni a reptéren a pultot, ahol lepecsételik, és már meg
is kapja a visszatérítést. De Less ismeri a trükköket. A
vámosok irodái zárva vannak, a pult felújítás miatt
ideiglenesen megszűnt, a makacs tisztek kipakoltatják a
nagy gonddal becsomagolt holmit a bőröndjéből, amit már
átvizsgáltak korábban; ennél még mianmari vízumot
szerezni is egyszerűbb. Hány éve is történt, hogy a Charles
de Gaulle reptéren nem volt hajlandó elárulni az
információs pultnál a hölgy, hogy merre van a vámiroda?
És amikor megkapta ugyan a pecsétet, de postaláda helyett a
szándékosan megtévesztő felirattal ellátott papírszemetesbe
dobta? A rendszer eddig mindig kifogott rajta. Less élete
küldetésének érzi, hogy megkapja a jóváírást, elvégre jár
neki. Mivel a torinói díj (egy világoskék, finom szövetből
készült ing, amin úgy fut körbe egy csík keresztben, mint a
polaroid felvételek alján) után meggondolatlanul
kiköltekezett, egy órát szánt rá, hogy a milánói reptéren
megtalálja az irodát, az inggel a kezében bemasírozott, mire
egy vámtiszt bánatosan közölte vele, hogy várnia kell addig,
amíg kilép az EU-ból – ez pedig a párizsi átszállás után volt
esedékes, amikor Afrika felé veszi az útját. Less elszántan
folytatta a harcot. Berlinben megpróbálkozott ugyanezzel a
taktikával, az eredmény ugyanaz volt (vörös tüskés hajú
hölgy, undok berlini akcentussal). Less továbbra is
elszántan folytatja a harcot. Párizsban méltó ellenfélre talál:
meglepetésére egy német nő a vámtiszt, vörös tüskés haj,
szódásüveg-pápaszem, vagy a berlini nő ikertestvére, vagy ő
az, hétvégi túlórán.
– Írországból nem fogadjuk el – közli fagyos angolsággal.
Az áfaboríték valami véletlen elkeveredés folytán
Írországból van, de a számlák Olaszországból.
– Olasz! – magyarázza Arthur, de a nő a fejét rázza. –
Olaszországból! Olasz! – Lessnek van igaza, de hiába, mert
emelt hangon már kizárt, hogy megnyerje az ügyet. A régi
aggodalom szorongatja, és ezt a nő bizonyára megérzi.
– Akkor most postázza Európából – feleli.
Arthur megpróbál lenyugodni, és megkérdezi, merre van
a posta a reptéren. A nő felnagyított szeme alig pillant rá, el
sem mosolyodik, ahogy kimondja a varázsszavakat: a
reptéren nincs postahivatal.
Less elbotorkál az irodából, és zsibbadt pánikban indul a
beszállókapu felé; irigykedve figyeli a dohányzóban
üldögélő embereket, akik az üvegkalitkában nevetve
cigarettáznak. Lesújtja az igazságtalanság. Gondolataiban
hasznavehetetlen rózsafüzérként morzsolgatja élete
igazságtalanságainak minden emlékét: a játék telefont, amit
a húga kapott, amikor ő bezzeg nem kapott semmit; a
hibátlan kémiadolgozatából a csúnya kézírása miatt levont
jegyet; a gazdag hülyegyereket, aki helyette jutott be a Yale-
re; a férfiakat, akik az ártatlan, ifjú Arthur helyett
szélhámosokkal és ostoba fajankókkal szűrték össze a levet;
hosszú a sor, egészen addig, hogy a kiadó udvariasan
elutasította az utolsó regényét, és hogy kimaradt a legjobb
harminc év alatti, aztán negyven, most meg már ötven év
alatti írók listájából – ennél idősebbekről nem vezetnek
ilyen listát. A Robert miatt érzett szomorúság. A Freddy
miatt érzett kínszenvedés. Arthur elméje megint a kasszánál
ül, és régi sérelmekért nyújtja be a számlát, mintha bizony
még nem fizetett volna eleget. Hiába akarja elengedni, nem
megy. Nem a pénz miatt, hanem elvből. Mindent helyesen
csinált, mégis megint kifogtak rajta. Ez nem a pénzről szól.
Aztán elsétál a Vuitton- és Prada-kirakatok előtt, márkás
ruhák, italok és cigaretták mellett, és végre beismeri:
bizony, a pénz miatt. És a gondolatai fellázadnak; nem, még
nem áll készen, hogy betöltse az ötvenet. A kapuhoz ér, már
kisebb tömeg várakozik a járatra, Arthur ideges, izzad, elege
van az életből, csak fél füllel hallja a hangosbemondót: A
marrákesi járat utasainak felhívjuk a figyelmét, hogy a
repülőgépen túlfoglalás történt. Kérjük szíves jelentkezését
azoknak az utasoknak, akik hajlandóak a mostani helyett a
késő esti járatunkkal utazni, pénzvisszatérítés fejében,
melyet…
– Jelentkezem!

A szerencse forgandó, akár a ringlispíl. Less nemrég még a

reptéren kóválygott üres zsebbel, csalódottan, legyőzötten –
és most itt van! A Rue des Rosiers-en sétál, és a zsebe tele
van pénzzel. Bőröndjét elhelyezték a reptéren, és most
órákon át járhatja a várost, ahogy kedve tartja. Már fel is
hívta egy régi barátját.
– Arthur! Nahát, az ifjú Arthur Less!
A vonal túlvégén: Alexander Leighton, a Russian River
School költője, színdarabírója, tudósa, egyébként pedig
fekete bőrű homoszexuális, aki hátrahagyta Amerika nyílt
rasszizmusát Franciaország soigner rasszizmusáért. Less
emlékszik még Alexre a régi szép időkből, amikor dús
afrofrizurát hordott és verseket kiabált vacsora közben;
amikor legutóbb találkoztak, Alex kopasz volt, mint a tök.
– Hallottam róla, hogy utazgatsz! Már rég felhívhattál
volna.
– Tudod, úgy volt, hogy nem lesz időm Párizsban –
magyarázkodik Less, és örvendezik, hogy a születésnapja
megkegyelmezett neki, bár tudja, hogy elég zavaros, amit
mond. Marais közelében szállt le a metróról, és nem tud
tájékozódni. – Németországban tanítottam, előtte
Olaszországban voltam; most önként átadtam a
foglalásomat, és későbbi járattal megyek.
– Szerencsém van.
– Arra gondoltam, elmehetnénk együtt ebédelni, vagy
ihatnánk valamit.
– Carlos nem beszélt veled?
– Ki? Carlos? Miért? – Úgy tűnik, Arthur ebben a
beszélgetésben sem tud tájékozódni.
– Keresni fog. Meg akarta vásárolni a régi leveleimet,
jegyzeteimet. Nem tudom, mire készül.
– Carlos?
– Már eladtam a Sorbonne-nak. Biztosan téged is meg fog
kérdezni.
Less elképzeli, hogy az „írásai” megjelennek a Sorbonne
gondozásában: Arthur Less válogatott levelei. Pont akkora
közönsége lenne, mint az „Egy este…”
Alexander szünet nélkül beszél:
– …annyit mondott, hogy Indiába készülsz.
Less meglepődik ezen a gyors információáramláson.
– Igen – válaszolja. – Carlos ötlete volt. Figyelj csak…
– Egyébként boldog születésnapot!
– Nem, még nem, majd csak…
– Most sajnos rohannom kell, de ma estére van egy
vacsorameghívásom, arisztokratákhoz. Odavannak az
amerikaiakért, és a művészeket is imádják, szóval örülnék,
ha eljönnél te is. Igen, nagyon örülnék. Eljössz?
– Vacsoraest? Nem is tudom… – Itt következik a fejtörő,
ami mindig megoldhatatlan Less számára: Ha egy
jelentéktelen írónak éjfélkor indul a gépe, de este nyolckor
vacsoraestre akar menni Párizsban…
 – Párizsi burzsoá hippik. Imádják a meglepetéseket. És
megbeszélhetjük, mi történt az esküvőn. Nagyon szép volt.
És az a kis botrány…!
Lessnek fogalma sincs, miről van szó, úgyhogy csak
dadogni tud.
– Ó, igen, haha…
– Ezek szerint hallottál róla. Lenne miről beszélnünk.
Akkor hamarosan találkozunk! – Alexander megad egy
furcsa hangzású címet a Rue du Bacon, két
kapucsengőkóddal, aztán gyors au revoir, és bontja a
vonalat. Less meglepetten pislog egy ódon, repkénnyel
befutott ház tövében. Egy csapat kisiskolás lány halad el
mellette kettős sorban.
Most már biztosan elmegy erre a vacsoraestre, ha másért
nem, hát mert a kíváncsiság nagy úr. Szép volt az esküvő.
Valamiféle csillogó ígéret, mint amikor a bűvész felmutatja
a kártyát, mielőtt eltünteti; de előbb vagy utóbb a fülünk
mögül húzza elő. Tehát Less postára adja a forgalmi adó
nyomtatványait, elmegy az összejövetelre, végighallgatja a
legrosszabbat, felszáll az éjféli járatra, és elindul
Marokkóba. Addig majd sétál egyet Párizsban.
Körülötte a város kiterjeszti galambszárnyait. Arthur
átsiet a Place des Vosges-on, a formára nyesett fák
menedéket nyújtanak a lágyan szemerkélő eső és a sárga
pólóban nyolcvanas évekbeli rockdalokat nyekergő Utah
Youth Choir elől. Talán ifjúkoruk zenéje inspirálja a padon
hevesen csókolózó, ázott ballonkabátos, középkorú párt;
Less látja, hogy az All out of love dallamára a férfi a nő
blúzába nyúl. Victor Hugo szülőházának oszlopsora mellett
olcsó nejlon esőköpenybe burkolózó kamaszok ácsorognak
összekuporodva, és az esőt nézik; a kezükben apróságokkal
teli zacskó, látszik, hogy az imént látogatták meg
Quasimodót.
Arthurt érthetetlen francia makogása sem akadályozza
meg abban, hogy vegyen magának egy mandulás croissant-t,
ami tele is szórja őt vajas konfettivel. Elmegy a Musée
Carnavalet-be, szobáról szobára haladva megcsodálja a
lepusztult, majd helyreállított kastélyok bútorzatát,
tanulmányoz egy különös groupe en biscuit-t, mely azt
örökíti meg, hogy Benjamin Franklin aláírta az egyezményt
Franciaországgal, elcsodálkozik a régmúlt idők
vállmagasságú ágyain, és ámulva nézi Proust fekete és
arany hálószobáját: a parafával kirakott falak inkább
tűnnek budoárnak, mint tébolydának, és Less meghatva
veszi észre a falon Proust apjának portréját.
A Boutique Fouquet boltíve alatt áll, és délután egykor
arra lesz figyelmes, hogy harang csendül: egy bizonyos New
York-i hotel előterével ellentétben itt mindig felhúzzák az
órákat a dolgos kezek. De amikor Less csendben
megszámolja a csilingeléseket, rájön, hogy egy órával
lemaradtak. Napóleoni időszámítás.
Még mindig hosszú órák vannak hátra a találkozóig
Alexanderrel a megadott címen. A Rue des Archives után a
kis ajtón át Arthur a régi zsidónegyedben találja magát. A
fiatal turisták falafelért állnak sorba, az idősebbek a
kávézók teraszain üldögélnek, kezükben hatalmas étlap,
arcukon tanácstalanság. Elegáns, feketébe és szürkébe
öltözött párizsi nők szürcsölnek élénk színű amerikai
koktélokat, amiket Amerikában még az egyetemista lányok
sem innának meg. Visszagondol egy másik utazásra, ahol a
párizsi hotelszobájában várta Freddyt, és egy hosszú,
kényeztető hetet töltöttek a városban: múzeumokba és
pompás éttermekbe jártak, spiccesen csavarogtak karon
fogva az éjszakai Marais-ban, és a nappalokat a szobában
töltötték, szórakozással, aztán lábadozással, mert egyikük
összeszedett egy helyi vírust. Less egyik barátja, Lewis,
beszélt neki egy exkluzív férfiruhaszalonról a közelben.
Freddy fekete zakóban a tükör előtt, tanár úrból
bonvivánná változva:
– Ez tényleg én volnék?
Az a reménykedő arckifejezés; Less kénytelen volt
megvenni neki a zakót, bár annyiba került, mint maga az
utazás. Később bevallotta Lewisnak a könnyelműségét, és
ezt a választ kapta:
– Ilyen sírfeliratot akarsz? Hogy elment Párizsba, és ott
nem csinált semmi extravagánsat? Később Arthur azon
mélázott, hogy vajon a zakó vagy Freddy számít
extravaganciának.
Most megtalálja a fekete, cégér nélküli ajtót, mellette az
arany kapucsengőt, és könnyed érintéssel megcirógatja.
Azonnal beengedik.
Két órával később: Arthur Less a tükör előtt áll. Balján, a
hófehér bőrkanapén: egy kiürült kávéscsésze és egy pohár
pezsgő. Jobbra: Enrico, a kis, szakállas mágus, aki üdvözölte
és hellyel kínálta, hogy bemutathassa Arthurnak a
„különlegességeket”. Milyen más volt, mint a piemonti
szabó (vidrabajusszal), aki szótlanul méretet vett az olasz
irodalmi díj második feléhez – a méretre szabott öltönyhöz
–, és amikor Arthur nagy örömmel felfedezett egy pontosan
olyan kék kelmét, amit úgy szeret, rászólt:
– Túl fiatalos. Túl harsány. Maga hordjon szürkét.
Less ragaszkodott hozzá. A szabó a vállát vonogatta,
mintha azt mondta volna: Majd meglátjuk. Less egy kiotói
szálloda címét adta meg, ahol elvileg négy hónap múlva
tartózkodni fog, majd elindult Berlinbe, és gondolatban
szomorúan lemondott a nyereményről.
De Párizs: egy kincsesbánya. A tükörben: egy új Less.
Enrico:
– Nos… elakadt a lélegzetem.
Az utazók nagy könnyelműsége, hogy külföldön ruhákat
vásárolnak. A hófehér tunikák Görögországban
csodálatosan elegánsak, de a bőröndből előhalászva már
csak hippi rongyok. A sármos, csíkos római ingek a
szekrény aljára vonulnak száműzetésbe. A Balin vásárolt,
kézzel festett, batikolt holmi eleinte hajókirándulásokon
még előkerül, aztán függöny lesz belőle, aztán már csak a
közelgő őrület biztos jele. És akkor Párizsról még nem is
beszéltünk.
Less bőr Oxford cipőt visel, az orr-rész eleje zöldes
árnyalatú. Hozzá fekete, szűk szabású lenvászon nadrágot
spirál alakban futó díszvarrással, kifordított szürke pólót,
és egy kapucnis kabátot, mely olyan bársonypuha
velúrbőrből készült, hogy szinte bolyhos, mint egy régi
radír. Úgy néz ki, mint egy Fire Island-i gengszterrapper.
Közel ötvenéves, igen, mindjárt ötven. De ebben az
országban, ebben a városban, ebben a kerületben, ebben a
szobában – ahol pompázatos, kihívó szőrmék és bőrholmik
kínálgatják magukat rejtett gombokkal és titkos cipzárakkal,
exkluzív szürke színekben, akár egy klasszikus film noir;
ahol a tetőablakon kopog az eső és a padló nyers fenyőből
van, ahol meleg fényű villanykörték függenek a mennyezet
gerendáiról, akár az angyalok, és ahol Enrico láthatóan
kicsit belehabarodott ebbe az elbűvölő amerikaiba – itt Less
átváltozott. Vonzóbb, magabiztosabb. Ifjúkori ragyogása
előkerül a naftalinból, és most, középkorú ugyan, de
visszakapja: Ez tényleg én volnék?

***

A vacsoraestet a Rue du Bacon rendezték, a helyszín egy

régi cselédszállás, melynek alacsony mennyezete és
kanyargós folyosói alkalmasabbak egy rejtélyes gyilkossági
feladványhoz, mint egy banketthez, ezért amikor Arthurt
bemutatják a mosolygó arisztokraták hosszú sorának,
ponyvaregénybe illő jellemzéseket talál ki róluk:
– Ó, itt a nemesi család bohém művészleánya – suttogja
maga elé, ahogy kezet fog vele egy lezser, fiatal, szőke, zöld
tréningruhába öltözött nő, akinek kokaintól csillog a szeme.
Aztán egy selyemtunikás, idős nő biccent felé, mire Arthur:
– Íme, az anya, aki a kaszinóban elvesztette vagyont érő
ékszereit. Itt a semmirekellő kuzin Amszterdamból, csíkos
nyári öltönyben. A homoszexuális fiú, à l’Américain,
sötétkék zakóban és drapp nadrágban, kótyagosan a hétvégi
extasyfogyasztástól. Ez az unalmas, málnaszínű zakós olasz
öregúr whiskyvel a kezében: egy hajdani titkos
collaborateur. A sarokban a hófehér inges, jóképű spanyol:
mindnyájukat zsarolja. Az est rokokó frizurás, kubista
arcberendezésű háziasszonya: az utolsó filléreit költötte
pomádéra. No és ki lesz a gyilkosság áldozata? Hát ki más?
Arthur Less, akit csak az utolsó pillanatban hívtak meg,
Arthur Less, a senki, a tökéletes célpont. Less a mérgezett
pezsgőjére sandít (már legalább a második pohár), és
mosolyog. Ismét körbekémlel, hol lehet Alexander
Leighton, de vagy elbújt, vagy még nem érkezett meg. Ekkor
észrevesz a könyvszekrény mellett egy alacsony, vékony
emberkét, színezett lencsés szemüvegben. Pánik cikázik át
rajta, és a kijáratot keresi, de az élet kutyaszorítóiból nincs
kijárat. Úgyhogy belekortyol a pezsgőbe, odalép hozzá, és
megszólítja.
– Arthur – mosolyog rá Finley Dwyer. – Ismét Párizsban!
Miért nem feledi senki a régi jó ismerősöket?

***

Arthur Less és Finley Dwyer nem a Wilde and Stein

Irodalmi Babérkoszorú díjkiosztóján találkoztak utoljára.
Hanem Franciaországban, amikor Less a francia kormány
szervezésében szórakozott, mielőtt Freddy is csatlakozott
volna. Az volt az apropó, hogy amerikai írókat hívtak meg,
akik kisvárosi könyvtárakban terjesztették a kultúrát egy
hónapon át, országszerte; a meghívót a kulturális
minisztérium küldte. A meghívott amerikaiak számára
elképzelhetetlen volt, hogy egy ország külföldi szerzőket
importál; de még ennél is elképzelhetetlenebb volt, hogy
létezik valahol kulturális minisztérium. Less az
időeltolódástól teljesen kimerülve érkezett Párizsba (még
nem ismerte Freddy csodálatos altatóját), vetett egy álmos
pillantást a többi kulturális nagykövet nevére a listán, és
felsóhajtott. Az egyik ismerős volt.
– Helló, Finley Dwyer vagyok – mutatkozott be Finley
Dwyer. – Még sosem találkoztunk személyesen, de már
olvastam öntől. Üdv a városomban; tudja, én itt élek.
Less azt mondta, örvend, és milyen jó lesz majd a közös
utazás, de Finley közölte, hogy itt valami félreértés lesz.
Nem együtt fognak utazni, hanem kettesével küldik szét
őket.
– Mint a mormonoknál – mosolygott.
Less megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy nem Finley
Dwyert jelölték ki mellé, csakhogy aztán kiderült, hogy mást
sem; egy idős írónő ugyanis gyengélkedett, és nem jött el.
Less ettől még boldog volt; tulajdonképpen örült, hogy
csodálatos módon egy hónapon keresztül egyedül élvezheti
Franciaország szépségét. Írni fog és jegyzetel, és pompásan
fogja érezni magát. Az asztalfőn egy aranyszínű ruhás nő
felsorolta, hová mennek majd az írók: Marseille-be,
Korzikára, Párizsba, Nizzába. Arthur Less pedig… a nő a
jegyzeteit böngészte… igen, Mulhouse-ba.
Ez a városka a német határ közelében volt, nem messze
Strasbourgtól. Csodálatos őszi aratóünneppel büszkélkedett,
ami persze már elmúlt, és gyönyörű karácsonyi vásárral,
addigra viszont Less már elutazik. November a holtszezon;
a csúnyácska középső leány. Arthur vonata éjjel érkezett, a
város apró volt és sötét, és az állomástól azonnal a
szállodájába kísérték, ami praktikusan közel volt, egészen
pontosan az állomás épületében. A szoba és a bútorok a 70-
es éveket idézték, és Less egy ideig hadakozott a sárga
műanyag éjjeliszekrénnyel, aztán feladta. Valami vaksi
vízvezeték-szerelő fordítva tette fel a hideg- és a melegkart
a zuhanyon. Az ablakból egy téglával kirakott térre lehetett
látni, ami egy pepperónis pizzára emlékeztetett, és a süvítő
szél folyton beszórta száraz levelekkel. Arthur azzal
vigasztalta magát, hogy az utazás végén legalább Freddyvel
tölthet egy hetet Párizsban.
Kísérője, Amélie, egy algériai származású, karcsú, csinos
lány, alig beszélt angolul; Arthur nem is értette, hogy
választhatták ki erre a feladatra. De Amélie minden reggel
mosolyogva, puha gyapjúruhákba burkolózva várta a
szállodában, elkísérte a vidéki könyvtárakba, a kocsiban
hátul ült minden utazásnál, és esténként vissza is kísérte.
Rejtély maradt, hogy ő hol lakik. Szintén rejtély maradt,
hogy mi a célja Arthur kísérgetésének. Talán össze kellene
jönnie vele? Ha bárki is erre számított, akkor egyértelműen
rosszul fordították a könyveit. A vidéki könyvtáros kicsit
jobban beszélt angolul, mint Amélie, de valami különös
mélabú uralkodott rajta; a késő őszi esőben kopaszodó feje
sápadtan bólogatott az enyészet felé. Ő intézte Less napi
programját, ez általában napközben egy iskolában, este
pedig a könyvtárban zajlott, bár néha beiktattak egy
kolostort is. Less még sosem gondolkodott el rajta, hogy
milyen ételeket kínálhatnak egy francia iskola menzáján;
talán meglepte, hogy aszpikos felvágottakat és
savanyúságot? Kellemes megjelenésű diákok érdekfeszítő
kérdéseket tettek fel rémes angolsággal, úgy átugrották a „h”
hangot, mintha londoni tolvajnyelven beszélnének; Less
kedvesen válaszolt, a lányok vihogtak. Autogramot kértek,
mintha valami híresség lenne. Általában a könyvtárban
ettek, az egyetlen sarokban, ahol asztalok és székek álltak: a
gyermekkönyvek részlegében. Képzeljék csak el, ahogy a
nyurga Arthur Less egy parányi széken kuporog egy parányi
asztalka mellett, és figyeli, ahogy a könyvtáros kicsomagolja
a pástétomot. Az egyik látogatása alkalmával a helyiek
„amerikai desszerttel” kedveskedtek neki, mégpedig
zablisztből sütött muffinnal. Később: Less
szénbányászoknak tartott felolvasást. Elgondolkodva
hallgatták. Mi a fenét gondoltak a szervezők, hogy egy
középkategóriás, homoszexuális amerikai írót küldtek
felolvasással szórakoztatni a francia szénbányászokat?
Elképzelte, hogy Finley Dwyer egy bársonyfüggönyös
színházban olvas fel a Riviérán. Itt: borús égbolt, borús
kilátások. Nem is csoda, hogy Arthuron kezdett eluralkodni
a depresszió. A napok egyre szürkébbek lettek, a bányászok
egyre komorabbak, Arthur kedélye egyre nyomottabb. Attól
sem érezte jobban magát, hogy felfedezett Mulhouse-ban
egy Jet Sept nevezetű melegbárt; csak egy lehangoló, fekete
terem volt, ahol a The Absinthe Drinkers című versből
előlépett alakok üldögéltek, mint valami rossz viccben.
Amikor Less kulturális körútja végre befejeződött, és
sikerült Franciaország minden szénbányászának irodalmat
csempésznie az életébe, vonatra ült, és visszatért Párizsba,
ahol a hotelszobában Freddy feküdt ruhástul az ágyban;
akkor érkezett New Yorkból. Less átölelte, és nevetséges
könnyekre fakadt.
– Ó, szia – köszönt álmosan Freddy. – Hát veled meg mi
történt?

Finley szilvakék öltönyt és fekete nyakkendőt visel.

– Hány éve is volt már? Amikor együtt utaztunk?
– Hát, igazság szerint nem utaztunk együtt.
– Legalább két éve! És akkoriban… egy igen vonzó
fiatalember volt melletted, ha jól emlékszem.
– Hát, ami azt illeti… – egy pincér pezsgőspoharakat
egyensúlyoz egy tálcán, Less és Finley gyorsan elvesznek
egyet-egyet. Finley mozdulatai bizonytalanok, és vigyorog a
pincérre; Less rájön, hogy tökrészeg.
– Alig néztem meg magamnak. De emlékszem… – Finley
hangja felélénkül, mint egy régi filmben. – Piros keretes
szemüveg! Göndör haj! Most is veled van?
– Nem. Igazából akkor sem volt velem, csak mindig
szeretett volna eljutni Párizsba.
Finley nem felel, csak sunyin mosolyog. Aztán végigméri
Arthurt, és összevonja a szemöldökét.
– Hol vetted…
– Téged hová küldtek? Nem is emlékszem – szakítja félbe
Less. – Talán Marseille-be?
– Nem, Korzikára. Meleg volt, sütött a nap. Nagyon
barátságosan fogadtak, persze jól jött, hogy tudok franciául.
Végig tengeri ételekkel kínálgattak. És téged hová küldtek?
– A Maginot-vonalat védtem.
Finley belekortyol a pezsgőbe.
– No és most mi járatban vagy Párizsban?
Miért kíváncsi mindenki szegény kis Arthur Lessre?
Hiszen eddig soha nem érdekelt senkit! Mindig
jelentéktelennek érezte magát a többiekhez képest, olyan
feleslegesnek, mint az a plusz a amikor leírjuk, hogy
quaalude.
– Csak utazgatok. A világ körül.
– Le tour du monde en quatre-vingts jours – mormolja
Finley, és a plafonra bámul. – No és van melletted egy
Passepartout?
– Nincs. Egyedül vagyok. Egyedül utazom – feleli Less. A
poharára pillant, és látja, hogy már üres. Eltűnődik, hogy
talán már ő is kezd berúgni.
Finley viszont kétségkívül részeg. Nekitámaszkodik a
könyvespolcnak, és egyenesen Less szemébe néz.
– Olvastam a legutóbbi könyvedet.
– Ó, remek.
Dwyer lehajtja a fejét, és a szemüvege fölött néz rá.
– Micsoda szerencse, hogy itt összefutottunk! Arthur,
mondani akarok valamit. Mondhatok valamit?
Less lélekben felkészül a csapásra.
– Gondolkodtál már, hogy miért nem nyertél soha díjat? –
kérdi Finley.
– Rossz időben rossz helyen?
– Gondolkodtál már, hogy homoszexuális irodalmi
berkekben miért nem foglalkoznak a könyveiddel?
– Nem foglalkoznak a könyveimmel?
– De nem ám, Arthur. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád.
Nem vagy benne a kánonban.
Less elgondolkodik, hogy akkor ő most vajon apokrifnek
számít-e, vagy csak egyszerű eretnek, egy jelentéktelen,
mindjárt ötvenéves író, aki máglyára ítéltetett. Még hogy
nincs benne a kánonban!
– Miféle kánonban? – hebeg.
– A meleg irodalmi kánonban. Amit az egyetemeken
tanítanak. – Finley türelmetlenül magyaráz. – Például
Wilde, Stein és szerény személyem.
– No és milyen érzés a kánonban lenni? – Less még
mindig a máglyára gondol, és úgy dönt, engedi, hogy Finley
meggyújtsa a rőzsét. – Lehet, hogy egyszerűen pocsék író
vagyok.
Finley legyint, hogy szó sincs róla, de az is lehet, hogy a
lazacos falatkákat körbekínáló pincérnek intett.
– Nem igaz. Nagyon jó író vagy. A Kalüpszó chef d’oeuvre
volt. Gyönyörű regény, Arthur, csodájára jártam.
Less döbbenten áll. A gyenge pontokat feszegetné. Túl
szóvirágos? Túl mimóza?
– Túl öreg vagyok? – kockáztatja meg a kérdést.
– Már mindannyian betöltöttük az ötvenet, Arthur. Nem
mintha te…
– No várjunk csak! Én még nem…
– Nem mintha te rossz író lennél. – Finley hatásszünetet
tart. – Viszont rossz homoszexuális vagy.
Less szóhoz sem jut; ez övön aluli ütés volt.
– Az a kötelességünk, hogy megmutassuk a világunk
szépségét. A homoszexuálisok világának szépségét. De a te
könyveidben csak szenvednek a szereplők, és nem kapnak
jutalmat. Ha nem ismernélek, azt gondolnám, republikánus
vagy. A Kalüpszó gyönyörű volt. Szívbe markoló. De
hihetetlenül öngyűlölő is. Egy pasast kidob a tenger egy
szigeten, ahol aztán évekig homoszexuális viszonyban él.
Ezek után elmegy, hogy visszataláljon a feleségéhez?! Hát
ennél jobbat kell kitalálnod. A mi érdekünkben. Inspirálj
minket, Arthur! Törj nagyobb babérokra! Sajnálom, hogy
ilyeneket kell mondanom, de ez az igazság.
Less végre szóhoz jut.
– Rossz homoszexuális?
Finley egy könyvvel babrál a polcon.
– Nem csak az én véleményem. Sokakkal beszélgettem
erről.
– De… de… Odüsszeusz! – mentegetőzik Less. – Visszatér
Pénelopéhoz. Így írja a história.
– Ne feledd, hogy honnan jöttél, Arthur.
– Delaware-ból, Camdenből!
Finley Less karjára teszi a kezét, az érintése olyan, mint az
áramütés.
– Azt írod, ami belőled fakad. Mint minden író.
– Ezek szerint melegbojkott alá kerültem?
– Láttam, hogy itt álldogálsz, és úgy éreztem, szólnom
kell, mert senki más nem tette volna meg neked ezt a
szívességet. – Elmosolyodik, és megismétli: – Szívesség,
hogy szólok neked, látod.
Less érzi, hogy a felszínre kívánkozik egy szó, pedig
nagyon küzd ellene, nem akarja kimondani, de valahogy az
illem és a párbeszédek forgatókönyve mégis kihúzza belőle:
– Köszönöm.
Finley leveszi a könyvet a polcról, és elvegyül a
tömegben, közben kinyitja a köszönetnyilvánítás oldalon.
Talán épp neki szól benne a köszönetnyilvánítás. Kék
kerubokkal díszített porceláncsillár függ a fejük felett, több
árnyat szór, mint fényt. Less pont alatta áll, és úgy érzi
magát, mint aki a vidámpark elvarázsolt kastélyának
tükörszobájába keveredett: Finley Dwyer egészen apróra
zsugorította, most átsurranhat a legkisebb ajtón is, mint
Alice Csodaországban, de vajon miféle kertre bukkanna? A
Rossz Homoszexuálisok Kertjére. Ki gondolta volna, hogy
ilyen létezik egyáltalán? És Less még azt gondolta, hogy
egyszerűen csak rossz író. Rossz szerető, rossz barát, rossz
gyermek. De ezek szerint súlyosabb az állapota: rossz
önmaga. De legalább nem vagyok alacsony, gondolja, és
Finley-re villan a szeme, aki már a háziasszonyt
szórakoztatja.

