Professional Documents
Culture Documents
MAXIMUM RIDE 2.
ISKOLASZÜNET... ÖRÖKRE!
2
Mindenki szereti Maxet!
3
„Lélegzetelállító. A hat felejthetetlen kölyök visszatér, hogy még
több kalandban legyen részük!
Costco Connection
4
„Patterson a könyv minden újabb fordulatával talányok elé állít."
Abdul
„Lebilincselő."
Sweet 16 magazin
5
A könyvben szereplő személyek, helyek, vállalatok és események
mind a képzelet szüleményei. Ha valamelyik szereplő egy valósá-
gos személyhez hasonlítana, akár élőhöz, akár holthoz, az csak a vé-
letlen műve, nem állt a szerző szándékában.
6
Mindenkinek, aki az olvasás örömét népszerűsíti.
7
Az olvasóhoz
8
ELSŐ FEJEZET
SE SZÜLŐK, SE SULI, SE SZABÁLYOK
1.
SIKLANI, ZUHANNI, EMELKEDNI, MEGLOVAGOLNI A SZE-
LET – hiába, nincs is ennél jobb. Amikor a végtelen, akadálytalan,
tiszta, kék égen több kilométeres távolságban senki sincs rajtunk kí-
vül. Akarsz egy adrenalinlöketet? Akkor csukott szárnnyal zuhanj
vagy másfél kilométert, aztán huss! Nyisd ki a szárnyad, és kapd el
az egyik légáramlatot, mint egy pitbull, mert ez lesz életed fuvarja!
Istenem, nincs ennél jobb, mulatságosabb vagy izgalmasabb.
Jó, tudom, hogy mutáns szörnyszülöttek vagyunk, és folyton me-
nekülünk, de a repülés, öregem... nem véletlenül álmodoznak
annyit róla az emberek!
– Odanézzetek! – mutatott előre Gázos izgatottan. – Egy ufó! El-
számoltam magamban tízig. Természetesen nem volt ott semmi.
Mint általában.
– Figyelj, Gázos, ez az első ötven alkalommal még vicces, de már
kezdem unni – mondtam.
Néhány szárnyszélességre tőlem felkacagott. A nyolcéves gyere-
kek egész furcsa humorérzékkel rendelkeznek.
– Max! Mikor érünk Washingtonba? – repült közelebb Böki. Fá-
radtnak tűnt; hosszú és csúnya nap állt mögöttünk. Pontosabban
egy újabb hosszú és csúnya nap a hosszú és csúnya napok végtelen
sorában. Ha egyszer egy szép és könnyű napom lenne, talán belebe-
tegednék.
– Még egy óra. Esetleg másfél – találgattam.
Böki nem válaszolt. A csapat többi tagjára néztem. Agyar, Iggy és
én bírtuk a tempót, de bennünk mucho kitartás van. Nem úgy értem,
hogy a kicsikben nincs kakaó, különösen a punnyadt nem-mutáns
kölykökhöz képest. De néha még ők is kifáradtak.
Annak, aki most kapcsolódik be a kalandba, gyorsan vázolom a
helyzetet. Hatan vagyunk. Angyal hatéves, Gázos nyolc, Iggy tizen-
négy (és vak), Böki tizenegy, Agyar és én (Max) tizennégy évesek
vagyunk. Elszöktünk abból a laboratóriumból, ahol szárnyakat ad-
tak nekünk, és más különleges képességekkel ruháztak fel. Vissza
9
akarnak kapni bennünket – de nagyon. Mi meg nagyon nem aka-
runk visszamenni. Soha.
Totált a másik karom alá tettem, és örültem, hogy csak tíz kiló.
Egy pillanatra felébredt, aztán bebújt a hónom alá, és tovább foly-
tatta a durmolást. Fekete bundáját szél kócolta. Szerettem volna egy
kutyát? Nein. Szükségem van egy kutyára? Újabb nem. Egy csapat
kölyök vagyunk, akiknek bujkálniuk kell, és még a saját napi bete-
vőjük sem garantált. Felelős gazdái lehetünk egy kutyának? Vár-
junk csak! Nem.
– Jól vagy? – repült mellém Agyar. Szárnya sötét volt, és csendes.
Mint Agyar maga.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdeztem, ugyanis volt miből vá-
lasztani: itt volt a fejfájás dolog, a chip sztori, a hang-a-fejemben-
ügy, meg a gyógyuló lőtt sebem.
– Ari megölésére.
A levegő a légcsövembe fagyott. Csak Agyar képes ilyen gyorsan
a lényegre térni. Csak Agyar ismer ilyen jól, és engedheti meg ma-
gának, hogy ilyen messzire menjen.
Miközben a New York-i Intézetből menekültünk, Radírozok és fe-
hér köpenyesek bukkantak fel – természetesen. Isten ments, hogy
valami probléma nélkül menjen! Ha valaki még nem tudná, a Radí-
rozok farkasszerű lények, amik az Iskolának nevezett laboratórium-
ból való szökésünk óta üldöznek. Az egyik Radírozót Arinak hív-
ták. Éppen küzdöttünk egymással, ahogy életünk során már több-
ször is, amikor egyszer csak a mellkasán találtam magam, és az
üveges szemébe bámultam, miközben törött nyaka természetellenes
szögben meghajlott.
Mindez huszonnégy órája volt.
– Vagy te, vagy ő – mondta hűvösen Agyar. – Örülök, hogy ma-
gadat választottad.
Felsóhajtottam. A Radírozok leegyszerűsítették a dolgunkat: mi-
vel lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkoltak, te is félretetted az aggá-
lyaidat. De Ari kivétel volt. Felismertem, emlékeztem rá, amikor
még kisfiú volt az Iskolában. Ismertem.
Ehhez jött még Ari apjának – Jebnek hívják az ürgét – szörnyű ki-
áltása, ami a fülembe visszhangzott, amikor kirepültem az alagút-
ból: „Megölted a testvéredet!"
10
11
2.
JÓ, TUDOM, HOGY JEB EGY HAZUG GAZEMBER és nagy ma-
nipulátor, aki szeretne dróton rángatni engem, de akkor mintha
őszinte fájdalom csendült volna ki a hangjából.
És bár gyűlöltem és utáltam Jebet, a mellkasomon mintha egy te-
hén ült volna.
Meg kellett tenned, Max. Te a nagyobb jóért küzdesz. És ebben semmi
sem akadályozhat meg. Semmi sem állíthat meg a küldetésedben, hogy
megmentsd a világot.
A fogamat csikorgattam, aztán felsóhajtottam:
Jesszus, Hang! Legközelebb azzal jössz, hogy „ahhoz, hogy omlettet ké-
szíts, fel kell törni néhány tojást"?!
Nagy levegőt vettem. Igen, egy Hang beszélt a fejemben. Vagyis a
lelkiismeretem hangján kívül egy másik. Biztos vagyok benne, hogy
ha megkeresed a „kattant" szót a szótárban, az én képemet találod
mellette illusztrációként. Ez a Hang is az én mutáns-szörnyszülött-
madárkölyök csomagomhoz járt.
– Akarod, hogy vigyem? – kérdezte Angyal a kutyára mutatva.
– Nem kell, elbírom – mondtam. Angyal alig volt nehezebb Totál-
nál. Nem is tudom, hogy bírta el eddig.
– Tudom már! – ragyogott fel az arcom. – Majd Agyar bácsi!
Néhány extra csapással Agyar mellé repültem. Szinkronban mo-
zogtak a szárnyaink.
– Tessék! – nyújtottam felé Totált. – Kutyázz egy kicsit!
A méretben és kinézetben Scottie-ra hasonlító kutya ficánkolt ki-
csit, aztán bebújt Agyar karja alá. De előbb még képen nyalta, és na-
gyon a számba kellett harapnom, hogy ne röhögjem el magam, ami-
kor megláttam, milyen pofát vág.
Rákapcsoltam, és a csapat élére repültem. Fáradtságomat és a tör-
téntek baljós súlyának nyomását mintha enyhítette volna az izgatott
várakozás. Egy új territórium felé repültünk, ahol talán még a szü-
leinket is megtaláljuk. Megint sikerült meglépnünk a Radírozok és a
fehér köpenyesek – egykori fogvatartóink – elől. Együtt voltunk, és
egyikünk sem sebesült meg komolyan. Abban a pillanatban olyan
szabadnak és erősnek éreztem magam, mintha újrakezdeném az
életem. Meg fogjuk találni a szüleinket, egyszerűen éreztem.
12
Milyen is vagyok most? Nevet kerestem ennek az új érzésnek.
Optimista? Igen, bár semmi okom rá.
Az optimizmust túlértékelik, Max – mondta a Hang. – Én a racionaliz-
must javaslom helyette.
Azon tűnődtem, vajon a Hang a koponyámból látja-e, ahogy a
szemem forgatom.
13
3.
MÁR ÓRÁK ÓTA BESÖTÉTEDETT. Meg kellett volna kapnia az
értesítést. A félelmetes Radírozó egy kis tisztás körül sétált, amikor
a fülébe sistergő statikusságtól megrándult az arca. A fülhallgatójá-
hoz kapott és figyelt.
A hír hallatán elmosolyodott, pedig nem volt túl jó bőrben, és
olyan forró düh áradt szét benne, hogy attól félt, kiégeti a bensőjét.
Amikor az egyik embere észrevette az arckifejezését, csöndre in-
tette a többieket. Ari bólintott. – Vettem – mondta a mikrofonba, és
kikapcsolta az adó-vevőjét.
A csapatra nézett.
– Megvannak a koordináták – közölte. Igyekezett megállni, hogy
ne dörzsölje össze a kezét örömében, de nem sikerült. – Déldélnyu-
gatnak tartanak. Philadelphiát harminc perce hagyták el. Az Igaz-
gatónak igaza volt. Washington D.C.-be mennek.
– Mennyire megbízható az információ? – kérdezte az egyik Radí-
rozó.
– A verebek csiripelték – ellenőrizte le a felszerelését. Megmoz-
gatta a vállát, grimaszolt egyet és bekapott egy fájdalomcsillapítót.
– Melyik veréb? – kérdezte egy másik Radírozó, aki felállt, és az
éjjellátójába nézett.
– Fogalmazzunk úgy, hogy belső információ – mondta a Radíro-
zok vezetője örömmel a hangjában. A szíve gyorsabban dobogott az
izgalomtól, és a vékony madárnyakat már az ujjai között érezte. Az-
tán a kezét bámulva elkezdett átváltozni.
A finom emberbőrt hamarosan sprőd szőr borította, és ujjai végé-
ből éles karmok nőttek. Az átváltozás kezdetben fájdalommal járt:
farkas DNS-ei nem illeszkedtek olyan pontosan az őssejtjeivel, mint
a többi Radírozó esetében. Szóval volt még mit javítani rajta, várt rá
egy kemény és fájdalmas átváltoztató periódus.
De nem panaszkodott. Megéri a szenvedést, ha elkaphatja Max
nyakát, és alaposan megszorongathatja. Lelki szemei előtt megjelent
a lány döbbent képe, ahogy hiába próbál kiszabadulni a karmai kö-
zül, és gyönyörű, barna szemében lassan kialszik az élet fénye. Ak-
kor majd nem lesz olyan nagy szája. Nem fogja lenézni, vagy ami
még rosszabb, levegőnek nézni őt. Mivel Ari nem mutáns szörnynek
14
született, a lány gyerekkorában észre sem vette. Csak a drágalátos
csapatával törődött. Ahogyan apja, Jeb is.
De ha Max meghal, minden megváltozik.
És ő, Ari lesz Jeb kedvenc fia. Ezért még a halálból is visszajött.
15
4.
ALKONYATRA ÁTREPÜLTÜNK PENNSYLVANIA EGY RÉ-
SZÉN, és New Jersey meg Delaware között egy kis ízelítőt kaphat-
tunk a benyúló óceánból.
– Nézzétek, skacok! Egy kis földrajzóra! – mondta Agyar tettetett
izgalommal. Mivel soha nem jártunk iskolába, minden tudásunk a
tévéből, valamint az internetről származott. És újabban a nagyokos
Hangtól a fejemben.
Közeledtünk Washingtonhoz, és ezzel a tervem ki is fújt. Ami a
ma estét illeti, az a lényeg, hogy valahol meghúzhassuk magunkat,
és ne maradjon üres a begyünk. Ráérek másnap tanulmányozni az
Intézetből szerzett információkat. Mekkora pillanat volt, amikor fel-
törtük az Intézet számítógépét! Az igazi szüleinkről többoldalnyi
adat jelent meg a képernyőn. Még szerencse, hogy ki tudtam nyom-
tatni, mielőtt megzavartak bennünket.
Ki tudja – lehet, hogy holnap ilyenkor már egy idegen lakás kü-
szöbén állunk, hogy találkozzunk valamelyikünk régen látott apjá-
val és anyjával. Beleborzongtam még a gondolatba is.
Fáradt voltam. Mindannyian azok voltunk. Tehát nem csoda,
hogy amikor a szokásos, háromszázhatvan fokos fordulatom során
egy sötét felhőt láttam felénk közeledni, őszintén és hangosan fel-
nyögtem.
– Agyar! Mi a csuda az mögöttünk? Tíz óránál. Homlokát ráncol-
va nézett hátra.
– Túl gyors, hogy viharfelhő legyen. Túl kicsi és halk helikopter-
nek. Madárnak túl nehézkes. – Rám nézett. – Szabad a gazda. Mi
az?
– Baj – mondtam komoran. – Angyal! El az útból! Srácok, figye-
lem! Társaságot kaptunk!
Mindannyian megpördültünk, hogy szembenézzünk azzal, ami –
nagyon gyorsan! – közeledett felénk.
– Repülő majmok, mint az Ózban? – találgatta Gázos. Akkor az-
tán rájöttem.
– Nem – feleltem röviden. – Rosszabb. Repülő Radírozok!
16
17
5.
BIZONY. REPÜLŐ RADÍROZÓK. Ezeknek a Radírozóknak szár-
nyai voltak, ami új és kellemetlen fejleményt jelentett Radírozó-
fronton. Eddig csak félig emberek, félig farkasok voltak, most már
félig madarak is? A ronda korcsai! És százharminc kilométer per
órával felénk repültek.
– Radírozok, a 6.5-ös verzió – mondta Agyar.
Váljatok szét, Max! Gondolkozz 3D-ben! – figyelmeztetett a Hang.
– Szétválni! – parancsoltam. – Böki! Gázos! Kilenc órára! Angyal,
fölénk! Mozgás! Iggy, Agyar! Ti alulról fedeztek! Agyar, szabadulj
meg a kutyától!
– Neeee! – visította Angyal.
Amikor legyező alakban szétnyíltunk, a Radírozok lelassítottak.
Hatalmas, súlyos szárnyaikat hangosan suhogtatták a levegőben.
Addigra már majdnem koromsötét lett, nem sütött a hold, és nem
volt alattunk város, aminek fényei világíthattak volna. Mégis tisztán
láttam a fogsorukat, a hegyes agyaraikat és a vérszomjas vigyoru-
kat. Vadászaton voltak – és nagyon élvezték.
Akkor kezdjük, gondoltam, szívverésemet felpörgette az adrenalin.
A legnagyobbra támadtam. Meglódítottam a lábam, és mellkason
rúgtam. Hátrarepült, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és
karmolászva újra támadásba lendült.
Elhajoltam, éreztem, hogy a mancsa az arcom előtt suhan el. Az-
tán megfordultam, és egy kemény, szőrös öklöt kaptam a képembe.
Három métert zuhantam, de gyorsan visszatértem az ütközetbe.
Periférikus látásommal észrevettem, hogy Agyar éppen össze-
csapja két tenyerét egy Radírozó szőrös fülein. A Radírozó felvonyí-
tott, aztán a füléhez szorított kézzel gyorsan süllyedni kezdett. To-
tál Agyar hátizsákjában kuksolt. Agyar oldalra perdült a veszély
elől, és én átvettem a helyét. Kemény oldalrúgással szájon kaptam
egy másik Radírozót.
Aztán elkaptam a karját, és kegyetlenül hátracsavartam. A leve-
gőben nehezebben ment, de azért hallottam a hangos roppanást.
A Radírozó felvonyított, és szaltózva zuhanni kezdett a levegő-
ben, amíg le nem fékezett, és lógó karral, esetlenül el nem repült.
Felettem az egyik Radírozó éppen Bökire akarta vetni magát, de a
18
lány elsuhant előle.
Max, nem hallottad még, hogy nem a méret a lényeg? — kérdezte a
Hang.
19
6.
ÉRTETTEM A CÉLZÁST. A Radírozok nagyobbak és nehezebbek
voltak nálunk, a szárnyuk fesztávolsága kétszer akkora, mint a mi-
énknek. De idefent ezek az előnyök hátrányt jelentettek!
Levegő után kapkodva lebuktam, amikor egy Radírozó fekete
csizmájával oldalba rúgott (nem túl erősen), és eltalálta a bordái-
mat.
Aztán visszareppentem elé, és miután néhány Max-féle, erős ütés-
től oldalra csuklott a feje, kartávolságon kívülre suhantam.
A Radírozókhoz képest fürge, csípős kis darazsak voltunk. A Ra-
dírozok meg hozzánk képest ostoba, lassú és ügyetlen repülő tehe-
nek.
Amikor két Radírozó jobbról és balról rám rontott, az utolsó pilla-
natban függőlegesen felröppentem, és csúnyán összeütköztek.
Felkacagtam, amikor láttam, hogy Gázos megpördül, mint egy
vadászgép, és fordulatból állon találja az egyik Radírozót. Ellenfele
egy combütéssel válaszolt, de Gázos grimaszolva félrerúgta a Radí-
rozó öklét.
Hogy mennyien voltak? Nem tudtam volna megmondani. Ahhoz
túl gyorsan peregtek az események. Talán tízen?
Böki! – mondta a Hang, és meghallottam a lány kiáltását.
Az egyik Radírozó elkapta, és tépőfogai veszélyesen közeledtek a
nyakához. Amikor az agyarával már majdnem finom bőréhez ért,
lecsaptam rá.
Egyik karomat a nyakára fontam, és megszorítottam. Hallottam,
ahogy fulladozik. A másik kezemmel megfogtam a csuklómat, és
addig húztam, amíg el nem engedte Bökit.
– Hátra! – utasítottam a lányt, aki köhögve visszavonult a harcból.
A Radírozó még mindig ellenszegült, de egyre erőtlenebbül.
– Jobb lesz, ha elhúztok! – vicsorogtam a fülébe. – Mielőtt szétrúg-
juk a szőrös seggeteket!
– És most szépen le fogsz zuhanni – hallottam Angyal nyugodt
hangját. Angyal komoly képpel nézett a zavart pofát vágó, megba-
bonázott Radírozóra. Angyal a sötét vízre tekintett. A Radírozó
ijedten pislogni kezdett, aztán szárnyai összecsukódtak, és lezu-
hant, mint egy kő.
20
– Egyre ijesztőbb vagy, tudsz róla? – kérdeztem tőle inkább ko-
molyan, mint viccesen. Egy Radírozót kiiktatni pusztán a szavak-
kal, jesszus!
Iggy! – figyelmeztetett megint a Hang. Iggy felé kanyarodtam, aki
éppen egy Radírozóval birkózott.
– Iggy! – kiáltottam, amikor megragadta a Radírozó pólóját, és va-
lamit beledobott.
– Max, hátrébb! – kiáltotta vissza. Elengedte az ellenfelét, és zu-
hanni kezdett, hogy minél távolabb kerüljön tőle.
Csak annyit tudtam mondani, hogy „hö?!", és a kis robbanószer
máris felrobbant. Csúnya, tátogó lyukat hagyott a farkasember
mellkasán. A Radírozó vonyítva zuhanni kezdett.
Csak azt nem tudom, Iggy hogyan tudja elrejteni előlem a látszó-
lag kiapadhatatlan robbanószer készletét!
– Te... egy... szárnyas... hűtőszekrény... vagy! – mondta Agyar ta-
goltan, és minden szót egy ütéssel tett nyomatékosabbá.
– Mi… halálos… balett-táncosok... vagyunk!
Most vegyél egy nagy levegőt, Max – tanácsolta a Hang, és én szó
nélkül engedelmeskedtem.
A következő pillanatban akkora ütést éreztem a szárnyaim kö-
zött, ami kipréselte belőlem a levegőt. Megfordultam, hassal felfelé
ismét oxigénhez jutottam, és megpróbáltam feltölteni a tüdőmet.
Fordulatból képen rúgtam a Radírozót, aztán úrrá lett rajtam a
döbbenet. Ari volt az.
Amikor hátralökődött, zihálva próbáltam minél messzebb repülni
tőle, és nagyon reméltem, hogy nem ájulok el közben. Ari! Az lehe-
tetlen! Hiszen megöltem! Vagy mégsem?
Ari most Agyarra vetette magát. Amikor felkiáltottam, hogy
„Agyar!", Ari az oldalába karmolt, és széthasogatta a dzsekijét.
Levegő után kapkodva távolabb siklottam, hogy megnézzem, ho-
gyan állunk.
Az a néhány Radírozó, ami megmaradt, visszavonult. Odalent fe-
hér csobbanás jelezte, ahogy az egyik ellenfelünk az óceánba csapó-
dott. Ez még nekem is fájt.
Már csak Ari állta a sarat. De ő sem sokáig. Körbenézett, és gyor-
san menekülésre fogta a dolgot. Elindult a csapata felé.
Lassan újra alakzatba rendeződtünk, amíg Ari egyre távolabb re-
pült, esetlenül csapkodott hatalmas szárnyával, hogy nehéz testét
21
fenntartsa. Csapatának tagjai úgy vették körül, mint egy rakás túl-
súlyos, pórul járt, szőrös varjú.
– Még visszatérünk! – morogta. Tényleg Ari hangja volt.
– Srácok, sajnálom, de idefent nem öldökölhettek úgy, ahogy
megszoktátok! – mondta Agyar.
22
7.
NÉHÁNY MÁSODPERCIG HELYBEN LEBEGTÜNK, és vártuk,
hogy újra támadjanak. Úgy látszott, sikerült elvennünk a harci ked-
vüket. Gyorsan felmértem a károkat. Agyar esetlenül csapkodott, és
egyik karját az oldalához szorította.
– Jól vagyok – mondta röviden, amikor észrevette, hogy őt né-
zem.
– Angyal, Gázos, Böki! Jelentést kérek!
– Én jól vagyok. Totál és Celesztina is.
Celesztina egy angyalruhába öltöztetett plüssmackó volt, amit
Angyal egy New York-i játékboltban – fogalmazzunk úgy -"megve-
tetett" magának.
– Megvagyok – mondta Gázos. A hangjából ítélve nagyot kapha-
tott.
– Csak az orrom – nyomta a kezét az orrához Iggy, hogy elálljon a
vérzés. – Semmi különös.
– Rendben. Már majdnem Washingtonban vagyunk, egy nagyvá-
rosban könnyen elrejtőzhetünk. Elég erősek vagytok hozzá?
Mindenki bólintott, aztán továbbra is alakzatban maradva, kecses
ívben visszareppentünk a légi folyosónkra.
– Szóval. mit szólsz a repülő Radírozókhoz? – kérdezte Iggy egy
kis idő múlva.
– Gondolom, új prototípusok – mondtam. – Öregem, hogy ez
mekkora baklövés! Képtelenek repülni és küzdeni egyszerre.
– Lehet, hogy csak most tanultak meg repülni – vélte Böki. – Az
ölyvekhez viszonyítva ügyetlenek vagyunk, de a Radírozókhoz ké-
pest mi vagyunk a levegő akrobatái!
Mosolyognom kellett Böki hasonlatán, majd katalogizáltam a sa-
ját sérüléseimet, fájdalmaimat.
– Bénán repültek – tette hozzá Angyal. – És nem az járt a fejük-
ben, ami szokott, hogy „öljük meg a mutánsokat!", hanem az, hogy
„ne felejtsünk el csapkodni a szárnyunkkal!"
Mivel Angyal ezt a Radírozok morgós, mély hangján adta elő, el-
nevettem magam.
– Mást is észrevettél, Angyal? – kérdeztem.
– Úgy érted, azon kívül, hogy Ari feltámadt? – morogta Böki csa-
23
lódottan.
– Na, igen – mondtam, aztán elkaptam egy meleg légáramlatot, és
átadtam magam a tökéletes gyönyörnek, egy darabig csak siklot-
tam.
– Egyik sem tűnt ismerősnek – válaszolta Angyal némi gondolko-
zás után.
Jó, ha kéznél van egy gondolatolvasó hatéves. Bár néha olvashat-
na egy kicsit konkrétabban is a gondolatokban, és csak akkor, amikor
mi akarjuk. Akkor talán arra is figyelmeztethetne, ha egy Radírozó
be akar ugrani hozzánk teára. De néha kiráz tőle a hideg. Főleg mi-
óta elkezdte telepatikusán irányítani az embereket – sajnos, nem
csak a Radírozókat -, és nem tudom eldönteni, mikor lépi át –
mondjuk – a boszorkányság határát.
Egy idő után feltűnt, hogy Agyar nincs mellettem. Hat méterrel
alattam csapkodott.
Hallgatása nem volt szokatlan, annál inkább a repülése. Egyensú-
lyát vesztve verdesett. Az arca még sápadtabb volt, és a száját
összeszorította.
Visszafordultam, és mellésiklottam.
– Mi a baj? – kérdeztem határozott hangon. Erre még sohasem si-
került belőle kicsikarnom választ, de egy lány nem adja fel.
– Semmi – mondta fojtott, sziszegő hangon. Ami azt jelentette,
hogy a foga között préselte ki.
– Agyar. – kezdtem, de észrevettem, hogy az oldalához szorított
karja sötét és nedves. Ez vér. – A karod!
– Nem a karom. – motyogta. Aztán lecsukódott a szeme, és zu-
hanni kezdett.
Nagyon gyorsan.
24
8.
– IGGY! – KIÁLTOTTAM, és elöntött a jéghideg rémület. Csak
Agyarral ne legyen semmi baj, csak őt ne! – Utána!
Iggyvel alárepültünk, és elkaptuk. Éreztem Agyar ernyedt testé-
nek súlyát, láttam behunyt szemeit, és hirtelen légszomjam támadt.
– Leszállunk, meg kell néznünk, hogy mi történt vele! – mondtam
Iggynek, aki rábólintott.
Keményen csapdostunk a fekete óceán keskeny, sziklás partja
felé. Botladozva leszálltunk, és Agyart magunk után vonszoltuk. A
fiatalok is segítettek, hogy Agyart letehessük egy viszonylag sima,
homokos részre.
Állítsd el a vérzést! – utasított a Hang.
– Mi történt vele? – kérdezte Böki, és letérdelt Agyar mellé. Agyar
inge és kabátja csöpög a vértől, a sötét szövet nedvesen fénylett.
Megpróbáltam nyugodt képet vágni.
– Lássuk, mi a helyzet! – mondtam határozottan, és gyorsan ki-
gomboltam az ingét.
Akkor vettem észre, hogy a cafatokban lógó ing alatt Agyar bőre
is cafatokban lóg. Ari művelte vele ezt az... ocsmányságot. Böki fel-
szisszent, amikor észrevette a sérülést. Felnéztem.
– Böki, Gázossal és Angyallal tépjétek csíkokra az ingeket meg
amit csak találtok, mert kell a kötéshez!
Böki csak bámulta Agyart.
– Böki! – szóltam rá keményebben, amitől végre felocsúdott.
– Igen, máris! Gyertek, srácok, van itt egy felesleges pólóm... és
van késem is.
Amikor a három fiatalabb csapattag félrevonult, Iggy érzékeny
kezei táncolni kezdtek Agyar teste felett, mint két pillangó.
– Nagyon rossz a helyzet. Nagyon rossz – mondta Iggy fojtott han-
gon. – Mennyi vért vesztett?
– Rengeteget – feleltem komoran. Még a farmerjéből is facsarni le-
hetett.
– Csak egy karcolás – mondta Agyar zavartan, és szempillái re-
megni kezdtek.
– Sss! – némítottam el. – Miért nem szóltál, hogy megsebesültél?
Állítsátok el a vérzést – mondta a Hang ismét.
25
– De hogyan?! – kiáltottam idegesen.
– Mit hogyan? – kérdezte Iggy. Türelmetlenül megráztam a fejem.
El kell szorítani – tanácsolta a Hang. – Tegyetek rá kötést, és két kézzel
nyomjátok rá. Aztán polcoljátok fel a lábát!
– Iggy! Polcold fel Agyar lábát! – mondtam a Hang utasításait kö-
vetve. – Srácok, hol vannak már azok a kötések?!
Gázos átnyújtott egy maroknyit, én meg párnát hajtogattam belő-
lük, és az Agyar gyomrán tátongó sebre helyeztem – ennyi erővel
egy nyitott folyógátra is tehettem volna a kezem, hogy megállítsam
az áradást, de mivel ez volt a legtöbb, amit tehettem, megtettem.
Mindkét tenyerem rányomtam, és megpróbáltam elszorítani az eret.
Agyar oldala mellett a homok már feketéllett a vértől.
– Jön valaki! – figyelmeztetett Angyal.
Radírozok?! Felnéztem, és egy kocogó férfit pillantottam meg a
parton. Hajnalodott, a sirályok körözni és rikoltozni kezdtek a víz
felett.
A férfi lelassított és sétálni kezdett, amikor észrevett bennünket.
Ártalmatlannak tűnt, de a látszat néha – vagy inkább gyakran –
csal.
– Jól vagytok, srácok? Mit kerestek itt ilyen korán? – Összeráncolt
homlokkal Agyarra nézett, aztán amikor rájött, mi az a sok sötét,
nedves dolog körülötte, rémült képet vágott.
Mielőtt bármit tehettünk volna, előkapta a mobilját, és beütötte a
segélykérő számát.
26
9.
Agyarra néztem, aztán Iggy feszült arcára. Egy másodperc alatt
beláttam, hogy nincs más választásunk: Agyar súlyosan megsebe-
sült. Szükségünk van külső segítségre. Legszívesebben fogtam vol-
na Agyart, és a csapattal együtt olyan messzire elhúztam volna az
orvosok meg a kórházak elől, amilyen messzire csak tudom. Csak-
hogy akkor Agyar meghal.
– Max! – Gázos ijedtnek hangzott. Már hallani lehetett a közeledő
mentőautó ellenszenves szirénázását.
– Böki! Fogd Angyalt és Gázost, és rejtőzzetek el valahová? – ha-
dartam. – Mi elmegyünk a kórházba. Maradjatok a környéken,
majd visszajövök értetek! Gyorsan, mielőtt a mentősök ideérnek!
– Nem – mondta Gázos, és a szemét le sem vette Agyarról. Rábá-
multam.
– Tessék?!
– Nem – ismételte meg dacos képpel. – Nem hagyunk itt bennete-
ket.
– Nem hallottam jól. – keményítettem meg a hangom. Agyar vére
átitatta a kötést, és szivárogni kezdett az ujjaim között. – Azonnal
tűnjetek el! – mondtam olyan fagyosan, amennyire csak tudtam.
– Nem – ismételte Gázos. – Nem érdekel, mi lesz, de nem fogtok
még egyszer otthagyni bennünket.
– Igaza van – fonta össze Böki a karját keskeny mellkasán. Angyal
bólogatni kezdett mellette. És még Totál is mintha egyetértőén bólo-
gatott volna a lábánál.
A szám kinyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Megdöbben-
tem: eddig még nem volt részem parancsmegtagadásban.
Legszívesebben kiabálni kezdtem volna velük, de már úgyis
mindegy volt: két mentős egy beteghordozóval a kezében felénk fu-
tott a homokon. A mentőautó szirénájának fénye rózsaszín csíkokat
írt az arcunkra.
– Had man te – mondtam feszült hangon azon a titkos nyelven,
amit a laboratóriumban használtunk egymás között. Csak vészhely-
zetben beszéltünk így, ha nem akartuk, hogy mások értsenek. – Ar-
takul vaka. Netontó. Tojút.
– Nem – mondta Gázos, és alsó ajka megremegett. – Nekercsu.
27
– Mi történt? – térdelt az egyik mentős Agyar mellé, és előkapta a
sztetoszkópját.
– Baleset – mondtam, de nem vettem le a szemem Gázosról, Böki-
ről és Angyalról.
Lassan elhúztam a kezem az átvérzett rongyról. Agyar arca fehér
volt, és rezzenéstelen.
– Baleset? – ismételte meg a mentős a sebet bámulva. – Mivel üt-
között össze, egy felbőszült medvével?!
– Majdnem – válaszoltam idegesen. A másik mentős belevilágított
Agyar szemébe, és akkor döbbentem rá, hogy Agyar már régen ön-
tudatlan. Szabályosan letaglózott a rettegés. Nem elég, hogy be kell
mennünk egy kórházba, aminek már a gondolatától is irtóztunk, de
az is lehet, hogy hiába...
Mert Agyar mindenképpen meghal.
28
10.
A MENTŐ OLYAN VOLT, mint egy kerekeken guruló börtön. A
fertőtlenítőszer bűze a rémálom Iskolát idézte, görcsbe rándult tőle
a gyomrom. A mentőautóban Agyar hideg kezét szorongattam,
amibe infúziót kötöttek. A csapatnak nem mondtam semmit, a
mentősök előtt nem akartam. Különben is túl szomorú, rémült és
dühös voltam ahhoz, hogy bármi értelmes eszembe jusson.
Ugye, Agyar jól van? – kérdeztem a Hangtól, nem mintha valaha
is válaszolt volna egyetlen direkt kérdésre, és ezen a jó szokásán
most sem változtatott.
– Fibrillál! – mondta ijedten az egyik mentős. Az EKG-ra muta-
tott, ami egyre gyorsabban ugrált: dum-dum-dum... – A defibrillá-
tort! Ki kell ütnünk!
– Ne! – kiáltásom a frászt hozta mindenkire. A mentős, aki a
defibrillátort tartotta, döbbenten meredt rám. – Az ő szíve mindig
így dobog! Ilyen gyorsan. Nála ez a normális!
Nem tudom, hogy a mentős hallgatott volna-e rám, mert addigra
berobogtunk a kórházba, és elkezdődött a káosz.
Műtősfiúk érkeztek kerekes hordággyal, és a mentősök eldarálták
Agyar állapotát a nővérnek. Aztán Agyart végigtolták a folyosón, és
eltűnt egy ajtó mögött.
Utána indultam, de egy nővér megállított.
– Amíg az orvos megvizsgálja – csapott fel egy lapot csipeszes
írótábláján -, szeretnék kérni tőled néhány adatot. Először is, hogy
hívják? A barátod?
– A neve... Nick – hazudtam idegesen. – Nick... ööö... Ride. A test-
vérem.
Amikor a nővér szőke hajamra és fehér bőrömre nézett, tudtam,
hogy gondolatban most hasonlít össze Agyarral, akinek fekete haja,
sötét szeme és olajszínű bőre volt.
– Ő mindannyian nekünk testvérünk – mondta Böki szabálytalan
nyelvtanisággal.
A nővér most Bökire nézett, aki fekete bőrű volt. Egyikünk sem
hasonlított a másikra, Angyalt és Gázost kivéve, akik édestestvérek
voltak.
– Bennünket… örökbe fogadtak – mondtam ki, ami először
29
eszembe jutott. – A szüleink... misszionáriusok. – Kiváló! Gondolat-
ban vállon veregettem magam. Ez aztán a jó választás! Misszionári-
usok! – Ők most... expedíción vannak. Én vigyázok a többiekre.
Egy zöld ruhás orvos sietett felém.
– Kisasszony! – szólított meg, aztán a többiekre pillantott. – Ve-
lem jönne?
– Biztosan most vették észre a szárnyát – jegyezte meg Iggy hal-
kan.
Kétszer megütögettem Iggy kézfejét. Ez azt jelentette: „rád bízom
a többieket, amíg visszatérek". Bólintott, én meg követtem az orvost
a folyosón, mint egy halálsoron.
30
11.
LÉPKEDTEM AZ ORVOS MELLETT, aki máris úgy nézett rám,
mint egy állatkerti különlegességre. Ismertem ezt a pillantást. A szí-
vem összeszorult.
A legrosszabb rémálmaim valóra válnak. Már láttam magam kö-
rül a kutyaketrec rácsait. A rohadt Radírozok miatt van minden!
Gyűlölöm őket! Állandóan felbukkannak, és mindent elrontanak.
Tisztelned kell az ellenséget, Max – szólalt meg a Hang. – Soha ne be-
csüld le őket, mert abban a pillanatban eltipornak. Okosan kezeld őket! Ak-
kor is tiszteld a képességeiket, ha ők nem tisztelik a tiédet!
Nagyot nyeltem. Le van ejtve.
A vastag, dupla szárnyú ajtón egy kicsi, csempézett és nagyon
ijesztő szobába léptünk. Agyar a kerekes hordágyon feküdt.
Egy csövet dugtak a torkába, és még néhányat a karjába. A szám-
hoz kaptam a kezem. Nem könnyen leszek rosszul, de az Iskolában
elszenvedett kínzások emléktöredékei megrohanták az agyam, és
azt kívántam, hogy a Hang bárcsak tovább beszélne, és valami
tényleg idegesítőt mondana, amivel elterelné a figyelmem.
Agyar mellett egy nővér és egy másik orvos állt. Levágták róla az
ingét és a kabátját. A mély karmolás még mindig vérzett az oldalán.
Most, hogy ideértünk, mintha az orvos sem tudta volna, hogyan
is kezdje.
– Meg fog. meg fog gyógyulni? – kérdeztem összeszorult torok-
kal. Agyar nélkül nem tudtam elképzelni az életet.
– Nem tudjuk – mondta az egyik orvos aggódó képpel. Az orvos-
nő Agyarra mutatott.
– Milyen jól ismered?
– A testvérem.
– Te is olyan vagy... mint ő? – kérdezte.
– Igen – szorítottam össze az állkapcsom, és továbbra sem vettem
le a szemem Agyarról. Az izmaim megfeszültek, és egy újabb, kelle-
metlen adrenalinadag áradt szét jéghidegen az ereimben. Oké, a ko-
csit először a nővér lábának lököm, aztán...
– Akkor talán tudsz nekünk segíteni – mondta az első orvos meg-
könnyebbülve. – Mert mi erről semmit sem tudunk. Milyen a nor-
mális szívdobogása?
31
Az EKG-ra néztem. Gyorsan és rendszertelenül csipogott.
– Egyenletesebb, és még ennél is gyorsabb – mondtam, és szem-
léltetésül csettintettem néhányat az ujjammal.
– S z a b a d n a … ? – nyújtotta a sztetoszkópját felém az orvos. Ag-
gódva bólintottam.
Döbbenten hallgatta a szívverésem.
A sztetoszkópot ezután több helyen a hasamhoz érintette.
– Miért hallom úgy, mintha itt is levegő mozogna? – kérdezte.
– Mert légzsákjaink vannak – mondtam halkan, és alig tudtam
nyelni. A kezem ökölbe szorult az oldalam mellett. – Tüdővel ren-
delkezünk, de vannak kisebb légzsákjaink is. És... más a gyomrunk
is. A csontszerkezetünk. A vérünk. – A francba, vagy is minden.
– És… szárnyatok is van? – kérdezte a másik orvos fojtott hangon.
Bólintottam.
– Vagyis madár-ember hibridek vagytok – mondta ki az első or-
vos.
– Úgy is lehet hívni bennünket – feleltem feszülten. Jobb, mint a
„mutáns szörnyszülött". – De én az „amerikai madárszerű"-t jobban
kedvelem.
A nővérre néztem, ijedt volt, és nagyon szeretett volna valahol
máshol lenni. Ebben annyira hasonlítottunk. Az orvosnő a lényegre
tért.
– Sót adtunk neki, hogy ellensúlyozzuk a sokkot, de szükségünk
van vérre is.
– De nem adhatnak neki emb... normális vért – mondtam. Tudo-
mányos ismereteim, amiket az orvosi jelentések és a kísérletek köz-
ben felcsipegettem, kezdtek visszajönni. – A mi vörös vérsejtjeink
magvas sejtek, mint a madaraké.
Az orvos bólintott.
– Készülj fel a véradásra!
32
12.
Húsz perccel később öt deciliterrel könnyebb voltam, és szörnyen
szédültem. Nem lett volna szabad ennyi vért adnom, csakhogy
Agyarnak még ennél is több kellett volna, és ez volt a minimum,
amit tehettem érte. Végre átvihették a sebészetre.
Elindultam a folyosón a váróterem felé, ami tömve volt, de nem a
madárkölykökkel.
Gyorsan körbejártam, hogy nem bújtak-e a székek alá, vagy ilyes-
mi. A csapat sehol.
A fejemet kapkodva végignéztem a folyosón. Mivel már eleve
émelyegtem és szédültem, a csapat eltűnése után biztos voltam ben-
ne, hogy kidobom a taccsot.
– Arra vannak – szólalt meg egy alacsony, sötét hajú nővér. Rá-
néztem.
Egy műanyag flakonos almalevet és egy muffint kaptam tőle.
– Edd meg ezt! Enyhíti a szédülést. A... testvéreidet a hetes szobá-
ban találod – mutatta a folyosón.
– Kösz – mondtam, de még nem voltam benne biztos, hogy meg-
érdemli.
A hetes szobának vastag ajtaja volt, kopogás nélkül léptem be raj-
ta. Négy aggódó madárkölyök szempár fordult felém. Az átmeneti
megkönnyebbüléstől elgyengült a térdem.
– Te biztosan Max vagy – szólalt meg egy hang.
A gyomrom összeszorult – jaj, ne! -, amikor a szürke öltönyös, ka-
tonás frizurájú férfira néztem, akinek a hallójáratában egy alig lát-
ható fülhallgató csücsült. Egy adó-vevős Radírozó? A folyamatos fej-
lesztések miatt nehéz volt rájuk ismerni. De az az állatias csillogás
hiányzott a szeméből. Persze azért jó lesz vigyázni!
– Foglalj helyet, kérlek! – mondta egy másik hang.
33
13.
Hárman voltak, két férfi és egy nő, mindannyian nagyon hivatalo-
san néztek ki, és egy farostlemez konferenciaasztal körül foglaltak
helyet.
Iggy, Gázos és Angyal is az asztalnál ültek. Előttük az önkiszolgá-
ló étterem műanyag tálcája. Akkor vettem csak észre, hogy óvatos-
ságból, a mardosó éhség ellenére sem nyúltak egy ujjal sem az étel-
hez, és a büszkeség majdnem könnyeket csalt a szemembe.
– Maguk kik? – kérdeztem meglepően nyugodt és semleges han-
gon. Egy pont ide.
– A Szövetségi Nyomozóirodától jöttünk – mondta az egyik férfi,
és felém nyújtotta a névjegyét. Volt rajta egy FBI-pecsét meg min-
den, ami kell. Persze ez még nem jelentett semmit. – A ti oldalato-
kon állunk. Megtudtuk, hogy bajban vagytok, és eljöttünk, hogy se-
gítsünk.
Annyira őszintén hangzott.
– Milyen kedves maguktól – rogytam le a székbe, nehogy elájul-
jak. – De az emberek nagy része azért jön kórházba, mert bajban
van, és kétlem, hogy mindenkihez kivonulna az FBI. Szóval árulják
el, mit akarnak tőlünk.
Láttam, hogy az egyik ügynök elnyom egy mosolyt, és mind-
annyian egymásra néztek.
Az első ügynök, a névjegye szerint bizonyos Dean Mickelson,
szomorúan elmosolyodott.
– Tudjuk, hogy mennyi mindenen átmentetek, és nagyon sajnál-
juk... Nick megsebesült. Tudom, hogy mennyire utáltok itt lenni, de
mi segíthetünk.
Iszonyúan fáradt voltam, és gondolkodási időre volt szükségem.
A csapatom engem nézett, és éreztem a felém áradó meleg reggeli
illatát.
– Angyal, kínáld meg Totált az ételedből! – mondtam. – Ha túléli,
ti is ehettek.
Mintha értette volna, Totál az Angyal melletti székre ugrott, és
vadul csóválta a farkát. Angyal habozott, nem akarta, hogy a kutyá-
jának baja essen.
– Tessék! – állt fel a női ügynök, és evett egy falatot Angyal rán-
34
tottájából.
A másik két ügynök is követte példáját, és sorra kóstolták a többi
tányért is. Kopogás hallatszott, és egy fiatalabb ügynök lépett be,
kezében egy ötödik tálcával, az enyémmel. Az egyik ügynök bele-
kóstolt a reggelimbe, aztán elém rakta.
– Így már megfelel? – kérdezte.
Feszülten néztük az ügynököket, hogy mikor kapnak a torkukhoz
és esnek össze fulladozva.
De nem tették.
– Oké, srácok, kajaidő! – mondtam, mire a többiek úgy estek a tá-
nyérjaiknak, mintha... Radírozok lettek volna.
Gázos törölte be a leggyorsabban, gyakorlatilag beszippantotta a
kaját.
– Kaphatnék még két tányérral? – kérdezte.
Dean meglepetten bólintott, aztán elment az újabb rendelésért.
– Szóval, hogy kerültek ide? – kérdeztem két harapás között. –
Honnan tudták, hogy itt vagyunk?
– Minden kérdésetekre válaszolunk – mondta a másik férfi.
– De nektek is válaszolnotok kell néhányra. Arra gondoltunk,
hogy egyszerűbb lesz, ha egyenként beszélgetünk el veletek. Így
jobban tudunk egymásra figyelni. Ha befejeztétek az evést, átvonu-
lunk ide – tárt ki egy ajtót, ami egy nagyobb konferenciaterembe
nyílt. További ügynökök várakoztak odabent, akik a beszélgetést
félbeszakítva ránk néztek.
– Ugye, nem akarnak elválasztani bennünket?! – kérdeztem ijed-
ten.
– Nem. Külön asztalokhoz ültök, de ugyanabban a szobában –
nyugtatott meg a nő -, rendben?
Gondolatban felnyögtem. Mikor aludtunk utoljára? Két napja
szöktünk meg a New York-i csatornarendszerből. És most Agyar a
kés alatt feküdt, bennünket meg gyanúsabbnál gyanúsabb alakok
vettek körül, és nem láttam kiutat... Csak azon az áron, hogy Agyart
hátrahagyjuk. Ezt pedig nem akartam.
Sóhajtva eltoltam az üres tálat, és bólintottam a többieknek.
Kezdődhet a kihallgatás.
35
36
14.
– ÉS TÉGED HOGY HÍVNAK, KICSIM?
– Engem? Arielnek – felelte Angyal.
– Rendben, Ariel, hallottad már Jeb Batchelder nevét?
Az ügynök feltartott egy fotót, és Angyal ránézett. Jeb ismerős ar-
cának látványától fájdalom hasított belé.
– Soha.
– Ööö. . . rendben... Elmondanád, milyen kapcsolatban állsz Max-
szel?
– A nővérem. Tudja, a misszionáriusok miatt. Akik a szüleink.
– Értem. És hol szerezted azt a kutyát?
– A parkban találtam. – Angyal fészkelődni kezdett a székén, és
Maxre pillantott. Rendben, ennyi kérdés elég lesz. Mehetsz! gondolta
erősen Angyal.
A szemben ülő ügynök szünetet tartott, és tanácstalan arccal a
jegyzeteibe nézett.
– Ööö… Rendben, ennyi kérdés elég lesz – mondta zavartan. –
Mehetsz!
– Köszönöm – csúszott le Angyal a székről, aztán csettintett Totál-
nak, aki utána ügetett.
– Megismételnéd? – kérdezte az ügynök.
– Ter-ror, mint terror, és Ka-pi-tány, mint kapitány – magyarázta
Gázos.
– Vagyis Terror Kapitánynak hívnak?
– Pontosan! – fészkelődött a székében Gázos. Maxre pillantott, aki
halkan beszélt egy másik ügynökkel. – Maga tényleg FBI-ügynök?
Az ügynök futólag rámosolygott.
– Tényleg. Hány éves vagy?
– Nyolc. És maga?
Az ügynök meglepődött.
– Hát, egy kicsit magas vagy a korodhoz képest, nem?
– Aha. Magasak vagyunk. És vékonyak. Pedig zabálunk. Már
amikor hozzájutunk.
– Értem. Mondd csak... Kapitány, láttál már ilyet? – Az ügynök
egy elmosódott, fekete-fehér fotót mutatott neki egy félig átválto-
zott Radírozóról.
37
– Szerencsére soha! – dülledt ki Gázos kék szeme. – Ugye, nem
valamelyik rokona?!
Az ügynök mintha kifogyott volna a kérdésekből.
– Te világtalan vagy?
– Hogy mi? Ja, úgy is fogalmazhatunk – mondta Iggy, mintha
semmi különös nem lenne a tényben.
– Így születtél?
– Nem.
– Hogyan vakultál meg... Jeff, ugye?
– Igen, ez a nevem. Tudja túl sokáig néztem a napba, hiába mond-
ták, hogy ne csináljam. Bárcsak hallgattam volna rájuk!
– Aztán megettem három sajtos hamburgert, tudja? Isteni volt!
Aztán ott voltak azok a sült piteszerűségek. Almás piték, jól mon-
dom? Nyami! Kóstolta már? – kérdezte Böki a szemben ülő nőtől
lelkesen.
– Azt hiszem, még nem, kedvesem. Betűznéd a neved, ha meg-
kérlek?
– K-r-i-s-t-á-ly. Imádom a nevem! Olyan szép! Magát hogy hív-
ják?
– Miss Kovács.
– Az se rossz. Nem gondolt rá, hogy megváltoztatja? Tudja, én
néha szeretnék valami ennél is fellengzősebbet! Mondjuk, Kleopát-
rát. Vagy Mária-Szófia Teréziát. Tudja, hogy az angol királynőnek
minimum hat neve van? Elizabeth Alexandra Mary-nek hívják. A
vezetékneve meg Windsor. De híres arról, hogy az aláírásoknál csak
az „Elizabeth R."-t használja, mégis mindenki tudja, hogy ő az. Én is
szeretnék híres lenni! Csak annyit írnék alá, hogy Kristály.
Az ügynöknek eltartott néhány pillanatig, hogy magához térjen.
– Hallottál valaha egy Iskola nevű helyről? Úgy sejtjük, valahol
Kaliforniában található. Voltál már Kaliforniában?
Böki elgondolkozva a plafonra nézett.
– Kaliforniában? A szörfösök, a filmsztárok meg a földrengések
hazájában? Nem, még nem. De szeretnék. Szép hely? – nézett nagy,
barna, ártatlan szemével az ügynökre.
– Szólíts csak Mickelson ügynöknek – mosolygott rám. – Téged
hogy szólítsalak? A Max minek a rövidítése? A Maximillan-nek?
– Nem, Dean, hívj csak Maxnek! Pislogott egyet, aztán a jegyzetei-
re nézett.
38
– Értem. Figyelj, Max, mindketten tudjuk, hogy a szüleid nem
misszionáriusok.
Rámeredtem.
– Nem? És ezt ők is tudják?! Nehogy elmondja nekik! Összetörné-
nek. Annyi munkát végeztek az Úr nevében, meg minden.
Dean úgy nézett rám, mintha... nem is tudom, egy hörcsög vicsor-
gott volna rá. Témát váltott.
– Max, mi egy Jeb Batchelder nevű férfit keresünk. Tudsz valamit
a hollétéről? – Amikor az ügynök egy fotót mutatott róla, a szívem
összeszorult. Két lehetőség közt őrlődtem: adjam fel a hazug, áruló
disznót az FBI-nak, amit örömmel megtettem volna, vagy fogjam be
és hallgassak minden fontos dologról, mert az a legokosabb?
Szomorúan megráztam a fejem.
– Sohasem láttam.
– Voltál már Coloradóban?
A homlokomat ráncoltam.
– Ez az egyik négyzet valahol középtájon? Láttam, hogy Dean
nagy levegőt vett.
Körbepillantottam. Angyal a padlón ült, és a muffinomat felezte
el éppen Totállal. Iggy és Böki ügynökei megbeszélést tartottak a
papírjaik mögött, amíg ők kényelmesen elnyúltak a székben. Böki
kíváncsian nézett körbe a szobában, bíztam benne, hogy a lehetsé-
ges menekülési útvonalakat memorizálja. Gázos felállt, és egy vi-
dám „viszlát!" után csatlakozott Angyalhoz.
– Max, mi segíteni akarunk rajtatok, de ahhoz nektek is segíteni
kell bennünket. Ez így igazságos.
Rámeredtem. Ez volt a legviccesebb dolog, amit napok óta hallot-
tam.
– Ugye, most viccel?! Biztos vagyok benne, hogy más motivációja
is van az „igazságosságon" kívül! Az élet nem igazságos, Dean, ha
még nem vette volna észre! – emeltem fel a hangom, és közelebb
hajoltam az ügynök pókerarcához. – Semmi nem igazságos, és nem is
lesz soha. Ez a leghülyébb dolog, amit hallottam! Segítenem kell
magának, mert így igazságos?! Miért nem azt mondja, hogy segíte-
nem kell magának, mert különben kitépi a gerincemet, és szétveri
vele a fejemet?! Arra talán még választ is kapna. De csak talán.
Dean összeszorította a száját, az arcán két piros folt jelent meg. Az
volt az érzésem, hogy magára jobban haragszik, mint rám.
39
– Max... – kezdte feszült hangon, de egy női hang félbeszakította.
– Köszönöm, Dean – mondta a nő. – Innen átveszem én.
40
15.
DEAN FELÁLLT, ÉS NYUGALMAT ERŐLTETETT MAGÁRA.
Az új ügynök barátságosan rámosolygott, és várt.
Szőke volt, meghatározhatatlan korú. A sminkje tökéletes, a mo-
dora olyan csiszolt, mint egy tévébemondónak. Az a helyzet, hogy
egész csinos volt.
Dean összeszedte az aktáit, biccentett egyet felém, aztán odament
egy másik ügynökhöz, hogy megbeszéljék a fejleményeket. A nő le-
ült velem szemben.
– Ezek annyi zöldséget beszélnek össze! – súgta a keze mögött.
Meglepetten elmosolyodtam.
Felém nyújtotta a kezét.
– Anne Walkernek hívnak – mutatkozott be. – És igen, én is „kö-
zülük" való vagyok. Engem akkor hívnak, ha beüt a ménkű.
– Miért, beütött? – kérdeztem udvariasan. Kurtán felnevetett.
– Ó, persze! – mondta „na, ne viccelj!" hangon. – Amikor felhívtak
bennünket telefonon, hogy bejött hozzájuk kettő, de lehet, hogy hat
módosított DNS-ű életforma, és az egyiknek súlyos sérülése van,
nos, igen, bátran állíthatjuk, hogy abban a percben beütött a Ménkű,
nagy M-mel!
– Hű, ilyen fontosak vagyunk?
A szája egyik sarka megrándult.
– Aha. De miért lep meg ez annyira? Eddig még nem mondta ne-
ked senki, hogy fontos vagy?
De, Jeb. Ettől a szótól annyira kikészültem, hogy hibernálnom kel-
lett magam, ha nem akartam bőgni, mint egy ütődött, genetikailag
módosított létforma, ami végül is tényleg voltam. Jeb egykor azt
éreztette velem, hogy fontos vagyok. Okos, erős, tehetséges, különle-
ges és fontos. ahogy ez az ügynök is mondta. De ez régen volt, most
már csak azt érezteti velem, hogy mennyire gyűlölöm, és hogy mi-
lyen csúnyán cserbenhagyott.
– Nézze – kezdtem nyugodtan -, mi itt nagyon veszélyes helyen
vagyunk, ezt én is tudom, maga is tudja, ráadásul a csapa. a testvé-
reim egyike megsérült. Mondja el, mit kell tennem, hogy segítsen,
és már itt se vagyunk!
A csapatra néztem. Egymás mellett ülve fánkot eszegettek, és
41
bennünket figyeltek. Gázos boldogan mutatta a fánkot, amit nekem
rakott félre.
Anne kedves pillantásától kikészültem. Előrehajolt, hogy a többi-
ek ne hallják:
– Figyelj, Max, én nem foglak téged szarságokkal etetni – kezdte,
és megint sikerült meglepnie. – Olyan szarságokkal, amiket te adtál
be nekünk, például hogy a szüleid misszionáriusok. Mindketten
tudjuk, hogy ez hazugság. És azt is, hogy az FBI nem a két szép sze-
mükért húzza ki az embereket a csávából. Figyelj, elmondom, mi a
helyzet: hallottunk rólatok. Az irodához már évek óta érkeznek bi-
zonyos meg nem erősített információk egy titkos laboratóriumról,
ahol életképes, genetikailag módosított létformákat hoznak létre.
De ezt soha nem tudtuk bizonyítani, és ezért az emberek csak le-
gyintettek rá, mint egy városi legendára. De mivel nem zárhattuk ki
teljesen a lehetőségét, ráállítottunk néhány embert az ügyre, akik
rendszerezték az értesüléseket, pletykákat és egyéb, a létezéseteket
illető gyanúkat. Hogy te és a családod léteztek.
Mit szól majd, ha tudomást szerez a Radírozókról!
Anne nagy levegőt vett, és hátradőlt, közben végig engem nézett.
– Láthatod, hogy fontosnak tartunk benneteket. Mindent tudni
szeretnénk rólatok. De, ami a legfontosabb: ha a dolog igaz, akkor az
egész nemzet biztonsága kockán forog, mert, ha a te úgynevezett
családod rossz kezekbe kerül, akkor. Ha tudnád, mekkora hatalom
van a kezedben.
Hagyta, hadd fogjam fel, aztán szomorúan elmosolyodott.
– Mit szólnál egy üzlethez? Te megengeded, hogy minél többet
megtudjunk rólad – nem fog fájni, nem fogunk semmire kényszerí-
teni -, mi pedig Nicknek a legjobb orvosi ellátást fogjuk nyújtani, és
a többieknek biztonságos búvóhelyet garantálunk. Ti ehettek, pi-
henhettek, és Nicknek lesz ideje a lábadozásra. Utána pedig eldönt-
heted, hogyan tovább.
Úgy éreztem magam, mint egy éhező egér, ami egy hatalmas saj-
tot bámul.
Amit egy Max-méretű csapdába helyeztek. Udvarias közönnyel
néztem a nőre.
– És ezt higgyem el, csak mert...
– Én is örülnék, ha biztosítékokkal szolgálhatnék, Max – mondta
Anne. – De nem tudok... semmi olyasmit nem mondhatok, amit el-
42
hinnél. De tényleg, mégis mit akarsz? – vonta meg a vállát. – Egy
írásos szerződést? A becsületszavamat? Egy őszinte ígéretet az FBI
főnökétől?
Mindketten felnevettünk. Azok a lökött ügynökök.
– Attól tartok, nincs túl sok választási lehetőséged, Max. Egyelőre
nincs. Sajnálom.
Az asztalra bámultam, és gondolkozni kezdtem. Az volt a leg-
rosszabb, hogy igaza volt. Amíg Agyar ilyen állapotban volt, a mar-
kában tartott bennünket. A legtöbb, amit tehettem, hogy elfogadom
a felkínált biztonságos menedéket, hogy időt nyerjek, és kidolgoz-
zak egy menekülési tervet. Magamban káromkodtam egyet. Aztán
felnéztem.
– Tegyük fel, hogy elfogadom. Hol az a híres búvóhely, amivel
kecsegtetett?
Rám nézett. Ha meg is lepte, hogy elfogadtam az ajánlatát, nem
mutatta.
– Nálam – felelte.
43
16.
AGYAR KÖZEL KÉT ÓRÁT VOLT A MŰTŐBEN. Én kint vár-
tam, és úrrá lett rajtam a zabszem effektus.
Az orvos, akivel beszéltem, zöld műtősruhában kilépett az ajtón.
Legszívesebben elkaptam volna a gallérját, és a falnak vágtam vol-
na, hogy beszéljen. De ideje volt kinőni az efféle gyerekes dolgok-
ból.
– Á, Max, ugye?
– Még mindig így hívnak. – Feszülten vártam a folytatást. Ha
megtörtént az elképzelhetetlen, fogom a kölyköket, és már itt sem
vagyunk.
– A testvéred, Nick, állapota hosszú ideig... válságos volt. Jó né-
hány egységnyi vért kellett neki adnunk, amíg stabilizálni tudtuk a
vérnyomását.
Hol ökölbe szorítottam, hol kiengedtem a kezem. Azon kívül,
hogy ott álltam és hallgattam a szavait, nem tehettem mást.
– Szerencsére nem történt szívleállás – folytatta az orvos. – Be
tudtuk varrni az oldalán a sebet, és elállítottuk a vérzést. Az egyik
főartéria sérült meg, valamint az egyik. légzsákja.
– Hogy van most? – Megpróbáltam nyugodtan lélegezni, és úrrá
lenni az „üss vagy huss" reakciómon, amit nálam, mint tudod, szó
szerint lehet érteni.
– Meglepően jól tartja magát – mondta az orvos fáradt csodálko-
zással. – Ha nem lép fel valami komplikáció, meggyógyul. De mini-
mum három hétig pihennie kell.
Vagyis hat napig, tekintve a hihetetlenül gyors regenerálódási ké-
pességünket.
De jesszus! Hat nap is rengeteg idő.
– Láthatnám?
– Nem, amíg ki nem hozzák a műtőből – közölte az orvos. – Ami
körülbelül még negyven perc. De addig is elláthatnál néhány fizio-
lógiai információval. Észrevettem, hogy.
– Köszönjük, doktor úr! – lépett mögém Anne Walker.
– Vagyis azt szeretném tudni, hogy. – próbálkozott az orvos a sze-
membe nézve.
– Bocsásson meg, de a gyerekek elfáradtak, pihenésre van szüksé-
44
gük – szerelte le Anne Walker. – De a kollégáim minden kérdésére
szívesen válaszolnak.
– Bocsánat, de a kollégáinak fingjuk sincs rólunk – sziszegtem a
fogaim közül.
Az orvos sértetten bár, de tudomásul vette, és elindult a folyosón.
Anne rám mosolygott.
– A létezéseteket szeretnénk még titokban tartani. Legalább ad-
dig, amíg biztonságban nem tudunk benneteket. De nagyszerű hír,
hogy Nick már jobban van!
Elsétáltunk a váróterembe. A csapat felugrott, amikor meglátott
bennünket. Rájuk mosolyogtam, és felemeltem a hüvelykujjam.
Böki ujjongani kezdett, és összepacsizott Gázossal. Angyal odaro-
hant hozzám, én meg felkaptam, és magamhoz szorítottam.
– Hamarosan felépül! – biztosítottam őket.
– Láthatnám? – kérdezte Iggy.
– Iggy, sajnálom, hogy most kell megtudnod. de te vak vagy – ug-
rattam megkönnyebbülten. – De hamarosan bemehetsz hozzá meg-
hallgatni, hogyan lélegzik, és egy kicsit talán beszélhetsz is vele.
Iggy megint előadta „a dühös képet vágva mosolygok" produkci-
óját, ami nagyon jól ment neki.
– Sziasztok! – szólalt meg Anne. El is felejtettem, hogy a hátam
mögött áll. – Talán Max már beszélt rólam. Anne Walker vagyok az
FBI-tól. Max elmondta, milyen megállapodást kötöttünk?
Ravasz volt. Úgy adta elő, mint egy megkötött megállapodást,
hátha a többiek most hallanak róla először.
– Igen – szólalt meg Angyal. – Egy kis ideig a maga házában fo-
gunk maradni.
– Pontosan – mosolygott vissza Anne.
– Mi és Totál – mondta Angyal, hogy biztos legyen a dolgában.
– Totál? – vonta fel a szemöldökét a nő.
– A kutyusom – mutatott Angyal a széke alá, ahol Totál össze-
gömbölyödve, fejét ügyesen a tappancsára téve feküdt.
– Hogyan tudtatok ide behozni egy kutyát?! – kérdezte Anne el-
képedve.
Mivel nem akartam belemenni a részletekbe, közbevágtam:
– Szóval, amint Agy. Nick szállítható állapotban lesz, elmegyünk
Anne házába, és ott maradunk, amíg Nick fel nem épül.
Oké?
45
A többiek változó lelkesedéssel bólogattak.
– „Agynick"?! – motyogta gúnyosan Iggy. Meg sem hallottam.
– Az a helyzet, hogy Nicknek még legalább egy hétig itt kell ma-
radni – mondta Anne. – Vagyis mi már ma elmegyünk a házamba,
ő pedig követ bennünket, ha felépül.
Láttam, hogy Gázos pislant egyet, és hogy Iggy a homlokát rán-
colja.
– Nem – ráztam a fejem. – Nem ebben állapodtunk meg. Nem
hagyjuk Nicket magára.
– Orvosok és nővérek lesznek mellette, valamint két ügynök az aj-
taja előtt. Huszonnégy órában – ígérte Anne.
Összefontam a karom.
– Ugyan már! Két ügynök még előételnek is kevés egy Radírozó-
nak!
Anne nem értette a viccet. Nem csoda, talán azt sem tudta, miről
beszélek.
– A házamban kényelmesebb lesz – győzködött. – Jobb lesz, ha ott
vártok rá.
– Nekünk igen, de nem Nicknek – makacskodtam.
– De... Nick még nincs szállítható állapotban – mondta Anne. –
Vagy ott akartok aludni a szobájában?!
46
17.
– A LÁNYOK MEGKAPHATJÁK AZ ÁGYAT – mondta Gázos. –
Mi majd Iggyvel a földön alszunk.
– Figyelj ide, te kis szexista disznó – kezdtem felvont szemöldök-
kel -, mi lenne, ha a két legkisebb kapná az ágyat, mert elférnek raj-
ta?! Vagyis Angyal és te.
– Miért, én talán egy töltött galamb vagyok, aki csak a földön fér
el?! – húzta össze Böki a szemét.
Gázos makacs képet vágott. Gyorsan átvágtam a szobán, mielőtt
feleselni kezd. Agyar kétágyas szobát kapott, és a másik ágy üres
volt. A két kicsi majd ezen alszik, a többieknek meg a padló is meg-
teszi.
– A herceg meg egymaga terpeszkedik az ágyon... – mondtam
Agyarnak.
– Pontosan – mondta Agyar bágyadtan. – Mert a hercegnek egy
csúnya seb tátong az oldalán.
