2

Keresd a szerző ajándék novelláit:https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A remény hajnala 2015, 2017, 2018, 2019
A sötétség fogságában 2015, 2018
Eltitkolt múlt 2016, 2017, 2018
Viharos érzelmek 2016, 2019
Törékeny vonzerő 2017, 2018
Elvarratlan szálak 2017, 2018, 2019
Ördögi kísértés 2018
Arcátlan csábító 2018, 2019
Érzéki csábító 2019
Végzetes csábító 2019

Copyright © Anne L. Green

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-5929-69-4

3
 Olvasóimnak:

Semmi sem tart örökké. Niko és Olivia története sem.

Emlékszem még az érzésre, amikor leütöttem a történet
első betűit. Izgatottan vártam, hogy végre a kezetekbe
vegyétek a teljes sorozatot. Az idő elszállt, és Niko, a
csirkefogó személyiségével meghódította nemcsak az
én szívemet, de a tiéteket is. Ezzel a novellával
búcsúzik tőletek Olivia és Niko.

Habár az elválás mindig fájdalmas, ne féljetek, a

búcsú sem tart örökké!

4
 NIKO

Te vagy a küldetésem

„A legnagyobb küldetés teljesítéséhez nem kellenek

embertömegek. Elég egyetlen is. Az Egyetlen. Akinek te
teszed szebbé a napjait, te vigyázol rá, te örülsz, te
szomorkodsz, te aggódsz vele.”
(Csitáry-Hock Tamás)

Iszonyat hosszú út volt mögöttünk. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire

Amerikából Oroszország fölé ért a gépünk. Egy újabb küldetést
készültünk végrehajtani az FBI-os barátunk, Kurt megbízásából.
Nem igazán akartam kötélnek állni. Jó lett volna leállni végre.
Letelepedni, biztonságot teremteni a gyerekeink számára, de
nehezebb volt új életet kezdeni, mint gondoltam. Egy súlyos
adósság nyomta a vállam, és nem láttam a törlesztés végét.
Ugyanakkor rendkívül kíváncsi is voltam a szülőhazámra, amit
réges-rég elhagytam, így képtelen voltam nemet mondani a
felkérésre. De részemről az utolsóra.

5
 Megjelent előttem Brett arckifejezése, amikor bejelentettem neki:
végleg befejezem.
– Ez nem ilyen egyszerű, Niko – vakargatta a tarkóját.
– Sejtettem, hogy a szentbeszéded a szabad akaratról csak süket
duma – csattantam fel. – Soha nem fogsz elengedni minket. Örökké
a markodban tartasz majd – fújtattam.
Bűntudattal a tekintetében pillantott rám.
– Te is tudod, hogy megy ez.
– Hát persze – horkantottam fel. – Csak elgondolkodtam azon,
belegondoltál-e abba, mi lesz, ha Oliviával történik odakint valami.
Öt hónapos terhes! – világítottam rá az aggodalmam legfőbb okára.
– Az ott nem az Államok. Ha lebukunk, a gyerekeink lehet, hogy
sosem látják meg a napvilágot. Te tényleg képes lennél vásárra vinni
a bőrüket?
– Niko, én nagyon bírlak titeket, de az én kezem is meg van
kötve. Mit vársz tőlem?
– Meddig kell még szabad akaratomból neked dolgoznom? –
tettem fel a kérdést enyhe éllel a hangomban. Lomhán előredőlt, és
az asztal lapjára könyökölt.
– Mit szólsz egy alkuhoz?
– Nem kötök újabb alkut az FBI-jal. Egyszer már cserben hagytak
– húztam el a számat.
– De ezt az egyességet velem kötöd, nem velük – erősködött.
– Számomra a kettő ugyanaz – fontam össze a karom a
mellkasom előtt, ezzel is kinyilatkoztatva, nem áll szándékomban
beadni a derekam.