Visszatekintve, Mulhouse után akadtak nehézségek. Nehéz

előre megmondani, hogy ki milyen utazó, és eleinte Freddy
és Less egészen különbözőek voltak. Bár korábban igazi
búvár-kalandornak ismerhettük meg a tengerparton,
amikor külföldre utazott, Less igazából olyan volt, mint egy
remeterák egy kölcsönvett kagylóhéjban: azt szerette, ha
alaposan megismerhet egy utcát, egy kávézót, egy éttermet,
és a pincérek, a tulaj és a ruhatáros kisasszony mind név
szerint ismerik; amikor pedig továbbutazik, szeretettel
gondol rájuk, mint második otthonára. Freddy viszont
pontosan az ellentéte volt. Ő mindent látni akart. Másnap
reggel, az éjjeli viszontlátás után – a Mulhouse után még
megmaradt búskomorság és Freddy fáradtsága az
időeltolódás miatt álmos, de kielégítő szexet eredményezett
– Freddy felvetette, hogy szálljanak fel egy városnéző
buszra, és nézzék meg Párizs nevezetességeit. Lesst kirázta
a hideg. Freddy az ágyon ült, és galléros pólójában
reménytelenül amerikainak látszott.
– De tényleg jó lesz, megnézzük a Notre-Dame-ot, az
Eiffel-tornyot, a Louvre-t, a Pompidou-t, a diadalívet; ott a
Champs-Ély… Ély… izén…
Less kerek perec megtiltotta. Irracionális félelem kerítette
hatalmába, hogy valami ismerős megláthatja, ahogy egy
turistacsoporttal követ egy otromba, aranyszínű zászlót.
– Kit érdekel? – tiltakozott Freddy, de Less hallani sem
akart a dologról. Mindent megnéztek, de Métróval mentek
vagy gyalog; utcai bódéknál ettek, nem éttermekben; Arthur
anyja azt mondta volna, hogy ezt az apjától örökölte. A nap
végére mindig kimerültek és idegesek voltak, a zsebükben
ezernyi metróbillet kallódott, és előbb le kellett rázniuk
magukról a parancsnok és közlegény szerepet, hogy
egyáltalán hajlandóak legyenek közös ágyban aludni. De
Freddynek szerencséje volt: Less influenzás lett.
Amikor Berlinben Bastiant ápolta – az emlékeiben élő
beteg ő maga volt.
Az emlék persze homályos. Proust eltűnt ideje, ahogy
végtelen napokig az elsötétítő függöny résében beosonó,
padlóra vetődő fénypászmát bámulta. Victor Hugo
harangtornya, ahogy éjszaka nevetés visszhangja fájdította a
fejét. Mindezek mellett ott volt Freddy aggódó arca, aggódó
keze Arthur homlokán és arcán; valami doktor is jött, és
megpróbált vele franciául szót érteni, de Freddy egy kukkot
sem értett, és az egyetlen lehetséges tolmács influenzában
haldoklott nyöszörögve; Freddy teával itatta és pirítóssal
etette; Freddy sálat és zakót vett, és párizsi gavallérrá
voltozott; Freddy túlzásba vitte a borozást, és elnyúlt Arthur
mellett. Less a mennyezeti ventilátort nézte, és azon
tűnődött, hogy a szoba mozog-e a mozdulatlan ventilátor
alatt, vagy fordítva; akárcsak a középkori ember, aki azon
gondolkodott, hogy az ég mozog-e, vagy a Föld. És a tapétán
alattomos papagájok bujkáltak egy fa ágai közt. Less
boldogan ismerte fel a fában gyermekkora hatalmas perzsa
selyemakácát. Delaware-ben a fa tetején ült, onnan figyelte
az udvart és anyja narancssárga fejkendőjét. Körülölelték az
ágak, elmerült a rózsaszín, dr. Seuss világára emlékeztető
virágok illatában. Még csak három- vagy négyéves lehetett,
és túl magasra mászott, hallotta, hogy hívja az anyja, akinek
eszébe sem jutott, hogy odafent lehet. Így hát Arthur
egyedül volt, nagyon büszke volt magára, igaz, félt is egy
kicsit. Fentről sarló alakú levelek peregtek. Ráhullottak
sápadt kis karjára, az anyja pedig csak szólongatta,
szólongatta, szólongatta. Arthur Less óvatosan kúszott az
ágon, érezte a síkos fakérget…
– Arthur! Felébredtél? Már sokkal jobban nézel ki! –
Freddy hajolt fölé, fürdőköpenyben. – Hogy érzed magad?
Leginkább durcásan. Parancsnokból lefokozták sebesült
katonává. De megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy csak
három nap telt el. Még volt idő…
– Megnéztem szinte minden nevezetességet.
– Tényleg?
– Ha szeretnéd, szívesen visszamegyek veled a Louvre-ba.
– Nem, nem kell, jó ez így. Van egy bolt, amit Lewis
említett, oda el akarok menni. Megérdemelsz valami
ajándékot…
A vacsoraest a Rue du Bacon a lehető legrosszabbul alakul.
Nem elég, hogy Finley Dwyer Arthur fejére olvasta irodalmi
vétkeit, ráadásul Alexander sincs sehol, és vagy a
csokoládéhab rossz, vagy a gyomra. Ideje lelépni; azt már
végképp nem bírná a gyomra, ha most még az esküvőről is
hallania kellene. A repülő amúgy is öt óra múlva indul. Less
körbepillant, az est háziasszonyát keresi – nehéz megtalálni
a sok fekete estélyi ruha tengerében –, amikor valaki odalép
hozzá. Mosolygó, napbarnított, spanyol arc. A zsaroló.
– Alexander baráti társaságához tartozol? Javier vagyok –
mutatkozik be. A tányérján lazac és kuszkusz. A szeme
aranyló zöld. A haja egyenes, fekete, középen van
elválasztva, és pont olyan hosszú, hogy a füle mögé
fésülhesse.
Less nem felel; hirtelen elönti a forróság, és tudja, hogy
rákvörös lett. Talán az alkohol tehet róla.
– Bizonyára amerikai vagy – teszi hozzá Javier.
Less zavarában tovább pirul.
– Honnan… honnan tudod?
A férfi végigméri.
– Mert úgy vagy öltözve.
Less lepillant vászonnadrágjára és puha velúrkabátjára.
Ráébred, hogy sok más amerikaihoz hasonlóan ő is egy
butik eladójának bűvöletébe esett; kisebb vagyont költött,
hogy úgy öltözzön, ahogy a párizsi férfiak szerinte
öltöznek, nem pedig úgy, ahogy valójában öltöznek. A kék
öltönyt kellett volna felvennie.
– Arthur vagyok – mondja végül. – Arthur Less.
Alexander a barátom, ő hívott meg. De úgy látszik, ő nem
jön.
A férfi közelebb hajol, és felfelé pillant; jóval alacsonyabb
Arthurnál.
– Alexander mindig mindenkit meghív, Arthur. De ő
sosem jön el.
– Tulajdonképpen már menni akartam. Itt senkit nem
ismerek.
– Ne, még ne menj! – Javier hirtelen rádöbben, hogy ezt
hangosan mondta.
– Este indul a gépem.
– Arthur, csak egy kicsit maradj még. Én sem ismerek itt
senkit. Látod őket ott? – Javier biccent egy kivágott hátú
fekete estélyis, szőke nő felé, akinek a kontyán megcsillan a
lámpafény, és egy szürkébe öltözött férfi felé, aki
Humphrey Bogartra hasonlít, de nagyon nagy a feje. Egymás
mellett állnak, és egy rajzot fürkésznek. Javier cinkosan
elmosolyodik; egy hajtincs elszabadult, és a homlokába
hullik. – Velük beszélgettem. Csak most ismerkedtünk meg,
de… nagyon hamar… megéreztem, hogy inkább lennének
kettesben. Ezért jöttem ide. – Javier elsimítja a makacs
hajtincset. – Össze fognak jönni.
Less felnevet, és megjegyzi, hogy ezt biztosan nem
közölték Javierrel.
– Nem, tényleg nem. De figyeld csak a testbeszédet.
Összeér a karjuk. A férfi egészen a nőhöz hajol. Nincs
hangzavar, csak azért hajol oda, hogy közelebb legyen. –
Ebben a pillanatban Humphrey Bogart a nő vállára teszi a
kezét, és a rajzra mutatva mond valamit. Az ajka olyan közel
van a nő füléhez, hogy a lélegzete megborzolja a haját.
Egyértelmű: össze fognak jönni.
Arthur visszafordul Javier felé, aki vállat von: Mit lehet
tenni?
– Ezért jöttél ide – foglalja össze Less.
Javier le nem veszi róla a szemét.
– Részben ezért.
Arthurt melegséggel tölti el a hízelgés. Javier arckifejezése
nem változik. Egy pillanatig hallgatnak; az idő megáll és
felsóhajt. Less felfogja, hogy neki kell lépnie. Eszébe jut,
amikor gyerekkorában egy barátja bátorságpróbaként azt
mondta neki, fogjon meg valami tűzforrót. A csendet törött
üveg csörömpölése töri meg: Finley Dwyer a járólapra
ejtette a pezsgőspoharat.
– Szóval visszarepülsz Amerikába? – kérdi Javier.
– Nem, Marokkóba megyek.
– Ó! Anyám marokkói volt. Gondolom, Marrákesbe mész,
aztán a Szaharába, utána Fezbe. A bevett turistaút.
Javier mintha kacsintott volna?
– Azt hiszem, én amolyan bevett turista vagyok. Igen,
nagyjából mindent kitaláltál már rólam, de te rejtélyes
maradtál.
Javier szexisen tovább kacsingat.
– Elnézést – vonja össze a szemöldökét.
– Rejtélyesnek lenni jó – Less törekszik rá, hogy
megjegyzése érzékinek hasson.
– Elnézést. Valami belement a szemembe. – Javier jobb
szeme szaporán pislog: pánikba esett madár. A szeme külső
sarkából folyik a könny.
– Valami baj van?
 Javier összeszorítja a fogát, pislog, és a szemét dörzsöli.
– Milyen kínos! Új a kontaktlencsém, és zavarja a
szememet. Francia.
Less nem próbál szóviccet csinálni. Nézi Javiert, és
aggódik. Egyszer olvasta egy regényben, hogy van egy
módszer, amivel könnyű kivenni a másik szeméből egy
porszemet: a nyelvét kellene használni. De ez túl intim,
intimebb, mint egy csók, és még kimondani is szégyellné.
Amúgy is, egy regényben olvasta, lehet, hogy csak kitalálták.
– Kijött! – kiált fel Javier egy kis szempilla-rebegtetés után.
– Szabad vagyok!
– Vagy megszoktad a franciát.
Javier arca kipirult, jobb felén könnyek csillognak, sűrű
szempillája összetapadt. Hősiesen elmosolyodik. Kicsit
kapkodja a levegőt. Less szerint úgy fest, mintha hosszú
futás után ért volna ide.
– Ennyit a rejtélyről – mondja Javier, kezét az asztalra
teszi, és mesterkélten felnevet.
Less legszívesebben megcsókolná; a karjába akarja venni,
hogy védelmezze. Ehelyett önkéntelenül Javier kezére teszi
a kezét. Még mindig nedves a könnyektől.
Javier aranyló zöld szeme felpillant rá. Olyan közel van,
hogy Less érzi hajhabjának narancsillatát. Egy pillanatra
mozdulatlanná dermednek, akár egy groupe en biscuit.
Arthur keze Javier kezén, tekintetük egymásba fonódik.
Érzik, hogy ennek a pillanatnak további emlékei is lesznek
talán. Aztán szétrebbennek. Arthur less már olyan vörös,
mint egy pipacs. Javier felsóhajt, és félrenéz.
– Esetleg… – szólal meg Less tétován, csak hogy mondjon
valamit – nincs véletlenül valami ötleted a forgalmi adóval
kapcsolatban…?
Mintha megszűnt volna körülöttük a világ, észre sem
veszik a szoba zöld csíkos tapétáját és a falakon a
bekeretezett vázlatokat: egy kéz; egy tollat tartó kéz; egy
felfelé néző női arc. A kandalló fölött ott a kép, amihez a
vázlatok készültek: egy nő, amint levélírás közben
eltűnődik. A könyvszekrények a plafonig érnek, és ha Less
körülnézne, H. H. H. Mandern Peabody regényei mellett
észrevenne egy amerikai novellagyűjteményt, melyben –
micsoda meglepetés! – az ő egyik írása is megjelent. Az est
háziasszonya nem olvasta; csak azért tartotta meg a
könyvet, mert hajdan viszonya volt egy másik íróval, akinek
a novellája benne van. Két polccal feljebb Robert két
verseskötetét viszont olvasta, de fogalma sincs, hogy az
egyik vendégének köze van hozzá. Itt ismét találkoznak a
régi szeretők. A nap már lenyugodott, és Less megtudta,
miként foghat ki az európai adórendszeren.
Arthur bájos, fordított nevetése: AH ah ah!
Érzi, hogy a pezsgő kezd a fejébe szállni.
– Mielőtt idejöttem, elmentem a Musée d’Orsay-ba.
– Az csodálatos.
– Gauguin szobrai nagyon megérintettek. Aztán a
semmiből ott termett Van Gogh. Három önarckép.
Odamentem az egyikhez; üveg volt előtte. Láttam benne a
tükörképemet. És azt gondoltam, Te jó ég! – Less megrázza a
fejét, és elkerekedik a szeme, ahogy újra átéli a pillanatot. –
Pont úgy nézek ki, mint Van Gogh.
Javier felnevet, és a szájához teszi a kezét.
 – Gondolom, még a füles incidens előtt.
– Azt hittem, megőrültem – folytatja Less. – De… már több
mint egy évtizeddel tovább éltem, mint ő.
Javier félrehajtja a fejét, mint egy felettébb jóképű spániel.
– Hány éves vagy, Arthur?
Nagy sóhaj.
– Negyvenkilenc.
Javier közelebb hajol, és fürkészőn vizslatja. Cigaretta- és
vaníliaillata van, mint Less nagymamájának.
– Milyen különös. Én is negyvenkilenc éves vagyok.
– Az ki van zárva! – Less döbbenete őszinte. Javier arcán
nyoma sincs a ráncoknak. – Azt hittem, harmincöt körül
vagy.
– Ugyan már! Hízelegsz. De kedves tőled. Rajtad sem
látszik, hogy közel jársz az ötvenhez.
Less elmosolyodik.
– Egy hét múlva lesz a születésnapom.
– Ugye milyen furcsa közel ötvenévesnek lenni? Úgy
érzem, még csak most kezdem megérteni, hogyan kell
fiatalnak lenni.
– Igen. Olyan, mint amikor az utolsó napot töltöd
külföldön. Végre tudod, hol adják a legjobb kávét, hová
érdemes beülni egy italra, hol a legfinomabb a steak. De
máris ideje elutazni. És soha nem térsz vissza.
– Ezt nagyon jól megfogalmaztad.
– Író vagyok. Nagyon jól fogalmazok. De állítólag
„mimóza” vagyok.
– Tessék?
– Bolond. Lágyszívű.
 Javiernek ez nagyon tetszik.
– Szép szó. Lágyszívű. Lágyszívű… – Nagy levegőt vesz,
összeszedi a bátorságát. – Azt hiszem, én ugyanilyen
vagyok.
Javiert szomorúság lengi körül, amikor ezt kimondja. Az
italába bámul. Az ablakon túl az ég leveti utolsó áttetsző
fátylát, és látni engedi a meztelen Vénuszt. Less az ősz
tincseket nézi Javier hajában, a határozott vonalú orrát,
lehajtott fejét a fehér ing fölött, melynek felső két gombja
nyitva van. Javier bőre datolyabarna, mellkasán a
szőrszálak közt jó néhány ősz szál látszik. Elképzeli
meztelenül. Ahogy az aranyló zöld szempár felpillant rá egy
hófehér ágyról. Elképzeli, hogy megérinti. Micsoda váratlan
este! Micsoda váratlan találkozás! Lessnek az jut eszébe,
amikor vásárolt egy pénztárcát egy turkálóban, és talált
benne egy százdollárost.
– Jólesne egy cigaretta – mondja Javier gyermekien szende
arccal.
– Nekem is – feleli Less, és együtt lépnek ki a nyitott
erkélyajtón egy keskeny kőerkélyre, ahol a dohányzó
európaiak úgy néznek az amerikaira, mintha titkosrendőr
lenne. Az erkély a ház sarkánál elkanyarodik, a kilátás a
ferde bádogtetőkre és a kéményekre nyílik. Itt már csak
kettesben vannak, Javier elővesz egy csomag cigarettát, és
előrébb húz két szálat; kimerednek a dobozból, mint két
fehér agyar. Less a fejét rázza.
– Az az igazság, hogy nem dohányzom.
Nevetnek.
– Azt hiszem, kicsit berúgtam, Arthur – mondja Javier.
 – Azt hiszem, egy kicsit én is.
Most, hogy kettesben maradt Javierrel, Less szélesen
mosolyog. Vajon a pezsgő teszi, hogy hangosan felsóhajt?
Egymás mellett állnak a korlátnál. A kémények
virágcserepekre hasonlítanak.
Javier a kilátást fürkészve megszólal:
– Van az öregedésben valami különös.
– Micsoda?
– Új barátok, akik mind kopaszok vagy őszülnek. És nem
tudom, milyen volt a hajuk fiatal korukban.
– Erre még nem is gondoltam.
Javier Arthur felé fordul; biztosan megvan az a szokása
is, hogy az anyósülésről nézi a másikat vezetés közben.
– Van egy barátom, akit öt éve ismerek, az ötvenes évei
vége felé járhat. Egyszer megkérdeztem. Meglepődtem, mert
kiderült, hogy vörös haja volt!
Less egyetértően bólint.
– Nemrég a belvárosban sétáltam New Yorkban. Hozzám
lépett egy öregúr, és megölelt. Fogalmam sem volt, ki az.
Kiderült, hogy a volt párom.
– Díos mío – Javier belekortyol a pezsgőjébe. Less érzi,
hogy összeér a karjuk, és még így, ruhán keresztül is
szikrák pattannak a bőrén. Kétségbeesetten vágyik az
érintésére. Javier is mesél: – Én egy vacsoraesten voltam, és
egy öregember ült mellettem. Rettenetesen unalmas volt!
Végig ingatlanokról beszélt. Én meg arra gondoltam,
Istenem, kérlek, ne engedd, hogy én is ilyen legyek majd, ha
megöregszem! Később kiderült, hogy az unalmas férfi egy
évvel fiatalabb nálam.
 Less leteszi a poharat, és összeszedi a bátorságát. A kezét
újra Javier kezére teszi. Javier odafordul.
– Ráadásul – szólal meg Arthur jelentőségteljesen – az
egyetlen szinglinek lenni a társaságban, a mi korunkban…
Javier nem felel, csak szomorúan elmosolyodik.
Less pislog, elhúzza a kezét, és ellép a korlát és Javier
mellől. Kettőjük között a távolba pillantva látható az Eiffel-
torony építőjáték-sziluettje.
– Nem vagy szingli… ugye? – teszi fel a kérdést Arthur.
Javier lassan kifújja a füstöt, és finoman megrázza a fejét.
– Tizennyolc éve együtt vagyunk. A férjem Madridban
van, én pedig itt.
– Házasok vagytok.
Javier hosszan hallgat.
– Igen.
– Látod? Akkor igazam volt.
– Hogy te vagy az egyetlen szingli?
Less lehunyja a szemét.
– Hogy bolond vagyok.
Bent valaki zongorázik; a fiú nekiállt valami hasznosat
tenni, és hiába teljesen másnapos, ettől függetlenül
csodálatos gyöngyfüzért fűz az ablakon át az erkélyre
kiszökdöső hangokból. A kint dohányzók mind
megfordulnak és bemennek, hogy jobban lássák és hallják.
Az ég elsötétült, leszállt az éj.
– Nem, nem vagy bolond – Javier Less nevetséges kabátja
ujjára simítja a tenyerét. – Bárcsak szingli lennék!
Less az óhajtó mondat hallatán keserűen elmosolyodik,
de nem húzza el a karját.
 – Szerintem ezt nem gondolod komolyan. Ha komolyan
gondolnád, szingli lennél.
– Ez nem ilyen egyszerű, Arthur.
Less tétovázik.
– Nagy kár.
Javier végigsimítja a karját.
– Nagyon nagy kár. Mikor indulsz?
Arthur az órájára pillant.
– Egy óra múlva el kell indulnom a reptérre.
– Ó. – A zöld-arany szempárban hirtelen pánik villan. –
Nem látlak többet, ugye?
Fiatalon vékony lehetett, hosszú fekete haja a napfényben
kékesen csillogott, mint a régi képregényhősöké.
Narancssárga Speedo fürdőnadrágban úszkálhatott az
óceánban, és beleszeretett a parton mosolygó férfiba.
Biztosan volt egy sor rossz kapcsolata, mire véletlenül
rátalált egy képtárban egy megbízható férfira, aki öt évvel
volt idősebb nála, már kopaszodott és picit pocakosodott is,
de kellemes és jó természetű volt, és menedéket nyújtott az
összetört szívnek Madridban, a paloták városában, a vibráló
hőségben. Biztos eltelt egy évtized, mielőtt összeházasodtak.
Vajon hányszor vacsoráztak későn sonkás szendvicset és
füstölt szardellát? Hányszor vesztek össze, hogy a
zoknisfiókban össze vannak keverve a feketék a
sötétkékekkel; mikor döntöttek úgy, hogy inkább külön
fiókokat tartanak? És külön takarót, mint Németországban?
Kétféle kávét és teát? Külön indultak nyaralni – Javier férje
Görögországba (mostanra már egészen kopasz, de a
pocaktól megszabadult), Javier pedig Mexikóba? Ismét
egyedül az óceán partján, narancssárga fürdőnadrágban, de
már nem olyan vékony. A hullámok a partra hordják az
óceánjáró luxushajókról kidobált szemetet, gyönyörű
kilátás nyílik Kuba táncoló fényeire. Régóta lehet magányos,
ha most ilyet kérdez Arthur Lesstől. Egy párizsi háztetőn,
fekete öltönyben és fehér ingben. Minden narrátor
irigyelne egy ilyen lehetőséget a szerelemre, egy ilyen
ígéretes éjszakán.
Less ott áll a velúrkabátjában az éjszakai város látképe
előtt. Bánatos arckifejezésével félig Javier felé fordulva,
szürke ingben, csíkos sállal a nyakában, kék szemével és
vöröses szakállával nem is hasonlít önmagára. Inkább Van
Goghra.
Mögötte egy csapat seregély felrebben, és a templom felé
repül.
– Túl öregek vagyunk már, hogy higgyünk benne, hogy
még találkozunk – mondja Arthur.
Javier Less derekára teszi a kezét, és közelebb lép.
Cigaretta és vanília.

„A Marrákesbe készülő járat utasai…”

Arthur Less a szokásos testtartásban ül – lábát keresztbe
veti, cipőjét a lábujjain himbálja, a sarka kilóg belőle –, és
mint mindig, hosszú lába most is útban van a többi utasnak,
akik akkora bőröndöket cipelnek, hogy Less el sem tudja
képzelni, mit akarnak Marokkóba szállítani. Annyian
jönnek-mennek, hogy kénytelen behúzni a lábát. Még
mindig az új, párizsi ruháit viseli, vászonnadrágja kicsit
buggyos a nap végére, a kabátban majd megsül. A
vacsoraesten elfáradt és túl sokat ivott, arca kipirult az
alkoholtól és az izgalomtól. Viszont sikerült postára adnia
az adó-visszatérítési papírjait, ezért (mióta elhaladt
nemezise, a vámhivatalnok hölgy mellett) olyan elégedett
vigyor ül az arcán, mint egy bűnözőnek, akinek jól sikerült
az utolsó rablása. Javier megígérte, hogy reggel postázza a
borítékot; most a jól szabott fekete öltöny belső zsebében
van, a kemény ibériai mellkashoz simulva. Tehát nem volt
hiába. Ugye nem?
Arthur lehunyja a szemét. „Régmúlt ifjúkorában”
aggodalmaskodó elméjét könyvek címlapjával, szerzők
fotójával, újságkivágásokkal csitítgatta. Most is könnyedén
felidézi őket; most nem nyújtanak vigaszt. Helyette
képzeletének portréfotósa egy sorozat egyforma képet
nyomtat: Javier a kőfalhoz húzza és megcsókolja.
„A repülőgépen túlfoglalás történt. Kérjük azon utasaink
jelentkezését, akik…”
Már megint túlfoglalás. De Arthur Less meg sem hallja,
vagy ha igen, hát nem akar másodszor is a végzetébe
rohanni, nem akar egy második ígéretes nap lehetőségeinek
bedőlni az ötvenedik születésnapja előtt. Ez már túl sok
lenne. Vagy pont elég.
A zongoradarabnak vége, a vendégek tapsolnak. A
tetőkről vagy a taps visszhangzik, vagy máshol is estélyt
adnak. Borostyánszínű fénypászma tükröződik Javier
szemében, üvegesen csillan. És Less egyetlen gondolattal
küzd: Csak kérned kell. Javier, a házas férfi rámosolyog,
megsimogatja vöröses szakállát – Csak kérned kell – és még
fél órán át csókolóznak, és íme, ismét egy férfi, aki
áldozatul esett Arthur csókjának. A falhoz szorítja,
kicipzárazza a kabátját, szenvedélyesen simogatja, és édes
semmiségeket suttog neki, gyönyörű szavakat, de nem azt,
ami mindent megváltoztatna. Mert még most is meg lehetne
változtatni mindent, amíg végül Less szól, hogy indulnia
kell. Javier bólint, visszakíséri a zöld csíkos szobába,
mellette áll, ahogy Arthur rettenetes franciasággal elköszön
az est háziasszonyától, aztán a többi gyanúsítottól is – Csak
kérned kell –, kikíséri az ajtóhoz, aztán le a lépcsőn, ki az
utcára, ahol a szemerkélő esőben kék vízfestmény a város, a
faragott kőoszlopok és a nedvesen fénylő utcakövek – Csak
kérned kell –, és a szegény spanyol felajánlja az esernyőjét
(Arthur nem fogadja el), aztán szomorúan elmosolyodik:
– Úgy sajnálom, hogy elmégy… – és búcsút int.
Csak kérned kell, és maradok.
Less telefonja megcsörren, de ő el van foglalva: már
felszállt a gépre, biccent a horgas orrú, szőke légiutas-
kísérőnek, aki szokás szerint nem az utasok és nem is a
saját anyanyelvén köszön, hanem a gép nyelvén
(„Buonasera”, mivel olasz járat); nagy nehezen végighalad
az üléssorok közt, segít egy apró nőnek feltenni a tárolóba a
hatalmas bőröndjét, majd megtalálja kedvenc helyét:
jobboldalt leghátul, a sarokban. Itt biztos nem fog mögé ülni
egy gyerek, hogy aztán végig rugdossa. Börtönpárna,
börtöntakaró. Arthur leveszi a szűk, francia cipőt, és az ülés
alá csúsztatja. Az ablakon túl: a Charles de Gaulle reptér
éjjel, lidércfények, világító pálcákkal hadonászó
forgalomirányítók. Lehúzza az ablak elsötétítőjét, lehunyja
a szemét. Hallja, hogy valaki lehuppan mellé, és majdnem
érti is, amit olaszul hadar. Egy golfüdülő emléke sejlik fel
egy pillanatra. Dr. Ess képzeletbeli emléke. Háztetők és
vanília valós emléke.
„…üdvözöljük önöket Párizsból Marrákesbe tartó
járatunkon…”
A kémények virágcserepekre hasonlítottak.
Újabb telefonhívás, ezúttal ismeretlen számról, de sosem
fogjuk megtudni, ki az és mit akar, mert nem hagy üzenetet,
és akit hívott, az már elaludt a repülőgépen Európa felett,
egy héttel az ötvenedik születésnapja előtt, Marokkó felé.
 LESS MAROKKÓBAN

Mit szeret vajon egy teve? Szerintem az égvilágon semmit.

Sem a homokot, ami dörzsöli a bőrét, sem a napot, ami
folyton perzseli, sem a vizet, amit úgy vedel, mint egy
absztinens. Nem szeret lekuporodni és hosszú pilláit
rebegtetni, mint egy színésznőcske. Nem szeret felállni és
morogva kigubancolni kamaszosan hosszú lábait. Nem
szereti a többi tevét, akikre úgy néz, mint az utastársakra
egy milliomosnő, aki valahogy a turistaosztályra keveredett.
Nem szereti az embereket, akiknek a rabszolgája. Nem
szereti a monoton homoktengert, sem az íztelen füveket és
kórókat, amiket sértetten kérődzik fel újra meg újra. Nem
szereti a pokoli reggelt, sem a mennyei éjszakát. Sem a
naplementét, sem a napfelkeltét. Nem szereti a napot, a
holdat, a csillagokat. És főleg nem szereti a nehéz amerikait,
aki kicsit túlsúlyos, de talán a korához képest nem vészes,
magasabb az átlagnál, és ide-oda dülöngél; nem szereti ezt
az embert, ezt az Arthur Lesst, akit kénytelen
keresztülcipelni a Szaharán.
Előtte: Mohammed, egy hosszú fehér dzsellabába burkolt
férfi, kék turbánnal a fején, kötélen vezeti a tevét. Mögötte:
a karaván nyolc másik tevéje, mert kilencen jelentkeztek az
utazásra, már csak négy teve hátán ül utas. Marrákes óta
négyen lemorzsolódtak. És hamarosan lemorzsolódik a
következő is.
A teve hátán: Arthur Less, arca előtt szintén egy kék
turbán anyagával, ahogy a dűnéket csodálja, a szélborzolta
homok táncát szemléli a fodrok tetején, a naplemente türkiz
és arany egében gyönyörködik; arra gondol, hogy legalább
nem tölti egyedül a születésnapját.

Néhány nappal korábban: a Párizsból induló repülőről

félálomban leszállva Afrikában találja magát. Arthur Less,
az álomittas utazó. A pezsgőtől és Javier érintésétől még
mindig bizseregve, az ablak melletti kényelmetlen üléstől
zsibbadtan keresztülbotorkál a leszállópályán az indigókék
éjszakai ég alatt, egyenesen az útlevélvizsgálatra
felsorakozott észbontó tömegbe. A franciák otthoni úri
modorának itt, korábbi gyarmatukon, nyoma sincs; nem
állnak sorba, leakasztják a nagy alapossággal felállított
korlátokról a kötelet, és fegyelmezetlen csürhe módjára
rontanak be Marrákesbe. A marokkói vámtisztek zöld-piros
egyenruhájukban úgy festenek, mint a koktélban az
olajbogyók. Tökéletes nyugalommal vizsgálják és pecsételik
az útleveleket; Lessnek az a benyomása, hogy az ilyen
csődület itt mindennapos.
– Madame! Madame! – kiabál rá egy francia nőre, aki
oldalba könyököli. A nő fintorog, vállat von (C’est la vie!), és
megy tovább. Talán kitört a háború, és Less lemaradt a
hírről? Talán ez volt az utolsó járat, ami elhagyhatta
Franciaországot? Ha igen: hol van Ingrid Bergman?
A tömegben kallódva rengeteg ideje jut pánikba esni. És
persze itt is mindenki fölé magasodik, pedig európaiak.
 Ott maradhatott volna Párizsban, vagy legalább ismét
elfogadhatta volna a későbbi indulást (és a hatszáz eurót);
ezt az őrült kalandot sutba dobhatta volna egy még őrültebb
kalandért. Úgy volt, hogy Arthur Less Marokkóba utazik, de
Párizsban megismerkedett egy spanyol férfival, és azóta
senki nem hallott róla. Micsoda pletyka lenne ez Freddynek!
De igaz, ami igaz, Arthur Less mindig ragaszkodik a
terveihez. Úgyhogy itt van. Legalább nem lesz egyedül.
– Arthur! Hát szakállat növesztettél? – régi barátja, Lewis
várja a kijáratnál, vidám, mint mindig. Óezüst haja a füle alá
ér, állán kis, fehér szakáll. Arca kerek, öltözéke elegáns
szürke vászon és pamut; orrán termékeny deltában futnak
össze a hajszálerek. Látható, hogy Lewis Delacroix, a
hatvanhoz közeledve, egy lépéssel Arthur Less előtt jár.
Less tartózkodó mosollyal megsimogatja a szakállát.
– Igen… gondoltam, jót tesz a változás.
Levis karon fogja, és végigméri.
– Szexi. Na gyere, keressünk valami légkondit. Hőhullám
van, és Marrákesben mostanság éjszaka is pokoli a meleg.
Sajnálom, hogy későbbi járattal kellett jönnöd; milyen rémes
lehetett egész nap várni! Tizennégy órád volt Párizsban,
sikerült azalatt szerelembe esned?
Less döbbenten hebegi, hogy felhívta Alexandert.
Elmondja, hogy vacsoraesten volt, ahová Alex el sem jött.
Javiert nem említi.
Lewis feléje fordul.
– Akarsz beszélni Freddyről? Vagy inkább nem akarsz
beszélni róla?
– Nem akarok.
 Lewis bólint. Lewist Arthur az egyetem utáni hosszú
utazáson ismerte meg. Lewis felajánlotta olcsó lakását a
Valencia Streeten, a kommunista könyvesbolt mögött, és
megismertette Arthurral az acidot és az elektronikus zenét.
A jóképű Lewis Delacroix, aki annyira felnőtt és magabiztos
volt, mindössze harmincévesen. Akkor még egy generáció
különbség volt köztük; ma tulajdonképpen kortársak. De
Lewis mindig sokkal szilárdabb jellemnek bizonyult, húsz
éve van együtt ugyanazzal a férfival, ők ketten élő példái,
hogy a szerelem igenis alakulhat jól. És nagystílű is: ez az
utazás például tipikusan olyan luxusélmény, amilyenekből
Lewis lenyűgöző történetei táplálkoznak. Születésnapi út…
de nem Arthur Less az ünnepelt, hanem egy Zohra nevű nő,
aki szintén ötvenéves, és Less még sosem találkozott vele.
– Mondanám, hogy aludjunk egyet – kezdi Lewis, amikor
taxiba ülnek –, de a szállodában senki nem alszik. Dél óta
megy az ivászat. És még ki tudja, mi egyéb? Zohra tehet róla;
nos, majd mindjárt megismerkedsz vele.

Elsőnek a színésznő esik ki. Lehet, hogy a halvány,

marokkói bortól, amiből újra meg újra teletöltik a
poharaikat vacsora után (a bérelt ház, vagyis a riád tetején,
ahonnan kilátás nyílik a kisiskolás jelentkező feltartott
kezére emlékeztető Koutoubia mecsetre); vagy talán a
szintén vacsora után elfogyasztott gin-toniktól, amely után a
színésznő levetkőzik (a riád két alkalmazottja nem szól
semmit, viszont mindkettő Mustafa névre hallgat), és
csobban a kerti medencében, ahol teknősök figyelik sápadt
bőrét, és azt kívánják, bárcsak még dinoszauruszok
lennének, és a víz fodrozódik a karcsapásaitól, miközben a
többiek sorban bemutatkoznak (Less már itt van, és egy
borosüveggel küzd éppen); vagy talán a tequilától, amit a
színésznő akkor fedez fel, amikor a gin elfogyott, és valaki
talált egy gitárt, valaki más pedig egy éles hangú helyi sípot,
és a színésznő egy lámpással a fején improvizált táncba
kezd, amíg valaki ki nem kíséri a medencéből; vagy talán a
hasistól; vagy a cigarettától; vagy a három hangos
koppantástól a riád szomszédságában lakó hercegnőtől: ez
azt jelentette, hogy a marrákesi illendőségnél sokkal tovább
vannak már ébren – de hát honnan tudhatnánk biztosan?
Csak annyit tudunk biztosan, hogy reggel a színésznő
képtelen felkelni; meztelenül kiált egy italért, és amikor
valaki egy pohár vizet hoz, ellöki a poharat.
– Vodkát akarok! – de mivel képtelen megmozdulni, ám a
szaharai utazás délben kezdődik, és mert a legutóbbi két
filmje meglehetősen kétes ízlésről tanúskodott, ráadásul az
ünnepelten kívül senki nem ismeri őt, a két Mustafa
gondjaira bízzák, és hátrahagyják.
– Nem lesz baja? – kérdi Less Lewistól.
– Meglep, hogy ennyire nem bírja az italt – feleli Lewis
hatalmas napszemüvege mögül, melyben úgy fest, mint
valami éjszakai majomfajta. Együtt ülnek egy kisbuszban; a
hőhullámtól a kinti világ mintha wokban sülne. A többi
utas fáradtan dől az ablaknak. – Azt hittem, a színészek
kőkemények.
– Üdvözlet a mindenkinek! – szól bele a mikrofonba az
idegenvezető, Mohammed, egy piros pólóba és farmerbe
öltözött marokkói férfi. – Átkelünk az Atlasz-hegységen.
Errefelé azt mondjuk, hegység olyan, mint kígyó. Ma
megérkezünk (itt érthetetlen helységnevet morog a
mikrofonba)… és éjszakára itt lesz szállásunk. Holnap a
pálmák völgye.
– Azt hittem, holnap a sivatag – szólal meg egy brit
akcentus, amit Less már ismer az előző estéről: egy
technikai zsenihez tartozik, aki negyvenévesen nyugdíjba
ment, és szórakozóhelyet nyitott Sanghajban.
– Igen, ígérem, lesz a sivatag! – Mohammed alacsony,
negyven körüli férfi, hosszú, göndör haja van. Sokat
mosolyog, kevés helyes angol mondatot mond. – Sajnálom a
kellemetlen meglepetést, hogy nagy forróság.
Hátulról női hang: a koreai hegedűművésznő.
– Be lehetne kapcsolni a légkondicionálót?
Arab párbeszéd, majd a légkondi bekapcsol, és meleg
levegő süvít szanaszét a buszban.
– Barátom azt mondta, már bekapcsolta, de ezek szerint
csak most.
A levegő egyáltalán nem hűt. Mellettük a Marrákesből
kivezető úton iskolások sietnek haza ebédelni; arcuk elé
tartják az ingüket vagy a könyveiket, hogy a kegyetlenül
tűző nap ellen védekezzenek. Mérföldeken át csak
agyagfalak láthatóak, néha egy-egy kávézó, ahol, mint egy
oázisban, emberek üldögélnek, és az elhaladó buszt
bámulják. Ott egy pizzázó. Itt egy félig megépült benzinkút:
AFRIQA. Valaki a semmi közepén egy telefonpóznához
kötött egy szamarat, és otthagyta. A sofőr bekapcsolja a
zenét; a gnawa dalok különös bája duruzsol. Lewis
valószínűleg elaludt, de Less nem lehet biztos benne a
napszemüveg miatt.