Még mindig nagyon rosszul nézett ki, falfehér volt és kába. Mivel
nem tudott enni, infúziót kapott. Iggy adott neki egy újabb adag
vért, amivel sokat javított az állapotán.
– Már összevarrtak, nem? Nem tátong ott semmi, ha jól tudom.
– Mikor engednek ki? – kérdezte.
– Azt mondják, egy hét – feleltem.
– Vagyis holnap már mehetek?
– Remélem.
– Agynick, csatornát válthatok? – kérdezte Iggy. – A másikon
meccs van.
– Érezd magad otthon, Iggy! – felelt Agyar.
Úgy elaludtak, mint a bunda. Nem csoda, azok után, amin az el-
múlt huszonnégy órában keresztülmentünk. Kilenc órára már azt
hallgattam, hogyan szuszog körülöttem a csapat. Az ügynökök né-
hány jógamatracot hoztak nekünk, és egészen kényelmesek voltak.
Ne felejtsd el, hogy sziklás barlangokhoz és kemény alagútpere-
mekhez szoktunk.
Minden csendes volt, megpróbáltam én is kikapcsolni az agya-
mat.
Hang? Még egy utolsó óhaj-sóhaj, mielőtt összeomlók?
47
Te akartál Agyarral maradni.
Nem mondod?! – feleltem némán. Amit Gázos a parton mondott.
ennek a kis porba fingónak igaza volt. Nem szabad szétválnunk,
még akkor sem, ha biztonságosabbnak tűnik. Együtt vagyunk a leg-
ütősebbek.
A család nagyon fontos – folytatta a Hang. – Ezt te mondtad egyszer,
nem?
Pontosan – gondoltam. – Ezért is keressük meg a családunkat, amint
kikerülünk innen.
Mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam lazítani. Testileg kime-
rültem, de a gondolataim vágtattak. Ha lehunytam a szemem, a leg-
különfélébb képek rohantak meg: felrobbanó épületek, gomba ala-
kú felhők, olajfoltba ragadt kacsák, szeméthegyek, atomerőművek.
Olyan rémálmok, amikből jobb felébredni.
Ezért gyorsan felültem, és kinyitottam a szemem, de így sem lett
sokkal jobb. Már korábban kezdtem rosszul érezni magam, de nem
szóltam róla senkinek. Fájt a fejem, igaz, nem azzal a gránátrobba-
nás-élességgel, amitől az ember úgy érzi, az agyveleje a koponyája
belsejére kenődött, de azért fájt. Szerencsére a gránátrobbanások na-
gyon megritkultak. Az én teóriám szerint az agyam kezdett hozzá-
szokni, hogy az irodát egy pofátlan betolakodóval, a Hanggal kell
megosztania. Mindenesetre örültem, hogy a fejfájások hanyagolnak.
De ez most más volt. A testem forró volt, és égett a bőröm. Adre-
nalin áradt szét az ereimben, és átmentem sajtkukacba.
Vajon a Radírozok most is követnek a karomban lévő chip alap-
ján, amit dr. Martinez röntgenképén láttam? Hogyan találnak meg
bennünket újra és újra? Az örök kérdés.
Totálra néztem, aki Gázossal és Angyallal az ágyon aludt. A há-
tán feküdt, manccsal felfelé. Lehet, hogy benne is van nyomkövető?
Őt is követik?
Huh! Melegem volt, émelyegtem és nem bírtam magammal. Hó-
ban akartam fürdeni, havat akartam enni, bele akartam dörzsölni a
bőrömbe. Arról fantáziáltam, hogy kinyitom az ablakot, és kirepü-
lök a hűvös levegőbe, meg sem állok dr. Martinez házáig, amiben
Ella nevű lányával lakik. Ők voltak az egyetlen emberbarátaim, dr.
Martinez meg tudna gyógyítani. A szívem úgy vert, mintha egy
rockbanda dobosa püfölte volna.
Felálltam, és a fekvő testek közt a fali csaphoz botorkáltam. Meg-
48
nyitottam a hideg vizet, a tenyerembe engedtem, aztán lehajoltam,
és többször az arcomba fröcsköltem. Jólesett, és azt kívántam, bár-
csak beállhatnék egy jeges zuhany alá. Kérlek, add, hogy ne legyek be-
teg! Nem lehetek beteg. Egy beteg elég!
Nem tudom, meddig hajoltam a csap fölé, és engedtem a nya-
kamba a vizet. De egyszer csak úgy éreztem, hogy talán most már
el tudnék aludni, és felegyenesedtem, hogy megszárítsam az arcom.
És majdnem felsikoltottam.
Megpördültem, de a szoba nyugodt volt. Visszafordultam a tükör
felé, és még mindig ott volt: egy Radírozó.
Pislogni kezdtem. Mi a fene folyik itt? A tükörben látott Radírozó
is pislogott.
A Radírozó én voltam.
49
18.
A HOMLOKOMAT ÉS A TARKÓMAT KIVERTE A HIDEG VE-
RÍTÉK. Amikor nyeltem egyet, Radírozó Max is nyelt egyet.
Amikor kinyitottam a számat, hosszú és hegyes tépőfogakat lát-
tam a tükörben, de amikor megérintettem, csak lapos és tompa fo-
gakat éreztem. Bár a tükör teljesen átváltozott állapotban mutatott,
a bőröm a szokásos selymes érintésű maradt.
Eszembe jutott, hogyan éreztem magam az előbb. Mintha lázam
lett volna, és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Istenem! Mi ez?
Egy újabb képesség, mint Angyal gondolatolvasása, Gázos hang-
utánzása és Iggy ujjlenyomat-felismerő képessége? Lehet, hogy képes
lettem Radírozóvá, a legfélelmetesebb ellenségünkké változni?
Undor és rettegés töltött el. Bűntudatosan körbenéztem, hogy
nem látott-e meg valaki ilyen állapotban. Azt sem tudtam, mit lát-
tak volna, ha felébrednek. Én normálisnak éreztem magam, csak
éppen úgy néztem ki, mint egy Radírozó. Egy csinosabb, szőkébb és
pincsisebb Radírozó.
Tisztelet és megbecsülés az ellenségnek – mondta a Hang. – Mindig. A
barátaidat ismerd jól, de az ellenségeidet még jobban!
Mondd, hogy ez is csak egy szörnyű lecke – kérleltem halkan – és nem
a valóság! Esküszöm, hogy jobban fogom ismerni az ellenségeimet a bará-
taimnál! Csak tüntesd el ezt a kutyaorrot!
A legnagyobb erőd a legnagyobb gyengeséged is, Max. A tükörbe bá-
multam. He?
A Radírozókkal szemben érzett gyűlöleted ad erőt, hogy a végsőkig
küzdj. De ugyanez a gyűlölet el is vakít, és nem látod az összképet: az össz-
képet róluk, rólad és mindenről az életben.
Aha. Ezen hadd gondolkozzam egy kicsit, aztán majd jelentkezem! Oké?
Aú! A halántékomat nyomkodva elkezdtem kimasszírozni belőle
a fájdalmat. Még egyszer megérintettem az arcom, hogy sima-e, az-
tán odamentem Agyarhoz.
Nyugodtan lélegzett, aludt. Jobban nézett ki. Már nem olyan be-
balzsamozottan. Hamarosan meggyógyul. Sóhajtottam, és megpró-
báltam megszabadulni a fájdalomtól és a félelemtől, aztán Böki mel-
lé kuporodtam a matracomra. Lecsuktam a szemem, de nem bíztam
benne, hogy elalszom.
50
Mozdulatlanul feküdtem a matracon. Az egyetlen, amitől kicsit
jobban lettem, az alvó csapatom nyugodt, egyenletes légzése volt.
51
19.
– EZ HIHETETLEN... – vizsgálgatta az orvos Agyar sebét. Bizony,
a rekombináns DNS csodákra képes – gondoltam.
Amikor az orvos reggel bejött kötést cserélni, észrevette, hogy
Agyar sebe szinte teljesen begyógyult és rózsaszín heggé húzódott
össze.
– Azt hiszem, elég jól vagyok ahhoz, hogy távozhassak – mondta
Agyar, és megpróbált felülni. Újra éber volt, újra önmaga, és ennek
nagyon örültem. Annyira féltem: mihez kezdtem volna nélküle?
– Ne mozdulj! – tartotta fel a kezét Anne Walker. – Még nem sza-
bad mozognod! Kérlek, Nick, csak feküdj és pihenj!
Agyar hűvösen ránézett, én meg elmosolyodtam magamban. Ha
Anne szerint nehéz velem, mit fog mondani, ha egy felgyógyult
Agyarral kell alkudoznia?
– Nick, most hogy jobban vagy, talán rábeszélhetnéd a testvérei-
det, hogy velem jöjjenek – folytatta Anne. – Felajánlottam nekik,
hogy a házamban megpihenhetnek, és rendezhetik soraikat – moso-
lyodott el halványan. – De Max nem akart itt hagyni. Biztos vagyok
benne, hogy megérted, mennyire felesleges és ráadásul kényelmet-
len is itt maradniuk. Te meg csatlakozhatnál hozzánk egy hét múl-
va!
Agyar csak bámulta rendületlenül. Nem sietett.
A falnak dőltem, és összefontam a karom.
– Mit szólsz hozzá, Nick?
Az az igazság, hogy ma hajnalban már vázoltam neki a helyzetet.
Mert már hat óta fent vagyunk. Tudniillik hatkor a nővér ellenállha-
tatlan vágyat érzett, hogy meghőmérőzze Agyart. Pont hatkor.
Agyar rám nézett. Elhúztam a szám.
– Azt teszem, amit Max mond. Ő a vezér. Elmosolyodtam. Ezt szí-
vesen hallanám még párszor. Anne rám nézett.
– Nem hagyhatom itt Nicket – mondtam bűnbánóan.
– Ha mindannyian itt maradtok, akkor megvizsgálhatnálak ben-
neteket, és. – kezdte az orvos. Anne úgy fordult felé, mintha csak
most vette volna észre, hogy ott van.
– Köszönjük, doktor úr. Már így is eleget segített.
Újból lerázta az orvost, aki nem tűnt túl boldognak. De nem tehe-
52
tett mást, kiment.
– Mi nagyon gyorsan gyógyulunk – mondtam Anne-nek. Tegnap
Agyar sokkal rosszabbul nézett ki. Nem beszélve rólam, jutott
eszembe a szörnyű Radírozó-tükörkép. De reggelre visszaváltoz-
tam Maxé, és Agyar is jobban hasonlított önmagára.
– Mit kell itt csinálni, hogy kajához jusson az ember? – ült fel
Agyar.
– Még mindig a karodban van az infúzió – emlékeztette Anne.
– Az orvosok nem engedik, hogy szilárd ételt fogyassz. – A hang-
ja elhalkult, amikor meglátta, milyen szemmel néz rá Agyar.
– Félretettünk neked egy tálcával – mondtam. Amikor a nővér be-
hozta a reggelit, Agyarnak igyekeztünk hagyni mindenből.
Anne mondani akart valamit, de inkább hallgatott. Azt kell, hogy
mondjam, jobban tette.
A tálcát Agyar elé tettem, aki módszeresen és gyorsan magába
tömte a reggeli maradékát.
– Ki kell jutnom innen. A kórháznak már a szagától is a falat ka-
parom... – mondta két harapás közt.
Tudtam, mire gondol. Mindannyian így voltunk ezzel. A fertőtle-
nítő szaga, a kórházak, a laboratóriumok, mind-mind az elmúlt
évek lidércnyomását idézték.
Anne-re néztem.
– Agy... Nick elég jól van ahhoz, hogy velük jöjjön. Rám nézett, és
megfontolta a dolgot.
– Rendben – mondta végül. Nem akartam, hogy lássa rajtam a
meglepődést. – Akkor kérjük el a zárójelentést. Legalább másfél
órás autóút, amíg hazaérünk. Észak-Virginiában lakom. Ugye, nem
probléma?
– Nekem nem – feleltem.
Anne távozott, én meg a csapatra néztem.
– Nem tudom, mi vár ránk, skacok, de tartsátok nyitva a szemete-
ket, és figyeljetek! – Agyar felé fordultam. – Biztos vagy benne,
hogy tudsz járni?
Vállat vont. Most megint fáradtnak látszott. Ellökte maga elől a
tálcát.
– Persze. – Hanyatt feküdt, és becsukta a szemét.
– Végül is Agynick egy superman – mondta Iggy.
– Pofa be, Ággi! – mondtam mosolyogva. Iggy ujját az arcomhoz
53
tettem, hogy ő is érezze.
54
20.
– KEDVESEM, VIRGINIA AZTÁN FÁJINTOS EGY HELY! – vic-
celődtem, és Gázos elmosolyodott.
Különben tényleg az volt. Tele volt dombbal, azzal a „lágyan hul-
lámzó" típussal, aztán ott voltak a több kilométeres fasorok, amiket
az ősz már befestett lángoló színeivel, meg a hullámzó legelők, ami-
ken néha még valódi lovak is legeltek. Tényleg gyönyörű volt.
Anne tágas kombijában bőven jutott hely mindenkinek, és Agyar
az út nagy részét hátradőlve tehette meg. Rajta tartottam a szemem,
és láttam, hogy minden bukkanónál összeszorítja az állkapcsát, de
nem panaszkodott.
Légy azért most is került a levesbe: hogy ne legyen olyan unalmas
az életem, megint rám tört a tegnap éjszakai hőhullám, szívdobo-
gással kísérve. Lihegtem, és úgy éreztem, mintha hangyák mászkál-
nának rajtam.
Totál az ölemben ült, és onnan nézte a tájat. De most rám pillan-
tott fénylő, fekete szemével, aztán fogta magát, és Agyaron átmász-
va áttelepedett Angyal ölébe, mintha azt mondaná nekem, „kösz,
de ennyi erővel egy főzőplatnin is ülhetnék!".
– Odanézzetek! – mutatott ki az ablakon Böki. – Láttatok már
ennyire fehér lovat?! Mint egy angyal-ló! És mi az a felcsavart szal-
maszőnyeg?
– Azok szénabálák – mondta Anne. – Nem boglyákba rakják őket,
hanem felgöngyölik.
– Annyira szép itt! – lelkendezett Böki, és majdnem ugrált az
anyósülésen. – Imádom ezeket a dombokat! Azok a hegyes levelű,
színes fák micsodák?
– Juharfák. A legszínesebb fák közül valók – felelt Anne.
– Milyen házban lakik? Biztos nagy, fehér és oszlopos. Olyan,
mint a Tara? Ha látta a filmet.
– Az Elfújta a szélre gondolsz, de sajnos az enyém nem hasonlít rá.
Egy régi farmház húszhektárnyi földdel. Tehát ki tudjátok magato-
kat szaladgálni, ha mozgáshiányotok van. Mindjárt megérkezünk.
Húsz perccel később Anne lehajtott az útról, és megnyomott egy
távirányító-szerűséget. A kovácsoltvas kapu kinyílt, és behajtott raj-
ta. Amikor bezárult mögöttünk, vészfokozatra kapcsoltam az érzék-
55
szerveimet.
Egy egész percbe telt, amíg a házig értünk. A kaviccsal felszórt
kocsi feljáró fölött összeborultak a fák. Vörös és sárga levelek hul-
lottak lágyan az autóra.
– Na, itt volnánk! – mondta, amikor bekanyarodtunk. – Remélem,
tetszeni fog!
Kibámultunk az ablakon. Anne háza festménybe illett. A talapza-
tát kerek, folyami sziklákból rakták, de maga a ház fából épült. Szú-
nyoghálós tornáca szinte az egész homlokzatát beborította. Az ud-
vart nagy cserjék állták körbe, amiken hervadt hortenziavirágok lát-
szottak.
– Hátul van a tó – mondta Anne, amikor beállt a ház előtti parko-
lóba. – Mivel sekély, délutánra valószínűleg elég meleg lesz az
úszáshoz. Itt vagyunk, kiszállás!
Kiugrottunk az autóból, és örültünk, hogy végre a szabadban le-
hetünk.
– Még a levegőnek is más illata van itt – szimatolt Böki. – Isteni il-
lata van!
A ház egy alacsony domb tetején állt. A lankákat fű borította, a tá-
volban egy gyümölcsös látszott. A fák gyakorlatilag rogyadoztak az
almáktól. Madarak csicseregtek és fütyörésztek. Nem hallottam a
forgalomzajt, nem éreztem bitumenszagot, és nem hallottam távoli
emberhangokat sem.
Anne kinyitotta a bejárati ajtót.
– Ne álljatok odakint! Gyertek, nézzétek meg a szobáitokat! Bólin-
tottam. Angyal és Böki elindult a ház felé, Gázos követte őket.
Iggy mellettem állt.
– Hogy fest? – kérdezte halkan.
– Mintha a paradicsomban lennénk, Jeff – foglalta össze Agyar.
56
21.
A FA ÉRDES KÉRGE LENYÚZTA LÁBÁRÓL A BŐRT, de Ari rá
sem hederített.
Az után a fájdalom után, hogy hatalmas szárnyakat ültettek a há-
tába, ez gyerekjáték volt. Elvigyorodott a gondolatra. Végül is min-
den, amit csinál, gyerekjáték: elvégre csak hétéves. Jövő áprilisban
lesz nyolc. Nem mintha számítana, úgysem kap ajándékot vagy tor-
tát. Az apja talán el is felejti.
A messzelátót ismét a szeméhez tette, és megfeszítette állkapcsát.
Látta, hogy a mutáns szörnyszülöttek kiszállnak a kocsiból. Már járt
a ház környékén, benézett az ablakokon is. A kölykökre tejjel-méz-
zel folyó Kánaán vár – legalábbis egy ideig.
Ez nem igazság. Nincs rá szó, hogy mennyire nem igazságos. Ari
annyira megszorított egy vékony ágat, hogy elpattant a kezében, és
a bőrébe hosszú, vékony szálka fúródott.
A tenyerére nézett, és várta, hogy a fájdalomjelzések elvonszolják
magukat az agyáig. A szálka köré élénkvörös vér gyűlt. Ari kihúzta
a szálkát, és eldobta, mire az agya egyáltalán jelezte volna a sérü-
lést.
Ő itt dekkol a fán, míg a falkája a közelben táborozik, és ezeket a
mutáns dögöket kell bámulnia a messzelátóval.
Ahelyett, hogy a földön lenne, megveregetné Max vállát, és ami-
kor a lány megfordul, beverné az orrát.
De nem. A lány odabent van abban a palotában, ahol megint meg-
játszhatja a tökéletes hercegnőt, aki mindenkinél több és jobb, még
nála is.
Az egyetlen öröm, ami az elmúlt negyvennyolc órában érte, Max
képe volt, amikor rájött, hogy életben van. Döbbent volt. Döbbent
és rémült, emlékezett büszkén Ari. Azt szerette volna, ha Max mindig
így nézne rá, amikor találkoznak.
Rendben, Maximum. Kapsz egy wellness hétvégét – gondolta Ari gú-
nyosan. – De az idő közeleg. És én várni foglak. Számíthatsz rám.
A gyűlölet a gyomráig kúszott, megcsavarta a bensőjét, és érezte,
hogy kezd átváltozni. Arccsontja megnyúlik, a háta púpos lesz.
Nézte, ahogy a karjára néhány másodperc alatt durva szőr nő, és
az ujja végéből hegyes karmok ugranak elő. Úgy szerette volna
57
ezekkel a karmokkal megsimogatni Max arcát, Max tökéletes pofiká-
ját...
Kínjában fuldokolni kezdett, a világ elfeketült a szeme előtt, és
gondolkodás nélkül saját karjába harapott. Jó erősen, és várta a ha-
tást. Aztán zihálva a fatörzsnek dőlt, pofája vöröslött a vértől, és
karja hidegen zsibbadni kezdett a fájdalomtól. Ah! Így mindjárt
jobb.
58
MÁSODIK FEJEZET
PARADICSOM VAGY BÖRTÖN?
22.
TALÁLD KI, HÁNY SZOBA VOLT ANNE VIDÉKI KUNYHÓJÁ-
BAN? Hét. Egy neki és egy mindegyik madárgyereknek. Találd ki,
hány fürdőszoba járt mindehhez? Öt. Öt fürdőszoba egy házban.
– Max! – döngette meg Gázos a hálószobaajtómat. Kinyitottam
neki, a hajam vizes volt a hosszú, égetően forró vízzel történt zuha-
nyozástól.
– Kimehetek a házból?
– Már nem is emlékeztem rá, hogy milyen az eredeti bőrszíned –
néztem rá. – Biztos voltam benne, hogy piszkosszürke.
Rám vigyorgott.
– De beleillettem a környezetembe, nem? Kimehetek?
– Igen, menjünk együtt! Adjunk Iggynek néhány tájékozódási
pontot!
– Az mi? Olyan, mint egy repülőgéphangár – mondta Böki.
A nagy, vörös épületet fák takarták el, de most, hogy kutatni
kezdtünk, más dolgokat is találtunk.
– Egy csűr – mondta Agyar.
Rajta tartottam a szemem. Elhatároztam, hogy a fáradtság leghal-
ványabb jelére beküldőm a házba.
– Egy csűr állatokkal? – kérdezte Angyal izgatottan. Totál ugatni
kezdett, mintha szagot fogott volna.
– Úgy tűnik – vettem fel Totált a földről. – Ide, figyelj! Hagyd
abba a csaholást, még megijesztesz valakit!
Totál sértettnek tűnt, de elhallgatott a kezemben.
– Azt az elsőt Cukornak hívják – mondta Anne, amikor utánunk
jött. Miután megmutatta a szobáinkat, meg amit még meg kellett,
szabadfoglalkozást engedélyezett.
A nyitott csűr előtt álltunk, és néztük Cukrot. A világosszürke ló
érdeklődve nézett vissza ránk.
– Gyönyörű! – álmélkodott Böki.
– Hatalmas! – hüledezett Gázos.
59
– Nagy és aranyos – mondta Anne, és egy dobozból répát húzott
elő. Bökinek adta, aztán a ló felé biccentett.
– Kínáld meg vele! Szereti a répát. Megeszi a tenyeredből. Böki
óvatosan előrelépett, majd a ló felé nyújtotta a répát. Ez a kölyök
egy jól irányzott rúgással képes lett volna eltörni bárki bordáját, a
lóhoz közeledve mégis cidrizett.
Cukor nagyon óvatosan elvette a répát, és elégedetten csámcsogni
kezdett.
Böki sugárzó arccal nézett rám, és elszorult a torkom. Az egész
olyan volt, mintha egy rakás városi gyereket kihoztak volna egy ta-
nyára valamelyik családsegítő program keretében.
Gyönyörű táj, friss levegő, állatok és...
– Fél órátok van, gyerekek – mondta Anne. – Hatkor vacsora. Ép-
pen ezt akartam mondani: ...és rengeteg kaja. Csodálatos volt. De hol
a csapda? Merthogy semmit nem adnak ingyen, abban biztos vol-
tam.
60
23.
– IGEEEN! – mutatott Gázos a nagy tóra. – Csobbanhatok egyet?
A tó akkora volt, mint egy focipálya, kavicsos partját sásliliomok és
nádbugák szegélyezték.
Gyanakodva néztem, és vártam, hogy a Tavi Szörny mikor veti ki
magát a mélyből. Oké, nevezz nyugodtan paranoiásnak, de nekem
ez a hely akkor is hátborzongatóan idilli volt. Például a hálószobám
igazán bájos volt. Bájos! Mi közöm nekem a bájossághoz?! Talán
életemben nem ejtettem ki ezt a szót.
És most itt álltam összehúzott szemmel ennél a képeslap-tónál.
Mi ez? Egy újabb agyafúrt teszt?!
– Most nincs rá idő, Gázos – mondtam, és megpróbáltam elnyom-
ni növekvő félelmem. – De holnap úszhatunk egy kicsit.
– Annyira gyönyörű ez a hely! – áradozott Böki a gyanús dombo-
kat, a sötét, rejtelmes gyümölcsöst, a tavat (lásd a fenti leírást) és a
tóba futó, tényleg csobogó patakot elnézve. – Olyan, mintha az
édenkertben lennénk!
– Igen, és az a sztori is milyen jól végződött! – motyogtam ma-
gamban.
– Nézzétek, ott még több állat van! – mutatta Angyal.
És tényleg, mintagazdaságban háztáji tenyésztésű, cuki kis állato-
kat vettünk észre.
– Oké, visszafelé elmehetünk mellettük. Nem tudom, ti hogy
vagytok vele skacok, de én éhes vagyok. – Agyarra pillantottam, aki
egyre sápadtabb lett. Ma este, vacsora után majd megpróbálom rá-
venni, hogy ücsörögjön kicsit az ijesztően barátságos kandalló mel-
letti, rémesen kényelmes fotelben.
– Bárányok! – kiáltotta Angyal, amikor észrevett néhány barna
gyapjúgombolyagot.
– Úgy látszik, Anne nagy állatbarát – jegyezte meg Agyar, amikor
elindultunk Angyal után. – Lovak, bárányok, kecskék, csirkék, ma-
lacok.
– Na, igen. Azon tűnődöm, melyik lesz a következő vacsora. Rám
villantotta ritka mosolyainak egyikét, és úgy éreztem, mintha a nap
jött volna fel. Elpirultam és elindultam előre.
– Odanézzetek! Malacok! – mondta izgatottan Gázos. – Gyere,
61
Iggy!
Gázos Iggy kezét egy malac füle mögé tette. Amíg Iggy vakargat-
ta, a malac kéjesen röfögött.
– Úgy irigylem a malacokat – mondta Gázos, és lelki szemeim
előtt baconszalonna darabok kezdtek táncolni. – Senki sem szól rá-
juk, ha piszkosak, vagy kész disznóól a szobájuk.
– Igen, ez azért van, mert ők disznók – mutattam rá. Totál abban a
másodpercben belém karmolt, és kiugrott a karomból. – Hé! – Ak-
kor vettem észre, hogy egy nagy testű, fekete-fehér terelőkutya ug-
rik fel a fűből. Totál megvetette mellső lábait, és hangosan ugatni
kezdett. A másik visszaugatott.
– Totál! – csaptam össze a tenyerem. – Hagyd abba! Ez az ő udva-
ra! Angyal!
Angyal előrefutott, és elkapta Totál nyakörvét.
– Már nyakörve is van?! – lepődtem meg.
– Jól van. Totál! Nyugodj meg! – simogatta Angyal a fejét. Totál
abbahagyta az ugatást, undorodva megrázta a fejét és ezt mondta:
– Tanyasi bunkó!
Pislogtam egyet, és leesett az állam. Akkor vettem csak észre,
hogy Gázos zsebre tett kézzel és fütyörészve megpróbál elsurranni.
Mivel nem akartam megadni Gázosnak azt az örömöt, hogy megint
sikerült rám hoznia a frászt a hülye hangutánzásával, inkább nem
szidtam le.
– Gyerünk! Vályúhoz! – mondtam.
62
24.
– NA, LÁSSUK, MIT TALÁLUNK! – motyogtam. Mindannyian a
„szobámban" voltunk, ahol a New York-i Intézetből szerzett lapo-
kat kiterítettem az ágyra. Amikor a számítógépen megtaláltam az
aktákat, és kinyomtattam, még akadtak olvasható információk,
most azok az oldalak eltűntek, és a lapokon csak számkódokat talál-
tunk. Mi történt az olvasható oldalakkal? Fogalmam sincs. Ez is egy
újabb teszt?
Szóval gyakorlatilag csak számsorok voltak előttünk. Nagy ritkán
ugrott elő közülük egy-egy olvasható szó. Ami általában mi vol-
tunk, vagyis a nevünk. Pedig ezek az oldalak a szüléinkről tartal-
maztak információkat.
– Mit szólnátok, ha mindenki kapna két lapot, amit átbogarászna?
– javasoltam. – Hátha találunk valamit. Keressetek ismerős számo-
kat, vagy valami logikát a számok között.
– Ez egészen úgy hangzik, mint egy terv – mondta Iggy. – Bár én
ebből kimaradok.
– Majd felolvasom neked – ajánlkozott Agyar.
Iggy bólintott, én meg kiosztottam a lapokat. Agyar halkan olvas-
ni kezdett Iggynek, aki koncentrált, és néha bólintott.
Én a lapjaimmal az asztalhoz telepedtem. A következő órában
minden alapszintű kódtörő technikát bevetettünk, amit csak ismer-
tünk. Mintákat kerestünk, hatszögeket néztünk – de nada, semmi.
Egy újabb órával később a tenyerembe temettem az arcom.
– Ilyen nincs! – mondtam, és sikítani szerettem volna elkeseredé-
semben. – Lehet, hogy egy számítógépes kód. Ha az, akkor soha-
sem törjük fel.
– De ez is egy teszt, nem igaz? – kérdezte Gázos. Apró arca fáradt
volt. Már tíz óra felé járt. Ezeket a baglyokat ágyba kellene dugnom.
– Amikor megmentettük Angyalt, Jeb azt mondta neked az Iskolá-
ban, hogy minden egy teszt. Vagyis ez azt jelenti, hogy elvileg fel
kell tudnunk törni ezt a kódot is.
– Erre már én is gondoltam. Ez a legidegesítőbb az egészben! –
mondtam. – Már minden lehetséges módot kipróbáltam. Attól tar-
tok, ezen a vizsgán megbuktam...
Kopogtatás szakított félbe. Az ajtó résnyire kinyílt, és Anne dugta
63
be a fejét.
– Sziasztok, srácok! Álmosak vagytok már? Kristály, nem akarsz
lefeküdni?
– De – ásított Böki. – Hulla vagyok. Gázos rám nézett, és én bólin-
tottam.
– Igen – válaszolt Anne-nek. – Már éppen össze akartunk esni.
– Helyes – mondta könnyedén a nő. – Szükségetek van még vala-
mire, mielőtt összeestek?
– Nincs. Jól vagyunk – sétált ki Angyal Anne után. Amikor elin-
dultak a folyosón, hallottam, hogy Anne megkérdezi: – Ariel, nem
kellene Totált kiengedni, hogy elvégezze a dolgát?
– De igen – felelt Angyal.
Én meg ott álltam a szobában, és teljesen feleslegesnek éreztem
magam. Valaki más törődött a csapatommal.
64
25.
ÜDVÖZÖLLEK AZ ÜGYNÖKKÉPZŐ TÁBOR MÁSODIK NAP-
JÁN!
Egy bőséges reggelivel kezdtük, amit Iggy és én dobtunk össze,
miután rájöttünk, hogy az egyedülálló Anne Walker proteinszelet-
tel és narancsízű sportitallal akarja kiszúrni a szemünket.
Ami még el is ment volna, ha továbbra is a kukabúvárok életét él-
nénk, vagy a Tescóból kellene összelopkodnunk a napi betevőnket,
de mivel egy hétszobás vidéki villában rostokoltunk, amiben mély-
hűtő is volt, nem beszélve a konyhai eszközök garmadájáról, ennyi-
vel nem érhettük be.
Összedobtunk egy nagy adag rántottás-baconös-pirítósos s a
többis mixet – mindenki legnagyobb örömére.
Ezután egy kis eligazítás következett. Anne elmondta, hogy a sa-
ját szobájában mindenkinek akkora rendet és tisztaságot kell tarta-
nia, mintha vendéget várnánk. Tudod, mi zavart az egészben a leg-
jobban? Hogy a csapat tényleg kitakarított.
Nem mondtam nekik, hogy takarítsanak ki a szobáikban, amikor
még voltak szobáink?! De. Megtették? Nem. Itt meg úgy ágyaztak,
és rakták sorba a cipőiket, mint a kis angyalok. Egy idegennek. A kis
szemetek.
Ezután tömegsport következett a vidéki levegőn. Repülés, bok-
szolás, játszás, úszás, lovaglás.
Ebéd. Anne a szendvicskészítés tudományát művészi fokra fej-
lesztette.
Ebéd utáni pihenés, játék stb. Anne néha félrevont valamelyikün-
ket, és elbeszélgetett vele. Mi megmutattuk neki, mit tudunk. Sze-
rette nézni, ahogy repülünk – mint valami csudabogarak, siklottunk
neki az égen.
Órákon át el tudott volna nézni bennünket a látcsövén keresztül.
Olyan csodálkozás és öröm volt az arcán, ami több ezer méterről
látszott.
Vacsora. Anne nagyon elfáradt. Azok közé a nők közé tartozott,
akinél az egészséges táplálkozás kimerült a mikrohullámú sütőben
kiengedhető ételekben. Az első napot követően elment bevásárolni,
és vagy tizenöt szatyor alapanyaggal meg egy szakácskönyvvel tért
65
haza. Az eredmény vegyes lett.
De nem nyavalygok. Legalább meleg vacsora volt, és valaki elké-
szítette helyettünk, ami számomra egyet jelentett a csodással.
A második nap megpróbáltam ágyba dugni a csapatot Anne előtt.
Zavart, hogy ő csinálja. Átveszi a szerepemet. Még mindig én vol-
tam a főnök. Anne és az ő meseháza hamarosan távoli emlékek
lesznek. Mint Jeb. Vagy dr. Martinez és Ella. Mint minden a mi foly-
ton változó életünkben.
Már két hete lehettünk a farmon. Az ágyamon fekve éppen ked-
venc kedvencemet, Liam Roonyt hallgattam. Liam, Liam, te vagy a
mindenem. A kicsik már aludtak. Valaki alig hallhatóan megkocog-
tatta az ajtót.
– Szabad! Agyar volt az.
– Mi a helyzet? – néztem rá.
– Ezt nézd! – Néhány kódolt lapot tett az ölembe, aztán egy vas-
tag spirálfűzött könyvet dobott az ágyra, majd kinyitotta a térde-
men.
– Addig néztem, amíg bele nem golyóztam, haver! De aztán fel-
tűnt, hogy térkép-koordinátákra hasonlítanak.
Levegő után kaptam. Amint kimondta, rájöttem, mennyire igaza
van.
– Ebben a könyvben Washington részletes térképe van. Anne au-
tójából vettem ki. Nézd, mindegyik oldal számozott, ahogy a térké-
pek is, és a térkép minden rácsa. És most nézd ezt a maszlagot Gá-
zos neve mellett! Huszonhét, nyolc, G kilenc. Fogtam magam, és a
huszonhetedik oldalra lapoztam. Ez egy városrész, látod?
– Igen – mondtam halkan.
– Ez a városrész tizenkét kisebb térképre van bontva. Megnéztem
a nyolcas térképet – lapozott oda Agyar. – Ez egy nagyítás. Aztán
megkerestem a G oszlopot, és lehúztam az ujjam a kilences sorig –
az ujját lassan lecsúsztatta a térképen. – És egyértelműen egy kis ut-
carészletet jelöl.
Rámeredtem.
– Te jó ég! Megnézted a többit is? Bólintott.
– Például ezt itt, Böki neve mellett. Ugyanez a helyzet. Mintha
egy bizonyos utcát jelölne.
– Zseni vagy! – mondtam, de csak vállat vont, és majdnem zavar-
ba jött. Agyar soha nem jött zavarba. – Böki annyira biztos volt ben-
66
ne, hogy a szüleit Arizonában találja meg – tettem hozzá.
Újabb vállvonás.
– Nem tudom. Az asszony, akit láttunk, fekete volt. De nem ha-
sonlított túlzottan Bökire. Szerinted, megér egy ellenőrzést?
– Abszolút! – mondtam, és letettem a lábam a földre. – Mindenki
alszik?
– Igen. Anne táborvezetőt is beleértve.
– Rendben. Egy perc, és felkapom a farmert!
67
26.
– HM! – mondtam.
Agyar egy tűzcsapra tette a térképet, és egyik lábával megtámasz-
totta. Elővette a kódolt lapot, én pedig elemlámpával világítottam
neki. Leellenőrizte a koordinátákat, aztán megmutatta nekem is.
Megnéztem az utcatáblát mindkét sarkon.
– Igazad van. Ez lesz az. Ha tényleg térkép-koordinátákról van
szó, akkor ennek kell lennie.
A szemben lévő épületre néztünk. Nem egy pofás, fehér kerítéses,
családi ház volt, ahová az ember szívesen hoz haza egy újszülöttet,
amiből az őrült tudósok mutáns madárkölyköt csináltak. Nem, ez
egy pizzéria volt.
Ez a háztömb egy autómosóból, egy pizzázóból és egy száraztisz-
títóból állt. A másik oldalon park terült el. Se családi, se társashá-
zak, sehol semmi, ahol valaki lakhatott volna.
– A szarba – foglalta össze Agyar.
– Egyetértek – mondtam, és átvágtam az utcán. – Lehet, hogy a
pizzériázó helyén valaha lakóház állt, csak lebontották.
A sötét étterem előtt álltunk. A falán egy fekete-fehér fotó lógott.
A fényképen emberek álltak a pizzériázó új, csillogó-villogó verzió-
ja előtt. Alatta a következő felirat: „1954 óta".
– Ennyit a teóriádról – mondta Agyar.
– Most is te akarsz káromkodni, vagy meghagyod nekem? – kér-
deztem.
– Ez a te köröd – mondta nagylelkűen Agyar, és a zsebébe gyűrte
a lapot.
– A szarba! Oké, nézzük a másik címet! Hátha azzal több szeren-
csénk lesz!
Több szerencsénk lett. A másik címen egy igazi házat találtunk.
Csak az volt a baj, hogy egy elhagyott lakóházról volt szó, még-
hozzá a gettó kellős közepén, ahol a társadalom leglecsúszottabb ré-
sze tengette életét – legtöbbjük ilyenkor intézte az „ügyeit", hajnali
kettőkor.
– Azért nézzük meg! – húzódtam vissza az árnyékba.
A szomszéd ház kátrányos tetején landoltunk. Félóráig figyeltük
az épületet, de csak kettő (esetleg valamivel több) csavargó hédere-
68
zett a romban.
Amikor a második ürge is elment „otthonról", és egy jó ideig nem
is jött vissza, felálltam:
– Mehetünk?
– Igen – válaszolta, és átugrottunk a másik tetőre.
69
27.
– MELYIK HELYET VÁLASZTANÁD? – kérdeztem suttogva
Agyartól. – A New York-i csatornarendszert, vagy egy elhagyatott
házat hajléktalan alkoholistákkal?
Miközben a válaszon gondolkozott, Agyar átlépdelt egy szobán,
gondosan kikerülve a betört ablakon besütő hold négyszögét.
– Inkább a csatornát – suttogta vissza.
A második emeleten kezdtük, onnan haladtunk lefelé. Sorra nyi-
togattuk az ajtókat, benéztünk a kandallókba, rejtekajtók után ku-
tatva megkopogtattuk a tapétákat.
Két órával később szurtos kezemmel megvakartam a homlokom.
– Nem találtunk semmit. Ez gáz.
– Az – sóhajtott Agyar. – Nézzük meg azt az utolsó beépített szek-
rényt, aztán szétválunk!
Bólintottam, és kinyitottam a folyosón lévő kabáttartó szekrényt.
Üres volt, a repedezett gipszréteg alól kikacsintott a faváz. Már ép-
pen be akartam csukni, amikor egy fehér csíkon megakadt a sze-
mem. A homlokomat ráncolva rávilágítottam, aztán benyúltam
érte. Valamit a faborda mögé dugtak.
– Mi az? – kérdezte Agyar halkan.
– Még nem tudom – suttogtam vissza. – Lehet, hogy találtam va-
lamit...
Kihúztam a résből. Egy négyzet alakú, tíz centiméter hosszú pa-
pírdarab volt. Amikor megfordítottam, elakadt a lélegzetem. Egy
fénykép volt.
Agyar áthajolt a vállam fölött, amikor a fotóra világítottam. Egy
asszonyt ábrázolt, aki a kezében egy csecsemőt tartott. A csecsemő
duci volt, szőke hajú és kék szemű... Kiköpött Gázos. Még a forgóit
is beleértve.
70
28.
– ATYA-GATYA! – suttogtam, de a következő pillanatban döngő
lépteket hallottunk közeledni a bejárati ajtó felé.
– Visszajöttek! Nyomás felfelé! – mondta halkan Agyar. Megpör-
dültünk, és felrohantunk a lépcsőn. Az ablakokon besütő hold a
lépcsőkre vetítette árnyékainkat.
Hallottam, hogy az ajtó becsukódik, és valaki utánunk kiált:
– Hé!
Lábak dübörögtek a lépcsőfokokon, és mintha valaki baseballütő-
vel csapkodta volna a falat. Döndülést hallottunk, aztán a potyogó
gipsz hangját.
– Ezt csináljuk a fejetekkel is! – kurjantotta az egyik alkoholista. –
Elkapunk benneteket!
A lépcső tetején jobbra fordultam, arra, amerről jöttünk. Jó né-
hány szoba előtt elrohantam, mire rájöttem, hogy Agyar lemaradt.
Lefékeztem, és megláttam a folyosó túlsó végén.
Intettem neki, de amikor elindult volna felém, a két idióta közénk
toppant.
A baseballütő hidegen csattogott egyikük tenyerén. A másik egy
törött üveget tartott a kezében.
– Na – morogta az egyik – nem akarsz a babánk lenni? Baba. Már
megint.
Megálltak egy pillanatra, a vigyoruk szélesebb lett. Gusztustala-
nabb.
– Ez csirke még! – fakadt ki az egyik.
Az üveges ürge kihúzott egy ijesztő kést az övéből. Megcsillantot-
ta a holdfényben.
Agyar? Biztos kitaláltál valami cselt, és mindjárt beavatkozol – gondol-
tam feszülten. – Agyar, hol vagy?
– Tőlünk akárki babája lehetsz, de most a miénk leszel. – A fickók
alig látszottak ki a mocsoktól, és a gereblyének több foga volt, mint
nekik összevéve.
– Elnézést – gúnyolódtam -, de ez elég szexistán hangzott... Nem
volt idejük válaszolni.
– Fiaim, az Isten nem szeret benneteket – mondta mély hangon
Agyar.
71
Mi vaaan?! – lepődtem meg.
– Vhááá! – pördültek meg ijedten a hajléktalanok.
Agyar széttárta szárnyait, és az elemlámpával alulról megvilágí-
totta az arcát, hogy arccsontja és a szeme kísértetiesen kiemelked-
jen. Leesett az állam. Tisztára úgy nézett ki, mint a Halál Angyala.
Nagy szárnyai betöltötték a folyosót, és felértek a mennyezetig,
miközben mozgatta őket.
– Isten nem szereti a rossz embereket – mondta hátborzongató,
dörgedelmes hangon.
– Ez meg ki az ördög...? – motyogta az egyik színtelen hangon, a
szája lefittyedt, és szeme kigúvadt. – Biztos túl sokat ittam.
– Én is látom, haver – suttogta a másik. – Akkor mindketten túl
sokat ittunk.
Én is suhogtatni kezdtem a szárnyam. Látványos, amikor kitá-
rom. Meg buli is.
– Az Úr egy próba elé állított benneteket – mondtam a legkísérte-
tiesebb hangomon. – És tudjátok, mi a nagy helyzet? Az, hogy buk-
tátok.
A csavargók megdermedtek, arcukra rettegés és csodálkozás ült
ki.
Aztán Agyar előrelépett.
– Grrr! – és csapkodni kezdett a szárnyával, mint egy bosszúálló
angyal. Esküszöm, még engem is megijesztett.
– Grrr! – vicsorogtam, és széttártam a szárnyam.
– ÁÁÁÁ! – kezdtek el gyorsan hátrálni a fickók. Pechjükre épp a
lépcsőház volt mögöttük. Hiába próbáltak egymásban megkapasz-
kodni, úgy gurultak le a lépcsőn, mint két kiáltozó krumpliszsák.
Adtam Agyarnak egy pacsit, aztán már ott sem voltunk. Akkor
megszólalt a Hang a fejemben:
Örülök, hogy ilyen jól szórakozol... amikor küszöbön a világ vége.
72
29.
ÜZENNÉK VALAMIT A VILÁGNAK MEG A CIVILIZÁCIÓ-
NAK: ez a forró zuhany dolog nekem nagyon bejön.
Lassan elzártam a vizet, kiszálltam és beburkoltam magam a tö-
rülközőmbe. Dove-friss volt. Különben a civilizáció maga csupa fe-
lesleges követelményből áll – ne felejtsd el megfésülni a hajadat,
mindennap tiszta ruhát vegyél fel -, csupa olyan apróságból, ami-
hez eddig nem voltam hozzászokva.
De azért igyekeztem.
– Max! – kopogott Iggy az ajtón. – Bejöhetek? Fogat szeretnék
mosni.
– Nem! Egy szál törülközőben vagyok!
– De én vak vagyok! – mondta türelmetlenül.
– Nem mondod! Tényleg? Biztos vagy benne? – fogtam meg a fé-
sűt, és letöröltem a párát a tükörről. Aztán le kellett nyelnem egy si-
kolyt. Radírozó Max ugyanis visszatért.
– Nagyon vicces! Azért ne költözz be a fürdőszobába! Hiába cico-
mázod magad, neked úgysem használ!
Még akkor sem vettem levegőt, amikor Iggy lábainak kopogását
már a folyosó másik végéről hallottam.
Nyeltem egy nagyot, és remegő ujjal megérintettem az arcom.
Sima volt. A tükörben egy szőrös mancs, éles körmökkel egy kutya-
orrot vakargatott.
– Mi történik itt? – suttogtam halálra rémülten. Radírozó Max rám
vigyorgott.
– Nem is különbözünk annyira, mint gondolnád – mondta. – Min-
den összefügg. Én a te részed vagyok. Te az én részem vagy. Segít-
hetnénk egymást.
– Te nem olyan vagy, mint én – suttogtam. – És én soha nem le-
szek olyan, mint te.
– Max, Max... – cöccögött Radírozó Max. – Már olyan vagy. Meg-
pördültem, és kirohantam a fürdőszobából. Mielőtt bárki meglátha-
tott volna, bevágtam magam mögött a szobám ajtaját.
Aztán csak ültem az ágyon, remegtem és az arcomat tapogattam,
hogy még mindig én vagyok-e.
– Tényleg meg fogok őrülni? – suttogtam magam elé.
73
74
30.
AMIKOR MEGHALLOTTAM A HALK KOPOGTATÁST, ugrot-
tam egyet ijedtemben, minden izmomat összerántotta a félelem.
Biztos Iggy.
– Már üres a fürdő! – kiáltottam ki. A hangom még mindig reme-
gett kicsit.
– Igen, tudom. Hallom, hogy a hangod a szobádból jön – felelte
Agyar.
– Mit akarsz?
– Bemehetek?
– Nem!
Persze hogy kinyílt az ajtó. Agyar bedugta a fejét. Látta, milyen
sápadt és rémült vagyok. Kényszeresen tapogattam az arcom, és bá-
multam a tenyerem. Még mindig sima volt rajta a bőr.
Felvonta egyik sötét szemöldökét, bejött, majd becsukta maga
után az ajtót.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Nem tudom. Valami nincs rendben velem, de nem tudom, mi-
csoda – suttogtam.
Agyar várt egy pillanatot, aztán leült mellém az ágyra, és gyengé-
den átkarolta a vállam. Ott ültem magamba roskadva, egy szál tö-
rülközőben, és szörnyen éreztem magam. Nem féltem ennyire. na-
pok óta.
– Nem lesz semmi baj – nyugtatott.
– Azt te honnan tudod?
– Én mindent tudok, elfelejtetted?
Túlságosan rosszul éreztem magam ahhoz, hogy mosolyogjak.
– Figyelj, bármi a probléma, megoldjuk, ahogy eddig is! Nagyot
nyeltem. Szerettem volna neki beszámolni Radírozó Maxről, de túl-
ságosan féltem és szégyelltem.
– Agyar, ha átváltoznék. valami rosszá. akkor meg tudnál állítani?
Némán nézett rám. Vettem egy nagy levegőt:
– Ha átváltoznék Radírozóvá – mondtam határozottabban -, le
tudnál győzni? Hogy a többieket megmentsd?
Farkasszemet néztünk egymással.
– Igen. Azt tenném, amit tennem kell. Megkönnyebbülten felsó-
75
hajtottam.
– Köszönöm – mondtam halkan. Agyar felállt, és megszorította a
vállam.
– De nem lesz semmi baj – ismételte meg. Lehajolt, és gyorsan
megpuszilta a homlokomat. – Ígérem.
Azzal eltűnt, otthagyott, én meg jobban össze voltam zavarodva,
mint valaha.
76
31.
– VIGYÁZAT, BOMBATÁMADÁS! – kiáltotta Gázos. Felkaptam
a fejem, és láttam, hogy a tó fölé repül, majd becsukja a szárnyát,
ágyúgolyóvá gömbölyödik, és mániákus kacagással zuhanni kezd.
Még nekem is fájt, amikor méteres hullámokat csapva a vízbe csa-
pódott.
Hamarosan újra felbukkant a szőke kobakja, és szélesen elvigyo-
rodott.
– Láttátok ezt?! – rikkantotta. – Eszméletlen volt! Még egyszer
megpróbálom!
– Rendben – vigyorogtam én is – de vigyázz magadra!
– És rám! – kiáltotta Böki, amikor Gázos kimászott a partra. – Vi-
gyázz, hová esel! Az előbb is majdnem eltaláltál!
– Bocs – mondta Gázos.
Örültem, hogy a csalódás nem rontotta el a kedvüket. Agyarral
ugyanis beszámoltunk nekik a városba tett eredménytelen felfede-
zőútról. Megint rossz nyomon jártunk.
Begépeltem egy újabb kereső kifejezést, aztán beárnyékoltam a
képernyőt, hogy jobban lássam. Igen, pontosan erre volt szüksé-
gem! Wifire a tó mellett. Odahúztam egy kerti széket, kölcsönkér-
tem Anne laptopját, és ügyeltem rá, hogy mindig legyen egy pohár
limonádé elérhető távolságban.
Washington D.C. környékén tíz gyereknek veszett nyoma az el-
múlt négy hónapban. Talán a tudósok rabolták el őket, hogy legyen
alapanyaguk a kísérletezgetéshez? Elképzelni sem tudtam, min me-
hettek át azok a családok. Vajon mi történt, amikor mi eltűntünk? A
szüléink aggódtak, ugye? Hiányoztunk nekik, nem?
Hm! Ezen sokat lehetett volna gondolkozni. Begépeltem egy má-
sik kifejezést a Google-be.
Angyal bukkant fel a víz alól.
– Max! – Legalább tíz percig volt odalent. Bár tudtam, hogy képes
lélegezni a víz alatt, nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne
ugorjak utána, amikor öt perce nem jött fel.
– Igen, kicsim?
– Mi a legjobb módja a halfogásnak? Gondolkoztam.
– Attól függ, milyen halat akarsz fogni – kezdtem volna a mellé-
77
beszélést.
– Nem! Mi a legjobb módja a halfogásnak? – ismételte meg An-
gyal a kérdést.
Ó!
– Fogalmam sincs – vallottam be óvatosan.
– Ha valaki hozzád vágja! – nevetett Angyal. Felnyögtem, Totál
pedig vihogni kezdett mellettem.
– Jó vicc volt, mi!? – mondta. A szemem forgatva keresni kezdtem
a hangutánzó Gázost.
Hoppá. Gázos tizenöt méterre volt a levegőben, és megint bombá-
nak képzelte magát.
Totál elügetett nyulak után szaglászni, én meg Angyalra néztem.
– Angyal?
– Tessék? – nézett rám ártatlan, kék szemmel. Hülyén éreztem
magam, de meg kellett kérdeznem.
– Totál tud... ööö... beszélni?
– Aha – mondta egyszerűen Angyal, kicsavarta a vizet a hajából.
Rábámultam.
– A kutya beszél. Totál beszél, és te nem szóltál róla nekem?
– Tudod. – nézett a kutya után, hogy elég messze van-e, aztán le-
halkította a hangját: – El ne áruld neki, hogy ezt mondtam, de elég
unalmas beszélgetőtárs.
Elképedtem. A szám kinyílt, de gyorsan becsuktam, mert nem
akartam, hogy beleszálljon egy légy. A nádbugák és sásliliomok kö-
zött ügető kutyára néztem.
– Totál! – A kiáltásomra felkapta a fejét, és odaszaladt hozzám. A
lihegéstől kilógott a szájából kis rózsaszínű nyelve.
– Totál – szólítottam meg, amikor odaért -, tudsz beszélni? Letette
a hátsóját a fűbe, és tovább lihegett.
– Igen. Miért kérdezed?
Jesszus. A mutáns csodabogarakhoz már hozzászoktam, de egy
beszélő kutyához?!
– És miért nem árultad el előbb? – kérdeztem.
– Tényleg nem akartalak átverni benneteket. – vakarta meg hátsó
lábával a fültövét. – Maradjon kettőnk között, de én még mindig
nem tudom megemészteni ezt a repülő kölyök dolgot.
78
79
32.
AZON AZ ÉJSZAKÁN NEM JÖTT ÁLOM A SZEMEMRE, ébren
feküdtem az „ágyamban", és néztem az árnyékokat, amiket a hold-
fény vetített a falra, amikor hallottam, hogy az ajtó csendben kinyí-
lik.
– Max! – suttogta Angyal alig hallhatóan. Felültem.
– Igen, kicsim?
– Nem tudok aludni. Röpködhetek egyet? – kérdezte.
Az órára néztem. Majdnem éjfélt mutatott. A ház csendes volt és
nyugodt. Eltekintve a folyosón osonó, puha talpacskáktól. Gázos
kukkantott be az ajtón.
– Max! Én sem tudok aludni!
– Jól van, öltözzetek fel! Használjuk ki, hogy a természetben va-
gyunk!
Végül mind mentünk, még Totál is.
– Szeretek repülni! – mondta Iggy karjában ficánkolva. – Csak le
ne ejts!
Nagyszerű volt. Itt, vidéken alig voltak lámpák, repülők és, már
amennyire tudtam, Radírozok sem nagyon.
A levegő hűvös volt és csípős, öt fok körül lehetett, és mintha fo-
lyékony oxigén csörgött volna a tüdőnkbe. Nagy köröket tettem, el-
kaptam a légáramokat, siklottam, és súlytalannak éreztem magam.
Az ilyen percekben éreztem magam a legnyugodtabbnak, a legnor-
málisabbnak. Mintha én is a világ megszokott része lennék, és nem
lógnék ki belőle.
Beleillesz, Max – szólalt meg a Hang. – Te a mindenség része vagy, és
a mindenség a te részed. Minden együtt áramlik. Minél jobban ellenállsz
az áramlásnak, annál több fájdalmat fogsz érezni. Minél inkább hagyod,
hogy elragadjon az ár, annál egészebb leszel.
A homlokom ráncoltam. Ezt meg hol olvasta? Egy lökhárítómatri-
cán?
Ne állj ellen az árnak, Max – mondta a Hang. – Légy az áramlás része!
Mivel fogalmam sem volt, miről beszél, úgy döntöttem, hogy
áramlás helyett egyelőre maradok a légáramnál, amin éppen repül-
tem, és jól fogom érezni magam.
– Nézzétek, denevérek! – kiáltotta Böki.
80
81
33.
KÖNNYŰ VOLT MEGLÁTNI ŐKET, mert százával, ha nem ezré-
vel csapongtak. A fák között cikáztak, mint furcsa, fekete idézőjelek
a bíbor ég előterében. Királyölyvekkel már repültünk, de a denevé-
rek eddig valahogy kimaradtak.
– Hé, ők is emlősök, mint mi! – Jobban hasonlítanak ránk, mint a
madarak? Nem, ha ezt a rovarzabálós dolgot vesszük.
– Sajog a fülem! – panaszkodott Totál.
– Az ultrahang miatt – magyarázta Iggy. – Azzal tájékozódnak.
Nagyon klassz. Befognátok? Szeretnék egy kicsit rádiózni.
Totál fújt egyet, aztán megnyugodott.
Bökivel és Angyallal kört alkottunk. Összeérintettük a szárnyvé-
geinket, és forogni kezdtünk körbe-körbe, mint egy tollas kerék.
Aztán Gázos odarepült hozzánk, szárnyával Böki hátára csapott,
és felkiáltott:
– Te vagy a fogó!
Agyar a magasban gyakorlatozott, éles fordulatokat tett, váratlan
irányváltoztatásokat végzett, azokat a mozdulatokat ismételte, ami-
ket az ölyvektől tanult még nyugaton. Alig lehetett látni – kivéve,
amikor átsuhant a hold előtt.
Aztán megint jött az a túlságosan ismerős hőhullám, és az arcom
égni kezdett. Kapkodtam a levegőt, és az adrenalin „bebikázta" a
szívemet. Gyorsan megtapintottam az arcom, és reméltem, hogy
nem változtam át Radírozóvá a többiek előtt.
A következő pillanatban kilőttem az ég felé, mint egy rakéta, a ha-
jam vége a hátamat verdeste, a szememet csípte a légáramlás. Hihe-
tetlenül gyorsan repültem, pedig a szárnyam alig mozgott. Te jó ég.
Ez meg mi a franc?! – kérdeztem magamtól az elmosódó földet látva.
A csapat, illetve a saját stabil utazósebességem százharminc kilo-
méter per óra volt. De kétszázra is fel tudtunk gyorsulni. Zuhanóre-
pülésben háromszázra.
De most sokkal gyorsabban suhantam, egyedül, mint egy kilőtt
puskagolyó.
Elképesztően pazar volt.
Csak úgy bizsergett bennem az öröm, de a nevetésem messze le-
maradt mögöttem, ahogy száguldottam az éjben. Lassan átvettem
82
az uralmat a testem felett, és elkezdtem lassítani.
Még csak nem is lihegtem. Újra felnevettem, és lenéztem Anne
házára. Akkor vettem csak észre, hogy legalább... ötven kilométeres
magasságban lehetek.
A csapat ott volt, ahol hagytam. Láttam őket odalent, mélyen ma-
gam alatt.
Tovább lassítottam, és visszarepültem hozzájuk. Öt döbbent arc
fordult felém. Pardon, hat. Ha beleszámítom Totált is. Gázos jutott
először szóhoz:
– Benned valami szuperhajtómű van! – mondta halkan.
– Én veled akarok repülni! – mondta Totál, és megpróbált kibújni
Iggy karja alól.
Felnevettem, kinyújtottam a karom, és beleugrott. Izgalmában
megnyalta a nyakamat, ezt egy kicsit túlzásnak találtam, de üsse kő!
– Ez meg mi volt? – kérdezte Angyal kerek szemmel.
– Azt hiszem, szert tettem egy újabb képességre. – mondtam ha-
talmas vigyorral az arcomon.
83
34.
EZT! BUMM! MAX! BUMM! HELYETT! BUMM! KAPOD!
BUMM! Szóval Max fénysebességgel tud repülni, mi?! Ari vicsorog-
va előreugrott, és a Radírozó felé csapott. A tömör rúd, ami maga-
sabb volt Arinál, és olyan vastag, mint a csuklója, tompán és fájdal-
masan döndült ellenfele hátán.
A Radírozó a matracra zuhant, és ott is maradt, alig lélegzett.
– Következő – morogta Ari.
Egy újabb falkatag változott át, és saját botját markolászva Ari elé
ugrott. Ari támadó üzemmódra kapcsolt, a nehéz bot csapásaiba be-
lerezgett a karja.
Látta Maxet, ahogy háromszáz kilométeres sebességgel száguld.
Látta az örömöt az arcán, és hogy a haja úgy lobogott a feje körül,
mint valami glória.
Jeb újabb ajándékot adott a csapatnak. És mit kapott ő? Termé-
szetellenes, nehéz és fájdalmas szárnyakat. Szárnyakat szeretett vol-
na, hogy jobban hasonlítson a csapatra. De a Radírozó testbe ülte-
tett szárnyak messze elmaradtak a madárkölykök szárnyai mögött.
Keserű epe kúszott fel a nyelőcsövén, és égetni kezdte a torkát. Na-
gyot bődülve lesújtott ellenfele fejére.
Ezt teszi majd Maxszel is. Igaz, hogy Max tizennégy éves volt, ő
meg csak hét, de háromszor nagyobb nála. Dagadtak az izmai, és
testében egy farkas ereje lakozott – meg egy farkas természete is.
Jeb azt mondta, ez elkerülhetetlen, és hogy bíznia kell benne. De
mi lett az eredménye? Hatalmas, sajgó szárnyai voltak, és Max még
mindig röhögött rajta. De ennek vége.
Hamarosan ő lesz apuka kedvence, Max meg egy rosszul sikerült
kísérlet távoli emléke.
Áldásukat adták erre a fejesek.
Elintézett ügy volt.
– Következő áldozat!
84
35.
IGAZ, HOGY AZ ELSŐ KÉT WASHINGTONI CÍMMEL nem
mentünk sokra, de egyelőre Agyar térkép-koordinátáinál nem volt
több a kezünkben. Ráadásul a második címen megtaláltuk Gázos
fényképét. Legalábbis én biztos voltam benne, hogy ő van rajta.
Vagyis nem volt teljesen időpocsékolás.
Akárhogy állt is a dolog, maradt még két címünk, ami ellenőrzés-
re várt. Rólam és a szüleimről továbbra sem találtunk semmi infor-
mációt, de úgy tettem, mint akit ez nem zavar.
– Várj, Totál! – vettem fel új dzsekimet, aminek a hátán nagy, tit-
kos rések nyíltak a szárnyak számára. Azon tűnődtem, hol vehette
Anne. A Madárkölyök Ruhaboltban? Totál mindenáron a karomba
akart ugrani, hogy ott ne hagyjam.
– Totál, talán jobb lenne, ha te itthon maradnál! – mondtam, és
felhúztam a cipzárt. – Tudod, mint a kutyák, őrizni a házat, meg
ilyesmi.
Totál megállt, és rám nézett:
– Ez annyira megalázó. Angyal odament és átkarolta.
– Max csak azért mondta, mert olyan bátor vagy, nagyok a fogaid,
meg éles a hallásod – békítgette Totált.
Alig tudtam megállni, hogy ne forgassam a szemem.
– Ja, persze, véletlenül sem azért, mert végül is kutya vagy. Totál
leült, és olyan makacs képet vágott, mint Gázos szokott.
– Én is menni akarok.
Agyar átmosolygott Totál fölött. Sóhajtottam egyet.
– Rendben – mondtam feszülten, mire Totál a karomba ugrott, és
megnyalta a nyakamat. A nyalogatásról majd később elbeszélgetek
vele.
Öt perc múlva a levegőben voltunk, és Washington D.C. felé re-
pültünk.
– Szóval, Angyal – szólítottam meg a két és fél méteres szárnyai-
val az éjszakai eget szelő lányt -, mit tudtál kiolvasni Anne gondola-
taiból?
– Nem sok mindent – gondolkozott el Angyal. – Annyit tudok,
hogy az FBI-nak dolgozik. Gondoskodik rólunk, és szeretné, ha jól
éreznénk magunkat. A fiúkról az a véleménye, hogy trehányak.
85
– Vak vagyok – kérte ki magának Iggy. – Hogy várhatja el tőlem,
hogy mindent az élére rakjak?
– Ja, ha annyira fogyatékos vagy – gúnyolódtam -, akkor miért
tudsz főzni, bombákat gyártani és győzni Monopolyban?! Mindent
meg tudsz mondani rólunk, elég, ha a bőrünkhöz vagy a tollunkhoz
érsz.
Gázos kuncogni kezdett Iggy mellett, és Iggy összehúzta szemöl-
dökét.
Visszafordultam Angyal felé:
– Még valami?
– Valamit titkol előlünk – mondta Angyal lassan. – Nem tudom,
mit. Még az ő fejében sem tiszta, hogy mi, de valami történni fog.
Hirtelen éber lettem.
– De mi? Átad a fehér köpenyeseknek?
– Még abban sem vagyok biztos, hogy tudja, kik azok a fehér kö-
penyesek – mondta Angyal. – Nem tudom, hogy rossz dolog ké-
szül-e. Lehet, hogy át akar adni a... cirkusznak, vagy ilyesmi.
– Egypárszor bohócot csináltunk már magunkból, az igaz – je-
gyezte meg Agyar.
– Hm! Figyeljetek, srácok, tudom, milyen könnyű itt elengedni
magunkat, de mindig legyetek résen, rendben?
– Oké – mondta Angyal.
– Fázom – kényeskedett Totál. Összehúztam a szemem. Angyal
rám mosolygott.
– A nagy bundádban? – kérdeztem.
– Hideg van idefent.
Elhúztam a szám, aztán kicipzáraztam a dzsekimet, és aládugtam
Totált. Meg sem hallottam a többiek kuncogását. Totál kidugta a fe-
jét a dzsekim gallérjából.
– Így már mindjárt jobb – mondta boldogan.
– Megérkeztünk az első címhez – mutatott le Agyar. – Kezdődik
az előadás!
86
36.
– LEHET, HOGY A NŐ APJA FODRÁSZ? – találgatta Böki.
Agyarra néztem. Ez volt az a cím, amit a neve mellett találtunk,
vagyis ahol az anyja feltehetőleg lakott. Úgy tudtuk, hogy egyedül-
álló anya volt, egy tinédzser, aki lemondott Agyarról. De az első két
címhez hasonlóan itt is árnyékra vetődtünk. Egy fodrászüzlet volt
valami irodaépület árnyékában.
Agyar vállat vont, mintha mi sem történt volna, de én ismertem
őt annyira, hogy tudjam, mit jelent a megfeszített állkapcsa.
– Sajnálom – mondtam halkan. Egy pillanatra a szemembe nézett,
és kiolvastam belőle az érzéseit. Aztán ismét közömbössé vált a te-
kintete.
– Semmi baj. Min változtatott volna, ha megtaláljuk? – kérdezte. –
De azért ezt az utolsó címet is megnézzük!
– Még jó! – mondta Iggy. Ez volt az a cím, amit az ő neve mellett
találtunk.
– Oké, menjünk! – szállt fel Agyar, és hátra sem nézett, hogy kö-
vetjük-e.
– Nagyon maga alatt van – suttogta Angyal, amikor Böki és Gá-
zos a levegőbe emelkedtek.
– Tudom, drágám – suttogtam vissza.
– Engem nem érdekel, hogy honnan jöttem – mondta Angyal ko-
molyan a szemembe nézve. – Bárhová is születtem, ha te nem jö-
hetsz oda velem, én sem akarok.
Megpusziltam a homlokát.
– Erről ráérünk akkor beszélni, ha megtaláltuk őket. Most érjük
utol a többieket!