6
 – Ne csináld ezt! Olivia már igent mondott – rimánkodott. – Már
azt mondtam a CIA-nak, hogy sínen van a dolog.
– Mi köze ennek a CIA-hoz? – hőköltem hátra.
– CIA-s különleges ügynökök állomásoznak Moszkvában, és az
amerikai követségen jogi attasé beosztásban dolgoznak. Kínos, de
felmerült a gyanú, hogy az egyikük átállt a másik oldalra – tartott
hatásszünetet.
– Szóval a mi feladatunk, hogy kiderítsük, ki az, és kiiktassuk –
vontam meg a vállam, mintha olyan könnyű lenne közel férkőzni
egy mentességet élvező diplomatához.
– Nem egészen – szisszent fel. – Már tudjuk, ki az.
– Akkor nem értem. Tök egyszerű. Valaki elkapja egy sötét
sikátorban, és kész. Nincsenek jogi hercehurcák. Nem is kellünk mi
ehhez.
– Sajnos nem ilyen egyszerű. Olyan információk birtokában van,
amelyek veszélyt jelentenek az Egyesült Államokra. Meg kell
szereznünk a pendrive-ot, amelyen ezeket az adatokat tárolja.
– Ötletetek is van, hogyan csináljuk?
Gyanítottam, hogy igen. Túl óvatosan tálalta a dolgokat.
– Tulajdonképpen igen. A pasas üzletet kötött az oroszokkal –
sóhajtott fel.
Ismerem az emberi viselkedést. A lényeget, ami nagy
valószínűséggel kiveri majd nálam a biztosítékot, a végére
tartogatja.
– Itt valami bűzlik – fintorogtam, mire Kurt látványosan
körbepillantott, majd a fejét a konyha felé irányítva beleszagolt a
levegőbe.
7
 – Én nem érzem – pislogott értetlen arckifejezéssel. – Szerintem
mennyei illatokat áraszt a konyhátok. Mit főztök?
– Ne játszd a hülyét! Tudod jól, hogy nem erre céloztam –
emeltem meg a hangom. – Elő a farbával! – néztem rá szigorú
tekintettel.
– Kurt arra céloz – jelent meg mögöttem Olivia –, hogy mi
leszünk a vevők – dobta le magát mellém.
– Mert mi olyan orosz kinézetűek vagyunk? – írtam le egy kört az
arcom előtt.
– Nem te leszel a kulcsember, hanem én – rágcsált Olivia egy
darab sárgarépát, mint általában, mióta újra terhes volt. Az első
terhessége alatt aggódtam, mert egy falatot sem tudott enni az
állandó rosszullétei miatt. Az ikrekkel viszont megállás nélkül evett.
Szóvá tenni viszont még viccből sem mertem, mert kényes és
érzékeny időszakát élte. Gyomorégés, vonta meg a vállát, ha
rajtakaptam, hogy már megint tömi magát. Hozzá kell tennem, nem
zavart. Hiszen én is boldogabb voltam, mint valaha, hogy újra
várandós. Cseppet sem érdekelt, hogy 5, 15 vagy 20 kilóval
gyarapodik majd a végére. Egy dolog volt a lényeg: ő és a babák is
egészségesek legyenek. Eszem ágában sem volt kockáztatni az
egészségüket.
– Hogy micsoda? – szaladt az egekbe a szemöldököm. Olivia
mint csali? – Na, azt már nem!
– Murphy egy orosz nőt vár az átvételnél, ami jövő héten lenne
esedékes – könyökölt Olivia az asztal lapjára.

8
 – Ne hülyéskedjetek velem! Nem engedem, hogy egy ilyen
veszélyes akcióban részt vegyél! – jelentettem ki ellentmondást nem
tűrően.
– Ha ezt megcsináljátok nekem, ígérem, ez lesz az utolsó!
Esküszöm – könyörgött Kurt.
Hangosan felnevettem.
– És szerintetek a pasas vak? Nem tűnik majd fel neki Olivia…
másállapota? – fogalmaztam óvatosan.
– Előnyt kovácsolunk belőle. Ki feltételezné egy terhes nőről,
hogy kém – rebegtette a pilláit. Ahogy rájuk néztem, tudtam, hogy
alulmaradtam.
– De ez az utolsó – emeltem fel a mutatóujjam. – Nincs több
baráti szívesség! – acéloztam meg magam.
– Jól fizet ez a meló is – magyarázkodott Kurt.
– Nincs az a pénz, ami megérné, ha bajuk esik – préseltem ki
dühösen a fogaim között.
Egy pillanatnyi csendet követően Kurt újra megszólalt.
– Remek! Akkor minden a tervek szerint alakul.
Hát persze! Csak éppen nem az én terveim szerint.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem voltam ideges a többórányi
repülés alatt. Már nem volt visszaút. Egy olyan talajra készültem
lépni, ahová már évek óta nem tettem a lábam. Furcsa feszültség lett
rajtam úrrá, ha belegondoltam: ez az ország a hazám, mégsem
ismerem, számomra teljesen idegen. Mélyeket lélegeztem, hogy
nyugalmat erőltessek magamra. Igyekeztem kalandnak felfogni, de
ez esetben ez kicsit többről szólt. Meg voltam győződve arról, hogy