Tahiti.
– Mindig is el akartam menni Tahitire – mondta Freddy
egy délutáni összejövetelen egy háztetőn, fiatal barátaiknál.
A társaságban megfordult néhány korosabb férfi is, akik
úgy méregették egymást, ahogy a ragadozók szokták; Less
nem tudta, hogyan jelezze, hogy ebben a gazellanyájban ő
vegetáriánus. Az utolsó pasim most már a hatvanas éveiben
jár, akarta mondani. Talán volt köztük, aki – Lesshez
hasonlóan – a középkorú férfiakat kedvelte? Sosem derült
ki; úgy kerülték őt, mintha azonos pólusú mágnes taszította
volna őket. Freddy fáradt arckifejezéssel járkált, aztán végül
órákon át kettesben beszélgettek. Talán a tequila és a
naplemente miatt említette Freddy Tahitit.
– Jól hangzik – mondta Less. – De nekem nagyon turistás.
Sosem találkozol a helyiekkel. Én inkább Indiába mennék.
Freddy megvonta a vállát.
– Hát, Indiában tényleg találkozhatsz a helyiekkel. Úgy
hallom, ott senki és semmi nincs, csak a helyiek. De
emlékszel a párizsi utunkra? A Musée d’Orsay-ra? Ja, igen,
te akkor voltál beteg. Tudod, ott láttam egy Gauguin-
kiállítást. Szobrok voltak, az egyiknél ez a felirat állt: Légy
rejtélyes! A másiknál pedig: Ess szerelembe, és boldog leszel.
Persze franciául. Nagyon megérintettek, még a
festményeknél is jobban. A házában ugyanilyen szobrot
faragott Tahitin. Tudom, hogy fura vagyok, és a
tengerpartok miatt kellene Tahitira vágynom, de én azt a
házat akarom látni.
 Less felelni akart valamit, de akkor a nap a Buena Vista
mögé bújt, gyönyörű fény sejlett át a ködön, és Freddy a
korláthoz lépett, hogy megcsodálja. Tahitiról nem beszéltek
többet, úgyhogy Less el is felejtette. De Freddy nem.
Mert most biztosan ott van már. Nászúton Tommal.
Ess szerelembe, és boldog leszel.
Tahiti.

A következők hamarosan kiesnek. A busz beér Ait Ben

Haddouba (ebédelni megálltak egy hallucinációba illő
mozaikkal díszített fogadóban). Kiszállnak. Less előtt egy
haditudósító pár áll, az előző este mindenfélét meséltek
neki a nyolcvanas évekről Bejrútban, például azt, hogy egy
bárban volt egy papagáj, ami a bombák sivítását tudta
utánozni. A nő francia, hófehér bubifrizurával, élénk színű
pamutnadrágban, a férfi német, bajuszos, magas, és a
kabátján látszik, hogy fotóriporter. Afganisztánból érkeztek,
hogy nevessenek egy kicsit, sorra szívják a cigarettákat, és
megtanuljanak egy új arab dialektust. Mintha övék lenne a
világ. Legyőzhetetlennek tűnnek.
Zohra, az ünnepelt, odalép Arthurhoz, és együtt sétálnak
tovább.
– Arthur, annyira örülök, hogy eljöttél! – Nem magas, de
csábos nő, hosszú ujjú, sárga ruhát visel, ami látni engedi a
lábát; különös szépség, olyan, mint egy bizánci Mária-kép a
hosszú orrával és hatalmas, ragyogó szemével. Minden
mozdulata céltudatos – ahogy megérinti az ülés támláját,
ahogy félresimít az arcáról egy tincset, ahogy a barátaira
mosolyog –, és a tekintete közvetlen, figyelmes. Akcentusát
lehetetlen beazonosítani: Angol? Mauritiusi? Baszk?
Magyar? Less már tudja Lewistól, hogy Zohra itt született
Marokkóban, de gyerekkorában került Angliába. Tíz éve
nem járt itthon. Arthur figyelte már a barátai között; mindig
nevet, mosolyog, de amikor egymaga van, megérez rajta
valami mélységes szomorúságot. Elbűvölő, intelligens,
rugalmas, üdítően szókimondó, és nem finomkodik; Zohra
az a fajta nő, akiből kinézi az ember, hogy nemzetközi
kémhálózatot vezet. Ki tudja, talán így is van.
De ami a legfontosabb: közel sem látszik rajta, hogy
ötvenéves; még negyvennek sem tűnik. Nem látszik rajta,
hogy vedel, mint egy matróz és káromkodik, mint egy
kocsis, ráadásul egyik mentolos cigarettát szívja a másik
után. Egyértelműen fiatalabbnak tűnik, mint a ráncos,
fáradt, vén, nyomorult, szeretetlen Arthur Less.
Zohra ráfüggeszti ragyogó tekintetét.
– Nagy rajongója vagyok a könyveidnek.
– Ó – nyögi ki Arthur.
Egy régi téglafal mellett sétálnak, alant egy folyónál
néhány fehérre meszelt ház sorakozik.
– Nagyon tetszett a Kalüpszó. Tényleg odavoltam érte. Te
faszkalap, a végén meg is ríkattál!
– Azt hiszem, örvendek.
– Annyira szívszorító volt, Arthur! Kibaszottul mélabús.
Mi lesz a következő? – Zohra a válla fölé söpri hosszú,
libbenő haját.
Less összeszorítja a fogát. Odalent két fiú halad a
folyóparton, lóháton.
Zohra összevonja a szemöldökét.
 – Kiakasztottalak, látom, nem kellett volna
megkérdeznem. Kurvára semmi közöm hozzá.
– Dehogy – tiltakozik Arthur. – Semmi gond. Írtam egy új
regényt, de a kiadóm utálja.
– Ezt hogy érted?
– Hát, elutasították. Nem hajlandók kiadni. Emlékszem,
amikor az első könyvemre megkaptam a szerződést, a kiadó
vezetője leültetett az irodájában, és hosszasan prédikált,
hogy ugyan nem tudnak sokat fizetni, de olyanok, mint egy
család, és nemcsak erre a könyvemre, hanem a teljes
karrieremre állnak mellettem. Ez mindössze tizenöt éve
volt. Most meg, durr bele! Szép család, mondhatom.
Kidobtak.
– Olyanok, mint az én családom. Miről szól az új
regényed? – észreveszi Less arckifejezését. – Arthur, ne
aggódj, nyugodtan elküldhetsz a picsába válasz helyett.
Van egy aranyszabály, miszerint Arthur sosem beszél a
könyveiről, amíg nincsenek kiadva. Az emberek annyira
érzéketlenek néha, és még egy szkeptikus fintor is olyan
bántó tud lenni, mintha valaki egy új szeretőről nyilvánít
véleményt: Ne már! Te komolyan vele jársz?! Ám Arthur
valami rejtélyes oknál fogva megbízik Zohrában.
– Arról szól… – kezdi, és megbotlik egy kőben, aztán újra
megszólal: – Egy középkorú, meleg férfiról szól, ahogy San
Franciscóban barangol. Tudod, a gondjai… bajai…
Zohra kétkedő arcot vág, és Arthur elakad. A csoport
elején az újságírók arabul kiabálnak.
– Fehér, középkorú férfi? – kérdi Zohra.
– Igen.
 – Egy fehér, középkorú, amerikai férfi, ahogy fehér,
középkorú, amerikai gondjait-bajait sétáltatja?
– Úristen… tulajdonképpen igen.
– Sajnálom, Arthur, de kicsit nehéz együttérezni egy ilyen
alakkal.
– És ha meleg?
– Akkor is, ha meleg.
– Menj a picsába! – Arthur nem is érti, hogy csúszhatott ki
a száján ilyesmi.
Zohra megáll, megböki, és elvigyorodik.
– Milyen igazad van!
Ekkor Arthur megpillantja a dombtetőn az előttük
magasodó, lőrésekkel ellátott, csipkézett tetejű várat. Úgy
tűnik, napon szárított agyagból építették. Lehetetlen
látványt nyújt. Miért nem számított rá? Miért nem számított
Jerikóra?
– Íme – jelenti be Mohammed –, itt láthatjuk a Haddou
törzs ősi, fallal körülkerített városát. Ait berber nyelven a
törzs neve, Ben azt jelenti, „innen származik”, Haddou
pedig a család neve. Tehát íme, Ait Ben Haddou. A város
falain belül még mindig itt lakik nyolc család.
Miért nem számított Arthur Ninivére, Szidónra, Tíruszra?
– Elnézést – szólal meg a technikai zseniből avanzsált
bártulajdonos. – Azt mondta, itt nyolc család lakik, vagy Ait
Ben, azaz Aitben lakik nyolc család…?
– Nyolc család lakik itt, ők az Ait család, akik itt laknak,
Ait Ben Haddouban.
– Nyolc család?
– Régen népes település volt, de mostanra csak nyolc
család maradt.
Babilon? Ur?
– Szóval akkor itt nyolc Ait család él Ben Haddouban?
– Valahogy úgy. Tehát Ait Ben Haddou.
Ebben a pillanatban a haditudósító nő áthajol az ősi
városfalon, és rókázni kezd. A csoport megfeledkezik az
előttük pompázó csodáról, a nő férje odaszalad, és
összefogja felesége gyönyörű haját. A lenyugvó nap kék
árnyékot vet a vályogvárosra, és Less visszagondol
gyermekkori otthonának színeire, amikor anyja úgy odavolt
a délnyugati stílusért. A folyón túlról szirénaként harsan
egy hang: esti imára szólít a müezzin. Az Ait Ben Haddou
erőd, azaz ksar szilárdan, elszántan áll előttük. A
haditudósító férj először németül veszekszik az
idegenvezetővel, aztán arabul a sofőrrel, utána franciául is
próbálkozik, végül érthetetlen nyelven vitába kezd,
valószínűleg az istenekkel. Az angol káromkodásrepertoár
kimaradt. Felesége eközben a fejét fogva próbál talpon
maradni, de nem sikerül. A sofőr elkapja, mielőtt elájul, és
mindhárman gyorsan visszamennek a buszba.
– Migrén – suttogja Lewis Arthurnak. – A pia meg a
magaslati levegő. Fogadni mernék, hogy nem utazik tovább.
Less még egy pillantást vet az ősi vályogerődre, amit
minden évben újratapasztanak, amikor az esőzések
megrongálják a falakat. Mostanra semmi sem maradt a régi
ksarból, csupán a formája. Akár egy eleven lény, melynek
sejtjei mind lecserélődnek. Akár Arthur Less. És vajon
hogyan tovább? Örökké újítgatni fogják? Vagy egy szép
napon valaki majd azt mondja, Mégis mi a fenének? Hagyjuk
a picsába, hadd dőljön össze! És akkor vége Ait Ben
Haddounak. Less hirtelen a megvilágosodás küszöbén
találja magát, megérti az életet, a halált és az idő múlását,
beléhasít az ősi és nyilvánvaló tudás, amikor hirtelen
megszólal a brit akcentus:
– Na jó, tisztázzuk, hogy is van ez. Elnézést a
szőrszálhasogatásért, de itt Aitben nyolc Haddou család,
vagy Ait Ben Haddouban nyolc…

– Az imádság jobb, mint az alvás – kiált a müezzin

hajnalban, de az utazás jobb, mint az imádság, úgyhogy
mire a jó müezzin felkel, ők már be is szálltak a buszba, és
várják, hogy az idegenvezető megérkezzen a
haditudósítókkal. A szállásuk éjjel sötét kőlabirintusnak
tűnt, de a napkelte megmutatja igazi arcát, és kiderül, hogy
egy zöldellő pálmafákkal beültetett völgyben pompázó
palota. A bejáratnál két nevetgélő kisfiú egy csibét fog. A
csibe élénk narancsszínű (vagy természetes, vagy
természetfölötti okból), és haragosan csipogva tiltakozik, de
a gyerekek csak nevetnek tovább, és megmutatják a
madarukat a bőröndök alatt roskadozó Arthurnak. A
buszon Less a koreai hegedűművésznő és fotómodell
barátja mellé ül; a férfi üres, kék szemmel néz rá. Mit szeret
vajon egy férfi fotómodell? Lewis és Zohra egymás mellett
ülnek, és nevetnek. Az idegenvezető visszatér, és jelenti,
hogy a haditudósítók lábadoznak, így majd egy későbbi
tevével csatlakoznak a csoporthoz. A buszban ülők
magukhoz térnek, és mindenki röhög. Milyen jó, hogy
mindig van egy későbbi teve.
 Az út további része egy hányáscsillapító tabletta
reklámjába illő rémálom: felkacskaringóznak a hegyre, ahol
minden kanyarban eladó geódák csillannak; az út mellett
egy fiú felugrik, amikor meglátja a buszt, és az út széléhez
futva egy ibolyaszínű geódát kínál, de elhajtanak mellette,
és a busz nyomában felvert por belepi a portékájával együtt.
Itt-ott égetett agyagfalú karavánszerájt látnak, nagy, zöld
faajtóval (Mohammed elmagyarázza, hogy ez a
szamárkapu), melybe kisebb ajtót vágtak (az embereknek).
De sehol egy szamár, sehol egy ember. Csak a száraz, cserjés
hegyoldal. Az utasok vagy elaludtak, vagy kibámulnak az
ablakon, és halkan beszélgetnek. A hegedűművész és a férfi
modell elmélyülten sugdolóznak, így hát Less elindul hátra,
ahol Zohra is kifelé bámul az ablakon. Int neki, és Arthur
leül mellé.
– Tudod, mi a véleményem? – kérdi szigorúan, mintha
egy megbeszélésen akarna rendet teremteni. – Mármint az
ötven évről. Két dolog. Az első: picsába a szerelemmel.
– Ezt nem igazán értem.
– Úgy értem, le kell mondani róla. Le van szarva.
Leszoktam a dohányzásról, le tudok szokni a szerelemről is.
– Arthur szeme a Zohra táskájában rejtőző mentolos
cigarettákra villan. – Most mi a gond? Igenis számtalanszor
leszoktam! A mi korunkban a romantika már veszélyes.
– Lewis ezek szerint mondta, hogy én is most leszek
ötven?
– Igen. Boldog szülinapot, drága Arthur! Együtt leszünk
vén trottyok. – Zohra nagyon elégedettnek tűnik, hogy
kiderült, egy nappal idősebb, mint Less.
 – Na jó, szóval akkor a mi korunkban el kell felejteni a
romantikát. Ez nagy megkönnyebbülés, hogy őszinte legyek.
Így több időm jut írni. És mi a második?
– Ez is összefügg az elsővel.
– Igen?
– El kell hízni.
– Hűha.
– Picsába a szerelemmel, ideje hájat növeszteni. Mint
Lewis.
Lewis odafordul.
– Kicsoda? Én?!
– Te bizony! – feleli Zohra. – Nézd csak meg, milyen kövér
vagy.
– Zohra! – szól rá Less.
De Lewis csak kuncog. Két kezével megpaskolja jókora
pocakját.
– Tudod, szerintem ez baromi vicces. Minden reggel
meglátom a tükörben, és csak röhögök és röhögök. Ez
vagyok én! A sovány kis Lewis Delacroix!
– Tehát ez a terv. Benne vagy, Arthur? – kérdi Zohra.
– De én nem akarok elhízni – ellenkezik Less. – Tudom,
hogy hülyeség és hiúság, de akkor sem.
Lewis közelebb hajol.
– Arthur, neked is ki kell találnod valamit. Látod azokat a
bajuszos, vékony, ötvenes férfiakat. Képzeld csak el,
mennyit fogyókúráznak és edzenek, hogy beleférjenek a
húsz évvel ezelőtti öltönyeikbe. És akkor mi van? Attól még
ugyanúgy savanyú öregemberek. A fenébe az egésszel!
Clark mindig azt mondja, hogy vagy vékony vagy, vagy
boldog, és megmondom neked őszintén, én vékony már
voltam eleget.
Clark a férje. Igen, Lewis és Clark, mint a felfedezők.
Szerintük ez felettébb mulatságos. De még mennyire!
Zohra előrehajol, és kezét Less karjára teszi.
– Ugyan már, Arthur! Tarts velünk, hízzunk együtt! Az
élet most már csupa jót tartogat.
A busz elejéről zaj hallatszik; a hegedűművésznő
Mohammednek magyaráz valamit. Az ablak melletti ülésről
a modell nyöszörgése hangzik fel.
– Jaj ne, már megint rosszul van valaki – kesereg Zohra.
– Én azt hittem, ő korábban fog kiesni – jegyzi meg Lewis.

***

Így hát négy megrakott teve bandukol a Szaharában. A

modell pokolian rosszul lett, úgyhogy M’Hamidban, a
sivatag előtti utolsó városban maradt a busszal és a
hegedűművésznővel.
– Majd csatlakoznak hozzánk egy későbbi tevével –
nyugtatja a megmaradt társaságot Mohammed. Tevére
ülnek, és ahogy a jószágok feltápászkodnak, az utasok úgy
dőlnek előre, mint a teáskannák. Négy állat visz utast, ötnek
nem jut. Sorban haladnak, árnyékuk táncol a homokban, és
ahogy Less nézi a kesztyűbábfejű, szénabálatestű,
pipaszárlábú szerencsétlen jószágokat, arra gondol,
Micsoda lények! Ki hisz egy teremtő istenségben, ha rájuk
néz? Három nap múlva elérkezik a születésnapja. Zohráéig
már csak két nap van hátra.
– Ez nem is születésnap – kiabál Less Lewisnak, ahogy a
naplementében botorkálnak. – Ez egy Agatha Christie-
regény!
– Kössünk fogadást, hogy ki lesz a következő kieső.
Szerintem én. Mindjárt lefordulok a tevéről.
– Én Joshra fogadok.
A brit technikai zsenire.
– Még most sem szeretnél Freddyről beszélni? – kérdi
Lewis.
– Nem igazán. Hallottam, hogy szép volt az esküvő.
– Én meg azt hallottam, hogy az előtte való estén Freddy…
Zohra közbekiabál a tevéje hátáról:
– Kuss legyen már! Üljetek nyugton a kibaszott tevén, és
élvezzétek a kibaszott naplementét! Jézusom!
Egyébként is, kész csoda, hogy itt lehetnek. Nem azért,
mert kibírták a piát, a hasist és a migrént. Nem bizony.
Hanem azért, mert mindent kibírtak, amivel megdobta őket
az élet: a megaláztatásokat, a csalódásokat, a
szívfájdalmakat, az elszalasztott lehetőségeket, rossz apákat,
rossz állásokat, rossz szexet és rossz drogokat, az
utazásokat, a buktatókat; és most, ötvenévesen, itt vannak:
itt, ezen a habcsóktájon, az aranyló hegyek alatt, ahol már
megpillantották a következő dűne tetején az olajbogyóval,
pitával, poharakkal és jégbe hűtött borral megrakott kis
asztalkát. A nap olyan türelmesen vár az érkezésükre, mint
egy kérődző teve. Tehát, valóban. A naplemente tiszteletére,
és különösen ennek a naplementének a tiszteletére: kuss
legyen már.
A csend addig tart, amíg a tevék fel nem érnek a dűnére.
Lewis megjegyzi, hogy aznap van a huszadik évfordulójuk,
de persze itt nincs térerő, úgyhogy majd Fezből felhívja
Clarkot.
Mohammed odafordul.
– Pedig van ám wifi a sivatagban.
– Komolyan? – kérdi Lewis.
– Hát persze. Mindenhol – bólogat Mohammed.
– Jaj de jó!
Mohammed felemeli a mutatóujját.
– Csak a jelszó a probléma.
A beduinok mind kuncogni kezdenek.
– Ennek már másodszor dőlök be – mondja Lewis, és
Lessre pillantva mutat valamit.
A dűnén, az asztal mellett, az egyik tevehajcsár fiú
átkarolja a másikat, és így ülnek a homokban, a
naplementében gyönyörködve. A dűnék ugyanolyan
terrakotta és tengerkék árnyalatot vesznek fel, mint
Marrákes épületei. Két fiú, egymást átkarolva. Less számára
olyan különös. Olyan szomorú. Az ő világában heteró
férfiak sosem tennének ilyet. Ahogy valószínűleg egy meleg
pár nem sétálhatna kézen fogva Marrákes utcáin, két jó
barát sem sétálhat kézen fogva Chicago utcáin. Nem
ülhetnek így a dűnén, a naplementében gyönyörködve,
egymást átkarolva, mint ez a két kamasz. Mint Tom Sawyer
és Huckleberry Finn barátsága.

A tábor maga az álom. A közepén göcsörtös akácágakkal teli

tűzrakóhely, körülötte párnák, és nyolc futószőnyeg,
melyeknek mindegyike egy-egy kis vászonsátorhoz vezet. A
nyolc sátor kívülről csak kis tábori lakhelynek tűnik, de
belül csoda: apró tükrökkel kivarrt takaróval letakart
rézágy, az ágy mellett álló éjjeliszekrényke és a lámpa vert
fémből készült, van mosdótál és egy faragott paraván
mögött kis toalett is, valamint fésülködőasztalka, és egy
egész alakos tükör. Less belép, és elámul. Ki fényesítette ki
azt a tükröt? Ki töltötte meg a mosdótálat vízzel, ki
takarította ki a vécét? Egyáltalán: ki hozott ide rézágyakat az
elkényeztetett utazóknak, ki hozta a párnákat és a
szőnyegeket, és ki gondolt arra, hogy biztosan tetszeni fog
nekik a tükröcskékkel hímzett takaró? Az éjjeliszekrényen?
Egy tucat angol nyelvű könyv, többek közt egy Peabody
regény, és néhány rettenetes amerikai író fércművei. Akár
egy zárt körű estély, ahol nemcsak hogy banális
ismerősökkel fut össze az ember, ezáltal megkérdőjelezve
az esemény színvonalát és egyben a sajátját is, de mintha
külön feltennék Lessnek a kérdést: Nocsak, hát téged is
beengedtek? És igen, itt van: Finley Dwyer legújabb regénye.
Itt, a Szahara közepén, a rézágy mellett! Kösz, élet!
Északról: egy teve bőg dacosan az alkonyatban.
Délről: Lewis ordít, hogy skorpió van az ágyában.
Nyugatról: evőeszközök halk csilingelése, ahogy a
beduinok megterítenek a vacsorához.
Ismét délről: Lewis ordít, hogy semmi baj, egy gemkapcsot
nézett skorpiónak.
Keletről: a brit technikai zseniből avanzsált
bártulajdonos:
– Azt hiszem, menten rosszul leszek.

Ki marad? Csak négyen ülnek vacsorához: Less, Lewis,

Zohra és Mohammed. Megisszák a fehérbort a tűz mellett,
és a lángok fényében figyelik egymást. Mohammed
csendben dohányzik. Cigaretta? Zohra felkel, és közli, hogy
aludni megy, mert szép akar lenni a születésnapján, jó éjt,
nézzétek, milyen gyönyörűek a csillagok! Mohammed
eltűnik a sötétben, csak Less és Lewis marad.
– Arthur – szólal meg Lewis a halkan pattogó tűz mellett a
párnájára dőlve. – Örülök, hogy eljöttél
Less felsóhajt az éjszakában. Felettük a Tejút emelkedik
ködösen. Arthur a tűz fényében a barátjához fordul.
– Sok boldogságot az évfordulótok alkalmából, Lewis.
– Köszönöm. Clark és én úgy döntöttünk, elválunk.
Less felegyenesedik a párnáján.
– Micsoda?!
Lewis megvonja a vállát.
– Néhány hónapja határoztuk el. Vártam, hogy el tudjam
mondani neked.
– De most komolyan, mi van? Mi történt?
– Csitt, felébreszted Zohrát. És hogyishívjákot. – Lewis
közelebb hajol, és felemeli a borospoharat. – Emlékszel
még, amikor megismerkedtem Clarkkal. New Yorkban, a
művészeti galériában. Egy ideig távkapcsolat volt, aztán
megkértem, hogy költözzön San Franciscóba. Egyszer az Art
Bar hátsó szobájában voltunk, tudod, ott, ahol régen
kokaint lehetett kapni, a kanapén ültünk, és Clark azt
mondta:
– Rendben, San Franciscóba költözöm. És veled élek tíz
évig. De csak addig. Tíz év után elhagylak.
Less körülpillant, de persze senki nincs itt, aki
osztozhatna a döbbenetén.
– Ezt sosem mesélted!
– Igen, ezt mondta. Hogy „tíz év után elhagylak”. Én meg
azt feleltem, hogy tíz év rengeteg idő. – És erről csak ennyit
beszéltünk. Clark nem aggódott, hogy otthagyja a
munkahelyét és a nagyon jó áron bérelt lakását, sosem
nyaggatott, hogy kinek az edényei maradnak és kiét dobjuk
ki. Csak beköltözött hozzám, és kialakította az életét. Ilyen
egyszerű volt.
– Én erről nem is tudtam. Nekem úgy tűnt, a ti
kapcsolatotok örökre szól.
– Hát persze hogy úgy tűnt. Őszintén szólva, nekem is.
– Ne haragudj, csak a döbbenet beszél belőlem.
– Hát, tíz év után Clark azt mondta, utazzunk New Yorkba.
Odautaztunk. Addigra én már el is felejtettem a
megállapodást. Annyira jól alakult minden, tudod, tényleg
nagyon boldogok voltunk együtt. A kínai lámpaüzlet fölött
kivettünk egy szobát. Clark azt mondta, menjünk el az Art
Barba. Úgyhogy taxiba ültünk, és a hátsó szobába mentünk,
ittunk egy kicsit, és Clark azt mondta, „Lewis, letelt a tíz év”.
– Clark képes volt erre? Ellenőrizte a lejárati
dátumotokat?
– Igen, reménytelen eset. Bezzeg a megsavanyodott tejet
simán megissza. De tényleg így történt. Azt mondta, letelt a
tíz év. Én meg azt mondtam, „Te most ugye kurvára
viccelsz? El akarsz hagyni?” És erre azt felelte, hogy nem.
Velem akar maradni.
– Hála az égnek.
– Még tíz évre.
 – De Lewis, ez kész őrület! Időzített bomba. Mintha Clark
előre várná a végét. Fel kellett volna pofoznod! Vagy tényleg
csak viccelt? Szívtatok valamit?
– Nem, dehogy. Talán ezt az oldalát nem ismered. Amúgy
rettenetesen szétszórt, még az alsónadrágját is képes ott
felejteni a fürdőszoba közepén, ahol levette. De tudod,
Clarknak van egy nagyon gyakorlatias oldala is. Ő tette fel a
napelemeket.
– Én olyan lezsernek ismerem. Ez viszont… neurotikus.
– Szerintem ő gyakorlatiasnak mondaná. Vagy
előrelátónak. Szóval ott voltunk az Art Barban, és azt
mondtam: – Hát jó. Én is szeretlek, hozassunk pezsgőt. – És
többet nem is gondoltam az egészre.
– Aztán tíz évvel később…
– Néhány hónapja. New Yorkban voltunk, és azt mondta,
irány az Art Bar. Mostanra nagyon megváltozott. Már
egyáltalán nem lebuj. Azt a régi Utolsó vacsora-reprodukciót
eltüntették, és most már nem lehet kokaint kapni. Erre azt
kéne mondanom, hogy hála istennek, ugye? Szóval ott
ültünk a hátsó szobában. Pezsgőt hozattunk. És azt mondta,
„Lewis…”, én meg már tudtam, mi következik. Azt
mondtam, eltelt tíz év. Ő azt kérdezte, mit gondolok. Sokáig
ültünk ott, és ittunk. Aztán azt mondtam: – Szívem, azt
hiszem, eljött az ideje.
– Na de Lewis!
– És ő azt mondta, ő is úgy érzi. És megöleltük egymást ott,
az Art Bar kanapéján.
– Már nem volt jó a kapcsolatotok? Sosem beszéltél róla.
– Mert jó volt.
 – De akkor mi az, hogy eljött az ideje? Miért fejezitek be,
ha jó?
– Mert, ha még emlékszel rá, pár éve volt egy munkám
Texasban. Igen, Arthur, Texasban! De jól fizettek, és Clark
azt mondta: „Támogatlak, mert ez fontos, menjünk együtt
kocsival Texasba, úgysem jártam még ott soha.” Beültünk a
kocsiba, és elmentünk Texasba. Négy napig vezettünk, és
mindketten egy szabályt hozhattunk az útra. Az enyém az
volt, hogy csak olyan helyen szállunk meg, aminek
neontáblája van. Az övé pedig, hogy akárhol állunk meg
enni, a ház specialitását kérjük. Ha az nincs, másik
vendéglőt találunk. Úristen, Arthur, miket ettünk! Az egyik
helyen rakott languszta volt. Texasban!
– Igen, ezt mesélted is már. Úgy tűnt, nagyon jó utatok
volt.
– Talán a legjobb; végig nevettünk. Neontáblákat
kerestünk. Aztán Texasba értünk, Clark megcsókolt, és
felült a repülőre, hogy hazamenjen, én meg ott maradtam
négy hónapra. És arra gondoltam, hát ez szép volt.
– Nem értem! Nekem úgy tűnik, boldogok voltatok.
– Igen. És a texasi kis házamban is boldog voltam,
bejártam dolgozni, és arra gondoltam, hát ez szép volt. Jó
házasság volt.
– De szakítottál vele. Tehát valami nem volt szép. Valami
nem volt jó.
– Nem, dehogy! Pont ellenkezőleg! Épp azt mondom, hogy
nagyon jó volt. Húsz év öröm, támogatás és barátság, ez
igenis siker. Húsz év egy másik emberrel, az igenis siker. Ha
egy zenekar együtt marad húsz évig, az csodának számít. Ha
egy humoristaduó együtt marad húsz évig, az már
diadalmenet. Talán ez a mai este kudarcnak számít, mert
egy óra múlva vége szakad? Kudarc-e a Nap, mert
egymilliárd év múlva már nem létezik? Dehogy! Hiszen a
kibaszott Nap az! A házasságot miért nem így számoljuk? Az
ember egyszerűen nem úgy van összerakva, hogy egész
életére egy másik mellett maradjon. A sziámi ikrek a
tragikus kivétel. Húsz év, és egy utolsó, vidám utazás. És
arra gondoltam, ez szép volt, fejezzük be akkor, amikor még
sikeres.
– Lewis, ezt nem teheted! TI vagytok Lewis és Clark! A
kibaszott örök páros, Lewis és Clark! Ti tartjátok bennem az
egyedüli reményt, hogy a meleg párok is hűek lehetnek
egymáshoz. Hogy létezik tartós kapcsolat.
– Ó, Arthur! Ez tartós volt. Húsz év tartós. És ennek
hozzád semmi köze.
– Szerintem hiba. Most egyedül maradsz, és rá kell
döbbenned, hogy Clarknak a nyomába se ér senki. És ő pont
ugyanezt fogja gondolni rólad.
– Clark júniusban megházasodik.
– A picsába!
– Igazat mondok. Azon a texasi utazáson
megismerkedtünk egy kedves texasi fiatalemberrel.
Marfában lakott, festő. Együtt találkoztunk vele, aztán Clark
tartotta vele a kapcsolatot, és most össze fognak házasodni.
Nagyon kedves ember. Igazán jóravaló.
– Ezek szerint elmégy az esküvőre.
– És verset fogok felolvasni a tiszteletükre.
– Te megőrültél! Sajnálom, hogy Clarkkal zátonyra futott a
házasságod. Végtelenül sajnálom. De tudom, hogy ez nem az
én dolgom. Azt szeretném, hogy boldog legyél, de te nem
vagy észnél! Nem mehetsz el az esküvőjére! Nem
gondolhatod, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó
így! Csak tagadod a valóságot. Válófélben vagy húsz év után.
Ez szomorú. És tudod, Lewis, szabad szomorkodni.
– Igen, a dolgok maradhatnak változatlanul holtomiglan-
holtodiglan. Van, aki időtlen idők óta használja és javítgatja
ugyanazt a rozoga asztalt, csak mert a nagyanyjáé volt. Így
lesznek a városokból kísértetvárosok. Így telnek meg
lommal a házak. És azt hiszem, így vénülnek meg az
emberek.
– Megismerkedtél valakivel?
– Én? Azt hiszem, én egyelőre maradok egyedül. Talán
boldogabb vagyok úgy. Talán mindig inkább ez volt nekem
való, csak fiatal koromban féltem az egyedülléttől, de most
már nem félek. Clarkot továbbra sem veszítem el. Bármikor
fordulhatok hozzá tanácsért.
– Még ezek után is?
– Igen, Arthur.
Kicsit még beszélgetnek, és felettük az égen
átrendeződnek a csillagok. Későre jár.
– Arthur, hallottad, hogy Freddy az esküvő előtti éjszaka
bezárkózott a mosdóba?
De Less most sem hallja, mert arra gondol, hányszor
látogatta meg Lewist és Clarkot az évek során. A vacsorákra,
a Halloween-bulikra, amikor ott aludt a kanapén, mert
túlságosan berúgott és nem tudott hazamenni. – Jó éjt,
Arthur! – Lewis int régi barátjának, és elindul a sötétbe.
 Less egyedül marad a tűz mellett. Fényre lesz figyelmes:
Mohammed cigarettája parázslik, ahogy az idegenvezető
körbejár, és becsukja a sátrakat, mintha gyerekeket
takargatna be elalvás előtt. A legtávolabbi sátorban a
technikai zseni nyöszörög az ágyában. Valahol egy teve bőg,
aztán egy férfihang nyugtatja. Vajon a hajcsárok ott alszanak
védenceik mellett? Ott alszanak a legszebb baldachin, a
legpompásabb tükrökkel kivarrt takaró, a csillagos ég alatt?
Nézd: ma este mindenkinek jut egy csillag, és köztük ott
ragyognak a hamis aranyak, a szatellitek is. Less egy
hullócsillag után nyúl, de nem sikerül elkapnia. Végül ő is
aludni tér. De nem tudja kiverni a fejéből, amit Lewis
mondott. Nem a húsz évről, hanem az egyedüllétről.
Rádöbben, hogy Robert óta sem engedte meg magának soha
igazán az egyedüllétet. Még itt, ezen az úton is: először
Bastian, aztán Javier. Miért vágyik az ember mindig egy
másik emberben tükröződni? Miért akarja Arthur a saját
tükörképét viszontlátni? Bizonyára gyászol; gyászolja
elveszített szeretőjét, karrierjét, ifjúságát, de akkor miért
nem takarja le a tükröket, miért nem szaggatja meg a
gúnyáját, miért nem gyászol igazán? Talán ki kellene
próbálnia az egyedüllétet.
Elalvás előtt magában nevet. Egyedül: el sem tudja
képzelni. Az egy rémisztő élet lenne, olyan idegen Arthur
Lesstől, mint egy partra vetett hajótörött élete.

