Professional Documents
Culture Documents
CSATA A
LABIRINTUSBAN
PERCY JACKSON ÉS AZ
OLIMPOSZIAK
Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2011
Írta: Rick Riordan
A mű eredeti címe:
Percy Jackson and the Olympians – The
Battle of the Labyrinth
A művet eredetileg kiadta: Hyperion
Books for Children
Fordította: Acsai Roland
A szöveget gondozta: Garamvölgyi
Katalin
Copyright © 2008 by Rick Riordan
Jelen kiadás a Nancy Gallt Irodalmi
Ügynökség engedélyével
jöhetett létre.
ISBN 978 963 245 490 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó,
2011-ben
Cím: 6701 Szeged Pf. 784
Tel.: (62) 551-132 Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Korrektor: Szűcs Márta Zita
1. MEGKÜZDÖK A
POMPONLÁNYOKKAL
2. AZ ALVILÁGI TELEFONBETYÁR
HÁROM G FARM
TÖRÉKENY
EZZEL AZ OLDALÁVAL FELFELÉ!
Leengedtem a kardom.
– A sziklánál?
A tisztás széle felé mutatott.
– Nem. A borókák közt te gyagya.
Ez logikusnak hangzott és hirtelen
nagyon hülyén éreztem magam. Évek óta
ismerem a driádokat de még sohasem
álltam le velük beszélgetni. Annyit
tudtam hogy nem távolodhatnak el túl
messzire az életük forrását jelentő
fájuktól.
– Látom nagyon elfoglaltak vagytok –
sóhajtotta Boróka.
– Nyakig benne vagyunk egy játékban
az ellenfelünk egy csapat szörny.
Próbálunk életben maradni – feleltem.
– Ráérünk Boróka – mondta Annabeth.
– Mondd csak mi a baj?
Boróka szipogott egyet aztán selyem
ruhaujjával megtörölte a szemét.
– Grover. Mintha nem is ő lenne. Évek
óta keresi a Pánt a nagyvilágban. De
egyre rosszabb a kedve amikor
visszatér. Először azt hittem, megtetszett
neki egy másik fa.
– Dehogy! – nyugtatta a síró nimfát
Annabeth. – Erről szó sincs.
– Egyszer már összejött egy fekete
áfonyával – vallotta be Boróka
szipogva.
– Boróka, Grover nem vágyik másik
fára! Egyszerűen csak aggódik a kutatási
engedélye miatt.
– Nem mehet a föld alá. Nem szabad
leengednetek oda!
Annabeth kényelmetlenül érezte magát.
– Pedig ez az egyetlen esély. Legalább
azt tudjuk hol kezdjük.
– Ah! – törölt le egy újabb
könnycseppet Boróka az arcáról. – Arról
a…
A fák közül újabb zajt hallottunk és
Boróka felkiáltott:
– Bújjatok el!
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy
miért, puff, zöld ködgomolyaggá
változott.
Megfordultunk. A fák közül egy
borostyánsárgán csillogó rovar mászott
elő. Lehetett vagy három méter hosszú
recés ollói voltak és páncélozott farka a
végén akkora fullánkkal mint a kardom.
Egy skorpió. A hátán vörös csomagot
vitt.
– Egyikünknek mögé kell kerülni –
mondta Annabeth miközben a rovar
felénk csörtetett – és elterelni a
figyelmét hogy a másikunk levághassa a
farkát.
– Rendben – feleltem. – Nálad van a
láthatatlanná tévő sapka?
Bólintott. Annyiszor küzdöttünk már
egymás oldalán hogy ismertük egymás
minden rezdülését. Megoldottuk volna a
problémát könnyedén ha nem bukkan fel
két további skorpió az erdőből.
– Három? – lepődött meg Annabeth. –
Ez lehetetlen! Az egész erdő és a fél
szörnycsapat ellenünk van?
Nagyot nyeltem. Eggyel könnyedén
végeztünk volna. Kettővel is, egy kis
szerencsével. De hárommal?
Kétségesnek látszott.
