Elrontott életek - Regretting You

Colleen Hoover
Könyvmolyképző (dec 2021)

Címke: romantikus, regény

romantikusttt regényttt
HOGY SZEDD ÖSSZE A SZILÁNKOKAT, HA NINCS RAGASZTÓ,
AMI EGYBEN TARTJA?
Morgan Grant és tizenhat éves lánya, Clara, a legkevésbé sem
szeretne hasonlítani egymásra.
Morgan elszántan meg akarja óvni a lányát attól, hogy ugyanazokat
a hibákat kövesse el, mint ő maga: túl fiatalon teherbe essen és férjhez
menjen. Morgannek akkor félre kellett tennie az álmait.
Clara nem akar anyja nyomdokaiba lépni. És az ő kiszámítható
anyukájával amúgy sincs bennük semmi közös, fikarcnyi sem.
Harcos természetükkel és egymásnak ellentmondó céljaikkal
Morgan és Clara rettentő nehezen tud együtt élni. Csak Chris tud békét
hozni a családi otthonba, Morgan férje, Clara apukája, a család
oszlopa. De ez a béke darabokra törik, mikor Chris karambolozik –
tragikusan és sok kérdést felvetve. A szívet tépő és tartós
következmények jóval túlnyúlnak Clarán és Morganen.
Morgan küszködik, hogy megint felépítsen mindent, ami összetört
körülöttük, és végül annál talál vigaszra, akitől a legkevésbé várná.
Közben Clara egy olyan fiú felé fordul, akitől eltiltották. Minden egyes
nap újabb titok, neheztelés, félreértés választja el anyát és lányát. Már-
már annyira, hogy talán lehetetlen visszatalálniuk egymáshoz.
A RÉMÁLMOD, AMIT MÉGIS TÚL LEHET ÉLNI? NÉZZ A
MÉLYÉRE!
 Ezt a könyvet a csodálatos és lenyűgöző
Scarlet Reynoldsnak ajánlom.
Alig várom, hogy a világ lássa, hogyan hatsz rá.
 ELSŐ FEJEZET
Morgan

Vajon az ember az egyetlen olyan élőlény, ami képes belül üresnek

érezni magát?
Nem értem, hogy lehet, hogy a testem tele olyasmivel, amik ott
szoktak lenni egy testben: csonttal, izommal, vérrel és szervekkel, a
mellkasomat mégis üresnek érzem, mintha valaki bekiabálhatna a
számon, és az visszhangot verne a belsőm üregében.
Hetek óta ezt érzem már. Reméltem, hogy elmúlik, mert már kezdek
aggódni, vajon mi okozza ezt az ürességérzést. Remek barátom van,
már majdnem két éve járunk. Ha nem nézem Chris éretlen
tinédzserpillanatait (többnyire alkoholos befolyásoltságban következnek
be), akkor megvan benne minden, amit egy fiútól akarhatnék. Vicces,
vonzó, imádja az anyukáját, vannak céljai. Nem tudom, hogy lehetne ő
az oka, hogy ezt érzem.
És itt van Jenny is. A húgom és a legjobb barátom egyben. De
tudom, hogy ő sem az üresség okozója. Ő a boldogságom elsődleges
forrása inkább, bár egymás ellentétei vagyunk. Ő nyitott, spontán,
hangos, és úgy tud nevetni, hogy azért én ölni tudnék. Én csendesebb
vagyok, és a nevetésem gyakrabban erőltetett, mint nem.
Örökké ezen viccelődünk, hogy milyen mások vagyunk, és ha nem
lennénk testvérek, utálnánk egymást. Ő unalmasnak tartana engem, én
meg őt idegesítőnek, de mivel nővérek vagyunk, és csak tizenkét hónap
van kettőnk között, ezek a különbségek valahogy működnek. Vannak
feszült pillanatok is, de sosem hagyjuk, hogy egy veszekedés
megbékélés nélkül érjen véget. És ahogy egyre inkább felnővünk, egyre
kevesebbet vitatkozunk, és többet járkálunk el együtt. Főleg most, hogy
Jenny Chris legjobb barátjával, Jonah-val jár. Szinte minden ébren
töltött időnket négyesben töltjük a múlt hónap óta, mikor Chris és Jonah
leérettségizett.
Az anyám elvben lehetne ennek a levert hangulatnak az oka, de ez
nem tűnik logikusnak. A távolléte nem újdonság. Most már jobban
hozzászoktam, mint régebben, elfogadtam, hogy Jennyvel a rövidebbet
húztuk szülőfronton. Anyám nem vesz részt az életünkben öt éve, mióta
apánk meghalt. Eleinte jobban bántott, hogy nekem kell gondoskodnom
Jennyről, mint most. És ahogy egyre inkább felnővök, annál kevésbé
zavar, hogy nincs olyan anyánk, aki beleszólna az életünkbe,
megmondaná, hányra kell hazaérnünk, vagy… törődne velünk.
Őszintén szólva, elég jó mulatság, ha az ember tizenhét évesen olyan
szabadságot élvezhet, amiről az ilyen korúak csak álmodni szoktak.
Semmi sem változott meg az utóbbi időben az életemben,
leszámítva ezt a masszív ürességérzést. Vagy talán igen, csak félek
észrevenni.
– Találd ki, mi történt! – szólal meg Jenny. Elöl ül az anyósülésen.
Jonah vezet, Chrisszel beültünk hátra. Az ablakon bámultam kifelé,
miközben magamon töprengtem, de erre felhagyok az elmélkedéssel,
és a húgomra nézek. Hátrafordult, a tekintete izgatottan cikázik Chris és
köztem.
Nagyon csinos ma este. Kölcsönvette az egyik hosszú ruhámat, és
hozzá csak egy visszafogott sminket tett fel. Elképesztő, mekkora a
különbség a tizenöt és a tizenhat éves Jenny között.
– Hank azt mondta, hogy összehozza nekünk ma estére.
Chris felemeli a tenyerét, és összeüti Jennyével. Megint kinézek az
ablakon, nem tudom, örülök-e neki, hogy be fog tépni. Én is megtettem
már többször – ez a mellékhatása, ha valakinek olyan anyukája van,
mint nekünk. De Jenny csak tizenhat éves, és részt vesz mindenben,
amiben csak tud, minden bulin, ahova eljutunk. Ez az egyik fő oka,
hogy én meg kihagyom őket, mert mindig is valamennyire felelősnek
éreztem magam érte, hiszen idősebb vagyok, és anyánk semennyire
sem felügyeli, amit csinálunk.
Néha úgy érzem magam, mintha Chrisnek is én lennék a
bébiszittere. Az egyetlen, akire nem kell vigyáznom ebben az autóban,
az Jonah, de nem azért, mert ő nem iszik vagy nem tép be. Csak úgy
tűnik, ő már képes bizonyos fokig éretten viselkedni, bármi keringjen is
épp az ereiben. Az egyik legkövetkezetesebb ember, akit valaha láttam.
Csendes, ha iszik. Csendes, ha betép. És csendes, ha boldog. És
valahogy még csendesebb, ha dühös.
Gyerekkoruk óta ő Chris legjobb barátja, mintha ők lennének a mi
megfelelőink fiúban, csak fordítva. Chris és Jenny minden buli lelke.
Jonah meg én vagyunk a láthatatlan oldalkocsik.
Nekem ez így rendben van. Inkább a falba olvadok, és csendben
nézem a többieket, mint hogy én álljak az egyik asztal tetején a szoba
közepén, és engem bámuljanak ők.
– Milyen messze van a hely? – kérdezi Jonah.
– Még vagy öt mérföld – feleli Chris. – Nincs messze.
– Talán innen nem, de otthonról igen. Ki vezet haza ma este? –
kérdezi Jonah.
– Nem én! – jelenti ki Jenny és Chris egyszerre.
Jonah rám néz a visszapillantóból. Egy másodpercre egymásba
kapcsolódik a tekintetünk, bólintok. Ő is bólint. Beszéd nélkül is
megállapodtunk, hogy mindketten józanok maradunk ma este.
Nem tudom, hogy csináljuk, hogy kommunikálunk szavak nélkül, de
ez mindig ment nekünk, minden megerőltetés nélkül. Talán mert nagyon
hasonlítunk, úgyhogy gyakran vagyunk egy hullámhosszon. Jenny és
Chris ezt nem veszi észre. Nekik nem kell némán kommunikálniuk
senkivel, mert bármi, amit közölni akarnak, lepörög a nyelvük hegyéről,
akár kell, akár nem.
Chris megmarkolja a kezem, hogy rá figyeljek. Mikor ránézek,
megcsókol.
– Csinos vagy ma este – suttogja.
Rámosolygok.
– Köszönöm. Te sem nézel ki szarul.
– Nálam alszol?
Ezen egy pillanatra elgondolkodok, de Jenny hátrafordul, és válaszol
helyettem.
– Nem hagyhat egyedül engem ma éjjel. Kiskorú vagyok, és az
elkövetkező pár órában rengeteg alkoholt juttatok a szervezetembe,
sőt, talán némi illegális szert is mellé. Reggel ki tartja a hajam, amíg
hányok, ha Morgan nálad alszik?
Chris vállat von.
– Jonah?
Jenny felnevet.
– Jonah-nak rendes szülei vannak, azt akarják, hogy legyen otthon
éjfélre. Te is tudod.
– Jonah elvégezte a gimnáziumot – véli Chris, úgy beszélve a
barátjáról, mintha az nem ülne itt a volán mögött, és nem hallana
minden szót. – Itt az ideje, hogy kiálljon magáért, és egyszer
kimaradjon éjszakára.
Jonah bekanyarodik egy benzinkútra, amíg Chris ezt fejtegeti.
 – Kell valakinek valami? – kérdezi, tudomást sem véve a róla
folytatott beszélgetésről.
– Igen, megpróbálok venni pár sört – köti ki magát Chris.
Ezen elnevetem magam.
– Egy perccel sem tűnsz többnek tizennyolcnál. Nem fognak adni.
Chris rám vigyorog, kihívásnak veszi a megjegyzésem. Kiszáll a
kocsiból, bemegy, Jonah tankol. Én a Jonah melletti zsebbe nyúlok, és
elveszek egy dinnyés Jolly Rancher cukorkát – mindig tart itt belőle. A
dinnyés a kedvencem. Nem is értem, hogy utálhatja bárki, de láthatóan
ez a helyzet, Jonah nem szereti.
Jenny is kiköti magát, és hátramászik mellém. Maga alá húzza a
lábát, felém fordul. A tekintete huncut és bajkeverő, ahogy megszólal.
– Azt hiszem, ma lefekszem Jonah-val.
Hosszú idő után először érzem, hogy megtelik a mellkasom, de nem
jó értelemben. Mintha elöntött volna valami sűrű víz. Talán sár.
– Csak most lettél tizenhat.
– Pont annyi vagyok, mint te, amikor először lefeküdtél Chrisszel.
– Igen, de mi több mint két hónapja jártunk akkor. És még mindig
bánom. Pokolian fájt, vagy egy percig tartott, és tequilaszaga volt. –
Elhallgatok, mert ez eléggé úgy hangzik, mintha lekicsinyelném a pasim
képességeit. – De azóta Chris sokat javult.
Jenny nevet, de aztán sóhajtva hátradől.
– Úgy érzem, kitüntetést érdemlek, hogy két hónapja kitartok.
Erre legszívesebben nevetnék, hiszen két hónap az semmi. Jobb
lenne, ha egy évet várna. Vagy ötöt.
Nem tudom, miért ellenzem. Jennynek igaza van, fiatalabb voltam,
mint most ő, mikor elkezdtem. És úgyis el fogja venni majd valaki a
szüzességét, legalább legyen olyan, akiről tudom, hogy jó srác. Jonah
sosem használta ki Jennyt. Tulajdonképpen már egy éve ismeri a
húgomat, és nem lépett, amíg Jenny nem lett tizenhat. Ez bosszantotta
a húgomat, de én tiszteltem érte Jonah-t.
Felsóhajtok.
– Egyszer veszíti el az ember a szüzességét, Jenny. Nem akarom,
hogy ez akkor történjen, amikor épp részeg vagy, egy idegen házban,
valaki másnak az ágyában.
Jenny a fejét forgatja, mint aki megfontolja, amit hallott.
– Akkor talán csinálhatnánk a kocsijában.
 Nevetek, de nem azért, mert ez mulatságos. Azért nevetek, mert a
húgom épp rajtam gúnyolódik. Pontosan így vesztettem el a
szüzességemet Chrisszel. Az apja Audijának hátsó ülésén szorongva.
És egyáltalán nem volt emlékezetes, totál kínos volt, és bár azóta
sokkal jobbak lettünk, akkor is jobb lenne, ha az első alkalom olyan lett
volna, amiről szebb emlékeket őrizhetnék.
Nem is akarok erre gondolni. Vagy beszélni róla. Pont ezért nehéz,
hogy a húgom a legjobb barátnőm: izgatott akarok lenni, és mindent
meghallgatni, de ugyanakkor meg is akarom védeni azoktól a hibáktól,
amiket én már elkövettem. Mindig jobbat akarok neki.
Komolyan nézek Jennyre, és nagyon igyekszem, hogy ne legyek
anyáskodó.
– Ha ma éjjel történik meg, akkor legalább maradj józan!
Jenny erre a tanácsra a szemét forgatja, és visszamászik az
anyósülésre, miközben Jonah épp kinyitja az ajtót.
Chris is visszajött. Sör nélkül. Becsapja az ajtót, karba teszi a kezét.
– Tényleg szívás a kölyökképem.
Nevetek, végigsimítok az arcán, magamra vonom a tekintetét.
– Nekem tetszik a kölyökképed.
Erre elmosolyodik. Odahajol, megcsókol, de el is húzódik, amint
összeér az ajkunk. Megkocogtatja Jonah széktámláját.
– Próbáld meg te! – Chris kivesz némi pénzt a zsebéből,
előrenyújtja, és leteszi a műszerfal elé.
– Nem lesz ott épp elég pia? – kérdezi Jonah.
– Ez az év legnagyobb bulija az érettségizőknek. Ott lesz az egész
osztály, és senki sincs huszonegy. Szükség van minden készletre, amit
csak be tudunk szerezni.
Jonah vonakodva felmarkolja a pénzt, és kiszáll. Chris megint
megcsókol, ezúttal nyelvesen. De megint elég gyorsan hátrahúzódik.
– Mi van a szádban?
Ráharapok a cukorkára, összemorzsolom.
– Cukor.
– Én is kérek – közli, és megint a számra tapasztja a száját.
Jenny felnyög az első ülésen.
– Elég már, hallom a szortyogást.
Chris vigyorogva húzódik el, szájában egy darabka cukorral.
Ráharap, közben beköti magát.
 – Már hat hete leérettségiztünk. Ki tart bulit hat héttel utána? Nem
panaszkodom, csak mostanra már véget kellett volna érjen az
ünneplés.
– Nem is hat hete volt, csak négy – közlöm.
– Hat – javít ki Chris. – Július tizenegyedike van.
Hat hete?
Próbálom eltitkolni Chris előtt a belém hasító pánikot, amitől minden
izmom pattanásig feszül, de önkéntelenül is így reagálok a szavaira.
Teljesen ledermedek.
Nem lehetett hat hete. Vagy igen?
Ha hat hete volt… Az azt jelentené, hogy két hete késik a vérzésem.
Basszus. Basszus, basszus, basszus.
Felpattan a csomagtartó ajtaja. Chrisszel mindketten
összerezzenünk, ahogy Jonah lecsapja, és a sofőroldali ajtó felé indul.
Mikor beszáll, önelégült mosoly játszik az ajkán.
– Rohadék – morogja Chris a fejét csóválva. – Nem is kérték el a
személyidet?
Jonah sebességbe teszi a kocsit, és kitolat.
– Magabiztosság kérdése az egész.
Nézem, ahogy Jonah átnyúl a szék felett, és megfogja Jenny kezét.
Én megint kinézek az ablakon, a gyomrom csomóba ugrik, a
tenyerem izzad, a szívem vadul ver, az ujjaim némán számolják az
utolsó vérzés óta eltelt napokat. Tudom, hogy érettségikor megvolt,
mert Chris kiakadt, hogy nincs szex. De arra számítottam, hogy
valamikor most fog megjönni, azt hittem, még csak egy hónapja volt.
Olyan nagyon el voltunk foglalva mi négyen a semmittevéssel a nyári
szünetben, hogy nem is jutott az eszembe az egész.
Tizenkét nap. Tizenkét napja késik.

***

A buliban egész este ezen járt a fejem. Legszívesebben elkértem

volna Jonah-tól az autóját, hogy elmenjek egy nonstop gyógyszertárba,
és vegyek egy terhességi tesztet, de ha így tennék, kérdezősködne. És
feltűnne Chrisnek meg Jennynek is, ha lelépnék. Inkább az egész estét
a hangos zenében töltöttem, olyan hangosban, hogy úgy éreztem,
mindjárt megrepednek tőle a csontjaim.
 A ház minden szegletében izzadt testek tömörültek, nem volt hova
menekülni. Féltem volna inni, mert ha terhes vagyok, akkor fogalmam
sincs, mit okozna az alkohol. Sosem foglalkoztatott a terhesség,
úgyhogy nem tudom, mennyire ártana a magzatnak. De nem fogom
kipróbálni.
Nem hiszem el.
– Morgan! – kiált oda nekem Chris a szoba másik sarkából. Egy
asztalon áll. Egy másik srác áll vele szemben egy másik asztalon. A
játékszabály szerint egy lábon kell egyensúlyozniuk, és addig dönteni
magukba a feleseket, amíg az egyikük elesik. Ez Chris kedvenc piálós
játéka, és én ilyenkor szeretek a legkevésbé a közelében lenni, de
odaint. Mielőtt átérnék a szoba másik felébe, a másik asztalról lebukik a
srác, és Chris diadalmasan a levegőbe bokszol. Aztán leugrik, amikor
épp odaérek hozzá. Átkarol, magához húz.
– Olyan unalmas vagy – mondja. Az ajkamhoz nyom egy poharat. –
Igyál! Legyél vidám!
Eltolom a poharat.
– Én vezetek ma hazafelé. Nem akarok inni.
– Nem, Jonah vezet ma. Nyugodtan. – Chris megint megpróbál
megitatni, de megint eltolom magamtól.
– Jonah inni akart, úgyhogy felajánlottam, hogy vezetek – hazudom.
Chris körülnéz, meglát valakit a közelben. Követem a tekintetét:
Jonah egy kanapén ül Jenny mellett, Jenny lába az ölében.
– Te vagy ma a sofőr, ugye? – szól oda neki Chris.
Jonah rám pillant, mielőtt válaszol. Két másodperces, néma
párbeszéd zajlik köztünk, de Jonah látja a könyörgő tekintetemben,
hogy azt kell mondania Chrisnek, hogy nem.
Kíváncsian oldalra billenti fejét egy kicsit, de aztán Chrisre néz.
– Nem. Ma leiszom magam.
Chris válla előreesik, megint rám néz.
– Remek. Akkor egyedül mulatok, azt hiszem.
Próbálok nem megbántódni a szavain, de nehéz.
– Azt akarod mondani, hogy velem nem lehet mulatni, ha józan
vagyok?
– De igen, csak a részeg Morgan a kedvencem.
Wow. Ettől valahogy szomorú leszek. De el van ázva, úgyhogy most
rögtön megbocsátom a sértéseit, még ha csak azért is, hogy elkerüljem
a vitát.
– Nos, a részeg Morgan ma nincs itt, keress másokat, akikkel
bulizhatsz!
Ahogy kimondom ezt, valaki megmarkolja Chris karját, és
visszahúzza az asztalokhoz.
– Revans! – mondja a srác.
És így, hogy a józanságom már nem Chris gondja, megragadom a
lehetőséget, lelépek tőle, ki a zajból, el az emberektől. Kimegyek a
hátsó ajtón, ahol a buli csendesebb szakasza fogad, meg a friss levegő.
Egy üres szék áll a medence mellett, és bár látok egy párocskát a
vízben – és szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy amit ott
csinálnak, az a legkevésbé sem higiénikus egy medencében –,
valahogy mégis kevésbé kellemetlen, mint bent lenni a házban.
Elfordítom a széket, hogy ne lássam őket, hátradőlök, és lehunyom a
szemem. A következő pár percben próbálok nem aggódni az elmúlt
hónapban észlelt vagy nem észlelt tüneteimen.
Még nem is jutott rá időm, hogy végiggondoljam, mit jelent ez a
jövőre nézve, mikor hallom, hogy mögöttem egy széket vonszolnak
végig az aszfalton. Nem akarom kinyitni a szemem, nem akarom
megnézni, ki az. Nem bírnám most Christ meg a részegségét. Jennyt
sem, meg a borkoktélból, fűből és a tizenhat évéből álló keveréket.
– Jól vagy?
Megkönnyebbülten felsóhajtok, mikor meghallom Jonah hangját.
Elbillentem a fejem, kinyitom a szemem, rámosolygok.
– Igen, jól.
Látom az arcán, hogy nem hisz nekem, de mindegy. Kizárt, hogy
elmondjam neki, hogy késik a vérzésem, egyrészt mert nem az ő dolga,
másrészt nem is tudom, hogy terhes vagyok-e, harmadrészt meg
Chrisnek kell elsőnek hallania róla.
– Kösz, hogy nem buktattál le Chrisnél – mondom. – Tényleg nincs
kedvem ma inni.
Jonah megértőn bólint, és felém nyújt egy műanyag poharat. Látom,
hogy kettő van nála, elveszem az egyiket.
– Üdítő – mondja. – Találtam egy energiaitalt az egyik hűtőládában.
Iszom egy kortyot, hátrahajtom a fejem. Annyival jobb az íze, mint az
alkoholnak amúgy.
– Hol van Jenny?
 Jonah a ház felé biccent.
– Az asztalon állva felesezik. Nem bírtam nézni.
Felnyögök.
– Annyira utálom ezt a játékot.
Jonah felnevet.
– Hogyhogy mindketten olyan mellett kötöttünk ki, aki pont az
ellentétünk?
– Tudod, azt mondják, az ellentétek vonzzák egymást.
Jonah vállat von. Furcsának találom, hogy a vállát vonogatja erre.
Egy pillanatra rám néz, aztán elfordítja a tekintetét.
– Hallottam, mit mondott neked Chris. Nem tudom, ezért jöttél-e ki
ide, de remélem, tudod, hogy nem gondolta komolyan. Részeg. Tudod,
milyen a bulikon.
Tetszik, hogy Jonah Christ védi. Bár Chris időnként bántó tud lenni,
mindketten tudjuk Jonah-val, hogy nagyobb a szíve, mint kettőnknek
együtt.
– Talán haragudnék, ha folyton ezt csinálná, de ez most az érettségi
bulija. Megértem… Mulat, és azt akarja, hogy vele tartsak. Innen nézve
igaza van. A részeg Morgan sokkal jobb, mint a józan.
Jonah élesen néz rám.
– Ezzel teljes szívemből nem értek egyet.
Ahogy ezt kimondja, elkapom a tekintetem, és a poharamat nézem
inkább. Azért teszem, mert félek, mi történhetne most. A mellkasom
kezd megtelni, de ezúttal jó értelemben. Az üresség helyét forróság,
lüktetés és szívdobogás tölti be, és én utálom ezt, mert mintha csak
rámutatna, miért érzem hetek óta ezt.
Jonah miatt.
Néha, ha egyedül vagyunk, úgy néz rám, hogy amint elfordítja a
tekintetét, üresnek érzem magam. Sosem éreztem ilyet, ha Chris
nézett.
Ez a felismerés halálra rémít.
Nem sokkal ezelőttig azt hittem, teljes az életem e nélkül az érzés
nélkül is, de most itt van, és olyan, mintha belőlem is eltűnne egy
darabka, ahogy az érzés eltűnik.
A tenyerembe temetem az arcom. Mindazok listáját, akikkel szeretek
együtt lenni, Jonah Sullivan vezeti, és szar érzés erre rájönni.
 Mintha a szívem folyamatosan keresné a hiányzó darabkát, és
Jonah tartaná azt a kezében.
Felállok. El kell mennem mellőle. Szerelmes vagyok Chrisbe, és
kínos, hogy amikor kettesben vagyok a barátjával, ezt érzem. Talán az
energiaital pörgetett fel.
Vagy a félelem, hogy terhes vagyok.
Talán nincs is semmi köze Jonah-hoz.
Már öt másodperce állok ott, mikor megjelenik a semmiből Chris.
Érzem a karját magam körül, megszorít, majd magával ránt a
medencébe. Egyszerre vagyok bosszús és megkönnyebbült, hogy
elkerültem Jonah közeléből, de most elmerülök a medence mélyebb
felébe, és nem terveztem ezt tetőtől talpig felöltözve.
Egyszerre bukkanunk fel Chrisszel, de mielőtt rákiabálhatnék,
magához húz és megcsókol. Visszacsókolom, mert nagyon is
szükségem van erre a figyelemelterelésre.
– Hol van Jenny? – Mindketten felnézünk, Jonah jelenik meg
fölöttünk, lenéz Chrisre.
– Nem tudom – feleli Chris.
Jonah pofákat vág.
– Megkértelek, hogy figyelj rá. Be van rúgva. – Jonah elindul a ház
felé, hogy megkeresse a húgomat.
– Én is – feleli Chris. – Sose kérj meg egy részeget, hogy
bébiszitteljen egy másik részeget! – Chris egy-két méterrel odébb
sodródik, amíg leér a lába, majd magához húz. A hátát a medence
falának támasztja, és maga felé fordít, átfogom a nyakát. – Sajnálom,
amit korábban mondtam. Nem gondolom, hogy bármikor is unalmas
lennél.
Összeszorítom a szám, megkönnyebbülve, hogy rájött, milyen
seggfej volt.
– Csak azt akartam, hogy mulass ma este. Nem hiszem, hogy jól
éreznéd magad.
– De most igen. – Kipréselek egy mosolyt, mert nem akarom, hogy
észrevegye a felszín alatt dúló vihart. Aggódom magamért, Chrisért,
értünk, a gyerekért, akit talán a világra hozunk, jóval azelőtt, hogy erre
bármelyikünk is készen állna. Nem engedhetjük ezt meg magunknak.
Nem vagyunk felkészülve rá. Nem is tudom, hogy Chris-e az, akivel le
akarom élni az életemet. Pedig ebben biztosnak kell lenned, mielőtt
nekiállsz embert gyártani valakivel.
– Tudod, mit szeretek benned a legjobban? – kérdezi Chris. A pólóm
felúszik a víz felszínére, úgyhogy a farmerom elejét ragadja meg. –
Hogy képes vagy áldozatot hozni. Nem is tudom, hogy mondjam ezt
rendesen, de akkor is ez a helyzet. Olyasmiket csinálsz, amiket nem
akarsz, hogy a körülötted lévőknek jobb legyen. Mint mondjuk
bevállalod, hogy te vezetsz. Ettől nem leszel unalmas. Inkább egy hős.
Nevetek. Chris mindig bókol, ha berúg. Néha kigúnyolom, de
titokban imádom ezt.
– Most neked kell mondanod valamit, amit szeretsz bennem – közli.
Felnézek, majd balra fordítom a fejem, mint aki erősen gondolkodik.
Játékosan megszorítja az oldalamat.
– Szeretem, hogy ennyire buli veled lenni – mondom. –
Megnevettetsz, még ha fel is bosszantasz.
Chris mosolyog, egy gödröcske jelenik meg az álla közepén. Olyan
csodás a mosolya. Ha terhes vagyok, és gyerekünk lesz, akkor azt
akarom, hogy örökölje Chris mosolyát. Ez az egyetlen pozitívum, amit
most ettől a helyzettől remélni tudok.
– És még mi? – kérdezi.
Kinyújtom a kezem, megérintem a gödröcskét, felkészülve rá, hogy
bevalljam, imádom a mosolyát, de ehelyett ezt mondom:
– Azt hiszem, csodás apuka lesz belőled majd valamikor.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Talán csak tesztelgetem. Látni
szeretném, mit reagál erre. Chris felnevet.
– A fenébe, igen! Clara imádni fog.
Elbiccentem a fejem.
– Clara?
– A jövőbeli lányom. Már van neve. De a fiúnéven még
gondolkozom.
A szememet forgatom.
– És ha a leendő feleségednek nem tetszik ez a név?
Erre felcsúsztatja a kezét a nyakamon, és megmarkolja az arcom.
– Tetszeni fog neked. – Megcsókol. És bár a csókjától nem telik meg
úgy a mellkasom, mint néha Jonah tekintetétől, vigasztaló megnyugvást
érzek éppen. A szavaiban. Abban, ahogy szeret engem.
 Bármi történik, is ha megcsinálom azt a terhességi tesztet holnap…
Biztos vagyok benne, hogy mellettem áll majd. Chris egyszerűen ilyen.
– Mennünk kell, srácok! – mondja Jonah.
Chrisszel szétválunk, és felnézünk Jonah-ra. Jennyt tartja. Átkarolja
a nyakát, Jenny arca Jonah mellkasán. Felnyög.
– Mondtam neki, hogy ne másszon fel arra az asztalra – morogja
Chris, és kimászik a medencéből.
Engem is kihúz, kicsavarunk annyi vizet a ruhánkból, amennyit csak
tudunk, és beszállunk Jonah autójába. Szerencsére bőrülései vannak.
Én ülök be a volán mögé, mert Chris feltételezi, hogy Jonah már ivott.
Jonah hátraül Jennyvel. Chris a csatornák között kapcsolgat a rádión,
ahogy elhajtunk.
A Bohemian Rhapsody kezdődik el éppen az egyik adón, Chris
felhangosítja, és vele énekel. Pár másodperc múlva Jonah is
csatlakozik.
Meglepő módon én is beszállok. Kizárt, hogy bárki, aki hallja ezt a
dalt vezetés közben, ne énekelje. Még ha az a valaki tizenhét éves is,
és terhességi frászban van éppen, ráadásul úgy érez egy hátsó ülésen
lévő másik valaki iránt, ahogy csak aziránt szabadna éreznie, aki elöl ül
mellette.
 MÁSODIK FEJEZET
Clara

Tizenhét évvel később

Az anyósülésre nézek, és kiráz a hideg. Mint mindig, ismeretlen

eredetű morzsák ülnek a bőrhuzat hajlataiban. Felmarkolom a
hátizsákom, és hátradobom a hátsó ülésre egy régi gyorséttermes
zacskó és egy üres flakon kíséretében. Megpróbálom lesöpörni a
morzsákat. Azt hiszem, banánkenyér lehet, amit Lexie múlt héten evett.
Vagy a bagel morzsái, amit ma reggel majszolt iskolába menet.
Pár gyűrött papír hever a padlón. Kinyúlok értük, az autó
elkanyarodik az árok felé, de gyorsan egyenesbe hozom, és úgy
döntök, hagyom a papírokat, ahol vannak. Egy tisztább autóért nem
érdemes meghalni.
Mikor a stoptáblához érek, megállok, és megfontolom a döntést,
amennyire megérdemli.
Továbbmehetek hazafelé, ahol az egész család készülődik a
hagyományos születésnapi vacsorára. Vagy visszafordulok a hegytető
felé, ahol épp elhajtottam az út mentén álló Miller Adams mellett.
Egész múlt évben került engem, de nem hagyhatok valakit, akit
mondjuk, hogy ismerek, elhagyatva ebben a hőségben, függetlenül
attól, hogy milyen a kapcsolatunk. Harminchét fok van. Bár megy a
légkondi, így is izzadságcseppek gördülnek le a hátamon, eláztatva a
melltartómat.
Lexie egy teljes hétig hordja mosás nélkül a melltartóját. Azt mondja,
befújja reggelenként dezodorral, és ennyi. Nekem az, hogy kétszer
vegyek fel egy melltartót mosás nélkül, majdnem olyan rosszul hangzik,
mint kétszer felvenni egy bugyit.
Elég kár, hogy nem vagyok ilyen tisztaságmániás a kocsimmal
kapcsolatban.
Beleszagolok a levegőbe, igen, penészszag van az autómban.
Eltűnődök, befújjam-e a kesztyűtartóban tartott dezodorral, de ha úgy
döntök, megfordulok, és elviszem Millert, akkor a kocsinak friss
dezodorszaga lesz, és nem is tudom, mi a rosszabb. A minden
erőfeszítéstől mentes penészszag, vagy a direkt dezodorszag, amivel a
penész bűzét próbálták elfedni.
 Nem mintha le akarnám nyűgözni Miller Adamst. Nehezemre esne
olyan srác véleménye miatt aggódni, aki mintha megtenne mindent,
hogy elkerüljön.
De valamiért ez a helyzet mégis.
Sosem mondtam el Lexie-nek, mert kínos, de az év elején
Adamsszel egymás mellett volt a szekrényünk. Ez teljes két órát tartott,
majd Charlie Banks kezdte el használni Miller szekrényét.
Megkérdeztem Charlie-t, hogy áthelyezték-e, mire közölte, hogy Miller
húsz dollárt adott neki a cseréért.
Talán ennek semmi köze sincs hozzám, de akkor is úgy éreztem.
Nem tudom, mit tettem, hogy nem kedvel, de próbálok nem törődni
vele, mit érezhet, miért kerül. Ugyanakkor nem tetszik ez nekem,
úgyhogy tutira nem fogom ott hagyni az út szélén, hogy ezzel
bizonyítsam, jól érezte rólam, amit érzett, mert… a francba, én rendes
lány vagyok! Nem az a rémséges alak, akinek láthatólag Miller gondol.
Visszafordulok. Muszáj megváltoztatnom a véleményét, még ha
pusztán önző okokból is.
Mikor a hegytetőre érek, meglátom Millert: egy országúti tábla mellett
áll, kezében a mobiltelefonjával. Nem tudom, hol lehet az autója, de
egyértelműen nem úgy fest, mint aki kijött egyet futni. Kopott, kék
farmer van rajta fekete pólóval, mindkettő már önmagában is halálos
ítélet, de. együtt? A hőguta hülye halál, de az ő dolga nyilván.
Engem néz, ahogy visszafordulok, és megállok mögötte. Alig két
méterre lehet az autóm elejétől, látom a gúnyos mosolyt az arcán,
mikor a hátsó zsebébe csúsztatja a telefont, és felnéz rám.
Nem tudom, Miller tudja-e, hogy a figyelme (vagy annak a hiánya)
mit tesz a másikkal. Mikor rád néz, az olyan, hogy úgy érzed, mintha te
lennél a legérdekesebb dolog, amit valaha látott. Az egész testével néz
valahogy. Előrehajol, a szemöldökét kíváncsian összevonja, biccent,
hallgat, nevet, a homlokát ráncolja. Magával ragadó az arckifejezése,
ahogy másokat hallgat. Néha messziről meglesem, mikor beszélget,
titokban irigylem azokat, akik bírják ezt az elmélyült figyelmet. Mindig el-
eltűnődtem, vajon milyen lehet vele egy teljes beszélgetés. Millerrel
sosem beszéltünk, de régebben rajtakaptam párszor, hogy engem néz,
és még egy egyszerű, egy másodperces pillantásba is beleremegtem.
Kezdem azt hinni, hogy nem kellett volna visszafordulnom, de
megtettem, és itt vagyok, úgyhogy leengedem az ablakot, és elcsitítom
az idegeimet.
– Még úgy tizenhárom nap, mire jön a következő busz. Elvigyelek?
Miller egy pillanatig engem néz, majd hátrafordul, az üres országutat
bámulja, mintha azt várná, hogy jön valaki jobb. Letörli az izzadságot a
homlokáról, majd a táblára tekint, amit épp markol.
A várakozás ott kavarog a gyomromban, világosan jelezve, hogy
nagyon is érdekel Miller Adams véleménye, hiába próbálom meggyőzni
magam, hogy nem.
Utálom, hogy ilyen furcsa a kapcsolat köztünk, bár nem történt a
tudtom szerint semmi, amitől ilyen kellene, hogy legyen. De ahogy kerül
engem, attól úgy érzem, mintha valami vitánk lett volna a múltban,
pedig valójában egyáltalán nem is beszéltünk egymással. Szinte olyan,
mintha szakítottam volna egy fiúval, és nem tudnám, hogyan
terelgessem a kapcsolatot a barátság felé.
Akármennyire is azt kívánom, bár ne akarnék semmit sem tudni róla,
nehéz nem vágyni Miller figyelmére, mert olyan nagyon különleges. És
jól néz ki. Főleg most, a hátracsapott Rangers-sapkája alól kikandikáló
sötét fürtökkel. Már jó régóta ráférne egy hajvágás. Általában nem
növeszti meg ennyire, de észrevettem, mikor elkezdődött az iskola,
hogy a nyáron megnőtt. Tetszik így. Röviden is tetszik.
Basszus. A hajával törődök? Érzem, hogy önkéntelenül elárulom
magam.
Egy nyalóka van a szájában, ami nem szokatlan. Viccesnek találom,
hogy így rá van kattanva a nyalókára, de valahogy pimaszabbnak tűnik
tőle. Nem hiszem, hogy egy önbizalomhiánnyal küszködő srác
nyalókával a szájában járkálna, pláne nem olyan gyakran, mint Miller,
aki mindig így jelenik meg az iskolában, és ebéd után is eszik egyet.
Kihúzza a nyalókát a szájából, és tizenhat éves, izzadt lényem
minden porcikáját érzem.
– Gyere ide, kérlek, egy percre!
Szívesen elviszem, de nem terveztem, hogy kiszálljak ebben a
forróságban.
– Nem. Meleg van.
Odaint.
– Csak pár perc. Gyere, mielőtt elkapnak!
Tényleg nem akarok kiszállni. Már bánom, hogy visszafordultam,
még ha össze is jött vele a beszélgetés, amit mindig is akartam.
 De akkor is ez olyan, mint a fej vagy írás, dönteni kell. A beszélgetés
Millerrel majdnem olyan csábító, mint a légkondi hűvöse az autóban,
úgyhogy eltúlozva forgatom a szemem, ahogy kiszállok. Csak hogy
értse, milyen hatalmas áldozatot hozok.
Az utcát fedő olaj a papucsom talpára ragad. Már hónapok óta
építkeznek itt, és ennek hála eléggé úgy tűnik, hogy tönkrement a
flipflopom.
Felemelem az egyik lábam, és felnyögök, ahogy meglátom a
kátrányos talpat.
– Küldöm neked a számlát egy új cipőről.
Kérdő pillantást vet a flipflopra.
– Ez nem cipő.
A táblára nézek, amit markol. Egy városhatártábla, amit egy
összetákolt fatalapzat tart, két hatalmas homokzsákkal megtámasztva.
Az útépítés miatt nem betonozták le.
Miller letörli az izzadságcseppeket a homlokáról, majd lehajol,
felemeli az egyik homokzsákot, és felém nyújtja.
– Hozd ezt, kérlek.
Megint felnyögök, ahogy a karomba nyomja a zsákot.
– Merre megyünk?
Arrafelé bök a fejével, amerről jöttem.
– Hat-hét métert. – Visszateszi a nyalókát a szájába, felveszi a
másik zsákot, minden erőlködés nélkül a vállára dobja, és maga után
vonszolja a táblát. A fatalapzat az aszfaltot karistolja, apró szilánkok
válnak le róla.
– Ellopod a lakott-terület-táblát?
– Nem. Csak odébb viszem.
Továbbmegy, én meg csak állok, és bámulom, ahogy cipekedik. A
karján kidagadnak az izmok, és nem tudok nem arra gondolni, vajon
hogy nézhet ki a teste többi része, mikor így erőlködik. Állj le, Clara,
intem magam. A homokzsáktól sajog a karom, a vágy felfalja a
büszkeségem, úgyhogy vonakodva Miller után megyek, megteszem a
hat-hét métert.
– Azt gondoltam, felajánlom, hogy elviszlek – mondom a hátának. –
Nem terveztem, hogy a cinkosod leszek ebben, legyen ez bármi.
Miller elengedi a táblát, lehajítja az egyik homokzsákot a talapzatra,
és kiveszi a kezemből a másikat. A helyére dobja, megigazítja a táblát,
hogy jó irányba nézzen. Kihúzza a nyalókát a szájából, elmosolyodik.
– Tökéletes. Köszönöm. – Megtörli a kezét a farmerjában. –
Hazaviszel? Esküszöm, tíz fokkal melegebb lett, amióta itt gyalogolok.
Kocsival kellett volna jönnöm.
A táblára mutatok.
– Miért vitted odébb?
Megfordítja a fején a baseballsapkát, lehúzza az ellenzőt, hogy
eltakarja a napot.
– Úgy egy mérföldnyire lakom – mondja, és hátrabök a válla felett a
hüvelykujjával. – A kedvenc pizzázóm nem szállít ki a városhatáron
túlra, úgyhogy minden héten kicsit odébb teszem ezt. Át akarom vinni a
házunkon túlra, mielőtt végeznek az építkezéssel, és újra lebetonozzák.
– Odébb húzod a városhatárt? A pizza miatt?
Miller elindul az autóm felé.
– Csak egy mérföld.
– De nem törvénytelen a táblákkal szórakozni?
– Talán. Nem tudom.
Elindulok Miller után.
– De miért csak kicsit viszed odébb mindig? Miért nem viszed át
most rögtön a házatok mögé?
Kinyitja az utasoldali ajtót.
– Ha mindig csak kicsit mozgatom, valószínűbb, hogy nem veszik
észre.
Jogos.
Amint bent ülünk a kocsiban, leveszem a kátrányos flipflopot, és
feltekerem a légkondit. A papírjaim zörögnek Miller lába alatt, ahogy
beköti magát. Lehajol, felveszi a paksamétát, és nekiáll, hogy
végiglapozza. Megnézi a jegyeimet.
– Csupa ötös – mondja, és leteszi a papírokat a hátsó ülésre. – Ez
csak úgy jön, vagy sokat tanulsz?
– Hű, milyen kíváncsi vagy. Azt hiszem, kicsit mindkettő. – Épp
kikanyarodom az útra, mikor Miller kinyitja a kesztyűtartót, és belenéz.
Mint egy mindenre kíváncsi kiskutya.
– Mit csinálsz?
Kiveszi a dezodort.
– Vészhelyzetre? – Vigyorog, leveszi a kupakot, és beleszagol.
 – Jó az illata. – Visszahajítja a helyére, kivesz egy csomag rágót,
elvesz belőle egyet, és engem is megkínál. A saját vágómból.
Megrázom a fejem, nézem, ahogy udvariatlanul végigkutatja az
autómat. Nem eszi meg a rágót, mert nyalóka van a szájában, a
zsebébe csúsztatja, és a rádiót kapcsolgatja, zenét keres.
– Mindig ilyen kíváncsiskodó vagy?
– Egyetlen gyerek vagyok – feleli, mintha ez mentség lenne. – Mit
hallgatsz?
– A playlist véletlen lejátszásra van kapcsolva, de ez most egy Greta
Van Fleet-dal.
Feltekeri a hangerőt, épp véget ér a dal, és nem szól semmi.
– És jó a csaj?
– Nem csak egy csaj. Egy rockbanda.
A következő szám nyitó gitárszólója harsan fel a hangszórókból,
mire hatalmas mosoly terül el Miller arcán.
– Ennél kicsit lágyabbra számítottam! – kiáltja.
Visszanézek az útra, arra gondolok, vajon Miller Adams mindig ilyen-
e. Hirtelen, kíváncsi, talán hiperaktív kicsit. Az iskolánk nem túl nagy, de
ő a végzős évfolyamra jár, úgyhogy nincs együtt óránk. Mégis elég jól
ismerem, hogy lássam, kerül engem. Sosem voltam még vele ilyen
helyzetben. Közel, kettesben. Nem tudom, mire számítottam, de nem
erre.
Kinyúl, elővesz valamit, ami becsúszott az ülése és a műszerfal
közé, de mielőtt észrevehetném, mi az, már ki is nyitotta. Kikapom a
kezéből, és hátradobom.
– Mi volt az? – kérdezi.
Ez a főiskolai jelentkezésem mappája, de nem akarok beszélni róla,
mert épp súlyos vita tárgya ez a szüleimmel.
– Semmi.
– Mert úgy festett, mint egy főiskolai jelentkezés színház szakra. Már
jelentkezel?
– Tényleg nem láttam még olyat, aki ennyire beleütné mindenbe az
orrát, mint te. És nem. Csak begyűjtőm a papírokat, mert fel akarok
készülni. – És a kocsimban rejtegetem, mert a szüleim a plafonig
ugranának, ha látnák, milyen komolyan gondolom a színészkedést. –
Te még nem jelentkeztél sehova?
– De. Filmes iskolába – vigyorodik el Miller.
 Most meg tessék, szórakozik.
A műszerfalamon dobol a zene ritmusára. Próbálom az úton tartani a
szemem, de Miller magához vonzza a tekintetem. Részben mert
lenyűgöző, de azért is, mert olyan érzés, mintha bébiszitterre lenne
szüksége.
Egyszerre hirtelen kihúzza magát, mire megfeszülök, fogalmam
sincs, mi ijesztette meg. Előveszi a telefonját a hátsó zsebéből, és
fogadja a hívást, amit nem hallottam a zenétől. Megnyomja a
kikapcsoló gombot a lejátszómon, és kihúzza a szájából a nyalókát. Alig
maradt belőle, csak egy aprócska, piros gomb.
– Szia, bébi! – mondja.
Bébi? Próbálok nem pofákat vágni.
Nyilván Shelby Phillips az, Miller barátnője. Már vagy egy éve járnak.
A mi iskolánkban tanult, de tavaly leérettségizett, és elment főiskolára
olyan háromnegyed órányira innen. Nincs vele bajom, de nem is
beszéltünk sosem. Két évvel idősebb nálam, ami semmiség a
felnőtteknél, de elég sok gimiben. A tudatra, hogy Miller egy
főiskolással jár, valahogy meggörnyedek az ülésben. Nem tudom, miért
érzem magam kevesebbnek. Mintha a főiskolától mindenki
automatikusan értelmesebb és érdekesebb lenne, mint amilyen egy
gimis bármikor lehet.
Az úton tartom a szemem, bár látni akarom, hogy változik az
arckifejezése telefonálás közben.
– Megyek hazafelé. – Elhallgat, megvárja a választ. – Azt gondoltam,
holnap este. – Megint szünet. – Most mentünk el a ház előtt.
Eltart egy másodpercig, mire felfogom, hogy ez nekem szólt. Millerre
nézek, letakarja a telefont.
– Itt kellett volna letérni.
A fékre taposok. Bal kezével megtámaszkodik a műszerfalon, és
valami káromkodást morog nevetve. Annyira lefoglalt a hallgatózás,
hogy el is felejtettem, mit csinálok.
– Na itt vagyok – szól bele a telefonba. – Elmentem sétálni, de
tényleg nagyon meleg lett, úgyhogy hazavisznek.
Hallom a vonal túlsó végén Shelby kérdését.
– Ki visz haza?
Miller egy pillanatra rám néz.
– Egy srác. Nem tudom. Visszahívlak, jó?
 Egy srác? Valaki nem bízik itt a másikban.
Miller pont akkor teszi le a telefont, mikor a ház elé kanyarodom.
Most először járok itt. Tudtam, hogy errefelé lakik, de sosem láttam
igazából a házat, mert egy fasor szegélyezi a feljárót, és elrejti a fehér
kavicsos út mögötti épületet.
Nem olyan, mint amire számítottam.
Régebbi ház, nagyon kicsi, faszerkezetes, és igencsak ráférne a
festés. Az elülső verandán ott az elmaradhatatlan hinta és a két
hintaszék, ez az egyetlen valamirevaló látványosság erre.
Egy régi, kék furgon áll a ház előtt egy másik autó mellett, ami nem
olyan régi, mint a ház, de még rosszabb állapotban van: az épülettől
jobbra áll pár betontéglán, magasra nőtt mellette a gaz, elnyelve a
karosszériát.
Igazából meghökkenek. Nem is tudom, miért. Azt hiszem, azt
képzeltem, hogy valami grandiózus házban lakik, ahol tó van a hátsó
kertben, és négy kocsi fér a garázsba. Az iskolában hajlamosak az
embert a külseje és a pénze alapján megítélni, ezen múlik általában a
népszerűség, de Miller személyisége felülírja, hogy nincs pénze, mert
népszerűnek tűnik. Nem ismerek senkit, aki rosszat mondott volna róla.
– Nem ezt vártad?
Összerezzenek a kérdésére. Leparkolok a feljáró végén, és nagyon
igyekszem úgy tenni, mint akit semmi sem döbbent meg a házban.
Teljesen témát váltok, elkeskenyedő szemmel nézve
Millerre.
– Valami srác? – kérdezem, visszatérve a telefonbeszé-lgetésére.
– Nem fogom elmondani a barátnőmnek, hogy te hozol haza – közli.
– Abból háromórás vallatás meg nyomozgatás lenne.
– Kellemes és egészséges kapcsolatnak tűnik.
– Az, ha épp nem vallatnak.
– Ha ennyire utálod a vallatást meg nyomozgatást, akkor talán nem
kellene szórakoznod a városhatártáblával.
Már kiszállt, mire ezt kimondom, de lehajol, lenéz rám, mielőtt
becsukja az ajtót.
– Hallgatok majd arról, hogy a tettestársam voltál, ha megígéred,
hogy nem mondod el senkinek a városhatárigazítást.
– Vegyél nekem egy új flipflopot, és teljesen elfelejtem, hogy a mai
nap megtörtént egyáltalán.
 Vigyorog, mintha jól mulatna rajtam.
– Bent van a pénztárcám. Gyere!
Csak vicceltem, és ha ilyen állapotú házban lakik, akkor nem fogok
pénzt elfogadni tőle. De úgy fest, kialakítottuk egymással ezt a gúnyos
hangnemet, úgyhogy ha egyszerre együttérző lennék, és nem
fogadnám el a pénzét, azzal talán megbántanám. Viccből szívesen
sértegetem, nem gond, de igaziból nem akarom. Ráadásul nem is
tiltakozhatok, mert Miller már elindult a ház felé.
A kocsiban hagyom a flipflopot, nem akarok kátrányt hordani a
házba, és mezítláb követem Millert fel a nyikorgó lépcsőn. Látom, hogy
a második fok elkorhadt, átlépem.
Észreveszi.
Mikor bemegyünk a nappaliba, Miller leveszi a saját kátrányos
cipőjét az ajtónál. Megkönnyebbülten látom, hogy belül jobban fest a
ház, mint kívülről. A bútor régi. Narancssárga filckanapé néz az egyik
fal felé a szokásos kézzel kötött takaróval. Két zöld, elképesztően
kényelmetlennek tűnő fotel áll egymásnak fordítva mellette. Úgy
festenek, mintha az ötvenes években készültek volna, de szó sincs
modern retró stílusról. Ellenkezőleg. Gyanítom, hogy ezt a bútort azóta
nem cserélték le, hogy megvették, még jóval Miller születése előtt.
Csak a tévé előtt álló fotel tűnik viszonylag újnak, de aki benne ül, az
még a legrégebbi bútornál is régebbi. A profilja egy részét látom csak,
és a ráncos, kopasz feje tetejét, de ami haja megmaradt, az ezüstösen
ősz. Horkol.
Hőség van bent. Szinte még inkább, mint kint. A levegő, amit
finoman beszívok, meleg, és bacon szagát érzem. A nappali ablaka
nyitva, két forgó ventilátor áll mellette, a férfi felé fordítva. Miller
nagypapája, alighanem. Túl öreg, hogy az apja legyen.
Miller átvág a nappalin, a folyosó felé megy. Egyre kínosabban
érzem magam, hogy a pénzéért jöttem. Csak vicceltem. Most meg
mintha bizonyítanám, milyen rémes jellem vagyok.
A szobájához ér, kinyitja az ajtót, én maradok a folyosón. Érzem,
hogy a szobában lengedező kis szellő elér hozzám. Felemeli a hajam a
vállamról, és bár meleg, mégis megkönnyebbülést hoz.
Tekintetem Miller szobáját pásztázza. Ennek sem olyan az állapota,
mint a háznak kívülről. Egy franciaágy áll a távolabbi fal mellett. Itt
alszik. Pontosan itt, ebben az ágyban, ezeken a fehér lepedőkön
forgolódik éjjel. Kényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetem az
ágyról, fel a hatalmas Beatles- poszterre a fejtámla helyén. Arra
gondolok, hogy vajon Miller szereti-e a régi zenét, vagy a poszter is a
hatvanas évekből maradt itt, ahogy a nappali berendezése. Olyan régi a
ház, hogy nem kétlem, ez volt a nagypapája szobája tinédzser korában.
De leginkább a komódon álló fényképezőgép vonzza magára a
szemem. Nem olcsó gép, és van mellette pár különböző méretű
objektív is. Egy ilyen felszerelést bármilyen amatőr fotós megirigyelne.
– Szeretsz fényképezni?
Követi a pillantásom a fényképezőgépig.
– Igen. – Kinyitja a legfelső fiókot. – De a film a nagy szerelmem.
Rendező akarok lenni. – Rám néz. – Ölni tudnék, hogy eljussak a
Texasi Egyetemre, de nem hiszem, hogy kapnék ösztöndíjat. Marad a
helyi főiskola.
Azt hittem, csak szórakozik velem az autóban, de most, hogy
körülnézek a szobájában, felfogom, hogy talán az igazat mondta. Egy
stósz könyv áll az ágya mellett. Az egyik Sidney Lumettől a Hogyan
készül a film?. Odamegyek, felveszem, és belelapozok.
– Mindig ilyen kíváncsiskodó vagy? – ismétli a saját korábbi
szavaimat.
A szememet forgatva leteszem a könyvet.
– És van filmes szak a helyi főiskolán?
Megrázza a fejét.
– Nincs. De ugródeszka lehet valahova, ahol van. – Közelebb jön,
egy tízdollárost tart két ujja között. – Az a papucs öt dollár a
Walmartban. Hajrá.
Habozok, már nem akarom elfogadni tőle a pénzt. Látja rajtam,
felsóhajt, a szemét fogatja, és a farmerem bal első zsebébe csúsztatja
a bankjegyet.
– A ház elég ócska, de én nem vagyok leégve. Vedd el a pénzt!
Nyelek egy nagyot.
Benyúlt az előbb a zsebembe. És még mindig érzem az ujjait, bár
már nincsenek ott.
Megköszörülöm a torkom, mosolyt erőltetek az arcomra.
– Öröm veled üzletelni.
Elbiccenti a fejét.
 – Tényleg? Mert állati bűntudatosnak tűnsz, hogy pénzt fogadsz el
tőlem.
Általában ennél jobb színész vagyok. Csalódást okozok magamnak.
Az ajtó felé indulok, bár nagyon szeretném alaposabban megnézni a
szobáját.
– Semmi bűntudat. Tönkretetted a cipőmet. Tartoztál nekem. –
Kihátrálok, és elindulok a folyosón, nem számítva rá, hogy utánam jön,
de Miller is elindul. Mikor a nappaliba érek, megállok. Az öreg már nem
a fotelban horkol. Kint van a konyhában, a hűtő mellett áll, egy
vizespalack kupakját tekeri le. Kíváncsian végigmér, ahogy iszik.
Miller elém kerül.
– Az orvosságaid, nagypapi?
Azt mondta, hogy nagypapi. Ez elég cuki.
Nagypapi Millerre néz, és a szemét forgatja.
– Minden áldott nap bevettem, mióta nagyanyád lelépett a városból.
Nem vagyok hülye.
– Még – szúrja oda Miller. – És a nagyi nem lépett le. Meghalt
infarktusban.
– Akárhogy is, elhagyott.
Miller hátrafordul, és rám kacsint. Nem tudom, miért kacsint. Talán,
hogy enyhítse a tényt, hogy a nagypapi kicsit olyan, mint Mr.
Nebbercracker a Rém rom filmből, és biztosítani akar róla, hogy
ártalmatlan. Kezdem azt hinni, hogy Miller az öregtől örökölte a
szarkazmusát.
– Kiállhatatlan vagy – közli a nagypapi. – Húsz dollárt teszek rá,
hogy túléllek téged és az egész generációnyi Darwin-díjast is.
Miller felnevet.
– Csak óvatosan, nagypapi. Megmutatod a rossz oldalad.
Az öreg egy pillanatig engem néz, aztán visszafordul Millerhez.
– Te legyél óvatos, Miller! Látszik rajtad a hűtlenség.
Miller nevet a beszóláson, de én zavarba jövök.
– Óvatosan, nagypapi, látszanak a visszereid.
Az öreg fogja a kupakot, és egyenesen Miller arcának dobja.
– Kitagadlak az örökségedből.
– Hajrá. Mindig azt mondod, hogy csak levegőd van.
A nagypapi vállat von.
– Akkor nem örökölsz levegőt.
 Erre végre elnevetem magam. Nem voltam biztos benne, hogy ez a
vita barátságos-e, amíg nem csapott oda az öreg a palackkal.
Miller felveszi a kupakot, rászorítja az öklét. Felém int.
– Ő Clara Grant. Egy barátom az iskolából.
Barát? Legyen. Integetek kicsit a nagypapinak.
– Örvendek.
Nagypapi kicsit lejjebb biccenti a fejét, és nagyon komolyan néz rám.
– Clara Grant?
Bólintok.
– Mikor Miller hatéves volt, a nadrágjába kakált a boltban, úgy
megrémült az automata vécélehúzótól.
Miller felnyög, kinyitja a bejárati ajtót, és rám néz.
– Lehetett volna annyi eszem, hogy nem hozlak be ide. – Int, hogy
menjek ki, de nem mozdulok.
– Nem is tudom, hogy el akarok-e menni – nevetek. – Inkább talán
meghallgatnám még nagypapi pár történetét.
– Rengeteg van – közli az öreg. – Ezt valószínűleg imádni fogod,
van egy videóm arról, amikor Miller tizenöt évesen az iskolában…
– Nagypapi! – förmed rá Miller, félbeszakítva. – Menj aludni! Már
vagy öt perce ébren vagy. – És ezzel Miller megmarkolja a csuklómat,
kihúz a házból, és becsukja az ajtót maga mögött.
– Várj! Mi történt tizenöt éves korodban? – Remélem, hogy befejezi
a történetet, mert tudnom kell.
Miller megrázza a fejét, és úgy fest, mint aki tényleg kicsit zavarba
jött.
– Semmi. Kitalál mindenfélét.
Erre elvigyorodok.
– Nem, azt hiszem, te találsz ki épp mindenfélét. Tudnom kell, mi ez
a sztori.
Miller egyik kezét a vállamra teszi, és kiterel a verandára.
– Sosem fogod megtudni. Soha.
– Nem vagy tisztában vele, milyen kitartó vagyok. És tetszik nekem a
nagypapád. Lehet, hogy meglátogatom – cukkolom. – Ha elkerül a
városhatár-tábla, ahova kell, akkor rendelek egy pepperonis-ananászos
pizzát, és hallgatom a nagypapád kínos történeteit rólad.
– Ananász? Egy pizzán? – Miller megjátszott csalódottsággal rázza
a fejét. – Ebben az esetben nem látunk itt szívesen.
 Lemegyek a lépcsőn, megint átlépem a korhadt fokot. Mikor már ott
állok biztonságban a füvön, megfordulok.
– Nem szabhatod meg, kivel barátkozom. És az ananász állati finom
a pizzán. A sós és az édes tökéletes kombinációja. – Előveszem a
telefonom. – Van instája a nagypapinak?
Miller a szemét forgatja, de mosolyog közben.
– Találkozunk az iskolában, Clara. Soha többé ne gyere ide vissza!
Nevetve vonulok az autómhoz. Mikor kinyitom az ajtót, és
megfordulok, Miller már a telefonját bámulja. Nem néz vissza rám.
Mikor eltűnik bent a házban, meghallom az Instagram- értesítés
pittyenését.
Miller Adams követ téged.

Mosolygok.
Talán csak képzelődöm.
De még ki se értem az útra, már hívom is Jenny nénit.
 HARMADIK FEJEZET
Morgan