9
soha nem fogok már ebben az életben moszkvai levegőt szívni, de
tévedtem.
Az utazás közbeni merengésemből a párhuzamosan mellettünk
lévő ülésben egy fiatal srác hangos nyöszörgése zökkentett ki. A
stewardessek egyfolytában itatták és nyugtatták, mert a legkisebb
turbulenciánál is azt hajtogatta, hogy lezuhanunk és meghalunk.
– Mi baja a bácsinak? – pillantott fel rám ártatlan tekintettel
Kevin, a fiam. Újra a falfehér srácra pillantottam, majd vissza a
fiamra. Beszari, de ezt ugye csak nem mondhatom egy
háromévesnek.
– Nem kísérte el az anyukája – kerestem egy hihető magyarázatot.
– Emiatt szomorú.
– Istenem, Niko! Ne mondj neki baromságokat! Nem hülye, csak
gyerek! – emelte ki az ölemből Olivia. – A bácsi egyszerűen csak fél
a repüléstől – tisztázta gyorsan a helyzetet.
– Miért fél? – pislogott Kevin hatalmas zöld szemmel, ami pont
olyan volt, mint az édesanyjáé.
– Mert ha leesünk, meghalunk – horkantott fel a közvetlenül
mellettünk ülő fazon. Kevin szemöldöke az egekbe szaladt, Olivia
pedig az újságját lapozgató férfi felé pördült.
– Hallotta már a mondást: hallgatni arany? – szűrte ki a fogai
között vehemensen. A férfi farkasszemet nézett Oliviával, majd a
gömbölyű hasára siklott a tekintete. Kiolvastam a szeméből a
gondolatait: Rohadtul nem érdekel.
– Én a maga helyében meg sem szólalnék – emeltem a
mutatóujjam a szám elé. – Vagy nőgyógyász talán? – néztem a
szemében ártatlanul.
10
 – Dehogyis! Honnan veszi ezt a marhaságot? – morgolódott.
– Ezt engedi feltételezni. Csak egy nőgyógyász lenne olyan bátor,
hogy felizgat egy állapotos nőt több ezer méter magasságban –
magyaráztam. – Ugye maga sem akar a levegőben levezetni egy
szülést? – szúrtam oda.
A pasas elgondolkodva Olivia hasát méregette.
– Az orvos nem akarta engedni a repülést – folytattam suttogva,
mintha egy bizalmas információt osztanék meg vele. – Ideges típus
– mutogattam Oliviára a háta mögött. – A doki attól tartott, hogy
feszültté válik, és ettől beindul a koraszülés. Magának bevallom,
kicsit aggódom. Ikreket várunk – hajoltam még közelebb. – Ugye
most már megérti, miért fontos a nyugalma az utazás alatt? Ha
valami nedveset érez, nagy szarban leszünk, maga is, én is –
grimaszoltam.
Az ürge úgy tett, mintha nem zaklatta volna fel a beszámolóm, de
én láttam rajta, hogy Oliviát és a hasát fürkészi, és lopva az ülését
tapogatja, azt ellenőrizve, nem folyt-e oda bármiféle nedvesség,
mire belém bújt a kisördög. Amikor senki sem figyelt, lecsavartam
az ásványvizes palackom tetejét, és észrevétlenül a padlóra
löttyintettem a vízből pontosan Olivia alá, majd úgy tettem, mintha
Kevinnel lennék elfoglalva.
– Mikor szállunk már le? – fészkelődött Olivia a székében. – Irtó
idegesítő már ez a pozíció – zúgolódott. A férfi felpillantott rá, majd
lesütötte a szemét.
– Mi a… – ugrott fel a székében egy pillanattal később. Láttam a
tekintetében a rémületet. – A rohadt életbe! – szaladt ki a száján,
ahogy tanulmányozni kezdte Olivia alatt a tócsát.
11
 – Aú! – jajdult fel, majd görnyedt össze mellettem Olivia. – Vedd
át! – nyomta a kezembe Kevint fájdalmas arckifejezéssel. A férfi
arca holtsápadt lett. Egy pillanatra én sem tudtam, mi történik.
Olivia arcát tanulmányoztam, aki félreérthetetlenül szenvedett.
– Csináljon már valaki valamit! – zihált a férfi.
– Üljön le! – sietett felénk a stewardess. – Már kigyulladt a
biztonsági övek bekapcsolását jelző fény – figyelmeztetett
bennünket. – Hamarosan leszállunk!
– De ez a nő itt mellettem szülni fog! – ordítozott a pasas
pánikkal a szemében. – Elfolyt a magzatvize! – hadonászott
idegesen.
– Kutya bajom! – ingatta a fejét Olivia. – Csak elzsibbadt a lábam
– közölte higgadtan. – Ez pedig – vizslatta az alatt csordogáló
folyadékot – nem én vagyok.
A férfi látszólag megkönnyebbülten visszaült a székébe, de
kigombolta az inge legfelső gombját, és meglazította a
nyakkendőjét.
Már éppen kezdtem jól szórakozni, amikor legnagyobb
sajnálatomra földet értünk. Az ismeretlen fazon türelmetlenül dobolt
az ujjával a karfán, amíg végiggurultunk a kifutón. Szinte még ki
sem nyitották az ajtót, kilőtt, mint egy nyílvessző.
Oliviára siklott a tekintetem, majd összeütöttük az öklünket.
– Nyomorult! – mondtuk ki szinte egyszerre.
– Remek alakítás volt! – dicsértem meg. – Még engem is behúztál
a csőbe egy röpke pillanatra – ismertem el.
– Miről beszélsz? Én csak folytattam, amit elkezdtél – kuncogott
jó kedélyűen. – Így jár, aki kémekkel kezd – kacsintott felém.
12
Pár perccel később Kevinnel a karomban léptem ki a gépből.
Összeugrott a gyomrom, visszatért a korábbi nyomasztó érzés. A
sebeim égni kezdtek, a múltamra emlékeztettek. Annyiszor
szajkóztam magamban, hogy nem a múltam határozza meg a
jövőmet, de az élet nem ezt bizonyította.
A szállásunk elfoglalását és Kevin elhelyezését követően az első
lépésünk a város feltérképezése volt. Csak kicsit más szemmel tettük
meg ezt, mint a turisták. Moszkva első érzésre is tipikusan olyan
város volt számomra, amit meg kell fejteni. Hihetetlen mélységeket
és titokzatos bugyrokat rejtett magában. Habár fel voltunk készülve
a klímára, szokatlan volt az áprilisi tél és a havas eső. Még ha én
anyanyelvemként beszéltem is az oroszt, furcsa volt, hogy tízből
kilenc ember nem beszél angolul és semmilyen más nyelven sem az
anyanyelvén kívül.
– Ezért választottak engem erre a feladatra – fürkészte az arcomat
Olivia, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Folyékonyan
beszélek oroszul, és tapasztalatom is van a kémkedésben – fejtette
ki.
Nem lepődtem meg, hogy olvas bennem. Az isten tudja, hogyan,
de ez remekül működött köztünk. A szó szoros értelmében egy
hullámhosszon voltunk.

