RICK RIORDAN

CSATA A
LABIRINTUSBAN
PERCY JACKSON ÉS AZ
OLIMPOSZIAK
Könyvmolyképző Kiadó
Szeged, 2011
Írta: Rick Riordan
A mű eredeti címe:
Percy Jackson and the Olympians – The
Battle of the Labyrinth
A művet eredetileg kiadta: Hyperion
Books for Children
Fordította: Acsai Roland
A szöveget gondozta: Garamvölgyi
Katalin
 Copyright © 2008 by Rick Riordan
Jelen kiadás a Nancy Gallt Irodalmi
Ügynökség engedélyével
jöhetett létre.
ISBN 978 963 245 490 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó,
2011-ben
Cím: 6701 Szeged Pf. 784
Tel.: (62) 551-132 Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József
Korrektor: Szűcs Márta Zita

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda

Zrt. Debrecen Felelős vezető: György
Géza vezérigazgató Minden jog
fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a
mű bővített, illetve rövidített kiadásának
jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan
beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.

1. MEGKÜZDÖK A
POMPONLÁNYOKKAL

Higgyétek el igazán nem egy újabb suli

lerombolásával akartam kezdeni a nyári
szünetet. De eljött június első hétfője, és
én ott ültem anyám kocsijában a Keleti
Nyolcvanegyedik utcán található Goode
Középiskola előtt.
A Goode Középiskola egy East Riverre
néző, nagy homokkő épület volt. Jó pár
BMW és Lincoln parkolt előtte. A
bejárat díszes boltívét méregetve azon
tűnődtem, vajon milyen gyorsan fognak
kicsapni innen.
– Nyugi! – mondta anyám meglehetősen
idegesen. – Ez csak egy nyílt nap. De ne
felejtsd el drágám hogy ez Paul iskolája!
Szóval próbáld meg nem… szóval
érted…
– Lerombolni?
– Pontosan.
Paul Felfújt, anyám pasija a bejárat előtt
állva köszöntötte a lépcsőn felkaptató
leendő kilencedikeseket. Mákos hajával,
farmerjával és bőrdzsekijével egy
tévészínészre emlékeztetett pedig
egyszerű angoltanár volt. Sikerült
meggyőznie a Goode vezetőségét, hogy
vegyenek fel kilencedikbe annak
ellenére, hogy eddig minden iskolámból
kirúgtak.
Én megpróbáltam figyelmeztetni hogy ez
nem jó ötlet de nem hallgatott rám.
Anyámra néztem.
– Ugye nem tudja rólam az igazat?
Ujjaival dobolni kezdett a kormányon.
Állásinterjúhoz öltözött: kék, ünneplő
kosztümben és magas sarkú cipőben
volt.
– Még várnék ezzel – vallotta be.
– Nem akartad rögtön az elején
elijeszteni.
– Biztosra veszem hogy nem lesz gond
hiszen csak bemutatják az iskolát, és
kész. Egyetlen délelőtt az egész.
– Remek. Most majd sikerül még
azelőtt kirúgatni magam, hogy
elkezdeném a sulit.
– Legyél kicsit optimistább! Gondolj
arra hogy holnap táborozni mész. A suli
után meg randid lesz…
– Nem randi anya! – ellenkeztem. –
Jesszus hisz csak Annabethszel
találkozom!
– Eljön a táborból hogy veled lehessen.
– Igen.
– Moziba mentek.
– És?
– Édes kettesben.
– Anya!
Feltette a kezét mint aki megadja magát
de látszott rajta hogy alig állja meg
mosolygás nélkül.
– Ideje bemenned szívem! Este
találkozunk.
Már éppen ki akartam szállni a kocsiból
amikor észrevettem, hogy Paul Felfújt
éppen egy lányt üdvözöl a lépcsőn. A
lánynak kócos vörös haja volt
gesztenyeszínű pólót és szakadt farmert
viselt. Amikor megfordult egy pillanatra
megláttam az arcát. Még a szőr is felállt
tőle a karomon.
– Percy? Mi a baj? – kérdezte anya.
– Se-semmi – dadogtam. – Van a
sulinak hátsó bejárata?
– Igen. A következő utcában, jobbról.
De miért?
– Este találkozunk!
Anyám mondani akart még valamit de
kiugrottam az autóból és rohanni
kezdtem. Reméltem hogy a vörös hajú
lány nem vett észre.
Mi a csudát keres itt? Nem lehetek
ennyire peches.
De sajnos lehettem. És hamarosan
rájöttem hogy ez még csak a kezdet.

Nem sikerült észrevétlenül besurrannom

a nyílt napra mert az oldalbejáratnál
letámadott két bíborba és fehérbe
öltözött gólyákra éhes pomponlány.
– Helló! – köszöntöttek mosolyogva és
én tudtam hogy ez volt az első és az
utolsó mosoly, amit pomponlányoktól
kapok. Az egyik hidegkék szemű, a
másik afroamerikai volt. A tincsei úgy
tekeregtek mint a Medúzának (és
higgyétek el nálam kevesen tudják
jobban hogyan tekeregnek a Medúza
tincsei).
A ruhájukon kitűzőt viseltek, amelyeken
ott állt a nevük dőlt betűkkel, amiket a
diszlexiámnak köszönhetően csak
tekergő spagettiszálaknak láttam.
– Üdvözlünk a Goode-ban! Imádni
fogod! – amikor végigmért leolvastam az
arcáról hogy azt gondolja: „Te jó ég ide
már minden szerencsétlent felvesznek?!"
A másik lány zavarba ejtően közel lépett
hozzám. Behatóbb tanulmányozás után
kisilabizáltam a kitűzőjén a nevet: Kelli.
Rózsaillata volt és még valami más
szagot is árasztott amilyet a táborban a
lovardában éreztem. A frissen csutakolt
ló szaga egyáltalán nem illett egy
pomponlányhoz de arra gondoltam talán
odahaza lovat tart. A lány olyan közel
állt hogy azt hittem, le akar lökni a
lépcsőn.
– Mi a neved gilice? – kérdezte.
– Gilice?
– Gólya.
– Ööö… Percy.
A lányok egymásra néztek.
– Percy Jackson már vártunk rád –
mondta a szőke.
Ez dupla hidegzuhanyként ért. Elállták az
utat és nem kifejezetten barátságosan
néztek rám. A kezem önkéntelenül is
elindult a zsebem felé ahol harcos
golyóstollamat Árapályt tartottam.
Akkor újabb hangot hallottam. Paul
Felfújt hangját valahonnan a folyosóról:
– Percy te vagy az?
Higgyétek el még soha nem örültem
annyira neki mint akkor.
A lányok utat engedtek. Annyira
iparkodtam minél távolabbra kerülni
tőlük, hogy Kellit véletlenül combon
találtam a térdemmel.
Bang!
A lába fémesen kongott mintha egy
zászlórúdba rúgtam volna.
– Aú! Jobban is vigyázhatnál gilice!
Lenéztem de a lábán semmi különöset
nem láttam. Ahhoz meg túlságosan be
voltam rezelve, hogy kérdezősködni
kezdjek. A folyosó felé rohantam magam
mögött hagyva a vihogó
pomponlányokat.
– Itt vagy végre! – mondta Paul. – Isten
hozott a Goode-ban!
– Jó napot Paul! Akarom mondani Mr.
Felfújt. – Hátrafordultam de a furcsa
pomponlányok addigra eltűntek.
– Olyan képet vágsz mint aki szellemet
látott.
– Igen vagyis…
Paul hátba veregetett.
– Tudom hogy izgulsz de nincs okod rá.
Itt sok ADHD-s és diszlexiás gyerek van
a tanárok tudják miként segíthetnek
nekik.
Kis híján elröhögtem magam. De jó is
lenne ha az ADHD és a diszlexia lenne a
legnagyobb problémám. Tudom én hogy
Paul csak segíteni akart de ha
elmondanám neki az igazat akkor
sikoltozva elmenekülne, vagy azt hinné,
hogy megőrültem. Ha beszélnék neki
például azokról a pomponlányokról…
Rossz érzésem támadt velük
kapcsolatosan.
De amikor végignéztem a folyosón
eszembe jutott hogy van más problémám
is. A vörös hajú lány éppen akkor lépett
az épületbe.
Nehogy észrevegyen – fohászkodtam.
Persze hogy észrevett. Ő is alaposan
meglepődött.
– Hol tartják a tájékoztatót? –
kérdeztem Pault.
– A tornateremben. Erre. De…
– Viszlát!
– Percy! – kiáltott utánam de akkor már
messze jártam.

Bíztam benne hogy lerázom a lányt.

Csatlakoztam a tornaterem felé özönlő
gyerekhadhoz, és hamarosan
elvegyültem a lelátóra préselődött
tizenhárom éves kölykök között. A
rezesbanda rázendített egy indulóra
olyan hamisan játszottak mintha egy zsák
macskát püfölnének fém baseballütővel.
Néhány idősebb srác, talán a diáktanács
tagjai, iskolai egyenruhában feszítettek a
zenekar előtt, és nagyon vagánynak
képzelték magukat. Tanárok jöttek-
mentek és kezet ráztak a diákokkal. A
falakon bíbor- és fehér zászlók meg
ilyen felirat ok díszelegtek:
ÜDVÖZÖLJÜK A LEENDŐ
GÓLYÁKAT! EGY NAGY SZERETŐ
CSALÁD VAGYUNK! A TANÁRNŐK
AZ ANYUKÁINK, A TANÁROK AZ
APUKÁINK! A vidámnak szánt
szövegektől émelyegni kezdett a
gyomrom.
De a többi gólya sem volt sokkal jobb
hangulatban nálam. Senkinek sem tetszett
ez a korai tájékoztató amikor a suli csak
szeptemberben kezdődik. De a Goode-
ban ahogy az ismertetőfüzetben is állt
nem lehetett elég korán kezdeni a
felkészülést.
A rezesbanda abbahagyta a játékot. Egy
csíkos öltönyös srác kiállt a mikrofon
elé és beszélni kezdett de a terem
annyira visszhangzott, hogy egy árva szót
sem értettem belőle. Ennyi erővel akár
gargarizálhatott volna.
Valaki megragadta a vállamat.
– Te meg mit keresel itt?
Ő volt az. A vörös hajú rémálmom.
– Rachel Elisabeth Dare – ejtettem ki a
nevét.
Úgy nézett rám mintha nem értené
hogyan merészelek emlékezni a nevére.
– Üdv Percy Akárki! Nem jegyeztem
meg a neved decemberben amikor
megpróbáltál megölni.
– Nézd én nem akartalak és nem
tudtam… De mit keresel te itt?
– Ugyanazt mint te. A tájékoztatóra
jöttem.
– New Yorkban laksz?
– Miért? Azt hitted hogy a Hoover-
gátnál?
Ráhibázott. Tényleg azt hittem. Amikor
rágondoltam (de nehogy azt higgyétek,
hogy sokszor fordult elő, csak néha
eszembe jutott rendben?) mindig úgy
gondoltam rá mint a lányra aki a
Hoover-gátnál lakik. Jó ha tíz
másodpercet töltöttünk együtt. Igaz, hogy
ez a néhány másodperc elég sűrű volt:
megpróbáltam lekaszabolni a kardommal
aztán megmentette az életemet majd
tovább kellett menekülnöm mert egy
csapat természetfölötti gyilkológép
üldözött. Tudjátok milyenek ezek a
véletlen találkozások!
A hátunk mögül suttogva ránk szólt egy
srác:
– Fogjátok be! A pomponlányok
beszélnek!
– Sziasztok srácok! – csacsogta a
mikrofonba az egyikük. A bejáratnál
látott szőke volt. – Tamminek hívnak. Ez
itt mellettem Kelli.
Kelli cigánykerekezett egyet.
Rachel feljajdult mellettem mintha
valaki megszúrta volna egy
gombostűvel. Néhányan ránéztek, és
vihorászni kezdtek, de Rachel rémült
arccal továbbra is a pomponlányra
meredt. Tamminak nem tűnt fel, milyen
hatást tett Rachelre, mert tovább
csacsogott arról, milyen nagyszerű
mulatságokban lehet része náluk a
gólyáknak.
– Futás! Most! – suttogta Rachel.
– Miért?
Rachel nem kezdett magyarázkodásba.
Átfurakodott a lelátó széléig nem
érdekelték a szemöldöküket ráncoló
tanárok sem a morgó kölykök akiknek a
lábára taposott.
Haboztam. Tammi arról beszélt hogy
hamarosan kis csoportokra bontva
megnézhetjük a termeket. Kelli a
szemembe nézett és gonoszul
elmosolyodott mintha kíváncsi lenne mit
szólok ehhez az új fejleményhez. Rosszul
vette volna ki magát ha lelépek. Paul
Felfújt lent állt a többi tanárral és nem
tudta volna elképzelni mi ütött belém.
Aztán Rachel Elisabeth Dare különleges
képességére gondoltam, amiről tavaly
télen adott számot a Hoover-gátnál
amikor a biztonsági őrök csapatáról
rögtön megmondta, hogy nem őrök, de
még csak nem is emberek. A szívem
kalapálni kezdett felálltam és
kifurakodtam a nyomában a teremből.
A zenekari teremben találtam rá, az ütős
szekcióban egy nagydob mögé rejtőzött.
– Gyere ide és lapulj a dobok mögé! –
mondta.
Nevetségesnek tűnt a bongó dobok
mögött bujkálni, de mellé kuporodtam.
– Követtek? – kérdezte.
– A pomponlányok?
Idegesen bólintott.
– Nem hiszem. Kik ezek? Láttál
valamit?
Zöld szemében rémület izzott. Az arcán
a szeplők a csillagképekre
emlékeztettek. Barna pólójáról
leolvastam a feliratot: HARVARD
MŰVÉSZETI KAR.
– Úgy sem… úgy sem hinnél nekem.
– Dehogynem. Tudom hogy átlátsz a
ködön.
– A micsodán?!
– A ködön. A Köd olyan mint egy
fátyol elrejti a dolgok valódi arcát.
Akadnak olyan halandók akik átlátnak
rajta. Mint például te is.
Gyanakodva mért végig.
– A Hoover-gátnál is így hívtál.
Halandónak. Mintha te nem az lennél.
Úgy éreztem magam mint egy dob amire
alaposan rásóztak. Most mihez kezdjek?
Nem tudtam még soha rendesen
elmagyarázni. Talán jobb ha meg sem
próbálom.
 – Te tudod, hogy mik ezek a szörnyű
dolgok, amiket látok. Mond el nekem is!
– kérlelt.
– Figyelj ez nagyon furcsán fog
hangzani. Tudsz valamit a görög
mitológiáról?
– A Minótauroszra gondolsz meg a
Hidrára?
– Igen de légy szíves ne mond ki ezeket
a neveket ha a környéken vagyok
rendben?
– Meg a fúriák meg a szirének meg a…
– lendült bele a felsorolásba.
– Elég! – gyorsan körbepislantottam
mert biztosra vettem hogy a hangszerek
mögül menten vérszomjas szörnyek vetik
ránk magukat Rachelnek köszönhetően,
de nem lett társaságunk. A folyosó felől
gyerekek zsibongása hallatszott, akiket
csoportokra osztva vezettek körbe az
iskolában. Nem volt sok időnk a
beszélgetésre.
– Ezek a szörnyek ahogy a görög
istenek is mind valóságosak!
– Tudtam!
Jobban éreztem volna magam ha Rachel
hazugsággal vádol de úgy nézett rám,
mint akit most erősítettem meg a
legszörnyűbb gyanújában.
– El sem tudod képzelni milyen rossz
volt. Éveken át attól féltem hogy dilis
vagyok. Senkinek nem beszélhettem róla.
Nem tudtam hogy… De várjunk csak! Te
ki vagy? Úgy értem valójában.
– Nem vagyok szörny.
– Ennyit én is tudok. Észrevettem volna
ha az vagy. Te úgy nézel ki mint… te. De
nem ember vagy ugye?
Nagyot nyeltem. Bár három évem volt rá
hogy megszokjam, ki vagyok, halandóval
még nem beszéltem erről, az anyámat
leszámítva, de ő előbb tudott róla, mint
én. Nem tudom, honnan vettem a
bátorságot de kinyögtem.
– Félvér vagyok. Csak félig ember.
– És félig meg micsoda?
Tammi és Kelli abban a pillanatban
lépett be a terembe és becsapták maguk
mögött az ajtót.
– Szóval itt vagy Percy Jackson! –
mondta Tammi. – Ideje hogy tartsunk
neked egy kis tájékoztatót!
– Rémisztőek! – kapkodott levegő után
Rachel.
Tammi és Kelli a szurkolólányok bíbor-
és fehér színű egyenruháját viselte
kezükben pomponokat tartottak.
– Hogy néznek ki? – kérdeztem Rachelt
aki túlságosan meg volt döbbenve ahhoz
hogy válaszolni tudjon.
– Felejtsd el a kislányt! – villantotta
rám ragyogó mosolyát Tammi és elindult
felénk. Kelli az ajtónál maradt és elállta
az utunkat.
Csapdában voltunk. Tudtam hogy csak
harc árán szabadulhatunk de Tammi
mosolya teljesen elszédített. Csak azokra
a gyönyörű, kék szemekre tudtam
gondolni, és a vállára omló fürtökre…
– Percy – figyelmeztetett Rachel.
Valami nagyon butát válaszoltam valami
olyat hogy: „He?"
Tammi egyre közelebb ért,
előrenyújtotta pomponjait.
– Percy! – hallottam Rachel hangját
valahonnan nagyon távolról. – Térj
magadhoz!
Minden akaraterőmre szükség volt, hogy
végül előkotorjam a zsebemből
Árapályt, és lecsavarjam a kupakját. A
tollam egyméteres bronzkarddá változott
és aranyfényben derengett. Tammi
mosolya grimasszá torzult:
– Ugyan már erre igazán semmi
szükség! Mit szólnál inkább egy mézédes
csókhoz?
Rózsa- és ázottállatszőr-szaga volt –
furcsa kombináció de teljesen elbódított.
Rachel a karomba csípett:
– Nem látod hogy meg akar harapni!
Vigyázz!
– Csak féltékeny a kicsike – mondta
Tammi aztán Kellire nézett, aki még
mindig az ajtó előtt állt, és éhesen
nyalogatta a száját:
– Megengedi, úrnőm?
– Csak tessék! Jól csinálod Tammi.
Tammi újabb lépést tett felém de
megállítottam a kardom hegyével.
– Vissza!
Tammi rám vicsorgott:
– Gólya! – mondta undorral. – Ez a mi
iskolánk félvér! Abból táplálkozunk akit
megkívánunk.
Hirtelen megváltozott. Arcából kifutott a
vér. A karjából is. Olyan fehér lett a
bőre, mint a kréta, a szeme vörösen
égett. Fogai agyarrá nőttek.
 – Egy vá-vámpír! – dadogtam. Aztán
észrevettem a lábát. A szoknya alatt az
egyik lába barna volt, és szőrös,
ráadásul patában végződött. A másiknak
emberláb formája volt, de bronzból
öntötték. – Egy vámpír akinek a lába…
– Hagyjuk a lábamat! Udvariatlanság
felemlegetni a másik testi hibáját.
Tovább közelített felemás lábán. A
pomponjait leszámítva elég bizarr
látványt nyújtott de valahogy nem tudtam
nevetni rajta – addig nem amíg ilyen
vörös szempárral és hegyes tépőfogakkal
néztem szembe.
– Vámpírnak neveztél? – kacagott fel
Kelli. – Az csak egy ostoba legenda
aminek mi szolgálunk alapul. Mi
vagyunk az empuszák Hekaté szolgálói!
 – Mmm – lépett egészen közel Tammi.
– Fekete mágia keltett bennünket életre
és formázott meg állatból bronzból és
szellemekből! Fiatalemberek vérén
élünk. Na, mi lesz azzal a csókkal?
Kivillantott tépőfoga láttán sóbálvánnyá
dermedtem. Még szerencse, hogy Rachel
egy pergődobbal megcélozta az empusza
fejét.
A démon sziszegve ütötte el a felé
repülő hangszert, amely végiggurult a
zenekari állványok közt majd döngve
nekipattant egy nagydobnak. Rachel
ezután egy xilofont vágott hozzá de a
szörny azt is elhárította.
– Nem szoktam lányokkal csókolózni
de a te kedvedért halandócskám most az
egyszer kivételt teszek. Túl jól célzol.
Azzal Rachelre vetette magát.
– Ne! – kiáltottam és felé suhintottam a
kardommal. Megpróbált elhajolni előle,
de pengém felhasította a pomponruháját.
Szörnyű halálsikolyt hallatott, majd egy
porfelhő kíséretében megsemmisült.
Rachel köhögni kezdett. Úgy nézett ki
mintha egy zacskó lisztet öntöttek volna
a fejére.
– Fúj!
– Nem én voltam hanem a szörny! Bocs
– védekeztem.
– Megölted a tanítványomat! – visította
Kelli. – Na megállj csak, most aztán
ízelítőt kapsz az iskola szellemiségéből,
félvér!
Ő is átváltozott. Göndör fürtjei sistergő
lángokká váltak, a szeme vörös lett, és
hosszú tépőfogakat növesztve elindult
felém. A zenekari terem padlóján
sántikálva koppantak felemás lábai.
– Én vagyok az empuszák nagy öregje!
– morogta. – Egyetlen hős sem tudott
elbánni velem sok ezer év óta.
– Valóban? Akkor már lejárt a
szavatosságod!
Kelli sokkal gyorsabb volt Tamminál.
Az első ütésem elől ügyesen elugrott és
a rezes szekcióról nagy csörömpölés
közepette lesodort egy sor trombitát.
Rachel elmenekült az útjából.
Testemmel védtem a lányt az
empuszától. Kelli körbejárt bennünket.
Tekintete a kardomra siklott.
– Milyen csinos kis penge. Kár hogy
közénk áll – mondta.
Sziluettje villogni kezdett: hol démonnak
látszott hol csinos pomponlánynak.
Megpróbáltam koncentrálni de nagyon
zavart folyamatos alakváltása.
– Szegény fiúcska! – kacagott fel Kelli.
– Ugye még fogalmad sincs arról mi
minden fog történni? A drágalátos
táborod hamarosan a lángok martaléka
lesz és a barátaid az idő urának
rabszolgái. Nem tehetsz semmit ellene.
Akkor lennék a legkegyesebb hozzád ha
elvenném az életed hogy ne kelljen
végignézned.
Hangokat hallottam a folyosó felől. Egy
csapat leendő gólya közeledett, a
vezetőjük éppen a szekrényzárakról
beszélt nekik.
Az empusza szeme felszikrázott.
 – Nagyszerű! Hamarosan vendégeink
érkeznek.
Felkapott egy tubát és felénk hajította.
Rachellel elhajoltunk előle. A tuba
elszállt a fejünk fölött, és csörömpölve
kitörte az ablaküveget.
A folyosó elcsendesedett.
– Percy! – kiáltotta Kelli tettetett
rémülettel. – Miért dobtad ki a tubát az
ablakon?
Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak.
Kelli egy kottatartó állvánnyal lesöpört
egy sor klarinétot és furulyát. Székek
borultak mindenféle hangszerek
potyogtak a padlóra.
– Hagyd abba! – kiáltottam, amikor a
folyosó felől dobogó lábak zaja ütötte
meg a fülemet.
 – Itt az ideje hogy üdvözöljem a
látogatóinkat – vicsorgott rám Kelli és
az ajtó felé rohant. Árapállyal a
kezemben Kelli után vetettem magam.
Nem engedhettem hogy a halandóknak
baja essék.
– Percy ne! – kiáltott utánam Rachel.
De csak akkor jöttem rá, mire készül
Kelli, amikor már késő volt.
Kelli kinyitotta az ajtót. Paul Felfújt és a
gólyák visszahőköltek. Pont ekkor
emeltem fel a kardomat.
Az empusza felém fordult nagyon jól
játszotta az ártatlan esdeklő áldozatot:
– Kérlek kegyelmezz! – rimánkodott.
De nem tudtam megállítani a kardomat
vitte a lendület.
Mielőtt a mennyei bronz hozzáérhetett
volna, Kelli felrobbant mint egy
Molotov-koktél. Mindent lángok
borítottak. Még nem láttam szörnyet
amelyik ilyesmire képes lett volna de
nem volt időm meglepődni. A terembe
hátráltam, amikor a lángok az ajtó felé
csaptak.
– Percy! – nézett rám döbbenten Paul
Felfújt a lángokon keresztül. – Mit
tettél?!
A gyerekek sikoltozva elrohantak. A
tűzjelző vijjogni kezdett. Az
oltóberendezések vizet spricceltek a
fejünkre.
A nagy felfordulásban Rachel
megrángatta a ruhámat:
– Ki kell jutnod innen!
Igaza volt. Az iskola lángokban állt és én
tehettem róla. A halandók nem látnak át
a ködön. Ők annyit láttak az egészből,
hogy rátámadtam egy védtelen
pomponlányra egy csapat gyerek előtt.
Ebből nem fogom tudni kimagyarázni
magam. Hátat fordítottam Paulnak és a
kitört ablak felé sprinteltem.
Kirohantam a sikátorból a Keleti 81.
utcára ahol Annabethbe ütköztem.
– Hová sietsz?! Mozijegyed van?! –
viccelődött, amikor elkapta a vállamat
nehogy elvágódjak. – Nézz a lábad elé
Hínáragyú!
Egy tört másodpercig úgy tűnt, minden a
legnagyobb rendben van. Annabeth
jókedvű volt, farmert, narancssárga
tábori pólót és agyaggyöngy nyakláncot
viselt. Szőke haját lófarokba kötötte
szürke szeme csillogott. A délutáni
filmre igyekezett amit együtt szerettünk
volna megnézni.
Ám ekkor Rachel Elisabeth Dare
szörnyportól fehérlő arccal előbukkant a
mellékutcából és felkiáltott:
– Percy! Várj!
Annabeth arcáról eltűnt a mosoly.
Először rám, aztán az iskolára nézett.
Mintha csak ekkor tűnt volna fel neki a
tűzjelzők vijjogása és a feketén
gomolygó füst.
Összehúzott szemöldökkel nézett rám.
– Már megint mibe keveredtél?! És ez
ki a csoda?
– Ó bocs! Rachel Annabeth. Annabeth
Rachel. Egy barátom. Vagy legalábbis
azt hiszem.
Nem tudtam mi másnak nevezhetném
Rachelt. Jó tudom alig ismertem de két
közösen átvészelt életveszélyes kaland
után egyszerűen nem hívhattam másnak.
– Szia! – köszönt Rachel aztán felém
fordult. – Hatalmas bajban vagy. És még
mindig tartozol nekem egy
magyarázattal.
Az FDR Drive felől rendőrautók
szirénája hallatszott.
– Percy! – szólalt meg Annabeth
halálos nyugalommal. – Mennünk kell.
– Többet akarok tudni a félvérekről –
kötötte az ebet a karóhoz Rachel. – Meg
a szörnyekről, és az istenekről. – Elkapta
a karomat majd egy tartós filccel a
tenyerembe írta a telefonszámát. – Hívj
fel hogy megmagyarázd! Megteszed
ugye? Ennyivel tartozol nekem. Most
eredj!
– De…
– Én majd kivágom magam valahogy.
Elmondom nekik hogy nem a te hibád
volt. Csak menj már!
Visszaszaladt az iskolába és ott hagyott
bennünket az utcán.
Annabeth rám bámult. Aztán megpördült,
és ő is elindult.
– Hé! – kiabáltam a nyomában lihegve.
– Találkoztam két empuszával –
magyaráztam – pomponlányalakot
öltöttek érted? És azt mondták hogy a
tábor a lángok martaléka lesz és…
– Képes voltál egy halandóval a
félvérekről beszélni? – kérdezte.
 – Átlát a ködön. Előbb látta meg a
szörnyeket, mint én.
– És te elmondtad neki az igazat.
– A Hoover-gátnál futottunk össze
először, és most felismert így…
– Szóval már találkoztál vele azelőtt
is?
– Ööö… tavaly télen. De voltaképpen
alig ismerem.
– Csinos lány.
– Ne-ne-nekem fel sem tűnt –
dadogtam.
Annabeth továbbnyargalt a York
Avenue-n.
– Nyugi elsimítom ezt a kis problémát!
– ígértem neki csak hogy témát váltsunk.
– Minden rendben lesz a suliban!
Annabeth rám sem hederített.
 – A délutáni mozizásnak lőttek. A
rendőrség tűvé fogja tenni utánad a
várost. Valahogy ki kell juttatni téged.
A Goode gimnázium felől sötét
füstfelhők bodorodtak az égre, és úgy
tűnt, hogy a füstoszlopból egy vörös
szemű lánydémon arca nevet le rám.
A drágalátos táborod a lángok
martaléka lesz – jósolta Kelli. – És a
barátaid az idő urának rabszolgái.
– Azt hiszem igazad van – ismertem be
elszorult szívvel. – El kell jutnunk a
Félvér Táborba. Most.