– Várjatok! – szaladt Totál egy tűzcsaphoz. – Dobnom kell egy pi-
sit!
87
37.
– NINCSENEK LAKÁSOK AZ ÜZLETEK FÖLÖTT SEM? – kér-
dezte Iggy, és érzelmei kiültek az arcára.
Nagyot sóhajtottam.
– Nincsenek. – Az Iggy neve mellett talált koordináta egy bevá-
sárlóközpont ázsiai éttermét jelölte.
– És mi van az út túloldalán? – kérdezte.
– Használtautó-kereskedés – feleltem. – Sajnálom, Iggy.
– Az én hibám, skacok! Azt hittem, feltörtem a kódot, de téved-
tem.
– Ha te tévedtél, akkor nem kell elkenődnünk, ugye? – kérdezte
Böki. – Csak azt jelenti, hogy még mindig nem törtük fel.
– Igen, erről van szó, Böki – mondtam, és örültem, hogy ilyen jól
fogadja.
– Mekkora szívás! – kiáltott fel váratlanul Iggy. Hangja visszhang-
zott a kirakatüvegeken. Belebokszolt egy utcai telefonba, és telibe
találta. Arca eltorzult a fájdalomtól, és a bütykein felhasadt bőrből
szivárogni kezdett a vér.
– Sajnálom, Iggy, én... – kezdtem.
– Nem érdekel, hogy sajnálod! Mindenki nagyon sajnálja! Csak az
érdekel, hogy megtaláljuk, akikhez tartozunk? – Dühösen elsétált,
cipőjével a parkoló kavicsát rugdosta. – Kezdem unni ezt! – indult
el a karját lengetve felénk. – Én válaszokat akarok! Nem vándorol-
hatunk egész életünkben egyik helyről a másikra, örökké menekül-
ve, örökké üldözve. – A hangja elcsuklott, mindannyian döbbenten
néztünk rá. Iggyt talán még sohasem láttuk sírni.
Odaléptem hozzá, de amikor megpróbáltam átkarolni, ellökte a
kezem.
– Mi mindannyian válaszokat akarunk, Iggy! – mondtam. – És
néha mindannyian számkivetettnek érezzük magunkat. Csak az a
lényeg, hogy. együtt maradjunk. Folytatjuk a szüleid keresését, ígé-
rem!
– Nektek persze könnyű. – A hangja halkabb volt, de annál kese-
rűbb. – Minden alkalommal, amikor új helyre megyünk, teljesen el-
veszett leszek. Nektek. sokkal könnyebb! Ha én elveszem, az sokkal
rosszabb, mintha ti elvesznétek, tudjátok?
88
Iggy még sohasem ismerte be kiszolgáltatottságát és sérülékeny-
ségét.
– Mi vagyunk a szemeid, Iggy – mondta Gázos vékony, ideges
hangon. – Nem kell látnod, ha mi itt vagyunk neked.
– Na, igen! De mi lesz, ha ti nem lesztek majd nekem?! – emelte fel
Iggy ismét a hangját, amíg kiabálni nem kezdett. – Mi lesz, ha
mondjuk, megölnek benneteket?! Már hogyne kellene látnom, te
marha! Emlékszem rá, amikor még láttam. Tudom, hogy milyen! De
most nem látok, és nem is fogok többé soha! És egy nap majd el-
vesztelek benneteket, mindannyiótokat... és ha ez megtörténik, ak-
kor végleg... elveszek én is.
Arca eltorzult a dühtől, felkapott egy aszfaltdarabot, és belevágta
a kirakatüvegbe. Amikor a nagy üvegfal betört, azonnal megszólalt
a riasztó.
– Hoppá – motyogta Iggy.
– Mint a vadlibák! – mondta Agyar. Angyal, Gázos és Böki fel-
szálltak. Totál a karomba ugrott, és bedugtam a kabátom alá.
– Én itt maradok – közölte Iggy. Megtorpantam.
– Mi?! Igyekezz már! Megszólalt a riasztó!
– Tudom, süket nem vagyok – mondta keserűen. – De nem érde-
kel! Találjanak meg, és vigyenek el! Nem számít. Most már semmi
sem számít.
Legnagyobb megdöbbenésemre leült az útpadkára. Hallottam a
közeledő rendőrautó szirénáját.
– Iggy, menjünk! Állj fel! – sürgette Agyar.
– Mondj egy okot, hogy miért! – ejtette a fejét a tenyerébe. Totált
átdobtam Agyar kezébe. A kutya meglepetten felnyiffant, amikor
elkapta.
– Menjetek! – parancsoltam.
Agyar felszállt, de a csapat a közelben maradt, felettünk lebegtek.
Lehajoltam.
– Iggy, sajnálom a ma estét – mondtam feszülten. – Tudom,
mennyire elkeseredtél. Mindannyian elkeseredtünk. És azt is sajná-
lom, hogy vak vagy. Emlékszem rá, amikor még láttál, és el sem tu-
dom képzelni, milyen lehetett elveszíteni a szemed világát. Sajná-
lom, hogy mutáns madárgyerekek vagyunk, és hogy nincsenek szü-
leink. Sajnálom, hogy Radírozók és emberek vannak a nyomunk-
ban, hogy megöljenek. És ha azt hiszed, hogy itt hagylak, akkor na-
89
gyon tévedsz! Igen, egy vak, mutáns szörnyszülött vagy, de az én
mutáns, vak szörnyszülöttem, és velem jössz! Most azonnal! Velünk
jössz, vagy esküszöm, hogy egy hétig fogom rugdosni azt a sápadt
fokhagymasegged!
Iggy felemelte a fejét. A rendőrautó fénye egyre közelebbről villo-
gott.
– Iggy, nekem szükségem van rád! – hadartam. – Szeretlek. Mind-
annyiótokra szükségem van, mind az ötötökre, hogy egésznek érez-
zem magam. Most pedig állj fel, mielőtt megfojtalak!
Iggy felállt.
– Azt hiszem, meggyőztél.
Megragadtam a kezét, és a bevásárlóközpont mögé futottam vele.
Aztán gyorsan felszálltunk, és a parkoló szélén lebegő árnyak felé
suhantunk. A magasból néztük, ahogy a zsaruk berobognak a par-
kolóba.
Megfordultunk, aztán elindultunk Anne háza felé. Ügyeltem rá,
hogy a szárnyam vége minden csapásnál érintkezzen Iggyével.
– Mi vagyunk a családod, és mindig azok maradunk.
– Tudom én – szipogott, és világtalan szemét a ruhaujjába törölte.
– Menjünk már! – pánikolt Totál.
90
38.
– EZ MI? – KÉRDEZTEM AZONNAL. – Mert nagyon jól néz ki.
És az illata! – Leültem az asztalhoz, és nyújtottam a tányérom. –
Brokkoli? Nyami!
Anne egy nagy kanál casserole-szerűséget tett a tányéromba. A
babot meg a répát sikerült felismernem benne, és az a barnás dolog
talán a hús lehetett.
Megfogtam a villám, és elmosolyodtam.
– Köszönöm, hogy ebédet készített nekünk, Anne! – kaptam be az
első falatot.
– Ühüm – rám nézett, aztán a száját elhúzva azt mondta: – Ha
nem is finom, legalább sok. Tanulok.
– Finom! – lengettem meg a villám. – Nagyszerű!
Agyar Iggy elé tette a tányért, és megütögette a villával az asztalt.
Iggy ügyesen enni kezdett. Tegnap este óta rajta tartottam a sze-
mem, de aznap egész jól volt. Legalábbis nem robbantott vagy gyúj-
tott fel semmit. Már ez is valami.
Kinyaltuk a tányérunkat. Kétszer is. Túl sokat éheztünk ahhoz,
hogy válogatósak legyünk.
Aztán, hogy még amerikaiasabbá tegyük a jelenetet, Anne előruk-
kolt az almás pitéjével.
– Imádom az almás pitét! – lelkendezett Böki.
– Ugye, van másik is? – kérdezte izgatottan Iggy, aki már fejben
szétosztotta az egészet.
Anne már hozta is a másikat:
– Én mondtam, hogy tanulok. Gázos a levegőbe öklözött:
– Ez az!
– Szeretnék veletek beszélni, gyerekek – szólalt meg Anne pite-
szeletelés közben. – Afféle családi beszélgetés lesz.
Értetlen arccal néztem rá, és azon gondolkoztam, miféle családról
beszél.
– Látom, hogy jól érzitek itt magatokat – ült vissza a székébe. –
Jobban beilleszkedtetek, mint gondoltam. És én is jobban élvezem
ezt az egészet, mint hittem.
Rossz érzés fogott el. Istenem, add, hogy ne mondjon valami
rossz hírt! Mondjuk, hogy örökbe akar fogadni bennünket, vagy
91
ilyesmi. Nem tudtam, hogyan reagálnék rá.
– Azt hiszem, készen állunk a következő lépésre – folytatta, és vé-
gignézett rajtunk.
Kérlek, ne, kérlek, ne, kérlek, ne!
– Beírattalak benneteket az iskolába! Miii?!
Agyar felnevetett:
– Nagyon jó vicc volt! Majdnem elhittem!
– Nem viccelek, Nick. Van egy kiváló iskola a közelben. Teljesen
biztonságos. Találkozhatnátok hasonló korú gyerekekkel, és kap-
csolatot alakíthatnátok ki velük. Mert, nézzünk szembe a ténnyel:
az iskolázottságotok igencsak hiányos.
Vagyis nincs – tettem hozzá magamban.
– Iskola? – kérdezte Böki. – Úgy érti, egy iskola? Már megint ez a
szó.
– Iskolába járjunk más gyerekekkel együtt? – aggodalmaskodott
Angyal.
– Remélem, engem nem dug be egy kutyaiskolába. – motyogta
Totál az asztal alól.
– Hétfőn kezdtek – mondta gyorsan Anne, és elkezdte összepa-
kolni az üres tányérokat. – Holnap elhozom az egyenruháitokat.
Még egyenruhák is?!
92
39.
SZÓ NÉLKÜL FELPATTANTAM AZ ASZTALTÓL, kirobogtam
a hátsó ajtón, és levágtattam a lépcsőn.
Aztán nekifutásból felszálltam, és éreztem, ahogy tollaim a leve-
gőbe kapnak. Néhány erős csapás után már repültem is, magam
alatt hagytam a gyümölcsöst és a pajtát.
Odafent végre kedvemre kidühönghettem magam. Vettem egy
nagy levegőt, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogyan kell na-
gyon gyorsan repülni... de akkor már csináltam is, mintha maguktól
jártak volna a szárnyaim.
Nézzük, milyen gyorsan tudok elhúzni innen! – gondoltam komoran,
és rágyorsítottam.
Nem segít, ha elmenekülsz – mondta a fejemben a Hang.
– A repülés segít! Nagyon is sokat!
Agyar egy nyitott ablakban várt rám. Amikor visszajöttem, egy
pohár vizet nyomott a kezembe, gyorsan felhörpintettem.
– Elég sokáig távol voltál. Hol voltál? Botswanában? Keserűen el-
mosolyodtam.
– De csak bekukkantottam, mert vissza kellett fordulnom. Üdvö-
zölnek.
– Szerinted milyen gyorsan mentél?
– Háromszázzal? Háromszázhússzal? Háromszázötvennel?
Bólintott.
– Itt minden rendben? – Elindultam a folyosón, és a szobámba
érve lerúgtam a cipőm. A ház sötét volt, és csendes. Az órám fél
kettőt mutatott.
– Igen, Gázost berángattam a kádba. Totál is utána esett. Angyal
telepátiával megváltoztatta Böki véleményét arról, hogy mit olvas-
son. Én meg jól leszidtam.
Ránéztem:
– Akkor úgy tűnik, sikerült kézben tartanod a dolgokat.
– Sikerült.
Az ágyamon ültem, és nem tudtam, mit mondjak. Agyar leült
mellém.
– Elfogott a vágy, hogy csak repülj, repülj, és soha ne térj vissza?
A lélegzetem remegett:
93
– El.
– Anne soha nem fogja átvenni a helyed, Max – nézett rám sötét
szemmel.
Megvontam a vállam, és elfordultam.
– Anne háza csak egy. állomás. – Agyar az utóbbi időben, mintha,
nos, jobban kijött volna velem. – Ahol pihenhetünk, feltankolha-
tunk, szórakozhatunk, amíg ki nem találjuk, hogyan tovább. A
kölykök tudják ezt. Igen, tényleg nem szeretnek menekülni és alag-
utakban éjszakázni. Szeretnek a saját ágyukban aludni. Ahogy én is
meg te is. Anne kedves volt velük és velünk is, és ezért szeretik.
Az utóbbi időben nem sok időnk volt a lazításra. És a skacok na-
gyon élvezik, Max. Régen rossz lenne, ha nem így lenne.
– Tudom – suttogtam.
– De nem felejtik el, hogy ki segített rajtuk annyiszor, hogy össze
sem tudnák számolni. Ki etette és ruházta őket, ki űzte el a rémál-
mukat. Lehet, hogy Jeb szöktetett ki a ketreceinkből, de te voltál az,
aki kint tartott bennünket.
94
HARMADIK FEJEZET
VISSZA AZ ISKOLÁBA
(A KISBETŰSBE)
40.
UGYE, TE IS ISMERSZ OLYAN GYEREKEKET, akik izgatottan
várják az iskola első napját, és minden vacakkal gondosan felszerel-
keznek az új uzsonnás dobozig bezárólag? Nos, ezek tökkelütött
hülyék.
– Járhatunk az iskola mellé? – kérdezte Iggy a rántottát kavargat-
va a serpenyőben.
– Azt hiszem, nem örülnének neki – mondtam, és újabb adag ke-
nyeret dugtam a pirítóba. – Behívatnák Anne-t.
– Úgy nézek ki, mint egy alsó tagozatos Barbie! – panaszkodott
Böki, amikor belépett a konyhába. De amikor meglátott engem, egy
kicsit megnyugodott: – Igazság szerint te nézel úgy ki, mint egy al-
sós Barbie, én legfeljebb Barbie barátnője lehetek.
Összehúzott szemmel néztem rá.
Igaz, hogy a visszahúzható szárnyaink szorosan rálapultak a há-
tunkra, de ettől még olyan vállasak maradtunk, mint az olimpiai
úszóbajnokok.
Angyal lépett be a konyhába. Nagyon cuki volt skót kockás szok-
nyájában és fehér ingecskéjében, de Angyal mindenben az volt. Kol-
bászos rántottét szedett a tányérjába, felkapott egy pirítóst, és az
asztalra tette a reggelijét.
Totál felugrott a székre, és falni kezdett. Most egészen kutyásnak
tűnt.
– Vuff! – vakkantott, és kuncogott magában.
– Angyal! – tettem le elé egy bögre kávét. – Nincs szórakozás a ta-
nárokkal, comprende?
Ártatlanul rám nézett:
– Persze – harapott bele a baconszalonnájába. Néztem és vártam a
folytatást. – Csak, ha tényleg szükséges.
– Angyal, könyörgöm! – térdeltem le elé, hogy egy magasságban
95
legyek vele. – Semmi olyasmit nem teszünk, amivel kilógnánk a
sorból, vagy furcsának tüntetne fel bennünket! Játssz az ő szabálya-
ik szerint! – Felálltam, mert a folytatást az egész bandának címez-
tem: – Ez mindenkire vonatkozik – mondtam halkan. – Próbáljatok
elvegyülni, gyerekek! És ne adjatok támadási felületet!
Kaptam néhány „oké"-t, de változó lelkesedéssel.
– Te jó ég! Már mind fent vagytok?! – lepődött meg Anne. Végig-
nézett az ételeken, amik sorra eltűntek a csapat uzsonnás dobozai-
ban. Szomorúan elmosolyodott:
– Ez veri a fagyasztott fánkot. Kösz, Jeff! Ja, Jeff. valamit elfelejtet-
tem. Te és Nick egy osztályba jártok majd. Ő fog majd segíteni ne-
ked a suliban.
Iggy elvörösödött.
– Totál is jöhet? – kérdezte Angyal.
Anne Angyalhoz lépett, és megigazította a gallérját.
– Kizárt.
Utána a konyhaszekrényhez ment, és kivett magának egy bögrét.
– Majd elfoglalom magam. Ugatom a kacsákat, meg ilyesmi – sut-
togta Totál, amikor Angyal megpaskolta a fejét.
– Csak az egyenruha ne lenne ennyire gáz! – nyafogott Böki.
– Tudom. De szerencsére nem fog feltűnni, mert mindenki hason-
lóban lesz – felelt Anne. Aztán összehúzta a szemöldökét. – Ariel,
ugye, te nem kávézol?!
– De – kortyolt egy nagyot a bögréjéből. – Kell egy kis lökés az is-
kolakezdéshez!
Magamon éreztem Totál vádló, sötét tekintetét. Amikor már nem
bírtam tovább elviselni, fogtam egy tálat, kávét és tejet öntöttem
bele két kockacukorral. Boldogan lefetyelte ki.
Láttam Anne-en, hogy arra gondol, minden apróságon nem sza-
bad felhúznia magát, és inkább nem mondott semmit.
– Rendben – tette le a bögréjét a mosogatóra. – Kiállok az autóval.
Vegyetek kabátot! Hideg van ma reggel.
96
41.
AZ ISKOLÁIG TARTÓ ÚT RÖVID VOLT ÉS NÉMA – mintha egy
halottaskocsiban utaztam volna.
Amikor az épülethez értünk, akkor jöttem rá, hogy már láttuk a
levegőből. Olyan volt, mint egy krémszínű kőből épült magánház.
Az egyik falára borostyánt futtattak, és a kertet bizonyára egy kény-
szerbeteg kertész gondozta. Minden tiszta és rendes volt.
Anne lehúzódott a leállósávba.
– Rendben, gyerekek. Már várnak benneteket. Minden papírmun-
ka kész – nézett Anne a hátsó ülésen feszengő kis csoportunkra. A
gyomrom görcsbe rándult az idegességtől, és a szárnyamat annyira
a hátamra szorítottam, hogy már fájt.
– Tudom, hogy egy kicsit ijesztő – mondta halkan. – De nem lesz
semmi baj. Kérlek, csak egy esélyt adjatok a dolognak! Én otthon
várlak benneteket. Tudjátok, merre kell hazamenni, ugye?
Bólintottam. Ugrásra kész voltam, mint egy összenyomott rugó.
A Bermuda-háromszög felé?
– Csak tíz perc az egész, de sétáljatok! – kötötte a lelkünkre Anne.
– Megérkeztünk! – Megállt a padka mellett, és kiszálltunk az autó-
ból. Vettem egy nagy levegőt, és a széles, kétszárnyú ajtón beáram-
ló, szerencsétlen lemmingekre néztem.
– Nincs más hátra, csak előre! – motyogta Max-lemming, aztán
megfogtam Böki és Angyal kezét, és besétáltunk az iskolába.
97
42.
– OKÉ, MEGÉRKEZTEK – mondta Ari a gallérjára csíptetett mik-
rofonba. Még egyszer meg akarta őket nézni a Zeiss távcsövével, de
a gyűlölt mutánsok addigra eltűntek az épületben.
Elő kellett vennie a hőérzékelő kameráját, egyik kedvenc játéksze-
rét. Felcsatolta a fejére, és a lencsét a szeme elé hajtotta. Az iskola
belseje vörösen izzott: meleg emberi testek mozogtak a falak mö-
gött.
– Ott vannak – mondta, amikor a vörös folyóban megjelent hat
narancssárga folt. Elvigyorodott. A madárkölyköknek magasabb
volt a testhőmérsékletük, mint az embereké, még a Radírozókénál is
magasabb. Könnyű volt kiszúrni őket.
– Megnézed te is? – vette le a fejéről Ari a műszert, és a mellette
álló lánynak nyújtotta. A lány a fejére csatolta, aztán megigazította
a haját a szíj alatt.
– Nagyszerű – mondta. – Láttad azokat az idétlen egyenruhákat?
Jesszus. Ugye, nekem nem kell felvennem ilyet, vagy igen?!
– Előfordulhat. Mi a véleményed róluk? – kérdezte Ari. A lány
vállat vont, haja a vállát legyezte.
– Nem gyanítanak semmit. Persze, ez még tényleg csak a kezdet.
Ari elvigyorodott, és kivillantak tépőfogai.
– A vég kezdete – mondta, és a lány visszavigyorgott rá. Amikor
összepacsiztak, akkorát dördült a tenyerük a csendes erdőben, mint
egy puskalövés.
– Bizony. Király lesz – dobott be egy rágógumit a szájába Max II.
– Mostantól minden kétszer olyan izgalmas lesz.
98
43.
ÚGY DÖNTÖTTEM, hogy a fertőtlenítőszag hiánya már biztató
jel. És az iskola belseje sem hasonlított az Iskola, vagyis korábbi
börtönünk belsejére.
– Te vagy Zefír, ugye? – Egy tweedzakós, tanáros külsejű asszony
mosolygott ránk bizonytalanul. Azt mondta, Ms. Cuelbarnek hív-
ják.
– Igen, én vagyok – mondta Gázos. A tanár mosolya szélesebb
lett.
– Akkor te velem jössz! – nyújtotta a kezét. – Gyere, kedves! Bic-
centettem Gázosnak, aki követte a nőt. Tudta, mi a feladata: memo-
rizálni a menekülési útvonalakat, figyelni az emberek számát, kiér-
tékelni az erejüket és a veszélyességi fokukat. Ha meghallja a vész-
jelet, kiugorhat egy ablakon, és négy másodpercen belül már nyoma
sincs.
– Legalább már nem Terror Kapitányként mutatkozik be – suttog-
tam Agyarnak.
– Na, igen, a Zefír már haladásnak számít.
– Nick? Jeff? Én Mrs. Cheatham vagyok. Isten hozott benneteket
az iskolánkban! Gyertek velem, megmutatom az osztályotokat! –
csicseregte egy másik tanár.
Kétszer megpaskoltam Iggy hátát. Szívszorító volt látni, ahogy tá-
volodnak Agyarral. Újabb tanárok jöttek Bökiért és Angyalért, az-
tán már csak én maradtam. Megpróbáltam felülkerekedni a mene-
külési ösztönömön.
A tanárok rendben voltak. Nem tűntek Radírozóknak: túlkorosak
voltak, és nem elég izmosak. Mivel a Radírozok maximális életkora
öt-hat év, ember alakban egy huszonéves modellre hasonlítottak.
– Max, én Ms. Segerdahl vagyok. Az én osztályomba fogsz járni.
Egészen elfogadhatónak tűnt. Veszélyes lehet? Nem hiszem. A
pulcsija meg a szoknyája alatt nem sok fegyvert rejtegethet.
Rámosolyogtam, ő meg visszamosolygott. És ezzel kezdetét is
vette az első iskolanapunk.
99
100
44.
– KI EMLÉKSZIK ENNEK A TERÜLETNEK A NEVÉRE? Angyal
jelentkezett, mert úgy érezte, ideje valami okosat mondani.
– Igen, Ariel?
– Yucatán. Mexikó egy része.
– Nagyon jó! Tudsz valamit Yucatánról? – kérdezte Ms. Solowski.
– Ott található a Cancún nevű kedvelt kirándulóhely, meg a maja
romok is. Közel van Belize-hez. A kikötői meg Amerikához. Ezért a
drogcsempészek ezeken a kikötőkön át csempészik ki a kábítószert
Dél-Amerikából, hogy aztán továbbszállítsák Texasba, Louisianába
és Floridába.
A tanár pislogni kezdett. A szája kinyílt, aztán becsukta.
– Ööö... igen... – mondta halkan, aztán visszalépett a tábláról lógó
világtérképhez. Megköszörülte a torkát: – Beszélgessünk inkább a
maja romokról!
– Tiffanynak hívnak.
– Tiffanynak?! – A tanár zavart képet vágott. – Azt hittem, Kris-
tálynak.
– Igen, Tiffany-Kristálynak – mutatta Böki az ujjával a nevek kö-
zött található kötőjelet.
– Értem, Tiffany-Kristály! A legutóbbi angol nyelv és irodalom
órán multimediális helyesírással foglalkoztunk – mutatott a táblán
lévő listára a tanár. – Ezek a szavak voltak a múlt héten. Az e heti
szavakból mindjárt röpdolgozatot is írunk, hogy lássam, hol tarto-
tok, és mire kell koncentrálnunk.
– Tőlem – egyezett bele Böki, aztán intett egyet. – Csapjunk a le-
csóba! De figyelmeztetem, hogy csapnivaló a helyesírásom!
– Tudod, hol találod a szótárt? Agyar a lányra nézett.
– Mi van?
– Itt vannak a tanuláshoz szükséges anyagok – mutatta a lány.
– Szabad tanulóidőben ide-oda mehetsz, és megcsinálhatod a há-
zit. Ha valaminek utána kell nézned, a számítógépet és a könyveket
ott találod.
– Vagy úgy. Koszi!
– Szívesen. – A lány nyelt egyet, és közelebb lépett. Alacsonyabb
volt Maxnél, a haja hosszú, sötétvörös. A szeme világoszöld, és or-
101
rán szeplők ültek.
– Engem Lissának hívnak, te Nick vagy, ugye? Ez meg mit akar?!
Agyar ránézett.
– Ühüm – mondta aggodalmasan.
– Örülök, hogy osztálytársak lettünk.
– Mi? De miért?
A lány még közelebb lépett, olyan közel, hogy a levendulaillatú
szappanét is érezni lehetett. Kacéran rámosolygott:
– Kettőt találhatsz, nagyfiú!
– Figyeljetek! Repülni fogok!
Gázos kíváncsian várta a produkciót. Az osztálytársa bizonytala-
nul végigegyensúlyozott a mászókán, aztán kitárta karját, mintha el
akarna szállni. Remélem, nem csak karjai vannak -gondolta Gázos. Mi-
ért ne lehetnének neki is szárnyai? Talán több hozzájuk hasonló
gyerek is élt a földön. Ki tudja? Ez is egy titok, amire fényt kell derí-
teni.
– Tényleg? – árnyékolta be a szemét a nap elől Gázos. – Lássuk! A
srác először mintha beijedt volna, de aztán összeszorította a száját.
Rugózni kezdett, majd ellökte magát a mászóka tetejéről.
Kábé annyira tudott repülni, mint egy zsák krumpli. Egyből zu-
hanni kezdett, és szánalmas kupacként a földbe csapódott. A döb-
bent csendet a fiú jajgatása törte meg.
– A karom! A karom! – zokogta.
A játszótér-felügyelő odarohant hozzá, felkapta, és meg sem állt
vele az iskolaorvosig.
Gázos folytatta a kőgyűjtögetést. Nemcsak szépek, de fegyvernek
sem utolsók, ha úgy hozza a sors.
– Ezt meg miért csináltad?! – kérdezte egy ellenséges hang.
– Mit? – nézett fel Gázos.
– Figyelj, haver, ha valamelyik tökfej azt mondja, „repülni fogok",
te azt mondod neki, „jössz le azonnal!", és nem azt, hogy „lássuk!".
Mégis, mi a franc ütött beléd?
Gázos vállat vont. Kissé igazságtalannak tartotta a támadást:
– Honnan tudtam volna?!
– Te barlangban nőttél fel? – bámult rá a srác.
– Nem – mondta összehúzott szemöldökkel Gázos. – De akkor
sem tudtam.
A srác undorodva elhúzta a száját, aztán elment. Gázos hallotta,
102
ahogy ezt mondja a háta mögött:
– Persze hogy nem tudta, mert a Seggfejek bolygójáról érkezett.
Gázos összehúzta a szemét, és kis keze keményen ökölbe szorult.
– Hol csinálták a hajadat? – kérdezte valaki.
Megfordultam, és egy sápadt, csontos lány mosolygott rám. A tál-
cámat előrébb löktem a pulton.
– Ööö… Sehol. Tudod, ez nem paróka. Magától nőtt.
Valami kódnyelvet használ? Fogalmam sem volt, mire céloz. Ez
az életem örök problémája.
Felkacagott és egy zöld almát tett a tálcájára.
– Nem! Én a szőke csíkokra gondoltam! Szuperül néznek ki! D.C.-
ben csinálták?
Ó, szóval a szőke csíkokat? Igen.
– Biztosan kiszívta a nap... – hazudtam ügyetlenül.
– Szerencsés vagy. Odanézz, banánpuding! Csak ajánlani tudom!
– Köszönöm. – Hogy meg ne sértsem, vettem egy tányérral.
– Engem J. J.-nek hívnak – mutatkozott be, és látszott rajta, hogy
gyakorlott ismerkedő. Az én tenyerem bezzeg izzadt.
– A Jennifer Joy rövidítése. Miből gondolták a szüleim, hogy ezt a
nevet használni fogom?!
Felnevettem, és meglepett, hogy ilyen bizalmas velem.
– A Max klassz név – mondta J. J. – Sportos, ugyanakkor finom.
– Igen, pont, mint én! – kacagtam újra, és a lány mosolygott.
– Ott egy kétszemélyes hely – mutatott J. J. egy üres asztalra. –
Különben Chari és a bandája mellé kényszerülünk. – Lehalkította a
hangját: – Vigyázz velük!
Az ebéd felénél tartottam, amikor rádöbbentem, hogy J. J. és én
már fél órája beszélgetünk, és a lánynak láthatóan eszében sincs si-
koltva elrohanni.
Lett egy barátom. Tizennégy év alatt a második. Kezdtem belejön-
ni.
103
45.
– MI PARAGUAY FŐVÁROSA? – kérdezte a tanár. Asunción.
Főleg a guaranik lakják. Az európaiak 1518-ban fedezték fel. Paraguay
Dél-Amerika egyik szárazfölddel körülzárt országa. A népessége hatmillió,
és folyamatosan növekszik... Felemeltem a kezem. – Asunción?
– Igen, pontosan! Azt szeretném, ha ma este mindannyian elol-
vasnátok a tankönyvetek Paraguayról szóló, nyolcadik fejezetét.
Most pedig vegyétek elő a környezetismeret munkafüzeteteket!
Mint egy igazi kis stréber, előkaptam a munkafüzetem. Vajon mi-
lyen meglepetésekkel szolgál még a Hang? Az biztos, hogy keni-
vágja az egész kilencedik osztályos anyagot. Milyen praktikus. Vég-
re valami hasznát veszem.
Éppen átlapoztam a béka csontszerkezetét, amikor kopogtattak az
ajtón. A tanárnő kinyitotta, valakivel suttogni kezdett, aztán felém
fordult. Mi az?!
– Max, befáradnál az irodába? – bátorítón próbált mosolyogni, de
pont az ellenkező hatást érte el vele.
Lassan felálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Mi van már megint? Kez-
dődik? Lehet, hogy egy Radírozó? Gyorsan kapkodtam a levegőt, és
a kezem ökölbe szorult az oldalam mellett.
De az is lehet, hogy semmi ilyesmi. Csak az adataimmal nem
stimmel valami. Lehet, hogy csak valami hétköznapi probléma.
– Erre gyere! – nyitotta ki a titkárnő előttem egy kis előszoba ajta-
ját. A székeken Iggy és Gázos ültek. Gázos rám nézett, és az arcán
ideges mosoly jelent meg.
Ó, ne! – Máris?! – suttogtam neki, mire ő ijedt szemmel vállat
vont.
– Az igazgató sürgősen látni akar benneteket – mondta a titkárnő,
és kinyitott egy újabb ajtót. – Azaz most.
104
45.
AZ IGAZGATÓ – BIZONYOS WILLIAM PRUITT, ahogy az asz-
talán álló aranytáblácskáról leolvastam – nem tűnt boldognak, hogy
lát bennünket. Inkább mintha fel akart volna robbanni. Nem tehet-
tem róla, de attól a perctől, hogy megláttam, szívből utáltam. Az
arca vörös volt, vértolulásos a dühtől. Az ajka vastag, nedves és
gusztustalanul rózsaszín. Fényes, kopasz fejét ritkás hajcsomók fog-
ták körbe.
És biztos voltam benne, hogy ugyanolyan gyűlöletes belülről,
mint kívülről. Riadókészültségbe helyeztem magam.
– Te vagy Maximilian Ride? – mondta angol akcentussal, és olyan
megvető hangon, hogy még a hátamon is felállt tőle a szőr (vagyis a
toll).
– Hívjon csak Maxnek – mondtam. Sikerült megállnom, hogy ne
fűzzem össze a mellkasomon a karom, és nézzek rá nagyon mérge-
sen.
– Itt vannak az öccsei, Jeff és... – a papírjára nézett, és utána foly-
tatta: – Zefír, ha jól tudom.
– Igen.
– A testvérei bűzbombát dobtak le a második emeleti vécéből –
mondta az igazgató. Hátradőlt a székében, összefonta vörös virsli-
ujjait, és hideg, fekete disznószemmel rám meredt.
Pislogtam, és ügyeltem rá, hogy ne nézzek Gázosra és Iggyre.
– Az kizárt dolog, kérem – kezdtem nyugodtan. Kezdjük azzal,
hogy idejük sem lett volna az alapanyagok összeszedésére.
– Valóban? – kérdezte Pruitt gonoszul. – Ugyan miért?
– Rendes gyerekek – mondtam nagy komolyan. – Ők nem csinál-
nának ilyesmit.
– Ők is ezt állítják, de hazudnak! – húzta össze busa szemöldökét,
amire ráfért volna egy kis fazonigazítás. És azok az orrából kiálló
szőrcsomók! A belem jött ki.
Sértett képet vágtam.
– Az én testvéreim nem hazudnak.
Dehogynem. Ha úgy hozta a sors, hazudtunk mindannyian, mint
a vízfolyás.
– Minden gyerek hazudik – gúnyolódott Mr. Pruitt. – A vérükben
105
van, így születnek. Hazug, tiszteletlen, betöretlen állatok. Ezért kell
idejében elcsípnünk őket.
Ezzel a kirohanásával megkérdőjelezte számomra a pályaválasz-
tása helyességét. Szép kis iskolát választottál nekünk, Anne. A
francba!
Dacosan felemeltem az állam.
– De nem az én testvéreim! A szüleink misszionáriusok, Isten
szorgos munkásai. Mi sohasem hazudnánk.
Ezzel mintha megfogtam volna Mr. Pruittot, és megint vállon ve-
regettem magam a nagyszerű hazugság miatt.
– Látta valaki, hogy ők dobták ki a bűzbombát? – kérdeztem.
– Tényleg, mondja már meg valaki, mi az a bűzbomba! – kérdezte
Gázos ártatlan, kék szemmel.
– Látja? Erről beszéltem. Azt se tudja, mi az. Pruitt apró szemei
tovább szűkültek.
– Nem vertek át engem – mondta átható gonoszsággal a hangjá-
ban. – Tudom, hogy a testvéreid bűnösök, és hogy csak védeni aka-
rod őket. És még egy dolgot tudok: ez az utolsó alkalom, hogy vala-
mit megúsztatok ebben az iskolában! Érthetően fejeztem ki magam?
Ha már itt tartunk, nem igazán, de nem akartam tovább feszíteni
a húrt.
– Igen – válaszoltam hidegen, és intettem Gázosnak, hogy álljon
fel. Amikor Iggy meghallotta a székreccsenést, ő is felállt. Határo-
zott léptekkel az ajtó felé indultam. – Köszönöm – mondtam, mi-
előtt kicsusszantunk volna.
Kiléptünk a folyosóra, és elindultam velük a termeik felé.
– Erről még később beszélünk, srácok – suttogtam.
Miután Iggyt is visszavittem az osztályába, rádöbbentem, hogy
megint hasogat a fejem. De ezt a feszültség számlájára írtam, és
nem – mondjuk – egy chip, egy Hang vagy egy őrült fehér köpe-
nyes kínzása okozta. Milyen kellemes változás!
106
47.
– TI TUDATLAN KIS VAH-NDÁLOK! – mondta Gázos felfújt
képpel, fintorogva. Mint mindig, most is tökéletesen utánozta az
igazgató hangját. Meg akartam fordulni, hogy nem lopózott-e a há-
tunk mögé.
Angyal és Böki pukkadoztak a nevetéstől.
– Ti megátalkodott ördögök – folytatta, és nekem is nevetnem kel-
lett.
– De, uram! – váltott át az én hangomra. – A szüléink misszionári-
usok, és mi tartjuk magunkat a tizedik parancsolathoz! A testvére-
im olyan ártatlanok, mint a ma született feketebárányok. Elárulná, mi
az a bűzbomba?
Most már Agyar is nevetett. Rázkódott a válla. Fehér, hosszú ujjú
ingében alig hasonlított önmagára.
– A hazugságot tényleg a tizedik parancsolat tiltja? – kérdezte
Iggy.
– Fogalmam sincs – feleltem. – Szerintem vágjunk át az erdőn!
Nem tetszik nekem ez az út.
A főúton maradtunk, amíg az iskola el nem tűnt a láthatáron. Az-
tán átlósan átvágtunk az erdőn, és tudtuk, hogy hamarosan Anne
egyik gyümölcsösében kell kilyukadnunk.
– Áruljátok már el, hogy valójában ki csinálta a bűzbombát? – kér-
te Böki.
A szemem forgattam.
– Hát kik?! Persze hogy ők! – néztem Gázosra, és sajnáltam, hogy
Iggyre feleslegesen nézek, úgysem látja. – Nem tudom, miért és ho-
gyan, csak azt, hogy ők voltak.
– Jó, beismerjük – mondta egy kicsit szégyenkezve Gázos -, de az
a srác olyan szemét volt a játszótéren, és valaki egy „rúgásra indu-
lok!" feliratot ragasztott Iggy hátára.
– Mondtam, hogy azt bízd rám! – szólt közbe Iggy. Sóhajtottam
egyet.
– Készüljetek fel, hogy az életetek következő részében lépten-nyo-
mon rohadékokba fogtok botlani. – Hogy ez hány évet jelentett,
nem tudtam volna megmondani. – De nem dobhattok meg minden-
kit bűzbombával, most biztosan nem. Megpróbálunk beilleszkedni,
107
rémlik? Nem feltűnősködni, nem kilógni. És a bűzbomba nem a leg-
megfelelőbb módja ennek.
– Sajnálom, Max. – Olyan őszintén mondta, hogy majdnem elhit-
tem neki.
A szívem mélyén persze megértettem őket. Szerettem volna látni
az igazgató képét, amikor tudomást szerzett róla. De akkor is rossz
húzás volt, ráadásul veszélyes is.
– Figyeljetek, ti ketten! – mondtam, amikor felmásztunk egy
dombra, és a túloldalon megjelent Anne kertje. – Az egész csapatot
veszélybe sodortátok. Mostantól olyanok lesztek ebben a suliban,
mint a kisangyal, vagy megnézhetitek magatokat! Értitek?
– Értjük – motyogta Gázos.
– Igen, értjük – mondta fanyalogva Iggy. – Mostantól még hülyéb-
bek és idiótábbak leszünk, hogy jobban hasonlítsunk a többiekre.
– Helyes.
108
48.
ANNE NEM UGROTT A NYAKUNKBA, AMIKOR HAZAÉR-
TÜNK.
– Felhívtak ma az iskolából – kezdte, miközben az előszobában
szépen felakasztottuk a kabátjainkat. – Tudom, hogy be kell illesz-
kednetek. Na, mindegy! Gyertek a konyhába, kaptok forró csokit és
sütit.
Jutalom a hazugoknak? Ez aztán a pedagógiai érzék! Még egy lesújtó
pillantást vetettem Gázosra. Lecsüggesztette a vállát.
– Remélem, tudjátok, hogy nagyon csalódott vagyok a viselkedé-
setek miatt? – mondta Anne, és elkezdte teletölteni csokoládéval a
bögréket. Amikor két mályvacukrot dobott a bögrémbe, megpróbál-
tam nem gondolni rá, hogy Jeb is ezt tette nem is olyan régen.
Kinyitott egy zacskó csokis kekszet, és az asztalon lévő tányérba
öntötte. Mindannyian nekiestünk. Az ebéd messze is volt, kevés is
volt.
– Ha akarja, megmutatom, hogyan süthet ilyet házilag – mond-
tam, és meglepetten pislogtam. Ezek a szavak tényleg elhagyták a
számat? Sértőnek találtam, hogy a többiek is ennyire meglepődtek.
Miért, nem lehetek kedves Anne-hez?
– Van egy recept a zacskó hátulján – motyogtam, és kivettem még
egy kekszet.
– Az csodás lenne, Max! Köszönöm! – enyhült meg Anne hangja.
Kaptam tőle egy kedves mosolyt, aztán a mosogatóhoz ment.
– Bűzbomba! – kuncogott Totál evés közben. – Hogy ezek milyen
kutyaütők!
109
49.
NEM. A NAGYOBB JÁTSZÓTÉRRE. Angyal a tanára szemébe né-
zett, és észrevétlenül elültette a fejében a gondolatot. A szünetben a
„kicsik" játszóterére kellett volna menniük, de Angyal nagyobb tér-
re vágyott. Miért ne játszhatnának a nagyobbik mezőn?
– Azt hiszem, semmi akadálya, hogy ne a nagy mezőn játszatok –
mondta lassan Angyal tanára.
– Hurrá! – kiáltotta Angyal egyik osztálytársa, és kirohant a ka-
pun a nagy játszótérre.
– Ariel! Gyere, játssz velünk!
Angyal csatlakozott Meredith-hez, Kaylához és Courtney-hez.
– Mi lenne, ha Hattyúk tavát játszanánk? – kérdezte Angyal. A ta-
náruk éppen az imént olvasta fel nekik a mesét, és Angyal imádta.
Az egész élete egy nagy „Hattyúk tava" volt. Ő egy hattyú volt.
Agyar és Max sólymok voltak, nagyok és harciasak. Iggy valami
nagy, fehér, tengeri madár lehetett, mondjuk albatrosz. Böki egy kis
fácán, kecses, barna és gyönyörű. Gázos valami tagbaszakadtabb,
mondjuk bagoly?
Ő meg hattyú. Ma legalábbis biztosan az.
– Igen! Játsszunk Hattyúk tavát!
– Én vagyok Odett! – tartotta fel a kezét Angyal.
– Én vagyok a második hattyú! – mondta gyorsan Kayla.
– Én meg a legkisebb! – mondta Meredith, és felhúzta iskolai
szoknyája szélét, hogy tütüsebb legyen.
Angyal behunyta a szemét, és megpróbálta hattyúnak érezni ma-
gát. Amikor újra kinyitotta, az egész világ egy nagy színpaddá vál-
tozott, és ő a leggyönyörűbb hattyú-balerinává. Kecsesen szökdelni
kezdett a többiek körül. Piruettezve felugrott, és megpróbált minél
tovább a levegőben maradni. Aztán lehuppant, a feje fölé emelte a
karját, és orsóként forgott.
A többi lány is táncolt, lábujjhegyen tipegtek a megbarnult füvön,
és lassan mozgatták karjukat, mintha szárnyalnának. Angyal
visszahullott a fűre, pörgött-forgott, és megpróbálta magát Odett-
nek érezni, akit a varázsló hattyúvá változtatott.
Újabb pördülés, újabb mérlegállás, aztán egy hosszú szökellés,
aminek közepén Angyal egy pillanatra megállt a levegőben. Annyi-
110
ra szerette volna kitárni a szárnyait, hogy úgy táncolhassa el a
hattyúk tavát, ahogyan illene, de tudta, hogy nem szabad. Leg-
alábbis most nem. Itt nem. Talán majd, ha Max megmenti a világot.
Igen, mert ha Max megmenti a világot, akkor a hétköznapi emberek
nagy részének úgyis annyi lesz. Ezt Jeb mondta neki, amikor leg-
utóbb – a múlt hónapban – az Iskolában volt. A hozzájuk hasonló
mutánsoknak nagyobb esélyük van a túlélésére. Őket túlélésre ter-
vezték. Szóval, ha az emberek nagy része eltűnik a föld színéről,
Angyalnak nem kell többé rejtegetnie a szárnyát, röpködhet ide-
oda, és akkor lehet Odett, amikor csak akar.
Már alig várta azt az időt.
111
50.
A KEDVENC TERMEM A TANULÓSZOBA VOLT. Az iskola ha-
talmas könyvtárral rendelkezett. A végtelennek tűnő könyvsorokat
és a hat számítógépet a tudásra szomjazó nebulók kedvükre hasz-
nálhatták.
Az iskola könyvtárosa egy kedves, okos srác volt, akit Michael
Lazarának hívtak. Úgy tűnt, mindenki szereti. Még én is kedveltem.
Egyelőre legalábbis.
Aznap kutatni szerettem volna. Ha találnék egy kódfejtő oldalt, a
segítségével megtalálhatnánk a szüleinket.
De mindegyik gép foglalt volt. Csak szobroztam ott, és nagy inge-
renciát éreztem, hogy valamelyik gyereket lelökjem a székről.
– Szabad a pálya! Én léptem! A srácra néztem.
– Tessék?
– Nincs szükségem a számítógépre. Használhatod.
– Ja, oké. Kösz.
– Te új vagy itt. Együtt járunk angol nyelv és irodalom órára.
– Igen – ismertem rá. Az évekig tartó paranoiának köszönhetően
szuper arcmemóriám volt. – Maxnek hívnak.
– Tudom. Én Sam vagyok. – Kedvesen rám mosolygott, én meg
pislogtam egyet, mert akkor vettem észre, mennyire jóképű. Nem
mintha megengedhettem volna magamnak azt a luxust, hogy a srá-
cokat a helyesség alapján rangsoroljam. Eddig ugyanis két kategóri-
ában gondolkoztam: Radírozó vagy nem Radírozó. – Honnan köl-
töztetek ide?
– Ööö... Missouriból.
– Klassz! Közép-Nyugat! Akkor ez most nagy változás lehet ne-
ked.
– El sem tudod képzelni, mekkora.
– Házi feladatot csinálsz, vagy „magáncélra" akarod használni? -
A számítógép felé biccentett. Meg akartam kérdezni, hogy mit fag-
gatózik, de eszembe jutott, hogy talán egyszerűen csak kíváncsi. Hogy
az emberek így érintkeznek egymással. Információkat cserélnek.
– Ööö... mondjuk úgy, hogy magáncélra – mondtam. Megint rám
mosolygott.
– Ahogy én is. Egy kajakot néztem meg rajta, amit meg szeretnék
112
venni. Remélem, hogy a karácsonyi pénzemből majd futja rá.
Megpróbáltam úgy mosolyogni, mintha tudnám, mi az a karácso-
nyi pénz. Hang? Nem segítenél egy kicsit? De a Hang hallgatott.
Miután végigpergettem a lehetséges válaszokat, ezt feleltem: – Szu-
per.
– Oké. Hagylak netezni – mondta, mintha valami mást is szeretne
még mondani. Vártam egy kicsit, de nem folytatta. Csak összeszed-
te a cuccait, és elhúzott. Úgy éreztem magam, mint egy tudós, aki
éppen ezeket a furcsa, bogaras embereket tanulmányozza.
Sóhajtva leültem. Soha nem fogok beilleszkedni. Soha. És sehova.
113
51.
AGYARRAL LEELLENŐRIZTÜK az Intézetből hozott lapok kód-
jait, amiket koordinátáknak hittünk. A saját neveink körül néhány
más nevet is találtunk. Napi feladat: rájuk keresni a Google-ben. Be-
ütöttem az elsőt, habár inkább tűnt elgépelésnek, két értelmetlen
szónak, mint névnek: ter Borcht.
A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, és kinéztem az
ablakon. Angyal volt az, gyakorlatilag lebegett a nagy játszótér fö-
lött. A többi lánnyal együtt úgy pörögtek-forogtak, mintha baleri-
nák lennének, de Angyal volt az egyetlen, aki három méter magasra
ugrott, és úgy függött a levegőben, mintha kötélen lógna.
A fogam csikorgattam. Vajon a „beilleszkedés" szónak melyik ré-
szét nem értették ezek a kölykök? Az isten szerelmére.
Akármilyen furcsa, jó pár találat jelent meg a monitoron. Az a
helyzet, hogy a „ter Borcht" nem nyomdahiba volt. Ráklikkeltem az
első eredményre:
Roland ter Borcht. Genetikus. Az orvosi engedélyét 2001-ben vissza-
vonták. 2002-ben embereken végzett, tiltott kísérletek miatt elítélték. A ge-
netikai kutatások ellentmondásos figurája. Évekig zseninek tartották, az
embergenetika úttörőjének. 2002-t követően, miután bűnösnek találták em-
bereken végzett tiltott kísérletezésben, ter Borchtot őrültnek nyilvánították.
Jelenleg egy hollandiai rehabilitációs intézet „veszélyes-gyógyíthatatlan"
szárnyában él.
Atya-gatya. Ezen aztán gondolkozhatunk. Megpróbáltam felidéz-
ni, milyen szavakat láttunk még a kódolt lapokon.
– Ülj egyenesen! – kiáltotta valaki. Hátrafordultam, és észrevet-
tem, hogy igazgatónk, Mr. Pruitt éppen az egyik tanulóasztalnál
ülő, rémült gyerek felé hajol. A srác gyorsan kihúzta magát. A hát-
térben Mr. Lazzara a szemét forgatta. Még ő is utálta Mr. Pruittot.
Mr. Pruitt ezután az asztal lábának csapta a sétabotját, de olyan erő-
sen, hogy mindenki ugrott egyet ijedtében.
– Ha nem tűnt volna fel, nem otthon vagytok, ahol úgy elterpesz-
kedhettek, ahogy csak akartok! – mondta gonoszul. – Ebben az is-
kolában egyenes gerinccel ültök, már ha egyáltalán van gerincetek!
Ebben a hangnemben folytatta tovább, de én halkan összeszed-
tem a könyveimet, felálltam a székről, és észrevétlenül kicsusszan-
114
tam a könyvtár hátsó ajtaján.
Köszönöm, de megvagyok a napi megalázásadagom nélkül is.
115
52.
OLYAN GYORSAN ÉS HANGTALANUL surrantam végig a fo-
lyosón, ahogy csak tudtam.
Ter Borcht: egy gonosz genetikus. Ezt nevezem, egy újabb család-
tag! Hallottam ezt a nevet valaha? Az biztos, hogy valamilyen mó-
don kapcsolatban áll Jebbel, az Iskolával és a fehér köpenyesekkel.
Mert hány független gonosz genetikus létezik? Biztos vagyok benne,
hogy mind kapcsolatban állnak egymással, és együtt fejlesztik a
mutánsokat.
Ez hatalmas áttörés volt, vagy egy újabb szörnyű csalódást jelentő
zsákutca. Bármelyik is, alig vártam, hogy a csapatnak is elmondjam.
Ahogy az egyik üres terem előtt elsuhantam, megláttam Agyart.
Nagyszerű – volt még öt percem a következő órámig. Elindultam
befelé, de észrevettem, hogy nincs egyedül. Egy lány volt vele, és
komoly arccal beszélt hozzá. Agyar közömbösen állt, amíg a lány
tovább csacsogott, és néha hátradobta hosszú, sötétvörös sörényét.
Mosolyognom kellett. Szegény Agyar. Kifogott egy kereskedelmi
ügynököt? Vagy rá akarja venni, hogy lépjen be a sakk-klubba?
A következő pillanatban a lány Agyar mellkasára tette mindkét
tenyerét, és a falnak lökte. Előrelendültem, kinyújtottam a kezem,
hogy teljesen kinyissam az ajtót. Ha Radírozó volt is, ketten Agyar-
ral vagdalt húst csinálunk belőle.
Aztán földbe gyökerezett a lábam. Nem támadás volt. A lány úgy
tapadt Agyarra, mint légy a légypapírra. Lábujjhegyen pipiskedve
megpróbálta megcsókolni.
Agyar egy darabig csak állt, aztán megmozdította a kezét, és
megfogta a lány csípőjét. Biztos voltam benne, hogy ellöki magától.
Reméltem, hogy nem túl durván, mert nem szerettem volna, ha
megbántja a lányt.
De más történt. Döbbenten néztem, hogy Agyar keze lassan vé-
gigsiklik a lány hátán, és közelebb húzza magához. Még a fejét is ol-
dalra döntötte a csőrözéshez.
Levegőt sem véve hátrálni kezdtem, és úgy éreztem, hogy mind-
járt elájulok.
Te jó ég!
Aztán sarkon pördültem, és beviharzottam a női mosdóba.
116
Bezártam magam az egyik fülkébe, és leültem a vécére. Hideg ve-
ríték gyöngyözött a homlokomon, remegtem és fáztam, mintha egy
élethalálharc után lennék. Nem tudtam elfelejteni a képet a lányt
ölelgető és csókolózó Agyarról. Hiába csuktam be a szemem.
Rendben. Légy erős! Te magasságos! Elárulnád, mit művelsz?
Zihálni kezdtem, a gyomromat úgy marta a düh, mint a sósav.
Nem. Nyugi, nyugalom.
Kényszerítettem magam, hogy mély levegőket vegyek. Ki és be.
Ki és be.
Oké. Most nyugi. Smárolt valakivel. Nagy ügy. Engem ez hol ér-
dekel? Tőlem végigsmárolhatja az összes lányt a suliban, nem?
Agyar nekem a... testvérem. Na, nem igazából. Csak olyan nekem,
mint egy testvér. Igen. Ez az. Kicsit meglepődtem, de már túl va-
gyok rajta. Jól vagyok.
Felálltam, kisétáltam a fülkéből, és hideg vízzel leöblítettem az ar-
com. De tényleg, most mit aggódom?
Talán azért érintett ennyire érzékenyen, mert érzel valamit iránta –
okoskodott a Hang. Neeem, a Hang sohasem válaszol, amikor tény-
leg szükségem van rá, de vegyünk egy olyan magánéleti problémát,
mint ez, amit tényleg magam akarok megoldani, mert annyira in-
tim, és tessék: máris belepofázik.
Talán nem – gondoltam dühösen.
Ti sem maradhattok örökre gyerekek – mondta a Hang kedvesen gú-
nyolódva. – Az emberek felnőnek, és saját gyerekeik lesznek. Gondolkozz
el ezen!
Legszívesebben felsikoltottam volna, és megszorítottam a mosdó
szélét, hogy ne fejeljem le a falat. Mintha tudnék másra is gondolni!
117
53.
– OTT VANNAK.
Ari élesebbre állította a messzelátót, hogy jobban lássa az úton
négyszáz méterre poroszkáló kis csoportot. A tökéletes iskolájukból
éppen a tökéletes otthonuk felé sétáltak. Milyen klassz. A furgon há-
tuljába nézett. Hat átváltozott, bevetésre kész Radírozó várta izga-
tottan a parancsát. A fején egy fülhallgatóval az új Max is mellettük
ült.
– Ez a csaj már megint középpontban akar lenni – mondta.
Ari felhorkant. Max – a régi Max – annyira el van szállva magától,
annyira beképzelt! Úgy ugráltatja azokat a szerencsétlen kölyköket,
mintha a szolgái lennének.
Szolgák. Nem is rossz ötlet. Elábrándozott, milyen lenne, ha a
mutáns madárszörnyek a szolgái lennének. Mindent velük csinál-
tatna – minden az ő dolguk lenne. Ők hoznák neki az ételt, és emlé-
keztetnék, hogy vegye be a tablettákat. Max masszírozná a vállát,
amit hasogat a fájdalom a szárnyai miatt. Az lenne csak a jó élet!
Csipogás hallatszott, az órája jelzett. Ari bekapott egy maroknyi pi-
rulát, aztán újra beállította az órát.
De sajnos nem lehetnek a szolgái. Mert sajnos meg kell ölnie őket.
– Biztosíthatlak, hogy az a csaj sehol sem lesz többé boldog –
mondta undorodva az új Max.
– Rontsuk el máris a kedvét! – lépett a gázra Ari. A szíve izgatot-
tan dobolni kezdett. Utálta Maxet, de imádott küzdeni vele. Nem
tudott ennél izgalmasabb, nagyobb kihívást elképzelni. Még Agyar
sem ért a nyomába. És minél többet küzdött vele, annál többet tu-
dott meg arról, hogyan kell legyőzni. Egyszer majd övé lesz az utol-
só csapás. De szerette volna látni a lány meglepett arcát.
Néhány másodperc múlva utolérték a csapatot, és csikorgó kerék-
kel eléjük vágódtak.
– Pattanjatok be, srácok, elviszünk benneteket! – kiáltott ki az
anyósülésről egy ember formájú Radírozó.
– Már cukorkára sem futja? – gúnyolódott Max. Aztán meglátta
Arit.
Röhögve fékezett le. Imádta ezt! A lány szemében felizzó gyűlöle-
tet és félelmet, ahányszor csak meglátta.
118
– Kezdődik a tánc, haverok! – kiáltotta. – Max az enyém!
A szinte még mozgó furgon hátuljából Radírozok özönlöttek ki.
Kezdődhetett a buli.
119
54.
MEGINT A NAGY KÉRDÉS: Ari életben van? Feltámadt? Ezen
később még gondolkoznom kell.
– Most már örülsz? – kérdezte tőlem Agyar.
Mielőtt rávetettem volna magam a legközelebbi farkasfiúra, egy
megsemmisítő pillantást vetettem Agyarra.
Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy tényleg örültem. Na,
jó, nem örültem – csak valahogy biztosabb talajon álltam. Egy he-
lyes sráccal kell beszélgetnem az osztályomból? Teljes szerencsét-
lenség vagyok. Radírozok seggét kell szétrúgni, különösen nevetsé-
ges, nehéz szárnyaik alatt botladozó Radírozókét? Valahogy ez sok-
kal inkább én voltam.
A következő pillanatban az egyiket egy oldalrúgással térdkalá-
cson találtam, és összeesett. Nagyon örömteli. Vigyázz! – figyelmez-
tetett a Hang, de máris akkorát kaptam az államra, hogy majdnem
lerepült a fejem. Ússz az árral! Rendicsek. Befejeztem a fordulatot,
amit az ütés erejétől megkezdtem, és egy kemény jobbegyenessel
viszonoztam a maflást. Felvonyított a fájdalomtól, és a fejét tapogat-
va térdre rogyott. Pár másodperc múlva újra talpon volt, és vérben
forogtak a szemei. Még szerencse, hogy Gázos mindkét tenyerével
fülön csapta, és beszakította a dobhártyáit. Vonyítva ismét össze-
esett.
Agyar kiiktatott egy másikat, aztán Arit vette kezelésbe. Amikor
oldalra pillantottam, észrevettem, hogy Angyal egy női Radírozóval
„harcol" – a gondolata erejével arra kényszerítette, hogy fejjel egy
fának rohanjon. Bang! Angyal felém villantott egy angyali mosolyt.
Erről eszembe jutott, hogy tisztáznom kell még vele néhány etikai
kérdést.
Max, vigyázz! A hátam nagyot döndült, az ütés kiszorította belő-
lem a szuszt. Szűkölve próbáltam levegőhöz jutni. Amikor megfor-
dultam, Arit láttam magam előtt, ahogy vigyorogva a fejem felé
csap. Elhajoltam az ütés elől, és minden erőmet egy forgórúgásba
koncentráltam. Ari oldalra tántorodott, és majdnem elvesztette az
egyensúlyát. A többi Radírozót gyakorlatilag már kiiktattuk. Már
csak Ari és én maradtam. Ari újra elvigyorodott, és akkor elöntött a
düh, szemem elé vörös köd ereszkedett. A szemem sarkából láttam,
120
hogy Agyar a fák közé tereli a kisebbeket, és felszállnak.
– Csinos egyenruha – vicsorgott Ari, és elővillantak éles tépőfo-
gai. – Jól áll neked.
– Mi az, „megtollasodtál"? – vágtam vissza. – A használtpiacon
vetted a szárnyaidat? – Amíg tigrisekként kerülgettük egymást,
megpróbáltam összegyűjteni az erőmet.
A többi Radírozó visszatántorgott a furgonhoz. Úgy másztak be,
mint a rossz bohócok. Ari észrevette őket.
– Majd legközelebb, srácok! Akkor hagyom, hogy megegyétek a
legkisebbet! Úgy hallottam, csirkeízük van!
Angyalt.
Morogva Arira vetettem magam. Oldalra ugrott, és felém ütött.
Könnyedén elhajoltam. A düh megkétszerezte erőmet. Nekifutot-
tam, és két lábbal a bordáiba rúgtam. Hanyatt esett, és bevágta a fe-
jét az útba.
A torkára léptem, és fölé hajoltam.
– Hányszor kell téged megölni? – vicsorogtam. – Úgy körülbelül.
A szemében olyan heves gyűlölet égett, hogy rögtön világos lett: ez
már nem az a kisgyerek, aki távolból figyelt bennünket az Iskolá-
ban. A saját apja szörnyeteggé változtatta, és ami a kisfiú lelkéből
megmaradt, azt is rég' kiégették belőle. Rossz érzés fogott el, és le-
vettem a lábam a nyakáról. Hátrébb léptem. Ari fulladozva felült.
– Egy oda – mondta rekedten, és a nyakát vakargatta. – De semmi
esélyed sincs ellenem. – Talpra ugrott. – Csak játszadozom veled,
mint macska az egérrel.
Kinyitott szárnnyal hátrálni kezdtem az erdő felé, hogy bármikor
felszállhassak.
– Na, persze – mondtam, és szavamból csak úgy csöpögött az el-
lenségesség. – Egy ormótlan Frankenstein Pukkandúr egy ádáz,
vérszomjas, legyőzhetetlen és jól tervezett egér ellen.
Vicsorogva rám vetette magát, de akkor én már felszálltam, öt
méterrel a föld fölött lebegtem, és egyre emelkedtem. Ari nehéz tes-
tével a furgonhoz ugrott, és bemászott a hátsó ajtón. A furgonban
egy pillanatra mintha egy csíkos hajú lányt láttam volna.
Egyik Radírozónak sem voltak hosszú, szőkített tincsei...
121
122
55.
– VELETEK MEG MI TÖRTÉNT?! – kiáltott fel Anne. Beoldalog-
tunk a házba, és automatikusan felakasztgattuk vérfoltos dzsekije-
inket. Totál a lábunk körül ugrált, szimatolt és morgott hozzá. An-
gyal felemelte, majd magához szorította, és valamit suttogott a fülé-
be. Csak Totál válaszát hallottam: – Azok a szemetek!
– Radírozok – felelte Gázos. – Van itthon valami kaja? Megéhez-
tem.
– Azok meg micsodák?! – kérdezte Anne, és határozottan zavart-
nak látszott.
Lehet, hogy soha nem hallott róluk? Vagy csak a belső nevüket
nem ismerte? – Mi homo-avis hibridek vagyunk – mondtam a kony-
ha felé tartva, ahonnan pattogatott kukorica illata szivárgott. – A
Radírozok homo-lupus hibridek.
– Embernyulak?! – kérdezte Anne, és továbbra sem értett semmit.
Utánam jött.
Elnevettem magam.
– Nem lepus, hanem lupus!
– Ah! Farkas! – fogta fel végre.
– Na, hol van a jól megérdemelt finomságom? – kérdeztem a
konyhába belépve.
– Pattogatott kukorica és almabor! – ujjongott Gázos.
– Előbb mosd meg a kezed! – mondta Anne, aztán végigmérte a
fiút. Zúzódások borították, de semmi komoly. Angyal és Böki jól
voltak. Iggynek felhasadt az ajka. Agyar orra vérzett. Beugrott a
kép, ahogy azzal a lánnyal csókolózik, de megpróbáltam nem gon-
dolni rá.
– Tisztálkodjatok meg, én meg hozom a kötszereket! Van valaki-
nek komolyabb sérülése?
– Nincs – kotort a kukoricába Böki. – De az egyik Radírozó elsza-
kította a pulcsimat. A rohadék.
– Van tej is – tett Anne az asztalra egy üveget, majd elindult az el-
sősegélydobozért.
Segítettem Angyalnak tejet önteni, aztán valami szemet szúrt: ez
más márkájú tej volt, mint az eddigiek. Az eddigieken rajzok vol-
tak. Rajzok és eltűnt gyerekek fényképei. Ezen az üvegen egy boci
123
mosolygott, és sehol sem láttam elveszett gyerekeket. Hm!
Uzsonna után leültem, hogy megírjam a házi feladatomat, ami
szerény nyomott véleményem szerint nem más, mint a felnőttek
gyerekeken alkalmazott „távkínzása". Anne leült mellém.
– Szóval a Radírozok ember-farkas hibridek. És megtámadtak
benneteket? Előfordult már máskor is? Honnan jönnek? És honnan
tudják, hol vagytok?
Ránéztem.
– Ez nincs benne a jelentéseiben? – kérdeztem. – Az aktáiban?
Igen, megtámadtak. Ahogy szoktak. Ők amolyan szőrös fegyve-
rek... erre tervezték őket. Ők voltak az Iskola biztonsági és börtön-
őrei. A büntetők. Mióta elszöktünk, a Radírozok nyomunkban van-
nak. Már vártam, hogy felbukkanjanak. Eddig még soha nem hagy-
tak nekünk nyugtot.
– Miért nem szóltatok erről nekem? – kérdezte aggodalmas arccal.
Megráztam a fejem.
– Biztos voltam benne, hogy tudja. Maga egy csomó dolgot tud
rólunk. Szóval nem akartam eltitkolni a Radírozókat, vagy ilyesmi.
Anne felsóhajtott.
– Pletykákat hallottunk róluk, de annyira képtelenségnek véltük a
létezésüket, hogy a mese kategóriájába soroltuk. Azt mondod, ezek
a Radírozok mindig megtalálnak benneteket? De hogyan?
Talán a chipem miatt. Amit valaki volt olyan kedves, és a karomba
ültetett. Vállat vontam, és a tankönyvem felé fordultam.
Igen, attól féltem, hogy a chip a bűnös. Biztos nem lehettem ben-
ne, de ennek volt a legtöbbe esélye. Eljött a pillanat, hogy beszéljek
róla Anne-nek. Talán az FBI kutatói ki tudnák műteni valahogy. De
valami visszatartott. Egyszerűen képtelen voltam bízni benne. Ta-
lán öt év múlva, ha még itt leszünk. Istenem, ezt a nyomasztó gon-
dolatot!
Ugyanis a napokban arra gondoltam, hogy talán mégsem az én
chipem az oka, hanem valami más. Például Totál chipje. Vagy vala-
ki másban is nyomkövető van. Mondjuk Angyalban. Soha nem le-
het tudni.