A skorpiók ránk támadtak úgy lengették
kampós farkukat mintha fel akarnának
nyársalni vele. Annabethszel a
legközelebbi sziklának vetettük a
hátunkat.
– Felmásszunk? – kérdeztem.
– Nincs rá idő – válaszolta Annabeth.
Igaza volt. A skorpiók máris
körbevettek. Olyan közel voltak hogy
szinte láttam hogyan fut össze ocsmány
szájukban a nyál a friss félistenhús
látványára.
– Vigyázz! – hárított el kardlappal egy
fullánkot Annabeth. Előredöftem
Árapállyal de nem tudtam elérni a
visszahúzódó skorpiót. Oldalazva
elindultunk a szikla mellett de a szörnyek
követtek. Egy másik skorpió felé
csaptam de túlságosan veszélyesnek
ítéltem a támadást. Ha a testét vettem
célba, felülről döfött a fullánkjával. Ha
a farkára támadtam akkor meg az
ollóival akart elkapni. Csak védekezésre
voltunk képesek de arra sem sokáig.
Tettem egy újabb lépést oldalra és a
hátam mögül hirtelen eltűnt a sziklafal.
Egy réshez értem, ami a két legnagyobb
szikla között húzódott. Vagy százszor
elmentem mellette és még sosem tűnt
fel…
– Befelé!
Annabeth az egyik skorpió felé csapott
aztán úgy nézett rám mint aki
megbolondult:
– Oda? Túl szűk!
– Fedezlek! Menj előre!
Bebújt és igyekezett átpréselni magát a
résen. De egyszer csak feljajdult, és a
páncélszíjam után kapott. A következő
pillanatban már én is zuhantam utána a
gödörbe, ami az előző pillanatban még
ott sem volt. Egy darabig még láttam
fölöttünk a skorpiókat a fákat és az
alkonyi ég bíborát aztán a gödör
öszszezáródott fölöttünk, mint a
fényképezőgép lencséje, és sötétség
borult ránk.
Zihálásunk visszhangzott a falak között.
Nyirkos hideg volt odalent. Göröngyös
padlón ültünk mintha téglából rakták
volna.
Felemeltem Árapályt. A penge
derengése elég volt ahhoz hogy
meglássam Annabeth rémült
arckifejezését és a mohás falakat.
– Ho-hol a csudában vagyunk? –
dadogta.
– Biztonságos távolságban a
skorpióktól – próbáltam magabiztosan
beszélni de engem is kivert a hideg
veríték. A rés nem vezethetett egy
barlangba. Ha lett volna itt egy barlang
bizonyára tudtam volna róla. Ez biztos.
Mintha elnyelt volna a föld. Nem tudtam
másra gondolni, csak az étkezőpavilon
padlójának gödrére amely a múlt nyáron
elemésztette a csontvázakat. Azon
tűnődtem, vajon nem ugyanez történt-e
velünk is.
Ismét felemeltem a kardomat.
– Egy hosszúkás teremben vagyunk.
– Ez nem terem. Ez egy folyosó –
javított ki Annabeth. Igaza volt. Az
előttünk kavargó sötétség valahogy…
mélyebbnek tűnt. És mintha langyos
szellő lengedezett volna, mint a
metróalagutakban. De ez a szellő sokkal
ősibb volt, és sokkal fenyegetőbb.
Elindultam előre, de Annabeth karon
ragadott:
– Egyetlen lépést se tovább! Meg kell
találnunk a kijáratot.
Annabeth egyre ijedtebbnek hangzott.
– Rendben – ígértem meg neki. – A
kijárat…
Amikor felnéztem rádöbbentem hogy
nem látni a gödör száját. Vastag kőréteg
zárta el. A folyosó mintha mindkét
irányban a végtelenbe nyújtózna.
Annabeth megfogta a kezemet. Máskor
ettől zavarba jövök, de abban a sötétben
örültem neki hogy tudom hol van. Ez volt
az egyetlen dolog amiben biztos
lehettem.
– Két lépést vissza! – vezényelte
Annabeth és mint két bányász hátrálni
kezdtünk.