2. AZ ALVILÁGI TELEFONBETYÁR

Semmi sem vág tönkre úgy egy

kellemesnek indult délelőttöt mint egy
hosszú taxiút egy dühös lánnyal.
Megpróbáltam beszélgetni Annabethszel
de továbbra is úgy viselkedett mintha
leütöttem volna a nagymamáját. Csak
anynyit tudtam kiszedni belőle, hogy egy
szörnyfertőzött San Franciscó-i tavasz
van a háta mögött és hogy karácsony óta
kétszer járta meg a tábort de nem mondta
el miért (ez egy kicsit meglepett igazán
szólhatott volna hogy New Yorkba jön);
végül megtudtam hogy Nico di Angelo
tartózkodási helye továbbra is
ismeretlen (hosszú történet).
– Hallottál valamit Luke-ról?
Megrázta a fejét. Annabeth számára ez
kényes téma volt. Régebben csodálta a
fiút aki mielőtt elárult volna minket,
hogy a titánisten Kronosz szolgálatába
álljon a Hermész-csapat vezetője volt.
Annabeth be nem vallotta volna, de én
tudtam, hogy a szíve mélyén még mindig
szereti. Amikor a múlt télen a
Tamalpais-hegyen megküzdöttünk vele a
fiú lezuhant egy húszméteres szakadékba
de csodával határos módon túlélte. Ha
jól sejtettem, Luke jelenleg is a tengert
járja szörnyfertőzött hajójával arra
várva hogy feldarabolt ura Kronosz egy
aranyszarkofágban mint egy kirakós játék
lassan összeálljon és elég erős legyen
Olimposz isteneinek lerohanásához. Mi,
félistenek ezt hívjuk „problémának".
– A Tam-hegyen még mindig
hemzsegnek a szörnyek. A közelébe sem
merek menni – mondta Annabeth. – De
kétlem hogy Luke odafent lenne. Arról
tudnék.
Ettől a hírtől nem lett jobb kedvem.
– Tudsz valamit Groverről?
– A táborban van. Holnap találkozunk
vele.
– Hogy áll a srác? Úgy értem a Nagy
Pán keresésével.
Annabeth a nyakláncát birizgálta mint
mindig ha aggódott.
– Majd meglátod – válaszolta kurtán.
Brooklynon áthaladva kölcsönkértem
Annabeth telefonját hogy felhívjam
anyámat. Mi félvérek ha tehetjük nem
használunk mobilt. Ennyi erővel
lengethetnénk egy „Hahó szörnyek itt
vagyok egyetek meg!" feliratú zászlót is.
De most úgy éreztem muszáj
telefonálnom. Hagytam egy üzenetet az
otthoni rögzítőnkön, próbáltam
megmagyarázni anyámnak a suliban
történteket. Nem biztos hogy sikerült.
Elmondtam hogy jól vagyok nem kell
aggódnia és hogy a táborban maradok
amíg a botrány el nem ül. Továbbá
mondja meg Paul Felfújtnak hogy nagyon
sajnálom a történteket.
Némán autóztunk tovább. A város eltűnt
mögöttünk, és már Long Island északi
részén suhantunk végig a sztrádán.
Gyümölcsöskertek, szőlőültetvények és
zöldségesstandok mellett húztunk el.
A telefonszámra néztem amit Rachel
Elisabeth Dare írt a kezemre. Tudom,
hogy örültség, de erős késztetést éreztem
rá, hogy felhívjam. Talán ő segíthetne
kideríteni, mire célzott az empusza,
amikor a tábor felégetéséről és a
barátaim rabszolgasorba hajtásáról
beszélt. És miért változott Kelli
Molotovkoktéllá?
Tudtam hogy a szörnyek csak
átmenetileg halnak meg. Hetek hónapok
vagy talán évek múlva Kelli újjáéled
majd az Alvilágban kavargó ősi
gonoszságból. Ráadásul a szörnyek
általában nem adják ilyen könnyen a
bőrüket. Lehet hogy Kelli el sem
pusztult.
A taxi elérte a 25-ös utat. Fák között
haladtunk tovább az Északi parton, amíg
balról fel nem tűntek a hegyszirtek.
Annabeth a Félvér-hegy lábánál futó
3.141-es földútra irányította a taxist.
A taxis a homlokát ráncolta.
 – Biztos hogy itt akartok kiszállni a
semmi közepén?
– Igen itt tegyen ki kérem – nyújtott át
egy köteget a halandók pénzéből a
taxisnak, elejét véve ezzel a további
vitának.
Annabethszel felkaptattunk a hegytetőre.
A fiatal őrzősárkány éppen a fenyő köré
tekeredve szundikált, de érkezésünkre
felemelte a rezes fejét és hagyta hogy
Annabeth megvakargassa az állát.
Az orrából sípolva távozott a gőz, mint
egy teavízforralóból, a két szeme meg
fennakadt a gyönyörtől.
– Hé Péleusz! – köszöntötte Annabeth.
– Minden rendben van?
Amikor utoljára láttam a sárkányt még
két méter sem volt azóta a duplájára nőtt,
és legalább olyan vastag lett, mint a fa,
ami köré tekeredett.
Feje fölött, a fenyő alsó ágán lógott a
csillogó aranygyapjú, amely
varázserejével védte a tábort a
betolakodóktól. A sárkány nyugodtan
viselkedett mint általában ha minden
rendben van és a Félvér Tábor is
békésnek tűnt: a zöld mezők és erdők
között görög házak fehérlettek. A
négyemeletes farmház amelyet mi Nagy
Háznak neveztünk büszkén trónolt az
eperföld felől szálló ködgomolyban.
Északon a Long Islandszoros szikrázott a
napsütésben.
És mégis… Valami nem stimmelt.
Feszültség vibrált a levegőben, mintha a
hegy visszafojtott lélegzettel várná, hogy
valami rossz kezdetét vegye.
Lesétáltunk a völgybe ahol a nyári
szezon már javában tartott. A táborozok
már a múlt pénteken megérkeztek én
késtem egyedül. Az eperföldön szatírok
játszottak pánsípjaikon hogy erdei
varázslattal serkentsék a palánták
növekedését. Néhány táborlakó éppen
lovaglóleckét vett a szárnyas lovakon
pegazusok suhantak a fák fölött. Füst
szállt fel a kovácsműhelyből, és
kalapácsok pengése hallatszott ahogy a
srácok a Művészet és mesterség
kurzuson saját fegyvereiket kovácsolták.
Az Athéné- és a Démétér-csapat tagjai
éppen kocsiversenyt tartottak a pályán.
Az evezőtavon néhány gyerek egy görög
triremén ülve jókora narancssárga
tengeri kígyó ellen küzdött. Egy tipikus
tábori nap volt.
– Beszélnem kell Clarisse-szal! –
mondta Annabeth.
Úgy néztem rá mintha azt közölte volna
hogy szívesen elrágcsálna egy nagy
büdös bakancsot.
– Minek?
Clarisse az Árész-bungalóból méltán
kiérdemelte az általam legkevésbé
kedvelt ember címét. Egy aljas és
hálátlan kötekedő volt. Legtöbbször
péppé akart verni. Apja a háború istene
meg akart ölni. Máskülönben igazán
remek lány volt.
– Van egy közös ügyünk – mondta
Annabeth. – Majd később beavatlak a
részletekbe.
 – Milyen ügy?
Annabeth az erdő felé nézett.
– Értesítem Kheirónt hogy megjöttél.
Beszélni szeretne veled a meghallgatás
előtt.
– Milyen meghallgatás előtt?
De Annabeth már elindult az íjászmezők
felé, és vissza sem nézett.
– Szia! Élmény volt veled társalogni! –
motyogtam utána.

Miközben átvágtam a táboron

üdvözöltem néhány barátomat. Connor
és Travis Ellelop a Hermész-bungalóból
éppen a tábori autót próbálták ellopni.
Silena Beauregard az Afrodité kölykök
vezetője integetett nekem ahogy
pegazusán elröppent felettem. Grovert
hiába kerestem nem láttam sehol. Végül
a vívóarénában kötöttem ki mint
általában ha rossz kedvemben vagyok. A
gyakorlás mindig megnyugtat. Talán
azért mert a vívás azon kevés dolgok
egyike amihez tényleg értek.
Az amfiteátrumba sétáltam és majdnem
szívinfarktust kaptam. Az aréna közepén
nekem háttal egy akkora pokolkutya
feküdt amekkorához még nem volt
szerencsém.
Pedig volt már dolgom pár nagyméretű
pokolkutyával. Egy tank nagyságú dög
például tizenkét éves koromban meg
akart ölni.
Nem tudtam elképzelni hogyan jutott át a
tábor varázshatárán. Láthatóan otthon
érezte magát. A hasán feküdt és
elégedetten morogva az egyik
gyakorlóbábu fejét rágcsálta. Egyelőre
nem vett észre, de tudtam, hogy ez
előbbutóbb megtörténik. Nem volt időm
erősítést kérni. Előhúztam Árapályt és
lecsavartam a kupakját.
– ÁÁÁÁÁ! – lendítettem a kardomat a
szörny hátsója felé de egy váratlanul
felbukkanó másik kard felfogta az ütést.
BANG!
A pokolkutya felkapta a fejét. „Hmm?"
Hátraugrottam és ösztönösen a harcos
felé csaptam. A görög páncélt viselő,
őszes hajú férfi könnyűszerrel hárította a
támadásomat.
– Állj! Fegyverszünet!
– VAU! – rázta meg a pokolkutya
ugatása az arénát.
 – De ez egy pokolkutya! – kiáltottam.
– Ártalmatlan! Ez csak Mrs. OLeary –
mondta a férfi.
Pislogtam egyet.
– Mrs. OLeary?
A neve hallatán a pokolkutya ismét
felugatott. Most vettem csak észre, hogy
egyáltalán nem mérges. Egyszerűen csak
izgatott. A nyáltól csöpögő, félig
megrágott bábut a kardforgató felé lökte.
– Jó kislány! – mondta a férfi majd a
páncélos babát a nyakánál fogva eldobta
a lelátó felé. – Kapd el a görögöt! Fogd
meg!
Mrs. OLeary a bábu után vetette magát
majd ráugrott és kilapította a páncélját
végül a sisakját kezdte cincálni.
A kardforgató hidegen elmosolyodott.
Az ötvenes éveiben járhatott amennyire
meg tudtam ítélni rövidre vágott szürke
haja és szakálla volt. A korához képest
egészen jó kondícióban volt. Fekete
hegymászó nadrágot viselt narancssárga
tábori pólójára bronz mellvértet
szíjazott. A nyaka tövében bíborszínű,
furcsa foltot vettem észre mintha
anyajegy vagy tetoválás lenne. De nem
tudtam jobban szemügyre venni mert
igazított egyet a páncélszíjon, és a folt
eltűnt a gallér alatt.
– Mrs. OLeary a kiskutyám –
magyarázta. – Nem hagyhattam hogy
fenékbe szúrd. Még a végén megijedt
volna nem igaz?
– Ki maga?
– Megígéred hogy nem ölsz meg ha
leteszem a kardom? – kérdezett vissza.
– Elképzelhető.
Hüvelyébe csúsztatta a fegyverét és
felém nyújtotta a kezét:
– Quintus vagyok – mutatkozott be.
Megráztam a kezét. Érdes volt és durva
mint egy csiszolópapír.
– Percy Jackson. Bocsánat… Elárulná
hogyan… ööö…
– Hogy hogyan szelídítettem meg a
pokolkutyát? Hosszú történet! Sok
halálos veszéllyel járt és még több
óriásműcsonttal! Különben én vagyok az
új vívótanár. Kisegítem Kheirónt amíg
Mr. D. távol van.
– Ó – lepődtem meg, és próbáltam nem
túl feltűnően bámulni hogyan tépi le Mrs.
OLeary a gyakorlóbábu pajzsát a pajzsot
tartó kézzel együtt és hogyan rázogatja
mint más kutya a frizbit. – Mr. D. nincs
itt?
– Nincs. Tudod sok a munka. Annyi
hogy még Dionüszosznak is be kell
segítenie. Meg kell látogatnia néhány
régi barátját, hogy meggyőződjön róla, a
jó oldalon állnake. Egyelőre többet nem
mondhatok az ügyről.
Ha Dionüszosz csakugyan elment akkor
ez a nap híre. Csak azért volt ő a
táborvezetőnk, mert Zeusz ide száműzte.
Az volt a bűne, hogy üldözőbe vett
néhány tiltott erdei nimfát. Utálta a
táborozókat és mindent megtett azért
hogy mindegyikük roszszul érezze magát
a bőrében. Nélküle egész jó kis nyárnak
nézhettünk elébe. Másfelől viszont, ha
még Dionüszosz is hajlandó volt
megmozdítani a hátsóját hogy a titánisten
ellen toborozzon istenségeket akkor
nagyon rosszul állhat a helyzet.
Balkéz felől zörgést hallottam. Hat asztal
nagyságú faládát vettem észre amelyek
egymás tetejére pakolva álltak a
közelemben, és erősen rázkódtak. Mrs.
OLeary felkapta a fejét és feléjük
robogott.
– Állj meg kislány! – mondta Quintus. –
Azok nem a te játékaid! – és a frizbinek
használt bronzpajzzsal igyekezett
elterelni a kutya figyelmét.
A dobozok egyre csak rázkódtak és
zörögtek. Oldalukon három rövid felirat
állt, de a diszlexiámnak köszönhetően
eltartott egy darabig, amíg kibetűztem
őket.

HÁROM G FARM
TÖRÉKENY
EZZEL AZ OLDALÁVAL FELFELÉ!

A doboz alján kisebb betűkkel szedve

egy figyelmeztetés szerepelt:
ÓVATOSAN NYISSÁK KI! A HÁROM
G FARM NEM VÁLLAL
FELELŐSSÉGET A TULAJDONBAN
KELETKEZETT KÁROKÉRT SEM
VÉGTAGVESZTESÉGÉRT VAGY A
KÜLÖNÖSEN GYÖTRELMES
HALÁLÉRT!
– Mi van a dobozokban? – tudakoltam.
– Egy kis meglepetés – felelte Quintus.
– A holnapi edzésre. Tetszeni fog!
 – Ha maga mondja – hagytam rá bár a
figyelmeztetés alapján ebben nem voltam
olyan biztos.
Quintus eldobta a bronzpajzsot Mrs.
OLeary meg utánalódult.
– A fiataloknak kihívásokra van
szükségük. Az én időmben még nem
voltak efféle táborok.
– Maga… Maga félvér? – kérdeztem és
a hangom elárulta mennyire
meglepődtem a dolgon. Még nem
találkoztam idősebb félistennel.
Quintus felkacagott.
– Néhányan azért megérjük a
felnőttkort. Nem szólnak mindenkiről
rémes próféciák.
– Tud a próféciáról?
– Hallottam ezt-azt.
Már éppen rá akartam kérdezni hogy
pontosabban mit hallott amikor Kheirón
beügetett az arénába.
– Percy hát itt vagy!
Bizonyára egyenesen az íjászóráról
jöhetett mert „A kentaurok legjobbika
aki nem bika" feliratos pólóján átvetve
ott lógott az íja és a tegeze. Göndör
sörényét és szakállát a nyárra való
tekintettel rövidre nyírta. Kheirón másik
fele egy fű- és sárfoltos fehér ménben
végződött.
– Látom megismerkedtél az új
tanárotokkal – Kheirón könnyed hangon
beszélt de a szemében aggodalmat láttam
felcsillanni. – Quintus ugye nem baj ha
kölcsönkérem egy kicsit Percyt?
– Egyáltalán nem Kheirón mester! –
válaszolta a férfi.
– Hagyjuk ezt a mesterezést! – mondta
Kheirón de látszott rajta hogy jólesik
neki a titulus. – Gyere fiam sok
megbeszélnivalónk van!
Vetettem egy utolsó pillantást Mrs.
OLearyre aki éppen a gyakorlóbábu
lábát hasította le.
– Akkor… majd találkozunk –
búcsúztam el Quintustól.
Az arénából kifelé odasúgtam
Kheirónnak:
– Ez a Quintus olyan…
– Titokzatos? Nehezen megfejthető?
– Igen.
Kheirón bólintott.
– Egy nagyon magasan kvalifikált
félvér. Kiváló kardforgató. Bárcsak
tudnám hogy… – meggondolhatta magát
mert nem fejezte be a mondatát. – De
térjünk a lényegre! Annabeth említette
hogy találkoztál néhány empuszával.
– Igen. – Elmeséltem a Goode
gimnáziumban történt összecsapást, és
azt, hogyan tűnt el a lángokban Kelli.
– Mmm… – kezdte Kheirón. – Erre
csak a leghatalmasabbak képesek. Nem
pusztult el, egyszerűen csak elmenekült.
A nődémonok mozgolódása nem jó jel.
– Mit kerestek ott? – kérdeztem. – Rám
vártak?
– Lehetséges – ráncolta a homlokát
Kheirón. – Az a csoda hogy túlélted.
Mindenkit elcsábítanak… alig van férfi
hős, aki ellen tudna állni nekik. És akkor
végeznek velük.
 – Én sem tudtam volna ellenállni ha
nincs ott Rachel.
– Vicces hogy egy halandó mentett meg
mindenesetre tartozunk neki – bólintott
Kheirón. – Arról amit az empusza a
táborunk megtámadásáról mondott, majd
később beszélünk. Most gyere, az
erdőbe kell mennünk. Grover már
nagyon vár téged.
– Mi van az erdőben?