– Hagyd abba, Morgan! – húzza ki Jenny a kést a kezemből, és eltol

a vágódeszka mellől. – Ma szülinapod van. Nem szabad dolgoznod.
A konyhapultnak döntöm a csípőmet, és nézem, ahogy Jenny nekilát
a paradicsomszeletelésnek. A nyelvembe kell harapnom, mert túl
vastag szeleteket vág. A bennem élő nagytesó még mindig irányítani
akar, és ki akarja javítani őt, még harminc felett is.
De komolyan. Három szeletet kihozok Jenny egy szeletéből.
– Ne ítélkezz! – szólal meg.
– Nem is.
– De igen. Tudod, hogy nem szoktam főzni.
– Ezért ajánlottam fel, hogy felvágom a paradicsomot.
Jenny elforgatja a kést, mint aki engem akar szétvágni. Én
védekezőn felemelem a kezem, és felülök mellé a pultra.
– Szóval – mondja Jenny, a szeme sarkából rám sandítva. Hallom a
hangján, hogy olyasmit fog mondani, amivel nem fogok egyetérteni, és
ezt tudja jól. – Jonah-val úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.
Meglepő, de erre a megjegyzésre kívülről nem reagálok semmit. De
belül mintha a szavak karmokkal marnának belém, tátongó űrt hagyva a
gyomromban.
– Megkérte a kezed?
Halkabban folytatja, suttogva, mert Jonah itt van a nappaliban.
– Nem igazán. Inkább megbeszéltük. Elég logikus következő lépés.
– Ennél kevésbé romantikusat még sosem hallottam.
Jenny szeme elkeskenyedik.
– Miért, a te lánykérésed jobb volt?
– Nyertél. – Utálom, mikor igaza van. De akkor is ez a helyzet. Nem
volt semmiféle menő lánykérés, sőt, semmilyen sem. Aznap, amikor
megmondtam Chrisnek, hogy terhes vagyok, közölte, hogy: „Hát akkor,
gondolom, össze kellene házasodnunk.”
„Igen, asszem”, feleltem erre.
És ennyi volt.
Tizenhét éve élünk boldog házasságban, úgyhogy nem tudom, miért
ítélem el Jennyt, hogy ilyen helyzetbe keverte magát. Csak mégis
mások a körülmények. Jonah és Chris teljesen mások, és mi legalább
együtt voltunk Chrisszel, mikor teherbe estem. De azt nem is tudom,
hogy van most egymással Jenny és Jonah. Nem beszéltek a Jonah
érettségijét követő nyár óta, és most egyszerre megint az életünk része,
és úgy tűnik, a családunké is.
Jonah apja tavaly meghalt, és bár egyikünk sem beszélt vele évek
óta, Jenny úgy döntött, elmegy a temetésre. Egyéjszakás kaland lett
belőle Jonah-val, aki másnap visszarepült Minnesotába. Egy hónapra
rá Jenny megtudta, hogy terhes.
El kell ismernem, hogy Jonah tette, amit kellett. Az egész élete
Minnesotához kötötte, de mindezt feladta, és egy hónappal Jenny
várható szülése előtt visszaköltözött ide. Tekintve, hogy ez alig három
hónapja történt, a kételyeim leginkább talán onnan erednek, hogy most
már, ebben az életszakaszban nem ismerem igazán Jonah-t.
Két hónapig jártak, mikor Jenny még gimis volt, és most átköltözött
ide az Államok másik végéből, hogy együtt neveljenek fel egy gyereket.
– Hányszor feküdtetek le egyáltalán?
Jenny döbbenten néz rám, mintha a kérdés túlságosan tapintatlan
lenne.
Én a szememet forgatom.
– Jaj, ne add itt a szendét. Komolyan kérdezem. Volt vele egy
egyéjszakás kalandod, és aztán nem is láttad, amíg nem lettél
kilencedik hónapos terhes. Amúgy megvolt a kontrollod?
Jenny bólint.
– Múlt héten.
– És? – kérdezem, kivárom a választ.
– Háromszor.
– Ebben benne van az az egy éjszaka is?
Megrázza a fejét.
– Akkor négy. Vagy… öt! Az az éjszaka kettőt ér.
Hűha. Gyakorlatilag idegenek.
– Ötször? És most hozzámész?
Jenny végzett a paradicsomszeleteléssel. Egy tányérra rakja, és
nekilát a hagymavágásnak.
– Nem arról van szó, hogy csak most ismertük meg egymást.
Kedvelted Jonah-t, mikor még gimiben jártam vele. Nem értem, most mi
bajod van vele.
 Erre visszavonulok.
– Hm… nézzük. Elhagyott, elment másnap Minnesotába, eltűnt
tizenhét évre, és most egyszer csak el akar köteleződni, és veled leélni
az életét? Azt hiszem, furcsa, hogy furcsállod a reakciómat.
– Van egy közös gyerekünk, Morgan. Hát te nem ezért vagy Chris
felesége tizenhét éve?
És megint rámutat az igazságra.
Megszólal Jenny telefonja, megtörli a kezét, és kihúzza a mobilját a
zsebéből.
– Ha már szóba került a gyereked – nyomja meg a zöld gombot a
képernyőn. – Szia, Clara!
Ki van hangosítva, úgyhogy belém szúr, mikor Clara azt mondja:
– Nem anyámmal vagy, ugye?
Jenny tágra nyílt szemmel néz rám. A konyhaajtó felé hátrál.
– Nem. – Kikapcsolja a kihangosítást, és eltűnik a nappaliban.
Nem zavar, hogy Clara folyton a húgomat hívja tanácsért, nem
engem kérdez. Az a gond csak, hogy Jennynek fogalma sincs, milyen
tanácsot adjon Clarának. A húszas éveit végigbulizta, átkínlódta magát
a nővérképző iskolán, és hozzám jött, ha nem volt hol laknia.
Általában, ha Clara felhívja Jennyt valami fontossal, amire Jenny
nem tud válaszolni, akkor valami ürüggyel leteszi a telefont, felhív
engem, és elmond mindent. Én megmondom, mit feleljen Clarának, ő
visszahívja a lányomat és továbbadja a tanácsomat.
Tetszik ez az elrendezés, bár sokkal jobban örülnék, ha Clara
egyszerűen engem kérdezne meg. De megértem. Én az anyukája
vagyok. Jenny meg a menő nagynéni. Clara nem akarja, hogy bizonyos
dolgairól tudjak, ezt értem. A falra mászna, ha rájönne, hogy tudom
néhány titkát. Mint mikor megkérte Jennyt, hogy vigye el
nőgyógyászhoz tablettát íratni, mert „hátha kell”.
Leugrok a pultról, és átveszem a hagymavágást. Kilendül a
konyhaajtó, bejön Jonah. A vágódeszka felé biccent.
– Jenny mondta, hogy vegyem át tőled, mert ma nem szabad ilyet
csinálnod.
A szememet forgatom, de leteszem a kést, és átengedem neki a
pályát.
Jonah bal kezére nézek, arra gondolok, vajon hogy mutat majd az
ujján a jegygyűrű. Nehéz elképzelnem, ahogy Jonah Sullivan
elköteleződik. Még mindig alig hiszem el, hogy újra az életünk része, és
most itt áll a konyhámban, hagymát vág azon a vágódeszkán, amit
Chrisszel az esküvőnkre kaptunk, ahova Jonah el sem jött.
– Jól vagy?
Felnézek rá.
Oldalra biccentette a fejét, kobaltkék szeme csupa kíváncsiság,
ahogy várja a válaszomat. Mintha mindenem megsűrűsödne: a vérem,
a nyálam, a neheztelésem.
– Igen – villantok rá egy gyors mosolyt. – Jól.
El kell terelnem a figyelmem, bármivel. A hűtőhöz megyek, kinyitom,
úgy teszek, mint aki keres valamit. Amióta Jonah visszaköltözött,
sikeresen elkerültem, hogy négyszemközt kelljen beszélnem vele. Nem
érzem úgy, hogy most jó lenne elkezdeni. Főleg nem a szülinapomon.
Lengve kinyílik a konyhaajtó, bejön Chris egy tál hamburgerhússal,
amit most szedett le a grillről. Becsukom a hűtőt, és a konyhaajtóra
nézek, ami tovább lengedezik mögötte.
Jobban utálom azt az ajtót, mint bármi mást ebben a házban.
Hálás vagyok a házért, félreértés ne essék. Chris szüleitől kaptuk a
házasságkötésünkre, miután ők Floridába költöztek. De Chris itt nőtt fel,
sőt az apja és a nagyapja is. Ez egy történelmi műemlék, kint van rajta
a kis fehér tábla. 1918-ban épült, és naponta eszembe juttatja, hogy
több mint százéves. A nyikorgó padlóval és a folyton elromló
vízhálózattal egyetemben. Még azután is, hogy hat évvel ezelőtt
felújítottuk, a kor minden lehetséges alkalommal kiütközik.
Chris meg akarta tartani a felújításkor a régi elrendezést, úgyhogy
bár sok minden új itt, a ház valamennyi szobája így is elszigetelt és el
van zárva a többitől. Én összefüggő, nagy teret akartam volna. Néha
úgy érzem, nem kapok levegőt ebben a csupa fal házban.
És nyilván nem tudom kihallgatni, mit beszél Jenny és Clara, hiába
szeretném.
Chris leteszi a húst a platnira.
– Kimegyek a többiért, és kész is. Clara nemsokára hazaér?
– Nem tudom – felelem. – Kérdezd meg Jennyt!
Chris felhúzza a szemöldökét, ahogy megérzi a féltékenységet a
szavaimban. Kimegy a konyhából, az ajtó megint lengeni kezd. Jonah
megállítja a lábával, és visszamegy zöldséget szeletelni.
 Bár mi négyen valaha barátok voltunk, Jonah mintha idegen lenne
néha. Nagyjából ugyanúgy néz ki, de vannak apró változások.
Tinédzser korunkban hosszabb volt a haja. Olyan hosszú, hogy
időnként copfba fogta. Most rövidebb, és erősebb barna árnyalatú. Már
nincsenek benne mézszín csíkok, mint régen nyár végén, de a sötétebb
haj csak kiemeli a szeme színét. Mindig is kedves tekintete volt, még
akkor is, ha épp haragudott. Csak onnan lehetett látni, hogy ideges,
hogy megfeszült az állkapcsa.
Chris épp az ellentéte. Szőke, zöld szemű, és nem rejti borosta az
állát. Chrisnek olyan a munkája, hogy simára kell borotválnia az arcát,
így viszont évekkel fiatalabbnak néz ki a koránál. És ha mosolyog,
megjelenik az az imádni való gödröcske az álla közepén. Imádom, ha
mosolyog, még ennyi év házasság után is.
Mikor összehasonlítom kettejüket, nehéz elhinni, hogy mindketten
betöltötték a harmincötöt. Chrisnek kölyökképe van, és elmenne
huszonévesnek könnyedén. Jonah meg egy perccel sem tűnik
kevesebbnek a harmincöt événél, és mintha nőtt volna még tíz centit
gimi óta.
Erről eszembe jut, hogy vajon én mennyit változtam a középiskola
óta. Szeretném azt hinni, hogy ugyanolyan fiatalnak nézek ki, mint
Chris, de az biztos, hogy jóval többnek érzem magam a harminchárom
évemnél.
Azaz most már harmincnégy.
Jonah elmegy mellettem, kivesz egy tálat a szekrényből. Egy
pillanatra rám néz közben, és rajtam marad a tekintete. Látom az arcán,
hogy mondani akar valamit, de valószínűleg magában fogja tartani,
mert ő mindig a fejében él. Jóval többet gondolkodik, mint amennyit
beszél.
– Mi az? – nézek vissza rá.
Megrázza a fejét, és elfordul.
– Semmi. Ne is törődj vele!
– Nem csinálhatod ezt, nem nézhetsz így rám, hogy aztán ne áruld
el, mit akartál mondani.
Felsóhajt, még mindig háttal áll nekem, megmarkol egy salátafejet,
és belemélyeszti a kést.
– Születésnapod van. Nem akarom ma felhozni.
– Már késő.
 Megint rám néz habozva, de feladja, és végre kinyögi, mi jár a
fejében.
– Alig beszélsz velem, mióta visszaköltöztem.
Hűha. Nem kerülgeti a forró kását. Érzem, hogy a mellem és a
nyakam ég a kínos zavartól. Krákogok egyet.
– Most épp beszélek veled.
Jonah összepréseli a száját, mint aki próbálja nem elveszíteni a
türelmét velem.
– Ez más. Más minden, úgy érzem. – A szavai ott botladoznak a
konyhában, el akarok ugrani előlük, de rohadt kicsi ehhez a hely.
– Mihez képest más?
Megtörli a kezét egy konyharuhában.
– Amilyen volt. Mielőtt elmentem, úgy értem. Akkoriban mindig
beszéltünk mi ketten.
Majdnem horkanva felnevetek erre a röhejes megjegyzésre. Persze
hogy más volt. Most már felnőttek vagyunk, van saját életünk,
gyerekünk, felelősségünk. Nem térhetünk vissza a gondtalan
barátsághoz, ami akkor volt.
– Tizenhét éve már. Azt gondoltad, visszajössz, és mi négyen ott
folytatjuk, ahol abbahagytuk?
Erre vállat von.
– Chrisszel így volt. Meg Jennyvel is. Csak kettőnk között nem.
Eltöprengek, hogy mihez lenne nagyobb kedvem: kiosonni a
konyhából, vagy kiabálva a fejéhez vágni mindazt, ami azóta feszít
belül, mióta ilyen önzőn elment.
Beleiszom a borba, a válaszon tűnődve. Jonah engem figyel, a
szemében csalódottság csillog, miközben én a szavakat keresem. Vagy
talán megvetéssel bámul. Bármit érez is, ugyanúgy néz rám, mint
azelőtt pár másodperccel, hogy annyi éve elment innen.
És pont, mint akkor, nem tudom, hogy befelé vagy kifelé irányul-e a
csalódottsága.
Felsóhajt. Érzem a visszatartott gondolatai súlyát.
– Bocsáss meg, hogy úgy mentem el, ahogy. De nem haragudhatsz
rám örökké, Morgan. – Suttog, mint aki nem akarja, hogy bárki más
meghallja, majd kimegy a konyhából, és a beszélgetés véget ért.
Egészen eddig a pillanatig nem emlékeztetett semmi arra a súlyos
érzésre, ami eltöltött, ha Jonah ott volt a közelemben. Ha egy levegőt
szívtunk, az régen időnként fullasztónak érződött, mintha Jonah önzőn
többet szívott volna el, mint amennyire szüksége lenne, és nem hagyna
nekem.
És most visszatért ugyanez az érzés, körbevett itt, a saját
konyhámban.
Bár Jonah már nincs itt, az ajtó előre-hátra leng, még mindig érzem
a súlyt a mellemen.
Amint megállítom a lengő ajtót a lábammal, Jenny már ki is nyitja. A
beszélgetés, amire nem voltam hajlandó Jonah-val, az agyam mélyére
száműzetik, hogy majd később végiggondoljam, mert most meg kell
tudnom, mit mondott Clara a húgomnak.
– Semmiség – közli Jenny nyeglén. – Elvitt kocsival egy srácot az
iskolájából, és a fiú bekövette az Instagramon. Clara meg nem tudta
eldönteni, hogy akkor most ez a srác épp flörtöl-e vele.
– Milyen srác?
Jenny vállat von.
– Morris? Miller? Nem emlékszem. De a vezetékneve Adams.
Chris is ott van épp a konyhában, egy újabb tálat tesz le a tűzhelyre.
– Miller Adams? Miért beszéltek Miller Adamsről?
– Ismered? – kérdezem.
Chris olyan tekintettel néz rám, mintha pontosan tudnom kellene, ki
az a Miller Adams, de akkor sem mond nekem semmit ez a név.
– Hank fia.
– Hank? Vannak még ilyen nevű emberek?
Chris a szemét forgatja erre.
– Morgan, ne csináld már! Hank Adams? Velünk járt gimibe.
– Rémlik a neve.
Chris a fejét rázza.
– Ő árulta a füvet. Végül nem végezte el az utolsó évet.
Letartóztatták, mert ellopta a fizikatanár autóját. Meg még sok más is
volt. Azt hiszem, évek óta börtönben van. – Chris Jenny felé fordul. –
Túl sokszor vezetett beállva. Miért beszélünk a fiáról? Ugye Clara nem
jár vele?
Jenny kiveszi a hűtőből a kancsót a jeges teával, és becsukja az
ajtót egy csípőmozdulattal.
– Nem. Van egy Miller Adams nevű híresség. Te meg valami itteni
srácról beszélsz, ez másik.
 Chris szusszanva kifújja a levegőt.
– Hála istennek. Azzal a családdal a legkevésbé sem szeretnék
kapcsolatba kerülni.
Ha a lányáról és egy fiúról van szó, Chris nem könnyű eset. Elveszi
Jennytől a teát, és kimegy a konyhából, az ebédlőasztalra teszi az italt.
Felnevetek, amint hallótávolságon kívül tudom Christ.
– Egy híresség?
Jenny vállat von.
– Nem akarom bajba keverni Clarát.
A húgom mindig is talpraesett volt. Olyan jól megy neki a rögtönzés,
hogy az már ijesztő.
Az ajtóra pillantok, ellenőrzöm, hogy be van-e csukva, majd Jennyre
nézek.
– Jonah azt gondolja, hogy utálom.
Jenny vállat von.
– Néha így tűnik.
– Sosem utáltam. Ezt te is tudod. Csak… alig ismerem.
– Ő a gyerekem apja.
– Harminc másodperc alatt össze lehet hozni egy gyereket. Erre
Jenny elneveti magát.
– Inkább három óra volt, ha tényleg tudni akarod.
– Nem akarom tudni – forgatom a szemem.
Chris átkiabál az ebédlőből, hogy készen van. Jenny kiviszi a
konyhából a hamburgereket, én tálra teszem a maradék zöldséget, és
az asztalhoz viszem.
Chris Jennyvel átlósan szemben ül le, én meg Chris mellé. Azaz
Jonah ott ül pont velem szemben. Sikeresen kerüljük egymás tekintetét,
ahogy szedünk magunknak. Remélem, hogy így marad a vacsora
végéig. Csak ennyit akarok a születésnapomra: nulla vagy minél
kevesebb alkalmat, mikor Jonah Sullivan szemébe kell néznem.
– Izgulsz a holnap miatt? – kérdezi Chris Jennytől.
Jenny élénken bólint.
– El sem tudod képzelni.
Jenny abban a kórházban dolgozik ápolónőként, ahol Chris a
minőségbiztosítási vezető. Hat héttel ezelőtt szülési szabadságra ment,
mikor Elijah megszületett, és holnap megy vissza először.
Felrántják a bejárati ajtót, és Clara legjobb barátnője, Lexie jön be.
 – Elkezdtétek a vacsorát nélkülem?
– Örökké késel. Mindig elkezdjük nélküled. Hol van Clara?
– Úton, gondolom – feleli Lexie. – Úgy volt, hogy ő hoz el, de anya
odaadta a kocsiját. – Lexie körbenéz az asztal körül, hogy ki mindenki
van itt. Odabiccent Jonah-nak. – Helló, tanár bácsika!
– Helló, Lexie! – feleli Jonah, és úgy fest, mint akit idegesít ez a
megszólítás, amit Lexie kitalált.
Jonah Clara iskolájában dolgozik, történelmet tanít, mióta
visszaköltözött. Még mindig nem tudom elhinni, hogy tanár lett. Nem
emlékszem, hogy valaha pedagógus akart volna lenni. De, gondolom,
nem sok lehetőség volt a mi kis kelet-texasi városkánkban, mikor Jonah
úgy döntött, visszajön, hogy segítsen Jennynek Elijah-val. Az üzleti
életből jött, de itt csak egy főiskolai diploma kell, hogy az ember
taníthasson. A szánalmas fizetés miatt folyton tanárhiány van.
– Biztos nem gond, hogy ezen a héten te vigyázol Elijah-ra? –
kérdezi tőlem Jenny.
– Egyáltalán nem, izgatottan várom.
Tényleg izgatott vagyok. Elijah jövő héttől megy bölcsődébe,
úgyhogy abban maradtunk, hogy ebben a négy napban, amit Jenny
dolgozik a héten, én vigyázok a babára.
Néha eltűnődöm, hogyhogy Chrisszel nem lett Clara után több
gyerekünk. Beszéltünk róla, de mintha sosem akartuk volna egyszerre
ugyanazt. Egy ideig én akartam még egyet, de Chris túl sokat dolgozott,
és nem állt készen rá. Utána, mikor Clara olyan tizenhárom éves
lehetett, Chris állt elő az ötlettel, hogy legyen még egy gyerekünk, de
rémisztőnek éreztem, hogy egyszerre legyen egy kamasz gyerekem és
egy kisbabám.
Azóta nem merült fel, és már harmincnégy éves vagyok, úgyhogy
talán nem akarom elölről kezdeni.
Elijah a tökéletes megoldás. Egy baba félállásban, akit aztán
hazavisznek.
– Kár, hogy még gimis vagyok – mondja Lexie. – Remek bébiszitter
lennék.
Jenny pofákat vág.
– Nem te tettél be egy kóbor kutyát a kertembe, mert azt gondoltad,
hogy az enyém?
– Úgy nézett ki.
 – Nincs is kutyám – mutat rá Jenny.
Lexie vállat von.
– Nos, azt gondoltam, hogy van. Bocs, hogy ilyen proaktív vagyok. –
Leül végre, miután megpakolta a tányérját. – Nem maradhatok sokáig,
Tinder-randim lesz.
– Még mindig nem hiszem el, hogy fent vagy a Tinderen – morogja
Jenny. – Tizenhat éves vagy. Nem kell betölteni a tizennyolcat, hogy
regisztrálj?
– A Tinderen tizennyolc vagyok – vigyorodik el Lexie. – És ha már
arról beszélünk, mit nem tudunk elhinni: még mindig megdöbbent, hogy
egyéjszakásnál hosszabb kapcsolatod van. Ez nagyon nem vall rád. –
Jonah-ra pillant. – Semmi személyes, bocs.
– Dehogy – mondja teli szájjal Jonah.
Jenny és Lexie mindig így csipkelődnek egymással. Jól szórakozom
rajtuk, leginkább mert olyan nagyon hasonlítanak. Jennynél egymást
váltották a pasik huszonéves korában, és ha lett volna akkoriban Tinder,
ő lett volna ott a királynő.
Én nem annyira. Egész életemben csak Chrisszel jártam. Csak őt
csókoltam meg. Ez történik, ha ilyen fiatalon találkozol azzal, akihez
férjhez mész. Basszus, még azelőtt találkoztam Chrisszel, hogy
kitaláltam volna, hol akarok továbbtanulni.
Bár azt hiszem, ez nem számított, mert nem maradtam túl sokáig a
főiskolán. Így, hogy ilyen fiatalon megszültem Clarát, fel kellett adnom a
jövőmről szőtt álmokat.
Mostanában sokat gondolkozom ezen. Most, hogy Clara már
nagyobb, érzem magamban a tátongó űrt, mintha kiszívná a levegőt
minden egyes eltelő napból, mikor csakis Chrisért és Claráért élek.
Miközben magam ostorozom, végre megérkezik Clara. Megáll vagy
másfél méterre az asztaltól, nem vesz tudomást senkiről és semmiről,
az ujja a telefonja kijelzőjén repked.
– Hol voltál? – kérdezi tőle Chris. Csak fél órával ért később haza,
mint általában, de az apjának ez feltűnik.
– Elnézést – mondja, és leteszi az asztalra a telefonját Lexie mellé.
Átnyúl Jonah válla felett, elvesz egy tányért. – Színjátszó szakkörös
megbeszélés volt tanítás után, utána meg elvittem haza egy
osztálytársamat. – Rám mosolyog. – Boldog szülinapot, anya!
– Kösz.
 – Kit vittél el? – kérdezi Chris.
Jennyvel összenézünk, mikor Clara válaszol.
– Miller Adamst.
Basszus.
Chris a tányérjára ejti a villát.
– Hogy tessék? – szólal meg Lexie. – És ezzel nem hívott fel engem
senki?
Chris Jennyre néz, aztán rám, épp le akar tolni minket, amiért
hazudtunk neki.
Megmarkolom a lábát az asztal alatt. Ezzel jelzem, nem akarom,
hogy előhozza, amiről beszéltünk. Ő is tudja, amit én: Jenny remek
információforrás, hogy mi történik a gyerekünk életében, és ha leleplezi,
hogy a húgom mindent továbbad, az mindenkinek a kárára lenne.
– Miért vitted el Miller Adamst? – kérdezősködik tovább Chris.
– Igen – csatlakozik Lexie. – Miért vitted el Miller Adamst? Ne hagyj
ki egyetlen részletet se!
Clara tudomást sem vesz Lexie-ről, csak az apjának válaszol.
– Alig egy mérföldet mentem vele. Miért zavar ez téged ennyire?
– Ne forduljon elő többet! – közli Chris.
– Én arra szavazok, hogy de – kotyog bele Lexie.
Clara hitetlenkedve néz Chrisre.
– Nagyon meleg volt, nem hagyhattam gyalogolni.
Chris felhúzza a szemöldökét, ami nem gyakori, ezért csak még
ijesztőbb, mikor mégis megteszi.
– Nem akarom a közeledben látni, Clara. És nem kellene egyedül
elvinned fiúkat. Nem biztonságos.
– Apukádnak igaza van – véli Lexie. – Csak akkor vigyél el cuki
srácokat, ha én is ott vagyok.
Clara hátradől a székén, és a szemét forgatja.
– Uramisten, apa! Ez a srác nem idegen, és nem járok vele. Egy éve
együtt vannak egy lánnyal.
– Igen, de a barátnője főiskolás, nem mintha az utadba állna – jegyzi
meg Lexie.
– Lexie? – Chris szájából figyelmeztetésnek hangzik a név.
Lexie bólint, és végighúzza az ujjait a száján, mint aki becipzározza.
Némileg sokkol, hogy Clara csak ül itt, és úgy tesz, mint aki nem
hívta fel Jennyt, és nem ijedt meg kicsit, hogy az a srác flörtöl vele. Úgy
tesz, mintha nem érdekelné, Chris és Lexie előtt is. De tudom, hogy
érdekli a fiú, hála Jennynek. Csodálattal nézek Clarára, hogy így tud
tettetni, de némi rossz érzés is keveredik a csodálat mellé. Ugyanúgy
lenyűgöz, milyen remekül tud hazudni, ahogy Jennynek is lenyűgöz ez
a képessége.
Félelmetes. Én akkor sem tudnék lódítani, ha az életem múlna rajta.
Elfut a forróság, elpirulok. Megteszek bármit, hogy elkerüljem a
szembesítést.
– Nem érdekel, ha szingli, ha házas, ha milliomos. Hálás lennék, ha
többet nem vinnéd el.
Lexie úgy tesz, mint aki kicipzározza a száját.
– Te vagy az apukája, nem lenne szabad ilyet mondanod. Ha
eltiltasz egy tinédzser lányt egy fiútól, csak annál jobban akarja majd.
Chris Lexie-re mutat a villájával, majd körbemutat az asztal körül.
– Ki hív meg folyton?
Nevetek, de közben tudom, hogy Lexie-nek igaza van. Ennek nem
lesz jó vége, ha Chris így folytatja. Érzem. Clara már odavan a srácért,
és most az apja eltiltotta tőle. Figyelmeztetnem kell majd később Christ,
hogy ne hozza fel többet ezt a témát, ha nem akarja, hogy Hank Adams
legyen Clara apósa.
– Úgy érzem, lemaradtam – közli Jonah. – Mi a baj Miller
Adamsszel?
– Nincs miről lemaradnod, és nincs a sráccal semmi baj – nyugtatja
meg Clara. – Csak a szüleim túlaggódják a dolgot, mint mindig.
Igaza van. Anyám nem óvott engem gyerekként, és én részben ezért
estem teherbe Clarával tizenhét évesen. És pont emiatt esünk túlzásba
Chrisszel, ha Claráról van szó. Ezt be is ismerjük. De Clara az egyetlen
gyerekünk, és nem akarjuk, hogy oda jusson, ahova mi.
– Miller rendes srác – jegyzi meg Jonah. – Tanítom. Egészen más,
nem olyan, mint amilyen Hank volt az ő korában.
– Napi negyven percet tanítod – mutat rá Chris. – Nem ismerheted
jól. Az alma nem esik messze a fájától.
Jonah Chrisre mered erre. Inkább nem folytatja a beszélgetést.
Néha, ha Chris megmakacsolja magát, nem adja fel, amíg a
vitapartnere le nem teszi a fegyvert. Mikor fiatalabbak voltunk,
emlékszem, kenyértörésig vitték a dolgot időnként Jonah-val. Ő volt az
egyetlen, aki nem adta fel, és nem hagyta, hogy Chris nyerjen.
 Valami megváltozott, mióta Jonah visszajött. Hallgatagabb, ha Chris
is ott van. Mindig hagyja, hogy a másiké legyen az utolsó szó. Nem
hiszem, hogy ez a gyengeség jele lenne, inkább imponál nekem. Néha
Chris még mindig olyan, mint az a forrófejű kamasz, akit megismertem.
Jonah viszont mintha felülemelkedett volna ezen. Mintha azt gondolná,
csak az időt vesztegeti, ha megpróbálja bebizonyítani, hogy Chrisnek
nincs igaza.
Talán van más oka is, hogy nem örülök Jonah visszatérésének. Nem
szeretem Christ Jonah szemével látni.
– És miért mondasz ilyet, hogy az alma nem esik messze a fájától? –
kérdezi Clara. – Mi a baj Miller szüleivel?
Chris a fejét rázza.
– Te csak ne aggódj ezen!
Clara vállat von, a hamburgerébe harap.
Örülök, hogy ennyiben hagyja. Pont olyan harcias tud lenni, mint az
apja. Sosem lehet biztos benne az ember, épp milyen kedvében van.
Én viszont egyáltalán nem vagyok harcos típus. Ez néha zavarja
Christ, szereti bebizonyítani az igazát, úgyhogy ha engedek, és nem
adom meg neki erre az esélyt, úgy érzi, én győztem.
Ez volt az első, amit megtanultam, miután hozzámentem. Néha ki
kell térni a csata elől, hogy megnyerd.
Jonah, úgy tűnik, ugyanúgy kész lezárni a témát, ahogy
mindannyian.
– Nem adtad be a jelentkezésed az egyetem filmes versenyére –
fordul Clara felé.
– Tudom – feleli.
– Holnap van a határidő.
– Nem találtam senkit, akivel együtt indulhatnék. Egyedül túl nehéz.
Zavar, hogy Jonah bátorítja Clara ötletét. Clara színészetet akar
tanulni a főiskolán. Semmi kétségem, hogy jó lenne benne, őrületes a
színpadon. De azt is tudom, hogy mekkora valós esélye lenne a sikerre
egy ilyen kiélezett versenyhelyzetben, mint ami a szórakoztatóiparra
jellemző. Arról nem is beszélve, hogy ha egyike lenne a kevés
sikeresnek, még mindig meg kellene fizetnie a hírnév árát. Nem ezt
akarja az ember a lányának. Chrisszel azt szeretnénk, hogy maradjon
meg hobbinak a színészet, és tanuljon olyat, amiből el tudja tartani
magát.
 – Nem akarsz segíteni neki? – fordul Jonah Lexie felé.
Lexie grimaszol egyet.
– A fenébe, nem. Túl sokat dolgozom.
Jonah megint Clarára pillant.
– Gyere be hozzám első óra előtt! Egy másik diák is partnert keres,
megkérdezem, érdekelné-e.
Clara bólint, Lexie elcsomagolja a burger maradékát.
– Hova mész? – kérdezi Clara.
– Tinder-randira – válaszol Jenny a lány helyett.
Clara felnevet.
– Legalább velünk egyidős?
– Persze. Tudod, hogy utálom a főiskolás fiúkat. Mindig sörszaguk
van. – Lexie lehajol, Clara fülébe suttog. Clara nevet, és Lexie el is
megy.
Clara Jonah-t kérdezgeti a filmes projekt követelményeiről, Jenny és
Chris beszélgetésbe merül, kitárgyalnak minden kórházi eseményt, amit
Jenny kihagyott a szülési szabadsága alatt.
Én nem beszélek senkivel, az ételben kotorászok.
Szülinapom van, itt van körülöttem mindenki, aki fontos nekem, de
valamiért magányosabbnak érzem magam, mint valaha. Boldognak
kellene lennem, de valami nem stimmel. Nem tudok rájönni, mi az.
Talán csak unatkozom.
Vagy rosszabb. Talán unalmas vagyok.
A szülinapok néha ezt teszik az emberrel. Egész nap az életemet
elemezgettem, azon rágódtam, mekkora szükségem lenne valamire,
ami csak az enyém. Miután ilyen fiatalon megszültem Clarát, és
összeházasodtunk Chrisszel, mindig ő gondoskodott rólunk
pénzügyileg, amióta csak lediplomázott. Én meg vittem a háztartást, de
Clara pár hónap múlva tizenhét éves lesz.
Jennynek van saját karrierje és egy új kisbabája, hamarosan férje is
lesz.
Christ három hónapja előléptették, ami azt jelenti, hogy azóta még
többet van az irodában.
Ha Clara főiskolára megy, mi lesz velem?
A gondolataim még mindig az élethelyzetem körül keringenek
vacsora után is.
 Épp bepakolok a mosogatógépbe, mikor Jonah jön be a konyhába.
Megállítja az ajtó lengését, még mielőtt elkezdődne. Ezt értékelem. Jó
apa, és utálja a konyhaajtómat.
Ez már két jó pont.
Talán mégis van remény a barátságra.
Elijah-t tartja a mellére szorítva.
– Kérhetek egy rongyot?
Csak ekkor látom, hogy a baba alaposan leköpte. Fogok egy
rongyot, benedvesítem, és odanyújtom neki. Elveszem tőle a gyereket,
amíg lepucolja magát.
Lenézek Elijah-ra, és elmosolyodok. Úgy néz ki, mint Clara ennyi
idősen. Selymes, szőke haj, sötétkék szem, tökéletes, kicsi, kerek fej.
Fel-le ringatom, ahogy lépkedek. Olyan jó kisbaba, sokkal jobb, mint
Clara, aki hasfájós volt és folyton sírt. Elijah eszik és alszik, olyan
keveset sír, hogy Jenny néha felhív, mikor mégis, hogy együtt
olvadozzunk, milyen édes, ha felhúzza magát.
Felnézek, Jonah minket figyel. Elfordul, a pelenkázótáskáért nyúl.
– Hoztam neked egy ajándékot szülinapodra.
Zavarba jövök. Vacsora előtt olyan feszült volt velem. Most meg
ajándékot ad?
Odanyújt nekem valamit, nincs becsomagolva. Egy többliteres zsák
tele… cukorkával.
Hány évesek vagyunk, tizenkettő?
Eltart egy darabig, mire észreveszem, hogy csak dinnyés Jolly
Rancher cukor van benne, mire legszívesebben vigyorognék. De
inkább a homlokom ráncolom.
Emlékszik rá.
Jonah megköszörüli a torkát, és bedobja a rongyot a mosogatóba.
Elveszi tőlem Elijah-t.
– Megyünk. Boldog szülinapot, Morgan!
Mosolygok, talán ez az első őszinte mosolyom, mióta Jonah
visszajött.
Ott van az a pillanat köztünk: egy öt másodperces összenézés, ő
mosolyog, én bólintok, Jonah kimegy a konyhából.
Nem igazán tudom, mit jelenthetett az az öt másodperc, de talán
valamiféle fegyverszünetet kötöttünk.
 Jonah tényleg igyekszik. Remekül bánik Jennyvel meg Elijah-val, és
ő Clara egyik kedvenc tanára.
Miért van az, hogy hiába ilyen szuper mindenkivel, aki szeretek, én
mégis egyre azt kívánom, bár ne lenne az életem része?
Miután Jenny, Jonah és Elijah elköszön, Clara a szobájába megy.
Ott tölti az esték nagyját. Régebben velem akart lenni esténként, de
ennek vége szakadt, mikor olyan tizennégy éves lett.
Chris az iPadjével tölti az estét, Netflixet vagy sportközvetítést néz.
Én a tévé bámulásával ütöm el az időt. Mindennap ugyanazt a
műsort nézem. Olyan egyformák a heteim.
Mindennap ugyanakkor megyek aludni.
Mindennap ugyanakkor ébredek.
Ugyanabba a fitneszterembe megyek, megcsinálom ugyanazt az
edzést, elintézem ugyanazokat az ügyeket, és megfőzöm a szokásos
heti étrendünket.
Talán mert ez a harmincnegyedik szülinapom, de úgy érzem, ez a
felhő itt lebeg felettem reggel óta. Körülöttem mintha mindenkinek lenne
célja, mégis én úgy érzem, hogy harmincnégy éves koromra nem értem
el semmit sem az életben Clarát és Christ leszámítva. Nem kellene
ilyen unalmasnak lennem. Van olyan főiskolai barátom, aki még nem is
alapított családot, és az én lányom meg huszonegy hónap múlva már
kirepül.
Chris jön ki a konyhába, kivesz egy üveg vizet a hűtőből. Felveszi a
szatyor cukrot, és megvizsgálja.
– Miért venne valaki egy egész zsáknyit a legbénább ízből? – szólal
meg.
– Jonah-tól kaptam.
Nevet, a pultra dobja a cukorkákat.
– Rémes ajándék.
Próbálok nem következtetni semmire sem abból, hogy nem
emlékszik, a dinnyés a kedvencem. Én sem okvetlenül emlékszem
mindenre, amit szeretett, mikor először találkoztunk.
– Későn jövök holnap. Ne fáradj a vacsorával!
Bólintok, pedig már fáradtam vele, ott van a sütőben, de nem
mondom meg neki. Elindul kifelé a konyhából.
– Chris?
Erre megáll, és felém fordul.
 – Arra gondoltam, hogy visszamennék a főiskolára.
– Mit tanulnál?
– Még nem tudom – vonom meg a vállam.
Oldalra biccenti a fejét.
– De miért most? Harmincnégy éves vagy.
Hűha.
Chris azonnal megbánja, mikor meglátja, hogy megsértett ezzel.
Magához húz, és megölel.
– Ez rosszul jött ki, bocsánat. – Egy puszit nyom a fejem oldalára. –
Csak nem tudtam, hogy foglalkoztat az ilyesmi most, hogy ennyit
keresek, és eltartom magunkat. De ha diplomát akarsz – homlokon
csókol –, akkor menj főiskolára. Megyek zuhanyozni.
Kisétál a konyhából, én a konyhaajtót bámulom, ahogy előre- hátra
leng. Tényleg utálom ezt az ajtót.
Legszívesebben eladnám a házat, és egy másikban újrakezdeném,
de Chris ebbe sose menne bele. Akkor lenne valami, amibe energiát
ölhetnék. Mert most belém szorul ez az energia. Úgy érzem, egyre
dagad bennem, ahogy arra gondolok, mennyire szeretnék egy új
konyhaajtót.
Lehet, hogy leveszem holnap. Inkább ne legyen ajtó egyáltalán, mint
egy olyan ajtó, ami nem működik úgy, ahogy kell. Az ajtónak be kell
csapódnia, ha mérges az ember.
Kicsomagolok egy dinnyés cukrot, és a számba pottyantom. Elfog az
ízre a nosztalgia, és visszagondolok azokra az időkre, mikor még mind
tinédzserek voltunk. Vágyakozom az éjszakák után, mikor Jonah
autójában hajtottunk ide-oda, mi Chrisszel a hátsó ülésen, Jenny elöl.
Jonah odavolt a Jolly Rancher cukorkáért, mindig tartott belőle a
kesztyűtartóban.
De sosem ette meg a dinnyéset. Azt szerette a legkevésbé, nekem
meg pont a kedvencem volt, úgyhogy meghagyta nekem.
El sem hiszem, hogy ilyen régóta nem ettem. Esküszöm, időnként
megfeledkezem róla, ki voltam és mit szerettem, mielőtt teherbe estem
Clarával. Mintha aznap, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, valaki
mássá változtam volna. Azt hiszem, ez történik, ha valaki anya lesz. A
fókusz már nem önmagadon van többé. Az életed arról a gyönyörű,
kicsi emberről szól már, akit létrehoztál.
 Clara jön be a konyhába, már nem gyönyörű kicsi ember. Hanem
gyönyörű felnőtt, és néha fáj a veszteség, hogy elmúlt a gyerekkora.
Mikor még az ölemben ült, vagy odabújt hozzám az ágyban, amíg
elaludt.
Clara a zacskóba nyúl.
– Ajjaj. Jolly Rancher. – Kivesz egyet, a hűtőhöz lép, kinyitja. –
Ihatok egy kólát?
– Késő van. Nem kell több koffein mára.
Clara felém fordul, rám néz.
– De szülinapod van. És még nem írtunk a szülinapi tábládra.
Elfelejtettem a szülinapi táblát. Igazából ma először érzem, hogy
felélénkülök.
– Rendben. Hozz egyet nekem is!
Clara elvigyorodik, én a kézműveskedős szekrényhez megyek, és
előveszem a születésnapi táblát. Clara talán ahhoz már túl nagy, hogy
ott üljön az ölemben, amíg álomba ringatom, de legalább pont
ugyanolyan izgatott a hagyományainktól, mint én. Ezt nyolcéves
korában kezdtük el. Chris nem vesz részt benne, csak mi ketten
csináljuk Clarával évente kétszer. Olyan, mint egy kívánságtábla, de
nem gyártunk minden évben újat, hanem mindig hozzáteszünk a
régihez. Mindkettőnknek van egy, és csak a szülinapunkon bővíthetjük.
Claráé csak pár hónap múlva lesz, úgyhogy kiveszem a táblámat, az
övét otthagyom a szekrényben.
Clara leül mellém a konyhaasztalhoz, és kiválaszt egy lila tűfilcet.
Mielőtt írni kezd, megnézi, miket jegyeztünk fel az évek során.
Végighúzza az ujját valamin, amit tizenegy éves korában írt a táblámra.
„Remélem, anya terhes lesz idén.” Még egy kis képet is kivágott mellé
egy csörgőről, és odaragasztotta a kívánsága mellé.
– Még mindig nem késő, hogy nagytesó legyek – jegyzi meg. – Még
csak harmincnégy vagy.
– Kizárt.
Erre felnevet. A táblára nézek, keresem az előző évi célomat, amit
felírtam. Megtalálom a képet a virágoskertről a bal felső sarokban, mert
az volt a célom, hogy kiirtsam a bozótot hátul, és beültessem azt a részt
virággal. Meg is csináltam tavasszal.
Megtalálok még egy célt, a homlokomat ráncolva olvasom. „Keresek
valamit minden üres sarokba.”
 Biztos vagyok benne, hogy Clara azt hitte, ezt szó szerint gondoltam
tavaly. Igazából pedig nem akartam a ház minden sarkába tenni
valamit, ez inkább belső cél volt. Még tavaly is úgy éreztem, üres
vagyok. Büszke vagyok a férjemre, büszke vagyok a lányomra, de ha
magamra nézek, és elválasztom az életemet az ő életüktől, akkor csak
nagyon kevés marad, amire büszke lehetek. És úgy érzem, tele vagyok
kiaknázatlan lehetőséggel. Néha üresnek érzem a bensőm, mintha
jelentéktelen életet éltem volna, ami nem töltené be a mellkasom. A
szívem tele, de az az egyetlen részem, aminek súlya van.
Clara nekilát, hogy célt írjon nekem, felé hajolok, és elolvasom.
„Elfogadni, hogy a lányod színésznő akar lenni.” Visszapattintja a
kupakot a filctollra, és visszateszi a dobozába.
A céljától elfog a bűntudat. Nem arról van szó, hogy ne akarnám,
hogy Clara kövesse az álmait. Csak azt szeretném, hogy reálisan lássa
a dolgokat.
– Mihez kezdenél egy haszontalan diplomával, ha a színészet nem
jönne be?
Clara vállat von.
– Elég, ha amiatt majd akkor fáj a fejünk. – Felhúzza a lábát a
székre, az állát a térdére támasztja. – És te? Te mi akartál lenni, mikor
annyi idős voltál, mint én most?
A táblámra bámulok, arra gondolok, hogy egyáltalán meg tudom-e
válaszolni ezt a kérdést.
– Fogalmam sem volt. Nem volt különösebb tehetségem semmihez.
Nem voltam kiemelkedően jó egyik tárgyból sem.
– És nem éreztél semmi iránt sem szenvedélyt úgy, ahogy én a
színészet iránt?
Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésen, de nem jut az eszembe
semmi.
– Szerettem a barátaimmal lógni, és nem gondolni a jövőre. Azt
hittem, majd kitalálom a főiskolán.
Clara a tábla felé biccent.
– Szerintem ez remek cél lenne idénre. Ki kell találnod, mi érdekel
szenvedélyesen. Mert ez nem lehet az, hogy főállású feleség és anya
vagy.
– Pedig lehet – mondom. – Van, akit tökéletesen kielégít ez a
szerep. – Én is ilyen voltam. Csak már nem vagyok ilyen.
 Clara beleiszik a kólába. Leírom, amit javasolt. „Megtalálni, mi
érdekel szenvedélyesen.”
Clara talán nem akarná ezt hallani, de emlékeztet engem a fiatalkori
önmagamra. Magabiztos. Én is azt hittem, mindent tudok. Ha egyetlen
szóval kellene leírnom, akkor az pont a „magabiztos” lenne. Én is ilyen
voltam valamikor, most csak… nem is tudom. Ha a mai viselkedésem
alapján kellene leírnom magam egy szóval, akkor az a „nyavalygós”
lenne.
– Ha rám gondolsz, mi az a szó, ami az eszedbe jut?
– Anya – mondja azonnal Clara. – Feleség. Aggódó. – Ezen az
utolsón elneveti magát.
– Komolyan kérdezem. Mi lenne az az egy szó, amivel jellemeznél
engem?
Clara oldalra biccenti a fejét, és rám néz néhány hosszú
másodpercre. Aztán nagyon őszinte és komoly hangon válaszol.
– Kiszámítható.
A megbántottságtól eltátom a szám.
– Kiszámítható?
– Mármint… nem rossz értelemben.
Leírhat-e a „kiszámítható” jelző egy embert jó értelemben? El sem
tudok képzelni senkit a világon, aki azt akarná, hogy így jellemezzék.
– Talán inkább úgy értettem, hogy „megbízható” – mondja Clara.
Előrehajol, megölel. – Jó éjt, anya. Boldog szülinapot!
– Jó éjt!
Clara elvonul a szobájába, tudtán kívül otthagyva engem
megbántva.
Nem hiszem, hogy gonosz akart volna lenni, de nem akartam volna
ezt hallani, hogy „kiszámítható”. Mert tudom, hogy ez minden, ami
vagyok, és egykor ettől féltem, hogy ilyen leszek majd felnőttként.
 NEGYEDIK FEJEZET
Clara

Valószínűleg nem kellett volna azt mondanom anyára tegnap este,

hogy kiszámítható, mert hosszú idő óta most először, mikor felkelek, és
készülődök az iskolába, nem találom ott a konyhában, ahogy reggelit
készít.
Talán bocsánatot kellene kérnem, mert pokoli éhes vagyok.
A nappaliban bukkanok rá, még pizsamában van, a Feleségek
luxuskivitelben sorozatot nézi.
– Mi van reggelire? – kérdezem.
– Nem volt kedvem főzni. Dobj be egy sütit a mikróba.
Biztosan nem lett volna szabad azt mondanom, hogy kiszámítható.
Apa vág át a nappalin, a nyakkendőjét igazgatja. Megáll, mikor
meglátja anyát a kanapén.
– Jól vagy?
Anya odafordítja a fejét, felnéz a kényelmes heverészésből.
– Jól. Csak nem volt kedvem reggelit csinálni. – És ezzel
visszafordul a tévé felé.
Apával összenézünk. Felhúzza az egyik szemöldökét, majd odalép,
és anya homlokára nyom egy puszit.
– Akkor este. Csók.
– Csók – feleli anya.
Kimegyek apa után a konyhába. Kiveszem a mikrózható sütit, és
odaadok neki egyet.
– Szerintem az én hibám.
– Hogy nem csinál reggelit?
Bólintok.
– Azt mondtam neki tegnap este, hogy kiszámítható.
Apa az orrát ráncolja erre.
– Ó! Hát, ez nem volt szép.
– De nem akartam bántó lenni. Megkért, hogy mondjak egy szót, ami
jellemzi őt, és ez jutott először az eszembe.
Apa tölt magának egy csésze kávét, és elgondolkodva a
konyhapultnak dől.
– Mármint… nem tévedtél. Tényleg eléggé köti magát a rutinhoz.
 – Minden reggel hatkor kel. Reggeli hétkor.
– Vacsora fél nyolckor mindennap – teszi hozzá apa.
– Ismétlődő heti menüvel.
– Mindennap tízkor edzőterem.
– Hétfőn nagybevásárlás – folytatom.
– Szerdán ágyneműcsere.
– Látod? – mondom védekezve. – Kiszámítható. Ez inkább tény,
mint sértés.
– Hát. – gondolkozik el apa –, előfordult egyszer, hogy hazajöttünk,
és itt várt minket egy üzenet, hogy elment kaszinóba Jennyvel.
– Emlékszem. Azt hittük, elrabolták.
Tényleg ezt hittük. Annyira nem vallott rá, hogy csak úgy, spontán
elutazzon több napra, hónapokig tartó tervezgetés nélkül, hogy anyát
meg Jennyt is felhívtuk, hogy egészen biztosak lehessünk benne,
tényleg anya írta azt a kis üzenetet.
Apa nevet, és magához ölel. Imádom az ölelését. A létező
legpuhább fehér inget hordja a munkába, és ha átkarol, az néha olyan,
mintha egy puha takaró ölelne körbe. Csak a takarónak kinti szaga van,
és van, hogy nekiáll fegyelmezni…
– Mennem kell – enged el, és meghúzza a hajamat. – Mulass jól az
iskolában!
– Mulass jól a munkában!
Apa után megyek, ki a konyhából. Anya már nem a kanapén fekszik,
hanem ott áll a tévé előtt. A készülék felé tartja a távirányítót.
– Épp most ment tönkre a kábel.
– Valószínűleg a távirányító rossz – véli apa.
– Vagy az adás – mondom, és elveszem anyától a távirányítót.
Mindig rossz gombot nyom meg, és aztán nem emlékszik, melyikkel
menjen vissza a műsorhoz, amit nézni akar. Megnyomok minden
gombot, nem működik, így inkább kikapcsolom az egészet.
Jenny jön be, mikor éppen próbálom visszakapcsolni anyának a
tévéjét.
– Kopp-kopp – mondja, és felrántja az ajtót. Apa segít neki kiszedni
Elijah autósülését meg egy halom cuccot. Én visszakapcsoltam már a
tévét, de nem történik semmi, nem működik.
– Azt hiszem, tönkrement.
 – Istenem! – fakad ki anya, mintha az, hogy egész nap otthon legyen
egy kisgyerekkel tévé nélkül, maga lenne a megvalósult rémálom.
Jenny odaadja neki a pelenkázótáskát.
– Még mindig kábeletek van? Már senki sem használja.
Csak egy év a korkülönbség Jenny néni és anya között, mégis néha
olyan, mintha anya mindkettőnk szülője lenne.
– Már mi is mondtuk neki, de ragaszkodik hozzá – mondom.
– Nem akarom az iPaden nézni a műsort – védekezik anya.
– Megy a Netflix a tévén is – közli apa. – Megnézheted azon.
– Nincs fent a Bravo a Netflixen – feleli anya. – Úgyhogy marad a
kábel.
Ebbe a beszélgetésbe belefájdul a fejem, úgyhogy kiveszem Elijah-t
az autósülésből, hogy egy percet vele legyek, mielőtt indulnom kell az
iskolába.
Olyan izgatott lettem, mikor megtudtam, hogy Jenny néninek
gyereke lesz. Mindig is akartam egy kistesót, de anya és apa nem
akartak több gyereket utánam. Elijah a legközelebbi, aki testvérre
hasonlíthat az életemben, úgyhogy jól meg akarom ismerni. Azt
akarom, hogy mindenki másnál jobban szeressen engem.
– Hadd fogjam meg! – kéri apa, és elveszi tőlem a babát. Tetszik,
hogy ennyire odavan az unokaöcséért. Szinte már azt kívánom, bár
lenne még egy gyerekük anyával. Még nem késő. Anya csak
harmincnégy éves. Megint rá kellett volna írnom a szülinapi táblára
tegnap este.
Jenny egy listát ad anyának.
– Itt vannak az etetési idők. És hogy hogy kell megmelegíteni az
anyatejet. És tudom, hogy tudod a mobilszámom, de azért ráírtam,
hátha nem működik a telefonod. Meg Jonah számát is.
– Már felneveltem egy emberi lényt – közli anya.
– Igen, de az rég volt – közli Jenny néni. – Azóta megváltozhattak.
Odalép apához, és ad egy puszit Elijah-nak is.
– Viszlát, édesem! Anya imád téged.
Jenny néni indulni készül, úgyhogy sietve fogom a hátizsákom, mert
meg kell beszélnem vele valamit. Kilépek utána az ajtón, de nem veszi
észre, hogy ott megyek mögötte, csak amikor az autójához ér.
– Miller már nem követ az Instán tegnap este óta.
Megfordul, megijed a hirtelen felbukkanásomtól.
 – Ilyen gyorsan ment? – Kinyitja az autója ajtaját, belekapaszkodik. –
Mondtál olyasmit, amiért megharagudhatott?
– Nem, nem beszéltünk, mióta eljöttem tőlük. Nem is posztoltam
semmit. Nem kommenteltem egyik képét sem. Egyszerűen nem értem.
Miért követ be, aztán miért ikszeli ki pár órával később?
– Ez a közösségi média olyan zűrös.
– A fiúk is.
– Nem annyira, mint mi – közli Jenny. Oldalra biccenti a fejét, engem
néz. – Tetszik neked?
Nem tudok hazudni neki.
– Nem tudom. Próbálom lebeszélni magam róla, de olyan nagyon
más, mint a többi srác az iskolában. Annyira igyekszik, hogy észre se
vegyen engem, és folyton nyalókát eszik. És imádni valóan fura a
kapcsolata a nagypapájával.
– Szóval… azért tetszik neked, mert nem vesz tudomást rólad,
nyalókát eszik, és fura a nagypapája? – Jenny néni aggódó képet vág.
– Ezek… elég különös okok, Clara.
Vállat vonok.
– Mármint, jól is néz ki. És úgy tűnik, filmes szakon akar
továbbtanulni. Sok közös pontunk van.
– Ez segít. De úgy hangzik, mintha alig ismernéd. Én nem venném a
szívemre a helyedben, hogy kikövetett.
– Tudom. – Felnyögök, karba teszem a kezem. – Olyan hülye dolog
a vonzalom. És rosszkedvem lett ettől, hogy már nem követ, pedig még
csak reggel hét van.
– Talán a barátnője látta, hogy követni kezdett, és nem tetszett neki
– veti fel Jenny néni.
Egy pillanatra nekem is eszembe jutott ez a lehetőség ma reggel. De
nem tetszett a gondolat, hogy Miller és a barátnője rólam beszélnek.
Apa is kijön a házból, úgyhogy Jenny néni gyorsan megölel
búcsúzóul, és elindul, mert mögénk parkolt. Én beülök az autómba, és
írok Lexie-nek, amíg várom, hogy Jenny kiálljon mögülem.
Remélem, megkaptad tegnap éjjel az üzenetem,
hogy fél órával előbb megyek érted. Nem válaszoltál.

Akkor sem válaszol, amikor már a házuk elé kanyarodom.

 Csak mikor már fel akarom hívni, akkor bukkan fel. A hátizsákja a
könyökhajlatában lóg, és menet közben próbálja felrángatni a cipőjét.
Az anyósülés oldali ajtóhoz botorkál, a haja kócos, a szempillafesték a
szeme alatt sötétlik. Úgy fest, mint egy részeg hurrikán.
Beszáll az autóba, becsukja az ajtót, és ledobja a hátizsákját.
Előveszi a sminkes táskáját.
– Most keltél?
– Aha, négy perce, az üzenetedre. Bocs.
– És hogy ment a Tinder-randi? – kérdezem gúnyosan.
Lexie felnevet.
– El sem hiszem, hogy a családod elhitte ezt a Tinder-dolgot.
– Minden alkalommal ezzel a hazugsággal jössz, ha találkoztok.
Miért ne hinnék el?
– Túl sokat dolgozom az ilyesmihez. Minden időm elmegy az
iskolára meg a munkára, és talán még jut egy kicsi egy zuhanyra is, ha
szerencsém van. – Kinyitja a sminkes táskáját. – Amúgy… Hallottad
Millerről és Shelbyről?
Felé kapom a fejem.
– Nem. Mit?
Kitekeri a szempillaspirált, mikor megállok egy stoptáblánál.
– Várj itt egy pillanatig! – kéri, és nekiáll felkenni a festéket, én meg
várom, hogy befejezze, amit mondani akart Miller Adamsről és a
barátnőjéről. Milyen különös véletlen, hogy épp ezt hozta fel elsőként
ma, mikor én semmi másra nem bírok gondolni, mióta elvittem Millert.
– Na, mi van Millerrel és Shelbyvel?
Lexie a másik szeme felé közelít a spirállal. Még mindig nem
válaszol, úgyhogy megint megkérdezem.
– Lexie, mi történt?
– Jesszus – mondja, és visszateszi a spirált a tubusába. – Várj már
egy pillanatot! – Int, hogy menjünk tovább, majd a száját rúzsozza. –
Szakítottak tegnap este.
Ez a kedvenc mondatom az összes közül, ami valaha elhagyta Lexie
száját.
– Honnan tudod?
– Emily mondta. Shelby felhívta.
– Miért szakítottak? – Próbálok nem törődni vele. Tényleg próbálok.
– Nyilvánvalóan miattad.
 – Miattam? – Az útra nézek. – Ez nevetséges. Hazavittem.
Legfeljebb három percet ülhetett az autómban.
– Shelby azt gondolja, hogy félrelépett veled.
– Shelby nagyon úgy hangzik, mint aki nem képes bízni senkiben.
– Tényleg ennyi volt? – kérdezi Lexie. – Csak elvitted?
– Igen. Ennyire nem volt jelentősége.
– Tetszik neked? – firtatja Lexie.
– Nem, dehogy. Seggfej.
– Nem az. Nagyon is kedves. Idegesítően az.
Igaza van. Tényleg az. Csak velem seggfej.
– Nem fura, hogy apám ilyen rossznak tartja?
Lexie vállat von.
– Nem igazán. Apád, úgy tűnik, engem sem bír, pedig én őrületes
vagyok.
– De, bír téged – felelem. – Csak azokat cukkolja, akiket kedvel.
– És talán Miller is így van ezzel – veti fel Lexie. – Talán csak azokról
nem vesz tudomást, akik bejönnek neki.
Nem mondok semmit erre. Lexie a sminkjével foglalkozik, nekem
vadul kavarognak a gondolataim. Tényleg lehet bármi köze Miller és
Shelby összeveszésének ahhoz a hülye fuvarhoz?
Talán ahhoz, hogy elvittem, és utána ő bekövetett az Instán. Ez
megmagyarázná, miért követett ki tegnap este. És azt bizonyítja, hogy
próbálja visszaszerezni Shelbyt.
– Szerinted végleg szakítottak?
Lexie rám néz, vigyorog.
– Mit érdekel téged? Nem volt semmi jelentősége.

***

Jonah ragaszkodik hozzá, hogy az iskolában Mr. Sullivannek

szólítsam. Biztos vagyok benne, hogy örülne, ha a bácsikámnak
hívnám, de ő nekem csak Jonah, nem Jonah bácsi. Nem ismerem elég
régóta ahhoz, hogy úgy érezzem, ő a nagybácsim, bár épp most
született gyerekük Jenny nénivel. Talán, ha rendesen
összeházasodnak, majd így hívom. De most egyelőre csak annyit tudok
róla, amit a szüleimtől hallottam: összetörte Jenny néni szívét gimiben,
mikor egy szó nélkül lelépett. Sosem kérdeztem meg Jonah-tól, miért
szakított Jenny nénivel. Eddig nem túlzottan érdekelt, de ma valamiért
kíváncsi vagyok rá.
Jonah az asztalnál ül, dolgozatokat javít, mikor belépek.
– Jó reggelt! – mondja.
– Jó reggelt! – Vele lesz az első órám, úgyhogy lerakom a táskám a
helyemre, de aztán előremegyek, leülök vele szembe a tanári
asztalhoz.
– Jenny elvitte Elijah-t anyukádhoz? – kérdezi.
– Igen. Édes volt, mint mindig.
– Tényleg az. Tiszta apja.
– Hogyne. Szerintem rám hasonlít – helyesbítek.
Jonah összerendezi és félretolja a papírjait. Mielőtt belevágna a
filmprojekt témába, hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a kíváncsiság.
– Miért szakítottál Jenny nénivel gimiben?
Jonah felkapja a fejét, felhúzza a szemöldökét. Idegesen nevet, mint
aki nem akar erről beszélni velem. Vagy bárkivel.
– Fiatalok voltunk. Talán már nem is emlékszem.
– Anya nem örült, mikor tavaly Jenny néni teherbe esett.
– Ebben biztos vagyok. Nem terveztük.
– Ez elég álszent tőle, ha azt nézzük, hogy tizenhét volt, mikor én
születtem.
Jonah erre vállat von.
– Nem álszentség, hacsak nem a tiltakozás után történik az eset.
– Ez mit jelent?
– Hogy aki hibát követ el, többnyire tanul belőle. Ettől nem lesz
álszent. Inkább tapasztalt.
– Nem tanították meg a főiskolán, hogy várj az életbölcsességekkel
az első csengőig?
Jonah hátradől, vidámság villan a szemében.
– Anyádra emlékeztetsz, ő volt ilyen ennyi idős korában.
– Ajjaj!
– Ez bók volt.
– Hogyhogy?
Jonah felnevet.
– Meglepődnél.
– Ne sértegess!
 Jonah megint nevet, bár csak félig viccelek. Imádom anyát, de nem
vágyom rá, hogy olyan legyek, mint ő.
Jonah felveszi az asztalról az egyik dossziét, és odanyújtja nekem.
– Kérlek, töltsd ezt ki, még ha a végén nem is csinálod meg. Ha jó
helyezést érsz el, az jól mutatna egy filmes szakra jelentkezéskor. Arról
nem is beszélve, hogy a színészi demófilmedhez is anyagot adna.
Kinyitom a dossziét, belenézek.
– És ki keres partnert?
– Miller Adams. – Felkapom a fejem, mikor Jonah kimondja a nevét.
Tovább beszél. – Mikor tegnap este szóba került, eszembe jutott, hogy
olvastam a csapata tavalyi projektjét mentoráló tanár jegyzeteit. Ami azt
jelenti, hogy van tapasztalata. Idén is megkértem, hogy jelentkezzen,
de végül nemet mondott. Azt mondta, sok a dolga, és ez komoly
projekt. De ha ketten együtt csinálnátok, talán érdekelné.
Nem fogok hazudni: titokban reméltem, hogy Miller Adams lesz az,
főleg, mióta mondta, hogy a filmezés érdekli.
De Jonah nem ugyanazon a vacsorán ült tegnap este, mint én?
– Miért próbálnál összehozni vele erre a projektre azok után, amit
apa mondott?
– Tanár vagyok, nem házasságközvetítő. Miller tökéletes erre. És
rendes srác, apádat csak félretájékoztatták.
– Akárhogy is, apa világosan kijelölte a határokat. – Amikről már
tudtam, hogy nem fogom tiszteletben tartani őket.
Jonah elgondolkozva néz rám, és keresztbe teszi a karját az asztal
felett.
– Tudom. Nézd, ez csak egy javaslat. Szerintem ez a projekt jó
lenne neked, de ha apád nem akarja, hogy csináld, nem sokat tehetek.
De… nem kell szülői engedély a jelentkezéshez. Az majd csak később
lesz, a regisztrációhoz, hónapok múlva.
Tulajdonképp tetszik, hogy Jonah arra bátorít, ne tegyem, amit apám
mondott. Talán tökéletesen passzolnak egymáshoz Jenny nénivel.
Nyílik az ajtó, belép Miller Adams.
Kösz a figyelmeztetést, Jonah!
Legelőször a vörös, püffedt szemét látom meg. Úgy fest, mint aki
egyáltalán nem aludt. Az inge gyűrött, a haja kócos.
Miller Jonah-ról rám néz, majd megint Jonah-ra. Ott marad az
ajtóban, és felém bök, miközben Jonah-ra néz.
 – Azt gondolta, hogy vele induljak?
Jonah bólint, zavarba jön Miller viselkedésétől. Én nem jövök
zavarba. Már hozzászoktam, hogy nem akarja, hogy bármi köze legyen
hozzám.
– Bocs, de ez nem fog menni – közli Miller. Rám néz. – Nem akarlak
megbántani, Clara, de biztos megérted, miért.
Úgy tűnik, tényleg a barátnője az oka.
– Rájöttem, mikor kikövettél Instán öt órával azután, hogy követni
kezdtél.
Miller beljebb jön a terembe, ledobja a hátizsákját egy asztalra, és
leül a székre.
– Shelby szerint eleve nem lett volna szabad bekövetnem téged.
– A barátnőd azért szakított veled, mert elvittelek negyven fokban.
Ezzel nem stimmel valami – nevetek.
– Azért szakított, mert hazudtam neki erről.
– Aha. És azért hazudtál, mert tudtad, hogy szakítana, ha megtudná.
És pont ez a baj.
Jonah előrehajolva követi a beszélgetésünket, egyikünkről a másikra
nézve. Hátratolja a székét.
– Muszáj innom egy kávét – közli. Leteszi a másik dossziét Miller
asztalára, és az ajtó felé indul. – Találjátok ki, mi legyen, és közöljétek
velem tanítás végéig még ma.
Jonah elmegy, ketten maradunk Millerrel a teremben, egymást
bámuljuk. Elfordítja a fejét, és átnézi a dossziét.
Tényleg nem ártott volna neki az a pár percnyi alvás még. Sajnálom,
hogy Jonah ilyen korán behívatta emiatt. Nagyjából úgy fest, mint akin
átment egy kamion valamikor azután, hogy kitettem otthon, és mielőtt
felébredt ma reggel. Látom, hogy bármilyen veszekedése volt is
Shelbyvel, megviselte.
– Úgy nézel ki, mint akinek összetörték a szívét – jegyzem meg.
– Ez történt – feleli komoran.
– Nos… nincs veszve minden. A bánat építi a jellemet.
Ezen Miller felnevet, bár minden vidámság nélkül. Becsukja a
dossziét, rám néz.
– Ha Shelby megtudja, hogy veled együtt csinálom ezt a filmes
projektet, sosem bocsát meg nekem.
– Akkor ez egy igen?
 Miller ezen nem nevet.
Tulajdonképp kicsit idegesnek tűnik, hogy a kontójára viccelődök.
Nyilvánvalóan nincs ehhez megfelelő hangulatban. És őszintén szólva
nem hibáztatom Shelbyt, hogy otthagyta. Ha az én barátom hazudna
nekem, miközben egy másik lány mellett ül az autóban, aztán
bekövetné azt a csajt Instán, akkor gyorsan az exemmé válna.
– Bocs, Miller. Biztos remek lány. Ha segíthetek valahogy, mondjuk
megerősíthetem, hogy igaz a történeted, akkor szívesen megteszem.
Miller hálásan mosolyog rám, feláll, és a terem ajtaja felé indul. Az
asztalán hagyja a dossziét.
– De neked meg kellene csinálnod ezt a projektet.
Bólintok, de nem igazán akarok egyedül benevezni rá. Egypár
reményteli pillanatig izgatott voltam, hogy talán Millerrel dolgozom majd
a projekten. Most, hogy ez már felmerült, minden mástól csalódott
lennék.
Egy pillanattal később Miller már ott sincs.
A dossziét bámulom az asztalán, aztán felveszem, és akkor is
kitöltőm a lapot. Az ember sosem tudhatja, talán Shelby és Miller nem
békülnek ki, és szar lenne, ha csak azért nem jelentkezett volna, mert a
barátnője féltékeny típus.
Jonah pont akkor ér vissza két kávéval, mikor végzek a két adatlap
kitöltésével. Odaadja nekem az egyik kávét, és lazán az asztalának dől.
Már itt van pár hónapja, és még mindig fogalma sincs róla, hogy
utálom a kávét. Ezért nem hívom a bácsikámnak még.
– Mi volt ez az egész? – kérdezi.
– A barátnője utál engem. Azaz a volt barátnője. – Beleiszom a
kávéba udvariasságból. Rémes.
– Akkor nincs gond, ugye?
Felnevetek.
– Azt gondolná az ember. – Átadom Jonah-nak a két dossziét. –
Azért kitöltöttem mindkettőt. Ne szólj Millernek! Ha meggondolja magát,
legalább nem maradtunk le.
– Tetszik, ahogy gondolkozol – jegyzi meg Jonah. Leteszi a kávét az
asztalára, és felvesz egy krétát. Felírja a dátumot a táblára, közben
bejön két osztálytársam.
Visszamegyek a helyemre. Mikor a terem már kezd megtelni, Jonah
megfordul, és az asztalomon álló kávéspohárra néz.
 – Clara? A diákok nem ihatnak óra közben. Ha még egyszer
előfordul, büntetést kapsz.
A szememet forgatom, de legszívesebben nevetnék, hogy ilyen
könnyedén vált át a tanárszerepre, még akkor is, ha csak szórakozik
velem.
– Igenis, Mr. Sullivan – mondom gúnyosan.
Kidobom a kávét, előveszem a telefonom, és ahogy visszafelé tartok
a helyemre, írok Jenny néninek.
Én: Itt vagy?
Jenny néni: Munkába tartok.
Én: Csak egy perc. A gyereked apja egy okostojás. És Miller meg Shelby szakított.
Nem tudom, végleg-e vagy nem.
Jenny néni: Miért szakítottak? Mert elvitted Millert?
Én: Úgy tűnik, az Instagramon bekövetés miatt.
Jenny néni: Ez jó hír! Most akkor hozz össze egy randit a fura nagypapás sráccal!
Én: Nem mondtam, hogy fura a nagypapája. Hanem hogy imádni valóan fura a
kapcsolatuk. Épp megpróbálja visszaszerezni a barátnőjét, nem tudom, van-e esélyem.
Jenny néni: Ó, ez nem hangzik jól! Ne fuss utána. Nem akarsz a másik lány lenni, nekem
elhiheted.
Én: Te már voltál másik lány? Ezt a sztorit hallanom kell. Ezért szakítottatok gimiben
Jonah-val?

A telefonomon megjelennek a pontok, ahogy Jenny néni gépel.

Várom a szaftos részleteket a tinédzserkori drámáról, de eltűnnek a
pontok.
Én: Én elmondok neked mindent. Nem célozgathatsz egy viszonyra, hogy aztán hallgass
a részletekről.
Én: Jenny?
Én: Jenny néni???

– Clara, tedd el a telefonodat!

A hátizsákomba hajítom a mobilt, ijesztő gyorsasággal. Fogalmam
sincs, kivel lépett félre Jenny néni, de ha Jonah nem tud róla, akkor
nem hiszem, hogy jót tenne a kapcsolatuknak, ha Jonah elkobozná a
telefonomat, és elolvasná az üzeneteket.
Majd felhívom Jenny nénit ebédszünetben, és ráveszem, hogy
mesélje el. Akkor is, ha Jonah-t is érinti. Tudni akarom.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Morgan

Egyszer hallottam, hogy mind csak egy telefonhívásnyira vagyunk a

térdre hullástól.
Ez teljesen igaz. A hangom csak reszketeg suttogás, mikor
visszakérdezek.
– De jól van?
Várom, hogy a vonal túlsó végén az ápolónő azt mondja, hogy igen,
Chris jól van. De csak hosszas csendet hallok. Mintha kicsavarnák a
gerincemet, mint egy nedves rongyot. Ketté akarok görnyedni a
fájdalomtól, de ez nem fizikai kín. Inkább olyan kibírhatatlan
marcangolás, amit már halálosnak érzek.
– Nem ismerem a részleteket – feleli az ápolónő. – Csak annyit
tudok, hogy pár perce hozták be, próbáljon meg beérni, amilyen
gyorsan csak tud.
Kinyögöm, hogy rendben, mielőtt leteszem a telefont, de szinte
biztos vagyok benne, hogy többet mondott volna, ha jobb lenne a
helyzet.
Ha jobb lenne, Chris maga telefonált volna.
Elijah-t a karomban tartom. Mikor megszólalt a telefon, itt volt, és
most magamhoz szorítom, még mindig térdelve. Legalább egy percig
így maradok, kővé dermedve a nappaliban. De aztán Elijah ásít, és
visszazökkent a komor valóságba.
Először Jennyt hívom, de a hangpostája kapcsol be. Ez az első
napja a munkában, nem lesz telefonközelben ebédszünetig. De a hírek
gyorsan terjednek a kórházban, és hamarosan megtudja úgyis.
Utána Jonah-t hívnám, hogy jöjjön el Elijah-ért, de nincs meg nekem
a mobilszáma. Rohanok a cetliért, amit Jenny hozott ma reggel, és
beütöm a számokat, amiket felírt nekem. Neki is rögtön a hangpostára
megy a hívás. Órája van.
Felhívom az iskolát, hogy szóljanak neki mielőbb, de minden
másodperc, amit azzal töltök, hogy megtaláljak valakit, pont egy
másodperccel tovább tart távol a kórháztól. Bekötöm Elijah-t az
autósülésbe, fogom a pelenkázótáskát, és elindulok.
 Ködben úszva vezetek a kórházig. Imát suttogok, erősen markolom
a kormányt, és időnként az anyósülésen heverő telefonomra pillantok,
várom, hogy Jenny visszahívjon.
Nem hívom még Clarát az iskolában. Tudnom kell, hogy Chris jól
van, mielőtt őt is felzaklatom.
Ha még nem szóltak Jennynek, hogy Christ baleset érte, akkor a
nővérpulttól tudják riasztani, ha beértem. És akkor visszaadhatom neki
Elijah-t.
Egyelőre Elijah velem van, úgyhogy a pelenkázótáskával és az
autósüléssel együtt indulok a kórház bejárata felé. Túl gyors vagyok az
önműködő ajtónak, meg kell állnom pár másodpercre, hogy a fotocella
eléggé kinyissa, és be tudjak menni.
Amint beérek, egyenesen a nővérpulthoz lépek. Nem ismerem ezt a
nővért. Régebben szinte mindenkit ismertem a kórházban, mert azt
hittem, Chris majd örül ennek, de az alkalmazottak olyan gyorsan
jönnek és mennek, hogy már nem is próbálok ezzel lépést tartani.
– Hol van a férjem? – kérdezem akadozva, pánikban. A nővér
szemében részvét villan.
– Ki a férje?
– Chris – lihegem. – Chris Grant. Itt dolgozik, most hozták be.
A nővér arckifejezése rögtön megváltozik, ahogy meghallja a nevet.
– Hívok valakit, aki majd segít önnek. Én csak most vettem fel a
műszakot.
– Tudná riasztani a húgomat? Itt dolgozik ő is, Jenny Davidson.
A nővér bólint, és elrohan a pult mögül, nem riasztja Jennyt.
Leteszem Elijah autósülését a legközelebbi székre. Megint
megpróbálom hívni Jennyt, majd Jonah-t, mindkettőnél a hangposta
kapcsol be.
Nincs türelmem megvárni a nővért, hogy rájöjjek, mi a fene történt.
Felhívom a kórházat, és a szülészetet kérem. Életem legkínzóbb
félperces várakozása után kapcsolnak.
– Szülészet. Kit keres?
– Jenny Davidsonnal szeretnék beszélni. Önöknél dolgozik, nővér.
Vészhelyzet.
– Kérem, tartsa.
Elijah sírni kezd, úgyhogy kihangosítom a telefont, és leteszem a
székre, hogy kivehessem a babát az autósülésből. Fel-le járkálok,
várom, hogy Jenny a telefonhoz jöjjön, várom, hogy visszatérjen a
nővér, az orvos, várok, várok, várok.
– Hölgyem?
Felkapom a telefon.
– Igen?
– Jenny holnapig nem dolgozik, nincs beosztva. Szülési
szabadságon van.
Bosszúsan rázom a fejem, Elijah is egyre idegesebb.
– Nem, ma reggel kezdett újra.
Egy pillanatig habozik a nővér a vonal túlsó végén, de aztán
megismétli.
– Nincs beosztva holnapig. Itt voltam egész nap, Jenny nem jött be.
Mielőtt vitatkozni kezdhetnék, nyílik a bejárati ajtó, és Jonah siet be.
Egy pillanatra megáll, megmerevedik, mintha nem számított volna rá,
hogy máris itt leszek. Leteszem a telefont, és a székre dobom.
– Hála istennek! – mondom, és átadom neki Elijah-t. A táskába
nyúlok, előveszek egy cumit. Elijah szájába nyomom, majd a pulthoz
lépek, és háromszor a csengőre tenyerelek.
Jonah ott áll mellettem.
– Mit tudsz?
– Semmit – mondom kétségbeesetten. – Csak annyit közöltek, hogy
autóbalesete volt.
Végre felnézek Jonah-ra, még sosem láttam ilyennek. Sápadt.
Kifejezéstelen az arca. Egy pillanatig jobban aggódom miatta, mint
magam miatt. Elveszem tőle a babát. Egy székig hátrál, leül. A bennem
dúló hisztérikus félelem közepette belém mar a bosszúság. Chris a
férjem. Jonah-nak inkább velem kellene most foglalkoznia, nem
magával.
A váró szinte teljesen üres. Elijah egyre nyűgösebb, leülök Jonah-tól
háromszéknyire, és előveszem a cumisüveget a pelenkázótáskából.
Kihűlt, de ez van. Amint a szájába teszem, Elijah abbahagyja a
nyüglődést, és mohón kortyolni kezd.
Babapúderillata van. Lehunyom a szemem, a gyerek meleg fejére
szorítom az arcom, remélve, hogy ez eléggé eltereli a figyelmem, hogy
ne essek szét teljesen.
Érzem a gyomromban, hogy talán nagy a baj. Ha nem hagyják, hogy
lássuk Christ, akkor valószínűleg a műtőben van. Reméljük, csak
valami kisebb beavatkozás.
A húgomat akarom. Nem Jonah az, aki meg tudna vigasztalni egy
ilyen helyzetben. Igazából jobb szeretném, ha nem lenne itt, de ha
elérem Jennyt, akkor majd ő elrendezi. És valószínűleg többet megtud
Chrisről. Talán Jonah már beszélt vele.
– Jenny jön? – Felemelem a fejem, ahogy Jonah felém fordul. Nem
válaszol. Csak bámul rám, összevont szemöldökkel, úgyhogy tovább
beszélek. – Próbáltam felhívni, de akivel beszéltem a szülészeten, azt
mondogatta, hogy mára nincs beosztva.
Jonah szeme megvillan, a fejét rázza.
– Nem értem ezt – mondja.
– Tudom. Szóltam is a nőnek, hogy Jenny ma kezdett újra, de nem
hitt nekem.
– Miért próbáltad felhívni Jennyt? – Jonah már áll. Az értetlenség
szinte sugárzik belőle, mire még idegesebb leszek.
– A húgom. Nyilván hívtam, hogy elmondjam, mi történt Chrisszel.
Jonah még mindig a fejét rázza.
– Mi történt Chrisszel?
Hogyhogy mi történt Chrisszel?
Nem értek semmit.
– Hogy érted? Felhívtak, hogy Chrisnek balesete volt. Mi másért
lennék itt?
Jonah nyel egyet, a tenyerével végigdörgöli az arcát. Valahogy még
aggodalmasabb a tekintete.
– Morgan – lép közelebb. – Azért vagyok itt, mert Jenny balesetet
szenvedett.
Ha nem ülnék, most összecsuklanék.
Nem adok ki hangot. Csak nézem Jonah-t, ahogy igyekszem
felfogni, amit mondott. Megrázom a fejem, próbálok beszélni, de a
szavaim erőtlenek.
– Biztos félreértetted. Nem karambolozhatott mind-kettő…
– Várj! – Jonah a pulthoz lép, megnyomja a csengőt. Én előveszem
a telefonom, Jennyt hívom. Hangposta megint. Chris számát
tárcsázom. Talán elnéztek valamit a számítógépen. Nála is a hangposta
kapcsol be.
Ez valami tévedés kell legyen.
 Eltelik pár másodperc, nyomát sem látjuk senkinek, Jonah a
sürgősségire vezető ajtóhoz lép. Addig dörömböl rajta, amíg valaki
végre megjelenik ajtó melletti ablaknál. Egy nővér, akit rögtön
felismerek. Sierrának hívják. A lánya egy osztályba jár Clarával. Rám
néz, aztán Jonah-ra.
– Itt valami tévedés történt, azt hiszem – mondja Jonah.
Ott állok Jonah mellett, Elijah-t a karomban tartom. Nem érzem a
lábam, nem is tudom, hogy jutottam el ide a széktől.
– Kinek volt balesete? Kit hoztak be? – Nem bírom leállítani a feltörő
kérdéseket. – A férjemet vagy a húgomat?
Sierra tekintete Jonah-ra vándorol rólam, aztán az asztalt nézi maga
előtt.
– Hívok valakit, aki felvilágosítást ad neked, Morgan.
Jonah a hajába markol, ahogy Sierra elmegy.
– A francba!
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy senki sem akar ott maradni
velünk. Mindenki kerül minket, és ez megrémiszt. Senki sem akar a
rossz hír hozója lenni.
– Nem lehet, hogy mindkettő megsérült – suttogom. – Az nem lehet.
– Nem – mondja Jonah. A hangja tele meggyőződéssel, szinte
hiszek neki. De ekkor megdörzsöli a homlokát, és a falnak támaszkodik.
– Ki hívott? Mit mondtak?
– A kórház. Húsz perce. És határozottan azt állították, hogy Chris
sérült meg. Nem is említették Jennyt.
– Nekem ugyanez volt, csak Jennyről beszéltek.
És ekkor megjelenik Sierra, ezúttal az ajtónál, amit kinyit nekünk.
– Gyertek velem!
Nem kórterembe vezet minket, hanem egy másik váróba, bent a
sürgősségi osztályon.
Jonah tartja a karjában Elijah-t. Észre se vettem, hogy elvette tőlem.
Sierra szól, hogy foglaljunk helyet, de nem ül le egyikünk sem.
– Még nincs hírem az állapotukról.
– Akkor mind a kettő? – kérdezi Jonah. – Jenny és Chris?
Sierra bólint.
– Istenem – suttogom. A tenyerembe temetem az arcom. Két
hatalmas könnycsepp gördül le az arcomon.
 – Annyira sajnálom, Morgan – folytatja Sierra. – Várjatok itt, amint
tudok valamit, visszajövök. – Kimegy, becsukja az ajtót maga mögött.
Jonah leül mellém.
Alig tíz percet várunk a sürgősségi várójában, de így, hogy még
mindig nem tudunk semmit, órákká változnak a percek.
– Talán az egyikük kocsija lerobbant – morogja Jonah. – Talán ezért
voltak együtt.
Bólintok, de nem jut el az agyamig, amit Jonah mondott. Nem tudom,
miért voltak együtt, egy autóban. Nem tudom, miért hazudott Jenny,
miért mondta, hogy ma már dolgozik. És nem is érdekel. Csak tudni
akarom, hogy jól vannak.
Jonah beköti az alvó Elijah-t az autósülésbe, feláll, és fel-alá járkál a
szobában. Megnézem az időt a mobilomon. Fel kellene hívnom valakit,
hogy hozza ide Clarát. Egy barátomat. Vagy Lexie-t. Azt akarom, hogy
valaki menjen el érte, mielőtt eljut hozzá a baleset híre.
Fel kellene hívnom Chris szüleit is.
Nem. Várok. Amíg kiderül, hogy jól van, ezt megvárom. Chris szülei
Floridában élnek. Nem sokat tehetnének onnan, csak feleslegesen
aggódnának.
Jonah felhívja az anyukáját, és megkéri, hogy jöjjön el Elijah- ért.
Mielőtt letenné, intek neki.
– Elmenne Claráért is?
Jonah bólint, hogy hallotta, és megkéri az anyukáját, hogy hozza el
Clarát az iskolából. Utána felhívja az iskolát, és átnyújtja nekem a
telefont. Elmondom, hogy Jonah anyukája bemegy Claráért.
Clara már találkozott párszor Elijah nagymamájával, de akkor sem
fogja érteni, mit keres ott, és az asszony persze nincs is rajta a listán,
akik elvihetik. De nem akarom, hogy Clara maga vezessen ide,
egyedül. Aggódva, pánikban, ehhez még túl friss a jogosítványa.
Eltelik még pár perc. Jonah ezalatt felhívja a rendőrséget, próbál
információt kérni a balesetről. Nem mondanak túl sokat.
Megkérdezi, milyen autó volt. Jennyé, egy Toyota Highlander. Egy
férfi vezetett. De ennyit mondanak csak.
– Miért vezette Chris Jenny autóját? – teszi fel a kérdést Jonah.
Költői kérdésnek veszem, de egy újabbat mormol. – Miért hazudott
Jenny a mai beosztásról?
 Továbbra is a telefonomat bámulom, mintha Jenny vagy Chris
felhívhatna, hogy jól van, semmi gond.
– Morgan? – mondja Jonah.
Nem nézek rá.
– Szerinted… ők kelten…
– Ne mondd ki! – fakadok ki.
Nem akarom hallani. Gondolni sem akarok erre. Abszurd.
Felfoghatatlan.
Felállok, és fel-alá járkálok a szoba másik felében, ahol nem Jonah
csinálja ugyanezt. Sosem zavartak még ennyire a zajok, mint most. A
pittyegés a folyosón, Jonah ujjainak a hangja, ahogy a telefonján
pötyög – SMS-t ír Jennynek és Chrisnek –, a hangosbemondó, ahogy
az orvosokat és a nővéreket hívja a betegekhez, a cipőm nyikorgása a
keményfa padlón itt a szobában. Olyan rettenetesen zavar minden,
mintha a hangok kakofóniája lenne pillanatnyilag csak a fejemben. Nem
akarok arra gondolni, miért volt együtt Chris és Jenny.
– Clara mindjárt itt lesz, anyámmal. Nem kellene kitalálni valamit,
miért voltak együtt?
– Miért hazudnánk? Nyilván a munka miatt, biztos vagyok benne.
Jonah a padlót bámulja, de látom az arcán a kételkedést. Az
aggodalmat. A félelmet.
Letörlöm a könnyeimet, bólintok, mert talán igaza van. Úgy döntök,
hogy abban hiszek inkább, hogy téved, de az anyukája és Clara talán
kérdéseket tennének fel. Konkrét választ akarnak majd, vagy ugyanarra
gondolnának, mint Jonah vagy én. Nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk,
miért voltak együtt. Úgy Clara csak feleslegesen gyanakodna.
– Mondjuk, hogy Chrisnek defektje volt, és Jenny vitte el – javaslom.
– Legalább amíg Jenny és Chris nem tudja elmagyarázni személyesen.
Összenézünk… alig néztünk egymásra, mióta bejöttünk a
sürgősségire. Jonah bólint, nekem megfeszül az ajkam: van valami a
tekintetében, ami elszorítja a szívemet.
Mintha Jonah érezné, hogy kezdek szétesni. elájulni. Odalép
hozzám, és vigasztalóan megölel. Rettegve kapaszkodom belé, a
szemem szorosan lehunyom, mikor végre nyílik az ajtó.
Szétválunk. Jonah előrelép, de én, mikor meglátom az orvos arcát,
hátrálok egy lépést.
 Az orvos beszélni kezd, de nem tudom, pontosan mit mond, mert a
szavai nem jelentenek semmit. Látom a választ a bocsánatkérő
tekintetben. Ahogy a szája sarka legörbül.
A bűnbánó testtartásban.
Mikor az orvos azt mondja, hogy nem tehettek már semmit, Jonah a
székre roskad.
Én… én csak zuhanok.
 HATODIK FEJEZET
Clara

Kiskoromban hógömböket gyűjtöttem. Egy polcon sorakoztak a

szobámban, és néha felráztam őket, egyiket a másik után, aztán
leültem az ágyamra, és néztem, ahogy kavarogtak a pelyhek és
csillámok az üvegekben.
Végül lassan leülepedett minden pehely. Minden elcsitult, és a
hógömbök újra csendesen, békésen álltak a polcon.
Az tetszett bennük, hogy az életre emlékeztettek. Hogy néha, még
ha úgy is érzed, hogy valaki megrázza az egész világot körülötted, és
minden szétrepül minden irányba, ha elég sokáig vársz, lassan elcsitul.
Tetszett az érzés, hogy tudtam, a belső vihar majd elnyugszik végül
bennem.
De ez a hét bebizonyította, hogy néha a vihar nem múlik el. Néha a
kár túlságosan hatalmas, nem lehet megjavítani.
Öt napja, mióta Jonah anyukája megjelent az iskolában, hogy
bevigyen a kórházba, úgy érzem, mintha egy hógömb belsejében
lennék, amit valaki felrázott, aztán leejtett. Érzem, hogy az életem
darabokra tört, és a szilánkok szétgurultak a poros fapadlón.
Úgy érzem, javíthatatlanul összetörtem.
És még csak nem is hibáztathatok senkit, csak saját magamat.
Igazságtalan, hogy egyetlen esemény, egyetlen másodperc
szétzilálhatja a világot. Mindent felboríthat a fejedben. Elpusztíthat
minden boldog pillanatot, ami eddig a földrengésig vezetett.
Mind úgy élünk, mintha lávát nyeltünk volna. Fájdalmas csendben.
Anya egyre kérdezgeti, jól vagyok-e, én csak bólintani bírok. Amúgy
ő is ugyanolyan csendes, mint én. Mintha egy rémálomban élnénk,
amiben nem akarunk enni, inni vagy beszélni. Egy olyan rémálomban,
amiben csak sikítani akarunk, de semmi sem jön ki üres torkunkon.
Nem vagyok sírós. Azt hiszem, ebben anyára hasonlítok. Együtt
sírtunk a kórházban mind, Jonah és az anyukája is. De amint eljöttünk
onnan, és átmentünk a halottasházba, anyám olyan tettre kész és
összeszedett lett, mint ahogy azt elvárták tőle. Ez jól megy neki, hogy
kifelé bátorságot mutasson, csak a szobájában sír. Tudom, mert én is
ugyanezt teszem.
 Apám szülei három nappal ezelőtt átjöttek Floridából. Nálunk laknak.
A nagymamám segít itthon, és biztos vagyok benne, hogy ez jó így
anyának. Neki kell elintézni a temetést, ráadásul nemcsak a férjének,
de a húgának is.
Jenny nénit tegnap temették. Apám temetése épp most van.
Anya ragaszkodott hozzá, hogy külön legyen, ezzel feldühített. Senki
sem akar végigülni két napot egymás után. Még a halottak sem.
Nem is tudom, melyik a fárasztóbb, a nappal vagy az éjszaka.
Nappal egymásnak adják nálunk a kilincset az emberek a baleset óta.
Ételt hoznak, részvétet nyilvánítanak, beugranak megkérdezni, hogy
vagyunk. Leginkább olyanok, akik apával és Jenny nénivel dolgoztak a
kórházban.
Éjszakánként a könnyesre sírt párnámba temetem az arcom.
Tudom, anya azt akarja, hogy legyen vége. Már várja, hogy
hazamenjenek apa szülei.
Haza akarok menni.
Én fogom Elijah-t a temetés legnagyobb részében. Nem tudom,
miért akarom ennyiszer a karomban tartani, mióta megtörtént. Talán az,
hogy ő ilyen új és friss, megvigasztal itt a halál közepén.
Kezd nyűgösködni a karomban. Nem éhes, Jonah anyukája már
megetette. Tisztába tettem, mielőtt elkezdődött a temetés. Talán nem
tetszik neki a zaj. A lelkész, akit anya választott a szertartás
levezetésére, mintha nem tudná, hogy kell használni a mikrofont.
Folyton hozzáér a szájával. És ha a hangszórók felé lép, azok meg
gerjednek.
Mikor Elijah teljes erőből rázendít, először a templom végébe nézek
Jonah felé, de a helye épp üres. Szerencsére a sor szélén ülök, közel a
falhoz. Csendben kimegyek, nem kell végigmennem a sorok között. A
szertartás amúgy is a vége felé közeledik. Még imádkoznak, aztán
mindenki elmegy a koporsó mellett, megölel minket, és kész.
Nagyjából ugyanezek az emberek öleltek meg tegnap Jenny néni
temetésén. Nem igazán szeretném még egyszer végigcsinálni.
Részben ezért ragaszkodom hozzá, hogy én fogjam Elijah-t. Nem tudok
ölelgetni senkit, ha ott van a kicsi unokatestvérem a karomban.
Kimegyek a kápolnából az előtérbe, beteszem Elijah-t a
babakocsiba, és kitolom. Szinte gúnyt űz belőlünk a sors, hogy ilyen
szép nap van. A nap melegen süti a bőrömet, de nem jó érzés.
Igazságtalannak érzem. Apa imádta az ilyen napokat. Egyszer
betelefonált és beteget jelentett, inkább elvitt horgászni, csak mert
olyan nagyon szép volt az idő.
– Jól van Elijah?
Balra pillantok, Jonah áll ott az épületnek dőlve az árnyékban. Eltolja
magát a tégláktól, és felénk indul. Fura, hogy nincs épp bent. Apám és
Jonah elvben legjobb barátok voltak, és ő lelép a temetésről?
Gondolom, nincs alapom semmit sem mondani. Én is itt vagyok kint.
– Kezdett nyűgösködni, inkább kihoztam.
Jonah Elijah fejére teszi a tenyerét, a hüvelykujjával végigsimítva a
kisfiú homlokát.
– Menj csak vissza! Azt hiszem, hazaviszem.
Irigylem, hogy elmegy. Én is el akarok menni.
Nem megyek be. Leülök egy padra a kijárat mellett, és nézem,
ahogy Jonah végigtolja a babakocsit a parkolón. Beköti Elijah-t az
autósülésbe, berakja a babakocsit a csomagtartóba, odaint nekem, és
beszáll.
Visszaintek, nem bírom letörölni az arcomról a részvétet. Elijah még
nincs két hónapos, és Jonah egyedül fogja felnevelni.
Elijah sosem fogja megtudni, milyen volt Jenny néni.
Talán le kellene írnom a kedvenc emlékeimet róla, mielőtt felejteni
kezdenék.
Ez a gondolat új életet lehel a gyászba, amit érzek. Hogy el fogom
majd felejteni őket. Biztos vagyok benne, hogy egy darabig még nem,
de ahogy múlik az idő, ez lesz. El fogom felejteni, milyen volt, mikor apa
teli tüdőből, de hamisan John Denved-dalokat énekelt fűnyírás közben.
El fogom felejteni, hogy kacsintott rám Jenny néni, ha anya olyasmit
mondott, ami leleplezte a fontoskodó oldalát. El fogom felejteni, hogy
apának kávé- vagy frissen vágott fű illata volt, Jenny néninek meg
olyan, mint a méz, és mielőtt észbe kapnék, azt is elfelejtem, milyen volt
a hangjuk, és valójában, élőben hogy nézett ki az arcuk.
Egy könnycsepp gurul végig az arcomon, majd még egy. Lefekszem
a padra, felhúzom a lábam. Lehunyom a szemem, és próbálok nem
elmerülni még jobban a bűntudatban. De a lelkiismeret-furdalás karja
átfog, és kipréseli a levegőt a tüdőmből. Amióta megtudtam a balesetet,
tudtam zsigerileg, hogy én tehetek róla.
Jenny nénivel üzengettünk.
 Először válaszolt nekem… aztán nem. Nem hallottam róla többé,
aztán két óra múlva kiderült a baleset.
Szeretném azt hinni, hogy nem az én hibám volt, de Jenny néni
megírta, hogy úton van a munkába. Jobban kellett volna, hogy
érdekeljen, hogy vezetés közben üzengetünk, de én csak magamra
gondoltam, csak a saját bajaimra.
Vajon anya tudja, hogy Jenny néni azért karambolozott, mert velem
SMS-ezett? Ha akkor nem írtam volna neki – ha megvártam volna,
amíg beér –, akkor anyám nem veszítette volna el a húgát és a férjét.
Nem kínlódna most, nem kellene eltemetnie élete két legfontosabb
szereplőjét.
Jonah sem veszítette volna el Jennyt. Elijah-nak lenne anyukája.
Én sem veszítettem volna el apai… az egyetlen férfit, akit valaha
szerettem.
Megnézték Jenny néni telefonját? Kiderült, hogy vezetés közben
SMS-ezett?
Ha anya megtudja, hogy mindez azért történt, mert azt akartam,
hogy Jenny néni olvassa el az üzeneteimet és válaszoljon, miközben
vezet, csak még jobban összetörne a szíve.
Ezért nem akarok ott lenni a temetésen, ahol minden egyes
könnycsepp miattam hullik.
– Szia!
A szemem felpattan erre a hangra.
Miller ott áll felettem, a keze a nadrágzsebében. Felülök a padon,
lesimítom és a combomra húzom a ruhámat. Meglep, hogy itt látom,
öltönyben. Fekete feketével. Rémesen érzem magam, hogy egyszerre
vagyok képes ennyi gyászt érezni, miközben ott parázslik a vonzalom
szikrája is, amint Miller a közelemben van. A tenyeremmel letörlöm a
könnyeimet.
– Szia!
Összepréseli az ajkát, és körbenéz, mintha ez pont olyan
kellemetlen lenne neki, mint amitől tartottam.
– Ide akartam ugrani. Hogy megnézzem, hogy vagy.
Nem vagyok jól. Egyáltalán nem. El akarom mondani ezt neki, de
csak ennyi jön ki a számon:
– Nem akarok itt lenni. – Nem kérem, hogy vigyen el valahova. Csak
őszinte vagyok, hogy mit érzek épp ebben a pillanatban. De ő a parkoló
felé biccent.
– Akkor menjünk!

***
Miller a régi, kék furgonnal jött, ami ott állt a házuk előtt, mikor
elvittem. Nem is tudom, milyen kocsi ez, de pont olyan kék, mint most
az ég. Lehúzta az ablakokat, gondolom, már nem működik a légkondi.
Vagy talán csak szeret lehúzott ablakkal vezetni. Összehúzom és
felkötöm a hajamat, hogy ne fújja az arcomba a szél. A kisebb tincseket
a fülem mögé simítom, a tenyerembe támasztom az állam, és
kibámulok az ablakon.
Nem kérdezem meg, hova megyünk. Nem is érdekel. Csak azt
tudom, hogy minden egyes mérfölddel, amivel távolabb kerülök a
halottasháztól, érzem, ahogy csökken a nyomás a mellemen.
Egy dal szól, megkérem Millert, hogy hangosítsa fel. Sosem
hallottam még, de csoda szép, és semmi köze a fejemben keringő
gondolatokhoz, az énekes hangja olyan megnyugtató, mint egy
borogatás. Ahogy véget ér, megkérem Millert, hogy játssza le újra.
– Nem tudom – feleli Miller. – Ez a rádió, nincs Bluetooth ebben a
régi járgányban.
– És mi ez a dal?
– A Dark Four Door, Billy Raffoultól.
– Tetszett. – Kinézek megint az ablakon, ahogy megszólal egy újabb
dal. Tetszik Miller ízlése. Azt kívánom, bár ezt csinálhatnám egész nap,
minden egyes nap. Furikázni és szomorú dalokat hallgatni, miközben
Miller vezet. Valamiért a bennem mocorgó bánat enyhül a szomorú
zenétől. Minél szívfájdítóbb a dal, annál jobb. A drámai dalok olyanok,
mint a kábítószer, azt hiszem. Rosszat tesznek, de jó érzés közben.
Nem tudhatom. Sosem próbáltam semmilyen kábítószert, sosem
hasonlíthattam össze ezt a kettőt. Még csak be sem téptem sosem.
Nehéz kamaszkori lázadással próbálkozni, ha mindkét szülőd próbálja
agyonkompenzálni a saját tinédzserkori hibáit.
– Éhes vagy? – kérdezi Miller. – Szomjas?
Elhúzódom az ablaktól, és felé fordulok.
– Nem. De be akarok tépni.
Rám kapja a tekintetét az útról. Kicsit elmosolyodik.
– Azt meghiszem.
 – Komolyan mondom – húzom ki magam. – Sosem próbáltam, de
most tényleg el akarok szállni. Van füved?
– Nincs.
Csalódottan süppedek vissza a székbe.
– De tudom, honnan szerezzek neked.

***

Tíz perccel később Miller megáll a helyi mozi előtt, rám szól, hogy
várjam meg a kocsiban. Majdnem közlöm vele, hogy hagyja, igazából
csak kósza ötlet volt. De a lelkem mélyén kíváncsi vagyok, hogy segít-e
a gyászon. Ott tartok, hogy kipróbálnék bármit.
Bemegy a moziba, és alig egy perc múlva már ki is jön egy nálunk
kicsit idősebbnek tűnő sráccal. Talán már huszonéves lehet. Nem
ismerem. Odamennek a srác autójához, és tizenöt másodperc alatt
gazdát cserél a fű és a készpénz. Ennyi. Olyan könnyűnek tűnik, hogy
ideges energia futkározik bennem. Nem legális a fű Texasban, de még
ha az lenne is, Miller csak tizenhét éves.
Arról nem is beszélve, hogy egy vadiúj menetrögzítő kamera van a
kocsiban. Biztos vagyok benne, hogy nem látta a kamera a vásárlást,
de ha most letartóztatnának minket, a rendőrök átkutatnák a kocsit,
alighanem megnéznék a felvételt, és meghallanák, hogy én kértem a
füvet.
A térdem idegesen rángatózik, ahogy Miller bemászik a kormány
mögé.
A moziépület mellé kanyarodik, az út felé fordul, innen belátjuk az
egész parkolót. Elővesz egy kis zacskót, benne egy előre megtekert
jointtal.
Olyan régi a furgon, hogy van benne szivargyújtó. Benyomja, hogy
bekapcsoljon, és odaadja nekem a jointot. Csak bámulom, nem is
tudom, mihez kezdjek vele. Várakozón nézek Millerre.
– Nem gyújtod meg nekem?
Megrázza a fejét.
– Nem szívok.
– De… van dealered.
Miller felnevet.
– Stevennek hívják. A kollégám, nem dealer. De mindig van nála fű.
 – Huh, basszus! Nem gondoltam, hogy egyedül kell csinálnom. Még
cigire sem gyújtottam rá sosem. – Előveszem a telefonom, megnyitom
a YouTube-ot. Rákeresek, hogyan kell rágyújtani egy jointra, és
elindítom a videót.
– Megnézed YouTube-on, hogyan kell füvet szívni? – kérdezi
Miller.
– Tudom, hogy durva.
Miller remekül mulat. Látom az arcán. Közelebb hajol hozzám, és
velem együtt nézi a videót.
– Biztos, hogy be akarsz tépni? Remeg a kezed. – Elveszi tőlem a
telefont.
– Bunkóság lenne most meggondolni magam. Már kifizetted.
Miller tartja nekünk a telefont. Mikor a videó végére érünk, kihúzom a
szivargyújtót, és habozva nézek rá.
– Rendben. Megpróbálom.
Odaadom neki, ő úgy gyújtja meg a jointot, mint egy profi. Szinte
megkérdőjelezem az első kijelentését. Szív egy slukkot, majd tőlem
elfelé fújja a füstöt, ki a nyitott ablakon. Odaadja nekem, de mikor én
próbálom meg beszívni a füstöt, csak köhögök és köpködök
mindenfelé. Egyáltalán nem csinálom olyan elegánsan, mint Miller.
– Ha nem szívsz sosem, akkor miért megy neked ilyen könnyen?
– Nem mondtam, hogy sosem próbáltam – nevet. – Csak hogy
sosem gyújtottam még meg.
Megint megpróbálom, de még mindig nem bírom leszívni.
– Olyan undorító – hörgöm.
– Megenni jobb.
– Akkor miért nem olyat adtál nekem?
– Stevennek nem volt, én meg nem vagyok oda az ilyesmiért.
Két ujjam közé fogom a jointot, lenézek rá, és arra gondolok, hogy
kerültem ide, miközben az apám temetésén kellene lennem. És én sem
vagyok oda az ilyesmiért, azt hiszem. Olyan természetellenes.
– És miért vagy oda? – kérdezem, és megint Millerre nézek.
A támlának dönti a fejét, és egy pillanatra elgondolkozik.
– A jeges teáért. És a kukoricakenyérért. Azt imádom.
Nevetek. Nem erre számítottam. Egy pillanatig várok, majd még egy
slukkot szívok. Lexie halálra rémülne, ha most látna.
Basszus. Lexie.
 Nem is szóltam neki, hogy eljövök a temetésről. A telefonomra
nézek, de nem írt nekem. Csak anyától jött egy üzenetem negyedórával
ezelőtt.
Anya: Hol vagy?

Lefelé fordítom a telefont. Ha nem látom az SMS-t, nem is létezik.