– Rendben – mondta ekkor. – Most
segíts átvizsgálni a falakat!
– Minek? – kérdeztem.
6. TALÁLKOZÁS A KÉTARCÚ
ISTENNEL
Annabeth bólintott.
– Az iskolával ide jöttünk tanulmányi
kirándulásra. Olyan mint egy múzeum.
Elég valószínűtlennek tűnt, hogy a
Labirintusból az ország másik felén
bukkanunk elő, de mivel Annabeth az év
nagy részét San Franciscóban töltötte
hogy szemmel tarthassa az öböl
túloldalán található Tamalpais-hegyet,
feltehetőleg tudta, mit beszél.
– Egy lépést se tovább! – mondta
Grover.
Amikor Tyson továbbra sem állt meg
Grover megragadta a karját és minden
erejét beleadva visszarántotta.
– Állj meg! Nem látod?
Odanéztem ahová Grover mutatott és a
gyomrom szaltózott egyet. Az udvar
túloldalán a második emeleten egy
szörny állt. Még életemben nem láttam
nála ijesztőbbet. Derékig női teste volt
ebben a kentaurokra hasonlított. De
velük ellentétben nem lótestben
folytatódott hanem egy sárkányéban: egy
fekete pikkelyes sárkánytestben amely
hat méter hosszú hegyes farokban
végződött. A karmai hatalmasak voltak.
Először azt hittem hogy indák
csavarodtak a lábára de amikor jobban
megnéztem, rájöttem, hogy ezernyi
vipera tekergőzik körülötte, és csak arra
várnak, hogy valakit megmarhassanak. A
nő hajzata is kígyókból állt mint
Medúzának. De a legfurább a dereka
volt az embertest és a sárkánytest közötti
átmenet: folytonos mozgásban volt
hullámzott és dagadozott. A
kidudorodások néha állatfej alakot
öltöttek: hol vérengző farkasét, hol
oroszlánét mintha egy különféle
állatokból álló övet viselt volna. Az volt
az érzésem hogy egy félkész lényt látok
egy szörnyet ami a világ teremtésének
idejéből származik, abból az időből,
amikor még semmi sem nyerte el
végleges alakját.
– Ez ő – szűkölt Tyson.
– Bukjatok le! – utasított Grover.
Lekuporodtunk az árnyékba de a szörny
ránk se hederített. A második emelet
egyik cellája előtt állt, és beszélt
valakihez. A zokogás innen érkezett. A
sárkányasszony furcsa, recsegő hangon
újra megszólalt.
– Mit mondott? – suttogtam. – És
milyen nyelven beszél?
– Ez az ősi idők nyelve – borzongott
meg Tyson. – Földanya beszélt ezen a
nyelven a titánokhoz és… a többi
gyerekéhez. Még az istenek előtt.
– Érted ezt a nyelvet? Le tudnád
fordítani?
Tyson lehunyta a szemét, és ijesztően
rekedt, női hangon kezdett beszélni:
– Vagy dolgozol neki vagy szenvedni
fogsz!
Annabetht kirázta a hideg:
– Utálom amikor ezt csinálja.
Mint minden küklopsz Tyson is
emberfeletti hallással rendelkezett ami
egészen különleges hangutánzó
képességgel párosult. Amikor valaki
más hangján beszélt teljesen transzba
esett.
– Nem leszek a szolgája! – folytatta
Tyson mély fájdalmas hangon.
Aztán visszaváltott a szörnyhangra:
– Akkor kiélvezhetem a szenvedésed
Briareósz! – Tyson hangja elcsuklott
amikor kiejtette a nevet. Eddig akárkit is
utánzott, még nem láttam kiesni a
szerepéből, de abban a pillanatban
akkorát nyelt mintha gombóc lenne a
torkában. A szörny hangján folytatta:
– Ha az előző börtönödet
elviselhetetlennek találtad, mit mondasz
majd akkor ha megismered az igazi
szenvedést! Gondolkozz el ezen amíg
visszatérek!