Less álmatlanul fekszik, és a regénye jár a fejében. Swift.

Micsoda cím! Micsoda ostobaság! Swift. Hol bujkál a
szerkesztő, amikor szükség lenne rá? Leona Flowers,
Arthur szavaival élve a véreskezű szerkesztő asszony. A
könyvkiadás kártyavárában Leona lapja már rég máshol
játszik, de Less még emlékszik rá, ahogyan az első
regényeinek szóvirágos és olvashatatlan részeit gatyába
rázta, és könyvet csinált belőlük. Okos volt, rafinált, és
pompásan meg tudta győzni az írót, hogy mi maradjon
inkább ki a művéből.
– Ez a bekezdés olyan különleges és olyan gyönyörű –
mondta például, francia körömlakkos kezét a keblére
szorítva – hogy megtartom magamnak.
Hol van most Leona? Valami új toronyba zárkózik új
kedvenc szerzőjével, és a régi szavakat suttogja: Szerintem
ennek a fejezetnek a hiánya visszhangozni fog a regény
minden sorában.
Mit mondana most Arthurnak? Tegye szerethetőbbé
Swiftet; igen, szerethetőbbé. Mindenki ezt szajkózza, senkit
nem érdekelnek a szereplő szenvedései. De hogyan? Ez
olyan, mintha magát kellene szerethetőbbé tennie.
Ötvenévesen, morfondírozik Less álmosan, ennél
szerethetőbb már úgysem lesz.

***

Homokvihar. Hónapok tervezgetése, hosszú utazás,

rengeteg költség, és most itt vannak: bent rekedtek,
miközben a szél úgy korbácsolja a sátrakat, mint egy hajcsár
az öszvérét. A nagy ebédlősátorban gyűltek össze hárman
(Zohra, Lewis és Less). A sátor forró, mint egy teve bőre, és
pont olyan büdös is, a nehéz lószőr ajtót nem mosták ki, és
a három utazó sem mosdott meg. Csak Mohammed tűnik
üdének és vidámnak, bár elmesélte Lessnek, hogy
hajnalban a homokviharra ébredt, és úgy kellett fedezékbe
menekülnie (mivel valóban a szabad ég alatt aludt).
– Nos – tűnődik a kávé és mézes kovásztalan kenyér
mellett Lewis –, itt egy lehetőség egy másfajta élményre,
mint amire számítottunk. – Zohra köszöntésre emeli a
kését, amivel a vajat kente; holnap lesz a születésnapja. De a
homok hatalmában vannak. Egész nap söröznek és
kártyáznak, és Zohra mindkettőjüket kifosztja.
– Majd bosszút állok – fenyegetőzik Lewis, mielőtt aludni
térnek, és reggelre kelve látják, hogy a vihar, akárcsak egy
utálatos szállóvendég, semmi jelét nem mutatja, hogy
elhordaná végre az irháját; ráadásul Lewis jóslata is
beigazolódik: ő is rosszul lesz. Ott fekszik a tükrös
ágytakarón, izzad, és nyöszörögve kegyelemért vagy
halálért könyörög, miközben a szél a sátrát tépkedi.
Mohammed indigókék és violaszín leplekbe burkolózva,
bánatosan belép.
– A homokvihar csak itt, a dűnéken tombol. Ha kocsival
kimegyünk a sivatagból, magunk mögött hagyhatjuk.
Javasolja, hogy tegyék Lewist és Josht a terepjárókba, és
menjenek vissza M’Hamidba, ahol legalább a szállodában
bár és tévé várja őket, valamint a haditudósítók, a
hegedűművésznő és a modell. Zohrának csak a szeme
látszik ki élénkzöld turbánjából, de csendes ellenkezéssel
pislog.
– Nem – jelenti ki végül, és Lesshez fordulva letépi a
fátylát. – A francba is, születésnapom van! A többieket
vigyék el M’Hamidba, de mi ketten elmegyünk valahová,
Arthur. Mohammed, hová tudnál vinni minket? Valami
lélegzetelállító helyet akarok!

Ki hinné, hogy Marokkóban van egy svájci síparadicsom?

Mohammed kimentette a születésnaposokat a
homokviharból, és elvitte őket oda. Mély kanyonokon
haladtak át, ahol szállodákat vájtak a sziklákba, és a német
turisták ezekről tudomást sem véve a folyóparton
táboroztak rozoga Westfalia lakókocsikban; falvakat
hagytak el, ahol szemmel láthatólag csak birkák laknak,
mint egy népmesében; mellettük vízesések és gátak,
medreszék és mecsetek, karavánszerájok és erődök tűnnek
fel, aztán egy kisváros (itt megállnak ebédelni), ahol az
esztergályoshoz bekopogtat a szomszédasszony, hogy
elkérje a faforgácsot, és felszórja vele a küszöböt, ahová,
mint kiderült, odapiszkított a macskája; helybéli fiúk
gyűlnek össze egy szabadtéri iskolában, amiről később
kiderül (amikor a szurkolás megkezdődik), hogy nem is
iskola, hanem televíziós futballközvetítés helyszíne;
mészkőfennsíkokon kelnek át, aztán a Közép-Atlasz
kanyargó zikkurat-útjain, és a növényzet megváltozik, a
páfrányok helyét tűlevelűek veszik át, és amikor egy hűvös
fenyvesen haladnak keresztül, Mohammed megszólal:
– Itt érdemes figyelni a vadállatokat.
Eleinte nem látnak semmit, aztán Zohra felkiált, és
mutogat, és valóban, egy kiszögellésen üldögélve úgy fordul
feléjük egy csapat pókerarcú berber makákó, vagy Zohra
szavaival élve: „odanézz, majmok!”, mintha megzavarták
volna őket teázás (avagy déjeuner sur l’herbe) közben. Saját
csapatuk messze van, M’Hamidban. Less és Zohra kettesben
maradtak, a fenyvesbeli üdülő sötét, jó illatú bárjában
üldögélnek bőrfotelekben, a helyi pálinkát isszák egy
ragyogó kristálycsillár alatt, előttük ragyogó kristály a táj.
Galambhúsos pástétomot ettek. Mohammed a bárpultnál ül,
és energiaitalt iszik. Sivatagi ruhája helyett ismét galléros
pólót és farmert visel. Ma van Zohra születésnapja; éjfélkor,
azaz két óra múlva, elérkezik Arthuré is. Az elégedettség
egy későbbi tevével érkezett.
– Ezek szerint – Zohra odébb simítja az arcából a haját –
azért vállaltad be ezt a nagy utazást, Arthur, hogy ne kelljen
elmenned a pasid esküvőjére?
– Nem a pasim. Csak a félreértések elkerülése végett –
igazítja ki Less, és érzi, hogy elpirult. Rajtuk kívül nincs
vendég a bárban. A pultosok – két férfi, operettbe illő,
csíkos mellényben – azon tanakodnak színpadias
suttogással, hogy tartsanak-e egy cigarettaszünetet. Arthur
nyelvét megoldotta a pezsgő, így aztán többet árult el
Zohrának kalandos utazásáról, mint szerette volna.
Zohra aranyszínű nadrágkosztümöt és gyémánt
fülbevalót vett fel; miután bejelentkeztek a szállodába,
lezuhanyoztak, átöltöztek, és most parfümillatot áraszt.
Nyilvánvaló, hogy amikor Zohra előkészült a
születésnapjára, nem Less tiszteletére választotta ezeket a
ruhákat. Mégis kettesben vannak. Arthur persze a kék
öltönyt vette fel.
– Tudod, mi jutott eszembe? – Zohra megemeli a poharát,
és merőn nézi. – Ez a lötty a grúz nagyanyámra emlékeztet.
Ő is ilyet készített.
 – Úgy gondoltam, jobban teszem, ha inkább elutazom –
folytatja Less, még mindig Freddy témáját boncolgatva. –
Életre keltem ezt a regényt.
Zohra a pálinkát szürcsölgeti, és a tájat nézi, már
amennyit ilyen késő este még lát belőle.
– Engem is most hagyott el a párom – mondja.
Less egy pillanatra elhallgat, aztán felkiált:
– Ó! Nem, nem úgy van, engem nem hagyott el…
– Úgy volt, hogy Janet is itt lesz. – Zohra lehunyja a
szemét. – Arthur, te most azért vagy itt, mert megüresedett
egy hely, és Lewis azt mondta, van egy barátja; ezért jöttél
velünk. Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hiszen már csak te
maradtál. Mindenki olyan kibaszottul gyenge. Mitől dőltek
ki? Tényleg örülök, hogy itt vagy. De hogy őszinte legyek, a
barátnőmnek jobban örülnék.
Valami rejtélyes oknál fogva Arthurnak eszébe sem jutott,
hogy Zohra leszbikus lehet. Talán valóban rossz
homoszexuális.
– Mi történt? – kérdezi.
– Hát mi más? – Zohra belekortyol a poharába. –
Szerelmes lett. Elvesztette az eszét.
Less együttérzően motyog, de Zohra elmerengve hallgat.
A pultnál a magasabbik fickó nyert, úgyhogy hosszú
léptekkel az erkély felé indul. Az alacsonyabbik, akinek a
feje teteje egy apró oázist kivéve egészen kopasz, leplezetlen
sóvárgással néz a barátja után. Odakint: Gstaad vagy St.
Moritz tájképe. Sűrű, sötét erdő, alvó makákók, egy
korcsolyapálya római kupolateteje, és hideg, éjfekete ég.
– Azt mondta, hogy megismerkedett élete szerelmével –
szólal meg végre Zohra, de még mindig az ablakon bámul
kifelé. – Ilyenekről verseket olvas az ember, hallja, hogy
másokkal megtörténik, a szicíliaiak úgy mondják,
villámcsapás ez az érzés. De mi tudjuk, hogy olyan nincs,
hogy az életünk szerelme. A szerelem nem ilyen rémületes.
A szerelem arról szól, hogy kiviszed a kibaszott kutyát
sétálni, hogy a párod kicsit tovább alhasson, együtt csináltok
adóbevallást, és nem neheztelsz, ha rád jut a vécépucolás.
Arról szól, hogy szövetségesek vagytok. Nem tűzvész meg
villámcsapás. Hanem az, amit mellettem érzett. Hát nem? De
mi van, ha mégiscsak neki van igaza? Mi van, ha a
szicíliaiaknak van igaza? Ha tényleg villámcsapás? Ha
tényleg az, amit Janet érzett? Én még sosem éreztem. És te,
Arthur?
Less levegőért kapkod.
Zohra odafordul hozzá.
– Mi van, ha egy nap találkozol valakivel, és úgy érzed,
soha senki más nem lehet a társad? Nem azért, mert mások
kevésbé vonzóak, vagy túl sokat vedelnek, vagy pocsék
velük az ágyban, vagy a könyveiket ábécésorrendben teszik
a kibaszott polcra, vagy úgy pakolják be a mosogatógépbe az
edényeket, hogy attól égnek áll a hajad. Hanem csak azért,
mert ők nem ez a valaki. A nő, akivel Janet megismerkedett.
Lehet, hogy egész életedben nem botlasz bele ebbe a társba,
és úgy gondolod, hogy a szerelem mindaz, amit most
felsoroltam, de ha mégis belébotlasz, akkor véged! Mert
akkor… bumm! Cseszheted. Mint amit Janet csinált.
Elcseszte miatta a közös életünket! Na de mi van, ha mégis
igaz? – Zohra megmarkolja a széke karfáját.
 – Zohra, annyira sajnálom.
– Ezzel a Freddyvel te így voltál?
– Én… hát én…
– Az agy olyan ostoba! – Zohra ismét a sötét táj felé fordul.
– Fogalma sincs, mennyi az idő, rosszul ítéli meg, hogy
milyenek az emberek és hol van az otthon. Ostoba, ostoba,
ostoba. Az agy hazudik.
Ez az őrület, a szeretője őrülete felzaklatta, megbántotta,
megharagította Zohrát. De amit a hazug agyról mondott, az
ismerős volt; ez Arthurral is megtörtént. Nem pontosan így,
nem ilyen rémisztő őrületként, de Less tudja, hogy az agya
mondott már neki olyat, amit annyira el akar felejteni, hogy
most a világ körül utazgat. Egészen biztos, hogy az elme
megbízhatatlan.
– Mi a szerelem, Arthur? Mi a szerelem? – kérdi Zohra. –
Az a kedves érzés, ami nyolc éven át összefűzte velem
Janetet? Ez volna az? Vagy a villámcsapás? A pusztító
őrület, ami belefészkelte magát a barátnőmbe?
– Nem tűnik boldogító érzésnek – mondja Arthur, mert mi
mást mondhatna.
Zohra megrázza a fejét.
– Arthur, a boldogság baromság. Ennyit tudok neked
mondani huszonkét órája betöltött fél évszázadom
bölcsességeként. Ennyit a szerelemről. Majd éjfélkor
megérted.
Zohra nyilvánvalóan berúgott. Odakint a pultos
elszántan, fázósan remegve dohányzik. Zohra beleszimatol
a pálinkába, és megismétli: A grúz nagyanyám mindig ilyet
készített.
 Arthur fülében a korábbi szavak visszhangzanak: Az a
kedves érzés? Ez volna az?
– Igen. – Zohra elmosolyodik az emléken, és megszagolja
a poharat. – Pont olyan a szaga, mint a nagyanyám cha-
chájának.

A cha-cha már sok volt az ünnepeltnek, és éjfél előtt fél

órával Arthur és Mohammed a szobájába kíséri a
mosolyogva hálálkodó Zohrát. Arthur belesegíti az ágyába.
Az alkohol kicsit felvidította Zohrát, franciául beszél
Mohammeddel, aki franciául felelve vigasztalja, majd
angolul is elmondja ugyanazt. Less betakarja, és Zohra
magyarázkodik.
– Röhejes voltam, Arthur, ne haragudj.
Ahogy Less becsukja az ajtót, rádöbben, hogy az ötvenedik
születésnapját egyedül fogja ünnepelni.
Megfordul. Még sincs egyedül.
– Mohammed, maga hány nyelven beszél?
– Hét! – felel vidáman az idegenvezető, és a lift felé indul.
– Iskolában tanultam. Ha a városba jövök, az arab
dialektusomat kinevetik, vidékiesen régimódi. Berber
iskolába jártam, többet kellett tanulni. És turistáktól is
tanultam! Angolul még sajnos csak tanulok, elnézést. És
maga, Arthur?
– Hét nyelven! Szent ég! – A lift belül csupa tükör, és
amikor az ajtó becsukódik, Less különös látomást lát:
számtalan piros pólós Mohammed sorakozik Less
ötvenéves apjának számtalan képmása mellett, persze nem
is Less apja az, hanem ő maga.
 – Én… hát, és angolul és németül…
– Ich auch! – kiált fel Mohammed. A következő párbeszéd
németből fordítva: – Két évig Berlinben éltem. Micsoda
unalmas zene!
– Én onnan jövök. Némettudás neked kiváló.
– Neked is. Itt vagyunk, parancsolj, Arthur. Készen állsz
születésnapodra?
– Én félek a kortól.
– Ne félj. Az ötven semmiség. Jóképű vagy, egészséges és
gazdag.
Arthurnak már a nyelve hegyén van, hogy nem is gazdag,
de inkább nem mondja ki.
– Te hány éves vagy?
– Ötvenhárom. Semmiség. Tényleg semmiség. Kerítsünk
neked egy pohár pezsgőt.
– Én félek öregség, félek magány.
– Nincs mitől félned.
Mohammed odafordul a pultosnőhöz, aki leváltotta a
kollégáit. A nő lófarokban hordja a haját, és legalább olyan
magas, mint Mohammed. Marokkói arab dialektusban
beszélgetnek. Talán arról, hogy most ötvenéves az amerikai
vendég, jól jönne neki egy pohár pezsgő. A pultosnő
Arthurra mosolyog, felvonja a szemöldökét, és mond
valamit. Mohammed felnevet; Less buta mosollyal figyel.
– Boldog születésnapot, uram! – mondja a nő angolul, és
francia pezsgőt tölt. – Ezt ajándékba kapja.
Less meg akarja hívni Mohammedet egy italra, de ő csak
energiaitalt fogyaszt. Elmagyarázza, hogy nem az iszlám
miatt; az agnosztikus filozófiában hisz.
 – Az alkoholtól megőrülök. Megőrjít! De szoktam szívni
hasist. Kérsz?
– Nem, ma nem, köszönöm. A hasistól megőrülök.
Mohammed, mondd csak, te tényleg idegenvezető vagy?
– Valamiből meg kell élni – vált Mohammed tartózkodó
angolságra. – De igazából én is író vagyok. Mint te.
Hogy juthat Arthur Lessnek mindig a neheze? Újra meg
újra? Hogy lehetne az ilyen pillanatokban egyszerűen
elillanni? Hol van a szamárkapu?
– Mohammed, megtiszteltetés ma este a társaságod.
– Nagy rajongója vagyok a Kalüpszónak. Persze nem
angolul olvastam, hanem francia fordításban.
Megtiszteltetés a társaságod, Arthur Less. Isten éltessen!

Tom és Freddy most már biztosan csomagolnak; az

időeltolódás szerint Tahitin most van dél. A nap biztosan
szikrázik a parton. Az ifjú pár összehajtogatja a
vászoningeket, vászonnadrágokat, vagy inkább csak Freddy
hajtogat. Arthur emlékszik, hogy mindig Freddy pakolt,
amíg ő a hotel kanapéján lustálkodott.
– Túl gyorsan és pontatlanul hajtogatsz – mondta neki
Freddy az utolsó reggelen Párizsban. – És minden
összegyűrődik. Nézd csak! – Kiterítette az ágyra a kabátokat
és az ingeket, mintha egy nagy bábut akarna felöltöztetni,
aztán a nadrágokat és a pulóvereket tette következő
rétegnek, és az egészet batyuvá göngyölte. Csípőre tett
kézzel, diadalmasan elmosolyodott (mellékesen
megjegyzem, hogy mindketten anyaszült meztelenek
voltak).
 – És most? – kérdezte Arthur.
Freddy megvonta a vállát:
– Most betesszük a bőröndbe. – De persze a batyu túl nagy
volt, Freddy hiába próbálta betuszkolni, és miután többször
rá is ült, és teljes erejéből nyomta, inkább két kisebb batyut
hajtogatott, amik könnyen belefértek a két bőröndbe. Ismét
diadalmas pillantást vetett Arthurra. Az ablak előtt,
negyvenéves korának karcsú sziluettjével, az üvegen
kopogó párizsi eső zajában Freddy hajdani szeretője
bólintott, majd megkérdezte:
– Mr. Pelu tanár úr, most, hogy mindent becsomagolt,
mégis mit fogunk felvenni?
Freddy letámadta, és még fél óráig nem vettek fel semmit.
Igen, biztosan Mr. Pelu hajtogat.
És ez biztos annyira lefoglalja, hogy nem ér rá gratulálni
Arthur születésnapjára.

Less most a svájci hotel erkélyén áll, és a fagyos várost

szemléli. A korlátot abszurd módon faragott, éles csőrű
kakukkmadarak díszítik. A pohárban: az utolsó csepp
pezsgő. Mindjárt indul Indiába. A regényén fog dolgozni,
elvégzi az utolsó simításokat, azaz ízeire szedi és újra
összerakja az egészet. Dolgozni fog az unalmas, önző,
szánalmas, nevetséges Swift karakterén. Akit senki sem
sajnál. Most már ötvenéves.
Mindnyájan tudjuk, hogy az ünnep pillanataiban mindig
ott van egy kis gyász. Só a süteményben. A római
tábornokok talán nem vittek magukkal egy rabszolgát a
diadalmenetben, hogy a halandóságra emlékeztesse őket?
Az önök narrátora is reszketve feküdt az ágyon egy jeles
alkalommal, amikor boldogságban kellett volna úsznia
(házastárs: „Annyira örülnék, ha legalább most nem sírnád
el magad.”). A kisgyerekek, amikor felébrednek reggel, és
meghallják, hogy „Nos, ötéves lettél!”… ők talán nem sírnak,
hogy mekkora káosz a világ? A nap lassan haldoklik, az
univerzum tágul, a molekulák minden másodperccel
közelebb táncolnak az elkerülhetetlen halálhoz… hát nem
magától értetődő, hogy a csillagokba bámulva siránkozunk?
De van, aki túlzásba viszi. Elvégre csak egy születésnap.
Van egy arab mese, aminek a hőse meghallja, hogy készül
eljönni érte a Halál, ezért elszökik Szamarrába. Amikor
odaér, a Halál a piacon várja, és így szól hozzá:
– Tudod, úgy döntöttem, elutazom pihenni Szamarrába.
Ma megkíméltelek volna, de micsoda szerencse, hogy te
eljöttél és megtaláltál!
És el is viszi a szökevényt.
Arthur Less keresztülutazott a fél világon, különféle
eseményekbe botlott, repülőjáratokat cserélt, és egy
homokvihar elől az Atlasz hegységbe menekült, mint aki
eltünteti a nyomait egy vadászkopó elől… de az Idő már
várta. Itt, a havas üdülőben. A kakukkokkal. Mert persze az
Idő svájci. Arthur felhajtja a pezsgőt, és azt gondolja: Kicsit
nehéz együttérezni egy középkorú, fehér férfival.
Igen: már Less sem tud együttérezni Swifttel. Mint amikor
télen egy úszó úgy elzsibbad, hogy már nem érzi a hideget,
úgy Arthur Less is túl búskomor ahhoz, hogy érezze a
bánatot. Igen, bánkódik Robert miatt, aki Sonomában
oxigénmaszkban lélegzik. Sajnálja Marian combnyaktörését,
hiszen talán nem is lesz már többé mozgásképes. Bánkódik
Javier házasságán, és talán még Bastian tragikus sportolóit
is sajnálja. És Zohrát és Janetet. És írótársát, Mohammedet.
Sajnálata körbeutazza a világot, olyan széles a szárnya, akár
egy albatroszé. De Swiftet már képtelen sajnálni – a fehér
férfi egójának megtestesítője lett, kígyófejű gorgó, aki
végigdübörög a regényen, és minden mondatot kővé
változtat –, ahogy saját magát sem tudja sajnálni többé.
Hallja, hogy nyílik az erkélyajtó, és az alacsony pincér
visszatér a cigarettaszünetről. Rámutat a korláton egy
kakukkra, és tökéletesen érthető franciasággal mond
valamit (csakhogy Less nem ért franciául).
Nevetséges.
Arthur Less megdermed, mintha egy legyet akarna
lecsapni. Nem szabad lerepülnie! Elméjében emlékek
tolonganak, hogy elvonják a figyelmét. Robert, Freddy,
ötven, Tahiti, virágok, a pincér a kabátujjára mutogat – de ő
nem figyel ezekre. Nem engedi elmenekülni a pillanatot.
Nevetséges. Elméje egyetlen gyújtópontra koncentrál. Mi
van, ha ez mégsem egy szívbe markoló, sóvárgó regény? Mi
van, ha nem is egy bánatos, középkorú férfi története, aki
szülővárosában bolyong, a múlton mereng és a jövőtől
retteg; a megaláztatás és bűnbánat bolyongása; egy
magányos férfilélek eróziója? Mi van, ha nem is bánatos?
Arthur egy pillanatra tisztán látja a regényét, ahogy a
sivatagban bolyongó ember látja a csillogó délibábot…
Aztán eltűnik. Az erkélyajtó becsapódik; a kék öltöny ujja
úgy marad beakadva a kakukk csőrébe (a jövő
másodperceiben szakadás sejlik fel). De Less észre sem
veszi; egyetlen gondolat köti le. AH ah ah! hangzik fel
sajátos nevetése.
Mert Swift nem hős. Hanem bolond.
– Hát akkor isten éltessen, Arthur Less! – suttogja az
éjszakába.

És csak úgy mellékesen: a boldogság nem baromság.

 LESS INDIÁBAN

Egy hétesztendős fiú számára csak az ágyban lábadozás

unalma múlhatja felül egy légkondicionált reptéren való
várakozás nyűgét. Ez a bizonyos fiú, egyike annak a
hatezernek, akik eme reptéren időt pazaroltak el az
életükből, végigkutatta már az anyja táskájának összes
zugát, és nem talált egyéb érdekességet egy műanyag
kristályokból fűzött kulcstartónál. Most éppen a szemetest
méregeti, az ígéretesen hintázó tetejét, amikor a váró
ablakán keresztül észreveszi az amerikait. Egész nap egyet
sem látott. Ugyanazzal távolságtartó, könyörtelen
elragadtatással figyeli, mint ahogyan a reptéri mosdó
lefolyójánál köröző robotskorpiókat figyelte. Heroikus
magasságával és harsogó szőkeségével az amerikai csak áll
a hervadt krémszínű vászonnadrágjában és ingében, és
mosolyogva nézi a mozgólépcső mellett álló táblát. Ez a
figyelmeztetés, mely alaposan részletezi a háziállatok
biztonságát is, hosszabb, mint maga a mozgólépcső. Úgy
tűnik, ez szórakoztatja a férfit. A fiú figyeli, amint az
amerikai végigtapogatja az összes zsebét és elégedetten
bólint. Felnéz egy képernyőre, hogy ellenőrizze a járatok és
a kapuk között kibontakozó összetartozásokat, majd elindul
egy sor felé. Bár mindenki már legalább három ellenőrzési
ponton ment keresztül, a sor elején álló férfi még egyszer
elővetette az utasokkal az útlevelüket és a
beszállókártyájukat. Ez a felesleges igazoltatás, úgy tűnt,
szintén szórakoztatta az amerikait. De mégis indokolt volt;
legalább hárman rossz gépre akartak felszállni. Egyikük
pont ő, az amerikai. Ki tudja, milyen kaland várhatott volna
rá Haidarábádban? Nem fogjuk megtudni, mivel egy másik
kapuhoz irányítják: Tiruvanántapuram felé. Belemélyed egy
notebookba. Hamarosan egy reptéri dolgozó rohan felé, és
megérinti a vállát, mire a külföldi felugrik és elsiet a járat
felé, amelyet éppen megint majdnem lekésett. Együtt
eltűnnek egy szűkülő folyosón. A fiú, akinek már ilyen
fiatalon fejlett humorérzéke van, az üveghez nyomja az
orrát, és várja az elkerülhetetlent. Egy perccel később az
amerikai visszarohan, hogy felkapja az ott felejtett táskát,
majd újra eltűnik, ezennel bizonyára végleg. A fiú
félrehajtja a fejét, és ismét unalomba merül. Az anyja
megkérdezi, hogy kell-e pisilnie, és igent mond, de csak
azért, hogy újból láthassa a skorpiókat.

– Itt vannak a fekete hangyák; ők a szomszédaink. A

közelben itt van Elizabeth, a sárga csörgőkígyó, aki a pap
különleges barátja, bár azt állítja, boldogan megöli, ha
megkéri rá. De akkor viszont patkányok lesznek. Ne
barátkozzon a kóbor kutyákkal – ők nem a háziállataink. Ne
nyissa ki az ablakot, mert a kisebb denevérek boldogan a
tiszteletüket teszik, és valószínűleg a majmok is. Ha éjjel
járkál, dobbantson a földön a lábával, hogy elijessze az
állatokat.
Less megkérdezi, miféle más állatokra számíthat még.
 Rupali sztoikus nyugalommal felel:
– Jobb, ha nem tudjuk.
Íme, az írók menedéke az Arab-tengernél egy dombon,
melyet Carlos javasolt fél éve, és bár hosszú volt az utazás,
Less végül megérkezett. A rettegett születésnap, a rettegett
esküvő – már csak emlék mindkettő; előtte a regénye, az
ötlete a folytatásához, és a lehetőség megnyerni a csatát.
Európa és Marokkó kényelme a múlté, most pedig a delhi
reptér, a csennai reptér és Tiruvanántapuram a jelen.
Tiruvanántapuramban egy látszólag elégedett nő várta,
Rupali, a menedzser, aki kecsesen átkísérte az izzasztóan
forró parkolón keresztül egy fehér Tatához, melyet, mint
később kiderült, egy rokon vezetett. A sofőr büszkén
mutatta Lessnek az autó műszerfalába beépített televíziót;
Less megrémült. Aztán elindultak. Rupali, egy karcsú,
elegáns nő, a rendezett, fekete tincseivel és egy római
érmére kívánkozó, császárian nemes arcéllel, megpróbálta
bevonni őt a politikáról, irodalomról és művészetről szóló
társalgásba, de Less túlságosan is el volt bűvölve magától az
utazástól.
Egyáltalán nem olyan volt, ahogyan elképzelte. A
napsugarak incselkedtek vele a házak és az utcák között; a
sofőr sebesen suhant a repedezett utakon, melyeket
szeméthegyek szegélyeztek, mintha csak odamosták volna
őket vízsugárral (és ami első látásra tengerpartnak tűnt,
kiderült, hogy milliónyi műanyag zacskóból álló egybefüggő
felület, olyan, akár a korallzátonyok, melyek számtalan
apró élőlényből állnak); a boltok végeláthatatlan sora,
mintha egy végtelen betonfal volna, melyen a festett
reklámok hirdették a csirkét és a gyógyszert, a koporsót, a
telefont, halacskát akváriumba és cigarettát, forró teát és
házias ételeket, a kommunizmust, ágymatracot, kézműves
termékeket, kínai ételt, hajvágást, kézi súlyzót és tört
aranyat. Az alacsony, zömök templomok, melyek olyan
rendszerességgel váltogatták egymást, mint a
nyálcsorgatóan díszített, de valójában ehetetlen torták Less
gyerekkori pékségében. Egy nő ült az út mentén, ölében egy
kosár ezüstösen fénylő hal: élettelen szemű, rémisztő ráják
és tintahalak. A számtalan férfi, aki a teaházaknál ácsorgott,
a vegyesboltok, gyógyszertárak, melyek figyelték, amint Less
elhalad mellettük, a sofőr, amint őrült sebességgel kerülgeti
a biciklistákat, a motorokat és a teherautókat (és csak egy
pár autót) a forgalomban: mindezek felidézik, amikor az
anyja, a húga és Less a Disney Worldben felültek egy, A
Széljárta Fűzfa témája alapján épült hóbortos szerkezetre,
melyről kiderült, hogy csak egy rémületes, rozoga
tákolmány, későbbi traumák bőséges forrása. Itt semmi, de
semmi sem olyan, mint amire számított.
Rupali nyomában halad egy vörös porral ellepett
ösvényen, a nő rózsaszín sálja lebegve úszik mögöttük.
– Nézze – mondja, és rámutat egy bordó virágra –, tíz óra
van. Tízkor nyitja és ötkor becsukja szirmait.
– Pont, mint a British Museum.
– Van egy négyórás is – felel Rupali. – És az álmos fa, mely
napkeltekor nyitja szirmait és napnyugtakor zárja össze
őket. Itt a növények pontosabbak, mint az emberek. Majd
meglátja. És ez a növény sokkal élénkebb. – Chappaljával
hozzáér egy apró páfrányhoz, mely az érintéstől leveleit
összehajtva azonnal összecsukódik. Less döbbenten áll.
Elérnek oda, ahol a kókuszpálmák sora szétválik.
– Ez a látvány talán inspiráló lehet.
Kétségtelen, hogy az: egy mangroveerdő fölé magasodó
sziklafal, melynek a szélén az Arab-tenger korbácsolja a
partot, akár egy könyörtelen inkvizítor, miközben a víz
csíkokban fehér habot vet a sápadt, makacs homokra.
Mellette, a sziklafal felől a kókuszpálmák keretbe vonják a
kilátást, és úgy nyüzsögnek a madarak és a bogarak, mint
ahogyan a korallszirtek vízi világa: vörös és fehér fejű
sasok párosával lebegnek a magasban, a fák tetején
gyülekező, izgatott varjak csapata károg, és sárga-fekete
szitakötők zúgnak el sebesen kergetőzve.
– És íme, a házikója.
A ház, akárcsak a többi épület, dél-indiai mintára készült:
téglafal, rajta cseréptető, mely egy csipkézett fanyíláson
keresztül engedi be a levegőt. Azonban a kunyhó
ötszögletű, és furcsamód, az építői az egységes belső tér
rovására inkább egy csigáspolip héjához hasonlatosan
osztották fel egyre kisebb helyiségekre, mígnem ez a
zsenialitás egy aprócska íróasztalban és egy Utolsó vacsora-
intarziában csúcsosodott ki. Less egy darabig kíváncsian
bámulja.
Mivel az összes dokumentáció elveszett, nehéz volt
megmondani, hogy Less sietségében vajon figyelmen kívül
hagyott volna valami lényeges információt, vagy talán csak
Carlos Pelu diszkréten elhallgatott előle ezt-azt, de most úgy
tűnik, hogy ahelyett, hogy egy tipikus művészlakosztályt
kapott volna, ahol befejezheti regényét egy művészi helyen,
három vegetáriánus étkezéssel naponta, egy jógamatraccal
és ájurvédikus teával, Arthur Less egy keresztény lelki
gyakorlatra szolgáló központba csöppent. Nincs semmi
személyes fenntartása Istennel szemben, unitárius
neveltetése ellenére – mely látványosan megfeledkezett
Jézusról, és olyan unortodoxul lazán kezelte az egyházi
énekeket, hogy Lessnek évekbe telt, mire rádöbbent, hogy a
„pozitív szemlélet” nem az imakönyvben van –, Less
gyakorlatilag keresztény. Nem lehet igazán máshogy
nevezni valakit, aki megünnepli a karácsonyt és a húsvétot,
még akkor sem, ha csak kézzel készített ajándékok
formájában teszi ezt. Most mégis csalódott. Beutazta a
világot, és itt olyan portékával kínálják, amit otthon is
könnyen megkaphatott volna.
– A mise természetesen vasárnap reggel van – mondja
Rupali, miközben egy kicsi, szürke templomra mutat, mely
az élénk színű kis melléképületek között olyan komoran
kuporgott, mint egy ügyeletes tanár a szünetben az
udvaron.
Tehát itt fogja újraírni a regényét. Isten kegyelméből.
– Egy üzenet is érkezett önnek. – Júdás képe alól kilátszott
a boríték az asztalon. Less kinyitja és elolvassa: Arthur,
keress, amint megérkezel, az üdülőben leszek. Remélem,
épségben ideérsz. Céges papírra írták, az aláírás pedig:
Barátod, Carlos.
Miután Rupali távozott, Less előveszi a híres
gumiköteleit.