– És te? – kérdez vissza Miller. – Te miért vagy oda?
– A színészkedésért. De ezt már tudod.
Erre grimaszol egyet.
– Mikor kérdezted, azt hittem, olyasmire gondolsz, amit valahogy
elfogyaszt az ember.
Ezen elmosolyodom.
– Nem, általában értettem. Miért vagy oda a leginkább? Mi az, amit
soha életedben nem adnál fel? – Erre valószínűleg azt fogja mondani,
hogy Shelbyt.
– A fotózást – feleli gyorsan. – A filmezést, a vágást. Mindent, amit a
kamera mögött csinálhatok. – Oldalra biccenti a fejét, rám mosolyog. –
De ezt már tudod.
– Ezért van menetrögzítő kamerád? – mutatok a készülékre. –
Mindig kamera mögött kell lenned, még akkor is, ha épp vezetsz?
Bólint.
– Ez is itt van. – Kinyitja a kesztyűtartót, és elővesz egy GoPro
kamerát. – Mindig van velem valamilyen kamera. Az ember sosem
tudhatja, mikor bukkan fel a fotózásra érdemes pillanat.
Arra gondolok, hogy Miller pont annyira rajong a filmezésért, mint én
a színészkedésért.
– Kár, hogy az exed nem engedi, hogy megcsináljuk azt a projektet.
Igazából jó csapat lennénk. – A számhoz emelem a jointot, bár utálom
az egészet. – Mennyit kell szívni, hogy érzéketlenné válj tőle?
– Lehet, hogy nem is válsz érzéketlenné. Lehet, hogy ideges leszel,
és paranoid.
Csalódottan nézek a jointra.
– Na ez szar. – Körbenézek, hol nyomhatnám el, de nincs hamutartó
a kocsiban. – Mit csináljak ezzel? Nem ízlik.
Miller elveszi tőlem, és kipöcköli a parazsat. Aztán kiszáll, és kidobja
a csikket a kukába, majd visszamászik a helyére.
Micsoda úriember. Vesz nekem füvet, aztán kidobja helyettem.
 Fura nap. És nem érzek semmit. Csak tele vagyok gyásszal.
– Megint járunk Shelbyvel.
Visszavonom. Ezt éreztem.
– Szívás – felelem.
– Nem is.
A fejemet oldalra fordítva élesen Millerre nézek.
– De… ez szívás. Nem lett volna szabad szóba hoznod.
– Nem hoztam – feleli. – Te beszéltél róla. Egy perccel ezelőtt azt
mondtad, hogy az exem, és úgy éreztem, tisztáznom kell, hogy megint
együtt vagyunk.
Nem is tudom, miért mondja ezt nekem. Elbiccentem a fejem,
összehúzom a szemem.
– Szerinted odavagyok érted? Ezért tájékoztatsz a kapcsolatodról
mindig, ha találkozunk?
Miller elmosolyodik.
– Kicsit harcias vagy.
Nevetek, elfordulok tőle, mert félek, hogy könnyes nevetés lesz ez.
Furcsa amúgy. Szomorú és vicces egyszerre, mert anya mindig azt
mondta, hogy mi ketten kicsit harciasak vagyunk apával. Gondolom, az
alma nem esett messze a fájától.
Miller nyilván azt gondolja, hogy megbántott, mert kicsit előrébb
hajol, magára vonva a figyelmemet.
– Nem úgy értettem, hogy ez rossz.
Leintem, értésére adva, hogy nem sértődtem meg.
– Semmi gond. Igazad van, kicsit durva vagyok. Szeretek vitatkozni,
még ha tudom is, hogy nincs igazam. – Miller felé fordulok. – De már
javulok. Kezdem megtanulni, hogy időnként úgy lehet megnyerni egy
vitát, ha kitérsz előle. – Jenny néni mondta ezt egyszer. Próbálom
minden alkalommal felidézni, mikor érzem, hogy védekezem.
Miller gyengéden mosolyog rám, és én nem tudom, hogy a fű hat-e
végre, vagy a mosolyától kavarog a fejem. Akárhogy is, ez jobb, mint az
öt napja tartó fejfájás a sok sírástól.
– Ha megint együtt vagy Shelbyvel, akkor miért jöttél oda hozzám?
Biztos nem örülne ennek.
Bűntudat suhan át Miller arcán. Megmarkolja a kormányt,
végigcsúsztatja rajta a kezét.
– Csak még inkább bűntudatom lenne, ha nem tettem volna.
 Tényleg szívesen elkérődznék ezen a mondatán, de a
beszélgetésnek véget vet egy mellénk kanyarodó autó. Kinézek a
nyitott ablakon, és kiegyenesedek.
– Basszus.
– Szállj át, Clara! – Anya hangosan és határozottan beszél, de mivel
ilyen közel parkolt Millerhez, nem biztos, hogy ki tudom nyitni az ajtót.
– Anyukád? – suttogja Miller.
– Aha. – De valahogy nem izgat annyira, mint talán kellene. Lehet,
hogy tényleg segít a fű, mert legszívesebben röhögnék, hogy anya itt
van. – Elfelejtettem azt az applikációt. Látja, hol vagyok.
– Clara? – szólal meg újra anya.
Miller felhúzza a szemöldökét.
– Sok sikert!
Összeszorított szájjal mosolygok rá, és kinyitom az ajtót. Igazam
volt, nem tudok kiszállni.
– Túl közel parkoltál, anya.
Anya lassan beszívja a levegőt, és rükvercbe vált. Mikor már ki
tudom nyitni az ajtót, nem is nézek Millerre. Odamegyek anya
kocsijához, beszállok. Nem mond semmit, ahogy elhajt a mozi elől.
– Ki volt ez? – kérdezi végül.
– Miller Adams.
A csend ellenére is érzem a helytelenítését. Pár másodperccel
később felém rántja a fejét.
– Istenem… te betéptél?
– Tessék?
– Betéptél azzal a fiúval?
– Nem. Csak beszélgettünk. – Nem túl meggyőző.
Erre horkant egyet.
– Marihuánaszagod van.
– Tényleg? – A ruhámat szagolgatom, ami hülyeség, mert bárki, aki
tisztában van vele, hogy nincsen fűszaga, nem szagolgatná magát.
Anya állkapcsa még inkább megfeszül, ahogy a tekintetünk
találkozik. Valami elárult. Lehajtom a tükröt, belenézek saját, véreres
szemembe. Hűha, ez gyors volt! Visszahajtom.
– El sem hiszem, hogy elszöktél apád temetéséről, hogy betépjél.
– Ott voltam a nagyján.
– Ez apád temetése volt, Clara!
 Nagyon ki van akadva rám. Felsóhajtok, kinézek az ablakon.
– Meddig vagyok szobafogságban ezért?
Bosszúsan kifújja a levegőt.
– Majd megmondom, ha megbeszéltem a. – Becsukja a száját, mikor
észbe kap, mi szökött ki majdnem rajta.
Nem lehetek biztos benne, mert az ablakon bámulok kifelé, de azt
hiszem, egész úton hazafelé sír.
 HETEDIK FEJEZET
Morgan

Két év, hat hónap, tizenhárom nap. Egészen pontosan eddig élünk
meg Chris életbiztosításából Clarával ugyanilyen színvonalon. Chris
nyugdíja, amit megkapunk, meg sem közelíti a fizetését, azaz
döntéseket kell hozni. Újra kell tervezni a pénzügyeket. A Clara
főiskolájára félretett pénzhez is lehet, hogy hozzá kell nyúlni. Munkát
kell vállalnom. Karriert kell terveznem.
Mégis… Úgy tűnik, fel sem tudok állni az ágyról vagy a kanapéról,
hogy ezzel szembenézzek. Úgy érzem, minél több óra telik el a baleset
és a jelen pillanat között, a fájdalom annál többet enyhül. Mikor majd
jobb lesz, akkor talán majd elmúlik az is, hogy semmi kedvem elintézni
mindazt, amivel foglalkozni kellene.
Arra jutok, hogy A pontból (gyász) B pontba (kevesebb gyász) az
alvás a legrövidebb út. Azt hiszem, Clara is ezt érzi, mert mindketten
alvással töltöttük a hétvégét.
Alig beszélt velem a temetés óta. Elvettem a telefonját, amint
megtudtam, hogy füvezett. De az utóbbi időben én sem éreztem semmi
késztetést a beszélgetésre, úgyhogy nem erőszakoskodom.
Nem nyomulok, de megölelem. Nem tudom, azért ölelem-e meg,
mert nekem szükségem van erre, vagy mert aggódom, hogy viseli ezt
az egészet. Kedden telik le az egy hét a baleset óta, és fogalmam
sincs, hogy Clara visszamegy-e holnap az iskolába vagy még időre van
szüksége. Engedném, hogy maradjon, ha ez kell, de nem beszéltünk
még róla.
Benézek a szobájába, hogy jól van-e. Nem tudom, hogy segítsek
neki megküzdeni ezzel a gyásszal. Sosem kellett még ilyen rémséget
átélnünk. Elveszettnek érzem magam Chris nélkül. Sőt, Jenny nélkül.
Mindig is hozzájuk fordultam, ha ki kellett magamból adnom a
feszültséget, vagy megerősítésre vágytam, hogy jól nevelem Clarát.
Anyám pár éve meghalt, de amúgy is ő lenne az utolsó, akihez
fordulnék tanácsért. Vannak barátaim, de egyikük sem tapasztalt meg
még ilyen hatalmas, váratlan veszteséget. Úgy érzem, olyan vizeken
hajózok, amiket még egyetlen ismerősöm sem térképezett fel. Azt
tervezem, hogy elküldöm Clarát pszichológushoz, de talán csak úgy
egy hónap múlva. Időt akarok adni neki, hogy a gyász legfájdalmasabb
szakaszával megbirkózzon, nem akarom olyasmire kényszeríteni, amit
nem akar.
A ház még sosem volt ilyen csendes. Még a tévé sem duruzsol a
háttérben, mert a rohadt kábel még mindig nem működik. Chris intézte
nálunk a számlákat, úgyhogy nem is tudom, melyik társaságnál
fizettünk elő. Majd kitalálom.
Lerogyok a nappaliban a földre. Sötét van, próbálok meditálni, de
valójában csak igyekszem bármi másra gondolni, mint Chrisre vagy
Jennyre. De ez nehéz, szinte minden emlékemben legalább egyikük ott
van.
Mind a ketten életem minden egyes mérföldkövénél és eseményénél
jelen voltak. A terhességem Clarával. A születése. Az esküvőnk, az
évfordulóink, a diplomázások, a családi nyaralások, a születésnapi
grillpartik, a mozizások, a horgászások és a kempingezések. Elijah
születése.
Életem minden fontos pillanatának a részesei voltak. Ők voltak a
teljes világom, és én meg az övék. Ezért nem vagyok hajlandó feltenni
a kérdést, hogy miért voltak együtt. Kizárt, hogy így elárultak volna.
Hogy így elárulták volna Clarát. Tudtam volna.
Persze hogy rájöttem volna.
A rágódásomat a csengő szakítja félbe.
Ahogy az ajtó felé megyek, az ablakból megpillantom Jonah autóját.
Nem érzek megkönnyebbülést, hogy itt van, jobban örülnék, ha nem
jönne senki, de mikor kinyitom az ajtót, az idegesség sem tör rám, ami
általában szokott, ha meglátom. A részvétem aziránt, hogy ilyen
helyzetbe került, legyőzi ezt az érzést. Persze, összetört Jenny és Chris
halála, de elég racionális vagyok, hogy tudjam, Jonah-nak még
nehezebb, mint nekem. Neki fel kell nevelnie egy gyereket.
Mellettem legalább ott volt Chris, Chris szülei és Jenny, ők segítettek
Clarával.
Jonah-nak csak az anyukája van.
És gondolom, én is, de pillanatnyilag nem vagyok nagy segítség.
Kinyitom az ajtót, mellbe vág a látvány. Jonah már több napja nem
borotválkozott. Nem úgy fest, mint aki egyáltalán zuhanyozott. Vagy
aludt. Valószínűleg tényleg nem, mert én sem, pedig nekem nem kell
egy kisbabát gondoznom.
 – Szia! – mondja fásultan.
Kinyitom az ajtót.
– Hol van Elijah?
– Anyukám elkérte pár órára.
Ez jó. Ráfér egy kis lazítás Jonah-ra.
Nem tudom, miért jött ide, de félek, hogy azért, mert arról akar
beszélni, ami történt. Valószínűleg azt akarja kibogozni, miért voltak
együtt. Ha tehetném, sosem beszélnék erről. Úgy akarok tenni, mintha
meg sem történt volna. Elég a gyász, hogy elvesztettem őket. Nem
akarok magamra venni még haragot és árulást is.
Azt akarom, hogy csak hiányozzanak. Nem hiszem, hogy lenne
erőm utálni is őket.
Öt másodpercig csendben állunk a nappaliban, de többnek érzem.
Nem tudom, mit tegyek. Vigyem hátra a teraszra, üljünk le ott? Vagy
inkább az ebédlőasztalnál? A kanapén? Fura, mert nincs meg már az a
fajta meghittség Jonah-val. Leginkább kerülni szoktam, mióta visszajött,
és mivel most nem nagyon tudom elkerülni, úgy érzem, teljesen új
területre lépek.
– Clara itthon van?
Bólintok.
– Igen. A szobájában.
Jonah a folyosó felé pillant.
– Szeretnék négyszemközt beszélni veled, ha ráérsz kicsit.
A nappali van a legmesszebb Clara szobájától. Egyenesen rálátok a
folyosóra, látom, ha kijön a szobájából, úgyhogy a kétüléses kanapé
felé intek, hogy üljön oda, én pedig letelepedek vele szemben.
Előrehajol, a térdére könyököl, az ujjait az állának támasztja.
– Nem tudom, túl korai-e erről beszélni – mondja –, de olyan sok
kérdésem van.
– Én nem akarok erről beszélni sosem.
Felsóhajt, a támlának dől.
– Morgan!
Utálom, ahogy a nevemet mondja. Csupa csalódottság.
– Mit segítene ez, Jonah? Nem tudjuk, miért voltak együtt. Ha erről
beszélünk, talán olyan válaszhoz jutunk, amilyet nem akarunk.
Megfeszül az állkapcsa. Ideges, kínos csendben ülünk egy teljes
percig. És akkor, mintha ez most jutna épp az eszébe, Jonah pillantása
a szemem felé villan.
– Hol van Chris autója? – Jonah láthatja abból, ahogy kerülöm a
tekintetét, hogy ez is olyan téma, amit inkább kerülni próbálok. – Aznap
reggel kocsival ment el, ugye?
– Igen – suttogom.
Már gondolkoztam rajta, hol lehet Chris kocsija, de nem tettem
semmit annak érdekében, hogy megtaláljam. Félek, hogy mit árulna el
az, hogy hol parkolt, inkább nem akarom megtudni sosem, mint hogy az
derüljön ki, hogy egy szálloda előtt áll.
– Volt Chrisnek OnStarja?
Bólintok. Jonah előveszi a mobilját, és kimegy telefonálni. Kirohanok
a konyhába, innom kell valamit. Megtalálom azt az üveg bort, amit
Jonah és Jenny hozott múlt héten a szülinapomra. Sosem nyitottuk ki,
mert volt egy nyitott üveg.
Most kitekerem a dugót, és öntök magamnak egy pohárral.
A pohár szinte üres, mire Jonah bejön a konyhába.
Az arcáról eltűnt minden szín, és egyetlen pillantásból látom, hogy
baj van. Valószínűleg valóra vált a legnagyobb félelmem, és bár nem
akarom tudni, mégis muszáj megkérdeznem.
Remegő kézzel takarom el a számat.
– Hol van? – suttogom.
Az arca elárulja a szavait, még mielőtt azok kibuknának a száján.
– A Langford hotel előtt áll.
Lehullik a kezem, a hasamat markolom. Úgy festhetek, mint aki
mindjárt elájul, mert Jonah kiveszi a kezemből a borospoharat, és
gondosan leteszi a pultra.
– Felhívtam a szállodát – folytatja. – Hagytak üzenetet Chris
hangpostáján. Azt is mondták, hogy elmehetünk a kulcsokért és a
szobájukban hagyott holmiért.
A szobájukban.
A húgom és a férjem együtt egy szállodai szobában.
– Nem bírom, Jonah – mondom, a hangom csak fájdalmas suttogás.
Részvét ül az arcán. A vállamra teszi a kezét, és lehajtja a fejét.
– Muszáj. Holnap elszállítják az autóját, ha ma nem megyünk érte.
Kell neked Chris kocsija, Morgan.
A szemem csupa könny. Összepréselem a szám, és bólintok.
– Oké, de nem akarom tudni, mi van abban a szobában.
 – Rendben. Te hazahozod Chris kocsiját, én intézem a többit.
Egyszer a Langfordban aludtunk Chrisszel. A második évfordulónk
volt, mielőtt otthagytam volna a főiskolát. Ő nem tudott szabadságot
kivenni a hétvégi munkájából, úgyhogy szerda estére foglalt szobát.
Anyám vigyázott Clarára, és együtt töltöttük az ágyban az éjszakát.
Aludtunk.
Maga volt a mennyország.
Mindketten elcsigázottak voltunk, gyerekünk volt, és közben
próbáltuk befejezni az iskoláinkat, úgyhogy kihasználtuk az időt. Még
csak tizenkilenc, illetve húszévesek voltunk. Még nem voltunk elég
idősek, hogy alkoholt vásároljunk, de már bőven olyan fáradtak voltunk,
mintha kétszer ilyen öregek lettünk volna.
Végül eljött az a pont, mikor a bölcsi többe került, mint amit
megkerestem részmunkaidőben, alig jöttünk ki a pénzünkből, és az volt
az egyetlen logikus megoldás, ha otthon maradok Clarával. Chris azt
mondta, lediplomázhatok, miután ő végzett, de sosem mentem vissza.
Amint Chris állást kapott, a pénzügyi nehézségek elmúltak, kényelmes
rutin alakult ki.
Elégedett voltam az életemmel. Mindketten azok voltunk, azt hittem.
Talán Chris kevésbé, mint hittem.
Jonah autójában ülök, Chris SUV-je mellé parkoltunk. Jonah
megkapta a kulcsot a recepción, és bement a szobába a slusszkulcsért.
Öt perce van ott. Hátradőlök, lehunyom a szemem, néma imát
mormolok. Remélem, hogy azzal jön vissza, hogy bármit talált is, az
bizonyítja, hogy teljesen rossz nyomon vagyunk. De közben már tudom.
A szívem mélyén már tudom, hogy elárultak, a lehető
legocsmányabban, és pont az az ember, akiről azt gondoltam, sosem
okozna nekem fájdalmat.
A húgom. A legjobb barátom.
Az, hogy Chris ilyet tett, tőrt döfött a szívembe.
De hogy Jenny? Ez a lelkem megsemmisítése.
Mikor Jonah visszaül a volán mögé, hátradobja Jenny utazótáskáját.
Amit Chrisszel vettünk neki tavaly karácsonyra. Odaadja nekem Chris
slusszkulcsát.
A táskát bámulom, arra gondolok, vajon mire kellhetett neki. Reggel
jött el otthonról, tizenkét órás műszakra készült, nem arra, hogy máshol
éjszakázik. Miért hozna ekkora táskát?
 – Miért volt itt Jenny táskája?
Jonah nem válaszol. Az állkapcsa betonkemény, előremered.
– Miért kellett neki táska, Jonah? Azt mondta neked, hogy dolgozni
megy, nem? Nem akart máshol aludni.
– Ebben vitte a benti ruháját – mondja Jonah. De hallom, hogy nem
mond igazat.
Volt nála egy utazótáska, hogy átöltözzön a kórházi ruhából, miután
eljött tőlem. De mit akart felvenni?
Hátranyúlok, Jonah megmarkolja a csuklóm, megállít. Elhúzódok
tőle, megfordulok, próbálom megint elérni a táskát. Lefog, néhány
másodpercig dulakodunk, Jonah mindkét karjával átfog, próbál
visszahúzni a helyemre, de már kinyitottam a táskát.
Amint meglátom a fekete, csipkeszegélyes, finom fehérneműt,
visszazuhanok az ülésbe. Előrebámulok. Mozdulatlanul. Próbálok gátat
szabni az elmémen átcikázó a képeknek, de a tudatnál, hogy a húgom
szexi fehérneművel készült a férjemnek, semmi nem lehet rémesebb.
Jonah sem moccan.
Mindketten csendben viaskodunk azzal, amit ez jelent. A kétségemet
felemészti a keserű igazság. Összegömbölyödöm, felhúzom a térdem a
mellkasomhoz.
– Miért? – A hangom a torkom falát feszíti. Jonah vigasztalón
kinyújtja a karját, de ellököm. – Vigyél haza!
Egy pillanatig nem mozdul.
– De… Chris autója…
– Nem akarom azt a kurva autót!
Jonah egy pillanatig engem néz, aztán bólint egyet. Elindítja a
motort, és kitolat a parkolóhelyről, otthagyva Chris autóját a szálloda
előtt, ahol egy hete nem nyúlt hozzá senki.
Remélem, hogy elvontatják. Chris nevén van, nem az enyémen.
Nem akarom a házam előtt látni ezt az autót. A bank nyugodtan
elveheti, ha rajtam múlik.

***

Ahogy Jonah megint megáll a házunk előtt, kivágom az ajtót. Olyan,

mintha visszafojtottam volna a lélegzetem, mióta elindultunk a
Langfordba, de az, hogy kilépek az autóból a friss, éjszakai levegőre,
nem segít semmit, nem telik meg oxigénnel a tüdőm.
 Nem számítok rá, hogy Jonah is kiszáll, de ez történik. Utánam indul,
át az udvaron, de mielőtt kinyitnám az ajtót, szembefordulok vele.
– Te tudtál erről a viszonyról?
Megrázza a fejét.
– Nyilván nem.
Zihálok. Haragszom, de nem Jonah-ra. Nem hiszem, hogy rá.
Mindenre és mindenkire haragszom. Chrisre, Jennyre, minden egyes
közös emlékünkre. Haragszom, mert tudom, hogy ez az új mániám.
Folyamatosan azon fogok gondolkozni, mikor kezdődött, mit jelentett
minden egyes pillantásuk, minden egyes beszélgetésük. Voltak olyan
vicceik, amiket csak ők értettek? Elsütötték őket előttem? Nevettek,
hogy nem éreztem meg, mi folyik köztük?
Jonah habozva előrelép egyet. Most már sírok, de ezek nem a gyász
könnyei, amikkel egész héten küszködtem. Ezek valahogy még
zsigeribb kínból születtek, ha ez lehetséges egyáltalán.
Próbálok mély levegőt venni, de a tüdőm mintha összepréselődött
volna. Jonah egyre nagyobb aggodalommal néz, közelebb lép, be az
intim terembe, amitől még nehezebben kapok levegőt.
– Sajnálom – mondja, próbálva csitítani a bennem tomboló pánikot.
Eltolom magamtól, de még nem megyek be. Nem akarom, hogy Clara
így lásson. Most már hallhatóan zihálok, és az sem segít, hogy
próbálom megállítani a könnyeket. Jonah egy székhez vezet a
tornácon, és erővel leültet.
– Én nem… – fuldoklom –, nem kapok levegőt.
– Bemegyek, hozok neked vizet. – Belép a házba, és amint
becsukódik mögötte az ajtó, zokogásban török ki. Két kezemmel fogom
be a szám, meg akarom állítani. Nem akarok szomorú lenni. Vagy
dühös. Csak érzéketlen.
Látok valamit a szemem sarkából, a szomszéd házra nézek. Mrs.
Nettle leselkedik a nappali függönye mögül, nézi, ahogy sírok.
Ő minden idők legidegesítőbb szomszédja. Feldühít, hogy engem les
épp, talán élvezi, hogy láthat a pánikroham közepén.
Mikor három évvel ezelőtt ideköltözött, nem tetszett neki a
kertünkben a fű színe, mert nem olyan volt, mint az övé. Petíciót
terjesztett elő a környék lakóközösségi egyesületében, hogy ültessünk
alfalfa füvet a Saint Augustine helyett.
 És ez csak az első hónap volt, miután ideköltözött. Azóta sokkal
rosszabb lett.
Istenem, ez a hirtelen, indokolatlan harag, amit a nyolcvanéves
szomszédasszony iránt érzek, még nehezebbé teszi a lélegzést.
Olyan gyorsan ver a szívem, hogy a nyakamban érzem a lüktetést. A
mellemre teszem az egyik kezem, pont mikor Jonah visszaér a vízzel.
Leül mellém, ellenőrzi, hogy iszom-e. Egy korty. Még egy. Jonah leteszi
a poharat az asztalra kettőnk közé.
– Hajolj előre, és tedd a fejed a két térded közé! – mondja.
Kérdés nélkül így teszek.
Jonah lassan beszívja a levegőt, hogy én is vele csináljam.
Beszívom én is. Vagy tízszer megismétli, amíg a szívverésem
érezhetően lelassul. Mikor már kevésbé érzem magam a szívroham
szélén, felemelem a fejem, és hátradőlök a tornácon a széken,
megpróbálom megtölteni levegővel a tüdőmet. Hosszat sóhajtok, és a
szomszéd felé pillantok. Mrs. Nettle még mindig engem bámul a
függöny mögül.
Nem is próbálja titkolni a kíváncsiskodását. Bemutatok neki, ez
működik. Összerántja a függönyöket, és lekapcsolja a lámpát a
nappalijában.
Jonah torkából apró hang szakad fel, mint aki nevetni készül. Talán
vicces látvány, ahogy beintek egy nyolcvanévesnek. De kizárt, hogy
akár csak a legcsekélyebb nyomát is megtalálja bennem a nevetésnek.
– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezem.
Jonah hátradől a székén, hosszas oldalpillantást vet rám.
– Nem vagyok nyugodt – feleli. – Meg vagyok bántva. Dühös
vagyok. De nem vagyok annyira benne ebben most, mint te, szerintem
természetes, hogy más a reakciónk.
– Hogyhogy nem vagy benne annyira?
– Chris nem volt a testvérem – közli tárgyilagosan. – Jennyvel nem
éltem le a fél életem egy házasságban. Téged mélyebben
megsebeztek, mint engem.
Elfordulok Jonah-tól, mert beleremegek a szavaiba. Nem tetszik ez a
megállapítás. Téged mélyebben megsebeztek…
Ez tökéletes magyarázat arra, ahogy érzem magam, de sosem
képzeltem volna, hogy Jenny és Chris miatt érzem majd ezt.
 Jonah-val ezután nem beszélünk egy darabig. Már nem sírok, talán
most kellene bemennem, hogy rendben vagyok. Próbáltam eltitkolni az
érzéseimet Clara elől. Nem, nem a gyászt. Az természetes. Nem
bánom, ha szomorúnak lát. De nem akarom, hogy megérezze a
bennem tomboló haragot. Amit Jenny és Chris tett, azt Clarának sosem
szabad megtudnia. Már épp elég dolgon kellett keresztülmennie.
El sem tudom képzelni, hogy viselné, ha megtudná róluk az
igazságot. Már így is eléggé odavan, és nagyon nem vall rá, ahogy
viselkedik.
– Clara lelépett Chris temetéséről. A mozinál találtam meg azzal a
sráccal. Miller Adamsszel. Akiről azt mondtad, hogy rendes gyerek. –
Nem tudom, miért teszem hozzá ezt a legutolsót, mintha ez valahogy
Jonah hibája lehetne.
Jonah felsóhajt.
– Hűha.
– Tudom. És az a legrosszabb, hogy nem is tudom, hogy kezeljem.
Vagy hogy meddig ne mehessen el otthonról büntetésül.
Jonah kikecmereg a székből, feláll.
– Szenved. Ahogy mi mind. Nem hiszem, hogy ilyesmit tett volna
más körülmények között. Talán ezen a héten elnézheted a viselkedését.
Bólintok, de nem értek egyet Jonah-val. Az engedékenység helyes
lenne valami a drogozásnál enyhébb vétségért, mondjuk azért, ha
később jön haza a megbeszéltnél. De azt nem hagyhatom
következmények nélkül, hogy lelépett Chris temetéséről, és elment
füvezni. Arról nem is beszélve, hogy pont azzal a sráccal volt, akitől az
apja eltiltotta. Ha ezeket annyiban hagyom, az vajon hova vezethet?
Felállok, készen arra, hogy bemenjek. Kinyitom az ajtót, és Jonah
felé fordulok. Most ott áll a küszöbön, a lábát bámulja.
– El kell mennem Elijah-ért – mondja. Felnéz rám, és nem tudom
megmondani, vajon visszafojtja-e a könnyeit épp, vagy csak
elfelejtettem, hogy Jonah Sullivan szeme kékje ilyen közelről
cseppfolyósnak látszik. – Rendben leszel?
Fél szívvel felnevetek. Még mindig könnycseppek folynak az
arcomon, még meg sem száradtak, és azt kérdezi, rendben leszek-e.
Egy hete nem vagyok rendben. Most sem. De vállat vonok.
– Túlélem – mondom.
 Habozik, mint aki még valamit akar mondani. Visszamegy az
autójához, én becsukom az ajtót.
– Ez meg mi volt?
Megpördülök, Clara áll a folyosón.
– Semmi – mondom, szinte túl gyorsan.
– Jól van?
– Igen, csak… kínlódik. Egyedül gondoskodik Elijah-ról. Kérdései
voltak.
Nem én vagyok a jól hazudó ebben a családban, de ez, ha úgy
nézzük, nem is volt hazugság. Biztos vagyok benne, hogy Jonah
kínlódik. Ez az első gyereke. Most vesztette el Jennyt. Emlékszem,
milyen volt, mikor Clara kicsi volt, és Chris nappalin tanult, mellette, ha
épp nem voltak órái, dolgozott. Tudom, milyen nehéz, ha mindent
neked kell csinálni. Átéltem.
Bár Elijah könnyebb eset, mint Clara. Úgy festenek, mintha ikrek
lennének, de a személyiségük teljesen különbözik.
– Kivel van Elijah? – kérdezi Clara.
Hallom a kérdést, de nem tudok válaszolni, mert a gondolataim
megakadnak. Ottragadtak az utolsó dolognál, ami átfutott az agyamon.
Úgy festenek, mintha ikrek lennének…
A falat markolom, úgy érzem, mintha ez az öttonnás felismerés vert
volna fejbe.
– Miért mentél el Jonah-val? – kérdezi Clara. – Hova mentetek?
Elijah egyáltalán nem hasonlít Jonah-ra. Csak Clarára hasonlít.
– Anya? – Clara már ingerültebben beszél, próbál választ kapni.
És Clara meg Chrisre hasonlít.
Lüktetnek a falak előttem. Leintem Clarát, mert tudom, milyen
rémesen hazudok, és érzem, hogy átlátna rajtam.
– Még mindig nem mehetsz sehova. Menj vissza a szobádba!
– Nem mehetek ki a nappaliba? – kérdezi döbbenten.
– Indulj, Clara! – mondom határozottan, mert muszáj, hogy elmenjen
innen, mielőtt teljesen összezuhanok itt előtte.
Clara elviharzik.
Én berohanok a szobámba, és becsapom az ajtót.
Mintha a haláluk nem lenne elég, egyre érkeznek az újabb ütések,
egyre erősebbek.
 NYOLCADIK FEJEZET
Clara

Eljöttem otthonról, amint anya bement a szobájába, és becsapta az

ajtót. Nem lenne szabad elmennem, biztos vagyok benne, hogy ezzel
csak meghosszabbítom a szobafogságomat, de eljutottam a pontra,
hogy ez nem érdekel. Nem bírok tovább itt dekkolni a házban egy
percet sem. Minden apára emlékeztet. És ahányszor anyára nézek, épp
ül valahol, és a semmibe bámul.
Vagy rám förmed.
Tudom, hogy fáj neki, de ezzel nincs egyedül. Én csak
megkérdeztem, hol van Elijah, és ő miért ment el Jonah-val, de
szörnyen túlreagálta.
Mostantól ez így lesz? Apám nincs, anya meg úgy érzi,
kompenzálnia kell ezt, és még szigorúbb lesz velem? Kit tiltanak el a
saját nappalijától?
A telefonomat is elvette, úgyhogy anya nem tudhatja majd, hol
vagyok. Attól félek, hogy a rendőrséget hívná, úgyhogy hagyok neki egy
levélkét. „Nagyon fáj. Átmegyek Lexie-hez pár órára, tízre itthon
leszek.” Tudtam, hogy ha beleírom, hogy fáj, anya nem lesz olyan
nagyon mérges. A gyász egy szörnyeteg, ugyanakkor remek ürügy.
Lexie-ékhez autóztam, bíztam benne, hogy otthon van, de nem.
És most itt ülök a mozi parkolójában, és Miller furgonját bámulom.
Azért jöttem ide, mert arra gondoltam, milyen jó lenne másfél órát
ülni a sötét teremben, és azt is elfelejteni, hogy egyáltalán létezik
külvilág. De most, hogy tudom, Miller dolgozik ma este, nem vagyok
benne biztos, hogy be akarok menni. Úgy festene, mintha direkt miatta
jöttem volna ide.
Vagy talán ez a helyzet? Erre sem tudom a választ.
Akárhogy is, nem fogom elkerülni a mozit mindig, ha épp dolgozik,
csak mert van barátnője. És azért sem, mert azon aggódom, hogy
kínos lenne.
Mármint, az a srác kábítószert vett nekem. Ennél kínosabb már mi
lehet?
A kinti jegyeladó pult be van zárva, de Miller ott van bent. Egy
pillanatig őt nézem az üvegajtón át. A büféspultot törli le, miközben
Steven, a fickó, aki eladta neki a füvet, felsöpri az itt- ott kupacokban
heverő popcornt.
A mozi előtere csendes, mikor bemegyek, úgyhogy mindketten
felnéznek az ajtónyitás hangjára.
Ahogy Miller meglát, egy kis mosolyt villant rám, és abbahagyja a
pult sikálását. Egyszerre idegesebb leszek, mint amire számítottam.
Megtámasztja a tenyerét, és előrehajol, ahogy közeledek felé.
– Azt hittem, szobafogságot kaptál.
Vállat vonok.
– Igen. Anya elvette a telefonom, és száműzött a szobámba. – A
büfékínálat tábláját bámulom Miller feje felett. – Leléptem.
Erre felnevet.
– Az utolsó filmek fél-háromnegyed órája kezdődtek, de
választhatsz. A négyes teremben vannak a legkevesebben.
– És mi megy ott?
– Az Interstate. Egy akciófilm.
– Fuj. Akkor bemegyek. – Pénzt veszek elő, de Miller legyint.
– Hagyd csak, a családtagok ingyen bemehetnek. Ha kérdezi valaki,
mondd, hogy a húgom vagy.
– Inkább fizetnék, mintsem eljátsszam a húgodat.
Miller nevet, felmarkol egy hatalmas poharat.
– Mit kérsz inni?
– Sprite-ot.
Odaadja, majd megnedvesít pár szalvétát a háta mögötti mosdóban.
Értetlenül nézek rá, ahogy odaadja nekem a nedves papírt.
– Van rajtad olyan izé – húzza végig egy ujját az arcán. – Smink. A
sírástól.
– Ó! – Megtörlöm az arcom. El is felejtettem, hogy felkentem ma
reggel szempillaspirált. Úgy tűnik, úgy megyek végig a mindennapi
rutinomon, hogy közben ennek nem is vagyok tudatában. Nem tűnt fel,
hogy egész ideúton sírtam. Basszus, alighanem most is sírok. Már
fogalmam sincs. A bűntudat, hogy tudom, Jenny néni velem SMS-ezett,
mikor karambolozott, és a tátongó veszteség mindkettejük hiánya miatt
mintha sosem akarna majd elmúlni. A könnyek, amik eddig éjjel
érkeztek csak, már velem tartanak nappal is. Azt hittem, az idő múlása
majd segít, de eddig csak egyre jobban felerősödtek bennem ezek az
érzések. A szívem megdagadt, olyan, mintha felrobbanhatna, ha még
egy aprócska kis tragédia utat talál befelé.
Miller egy hatalmas zacskó popcornt lapátol ki nekem, amíg letörlöm
a szemfestéket.
– Kérsz vajat?
– Sokat. – Bedobom a szalvétákat egy szemetesbe, nem is érdekel,
sikerült-e minden foltot letörölnöm. Miller vajat locsol a popcornra.
– Akkor ne feledd, ha a jegyszedő kérdezi, a húgom vagy. – Odaadja
a popcornt.
Pár szemet a számba pottyantok, elhátrálok a pulttól.
– Kösz, bátyus.
Erre fájdalmas képet vág, hogy így szólítottam, mintha ez undorító
felvetés lenne. Tetszik, hogy visszatetszést kelt benne az ötlet, hogy
rokonok lennénk. Ez azt jelenti, van rá esély, hogy egész más
minőségben képzelt el minket kettőnket.

***
A popcorn állott.
Nyilván egész nap ott volt a pultban, záráskor szedte ki nekem Miller.
Nem várhat az ember friss popcornt estére. De ez itt annyira rossz,
hogy egészen biztosan egy félretolt kupacban állt a gép alján, mióta
legelsőként kipattogott reggel.
De azért megeszem.
Végül a leghátsó sorban ülök le a szélén, mert ott csak ketten
vannak, és ők is középen. Nem akarok eléjük ülni, mert úgy terveztem,
végigbőgöm az egészet, de végül is a film elég érdekes, hogy elterelje
a gondolataimat.
Azt nem mondtam, hogy jó film. Csak érdekes.
Legalábbis a főszereplő érdekes. Egy szabályokat nem tisztelő
vagány vállig érő hajjal, ami minden mozdulatára lebeg és repked.
Inkább a hajára figyelek, mint a történetre. Apa imádta, hogy hosszú a
hajam, és ha eszembe jutott, hogy levágatnám, mindig lebeszélt róla.
A kezembe fogok egy tincset, és végighúzom rajta az ujjaim. Elegem
van belőle. Azt hiszem, hamarosan levágatom. Eljött a változás ideje.
– Szia! – suttogja Miller. Felnézek, épp leül mellém. – Milyen a film?
– Nem tudom. Azt hiszem, levágatom a hajam.
 A popcornba nyúl, kivesz egy marékkal, majd hátradől, és felteszi a
lábát a székre maga előtt.
– Van olló a büféspultban.
– Nem úgy értettem, hogy most rögtön.
– Ó! Hát, amikor úgy érzed. Az olló marad, úgyhogy csak ugorj be,
és levágom neked.
Felnevetek.
– És nem is úgy értettem, hogy te vágd le.
– Rendben, de figyelmeztetlek, hogy Steven sokkal ügyesebben
söpör popcornt és ad el füvet, mint ahogy hajat vág.
A szememet forgatom, én is felteszem a lábam az előttem álló szék
támlájára.
– Új flipflop? – kérdezi a lábamat nézve.
– Aha. Kemény dolgokat álltam ki érte.
Miller kimarkol még egy adag popcornt, és pár percig nem
beszélünk. A film véget ér, és mikor elindul a főcím, mindenki kimegy.
Miller megint popcornért nyúl.
Nem teszünk semmi rosszat, de mégis ezt érzem. Mielőtt leült
mellém, merev voltam, és érzéketlen, most adrenalin cikázik az
ereimben. Össze sem ér a karunk. Én kisajátítom mindkét karfát, Miller
a másik irányba dől, tőlem elfelé, nyilván, hogy ne érjen össze
semmink.
De akkor is helytelennek érzem. Miller pont amellett ül, aki mellett
nem lenne szabad. És bár eltölt a bűntudat, jó érzés is.
Még mindig fut a főcím, mikor megszólal.
– Állott ez a popcorn.
– A legrosszabb, amit valaha ettem.
– Alig maradt – int a zacskó felé. – Nem úgy tűnik, mintha zavart
volna.
– Nem vagyok válogatós – vonok vállat.
Megint elcsendesedünk. Miller rám mosolyog, mire forróság fut át
rajtam. Belenézek a popcornos zacskóba, megrázom, mintha jobb
darabokat keresnék, mert nem akarok ránézni, és nem akarom ezt
érezni valaki olyan iránt, akinek van barátnője. Nem akarom ezt érezni
senki iránt. A leghalványabb jó érzéstől is szar alaknak látom magamat,
ha belegondolok az elmúlt hétbe. De Miller még mindig engem bámul,
és nem mozdul, nem indult el kifelé. Ő ül a folyosó felől, úgyhogy úgy
érzem, muszáj beszélgetnem vele.
– Mióta dolgozol itt?
– Egy éve. – Kicsit mocorogva még jobban kényelembe helyezi
magát. – Egész oké. A mozis munka izgalmasabbnak tűnik
gondolatban, mint a valóságban. Igazából leginkább takarítok.
– De megnézhetsz minden filmet, amit akarsz, ugye?
– Ezért vagyok itt. Mióta itt dolgozom, minden filmet láttam, amit
bemutattak. Úgy tekintek rá, mint felkészülés a jövőre. Kutatómunka.
– Mi a kedvenc filmed?
– Mikori, attól függ – kérdez vissza.
– Válassz egyet az elmúlt tíz évből!
– Nem bírok – feleli. – Olyan sok remek film van, és mindet más
okból szeretem. Imádom a Birdman trükkjeit. Imádom a Szólíts a
neveden alakításait. A fantasztikus Róka úr a kedvenc animációs
filmem, mert Wes Anderson rohadtul egy zseni. – Rám pillant. – És
neked?
– Szerintem A fantasztikus Róka úr nem számít. Az mintha régebbi
lenne tízévesnél. – Hátrahajtom a fejem, a plafont bámulom. Nehéz
kérdés. – Azt hiszem, úgy vagyok vele, mint te. Nem tudom, melyik a
kedvencem. De inkább a színészi tehetséget figyelem, mint a
történetet. Valószínűleg Emma Stone a kedvenc színésznőm. És Adam
Driver korunk legjobb színésze, csak azt hiszem, még nem kapta meg
élete nagy szerepét. Csodás volt a Csuklyásokban, de nem vagyok oda
a többi filmért, amiben szerepelt.
– De láttad a Kylo Ren-paródiát?
– Igen! – húzom ki magam. – Az SNL-en? Istenem, de vicces volt! –
Mosolygok, de utálom, hogy mosolygok. Fura érzés mosolyogni, mikor
tele vagyok bánattal, de ezt hozza ki belőlem Miller, ha a közelében
vagyok. Úgy tűnik, ő az egyetlen, aki el tudja terelni a gondolataimat
erről az egészről, és közben az egyetlen, akivel nem lóghatnék együtt.
Kösz, Shelby!
Szívás. Nem szeretek erre gondolni, még így sem, hogy most együtt
vagyunk. De majd az iskolában minden úgy lesz, mint előtte. Miller
megtartja majd a távolságot. Tiszteletben fogja tartani, hogy Shelbyvel
jár, amitől én csak még jobban becsülöm őt.
És én tovább dagonyázhatok a depresszióban.
 – Mennem kell – mondom.
Miller habozik egy pillanatig.
– Igen, szerintem az én szünetemnek is vége tíz perc múlva.
Mindketten felállunk, de nem tudok kimenni a folyosóra. Miller elállja
az utat, felém fordul, nem indul semerre. Csak néz rám lefelé, mint aki
mondani akar valamit. Vagy tenni.
– Nagyon sajnálom, ami történt – mondja végül.
Először nem is tudom, miről beszél, de egyszerre mellbe vág.
Összepréselem a szám, bólintok, de nem mondok semmit, mert ez az
utolsó, amiről beszélni szeretnék.
– Már mondanom kellett volna a múltkor is. A temetésen.
– Semmi gond – felelem. – Jól vagyok. Jól leszek. Majd. –
Felsóhajtok. – Remélem.
Úgy néz rám, mintha meg akarna ölelni, és én tényleg azt kívánom,
bár megtenné. De ehelyett sarkon fordul, és elindul a székek között a
kijárat felé.
Beugrok a mosdóba kifelé menet. Miller fog egy kukát, és vonszolni
kezdi a terem felé, ahonnan kijöttünk.
– Viszlát, Clara!
Nem köszönök el tőle. Bemegyek a mosdóba, és nem is fárasztom
magam azzal, hogy úgy tegyek, mintha minden ugyanilyen lenne majd,
ha újra találkozunk. Kerülni fog engem, miközben hűséges marad, meg
minden szar… Rendben. Amúgy is abba kell hagynom, nem szabad
beszélnem vele, mert pont amilyen jó érzés vele lenni, annyira fog majd
fájni, ha nincs ott. És nincs szükségem újabb fájdalomra a már meglévő
kínzó halom mellé.

***

Mikor hazaérek, arra számítok, hogy anya ébren vár, idegesen és

veszekedésre készen.
De a ház csendes. Anya szobájában nem ég a lámpa.
Mikor bemegyek a szobámba, meglepetten konstatálom, hogy ott
hever a mobilom a párnámon.
Egy békejobb.
Erre nem számítottam.
Ledőlök az ágyamra, és megnézem az üzeneteimet. Lexie kérdezi,
hogy megyek-e holnap iskolába. Nem terveztem ilyen hamar
visszamenni, de az, hogy itt legyek, ebben a házban, sokkal
rosszabbnak tűnik, mint az iskola, úgyhogy azt válaszolom, hogy igen,
megyek.
Megnyitom az Instagramot, és átnézem Miller profilját. Tudom, azt
mondtam, le kell szállnom róla, és így is lesz. De előtte írnom kell neki.
Csak egyetlen üzenetet. Utána visszatérhetünk a rendes kerékvágásba,
ahogy voltunk az elmúlt évben. Sehogy.
Csak meg akartam köszönni az ingyenmozit és a szar popcornt. Te vagy a legjobb tesó,
aki valaha volt nekem.

Miller nem követ engem, arra számítok, hogy az üzenetem a

spambe megy, és eltart egy hónapig is, mire elolvassa, de valójában
pár perc múlva válaszol.
Miller: Visszakaptad a telefonodat?

Ahogy olvasom, vigyorogva hasra fordulok.

Én: Igen. Itt volt a párnámon, mikor megjöttem. Azt hiszem, ez békejobb.
Miller: Elég menő anyukád van.
A szememet forgatom. A „menő” erős túlzás.
Én: Anya szuper.

Még egy ilyen vigyorgó arc emojit is odateszek, hogy hihetőbb

legyen a válaszom.
Miller: Jössz holnap iskolába?
Én: Azt hiszem, igen.
Miller: Helyes. Valószínűleg nem üzengetek itt veled többet. Azt hiszem, Shelby tudja a
jelszavam.
Én: Wow. Ez már haladó fokozat. Megkéred a kezét?
Miller: Imádsz a kapcsolatomon gúnyolódni.
Én: Kedvenc időtöltésem.
Miller: Azt hiszem, megkönnyítem a dolgodat.
Én: Mindig ilyen féltékeny volt? Vagy tettél valamit, amitől ilyen lett?
Miller: Nem féltékeny. Csak ha rólad van szó.
Én: Hogyhogy? Miért?
Miller: Hosszú és unalmas történet. Jó éjt, Clara!

Unalmas történet? Nem számít. Semmi másra nem fogok gondolni

ma éjjel, mint hogy Millernek van olyan története, amiben én is benne
vagyok.
 Én: Jó éjt! Mindenképp töröld ezeket az üzeneteket!
Miller: Már töröltem.

A telefonomra nézek, tudom, hogy abba kellene hagynom, de írok

neki még egy sort.
Én: Ez a telefonszámom. Hátha megint összetörik a szívedet.
Elküldöm neki a számom, de nem válaszol. Talán jobb is így.
Visszamegyek az Instájára, végigpörgetem a képeit. Már
megnéztem korábban is, de azóta nem, hogy beszéltünk. Miller jó fotós.
Van pár kép róla és Shelbyről, de leginkább összevissza fényképez
mindenfélét. Nincs olyan kép, amin egyedül ő lenne, és ez valamiért
tetszik nekem.
Egy fekete-fehér fotó ragadja meg a figyelmem, a városhatártábla
van rajta. Nevetek rajta, úgyhogy rákoppintok és like-olom.
Még mindig az idővonalamat pörgetem, mikor jön egy SMS egy
ismeretlen számról.

Bajkeverő.

Megint nevetek az üzeneten. Őszintén nem volt semmi szándékom

ezzel a like-kal. Komolyan azt gondoltam, hogy vicces a kép, és egy
pillanatra elfelejtettem, hogy már egy like is visszaküldheti Millert
Shelby vallatószobájába.
Azonnal elmentem a számát a névjegyek közé. Arra gondolok
közben, vajon ő a valódi nevemen menti el a számom, vagy kitalál
valami hamisat. Shelby nyilván a plafonon lenne, ha megtudná, hogy
Millernek megvan a számom. És abban biztos vagyok, hogy ha tudja
Miller Instagram-jelszavát, akkor valószínűleg a telefonját is csekkolja.
Én: Hamis néven mented el a számom, hogy ne legyen probléma belőle?
Miller: Épp ezen gondolkozom. Mit szólsz a Jasonhöz?
Én: A Jason jó. Mindenki ismer egy Jasont, nem fog gyanakodni.

Mosolygok, de csak egy röpke másodpercig. Eszembe jut az utolsó

mondat, amit Jenny néni írt nekem. „Nem akarsz a másik lány lenni,
nekem elhiheted.”
Igaza van. Jenny néninek mindig igaza volt. Mit művelek én itt?
Én: Hagyd. Ne ments el hamis néven! Nem akarok Jason lenni a telefonodban, és nem
akarok a hamis húgod lenni a moziban. Hívj fel, ha majd csak Clara lehetek.
 Látom a pontokat a kijelzőn, hogy ír. Aztán eltűnnek a pontok.
Nem válaszol.
Pár perc múlva elmentem a képernyőképet az üzeneteinkkel, és
törlöm Miller számát.
 KILENCEDIK FEJEZET
Morgan

Épp felszínes álomba merülök, mikor felriadok: valaki dörömböl az

ajtón. Felülök, és oldalra nyúlok, hogy felrázzam Christ.
Üres mellettem az ágy.
Odanézek, és arra gondolok, vajon ezeknek mikor lesz vége. Alig telt
el két hét a haláluk óta, de már legalább ötször nyúltam a telefonhoz,
hogy felhívjam Jennyt. Olyan természetes, hogy egyszerűen elfelejtem.
És aztán kénytelen vagyok újra frissen átélni a gyászt.
Újabb dörömbölés. A zaj felé kapom a fejem. A szívverésem
felgyorsul, mert ezt most nekem kell majd elintéznem, akár készen állok
erre, akár nem. Eddig, ha valami váratlan történt az éjszaka közepén,
mindig Chris simította el.
Felveszek egy köntöst, és az ajtóhoz sietek, nehogy Clara is
felébredjen. Szünet nélkül dörömbölnek, kezdek feldühödni. Remélem,
nem Mrs. Nettle az, a szomszéd, hogy valamiért engem okoljon.
Egyszer hajnali kettőkor vert fel minket, és arra panaszkodott, hogy egy
mókus van a kertünkben a fán.
Felkattintom a tornác világítását, és kinézek a kukucskálón,
megkönnyebbülten megállapítom, hogy nem Mrs. Nettle jött. Csak
Jonah áll kint, ziláltan szorítja a mellére Elijah-t. De a megkönnyebbülés
csak egy másodpercig tart, mert eszembe jut, hogy éjfél van, és Jonah
nem szokott ilyenkor csak úgy beugrani. Valami baj lehet Elijah-val.
Felrántom az ajtót.
– Minden rendben?
Jonah a fejét rázza, a szeme vadul villog, benyomul mellettem.
– Nem.
Becsukom az ajtót, odalépek hozzájuk.
– Lázas?
– Nem, jól van.
Nem értem.
– Azt mondtad, nincs rendben.
– Elijah jól van. Én nem vagyok jól. – Odaadja nekem a babát, én
azért megnézem a homlokát, nem lázas-e, de nem. Kiütést keresek
rajta. Nem látok semmi más okot, amiért Jonah idejönne ilyen későn. –
Ő jól van – ismétli Jonah. – Tökéletesen. Boldog, meg van etetve, és
én… – Megrázza a fejét, és az ajtó felé indul, Elijah nélkül. – Végeztem.
Nem bírom tovább.
Mintha süllyednék, olyan érzés. Jonah után rohanok, megállítom, az
ajtónak támasztom a hátam.
– Hogy érted, hogy nem bírod?
Jonah hátrébb lép egyet, elfordítja a tekintetét, összefonja a kezét a
feje mögött. Látom, hogy amit mindvégig félelemnek gondoltam,
valójában kétségbeesés. Jonah-nak el sem kell mondania, mitől ilyen
zaklatott.
Már pontosan tudom.
Megpördül, megint felém fordul, a szeme csupa fájdalom, könnyek
csillognak benne. Elijah felé int.
– Ma éjjel mosolyodott el először. – Elhallgat, mintha az, ami
következik, túl fájdalmas lenne, hogy kimondja. – Elijah-nak… a
fiamnak pont olyan a mosolya, mint Chrisnek.
Nem, nem, nem. Megrázom a fejem, érzem, ahogy árad a fájdalom
Jonah-ból.
– Jonah… – Mielőtt felfoghatnám, mit jelent mindez, hallom, hogy
nyílik Clara szobájának az ajtaja. A részvétteli arckifejezésem azonnal
könyörgőre változik. – Kérlek, ne csináld ezt pont most! – rimánkodok
suttogva. – Nem akarom, hogy megtudja, mi történt. Ez összetörné.
Jonah tekintete elsiklik rólam. Clarára, gondolom.
– Mi történt? – kérdezi Clara.
Megfordulok, Clara ott áll a folyosó végében, az álmot dörzsöli ki a
szeméből. Jonah tovább mormog.
– Nem bírom. Sajnálom – közli, és kinyitja az ajtót. Elmegy.
Odalépek Clarához, és a kezébe nyomom Elijah-t.
– Mindjárt jövök.
Jonah már majdnem odaért az autójához, mikor becsukom az ajtót,
és utánarohanok. Hallja, hogy jövök, megfordul.
– Miért hazudott nekem Jenny ekkorát? – Csupa kín a hangja, a
haját markolja, és az öklével az autóra csap, mintha fogalma sem
lenne, mihez kezdjen a kezével. A fejét megverten a válla közé
horgasztja. – Az, hogy viszonya van, még hagyján, de hogy elhitette
velem, hogy enyém a gyereke? Ki művel ilyesmit, Morgan?
Eltolja magát az autótól, felém jön.
 Még sosem láttam ilyen dühösnek, azon kapom magam, hogy
aprókat lépkedek hátrafelé.
– Te tudtad, hogy nem az enyém? – Úgy méreget, mintha én is
benne lettem volna valahogy. – Ezért jelent meg Jenny váratlanul apám
temetésén? Kellett neki valami álca, hogy leplezze, valójában ki ejtette
teherbe? Ez valami beteg terv volt?
A szavai fájnak, mert persze nem tudtam ezekről. Csak nemrég
fogtam gyanút, hogy Chris lehet Elijah apja, de most először hallom,
hogy Jonah is gyanítja.
– Tényleg azt hiszed, hogy hagytam volna, hogy megússzák?
Mérgében a feje oldalát markolja, majd kitárja a karját.
– Nem tudom! Fele életedben Chrisszel voltál. Hogy lehet, hogy nem
gyanítottad, ő Elijah apja? – Visszamegy az autójához, de eszébe jut
még valami, amivel még jobban feldühít. – Tudtad, hogy lefekszenek
egymással, Morgan. A lelked mélyén tudnod kellett, de mindkettőnk
számára világos, hogy képes vagy nem tudomást venni arról, ami ott
van az orrod előtt!
Aha. Egyértelműen sokkal dühösebb vagyok, mint tíz másodperccel
ezelőtt.
– Végeztél? – kérdezem.
Bólint, alig észrevehetően.
– Hol van Elijah pelenkázótáskája?
Jonah az autóhoz megy, kinyitja a hátsó ajtót. Odaadja a táskát.
Lenéz az aszfaltra maga elé, várja, hogy elmenjek.
– Ő mindened, Jonah.
Felemeli a fejét, rám néz egy pillanatra, és lassan megrázza a fejét.
– Valójában neked ő mindened. A húgod gyereke. Nekem a világon
semmi közöm hozzá. – A szavaiból nem süt indulat vagy bosszú azért,
amiket átélt. Csak csendes és megtört.
Könyörögve nézek rá, el sem tudom képzelni, milyen lehet neki,
nagyon igyekszem nem elítélni, hogy ezt teszi, de Jonah szereti Elijah-t.
Kizárt, hogy elhagyjon egy kisbabát, akit két hónapja nevel, bárhogy
fájjon is ez most neki. Meg fogja bánni végül. A hangom lágyabb, ahogy
megszólalok.
– Te vagy az egyetlen szülő, akit Elijah ismer. Menj haza! Aludd ki
magad! Gyere vissza érte reggel!
 Visszamegyek a házba. Nem akarom becsapni az ajtót, de
megteszem, mire Elijah megriad és felsír. Clara ott ül vele a kanapén,
kiveszem a kezéből a babát, hogy visszamehessen aludni.
– Mi a baj Jonah-val? – kérdezi. – Dühösnek tűnt.
Amennyire csak tudom, jelentéktelennek állítom be az ügyet, bár
tisztában vagyok vele, milyen rémesen hazudok.
– Csak fáradt. Felajánlottam neki, hogy hagyja itt éjszakára Elijah-t,
és pihenjen kicsit.
Clara rám bámul egy pillanatra. Tudja, hogy hazudok, de annyiban
hagyja. Mondjuk forgatja a szemét, ahogy elmegy mellettem.
Mikor már a szobájában van, beviszem magammal az én szobámba
Elijah-t. Leülök az ágyra, fogom a babát. Teljesen ébren van, de már
nem sír.
Mosolyog.
És Jonah-nak igaza van. Ha mosolyog, egy mély gödröcske látszik
az álla közepén.
Pontosan úgy néz ki, mint Chris.
 TIZEDIK FEJEZET
Clara

Mindenki azt várta, hogy Jonah hétfőn visszajön tanítani, de nem

jött. Anya is azt mondta, hogy Jonah hétfőn elviszi Elijah-t, de már
szerda van, és még nem jött.
Nem tudom, mi folyik itt, mert anya nem mond nekem semmit,
úgyhogy mikor az utolsó óra után a szekrényemnél Lexie nekem
szegezi a kérdést, hogy mi a helyzet a tanár bácsikával, fogalmam
sincs, mit mondjak.
Bezárom a szekrényem, és megvonom a vállam.
– Nem tudom. Azt hiszem, ideg-összeroppanása van. Áthozta
hozzánk Elijah-t vasárnap éjjel, és csak annyit hallottam, mikor kirohant
a házból, hogy sajnálja, nem bírja tovább.
– Basszus. Akkor Elijah ott van még anyukádnál? – Ahogy Lexie
közben rágózik, attól úgy tűnik, mintha arról beszélgetnénk, hogy
elmenjünk-e plázázni, nem pedig arról, hogy Jonah talán elhagyta a
kisfiát.
– Aha.
Lexie a szemközti szekrénynek dől.
– Ez nem jó.
– Nem számít. Valószínűleg érte jön ma. Azt hiszem, csak ki kell
aludnia magát.
Lexie látja, hogy csak kifogást keresek. Vállat von, buborékot fúj a
rágójából.
– Aha, talán. De csak szólok, hogy apám mar tizenhárom éve
alussza magát kifelé.
Nevetéssel értékelem a beszólását, de Jonah egyáltalán nem olyan,
mint Lexie apukája. Nem mintha valaha láttam volna Lexie biológiai
apját. Mégis, Jonah sosem tenne ilyet Elijah-val.
– Anya azt mondta, karácsony másnapján kirontott a házból, azt
kiabálva, hogy végzett ezzel. És nem jött vissza többé. – Megint
pukkant egy buborékot. – Apám ebben az egyben jó: végezni valamivel
azt tud. Már tizenhárom éve végzett velem. – Lexie hirtelen a szájára
csap, és elnéz a vállam felett. Valami másra figyel. Vagy valaki másra.
 Megfordulok, és látom, hogy Miller tart felénk. A tekintete rám siklik,
és három jelentőségteljes másodpercig a szemembe néz. Teljesen rám
figyel, olyan erővel, hogy kicsit be kell hajlítania a nyakát, ahogy elmegy
mellettünk, mielőtt szinte erővel leveszi rólam a tekintetét.
Nem beszéltünk azóta, hogy írtunk egymásnak akkor este. Tetszik,
hogy nem keres, de utálom is. Azt akarom, hogy rendes ember legyen,
de közben azt is akarom, hogy ne érdekelje ennyire a jelenlegi
kapcsolata.
Lexie sípolva fújja ki a levegőt.
– Éreztem – mondja.
– Nem, nem érezted.
– De igen. Ahogy rád nézett, az…
– Ami Jonah-t illeti – zárom be a szekrényem –, ő jó apa. Csak
pihennie kell.
– Ötven dollár, hogy nem jön vissza – indul el velem Lexie a parkoló
felé.
– Hova vissza? Az iskolába? Vagy Elijah-ért?
– Egyik sem. Nem csak azért költözött ide, mert Jenny teherbe
esett? Valószínűleg megvan a maga élete valahol máshol, nem ebben
a városban, és most vissza akar menni oda. Úgy tenni, mintha az elmúlt
év meg sem történt volna.
– Rémes vagy.
– Nem. A férfiak rémesek. A legtöbb apa rémes – véli Lexie.
Kicsit legörnyed erre a válaszra a vállam, felsóhajtok, apára
gondolok.
– Az enyém nem volt az. Ő volt a legjobb.
Lexie megáll.
– Clara! Bocsánat! Mekkora barom vagyok!
Hátrébb lépek, megfogom a kezét, és odahúzom magamhoz.
– Semmi gond. De tévedsz Jonah-val kapcsolatban. Ő olyan, mint az
apukám. A jók közé tartozik. Túlságosan szereti Elijah-t ahhoz, hogy
csak így elhagyja.
Megteszünk még pár lépést, majd Lexie megint megtorpan, engem
is megállít. Megfordulok, háttal állok a parkolónak, Lexie-t nézem.
– Mi a gond?
– Ne nézz oda most rögtön, de Miller épp most parkolt be a kocsid
mellé.
 Erre elkerekedik a szemem.
– Tényleg?
– Igen. És haza kell vinned, de nem akarok kínos helyzetet, ha
beszélni akarna veled, úgyhogy most visszamegyek az iskolába. Írj, ha
kijöhetek.
– Rendben – bólintok, a gyomrom összeugrik.
– És… akkora kamugép vagy. Odavagy ezért a srácért. Ha még
egyszer kimondod, hogy „nincs jelentősége” vele kapcsolatban, képen
töröllek.
– Rendben.
Lexie visszamegy az épületbe, én mély levegőt veszek.
Megfordulok, és elindulok az autóm felé, úgy téve, mintha nem venném
észre Miller kocsiját, amíg oda nem érek a vezetőoldali ajtóhoz. Miller
autójának fel van húzva minden ablaka, megy a motor, de ő csak ül
bent, maga elé mered, a szájából kilóg egy nyalóka pálcikája. Nem is
figyel rám.
Valószínűleg észre sem vette, hogy mellém állt be, és én meg azt
feltételezem, hogy direkt volt. Ostobának érzem magam.
Kezdek megfordulni, és már nyitom az autóm, mikor nyílik az ajtó
Miller furgonjának anyósülése mellett.
Eltöprengek. Tetszik nekem, ahogy érzem magam Miller közelében,
bár tudom, nem kellene megadnom neki az elégtételt, hogy egyetlen
pillantással be tud ültetni az autójába. Azért beszállok. Szánalmas
vagyok.
Mikor becsukom az ajtót, olyan érzés, mintha egy feszültséggel teli
vezeték húzódna köztünk. A csend ezt csak még érzékelhetőbbé teszi.
Tényleg érzem, ahogy ver a szívem, a hasamtól egészen fel a
torkomig, mintha akkorára dagadt volna, hogy kitölti az egész
mellkasomat.
Miller az üléstámlára hajtja a fejét, előrefordul, de a tekintete rám
tapad. Én ugyanígy nézem őt, de nem ülök ilyen lazán. A hátam
egyenes a bőrülésen.
Van légkondi a kocsijában, tévedten a múltkor, mikor azt
feltételeztem, hogy nincs. Épp erős fokozatra van állítva, a számba fújja
a hajamat. Becsukom a ventilátort, és az ujjaimmal elhúzom a szám
elől a tincseimet. Miller szeme követi a mozdulatot, egy pillanatra
elidőzik a tekintete a számon.
 Ahogy rám néz, attól igazán nehéz rendesen levegőt vennem.
Mintha látná, hogy reagál a testem pusztán arra, hogy itt van, a
tekintete ziháló mellemre esik, bár csak nagyon röviden.
Kihúzza a szájából a nyalókát, és megmarkolja a kormányt, elfordítja
a tekintetét.
– Meggondoltam magam. Ki kell szállnod az autómból.
Meghökkenek a szavaitól. És nem is értem.
– Hogyhogy meggondoltad magad?
Megint rám néz, és valamiért úgy fest, mint aki kínlódik. Lassan
beszívja a levegőt.
– Nem tudom. Teljesen összezavarsz.
Én zavarom össze őt? Ezen muszáj elmosolyodnom.
Erre Miller a homlokát ráncolja.
Nem is tudom, mi történik éppen. Fogalmam sincs, tetszik-e nekem
vagy utálom, de tudom, bármi is ez, amitől így érzem magam Miller
közelében, ezt az érzést csak eddig tudtam leküzdeni. Ő is úgy néz
rám, mint aki majdnem a harc végére ért.
– Tényleg ki kellene találnod, mit akarsz, Miller.
Bólint.
– Hidd el, tisztában vagyok vele. Ezért kell kiszállnod a kocsiból.
Az egész beszélgetés olyan bizarr, hogy csak nevetni bírok rajta. A
nevetésemre Miller végre elmosolyodik. De aztán felnyög, erősebben
megmarkolja a kormányt két kézzel, és rászorítja a homlokát a bőrre.
– Kérlek, szállj ki a kurva autóból, Clara! – suttogja.
Utálnom kellene, hogy most valami erkölcsi dilemmával vívódik. De
tetszik ez az érzés – a gondolat, hogy talán vonzódik hozzám –, sokkal
jobban tetszik, mint az, hogy Miller talán utál engem.
Próbálok nem megfeledkezni Shelbyről. Tudom, hogy Millernek
barátnője van, akit szeret, akivel törődik, és ez visszatart attól, hogy
átmásszak a másik ülésbe, és megcsókoljam, ahogy szeretném. De
tudom, hogy nem teszek semmit, amivel megakadályoznám, hogy ő is
erre vágyjon, mert még mindig itt ülök az autójában, pedig megkért,
hogy szálljak ki. Már nem kevesebb mint három alkalommal.
Talán még rontok is a helyzeten, mikor odanyúlok, és kihúzom a
szorításából a nyalókát.
– Miller? – Elfordítja a fejét, amit még mindig a kormánynak támaszt,
rám néz. – Te is összezavarsz engem. – Visszateszem a szájába a
nyalókát, és megmarkolom az ajtó kilincsét.
Miller csak annyira billenti oldalra a fejét, hogy lássa, ahogy
kiszállok. Ahogy becsukom az ajtót, bezárja, rükvercbe teszi a kocsit,
mint aki alig várta, hogy indulhasson.
Beszállok a saját autómba, konstatálva, hogy Jenny néninek egy
dologban nem volt igaza. Azt mondta, hogy a lányok még
érthetetlenebbek, mint a fiúk, de ezt én egy pillanatig sem hiszem el.
Kitolatok a parkolóhelyről, miután Miller elment. Mikor kikanyarodom
az útra, megszólal a telefonom. Lexie hív. Basszus. Lexie!
Felveszem.
– Bocs. Megyek vissza.
– Megfeledkeztél rólam.
– Tudom. Rémes vagyok. Megyek érted.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Morgan

Két év, hat hónap és tizenhárom nap. Eddig volt elég elvben Chris
életbiztosítása legrosszabb esetben is, mikor ezzel matekoztam. De ha
beleveszünk a képletbe egy kisbabát, akkor nyomorszintre jutunk. Nem
tudok munkát vállalni, ha rá vigyázok. Nem engedhetem meg
magamnak a bölcsit, ha kapok munkát. Nem perelhetem be Jonah-t
gyerektartásért, hiszen nem ő a gyerek apja.
Mikor Elijah sírni kezd, összehúzom egy stószba a papírokat, és
odamegyek hozzá. Megint. Azt gondoltam, Elijah egyáltalán nem olyan,
mint Clara volt az ő korában, de kezdem azt hinni, hogy tévedtem. Pár
napja nem csinál semmi mást, mint sír. Időnként elalszik, de többnyire
bömböl. Biztos vagyok benne, hogy azért, mert nem ismer engem.
Jennyhez szokott, és nem hallotta a hangját egy ideje. Nem hallotta
Jonah-ét sem vasárnap óta. Én megteszem, ami telik tőlem, úgy
teszek, mintha a végén majd minden rendbe jönne, de kezdek aggódni,
hogy nem így lesz, mert Jonah egyetlen üzenetemre sem válaszolt.
Nagyon is lehetséges, hogy Jonah nem jön vissza. És hibáztathatom
ezért? Igaza van, én vagyok a gyerek vérrokona, nem ő. Mintha Elijah
inkább már az én felelősségem lenne. Hiába van Jonah neve a
születési anyakönyvi kivonaton, valójában nem köteles felnevelni a
húgom és a férjem gyerekét.
Azt reméltem, hogy a két hónap, amit Jonah Elijah-val töltött, elég
lehetett ahhoz, hogy kialakuljon az eltéphetetlen kötelék szülő és
gyerek között, majd visszatér a józan esze, és visszajön,
bocsánatkérőn és összetört szívvel. De nem így történt. Már négy nap
eltelt, és úgy állunk, hogy talán nekem kell felnevelnem egy újszülöttet
ebben a káoszban.
Tegnap este nem bírtam másra gondolni, miközben ott ültem a
nappaliban a karomban Elijah-val, aki vagy egy órán át üvöltött
torkaszakadtából. Ami azt illeti, hisztérikusan nevettem a sivítás
közepette. Arra gondoltam, hogy talán kezdek megbolondulni. Mindig
ilyennek mutatják az őrülteket a tévében: komor helyzetekben
nevetnek, mikor egészen más lenne a megfelelő reakció. De én csak
nevetni tudtam, annyira tökéletes szar lett az életem. Szar, és kész.
Szar. A férjem halott. A húgom is. A zabigyereket átpasszolták nekem,
hogy neveljem fel, miközben a lányom alig áll szóba velem. Nem
vagyok alkalmas erre.
És még csak úgy sem tudok elmenekülni a szar életem elől, hogy
bekapcsolom a tévét, mert még mindig nem működik.
– Fel kell hívnom őket.
– Kiket?
Megfordulok, döbbenten, hogy Clara itthon van. Nem is hallottam,
mikor bejött.
– Kiket kell felhívnod? – ismétli.
Nem is vettem észre, hogy hangosan beszéltem.
– A kábeltársaságot. Hiányzik a tévé.
Clara megrázza a fejét, mint aki épp azt akarja mondani, hogy a
kábel már lejárt lemez. De nem mondja. Odajön, és elveszi tőlem
Elijah-t.
Két kábeltévé-társaság van a városban, de szerencsémre sikerül
elsőre azt hívnom, ahol előfizetésünk van. Egy végtelenségig várok,
amíg végre sikerül időpontot egyeztetnem. Mikor leteszem, Clara felnéz
a kanapéról.
– Aludtál egyáltalán?
Feltételezem, hogy azért kérdezi, mert még a tegnapi ruha van
rajtam, és nem fésülködtem. Nem emlékszem, egyáltalán fogat
mostam-e. Akkor szoktam, mikor aludni megyek, és rögtön ébredés
után, de most egyiket sem csináltam, mert Clarának igaza van, tényleg
nem aludtam. Eltűnődők, meddig bírja egy ember alvás nélkül.
Elijah láthatóan hét órát, mert ennyi idő telt el az utolsó és a mostani
alvása között.
– Hívd fel Jonah-t, és mondd meg neki, hogy jöjjön el a fiáért! Úgy
festesz, mint aki mindjárt összeesik.
Inkább nem válaszolok erre a megjegyzésre, kiveszem Elijah-t a
kezéből.
– Lemennél a boltba pelenkáért? Csak egy maradt, és tisztába kell
tenni.
– Jonah nem tud hozni? – kérdez vissza Clara. – Nem az ő dolga?
Elfordítom a tekintetem a lányomról, mert úgy néz rám, mintha víz
lennék, és átlátna rajtam.
– Hagyd most Jonah-t – kérem. – A feje tetejére állt a világ körülötte.
 – Körülöttünk is. Ez nem jelenti azt, hogy elhagynánk a kisbabánkat.
– Nem érted. Szüksége van egy kis időre. Ott van a tárcám a
konyhában. – Még mindig nem árulom be Jonah-t, hiába szeretném.
Clara elveszi a pénzt, és elindul a boltba.
Mikor már csak ketten maradunk Elijah-val, leteszem a járókába,
amit csináltam neki. Végre alszik, és fogalmam sincs, ez meddig tart,
úgyhogy kihasználom, és kimegyek a konyhába, hogy elöblítsem a
cumisüvegeket.
Nem kapott anyatejet Jenny halála óta, de úgy tűnik, jól bírja a
tápszert. Csak rengeteget kell így mosogatni.
Elsírom magam.
Az utóbbi időben, ha zokogni kezdek, nem bírom abbahagyni. Együtt
sírok éjszaka Elijah-val. Nappal is együtt sírok vele. Sírok a zuhany
alatt. A kocsiban.
Folyamatosan fáj a fejem, és folyamatosan fáj a szívem, és időnként
azt kívánom, bár véget érne. Az egész. Minden.
Az ember tudja, hogy az élete egy rakás szar, ha cumisüveget
mosogat éppen, és az Armageddonért imádkozik.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Clara

Több úton is mehetek a boltba, az iskolába vagy otthonról bárhova.