13
 Nem válaszoltam. Nem lett volna értelme újra vitába szállni vele,
érvelni, miközben ő már döntött. Nem is fárasztottam vele magam.
Felesleges energiaégetés lett volna.
– Tökéletesen bele kell olvadnunk a környezetbe – pásztáztam az
embereket. – Senki nem emlékezhet ránk utólag, és semmilyen
tekintetben nem tűnhetünk ki a tömegből. Ha minden úgy megy,
ahogy elterveztem, senki nem emlékszik majd ránk.
– Bízhatsz bennem – húzta féloldalas mosolyra a száját.
Pontosan ettől tartottam. Ha Olivia beindult, olyan volt, mint egy
matrjoska baba. Számtalan személyiség lakozott benne, és sosem
tudhattam, pontosan melyikhez van szerencsém. Hihetetlen
ügyességgel használta ki a női fifikát. Mesteri fokon tanulta meg
pillanatok alatt elváltoztatni a külsejét. Az emberi arc kirakós játék.
Ezt Olivia is felismerte. Elég volt egy-két jellegzetességet
eltorzítani, elhomályosítani, vagy éppen ellenkezőleg, kiélesíteni, és
már én sem ismertem rá. A kedvencem az volt, ahogy a hosszú
hajával játszott. Volt, hogy összefogta a feje tetejére, felcsavarta
kontyba, de a végét a homlokára engedte. Ettől úgy festett, mintha
frufruja lenne. Teljesen más lett tőle az arca. Sokszor csak ámultam.
Habár azt gondoltam az elején, milyen nehéz lesz Oliviával
felszívódni, rá kellett jönnöm, nemcsak hogy remekül csinálta, de
még élvezte is, hogy mindennap más nő bőrébe bújhat.
– Gyere! Együnk valamit! – karoltam át.
– Már azt hittem, sosem kerítesz sort az evésre.
Megtorpantam, és egyenesen a szemébe néztem.
– Csak tudnám, hová fér beléd ez a rengeteg kaja.

14
 Az alakja az elfogyasztott étel mennyiségével ellentétben
tökéletes volt. A szépsége túlnyúlt a genetikán.
– Egy hihetetlenül szexi, szuperintelligens és kíméletlen kémnő
vagy, aki a bombázó alakjával teljesen levett a lábamról – hajoltam
le hozzá, és loptam egy csókot.
– Ne hízelegj! – somolygott. Átkarolt, majd csillogó szemmel
folytatta: – Inkább mutasd, hol és mit eszünk! – nézett rám olyan
áhítattal, mint szex előtt.
– Remélem, vevő vagy valami újra – préseltem szorosan
magamhoz.
– Veled bárhol, bármikor – siklott a tenyere a fenekemre.
– Livi! – kaptam el a kezét.
– Mi rosszat mondtam? Ki vagyok éhezve. Ennék már egy jó
kolbászt – kuncogott a saját viccén.
– Ez nem Prága! – utaltam a legutóbbi küldetésünk helyszínére,
ahol az utcai grillkolbászok illata miatt szinte lecövekelt. – Itt más
specialitásokkal ismerkedhetsz meg – tereltem el a szót, mert
kezdett szűk lenni a nadrágom.
– Nyitott vagyok bármire – kacsintott felém. Hangosan
sóhajtottam, és a kiszemelt étterem felé tereltem.
– Rendes volt Kurttől, hogy gondoskodott bébiszitterről. Jó így
kettesben. Mikor is volt utoljára ilyen? – bújt szorosan hozzám.
– Addig állj fél lábon, amíg Kurt valamit jó szándékból tesz. Csak
azt akarta, hogy a feladatunkra koncentráljunk – nyeltem egyet, mert
keserű lett a szám íze.
– Az most mindegy! – furakodott még közelebb. – Akkor is jó így
együtt!
15
 Ahogy beértünk az étterembe és helyet foglaltunk, Livi már az
étlapot bújta. Átnyúltam az asztal felett, és kivettem a kezéből.
– Akkor most elmondok pár dolgot, amit az oroszokról tudnod
kell – vágtam a közepébe.
– Nem lehetne evés közben? – nézett rám esedező tekintettel.
– Félek, nem figyelnél rám eléggé! – forgattam a szemem.
– Ami azt illeti, éhesen sem tudok. A lányok már reklamálnak –
simogatta a hasát.
Visszaadtam neki az étlapot, miközben a fejem csóváltam, Olivia
pedig már rá is vetette magát a menüsorra.
– Az orosz konyha legfontosabb elemét a levesek alkotják. A
világon sehol nincs akkora szerepe az étkezésben a leveseknek, mint
Oroszországban. Itt, ha nem eszel levest, rögtön gyanús vagy –
oktattam ki.
– Azzal nem lakom jól. Ez nem elég indok valami laktatóbbhoz?
– kereste a pillantásom.
– Nem!
– Hmm. Akkor segíts kicsit! Borscs vagy uha?
– A borscs sok helyen inkább már egytálételnek számít, annyira
gazdag és sűrű.
– Akkor azt kérek – csillant fel a szeme.
– Én a helyedben nem sietném el – figyelmeztettem, tudva, hogy
nem táplál baráti viszonyt a céklával. – Elég jellegzetes étel, de ha
nem bírod a céklát meg a káposzta savasságát, akkor inkább válassz
valami mást. Én nagyon szeretem, de neked nem biztos, hogy ízlene.
– Akkor te egyél azt, én meg a másikat kérem – tette le az étlapot.