– Grover meghallgatása – közölte

komoran Kheirón. – A Párosujjú Patások
Tanácsa most dönt a barátod sorsáról.
Mivel Kheirón azt javasolta siessünk
elfogadtam az ajánlatát és felültem a
hátára. A kabinok mellett elgaloppozva
visszatekintettem az étkezőpavilonra –
egy tengerre néző, nyitott, görög épületre
a domb tetején. Tavaly nyár óta most
láttam először viszont az épületet és nem
ébresztett bennem kellemes emlékeket.
Kheirón bevetette magát az erdőbe. A
fák mögül kíváncsi nimfák lesték ahogy
elsuhanunk mellettük. Az árnyékok
mélyén nagy testű lények mocorogtak.
Szörnyek amik itt laktak s részei voltak a
tábori képzésnek. Azt hittem egész jól
ismerem már az erdőt, hiszen már két
nyáron is részt vettem a zászlókereső
versenyben, de Kheirón olyan úton
haladt velem, amelyen még nem jártam:
öreg nyírfák alatt ügettünk el majd egy
kis vízesést magunk mögött hagyva egy
vadvirágos rétre érkeztünk.
A réten szatírok ülték körbe Grovert.
Három vén és súlyproblémákkal
küszködő szatír ült művészien metszett
rózsabokor trónokon középen meg a
barátom állt. Nem találkoztam még az
öregekkel de nem volt nehéz kitalálni
hogy a Párosujjú Patások Tanácsának
tagjait látom.
Grover mintha egy történetet mesélt
volna nekik idegesen gyűrögetve pólója
szélét, és csak toporgott kecskepatáin.
Tavaly tél óta nem sokat változott. Talán
azért mert a szatírok feleolyan gyorsan
öregszenek mint az emberek. A
pattanásai vöröslöttek. Szarvai
valamivel hosszabbak lettek de még így
is éppen csak kikandikáltak göndör
hajából. Meglepődve tapasztaltam hogy
magasabb lettem nála.
A kör szélén Annabeth állt egy általam
nem ismert lánnyal és Clarisse-szal.
Kheirón mellettük tett le.
Clarisse egy terepszínű hajpánttal fogta
hátra fésületlen haját. Olyan mogorva
volt mintha direkt erre gyúrna. Rám
nézett és ennyit motyogott: „punk". Ezek
szerint jó kedvében volt. Máskor
üdvözlésképpen meg akar ölni.
Annabeth átkarolta az ismeretlen
sírdogáló lány vállát. A lány kicsi volt –
vagy filigrán ha így szebben hangzik –
vékony szálú borostyánszínű hajjal, és
csinos, manós pofikával. Tógát viselt,
szíjas sarut, és egy zsebkendővel
törölgette a szemét.
– Nagyon rosszul áll a szénája –
szipogta.
– Ugyan már Boróka! Minden rendben
lesz! – veregette meg a vállát Annabeth.
Annabeth rám nézett, és ezt tátogta:
Grover barátnője!
Legalábbis én ezt olvastam le a szájáról
bármekkora képtelenségnek is tűnt.
Grovernek barátnője van? Miután
alaposab ban megnéztem Borókát
észrevettem hogy a füle szokatlanul
hegyes. A szeme pedig ahelyett hogy
vöröslött volna a sírástól zöldben úszott
a klorofil színében. Egy fanimfa volt:
egy driád.
– Underwood fiatalúr! – vágott Grover
szavába hangosan a jobb oldalon ülő
vénség. – Azt akarja hogy mindezt
elhigygyük?!
 – De… de Silenus! Ez az igazság –
hebegte Grover.
A Silenus nevű tanácstag a társaihoz
fordult, és sutyorogni kezdtek. Kheirón
melléjük ügetett. Eszembe jutott, amiről
általában el szoktam feledkezni hogy
Kheirón is a tanács megbecsült tagja. A
véneket enyhén szólva sem sikerült
meggyőzni. Engem az állatkerti
állatsimogató kecskéire emlékeztetett
hatalmas pocakjuk álmos képük és ködös
szemük amely legfeljebb a következő
marék kajáig lát el. Nem értettem miért
idegeskedik Grover.
Silenus ráhúzta kibuggyanó pocakjára a
sárga pólóját és riszált egyet
rózsatrónján.
– Underwood úr hat hónapja igen hat
hónapja vagyunk kénytelenek hallgatni
azt a botrányos pletykát hogy hallotta a
Nagy Pánt beszélni!
– De ha egyszer tényleg hallottam!
– Micsoda arcátlanság! – kelt ki
magából a bal oldalon ülő vén szatír.
– Maron egy kis önuralmat ha lehet! –
kérte Kheirón.
– De ez akkora arcátlanság hogy ha
megenném megfeküdné a gyomromat!
Mintha a Nagy Pán beszélne! Na hiszen!
És éppen… ehhez.
Ha Annabeth és Clarisse nem fogja le
Boróka leüti a vén szatírt.
– Nyugi kislány csak rontanál vele a
helyzeten. Türelem – suttogta a lánynak
Clarisse.
Nem tudom min döbbentem meg jobban:
azon hogy Clarisse visszatart valakit a
bunyótól, vagy azon, hogy ő és Annabeth
a két ellenség egy húron pendült.
– Hat hónapja – folytatta Silenus – nem
vontuk kérdőre magát Underwood úr.
Hagytuk hogy utazgasson. Nem vontuk
vissza a kutatási engedélyét. Vártuk hogy
arcátlan istenkáromlására bizonyítékot
hozzon. És mit talált a hat hónapos
utazgatása alatt?
– Több időre van szükségem – fogta
könyörgőre Grover.
– Semmit! – csattant fel a középső vén.
– Nem talált semmit!
– De Leneus…
Silenus felemelte kezét. Kheirón közéjük
hajolt és mondott valamit a szatíroknak.
Azok nem voltak éppen jó kedvükben.
Suttogva vitatkoztak. Kheirón
felvethetett valamit mert Silenus
felsóhajtott majd vonakodva bólintott.
– Fiatalúr – kezdte Silenus – adunk
magának egy utolsó esélyt.
Grover felderült:
– Köszönöm!
– Kap még egy hetet.
– Hogy mi?! De uram! Az semmi!
– Egy hét, Underwood, és ha ennyi idő
alatt nem tudja bebizonyítani az igazát
akkor itt az ideje hogy más hivatást
válaszszon magának! Olyat ami jobban
illik a színészi vénájához. Ajánlom a
bábszínházat. Vagy a sztepptáncot.
– De uram nem veszíthetem el a
kutatási engedélyemet az egész életemet
erre…
 – A meghallgatásnak ezennel vége! –
közölte Silenus. – És most nagyra
értékelnénk ha hagynák hogy nyugodtan
elfogyasszuk jól megérdemelt ebédünket.
Az öreg szatír tapsolt egyet mire a fák
közül nimfák siettek elő kezükben
zöldségestálakkal gyümölcsökkel
konzervdobozokkal és más
kecskefinomságokkal. A szatírok köre
felbomlott és megrohamozták az ebédet.
Grover legyőzve kullogott felénk. Kopott
kék pólóján egy szatír díszelgett alatta a
következő felirat: „Vén kecske is
megnyalja a sót hát még a fiatal!"
– Szia Percy – üdvözölt de annyira le
volt törve hogy kezet sem nyújtott. –
Egész jól ment nem?
– Azok a vén kecskék! Fogalmuk sincs
arról mennyit törted magad! – fakadt ki
Boróka.
– Van egy másik lehetőség is – mondta
sötéten Clarisse.
– Nem nem! – rázta a fejét Boróka. –
Nem engedem Grover.
Grover arca hamuszürke lett.

– Go-gondolkoznom kell rajta. De azt

sem tudjuk hol keressük.
– Elárulnátok, miről beszéltek? –
kérdeztem.
A távolban megszólalt egy kagylókürt.
Annabeth lebiggyesztette az ajkát.
– Később elmondom, Percy. Most ideje
visszamennünk a bungalóinkba.
Ellenőrzés lesz.
Igazságtalanságnak éreztem hogy alig
estem be a táborba máris ellenőrzést
kapok, de ez már csak így ment. Az egyik
csapatvezető minden áldott délután
végigjárta a bungalókat egy
papirusztekercsre írt listával a kezében.
Az első helyezett csapat zuhanyozhatott
először, ami garantált forró vizet
jelentett. A vesztes büntetése pedig az
esti mosogatás volt.
Elmondom mi volt a problémám: a
Poszeidón-bungalóban általában egyedül
tartózkodtam és nem vagyok az a
kifejezett „mindent élére rakó" típus.
Mivel a takarító hárpiák csak a nyár
végén érkeznek a kabinom nagy eséllyel
ugyanúgy fest ahogy a téli szünetben
hagytam: az ágyamon cukorpapírok és
chipseszacskók a Kapd el a zászlót!
játékhoz használt páncélom darabjai a
szanaszét szórva a sarkokban.
Az udvar felé vettem az irányt amelynek
zöld pázsitját U alakban ölelte körbe a
tizenkét bungaló (minden olimposzi
istennek egy). A Démétér-csapat tagjai
éppen a házukat söprögették az
ablakokban friss virágokat neveltek
cserepekben. Csak csettintettek az
ujjukkal, és az ajtó előtt a lonc máris
virágba borult, és százszorszépek
borították el a tetőt. Ezt újabb
igazságtalanságként könyveltem el.
Biztos vagyok benne hogy még sohasem
lettek utolsók a versenyben. A Hermész
kölykök pánikba esve rohangáltak
koszos edényeket dugdostak az ágy alá
és különféle lopásokkal vádolták
egymást. Trehányak voltak ugyan, de
jóval előttem jártak a rendrakásban.
Az Afrodité-kabinból Silena Beauregard
lépett ki és szemügyre vette a listát.
Magamban káromkodtam egyet. Silena
kedves volt, de rendmániás, tehát a
legrosszabb ellenőr. Szerette ha rendben
vannak a dolgok. Velem ellentétben.
Máris éreztem a karomban az izomlázat
amit a rengeteg tányérsikálástól kapok
majd.
A Poszeidónbungaló a mező jobb
oldalán, a „hímnemű istenek" sorának
végén állt. Szürke kagylóberakású
tengeri sziklákból épült hosszú volt és
lapos mint egy bunker de ablakai a
tengerre néztek, és mindig friss tengeri
szellő lengedezett odabent.
Berohantam hogy a Hermész kölykökhöz
hasonlóan én is megpróbáljam a rumli
nagy részét eltüntetni az ágy alatt de
legnagyobb meglepetésemre ott találtam
Tysont a féltestvéremet aki éppen a
padlót söprögette.
– Percy! – bődült fel, majd eldobta a
seprűt, és felém rohant. Ha még nem
láttál virágos kötényt és gumikesztyűt
viselő érzelgős küklopszot, semmit sem
láttál az életben.
– Helló nagyfiú! Hé vigyázz a
bordáimra! Összeroppanok!
Valahogy sikerült túlélnem az ölelését.
Lerakott és úgy vigyorgott mint akinek
nincs ki mind a négy kereke egyetlen
barna borjúszemében izgatottság
csillogott. A fogai ugyanolyan sárgák és
csálék voltak mint régen és a haja
leginkább egy patkányfészekre
hasonlított. Virágos köténykéje alatt
szakadt XXXL-es farmert viselt és
foszlott flanelinget. De mindezek
ellenére nagyon örültem hogy láthatom.
Egy éve nem találkoztam vele, azóta,
hogy beállt a tenger alatti műhelybe
kovácsnak.
– Jól vagy? Nem ettek meg a szörnyek?
– kérdezte.
– Egyetlen harapást sem kaptak
belőlem – mutattam neki a kezemet és a
lábamat hogy lássa még megvannak.
Tyson boldogan összecsapta a tenyerét.
– Hurrá! Végre ehetünk mogyoróvajas
szendvicset lovagolhatunk halpónikon
láthatjuk Annabetht és sok BUMMOT
csinálhatunk!
Reménykedtem benne hogy mindezeket
nem egyszerre akarja művelni, de azért
biztosítottam, hogy sok mulatságban lesz
részünk a nyáron. Annyira lelkes volt
hogy nem álltam meg mosolygás nélkül.
– De először is koncentráljunk az
ellenőrzésre! Mindent ki kell…
De amikor körbenéztem észrevettem
hogy Tyson nem tétlenkedett. Az
emeletes ágyak megigazítva, a sarokban
lévő sós vizű szökőkút koralljai fényesre
sikálva. Az ablakpárkányon vízzel telt
vázákban tengeri anemónák és más
vízinövények hajladoztak, amiket a
tenger mélyéről hozott és százszor
szebben festettek a Démétér kölykök
szikkadt kóróinál.
– Tyson a kéró… szuperül néz ki!
Sugárzott a boldogságtól.

– Láttad a halpónikat? Felakasztottam

őket a mennyezetre.
Egy csorda bronzból készített csikóhal
lógott a plafonról és úgy tűnt, mintha a
levegőben úsznának. El sem tudtam
képzelni, hogy Tyson két péklapátnyi
kezéből ilyen finom ötvösmunka kerülhet
ki. Aztán az ágyamra néztem és a
mellette álló falon észrevettem a régi
pajzsomat.
– Megjavítottad!
A pajzs a múlt télen a mantikórral vívott
küzdelem során csúnyán megrongálódott
de most újra hibátlan volt egyetlen
karcolás sem látszódott rajta. A bronz
domborművek, amelyek a Szörnyek
Tengerén Tysonnal és Annabethszel átélt
kalandjainkat örökítették meg
kifényesítve ragyogtak.
Tysonra néztem. Nem tudtam hogyan
köszönjem meg neki.
Aztán valaki megszólalt mögöttem:
– Te jó ég!
Silena Beauregard állt az ajtóban
kezében a listával. Aztán belépett
gyorsan körbefordult és felvont
szemöldökkel rám tekintett:
– Vannak bizonyos kétségeim de ami
azt illeti szépen kitakarítottál Percy.
Észben tartom majd.
Kacsintott egyet aztán elhagyta a szobát.
Tysonnal a délután folyamán
megpróbáltuk kipihenni magunkat és
csak lazítottunk, ami rám fért a délelőtti
pompondémonok támadása után.
Lementünk a kovácsműhelybe, és
segítettünk a fémmunkákban a
Héphaisztosz-házból származó
Beckendorfnak. Tyson megmutatta,
hogyan tud varázserejű fegyvereket
kovácsolni. Olyan gyorsan elkészített
egy izzó, kétpengéjű harci baltát, hogy
még Beckendorfnak is leesett az álla.
Munka közben Tyson a tenger alatti
élményeiről mesélt. A küklopszok
kovácsműhelyéről és Poszeidón
palotájáról csillogó szemmel áradozott,
de azt is megtudtuk tőle, hogy odalent
sem túl rózsás a helyzet. Az ősi tengeri
istenek, akik még Kronosz idején
uralkodtak háborúba kezdtek apám ellen.
Tyson távozásakor az Atlanti-óceánban
egymást követték a harcok. Ezt hallva
elkapott a vágy hogy apám segítségére
siessek de Tyson szerint Poszeidón
határozott kívánsága hogy mindketten a
táborban maradjunk.
– A szárazföldön is sok a rosszfiú. Egy
nagy bummot érdemelnek!
A kovácsműhely után, a kenuzótóhoz
mentünk, ahol Annabethszel
beszélgettünk. Örült hogy viszontlátja
Tysont de mintha egészen máshol jártak
volna a gondolatai. Folyton az erdő felé
pislogott, mintha még mindig Grover
problémája foglalkoztatta volna.
Megértettem a viselkedését. Grovert
mintha a föld nyelte volna el. Nekem is
rossz előérzetem támadt. A kecskefiú az
egész életét arra tette fel hogy megtalálja
Pán istent. Az apja és a nagybátyja is ezt
az álmot követte s mindkettőnek nyoma
veszett. Múlt télen Grover fejében
megszólalt egy hang: Várlak téged!
Grover biztosra vette hogy Pán szólt
hozzá de kutatásai zsákutcába jutottak.
Nem heverte volna ki ha megfosztják a
kutatási engedélyétől.
– Mire célzott Clarisse amikor arról a
„másik útról" beszélt? – kérdeztem
Annabetht.
Felvett egy követ és a tó felé dobta.
– Valamire, amire ő jött rá. Segítettem
neki egy kicsit tavasszal. De túlságosan
veszélyes lenne. Különösen Grover
számára.
– Félek a kecskefiútól – motyogta
Tyson.
Rábámultam. Tyson bátran nézett szembe
lángot fújó bikákkal tengeri szörnyekkel
és óriáskannibálokkal.
– Ugyan miért félnél te Grovertől? –
tudakoltam.
– A patája meg a szarva miatt –
válaszolt Tyson idegesen. – És a
kecskeszőrtől mindig viszketni kezd az
orrom…
Több szót nem ejtettünk Groverről.
Vacsora előtt Tysonnal lementünk a
vívóarénába. Quintus örült a
társaságnak. Azt továbbra sem árulta el
mit rejtenek a dobozok de néhány új
cselre megtanított. Ez a fickó nagyon
értette a dolgát. Úgy kardozott ahogy
mások sakkoznak – az egymást követő
mozdulatokból csak akkor állt össze a
kép amikor az utolsó csapásra került a
sor de akkor már a penge ott volt a
nyakadnál.
– Szép próbálkozás – mondta. – De
egyáltalán nem védekezel.
Előrelendült, és én hárítottam.
– Maga mindig kardforgató volt? –
kérdeztem.

Kivédte egy csapásomat.

– Ó én már annyi minden voltam
életemben!
Döfött majd oldalra lépett. Vállpántja
félrecsúszott és megint megláttam a
nyakán a jelet – azt a bizonyos bíborlila
foltot. Nem is folt volt inkább egy
szabályos madáralak kiterjesztett
szárnyakkal. Talán egy fürj vagy ilyesmi.
– Mi van a nyakán? – kérdeztem
pimaszul ugyanis ami a szívemen az a
számon s ezt a fajta szemtelenségemet
általában a figyelemhiányos
hiperaktivitás-zavarom az ADHD
számlájára szokták írni…
Quintus kiesett a ritmusból. A kardja
markolatára csaptam és kiütöttem a
fegyvert a kezéből.
Megvakarta az ujjait. Aztán
megigazította a páncélt hogy eltakarja a
jelet. Nem tetoválás volt azt láttam.
Inkább egy régi égési sérülés. Mintha
megbillogozták volna.
 – Egy emlékeztető – vette fel a kardját,
és mosolyra erőltette a száját. –
Folytathatjuk? – támadott rám olyan
erővel, hogy felhagytam a
kérdezősködéssel.
Amíg Quintusszal kardoztam Tyson Mrs.
OLearyt becézgette hogy így kutyuli úgy
mutyuli kis kutyulimutyuli…
Nagyszerűen elszórakoztak a pajzs-
frizbivel és a Kapd el a görögöt!
játékkal.
Lement a nap és Quintus homloka még
csak nem is gyöngyözött. Ez elég furcsa
volt mivel Tyson és én úsztunk az
izzadságban, így nekünk vacsora előtt
még fel kellett keresnünk a zuhanyozót.
Jól éreztem magam. Majdnem olyan jól
mint egy tipikus tábori napon. Eljött a
vacsoraidő, a táborlakók felsorakoztak a
bungalók előtt, aztán elindultak az
étkezőpavilon felé. Legtöbbjük ügyet
sem vetett a márványpadló befoltozott
repedésére a bejáratnál – a majdnem
három méter hosszú cikcakkos vonal a
múlt nyáron még nem volt ott de én
óvatosan átléptem.
– Jó nagy repedés – mondta Tyson az
asztalunkhoz érve. – Talán földrengés
volt…
– Nem. Ez nem egy földrengés műve.
Bizonytalankodtam hogy elmondjame
neki. Erről csak hárman tudtunk:
Annabeth Grover és én. De amikor
Tyson nagy szemébe néztem tudtam hogy
semmit nem titkolhatok el előle.
– Nico di Angelo csinálta az a félvér
akit a múlt télen hoztunk a táborba.
Ööö… Tudod megkért rá hogy vigyázzak
a testvérére egy küldetésen, de elbuktam.
A nővére meghalt. A srác most engem
okol érte.
Tyson a homlokát ráncolta:
– Ezért repesztette be a padlót?
– Csontvázak támadtak ránk. Nico
elzavarta őket, mire a föld megnyílt
alattuk, és egyszerűen elnyelte őket.
Nico… – körbepillantottam hogy nem
hallgatózik-e valaki – Hadész fia.
Tyson elgondolkozva bólintott:
– A halottak istenéé?
– Pontosan.
– És Nico eltűnt?
– A-azt hiszem. Tavasszal
megpróbáltam megkeresni ahogyan
Annabeth is. De nem jártunk sikerrel. Ez
titok Tyson. Senki sem tudhat róla.
Megértetted? Ha valaki megsejti hogy
Hadész fia akkor veszélybe kerül az
élete. Még Kheirónnak sem mondhatod
el.
– A rossz prófécia. A titánok biztos
felhasználják a fiút ha megtudják.
Meghökkentem. Tyson olyan, mint egy
nagyra nőtt csecsemő, így az ember
hajlamos elfeledkezni róla, hogy megvan
a magához való esze. Tudta, hogy a
három főisten, Zeusz, Poszeidón vagy
Hadész fia a prófécia szerint vagy
megmenti vagy megdönti az Olimposzt.
A legtöbben úgy sejtették hogy a
prófécia rólam szól de ha nem élném
meg a tizenhatodik évemet akkor a
prófécia főszerepe átszállna Nicóra.
– Pontosan ezért…
– Pecsét lesz a számon mint azon a
repedésen – ígérte Tyson.