Az egyik a belvároson átvágó főút, általában ez a legrövidebb. A másik
az elkerülő, az kiesik, de akkor is már két hete kizárólag erre járok,
akárhova tartok is.
Mert ez az egyetlen út, ami egyenesen Miller Adamsék háza előtt
visz el.
A városhatártábla még egy kicsit odébb vándorolt, és már látom,
miért apránként mozgatja Miller. Ha az ember nem célzottan azt nézi,
máshova került-e, akkor nehéz lenne észrevenni a heti pár méteres
változást. De én észreveszem. És minden alkalommal mosolygok, ha
másik helyen látom.
Azért járok erre, mert azt remélem, ott áll a srác majd egyszer
megint az út szélén, és lesz ürügyem megállni. De sosem áll ott.
Továbbmegyek a boltba, pelenkáért, bár fogalmam sincs, milyen
fajtájút és méretűt vegyek. Mire odaérek, anya még nem válaszolt az
üzeneteimre. Biztos dolga van Elijah-val.
Jonah nevére koppintok. A névjegyet bámulom, arra gondolok, anya
vajon miért nem vele hozat pelenkát. És kíváncsi is vagyok, miért van
anyával ilyen régóta Elijah.
Láttam, hogy nem mond igazat, mikor közölte, hogy Jonah- nak csak
pihenésre van szüksége. Láttam a szemében. Aggódott.
Remélte, hogy Jonah-nak tényleg csak ennyi kell.
És ha Lexie-nek van igaza? És ha Jonah úgy dönt, nem jön vissza
Elijah-ért?
Ebben az esetben még egy tételt hozzá lehet írni az általam okozott
tragédiák listájához. Jonah kiakadt, mert elvesztette a gyereke anyját,
és fogalma sincs, hogy nevelje fel egyedül Elijah- t, és ez az egész nem
így lenne, ha én nem lennék.
Rendbe kell hoznom, bármi történik is itt, de nem bírom, amíg nem
tudom pontosan, mi az.
Úgy döntök, nem hívom fel Jonah-t. Zsebre teszem a telefonomat,
és kimegyek a boltból, nem veszek pelenkát, inkább egyenesen Jonah
házához hajtok, mert Jenny néni nincs itt, nem tud válaszolni nekem, és
anya egész biztosan nem őszinte velem. Nincs jobb módja, hogy az
ember választ kapjon, mint ha egyenesen a forráshoz fordul.
Hallom a tévét, ahogy Jonah ajtaja elé érek. Kicsit megkönnyebbülve
fújom ki a levegőt, hiszen ha megy a tévé, akkor csak nem lépett le a
városból. Még nem. Megnyomom a csengőt, hallom bent a matatást.
Aztán lépteket.
A lépések eltávolodnak, mintha elmenne az ajtótól, próbálna
tudomást sem venni a látogatóról. Nem megyek el innen, amíg nem nyit
ajtót. Bemászok az ablakon, ha kell.
– Jonah! – kiáltom.
Semmi. Megpróbálkozok a kilinccsel, de az ajtó zárva, megint
kopogok jobb kézzel és csengetek ballal. Ezt csinálom harminc teljes
másodpercig, mikor újra lépteket hallok.
Az ajtó kinyílik. Jonah épp egy pólót húz magára.
– Azért adhatnál egy percet, hogy az ember felöltözhessen –
mondja.
Benyomulok az ajtón, el Jonah mellett, invitálás nélkül megyek be a
házába.
Egy héttel Jenny halála előtt voltam itt, azóta nem. Elképesztő,
milyen gyorsan le tud amortizálni egy házat egy férfi.
Még nem jutott el addig, hogy gusztustalan legyen, de már
egyértelműen szánalmas. Ruhák hevernek a földön. Üres pizzásdoboz
a konyhapulton. Két nyitott csipszeszacskó a kanapén. Mintha zavarba
jönne az állapotok miatt, ami nagyon helyes lenne amúgy. Nekiáll
összeszedni a szemetet, és kihordani a konyhába.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
Rálép a kuka pedáljára, felpattan a fedél. Azt hiszem, be akarta
dobni a szemetet, de túlságosan tele van, elengedi a pedált, és leteszi
a konyhapultra egy másik halommal együtt, amit összeszedett.
– Pakolok – mondja. Leveszi a kuka fedelét, és nekiáll összekötni a
zacskó száját.
– Tudod, hogy értem. Miért van anyámnál Elijah vasárnap óta?
Jonah kiemeli a zacskót a szemetesből, és leteszi a garázsba vezető
ajtó mellé a konyhában. Egy pillanatra megáll és rám néz, mintha
tényleg őszintén akarna válaszolni. De aztán megrázza a fejét.
– Nem értenéd.
 Már rosszul vagyok ettől. Mintha a felnőttek feltételeznék, hogy egy
tizenhat éves nem érti meg a szavakat. Pont eleget értek ahhoz, hogy
tudjam, nincs semmi, ami elválaszthatná a szülőt és a gyerekét. Még a
gyász sem.
– Érdekel egyáltalán Elijah?
Jonah úgy néz rám, mint akit megbántott a kérdés.
– Persze.
– Furán mutatod ki.
– Nem vagyok jól.
Felnevetek erre.
– Aha. Anyám sem. Elvesztette a férjét és a húgát.
Jonah erre egykedvűen válaszol.
– Én meg a legjobb barátomat és a menyasszonyomat, a fiam
anyját.
– És most a fiad elvesztett téged. Ez így korrekt.
Jonah felsóhajt, a pultnak dől. Úgy fest, mint aki teljesen a padlóra
került, látom, hogy bűntudata lett attól, hogy itt vagyok. Helyes.
Megérdemli a bűntudatot. És még nem végeztem.
– Szerinted neked jobban fáj, mint anyának?
– Nem – feleli azonnal. Meggyőződéssel.
– Akkor miért pakolsz rá még több felelősséget? Nem az a helyzet,
hogy te jobban gyászolnál, mint ő, és most ott hagytad nála a
gyerekedet, mintha a te gyászod fontosabb lenne, mint az, amit ő átél.
Jonah emészti a szavaimat. Látom, hogy épp ez zajlik le benne, mert
úgy fest, mint akit lesújt a bűntudat. Eltolja magát a pulttól, és elfordul
tőlem, mintha már maga a jelenlétem is elég lenne, hogy gyötörje a
lelkiismeret.
– Elijah megfordult tegnap éjjel – közlöm.
Jonah megpördül, a szemembe néz.
– Tényleg?
Megrázom a fejem.
– Nem. De hamarosan át fog fordulni, és te ezt kihagyod.
Jonah állkapcsa megfeszül. Látom, hogy átbillen, abban a
pillanatban.
– Mi a fenét művelek? – suttogja. Az ebédlőasztalhoz rohan,
felmarkolja a kocsikulcsot. A garázs felé indul.
– Hova mész?
 Jonah megáll, rám néz.
– A fiamért.
Kinyitja a garázsajtót, de mielőtt elmegy, még utána kiabálok.
– Itt maradok, és kitakarítok ötven dolcsiért!
Jonah visszajön a nappalin át, előhúzza a zsebéből a tárcáját.
Kivesz két húszast meg egy tízest, és odaadja nekem. Aztán váratlan
dolgot tesz. Felém hajol, és homlokon csókol. Mikor hátrébb húzódik,
határozott arckifejezéssel néz rám.
– Köszönöm, Clara!
Mosolygok, és megrázom a három bankjegyet, de tudom, nem azt
köszöni meg, hogy maradok takarítani. Hanem hogy egy kis józan észt
kalapáltam belé.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Morgan

Épp a mosókonyhában teszem be megint a gépbe Elijah néhány

áthozott ruháját, mikor hallom, hogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó.
Nyilván megjött Clara a pelenkákkal. Még mindig sírok. Micsoda
meglepetés. Megtörlöm a szemem, majd beindítom a szárítót, és
visszamegyek a nappaliba.
Mikor befordulok a sarkon, megállok.
Jonah áll a nappalimban.
A karjában Elijah-t tartja. A mellére szorítja, újra és újra puszilgatja a
fejét.
– Sajnálom – suttogja. – Apa nagyon-nagyon sajnálja.
Nem akarom megzavarni ezt a pillanatot. Szívmelengető, ami fura,
mert percekkel ezelőtt még csurig tele voltam haraggal. De látom Jonah
arckifejezésén, hogy rájött, nem hagyhatja el csak úgy Elijah-t. Nem
számít, ki az apja, Jonah nevelte. Elijah csak Jonah-t ismeri és szereti.
Boldog vagyok, hogy Jonah nem váltotta valóra a legrosszabb
félelmemet.
Bemegyek a hálóba, időt hagyok nekik, összepakolom Elijah
táskáját. Mikor visszaérek a nappaliba, Jonah még ugyanott áll. Még
mindig a babát ringatja, mintha nem tudná, hogy kérjen bocsánatot tőle.
Nem mintha Elijah egyáltalán értené, mi történt.
Jonah felnéz, a tekintetünk összekapcsolódik. Akármennyire meg
vagyok könnyebbülve, hogy az Elijah iránt érzett szeretete legyőzi a
vérségi kapcsolat kérdését, azért egy kicsit még zabos vagyok, hogy
majdnem négy napig tartott, mire észhez tért.
– Ha még egyszer elhagyod, beperellek a felügyeletért.
Jonah egy másodperc késlekedés nélkül átvág a szobán, átkarol, az
álla alá szorítja a fejem.
– Bocsáss meg, Morgan, nem tudom, mi képzeltem. – A hangja
kétségbeesett, mintha talán nem bocsátanék meg neki. – Annyira
sajnálom.
Az az igazság, hogy… nem is hibáztatom.
Ha Chris és Jenny nem lenne már halott, megölném őket, amiért ezt
tették Jonah-val. Csak erre bírtam gondolni az elmúlt pár napban.
Jennynek tudnia kellett, van rá esély, hogy Chris a gyereke apja. És ha
Jenny tudta, akkor Chris is tudta. Feltettem magamnak a kérdést, miért
hagyták akár csak egy másodpercre is, hogy Jonah azt gondolja, egy
gyerek apja, miközben ez nem így volt. Az egyetlen ok, amit találok,
nem elég erre.
Azt hiszem, azért tartották meg a titkot, mert féltek, ha kiderül az
igazság, Clara sosem bocsátana meg nekik. Azt hiszem, Jenny és
Chris bármire képes lett volna, hogy Clara ne tudja meg. Akár arra is,
hogy Jonah-t belerángassák ebbe a hazugságba.
Clara miatt örülök, hogy ilyen jól titkolták.
De Jonah – és Elijah – nevében falfehér vagyok a dühtől.
Ezért nem mondok többet Jonah-nak, nem gerjesztem benne a
bűntudatot. Időre volt szüksége, hogy megeméssze a traumatikus
híreket. Nem kell bűnösnek éreznie magát.
Visszajött, megbánta, és most csak ez számít.
Jonah még mindig átkarol, mintha nekem több esdeklésre lenne
szükségem, mint Elijah-nak. De nem. Teljesen megértem. Csak
megkönnyebbültem a tudattól, hogy Elijah-nak nem kell apa nélkül
felnőnie. Ez volt a legfőbb aggodalmam.
Elhúzódok Jonah-tól, odaadom neki Elijah pelenkázó-táskáját.
– Van egy adag rugdalózó a szárítóban. Gyere értük valamikor a hét
vége felé!
– Köszönöm – mondja. Megcsókolja Elijah homlokát, és egy
pillanatig rám bámul, mielőtt elindul. Utánuk megyek, át a nappalin.
Mikor Jonah az ajtóhoz ér, megfordul, és megint kimondja, még több
meggyőződéssel. – Köszönöm.
Megrázom a fejem.
– Semmi gond, Jonah. Tényleg.
Mikor az ajtó becsukódik, megkönnyebbülten roskadok le a
kanapéra. Nem hiszem, hogy valaha lettem volna ilyen fáradt. Az
élettől. A haláltól. Mindentől.
Egy órával később ugyanebben a testhelyzetben ébredek, mikor
Clara végre hazaér.
Pelenka nélkül.
Kidörzsölöm az álmot a szememből, eltűnődök, vajon hol járhatott,
ha nem is vett pelenkát, ahogy kértem. Mintha nem lenne elég, hogy
szinte egész héten itt volt egy kisbaba, még csatlakozik hozzá egy
kamasz is, aki úgy döntött, aznap kezdi el a lázadást, mikor az apja
temetése a fő műsorszám.
Kimegyek Clara után a konyhába. Épp kinyitja a hűtőt, ott állok
mögötte, szaglászom, hogy füvezett-e. A szag alapján nem, de
manapság már azokat a gumicukrokat is eszik. Azt könnyebb elrejteni.
Clara hátrafordul, felhúzott szemöldökkel néz rám.
– Te szagolgattál?
– Hol voltál? Elvben pelenkáért mentél el.
– Elijah még itt van?
– Jonah érte jött, és elvitte.
Clara kikerül.
– Akkor nem kell pelenka. – Előveszi a vásárlásra nekiadott pénzt a
zsebéből, és leteszi az asztalra. Az ajtó felé indul, de megállapítom,
hogy jócskán túl engedékeny voltam vele. Tizenhat éves. Jogom van
tudni, hol járt.
Elállom az útját.
– Azzal a sráccal voltál?
– Milyen sráccal?
– Aki befüveztetett apád temetése alatt.
– Azt hittem, ezen túl vagyunk. És nem, nem voltam vele.
Megint megpróbál megkerülni, de ott maradok előtte, elállom az utat
az ajtóhoz.
– Nem találkozhatsz vele többet.
– Huh. Nem találkozom. És ha igen, nem rossz srác. Most már
mehetek a szobámba?
– Miután megmondtad, hol voltál.
A levegőbe emeli a karját védekezésül.
– Jonah-nál takarítottam! Miért feltételezed mindig automatikusan a
legrosszabbat?
Úgy érzem, hazudik. Miért takarítana Jonah-nál?
– Nézd meg az applikáción, ha nem hiszel nekem. Hívd fel Jonah-t!
– Elnyomul mellettem, kinyitja az ajtót.
Igen, megnézhettem volna az applikációt. De azzal együtt sem jövök
rá, mit csinál. Az app megmutatta, hogy ott volt a mozinál Chris
temetése alatt, de azt a legkevésbé sem, hogy drogozott. Úgy érzem,
semmi haszna már.
 Valószínűleg le kellene mondanom, mert nem ingyenes, de Chris
fizetett rá elő, és az ő telefonja összetörhetett a karambol alatt. Nem
volt ott a dobozban, amiben a Jenny autójából összeszedett holmit
visszakaptuk.
Nem is tudnám a jelszót akkor sem, ha meglenne a telefon. Ez
kellett volna, hogy legyen az első jel, hogy Chris sok mindent rejteget
előlem. De mi haszna a nyomoknak, ha azt sem tudod, hogy
detektívesdit kellene játszanod? Nem gyanítottam, hogy bármi gond
lenne.
Megint itt tartok, szép.
Szinte azt kívánom, bár itt lenne még Elijah. Ő elterelte a
gondolataimat. Mikor ő kötötte le minden percemet, legalább nem
kellett Jennyn és Chrisen töprengenem. Milyen szerencsés Jonah ebből
a szempontból! Elijah miatt valószínűleg túl elfoglalt és fáradt, nem sok
ideje marad, hogy máson törje a fejét.
Iszom egy kis bort. Talán habfürdőt is eresztek. Az segíthet.
Clara elviharzott itthonról fél perce, de a konyhaajtó még mindig ide-
oda leng. Megfogom a kezemmel, a kézhátamat bámulom, az ajtóra
szorosan simuló tenyeremet. A jegygyűrűre fókuszálok. Chris a tizedik
házassági évfordulónkra adta nekem, ez váltotta le az aranykarikát,
amit tinédzser korunkban vásároltunk.
Jenny segített neki kiválasztani.
Már akkor is tartott a viszony?
És most először, mióta felvettem, úgy érzem, le kell vennem a
gyűrűt. Lecsúsztatom az ujjamról, és az ajtónak dobom. Nem tudom,
hova esik, és nem is érdekel.
Kinyitom a konyhaajtót, és bemegyek a garázsba, keresek valamit,
amivel az életem legalább egy problémáját megoldhatnám.
Igazából egy machetét szeretnék, vagy egy fejszét, de csak egy
kalapácsot találok. Visszaviszem a konyhába, hogy egyszer és
mindenkorra lerendezzem ezt a rohadt ajtót.
Meglendítem felé a kalapácsot. Csinos horpadást ütök rá.
Megint lecsapok, azon töprengve, miért nem emelem le inkább az
ajtót a zsanérokról. Talán csak muszáj kiadnom a dühömet.
Megütöm az ajtót ugyanott, újra és újra, amíg a fa repedezni kezd.
Végül egy lyuk nyílik, kilátok a konyhából a nappaliba. Jó érzés. Ez
kicsit aggaszt azért.
 Tovább csapkodok. Ahányszor lesújtok az ajtóra, az ellendül tőlem.
Akkor támadok, mikor visszafelé leng. A kalapácsommal megtaláljuk a
ritmust, míg végül legalább negyvencentis lyukat verek az ajtóba.
Minden erőmet összeszedem a következő csapásra, de a kalapács
elakad a fában, és kicsúszik a kezemből. Mikor az ajtó megint felém
lendül, megállítom a lábammal. Clarát látom a lyukon át. Ott áll a
nappaliban, engem bámul.
Döbbenten.
A kezem már a csípőmön. Lihegek a megerőltetéstől. Letörlöm a
homlokomról az izzadságot.
– Te most már hivatalosan is megőrültél – közli Clara. – Jobban
járnék hajléktalan szökevényként.
Meglököm az ajtót, nyitva tartom. Ha tényleg azt gondolja, ilyen
rossz, hogy itthon van velem…
– Akkor menj csak, Clara! – közlöm egykedvűen.
Megrázza a fejét, mintha én okoznék neki csalódást, és visszamegy
a szobájába.
– Nem az a kijárat! – süvöltöm utána.
Becsapja az ajtaját, és alig három másodperc múlva már bánom,
hogy kiabáltam vele. Ha bármiben is hasonlít rám, mikor ennyi idős
voltam – márpedig hasonlít –, akkor most alighanem csomagol, és
készül kimászni az ablakon.
Nem mondtam komolyan. Csak ideges vagyok. Le kell állnom, nem
szabad rajta kitöltenem a haragom, de ahogy viselkedik velem, attól
célponttá válik.
A szobájához megyek, kinyitom az ajtót. Az ágyán fekszik, a plafont
bámulja. Sír.
A szívem összeszorul a bűntudattól. Rémesen érzem magam, hogy
ráripakodtam. Leülök az ágyára, és bocsánatkérőn végigsimítom a
fejét.
– Bocsánat. Igazából nem akarom, hogy elmenj.
Clara drámai mozdulattal elfordul, a másik irányba. A melléhez
húzza a párnáját.
– Menj, aludjál már, anya!
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Clara

Két héttel ezelőtt ittam meg az első teljes bögre kávémat, másnap,
hogy anyám csak úgy lyukat ütött a konyhaajtóba. Azóta felfedeztem az
egyetlen dolgot, ami talán kiment a hónapja tartó depresszióból.
A Starbucks.
Nem mintha nem jártam volna eddig a Starbucksban. Csak mindig
az a lány voltam, aki teát rendel a kávézókban. De most, hogy tudom,
mit jelent az alvásmegvonás, kipróbáltam szinte az összes italt a
kínálatból, és már pontosan tudom, melyik a kedvencem. A klasszikus
Venti Caramel Macchiato, rendes tejjel és cukorral.
Egy üres sarokasztalhoz viszem a kávémat, ahol szinte mindennap
ültem az elmúlt két hétben. Mikor nem Lexie-éknél vagyok iskola után,
akkor itt. Olyan feszült otthon a légkör, hogy nem is akarok ott lenni.
Tanítási napokon tízre kell otthon lennem, ha nincs leckém. Hétvégén
éjfélre. Szükségtelen mondani, hogy nem értem haza tíz előtt az utolsó
veszekedés óta anyával.
Ha épp nem azt követeli, hogy mondjam meg, hol voltam, kivel
voltam, vagy nem szagolgat kábítószer után nyomozva, akkor a házban
ténfereg, és lyukakat üt az ajtókba.
És ott van még mindaz, amiről nem beszéltünk. Hogy Jenny néni
velem SMS-ezett, mikor meghalt. És tudom, hova ment akkor anya
Jonah-val: a Langfordba. Láttam az applikáción. Megkérdeztem tőle
aznap este, hol voltak, de nem mondta meg. Úgy érzem, ha megint
felhoznám, hazudna.
Nem működik a kapcsolatunk. Nem ugyanott tartunk. Nem tudjuk,
hogy beszéljünk egymással most, hogy nincs apa és Jenny.
Vagy talán miattam. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem bírok
mostanában ott lenni, abban a házban. Utálom az érzést, ami elfog, ha
belépek. Fura apa nélkül, és félek, hogy sosem lesz már olyan, mint
régen. Régen az otthonomnak éreztem. Most meg valami intézetnek,
ahol mi ketten vagyunk anyával az egyedüli páciensek.
Szomorú, hogy jobban érzem magam a Starbucksban, mint a saját
otthonomban. Lexie a Taco Bellben dolgozik heti öt napot, ma este is,
úgyhogy elhelyezkedem a kis sarokban Koffeinországban, és kinyitom
a könyvem.
Alig pár oldalt olvastam csak, mikor megrezzen az asztalon a
telefonom.
Megfordítom, és megnézem az Instagram-értesítést.
Miller Adams követ téged.

Az értesítést nézem, hagyom, hogy eljusson az agyamig. Shelby

megint szakított vele? Így áll bosszút rajta Miller?
Érzem, hogy egy mosoly lopódzik az ajkamra, de visszaharapom,
mert már kezdek beleszédülni ebbe.
Szállj be az autómba. Szállj ki az autómból. Kövessük egymást
Instán. Nem, ne kövessük. Vagy igen, mégis.
Nem engedem meg magamnak, hogy örüljek, amíg nem tudom, mit
akar épp. Megnyitom az Instagram-üzeneteket, töröltem a számát ugye,
úgyhogy itt írok neki.
Én: Megint összetörték a szíved?
Miller: Azt hiszem, most én törtem.

Erre már nem tudom visszatartani a mosolyt. Túl nagy, nem bírok
vele.
Miller: Mit csinálsz most?
Én: Semmit.
Miller: Átmehetek?

A legutolsó hely, ahova akarnám, hogy jöjjön, az a házunk.

Én: Találkozzunk a Starbucksban!
Miller: Megyek.

Leteszem a telefont, megint felveszem a könyvet, bár tudom, hogy

nem bírok majd az olvasásra figyelni, amíg rá várok. Nem számít, mert
alig öt másodperc múlva Miller odahúz egy széket az asztalomhoz, és
fordítva ül le rá. A mellemhez húzom a könyvet, ránézek.
– Itt voltál már?
Elmosolyodik.
– Kávéért álltam sorba, mikor írtam neked.
 Ami azt jelenti, hogy alighanem látta, ahogy vigyorgok, mint egy
idióta.
– Ez kicsit a személyes terem megsértése.
– Nem tehetek róla, hogy ennyire nem látod, mi zajlik körülötted.
Igaza van. Mikor itt vagyok, fogalmam sincs, mi történik. Néha két
órát ülök itt, olvasok, és mikor összecsukom a könyvet, körbetekintve
meglepve állapítom meg, hogy nem otthon vagyok.
A táskámba csúsztatom a könyvet, és beleiszom a kávéba, majd
hátradőlök. Millert méregetem. Nem tűnik olyan összetörtnek most.
Igazából elégedettnek látszik, de fogalmam sincs, meddig tarthat ez,
mikor jön majd rá, hogy hiányzik neki Shelby, és akkor megint kikövet
engem az Instán.
– Nem is tudom, mit gondolok erről, hogy én vagyok a B-terved, ha
épp zátonyra futsz a barátnőddel.
Gyengéden mosolyog erre.
– Nem vagy B-terv. Szeretek beszélgetni veled. Nincs már barátnőm,
és nem érzek bűntudatot, ha dumálok veled.
– Ezt hívják B-tervnek. Ha nem működik az első… jöhet a második.
Egy barista Miller nevét kiáltja, de ő még öt hosszú másodpercig a
szemembe néz, mielőtt eltolja a székét az asztaltól, és elmegy a
kávéjáért. Mikor visszajön, nem folytatjuk a témát. Teljesen másról kezd
beszélni.
– Megyünk egy kört autóval? – Iszik egy kortyot. Fogalmam sincs,
hogy lehet ennyire vonzó, hogy egy jóképű srác kávét iszik, de az,
úgyhogy felmarkolom a táskámat, és felállok.
– Rendben, menjünk.

***

Leszámítva pár randit egy Aaron nevű fiúval tavaly, akivel a szüleim
engedélye nélkül találkoztam, még sosem jártam senkivel. Nem mintha
ez, amit épp csinálunk, az lenne, de muszáj ahhoz a kicsi
tapasztalathoz hasonlítanom, amim már van. A szüleim rémségesen
féltenek, úgyhogy sosem kérdeztem meg tőlük, elmehetek-e egy fiúval.
Az volt mindig is a szabály, hogy tizenhat éves koromtól randizhatok, de
már vagy egy éve betöltöttem a tizenhatot, és nem csináltam. Az mindig
is rémes ötletnek tűnt, hogy hazavigyek a szüleimhez egy srácot,
úgyhogy ha lógni akartam valakivel, általában a hátuk mögött tettem,
Lexie segítségével.
De annyit tudok, hogy a csend nem barátunk a randevúkon. Az
ember megpróbálja kitölteni a csendet mindenféle szokásos kérdéssel,
amikre igazából senki sem akar válaszolni, és ha sikerül túljutni a
rémes válaszokon, akkor talán lehet belőle csókolózás az este végére.
De bármi is ez Millerrel, biztosan nem randi. A legkevésbé sem.
Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, mióta beszálltunk az autójába,
bár azóta eltelt már fél óra. Nem kell kérdéseket feltennem neki, amikre
nem akarom hallani a választ, és nem préselek ki belőle minden
információt a szakításról Shelbyvel. Csak két ember együtt van, zenét
hallgat, élvezi a csendet.
Imádom. Még a kis saroknál is jobb a Starbucksban.
– Nagypapa autója volt régen – szólal meg Miller, megtörve a
meghitt csendet. De nem bánom. Igazából épp erre gondoltam, hogy
miért egy ilyen öreg furgonnal jár, vajon van-e ennek története. –
Újonnan vette huszonöt éves korában. Egész életében ezzel járt.
– Mennyi mérföld van benne?
– Kétszázezer felett járt, mikor tönkrement, és mindent ki kellett
cserélni. Most… – Felemeli a kezét, a kormány mögé pillant a
műszerfalra. – Tizenkilencezer-kétszáztizenkettő.
– Jár még vele?
Miller a fejét rázza.
– Nem. Már nincs elég jól ehhez.
– Nekem úgy tűnik, elég jó állapotban van.
Miller az állát vakargatja.
– Rákos. Az orvosok legfeljebb hat hónapot jósolnak neki. – Ezt
hatalmas gyomrosnak érzem, pedig csak egyszer találkoztam az
öreggel. – Szeret úgy tenni, mintha ez nem is történne meg, és jól
lenne. De látom, hogy fél.
Eltűnődöm Miller családján. Hogy vajon milyen lehet az anyukája, és
miért tűnt úgy, hogy apám utálja az ő apját.
– Közel álltok egymáshoz, ugye?
Miller csak bólint. Látom abból, hogy nem mondja ki a választ, hogy
nehéz lesz neki, ha megtörténik a legrosszabb. Elszomorodom miatta.
– Le kell írnod mindent.
Rám néz oldalról.
 – Hogy érted?
– Írj le mindent! Mindent, amire emlékezni akarsz. Meglepődsz majd,
milyen gyorsan kezdesz majd elfelejteni mindent.
Miller elismerően mosolyog rám.
– Leírom – válaszolja. – Megígérem. De fotózom is egyfolytában,
pontosan ezért.
Visszamosolygok rá, és kibámulok az ablakon. Ennyit beszélünk
összesen, amíg vissza nem értünk a Starbucksba, negyedórával
később beállunk a parkolóba.
Kinyújtóztatom a hátam meg a karom, kicsatolom az övet.
– Köszönöm. Ez jól jött.
– Nekem is – feleli Miller. A vezetőoldali ajtónak dől, a tenyerébe
támasztja a fejét, úgy nézi, ahogy fogom a táskám, és kinyitom az ajtót.
– Tetszenek a zenéid.
– Tudom – válaszol, és lágy mosoly játszik az ajkán.
– Akkor holnap az iskolában?
– Holnap.
Úgy néz rám, hogy attól arra gondolok, nem akarja, hogy elmenjek,
de nem mond semmit, ami erre utalna, úgyhogy kiszállok a kocsijából.
Becsukom az ajtót, és az autóm felé fordulok, de hallom, ahogy Miller is
kikászálódik, miközben a kulcsomat kotrom elő.
Már ott áll mellettem, az autómnak dől. Átható pillantással néz rám.
Érzem mindenhol.
– Újra találkoznunk kellene. Ráérsz holnap este?
Abbahagyom a kulcsom keresgélését, Miller szemébe nézek. A
holnap este jól hangzik, de a ma este még jobban. Még mindig van egy
órám, mielőtt haza kell mennem.
– Miért nem lógunk együtt most?
– Hova akarsz menni?
A Starbucks ajtajára nézek, máris újabb adag koffeinre vágyom.
– Még egy kávé elég jól hangzana.

***

A kisebb asztaloknál már ülnek, úgyhogy választhatunk a

hatszemélyesek és a páros ülések között.
Miller a páros ülések felé indul, és én nem bánom. Mindketten
kényelmesen elhelyezkedünk a kétszemélyes kanapén, a fejünk a
háttámlának nyomódik, egymás felé fordulunk. Felhúzom a lábam,
Miller az egyiket támasztja fel.
A térdünk összeér.
A Starbucks mostanra már nagyjából kiürült, a bögrém is szinte, de
tovább beszélünk és nevetünk, egyetlen másodperc szünet nélkül.
Olyan mások vagyunk, mint amikor a kocsiban ültünk az előbb, de pont
ugyanolyan kellemes.
Teljesen természetes Millerrel lenni. A csend, a beszélgetés, a
nevetés. Az egész teljesen laza, és nem is tudtam eddig, hogy ez
hiányzik nekem. De hiányzott.
A baleset pillanata óta az életemben mintha mindennek éles sarka
lett volna, és én óvatosan, lábujjhegyen kerülgetném a sötétben egy
hónapja, próbálva nem megsérülni.
Nem beszéltünk Miller szakításáról, bár kíváncsi lettem volna, mi
történt. Reméltem, el tudjuk kerülni, hogy szóba hozzuk a balesetet és
a következményeit azóta, de Miller épp megkérdezi, hogy van
anyukám.
– Jól, azt hiszem – döntöm le az utolsó korty kávét. – Tegnap, mikor
hazaállítottam, épp minden ok nélkül egy kalapáccsal verte szét a
konyhaajtót. Már két hete ott egy hatalmas lyuk csak úgy az ajtó
közepén.
Miller mosolyog, de megértő a mosolya.
– És te? – kérdezi. – Te szétvertél már valamit?
Vállat vonok.
– Nem, jól vagyok. Azaz… még csak egy hónap telt el. Még mindig
sírok minden éjjel. De már nem érzem úgy, hogy nem bírok felkelni az
ágyból. – Megrázom az üres bögrét. – Az segített, hogy megkedveltem
a kávét.
– Kérsz még egyet?
Megrázom a fejem, leteszem a bögrét az asztalra, és még
kényelmesebben elhelyezkedek a kanapén. Miller is így tesz, még
közelebb kerülünk.
– Megtennél egy szívességet? – szólalok meg.
– Attól függ.
– Ha majd egyszer híres filmrendező leszel, akkor ügyelj rá, hogy
tényleg legyen kávé a forgatás alatt a színészek csészéjében!
Miller ezen elneveti magát. Hangosan.
 – Ez a mániám – mondja. – Folyton üresek mindenhol. És mikor
leteszik, akkor hallani is, hogy üres, ahogy megcsörren a csésze az
asztalon.
– Egyszer láttam egy filmet, amiben a színész épp mérges volt, egy
csésze kávét szorongatott, azzal hadonászott, de egyetlen csepp sem
csöppent ki. Teljesen kizökkentett, az egész filmet elrontotta.
Miller mosolyog, megszorítja a térdemet.
– Megígérem. Minden egyes csésze kávé valódi lesz a
forgatásomon. – A keze ott marad a térdemen. Túl egyértelmű, nem
tehetek úgy, mint aki nem veszi észre, de megpróbálom. Azért továbbra
is lefelé nézek. Tetszik, hogy ott a keze. Tetszik, ahogy a hüvelykujja
fel-le mozog.
Tetszik, hogy így érzem magam vele. Nem vagyok biztos benne, de
azt hiszem, neki is tetszik, ahogy ő érzi magát velem. Egyikünk sem
hagyja abba a vigyorgást. Tudom, hogy legalább háromszor elpirultam
a beszélgetésünk alatt.
Mind a ketten tudjuk, hogy érdeklődünk egymás iránt, nem is
próbáljuk megjátszani a közönyöst. Csak az a gondom, hogy nem
tudom, hol jár a feje. Mire gondol… gondol-e egyáltalán Shelbyre.
– És már döntöttél a főiskoláról? – kérdezi Miller. – Még mindig
színészetet akarsz tanulni?
Nagyot sóhajtok a kérdésre.
– Tényleg nagyon szeretnék, de anyukám annyira ellenzi. Apukám is
ellenezte.
– Miért?
– Kevés az esélye, hogy befutok, és azt akarják, hogy valami
olyasmit csináljak, amiből megélek.
– De láttalak a színpadon. Erre születtél.
Kicsit kihúzom magam.
– Tényleg? Miben láttál? – Minden évben benne vagyok az iskolai
előadásokban, de sosem vettem még észre Millert a közönség
soraiban.
– Nem emlékszem, mi volt az. Csak rád emlékszem a színpadon.
Érzem, hogy megint elpirulok. A kanapénak dőlök, szégyenlősen
mosolygok.
– És te? Már jelentkeztél az egyetemre? Vagy bárhova máshova?
Megrázza a fejét.
 – Nem. Nem engedhetjük meg magunknak, és őszintén szólva itt kell
maradnom a közelben. Nagypapa miatt.
Szeretném még erről kérdezni, de szomorúnak látszik, ahogy erről
beszél. Nem tudom, azért-e, mert a nagypapájával nem törődne senki,
ha ő elköltözne, vagy mert amúgy sem hagyná el az öreget sosem.
Valószínűleg mindkettő igaz lehet.
Nem tetszik, hogy a beszélgetésünk efelé terelte a gondolatait,
úgyhogy irányt váltok.
– Be kell vallanom valamit.
Várakozón néz rám.
– Kitöltöttem a filmes projektre a jelentkezést.
Erre Miller elmosolyodik.
– Helyes. Már aggódtam, hogy nem csinálod meg.
– Az is lehet, hogy neked is kitöltöttem egy papírt.
Rám bámul, összehúzza a szemét.
– Ha esetleg szakítanék Shelbyvel?
Bólintok.
Nevet kicsit.
– Köszi – mondja végül, majd elhallgat egy pillanatra. – Akkor
partnerek lettünk ezek szerint? – kérdezi.
Vállat vonok.
– Ha akarod. De ha… Ha végül megint összejöttök Shelbyvel, akkor
megértem, hogy nem tudsz.
Miller előrehajol, lehorgasztja kicsit a fejét, ahogy rám bámul.
– Nem jövök össze megint vele. Ezt verd ki a fejedből!
Milyen rövid mondat, mégis nagy horderejű kijelentés. Olyan, amitől
forróság önti el a belsőmet.
Olyan komoly a tekintete, hogy ideges leszek, mikor megint beszélni
kezd.
– Amikor azt mondtad magadra, hogy te vagy a B-terv, röhögnöm
kellett. Mert ha bárki is B-terv volt, akkor Shelby volt az. – Tartózkodó
mosoly terül szét az arcán. – Már vagy három éve odavagyok érted.
A szavaitól egy pillanatra elhallgatok, majd zavartan megrázom a
fejem.
– Három éve? Miért nem csináltál akkor semmit?
– Nem volt jó az időzítés – feleli gyorsan. – Egyszer majdnem
léptem, de akkor járni kezdtél azzal a sráccal…
 – Aaron.
– Igen. Aaron. Aztán én jártam Shelbyvel. És ti két hónappal később
szakítottatok Aaronnel.
– És te onnantól fogva mindent megtettél, hogy elkerülj.
Miller bocsánatkérőn néz fel erre.
– Észrevetted?
Bólintok.
– Egy srácnak húsz dolcsit fizettél, hogy cseréljen szekrényt veled az
első tanítási napon idén. Ezt magamra vettem – nevetek, de teljesen
őszinte vagyok.
– Próbáltam távolságot tartani. Shelbyvel jó barátok voltunk, mielőtt
járni kezdtünk, tudta, hogy odavoltam érted.
Ez sok mindent megmagyaráz.
– Ezért mondtad, hogy csak rám féltékeny, más lányokra nem?
– Aha. – Miller lazán a kanapénak dől, nekitámasztja a fejét. Nézi,
ahogy emésztem a szavait. Olyan sérülékeny a tekintete, mintha
rengeteg bátorságra lett volna szükség, hogy bevallja, amit tett, és
aggódna, mit válaszolok.
Nem is tudom, hogy reagáljak. Leginkább témát szeretnék váltani,
mert zavarban vagyok. Nincs mit mondanom, semmi olyasmi, ami nagy
hatást tehetne rá, vagy úgy érezné magát tőle, mint én az ő szavaitól.
Valamiért teljesen nem odaillő kérdést teszek fel.
– Van neve a kocsidnak?
Miller hunyorít, mint aki nem érti, most meg mi a fenéről beszélek.
Aztán nevet, csodálatos, mély nevetéssel.
– Igen, Norának hívják.
– Miért hívják így?
Habozik. Imádom az ajkán lebegő mosolyt.
– Egy Beatles-dal miatt.
Eszembe jut a Beatles-poszter a szobájában.
– Akkor te Beatles-rajongó vagy?
Bólint.
– Sok kedvenc együttesem van. Imádom a zenét, az a lélek
tápláléka.
– És mi a kedvenc dalszöveged?
Nem habozik a válasszal.
– Az nem Beatles.
 – Hanem?
– Úgy hívják az együttest, hogy Sounds of Cedar, a Cédrus hangjai.
– Nem is hallottam róluk, de tetszik a nevük.
– Ha elmondom a kedvenc dalszövegem tőlük, meg akarod majd
hallgatni minden dalukat.
Reménykedve mosolygok.
– Helyes. Akkor hadd halljak pár sort!
Kicsit közelebb hajol, mosolyogva idézi a szöveget.
– „Hittem benned az első pillanattól, hogy meg-ismertelek. Most
magamban hiszek, hogy végül elhagytalak.”
Hagyom, hogy csendesen forrjon bennem a szöveg, ahogy
egymásra nézünk, Arra gondolok, vajon azért ez a kedvence, mert
nemrég szakított Shelbyvel, vagy előtte is ez volt. Nem fogom
megkérdezni tőle akkor sem. Inkább felsóhajtok.
– Wow – suttogom. – Ez a szöveg egyszerre tragikus és inspiráló.
Gyengéden mosolyog.
– Tudom.
Nem tudom elrejteni, milyen érzéseket kelt bennem ebben a
pillanatban. Értékelem, hogy a vele töltött idő szünet a gyászban.
Értékelem, hogy nem játssza meg magát. Értékelem, hogy szakított a
barátnőjével, mielőtt közeledett felém. És bár nem ismerem igazán jól,
ahhoz eleget tudok róla, hogy elmondjam, rengeteg érték lapul benne.
Ehhez az oldalához nagyon vonzódom – ahhoz a Millerhez, aki
megjelent az apám temetésén, csak mert meg akarta nézni, hogy
vagyok. Még jobban vonzódom ehhez, mint a külsejéhez, a humorához
vagy a rémes énekhangjához.
Olyan sokféle érzés kering bennem, hogy attól tartok, forogni fog
velem a szoba, ha nem találom meg a középpontot magamban.
Előrehajolok, és az ajkára szorítom az ajkam, csak hogy megleljem az
egyensúlyt.
Gyors csók. Azt hiszem, mindkettőnknek váratlan. Mikor elhúzódok,
idegesen harapdálva az ajkam, azon tépelődöm, jól tettem-e. A kanapé
támlájának támasztom a fejem, és várom Miller reakcióját. Ő nem veszi
le rólam a szemét.
– Nem hittem volna, hogy ilyen lesz az első csók – mondja halkan.
– Milyen?
– Édes.
 – Mit hittél, milyen lesz?
A tekintete a még ott lézengő pár vendégre vándorol.
– Itt nem mutathatom meg neked.
Mikor a tekintetünk újra találkozik, magabiztossággal tölt el a lusta
mosolyában megvillanó elégedettség.
– Akkor menjünk ki a kocsidba!
A várakozás a második csókunkra idegesebbé tesz, mint az elsőre.
Kéz a kézben lépünk ki a Starbucksból. Az autójához megy, kinyitja
nekem az utasoldali ajtót. Beszállok, ő becsukja, megkerüli a kocsit, és
beszáll.
Nem tudom, miért vagyok zavarban. Valószínűleg, mert most tényleg
megtörténik. Én és Miller. Miller és én. Milyen nevet adnánk a
hajónknak? Ciller? Millerra?
Huh. Mindkettő rémesen hangzik.
– Miért nézel így? – csukja be az ajtót Miller.
– Hogy?
– Így – mutat az arcomra.
Nevetek, megrázom a fejem.
– Semmi. Csak kicsit előreszaladtam.
A kezemért nyúl, közelebb húz. Az ülés közepén találkozunk. Ez a
legjobb a régi furgonokban: az ülések hosszúak, nincs középen semmi,
ami elválasztaná a benne ülőket. Most még közelebb ülünk, mint a
kanapén a kávézóban. Az arcunk közelebb van egymáshoz, a testünk
is. Minden sokkal közelebb. Miller keze kívül a combomon, és én arra
gondolok, milyen nyalóka ízét fogom érezni rajta.
– Hogy érted, hogy előreszaladtál? Megbántad, hogy megcsókoltál?
Nevetek, mert ezt bánom a legkevésbé.
– Nem, arra gondoltam, milyen rémséges hajónevünk lenne.
Látom az arcán a megkönnyebbülést. De aztán ráncokba szalad a
szeme sarka.
– Igen. Tényleg rémesek.
– Van második neved?
– Jeremiah. A tiéd?
– A Tökéletes Nicole.
– Ez elég hosszú második név.
– Okostojás – nevetek.
Látom, ahogy kattognak a fejében a fogaskerekek.
 – Jerecole?
– Nem is olyan rossz. – Eltűnődök a néven, és mellbe ver egyszerre,
milyen fura ez. Csak egyetlen kis csók volt eddig. Csak egyetlen este
egy részét töltöttük eddig együtt úgy, hogy ő nem valaki mással jár, és
tessék, hajónevekről beszélgetünk. Szeretnék hinni abban, ahogy
miatta érzem magam, de az az igazság, hogy nincs elég ideje egyedül,
hogy tudja, akarja-e egyáltalán, hogy ebből bármi is legyen.
– Megint úgy nézel – közli.
Felsóhajtok, elkapom a tekintetem. Lenézek, megfogom a kezét.
– Bocsánat… csak… – Egy pillanatra elhallgatok, megint felnézek rá.
– Biztos vagy ebben? Mármint. ma szakítottál Shelbyvel. Vagy tegnap.
Nem is tudom, mikor, de mindegy, nem akarok belekezdeni semmibe,
ha egy hét múlva kihátrálsz.
Az ezután következő csend nem tart addig, hogy kínosnak érezzem.
Még mindig fogjuk egymás kezét, Miller finoman cirógatja a combomat
a másik kezével. Felsóhajt, mélyebben, mint szeretném. Az ilyen sóhaj
után általában kemény szavak következnek.
– Emlékszel, mikor azt mondtad nekem a kocsiban, hogy találjam ki,
mit akarok?
Bólintok.
– Aznap szakítottam Shelbyvel. Nem ma vagy tegnap. Hetekkel
ezelőtt. És őszintén szólva már jóval ezelőtt eldöntöttem, csak nem
akartam bántani őt.
Nem mondunk többet szavakkal. Csak tekintettel. Olyan erővel néz a
szemembe, olyan sűrű őszinteséggel, hogy levegő után kapok. A keze
a könyököm felé indul a lábamról, lassan felcsúsznak az ujjai a
karomon, a nyakamon, és megállnak az arcomon.
Kapkodva lélegzem, nézem a szemét, ahogy az arcomat pásztázza
a tekintete, és megáll az ajkamon.
– A Nicomiah egész jól hangzik – suttogom.
A pillanatot nevetés töri meg. És ekkor Miller keze a tarkómra
csúszik, az ajkához húz, még mindig vigyorogva. Először csak egy
édes csók, nagyon hasonló, mint amit én adtam neki. De aztán a nyelve
átsiklik, megérinti az enyémet, és már nem csak édes.
Kezd komoly lenni.
Szinte kínos éhséggel reagálok, közelebb húzom, azt akarom, hogy
Miller és a csókja tüntesse el a gyász utolsó cseppjeit is, amik még ott
úszkálnak bennem. A kezem már a hajában, az ő keze lefelé csúszik a
hátamon.
Még sosem volt ilyen jó, ilyen tökéletes. Igazából máris feltámad
bennem a rettegés, hogy ez a csók valamikor majd véget ér.
Megmarkolja a derekamat, és még közelebb húz, már az ölébe ülök.
Ettől felnyög, a nyögésére még mélyebben csókolom. Nem bírok betelni
vele. Inkább kávéíze van, nem nyalóka, de nem bánom, mert már
imádom a kávét.
Az ujjai a hátam alsó részén repkednek, megdöbbent, hogy egy ilyen
finom kis érintés ilyen jelentőségteljes reakciót válthat ki. Eltépem az
ajkam az ajkától, félek az érzéstől. Hogy ilyen erős. Ez új nekem, és
kicsit megrémiszt.
Miller magához húz, a nyakamba temeti az arcát. Átkarolom, az
arcomat a feje tetejéhez szorítom. Érzem a lélegzetét: mély, nehéz
hullámok a nyakamon.
Felsóhajt, még szorosabban átkarol.
– Ez már inkább olyan, mint az elképzelt első csók.
– Tényleg? – nevetek. – Ez jobban tetszik, mint az a kis édes, amit
adtam neked?
Megrázza a fejét, kicsit elhúzódik, hogy lásson.
– Nem. Azt is imádtam.
Mosolygok, az ajkára nyomom az ajkam megint, gyengéden, hogy
újabb édes csókot adjak neki.
A számon érzem a sóhaját, visszacsókol, nyelv nélkül, csak puha
ajkakkal és gyengéd lélegzettel. A vállam felett a rádióra pillant, és
hátradől.
– Már haza kellett volna érned – mondja némileg rettegve, mintha
azt kívánná, bár a kocsiban maradhatnánk egész éjjel.
– Mennyit késtem?
– Negyedórát.
– Basszus.
Miller lecsúsztat az öléből, és kiszáll az autóból. Kinyitom az ajtót,
hogy kiszálljak, ekkor ő az ujjaim közé fűzi az ujjait, és odasétálunk az
én kocsimhoz. Kinyitja nekem az ajtót, a karja a keretet támasztja. Még
egy csók, és beülök a kormány mögé.
El sem hiszem, hogy ilyen erősek az érzéseim. Mielőtt ma idejöttem,
Miller nélkül éltem, és teljesen jól megvoltam. Most úgy érzem, minden
nélküle töltött perc kínszenvedés lesz.
– Jó éjt, Clara!
– Jó éjt!
Egy pillanatig engem néz, nem csukja még be az ajtót. Aztán
felnyög.
– Olyan távolinak tűnik a holnap.
Imádom, hogy pontosan azt mondta ki, amit érzek, tökéletesen
megfogalmazva. Becsukja az ajtót, és hátrál pár lépést. De továbbra is
engem bámul, nem száll vissza a kocsijába, amíg kikanyarodok a
parkolóból, és elindulok hazafelé… késve.
Igen, ez jó buli lesz.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Morgan

A teraszon ülök egy ideje, töprengek. Nem is tudom, min. Az agyam

mintha pingpongozna, gondolatok pattannak Chrisről, aztán arról, hogy
munkát kell keresnem, vissza kell mennem a főiskolára, Claráról, és
hogy késve ér haza. Már majdnem fél tizenegyre jár, írok neki. Megint.
Késő van. Gyere haza, kérlek!

Sokat van távol, fogalmam sincs, kivel, mert már alig beszél velem.
Mikor itt van, akkor is a szobájában kuksol. Az applikáció azt mutatja
mindig, hogy vagy Lexie-nél van, vagy a Starbucksban, de ki a fene tölt
ennyi időt egy kávézóban?
Halkan kopognak a teraszajtón, felnézek, szinte már el is felejtettem,
hogy Jonah itt van már vagy húsz perce: a konyhaajtót javítja. Felállok,
a fülem mögé tűröm a hajam, ahogy kilép a házból.
– Tudsz adni egy fogót?
– Elég biztos vagyok benne, hogy Chrisnek van, de lakatot tett a
szerszámos ládájára. Talán nekem is van. – Bemegyek a házba a
mosókonyhába. Az én szerszámosládámat itt tartom, ha olyankor
kellene megjavítani valamit, amikor Chris nincs itthon. Fekete-
rózsaszín. Chris vette nekem egyik évben karácsonyra.
Vett egyet Jennynek is. Ez a gondolat most belém mar.
Időnként azt hiszem, hogy már jobb, de a legegyszerűbb emlékek is
felidézik, milyen szar még mindig. Leveszem a szerszámosládát,
odaadom Jonah-nak.
Ő kinyitja, átnézi. Nem talál olyan fogót, amire szüksége lenne.
– Ezek régi zsanérok – magyarázza. – Nem tudom leszedni az
utolsót, annyira beszorult. Van szerszámom otthon, az jó lenne, de késő
van, holnap visszajövök, jó?
Kérdésként mondja, úgyhogy bólintok.
– Persze.
Tegnap írtam neki, hogy nem bírom leszedni az ajtót a zsanérról, és
hogy segítene-e. Azt mondta, ma este átjön, de elég későn, mert
kimegy a reptérre a nővére elé. Nem kérdezte, miért kell leszerelni az
ajtót. Mikor ideért, akkor sem érdeklődött, hogy került oda az a
hatalmas lyuk. Csak bejött, és munkához látott.
Ahogy a bejárat felé indulunk, várom, hogy megkérdezze, mi történt,
de semmi. Nem tetszik a csend, úgyhogy megszólalok, érdeklődök, bár
nem igazán izgat a válasz.
– Mennyi időre jött a nővéred?
– Vasárnapig lesz itt. Nagyon szeretne találkozni veled. Csak…
tudod, nem tudta, örülnél-e neki.
Nem örülnék, de valamiért mosolyogva ezt válaszolom:
– Boldogan.
– Nem is – nevet Jonah.
Vállat vonok, mert igaza van. Alig ismerem a nővérét. Egyszer
találkoztunk tinédzserként, és pár percre, mikor Elijah született. Meg
eljött mindkét temetésre. De ennyi a kapcsolatunk.
– Igazad van. Csak udvarias akartam lenni.
– Nem kell udvariasnak lenned – véli Jonah. – Nekem sem. Ez az
egyetlen előnye ennek az egésznek. Legalább fél évig lehetünk
seggfejek. – Mosolygok, ő az autója felé biccent. – Kikísérsz?
Elmegyek vele az kocsijáig, de mielőtt beszállna, az ajtónak
támaszkodik, és karba teszi a kezét.
– Tudom, hogy valószínűleg nem akarsz beszélni erről, ahogy én
sem. De érinti a gyerekeinket…
A farmerom zsebébe csúsztatom a kezem. Felsóhajtok, az éjszakai
eget nézem.
– Tudom. Meg kell beszélnünk. Mert ha így van.
– Akkor Clara és Elijah féltestvérek – közli Jonah.
Furcsa ezt hangosan kimondva hallani. Lassan kifújom a levegőt,
ideges vagyok attól, hogy ez mit is jelent.
– El akarod mondani neki valamikor?
Jonah lassan bólint.
– Valamikor igen. Ha megkérdezi. Ha feljön a téma. – Ő is sóhajt. –
Őszintén nem tudom. Te mit gondolsz? Szeretnéd, hogy Clara tudja?
Átölelem magam. Nincs hideg kint, de valamiért fázom.
– Nem. Nem akarom, hogy valaha megtudja. Tönkretenné.
Jonah nem tűnik dühösnek, hogy végül is arra kérem, sose mondja
el Elijah-nak az igazságot. Csak részvét látszik rajta, hogy ilyen
helyzetbe kerültünk.
 – Utálom, hogy itt hagyták nekünk ezt a szart, oldjuk meg magunk.
Ebben egyetértek vele. Rémes katyvasz. És még mindig nem fogtam
fel teljesen. Túl sok, hogy ilyen gyorsan végiggondoljam, és hogy meg
akarjam beszélni Jonah-val. Témát váltok, mert akárhogy is, ezek a
döntések nem ma fognak megszületni.
– Clarának két hét múlva lesz a szülinapja. Arra gondoltam, hogy
ahogy szoktunk, grillezhetnénk, de nem tudom, szeretné- e. Nem lenne
olyan nélkülük.
– Kérdezd meg tőle – javasolja Jonah.
Fél szívvel nevetek.
– Nem vagyunk most túl jóban. Úgy érzem, mintha tojáshéjakon
lépkednék körülötte. Semmivel sem ért egyet, amit javaslok.
– Majdnem tizenhét éves. Inkább az lenne a szokatlan, ha tökéletes
lenne a kapcsolatotok.
Hálás vagyok, hogy ezt mondja, de azt is tudom, hogy ez nem
teljesen igaz. Rengeteg olyan anyukát ismerek, akik remekül kijönnek a
tinédzser gyerekeikkel. Én nem vagyok ilyen szerencsés. Vagy ez nem
is szerencse. Talán végig rosszul csináltam.
– El sem hiszem, hogy tizenhét lesz – mondja Jonah. – Emlékszem
arra a napra, mikor megtudtad, hogy terhes vagy.
Én is emlékszem. Másnap ment el Jonah.
Elfordítom a tekintetem, az aszfaltot bámulom a lábam alatt. Túl sok
érzést idéz fel, ha Jonah-ra nézek, és éppen elegem van az érzésekből.
Megköszörülöm a torkom, és hátrébb lépek, pont, mikor reflektorok
világítják meg az udvarunkat. Felnézek, látom, ahogy Clara leparkol.
Jonah ezt jelnek tekinti, hogy ideje indulni, kinyitja az autója ajtaját.
– Jó éjt, Morgan! – Odaint Clarának, mielőtt beszáll. Én is némán
intek neki, és nézem, ahogy elhajt. Már az utca végében jár, mikor
Clara kiszáll.
Karba tett kézzel, várakozón nézek rá.
Ő becsukja az ajtót, odabiccent nekem, és az ajtó felé indul.
Utánamegyek a házba. Lerúgja a cipőjét a kanapénál.
– Ez meg mi volt? – kérdezi Clara.
– Hogy érted?
Az udvar felé int.
– Te meg Jonah. A sötétben. Fura volt.
 Összeszűkül a szemem, ahogy ránézek, arra gondolva, miről tereli el
épp a témát.
– Miért késtél?
Lenéz a telefonjára.
– Késtem?
– Igen. Írtam is neked. Kétszer.
Végighúzza az ujját a kijelzőn.
– Ó! Nem hallottam. – A hátsó zsebébe csúsztatja a mobilt. –
Bocsánat. A Starbucksban tanultam… nem vettem észre, hogy így eltelt
az idő, és ilyen késő lett. – Előrebök, ahogy elindul végig a folyosón. –
Muszáj lezuhanyoznom.
Nem is fárasztom magam, hogy ennél őszintébb választ próbáljak
kiszedni belőle. Amúgy sem lenne rá hajlandó.
Kimegyek a konyhába, kiveszek egy Jolly Rancher cukrot.
A pultnak dőlve szórakozottan bámulom a lyukat a konyhaajtón, és
eltűnődöm, miért hozta fel Jonah olyan könnyedén azt a napot, mikor
megtudtam, hogy terhes vagyok, mintha nem az lett volna életem
legrosszabb napja.
Talán azért, mert neki nem jelentett olyan sokat, úgy, hogy másnap
elment, mint nekünk.
Amióta megtörtént, azóta uralkodom magamon, hogy ne gondoljak
arra a hétre, de most, hogy Jonah szóba hozta, a nap minden egyes
pillanata ott kavarog a fejemben.
A tónál voltunk. Ők hárman úsztak, én egy pokrócon ültem a fűben,
olvastam. Mind kijöttek a vízből egyszerre, de csak Jonah indult el
felém. Chris és Jenny felrohantak a parton, a játszótér felé.
– Morgan! – kiabált oda nekem Jenny. – Gyere, hintázz velünk! –
Háttal rohant felfelé a hegyoldalon, így csábítgatott.
Megráztam a fejem, és legyintettem rá. Nem voltam aznap játékos
kedvemben. Nem is akartam kijönni a tóra, de Chris ragaszkodott
hozzá. Kettesben akartam tölteni vele az estét, Jonah és Jenny nélkül.
Beszélnem kellett volna vele, de aznap egyetlen másodpercig sem
voltunk magunkban. Időnként Chris nem érzékelte a hangulataimat, bár
nagyon is rosszkedvem volt, miután előző este rájöttem, késik a
vérzésem.
– Mi rág ma téged? – kérdezte Jonah, és lehuppant mellém a fűre. –
Fura vagy.
 Majdnem felnevettem az időzítésére.
– Chris küldött, hogy szedd ki belőlem?
Jonah úgy nézett rám, mintha megbántottam volna.
– Chris áldott tudatlanságban él.
Meglepett a válasza. Feltűnt, hogy szurkálódó megjegyzéseket tesz
Chrisre. Aprókat. Ártalmatlanokat. De azért észrevettem.
– Azt hittem, ti elvben legjobb barátok vagytok.
– Igen, azok vagyunk – válaszolt Jonah. – Megtennék érte bármit.
– Néha úgy viselkedsz, mint aki nem is kedveli.
Jonah ezt nem tagadta. Inkább a tavat nézte előttünk, mintha a
megjegyzésem elgondolkodtatta volna.
Felvettem egy kavicsot, és a tó felé hajítottam. Nem is érte el a vizet.
– Nincs több piánk! – kocogott oda hozzánk Chris. Drámai
mozdulattal leroskadt a fűre, és közelebb húzott magához. Megcsókolt.
– Elszaladok a boltba. Jössz velem?
Megkönnyebbültem, hogy végre kettesben leszünk. Sok mindenről
kellett beszélnünk.
– Persze.
– Pisilnem kell – közölte Jenny. – Jövök én is.
Uralkodnom kellett magamon, hogy ne forgassam a szemem. Mikor
már épp azt gondoltam, hogy lesz egy percem, és beszélni tudok
Chrisszel, hogy mi történt, valaki vagy valami befurakodott közénk.
– Vidd el akkor Jennyt! – sóhajtottam. – Megvárlak itt.
– Biztos? – ugrott talpra Chris.
– Jobb, ha sietsz – bólintottam –, mindjárt lehagy, ott rohan felfele.
Chris hátranézett, és elszáguldott.
– Csaló!
Visszafordultam, és Jonah-ra néztem, aki mellettem ült a
pokrócon, felhúzott térddel. A tavat bámulta. Éreztem, hogy forr
benne valami.
– Mi rág ma téged? – szólaltam meg, az ő kérdését ismételve.
A szemembe nézett.
– Semmi.
– De valami igen – jegyeztem meg.
A tekintetétől ekkor megállt a szívverésem. Elfogott ugyanaz az
érzés, ami minden alkalommal, ha rám nézett. Mintha valahogy túllátna
a szememen, egészen a belsőmbe.
 A szemében a tó tükröződött, cseppfolyóssá változtatva a szeme
kékjét. Rádöbbentem, hogy ugyanúgy nézhetek rá, ahogy ő rám,
úgyhogy elkaptam a tekintetem.
Jonah nehezen felsóhajtott.
– Attól tartok, hogy talán elrontottuk – suttogta.
A kijelentésére levegő után kaptam. Nem kérdeztem meg, mit
rontottunk el, mert túlságosan féltem a választól.
Féltem, hogy azt mondaná, nem azzal az emberrel vagyunk, akivel
kellene. Persze beszélhetett épp bármiről, de az én fejemben épp ez
járt, hiszen különben miért nézett volna rám úgy, ahogy néha szokott?
Próbáltam nem észrevenni, mert Jonah-val mi ketten sosem voltunk
romantikus alkatok. De valami összekapcsolt minket – úgy, ahogy
Chrisszel sosem.
Utáltam ezt. Utáltam, hogy Jonah mindig tudta, ha nyomaszt engem
valami, de Chrisnek fogalma sem volt. Utáltam, hogy Jonah-val elég
összenéznünk, és pontosan tudjuk, mit gondol a másik. Utáltam, hogy
mindig elteszi nekem a dinnyés Jolly Ranchert, mert ez olyan kedves
volt tőle, és utáltam, hogy a pasim legjobb barátja ilyen kedves velem.
Ráadásul csak most kezdtek járni Jennyvel. És Jennyvel ellentétben én
sosem árultam volna el a saját testvéremet.
És ezért aznap a tóparton, mikor Jonah azt suttogta, hogy talán
elrontottuk, az egyetlen választ adtam, ami helyre tehetett
mindkettőnket.
– Terhes vagyok.
Jonah rám bámult, döbbenettől elnémulva. Láttam, hogy minden vér
kifut az arcából. A vallomásom megrázta.
Felállt, pár lépéssel odébb ment. Mintha egyszerre felfogná az
összes „mi lett volna, ha” kérdést. Úgy nézett rám, mint aki összement
tíz centit, mikor visszajött.
– Chris tudja?
Megráztam a fejem, néztem, ahogy a szeme cseppfolyósból jéggé
fagy alig néhány másodperc alatt.
– Még nem mondtam el neki.
Jonah egy pillanatig még az alsó ajkát harapdálta, elgondolkodva
bólintott. Mérgesnek tűnt. Vagy lesújtottnak.
Mikor elfordult, és a homokon átvágva bement a vízbe, könnyes
szemmel néztem utána. A nap kezdett lenyugodni, a tó előttem
sötétlett. Nem láttam, milyen messze úszott ki, de elég sokáig volt bent,
hogy mire végre kijött a partra, Chris és Jenny már álltak be a
parkolóba.
Jonah visszaült a pokrócomra, csuromvizesen, lihegve. Emlékszem,
azt néztem, ahogy lecsorog egy vízcsepp a szájáról.
– Szakítok Jennyvel.
Megijedtem a vallomásától. Ekkor élesen rám nézett, mintha az, amit
mondani készülne, élete legfontosabb mondata lenne.
– Csodálatos anya leszel, Morgan, Chris nagyon szerencsés. –
Kedves szavak voltak, de a tekintete fájdalmas maradt. És valamiért
búcsúnak éreztem, amit mondott, pedig még nem is tudtam, hogy
tényleg búcsú volt.
Ezzel feltápászkodott a fűről, és elindult a parkoló felé.
Kavargott a fejem. Utána akartam rohanni, de az egész nap súlya a
helyemre cövekelt. Csak ültem, és néztem, ahogy szól Jennynek, hogy
menjenek. Néztem, ahogy beszállnak Jonah autójába, és elhajtanak.
Mikor Chris elindult lefelé a domboldalon, megkönnyebbültnek kellett
volna lennem, de ehelyett le voltam sújtva. Chris leült mellém a
pokrócra, és odanyújtott egy üveg vizet.
Szerettem Christ. A gyerekét vártam, bár még nem mondtam el neki.
De bűntudatom volt, mert mindvégig, mialatt Chrisszel jártam, sosem
nézett rám úgy, hogy abba beleremegjen a gerincem. Féltem, hogy
sosem érzem ezt többé. Féltem, hogy tévedek, és talán szeretem
Christ, de nem vagyok szerelmes belé.
Átkarolt.
– Mi a baj, bébi?
Megtöröltem a szemem, kifújtam a levegőt.
– Terhes vagyok.
Nem vártam meg, mit reagál Chris. Azonnal felálltam, és elindultam
az autó felé. Már akkor is a hormonokat hibáztattam a könnyeimért, és
azt, hogy megtudtam, gyereket várok. Minden másra ráfogtam a sírást,
csak az igazságra nem.
Másnap Jonah elmondta Jennynek, hogy el akar költözni a
nővéréhez, és Minnesotába megy főiskolára. Összecsomagolt, vett egy
repjegyet, el sem köszönt tőlem meg Christől.
Chris és Jenny kiakadtak, hogy Jonah ilyen önzőn lelépett, én inkább
a terhességem hírétől voltam még mindig döbbent, nem igazán volt rá
időm, hogy Jonah távozásán morfondírozzak. Pár hétig Jenny összetört
szívét gyógyítgattam, és Christ próbáltam rávenni valahogy, hogy rám
meg a terhességemre figyeljen, ne arra, hogy otthagyta a legjobb
barátja. Próbáltam nem is gondolni Jonah-ra.
Nem tudtam, hogy ez sokáig így marad majd. Hogy én leszek Chris
rendes kis felesége, hogy vezetem a háztartást, nevelem a lányát,
gondoskodom róla. Hűséges leszek a kishúgomhoz, segítek a
tanulmányaiban végig, amíg az ápolónőképzőre jár, rendbe hozom,
mikor a húszas éveiben mindent összekuszál, néhány évente
befogadom, mikor támogatásra van szüksége, hogy újra talpra álljon.
Attól a naptól fogva, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, már nem
magamért éltem többé.
Azt hiszem, most eljött az idő, hogy kitaláljam, kinek kellett volna
lennem, mielőtt mindenki másért kezdtem élni.
 TIZENHATODIK FEJEZET
Clara

Bár tudom, hogy anya kiakadt, hogy késtem fél órát, mégsem bírom
abbahagyni a vigyorgást. Az a csók Millerrel megérte. Megérintem az
ajkam.
Még sosem csókoltak meg így. A fiúk, akikkel eddig csókolóztam,
mintha mind siettek volna, be akarták nyomni a nyelvüket a számba,
még mielőtt meggondolnám magam.
Miller pont az ellenkezőjét tette. Türelmes volt, mégis szétszórt.
Mintha már annyit gondolt volna arra, hogy megcsókol, hogy most ki
akarná élvezni minden pillanatát.
Nem tudom, lesz-e majd olyan, hogy nem mosolygok, ha erre a
csókra gondolok. Nem tudom, hogy állunk most, de olyan volt, mint egy
kijelentés, csak nem tudom, pontosan mit is jelentett ki.
Megrezzen a telefonom a hátsó zsebemben. Hasra fordulok, és
előhúzom, majd megint a hátamra gördülök.
Miller írt.
Miller: Nem tudom, hogy vagy vele, de néha, ha valami fontos történik, hazamegyek, és
végiggondolom, mit tettem volna máshogy. Mindent, amit bár elmondtam volna.
Én: Most ez van?
Miller: Igen. Úgy érzem, nem voltam elég egyértelmű veled.

A hasamra fordulok, remélve, hogy ez majd segít a hányingeren, ami

hirtelen elfogott. Olyan jól ment pedig…
Én: Miben nem voltál őszinte?
Miller: Őszinte voltam. Csak nem teljesen egyértelmű, ha van különbség. Sok mindent
kihagytam a beszélgetésünkből, amit szeretném, ha tudnál.
Én: Például?
Miller: Például, hogy tetszel nekem, amióta az eszemet tudom.

Várom, hogy részletezze, de nem teszi. A telefonomat bámulom

olyan erősen, hogy majdnem elejtem, mikor váratlanul csengeni kezd.
Miller számát írja ki. Habozva veszem fel, mert ritkán telefonálok.
Inkább üzengetek, azt sokkal jobban szeretem. De Miller tudja, hogy itt
van a mobil a kezemben, nem nyomhatom ki a hívást.
Elhúzom az ujjam a kijelzőn, legurulok az ágyról, és átmegyek a
fürdőszobába, ahol nem hall senki. Leülök a kád szélére.
 – Szia!
– Szia. Bocs, csak ez a sok pötyögés.
– Rám hozod a frászt a célozgatásokkal.
– Ó! Ez nem szép tőlem. Személyesen kellett volna elmondanom. –
Miller mély levegőt vesz, aztán ahogy kifújja, beszélni kezd. – Tizenöt
éves koromban láttalak egy iskolai színdarabban. Főszereplő voltál, és
volt egy két teljes percig tartó monológod. Olyan meggyőző voltál,
annyira úgy festettél, mint akinek összetörték a szívét, hogy
legszívesebben felmentem volna a színpadra, hogy megöleljelek. Mikor
véget ért az előadás, és a színészek kijöttek a színpadra, te
mosolyogtál és nevettél, semmi sem maradt benned a szerepből. El
voltam ájulva, Clara. Olyan karizmád van, amiről azt hiszem, nem is
tudsz, de rabul ejt bárkit. Vézna másodikos voltam, és bár egy évvel
több vagyok nálad, még növésben voltam, pattanások borítottak, és úgy
éreztem, felettem állsz. Nem bírtam összeszedni a bátorságom, hogy
közeledjek hozzád. Eltelt még egy év, és én tovább csodáltalak a
távolból. Sulikincstárnoknak jelentkeztél egyszer, és mikor felmentél a
színpadra, elbotlottál, de felpattantál és furán rugdostál, az égnek
emelted a karod, és a közönségben mindenkit megnevettettél. Vagy
mikor Mark Avery megrántotta a melltartód pántját a folyosón, és te
annyira kiakadtál ezen, hogy utánamentél a terembe, benyúltál a
pulcsid alá, levetted a melltartód, és hozzávágtad. Emlékszem, valami
olyasmit kiabáltál, hogy „ha ennyire meg akarsz fogni egy melltartót,
akkor tartsd csak meg, perverz állat”, és kiviharzottál. Őrületes volt.
Minden őrületes, amit csinálsz, Clara. Ezért nem volt soha bátorságom,
hogy odamenjek hozzád, mert egy ilyen őrületes lánynak egy
hasonlóan őrületes srác kell, és azt hiszem, én sosem éreztem eléggé
őrületesnek magam, hogy neked az elég legyen. Úristen, hányszor
mondtam ki, hogy „őrületes” az elmúlt tizenöt másodpercben? Bocs.
Levegő után kapkod, ahogy elhallgat végre.
Annyira mosolygok, hogy fáj tőle az arcom. Fogalmam sem volt róla,
hogy Miller ezt érzi, egyáltalán nem.
Várok pár másodpercet, hogy tényleg befejezte-e, és akkor
válaszolok. Biztos vagyok benne, hogy hallja a mosolyt a hangomon,
ahogy beszélni kezdek.
– Először is, nehéz elhinni, hogy te valaha is önbizalomhiányos
voltál. Másodszor, azt hiszem, te is elég őrületes vagy, Miller. Még ha
vézna lennél és pattanásos, akkor is.
Erre felnevet kicsit.
– Tényleg?
– Tényleg.
Hallom a sóhaját.
– Akkor jó, hogy ezt kiadtam magamból. Holnap találkozunk az
iskolában.
– Jó éjszakát!
Letesszük a telefont, és nem is tudom, meddig ülök ott a mobilomat
bámulva.
Fel sem fogom ennek a súlyát. Miller tényleg érez valamit irántam.
Érzett már korábban is. El sem hiszem, hogy egyáltalán nem vettem ezt
észre.
Végül kioldom a képernyőzárat, mert muszáj felhívnom Jenny nénit,
hogy elmeséljem neki részletesen ezt a beszélgetést. Megnyitom a
névjegyeket, mikor mellbe ver a felismerés:
Nem hívhatom fel. Soha többé nem hívhatom fel.
Mikor fogom már fel végre?

***

Lexie-nek még bekötni sincs ideje magát, már le is támadom a

hírekkel.
– Megcsókolt Miller Adams, és szerintem mi most talán együtt
vagyunk.
– Azta! Értem – bólint. – De… mi van Shelbyvel?
– Két hete szakítottak.
Egy pillanatig emészti a hírt. Én kitolatok a házuk elől, Lexie
előrebámul, erősen gondolkozik. Aztán rám néz, és megszólal:
– Nem tudom, Clara. Kicsit gyorsnak tűnik, talán ez csak levezetés.
– Tudom. Én is nagyjából ezt gondoltam, de egyáltalán nem annak
érzem. Nem bírom megmagyarázni, de… nem is tudom. Talán nem
ilyen volt a kapcsolata Shelbyvel.
Érzem, hogy Lexie furán méreget.
– A barátod vagyok, így őszintének kell lennem veled: elég őrülten
hangzik, amit most mondasz. Egy teljes évig járt Shelbyvel. Te egyszer
csókolóztál vele, és most azt gondolod, mélyebbek az érzései irántad?
Elég eszeveszetten hangzik, de nem Lexie volt ott.
 – Jobban ismersz engem, mint bárki, Lex. Tudod, hogy nem szoktam
így belezúgni srácokba. Azt hiszem, kicsit komolyabban vehetnél.
– Bocs – mondja. – Talán igazad van. Talán Miller Adams őrülten
szerelmes beléd, és a tizenkét hónapos kapcsolata Shelbyvel csak
azért volt, hogy téged féltékennyé tegyen.
– Most meg gúnyolódsz.
– Ez csak egy csók volt, Clara! Úgy teszel, mintha már hivatalosan
járnátok. Persze hogy kigúnyollak.
Látom, hogy az ő szemszögéből milyen röhejes lehet. De még
mindig azt gondolom, hogy Lexie-nek nincs igaza, de annyiban
hagyom. Úgysem értené.
– Őrületes csók volt amúgy – mosolyodok el.
Erre a szemét forgatja.
– Gratulálok. Csak még ne kezeld hivatalosnak, mert nem az, ugye?
– Nem. Nem hiszem. Csak csókolóztunk. Nem is hívott még randira.
– Helyes. Akkor ha elhív, tegyél úgy, mint aki nem ér rá.
– Miért?
– Hogy ne látszódjon, hogy ennyire tetszik neked.
Összezavar a tanácsa.
– Miért ne akarnám, hogy tudja, tetszik nekem?
– Mert akkor elvesztheti az érdeklődését. Elijesztheted.
– Ennek így nincs semmi értelme.
– Így működnek a fiúk.
– Akkor nézzük: ha tetszik nekem egy fiú, akkor úgy kell tennünk,
mintha nem tetszenénk egymásnak, különben nem fogunk tetszeni
egymásnak?
– Hé, nem én hoztam a szabályokat – jegyzi meg Lexie. Hátradől a
széken, kicsit összeroskadva. – Nem hiszem el ezt az egészet. Mindig
együtt voltunk szinglik. Ez meg fogja változtatni a barátságunkat.
– Nem fogja.
– De igen – közli. – Mellette fogsz ülni ebédkor. Találkozni fog veled
iskola előtt és után. Nem fogsz ráérni a hétvégén, hogy velem lógj.
– Amúgy is mindig dolgozol.
– Igen, de ha épp szabadnapom van, akkor azt már nem fogod
velem tölteni.
– A következő szabadnapodon veled leszek.
– Megígéred?
 Feltartom a kisujjamat, megmarkolja, miközben beállunk a
parkolóba.
– Fuj. Téged vár – biccent oda Lexie.
Miller a furgonja mellett áll a parkolóban, pont a hely mellett, ahova
be szoktam állni. Már a látványtól is muszáj mosolyognom. Lexie
felnyög, mikor látja, hogy Miller visszamosolyog rám.
– Máris utálom – közli. Kiszáll az autóból, amint megállok, és Millerre
néz a csomagtartó felett. – Mennyire komoly ez köztetek?
Édes istenem! Kikászálódok a kocsiból, és tágra nyílt szemmel
nézek Millerre.
– Ne válaszolj erre! – Lexie felé fordulok. – Hagyd abba!
Lexie elnéz felettem, Millerre.
– Van szingli barátod most, hogy lenyúltad az enyémet?
Miller felnevet.
– Biztos elő tudok kotorni párat.
Lexie becsukja a kocsiajtót.
– Csak párat? – Rám kacsint, és elindul egyedül az iskola felé. Elég
rosszul érzem magam, mert igaza van. Ez kicsit meg fogja változtatni a
kapcsolatunkat.
– Milyen éjszakád volt? – kérdezi Miller, magára vonva a figyelmem.
– Nem bírtam aludni.
– Én sem – feleli, és feljebb rántja a hátizsákot a vállán. Előrehajol
és megcsókol, csak egy gyors puszit nyom az ajkamra. – Egész éjjel
ébren voltál, és rám gondoltál?
Felhúzom az egyik vállam.
– Talán igen.
Elindul velem az iskola felé.
– Lexie komolyan beszélt? Tényleg be akar pasizni?
– Nem tudom. A legjobb barátnőm, de még én sem tudom
megmondani, mikor beszél komolyan, és mikor hülyéskedik.
– Akkor nem csak én vagyok így ezzel?
Megrázom a fejem, Miller kinyitja nekem közben az ajtót. Ahogy a
folyosóra érünk, lenyúl, és megfogja a kezem, mintha ez természetes
lenne. Lehet, hogy elfogult vagyok, de tetszik, hogy így összeillünk.
Magasabb nálam legalább tíz centivel, de a kezünk kényelmesen
összepasszol.
Olyan helyesnek érzem… de aztán mégsem.
 Negyvenöt nap. Ennyi ideje halottak, és fogalmam sincs, hogy
mehetnék végig a folyosón mosolyogva, mintha nem veszítettem volna
el életem két legfontosabb szereplőjét. Eltölt a bűntudat, mert anya már
sosem mosolyog. Jonah sem. Nemcsak életeket loptam el, mert nem
törődtem Jenny néni biztonságával, mikor vezetett, hanem elloptam
mindazok mosolyát, akiket apa és Jenny itt hagyott.
Jonah terme felé tartok, Miller velem jön, tartja nekem az ajtót, mikor
odaérünk. Jonah egyedül ül a teremben, mikor bemegyünk, még mindig
kéz a kézben.
Jonah a kezünkre néz, és megint érzem, ahogy belém hasít a
bűntudat. Mennyi idő kell még, hogy ne legyem bűntudatom, ha
boldognak érzem magam? Nem kellene a nap minden másodpercében
depressziósan fetrengenem? Kihúzom a kezem Miller kezéből, és
leteszem a holmim az asztalomra.
Jonah kíváncsian oldalra billenti a fejét.
– Ti most jártok?
– Ne válaszolj erre se! – szólok oda Millernek.
– Legyen – feleli Jonah, és visszafordul az asztalára kiteregetett
munka felé. – Meddig jutottatok a filmes projekttel?
– Semeddig, tegnap este mondtam el Millernek, hogy az ő
jelentkezését is beadtam.
Jonah felnéz Millerre.
– Még mindig a barátnőd engedélyére vársz?
– Már nincs barátnőm – néz rám Miller. – Vagy talán van egy új? –
Összezavarodottan néz Jonah-ra. – Csak úgy tűnik, nem szeretné, ha
elmondanám a többieknek, hogy együtt vagyunk.
– Ez a helyzet? – kérdezem. – Együtt vagyunk?
– Nem tudom – feleli Miller. – Te mondod folyton, hogy ne
válaszoljak.
– Csak nem akartam, hogy úgy érezd, muszáj kimondanod, mi a
helyzet velünk.
– Most úgy érzem, muszáj hallgatnom erről.
– Nos, Lexie azt mondta, ha úgy viselkedem, mintha tetszenél
nekem, azzal elijesztelek.
Miller erre felhúzza a szemöldökét.
– Ha az a tegnapi hívás nem ijesztett el, akkor azt hiszem, rendben
vagyunk. Ha tetszem neked, azt akarom, hogy viselkedj is eszerint,
különben beparázok.
– Tetszel nekem. Nagyon. Ne parázz!
– Helyes – feleli Miller. – Te is tetszel nekem.
– Helyes – ismétlem.
– Helyes – szólal meg Jonah, eszünkbe juttatva, hogy ő is itt van. –
A félév végére el kell készülnötök a projekttel. Fogjatok neki!
– Rendben – válaszoljuk egyszerre Millerrel.
Jonah a szemét forgatja, és visszamegy az asztalához. Miller
elhátrál tőlem.
– Óra után találkozunk.
Mosolygok.
Ő visszamosolyog, de mikor kimegy a teremből, a vigyorom
homlokráncolássá alakul át. Megint bűntudatot érzek már emiatt is.
– Hűha!
Felnézek Jonah-ra.
– Igen?
– Ez az arckifejezés. Eltűnt a mosoly, ahogy Miller elment. Minden
rendben?
Bólintok, de nem részletezem.
Jonah nem hagyja annyiban.
– Mi a baj, Clara?
Megrázom a fejem, olyan nagy hülyeség ez.
– Nem tudom. Csak… furdal a lelkiismeret.
– Miért?
– Még csak negyvenöt napja, és én boldogan ébredtem. Rémes
embernek érzem magam, ha egy másodpercre is jól vagyok. – Főleg
mert az én hibám volt a karambol. Ezt a részt kihagyom a
vallomásomból.
– Isten hozott a vidámparkban!
Kérdőn nézek rá, magyarázni kezd.
– Ha valami tragédia történik, az olyan érzés, mintha lezuhannál egy
szikláról. De mikor kezded felfogni lassan, rájössz, hogy nem zuhantál
le. Felültél egy vég nélküli hullámvasútra, és most épp a legmélyebb
ponton vagy. Lesz majd fent és lent és fejjel lefelé is sokáig, nagyon
sokáig. Talán örökké.
– És ettől most jobban kellene éreznem magam?
Jonah vállat von.
 – Nem az a dolgom, hogy olyat mondjak, amitől jobban érzed
magad. Én is ugyanezen a hullámvasúton ülök.
Nyílik az ajtó, kezdenek beszállingózni a többiek. Nem bírom nem
Jonah-t bámulni. A szeme körül ráncokat látok, az ajka kissé lefelé
görbül.
A szívembe markol, hogy ilyen zaklatott vagy szomorú, vagy mi is
ez, ahogy kinéz. Nem tetszik. Mindig csendes volt, és kissé komoly, de
a szeme boldognak tűnt. Azt hiszem, nem néztem rá elég hosszan a
baleset óta, hogy észrevegyem, mennyire megváltozott.
És arra gondolok, vajon anyát mennyire változtatta meg. Már alig-
alig nézek rá. Vajon a bűntudatom miatt?

***

Miller nincs ott óra után, ahogy ígérte. Nem tudom, hol volt az első
órája, úgyhogy egy percig csak ácsorgok a folyosón, őt várom.
– Clara?
Anya hangjára megpördülök. Egy dossziét tart az egyik kezében, a
Louis Vuitton táskáját a másikban. Csak különleges alkalmakkor
folyamodik a Louis-hoz, nem értem, most mit keres itt, és miért vetette
be a luxustáskát, de azonnal ideges leszek tőle.
– Mit csinálsz itt?
Feltartja a dossziét.
– Jelentkezek egy állásra.
– Ide?
– Helyettesítő tanárokat keresnek. Azt gondoltam, csinál-hatnám ezt
pár hónapig. Hogy kiderüljön, tetszik-e. Úgy döntöttem, visszamegyek a
főiskolára.
A folyosó kezd kiüresedni. Körbenézek, hogy ellenőrizzem, nincs
körülöttünk senki.
– Ez komoly, anya?
Úgy néz rám, mintha épp megbántottam volna.
– Mi a baj azzal, ha visszamegyek a főiskolára?
Nem akartam megbántani. Ha főiskolára akar menni, örülök neki. De
a legkevésbé sem szeretném, hogy itt kísérletezgessen, abban az
iskolában, ahova naponta bejárok. Már otthon sem jövünk ki. A
gondolatát sem bírom, hogy akár órám is lehetne vele.
Megrázom a fejem.
 – Nem úgy értettem… – A szavaimat félbeszakítja egy puszi az
arcomon, és a derekamra kígyózó kar.
– Már kerestelek. Hol vagy tanulószünetben?
Millerre nézek, tágra nyílt szemmel. Aztán vissza anyára. Az
arckifejezésemre Miller is anyára kapja a tekintetét rólam. Érzem, hogy
megfeszül, a karja lehullik a derekamról. Most először látom elpirulni.
Anya felé nyújtja a kezét, hogy rendesen bemutatkozzon. Anya meg
csak nézi Miller kezét, és felém fordul.
Miller bocsánatkérést kezd morogni.
– Elnézést kérek, Mrs. Grant. Azt hittem, Clara egy barátja áll itt,
olyan… olyan fiatalnak néz ki.
Anya engem méreget gyilkos tekintettel, tudomást sem vesz
Millerről.
– Mert tényleg fiatal – mondom Millernek. – Tizenhét volt, mikor
születtem.
Anya pillanatnyi késlekedés nélkül fordul Miller felé.
– Nagyon termékenyek vagyunk. Legyél óvatos!
Istenem.
Egy pillanatra eltakarom a szemem. Rá sem bírok nézni Millerre.
– Ebédnél találkozunk – mondom neki.
Látom a szemem sarkából, hogy bólint, és gyorsan elindul az
ellenkező irányba.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad neki.
– Most vele jársz? – kérdezi anya, a vállam mögé bökve. – Azt
mondtad, van barátnője.
– Már szakított vele.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Mert tudtam, hogy nem örülnél.
– Ebben nem tévedtél. – Megemeli a hangját. Megkönnyebbülten
nyugtázom, hogy a folyosó már kiürült. – Amióta vele lógsz, leléptél
apád temetéséről, drogozol, sosem vagy otthon, késve érsz haza este.
Nincs rád jó hatással, Clara.
Nem akarok most vitatkozni vele. De nem is tévedhetne nagyobbat.
Feldühít, hogy a viselkedésemért egy fiút okol, nem gondol rá, hogy a
néhány rossz döntésem magyarázata inkább az lehet, ami negyvenöt
nappal ezelőtt történt. Ez nagyobb hatást tett rám, mint az, hogy
barátom lett – az, hogy tudom, a Jenny néninek írt SMS-eim okozták
eleve ezt a rémes helyzetet.
– Fogalmam sincs, mi történik veled. Nem mondasz el nekem
semmit.
A szememet forgatom.
– Most, hogy Jenny néni már nem mondja el neked a kis titkaimat,
ugye?
A harag feltámad benne, majd kiül az arcára a döbbenet, mint aki
őszintén hitte, hogy nem tudom, Jenny néni elmondott neki mindent.
Végül már csak dühösnek látszik. Megbántottnak.
– Mit gondolsz, miért mondott el nekem mindent, Clara? Mert
minden egyes tanács, amit adott neked, tőlem jött. Öt éven át másolta
ki és küldte tovább neked az SMS-eimet, úgy téve, mintha ő írta volna
őket.
– Nem igaz! – csattanok fel.
– De igaz. Ne bánj velem úgy, mintha nem tudnám, mi a legjobb
neked, és fogalmam sem lenne, miről beszélek.
Nem igaz, amit Jenny néniről állít.
És még ha igaz is lenne… még ha anyától jött volna is Jenny néni
legtöbb tanácsa, akkor is. Miért akarja ezt lerombolni nekem? Jenny
sosem jön vissza többé, hála nekem, és anya épp elvette tőlem azt,
amit a legjobban értékeltem a nagynénimben, bedobta a darálóba, és
lenyomta a torkomon.
Utálom, hogy úgy érzem, mindjárt elsírom magam. Annyira
haragszom anyára. És magamra. Megfordulok, hogy elmenjek, mielőtt
olyat mondok, amiért szobafogság járna, de anya megmarkolja a
karom.
– Clara…
Kirántom magam a kezéből. Megfordulok, és habozva felé lépek
egyet.
– Kösz, anya. Kösz, hogy elvetted tőlem azt, amit a legjobban
szerettem a nagynénimben, ügyesen leromboltad nekem.
Tényleg legszívesebben szemébe vágnám, hogy gonosz, de nem
akarom feldühíteni. Azt akarom, hogy bűntudata legyen. Mint nekem,
folyamatosan a baleset óta.
Működik, mert azonnal látszik, hogy elszégyelli magát, amiért
magának tud be minden érdemet, amiért ilyen jóban voltunk Jenny
nénivel.
– Bocsánat – suttogja.
Elmegyek, ott hagyom egyedül a folyosón.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
Morgan

Miért mondtam ezt? Miért követeltem magamnak az elismerést most,

hogy Jenny már nincs?
Tudom, hogy miért. Zaklatott vagyok, és megbántott, mert Jenny ezt
tette velem, és még jobban fáj, hogy Clara még mindig valamiféle
szentnek látja. Azt akartam, hogy Clara tudja, Jennynek fogalma sem
volt, hogyan adjon józan és érett tanácsot, és minden, amit tőle kapott,
tőlem jött. Valamiért azt akartam, hogy ez az én érdemem legyen. Egy
érdem, amire nincs szükségem. Tele vagyok haraggal Jenny és Chris
iránt, és azt akarom, hogy Clara is haragudjon rájuk.
Rémesen érzem magam. Clarának igaza van. Bántottam őt,
leromboltam egy emléket, amit Jennyről őrzött, csak mert haragszom
Jennyre. Mert Jenny megbántott engem.
Ez csak még inkább bizonyítja, nem hagyhatom, hogy Clara
megtudja, mit tett Jenny és Chris. Már ez az apróság is teljesen padlóra
küldte. Majdnem elsírta magát, mikor kimondtam.
Istenem, ez fáj. Annyira fáj, hogy csak ki akarok jutni innen. Ki ebből
az épületből. Haza akarok menni. Sosem lett volna szabad arra
gondolnom, hogy itt kaphatnék állást. Melyik tinédzser akarna minden
egyes napot az anyjával tölteni, pláne az egész napot?
Megfordulok, végigsietek a folyosón, próbálom leküzdeni a
könnyeimet, amíg kiérek. Két méterre vagyok már csak az ajtótól.
– Morgan?
Megdermedek, ahogy a nevemet hallom. Megfordulok: Jonah áll az
osztályterme ajtajában. Azonnal látja rajtam, hogy nem vagyok jól.
– Gyere be! – int az üres terem felé. Az egyik felem legszívesebben
továbbmenne, de egy hang azt súgja, hogy leljek menedékre valahol,
és az üres terem pont megfelelőnek tűnik.
A lapockámra szorítja a kezét, és egy székhez vezet. Ad egy
zsebkendőt. Elveszem, megtörlöm a szemem, visszafojtom a
könnyeket. Nem tudom, honnan jönnek, de mintha most ütne mellbe az
elmúlt hetek megérzése, hogy már nem tudom irányítani Clarát, és
Jonah-t belekényszerítem az átmeneti pszichológusszerepbe. Csak
beszélek és beszélek.
 – Mindig is azt gondoltam magamról, hogy jó anya vagyok. Ez volt
az egyetlen munkám tizenhét éves korom óta. Chris a kórházban
dolgozott, és az én dolgom az volt, hogy felneveljem Clarát. Úgyhogy
minden alkalommal, amikor valamit jól csinált, amikor valamilyen
meglepetést okozott, büszke voltam. Én neveltem fel ilyen csodás kis
embernek, és olyan nagyon büszke voltam rá. Büszke voltam
magamra. De mióta Chris meghalt, kezdem azt hinni, hogy semmi
közöm ahhoz, ami jó Clarában. Sosem viselkedett így az apja halála
előtt. Nem drogozott, nem hazudott a fiúkról, vagy hogy hova megy. És
ha mindvégig azt hittem, azért ilyen remek gyerek, mert én jó anya
vagyok, de közben Chris hozta ki belőle a jót? Mert most, hogy Chris
már nincs, mi ketten csak a rosszat hozzuk ki egymásból Clarával.
Jonah az asztalnak támaszkodott, mióta beszélni kezdtem, de most
leül velem szemben. Előrehajol, a két térde közé szorítja a kezét.
– Hallgass rám, Morgan! – szólal meg.
Mély lélegzetet veszek, Jonah-ra figyelek.
– Harmincasok vagyunk, te is, én is. Jó adag tragédiára
számíthatunk. De Clara csak tizenhat éves. Az ő korában senkinek nem
lenne szabad ilyen pusztító veszteséggel szembenézni. Épp elveszett a
gyászban. Csak engedd, hogy megtalálja a saját útját, ahogy nekem is
engedted.
Jonah hangja olyan gyengéd, hogy tényleg valamiféle vigaszra lelek
a szavaiban. Bólintok, hálás vagyok, hogy behívott ebbe a terembe. A
kezemért nyúl, két kezével vigasztalón megszorítja.
– Clara nem azért kínlódik, mert Chris nincs itt. Hanem mert sosem
jön többé vissza. Ez nem ugyanaz.
Egy magányos könnycsepp gurul végig az arcomon. Nem vártam,
hogy Jonah tényleg segíthet, és jobban érzem majd magam, de igaza
van. Igaza van Clarával kapcsolatban. Arra gondolok, vajon igaz-e rám
is, amit mond. Chris jelenléte nem bírt olyan hatással, mint a távolléte.
Jonah még mindig két kézzel fogja a kezemet, mikor nyílik az ajtó.
Miller az. Bejön, megáll tőlem egy-két méterre. Rám néz, mintha Clara
megtalálta volna, és elmesélte volna neki, mennyire kiborítottam őt a
folyosón.
Figyelmeztetőn felhúzom az egyik szemöldököm.
– Remélem, nem akarsz kioktatni róla, hogyan neveljem a lányom.
 Miller hirtelen hátrébb lép erre kicsit. A tekintete Jonah-ra vándorol.
Látszik rajta, hogy kínosan érzi magát, ahogy válaszol.
– Hm, nem, csak… Izé, asszonyom… – A padra mutat. – A
helyemen ül.
Ne! Órára jött.
Jonah-ra nézek megerősítésért. Ő bólint.
– Igaza van, ez az ő helye.
Le tudok szerepelni ma még ennél is jobban?
– Semmi gond, ülök máshova – szólal meg Miller.
Felállok, a szék felé intek. Miller habozva közelebb jön, és leül.
– Nem vagyok bolond – mondom neki, csak most kérve elnézést a
viselkedésemért. És talán a folyosón mondottakért is. – Csak nagyon
rossz napom van.
Most Miller néz Jonah-ra megerősítésért. Jonah bólint.
– Igaz. Tényleg nem bolond.
Miller felhúzza az egyik szemöldökét, leül a székre, és előveszi a
mobilját a zsebéből, nem akar részt venni a beszélgetésben.
Egyre érkeznek a diákok, Jonah az ajtóhoz kísér.
– Később átmegyek, leveszem az ajtót a zsanérról.
– Kösz. – Elindulok kifelé, de ekkor belém hasít, mennyire rettegek
attól, hogy egyedül legyek otthon, és az aznapi kínos viselkedésemen
gondolkozzak. Egyetlen lehetőség maradt, ami elterelheti a
gondolataimat: Elijah.
– Elhozhatom Elijah-t a bölcsiből? Hiányzik.
– Boldog lenne. Már felírtalak a listájára, elhozhatod.
Átmegyek, ha vége a tanításnak.
Feszes ajkakkal mosolygok, majd elfordulok. Az autóm felé megyek,
már bánva, hogy nem öleltem meg Jonah-t, és nem mondtam
köszönetet neki. Megérdemelte volna.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Clara

Miller a szomszéd asztalra csúsztatja a tálcáját.