16
 – Az uha alapja meg hal – köszörültem meg a torkom, mert
tudtam, hogy a halat sem szereti.
– Éhen fogok halni – ejtette kétségbeesetten hátra a fejét.
Felvettem az étlapot, majd elé toltam.
– Rendelj szoljankát! „Mindent bele” leves.
– És hol a csapda?
– Nincs csapda. Bár az is igaz, hogy millióféle verziója létezik.
Ezzel a levessel kapcsolatban pont az a lényeg, hogy bármi
belekerülhet.
– Nem eszem meg bármit – tiltakozott, majd egy gondolattal
később folytatta: – De most éhes vagyok!
Mialatt vártuk, hogy a pincér meghozza a rendelésünket, Oliviát
méregettem.
– Tudtad, hogy bár az orosz nők állítólag karrieristák, elsősorban
mégis anyának és feleségnek tartják magukat, és a családjukért
készek lemondani még a munkájukról is? – céloztam arra, hogy
ideje lenne már nekünk is leállni. – Úgy tartják, az orosz nő a
legtökéletesebb választás. Házias, otthont teremt, gondoskodik a
rendről, tiszta ruháról, meleg ételről.
Olivia félrebiccentett fejjel hallgatott. Megmosolyogtatott a
látványa.
– Nemcsak a gyerekek anyjává válnak, hanem a férjükévé is.
Már-már rögeszmésen ellenőrzik, hogy a férj elég melegen öltözött-
e. Aggódnak, hogy biztos nem éhes, és éjszaka betakargatják,
amikor azt gondolják, a férfi nem veszi azt észre – utaltam az ő
szokásaira.

17
 – Ez is bizonyítja, hogy orosz nőnek nem csak születni lehet –
somolygott.
– Takarékoskodni viszont nem tud – kuncogtam, mert eszembe
jutott a legutóbbi sms, amikor kártyával fizetett. – A férfinak, aki
egy orosz nő mellett teszi le a voksát, fel kell készülnie, hogy
maradéktalanul elköltik a pénzét – húztam őt tovább. – Köztudott,
hogy az orosz nő, ha egyszer kinéz magának egy drága holmit,
akkor bizony azt meg is veszi.
– Leárazás volt – védekezett.
Hangosan elnevettem magam, mert mindig szerettem heccelni
azzal, hogy mennyit költ, de valójában legkevésbé sem érdekelt.
Imádtam látni a szemében azt a bizonyos fényt, amikor
megkaparintott egy áhított darabot.
– Szeretlek, és rettenetesen féltelek, Livi! – bukott ki belőlem. –
Nekem te vagy az igazi. Ha veled történik valami, azt én biztos nem
élem túl.
Átnyúlt az asztal felett, és megfogta a kezem.
– De nem fog! Bízz bennem! Két gyerekkel a hasamban is
megcsinálom. Te voltál a mentorom. Ha hibáznék is, ott vagy, hogy
figyelmeztess. Vigyázol rám. Én nem félek!
– Túl nagy terhet teszel ezzel a nyakamba.
– Csak úgy éri meg csinálni valamit, ha jól csináljuk. Ezt tőled
tanultam.
– Könnyűnek is hangzik, csak fura a te szádból hallani.
Az ebéd után sétálva indultunk vissza a hotelünkbe. Lépten-
nyomon ámulatba estem. Emlékeimben élt a város, de minden olyan
messzinek és álomszerűnek tűnt. Nem rémlett, hogy a Vörös tér
18
ilyen hatalmas. Alig tértem magamhoz az egyik ámulatból, rögtön
szembetaláltam magam a Boldog Vazul-székesegyházzal, ami még
ebben a ködös, szürke időben is úgy tűnt, mintha ezer színben
pompázna.
– Nem hinném, hogy ezt az ember szavakba tudja önteni, ezt
tényleg látni kell – csodáltam az elém táruló látványt.
– Nemhiába vakíttatta meg a legenda szerint Rettegett Iván az
építészét, hogy sehol máshol ne építhessen még egy ilyen gyönyörű,
különleges templomot – karolt belém Olivia. Meglepett a
tájékozottsága.
– Utánanéztem mindennek – sandított felém. – A központi eleme
a kis hagymakupolával ékesített torony. A nyolc kisebb templomot
pedig a győztes csaták napjának védőszentjeiről nevezték el –
folytatta, mialatt ő is a székesegyházat tanulmányozta. – Mintha egy
hatalmas, színes cukormázzal bevont sütemény lenne az egész –
nyelt egy nagyot, mire hangosan felnevettem.
– Kimaradt a desszert? – cukkoltam.
– Ne légy bunkó! – lökött oldalba. – El sem tudod képzelni,
milyen szörnyű ez az állandó éhség.
Valóban nem tudtam elképzelni, ahogy azt a csodát sem, ami épp
a testében zajlott le. Átkaroltam, nyomtam egy puszit a halántékára,
majd visszatértünk a szállodába, ahol együttes erővel alaposan
áttanulmányoztuk az ügyünk anyagát, beleértve a követség
biztonsági rendszerét, különös gonddal a kiszemeltünk, Murphy
irodájára.
– Bejutni mindig egyszerűbb – sóhajtottam fel.

19
 – Nem hiszem, hogy a követséget választaná a találkozás
helyszínéül. Valami semleges területre fog csalni – nyalogatta a
jégkrémeskanalat Olivia.
– Én a helyében házon belül csinálnám. Hiszen ki feltételezné
bárkiről is, hogy pont a követség épületében fogja elkövetni az
árulást, eladni az információkat. Minden eshetőségre fel kell
készülnünk – görnyedtem újra a tervek fölé. Tudni akartam, vész
esetén van-e menekülő-útvonal.

20
 OLIVIA

Az utolsó megbízás

„A legszebb szerelmi történetek azok, melyek örökké tartanak.”