A sárkányasszony elrobogott a lépcső
felé, a viperák susogó fűszoknyaként
sziszegtek a lábai körül. Csak akkor
vettem észre hogy szárnya van amikor
kitárta. Levetette magát az erkélyről, és
átsiklott az udvar fölött. Még jobban
lelapultunk. Amikor a szörny elrepült
felettünk forró kénszagú szél csapott az
arcomba. Aztán eltűnt a sarok mögött.
– Szö-szö-szörnyű! Még soha nem
éreztem ilyen szörnyű szörnyszagot! –
fulladozott Grover.
– A küklopszok rémálma – suttogta
Tyson. – Kampé.
– Kicsoda? – kérdeztem.
Tyson nagyot nyelt.
– Minden küklopsz ismeri. Amikor
kicsik voltunk vele ijesztgettek minket. Ő
volt a küklopszok börtönőre a rossz
időkben.
Annabeth bólintott:
– Emlékszem. A titánok az uralkodásuk
alatt bebörtönözték Gaia és Uránosz
korábbi gyermekeit – a küklopszokat és
a hekatonkheireket.
– A heka-miket? – kérdeztem.
– A százkezűeket! – világosított fel az
Észlány. – Így nevezték őket… a száz
karjuk után. A küklopszok bátyjai.
– Nagyon erősek. Hihetetlen, hogy
mennyire! Az égig érnek és ha akarják a
hegyeket is lerombolják!
– Klassz – ismertem el. – Persze nem a
hegyek szempontjából – tettem hozzá.
– Kampé volt a börtönőr – folytatta
Tyson. – Kronosznak dolgozott.
Testvéreinket a Tartaroszban tartotta
fogva és egészen Zeusz eljöveteléig
kínozta őket. Zeusz megölte Kampét, és
kiszabadította a százkarúakat hogy
segítségére legyenek a titánok ellen
vívott nagy harcában.
– De Kampé visszatért – mondtam.
– Rossz hír – foglalta össze Tyson.
– Ki is van a cellában? Elfelejtettem a
nevét – kérdeztem.
– Briareósz – vidult fel Tyson. – Egy
százkarú! Az égig érnek és ha akarják a
hegyeket is…
– Mondtad már lerombolják – fejeztem
be helyette.
Felnéztem a cellára, és azon tűnődtem,
hogyan férhet be oda valaki, aki az égig
ér, és ha olyan erős, miért siránkozik?
– Látogassuk meg – ajánlotta Annabeth
–, mielőtt Kampé visszajönne.
A cellához közeledve egyre erősödött a
sírás. Amikor először megláttam a
százkarút hirtelen nem is tudtam felfogni
mit látok.
Akkora volt, mint egy ember, de nagyon
sápadt, tejszerű bőrrel. Ágyékkötője,
akár egy óriáspelenka. Lábai
aránytalanul nagyok a testéhez képest.
Nyolc-nyolc lábujja volt a körmei
feketék és repedezettek. De a legfurább a
felsőtesté volt. Elég, ha annyit mondok
hogy Janus egy hétköznapi ürge volt
hozzá képest. A mellkasából több sorban
karok nőttek ki, olyan sok, hogy meg sem
tudtam számolni. Normális emberi kar
volt mindegyik, de annyi volt belőlük és
annyira össze voltak gabalyodva hogy a
mellkasa egy adag villára tekert
spagettihez hasonlított. Zokogó arcát
több karral is eltakarta.
– Vagy az ég van alacsonyan vagy ez a
fickó kicsi – motyogtam.
Tyson rám sem hederített. Térdre esett a
rács előtt.
– Briareósz! – kiáltotta.
A zokogás abbamaradt.
– Nagy százkarú! Segíts nekünk! – kérte
Tyson.
Briareósz felnézett. Arca hosszúkás volt
és szomorú. Sasorra és sötétbarna szeme
volt – a szó szoros értelmében mert az
egész szeme barnán csillogott
szemfehérje és pupilla nélkül mintha
agyagból gyúrták volna.