– Észrevette – kérdezi tőle Rupali pár nappal később reggeli

közben, az alacsony főépületben, mely az óceán fölé
magasodó erődítménynek hatott –, hogy a reggel hangjai
mennyivel édesebbek az estieknél? – A madarakról beszél,
akik ébredéskor összhangban vannak, de este nem.
De Less nem tud másra gondolni, csak India különleges
zajára: a vallások spirituális-muzikális csatájára. Az egész a
muszlimokkal kezdődik hajnalban, amikor a mangroveerdő
szélén álló mecsetből lágyan, altatódal-szerűen, imára hívó
hang röppen fel. Nemsokára a keresztények popzenére
emlékeztető himnuszai zendülnek mindenfelé, akár három
órán keresztül is. Ezt követi a hindu templomok vidám, bár
kissé túl hangos, kazoora emlékeztető refrénje, mely Lesst
gyerekkora fagylaltoskocsijára emlékezteti. A müezzin
következő hívása esedékes, majd a keresztények
bronzharangokat kongatnak. És egy így megy tovább.
Vannak szertartások, kórus és viharos dobelőadások is. A
különböző vallások úgy váltogatják egymást naphosszat,
akárcsak egy zenei fesztiválon, egyre hangosabban, mígnem
napnyugtára egy csapásra kakofóniába fullad minden, és a
muszlimok, akik az egészet elkezdték, győzelmük tudatában
hívják immár esti imára a híveket. Aztán végre
elcsendesedik az őserdő. Ennyit tesznek hozzá a
buddhisták. Aztán minden reggel újra kezdődik ez az egész.
– Szóljon nekem – mondja Rupali –, hogy miben
segíthetjük a munkáját. Ön az első író itt nálunk.
– Jól jönne egy szabadon álló íróasztal – feleli Less, annak
a reményében, hogy akkor nem kell a fullasztó csigáspolip
legbelsejében dolgoznia. – És egy szabó is. Elszakadt az
öltönyöm Marokkóban, és úgy tűnik, hogy elvesztettem a
varrótűmet.
– Erről gondoskodunk. A lelkipásztor ismer egy kiváló
szabót.
A lelkipásztor.
– Mindenekfelett csendre és nyugalomra van szükségem.
– Persze, persze, persze. – Rupali bólogat, és az arany
fülbevalói csilingelnek.

Egy írói szentély, az Arab-tengernél egy dombon. Itt

leszámol a régi regényével, szétmarcangolja, új húst és bőrt
varr a csontjaira, inspirációval kelti életre a Gólemet, és
elzavarja egészen a Cormorant Kiadóig. Itt, ebben az
aprócska szobában. Ihlet veszi körül: a zöldessárga folyó
alant kanyarog a kókuszpálmák és mangróvék között. A
másik parton Less megpillant egy fekete, tündöklően fényes
bikát a napon, két hátsó lábán a fehér sáv úgy tűnik, mintha
zokni volna. Kevésbé látszik valóságosnak, inkább olyan,
mintha egy ember lényegült volna át bikává. A közelben
fehér füst száll fel a ragyogó őserdőből. Sűrűn gomolyog.
Emlékszik (rosszul) valamire, amit egyszer Robert mondott
neki: Az író számára az egyedüli tragédiát az unalom jelenti;
minden más csupán anyagot szolgáltat a műhöz. Robert
sosem mondott ilyesmit. Az unalom természetes állapota az
íróknak, hiszen egyedül csak ekkor képesek írni. Míg
körülnéz valami inspirációért, pillantása a szekrényajtóról
lógó, szakadt, kék öltönyére esik, és úgy dönt, ez nem
várhat. A regényt félreteszi.
A lelkészről kiderül, hogy Groucho Marx napbarnított,
miniatűr változata reverendában, mely a gyorséttermi
egyenruhákhoz hasonlóan a vállán gombolható. Ő maga
barátságos, és ahogy Rupali már említette, még a kígyóját is
kész volna megölni. Azzal a zseniális feltalálói vénával is
rendelkezik, mely csak gyerekkönyvekben szereplő
felnőtteknél fordul elő: a házában van esővízgyűjtő, ahol
bambuszcsöveken keresztül folyik egy közös ciszternába a
víz; tudja, hogyan alakítsa át az ételmaradékot főzésre
alkalmas gázzá, mely szintén egy csövön keresztül jut a
tűzhelyhez. És ott a hároméves lánya, aki egy szál
hegyikristály nyakláncban rohangál naphosszat (ki ne
tenné, ha lehetne?). A gyerek tud angolul számolni, szépen,
módszeresen, mintha egy szekér haladna hegynek felfelé,
egészen a tizennégyig, ahol a kerekek összekeverednek:
– Huszonegy! – kiáltja diadalmasan. – Tizennyolc!
Negyvenhárom! Tizen-valamennyi! Madzag!
– Arthur úr, ön író – szól a lelkipásztor, amint a háza előtt
állnak. – Azt szeretném, mindig feltenné a kérdést, hogy
miért. Minden esetben, amikor itt valami furcsának és
bolondosnak tűnik, kérdezze, miért? Példának okáért a
bukósisakok.
– Bukósisakok – ismétli Less.
– Biztos észrevette, hogy mindenki ilyet visel itt; ez a
törvény. De senki sem kapcsolja be őket. Ugye?
– Még nem voltam kint sokat…
– Nem is fogják bekapcsolni, akkor hát mi értelme? Minek
kell viselni, ha úgyis le fog repülni? Őrültség, ugye? Olyan
tipikusan abszurdnak, indiainak látszik. De kérdezze meg:
miért?
Less képtelen ellenállni:
– Miért?
– Mert mégis van egy oka. Nem őrültség. Azért, mert az
ember nem tud telefonálni, ha be van kapcsolva a sisak,
miközben két-három órát utazik hazafelé. És most azt
gondolhatja, hogy minek vezetés közben beszélni? Miért
nem állnak meg az út szélén? Őrült dolog, ugye? Less úr,
nézze meg az utat. Nézze!
Less asszonyokat lát egymás mögött, mindannyian élénk
színű száriban, melynek a szegélyét aranyhímzés díszíti,
néhányan retiküllel, néhányan fémhordóval a fejükön,
amint éppen a sziklákon és gazon át igyekeznek a töredezett
út mellett. A lelkipásztor szélesre tárja a karjait. – Mert
nincsen útpadka.
A lelkipásztor elárulja neki az utat a szabóhoz, aki a
varrógépe mellett alszik, egyértelmű Signature
whiskyszagot árasztva. Míg Less azon töpreng, hogy
felébressze-e, arra rohan egy fekete-fehér kóbor kutya, és
rájuk vakkant, amitől a szabó felriad. Automatikusan felkap
egy követ, és a kutya után hajítja. A kutya elfut. Miért? A
szabó észreveszi Lesst. Főhősünkre mosolyog, és
magyarázni kezdi, miért borostás, közben Less szakállára
mutogat:
– Ha pénz bejön, borotválkozunk. – Less helyesel, hogy
lehetséges, majd megmutatja az öltönyt a szabónak. A szabó
legyint, hogy ez gyerekjáték.
– Holnap ilyenkor jöjjön vissza – mondja, majd eltűnik a
híres öltönnyel a bolt mélyére. Arthur szívébe belehasít az
elválás érzése, majd mélyet sóhajt, és elindul a dombon
lefelé a város irányába. Egy negyedórás kitérőt tervezett, és
utána óhajt visszamenni dolgozni.
Amikor két óra múlva újra elhalad a bolt előtt, az inge
izzadságfoltos, az arca ragyog. A haját rövidre nyírták, a
szakálla eltűnt. A szabó vigyorog, és a saját állára mutat; ő is
borbélynál járt. Less bólogat, majd felsiet a dombon.
Útközben sokan megállítják a szomszédai közül, hogy az
angoljukat gyakorolhassák, teával kínálják és behívják az
otthonukba, vagy felajánlják, hogy elviszik autóval a
templomba. Miután visszaér a szobájába, és rádöbben, hogy
nincs zuhany, vonakodva megtölti a piros műanyag vödröt,
levetkőzik, és megfürdik a hideg vízben. Megtörölközik,
felöltözik, és leül írni.
– Helló! – köszön be valaki a házikóba. – Azért jöttem,
hogy méretet vegyek önről az íróasztalhoz.
– Hogy mihez? – kiált vissza Less.
– Hogy méretet vegyek magáról az íróasztalhoz.
Amikor Arthur előkerül kissé nedves vászonruhájában,
valóban ott állt egy pocakos emberke, kamaszfiús, gyér
bajusszal, és mosolyogva lobogtat egy mérőszalagot. Leülteti
Lesst a kerti székre, megméri, meghajol, és már távozik is.
Miért? Majd egy siheder érkezik egy felnőtt emberhez méltó
bajusszal, aki bejelenti:
– Elviszem a székét. Fél órán belül újat kap.
Less nem érti, mi folyik itt; bizonyára valami félreértésről
van szó, ami csak bonyolítja a fiú életét. De képtelen
megfejteni, így elmosolyodik, és igent mond. A fiú egy
oroszlánszelídítő óvatosságával közelít a székhez, majd
megragadja, és elviszi. Less a tengert bámulja, egy
kókuszpálmának dőlve. Amikor visszanéz a házra, a fekete-
fehér kutyát látja a bejáratnál, amint éppen lekuporodik,
hogy piszkítson. Lessre néz, és csak azért is odacsinál.
– Hé! – kiált Less, de a kutya már elinalt. Íróasztal híján
képtelen alkotni, így az egyetlen elérhető szórakoztató
dolgot bámulja: a tengert. Pontosan fél óra múlva Less
zavartan nyugtázza, hogy a fiú visszatért egy pontosan
ugyanolyan székkel, amit büszkén letesz a teraszra.
– Óvatosan – mondja a fiú őszintén aggodalmas hangon. –
Ez új szék. Új szék.
Less bólint, a fiú elmegy. Arthur szemrevételezi a széket.
Óvatosan ráül, és a szék megnyikordul a ránehezedő
súlytól. Nagyon kényelmes. Less figyeli, amint három sárga
madár csatázik egy közeli tetőn: kotkodácsolva és rikoltozva
annyira belelovallták magukat a csetepatéba, hogy egy
meglepetésszerű pillanatban mindhárman leesnek a tetőről
a fűre. Less hangosan felnevet:
– AH ah ah! – Még sosem látott ezelőtt madarat leesni.
Feláll; a szék is vele emelkedik. Valóban új, és még a rákent
lakk sem tudott kiszáradni teljesen ezen az éghajlaton.

– …amikor végre nekifoghattam az írásnak, az hiszem, talán

a templomból jöhetett mindenki, mert az emberek a házam
körül kezdtek gyülekezni. Pokrócokat terítettek a földre,
ételt hoztak, és hagyományos pikniket tartottak – Arthur
Rupalival beszélget. Már estére jár, vacsora után; kint teljes
sötétség, a szobát egyetlen fluoreszkáló villanykörte
világítja meg, és a levegőben még mindig érezni a kókusz és
a curry illatát. Azt nem is teszi hozzá, hogy a ricsaj
elviselhetetlen volt a teraszon, mármint a parti, ami az
ablaka alatt folyt. Egy percig sem volt képes az új könyvére
koncentrálni. Less frusztrált volt, annyira dühös, hogy még
az is felötlött benne, hogy bejelentkezik egy helyi
szállodába. De csak állt a kis óceánra néző keralai
házikójában „Az utolsó vacsora” társaságában, és
elképzelte, amint odamegy Rupalihoz, és elmondja élete
legabszurdabb mondatát: „Átjelentkezem egy ájurvédikus
szállodába, amennyiben a piknik azonnal véget nem ér.”
Rupali bólogat, és figyelmesen hallgatja Less történetét a
piknikről:
– Hát igen, ez gyakran előfordul.
Lessnek eszébe jut a lelkész tanácsa:
– Miért?
– Ó, az itteniek szeretnek ide feljönni és gyönyörködni a
kilátásban. Nagyon jó ez a hely a templomba járó
családoknak.
– De ez egy üdülő… – Less hirtelen abbahagyja, majd újból
megkérdezi: – Miért?
– Itt ez a csodás kilátás a tengerre.
– Miért?
– Ez… – Rupali egy pillanatra elhallgat, és lesüti a szemét.
– Ez az egyetlen hely. Az egyetlen hely, ahová a
keresztények mehetnek.
Less végre rátapintott a lényegre, de megint olyan valamit
talált, melyet nem ért.
– Nos, remélem, jól érezték magukat. Az ételnek isteni
illata volt és a mai vacsora is ízletes volt.
 Less hirtelen rájött, hogy a központban nincsen hűtő, így
mindent vagy ma vettek a piacon, vagy Rupali kertjéből
származott; minden friss volt, egyszerűen azért, mert annak
kellett lennie. Még a kókuszt is kézzel tisztította Mary, egy
szárit viselő idős hölgy a felekezetből, aki minden reggel
rámosolyog és behozza a teáját. Amennyiben a piknik
azonnal véget nem ér! Mekkora seggfej ez az Arthur, bárhol
is jár a világban!
Rupali mesélni kezd:
– Van egy vicces történetem az ételekkel kapcsolatban.
Mindig vittem magammal ebédet régebben a munkába,
amikor franciát tanítottam a városban. Mindennap vonattal
mentem, és tudja, olyan forróság van rajta! Egy nap nem
volt ülőhely. Hát, mit tegyek? Leültem a lépcsőre a nyitott
ajtóban. Ó, milyen felfrissítő érzés volt! Miért nem tettem
már ezt korábban is? És ekkor kiejtettem a táskámat a
nyitott ajtón! – A szája elé teszi a kezét, és nevet. –
Rettenetes volt. Benne volt az iskolai belépőm, a pénzem, az
ebédem, minden. Katasztrófa. Természetesen a vonat nem
tudott megállni, így a következő megállónál leszálltam,
riksát béreltem, ami visszavitt a helyszínre. Nagyon sokáig
voltunk ott és kerestük a táskát a sínek mentén. Majd egy
rendőr jött elő egy kunyhóból. Elmeséltem neki, hogy mi
történt. Megkért, írjam le, mi volt a táskámban. Mondtam:
„Uram, benne volt az igazolványom, a pénztárcám, a
telefonom, a tiszta blúzom.” Egy másodpercig csak nézett.
Majd megkérdezte: „És halas curry?” Megmutatta a táskát. –
Rupali újból jóízűen nevet. – A belsejét teljesen elborította a
halas curry.
 Olyan édes a nevetése, hogy Less egyszerűen nem képes
megmondani neki, hogy ez a hely nem alkalmas az írásra. A
zaj, az állatok, a hőség, a munkások, a piknikezők – itt
egyszerűen nem lehet megírni a könyvét.
– És önnek jó napja volt, Arthur? – kérdi Rupali.
– Igen. – Kihagyta azt a részletet, amikor elment a
borbélyhoz, ahol bevezették egy vörös függöny mögötti,
ablaktalan szobába, és egy alacsony ember, aki pont olyan
inget viselt, mint a lelkipásztor, sietősen megszabadította a
szakállától, bár nem kérte, és a hajától a feje két oldalán, de
meghagyta a feje tetején lévő pelyhes hajat, majd
megkérdezte: „Masszázs?” Ez nem volt más, mint sorozatos
paskolás és döngölés, öklözés mindenhol, mintha
hadititkokat szerettek volna kiszedni belőle. Mindez négy,
Less arcára mért, hangos, pofonszerű ütéssel ért véget.
Miért?
Rupali elmosolyodott, és megkérdezte, hogy segíthet-e
még valamiben.
– Őszintén szólva, jólesne egy ital.
A nő arca elsötétül.
– Ó, az alkohol tilos a templom területén.
– Csak viccelek, Rupali – mondja Arthur. – Honnan a
csudából szereznénk a jeget?
Sosem fogjuk megtudni, hogy vajon Rupali megértette-e a
viccet, mert a fények hirtelen kialszanak.

Az áramszünet, mint a legtöbb elválás, nem teljes; minden

percben visszatér az áram, csak hogy újból elmenjen egy pár
perccel később. Ami ezután jön, az hasonlít azokhoz az
egyetemi színielőadásokhoz, ahol a meglepetésszerűen
visszatérő villany a főszereplőket különféle helyeken és
jelenetekben világítja meg. Rupali, amint a széke karfáját
markolja, ajkait aggodalmasan úgy csücsöríti, mint egy
doktorhal. Arthur Less, amint éppen a nirvánába lépne, de
összetéveszti az ablakot az ajtóval. Rupali nyitott szájjal
sikolt, amint megérint néhány fejére hulló papírdarabot,
ami kétségkívül olyan érzést kelthetett, mint egy óriási
gyümölcsevő denevér. Arthur Less, immár a jó átjárón
belépve, vakon belebújik Rupali szandáljába; Rupali térdel a
földön és imádkozik; Arthur Less kint az éjszakában, amint
egy újabb szörnyűséget pillant meg: a fekete-fehér kutya
üget a ház felé, szájában hosszú, középkék anyag lebeg.
– Az öltönyöm! – kiáltja Less lefelé botladozva, és még a
szandált is lerúgja. – Az öltönyöm!
A kutya felé veszi az irányt, és a fények újra kialszanak –
hirtelen felragyognak a fűben megbújó, éppen
szerelmeskedéshez készülődő szentjánosbogarak –, így Less
csak a megérzésére hagyatkozva követi az utat a
kunyhójához, szitkozódva, figyelmetlenül botladozva
mezítláb a térköveken, amikor is hirtelen megtalálja a
varrótűjét.

Emlékszem, amikor Arthur Less egy tetőteraszon tartott

partin mesélt nekem a visszatérő álmáról:
– Valóságos példabeszéd – mondta, és a sörét a
mellkasához szorította. – Egy sötét erdőben ballagok, mint
Dante, és egy idős asszony jön oda hozzám, és így szól:
„Szerencsés vagy, mindent magad mögött hagytál. Végeztél a
szerelemmel. Gondold el, mennyi időd lesz most a
fontosabb dolgokra.” Ekkor faképnél hagy, és én
továbbmegyek; azt hiszem, én álmomban lovon ültem;
eléggé középkori jellegű álom. Mellesleg te nem szerepelsz
benne, ha esetleg tudni akarod.
Azt válaszoltam, hogy nekem is megvannak a saját
álmaim.
– És lovagolok tovább, keresztül ezen a sötét erdőn, és
kiérek egy nagy, fehér, tágas mezőre, a háttérben egy hegy
látszik. És egy gazda is ott van, aki integet nekem, és
majdnem ugyanazt mondja: „Sokkal fontosabb dolgok
állnak előtted!” És fellovagolok a hegyre. Látom, nem
figyelsz. Most igazán jó lesz. Fellovagolok a hegyre, és a
tetőn van egy barlang és egy pap – mint egy rajzfilmen,
tudod. És azt mondom, hogy készen vagyok. Ő azt kérdezi:
mire? Azt mondom, hogy arra, hogy fontosabb dolgokra
gondoljak. Ekkor megkérdezi: „Minél fontosabb dolgokra?”
„Fontosabbra, mint a szerelem.” Ő úgy néz rám, mintha
bolond volnék, és így szól: „Mi lehetne fontosabb a
szerelemnél?”
Csendesen álltunk, míg egy felhő eltakarta a napot, és
hideg fuvallat zúgott át a tetőn. Less kihajolt a korláton, és
lenézett az utcára.
– Nos, ez az álmom.

***

Less egy háborús filmből származó képre nyitja ki a szemét:

egy katonazöld helikopter rotorja szeleteli sebesen a
levegőt. Nem, mégsem propeller. Mennyezeti ventilátor. A
suttogás a sarokban azonban malajalam nyelven hangzik.
Az árnyak mozognak a plafonon, mint egy árnyjáték az
életről. És most angolul beszélnek. Az álma bizonyos
részletei még mindig a gondolatai szélén lebegnek, harmat
lepte, eltünedező foszlányok. Kórházi szoba.
Emlékszik saját kiáltására az éjszakában, a lelkipásztorra,
aki beszaladt (egy szál dhotiban, kezében a kislányával), a
kedves emberre, amint megszervezte, hogy egy felekezeti
tag beszállítsa őt Tiruvanántapuramba, a kórházba.
Emlékszik Rupali aggódó búcsújára, a váróteremben töltött
hosszú, fájdalmas órákra, melyekben az egyetlen vigaszt
csak egy természetfeletti italárusító automata jelentette,
mely a változatosság kedvéért több aprót adott vissza, mint
amit be kellett dobni. Emlékszik a nővérek szokásos sorára,
az ezt-már-ismerem típusú vén csatalovakra és a csinos kis
naivakra. Mielőtt Less jobb lábát megröntgenezték, (micsoda
szépséges csont-szigetvilág), mely, sajnos, igazolta a
bokarepedést, és még egy varrótűfélét is kimutatott, mélyre
befúródva a talpába. Ekkor végezte el az első műtétet egy
kollagénnel feltöltött ajkú doktornő, aki Arthur sérülését
kifejezetten baromságnak titulálta („Miért van ennél a
férfinál varrótű?”), viszont képtelen volt kivenni a tűt, ezért
Less lábára egy ideiglenes kötést raktak, és elhelyezték egy
kórházi szobában, egy kamrácskában, amit egy idősebb
munkással kellett megosztania, aki 20 évet töltött a
kaliforniai Valejóban, és csak spanyolul beszélt, angolul
nem. Majd felkészítették a másnap reggeli műtétre, mely
különféle hordágyakat és érzéstelenítő injekciókat igényelt.
Ezután betolták egy makulátlanul tiszta műtőbe, ahol a
nyájas, Poirot-bajuszos sebész egy zsebmágnes és a
mozgatható röntgengép segítségével öt percen belül
elővarázsolta és csipeszében tartva megmutatta Lessnek a
probléma forrását. Ezek után hősünk lába egy cipőszerű
rögzítősínbe került, és Less olyan erős fájdalomcsillapítót
kapott, hogy szinte azonnal kimerülten mély álomba
zuhant.
Most éppen a szobáját szemléli, és a helyzetét mérlegeli. A
kórházi köntöse olyan zöld, mint a Szabadság-szobor, a
törött bokája pedig a fekete műanyag rögzítősín biztonságát
élvezi. A kék öltönye mostanra pedig biztosan valamelyik
kóbor kutyacsalád vackát teszi otthonosabbá.
A sarokban egy méltóságteljes nővér a papírmunkába
temetkezik, és bifokális szemüvegében úgy néz ki, mint egy
négyszemű hal (Anableps anableps), aki a víz felszínén és az
alatt is lát egyszerre. Arthur zajt csaphatott, mert a nővér
hátrafordul, és malajalam nyelven kiált valamit. Hatalmas
meglepetésére a bajszos sebész jelenik meg az ajtóban, fehér
köpenye libben, és úgy mutat mosolyogva Less lábára, mint
az elégedett vízvezeték-szerelő a megjavított mosogatóra.
– Mr. Less, hát ébren van! Többé nem csörög be maga
miatt a fémdetektor, csingiling! Mindenki nagyon szeretné
megtudni, hogy mire kell egy férfinak a varrótű.
– Megjavítani dolgokat. A hiányzó gombokat felvarrni.
– Ez jelenti az ön szakmájában a legfőbb veszélyt?
– Egy tű nyilvánvalóan nagyobb veszélyt jelent.
Lessnek az az érzése, hogy már nem is saját hangján
szólal meg.
– Mikor mehetek vissza az üdülőbe, doktor úr?
 – Ó – mondja a sebész, és a zsebébe nyúl egy borítékért. –
Ezt küldték az üdülőből. – A borítékon a következő áll:
Nagyon sajnálom. Ahogy Less, kinyitja, egy világoskék
kelmefoszlány repül ki belőle. Tehát végképp elveszett. Az
öltöny nélkül nincs többé Arthur Less.
Az orvos folytatja:
– Az üdülő felvette a kapcsolatot a barátjával, aki
perceken belül itt lesz önért.
Less megkérdezi, hogy vajon az a barát Rupali, vagy a
lelkész.
– Halvány gőzöm sincs – mondja az orvos lezser amerikai
stílusban, ami élesen elüt eddigi kimért brit angolságától. –
De az üdülőbe nem mehet vissza, Mr. Less. Lépcsők,
dombok! Nem, nem, legalább három hétig nem szabad
járkálnia. A barátjának van megfelelő szállása. És semmi
amerikai kocogás!
Nem mehet vissza? De mi lesz a könyvével? Éppen azon
töpreng, hogy milyen lesz az a szállás, amikor a kopogás
után azonnal kinyíló ajtó megadja a választ a kérdésére.
Less lassan úgy érzi, olyan egymásba bújtatott álmok
sorozatába csöppent, mint az orosz matrjoska babák; az
ember ásítva ébred, majd felkel a gyerekkori emeletes
ágyából, megsimogatja rég halott kutyáját és üdvözli régen
elvesztett anyját, közben ráébred, hogy ez az álom első
szintje, de még van ennek a rémálomnak több is, és az
ébredés hősies feladatán még egyszer át kell esni. Mert az
ajtóban álló ember látványa csak álomkép lehet.
„Helló, Arthur! Itt vagyok, hogy a gondodat viseljem.”
Jaj, csak ezt ne. Bizonyára meghalt, és most elragadják őt a
purgatóriumnak eme piszkos zöld bugyrából egy
különleges pokolba, mely csak rá vár. Egy kis házikó a
lángoló tengernél: a Pokol művészrezidenciája. Az arc
tovább mosolyog. És Arthur lassan, szomorúan, élete isteni
színjátékával fokozatosan megbarátkozva kimondja a nevet,
melyet mostanra már bizonyára mindenki kitalálhatott.

***

A sofőr nyomja a dudát, ahogy egy szökött fegyenc húzza a

ravaszt. Kóbor kutyák és kecskék rebbennek szét
bűntudatos ábrázattal, míg az emberek ugyanezt teszik
ártatlan arckifejezéssel. Gyerekek tucatjai állnak az út
szélén, piros kockás egyenruhában, néhányan a fügefák
ágain lógnak; az iskola valószínűleg most ért véget. Nézik,
amint Less elhalad mellettük. És az állandóan harsogó
dudaszó közepette angol popzene csöpög a hangszóróból,
édesen, mint a szirup, és Carlos Pelu lágy hangja szól:
– …hívnod kellett volna, mikor ideértél, szerencse, hogy
megtalálták az üzenetemet, és természetesen mondtam,
hogy befogadlak…
Arthur Less, a sors munkálkodásától lenyűgözve azon
kapja magát, hogy a hosszú évek óta oly jól ismert arcot
bámulja. Az a római sasorr, amely minden partin ott volt és
kiszimatolt egy-egy beszélgetésfoszlányt, egy pillantást a
szoba túlvégéből, azokat az embereket, akik egy jobb parti
reményében továbbálltak; Carlos Pelu orra, fiatalságában
olyan feltűnő, felejthetetlen, és itt, az autóban még mindig
ugyanolyan tökéletesen tartja magát, mint a máskülönben
teljesen felújított hajók teakfából faragott, régi orrszobra. A
valamikor izmos, ifjúi teste terjedelmes, érett középkorúvá
vált. Nem volt túlsúlyos, sem kövér, nem hízott el úgy,
ahogy Zohra javasolta, hanem egyszerűen csak gondtalan
test lett, melynek végül lehetősége nyílt fellélegezni; nem
boldogan, szexisen vagy szarok-a-világra kövéren. Hanem
méltósággal, erőteljesen kövér, valóságos Pantagruel. Egy
óriás, egy kolosszus: a Nagy Carlos.
Arthur, tudod te is, hogy a fiam nem illett hozzád.
– Istenem, de jó téged újra látni! – Carlos megszorítja
Arthur karját, és egy gyerekes csínytevő vigyorát küldi felé.
– Hallottam, hogy egy fiatal férfi Berlinben szerenádot
énekelt az ablakod alatt.
– Hová megyünk? – kérdi Less.
– És viszonyod is volt? Egy herceggel talán? Az éj leple
alatt menekültél Olaszországból? Mondd, hogy te voltál a
Szahara Casanovája!
– Ne légy ostoba!
– Talán Torino volt, ahol a fiú az erkélyed alatt énekelt.
Biztosan reménytelenül szerelmes lett beléd.
– Senki sem volt soha reménytelenül szerelmes belém.
– Nem – mondta Carlos. – Mindig adtál nekik reményt,
ugye? – A jelen pillanat és a cammogó autó hirtelen eltűnik,
és egy gyepszőnyegen állnak, egy pohár fehérborral a
kezükben, újra fiatalon. Táncolni akarnak valakivel. –
Elmondom, merre megyünk. Épp az új nyaralótömb felé
tartunk. Mondtam, hogy közel van.
A világ összes lebuja közül pont ide.
– Nagyon rendes tőled, de talán egy ájurvédikus…
– Ne butáskodj! Ez egy hatalmas, személyzettel ellátott
nyaralókomplexum, és jelenleg üresen áll. Még egy hónapig
nem nyitunk ki. Imádni fogod: van ott egy elefánt!
Arthur ezt úgy érti, hogy az elefánt a nyaralóban lesz, de
követi Carlos tekintetét, és egy pillanatra megáll a szíve. Ott
van, éppen előttük, vén és poros, első látásra egy szekérnyi,
helyi gumifákból készült guminak tűnik; majd a fülek
felemelkednek, mint a felszálláshoz készülődő, kiterjesztett
szárnyak, és most már kétségtelen, hogy valóban van ott egy
elefánt, amint az úton csatangol, az ormányával egy vékányi
zöld bambuszt tart, a farka ide-oda csapkod, most
megfordul és visszabámul a pici, kifürkészhetetlen
szemével azokra, akik őt bámulják. Less felismeri a
tekintetet, mely mintha azt mondaná: én nem vagyok olyan
furcsa, mint te.
– Te jó ég!
– Minden nagyobb templomnak van elefántja. Nem gond,
megkerüljük – mondja Carlos, és hangosan dudálnak,
amikor megteszik. Less, hátrafordítja a fejét, hogy lássa,
ahogy a teremtmény eltűnik a hátsó ablakban, a fejét előre-
hátra forgatva, a rakományát cipelve, tudatában annak,
hogy mekkora feltűnést keltett, bár ez őt cseppet sem teszi
boldoggá. Aztán egy épületből egy csapat férfi lép ki, búsan
lógó kommunista zászlókat cipelve dohányoznak, és elállják
a különös kilátást.
– Figyelj, Arthur, van egy ötletem… ó, meg is érkeztünk –
mondja Carlos hirtelen, és Less inkább érzi, mint látja a
meredek lejtőt az óceánhoz.
– Mielőtt elköszönünk, két gyors kérdésem van. Könnyű
kérdések.
 Áthaladnak egy kapun; Less, alig hiszi el, hogy a sofőr
még mindig dudál.
– Elköszönünk?
– Arthur, ne legyél olyan szentimentális! A mi
korunkban? Pár héten belül visszajövök, és megünnepeljük
a felépülésedet. Üzleti ügyem van. Csoda, hogy egyáltalán
tudtunk találkozni. Először is, még megvannak Robert
levelei?
– A leveleim Roberttől? – A dudálás abbamarad, és az autó
megáll. Egy zöld egyenruhás ember közelít Less oldala felől.
– Gyerünk, Arthur, igen, vagy nem? El kell érnem a
gépemet.
– Gondolom, megvannak.
– Bravó. A másik kérdésem pedig az, hogy hallottál-e
Freddy felől?
Less érzi a forró levegő fuvallatát, ahogy az autó ajtaja
kinyílik mellette. Felnéz, és látja, hogy egy jóképű hordár áll
ott, kezében az alumíniummankókkal. Visszafordul
Carloshoz.
– Miért hallanék én Freddy felől?
– Csak úgy. Foglald el magad a könyveddel, ameddig
visszaérek, Arthur!
– Minden rendben van?
Carlos int búcsúzóul, majd Arthur nézi, amint az
Ambassador lassan elhajt a dombnak felfelé, amíg már nem
marad belőle más, mint az állandó duda hangja.
Hallja a tengert és a hordár hangját:
– Mr. Less, megérkezett néhány csomagja. Már a
szobájában vannak. – De Arthur még mindig a pálmafákat
bámulja a szélben.
Furcsa. Olyan közvetlenül hangzott el, hogy Less
majdnem lemaradt róla. Carlos a kocsi sarkában ülve tette
fel az egyszerű kérdést. Nem látszott az arcán – Carlos arcán
ugyanaz a jóindulatúan türelmetlen kifejezés ült, mint
mindig –, de Less látta, hogy a gyűrűvel játszik, forgatja az
ujján az oroszlánfejes gyűrűt, miközben a sérült, korosodó
és tehetetlen Arthur Lesst nézte figyelmesen. Less értette,
hogy az egész beszélgetés csak illúzió volt, délibáb, látomás,
és Carlosnak más célja volt. De nem tudta megfejteni.
Megrázza a fejét, és rámosolyog a hordárra, megragadja a
mankóit, és felnéz, hogy szemügyre vegye új börtönét. Volt
valami abban, ahogy régi barátja kérdezte, valami rejtett
dolog, amit csak a figyelmes hallgató vesz észre, vagy
olyasvalaki, aki már évek óta figyeli; és amit sosem
feltételezett volna senki Carlosról: Félelem.
Egy ötvenéves ember számára a lábadozás miatti ágyhoz
kötöttség nyűgét csak a templomban ücsörgés unalma múlja
felül. Less megkapta a rádzsalakosztályt, ahol biztosították
számára a kényelmes ágyat, melyből a kilátás a tengerre
nyílik, a mennyezetről függő sűrű szúnyogháló takarásán
túl. Elegáns, hűvös lakosztály, a személyzet remek, és az
egész hely fojtogatóan unalmas. Mennyire hiányzik neki a
mongúz! Hiányzik Rupali és a piknikezők is, a spirituális
hangpárbaj egész nap, a lelkész, a szabó és Elizabeth, a
sárga kígyó; még Jézus Krisztus, a Mi Urunk is hiányzik. Az
egyetlen bonyodalmat Vincent, a hordár okozza Arthur
életében, aki naponta benéz, hogy ellenőrizze a sebesültet.
Simára borotvált, keskeny arc, topázszínű szempár, az a
fajta szégyenlős ember, akinek sejtelme sincs arról, milyen
jóképű. Amikor Vincent látogatást tesz, Less, imádkozik
Jézus Krisztus Urunkhoz, hogy oltsa ki lázadozó libidóját;
más sem hiányzik most neki, mint az ágynyugalom
ilyesfajta zavaró vágyai.
A hetek tehát szimpla unalomban telnek, ami végre
tökéletes alkalmat szolgáltat Less számára, hogy
megpróbáljon írni.
Olyan, mintha egy régi, lyukas vödörből egy ragyogó újba
öntenék a vizet; majdnem gyanúsan egyszerűnek tűnik.
Egyszerűen csak egy szomorkás eseményt kiemel a
cselekményben – mondjuk, egy boltost, aki rákban szenved
–, és kifordítja, rávéve Swiftet, csupán szánalomból, hogy
elfogadjon hét illatos sajtgurigát, amiket aztán kénytelen
körbe-körbe hordozni San Franciscóban, és amik egyre
büdösebbek lesznek a fejezet további részében. A kínos
jelenetbe, melyben Swift egy zacskó kokaint visz a
hotelszobába és kiterít egy csíkot a pultra, Less egyszerűen
csak egy mozgásra indítható hajszárítót iktat be – brrr! A
megaláztatás hóvihara! Mindössze egy ablakon kihajított
vödör, egy csatornanyílás és banánhéj kell.
– Lúzerek vagyunk? – kérdi Swift a szerelmétől a
balszerencsés vakációjuk végén, és Less vidáman válaszol:
– Nos, bébi, biztosan nem vagyunk nyertesek. – Arthur
szadizmussal határos élvezettel leplez le minden emberi
megaláztatást, hogy bemutassa, mennyire nevetségesek
ezek belülről. – Micsoda sport! Bárcsak az ember az életben
is megtehetné ugyanezt!
Hajnalban ébren találja magát, amikor a tenger már
éledezik, de a nap még mindig a felhőtakaróiba burkolózik.
Leül, hogy szerzői korbácsával lesújtson a főszereplőre. És
valahogyan egyfajta keserédes vágyakozás jelenik meg a
regényben, amely sosem volt benne azelőtt. Megváltozik,
kedvesebb lesz. Less, mint egy újdonsült vezeklő, lassan
megszereti a kínt, és egy reggelen, miután egy órát üldögélt
állát a tenyerébe támasztva és a madarakat figyelve a ködös
horizonton, a jó szándékú istenként megajándékozza
teremtményét az öröm rövidke kegyével.