Azon az éjen álmatlanság gyötört. Csak

feküdtem az ágyamon és a hullámokat a
baglyokat és az erdei szörnyeket
hallgattam. Attól féltem ha elalszom
rémálmom lesz.
Mert tudjátok a félvérek álmai nemcsak
álmok hanem üzenetek is. Álmunkban
meglátjuk mi történik a barátunkkal vagy
az ellenségünkkel. Az is előfordul, hogy
a múltba vagy a jövőbe nyerünk
bepillantást. És a táborban sokkal
gyakrabban és sokkal élesebben
látogattak meg az álmok.
Nyitott szemmel hevertem, bámultam a
fölső ágy alját, amikor valami furcsa
fény derengett fel a szobában. A sós vizű
szökőkút világított.
Lerúgtam a takarót, és óvatosan
elindultam a kút felé. Gőz csapott fel a
forró, sós vízből. Szivárványos színek
jelentek meg benne pedig csak a hold
világított odakint. Aztán a gőzből egy
kellemes női hang hallatszott:
Kérem, helyezzen be egy drachmát!
Tysonra néztem de még mindig
hortyogott. Olyan melyen aludt mint egy
elkábított elefánt.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Eddig
még nem volt R beszélgetéses Írisz-
hívásom. A szökőkút alján megcsillant
egy aranydrachma. Kihalásztam és
átdobtam a ködön. Az érme eltűnt.
– Ó, Írisz, szivárvány istennője, mutasd
meg nekem… Izé… szóval akit meg
akarsz mutatni – suttogtam.
A pára megremegett. Egy sötét
folyópartot láttam a fekete víz felett
ködfoszlányok lebegtek. A parton
vulkanikus sziklák kiálló fogai. A víz
mellett egy fiatal fiú guggolt és egy
tábortüzet élesztgetett. A lángok
természetellenes kék fényt vetettek.
Aztán megláttam a fiú arcát. Nico di
Angelo volt. Papírokat dobált a tűzbe: a
mitomágiáskártya-gyűjteményének
legféltet tebb darabjait amelyekkel télen
még olyan megszállottan játszott.
Nico még csak tízéves, vagy talán
tizenegy, de idősebbnek látszott. Haja
hosszabb lett. Összetapadt tincsei a
vállát verdesték. Szeme sötétlett.
Olívaszínű bőre valahogy sápadtabb.
Szakadt fekete farmert viselt és fekete
pólója felett néhány számmal nagyobb
pilótakabátot. Arca komor volt szeme
vad. Úgy nézett ki mint egy utcagyerek.
Vártam hogy rám nézzen. Azt hitem
mindjárt dühöngeni kezd és azzal vádol
majd hogy hagytam meghalni a testvérét.
De mintha észre sem vett volna.
Némán álltam, moccanni sem mertem.
Ha nem ő küldte az Írisz-üzenetet akkor
ki?
Nico egy újabb kártyát dobott a kék
lángok közé.
– Micsoda ostobaság – motyogta. –
Hihetetlen hogy valaha erre pazaroltam
az időt.
– Gyerekes játék ez uram – értett egyet
vele egy másik hang. A tűz mellől
jöhetett, de nem láttam senkit.
Nico átbámult a folyó túloldalára. A
másik parton köd terjengett. Egyből
felismertem: az Alvilág volt. Nico a
Sztüx, az alvilági folyó partján vert
tábort.
– Elbuktam – mondta halkan. – Nem
tudom visszahozni őt.
A másik hallgatott.
Nico kétkedve ránézett:
– Vagy mégis? Beszélj!
Valami felfénylett. Először azt hittem
hogy csak egy lángnyelv de aztán
észrevettem hogy a kék füstnek
emberformája van. Nico egy árnnyal
beszélt. Ha egyenesen ránéztél semmit
sem láttál de ha a szemed sarkából
tekintettél rá kivehetted az alakját. Egy
szellemét.
– Lehet hogy nem sikerül de érdemes
megpróbálni…
– Mire célzol? – kérdezte Nico vadul
villogó tekintettel.
– Egy cserére. Lelket a lélekért.
– Már felajánlottam!
– Nem. Nem a sajátodat – mondta a
szellem. – Nem ajánlhatod fel azt a
lelket az apádnak ami úgyis az övé lesz.
A saját fia halála nem izgatná. Olyan
lélekről beszélek, akinek halottnak
kellene lennie. Valakiről, aki kijátszotta
a halált.
Nico arca elsötétült.
– Ne kezd megint! Ez gyilkosság.
– Én igazságszolgáltatásról beszélek –
felelte a szellem. – Bosszúról.
– Mintha a kettő ugyanaz lenne!
A szellem szárazon felkacagott:
– Ha nagyobb leszel majd megérted.
Nico a lángokba bámult.
– Ha legalább meg tudnám idézni a
nővéremet! Beszélnem kell vele. Tudom
hogy… segítene.
– Majd én segítek neked – ígérte a
szellem. – Nem mentettelek meg már
többször is? Nem vezettelek az
útvesztőben, és nem tanítottalak meg rá,
hogyan használd az erődet? Meg akarod
bosszulni a nővéredet, vagy sem?
Egyáltalán nem tetszett a szellem hangja.
Egy régi iskolatársamra emlékeztetett
egy kötekedő alakra, aki mindenféle
hülyeségre rá tudta venni a többieket:
például hogy lopjanak a laboratóriumból
vagy karcolják össze a tanárok autóját. A
felbujtó persze mindig megúszta a dolgot
de egy csomó gyereket kirúgtak miatta.
Nico elfordult a lángoktól. A szellem
nem láthatta csak én hogy az arcán egy
könnycsepp gördül végig.
– Legyen ahogy akarod. Van valami
terved?
– Hát persze! – válaszolt a szellem aki
a hangjából ítélve örült Nico
döntésének. – Rengeteg sötét út van.
Kezdjük a…
A kép megremegett. Nico eltűnt.
Megszólalt újra a női hang: Kérem,
helyezzen be egy újabb drachmát,
amivel újabb öt percig beszélhet!
A szökőkútban nem találtam másik
drachmát. A zsebembe nyúltam de a
pizsamanadrágom volt rajtam. Az
éjjeliszekrényhez ugrottam hogy aprót
keressek de Íriszék addigra bontották a
vonalat. A szoba újra sötétbe borult.
A szoba közepén álltam, hallgattam a sós
vizű szökőkút csobogását és a hullámok
neszezését.
Nico életben van. És vissza akarja hozni
a nővérét a halálból. Nem kétséges kinek
a lelkére akarja kicserélni – valakiére
aki már kicselezte a halált. Nico
bosszúra készül.
Nico di Angelo engem akar.
3. NEM CSÍPJÜK A SKORPIÓKAT,
DE ŐK MINKET IGEN

Areggeli meglehetősen izgatott

hangulatban zajlott.
Hajnalban a tábor határában egy etióp
sárkányt észleltek. Olyan álmos voltam
hogy rám még az izgatott moraj is
zsongítóan hatott. A mágikus határ kívül
tartotta de a sárkány fellopakodott a
hegyre és onnan akarta kilesni hol a
védelem leggyengébb pontja és egészen
addig nem méltóztatott távozni amíg Lee
Fletcher vezetésével az Apolló-csapat ki
nem vonult ellene. Miután néhány
nyílvesző bejutott a pikkelyei alá, vette
az adást és visszavonult.
 – Még mindig odakint ólálkodik
valahol – mondta Fletcher a
beszámolója végén. – Húsz nyílvesszőnk
is belefúródott, de meg se kottyant neki
csak feldühítettük vele. Tíz méter hosszú
sárkány zöld szemmel. Soha nem fogom
elfelejteni a tekintetét… – borzongott
meg Fletcher.
– Szép munkát végeztél Lee! –
veregette meg Kheirón a fiú vállát. –
Legyetek résen, de őrizzétek meg a
nyugalmatokat! Történt már ilyen
korábban is.
– Bizony! – szólalt meg Quintus a
vezetőségi asztal mellől. – És történni is
fog. Egyre gyakrabban.
A táborlakók izgatottan pusmogni
kezdtek. Mindenki hallott a pletykáról:
arról hogy Luke a szörnyhadseregével le
akarja rohanni a tábort. Legtöbben azt
gyanították hogy a támadás idén nyáron
fog megtörténni de pontosabbat senki
sem tudott. Nem javított a helyzetünkön
az alacsony létszám sem. A táborozok
száma alig tette ki a nyolcvanat. Három
évvel ezelőtt, az első évemben, száznál
is többen voltunk. Néhányan meghaltak.
Néhányan csatlakoztak Lukehoz. És
néhányan egyszerűen eltűntek.
– Akkor ideje hogy megmozgassuk a
berozsdásodott izmaitokat! – jelentette
be Quintus csillogó szemmel. – Kíváncsi
leszek hogy boldogultok ma este…
– Igen… De elég a bejelentésekből!
Áldjuk meg az ételünket és együnk! –
emelte fel Kheirón a serlegét. – Az
istenekre!
Mindannyian felemeltük poharunkat és
megismételtük az áldást.
Tyson és én tálcáinkat a parázstartóhoz
vittük és belekapartunk valamennyit az
ételünkből. Remélem, az istenek szeretik
a mazsolás pirítóst és a gumicukrot.
– Poszeidón! – kezdtem aztán suttogva
folytattam. – Segíts rendezni a dolgot
Nicóval, segíts legyőzni Lukeot és old
meg kérlek Grover problémáját és… –
Voltaképpen annyi bajom volt hogy estig
sorolhattam volna ezért inkább
visszamentem az asztalunkhoz.
Miután mindenki enni kezdett Kheirón és
Grover átjött az asztalunkhoz. Grovernek
karikás volt a szeme és fordítva vette fel
a pólóját. Letette a tálcáját az asztalra
aztán lehuppant mellém.
Tyson kényelmetlenül feszengeni
kezdett:
– Mennem kell. Még ki kell
fényesítenem a… halpónikat – állt fel
Tyson félig megevett reggelije mellől, és
elindult vissza a házunkba.
Kheirón megpróbált mosolyogni.
Magabiztosnak akart tűnni amikor
kentauralakja fölém tornyosult és
árnyékot vetett rám.
– Nos Percy hogy aludtál?
– Ööö… Jól köszönöm!
Meglepődtem a kérdésén. Talán tud
valamit a múlt éjszakai furcsa Írisz-
üzenetről?
– Áthoztam Grovert gondoltam talán…
van egy kis megbeszélnivalótok. Most ha
megbocsátotok el kell küldenem egy
Írisz-üzenetet – nézett sokat sejtetően
Groverre, aztán kiügetett a pavilonból.
– Mire célzott Kheirón? – tudakoltam.
Grover tükörtojásán nyammogott. Abból
tudtam hogy gondolatban máshol jár
hogy a villa hegyét is elrágcsálta hozzá.
– Meg akar győzni – nyögte ki végül.
Újabb vendég ült az asztalunkhoz:
Annabeth.
– Majd én elmondom neked, miről van
szó. A Labirintusról.
Nehéz volt arra figyelni, amit mond,
mert az étkezőben mindenki felénk
pillantgatott és rólunk sugdolózott.
Ráadásul Annabeth mellettem ült. Úgy
értem egy kicsit túl közel.
– Nem szabadna itt lenned – mondtam.
 – Beszélnünk kell.
– De a szabályok! – ellenkeztem.
Ugyanolyan jól tudta mint én hogy a
táborlakók nem ülhetnek le akárkinek az
asztalához. A szatírok kivételt képeztek a
szabály alól. Ők nem voltak igazából
félistenek. De a félvérek csakis a saját
csapatuk asztalánál étkezhettek. Nem
tudtam milyen büntetéssel jár ha valaki
átül máshová. Még sohasem próbáltam.
Ha Mr. D. ott lett volna talán megfojt
egy mágikus szőlővesszővel, de Mr. D.
szerencsére máshol járt. Kheirón is
elhagyta addigra a pavilont. Quintus
csak összevont szemöldökkel ránk nézett
de nem szólt semmit.
– Figyelj Grover bajban van! És csak
egy esélye van: a Labirintus. Clarisse-
szal egész nyáron a Labirintus után
nyomoztunk.
Fészkelődni kezdtem, megpróbáltam
megérteni, miről van szó:
– Arra a Labirintusra gondolsz amiben
réges-régen a Minótaurosz élt?
– Igen – felelt Annabeth.
– És ha jól sejtem akkor a Labirintus
már nem a krétai király palotája alatt van
hanem átkerült egy amerikai épület alá.
Látjátok? Ilyen gyorsan vág az eszem
elég néhány év és képben vagyok.
Tudtam hogy a fontos helyeket
áthelyezték a nyugati civilizációba: így
került az Olimposz az Empire State
Building tetejére és az Alvilág Los
Angelesbe. Nagyon büszke voltam
magamra.
De Annabeth csak a szemét forgatta:
– Egy épület alatt? De Percy! A
Labirintus hatalmas egy város alatt is
alig fér el nemhogy egy ház alatt!
Ekkor jutott eszembe az álmom a Sztüx
folyó partján ülő Nicóról.
– Akkor a Labirintus… Az Alvilág egy
része lett?
– Nem – ráncolta a homlokát Annabeth.
– Lehetséges hogy a Labirintusból át
lehet jutni az Alvilágba nem tudom. De
az Alvilág sokkal-sokkal mélyebben
van. A Labirintus éppen a halandók
világa alatt található, mint egy második
bőr. Az elmúlt több ezer év során
folyamatosan növekedett terjeszkedett a
nyugati városok alatt és most már
mindent összeköt. Gyakorlatilag bárhová
eljuthatsz a Labirintusban.
– Feltéve ha nem tévedsz el és halsz
kínhalált – morogta Grover.
– Grover biztos nem lehetetlen – felelt
Annabeth és az volt az érzésem hogy ez a
beszélgetés párszor már lezajlott
közöttük. – Clarisse túlélte.
– Majdnem ott hagyta a fogát! –
méltatlankodott Grover. – És ami a
másik srácot illeti…
– Ő csak megőrült. Nem halt meg.
– Ó, nagyszerű! – remegett meg Grover
alsó ajka. – Így már sokkal jobban érzem
magam!
– Álljon meg a menet! Mi ez a sztori
Clarisse-ról meg az őrült srácról?
Annabeth az Árész-asztal felé pillantott.
Clarisse úgy nézett ránk, mintha
pontosan tudná, miről beszélünk, aztán
tovább fixírozta a tányérját.
– Clarisse tavaly egy küldetésen vett
részt amire Kheirón kérte fel – kezdte
Annabeth.
– Emlékszem. A küldetés titkos volt –
feleltem.
Annabeth bólintott. Bar nagyon
komolyan viselkedett örültem neki hogy
legalább már nem dühös rám. Az is
tetszett hogy a szabályra fittyet hányva
mellém telepedett.
– Titkos – értett egyet Annabeth. –
Azzal kezdődött, hogy Clarisse
megtalálta Chris Rodriguezt.
– A srácot a Hermész-bungalóból? –
kérdeztem mert emlékeztem rá két évvel
azelőttről. Kihallgattuk egyik
beszélgetését Luke hajóján az
Androméda hercegnőn. Chris egyike volt
azoknak akik elhagyták a tábort és
csatlakoztak a titánsereghez.
– Igen – mondta Annabeth. – Tavaly
nyáron egyszer csak felbukkant az
arizonai Phoenixben Clarisse
édesanyjának háza mellett.
– Hogy érted azt hogy felbukkant?
– A sivatagban tévelygett. Ötven
fokban teljes páncélzatban és valami
fonalról makogott.
– Fonalról – ismételtem meg.
– Teljesen bekattant. Clarisse bevitte
az anyja házába hogy a halandók ne
zárják diliházba. Megpróbálta
meggyógyítani. Aztán megjelent Kheirón
és kihallgatta. Nem sokra ment vele.
Csak annyit tudott kihúzni belőle, hogy
Luke emberei a Labirintus felderítésén
dolgoznak.
Kirázott a hideg bár pontosan nem
tudtam miért. Szegény Chris… nem volt
rossz gyerek. Vajon mi ment az agyára?
Groverre néztem aki addigra az egész
villáját elmajszolta.
– Értem – mondtam. – De miért akarták
felderíteni a Labirintust?
– Ezt kérdeztük magunktól mi is. Ezért
indult Clarisse felderítő expedícióra –
folytatta Annabeth. – Kheirón titokban
tartotta a dolgot mert nem akart pánikot
kelteni. Engem is csak azért avatott be
mert… nos a Labirintus mindig a
kedvenc témám volt. Elvégre egy
építészeti alkotás – nézett rám Annabeth
álmodozó szemekkel. – Daidalosz, az
építője egy zseni volt! De a lényeg az
hogy gyakorlatilag bárhol lejuthatsz az
útvesztőbe. Ha Luke-nak sikerül
megtalálni a módját hogyan igazodjon el
benne bárhová eljuthat méghozzá
gyorsan.
– De ez egy útvesztő, nem?
– Tele halálos csapdákkal – értett egyet
Grover. – Zsákutcákkal.
Szemfényvesztéssel. Kecskegyilkos,
őrült szörnyekkel.
– Ezeket mind elkerülheted ha nálad
van Ariadné fonala – tette hozzá
Annabeth.
– Réges-régen Ariadné fonala vezette
ki Thészeuszt a Labirintusból. Afféle
navigációs szerkentyű volt, Daidalosz
találta ki. És Chris Rodriguez is valami
fonalról motyogott.
– Tehát Luke megpróbálja megtalálni
Ariadné fonalát? – kérdeztem. – Miért?
Mire készül?
Annabeth a fejét rázta.
– Nem tudom. Először arra gondoltam,
talán a Labirintuson keresztül akarja
megtámadni a tábort de ezt azért kétlem
mert a legközelebbi bejárat amire
Clarisse bukkant Manhattanben van.
Vagyis nem a tábor határain belül.
Clarisse a Labirintus egy darabját már
felderítette de… roppant kockázatos.
Adódott néhány életveszélyes helyzet.
Minden anyagot felkutattam ami
Daidaloszról fellelhető. Sajnos nem
sokra mentem velük. Továbbra sem
tudom mi lehet Luke pontos célja de egy
dolog biztos: Grover problémájára csak
a Labirintus lehet a megoldás.
Pislogtam egyet.
– Arra gondolsz hogy ott bujkál a Nagy
Pán?
– Ez megmagyarázná mért nem találjuk
idefent.
Grover megborzongott:
– Mi szatírok vagyunk nem vakondok!
Még soha egyetlen kutató sem
merészkedett le oda! Nincs napfény
nincsenek virágok nincsenek kávézók…
– De a Labirintusban majdnem
mindenhová eljuthatsz – mondta
Annabeth. – Olvasni tud a
gondolataidban. Arra tervezték, hogy
átverjen, tőrbe csaljon és megöljön. De
ha képes vagy rávenni hogy a Labirintus
neked dolgozzon…
– Elvezethet a Pánhoz – fejeztem be
Annabeth helyett.
– Nekem biztosan nem fog sikerülni –
kapott a hasához Grover. – Már a
gondolattól is mindjárt kihányom az
ezüst étkészletet!
– Grover talán ez az utolsó esélyed! –
erősködött Annabeth. – A tanács nem
tréfált. Egy hét és kezdheted a
sztepptáncoskarriered!
A táborvezetők asztalánál Quintus
köszörülni kezdte a torkát. Az volt az
érzésem hogy nem akar jelenetet de ha
Annabeth még sokáig nem ül vissza a
helyére elkerülhetetlen lesz.
– Később folytatjuk – szorította meg
Annabeth a kezemet egy kicsit erősebben
a kelleténél. – Győzd meg rendben?
Visszaült az Athénéasztalhoz, és rá sem
hederített az őt bámulókra.
Grover a tenyerébe temette az arcát.
– Nem fog menni Percy! Mindent
elveszítek. A kutatóengedélyem. A Pánt.
Nyithatok egy bábszínházat!
– Ne mondj ilyet majd kitalálunk
valamit! – vigasztaltam.
Könnyes szemmel meredt rám.
– Percy te láttál odalent. A küklopsz
barlangjában. Tényleg azt hiszed hogy
sikerülne nekem a…
Hangja elcsuklott. Eszembe jutott amikor
a Szörnyek Tengerének egyik szigetén
Grover a küklopsz barlangjának foglya
volt. Régebben sem rajongott a föld
alatti helyekért de azóta egyenesen
rosszul volt tőlük. A küklopszok a frászt
hozták rá. Tyson is.
…Grover megpróbált úgy tenni mintha
nem így lenne de valójában
meglehetősen jól olvastunk egymás
érzelmeiben. Ennek a Grover által
létesített együttérző-kapcsolat volt az
oka. Tudtam miként érez Tyson iránt.
Rettegett a nagydarab sráctól.
– Mennem kell – mondta Grover
szomorúan. – Boróka vár rám. Még jó
hogy a gyávákra bukik.
Miután elment Quintusra pillantottam.
Komoran bólintott mintha valami közös
sötét titkunk lenne. Aztán tovább
szeletelte tőrével a tányérján lévő
kolbászt.
Délután a pegazusistállót vettem célba.
Meg szerettem volna látogatni barátomat
Fekete Pétert.
Szevasz, főnök!, ugrándozott körbe a
karámban és veszettül csapkodott fekete
szárnyaival. Ugye, hoztál kockacukrot a
jó öreg haverodnak?
– Az egészségtelen Fekete Péter.
Nem azt kérdeztem, hogy egészséges-e,
hanem, hogy hoztál, vagy sem, he?
Mosolyogva egy maroknyi kockacukrot
nyújtottam felé. Fekete Péterrel régi
barátok voltunk. Néhány éve én
mentettem meg Luke hajójáról azóta úgy
érzi tartozik nekem.
Nincs újabb küldetés a láthatáron,
főnök?, kérdezte a pegazus. Alig várom
már, hogy újra repüljek!
Megpaskoltam az orrát.

– Egyelőre ne éld bele magad –

hűtöttem le. – Mindenki a föld alatti
Labirintusról pusmog.
Fekete Péter idegesen felnyerített:
Nem lónak való hely az! Remélem, te
sem leszel olyan lökött, főnök, hogy
lemenj oda! Nem szeretném, ha
csontenyvként végeznéd!
– Lehet hogy igazad van Fekete Péter!
Majd meglátjuk!
Fekete Péter elmajszolta a
kockacukoradagját aztán úgy rázogatta a
fejét mint aki túladagolta magát.
Hú, főnök! Ez aztán ütős anyag! Szóval,
ha megjön az eszed, és el akarsz szállni
valamerre, csak füttyents! Az öreg
Fekete Péter és a haverjai már
repülnek is érted!
Azt feleltem hogy majd észben tartom.
Egy csapat fiatalabb táborlakó érkezett a
lovaglóórájára és úgy láttam jobbnak ha
távozom. Valami azt súgta hogy egy
ideig nem fogom látni Fekete Pétert…
Aznap este vacsora után Quintus harci
páncélba parancsolt bennünket mintha
Kapd el a zászlót! indulnánk játszani de
a hangulat kevésbé volt vidám. A nap
folyamán az arénából eltűntek a
dobozok, és biztosra vettem, hogy
akármi is volt bennük, azt az erdőbe
vitték.
– Rendben – kiáltotta Quintus. –
Gyülekező!
Fekete bőrbe és bronzba öltözött. A
fáklya megvilágította őszes haját, ettől
úgy festett, mint egy szellem. Mrs.
OLeary boldogan ugrált mellette abban
reménykedve hogy kap a
vacsoramaradékból.
– Kétfős csoportokra osztalak
benneteket – folytatta Quintus mire
mindenki egyszerre kezdett beszélni és
igyekezett magához húzni a legjobb
barátját. – A csoportbeosztás már
megtörtént.
– Neeeeee! – panaszkodtak kórusban.
– A játék egyszerű. Meg kell
szereznetek az arany babérkoszorút
anélkül hogy meghalnátok. A koszorút
egy selyemdobozban az egyik szörny
hátára erősítettem. Mind a hat szörny
hátán lesz selyemdoboz de csak az egyik
tartalmazza az arany babérkoszorút.
Próbáljátok megszerezni a másik csapat
elől. Ehhez természetesen… végeznetek
kell a szörnnyel és életben kell
maradnotok.
A tömeg izgatott mormogásba kezdett. A
feladat egyértelmű volt. Hé, nem először
ölünk szörnyet! Erre képeztek ki
bennünket.
– Most kijelölöm a csapatokat. Nincs
csereberélés átállás nyafogás.
Au g h h h . Mrs. OLeary egy pizzába
nyomta a képét.
Quintus kihajtott egy nagy tekercset és
olvasni kezdte a neveket. Beckendorf
legnagyobb örömére Silena
Beauregardot kapta csapattársul. Az
Ellelop testvérek Travis és Connor egy
csapatba kerültek. Ez nem volt
meglepetés. Úgyis mindent együtt
csináltak. Clarisse Lee Fletchert kapta
az apollósoktól. Ütős kis páros:
közelharc, távolharc, mindkettő
kipipálva. Quintus tovább darálta a
neveket amíg ránk nem került a sor:
– Percy Jackson és Annabeth Chase.
– Hurrá! – vigyorogtam rá de az
Észlány csak ennyit mondott:
– Hogy néz ki a páncélod?! – és segített
újra szíjazni.
– Grover Underwood és Tyson –
folytatta Quintus.
Grover ijedtében majdnem kiugrott a
kecskebőréből:
 – Hogy?! Mi?!
– Ne ne – nyöszörgött Tyson is. –
Biztos csak tévedés. Kecskefiú…
– Mondtam hogy nincs nyafogás!
Mindenki fogja a társát. Két percet
kaptok a felkészülésre.
Tyson és Grover segélykérő
pillantásokat vetett felém. Bátorítólag
bólogattam és a kezemmel jeleztem hogy
elindulhatnak kifelé. Tyson máris
szipogni kezdett Grover pedig idegesen
rágcsálta a bunkósbotját.
– Jól ki fognak jönni egymással – vélte
Annabeth. – Gyere! Inkább azt találjuk ki
hogyan maradjunk életben.