– Menekülj amíg tudsz küklopsz! –
szólalt meg Briareósz bánatosan. – Én
még magamon sem tudok segíteni.
– De te egy százkarú vagy! Számodra
nem létezik akadály! – erősködött Tyson.
Briareósz öt-hat kezével megtörölte az
orrát. Néhány kezével a törött priccsből
szármázó fa- és fémdarabokkal játszott
ahogy Tyson is szokott a felesleges
alkatrészekkel. Lenyűgöző látványt
nyújtott. Mintha mindegyik keze külön
akarattal rendelkezett volna. A
fadarabokból összeraktak egy játék hajót
majd ugyanilyen gyorsan szétszedték.
Néhány kezével a betonpadlót kapargatta
szórakozottan párral Kő, papír, ollót
játszott. A maradékkal pedig
árnyjátékozott: a hátsó falon kacsa- és
kutyaalakok imbolyogtak.
– Semmit sem tehetek – nyöszörögte
Briareósz. – Kampé visszatért a titánok
feltámadnak és újra a Tartaroszba vetnek
bennünket.
– Vágj bátor képet! – kérte Tyson.
Briareósz abban a pillanatban új arcot
öltött. Vonásai megváltoztak csak barna
szeme maradt a régi. Turcsi orra lett
ívelt szemöldöke és furcsa mosolya –
mint aki megpróbál nagyon bátornak
látszani. Aztán visszaváltozott
ugyanolyan szomorúvá mint az előbb.
– Hiába nem megy – vallotta be. –
Mindig felülkerekedik az ijedt arcom.
– Ezt meg hogy csináltad? –
kíváncsiskodtam.
– Ne udvariatlankodj! – bökött meg a
könyökével Annabeth. A százkarúnak
ötven különböző arca van.
– Ha fotózni akarják egymaga kitesz
egy érettségi tablót – jegyeztem meg.
De Tyson tovább lelkesedett:
– Ne aggódj Briareósz! Minden
rendben lesz! Majd mi segítünk! De
addig is kaphatnék egy autogramot?
– Ha van nálad száz toll…
– Srácok – kezdte Grover – mennünk
kéne! Kampé hamarosan visszatér.
Előbb vagy utóbb megérzi a
jelenlétünket.
– Kitörni a rácsokat! – rendelkezett
Annabeth.
– Igen! – mosolygott büszkén Tyson. –
Briareósznak az semmi! Nagyon erős.
Még a küklopszoknál is erősebb. Ezt
figyeljétek!
Briareósz nyafogni kezdett. Ahelyett
hogy a rácsokat feszegette volna piros
pacsit játszott az összes kezével.
– Ha annyira erős, akkor miért csücsül
dutyiban?
Annabeth megint a bordáim közé
könyökölt:
– Meg van rémülve – suttogta. –
Kampé több ezer évig fogva tartotta a
Tartarosz mélyén. Kíváncsi lennék te
hogyan éreznéd magad a helyében?
A százkarú megint a tenyereibe temette
az arcát.
– Briareósz? – kérdezte Tyson. – Mi…
Mi a baj? Mutasd meg hatalmas erőd!
– Tyson, azt hiszem, előbb végzünk, ha
te feszíted szét a rácsokat – javasolta
Annabeth.
Tyson ajkáról leolvadt a mosoly.
– Majd én szétfeszítem a rácsokat –
ismételte. Aztán megragadta a cellaajtót
és úgy tépte le mintha a pántok
gumicukorból lettek volna.
– Gyere Briareósz! – mondta Annabeth.
– Kiszabadítunk!
Annabeth kinyújtotta kezét. Briareósz
egy másodpercre felöltötte bizakodó
arcát. Pár karja előrendült, de kétszer
annyi visszahúzta őket.
– Nem tudok – vacogta Briareósz. –
Meg fog büntetni.
– Minden rendben lesz – ígérte
Annabeth. – Azelőtt is harcoltál már a
titánok ellen, és legyőzted őket, vagy
már elfelejtetted?