Anne felállt.
– Elintézek néhány hívást – mondta határozottan. – Ezek az utol-
só Radírozok, akiket láttatok.
Majdnem elnevettem magam a naivitásán.
124
125
56.
– JÓ ÉJT, TIFFANY-KRISTÁLY! – mosolyogtam rá, és Böki vissza-
mosolygott. Egymásra raktuk az ökleinket, és a másik kezünkkel
megütögettük.
– Jó éjt! – feküdt le kényelmes párnájára Böki. – Max, itt mara-
dunk egy darabig? Ugye, nem indulunk már, mondjuk... holnap?
– Nem. Holnap még nem. De légy résen! És próbálj meg beillesz-
kedni, oké?
– Oké. Nekem könnyen megy a beilleszkedés. Már három barát-
nőm van, akikkel egymás mellett ülünk az étkezőben. A tanáraim
szeretnek.
– Persze hogy szeretnek! Téged nem lehet nem szeretni – puszil-
tam homlokon, és kiléptem a folyosóra, hogy Angyalt is ágyba dug-
jam.
Amikor benyitottam, akkor vettem észre, hogy Anne már megelő-
zött, éppen betakarta Angyalt.
– Hosszú napod volt, drágám – mondta Anne, és kisimította a tin-
cseket Angyal arcából. – Most itt az ideje, hogy aludj egy nagyot!
– Oké – felelt Angyal.
– És Ariel, ne engedd Totált az ágyadba! – mondta Anne. – Van
saját helye.
– Ühüm – bólogatott Angyal szófogadón. A szememet forgattam.
Totál már akkor Angyal ágyában lesz, mielőtt Anne öt lépést tenne
a folyosón.
– Szép álmokat... – köszönt el az ügynök.
– Rózsás csókokat – fejezte be Angyal jókedvűen. Anne ránk mo-
solygott, és kiment.
Totál az ágyra ugrott, Angyal felhajtotta neki a takarót, hogy be-
bújjon alá, és a kutya letette fejét a párna egyik sarkára. Mindkettő-
jüket beljebb toltam.
– Belehalna ez a spiné, ha feljebb tekerné a fűtést? Olyan hideg
van itt, hogy a farkam jégcsappá változik. Ez a szoba egy frizsider!
– morogta Totál.
Egymásra mosolyogtunk Angyallal.
– Jól vagy? – kérdeztem. Bólintott.
– Csak nem örültem a Radírozok felbukkanásának.
126
– Ezzel én is így vagyok. Aritól tényleg a hideg kiráz. Beleláttál a
fejébe?
– Sötétet láttam. Vörös ködöt. Dühöt. Ellentétes és zavart gondo-
latokat. Gyűlöl bennünket.
Összehúzott homlokkal hallgattam a beszámolót.
– Csak téged szeret – fejezte be Angyal. – De téged nagyon.
127
57.
KILÉPTEM ANGYAL SZOBÁJÁBÓL, és megpróbáltam kevésbé
döbbent képet vágni. Ari szeret engem? Úgy, mint egy kisfiú, vagy
úgy, mint egy felnőtt Radírozó? Ezért akar megölni? El kellene ol-
vasnia valamelyik tinimagazin cikkét az udvarlásról.
Valami zajt hallottam, és felkaptam a fejem. Éppen jókor, a folyo-
són majdnem Agyarba ütköztem.
– Alszanak? – kérdezte. Bólintottam.
– Kiszívta az erejüket a suli. Meg a Radírozok.
– Gondolom.
Láttuk, hogy Anne kijön Böki szobájából. Ránk mosolygott, aztán
suttogva jó éjszakát kívánt, és elindult lefelé a lépcsőn. Amikor arra
gondoltam, hogy Böki az ő képével alszik el, megfeszült az állkap-
csom.
– Hagyd, hadd élvezzék ki, amíg tehetik! – olvasott Agyar a voná-
saimról. De utáltam érte.
– A helyemre tör – bukott ki belőlem akaratlanul. Agyar vállat
vont:
– Ugyan, te harcos vagy, nem szárazdajka! Levegő után kapkod-
tam, ez fájt.
– Nem lehetek mindkettő? Miért, nemtörődöm anyának tartasz?
Az a bajod velem, hogy nem vagyok elég nőies?! – gurultam dühbe,
és rázúdítottam minden elfojtott haragom. – Nem vagyok olyan,
mint az a vörös hajú lány, akivel összeragadtál?! – A kezem magá-
tól felemelkedett, és már el is csattant a pofon.
Mivel nem egy úriemberről, hanem Agyarról volt szó, rögtön
visszakaptam. Akkorát adott, hogy majdnem a falnak csapódtam.
Meg voltam semmisülve: nemcsak azért, mert a legjobb barátomra
támadtam, hanem mert úgy beszéltem, mint egy féltékeny fruska.
Ami nem voltam. Tényleg nem.
Ott álltam a levegőt kapkodva, éreztem, hogy az arcom lángol a
megalázottságtól és a dühtől. A kezemet hol ökölbe szorítottam, hol
kiengedtem, és legszívesebben elsüllyedtem volna.
Rám nézett azzal a sötét szemével, és vártam, hogy tovább gú-
nyoljon a vörös hajú démon miatt.
Közelebb hajolt, olyan közel, hogy az arca csak néhány centire
128
volt az enyémtől. Sokáig hasonló magasak voltunk, de az utóbbi két
évben nagyon lehagyott. A szemem a vállával volt egy magasság-
ban.
– Ha jól emlékszem, te is elég nőies vagy – mondta halkan. Most
jöttem csak igazán zavarba, ugyanis Agyar arra a pillanatra emlé-
keztetett, amikor két héttel ezelőtt megcsókoltam a tengerparton.
Úgy látszik, nem tudja levakarni magáról a lányokat... A fogamat
csikorgattam, és inkább nem válaszoltam.
– És jó anya vagy. De mivel még csak tizennégy éves vagy, nem
kell anyának lenned. Várhatsz azzal még vagy tíz évet!
Elment mellettem, és súrolt a vállával, ahogy ott álltam megder-
medve. Az igazi anyaságra utalt, saját gyerekekkel. A csapatra szin-
te a saját gyerekeimként tekintettem, de Agyar a saját, vér szerinti
gyerekeimre célzott. Ugyanarról beszélt, amiről nemrégiben a Hang
is.
Legalább egészen új és friss módon gyűlölhettem az életemet.
– Jut eszembe – fordult vissza Agyar a folyosó végéről -, elkezd-
tem egy blogot. Az iskola számítógépén írom. Tudom, hogy min-
den szabálynak ellentmond. „Agyar blogja" a címe – kuncogott,
ahogy csak ő tud. – Ha kedved van, keress rá... anyuci.
129
58.
HIDEG VOLT AZ ÉJSZAKA, de az új Max meg sem érezte.
Visszaaraszolt az ágon, és a hátát a durva fatörzsnek döntötte. A
nehéz látcső húzta a nyakát. Átfogta felhúzott térdét, és a szeméből
forró könnycsepp buggyant ki, majd végiggördült az arcán. A má-
sik Maxet nézte egész nap. Nézte és tanulmányozta. De nem volt
könnyű. Fájdalmas volt.
– Ó, Max! – suttogta, miközben az Anne házának ablaka mögött
álló Maxet figyelte. – Tudom, mit érzel! Én és te mindig egyedül le-
szünk, akármennyien is vegyenek körül bennünket!
130
59.
MÁSNAP REGGEL A SULI ELŐTT nagy turistabuszok fogadtak
bennünket, gyakorlatilag elfoglalták az egész parkolót. Miközben a
csapat tagjai elvegyültek a gyerekek között, észrevettem új barátnő-
met, J. J.-t. Intett, és odajött hozzám.
– Ma különleges nap lesz – kezdte. – Iskolakirándulásra me-
gyünk.
– Iskolakirándulásra?! – kérdeztem, és lelki szemeim előtt megje-
lent egy hegyek-völgyek között kiránduló iskoláscsoport.
– Ja, ellátogatunk a Fehér Házba, szeretett vezetőnk otthonába!
Ami azt jelenti, hogy ma nincs tanítás, és ha mákunk van, házit sem
kapunk!
J. J.-re mosolyogtam, bírtam a stílusát. Se nem beképzelt, se nem
karót nyelt. Nem vette túl komolyan a dolgokat. Mint – például –
én.
– Oké – mondtam -, akkor irány a Fehér Ház!
– Osztály, erre gyertek! – mondta egy lány.
Iggy összehúzta a szemöldökét. A hangokra összpontosított,
Agyar cipőtalpának surrogását hallgatta a járdán. Egy pillanat múl-
va odaér, és a következő másodpercben Iggyt máris elnyeli a zaj-
óceán, amiben képtelen lesz megkülönböztetni a hangokat.
Egy kéz gyengéden megérintette a vállát:
– A mi osztályunk arra van – szólalt meg egy hang, amire Iggy
egyből ráismert. Azé a lányé volt, aki a teremben két és fél méterre,
északkeletre ült tőle.
Iggy zavarba jött, úgy állt ott, mint egy vak idióta, aki nem tud a
világáról sem.
– A tanárunk sem tudja eldönteni, merre menjen – magyarázta a
lány. Iggy emlékezett rá, hogy Tessnek hívják.
– Vagy úgy – indult el abba az irányba, amerre a lány finoman
lökdöste. – Kösz!
– Nincs mit – felelte Tess lazán. – Tudod, amikor az osztályunkba
kerültél, egészen megkönnyebbültem. Most már legalább nem ló-
gok ki annyira.
Miért, te is egy vak, mutáns madárkölyök vagy? – kérdezte magában
Iggy, mert teljesen nem értette a dolgot.
131
– Tudod, én is magas vagyok a koromhoz képest. Az emberek
mindig azzal jönnek, hogy örülj neki, lehet belőled kosaras, meg
modell, meg ilyenek. De ha tizennégy évesen két méter magas
vagy, akkor ez nem tud megvigasztalni – fejezte be. – Legalább
most már nem vagyok egyedül. Összeillünk.
Iggy felkacagott, és abban a pillanatban meghallotta Agyar lépte-
it. Érezte, ahogy a fiú finoman megérinti a dzsekijét, és jelzi, hol
van.
– Tess! – kiáltott a tanár.
– Mennem kell! Tudod, én vagyok a he-Tess – viccelődött. – Ké-
sőbb még beszélünk, a túra alatt, oké?
– Oké – felelt Iggy kábultan. Hallotta Tess távolodó, könnyű lép-
teit. Mi történt? Úgy érezte magát, mintha elütötte volna egy kami-
on.
– Bomlanak utánad a nők, mi, Casanova? – csipkelődött Agyar.
– Washington D.C.-ben rengeteg dolgunk lesz! – szólalt meg az
egyik tanár a busz elejében. Felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a
motorzúgást. – Ma délelőtt bejárjuk a Capitoliumot, és megnézzük,
hol találkoznak a képviselőház tagjai a szenátorokkal. Aztán a Viet-
nami Emlékműnél töltünk el egy fél órát, a Falnál. Ebéd után pedig
irány a Fehér Ház!
Az Angyal mellett ülő Caralyn hangosan hüledezett és nagyon iz-
gatottnak tűnt.
– Alig várom már, hogy lássam a Fehér Házat – mondta Angyal,
és Caralyn bólintott.
– Bárcsak elmehetnénk a Természettudományi Múzeumba! –
mondta Caralyn. – Voltál már ott?
– Nem.
– Nagyon klassz hely! Vannak dinoszaurusz-csontvázak, és egy
hatalmas, kitömött bálna lóg a mennyezetről. A meteorokról meg a
gyémántokról nem is beszélve!
– Jól hangzik – mondta Angyal, és arra gondolt, hogy megkéri
Anne-t, vigye el oda őket. De az is lehet, hogy telepatikusan ráveszi
a tanárukat. Inkább mégsem. Ha Max rájönne, szörnyen kiakadna.
Angyal megsimogatta a kockás szoknyája övébe dugott Celeszti-
na fejét, és úgy döntött, tartja magát a programhoz. Egyelőre.
132
133
60.
HA HIÁNYOD LENNE KÖZÉPKORÚ, FEHÉR FÉRFIAKBÓL,
akkor ugorj el a Capitoliumhoz. Nem a képviselőházra gondolok,
mert ott akad egy kis tarkaság, de a szenátus... jesszus. Gyerünk,
még több tesztoszteront az országnak!
A Capitolium épületében megnézhettünk egy rövidfilmet az Ala-
pító Atyáinkról és arról, hogyan törekedtek a lehető legtökéletesebb
kormányzati rendszer kialakítására. Tényleg, annyira őszintéknek
tűntek a „tökéletes egység" meg a „minden ember egyenlőnek szü-
letett" jelszavaikkal. Csak azokról a rabszolgákról feledkeztek el
ilyenkor, akiket használati tárgyként birtokoltak. De igazán nem
akarok ünneprontó lenni.
Mindezek ellenére a szavaikat hallva, elnézve az Alkotmányt, lát-
va nemes törekvéseik egész történetét – az ember már-már hitt ne-
kik. Elhitte, hogy tényleg valami jót és igazat próbáltak létrehozni.
És talán tényleg úgy, ahogy azelőtt és azóta még egyetlen ország
sem.
Tehát röviden: a demokrácia kap tőlem egy nagy like-ot.
A Vietnami Fal elég szörnyű volt. Képzelj el egy hatalmas, sima
fekete követ a háborúban elesett emberek neveivel televésve. Na-
gyon lehangoló. Böki elkövette azt a hibát, hogy megérintette a fa-
lat. Majdnem összeesett. Bökinek elég volt megérintenie valamit, és
a hátrahagyott rezgésekből fel tudta idézni azokat az embereket (az
érzéseikkel együtt), akik kapcsolatba kerültek vele. A fal nagy sok-
kot jelenthetett számára. Újdonsült barátnői átkarolták, és egyikük
zsebkendőt vett elő. Majd később beszélek vele erről. Aztán jött a
Fehér Ház.
Nos. Egy nagy, puccos udvarház, ha tudni akarod. Nem valami
kastély. Nem olyan díszes, mint a Tádzs Mahal vagy a Graceland.
De azért mucho hatásos.
Tudod, a Fehér Házban lenni – körülvéve láthatatlan, művészi
szintre fejlesztett biztonsági rendszerekkel és nagyon is látható
fegyveres őrökkel – maga a biztonság! Ha valaki meg akar támadni
bennünket, először át kell jutnia a Fehér Ház biztonsági rendszerén.
Ez megnyugtató volt.
Láttuk a (Vörös, Kék, Zöld) szobák „papagáj"-gyűjteményét és az
134
„Államok" megaebédlőjét is. A könyvtár már csak olyan egérlyuk
volt, mint a könyvtárak általában. Az elnöki porcelánok egy egész
külön szobát kaptak. Ez kiverte nálam a biztosítékot – mi követke-
zik, talán az elnöki spejz?!
Egy idő után a különböző színek ellenére a szobák kezdtek össze-
mosódni: kisméretű stílbútorok, csicsás függönyök, híres festmé-
nyek híres emberekről, akiket néha még fel is ismertem. Amikor
azokra a történelmi eseményekre gondoltam, amik ezen a szent he-
lyen lejátszódtak, szinte beleborzongtam. De lehet, hogy csak ala-
csonyra volt állítva a fűtés.
Aztán az ütött szöget a fejemben, hogy én, Maximum Ride itt va-
gyok egy iskolakirándulás keretében. De most gondolj bele, azért ez
elképesztő nem? A múlt héten tettem be a lábam először egy iskolá-
ba. Egy kutyaketrecben nőttem fel. És kicseszett szárnyaim vannak.
Mégis itt vagyok, beilleszkedve a legjobbak közé, és ügyesen együtt
játszva a többiekkel. Néha tényleg le a kalappal magam előtt.
A vezetőnk végül bekanyarodott velünk a látogatóközpontba.
– Tíz percetek van, hogy ajándéktárgyakat vegyetek – mondta.
J. J. elindult a vitrinek felé. Nekem senkim sem volt, akinek em-
léktárgyat vihettem volna. Nem gyűjtögethetünk kacatokat. Lehúz-
nának repülés közben.
Láttam, hogy Böki és Gázos a könyveket nézik.
– Ugye, milyen nagyszerű volt! – lelkesedett Böki. – El sem hi-
szem, hogy a Fehér Házban voltunk! Én is szeretnék elnök lenni!
– Akkor én leszek az alelnök – ajánlkozott Gázos.
– Biztosan jól csinálnátok – mondtam udvariasan. – Együtt indul-
hatnátok a Mutáns Párt színeiben a torzszülöttek platformjával.
Nem probléma. Biztos vagyok benne, hogy Amerika felkészült rá-
tok.
Körbenéztem, és észrevettem Agyart. A vörös démon persze ott
legyeskedett körülötte, ami halálra idegesített. Nem értettem,
Agyar hogyan képes elviselni ezt a bárgyún mosolygó bólogató-
Mancit. Egyszerűen nem fért a fejembe. Ráadásul Iggy is egy
lánnyal beszélgetett – a csaj valami külügyminisztériumi selyemsá-
lat taperolt, és együtt nevetett Iggyvel. Remélem, kedves. És nem
Radírozó.
De hol volt a világ legédesebb és legijesztőbb Angyala?
A tömeget fürkésztem. Az osztályunkon kívül akadt még néhány
135
turista, és egy másik csoport is... Csak Angyalt nem láttam. Sehol.
Született tehetsége van a felszívódáshoz.
– Böki, hol van Angyal? Böki körbenézett.
– Nem tudom, talán a vécén? Elindultam Agyar felé.
– Bocs! – mondtam feszülten, és sikerült félbeszakítanom a vörös
hajú démon rajongását. – Nem látom An. Arielt.
Agyar is körbenézett. A vörös hajú démon rám mosolygott:
– Te vagy Nick húga, ugye? Valaki mentsen meg!
– Aha.
Agyar felém fordult:
– Megyek, megkeresem.
Követtem a bejáratok felé, amerről érkeztünk. Tényleg más sem
hiányzott. Megpróbáltunk beilleszkedni, nem kilógni a sorból, erre
ő elveszik a francos Fehér Házban! Ott, ahol eltűnésével a legna-
gyobb kavarodást okozhatja. Kérdezzem meg a tanárát? Riasszak
egy biztonsági őrt? Lehet, hogy csak elveszett, de az is lehet, hogy
elrabolták a Radírozok. Megint. Ennyit a biztonságérzésemről. Fené-
be.
A teremnek három bejárata volt, mindegyik előtt őr állt. Hol
kezdjük?
A tömegen izgatott hullámzás futott végig, amit suttogás kísért.
Mivel magasabb voltam a többségnél, beláttam a termet. A tömeg
szétvált, és észrevettem Angyalt, aki mosolyogva felém tartott.
Egyik kezében Celesztinát fogta. A plüssmaciról az jutott eszembe,
hogy ráférne egy alapos mosás.
Aztán észrevettem, hogy mit fog Angyal a másik kezében.
Az elnök kezét. Bizony, az elnök közeledett felénk, vagy a hason-
mása.
Leesett állal bámultam a párost. A terembe fekete ruhás, fül-hall-
gatós őrök siettek, még őket is meglepte a dolog.
– Szia, Max! – mondta Angyal. – Eltévedtem. De Mr. Danning
visszahozott.
– Szia... ööö... Ariel! – mondtam halkan, és az arcát fürkésztem.
Aztán ránéztem az elnökre. Annyira valóságos volt, sokkal valósá-
gosabb, mint mondjuk a tévében. – Ööö... köszönöm, uram.
Kaptam tőle egy meleg mosolyt.
– Ez csak természetes, kisasszony! A húga mondta, hogy már biz-
tosan aggódik. Tudja, hogy nagyon kivételes kistestvére van?
136
Valóban, uram? És mire gondol, talán a szárnyaira, vagy máris
belemászott az agyába? Te jó ég. Valahogy rossz érzésem volt az
egésszel kapcsolatosan. Angyal arcát tanulmányoztam, de csak a
szokásos ártatlan pofikát és riadt szemeket láttam. Nem mintha be-
dőltem volna neki.
– Tudom, uram – feleltem. – Köszönöm, hogy megtalálta. És hogy
visszahozta.
Angyal tanára teljesen eksztázisba jött. Rázta az elnök kezét, és
hol köszönetét mondott, hol elnézést kért.
– Nincs mit megköszönnie! – Az elnök (Amerika törvényes elnö-
ke) lehajolt Angyalhoz, és ezt mondta neki: – Vigyázz magadra! Ne-
hogy megint elvessz nekem!
– Nem fogok – ígérte Angyal. – Köszönöm, hogy megtalált! Ami-
kor megpaskolta Angyal fejét, ugrálni kezdtek göndör tincsei.
Aztán a tömeg felé intett, és elindult kifelé a látogatóközpontból.
A biztonsági őrök utána sprinteltek, mint a motorizált hangyák.
Mindenki bennünket nézett. Erőltetett mosollyal a képemen An-
gyal elé térdeltem:
– Nem hiszem el, hogy ez megtörtént! Jól vagy? Angyal bólintott.
– Annyira féltem. Amikor felnéztem, az egész osztály eltűnt. Az-
tán elindultam egy folyosón, majd egy másikon, és az elnök megta-
lált. De semmi különös nem történt. Vagyis egyik ürge sem válto-
zott át Radírozóvá, vagy ilyesmi.
– Okééé – mondtam, de a szívem még mindig hevesen vert. –
Most már maradj mellettünk! Nem akarlak megint elveszíteni.
– Rendben, Max – mondta Angyal nagy komolyan, és megfogta a
kezem.
Nem szerettem volna, ha távirányítású zombit csinál a szabad vi-
lág első emberéből, de ezt itt most nem beszélhettem meg vele.
137
61.
– Ráközelíteni! – hajolt Jeb a fekete-fehér monitorra.
Ari szó nélkül visszapergette a felvételt, és ráközelített. Újra végig
kellett néznie, ahogy a látogatók rémült halrajként szétspriccelnek,
és a képernyő bal felső sarkában megjelenik az elnök mosolygós áb-
rázata. Ari kinagyította az elnököt a mellette álló szőke kislánnyal
együtt.
Jeb a képernyőre tapadt, úgy tapogatta, mintha az élő alakot fog-
dosná. Ari figyelte, ahogy apja Angyalt, Maxet és az elnököt bámul-
ja. Összerándult a gyomra. Vajon mit kellene tennie, hogy egyszer
rá is így nézzen az apja? Amíg hétköznapi kisfiú volt, Jeb nem is tö-
rődött vele. Aztán Ariból is mutáns szörnyszülött lett, mint a ma-
dárkölykökből. De hiába, sokkal nagyobb figyelmet és érdeklődést
így sem tudott kicsikarni belőle. Mit tegyen, ha még a haldoklás
sem vált be, ami – valljuk be – a legtöbb ember kezében ütőkártya
lenne.
Már csak az időben bízott. A múló időben. Az időben, ami elnyeli
a mutánsokat is. Ha majd eltűnnek, és csak egy lábjegyzet lesznek
egy tudományos beszámolóban, Jeb végre rájön majd, milyen fon-
tos is Ari.
Együtt nézték, ahogy Max szeme elkerekedik. Ezekben a kabátok-
ban a kutya sem mondta volna meg róluk (Totálon kívül), hogy
mutáns szörnyetegek. Ari tudta magáról, hogy ő meglehetősen fel-
tűnő jelenség. Utólag beültetett szárnyai túl nagyok voltak ahhoz,
hogy rendesen összecsukja őket a hátán. Bőre rücskös volt a folyto-
nos átváltozástól. És bár pontosan nem tudta volna megmondani,
micsoda, de az arcával sem stimmelt valami – talán nem tett jót
neki, hogy egy hétéves gyerek pofiját egy felnőtt méretű Radírozó
pofájára feszítették.
Max idegesen mosolygott az elnökre. Még ezen a kisméretű, feke-
te-fehér képernyőn is lélegzetelállítóan nézett ki. Magas volt, kar-
csú, a hajában homokszín csíkok. Ari tudta, hogy a dzsekije alatt
acélsodrony erős karok lapulnak. Utolsó rúgásától még mindig fájt
a bordája. A homlokát ráncolta.
És itt volt az apja, aki úgy bámulta a képernyőt, mint egy hála-
adás napi vacsorát. Mintha nem is Ari lett volna a gyereke, hanem
138
ezek a kölykök. Mintha büszke lenne rájuk, és vissza akarná kapni
őket.
De nem fogja visszakapni őket. Soha. Erről Ari gondoskodni fog.
A terv kész. A gépezet beindult. Jeb először biztos dühös lesz. De
majd megenyhül.
Ari a kezével takarta el mosolygó száját.
139
62.
– MAX!
Amikor felnéztem, Böki toporgott idegesen az ajtóban.
– Tessék?
– Azt hiszem, tudom, hogyan törhetjük fel a kódot.
– Ki vele! – mondtam, és egyszerre mindenki a szobába csődült.
– Azt hiszem, hogy egy könyv a kulcs. Jó, lehetne egy számítógép
által generált kód is, és akkor sohasem törnénk fel. De azt hiszem,
azt akarják, hogy feltörjük – pontosabban, hogy te megfejtsd, mert
ez is a teszt része.
– Igen, és ezen a vizsgán elhasaltam – mondtam.
– Még nem. Rengeteg dolog van, amit nem próbáltunk. Mi van,
ha a kódok egy könyvre utalnak?
– De melyikre? – kérdezte Iggy.
– Egy nagy könyvre, rengeteg szóval. Egy olyanra, amit nem ne-
héz megtalálni – mondta Böki. – Amibe lépten-nyomon beleütkö-
zünk, és rengeteg embernek megvan.
– A Da Vinci-kódra gondolsz? – kérdezte Gázos. Iggy arcára fájdal-
mas kifejezés ült ki:
– Nem. Olyanra, mint a Biblia, tökfej! Mindenhol van belőle. Ho-
telekben, házakban, iskolákban. Egy olyan könyvre, amit Max
könnyen megtalál. Ugye, Böki?
– Igen.
– Én nem értem – mondta Angyal.
– Itt vannak ezek a számsorok, nem? Ugyanúgy használnánk
őket, ahogy Agyar tette a térkép esetében. De most az egyik szám a
könyvet jelölné, a másik a fejezetet, a következő a verset, a rákövet-
kező pedig a szót. Aztán összetennénk a szavakat, és megnéznénk,
mi jön ki!
– Aha – mondtam elgondolkozva. – Van kéznél egy Biblia? Böki
előhúzott egy vastag példányt.
– Anne-nek volt egy odalent, csak kölcsön kellett vennem. Ideje,
hogy rendezzem a kapcsolatomat az Úrral.
Négy órával és az összes idegvégződésem kisülésével később
Anne lefektette a kicsiket. Iggy, Agyar és én még mindig azzal fog-
lalkoztunk, hogy a számsorokat a Bibliára alkalmazzuk. De akár-
140
hogy próbáltuk, nem akart kijönni semmi értelmes.
– Lehet, hogy rossz kiadást használunk – mondta fáradtan Agyar.
– Több verzió létezik.
– Ez a Jakab király-féle – mondta Iggy, és megvakarta a homlokát.
– Ez a legelterjedtebb Amerikában.
– Mit kapartunk eddig össze? – mozgattam meg a vállam, és fej-
körzést csináltam.
Agyar a jegyzeteibe nézett:
– Te. Rajta. Éhezés. Kör. Mindig. Saul. Lakozik. Gyümölcs. Csa-
pás. Tettél. Öröm. És megint Lakozik.
Összeráncoltam a homlokom, és csalódottan megráztam a fejem:
– Nesze semmi, fogd meg jól! Ez egy összefüggéstelen zagyvaság.
Lehet, hogy a Biblia jó ötlet, csak mi csináltuk rosszul.
– Szóval annyit ért, mint halottnak a csók? – kérdezte Agyar egy
kis idő múlva.
Rámeredtem.
– Nagyon vicces. Neked mindig a smároláson jár az eszed? Be-
képzelt mosoly suhant át az arcán:
– Miért? A lányoknak tetszik.
Iggy felkacagott, én meg döbbenten néztem Agyarra. Hogyan vic-
celhet éppen ezzel?! Néha komolyan úgy érzem, mintha nem ismer-
ném igazán.
Felálltam, és hagytam, hogy a lapok a földre hulljanak.
– Hulla vagyok. Reggel találkozunk! – mondtam, és kimentem
anélkül, hogy visszanéztem volna rájuk.
– Ha jól sejtem, még nem nézted meg a blogomat! – kiabált utá-
nam Agyar. Arra sem méltattam, hogy válaszoljak... pedig megnéz-
tem. És tetszett. A srácban egy író veszett el.
141
63.
– KLASSZ! – MONDTA GÁZOS. – De jó, hogy összefutottunk! –
A termek közt vándorló gyerekek hangjai kavarogtak körülöttük.
Ebédszünet volt, és Iggy éppen a könyvtár felé tartott, amikor Gá-
zos megérintette a karját.
Iggy bólintott.
– Jegyezzük meg, hogy egyszerre van szünetünk... milyen nap is
van ma? – Ahogy Gázos és Iggy befordultak egy sarkon, a hangok
egyre távolodtak, halkultak.
– Péntek. Gyerünk, most leellenőrizhetjük...
Iggy hallotta, hogy Gázos kinyit egy ajtót. A visszhangból arra
következtetett, hogy az alagsori ajtó lehetett. – Mi ez? A pince?
– Igen. Kicsit körbe szeretnék nézni.
– Klassz.
Gázos megérintette Iggy kézfejét. A fiú az alig hallható visszhan-
gokra koncentrált. A lépcső aljában állt, a kavargó légáramok és az
apró zajok azt üzenték neki, hogy egy tágas és viszonylag üres
helyre jutottak.
– Milyen? – kérdezte suttogva.
– Nagy – felelt Gázos. – Alagsoros. Van néhány ajtó. Nyissunk ki
párat!
Iggy hallotta, hogy Gázos elfordítja az ajtógombot, és érezte a ki-
nyíló ajtó szelét.
– Hm. Egy szertár – mondta Gázos, és egy méterrel odébb sétált.
Megállt, Iggy hallotta, hogy kinyitott egy újabb ajtót.
– Sportszerek.
– Valami izgalmas?
– Túl nagyok ahhoz, hogy elvigyük. Nem tudnánk eldugni. Ha-
csak le nem hozzuk a hátizsákunkat.
– Legközelebb tanulunk a hibánkból! – mondta Iggy.
– Helyes.
Iggy karja előrelendült, és megérintette Gázos vállát. Ujját a szája
elé téve hallgatózott. Igen: léptek.
– Társaságot kapunk – lehelte.
Gázos megragadta Iggy ruhaujját, aztán gyorsan és halkan elin-
dultak lefelé a folyosón. Benyitott egy újabb raktárba, maga után
142
húzta Iggyt, és az ajtó halk kattanással becsukódott mögöttük.
– Hol vagyunk? – suttogta Iggy.
– Valami irattárban – mondta halkan Gázos. – Biztos, ami biztos,
bújjunk el az egyik szekrény mögött!
Iggy követte Gázost az irattár hátsó részébe. Érezte, hogy mind-
két oldalon magas tárgyak állnak. Érezte, hogy Gázos lekuporodik
a padlóra, és ő is mellé telepedett, amikor közeledő hangok ütötték
meg a fülüket.
– Miért hozott le ide engem, Mr. Pruitt? – kérdezte egy ideges női
hang.
– Azt akarom, hogy gondoskodjon róla, hogy azok az akták eltűn-
jenek! – mondta az igazgató a szokásos szörnyű, gunyoros hangján.
– Nem semmisíthetjük meg őket, de nem engedhetjük azt sem,
hogy mások megtalálják. Ez már tényleg meghaladja a felfogását?
– Nem, de... – kezdte a nő.
– Semmi de! – csattant fel az igazgató. – Biztos vagyok benne,
hogy képes megoldani ezt az egyszerű feladatot, Ms. Cox. Tegye
olyan helyre azokat az aktákat, ahol csak maga találja meg! Vagy ez
már túl nagy feladat magának?
Iggy a fejét rázta. Hogy lehetett valaki ekkora rohadék, mint ez az
igazgató? Utálta. Valaki már igazán móresre taníthatná.
– Nem – adta meg magát a nő. – Megoldom valahogy.
– Helyes.
Iggy hallotta, hogy az igazgató megfordul és elsétál. Ms. Cox na-
gyot sóhajtott az irattár ajtaja előtt. Aztán benyitott. Iggy hallotta a
bekapcsolódó neonlámpa halk zúgását. Érezte, hogy Gázos teste
megfeszül mellette.
Kihúztak egy fémfiókot. Papírzörgés. A fiókot visszatolták. Tűnj
már el! — rimánkodott Iggy. De a nő léptei inkább közeledtek. Ne!
Fordulj meg! És menj ki! — sürgette magában Iggy. Bárcsak képes
lenne a gondolataival irányítani a nőt, mint Angyal. Gázos vissza-
tartott lélegzettel, egyetlen hang nélkül várakozott. Ha lebuknak,
alapos fejmosást kapnak.
A villany lekapcsolódott, a léptek kikopogtak a folyosóra, és az
ajtó ismét bezárult. Gázos nagy levegőt vett.
– Ez nem sokon múlt – suttogta, és Iggy bólintott. – Húzzunk in-
nen! – mondta kiszáradt szájjal.
Már majdnem elérték a lépcsőt, amikor kinyílt a pincelejáró ajtaja.
143
Megdermedtek. Iggy hegyezni kezdte a fülét, hogy mi történik. A
következő pillanatban a folyosó másik végéről is hangokat hallot-
tak. Csapdában voltak, mindkétfelől emberek közeledtek.
– Francba! – suttogta Gázos.
– Itt van nálad? – kérdezte Iggy feszült hangon.
– Itt, de Max azt mondta, hogy.
– Mindjárt elkapnak bennünket! – szakította félbe. – Add már ide!
144
64.
– Oké, most már tényleg ijesztő vagy – mondtam Bökinek. Az is-
kola könyvtárában voltunk, és úgy tűnt, mintha Böki gyakorlatilag
anyagvándorlással képes lenne információkat kivonni a gépből. Nem
volt szükségünk Mr. Lazzara, a könyvtáros segítségére. Először
Agyar blogját néztük meg, és láttuk, hogy napi rendszerességgel
frissíti. A bejegyzések szubjektív beszámolók voltak arról, amik ve-
lünk történtek. Újabban már rajzokat is felrakott. Utána arra kér-
tem, hogy folytassa a ter Borcht-említések keresését, és hogy nézzen
utána, milyen gyerekek tűntek el a születésünk körüli években.
Igaz, hogy a hónapot nem tudtuk, de az évekkel elég jól tisztában
voltunk.
– Oké, tizennégy évvel ezelőtt – mondta Böki a képernyőre kon-
centrálva. – Erre van a legtöbb esélyünk, mert tizennégy évesből há-
rom is van a csapatban – pergette le a képernyőn a találatokat. –
Persze, ha az egyikőtök ősszel született, a másik pedig a rákövetke-
ző tavasszal… de azt hiszem, nagy általánosságban.
– Remélem, nem csak úgy szörfölgettek! – A fagyos, gyűlölettel
teli hang, ami fojtott dühről árulkodott, csakis az igazgatóé lehetett.
– Újságcikkeket keresünk – mondta ártatlan képpel Böki. – Állam-
polgári ismeretekhez.
Ez az én lányom. Bármelyik pillanatban csípőből hazudik.
– Tényleg? – húzta el a száját gúnyosan Mr. Pruitt.
BUMM!
Az egész könyvtár megremegett. Mr. Pruitt meglepetten rám né-
zett, aztán összeszaladt a kócos szemöldöke. A következő pillanat-
ban megszólalt az iskola tűzcsengője, és mindannyian felugrottunk.
Egy pillanatig csak álltunk ott, és a döbbenettől mozdulni sem
tudtunk. Aztán a fejünk fölött éles sziszegés hallatszott. Amikor fel-
kaptam a fejem, láttam, hogy a tűzoltó berendezés bekapcsol, és a
következő pillanatban jeges vizet spriccelt ránk.
– Mit jelentsen ez?! – kiáltott fel Mr. Pruitt.
Ha engem kérdez, szerintem Gázos és Iggy épp most vették át a
vezetést a „ketten a pácban" listámon, de inkább nem szóltam. Kia-
bálva és lökdösődve mindenki az ajtóhoz nyomult. Mr. Lazzara töl-
csért csinált a kezéből:
145
– Rendezett sorokban, gyerekek, ahogy a tűzvédelmi órán tanul-
tuk!
Mr. Pruitt az ajtóhoz dübörgött, és szabályosan átgázolt a várat-
lan hidegzuhany elől menekülő tanulókon.
Böki rám mosolygott. Víz csöpögött göndör fürtjeiről.
– Nem hittem volna, hogy a suli ilyen jó buli!
146
65.
– EZ ELÉG OK A KIRÚGÁSRA! – üvöltötte Mr. Pruitt a homlo-
kán kidagadó erekkel.
Én érdeklődve figyeltem, és azt találgattam, mekkora az esélye
annak, hogy a következő öt percben szívinfarktusa lesz. Én 60-65%-
ot saccoltam.
Fél órával később, miután az utolsó tűzoltó is távozott, ázott vere-
bekként álltunk az irodájában. Mr. Pruitt valamiért ragaszkodott
hozzá, hogy mindannyian meglátogassuk. Koszosak voltunk, és di-
deregtünk, szerettünk volna már otthon lenni.
De neeem.
Először meg kellett hallgatnunk az igazgató dörgedelmeit. Az is
igaz, hogy az igazgató hiába volt rémes fazon: a fejmosás, amit tőle
kaptunk, egy Radírozó-támadáshoz képest csak séta volt a parkban.
De azért a délutánunkat elrontotta.
– Már a bűzbomba elég lett volna! – kiabálta. – De a fene jó szí-
vemmel adtam nektek egy második esélyt! Ti csatornapatkányok!
Kártevők!
Le voltam nyűgözve. A „kártevő" új volt, pedig az arrogánstól a
törtetőig hívtak már mindennek.
Amikor Mr. Pruitt megállt, hogy levegőt kapjon, közbevágtam:
– Nem a testvéreim csinálták a bűzbombát! Soha nem tudta rájuk
bizonyítani! Már megint koholt vádakkal támad ránk! Milyen... an-
tiamerikai!
Azt hittem, hogy most biztos megpattan egy ér a fejében, de az
igazgató inkább elkapta Gázos kezét, és feltartotta.
Ijedten láttam a kezén a bomba okozta fekete lőporfoltokat.
– Kell ennél több bizonyíték?!
Mielőtt az igazgatót elragadta volna egy újabb dühroham, a tit-
kárnője bekísérte Anne-t az irodába.
Nem hiába dolgozott az FBI-nál, sikerült megnyugtatnia az igaz-
gatót, és kiterelt bennünket a furgonjához. Másfél kilométer múlva
szólalt csak meg:
– Pedig ez egy nagy lehetőség volt számotokra, gyerekek – kezd-
te. – Nagyon bíztam benne.
Elsütött még néhány hasonló közhelyet, de én már nem figyeltem,
147
és az autó mellett elsuhanó őszi fákat néztem. Néha azért egy-egy
szó eljutott a tudatomig: szobafogság, nagy baj, csalódott, szomorú, sem-
mi tévé. És így tovább.
Csak hallgattunk, mint a sült hal. Évek óta nem tartoztunk szám-
adással semmilyen felnőttnek. Nem most akartuk elkezdeni.
148
66.
ANNE CSAK EGY DOLGOT NEM TUDOTT: azt, hogy aki hete-
kig metróalagútban éhezik, azt nem lehet megijeszteni szobafogság-
gal meg tévéelvonással. Egyszerűen hatástalan.
– Akkor is ott lesz nekünk az egész ház – suttogta Böki. – Tele
könyvekkel, játékokkal és kajával.
– A desszertnek is lőttek – morogta gyászosan Totál -, pedig én
nem is csináltam semmit!
– Képes volt elvenni a desszertünket! – mondta sértetten Gázos.
Rámeredtem:
– És ezt kinek köszönhetjük, nagyokos?! Te és Iggy már megint el-
csesztétek. Az isten szerelmére, hogy jutott eszetekbe robbanóanya-
got hozni a suliba?!
– Hallottuk, ahogy az igazgató azt mondta a titkárnőjének, hogy
tüntessen el néhány aktát – emlékeztetett Gázos. – Ha megtalálnánk
őket, lehet, hogy felhasználhatnánk az igazgató ellen.
Sóhajtottam.
– Szerintem ne kerüljünk még egyszer a radarjára, amíg nem lé-
pünk, értettétek? Semmi vérbosszú, meg ilyesmi. Csak csöndben
végigsunnyogjuk a maradék időt.
– Meddig maradunk? Eldöntötted már? – kérdezte Angyal.
– Igen – mondtam szárazon. – Már két hete.
– Nem maradhatnánk hálaadás napjáig? – kérdezte Böki. – Még
sohasem volt hálaadás napi vacsoránk. Kérlek!
Nagy nehezen rábólintottam:
– Oké, ha senki nem szúrja el, maradhatunk.
Felvonultam emeleti szobámba. Útközben elhaladtam Anne szo-
bája előtt, és a nyitott ajtón át kihallatszott a tévé, amiben éppen „el-
tűnt gyerekek"-ről beszéltek. Megálltam tehát hallgatózni.
– A több megyéből jelentett gyermekeltűnések felszakítják azok-
nak a szülőknek a sebeit, akik a közelmúltban vagy évekkel ezelőtt
veszítették el gyermeküket. Most Mr. és Mrs. Griffithsszel beszélge-
tünk, akiknek egyetlen fiát a helyi kórházból rabolták el közvetlenül
a szülés után.
Ledöbbentem. Griffiths volt Iggy vezetékneve – legalábbis mi így
tudtuk. Ennyire még emlékeztem a kórházból hozott, olvasható pa-
149
pírokból, amik később eltűntek. Ugyanakkor az Intézet aktája sze-
rint Iggy apja meghalt. Vagyis ezek az emberek nem lehetnek a szü-
lei – vagy mégis? Képtelen voltam továbbmenni. Közelebb araszol-
tam, és bekukucskáltam a résnyire nyitott ajtón. Anne a fürdőszo-
bájában volt és fogat mosott.
– Az ember azt hinné, hogy tizennégy év után könnyebb – mond-
ta szomorúan az asszony. – De nem így van. A fájdalom nem eny-
hül soha.
Ekkor már a lélegzetem is elakadt. Nem elég, hogy Griffiths, még
tizennégy éve is történt?! A riporter pofázmánya után a házaspáré
került premier plánba. A férfi átkarolta felesége vállát. Mindketten
szomorúnak látszottak.
És még egy apróság.
A nő kísértetiesen hasonlított Iggyre.
150
67.
AGYAR FESZÜLTEN NÉZETT RÁM ÖRÖKKÉ SZEMÉBE HUL-
LÓ TINCSEI MÖGÜL.
– A házuk előtt álltak. Elég jól láttam ahhoz, hogy felismerjem –
suttogtam sietve. Későre járt, mindenki az igazak álmát aludta. Ed-
dig vártam, hogy elmondjam Agyarnak a hírt. – Griffithsnek hívták
őket, és a gyerekük tizennégy évvel ezelőtt tűnt el. És az asszony ki-
köpött
Iggy volt.
Agyar lassan és tűnődve megrázta a fejét.
– Neked nem gyanús, hogy egyszer csak meglátod őket a tévé-
ben?
– De az. Mégsem lehet csapda. Ma tévétilalom alatt voltunk. Sze-
rintem... nem ártana leellenőriznünk.
Agyar megint megrázta a fejét.
– Hány ház lehet Washington D. C. környékén?
– De e mögött egy bazi nagy, sötét templom áll, és itt van a közel-
ben! Régimódi, és nagyon hegyes csúcsa van. Mennyi lehet ilyen
templomból?
Agyar sóhajtott:
– Millió.
– Agyar, ez egy hatalmas áttörés! Még jó, hogy utánajárunk! Rám
nézett:
– De szobafogságra vagyunk ítélve... – mondta fapofával. Rásandí-
tottam, és mindkettőnkből kitört a röhögés.
151
68.
– Mi bajod van? – kérdeztem Agyart, akit egész éjszaka kínzott
valami. Washington fényei fölött repülve folyton a vállát csavargat-
ta, és a homlokát törölgette.
– Olyan melegem van. – motyogta. – Nem érzem magam beteg-
nek, csak ez a hőség.
– Velem is így kezdődött – emeltem fel a szemöldököm. – Nahát.
Egy hét múlva úgy fogsz repkedni, mint egy szuperszonikus gép!
Szerintem. Vagy haldokolsz – vigyorogtam rá, de nem találta hu-
morosnak. – Tényleg annyira rosszul érzed magad?
– Nem. De nyugtalanít, hogy bennem kering a véred. Ránéztem.
Nagy, sötét szárnyai halkan, de erősen kavarták az éjszakai levegőt.
– És? Csak vér, nem? A fejét rázta.
– A mi vérünk nem „csak" vér. A vörös vérsejtek DNS-eket is tá-
rolnak, elfelejtetted? Átömlesztették belém a te DNS-eidet.
Elgondolkoztam.
– Mire akarsz kilyukadni? Megrántotta a vállát.
– Arra, hogy ezért történik ez. Talán ez nem volt belém kalkulál-
va.
– Hm – hümmögtem. – Nem tudhatjuk, hogy ez rossz hír, vagy jó,
vagy semleges.
– Attól tartok, hamarosan megtudjuk – mondta.
Kiderült, hogy Washington környékén több száz francos, hegyes
kupolájú templom található. Bár csekély volt az esélye, hogy ma éj-
jel ráakadunk, azért átfésültük a környéket, főleg azokra a templo-
mokra koncentráltunk, ami mellett lakónegyed állt. Vagy tucatszor
leereszkedtünk, de miután végignéztem a közeli házakon, már re-
pültünk is tovább.
Három óra kutatás után fáradtak voltunk és éhesek. Meg sem kel-
lett szólalnunk – csak egymásra néztünk, megvontuk a vállunkat, és
a legnagyobb egyetértésben visszafordultunk Anne háza felé.
Hajnali háromra értünk vissza a farmra. Az ablak felé siklottunk,
amit az emelet egy ritkán használt kamrájában nyitva hagytunk
magunknak.
– Agyar! – Amikor rám nézett, egyik kezemmel a ház felé mutat-
tam.
152
A szobája ablakában tisztán látszódott Anne sziluettje. Hajnali há-
romkor ébren volt, és bennünket várt. Ez a nő soha nem alszik?
Lehet, hogy kém? Az FBI-nak kémkedik, vagy másnak?
Hirtelen holtfáradtnak éreztem magam. A házhoz repültünk, és
az utolsó pillanatban összecsukott szárnnyal besiklottunk az abla-
kon. Egymásra tettük az ökleinket, és összeütöttük, aztán ki-ki elin-
dult a saját szobájába. Lerúgtam a cipőm, és ruhástul az ágyra ve-
tettem magam. Nem hittem, hogy Anne utánam jön. Már úgyis lá-
tott mindent, amit akart.
153
69.
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY HÉT életem legszürreálisabb hetei
közé tartozott, ami nem semmi, mert verte a ketrecben felnövést, az
állandó menekülést, azt, hogy a New York-i metróban lévő titkos
laboratóriumban más mutánsokra találtunk, és azt is – ki ne hagy-
jam -, hogy szárnyaink vannak...
Na, ezek a hetek még ezeknél is furcsábbak voltak.
Mert semmi szörnyűség nem történt.
Visszamentünk a suliba, és kezdetét vette a szokásos ügymenet,
leszámítva, hogy Gázos és Iggy már nem akartak naponta felrob-
bantani valamit. Elsőrangú.
Az igazgató megpróbált kerülni bennünket, talán egészségügyi
okokból, mert nem akart szívinfarktust kapni.
Angyal tanára is egészen normálisan viselkedett – szóval, nem
vitte az egész osztályt váratlanul egy játékboltba, és vette meg nekik
az egész kínálatot. Pedig esküszöm, meg sem lepődtem volna.
Bökit meghívták egy születésnapi buliba. Egy nem-mutáns buli-
ba. Anne megígérte, hogy talál majd neki olyan ruhát, ami egyszer-
re csinos, és elrejti a szárnyait is.
És kapaszkodjatok meg! A legjobbat (vagy a legrosszabbat?) a vé-
gére hagytam: az a Sam nevű srác randizni hívott.
– Hogy mi?! – lepődött meg Iggy.
– Randizni hívtak – ismételtem meg a tört krumplit piszkálva tá-
nyéromon.
– Ez csodás, Max! – örvendezett Böki.
– Ne röhögtess! – mondta Gázos teli szájjal, és nagyon kellett vi-
gyáznia, hogy nevetés közben ne köpdösse szét az ételt. – Ekkora
lúzert! Milyen pofát vágott, amikor kikosaraztad?!
Szorgosan vagdalni kezdtem a steaket.
– Ugye, igent mondtál?! – kérdezte Böki.
– Te jó ég! – kapott a homlokához Iggy. – Max meg a randi! Eddig
azt hittem, kerülni akarjuk a könnyeket, az erőszakot és a csonkítást!
Ilyenkor bánom, hogy Iggynél semmire sem megyek a gyilkos
pillantással.
– Szerintem ez nagyszerű hír! – mondta Angyal. – Max gyönyörű,
randin a helye!
154
– Mit veszel majd fel? – kérdezte mosolyogva Anne.
– Nem tudom – motyogtam vörös képpel.
Ugye, észrevetted, ki nem kommentálta egy szóval sem a bejelen-
tésemet? Pontosan.
155
70.
– FOGD FEL FELDERÍTŐ ÚTKÉNT: – kukucskált be a szobámba
Agyar, miközben a fésülködő tükrömben bámultam magam.
– Mi?! – csattantam fel haragosan. – Én jól vagyok! – igazítottam
meg a pólómat, aztán felvettem a nagyméretű gyapjúpulcsit, ami
majd elrejti a szárnyam. Legalábbis bíztam benne.
– Na, persze. Amikor így nézel ki, általában hányni szoktál.
– Mondtam, hogy jól vagyok – ismételtem feszülten, és megpróbál-
tam nem lihegni. Mit művelek? Hogy mehettem bele ekkora hülye-
ségbe? Talán fel kellene hívnom, hogy lemondjam. Még beteget je-
lenthetek. Még.
Ekkor megszólalt a csengő. Agyar arcán gonosz mosoly jelent
meg, és elindult lefelé a lépcsőn.
– Öt testvéred van, nem semmi! – mondta Sam.
– Ez tény. Te hogy vagy ellátva velük? – kérdeztem, miközben a
moziban álltunk sorba jegyért.
– Három nővérem van – mondta. – Megkeserítik az életem. Még
szerencse, hogy a két idősebb már egyetemre ment.
Mosolyogtam. Sammel könnyebben ment a beszélgetés, mint gon-
doltam. És a következő két órában meg sem kellett szólalnom.
A film egy nagyon véres-rémes-kémes akciófilm volt, ami a gye-
rekkorom otthoni videóira emlékeztetett. Az idő nagy részében a
sötétben kuksoltam, a harcjeleneteket elemeztem, és imádkoztam,
nehogy Sam megfogja a kezem. Mert mi van, ha a kezem izzad?
Idegesen törölgettem a farmerembe.
Amikor a film véget ért, úgy döntöttünk, fagyizunk egyet a sarki
cukrászdában. Miközben azon gondolkoztam, hogy mit mondjak,
Sam egyszer csak megfogta a kezem.
Csak ennyi (ide egy csettintést képzelj!), és máris kéz a kézben sé-
táltunk.
Nem mondanám, hogy rossz volt.
Bementünk a „Százéves fagylaltozóba", rendeltünk, és leültünk
egy kis márványasztal mellé. Éppen azon gondolkoztam, milyen
messzire tudnám eldobni az asztalt, ha a szükség úgy hozná, ami-
kor Sam megszólalt:
– Tudod már, mit csinálsz hálaadás napján?
156
– Szerintem Anne-nél leszünk, és vacsorázunk.
– Milyen szomorú, hogy nem lehetsz a szüleiddel.
– Ez igaz – buktam a gyümölcshabos fagyimra.
– Mi meg elköltjük a szokásos pokoli vacsoránkat valamelyik ro-
konunkkal súlyosbítva – mondta Sam. Feltartotta a maraschino cse-
resznyéjét: – Kérsz?
– Jó hogy! – feleltem, mire mosolyogva a gyümölcshabomra kana-
lazott egy adagot. – Miért mondod, hogy pokoli lesz a vacsora?
Elhúzta a száját.
– A két nővérem hazajön. A fürdőszobáért, a telefonért és a tévé-
ért közelharcot kell majd vívni. Ted bácsikám pedig megállás nél-
kül a munkájáról fog beszélni, biztosításban utazik szegénykém.
Együtt érzőn lebiggyesztettem az ajkam.
– Anya pedig megpróbálja majd távol tartani Phyllis nagynénit a
likőrös üvegtől, de nem fog sikerülni neki. Az apám végig meccset
néz majd, vagyis miközben pattogatott kukoricával szórja teli a
padlót, a tévével fog üvöltözni. – Sam megrántotta a vállát. Tetszett,
ahogy gesztenyebarna haja a homlokába hull. És azok a szemek.
Mogyoróbarnák. Csöppnyi teknőspáncél beütéssel.
– Jól hangzik – mondtam. Minden család így tölti a hálaadást?
Nem tudom. Én eddig csak a tévében láttam. Vajon milyen hála-
adás napja lesz régi barátaimnak, Ellának és dr. Martineznek?
Sam ismét vállat vont:
– Szívóágon leszek, az biztos. Szerencsére karácsony előtt lesz
négy hetem, hogy kiheverjem.
Felkacagtam, és ő rám mosolygott. Mintha észrevettem volna va-
lamit a háta mögött. Sam háttal ült a nagy kirakatnak, ami előtt el-
ment valaki. Nem: ami előtt megállt valaki.
A kezem megfagyott mozdulat közben, és a szívem jéggé der-
medt.
A fagylaltozó előtt Ari állt. Kaptam tőle egy ragadozóvigyort meg
feltartott hüvelykujjat.
157
71.
ÉS PONT AZ ELSŐ RANDIM KELLŐS KÖZEPÉN. Körbepillan-
tottam a boltban. A pult mögött találtam egy kijáratot. Ezt az asztalt
meg felboríthatnám, hogy lelassítsam Arit...
– Max? Minden rendben?
– Aha – mondtam, de közben Arira koncentráltam. Megint rám
mosolygott, aztán elsétált a kirakat elől. Ari mellett egy csíkos frizu-
ra villant, aztán megláttam a tükörképemet a kirakatban.
Sam éppen akkor fordult a kirakat felé, amikor Ari eltűnt a kép-
ből.
Mozdulatlanul ültem, vártam, hogy Radírozók vetődjenek át a ki-
rakatüvegen, és kezdjenek zuhogni az égből. Sam értetlenül nézett
rám:
– Biztos jól vagy? – kérdezte megint.
– Ühüm – megpróbáltam normálisan viselkedni. – Mintha láttam
volna valamit.
Annak higgy, amit tudsz, ne annak, amit látsz.
Oké, nem elég, hogy Radírozók rondítják el a randim, de te nem
akadnál ki, ha még egy Hang is megszólalna a fejedben?
Mert én igen. És mire célzott egyáltalán? Azt, hogy él, már tud-
tam.
– Max?
Sam felé fordultam.
– Bocs. elgondolkoztam – mosolyogtam rá bocsánatkérőn. Ugrás-
ra készen álltam, de nem történt semmi.
– Tetszik, hogy simán benyomtad a fagylaltkelyhet – mondta
Sam. – Más lányok csak csipegetnének, hogy „ó, én csak egy gom-
bóccal kérek, de zsírmentes legyen!". De te bevágtad az egészet!
Ez annyira meglepett, hogy elnevettem magam, bár nem voltam
benne biztos, hogy most nem szégyenkeznem kellene-e.
– Nem foglalkozom vele, mennyit eszem. Amikor kajához jutok.
– Nekem ez bejön – mondta ismét Sam. Nekem meg te jössz be, gon-
doltam.
158
159
72.
SAM LEGIDŐSEBB NŐVÉRE, a friss jogosítványával, Anne házá-
hoz fuvarozott bennünket. Sam egészen a tornácig kísért.
– Kösz! – mondtam zavartan, mert megint nem tudtam, hogy
ilyenkor mi szokott következni. – Nagyon jól éreztem magam.
– Én is – mondta Sam. – Te más vagy, mint a többi lány, akivel ed-
dig találkoztam.
Nem is tudod, mennyire, barátom!
– Ez jó. Vagy nem? – kérdeztem.
– Jó. Határozottan jó – mondta Sam, és nagyon kedvesen mosoly-
gott rám. Közelebb lépett, egyik kezét a vállamra tette, a másikkal
kicsit felemelte az állam. A szemem elkerekedett, amikor megcsó-
kolt. Egyforma magasak voltunk, és nem volt olyan inas és szikár,
mint Agyar. Megint megcsókolt, most a másik oldalra döntötte a fe-
jét, és átkarolta a csípőm.
Tudod, mit? A szárnyaim eszembe sem jutottak. Csak behunytam
a szemem, és hagytam, hadd történjen… Te jó ég. Csókolóztam.
Ússz az árral, Max!
A Hang végre mondott valami értelmeset is. Az autó felől türel-
metlen dudálás hallatszott. Sam nővére unta a banánt.
Szétrebbentünk, meglepetten pislogtunk egymásra, és kuncog-
tunk egy kicsit.
– Hűha – mondta Sam, és én egyetértőn bólintottam.
– Jobb, ha most mész. Mindent köszönök! Csodálatos volt! – bú-
csúztam el tőle.
– Igen – nézett rám Sam, mintha megint meg akarna csókolni, de
akkor a nővére újra a dudára tenyerelt. Mint akinek nehezére esik
elhagyni engem, lesétált a lépcsőn, és átvágott a sötét kocsifeljárón.
– Holnap majd beszélünk! – nézett hátra.
– Oké.
Elhajtottak, én meg ott maradtam olyan érzések garmadájával a
lelkemben, amiket megnevezni sem tudtam.
160
73.
ANNE ODABENT VÁRT RÁM.
– Hogy sikerült? – állt fel, és rám mosolygott.
– Jól – feleltem. – Jó éjt! – és tovább folytattam utamat a lépcső
felé. Nem akartam megbántani – nem mintha ez általában zavarna -
, csak úgysem tudtam volna semmi értelmeset mondani neki. Fel-
mentem a szobámba, leültem az ágyra, és felidéztem magamban az
utolsó tíz percet.
Az ajtóm résnyire kinyílt, és Agyar dugta be rajta a fejét. Amikor
belépett, eltakarta a szemét.
– Hú, te sugárzol a boldogságtól! Elvakítasz!
A szememet forgattam, aztán levettem a kapucnis pulcsim. Meg-
forgattam a vállam, és lazítottam a szárnyamon. Ah. Mindjárt jobb.
Egész este a hátamhoz szorítottam szerencsétleneket. Azon tűnőd-
tem, Sam észrevette-e őket. Abból, hogy nem sikított fel rémülten,
arra következtettem, hogy nem.
Agyar becsukta maga mögött az ajtót.
– Fent akartak maradni, hogy megvárjanak, de Anne ágyba dugta
őket.
– Nagyon jól tette.
– Szóval, milyen volt? – Agyar az asztalomnak dőlt, és összefonta
maga előtt a karját. Volt valami a hangjában, amitől az arcába kel-
lett néznem. Látszatra most is hozta a szokásos flegma figurát, de
én tudtam, mit jelent állkapcsa alig észrevehető rándulása és a lehe-
letnyivel feszesebb bőr a szeme körül.
– Láttam a srácot, úgy csüggött az ajkadon, mint... hogy is mond-
ják? Gyümölcs a fán. Úgy látom, jól kijöttetek egymással. – Agyar
szünetet tartott, amíg én megpróbáltam kitalálni, mi járhat a fejé-
ben.
– Igen, történt egy s más.
Agyar mintha zavarban lett volna. Lerúgtam magamról a surra-
nóimat. Agyar leült mellém, és az ágyam végének támaszkodott.
– Szóval rendes gyerek volt. Jó, akkor legalább nem kell kinyír-
nom – mondta feszült hangon.
Megvontam a vállam.
– Igen. Nagyon kedves volt. Jól éreztük magunkat.
161
–De...?
Megmasszíroztam a halántékomat.
– De mi? Hiába ő a világ legkedvesebb sráca, ha egyszer én egy
mutáns szörnyszülött vagyok. Ráadásul kátyúba jutottunk, és ez
egyre jobban zavar. Senkiben sem bízhatunk. Nem tudjuk feltörni a
kódokat. És nem találjuk a szüleinket sem. Nem mintha segítene, ha
megtalálnánk őket.
Agyar hallgatott.
– Láttam Arit ma este. – Agyar felkapta a fejét. – Egy fagylaltozó
előtt. Rám mosolygott. Volt vele valaki… – szünetet tartottam, hogy
felidézzem a szőke tincseket. – Láttam, hogy. – Akkor döbbentem
rá. Azt hittem, hogy a tükörképemet láttam a kirakatban. Pedig de-
hogy.
Lassan megfordultam, és Agyarra néztem:
– És én is Arival voltam. Ott álltam a kirakat előtt. – A gyomrom
összerándult.
Agyar pislogott egyet, ami nála a teljes megdöbbenés jele.
– Amikor a Radírozok ránk támadtak, láttam egy szőke csíkos fe-
jet a furgon belsejében – folytattam. – Ma este ugyanezt a frizurát
láttam Ari mellett. Először azt hittem, hogy a tükörképem. De nem
az volt. Hanem én.
Nem kérdezett rá, hogy biztos vagyok-e benne, mert tudta, hogy
igen.
– Szent szar – gondolta végig a következményeket. – Egy Max a
sötét oldalon. Ennél rosszabbat kitalálni sem lehetne. Jesszus. Egy
másik Max. Egy rossz Max. Gáz.
– És ez még nem minden – folytattam lassan. – Emlékszel rá, ami-
kor arra kértelek, hogy ha valami „rosszá" változnék, tégy meg
mindent a többiek védelmében?
Aggódva nézett rám:
– Emlékszem.
– Azért kértelek meg erre, mert. – nagy levegőt vettem, és elfor-
dultam. – Néhány alkalommal előfordult, hogy a tükörből egy „át-
változott" Max nézett vissza rám. Egy Radírozó.
Agyar nem válaszolt.
– Amikor megérintettem az arcom, olyan volt, mint szokott. Sima,
emberi. De a tükör egy Radírozót mutatott. – A földet bámultam. El
sem hittem, hogy elmondtam.
162
Hosszú szünet következett. A másodpercek óráknak tűntek.
– Biztosan úgy néztél ki, mit egy palotapincsi – mondta végül.
Erre felkaptam a fejem... Túl nyugodtan fogadta, gyanúsan egysze-
rűen, amit mondtam neki.
– Tessék?!
– Biztos valami masnis ölebre hasonlítottál – vicsorgott, mintha
tépőfogai lennének, és halkan morgott hozzá. – Grrr – és rám vetet-
te magát.
Kupán vágtam, mire nevetve oldalra hajolt. Dühösen talpra ug-
rottam. Megadóan feltartotta a kezét, és nagy nehezen abbahagyta a
röhögést.
– Figyelj! – kezdte Agyar, és megpróbált komoly képet vágni -,
biztos vagyok benne, hogy nem vagy Radírozó. Nem tudom, mit
láttál a tükörben, és hogy ki az a másik Max, csak azt tudom, ki
vagy te, de azt nagyon. És te nem Radírozó vagy. De ha átváltoznál,
akkor is rád ismernék. Tudom, hogy te jó vagy, akárhogy is nézel
ki.
Arra gondoltam, amit a Hang mondott, hogy annak higgyek, amit
tudok, és nem annak, amit látok, és könny töltötte meg a szemem.
Visszafeküdtem az ágyra, csak aludni szerettem volna, és nem gon-
dolni semmire.
– Kösz – mondtam Agyarnak elcsukló hangon. Felállt, és megsi-
mította a hajam.
– Nincs veled semmi baj – mondta halkan.
– Nehogy meg merd írni a blogodban! – figyelmeztettem. – Egy
ezredmásodpercig se forgass ilyet a fejedben!
– Ugyan, van nálad jobb témám is – mondta, és kilépett a szobá-
ból.
163
NEGYEDIK FEJEZET
OTTHON, ÉDES OTTHON
74.
– KÉRLEK!
– Még nem jött el az idő, Ari. – Jeb fel sem nézett a jelentésekből.
– Soha nincs itt az ideje! – tört ki Ari, és dühösen fel-alá járkált a
szobában. – Mindig csak ígérgetsz, hogy „hamarosan", de sohasem
iktathatom ki őket! Mire várunk még?
Szárnytövei égtek és sajogtak a beültetéseknél. Ari kivette zsebé-
ből a piruláit. Négyet bekapott, és szárazon lenyelte őket, aztán
visszafordult apja felé.
– Légy türelmes! – intette Jeb. – Tudod, hogy tartani kell magun-
kat a tervhez. – Arira nézett. – Te hagyod, hogy az érzelmeid befo-
lyásolják a döntéseidet. Ez nem helyes, Ari. Erről beszélnünk kelle-
ne.
– Te beszélsz?! – fakadt ki Ari. – Engem irányítanak az érzelme-
im?! Tudod, miért nem lehet kiiktatni? Mert odáig vagy érte! Max a
szemed fénye. Ezért nem engeded, hogy megöljem.
Jeb nem válaszolt, csak a fiúra nézett. Ari tudta, hogy apja mér-
ges, de megpróbálja palástolni. Ari szerette volna ugyanazt a szere-
tetet és csodálatot kapni apjától, amit Max. Amikor Jeb Maxre né-
zett, vagy csak a fényképére, vonásai ellágyultak, és szemében ér-
deklődés csillant. De Arira úgy nézett, mint bárki másra.
Ráadásul Jeb az új Maxet is gyűlölte valamiért. Nem bírt megma-
radni a közelében – ez mindenkinek feltűnt. Ezért Ari igyekezett
olyan távol tartani apjától, amennyire csak tudta. Mindent megtett,
amitől azt remélte, hogy Jeb végre észreveszi őt, észreveszi, hogy él.