– Anyukád utál engem – közli, és lazán kinyit egy üdítőt, beleiszik.
Nem fogom áltatni, nem mondom neki, hogy téved.
– Akkor már ketten vagyunk.
Felém kapja a fejét.
– Mindketten utáltok?
Nevetek, megrázom a fejem.
– Nem. Anyukám mindkettőnket utál. – Szórakozottan pörgetem a
kulacsom az asztalon. – Összevesztünk, miután elmentél. Nem miattad.
Csak… valamin. Mondjuk, hogy megbántott.
Miller már nem laza egyáltalán. Látja rajtam, hogy kiborultam, felém
fordul, nem törődve az előtte lévő étellel.
– De jól vagy?
Bólintok.
– Aha. Csak már unalmas, hogy ez megy köztünk.
Előrehajol, a fejem oldalához szorítja a homlokát.
– Sajnálom, hogy ilyen rémes ez az év neked. – Gyors puszit nyom
a fejemre, és hátrébb húzódik. Fogja a savanyúságot a tányérjáról, és
átteszi az enyémre. – Neked adom. Ez talán segít.
– Honnan tudod, hogy szeretem?
Erre elmosolyodik kicsit.
– Három éven át próbáltalak nem bámulni, ahogy ebédelsz. Tudom,
hogy gáz.
– De cuki is.
Elvigyorodik.
– Ez én vagyok dióhéjban: egy cuki, gázos alak.
– De olyan nagyon cuki.
Lexie teszi le a tálcáját velünk szembe.
– Én is akarok egy cuki, gázos alakot. Már találtál nekem pasit?
– Még nem – feleli Miller. – Még csak négy óra telt el, mióta kérted.
Lexie a szemét forgatja.
– Nahát, úgy beszélsz az időről, mintha számítana neked. Te
csókoltad meg a legjobb barátnőmet gyakorlatilag percekkel azután,
hogy kiraktad a csajodat, akivel egy évig jártál.
Felnyögök.
– Legyél kedves, Lexie! Miller nem ismer eléggé, hogy ő legyen a
gúnyolódásod céltáblája.
– Ez nem gúnyolódás. Szó szerint kirakta a barátnőjét, és azonnal
elkezdett veled járni. – Millerre néz. – Ez nem így volt?
Miller nem úgy fest, mint akinek érzékeny pontjára tapintottak volna.
Egy csipszet pottyant a szájába.
– Elég pontos – feleli. Rám kacsint. – De Clara tudja, mi az ábra.
– Nos, én meg nem – közli Lexie. – Nem tudok rólad semmit. Azt
sem tudom, mi a második neved. Az is egy sörmárka?
Miller felé fordulok, ahogy felfogom Lexie kérdését.
– Hűha! Nem is tűnt fel, hogy a kereszt- és a vezetékneved is egy
sörmárka.
– Nem volt szándékos. A Miller anyukám lánykori vezetékneve volt.
De Jeremiah – válaszol Lexie-nek.
– Ez olyan normális – jegyzi meg Lexie, mint aki csalódott. Eszik egy
kanál pudingot, és egy másodpercig a kanalat szopogatja. Aztán
kikapja a szájából, és Millerre mutat vele. – És ki a legjobb barátod,
Miller Jeremiah Adams? Jól néz ki? Szingli?
– Minden barátom jól néz ki és szingli – feleli Miller. – Milyet keresel
pontosan?
Lexie vállat von.
– Nem vagyok válogatós. Legyen szőke és kék szemű. Száraz
humorral. Kicsit odamondós, aki nem szeret emberek között lenni. Ne
zavarja, hogy a barátnője vásárlásmániás, és bírja, ha mindenben igaza
van. Kisportolt. Legalább száznyolcvan magas. És katolikus.
Erre felnevetek.
– Nem is vagy katolikus.
– Nem, de a katolikusok szigorúak, és sokat gyónnak, úgyhogy talán
így kevesebbet vétkezik, mint mondjuk egy baptista.
– Elképesztően helytelenek az elvárásaid – jegyzem meg.
– Pont ismerek ilyet – áll fel Miller. – Idehozzam?
– Most rögtön? – egyenesedik ki Lexie.
– Mindjárt jövök. – Miller elmegy. Lexie rám néz, a szemöldökét
emelgeti.
– Lehet, hogy szimpatikus a barátod. Törődik a legjobb barátnőddel.
 – Azt hittem, azt mondtad, nem hívhatom még a barátomnak.
– Nem úgy mondtam. Barát-barát.
Nézzük, ahogy Miller leül a szokásos asztalához. Egy Efren nevű
sráccal beszélget. Ismerem a színjátszó csoportból, de egyáltalán nem
teljesíti Lexie kívánságait. Azaz inkább követelményeit.
Efrennek fekete haja van, alacsonyabb Lexie-nél, és a legkevésbé
sem kisportolt. A Fülöp-szigetekről költöztek ide pár éve, gimi előtt.
Efren Lexie-re mosolyog az ebédlő túlvégéből, mire a barátnőm
felnyög, az arcához emeli a tenyerét, eltakarva a látványt.
– Ezt most komolyan gondolja? Efren Beltran?
– Együtt játszottunk a színicsoportban. Nagyon kedves. És jól néz ki.
Lexie szeme elkerekedik, mintha épp elárulnám.
– De hol van a száznyolcvan centitől! – Átles az ujjai között, látja,
hogy Miller odajön hozzánk Efrennel. Lexie megint nyög egyet, és
leengedi a kezét, de nem titkolja, milyen csalódott Miller választásával.
– Ő Efren – mondja Miller. – Efren, ő Lexie.
Lexie elkeskenyedő szemmel néz Miller felé, majd Efren felé fordul.
– Egyáltalán katolikus vagy?
Efren leül Lexie mellé. Úgy tűnik, inkább szórakozik Lexie-n, mint
megbántódik.
– Nem, de alig fél mérföldre lakunk egy katolikus templomtól. És
nem ellenzem az áttérést.
Rögtön szimpatikus nekem, de érzem, Lexie részéről ez nem lesz
ilyen egyszerű.
– Elég tapasztalatlannak tűnsz – mondja szinte vádlón. – Volt már
valaha barátnőd?
– Online is ér?
– Egyáltalán nem.
– Akkor… még nem.
Lexie a fejét rázza.
Erre Miller is közbeszól, Efren felé fordulva.
– Azt hittem, jártál egy ideig Ashtonnal. Az számít, nem?
Efren egy fejrázással jelzi, hogy nem.
– Zátonyra futott, mielőtt elindult volna.
– Lúzer – jegyzi meg Miller.
– Milyen magas az apukád? – kérdezi Lexie. – Hátha még nőni
fogsz.
 – Nem tudom – feleli Efren vállat vonva. – Apukám elment
hároméves koromban. Fogalmam sincs, hogy néz ki.
Látom, hogy Lexie szemöldöke felszalad, bár csak alig
észrevehetően.
– Az enyém is. Karácsonykor pont.
– Ez megmagyarázza, miért viselkedsz így – véli Efren.
Most Lexie vonogatja a vállát.
– Nem tudom. Szerintem így viselkedtem már hároméves korom
előtt is. Talán ezért ment el az apám.
Efren egyetértőn bólint.
– Valószínű. Ha járni kezdünk, ne szokj hozzá, hogy itt vagyok, mert
alighanem belefáradok a viselkedésedbe, és én is lelépek.
Lexie ezen próbál nem mosolyogni, de elég biztos vagyok benne,
hogy Efren humora szexibb, mint ha szálfatermet lenne.
Őszintén nem számítottam rá, hogy ebből bármi lehetne, de méltó
ellenfelei egymásnak a szurkálódásban. Talán Lexie a végén tényleg
hagyja, hogy Efren elvigye egy randira.
Miller felé fordulok. Cinkosan mosolyog, majd ráharap egy újabb
csipszre.
– Tényleg rendes srác – súgja oda nekem. – Lexie talán
meglepődne, ha adna neki egy esélyt. – Fog még egy csipszet, a
számhoz tartja. Bekapom, ő odahajol és megcsókol.
Csak egy rövid csók – talán két másodperces –, de pont két
másodperccel több, mint kellene, mert egy pillanat múlva valaki
megkocogtatja a vállunkat. Mindketten felnézünk, látjuk, hogy az
ebédlőellenőr kiszúrt minket.
– Nincs fizikai érintkezés az ebédlőben. Fogjátok a tálcátokat, és
gyertek velem! Fel vagytok függesztve ebéd alól.
Millerre nézek, megrázom a fejem.
– Tizennégy órája járok veled, de máris bajba kevertél.
Miller felnevet.
– Már több mint tizennégy órával ezelőtt is törvényt szegtél velem.
Vagy elfelejtetted a városhatár-táblát?
– Menjünk – közli az ebédfelügyelő.
Kikísér minket, ahogy letesszük a tálcánkat. Miller elhalássza a
zacskó csipszet a tálcámról, mikor a felügyelő nem figyel, a farmerja
elejébe gyűri, és ráhúzza a pólóját.
 A könyvtárba vezetnek minket, beírnak ebédidőre büntetésre. Szó
szerint még soha életemben nem kaptam ilyet. Ez az első, de igazából
elég ideges vagyok miatta.
Leülünk egy üres asztalhoz. A büntetőtermes tanár a telefonján
játszik, felrakta a lábát az asztalra. Nem is figyel ránk.
Miller nekiáll apránként odébb húzni a székét, hogy ne vegyék észre.
Eszembe jut róla a tábla, ahogy áttelepíti a városhatárt.
Végül már olyan közel ül hozzám, hogy összeér a combunk és a
karunk. Kellemes a közelsége, jó érzéssel tölt el. És az illata is tetszik.
Általában tusfürdőt érzek rajta, talán Axe. Néha nyalókát. De most
Doritos csipsz szaga van.
Megkordul a gyomrom, Miller óvatosan hátrébb hajol a székén, és
benyúl a farmerja derekába. Kiveszi a zacskó csipszet, és közben
köhint egyet, hogy leplezze a zörgést, ahogy kinyitja a zacskót.
A felügyelőtanár felénk pillant. Miller az asztalt bámulja, próbál
ártatlannak látszani. Mikor a fickó visszatér a játékához, felém nyújtja a
csipszeszacskót. Teljesen összetört az egész, de találok egy majdnem
épet, a számba csúsztatom, mielőtt a tanár meglátná.
Megesszük az egész zacskó csipszet, váltva lopkodjuk ki, és
szopogatjuk kicsit, amíg felpuhulnak, hogy ne ropogjanak túl hangosan.
Mikor a zacskó kiürül, megtörlöm a kezem a farmeromban, és felállok.
– Tanár úr?
A felügyelő felnéz.
– Elvehetek egy könyvet a polcról?
– Tessék. Hatvan másodperced van.
Pár másodperc múlva ott állunk egy soron, Miller ajka az ajkamon, a
hátam a könyveknek támasztom. Nevetünk csók közben, igyekszünk
csendben maradni.
– Megint büntetést kapunk – suttogom.
– Remélem. – A szája megint a számhoz ér, csipsz ízét érezni
mindkettőnkön. A keze az arcomról a derekamra siklik. A nyelve lágy,
de a csókja gyors. – Siessünk! Már csak harminc másodpercünk
maradt.
Bólintok, a nyaka köré fonom a karom, közelebb húzom. Tíz
másodpercig csókolózunk, majd eltolom. Miller keze a csípőmön
marad.
– Gyere el ma este a moziba!
 – Dolgozol?
Bólint.
– Igen, de be tudlak vinni ingyen. És most majd csinálok neked friss
popcornt.
– Rendben.
Nyom egy puszit az arcomra, és találomra levesz egy könyvet a
polcról mögöttem. Én is felmarkolok egyet, visszamegyünk a helyünkre.
Nehéz most egyhelyben ülni. Teljesen felhúzott, a kezét akarom
fogni, megint megcsókolni, de most be kell érnünk azzal, hogy a
lábfejünkkel játszunk. Kis idő után felém hajol.
– Cserélhetünk könyvet? – suttogja.
A könyvére pillantok, becsukja, hogy lássam a borítót. A női ciklus
illusztrált kézikönyve – olvasom.
A kezemmel takarom el a nevetésem, és odacsúsztatom neki a
könyvem.

***

Mikor visszamegyünk a büntetés leteltével a szekrényemhez, Lexie

jelenik meg. Bepréseli magát közénk.
– Vicces – közli. Azt hiszem, Efrenről beszél. – Alacsony, de vicces.
– Gyertek el este a moziba – javaslom.
Lexie öklendezik erre.
– Hány éve ismersz? Mentem én veled valaha moziba?
Elgondolkodom, és nem, sosem jött. Csak sosem kérdeztem rá,
miért.
– Van valami bajod a mozikkal? – kérdezi Miller.
– Huh, igen! Undorítóak. Tudod, mennyi sperma folyik az ülésekre?
– Fuj – szólalok meg. – Mennyi?
– Nem tudom, de kutatni kellene. – Eltolja magát a szekrénytől, és
elvonul. Utánanézünk Millerrel.
– Érdekes lány – jegyzi meg.
– Az. De most már nem is tudom, akarok-e ma este moziba menni.
Miller felém hajol.
– Én takarítom azt a mozit, makulátlan. Gyere csak el szépen.
Hétkor?
– Rendben, ott leszek. De légy szíves, fertőtlenítsd a teljes hátsó
sort minden teremben! – Miller előrehajol, hogy búcsúcsókot adjon, de
én eltolom az arcát. – Nem akarok újabb büntetést.
Nevetve elhátrál.
– Akkor hat óra múlva.
– Igen.
Nem mondom meg neki, hogy talán nem megyek el. Nem beszéltem
még erről anyával. És azok után, ami ma a folyosón történt, nyilvánvaló,
nem akarja, hogy Millerrel járjak. Valószínűleg átmegyek Lexie-ékhez
tanítás után egy időre, és azt mondom anyának, hogy Lexie-vel megyek
moziba.
Kezdek elég ügyesen hazudni neki. Könnyebb, mint megmondani az
igazat.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Morgan

Jonah halkan bekopog, és kinyitja az ajtót.

A kanapén ülök az alvó Elijah-val, mikor Jonah bejön.
– Épp le akarták tenni aludni, mikor odaértem érte – suttogom.
Jonah lenéz Elijah-ra, mosolyog.
– Olyan sokat alszanak ilyen kicsiként. Eléggé utálom.
Erre halkan felnevetek.
– Hiányozni fog még, ha már nem lesz hajlandó aludni délután.
Jonah a garázs felé biccent.
– Nem volt időm hazaugrani munka után. Nem gond, ha
megpróbálom kinyitni Chris szerszámosládáját?
Megrázom a fejem. Jonah a garázs felé indul, én lerakom Elijah-t a
kiságyba. A nappali másik végébe tettem, hogy a konyhai zajok
lehetőleg ne ébresszék fel.
Jonah visszajön Chris szerszámosládájával, és beviszi a konyhába.
Utánamegyek, hogy segítsek az ajtóval.
Adok neki egy kést, és alig pár másodperc alatt ki is nyitja a lakatot.
Leemeli a tetőt és a felső rekeszt, hogy a nagyobb részbe is bele tudjon
kotorni.
Egyszer csak döbbenet ül ki az arcára. Olyan kifejezés, hogy
odalépek a ládához, és belenézek.
Mindketten a felső tálca alatti rész tartalmát bámuljuk.
Borítékok. Levelek. Képeslapok. Jó pár, mind Chrisnek címezve.
– Ezeket te írtad neki? – kérdezi Jonah.
Megrázom a fejem, és hátrébb lépek, mintha a távolságtól
eltűnnének. Mindig, mikor már azt érzem, hogy a sok sebből egy már
kezd begyógyulni, történik valami, és újra feltépi.
Chris neve áll ott Jenny kézírásával minden nyitott borítékon. Jonah
belelapoz.
A szívem vadul ver, tudom, hogy ezekben a borítékokban választ
találhatok minden kérdésemre. Mikor kezdődött? Miért? Chris szerette?
Jobban szerette Jennyt, mint engem?
– El fogod olvasni? – kérdezem Jonah-tól.
 Jonah határozottan megrázza a fejét. Olyan végleges a döntése. Én
meg irigylem, hogy nincs benne kíváncsiság. Odaadja nekem az
összeset.
– Tedd, amit tenned kell, de engem nem érdekel, mi áll ezekben.
A kezemben tartott leveleket bámulom.
Jonah kiveszi, amit keresett, és félreteszi a ládát, majd nekilát az
utolsó, makacs zsanérnak.
Én felviszem a leveleket a hálóba, és leteszem a paksamétát az
ágyra. Már fogni is fájdalmas, nem akarom megnézni őket, amíg itt van
Jonah, úgyhogy kijövök a szobából, becsukom az ajtót. Majd később
szembenézek velük.
Felülök a konyhapultra, a lábamat bámulom, csak a levelek járnak a
fejemben, hiába próbálok másra gondolni.
Ha elolvasom őket, azt vajon valamiféle lezárásnak fogom érezni?
Vagy csak mélyebb lesz a seb?
Félig attól tartok, hogy csak rosszabb lesz tőle. Már a kis emlékeim
is elég rosszak, például ami ma reggel jutott az eszembe, és majdnem
elsírtam magam tőle.
Jennyvel bementünk a városba egy héttel Chris szülinapja előtt.
Ragaszkodott hozzá, hogy megvegyen neki egy absztrakt festményt,
amit egy boltban látott. Bár már évek óta voltam Chris felesége,
fogalmam sem volt róla, hogy érdekelné a modern művészet. De erről a
festményről Jennynek valamiért Chris jutott az eszébe. Akkoriban nem
tűnődtem sokat ezen. Végül is Jenny Chris sógornője volt. Imádtam,
hogy ilyen jól kijönnek.
A festmény ott lóg a gurulós konyhasziget felett, amit mindig a falnak
tolok.
Épp ezt bámulom.
– Jenny ragaszkodott hozzá tavaly, hogy ezt vegye meg Chris
születésnapjára.
Jonah abbahagyja, amit épp csinál, és hátranéz a képre. A tekintete
gyorsan végigsiklik rajtam, majd megint az ajtóra figyel.
– Mondtam neki, hogy Chrisnek nem tetszene, mire tudod, mit
válaszolt? – kérdezem.
– Mit?
– Hogy „nem ismered őt úgy, mint én”.
Jonah válla megfeszül, de nem felel.
 – Emlékszem, akkor nevettem rajta, azt hittem, viccel. De most, hogy
tudom, amit tudok, azt hiszem, komolyan gondolta. Tényleg azt hitte,
hogy jobban ismeri a férjemet, mint én, bár nem hiszem, hogy ezt ki
akarta volna mondani hangosan. Most mindig, ha ránézek erre a képre,
nem bírom ki, csak arra tudok gondolni, vajon mi lehet a története.
Együtt látták? Chris azt mondta Jennynek, hogy tetszik neki? Azt
hittem, minden emlékem róluk kőbe van vésve. De minél többet
gondolok erre – rájuk –, az emlékek folyton átalakulnak. És ezt utálom.
Jonah végre leemeli az ajtót a zsanérról. A falnak támasztja, majd a
pultnak dől, és elvesz egy Jolly Ranchert. Meglep, mikor a szájába
pottyantja.
– Utálod a dinnyéset.
– Micsoda?
– Megettél egy dinnyés Jolly Ranchert. Régebben utáltad.
Nem válaszol a megjegyzésemre. A festményt nézi, és beszélni
kezd.
– A haláluk előtti este, tudod, amikor mind itt vacsoráztunk. Chris
megkérdezte Jennytől, hogy izgul-e a másnap miatt. És én nem
gondoltam semmire, mikor Jenny azt felelte, hogy Chris el sem tudja
képzelni, hogy mennyire, mert elvben másnap ment vissza dolgozni, és
én feltételeztem, hogy erről beszélnek. Miközben a Langfordban töltött
időről volt szó. Az orrunk előtt beszéltek erről.
Eddig nem gondoltam erre. De Jonah-nak igaza van. Jenny
egyenesen Chris szemébe nézett, és nagyjából közölte vele, hogy
izgatott, amiért együtt lesznek az ágyban. Jeges hideg kúszik végig a
karomon, megdörzsölöm.
– Utálom őket. Utálom, hogy hazudtak neked Elijah-ról. Utálom, hogy
a képünkbe dörgölték.
Mind a ketten a festményt bámuljuk.
– Állati ronda kép – állapítja meg Jonah.
– Tényleg az. Elijah alighanem jobbat tudna festeni.
Jonah kinyitja a hűtőt, és kivesz egy doboz tojást. Mikor csukódik az
ajtó, kinyitja a dobozt, kivesz egyet, a tenyerébe fogja. A festmény felé
hajítja. Nézem, ahogy a tojássárgája lefolyik a jobb oldalon, és
lecsöpög a padlóra.
Remélem, Jonah tudja, hogy ő fog itt feltakarítani.
Jonah elém áll, felém nyújt egy tojást.
 – Jó érzés. Próbáld ki!
Elveszem a tojást, és leugrok a pultról. Hátrahúzom a karom, mintha
kislabdát hajítanék, és a festmény felé küldöm a tojást. Jonah-nak
megint igaza van. Tényleg jó érzés nézni, ahogy szétploccsan Jenny és
Chris közös emlékén. Kiveszek még egy tojást a dobozból, elhajítom.
És még egyet.
Sajnos csak négy tojás volt a dobozban, már el is fogyott, pedig úgy
érzem, csak most kezdek belejönni.
– Keress még valamit! – terelem Jonah-t a hűtő felé. Ez, hogy
elpusztítom az emlékeiket, valahogy adrenalint pumpál az ereimbe,
nem is tudtam eddig, hogy hiányzott ez az érzés. A lábujjamon rugózok,
készen arra, hogy még valamit elhajítsak, miközben Jonah a kezembe
nyom egy műanyag poharas csokipudingot. Ránézek, vállat vonok, és a
festék felé lendítem. A műanyag a vászonnak ütődik.
– Úgy gondoltam, hogy nyisd ki a pudingot, de így is jó lesz.
Nevetek, elveszek tőle még egyet, és lehúzom róla a fóliát.
Megpróbálok pudingot dobni a képre, de túl sűrű, nem jön ki elég
könnyen. Nem olyan jó érzés, mint a tojás, de aztán ujjal a dobozba
nyúlok, és a vászon elé lépek. Rákenem a pudingot.
Jonah odaad nekem még valamit.
– Tessék, ez jó.
Lenézek a majonézes üvegre, és elmosolyodok.
– Chris utálta a majonézt.
– Tudom – vigyorog Jonah.
Az egész kezemmel belenyúlok, kihalászok egy hideg marékkal, és
rákenek a vászonra, amennyit csak tudok. Jonah ott áll már mellettem,
mustárt locsol a képre. Normális esetben kiakadnék, hogy ekkora koszt
csinálunk, de most a jó érzés elnyomja a későbbi takarítás rémképét.
Ráadásul tényleg nevetek. Olyan idegen ez a hang, hogy a ház
minden sarkára majonézt kennék, csak maradjon meg ez az érzés.
Már majdnem egy üvegnyi díszeleg a képen, mikor Jonah nekilát
egy üveg ketchuppal.
Istenem, de jó érzés!
Már azon gondolkodom, mi más lehet még a házban, ami kettejük
titkos emlékeit őrzi, és elpusztíthatnánk. Lefogadom, hogy akad ilyen
holmi Jenny és Jonah házában is. És talán Jonah több tojást tart
otthon.
 Végre kiürül a majonézes üveg. Megfordulok, keresek még valamit,
amit elhajíthatnék, de a meztelen talp, tojássárgája és csempe
kombinációja elkerülhetetlenül sikamlós. Megcsúszok, és estemben
megmarkolom Jonah karját. Alig pár másodperc alatt mindketten a
hátunkon fekszünk a földön. Jonah megpróbálja feltolni magát, de
mindent elborít, amit szétdobáltunk. Megcsúszik a tenyere a csempén,
és megint a hátára esik.
Annyira nevetek, hogy alig tudok oldalra fordulni magzatpózba, mert
olyan izmokat használok, amiket egy örökkévalóság óta nem. Most
először nevetek, mióta Chris és Jenny meghalt.
És most először hallom Jonah-t is nevetni a haláluk óta.
Kezd elcsitulni a hisztérikus röhögésünk. Felsóhajtok, Jonah felém
fordítja a fejét.
Már nem nevet. Még csak nem is mosolyog. Valójában minden, ami
vicces volt, most mintha elfelejtődne, ahogy egymás szemébe nézünk,
mert olyan nagy lett a csend.
Az ereimben cikázó adrenalin kezd alakot váltani, és a vágy, hogy
tönkretegyek egy festményt, átadja a helyét egy egészen másféle
vágynak. Ijesztő, hogy egy ilyen mulatságos pillanatból ilyen komoly
lesz. És nem is tudom, mitől lett ilyen komoly, de az lett.
Jonah nyel egyet, és rekedten suttogva megszólal.
– Sosem utáltam a dinnyés Jolly Ranchert. Csak eltettem neked,
mert tudtam, hogy az a kedvenced.
Végigsuhannak bennem a szavai, felmelegítenek, ahol a
leghidegebb vagyok. Jonah-ra bámulok némán, nem azért, mert nem
tudnék megszólalni, hanem mert valószínűleg ennél kedvesebbet
sosem mondott még nekem senki, még a férjem sem.
Jonah kinyújtja a kezét, elsöpör egy ragadós tincset, ami az
arcomhoz tapadt. Ahogy hozzám ér, mintha visszarepülnék addig az
éjszakáig, mikor együtt ültünk a fűben a pokrócon a tónál. Úgy néz rám
most, mint akkor, mielőtt azt súgta, hogy „talán elrontottuk”.
Érzem, hogy meg fog csókolni, és fogalmam sincs, mit tegyek, mert
nem állok készen erre. Még csak nem is akarom. Ha mi ketten
csókolózunk, az rengeteg bonyodalommal járna.
Akkor miért hajolok Jonah felé?
Miért van már a keze a hajamban?
Miért tölti ki minden gondolatomat, hogy vajon milyen íze lehet?
 Csak a lélegzésünk gyorsul, más hang nem hallatszik a konyhában.
Olyan nagy a csend, hogy hallom a motor duruzsolását, ahogy Clara
megáll a ház előtt.
Jonah elenged, gyorsan a hátára gördül.
Én ülésbe pattanok, levegő után kapok. Mindketten feltápászkodunk,
és nekilátunk a takarításnak.
 HUSZADIK FEJEZET
Clara

Jonah autója ott áll a ház előtt. Remélhetőleg nem vesztette el

megint az eszét, és nem akarja itt hagyni Elijah-t egy újabb hétre. Ez
anyának most nagyon nem hiányozna.
Nem tudom, mire lenne szükségünk, de valami kellene. Külső
beavatkozás? Külön nyaralás?
Remélhetőleg anya is szívesen megfeledkezne arról, ami ma az
iskolában történt. Ha van valami, amit bírok benne, az az, hogy amikor
át akar gondolni valamit, kerüli a nyílt konfliktust. Nem akarom, hogy
itthon kelljen maradnom és erről beszélnem ma este. Csak be akarok
menni, átöltözni, és elindulni a moziba Millerhez. De kétlem, hogy ez
ilyen könnyen menne.
Mikor bemegyek, látom, hogy Elijah a fal mellé tolt kiságyban alszik.
Elindulok felé, hogy adjak neki egy gyors puszit, de a konyhában valami
felkelti a figyelmem.
Nincs ott már az ajtó, de nem ez a fura.
Hanem anya és Jonah. És a kosz.
Anya négykézláb törli a padlót papírtörlővel, Jonah meg leveszi a
képet a falról, amit Jenny néni vett apának a szülinapjára. Tele van
dobálva mindennel. Elbillentem a fejem, próbálom alaposabban
megnézni, de nem tudom, pontosan mi lehet rajta.
Kaja?
Teszek pár lépést a konyha felé, mire felfogom. Egy üres majonézes
üveg áll a pulton. Üres pudingosdobozok hevernek a földön. Egy üres
tojásosdoboz is díszeleg az asztalon. Tele van ételfolttal Jonah inge és
anya haja is.
Mi a fene ez?
– Ti kajával párnacsatáztatok?
Anya felém kapja a fejét. Fogalma sem volt róla, hogy ott állok.
Jonah megfordul, és majdnem elesik. Elejti a festményt, de megtartja
magát a pultba kapaszkodva. Összenéznek anyával, majd mindketten
felém fordulnak.
– Hm – mondja Jonah bizonytalanul dadogva. – Mi… hm^ nem
igazán tudunk elfogadható magyarázatot adni erre.
 Felhúzom a szemöldököm, de megtartom magamnak, amit
gondolok. Nem fogom elítélni őket, mert furán viselkednek, és akkor
talán ők sem ítélnek el engem, hogy nem akarok itt lenni.
– Oké. Hát. Elmegyek moziba Lexie-vel.
Arra számítok, hogy erre anya tiltakozni fog, de épp ellenkezőleg.
– Ott van a tárcám a pulton, ha kell pénz.
A szemem gyanakvón elkeskenyedik. Ez most valami próba? Vagy
talán bűntudata van azért, amit ma mondott nekem?
Valami nem stimmel, de ha még egy ideig itt állok, erre anya is rájön.
Sarkon fordulok, és a szobámba megyek, átöltözni. Nem veszek ki
pénzt anya tárcájából. Miller amúgy sem kér pénzt tőlem semmiért.

***

Ahogy belépek a moziba, Miller arca felragyog, abbahagyja, amit

csinál, kijön a pult mögül. Nincs ott épp senki, úgyhogy megölel és
megcsókol.
– Találkozzunk az egyes teremben! Öt perc és jövök.
– De… – A büfé felé mutatok. – Popcorn nem jár?
Felnevet.
– Hozok.
Bemegyek az egyes terembe, meglepetten konstatálom, hogy üres,
és égnek a lámpák. Nem megy semmilyen film. Leülök a legfelső sorba,
mint mindig, és Millert várom.
Közben megnyitom a műsort a telefonomon, és megnézem, mit
játszanak az egyes teremben.
Semmit.
Utoljára egy rajzfilm ment itt, és annak már egy órája vége.
Írok Millernek.
Én: Egyes termet mondtál? Ott nem játszanak ma semmit.
Miller: Maradj ott! Jövök.

Miller pár perccel később befordul a sarkon, kezében egy tálca

ennivalóval. Nachos, hot dog, popcorn, két ital. A felső sorhoz jön, és
leül mellém.
– Úgy érzem, nem bántak velünk korrektül az iskolában – közli. –
Elég biztos vagyok benne, hogy létezik olyan törvény, miszerint a
diákoknak enni kell kapniuk. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy
magukkal kell vinniük az ebédet a büntetőterembe. – Odanyújt nekem
egy poharat, közben a tálcát az előző sor székeinek a támláján
egyensúlyozza. – Steven tartozik nekem vagy öt szívességgel, úgyhogy
most egy órát ő viszi a pultot.
Megfogok egy hot dogot és egy zacskó mustárt.
– Szuper. Akkor ez most egy randi?
– Ne szokj hozzá! Általában nem szoktam ekkora felhajtást csinálni.
Pár percig eszünk és beszélgetünk. Hagyom, hogy Miller vigye a
szót, mert jó érzés. Izgatott, sokat mosolyog, és ahányszor hozzám ér,
megrebbennek a közhelyes pillangók a hasamban.
Mikor Miller végzett az evéssel, elővesz egy nyalókát.
– Kérsz egyet? – Kinyújtom a kezem, ő erre elővesz még egyet,
nekem adja.
– Mindig tartasz magadnál egy marokkal? Folyton ezt eszed.
– Csikorgatom a fogam, a nyalóka segít.
– Ha továbbra is ennyit eszel, mint eddig, akkor nem is marad
csikorgatni való fogad.
– Még csak lyukas sem volt soha egyik fogam sem. És ne tegyél
úgy, mint akinek nem tetszik, hogy ilyen ízem van.
Elvigyorodok.
– Elég jó az ízed.
– Shelby utálta a nyalókáimat – jegyzi meg Miller. – Azt mondta,
ragadós lesz tőle a szám.
– Ki? – Csak viccből kérdezek vissza, de ő úgy érti, mintha
megbántott volna vele, hogy felhozta a témát.
– Bocsánat. Nem akartam szóba hozni. Nem akarok az a pasi lenni,
aki folyton az exéről beszél.
– Igazából csomó kérdésem van, csak nem akarok az a csaj lenni,
aki folyton az exedről beszéltet.
Kihúzza a nyalókát a szájából.
– Mit szeretnél tudni?
Egy pillanatra elgondolkodom, mielőtt megszólalok. Sok mindent
akarok tudni, de a legégetőbb kérdést teszem csak fel.
– Mikor szakított veled, miután elvittelek, miért festettél úgy, mint
akinek összetörték a szívét? – Már gondolkoztam ezen, hogy tűnhetett
úgy akkor, mint akit a padlóra küldtek aznap, és most meg teljesen
rendben van. Aggódom, hogy talán titkol valamit.
 Az ujjait gyengéden végighúzza a kézfejemen.
– Nem okvetlenül azért voltam kiakadva, mert szakított velem.
Hanem mert azt gondolta, hogy megcsaltam. És nem akartam, hogy ezt
gondolja, úgyhogy megtettem mindent, hogy higgyen nekem.
– Tudja, hogy miattam szakítottál?
– Nem miattad szakítottam.
– Ó! – hökkenek meg kicsit. – Mert nagyjából így hangzott, amit
mondtál.
Miller elhelyezkedik a székben, az ujjaim közé fűzi az ujjait.
– Azért szakítottam vele, mert mikor este elaludtam, nem rá
gondoltam. És mikor reggel felébredtem, megint nem rá gondoltam. De
nem azért szakítottam, hogy veled járhassak, mindenképp megtettem
volna, akár együtt leszünk utána mi ketten, akár nem.
Nem tűnik nagy különbségnek, hogy valaki miatt szakít-e az ember,
vagy csak ő az indok rá, de most, ahogy Miller elmagyarázza, úgy
érzem, ég és föld a kettő.
– Furcsa most így? Sokáig voltatok együtt.
Vállat von.
– Más volt. Az anyukája nem bánta, ha ott aludtam náluk
hétvégenként, úgyhogy még meg kell szoknom a szombat estéket
otthon a nagypapival.
– Az anyukája engedte, hogy ott aludj? Mármint… Shelby ágyában?
– Ez szokatlan, tudom. De a szülei elég engedékenyek voltak sok
szempontból. És ugye ő elvben felnőtt főiskolás, azt hiszem, ez is
számít.
– Az én anyukám sosem engedné, hogy ott maradj éjszakára. Jobb,
ha tudod.
Miller felnevet.
– Hidd el, ezt levettem. Meg lennék lepve, ha egyáltalán azt
engedné, hogy fényes nappal meglátogassalak.
Utálom, hogy így érzi. Utálom, hogy anya ezt éreztette vele. És
őszintén szólva aggaszt, hogy később majd nem fog tetszeni neki, ha
anya sosem fogadja el mint barátomat.
El sem hiszem, hogy ezt mondom. Miller Adams, a barátom.
Egymás felé fordulunk, a testünk elcsavarodik a moziszékekben.
Olyan csend van itt, hogy hallani a fal túloldaláról a film morajlását.
 Próbálok nem arra gondolni, amit Miller az előbb mondott, mert most
már aggaszt az idő, amit Shelbyéknél töltött. Amikor Shelby ágyában
aludt. Nem fog ez hiányozni majd neki? Én még sosem feküdtem le
senkivel, és ahogy anya viselkedik, az sem biztos, hogy Miller
egyáltalán átjöhet. Lehet, hogy meg sem engedi, hogy eljárjak
otthonról, így próbálja majd megakadályozni, hogy együtt legyünk.
Remélem, nem tesz ilyet, de az alapján, amit az elmúlt egy hónapban
produkált, nem vennék mérget rá.
Érzem, hogy Miller teljesen őszinte velem, én is az akarok lenni.
Kihúzom a nyalókát a számból, azt bámulom.
– Akkor, csak hogy tudd: én még szűz vagyok.
– Ezen tudok segíteni – ajánlja fel.
Rávillantom a szemem, de felnevet.
– Viccelek, Clara. – Odahajol, csókot nyom a vállamra. – Örülök,
hogy elmondtad. De nem sietek. Egyáltalán nem.
– De akkor is. Te hozzászoktál, hogy minden hétvégén… Rá fogsz
unni, hogy nincs szex, és visszamész Shelbyhez. – Azonnal a szám elé
kapom a kezem. – Édes istenem, miért vagyok ilyen bizonytalan
magamban? Kérlek, tegyél úgy, mint aki nem hallotta.
Nevet kicsit, aztán mélyen a szemembe néz.
– Nem kell aggódnod. Már többet kaptam attól, hogy nem szexelek
veled, mint az egész kapcsolatomtól Shelbyvel.
Annyira bejön nekem. Jobban, mint azt valaha lehetségesnek
gondoltam. Minden együtt töltött perccel jobban tetszik.
– Ha majd úgy döntök, hogy készen állok rá. Akkor, remélem, te
leszel az.
Miller ezen elmosolyodik.
– Én egész biztosan nem foglak lebeszélni erről.
Arra gondolok, hogy vajon milyen lesz majd az első. Hogy mikor
lesz. Millerre nézek, és elvigyorodok.
– Az első csókunk egy közhelyes kávézóbeli csók volt. Talán lehetne
az a szüzességem elvesztése is.
Miller erre felhúzza a szemöldökét.
– Nem tudom. Lehet, hogy kiraknának minket a Starbucksból.
Felnevetek.
– Az érettségi bálról beszélek. Még öt hónap. Ha akkor még együtt
vagyunk, szeretném, ha közhelyesen a bál után tépnéd le a
szüzességem virágát.
A megfogalmazás megnevetteti Millert. Kiveszi a nyalókát a szájából,
az enyémet is kikapja a kezemből, és leteszi a tálcára. Felém hajol,
röviden megcsókol.
– Kicsit előreszaladtál – mondja, mikor hátrahúzódik. – Még el sem
hívtalak a bálba.
– Akkor hívj el!
– Nem kell rendes, igazi bálkérés?
Megrázom a fejem.
– Nem, az béna. Nem kell semmiből sem ilyen.
Habozik, mint aki nem hisz nekem. Majd bólint.
– Rendben. Clara Grant, eljössz velem a bálba, és lefekszel-e velem
utána közhelyesen?
– Boldogan.
Miller vigyorog és megcsókol. Én mosolyogva visszacsókolom, de
közben összeszorul a gyomrom. Hogy tetszene ez a sztori Jenny
néninek!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Morgan

A konyhám talán tisztább, mint valaha. Nem tudom, azért-e, mert

Jonah csodásan takarít (ő pucolta ki a nagyját), vagy mert megpróbálta
kitörölni a majdnem-csók minden nyomát a konyhából, hogy ne
emlékeztessen rá minket semmi.
Szinte tapintható a bűntudatom, mióta Clara elment a moziba. Jonah
nyilván ugyanígy érez, mert egyikünk sem szólal meg takarítás közben.
Ahogy Elijah ébredezni kezdett, felajánlottam, hogy megetetem, mert
Elijah gondozása talán az egyetlen dolog az életemben, amit úgy
érzem, jól csinálok. Mintha már megismerne, mosolyog, ha meglát.
Már vagy egy órája játszom vele a nappaliban. Jonah közben
kitakarította az egész konyhát. Nem vártam ezt el tőle, még egy ponton
mondtam is, hogy hagyja, de ő tovább pucolt. Én is megcsináltam
volna, de őszintén szólva megkönnyebbültem, mikor Elijah felébredt.
Inkább nem akartam egy szobában lenni Jonah-val.
Elijah egyre erősebb, állapítom meg. A kanapén hátradőlve a
combomra fektetem, lába a hasamat éri. Gügyögök neki, Jonah meg
lecipeli a konyhaajtót a garázsba.
Elijah ásít, a mellemre húzom, és gyengéden lapogatom a hátát. Már
aludnia kellene, és hiába szundított egy fél órát, amíg mi Jonah-val
szétvertük a konyhát, Elijah úgy fest, mint aki mindjárt bealszik. Ellazul
a mellemen, kezd elszenderedni. A feje tetejére szorítom az arcom,
mindennél jobban szeretném, ha nem lennék szomorú a gondolattól,
hogy ilyen kártyákat osztottak neki.
Szerencsés, hogy itt van neki Jonah. Egy férfi, aki mellé állt, pedig
tudta, hogy nagyon nagy eséllyel nem ő az apa. Remélem, Jonah
érdekében, hogy Elijah nem fog neheztelni rá, ha megtudja. Remélem,
csak még jobban értékeli majd őt ettől.
Jonah bejön a nappaliba, elmosolyodik, ahogy meglátja a mellemen
alvó Elijah-t. Leül mellénk a kanapéra, és megsimogatja a baba hátát.
Jonah halkan sóhajt egyet, mikor ránézek, visszanéz rám. Olyan közel
ül, hogy összeér a lábunk.
A konyhában váratlanul feltámadó érzések újra életre kelnek.
Reméltem, hogy csak egyszeri eset volt, hogy Jonah ezt váltotta ki
belőlem, és mostantól nem fordul elő többet.
– Húzódj odébb – suttogom.
Jonah hunyorít, mint aki nem érti az utasítást.
– Túl közel vagy, térre van szükségem.
Jonah ezt megérti. Úgy tűnik, mint aki kicsit meg is lepődik ezen.
Drámaian a kanapé másik végébe ül. Most meg úgy érzem,
megbántottam.
– Bocsánat – mondom. – Csak… össze vagyok zavarodva.
– Semmi gond – feleli.
Kinyújtom a nyakam, lenézek Elijah-ra. Elég ernyedt, talán
megpróbálhatom átvinni a kiságyba. Igen, átteszem, mert friss levegőre
van szükségem. Gyengéden leteszem a matracra, várok, amíg már
biztosan nem ébred fel, és betakarom.
Nem is nézek Jonah szemébe, ahogy kimegyek a hátsó teraszra.
Tudom, hogy jön majd ő is, akkor is, ha nem szólok neki. És őszintén
szólva muszáj lenne megbeszélnünk, ami majdnem történt a
konyhában, mert a legkevésbé sem szeretném, ha Jonah azt gondolná,
van bármi esély erre.
Jonah elhúzza az üvegajtót maga mögött, miután kijön hozzám. A
teraszon járkálok fel-alá, nézem a járólapot a lábam alatt. Chris pár éve
tette le, Jennyvel segítettünk neki, és emlékszem, milyen remekül
szórakoztunk. Folyton kinevettük Christ, mert valamiért mindig John
Denvert hallgatott, ha kint dolgozott a kertben, és teli tüdőből énekelt.
Soha máskor nem hallgatta, csak a kerti munka alatt. Jennyvel rajta
röhögtünk végig, miközben segítettünk, úgyhogy végül Chris kizárt
minket a kertből, és nélkülünk fejezte be a teraszt.
Vajon már tartott akkor a viszonyuk?
El szoktam tűnődni, gyakrabban, mint kellene, hogy vajon mikor
kezdődhetett. Nem tudom, miért reménykedem benne, hogy
nemrégiben. Az valahogy még személyesebb fájdalom, hogy talán évek
óta tart. Talán, ha összeszedném a bátorságom, és elolvasnám a
leveleket, amiket találtunk, választ kapnék néhány kérdésemre.
Jonah leül Chris valamikori kedvenc székébe. Jenny vette neki.
Édes istenem, hogy lehetek ilyen hülye? Milyen sógor és sógornő
jön ki ilyen jól? Miért nem vettem észre?
– Ülj le – kéri Jonah. – Idegesít a járkálásod.
 Lerogyok a Jonah melletti székre. Egy pillanatra lehunyom a
szemem, próbálom elhessegetni az összes emléket. Nem akarok arra
gondolni, mennyi minden akad ebben a házban, ami összeköti Jennyt
és Christ. A festményt már tönkretettem. Nem akarom szétverni a
teraszbútort is, vagy bármi mást, amit használok.
Mikor kinyitom a szemem, Jonah-ra nézek. Kényelmesen hátrahajtja
a fejét a támlára. Felém biccent, de nem mond semmit. Sokat gondol,
de keveset beszél.
Nem tudom, miért zavar most a hallgatása.
– Mondj valamit! Idegesít a csend.
És mintha már a nyelve hegyén lettek volna a szavak, megszólal.
– Ha nem estél volna teherbe Clarával, otthagytad volna Christ?
– Ez meg milyen kérdés?
Jonah vállat von.
– Sosem tudtam. Hogy Clara miatt maradtál-e vele, vagy mert
szeretted.
Elfordítom a tekintetem róla, mert az igazat megvallva, semmi köze
hozzá. Ha tudni akarta volna, milyen irányt vesz az életem, nem kellett
volna figyelmeztetés nélkül lelépnie.
Halkabban folytatja.
– Nem válaszoltál.
– Hagyd abba, Jonah!
– Azt kérted, mondjak valamit.
– Nem így értettem… – Felsóhajtok. – Nem tudom, hogy értettem.
Egyszerre túl melegnek érzem a levegőt itt kint. Bemegyek, azt
akarom, hogy távolabb legyünk egymástól Jonah-val. De utánam jön a
hálóba. Megint becsukja az ajtót maga mögött, hogy ne zavarjuk Elijah-t
a beszélgetéssel. Kicsit idegesnek tűnik attól, hogy egyik szobából a
másikba megyek, előle menekülve.
A levelek ott hevernek az ágyon, úgy érzem, engem bámulnak,
gúnyolnak egyre.
– Megbeszéljük, mi volt a konyhában? – kérdezi.
Megint járkálni kezdek, hiába nem tetszik neki.
– Nem történt a konyhában semmi.
Úgy néz rám, mintha csalódott volna bennem, amiért nem vagyok
képes éretten szembenézni ezzel. A tenyeremet a homlokomnak
nyomom, próbálom kimasszírozni a fejemből a készülődő fejfájást. Nem
nézek Jonah-ra, mikor megszólalok.
– Beszélni akarsz róla? Rendben. Legyen. A férjem alig pár hete
halott, és én majdnem megcsókoltam valakit. És ha ez nem lenne elég
baj, téged csókoltalak meg majdnem. Rémesen érzem magam.
– Ajjaj.
– És ha Clara meglátott volna minket? Megérte volna, tényleg?
– Ez nem Claráról szól.
– De igen, róla. És Elijah-ról. Mindenkiről, csak rólunk nem.
– Én máshogy érzem.
Felnevetek.
– Naná.
– Ezt meg hogy érted?
Bosszúsan megrázom a fejem.
– Te elvágtad a kapcsolatot a legjobb barátaiddal tizenhét évvel
ezelőtt, Jonah. Te csakis magadra gondolsz, és arra, hogy te mit
akarsz. Arra sosem, hogy a tetteid másokat is érintenek.
Úgy néz rám, hogy a gerincem mélyén érzem a tekintetét. Úgy,
ahogy még sosem láttam senkire sem nézni. Zavar és megbántottság
keverékével.
– Hűha – fordul el, és kimegy a hálóból, becsapja az ajtót maga
mögött.
Jonah Sullivan megint elszökik.
Miért nem vagyok meglepve?
Most már dühös vagyok. Kirontok a hálóból, készen arra, hogy
kiabáljak vele, de épp kilép az ajtón Elijah-val. Látja, hogy jövök utána,
és azt is láthatja, milyen mérges vagyok, mert ugyanolyan képet
vágunk. Csak megrázza a fejét.
– Ne kezdd! – mondja. – Elmegyek.
Kiviharzom utána, mert még nem érzem úgy, hogy kiadtam volna
magamból, amit akarok. Végtelen forrásként bugyog bennem mindaz,
amit hallania kell. Megvárom, míg beköti Elijah autósülését, és becsukja
az ajtót, csak akkor kezdek bele.
Ahogy felém fordul, és várja, hogy mondjam, kiürül a fejem.
Csak állok az udvaron, és semmit, de semmit nem tudok mondani.
Tényleg fogalmam sincs, miért veszekszünk. Még csak nem is
csókolóztunk. És sosem fogom hagyni, hogy még egyszer ilyen
helyzetbe kerüljek vele, úgyhogy eleve gőzöm sincs, miért vagyok ilyen
dühös.
Jonah az autójának dől, karba teszi a kezét. Vár egy pillanatig,
hagyja, hogy nyugalom szálljon ránk. Aztán felemeli a fejét, és rám néz,
arcán sokféle érzelem játszik.
– Jenny a húgod volt. Bármit is éreztem irántad, sosem álltam volna
kettőtök közé. Elmentem, mert Jennyvel és Chrisszel ellentétben én
tiszteltem őket. Téged. Kérlek, soha többé ne mondd, hogy önző
vagyok, mert ez volt egész életem legnehezebb döntése.
Beszáll az autóba, becsapja az ajtót, és elmegy.
Én meg ott állok egyedül a ház előtt, olyan információkkal, amiket
talán nem akartam tudni, és érzésekkel, amikkel sosem akartam
szembenézni.
Elgyengül a térdem. Nincs erőm visszamenni a házba, hogy
végiggondoljam, ami ma történt, úgyhogy csak leülök a fűben ott, ahol
épp álltam, mikor Jonah elhajtott.
A kezembe támasztom a fejem, érzem az egész nap súlyát. Ami
Clarával történt köztünk az iskolában. Ami Jonah-val a konyhában.
Minden, amit Jonah mondott. És bár a lelkem mélyén tudom, hogy
hallanom kellett ezt tőle, mégsem változtat semmin. Mert sosem
működne ez, hogy Jonah és én, nem számít, milyen régóta nincs
képben Jenny és Chris. Ettől mi tűnnénk rossznak.
Clara nem értené. És mit mondanánk Elijah-nak, ha majd megnő?
Hogy itt mindenki partnert cserélt? Ez meg milyen példa lenne neki?
Nem jó ötlet, hogy bármi is legyen Jonah és köztem. Egy életen át
emlékeztetne mindarra, amit olyan kétségbeesetten el akarok felejteni.
És most, hogy mindent kimondott, amit tizenhét éve el kellett mondania,
azt akarom, hogy szívja vissza. Azt akarom, hogy menjünk vissza a
tegnaphoz, amikor még könnyebb volt. Amikor még áthozhatta Elijah-t
minden kínos érzés nélkül, de ezek most már mindig ott lesznek
köztünk.
Úgy érzem, azért mondta el mindezt, mert azt remélte, ez majd
megold bármit is, pedig csak mélyebb éket vert közénk. És nem tudom,
jobb lesz-e még valaha.
Tinédzserek voltunk. Nem voltunk szerelmesek. Vonzódtunk
egymáshoz, és ez összezavarja az embert, de nem érné meg, hogy
emiatt feldúljuk Clara életét.
 Mikor egy reflektor fénye vetül rám, felnézek.
Clara.
Leparkol, és mikor kiszáll, nem mond nekem hirtelen semmit. Nem is
tudom, lát-e egyáltalán, ahogy megfordul a járdán, és leül mellém a
fűbe. Az állához húzza a térdét, átöleli, és a sötét utcát bámulja.
– Aggódom érted, anya.
– Miért?
– Késő van. És itt ülsz egyedül a sötétben a ház előtt. Sírsz.
Megérintem az arcomat, és letörlöm a könnyeket, amiket észre sem
vettem eddig. Kifújom a levegőt, Clarára nézek.
– Sajnálom a mait. Nem kellett volna azt mondanom.
Clara csak bólint. Nem tudom, hogy ezzel elfogadja-e épp a
bocsánatkérésemet, vagy egyetért, hogy tényleg nem kellett volna ezt
mondanom.
– Millerrel voltál ma este?
– Igen.
Felsóhajtok. Legalább őszinte.
– Nem rossz srác, anya. Megígérem. Csak ismerd meg.
Védi a fiút, ezt megértem. Ha az ember tizenhat éves, akkor ügyet
sem vet az intő jelekre. Megint kifújom a levegőt.
– Csak legyél óvatos, Clara. Nem akarom, hogy elkövesd ugyanazt a
hibát, mint én.
Clara feláll, leporolja a farmerja fenekét.
– Én nem te vagyok, anya. Miller meg nem apa. És tényleg örülnék,
ha nem hívnál hibának.
– Tudod, hogy nem így értettem.
Fogalmam sincs, ezt hallotta-e, mert már bement a házba. Becsapja
az ajtót maga mögött.
Túl fáradt vagyok, hogy utánarohanjak. Hátradőlök a fűben, és a
csillagokat bámulom. Már amit látni belőlük.
Arra gondolok, hogy vajon Chris és Jenny ott van-e fent. Hogy
látnak-e engem itt lent. Hogy rosszul érzik-e magukat, amiért ezt tették
az életemmel.
– Rohadék vagy – suttogom Chrisnek. – Remélem, látsz most
minket, mert tönkretetted sokak életét, te szemét farok.
Lépteket hallok a fűben, felülök, és a torkomra szorítom a kezem,
úgy fújom ki a levegőt, mikor meglátom, hogy Mrs. Nettle áll ott egy
méterre tőlem.
– Azt hittem, meghalt – közli. – De hallottam, hogy faroknak hívta az
Urat. – Sarkon fordul, a háza felé indul. Ahogy az ajtajához ér,
meglendíti felém a botját. – Ez istenkáromlás, azt tudja! El kellene járni
a templomba!
Amint bemegy a házába, kitör belőlem a nevetés. Ez tényleg utál
engem.
Feltápászkodom a fűről, és bemegyek. Mikor a hálóba érek, lenézek
a levelekre és a képeslapokra az ágyamon. Remegő kézzel számolom
meg őket. Kilenc levél összesen és három lap.
Tudni akarom, mi van bennük, de közben mégsem. Biztos vagyok
benne, hogy még jobban kiborulok majd, és már elég volt mára.
A fiókom mélyére lököm őket, arra jutva, hogy majd egy jobb napon
elolvasom.
Ha lesz olyan.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Clara

Hosszú hétvége volt. Lexie és Miller is későig dolgozott. A szombat

esti szüneteit és egy kétórás telefonbeszélgetést leszámítva tegnap
éjjel, alig voltam Millerrel. Anyát sem láttam túl sokat. A péntek esti fura
viselkedése után egész szombaton a gép előtt ült, és állásokra
jelentkezett. A vasárnap legnagyobb részét a szobámban töltöttem, és
megírtam az elmaradt leckéket.
Hétfőn később érek be Jonah órájára, mint szoktam. Én esek be
utolsónak, mielőtt megszólalna a csengő, úgyhogy meglep, hogy Jonah
az asztalomhoz lép, és letérdel előtte. Általában nem foglalkozik velem
különösebben, ha ott vannak más diákok is.
– Hogy van anyukád?
Vállat vonok.
– Jól, gondolom. Miért?
– Nem válaszolt a hétvégén az üzeneteimre, csak tudni akartam,
rendben van-e.
Előrehajolok, nem akarom, hogy más is hallja, amit mondok.
– Péntek este, mikor hazaértem, ott ült a ház előtt, és sírt. Fura volt.
Néha azt hiszem, hogy az összeroppanás szélén táncol.
Jonah-n látszik, hogy aggódik.
– Megmondta, miért sírt?
Körbenézek, mindenki beszélget, nem figyelnek ránk.
– Nem kérdeztem. Többet sír, mint nem, inkább nem is faggatom
már erről.
Megszólal a csengő, Jonah visszamegy az asztalához. De ahogy
belekezd az aznapi magyarázatokba, úgy tűnik, mintha gondolatban
egész máshol járna. Fáradtnak néz ki. Látszik, hogy kikészült.
Egy kicsit csalódott vagyok emiatt. Néha úgy érzem, annyival
könnyebb felnőttnek lenni, mint tinédzsernek, mert felnőttként már
rájöttél mindenre. Érzelmileg érettebb vagy, és így jobban tudod kezelni
a bajokat. De ahogy elnézem most Jonah-t, ahogy próbál úgy tenni,
mint aki nem jár máshol fejben, és anyát, ahogy próbálja elkormányozni
az életét, mintha még lenne hozzá lelki ereje, rájövök, hogy talán a
felnőttek egyáltalán nem tudják jobban, mit akarnak, mint mi. Csak
meggyőzőbb az álcájuk.
És ez csalódással tölt el.
Megrezzen a telefon a zsebemben. Megvárom, amíg Jonah hátat
fordít az osztálynak, majd előveszem és leteszem az asztalomra.
Elhúzom a képernyőt, és elolvasom Miller üzenetét.
Miller: Ma nem dolgozom. Nekifussunk a videós projektnek?
Én: Igen, de ma nem akarok anya közelében lenni. Lehet nálad?
Miller: Persze. Gyere át 5 körül! El kell vinnem nagypapit 3-ra orvoshoz, nem találkozunk
tanítás után.

***

Mikor tíz perccel öt után a házuk elé kanyarodok, Miller a tornácon

vár. A kocsimhoz kocog, és beül mellém, mielőtt kiszállhatnék.
– Nagypapi alszik – mondja. – Menjünk el a Munchiesba előbb, hadd
pihenjen.
– Mi az a Munchies?
Miller úgy néz rám, mint akinek mindjárt eldurran az agya.
– Sosem voltál még a Munchiesban? Tudod, az a food truck.
Megrázom a fejem.
– Nem.
Teljesen meghökken.
– Még sosem ettél Macet ott?
– Az kaja?
Felnevet, kihúzza a biztonsági övet.
– Hogy kaja-e? – ismétli. – Remélem, éhes vagy, mert ez lesz életed
legnagyobb élménye.

***

Tizenöt perccel később egy kempingasztalnál ülök, a kamerát

bámulom, amit Miller feltett egy állványra, mielőtt elment megrendelni
az ételt. Egyenesen rám néz. Azt mondta, mindenfélét lefilmez, ha
együtt vagyunk, mert ez jól jön majd a projekthez, ha kell még kép.
Tartalék tekercs, azt mondta rá. Máris úgy beszél néha, mint egy
filmrendező.
 Azt mondta, hogy ne nézzek egyenesen a kamerába, mert úgy kell
tennünk, mintha nem lenne ott, úgyhogy nyilván odanézek, és hülye
pofákat vágok, amíg Miller sorban áll a kocsi előtt.
Komolyan nem láttam Millert még sosem ennyire lelkesedni
semmiért. Igazából féltékenyebb vagyok a szendvicsre, mint bármikor
voltam Shelbyre. Olyan izgatott, tényleg. A Mac, úgy tűnik, egy grillezett
sajtos szendvics sajtos makarónival töltve, szenteltvízben főzve.
Jó, szenteltvíz nincs benne, de ahogy beszél róla, már az sem lepne
meg, ha lenne.
Mikor odaér az asztalhoz, leteszi elém a tálcát, és letérdel, mint aki
egy királynőnek nyújt át ajándékot. Nevetek, elhúzom a tálcát, és
felveszem az egyik szendvicset.
Leül mellém, nem szembe, átveti a lábát a padon. Tetszik, hogy ilyen
közel akar lenni hozzám.
Mikor leszedtük a papírt, Miller megvárja, hogy én harapjak előbb,
mert látni akarja, mit szólok az első falathoz. A számhoz emelem a
szendvicset.
– Most úgy érzem, muszáj ízlenie.
– Odaleszel érte.
Harapok egy falatot, és leteszem a karom az asztalra, amíg rágok.
Isteni. Nemcsak a legropogósabb, legvajasabb melegszendvics, amit
valaha ettem, de a makaróni meg a sajt olyan meleg és dús túlzás,
hogy szinte a szememet forgatom.
De vállat vonok, mert élvezem, ha bosszanthatom Millert.
– Elég jó.
Hitetlenkedve hajol előre.
– Elég jó?
Bólintok.
– Egy szendvics.
– Kész, szakítunk.
– A kenyér kicsit állott.
– Utállak.
– A sajt túlsült.
Leteszi a szendvicsét, felmarkolja a telefonját, és megnyitja az
Instagramot.
– Megint kikövetlek.
 Nevetek, miután lenyeltem az első falatot, és nyomok egy puszit az
arcára.
– A legjobb, amit valaha ettem.
Elvigyorodik.
– Tuti?
Bólintok, de aztán megrázom a fejem.
– A második legjobb, mert te vagy a legfinomabb, főleg nyalókaevés
után.
– Ezt így elfogadom. – Felveszi a szendvicset, beleharap. Felnyög,
és erre a hangra kicsit elvörösödök. Nem hiszem, hogy észrevenné,
mert épp letép egy icipici darabkát a kenyeréből, és leteszi egy hangya
mellé. Az elviszi a morzsát.
Miller arcon csókol, majd megint harap egyet.
– Mire gondoltál, milyen filmet csináljunk?
Megrázom a fejem, egy szalvétával megtörlöm a szám. Ő odanyúl,
és a hüvelykujjával letöröl valamit az ajkamról.
– Nincs sok időnk – jegyzi meg.
– Három hónap.
– Az nem sok. Nagy munka lesz.
– Hűha – jegyzem meg gúnyosan. – Ez, tartok tőle, azt jelenti, hogy
sok időt töltünk majd együtt.
Egyik kezével a szendvicset fogja, a másikkal a lábamat simogatja,
miközben eszünk. Olyan kedves. És nem fél nyilvánosan megcsókolni.
Vagy a kamera előtt.
Gyanítom, hogy idén nem csak egyszer kapunk büntetést.
– Ne nézz oda! – szól rám, a kamerára gondol.
– De muszáj – fordítom el a fejem. – Itt van az arcunkban.
– És te akarsz színésznő lenni?
Megbököm a könyökömmel.
– Az más. Ez… – intek a kamera felé –, ez fura.
– Szokj hozzá, mert rengeteg anyagot akarok, amiből dolgozhatunk
majd. Idén nyerni akarok. A tavalyi projektem negyedik lett.
– Az egész térségben?
– Az államban.
– Micsoda? Az fantasztikus, Miller!
Erre vállat von.
 – Nem igazán. A negyedik hely szívás. Csak a három döntőst teszik
ki a YouTube-ra, senkit sem érdekel a negyedik. Úgy döntöttem, hogy
te meg én nyerni fogunk. – Odahajol, megcsókol, majd hátrébb húzódik,
és harap még egyet a szendvicsébe. – Zavar, hogy ennyit
csókolgatlak? – Tele szájjal beszél, de akkor is imádni való.
– Milyen fura lenne, ha ez zavarna. Nyilván nem.
– Helyes.
– Tetszik, hogy kimutatod a vonzalmadat.
Erre megrázza a fejét, és egy szalvétával megtörli a száját.
– Pont ez az amúgy. Nem szoktam. Nem voltam ilyen Shelbyvel.
– Miért más velem?
Megint vállat von.
– Nem tudom. Én is próbálok rájönni erre. De jobban vágyom rád,
mint bármire eddig az életemben.
Erre a megjegyzésre elmosolyodok, de közben felhúzom a
szemöldököm.
– Nem is tudom, Miller. Eléggé odavoltál a szendvicsedért.
Még ott van a kezében a fele, de ahogy kimondom, a közeli kukához
megy, és kidobja, majd visszaül.
– Ez a szendvics nem jelent nekem semmit. Bármikor elcserélem a
nyelvedre.
Az orromat ráncolva hátrébb húzódok.
– Ezt szexinek szántad? Nem volt az.
Nevet, közelebb húz magához, az ajkamra nyomja az ajkát. De ez
most nem ártatlan csók, hanem csupa nyelv és… kenyér.
Eltolom magamtól.
– Még mindig kaja van a szádban! – Úgy teszek, mint aki öklendezik,
és belekortyolok az italomba. Miller üdítője már elfogyott, elveszi az
enyémet, és beleiszik.
Egy pillanattal később vágyakozó pillantást vet a kukára.
– Kidobtam, hogy bizonyítsak, de igazából meg akartam volna enni –
sóhajt fel rám nézve. – Undorító lenne, ha kihalásznám?
Felnevetek.
– Igen. És nem csókolnálak meg soha többé. – Odacsúsztatom neki
a szendvicsem maradékát. – Tessék. Edd meg az enyémet, nem
vagyok éhes.
 Elveszi a szendvicset, és megeszi, aztán megissza az üdítőmet is.
Összeszedi a szemetet, kidobja, és visszaül az asztalhoz. Átveti a lábát
a padon, és közelebb húz magához. A homlokomnak dönti a homlokát,
mosolyog, majd hátrébb húzódik, és a fülem mögé simítja egy
tincsemet.
– Azt hiszem, médium vagyok. Tudtam, hogy jók leszünk együtt,
Clara.
– Nem vagy médium. Alig egy hete vagyunk együtt. Egy pillanat alatt
elromolhat.
– De nem fog. Jó előérzetem van.
– Ez csak vonzalom. Nem hatodik érzék.
– Szerinted ennyi az egész? Vonzalom?
– Mi más lenne? Alig ismerjük egymást.
– Kidobtam miattad egy fél szendvicset. Ez sokkal több mint puszta
vonzalom.
Nevetek, hogy nem adja fel.
– Igaz. Elég látványos gesztus volt. – Odahajolok, megcsókolom, de
mikor elhúzódnék, előrébb csúszik, nem akarja abbahagyni. Felé
fordulok, mélyebben csókolom.
Amúgy nem tenném ezt nyilvános helyen, de csak mi vagyunk itt.
Meglep, hogy egy ilyen szuper szendvicseket árusító helyen miért
nincsenek többen.
Miller végül elhúzódik, és a kamerára néz.
– Muszáj abbahagynunk. Kiskorú vagy, letartóztat-hatnak, ha pornó
lesz a vége.
Annyira imádom, hogy akkor is meg tud nevettetni, amikor nem
vagyok olyan hangulatban.

***

Mielőtt eljövünk, Miller vesz egy szendvicset a nagypapinak.

Odaadja neki, ahogy belépünk a nappaliba.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezi az öreg.
– Csakis.
A nagypapi arcára kiülő vigyorra elmosolyodok.
– Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc unokám?
– Én vagyok az egyetlen unokád – jegyzi meg Miller. Elveszi a
nagyapja poharát, és a konyhába megy, hogy megtöltse újra.
 – Ezért öröklöd te mindenemet.
Miller felnevet.
– Egy jó adag levegőt, mint tudjuk.
Az öreg felém fordul.
– Clara, ugye? – Kicsomagolja a szendvicset. Én leülök az egyik
zöld fotelbe, és bólintok.
– Meséltem már, hogy mikor Miller tizenöt volt, és az iskolában
voltunk… – Egy kéz kerüli meg a nagypapi székét, és kiragadja a
szendvicset a kezéből. Az öreg ránéz az üres tenyerére.
– Ez meg mi a fene volt? – fordul Millerhez.
Miller leül a másik zöld fotelbe, foglyul ejtve a nagyapja vacsoráját.
– Ígérd meg, hogy nem mondod el ezt a történetet, és akkor
visszaadom.
– Jaj, Miller – nyögök fel. – Már másodszor állítod le, amikor
elmesélné.
A nagypapi bocsánatkérőn néz rám.
– Ne haragudj, Clara, elmondanám, de ettél te már Macet?
Megértőn bólintok.
– Semmi gond. Majd átjövök egyik nap, ha Miller nincs itthon, és
akkor beszélgetünk.
Miller visszaadja a szendvicset.
– Clarával egy projekten kell dolgoznunk. A szobámban leszünk.
– Nem kell hazudnod – véli az öreg. – Én is voltam tizenhét éves.
– Nem hazudok – közli Miller. – Tényleg egy projekten kell
dolgoznunk.
– Ahogy gondolod.
Miller a szemét forgatva áll fel. Megragadja a kezem, felhúz.
– Bocsánatot kérek a nagyapám nevében.
– Miért? Tényleg hazudsz neki. Nincs semmiféle projekt.
Miller a fejét forgatja.
– De van. – Neheztelő pillantást vet a nagyapjára. – El vagytok tiltva
egymástól. Túlságosan hasonlítotok.
Az öreg mosolyog, ahogy kimegyünk a nappaliból. Ahogy
végigmegyünk a folyosón, belesek a fürdőbe. A pulton gyógyszeres
dobozok sorakoznak, és ahogy eszembe jut róluk, hogy a nagypapi
beteg, összeugrik a gyomrom.
Ahogy Miller szobájába érünk, megérzi, hogy elromlott a kedvem.
 – A nagypapira gondolsz?
Bólintok.
– Igen, ez nagyon rossz. – Lerúgja a cipőjét, és elheveredik az ágy
közepén, megpaskolja maga mellett a matracot. Én is lerúgom a cipőt,
és odabújok mellé, átkarolom.
– Mi volt ma az orvosnál?
Hátrasimítja a hajam, egészen a végéig húzza rajta az ujjait.
– Megbeszéltük, mire számíthatunk az elkövetkező pár hónapban.
Nem biztonságos, ha itt marad egyedül, amíg én iskolában vagyok,
úgyhogy hamarosan hospice-ba kerül. Ha ott lesz, akkor többnyire lesz
mellette segítség, ez megkönnyebbülés azért. Nem kell otthagynom az
iskolát.
Felkönyökölök.
– Tényleg ez volt az egyetlen lehetőség?
– Aha. Anyukám meghalt tízéves koromban, nagypapi az ő apja. Van
egy nagybátyám Kaliforniában, de onnan nem sokat tud tenni. A többi
rokon sokat látogat minket. Figyelnek rá, hogy meglegyen mindene. De
én vele élek tízéves korom óta, úgyhogy a felelősség nagyja az enyém.
Nem tudtam, hogy meghalt az anyukája.
– Sajnálom – rázom meg a fejem. – Ez nagyon sok ennyi idősen.
Miller az arcomra teszi a kezét.
– Te csak tizenhat vagy, és nézd, mit kellett átélned. Az élet kemény.
– A mellére húzza a fejem. – Nem akarok beszélni róla. Beszéljünk
másról!
Jó az illata. Most citromos.
– Mikor van a szülinapod? – kérdezem.
– December tizenötödikén. – Elhallgat egy pillanatra, mielőtt folytatja.
– Neked meg a jövő héten, ugye?
Bólintok, de közben szeretném elfelejteni. A születésnapomon
hagyományosan vacsorát szoktunk rendezni, de ez lesz az első apa és
Jenny néni nélkül. Nem akarok erre gondolni, témát váltok.
– Mi a kedvenc színed?
– Nincs. Mindet szeretem, a narancssárgát leszámítva.
– Miért? Én bírom a narancssárgát.
– Ne tedd. Rémes. Te melyik színt utálod?
– A narancssárgát.
– Most mondtad, hogy bírod.
 – De már kételkedem benne miattad, hogy talán van vele valami baj,
amit eddig nem tudtam.
– Nagyon sok baj van a narancssárgával – jelenti ki Miller. – Nem is
lehet rá rímet találni.
– A színt utálod, vagy a szót?
– Utálom mindkettőt.
– Történt valami, amitől megutáltad ennyire?
– Nem, magától jött, azt hiszem. Talán így születtem.
– És van olyan árnyalat, amit különösen utálsz?
– Utálom mindet – közli. – A narancssárga összes árnyalatát a
mangótól a korallig.
Felnevetek.
– Ez a leghülyébb beszélgetésem egész életemben.
– Igen, elég szarul megy ez nekünk. Talán inkább csókolózzunk.
Felemelem a fejem a mellkasáról, ránézek.
– Igyekezz, kezdem elfelejteni, miért is tetszel nekem.
Vigyorog, fölém gördül, a hajamat simogatva lustán mosolyog.
– Emlékeztesselek?
Bólintok. Még sosem ért össze ennyire a testünk. Már csókolóztunk
állva, csókolóztunk a kocsijában, csókolóztunk ülve. De még így az
ágyban sosem, hogy a két lábam között fekszik. Az ajkamra szorítja az
ajkát, de nem csókol meg. Megigazítja a párnát a fejem alatt, lerúgja a
takarót, közben épphogy hozzám ér.
– Ez eltart egy ideig – jegyzem meg.
– Azt akarom, hogy kényelmesen feküdj. – A szája a számnál,
megemeli kicsit a nyakamat, és kihúzza a hajam a fejem alól. A
vállamra teszi. – Készen állsz? – suttogja az ajkamra.
Nevetni kezdenék, de nem sikerül, mert Miller nyelve szétválasztja
az ajkam, és a majdnem nevetés helyett levegő után kapok. Most
másnak érzem, így, hogy felettem fekszik. Jobb. A csók is jó. Lassú
nyelvcsapások. Az ujjai végigsimítják a karomat. A kezem elindul felfelé
a hátán.
Érzem, ahogy megkeményedik a lábam között, egyszerre meglep és
magabiztossággal tölt el. A dereka köré fonom a lábam, enyhíteni
akarnám a sajgást, amit ott lent érzek, de csak rosszabb lesz. A csókja
elmélyül, hozzám simul, és egy nyögés tör fel a torkomon. Abbahagyja
egy pillanatra, mintha a hang tett volna vele valamit, de aztán az ajka
megint az ajkamon, még erősebb vággyal.
Felhúzom a pólóját hátul, érezni akarom a bőrt a tenyerem alatt.
Végigsimítom a hátát, eljutok a válla izmos ívéig.
Mielőtt észbe kaphatnék, már a pólóját rángatom, azt akarom, hogy
vegye le. Engedelmeskedik, három másodpercre hátrébb húzódik,
leveszi a felsőjét, és a padlóra dobja.
Ezután pár percig nem megyünk tovább, de nem is lépünk vissza. A
csókolózástól mindketten sajogva, vágyakozva lihegünk, és semmi
kedvünk a projekten dolgozni.
Miller végül legördül rólam, az oldalára fekszik, az ajka még az
ajkamon. Egy percig így csókolózunk. Ez nem annyira izgalmas, de azt
hiszem, pont ezért. Próbál lassítani valamit, amit talán nem is akart
elkezdeni.
Lehunyja a szemét, és végül abbahagyja a csókot, a homlokomnak
támasztja a homlokát. A mellkasomra teszi a kezét, ott hagyja, hogy
érezze, amint vadul ver a szívem a tenyere alatt. Mikor elhúzódik, és
kinyitja a szemét, lemosolyog rám.
– Tudod, mi a gáz még a narancssárgával?
– Mi? – nevetek.
– A celebek a narancssárga kockából posztoltak a Fyre fesztiválon.
És tudod, mi lett belőle.
– Igazad van. A narancssárga rémes.
A hátára fordul, a plafont bámulja. Egy pillanatig hallgat, a szívem
még mindig vadul ver.
– Szeretnéd abbahagyni? – kérdezi végül.
– Mit?
– A csókolózást.
Vállat vonok.
– Nem igazán. Élveztem.
– Nem tudtam eldönteni. Nem akartam túl gyorsan haladni, de
nagyon le akartam venni a pólódat. A melltartódat nem, csak a pólót.
– Rendben.
Felhúzza a szemöldökét.
– Tényleg?
– Igen.
– És narancssárga a melltartód?
 – Nem, fehér.
– Helyes. – Fölém gördül, és megint csókolni kezd.
Fölösleges mondani, hogy hozzá se kezdünk a projekthez, de Miller
hű marad az ígéretéhez, és meg sem próbálja levenni a melltartómat.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
Morgan

Az éjjeliszekrényen rezgő telefon hangjára ébredek. Kinézek az

ablakon, a nap még fel sem kelt teljesen.
Senki sem szokott ilyen korán telefonálni.
Felveszem a mobilom, Jonah nevét látom a kijelzőn. Leteszem az
éjjeliszekrényre, és visszafekszem a párnára.
Nem beszéltünk egy hete, amióta a majdnem-csók volt. Kétszer írt,
megkérdezte, hogy vagyok. Nem válaszoltam egyszer sem.
Nehéz, mert nem akarok kapcsolatban lenni vele, ugyanakkor Elijah-
val szeretnék lenni. Elég szívás, hogy Jonah és Elijah egy csomagban
jár.
Abban bízom, hogy ki tudunk találni valami láthatási ütemtervet.
Jobb lenne, ha nem kellene átmennünk egymáshoz, hogy Elijah-t
átadjuk. Talán Uberrel utaztathatnánk.
Erre a gondolatra felnevetek. Hogy Uberrel küldözgessünk egy
babát. Vajon korhatáros az Uber-használat?
Megpittyen a telefonom. SMS. Megint az éjjeliszekrény felé nyúlok,
és az arcom elé húzom a mobilt.
Felülök, mikor meglátom, hányszor keresett Jonah, és hány üzenetet
írt.
Ledobom a paplant, és felállok, sietve nyomom meg a kijelzőn a
hívás gombot. Az első csengetésre felveszi.
– Morgan?
– Elijah jól van?
Jonah megkönnyebbülten felsóhajt a hangomat hallva.
– Ne haragudj, hogy zavarlak, de egész éjjel fent volt, belázasodott,
nem vihetem be a bölcsibe. És ma nem tudok itthon maradni, országos
felmérés lesz az elsősöknek, és ha vége a tanításnak, még el kell
mennem két megbeszélésre…
– Természetesen. – A mellemre szorítom a kezem. A szívem vadul
ver. Azt gondoltam, nagyobb a baj. – Hát persze. Hozd át!
Jonah hangja ellágyul, már nem hallom rajta annyira a pánikot.
– Nem tudok érte menni hat előtt.
– Nem gond. Hiányzik nekem.
 Ezután húsz percet a konyhában töltök, főzök. Jonah olyan
stresszesnek tűnt a telefonban, és ha Elijah egész éjjel ébren volt
lázasan, akkor Jonah-nak ma szüksége lesz némi energiára. Ezt Chris
kedvéért is megtettem régen: burritót készítettem és elcsomagoltam,
ezt vitte magával a legzsúfoltabb napokon.
Valamiféle bocsánatkérés is Jonah-tól ez a reggeli. Úgy érzem, túl
kemény voltam vele múlt héten. Talán túl kemény voltam vele már
azóta, hogy visszatért az életünkbe. Akárhogy is, a burrito segít ezen.
Abban is bízom, hogy ez egy lépés előre. Talán kitalálhatunk valami
olyan megoldást, amivel Elijah az életem fontos része lehet, és Jonah-
val tényleg barátok lehetünk. Azóta a legtöbb éjjel nem aludtam, azon
gondolkodtam, amit a ház előtt mondott nekem, és hogy miért
befolyásolta ennyire a neheztelést, amit mindvégig éreztem iránta. Azt
is megállapítom egyik éjjel, hogy múltbéli érzelmekről beszélt végig.
Akkor még tinédzserek voltunk. Mások. Azt nem állította Jonah, hogy
még mindig így gondolna rám. Egyszerűen elmondta, mit érzett régen.
Már pár hónapja, hogy visszatért közénk, és azon a majdnem-csókon
kívül semmi sem utalt arra, hogy vonzódna még hozzám, úgyhogy
bármit gondolt is, hogy érzett irántam kamaszkorunkban, nyilván már
elmúlt az eltelt évek alatt. Különben nem feküdt volna le Jennyvel,
amikor tavaly összefutottak. És nem költözött volna össze vele, nem
akartak volna összeházasodni.
Ezért remélem, hogy barátok lehetünk.

***

Épp egy zacskóba pakolom a burritókat, mikor kopognak.