– Emlékszem a háborúra – öltött új
arckifejezést. Összehúzott szemöldöke
és lebiggyesztett ajka alapján arra
tippeltem hogy ez a töprengő arca. –
Villámcsapás rázta meg a földet.
Sziklákat dobáltunk. A titánok és a
szörnyek majdnem győztek. De most
visszanyerték erejüket. Kampé
legalábbis ezt mondta.
– Ne hallgass rá! – mondtam. – Gyere!
A százkarú nem mozdult. Tudtam hogy
Grovernek igaza van és Kampé
hamarosan visszatér. De nem hagyhattuk
itt. Tyson hetekig bömbölt volna utána.
– Játsszunk kő, papír, ollót! – vetettem
fel az ötletet. – Ha nyerek velünk jössz.
Ha vesztek itt maradhatsz a dutyiban.
Annabeth úgy meredt rám mint akinek
elment az esze.
Briareósz felöltötte gyanakvó arcát.
– De hát én mindig nyerek kő, papír,
ollóban!
– Akkor kezdjük! – lendítettem meg
háromszor ökölbe szorított kezemet.
Briareósz mind a száz kezével ugyanígy
tett. Úgy hangzott mintha egy egész
hadsereg előrelépett volna hármat. Egy
kőbányányi kővel, egy ruhagyárnak
elegendő ollóval, és annyi papírral
rukkolt elő, hogy abból egy egész
papírrepülő-flottát lehetett volna
hajtogatni.
– Mondtam neked – kezdte – hogy
mindig… – Ekkor felöltötte zavarodott
arcát. – Te meg mit mutatsz?
– Pisztolyt – mutattam felé fegyvert
formázó kezemet. Ezzel a trükkel Paul
Felfújt ugratott be de ezt nem kötöttem
Briareósz orrára. – A pisztoly mindennél
erősebb.
– Ez nem szabályos!
8. LÁTOGATÁS A DÉMONFICSÚR
FARMJÁN
9. FEJEZETÜNK TÁRGYA: A
TRÁGYA
Luke bólintott.
– Kronosz ajándéka. Még hasznunkra
lehet ez a félvér. Gyerünk!
Futni kezdtek a folyosón és én
felriadtam. Egy magányos félvér, aki az
útvesztőben bolyong. Sokáig nem jött
álom a szememre.
Másnap reggel első dolgom az volt, hogy
elegendő kutyakekszről gondoskodjam
Mrs. OLearynek. Megkértem
Beckendorfot hogy vigyázzon rá. Nem
mondhatnám hogy örült a feladatnak.
Aztán nekivágtam a Félvér-hegynek.
Útközben találkoztam Annabethszel és
Árgussal.
Annabeth és én szótlanul ültünk a
furgonban. Árgus sohasem beszélt talán
azért mert a testét szemek borították és
ahogy hallottam még a nyelve hegyére is
jutott egy. A helyében én sem
mutogattam volna.
Annabeth nyűgösnek látszott, mintha még
nálam is rosszabbul aludt volna.
– Rosszat álmodtál? – kérdeztem végül.
Megrázta a fejét.
– Egy Írisz-üzenet Eurytiontól.
– Eurytiontól?! Ugye Nicóval történt
valami?!
– Távozott a farmról és visszatért a
Labirintusba.
– Mi?! Eurytion nem tudta megállítani?
– Mire felébredt, már eltűnt. Orthus a
csordarácsig tudta követni a nyomát.
Eurytion hallotta hogy éjszakánként
magában beszél. De most már tudja hogy
Minósz szellemével társaloghatott.
– Veszélyben van.
– Az biztos. Minósz a holtak bírája de
a velejéig gonosz. Nem tudom mit akar
Nicótól de…
– Én nem erre céloztam. Múlt éjjel
álmot láttam.
Beszámoltam Annabethnek az álmomról.
Elmondtam hogy Luke Quintus nevét
emlegette és hogy egy magányos félvérre
találtak az útvesztőben.
Annabeth állkapcsa megfeszült.
– Ez nagyon nagyon rossz hír.
– Mit tegyünk?