Jeb hosszú szünet után megszólalt:
– Nem tudod, miről beszélsz. Te nem látod az összképet. Te is a
játék része vagy, de azt kell tenned, amit mondok neked. Ha ez nem
megy, akkor találok mást helyetted.
Ariban felizzott a düh. Csípőre kellett tennie a kezét, hogy ne ra-
gadja meg Jeb torkát. Legszívesebben kiszorította volna belőle a le-
vegőt – vagy legalábbis addig szorította volna, amíg Jeb rá nem jön,
164
mennyire szereti őt, és egy kicsit tisztelni nem kezdi.
De most ki kellett jutnia innen. Ari megpördült, kirobogott az aj-
tón, és bevágta maga mögött. A vontató tetején nekifutott, és a leve-
gőbe vetette magát. Még mindig nehezére esett helyből felszállni.
Esetlenül és fájó szárnyakkal a magasba emelkedett, majd elindult
kedvenc búvóhelye felé – egy magas facsúcshoz.
Ügyetlenül leszállt rá, és nagy nehezen megkapaszkodott a törzs-
ben. Könnyek égették a szemét. Lecsukta, és nekidőlt a sima, foltos
kéregnek. Annyira fájt minden. A szárnyai, apja Max-imádata,
ahogy Jeb semmibe veszi őt...
Eszébe jutott, hogyan bazsalygott Max arra a kis zöldfülűre teg-
nap este a fagyizóban. Ki volt az a srác? Egy dupla nulla. Egy fog-
piszkáló. Ari fél kézzel el tudta volna törni.
Amikor eszébe jutott, hogyan csókolózott Max a tornácon azzal a
kis senkiházival, morogni kezdett. Max csókolózott! Mintha egy
hétköznapi lány lenne! Ha a srác tudná, kivel van dolga, egymillió
évig a közelébe sem merészkedne.
Vagy ki tudja? Lehet, hogy akkor is szeretné, ha rájönne, hogy
egy mutáns szörnyszülött. Maxben volt valami. Az emberek törőd-
tek vele. A fiúk szerették. Olyan erős volt... olyan erős, gyönyörű és
tüzes.
Ari mellkasából fulladozó zokogás szakadt fel. Arcán könnyek
patakzottak, felemelte a karját, hogy megtörölje a dzsekije ujjával.
Belenyögött a kabátjába, aztán nem bírta tovább. Érezte, hogy Ra-
dírozóvá változik, és erős állkapcsa kinyílt. Könnycseppek szivá-
rogtak a szőrszálai között, elfojtott egy újabb feltörő zokogást, majd
a karjába harapott. Lehunyta a szemét, de egyetlen hang sem hagy-
ta el a torkát. Érezte, ahogy fogai átlyukasztják a kabátját, belemé-
lyednek a bőrébe és a húsába. Vér íze ömlött szét a szájában, de to-
vább szorította az állkapcsát.
Mert még ez is kevésbé fájt.
165
75.
– EZ AZ. Csak ne lennék annyira csodálatos! Megtaláltuk – ku-
kucskáltam ki a tiszafa mögül, az út túloldala felé. – Nem csoda, ha
imádtok engem!
A tegnapi este láthatóan segített kimászni a depressziómból.
Hadd tomboljanak a tizennégy éves madárgyerekek hormonjai, mi?
Agyar egy sokat szenvedett, vagyis nem kimondottan imádó pil-
lantást vetett rám. Aztán ő is a szimpla, külvárosi téglaház irányába
nézett. Kicsi, régimódi épület volt, ám tekintve a D.C.-hez való kö-
zelségét, megért vagy félmillió dollárt. Emlékeztető magamnak: befek-
tetni egy washingtoni ingatlanba. El kell kezdeni gyűjteni rá.
– Tényleg? Biztos, hogy az az a templom? Bólintottam.
– Tuti. Hogyan tovább? Rám meredt.
– Te vagy a főnök.
Összehúzott szemmel ránéztem, aztán megfogtam a vállát, és át-
rángattam az úton. Mielőtt az az idegesítő józan eszem közbe tudott
volna szólni, gyorsan becsöngettem.
Vártunk egy kicsit, aztán közeledő lépteket hallottunk. Az ajtó ki-
nyílt, és ott álltunk az asszony előtt, aki akár Iggy anyja volt, akár
nem, nagyon hasonlított rá.
– Igen? – kérdezte, és (ezt kapd ki!) a kezét egy konyharuhába tö-
rölte, mint egy igazi anya. Magas volt, karcsú, eperszőke haj, fehér
bőr, szeplők. A szeme ugyanolyan égszínkék, mint Iggyé, csak ő lá-
tott vele, mert nem vakították meg az őrült tudósok. Őrültek, bár
inkább őröltek lettek volna!
– Segíthetek valamiben?
– A Wall Street Journal számára gyűjtünk előfizetőket, hölgyem –
mondta pókerarccal Agyar.
A nő zavara elmúlt.
– Nem, köszönjük! Már járatjuk a Postot.
– Akkor nem is zavarunk – mondta Agyar, aztán megfordultunk,
és elhúztunk onnan.
Határozottan, bizonyítottan és teljes mértékben lehet, hogy Iggy
anyja volt. Vagyis hogyan tovább?
166
167
76.
MÉG MINDIG ROBBANÓSZERSZAG VAN – suttogta Iggy. Gá-
zos szimatolni kezdett.
– Igen, imádom ezt a szagot. Kalandszag.
– Isten tudja, lehet hogy több robbanószert is használhattunk vol-
na – mondta Iggy.
Gázos hangtalanul lépkedett a kemény betonpadlón, de Iggy
minden gond nélkül követte. Iggy Gázos nélkül, tehát emlékezetből
is eltalált volna az irattárba. Biztos volt benne, hogyha ledobnák a
New York-i metróba, még az Intézethez is visszatalálna. Ez a képes-
sége szinte pótolta, hogy az égvilágon semmit sem lát.
De tényleg.
– Itt vagyunk – nyitotta ki halkan Gázos az irattár ajtaját, és Iggy
kapcsoló kattanását hallotta. Amíg Gázos elvégzi a munkát, ő állhat
ott, mint egy ruhafogas.
– A titkárnő valahová a szoba elejébe süllyesztette el az aktát –
emlékeztette Gázost. – Jobbra. Nem látsz arra egy fémszekrényt?
– Mindegyik az – lépkedett el előttük Gázos. Kinyitotta az egyi-
ket, a papírok közé túrt, aztán becsukta. – Azt sem tudom, mit kere-
sek. Minden akta egyforma.
– Egyiken sincs nagy, fekete betűkkel, hogy „szigorúan bizal-
mas"?
– Nincs.
Iggy megvárta, amíg Gázos kinyit és áttúr néhány további fiókot.
– Hé, ide süss! – mondta Gázos. – Hú! Ez már valami. Egy csomó
irat gumival átkötve. Különböző színűek, és régebbinek tűnnek,
mint a többi, használtabbnak.
– Akkor olvasd már!
Iggy gumipattanást és papírzizegést hallott.
– Hoppá.
– Mi van? – Ezt utálta a legjobban. Hogy a vakságának köszönhe-
tően minden információ utoljára ért el hozzá. Neki mindig várni
kellett. Gyűlölte ezt.
– Ezek mintha orvosi jelentések lennének, betegekről – mondta
Gázos -, szóval nem az iskola diákjairól. Ezek betegek, méghozzá
a... a Gyógyíthatatlan Betegek Otthonából.
168
– Mi áll bennük? Ha igaz, amit mondasz, nem lesz szívderítő ol-
vasmány.
Gázos olvasni kezdett, Iggy pedig türelmet erőltetett magára.
– Várj! – mondta Gázos.
Mintha lenne más választásom — gondolta Iggy.
– Ez furcsa. Nem fogod elhinni, de ez a suli őrültekháza volt két
évvel ezelőttig. Ezek a jelentések a régi ápoltakról szólnak, nem tu-
dom, az igazgató miért nem semmisítette meg őket.
– Lehet, hogy valami köze van hozzá. Véletlenül nem ő irányítot-
ta a bolondokházát? Vagy ő is egy ápolt volt, aki kinyírt mindenkit,
és nyitott egy sulit, hogy.
– Ki tudja. Rengeteg irat van itt. Több, mint amennyit el tudnék
olvasni egyszerre. Meg kell mutatnunk Maxnek. A pólóm alá du-
gom őket – mondta Gázos.
– Oké. Ideje visszamennünk!
– Egyetértek.
Iggy elindult Gázos után a lépcső felé. Éppen azon gondolkozott,
hogy vajon az ebédlőben Tess hová ül aznap, amikor a megtorpanó
Gázosba ütközött.
– Ez különös – suttogta Gázos. – Van itt egy ajtó, amit eddig észre
sem vettem.
Iggy hallotta, hogy Gázos az ajtóhoz lép, és kinyitja. Áporodott,
hűvös levegő csapta meg őket.
– Ez mi?
– Egy alagút – mondta Gázos megrökönyödve. – Egy hosszú, sö-
tét alagút, aminek nem látom a végét. És éppen az iskola alatt.
169
77.
RETTEGTEM A SAMMEL VALÓ TALÁLKOZÁSTÓL. Le fog
pattintani? Mindenkinek eldicsekedett a csókolózásunkkal? Lehet,
hogy csak szédített, most meg seggre esem?
Persze minden rendben volt. Az osztályban láttuk egymást újra,
és kaptam tőle egy diszkrét, mégis különleges mosolyt. Senki sem
pillantgatott felénk, hogy legyen mit elpletykálni. A szünetben az-
tán leültünk egymással szemben egy asztalhoz. Beszélgettünk, ol-
vasgattunk és tanultunk, senki, még az igazgató sem zavart meg
bennünket.
Klassz volt. Majdnem egész nap azt éreztem, hogy az élet nem is
annyira kibírhatatlan. És ez az érzés egészen hazaérkezésig elkísért,
vagyis egy újabb rekordról beszélhetünk.
– Egy alagút? – néztem hitetlenkedve Iggyre és Gázosra. – Ugyan,
mit keresne egy alagút az iskola alatt?
– Jó kérdés – bólogatott Gázos. – Nem beszélve a titkos aktákról.
Megint átlapoztam az iratokat.
– Böki? – nézz utána a sulinak! Nekem mintha úgy rémlene, hogy
húsz éve fennáll.
– Minden brosúra ezt szajkózza – erősített meg Agyar. – És van
egy tábla is az előtérben, ami szerint 1985-ben alapították.
Böki leült a laptop mellé, amit többé-kevésbé elbitoroltunk Anne-
től. Tovább lapozgattam a jelentéseket, amik egy zárt intézet bete-
geiről szóltak. Leginkább az utóbbi tizenöt évből származtak, leszá-
mítva az elmúlt két évet. Más ember csak a különös véletlennek tu-
lajdonítaná, ha egy iskola alatt, ami valaha bolondokháza volt, egy
alagút is fut.
De nem mi. Számunkra ez olyan volt, mint egy nagy vörös jelzés,
ami majd' kibökte a szemünket.
– Hm. Az iskola honlapja szerint 1985 óta működik, de ha rákere-
sek a neten, csak az utóbbi két évből dob ki találatokat.
– Lehet, hogy megváltoztatták a nevét? – kérdezte Iggy. Agyar
megrázta a fejét:
– Kétlem. Erre sehol sincs utalás.
Újra leellenőriztem a titokzatos jelentéseket.
– Semmi kétség, az Otthonnak ugyanaz volt a címe, mint a suli-
170
nak. Nézzétek ezt a papírt! Itt egy rajz az épületről – mutattam a
többieknek. Ugyanolyan volt, mint a sulink.
A csapatra néztem.
– Ez nem jó hír – mondtam a rám jellemző eufemizmussal.
– Kérdezzük meg róla Anne-t? – tűnődött Iggy.
Egymásra néztünk Agyarral. Alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Ugyan, minek – mondtam. – Vagy nagyon is jól tudja, és be van
avatva a dologba, de akkor miért ne hagynánk meg abbéli hitében,
hogy mit sem sejtünk? Vagy csak annyit tud, amennyit az orrára
kötöttek, de akkor meg úgysem segíthet.
Néhány pillanatig csöndben voltunk, és járattuk az agyunkat.
Hallottuk, hogy a konyhában bekapcsolódik a tévé. Anne fazekakat
vett elő, és kinyitotta a hűtőt. Éppen a híradó ment, megtudtuk,
hogy hidegfront jön, és hogy ki nyerte a főiskolai futballbajnoksá-
got. Aztán egy férfi hírolvasó ezt mondta: – Az elnök a mai napon
olyan nyilatkozatot tett a fővárosban, ami miatt sok politikus vakar-
gathatja a fejét. Három nappal az éves költségvetés elfogadása előtt
Danning elnök úr megdöbbentő lépésre szánta el magát: közel egy-
milliárdos támogatást vont vissza a hadseregtől, hogy azt oktatási
célokra használja fel, és hogy országszerte otthonokat építtessen a
hajléktalan nők és gyermekek számára.
Megdermedtem.
Hitetlenkedve néztünk össze Agyarral, aztán Angyal felé kaptuk
a fejünket. Vigyorgott. Hallottam, hogy Totál kuncogni kezd, aztán
adtak egy pacsit egymásnak.
Lehajtottam a fejem, és masszírozni kezdtem lüktető halántéko-
mat. El kell húznunk ebből a városból, amíg Angyal nem veszi rá az
elnököt a házi feladat eltörlésére vagy más marhaságra.
171
78.
AZNAP ÉJJEL, PONTBAN 11:05-KOR Anne házán kinyílt hat
emeleti ablak. Sorban kiugráltunk mesébe illő szobáinkból, két mé-
tert zuhantunk, aztán kitártuk szárnyainkat, és elkezdtünk emel-
kedni.
Hatan suhantunk a sötét, csípős éjszakában. Az ég felhőtlen volt,
a holdfényben hosszú árnyékokat vetettek alattunk a fák.
A denevérbarlang olyan volt, mint egy horrorfilm helyszíne.
Agyar fedezte fel néhány hete. Pár kilométernyire volt a háztól, egy
mészkőhegy oldalában. A közeledő téltől kopasz folyondárok elrej-
tették a bejáratát. Bereppentünk közöttük – ügyelve rá, hogy ne ga-
balyodjunk beléjük -, aztán leszálltunk. A mennyezetről lógó csepp-
kövek mintha a barlang fogai lettek volna, és a sötétben baljós víz-
csepegést hallottunk. Kilenc-tíz méterrel beljebb a levegő nehéz lett
az ürülék orrfacsaró szagától, ezért inkább a bejárat közelében ma-
radtunk.
– Szerintem ide még egyetlen ember sem tette be a lábát – mondta
a bejárat közelében törökülésben trónoló Gázos. – Hegymászó fel-
szerelés nélkül meg sem lehet közelíteni.
– Bárcsak láthatnám, mi van beljebb! – mondta Böki.
– Azt én is szeretném látni! – viccelődött Iggy.
– Rendben, srácok – vágtam bele mondandómba. – Most már
tényleg itt az ideje, hogy továbbálljunk. Hosszú szünet volt, de leg-
alább kipihentük magunkat, felgyógyultunk, és készen állunk rá,
hogy újra nekivágjunk az útnak.
Bejelentésemet nem kísérte ujjongás és konfettieső.
– Mert – törtem meg a fülsiketítő csendet – Ari tudja, hogy hol va-
gyunk. Megtámadott, amikor hazafelé tartottunk az iskolából. El-
képzelhető, hogy kamerákkal figyelteti Anne házát. Az igazgató be
van ránk rágva. Aztán itt vannak ezek az akták, meg az a furcsa
alagút a suli alatt, amik szintén nem teszik biztatóbbá a képet. –
Nem beszélve arról, hogy Angyal folyamatosan hipnotizálja a szabad világ
első emberét. Szigorúan néztem rá, mert sejtettem, hogy olvas a gon-
dolataimban. Mosolyogni kezdett. El kell innen tűnnünk, mielőtt a
dolgok még rosszabbra fordulnának.
Láttam, hogy Böki és Gázos egymásra néznek. Angyal Iggy vállá-
172
nak dőlt. Iggy megsimogatta a haját. Még nagyobb lett a csend.
– Most kell okosnak lennünk, és előrébb járni egy lépéssel a játék-
ban, mielőtt valaki kiüt bennünket!
Vagy most kell okosnak lenni, és megtanulni, hogyan kell egy helyben
maradni.
Összehúztam a szemöldököm.
Ez nem egy kapcsolat, Hang. Ez egy csapda, vagy egy vizsga, vagy leg-
jobb esetben is egy szürreális mellékvágány egy már így is eléggé őrjítő
utazásban.
– Csak azért mert... – kezdte Böki, és Gázosra nézett, akitől egy
bátorító biccentést kapott – ...mert csütörtökön hálaadás napja lesz.
Szerdán már csak fél napot kell a suliban lennünk, aztán máris hála-
adás.
– Még sohasem voltunk egy rendes hálaadás napi vacsorán – csat-
lakozott Angyal. – Anne pulykát süt majd, és sütőtökös pitét.
A kétségbeeséstől gunyoros lettem, a magam szeretnivaló módján.
– Tényleg, Anne főztjéért biztosan megéri kockáztatni!
A kisebbek meghökkenten néztek egymásra, én meg egy roha-
déknak éreztem magam, hogy elrontom a mulatságukat.
– Csak nagyon. nyugtalan vagyok – magyaráztam óvatosan. – Be
vagyok sózva, ideges vagyok, és szeretnék sikítva elhúzni erről a
helyről! Nem értitek?
– Értjük – mondta Böki bocsánatkérőn. – De Anne édes krumplit
süt majd mazsolával és mályvacukrokkal a tetején!
Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne szaladjon ki a számon:
„Miért nem ezzel kezdtétek?! Ezért már tényleg érdemes kockára
tenni a szabadságunkat!"
Mosolyogni próbáltam, de csak egy grimaszra futotta. Aztán el-
fordultam, mintha csak az éjszakai eget kémlelném az indákon ke-
resztül. Amikor összeszedtem magam, újra rájuk néztem:
– Rendben, maradunk hálaadás napjáig – mondtam kényszere-
detten, és a mellkasomra egy elefánt telepedett. – Remélem, tényleg
nagyon finom lesz az az édes krumpli!
173
79.
– KIUGROTT MÁR AZ A KIS BIGYÓ? – kukkantott idegesen
Anne a vállam fölött a sütőbe.
– Ööö... még nem. De szépen sülöget – hasonlítottam össze a zacs-
kó oldalán lévő képpel. – Látja? A színe jó.
– Állítólag akkor lesz kész, ha az a kis izé kiugrik.
– Tudom – nyugtattam meg. Már vagy ötvenszer hallottam tőle.
– De mi van, ha hibás?! – esett kétségbe Anne. – Ha sohasem ug-
rik ki? Mi lesz, ha az én első pulykám és a mi első, közös hálaadás
napi vacsoránk száraz lesz, szörnyű és utálni fogjuk?
– Akkor a közös életünket fogja szimbolizálni – mondtam fapofá-
val, aztán gyorsan „csak vicceltem"-képet vágtam. – Talán segíthet-
ne Zefírnek teríteni. Nem tudja, hová pakolja azt a sok ezüst evő-
eszközt.
Anne rám nézett, bólintott, majd elindult az ebédlő felé, de előbb
még egy utolsó pillantást vetett a sütőbe.
– Add már azt a tölteléket! – mondtam Bökinek.
– Oké-zsoké – kavart a tálba egy nagy, fából készült salátás villá-
val, aztán újra elolvasta a csomagolást. – Azt hiszem, kész.
– Jól néz ki. Tedd félre! Kizárt, hogy minden hozzávaló egyszerre
legyen kész.
– A vörösáfonya-szósz is oké – forgatta meg Iggy a tálat, és tartal-
mát egy tálba löttyintette. – Simán el tudnám magam is készíteni.
– Tudom – halkítottam le a hangom. – Te vagy közöttünk az
egyetlen, aki tényleg tud főzni. De haladjunk a program szerint.
– Kérem a combját! – mondta Totál a lábam mellett.
– Hátrább az agarakkal! – intettem rendre, és Agyarhoz léptem.
Néhány pillanatig figyeltem, hogy mit csinál, aztán „mondd csak,
ne kímélj!"-ábrázattal rám nézett.
– Művészi! – kockáztattam meg. Megfordult, és szemügyre vette a
tört édes burgonya tetején katonás rendben sorakozó mályvacukro-
kat.
– Mindannyiunknak megvan a maga keresztje – mondta, és foly-
tatta a munkát.
Lehajoltam, hogy ismét a sütőbe pillantsak.
– Anne, az a kis fehér valami kiugrott! Azt hiszem, kész.
174
– Te jó ég! – kiáltott fel Anne a másik szobából. Beszaladt a kony-
hába, és felkapott egy sütőkesztyűt.
– Kiugrott?! – A sütő felé vetette magát, de az utolsó pillanatban
felém fordult. – Mi van, ha az a vacak rosszkor ugrott ki? Mi van,
ha még nincs kész?!
Ránéztem.
– Csak vegye ki a pulykát a sütőből! Vett egy nagy levegőt:
– Rendben. Oké. Jesszus. Ezek a felnőttek!
175
80.
ÖTVEN PERC MÚLVA mindannyian ott ültünk az ebédlőasztal
körül. Minden nagyon ünnepélyes volt. A fehér térítőhöz szövet-
szalvéta dukált. A gyertyák égtek. Az étel ott gőzölgött az asztalon,
és minden úgy nézett ki, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
Gázos a villáját és a kését markolászva várta a kaját. Rosszallón
ránéztem, mire letette.
– Mit szólnátok, ha sorban mindenki elmondaná, hogy miért há-
lás? – javasolta Anne. – Ariel, mi lenne, ha te kezdenéd?
– Én? – nézett felém Angyal, mire feszengve rámosolyogtam. Csak
rajta, kicsim, a lényeg, hogy ne kottyants el semmit! Angyal alig észre-
vehetően bólintott.
– Hálát szeretnék mondani a családomért – mutatott ránk. – A ku-
tyámért. És hogy itt van Max, hogy gondomat viselje – és mintha
akkor vette volna észre, hogy Anne is ott ül, hozzátette: – És azért
az időért, amit itt tölthettünk. Nagyon szeretem ezt a helyet.
Anne rámosolygott:
– Köszönöm. Zefír, folytatod?
– Először is hálát szeretnék adni ezért a kajáért – kezdte Gázos. –
Meg persze a családomért. És hogy itt lehetek.
– Kristály?
– Hálás vagyok a kajáért, a fivéreimért és a nővéreimért – hadarta.
– És hogy nagy, barna szemem van hosszú szempillákkal. Hálás va-
gyok, hogy itt lehetünk, hálás vagyok az MTV-ért, meg a gumicu-
kor kukacokért.
– Jól van – mondta Anne. – Jeff?
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – dobolt Iggy az asztalon az
ujjaival. – Agynick jön.
Agyar olyan képet vágott, mint aki szívesebben ülne egy fogorvo-
si székben.
– Úgyszintén. Család, kaja, kéró. – A tekintetünk találkozott, és
láttam, hogy elpirul.
Én következtem. Hálás voltam én is pár dologért – csak nem min-
dent akartam Anne orrára kötni. Magamban hálát adtam azért,
hogy együtt vagyunk, és hogy egészségesek vagyunk. Hálás vol-
tam, hogy visszakaptuk Angyalt, és hogy szabadok voltunk, távol
176
az Iskolától. És azért is, hogy nem rondította el a vacsorát egy Radí-
rozó-támadás. Tudtam, hogy történt velünk néhány rossz dolog, és
az, hogy most minden oké, még nem garancia semmire.
– Köszönöm, hogy itt lehettünk – mondtam. – Nagyon jól éreztük
magunkat. És köszönet a családért meg a rengeteg kajáért.
Anne körbenézett, mintha arra várna, hogy valaki hozzáfűz-e
még valamit.
– Most én jövök. Köszönöm, hogy mindannyian segítettetek a há-
laadás napi vacsora elkészítésében. Egymagam csődöt mondtam
volna.
Ahogy mondja – gondoltam.
– Számomra, ha lehet, még nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a va-
csorát együtt készítettük el – folytatta. – Nekem nem voltak gyere-
keim, nem voltam az a házias típus. De a veletek eltöltött hetek alatt
rádöbbentem, hogy mennyi mindent vesztettem. Szeretem azt,
hogy az életem körülöttetek forog. Hihetetlen, de szeretem, hogy a
gondotokat kell viselnem.
Totál megnyalta a lábam, és majdnem felsikoltottam. Hallottam,
hogy kuncogni kezd az asztal alatt.
– Kaotikus az egész, rengeteg munkával jár, és sok pénzt emészt
fel, és az iskolába is behívtak, minden este holtfáradtan esem az
ágyba, és tudom, hogy holnap ugyanennyi munka vár rám – nézett
ránk mosolyogva. – De most már nem tudnám máshogy elképzelni
az életem.
Szónoklatnak meglehetősen jól sikerült, meg kell hagyni.
– Ezért őszintén bízom benne, hogy ezt az első, közös hálaadás
napját még sok-sok fogja követni – megint ránk mosolygott (An-
gyalra valamivel hosszabban). – Mert szeretnélek örökbe fogadni
benneteket.
177
81.
– NAGYSZERŰ. Azzal köszönjük meg, amit kaptunk, hogy egy-
szerűen lelépünk... – suttogta Gázos.
– Mondtam már, hogy nem kötelező velünk jönnöd – fordultam
felé.
– Már hogyne lenne kötelező – kötötte be új edzőcipőjét, amit
Anne-től kapott.
– Én még mindig nem tudom elhinni – pattogott Angyal az ágya-
mon.
– Mindig erről álmodoztunk – mondta ábrándozva Böki. Gyorsan
Iggyre nézett: – Nem mintha irigyelném tőled, Iggy, csak jó lenne,
ha velünk is megtörténne. De nagyon örülök, hogy először neked. –
de nem fejezte be, mert rádöbbent, hogy már megint szómenést ka-
pott.
– Kösz – mondta Iggy, aki cipőben és kabátban feszülten ült az
ágyon. Az arca egészen kipirult, és hosszú, finom ujjaival dobolt a
térdén.
Tegnap este, miután megemésztettük a vacsorát, elmondtuk a
többieknek: lehet, hogy megtaláltuk Iggy szüleit. Mindannyian
megdöbbentek.
– Biztos, hogy szeretnél velük találkozni? – kérdeztem Iggyt.
– Hát persze... – mondta, aztán összehúzta a szemöldökét, és így
folytatta: – … h o g y nem biztos.
– Mi?! Miért ne akarnál?
– Az említett okok miatt – mondta Iggy határozottan. – Mert meg-
vakultam. Mert szárnyaim nőttek. Mert egy groteszk, mutáns hib-
rid vagyok, amilyet azelőtt még sohasem láttak. Lehet, hogy az ere-
deti kiadásomnak örültek volna, de a mostaninak.
Én is erre gondoltam. Ha megtalálnánk őket, lehet, hogy én sem
akarnék becsengetni abba a lakásba, ahol a szüleim élnek, és lehet,
hogy ők sem akarnák.
– Én ezt is megértem – mondtam. – A te döntésed. Mi támoga-
tunk benne, akárhogy is szeretnéd.
– Hadd aludjak rá egyet!
– Persze.
Miután aludt rá egyet, úgy döntött, hogy mégis meg szeretné őket
178
látogatni, és most indulásra készen álltunk.
Agyar kinyitotta a hálószobám ablakát. Böki felmászott a pár-
kányra, és a levegőbe vetette magát. A napfény megcsillant homok-
színű szárnyán, amikor elkapta velük a szelet, és az égbe emelke-
dett. Sorra kiugráltunk, én utolsónak.
Furcsa volt fényes nappal repülni, de a mai nap különleges volt.
Ma Iggy találkozni fog a szüleivel, az igazi szüleivel!
Fogalmam sem volt róla, mi fog kisülni a dologból. A mai nap
egyaránt tartogathatott áradó boldogságot és szívtépő csalódást. De
ha Iggynek jól végződik, a többieknek akkor is szívfájdalommal fog
zárulni. Mert búcsút kell vennünk tőle. Ezt a lehetőséget annyira
fájdalmasnak tartottam, hogy inkább bele sem gondoltam.
Anne örökbefogadási ajánlatáról nemigen beszéltünk. Az én véle-
ményem az volt, hogy gondolni sem érdemes rá. Nem lehettem
benne biztos, hogy az ifjabbak is ezen a véleményen vannak. De sej-
tettem, hogy hamarosan kiderül.
Húsz perc repülés után ugyanott álltunk, ahol Agyarral álltam
néhány nappal ezelőtt, Iggy szüleinek házával szemben, az út túlol-
dalán. Mivel hálaadás másnapja volt, bíztunk benne, hogy otthon
találjuk őket.
– Készen állsz? – fogtam meg Iggy kezét. Csak úgy tudtam végig-
csinálni, ha nem gondoltam bele, mi lehet a vége. Csak pillanatról
pillanatra éltem.
Iggy mereven bólintott, és világtalan szemével úgy bámult előre,
mintha megláthatná szülei házát, ha nagyon erőlködik. Lehajolt, és
a fülembe suttogott:
– Be vagyok rezelve.
Megszorítottam a kezét, és visszasuttogtam:
– Ha nem így lenne, hülye lennél. De ha nem teszel egy próbát,
örökre bánni fogod.
– Tudom. Tudom, hogy meg kell tennem. De…
Felesleges volt folytatnia. Tizennégy évvel ezelőtt a szülei elvesz-
tettek egy hibátlan csecsemőt. Iggy most majdnem két méter magas
volt, vak, és a tudományos megnevezése „genetikai hibrid" volt.
Megrázta a fejét, és újra kihúzta magát:
– Gyerünk, essünk túl rajta!
Mind a hatan átvágtunk az úton. Kicsit ködös volt a levegő, hű-
vös szellő lengedezett. Összébb húztam Angyalon a kabátot az álla
179
alatt, és megigazítottam a sálját. Komoly képpel rám nézett, kék
szemében ugyanaz a félelem és remény tükröződött, mint a miénk-
ben.
Megnyomtam a csengőt. Annyira izgultunk, hogy a csengőt
gongütésnek hallottuk. Néhány másodperc múlva az ajtó kinyílt, és
ugyanaz az asszony nézett rám, mint a múltkor. Kissé összehúzta a
szemöldökét, mintha ismerős lettem volna neki valahonnan.
– Ööö... Jó napot. asszonyom! – mondtam a sima mindent-megol-
dok modoromban. – Önt láttuk a tévében, ahol a gyermeke elvesz-
téséről beszélt?
Szomorúság suhant át az arcán.
– Igen, miért?
Hátrébb álltam, hogy észrevehesse Iggyt.
– Azt hiszem, ő az.
Jó, egy kicsit lényegre törő vagyok, na és?!
Az asszony először úgy nézett rám, mint aki kikéri magának,
hogy szórakozzam vele, de amikor meglátta Iggyt, a dühét zavaro-
dottság váltotta fel.
Most, hogy egymás mellett láttam őket, a közöttük lévő hasonló-
ság még szembeszökőbb lett. Ugyanaz a bőr- és a hajszín, ugyanaz
a testalkat, ugyanaz az arccsont és áll. A nő pislogott egyet. Kinyílt
a szája, de nem jött ki rajta hang. Szívére tett kézzel Iggyt bámulta.
Még egyszer megszorítottam a barátom kezét – szegénynek fogal-
ma sem volt róla, mi történik, csak a fájdalmas várakozás jutott
neki.
Aztán megjelent egy férfi. Az asszony hátralépett, és Iggy felé in-
tett. Bár Iggy inkább az anyjára hasonlított, azért az apjától is örö-
költ néhány vonást. Például az orra és a szája alakját. A férfi Iggyre
bámult, aztán ránk nézett.
– Mit a … ? – kérdezte döbbenten.
– Láttuk magukat a tévében – ismételtem magam. – Azt feltételez-
zük, hogy ez itt a fiuk, akit tizennégy évvel ezelőtt elvesztettek. –
Megfogtam Iggy karját, és előrébb húztam. – Mi Iggynek hívjuk, de
a családneve valójában Griffiths, mint a maguké.
Iggy sápadt arca rózsaszín lett, és lehajtotta a fejét. Éreztem, ho-
gyan ugrál a szíve.
– James? – kérdezte a nő, és a keze elindult Iggy felé. Megállt
mozdulat közben, majd a férjére nézett: – Tom, szerinted ő tényleg
180
James? – kérdezte tűnődve.
A férfi nyelt egy nagyot, aztán oldalra állt.
– Kérlek, gyertek be! Mindannyian.
Már majdnem visszavonulót fújtam: soha nem tesszük be a lábun-
kat idegen helyekre, ahol csapdába eshetünk, vagy elfoghatnak. De
akkor eszembe jutott, hogy talán ez a hely Iggy otthona, ahol végleg
lehorgonyozik, és ha ezt a helyet is csapdának nézem, akkor tényleg
jobb, ha elhúzunk.
Nyeltem egy nagyot, és így feleltem:
– Oké.
Miközben a többiek elindultak befelé, Angyalra sandítottam,
hogy lássam, nem aggódik vagy gyanakszik-e. De simán belépett,
ezért szorongva bár, de követtem.
A ház belül barátságos volt, de közel sem olyan gazdag vagy
nagy, mint Anne-é. Körbenéztem, és ezt gondoltam: Lehet, hogy Iggy
mától kezdve ide tartozik. Lehet, hogy annál az asztalnál fog vacsoráz-
ni, és azt a tévét fogja hallgatni. Nem fogod elhinni, de úgy éreztem,
mintha beleestünk volna a nyúl üregébe. Ronda farkasember mu-
tánsok fenik ránk a fogukat? Teljesen hihető. Iggynek egyszer nor-
mális élete lesz? Ugyan, ekkora marhaságot!
– Ööö... foglalj helyet! – mondta a nő Iggyre nézve.
Iggy habozott, és csak akkor ült le, amikor én is. Mellém telepe-
dett.
– Nem tudom, hol kezdjem – mondta az asszony, aki Iggy másik
oldalán ült, és úgy látszik, végre észrevette, hogy Iggy nem fog kör-
be nézni, vagy a szemébe.
– Én... vak vagyok – kezdte Iggy, és közben idegesen húzgálta az
ingét. – Azok a... szóval már nem látok.
– Szegénykém! – mondta a nő szomorúan. A férfi szemben ült ve-
lünk, az arcán fájdalom suhant át.
– Nem tudjuk, mi történt – hajolt előre. – Te... vagyis a fiunk, eb-
ből a házból tűnt el tizennégy évvel ezelőtt. Te csak... ő csak... négy
hónapos volt. Nem találtunk nyomokat. Pedig több nyomozót is fel-
béreltem. Mi... – szünetet tartott, mintha nem tudná folytatni a fáj-
dalomtól.
– Tudjuk, hosszú és hihetetlen történet – vettem át a szót. – Nem
vagyunk benne száz százalékig biztosak, de úgy tűnik, hogy Iggy
az a fiú, akit elveszítettek.
181
Az asszony bólintott, és megfogta Iggy kezét.
– Érzem, hogy ő az. Te lehet, hogy nem vagy benne biztos, de én
érzem. Én tudom. Az én fiam.
Nem akartam hinni a fülemnek. Mennyit fantáziáltunk erről? És
most Iggy számára valósággá vált.
– Én is így érzem… igazad van – köszörülte meg a férfi a torkát. –
Úgy néz ki... lehet, hogy viccesen hangzik... de úgy néz ki, mint kis-
korában!
Más helyzetben Gázos és Agyar leütötték volna a magas labdát,
és kíméletlenül cikizni kezdték volna Iggyt. De most csak fapofával
ültek ott. Lassan megértették, mi történik, és hogy mi lesz a követ-
kezménye.
– Tudom már! – húzta ki magát hirtelen Mrs. Griffiths. – James-
nek volt egy vörös anyajegye az oldalán, majdnem a hátán. Megkér-
deztem róla az orvost, de azt mondta, nem kell aggódnom miatta.
– Iggynek is van egy anyajegye – mondtam lassan. Láttam vagy
százszor.
Iggy némán felhúzta az ingét a bal oldalán. Mrs. Griffiths azonnal
meglátta az anyajegyet. Elakadt a lélegzete, és a szája elé kapta a ke-
zét.
– Te jó ég! – mondta könnyezve. – Te jó ég! James! Te tényleg
James vagy! – A következő pillanatban előrehajolt, és magához szo-
rította Iggyt. Egyik kezével Iggy szőke haját simogatta. A szeme
csukva volt, és könnyei Iggy vállát áztatták. – James, James. kisfi-
am!
A torkom elszorult. Amikor oldalra néztem, láttam, hogy Angyal
és Böki is a könnyeikkel küszködnek. Jesszus! Mindjárt átmegyünk
sírófesztiválba.
Megköszörültem a torkom.
– Szóval önök is úgy gondolják, hogy ő James, az eltűnt kisfiúk?
A férfi könnyes szemmel bólintott:
– Igen, ő a fiam – mondta elcsukló hangon.
Nem kedvelem az ilyen helyzeteket, amikor mindenki megindult,
örömében sír, és érzelmek csorognak még a falakról is. Fúj!
– Ti… kik vagytok? – fordult felém Mr. Griffiths, és ránk muta-
tott, miközben a felesége tanulmányozni kezdte Iggy arcát.
– Mi a… barátai vagyunk – mondtam. – Bennünket is elraboltak.
De maguk az első szülők, akiket megtaláltunk. – Na, ezt igazán
182
nem kellett volna elmondanom. Mi ütött belém?! Általában ennél
sokkal diszkrétebb és óvatosabb vagyok.
Mr. és Mrs. Griffiths még meglepettebb és aggodalmasabb képet
vágtak.
– Szóval. most hogyan tovább? – kérdeztem gyorsan, és a nadrá-
gomba töröltem a tenyerem.
A két felnőtt összenézett. Aztán Mr. Griffiths aprót bólintott, és a
felesége felénk fordulva ezt mondta:
– James velünk marad – mondta határozottan. – Azt hittem, örök-
re elvesztettem. De most, hogy visszakaptuk, nem engedem el töb-
bé, nem adom őt vissza. Értitek? – Annyira nekitüzesedett, hogy fel
kellett tartanom a kezem, hogy azért nem kell keresztben lenyelnie.
– Senki sem akarja ebben megakadályozni. Én is azt hiszem, hogy
ő James. De tudniuk kell, hogy vak.
– Nem érdekel – nézett epedő tekintettel a fiára az asszony. –
Nem érdekel az sem, ha millió egyéb problémája van. Mindent
megoldunk, csak kapjuk vissza!
Helyes, ebbe talán belefér a szárnyügy is.
– Iggy, szeretnél itt maradni? – kérdeztem.
Megint elpirult, tartózkodása hitetlenkedő boldogságot takart. A
szívem összeszorult, és belém hasított, hogy most veszítem el. Lassan
bólintott.
– Azt hiszem, ide tartozom. Megveregettem a karját:
– Igen – mondtam lágy hangon.
– Vannak... holmijaid? A szobádba egy nagyobb ágyat teszünk
majd. Úgy hagytam, ahogy volt, hátha visszajössz. – Gyengéden
Iggy arcához ért. – Ez egy csoda. El sem hiszem. Ha ez egy álom,
nem akarok belőle felébredni.
Iggy halványan elmosolyodott:
– Nem sok holmim van, az a helyzet – mondta, és feltartotta a kis
hátizsákot, amibe néhány nélkülözhetetlen dolgot pakoltunk neki
Anne házában.
– Rendben – mondta Mrs. Griffiths. – Tőlünk mindent megkapsz
majd, amire szükséged van.
Úgy beszélt, mint egy igazi szülő.
183
184
82.
ÍGY TALÁLTA MEG EGYIKÜNK AZ IGAZI SZÜLEIT. A
könnyes búcsúval nem foglak untatni. Annyival elintézem a dolgot,
hogy sírt mindenki, mint a záporeső. Tisztára, mint a siratóasszo-
nyok. Tényleg nem szeretnék róla beszélni.
De azért adok egy kis betekintést: Iggyvel nőttem fel, ismertem őt
egész rövid, de annál szörnyűbb életemben. Már akkor is ismertem,
amikor még látott, én tanítgattam repülni. Agyarnál sokkal kedve-
sebb volt, Bökinél sokkal szűkszavúbb, és valamennyiünknél sokkal
jobban főzött. Ő volt Gázos legjobb barátja. Jó, tudom, hogy a bará-
tok elmennek, egy kicsit szomorkodik az ember, aztán túl van rajta.
De az egész rohadt világon csak öt ember volt, aki számított nekem,
és akiben megbízhattam, és az egyiket éppen az előbb vesztettem el.
Úgy kellett elsétálnom, hogy tudtam, Iggy ott áll az ajtóban, mintha
látná a távozásunkat, mintha látná, hogyan hagyjuk el örökre.
Elég az hozzá, hogy úgy éreztem magam, mintha a szívemen át-
rohant volna egy egész focicsapat stoplis csukában.
De most már elég belőlem. Mondtam, hogy nem akarok erről be-
szélni.
185
83.
Anne olyan volt, mint egy pánikba esett kotlós, amikor kiderült,
hogy elvesztette az egyik csibéjét. Az sem könnyítette meg a helyze-
tét, hogy egy szót sem voltunk hajlandóak elárulni az ügyről.
Egész hétvégén hisztérikusan telefonálgatott, és a fülünket rágta
hol könyörögve, hol esedezve, hol sírva, hol fenyegetőzve. De csak
annyit tudott meg tőlünk, hogy elment, mert el akart menni, és
hogy biztonságban van. Téma lezárva.
Csakhogy Anne valamiért nem értette, mit jelent a „téma lezárva"
kifejezés. Mert a „téma lezárva" kifejezés csak akkor működik, ha a
másik fél is „lezárja". Anne nem így tett.
Hétfő reggelre rojtosak voltak az idegeink. Én speciel úgy éreztem
magam, mióta Iggy elment, mintha levágták volna a bal karomat.
Bökire kétszer találtam a szobájában sírva; Gázos kataton állapotba
került attól, hogy elvesztette szeretett bűntársát. Angyal meg sem
próbálta visszafogni magát, az ölembe ülve bömbölt. Persze, Totál
is csatlakozott hozzá.
– Akkora egy mályvacukor vagyok! – vonyította, és a könnyei a
bundáját áztatták.
Különben nem sírunk könnyen, de Iggy elvesztése sok volt. Szó-
val ennyi könny, szívfájdalom és kialvatlanság után, amit Anne az-
zal súlyosbított, hogy átment inkvizítorba, nem csoda, ha hétfő reg-
gelre robbanásközeli állapotba jutottam.
Nem mintha nem örültem volna Iggy boldogságának. Nagyon is
örültem. Csak a többiek miatt szomorkodtam. És ha belegondoltam,
hogy ez újból megtörténhet bármelyikünkkel, úgy éreztem magam,
mint a jéghegynek tartó Titanic.
– Jelentenem kell, hogy Jeff kimarad a suliból – mondta Anne,
amikor kimentünk a kombihoz.
– Jelentse! – mondtam vonakodva, mert nem sok értelmét láttam.
Bezsúfolódtunk a kocsiba, és Anne, aki olyan mereven ült a volán-
nál, mintha karót nyelt volna, elindult velünk a suliba.
– Értesítenem kell a rendőrséget is – nézett rám a visszapillantó
tükörben.
– Ha ez boldoggá teszi! – mondtam robbanásra készen. – Miért
nem rakatja rá a képét a tejes dobozra?! Ő is csak egy az eltűnt gye-
186
rekek közül, akikkel tele van a környék, nem?!
Láttam a tükörben, hogy megdöbben... vagy inkább megijed? És
lássatok csodát, ejtette a témát! Ezt vajon mire véljem?
187
81.
– RENDBEN! MINDENKI TUDJA A DOLGÁT! – forgatta meg
Ari a vállát a fekete bőrkabát alatt. A sofőrön kívül további tizenkét
Radírozó kuporgott a furgon hátuljában. – Behatolunk, elkapjuk a
mutánsokat, aztán eltűnünk. Mint egy műtét, oké?
– Oké! – ismételte meg néhány Radírozó.
A mutánsokra élve van szükségünk – figyelmeztette fejében a Hang.
– Ne felejtsétek el, hogy a mutánsokra élve van szükségünk! –
egészítette ki Ari. Elvigyorodott, már alig várta, hogy elkezdődjön.
– Maxhez egy ujjal sem érhet senki! Ő az enyém! – Várt egy kicsit,
hogy a Hang akar-e még valamit, de egyelőre hallgatott.
Megvakarta az öklét, ami már viszketett a vágytól, hogy Max ké-
pével találkozzon. Persze, az apja azt akarja, hogy élve vigye vissza
neki. Több mindent meg akart tudni róla. Ari viszont Maxről már
csak azt akarta megtudni, mekkora koporsó kell neki. De erre is volt
ötlete: a parancsok ellenére az egyik Radírozó majd véletlenül „be-
kattan", és mindenkit kinyír. Mielőtt Ari meg tudná állítani, Max
torkát is elharapja. Akkor aztán Jeb kinyírja az engedetlen Radíro-
zót, Max halott lesz, és Ari elfoglalhatja a helyét.
Csábító elképzelés volt.
És mi van, ha... Max egyszerűen „eltűnik"? Ha Ari fogja őt, és el-
dugja valahová, ahol senki sem találja meg, és ahonnan elszökni
sem tud? Már ki is választotta a helyet. Ha Max csapdába kerülne,
ahonnan esélye sem lenne a menekülésre, és Ari lenne az egyetlen,
aki élelemmel és innivalóval életben tartaná – akkor hozzászokna,
nem?
Sőt, még talán hálát is érezne iránta. Csak ketten lennének, nem
ugráltatná őket senki. Barátokká válhatnának. Max biztosan meg-
szeretné őt. Kártyáznának. Felolvasna a lánynak. És néha még a
szabad levegőn is játszhatnának.
Ez egyre inkább az évtized tervének hangzott. Ráadásul tudott
egy tuti helyet. Egy helyet, ahonnan nem tudna megszökni. Persze
először le kellene nyiszálnia a szárnyát.
188
189
85.
– ÉS VAN MÉG EGY BEJELENTÉSEM – nézett fenyegetően a
gyerekekre Mr. Pruitt. A szokásos hétfő reggeli eligazítás zajlott, be-
zsúfoltak minket az iskola nagyelőadójába, hogy az igazgató kedvé-
re fröcsöghesse ránk a mérgét. De most legalább mindenkire fröcsö-
gött, nemcsak a csapatra. Már elmondta, mi a véleménye arról,
hogy disznóólat csináltunk az ebédlőből, és hogy kis rohadék tolva-
jok vagyunk, akik a suli eszközeit lopkodjuk, valamint meghallgat-
hattuk az aziránt érzett kétségeit, hogy emberhez méltó módon va-
gyunk képesek használni a vécét.
Megvoltak a maga problémái.
– Az egyik tanulónk eltűnt – bámult rám Mr. Pruitt. Felvettem az
ártatlan „miért pont én?"-ábrázatomat.
– Jeff Walker – mondta az igazgató. – A kilencedik osztályból. Bár
új tanuló volt, biztos vagyok benne, hogy tudjátok, kiről van szó.
Ezért kihívtunk egy speciális nyomozó csoportot – meredt összehú-
zott szemmel rám. Megpróbáltam rezzenéstelen arcot vágni. – Ha
valaki látta őt, vagy tud valamit róla, esetleg tudja, hol tartózkodik,
azonnal jelentse! Mert ha kiderül, hogy valaki eltitkolt valamit, an-
nak az isten kegyelmezzen! Érthetően fejeztem ki magam?
Zavarodott bólogatások.
Néhány srác felém, Agyar felé, és a csapat többi tagja felé fordult.
Elvégre mi voltunk Iggy „testvérei". Rádöbbentem, hogy most szo-
morú és aggódó képet kellene vágnom, és gyorsan átrendeztem az
arcvonásaimat.
– Oszolj! – mondta az igazgató, mint egy halálos ítéletet. Felpat-
tantam, mert szerettem volna magam kívül tudni a zsúfolt előadó-
termen. A folyosón J. J., a barátnőm lépett mellém.
– Sajnálom, Max – mondta aggódó ábrázattal. – Mi történt? Hihe-
tetlen, de elfelejtettem kitalálni valami hazugságot. Az én tótágast
álló világomban az emberek hol eltűntek, hol előbukkantak – szóval
az ilyesmi mindennaposnak számított. Valahogy eszembe sem ju-
tott, hogy Iggy eltűnése miatt Anne-en kívül esetleg más is aggód-
hat.
Oké, ezt buktam. Elismerem.
– Ööö... – kezdtem el gondolkozni. Persze arra már nem volt
190
időm, hogy azt méricskéljem, melyik sztori tartalmaz több kiskaput,
és melyik egy-két medvecsapdát. A tanulók körénk sereglettek.
– Nem beszélhetek róla – és a következő pillanatban, mert eszem-
be jutott, hogy Iggy nincs velünk, igazi, hamisítatlan könnyek há-
lyogosították el a szemem. Hagytam, hadd csöpögjenek.
– Vagyis olyan nehéz róla beszélni. még nem megy. – A mondatot
egy diszkrét szipogással toldottam meg, és alakításomat a nézők ag-
gódó és megértő tekintetekkel díjazták.
– Rendben, emberek! – hessegette el a többieket J. J. – Nem tud
róla beszélni. Lehet továbbmenni, hadd kapjon egy kis levegőt!
– Kösz! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy már nincs velünk –
mondtam. És ez még igaz is volt.
– Annyira sajnálom – mondta J. J. – Bárcsak az én öcsémet vitték
volna el inkább!
Felvidított. Ilyen egy igazi barát.
– Később találkozunk – indult el a szekrénye felé. – Szólj, ha vala-
miben segíthetek! Bármiben.
Bólintottam.
– Kösz!
Mivel a többiek még mindig engem bámultak, a paranoiától a
szőr is felállt a hátamon. Előadóteremben ülni, vagy eltűrni a kérdé-
seikkel ostromló kölyköket – nos, túlságosan ideges voltam ahhoz,
hogy ez menjen.
Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. A következő
folyosón még több figyelő tekintetbe ütköztem. A srácok összenéz-
tek, aztán megrohamoztak. Ráadásul még az igazgató is befordult a
sarkon. Egyelőre nem vett észre, mert más tanulók szidásával volt
elfoglalva. De néhány pillanat, és én kerülök a célkeresztjébe. Nem
volt kellemes érzés.
Ismét irányt váltottam, és elindultam egy harmadik folyosó felé.
Aztán észrevettem egy ajtót: „Tanári pihenő". Itt még nem jártam. A
résnyire nyitott ajtón bekukucskáltam. Már felkészültem a mesével,
hogy eltévedtem.
A résnyire nyitott ajtót nézve felszakadt belőlem egy sóhajtás,
amiről nem is tudtam, hogy eddig tartogattam. Aztán benyitottam,
és elhatároztam, hogy leveszem a lábáról, akármelyik tanár is lesz
bent.
Meglepett, hogy odabent több a tanár, mint amennyire számítot-
191
tam. Ráadásul olyanok, akiket még életemben nem láttam. Az egyik
tanár a terem elejében állt, mintha éppen egy sztori közepén tarta-
na, a többiek az asztaloknál. Végigpillantottam rajtuk, ismerősök
után kutatva. Hála az égnek, Mr. Lazzara is itt van. De. a szívem
ugrott egyet, aztán megfagyott.
Ha ezek tanárok egy tanáriban.
Akkor minek van a kezükben sokkoló?
192
86.
TALÁN MERT FEHÉR KÖPENYESEK, akik mutáns madárkölykökre
vadásznak? Tényleg csak találgatok.
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy kinyitottam az ajtót, már
meg is pördültem, hogy elrohanjak...
És egyenesen az igazgató karjaiba futottam.
Undorító képén gonosz mosoly jelent meg, és megszorította a ka-
romat.
– Hová sietsz? Még nem is élvezted ki a vendéglátásunkat – vicsor-
gott. Betaszigált a tanári hátsó részébe, és kiszabadítottam a karom.
– Mi történik itt? – kérdezte meglepetten Mr. Lazzara.
– Maradjon ki ebből! – szólt rá egy másik tanár.
Hátrálni kezdtem. Egy kicsit csalódottan néztem – bár egyáltalán
nem lepett meg -, ahogy elővesz egy műanyag kábelt, amivel a
csuklómat akarta megkötni.
– Mindig sejtettem, hogy van valami oka, amiért gyűlölöm magát
– mondtam feszültem. – És itt most nem a visszataszító személyisé-
gére gondolok. – A következő pillanatban a levegőbe ugrottam, és a
feje felé rúgtam. Készületlenül érte, és sikerült oldalról telibe talál-
nom. Elesett, de ugyanolyan gyorsan felpattant, és elindult felém.
Az asztal tetejére ugrottam, megragadtam a lámpát, előrelendültem
vele, és a támadóim felé rúgtam.
Tudod, mit, Hang? Hiszek a szememnek! — jutott eszembe.
Az igazgató ismét el akart kapni:
– Nem menekülsz el, te kis kinyomni való pattanás! – köpte fe-
lém. – Te vagy az én vigaszdíjam, az ellenszolgáltatás, amiért annyit
szenvedtem ezek között az agyatlan, utálatos véglények között.
– Azt hittem, hogy beéri egy aranyórával nyugdíjba menetel előtt
– mondtam, aztán elpördültem előle. Amikor az asztal fölé hajolva
el akart kapni, alaposan megrúgtam. Oldalra zuhant, és fellökött
néhány tanárt, azokat is, akik viperát tartottak a kezükben. Megjegy-
zés magamnak: ráérsz röhögni rajtuk később.
Néhány tanár rémülten a hátsó falhoz húzódott. Csak Mr. Lazza-
ra vágott olyan képet, mint aki mindjárt beszáll a csatába – de a jó
oldalon. A rossz oldal tanárai körbevettek, és a viperákkal felém
bökdöstek. Fogalmam sincs, hogy kik voltak, vagy kinek dolgoztak,
193
de a jó öreg alapszabály szerint nem bízom abban, akinek sokkoló
van a kezében!
Ugrottam egy hatalmasat, aztán néhány tanárt fellökve kirobban-
tam az ajtón a folyosóra. Nem tudtam, hogy a csapat tagjai melyik
termekben lehetnek, ezért a folyosón végigrohanva teljes hangerő-
vel üvöltözni kezdtem:
– Bandada! Bezhét! Látüld! Mozgás, mozgás, mozgás!
194
87.
MIUTÁN KÉT FOLYOSÓT VÉGIGORDIBÁLTAM, láttam, hogy
Böki és Agyar már ki is ugranak a termeikből: ijedtek voltak és mér-
gesek. Tessék, mondtam én, hogy már régen el kellett volna húz-
nunk!
Egyre több tanuló jelent meg a folyosón, hogy megnézzék, mi ez a
nagy felfordulás. Angyal! Istennek hála, ő is kirohant az osztályából
éppen előttem. Hátranézett, bólintott, és még gyorsabban szágul-
dott a kijárat felé.
– Max! Erre! – Egy üres terem bejárata előtt, hat méterrel előttem
Sam állt, és vadul integetett: – Gyere! Ezen a termen át el tudsz me-
nekülni!
Nem kezdett el ez a srác radírozósodni egy kicsit? A fogai nem let-
tek hosszabbak, és a haja egy leheletnyivel bundásabb? Nem tudtam
volna rá választ adni, de inkább nem kockáztattam.
– Bennem megbízhatsz! – kiáltotta, amikor Gázos is előbukkant,
és majdnem belerohant Bökibe.
Sam előrelépett, mintha el akarná állni az utamat. Hoztam egy
újabb gyors döntést – erről híres vagyok és átgázoltam rajta, miután
fellöktem.
– Ne vedd magadra – mondtam – én senkiben sem bízom!
– Max! – kiáltott Agyar a küszöbről. Mind a négyen feléje rohan-
tunk, és kiözönlöttünk a parkolóba. Hátunk mögött állt a bál – a fo-
lyosókat gyerekek töltötték meg, az emberek sikoltozva és kiabálva
rohangáltak ide-oda.
Úgy néz ki, iskolaszünet lesz — gondoltam.
– Mint a vadlibák! – kiáltottam, amikor meghallottam egy autó
motorját. A többiek már a levegőben voltak, amikor rádöbbentem,
hogy az igazgató spéci kocsija száguld csikorgó kerekekkel felém.
Elgázolt volna – ha tud.
Egyenesen az autó felé rohantam, de mielőtt elcsapott volna, a le-
vegőbe ugrottam. Amikor a szárnyam a levegőbe kapott, még be-
rúgtam az igazgató szélvédőjét. Aztán kettő. három. hat méterre
voltam a földtől, amikor újra lenéztem.
A következő pillanatban az igazgató elvesztette uralmát a kocsi
felett, ami csikorogva kipördült, és nekicsapódott a parkoló autók-
195
nak.
– Sirály! – mondta Gázos.
Pruitt kiugrott összetört kocsijából, arca paprikavörös volt a gyil-
kos dühtől:
– Nehogy azt hidd, hogy vége! – üvöltötte, és régi jó szokás sze-
rint még az öklét is rázta hozzá. – Ti balesetek vagytok! Hibák, se-
lejtek! De mi majd kijavítunk benneteket!
– Ha annyi pénzem lenne, amennyiszer ezt hallottam – csóváltam
meg a fejem.
Egyre magasabbra emelkedtünk. A sikoltozva fedezéket kereső
gyerekeket félrelökdösve megjelent a többi tanár is. Néhányukon
látszott, hogy Pruittal fújnak egy követ, de a többiek zavartak és
döbbentek voltak.
Azután a parkolóban megjelent egy túlságosan ismerős szürke
furgon, csak úgy fröcskölte a kavicsokat a kelleténél élesebben be-
vett kanyarban. És bolondítsuk meg az egészet egy csipetnyi Radí-
rozóval! Annál jobb a buli, minél többen vagyunk! Vajon ők is Pru-
itt szövetségesei, vagy a dolgok egy újabb érdekes fordulatot vet-
tek?
– Nyomás! – parancsoltam a csapatnak olyan gyorsan emelkedve,
ahogy csak bírtam. Ari és néhány Radírozó-haverja tudott repülni,
de nekünk volt némi előnyünk. Láttam, ahogy Ari kiugrik a furgon-
ból, parancsokat osztogat, és káromkodva nézi, ahogy elmenekü-
lünk.
– A soha viszont nem látásra! – mondtam, és tovább emelkedtem
az ég felé, mintha belerepülnék a bágyadtan sütő őszi Napba.
196
88.
– MOST MERRE? – KÉRDEZTE GÁZOS. A levegőben lebegtünk,
szárnyaink ritmikusan csapdostak, éppen csak olyan erősen, hogy
egy helyben maradjunk. Alaposan körbenéztünk, de úgy tűnt, nem
követnek.
– Vissza kell mennünk Anne házába – vélte Angyal.
– Igen, csak beugrunk a cuccainkért – értett egyet Böki.
– Az a helyzet – kezdtem -, hogy én már összepakoltam, és a háti-
zsákjainkat elrejtettem a denevérbarlangban. Arra az esetre, ha be-
csapna a ménkű. És hoztam még egy ilyet is – lengettem meg Anne
egyik bankkártyáját a sok közül. – Észre sem fogja venni, hogy el-
tűnt.
– Nagyszerű – mondta megnyugodva Gázos. – Igazán előrelátó
húzás volt, Max.
– Ezért fizetnek – mondtam. Szerettem volna leordítani a fejüket,
hogy „nem megmondtam nektek, hogy tűnjünk el!", de nagy nehe-
zen visszafogtam magam. Most nem volt idő rá. De később még az
orruk alá dörgölöm!
– Akkor is vissza kell mennünk Anne-hez – mondta idegesen An-
gyal.
– Figyelj, Angyal, egy búcsúpusziért nem kockáztathatunk? –
mondtam.
– Nem elköszönni akarok. Totál nála maradt – felelte.
A francba. Egy másodpercig eljátszottam a lehetőséggel, hogy To-
tált Anne-nél hagyjuk, de beláttam, hogy kivitelezhetetlen. Agyarral
sóhajtva egymásra néztünk.
– Megpróbálhatjuk – mondtam, és láttam, hogy Angyal arcára
megkönnyebbülés ül ki.
– Ó, köszönöm, Max! – mondta. – ígérem, gyors leszek!
Három perc alatt értünk Anne nagy, kényelmes farmházáig. Oda,
ahol majdnem két hónapot éltünk. Oda, ahol néhányan közülünk
legalább viszonylag boldogok voltak, és biztonságban érezték ma-
gukat.
Oda, ahol a földeken, a gyümölcsösben, az istállókban és a ház
körül legalább harminc Radírozó nyüzsgött... Mi?! Jesszus, ezek
gyorsak voltak.
197
De Angyal már az udvart és a gyümölcsöst pásztázta a szemével.
Istenem add, hogy Totál ne a kandalló előtt dögöljön, hanem ébren legyen!
– fohászkodtam.
– Ott van! – És tényleg. Totál apró, fekete teste a tó körül szágul-
dozott. Egy Radírozó volt a nyomában, de Totál kurta lábai ellenére
meglehetősen gyorsan futott.
Angyal becsukta a szárnyát, és már zuhant is lefelé.
– Agyar! – figyelmeztettem, és ő már zuhant is Angyal után. Mo-
torzúgást hallottam, és megfordultam. Ari furgonja száguldott fel-
felé a hosszú kocsibejárón.
Angyal a tó felé siklott. A Radírozok erősítés után kiabáltak, és el-
indultak a part irányába. Agyar szorosan a lány nyomában maradt,
és készen állt a harcra, ha úgy hozza a sors.
Totál sem tétlenkedett, felgyorsított, megfeszítette apró izmait, és
teljes erőből a levegőbe ugrott. Úgy repült, mintha ágyúból lőtték
volna ki, és megdöntötte a kutyamagasugrás világrekordját. Három
méter, öt, tíz. Akkorát ugrott, mint egy háromemeletes ház. Angyal
odavitorlázott hozzá, elkapta, és gyorsan emelkedni kezdett vele.
Gyönyörű, hófehér szárnyai kemény és sima tökéletességgel mű-
ködtek.
A parton álló Radírozok felmordultak. Agyar átvette Totált, és el-
húzta a száját, amikor az öleb boldogan arcon nyalta. Aztán csatla-
koztak hozzám, Bökihez és Gázoshoz.
– Nem tudtatok előbb jönni? – bújt Totál Agyarhoz. – Már azt hit-
tem, meg kell harapnom néhány bokát.
198
89.
– RENDBEN, SKACOK! Ideje, hogy a csapat elhúzzon innen! –
Milyen régen vártam már, hogy ezt a mondatot kimondhassam!
– Várj egy percet! – mondta Böki az udvarra nézve.
– Szó se lehet róla, indulunk! – mondtam még határozottabban. –
Ari és a haverjai mindjárt utánunk szállnak. Nem ártana egy kis
előnyt szereznünk... – Egyszer az életben.
– Ott van Anne! – mutatta Böki.
Tényleg ott volt, és a ház előtti gyepen egy Radírozó felé tartott.
De nem úgy, ahogy a legtöbb ember tenné. Dühösen gesztikulálva
Arira kiabált, nem félt tőle.
Egy minden különleges ismertetőjegy nélküli, fekete autó gördült
a ház elé. Egy fekete autó. Mekkora közhely! – gondoltam fanyarul.
Az ajtó kinyílt, és Jeb Batchelder szállt ki belőle. Csodálatos. Érke-
zésével a hiányzó adag szorongással egészült ki a kép.
Jeb az Anne-nel veszekedő Arihoz sietett.
Anne, menj már onnan! — fohászkodtam magamban, és nem tud-
tam levenni a szemem a jelenetről. Nem azt mondom, hogy Anne
hibátlan volt, de azért nem érdemelte meg, hogy kitépjék a torkát.
Nem hallgatott rám, sőt! Egészen odáig ment, hogy az ujjával bök-
dösni kezdte Ari mellkasát. A farkasember elkapta a kezét, és kicsa-
varta. Anne hangosan felkiáltott. Jeb ellökte Ari karját. Anne oldalra
lépett, és dühösen vakargatta a csuklóját.
Jeb lökdösni kezdte Arit. A farkasfiú őrülten dühösnek látszott,
fogát csattogtatta, szeme vörösen parázslott. Felénk mutogatott, és
Jebbel veszekedett. Nem tudtam, mit tegyek – legszívesebben olyan
messze kerültem volna a Radírozóktól, amennyire csak lehet, de Jeb
feltűnése a szokásos vegyes érzelmeket váltotta ki belőlem. De leg-
inkább dühös voltam rá.
Jeb, Anne, a Radírozok, Pruitt és a többi tanár. Tudtam, hogy
mind a nagy kép részei, de most úgy tűnt, mintha ezt a nagy képet
egy részeg majom pingálta volna – sehogy sem akart összeállni.
– Azt hiszem, tényleg mennünk kell. – kezdtem, de a hátam mö-
gül egy hang félbeszakított: – Jól beszélsz.
Arra az esetre, ha eddig kételkedtél volna benne: lehet a levegő-
ben is ijedtedben egy métert ugrani. Kalapáló szívvel, és levegő
199
után kapkodva megpördültem, és leesett az állam:
– Istenem. Iggy!
200
90.
– Iggy! Iggy! – kiáltoztunk, és odasiklottunk hozzá, hogy megölel-
jük. A fanyalgó Iggy-pofát, amit szokás szerint most is vágott, a leg-
mélyebb boldogság jeleként értelmeztem. Odasiklottam, és megpró-
báltam anélkül megölelni, hogy a szárnyaink összeakadnának. De
csak egy kartávolságból adott levegő-puszira futotta. A srácok
összepacsiztak vele, a lányok csókokat dobáltak.
– A suli felett repültem el. Úgy hallottam, rossz napjuk van.
– Enyhén szólva! – kacagtam fel keserűen.
– Tényleg felfordulást hallok lentről? – kérdezte aztán.
– Tényleg – feleltem, és csak akkor jutott eszembe, hogy egyálta-
lán mit keres itt. – Jaj, ne, Iggy! Mi történt?