(A semmi közepén c. film)

A Moszkvába érkezésünket követő napokban felgyorsultak az

események. Minden időmet azzal töltöttem, hogy az orosz Szása
Abova bőrébe bújjak. Napokon keresztül tanulmányoztam a halott
nő életútját, szokásait, életkörülményeit. Niko tehetségének hála
minden gond nélkül feltörtük a nő levelezőrendszerét.
Visszaolvastam a leveleit, és ezáltal igyekeztem felvenni a
kommunikációs szokásait. Pár nap elég volt, hogy tökéletesen Szása
Abovává váljak.
Az utolsó levélváltásból egyértelműen kiderült, Murphynél volt a
labda. Neki kellett jelentkeznie a nőnél, így nem tehettünk mást,
mint vártunk. A várakozásunk során az is kiderült számunkra, hogy
Abova azért halott, mert a CIA elkövette azt a hibát, hogy idő előtt
akart lecsapni a nőre, aki nem adta könnyen magát. A tűzharc során
azonban életét vesztette, a hatóságok pedig igyekeztek, hogy a

21
halálhíre ne lásson napvilágot. Világossá vált, hogy ezért kellettünk
éppen mi, pontosabban én. Olyan személyre volt szükség, aki a
leghitelesebben játssza el az orosz nő szerepét. Kockázatos lett
volna, ha kiderül Abova halála, és Murphy új vevőt keres, vagy ami
még rosszabb, bizonyítékok hiányában lapít és megússza. Félő volt,
hogy szem elől tévesztik a pendrive-ot. A CIA olyan közel járt már a
célhoz, nem engedhették meg maguknak, hogy visszakerüljenek az
alapvonalra, ezért kértek fel a feladat végrehajtására.
Mi nem szerepeltünk egyetlen nyilvántartásban sem, de még ha
szerepeltünk volna is, Niko múltjával már nem volt ember, aki
megmondhatta volna, valójában melyik oldalon is állunk. Nikónak
nem volt éppen a legjobb ajánlólevele. Tökéletes alanyok voltunk,
de ugyanakkor aggasztó volt, hogy feláldozhatóak is. Tisztában
voltunk vele, ha bajba kerülünk, senki nem siet majd a
segítségünkre, csak magunkra számíthatunk.
Egy héttel később meg is jött a várva várt e-mail Murphytől, aki
továbbra is meglehetősen óvatosan fogalmazott. Nem derült ki
egyértelműen, miért is hív találkára. Nem tett egyértelmű ajánlatot,
többnyire rébuszokban írogatott. Annyi viszont egyértelmű volt,
hogy személyes találkozóra invitált a követségre, ahogy Niko azt
megjósolta. Hasonló virágnyelvet használtam én is, és elfogadtam a
meghívást. Elkezdődött. Én pedig maximálisan készen álltam.
A találka napján, amikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján, Niko
megnyúlt ábrázatával találtam szemben magam. A hosszú szőke
hajamat ugyanis feketére festettem, pontosan olyanra, mint amilyen
Abováé volt, majd mivel levágni nem akartam a hajam, tincsenként

22
felcsavartam, és rögzítettem. Az eredmény rövid Kleopátra-frizura
lett. Egy teljesen új külső.
– Szása Abova, ha végeztél a munkával, megtennéd, hogy
hazaküldöd a feleségem? Beszédem volna vele – köszörülte meg a
torkát Niko, miután tetőtől talpig feltérképezett. – Eszméletlen
dögösen festesz – lépett felém.
– Inkább veszélyesen – incselkedtem vele.
– Hová rejtetted a hasadat? – nyúlt felém. Belepirultam, mert
eszembe jutott, hogy mennyit bújtam a netet a molett divat után
kutatva.
– Minden a ruhán múlik – húztam ki magam. – Ez a tunika ápol
és eltakar, és szinte bármivel kombinálhatom, nagyon kényelmes és
praktikus viselet. Felvehetek hozzá magas sarkút, ami még nyújt is
az alakomon – tártam szét a karom, és megpördültem előtte.

Egy órával később a követség épülete előtt várakoztam Nikóval az

autóban.
– Légy nagyon óvatos! Szépen kérlek, hogy ne kockáztass! –
idegeskedett.
– Ne aggódj! Bemegyek, átadom a pénzt, és kihozom a pendrive-
ot. Ennyi.
– Amint bent vagy, aktiváld a telefonodon az árnyékolót, amitől
látszólag kikapcsolt állapotba kerül. Várok öt percet, majd felhívlak,