Még világosban elértünk a fákhoz, de

odabent, az erdő sűrűjében mintha máris
éjszaka lett volna. És hideg is volt a nyár
ellenére. Egyből a nyomokra bukkantunk.
Egy menekülő, soklábú lény nyomaira.
Követni kezdtük.
Amikor átugrottunk egy patakon
ágreccsenést hallottunk a közelünkben.
Elbújtunk egy szikla mögé de csak az
Ellelop fivérek voltak, akik káromkodva
csörtettek át az erdőn. Hiába volt az
apjuk a tolvajok istene olyan „halkan"
lopakodtak mint két vízibivaly.
Miután Ellelopék elvonultak még
mélyebbre hatoltunk a nyugati
erdőségbe, oda, ahol a legvadabb
szörnyek élnek. Egy kiszögellésen
álltunk a mocsaras tó fölött amikor
Annabeth megjegyezte:
 – Itt hagytuk abba a keresést!
Eltartott néhány pillanatig amíg rájöttem
mire céloz. Tavaly télen itt hagytuk abba
Nico di Angelo keresését. Grover
Annabeth és én ugyanezen a sziklán
álltunk amikor megeskettem őket, hogy
nem fedik fel Kheirón előtt Nico kilétét.
Nem akartam hogy kiderüljön róla az
igazság, és ez tűnt a legjobb
megoldásnak. Én szerettem volna
megtalálni a fiút és elrendezni vele a
dolgokat hiszen én voltam az aki nem
tudta megvédeni a nővérét. Elkeserített,
hogy hat hónap elteltével sem sikerült a
nyomára bukkannom.
– Láttam őt múlt éjjel – mondtam.
Annabeth összevonta a szemöldökét:
– Ezt meg hogy érted?
Miután beszéltem neki az Írisz-
üzenetről, Annabeth az erdő sötétjébe
bámulva megjegyezte:
– Halottakat idéz meg? Rossz úton jár.
– A szellem rossz tanácsokat ad neki.
Azt javasolta álljon bosszút – mondtam.
– Igen… a szellemek nem jó
tanácsadók. Őket más dolgok vezérlik.
Ősi átkok. Ráadásul megvetik az élőket.
– Engem keres. A szellem említette az
útvesztőt is.
Annabeth bólintott:
– Akkor nincs más választásunk. Fel
kell derítenünk a Labirintust.
– Meglehet – véltem vonakodva. – De
ki küldhette az Íriszüzenetet ha nem
Nico?
Ágroppanás hallatszott. Avar zörögött.
Valami nagydarab lény mocorgott
mögöttünk a fák között.
– Ezek tuti nem az Ellelop fivérek –
suttogta Annabeth. Mindketten előhúztuk
a kardunkat.
Elértük Zeusz Öklét, egy nagy sziklát a
nyugati erdőség kellős közepén.
Természetes tájékozódási pontként
szolgált ez a szikla ahol vadászat közben
gyakran találkoztak egymással a
táborlakók. De most senki sem volt a
környéken.
– Ott – suttogta Annabeth.
– Nem várj! Inkább mögöttünk –
feleltem.
Elég furcsa volt. A zajok egyszerre több
irányból érkeztek. Kivont karddal
megkerültük a sziklát.
 – Sziasztok! – köszönt ránk valaki a
hátunk mögül.
Fegyverrel a kezünkben megpördültünk
mire Boróka az erdei nimfa ijedten
feljajdult.
– Eresszétek le azokat rendben? A
driádok nem szeretik az éles pengéket
világos?
– Boróka! – fakadt ki Annabeth. – Te
meg mit keresel itt?
– Én? Én itt élek.

Leengedtem a kardom.
– A sziklánál?
A tisztás széle felé mutatott.
– Nem. A borókák közt te gyagya.
Ez logikusnak hangzott és hirtelen
nagyon hülyén éreztem magam. Évek óta
ismerem a driádokat de még sohasem
álltam le velük beszélgetni. Annyit
tudtam hogy nem távolodhatnak el túl
messzire az életük forrását jelentő
fájuktól.
– Látom nagyon elfoglaltak vagytok –
sóhajtotta Boróka.
– Nyakig benne vagyunk egy játékban
az ellenfelünk egy csapat szörny.
Próbálunk életben maradni – feleltem.
– Ráérünk Boróka – mondta Annabeth.
– Mondd csak mi a baj?
Boróka szipogott egyet aztán selyem
ruhaujjával megtörölte a szemét.
– Grover. Mintha nem is ő lenne. Évek
óta keresi a Pánt a nagyvilágban. De
egyre rosszabb a kedve amikor
visszatér. Először azt hittem, megtetszett
neki egy másik fa.
– Dehogy! – nyugtatta a síró nimfát
Annabeth. – Erről szó sincs.
– Egyszer már összejött egy fekete
áfonyával – vallotta be Boróka
szipogva.
– Boróka, Grover nem vágyik másik
fára! Egyszerűen csak aggódik a kutatási
engedélye miatt.
– Nem mehet a föld alá. Nem szabad
leengednetek oda!
Annabeth kényelmetlenül érezte magát.
– Pedig ez az egyetlen esély. Legalább
azt tudjuk hol kezdjük.
– Ah! – törölt le egy újabb
könnycseppet Boróka az arcáról. – Arról
a…
A fák közül újabb zajt hallottunk és
Boróka felkiáltott:
– Bújjatok el!
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy
miért, puff, zöld ködgomolyaggá
változott.
Megfordultunk. A fák közül egy
borostyánsárgán csillogó rovar mászott
elő. Lehetett vagy három méter hosszú
recés ollói voltak és páncélozott farka a
végén akkora fullánkkal mint a kardom.
Egy skorpió. A hátán vörös csomagot
vitt.
– Egyikünknek mögé kell kerülni –
mondta Annabeth miközben a rovar
felénk csörtetett – és elterelni a
figyelmét hogy a másikunk levághassa a
farkát.
 – Rendben – feleltem. – Nálad van a
láthatatlanná tévő sapka?
Bólintott. Annyiszor küzdöttünk már
egymás oldalán hogy ismertük egymás
minden rezdülését. Megoldottuk volna a
problémát könnyedén ha nem bukkan fel
két további skorpió az erdőből.
– Három? – lepődött meg Annabeth. –
Ez lehetetlen! Az egész erdő és a fél
szörnycsapat ellenünk van?
Nagyot nyeltem. Eggyel könnyedén
végeztünk volna. Kettővel is, egy kis
szerencsével. De hárommal?
Kétségesnek látszott.
A skorpiók ránk támadtak úgy lengették
kampós farkukat mintha fel akarnának
nyársalni vele. Annabethszel a
legközelebbi sziklának vetettük a
hátunkat.
– Felmásszunk? – kérdeztem.
– Nincs rá idő – válaszolta Annabeth.
Igaza volt. A skorpiók máris
körbevettek. Olyan közel voltak hogy
szinte láttam hogyan fut össze ocsmány
szájukban a nyál a friss félistenhús
látványára.
– Vigyázz! – hárított el kardlappal egy
fullánkot Annabeth. Előredöftem
Árapállyal de nem tudtam elérni a
visszahúzódó skorpiót. Oldalazva
elindultunk a szikla mellett de a szörnyek
követtek. Egy másik skorpió felé
csaptam de túlságosan veszélyesnek
ítéltem a támadást. Ha a testét vettem
célba, felülről döfött a fullánkjával. Ha
a farkára támadtam akkor meg az
ollóival akart elkapni. Csak védekezésre
voltunk képesek de arra sem sokáig.
Tettem egy újabb lépést oldalra és a
hátam mögül hirtelen eltűnt a sziklafal.
Egy réshez értem, ami a két legnagyobb
szikla között húzódott. Vagy százszor
elmentem mellette és még sosem tűnt
fel…
– Befelé!
Annabeth az egyik skorpió felé csapott
aztán úgy nézett rám mint aki
megbolondult:
– Oda? Túl szűk!
– Fedezlek! Menj előre!
Bebújt és igyekezett átpréselni magát a
résen. De egyszer csak feljajdult, és a
páncélszíjam után kapott. A következő
pillanatban már én is zuhantam utána a
gödörbe, ami az előző pillanatban még
ott sem volt. Egy darabig még láttam
fölöttünk a skorpiókat a fákat és az
alkonyi ég bíborát aztán a gödör
öszszezáródott fölöttünk, mint a
fényképezőgép lencséje, és sötétség
borult ránk.
Zihálásunk visszhangzott a falak között.
Nyirkos hideg volt odalent. Göröngyös
padlón ültünk mintha téglából rakták
volna.
Felemeltem Árapályt. A penge
derengése elég volt ahhoz hogy
meglássam Annabeth rémült
arckifejezését és a mohás falakat.
– Ho-hol a csudában vagyunk? –
dadogta.
– Biztonságos távolságban a
skorpióktól – próbáltam magabiztosan
beszélni de engem is kivert a hideg
veríték. A rés nem vezethetett egy
barlangba. Ha lett volna itt egy barlang
bizonyára tudtam volna róla. Ez biztos.
Mintha elnyelt volna a föld. Nem tudtam
másra gondolni, csak az étkezőpavilon
padlójának gödrére amely a múlt nyáron
elemésztette a csontvázakat. Azon
tűnődtem, vajon nem ugyanez történt-e
velünk is.
Ismét felemeltem a kardomat.
– Egy hosszúkás teremben vagyunk.
– Ez nem terem. Ez egy folyosó –
javított ki Annabeth. Igaza volt. Az
előttünk kavargó sötétség valahogy…
mélyebbnek tűnt. És mintha langyos
szellő lengedezett volna, mint a
metróalagutakban. De ez a szellő sokkal
ősibb volt, és sokkal fenyegetőbb.
Elindultam előre, de Annabeth karon
ragadott:
– Egyetlen lépést se tovább! Meg kell
találnunk a kijáratot.
Annabeth egyre ijedtebbnek hangzott.
– Rendben – ígértem meg neki. – A
kijárat…
Amikor felnéztem rádöbbentem hogy
nem látni a gödör száját. Vastag kőréteg
zárta el. A folyosó mintha mindkét
irányban a végtelenbe nyújtózna.
Annabeth megfogta a kezemet. Máskor
ettől zavarba jövök, de abban a sötétben
örültem neki hogy tudom hol van. Ez volt
az egyetlen dolog amiben biztos
lehettem.
 – Két lépést vissza! – vezényelte
Annabeth és mint két bányász hátrálni
kezdtünk.
– Rendben – mondta ekkor. – Most
segíts átvizsgálni a falakat!
– Minek? – kérdeztem.

– Hogy megtaláljuk Daidalosz jelét –

közölte mintha ennek csakugyan lett
volna értelme.
– Ööö vagy úgy! Milyen jelet ke…
– Megvan! – sóhajtotta
megkönnyebbülten Annabeth. A kezét
egy kis mélyedésbe nyomta a fal kék
színnel felderengett és megjelent rajta a
görög ábécé negyedik betűje, a delta: Δ.
A mennyezet szétnyílt a fejünk felett, és
feltűntek az éjszakai égbolt csillagai.
Sokkal sötétebb volt odakint mint
számítottam rá. Fém létrafokok jelentek
meg a falon és hangokat hallottunk. A
nevünket kiabálták.
– Percy! Annabeth! – bőgött túl mindent
Tyson, pedig a többiek is teli torokból
ordítoztak.
Idegesen Annabethre pillantottam aztán
mászni kezdtünk. Megkerültük a sziklát
és Clarisse-ba valamint a többi fáklyát
tartó táborlakóba ütköztünk.
– Ti meg hol voltatok?! – ripakodott
ránk. – Már egy örökkévalóság óta
keresünk benneteket!
– De csak néhány percre tűntünk el… –
motyogtam.
Kheirón előreügetett, Tyson és Grover
követte.
– Percy! – kiáltott fel Tyson. – Jól
vagy?
– Jól vagyunk. Csak beleestünk egy
lyukba.
A többiek hitetlenkedve néztek először
rám, aztán Annabethre.
– Nem hazudok! El akartunk bújni
három skorpió elől a sziklák között. De
csak néhány percre tűntünk el.
– Már egy órája eltűntetek – mondta
Tyson. – A játéknak vége.
– Így igaz – bizonygatta Grover. – Mi
nyertünk volna ha ez a küklopsz nem ül a
nyakamra.
– Véletlen volt! – ellenkezett Tyson és
egy nagyot tüsszentett.
Clarisse viselte az arany babérkoszorút
de még csak el sem dicsekedett vele. Ez
nem vallott rá.
– Egy lyukba? – kérdezte gyanakodva.
Annabeth nagy levegőt vett, aztán a
táborlakókra tekintett:
– Kheirón talán jobb lenne ha ezt a
Nagy Házban beszélnénk meg.
Clarisse levegő után kapkodott:
– Megtaláltad ugye?!
Annabeth az ajkába harapott.
– Megtaláltam. Azaz megtaláltuk –
helyesbített.
A táborlakók kérdezősködni kezdtek,
mert hozzám hasonlóan, ők sem értették,
miről is van szó, de Kheirón csendre
intette őket.
– A ma este nem alkalmas erre és ez a
hely túl veszélyes – nézett a sziklákra
mintha csak most döbbent volna rá erre.
– Menjen vissza mindenki a
bungalójába! Aludjatok. Ügyesek
voltatok de eljött a takarodó ideje.
A táborlakók nyafogva ugyan de
mindannyian elindultak visszafelé
miközben össze-összesúgtak és
gyanakvó pillantásokkal méregettek.
– Ez sok mindent megmagyaráz –
mondta Clarisse. – Például azt hogy
Luke-ot miért érdekli újabban annyira a
Labirintus.
– Várjatok egy percet! – szakítottam
félbe. – Miről van szó? Elárulnátok hogy
mit találtunk meg?
Annabeth felém fordult szemében
aggodalom sötétlett.
– A Labirintus bejáratát. Egy titkos
támadási útvonalat amelyen keresztül az
ellenségeink a tábor szívébe juthatnak.

4. ANNABETH SZABÁLYT SZEG

Kheirón ragaszkodott hozzá hogy

reggel beszéljük meg a dolgot. Ennyi
erővel ezt is mondhatta volna: „Skacok,
az életetek veszélyben forog. De azért
szép álmokat!" Nehezen aludtam el, és
amikor végre sikerült, egy börtönről
álmodtam.
Egy guggoló fiút láttam szandálban és
görög tunikában vastag kőfalak közt. A
börtön felülről nyitott volt ugyan,
látszódtak a csillagok de a hétméternyi
tükörsima márványfalon emberfia nem
lett volna képes felkapaszkodni.
A padlón faládák hevertek. Feldöntve
összetörve mintha csak bedobálták volna
őket ide. Az egyikből bronz szerszámok
dőltek a földre: iránytű, fűrész és más
hasonló dolgok, amiket nem tudtam
beazonosítani.
A fiú a sarokban kuporgott, és a hidegtől
vagy a félelemtől reszketett. Teste
sárfoltos volt. Arca karja és lába teli
karcolással és zúzódással, minta őt is a
ládákkal együtt hajították volna le ide.
Aztán nyikorogva kinyílt egy
duplaszárnyú tölgyfa ajtó. Két
bronzpáncélos őr lépett be rajta, akik a
magukkal hurcolt öszszevert, idős
embert úgy hajították a börtön kövére,
mint egy rongycsomót.
– Apám! – futott hozzá a fiú. Az öregről
cafatokban lógott a ruha. Hajába ősz
tincsek vegyültek, és hosszú, göndör
szakálla volt. Orrát betörték. Szája
felrepedt.
A fiú a két keze közé vette az idős ember
arcát.
– Mit tettek veled? – kérdezte, aztán az
őrök felé kiáltott. – Megöllek
benneteket!
– Az öldöklés ma elmarad – szólalt
meg egy hang.
Az őrök félreálltak. Mögöttük egy
magas, fehér köpenyes alak jelent meg.
Fején vékony aranykoronát viselt.
Szakálla olyan hegyes mint a
lándzsahegy. Tekintetében kegyetlenség
villogott.
– Segítettél az athéninek megölni a
Minótauroszt. Ellenem fordítottad a saját
lányomat.
– Magának köszönheti királyom –
felelte rekedten az öreg.
Az őr mellkason rúgta az idős embert,
aki fájdalmában feljajdult.
– Hagyják abba! – kiáltotta a
fiatalember.
– Mivel annyira imádod a
Labirintusodat – folytatta a király – úgy
döntöttem, hogy itt hagylak. Ez lesz az új
műhelyed. Készíts nekem egy új csodát.
Nyűgözz le. Egy útvesztő nem lehet meg
szörny nélkül. Az enyém leszel!
– Nem tud megfélemlíteni – nyögte az
öreg.
A király hidegen mosolygott. Aztán a
fiúra nézett.
 – De a saját fiadat csak félted nem? Ha
újabb csalódást okozol a fiad issza meg
a levét.
A király kifordult a teremből, és az
őreivel együtt elvonult, ott hagyva a fiút
és az öreget a sötétben.
– Most mihez kezdjünk? – kérdezte a
fiú. – Apám megölnek téged!
Az öreg nagy nehezen nyelt egyet aztán
mosolyt erőltetett az arcára, ami vérző
szája miatt ijesztő grimaszra sikeredett.
– Tarts ki fiam – mondta. – Majd
csak… kijutunk… innen valahogy… –
nézett fel a csillagos égboltra.
Az ajtóra kívülről hangos csattanással
ráhullott a retesz, és jéghideg verítékben
úszva felriadtam.
Még mindig az álom hatása alatt voltam
amikor Kheirón öszszehívatta a tanácsot
a vívóarénában. A helyszínt mindenestre
elég furcsának találtam: miközben a
tábor sorsáról tárgyaltunk Mrs. OLeary
egy életnagyságú, nyikorgó, rózsaszínű
gumijakon csámcsogott.
Kheirón és Quintus a fegyvertartó előtt
állt. Annabeth és Clarisse egymás
mellett ülve tartotta meg az
összefoglalót. Tyson és Grover olyan
távol helyezkedett egymástól amennyire
csak lehetett. Az asztalnál helyet kapott
még Boróka az erdei nimfa Silena
Beauregard Travis és Connor Ellelop
Beckendorf Lee Fletcher és még Árgus
is ott ült közöttünk a százszemű
biztonsági főnök. Jelenléte tovább
növelte az esemény komolyságát. Árgus
ugyanis amennyire én tudtam csak a
legvégső esetben mutatkozott
nyilvánosan. Amíg Annabeth beszélt,
Árgus olyan erősen bámulta, hogy
bevérzett az égszínkék szeme.
– Bizonyára Luke is tud a bejáratról. Ő
mindent tud a táborról – mondta
Annabeth.
Egy kis büszkeséget véltem kihallani a
hangjából mintha gonoszsága ellenére
egy kicsit még most is tisztelné a fiút.
Boróka megköszörülte a torkát:
– Én is erről akartam tegnap este
beszélni veletek. Az a rés régóta ott van.
Luke többször is használta.
Silena Beauregard felvonta a
szemöldökét:
– Tudtál a Labirintus bejáratáról és
nem szóltál nekünk róla?

Boróka arca elzöldült.