Felvonta az egyik szemöldökét:
– Ezt tőlem kérdezed? Nem te vagy az,
akinek van egy terve?
Felnevettem:
– Igazad van tesó valóban szép sziklák
voltak! Gyere nagyfiú! Vár a vacsora!
Jó érzés hogy a táborban mindig meleg
vacsora vár. Tyson és én a Poszeidón-
asztalnál ültünk. A Long Island-i szoros
fölött gyönyörűen ment le a nap. A
dolgok még sokáig nem fognak
visszazökkenni a rendes kerékvágásba
de amikor a parázstartóhoz léptem hogy
a vacsorám egy részét a lángok közé
kaparva Poszeidónnak áldozzak hirtelen
úgy éreztem hogy nagyon hálás vagyok
neki. Barátaim és én életben maradtunk.
A tábor biztonságban van. Kronosz egy
darabig nem heveri ki ezt a csapást.
Csak Nico aggasztott aki kint ólálkodott
a szürkületben ahelyett hogy bejött volna
pedig nemcsak a Hermészasztalnál, de
még a vezetőségi asztalnál is helyet
kaphatott volna Kheirón mellett. De
visszautasította.
Vacsora után átvonultunk az
amfiteátrumba. Az Apolló kölykök egy
dalesttel készültek hogy jó kedvre
derítsenek bennünket. De Nico ehelyett
az erdő felé indult. Úgy döntöttem hogy
követem.
A fák közé érve vettem csak észre
mennyire besötétedett. Az erdőben a
szörnyek ellenére sem féltem soha. De a
csata szörnyűségeire gondolva azon
tűnődtem, hogy vajon képes leszek-e
valaha úgy belépni a fák közé hogy
eszembe ne jutnának.
Nicót sehol sem láttam de néhány perc
séta után világosságot vettem észre.
Először azt hittem, Nico fáklyát gyújtott.
De amikor közelebb mentem rájöttem
hogy egy szellemet látok: Bianca di
Angelo fénylő és csillogó szellemalakja
állt a tisztáson. Az öccsére mosolygott
és megérintette az arcát – azaz csak
szerette volna megérinteni. Aztán eltűnt.
Nico észrevett, amikor megfordult, de
nem tűnt mérgesnek.
– Elbúcsúztunk egymástól – mondta
rekedt hangon.
– Hiányoltunk a vacsoránál. Mellém
ülhettél volna.
– Nem.
– Nico nem hagyhatsz ki minden
étkezést. Ha a Hermészkabinhoz nem
fűlik a fogad, biztosra veszem, hogy
kivételt tennének a kedvedért és
elszállásolnának a Nagy Házban. Ott
aztán tényleg rengeteg hely van!
– Nem maradok itt Percy.
– De… nem mehetsz el. Túl veszélyes
odakint egy magányos félvérnek.
Kiképzésre van szükséged.
– Majd edzek a halottakkal – vetette
oda közömbösen. – Ezt a tábort nem
nekem találták ki. Nem véletlen hogy
nem állítottak fel benne Hadész-
bungalót. Ugyanolyan kevéssé látják őt
itt szívesen mint az Olimposzon. Én nem
tartozom ide. Mennem kell.
Vitatkozni szerettem volna vele de egyik
felem tudta hogy igaza van. Ha tetszett
nekem ha nem Nicónak meg kellett
találnia a saját sötét útját. Eszembe jutott
hogy a Pán mindenkit személyre szóló
üzenettel látott el a barlangjában kivéve
Nicót…
– Mikor indulsz?
– Most azonnal. Legalább egy tonnányi
kérdésem van. Például hogy ki volt az
édesanyám. Ki fizette az oktatásunkat
Biancával. Ki volt az az ügyvéd aki
kihozott bennünket a Lótusz Hotelből.
Nem tudok semmit a múltamról. Ideje
ezen változtatni.
– Végül is megértem – vallottam be. –
De remélem hogy nem leszünk többé
ellenségek.
Lesütötte a szemét:
– Bocs. Hülyén viselkedtem.