23
így automatikusan, jelzés nélkül, rejtve lehallgatom és rögzíthetem a
beszélgetéseteket.
Déjà vu érzésem támadt. Használtuk már ezt a technikát. Láttam
rajta, hogy nagyon ideges. Odahajoltam hozzá, és nyomtam egy
csókot a szájára.
– Tudom, hogy mióta megismertelek, mindig te vigyáztál rám, de
már megtanítottad, hogyan vigyázzak magamra. Óvatos leszek,
ígérem.
– Rettegek, mi lesz, ha nem jössz ki többé azon az ajtón. Hagyjuk
inkább az egészet a francba! Menjünk haza! – szedte szaporán a
levegőt.
– Még ma este felülünk arra a gépre a pendrive-val a zsebünkben.
Azzal a kis vacakkal megválthatjuk végre a szabadságunkat –
kötöttem az ebet a karóhoz.
– Csak az enyémet – suttogta felém. – Te most is szabad vagy.
– Én nélküled sosem lehetek boldog. Szükségem van rád, Niko!
Mihez kezdenék nélküled – siklott a tenyerem a hasamra.
– Az elkövetkező fél órában húsz évet fogok öregedni – hunyta le
a szemét.
– Remélem, azért felismerlek még, amikor kilépek – kuncogtam
bele a következő csókba, majd megragadtam az aktatáskám, és
eltéptem magam tőle, kiszálltam az autóból, és magabiztosan
indultam meg az épület felé. Nem néztem vissza rá, mert képes lett
volna a puszta pillantásával elbizonytalanítani.
Beléptem az épületbe, és újra szembesültem az oroszok szigorú
biztonsági ellenőrzésével. Az irataim átvizsgálása után következtem
én. Szinte már zaklatásként éltem meg, hogy le kellett vennem a
24
cipőmet, az ékszereimet, majd még egy motozáson is átestem. A
jéghegy csúcsa volt, amilyen mogorvák és ridegek voltak a
biztonságiak, már-már úgy éreztem, nem is egy követségre készülök
belépni, hanem egyenesen valami börtönbe kell bevonulnom.
Miután túlestem a procedúrán, egy speciális billentyűkombináció
segítségével aktiváltam a mobilomat, amíg felkísértek Albert
Murphy irodájába.
A pasast már a képekről jól ismertem. Oroszul üdvözölt, így
oroszul folytattuk le a társalgást. Tisztában voltam vele, hogy ez
számára egy teszt. Abova orosz volt, így ha hibázom, hamar
lebuktam volna. Szerencsére nem jelentett gondot a kommunikáció.
A Nikóval való együttélésem során akadt olyan időszak, amikor
csak oroszul beszéltünk otthon. Ennek többnyire az volt az oka,
hogy Kevin is hozzászokjon mindkét nyelvhez.
– Elhozta, amiben megállapodtunk? – tért a tárgyra egy kis idővel
később, immár angolul. Tisztában voltam vele, hogy Abova csak
törte az angolt, ezért úgy tettem, mintha nem érteném. Murphy
látszólag megkönnyebbült, és elismételte a kérdést oroszul is, mire
felemeltem a táskát.
– Remek! – biccentett.
– És a pendrive? – vontam fel a szemöldököm, mire kihelyezett
egy adattárolót az asztalra.
– Ellenőriznem kell a tartalmát – kaptam elő a laptopom. Nikónak
hála, már az informatikához is többet konyítottam, mint azt valaha
reméltem. Miután mindent rendben találtam, összecsaptam a gépet,
majd felálltam.
– Akkor végeztünk is! – nyugtáztam a győzelmet.
25
 Már éppen elindultam az ajtó felé, amikor utánam szólt angolul:
– Megállj!
Egy pillanatra megtorpantam, de úgy tettem, mintha nem érteném,
mit akar, egészen addig, amíg meg nem hallottam azt a semmivel
össze nem téveszthető hangot. A hátam mögött kibiztosítottak egy
pisztolyt. Lassan fordultam meg. Jól hallottam. Egy fegyver csöve
szegeződött rám.
Basszus! Lebuktam.
– Nem tudom, ki maga, de egy biztos, nem Szása Abova –
jelentette ki, majd odalépett hozzám, és kitépte a kezemből a
táskámat.
Nem értem, mit rontottam el. Végiggondoltam minden
mozdulatomat, mióta beléptem. Úgy öltöztem fel, akár egy igazi
orosz dáma. Tűsarkú cipő, vörös rúzs, szőrmebunda, hatalmas
kucsma és elegáns ridikül. Minden pontosan olyan rajtam, mint egy
orosz nőn.
– Mivel buktam le? – szólaltam meg angolul, miközben
megadóan eresztettem le a vállam.
– Maga semmivel. Vártam, mikor árulja el magát, de az alakítása
tökéletes volt.
– Akkor honnan veszi, hogy nem Szása vagyok? –
kíváncsiskodtam, és igyekeztem húzni az időt. Nikónak mindig volt
B terve.
– Onnan, hogy Szása Abova halott – lépett közelebb. – Nekem is
megvannak az informátoraim. Kinek a megbízásából van itt? –
bökte az oldalamba a pisztoly csövét.
– Senki kutyája nem vagyok – szűrtem ki a fogaim között.
26
 – Nem hiszek magának. Biztos a CIA-nak dolgozik – ragadta meg
a vállam. Akkor vette csak észre a kerekedő pocakomat, amit már
nem tudott elrejteni a tunika. Kiült a döbbenet az arcára, és
elengedett.
– A CIA sosem küldene egy terhes nőt bevetésre, nem igaz? –
húztam ki magam. – Abova halott, én pedig fizettem. Nem mindegy
magának, kinek a pénzét költi el? – mosolyogtam a képébe.
– Itt nem a pénz a lényeg. Maga amerikai. Ugyan mi lehet a célja
a pendrive-on lévő anyaggal, ha nem az, hogy visszaadja nekik? –
méltatlankodott.
– Lehet, hogy én amerikai vagyok, de a férjem orosz. A nevem
Olivia Volkova. Ezt könnyen ellenőrizheti. És nincsenek oda a
férjemért az FBI-nál – sétáltam vissza a székemhez. A félelemnek
halvány jelét sem adtam, habár legbelül reszkettem, mint a
nyárfalevél. A sors próba elé állított. Itt volt az ideje, hogy
kamatoztassam minden tudásom. Niko nélkül kellett kidumálnom
magam a kutyaszorítóból.
Murphy még mindig rám szegezte a fegyverét, de a gépével
babrált. Miután ellenőrizte az állításom, elismerően bólogatott, majd
összeszűkült tekintettel a gondolataiba merült.
– Nem bízom magában! – jelentette ki, miután leellenőrzött.
– Ahogy én sem magában – kontráztam.
– Egy amerikai nő, aki egy orosz bűnözőhöz megy férjhez?
Ó, ha tudná! Hangosan felnevettem.
– Maga pedig egy amerikai diplomata, aki jogi attaséként
információkat ad el az oroszoknak. Nem tudom, melyikünk a