– Nem tudtam hogy fontos lehet. Azt
hittem csak egy barlangbejárat. Nem
szeretem a koszos öreg barlangokat.
– Mondtam én hogy jó ízlése van! –
sóhajtott fel Grover.
– A barlangra nem is figyeltem volna
fel csak… Luke-ra – lett egy újabb
árnyalattal zöldebb a nimfa.
Grover felhorkant:
– Felejtsétek el, amit a jó ízléséről
mondtam az előbb!
– Érdekes – jegyezte meg a kardját
élesítgető Quintus. – Úgy vélitek hogy ez
a fiatalember ez a Luke azon a résen
keresztül akarja lerohanni a tábort?
– Egész biztosan ez a terve – mondta
Clarisse. – Ha fennáll a veszélye hogy
Luke a Félvér Tábor varázshatárait
kijátszva az erdő közepén felbukkan a
szörnyhadseregével, akkor nem szabad
kockáztatnunk. Könnyűszerrel eltörölhet
bennünket a föld színéről. Bizonyára
hónapok óta tervezi a rajtaütést.
– Felderítőket küldött az útvesztőbe –
szólalt meg Annabeth. – Erről
tudomásunk van mert… találtunk egyet.
– Chris Rodriguezt – nézett Kheirón
sokat sejtetően Quintusra.
– Ah. A fiú aki… Igen. Értem.
– A fiú aki micsoda? – vágtam közbe.
Clarisse rám nézett:
– Figyelj! Luke olyan eszközt akar
amivel tájékozódhat az útvesztőben.
Ezért keresi Daidalosz műhelyét.
Eszembe jutott a tegnap éjszakai
álmomban látott szakadt ruhás öreg.
– A fickóét aki a Labirintust tervezte –
mondtam.
– Igen – felelt Annabeth. – Ő minden
idők legnagyobb építésze és feltalálója.
A legenda igaz a Labirintus közepén van
a műhelye. Ő az egyetlen, aki átlátja az
útvesztőt. Ha Luke megtalálja, és meg
tudja győzni, hogy segítsen neki, akkor
nem fogja a Labirintus feltérképezésével
tölteni az idejét. Túl sok embere életébe
kerülne. Eltalál benne bárhova – gyorsan
és biztonságosan. Legelőször a Félvér
Táborba, hogy végezzen velünk aztán
pedig…
Az Olimposzra.
Az arénára halálos csönd borult csak
Mrs. OLeary csámcsogott tovább a
kibelezett gumijakon: NYÍK! NYÍK!
Beckendorf az asztalra fektette hatalmas
kezét és azt kérdezte:
– Várjunk csak, Annabeth! Jól
hallottam? Meggyőzni Daidaloszt? Ezek
szerint Daidalosz él?
Quintus felhorkant:
– Ezt kötve hiszem. Háromezer éve
életben lenne?! De ha életben is van a
legenda szerint elmenekült a
Labirintusból nem?
Kheirón idegesen toporgott a patáin.
– Ez itt a probléma drága Quintusom!
Ez az amit senki sem tud biztosan.
Vannak különféle pletykák… Nos sok
zavarba ejtő szóbeszéd járja
Daidaloszról ezek közül az egyik az
hogy élete vége felé visszamenekült a
Labirintusba. Lehet hogy még ma is ott
van.
Az álmomban látott öregre gondoltam
aki olyan törékenynek tűnt, mint aki a
következő hetet sem húzza ki, nem hogy
a következő háromezer évet.
– Le kell mennünk – jelentette be
Annabeth. – Meg kell találnunk a
műhelyét Luke előtt. Ha Daidalosz
életben van meggyőzzük, hogy minket
segítsen, és ne Luke-ot. Ha Ariadné
fonala még mindig létezik tennünk kell
róla hogy soha ne kerüljön Luke kezébe.
– Várj egy percet! – szóltam közbe. –
Ha a támadás miatt aggódunk miért nem
robbantjuk fel a bejáratot. Miért nem
zárjuk le?
– Jó ötlet! Én majd szerzek dinamitot –
lelkesedett Grover.
– Az nem olyan egyszerű, idióták! –
mordult ránk Clarisse. – Valójában a
phoenixi kijáratot megpróbáltuk
beomlasztani. Nem sikerült túl jól.
Annabeth bólintott:
– A Labirintus egy mágikus építmény
Percy. Egyetlen bejáratának
felszámolásához is hatalmas erőre lenne
szükség. Clarisse egy rombológolyóval
ledöntött egy egész épületet de a
Labirintus bejárata épp csak elmozdult.
A legtöbb amit tehetünk hogy
megakadályozzuk Luke-ot abban hogy
tájékozódni tudjon a Labirintusban.
 – Meg is küzdhetünk velük – vélte Lee
Fletcher. – Tudjuk hol a bejárat.
Felállíthatunk elé egy védelmi vonalat és
felkészülve várnánk őket. Ha megjelenik
a hadsereg, nyílzáport neki!
– Valóban felállíthatnánk egy védelmi
vonalat – értett egyet Kheirón. – De attól
tartok Clarisse-nak igaza van.
Táborunkat a mágikus határok óvják
több száz év óta. Ha Luke-nak sikerülne
a határokat kikerülve egy igazán nagy
szörnyhadsereggel felbukkanni a
táborban… akkor alulmaradnánk a
küzdelemben.
Ez a hír mindenkit lesújtott. Kheirón
általában derűlátó volt, és bizakodó. Ha
ő is úgy vélte, hogy nem tudnánk
visszaverni egy támadást akkor valóban
rosszul állt a szénánk.
– Nekünk kell először megtalálnunk
Daidalosz műhelyét – erősködött
Annabeth. – Meg kell kaparintanunk
Ariadné fonalát hogy Luke ne
használhassa.
– De ha senki sem képes tájékozódni az
útvesztőben, akkor milyenek az
esélyeink?
– Évekig tanulmányoztam az építészetet
– kezdte Annabeth – nálam jobban senki
sem ismeri Daidalosz Labirintusát.
– De csak könyvekből.
– Voltaképpen igen.
– Az nem elég.
– Elégnek kell lennie.
– De nem elég.
– Akarsz segíteni vagy sem?
Most vettem csak észre hogy mindenki
úgy kapkodja a fejét hol Annabethre hol
rám nézve mint egy teniszmeccsen.
Mrs. OLeary jakja egy fülsértő
nyikorgás kíséretében megvált rózsaszín
gumifejétől.
Kheirón megköszörülte a torkát:
– Kezdjük a legfontosabbal. Le kell
menni a Labirintusba meg kell keresni
Daidaloszt és megakadályozni Luke
támadását.
– Nem kérdéses hogy kinek kell
vezetnie a küldetést – mondta Clarisse. –
Annabethnek.
Mindenki helyeselve hümmögött.
Annabeth kislány korától arra várt hogy
megkapja a saját küldetését most mégis
zavarban volt.
 – Te is ugyanolyan sokat tettél a
küldetésért mint én – szólalt meg
Annabeth – neked is köztünk a helyed.
De Clarisse megrázta a fejét:
– Én többé be nem teszem oda a lábam.
Travis Ellelop felkacagott:
– Mi az Clarisse berezeltél?
Clarisse felállt az asztaltól. Azt hittem
hogy agyoncsapja Travist. De csak
ennyit mondott remegő hangon:
– Te nem értesz semmit punk! Nem
megyek le oda még egyszer és kész!
Soha többé.
Azzal kirobogott az arénából.
Travis ijedten pislogott körbe:
– Én igazán nem akartam…
Kheirón felemelte a kezét:
– Szegény lány nehéz év áll mögötte.
Mindannyian egyetértünk abban hogy
Annabeth vezesse a küldetést?
Mindenki bólintott csak Quintus nem aki
összefont karral az asztalt bámulta. Nem
hiszem hogy ezt rajtam kívül bárki
észrevette volna.
– Rendben – fordult Kheirón
Annabethhez. – Akkor itt az idő, hogy
ellátogass az Orákulumhoz. Remélem,
egy darabban visszatérsz és
megbeszélhetjük hogyan tovább.

Az Annabethre való várakozás sokkal

rosszabb volt mint az Orákulumnál tett
látogatásaim.
Az Orákulumot már kétszer hallottam
próféciát mondani. Először a Nagy Ház
poros padlásán, ahol Delphoi szelleme
egy mumifikálódott hippiben szunnyadt.
Másodszor az erdőben, mert az
Orákulumnak kedve szottyant egy kis
sétához és kijött utánam. Rémálmaimban
azóta is kísért ez a kép.
Jómagam sohasem éreztem hogy
fenyegetve lennék az Orákulum által de
hallottam történeteket: táborlakókról
akik megőrültek, és akadtak olyanok is
akiket olyan valóságosnak tűnő
látomások gyötörtek, hogy szörnyethaltak
a félelemtől.
Fel-alá járkáltam az arénában. Mrs.
OLeary eközben az ebédjét fogyasztotta
ami negyven kiló darált húsból és
néhány szemeteskuka nagyságú
kutyakekszből állt. Azon tűnődtem, hol
szerezhette be Quintus azokat a nagy
kekszeket. Nem tűnt valószínűnek, hogy
egyszerűen bement egy állateledelboltba,
és bepakolta a cuccot a
bevásárlókocsiba.
Kheirón, Quintus és Árgus elmélyülten
társalgott. Úgy tűnt, mintha valamiben
nem értenének egyet mert Quintus
folyamatosan rázta a fejét.
Az aréna túloldalán az Ellelop fivérek
és Tyson miniatűr, bronz harci
szekerekkel játszottak amiket Tyson
készített páncéldarabokból.
Abbahagytam a fel-alá járkálást
kisétáltam az arénából és a mező másik
oldalán álló Nagy Házra pillantottam. A
padlásab lakok sötétek voltak. Semmi
sem moccant mögöttük. Mi tart
Annabethnek ilyen sokáig? Biztos
voltam benne hogy az én küldetésemmel
nem foglalkozott ennyit az Orákulum.
– Percy! – suttogta egy lányhang.
A bokorban Borókát pillantottam meg,
aki zavarba ejtő ügyességgel rejtőzött el
a zöldben.
Türelmetlenül magához intett:
– Úgy gondoltam tudnod kell hogy nem
csak Luke-ot láttam a barlang körül.
– Mire célzol?
– Szerettem volna elmondani még
valamit, de ő is ott volt – nézett az aréna
felé. – A kardmester. Láttam ahogy a
barlang körül szaglászik.
A gyomrom összeszorult:
– Quintus? Mikor?
– Nem tudom, nincs túl jó időérzékem.
Azt hiszem, egy héttel ezelőtt bukkant fel
arrafelé először.
– Mit csinált? Bement a barlangba?
– Nem tudom Percy. Az az alak nagyon
furcsa. Nem is láttam, hogy átvágott
volna a mezőn. Egyszer csak ott termett.
Meg kell mondanod Grovernek hogy túl
veszélyes a…
– Boróka! – harsant fel Grover hangja
az arénából. – Hová tűntél?
Boróka felsóhajtott:
– Mennem kell – suttogta. – Ne felejtsd
el továbbadni Grovernek amit mondtam.
Ne bízzatok abban az emberben!
Azzal visszafutott az arénába.
Ismét a Nagy Házra pillantottam. Most
kezdtem csak igazán aggódni. Ha
Quintus készült valamire… Szükségem
volt Annabeth tanácsára. Talán ő tudja,
mit kezdjünk Boróka híreivel. De hol
lehet Annabeth? Mit művel vele az
Orákulum? Nem szokott ilyen sokáig
tartani.
Végül nem bírtam tovább.

Igaz hogy szabályellenes volt de úgysem

figyelt senki. Fogtam magam, és
átvágtam a mezőn.
A Nagy Ház nappalija szokatlanul
csendes volt. Nem kártyázott a kandalló
előtt Dionüszosz, nem zabált szőlőt, és
nem panaszkodott a szatíroknak.
Elindultam a folyosón a padló nyikorgott
a lépteim alatt. A lépcső aljánál
tétovázni kezdtem. A padlásra egy
csapóajtón keresztül lehetett feljutni
négy emelettel feljebb. Annabeth
bizonyára ott van valahol. Némán álltam
és hallgatóztam de egyáltalán nem azt
hallottam amire számítottam.
Valaki zokogott. Ráadásul nem fentről,
hanem valahonnan lentről jött a hang.
Megkerültem a lépcsőt. A pinceajtót
nyitva találtam. Eddig nem is tudtam
hogy a Nagy Háznak pincéje is van.
Bekukucskáltam és két alakot
pillantottam meg a túlsó sarokban az
ambróziásüvegek és az eperbefőttek
között. Az egyikük Clarisse volt. A
másik egy tizenéves spanyol fiú aki
szakadt terepnadrágot és fekete koszos
rövid ujjút viselt. A haja zsírosan
összetapadva lógott. Saját vállait
markolászva zokogott. Chris Rodriguez
volt az a félvér aki átpártolt Luke-hoz.
– Nincs semmi baj – nyugtatta Clarisse.
– Igyál még egy kis nektárt!
– Te csak a képzelet szüleménye vagy
Mary! – hátrált Chris a sarokba. – Me-
menj innen!
– Nem Mary vagyok – mondta Clarisse
kedves de szomorú hangon. Nahát ez a
lány így is tud beszélni? – Engem
Clarissenak hívnak. Emlékezz! Kérlek!
– Itt olyan sötét van! – fakadt ki a fiú.
– Gyere ki a napfény majd segíteni fog!
– csalogatta a lány.
– Ezer… koponya. A föld meggyógyítja
őt.
– Chris – könyörgött Clarisse mintha
sírás fojtogatná. – Meg kell gyógyulnod!
Mr. D. hamarosan visszatér. Ő az őrület
szakértője. Tarts ki addig!
Chris tekintette olyan volt mint a sarokba
szorított patkányé: vad és kétségbeesett.
– Innen nincs kiút Mary! Nincs kiút!
Ez volt az a pillanat amikor észrevett és
rekedt halálra rémült hangon felkiáltott:
– Ott az a szörnyeteg Poszeidón fia!
Hátrébb húzódtam nehogy Clarisse
meglásson. Biztosra vettem hogy menten
kirobog és leüvölti a fejem de ehelyett
szomorú hangon tovább kínálgatta
nektárral Christ. Talán ezt is csak a fiú
látomásainak tudta be de… Poszeidón
fia? Igaz hogy Chris rám nézett de miért
éreztem úgy mintha nem rólam beszélne?
Ráadásul Clarisse kedvessége… El sem
tudtam képzelni hogy valakit ennyire
kedvelhet de ahogyan kiejtette a fiú
nevét… Bizonyára ismerte azelőtt is,
hogy átállt volna a másik oldalra.
Közelebbről, mint gondoltam volna. És a
fiú most egy sötét pincében reszket
ahonnan ki sem meri dugni az orrát és
valami Maryt emleget. Nem csoda ha
ezek után Clarisse nem hajlandó lemenni
a Labirintusba. De mi történhetett
Chrisszel odalent?
Nyikorgás hallatszott odafentről, mintha
a padlásajtó nyílt volna ki. Az ajtóhoz
rohantam. Minél messzebbre akartam
kerülni ettől a háztól.

– Kedvesem – kezdte Kheirón – tehát

túl vagy rajta. Annabeth az arénába
sétált, lerogyott egy kőre, és a földet
bámulta.
– Nos? – kérdezte Quintus.
Annabeth először rám nézett. Nem
tudtam eldönteni figyelmeztetni akare a
pillantásával, vagy egyszerűen csak a
benne tükröződő félelmet láttam meg.
Ezután Quintusra nézett:
– Megkaptam a próféciát. Nekem kell
vezetnem a küldetést hogy megtaláljuk
Daidalosz műhelyét.
Senki sem éljenzett. Nem mintha nem
szerettük volna Annabethet és nem
örültünk volna hogy végre küldetést
vezethet, de ez az út őrülten
veszélyesnek ígérkezett. Miután láttam
mi történt Chris Rodriguezzel én sem
szerettem volna hogy Annabeth betegye a
lábát abba a szörnyű útvesztőbe.
Kheirón az egyik patájával kapálni
kezdte a homokot.
– Hogyan szólt a prófécia kedvesem?
Pontosan ismételd el minden szó számít!
Annabeth nagyot sóhajtott:
– Ööö… nos, a prófécia így hangzik:
„Az útvesztő sötétjét bejárjad…"
Visszafojtott lélegzettel vártuk a
folytatást.
– „A halott az áruló az elveszett
feltámad."
Grover felkapta a fejét:
– Az „elveszett" csakis a Nagy Pánra
utalhat! Ez aztán a jó hír!
– De hogy a halottal és az árulóval
együtt az már kevésbé – tettem hozzá.
– És? Halljuk a folytatást! – kérte
Kheirón.
– „Athéné gyermekének végső
csatája…" – szavalta Annabeth. –
„Bízva lészen a szellemkirályra."
Mindenki kényelmetlenül pislogott
körbe. Annabeth Athéné gyermeke volt,
és ez a „végső csata" nem hangzott túl
jól.
– Hé… Ne vonjunk le elhamarkodott
következtetéseket! – figyelmeztetett
Silena. – Elvégre nem Annabeth Athéné
egyetlen gyermeke.
– De ki lehet a szellemkirály? –
tűnődött Beckendorf.
Senki sem válaszolt. Eszembe jutott az
Írisz-üzenet a szellemmel társalgó
Nicóról. Rossz érzés fogott el azt
gyanítottam hogy a próféciának köze
lehet az álomhoz.
– Nincs több sor? – kérdezte Kheirón.
– Mintha nem lenne teljes a prófécia.
Annabeth habozott.
– Nem emlékszem rá pontosan.
Kheirón összevonta a szemöldökét.
Annabeth agya olyan mint a szivacs.
Elég egyszer hallania valamit hogy ne
felejtse el többé.
Annabeth kényelmetlenül fészkelődött a
helyén.
– Volt még valami olyasmi hogy… „A
kapu elpusztul ha a hős utolsót inhalál."
– És még? – faggatta tovább Kheirón.
Annabeth felállt:
– Nem emlékszem az utolsó sorára –
hazudta. – A lényeg hogy le kell mennem
a Labirintusba meg kell találnom
Daidalosz műhelyét, és megállítanom
Luke-ot. De ehhez… segítségre van
szükségem. – Felém fordult: –
Elkísérnél?
– Persze – vágtam rá rögtön.
Annabeth azon a napon először
elmosolyodott. Már ezért megérte.
– Grover te is jössz? Vár a vadon
istene.
Mintha Grover elfelejtette volna
mennyire utál a föld alatt tartózkodni. A
prófécia Nagy Pánra utaló sora egészen
felvillanyozta.
– Rágcsálnivalónak bepakolok egy
extra szemétadagot!
– Tyson – folytatta Annabeth. – Rád is
szükségem van.
– Hurrá! Várnak a nagy BUMMOK! –
Tyson olyan hangosan csapta össze
örömében lapáttenyerét hogy a sarokban
szundikáló Mrs. OLeary is felriadt rá.
– Várj Annabeth! – szólalt meg
Kheirón. – Ez ellent mond az ősi
szabályoknak. Egy hős csak két társat
vihet magával.
– De mindegyikükre szükségem van –
kötötte az ebet a karóhoz Annabeth. –
Kheirón ez nagyon fontos!
Nem tudom miért volt ennyire eltökélt de
nekem tetszett hogy Tysont is bevette a
csapatba. El sem tudtam képzelni hogy
itt hagyjuk. Hatalmas volt, erős, emellett
nagyszerűen értett a szereléshez. És a
szatírokkal ellentétben a küklopszok
szerettek a föld alatt tartózkodni.
– Annabeth! – Kheirón idegesen
csapkodta ide-oda a lófarkát. – Gondold
át még egyszer! Az ősi törvényeket nem
lehet következmények nélkül megszegni.
Tavaly télen öten indultak Artemisz
megmentésére és csak hárman tértek
vissza. Ezt ne felejtsd el. A három szent
szám. A három Moira a három fúria
Kronosz három olimposzi fia. Egy erős
szám, ami sok veszélynek ellenszegül. A
négy… az kockázatos.
Annabeth felsóhajtott.
– Tudom. De nem tehetünk mást.
Kérlek!
Láttam Kheirónon hogy nem tetszik neki
a dolog. Quintus úgy nézett ránk mintha
azt latolgatná melyikünk hagyja majd ott
a fogát.
Kheirón nagyot sóhajtott.
 – Legyen. A megbeszélésnek vége. A
küldetés résztvevői kezdjék meg a
felkészülést. Holnap hajnalban
leküldünk benneteket a Labirintusba.
Quintus félrevont miután a tanács
feloszlott.
– Rossz érzésem van – mondta.
Mrs. OLeary odajött hozzám boldogan
csóválta a farkát és a lábam elé ejtette a
pajzsot. Eldobtam neki. Quintus az
elrobogó kutya után pillantott. Nem
felejtettem el hogy Boróka látta Quintust
a barlang körül szaglászni. Nem bíztam
meg benne de a szeméből őszinte
aggodalmat olvastam ki.
– Nem örülök neki hogy lemész oda.
Senkinek sem szabadna. De ha mégis
megteszed valamit ne felejts el! A
Labirintust úgy tervezték hogy
megbolondítson hogy becsapjon hogy
elvonja a figyelmed. Túl veszélyes hely
ez a félvéreknek. Könynyű elterelni a mi
figyelmünket.
– Maga is járt odalent?
– Réges-régen – mondta rekedten. – De
majdnem ott hagytam a fogam. És a
legtöbben nem annyira szerencsések mint
én.
Megmarkolta a vállamat:
– Percy mindig arra koncentrálj ami a
legfontosabb. Ha erre képes leszel
sikerülhet. Most pedig szeretnék neked
adni valamit.
Egy kis ezüsthengert adott át ami olyan
hideg volt hogy majdnem eldobtam.
 – Egy sípot?
– Egy kutyasípot. Mrs. OLearyét.
– Ööö… köszi… de…
– Arra vagy kíváncsi hogyan veszed
majd hasznát az útvesztőben? Nem
vagyok benne száz százalékig biztos,
hogy működni fog. Mrs. OLeary egy
pokolkutya nem létezik számára
legyőzhetetlen távolság. Könnyebb lenne
a lelkem, ha tudnám hogy nálad van.
Csak akkor használd ha tényleg
segítségre van szükséged. De légy
óvatos. A síp sztüxi jégből készült.
– Milyen jégből?
– A Sztüx folyó jegéből. Nagyon nehéz
megmunkálni. Nagyon törékeny. Nem
olvad el de ha belefújsz összetörik.
Vagyis csak egyszer használhatod.
Luke-ra gondoltam, ősi ellenségemre.
Mielőtt elindultam volna első
küldetésemre, Luke-tól is kaptam
valamit – varázscipőket, amelyek
majdnem a halálba sétáltak velem.
Quintus kedvesnek tűnt. Gondoskodónak.
Mrs. OLeary is kedvelte ami már
jelentett valamit. A pokolkutya a lábam
elé dobta öszszenyálazott pajzsát és
izgatottan felvakkantott.
Szinte szégyenkeztem amiért nem bízom
meg Quintusban. De Luke-ban sem lett
volna szabad megbíznom akkoriban.
– Köszönöm – csúsztattam zsebembe a
jéghideg sípot de megfogadtam hogy
soha sem fogom használni. Aztán
elsiettem Annabeth után.
Elég sok időt töltöttem már el a
táborban, de még soha sem jártam az
Athéné-bungalóban.
Ezüstös épület volt semmi kirívó nem
volt rajta az ablakokon egyszerű, fehér
függönyök, és bagolyszobor a bejárat
felett amely mintha engem figyelt volna
ónixszemével ahogy közeledtem.

– Helló! – kiáltottam be.