Végül egyik délután Vincent megérkezik, és megkérdezi:

– Kérem, hogy van a lába? – Less elmeséli, hogy már
mankó nélkül tud járni. – Jó – mondja Vincent. – És most,
Arthur, készülődjön egy kivételes kirándulásra. – Less
évődve megkérdezi, hová mennek ők kettesben. Talán
Vincent végül mégis megmutatja neki Indiát. De nem, a férfi
elpirul, és így válaszol: – Én sajnos nem megyek együtt.
Elmondja, hogy akkor ajánlják majd fel ezt a különleges
kirándulást a vendégeknek, amikor a hely megnyitja kapuit.
Zúgás hallatszik kintről, Arthur kinéz az ablakon, és meglát
egy motorcsónakot, melyet két kifejezéstelen arcú tini vezet.
A csónak már közelít a kikötőhöz. Vincent segít Lessnek
odasántikálni, és fogja, amint bizonytalan mozdulatokkal
beszáll. A motor tigrismorgásra emlékeztető hangon
beindul.
A csónakázás fél órája alatt Less ugrándozó delfineket és
repülő halakat lát, melyek, mint a kavics, úgy szökellnek a
víz felszínén; megpillantott még egy lebegő uszályú
medúzát is. Visszaemlékszik egy akváriumra, ahol még
kisfiúként járt, és ahol, miután egy tengeri teknősben
gyönyörködött, aki úgy tempózott mellúszásban, mint egy
bolondos öreg nagynéni, látott egy medúzát, egy néma,
rózsaszín habos-babos neglizsés szörnyeteget, és elzokogta
magát: Ilyen nincs, ilyen nem is létezhet. Végre megérkeznek
egy fehér homokos szigetre, mely nem nagyobb egy városi
háztömbnél. Két pálmafa és apró lila virágok ékesítik. Less
bizonytalanul a partra lép, és elindul az árnyékos rész felé.
A sötétedő óceánból egyre több delfin ugrál fel. A hold előtt
elhúz egy repülőgép. Csalhatatlanul a paradicsomba
csöppent – csakhogy a csónak már távolodik. Nyomorult
kitaszított lett. Lehetséges volna, hogy ez Carlos utolsó,
fondorlatos cselszövése ellene? Bebörtönözte őt hetekre egy
szobába, és éppen most, amikor csak egy fejezetnyire van a
regénye befejezésétől, kitaszítja őt egy lakatlan szigetre?
Micsoda rajzfilmbe illő helyzet! Less a lemenő nap felé
fohászkodik. De hát lemondott Freddyről! Igen, megtette;
még az esküvőre sem ment el. Eleget szenvedett, és teljesen
egyedül; fél lábon botorkáló, nyomorult beteg lett, és még
csodás öltönyétől is megfosztották. Már semmi sem maradt,
amit elvehetnének tőle, ettől a szegény, homoszexuális
Jóbtól. Térdre hullik a homokba.
Erősödő zúgás hallatszik a háta mögött. Amikor
megfordul, egy másik, éppen felé közeledő csónakot pillant
meg.

– Arthur, van egy ötletem – mondja Carlos vacsora után.

Carlos asszisztensei gyorsan tüzet raktak, és megsütötték azt
a két bohóchalat, amit lándzsával fogtak a korallzátonynál.
Less és Carlos kényelmes párnákon ülve fogyasztanak egy
palack jól behűtött pezsgőt.
Carlos hátradől az egyik csillogó párnán; fehér kaftán van
rajta.
– Ha hazaérsz, keresd elő a Russian River Schoollal
folytatott teljes levelezésed. Mindenkivel, akit csak
ismertünk. A fontos emberekkel, Roberttel, Ross-szal és
főleg Franklinnal.
Less, miközben megpróbál két párna fogságából
kiszabadulni, azon tűnődik: miért?
– Meg akarom őket vásárolni tőled.
A hullámok folyamatos morajlásán kívül egy sorozat
csobbanás hallatszik, valószínűleg a halak.
Carlos figyelmesen nézi Lesst a tűz fényében.
– Mindent, amid van. Mit gondolsz, mennyi van?
– Hát… nem tudom. Meg kell néznem. Tucatnyi, tudod. De
mind személyes jellegű.
– Személyeset akarok. Szeretnék egy gyűjteményt. Megint
divatba jöttek, az egész korszak. Még főiskolai kurzusokon
is oktatják. És mi ismertük őket. Mi a történelem részesei
voltunk, Arthur.
– Nem vagyok benne biztos, hogy részesei voltunk a
történelemnek.
– Mindent egybe szeretnék gyűjteni, a Carlos Pelu-
gyűjteménybe. Van egy egyetem, ahol érdeklődtek; talán
még egy termet is elneveznek rólam. Robert írt neked
verset?
– A Carlos Pelu-gyűjtemény?
– Tetszik a hangzása? Te tennéd teljessé a gyűjteményt.
Robert neked szóló szerelmes versével.
– Robert nem ilyesmiket írt.
– Vagy ott van Woodhouse festménye. Tudom, hogy
szükséged van pénzre – szól csendesen Carlos.
No lám, ez tehát Carlos terve: mindent elvenni. A
büszkeségét, az egészségét és az ép eszét, Freddyt, és végül
most elvenné még az emlékeit, a szuvenírjeit is. Semmi sem
maradna Arthur Lessből.
– Nincsenek anyagi gondjaim.
A kókuszhéjból rakott tűzben valami parazsat vet
hirtelen, és a lángok élénken fellobbannak, megvilágítva a
két férfi arcát. Egyáltalán nem fiatalok már; semmi sem
maradt bennük azokból a fiúkból, akik régen voltak. Miért
ne adja el a leveleit, az emlékeit, a képeit, a könyveit? Miért
ne égesse el őket? Miért ne adhatná fel az egész életét?
– Emlékszel a tengerparton arra a délutánra? Még mindig
azzal az olasszal jártál… – mondja Carlos.
– Marco.
Felnevet.
– Ó, istenem, Marco! Félt a szikláktól, és a heterókhoz
kellett ülnünk. Emlékszel?
– Persze hogy emlékszem. Akkor találkoztam Roberttel.
– Sokszor gondolok arra a napra. Persze nem tudtuk,
hogy a Csendes-óceánon nagy vihar tombol, és nem voltunk
észnél, hogy kint ültünk a parton. Hihetetlenül veszélyes
volt. De fiatalok voltunk és őrültek, nem?
– Ebben egyetértünk.
– Néha minden férfi eszembe jut, akiket azon a strandon
ismertünk.
 Less emlékezetének néhány szikrája fellobban, látja
Carlost, amint egy sziklán áll és az eget bámulja, izmos,
karcsú teste visszatükröződik a dagály vizében. A tűz ropog,
parazsat vet a levegőbe. A tűz ropogásán és a tenger
morajlásán kívül csend honol.
– Sosem utáltalak, Arthur – mondja Carlos.
Less belebámul a tűzbe.
– Pusztán irigység volt mindig. Remélem, megérted.
Egy csapat átlátszó rák vonul el előttük a víz felé
igyekezve.
– Arthur, van egy elméletem. Hallgasd meg! Arról szól,
hogy az életünk félig komédia, félig pedig tragédia. És
néhány ember számára véletlenül úgy alakul, hogy az élete
első fele végig csak tragédia, és a másik fele a komédia. Az
enyém például. Nézd csak az én rettenetes fiatalságomat.
Egy csóró gyerek elutazik a nagyvárosba – talán sosem
gondoltál bele ebbe, de istenem, milyen nehéz volt ez
nekem! Egyszerűen csak valaki akartam lenni. Hála
istennek, találkoztam Donalddal, de ő beteg lett és meghalt,
és aztán hirtelen ott álltam egy kisfiúval a nyakamon.
Döglesztő a munka, ami kellett ahhoz, hogy oda fejlesszem
Donald vállalkozását, ahol most tart és amim most van.
Negyven év komoly munka. De nézz rám most… micsoda
kutyakomédia! Kövéren! Gazdagon! Nevetségesen! Nézd,
hogy öltözöm! Kaftánt viselek! Olyan dühös fiatalember
voltam, olyan sokat kellett bizonyítanom; most pedig csak
pénz és nevetés van. Csodálatos. Nyissuk ki a másik
palackot is. De te… Neked a fiatalságod volt a kutyakomédia.
Te akkor voltál nevetséges, te voltál a figura, akin mindenki
nevetett akkoriban. Mindenbe belementél, mintha
szemellenzőt viseltél volna. Régebb óta ismerlek téged, mint
a legtöbb barátod, és persze sokkal közelebbről figyeltelek.
Én vagyok a világ vezető szakértője Arthur Lessből.
Emlékszem az első találkozásunkra. Olyan vékony voltál,
hogy a kulcscsontod és a csípőd kiállt. És ártatlan. Mi
annyira messze voltunk az ártatlantól, nem hiszem, hogy
valaha is akartunk egyáltalán színlelni. Te más voltál. Azt
hiszem, mindenki meg akarta érinteni ezt az ártatlanságot,
talán azért, hogy lerombolja. Ahogy átvonultál az életen,
abszolút nem törődve a veszéllyel. Esetlenül és naivan.
Persze hogy irigyeltelek. Mert sosem lehettem ilyen; már
gyerekkoromban megszűntem ilyen lenni. Ha egy évvel
vagy hat hónappal ezelőtt kérdeztél volna, azt mondtam
volna, igen, Arthur, az életed egy komédia. De most mélyen
benne vagy a tragikus felében.
Carlos megfogja a pezsgősüveget, hogy újra töltsön
Arthurnak.
– Mi az? – kérdezi Less. – A tragikus…
– De meggondoltam magam – folytatja Carlos. – Tudod,
hogy Freddy utánzószámot ad elő rólad? Sosem láttad? Ó, ez
tetszeni fog. – Carlosnak fel kell állnia hozzá, úgyhogy
belekapaszkodik a pálmába, és elegáns mozdulattal felkel.
Lehet, hogy részeg. Ennek ellenére megőrzi azt a
méltóságát, mint amikor egy párduc kecsességével úszott a
medencében. És hirtelen, egy szempillantás alatt Arthur
Lessé változik: magas, félénk, tágra nyílt szemű, hegyes
térdű, midig rémült mosollyal az arcán; még a haja is a
képregényhősök segédeinek frizurájává változik, pont, mint
Less frizurája volt egész életében. Hangosan, kissé
hisztérikusan beszél:
– Vietnamban vettem ezt az öltönyt! Nyári gyapjú. Bélést is
akartam, de a hölgy mondta, hogy ne, mert gyűrődni fog,
sokkal jobb lesz a nyári gyapjú, és tudjátok, mit? Igaza volt!
Less ül egy percig, majd felkuncog meglepetésében.
– Nos – mondja –, nyári gyapjú. Legalább Freddy figyelt.
Carlos nevet, kiesik a szerepéből, és a régi önmaga lesz
újra, nekidől egy pálmának, az arcán hirtelen átvillan az a
kifejezés, amit Less már előtte látott az autóban. Félelem.
Elkeseredés. De mással kapcsolatban, mint ezek a „levelek”.
– Szóval, mit szólsz, Arthur? Add el nekem a leveleidet!
– Nem, Carlos, nem.
Carlos elfordul a fától, és szitkokat szór a fiára.
Less megszólal:
– Freddynek ehhez semmi köze.
Carlos a vízen tükröződő holdfényt nézi.
– Tudod, Arthur, a fiam más, mint én. Egyszer
megkérdeztem tőle, miért volt olyan lusta. Megkérdeztem,
hogy mi a fenét akar kezdeni magával. Nem tudta
elmondani. Tehát én eldöntöttem helyette.
– Egy picit menjünk csak vissza…
Carlos megfordul, és Lessre tekint.
– Te tényleg nem hallottad?
Biztos csak a holdfény teszi… az nem lehet, hogy
gyengédség játszik az arcán.
– Hogy is volt azzal a tragikus féllel?
Carlos mosolyog, mintha eldöntött volna valamit.
– Arthur, meggondoltam magam. Neked a komédiás
szerencséje jutott. Szerencsétlen voltál abban, ami nem
számít. Szerencsés pedig azokban a dolgokban, amik
számítanak. Azt gondolom, de talán ezzel nem értesz egyet,
hogy a te egész életed komédia. Nem csak az első része. Az
egész. Te vagy a legabszurdabb ember, akivel valaha is
találkoztam. Minden percen átbukdácsoltál, és bolond
voltál; félreértettél mindenkit, félrebeszéltél mindenkinek,
átgázoltál mindenen és mindenkin, aki az utadba került, és
a végén győztél. És még csak fel sem fogod ezt.
– Carlos. – Arthur nem érzi magát győztesnek; inkább
legyőzöttnek. – Az életem, az életem az elmúlt év során…
– Arthur Less – vág bele Carlos a fejét rázva. – Neked volt
a legjobb életed az összes létező ismerősöm közül.
Less számára ez képtelenség.
Carlos a tűzbe bámul, és felhajtja a pezsgő maradékát.
– Visszamegyek a partra. Holnap korán kell mennem. Ne
felejtsd el megadni Vincentnek az utazásod részleteit.
Japánba, ugye? Kiotóba? Szeretnénk biztosak lenni, hogy
hazajutsz épségben. Találkozunk reggel.
És ezzel elindul a szigeten keresztül abba az irányba, ahol
a csónakja várja őt a holdfényben.
Azonban Less nem találkozik Carlosszal reggel. Saját
csónakja visszaviszi őt a nyaralóba, ahol még sokáig
fennmarad, a csillagokat nézegeti, felidézvén magában a
háza előtti gyepet és a szentjánosbogarak ragyogását. Lát egy
különös konstellációt, ami pont úgy néz ki, mint Michael, a
gyerekkori plüssmókusa, ami ott maradt egy floridai
szálloda szobájában. Helló, Michael! Arthur nagyon későn
fekszik le, és amikor végül felkel, addigra Carlos már
elment. Pedig Less nagyon kíváncsi, hogy vajon mire
gondolt akkor, amikor azt mondta, ő győzött.

Egy hétéves fiú számára a templom unalmát csak a reptéri

váróteremben való ücsörgés unalma múlja felül. Ez a
bizonyos fiúcska a vasárnapi tankönyvével az ölében
ücsörög – egy sereg bibliai történet, melyeket nagyon eltérő
stílusú rajzokkal illusztráltak –, és éppen Dániel
oroszlánjának a képét bámulja. Mennyire szeretné, hogy egy
sárkány legyen inkább! Bárcsak a mamája ne kobozta volna
el a tollát! Egy hosszú, kőfalú teremben ül, fehér
famennyezetre néz fel; talán kétszáz szandál sorakozik kint,
a gyepen. Mindenki a legjobb ruháját viseli. Az övé
különlegesen meleg. A feje fölött ventilátorlapátok
fordulnak ide-oda, mint a Sátán és Isten közötti teniszmeccs
nézőinek a feje. A fiú hallja, hogy a lelkész beszél; csak a
lelkész lányára tud gondolni, a hároméves kicsi lánykára,
aki teljesen rabul ejtette a szívét. Oldalra néz, és látja, hogy a
kislány az anyja ölében ül, őt figyeli, és pislog. De a kislány
mögötti ablak, amelyik az utcára nyílik, még ennél is
érdekesebb: onnan egy fehér Tata látszik, a forgalmi
dugóban vesztegel, és ott van, tisztán kivehető a kocsi
nyitott ablakában: az amerikai!
Milyen hihetetlen, legszívesebben mindenkinek
elmondaná, de természetesen tilos beszélnie; ez pontosan
úgy feldühíti, mint a lelkész csábító lánya. Az amerikai, az a
férfi a reptérről, és ugyanabban a krémszínű
vászonöltözékben, mint akkor. Körülötte árusok
vándorolnak autóról autóra, és papírba csomagolt ételt,
vizet vagy üdítőt kínálnak, miközben mindenhonnan
dudaszó hallatszik. Olyan, mintha felvonulás lenne. Az
amerikai kinéz az ablakon, talán a forgalmat szeretné
ellenőrizni, és egy pillanatra találkozik a tekintete a fiúéval.
Hogy mi van abban a kék szempárban, a fiú nem tudja
megfejteni. Egy hajótörött tekintete. Egy hajótörött, aki
Japánba készül. A láthatatlan akadály elhárulhatott, mert a
forgalom megindul előre, az amerikai visszahúzódik a
kocsija belsejének árnyékába, és eltűnik.
 VÉGÜL, ÉS IGEN,
UTOLSÓSORBAN

Az én szemszögemből Arthur Less története nem olyan

szörnyű. El kell ismernem, hogy annak tűnik, mert a
szerencsétlenség mindig utoléri. Visszaidézem a második
találkozásunkat, amikor Less még csak negyven múlt. Egy
koktélpartin voltam, és épp kinéztem az ablakon. Hirtelen
azt éreztem, hogy valaki kinyitja az ablakot, ezért
megfordultam. Rájöttem, hogy az égvilágon senki nem
nyitotta ki az ablakot, csak egy új ember lépett a helyiségbe.
Magas volt, szőke hajú, és olyan ábrázata volt, mint egy
angol úrnak. Keserű mosollyal üdvözölte az egybegyűlteket,
és felemelte a kezét, ahogy néhányan a tömegből (miután
egy anekdotával indított), majd az emberek így kiáltottak:
– Bűnös!
Mi másnak nézték volna, mint amerikainak? Ugyanazt a
férfit láttam, aki annak idején, fiatalkoromban megtanított
rajzolni abban a hűvös, fehér szobában? Akiről azt hittem,
fiú, de közben férfi lett belőle? Elsőre nem tűnt úgy.
Kavarogtak a gondolataim vele kapcsolatban. Aztán, ahogy
jobban megnéztem, felismertem. Anélkül vált korosabbá,
hogy megöregedett volna. Keményebbek lettek a vonásai,
vastagabb a nyaka, haja és bőre színe fakóbb. Senki nem
nézné gyereknek. Most volt igazi önmaga. Az ártatlanságot
minden körülmények között érezni rajta. Az enyém eltűnt
az évek folyamán, az övé viszont csodával határos módon
megmaradt. Itt volt valaki, akinek jobban kellett volna
tudnia; akinek falat kellett volna húznia maga köré, ahogy a
többiek tették; akinek mostanra újabb réteg bőrt kellett
volna növesztenie. Úgy állt ott, mint aki eltévedt a
metróállomáson.
Majdnem tíz évvel később Arthur Less ugyanilyen
arckifejezéssel érkezik Oszakába, amikor látja, hogy senki
nem várja a repülőtéren. Az jut eszébe, ami egy átlag
turistának, ha teljesen idegen földre téved: Persze hogy nem
üdvözöl senki. Elfeledkeztek rólam? Most mit csináljak?
Arthur fölött egy légy megcélozta a mennyezeti lámpát,
ahogy ő maga célba vette az érkezőoldali terminált. Több
pult mellett is elhalad, melyek felirata ugyan angolnak
tűnik, számára mégsem jelentenek semmit. (JASPER!,
AERONET, GOLD-MAN). Ezek mind arra emlékeztetik,
amikor könyvet olvas, és az egész halandzsának tűnik,
aztán rájön, hogy mindez csak álom. Az utolsó pultnál
(CHROME) egy idősebb úr szólítja. Arthur Less most már
tökéletesen érti a globális jelnyelvet. Rájön, hogy ez egy
magánbusztársaság, és a Kiotói Városi Tanács vett neki
jegyet. A jegyen szereplő név: DR. ESS. Less kicsit
megszédül. Kint várja a minibusz, ami egyértelműen csak
érte jött. A sofőr kiszáll. Hófehér sapkát és kesztyűt visel,
bólint Arthur Less felé, aki azon kapja magát, hogy
meghajol, mielőtt beszáll a buszba. Elfoglalja a helyét,
megtörli arcát a zsebkendőjével, és kinéz az ablakon. Már
csak az óceánt kéne átszelnie. Sokat vesztett az út során. A
szerelmét, a méltóságát, a szakállát, az öltönyét és a
bőröndjét.
Nem is említettem, hogy a bőröndje nem jutott el Japánig.
Less azért jött, hogy a japán konyháról írjon egy
férfimagazinnak, pontosabban a kaiszekiről. Pókeren
nyerte el a feladatot. Semmit nem tud a japán konyháról, de
a két nap alatt négy különböző létesítménybe látogat. Az
utolsó egy ősi fogadó Kiotó külvárosában, ahol sokféle
ételkülönlegességre számít. Két nap, és vége. Mindössze
annyit tud Japánról, amennyi emléke gyermekkorából
megmaradt. Édesanyja elvitte Washingtonba egy különleges
kirándulásra, ahol nyakig begombolt inget kellett viselnie
gyapjúnadrággal. Bementek egy hatalmas kőépületbe, aztán
sokáig kellett sorban állniuk a hóesésben, míg beengedték
őket egy szűk, sötét kamrába, ahol rengeteg kincset,
pergamentekercset, fejdíszt és katonai egyenruhát láttak.
(Less először azt hitte, élő emberek viselik.)
– Japánból küldték őket, talán először és utoljára –
suttogta az édesanyja, aki a tükörre, az ékszerekre és a
kardra gondolt. Amikor megszólalt a gong, és az őrök
jelezték, hogy vége a látogatásnak, édesanyja előrehajolt, és
megkérdezte Lesst, mi tetszett neki a legjobban.
Azt mondta, a kert, mire édesanyja visszakérdezett.
– Miféle kert?
Lesst egyáltalán nem érdekelték a kincsek. Látott egy
üvegdobozt, amiben miniatűr várost ábrázoltak. Volt hozzá
egy nagyítólencse, így bekukucskálhatott a dobozba, és
láthatta a város minden részletét. Olyan érzése volt, mintha
egy bűvös látcsövön keresztül figyelné a múltat. Minden
csoda közül a keretet találta a legszebbnek. Voltak benne
folyók, patakok, a patakban ponty úszott, és a fák is
különböző színűek és fajtájúak voltak: a fenyőtől a juharig
mindent megtalált. A kis szökőkút bambusznádból készült
(a valóságban gombostű méretű volt), és hol feltört belőle a
víz, hol visszazuhant a kút aljához A kis Arthur Less
hetekig nem tudott betelni ezzel a kerttel. A saját
udvarukon sétált a barna levelek között, és a kis
aranykulcsot kereste. Biztosra vette, hogy megtalálja a
kaput.
Most minden meglepő és új. Arthur Less ül a buszon, és
figyeli az ipari tájat az út mentén. Szebbet várt. Talán. Még
Kawabata is megírta, hogy megváltozott a város látképe, és
ennek már hatvan éve. Less fáradt. A repülőút és az
átszállás jobban kimerítette, mint a frankfurti útja. Azóta
sem hallott Carlosról. Hirtelen eszébe jut valami: Ez talán
Freddy miatt van. Bár annak a történetnek vége, ahogy kis
híján ennek is.
A busz folytatja útját Kiotóba. Lessnek olyan érzése
támad, mintha különböző kisvárosok mentén haladnának.
Míg próbálja kitalálni, hogy a belvárosba értek-e és a
főutcán halad-e a busz, észreveszi a Kamo folyót.
Megérkeztek. Egy alacsony, fából készült fal díszítette a
főutat. A fekete öltönyös fiatal férfi meghajol, és kíváncsian
fürkészi a helyet, ahol Less bőröndjének lennie kéne. Egy
középkorú, kimonót viselő asszony közeledik az utca felől,
huszadik század eleji hajviselettel. Gibson-lány.
– Mr. Arthur – mondja, és meghajol. Less válaszképp
ugyanígy tesz. Az asszony mögött hatalmas ricsaj. Egy idős
nő, aki ugyancsak kimonót visel, épp a mobilján beszél,
miközben jelölget a naptárban.
– Csak az anyám – mondja a csinosabb, és nagyot sóhajt.
– Még mindig azt hiszi, hogy ő a főnök. Adunk neki egy
játék naptárat, hogy intézze a foglalásokat. A telefon sem
igazi. Megkínálhatom egy csésze teával?
Less megköszöni, és mosolyog. Aztán a középkorú
asszony sajnálkozva ránéz.
– Nagyon sajnálom, Mr. Arthur – mondja, mintha
részvétet nyilvánítana Less szerelmének elvesztéséhez.
– Csak jóval később kezdődik a cseresznyefa-virágzás –
teszi hozzá.
Az asszony saját kezűleg, teafalevélből készíti a teát.
Előtte megkínálja Lesst süteménnyel.
Miután Arthur elfogyasztja a teát, megmutatják a szobáját,
melyről kiderül, hogy Kawabata Yasunari kedvence volt. A
tatamin egy alacsony lakkasztal található. Az asszony
visszatolja a papírfalakat, hogy megmutassa a holdvilágos
sarokkertet, ahol éppen csöpörög az eső. Kawabata azt írta a
kertről, hogy ez volt Kiotó szíve.
– Ez nem akármilyen kert. Igazán különleges – mutat rá
az asszony.
Aztán szól Lessnek, hogy már meleg a víz a
fürdőszobában, de bármikor felmelegítik, ha szükséges,
csak szóljon a személyzetnek. Bármikor. Van a szekrényben
egy yukata (pamutköntös), melyet Less nyugodtan felvehet.
Aztán megkérdezi Arthurt, szeretne-e a szobájában
vacsorázni, mert ha igen, az asszony személyesen hozza fel
neki az ételt. Ez lenne az első kaiszeki vacsora, melyről írni
fog.
A kaiszeki, melyről Less megtanulta, hogy tradicionális,
többfogásos vacsora. Jellemzően hét fogásból, grillezett,
párolt vagy nyers ételekből és szezonális
ételkülönlegességekből áll. A ma esti menü vajbab, fekete
üröm és tengeri sügér. Less igencsak zavarba jön az
alázattól, mellyel az asszony felszolgálja neki a csodás
ételeket.
– Kimondhatatlanul sajnálom, de holnap nem
találkozunk. Tokióba kell mennem.
Ezt úgy mondja, mintha élete legnagyobb vesztesége
lenne, hogy nem tölthet még egy napot Arthur társaságában.
Less látja az asszony ajka körül a keserű ráncokat, amit
minden özvegy visel, de igyekszik elrejteni a külvilág elől.
Az asszony meghajol, távozik, aztán többfajta rizsbort hoz
kóstolóba.
Arthur iszik mind a háromból. Amikor az asszony
megkérdezi, melyik ízlik neki legjobban, azt mondja, a
Tonni, bár nem igazán érzi a különbséget. Aztán Arthur is
megkérdezi az asszonyt, hogy ő melyiket szereti a
legjobban. Pislog, majd azt válaszolja, hogy a Tonnit.
Bárcsak Arthur is ilyen rezzenéstelen arccal tudna
hazudni!

A következő nap már az utolsó, de úgy tűnik, igen tartalmas

lesz. Három éttermet fog meglátogatni. Délelőtt tizenegy
óra, és Arthur Less még mindig abban a ruhában van, amit
előző nap viselt. Először a cipőjét szeretné visszakapni a
számozott szekrényből, ahová a szálloda munkatársa teszi,
ha az idősebb asszony orvul rajtaüt. A recepciós pult mögött
áll, és olyan töpörödött, mint egy manó. Nagyjából
kilencvenéves lehet. Megállás nélkül beszél, és úgy
gondolja, ha valaki nem tud japánul, azzal még többet kell
japánul beszélni, hogy végül megértse, amit az öregasszony
mond. (Kutyaharapást szőrével tipikus esete.) Hála a sok
utazásnak és az asszony megállás nélküli gesztikulálásának,
Less kezdi úgy érezni, hogy érti, amit hall. Az asszony a
fiatalkoráról mesél. Amikor még ő volt a tulajdonos.
Elővesz egy ősrégi fekete-fehér fényképet, melyen egy
nyugati házaspár található. A férfi őszes hajú, a nő jóval
fiatalabbnak tűnik. Less rájön, hogy a kép pont abban a
szobában készült, ahol ő a teát fogyasztotta. Az öregasszony
azt mondja, a teát felszolgáló lány ő maga, a férfi pedig egy
híres amerikai. Aztán szünetet tart, és várja, hogy Less
lassan ráeszméljen, kiről van szó. Ahogy belehasít a
felismerés, így kiált:
– Charlie Chaplin!
Az öregasszony mosolyogva lehunyja a szemét.
Egy copfos fiatal nő érkezik, majd bekapcsolja a pult
mögött álló tévét. Addig vált a csatornák között, míg ahhoz
nem ér, ahol a japán császár teázik néhány vendéggel, akik
közül Arthur egyet felismer.
– Ő a tulajdonos asszony? – kérdezi a fiatal nőtől.
– Igen. És nagyon sajnálja, hogy nem tudott öntől
elköszönni.
– Nem is mondta, hogy azért nem lesz itt, mert a
császárral teázik.
– Szíves elnézését kéri, Mr. Less.
 Újabb bocsánatkérések.
– Nagyon sajnálom, hogy nincs itt a bőröndje. Ma reggel
viszont kaptunk egy hívást. Itt az üzenet.
Átad Lessnek egy borítékot. Benne egy nyomtatott
betűkkel írt üzenet. Olyan, mint egy régi távirat.

ARTHUR NE AGGÓDJ DE ROBERTNEK AGYVÉRZÉSE

VOLT ÚTBAN HAZAFELÉ KÉRLEK HÍVJ FEL AHOGY
TUDSZ
– MARIAN

– Jó, hogy hívtál, Arthur!

Marian hangja. Majdnem harminc éve, hogy utoljára
beszéltek. Csak sejti, miként emlegette őt az asszony, miután
elvált a férjétől. Mexikóvárosra viszont tisztán emlékszik:
Üdvözletét küldi. Sonomában előző nap este hét óra van.
– Mi történt, Marian?
– Nyugodj meg, Arthur! Semmi baj. Jól van.
– Mi történt?!
Az asszony felsóhajtott. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg
Arthur választ kapott a kérdésére.
– A szobájában volt, olvasott, majd összeesett. Szerencsére
Joan a közelben volt.
Joan az ápolónő.
– Kicsit megütötte magát. Gondja van a beszéddel, és a
jobb kezét is nehezen mozgatja. Nem súlyos. Ez egy kisebb
agyvérzés volt – teszi hozzá Marian szigorúan.
– Milyen az a kisebb agyvérzés? Azt jelenti, semmiség,
vagy inkább örüljünk, hogy nem lett súlyosabb?
– Az utóbbi. Isteni szerencse, hogy nem épp a lépcsőn
volt, vagy hasonló. Figyelj, Arthur! Nem akarom, hogy
aggódj. Csak szólni akartam. Tudod, hogy te vagy az első a
listáján, ha baj esetén hívni kell valakit. Nem tudták, hol
vagy, ezért hívtak engem. Én vagyok a második.
Szerencséjükre én hónapok óta ki sem tudok mozdulni
otthonról – teszi hozzá nevetve.
– Eltörted a csípődet, Marian.
Újabb sóhajtás.
– Nem eltört. Kificamodott. Kék-zöld-lila mindenem. Mit
csináljak? Széthullott minden. Sajnálom, hogy nem tudtam
elmenni Mexikóvárosba. Kellemesebb lett volna úgy
beszélgetni.
– Örülök, hogy mellette vagy, Marian. Holnap én is
odamegyek.
– Kérlek, ne tedd! Elvégre nászúton vagy.
– Tessék?
– Robert jól van. Nagyjából egy hétig itt leszek. Akkor
látogasd meg, ha visszajössz. Nem is zavartalak volna, ha
Robert nem erősködik, hogy hívjalak fel. Hiányzol neki,
főképp ilyen nehéz időszakban.
– Nem vagyok nászúton, Marian. Japánban vagyok, hogy
cikket írjak.
Marian Brownburnnel nem lehet csak úgy vitába szállni.
– Robert azt mondta, megházasodtál. Azt mondta, valami
Freddyvel kötötted össze az életedet.
– Nem, nem, nem – válaszolja Arthur, miközben érzi,
hogy szédül. – Freddy végül mást választott élete párjának.
Mindegy. Sietek, ahogy tudok.
– Figyelj! – szól rá Marian hűvös tárgyilagossággal. –
Arthur! Emiatt vissza ne utazz! Teljesen ki fog borulni.
– Nem maradhatok itt, Marian. A helyemben te is
felszállnál az első gépre. Mindketten szeretjük, ezért nem
időznénk nyugodtan a világ másik felén, miközben Robert
szenved.
– Jól van. Akkor majd összehozzuk a videóhívást…
Megbeszélik, hogy tíz perc múlva hívják egymást,
miközben Lessnek sikerül megtalálnia a fogadó
számítógépét. Ahhoz képest, milyen ősi létesítményben van,
a számítógép aránylag korszerűnek tűnik. Ahogy a hívásra
vár, az ablaknál kucorgó paradicsommadarat figyeli. Kisebb
agyvérzés.
Csessze meg az élet!