– Az a nagy helyzet, hogy nem bánták a szárnyamat – mesélte. –
Sőt, kifejezetten örültek neki. Különösen azután, hogy nyolc vezető
könyvkiadó és magazin háborúba kezdett az élettörténetem kizáró-
lagos jogáért, amihez fotók és a szörnyszülöttel készített mélyinter-
jú is járt volna – mondta mélységes keserűséggel.
– Jaj, ne! Elmondták másoknak is?
– Cirkuszi mutatványt akartak belőlem csinálni. Egy igazi szörny-
show-t.
Mérsékeltem a visszatérte miatt érzett örömöt, és utat adtam az
együttérzésnek.
– Sajnálom, Iggy – veregettem meg a vállát. – Azt hittem, ők az
igaziak.
– Ez van – mondta árnyalatnyi dühvel az arcán. – Talán ők voltak
az igaziak. Nem tudom. Talán nem. De úgy érezték magukat, mint
az igaziak, és az igaziak pénzt akartak belőlem csinálni.
Nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg újra.
– Annyira sajnálom, Iggy, tényleg. De boldog vagyok, hogy
visszajöttél.
– Én is örülök neki. Már azelőtt is hiányoztatok, mielőtt a szüleim
kitalálták volna ezt az őrültséget.
– Ez nagyszerű hír – szólt közbe Agyar -, de javaslom, a közös
összeborulást halasszuk későbbre, és koncentráljunk arra, ami oda-
lent történik!
Ja, tényleg. Odalent Ari, Jeb és Anne még mindig egymással kia-
201
báltak. A Radírozok kezdtek visszaszivárogni a ház elé, mert szem-
mel láthatóan felesleges volt bennünket tovább keresni a telken. Jó
páran beárnyékolt szemmel felfelé pillantgattak, oda, ahol százöt-
ven méterre a föld felett mi lebegtünk.
– Hm! Valami hiányzik a képből. Egy nagyon fontos kirakó-da-
rab... Ó, tudom már! Én. Várjatok, srácok! – azzal összecsuktam a
szárnyam, és zuhanórepülésben a föld felé siklottam.
202
91.
Háromszázzal siklottam lefelé. Teljes sebességgel. Egy másodperc
alatt lent voltam, és kitárt szárnnyal lefékeztem. Már azelőtt elkezd-
tem kapkodni a lábam, hogy földet értem volna. Öt méterre álltam
meg a Szent(ségtelen)háromságtól.
Ügyelve a hátam mögött álló Radírozókra, Anne, Jeb és Ari felé
indultam.
– Látom, mindenki együtt van – fontam össze a karom. – Anne,
bemutatom Jebet. Jeb, ez itt Anne. Ja, bocs... Most veszem észre,
hogy már ismeritek egymást.
– Szia, drágám! – nézett rám Jeb, mintha én birtokolnám a világ
titkát. Hopp! Várj! Azt hiszem, tényleg én birtokoltam.
– Nem vagyok a drágád – vágtam vissza.
– Nem! Te az enyém vagy! – köpte oda Ari, miközben dühösen fel-
alá járkált.
– Álmodik a nyomor – mondtam unottan, mire vicsorogva felém
vetette magát. De Jeb kinyújtott karral leállította. Anne aggódva né-
zett rám.
– Jól vagy? – kérdezte. – Most hívtak az iskolából...
– Azt nem csodálom! Ma kiderült, hogy többször kellene tűz-ria-
dókat tartani a suliban. Mindegy, úgyis használhatatlan az egész
terv. – Jeb felé fordultam: – Mit keresel itt?! Ahányszor csak felbuk-
kansz, az életem zuhanórepülésbe kezd. De ne örülj, azért nem fo-
gok becsapódni!
– Majd meglátjuk – vigyorgott Ari.
– Pofa be, kutyafiú! – mondtam. És sajnáltam azt a legyőzött, hét-
éves srácot. Mert ennek a lénynek semmi köze nem volt hozzá.
– Max, tudod, hogy én mindig ott vagyok, ha szükséged van rám
– mondta Jeb őszinte hangon. – Ez a… kísérlet nem hozta meg a
várt eredményt. Azért jöttem, hogy átsegítselek a következő fázis-
ba.
– Magának itt semmi keresnivalója – fakadt ki dühösen Anne. –
Ez az én saját akcióm.
Jeb is dühbe gurult:
– Maga nem tudja, mit csinál! Max egy multimillió dolláros, érzé-
keny hangszer, és maga majdnem tönkretette! Én hoztam létre, és
203
nem hagyom, hogy elpusztítsa!
– Hé! – emeltem fel a kezem. – Ez egyre zavarosabb lesz, még ne-
kem is! De van egy ötletem: mit szólnátok hozzá, ha kiállnátok egy
szikla szélére, és leugranátok? Az megoldaná néhány problémámat.
– Annak én is örülnék – vicsorgott Ari. – Akkor csak ketten ma-
radnánk.
– Könyörgöm. Ezzel a repüléstechnikával? Azokat a szárnyakat
nyugodtan a kukába dobhatod.
Megint rám akarta vetni magát, de Anne és Jeb lefogták.
– Most megyek, és nem tudtok megállítani – folytattam. – Aján-
lom, hogy ne találkozzam többé veletek! Ha újra az utamba kerül-
tök, kiiktatlak benneteket. És akkor még finom voltam.
– Ez nem ilyen egyszerű, Max – sóhajtott Jeb. – Nincs hová men-
ned. Ez az egész bolygó egy hatalmas labirintus, amiben te vagy a
patkány, akit versenyeztetnek.
Összehúzott szemmel, fagyosan néztem rá.
– Ezt hiszed te. Te meg az őrült tudós barátaid nyugodtan eljátsz-
hattok magatokban. Részemről ennek a kísérletnek, ennek a kikép-
zésnek vége. Régen vége. Ne kopogtassatok újra. De tényleg.
– Sajnos, ez nem a te döntésed – mondta türelmesen Jeb. – Persze,
nem kell hinned nekem. Megkérdezheted a főnökömet is. Azt, aki a
drótokat rángatja.
– Jeb... – figyelmeztette Anne.
– Oké, jó ötlet – mondtam gúnyosan. – Hívd csak fel! Megvárom.
– Nem szükséges. Mert itt van – mondta kedves mosollyal. Mivel
Ari és Jeb is kiestek, csak Anne jöhetett számításba. Ő volt Jeb főnö-
ke, ő irányított mindent.
Ő irányított engem.
204
92.
TUDHATTAM VOLNA.
Talán a szívem mélyén tudtam is. Talán ezért nem tudtam bízni
Anne-ben, ezért nem tudtam mellette soha lazítani. Vagy az örökös
paranoiám megint megmentett.
– Szóval maga a falkavezér? – kérdeztem Anne-től, és a fejemet
csóváltam. – Miért nem lep meg ez engem? Az a helyzet, hogy ti
már nem tudtok engem meglepni semmivel.
– Azért ez nem olyan biztos – mondta Ari feszülten. A teste me-
rev volt, szeme véraláfutásos. Karmos mancsát újra és újra össze-
szorította.
– Fekszik – mondtam, és felkészültem, hogy újra rám veti magát.
– Ez nem ilyen egyszerű, Max. – Anne arca őszinte volt, és aggó-
dó. – Én is részese akartam lenni a megvalósulásodnak. Ez nem
csak egy kísérlet. Számomra te majdnem olyan vagy, mintha a lá-
nyom lennél. – Most barátságos, kérlelő képet vágott. Eszembe ju-
tottak az esték, amikor ő dugott bennünket ágyba, és a megannyi
katasztrofális kísérlete, hogy vacsorát tegyen az asztalunkra. Hogy
ruhákat, könyveket és rajzeszközöket vásárolt nekünk. Hogy dédel-
gette Angyalt, ha sírt, és bekötötte Gázos lenyúzott térdét.
Tudod, mit? Ezeket a dolgokat én is megtettem volna. Még jobban
is, mint ő. Ráadásul még nem vagyok gonosz sem.
– Azt hiszem, itt a majdnem a kulcsszó – mondtam. – Része akart
lenni annak, ahogy megvalósulok? Na, most része lehet annak,
ahogy begurulok. – Eszembe jutott, hogy Gázos, Böki és Angyal
mennyire le lesznek sújtva, ha kiderül, hogy Anne jobban benne
van az ügyben, mint maga a Sátán, vagyis Jeb. Hirtelen elegem lett,
vagy még elegebbem. Megráztam a fejem, és észrevétlenül ellazítot-
tam a szárnyizmomat.
– Maga még egy rendes süteményt sem tud sütni – mondtam, és
gyakorlott mozdulattal ellöktem magam a földtől. Egyetlen ugrás-
sal a fejük fölé emelkedtem, és nagyot csaptam kitárt szárnyammal.
Majdnem levitte a fejüket – ne felejtsd el, hogy négyméteres szár-
nyam van. Aztán a várakozó csapathoz repültem.
– Vamonos – mondtam. – Nincs itt senki, akitől ne lenne öröm
megszabadulni.
205
206
90.
DE ÍGY TÚL SIMA LENNE, NEM?
Néhány másodperc múlva Ari szabad kezet kapott. Menekülés
közben is hallottam, hogy parancsokat osztogat. Amikor hátrapil-
lantottam, nehézkes, ügyetlen Radírozok sötét csoportját láttam a
levegőbe emelkedni. Csak egy baj volt – ébresztő! -, hogy ezek már
nem is voltak olyan nehézkesek.
– Hoppá, srácok, ez itt egy újabb széria! Ezek már tényleg tudnak
repülni. Mozgás!
– Az erdő felé! – kiáltotta Agyar, és rábólintottam.
– Találkozunk a denevérbarlangnál! Mindenki győződjön meg
róla, hogy nem követik!
Berepültünk az erdőbe, könnyedén vitorlázni kezdtünk az ágak
és a törzsek között. Nagyon sokat gyakoroltuk ezeket a mozdulato-
kat, és legalább olyan klassz volt, mint mondjuk egy szimulátoros
videojáték – csak ez valódi volt. Néhány másodperc múlva kiáltáso-
kat és testek puffanását hallottuk a hátunk mögött. Néhány Radíro-
zó rosszul ítélte meg a szárnya szélességét, és majdnem letépték a
hátukról a kíméletlen fatörzsek.
Egész mulatságos volt.
– Maxhez egy ujjal se nyúljatok! Ő az enyém! – hallottam Ari kiál-
tását, és azt gondoltam: „Ó, tesó!".
Szétváltunk. Mind a hatan cikcakkosabbnál cikcakkosabb utakra
csaltuk üldözőinket. Az elválaszthatatlan páros együtt maradt: Iggy
és Gázos „tandemben" repültek. Az a vak srác képes volt Gázos
minden mozdulatát egy ezredmásodpercnyi késéssel utánozni. An-
gyal fehér foltként úszott át a barna és zöld erdőn. Tudtam, hogy
Totál Agyarnál van, de bíztam benne, hogy nem ront sokat a repü-
lési stílusán.
– Vége a mesének – hallottam Ari hangját meglepően közelről.
Hátranéztem, és láttam, hogy alig tíz méter választ el tőle. Oké, ide-
je növelni a sebességet. Vettem egy nagy levegőt, és kilőttem az új
hipersebességemmel.
És gyakorlatilag majdnem kinyírtam magam. Ugyanis a fák sok-
kal gyorsabban ugráltak elém a szokásosnál. Ügyesebben, Maximum!
– korholtam magam. – Gyorsabban reagálj! Meg tudod csinálni!
207
Összehúzott szemöldökkel koncentráltam. Mint egy puskagolyót,
átlőttem magam a vastag törzsek és kesze-kusza ágak között, fölött
és alatt. A hangok elhalkultak, annyira csak a törzsek kerülgetésére
összpontosítottam. Ide-oda siklottam, átsuhantam a legkeskenyebb
réseken. A szárnyaim néha beleakadtak az ágakba, és felszisszen-
tem, amikor újabb és újabb tollakat téptek ki belőle.
Kizárt dolog, hogy amilyen rosszul repült a hátára varrott szár-
nyaival, Ari követni tudja ezt a sebességet. Lelassultam, és az idő
velem együtt lassult. Kezdtek újra elérni hozzám a hangok – túl
messzire kerültem mindenkitől. A francba. Túl messzire. Megfor-
dultam, és elindultam visszafelé.
Hangtalan szárnycsapásokkal Ari háta mögé kerültem. Egy ágon
ült.
– Nem! Nem megmondtam neked, hogy ő az enyém?! – kiabált
Ari az adó-vevőbe. – Most senki nem fog megállítani. Te foglalkozz
a többiekkel! Én megkeresem Maxet!
Kikapcsolta az adó-vevőt, és elővett egy kisméretű, katonai táv-
csövet. Keresni kezdett vele, én meg alig tudtam visszatartani a rö-
högést. Végre felém fordult, és észrevett – teljes szélességben betöl-
töttem a lencséjét.
– Jaj! – lepődött meg, és elejtette a távcsövet. Akkor aztán kirob-
bant belőlem a nevetés:
– Szóval, kutyafiú, mik is a terveid velem?
Arra számítottam, hogy most is vicsorogva rám veti magát. De
csak visszaült az ágra, és rám nézett, majdnem nyugodtnak látszott,
majdnem józannak.
– A terveim? – kérdezte. – Nem akarlak megölni. De ha kell, meg-
teszem. Ha nem működsz együtt velem.
– Együttműködni? Te tényleg rólam beszélsz?!
Ari egy nagy, halálos kinézetű kést húzott elő a háta mögül.
– Csak egyszer foglak szépen kérni. Hogy utána mi történik, az
tőled függ.
Mire készül?
– Ööö... oké. Halljam!
– Gyere velem! Mindketten eltűnünk. Soha többé nem kell Jebbel,
a fehér köpenyesekkel meg az összes többivel bajlódnunk.
– Eltűnünk? Ugyan hová? – Tudom, mit fogsz mondani: hogy a
mutáns madárkölyöknek a kíváncsisága lett a veszte. De nem tudok
208
kibújni a bőrömből.
– Egy jó helyre.
– Börtönbe akarsz dugni, hogy te legyél a börtönőröm? Már ne
haragudj, de ez nem az évszázad ajánlata!
– Nem a börtönőröd lennék. A barátod.
– Csak te meg én?
Ez alaposan meglepett. Aztán eszembe jutott, amit Angyal mon-
dott, hogy Ari titokban szeret engem. Persze a maga undorító, be-
teg módján.
– Igen. Ez az egyetlen esélyed.
– Aha. – Ha megölnek sem tudtam volna megmondani, mit akar
ezzel. Hacsak nem... fúj. – Ari, én nem hagyom magára a csapatot.
Sem érted, sem Jebért, sem senki másért.
– Ezt sajnálattal hallom – mondta közömbösen, aztán a tőrével a
kezében rám vetette magát.
Csináltam egy hátraszaltót az ágról, amin álltam, és kinyitottam a
szárnyam. Majd hátra sem nézve visszaszáguldottam oda, ahol a
csapat szétvált. Csak sajnálni tudtam Arit. Azaz csak tudtam volna,
ha egyszer nem akart volna megölni.
209
94.
MAX! – Agyar volt az. Irányt változtattam, és a fák koronáján át-
törve felreppentem az égbe. Agyar három Radírozóval küzdött egy-
szerre. Odavitorláztam, és az egyiket alaposan tarkón vágtam. Ami-
kor felkiáltott, megragadtam a szárnyait, és összecsaptam őket a há-
tán. Fájdalmában felvonyított, aztán zuhanni kezdett, mint egy kő.
Ezt a kis trükköt még akkor tanultuk, amikor elkezdtünk repkedni.
Megtiltottam, hogy egymáson alkalmazzuk.
A Radírozó a fák közé esett, és eltűnt a szemünk elől.
– Hol vannak a többiek? – kiáltottam közelebb röppenve.
– Elhúztak. Totállal együtt. Már csak mi maradtunk – röppent fel
jobbról, aztán elengedte magát, és teljes súlyával az egyik Radírozó
hátára zuhant. A szárnyaik erősebbek voltak a mieinknél, de közel
sem illeszkedtek olyan pontosan a testükhöz, mint nekünk. A Radí-
rozó szárnya összecsukódott, és az ormótlan test elkezdett lefelé zu-
hanni. Megpróbált a levegőben maradni, de mire újra csapdosni tu-
dott volna, már elérte az ágakat. Addig vonyított, amíg be nem csa-
pódott.
– Ez még nekem is fájt – mondta Agyar.
– Húzzunk el mi is, mert. – kezdtem, de abban a pillanatban Ari
kilőtt az ágak közül, és teljes sebességgel Agyarnak csapódott.
Meglepően gyorsan megfordult, és a levegőben lebegve szembe-
nézett velünk.
– Tegyünk pontot az ügy végére! – vicsorogta.
– Egyetértek – mondta Agyar halk, halálos hangon, aztán Arinak
rontott.
Emlékeztem rá, hogyan végződött a tengerparti ütközetük, ezért
készen álltam, hogy közéjük vessem magam, de Agyar sólymokat
megszégyenítő gyorsasággal Arihoz röppent, és olyan erősen mell-
kason rúgta, hogy az fulladozni kezdett. Mielőtt annyit mondhat-
tam volna, hogy „szép rúgás volt", Agyar megpördült, és a tenyere
élével Ari nyakára vágott. Ari három métert zuhant, mert fájdalmá-
ban még csapkodni is elfelejtett. Aztán dühös képpel visszareppent.
A szárnya megvolt vagy hat méter, de ekkora kellett is egy kifejlett
Radírozónak. El tudtam képzelni, mekkora erőfeszítés kellett ah-
hoz, hogy a levegőben maradhasson.
210
Agyar megpördült, mint egy balettozó ölyv, és oldalra röppent,
mielőtt Ari észbe kaphatott volna. Aztán bemosott neki egy akko-
rát, hogy eleredt az orra vére. Úgy látszik, Agyar sem felejtette el a
parton történteket.
Ari felmordult, karmolászva, vicsorogva és vérben forgó szemmel
Agyarra támadt. Az erő, a gyűlölet és a Radírozó-kitartás az ő olda-
lára billentette volna a mérleget, ha Agyar nem lett volna annyira
gyors, fürge, és nem szomjazott volna annyira bosszúra, így megle-
hetősen kiegyenlített volt a küzdelem.
De azért szívesen beszálltam volna segíteni, ha nem éreztem vol-
na, hogy ez „férfidolog", és hogy addig ne üssem bele az orrom,
amíg Agyart komolyan nem billentik fenékbe. Ott lebegtem a közel-
ben, és a horizont felé tekingettem, reméltem, hogy a csapat többi
része már biztonságban van a denevérbarlangban.
Meglepő, de újabb Radírozó nem volt a környéken, és helikopter
sem bukkant elő a semmiből. Egy hagyományos, egy az egy ellen,
mutáns vs. mutáns küzdelem volt.
Amiben Agyar állt nyerésre. Szóval éljen a bosszú és a harag!
Még ha Ari erősebb is volt Agyarnál, Agyar sokkal gyorsabb és sok-
kal, de sokkal dühösebb volt nála.
Megrándult az arcom a csontrepesztő reccsenéstől, amikor Agyar
ökle Ari koponyájára sújtott. Ari feje oldalra nyaklott az ütéstől.
Agyar előresiklott, és egy gyors oldalrúgással telibe találta Ari bor-
dáit. Láttam Ari grimaszoló arcát, és bíztam benne, hogy még az-
előtt vége lesz a harcnak, hogy valamelyik ütése neki is betalál.
Agyar most egy kemény balhorgot akasztott be neki. Ari az utol-
só pillanatban felé fordult, és így az ütés telibe találta a pofáját. Vér
csöpögött a szájából.
– Hagyj... – mondta Agyar, amikor a jobbegyenes következett. –
Békén... – Ari megpróbált hátrarepülni, de összeakadtak a szárnyai,
és zuhant néhány métert. Agyar egy műrepülő ügyességével követ-
te, és beakasztott egy jobbhorgot Ari bordái közé. Hallottam, ahogy
Ari tüdejéből kiszökik a levegő. – Bennünket… – Agyar hátraröp-
pent, majd ököllel előre belerepült Ari képébe. Aztán mindkét lábá-
val előrerúgott, és hason találta a fulladozó farkasfiút. – Végre! – fe-
jezte be a leckéztetést, és akkora erővel vágta álion ellenfelét, hogy
Ari szó szerint hátraszaltózott.
És csak pörgött. Miközben a húsz méterrel alattunk lévő erdő felé
211
zuhant, vethettem egy utolsó pillantást összevert, gyűlölettől eltor-
zult képére. Megpróbált a levegőben maradni, de már hiába csap-
kodott. A lombok közé zuhant, de olyan erősen, hogy az ágak
reccsenéseit még a magasban is hallottuk.
Szinte egy ujjal sem tudott Agyarhoz érni.
Agyarra néztem. Lihegett és izzadt, de hűvös elégedettséggel né-
zett Ari után.
– Azt hiszem, ezt a problémát is kipipáltuk – jegyeztem meg. Fa-
nyar képet vágott.
– Gyerünk, keressük meg a többieket!
212
95.
ÚTBAN A DENEVÉRBARLANG FELÉ Agyarral egyfolytában azt
néztük, hogy nem követnek-e. Persze attól még messzelátóval vagy
ilyesmivel kifigyelhettek. De a legtitkosabb, legbonyolultabb utat
választottuk, hogy aztán végül besurranjunk a barlangnyílást taka-
ró indafüggönyön.
– Max! – ugrott fel Böki, és magához ölelt. Ezután nagy ölelkezés
következett, Totál közben labdaként pattogott és izgatottan vak-
kantgatott.
– Elmentek? – kérdezte Gázos.
– Egyelőre – feleltem. – Agyar szétrúgta Ari seggét.
– Jó voltál, Agyar! – tartotta fel Iggy az öklét, Agyar hozzákoccan-
totta a sajátját, és megpróbált kevésbé önelégült képet vágni.
– Neki is vannak problémái. – suttogta Böki a szája sarkából. Fel-
kacagtam.
– Oké, srácok – mondtam. – Új terv. Felejtsük el a szülőkeresést.
Zsákutca volt. És nem vagyok felkészülve rá, hogy búcsút vegyek
tőletek. Mit szólnátok hozzá, ha megmentenénk a világot?
– Igen, húzzunk el innen! – mondta Totál, és rám nézett.
– De hová? – kérdezte Böki.
– Én is ezen gondolkoztam, és…
– Floridába – mondta Angyal.
– Mi? Hogy? – lepődtem meg.
– Érzem, hogy oda kell mennünk – mondta Angyal egy vállrándí-
tással kísérve. – És ott van Disney World is!
– Igen! Disney World! – mondta Gázos.
– Napfény, úszómedencék. Ott a helyem! – értett egyet Totál.
Agyarra néztem. Vállat vont. Nem mintha lett volna más úti cél is a
tarsolyomban.
Ússz az árral, Max, lovagold meg az áramlást! Az utazási ügynöknek
felcsapott Hang újabb aranyköpése után így szóltam:
– Rendben, beleegyezem. Irány Florida. Kapjátok fel a táskákat!
213
ÖTÖDIK FEJEZET
VISSZA A VILÁGMEGMENTÉSHEZ
96.
– Értem. Szóval volt egy terved – öntött magának Jeb egy csésze
kávét.
– Igen – felelt dacosan Ari. Nem tudta, hogy Jeb haragszik-e rá.
Néha egyáltalán nem tűnt dühösnek, aztán egyszer csak kiderült,
hogy mégis az. Ari utálta ezt.
– El akartad lopni Maxet magadnak.
– Igen.
Jeb a kávéjába kortyolt.
– De miért? Ari vállat vont.
– Mert kettesben akartam lenni vele. Unom üldözni a többieket.
Nem is érdekelnek.
– Max bezzeg érdekel. Hány éves is vagy?
– Hét. – Megint témánál voltak. Jeb mindig elfelejtette, hány éves a
fia. – De már nagy vagyok. Még nálad is nagyobb.
– Hát persze – mondta Jeb, mintha ez nem számítana. – Ari, én
büszke vagyok rád.
– Te-tessék?!
Jeb megfordult, és rámosolygott.
– Büszke vagyok rád, fiam. Büszke vagyok, hogy kitaláltál egy
tervet, és hogy Maxet választottad.
Ari úgy érezte, mintha meleg napsugár simogatná a vállát. De...
ugye, ez nem valami csapda? Aggódva nézett Jebre.
– Tényleg?
– Igen. Annak ellenére, hogy még csak hétéves vagy, felnőtt mód-
jára gondolkozol. Ez nagyon érdekes. Mondjak valamit? Kíváncsi
vagyok, hogyan végződne a dolog. Kiderítjük, hová repült el a csa-
pat, és ha ezzel megvagyunk, kivitelezheted a terved.
– A tervemet?
– Igen, hogy ellopod Maxet. Segítek benne. Mi eltereljük a csapat
figyelmét, te meg elkapod Maxet. Hová viszed majd?
– Egy helyre.
214
– A részleteket majd később megbeszéljük. Addig egyél és pihenj!
Az embereim már keresik a csapatot.
Ari lassan megfordult, és kisétált a szobából. Ha ez igaz volt. Az
öröm olyan nagyot robbant a szívében, hogy szinte fájt. Az apja se-
gíteni fog neki. Az apja büszke rá. És még Maxet is megkapja.
Olyan volt az egész, mintha a születésnapja egybeesett volna a ka-
rácsonnyal és a halloweennel.
215
97.
REPÜLTÉL MÁR...? HÜLYE KÉRDÉS. Persze hogy nem. Pedig
ha még nem repültél ölyvekkel, akkor soha nem fogod megérteni,
milyen az. Talán ha úsztál már együtt cápákkal meg hasonlókkal –
persze nem medencében, hanem az óceánban -, akkor kapiskálod.
Bökire néztem. Az arca nyugodt volt, haja göndör fürtökben
úszott mögötte. Éppen most repültünk át Virginiából Észak-Karoli-
nába. Alattunk az Appalache-hegység emelkedett. Nem volt olyan
magas és csipkés, mint a Sziklás-hegység. Ezek a hegyek régebben
keletkeztek, és az idő már lecsiszolta őket. Látod? Azért valami
földrajzból is rám ragadt.
Magasan voltunk, olyan magasan, ahol már a levegő is ritka. A
nap ragyogó korongja a szárnyunkra és hátunkra sütött. Körülöt-
tünk semmi más, csak a kék ég. De a legjobb az volt, amikor kiszúr-
tunk egy széles szárnyú ölyvcsapatot, és csatlakoztunk hozzájuk.
Először szétreppentek. Megijedtek, hogy mik ezek a nagydarab,
ronda ragadozók, akik közéjük pottyantak, de aztán óvatosan
visszaköröztek. Mind a hatan együtt szárnyaltunk a tucatnyi ölyv-
vel. Totálra már rápirítottam, hogy egy nyiffanást sem akarok tőle
hallani. Iggy hóna alatt lapult, orrcimpái remegtek, és kis, fekete
tappancsai úgy jártak, mintha gondolatban üldözné őket.
– Ez hihetetlen – mondta Gázos, és egyik szárnyát leeresztve egy
nagy kört tett. Rámosolyogtam. Két órával ezelőtt alig tudtunk
meglógni Anne farmjáról, ahol a furgonokból Radírozok özönlöttek
elő, és célkeresztjeiket ránk állították. Most meg szabadok voltunk,
ritka, de annál tisztább levegő ömlött a tüdőnkbe, és olyan lények
vettek körül bennünket, amiktől rengeteg mindent tanulhattunk:
vad és büszke szépséget, lélegzetelállító kecsességet és ügyességet,
továbbá előítélet nélküli elfogadást, pedig annyira mások voltunk,
mint ők.
Nagy változás ez a Radírozókhoz képest, akiktől csak azt tanul-
hattuk meg, milyenek ne legyünk: esetlen, idióta ragadozók. Ezért
az egyért hálás voltam nekik.
– Mi lenne, ha velük maradnánk? – ábrándozott Böki.
– Igen? – kérdezte Gázos. – Nem is tudtam, hogy szereted a nyers
mókust meg a kígyóvacsorát. Folytassam?
216
– Fúj! Ez kiment a fejemből – felelte Böki.
– Ne is álmodjatok erről – öltöttem magamra újra az ünneprontó
szerepét. – Tovább kell repülnünk.
– Én Floridába akarok menni. Te is beleegyeztél – kottyantotta köz-
be Totál. Bár az ölyveknek eddig sem tetszett a szájalásunk, most
arra is rájöttek, hogy Totál él. Néhány ölyv azonnal távolodni kez-
dett. Néhány centit fordítottak a szárnyvégükön, és már meg is lo-
vagoltak egy másik széláramot. Annyira áramvonalasan csinálták,
hogy nekem is ki kellett próbálnom.
Amikor elhagytuk az ölyvek territóriumát, éles kiáltásokkal elbú-
csúztak tőlünk. Mi is szétváltunk, és nagy, szimmetrikus íveket ír-
tunk az égre, aztán újra felvettük a repülési alakzatot.
– Tisztára, mint a szinkronúszás – örvendezett Gázos.
– Inkább, mint a vadászrepülők. A légierő Thunderbirdjei. Ha
lenne hozzá anyagunk, még színes füstcsíkokat is húzhatnánk ma-
gunk után – mondta Iggy.
– Tényleg! – lelkesedett Gázos. – Ha lenne egy kis kénünk meg
egy kis.
– Ja, és mindez hogyan jönne össze a „lapulni, észrevétlen marad-
ni"-projekttel? – rángattam őket vissza a valóságba.
– Sehogy – felelte Iggy.
– Egyszer talán kipróbálhatjátok – enyhültem meg a csalódott ké-
pük láttán. – Mit szólnátok, ha csinálnánk egy légi tornyot? – Bedől-
tem és felrepültem. Agyar éppen alám suhant, de a lábamtól tartot-
ta a távolságot, ki tudja, miért, de félt tőle. Agyar alá Iggy, Iggy alá
Gázos, Gázos alá Böki, és Böki alá Angyal került, aki olyan fehér
volt, mint a bárányfelhők, amik fölött elrepültünk. Ott szálltunk
mind a hatan, mint egy repülő madárkölyök-torony, és olyan egy-
szerre mozogtunk, hogy csak egy árnyékot vetettünk a felhőkre.
Nagyon vagány volt.
De ez az egész valahogy idegesítően idillikus, ugye? Úgy értem,
hogy nincs az az isten, hogy én két másodpercnél tovább élvezhes-
sem a nyugalmat, nem?
Hát persze hogy nem.
Mert a következő pillanatban Gázos felcsapott, és meglökte Iggyt.
Nincs ebben semmi különös, így szoktunk szórakozni egymással,
most is viccesnek találtuk volna, ha Iggy nem szorongat a kezében
mondjuk egy mutáns, beszélő kutyát. Például.
217
De szorongatott. Amikor Gázos beleütközött, kilökte Iggy kezéből
Totált. Totál ijedten felnyekkent, és már zuhant is lefelé, mint egy
tojásbrikett. Átszakította a felhőket, és eltűnt a szemünk elől.
218
98.
ANGYAL TOTÁL UTÁN KAPOTT, amikor a négylábú elhúzott
az orra előtt, de csak egy marék szőr maradt a kezében.
– Totál! – kiáltott utána. A kutya csaholni és vonyítani kezdett zu-
hanás közben, de a hangja egyre messzebbről hallatszott.
– Francba – motyogtam, aztán Agyar mellé siklottam. – Ha két
perc múlva nem jönnék vissza, ne engedj Angyalnak újabb háziálla-
tot! – azzal utána vetettem magam.
– Max! Ugye, Totál után mész? – kiáltotta Angyal.
Nem. Csak szórakozásból szaggatom át a felhőket — feleltem magam-
ban. Tudom, hogy az emberek sokat fantáziálnak arról, milyen le-
het átszakítani egy felhőt, vagy sétálni rajta, vagy leülni rá. Az a
helyzet, hogy a felhők nedvesek. Nedvesek és hidegek. És baromira
nem látsz bennük semmit. Szóval nem olyan mulatságos, mint so-
kan képzelik.
Követtem Totál vonítását, és tovább zuhantam. A köd egyszer
csak tisztulni kezdett, és megláttam a zöld és barna földet magam
alatt. Meg egy fehér...
– Ááá! – kiáltottam fel, amikor a felhőből majdnem egy vitorlázó-
repülőre zuhantam. A lábam gyakorlatilag súrolta a vékony borí-
tást, mielőtt felhúztam a térdem, és gyorsan irányt váltottam. A
jobb szárnyát húztam meg, de aztán sikerült oldalra siklanom, és
néhány erős szárnycsapással eltűnni az útjából.
A vitorlázórepülők gyakorlatilag hangtalanok. Ez volt a napi lec-
ke. Még közvetlen közelről is csak az áramvonalas formákon süvítő
szelet lehet hallani, mást nem. Ez közel volt. Ha éppen az orra elé
esem.
De Totál hangját sem hallottam már. A fenébe. Szétnéztem ma-
gam alatt, aztán megint becsuktam a szárnyam, de a szabadeséshez
most adtam egy kis kakaót is, és átmentem rakétába. Új szuperké-
pességemet bevetve robogtam a föld felé. Totál kisvártatva újra a lá-
tóterembe került, és egyre közeledett.
Még mindig szánalmasan vonyított. Nem volt időm lassítani,
megragadtam zuhanás közben, aztán elkezdtem fékezni, fékezni,
fékezni, és egy hegyoldaltól alig ötven-hatvan méternyire végre si-
került megfordulnom. Arcomat a nap felé fordítva elindultam felfe-
219
lé. Fúziós rakétának képzeltem magam, aminek a szárnyai fémből
vannak. Először alaposan szétnéztem, hogy nincs-e valami előttem,
és csak aztán vettem szemügyre Totált.
Kutya létére krokodilkönnyeket sírt, és fekete bundájából facsarni
lehetett a vizet.
– Megmentőm! – zokogta. – Engem, a röpképtelen, szerencsétlen
ebet megmentettél a biztos haláltól!
– Hát persze. Nem hagylak lezuhanni – vakargattam meg a füle
mögött. Továbbra is könnyezett, és hálásan képen nyalt. Én meg
fintoroghattam.
A többiek addig odafent köröztek. Agyar ügyelt rá, hogy Angyal
mellette maradjon. Idegesen pislogott lefelé, és amikor feltűntem,
elém sietett.
– Elkaptad! – kiáltotta boldogan. – Megmentetted!
Totál izgatottan ficánkolni kezdett a kezemben, és átengedtem
Angyal karjába. Mivel Totál a fele volt gazdája súlyának, Angyal
nem tudta sokáig tartani, de egy darabig egymást ölelve könnyez-
tek. Tőlem. Legalább nem engem nyalogat. Megtöröltem az arcomat
a pulcsim vállába.
Angyal tényleg sír – észrevételeztem. Ő szinte soha nem sírt –
egyikőnk sem az a sírós fajta, de Angyal a korához képest termé-
szetellenesen nyugodt volt. A tény, hogy megkönnyezte visszaka-
pott ebét, azt jelentette, hogy nagyon kötődik hozzá. Ami nem volt
túlságosan jó hír. Nem mintha nem kedveltem volna Totált, de még
mindig nem sokat tudtunk róla. Nem voltam benne 100%-ig biztos,
hogy megbízhatunk benne.
Mondjuk én magamban sem bíztam meg. Igen, a chip.
– Jaj, Totál! – mondta könnyes arccal. – Annyira megijedtem!
– Te ijedtél meg?! – húzódott közelebb Angyalhoz a kutya. – Én
lapultam majdnem palacsintává!
– Oké, jobb lesz, ha átveszem! – nyújtotta a karját Agyar. Totál
óvatosan átmászott, aztán szépen bebújt Agyar könyökhajlatába.
– Szárnyakra van szükségem – szipogott Totál. – Saját szárnyakra.
Ez így nem mehet tovább!
Na, persze, másra sincs szükségem, csak egy repülő, beszélő, mu-
táns bolhazsákra.
220
221
99.
VÉGRE, VÉGRE. Ari besétált a Best-Mart ajtaján, nagynak és erős-
nek érezte magát. Apuci megengedte neki, hogy megkapja Maxet.
Teljes egészében az övé lesz. Apáé meg a resztli. Ari kap egy lehető-
séget, hogy Max megszeresse. Eszébe jutott, amikor a New York-i
csatornában küzdöttek. Nem volt kellemes emlék. Max azt éreztette
vele, hogy nem szereti. De most barátok lehetnek. Hamarosan. Még
annál is hamarabb.
A Best-Mart tele volt. Atlanta nagy város. Ari és Radírozó-csapata
az egyik főút melletti, poloskás motelben vert tanyát, és csak a söté-
tedésre vártak. De addig is, Ari úgy döntött, van mit ünnepelni.
Körbenézett az üzletben. Hatalmas volt. Túl fényes, túl hangos.
Meleg és teli emberekkel. Legszívesebben bombát dobott volna erre
a helyre, aztán nézte volna az örömtüzet. Megtehetné – de csak bajba
kerülne. Megint. És jönne a „ne hívd fel magadra a figyelmet!"-
duma. Megint. Pedig Ari legszívesebben ezt mondta volna: „Helló-
óóó! Szárnyaim vannak! Farkassá változtam! Beolvadás kizárva!"
De ez a hely különben is túlságosan tele volt jó dolgokkal. Ari
megérdemelte, hogy valami nagyon klasszal megjutalmazza magát.
De ez most a ruhaosztály volt. Uncsi.
Lakásfelszerelés. Uncsi.
Az autós osztály izgalmasnak ígérkezett, de dögunalom lett, mert
csak olajakat és szélvédőmosókat árultak.
Az alsóneműosztály egyszerűen undorító volt. Például volt ott egy
nő, aki egy melltartót fogott a kezében! Ott, mindenki előtt! Jesszu-
som, hogy milyen emberek vannak?! Ari kisietett.
Végre megtalálta – a bolt hátsó felében. Elektronikai osztály. Ari
szíve hevesen kezdett verni, tekintete átsuhant az ugyanarra a csa-
tornára kapcsolt tévék falán. Volt belőlük vagy harminc! Észvesztő!
Ari egész nap el tudta volna nézni. És ez még semmi. Látott még
magnókat, klassz mobilokat és MP3 lejátszókat. Milyen vagány len-
ne mindig jó zenét hallgatni!
Aztán észrevette a Game Boy kirakatot. Nyolcféle Game Boy volt
kirakva, mind különböző színben, egy polchoz kábelezve. A mellet-
tük álló monitor a különböző Game Boyok kalandjait mutatta. A
kék szörfözött, a piros megpróbált kitörni a tévéből, az ezüst tetová-
222
lást kapott. Ari ennél klasszabb dolgot még életében nem látott.
Megbabonázva bámulta hosszú ideig.
– Parancsol, uram?
Ari megfordult, és egy piros mellényes eladóval találta szemközt
magát.
– Segíthetek valamiben, uram? Ezek a szépségek nagyon kapósak.
Nem tarthatjuk őket a polcokon. Szeretné látni az egyiket?
– Igen.
Az eladó pislogott egyet, amikor meghallotta Ari reszelős, átvál-
tozástól érdes hangját. De gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, és
elmosolyodott.
– Máris! – húzott elő egy csilingelő kulcskarikát a zsebéből.
– Milyen színűt szeretne, uram? Mindegyiknek megvan a maga
szépsége.
– A pirosat! – Azt, amelyik megpróbált kitörni a tévéből.
– Nekem is ez tetszik a legjobban – csatolta le a drótjáról a piros
Game Boyt az eladó, és Arinak nyújtotta.
– Meg fogja látni, mennyi jobbnál jobb funkciója van, beleértve a...
De hová megy, uram?!
Ari elindult a folyosón a kijárat felé.
– Uram! Várjon! Nem sétálhat ki vele csak úgy az áruházból! Elő-
ször ki kell fizetnie!
Hangja olyan volt, mintha egy szúnyog zümmögne a füle körül.
Ari kinyitotta a Game Boyt, és bekapcsolta. A színes képernyő vil-
logva életre kelt. Elmosolyodott.
Az eladó beérte, és elkapta a karját. Ari könnyedén lerázta. Átfu-
totta a menüt, és kiválasztott belőle egy játékot. Egy másik, az elő-
zőnél jóval nagyobb darab férfi jelent meg előtte mellkasa előtt
összefont karral.
– Maga nem megy seho... – de Ari ökölbe szorította a kezét, és
anélkül, hogy felnézett volna a játékból, bemosott neki egyet. A férfi
mintha leeresztett volna – Sssz! -, aztán kétrét görnyedt.
Ari kisétált az üzletből. A riasztó megszólalt, és egy vékony hang
ezt mondta: „Ön megszólaltatta a riasztóberendezésünket." De Ari
ekkor már a parkolóban járt. Hüvelykujjai táncoltak a gombokon.
Nagyszerű nap volt. Eszébe jutott a kedvenc száma, és halkan rap-
pelni kezdett: „Ez a srác laza volt, tökre, / magasról köpött a felnőt-
tekre."
223
Ari megkapta a Game Boyát. Csúcsszuper. És egymaga szerezte
meg. Neki nem kellett senkitől ajándék.
Lassan tűnt csak fel neki a felfordulás, amit okozott. Amikor hát-
rafordult, egy gumibotos biztonsági őrt vett észre négy eladóval ki-
egészülve, akiknek ugyanolyan vörös volt a fejük, mint a mellé-
nyük. Ari felsóhajtott. Miért keresik a bajt? De ő majd gyorsan elin-
tézi a dolgot.
Megpördült, és elkezdett átváltozni. Mint általában, most sem
volt kellemes érzés: mintha valami szét akarta volna szakítani, amíg
az eresztékei recsegni nem kezdenek. Az álla előreugrott, a szeme
sárga lett, és az ínyéből hosszú, éles agyarok bújtak elő. Felemelte
karmos mancsát (valahogy nem illett bele a piros Game Boy).
– Arrgh! – Mennyit gyakorolta ezt a tükörben: felemelt mancs, vi-
csorgó pofa, dühös arckifejezés és morgás. Az egész egy ijesztő,
groteszk képpé állt össze, és a kívánt hatás most sem maradt el:
mindenki megdermedt. És ijedten levegő után kapkodott.
Ari vigyorogni kezdett, mert tudta, milyen szörnyen néz ki, ha át-
változott pofával vigyorogni próbál. Mint egy rémálom. Mindenki
legrémesebb rémálma.
– Arrgh! – mordult fel ismét, és magasabbra emelte mancsát.
Ez használt. Az eladók szétfutottak, és a biztonsági őr falfehér
arccal a szívéhez kapott.
Ari felkacagott, és nekifutott a parkolóban, és egy kevésbé forgal-
mas helyen széttárta nehéz, esetlen szárnyát, aztán felszállt.
Szerette a Game Boyát.
224
100.
AZNAP ÉJJEL A COFFEE TÁBORNOK ÁLLAMI PARKBAN
szálltunk le pihenni, nem messze a georgiai Douglastől. Agyarral
néhány perces terepszemle után találtunk egy mészkőfalba vájt mé-
lyedést.
– Nem barlang, de megteszi – mondta Agyar. Ránéztem és bólin-
tottam.
– Legalább a szél nem ér bennünket, és reméljük, esni sem fog.
Tiszta az ég. – Megfordultam, hogy hozzam a többieket, de Agyar
megérintette a karomat.
– Jól vagy? – kérdezte. – Mi történt Anne-nél?
És abban a pillanatban minden visszajött, az egész napom. A
csapda a suliban: tanárokkal, ellenségekkel és Pruittal. Sam, akit Ra-
dírozónak néztem. És hogy úgy búcsúztam el Anne házától, hogy
tudtam, ő a felelős a legtöbb problémánkért.
Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.
– A szokásos – mondtam, és ez volt a szomorú igazság.
– Mi van Floridával? Miért vágyik oda Angyal?
– Mit tudom én! Lehet, hogy csak a Disney World miatt. – Ránéz-
tem. – Neked van valami tipped?
Összehúzta a szemöldökét, és megrázta a fejét. Most vettem csak
észre, hogy megint hosszú lett a haja, a New York-i frizurája telje-
sen lenőtt. Mintha az egész egy másik életben lett volna.
– Nem tudom, mit gondoljak. Elegem van az agyalásból, tudod?
– Nekem is – masszíroztam meg a halántékom. – A szülőkeresés,
a fehérköpenyes-ügy megfejtése, a rám váró világmegmentés és a
többi... Kivagyok tőlük.
Agyar elfordult egy pillanatra.
– Szívesen elfelejteném az egészet. Nézd meg, mi történt Iggy-vel!
Odáig jutottam, hogy már kíváncsi sem vagyok. Csak egyet szeret-
nék: békét. Meg egy nyugodt helyet, ahol írhatnám a blogomat. De
tényleg.
– Majd gondolkozunk rajta. Szerintem megoldható. Florida ideá-
lis hely arra, hogy kirepüljünk az óceán fölé, és keressünk egy lakat-
lan szigetet. Kutatni fogunk. – Minél többet gondoltam rá, annál
jobb ötletnek tűnt. Biztonság, pihenés. Napozás a parton, kókusz-
225
dió-zabálás, és Angyal megkérhetne pár halat, hogy nyiffanjanak ki
az ebédhez. Maga lenne a mennyország.
Az mutatta legjobban a kétségbeesésemet, hogy így belekapasz-
kodtam ebbe az ötletbe. És hogy már köszönőviszonyban sem áll-
tam a valósággal.
226
101.
– GYERÜNK! MÉG EGYSZER! – kanyarodott vissza Iggy.
– Nem.
– Még egyszer!
– Nem. Ez nem vicces. Mindig te nyersz, és. egyből. Agyarral egy-
másra néztünk, és forgatni kezdtük a szemünket. Egész reggel ezt
csinálták.
– Azt hiszem, Iggy megint a régi – mondtam a szám sarkából.
Agyar bólintott. A csapatból Iggy csalódott mostanában a legna-
gyobbat. Megtaláltuk az igazi, hús-vér szüleit, akik árulónak bizo-
nyultak. Iggy álma a szülei megtalálásáról, akik nem bánják majd,
hogy a fiúk egy vak mutáns, valóra vált. Aztán rémálom lett belőle.
Sokkal rosszabb volt neki, mint nekünk, akik azt sem tudtuk, hol
vannak a szüléink.
Mióta visszajött hozzánk, hallgatag és közömbös volt, de abból,
hogy Gázos életét ismét megkeserítette, arra tippeltem, újra a régi
lett. Megigazítottam Totált a karomban, aztán megforgattam a vál-
lam.
– Mennyi idő múlva érünk Floridába? – kérdezte Böki. – Tényleg
megnézzük a Disney Worldöt? Szerinted összefutunk valami híres-
séggel? Meg akarom nézni a lombházat is! Találkozni akarok a
Szépséggel és a Szörnyeteggel, és kérni akarok tőlük autogramot!
Látni akarom az Élet Fáját. Feltartottam a kezem.
– Nem zárom ki, hogy bejutunk a Disney Worldbe, de előbb még
el kell érnünk oda, és addig nem árt résen lenni. Csak most repül-
tünk át a Georgia-Florida határon, vagyis.
– Az óceán! – mutatott előre Gázos. Kelet felől feltűnt a végtelen-
nek tűnő, szürke víz. – Leszállhatunk a partra? Kérlek! Csak egy
percre!
Átgondoltam a dolgot. A tengerpartokkal jó és rossz tapasztalata-
ink egyaránt voltak.
– Majdnem tél van – hárítottam.
– A víz még nem hideg – mondta Iggy.
Agyarra néztem. Sokat segítve vállat vont: döntsem el én. Max,
csak a cél lebegjen a szemed előtt! Az én drága Hangom.
Miért? Szerinted, mi lebeg? — védekeztem. Esküszöm, hallottam,
227
ahogy a Hang felsóhajt.
Ha Floridába mentek, menjetek Floridába – folytatta. – Válassz ki egy
célt, és érd el! Ha megmented a világot, egy kicsit majd hátradőlhetsz.
Ez segített.
– Hé, srácok, ki akar strandra menni? – kiáltottam.
– Hurrá! – öklözött a levegőbe Gázos.
– Én, én! – örvendezett Angyal.
– Csatlakozom! – mondta Totál Agyar karjában. Böki és Iggy élje-
neztek.
– Akkor gyerünk! – azzal elegáns ívben keletnek fordultam. Max,
úgy viselkedsz, mint egy gyerek – rótt meg a Hang. – Nem méltó hozzád
ez a felesleges lázadozás. Neked a sorssal van találkozód. Ne késs el!
Kisepertem néhány tincset a szememből. Ezt az idézetet egy filmből
szedted? Vagy ez egy igazi randi? Nem emlékszem, hogy a sorsnak megad-
tam volna a telefonszámom.
Mivel a Hang általában nem árult el érzelmeket, talán csak kép-
zeltem, hogy egy kicsivel feszültebb lett:
Max, előbb vagy utóbb úgyis komolyan kell venned ezt! Ha csak a saját
életed múlna rajta, senkit sem érdekelne, hogyan vélekedsz. De az egész
emberiség forog kockán.
Valamilyen oknál fogva ez érzékenyen érintett. Összeszorítottam
az állkapcsom.
Fogd be! Unlak! Unom már az úgynevezett „sorsomat"! Úgy viselkedek,
mint egy gyerek, mert egy gyerek vagyok! Tűnj a pokolba, és hagyj békén!
Könnyek gyűltek a szemembe, és égni kezdtek az állandó szél-
ben. Tényleg elegem volt ebből. Ez a nap egészen jól indult, és tes-
sék, a Hang elrontotta azzal, hogy az egész világ súlyát az én vál-
lamra pakolta.
– Hé! – Akkor vettem csak észre, hogy Agyar figyel. – Jól vagy?
Már megint a fejed?
Bólintottam, és megtöröltem a szemem. Úgy éreztem, mindjárt
felrobbanok.
– Igen! Egy hasogató, rémes és kibírhatatlan fejfájás! — A végén
már olyan hangosan ordítottam, hogy mind az öten felém kapták a
fejüket. El kellett tűnnöm innen. És a szuperszonikus gyorsaságom-
nak köszönhetően egy szempillantás alatt teljesült a vágyam.
228
229
102.
A PARTON TALÁLKOZUNK – vetettem oda Agyarnak, aztán
behúzott vállal kilőttem. Egy pillanat alatt messze magam mögött
hagytam a csapatot, és a szél még több könnyet csalt a szemembe.
Tudom, hogy hülyeség, de ilyen gyorsaság mellett kedvem lett vol-
na előre tartott ököllel szántani a levegőt, mint Superman.
Miért ne?! Senki sem lát. Előrenyújtottam a karom, és úgy érez-
tem magam, mint egy eget szelő nyílvessző.
Négy perc alatt elértem a partot. Fékeztem, elkezdtem visszaven-
ni a sebességből. De nem sikerült eléggé lelassítanom, és pofára es-
tem a homokban, miután nem tudtam elég gyorsan kapkodni a lá-
bam landoláskor.
A ruhámat söprögetve, és homokot köpködve feltápászkodtam. A
testem égett, gyorsan kibújtam a pulóveremből.
Legalább húsz percem volt még, amíg a többiek ideérnek. Sétálni
kezdtem a parton, és kitártam a szárnyam, hogy lehűtsem a széllel.
Egyszerre éreztem magam kétségbeesettnek, rémültnek és dühös-
nek.
– Azt sem tudom, hogyan mentsem meg a világot! – mondtam
hangosan, és utáltam, hogy ilyen idiótának hangzóm.
Úgy, hogy létezel – mondta a Hang. – Hogy erős vagy. Hogy kitartasz.
– Zárd el magad! – kiáltottam fel, és olyan erősen elrúgtam egy fa-
darabot, hogy gyakorlatilag eltűnt a horizonton.
Elegem van, végleg elegem. Ne többet! A víz széléhez szaladtam,
és lenéztem a homokra. Gyorsan találtam egy éles szélű kagylóda-
rabot.
Itt volt az ideje megválni a chiptől. A Hang a chipből jön, ebben
biztos voltam. Ha nincs chip, nincs lelőhetetlen Hang a fejemben.
Összeszorítottam a fogam, és belevágtam az alkaromba, pontosan
ott, ahol három életnyivel ezelőtt dr. Martinez rendelőjében a rönt-
genen láttam.
Az első vágás máris vérrel és elég sok fájdalommal járt. Még job-
ban összeszorítottam a fogam, és tovább nyiszáltam. Vércsík futott
végig a karomon. Ahhoz, hogy a chiphez eljussak, át kellett vág-
nom néhány ínat, izmot és eret. Dr. Martinez figyelmeztetett, hogy
az eltávolítása a karomba kerülhet.
230
Túl nagy ár.
Landolás zaját hallottam a hátam mögött, amit lábdobogás köve-
tett, és Agyar máris ott lihegett a nyakamban.
– Mi a fenét művelsz? – kapta el a csuklómat, aztán kiütötte ke-
zemből a kagylót. – Megőrültél?!
Rámeredtem, aztán észrevettem, hogy a csapat többi tagja is las-
san közeledik felém. Akkor döbbentem rá, milyen kép fogadta őket:
láttak engem, ahogy a vérfoltos homokban térdelek. Rettenetesen el
voltam keseredve.
– Csak a chipet akartam kivágni – mondtam megtörten. Lehajtot-
tam a fejem, és aggastyánnak éreztem magam. Alig egy héttel ez-
előtt még egy tizennégy éves lány voltam, aki az első randiján elő-
ször csókolózik. Most újra egy mutáns szörnyszülött voltam, aki hi-
ába fut a sorsa elől, úgyis utoléri.
– Nézd meg, hová vágtál! Elvérzel, te barom! – Agyar elengedte a
karomat, és levette a hátizsákját. A következő pillanatban fertőtlení-
tő folyadékot locsolt a sebembe, és eltorzult az arcom a fájdalomtól.
Böki letérdelt mellém a homokra.
– Max – kérdezte tágra nyílt szemmel -, mit műveltél? – Egyszerre
hangzott rémültnek és döbbentnek.
– Ki akartam szedni a chipet – suttogtam.
– Felejtsd el! – mondta Agyar dühösen, és elkezdte bekötözni a
karom. – A chip ott marad, ahol van! Nem lehet csak úgy kiszedni!
Te akkor halsz meg, amikor mi meghalunk!
Ránéztem. Az arca sápadt volt a dühtől, és összeszorította az áll-
kapcsát. Megijesztettem. Megijesztettem mindenkit. Nekem a meg-
oldásnak kellett volna lennem, és nem a problémának. Nem várták
tőlem, hogy tovább rontom a helyzetet.
– Sajnálom – nyögtem ki halkan, aztán (ezt kapd ki!) sírva fakad-
tam.
231
103.
EGY KEZEMEN MEG TUDOM SZÁMOLNI, hányszor láttak
ezek a srácok sírni. Megtanultam elfojtani az érzelmeimet, mert ne-
kik egy erős Maxre volt szükségük. Legyőzhetetlen Maxre. A világ-
megmentőre, az egyetlen és pótolhatatlan madárlányra. Nem hi-
szem, hogy Angyal élete első hat évében látott volna sírni. De az
utóbbi néhány hónapban kezdtem bepótolni az elmaradásomat.
Már nem is számoltam, hányszor bőgtem.
Már ahhoz sem volt erőm, hogy elvonuljak. Csak térdeltem a ho-
mokban, a kezem a szemem elé tettem, és a sebem pokolian sajgott.
Aztán egy erős kar fogott át, és egy óvatos kéz egy izmos, kemény
vállra fektette az arcom. Agyar. Behúztam a szárnyam, hozzábúj-
tam és zokogtam. Hamarosan egy bátortalan kéz paskolni kezdte a
hátam, és megsimogatta a hajam. Valaki azt mondta: – Sss... Sss... –
Böki.
– Semmi baj, Max – mondta Iggy zaklatottan. – Minden rendben
lesz.
De semmi sem volt rendben, semmi a világon. Kivéve azt, hogy
mi megmaradtunk egymásnak. Agyar vállának dőlve bólintottam.
Nem tudom, meddig tartott ez a könnyfacsaró jelenet, de a zoko-
gásom lassan remegő sóhajokká halkult, és végül abbamaradt.
Agyar ingét teljesen összesírtam.
Annyira szégyelltem magam. Én voltam a vezető, és úgy zokog-
tam, mint egy kisbaba. Hogyan játsszam előttük a főnököt, ha
ennyire gyenge vagyok? Szipogva felemeltem a fejem Agyar vállá-
ról. Biztos voltam benne, hogy úgy nézek ki, mint egy vonatszeren-
csétlenség. Agyar szó nélkül elengedett. Lassan felemeltem a fejem,
és oldalra fordultam, hogy lássam a csapatot. Annyira szégyelltem
magam, hogy rá sem mertem nézni Agyarra.
– Bocs, gyerekek! – mondtam rozsdás hangon.
Total a lábamra tette a fejét, és együtt érző bogárszemmel rám né-
zett.
Gázos ijedtnek látszott.
– Én nem erőltetem a strandolást, Max!
Erőtlen nevetés bukott ki belőlem, aztán a hajába túrtam.
– Semmi köze a strandoláshoz, Gázos. Csak hirtelen sok lett az
232
egész.
– Pontosabban? – kérdezte Iggy.
Nagyot sóhajtottam, aztán megtöröltem a szemem.
– Sok minden. A Hang a fejemben. Hogy mindenki bennünket ül-
döz. Az Iskola. Anne. Ari. Jeb. Hogy egyfolytában azt hallom, meg
kell mentenem a világot, de hogy hogyan és kitől, arról fogalmam
sincs.
Angyal megveregette a térdem.
– Attól a… szóval attól a nagy robbanástól, amitől a legtöbb em-
ber meghal. De mi erősek leszünk, és mivel repülni is tudunk, el-
szállhatunk és kereshetünk magunknak egy helyet, ami szép, nincs
felrobbantva és nem infrek... infrektált.
– Infektált? – segítette ki Iggy, és Angyal bólintott.
– Igen, az. És boldogan élhetünk még akkor is, ha alig maradt em-
ber a földgolyón.
233
104.
EZUTÁN A KISEBB ATOMBOMBA UTÁN nagy csend követke-
zett. Angyalra bámultam.
– Ööö... ezt meg hol hallottad, kicsim? – kérdeztem. Angyal a sar-
kára ült, és ujjaival gereblyézni kezdte a homokot.
– Az Iskolában. Nem tudták, hogy kiolvasom a gondolataikból –
mondta közömbösen, és árkot kezdett ásni egy majdani homokvár-
nak.
– Ki akarja felrobbantani? – kérdezte Gázos dühösen. Angyal bó-
lintott.
– Sokan megtehetnék. Nagy bombáik vannak. Országok, meg
ilyesmik. De az Iskola szerint egy bizonyos vállalat lesz, egy üzleti
vállalat. Úgy vélik, valószínűleg ők robbantják majd fel. Az is lehet,
hogy véletlenül.
Nos, ez valóban érdekes fordulat.
– Angyal, nem emlékszel rá, melyik vállalatról beszéltek? – kér-
deztem.
Angyal a homlokát ráncolva a távolba nézett.
– Nem emlékszem. Mintha egy őz neve lenne, vagy ilyesmié. Egy
gazelláé. Mehetek úszni?
– Ööö... igen – motyogtam.
Miután kirángatta fürdőruháját a hátizsákból, Angyal boldogan
berohant Totállal a vízbe. De a kutya néhány másodperc múlva
visszajött, és megrázta a szőrét:
– Jéghideg! – mondta, aztán a levegőbe szimatolt, és elment, hogy
megvizsgáljon néhány követ.
Miután igent bólintottam, Gázos ledobálta magáról a ruhákat, és
a vízhez szaladt. Böki és Iggy leültek egy nagy kőre. A zsákjaikból
kihalásztak néhány proteinszeletet.
– Mit szólsz? – kérdeztem Agyartól, miután kettesben maradtunk.
Megrázta a fejét, és visszadugta a maradék kötszert a zsákba.
– Meglepő.
– Mióta kotolhatott már rajta! Miért nem mondta el eddig?
– Talán mert csak hatéves, és jobban érdekli a plüssmackója, meg
a kutyája? Nem tudom. Plusz, az sem biztos, hogy jól hallotta. Le-
het, hogy félreértett valamit.
234
Elgondolkoztam egy pillanatig.
– Jó, lehet, hogy néhány részletet félreértett, de az egész dolgot
nem szophatta az ujjából. És az is igaz lehet, hogy bennünket egy
katasztrófa túlélésére terveztek. Egybevág azzal, amit Jeb hajtogat
nekem.
Agyar sóhajtott egyet.
– Mit tegyünk?
– Nem tudom. Gondolkoznom kell. Hallgattunk egy darabig. A
karom lüktetett.
– Szóval, miért is csináltad? – kérdezte Agyar végül. Úgy tehet-
tem volna, mintha nem tudnám, miről beszél.
– Csak. Csak belefáradtam. A Hang egyfolytában a küldetésem-
mel nyaggat, és hogy miért nem mentem meg már a földet. Néha
egy kicsit besokallok. – Ezt a többieknek nem vallottam volna be.
Az még hagyján, hogy vannak problémáim, de hogy nem tudok
megbirkózni velük, az már ciki. – Csak az adrenalin visz előre, de
nem tudom, hova. Mindennap ugyanaz a nóta, vigyázni a csapatra,
együtt maradni. Minden a nyakamba szakadt, és itt van ez a renge-
teg kis részlet, amik nem akarnak összeállni teljes képpé. Ez nekem
túl sok.
– Olyan részletekre gondolsz, mint Ari, Jeb, Anne meg a Hang?
– Igen. Mindenre. Mindenre, ami azóta történt velünk, hogy el
kellett jönnünk otthonról. Nem tudom, mit tegyek, és hihetetlenül
nehéz úgy tenni, mintha tudnám.
– Hagyjuk az egészet a csudába! – mondta Agyar. – Keressünk
egy szigetet, és tűnjünk el a radarjukról!
– Ez tényleg jól hangzik – mondtam lassan. – De tekintettel kell
lennünk a többiekre is. Biztos vagyok benne, hogy a kicsik még
mindig meg szeretnék találni a szüleiket. És engem nagyon érdekel,
milyen vállalatról beszélt Angyal. Te menj el szigetet keresni, én
meg ráállok a vállalatra, mit szólsz?
Bokros vezetői teendőimet eleddig még nem osztottam meg más-
sal, de be kell vallanom, jólesett.
– Oké, jó ötlet.
Néhány pillanatig a hullámok közt játszó Gázost és Angyalt fi-
gyeltük. Hihetetlen, hogy nem fáztak, nagyszerűen érezték magu-
kat. Iggy és Böki is elindultak a vízhez.
Böki különböző alakú kagylókat tett Iggy kezébe, hogy megtapo-
235
gathassa őket. Jó lett volna örökre megállítani az időt.
De valami még kikívánkozott belőlem.
– Bocsánat! Az előbbiért.
Agyar egy oldalpillantást vetett rám, sötét szemei ugyanolyan ti-
tokzatosak voltak, mint mindig. Visszanézett a vízre. Nem vártam
ennél hevesebb reagálást, Agyar mindig...
– A szívinfarktust hoztad rám – vallotta be hirtelen. – Amikor
megláttalak téged, meg azt a sok vért. – Teljes erőből elhajított egy
követ.
– Sajnálom.
– Meg ne próbáld még egyszer! – mondta. Nagyot nyeltem.
– Nem fogom.
Abban a pillanatban valami megváltozott, bár nem tudtam, mi.
– Hé! – kiáltotta a térdig érő vízben álló Angyal. – Tudok beszélni
a halakkal!
Nem erre gondoltam.
236
105.
MIT TUDSZ?! – indultam el az óceán felé.
– Beszélni a halakkal! – mondta Angyal boldogan, és víz csöpö-
gött hosszú, vékony testéről.
– Oké, akkor kérd meg az egyiket, hogy legyen az ebédünk – lé-
pett mellénk Agyar.
Gázos úgy rázta meg az üstökét, mint ázott kutya a bundáját.
– Nem tudsz te semmit – mondta.
– Bebizonyítom! – bukott le Angyal a víz alá. Addigra Iggy és
Böki is mellénk értek.
– Most meg a halakkal beszélget? – kérdezte Iggy.
A következő másodpercben Iggytől alig kétméternyire egy másfél
méteres cápa vetette ki magát a vízből tátott szájjal. Meg sem muk-
kantunk, megszoktuk, hogy vészhelyzetben sose hangoskodjunk.
De biztos voltam benne, hogy magunkban mindannyian felsikoltot-
tunk. A vízbe ugrottam, és kirántottam Gázost a karjánál fogva. Az
ijedtségtől félholt volt. Már vártam, mikor próbálja a cápa vissza-
rántani.
Angyal kidugta a fejét a mellkasig érő vízből. Intettem neki, hogy
„mint a vadlibák!", de csak nevetett.
– Ő barátom! – kiabálta. – Csak köszönni szeretett volna! -A cápa
körözött egyet, aztán Angyal felé úszott. Szívem a torkomban dobo-
gott. Mi van akkor, ha csak képzeli, hogy beszélni tud a halakkal?! –
Gyerünk, legalább integess nekik! – mondta Angyal a cápának, én
meg készen álltam, hogy felrepüljek, és kihúzzam a habokból. A
cápa a szemünk előtt az oldalára fordult, és az egyik úszójával tény-
leg integetni kezdett.
– Te szent sza... – kezdte Gázos, de rászóltam: – Gázos!
– Elmondaná valaki, mi történik? – kérdezte Iggy.
– Angyal most kérte meg a cápát, hogy integessen, és integetett. –
mondta Böki döbbenten.
– He? Tessék?!
Három újabb cápa úszott Angyal mellé a sekély vízben. Mind a
négyen az oldalukra fordulva integettek, és egy műúszó-bemutatón
éreztük magunkat.
Angyal kacagott.
237
– Ugye, milyen klassz?!
Totál mellém ügetett. Kis talpacskái dobálták a homokot.
– Ez sirály! Vagyis cápa! Csináld újra!
A térdeim elgyengültek. Le kellett ülnöm.
– Ez tényleg nagyon érdekes volt, drágám, de most megkérnéd a
barátaidat, hogy tűnjenek el innen?