27
rosszabb. Egy oldalon állunk. Mindkettőnket elárult a hazánk –
utaltam a haragjára, amit érzett.
Kurt tájékoztatott róla, hogy Murphy a hazáját okolta, amiért
tönkrement az élete. A menyasszonya bátyjának ugyanis
terrorszervezetekhez volt köze, ami miatt nem kapta meg a vízumot,
így még a látogatáscélú tartózkodási engedélyt sem. A nő pedig
megunta a hosszas várakozást, és a távkapcsolat helyett szakított
Murphyvel. Murphy hiába mozgatott meg minden követ, elveszítette
őt. Úgy érezte, hogy hiába tesz meg mindent a hazájáért, azok a
fülük botját sem mozdították érte, amikor a segítségüket kérte. A
bosszú mellett döntött.
– Nézze! Maga is ugyanazt akarja, amit én. Én tudom, kinek a
kezében lenne annak a legjobb helye – intettem a fejemmel a táskám
irányába, amelyben ott lapult a pendrive. – Vagy meggondolta
magát? Felébredt a lelkiismerete?
Igyekeztem a lehető legnagyobb megvetéssel járatni rajta a
tekintetem. Hatott. Murphy leeresztette a fegyverét. Magabiztosan
felálltam, majd az asztalhoz léptem, és leemeltem róla a táskámat.
Murphy bizonytalansággal a tekintetében követte a mozdulataimat.
Beszarás!Hisz nekem. Igazán csak most lettem az átváltozás
nagymestere.
– Ha bármikor eladna valamit, csak nekem szóljon – bújtam bele
magabiztosan a bundába.
– Hiszen azt sem tudom, hol keressem – kerekedtek ki a szemei.
Sajnáltam szegényt. Egyértelmű volt, hogy először csinált ilyet.
Szörnyű volt belegondolni, mi vár majd rá ezek után.

28
 – Ahol most is – somolyogtam. – Öröm volt magával üzletet kötni
– indultam el újra az ajtó irányába.
Mély levegőt vettem, amikor kiléptem a folyosóra és becsuktam
magam mögött az ajtót. Szerencsétlen balek! Nemsokára érte
jönnek, és nem kell sok idő hozzá, hogy rájöjjön, átejtették.
A szívem még mindig a torkomban dobogott, így kettesével
szedtem a lépcsőfokokat, ahogy kifelé siettem az épületből. Ahogy
elhaladtam az egyik oszlop mellett, valaki elkapta a karomat. Kis
híján felsikoltottam, de megcsapta az orrom az illata.
– Niko! – pördültem felé. – Mi az ördögöt keresel te itt? Hogy
jutottál be? – kerestem a pillantását.
– Érted indultam. Gyere! – karolt belém. – Tűnjünk el innen! –
vonszolt a kijárat felé, azon az útvonalon, amit előre kidolgozott arra
az esetre, ha valami gond adódna. Ahogy kiértünk a szabad
levegőre, kiabálni kezdett velem.
– Soha többé nem csinálhatod ezt, megértetted?
Minden ízében remegett.
– Gőzöd sincs, mit éltem át – hajolt le, és megtámaszkodott a
térdén.
– Jól vagyok! Kivágtam magam. Büszkének kellene lenned rám –
álltam mellette értetlenül.
– Az is vagyok, csak közben lábon kihordtam egy infarktust –
lélegzett mélyeket. Felhúztam magamhoz, és a nyakába
csimpaszkodtam.
– Vége van! Ideje hazamennünk – suttogtam a fülébe.

29
 – Haza… Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nincs
olyanom. Én ott érzem magam otthon, ahol te és a gyerekek velem
vagytok – fújta ki a levegőt.
– Tulajdonképpen ide is szívesen visszajönnék – vontam meg a
vállam, de Niko szigorú tekintetére hozzáfűztem: – Turistaként,
természetesen. A gyerekeinknek egyszer meg kell ismerniük a
gyökereiket.
– Meg is fogják, de nem most – karolt át. – Jelenleg nincs más
vágyam, csak hogy biztonságban lássanak napvilágot.
Pár nappal később leszállítottuk a pendrive-ot és a felvett
beszélgetés anyagát Kurtnek. Murphyt hazatoloncolták, ahol
hazaárulás vádjával kellett szembenéznie.
Niko és én felmarkoltuk a megbízásért járó pénzt, Kurt pedig nem
zaklatott minket többé. Megelégedett az előléptetéssel, amivel
díjazták a sikeres akciót.
Hónapokkal később én és Niko egy sokkal izgalmasabb
vállalkozás küszöbén álltunk. Megszülettek az ikerlányaink, Hilary
és Kimberly, és attól kezdve boldogságban és nyugalomban
éltünk… volna… De az élet minden egyes nap tartogatott újabb és
újabb kalandokat, amit mi cseppet sem bántunk, mert tudtuk, a
csodálatos érzéseink egymás iránt örökké megmaradnak, és soha
semmi nem állhat közénk.

30