Arthur Less és Robert kapcsolata nagyjából akkor ért véget,

amikor Less kiolvasta Proustot. Ez volt életének
legcsodásabb, ugyanakkor legkétségbeejtőbb élménye:
Marcel Proust és a háromezer oldalas Eltűnt idő nyomában,
melyhez öt nyár kellett, hogy kiolvassa. Az ötödik nyáron,
amikor délután a barátja Cape Cod-i házában feküdt, és már
a könyv kétharmadán túl volt, hirtelen, minden
figyelmeztetés nélkül azt olvasta: Vége. Jobb kezében még
legalább kétszáz oldalt tartott, de azokat nem Proust írta.
Egy másik szerző írása és utószava volt. Mint valami rossz
tréfa. Less úgy érezte, átverték, rászedték, és elvették az
örömét, melyre öt éven keresztül várt. Visszalapozott húsz
oldalt, hogy ismét a régi jó érzés kerítse hatalmába. Már
késő. Az öröm már végleg a múlté.
Pont ugyanezt érezte, amikor Robert elhagyta.
 Vagy lehet, hogy ő hagyta el Robertet?
Akárcsak Proust esetében, itt is tudta, hogy vége lesz.
Tizenöt év alatt a szerelembe vetett hit megfakult, és
elkezdődött az ámítás. Nemcsak abban az értelemben, hogy
Less más férfiakhoz menekült, hanem a titkos kapcsolatok
miatt, melyek egy hónaptól akár egy évig is eltartottak, és
mindent tönkretettek, amit lehetett. Vajon a szerelem
határait feszegette? Olyan ember volt, aki boldogan adta a
fiatalságát egy középkorú férfi szerelméért, és most, hogy ő
lett középkorú, visszaköveteli, amit elfecsérelt? Szexet,
szerelmet és mulatozást akar? Dolgokat, melyeket Robert
évekig nem adott meg neki? Less azon vette észre magát,
hogy darabokra tört mindent, ami a jó dolgokat, a
biztonságot, a kényelmet és a szerelmet illeti. Talán nem is
tudta, mit csinál. Talán őrültségből tette. De még az is lehet,
hogy pontosan tudta, mit tesz. Talán felgyújtotta a házat,
amiben nem akart tovább lakni.
Valójában akkor lett vége mindennek, amikor Robert
délre utazott felolvasóestet tartani. Kötelességtudóan
felhívta Lesst, amikor megérkezett, ő viszont nem volt
otthon. A következő napokban megtelt a hangpostafiókja.
Először csak érdektelen történetekkel, mint például, hogy a
moha úgy néz ki a tölgyfán, mint egy foszlott ruhadarab.
Aztán egyre rövidebb üzenetek érkeztek, míg végül semmi.
Less várta, hogy Robert hazajöjjön, mert komolyan beszélni
akart vele. A fél évig tartó párterápia után jó eséllyel
fájdalmas szakítás következik. Talán egy évig is eltart ez az
egész. Most viszont el kell kezdeniük. Gyomra összeugrott,
miközben úgy ismételgette azt az egy mondatot, ahogy az
átlagember, ha idegen kifejezést akar megjegyezni.
– Szerintem mindketten tudjuk, hogy valami nincs
rendben. Szerintem mindketten tudjuk, hogy valami nincs
rendben. Szerintem mindketten tudjuk, hogy valami nincs
rendben.
Öt nap csend után megcsörrent a telefonja. Less kis híján
szívrohamot kapott, de végül beleszólt.
– Robert! Végre, hogy hívtál. Beszélni akarok veled.
Szerintem mindketten tudjuk, hogy…
Robert mély hangja félbeszakította.
– Arthur! Szeretlek, de nem megyek haza. Mark majd
felugrik, és elhozza néhány holmimat. Ne haragudj, de most
nem akarok erről beszélni. Nem vagyok mérges. Szeretlek.
Nem vagyok mérges. De mindketten megváltoztunk az évek
során. Szervusz.
Vége. Nem maradt más, csak a jegyzet és az utószó.

– Nocsak, Arthur!
Robert az. Alig hallani, de a vonal túlvégén a világhírű
költő, Robert Brownburn beszél, majd megjelenik a
képernyőn. Életben van. Szépen megkopaszodott, csak egy
kis pihés babahaj von glóriát a feje köré. Kék köntöst visel.
Mosolya emlékeztet régi, kaján vigyorára, ezúttal viszont
egy kicsit jobbra húz a szája. Az agyvérzés. A fenébe! Orra
alatt egy cső, mely úgy néz ki, mintha álbajusz lenne. Hangja
rekedtes, mögötte pedig (talán mert közel van a mikrofon)
tisztán hallani a lélegeztetőgép hangját. Erről a hangról
Arthurnak eszébe jutottak a régi szép idők, amikor
gyerekkorában egy telefonbetyár rendszeresen
odatelefonált hozzájuk, és beleszuszogott a kagylóba. A kis
Arthur Less ámulva hallgatta, amíg anyja rá nem kiabált:
– Csak nem a pasim az? Szólj neki, hogy máris jövök!
A jelenlegi Robert viszont csak árnyéka önmagának.
Less:
– Hogy vagy?
– Úgy érzem magam, mintha kocsmai verekedés áldozata
lennék. A túlvilágról beszélek hozzád.
– Szörnyen nézel ki. Hogy tehettél ilyet? – kérdezi Less.
– Látnod kéne a másik fickót – válaszolja Robert alig
érthetően.
– Olyan, mintha skót akcentusod lenne.
– A végén olyanná válunk, mint apáink.
Vagy ősapáink.
Robert „s” hang helyett „f”-et mond, ahogy a régi
pergamenek írják. Amidőn az emberi efemények forában
szükfégeffé válik…
Ekkor egy fekete szemüveges, idősebb nő jelenik meg a
képernyőn. Vékony, ráncos arcú, elgyötört. Toka, ősz
lófarok, és hűvös, jégkék szemek.
– Marian vagyok, Arthur.
Ez valami vicc – gondolja Less. Viccelnek velem! A Proust-
regényben van egy jelenet, ahol egyszer csak megjelenik a
narrátor, aki évekig távol élt az emberektől. Mérhetetlenül
dühös, mert senki nem mondta neki, hogy jelmezbál van.
Mindenki fehér parókát visel. Aztán rájön, hogy szó sincs
jelmezbálról, csak egyszerűen megöregedtek. Ahogy Less az
első szerelmét és annak első feleségét nézi, biztos benne,
hogy csak viccelnek, bár meglehetősen hosszúra nyúlt a
tréfálkozás. Robert még mindig nehezen lélegzik. Marian
nem mosolyog. Senki nem viccel.
– Csodásan nézel ki, Marian.
– Megemberesedtél, Arthur.
– Ötvenéves – válaszolja Robert, miközben megrándul az
arca.
– Boldog születésnapot! Sajnálom, hogy elmulasztottam.
Fajnálom, hogy elmulasztottam. Az élethez, a
szabadfághoz és a boldogfághoz való jog.
– Csak épp a halállal randevúztam – teszi hozzá.
– De a halál nem jelent meg. Most hagylak titeket egy
kicsit. De csak egy kicsit! Kérlek, ne fáraszd ki nagyon,
Arthur. Vigyáznunk kell a mi Robertünkre.
Harminc évvel ezelőtt, egy San Franciscó-i óceánparton.
Marian eltűnik. Robert követi a tekintetével, aztán Less
felé fordul. Arthurnak hirtelen olyan érzése támad, mintha
ő lenne a mondabeli Odüsszeusz, és aki vele szemben ül,
nem más, mint Teiresziasz, a próféta.
– Jó, hogy Marian itt van. Az őrületbe kerget. Nem engedi,
hogy elhagyjam magam. Állandóan keresztrejtvényt fejtünk,
pompás szórakozás ez egy exfeleséggel. Te hol a csudában
vagy?
– Kiotóban.
– Hol?
Less előrehajol, és kiabálni kezd.
– Kiotóban! Japánban. De igyekszem vissza, hogy minél
előbb lássalak.
– Lófaszt! Jól vagyok. A finommotoros képességeimet
vesztettem el, nem az eszemet. Nézd, mit csináltatnak
velem!
Nagyon lassan, de sikerül megemelnie a kezét, melyben
egy élénkzöld agyaglabdát tart.
– Egész nap szorongatnom kell ezt a kis vackot. Mondtam,
hogy ez már a túlvilág. A költőknek ítéletnapig kell
gyúrogatni az agyagdarabot. Mindenki itt van. Walt, Hart,
Emily és Frank. Az amerikai szárny. És mindenki agyagot
gyúrogat. Az íróknak pedig…
Lehunyja a szemét, levegő után kapkod, majd kicsit
halkabban folytatja.
– Az írók keverik nekünk az italt. Indiában megírtad a
regényt?
– Igen. Már csak egy fejezet van hátra. Látni akarlak.
– Fejezd be azt a kibaszott regényt!
– Robert, én…
– Ne az én agyvérzésemet használd kibúvónak! Gyáva
vagy. Félsz, hogy meghalok.
Less nem tud mit mondani. Ez az igazság. Tudom, hogy
már kívül rekedtem az életeden / De amikor meghalok, aznap
/ Tudom, hogy sírni fogsz.
Ahogy elhallgatnak, még jobban lehet hallani a gépet.
Robert arca kicsit eltorzul. Llorar y llorar, llorar y llorar.
– Nyugalom, Arthur! Mi a frásznak az a nagy sietség?
Mintha azt hallottam volna, hogy szakállat növesztettél,
nem?
– Te mondtad Mariannak, hogy összeházasodtam
Freddyvel?
– Ki tudja már, miket hordtam össze. Úgy nézek ki, mint
aki teljesen tudatánál van? Nem te mondtad neki?
 – Nem.
– Hát itt tartunk. Mindketten. Nagyon szomorúnak látszol,
fiacskám.
Tényleg? Pedig kipihente magát, és felfrissült a zuhany
alatt. De Teiresziasz elől nem rejtegethet semmit.
– Szeretted őt, Arthur?
Less nem válaszol.
Robert Brownburn még csak negyvenhat éves volt,
amikor San Franciscóban, abban a borzalmas olasz
étteremben, ahol a két pincéren kívül csak egy német
turistacsalád volt, és a német asszonyság később elesett a
zuhany alatt, beütötte a fejét, és ragaszkodott hozzá, hogy
kórházba vigyék (nem fogta fel az amerikai egészségügyi
ellátás költségeit), szóval Robert az étteremben megfogta
Arthur Less kezét, és így szólt:
– A házasságom évek óta romokban hever. Marian és én
szinte sosem vagyunk együtt. Én későn fekszem le, ő korán
kel. Mérges, amiért nem született gyermekünk. Most, hogy
már késő, még dühösebb. Szerinte önző vagyok, és nem
tudok bánni a pénzzel. Boldogtalan vagyok. Nagyon, nagyon
boldogtalan vagyok, Arthur. Csak azt akarom mondani,
hogy szeretlek. Már az előtt el akartam hagyni Mariant,
hogy találkoztam veled. Ahogy a vers mondja: Pásztorok
tánca s víg dalom ébreszt majd minden hajnalon. Van
annyim, hogy vegyek egy kis lakást valahol. Tudom, hogy
kell kevés pénzből gazdálkodni. Belátom, hogy
nevetségesen hangzik, de csak téged akarlak. Kit érdekel,
mit mondanak mások? Te vagy, aki kell nekem, Arthur, és
én…
 Nem fejezte be a mondatot. Lehunyta a szemét, és
igyekezett átadni magát a pillanatnak, ahogy a fiatal férfi
erősen megfogja a kezét ebben a borzalmas étteremben,
ahová jó eséllyel soha nem térnek vissza.
A költő, aki most itt szenved, akkor érte szenvedett. Vajon
fogja Arthurt még valaha bárki ugyanígy szeretni?
A most hetvenöt éves Robert alig tud lélegezni.
– Szegénykém. Ennyire?
Arthur továbbra sem szól semmit. Ahogy Robert sem.
Rájött, milyen abszurd a kérdés. Hogy írhatná le valaki a
szerelem és a fájdalom mértékét? Ez nem valamiféle
matematikai egyenlet, aminek a végén kijön az eredmény.
– Szerinted öreg vagyok már az ismerkedéshez, Robert?
Robert óvatosan felül, és az eddigieknél vidámabban szól.
– Hogy öreg vagy-e? Na figyelj: nemrég láttam egy
tudományos műsort. Mostanában öregurasan élem az
életemet, ezért tévét nézek. Akkor mindig nyugodtabb
vagyok. A műsor az időutazásról szólt. Egy tudós azt
mondta, ehhez most kéne időgépet készítenünk, aztán évek
múlva egy újabbat, így oda-vissza utazhatnánk az időben.
Afféle időalagút lenne. De ami a lényeg, Arthur: csak addig
mehetnél vissza az időben, amikor elkészítetted az első
időgépet. Azért ez erősen felülmúl minden képzeletet.
– Tehát soha nem ölhetjük meg Hitlert – válaszolja
Arthur.
– Pontosan. Ez olyan, mint amikor találkozol egy
harmincéves emberrel, és nem tudod őt fiatalabbnak
elképzelni. Láttál rólam képeket, amikor még csak húszéves
voltam.
 – Jóképű fickó voltál.
– De valójában nem tudsz negyvennél fiatalabbnak
elképzelni, ugye?
– Dehogynem.
– Csak a látott kép alapján. De igazából nem tudod
elképzelni. Mert nem mehetsz visszább az időben. Ez a
fizika törvénye.
– Túlságosan beleéled magad.
– Ha rád nézek, Arthur, még mindig a vörös lábujjkörmös
fiatalembert látom magam előtt. Nem rögtön, de könnyen
visszaidézem. Látom azt a huszonegy éves srácot
Mexikóban. Látom a fiatalembert a római szálloda
szobájában. Látom a fiatal írót, aki az első könyvét tartja a
kezében. Én fiatalnak látlak. Számomra mindig az a
fiatalember maradsz. Más számára viszont nem. Akik most
találkoznak veled, azok soha nem fognak tudni fiatalnak
elképzelni. Ők ötvenévesnek látnak, és nem mehetnek
hátrébb az időben. Ez nem baj. Akik most találkoznak veled,
csak a felnőtt énedet látják. Komolyan vesznek. Nem tudják,
hogy annak idején egész vacsora alatt Nepálról csevegtél,
miközben azt hitted, Tibetről beszélsz.
– Nem hiszem el, hogy még most is ezzel jössz.
– És hogy annak idején azt mondtad, Kanada fővárosa
Toronto.
– Mindjárt megkérem Mariant, húzza ki a lélegeztetőt.
– Mindezt a kanadai miniszterelnök füle hallatára.
Szeretlek, Arthur. Csak azt akarom mondani…
Robert kimerült a sok beszédtől, ezért szünetet tart, mély
levegőt vesz, aztán folytatja:
 – Azt akarom mondani, hogy üdv a nagybetűs életben.
Ötven év semmi. Ha visszagondolok, nem értem, mi a büdös
fenén aggódtam annyi idősen? Nézz rám! Visszatértem a
halálból. Úgyhogy menj, és élvezd az életet! – mondja
Teiresziasz.
Marian ismét megjelenik.
– Jól van, fiúk, lejárt az idő. Muszáj pihennie.
Robert a volt feleségéhez hajol.
– Nem házasodtak össze, Marian.
– Nem?
– Rosszul értettem. A fickó ezek szerint mással kötötte
össze az életét.
– Az kínos – válaszolja Marian, majd részvétteljes arccal
néz a kamerába. Ősz hajában díszcsat, fekete szemüvege
mintha visszatükrözné a múlt napfényes oldalát.
– Nagyon kimerült, Arthur. Örülünk, hogy láttunk. Még
beszélünk.
– Holnap hazamegyek, és beugrom. Szeretlek, Robert.
Robert Arthurra mosolyog, majd csóválni kezdi a fejét.
Szeme tiszta és fényes.
– Mindig szeretni foglak, Arthur Less.

***

– Itt mindig levesszük a ruhánkat étkezés előtt. – A fiatal

hölgy megtorpan az ajtóban, és a szája elé kapja a kezét. A
szeme rémülten elkerekedik.
– Nem ruhát! Cipőt! A cipőnket vesszük le!
Less az aznapi három étterem közül az elsőnél tart, és
mivel a Roberttel folytatott telefonbeszélgetés máris
felborította a terveit, most már szeretné, ha kezdődne a
program. Engedelmesen követi a lófarokba kötött haj
himbálózó iránytűjét egy hatalmas terembe, ahol egy asztal
és süllyesztett ülőalkalmatosságok várják, és egy vörös
ruhás, idős úr, aki meghajolva közli: – Ez itt a nagyterem, és
amint látja, átalakítható maiko tánchoz. – Megnyom egy
gombot, és – akár egy Bond-filmben a gonosz ellenség
főhadiszállásán – a hátsó fal elmozdul, leereszkedik, és
színpaddá változik, felette színházi fények jelennek meg. A
két vendéglátónak ez felettébb tetszésére szolgál. Lessnek
fogalma sincs, mi a csuda lehet az a maiko. Az ablakhoz
ültetik, és ő izgatottan várja az első kaiszeki fogásokat. Mint
korábban, most is hét fogás lesz, és ez közel három órát
vesz igénybe. Grillezett, főtt és nyers falatok. És… miért is
nem számított rá? Ismét vajbab, fekete üröm és tengeri
sügér. Ismét ínycsiklandozó. De akárcsak egy második
randevú, ami túl hamar következik az első után, talán kicsit
túlságosan ismerős.
Nézz csak rám, kísérti korábbról Robert hangja. A
túlvilágról beszélek hozzád. Agyvérzés. Robert sosem bánt
jól a testével; úgy élt benne, mintha csak egy öreg bőrkabát
lenne, amit belehajigál az óceánba és összegyűr, de Less a
forradásokat, nyomokat, fájdalmakat nem a korosodás
kudarcaként élte meg nála, hanem épp ellenkezőleg, ahogy
egyszer Raymond Chandler írta, egy „víg élet” jeleinek látta.
Hiszen a test csupán annak a ragyogó elmének az otthona.
És Robert úgy óvta az elméjét, akár az anyatigris a kölykét:
abbahagyta az ivást és a drogot, és mindig eleget aludt. Jól
élt, óvatosan. Milyen aljasság volna az élettől, ha épp ezt a
csodás elmét rabolná el tőle. Mintha egy Rembrandt-
festményt vágnának ki a keretből.
A második étkezés helyszíne egy modernebb étterem,
dísztelen, svéd egyszerűség jellemzi a dekort; a pincér szőke
és holland. Less egy magányos, zölden rügyező fát lát az
ablakból; cseresznyefa, de mint kiderül, a
cseresznyevirágzáshoz még túl korai az idő.
– Igen, persze, tudom – feleli Arthur olyan udvariasan,
ahogy csak telik tőle. A következő három órában grillezett,
főtt és nyers vajbabot, fekete ürömöt és tengeri sügért
fogyaszt. Minden fogást eszelős mosollyal üdvözöl, ahogy
felismeri a létezés spiráltermészetét, Nietzsche örök
visszatérését. Már megint itt vagytok, motyogja.
Amikor visszatér a ryokanba, hogy összeszedje magát, az
öregasszony nincs ott, de a fonott hajú ifjú hölgy igen, és
egy angol nyelvű regényt olvas. Újabb bocsánatkérés
következik a bőröndök miatt: Less poggyászának se híre, se
hamva. Less összetörten támaszkodik a pultnak.
– Mr. Less, jött önnek egy csomag – teszi hozzá
reménykedve a nő.
Olasz bélyegzővel ellátott, lapos, barna doboz, biztosan
könyv, vagy valami a fesztivállal kapcsolatban. Less felviszi
a szobájába, és leteszi egy asztalra. A fürdőszobában már
fürdő várja, mintha elvarázsolt kunyhóban lenne. Örömmel
áztatja fáradt testét, mialatt a következő étkezésre készül.
Lehunyja a szemét. Szeretted őt, Arthur? Cédrusillat lengi
be a szobát. Szegénykém, ennyire?
Arthur megtörölközik, szürke, puha köntöst vesz fel, és
gondolatban felölti a lagymatag lenvászon ruhákat, amiket
India óta hord egyfolytában. A csomag az asztalon
várakozik; Less olyan fáradt, hogy majdnem megfeledkezik
róla. Sóhajtva kibontja, és – hogy is feledkezhetett meg róla,
hogy a japán címet adta meg? – olasz karácsonyi
csomagolópapír-rétegekbe csavarva egy fehér inget és egy
öltönyt talál, ami olyan szürke, mint az esőfelhők.

Végső kihívásként az utazás utolsó étterme Kiotó mellett a

hegyoldalra épült. Lessnek tehát autót kell bérelnie.
Nemzetközi jogosítványát, ami számára értéktelen
papírfecni, itt igen komolyan veszik, és több példányban
lefénymásolják, mintha szuvenírnek akarnák megtartani.
Odavezetik egy kocsihoz, ami olyan apró, egyszerű és fehér,
mint egy kórházi desszert, és amikor beül, nem találja a
kormányt – aztán átültetik a vezető oldalára, és ő vidáman
azt gondolja, sebaj, ezek szerint itt balra hajts van. Erre
eddig valahogy nem is gondolt; szabad egyáltalán
nemzetközi jogosítványt adni olyannak, aki nem gondol rá?
De Indiában megszokta; csak úgy kell vezetni, mint
Tükörországban. Mint ahogyan a régi nyomdákban a
betűsablonokat felhelyezték: meg kell fordítani a világot.
Az útmutatás olyan rejtélyes, akár egy szerelmes levél
vagy két kém párbeszéde – Találkozás a Holdon Átkelő
Hídnál –, de Arthur bízik a szerencsében; a volánhoz ül
ebben a zománcozott kenyérpirítóra hajazó járgányban, és
követi a világos, tökéletes jelzéseket Kiotóból kifelé, a
dombvidékre. Hálás, hogy a táblákon könnyű eligazodni,
mert a GPS az autópályáig remekül útbaigazította, de a
városon kívül megrészegül saját fontosságától, aztán
teljesen leáll, és Arthur Less magára marad Japán
tengerében. Rémisztő a rejtélyes dobozka is a műszerfalon,
ennek azonban kiderül a rendeltetése, amikor a
Kenyérpirító egy autópályadíj-fizető fülkéhez érkezik: a
dobozból női hangon visítozás hallatszik, olyasmi, mint
Less nagyanyjáé, amikor megtalálta a törött porcelánt.
Arthur kötelességtudóan fizet az útfelügyelőnek, és úgy
gondolja, ezzel eleget is tett a doboz parancsának, úgyhogy
továbbhalad a zöld vidéken, ahol varázsütésre felbukkan
egy folyó. Az idilli táj nem tart sokáig – a következő fülkénél
a női hang ismét felvisít. Biztosan szidalmazza Arthurt,
amiért nincs elektronikus autópályabérlete. Vagy talán
ennél több bűnéről is tud? Arról is, hogy ötödikes korában
Izland vallásairól kitalált dolgokat írt a házi feladatába?
Hogy középiskolás korában pattanások elleni krémet
lopott? Hogy álnokul megcsalta Robertet? Hogy „rossz
homoszexuális”? És rossz író? Hogy hagyta, hogy Freddy
Pelu kisétáljon az életéből? Visítás, visítás, visítás; mint egy
görög dráma kórusa. Egy hárpia, aki végül megtalálta
Arthurt, és most rázúdítja a jól megérdemelt büntetést.
– A következő lehetőségnél térjen le az autópályáról. – A
részeg hajóskapitány módjára szundító GPS magához tért, és
most parancsolgat. Köd gomolyog, mint a kandalló mellett
száradó vizes ruhából a pára; a hegyek fenyvesruhája
szárad. Egy nádas mellett lassú folyó kanyarodik el. A
Kenyérpirító elhalad egy szakégyár mellett, legalábbis Less
ezt feltételezi, mert az út mentén egy vidám, fehér hordó
hirdet valamit. Egy farm angol nyelvű táblát tett ki:
FENNTARTHATÓ ARATÁS. Less lehúzza az ablakot, és
megcsapja a fű, az eső és a por sós, zöld illata.
Bekanyarodik, és fehér turistabuszok egész sorát pillantja
meg a folyó mellett, nagy oldalsó tükreikkel úgy festenek,
mint hosszú csápú hernyók; előttük rendezett sorban
nyugdíjasok állnak átlátszó nejlon esőkabátban, és
fényképeznek. A ködpárás hegyek oldalában úgy tizenöt
zsúpfedeles, mohos ház látszik. Átellenben: kőből és fából
épült, csipkézett híd ível át a folyó felett. Arthur áthajt rajta,
az esőben kuporgó turisták mellett. Arra gondol, hogy
biztosan hajóval viszik át az étteremhez, és amikor átér a
hídon, leparkol a Kenyérpirítóval (a műszerfalról felrikolt a
hárpia). A kikötőben már várakoznak néhányan, és Arthur
egy átlátszó esernyő alatt felismeri… az anyját.
Szia, drága Arthur. Gondoltam, utazgatok egy kicsit, Less
szinte hallja a hangját. Eleget eszel te mostanában?
Arthur anyja felemeli az esernyőt, és a torzító nejlon
nélkül egy japán asszony áll ott, pontosan olyan kendőben,
amilyet Less anyja mindig hordott. Narancssárga, fehér
kagylókkal. Hogy került ide a sírból? Nem, nem is a sírból,
hanem az Üdvhadsereg dél-delaware-i adománygyűjtő
helyéről, ahová Less és a húga mindent elvittek. Olyan
gyorsan történt minden. A rák eleinte lassan terjedt, aztán
villámgyorsan, akár egy rémálomban, nem sokkal később
Arthur ott állt egy fekete öltönyben, és a nagynénjével
beszélgetett. Látta, hogy a kendő még mindig ott lóg a
fafogason. Quesadillát evett; hitetlen, fehér protestánsként
fogalma sem volt, mi a teendő, ha eljön a halál. Kétezer
évnyi lángoló viking hajó, kelta rítus, írországi virrasztás,
puritán ima és unitárius zsoltár állt mögötte, de mégsem
volt támasza. Ezt a kulturális örökséget nem érezte a
magáénak. Úgyhogy Freddy lett a támasza, Freddy, aki már
meggyászolta a saját szüleit. Freddy mexikói ételeket rendelt
halotti tornak, és mire Less hazatámolygott a templomból,
szédelegve a közhelyektől és a rettenettől, már minden el
volt rendezve. Freddy még egy inast is felbérelt, hogy az
esőkabátokat elvegye. Ő maga azt a zakót vette fel, amit Less
vett neki Párizsban, és végig ott állt Arthur mögött, néma
csendben a lapockáján tartva a kezét, mintha támasztani
akarná, hogy a szél el ne fújja, mint egy papírfecnit. Egyik
gyászoló jött a másik után, és mind azt hajtogatta, hogy Less
anyja már boldog a túlvilágon. Anyja barátnői: rövid vagy
hullámos, hófehér frizurák, mint valami virágkiállítás.
Békét lelt a másvilágon. Békésen jobblétre szenderült.
Amikor végre elment az utolsó is, Arthur érezte a fülénél
Freddy lélegzetét, ahogy odasúgta neki:
– Édesanyád halála szörnyű volt.
A fiú, akivel Arthur annyi évvel korábban
megismerkedett, még nem tudott volna ilyet mondani. Less
megfordult, Freddyre nézett, és halántékán megpillantotta
az első rövidre nyírt, ősz hajszálakat.
Meg akarta tartani azt a narancssárga kendőt. De annyi
teendője volt! Valahogy belekeverték az adománydobozba,
és soha többé nem látta.
Azaz mégis. Az élet megmentette.
Less kiszáll a kocsiból, és egy fekete ruhás fiatalember
üdvözli, máris esernyőt emelve hősünk feje fölé. Less új,
szürke zakóját esőcseppek pettyezik. Anyja kendője eltűnik
egy boltban. Arthur a nyílt víz felé fordul, ahol már várja
Kharón sötét csónakja, hogy magával vigye.

Az étterem a folyó felett, a sziklára épült, nagyon régi és

olyan kopottas, hogy egy festő odalenne tőle örömében, egy
építész pedig aggodalmában. A falak megrogytak a
nedvességtől, a papír falidíszek olyan rojtosak, mint Arthur
esőben kint felejtett könyvei. A régi cseréptető, a széles
tetőgerendák, a faragott rozetták és a papírparavánok
viszont épek a régi fogadóban. Egy magas, kellemes
megjelenésű asszony várja Arthurt, és meghajolva, név
szerint üdvözli. Bejárják a fogadót, és egy ablakból
hatalmas, fallal körülvett kertet látnak.
– Ezt a kertet négy évvel ezelőtt ültették, amikor a
környéken sok nyárfa volt – a nő a kert felé int, és Arthur
elismerően bólogat.
– Most meg se nyár, se fa. Csak a favicceim – jegyzi meg.
A nő udvariasan hallgat, pislog, aztán átvezeti az épület
másik szárnyába, Arthur követi a zöld-arany kimonó
suhogását. A kapunál a nő leveszi a papucsát, Arthur is
leveszi a cipőjét. Homok van benne. Vajon a Szaharából,
vagy Keralából? A nő int egy szipogó, kék kimonós kamasz
lánynak, aki egy másik folyosón vezeti tovább Lesst. Itt
kalligráfiák függnek a falakon, és akárcsak Alice
Csodaország-világában, az egyik oldalon hatalmas fakeret
függ, a másikon olyan apró tolóajtó nyílik, hogy amikor a nő
elhúzza, térden kell belépnie. Arthurnak szintúgy. Arra
gondol, hogy ez biztosan az alázat megtapasztalásában
segíti. Az alázatot már jól ismeri. Ezt a csomagot
rendületlenül cipeli magával. A szobában kis asztal és
papírparaván áll, és az egyetlen üvegablak olyan régi, hogy
mögötte a kert hullámosnak tűnik. A tapétán halvány arany
és ezüst hópelyhek csillognak; Arthur megtudja, hogy a
minta az Edo-korszakból van, amikor az első mikroszkópok
megjelentek az országban. Azelőtt senki nem látott hópihét.
Arthur leül egy párnára az aranyszínű paraván mellett. A
fiatal nő az apró ajtón át távozik. Arthur hallja, hogy
nehezen sikerül becsukni; nyilván évszázadok óta
nyikorogja hattyúdalát.
Körbejár a tekintete az arany paravánon, a stilizált
hópihéken, a papírból készült falon és a vázában álló egy
szál nőszirmon egy szarvast ábrázoló falikép alatt. Csend
van, csak egy párásító zümmög, amiről a szoba tisztasága és
a kilátás ellenére senki nem vette le a matricát: DAINICHI
MINŐSÉG ÉS MEGBÍZHATÓSÁG. Arthur szeme előtt: a
hullámos kilátás a kertre. A felismeréstől hátrahőköl. Ez az!
A gyermekkorában látott miniatűr kertet bizonyosan
erről a négyszáz éves látványról mintázták, mert nem
csupán hasonló, hanem pontosan ez az: a mohos kővel
kirakott ösvény a bambuszliget mellett, ahogy kanyarogva,
mint egy tündérmese, eltűnik a hegyoldal sötét fenyvesei
közt, ahol rejtelmek várnak (ez csak illúzió, Less nagyon jól
tudja, hogy igazából csak egy HVAC légkondicionáló
rendszer várja). A fűben mozog valami, talán egy folyó, és a
régi kövek talán egy templom lépcsőjének maradványai
lehetnek. A bambusz szökőkút vize egy kőmedencébe
ömlik, és ugyanolyan, pontosan ugyanolyan az egész, mint
gyerekkorában. A szél oson, a fenyves táncol, a
bambuszlevelek susognak; és az emlék szétárad Arthurban,
mint az eső. Emlékszik, hogy tényleg talált egy kulcsot
(fémből volt, és a kerti sufnit nyitotta), de az ajtót soha nem
lelte meg. Abszurd gyermeki fantázia maradt csupán.
Negyvenöt év telt el, és már meg is feledkezett róla. De most
itt volt.
Mögötte szipogás hallatszik, megérkezett a lány, és megint
az ajtóval küzd, mint valami sírkamrában. Arthur nem mer
odanézni. Végül a lánynak sikerül belépnie, zöld teát hoz,
és egy barna, lakkozott kosarat. Elővesz egy elnyűtt papírt,
és felolvas valamit, méghozzá angolul, bár pont annyi
értelme van, mint amikor valaki álmában beszél. Arthurnak
nincs szüksége tolmácsra, úgyis tudja: jó öreg barátja, a
vajbab érkezett meg. A lány mosolyogva távozik. Újabb
meccs az ajtóval.
Arthur az eszébe vési, mi van a tányérján, de nem érzi az
ízeket. Mit keresnek itt ezek az emlékek, éppen Japánban? A
narancssárga kendő, a kert… mintha élete bolhapiacán
járna? Megőrült, vagy ez csak tükörkép? A vajbab, a fekete
üröm, a kendő, a kert; talán nem is ablak, hanem tükör? A
szökőkútnál két madár veszekszik. És ő csak bámul, mint
kisfiú korában. Aztán lehunyja a szemét, és sírni kezd.
Ismét hallja, hogy a lány az ajtóval viaskodik, de most
nem hallja, hogy kinyitná. Érkezik a fekete üröm.
– Mr. Less – szólal meg mögötte, pontosabban az ajtó
mögött egy férfihang. Less megfordul, és közelebb térdel,
hogy hallja: – Mr. Less, nagyon sajnáljuk.
– Igen, tudom – feleli hangosan Arthur. – Túl korán
érkeztem a cseresznyevirágzáshoz.
Krákogás.
 – Igen, és… és… nagyon sajnáljuk. Ez az ajtó négyszáz
éves, és beragadt. Próbáltuk… – hosszú hallgatás az ajtó
mögött. – De lehetetlen kinyitni.
– Lehetetlen?
– Nagyon sajnáljuk.
– Gondolkodjunk csak… Mégsem maradhatok ide
bezárva!
Az ajtón túlról a férfi tűnődve válaszol:
– Mr. Less, van egy ötletünk.
– Hallgatom, tessék.
Japánul suttognak valamit, aztán ismét krákogás:
– Törje ki a falat.
Less a csipkézett papírfalra pillant. Ennyi erővel azt is
kérhetnék tőle, hogy csináljon egy űrkapszulát. –
Képtelenség.
– Nem nehéz megjavítani, Mr. Less. Csak törje ki a falat,
kérem.
Arthur úgy érzi magát, mint egy vén, magányos favicc. A
kertben: egy csapat apró madár rebben, mint egy sereg
színtelen hal, és elröppennek az akvárium ablaka előtt
(melyben Less a fogoly, nem a madarak), kecses
szárnycsapásokkal eltűnnek kelet felé, és mivel az élet
komédia, megjelenik egy utolsó madár, és
keresztülbukdácsol az égen a többiek után.
– Kérem, Mr. Less!
Mire a legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam:
– Nem megy.