Beengedem Jonah-t, de egy pillanatra megállok, ahogy meglátom. Ma
kiöltözött. Fekete, hosszú ujjú inget vett feketeezüst csíkos
nyakkendővel. Megborotválkozott, és végre levágatta a haját.
Fiatalabbnak néz ki. Épp megjegyezném, milyen jól fest ma, de aztán
meggondolom magam.
Elijah nyüglődik az autósülésben, kikötöm és kiveszem. Meleg,
ahogy a mellemre ölelem.
– Szegény kicsikém. – Zaklatottnak tűnik a gyerek. – Adsz neki
valami orvosságot?
Jonah bólint, és elővesz egypár üveg gyógyszert a
pelenkázótáskából.
 – Elvittem éjfél körül az ügyeletre. Ezeket adták, azt mondták,
négyóránként adjak be neki egyet, mindig másikat. – Felemeli az egyik
üveget. – Meg ebből kapjon egyet kétóránként. – Leteszi a táskát. –
Raktam be takarókat és plusz ruhát. Kellhet ma.
– Elvitted az ügyeletre? Aludtál egyáltalán?
Mintha ezzel eszébe juttatnám, milyen fáradt, Jonah ásít egyet, a
tenyerével takarva el a száját. Megrázza a fejét.
– Nem lesz gond. Még talán van időm beugrani a Starbucksba.
– Kinyitja az ajtót, és kifelé indul.
– Várj! – Kimegyek a konyhában, felmarkolom a burritós zacskót, és
visszarohanok Jonah-hoz, mielőtt lelépne. – Ezt neked csináltam.
Reggeli burrito. Úgy tűnik, hosszú napod lesz.
Jonah rám néz, és lágy, hálás tekintettel veszi el a zacskót.
– Köszönöm. – Kicsit meglepett a hangja, próbálok nem örülni
ennek, de mégis örülök. Jó érzés, hogy valami kedveset tettem érte.
Olyan undok voltam vele sokáig.
– Megírom majd, hogy van Elijah. De ne aggódj, vigyázok rá, jó
kezekben lesz.
Jonah elmosolyodik.
– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem. Akkor este!
Ahogy elmegy, Clara fordul be a folyosóra, iskolai egyenruhában.
Ahogy meglátja Elijah-t a karomban, felragyog, és érte nyúl.
– Add ide!
Odaadom neki a babát.
– Beteg. Ne puszilgasd, elkaphatod.
Clara a mellére húzza Elijah-t, és akkor is egy puszit nyom a
homlokára.
– A beteg babáknak a lehető legtöbb puszi jár.
Igaza van. Mikor Clara kicsi volt, minél betegebb volt, annál többet
dajkáltam és puszilgattam, azt akartam, hogy múljon el mielőbb minden
fájdalma. Istenem, de hiányzik ez.
De biztos vagyok benne, hogy valamikor, nemsokára ezeket a
napokat sírom vissza.
Úgy érzem, Clarával idén képtelen páros vagyunk, de tudom,
mennyire fog ez hiányozni, ha majd elköltözik, és a saját életét éli.
Minden hiányozni fog: a veszekedések, amikor nem szóltunk
egymáshoz, a büntetések, a lázadásai.
 – Miért nézel így rám? – kérdezi.
Mosolygok és megölelem. Elijah-t tartja a karjában, nem
viszonozhatja az ölelést, de az is elég, hogy nem húzódik el. Nyomok
egy puszit oldalt a fejére.
– Szeretlek.
Mikor hátrébb lépek, óvatos arckifejezéssel néz rám, de aztán
elmosolyodik.
– Én is téged, anya.
Leül a kanapéra Elijah-val.
– Csináltam reggelire burritót. Az asztalon van.
Clara kihúzza magát.
– Baconös vagy kolbászos?
– Mindkettő.
– Ez az! – suttogja. Aztán Elijah-hoz beszél. – Imádlak, kishaver, de
vár a reggelim.

***

Küldök egy üzenetet Jonah-nak, megírom, hogy Elijah láza lement

kicsit. Délben válaszol.
Jonah: Alszik valamit egyáltalán?
Én: Nem nagyon. Nyilván majd elalszik, ha leesik a láza.
Jonah: Remélem, megvárja, hogy én is bealhassak vele. Őrült hosszú nap ez, és még
csak dél van. A reggeli csodálatos volt. Köszönöm.
Én: Feltettem vacsorára húst. Sok lesz nekünk Clarával, vihetsz belőle haza, amikor jössz
Elijah-ért.
Jonah: Szuper. Köszönöm ezt is.

Két órával később Jonah megint ír.

Jonah: Alszik már?
Én: Szundikált negyedórát. Még lázas, de már nem olyan nyűgös.
Negyedóra múlva Clara ír.
Clara: Millerrel egy projekten kell dolgoznunk iskola után. A Starbucksban leszünk.
Én: Milyen projekten? Most hallok erről először.
Clara: Jonah rakott össze minket egy versenyre, amit az egyetem hirdetett.
Kevesebb mint négy hónapunk van rá.

Írok Jonah-nak.
Én: Tényleg összeraktad Clarát és Miller Adamst egy filmes projektre?
Jonah: Igen. Baj’?
 Én: Azt gondolom, hogy igen, több szempontból is, hiszen ez a fiú adott neki először
kábítószert. És Chris már megmondta Clarának, hogy ne lógjon vele.
Jonah: Miller nem olyan rossz, mint amilyennek gondolod. Chris nem is ismerte őt, nem
számít a véleménye.
Én: Én magam alkottam véleményt a srácról. Rábeszélte Clarát, hogy lépjen le az apja
temetéséről. Füvet adott neki. És az iskolától kapott üzenet szerint mindketten büntetést
kaptak múlt héten nyilvános fizikai érintkezés miatt. Clara semmi ilyesmit nem csinált
soha, amíg ez a fiú nem volt a képben. És még ha nem is vagyok biztos benne, hogy
Miller az oka, jobban szeretném, ha olyannal lenne, aki lebeszéli az ilyesmiről, nem pedig
bátorítja az ilyen viselkedést. Jonah: Nem hiszem, hogy létezne ilyen srác.
Én: Most ettől nem lett jobb.

Várom a választ, de nem kapok.

***

A délután hátralévő részében próbálom ébren tartani Elijah-t, hogy

éjszaka aludjon inkább Jonah-nak, de ahogy elüti az óra a hatot, már
nincs erre semmi remény. Elijah apró teste elernyed a karomban,
mélyen alszik, ahogy beteszem a kiságyba. Végre lement a láza pár
órával ezelőtt, azt hiszem, túl van a nehezén, de valószínű, pár óra
alvás után Elijah egész éjjel ébren lesz Jonah-nak. Talán fel kellene
ajánlanom, hogy hagyja itt, és pihenje ki magát.
Előveszem a telefonom, hogy megírjam neki, mikor kopognak.
Lenézek Elijah-ra, meg sem rezzen a zörejre. Kinyitom az ajtót.
– Most aludt el – suttogom.
Jonah-n már nincs nyakkendő. A felső két gombot kigombolta az
ingén, a haja kócosabb, mint reggel. Még jobban néz ki, bár látszik,
milyen kimerült. Miért gondolok ilyeneket?
Intek neki, hogy jöjjön ki a konyhába, hogy elkészítsem a vacsoráját,
és el tudja vinni. Előveszek egy műanyag dobozt a szekrényből.
– Vacsoráztál már? – kérdezi Jonah.
– Még nem.
– Akkor itt eszem – közli, és kinyitja a mellettem lévő szekrényt, ahol
a tányérokat tartom. Elővesz kettőt. Visszateszem a dobozt, és tálalok
neki.
Ez jó. Laza. Barátok, akik együtt vacsoráznak.
Mindketten szedünk magunknak, és az asztalhoz ülünk. Normális,
hogy ketten együtt vacsoráznak, de Jonah-val mi sosem ettünk együtt
Chris és Jenny nélkül. Ez a része nem stimmel. Mintha hatalmas,
tátongó lyukak szívnák ki a jó hangulatot a vacsorából.
 – Nagyon finom – tesz Jonah egy újabb falatot a szájába. – A burrito
is az volt.
– Kösz.
– Minden ilyen jó, amit főzöl?
Magabiztosan bólintok.
– Remekül főzök. Chris nem is szeretett étterembe járni, azt mondta,
össze sem lehet hasonlítani azzal, amit itthon kap.
– Hogyhogy nem hízott el? – rázza meg a fejét Jonah. – Én kövér
lennék, ha mindennap ezt enném.
– Naponta kétszer edzett. Tudod jól.
Fura úgy beszélni Chrisről, mintha nem utálnám, de jó is. Végül is a
jó dolgokra szeretnék emlékezni, a rosszak árnyéka nélkül. Sok jó
közös emlékünk van.
– Hol van Clara?
Jonah-ra mutatok a villával.
– Azzal a fiúval. A te hibád.
Felnevet.
– Még mindig az egyik kedvenc tanítványom. És nem érdekel, mit
gondolsz róla.
– És Clara milyen az iskolában?
– Szuper – feleli.
– Nem, most komolyan. Ne azt mondd, amit hallani szeretnék. Tudni
akarom, hogy milyen, ha nincs a közelemben.
Jonah egy pillanatig némán néz rám.
– Jó, Morgan. Tényleg jó. Mindig időben beadja a leckéit. Jó
jegyeket kap. Aktív az órákon. És vicces is, szeretem azt a gúnyos
humorát. – Elmosolyodik. – Ezt tőled örökölte.
– Ilyen voltam én is ennyi idősen.
– Ilyen vagy most is. Nem változtál.
Fél szívvel felnevetek.
– Hogyne.
Kicsit túl komolyan néz rám.
– Tényleg nem. Egyáltalán semmit.
Lenézek a tányéromra, és szórakozottan turkálom az ételt.
– Nem tudom, ez bók-e. Elég szánalmas, hogy ugyanaz vagyok,
mint tizenhét évesen. Nem lettem tanultabb, nincs
munkatapasztalatom, nincs semmi, amit beírhatnék az életrajzomba.
 Jonah egy pillanatig csak néz rám, aztán a tányérjára, és felszúr egy
répát a villára.
– Nem az életrajzodról beszéltem. Hanem minden másról. A
humorodról, a szenvedélyességedről, a higgadtságodról, a
magabiztosságodról, a fegyelmezett-ségedről. – Lélegzetvételnyi
szünet után folytatja. – A mosolyodról. – A szájába teszi a falatot.
Lenézek, teljesen lefagy az említett mosoly az arcomról, mert
tudtam, éreztem. Mindezt, amit elmondott. Minden egyes bók mintha
kés lenne a szívembe. Felsóhajtok. Elment az étvágyam. Felállok, és a
szemetesbe borítom a tányéromról a maradékot.
Leöblítem a tányért. A mellem összeszorul, a kezem remeg. Nem
tetszik nekem, hogy így reagál a testem a jelenlétére, de a barátok nem
mondanak ilyeneket egymásnak olyan tekintettel, mint amilyen most
Jonah-é.
Érez valamit irántam.
Nem tudom, hogyan emésszem ezt meg, mert olyan rengeteg
kérdést vet fel bennem. Jonah odahozza az üres tányérját a csaphoz,
elöblíti. Én hátrateszem a kezem, a pultot markolom, a mosogatóba
bámulok.
Jonah mellettem áll, engem néz.
Nem bírok ránézni. Zavarban vagyok, hogy bármit is érzek épp most,
pedig érzek, és ez még inkább összezavar. Féltékeny vagyok. Mindig is
ott volt ez az érzés, csak sosem ismertem el. De ott van a féltékenység,
harsányan, és muszáj szembenéznem vele.
– Miért feküdtél le tavaly Jennyvel? – Ahogy kimondom, már meg is
bánom. De azóta, hogy Jenny hazajött Jonah apjának a temetéséről, és
elmesélte, hogy egyéjszakás kalandba bonyolódott vele, tele vagyok
méreggel. Valahogy mintha Jonah elárult volna engem, még akkor is,
ha nem volt az enyém.
Jonah közelebb lép. Nem olyan közel, hogy egymáshoz érjünk, de
ahhoz eléggé, hogy úgy hasson rám, mintha hozzám érne.
– Nem tudom. Talán mert Jenny ott volt – feleli halkan. – Vagy talán
mert te meg nem voltál.
Elkapom a tekintetem.
– Nem feküdtem volna le veled, ha erre gondolsz.
– Nem erre gondolok. Szomorú voltam, mert meghalt az apám, és te
nem voltál ott. Bár nem tartottuk a kapcsolatot, tudtál a temetésről,
hiszen Jenny eljött. – Felsóhajt, hallom a megbánást. – Talán azt
hittem, ez majd fáj neked.
– Rémes ezért lefeküdni valakivel.
Minden meggyőződés nélkül felnevet.
– Igen. De nem várom el, hogy megértsd. Sosem próbáltad, milyen
lehet az én helyemben. Nem kellett ott állnod az oldalvonalon, és
végignézni, ahogy a lány, akit szeretsz, felépíti az életét a legjobb
barátoddal.
Erre már nem kapok levegőt.
Most Jonah fordul el.
– A féltékenység miatt sok szarságot csinál az ember, Morgan. –
Kiegyenesedik, érzi, hogy már nem látják szívesen itt. – Mennem kell.
– Igen – felelem, a hangom reszelős és rekedt. – Menned kell.
Bólint, csalódottan, hogy egyetértek vele. Kétszer a hűtőre csap
nyitott tenyérrel, és kimegy a konyhából.
Mikor már nem vagyunk egy szobában, megtöltöm a tüdőm
levegővel. A jelenléte még ott lebeg mindenhol, ahogy összeszedi
Elijah holmiját. Mielőtt kivenné a babát a kiságyból, megáll, átjön a
konyhába. Az ajtóban lecövekel, vállán a pelenkázótáskával.
– Kölcsönös volt?
Kicsit megrázom a fejem, elárulva, hogy mennyire összezavarodtam.
– Nem tudom, mire gondolsz.
– Ahogy irántad éreztem. Sosem tudtam. Néha azt hittem, te is így
érzel, de azzal is tisztában voltam, hogy sosem vallanád be, Jenny
miatt. De… tudnom kell. Te is azt érezted, amit én?
Megint kalapálnak a mellkasomban. Sosem beszélt velem nyíltan,
nem számítottam erre. Nehéz beismerni valamit hangosan, amit még
csak az imént vallottál be magadnak.
Jonah a földre ejti a táskát, és átvág a konyhán. Meg sem áll, míg a
teste és az ajka az enyémre tapad.
Sokként éri az egész testemet. Megmarkolom magam mögött a
pultot, ahogy ő egyre erősebben szorítja az arcom. Olyan intenzív az
érzés, hogy attól tartok, mindjárt a padlóra roskadok.
A mellére nyomom a tenyerem, készen arra, hogy eltoljam
magamtól, de ehelyett az ingébe markolok két kézzel, és közelebb
húzom magamhoz.
 Mikor szétnyílik az ajka, és megérzem a nyelvét a nyelvemen, az
egész testem megremeg. Olyan sok ez így hirtelen. Ébredés és halál
egyszerre. Felismerés, hogy egész életemben a nem megfelelő férfi
csókolt.
Jonah választ kap a kérdésére abból, ahogy reagálok. Igen,
határozottan kölcsönösek az érzések. Mindig is azok voltak, bármennyi
tagadást lapátoltam is a vonzalomra.
A testem úgy simul a testéhez, mintha attól tartanék, közénk
ékelődhet valami, ha elengedem.
És akkor sajnos ez meg is történik.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Clara

– Anya?
Ezt az egyetlenegy szót bírom csak kinyögni, de ez elég is, hogy
azonnal egy méterre rebbenjenek egymástól. Anya elfordul tőlem.
Jonah a lába elé bámul.
Én hitetlenkedve meredek rájuk.
Megrázom a fejem, próbálom meggyőzni magam, hogy nem is ezt
látom. Anya… csókolózik a halott húga vőlegényével. Az anyám a
halott férje legjobb barátjával smárol.
Ellépek a konyha elől, mintha megfertőzte volna az árulás a
helyiséget, és attól tartanék, hogy elkapom. Anya levegőt vesz, és
felém fordul, könnyek csillognak a szemében.
– Clara.
Nem adok esélyt neki a magyarázkodásra. Igazából nem akarom
tudni, mi történt. A szobámba rohanok, mielőtt még elkaphatnának,
mert egyedül kell lennem. Becsapom az ajtót, és bezárom, a biztonság
kedvéért odahúzom elé az éjjeliszekrényemet.
– Clara, nyisd ki az ajtót! – mondja anya, könnyes hangja fojtott az
ajtó mögött, aztán kopog.
– Clara! – szólal meg Jonah. – Kérlek. Nyisd ki!
– Hagyjatok békén!
Anya sír. Hallom, hogy Jonah bocsánatot kér, de olyan halkan, hogy
nyilván nem tőlem. Hanem anyától.
– Csak menj el! – hallom anya hangját. Jonah léptei távolodnak a
folyosón.
Megint bekopog.
– Clara, kérlek, nyisd ki az ajtót! Nem érted. Ez… nyisd már ki!
Lekapcsolom a lámpát.
– Lefekszem. Nem akarok beszélni veled ma este. Menj. El. – Az
ágyra roskadok. Végre abbamarad a kopogás. Alig két perccel később
hallom, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.
Anya többször is megpróbál rávenni, hogy nyissam ki, de az
oldalamra gördülök, és nem veszek tudomást róla, a fülemre szorítom a
párnát. Pár percig próbálok egyenletesen lélegezni, és elengedem a
párnát. A kopogás abbamaradt, ezúttal remélhetőleg végleg. Hallom,
hogy csukódik anya szobájának az ajtaja a folyosó túlsó végén, azaz
reggelig van rá időm, hogy lebeszéljem magam a meggyilkolásáról.
Feltápászkodok az ágyról. Fel-alá járkálok a szobában, a bőröm
bizsereg a haragtól. Hogy tehette ezt anya? Alig két hónapja haltak
csak meg.
Belém hasít egy gondolat, amitől majdnem az ágyra zuhanok. Vajon
mióta csinálja ezt?
Végiggondolom az elmúlt pár hetet. Jonah olyan sokszor volt itt,
mióta apa és Jenny néni meghalt. Teljesen új perspektívát kapnak az
emlékeim… Az az éjszaka, mikor későn értem haza, és ők kint voltak a
sötétben, vagy amikor Jonah átjött megjavítani az ajtót, az ürügy, amire
szüksége volt, hogy másnap is visszajöjjön, hogy befejezze. Amikor
együtt mentek el itthonról, és mikor megnéztem az applikáción, láttam,
hogy anya telefonja a Langford Hotelnél van.
Alig egy héttel azután, hogy meghaltak.
Azt hiszem, mindjárt elhányom magam.
Mióta tarthat ez a viszony?
Olyan ostobának érzem magam. Jonah mindig kérdezősködik
anyáról az órákon – úgy tesz, mintha aggódna.
Elijah tényleg belázasodott ma reggel? Basszus, Jonah valószínűleg
itt aludt múlt éjjel, csak fogalmam sem volt róla, mert ki sem jöttem a
szobámból. Ez megmagyarázná, hogy került ide ilyen korán. És miért
állt neki anya a reggelikészítésnek először apa halála óta.
Remélem, hogy apa ezt nem tudta. Egész végig bűntudatom volt,
amiért szerepem lehetett abban, hogy ilyen sok ember élete kisiklott, de
anya meg Jonah mindenki életét tönkreteszik a baleset óta!
Hogy tehette ezt anya Jennyvel? Nincs testvérem, de milyen ember
az, aki ilyet tesz a saját húsával és vérével?
Annyira utálom. Annyira, hogy az is rendben lenne, ha soha többé
nem beszélnék vele. Annyira, hogy az ágyam szélén ülve
végiggondolom, hogy állhatok bosszút mindazért, amit a családunk
ellen elkövetett.
A lázadás minden formája megvolt. Drog, iskolai büntetés,
hazudozás, késés. Már csak egyetlenegy maradt, amivel bánthatnám:
ha lefeküdnék Millerrel. Anya mindig is könyörgött nekem, hogy várjam
meg legalább, amíg tizennyolc leszek, amit amúgy sem tennék meg, de
ha megtudná, hogy tizenhat évesen elvesztettem a szüzességem,
ráadásul Miller Adamsszel, az a padlóra küldené.
Az ébresztőórára nézek. Még nincs nyolc sem. Még mindig van négy
órám, hogy megcsináljam a holnapi szülinapom előtt. És amúgy is
Millerre van most szükségem. A jelenléte olyan megnyugtató, és most
ez jól jönne.
Felkapom a telefonom, és Millert hívom.
– Szia! – veszi fel rögtön. – Mi újság?
– Mikor végzel ma?
– Még bent vagyok vagy fél órát. De ideugorhatsz egy jóéjtpuszira,
még belefér neked, hazaérsz időben.
– Nem jössz át hozzánk, ha végeztél?
– Hozzád? – Elhallgat, majd megkérdezi: – Biztos vagy ebben?
– Igen, de a szobám ablakán gyere be.
– Ó, titokban beosonok? – Hallom a hangján, hogy vigyorog. –
Rendben, de még sosem voltam nálatok. Nem tudom, melyik a te
ablakod.
– Az első jobbra.
– Ha szemben állok?
– Igen. És… hozz óvszert!
Pár hosszú másodpercig hallgat.
– Biztos?
– Igen.
– De. Clara, nem muszáj most.
– Megígérted, hogy nem fogsz lebeszélni róla.
– Nem tudtam, hogy ez ígéret volt. Azt feltételeztem, hogy még sok
idő, mire.
– Meggondoltam magam. Nem akarok várni a bálig.
Megint hallgat.
– Rendben – mondja végül. – Ott vagyok egy órán belül.
Bekapcsolom a rádiót, hogy az elnyomja, ha zajongunk Millerrel.
Meggyújtok két gyertyát, egyet leteszek az ágy mellé, egyet meg az
ablakhoz, hogy betaláljon a sötétben. Lezuhanyozok, amíg várok rá.
Próbálom elsírni az összes könnyemet, még mielőtt ideérne. Meglepő,
de nem sírok sokat. Túl mérges vagyok hozzá, azt hiszem. Nem is
tudtam, hogy képes vagyok ekkora haragra, de úgy tűnik, igen, sőt,
talán még többnek is lenne hely. Ki tudja. Gondolom, majd kiderül, mire
vagyok képes, ha majd holnap szembe kell néznem anyával.
Kijövök a zuhany alól, és magamra tekerek egy törülközőt.
Megszárítom a hajam kicsit, hogy ne csöpögjön. Felkenek egy kis
szempillaspirált, és megcsipkedem az arcom, mert tudom, hogy sápadt
vagyok. Ha az ember megtudja, hogy az anyja nem az, akinek
gondolta, könnyen belesápad.
Épp szájfényt keresek, mikor halk kopogást hallok az ablakon. A
szekrényhez rohanok, hogy magamra kapjak valamit, de aztán
eszembe jut, miért is jön ide Miller. Hogy levetkőztessen. A törülköző
pont jó lesz.
Kinyitom a szobám ablakát, amíg Miller leszedi a szúnyoghálót.
Mikor bemászik, körbenéz a szobában, mielőtt végigmérne engem is.
Mikor végre rám néz, látom, ahogy felfogja. Biztos vagyok benne, hogy
mindeddig nem hitte, hogy komolyan ma el akarom veszíteni a
szüzességemet. De most, hogy itt állok előtte egy szál törülközőben,
reagál a teste.
Az öklébe harap, és megremeg, ahogy tetőtől talpig méreget.
– Azt a kurva… Clara…
Nevetnék, de még mindig túl dühös vagyok, és nem akarom, hogy
megérezze ezt. Elég hosszú időre félre kell ezt tennem, hogy
végigcsináljam.
Miller a tenyerébe fogja az arcomat.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Hála istennek,
suttog. Az hiányzik a legkevésbé, hogy anya az életemnek ezt a részét
is tönkretegye.
– Igen – bólintok.
– És anyukád? Ő hol van?
– A szobájában. Az ajtóm is be van zárva. Csendesek leszünk. És
zenét is tettem fel, hogy ne halljon minket.
Miller bólint, de idegesnek tűnik. Nem számítottam erre.
– Bocs, hogy folyton ezt kérdezem, de biztos vagy benne? Nem
vártam, hogy egyhamar megtörténjen…
– A párok hetven százaléka szexel az első randin. Szerintem igazán
türelmesek voltunk.
Miller csendben felnevet.
 – Tényleg összehoztál némi hamis statisztikát, hogy ledumáld rólam
a gatyámat?
– Sikerül?
Lehúzza a pólóját, a padlóra ejti.
– Működne anélkül is. – Megcsókol. Test a testhez csók, a lábunk, a
törzsünk, a karunk is összetapad, olyan szorosan, hogy a levegő sem
bújhatna közéjük. Eltol az ágyig, de megáll, mielőtt a lábam a matracot
érné.
A csókjától valóságos lett ez az egész. Előtte, mikor a méreg tüzelt a
tettekre, úgy éreztem, hogy valószínűleg úgysem történik majd meg. De
most, hogy Miller itt van, a pólója a padlón, rajtam csak egy törülköző
van, és arra készülünk, hogy az ágyamra feküdjünk, az egész nagyon
is valóságossá válik. Le fogok feküdni Miller Adamsszel.
Készen állok rá. Azt hiszem.
Ha anya tudná, mi történik alig néhány méterre a szobájától,
kikészülne.
Igen. Nagyon is készen állok rá.
A méreg rávesz, hogy ledobjam a törülközőt. Miller levegő után kap,
és a plafonra néz. Nem értem, miért a mennyezetet bámulja, és nem
engem.
– Hé, itt vagyok.
A keze a csípőmre csúszik, ott hagyja, még mindig felfelé néz.
– Tudom. Csak… Azt hiszem, hozzászoktam, hogy a szex olyan,
mint a baseball. Tudod, sok pontot kell dobni, mielőtt hazafuthatsz.
Most meg mintha csalnék.
Erre elnevetem magam.
– Megcsináltad. Ez a te éjszakád.
Végre leengedi a fejét, de csak az arcomat nézi.
– Gyere a paplan alá!
Vigyorogva bemászok, ő meg végig próbál nem nézni rám.
Ő is bebújna mellém, de megállítom.
– Előbb vedd le a nadrágodat!
Elbillenti a fejét.
– Miért sietünk ennyire?
– Csak. Nem akarom meggondolni magam.
– Talán ez annak a jele, hogy nem állsz készen rá.
– De készen állok. Nagyon is.
 Egy pillanatig az arcomat nézi, mintha azt kutatná, hazudok-e neki.
Megfeledkezett róla, milyen remek színésznő vagyok. Végül feláll,
kigombolja a nadrágját, és lerúgja. Ananászos alsógatya van rajta.
– Szexi.
Elvigyorodik.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog.
Felemelem a takarót, ő bebújik az ágyba, de aztán feltartja egy ujját.
– Pillanat! – Megfordul, a padlón heverő farmerjáért nyúl. Ahogy
visszafordul, négy óvszert nyújt elém, mintha nekem kellene
választanom. – A sarkon vettem a Valeróban. Gyümölcsösek.
– De miért kell ízesíteni? Az óvszer ehető?
Erre a kérdésre elneveti magát.
– Nem, csak… – Egyszerre elpirul. – Tudod. Ha a szádba akarnád
venni.
Elvörösödök a válaszára. A kérdésem elárulta, milyen tapasztalatlan
vagyok. Akkor jutottam még a legtovább egy sráccal, mikor Miller
levette a pólómat, és egy órát csókolóztunk az ágyán.
Kiveszem a narancsos óvszert a kezéből, és leteszem az
éjjeliszekrényre.
– A narancsosat ne. Elrontana mindent. El sem hiszem, hogy ilyet
hoztál ide.
Felnevet.
– Bocs. Egy automatából vettem, nem választhattam, mit adjon ki. –
Miller fogja a maradék három óvszert, és letesz még kettőt a narancsos
mellé. Majd megint felém fordul, egy karjával a paplan alá nyúl, és
magához húz.
Megijeszt. Ahogy a bőrét a bőrömön érzem. Hogy tudom, csak a
bokszer választja el a testünket.
Egyik lábát átemeli rajtam, és én érzem a lelkem mélyén a
szomorúságot, amiért elsiettem, hiszen olyan szép volt, amikor nála
csókolóztunk. De ez most más. Most nem érzem olyan közel
magamhoz, annyi lépés kimaradt, és én tudom ezt, de úgy érzem, már
túl messzire mentem, hogy visszakozzak. A nyakába fúrom az arcom,
mert nem akarom, hogy rám nézzen. Félek, mit láthatna meg a
szememben.
– Még nem kell feltennem – suttogja. – Csinálhatunk mást.
Mármint… igazából még sosem fogtam meg a melledet.
 Megmarkolom a kezét, és a hasamra húzom, majd fel a mellemre.
Felnyög, és most ő temeti az arcát a nyakamba.
– Essünk túl a nehezén, jó? Aztán csinálhatunk mást – suttogom.
Miller bólint, hátrébb húzódik, gyengéden megcsókol. Érzem, ahogy
leveszi a bokszert, aztán megint megcsókol. Elhúzódik az ajkamtól,
felteszi az óvszert, de az ajka az ajkamnál marad. Érzem a lehelete
gyors hullámait.
Mikor fölém gördül, és lenéz, olyan sok mindent látok a szemében.
Vágy, elismerés, csodálat. Én is érezni akarom mindazt, amit ő érez,
miközben először vagyunk együtt, de én csak elárulva érzem magam.
Becsapva. Ostobának.
– Nyugi – mondja –, lazulj el. Kevésbé fáj, ha nem feszülsz meg.
Próbálok lazítani, de nehéz, mert egyre csak az jár a fejemben, hogy
mennyire sajnálom Jennyt. És apát. És most először remélem, hogy
nem létezik túlvilág. Legalábbis nem
olyan, ahonnan Jenny és apa láthatná, hogy gyászolja őket anya és
a kis Jonah.
Miller ajka az enyémre tapad, és én hálás vagyok, hogy eltereli a
figyelmem. Aztán még valami más is. Fájdalmat és nyomást érzek a
lábam között, ahogy kezd belém nyomulni, aztán még mélyebb
fájdalmat, és kiszökik a levegő Miller száján.
Megremegek. Ő megáll, és gyengéden csókot nyom a szám sarkára.
– Jól vagy?
Bólintok.
Megint megcsókol, ezúttal, ahogy felém nyomul, érzem, hogy
megtörténik. Egyértelműen érzem, mintha lenne bennem valami, ami
távol tart minket, de aztán már nincs ott, és Miller mozog bennem, és
én elveszítem a szüzességem.
Egyszerre különleges és nem az.
Fájdalmas és nem.
Bánom és nem bánom.
Mozdulatlanul fekszem, a kezem Miller hátán, a lábam a lába körül.
Jó érzés, hogy hozzám ér, de abban nem vagyok biztos, hogy tetszik-e
nekem ez az egész. Nincs itt a szívem, úgyhogy a testem is csak
nehezen vesz részt benne. Miller gyengéd és kedves, és őrületesen
szexi hangokat ad ki, de én nem érzem a lelkemben, mert az csurig tele
nehezteléssel, nem fér bele semmi sem abból, ami itt történik.
 Egyik felem azt kívánja, bár vártam volna. De akkor is Miller lett
volna az. Változtatott volna a lényegen, ha még elhúzzuk pár hónapig?
Valószínűleg.
Rendben, mindkét felem azt kívánja, bár vártam volna. Rosszul
érzem magam, hogy siettettem. Hogy a harag erre a nyers döntésre
sarkallt. De Miller mintha élvezné, legalább ennyi.
Talán azért nem érzem úgy magam, ahogy kellene ebben a
pillanatban, mert ma megtudtam, hogy a szerelem mindenféle
ocsmánysággal és árulással teli is lehet, és nem akarok ebből semmit.
Amit, azt hiszem, Miller iránt érzek, valószínűleg ugyanaz, mint amit
Jenny érzett Jonah iránt, vagy anya apa iránt, és tessék, hova jutottak.
Miller ajka a nyakamra tapad. Egyik kezével a combomba markol,
tetszik ez a testhelyzet. Talán legközelebb, ha megint így leszünk,
kevésbé fog fájni, fizikailag és érzelmileg egyaránt. Talán majd akkor
értékelem, mennyire élvezi. Talán én magam is élvezni fogom.
De most épp nem élvezem. A gondolataim egyre visszatérnek arra,
amit tettek, és az elég, hogy ne higgyek abban, amit Millerrel érzünk
egymás iránt. Elszomorodok. Fáj, mert annyira hinni akarok bennünk
Millerrel. Hinni akarok abban, ahogy rám néz, de láttam, ahogy anya így
nézett apára, és jelentett-e az bármit is? El akarom hinni, mikor Miller
azt mondja, sosem vágyott még úgy senkire, mint rám, de vajon meddig
lesz ez igaz? Amíg rám un, és talál egy lányt, akit jobban akar? Hála
istennek, nincs nővérem, akibe beleszerethetne.
Közelebb húzom, el akarom rejteni a bőrébe az arcom.
Utálom, hogy ilyesmiket gondolok, főleg most, de Miller az egyetlen
az életemben, aki boldogságot hoz, amióta meghaltak, és félek, hogy
anya és Jonah ezt is tönkretette. Nemcsak őket kérdőjelezem meg,
hanem Millert is, és az egész ostoba monogámia elképzelést, a
szerelmet, és hogy azt gondoltam, milyen különleges lesz, ha majd
elveszítem a szüzességem. Mert ha a szerelem nem létezik, akkor a
szex csak szex, nem számít, hogy első, tizenötödik vagy utolsó
alkalom.
Csak egy testrész egy másik testrészben. Nagy ügy.
Talán ezért ilyen könnyű a megcsalás: mert a szex súlytalan. Nem
több, mint amikor két ember kezet fog. Talán, ha az ember először
fekszik le a barátjával, az pont ugyanolyan keveset jelent, mint ha
lefekszik a halott húga vőlegényével.
 – Clara? – mondja ki a nevem Miller lihegve. Két mozdulat között. És
megáll. Kinyitom a szemem, elhúzódok a nyakától, hátraengedem a
fejem a párnára.
– Fáj?
– Nem – rázom meg a fejem.
Kisöpri a hajam az arcomból, és végighúzza a hüvelykujját a nedves
arcomon.
– Miért sírsz?
Nem akarok beszélni róla. Főleg most nem. Megint a fejemet rázom.
– Semmi. – Próbálom megint magamhoz húzni, de ő hátrébb
húzódik, és legurul rólam. Furán üresnek érzem magam, ahogy kihúzza
magát belőlem.
– Valami rosszat csináltam? – kérdezi.
Utálom, hogy aggodalom villan a szemében. Utálom, hogy azt
gondolja, bármi köze lehet a reakciómhoz, úgyhogy határozottan rázom
a fejem.
– Nem. Nem rólad van szó, esküszöm.
Megkönnyebbültnek tűnik, de csak egyetlen pillanatra.
– Akkor mi történt? Megijesztesz – suttogja.
– Nem, nem. Csak anyukám. Nagyon csúnyán össze-vesztünk ma
este, és én… – Letörlöm a könnycseppeket a tenyeremmel. – Annyira
haragszom rá. Annyira, hogy nem tudom megemészteni. – Az
oldalamra fordulok, Miller felé. – Viszonya van Jonah-val.
Miller döbbenten hátrébb húzódik kicsit.
– Hogy micsoda?
Bólintok, látom az arcán az együttérzést. A fejem oldalára teszi
vigasztalón a kezét.
– Ma, mikor hazaértem, megleptem őket a konyhában. Olyan dühös
lettem. Életemben nem voltam még ennyire dühös, azt hiszem, talán
tényleg utálom anyát. És. arra gondolok, hogy elárulta apát és a
nagynénimet. Nem bírok nem azon kattogni, mit tehetek, hogyan
büntethetem meg, mert csak az jár a fejemben, hogy megérdemelné a
szenvedést. – Felkönyökölök. – Nem haltak meg elég rég, hogy képes
legyen akárki másra gondolni, mint apára. Ezért nagyjából biztos
vagyok benne, hogy ez a baleset előtt kezdődött.
Miller hallgat egy pillanatig, döbbenten bámul rám, valószínűleg nem
tudja, hogyan vigasztaljon, annyira ki vagyok borulva. A hátára fordul, a
mennyezetet bámulja.
– Ezért hívtál át? – Hallom az élt a hangjában, bár suttog továbbra
is. – Mert haragszol az anyukádra?
A reakciója meghökkent. Kinyúlok, és a mellére teszem a kezem, de
megmarkolja a csuklómat, és ledobja magáról.
Megfordul, az ágy szélére ül, háttal nekem.
– Nem, Miller. Nem. – Ezt mondom, de ez hazugság, mindketten
tudjuk.
Megfogom a vállát, de összerezzen, ahogy hozzáérek. Feláll, hallom
az óvszer csattanását, ahogy lehúzza, és mérgesen az ágyam mellett
álló kukába dobja. Felrántja a bokszert, és belelép a farmerjába. Még
csak rám sem néz.
– Esküszöm, Miller. Nem ezért hívtalak át.
Átvág a szobán.
– Akkor miért? Nem álltál készen rá, hogy ma éjjel ezt csináljuk. –
Felrántja a pólóját, és végre rám néz. Arra számítok, hogy harag lesz a
szemében, de csak fájdalmat látok benne.
Felülök, a mellemre húzom a takarót.
– De igen. Komolyan. Veled akartam lenni, ezért hívtalak. –
Kétségbeesetten próbálok menteni, de azt hiszem, tönkretettem. És ez
megrémiszt.
Előrébb lép egyet, felém int.
– Ki vagy akadva anyádra, Clara. Nem engem akartál, hanem
bosszút. Tudtam, hogy nem állsz készen erre. Fura volt… – Mérgesen
kifújja a levegőt.
A lepedővel letörlök némi könnyet.
– Igen, felhívtalak, mert ki voltam akadva. De attól, hogy kiakadtam,
csak veled akartam lenni.
Már húzza át a fején a pólót, de megáll, ahogy a mellkasán rángatja
lefele.
– Átjöttem volna amúgy is, Clara. Szex nélkül is. Tudod jól.
Miért nem bírok leállni, miért bántom? Nem akarom, de mégis ezt
teszem egyfolytában.
Megint kinyitja az ablakot, de én nem akarom, hogy elmenjen. Nem
akartam bántani. Nem akartam belerángatni ebbe. És nem akarom,
hogy most itt hagyjon.
 – Várj, Miller! – Már mászna ki az ablakon, úgyhogy könyörgök neki,
az ágy szélére csúszva, még mindig takaróba csavarva. – Kérlek. Nem
rólad szólt.
Erre elhúzódik az ablaktól, és visszajön az ágyhoz. Letérdel elém, és
két kezébe fogja az arcomat.
– Igazad van. Ezért akadtam ki ennyire. Ennek az egésznek rólunk
kellett volna szólnia, de nem így volt egyáltalán.
Belém marnak a szavai, és hangos zokogás tör ki belőlem. Nem
hiszem el, hogy ezt tettem. Olyan érzés, mintha anya szintjére
süllyedtem volna. Miller elenged, és elindul kifelé az ablakon, én két
kezemet a számra szorítom, nem bírom megállítani a belém hasító
érzéseket. Nem is csak az fáj, amit Millerrel tettem. Hanem minden.
Mindent érzek. Érzem a veszteséget, hogy Jenny nincs, apám hiányát,
a bűntudatot azért, ahogy meghaltak, anyám árulását, a gyötrelmet,
amit Millernek okoztam, és ez olyan sok így egyszerre, hogy úgy
érzem, nem bírom tovább. Visszamászok az ágyba, és a párnába fúrom
az arcom, legszívesebben a fejemre húznám a lepedőt, és lehunynám
a szemem örökre, hogy ne érezzek többé semmit se. Túl sok. Nem ér.
Ez igazságtalan. Ez egyszerűen nem ér.
Érzem, hogy besüpped mellettem a matrac, és mikor Miller felé
fordulok, átkarol és magához húz. Ettől még jobban sírok.
Próbálom elmondani neki, hogy sajnálom, de annyira bőgök, hogy
nem bírom kinyögni a szavakat. Miller oldalt a fejemre szorítja puha
ajkát, én kínlódok, hogy kimondjam, de csak abban vagyok biztos, hogy
annyit hall, hogy „bocsánat” a zokogásrohamok között.
Nem mondja, hogy rendben van, vagy hogy megbocsát nekem. Nem
mond semmit. Csak pár percen át némán vigasztal.
A melléhez szorítom az arcom, a pólójába fúrom. Mikor végre megint
tudok beszélni, kimondom. Újra és újra.
– Bocsáss meg. Bocsáss meg. Igazad van, rémesen érzem magam.
– Fojtott a hangom. – Annyira sajnálom.
Gyengéden tartja a kezében a tarkómat.
– Tudom, hogy rosszul érzed magad – suttogja. – Megbocsátok. De
még haragszom rád.
A szavai ellenére puszit nyom a hajamra, és nekem most csak ennyi
feloldozásra van szükségem. Persze hogy dühös rám. Én is dühös
vagyok magamra.
 Egy ideig ott fekszik mellettem, de mikor már nem sírok, elhúzódik
és lenéz rám, végigsimítja az arcom.
– Mennem kell. Késő van.
Megrázom a fejem, könyörgő tekintettel nézek a szemébe.
– Kérlek, ne menj el. Nem akarok most egyedül lenni.
Látom, ahogy három másodpercig mérlegeli, mit tegyen, majd bólint.
Leül az ágyra, és lehúzza a pólóját. Feltekeri, rám adja, áthúzza a
fejemen.
– Vedd fel ezt!
Becsúsztatom a karomat az ujjakba, és még mindig a takaró alatt
lehúzom a csípőmre.
Észrevettem, hogy hiába történt, ami történt ma éjjel, Miller nem
látott még meztelenül. Nem nézett oda, mikor ledobtam a törülközőt.
Bemászik a takaró alá velem, és magához húz, a hátam a mellének
simul. Egy párnán fekszünk. A kezünk összeér. És végül mindketten
elalszunk, mindketten haragszunk, bár nem ugyanarra, de ugyanúgy
fájdalmat érzünk.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Morgan

Azt gondoltam, hogy a cumisüvegek mosása közben imádkozás az

Armageddonért volt a mélypont, de talán tévedtem. Talán ez az.
Mit csinál az ember a mélyponton? Vár, amíg valaki ledob neki egy
kötelet? Csont és bőrré fogy, amíg érte jönnek a keselyűk?
Az ágyban fekszem, egész éjjel itt voltam, csak most már meg sem
próbálok aludni. A nap már felkelt, nem látom értelmét.
Párszor átmentem Clara szobájához, de nem kopogtam be. Zenét
tett fel, hogy ne halljam, úgyhogy arra jutottam, hagyom, hadd utáljon
ma éjjel, mielőtt megpróbálok bocsánatot kérni tőle.
Talán nem volt jó ötlet, hogy vártam a pszichológussal. Azt hittem,
jobb, ha nem kezdjük el pár hónapig, amíg elül a legnagyobb vihar. De
ez nyilvánvalóan hiba volt. Beszélnem kell valakivel. Clarának is muszáj
lenne. Nem tudom, rendbe tudjuk-e hozni ezt egyedül.
Nem akarok beszélni Jonah-val, mert ő csak bocsánatot kérne,
nyugtatgatna, hogy minden rendben lesz, és majd jobban leszek. És
talán tényleg így lesz. Talán majd jön egy eső, és elmossa ezt a gödröt,
amibe kerültem. Vagy legalább megfulladok. Mindkettő elég vonzónak
tűnik most.
Még ha most rögtön elkezdenénk is pszichológushoz járni, az sem
változtatna azon, ami tegnap este történt. Semmi sem változtatna azon,
hogy a lányom látta, ahogy az anyja megcsókolja a halott apja legjobb
barátját ilyen rövid idővel az apa halála után. Ez felfoghatatlan.
Megbocsáthatatlan.
Sem iskolai vagy más pszichológus, sem beszélgetések és könyvek,
semmi sem törölheti ki ezt a képet a fejéből.
Kínlódom. Szégyellem magam.
És bármennyi üzenetet küld is Jonah – hetet, mióta elment innen
tegnap –, nem fogok beszélni vele többet. Jó ideig nem. Nem akarom,
hogy itt legyen. Nem tetszik, amit a jelenléte művel velem. Nem
szeretem, amilyenné változom tőle. A tegnap esti csók volt életem
legnagyobb hibája, és ezt már azelőtt tudtam, hogy összeért volna az
ajkunk. De mégis megtettem. A legrosszabb, hogy akartam. Olyan
régóta akartam. Valószínűleg mióta megismertem.
 Talán ezért érzem magam ekkora szarnak épp, mert tudom, ha
Jonah nem ment volna el évekkel ezelőtt, akkor talán ugyanoda jutunk,
mint Jenny és Chris. Bujkálunk, eláruljuk a házastársunkat, hazudunk a
családunknak.
A dühöm nem hagyott alább tegnap éjjel óta. Újféle harag támadt
bennem, pont ugyanolyan erős, de ezúttal saját magam ellen. Nincs
több életre szóló lecke, amit megtaníthatnék Clarának, és nem tűnnék
álszentnek tőle. Úgy érzem, bármit mondanék ezen a ponton, nem
jelentene neki semmit. És talán nem is kellene. Ki vagyok én, hogy
felneveljek egy embert? Hogy erkölcsöt tanítsak? Hogy támogassam,
miközben bekötött szemmel rohanok én is a rossz irányba?
Felegyenesedek az ágyban, mikor kopogást hallok az ajtón. Isten a
tanúm, ha ez most Jonah Sullivan, akkor ideges leszek.
Ledobom a takarót, és felveszem a köntösömet. Még nem tudtam
beszélni Clarával, de amíg nem tisztázzuk, szóba sem akarok állni
Jonah-val. Átrohanok a házon, hogy ajtót nyissak, mielőtt Clara
felébred.
Kitárom az ajtót, de hátrébb lépek, mikor meglátom a tornácon Mrs.
Nettle-t, a szúnyogháló nyitva.
– Csak tudni akartam, él-e még – mondja. – Ha jól látom, igen.
– Elengedi a szúnyoghálót, az a keretnek csapódik. Túlkiabálom a
zajt.
– Miből gondolta, hogy már meghaltam?
Továbbmegy, sántikál a botjával.
– A földszinten a jobb oldali ablakról leesett a szúnyogháló. Azt
hittem, betört valaki, és talán meggyilkolta magát tegnap éjjel.
Nézem, ahogy végigmegy a tornácon, hátha elesik. Aztán becsukom
az ajtót, és ráfordítom a zárat. Remek. Egy betört szúnyogháló. Még
valami, amit Chris oldana meg, ha élne.
A háló felé indulok, de egyszerre megállok.
Én is voltam annyi idős, mint most Clara. A szúnyoghálók nem
szakadnak le maguktól. Vajon kiszökött tegnap éjjel?
Megfordulok, és a szobájához megyek. Nem is kopogok, hiszen
valószínűleg nincs is bent. Lenyomom a kilincset, zárva van. De csak
egy kallantyúval, amit könnyen ki lehet nyitni. Utálom, hogy ez maradt,
hogy be kell törnöm hozzá, de muszáj tudnom, hogy elment-e, mielőtt
felöltözöm és a keresésére indulok.
 Kiveszek egy vállfát a szerkényből, becsúsztatom az ajtón,
megemelem vele a kallantyút. Enged, én benyomom az ajtót, de nem
nyílik. Elbarikádozta magát?
Istenem, dühösebb lehet, mint hittem.
A csípőmet az ajtónak nyomom, eltolom, bármit húzott is elé. Pár
centire kinyílik, belesek.
Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem megkönnyeb-bülésemben. Nem
szökött ki. Vagy ha igen, akkor már hazajött, és ez a legfontosabb.
Behúzom lassan az ajtót, de megállok, mikor mozgást látok. Egy kar
hever Clara hasán. És nem az ő karja.
Egész testemmel az ajtónak vetem magam, kinyitom. Clara
döbbenten ül fel az ágyában. Miller is.
– Mi a fene ez, Clara?
Miller már áll, a cipőjét húzza inogva. Az éjjeliszekrényről felmarja az
óvszereket, és a farmerja zsebébe löki, mintha el akarná rejteni előlem,
mielőtt meglátnám, de már nagyon is láttam, és dühös vagyok, és azt
akarom, hogy azonnal kotródjon a házamból.
– Menned kell.
Miller bólint. Bocsánatkérő tekintettel néz Clarára.
Clara a tenyerébe temeti az arcát.
– Istenem, ez olyan kínos.
Miller megkerüli az ágyat, de megáll, Clarára néz, aztán rám, aztán
megint Clarára, végül a saját, meztelen felsőtestére. És én ekkor látom
meg, hogy a lányom Miller pólóját vette fel.
Most ez a fiú azt várja, hogy Clara adja neki vissza? Igen.
A lányom egy idiótával jár.
– Kifelé!
– Várj, Miller! – szólal meg Clara. Felmarkolja az előző esti pólóját a
földről, és a gardróbjához megy. Becsukja maga után az ajtót, és
átveszi a pólót. Miller úgy fest, mint aki nem tudja, Clarára hallgasson,
és várja meg a ruháját, vagy rohanjon, mielőtt megölöm. Szerencséje,
hogy Clara néhány másodperc alatt végez.
Kinyitja az ajtót, odanyújtja Millernek a pólót.
Miller felveszi, én rákiáltok, ezúttal erősebben.
– Kifelé! – Clarát nézem, egy szál póló van rajta, épphogy a feneke
nem látszik ki. – Öltözz fel!
Miller az ablakhoz rohan, készül kinyitni. Ez tényleg hülye.
 – Menj ki az ajtón, Miller! Jesszus!
Clara magára tekeri a takarót, az ágyon ül, tele haraggal, zavarban.
Akkor már ketten vagyunk így.
Miller idegesen siklik el mellettem, visszanéz Clarára.
– Találkozunk az iskolában? – suttogja, mintha nem hallanám. Clara
bólint.
Szép. Becsempészhetne bárkit a szobájába, és ő pont ezt a srácot
választotta?
– Clara nem megy ma iskolába.
Clara Millerre néz, aki már elindult a folyosó felé.
– De igen, megyek.
Én is Millerre nézek.
– Nem megy. Viszlát.
A fiú sarkon fordul, és távozik. Végre.
Clara ledobja a takarót, és a tegnapi farmerjáért nyúl.
– Nem tilthatsz el az iskolától.
Az aggodalmam, hogy vajon van-e jogom nevelni Clarát, elpárolog,
hála a dühömnek. Nem megy ma sehova.
– Tizenhat éves vagy. Minden jogom megvan, hogy bárhonnan
eltiltsalak. – Körbenézek a szobájában, a telefont keresem, hogy
elvegyem tőle.
– Ami azt illeti, anya, tizenhét vagyok – csúsztatja a lábát a
farmerba. – Csak gondolom, túlságosan el voltál foglalva Jonah- val, és
nem jutott az eszedbe, hogy ma van a szülinapom.
Basszus.
Tévedtem.
Ez a mélypont, most. Próbálok menteni, azt motyogom, hogy nem
felejtettem el, de közben nyilvánvaló, hogy igen.
Clara a szemét forgatja, begombolja a farmerját. Kimegy a mosdóba,
a táskájával a kezében, jön vissza.
– Nem mehetsz így iskolába. Ez volt rajtad tegnap is.
– Csak figyelj! – mondja, és elmegy mellettem.
Az ajtókerethez szorítva nézem, ahogy végigviharzik a folyosón. Ez
nincs rendben. Nincs rendben, hogy becsempészett egy fiút a
szobájába. Nincs rendben, hogy lefeküdt vele, holott csak most kezdtek
járni. Annyi minden nincs rendben, hogy attól tartok, ez már meghaladja
a nevelési képességeimet. Nem tudom, mit mondjak neki, hogyan
büntessem meg, vagy hogy épp van-e jogom ehhez, vagy nincs.
Hallom, hogy csapódik a bejárati ajtó, összerezzenek.
Megmarkolom a fejem, a padlóra csúszok. Egy könnycsepp gördül
végig az arcomon, majd még egy. Utálom, mert ez azt jelenti, hogy
utána rám tör a tomboló fejfájás. A baleset óta minden egyes nap fáj a
fejem a sírástól.
Ezúttal megérdemlem, hogy fájjon. Mintha az én tetteim engedélyt
adtak volna Clarának a lázadásra. Mert ez történt. Nem fog többé
tisztelni. És nem lehet attól tanulni, akit nem tisztel az ember. Ez így
nem megy.
Hallom a telefonomat a folyosó túlvégéről. Biztos vagyok benne,
hogy Jonah keres, de azért eltűnődök, hátha Clara, bár még arra sem
lett volna elég ideje, hogy kitolasson a ház elől. A hálóba sietek, nem
ismerős a szám.
– Halló?
– Mrs. Grant?
Kiveszek egy zsebkendőt a dobozból, és megtörlöm az orrom.
– Igen.
– A kábelszolgáltatótól keresem, a szerelő vagyok, ma megyek ki
önhöz. Csak jelezni akartam, hogy legyen otthon valaki kilenc és öt
között, hogy be tudjunk menni.
Leereszkedek az ágyra.
– Ez komoly? Elvárják, hogy egész nap itthon üljek?
Kis csend után megköszörüli a torkát.
– Ez az előírás, hölgyem. Nem mehetünk be, ha üres az ingatlan.
– Értem, hogy az az előírás, hogy valaki legyen otthon, de nem
adhatnának meg rövidebb időtartamot? Két órát? Hármat?
– Nehéz megállapítani, meddig tartanak a munkák, minden javítás
más.
– Értem, de ez röhejes. Egy teljes nap? Miért kellene itt maradnom
nyolc kibaszott órát? – Édes istenem, káromkodom a tévészerelőnek.
Megrázom a fejem, a homlokomra szorítom a tenyeremet. – Tudja, mit?
Töröljék. Nem akarok kábelt. Senkinél sincs már. Tulajdonképp jobb
lenne, ha maga másik állás után nézne, mert kábelszerelőként nem
lesz több feladata.
Leteszem a telefont, az ágyra hajítom, és csak bámulok rá.
Rendben. Igen. Ez itt a mélypont. Egészen biztosan ez az.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
Clara

Fél órával a tanítás előtt érek be az iskolába. Csak pár autó áll a
parkolóban, Miller furgonja még nincs itt. Kizárt, hogy korábban menjek
be Jonah termébe, úgyhogy inkább hátradöntöm az ülést a kocsiban.
Nem fogok sírni.
Valójában nem is vagyok dühös most. Ha bármit is érzek, akkor
dermedt vagyok. Olyan sok minden történt az elmúlt tizenkét órában,
hogy úgy érzem, kell legyen vészhelyzeti biztosítékkapcsoló az
agyamban. Nem vagyok szomorú. Jobb ez a dermedtség, mint a harag
tegnap este vagy a kínos zavar ma reggel, mikor anya olyan durva volt
Millerrel.
Értem. Becsempésztem egy fiút a szobámba. Lefeküdtem vele. Ez
gáz, igen, de tegnap este anya eljátszotta a jogát, hogy megmondhassa
nekem, ha gázul viselkedek.
Összerezzenek, mikor bekopognak az utasoldali ablakon. Miller áll
az autó mellett, és már nem vagyok dermedt, mert a látványa egy kis
életet csorgat belém. Kinyitja az ajtót, és leül, egy kávéspoharat nyújt
felém.
Még sosem nézett ki ilyen jól. Persze, fáradt, és egyikünk sem
mosott fogat vagy hajat, ugyanaz van rajtunk, mint tegnap, de Miller egy
kávét tart a kezében, és úgy néz rám, mint aki nem utál, és ez
csodálatos.
– Gondoltam, jól jönne neked egy kis koffein – szólal meg.
Belekortyolok, élvezem a forróságot a nyelvemen, ahogy az édes
karamell lecsúszik a torkomon. Nem értem, miért tartott ilyen sokáig,
hogy értékelni tudjam a kávét, állapítom meg.
– Akkor most… boldog szülinapot?
Kérdő hangsúllyal mondja. Azt hiszem.
– Köszönöm. Bár ez életem második legrosszabb napja.
– Azt hittem, tegnap volt életed második legrosszabb napja. Ma már
van esély, hogy kicsit jobb legyen.
Megint kortyolok egyet, megfogom a kezét, megszorítom,
összefűzöm az ujjainkat.
– Mi történt, miután elmentem? Megbüntetett?
 – Nem – nevetek. – És nem is fog.
– Becsempésztél tegnap éjjel a szobádba. Nem tudom, hogy úszod
ezt meg, még ha szülinapod van is.
– Anyám hazug, csaló, és nagyon rossz példa nekem. Ma reggel úgy
döntöttem, hogy nem tartom be a szabályait. Jobban járok, ha én
nevelem fel magamat.
Miller megszorítja a kezem. Tudom, hogy nem tetszik neki, amit
mondok, de nem beszél le róla, hogy ezt érezzem. Talán arra jutott,
hogy le kell higgadnom, pedig itt nem fog segíteni az idő. Végeztem
anyával.
– Mit mondana Lexie, ha elmesélnéd neki, mi történt?
Millerre bámulok, felhúzom a szemöldököm.
– Lexie?
Bólint, a kávéjába kortyol.
– Basszus! Lexie! – Gyorsan elindítom a kocsit. – Elfelejtettem
elmenni érte.
Miller nevet.
– A védelmedben annyit mondanék, hogy eseménydús reggel volt
ez. – Odahajol és megcsókol. – Ebédnél találkozunk.
– Rendben – csókolom vissza.
Megfogja a kilincset, és kiszáll. Én megszorítom a karját, mondanom
kell neki még valamit. Mikor visszahuppan az ülésre, és rám néz, én a
feje oldalához emelem a kezem. Nem tudom, milyen szavakkal
fejezzem ki, mennyire sajnálom, ami előző éjjel történt. Millert nézem, a
szívem tele megbánással, de mintha épp elfelejtettem volna, hogy is
kell ezt megfogalmazni.
Miller előrehajol, a homlokomnak támasztja a homlokát. Lehunyom a
szemem, ő ott marad egy pillanatra. Hátul a nyakamra siklik a keze,
simogat.
– Minden rendben, Clara – suttogja. – Megígérem. – Az ajka egy
pillanatra a homlokomhoz ér, majd kiszáll az autóból, és becsukja az
ajtót.
Nagyon is tudom, milyen rohadt húzás volt ez tőlem tegnap éjjel.
Még mindig gyötör. Abban biztos vagyok, hogy nem fogom elmesélni
Lexie-nek, mi történt velem meg Millerrel. Sosem mondom el senkinek.
Remélem, egy nap majd újrajátsszuk ezt a pillanatot, amit sikerült
teljesen tönkretennem.
 ***

Olyan korán értem be az iskolába, hogy időben érkezek Lexie-ék

elé, nem kell megtudnia, hogy elfeledkeztem róla. Egy becsomagolt
ajándékkal lép ki az ajtón, meg egy „Jobbulást!” feliratú lufival.
Gyakran csinálja ezt. Az utolsó pillanatig vár, és akkor már nem kap
alkalomhoz illő kártyát, lufit vagy csomagolópapírt. Az ajándékok fele,
amit kaptam tőle, karácsonyi papírban volt, függetlenül attól, az év
milyen időszakában jártunk.
Még mindig nem fogtam fel, hogy anya elfelejtette a szülinapomat.
Legalább Millernek és Lexie-nek az eszébe jutott.
Bár még csak pár órája vagyok tizenhét, büszke vagyok az újsütetű
érettségemre. Mikor fél órával ezelőtt bementem a terembe Jonah-hoz,
el tudtam úgy menni a padomig, hogy nem ütöttem meg. Még akkor
sem, amikor azt mondta, hogy jó reggelt. Még így sem, hogy elcsuklott
a hangja, ahogy kimondta. Még csak nem is néztem a szemébe.
Már vagy húsz perce magyaráz, és én nem tettem meg semmit sem
abból, amiről képzelegtem, mióta itt ülök. Kiabálni akartam, azt üvölteni,
hogy házasságtörő, elmondani az egész osztálynak, hogy viszonya van
anyámmal, meg akartam hackelni a hangosbemondót, hogy hallja az
egész iskola.
De nem tettem semmit, és ezért büszke vagyok magamra.
Elképesztően nyugodt és összeszedett maradtam. Ha nem kell Jonah-
ra néznem, talán sikerül végigcsinálni az órát, és balhé nélkül lelépni.
Jól áll nekem a tizenhét. Gyakorlatilag felnőtt vagyok, hála istennek,
mert már nem bízhatok anyában, hogy ő felnevel.
Lexie: Efren kezd tetszeni nekem. Amióta először beszéltünk, ez lesz az első szabad
péntekem, és megkérdezte, randizunk-e.
Elmosolyodom, ahogy elolvasom az üzenetet.
Én: Mit mondasz neki?
Lexie: Már nemet mondtam.
Én: Miért?
Lexie: Nem is. Igazából beleegyeztem. Meg vagyok döbbenve. Tök alacsony. De elég
csípős velem, ez kárpótol sok mindenért, amiben nem olyan jó.

Senki sem válogatósabb pasiügyekben Lexie-nél. Őszintén meglep,

hogy hajlandó randizni Efrennel. Megkönnyebbültem, de meglep.
Elkezdem bepötyögni a választ neki, mikor megszólal Jonah.
 – Clara? Kérlek, tedd el a telefonod!
Zihálok a hangjától. Libabőrös leszek.
– Majd ha megírtam ezt az SMS-t.
Hallom, hogy páran levegő után kapnak, mintha beszóltam volna
neki, vagy ilyesmi. Tovább pötyögöm az üzenetet Lexie- nek.
Kérvényeznem kell az irodában, hogy tegyenek át másik tanárhoz.
Kizárt, hogy az év végéig nézzem Jonah-t. Nem akarok egy teremben
lenni vele, egy épületben, sőt egy városban vagy világban sem.
– Clara? – Gyengéden mondja ki a nevem, szinte könyörögve, hogy
ne csináljak jelenetet. Nem hagyhatja, hogy üzengessek, mikor senki
sem veheti elő a telefonját. Megértem, hogy kínos helyzetben érzi
magát: nem akar külön rám szólni, de kénytelen. Rosszul kellene
éreznem magam ettől, de nem érzem. Igazából tetszik, hogy kínban
van. Megérdemel egy adagot abból, ahogy én érzem magam, mióta
láttam, ahogy anyát fogdossa, és ledugja a nyelvét a torkán.
Istenem, nem bírom kitörölni ezt a képet a fejemből, akárhogy
próbálom.
Felnézek Jonah-ra, most először, mióta bejöttem a terembe. Az
asztala előtt áll, nekidől, két bokája keresztben. Tanár üzemmódban
van. Általában tisztelném, de most csak azt az embert látom, aki
megcsalta Jenny nénit. Az anyámmal.
Mikor a telefonom felé biccent könyörgő képpel, némán kérve, hogy
tegyem el, már vörös ködöt látok csak. Jobb kézzel megmarkolom a
mobilt, és az ajtónál álló szemetes felé dobom. A falnak csapódik, és
darabokra törve esik a padlóra.
Nem hiszem el, hogy ezt tettem.
Nyilvánvalóan nem hiszi el senki más sem az osztályban. Mindenki
levegő után kap. Azt hiszem, én is köztük vagyok.
Jonah kiegyenesedik, és az ajtóhoz megy. Kinyitja, és a folyosó felé
int. Én felmarkolom a hátizsákom, és kinyomakodom az asztal mögül.
Az ajtóhoz vonulok, nagyon is készen állok rá, hogy kimenjek innen.
Jonah-ra nézek, ahogy kilépek. Biztos vagyok benne, hogy felvisz az
igazgatóiba, úgyhogy nem lep meg, mikor becsukja maga mögött az
ajtót, és utánam ered.
– Clara, állj meg!
Nem állok meg. Nem hallgatok rá. Anyámra sem. Nem hallgatok
többé a felnőttekre körülöttem. Úgy érzem, rosszat tenne a lelki
egészségemnek.
Jonah kezének a szorítását érzem a felkaromon, és már maga az
feldühít, hogy meg akar állítani, és beszélni akar velem. Kirántom
magam, és megfordulok. Nem tudom, mi jön majd ki a számon, de
érzem, hogy a harag tombol bennem, és árként felnyomul a torkomon.
De mielőtt lecsaphatnék Jonah-ra, odalép hozzám, és átkarol, a
mellkasához húzza az arcom.
Mi a fene?
Megpróbálok elhúzódni, de nem enged. Csak még erősebben szorít.
Az ölelése is dühít, de ugyanakkor egy pillanatra elveszítem a
fonalat. Nem számítottam erre. Azt vártam volna, hogy felküldenek az
igazgatóiba, felfüggesztenek vagy kirúgnak, de ölelésre nem
gondoltam.
– Sajnálom – suttogja.
Még egyszer megpróbálom eltolni, de nem túl erősen, mert
ugyanolyan ing van rajta, mint apán, mikor utoljára ölelt meg
elköszönéskor. Puha, fehér ing, jó érzés, ahogy a bőrömhöz ér. Az
arcom az egyik műanyag gombnak nyomódik, szorosan lehunyom a
szemem, nem tudom, mit csináljak, mert bár épp utálom Jonah-t, az
ölelése akkor is apára emlékeztet.
Még egy kicsit az illata is olyan. Mint a frissen vágott fű zápor után.
Mikor az ölelése még tovább tart, elsírom magam. Jonah keze a
tarkómon, még ez is olyan érzés, mint apáé. Utálom magam ezért, de
közelebb bújok hozzá, és hagyom, hogy átöleljen, amíg sírok. Annyira
hiányzik az apukám. Most már inkább bánatot érzek, nem haragot,
hagyom, hogy Jonah megöleljen, mert jobb, mint a veszekedés.
Annyira hiányzik apa.
Nem tudom, hogy történt ez. Nem tudom, hogy jutottam el onnan,
hogy a terem másik végébe vágtam a telefonom, oda, hogy itt zokogok
a mellén, de örülök, hogy nem rángatott fel az igazgatóhoz. Jonah
megvárja, hogy megnyugodjak kicsit, és a fejem tetejéhez szorítja az
arcát.
– Sajnálom, Clara. Mindketten sajnáljuk.
Nem tudom, mennyire őszinte, de még ha így is van, és tényleg
sajnálja is, nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna. Bánja csak meg,
helyes. Ez a legkevesebb, amit tehet.
 Nem értem az ilyen szintű árulást. Nem értem, hogy lehet, hogy
anya egyik percben még gyásszal telve járkál fel-alá, mert elvesztette a
lelki társát, aztán a következő percben már dugja le a nyelvét apa
legjobb barátjának a torkán.
– Mintha egyikőtöknek sem számítanának.
Talán nem haragudnék ennyire, ha anyát egy idegennel kaptam
volna rajta. De Jonah nem idegen. Hanem Jonah. Jennyé.
Hátrahúzódik, a vállamra engedi a kezét.
– Persze hogy törődünk velük. Amit láttál… annak semmi köze
hozzájuk.
Elhúzódok a keze alól.
– Csakis hozzájuk van köze.
Jonah felsóhajt, karba teszi a kezét. Tényleg úgy fest, mint aki
megbánta. A lelkem mélyén már nem akarom, hogy ennyire dühös
legyek, csak hogy többé ne lássam ezt a kifejezést az arcán.
– Anyukád és én. mi csak. nem tudom. Nem magyaráz-hatom meg
neked, ami tegnap este történt. És őszintén szólva nem is akarom. Ezt
kettőtöknek kell megbeszélnetek anyukáddal. – Előrébb lép egyet. – De
ez a lényeg, Clara. Muszáj megbeszélned vele. Nem zárkózhatsz be
örökre a szobádba. Tudom, hogy mérges vagy, és erre megvan minden
jogod, de ígérd meg nekem, hogy beszélsz vele erről.
Bólintok, de csak mert olyan komolyan kéri. Nem azért, mert tényleg
társalogni fogok erről anyával.
Nem vagyok annyira dühös Jonah-ra, mint anyára, mert ez nem
Jonah hibája. Úgy érzem, a haragom kilencven százaléka anyára
irányul. Jonah és Jenny nem is házasodtak össze. Nem voltak együtt
olyan rég. És apa nem Jonah testvére, úgyhogy ez az árulás egész
más, mint anyáé. Más szint. Ég és föld.
Jonah talán bűntudatot érez, de anya egy darab szarnak kell, hogy
érezze magát.
Felnézek a plafonra, és végighúzom a kezem az arcomon. Aztán
leengedem a csípőmhöz.
– Nem hiszem el, hogy elhajítottam a mobilomat.
– Szülinapod van. Jár neked egy ingyen balhé. Csak ne meséld el a
többieknek!
Meglep, de azon kapom magam, hogy felnevetek. Aztán nagyot
sóhajtok.
 – Nagyon nem olyan, mintha szülinapom lenne.
Nehéz ünnepeltnek éreznem magam, mikor anya elfelejtette.
Gondolom, ez azt jelenti, hogy a hagyományos születésnapi
vacsorának is lőttek, egyszer és mindenkorra.
Jonah a terem ajtajára mutat.
– Vissza kell mennem. Menj, várd ki az óra végét a kocsidban,
legalább hadd higgye azt az osztály, hogy megbüntettelek.
Bólintok és elindulok. Jonah visszamegy, és én félig-meddig azt
szeretném mondani neki, hogy köszönöm, de ezt azonnal meg is
bánom. Igazából nincs miért köszönetet mondani neki. Ha pontozunk,
akkor még mindig egymillióval vezetek.

***

A következő három óra minden közjáték nélkül telik. Haladás.

Nem láttam Millert reggel óta, és ez kikészít. Általában írunk
egymásnak napközben, de a telefonom Jonah termében hever,
valószínűleg a szemetes alján. Mikor végre eljutok az ebédlőbe, látom a
megkönnyebbülést Miller arcán, ahogy az asztalához lépek. Odébb
húzódik, kicsit messzebb Efrentől.
– Jól vagy? – kérdezi, ahogy leülök. – Azt mesélik, hogy Mr.
Sullivanhez vágtad a telefonodat.
– Lehet, hogy az ő irányába, de a szemetest céloztam meg.
– És? Megbüntettek?
– Nem. Kivitt a folyosóra, és megölelt.
– Na szép – szól közbe Lexie. – Hajigálod a telefonod, és ő meg
ölelget?
– Ne mondd el senkinek! Úgy kell tennem, mintha megbüntetett
volna.
– Bárcsak nekem lenne tanár nagybácsikám! – közli Lexie. – Ez
olyan igazságtalan.
Miller a vállamra szorítja az ajkát, és letámasztja az állát.
– De jól vagy? – suttogja.
Bólintok, mert azt akarom, hogy jól legyek, de az az igazság, hogy
szívás ez a nap. Az előző este is az volt. Az elmúlt pár hónap is, és
mintha sosem érne véget. Érzem, ahogy égni kezd a szemem, és akkor
Miller felnyúl, megszorítja hátul a nyakamat.
– Szép az idő. Nem megyünk el autókázni Norával?
 Ez vélhetően az egyetlen, amitől némi megkönnyeb-bülést érzek.
– Boldogan.
Már ellógtam vele egy temetésről, drogoztam, megbün-tettek,
becsempésztem a szobámba, elvesztettem vele a szüzességem.
Ehhez képest szinte fejlődésnek számít, ha lógok fél napot az iskolából.

***

Miller a parkba hajt. Egy hatalmas tó van itt, apa ide hozott ki
horgászni az ilyen szép napokon. Miller leül egy fa alá, széttárja a lábát,
és megütögeti köztük a földet. Leülök én is elé, a mellkasának
támasztom a hátam, ő átkarol, kényelmesen elhelyezkedem.
A fejem a vállára hajtom, az álla a fejem tetején.
– Milyen volt apukád? – szólal meg.
Nem volt még olyan rég, mégis úgy érzem, kutatnom kell az
emlékeimben, hogy válaszoljak neki.
– Olyan csodás nevetése volt. Hangos, megtöltött egy egész szobát.
Néha anya kínosan érezte magát miatta, mert az emberek odafordultak,
és megbámulták. Sokat dolgozott, de én sosem haragudtam rá emiatt.
Talán mert amikor együtt voltunk, akkor tényleg jelen volt. Tudni akarta,
milyen napom volt, és mindig elmesélte az övét. – Felsóhajtok. –
Hiányzik. Hiányzik, hogy elmeséljem neki, mi volt aznap, még ha nem is
volt mit mesélni.
– Remek fickónak hangzik.
Bólintok.
– És a te apukád?
Érzem, ahogy hullámzik Miller mellkasa, a néma, meggyőződés
nélküli nevetés buborékjait.
– Nem olyan, mint a tiéd. Egyáltalán nem.
– Ő nevelt téged?
Érzem, hogy a fejét rázza.
– Nem. Időnként vele voltam kiskoromban, de hol börtönben volt, hol
nem. Olyan tizenöt évesen lettem túl rajta, akkor hosszabb időre ítélték
el. Pár év múlva engedik ki, de nem hiszem, hogy lesz hozzá bármi
közöm még, ha szabadlábon lesz. Egy ideje nem találkoztunk, akkor
láttam utoljára, mikor letartóztatták.
Hát ezért tett megjegyzést apa Miller apjára, és mondta, hogy az
alma nem esik messze a fájától. De apának nyilván nem volt igaza.
 – Egyáltalán tartjátok a kapcsolatot?
– Nem – feleli Miller. – Mármint… nem utálom. Csak felfogtam, hogy
van, aki alkalmas szülőnek, és van, aki nem. Tudom, hogy ez nem
rólam szól. Csak inkább nem szeretnék kapcsolatban lenni vele.
– És anyukád? – kérdezem. – Ő milyen volt?
Érzem, hogy leereszt, mielőtt válaszol.
– Nem emlékszem rá túl jól, de nincs róla semmilyen rossz
emlékem. – A bokám köré kulcsolja az egyik lábát. – Tudod, azt
hiszem, innen ered, hogy odavagyok a fotózásért. Miután anya
meghalt. Nem volt semmi, ami segített volna emlékezni. Utálta, ha
fényképezték, alig maradt kép róla. Videó sem. Nem sokkal ezután
kértem meg nagypapit, hogy vegyen nekem egy fényképezőgépet.
Azóta folyton őt fotózom.
– Talán csinálhatnál róla egy filmet.
Miller felnevet.
– Igen. Talán. Bár az csak nekem szólna.
– És… mi lesz, ha majd ő is…
– Rendben leszek – közli, és véglegesség cseng a hangjában, mint
aki nem akar többet beszélni erről. Értem, miért. Az apja börtönben, az
anyja halott, a nagyapja gyógyíthatatlan rákos. Értem. Én sem akarnék
beszélni róla.
Egy ideig csendben ülünk.
– Basszus, folyton elfelejtem – szólal meg Miller. Kicsit előrébb tol,
és a kocsihoz kocog. Egy kamerával és egy állvánnyal tér vissza,
felállítja tőlünk úgy egy méterre.
Becsusszan a fatörzs és a hátam közé, visszaül az előző pózba.
– Most ne bámulj bele!
Épp bámulom, mikor szól, úgyhogy inkább kinézek a vízre.
– Talán jobb lenne, ha lemondanánk ezt a projektet.
– Miért?
– Annyira tele van a fejem. És folyton rosszkedvem van.
– Mennyire akarsz színésznő lenni, Clara?
– Csakis ezt akarom.
– Akkor csúnya lesz ráébredned az igazságra, ha eddig azt hitted,
hogy mindennap jókedved lesz minden forga-táson.
Kifújom a levegőt.
– Utálom, ha igazad van.
 Nevet, egy puszit nyom a fejemre.
– Akkor nagyon utálhatsz.
Gyengéden megrázom a fejem.
– Nem, kicsit sem.
Megint csend van. A tó túlpartján egy férfit látok két kisfiúval,
horgászni tanítja őket. Ahogy nézem, arra gondolok, vajon csalja-e az
anyukájukat.
Megint haragot érzek, mert mintha most már mindenkiben csak a
rosszat látnám majd egész életemben.
Nem akarok Jenny néniről vagy apáról beszélni, anyáról és Jonah-
ról sem, de így is kibuknak belőlem a szavak.
– Ahogy Jonah beszélt ma^ Tényleg úgy tűnt, mint aki megbánta.
Talán csak baleset volt az a csók, egyszeri eset. Meg akarnám kérdezni
anyát, de félek, hogy őszintén megmondaná, hogy ennél többről van
szó. Azért gondolom ezt, mert tudom, hogy alig egy héttel a baleset
után elmentek egy hotelbe.
– Honnan tudod?
– Az applikációból. Mi másért mentek volna oda, ha nincsenek
együtt?
– Akárhogy is, beszélned kell erről anyukáddal. Tényleg nem tudod
megkerülni.
– Vágom. – Kifújom a levegőt. – Valahogy nem lep meg, hogy Jonah
ilyet tesz. Csak azért költözött vissza és járt Jennyvel, mert teherbe
ejtette, nem azért, mert őrülten szerelmesek lettek volna egymásba. De
anya… együtt volt apával gimi óta. Olyan, mintha egyáltalán nem
tisztelné őt.
– Nem tudhatod. Talán csak gyászolnak Jonah-val.
– Ez nem tűnt gyásznak.
– Talán vigasztalják és átsegítik egymást a veszteségen.
Nem akarok gondolni sem erre. Fura így gyászolni.
– Nos, nekem az segít, hogy lógok az iskolából. Úgyhogy köszi.
– Bármikor. Azaz, bármikor, az utolsó órát leszámítva.
Dolgozatot írunk, muszáj visszamennem nemsokára.
– Ha gondolod, mehetünk.
– Nem ünnepelsz ma este?
Vállat vonok.
 – Az volt a hagyomány, hogy családi vacsorát tartottunk. De
gondolom, ennek vége. Alig maradt családom.
Miller szorosabban karol át. Erre hiányozni kezd apa ölelése. Jonah
mai ölelésétől is csak még jobban hiányzott.
– Ha anyukád elenged, én elviszlek valahova.
– Kétlem, hogy elengedne, és lehet, hogy fáradt vagyok a
veszekedéshez.
– Elszomorít, hogy esetleg egyedül ülsz a szobádban a
születésnapod estéjén.
– Hát, ez van. Csak egy újabb nap.
Arra gondolok, mit szólna apa, ha szomorúnak látna a
szülinapomon. Alighanem csalódott lenne, hogy nem folytatjuk a családi
vacsorákat. Lefogadom, hogy Jenny néni is így érezne. Sosem maradt
el egy sem, amennyire emlékszem.
Arra gondolok, miért feltételeztem, hogy a hagyomány véget ér a
halálukkal. Ők nem akarnák, hogy így legyen.
És bár úgy tűnik, anya ezt nem tiszteli, ettől még nem kell
abbahagyni. Így legalább találkozhatnék ma este Millerrel.
Felülök, Millerre nézek.
– Tudod, mit? Igenis akarok ma szülinapi vacsorát. És azt akarom,
hogy ott legyél.
Óvatosan felhúzza a szemöldökét.
– Nem is tudom. Anyukád nem úgy tűnt, mint aki bármikor szívesen
látna nálatok.
– Beszélek vele, ha hazaérek. Ha problémája van ezzel, felhívlak.
– Nincs is telefonod.
– A vonalasról.
– Még van olyan bárkinek?
Felnevetek.
– Anya csak harmincnégy éves, de őskövület.
Millernek dőlök, a születésnapomra gondolok. Nem lenne igazságos,
ha anya megpróbálna megbüntetni. Ha megteszi, akkor talán a képébe
vágom a Langfordot. Hagyom, hogy a levegő betöltse a tüdőmet. Minél
többet gondolok rá, annál mérgesebb leszek. A kép, ahogy ezek ketten
szállodai légyottot szerveznek egy héttel a baleset után, bosszúvággyal
tölt el.
 Próbálok nem gondolni erre. Megfordulok, Miller ölébe ülök, és pár
percig csókolózunk.
Eltereli a figyelmemet, de aztán csak vissza kell mennünk az
iskolába.
A kocsiban várom ki a tanítás végét, mielőtt haza-mennék. Ez elég
rossz ötletnek bizonyul, mert semmi másra nem bírok gondolni, mint
hogy bosszút állok apáért és Jenny néniért, ahogy azt megérdemlik.
Hazaindulok, dühösebben, mint ahogy reggel elindultam.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
Morgan

Clara gardróbjában akasztom fel épp a ruhákat, mikor hazaér az

iskolából. Egész nap elfoglaltam magam, takarítottam, mostam,
agyatlanul pakoltam. Azért feltűnt, hogy ki sem dugtam az orrom a
házból egész nap, úgyhogy nem kellett volna lemondanom a
kábelszerelőt. Most nézhetném a sorozatomat.
Hallom, ahogy Clara végigmegy a folyosón, megacélozom magam,
készen állok az ütközésre. Arra számítok, hogy kiabál majd velem, vagy
nem szól hozzám. Vagy egyik, vagy másik. Beakasztom az utolsó blúzt
is, mikor belép a szobájába, és ledobja a táskáját az ágyra.
– Mi lesz a szülinapi vacsi? Éhes vagyok – szólal meg.
Óvatosan nézek rá, mert úgy érzem, ez valami trükk. Így is akarja
azt a vacsorát? Ez meglep. De benne vagyok, hátha komolyan mondja.
Remélem, komolyan mondja.
– Lasagnára gondoltam – vetem fel. Az a kedvence.
– Tökéletes – bólint.
Lehet, hogy el kell rohannom a boltba, de épp megtennék bármit,
hogy beszéljen velem. És ez a vacsora tökéletes lehetőség lesz, talán
ezt Clara is látja. Jenny és Chris nélkül Jonah sem lesz itt. Csak ketten
leszünk. Eljött a régóta esedékes négyszemközti, őszinte beszélgetés
ideje.

***

Épp a paradicsomot vágom a salátába, mikor csengetnek.