Hallgatnom kellett volna arra amit
Biancával kapcsolatosan mondtál.
– Most jut eszembe… – húztam ki
valamit a zsebemből. – Tyson találta
takarítás közben a kabinban. Talán
örülni fogsz neki.
Hadész ólomfiguráját tartottam a
kezemben egy kis mitomágiás szobrot
amit Nico hagyott el amikor tavaly télen
elszökött a táborból.
Nico habozott:
– Nem játszom már ezt a játékot.
Kisgyerekeknek való.
– Akkor sem ha négyezer a
támadóereje? – próbáltam rábeszélni.
– Ötezer – javított ki Nico. – De csak
ha az ellenfél támad először.
Elmosolyodtam.
– Néha nem árt újra gyerekké válni –
dobtam felé a szobrot.
Nico nézegette egy darabig aztán zsebre
vágta.
– Kösz.
Kezet nyújtottam. Vonakodva elfogadta.
Tenyere hideg volt mint a jégcsap.
– Ki kell nyomoznom jó pár dolgot –
mondta. – Valaki közülük… Ha
megtudok valamit értesítelek.
Nem tudtam mire céloz de bólintottam:
– Tartsuk a kapcsolatot Nico!
Hátat fordított és elindult a fák felé.
Amikor elhaladt mellettük az árnyékok
mintha utánanyúltak volna hogy magukra
vonják a figyelmét.
A hátam mögött megszólalt valaki:
– Látom távozik a bánatos ifjonc.
Megfordultam. Dionüszosz állt
mögöttem aki még mindig a fekete
öltönyét viselte.
– Elkísérnél?
– Hová? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak a tábortűzig. Kezdtem magam
összeszedni, és arra gondoltam
beszélgetek veled egy kicsit. Te olyan
jól fel tudsz idegesíteni.
– Köszönöm az elismerést!
Némán haladtunk át az erdőn. Útközben
észrevettem, hogy Dionüszosz lebeg
néhány centiméterrel a föld felett suhan
mert nem akarta összekoszolni
kisuvickolt cipőjét.
– Sokan elárultak bennünket. Rosszul
állnak a dolgok az Olimposzon.
Annabeth és te mégis megmentettétek a
tábort. Talán meg kellene köszönöm
neked.
– Csapatmunka volt.
Vállat vont:
– Mindegy amit ti ketten tettetek már
közelít az ügyeshez. Szóval nem vagytok
teljesen reménytelen esetek.
Amikor elértünk az amfiteátrumhoz,
Dionüszosz a tábortűz felé mutatott.
Clarisse egy spanyol fiú mellett ült aki
vicceket sugdosott a fülébe. Chris
Rodriguez volt, a félvér, aki megőrült a
Labirintusban.
– Meggyógyította? – csodálkoztam.
– Az őrültség a szakterületem. Nem
volt probléma.
– Maga most valami jót cselekedett…
De miért?
– Azért, mert jó vagyok! Csak úgy
csöpög belőlem a jóság! Nem vetted
még észre Perry Johansson?
– Hát…
– Talán a fiam miatt érzett gyász miatt
tettem talán azért mert úgy gondoltam ez
a Chris gyerek megérdemel még egy
esélyt.
Akárhogy is Clarisse-t határozottan
elviselhetőbbé teszi, ha a fiú a
közelében van.
– Miért mondta el ezt nekem? –
kérdeztem.
A bor istene felsóhajtott:
– Hadész tudja! De ne felejtsd el fiam
hogy egy jó cselekedet sokszor erősebb
a kardnál! Halandóként nem voltam
rettegett harcos, izmos sportoló vagy
híres költő, egyszerűen csak bort
készítettem. A falubeliek kikacagtak. Azt
mondták semmire sem viszem. Most nézz
rám! Néha az apró dolgokból lesznek a
legnagyobbak.
Magamra hagyott hogy átgondolhassam
amit mondott. Amikor Clarisse-ra és
Chrisre néztem akik a sötétben egymás
kezét fogva egy idióta dalt énekeltek
önkéntelenül is elmosolyodtam.