Angyal megrántotta a vállát, aztán megint diskurálni kezdett a
cápákkal. Lassan megfordultak, és kiúsztak a nyílt vízbe.
– Ez lélegzetelállító volt! – mondta Totál, ahogy Angyal a part felé
gázolt. Megnyalta Angyal lábát, aztán köpött egyet. – Fúj! Ez sós!
– Szóval, Angyal tud beszélni a halakkal, ugye? – kérdezte óvato-
san Iggy. – És ez nekünk jó?
238
106.
TOVÁBB KELLETT MENNÜNK. Búvóhelyet kellett találnunk sö-
tétedés előtt. A korombéli gyerekek a másnapi matekdolgozat miatt
aggódnak, vagy azért, mert az anyjuk korlátozta a telefonálgatási
idejüket. Nos, engem az érdekelt, hogy kaja meg víz legyen, meg fe-
dél a fejünk fölött. Nekünk ilyenek jelentették a luxust.
Észak-Florida fölött jártunk. A parton házak és boltok fényeit lát-
tuk, az autók fényszórói lassan araszoltak előre, mint vérsejtek az
érben. Persze kivilágított vérsejtekre gondolok.
Alattunk egy nagy kiterjedésű, sötét folt terpeszkedett. Általában
a sötétség = embermentes övezet. Agyarra néztem, és bólintott. El-
kezdtem ereszkedni.
Néhány perces vizsgálódás után kiderítettük, hogy ez az Ocala
Természetvédelmi Terület. Jó helynek látszott, és az alkonyatban
megcéloztuk a lombkorona réseit. És leszálltunk a... vízbe.
– Fuj! – térdig a mocsaras vízben álltam. Körülöttem ciprusok
csonkjai és fenyők tornyai. Amikor körbenéztem, néhány méterre
tőlem kiszúrtam egy földdarabot, és odacuppogtam.
– Balra! – kiáltottam a leszállni készülő Iggynek és Bökinek.
– Nem is rossz. – néztem körül az egyre sűrűbb sötétben. -A lom-
bok között gyorsan elmenekülhetünk, de a mocsár felől nem tud-
nak megközelíteni.
– Mindenhol jó, de legjobb a mocsárban – vigyorgott Gázos.
Egy óra sem telt el, és már vidáman lobogott a tábortüzünk, ami
felett különböző dolgokat pirítottunk. Annyira hozzászoktam már
ahhoz, hogy így eszünk, hogy ha asszony leszek, akkor a 4,2 gyere-
kemnek is majd nyárson pirított Pop Tartsot szolgálok fel reggelire.
Agyar lehúzott egy füstölgő húsdarabot a nyársáról, és egy üres
zacskóba pottyantotta, ami Böki táljaként szolgált.
– Parancsolsz még egy kis mosómedvét? – kérdezte. Böki abba-
hagyta a rágást.
– Ugye, csak viccelsz? Ezt a boltban vetted, nem? Ez nem lehet
mosómedve… – vizsgálgatta kritikus szemmel a húst.
Agyar megrántotta a vállát. Ránéztem és forgatni kezdtem a sze-
mem.
– Lehet, hogy igazad van, és nem mosómedve – mondta nagy ko-
239
molyan. – Mert ez a mosómedve, és én véletlenül az oposszumból
kínáltalak meg!
Böki félrenyelt és köhögni kezdett.
– Befejeznéd?! – szóltam rá Agyarra, aztán megveregettem Böki
hátát. Agyar ártatlan szemmel pislogott rám.
– Csak viccelt, Böki – mondta Gázos. – Amennyire én tudom, az
Oscar Mayer nem árul mókus hotdogot. – Feltartotta az üres zacs-
kót. Böki fulladozott egy kicsit, aztán lenyelte.
Megpróbáltam visszafojtani a nevetést, amikor bizseregni kezdett
a tarkóm. Körbenéztem: mindannyian itt voltunk. Mégis úgy érez-
tem, mintha valaki figyelne. Kiválóan látok a sötétben, de a tűz túl-
ságosan elvakított. Lehet, hogy csak képzelődtem. Angyal felállt
mellettem.
– Valaki van itt – suttogta. Vagy mégse képzelődtem.
240
101.
TÉNYLEG, MÁR EGY EGÉSZ NAPJA nem voltak hívatlan Radí-
rozó-vendégeink.
Kétszer halkan csettintettem az ujjammal, és öt feszülten figyelő
arc fordult felém.
– Valaki van itt – ismételte meg Angyal halkan.
Agyar folytatta a nyársalást, de a háta feszüléséből láttam, hogy a
lehetséges menekülési útvonalakat mérlegeli.
– Hallottál valamit? – kérdeztem a szám sarkából.
Angyal összehúzta a szemöldökét, szőke fürtjei csillogtak a tűz fé-
nyében.
– Nem Radírozók – billentette oldalra a fejét, miközben összpon-
tosított. – Mintha gyerekek lennének – mondta zavartan.
Lassan felálltam, hogy szétnézzek a tábortüzünket körülölelő sö-
tétben. Kiléptem a tűz fényköréből, és összehúzott szemmel a fák
közé meredtem. Akkor aztán megláttam őket. Két apró, vékonyka
alak lopakodott felénk. Túl kicsik voltak ahhoz, hogy Radírozok le-
gyenek. És inkább emberek voltak, mint állatok.
– Ki az? – kérdeztem mély hangon. Kihúztam magam, és megfe-
szítettem a vállam, hogy nagyobbnak látszódjak. Agyar felállt, és
mellém lépett.
A két kis alak most már gyorsabban közeledett.
– Kik vagytok? – kérdeztem keményen. – Gyertek közelebb, hogy
lássunk benneteket!
A tűz fénykörébe sétáltak. Két vékony, koszos, nagy szemű kö-
lyök. Mi, madárkölykök a korunkbeli gyerekekhez képest magasab-
bak és nyurgábbak voltunk, de a csontjaink legalább nem bökték át
a bőrünket, mint nekik. Mert nekik azt csinálta.
Gyanakodva méregettek bennünket, de látszott rajtuk, hogy a tűz
meg a sülő étel szaga egészen megbabonázta őket. Egyikük még a
száját is megnyalta, egy fiú és egy lány volt.
Hm. Nem tűntek veszélyesnek. Lehajoltam, és néhány hotdogot
egy papírzacskóba pakoltam, aztán letettem eléjük.
Hoppá. Gázosra és Iggyre gondoltam, a két haspókra. Megfogad-
tam magamnak, hogy soha nem fogom őket ennyire kiéheztetni. A
két kölyök rábukott a hotdogokra, és gyakorlatilag egészben betöm-
241
ték a szájukba. Egy tévéműsor jutott eszembe, amiben a prédájukat
marcangoló hiénákat mutattak.
Két szelet kenyeret raktam eléjük. Aztán megint kettőt, és megint,
aztán két újabb hotdog következett. Egy másodperc alatt betörölték.
A csokikat is. A szemük egészen kidülledt, amikor feléjük nyújtot-
tam: az előbb még éhen akartak halni, most meg... Végre lassulni
kezdett a rágásuk. Most már ízleltek is, nem csak nyeltek. Agyar vi-
zet adott nekik kulacsban. Megitták az utolsó csöppig.
Közelebb másztak a tűzhöz, és leültek elé. Álmosnak tűntek, és
közömbösnek, mintha tele hassal már az sem érdekelte volna őket,
hogy végzünk-e velük.
– Szóval. Mit kerestek itt? – kérdeztem tőlük, mielőtt kifeküdtek
volna.
– Elraboltak bennünket – felelt a lány. Sötét szemeiben táncoltak a
lángnyelvek.
Aha. Vagy úgy. Erre nem számítottam.
– Elraboltak?
A fiú fáradtan bólintott:
– Dél-Jerseyből. Két különböző helyről. Nem vagyunk rokonok.
– Csak egy helyen kötöttünk ki – ásított a lány.
– És hol van az a hely? – tudakoltam.
– Itt – válaszolta a fiú. – Néhányszor sikerült megszöknünk. Még
a rendőrségre is eljutottunk.
– De az üldözőink mindkétszer egyből ott voltak, mintha bejelen-
tették volna az eltűnésünket a hatóságoknak. Simán ránk találtak –
sóhajtott egy nagyot a lány, aztán lefeküdt a földre, és csontos ha-
lommá húzta össze magát. Látszott, hogy aznap már nem szedünk
ki belőlük semmi értelmeset.
– És milyenek az elrablóitok? – kérdezte fáradtan Agyar.
– Valami orvosfélék – mondta álmosan a fiú, és a lány mellé ku-
porodott. – Fehér köpenyben.
Lehunyta szemét, és néhány másodperc múlva már aludtak is
mindketten.
Nekünk bezzeg kiment szemünkből az álom, úgy bámultuk őket,
mintha pestisesek lennének.
242
243
108.
AGYAR ŐRKÖDÖTT ELŐSZÖR. Összehúztam magam a tűz
mellett, és megpróbáltam lazítani. De annyi esélyem volt rá, mint
Floridának jég alá kerülni. Angyal hozzám bújt, Totál meg hozzá
kiskifli-nagykifliben.
– Kiolvastál valamit a fejükből? – suttogtam a hátát simogatva.
– Csak furcsa képeket láttam – válaszolt suttogva. – Másféléket,
mint a normális gyerekek fejében, mint mondjuk a suliban. Villaná-
sokat felnőttekről, sötétségről és vízről.
– Ami nem is olyan meglepő, ha elrabolták őket, és a fehér köpe-
nyesek kísérleteztek rajtuk – mondtam halkan. Felkönyököltem,
hogy elcsípjem Agyar tekintetét, aztán elmutogattam neki, hogy a
fél szemét tartsa a furcsa kölykökön. Ő meg visszamutogatta, hogy
„Már régen azt csinálom". A középső ujjamat mutattam felé. Vicces-
nek találta.
– Szerinted mutánsok? – kérdeztem Angyalt, miután visszafeküd-
tem. – Embernek néznek ki.
Vállat vont, és a homlokát ráncolta.
– Nem Radírozók, de nem is szokványos gyerekek. Nem tudom,
Max.
– Oké. – Talán majd holnap kitaláljuk. – Most próbálj meg aludni,
Totál már fújja a kását.
Angyal boldogan elmosolyodott, és közelebb húzta magához a
kutyát. Annyira szerette azt a bolhazsákot.
Nekem négytől hétig kellett őrködnöm, vagyis addig, amíg a töb-
biek fel nem ébrednek. Soha nem volt problémám a virrasztással.
Az alvókánkat is megbabrálták, és simán megvoltam a negyvenper-
ces, összefüggő REM-fázis nélkül is. Amikor Iggy a karomhoz ért,
már ébren is voltam. Hogy mi értelme egy vak srácot őrségbe állíta-
ni? Egy poloska sem tudna bennünket tizenöt méternél jobban meg-
közelíteni anélkül, hogy meghallaná. Ha Iggy őrködött, akkor az azt
jelentette, hogy végre elengedhettem magam, legalábbis a magam
módján. Vagyis egy kicsit.
Ötkor újabb adag fát raktam a kis tábortüzünkre, mert a vékony
füstoszlop távol tartotta a moszkitókat. Számítottam rájuk Floridá-
ban, még novemberben is. Otthagytam a tüzet, és kisétáltam a sötét
244
fák közé. Minden nyugodt volt.
A hajnal egy fenyőnek vetett háttal talált. Több volt itt belőle,
mint Colorado hegyein. Figyeltem, és voltam. A virrasztás nem az
agyalás vagy a versírás időszaka. Ha ilyeneket csinálnál, azt jelente-
né, hogy nem őrködsz. Egyszerűen csak ülnöd kell és lenni, vagyis
figyelni, mi folyik körülötted. Esküszöm, tiszta zen' az egész.
Szóval. Ott ültem, és tiszta zen voltam, amikor észrevettem, hogy
az egyik furcsa kölyök megmozdul és felül. Gyorsan lecsuktam a
szemem, csak egy apró rést hagytam, és elkezdtem egyenletesen lé-
legezni, mintha aludnék. Ravasz vagyok, mi?
A lány felült, és végignézett rajtunk: az elterült Gázoson, aki
egyik kezét a hátizsákján tartotta, a katonásan az oldalán fekvő
Agyaron, a Totált szív alakban közrefogó Bökin és Angyalon.
Hangtalanul megrázta a fiú vállát, aki felriadt, és máris éberen fi-
gyelt. Mint a sokat felébresztett gyerekek általában. Ez rossz hír. Ő
is körbenézett. Annyira jól játszottam az alvót, hogy majdnem tény-
leg elaludtam. De azért annyit láttam, hogy olyan csendben tűnnek
el a fák között, hogy még Iggy sem vette észre.
Vártam néhány pillanatot, hogy azt higgyék, nem követik őket,
aztán olyan hangtalanul, mint ők, a nyomukba eredtem.
Egyik fától a másikig surrantam, és bár sokat hátrapillantgattak,
nem szúrtak ki. Nagyjából háromszáz méterre a táborunktól leku-
porodtak. A lány kivett valamit szakadt farmere koszos zsebéből.
Mintha egy toll lett volna. De mondott bele valamit. Egy adó-vevő.
A következő másodpercben néhány hatalmas ugrással mellettük
teremtem. Ijedten néztek rám. Miután földet értem, kiütöttem a
lány kezéből az adó-vevőt. Aztán a gallérjánál fogva felemeltem.
– Pizzát rendelsz? – vicsorogtam.
245
109.
ELKÉPESZTŐ, MENNYIRE KÜLÖNBÖZŐEK VAGYUNK. Mert
mondjuk, ha valaki rám vicsorogna, hogy „Pizzát rendelsz?", akkor
én habozás nélkül visszavicsorognék rá, hogy „Igen, milyet kérsz,
pepperónisat?"
De a lány nem így tett. Rémülten rám nézett, aztán arca elé tartott
kézzel bömbölni kezdett. A mellette álló fiú térdre esett, és szintén
rázendített, de ő meg sem próbálta elrejteni az arcát.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg! – hüppögte a lány, és visszaenged-
tem a földre.
Összefont karral bámultam rá.
– Miért kell megbocsátanom? Nem lennél egy kicsit konkrétabb?
A lány a földön villogó adó-vevőre mutatott:
– Nem a mi ötletünk volt! Ők kényszerítettek! Ők kényszerítettek
rá! – zokogta.
Megfogtam az adó-vevőt, és a mocsárba hajítottam. Csobbant
egyet, aztán elsüllyedt.
– Ki kényszerített? – követeltem a választ, mert tudtam, hogy ke-
tyeg az óra.
Néhány pillanatig csak zokogtak. Megböktem a lányt a cipőm or-
rával.
– Gyerünk! Ki vele! – Tudom. Kibújt belőlem Terrorizáló Max.
Nem mintha nem sajnáltam volna őket. Persze hogy sajnáltam.
Csak arról volt szó, hogy a mi életünket fontosabbnak tartottam az
övékénél. Tudom, hogy néhány ember azt mondja, ó, minden élet
egyenlő, mindannyian egyformán értékesek vagyunk! És ez valahol
igaz is. Álomvilágban. De nem abban a kőkemény valóságban, ahol
prédák vagyunk, és ezek a kölykök csúnyán elárultak bennünket.
Ilyet nem csinálunk. Ez nálunk alaptörvény. Meglepődnél, ha tud-
nád, mennyiszer csak az alaptörvények számítanak.
– Ők – sírdogált tovább a lány. Addigra a többieket is felébresztet-
te a zaj, és a fák között felénk tartottak.
Leguggoltam, hogy szemmagasságba kerüljek a lánnyal, és meg-
fogtam a karját.
– Mondd... el... kicsodák – szorítottam meg a csuklóját. A lány
szeme kerekre nyílt.
246
– Ők – csuklott a sírástól. – Azok az emberek, akik... elraboltak
bennünket. Hónapok óta fogva tartanak. Augusztusban raboltak el.
– Engem is – emelte fel az arcát a fiú. Szurtos képét a könnyek
zebracsíkossá barázdálták. – Azért küldtek, hogy. megtaláljunk
benneteket. Előtte két napig éheztettek, hogy így ösztönözzenek. És
megtaláltunk benneteket. Aztán ti megetettetek – fakadt újra sírva.
– Azt mondták, ha nem találunk meg benneteket, itt hagynak
bennünket a mocsárban, hogy valami felfaljon. – A lány egy kicsivel
nyugodtabb lett, csak a válla remegett meg néha, de az álláról még
mindig csöpögtek a könnyek. – Sajnálom, de nem volt más válasz-
tásunk – mondta meggyötört arccal.
Megértettem. Ők is csak életben akartak maradni, mint mi. Ők is
magukat választották, ahogy én is tettem.
Agyar felé fordultam.
– Pakoljatok össze! Indulunk!
A csapat gyorsan szétkapta hevenyészett táborunkat. Felemeltem
a lány állát, hogy a szemembe nézzen.
– Megértem – mondtam higgadtan. – Az adó-vevő idevezeti őket.
De addigra mi már messze leszünk, és ti nem sok használhatót fog-
tok mondani nekik. Szóval, még egyszer nekifutok: kérek egy ne-
vet, egy helyet, egy emblémát, bármit! Vagy csak a hulláitokat talál-
ják meg. Megértettétek?
Megint elkerekedett a szeme. Aztán aprót bólintott. A fiúra pil-
lantott, aki szintén bólintott egyet.
– Itex – suttogta, aztán visszaroskadt a nedves földre. – Egy nagy-
vállalat, és Itexnek hívják. Mást nem tudok.
Gyorsan felálltam. Az Itex emberei már útban voltak felénk. El
kellett tűnnünk. A két koszos és holtfáradt kölyök úgy hevert a föl-
dön, mintha pompei maradványok lennének. A zsebembe nyúltam,
és a fejük mellé csokikat meg cukrokat dobtam. Rám néztek, de ak-
kor már hátat fordítottam nekik, és elnyeltek a fák. Miután találkoz-
tam a csapattal, felszálltunk, és menekülni kezdtünk.
Megint.
247
110.
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB már vagy kétszáz kilométerre jártunk.
Nem tudtam, mi lett végül a kölykök sorsa.
– Szóval Itexnek hívják – fordultam Agyarhoz.
– Mondtam én, hogy valami őzszerűség – szólalt meg Angyal.
– Amire te gondolsz, az a Capra Ibex. De az inkább kecske, mint őz
– javította ki Böki.
– Nem mindegy? – vont vállat Angyal.
– Nekem nem rémlik. – szólalt meg Agyar.
– Hosszú szarvai vannak, és a hegyekben él... – magyarázta Böki.
– Nem a kecskéről beszélek, hanem az Itexről – mondta Agyar.
– Azt mondták, egy nagyvállalat, de még nem találkoztam vele.
Nem mintha ez bármit jelentene.
– Na, igen. A műveltséged lyukacsos, mint egy ementáli sajt – je-
gyeztem meg. Mert két hónappal ezelőttig bizony egyikünk sem
járt egyetlen napot sem suliba. Adjunk hálát Istennek a televízióért!
– Utánanézhetnénk valahol – mondta Iggy. – Mondjuk egy
könyvtárban. Nem vagyunk véletlenül valamelyik város közelé-
ben?
Lenéztem az alattunk fekvő, tök lapos tájra. Tizenöt percnyire egy
kisváros épületei csoportosultak.
– Oké. Jó ötlet. Mindenki tizenkét fokkal nyugatra!
Így derült ki, hogy az Itexé gyakorlatilag a fél világ. Nem csak egy
szimpla vállalat volt. Hanem egy multinacionális, mindennel foglal-
kozó konglomerátum, ami gyakorlatilag minden létező üzletben
nyakig benne volt: a kajától a gyógyszeriparon át az ingatlanüzleten
keresztül a számítástechnikáig és a gyáriparig, de még könyvki-
adással is foglalkozott – szóval, vigyázz, Olvasó!
Minél többet olvastunk róla az interneten, annál jobban kezdett
derengeni az Itex emblémája. Most, hogy ráismertem, rádöbbentem,
hogy már vagy millió dolgon láttam. Például az Iskolában is, ahol
létrehoztak bennünket: kémcsöveken, gyógyszeres üvegeken, labo-
ratóriumi eszközökön – amit csak akarsz.
Kijelentkeztem a számítógépből, és felálltam.
– Tűnjünk el innen!
Eleget láttam.
248
249
111.
– NEM.
– Kérlek, Max! – könyörgött Böki.
Kelet felé repültünk. Az interneten ugyanis megtaláltuk az Itex
központjának címét. Nagyjából Miami és az Everglades Nemzeti
Park között volt.
– Kizárt dolog! Túl kockázatos! Az egész hely körbe van kerítve.
Millióan vannak! Kész tömegnyomor!
– Agyar? – kanyarodott mellé Böki.
Agyar vállat vont (már amennyire ez repülés közben lehetséges).
Aztán feltartotta a kezét, mintha azt mondaná: beszéld meg a fő-
nökkel, én csak egyszerű beosztott vagyok!
A rohadék.
– Max, kééérlek! – szállt be Gázos is.
Sztoikus nyugalommal repültem tovább, és direkt nem néztem le
a Miki Egér-füles, magas víztoronyra. Hát persze hogy éppen Orlan-
do felett kell átvitorláznunk.
– Max? – szólított meg Böki.
Nem válaszoltam. Tudtam, mit akar.
– Na, légyszi! – szólalt meg Totál is Iggy karjában. – Nehogy már
kihagyjuk a Varázslatos Királyságot! Mekkora szívás lenne!
Szúrós szemmel ránéztem, de nem zavarta.
– Néhány menet belefér, nem? – ábrándozott Angyal. – De le-
csúsznék a Csobbanóhegyről!
– Maaax? – próbálkozott Böki ismét.
Elkövettem azt a szarvashibát, hogy ránéztem. Francba! Grima-
szoltam egyet, és el akartam kapni a fejem, de nem voltam elég
gyors. Bevetette a Bambi-tekintetet. Most aztán nem maradt más
választásom.
A fogam csikorgattam.
– Rendben. Néhány menet. Egy kis vattacukor, és már megyünk
is.
Ujjongás fogadta a bejelentést. Agyar tekintete egyértelműen ezt
üzente: „te nyámnyila".
– Ki engedte meg Angyalnak, hogy kutyát tartson? – vágtam
vissza.
250
Kuncogott.
Aztán már siklottunk is Egérföld felé.
251
112.
– DISNEY WORLD? – Ari úgy érezte, mindjárt felrobban. – Dis-
ney World?! – emelte fel csikorgó hangját. – Nem vakáción vannak!
Menekülnek, a szentségit! Az életüket mentik! A halál úgy süvít utá-
nuk, mint egy nyavalyás puskagolyó, ők meg a hullámvasúton si-
koltoznak?!
Olyan erősen összecsapta a fogait, hogy belerezgett a koponyája.
Eljött a vég.
Ő majd megmutatja nekik, milyen kicsi is az a Kis Világ! Az USA
Főutcáján csúnya dolgok várhatók...
252
113.
DISNEY WORLD. Talán jártál már ott. Szerintem a legtöbb ameri-
kai megfordult már ott, mert azon a napon, amikor mi mentünk,
mintha minden amerikai ott lett volna. Mindenki, egy időben.
Amikor a kapuk kinyíltak, beáramlottunk a tömeggel, és az USA
Főutcáján találtuk magunkat. Jó, jó, tényleg csodálatos volt. Nem
kertelek. Békebeli boltok, fagyiárusok, villamossín az út közepén –
minden világos és boldog színekre pingálva. Minden régies volt és
hibátlan.
– Be akarok menni minden boltba – mondta lenyűgözve Böki.
– És látni akarok mindent!
– Ezek az emberek nem dolgoznak? – kérdezte Agyar. – A köly-
kök miért nincsenek suliban?
Meg sem hallottam. Ha kiállt volna mellettem, most nem kellene
itt lennünk.
– Nézzük meg a legfontosabbakat! – ajánlottam, miközben Hamu-
pipőke Kastélya felé mentünk. – Mert lehet, hogy nem maradha-
tunk sokáig.
– Én a Karib-tenger kalózaira szavazok – mondta Totál. Vékony
bőrpóráz volt rajta, meg egy spéci mellény ezzel a felirattal: „Vak-
vezető kutya. Kérem, ne simogassák! Köszönjük!" Iggynek meg fe-
kete napszemüveget vásároltunk, szóval ők ketten eléggé összeöl-
töztek.
– Hű, az a Lombház! – szavazott Gázos.
– Arra én is kíváncsi vagyok! – csatlakozott Angyal. Böki megállt,
és a kastélyra nézett.
– Annyira. gyönyörű!
– Igen – mosolyogtam rá. Persze olyan voltam, mint egy szorosra
tekert jojó. Ez a rengeteg ember – egyszerre éreztem magam kira-
katban és egy tömött szardíniás dobozban. Annyira nyugtalan vol-
tam, mint egy főzőlapra hullott vízcsepp.
Hogy a legnagyobb tömegtől meneküljünk, Kalandföldjét vettük
célba.
– Igen! A Karib-tenger kalózai! – mondta Totál. Ha képes lett vol-
na rá, a tappancsával a levegőbe öklözik.
Bezárva lenni egy vizes helyre egy rakás idegennel, számomra ez
253
volt a rémálom, de szokás szerint most is kisebbségben maradtam.
Sorba álltunk, és egész gyorsan hajóra szállhattunk. Megpróbáltam
egyben tartani a kicsiket, de a szívem kalapált, a homlokomon iz-
zadságcseppek gyöngyöztek. Agyarra pillantottam, és láttam, hogy
neki is annyira mehetnékje van, mint nekem. Mert az egész csapat-
ból csak kettőnkbe szorult egy csipetnyi értelem.
Istenem – fohászkodtam magamban add, hogy a végzet ne egy
hajócskában szorongva sújtson le rám, miközben mechanikus kaló-
zok énekelnek a fülembe!
Az tényleg kegyetlen lenne – jegyezte meg a Hang gonoszul. Meg
sem hallottam.
254
114.
ÉN IS AKAROK EGY ILYEN LOMBHÁZAT! – mondta Gázos
vattacukortól teli szájjal. – Úgy értem, hogy egy közöset! Ugye, mi-
lyen klassz lenne?
– Annyira, de annyira klassz – értett egyet Angyal, akinek fagylalt
csöpögött a csuklójáról. – Bemehetünk újra a Lombházba?
Adtam neki egy szalvétát.
– Talán majd ebéd után – haraptam bele a jégkrém szendvicsem-
be, és tettem még egy 360 fokos fordulatot. Radírozok sehol. Nem
mintha Disney Worldben olyan egyszerű lett volna megmondani,
hogy mi vagyunk-e a környéken az egyetlen mutánsok, de a köze-
lünkben legalább senki sem kezdett átváltozni.
– Nem is annyira lehetetlen – mondta Iggy. – Keresünk egy hatal-
mas fát, és felépítjük rá a saját lombházunkat.
– Ez az! – tömött be egy újabb tépés vattacukrot a szájába Gázos. –
Meg tudjuk csinálni! Tudom, hogy képesek vagyunk rá!
Megvakartam a vállát.
– Oké, majd felírjuk a tennivalók listájára. Próbáld meg nem el-
csapni a gyomrodat azzal a vacakkal, oké? Nem szeretném, ha ki-
dobnád a taccsot a Csobbanóhegyen. – Rám vigyorgott azzal a
gondtalan gyermekmosollyal, amitől elszorult a szívem. Igen, igen,
bárcsak.
– Erre van a Határvidék – mutatott Agyar a táblára. Először a tö-
megre néztem, aztán a térképemre.
– Először a Határvidék, aztán... azt hiszem, hogy a Szabadság té-
ren az egyetlen értelmes hely a Kísértetház.
– Meg akarom nézni Miki vidéki házát! – kérte Angyal.
– Az Rajzfilmvárosban van – mondtam neki. – Előbb megnézünk
néhány más helyet, de az is sorra kerül.
Kaptam tőle egy gyönyörű és ártatlan mosolyt.
– Tudjátok, mi lenne igazán ijesztő? Egy akkora csíkos mókus,
mint az! – csámcsogta a karamellás pattogatott kukoricát evő Böki.
Egy mókusjelmezbe bújt felnőttre mutatott, aki a közelünkben
császkált és integetett.
– Az ki? Chip vagy Dale? – kérdezte Totál.
– Nem tudom. Amíg nem változik egy hatalmas Radírozó mókus-
255
sá, nem érdekel. Tőlem akármelyik lehet. Oda süssetek! Ott van a
Csobbanóhegy! Nem is olyan vészes a sor – mondtam.
– A kutyátok beszél?!
Megfordultam. Egy napégette arcú kölyök nézte gyanakodva To-
tált.
Felnevettem.
– Hogy a kutyánk?! Nem. Miért? A te kutyád talán beszél? – kér-
deztem, mintha hülyének nézném.
– Azt hittem, beszél… – motyogta továbbra is Totálra meredve.
Gázoshoz fordultam.
– Mondtam már, hogy máshol gyakorold a hasbeszélést! Gázos
éppen a kellő mértékű bűntudattal vállat vont és bólintott.
– Ja, vagy úgy! – mondta a lány, és elfordult.
Összehúzott szemmel Totálra néztem. Száját hátrahúzta a fogain,
majd pironkodva, behízelgőn elmosolyodott.
Nem túl jókedvűen néztem Agyarra. A mosolya beragyogott ben-
nünket, és megkínált egy kis cukorkabevonatú pattogatott kukori-
cával.
256
115.
MEGTALÁLTA ŐKET. Ari a jégkrémbe harapott, és élvezte,
ahogy a vékony csokoládébevonat szétroppan a foga alatt.
Látta, ahogy bementek a Csobbanóhegybe, és most a kijárat előtt
ülve várta őket. Nem könnyen bukkant a nyomukra. Nem kapha-
tott szárnyra, és nem engedhette szabadon az egész Radírozó-fal-
kát, hogy átfésüljék a helyet, mert túl nagy lett volna a kavarodás.
De végre megvoltak. És akármikor kiléphettek. Hatcsapatnyi erő-
sítéssel állt rádióösszeköttetésben, akik öt perc alatt odaérnek, ha
szükség van rájuk. Ari mosolygott. Az idő kellemes volt, a nap sü-
tött, jégkrémet evett, és közel állt álmai beteljesüléséhez.
Egy csoport haladt el közte és a kijárat között, Arinak oldalra kel-
lett dőlnie, hogy mögéjük lásson. Tudta, hogy az emberek őt bámul-
ják. Mert más. Még a többi Radírozótól is különbözik. Nem volt
annyira... nem volt annyira tökéletes. Nem tűnt annyira embernek,
mint a többiek. Mintha egy kicsit mindig át lett volna változva. Az
igazi arcát már hosszú ideje nem látta.
– Tudom, ki vagy!
Ari majdnem ugrott egyet ijedtében. Nem vette észre, amikor a
srác leült mellé a padra.
Összehúzott szemöldökkel nézett le az őszinte kis arcra.
– Mi van? – morogta. A kisfiúk ekkor szoktak sikoltva elmenekül-
ni. Ez mindig hatott.
A fiú mosolygott.
– Tudom, ki vagy! – bökött boldogan Arira. Ari rámeredt.
– Nagyon szuper vagy, öregem! – folytatta a fiú. – Te vagy a ked-
vencem. Te vagy a legerősebb és a legklasszabb. Szeretnék olyan
lenni, mint te.
Ari csak tátogott. Eddig még senki de senki nem mondott neki
ilyet. Egész életében csak zacc volt mindenki kávéja alján. Kiskorá-
ban a madárkölyköket istenítette, de azok tudomást sem vettek
róla. Szerette Maxet, de az levegőnek nézte. Szerencsére hamarosan
eltűntek, csak az volt a baj, hogy az apja is velük ment. Ari szája
még most is megkeseredett, ha arra gondolt, hogy az apja őket vá-
lasztotta, őt meg otthagyta idegenek között.
Aztán elkezdték „fejleszteni". Először még örült is neki, hogy Ra-
257
dírozó lesz belőle, hogy beilleszkedik közéjük. De nem így történt.
Túlságosan más volt, túlságosan összetákolt. A Radírozókat kisko-
ruktól, sőt embriókoruktól Radírozónak tervezték. Emberformában
tényleg embernek néztek ki. Farkasformában teljesen farkasnak.
Nem úgy, mint Ari. Ő valahogy állandóan a köztes állapotban volt:
sohasem volt igazán ember, és sohasem volt igazán farkas. Furcsa
volt. Ronda. Kilógott mindenhonnan.
– Te igazi sztár vagy! – csacsogott tovább a fiú. – Kit érdekel
Spongya Bob, ha egyszer itt ülhetek Rozsomák mellett!
Ari bátortalanul rámosolygott. Az sem számított, hogy a kölyök
összetévesztette valakivel. A lényeg, hogy klassznak látja. Hogy
hozzá akar hasonlítani. Hogy le van nyűgözve.
Annyira jó érzés volt. Csodálatos.
– Kérhetek egy autogramot? – folytatta a kölyök papírt keresve. –
Anyám persze azt akarja, hogy Goofytól legyen autogramom. Na ja.
Goofy! Amikor te is itt vagy! Aláírnád a pólómat?
Elővett egy fekete filcet, aztán kifeszítette a pólóját.
Ari habozott.
A fiú elbizonytalanodott.
– Vagy... bocsáss meg! Nem akartalak zavarni! Tudom, hogy híres
vagy, én meg csak egy kis senki... – hirtelen megnyúlt az arca.
– Nem, nincs semmi baj, öcskös! Remélem, anyukádnak sem lesz
ellenére – morogta Ari. Aztán megfogta a tollat az egyik tappancs-
szerű kezével, és rákanyarította a pólóra, hogy: „Rozsomák".
A fiú a mennyekben érezte magát.
– Ez marha jó! Köszönöm! Ígérem, sohasem fogom kimosni ezt a
pólót! Alig várom már, hogy a suliban elmondhassam, hogy talál-
koztam Rozsomákkal, és aláírta a pólómat! Ez életem legjobb napja!
Arinak összeszűkült a torka, és facsarni kezdte valami az orrát.
Megtörölte kezével a szemét.
– Ez csak természetes! De jobb, ha most visszamész a családod-
hoz!
– Oké. Még egyszer kösz! Nagy vagy! – öklözött a fiú a levegőbe,
és elfutott.
Arit egy pillanatig elkábították az érzelmek. Aztán hirtelen kihúz-
ta magát: a csapat! Max! Gyorsan a kijárat felé nézett. A madárköly-
köknek nyomuk sem volt. Hat perc telt el – ennyi idő alatt biztos ki-
jöttek. Elszalasztotta őket!
258
A fene egye meg azt az idióta kölyköt!
Mindig koncentrálj! – mondta Ari fejében a Hang. – A szemed tartsd
a célon!
Ari elindult, hogy találkozzon az erősítéssel, akik újra felbukkan-
tak. Igen, tudja, hogy koncentrálnia kell. Hirtelen újra nagyon sok
dolga lett.
De a lelke tovább mosolygott, és el nem engedte volna ezt a régen
áhított, melengető érzést.
259
116.
– JESSZUS, TELJESEN ÁTÁZTAM – nyögtem, és lehúztam ma-
gamról a vizes pulóvert. Kiráztam a szememből a tincseimet, hogy
csak úgy fröcsköltek.
– Ez hatalmas volt! – lelkendezett Gázos.
– Csobbanóhegy tényleg olyan, mint a neve! – ugrált Böki.
– Én utáltam – zsörtölődött Totál, pedig majdnem száraz volt.
– Menjünk még egy kört! – kérte Gázos.
Már majdnem kint voltunk, amikor észrevettem: Ari ott ül egy
padon. Egy izgatott kisfiú éppen mondott neki valamit. Megtorpan-
tam, és a többiek belém ütköztek hátulról.
– Forduljatok meg… – suttogtam. – Bandada... nincssapaj.
– Ne... jaj, ne! – motyogta Gázos. – Ez nem lehet igaz. Éppen most!
De már toltam is őket visszafelé a kiáramló tömegben.
– Sajnálom, gyerekek, de ha újabb kört szeretnétek menni, előbb a
kijáraton távoznotok kell! – mondta az egyik dolgozó.
– Benne hagytuk a kameránkat a fatörzsben! Anya meg fog ölni,
ha megtudja! Hadd menjünk vissza megkeresni, és.
A jegyszedő elgondolkozott egy pillanatra, amit mi arra használ-
tunk fel, hogy elsurranjunk mellette.
Újra bent voltunk. A fallal párhuzamosan egy álsziklákkal félig
eltakart folyosó futott. Bevetettük magunkat, és a jegyszedő hiába
kiabált utánunk.
– Erre! – fékezett le Agyar. Én simán elfutottam volna az ajtó mel-
lett – gyakorlatilag észrevétlen volt. Berohantunk rajta, és egy má-
sik, homályosan megvilágított folyosón találtuk magunkat. Gyerek-
játék. Néhány másodperc múlva elértük a kijáratot, és nagy bokrok
mögött találtuk magunkat.
– Gyerünk – mondtam mogorván. – Átmászunk azon a műhe-
gyen, aztán mint a vadlibák!
Három másodperc múlva már a levegőben voltunk. Elindultunk a
lemenő nap felé, és magunk mögött hagytuk Disney Worldöt. Böki
könnyezett, Gázos és Angyal keserű, csalódott képet vágtak.
– Bárcsak... – kezdte Gázos.
– Igen? – dőltem be egy kicsit, hogy mellé repüljek.
– Bárcsak bemehettünk volna a Kísértetházba! Biztosan lélegzetel-
260
állító!
Sóhajtottam.
– Tudom, gyerekek. – Mindenki rendesen repült, de az arcuk he-
lyén csak a csalódottság és az elkeseredettség maszkját láttam.
– Én is annyi mindent szerettem volna kipróbálni. – Közben meg
nézhettem volna azokat az egérfüleket a visszapillantó tükrömben.
Már ha lett volna. – De tudjátok, hogy nem maradhattunk ott. – Ha
Ari jön, csapat megy.
– Utálom azt a hülye Arit! – mondta Gázos, és öklözni meg rug-
dosni kezdte maga előtt a levegőt. – Mindig mindent elront! Miért
gyűlöl ennyire bennünket? Nem a mi hibánk, hogy Radírozóvá vál-
toztatták!
– A dolgok ennél bonyolultabbak, drágám – feleltem.
– Az apja elhagyta – mondta keserűen Iggy. – Ahogy bennünket
is. Aztán radírozósították. Egy két lábon járó időzített bombát csi-
náltak belőle.
– Hogy talál meg bennünket ilyen gyorsan? – kérdezte Angyal.
Amikor meglátta Hamupipőke kastélyát, az arca úgy sugárzott,
mint a nap. Elég kicsi volt még ahhoz, hogy bedőljön ennek a hatal-
mas, lehengerlő zsibvásárnak.
– Nem tudom, Angyalkám – feleltem. Alighanem ez volt a tízezer
dolláros kérdés.
Ha lenéztünk, csak az alattunk elterülő lombkoronaszőnyeg vat-
tás zöldje látszódott. Aztán az erdő minden figyelmeztetés nélkül
véget ért, és feltűnt mögötte egy nagy ipari létesítmény, mintha fi-
nomító vagy víztisztító lett volna.
Távoli zúgást hallottam, aztán a következő ezredmásodpercben
egy helikopter röppent fel a fák mögül. Más irányba repült, de ami-
kor észrevett bennünket, felénk kanyarodott, mint egy kíváncsi ro-
var.
– Figyelem, srácok, szélrózsa! – adtam ki gyorsan a parancsot.
– Tizenöt perc múlva találkozunk, irányt tartani! – Bedőltem, és
elhúztam a többiek mellől. A szemem sarkából láttam, hogy a többi-
ek is így tesznek, és elhúznak a szélrózsa minden irányába.
A helikopter nem tudta, melyikünket kövesse. Az oldalán egy fel-
iratot vettem észre: „Floridai Hírek". Vagyis talán nem egy Radíro-
zó-helikopter, talán csak a híradó közlekedési helikoptere.
Mindenesetre észrevettek bennünket. Csukafejest ugrottam a
261
semmibe, és sikítóan gyors zuhanásba kezdtem, háromszáz kilomé-
teres sebességgel zúgtam a föld felé, ami azt jelentette, hogy egy
perc múlva irányt kellett váltanom, és újra elindulnom felfelé, ha
nem akartam szétkenődni, mint szúnyog a szélvédőn.
Ki mondta, hogy a költészet halott?
Amikor újra visszanéztem, a helikopter eltűnt. Néhány másod-
perc múlva különböző méretű, sötét foltok indultak el felém. A csa-
patom. Agyar ért oda először.
– El kell tűnnünk a légtérből – figyelmeztettem.
262
117.
– FEKETE SZAGLÁSZ FEHÉR TOLLNAK: – suttogta Totál. –
Tiszta a levegő. Vétel, Fehér Toll!
– Totál, nem zavar, hogy itt vagyok? – suttogtam. – Nincs is adó-
vevőnk.
– Nincs, de lehetne – suttogta vissza Totál. – Ha lenne egy adóve-
vőm, akkor legalább...
Befogtam a száját, aztán végignéztem a rozsdás vasak, özönvíz
előtti háztartási készülékek és kibelezett autóroncsok hegyein.
Többholdnyi területet foglaltak el. Hátraintettem, mire Agyar, Gá-
zos és Böki odamásztak hozzám, és leguggoltak az ajtótlan hűtő-
szekrények mellé.
A telepnek egyetlen őre volt, aki szerintem még saját magára sem
tudott volna vigyázni. Otthagytuk a hordókályhája mellett, a hatal-
mas használtautó-piac túloldalán – hogy a roncstelepen használtau-
tó-árusítással is foglalkoznak, azt a viszonylag régi modellek gya-
núsan nagy számából következtettem ki, amiket egy hangár nagy-
ságú épületben dugtak el.
Mi is oda tartottunk.
– Figyelj... tudod mi történt, amikor legutóbb autóban ültünk... –
suttogott Agyar a fülembe.
– Az más volt – intettem le türelmetlenül. – Most nem furgont lo-
punk.
– Miért, most mit lopunk el? – suttogta Iggy. – Vezethetek én is?
– Ismét jót nevettünk – mondtam szárazon, mire Iggy elnyomott
egy nevetést.
– Ez pont jó lesz – suttogtam, egy alacsony, karcsú, sportos autóra
bökve.
Amiről kiderült, hogy nincs benne motor.
Igazság szerint az összes járműnek volt valami szarvashibája:
vagy kormánya nem volt, vagy kereke, vagy műszerfala, vagy ülé-
se. Egy óra múlva legszívesebben szétvertem volna valamit csaló-
dottságomban.
– Most mi csináljunk? – kérdezte Agyar halkan, és mellém térdelt.
– Busszal megyünk?
Savanyú pofát vágtam.
263
– Max? – Böki hangja meglepően csendes volt. Kisöpört pár tin-
cset az arcából: – Arra gondoltam.
Megint kezdi – mondtam magamban.
– Ha kivennénk az üléseket a Camryből, a kerekeket a bogárból,
az akkumulátort a Caddyből, a kormányt az Accordból, és vissza-
hajítanánk a motort az Echóba, és tennénk bele légszűrőt, akkor
már vihetnénk is – nézett rám nagy barna szemével izgatottan -,
nem igaz?
– Anyám – ült fenékre Totál.
– Hogy?! – lepődtem meg.
– A légszűrő ott van az asztalon – tette hozzá segítőkészen.
– Honnan értesz ehhez ennyire? – kérdeztem döbbenten.
– Szeretem az autókat. Mindig elolvastam Jeb autós tesztújságjait,
nem emlékszel?
– Hát. Jó. Végül is ez már majdnem úgy hangzik, mint egy terv –
döntöttem végül. – Mindenki készen áll?
Még egy hülye őr is meghallja, ha beindítanak egy motort, ezért a
Frankenstein-autónkat kénytelenek voltunk néhány sarokkal távo-
labb tolni a roncstelep kijáratától, hogy meglássuk, egyáltalán bein-
dul-e.
Amikor elég messze voltunk, Agyar beült a volán mögé, én meg
felelevenítettem az autólopással kapcsolatos ismereteimet.
Ha hiszed, ha nem, a motor beindult! Jó, egy kicsit köhögött, és
akkorákat durrant, mint egy sörétes puska, de legalább útra készen
állt, kispajtás.
– Beszállás! – mondtam.
Akkor vettük észre az utolsó problémát.
Hogy a kis Echót nem hat személyre, pontosabban nem hat túl-
méretes gyerek számára tervezték. Akiknek még szárnyaik is van-
nak. Plusz egy kutyájuk.
– Mintha egy bohócautóban ülnék! – morgott Totál az első ülésről,
ahol az ölemben tartottam.
– Miért a kutya ül az öledben? – panaszkodott Gázos, miközben a
sötét utcákon csörögtünk-zörögtünk. – Miért nem inkább egy gye-
rek?
– Ó! „A kutya." Nagyon kedves – morgott Totál.
– Azért, mert az első ülésen tilos bárkit az öledbe ültetni – magya-
ráztam. – Nem biztonságos. Ha egy rendőr meglát, tutira megállít.
264
Akarod, hogy hátraadjam Totált?
Kórusban tiltakozni kezdtek.
– Tartsatok ki, emberek! – mondtam. – Már nem sok van hátra.
Amint találunk egy megfelelő helyet, megállunk aludni.
– „A kutya!" – morgolódott tovább Totál, még mindig nem tette
túl magát a dolgon.
Lepisszegtem.
– Miért, nem az vagy? – kérdezte Gázos. Fáradt volt. Mind fárad-
tak, éhesek és rosszkedvűek voltunk.
– Oké, ti ketten! – szóltam közbe szigorúan. – Hagyjátok abba!
Mindenki csendben marad, rendben? Hamarosan megállunk pihen-
ni. Nyugi!
Agyar hátrapillantott a tükörben.
– Gyerekek, elénekeljük a „Kilencvenkilenc sörös üveg van a fa-
lon"-t?
Egyszerre sikítottunk nemet.
265
118.
AZNAP ÉJJEL EGY ELHAGYATOTT FARM bozótosában dugtuk
el a kocsit, aztán felgallyaztunk egy fára, és elringatott bennünket a
lágy szellő.
Másnap reggel beszálltunk a kis autónkba. Itt most a kicsin van a
hangsúly.
– Nincs elég biztonsági öv – panaszkodott Gázos a hátsó ülésről.
Tényleg alig tudták bepréselni magukat hátulra.
– Pedig mindenki tudja, hogy mi a biztonsági előírásokat követve
éljük az életünket – jegyeztem meg ironikusan, és a térképre néz-
tem.
– Csak szóltam – mondta Gázos. – Jesszus! Agyar!
Ennél a váltódarálásnál már Agyarnak is eltorzult az arca. A
számba haraptam, nehogy gúnyos képet vágjak, és meglepett, ártat-
lan szemmel néztem Agyarra. Igen, lenyeltem minden gonosz meg-
jegyzést Agyar vezetési stílusát illetően, nem úgy, mint ő, aki folya-
matosan kritizált, amikor én ültem a volán mögött. Ez is azért van,
mert ennyivel jobb ember vagyok, de tényleg. Amikor más emberek
érzéseiről van szó, egy kicseszett hercegnő leszek.
– Hé, kutyaütő, vedd le a tappancsodat Evergladesről!
Total nagy kegyesen arrébb csúszott, így végre a térképet is lát-
hattam. Miután Agyar ismét darált egyet a váltón, elindultunk a cél
felé: ami az Itex központja volt.
Ha Angyal értesülései helyesek, akkor itt volt az ideje kideríteni,
hogyan akadályozhatom meg, hogy a vállalat lerombolja a világot.
Untam már a szórakozást. Untam már a kérdezgetést. Most már
tudni akartam.
266
119.
MEGSÚGOK NEKED EGY TITKOT: ha az állami rendőrök meg-
látnak egy sufni tunningos, összetákolt, apró Toyota Echót az autó-
pályán repeszteni, amiben ráadásul annyian ülnek, mint ha egy ki-
sebb ország fele akarna az Államokba emigrálni, nos, akkor azt
nagy eséllyel megállítják.
Csak a miheztartás végett mondom.
Kis csapatunk általában igyekezett messziről elkerülni minden hi-
vatalos szervet. Különösen mióta azt sem tudhattuk, igaziakkal
van-e dolgunk, vagy átváltoznak Radírozókká, hogy újabb megol-
dandó problémák legyenek ebben az agyament, életnek nevezett,
laboratóriumi tesztben, amiben éltünk.
– Megpattanjunk? – kérdezte Agyar a visszapillantóban villogó
fényszirénát nézve.
– Majd meglátjuk – mondtam, és megpróbáltam erőt gyűjteni ah-
hoz, ami ránk vár. Hátrafordultam: – Most megállunk, de ha forró
lesz a helyzet, mint a vadlibák, értettétek?
Némán bólintottak.
– Én Iggyvel maradok – ugrott hátra Totál.
Agyar kavicszáporral és porfelhővel kísérve ügyetlenül lefékezett
az út szélén. Összenéztünk, amikor az állami rendőrség kocsijából
kiszállt egy egyenruhás nő, és elindult felénk. Kinyitottuk az ajtózá-
rakat, és ugrásra készen várakoztunk.
A rendőr behajolt Agyar ablakán, arcára árnyékot vetett széles ka-
rimájú kalapja.
– Jó reggelt, uram – mondta barátságtalanul. – Tudja, mennyivel
ment?
Agyar a sebességmérőre nézett, ami azóta nem mozdult, hogy
tegnap éjjel kitoltuk a sötétbe.
– Nem – felelte őszintén.
– Százhússzal, uram – húzott elő egy csiptetős táblát a nő. Elisme-
rően füttyentettem egyet.
– A mindenit! Nem hittem volna, hogy ennyire képes lesz! Agyar
rám nézett, és a szám elé kaptam a kezem.
– Láthatnám a jogosítványát, az autó forgalmiját és a biztosítási
papírokat? – fontoskodott a rendőr.
267
Forró lett a helyzet. El kellett tűnnünk, ami azt jelentette, hogy
nemcsak hátra kellett hagynunk kis hibridautónkat, de még a szár-
nyainkat is látni fogja, következésképpen meg fogja rángatni a hiva-
talos szervek pókhálóját, amik igyekeznek majd pokollá tenni az
életünket. Még pokolibbá.
– Szia! – köszönt Angyal a hátsó ülésről.
A rendőr hátrapillantott. Mintha csak akkor vette volna észre,
hogy milyen sokan vagyunk, és ráadásul mind gyerekek.
Visszanézett Agyarra, és szöget ütött a fejében, hogy talán ő sem
elég idős ahhoz, hogy jogosítványa lehessen.
– Maga idevalósi? Ez a Florida elég lapos, nem? – terelte magára
ismét a figyelmet egy pillanatra Angyal.
– Megtenné, hogy kiszáll a kocsiból, uram? – kérdezte Agyartól a
rendőrnő.
– Ahhoz képest, hogy ősz van, elég meleg van itt – folytatta An-
gyal. – Tiszta strandidő.
A rendőrnő újból Angyalra nézett, és most úgy is maradt. Elfordí-
tottam a fejem. Már megint belefutottam az Angyal-valami-rosszat-
művel-a-jó-ügy-érdekében dologba, és nem tudtam, hogyan reagál-
jak.
Úgy döntöttem, hagyom, hadd fejezze be, aztán később majd
megleckéztetem. Így mindketten jól járunk.
– Tudja, sietnénk – mondta Angyal kedvesen.
– Siettek – ismételte a rendőrnő üres tekintettel.
– Mi lenne, ha elengedne bennünket – folytatta Angyal -, és... ta-
lán azt is elfelejthetné, hogy valaha látott bennünket?
– El is engedhetlek benneteket. – ismételte a rendőrnő. Hátbor-
zongató volt még nézni is.
– Soha nem látott bennünket, és nem látta ezt a kocsit sem –
mondta Angyal. – Máshol van most dolga, el kell sietnie.
A rendőr visszanézett a kocsijára.
– Mennem kell. Máshol van most dolgom.
– Rendben – fejezte be Angyal. – Kösz!
És már robogtunk is tovább. Egy lopott autóban egy hatéves
lánnyal, aki telepatikusán képes irányítani másokat. Azt hiszem,
nem ez a nyugalom definíciója.
Angyal néhány kilométer után szólalt meg újra:
– Nem tudom, emberek, de nem az lenne a legjobb, ha én lennék a
268
főnök?
– Akkor én meg a másodkapitány! – csatlakozott Totál.
– Ja, persze, te tényleg mindig a feladatra koncentrálsz – gúnyoló-
dott Gázos. – Legalábbis addig, amíg egy nyúl át nem szalad előt-
ted.
– Vigyázz a nyelvedre! – meredt rá Totál.
– Skacok! – szóltam rájuk. – Figyelj, Angyalkám, nagyon kedves
vagy, hogy átvennéd a feladatomat, de hidd el, egész jól elboldogu-
lok, oké? Ne aggódj emiatt!
– Ha te mondod – mondta Angyal a homlokát ráncolva, de mint-
ha nem sikerült volna meggyőznöm.
Mi a csuda üthetett ebbe a lányba?
269
120.
TALÁN MÁR EMLÍTETTEM, milyen csigalassú az autózás a re-
püléshez képest. A levegőben nincsenek stoplámpák, és más repülő
mutánsok sem okoznak forgalmi dugókat. Viszont a kocsi belsejé-
ben viszonylagos takarásban voltunk.
– Szóval... – nézett Agyar a nagy kapukra.
– Itt volnánk – feleltem.
Majdnem háromórányi óvatosan lassú, ám mégis veserázó utazás
és egy gyors kajálás után végre megérkeztünk az Itex központjához.
Velünk született ösztönünknek és kivételes deduktív képességeink-
nek köszönhetően eltaláltunk a helyre, ahol talán kapunk néhány
választ a kérdéseinkre.
Deduktív képességeinken azt értem, hogy az autópályán követni
tudtuk az „Itex – 398. kijárat" feliratú táblákat.
Most a magas vaskapukat és a professzionális kertépítést csodál-
tuk.
– Sehol egy szögesdrót kerítés.
– Vagy egy fegyveres őr – mondta Böki. – Bár az a kis őrbódé elég
cuki.
Az egész annyira szokatlan volt, hogy a fejemben villogni kezdtek
a kis piros lámpák. Ettől a helytől kellett megvédenem a világot? Itt
dől el a sorsom?
Az őrházból egy mosolygó, egyenruhás férfi lépett ki. Nem volt
nála puska vagy más látható fegyver.
– A túrára jöttetek? – kérdezte vidáman.
– Ööö... igen – mondta Agyar a kormányt markolászva.
– Sajnálom, de az utolsó négykor indult – mondta az őr. – Gyertek
vissza holnap! A túrák minden egész órában indulnak az előcsar-
nokból – mutatott át a kapun egy nagyobb épületre.
– Rendben – rakta a Láncfűrészest rükvercbe Agyar. – Köszönjük!
Elpályáztunk, de amíg tudtuk, figyeltük az őrt. Nem láttuk, hogy
valakivel beszélt volna, vagy beleszólt volna az adó-vevőjébe. Fura.
Vállamat nyomni kezdte a megnevezhetetlen rettegés. Nem voltam
hülye. Azokat a srácokat azért küldték, hogy átadjanak egy üzene-
tet. Hogy megtaláljuk az Itexet. Előbb vagy utóbb kiderül majd, mi-
ért kellett idejönnünk, és fogadjunk, hogy nem lesz benne köszönet!
270
A Hang már túl régóta hallgatott, és szinte – de csak szinte – sze-
rettem volna, hogy megszólaljon. Például elejthetett volna néhány
célzást, hogy mihez is fogjunk.
De eszemben sem volt megkérdezni tőle.
271
121.
OKÉ, IGGY, MOST TE JÖSSZ! – nyomtam a kezébe egy kis sam-
ponos flakont. – Nem fogadom el azt a kifogást, hogy nem látsz,
azért maradtál retkes!
Iggy megfogta a sampont, és Gázos a fürdőszoba ajtaja felé vezet-
te.
A hajam még mindig vizes volt, átáztatta a vállamon a pólót. Be-
húzódtunk az Alkonyat Motel minden fényűzést nélkülöző egyik
lyukába. Az a fajta panzió volt ez, aminek minden egyes szobájában
valami gyanús üzlet folyt. Anne háza óta nem fürödtünk, és az Al-
konyat egy fizetős mosodával is kecsegtetett. Éppen akkor tértem
vissza az utolsó adag meleg, száraz és tiszta ruhával, amit az egyik
franciaágyra dobtam.
Majdnem embernek éreztem magam.
Ez vicc volt. Remélem, észrevetted!
Böki, Gázos, Angyal és Totál a másik ágyon tévéztek, és kitárt
szárnyaikat szellőztették. Leültem, és néhány tiszta ruhát dobtam
Agyarnak.
– Holnap Itex? – kérdezte ruhahajtogatás és pakolás közben.
– Találd ki, ki gyártotta a mosóport? Találd ki, kinek a kútjánál
tankoltunk? Ki csinálta az üdítőt, amit ittál? – Most, hogy ráállt a
szemem, az Itex emblémáját láttam mindenhol. Egészen elképesztő
volt: egy vállalat, ami úgy tűnt, az emberi élet minden területét be-
hálózza. Eddig nem is gondoltunk erre, észre sem vettük.
Agyar némán feltartotta Gázos farmerját. A fekete címkén az Itex
név állt.
– Ez elég aggasztó – mondtam fojtott hangon.
– Te marha! – kiabált Totál a tévének. – A vörös az! A vörös!
– Hogy ott vannak mindenhol, az egy dolog – folytattam zavarta-
lanul. – De ami még ennél is rosszabb, hogy minél inkább erőltetem
az agyam, annál inkább úgy emlékszem, hogy egész eddigi életünk-
ben is ott voltak! Emlékszem, hogy Angyal Itex tápot ivott egy Itex
cumisüvegből, miközben Itex pelenkában volt! Esküszöm, mintha
átvették volna a világ fölött az irányítást!
– Valaki azért észrevette – mondta lassan Agyar, miközben Iggy
egyik pólóját hajtogatta. – Valaki az Iskolában legalább tizennégy
272
évvel ezelőtt észrevette. És létrehozott téged, hogy megállítsd őket.
Megint belenyomták a sorsomba az orromat.
– Létrehoztak bennünket.
– Elsősorban téged. Azt hiszem, mi csak a maradék vagyunk. –
Agyar nagyon tényszerűen beszélt, de a gondolat szíven ütött.
– Számomra nem vagytok „maradékok" – vágtam be egy rövid-
nadrágot a hátizsákba.
Agyar rám villantotta ritka, futó mosolyát.
Korán lámpát oltottunk, aztán csak álmatlanul feküdtem a pad-
lón, és az Itexen gondolkoztam, a vállalaton, ami lehet, hogy haza-
vágja a földet. Nekem az a küldetésem, hogy megmentsem a vilá-
got. Szóval valahogy el kell bánnom az Itexszel: csinálnom kell va-
lamit, kitalálnom valamit, megakadályoznom, hogy megtegyenek
valamit.
Ahhoz képest, hogy ez a sorsom, meglehetősen ködös volt az
egész. Mintha az lett volna a feladatom, hogy másszam meg a Kili-
mandzsárót, de se térképet, sem felszerelést nem kaptam volna hoz-
zá. És közben még öt másik emberre is vigyáznom kellett. Túl sok
teher nyomta a vállam, és bár a csapatommal voltam, meglehetősen
magányosnak éreztem magam. Abban a reményben csuktam le a
szemem, hogy holnap majd okosabb leszek.
De hamarosan kiderült, hogy a „holnap" csak koromsötétet,
összekötözött kezeket és lábakat, és beragasztott szájat tartogat szá-
momra.
273
122.
ENGEDJENEK EL! Az agyam pihenő állapotról egy pillanat alatt
vészüzemmódba kapcsolt. Hátrafeszítettem a gerincemet, és ellök-
tem magam a padlótól, miközben megpróbáltam szétszakítani a kö-
teleimet, de meg sem mozdultak. Gondolkozz, Max! Gondolkozz! Meg
tudod oldani ezt a helyzetet! Nem kaphatnak el ilyen könnyen!
A sikoltásomat elnyomta a szájamra ragasztott szalag. Megpör-
dültem, hogy lelökjek vagy összetörjek valamit, amivel zajt csinál-
hatok. Nem akartam elhinni, hogy a többiek fel sem ébredtek erre –
általában a bolhaköhintésre is felébredünk. Lehet, hogy valami történt
velük...
Két nagy, sötét alak hajolt fölém, és megpróbáltak felemelni, de
nem hagytam magam. Egyiküknek sikerült a gyomrába térdelnem,
de nem sokra mentem vele. A másik egyszerűen rám ült, és kiszorí-
totta belőlem a szuszt. Kidülledt szemmel szívtam a levegőt az or-
romon keresztül, úgy éreztem, mindjárt megfulladok.
Nagyon régen nem voltam ennyire magatehetetlen, és ez feldühí-
tett. Minden gondolat kiszökött a fejemből, és átvették helyüket a
vad, állatias ösztönök. Az életemért küzdöttem, készen álltam arra,
hogy megöljem a fogvatartóimat, vagy bármit megtegyek az élet-
ben maradás érdekében.
Ziháltam, és néma sikoltással tépdestem a végtagjaimon a kötelet,
de hiába, ugyanolyan kiszolgáltatott maradtam.
Képtelen arra, hogy megállítsam a fejem felé közeledő fekete
csuklyát, képtelen arra, hogy ne lélegezzem be azt az émelyegtetően
édes szagot, képtelen arra, hogy megőrizzem az öntudatom, és ne
zuhanjak abba a mély, hideg sötétségbe, ahol nem volt sem félelem,
sem fájdalom, csak a nagy büdös semmi.
Ja, és egy igen kellemetlen dologról majdnem elfeledkeztem.
Egy nagyon kellemetlen dologról, ha nem tévedek. Amikor elra-
boltak, ott volt a szobában a másik Max is.
És attól tartok, hogy a csapattal is maradt.
274
123.
MIUTÁN AZT A SELEJT-MAXET a Radírozok eltakarították a
motelből, gyorsan lefeküdtem a helyére, és magamra húztam a le-
pedőt. Azzal a tudattal hunytam le a szemem, hogy egy percet sem
fogok aludni.
Annyira izgatott voltam – végre-végre megtörtént! Kizárt dolog,
hogy aludni tudjak... Le a régi Maxszel, és éljen az új, továbbfejlesz-
tett Max! Minden a terv szerint ment.
– Vááá! – kapálózva ébredtem, mert azt álmodtam, hogy valaki
szivaccsal törli az arcomat.
A kezem valami szőrösbe ütközött, és éreztem, hogy odébb ugrik.
Akkor jutott csak eszembe: ezeknek kutyájuk is van. Biztosan meg-
nyalt. Fúj!
Lassan pislogtam, majd körbenéztem.
A lepattant motelszoba a nappali fényben még hervasztóbban né-
zett ki, mint éjszaka.
– Max? – Felnéztem, és egy kis, szőke srác (Gázos, ezt a hülye ne-
vet!) hajolt fölém.
– Ööö... Mi van? – kérdeztem.
– Az van, hogy éhes vagyok.
Színpadara! Most mindenki megnézheti, milyen hitelesen alakí-
tom Maximum Ride-ot.
– Oké – kászálódtam fel, mert egészen elmacskásodtam a padlón
alvástól. Most, hogy először láttam őket ilyen közelről, nehéz volt
megállnom, hogy ne bámuljak kíváncsian a képükbe. Tényleg na-
gyon különböztek a Radírozóktól, de még Aritól is, nehéz lehetett
nekik ilyen pofával élni.
– Szóval reggeli... – mondtam, és megpróbáltam emlékembe idéz-
ni, mit kell ilyenkor csinálnom. – A kutyát... nem kellene megpisil-
tetni?
– Már túl vagyunk rajta – mondta a legtörpébbik. Angyal. Oldalra
döntött fejjel nézett rám, én meg rávigyorogtam. A kis szarházi.
Nem érhettem fel ésszel, hogyan maradhatott Max ezekkel a sze-
rencsétlenekkel. Esküszöm, jobban járt volna, ha lerázza őket. Ezek
csak púpok a hátán, amik a földre húzzák. Régen le kellett volna va-
karnia őket magáról. De ez az ő nagy gyengéje: hogy szüksége volt
275
a nézőkre, erre a kis rajongótáborra. Szüksége volt valakire, aki
megfogja a kezét, és elmondja neki, milyen nagyszerű is ő.
A lényeg, hogy a sarokban volt egy kis konyhaféleség, odamen-
tem, és feldobtam egy serpenyőt a forró főzőlapra.
– Oké, mit szólnátok egy kis tojáshoz? – néztem be a minihűtő-
szekrény ajtaján.
– Miért? Csak nem sütni fogsz?
Megfordultam, és Agyarral, egy idősebb, sötét hajú sráccal talál-
tam szemben magam.
– Nem vagytok éhesek?
– Annyira azért nem – motyogta Gázos.
Nem értettem. A másik idősebb fiú, az a tejfölreklám, felállt.
– Bízd rám! Gázos, önts gyümölcslevet! Böki, a tányérokat!
– De te vak vagy – mondtam. Hogy tudna főzni? Ezek szórakoz-
nak velem?
– Nem mondod, hogy én vak vagyok? – mondta a langaléta srác
(Iggy) gúnyosan. Félrelökött, és elkezdett sertepertélni a tűzhely
mellett. – Ki kér rántottát?
– Én – emelte fel Böki a kezét. Elővett néhány papírtányért, és le-
tette őket a rozoga műanyag táblás asztalra.
Hoppá. Lehet, hogy a főzés nem főnökhöz méltó dolog. Gyorsan
kitalálok valamit, amitől nagyon fontosnak tűnhetek.
– Böki! Ide hozzám hajfésülésre! – túrtam az egyik hátizsákba fésű
után. – Szerintem a legjobb lenne, ha copfba kötnénk, mert az
annyira kiemelné a szemed.
Böki – egy újabb idióta név – rám bámult.
– Te meg akarod csinálni a frizurám?!
– Igen. – Anyám! Mit csinál ez a Max egész nap, ha sem kaját nem
főz, sem copfot nem köt. Lehet, hogy csak ül a fenekén, és paran-
csolgat? – Hé! Lefelé az ágyról! – csettintettem az ujjammal a kutya
felé, ami rám nézett.