Senki sem válaszolt. Beléptem és elállt a
lélegzetem. Zsenipalánták játszótere
tárult a szemem elé. Az ágyak félretolva
a sarokba mintha az alvás csak mellékes
dolog lenne. A szobát munkaasztalok
szerszámok és fegyverek töltötték be. A
szoba hátuljában hatalmas könyvtár állt
régi tekercsekkel, bőr- és papírkötéses
könyvekkel. Észrevettem egy
tervezőasztalt vonal zókkal,
szögmérőkkel és háromdimenziós
épületmakettekkel. A mennyezet
hatalmas és ősi háborús térképekkel volt
kitapétázva. Az ablak alatt páncélok
lógtak csillogtak-villogtak.
Annabeth a szoba végében állt és a régi
tekercsek között keresgélt.
– Kop-kop!
– Ó… te vagy az? Nem is hallottam
hogy bejöttél – pördült meg ijedten.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen – nézett homlokát ráncolva a
kezében tartott tekercsre – csak
folytatom a felkészülést. Daidalosz
Labirintusa hatalmas. Csupa egymásnak
ellentmondó történetet találok róla. A
térképek pedig sehonnan sehová
vezetnek.
Eszembe jutott Quintus figyelmeztetése
hogy a Labirintus el akarja terelni az
ember figyelmét. Azon tűnődtem,
Annabeth tud-e erről.
– Majd megoldjuk valahogy – ígértem.
Haja elszabadult és kócos fürtök lógtak
az arcába. Szürke szeme most szinte
feketének tűnt.
– Hétéves korom óta arra vágyom hogy
küldetést vezethessek – mondta.
– Te leszel a legjobb vezető!
Hálás tekintettel nézett rám. Aztán az
asztalon heverő könyvek és tekercsek
halmára meredt.
– Aggódom Percy. Talán nem lett volna
szabad téged Tysont és Grovert is
belerángatnom ebbe.
– Hé Észlány nem zavar hogy a
barátaid vagyunk? Semmi pénzért nem
hagynánk ki.
– De… – hallgatott el hirtelen.
– Mi a baj? A prófécia? – kérdeztem.
– Nem azzal semmi baj – mondta
vékony hangon.
– Mi az utolsó sora?
Valami olyasmit tett ami igazán
meglepett. Vissza kellett pislognia a
könnyeit és kétségbeesve felemelte a
karját.
Előreléptem, és megöleltem. Pillangók
kezdtek verdesni a gyomromban.
– Hé semmi baj minden rendben lesz! –
veregettem meg a hátát.
Egyszerre éreztem az egész szobát.
Mintha a polcokon lévő könyvek
legapróbb betűit is el tudnám olvasni.
Annabeth haja citromszappan-illatú volt.
Egész testében remegett.
– Lehet hogy Kheirónnak igaza volt és
nem lett volna szabad megszegnem a
törvényt. De nem tehettem mást.
Szükségem van mindhármótokra. Így
érzem.
– Akkor meg miért aggódsz? –
próbálkoztam. – Azelőtt is rengeteg
nehézséget legyőztünk már együtt.
– De ez most más. Nem szeretném ha
történne valami… akármelyikőtökkel.
A hátam mögött valaki megköszörülte a
torkát.
Annabeth egyik féltestvére volt az
Malcolm. Arca szinte lángolt.
 – Oh… bocs – kezdte. – Az íjászatóra
elkezdődött. Kheirón azt üzeni jelenj
meg rajta. Utánad küldött.
Elengedtem Annabetht:
– Csak régi térképeket nézegettünk –
mondtam zavaromban.
Malcolm rám bámult:
– Értem.
– Mond meg Kheirónnak hogy mindjárt
megyek – szólalt meg Annabeth Malcolm
sietve távozott.
Annabeth megdörzsölte a szemét:
– Menj előre, Percy! Fel kell
készülnöm az íjászatórára!
Bólintottam de még sohasem voltam
ennyire összezavarodva.
Legszívesebben kirohantam volna a
kabinból. De valami ott tartott.
 – „A kapu elpusztul, ha a hős utolsót
inhalál…" Ez a próféciád utolsó előtti
sora.
– Azon gondolkozol, melyik hősre
célozhatott? Fogalmam sincs.
– Nem. Más dolog fúrja az oldalam. Az
utolsó sor általában az előzőre rímel.
Vagyis lehet, hogy az utolsó sor… Ugye
a „halál" szóra végződik? – nyögtem ki
végül.
Annabeth lehajtotta a fejét és a tekercseit
bámulta.
– Jobb ha most mész Percy! Fel kell
készülnöd a küldetésre. Majd… majd
reggel találkozunk.
Ott hagytam őt a sehonnan sehová tartó
térképekre meredve. De nem hagyott
nyugodni a gondolat hogy egyikünk nem
tér vissza élve erről a küldetésről.

5. HAPPY MEAL A HOLTAKNAK

Legalább jól kialudtam magam a

küldetés előtt, gondolhatjátok.
De rosszul gondoljátok.
Azon az éjszakán álmaimban az
Androméda hercegnő egyik kabinjában
voltam. A nyitott ablakokon át a
holdfényes tengerre láttam. A
selyemfüggönyökkel hűs szél játszott.
Luke egy perzsaszőnyegen térdelt
Kronosz aranyszarkofágja előtt. A
beszüremlő holdfényben haja egészen
fehérnek tűnt. Görög tógában volt fölötte
válláról leomló köpenyt fehér himationt,
viselt. A fehér ruhadarab egészen
időtlenné és egy kicsit valótlanná is tette
alakját egy kisistenhez hasonlított az
Olimposzról. Amikor legutóbb láttam
éppenhogy csak túlélt egy súlyos
zuhanást a Tam-hegyről. Most teljesen
egészségesnek tűnt. Majd kicsattant.
– Kémeink jelentése szerint sikerrel
jártunk nagyuram a Félvér Tábor
csakugyan küldetést indít ahogyan
megjósolta. Az egyezséget szinte
megkötöttnek tekinthetjük.
Ki vál ó. Kronosz nem beszélt sokat,
hangja mégis tőrként szúrt elmémbe.
Hideg kegyetlenség áradt belőle. Ha
megszerezzük a navigáláshoz szükséges
eszközt, én magam fogom vezetni a
csatát.
Luke lehunyta a szemét mintha össze
akarná szedni a gondolatait.
– Uram talán túl korai lenne… Kriosz
vagy Hüperión is vezethetnék…
Nem, közölte Kronosz halkan, de
ellenvetést nem tűrően. Én fogom
vezetni. Elég, ha még egy lélek
csatlakozik hozzánk, és én hiánytalanul
térek mega Tartaroszból.
– De az alakja uram… – remegett meg
Luke hangja.
Add ide a kardod, Luke Castellan!
Akkor hasított belém, hogy még soha
nem hallottam azelőtt Luke vezetéknevét.
Eszembe sem jutott hogy van neki.
Luke előhúzta a kardját. Intrikus kettős
pengéje gonoszan csillogott – félig
acélból félig mennyei bronzból készült.
Velem párszor már majdnem végzett.
Ördögi fegyver volt végzetes halandók
és szörnyek számára egyaránt. Ez volt az
egyetlen kard amelytől féltem.
Felesküdtél nekem, emlékeztette
Kronosz. Ez a kard fogadalmad jelképe.
– Tudom uram de…
Hatalmat akartál. Megadtam neked.
Sebezhetetlen vagy. Hamarosan ura
leszel a halandók és az istenek
világának. Nem akarsz bosszút állni?
Nem akarod látni a ledöntött
Olimposzt?
Luke teste megremegett. A szarkofág
felragyogott és arany fénye betöltötte a
szobát.
Akkor készítsd fel a csapatot. Amint az
egyezséget megkötjük, támadunk.
Először a Félvér Tábort tesszük a
földdel egyenlővé. Miután a mitugrász
hősökkel végeztünk, jöhet az Olimposz!
Kopogtattak a hajókabin ajtaján.
Kronosz szarkofágja elhalványult. Luke
felállt. Visszatolta hüvelyébe a kardját
megigazította fehér ruháját, és nagy
levegőt vett.
– Szabad!
Az ajtó kinyílt.
Két dracaenae csúszott be rajta –
kígyónők, akik lábak helyett dupla
kígyótesten siklottak. Közöttük Kelli
lépdelt az empusza a pomponlány a
gólyanapról.
– Helló Luke! – mosolygott Kelli.
Vörös ruhájában káprázatosan nézett ki
de engem már nem tudott megtéveszteni.
Tudtam, mit rejtőzik alatta: felemás
lábak, vörös szem, éles tépőfogak és
lángoló haj.
– Mi az démon? – kérdezte Luke
hidegen. – Mondtam hogy ne zavarj!
Kelli durcásan csücsörített az ajkával.
– Ez igazán nem szép tőled. Feszültnek
tűnsz. Nem akarod hogy
megmasszírozzam a vállad?
Luke hátralépett.
– Ha van valami jelenteni valód,
jelentsd! Ellenkező esetben távozz!
– Nem tudom mi van veled
mostanában. Régebben sokkal
szórakoztatóbb voltál.
– Ez azelőtt lehetett, hogy láttam, mit
műveltél azzal a sráccal Seattle-ben.
– Ó, az a srác igazán nem jelentett
semmit nekem. Ő csak egy kis
harapnivaló volt. Tudod hogy a szívem a
tiéd.
– Köszönöm, nem kérek belőle. Jelents,
vagy távozz!
Kelli vállat vont:
– Rendben. Az előőrs felkészült, ahogy
parancsoltad. Indulhatunk ha… – Kelli
összevonta a szemöldökét.
– Mi az? – kérdezte Luke.
– Van itt valaki – mondta Kelli. – Az
érzékszerveid kezdenek tompulni Luke.
Valaki hallgatózik.
Kelli körbepásztázta a hajókabint aztán
egyenesen a szemembe nézett. Arca
aszott lett mint egy vénasszonyé.
Csattogó fogakkal felém vetette magát.
Felriadtam szívem a torkomban
dobogott. Megesküdtem volna rá hogy az
empusza foga csak néhány centire volt a
torkomtól.
Tyson a mellettem lévő ágyon
hortyogott. A horkolása valamelyest
megnyugtatott.
Nem tudom hogyan érezte meg Kelli a
jelenlétemet álmomban de így is éppen
eleget hallottam. A hadsereg készen állt
és Kronosz fogja vezetni személyesen.
Ahhoz hogy megtámadják és leigázzák a
Félvér Tábort már csak az kell hogy
tájékozódni tudjanak a Labirintusban. És
Luke szerint közel járnak a céljukhoz.
Legszívesebben felkeltettem volna
Annabetht az éjszaka közepén hogy
mindent elmeséljek neki. Akkor vettem
csak észre hogy a szoba világosabb a
kelleténél. A sós vizes szökőkút kéken-
zölden ragyogott, de sokkal élesebben és
sürgetőbben, mint a múlt éjjel. Mintha a
víz duruzsolt volna.
Kiugrottam az ágyból, és
megközelítettem a szökőkutat.
Most nem szólított fel senki hogy dobjak
be egy drachmát. Mintha a kút arra várt
volna, hogy én tegyem meg az első
lépést.
Talán jobban tettem volna ha
visszafekszem. De eszembe jutott amit
múlt éjjel láttam: az a furcsa álom a
Sztüx partján ülő Nicóról.
– Valamit mondani szeretnél nekem? –
kérdeztem.

De nem érkezett válasz.

 – Rendben mutasd Nico di Angelót!
Nem dobtam be érmét de most nem is
volt rá szükség. Mintha Íriszen, az
istenek hírnökén kívül más erő is
irányította volna az üzenetet. A víz
vibrálni kezdett és megjelent Nico aki
már nem az Alvilágban tartózkodott. Egy
temetőben állt a csillagos ég alatt
óriásnyírfákkal körülvéve.
A munkálkodó sírásókat nézte. Hallottam
az ásó sercegését és láttam a gödörből
kirepülő földet. Nico fekete köpenyt
viselt. Itt is, ott is ködfelhők lebegtek.
Fülledt, meleg éjszaka volt,
békakoncerttől hangos. Nico lába mellett
egy nagy Walmart-táska állt.
– Elég mély már? – kérdezte Nico.
Feszültnek látszott.
 – Hamarosan elég mély lesz uram! –
Ugyanaz a szellem volt akit múlt éjjel
láttam Nico mellett egy férfi halványan
derengő alakja. – De uram én mondtam
hogy ez szükségtelen. Itt vagyok én
tanácsadónak.
– Kíváncsi lennék egy másik
véleményre is! – csettintett Nico, mire az
ásás abbamaradt. A gödörből két alak
mászott ki. Két rongyokat viselő
csontváz.
– Mehettek! Köszönöm! – mondta nekik
Nico mire azok csonthalmokká estek
össze.
– Ennyi erővel az ásónak is
megköszönhetted volna – fanyalgott a
szellem. – Nem rendelkeztek több
öntudattal egy szerszámnál.
Nico rá sem hederített. Kinyitotta a
Walmart-táskát és kivett belőle egy
kóláskartont. Kinyitotta az egyik dobozt.
De ahelyett hogy megitta volna a sírba
öntötte.
– Ízleljétek meg ismét holtak! –
suttogta. – Fogadjátok el áldozatomat és
jelenjetek meg kísértet képében!
Emlékezzetek!
Az egész karton kólát a sírba dobta aztán
kivett egy ábrákkal díszített dobozt.
Évek óta nem láttam ilyet de rögtön
megismertem: a McDonalds Happy
Meal-es doboza volt.
A sült krumplikat a hamburgerekkel
együtt a sírba öntötte.
– Az én időmben még állatvért
használtunk erre – jegyezte meg a
szellem. – Az is tökéletesen megfelelt a
célra. Nem érzik a különbséget.
– Megadom nekik a kellő tiszteletet –
válaszolt Nico.
– Akkor legalább a játékot hadd
tartsam meg! – könyörgött a szellem.
– Hallgass! – parancsolta Nico.
Miután három újabb Happy Meal és még
egy karton kóla is a sírban végezte Nico
ógörög nyelven kántálni kezdett.
Csak néhány szót csíptem el belőle.
Halottakról beszélt, meg emlékekről,
meg a feltámadásról. Csupa vidám
dologról.
A sír bugyborékolni kezdett habos barna
folyadék nyaldosta a széleit, mintha
megtelt volna kólával. A köd egyre
sűrűbb lett. A békák elhallgattak. A
sírkövek között tucatnyi kékes
emberszerű alak imbolygott. Nico
kólával és sajtburgerrel megidézte a
szellemeket.
– Túl sokan vannak – idegeskedett a
szellem. – Nem vagy tisztában a saját
hatalmaddal.
– Ura vagyok a helyzetnek – közölte
Nico elcsukló hangon. Előhúzta a
kardját: egy rövid, vastag, fekete
pengéjű fegyvert. Még sohasem láttam
ehhez hasonlót. Nem mennyei bronzból
vagy acélból készült. Talán vas lehetett?
Az árnyak hátrálni kezdtek a láttára.
– Egyszerre csak egy! – parancsolta
Nico.
Egy magányos alak előrelebegett, és
letérdelt a gödör mellé. Szürcsölve
beleivott a lébe. Szellemkezével
kihalászott némi sült krumplit. Amikor
felállt jobban szemügyre vehettem:
görög páncélt viselő tizenéves srác volt.
Göndör hajú és zöld szemű, köpönyegét
kagyló alakú csat fogta össze.
– Ki vagy! Beszélj! – szólalt meg Nico.
A fiatal fickó homlokráncolva próbált
emlékezni. Aztán megszólalt, hangja mint
a száraz, összegyűrt papíré.
– Thészeusz vagyok.
Kizárt dolog gondoltam. Ez nem lehet
Thészeusz. Ez csak egy kölyök. A róla
szóló történeteken nőttem fel: miként
győzte le a Minótauroszt meg hasonlók.
Világéletemben nagyda rab, megtermett
fickónak képzeltem. Ez a szellem sem
erős, sem nagy nem volt. És egy nappal
sem lehetett idősebb nálam.
– Hogyan hozhatnám vissza a nővérem?
– kérdezte Nico.
Thészeusz szeme élettelen volt, mintha
üvegből lenne.
– Ne próbáld meg! Őrültség.
– Mondd el!
– A mostohaapám a tengerbe vetette
magát mert azt hitte meghaltam a
Labirintusban. Vissza akartam hozni de
elbuktam.
Nico szellemtársa sziszegni kezdett:
– Nagyuram, kérdezze a lélekcseréről!
Thészeusz megköszörülte a torkát.
– Ez a hang. Ismerem ezt a hangot.
– Dehogy ismered bolond! – vágott
vissza a szellem. – Válaszolj az úr
kérdéseire különben meg hallgass a
neved!
– Ismerlek – ismételte Thészeusz és
mintha igyekezett volna felidézni honnan.
– A nővéremről beszélj – mondta Nico.
– A Labirintusba indított küldetés segít
abban hogy visszakapjam?
Thészeusz a szellemet kereste
tekintetével, de úgy tűnt, nem találja.
Lassan visszafordult Nico felé.
– A Labirintus álnok. Engem is csak
egyetlen dolog vezetett ki belőle: egy
halandó lány szerelme. A fonál
egymagában nem jelentett volna
megoldást. A hercegnő vezetett engem.
– Nekünk nincs szükségünk egyikre
sem uram! Én mutatom neked az utat!
Inkább a lélekcseréről kérdezd! Ő majd
elmondja neked.
 – Lelket lélekért – kezdte Nico. –
Létezik ilyesmi?
– I-igen létezik de a kísértet…
– Csak arra felelj amit kérdeztek
szolga! – szólt rá a szellem.
A sírgödör szélénél álló szellemek
hirtelen nyugtalanok lettek.
Idegesen mocorogtak és suttogtak
egymás között.
– Látni akarom a nővéremet! –
követelte Nico. – Hol van?
– Közeledik – szólalt meg rettegve
Thészeusz. – Megérezte a
szellemidézést. Közeledik.
– Elárulnád, kiről beszélsz? – kérdezte
Nico.
– Jön, hogy rátaláljon az erő forrására.
El kell engedned bennünket!
A szökőkutam vize remegni kezdett és
hangosan felzúgott. Akkor vettem csak
észre hogy az egész szoba rázkódik. A
zaj szinte elviselhetetlenné fokozódott. A
kép a temetőben álló Nicóról izzani
kezdett. Olyan éles fényt árasztott hogy
végül belesajdult a szemem.
– Elég! – kiáltottam fel. – Legyen vége!
A szökőkút repedezni kezdett. Tyson
morogva a másik oldalára fordult. A
bíborfény rémisztő, kísérteties árnyakat
vetített a falra, mintha a szellemek a
szökőkúton keresztül menekültek volna
el.
Kétségbeesésemben előkaptam Árapályt,
hogy kettéhasítsam vele a szökőkutat. A
nagy kőkád darabokra tört. Tyson
felhorkant és motyogott valamit álmában.
A padlóra rogytam remegtem attól amit
láttam. Tyson másnap reggel ugyanott
talált rám. Csak ültem, és a sós vizű
szökőkút darabjait bámultam.

Virradatkor a küldetésre indulók Zeusz

Öklénél találkoztak. Bepakoltam a
hátizsákomba: egy termosz nektárt egy
zacskó ambróziát hálózsákot kötelet
ruhákat elemlámpát és persze rengeteg
pótelemet. Árapály a zsebemben lapult.
A Tyson által kovácsolt órának álcázott
varázspajzs a csuklómon.
Tiszta reggelre ébredtünk. A köd
eliszkolt kéklett az ég. A táborlakók ma
is órákra járnak majd. Pegazuson
repkednek íjászkodnak és megmásszák a
lávafalat amíg mi egyre mélyebbre
hatolunk a Labirintusban.
Boróka és Grover kissé távolabb állt.
Boróka megint sírt de Grover kedvéért
megpróbált erős maradni. A szatír ruháit
igazgatta kiegyenesítette rasztasapkáját
és lesöpörte a pólójáról a kecskeszőrt.
Mivel fogalmunk sem volt róla,
kivelmivel találkozunk odalent Grover
embernek öltözött. A sapka elrejtette a
szarvait, a farmer, az álláb és az
edzőcipő pedig a kecskelábait volt
hivatott álcázni.
Kheirón Quintus és Mrs. OLeary a
táborlakók mellett állt. Mindannyian
eljöttek hogy szerencsés küldetést
kívánjanak nekünk. Megpróbáltak
vidámnak mutatkozni de nem nagyon
sikerült. A sziklák mellett néhány
őrsátrat állítottak fel. Beckendorf
csapata lándzsák és árkok
felhasználásával éppen egy védővonal
felállításán fáradozott. Kheirón úgy
döntött, fel kell készülni a támadásra.
Annabeth a hátizsákja készletét
ellenőrizte. Amikor Tysonnal
melléléptünk homlokát ráncolva nézett
rám:
– Percy elég lestrapáltnak látszol.
– Tegnap éjjel felaprította a szökőkutat
– tudatta vele Tyson.
– Hogy mi?!
Nem volt idő a magyarázkodásra, mert
Kheirón mellénk ügetett.
– Úgy látom készen álltok!
Hiába akart lelkesnek hangzani láttam
rajta hogy ideges. Igazán nem szerettem
volna még jobban felidegesíteni de
eszembe jutott a múlt éjszakai álmom.
– Kheirón kérdezhetnék valamit
négyszemközt?
– Persze fiam.
– Mindjárt visszajövök srácok –
mondtam és fejemmel a fák felé
biccentettem. Kheirón tanácstalanul
megemelte az egyik szemöldökét de azért
követett amíg hallótávolságon kívülre
nem értünk.
– Múlt éjjel Kronoszról és Luke-ról
álmodtam – számoltam be neki
részletesen a látomásról. A hírtől,
mintha összébb görnyedt volna.
– Ettől tartottam – sóhajtotta. –
Apámmal Kronosszal szemben semmi
esélyünk.
Kheirón ritkán nevezte Kronoszt az
apjának. Nem mintha nem tudtunk volna
róla. A görög világban – istenek
szörnyek titánok – valamilyen módon
mind rokonai vagyunk egymásnak. De
Kheirón nem vágott fel a rokonsággal
elég furcsa is lett volna: „Az én apám a
rettenetes titánisten bibibí aki arra
készül hogy porig rombolja a nyugati
civilizációt! Ha nagy leszek, én is olyan
akarok lenni, mint ő!"
– Tudja milyen üzletre célozhatott? –
kérdeztem.
– Nem vagyok benne biztos de attól
tartok hogy Daidaloszszal szeretnének
üzletet kötni. Ha az öreg feltaláló még él
és ha nem őrült meg a Labirintusban
eltöltött pár ezer év alatt… Tudod
Kronosz bárkit rá tud venni hogy úgy
táncoljon ahogyan ő fütyül.
– Nem mindenkit – csattantam fel.
Kheirón elmosolyodott.
– Talán vannak kivételek. De
óvatosnak kell lenned Percy! Már egy jó
ideje attól tartok hogy Kronosz nem csak
a Labirintus miatt keresi Daidaloszt.
– Mi a csudát akarhat még tőle?
– Annabethszel már beszélgettünk
erről. Emlékszel, mit tudtál meg az
Androméda hercegnőn, amikor első
alkalommal láttad meg Kronosz
aranyszarkofágját?
Bólintottam:
– Luke arról beszélt hogy Kronosz teste
újból egész lesz. Valahányszor valaki
csatlakozik hozzá egy újabb porcikával
gyarapodik a teste a szarkofágban.
– És mit mondott Luke mi fog történni
ha Kronosznak minden darabja a
szarkofágban lesz?
Borzongás futott végig a gerincemen.
– Azt mondta hogy Kronosznak olyan új
testet készítenek amire még Héphaisztosz
kovácsműhelye is büszke lenne.
– Pontosan. Daidalosz a világ
legnagyobb feltalálója. Nemcsak a
Labirintust találta fel hanem sok más
dolgot is. A robotokat a gondolkodó
gépeket… Lehet hogy Kronosz arra
akarja rávenni Daidaloszt hogy készítsen
neki új testet.
Ez volt aztán a jó hír!
– Meg kell találnunk Daidaloszt hogy
lebeszéljük erről! – kiáltottam.
Kheirón az erdő felé tekintett:
– Van valami amit nem egészen értek…
Az a bizonyos utolsó lélek aki ha
hozzájuk csatlakozik… Nem hangzik
valami jól.
Tartottam a szám, de közben bűntudat
mardosott. Én döntöttem úgy hogy
Kheirón nem tudhat Nico és Hadész
rokonságáról. De ha már ez a
lélekkérdés szóba került: mi van ha
Kronosz tud Nicóról? Mi van ha átállítja
a rossz oldalra? Majdnem kibukott
belőlem az igazság, de mégis hallgattam.
Úgy véltem Kheirón már úgy sem tehet
semmit. Nekem kell megtalálnom Nicót,
és beszélnem a fejével. Meg kell
győznöm, hogy hallgasson rám.
 – Számomra is homályos a dolog –
válaszoltam végül. – De… Ööö…
Boróka mondott valamit, amiről
magának is tudnia kell. – Elmondtam
Kheirónnak hogy a fanimfa többször látta
Quintust a sziklák körül somfordálni.
Kheirón állkapcsa megfeszült.
– Ez sajnos nem lep meg – felelte.
– Ez nem lepi meg… Vagyis sejtette?
– Percy amikor Quintus megjelent a
táborban és felajánlotta a szolgálatait…
Nos tökkelütött bolond lettem volna ha
nem élek némi gyanúperrel a
megbízhatóságát illetően.
– Akkor miért engedte be?
– Néha jobb a gyanús alakokat a
közeledben tartani így legalább a szemed
előtt vannak. Lehet, hogy csakugyan az,
akinek mondja magát: egy otthont kereső
félvér. Tudtommal egyelőre nem tett
semmi olyasmit, amiért meg kellene
kérdőjeleznem a hűségét. De hidd el,
rajta tartom a szemem…
Annabeth lépett hozzánk. Talán kíváncsi
volt, miről beszélgetünk olyan sokáig.
– Percy készen állsz?
Bólintottam. A zsebembe nyúltam ahol a
Quintustól kapott síp lapult. Felnéztem
és észrevettem hogy Quintus engem
bámul. Aztán felém intett.
Kémeink jelentése szerint sikerrel
jártunk – jutottak eszembe Luke szavai.
Alig állapodtunk meg a küldetésben
Luke máris tudomást szerzett róla.
– Vigyázzatok magatokra! – köszönt el
Kheirón. – És jó vadászatot!
 – Minden jót magának is! – feleltem.
A sziklákhoz sétáltunk ahol Tyson és
Grover várakozott. A szirtek közti résre
meredtem – a szájra ami arra készült
hogy elnyeljen bennünket.
– Akkor – mondta Grover szorongva –
viszlát napocska!
– Helló sziklák! – köszönt Tyson is.
És négyesünk leereszkedett a sötétségbe.