Megtörlöm a kezem egy konyharuhában, és az ajtó felé indulok.
Meglepő módon Clara megelőz. Kitárja az ajtót, én hökkenten nézek
Jonah-ra és Elijah-ra.
Mit keres itt Jonah? Tényleg azt gondolta, hogy a tegnap este után
még áll a vacsora?
Azt várom, hogy Clara a képébe vágja az ajtót, de nem teszi. Jonah
egy dobozt ad neki, és bár lábujjhegyen állok a konyhaajtóban, és
lesem, vajon mi lehet az, fogalmam sincs, mit kaphatott.
– Ez komoly? – Clara hangja izgatott. Úgy érzem, mintha egy régi
sci-fibe kerültem volna.
 – Volt egy régi telefon a fiókban – magyarázza Jonah.
– De ez a legújabb modell.
– Enyém lett a régi.
Clara beengedi, én visszasurranok a konyhába. Miért vett neki
Jonah telefont? Így akarja megnyerni magának? Nem így neveljük a
gyerekeket, Jonah, gondolom magamban.
– Már beleraktam a régi SIM-kártyádat, szerintem használhatod is.
– Köszönöm.
Jó egy kis örömöt hallani Clara hangjában, de a megkönnyebbülés
elillan, mert Jonah utánam jön a konyhába.
– Vettél neki egy új telefont? – kérdezem, meg sem fordulva.
– Leejtette ma a mobilját az órán, eltört. Úgyhogy nekiadtam egyet,
ami otthon volt.
Beszívom a levegőt, mielőtt szembefordulok vele. Utálom, hogy így
érzem magam a közelében tegnap este óta. Akármilyen rövid csók volt,
mintha még mindig ott lenne. Mintha még mindig érezném az ajkát az
ajkamon.
– Hogyhogy átjöttél?
– Clara hívott egy órája. Azt mondta, mégis lesz szülinapi vacsora.
Clara szobája felé pillantok, a szemem összeszűkül.
– Miben mesterkedhet?
Jonah vállat von, megigazítja Elijah-t a karjában.
– Talán nincs baja vele.
– Mivel?
– Velünk.
– De van. És nincs ilyen, hogy „mi”. – És ezzel sarkon fordulok, hogy
befejezzem a salátát.
Jonah leül az asztalhoz, Elijah-val játszik, grimaszol neki. Csodálatos
és rémes egyszerre. Nem bírok nem odanézni, mert lélegzetelállító,
ahogy a gyerekét mulattatja. Talán még inkább az így, hogy tudom,
Elijah nem az ő biológiai gyereke, de Jonah úgy szereti, mintha az
lenne. Utálom, hogy Elijah Chris és Jenny árulásának az eredménye,
de imádom, hogy Jonah-t ez nem érdekli.
Ahogy elnézem Elijah-val, túl sok jót gondolok róla, úgyhogy
odamegyek, és elveszem tőle a babát, hogy valahogy leállítsam a
bennem dübörgő érzéseket. Leülök az asztalhoz, magam felé fordítom
a kisfiút. Mosolyog. Izgatott, hogy itt vagyok, és én erre mindig
ellágyulok.
– Segíthetek? – ajánlkozik Jonah.
– Igen, kend fel a mázat a tortára! – kérem. Csináljon bármit, csak
tűnjön el a szemem elől.
Jonah épp végez a mázzal, mikor újra csengetnek. Zavartan
összenézünk.
– Várunk még valakit?
Megrázom a fejem, odaadom Elijah-t Jonah-nak, és megyek az
ajtóhoz. De Clara megint megelőz, átrohan a nappalin, és mire
odaérnék, már nyitja az ajtót. Mikor kitárul, megdermedek.
Miller Adams áll a ház előtt. Idegesnek tűnik, de nincs időm
méregetni vagy akár rákiabálni, mert Clara kézen fogja, és behúzza a
házba. Jonah ott áll már mellettem. Clara végigrángatja Millert a
folyosón, ő félig odaint nekünk.
– Jó estét, Mr. Sullivan – mondja, nyel egyet, és halkabban folytatja.
– És Mrs. Grant.
Nem válaszolhatunk semmit, mert Clara el is tüntette a nappaliból a
fiút.
– Nem tudom, mihez kezdjek ezzel – suttogom.
– Mivel? – kérdezi Jonah.
Hitetlenkedve nézek rá, de eszembe jut, hogy neki fogalma sincs,
mit tett Clara az éjjel. Megragadom a vállát, belököm a konyhába.
Felém fordul, én próbálok a dühöm ellenére halkan beszélni.
– Ma reggel rajtakaptam őket az ágyban – sziszegem. – Óvszer volt
az éjjeliszekrényen. Clara gyakorlatilag meztelen volt. Miller egész éjjel
nála volt!
Jonah szeme elkerekedik.
– Hűha!
Én karba teszem a kezem, és leroskadok a reggelizőpult mellé az
egyik székre.
– Clara azt próbálgatja, mit bírok. – Jonah-ra nézek tanácsért.
– Elküldjem a srácot?
Jonah vállat von.
– Ez csak egy vacsora. Nem fogja teherbe ejteni Clarát az asztalnál.
– Túl engedékeny vagy.
 – Szülinapja van. Kiakadt tegnap este, valószínűleg bosszúból hívta
át Millert. De most, hogy itt van, legalább jobban megismerheted.
A szememet fogatva feltápászkodom.
– Kész a vacsora. Szóljunk nekik, mielőtt Clara teherbe esik.

***

Olyan kínos az egész. Nemcsak mert tudom, hogy Miller több mint
valószínű, elvette a lányom szüzességét tegnap éjjel, hanem mert mi is
alig beszélünk egymással Jonah-val. Nem tisztáztuk, mi történt köztünk,
és ez vastagon megüli a levegőt.
Clara csak kurtán válaszol, ha beszélni próbálok vele, úgyhogy végül
már nem kérdezgetem, mert kínos. Miller és Clara sem beszélnek
igazából, mert Clara úgy lapátolja a lasagnát, mintha versenyezne.
Jonah Elijah-t tartja a karjában, eteti. Aranyosak, úgyhogy a
tányéromra meredek, és direkt nem nézek rájuk.
– És hogy megy a filmes projekt? – kérdezi Jonah.
Miller vállat von.
– Lassan. Még nincs végleges ötletünk, de majd lesz.
Igen, mással vagytok elfoglalva, gondolom.
Clara Miller tányérjára mutat.
– Egyél gyorsabban!
Látom a zavart Miller szemében, de felveszi a villát, és a szájába
tesz még egy falatot.
Pontosan tudom, mire játszik Clara. Most viselkedik, remélve, hogy
minden meg lesz bocsátva, ha velem vacsorázik a szülinapján. Arra
gondol, hogy ha nem veszekszik, akkor én sem fogok, ha majd vége a
vacsorának, és ő el akar menni Millerrel.
Nem megy el vele. Rohadtul kizárt.
Clara végez a lasagnával, feláll. Kiviszi a tányérját a konyhába.
Mikor visszaér, Millerre néz.
– Befejezted? – Miller még rág, de Clara ennek ellenére elveszi előle
a tányért.
– Torta is van – mutatok a háromrétegű süteményre az asztal
közepén.
Clara rám mered. Keményen. Kimarja Miller kezéből a villát, közben
továbbra is a szemembe néz, a torta közepébe mélyeszti, és egy falatot
a szájába tesz.
 – Csoda finom – közli komoran. Ledobja a villát, és megfogja Miller
kezét. – Kész vagy?
– Mit képzelsz, hova mész?
– Meccsre – közli.
– Nincs ma meccs.
Clara elbiccenti a fejét.
– Biztos, anya? Mármint abban sem voltál biztos még reggel, hogy
szülinapom van.
– Nagyon is jól tudtam. Csak egy pillanatra megrázott, hogy a
barátod az ágyadban aludt az éjjel.
Clara gúnyosan mosolyog.
– Ó, hiszen nem is aludtunk!
– De igen – morogja a lányom háta mögül Miller.
Millerre nézek.
– Most már menj, kérlek. Köszönj el Clarától!
Clara a fiúra néz.
– Ne menj még! Én is jövök.
Miller elfordítja rólam a tekintetét, Clarát nézi. Sajnálnám, ha nem
haragudnék rá ennyire.
– Miller, alighanem az lesz a legjobb, ha elmész – csatlakozik Jonah.
Clara a fejét forgatja, de megáll, ahogy a tekintete Jonah-ra esik.
– Ha ő elmegy, neked is el kell menned. Nem laksz itt.
Úgy tűnik, Jonah-t is ugyanúgy felhúzza Clara viselkedése, mint
engem, mert ezt mondja:
– Hagyd abba, Clara!
– Ne szólj rám! Nem vagy az apám.
– Nem is próbálok az lenni.
Már állok. Ez túl messzire ment.
Miller sarkon fordul, és a bejárati ajtó felé indul, mint aki érzi, hogy
mindjárt robban a bomba, és nem akarja, hogy egy repesz eltalálja.
Clara is elhátrál az ajtóig.
– Szülinapom van. Visszautasítom a büntetést, mégpedig azért, mert
a te példád vitt rá tegnap éjjel, hogy megszegjem a szabályokat. –
Kinyitja az ajtót. – Hazajövök, amikorra kell.
Elindulok, hogy megkerüljem az asztalt, és az ajtóhoz rohanjak, de
Jonah elkapja a csuklómat.
– Engedd, hadd menjen!
 Ránézek a kezére, amivel visszatart.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
Jonah feláll, felfelé kell néznem, ahogy fölém hajol.
– El kell mondanod neki az igazat, Morgan.
– Nem.
– Nem bírsz vele. Utál téged, és mindenért téged okol.
– Tizenhat éves. Majd túljut rajta.
– Tizenhét. És ha nem?
Nem beszélhetem ezt meg vele most.
– Igaza van. Neked is menned kell.
Jonah nem tiltakozik. Felmarkolja Elijah cuccait, és elmennek. Még
csak el sem köszön.
Visszanézek az asztalra, az ott heverő megmaradt ételre, a szinte
hibátlan tortára.
Lerogyok egy székre, fogok egy villát, és a tortába mélyesztem.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Clara

Miller furgonjának dőlök épp, mikor kijön Jonah Elijah-val.

Megfordulok, az utat bámulom, hogy ne kelljen Jonah-ra néznem.
Ahogy az az iskolában is kiderült, sokkal dühösebb leszek, ha
egymásra nézünk. És bár elég rendes volt tőle, hogy nem kaptam
büntetést, és később adott nekem egy telefont, tudom, hogy azért tette,
mert bűntudata volt. És most itt van, együtt vacsoráztunk, mintha egy
család lennénk, mintha apa sosem létezett volna.
Hallom, ahogy rögzíti Elijah székét a kocsiba. Aztán hallom, hogy
csukódik az ajtó. Csendben kifújom a levegőt, megkönnyebbülve, hogy
elmegy, de újra levegő után kapok, mikor leesik, hogy nem nyitotta ki a
vezetőoldali ajtót. A furgon orra felé nézek, és igen, látom, hogy Jonah
felénk tart. Megmerevedek ebben a testhelyzetben, mikor megáll
előttem, olyan fél méterre.
Mindkét kezét határozottan a vállamra teszi, előrehajol, és nyom egy
puszit a fejem tetejére.
– Te jobb vagy ennél, Clara. Mind jobbak vagyunk. – Hátrébb lép. –
Boldog szülinapot!
Mikor Jonah végre elhajt, én a szememet forgatom, és eltolom
magam a furgontól. Miller mellkasának dőlök, csak hallani akarom az
arcom alatt a megnyugtató szívdobogást.
A fejemre támasztja az állát, és átkarol.
– Mindig így megy? – kérdezi.
– Az utóbbi időben igen.
Miller mellkasa emelkedik és süllyed, egyszer. Súlyosan.
– Nem tudom, tudom-e ezt tovább csinálni.
Hátrébb húzódok, felnézek.
– Nem kell többet átjönnöd. Megérteném.
Miller szemében megbánást látok, ahogy rám néz.
– Nem a családi vacsorára gondoltam.
Egy pillanatig csak bámulok rá… Elég hosszan, hogy meglássam a
bosszúságot az arcán. Hátrébb lépek még egyet. Miller leengedi a
karját.
– De szülinapom van.
 – Tisztában vagyok vele.
– Szakítasz velem a szülinapomon?
Végighúzza a kezét az arcán.
– Nem. Én csak. – Be sem tudja fejezni, amit mondani akarna. Talán
mert tudja, mekkora rohadék éppen.
Újabb lépést hátrálok.
– Lefeküdtél velem tegnap éjjel, és most elhagysz? Komolyan?
– Sarkon fordulok, elindulok a ház felé. – Azt hiszem, félreismertelek.
Hallom, hogy utánam rohan. Megállít, mielőtt a tornácra érnék. Két
kézzel markolja az arcomat, de ez most nem gyengéd érintés. Nem is
durva, de az arcára kiülő haragból kiindulva nem pont erre az érintésre
vágyom.
– Ezt nem vághatod a képembe, Clara! Engem használtak ki tegnap
éjjel. Nem téged. – Ezzel leengedi a kezét, és visszaindul a kocsija felé.
Mikor hallom, hogy nyitja az ajtót, megremegek.
– Bocsánat – fordulok felé. – Sajnálom. Szemétség volt ezt mondani,
és még nagyobb szemétség volt megcsinálni. – Odamegyek hozzá. –
De miért kell ezt? Ma reggel, a kocsiban, úgy tettél, mint aki
megbocsátotta nekem a múlt éjjelt. – Érzem a pánik hullámát. Miller
arcára kiül a kín, az autó ajtajába öklöz. Aztán becsapja, és idegesen
átkarol.
– Tudom, hogy nem jöttök ki most anyukáddal. – Rám néz, felfelé
billenti a fejemet, hogy lássa az arcomat. – De úgy érzem, fegyvernek
használsz ebben a harcban ellene. És ezt nem teheted velem.
– Nem tudtam, hogy ez lesz bent.
– A te hibád, hogy így történt. Nem áldozat voltál ma este, Clara.
Hanem te robbantottad ki az egészet.
Vállat vonok, kiszabadulva a szorításából.
– Rosszul emlékszel, ha azt gondolod, ez az én hibám volt. Ha
elfelejtetted volna, megtudtam, hogy anyának viszonya van Jonah-val!
Miller kinyitja az ajtót, beszáll a kocsijába. Én beállok az ajtó elé,
nem tudja becsukni. Hátrahajtja a fejét a támlára.
– Haza akarok menni.
– Veled megyek.
Felém fordítja a fejét, végül már engem néz.
– Egyedül akarok lenni.
Nem fogok könyörögni. Abból elég volt tegnap éjjel.
 – Kár. – Hátrébb lépek, már be tudja csukni az ajtót. Elindítja a
motort, de leengedi az ablakot.
– Akkor holnap, az iskolában. – Már nem hallom az élt a hangjában,
de ettől nem leszek jobban. Magamra hagy a szülinapomon. Már
tudom, hogy a vacsora rémes volt, ahogy az egész életem az. De ez
nem újdonság.
Megfordulok, elindulok befelé.
– Clara!
Nehéz követni ezt a csikicsukit, amit játszik.
Megint fordulok, az ablakhoz megyek.
– Tudod, mit? Nem kell ez nekem. Nem akarok olyan barátot, aki
csak még inkább elrontja a kedvem, amikor már eleve ki vagyok
akadva. Nem akarok járni veled. Én szakítok. – Elindulok befelé, de
érzem, hogy még nem végeztem, visszamegyek. – Életem két
legfontosabb szereplőjével viselkedtek tiszteletlenül. Úgy kellene
tennem, mintha ez rendben lenne? Ilyen barátnőt akarsz? Aki feladja,
és hagyja, hadd nyerjenek mások?
Miller lazán a kormányon nyugtatja a karját. Nyugodt hangon szólal
meg.
– Néha ki kell térni a harc elől, hogy megnyerd.
Elborít a harag, hogy ezt visszhangozza épp nekem. Toppantok.
– Nem idézheted a halott nagynénikémet, miközben szakítasz
velem!
– Nem szakítok veled. És téged idézlek.
– Nos, akkor hagyd abba! Ne idézz senkit! Ez… gáz.
Ha ez lehetséges, Miller úgy fest, mint aki egész jól szórakozik.
– Hazamegyek.
– Helyes!
Hátranéz, és nekiáll kitolatni a ház elől. Én egy helyben állok,
összezavarva a veszekedéstől. Nem is tudom, mi történt.
– Akkor mi most szakítottunk? Nem tudom eldönteni!
Miller a fékre tapos, kihajol az ablakon.
– Nem. Csak veszekedünk.
– Remek!
Megint elég vidámnak tűnik, ahogy eltolat. Le akarom törölni a
gúnyos mosolyt a képéről, de már elment. Mikor befordul a sarkon,
visszamegyek a házba. Anya a nappaliban áll, a telefonját bámulja. Ki
van hangosítva, egy üzenetet hallgat. Épp elkapom a végét.
„…Nemjelezte a mulasztást, úgyhogy csak azért kerestük, hogy
felhívjuk a figyelmét, hogy a ma délutáni órákról várjuk az igazolást.”
Anya leteszi a telefont még az üzenet vége előtt.
– Lógtál ma az iskolából?
A szememet forgatva nyomakodok el mellette.
– Csak három óráról. El kellett jönnöm onnan, nem kaptam levegőt.
Még mindig nem kapok. – Becsapom az ajtót, könnyek csorognak az
arcomon, még mielőtt az ágyra roskadnék. Fogom az új mobilom, és
felhívom Lexie-t. Az első csengetésre felveszi, mert ő ilyen. Lehet rá
számítani. Az egyetlen megbízható szereplő az életemben
pillanatnyilag.
– Ez… – Mély lélegzetet veszek párszor, lenyelem a könnyeimet. –
Ez a legrosszabb szülinapom. A legeslegrosszabb. Nem. – megint
levegő után kapok –, nem jönnél át?
– Indulok.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Morgan

Kiveszem Chris néhány ingét a szekrényből, és leakasztom őket a

vállfáról. Bedobom egy zsákba, amit majd elviszek a templomba
adománynak.
Lexie fél órája jött át. Felmerült bennem, hogy nem engedem be
Clarához, de szinte jobb így, hogy Lexie itt van, és Clara nincs egyedül.
Megkönnyebbültem, mikor kinyitottam az ajtót, és ő állt ott, mert
hallottam Clara sírását a szobájából, és nem volt hajlandó beszélni
velem. Vagy talán én nem akarok beszélni vele.
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem beszélünk holnapig.
Most, hogy Lexie itt van, Clara már nem sír, ez jó. És bár nem tudom
kivenni, miről, de hallom, hogy beszélnek. Legalább annyit tudok, hogy
a lányom itthon van, biztonságban, még ha épp utál is engem.
Kiveszek még pár inget a szekrényből.
Egy héttel Chris halála után nekiálltam, és lassanként
megszabadultam a cuccaitól. Apránként, remélve, hogy Clara így nem
veszi észre. Chris az apja volt, és nem akarom kitörölni az emlékét. De
akkor is próbálom elpucolni a térből. Múlt héten kidobtam a párnáját.
Ma reggel a fogkeféjét. És most végzek a szekrénye összepakolásával.
Azt vártam, hogy ennyi rámolás után találok egy nyomot, amit
könnyelműen nem vett észre. Egy szállodaszámlát, egy rúzsfoltot
valamelyik galléron. Valamit, ami azt mutatná, hogy óvatlan volt a
viszonyával. De a szerszámosládába zárt leveleken kívül nem találok
semmit. Jól rejtőzött. Mindketten jól csinálták.
Talán jobb lenne, ha kivenném a szekrényből a leveleket is, és
eltenném máshova, mielőtt Clara véletlenül megtalálja őket.
Leveszek egy dobozt a szekrény felső polcáról. Mikor teherbe estem
Clarával, összeköltöztünk Chrisszel. Nem volt sok holmink, tinédzserek
voltunk, de ez a doboz a kevesek közé tartozott, amit hozott magával.
Akkoriban ebben tartotta az emlékeit: fotókat, díjakat, ilyesmit. De az
évek során én is hozzápakoltam, és már a mi dobozunknak tartottam.
Leülök az ágyra, átpörgetem Clara csecsemőkori képeit. Képeket
Chrisről és rólam. Hármunkról Jennyvel. Minden egyes fotót
megvizsgálok, feltételezve, hogy valami nyomra bukkanok, hogy mikor
kezdődött. De minden képen csak egy boldog párt látni.
Azt hiszem, tényleg boldogok voltunk egy ideig. Csak azt nem
tudom, mikor romlott ez el Chrisnek, de bár választott volna bárki mást,
mint Jennyt! Ennyit megtehetett volna.
Vagy talán Jenny választotta Christ.
Kiveszek egy borítékot a dobozból. Fotók vannak benne, egy régi
fényképezőgép filmtekercsének képei. Jenny nincs rajta a legtöbbön,
mert leginkább ő fotózott, de sok kép van rólam és Chrisről. Némelyiken
Jonah is rajta van. Jonah-t tanulmányozom a fotókon, próbálok olyat
találni, ahol őszintén boldog, de nincs egy sem. Alig mosolyog. Még
most is ritka tünemény a mosolya. Nem mintha nem lett volna boldog.
Akkoriban annak tűnt, de nem úgy, mint mi, többiek. Jennyt
felvillanyozta Jonah, Christ meg én, de Jonah-t nem villanyozta fel
senki, mintha örökös árnyékban ragadt volna, és nem is lettünk volna
tudatában, mi veti ezt az árnyékot.
Az utolsó három képig jutok, de valamit észreveszek, amitől
megállok. Kiveszem és jól megnézem a három fotót. Egymás után
készültek, az elsőn én vagyok középen, a kamerába mosolygok. Chris
rám nevet, Jonah ott áll a másik oldalamon, elszánt arccal bámul
Chrisre.
A második képen Chris mosolyog a kamerába. Én felnézek Jonah-
ra, Jonah lenéz rám, és én emlékszem erre a pillanatra. Erre a
tekintetre.
A harmadik képen Jonah már nincs rajta. Elkapta a tekintetét, és
elment.
Próbáltam nem gondolni erre a napra vagy arra a tíz percre a kép
elkattintása előtt, és sikerült is. Régóta nem jutott az eszembe. De most
a fotó miatt minden itt van előttem, élénken és részletesen.
Jonah-éknál voltunk, mert csak nekik volt medencéjük. Jenny egy
törülközőn hevert a betonon, napozott a medence sekély oldala mellett.
Chris épp kimászott a vízből, és bement a házba, mondván, hogy éhes.
Jonah egy matracba kapaszkodott tőlem úgy egy méterre, a teste
félig a vízben, karja a matracon.
Nem ért le a lábam, és már kezdtem elfáradni, úgyhogy odaúsztam
hozzá, és megmarkoltam a matracot. Rosszul volt felfújva, és
alighanem megélt már pár nyarat, nem volt túl megbízható darab. Főleg
így, hogy ketten kapaszkodtunk belé. Kezdtem lecsúszni, Jonah
megmarkolta a karomat, és a lábát a térdem mögé csúsztatta, hogy a
helyemen tartson.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk számított volna erre, hogy ennyire
megráz minket az érintés, de azt tudtam, hogy ő is érezte. Tudtam, mert
a szeme összeszűkült, elsötétedett, pont mikor én megremegtem.
Ekkor már egy ideje jártunk Chrisszel, és bármikor, ha hozzám ért
ezalatt, sosem éreztem ezt a hullámot, ami most végigsöpört rajtam.
Olyan volt, amitől nemcsak levegő után kap az ember, hanem félni
kezd, hogy megfullad, nem jut oxigénhez, ha nem hátrál. A víz alá
akartam merülni Jonah-val, és az ő szájából venni a levegőt.
Ez a gondolat megdöbbentett. Megpróbáltam elhúzódni, de Jonah
fogta a karomat. A szemével könyörgött, mint aki tudja, hogy amint
eltávolodok, soha többé nem ér majd hozzám így. Úgyhogy maradtam.
És egymás szemébe néztünk.
Ennyi történt.
Nem mondtunk semmit. Még csak illetlen sem volt, ahogy a víz
felszínén tartott, ahogy a lábát az enyém köré tekerte. Ha Chris
meglátta volna, nem gondolt volna semmit. Ha Jenny, akkor még csak
nem is gurult volna dühbe.
De csak mert nem érezték, mi történt közöttünk. Nem hallották
mindazt, amit nem mondtunk ki.
Pár másodperccel később Chris kijött, és beugrott a medencébe.
Jonah leszedte a lábát a lábamról, de nem engedte el a karomat. Chris
vetődése hullámokat vert, a matrac ringott, de mi csak néztünk egymás
szemébe. Még amikor Chris a felszínre úszott mellettem, és lefröcskölt,
akkor is.
Chris két kézzel átfogta a derekamat, és lehúzott a matracról. A
karom kicsúszott Jonah kezéből, és néztem, ahogy Jonah összerezzen,
mikor az ujjaink összeérnek, majd ott marad a keze üresen.
Már nem értünk egymáshoz. Chris tartott, az ajkát az ajkamra
nyomta, és én tudtam, Jonah nézi, ahogy csókolózunk.
Abban a pillanatban tele voltam bűntudattal. De nem a pillanat miatt,
amit átéltem Jonah-val. Valahogy inkább úgy éreztem, épp Jonah-t
árulom el. Pedig ennek így semmi értelme sem volt.
Kimásztam rögtön ezután a medencéből. Egy perc múlva Jenny
elővette a fényképezőgépet, és megkérte, hogy álljunk be a képhez.
Emlékszem, az első kép után Jonah-ra néztem. Ő lefelé nézett rám,
olyan tekintettel, hogy az mintha árkot vájt volna a mellembe. Nem
értettem akkor. Akkor azt hittem, ez csupán vonzalom. Egy tinédzser
srác, aki reméli, hogy felszedhet egy tinédzser lányt. De miután Jenny
elkattintotta a második képet is, Jonah elviharzott, be a házba.
A tettei összezavartak, rá akartam kérdezni, de sosem tettem. Pár
héttel később megtudtam, hogy terhes vagyok.
És Jonah Sullivan lelépett.
A képet bámulom. Azt, amin Jonah lenéz rám. Már értem azt a
kifejezést a szemében. Nem vágy volt, vagy megvetés.
Hanem szívfájdalom.
Visszateszem a fotókat a dobozba, és rárakom a fedőt. A dobozt
nézem, azon tűnődve, vajon mi történt volna, ha
Jonah nem megy el.
Ha itt maradt volna, akkor vajon ugyanoda jutunk, mint Chris meg
Jenny? Nem akarok erre gondolni. Hogy akkor lopva találkoztunk volna,
becsapva azokat, akiket a legjobban szerettünk.
Annyira haragudtam Jonah-ra, amiért lelépett, de most már értem. El
kellett mennie. Tudta, ha marad, az rajta kívül másnak is fájni fog.
És azért kerültem őt, mióta visszajött, mert el kellett volna múlnia az
érzéseimnek iránta. Csak kamaszfel-lángolás volt, és ki kellett volna
hunynia, mikor összeköl-töztem Chrisszel.
Hazudtam magamnak, megtettem, amit csak bírtam, hogy
meggyőzzem magam, hogy az érzés, amit Jonah felkavar bennem,
pusztán harag.
Rémesen hazudok, ami azt illeti. Ez így volt mindig.

***

Halkan bekopogok. Ha Elijah alszik, nem akarom felébreszteni.

Hátrébb lépek, átkarolom magam. Szél kavarog körülöttem, de nem
tudom, mitől libabőrös a karom: a hidegtől, vagy hogy meglátom Jonah-
t a nyitott ajtóban. Kék farmer van rajta, semmi más. A haja nedves és
kócos. A tekintete rabul ejt, mint mindig. De most nem kényszerítem
magam, hogy ne nézzek oda.
– Igen – mondom.
Meglepetten néz rám.
– Kérdeztem valamit?
 Bólintok.
– Azt kérdezted, elhagytam volna-e Christ, ha nem esek teherbe
Clarával. A válaszom az, hogy igen.
Rám néz, keményen, és ekkor az a láthatatlan fal, ami mindig
eltakarta őt előlem, leomlik. Teljesen más emberré változik. Az arca
ellágyul, a válla ellazul, szétnyílik az ajka, a mellkasa simán emelkedik
és süllyed, ahogy lélegzik.
– Csak ezért jöttél?
Megrázom a fejem, és közelebb lépek egy lépéssel. A szívem olyan
vadul ver, hogy legszívesebben sarkon fordulnék és elrohannék, de
tudom, hogy csakis egyvalami csillapíthatja ezt a vágyakozást: Jonah.
Tudni akarom, milyen, ha a karjában tart. Milyen vele lenni. Mindvégig
megtiltottam magamnak, hogy elképzeljem. Most át akarom élni.
Már leengedtem a karomat. Jonah alig emeli meg az ujjait, az
enyémbe fűzi. Áramütés szalad végig a gerincemen, a mellemen, majd
végigfut a borzongás a karomon. Jonah karja is libabőrös. A melle és a
nyaka is. Az egész kezemet a kezébe csúsztatom, ő megfogja.
Megszorítja.
– Lehet, hogy megbánom ezt holnap – figyelmeztetem.
Előrelép, a másik kezét a tarkómra szorítja, közelebb húz a
szájához. Mielőtt az ajkamhoz érne, az arcomat fürkészi.
– Nem, nem fogod – közli.
Behúz a házba, becsukja mögöttünk az ajtót. A nappali ajtajának
szorít, és olyan, mintha tüzet nyelnék, mikor az ajka végre az ajkamhoz
ér. Minden ott van, amit eddig nem engedtem magamnak, hogy
érezzek. A tegnap esti csókunk elképesztő volt, de a mostani mellett az
a tegnapi csak bemelegítésnek tűnik.
Jonah egész testével hozzám simul, mintha egy életnyi vágyakozás
csitulna el minden egyes mozdulatra, ahogy az ujja a bőrömet simítja.
Nyelve minden egyes csapására, minden egyes hangra, ami elhagyja a
torkát. A kanapén kötünk ki, Jonah ott fekszik felettem, a kezem a hátán
siklik, érzem, ahogy megfeszülnek és ellazulnak az izmai az ujjaim
alatt.
Mintha most bepótolnánk az éveket, mikor nem érezhettük ezt. Vagy
tíz percig úgy csókolózunk, mint két kamasz. Felfedezzük, megízleljük
egymást, összebújunk. Végül muszáj elfordítanom az arcom, hogy
valahogy levegőt vegyek.
 Kavarog a fejem. Az arcomhoz nyomja a homlokát, és beszívja a
levegőt, amit elloptam tőle.
– Köszönöm – lihegi. Lehunyja a szemét, és a fülemhez közelít a
szája. Meleg lehelete végigcsiklandozza a nyakam. – Tudnom kellett,
hogy nem őrültem meg. Hogy ez az érzés nem csak a fejemben létezik.
Visszahúzom az ajkát az enyémre. Gyengéden megcsókolom, aztán
ő a nyakamba temeti az arcát, és felsóhajt.
– Aznap, a medencénél… – suttogom –, emlékszel?
Halk nevetést érzek a bőrömön.
– Azt az érzést keresem, mióta Chris elhúzott téged mellőlem.
Azt akarom válaszolni, hogy én is, de hazugság lenne. Nem
kerestem ezt az érzést egyáltalán. A házasságom minden évét azzal
töltöttem, hogy próbáltam elfelejteni, próbáltam úgy tenni, mintha nem
létezne ilyen. Minden alkalommal, ha azon kaptam magam, hogy arra a
napra gondolok, mást okoltam érte. A meleget. A napsütést. A
medence klóros vizét. A Jonah-ék kamrájából elcsent italokat.
Jonah elhúzódik, és megfogja a kezem, talpra segít. Csendben a
hálóba vezet. Csókolózunk, ahogy lefektet az ágyra, és én imádom,
hogy nem siet. Egyetlen ruhadarabot sem vesz le rólam. Csak
csókolózunk, minden testhelyzetben. Ő felül, én felül, mindketten az
oldalunkon fekve. Csókolózunk, és olyan érzés, mint amilyenben
reménykedtem.
Odahajol hozzám, végigcsúsztatja az ajkát a nyakamon. A lehelete
meleg a torkom alján, mikor megszólal.
– Félek.
Erre végigfut rajtam a hideg. Jonah abbahagyja a csókot, a mellemre
szorítja az arcát.
Én a hajába túrok.
– Mitől félsz?
– Neked meg kell védened Clarát. – Felemelkedik. – Nekem meg
őszintének kell lennem Elijah-val. Nem ugyanazt akarjuk, Morgan.
Olyan sokat vártam, nem akarom, hogy ez egyszeri alkalom legyen, de
nem tudom, ugyanarra vágyunk-e.
Felnyúl, becsúsztatja a kezét a pólóm alá, a tenyere a hasamon. Én
a plafont bámulom, megesküdnék rá, hogy a mennyezet a szívverésem
ritmusára lüktet.
 – Nem tudom, mit akarok. – A szemem megtalálja a tekintetét, és én
talán tudom, mit akarok. Hazudok. Egészen pontosan tudom. Csak azt
nem, lehetséges-e. – Sosem fogja megérteni. És mit mondanánk Elijah-
nak?
– Az igazat. Tényleg azt hiszed, jobb Clarának, hogy azt gondolja, mi
vagyunk ebben a sztoriban a rosszak?
– Láttad, hogy kiborult már egy csóktól. Képzeld, mi lenne, ha
megtudná, hogy Elijah… Hogy mit tett Jenny és Chris. Azt nem
bocsátaná meg sosem.
Látom, hogy felvillan a megértés Jonah arcán, de a fejét rázza.
– Akkor. – fordul a hátára –, Chris és Jenny megússza a viszonyt.
Megússzák, hogy hazudtak nekem arról, hogy ki Elijah apja. És
mindeközben mi ketten be kell fogjuk a szánkat, és külön kell élnünk,
nyomorultul, olyan dolgok miatt, amikről nem tehetünk?
– Tudom, hogy nem igazságos. – Felkönyökölök, Jonah-ra nézek.
Megfeszült állkapcsára teszem a kezem, erővel elfordítom az arcát,
hogy a szemembe nézzen. – Chris szar férj volt. Neked meg szar
barátod. De csodás apa. – Végighúzom a hüvelykujjam Jonah ajkán,
könnyes szemmel könyörgök neki. – Ha Clara valaha megtudja, hogy
Elijah nem a te fiad, az a padlóra küldené. Kérlek, ne mondd el Elijah-
nak! Amúgy is csak téged ismer. Nem ugyanaz a helyzet, mint Clara
esetében, ha megtudná ezt Chrisről. Én a sírba viszem a titkukat, ha
ezzel megóvhatom a lányomat ettől a fájdalomtól.
Jonah elfordítja a fejét, elhúzza a kezemtől. Belém mar az elutasítás.
– Nem vagyok olyan, mint te. Nem akarok hazudni a gyerekemnek.
A hátamra fordulok. Újabb könnycseppek érkeznek. Nem kellett
volna idejönnöm. Hülye ötlet volt. Elég sokáig éltem ettől a rémséges
vágytól kínozva, amit eltemettem magamban. Mit számított volna még
ötven év?
– Ezt ki kell találnunk – szólal meg. – Meg kell egyeznünk. Veled
akarok lenni.
– Ezért vagyok itt. Hogy velem lehess.
– Többet akarok tőled ennél.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, végiggondolom, mit jelent ez.
Még Chris minden hűtlensége mellett is bűntudatom van, hogy itt
vagyok, Jonah ágyában. Olyan jó volt megcsókolni, mikor nem
gondoltam bele túlságosan. A legjobb érzés volt hosszú, nagyon
hosszú ideje. De most, hogy arra kényszerít, hogy eltöprengjek, hova
vezet mindez, megint nyomorultul érzem magam.
Egyenesen Jonah szemébe nézek.
– Azt mondod, készen állsz rá, hogy tönkretedd a lányom összes
emlékét, amit az apjáról őriz. És ugyanekkor azt mondod, hogy többet
akarsz tőlem. Mit? Hogy legyek szerelmes beléd?
– Nem – feleli. – Nem kérem, hogy szeress belém, Morgan. Már
szeretsz. Csak azt kérem, hogy adj egy esélyt.
– Nem vagyok szerelmes – fordulok át az ágy másik oldalára, el
Jonah-tól. Muszáj elmennem innen.
Felállnék, de Jonah megfogja a karomat, és visszahúz az ágyra, a
hátamra. A mellkasára nyomom a tenyeremet, hogy eltoljam magamtól,
de már ott van rajtam, lenéz rám, szemében az az ismerős kifejezés.
Azonnal mozdulatlanná dermedek. Elgyengít ez a tekintet. Úgy néz
rám, mint azon a fotón. Tele a szeme szívfájdalommal.
Vagy talán így néz ki Jonah, ha annyira szeret, hogy az már fáj.
Egyszerre már nem érzem úgy, hogy azonnal el kellene mennem
innen. Ellazulok alatta, belé, köré. Beszívom a levegőt, ahogy az ajka
az állkapcsomhoz ér, és lassan a fülem felé csúszik.
– De szeretsz engem.
Megrázom a fejem.
– Nem. Nem azért vagyok itt.
Megcsókol, pont a fülem alatt.
– De igen – közli. – Épp nagyon ügyesen megpróbáltad eltitkolni, de
kimondtad minden egyes néma párbeszédünk alatt.
– Nem is létezik olyan, hogy néma párbeszéd.
Úgy néz a szemembe, ahogy eddig még soha senki. Aztán leengedi
a fejét, ajka az ajkamon.
– Semmi gond, nem kell kimondanod. Én is szeretlek. – Mikor
összezárja az ajkát az enyémen, olyan erőteljes a csókja, hogy teljesen
elvesztem a kontrollt.
Attól, hogy én voltam Jonah első – és talán egyetlen – választása,
valahogy minden egyes pillantása, minden egyes érintése, minden
kimondott szava mélyebbre jut bennem, mint ahova Chris valaha elért.
A lelkem legmélyére, ami még a csókja okozta kéj mellett is éhezik rá.
Mikor elhelyezkedik a két lábam között, én a szájába nyögök, és
közelebb húzom magamhoz.
 Mindent elfelejtek. Csak az jár a fejemben, hogy milyen kemény a
keze, ahogy lehúzza a pólómat. Hogy milyen lágy az ajka, mikor a
mellemhez ér. Milyen könnyed a mozdulat, ahogy kicsusszan a
farmerjából. Hogy együtt lélegzünk, mikor végre a bőrünk egymáshoz
ér. Hogy a tekintete milyen éles, mikor belém ereszkedik.
Olyan teljesség ez, amilyet még sosem éltem át.
Mintha pontosan tudná, hol érjen hozzám, mikor legyen gyengéd,
mikor legyen határozott, hol szeretném, hogy megcsókoljon. Mintha a
testem professzora lenne. Úgy érzem magam, mint a tapasztalatlan
diák, óvatosan érek hozzá, nem is tudom, hogy okozhatok akár csak
hasonló érzést neki az ujjaimmal vagy a számmal, mint ő nekem.
A vállára nyomom a szám.
– Én még nem voltam mással, csak Chrisszel – suttogom.
Jonah mélyen bennem van, hirtelen megáll, visszahúzódik. Egymás
szemébe nézünk, elmosolyodik.
– Én meg csakis veled akartam lenni.
Gyengéden megcsókol, és ez így megy tovább: csókol, finoman ki-
be mozog, amíg már nem bírok csendben maradni. Közelebb húzom,
hogy a nyakába rejtsem az arcom, mikor megtörténik.
Én megyek el először, robbanásszerű pillanat, évek elfojtott
érzelmei, gyönyörei törnek felszínre végre. Reszket az egész testem
alatta, a körmömmel a hátát szántom végig, ő az arcomba nyög, és
remeg fölöttem.
Azt várom, hogy itt akkor vége is, Jonah kifújja magát, legördül rólam
sóhajtva. Chrisszel mindig így volt tizenhét év alatt.
De Jonah nem Chris, és le kell állnom ezzel, hogy összehasonlítom
őket. Ez nem igazságos Chrisszel.
Jonah gyengéden a tenyerében tartja a fejem, tovább csókolózunk.
Nem érzem úgy, hogy vége lenne. Ennek az egésznek köztünk. Most,
hogy láttam ezt az oldalát, nem tudom, hogy élhetnék enélkül.
Ez megijeszt, de túlságosan elégedetten fekszem, nem állítom meg,
mikor a szája az enyémre tapad, aztán lecsúszik az államra, majd a
mellemre, és ő nyugodtan leteszi a fejét. Pár percet várunk, hogy
elcsituljanak körülöttünk a hullámok.
A hasamra csúsztatja a tenyerét, és lustán cirógat.
– Megteszem.
Érzem, hogy felgyorsul a légzésem.
 Jonah felkönyököl, fölém hajol.
– Nem mondom el Elijah-nak. Ha megígéred, hogy nem vetsz véget
ennek, hogy végül majd megmondod Clarának, hogy velem akarsz
lenni… akkor nem mondom el. – Hátrasimítja a hajam, és komolyan
néz a szemembe. – Igazad van. Jár Clarának az összes szép emlék
Chrisről. Nem akarom elvenni ezt tőle.
Érzem, hogy egy könnycsepp csorog a hajamba, ahogy felnézek rá.
– Neked is igazad van – suttogom. – Tényleg szeretlek.
Elmosolyodik.
– Tudom. Ezért fekszünk itt meztelenül.
Felnevetek. Magára húz, és ahogy lenézek rá, azon kapom magam,
hogy még sosem éreztem senkivel sem ennyire, hogy összetartozunk,
mint Jonah Sullivannel.
 HARMINCADIK FEJEZET
Clara

– Akkor jól értem? – szólal meg Lexie. A dohányzóasztalra felrakott

lábával rúg egyet, majdnem lesodorva az üveg bort. – Anyukád a tanár
bácsikával kavar?
Csuklok egyet. És bólintok.
– A halott húga vőlegényével?
Megint bólintok.
– Hűha. – Előrehajol, megmarkolja a borosüveget. – Ehhez nem
vagyok elég részeg. – Egyenesen az üvegből iszik. Elveszem tőle, nem
azért, mert úgy érzem, túlzásba esik, hanem mert nem vagyok biztos
benne, hogy én elég részeg vagyok ehhez. Belekortyolok, és leteszem
a két lábam közé, az üveg száját markolva.
– Mit gondolsz, mióta tarthat? – kérdezi Lexie.
Megvonom a vállam.
– Ki tudja. Most épp ott van Jonah-nál. Tudod, van egy applikációnk,
azon látom, hol jár. Ott van. Vele.
– A rohadékok – fakad ki Lexie. Miután kimondja a sértést, egyszerre
fel is húzza magát, felpattan a kanapéról. Megbotlik, de aztán sikerül
talpon maradnia. – És ha anyád meg Jonah okozta a balesetet, hogy
együtt lehessenek?
– Ez röhejes.
– Komolyan mondom, Clara! Nem láttad a Dateline-t, azt a
nyomozós sorozatot?
A tévé felé intek.
– Már nincs kábel-előfizetésünk.
Lexie járkálni kezd fel-alá, kicsit ingatagon, de azért összejön neki.
– És ha ez valami összeesküvés? Mármint, gondolj csak bele. Apád
és Jenny együtt voltak, mikor meghaltak. De miért?
– Apának defektje volt. Ugyanott dolgoznak. Jenny elvitte apát. – És
azért halottak, mert én üzengettem Jenny néninek, teszem hozzá
magamban, de hangosan nem mondom ki.
Lexie szeme összeszűkül, csettint, mint aki épp megoldotta az ügyet.
– A defekt lehet, hogy nem magától történt.
 Grimaszolva ragadom meg a villát, és a dohányzóasztalon trónoló
tortából kivájok egy falatot. Ez a legszomorúbb születésnapi torta, amit
valaha láttam. Nem vágott belőle senki. Csak jókora darabokat
tépkedtek a tetejéből meg az oldalából. Teli szájjal válaszolok.
– Anyám rémes alak. De nem gyilkos.
Lexie felhúzza a szemöldökét.
– És a tanár nagybácsi? Nincs itt a városban túl régóta. Egyáltalán
tudjuk, hol volt előtte? Lehet, hogy hullák szegélyezik az útját.
– Túl sok tévét nézel.
Odaront hozzám, lehajol, arca az arcomban.
– De dokumentumfilmeket! Olyan bűnesetekről, amik tényleg meg is
történtek! Az ilyesmi megtörténhet, Clara. Gyakrabban, mint hinnéd.
Belenyomok egy darab tortát a szájába, hogy végre fogja be.
Nem volt rá szükség, mert ekkor nyílik az ajtó, és mindketten
befogjuk a szánkat Lexie-vel, ahogy egyszerre megjelenik anya.
Lexie lassan leereszkedik a dohányzóasztalra.
– Szia, Morgan! – mondja, és igyekszik megtenni mindent, hogy
józannak tűnjön.
Ez működhetne is, ha nem emelné fel a lábát, és nem tenné vissza
furán az asztalra, ahogy rejtegetni próbálja az üvegeket. Az egész
testét kicsavarva megfeszíti. Értékelem, hogy ennyire rajta van, de
hülyébbnek nézi anyát, mint amilyen.
Anya becsukja az ajtót, és csalódottan néz ránk. Látja az asztalon az
üres üvegeket, hiába próbálta Lexie eltüntetni előle. És Lexie arról
megfeledkezett, hogy az ölemben is van egy. Már nem igazán lehet
eldugni.
Anya végül rám néz.
– Ez komoly, Clara? – A hangja egykedvű. Mint aki nem lepődött
meg, mintha bármit tennék is, már nem húzná fel magát.
– Épp indulni készültem – tápászkodik fel Lexie az asztalról. Elindul
az ajtó felé, de anya kinyújtja a kezét.
– Add ide a kocsikulcsod!
Lexie nyögve hátraveti a fejét. Kihalássza a kulcsot a zsebéből, és
anya kezébe pottyantja.
– Akkor itt maradhatok éjszakára?
– Nem. Hívd fel anyukádat, hogy jöjjön érted – néz rám anya.
– Te meg pakold ezt össze! – Kiviszi Lexie kulcsát a konyhába.
 Lexie előveszi a telefonját.
– Most tényleg itt hagysz vele? És ha gyilkos? – suttogom.
Nem gondolom ezt, de akkor sem akarok egyedül maradni anyával,
ha ilyen. Ha mérges, attól nem ijedek meg. De most csak bosszúsnak
látom. És ez eléggé rémisztő. Nem vall rá, azaz nem tudom, mire
számíthatok.
– Két perc múlva itt az Uber – feleli Lexie, és visszacsúsztatja a
telefont a zsebébe. Odalép hozzám, és megölel. – Bocs, de nem
akarok itt maradni erre most. Hívj fel, ha megöl, jó?
– Rendben – duzzogok.
Lexie kimegy, én a dohányzóasztalra nézek, megfogom a még nem
teljesen üres borosüveget, és kiiszom. Épp az utolsó kortyot nyelem le,
mikor kitépik a kezemből.
Anyára nézek, és talán az alkohol miatt, igen. Talán az. De annyira
utálom, hogy már nem is tudom, szomorú lennék-e, ha meghalna.
Akárhányszor ránézek, a viszonyra gondolok. Már azelőtt elkezdődött,
hogy a húga teherbe esett? Lefeküdt Jonah- val, miközben Jennyt
kísérgette az ultrahangvizsgálatokra?
Mindig azt gondoltam, hogy anya nem tud hazudni, de jobban
csinálja, mint bárki. Jobban, mint én, pedig én vagyok a színésznő a
családban.
– És… – szólalok meg lazán – mióta kúrsz Jonah-val?
Anya kénytelen venni egy levegőt, hogy lenyugtassa magát.
Elkeskenyedik az ajka a haragtól. Nem tudom, aggódtam-e már valaha,
hogy képen töröl, de most hátrébb lépek, mert épp elég idegesnek
tűnik, hogy odacsapjon.
– Elegem van ebből a viselkedésből, Clara. – Fogja a borosüveget
és a piros műanyag poharakat, amikből eleinte ittunk Lexie-vel. Mikor
felegyenesedik, a szemembe néz megint.
– Sosem tettem volna ezt Jennyvel. Vagy apáddal. Ne sértegess!
Hinni akarok neki. Igazából hiszek is, de részeg vagyok, és nem
működik az ítélőképességem. Anya kimegy a konyhába, utánaeredek.
– Akkor ott voltál?
Anya nem vesz tudomást rólam, nekilát, hogy a lefolyóba öntse a bor
maradékát.
– Mit csináltál Jonah… – Csettintek, próbálom felidézni a megfelelő
szót. Hol is laknak az emberek. – Igen, Jonah házában! – bököm ki
végre. – Miért voltál mostanáig nála?
– Beszélnünk kellett.
– Nem beszéltetek. Lefeküdtél vele. Látom. Már szakértő lettem.
Anya nem tiltakozik a vádra. Az üres borosüveget a szemetesbe
dobja, megtalálja az utolsó üveget a konyhában, kinyitja, és a lefolyóba
önti.
Felé mutatok, tapsolok egyet.
– Ez igen, előre gondolkodsz. Micsoda remek anya!
– Nos, nem bízhatok benned semmiképp sem, úgyhogy ha ez kell. –
Mikor az üveg kiürül, azt is a szemétbe dobja, és visszamegy a
nappaliba. Elmarja a telefonomat az asztalról. Utánamegyek a folyosón,
bár folyton a falnak ütközik a vállam. Nehezen találom a szavakat, de
járni még nehezebb. Végül egy kézzel a falnak támaszkodva tartom
egyenesen magam, és eljutok a szobámig. Anya bent van, szedi össze
a cuccomat.
A tévémet.
Az iPademet.
A könyveimet.
– Eltiltasz a könyvektől?
– A könyv szórakozás. Visszakaphatod, ha megérdemled.
Édes istenem. Elvisz mindent, ami morzsányi boldogságot
okozhatna. A sarokba viharzok, ahova reggel a kedvenc párnámat
dobtam. Lila-fekete flitteres, és szeretek az ujjammal rajzolni rá. Néha
csúnya szavakat szoktam írni ide. Elég jó.
– Tessék – adom oda neki. – Ezt nagyon szeretem. Jobb, ha
elviszed.
Kimarja a kezemből, mást keresek. Mint valami fordított Marie
Kondo-epizód, olyan ez. Örömöt okoz?Dobd ki!
A fülhallgatóm az éjjeliszekrényen hever, felmarkolom.
– Ezt is szeretem. Nem tudom használni, mert elvetted a telefonomat
meg az iPademet, de talán elfogna a csábítás, hogy a fülembe tegyem,
úgyhogy jobb, ha elveszed! – Kihajítom a folyosóra, ahol már a többi
cucc is gyűlik. Felkapom a takarót az ágyról. – Ez a takaró melegen
tart. Nagyon klassz, és kicsit érezni rajta Miller illatát, úgyhogy jobb, ha
inkább kiérdemlem. – Eldobom anya mellett, a többi holmi tetejére.
Anya ott áll a szobám ajtajában, engem néz. A gardróbhoz rontok,
megkeresem a kedvenc cipőmet. Igazából csizma.
 – Ezt tőled kaptam karácsonyra, és mivel Texasban nem nagyon van
tél, alig volt rajtam. De tényleg állati szuper, imádni fogom, ha végre
sikerül kicsit hordanom, úgyhogy inkább vedd el, mielőtt eljön a tél! –
Egyesével a folyosóra hajítom.
– Ne viselkedj ilyen megvetően velem, Clara!
Hallom, hogy SMS-em jött. Anya előveszi a telefonomat a zsebéből,
a szemét forgatja, és elteszi.
– Ki volt az?
– Ne érdekeljen!
– Mit írt?
– Tudhatnád, ha nem ittad volna le magad.
Huh. A gardróbhoz lépek, lehúzom a vállfáról az egyik kedvenc
pólómat. Meg a következőt.
– Inkább vidd el ezeket is! Az összes ruhámat nyugodtan. Úgysem
mehetek sehova. És ha mehetnék, akkor sem lenne hova, mert a pasim
szakított velem a szülinapomon. Valószínűleg azért, mert az anyám
őrült. – Kilököm a halom ruhát a folyosóra.
– Hagyd abba a drámázást! Nem szakított veled. Feküdj le, Clara! –
Becsukja a szobám ajtaját.
Felrántom.
– De igen, szakítottunk! Honnan tudod, hogy igen vagy nem?
– Mert tudom – feleli unott képpel. – Ő írt neked. Azt, hogy „aludj jól,
holnap találkozunk az iskolában”. Aki szakít, az nem ír ilyet… és nem
küld szívecskéket. – Elindul a folyosón, utánamegyek, mert tudnom kell.
– Küldött egy szív emojit?
Nem válaszol. Továbbmegy.
– Milyen színűt?
Még mindig nem felel.
– Anya! Piros volt? Piros szívecske?
Már a konyhában vagyunk. A pultnak dőlök, mert úgy érzem, valami
nekifutásból elindul a fejemben. Elhussan. A pultba kapaszkodok, hogy
ne essek el, majd csuklok egyet. Eltakarom a számat.
Anya a fejét csóválja, a tekintete csalódott.
– Mintha kinyomtattad volna a kamaszlázadás listáját, és most
egyesével pipálnád ki a tételeket.
– Nincs listám. De ha lenne, akkor azt is nyilván elvetted volna, mert
bírom a listákat. Boldoggá tesznek.
 Anya felsóhajt, karba teszi a kezét.
– Clara – szólal meg, a hangja gyengéd. – Édesem. Mit gondolsz,
mit érezne apa, ha most látna?
– Ha apa élne, nem lennék részeg – vallom be. – Ahhoz túlságosan
tiszteltem őt.
– Ez nem szűnik meg attól, hogy meghalt.
– Nos… Ezt mondd el magadnak is, anya.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Morgan

Clara megjegyzése húsba talált.

Egy egész üveg bort megivott egyedül, állapítom meg. Két üveg
teljesen üres. De néha az ember részegségében őszintébb, mint
amúgy, ami azt jelenti, hogy Clara szerint én nem tisztelem az apját.
Megőrjít, hogy azt hiszi, én járok tilosban.
Remélem, ez elmúlik. A harag, a lázadás, hogy utál engem. De már
tudom, hogy sosem jut rajta túl teljesen. Azért remélem, hogy majd pár
nap alatt valahogy képes lesz megbocsátani nekem. Biztos vagyok
benne, ha végre le tudunk ülni ezt megbeszélni, akkor így lesz, de még
mindig sokkban van attól, hogy Jonah-val intim kapcsolatba kerültünk.
Én is sokkban vagyok ettől.
Kinyitom az ajtaját, hogy megnézzem, hogy van, mielőtt a hálóba
megyek. Kidőlt. Tudom, hogy rettenetes másnaposan ébred majd fel,
de pillanatnyilag békésen alszik.
Igazából remélem, hogy másnapos lesz. Hiszen mi más
tántoríthatna el jobban egy gyereket attól, hogy igyon, mint az, ha az
első alkalom rémes élmény?
Hallom, hogy cseng a mobilom, résnyire nyitva hagyom Clara ajtaját,
és bemegyek a hálóba. Most először történik, hogy Jonah hív, és én
megengedem magamnak, hogy izgatott legyek, amiért hallom a
hangját. Leülök, az ágytámlának dőlök.
– Szia!
– Szia! – szólal meg. Hallom a hangján, hogy mosolyog.
Egy pillanatig csend van, és én már tudom, nem volt semmi különös
oka rá, hogy felhívjon, csak beszélni akart velem. Most először. Ez
lenyűgöző, az érzés, hogy akarnak.
A hátamra csúszok, lefekszem.
– Mit csinálsz?
– Elijah-t bámulom – feleli. – Fura, hogy ilyen érdekes látvány tud
lenni egy alvó csecsemő.
– Nem ér ám véget – jegyzem meg. – Épp az alvó Clarát bámultam,
mikor hívtál.
– Jó tudni. Akkor jobb a helyzet otthon?
 Felnevetek.
– Ó, Jonah! – A homlokomra szorítom a kezem. – Berúgott. Megittak
Lexie-vel két és fél üveg bort, amíg nálad voltam.
– Ne!
– De igen. Bánni fogja holnap reggel.
Felsóhajt.
– Bárcsak tudnék valami tanácsot adni neked, de semmi ötletem.
– Nekem sem. Holnap felhívok egy családsegítő pszichológust. Már
meg kellett volna tennem, de talán jobb későn, mint soha.
– Akkor jön holnap iskolába Clara?
– Nem tudom, fel tud-e kelni reggel.
Nevet, de részvét cseng a nevetésében.
– Remélem, lassan telnek az évek, mire Elijah eddig jut.
– Nem. Egy szempillantás, és ott vagy.
Egypár másodpercig megint hallgatunk. Hallom, ahogy lélegzik. Azt
kívánom, bár vele lennék. Betakarózom, az oldalamra fordulok, a
telefon a fülemen.
– Szeretnéd tudni, mi a kedvenc emlékem rólad? – kérdezi Jonah.
Elvigyorodok.
– Ez elég izgin hangzik.
– Amikor nekünk volt érettségi bálunk. Te meg kísérő voltál.
Emlékszel?
– Igen. Tiffany Proctort hívtad el. Egész este próbáltalak nem nézni
titeket, ahogy táncoltok. De most már bevallhatom, hogy őrült féltékeny
voltam.
– Akkor már ketten vagyunk – feleli. – Mindegy, Chris izgult a bál
miatt, mert kivett kettőtöknek egy szobát egy hotelben. Egész este
próbáltam nem gondolni erre. És mikor indulni kellett, teljesen részeg
volt már.
– Annyira, de annyira részeg… – nevetek.
– Igen, nekem kellett elvinnem titeket a szállodába. Először kiraktam
Tiffanyt, ki is akadt ezen. És mikor a hotelbe értünk, mi ketten
gyakorlatilag felvonszoltuk Christ a lépcsőn. Végre ágyba tettük, és ő
azonnal elaludt középen.
Emlékszem, de azt nem tudom, miért ez Jonah kedvenc emléke
rólam. Mielőtt megkérdezhetném, mitől olyan különleges ez, tovább
beszél.
 – Éhes voltál, rendeltünk egy pizzát. Én Chris egyik oldalán ültem, te
a másikon. Az Ideglelés című filmet néztük, amíg vártuk, de nem volt
hova tenni a pizzát, ahol mindketten elértük volna.
Elmosolyodom, már emlékszem.
– Chris volt az asztal.
– Rátettük a dobozt a hátára. – Hallom Jonah hangján a vidámságot.
– Nem tudom, miért élveztem annyira azt az estét. Mármint… érettségi
bál volt, és én még csak nem is csókolóztam. De az egész éjszakát
veled töltöttem, még ha így is, hogy Chris ott feküdt köztünk kiütve.
– Jó éjszaka volt. – Még mindig mosolygok, próbálom megtalálni az
én kedvenc emlékemet Jonah-ról. – Istenem. És arra emlékszel, mikor
megállított a rendőr?
– Mikor? Sokszor megállított.
– Fogalmam sincs, hova mentünk, vagy honnan jöttünk, de késő
volt, üres volt az autópálya. Az autód ócskavas volt, és Chris tudni
akarta, milyen gyorsan tud menni. Kilencven mérföldig gyorsultál, mikor
megjelent a zsaru. Odajött az ablakhoz. „Tudod, mennyivel mentél?” –
kérdezte. „Igen, uram, kilencvennel” – mondtad te. „És volt erre bármi
okod, hogy huszonöt mérfölddel túllépd a megengedett sebességet?”
Egy pillanatig hallgattál, majd ezt válaszoltad: „Nem szeretem a
pazarlást.” A zsaru rád nézett, te meg a műszerfal felé intettél. „Itt ez az
egész sebességmérő, és többnyire a felét sem használom.”
Jonah felnevet. Hangosan.
– El sem hiszem, hogy emlékszel erre.
– Hogy felejthetném el? Annyira felhúztad a rendőrt, hogy kirángatott
a kocsiból, és megmotozott.
– Közmunkára kellett mennem a büntetésen felül. Szemetet szedtem
szombatonként az autópálya mellett három hónapig.
– Igen, de nagyon jól állt a sárga mellény.
– Azt azért kötve hiszem.
Felsóhajtok, a régi szép időkre gondolok. Nemcsak Jonah-val,
hanem Chrisszel is. És Jennyvel. Olyan sokszor Jennyvel.
– Hiányoznak – suttogom.
– Igen. Nekem is.
– És hiányzol – teszem hozzá halkan.
– Te is nekem.
 Mindketten elmerülünk egy pillanatra ebben az érzésben, de aztán
meghallom, hogy Elijah nyűgösködik. Nem tart sokáig, Jonah-nak
nyilván valahogy sikerült visszaaltatni.
– Szerinted csináltatsz majd valamikor apasági tesztet? – kérdezem.
Tudom, hogy Elijah Chrisre hasonlít, de lehet ez véletlen is. Vajon
Jonah akarja biztosan tudni ezt?
– Gondoltam rá. De őszintén szólva, kidobott száz dollár lenne.
Elijah az enyém, akárhogy is.
Erre a megjegyzésre a szívem mintha bukfencet vetne a mellemben.
– Istenem, Jonah, szeretlek. – A szavaim megdöb-bentenek. Tudom,
hogy mondtam már korábban is, de nem akartam most hangosan
kimondani. Csak ezt éreztem, és valahogy kijött.
Jonah felsóhajt.
– Fogalmad sincs, milyen jó érzés ezt hallani.
– Jó érzés volt kimondani is. Végre. Szeretlek – suttogom.
– Elmondanád még úgy tizenötezerszer, mielőtt letesszük?
– Nem, de kimondom még egyszer. Szerelmes vagyok beléd, Jonah
Sullivan.
Felnyög.
– Ez kínzás. Bárcsak itt lennél!
– Bár ott lennék, igen.
Elijah sírni kezd. Ezúttal nem adja fel.
– Meg kell etetnem.
– Rendben. Puszild meg a nevemben!
– Holnap találkozunk?
– Nem tudom – vallom be. – Majd ahogy jön.
– Rendben. Jó éjt, Morgan!
– Jó éjt!
Mikor letesszük, meglepetten érzem a sajgást a mellemben. Olyan
hosszasan küzdöttem le sikerrel ezeket az érzéseket, de most, hogy
megnyíltam Jonah-nak, mellette akarok lenni. A karjában, az ágyában.
Vele akarok aludni.
Újra lejátszom a fejemben a beszélgetésünket, és próbálok álomba
merülni.
Egy hangra riadok fel. Clara szobájából jött. Kipattanok az ágyból,
végigrohanok a folyosón. Nincs az ágyában, kinyitom a fürdőszobája
ajtaját. Ott térdel, a vécé fölé hajolva.
 Ugye-ugye.
Kiveszek egy rongyot a szekrényből, és letérdelek mellé. Tartom a
haját, amíg hány.
Utálom, hogy ezt át kell élnie, de örülök is neki. Azt akarom, hogy
rossz legyen. Azt akarom, hogy emlékezzen ennek a másnaposságnak
minden egyes rémes másod-percére.
Pár perc múlva rám hanyatlik.
– Szerintem vége – szólal meg.
Ezen legszívesebben nevetnék, mert tudom, hogy nincs vége.
Visszatámogatom az ágyba, még mindig nagyon részeg. Mikor
lefekszik, látom, hogy csak egy lepedő van rajta. Bemegyek a
vendégszobába, ahova az elkobzott holmit tettem. Felmarkolom a
takaróját és a flitteres párnát meg egy szemetest, és visszamegyek.
Mikor betakarom, motyogva megszólal:
– Szerintem hányás van az orromban.
Nevetek, és adok neki egy zsebkendőt. Kifújja az orrát, és a
szemetesbe dobja a zsepit. Lehunyja a szemét, a haját simogatom.
– Soha többé nem akarok inni – nyögi. Elmosódnak a szavai. – És a
fű is rossz volt. Olyan büdös. És nem akarok többé hányást az
orromba, ez rettenetes.
– Örülök, hogy nem tetszik – jegyzem meg.
– A szex is rémes volt. Sokáig, nagyon sokáig nem akarom újra.
Nem álltunk készen erre. Miller megpróbált lebeszélni, de nem
hallgattam rá.
Tudom, hogy részeg, de meglep, amit mond. Hogy érti, hogy Miller le
akarta beszélni?
Ez Clara ötlete volt?
Még mindig a haját simogatom, mikor elsírja magát, a párnába
temeti az arcát. Fáj, hogy ami történt köztük, ilyen bűntudatot okoz neki.
– Miller nyilvánvalóan szeret téged, Clara – vigasztalom. – Ne sírj!
Megrázza a fejét.
– Nem ezért sírok. – Felemeli a fejét a párnáról, rám néz. – Azért
sírok, mert az én hibám volt. Én tehetek róla, hogy meghaltak, és
próbálok nem gondolni erre, de amint erre a párnára fekszem, csak ez
jár a fejemben. Minden egyes éjjel. Egyetlen estét leszámítva, amikor
azon töprengtem, miért olyan cukik a plüssmacik, miközben az igazi
medvék meg gonoszak, azt az egy alkalmat leszámítva csakis arra
gondolok, hogy miattam karamboloztak.
– Miről beszélsz?
Megint a párnába temeti az arcát.
– Menj el, anya! – De mielőtt megmozdulhatnék, felemelkedik. –
Nem, várj! Azt akarom, hogy maradj. – Odébb gurul, megpaskolja az
ágyat maga mellett. – Énekeld el nekem azt a dalt, amit kiskoromban
szoktál!
Még mindig próbálom felfogni, amit mondott, hogy az ő hibája volt a
baleset. Miért gondolná ezt? Rá akarok kérdezni, de túl részeg most a
beszélgetéshez, úgyhogy bemászom mellé az ágyba, és nyugtatgatom
tovább.
– Melyik dalt?
– Tudod, amit akkor énekeltél, amikor kicsi voltam.
– Sok dalt énekeltem neked. Nem tudom, melyikre gondolsz.
– Akkor énekelj valami mást! Valamit a Twenty One Pilotstól? Azt
mindketten szeretjük.
Felnevetek, a mellemre húzom.
– Énekeld el azt a dalt az arany házról! – kéri.
Vigasztalón végigsimítom a haját, és énekelni kezdek.
Bólint, ahogy elkezdem, hogy igen, ez az a dal.
Tovább énekelek, a haját simogatom, a dal véget ér, Clara elalszik.
Óvatosan kimászom az ágyból, és lenézek rá. A részeg Clara elég
vicces. Jobban örültem volna, ha huszonegy évesen látom először, de
legalább itt történt, ahol gondoskodhatok róla.
Betakarom, és adok neki egy jóéjtpuszit.
– Kicsinálsz teljesen, Clara, de… Istenem, mennyire szeretlek!
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Clara

Még soha életemben nem éreztem magam ilyen rémesen.

Valószínűleg nem kellett volna eljönni az iskolába, a fejem annyira
fáj, hogy alig bírom nyitva tartani a szemem. De anya tegnap este
elvette a telefonomat, és beszélni akartam Millerrel. Úgy éreztem,
muszáj beszélnem vele. Nem igazán emlékszem, mi történt Lexie
érkezése után, de arra nagyon is, amit Millernek mondtam, mielőtt
elment. És bánok minden szót.
Mikor meglátom, hogy beáll a parkolóba, kiszállok az autóból, és
odamegyek hozzá. Leállítja a motort, és kinyitja az utasoldali ajtót.
Fogalmam sincs, haragszik-e még rám, úgyhogy amint beülök mellé,
először is megölelem.
– Bocsáss meg, teljesen hülye vagyok.
Miller magához szorít.
– Nem vagy hülye.
Eltol kicsit, de csak hogy elhelyezkedjen. Becsúszik az ülés
közepére, az ölébe húz, rajta ülök, és a szemébe nézhetek innen.
– Rosszul éreztem magam, mikor elmentem, ki voltam akadva. Jó
ideje veled akarok lenni, de azt is akarom, hogy az együtt töltött idő
értékes legyen, és ne bosszút álljál vele valakin.
– Tudom. Sajnálom. Rémesen érzem magam.
Miller a mellkasához húz, vigasztalón dörzsölgeti a hátam.
– Nem akarom, hogy rémesen érezd magad. Megértem. Nehéz, amit
átéltél, Clara. Nem akarom, hogy mi kettőnk miatt még többet
stresszelj. Én az akarok lenni, amitől jobb lesz az életed.
Istenem, akkora rohadéknak érzem magam! Megköny-nyebbülök, és
megállapítom, milyen szerencsés vagyok, hogy Miller ilyen megértő.
Adok egy puszit az arcára, és ránézek.
– Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz szakítani velem?
Elmosolyodik.
– Sosem akartam. Csak kiborultam.
– Helyes. – A tenyerébe csókolok. – Mert nagyon fog fájni, ha majd
egyszer megtörténik. Már az, hogy két másodpercig azt hittem,
szakítottál velem, pokoli volt.
 – Talán nem szakítunk sosem – mondja reménnyel a hangjában.
– Sajnos ellenünk szólnak az esélyek.
Végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkamon.
– Az gáz. Hiányozni fog, hogy megcsókoljalak.
– Igen – bólintok. – Remekül csókolózok. A legjobb vagyok egész
életedben.
Felnevet, én a vállára hajtom a fejem.
– Mit gondolsz, miért fogunk majd szakítani?
– Nem tudom – feleli, eltűnődve a felvetésemen. – De szerintem
valami drámaibb kell, mint tegnap este, mert már túlságosan benne
leszünk.
– Az lesz – felelem. – Állati drámai leszek. Belőled híres zenész lesz,
beleszeretsz a hírnévbe, és elhagysz.
– Nem is tudok játszani semmilyen hangszeren. És borzalmasan
énekelek.
– Akkor én leszek híres színésznő. Bemutatlak majd egy
kolléganőmnek, aki híresebb nálam, ő jobban tetszik majd neked, és
össze akarod majd fogdosni a szobrocskáit.
– Kizárt. Ilyen ember nem létezik.
Felegyenesedek, hogy az arcába nézzek.
– Talán benépesítik majd a Marsot, én oda akarok költözni, te meg
nem.
Megrázza a fejét erre.
– Másik bolygóról is szeretnélek.
Elhallgatok.
Azt mondta, „szeretnélek”. Tudom, nem úgy értette, de akkor is
gúnyosan elvigyorodok.
– Épp bevallottad, hogy szerelmes vagy belém?
Vállat von, félénk mosolyra húzódik az ajka.
– Néha úgy érzem. De tudom, hogy ez még nem olyan mély. Még
nem vagyunk együtt olyan régóta. És sokkal többet veszekszünk, mint
szeretném. De érzem. Ott van a felszín alatt. Csiklandoz. Ébren tart
éjszaka.
– Lehet, hogy csak a lábad remegett.
Lassan rázva a fejét elvigyorodik.
– Nem.
 – Akkor ez lehetne a drámai szakítás oka. Túl gyorsan mondod azt
nekem, hogy szerelmes vagy belém.
– Szerinted ez túl hamar lenne? Azt hittem, ez a tökéletes pillanat. –
Előrehajol, és gyengéden arcon csókol. – Három évig vártam, hogy
veled legyek. Ha tönkreteszi, hogy túl gyorsan beléd szeretek, akkor
nem is tetszel nekem. Sőt, utállak.
– Én is utállak – vigyorgok.
Összefűzi az ujjainkat, visszamosolyog.
– Komolyan, talán tényleg nem is szakítunk. Soha.
– De a bánat megerősíti a jellemet. Nem emlékszel?
– A szerelem is – feleli.
Milyen igaza van. Olyannyira, hogy megcsókolom érte. Csak
épphogy, mert nem hiszem, hogy a tegnap éjjel után örülne, ha a
szájába nyomnám a nyelvemet.
– Leittuk magunkat Lexie-vel, miután elmentél. Elég másnapos
vagyok, azt hiszem, hazamegyek. Akkora fejfájásom van, mint Rhode
Island.
– Rhode Island elég kicsi, ami azt illeti.
– Akkor Nebraska.
– Hm. Nos, ebben az esetben tényleg menjél haza, és feküdj le!
Még egy puszit adok az arcára.
– Ha legközelebb találkozunk, jobb csókot adok. De egész éjjel
hánytam.
– Mikor találkozunk legközelebb?
Vállat vonok.
– Holnap bejövök az iskolába, de valószínűleg jó darabig nem
mehetek sehova.
Miller a fülem mögé tűri a hajamat, átölel.
– Kösz, hogy idejöttél, hogy találkozzunk.
– Kösz, hogy elviselsz.
Mikor kiszállunk a kocsiból, még egyszer megölel. Vigasztaló a
közelsége, és hazafelé menet Miller ölelésére gondolok.
Apáéra. Jonah ölelésére. Mind csodás.
De ha őszinte akarok lenni, egyik sem ér fel anyáéhoz. Vagy a
puszijához. Nem sok mindenre emlékszem az éjszakából, de arra igen,
hogy segített nekem a mosdóban. És valami fura okból az is megvan,
hogy az ágyamban feküdt, és valami Twenty One Pilots-dalt énekelt
nekem.
És emlékszem, hogy puszit adott a homlokomra, közvetlenül mielőtt
azt mondta, hogy szeret. Még tizenhét évesen is érzem a gyerekkori
vigaszt, hogy mikor beteg vagyok, az anyukám gondoskodik rólam.
A takarómmal és a flitteres párnámmal ébredtem. Mosolyogtam,
még fejfájósan is. Dühösen is.
Arra gondolok, vajon el lehet-e választani a haragot és a szeretetet.
Nem akarom, hogy befolyásolja az érzéseimet, amit Jonah-val tesz. Az
anyám. Nem akarom utálni. De mi van, ha nem bírok megbocsátani
neki?
De honnan tudhatom, hogy apa és Jenny nem örülnek, hogy így
alakult anyával és Jonah-val? És ha valahogy ők rendezték el onnan,
ahol épp vannak?
És ha a haragom akadályozza őket?
Rengeteg kérdésem van. A legtöbbre lehetetlen válaszolni. Csak
még jobban fáj tőlük a fejem.
Mikor végre hazaérek, anyát ébren találom. A laptopjával ül a
kanapén, nyilván még mindig állást keres. Felnéz rám, ahogy
becsukom az ajtót.
– Jól vagy?
Bólintok.
– Azt hittem, menni fog az iskola, de tévedtem. Nebraska-fejfájásom
van. – A szobám felé intek. – Megyek, lefekszem.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
Morgan

Rákerestem a Google-ön a Nebraska-fejfájásra reggel, mikor Clara

hazajött, de nem tudtam rájönni, mit jelent. Azt gondoltam, biztos valami
szleng, de ha az, akkor vadonatúj kell legyen.
Elég eredményesnek érzem magam. Jövő hétre behívtak interjúra
egy ingatlanos céghez, ahova titkárnőt keresnek. Nem ideális, de
kezdetnek nem rossz. Tetszik az ötlet, hogy ingatlant áruljak. Azt
gondoltam, ha megkapom az állást, akkor talán megkedvelem, és el
tudom dönteni, ezt akarom-e tanulni. Azt kerestem, hogy tudok
egyszerre dolgozni és főiskolára járni. Sokkal több lehetőséget
kínálnak, mint tizennyolc éves koromban. Ha akkor este és online
hallgathattam volna a tárgyakat, mikor Clara kicsi volt, valószínűleg
lediplomáztam volna.
Mindig sajnáltam magam, de valójában ez nem csak Chris hibája
volt. Tudtam, hogy meg lehetne győzni. Elmehettem volna fél
tanrenddel főiskolára, hogy felkészüljek arra az eshetőségre, ha vele
történne valami. És állati szerencsém van, hogy volt életbiztosítása, és
van rá időm, hogy kitaláljam, hogy legyen.
Épp a papírjaimat rendezgettem a hálóban, mikor a kezembe kerül a
születésnaptáblám, amin Clarával dolgoztunk a Chris halála előtti
estén. Nem tettem vissza a helyére, mert a következő nap mindent
megváltoztatott. Valahogy az ágyam alatt kötött ki. Eszembe juttatta,
hogy meg kell csinálnunk még Claráét. Tudom, hogy valószínűleg nem
lesz hozzá kedve, de ez hagyomány, úgyhogy mikor meghallom, hogy
zuhanyzik, előveszem a kézműveskedős cuccokat, és kipakolok
mindent az asztalra. Egy kis hidegtálat rakok össze neki, és leteszem a
szülinapi tábla mellé, mert nem hiszem, hogy túlságosan lenne étvágya,
de ennie kell azért valamit.
Mikor végre kijön a szobájából, az asztalnál ülök a laptopommal. A
táblájára mered. Lecsukom a gépet, és meglepve látom, hogy Clara a
táblához megy, és leül hozzá minden vita nélkül. Egy szőlőszemet
pottyant a szájába. Összenézünk, de egyikünk sem szólal meg. Fog
egy kék filctollat, én meg egy lilát.
 A tábláját bámulja, mindazt, amit ráapplikáltunk az évek során.
Tetszik, ahogy a kézírása fejlődött idővel. Az első célkitűzést még zöld
zsírkrétával írta, rosszul: „Americun Gurl Babba”. Ez inkább kívánság
volt, mint cél, de még kicsi volt. Végül idővel megtanulta a különbséget.
Clara írni kezd. Nem csak egy dolgot, többet. Mikor végzett,
odahajolok, elolvasom a listáját.

1. Azt akarom, hogy anya annak lássa a barátomat, aki valójában.

2. Azt akarom, hogy anya őszinte legyen velem, és én is őszinte
akarok lenni vele.
3. Színésznő akarok lenni, és azt akarom, hogy anya támogasson
ebben.

Clara visszateszi a kupakot a filctollra, egy újabb szőlőszemet

pottyant a szájába, és kimegy a konyhába innivalóért.
Felsóhajtok a céljait látva. Az elsőt meg tudom csinálni. A másodikat
illetően úgy tudok tenni, mintha megcsinálnám. De a harmadik az
nehéz lesz. Talán túlságosan realista vagyok. Túl gyakorlatias.
Kimegyek Clara után a konyhába, épp egy pohár jeges vizet tölt
magának. Két aszpirint kap be, és lenyeli.
– Tudom, hogy azt szeretnéd, ha valami gyakorlati-asabbat tanulnék,
de legalább nem szököm el Los Angelesbe mindenféle diploma nélkül –
közli. – És hamarosan el kell kezdenem iskolát keresni. Tudnom kell, mi
fér bele most, hogy nincs apa.
– És ha kompromisszumot kötnénk? Ha valami gyakorlatiasabbat
tanulnál, mondjuk pszichológiát vagy könyvelést, és ha végeztél, Los
Angelesbe költözhetsz, és eljárhatsz meghallgatásokra, miközben van
rendes munkád.
– A színészet rendes munka – feleli. Visszamegy az asztalhoz, leül,
és megfog egy darab sajtot. Rágás közben beszél. – Ahogy én látom,
háromféle út áll előttem.
– Milyen három?
Feltartja az egyik ujját.
– Lediplomázom színészetből a texasi egyetemen. Megpróbálok
színésznőként elhelyezkedni. Sikerül. – Feltartja még egy ujját. – Vagy
elmegyek a texasi egyetemre, diplomát szerzek színészetből.
Megpróbálok színésznőként elhelyezkedni. Nem sikerül. De legalább
követtem az álmaimat, és kitalálhatom, hogyan tovább. – Feltartja a
harmadik ujját. – Vagy a te álmaidat követem, tanulok valamit, ami
egyáltalán nem érdekel, és az életem hátralévő részét azzal töltöm,
hogy téged hibáztatlak, amiért nem bátorítottál, hogy kövessem az
álmaimat.
Leereszti a kezét, és hátradől a széken. Egy pillanatig őt nézem,
próbálom felfogni, amit mondott.
Ahogy bámulom, megállapítom, hogy történt vele valami. Nem
tudom, mikor, fokozatosan vagy egyik napról a másikra, de valami
jelentősen megváltozott Clarában.
Vagy talán bennem.
De igaza van. Az én álmaim az életéről messze nem olyan fontosak,
mint az ő saját álmai. Megfogom a filctollat, és magam felé húzom a
szülinapi táblát. Ezt írom:

Az álmom Claráról < Clara álmai.