– Miért nem ülhet az ágyra? – kérdezte Angyal.
– Mert azt mondtam, és kész! – feleltem, és elkezdtem fésülni
Böki haját.
Nagy csend lett. Felnéztem, és láttam, hogy a másik négy mutáns
kölyök csak bámul rám. Na, jó, a vak nem. De az is felém fordította
a képét, ami elég hátborzongató volt.
– Most mi van?
276
277
124.
AZ UTOLSÓ DOLOG, AMIRE EMLÉKEZTEM, hogy éppen elra-
bolnak a hotelből. Nem. A legutolsó dolog, amire emlékeztem, a
másik Max volt. Mi történt? A helyembe lépett? Miért?
De per pillanat azt sem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodom,
élek-e, vagy halott vagyok. Pislogtam egyet, aztán még egyet, de
maradt a komplett sötétség: se egy homályos forma, se egy fény-
pont. Mivel Iggyt leszámítva mind jól láttunk a sötétben, ettől a
vaksötéttől megfagyott az ereimben a vér.
Lehet, hogy megvakultam, mint Iggy? Lehet, hogy kísérleteztek a
szememmel?
Egyáltalán hol vagyok? Arra emlékszem, hogy megkötöztek, és
betömték a szám. Aztán elvesztettem az eszméletem. Most meg itt
vagyok, csak azt nem tudtam, hol a fenében van ez az „itt".
És hol a csapat? Egyikük sem ébredt fel, amíg elraboltak. Elkábí-
tották őket? Vagy valami rosszabb? Jól vannak? Megpróbáltam fel-
ülni, de mintha a levegőben lógtam volna – nem tudtam letenni a
lábam, nem tudtam ellökni magam. Nedvességet éreztem. Meg tud-
tam érinteni az arcom. A hajam nedves volt.
Kinyújtottam a kezem, de a semmiben tapogatóztam. Mintha víz
lett volna körülöttem, vagy ilyesmi, de nem lehetett rendes víz,
mert fenntartott.
Egy újabb nyelés és pislogás után kezdtem újra pánikba esni. Hol
a csapatom? Hol vagyok én? Mi folyik itt? Meghaltam? Ha meghal-
tam, akkor nagyon bepöccenek, mert egy óráig nem bírom ki ebben
a végtelen semmiben, nemhogy az örökkévalóságig! Eddig senki
sem mondta nekem, hogy a halál dögunalmas.
A szívem kalapált, ziháltam, a bőröm viszketett, ahogy a vér az
izmaimba és a fontos szerveimbe áramlott: üss vagy huss! Erről
eszembe jutott valami. Kinyitottam a szárnyam, de nem éreztem
semmit. Rémülten hátrakaptam, és megtaláltam a vastag hullámok-
ban lapockámhoz csatlakozó, erős szárnyizmaimat. A szárnyaim
megvoltak. Csak nem éreztem őket.
Érzéstelenítettek? Megoperáltak? Minden erőmmel megpróbál-
tam megmozdulni, és ide-oda dobáltam magam a sötétben, de to-
vábbra sem éreztem semmit.
278
Nagyon rossz hír.
Hol a fenében vagyok?
Próbálj megnyugodni. Csillapodj! Szedd össze magad! Ha meghaltál, ha-
lott vagy, nem változtathatsz rajta. Ha nem vagy halott, akkor koncentrál-
nod kell, hogy kiszökhess, hogy megmenthesd a többieket, és hogy minden
dühödet a fogvatartódra ereszd...
Teljesen egyedül voltam. Nem emlékszem, mikor voltam ennyire
egyedül. Ha egy függőágyban lennék a tengerparton, és egy italt
szopogatnék, amibe egy kis napernyőt raktak, és tudnám, hogy a
csapat rendben van, biztonságban, és minden csodás, akkor teljesen
odalennék a dologtól. Egyedül, minden felelősség nélkül lazíthat-
nék – maga lenne a valóra vált álom.
Ehelyett egyedül voltam a sötétséggel, a félelemmel és a bizonyta-
lansággal. Szóval hol is vagyok?
Lehet, hogy jobb, ha nem tudod.
A Hang. Akkor mégsem vagyok annyira egyedül. A Hang velem
van.
– Tudod, hogy hol vagyok? – kérdeztem hangosan. A hangom a
sötét semmibe hullt.
Igen.
– Akkor ki vele! Biztosan tudni akarod?
– Ó, nem! Imádom a bizonytalanságot! – csattantam fel. – Ezért
nincs rád szükségem! Mondd már el, te szemét!
Egy izolálótartályban vagy. Egy ingermegvonásos kabinban. Hogy pon-
tosan hol, azt én sem tudom.
– Te jó ég! Igazad volt. Jobb lett volna, ha nem tudom!
Egy izolálótartály. Semmi, csak én, a totál szétcseszett tudatom
meg a Hang. Jó, ha tíz percig bírom ezt, azután teljesen bekattanok.
A fehér köpenyeseket ismerve akár egy-két évig is itt tarthatnak,
hogy tanulmányozzák, hogyan reagálok.
Meg kellett halnom. De sürgősen.
279
125.
CSAKHOGY MAXIMUM RIDE VAGYOK. Vagyis nem lesz az
olyan egyszerű.
Persze hogy nem. Az életem sohasem fog egy kényelmes, fájda-
lommentes megoldással előállni, amikor a probléma a bizonytalan-
ság és egyéb földi kínok végtelen fájdalmává nagyítható.
Fogalmam sincs, meddig voltam a tartályban. Lehettem csak tíz
percig, de tíz évnek érződött. Egy egész életnek. Talán aludtam is.
Azt tudom, hogy hallucináltam. Újra és újra „felriadtam", hogy a
csapattal találjam magam a coloradói házunkban, vagy a New
York-i metróalagútban, vagy az Alkonyat Motelben. Újra láttam
Ella Martinezt és a mamáját, ahogy integetnek nekem.
Azt hiszem, egy kicsit sírtam is.
Gyakorlatilag az összes gondolat, amit életemben gondoltam, egy
gépfegyversorozat gyorsaságával végigkattogott a fejemben. Min-
den emléket, minden színt, minden ízt, minden érzést újraéltem a
lázas elmémben. Addig ostromoltak a gondolatok, az emlékek, az
álmok és a remények véget nem érő hullámai, hogy a végén már azt
sem tudtam, mi történt meg valóságban, mi az, amit csak álmod-
tam, és mi az, amit csak filmen láttam, vagy könyvben olvastam.
Már abban sem voltam biztos, hogy Max vagyok, hogy szárnyaim
vannak, és hogy tényleg van egy családom hozzám hasonló madár-
kölykökből.
Semmi sem volt valóságos azon kívül, hogy a tartályban vagyok.
De talán még az sem.
Azt hiszem, énekelgettem egy darabig. Beszéltem. Aztán végül
azt is abbahagytam. Furcsa módon nem éreztem sem éhséget, sem
szomjúságot. Semmi sem fájt, semmi sem volt kellemes.
Amikor a tartály fedelét végre felnyitották, a beáradó fény a világ
legrosszabb, legfájdalmasabb kínzásának hatott.
280
126.
FELSIKOLTOTTAM, de a hangom annyira hangos volt, annyira
bántotta a fülemet, hogy azonnal elhallgattam. Pislogtam a vakító
fénytől, aztán magzatpózba kuporodtam. Nagy kezek ragadtak
meg, és felrántottak. Ennyi érzékelésmentesen eltöltött idő után már
egy puszta érintés is kicsapta a biztosítékot az agyamban.
Egy ágyra fektettek, és betakartak. Kész szenvedés volt, hogy bár-
mi a bőrömhöz ért. Összehúztam magam, és hosszú, hosszú ideig
nem mozdultam.
Végre elkezdtek kevésbé fájni az érzékelések. Résnyire kinyitot-
tam a szemem. Még mindig bántotta a fény, de a retinám legalább
már nem akart kiégni.
– Max? – A halk suttogástól minden érzékszervem felébredt, és
fájdalmas borzongás futott végig a gerincemen. Megfeszültem, és
behunytam a szemem. Többé nem tudtam, hogyan kell futni, ho-
gyan kell elmenekülni, hogyan kell küzdeni.
Vissza akartam kerülni a tartály áldott sötétségébe, csendjébe és
semmijébe.
– Max, hogy vagy?
Mennyeien — gondoltam hisztérikusan. – Csodásán. Soha jobban!
– Max, nincs szükséged valamire?
Ez annyira képtelen kérdés volt, hogy elmosolyodtam rajta.
– Fel kell tennem néhány kérdést – suttogott tovább a hang. –
Tudnom kell, hová tart a csapat! És hogy mi történt Virginiában.
Ettől kissé magamhoz tértem. Néhány szinapszis legalább össze-
állt az agyamban. Lehúztam az arcomról a takarót, és kikukucskál-
tam.
– Tudod te, mi történt Virginiában – mondtam. A hangom vékony
volt, és úgy nyikorgott, mint egy rozsdás vaskapu. – Te is ott voltál,
Jeb.
– Csak a végére értem oda, aranyom – mondta Jeb nagyon halkan.
A padlón térdelt, az ágy mellett, amin feküdtem.
– Nem tudom, mi történt előtte, hogyan hullott minden szét. Nem
tudom, hová tart a csapat, ahogy azt sem, mit forgatsz a fejedben.
Most már tíz százalékig önmagam voltam.
– Jeb, attól tartok, meg kell tanulnod tudatlanságban élni – kacag-
281
tam fel halkan. Mintha egy macska öklendezett volna.
– Ez az én Maxem! – mondta elfogódottan. – Az utolsó pillanatig
kemény. Annyi mindenen átmentél, és mégis jobb formában vagy,
mint bárki más lenne a helyedben. De most már tényleg el kell fo-
gadnod, hogy neked kell megmentened a világot!
– Esetleg lehet róla szó – nyikorogtam. Most már eléggé magam-
hoz tértem ahhoz, hogy tényleg méregbe guruljak.
Jeb közelebb hajolt. Kinyitottam a szemem, és a képébe bámul-
tam, abba az ismerős arcba, ami egykor csak jót jelentett számomra.
Most meg csak rosszat.
– Max, kérlek – suttogta. – Kérlek, csak játszd végig! Ki akarnak
iktatni. Azt hiszik, veszett ügy vagy.
– Ki?
– Az Itex. Addig tartanak itt, amíg kipróbálják a legújabb, legna-
gyobb találmányukat. Azt akarják, hogy a fejed után menj, és ne a
szíved irányítson, Max. Szerettem volna ezt megtanítani neked, de
úgy látszik, csődöt mondtam. Meg akarnak törni a tartályban. De te
törődsz a dolgokkal és az emberekkel, Max. Mint én. Kérlek, ne te-
gyél értelmetlenné mindent, ami eddig történt! Ne adj rá okot, hogy
kivegyenek a buliból, és mással kezdjék újra! Mutasd meg nekik,
hogy tévedtek! Hogy meg tudod csinálni!
– Megmutatom nekik, hogy ki tudom tépni a lépedet az orrodon
keresztül – mondtam elhaló hangon.
– Batchelder! – Hirtelen egy mély hang szólalt meg mögöttünk. –
Magának ide tilos belépni!
Valami elállta a fényt, aztán lerepült rólam a takaró, egy kéz meg-
ragadott, és már dobott is vissza abba a szörnyű tartályba.
282
127.
ÖT NYOMORÉK MUTÁNST VEZETTEM az árnyékok közt az
Itex U felé.
– Erre! – hajtottam félre egy bokrot, és átengedtem őket. Sötét
volt, végre! Napokig egy csapat Radírozó pókerezését nézni unal-
mas volt, de a mai nappal össze sem lehetett hasonlítani.
Fogalmam sem volt róla, hogy az eredeti Max hogyan bírja. Az-
nap már többször elszakadt a cérna, és szívesen rájuk ordítottam
volna, hogy pofa be, hagyjatok békén! Ez a Böki nevezetű állandóan
járatta a száját, Angyal és Gázos meg idegesítő kérdéseket tettek fel,
hogy miért kék az ég, meg milyen nap van ma. Agyar pajzsán még
nem sikerült rést találnom, de csak idő kérdése. Angyal készített ki
a legjobban – egy elszabadult ágyúgolyó. Teljesen ki- és beszámít-
hatatlan. Majd figyelmeztetem a főnökeimet, ha visszajutok. Gázos
komplett idióta, és Iggy csak egy különc, ha engem kérdeztek. Elte-
kintve attól, hogy valami titokzatos okból jól főz. És akkor még nem
is említettem, hogy úgy csacsognak a kutyával, mintha élő ember
volna, és kikérik mindenben a véleményét. Egy rohadt kutyától!
De végre elérkezett az idő. Most felderítjük az Itexet. Egész jól
összeszedegettem a gyenge pontjaikat. Most, hogy „betörtünk",
óvatos maradtam, és úgy tettem, mintha őrködnék.
Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy hitelesen alakítottam a
szerepem. Nem gyanítottak semmit. Az edzések, az órák, a gyakor-
lások – most mind kifizetődtek. Örömmel konstatáltam, hogy két-
ségtelenül én vagyok az új, a jobb, tovább fejlesztett verzió. Valójá-
ban furcsa volt, hogy ezek a nyomik milyen vakon követnek min-
denhova. Mondtam nekik, hogy betörünk az Itexbe, és már indul-
tak is. Még az a hülye kutya is! A hotelből kifelé jövet be akartam
csukni a dög előtt az ajtót, de Böki nem hagyta, és megvárta, amíg
őkelme kiüget.
– A kutya is jön az akcióra? – szaladt fel a szemöldököm.
– Persze hogy jön – lepődött meg Böki. – Mindig jön velünk! Okééé
— gondoltam magamban. – Kezdem érteni, hogy miért akarnak kiiktat-
ni benneteket, skacok!
De mindegy. A lényeg, hogy követik a parancsokat. Felengedtem
őket egy füves dombra, hogy szétnézzenek – mintha valaki üldözne
283
bennünket, nem igaz? A szellőzőrendszer hatalmas doboza a főépület
mellett állt. Gyorsan lekaptuk a fedelét, én meg bedugtam egy botot
a nagy ventilátorszárnyak közé, aztán gyorsan átbújtunk. Kikaptam
a botot, és a ventilátor ismét pörögni kezdett mögöttünk.
– Ez jó ötlet volt! – mondta Agyar. Ez máris néggyel több szó volt,
mint amennyit egész nap mondott.
Megvontam a vállam. Tudtam, hogy Max mennyire el van szállva
magától, de ez még nem jelentette azt, hogy nekem is így kell ten-
nem. Elkezdtünk befelé haladni a szellőzőrendszerben.
Mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy most nekem nagyon
idegesnek kell lennem, a fejemet kapkodnom, és úgy tennem, mint-
ha nem tudnám, merre menjünk. Néha mindenkit megállítottam, és
a szám elé tettem az ujjam, mintha jönne valaki. Hihetetlenül vicces
volt.
Bemásztunk a szellőző főágába, aztán úgy tettem, mintha gondol-
koznék, mielőtt az alagsorba vezető szellőzőcsőbe vezetem őket.
Már csak percek kérdése, néhány száz méter, és bevégzem a felada-
tom.
Ők meg az életüket.
284
128.
JEB KÉPÉNEK LÁTVÁNYA UTÁN hatalmas megkönnyebbülés
volt újra az izolálótartályba kerülni – de csak két ezredmásodper-
cig. Mert elkezdtem gondolkozni azon, amit mondott. Eszembe ju-
tott, hogy van egy csapatom, amiért felelősséggel tartozom. Eszem-
be jutott, hogy én vagyok Legyőzhetetlen Max, és hogy a fehér kö-
penyesek, akik arra kényszerítenek, hogy részt vegyek ebben a pat-
kányversenyben, mekkora rohadékok.
De a kérdés kérdés maradt: hogyan jutok ki innen?
Továbbra is képtelen voltam felülni, vagy bármit érezni. El-elájul-
tam, és jöttek a hallucinációk – nehéz volt koncentrálnom, nem elfe-
lejtenem, hogy az álomvilágba való átlebegésnél fontosabb dolgok
várnak rám.
Gondolkozz, Max!
Akkor eszembe jutott, hogy a fejemben lakik egy Hang. Hang,
nincs valami ötleted?
Mit akarnak tőled? – kérdezte a Hang, és alaposan meglepett vele.
Azelőtt sohasem válaszolt egyetlen direkt kérdésre sem. Ha jól em-
lékeztem.
Ööö... mit is akarnak tőlem? Hogy itt legyek. Hogy kísérletezzenek
rajtam, átugráljak a karikáikon, és a laboratóriumi patkányuk legyek.
És mi lesz, ha nem kapják meg? Gondolkoztam. Nagyon csalódottak
lesznek? Mosolyogtam. Hogyan tehetnék nekik keresztbe, ha be va-
gyok zárva egy szardíniás dobozba? Gondolkozz!
Amikor végiggondoltam, kikészültem, hogy milyen kevés lehető-
ségem van. Olyan helyzetben voltam, ahol a sebességem, a testi
erőm vagy a ravaszságom semmit sem ért.
Őrjítő volt.
Ha nem lettem volna annyira kába, még pánikba is esem. De ak-
kor még a probléma is valahogy furcsán távolinak tűnt. Ijedt vol-
tam, de mindentől messze. Kezdtem elveszteni magam. Elveszteni
az eszem.
Elveszteni magam… elveszteni engem. Szomorúak lennének, ha
elvesztenének. Mert nem leszek itt, hogy a karikáikon átugráljak.
De tekintve, hogy fizikailag mozdulni sem tudtam, az eltűnés elég
kivitelezhetetlennek tűnt.
285
Kivéve, ha...
Volt még egy lehetőség, amivel megfoszthattam magam tőlük: ha
meghalok.
Ami az ő csődjüket is jelentette volna, nem csak az enyémet. De...
mi lenne, ha csak elhitetném velük, hogy meghaltam?
Biztos vagyok benne, hogy itt is vannak monitorok. Ha patkányt
teszel a labirintusba, ott kell lenned, hogy megfigyeld. Biztosan lát-
ták a hibbant zokogásomat meg a dühöngésemet is.
Hogyan tűnjek halottnak?
Hanyatt feküdtem a nagy közegellenállású folyadékban. Tökéle-
tesen megtartott, nem kellett feltartanom a fejem, vagy ilyesmi.
A légzésem lelassult, ki és be, egy, kettő, három, négy. Minden iz-
momat ellazítottam. Aztán egyszer csak. magamba költöztem.
Mintha egy gép lettem volna, lassan megnyomtam a kikapcsoló
gombomat. Az akaratommal egyre jobban lelassítottam az életfunkci-
óimat.
Az ásító csendben egyre lassabban és lassabban vert a szívem. Le-
hunytam a szemem. Minden mozdulatlan és csendes volt. Mintha
örökké abban a vizes koporsóban feküdtem volna.
Nem létezett idő, gondolat, mozgás.
Csak reméltem, hogy nem vagyok tényleg halott.
Mert úgy nagyon nehéz lesz megtalálni a szüleinket, és megmen-
teni a világot.
286
129.
NEM AKAROK SENKIT A RÉSZLETEKKEL FÁRASZTANI, a lé-
nyeg az, hogy végül lejutottunk az Itex számítógéptermébe. Ment
minden, mint a karikacsapás! Eddig.
Amikor a legsötétebb sarokba küldtem őket, szó nélkül engedel-
meskedtek. Bekapcsoltam az egyik számítógépet, és vártam, hogy
zümmögve betöltsön. Mivel úgy hallottam, Böki ért a számítógé-
pekhez, magamhoz intettem.
– Nézzük, mit találunk az Itexről! – suttogtam. – De igyekezz! Fo-
galmam sincs, mennyi időnk lehet.
Egészen pontosan hat percünk, negyvenhét másodpercünk volt
az órám szerint.
– Oké – suttogta Böki. Leült a székre, egyből rákkattintott a „min-
den program"-ra, aztán már bent is volt a parancssorban, és elkez-
dett mindenféle értelmetlenségeket begépelni.
Titokban sóhajtottam egyet, és vártam, mikor adja fel, hogy végre
átvehessem. Mindenre megtanítottak, amivel elhitethettem velük,
hogy oda vezetem őket, ahová el akartak jutni.
– Oké, hát itt vagyunk – suttogta Böki. Meglepetten pislogtam,
amikor az egyik „Szigorúan titkos" információ a másik után nyílt
meg a képernyőn. Hm! Talán ez a kis mutáns okosabb, mint ami-
lyennek tűnik. Vagy csak a hülyék szerencséje.
– Oké, kezdd el olvasni! – néztem át a válla fölött, mert a kis
szörnyszülöttek ideje rohamosan fogyott.
287
130.
ÉN, MAXIMUM RIDE, HALOTT VOLTAM, de ez mintha senki-
nek nem tűnt volna fel.
Talán tényleg halott voltam. De lassan már az sem érdekelt volna.
Aztán végre, végre a fogvatartóimnak kezdett leesni a tantusz,
hogy egy izgalmas laboratóriumi patkány helyett egy sokkal kevés-
bé érdekfeszítő hullájuk van.
Egy századmásodpercem volt, hogy a transzom legmélyéről
visszatérjek, amikor felrántották a tartály fedelét, és beáramlott a re-
tinafájdítóan vakító fény. A világ legnehezebb dolga volt mozdulat-
lannak maradni.
Hangokat hallottam:
– Mi történt?! Ki volt a monitorok előtt?! Ezért kapni fogunk!
Megint kezek ragadtak meg, és kihúztak a folyadékból. Újra át
kellett élnem életem legszörnyűbb, legfájdalmasabb érzését. De
most erőnek erejével kinyitottam a szemem, leraktam a lábam, és
felmordultam.
A térdem majdnem kiesett alólam, de kitártam a szárnyam, és
megpróbáltam lerázni róla a vizet. Az arcokra kiülő döbbenetet
gyorsan felváltotta a harag, aztán egy újabb morgás, vagy ponto-
sabban károgás után – mert ez a morgás nem sikerült annyira ijesz-
tőnek, mint szerettem volna – remegő lábakkal felugrottam.
Egy ablak elmosódott képe jelent meg előttem, és futni kezdtem
felé, miközben majdnem kiestek alólam a gumilábaim. Amikor elég
közel értem, az üveg felé vetettem magam, éppen akkor, amikor ke-
zek ragadták meg a vizes ruhámat és a szárnyaimat.
Istenem, add, hogy ne drótszálas üveg legyen! – fohászkodtam a
legutolsó pillanatban. Imám meghallgattatott, mert áttörtem az üve-
get, bár úgy sajgott tőle minden porcikám, mintha átment volna raj-
tam egy kamion. Felsikoltottam a fájdalomtól, párás levegő csapta
meg az arcom, és zuhanni kezdtem.
Megpróbáltam mozgatni a szárnyamat, megpróbáltam visszaem-
lékezni arra az ismerős érzésre, ahogy a szélbe kapnak -mint
könnyű és gyönyörű, izomból, tollból és csontból álló vitorlák. De
csak zsibbadtságot éreztem, semmi mást, mintha beinjekcióztak
volna novokainnal.
288
Működj, a francba, működj! – gondoltam, mert lelki szemeimmel
már összetört rongycsomóként láttam magam a talajon. Körülbelül
ötemeletes mélységben.
Odakint sötét volt – legalább kevésbé sajdította a szemem. Ami-
kor újra kinyitottam, csak a túl gyorsan közeledő földet láttam. Még
egyszer kitártam a szárnyam, kétségbeesve drukkoltam, hogy tart-
sanak meg, és emeljenek vissza a levegőbe.
És így is történt... éppen akkor, amikor a lábujjam a gyephez ért.
Aztán bizonytalanul emelkedni kezdtem, megpróbáltam felidézni,
hogyan kell repülni, hogyan mozgassam az izmaimat, hogyan
akasszam ki a lapockáimat, hogy nagyobb terük legyen. Elszálltam
a törött ablak előtt, ami mögül jó pár dühös arc bámult rám.
Csak egy arcról nem olvastam le dühöt. Jebéről. Kinyújtotta a kar-
ját az ablakon, és felemelt hüvelykujját mutatta felém.
– A közeli viszontlátásra, drágám! – kiáltotta utánam.
Felfelé szárnyaltam. A szél hátrafújta nedves tincseim.
Vajon mi ütött belé?!
289
131.
– HÚ, ITT RENGETEG MINDEN VAN! – Suttogta Gázos Böki
válla fölött áthajolva.
Ez tényleg nem vicc – gondoltam. Ennyi információra nem számí-
tottam az Itexről. Azon tűnődtem, tisztában vannak-e a fejesek az-
zal, hogy ezek a srácok gyakorlott hackerek.
Böki gyorsan végigpergette az oldalakat. Idegesen az órámra pil-
lantgattam, hogy mikor kezdődhet a ma esti kis kitalálósdink máso-
dik része.
– Mintha... – hagyta abba a gépelést Böki, és mozdulatlanul ült –
...Jeb is a közelben lenne. Érzek valamit. – A francba. Ez egyre hátbor-
zongatóbb lesz.
– Ugyan, miért lenne itt? – csattantam fel. – Semmi köze az Itex-
hez!
– Max, érzem a rezgéseit. Itt járt. Lehet, hogy az Itex aktái között
nem csak róla, de rólunk is akad valami – mondta, és újra táncolni
kezdtek az ujjai.
– Mit csinálsz? – suttogtam. – Semmi improvizálás! Tartsd magad
a programhoz!
Idegesen a többiekre néztem. Iggy és Gázos egy pult alatt lapul-
tak, és Gázos meredten nézett felfelé. Agyar őrt állt az ajtóban.
Angyal és az utálatos bolhamágnes ott ült a közelében. Angyal-
nak még a szeme is csukva volt, ez feldühített. Tényleg nincs ennél
megfelelőbb idő egy kis szunyókálásra! Abban a pillanatban felpat-
tant a szeme, és egyenesen rám bámult. Biztatóan rámosolyogtam,
és visszafordultam Böki felé.
– Anyám! – hápogott Böki, amikor a képernyő újra megtelt ada-
tokkal. – Nézzétek, nézzétek!
Homlokomat ráncolva figyeltem, ahogy a dokumentumok bebo-
rítják a monitort. A képernyő legtetején egy kisbaba fotója jelent
meg. A csuklóján egy fehér kórházi karkötőt viselt, a következő fel-
irattal: „Kislány vagyok! Mónikának hívnak!" A „Mónika" szót kéz-
zel írták.
– Ez én vagyok. ez én vagyok kiskoromban! – dadogta Böki. Fo-
galmam sem volt róla, honnan szedi ezt, de mindegy is volt. To-
vább keresgélt, amíg nem talált valami nagy krikszkrakszot, ami ta-
290
lán alaprajz, műszaki rajz, vázlat vagy terv lehetett. Közelebb hajol-
tam, és összehúztam a szemöldököm. Annak a tervei voltak, ho-
gyan kombinálják a csecsemő DNS-ét madár DNS-ekkel.
– Max, Max, ide nézz! – suttogta Böki, és mutogatni kezdett. A lap
alján egy hosszú kórházi jelentés látszott, amit Jeb Batchelder írt alá.
– Te jó ég! Max... ez hihetetlen! Agyar!
Agyar is odajött, és Böki válla fölött olvasni kezdett. A szeme
összeszűkült. Nem értettem. Mit keres Jeb Batchelder neve az Itex
aktáiban?! Nekünk az Itex gonoszságáról kellene anyagokat talál-
nunk, nem az Iskola tudósairól.
Böki egy linkre kattintott, és egy kis médialejátszó ugrott fel. A
dokumentum címe „A szülők két nap elteltével" volt.
A homályos felvételen egy fekete pár látszódott. Az asszony sírt,
a férfi dermedt arcán döbbent kifejezés ült, mintha az előbb látott
volna egy szörnyű balesetet. Az asszony megszólalt: „A kisbabám!
Ki vitte el a kisbabámat? Mónikának hívják! Ha valaki tudja, hol
van, nagyon kérem, hozza vissza! Ő a mindenem!" – A nő zokogni
kezdett, és képtelen volt tovább folytatni.
Nem ezeket az anyagokat kellett volna látnunk. Nekünk arról kel-
lett volna dokumentumokat találnunk, hogyan szennyezi az Itex a
környezetet, hogyan meríti ki a természeti erőforrásokat, hogyan
dolgoztatja a gyerekeket, és így tovább. Akaratom ellenére nekem is
felkeltették a kíváncsiságomat ezek a fura dokumentumok.
– Ez hülyeség! – mondtam, miután leállt a videó. – Néhány oldal-
lal ezelőtt ott volt a lemondó nyilatkozatuk.
Böki szipogott, és visszakattintott a nyilatkozatra. A dokumen-
tum alján a szülők aláírásai látszódtak, akik engedélyt adtak rá,
hogy Roland ter Borcht „kezelje" a gyermeküket.
De most, hogy jobban megnéztük, a szülők aláírásai gyanúsan ha-
sonlítottak Jeb Batchelder aláírására.
Nem tudtam, mit higgyek. Az itt talált információk egyike sem
vágott egybe azzal, amit eddig beadtak nekem. Mi az igazság? Böki
könnyes arccal tovább keresgélt az akták között. A képernyőn most
az anya fotója jelent meg. Idősebb volt, és végtelenül szomorú. A fo-
tón egy vörös pecsét: „KIIKTATVA".
Iggy kidugta a fejét a pult alól. Egyik kezében drótokat tartott.
– Valaki jön! – figyelmeztetett.
291
292
132.
A SZABADSÁG MÉGIS CSAK SZABADSÁG, még akkor is, ha
csurom víz vagy, kicsit begolyóztál, és problémáid vannak a moz-
gáskoordinációval.
Első állomás: az Alkonyat Motel. Alaposan körbeszaglásztam,
úgy tűnt, tiszta a levegő. Az Echo továbbra is a motel előtt parkolt.
A szobánk üresen állt, de minden holmink ott volt. Lehet, hogy a
csapat engem keres?
Bekaptam valamit, aztán gyorsan összepakoltam. Fogtam a cso-
magokat, és a parkolóban hat méter nekifutás után felszálltam, szét-
tárt szárnyam a levegőbe kapott.
Folyamatosan forgattam a fejem repülő Radírozok után kutatva,
de nem láttam egyet sem. A hátizsákok túlságosan lehúztak, meg
kellett tőlük szabadulnom, hogy szabaddá tegyem a kezem.
A csomagjainkat egy fenyőfa tetején rejtettem el. Következő állo-
más: vissza, ahonnan meglógtam. Minél inkább önmagam lettem,
annál inkább egy dühöngő, őrült gyilkológépnek éreztem magam.
Átsuhantam az éjszakai égen, csak úgy párállott belőlem a düh. Ed-
digi életem során a fehér köpenyesek éppen elég szörnyű, emberte-
len és megbocsáthatatlan dolgot tettek velem és a többiekkel. Példá-
ul elrabolták Angyalt. De ezzel most tényleg kihúzták nálam a gyu-
fát.
Egy kicseszett tartályba dugtak!
Azon is csodálkoztam, hogy ennyire tartom magam, hogy egyál-
talán repülni tudok.
Megpróbáltam észrevétlenül haladni, a lombszint alatt repültem,
fenyőfák között suhantam el.
Amikor kirobbantam az erdőből, tettem egy gyors kört a hét ha-
talmas épületből álló komplexum fölött. A saját nyomaimat követ-
tem, és egy árulkodó, betört ablakot kerestem. Hamarosan meg is
találtam. Szükségem volt a megerősítésre, hogy tényleg itt tartottak
fogva, hogy ez a vállalat állt az egész mögött. Hogy Jeb kapcsolat-
ban állt az Itexszel.
Most már csak meg kellett találnom a csapatot.
Visszasuhantam az erdőig, és csikorogva lefékeztem előtte.
Könnyedén leszálltam a földre, és megráztam a szárnyam. Egész jól
293
éreztem magam. Mintha meg lennék fázva, de már javulnék. A ke-
zemet hol ökölbe szorítottam, hol kiengedtem az oldalamnál. Már
alig vártam, hogy a Radírozók megjelenjenek. Szerettem volna szét-
tépni valamit.
Behúztam a szárnyam, és elindultam a főépület sötét árnyéka felé.
Lopakodás közben az épület kivilágított ablakait figyeltem. Mint-
ha valami a hajamra lógott volna, automatikus odakaptam. De az
ujjaim egy sima, hideg és mozgó dologhoz értek.
Gyorsan visszarántottam a kezem, mert azt hittem, egy darázs, de
akkor puffanva mellém hullt. Egy kígyó!
Elnyomtam magamban egy sikoltást, csak rémülten felnyikkan-
tam.
294
133.
AZTÁN HIRTELEN KÖRBEVETTEK. Másfél, kétméteres fekete
kígyók potyogtak rám, másztak a lábamra, tekeregtek körülöttem,
nyalogattak. Vitustáncba kezdtem, hogy lesöpörjem magamról
őket.
Kezdtem kikészülni. Ha van valami, amit jobban utálok a szűk,
sötét helyeknél, akkor azok a rohadt kígyók!
– Istenem, istenem, istenem – ziháltam a kígyókat hajigálva le ma-
gamról. Éreztem, ahogy a hisztéria elhatalmasodik rajtam, és tud-
tam, hogy robbanni fogok.
Leguggoltam, megfeszítettem az izmaimat, aztán felugrottam a
levegőbe. Teljes erőből szétcsaptam a szárnyam, és megráztam őket,
mert éreztem, hogy kígyók tekeregnek rajtuk. Istenem, segíts! Se-
gíts! Segíts! A levegőben aztán hiperszonikus gyorsaságra kapcsol-
tam. A kígyóktól végre sikerült megszabadulnom, sorra lepotyog-
tak rólam, és az alattam ásító sötétségbe hulltak. Mire az utolsót is
lerúgtam magamról, annyira remegtem, hogy repülni is alig tud-
tam.
Kígyók! Undorító kígyók! Honnan jöttek?! Gyűlölöm, gyűlölöm,
gyűlölöm a kígyókat!
Te félsz tőlük – mondta a Hang a szokásos kifejezéstelen, nyugodt
módján.
Rájöttél?! – sikítottam a fejemben.
A félelem a te gyengeséged. Le kell győznöd minden félelmedet!
Annyira rémült és dühös voltam, hogy majdnem kidobtam a
taccsot. Ez is egy újabb teszt volt? Vagy csak képzeltem az egészet?
A gyomrom forgott, és az adrenalin csak úgy süvített az ereimben.
Majdnem szétrobbant a fejem.
A csapat. Segítenem kell a csapatnak.
Jól van, Max. Tartsd a szemed a célon!
Te meg cseszd meg! Megfeszítettem a vállamat és az állkapcsomat,
aztán egy száznyolcvan fokos fordulat után elindultam az Itex felé.
Nagyszerű, Max. Komolyan mondom, néha meglepsz!
295
296
134.
HONNAN TUDTA EZ A VAK ÜRGE, hogy valaki jön? Ennek
denevérfülei vannak?! Vagy egy hibás DNS-e...
BAMM!
Ari bevágódott a számítógépterem ajtaján.
– Meneküljetek! – kiabálta Agyar, aztán a kutyafiúra vetette ma-
gát. Hogy került ide ez az idióta?! Nekem az Itex szakértőkből álló ki-
végzőosztagával volt randevúm, nem valamelyik féleszű farkassal.
Egyáltalán, hol a csudában vannak? Az órámra néztem, majd úgy
döntöttem, érdekesebb, ha az egymást széttépni készülő hímnemű
mutánsok küzdelmét figyelem.
De csak addig nézhettem, amíg Gázos fel nem kiáltott:
– Pókok! – Az ajtók alatt pókok özönlöttek be, mint valami szőrös
lábakból szőtt szőnyeg, és lávaként hömpölyögtek felénk.
Ari kiszabadította magát Agyar szorításából, és más harapnivaló
után nézett.
– Itt van egy! – ragadtam meg Angyal csontos karocskáját. A kijá-
rat felé akart lökdösni, de én erősen megvetettem a lábam.
Ari vicsorogva előreugrott, és kitépett egy darabot Angyal alkar-
jából. A lány fülrepesztő visítást rendezett, még az én arcom is el-
torzult tőle.
– Neee! – üvöltött Agyar a terem másik oldaláról, de egy ketrec
esett rá a semmiből, és beborította.
– Patkányok! Patkányok! – kiabálta Böki, és felugrott egy asztalra.
Aztán egyik asztalról a másikra ugrálva megpróbálta elérni az ajtót,
de a vinnyogó, rózsaszín farkú férgek hada mindenhová követte.
Néhánynak sikerült felszaladnia a farmerjára. Végén már csak ott
állt, és az arcát eltakarta a kezével.
De addigra már mindegyik teljes hangerővel visított. Teljes volt
az őrület. A teremben mindenkinek – engem kivéve – a legrosszabb
rémálmával, legősibb félelmével kellett farkasszemet néznie: még a
kutyának is. A szerencsétlen az asztal alatt lapult, és rémülten bá-
mult egy tál általános kutyatápot.
Még mindig Angyal karját fogtam, aki keményebben küzdött,
mint gondoltam. Megrúgta Arit és engem is, pedig a karján éktelen-
kedő sebből csúnyán ömlött a vér.
297
Nem tudtam nem mosolyogni – kemény kis mutáns, az biztos.
A szemem sarkából láttam, hogy Agyar hitetlenkedve rám néz,
aztán újra és újra a ketrece rácsának veti magát.
– Srácok, srácok! – kiabálta Agyar. Mély hangja átdörgött a visítá-
son. – Ez nem lehet a valóság! Ezek nem igaziak!
Te kívántad, nyomorék – gondoltam.
298
135.
NEM FOGOD ELHINNI: de szag után képes voltam követni a
csapatot. Nem tudom, hogy nekem lett eggyel több szuperképessé-
gem, vagy ők voltak egy kicsivel, khm, „erjedtebbek", de követni
tudtam a nyomukat.
Bemásztak a szellőzőrendszer csöveibe, én meg követtem őket
még a zsákutcákba is, amikbe időnként futottak. Aztán azt éreztem,
hogy ott vannak a közelben, és ha nagyon koncentráltam, még a
suttogásukat is hallottam. Az egyik mennyezeti szellőző az alagsori
számítógépteremre nézett. Hasonlított az Iskola számítógéptermé-
re. Mintha létezne egy lakberendező, aki direkt őrült tudósok szá-
mára dolgozik.
Megláttam Agyart! Őrt állt az ajtónál. Angyal ügyelt rá, hogy To-
tál csöndben maradjon. Változtattam a szögön, és a terem távolabbi
sarkába pillantottam. Böki egy számítógép előtt ült, és olvasott va-
lamit. Az arcát könnyek csíkozták, és összeszorult a szívem. Akkor
aztán megláttam. őt.
A másik Maxet.
– Max, Max, ezt nézd! – mondta Böki Maxhez fordulva, és akkor
megfagyott bennem a vér.
Annyira hasonlított rám. Ugyanolyan türelmetlenül dobta hátra a
haját, ahogy én szoktam.
A düh égetni kezdte a mellkasom, levegőt is alig kaptam. Ezek
tényleg egy pót-Maxet csináltak, és beállították a helyemre.
Ez a sátáni dolgok tízes listáján tutira tizenhetes.
Megölöm ezt a másik Maxet. És mi a helyzet a csapattal? Miért
nem jöttek rá eddig? Ennyire jól utánoz? Különben tényleg olyan
volt, mintha a saját hologramomat nézném, vagy egy videofelvételt
saját magamról, ahogy Bökivel dumálok.
Megint körbenéztem... és észrevettem Angyalt, ahogy a szellőzőn
át pontosan rám néz.
Gyorsan hátrahúzódtam, nem akartam, hogy lebuktasson. Aztán
szörnyű gondolat hasított belém: mi van, ha Angyal azt hiszi, én va-
gyok a hasonmás? Mi van, ha a másik Max teljesen átverte őket?
Te jó ég, ideje pontot tenni ennek a végére.
Nagy komoran elkezdtem lepattintgatni a csatokat, amik a szellő-
299
zőt tartották. Aztán küzdőtársamat vettem észre, ahogy éppen be-
robban a számítógépterembe. Arit. Gondom lesz rá, hogy örökre ki-
iktassam.
De közben nem szabad elhanyagolnom legnagyobb ellenségemet
sem: magamat.
300
136.
A LEGNAGYOBB KÁOSZ ÉS VISÍTOZÁS KELLŐS KÖZEPÉN
valami robajra kaptuk fel a fejünket. A régi Max volt az, Maximum
Ride, aki éppen bepottyant közénk a szellőzőn keresztül. Hogy ke-
rült ide? Valami őrzött helyen kellene lennie.
De itt volt, és nagggyon dühös volt.
– Úgy látszik, hogy az én meghívómat elkeverte a posta – mond-
tam maró gúnnyal. – Remélem, nem baj, hogy csak így betörök...
Abban a pillanatban a patkányok, a pókok és a ketrec mind eltűn-
tek. Amíg mindenki meglepetten pislogott körbe – egészen új jelen-
tést adva a „döbbent" szónak -, káromkodtam egyet magamban. A
legrosszabbkor tette tönkre a nagyokosok legújabb szupertitkos, ho-
lografikus virtuális valóságát. És ez – meg a bájos elődöm váratlan
felbukkanása – alaposan megnehezíti a dolgomat.
– Max? – meredt Ari a másik Maxre.
– Max! – kiáltotta Böki.
– Mi van? – válaszoltunk mindketten.
A másik Max összehúzott szemöldökkel rám nézett.
– Azt mondják, hogy az utánzás a hízelgés legszebb formája –
mondta fenyegetően. – Azt hiszem, te tényleg odavagy értem.
– Ki vagy te? – lihegtem tágra nyílt szemmel. – Te csaló!
– Nem, nem ő a csaló – mondta a leghátborzongatóbb madárkö-
lyök, Angyal, és rám nézett. A karja, ahol Ari megharapta, még
mindig vérzett. – Hanem te.
Dühösen nyeltem egy nagyot. Mit gondol magáról ez a vakarcs
meg a hülye kutyája?!
– De Angyalkám – kezdtem negédes hangon -, honnan vagy eb-
ben olyan biztos? Te tudod, hogy ki vagyok.
– Hogy mit gondolok magamról, ahhoz semmi közöd, és a ku-
tyám nem hülye. Te vagy a hülye, ha azt hitted, át tudsz vágni ben-
nünket. Kihagytad a számításodból, hogy gondolatolvasó vagyok, te idió-
ta.
301
137.
A GYOMROM GYORSABBAN SÜLLYEDT, MINT EGY LIFT. Ezt
nekem senki sem mondta.
– Bizony, te idióta! – csatlakozott hozzá a kutyája is. Leesett az ál-
lam. Ez tényleg beszél? Vagy csak valami trükk? Maximum Ride
szemügyre vette a mutánsokat, azok meg ölelgetni kezdték. Én csak
néztem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg itt van, hogy mindent
tönkre fog tenni.
– Én vagyok a pszichológusod, aki megoldja a személyiségzava-
rodat – mordult rám a másik Max. Az arca fehér volt, a keze ökölbe
szorítva.
– A számból vetted ki a szót – morogtam vissza, és készen álltam
a küzdelemre. – Vedd le a mancsod a csapatomról!
– Nagyszerű, örülünk, hogy összeismerkedtetek... Megpördül-
tünk. Az ajtóban fehér köpenyesek álltak.
– Max, jól vagy? – kérdezte Jeb Batchelder.
Felelni akartam, hogy „igen", amikor leesett, hogy nem is engem
kérdez. A másik Max miatt aggódott, a másik Max állapota érdekelte.
Én voltam az eldobható Max.
Elöntött a düh. Pont olyan voltam, mint Max, én voltam Max. Sok
szempontból felül is múltam. De az ittlévők számára én mehettem a
levesbe. Senki és semmi voltam.
De akkor előlépett egy másik tudós, és ezt mennydörögte:
– Takarítsd el a régi verziót! Használhatatlan. Lejárt a szavatossá-
ga. – Azzal rám nézett, hogy rám vár a megtisztelő feladat.
Gondolkozás nélkül a másik Maxre vetettem magam, fejjel előre,
át az asztal fölött.
A másik Max nem ijedt meg, de bennem tombolt az őrült félté-
kenység és a düh. Nekicsapódtam, és sikerült a falnak tapasztanom.
Szinte egyből visszanyerte az egyensúlyát, és nekem feszült.
– Te nem ezt akarod – mondta fojtott hangon. – Te nem akarsz
egy darabot belőlem.
– Tévedsz! – mondtam gonoszán.
– Ööö… Max! – szólalt meg Gázos. – Van valami, amit…
– Pofa be! – csattantam fel, aztán ismét Maximum Ride-ra vetet-
tem magam. A tudósok Jebbel együtt elugráltak az utunkból, ami-
302
kor birkózás közben átgörögtünk az asztalokon. Sikerült hátrahúz-
nia a kezét, és bemosnia nekem egyet. Felkiáltottam az ütéstől.
Térdemmel hasba rúgtam, és elégedetten hallottam, ahogy feljaj-
dul.
Kiegyenlített küzdelem volt, túlságosan is kiegyenlített. Csépelni
kezdtük egymást. Röpködtek az öklök, forogtak a lábak, lilultak a
zúzódások. Aztán szétváltunk, és óvatosan forogni kezdtünk.
– Csak egy Max maradhat – mondta Jeb halkan.
– Igen, az igazi – mondta Ari.
A dörgő hangú tudós összefonta a karját.
– Most meglátjuk, Batchelder, hogy igazat mondott-e a lányról!
Üvöltve Maxre támadtam, és ledöntöttem a lábáról. De elkapta a
hajam, és úgy lefejelt, hogy csillagokat láttam. Nem engedtem el.
Az oldalába öklöztem egyszer, kétszer, háromszor. A harmadik al-
kalommal megesküdtem volna, hogy bordareccsenést hallok.
Annyira jólesett.
– Csak rajtatok áll, ki nyer! – kiáltotta Jeb. – Győzzön a jobbik!
303
138.
– POFA BE, ROHADÉK! – vakkantotta Maximum Ride a férfi felé
éppen akkor, amikor én is ugyanezt akartam mondani. Felugrot-
tunk, és egymásra néztünk. Mintha tükörbe néztünk volna. Annyi-
ra furcsa volt.
De meg kellett tőle szabadulnom. Már egy Max is sok volt. Újabb
morgás kíséretében felé ugrottam, és egy oldalrúgással földre kény-
szerítettem. A mellére ültem, és ököllel orrba vágtam. Arca eltor-
zult, és a feje oldalra csapódott, aztán vér spriccelt ki az orrából.
– Azt hiszed, olyan nagyszerű vagy?! – sziszegtem. Hiába vonag-
lott alattam, a térdemmel az oldalához szorítottam a karját, és el-
kaptam a torkát.
Ez csak egyféleképpen végződhet: az én győzelmemmel. Túlélés-
re terveztek. Ez volt a feladatom – hogy minden gyengébbet elpusz-
títsak, aki az utamba áll. Én csak ezzel törődtem. Max gyenge volt,
mert egy csomó más dologgal is törődött: a hülye csapatával, a hü-
lye szüleikkel, meg az áruló Jebbel. szóval mindennel, csak azzal
nem, amivel kellene.
Hangosan felnevettem, amikor eszembe jutott, milyen nevetséges.
Készen álltam rá, hogy péppé verjem.
De akkor felmordult, aztán megfeszítette a hátát, és ledobott ma-
gáról. Talpra ugrott, és úgy állon talált, hogy majdnem elájultam.
Aztán fojtogatni kezdett, ahogy az előbb én őt. Két kézzel kapta el
a torkomat, és megszorította. A betört orrával megállíthatatlannak,
vérszomjasnak tűnt. Az egyik szeme annyira be volt dagadva, hogy
kinyitni sem tudta, de ez nem gátolta meg abban, hogy megfojtson.
Megpróbáltam lefejteni a nyakamról a kezét, de nem sikerült.
– Max! – kezdte megint Gázos. – Csak figyelmeztetni szeretnélek,
hogy…
Te jó ég! – lepődtem meg küzdés közben. – Ez győzni fog... Eddig
meg sem fordult a fejemben, hogy így is végződhet. Minden hely-
zetgyakorlatban, minden edzésen, mindig én nyertem. Ha hiszed,
ha nem, csőlátásom lett, és a világ kezdett elsötétedni. Az utolsó
csepp erőmet összeszedve próbáltam megszabadulni tőle, de erő-
sebb volt nálam.
– Csak egy Max maradhat – hallottam valahonnan távolról Jeb
304
hangját. Mintha messziről jött volna, valahonnan a fejem fölül.
Hát... ez... az... — gondoltam ködösen. Ez... a... vég...
Váratlanul enyhülni kezdett a nyakamon a szorítás.
Vettem egy hatalmas lélegzetet, és levegő ömlött a tüdőmbe. A
szemem újra megtelt fénnyel, sípoló tüdővel levegő után kapkod-
tam, és nagy kortyokat ittam belőle.
A régi Max leszállt rólam. Köhögtem, és a kezemmel a torkomat
tapogattam. Megpróbáltam felülni.
– Én vagyok az erősebb – kiáltotta a tudósoknak. – Erősebb va-
gyok még maguknál is! Mert nem fogom megölni ezt a lányt a ked-
vükért! Nem süllyedek le a maguk szánalmas szintjére.
305
139.
– MAX! – lepődött meg Jeb. – Nem lehet két Max!
A hamis Maxre néztem, aki úgy tátogott levegő után, mint egy
partra vetett hal. Láttam, hogy a pupillái gombostűnyire szűkülnek,
és tudtam, milyen közel álltam hozzá, hogy végezzek vele. De ez a
patkány most kiugrott a labirintusból.
– Akkor nem kellett volna kettőt csinálnotok – feleltem hidegen. –
Edd meg, amit főztél!
– Még mindig nem érted? – kérdezte az egyik tudós. – Csak egyi-
kőtök teljesítheti a küldetést, és töltheti be a sorsát.
Az egész fellengzősen és hülyén hangzott. A hamis Maxen tartva
a szemem visszafordultam a csapathoz, hogy készen álljunk a me-
nekülésre vagy a harcra.
– Tudják – kezdtem -, ez nagyon úgy hangzik, mintha nem gon-
dolták volna végig ezt az egészet. Beleraktak egy egyenletbe, és
megjósolták az eredményt. Van egy hírem önöknek, tökfejek – néz-
tem a tudósokra, Jebre és Arira. Még mindig fel voltam dobva az
adrenalintól, az orrom vérzett, és szerettem volna még pár segget
szétrúgni. – A maguk híres egyenletében mi vagyunk a változók. És
változunk – gyakorlatilag köpdöstem feléjük a szavakat. – Maguk
beteg állatok kihagyták a számításukból, hogy én egy valóságos sze-
mélyiség vagyok. – A másik Maxre mutattam, aki négykézláb állt, és
megpróbált feltápászkodni. – És ő is valóságos. Ő is egy személyi-
ség. Mindannyian azok vagyunk! És elegem van abból, hogy a kari-
káikon ugráljak át. Beadhatják maguknak, hogy ezt a világ meg-
mentéséért teszik, de az igazság az, hogy maguk csak egy csapat
őrült kretén, akiket minden csaj kikosarazott a gimiben.
Fel-alá mászkáltam, tényleg nagyon felhúztam magam. Izzadság
csörgött végig a homlokomon, és csípte az arcom, ahol felrepedt a
bőr.
Aztán váratlanul megszólalt egy riasztó, amit kiabálás és lábdo-
bogás követett.
Jeb és a fehér köpenyesek egymásra néztek. Még mindig nem állt
össze teljesen a kép. Most az Itexnek dolgoztak, vagy sem?
– Max! – szólalt meg Gázos ismét.
– Ki kell jutnunk innen, de sürgősen! – néztem körbe menekülési
306
útvonalak után kutatva. Aztán eszembe jutott, hogy a föld alatt va-
gyunk. A francba! Most lesz csak érdekes a dolog!
Jeb és a többi fehér köpenyes közelebb araszoltak a Radírozókhoz.
A másik Max teljesen tanácstalan volt, mintha nem tudta volna el-
dönteni, melyik oldalra álljon. Már majdnem megsajnáltam.
– Max, figyel... – próbálkozott újra Gázos.
– Mi van?! – csattantam fel, és felé pördültem. – Ha nem vennéd
észre, egérfogóban vagyunk! Mi lehet ennyire fontos?
Angyaléhoz hasonlító, nagy kék szemével komolyan nézett rám:
– Bukj le!
307
140.
ABBAN A SZENT EZREDMÁSODPERCBEN a padlóra vetettem
magam, és fejemre tett kézzel begurultam egy asztal alá. Ha egy
nyolc év körüli gyermek azt mondja, „bukj le!", az ember általában
egy vízipisztoly-spriccelésre számít. De ha Gázos mondja ugyanezt,
akkor ott el fog szabadulni a pokol, méghozzá nagyon gyorsan, öre-
gem!
BUMM!
A dobhártyámat majdnem beszakította a robbanás. A szám por-
ral, szőnyegrojtokkal és valami nedvessel lett tele, amit inkább nem
akartam beazonosítani. A robbanás másfél méterrel odébb gurított –
még mindig sündisznó pozícióban voltam valami rám omlott, és
alig kaptam levegőt. Az utórezgések, valamint egy újabb, de már
kisebb robbanás miatt még összébb húztam magam. Amikor újra
csend lett, megfeszítettem a hátam, és nagyot nyögve megpróbál-
tam lelökni magamról a törmelékeket.
– Jelentést kérek! – kiáltottam, de közben sikerült belélegeznem
egy porfelhőt, amitől köhögésroham jött rám. Jókora asztal- és
mennyezetdarabok potyogtak a nyakamba. Ha most nem tört cson-
tom, akkor soha. Úgy éreztem magam, mint akin átment egy kami-
on. Vagy kettő.
Kóvályogva és továbbra is köhögve feltápászkodtam:
– Helyzetjelentést! – kiáltottam egyre jobban kétségbeesve.
308
141.
A TEREMBEN POR ÉS SZŐNYEGROSTOK KAVAROGTAK. A
villogó vészjelző mindent ijesztő vérszínbe vont.
Továbbra sem válaszolt senki. Újra elkiáltottam magam, még han-
gosabban:
– Helyzetjelentést!
Elkezdtem átgázolni a törmeléken. Láttam, hogy néhány fehér kö-
penyes rossz helyen volt rossz időben. Összetörve, öntudatlanul he-
vertek a padlón. Ari nem volt sehol. Az egyik törmelékhalom alól
egy lábszár lógott ki. Nem volt ismerős.
A terem túloldalán Jeb tápászkodott fel, szürke volt a portól, és
vér csöpögött az álláról.
– Itt vagyok! – szólalt meg Angyal, és egy kicsit megkönnyebbül-
tem.
– Én meg itt! – mondta rekedten Böki, aztán köhögni kezdett. Lát-
tam, hogy előmászik egy összetört asztal alól.
– Itt vagyok! – hallottam Totál hangját egy felborult szék alól.
Odébb rúgtam a széket, és láttam, hogy Totál a szeme kivételével
teljesen szürke lett. – De szívesebben lennék máshol, annyit mond-
hatok – morogta.
– Jelen – szólalt meg Agyar halk, nyugodt hangja, miközben kifej-
tette magát a szemközti falon tátongó, Agyar alakú lyukból. Aú. Ez
fájhatott.
– Ez nagy durranás volt! – rikkantotta Gázos, és talpra ugrott. Fa-és
faldarabok potyogtak le róla.
– Ez tízből simán egy tízes – gurult elő Iggy egy megrokkant asz-
tal alól. – Már a hanghatás miatt is.
A robbanást követő hátborzongató csendet megtörték a folyosó
felől érkező zajok. Megint parancskiáltásokat, fegyvercsörgést és
lábdobogást hallottunk. Bár a lábdobogás valamivel bátortalanabb
lett. A törmelék alól nyögések szűrődtek ki.
Egy gyors pillantással felmértem, hogy a csapat egyben van, és
útra kész, és közben észrevettem, hogy...
A pince falán tátongó lyukon, ami akkora volt, hogy egy kamion
áthajthatott volna rajta, kijuthatunk az éjszakába.
– Ó, nagyszerű! – mondta Böki.
309
Rámosolyogtam. A torkomat könnyek fojtogatták. A csapatnak
megint sikerült. Az életünk életveszélyek sorozatából állt. Újra és
újra megpróbáltak legyőzni minket, mi meg újra és újra megmutat-
tuk nekik, milyen fából faragtak bennünket. Nagyon büszke vol-
tam, nagyon dühös, és kezdtem érezni, mennyire fáj mindenem.
– Ezt jól csináltátok! – indultam el a lyuk felé. Gázos mellé érve
felemeltem a kezem: – Büszke vagyok rád! – pacsiztunk össze a le-
vegőben.
– Max? – Angyal úgy nézett ki, mint akit szürke lisztben hemper-
gettek meg.
– Igen, kicsim?
– Most már mehetünk?
– Hogyne! Ideje.
– Hogy lelépjünk innen! – kiáltotta velem a csapat.
– Totál! – tapsoltam egyet, aztán kinyújtottam a karom. A kis ku-
tya nekifutott, és beleugrott. Már nyújtotta a nyelvét, hogy meg-
nyaljon, de amikor észrevette, milyen pofát vágok, inkább meggon-
dolta magát.
Aztán mind a hatan – bocs, heten – kirohantunk a lyukon, és
olyan „mint a vadlibák"-at mutattunk be, hogy az már művészet
volt.
310
UTÓSZÓ
142.
AZT HISZEM, FELESLEGES MONDANOM, hogy nagy összebo-
rulás következett, elmeséltük egymásnak a kalandjainkat, a sebein-
ket nyalogattuk, és újra felhúztuk magunkat az egészen.
A cókmókunkkal napnyugtáig kelet felé repültünk. Everglades-
ben kerestünk egy száraz helyet, és leszálltunk rá aludni. Ki vol-
tunk facsarva, mint egy citrom, de legbelül boldogok voltunk, hogy
újra együtt lehetünk. Hogy újra győztünk.
Iggy, a fiatalabbak és Totál egyből összeestek. Rongyosan és ko-
szosán, ahogy voltak, ledobták magukat a földre, és összekuporod-
va elaludtak, mint a kölyökkutyák, én meg annyira boldog voltam,
hogy mind egyben vannak, hogy a szemem megtelt könnyel, és a
cseppek legurultak kék foltos arcomon.
Másnap Agyar mellém telepedett, és elfeleztük az utolsó húgy-
meleg kólánkat.
– A bajnokok reggelije – emelte a levegőbe a dobozt.
– Láttad, mi lett a másik Maxszel? – kérdeztem.
– Nem, sajnos nem – felelte. – Lehet, hogy meglépett.
Nagyot nyeltem a langyos kólából, és megöntöztem vele száraz
torkomat. Kész voltam bármikor újra találkozni a másik Maxszel.
De képtelen voltam rávenni magam, hogy megöljem. Ha meg-
ölöm a hamis Maxet, akkor az a Radírozó-Max vált volna belőlem,
akit a tükörben láttam. Arról nem is beszélve, hogy egyszerűen nem
lett volna helyes.
Fáradt voltam, vagy még pontosabban hulla, de amikor legutóbb
elaludtam, beragasztott szájjal ébredtem fel, és bedugtak egy izolá-
lótartályba, vagyis nem szívesen hunytam le a szemem.
A tartály. Beleborzongtam, ha csak rágondoltam is.
– Annyira rossz volt? – suttogta Agyar rám sem pillantva.
– Annyira – mondtam, és én is kerültem a pillantást. Aztán újból a
kólába kortyoltam.
A nap emelkedni kezdett, a levegő édes volt, meleg és tovább me-
legedett. Decembert írtunk. Mintha egy örökkévalóság óta mene-
311
kültünk volna. Fogalmam sem volt, meddig bírom még. Teljesen ki-
készültem, és a tartály meg a Hang miatt simán őrültnek éreztem
magam. És még mindig nem sejtettem, hogyan találnak ránk a Ra-
dírozok. Eszembe jutott Angyal kampányolása a vezetői szerepre,
és nem tudtam, mit gondoljak.
– Te tudtad, hogy a másik Max nem én vagyok? – kérdeztem.
– Persze.
– Mikor jöttél rá?
– Egyből.
– Hogyan? – faggattam tovább. – Ugyanúgy nézünk ki. Még a kar-
colásai és a sebhelyei is ugyanott vannak. A ruháimat viselte. Miből
jöttél rá?
Mosolyogva felém fordult, s én jobb kedvre derültem.
– Abból, hogy reggelit akart csinálni nekünk.
A következő pillanatban annyira kacagtunk, hogy még a könny is
kicsordult a szemünkből. Egymásnak dőltünk, és hosszú, hosszú
ideig szóhoz sem jutottunk a nevetéstől.
312
The Washington Examiner
Roland ter Borchtot ünnepelték kollégái
1999. január 23.
A világhírű, de nagy ellentéteket kiváltó genetikus, dr. Roland ter
Borcht tiszteletére estet rendeztek a Washington belvárosában talál-
ható Kennedy Központban, ahová csak meghívóval és szmoking-
ban lehetett belépni.
A kutatási területén úttörőnek számító tudós karrierje elején euró-
pai botanikusként dolgozott, kezdetben növényekkel végzett gene-
tikai kísérleteket, majd később áttért az emberi őssejt-kísérletekre. A
tudós szigorúan őrzött helyeken, és mindig egyedül dolgozott. Tu-
dományos jelentéseit üdvözölték a genetikusok, de a kísérleti mód-
szereit gyakran kritizálták. Ter Borcht visszafogottnak éppen nem
nevezhető beszédében elmondta a hallgatóságnak, hogy élete leg-
zseniálisabb kutatásán dolgozik, és viccesen hozzátette, hogy lelkes
szponzorokat keres. Pedig legnagyobb támogatója, az Itex nagysze-
rűen zárta az évet a tőzsdén, és egészen véletlenül ter Borcht a leg-
nagyobb részvényesük.
Eric A. Hogan
NEMZETKÖZI ITEX
2006. július 5.
Feljegyzés: Titoktartás
A legfrissebb kísérleteket és eredményeket tartalmazó adatbázis-
hoz való hozzáféréshez lépjen be a htttp://itex...com honlapra a
megadott felhasználónévvel és jelszóval.
A kézhez vétel után haladéktalanul semmisítse meg ezt a doku-
mentumot.
313
A versenyt azonnal felfüggesztették, de még a héten kitűzik az új
időpontot.
Az elhunyt személy kilétét addig titokban tartják, amíg a wa-
shingtoni rendőrök nem lépnek kapcsolatba a családtagjaival. Az
áldozat halálának körülményeit még vizsgálják.
314
Table of Contents
Title page
ELSŐ FEJEZET
SE SZÜLŐK, SE SULI, SE SZABÁLYOK
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
MÁSODIK FEJEZET
PARADICSOM VAGY BÖRTÖN?
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
315
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
HARMADIK FEJEZET
VISSZA AZ ISKOLÁBA
(A KISBETŰSBE)
40.
41.
42.
43.
44.
45.
45.
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
56.
57.
58.
59.
60.
61.
62.
63.
64.
65.
66.
67.
68.
316
69.
70.
71.
72.
73.
NEGYEDIK FEJEZET
OTTHON, ÉDES OTTHON
74.
75.
76.
77.
78.
79.
80.
81.
82.
83.
81.
85.
86.
87.
88.
89.
90.
91.
92.
90.
94.
95.
ÖTÖDIK FEJEZET
VISSZA A VILÁGMEGMENTÉSHEZ
96.
97.
98.
99.
100.
101.
102.
103.
104.
317
105.
106.
101.
108.
109.
110.
111.
112.
113.
114.
115.
116.
117.
118.
119.
120.
121.
122.
123.
124.
125.
126.
127.
128.
129.
130.
131.
132.
133.
134.
135.
136.
137.
138.
139.
140.
141.
UTÓSZÓ
142.
318
319
Tartalomjegyzék
Title page 2
ELSŐ FEJEZET 9
SE SZÜLŐK, SE SULI, SE SZABÁLYOK 9
1. 9
2. 12
3. 14
4. 16
5. 18
6. 20
7. 23
8. 25
9. 27
10. 29
11. 31
12. 33
13. 34
14. 37
15. 41
16. 44
17. 47
18. 50
19. 52
20. 55
21. 57
MÁSODIK FEJEZET 59
PARADICSOM VAGY BÖRTÖN? 59
22. 59
23. 61
24. 63
25. 65
26. 68
320
27. 70
28. 71
29. 73
30. 75
31. 77
32. 80
33. 82
34. 84
35. 85
36. 87
37. 88
38. 91
39. 93
HARMADIK FEJEZET 95
VISSZA AZ ISKOLÁBA 95
(A KISBETŰSBE) 95
40. 95
41. 97
42. 98
43. 99
44. 101
45. 104
45. 105
47. 107
48. 109
49. 110
50. 112
51. 114
52. 116
53. 118
54. 120
55. 123
56. 126
57. 128
321
58. 130
59. 131
60. 134
61. 138
62. 140
63. 142
64. 145
65. 147
66. 149
67. 151
68. 152
69. 154
70. 156
71. 158
72. 160
73. 161
NEGYEDIK FEJEZET 164
OTTHON, ÉDES OTTHON 164
74. 164
75. 166
76. 168
77. 170
78. 172
79. 174
80. 176
81. 178
82. 185
83. 186
81. 188
85. 190
86. 193
87. 195
88. 197
89. 199
322
90. 201
91. 203
92. 205
90. 207
94. 210
95. 213
ÖTÖDIK FEJEZET 214
VISSZA A VILÁGMEGMENTÉSHEZ 214
96. 214
97. 216
98. 219
99. 222
100. 225
101. 227
102. 230
103. 232
104. 234
105. 237
106. 239
101. 241
108. 244
109. 246
110. 248
111. 250
112. 252
113. 253
114. 255
115. 257
116. 260
117. 263
118. 266
119. 267
120. 270
121. 272
323
122. 274
123. 275
124. 278
125. 280
126. 281
127. 283
128. 285
129. 287
130. 288
131. 290
132. 293
133. 295
134. 297
135. 299
136. 301
137. 302
138. 304
139. 306
140. 308
141. 309
UTÓSZÓ 311
142. 311
324