Nemrég, úgy reggel hét körül, az önök narrátora látomást

látott Arthur Lessről.
Egy szúnyog ébresztett fel, mert halált megvető
bátorsággal sikerült bejutnia a szobába a légkondicionáló
berendezés és a permetrinnel bevont szúnyogháló ellenére,
hogy betelepedjen a fülembe. Óránként rebegek hálát a
szúnyognak. Mert ha ez a nőstény szúnyog (csak a
nőstények szívják az ember vérét) nem lett volna ilyen
ügyes betörő, talán sosem látom azt a látomást. Az élet
gyakran véletlenek sora. A szúnyog: feláldozta értem az
életét. Egy csapással kivégeztem. A nyitott ablakon túl a
Csendes-óceán halkan mormogott, ahogy a mellettem alvó
ember is.
Napfelkelte. Sötétben érkeztünk a szállodába, de lassan
kivilágosodott, és láttuk, hogy a szobánk fala három
oldalról csupa ablak; rájöttem, hogy a ház az óceánban áll,
mint egy rögtönzött színpad, és a kilátás mindenhonnan a
vízre és az égre nyílik. Néztem, ahogy nőszirom és mirtusz,
zafír és jáde árnyalatai tűnnek fel, aztán körös-körül, a
tengeren és az égen is egy bizonyos kék árnyalatot láttam.
És rádöbbentem, hogy már soha nem fogom látni Arthur
Lesst.
Úgy legalábbis nem, ahogy eddig. Úgy nem, ahogy
azokban a lazán elnyújtózó években. Mintha a halálhírét
hallottam volna, olyan volt. Számtalanszor csuktam már be
magam mögött a háza ajtaját, amikor elmentem, de most
óvatlanul kizártam magam. Házasság – micsoda ostobaságot
csináltam! És körülöttem minden Less-kék. Persze néha
összefutunk majd az utcán vagy egy partin, talán beülünk
egy italra, de olyan lesz, mintha egy kísértettel iszogatnék.
Arthur Less. Soha senki más. Valahonnan, a szédítő
magasból, hirtelen zuhanni kezdtem. Nem kaptam levegőt.
A zuhanás betöltötte az űrt, amit eddig Arthur Less töltött
be. Fogalmam sem volt, hogy azt gondoltam, ő mindig ott
fog várni abban a fehér ágyban, az ablaka alatt. Nem
tudtam, hogy erre van szükségem, hogy ott legyen. Azt
hittem, sosem mozdul majd onnan, mint a piramisok vagy a
magányos cédrus, örök mozdulatlanságban. Útjelző, hogy
hazataláljak. És aztán egy nap… eltűnik. És akkor
rádöbbenek, hogy azt hittem, csakis én változom, csakis én
változhatok a világban; hogy az életemben az emberek
csupán az én örömömet szolgálják, mint bábuk a játékban,
amik maguktól nem mozdulnak; hogy ott maradnak a
helyükön, miattam, a szeretetem miatt. Micsoda ostobaság!
Arthur Less, akiről azt gondoltam, mindig ott lesz abban az
ágyban, erre most világ körüli útra indult… és ki tudja, hol
jár? Számomra elveszett. Reszketni kezdtem. Olyan rég volt,
amikor megpillantottam azon az összejövetelen, ahol úgy
festett, mint egy eltévedt utazó a Grand Central Stationnél;
az ártatlanság hercege. Csak egy pillantást vetettem rá, aztán
apám bemutatott neki: „Arthur, talán emlékszel még rá. A
fiam, Freddy.”
Sokáig ültem remegve az ágyon, pedig Tahitin meleg volt.
Reszkettem, vacogtam; azt hiszem, valamiféle rohamom
volt. Mögöttem suhogás, majd csend.
Aztán hallottam újdonsült férjem, Tom hangját, aki
azonnal tudott mindent, hiszen szeretett.
– Annyira örülnék, ha legalább most nem sírnád el
magad.
Bátor főhősünk eközben a papírfalú szobában áll.
Mozdulatlan, a kezét ökölbe szorítja. Ki tudja, mi jár fura
fejében? Visszhangok, madarak, szél, szökőkút, mintha
mindent egy alagút távoli végéből érzékelne. Elfordul a régi
üveg mögött hullámzó kerttől, és a papírfalat nézi. Ezek
szerint itt van az ajtó. Nem a kertbe vezet, hanem kifelé
onnan. Csak bot és papír. Bárki egyetlen csapással széttörné.
Mennyi idős lehet? Látott valaha hópihét? Az egész utazás
összes abszurd pillanata közül talán ez a legabszurdabb,
hogy most fél. Egyik kezével megérinti az érdes papírt. A
napfény élesebben felsejlik mögötte, a faág árnyéka
erősebben kirajzolódik; a perzsa selyemakác, amire
gyerekként felmászott? Oda már nem térhet vissza. Sem a
tengerpartra egy forró San Franciscó-i napon. Sem a
hálószobájába egy búcsúcsókra. Ebben a szobában minden
tükröződik, de valójában csak a jövő üres, fehér fala áll itt,
amire még bármit rá lehet írni. Biztosan új szenvedések, új
megaláztatások sorát is. Valami új, kegyetlen tréfát szegény
öreg Arthur Less ellen. Miért menjen elé? De mégis,
mindennek ellenére, ki tudja, miféle csoda várakozik a fal
mögött? Képzeljék el, ahogy felemeli az öklét, és most már
látható örömmel, sőt, eszelősen, felszabadultan kacagva
szanaszét töri a falat…
…és képzeljék el, ahogy kiszáll a taxiból San
Franciscóban, az Ord Streeten, a Vulcan Steps alján. A
repülő menetrend szerint távozott Oszakából, időben
érkezett San Franciscóba, az út kellemes volt, és mivel a
mellette ülő utas H. H. H. Mandern legújabb regényét
olvasta, Arthur még szóba is elegyedett vele („Képzelje csak,
egyszer New Yorkban interjút készítettem vele;
ételmérgezést kapott, én meg űrhajóssisakot viseltem…”),
aztán álomba merült az altatóktól. Arthur Less a Föld körül:
vége az utazásnak. Hazaért.
A nap átsejlik a ködön, a város kékes árnyalatokban
játszik, mintha a festő meggondolta volna magát, és úgy
döntött volna, minden hiábavalóság, hiábavalóság,
hiábavalóság. Arthurnál nincs poggyász; az még utazgat egy
kicsit a Föld körül. Less összehúzott szemmel fürkészi a
hazavezető sötét utat.
Nézzék csak: szőke, kissé kopaszodik, arcán némi
aggodalom, fehér inge összegyűrődött, bal kezén kötés, jobb
lábán szintúgy, bőrtáskája foltos, de szürke, méretre szabott
öltönye kifogástalan. Nézzék csak: szinte ragyog a sötétben.
Holnap majd iszik Lewisszal egy kávét, és megtudja, hogy
Clark valóban elhagyta-e, és hogy ez még mindig happy
endnek számít-e. Roberttől levél érkezik, és ez is bekerül a
paksamétába, ami sosem lesz része a Carlos Pelu
Gyűjteménynek: A pirosra festett lábkörmű fiúnak –
Köszönök mindent. Holnap a szerelem még mindig rejtély
lesz. Igen, holnap. De ma, a hosszú út után: pihenés. A táska
beakad a korlátba, és mert a megaláztatás üvegcséjében
mindig marad egy-két csepp, úgy tűnik, Arthur nem veszi
észre, megy tovább, és a pánt mindjárt elszakad…
Hátranéz, és kibogozza. Kitolt a sorssal. És most: fel a
lépcsősoron, hazafelé. Megkönnyebbülve lép az első
lépcsőfokra.
Miért ég a villany a teraszon? Mi az az árnyék?
Arthur biztosan tudni szeretné, hogy házasságom Tom
Dennisszel egyetlen napig tartott: huszonnégy óráig.
Megbeszéltünk mindent az ágyban, a Less-kék tengeren, a
Less-kék ég alatt. Amikor azon a reggelen végre
abbahagytam a sírást, Tom azt mondta, hogy férji
kötelességének érzi, hogy mellettem maradjon, és segítsen
feldolgozni, ami történt. Csak bólogattam. Azt mondta,
nagyon hosszú utat tettem meg, hogy felismerjem, amit már
korábban is tudnom kellett volna, és amit neki már
mindenki hónapok óta mondogatott; hogy tudnia kellett
volna, amikor az esküvő előtti estén bezárkóztam a
mosdóba. Bólogattam. Megöleltük egymást, és úgy
döntöttünk, nem maradhatunk házasok. Becsukta az ajtót,
és én egyedül maradtam a szobában, amit minden oldalról,
kívül-belül betöltött a végzetes baklövésemet jelképező
kékség. Megpróbáltam felhívni Arthurt a szállodából, de
nem hagytam üzenetet. Mégis mit mondhattam volna? Hogy
amikor évekkel korábban, miközben a szmokingkabátját
próbáltam fel, és ő azt mondta, hogy ne kössem magam
hozzá túlságosan, már rég elkésett? Hogy a búcsúcsók nem
ért semmit? Másnap a szigeten Gauguin háza felől
érdeklődtem, de azt mondták, zárva van. Napokig
lenyűgözve figyeltem az óceánt, ahogy unalmas hullámait
mindig újabb érdekfeszítő variációkba rendezi. Aztán egy
reggel üzenetet kaptam apámtól:
172-es járat Oszakából, Japánból, csütörtök este 6.30-kor
érkezik.
Arthur Less, ahogy felpillant a házára. A biztonsági
jelzőfény beindul a mozgásra, és elvakítja. Ki álldogál ott?
Sosem jártam Japánban. Sem Indiában, sem Marokkóban,
sem a legtöbb helyen, ahol Arthur Less az utóbbi
hónapokban megfordult. Soha nem másztam meg ősi
piramisokat. Nem csókolóztam párizsi háztetőn. Nem ültem
teveháton. Lassan tíz éve egy középiskolában tanítok angolt,
esténként házi feladatokat javítok, korán kelek, hogy
megtervezzem az óráimat, állandóan Shakespeare-t olvasok,
és már annyi konferenciát és értekezletet ültem végig, hogy
a Purgatóriumban is megirigyelnék. Még sosem láttam
szentjánosbogarat. És nem mondhatnám, hogy nekem van a
legjobb életem az összes létező ismerősöm közül. Csak azt
akarom mondani (és már csak egy pillanatig tartom fel
önöket), csak azt akartam mondani végig, hogy innen,
ahonnan én nézem, Arthur Less története nem is tűnik
olyan rémesnek.
Mert az én történetem is. A szerelmi történetek már csak
ilyenek.
Less a hirtelen fénytől még mindig vaksin felnéz, és mint
mindig, most is beleakad a szomszéd rózsabokrába;
óvatosan húzogatja ki a töviseket fénylő, szürke öltönyéből.
Elsiet a murvafürt mellett, ami, mint valami beszédes
asszonyság egy partin, kis ideig tartóztatja. Eltolja az ágakat,
lila szirmok záporoznak rá. Valahol valaki újra meg újra
ugyanazt a dallamot gyakorolja a zongorán, és a bal keze
mindig hibázik. Egy ablak üvegét vízkékre színezi a
televízió hullámzó fénye. És aztán megpillantom az ismerős
szőke hajat, a virágok közül előtűnő glóriát Arthur Less feje
körül. Nézzék, ahogy most is megbotlik ugyanazon a repedt
lépcsőn, mint mindig, és meglepetten pillant a lába elé.
Nézzék, ahogy megteszi az utolsó lépéseket a rá várakozó
alak felé. Ahogy arcát az otthona felé fordítja. Nézzék,
nézzék! Hát hogy tudnám nem szeretni?
Apám egyszer megkérdezte, miért vagyok lusta, miért
nem akarom meghódítani a világot. Azt kérdezte, mégis mit
akarok, és én nem feleltem, mert fogalmam sem volt, és
aztán követtem a konvenciókat egészen az oltárig; most már
tudom. Azt a kérdést már rég meg kellett volna válaszolnom
– nézlek, jó öreg Arthur, régi szerelmem, ahogy nézed a
teraszodon várakozó alakot –: mégis mit akarok? Miután
bejártam az utat, amit mások vártak el tőlem, miután
megpróbálkoztam a könnyebb irányt választani – a
meglepetéstől elkerekedik a szemed, amikor felismersz –,
miután enyém volt a világ, és én eldobtam, mégis mit
akarok az élettől?
A válaszom: Téged!
 A SZERZŐRŐL

Andrew Sean Greer öt regényt írt, ezek közül a The

Confessions of Max Tivoli az év legjobb könyve volt a San
Francisco Chronicle és a Chicago Tribune szerint. Számos
díjat nyert: a Northern California Book Award, a California
Book Award, a New Public Library Young Lions Foction
Award és az O. Henry novellapályázat díjakat. Megkapta a
National Endowment for the Arts és a New York Public
Library ösztöndíjakat is. Az Arthur Lessért 2018-ban
Pulitzer-díjat nyert. San Franciscóban és Toszkánában él.
 1. fejezet

1991. Stockholm

Kora hajnalban a madarak csiripelésére ébredt. Szerette a

tavaszt, tulajdonképpen csak ezt sajnálta, pont ezt az
évszakot itt hagyni, amikor a téli álmot és a latyakos
februárt maga mögött hagyva nagyot nyújtózik és új életre
kel a természet. Amikor az utolsó fagyokra fittyet hányva
előbújnak az első hóvirágok, a szabadba csalogatva a friss,
éltető levegő szerelmeseit.
Napok óta készült az útra, szinte már semmi másra nem
tudott gondolni, pedig a felszállásig még rengeteg mindent
kellett elintéznie.
Jól tudta, hogy a csinos ruhákon kívül szüksége lesz
néhány kényelmes darabra is, sőt, ha egészen őszinte akart
volna lenni magához, abban is biztos lehetett volna, hogy
leginkább csak azokra lesz majd szüksége. Annyi mindent
hallott már Ázsiáról, annyi lenyűgöző, egy európai ember
számára elképzelhetetlen és felfoghatatlan dolgot. És most
három nap múlva ő is ott lesz. Vajon a kollégái tényleg
örülnek a munkájának, vagy inkább az irigység lapul a
gratulációk mögött? De hiszen ők is jelentkezhettek volna a
pályázatra, még csak az kellene, hogy lelkiismeret-furdalása
legyen, micsoda badarság! Csak azok a fránya oltások ne
lennének, irtózott a tű gondolatától, de azért szükségtelen
veszélynek sem akarta kitenni magát…
Jövő héten ilyenkor… Kíváncsisággal teli félelem
kavargott benne.
Azon gondolkodott, hogy ha tehetné, kit vinne magával,
de két-három legkedvesebb barátja és az édesanyja között
nem tudott dönteni, így inkább abbahagyta a tépelődést, és
nekilátott a csomagolásnak. Ugyan nagy utazónak számított,
de semmit sem szeretett az utolsó pillanatra hagyni.
Furcsán érezte magát, hiszen mégiscsak egy fiatal nő, s bár
nagyon talpraesettnek ismerte mindenki, most szívesen
meghallgatott volna néhány bátorító szót. Ráadásul nem
érezte eléggé felkészültnek magát, hiszen semmit sem
tudott erről a világról. Vajon hogyan fogadják majd az
ottaniak? És egyáltalán kik azok az ottaniak, ugyanis egy
címen és egy telefonszámon kívül semmi kapaszkodója nem
akadt. Az ügynökség internetes oldala átmenetileg
szünetelt, így nem sok eredménnyel kutakodott.
Elővette a legnagyobb bőröndjét, és azon töprengett, hogy
vajon mi az, amit tényleg feltétlenül magával kellene
vinnie. Amikor már tényleg semmi sem fért a csomagjába,
észrevette az ágyán heverő plüsselefántot, kicsit elszégyellte
magát, hiszen már harminc is elmúlt, de megpróbálta a
lehetetlent: bepréselte.
A harmadik nap villámgyorsan eltelt, még egyszer
meglocsolta a virágait, és egy utolsó pillantást vetett a
tükörbe. Egy aranyszőke, élettel teli arc mosolygott vissza
rá, nagy, csillogó, a zöld íriszt barna pöttyökkel tarkított
szemekkel. Elégedett volt. Minden nőnek vannak olyan
napjai az életben, amikor szépnek látja magát, máskor meg
elbújna a világ elől. Ezúttal elégedett napja volt, hiszen
minden oka megvolt arra, hogy jól érezze magát a bőrében.
Több hónapos „nyaralásra” indul, és még pénzt is kap érte.
Szeretett mindig ugyanabban a szerelésben repülni, ez
egyfajta kabala volt nála, de a félelmét a magasban így sem
tudta teljesen legyőzni.
Kivizöld vászonnadrág egy világos pulóverrel és egy
kényelmes bőrszandállal, ma is erre esett a választása.
Amint kilépett az ajtón, hallotta, hogy a szomszédasszony
elfordítja a kulcsot a zárban.
– Ó, Laura, drága, hát tényleg elmész? Mit fog szegény
Elisabeth néni három hónapig csinálni nélküled? – kérdezte
az asszony sopánkodva, miközben szorosan magához ölelte
a lányt.
– Három hónap nem a világ, hiszen még a nyár vége előtt
újra itthon leszek. Meg képeslapot is írok, megígérem –
enyhítette Laura a búcsú fájdalmát.
– Lesz is neked arra időd, aranyom, csak ígérd meg, hogy
vigyázol magadra. Jaj-jaj, annyira messze van az az Ázsia,
egészen más világ. Én már ehhez öreg vagyok. De igazad
van, kisangyalom, te még fiatal vagy, és amíg nincsenek
gyerkőcök… Apropó gyerekek, mikor csinálsz már dadust
belőlem?
– Drága Elisabeth, amíg nincs meg az igazi… De most
mennem kell, mert a végén még itthon ragadok, és akkor
hiába volt a nagy készülődés – hárította el a már annyiszor
hallott kínos kérdést, majd még egy nagy puszit nyomott
Elisabeth pirospozsgás orcájára.
– Jó utat, aranyom, aztán mindent jól moss meg, és szedd
a vitaminokat, ne igyál csapvizet, meg vigyázz azokkal az
idegen férfiakkal, és…
– Isten áldja, kilencven nap múlva itt vagyok! – szakította
félbe a lány az idős szomszédasszony búcsúzkodását.
Laura leszaladt a lépcsőn, becsapta a kaput, és ezzel
nemcsak a stockholmi lakását hagyta maga mögött, hanem
az egész ottani kis világát is, és hogy mekkora változást hoz
majd ez az utazás az életébe, azt ekkor még nem is sejtette.
A ház előtt már várt rá a taxi, az erősen kopaszodó,
köpcös sofőr kipattant az autóból, és előzékenyen a
csomagokért sietett. A sötétséggel takart város innen-onnan
előbukkanó apró fényei aznap mintha a szokásosnál is
szebben szikráztak volna, ezzel üzenve a hűtlen utazónak,
hogy ne feledje Stockholmot, bármerre repíti is a
kalandvágytól fűtött kora tavaszi szél. A húszperces út a
repülőtérig most különösen hosszúnak tűnt, a csinos
utasának látványosan örülő taxis megállás nélkül beszélt
hozzá, de ő csak gépiesen válaszolgatott egy-egy igennel
vagy nemmel – a gondolatai már egész máshol jártak, több
ezer kilométerre onnan.
Megkönnyebbüléssel gondolt arra, hogy átszállás nélkül
eljuthat Bangkokba, hiszen így csupán tizenkét órát kell a
levegőben töltenie. Hányan, de hányan rajonganak a
repülésért, a sebességért, a finomságokért a fedélzeten, de ő
valahogy sosem érezte nyugodtnak magát a fellegek között.
Hiába fogta fel ésszel, hogy a repülő a világon az egyik
legbiztonságosabb jármű, egyszerűen félt. Talán azért, mert
arra gondolt, ha itt történik valami galiba, akkor nagyon
kicsi az esély arra, hogy bárki is élve megússza.
 Azonban ma este valahogy leküzdötte a kalandvágya a
félelmét, meg aztán feltett szándéka volt, hogy a
stewardesstől pezsgőt rendel, az majd aztán elbódítja, és
reggelig talán fel sem ébred.
A repülőtereket viszont nagyon szerette: a nyüzsgést, a
készülődést, az érzelemmel telt búcsúkat, az öleléseket.
Furcsa érzéssel nézte a csókokat és az izgatott arcokat.
Elmélyülten böngészte a jelzőtáblát, és csak nehezen tudta
felfogni, hogy a váróban összegyűlt emberek néhány óra
múlva már a világ különböző pontjain lesznek. De egy
dologban biztos volt: most nem cserélne senkivel, számára
ebben a pillanatban nem létezett Thaiföldnél csábítóbb úti
cél.
Végre rákerült a sor.
– Jó napot kívánok, hölgyem! Az útlevelét legyen szíves! –
szólította meg egy aprócska fejű, hosszú nyakú, nyurga
férfi.
– Jó estét, tessék – felelte Laura, miközben képtelen volt
levenni a szemét a fickóról, aki minden egyes mozdulatával
egyre inkább egy zsiráfra emlékeztette.
– Jaj, valóban, hiszen már igencsak este van, csak tudja, itt
minden napszak egyformának tűnik. Egy kis neonfény,
légkondicionáló, és a rengeteg ember, akik mind utazni
akarnak, mintha csak menekülnének valami elől –
dünnyögte a zsiráf maga elé, majd egy akkorát ásított, hogy
Laura lelátott a mandulájáig.
– Hát igen, én is közéjük tartozom – felelte a látványtól
megborzongva, majd nyomatékosan hozzáfűzte, mintha
magát akarná meggyőzni –, mármint én is utazni akarok,
nem menekülni.
– Látom a pecsétekből, hogy már sokfelé járt, Európa
szinte összes országa, Egyiptom… Most hova is megy? Á,
megvan, ez lesz az, Thaiföld, ez igen… És a vízumot
szabadna elkérnem? – kérdezte a zsiráf, a fejéhez képest
túlságosan nagyra méretezett szemeit a lányra emelve.
És ekkor Laura alatt szinte megnyílt a föld. A vízum!
Annyi mindenre kellett gondolnia az elmúlt napokban: a
csomagolás, az oltások, a filmek…
– Jaj, Istenem, ez nem lehet igaz! Elfelejtettem kiváltani.
Segítsen nekem, mit lehet ilyenkor tenni? – kérdezte
kétségbeesetten.
– Nagyon sajnálom, de ebben az esetben nem szállhat fel a
gépre, esetleg holnap megcsináltathatja, és holnapután
elrepülhet. De nem, lássuk csak, hétfőn van a legközelebbi
járat, tényleg nagyon sajnálom – tárta szét aránytalanul
hosszú karjait a férfi, ezzel is jelezve, hogy ő valóban
együttérez.
– De hát kell, hogy legyen valami megoldás, nekem nincs
pénzem másik jegyre, és nem taxizhatok most szép
nyugodtan haza, meg várnak is Bangkokban holnap reggel.
Rendőrségi ügy, érti? – fűzte hozzá búgó hangon, miközben
utolsó fegyverként dekoltázsát bevetve közelebb hajolt a
pulthoz.
– Nyugodjon meg, hölgyem! Kérem, értse meg, nem tudok
tenni semmit – jött a most már türelmetlen válasz, amiért
feltartják a sort, de az is lehet, hogy egy „Zsiráfné” küldött a
távolból szikrázó nyilakat, megérezve a dekoltázs csábító
veszélyét.
 Laura szédülni kezdett, olyan volt számára ez az egész,
mintha nem is vele történne, mintha csak egy filmet nézne
egy félresikerült utazási kísérletről. Ha most nem tud
elrepülni, akkor lőttek az egész nagy küldetésnek, hiszen
még egyszer nem fogják megvenni neki a jegyet, és a
munkamorálját is megkérdőjelezné egy többnapos csúszás.
Kell lennie valami megoldásnak. Nem járt ugyan gyakran
templomba, de vészhelyzetben akaratlanul is a Miatyánkot
kezdte mormolni.
Ekkor a szomszéd pultból átszólt egy szép arcú, kerekded
hölgy:
– Mit mondott az utas, hova is repülne? – kérdezte
reménykeltően.
– Bangkokba – felelte Laura bizakodva.
– Úgy tudom, hogy Thaiföld azon kevés országok egyike,
ahol a helyszínen, az ottani repülőtéren is ki lehet váltani a
vízumot. Várjon csak, megnézem a számítógépben. Igen,
igen, nézze csak, még olcsóbb is, mint ha itt csináltatta
volna – fűzte hozzá, majd a lány felé fordította a monitort.
Laurának hatalmas kő esett le a szívéről, és még mielőtt
bárki visszavonhatta volna az imént mondottakat,
villámgyorsan becsekkolt, és a gép indulásáig el sem
mozdult a beszállókapuhoz legközelebbi székről.
Az út viszonylag rövidnek tűnt, persze már amennyire
egy tizenkét órás út rövidnek tűnhet. Hamar elaludt,
épphogy csak az étkezésekre ébredt fel. Azokat a világért
sem hagyta volna ki, ezek a kis, sokszor ízetlen
minicsomagok a legtöbb utast elbűvölik, hiszen már benne
rejlik az utazás varázslatossága, persze az is lehet, hogy csak
azért szeretik ennyire, mert néhány percre megszakítják a
repülés monotonitását.
Helyi idő szerint délután kettőkor érkeztek meg. Hiába
próbált a landoláskor kilesni az ablakon, önmagában a
repülőtér nem sokat árult el annak a világnak a
hangulatából, amely később majd annyira rabul ejti őt.
Ahogy kilépett a gépből, meghökkenve tapasztalta, hogy
alig kap levegőt, ez a fülledt, párás meleg még teljesen
ismeretlen volt számára. Pedig április volt, ami ezen a
vidéken a száraz időszakot jelentette: a tavaszt, amikor a
monszun küszöbén még akadtak olykor csapadékmentes
napok. Hatalmas nyüzsgés fogadta a trópusi repülőtéren,
sokféle nép hangos és felettébb érdekes figurái. Első
pillantásra leginkább az ázsiai nők nyűgözték le, egyfajta
bájos kedvesség és ártatlan szépség tükröződött majdnem
mindegyik arcán. Azt viszont be kellett vallania magának,
hogy nehezen tudta volna megkülönböztetni őket
egymástól. Milyen bajban lehet itt egy férfi, ha nem a sötét
hajú, vékony lányok az esetei – futott át az agyán.
Hamar megtalálta azt az irodát, ahol valóban mindössze
néhány perc alatt kezébe kapta a vízumot, és most először
végre igazán fellélegezhetett.
Úgy tudta, hogy egy angol kollégája, bizonyos Frank
Harrison fogja őt várni, és ő majd eligazítja mindennel
kapcsolatban. Csak remélhette, hogy angoltudása nem fogja
cserben hagyni, eddig még sosem kellett hónapokon
keresztül használnia ezt a nyelvet, de talán kifejezetten a
hasznára válik ez a „kényszer-nyelvtanfolyam”.
Próbálta maga elé képzelni a kollégáját, vajon milyen
magas és hány éves lehet, de az még jobban izgatta, hogy
meg fogják-e érteni egymást. Szorosan magához szorította
kameráját, nehogy a kifelé sodródó tömeg kiüsse a kezéből.
A váróban több tucat ember ácsorgott különböző
feliratokkal a kezükben, a legtöbb táblán csak egy név állt, a
várt vendégé, vagy a szállodáé, ahova az előzőleg
megrendelt transzfer szólt. Laura nem is az embereket
figyelte, hanem a betűket böngészte, és megkönnyebbülve
pihent meg a szeme a saját nevén.
Egy feltűnően jóképű, harmincöt év körüli férfi tartotta a
kezében a táblát, Laurát kicsit zavarta ez a jóképűség,
jobban örült volna egy átlagos külsejű valakinek, de maga
sem tudta megmagyarázni, hogy miért. A férfi öltözéke
kifogástalan ízlésre utalt: drapp vászonnadrág egy hozzá
színben és anyagban harmonizáló kockás inggel, elegáns
bőrcipővel és még elegánsabb mosollyal.
– Üdvözlöm, Frank Harrison vagyok, már nagyon vártuk
– köszöntötte a férfi barátságosan, de megvárva, hogy a nő
nyújtsa előbb a kezét.
– Laura, Laura Emma Stjöden. Hát amint látja, épségben
megérkeztem – viszonozta Laura kissé zavartan a
köszönést, a férfira emelve a fedélzeti légkonditól
kivörösödött szemét, és remélve, hogy az imént bekapott
mentolos rágó sikerrel pótolta a reggel elmaradt fogmosást.
A blúzán éktelenkedő kávéfoltot szerencsére ő maga sem
vette észre, így a reggeli malőr nem adott okot további
aggodalomra.
– Remélem, jól fogja érezni magát itt nálunk. Szüksége
lesz egy ilyen kis oázisra, mint a mienk, ebben a
hangyabolyban. Biztos vagyok benne, hogy lenyűgözőnek
fogja találni Ázsiát. Sosem járt még erre, ugye?
– Nem, még nem – felelte Laura, miközben megpillantva
magát egy reptéri kirakatüvegben, megrökönyödve vette
tudomásul, hogy egy picivel több időt kellett volna szánnia
a fésülködésre.
– Szükségünk volt egy új munkatársra, és én kifejezetten
örülök, hogy egy újabb ország szülöttjével színesítjük a
szakmai palettánkat. Éljenek a nemzetközi pályázatok, a
világ minden részén megjelenő álláshirdetések. Svédország,
Svédország… Ott, most még igen hideg lehet, nem úgy, mint
itt Délkelet-Ázsiában. Délkelet-Ázsia… Úgy beszélek róla,
mintha egy néhány négyzetkilométeres területről lenne szó,
pedig a legnagyobb hiba ezt a rengeteg embert és színes
kultúrát egy kalap alá venni. Tudja, én ezt a várost
választottam bázisomnak, valamiért ez ragadott meg
leginkább, de van, aki a szigetekre, vagy éppen Szingapúrra
esküszik – magyarázta a férfi lelkesen. – Merthogy az is csak
egy köpésre van ám innen. Eleinte szokatlan volt, de ilyen
messze Európától az egy-két órás repülőutak egyáltalán
nem számítanak távolságnak. Persze itt csak magunkra, az
„idegenekre” gondolok, hiszen a legtöbb őslakos az egész
életét egyetlen helyen éli le, és az is nagy dolog, ha egyszer-
egyszer ellátogatnak a szomszéd faluba.
Laurának úgy tűnt, hogy túl sokat beszél a férfi.
Udvariasságból megpróbált ugyan figyelni rá, de elcsigázott
volt az úttól, és a környezete egyelőre sokkal jobban
lekötötte a figyelmét. Találónak érezte Frank hangyaboly-
hasonlatát, hiszen az utakon sok száz autó száguldozott,
számára követhetetlen közlekedési szabályok szerint. Az
utcákon rengeteg ember mászkált, sokan pedig egy
taxiszerű, háromkerekű motoros járgánnyal utaztak. Nagy
volt a szmog és a hangzavar. Még évek múltán is sokszor
eszébe jutott ez a zsibongás, amely mindig egy jellegzetes
ázsiai szaggal párosult.
Egy jó másfél órás autókázás után (amiről később
megtudta: ebben a városban viszonylag rövidnek számított)
megérkeztek egy felettébb magas, szinte az eget karcoló
épülethez.
– Hát itt lennénk, itt van az irodánk, és mivel ez a város
egyik legkeresettebb szállodája, mi is itt lakunk, és maga is
itt fog. Szeretjük ez a hotelt, mindent megad a magunkfajta
figuráknak. Szívesen látom majd teára vagy egyéb italra az
én otthonomban is, hiszen mindössze néhány emelet
választ majd el bennünket egymástól.
Laura azon gondolkodott, hogy vajon miért beszél többes
számban a férfi. Mintha így nagyobb biztonságban érezné
magát? Persze az is lehet, hogy csak a kollégáira gondol,
akiket remélhetőleg hamarosan ő is megismer majd.
Kíváncsi volt arra, mennyi időre van szükség ahhoz, hogy
valaki ennyire otthonosan mozogjon ezen a vidéken, mint
vendéglátója.
– Mióta él itt? – kérdezte a férfit, miután a beszálltak a
liftbe.
– Lassan tíz éve. Minden évben elhatározom, hogy
visszamegyek. Megtervezem, legtöbbször meg is üzenem, de
amint látja, nem lesz belőle semmi. Valami titokzatos erő itt
tart, meg talán ennyi idő után már nem is találnám ott a
helyem. Család nincs, a régi barátok szerintem meg már
elfelejtettek. Itt kényelmes az életem, hetente egy-két cikket
Angliába faxolok, ők meg csak utalják a pénzt a számlámra.
Igazából el sem tudok képzelni ennél kényelmesebbet. Most
pihenjen egy kicsit, este magáért jövök, és elviszem
csavarogni, persze csak ha van kedve hozzá – kacsintott
Frank kedvesen, és Laura azzal nyugtatta magát, hogy
egészen biztosan csak egy baráti kacsintás volt.
Tetszett neki a szobája. Más ideiglenes szállodai
otthonaihoz képest különösen nagynak tűnt, és ez most
nagyon imponált Laurának, hiszen nem csupán néhány
napig szándékozott itt maradni. Egy több hónapos
tartózkodásnál pedig sok helyre lesz szüksége. Azt még
nemigen tudta elképzelni, hogy a fotók előhívásához
szükséges labort hol fogja berendezni, de biztos volt benne,
hogy előbb-utóbb erre is talál majd megoldást. Szerette
volna kitárni a földig érő óriás ablakok egyikét, de csalódnia
kellett: a tizenhetedik emeleti lakosztályba csak a
szellőzőrendszeren keresztül szivárgott be a friss levegő.
Néhány pillanatra eltűnt a láthatóan frissen felújított, ám
mégis dohos szagú fürdőszobában, majd ledobta magát a
hatalmas franciaágyra, és mély álomba merült.