Clara elolvassa, elmosolyodik rajta. Harap még egyet a sajtból, és

felkászálódik, de én még nem akarom lezárni. Úgy érzem, egy ideig
talán nem lesz másik lehetőségem, hogy így beszélgessek vele.
– Várj, Clara! Beszélni akarok veled még valamiről.
Nem ül le. A széke hátát markolja – ezzel is jelezve, nem akarja,
hogy ez túl sokáig tartson.
– Tegnap este mondtál nekem valamit, és nem tudom, hogy értetted.
Lehet, hogy az alkohol beszélt belőled, de… magadat hibáztattad. Azt
mondtad, hogy a baleset miattad történt. – Értetlenül rázom a fejem. –
Miből gondolod ezt?
Látom, hogy nyel egyet.
– Ezt mondtam?
– Sok mindent mondtál. De úgy tűnt, ez felzaklat.
Clara szemét azonnal elfutja a könny, de elengedi a széket, és
elfordul.
– Nem tudom, miért mondtam ezt. – A hangja elcsuklik, ahogy átvág
a nappalin a szobája felé.
Most viszont látom, hogy hazudik.
– Clara. – Felállok, utánamegyek. Érte nyúlok, elkapom, mielőtt
eltűnne a folyosón. Mikor megfordul, látom, hogy sír. Szívet tépő, hogy
ilyen zaklatott, magamhoz húzom, a karomban tartom, próbálom
megnyugtatni.
 – SMS-eztem Jenny nénivel a balesetkor – mondja. Úgy
kapaszkodik belém, mintha félne elereszteni. – Nem tudtam, hogy
vezet. Egyik pillanatban még üzengettünk, aztán a következőben… már
nem válaszolt. – Clara válla remeg az enyémen.
Nem hiszem el, hogy azt gondolja, ő a hibás.
Elhúzódom, a tenyeremben tartom az arcát.
– Nem is Jenny vezetett, Clara. Nem a te hibád volt.
Ledöbbenve néz rám. Hitetlenkedve. Megrázza a fejét.
– De az ő autója volt. Azt mondtad. a kórházban, hogy Jenny vitte el
apát.
– Igen, ezt mondtam, de megesküszöm, hogy apád vezetett. Ő
vezette Jenny néni kocsiját. Sosem mondtam volna neked ezt, ha
tudom, hogy így magadat fogod hibáztatni.
Clara egy lépéssel hátrébb lép, nem ért semmit. Megtörli a szemét.
– De miért mondtad ezt nekem? Miért mondtad, hogy Jenny néni
vezetett, ha nem így volt?
Ekkor mellbe ver, hogy fogalmam sincs, hogy másszak ki ebből a
hazugságból. És nincs mentségem sem. Nem tudok hazudni.
Basszus. Vállat vonok, próbálok úgy tenni, mintha nem lenne annyira
jelentősége, mint valójában.
– Csak… talán össze voltam zavarodva? Nem emlékszem. –
Clarához lépek, megszorítom a kezét. – De most ígérem, hogy az
igazat mondom. A te Jenny nénikéd az anyósülésen ült. Megmutatom
neked a baleset jegyzőkönyvét, ha nem hiszel nekem, de nem akarom,
hogy azt gondold akár csak egy pillanatig is még, hogy a te hibád volt.
Clara már nem sír. Gyanakodva néz rám.
– Miért vezette apa Jenny néni autóját?
– Mert defektet kapott.
– Nem. Hazudsz.
Megrázom a fejem, de érzem, hogy elvörösödik az arcom. A
pulzusom vadul száguld. Engedd el, Clara, rimánkodom magamban.
– Miért voltak együtt, anya?
– Csak. Elvitte apádat. – Elfordulok, visszamegyek az asztalhoz.
Talán, ha rámolok, nem sírom el magam, de mikor odaérek, érzem,
hogy a rettegett könnyek kicsordulnak. Ezt akartam a legkevésbé. A
legeslegkevésbé.
 – Anya, mit nem mondasz el nekem? – Clara már mellettem áll,
választ követel.
Kétségbeesetten fordulok felé.
– Hagyd abba, ne kérdezz többet, Clara! Csak fogadd el, és soha
többé ne kérdezz erről!
Hátrébb lép, mintha megütöttem volna. A szájához kapja a kezét.
– Akkor ők… – Az arcából kifut a vér. Az ajkából is. Leül a székre, és
egy pillanatig az asztalt bámulja. – És hol van apa kocsija? Ha csak egy
defekt volt, akkor miért nem hoztuk vissza?
Nem tudom, mit felelhetnék erre.
– Miért nem voltál hajlandó együtt eltemetni őket? Hiszen
gyakorlatilag ugyanazok a rokonok és barátok jöttek el, logikus lett
volna, de te olyan dühösnek tűntél, és ragaszkodtál hozzá, hogy legyen
külön. – Clara a tenyerébe temeti az arcát. – Istenem. – Mikor megint
rám néz, könyörög a tekintete. A fejét ingatja. – Anya?
Félelem villan a szemében.
Átnyúlok az asztal felett. Meg akarom óvni a csapástól, de ő már a
szobája felé rohan. Becsapja az ajtót, én egy pillanat múlva már
megyek is utána, de kell nekem az az egy másodperc. A szék hátát
markolom, előrehajolok, próbálok lassan lélegezni. megnyugtatni
magam. Tudtam, hogy ez megölheti.
Kinyitja a szobája ajtaját. Felnézek, ő visszarohan hozzám, tele van
kérdésekkel. Pontosan tudom, mit érez, mert én is tele vagyok
kérdésekkel még mindig.
– És te meg Jonah? Mióta folyik ez? – Vádaskodás cseng a
hangjában.
– Mi nem… Akkor, mikor megláttál minket. Az volt az első csókunk.
Esküszöm.
Már sír. Le-fel járkál, mint aki nem tudja, mihez kezdjen a haragjával.
Hogy kire hajítsa.
A hasát markolja, abbahagyja a járkálást.
– Nem. Kérlek, kérlek, ne! – Az ajtóra mutat. – Ezért hagyta itt akkor
Elijah-t? Ezért mondta, hogy nem bírja tovább? – Clara levegő után
kap, könnyek között. Én magamhoz ölelem, de nem marad ott.
Elhúzódik. – Apa volt, ugye? Jonah nem Elijah apja?
Úgy érzem, annyira összeszorult a torkom, hogy egy hangot sem
tudnék kinyögni. Csak suttogok.
 – Clara… édesem.
A padlóra roskad, zokog. Leereszkedek mellé, és átkarolom.
Megölel, és bár jó érzés, hogy szüksége van rám, bármit megadnék,
hogy ezt most ne kelljen átélnie.
– Tudtad? A baleset előtt.
– Nem – rázom meg a fejem.
– És Jonah?
– Ő sem.
– És hogy. mikor tudtad meg?
– Aznap, mikor meghaltak.
Clara még szorosabban ölel.
– Anya!
Olyan zsigeri fájdalommal mondja ezt, mintha akarna valamit, amit
tud, hogy nem adhatok meg neki. Vigaszt, amivel nem szolgálhatok.
Elhúzódik tőlem, feláll.
– Nem bírom. – A szobájába megy, kihozza a kulcsát meg a táskáját.
Hisztérikus állapotban van. Nem engedhetem, hogy így vezessen.
Odamegyek hozzá, és kiveszem a kulcsot a kezéből. Megpróbálja
visszavenni, de nem hagyom.
– Anya, légy szíves!
– Nem mész el most. Nem vezethetsz ennyire kiborulva.
Clara megsemmisülten elejti a táskáját, és eltakarja az arcát. Csak
áll ott, sír magában. Lecsúsztatja a kezét az arcán, és rimánkodó
szemmel néz rám, leeresztve a karját.
– Kérlek! Szükségem van Millerre.
Ez a mondat, és amit a szemében latok… összetör. Mintha a
lelkembe tapostak volna. De valahogy, a fájdalom alatt, megértem.
Most épp nem rám van szüksége. Nem én vagyok, aki vigaszt adhat
neki, és bár úgy érzem, ez kapcsolatunk jókora részének a halála,
hálás vagyok, hogy van más, aki rajtam kívül ezt meg tudja adni neki.
Bólintok.
– Rendben. Odaviszlek hozzá.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Clara

Miller előtt sor áll, mikor belépek a moziba. Ahogy meglát, látom,
hogy legszívesebben átugrana a pulton. Aggódik, de nem tud mit tenni.
Feltartja négy ujját, én bólintok, és beülök a négyes terembe.
Az ajtó melletti első székre rogyok le. Túl fáradt vagyok, hogy
felsétáljak a felső sorokig.
Az üres vásznat bámulom, arra gondolok, miért nem ment Jenny
színésznőnek. Jó lett volna benne. Apa is.
Megrázom a fejem, felhúzom a pólóm, és megtörlöm a szemem.
Megkönnyebbültnek kellene lennem, hogy tudom, nem az én SMS-eim
okozták a karambolt, mert nem is Jenny néni vezetett, de nem érzek
csipetnyi megkönnyebbülést sem. Még csak haragot sem. Úgy érzem,
mintha minden haragomat anyára irányítottam volna, és már nem
maradt volna belőle semmi. Pillanatnyilag csak csalódott vagyok.
Legyőzött.
Mintha az összes szerelmes regény, amit olvastam, rémtörténetté
változott volna. Az egész életem. Azt hittem, hogy a szeretet és a
család remek példáját látom magam körül, de az egész hazugság volt.
A szeretet apám és anyám között hazugság volt. És az zavar a
legjobban, hogy az egyik felemet apától kaptam.
Ez vajon azt jelenti, hogy olyan emberré válhatok, amilyen ő volt?
Aki elárulja a házastársát meg a családját, miközben szerető mosolyt
ragaszt a képére annyi éven át?
Hallom, hogy nyílik a terem ajtaja. Miller odajön hozzám, lehajol,
hogy megcsókoljon. Elhúzódom. Nem érzem helyesnek most a csókot.
Vagy talán csak nem érzem, hogy megérdemlem. Akármit érzek is
Miller iránt, aggaszt, hogy talán ez nem több, mint az agyam
kreálmánya, és majd idővel eltűnik.
Miller odalép, és leül mellém.
– Valami rosszat csináltam?
– Nem – rázom meg a fejem. – De fogsz. Én is fogok. Mindenki.
Mindenki elrontja.
– Hé – mondja, és megérinti az arcomat, könnyes szememet maga
felé fordítva. – Mi történt?
 – Apának viszonya volt Jenny nénivel. Elijah az ő gyereke. Nem
Jonah-é.
A vallomásom megdöbbenti. Lehullik a keze az arcomról, a
székének dől.
– Basszus.
Fura volt hangosan kimondani.
– Jonah tudja? – kérdezi.
– A balesetig nem tudta.
Miller felemeli egyik karját, mögém csúsztatja, hiába nem engedtem,
hogy megcsókoljon. Gyengéden dörzsölgeti a hátamat. Hozzá bújok,
bár pillanatnyilag meg vagyok győződve róla, hogy a szerelem
hülyeség, és alighanem összetöröm majd egy nap a szívét.
Megrázom a fejem, még mindig nem hiszem el ezt.
– Bálványoztam apámat. Azt gondoltam róla, hogy tökéletes. És
Jenny… a legjobb barátom volt.
Miller egy puszit nyom a fejem búbjára.
– Anyukád hogy bírja?
Nem tudom, mit feleljek erre, mert visszagondolva gőzöm sincs,
hogy anya egyáltalán hogy tudott felkelni mindezek után. A baleset óta
most először érzem, hogy anyát sajnálom, mindazért, amit átélt. Amit
még mindig átél.
– Fogalmam sincs, hogy képes erre.
És így már érthető, hogy Jonah-val egymásra támaszkodnak.
Muszáj volt. Csak ők ketten tudták, ki mással beszélhetett volna erről
anya, mint Jonah-val?
Egy ideig hallgatunk. Próbálom feldolgozni. Valószínűleg Miller épp
csak időt ad nekem, hogy megemésszem. Nem várom, hogy tanácsot
adjon. Nem azért jöttem ide. Csak mellette kell lennem. Az kell, hogy
átkaroljon.
Arra emlékeztet, hogy gyerekkoromban láttam, hogy vigasztalja apa
anyát. Nem volt szüksége rá sokszor, de néha láttam, hogy apa a
karjában tartotta, ha kiborult.
Most már tudom, hogy mindez hamis volt. Az összes aggódó
tekintet. nem volt igaz. Hiszen lefeküdt a húgával. Hogy tettethette,
hogy szereti, miközben ekkora aljasságot követett el?
Jobban bíztam benne, mint bármelyik férfiban a világon. Most
mindenben kételkedek. Magamban is. Még Millerben is talán. Nem
tudom, Millernek mik voltak a szándékai az elején.
Felé fordulok.
– Megcsaltad volna velem Shelbyt?
Látszik, hogy meghökkenti a kérdésem.
– Nem. Miért?
– Aznap a kocsidban. Azt gondoltam, talán akartad volna.
Miller nagyot sóhajt, kiül az arcára a bűntudat.
– Össze voltam zavarodva, Clara. Beszélni akartam veled, de mikor
beszálltál a kocsimba, nem tetszett, ami éreztem. Nem csaltam volna
meg, de azt nem állítom, hogy nem is vágytam rá.
– Még beszéltek?
Megrázza a fejét, de közben a szemét forgatja. Úgy fest, mint aki
kezd ideges lenni rám.
Ez mellbe ver. Ahányszor feldühödök, valahogy mindig belekeverem
őt is. Mintha azt akarnám, hogy inkább szakítson velem, mintsem ne
tiszteljen többé, de ha továbbra is így viselkedem, pontosan ez is fog
történni.
– Sajnálom – mondom. – Ez az egész csupa katyvasz a fejemben,
nem tudom, kire haragudjak.
Miller a szájához emeli a kezem. Puszit nyom a kézhátamra, és
megnyugtatón megszorítja.
– Emlékszel, mikor azt gondoltad, őrületes vagyok? – Erre már
nevetek. Hogy gondolhatná ezt rólam bárki is?
– Még mindig ezt gondolom – feleli. – Bosszantóan őrületes.
– Vagy őrületesen bosszantó. Életem legrosszabb pillanatában
kezdtél járni velem. Sajnálom, hogy itt van neked ez a sok szar.
Felemeli a kezét, gyengéden az arcomra simítja.
– Én sajnálom, hogy neked itt van ez a sok szar.
Néha, ha Miller beszél hozzám, a szavai mintha a mellemen, nem a
fülemen át érnének el hozzám. Imádom, hogy ilyen megértő. És
türelmes. Nem tudom, honnan van ez benne, de talán minél többet
leszek vele, annál inkább hasonlítani fogok rá.
– Képzeld el, milyen remek lesz, ha kiegyensúlyozott leszek.
Megölel.
– Remek vagy most is, Clara. Rohadtul majdnem tökéletes.
– Majdnem?
– Azt mondanám, hogy kilenc pont a tízből.
 – És miért vontál le pontot?
Felsóhajt.
– Ugye, aki ananászt tesz a pizzára…
Nevetek, felemelem a kettőnket elválasztó karfát. Ezután hallgatunk
egy ideig. Átkarol, én meg a gondolataimmal küszködök, de tudom,
hogy Miller nem maradhat itt egész este. Pár perc múlva egy puszit
nyom a hajamra.
– Vissza kell mennem dolgozni. Még csak szünetem sincs épp, és
bent van az üzletvezető ma este.
– Mikor végzel?
– Kilenc előtt nem.
– Maradhatok addig? Valaki haza kell vigyen.
– Hogy jöttél ide?
– Anya elhozott.
– Ó! Akkor nem tudja, hogy itt dolgozom?
– De igen – felelem. – Ezért hozott ide.
Miller felhúzza a szemöldökét.
– Akkor itt javulás történt?
– Remélem.
Elmosolyodik, és megcsókol. Kétszer.
– A hármas teremben negyedóra múlva kezdődik egy rajzfilm.
Megnézed, amíg vársz?
Az orromat ráncolom.
– Rajzfilm? Nem tudom.
Felhúz a székből.
– Most valami könnyed kell neked. Menj, nézd meg, hozok neked
enni.
A kezemet fogja, ahogy kimegyünk a teremből. Átvezet a
szomszédba, de mielőtt bemennék, arcon csókolom.
– Egy napon majd jobb leszek – mondom, és megszorítom a kezét.
– Megígérem.
– Így vagy tökéletes, ahogy vagy, Clara.
– Nem. Hiszen csak kilenc pontot kaptam ugye.
Nevet, ahogy elhátrál.
– Igen, de valójában én csak hatot érdemelnék.

***
 Keresek egy helyet a kicsiktől messze, egészen fent. Miller tévedett.
Nem hiszem, hogy a rajzfilm segítene, mert nem bírok nem gondolni
arra, ami történt.
Valahogy a harag, amit most érzek, hogy megtudtam, apa és Jenny
mit tett, egyáltalán nem olyan éles, mint amikor anya és Jonah viszonya
derült ki.
Ezen tűnődők, és arra jutok, hogy itt egy a lényeg.
Az önzetlenség.
Olyan lényegtelennek tűnik, de nem az. Anya élete legdühítőbb,
legfájdalmasabb, legtragikusabb eseményét élte át. És, mint mindig,
mégis én voltam az első. A harag, a gyász, az árulás előtt. Megtett
mindent, hogy megvédjen az igazságtól, még akkor is, ha ez azt
jelentette, hogy igazságtalanul neki kellett magára vennie a bűnös
szerepét.
Nem kételkedem benne, hogy apa szeretett engem, de abban már
nem vagyok biztos, megtette-e volna értem ugyanezt fordított esetben.
És azt sem tudom, Jenny mit tett volna.
Akármennyire is lesújt az igazság, amire végre fény derült, valójában
kevésbé fáj, mint az, mikor azt hittem, anya a vétkes.
Születésem napjától kezdve anya minden döntése, amit a saját
életéről hozott, az én érdekemben született. Ezt mindig is tudtam róla.
De az biztos, hogy ma estig nem értékeltem.
A rajzfilm már véget ért, a terem kiürült, de én még mindig az üres
vásznat bámulom, arra gondolok, hogy lehet anya. Ő az igazi áldozat
itt, és elszomorít, hogy tudom, az a két ember, akire leginkább
támaszkodott életében, pont nem volt ott, hogy segítsen a bajban. És a
fenébe, pont ők okozták a bajt.
El sem tudom képzelni a láthatatlan sebeit, de utálom, hogy
némelyiket én okoztam.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Morgan

Felhívtam Jonah-t, miután kiraktam Clarát a mozinál. Furcsa, mert

pont annyira szükségem volt Jonah-ra, mint Clarának Millerre.
Beszéltünk kicsit, de Elijah már aludt, nem tudott átjönni.
Én átugorhattam volna hozzá, de nem akartam elmenni, hátha Clara
hazajön.
Eltelt két óra, és én nem csináltam semmit, csak fel-alá járkáltam, és
a sötét tévéképernyőt bámultam, arra gondolva, hogy lehet Clara. Hogy
Miller meg tudja-e most vigasztalni és nyugtatni.
Még ha tudja is, érzem magamban az ürességet, és feltámad
bennem a vágy, hogy megkeressem a lányomat. Már két és fél órája
elment, mikor fogom a kulcsom, és visszamegyek a mozihoz.
Miller a pult mögött áll, mikor belépek. Épp két vásárlót szolgál ki, de
nem látom Clarát sehol. Beállok a sorba, megvárom, hogy Miller
szabad legyen. Mikor visszaadja az aprót, és ellépnek előle, felnéz és
megdermed.
Tetszik, hogy ideges lesz tőlem, ugyanakkor utálom. Nem akarok
megközelíthetetlennek tűnni egy olyan ember szemében, aki ilyen sokat
jelent Clarának.
– Clarát keresi? – kérdezi.
Bólintok.
– Igen. Itt van még?
Hátrapillant a faliórára, és bólint.
– Igen. Egyedül ül szerintem a hármas teremben. Negyedórája ért
véget a film.
– Egyedül? Tök egyedül egy üres teremben?
Miller mosolyog, leemel egy papírpoharat, és megtölti jéggel.
– Ne aggódjon, szereti ezt. – Sprite-ot tölt a pohárba, és odanyújtja
nekem. – Nem értem rá, még nem tudtam neki újabb italt vinni. Adhatok
valamit?
– Köszönöm, nem kérek.
Kezdek elfordulni, de megállok, mikor Miller megszólal.
– Mrs. Grant?
 Balra, majd jobbra néz, hogy biztos lehessen benne, nem hall minket
senki. Kicsit előrehajol, a szemembe néz. Idegesen összepréseli az
ajkát, majd megszólal.
– Nagyon sajnálom, hogy a múltkor beszöktem magukhoz. És… a
többit is. Nekem fontos Clara.
Próbálom most először Chris előítéletei nélkül látni Millert. Úgy
akarom látni őt, mint Jonah: rendes srácnak. Ez még nem biztos, hogy
megy, de az, hogy úgy tűnik, őszintén bocsánatot kért, kezdetnek elég
jó. Bólintok, kicsit rámosolygok, és elindulok a hármas terem felé.
Clara legfelül ül. Égnek a lámpák, ő előremered az üres vászonra, a
lábát feltette a székre maga elé.
Csak akkor vesz észre, mikor elindulok felfelé a sorok között. Mikor
meglát, felegyenesedik, és leveszi a lábát. Odamegyek hozzá,
átnyújtom neki a Sprite-ot, és leülök mellé.
– Miller azt gondolta, örülnél még egynek.
Belekortyol az üdítőbe, átteszi az előző poharát a szomszédos, üres
székre. Aztán felemeli a karfát kettőnk között, és odabújik hozzám.
Meglep ezzel. Nem tudtam, mire számítsak. Sok volt neki ez az este, és
őszintén szólva azt vártam, hogy igazán beüssön a sokk. De most
kihasználom a szeretetmegnyilvánulás ritka pillanatát, átkarolom és
magamhoz húzom.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk tudná, hogy kezdje el a
beszélgetést. Pár hosszú másodperc eltelik, majd megszólal Clara.
– Te megcsaltad apát?
Nem vádlón kérdezi. Szinte mintha csak ezen tűnődne, úgyhogy
őszintén felelek.
– Nem. Most Jonah-ig apád volt az egyetlen, akit valaha
megcsókoltam.
– És haragszol rájuk? Apára és Jennyre.
Bólintok.
– Igen. Fáj nagyon.
– És bánod, hogy hozzámentél?
– Nem. Itt vagy te nekem.
Clara felemeli a fejét.
– Nem úgy értem, bánod-e, hogy jártál vele, vagy hogy teherbe estél
velem. Hanem a házasságot bánod-e.
Kifésülöm a haját a homlokából, mosolygok.
 – Nem. Bánom, hogy ilyen döntéseket hozott, de az én döntéseimet
nem bánom.
A vállamra hajtja a fejét.
– Nem akarom utálni, de haragszom, hogy ezt tette velünk. És hogy
Jenny néni is ezt tette.
– Tudom, Clara. De meg kell értened, hogy a viszonyuknak nagyon
is köze volt hozzánk, ugyanakkor egyáltalán nem volt köze.
– Úgy érzem, eléggé köze volt.
– Mert ez a helyzet – felelem.
– Most mondtad, hogy nem.
– Mert közben meg mégsem.
Clara röviden, legyőzötten felnevet.
– Nem értelek.
Lecsúsztatom a vállamról a fejét, és elfordulok egy kicsit, hogy
egymásra nézzünk. Az egyik kezét a két kezem közé veszem.
– Apád remek apa volt. Férjként meg elég szarságot csinált. Senki
sem tökéletes mindenben.
– De ő olyan tökéletesnek tűnt.
Elszomorít a szemében az árulás fájdalma. Nem akarom, hogy ilyen
emléket őrizzen Chrisről, így élje le az életét. Megszorítom a kezét.
– Azt hiszem, tudom, mi a gond. A kamaszok azt hiszik, hogy a
szüleik már minden tudnak, de valójában a felnőttek sem tudják, hogy
éljék az életüket, pont, mint a tinédzserek. Apád nagy hibát követett el,
de amit rosszul csinált, nem semmisíti meg mindazt, amit viszont jól. És
ugyanez igaz Jennyre is.
Egy könnycsepp csordul ki Clara jobb szeméből. Gyorsan letörli.
– A legtöbb anya azt szeretné, hogy a lányuk utálja az apját egy
ilyenért, amit apa tett.
– Én nem vagyok legtöbb anya.
Clara hátrahajtja a fejét a vörös bársonyszékre, felnéz a
mennyezetre. Nevet, miközben könny csorog a hajába.
– Hála istennek!
Ez nem egyértelmű bók, de akkor is jó érzés.
– Ha elmondok valamit, megígéred, hogy nem ítélsz el? – kérdezi.
– Persze.
Felém billenti a fejét, végigfut az arcán a bűntudat.
 – Miller kocsijában ültem egyszer tanítás után vele. Még azelőtt,
hogy szakított a barátnőjével. Annyira azt akartam, hogy csókoljon meg,
anya. És engedtem volna, ha megpróbálja, és ez annyira rossz érzés.
Tudtam akkor, hogy volt barátnője, de akkor is csókolóztam volna vele.
Most, hogy rájöttem, mit tett apa és Jenny néni, aggódom, vajon én is
képes vagyok-e egy viszonyra, ez a személyiségem része-e, amit
apától örököltem. És ha valamiféle erkölcsi gyengeséget hagyott rám?
– Megint a plafont nézi. – És ha egy nap majd megcsalom Millert, és
összetöröm a szívét, ahogy apa és Jenny néni a tiédet?
Gyűlölöm, hogy ezt gondolja. Hogy megkérdőjelezi saját magát.
Néha Clara olyan kérdéseket tesz fel, amikre nem tudok válaszolni, és
tartok tőle, hogy ez is közéjük tartozik.
De aztán eszembe jut Jonah, és ami köztünk volt még fiatalabb
korunkban. Talán nem jó ötlet, hogy erről beszélek Clarával, de nincs
tuti módszer a gyereknevelésben.
– Egyszer velem is volt ilyen. Veled egyidős voltam, a medencében
voltam Jonah-val.
Clara hirtelen felém fordul és rám néz, de én továbbra is a plafont
bámulva folytatom.
– Nem csókolóztunk, de akartam volna. Akkor már apáddal jártam,
és Jonah meg Jenny is együtt voltak, de mikor abban a pillanatban
Jonah-ra néztem, mintha leereszkedett volna egy fal, és kizárt volna
minden mást. Nem arról volt szó, hogy ne számított volna nekem Jenny
és Chris, de abban a pillanatban csak azzal törődtem, milyen érzés,
hogy így néznek rám. A Jonah iránti vonzalomtól szemellenzőm lett. És
azt hiszem, Chris is ilyesmit érezhetett.
– Jonah ezért szakított Jennyvel, és ezért ment el? – kérdezi Clara.
A fejemet elbiccentve nézek rá.
– Igen – felelem őszintén.
– És ezért voltál ilyen dühös, mikor megint megjelent Jenny néni
mellett?
Bólintok.
– Igen, de ezt akkor még nem tudtam. Sosem ismertem el, hogy
érzek iránta valamit, csak mostanában. Sosem tettem volna ezt
Jennyvel.
Clara a homlokát ráncolja, és fáj látnom ezt a kifejezést az arcán.
Ahogy rájön, hogy valaki, aki ilyen fontos volt neki, ilyen szörnyűséget
tett. A félelem, hogy talán ő is képes lesz ezt tenni egy napon.
Felsóhajtok, és a plafon felé fordulok megint.
– Több időm volt gondolkozni ezen, mint neked, talán nem baj, ha
elmondom, milyen bölcsességet szült bennem a harag. Nézd így: a
vonzalom nem olyasmi, ami egyetlenegyszer történik, egyetlen
emberrel. Ez az egyik ösztön, ami mozgatja az emberiséget. Az
egymás iránti vágy, a műalkotások, étel vagy szórakozás iránti vágy. Ez
jó. Úgyhogy amikor az ember úgy dönt, hogy elköteleződik valaki
mellett, akkor nem azt mondja, hogy „megígérem, hogy soha többé
nem vonzódom majd senkihez”. Hanem azt, hogy „megígérem, hogy
elkötelezem magam melletted, annak ellenére, hogy lehet, a jövőben
máshoz fogok vonzódni”. – Clarára nézek. – Pont ezért nehéz egy
kapcsolat. A tested és a szíved továbbra is meg fogja látni a szépet és
a vonzót másokban attól, hogy van valakid. De ha rájössz, hogy
vágyakozol valaki után, akkor rajtad múlik, kilépsz-e a helyzetből,
mielőtt már túl erős lesz, és nem bírsz harcolni ellene.
– Mint Jonah?
– Igen.Pontosan.
Clara egy pillanatra rám néz.
– Apa nem tudott kilépni a helyzetből Jennyvel, mert folyton ott volt.
Talán ezért történt.
– Talán igen.
– Ez akkor sem mentség.
– Igazad van, nem az.
Megint a vállamra hajtja a fejét. Én egy puszit nyomok a hajára, de
nem látja az arcomon végigguruló könny-cseppeket. Csak olyan jó,
hogy végre megbeszéljük ezt. Olyan jó, hogy a lányom jóval érettebb
érzelmileg, mint feltételeztem, és képes megbirkózni az igazsággal.
– Minden, amit tettem… Nem Miller hibája volt. Ő csak próbált
mellettem lenni. Nem akarom, hogy utáld.
Már nem kell meggyőznie erről. Mióta megtudtam, hogy Miller
megpróbálta lebeszélni Clarát a szexről, már nem utálom. És aztán ma
este, mikor bocsánatot kért tőlem, kedvelni kezdtem.
– Nem utálom. Igazából szimpatikus. Azért jobban tetszene, ha soha
többé nem szökne be a szobádba. De kedvelem.
– Nem fog – ígéri Clara. – Esküszöm.
– Mrs. Nettle amúgy is beárulna titeket.
 Erre felemeli a fejét.
– Innen tudtad meg?
– Néha jól jön, ha az ember szomszédja a világon mindenbe beleüti
az orrát.
Clara nevet, de mikor meglátja a könnyeimet, lefagy a mosoly az
arcáról.
– Ezek jó könnyek – nyugtatom meg. – Ígérem.
Megrázza a fejét.
– Istenem. Olyan gonoszak voltunk egymással.
Egyetértőn bólintok.
– Szerintem ez nem vall ránk.
– Eltiltottál a könyvektől – nevet fel.
– Te meg azt mondtad, kiszámítható vagyok.
– Nos, bebizonyítottad, hogy tévedtem.
Valahogy mindketten mosolygunk. Örülök, hogy ilyen jól fogadta ezt.
Tudom, hogy az érzései holnapra megváltozhatnak. Még sok hullám
lesz, ebben biztos vagyok. De most épp annak örülök, hogy ez a
pillanat eljött.
Talán meg kellene tanulnom ezt jobban értékelni. A kapcsolatunk
Clarával nem lesz mindig csupa napsütés, de ha épp eláll a vihar, akkor
ki kell használnom a nyugalmat. Nem számít, épp milyen a kedvem,
vagy mi történik velem, ki kell élveznem a derűs pillanatokat Clarával.
– Kezdhetnénk tiszta lappal? Lehetne… hogy elfelejtsd a füvet, az
iskolai büntetést, a piát, meg hogy lógtam? Nagyon szeretném
visszakapni a telefonom.
– Nem csak ennyi volt – felelem.
– Tudom, de egy szuszra ennyi jött. A lista jó hosszú.
Mindennek ellenére, amit Clara most átél, még mindig azt gondolom,
hogy büntetést kell kapnia. De nem ő az egyetlen, aki tiszta lapot
szeretne. Én sem vagyok túl büszke a viselkedésemre.
– Akkor legyen úgy, hogy visszaadom a telefonodat, ha megígéred,
hogy nem teszel több megjegyzést, amiért a kábelt nézem, nem
internetes tévét.
Clara komoly tekintettel néz rám.
– Hűha. Nem is tudom.
– Clara!
Felnevet.
– Rendben. Megállapodtunk.
 HARMINCHATODIK FEJEZET
Clara

Anyával kéz a kézben sétálunk ki a moziból. Miller a terem túlsó

végében egy szemetest ürít ki éppen. Anya nem látja, de én igen.
Mielőtt a kijárathoz érnénk, Miller rám mosolyog.
Ez a pillanat nem róla és rólam szól, de van abban valami, ahogy
épp rám néz, amitől úgy érzem, talán épp most szeret belém.
Visszamosolygok rá, és tudom, hogy erre a három másodperces,
néma jelenetre örökké emlékezni fogok.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET
Morgan

Mikor reggel felébredek, először érzem a baleset óta, hogy nem tölti
meg a feszültség a házat. Épp az ingatlanszabályokat tanulmányozom
az interjúra, mikor Clara megölel, és kirohan az ajtón, kezében egy
sütivel.
Tanítás után ír, hogy Millerrel a filmes projekten dolgoznak. Nem
tudom, igazat mond-e. De tizenhét éves, tudja, hányra kell hazaérnie,
és amíg ezt meg is teszi, nem fogom arról faggatni, hogy mit csinálnak
Millerrel. Már tudom, hogy tablettát szed, de elég biztos vagyok benne,
hogy nem élnek még szexuális életet, hála Clara részeg
beismerésének.
Fel fogom hozni hamarosan a témát, ha majd eljön a megfelelő
pillanat. Bele akarom illeszteni ebbe a másféle kapcsolatba, ami
kialakult köztünk. Ha túlságosan megijesztem, talán megint
visszahúzódik, és ezt nagyon nem szeretném.
Áthívtam Jonah-t vacsorára. Kellemes volt. A reggelizőpultnál ültünk
le, és felváltva etettük Elijah-t, nevetve, hogy milyen izgatottan
kóstolgatja az új ételeket.
Elijah most egy járókában van a nappaliban, Jonah babajátékokat
tett ki neki, azokkal foglalja el magát.
Jonah-val a kanapén ülünk. A karfának dől, a lábát szétnyitva, én a
két combja közé telepedtem. A hátam a mellkasának támasztom, és
együtt nézzük, ahogy Elijah a padlón játszik.
Jonah bal karja a hasamon, és időnként puszit nyom oldalt a
fejemre, ahogy beszélgetünk. Minél többet csinálja, annál inkább
hozzászokom, és csökken a bűntudatom. Azt akarom, hogy ne hagyja
abba, amíg el nem tűnik teljesen. Ez még eltarthat néhány hónapig, azt
hiszem.
Felsóhajtok a gondolatra, erre természetesen Jonah megkérdezi:
– Mi a baj?
– Túl sokat aggódom, attól tartok. Aggódom, hogy az árulásuk miatt
nem tudunk majd bízni egymásban sosem.
– Én nem aggódom – közli magabiztosan.
– Miért nem?
 – Csak. Sosem voltunk még azzal, akihez tartozunk.
Elbiccentem a fejem, hogy lássam.
Aztán megcsókolom ezért.
Végighúzza a hüvelykujját az ajkamon, és komolyan néz rám. Nem
tudom, látom-e még ezt a Jonah Sullivan-féle pillantást. Olyan
hosszasan harcolt valami ellen, és most már nem kell harcolnia, látszik
rajta a békesség.
– Rendben leszünk, Morgan. Nagyon is. Megígérem.
Nyílik az ajtó, mindketten összerezzenünk. Elvben Clarát csak egy
órával későbbre vártuk. Felülök a kanapén, Jonah kihúzza alólam a
lábát.
Clara megáll az ajtóban, ránk néz. Becsukja.
– Nem kell már titkolóznotok. – Ledobja a táskáját, és odajön, leül
Elijah mellé.
Jonah rám néz, némán feltéve a kérdést, elmenjenek-e. Clara
meglátja. Elijah-ért nyúl, felveszi, és leül vele velünk szemben.
– Maradj – mondja Jonah-nak, miközben a babát nézi. – Szeretnék
még kicsit játszani vele.
Jonah-val csendben nézzük Clarát. Nem tudjuk, milyen hangulatra
számítsunk tőle. Tegnap este jól megvoltunk, ma reggel is. De még
nem szembesítettük ezzel, hogy Jonah és én… Nem tudom, készen
állunk-e erre, még én sem igazán szembesítettem ezzel magamat.
Clara Elijah-t fogja, próbálja rávenni, hogy ismételje utána, amit
mond.
– Mondott már valamit? – néz fel Jonah-ra.
– Még nem. Még néhány hónap.
Clara Elijah-ra néz, és megint hozzá beszél.
– Mondd, hogy apa. A-p-a.
Elijah a lányom hasát rugdossa, rugózik, gurgulázik.
És ekkor döbbenetünkre elismétli. Olyan tökéletesen mondja, hogy
„apa”, hogy senki sem rezzen, mert nem hiszünk a fülünknek.
– Azt mondta, hogy. – szólal meg Jonah.
Clara bólint.
– Szerintem igen.
Jonah felkel a kanapéról, és leül Clara mellé a padlóra. Elijah még
túl kicsi, hogy bármit is elismételjen, de közelebb húzódom azért
hozzájuk, hátha megint mondja. Leülök a földre Clara másik oldalára.
 – Apa? – mondja újra Clara. Próbálja rávenni Elijah-t, hogy
elismételje, de az csak zajong inkább.
Tudom, hogy véletlen volt, de nem is lehetett volna jobb az időzítés.
Clara Jonah felé fordítja a babát.
– Ott van apa, látod?
Nem tudom, az teszi-e, hogy Clara Elijah apukájának nevezi Jonah-t,
vagy az, amit Elijah mondott, de Jonah szemét elfutja a könny.
Amint meglátom az első könnycseppet, én is elsírom magam.
Clara Jonah-t nézi, majd engem, aztán megint Jonah-t.
– Remek. Azt hittem, végeztünk a bőgéssel.
Most már ő is könnyezik.
Clarát nézem, és bár sír, közben tovább játszik Elijah-val, és
mosolyog.
És ekkor váratlan dolgot tesz. Felsóhajt, és Jonah vállára hajtja a
fejét.
Így mondja el neki, hogy sajnálja. Sajnálja, amit Chris vele tett.
Sajnálja, hogy azt hitte, a mi hibánk.
Erre az apró mozdulatra még jobban sírok. Azt hiszem, Jonah is,
mert amint Clara felemeli a fejét, Jonah elfordul, próbálja elrejteni a
könnyeit.
Már csak Elijah nem sír négyünk közül.
– Hűha – fújja ki a levegőt Jonah. A pólójával megtörli a szemét. –
Szép kis csapat vagyunk.
– A legszebb – vágja rá Clara.
Egy darabig még ott ülünk mind a földön, Elijah-val játszunk.
Nevetünk, milyen képet vág. Nevetünk, ha ő nevet. Megpróbáljuk
rávenni, hogy mondja újra, hogy apa, de nem sikerül.
– És mit fogsz mondani erről neki? – kérdezi Clara.
– Az igazat – feleli Jonah.
Clara bólint.
– Jó. Mindig az igazság a legjobb választás. – Meg-puszilja Elijah-t.
– Mindig akartam egy kisöcsit. Talán kicsit hagyományosabb
felállásban, de jó lesz így is.
Tetszik, hogy elég érett már ahhoz, hogy el tudja választani Elijah
létezésének okát és a szeretetet, amit iránta érez. Súlyos teher egy
életen át magával cipelni a neheztelést.
 Az elmúlt huszonnégy órában duzzadok a büszkeségtől, ahogy
látom, milyen éretten és jóságosan kezeli ezt.
Elijah ásít, Jonah nekilát összepakolni a holmijukat. Segítek neki, de
mikor mindketten az ajtóban állunk, és el akarunk köszönni, furán
érzem magam. Ki akarom kísérni Jonah-t, de nem tudom, mit gondolna
Clara.
Látom, hogy Jonah meg akar csókolni, csak nem Clara előtt.
– Jó éjt! – suttogja. Kacsint, mintha fájna így, csók nélkül elköszönni
tőlem, hiszen olyan sokszor kénytelen volt már így tenni.
– Jaj már! – nyög fel Clara, megérezve a kínos feszengésünket.
– Igen, fura, de majd megszokom.
Mindkettőnk arcára kiül a megkönnyebbülés, kikísérem Jonah-t,
miután engedélyt kaptam a lányomtól.
Jonah beteszi Elijah-t a kocsiba, becsukja az ajtót, és átöleli a
derekamat. Megforgat, a hátamat az autónak támasztja. Egy puszit ad
az arcomra.
Csakis megkönnyebbülést érzek, hogy a karjában tart. Az elmúlt pár
napban annyi minden elromolhatott volna, de nem így történt. Talán
Clara érdeme ez. Vagy Jonah-é. Vagy mindenkié. Nem tudom.
– Csodálatos lány – jegyzi meg Jonah.
– Igen. Mindig elfelejtem, milyen nehéz tinédzsernek lenni. Főleg az
ő helyzetében. Mintha egyre csökkenne a hormonok és érzelmek
hullámzása azóta.
– Elképesztően türelmes voltál mindvégig vele.
Elnevetem magam a bókon.
– Ezt gondolod? Mert én úgy érzem, kijöttem a béketűrésből párszor.
– Csak azt remélem, hogy feleolyan jó szülő leszek, mint te, Morgan.
– Te olyan gyereket nevelsz, akinek nem te vagy a biológiai apja.
Úgyhogy máris kétszer olyan jó szülő vagy, mint én.
Jonah hátrébb húzódik, rám mosolyog.
– Bírom, amikor azzal bókolsz, hogy jó apa vagyok. Elég szexi.
– Én is bírom. Ez a legvonzóbb benned, hogy ilyen jó apa vagy.
– Olyan furák vagyunk – mondja.
– Tudom.
Jonah összefűzi az ujjainkat, a kocsira szorítja a kezem. Arcon
csókol.
 – Kérdezhetek valamit? – Az arcomat súrolja az ajka, végül a számat
éri. Bólintok. Hátrébb húzódik, de csak pont annyira, hogy egymásra
nézzünk. – Leszel a barátnőm?
Két másodpercig csak bámulok rá, aztán kitör belőlem a nevetés.
– Még szoktak ilyet csinálni a fiúk? Megkérdezni valakit, hogy lesz-e
a barátnőjük?
Vállat von.
– Nem tudom. De már időtlen idők óta vágyom rá, hogy
megkérdezzelek, úgyhogy jó lenne, ha megszánnál egy igennel.
Előrehajolok, az ajkam az ajkához ér.
– Rohadtul igen.
Elengedi a kezem, megfogja az arcomat.
– Meg akarlak csókolni, de nyelv nélkül, mert akkor nem bírom majd
abbahagyni. Nem akarom, Clara azt gondolja, hogy itt smárolunk.
– De hiszen ezt tesszük.
– Igen, de még fura neki, ebben biztos vagyok. – Ad egy gyors
puszit. – Menj be, és viselkedj természetesen!
Nevetek, átfogom a fejét, és a számhoz húzom. Felnyög, mikor
összeér a nyelvünk, és erősebben a kocsihoz présel. Egy teljes percig
csókolózunk. Majd még egy percig.
Mikor végül hátrahúzódik, kicsit megrázza a fejét, tekintete az
arcomat pásztázza.
– Szürreális – közli. – Olyan rég feladtam, hogy együtt legyünk.
– Sosem engedtem meg magamnak, hogy erre a lehetőségre
gondoljak.
Mosolyog, de bánatos mosoly ez. Lecsúsztatja két kezét a hátamon.
– De feladnék bármit, ha ezzel visszahozhatnám őket. Akármilyen
boldog vagyok is veled, nem akartam, hogy így legyen. Remélem, ezt
tudod.
– Persze hogy tudom. Ha nem mondtad volna, akkor is.
– Igen. Azt hiszem, még mindig viaskodom ezzel. Boldog vagyok,
hogy végre velem vagy, de bűntudatom van, hogy így lettél az enyém. –
A mellére húzza a fejem, én a dereka köré csúsztatom a karom, egy
ideig így maradunk. – És a lelkem mélyén nem tudom, tényleg akarod-e
ezt. Engem. Megérteném, ha nem. Elég nehéz eset vagyok. Nincs
annyi pénzem, mint Chrisnek, és van egy kisbabám. Ez újrakezdés
lenne neked, de te talán most szeretnél egy kis időt magadnak. Nem
tudom. De megérteném. Azt akarom, hogy ezt tudd.
Meg akarom rázni a fejem, és azonnal ellentmondani neki, de aztán
elgondolkozom azon, amit mondott. Ha belevágunk ebbe, akkor
felnevelek még egy gyereket. Egy teljesen más életbe kezdek,
elköteleződöm rögtön azután, hogy az ismert életem ilyen gyökeresen
megváltozott. A legtöbb embernek több időre lenne szüksége, hogy
ehhez hozzászokjon. Főleg ahhoz, hogy egy hosszú házasságból lép át
egy vadonatúj kapcsolatba alig néhány hónap alatt. Látom, miért számít
rá Jonah, hogy talán habozni fogok.
Lehunyom a szemem, elfordítom a fejem, Jonah mellkasához simul
az arcom. Érzem a szívverését.
Felcsúsztatom a kezem az ingén, egészen amíg a tenyerem a szíve
fölé ér. Ott tartom egy pillanatra, érzem a viharos sebességgel doboló
ritmust. A szívverése szaporaságából és erejéből tudom, hogy épp
csurig teli van félelemmel.
Ezen elszomorodom, mert ha van bármi, amin Jonah Sullivannek
nem lenne szabad aggódnia, akkor az az, hogy én mit érzek iránta. De
sosem mondtam el neki az összes indokot.
Felemelem a fejem, egymás szemébe nézünk, ahogy elmondok neki
mindent, amit hallania kell.
– Mikor még kamaszok voltunk, te voltál az egyetlen, aki nevetett a
vicceimen. Ráadásul titokban, mintha ez elárulhatná, mit érzel irántam.
Mindig figyeltem, hogy reagálsz. És ha Chrisszel veszekedtünk, te
sosem használtad ki a lehetőséget, hogy megpróbálj szétválasztani
minket. Csak meghallgattál, ahogy kiadtam a mérgem, és emlékeztettél
Chris jó oldalára. És mikor tavaly Jenny teherbe esett, őszintén nem
hittem, hogy mellé állsz. De megtetted. Aztán ott volt az az éjszaka,
mikor eljöttél Elijah-ért, mikor már tudtad, hogy nem te vagy az apja…
Azt hiszem, akkor szerettem beléd, az egész valódba. Nem csak az
egyes részeidbe. Mindenestül szeretlek.
Nem akarom, hogy azt érezze, erre valahogy válaszolnia kell. Már
tudom, mit érez irántam. Hogy mit érzett mindig is. Most rajta a sor,
hogy megértse, milyen tudni, hogy mindig is ő volt valakinek az első.
Elhúzom a kezem az ingéről, és az arcához emelem.
– Azért mentem hozzá Chrishez, mert ő volt a gyerekem apja, és én
azt akartam, hogy működjön. Szerettem, igen. És Jennyt is mindig
szeretni fogom – teszem hozzá. – De te vagy az első és az egyetlen
ezen a világon, akit úgy szerettem, hogy ahhoz nem kellett indok vagy
magyarázat. Szeretlek, mert nem tehetek mást, és jó téged szeretni.
Boldoggá tesz a lehetőség, hogy együtt neveljük fel Elijah-t. És még az
első szeretkezésünk előtt tudtam, mikor azt mondtam neked, hogy meg
fogom bánni, hogy mekkorát tévedtem. Nem bántam meg azt az
éjszakát, és most sem bánom. Biztos vagyok benne, hogy életem
egyetlen másodpercében sem foglak megbánni.
Lábujjhegyre állok, gyengéden szájon csókolom.
– Szeretlek, Jonah. Olyan nagyon szeretlek. – Elmegyek mellette,
vissza a házhoz. Mikor nyitom az ajtót, visszanézek, és látom, hogy
Jonah ott áll a felhajtón, rám mosolyog.
Gyönyörű.
Becsukom az ajtót, és életemben először a sarkok mintha
megtelnének. Jonah betölti az életemnek azokat a területeit, amiket
olyan üresnek éreztem Chrisszel.
És büszke vagyok Clarára, arra a nőre, akivé válik. Sok akadályon át
vezetett ide az út, de az övé még nehezebb volt, mint általában a
többieké.
És én megint érzem az anyai büszkeséget.
Még mindig nem tudom, mi akarok lenni, milyen szakmát válasszak,
de az elmúlt pár hónapban izgalmas volt ezen gondolkozni. Egy ideje
már tervezem, hogy visszamegyek a főiskolára, és dolgozni is fogok, de
valamiért úgy éreztem, már lekéstem. Pedig nem. Még nem vagyok
kész. Talán sosem leszek. Nem tudom, valaha azt fogom-e érezni, hogy
most már megvagyok, de talán nem is akarom. A saját magam
keresése lett ennek az új útnak a legjobb része.
Felidézem, mit írtam a születésnapi táblámra: „Megtalálni, mi érdekel
szenvedélyesen”. Talán nem csak egyetlen ilyen van. Talán több is,
csak sosem én magam és az én kívánságaim voltak a legfontosabbak.
Az, hogy az életem hátralévő részében erre próbáljak rájönni,
izgalmasnak látszik. Olyan sok mindent ki akarok próbálni, akár jó
tapasztalat lesz, akár nem. Azt hiszem, az érdekel szenvedélyesen,
hogy ezt a szenvedélyt kutassam.

***
 Miután Jonah elmegy, és Clara lefekszik aludni, bemegyek a hálóba,
előveszem Jenny leveleit, amiket Chris a szerszámosládában tartott.
Amióta megtudtam az igazat, olyan sok kérdés cikázott a fejemben. Azt
hittem, tudnom kell a válaszokat, de most már nincs rájuk szükségem.
Tudom, hogy Jenny és Chris legjobb énjét szerettem. Ők meg egymás
legrosszabb énjébe szerettek bele – abba, amelyik képes volt az
árulásra és a hazugságra.
Mindig is emlékezni fogok rájuk, mert hatalmas szerepük volt az
életemben. De azok a levelek nem őket idézik fel. Nem azokat, akiket
ismerni akarok vagy megtartani bármilyen formában is.
Egyesével apró darabokra tépem a leveleket, nem olvasom el őket.
Elégedett vagyok az iránnyal, amerre az életem kanyarodott, és
tudom, ha a múlton rágódnék, az csak leláncolna, holott nagyon is
készen állok rá, hogy továbblépjek.
Az apró darabokat a fürdőszobai szemetesbe hajítom. Mikor
felnézek, meglátom magam a tükörben.
Megint kezdek boldognak tűnni. Igazán boldognak.
És ez csodálatos.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Clara

Pár hónappal később

A nappali végébe megyek, és a kezem Miller kezébe csúsztatom.

Mindketten idegesek vagyunk. Olyan sokat dolgoztunk ezen a filmen,
és tényleg azt akarom, hogy tetsszen Jonah-nak.
Anya lekapcsolja a lámpát, és leül a kanapéra Lexie és Efren mellé.
Jonah a kétüléses pamlag szélén ül, jobban várja a videót, mint bárki.
A végén úgy döntöttünk, hogy áldokumentumfilmet forgatunk. Túl
sok komolyság vett körül minket, mikor belekezdtünk, és tényleg valami
vicceset akartunk végre.
Legfeljebb csak néhány perces lehetett, nehezebb volt, mint hittük,
hogy legyen eleje, közepe, vége ilyen rövid időkeretben, de remélem,
megoldottuk. Csak nem tudjuk, értékeli-e majd bárki a humorunkat
rajtunk kívül.
Miller rám néz, látom benne az ideges energiát.
Egymásra mosolygunk, mikor elindul a film.
A kép sötét, de aztán egy szó villan fel ragyogó narancssárga
betűkkel, a cím: Kromofób.
A nyitó jelenet szereplője tizenhét éves. A neve, Kaitlyn felvillan.
Kaitlyn (akit én játszom) egy üres szobában ül egy széken. Rávetül a
fény, ahogy a kamera mellett elnézve idegesen tördeli a kezét.
Valaki megszólal kamerán kívülről:
– Mondd el, kérlek, hogy kezdődött!
Kaitlyn a kamerába néz, dermedt félelemmel. Idegesen bólint.
– Nos… – láthatóan nehezére esik erről beszélni –, azt hiszem, talán
ötéves lehettem. Vagy hat? Nem tudom pontosan. – A kamera az
arcára közelít. – De. emlékszem minden szóra, ami akkor elhangzott,
mintha csak ma reggel lett volna. Anya és apa. Ott álltak a nappaliban,
a falat bámulták. Ilyen. színminta volt a kezükben, próbálták eldönteni,
milyen fehéret válasszanak a falra. Ekkor történt. – Kaitlyn nyel egyet,
de folytatja, bár vonakodva. – Anya apára nézett. Csak. ránézett,
mintha a szavak, amiket készült kiejteni, nem rombolnák le mindörökre
a családunkat. – Kaitlynt nyilvánvalóan undorral tölti el az emlék, letöröl
egy könnycseppet az arcáról. Mély levegőt vesz, és ahogy kifújja,
tovább beszél. – Anya apára nézett, és ezt mondta: „Ne legyen
narancssárga?”
Kaitlynt kirázza a hideg a saját szavaitól.
A képernyő elsötétül, új szereplőre vált.
Egy idős férfi jelenik meg, sovány és bánatos. Felvillan a Peter név.
Nagypapi játssza.
Peter egy zöld, ötvenes évekbeli fotelben ül. Törékeny ujjaival a
bútoron matat, a cérnát húzkodja. Leesik egy darab a földre.
Megint egy hangot hallunk kamerán kívülről.
– Akkor hol akarja kezdeni, Peter?
Peter sötét, az évek során elmélyült ráncoktól keretezett
mandulaszemével a kamerába néz, minden ránca hossza és mélysége
más és más. A szeme véreres.
– Az elején, gondolom.
Visszaemlékezést látunk… a fiatal Petert, tizennyolc- tizenkilenc
évesen. Egy régebbi ház egyik szobájában van, egy Beatles-poszter
lóg mögötte az ágy felett. A srác idegesen kotorászik a szekrényében.
Az idős Peter megszólal, ő a narrátorunk.
– Nem találtam a szerencsét hozó ingemet – mondja.
Az ideges srácot látjuk (Millert) a képernyőn, kijön a szobájából,
majd kilép a házból a hátsó ajtón.
– Úgyhogy. anyámat kerestem. Hogy megkérdezzem, nem látta-e,
ugye értik.
Az anya a hátsó udvarban áll a ruhaszárítónál, épp ágyneműt
tereget.
– Anya? – kérdezi a fiú. – Hol a kék ingem?
A kép visszavált az idős Peterre. Most a kezeit nézi, a hüvelykujját
piszkálja. Aztán gyorsan kifújja a levegőt, és megint a kamerába néz.
– Egyenesen rám nézett, és ezt felelte: még nem mostam ki.
Megint a srácot látjuk. Hitetlenkedve mered az anyjára. A feje
oldalához emeli a kezét.
– És ekkor felfogtam. – halljuk az idős narrátort –, hogy csak
egyetlen lehetőségem maradt.
A kamera követi a fiatal Petert vissza a házba, a szobájába, a
szekrényhez. A keze a ruhák közé kotor, míg a kamera fókuszál: az
egyetlen, bent lógó inget mutatja.
– Ez volt az egyetlen tiszta ingem.
 Megint az öreg Peter jelenik meg. A combjára szorítja izzadt
tenyerét, és hátrahajtja a fejét a régi, zöld fotelben. Elgondolkodva
bámulja a plafont.
Valaki kintről bekiabál neki:
– Peter? Tartsunk szünetet?
Az öreg előrehajol, a fejét rázza.
– Nem. Nem, túl akarok lenni ezen. – Szusszanva kifújja a levegőt,
visszafordul a kamera felé. – Tettem, amit kellett – von vállat.
A kamera megint a fiatal Petert mutatja, az letépi az inget a vállfáról.
Lerántja magáról a koszos pólót, és mérgesen felveszi a tisztát, amit
épp elővett a szekrényből.
– Muszáj volt felvennem – néz sztoikus képpel a kamerába az öreg
Peter. – Nem mehettem félmeztelenül. Az ötvenes években jártunk. –
Suttogva elismétli. – Muszáj volt felvenni.
Egy kérdés érkezik kintről.
– Milyen színű volt az ing, Peter?
Peter a fejét rázza. Túl fájdalmas volt ez az emlék.
– Peter? – sürgeti a hang. – Milyen színű volt?
Peter zaklatottan kifújja a levegőt.
– Narancssárga. Narancssárga volt, világos? – Szégyen-kezve
elfordul.
A képernyő elsötétül.
A következő jelenetben új szereplőt látunk, egy elegáns nőt. Hosszú,
szőke haja van, és ropogósra vasalt, fehér inget visel. Épp az inget
simítgatja, mikor a kamerába néz.
– Kezdünk? – kérdezi.
– Amikor csak akarja – szólal meg a kamerán kívüli hang.
A nő bólint.
– Rendben. Akkor elkezdem, jó? – Kinéz valakire, választ várva.
Aztán a kamerába pillant. – Dr. Esther Bloombilingtington vagyok,
kromofóbia-szakértő.
– Ezt elmagyarázná? – kéri a hang.
Dr. Bloombilingtington bólint.
– A kromofóbia tartós és irracionális félelem a színektől.
– Pontosan melyik színtől? – kérdezi a hang.
– Minden páciens esetében máshogy jelentkezik – magyarázza a nő.
– Van, aki a kéktől fél, más a zöldtől, a pirostól, a rózsaszíntől, a
sárgától, a feketétől, a barnától, a lilától. Még akár a fehértől is.
Bármelyik szín lehet. Némelyik páciens meg több színtől is fél,
súlyosabb esetekben… – néz pókerarccal a kamerába – minden
színtől.
Újabb kérdés érkezik.
– De ma nem ezekről a színekről beszélünk, ugye?
Dr. Bloombilingtington megrázza a fejét, megint a kamerába néz.
– Nem. Ma egyetlen okból jöttem. Egy olyan szín miatt, ami
riasztóan egyöntetű eredményt okozott. – Ahogy levegőt vesz,
megemelkedik a válla, és ereszkedni kezd, ahogy beszél. – A
tanulmány eredményei lényegesek, és úgy érzem, meg kell osztanom
őket a világgal.
– Mit akar megosztani?
– Arra jutottunk, hogy a narancssárga szín nemcsak a kromofóbiás
esetek leggyakoribb okozója, de kutatásunk minden kétséget kizáróan
bizonyítja, hogy ez a szín messze a legrosszabb mind közül.
– És milyen bizonyítékuk van erre?
Dr. Bloombilingtington nagyon komolyan néz a kamerába.
– A twitteres közvélemény-kutatásaink pár tucatnyi like-ján és a
témával kapcsolatos Instagram-bejegyzéseink nem kevés
megtekintésén túl, megtaláltuk… az alanyokat. Az embereket és a
történeteiket. – Előrehajol, a szeme összeszűkül. Lassú, drámai zene
szólal meg. – Csak hallgassák meg a történeteket!
A kép elsötétül. A következő jelenetben megint az első szereplőt
látjuk, Kaitlynt. Egy zsebkendőt tart a kezében, ahogy beszél.
– Amikor anya kimondta ezt apának. – A tekintete felemelkedik a
kameráig. – Apa. meghalt.
A szeméhez emeli a zsebkendőt.
– Csak. anyára nézett, sokkban, hogy egyáltalán miképpen
javasolhatja, hogy narancssárga legyen a nappali fala. Amint anya ezt
mondta, apa leejtette a színmintakártyákat, a szívéhez kapott. és
meghalt.
Kaitlyn arcára kiül a döbbent rémület.
– Az utolsó szó, amit kimondott, a „narancssárga” volt. – Kitör belőle
a zokogás. Megrázza a fejét. – Sosem fogom tudni ezt megbocsátani
anyának. Kinek jut eszébe, hogy narancssárga legyen a fal? Ezt
hallotta apa utoljára. Utoljára!
 A képernyő a lány kifakadása után azonnal elsötétül.
A fiatal Peter jelenik meg, egy régi, kék furgont vezet. Narancssárga
ing van rajta. Az arcát eltorzítja a harag.
– A kék inget akartam felvenni, de nem volt más lehetőségem –
halljuk az öreg Petert. – Tudtam, hogy Mary a kéket szereti. Még
mondta is, amikor elhívtam. Mert én azt mondtam, hogy tetszik a sárga
ruhája, mire ő megpördült előttem.
– Ugye milyen szép? – Bólintottam, mire hozzátette: – Nekem meg
tetszik az inged, Peter. Olyan jól áll neked a kék!
A kamera az öreg Peterre közelít a zöld fotelben. A szeme még
véreresebb, mint az elején.
– Mikor odaértem a mozihoz… Ott állt előtte. Egyedül. Leparkoltam,
és csak néztem őt. Olyan szép volt, ahogy ott állt a sárga ruhájában.
Megint a fiatal Peterre vált a kép, a furgonban ül a narancssárga
ingben, és nézi, ahogy a csinos, sárga ruhás lány ott vár egyedül. Peter
megremeg.
– Nem tudtam megtenni. Nem engedhettem, hogy így lásson.
A fiatal Peter beindítja motort, és kitolat a parkolóból.
A kamera az öreg Petert mutatja, a zöld fotelben.
– Mit kellett volna tennem? – Olyan mérges, hogy feláll a fotelből, de
ahhoz túl öreg, hogy teljesen kiegyenesedjen. – Nem mehettem oda
hozzá abban az ingben! Nem volt más választásom, elhajtottam!
Visszaroskad a székre. Megrázza a fejét, nyilvánvalóan bánja ezt a
döntést, ami egész életére ekkora hatással lett.
– Peter?
Peter felnéz, egyenesen a kamerába, és a hang tulajdonosára, bárki
legyen is az.
– Mit történt Maryvel?
Peter megremeg, a szeme körül valahogy még tovább mélyülnek a
ráncok.
– Mi történt Maryvel, Peter?
Peter megint félig áll már, mérgesen löki előre egyik karját.
– Hozzáment Dan Stanley-hez! Ez történt! – Megint leroskad, látszik,
hogy emészti a bánat. – Aznap este találkoztak… a moziban. Pont,
amikor én vittem volna el oda a kék ingemben. Egymásba szerettek.
Lett három gyerekük meg kecskéik. Vagy birkáik. A fenébe, nem
emlékszem. Sok állatuk volt amúgy. Mindennap a farmjuk mellett
mentem el a munkába, és a rohadtak olyan. egészségesnek tűntek.
Mintha Dan Stanley remekül a gondjukat viselné. Ahogy Marynek is,
bár ő az enyém kellett volna legyen.
Peter egy asztalka felé nyúl a fotel mellett. Felmarkol egy
zsebkendőt, kifújja az orrát.
– És most itt vagyok – mutat körbe a szobában, mintha nem lenne
mit felmutatnia. – Egyedül. – Megint megtörli az orrát, a kamerába néz.
Az az arcára közelít. Hosszú, kínos csend, majd újra megszólal Peter. –
Nem akarok többet beszélni erről. Végeztem.
Megint elsötétül a kép.
A következő vágás után dr. Bloombilingtingtont látjuk, aggódva
húzza össze a szemöldökét.
– Mit remélnek, mit tanulhatnak az emberek ebből a
dokumentumfilmből? – kérdezi a hang.
A nő a kamerába néz.
– Azt remélem. csakis azt, hogy mindenki, aki ezt látja, összefog,
hogy betiltsa ezt a veszélyes színt. A narancssárga nemcsak életeket
tesz tönkre, de még rímet sem lehet találni rá. Tényleg, mondjon rá
rendes rímet. nincs. – A kamera a nő arcára közelít. A hangja már csak
komoly suttogás. – És nem is lesz sosem.
Fekete kép jön.
Aztán újabb szavak villannak fel, mindenféle színben, csak
narancssárgában nem.
„Ha te vagy egy ismerősöd már látott narancssárgát, és kimondta ezt
a szót hangosan, akkor te is lehet, hogy kromofóbiában szenvedsz.
Kérlek, keress fel egy pszichiátert, hogy ezt diagnosztizálni tudja! Ha
szeretnél adománnyal segíteni minket, vagy részt venni a kampányban,
hogy tiltsák ki ezt a színt a nyelvből és a világból, akkor kérlek, írj a
nembeszelunkerrolaszinrol@gmail.com e-mail címre.”
Elsötétül a kép.
A főcím pereg, de csak három név van rajta, mert mi hárman
játszottunk minden szerepet Millerrel és a nagypapival.
Miller végig fogta a kezem. Izzad a tenyere. Tudom, hogy az egész
videó összesen öt perc, de hosszabbnak éreztem. És biztosan tovább
tartott megcsinálni.
Csend van a nappaliban. Nem is tudom, hogy ez jó vagy rossz jel.
Felnézek Jonah-ra, de ő még mindig a tévére néz.
 Lexie és Efren a padlót bámulja.
Anya szólal meg először.
– Ez… – Jonah-ra néz segítségért, de ő még mindig a tévére mered.
Anya tovább beszél. – Ez. váratlan volt. Igazán nagyon színvonalas. És
a színészi játék is. Szóval. nem tudom. Ha őszinte véleményt kértek,
akkor. nem értem. Talán túl öreg vagyok ehhez.
Lexie a fejét rázza.
– Nem, nem az számít, ki hány éves, mert én sem teljesen vágom.
– Ez áldokumentumfilm – magyarázza Miller védekezőn. – Elvben
kigúnyolja a dokumentumfilmeket. Vicces.
Efren bólint erre.
– Nevettem is.
– Nem nevettél – közli Miller. A kapcsolóhoz lép, felkattintja a lámpát.
Még mindig várom, hogy Jonah mondjon valamit. Végre elfordítja a
tekintetét a tévéről, ránk néz. Egy pillanatig csak némán bámul ránk.
De aztán… tapsolni kezd.
Először lassan, de aztán egyre gyorsabban, ahogy feláll. Nevet már,
és érzem, hogy Miller végre ellazul, látva a reakciót.
– Ez őrületes volt! – állapítja meg Jonah. Csípőre teszi a kezét, és a
tévére néz megint. – Mármint. ahogy megcsináltátok. A színészi játék. –
Megint minket néz. – Ki játszotta az öreg Petert?
– A nagypapám – feleli Miller.
– Remek. Fantasztikus volt szerintem. Szerintem nagyon jó
esélyetek van ezzel a filmmel.
– Most csak kedves vagy? – kérdezi anya Jonah-tól. – Nem tudom
eldönteni.
– Nem. Komolyan mondom. Azt hiszem, mind azt gondoltuk végig,
hogy ez valami komoly dolog lesz. De mikor rájöttem, hogy áldoku,
elállt a szavam attól, ahogy megcsináltátok. Mestermunka. Mindkettőtök
részéről.
Millerrel egyszerre sóhajtunk fel megkönnyeb-bülésünkben. Olyan
sokat dolgoztunk. Tudom, hogy butaság, mégis ez a lényeg.
Nem vagyok megbántva, hogy a többiek nem értették. Minket csak
az érdekelt, mit gondol Jonah, mert ő lesz a film mentortanára.
Miller magához ölel. Érzem, ahogy árad belőle a megkönnyebbülés,
ahogy a nyakamba sóhajt.
 – Annyira örülök, hogy vége – mondja. – Azt hittem, Jonah- nak nem
fog tetszeni kicsit sem.
Én is megkönnyebbültem.
Ez jó.
Miller a tévével összekötött laptophoz lép.
– Nos, van még egy videóm.
Értetlenül billentem oldalra a fejem.
– De csak egyet csináltunk…
Miller vigyorogva néz rám.
– Ez meglepetés.
Egy másik fájlra kattint, amint a tévé elindul, a kapcsolókhoz szalad,
leoltja a lámpát.
Nem tudom, miben mesterkedik.
Még mindig a nappali végében állok, mikor Miller átkarol hátulról. A
vállamra támasztja az állát.
– Mi ez?
– Csitt – feleli. – Nézd meg!
A film elején Miller néz bele a kamerába, saját maga felé irányítja.
Integet.
– Szia, Clara! – Leteszi a kamerát. A szobájában van, leül az ágyra.
– Szóval azt mondtad, nem szeretnél felhajtást, de… igazából addigra
már elkezdtem. Úgyhogy remélem, tetszeni fog.
A kép elsötétül, egy felvétel indul el rólunk. Az elmúlt hónapokban
felvett tartalék anyag. Ahogy ott ülünk a fának dőlve a parkban. Ahogy a
videón dolgozunk. Iskolában vagyunk, vagy Millernél vagy nálam.
Véget ér a montázs, a következő jelenetnek már hangja is van. Miller
a kamerát piszkálja. A kocsijában ül, becsapja az ajtót, magára irányítja
a kamerát.
– Szia, Clara! Szeretném, ha velem jönnél majd az érettségi bálba –
mondja suttogva, majd felteszi a gépet az állványra. Felém fordítja.
Ez volt az első nap, mikor felállította a kamerát, mikor
hamburgerezni mentünk. Elmegy, megrendeli a szendvicseket, azt
látjuk, ahogy hülye képeket vágok a kamerába.
A következő jelenet, amikor lógtunk az iskolából. A kamera a fát
mutatja. Én a fának dőlök, a vizet bámulom. Miller először nincs benne
a képben, de aztán megjelenik az arca.
 – Szia, Clara! – suttogja sietve. – Gyere el velem a bálba! – Elhátrál,
becsusszan mögém a fa elé, mintha nem történt volna semmi.
Fogalmam sem volt, hogy ezen ügyködik. Megfordulok, hogy
ránézzek, de int, hogy inkább a tévét figyeljem.
A következő három jelenetet akkor vette fel, amikor már jártunk,
romantikus bálkéréseket csempész oda, mikor együtt vagyunk, közben
nekem fogalmam sincs róla, mit csinál.
Egyszer csak meglátom, ahogy sorban áll a Starbucksban. Engem
vesz. Egyedül ülök egy sarokban, olvasok.
Édes istenem! Ez aznap volt, amikor először megcsókolt.
Miller maga felé fordítja a kamerát, ahogy a sorban áll.
– Olyan édes vagy, ahogy ott ülsz és olvasol – suttogja. -
Kérlek, gyere el velem a bálba!
– Miller – suttogom. Próbálok odafordulni, ránézni megint, de nem
akarja, hogy levegyem a szemem a tévéről. Sokkban vagyok. Nem
vártam, hogy viszontlátom a randijainkat.
Ezután azt látjuk, hogy Miller egy oszlopnak dől valahol. Nem
ismerem fel a helyszínt először, de mikor letörli a homlokán gyöngyöző
izzadságcseppeket, és kihúzza a szájából a nyalókát, már látom, hogy
a városhatártábla előtt áll. A kamerába nézve ezt mondja:
– Clara Grant. Most hajtottál el mellettem, és tudom, hogy láttál,
láttad, hogy itt állok az út mellett. Akkor tessék: van barátnőm, de már
nem rá gondolok elalvás előtt, és a nagypapi szerint ez rossz jel, inkább
szakítsak vele. Már régóta odavagyok érted, és úgy érzem,
elszalasztom a lehetőséget. Úgyhogy itt az ajánlat. Ha a lejtő alján
megfordulsz és visszajössz, azt jelnek veszem, és az ösztöneimre
hallgatok, szakítok a barátnőmmel, és majd elhívlak egy randira. Talán
még az idei érettségi bálra is. De ha nem fordulsz meg, akkor azt fogom
gondolni, hogy mi ketten nem… – Felvillan a szeme, mintha meglátott
volna valamit. Elvigyorodik, és a telefonjára néz. – Nahát! Visszajöttél.
Ahogy eddig jut a videó, már sírok.
Elkezdődik a következő jelenet, egyáltalán nem ismerem fel, hol
járunk. A padlót mutatja a kamera, majd a nagypapit.
Néhány évvel fiatalabbnak tűnik. És egészségesebbnek, mint most.
– Ne told a képembe! – szólal meg.
Miller saját maga felé fordítja a kamerát. Ő is fiatalabbnak néz ki.
Sovány, olyan tizenöt éves lehet.
 – A nagypapi izgul az előadás miatt – közli Miller gúnyosan a
kamerával. És a színpadot veszi.
A szívem vadul megdobban, mikor felismerem a díszletet.
Az agyam is vadul száguld. Kétszer. Miller nagypapája kétszer
próbálta meg elmondani, mi történt, mikor az iskolában volt a tizenöt
éves Millerrel. És Miller mind a kétszer annyira zavarba jött, hogy belé
fojtotta a szót.
Miller ad egy puszit a hajamra, mert tisztában van vele, mennyire
meg akartam ismerni ezt a sztorit az első pillanattól, hogy találkoztam a
nagypapival.
Vágás. Ugyanazt az estét látjuk megint, de már a darab végét.
A kamera engem mutat. Tizennégy éves vagyok, egyedül állok a
színpadon, a monológot mondom. A kamera lassan elfordul rólam,
Millert mutatja.
Most nagypapi filmez.
Miller a színpadot bámulja. Előrehajol, a keze az álla alatt. A kamera
ráközelít, engem néz a színpadon. Egy teljes percig őt látjuk. Miller
csügg a szavaimon, teljesen el van varázsolva. A nagypapi nem veszi
le róla a kamerát, de neki fogalma sincs róla, hogy filmezik.
A monológ a darab vége volt, és mikor elmondom az utolsó sort,
feláll a közönség, tapsolnak.
Miller nem.
Ő mozdulatlan.
– Wow – suttogja. – Elképesztő ez a lány. Őrületes.
És csak most, mikor a nagypapira néz, csak most látja meg a
kamerát. Próbálja kikapni az öreg kezéből, de az elhúzza. Úgy tartja,
hogy mindketten látsszanak. Miller a szemét forgatja, mikor a nagypapi
megszólal.
– Azt hiszem, szerelmes lettél épp most.
– Csönd! – nevet Miller.
– De igen, és fel is vettem. – Megint Miller felé fordítja. – Hogy
hívják?
Miller vállat von.
– Nem is tudom. Clara, azt hiszem. – Kinyitja a műsorfüzetet, és
átnézi. – Clara Grant. Ő játszotta Norát.
A nagypapi még mindig Millert veszi. Ő nem is tagadja az állítást. A
közönségből mindenki tapsol, a színészek kijönnek a színpadra, de
Miller a kamerába bámul.
– Most már leállíthatod.
Az öreg felnevet.
– Szerintem ez állati aranyos. Talán el kellene hívnod egy randira.
Miller is nevet.
– Hogyne. Ez a lány tízpontos. Én meg mondjuk négy. Talán öt.
Az öreg maga felé fordítja a kamerát.
– Én megadnám neki az erős hatost.
– Kapcsold ki!
A nagypapi a kamerába mosolyog. Még egyszer Miller felé fordítja.
Mikor a nevemet mondják, és meghajolok, Miller az ajkába harap,
próbálja elrejteni a mosolyát.
– Úgy festesz, mint akire lecsapott a szerelem – véli az öreg. –
Baromi nagy kár, mert nem a te súlycsoportod ez a lány.
Miller a kamerába néz. Nevet, nem is próbálja elrejteni, hogy
megigézték. Előrehajol, közelebb a kamerához, egyenesen belenéz.
– Egy napon majd ez a lány észre fog venni engem. Majd meglátod.
– Nem vagyok halhatatlan – közli a nagypapi. – És te sem.
Miller a színpad felé fordul, nevet.
– Te vagy a legrosszabb nagyapám.
– Én vagyok az egyetlen nagyapád.
– Hála istennek – nevet tovább Miller.
És a film véget ér.
Könnyek csorognak az arcomon. Megrázom a fejem, teljes sokkban
vagyok. Miller még mindig átkarol. A fülemhez hajol, belesuttog.
– És azt mondtad, a romantikus bálkérés hülyeség.
Könnyes szemmel nevetek. Aztán megfordulok és megcsókolom.
– Nyilvánvalóan hatalmasat tévedtem.
Valaki felkapcsolja a lámpát.
Szétválunk, anya a szemét törölgeti.
– Ezt kellett volna beküldenetek, srácok!
Lexie is egyetértőn bólint.
– Nem felelne meg – feleli Jonah. – Nem csak idei felvételekből
készült. – Millerre kacsint. – De remek lett.
Hitetlenkedve meredek a sötét tévére. És ekkor belém hasít a
felismerés.
 – Egy pillanat – fordulok Miller felé. – Azt mondtad, a kocsid egy
Beatles-számról lett elnevezve. De én ott Nora szerepét játszottam.
Mosolyog.
– Van szerinted Nora című száma egyáltalán a Beatlesnek?
A fejét rázza, és én el sem hiszem, hogy ilyen létezik, ilyen srác. Ezt
sosem fogja tudni felülmúlni.

***

Egy órával később még mindig részeg vagyok. Azaz nem igazán.
Csak Millertől.
Megígérte, hogy elvisz enni valamit, mert majd éhen halok, de a
másik irányba indulunk.
– Azt hittem, enni megyünk.
– Előbb meg akarok mutatni valamit otthon.
A furgon ülésének a közepére telepedtem, Miller vállára hajtom a
fejem. Lenézek a telefonomra, mikor érzem, hogy lassítunk. Elmegyünk
Millerék mellett.
Megáll a sötétben az út mellett.
– Mit csinálsz?
Kinyitja a kocsi ajtaját, megfogja a kezem, kihúz. Megyünk pár
lépést, és előremutat. Felnézek a városhatártáblára.
– Látsz valami különöset?
Lenézek, és igen, lebetonozták. Felnevetek.
– Nahát! Megcsináltad. Átraktad a városhatárt.
– Azt gondoltam, átmehetnénk hozzánk, és rendelhet-nénk egy
pizzát a nagypapival.
– Pepperoni és ananász?
Miller megrázza a fejét, elengedi a kezem, és visszamegy az
autóhoz.
– Olyan közel vagy a tökéletes tízeshez, Clara. Majdnem.
Öt perc múlva nagypapival úgy festünk, mintha a pizzarendelés
lenne a legizgalmasabb, amit valaha láttunk. Mindketten a szék szélén
ülünk, én a körmeimet harapdálom. Miller kihangosította a telefont, a
feszültség betölti a szobát, mikor a pizzás közli:
– Tartok tőle, hogy nem szállítunk ilyen távolságra. Csak
városhatáron belül.
 – De városhatáron belülre rendelünk. Vagy húsz lábbal – közli Miller
magabiztosan.
Csend következik a vonal túlsó végén.
– Oké – szólal meg a fickó. – Látom a rendszerben. Negyvenöt perc
múlva érkezünk.
Mikor Miller leteszi a telefont, mindketten felpattanunk, egymás
tenyerébe csapunk. A nagypapi nem igazán tud felpattanni, vele ülve
pacsizunk.
– Zseni vagyok – állapítja meg Miller. – Öthavi kemény, illegális
munka végre kifizetődik.
– Elég büszke vagyok rád – közli az öreg. – Bár nem akarok semmi
illegálisba keveredni. Mégis ugye ez pizza, és…
Miller nevet. Megszólal nagypapi figyelmeztető csengője, be kell
vennie a gyógyszereit, kimegyek értük a konyhába. Segítettem
Millernek, én voltam párszor a nagyapjával, amíg ő dolgozott.
Napközben végig van itt egy nővér, de ott tartunk, hogy ezen túl is
szüksége van segítségre.
Szeretek a nagypapival lenni. Remek sztorikat mesél Millerről. A
saját életéről. És bár még szokott azzal viccelődni, hogy a felesége
lelépett, imádom hallgatni, ahogy róla beszél. Ötvenkét évet éltek
együtt. Ha erről hallok, könnyebb újra hinnem az igaz szerelemben.
Jonah és anya is segít ebben. Egy ideig fura volt együtt látni őket.
De összeillenek. Nem rohannak, arra jutottak, várnak a komolyabb
lépésekkel, mint mondjuk az összeköltözés. De szinte minden este
együtt vacsorázunk Jonah-val és Elijah-val.
Jonah egész más anyával, mint Jenny nénivel. Nem arról van szó,
hogy nem élt volna boldogan Jenny nénivel és Elijah-val, ha úgy alakult
volna. De anyától úgy felragyog, ahogy azt még nem láttam nála
sosem. Ha anya bármikor a közelébe megy, úgy néz rá, mintha a
legcsodálatosabb teremtmény lenne a világon.
Néha Millert is rajtakapom, hogy így néz rám. Mint most is, ahogy itt
állok a konyhában, és a nagypapi gyógyszereit készítem össze.
Beviszem a nappaliba, és leülök a kanapéra Miller mellé.
Az öreg lenyeli az orvosságot, és leteszi a vizespoharat maga mellé
az asztalkára.
– Akkor… ugye láttad végre a videót, amin Miller beléd szeret?
Nevetek, és Millerhez bújok.
 – Az unokád olyan romantikus.
A nagypapi is nevet.
– Nem, az unokám egy beszari alak. Három évig tartott, mire végre
elhívott egy randira.
– A türelem igenis erény – közli Miller.
– Ha rákos vagy, nem az – áll fel az öreg. – Már hét hónapja várom,
hogy meghaljak, de nem történik meg az istennek sem.
Azt hiszem, akár túl is eshetünk most ezen. – A járókerettel elindul
lassan a konyha felé.
– Min akarsz túlesni? – kérdezi Miller.
A nagypapi kinyit egy papírokkal teli fiókot. Belekotor, kivesz egy
mappát, és behozza a nappaliba. Ledobja az asztalra Miller elé.
– Várni akartam, hogy az ügyvédem mondja ezt el neked majd a
halálom után. Azt gondoltam, úgy viccesebb. De néha már arra
gondolok, hogy nem halok meg sosem, és már közeleg a főiskolai
jelentkezés határideje.
Miller maga elég húzza a mappát. Kinyitja, olvasni kezdi. Úgy látom,
egy végrendelet. Miller átfutja, és felnevet.
– Végrendeletben rám hagytad a levegőt? – kérdezi, ahogy felnéz.
Az öreg a szemét forgatja.
– Már tíz éve mondogatom, de te folyton kinevetsz!
Miller vállat von.
– Lehet, hogy nem értem a poént? Hogy hagyhatsz levegőt valakire?
– Ezek jogok, te sötét! – A nagypapi hátrahúzódik a székén. –
Harmincéves koromban vettem, mikor még New Yorkban éltünk
nagyanyáddal. A sok rohadék évekig nyaggatott, hogy adjam el, de én
már megmondtam neked, hogy a tiéd lesz, és tartom a szavam.
Ugyanolyan értetlennek tűnhetek, mint Miller.
– De… milyen levegőjogok?
A nagypapi a fejét csóválja.
– Semmit sem tanítanak nektek abban az iskolában. Ez olyan,
mintha telked lenne, de valójában panorámajog, a tér egy darabját
veszed meg, és így nem építhetnek a házad elé vagy a tetejére. Na,
van egy darabka ilyen területem a Union Square-en. Amikor utoljára
néztem, olyan negyedmilliót ért.
Miller fuldoklik, bár nem nyelt le semmit. Tovább fuldoklik. Köpköd. A
hátát ütögetem, majd feláll, és a dossziéra mutat.
 – Te most szórakozol velem?
A nagypapi a fejét rázza.
– Tudom, mennyire el akarsz menni arra az egyetemre Austinba. Az
ügyvédem szerint olyan százötvenezer dollárba kerül, mire eljutsz ott a
diplomáig. És ki kell még fizetned az adókat, ha eladod ezeket a
jogokat. Azt hiszem, a végén marad annyi, hogy letedd egy ház induló
részletét, vagy elmenj utazni. Vagy filmes cuccokra. Nem tudom. Nem
teszlek gazdaggá, de ez is több, mint a semmi.
Miller úgy fest, mint aki mindjárt elsírja magát. Fel-alá járkál a
szobában, próbál nem nézni a nagypapájára. Mikor mégis ránéz, a
szeme vörös, de felnevet.
– És te végig azt mondogattad, hogy levegőt hagysz rám. Azt
gondoltam, csak hozod a formádat. – Odalép az öreghez, megöleli. –
És hogy érted, hogy nem akartad elmondani a halálod előtt? – lép egyet
hátra. – Miért?
A nagypapi vállat von.
– Azt hittem, az vicces lenne. Egy utolsó poén tőlem a halálom után,
mikor már nem is számítasz rá.
Miller a szemét forgatja. Aztán rám néz, mosolyog. Látom, hogy
ugyanarra gondolunk, és nem is lehetnék boldogabb semmi mástól,
mint hogy talán egy városban leszünk, miután leérettségizek.
Ugyanazon az egyetemen. Még az is lehet, hogy lesznek közös óráink.
– Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezem.
Miller vállat von.
– A texasi egyetem? Az iskolád színe a narancssárga lesz, Miller!
Nevet. A nagypapi is. De Miller még nem tudja, hogy a poénnak még
nincs vége, egy részét az érettségi bálra tartogatom.
Megvettem a tökéletes ruhát erre az alkalomra. A legkegyetlenebbül
narancssárgát, amit csak találtam.
 KÖSZÖNETNYILVÁNYÍTÁS

Először és mindenekelőtt, szeretném megköszönni, hogy elolvastad

ezt a könyvet. Úgy tűnik, nem bírok kitartani egy műfajnál, de
mindennél többre becsülöm az írói karrieremben, hogy ti, olvasók
támogattok, bármibe vágok is.
Mindig jó hosszúra nyúlik azok sora, akiknek köszönetet szeretnék
mondani, de azt hiszem, a legutóbbi könyvemben szinte mindenkit
megemlítettem. Megtehetném ezt újra, de inkább azokat venném most
előre, akiknek a világon semmi közük sincs a könyv megszületéséhez.
Kimberly Parker és Tyler Easton, köszönöm, hogy ilyen őrületes példát
állítottatok minden szülőnek. Ahogy ti ketten neveltek, az inspiráló és
reményt ad, és úgy érzem, elismerést érdemel. Szintén köszönetet
mondok Murphy Fennellnek és Nick Hopkinsnak ugyanebből az okból.
Köszönöm azoknak, akik elolvasták a könyvet, mialatt készült:
Brooke, Murphy, Amber Goleb, Tasara, Talon, Maria, Anjanette, Vannoy
és Lin. Értékelem a nyíltságotokat, köszönöm a visszajelzést. Mind
támogatjátok a szakmai fejlődésem, ezért bombázlak titeket a
kézirataimmal.
Hatalmas köszönet az ügynökömnek, Jane Dystelnek és a
csapatának. Folyamatosan ámulok, mennyi támogatást, tudást és
bátorítást kapok tőletek.
Köszönet Anh Schluepnek és a Montlake Romance csapatának. Ez
az első könyvünk együtt, a közös munka minden percét élveztem. Alig
várom, hogy újabb történeteket írjak veletek!
Köszönöm Lindsey Fabernak, hogy ilyen csodálatos volt vele
dolgozni. Remélem, velem maradsz mindörökre.
Köszönet minden író barátomnak, olvasómnak, bloggernek, könyves
Instagram-oldalak és videócsatornák gazdáinak, a szakmabelieknek és
hasonlóknak. Köszönöm, hogy a csodálatos könyves birodalom részei
vagytok. Inspiráció nekem valamennyiőtök kreativitása.