6. TALÁLKOZÁS A KÉTARCÚ
ISTENNEL

Harminc méter után menthetetlenül

eltévedtünk.
Az alagút nem hasonlított arra amelyben
Annabethszel botladoztunk. Cső alakú
volt, mint egy vörös téglából épült
szennyvízcsatorna három méterenként
berácsozott lyukakkal. Kíváncsiságból
bevilágítottam az egyik lyukon de nem
láttam semmit.
Áthatolhatatlan sötétségre nyíltak. Azt
hittem hallok valami motozást a
túloldalról de csak a hideg szél játszott
velem.
Annabeth vezetőként minden tőle telhetőt
megtett. Az az ötlete támadt hogy
mindannyian maradjunk a bal oldali fal
mentén.
– Ha egyik kezünket a bal oldali falon
tartjuk és azt követjük könnyedén
visszatalálunk majd.
De sajnos, mire ezt kimondta, baloldalt a
fal teljesen eltűnt. Kör alakú teremben
találtuk magunkat, amelyből nyolc alagút
nyílt és fogalmunk sem volt arról hogy
kerültünk oda.
– Melyik úton is érkeztünk ide? –
kérdezte Grover elszorult torokkal.
– Csak fordulj meg – mondta Annabeth.
Megfordultunk de egy teljesen más
alagutat láttunk. Nevetséges volt az
egész. Egyikünk sem tudta volna
megmondani melyik út vezet vissza a
táborba.
– A bal falak gonoszak – jegyezte meg
Tyson is. – Most merre?
Annabeth zseblámpájának fényével
végigsöpört a nyolc alagút boltíves
bejáratán. Teljesen egyformának
látszódtak.
– Arra!
– Honnan tudod? – kérdeztem.
 – Deduktív logika.
– Vagyis… csak a hasadra ütöttél –
fordítottam le.
– Mindjárt a fejedre is ütök ha nem
jössz!
Az Annabeth által választott alagút
hamarosan összeszűkült. Szürke
cementfalak vettek körbe és le kellett
hajolnunk hogy ne verjük be a fejünket a
mennyezetbe. Tysonnak négykézlábra
kellett ereszkednie.
Az útvesztőben Grover lihegése volt a
leghangosabb zaj.
– Nem bírom tovább! – zihálta. – Ott
vagyunk már?!
– Még öt perce sem vagyunk lent –
válaszolta Annabeth.
– Én egy évszázadnak érzem –
nyavalygott Grover. – Mi a fenét keresne
ebben a pöcegödörben a Nagy Pán? A
Labirintus a vadon szöges ellentéte!
Továbbnyomultunk az alagútban. Amikor
már azt hittem végleg beszorulunk
hirtelen kitágult. Végigfuttattam az
elemlámpám fényét a falakon és
felkiáltottam:
– Nahát!
A termet mozaikcsempék borították. A
képek maszatosak és kopottak voltak de
a színeket még ki lehetett venni: vörös
kék zöld és arany. A fríz a lakomázó
olimposzi isteneket ábrázolta. Apám is
szerepelt rajta háromágú szigonyával és
éppen szőlőfürtöket nyújtott át
Dionüszosznak hogy változtassa borrá.
Zeusz szatírokkal mulatozott és feje
fölött szárnyas sarujában Hermész repült
el. A csempemozaik gyönyörű volt, de
nem elég pontos. Én láttam ezeket az
isteneket. Dionüszosz közel sem ennyire
jóképű, és Hermész orra is valamivel
kisebb.
A terem közepén egy háromszintes
szökőkút állt. Régen nem láthatott már
vizet.
– Hol vagyunk? – kérdeztem zavartan.
– Olyan mintha…
– Római lenne – fejezte be helyettem
Annabeth. – Ezek a mozaikok kétezer
évesek lehetnek.
– Hogy kerülnek ide? – kérdeztem.
Nem vagyok valami penge
történelemből, de annyit azért sejtettem,
hogy a Római Birodalom nem ért el
egészen Long Islandig.
– A Labirintust úgy képzeld el mint egy
foltvarrással készült takarót –
magyarázta Annabeth. – Már említettem
neked hogy terjeszkedik és mindent
magába olvaszt. Ez az egyetlen épület
ami magától növekszik.
– Úgy beszélsz róla, mintha egy élőlény
lenne.
Előttünk, az alagútból visszhangzó
morgást hallottunk.
– Ha kérhetem ne mondjátok többé
hogy él! – nyüszítette Grover.
– Rendben – mondta Annabeth. –
Előre!
– A rossz hang irányába? – kérdezte
Tyson. Még ő is ijedtnek tűnt.
– Igen – hangzott a válasz. – Az
építmény öregszik ez jó jel. Daidalosz
műhelyének a Labirintus legősibb
részében kell lennie.
Ebben volt némi logika. De az alagút
játszadozni kezdett velünk – tizenöt
méter után újra cementfalak között
találtuk magunkat felül csövek futottak.
Spray-vel fújt graffitik mindenütt. Az
egyik neonszínű feliratot sikerült
elolvasnom: „MOZ AZ
ISTENKIRÁLY".
– Ha nem tévedek ez nem római –
jegyeztem meg pusztán segítő
szándékkal.
Annabeth nagyot sóhajtott és még
mélyebbre hatolt az alagútban amely
néhány méterenként elkanyarodott
megfordult vagy elágazott. A padló
cementből sárrá, aztán téglává válto zott
majd megint cement lett. Semmi logika
nem volt benne. Egy borpincében
lyukadtunk ki a fából készült
állványokon poros üvegek sorakoztak
mintha csak egy ház pincéjében járnánk,
azzal az eltéréssel, hogy innen nem
vezetett lépcső felfelé. Egyik alagút
követte a másikat. A mennyezet hirtelen
deszkává lett. Nyikorgott a lépteink alatt
és hangokat hallottunk fentről, mintha
egy kocsma alatt haladnánk el.
Megnyugtató volt emberi hangokat
hallani nem mintha feljuthattunk volna
hozzájuk. Be voltunk zárva a Labirintus
falai közé és nem menekülhettünk. Akkor
bukkantunk az első csontvázra.
Mintha valami fehér egyenruhát viselt
volna. Mellette egy dobozban üvegek.
– Egy tejesember – mondta Annabeth.
– Mi? – hüledeztem.
– Tejesember egy férfi aki tejet szállít.
– Igen tudom mit jelent a szó de… Az
utolsó tejesember már anyám
gyerekkorában nyugdíjba ment. Hogy
került ide?
– Lehet hogy véletlenül – vélte
Annabeth. – Mindig akadnak olyanok
akik fel akarják deríteni de nem jutnak ki
élve. Réges-régen a krétaiak az
emberáldozataikat a Labirintusba
küldték.
Grover nagyot nyelt.
– Ez a fickó nem ma került ide –
mutatott Grover a vastag porréteggel
borított tejesüvegekre. A néhai
tejesember csontujjaival a téglába
kapaszkodott mintha akkor érte volna a
halál amikor ki akart mászni.
– Ezek csak csontok – mondta Tyson. –
Ne félj tőlük, kecskefiú! A tejesember
már halott.
– Engem nem a tejesember zavar hanem
a szag. Szörnyszag. Te nem érzed?
Tyson bólintott.
– Erős szörnyszag. De a föld alatt már
csak ilyen büdös van. A szörnyek és a
halott tejesemberek miatt.
– Nagyszerű – nyöszörgött Grover. –
Azt reméltem csak becsapott a szimatom.
– Mélyebbre kell hatolnunk az
útvesztőben, meg kell találnunk a
középpontjába vezető utat.
Annabetht követve először jobbra, aztán
balra kanyarodtunk majd áthaladtunk egy
rozsdamentes acélból készült alagúton,
mintha valami szellőztetőkürtőben
lépkedtünk volna, aztán újra
kilyukadtunk a római mozaikcsempékkel
borított szökőkutas teremben.
De most nem voltunk egyedül.
Először az arcaira figyeltem fel.
Merthogy kettő volt neki. A koponyája
két oldalán egy-egy szemük a vállak
irányába nézett. A feje a két arctól olyan
széles lett, mint egy pörölyfejű cápának.
Szemből mindössze két egymást fedő
fület, és két egymást tükröző barkót
lehetett látni.
New York-i szálloda ajtónállójának volt
öltözve: hosszú fekete kabát, kisuvickolt
cipők és egy cilinder, ami csodával
határos módon megmaradt
duplaszélességű fején.
– Mire vársz Annabeth?! Mozogj már!
– szólalt meg a bal arca.
– Ne is törődj vele! Elképesztően
udvariatlan – mondta a jobbik. – Erre
fáradjon kisasszony!
Annabethnek még az álla is leesett.
– Ööö… Én nem…
Tyson a homlokát ráncolta.
– Ennek két arca van. Vicces.
– Ennek a vicces figurának fülei is
vannak – figyelmeztette a bal arc. – Erre
jöjjön kisasszony!
– Nem nem – ellenkezett a jobb arc. –
Erre tessék! Velem beszéljen kérem!
A kétarcú férfi a szeme sarkából
amennyire csak tudta végigmérte
Annabetht. Lehetetlen volt egyenesen
ránézni úgy hogy az ember ne az egyik
vagy a másik arcára tekintsen. Akkor
esett le hogy mit akar – azt hogy
Annabeth válasszon közülük.
A férfi mögött két faajtót láttunk
hatalmas vaszárakkal. Amikor először itt
jártunk, még nem voltak itt. A kétarcú
ajtónálló egy ezüstkulcsot dobált egyik
kezéből a másikba. Azon gondolkoztam
vajon ugyanabban a szobában vagyunk-e
de az istenek frízére ráismertem.
Az ajtó, amelyen át beléptünk, eltűnt a
hátunk mögül, és helyette újabb
mozaikok jelentek meg. Arra már nem
távozhattunk, amerről jöttünk.
– A kijárat bezárult – mormogta
Annabeth.
 – Végre észrevetted! – fújt egyet a bal
arc.
– Ezek hová vezetnek? – kérdezte őket
Annabeth.
– Az egyik talán oda vezet ahová menni
szándékozol – kecsegtette a jobb arc. –
A másik talán a biztos halálba.
– É-én tudom ki maga – dadogta
Annabeth.
– Hogy te milyen okos vagy! –
gúnyolódott a bal arc. – De azt már nem
tudod melyik ajtót kellene választanod
mi? Siess nem fogok itt állni egész nap.
– Miért akar összezavarni? – kérdezte
Annabeth.
A jobb arc elmosolyodott.
– Te vezeted a küldetést drágám!
Minden döntés a te válladra nehezedik.
Nem erről álmodoztál mindig?
– Én…
– Ismerünk Annabeth – mondta a bal
arc. – Tudjuk mivel viaskodsz egész
nap. Ismerjük a határozatlanságodat. De
előbb vagy utóbb választanod kell. És
talán a választásodon fog múlni az
életed.
Nem egészen értettem, miről is
beszélnek, de gyanítottam, hogy nem
csupán az ajtókról van szó.
Annabeth elsápadt:
– Nem… Én nem…
– Szálljon le róla! – szólaltam meg. –
Kicsoda maga egyáltalán?
– A legjobb barátod – felelte a jobb
arc.
– A legádázabb ellenséged – vágta rá a
bal.
– Janus vagyok – szavalta kórusban a
két száj. – Én vagyok a kapuk istene. A
kezdeté. A végé. A választásé.
– Hamarosan eljön a te időd is, Percy
Jackson, de most Annabeth van soron –
mondta a jobb arc és pajkosan
felkacagott. – Jó kis móka!
– Fogd be! – állította le a bal arc. – Ez
komoly. Egy rossz választás az egész
életedet romba döntheti. Végezhet veled
és a barátaiddal. De nem akarlak tovább
nyomasztani Annabeth: válassz!
Megborzongtam amikor eszembe jutottak
a prófécia szavai: „Athéné gyermekének
utolsó csatája…"
– Ne válassz! – kértem.
– Attól tartok nincs más választása csak
a választás – viccelődött a jobb arc.
Annabeth megnedvesítette kiszáradt
ajkát.
– É-én azt az ajtót választottam –
kezdte, de mielőtt rámutatott volna
valemelyikre fényár öntötte el a termet.
Janus felemelte kezeit hogy mindkét
oldalon beárnyékolhassa a szemét.
Amikor a ragyogás kihunyt, a szökőkút
előtt egy asszonyt láttunk.
Magas volt kecses csokoládébarna haját
aranyszalaggal fonta copfokba.
Egyszerű, fehér ruhát viselt, amely a
legkisebb mozdulatra is csillogni kezdett
mint olajfolt a vízen.
– Janus már megint valami bajt
kevertél? – kérdezte.
– De-dehogy asszonyom! – dadogta a
jobb arc.
– Hát persze! – vágta rá a bal.
– Fogd be! – mondta a jobbik.
– Ezt nekem mondtad?! – hördült fel a
nő.
– Nem asszonyom csak magamban
beszéltem!
– Értem. Tudod nagyon jól hogy
látogatásod korai. Nem jött még el a lány
ideje. Most neked kell választani: vagy
meghagyod ezeket a hősöket nekem, vagy
te fogsz kirepülni az egyik ablakon és
abban nem lesz köszönet!
– Milyen ablakon? – kérdezte Janus bal
arca.
– Mondtam hogy fogd be! – szólt rá a
jobb.
– Mert a franciaablakokat például
kifejezetten kedvelem. Az a sok
természetes fény!
– Fogd már be! – vonyította a jobb arc.
– Nem önnek mondtam asszonyom!
Persze hogy távozunk. Csak egy kicsit
szórakoztam. A munkámat végeztem.
Felkínáltam egy választást.
– Elbizonytalanítottál valakit! –
javította ki a nő. – Tűnj el innen!
– Ünneprontó – suttogta Janus bal arca
aztán felállt az ezüstkulcsot a levegőbe
dugta, és eltűnt.
Az asszony felénk fordult és a szívemet
félelem markolta meg. Tekintetéből
hatalom áradt. Hagyd meg nekem ezeket
a hősöket! Ez nem hangzott valami
biztatóan. Egy másodpercig bántam hogy
nem fogadtuk el a Janus által felkínált
választást. De az asszony végül
elmosolyodott.
– Bizonyára megéheztetek. Üljünk le
egy kicsit beszélgetni!
Intett egyet, mire a római szökőkút
megélénkült. Tiszta vízsugarak
szökkentek a légbe. A teremben
megjelent egy szendvicsestányérokkal és
limonádéskancsókkal megrakott
márványasztal.
– Ki… ki maga? – kérdeztem.
– Héra vagyok. Az ég királynője!
Egyszer már láttam Hérát az Istenek
Tanácsában de nem néztem meg
alaposabban. Akkor csak arra tudtam
figyelni hogy az egymással vitázó istenek
végül hogyan is döntenek: végeznek
velem vagy sem?
Meglepett hogy ilyen hétköznapian néz
ki. Persze az Olimposzon hétméteres
alakjában láttam és ilyen óriásmérettel
nehéz hétköznapinak látszani. De most
Héra egy hétköznapi anyának tűnt.
Szendvicsekkel kínált és limonádét
töltött:
– Grover drágám! A szalvéta arra van
hogy a szádat töröld vele és nem azért
hogy megedd! – szólt rá a szatírra.
– Igenis asszonyom!
– Tyson még a végén elfogysz! Kérsz
még egy mogyoróvajas szendvicset?
Tyson elnyomott egy böfögést:

– Kérek kedves néni!

– Héra királynő – javította ki Annabeth.
– El sem hiszem hogy itt van! De mit
keres a Labirintusban?
Héra elmosolyodott. A levegőbe pöckölt
ujjával, mire Annabeth kócos haja
kisimult, és a maszat is eltűnt az arcáról.
– Azért jöttem hogy lássalak – felelte
az istennő.
Grover és én ideges pillantásokat
váltottunk egymással. Ha egy isten
meglátogat akkor azt általában nem azért
teszi mert annyira szeret hanem mert
akar valamit.
De ez nem vette el az étvágyam a
pulykás szendvicstől, és a chipsektől,
amiket hűs limonádéval öblítettem le.
Csak most döbbentem rá milyen éhes
vagyok. Tyson egymás után nyomta be a
mogyoróvajas szendvicseket. Grover a
limonádét lefetyelte, és úgy rágcsálta
hozzá a műanyag poharat, mint a
fagylalttölcsért szokás.
– Nem gondoltam hogy… – kezdte
Annabeth – …kedveli a hősöket.
Héra türelmesen rámosolygott.
– Arra a kis civódásra célzol
Héraklésszal? Egy apró nézeteltérés
aminek rossz sajtója volt.
– De próbálta megölni… többször is.
Héra legyintett egyet.
– Hol van már a tavalyi hó! Ne felejtsd
el hogy a drágalátos férjem gyereke volt
egy másik asszonytól. Néha elfogyott a
türelmem nem tagadom. De azóta Zeusz
és én találtunk egy nagyszerű házassági
tanácsadót. Megosztjuk egymással az
érzéseinket és megbeszéljük a
gondokat… Különösen azt az utolsó
esetet követően.
– Arra gondol amikor Thaliát
nemzette? – bukott ki belőlem
meggondolatlanul Amint kiejtettem a
számon barátunknak Zeusz félvér
lányának nevét Héra hideg tekintete rám
szegeződött:
– Percy Jackson ha nem tévedek!
Poszeidón egyik… gyereke. – Valami azt
súgta hogy a gyerek szó helyett egy
kevésbé szalonképes titulussal akart
illetni. – Ha jól emlékszem a téli
napfordulón amellett szavaztam hogy
életben maradj. Ne akard hogy
megbánjam!
Sugárzó mosollyal az arcán visszafordult
Annabeth felé:
 – Biztosíthatlak hogy nincsenek ártó
szándékaim az irányodban lányom.
Tudom mekkora nehézségekkel kell
szembenézned a küldetés során. És ezt
csak tetézik a Janushoz hasonló
bajkeverők.
Annabeth lesütötte a szemét:
– Mit keresett itt? Megőrjített.
– Legalábbis megpróbált megőrjíteni.
Ne felejtsd el hogy az olyan
kisisteneknek mint Janus mindig
kisebbségi komplexusuk van amiért csak
mellékszerep jutott nekik a világminden
ség nagy előadásában. Megkockáztatom,
néhányuk ellenszenvvel viseltetik az
Olimposz iránt így ezek arra is
rávehetők, hogy apám lázadása mellé
álljanak.
 – Az apja mellé? Ja már értem – állt
össze a kép.
Kiment a fejemből, hogy Kronosz Héra
apja is, ahogy Zeuszé Poszeidóné és az
összes többi öreg olimposzi istené is.
Ezek szerint Kronosz a nagypapám de a
gondolat annyira bizarrnak tűnt, hogy
inkább kivertem a fejemből.
– Szemmel kell tartanunk a kisisteneket
– folytatta Héra. – Janust. Hekatét.
Morpheuszt. Ők csak kényszerből
szolgálják az Olimposzt és mégis…
– Dionüszosz is ezért indult el –
kapcsoltam hirtelen. – Hogy a kisistenek
körmére nézzen.
– Igen – nézett az olimposzi istenek
fakuló mozaikképére Héra. – Tudjátok, a
nehéz időkben még az istenek is
elveszíthetik a hitüket. Rossz dolgokban
kezdenek el hinni apró dolgokban. Nem
látják az összképet és felülkerekedik
bennük az önzés. De én a házasság
istennője tudjátok megtanultam mi az
állhatatosság! Felül kell emelkednünk a
káoszon és a civakodáson és nem szabad
meginognunk! A nagy célokat kell szem
előtt tartani.
– És mik a maga céljai? – kérdezett rá
Annabeth.
Az istennő elmosolyodott:
– Természetesen az hogy összetartsam
a családomat az olimposziakat! Ennek
érdekében akkor teszem a legtöbbet ha
segítelek benneteket. Zeusz nem sok
lehetőséget ad nekem a beavatkozásra de
száz évenként teljesíthetem egy
kívánságát az általam pártfogolt
küldetéseknek.
– Egy kívánságunkat?
– De mielőtt kívánnátok, hadd adjak
egy ingyenes tanácsot! Tudom hogy
Daidaloszt keresitek. Labirintusa
számomra is titok. De ha kíváncsiak
vagytok rá mi történt vele én a helye
tekben meglátogatnám a fiamat
Héphaisztoszt a kovácsműhelyében.
Daidalosz nagy feltaláló volt és azon
kevés halandók egyike akit Héphaisztosz
is kedvelt. Nem volt ember akit jobban
csodált volna nála. Ha valaki tudja mi
lett Daidalosz sorsa akkor az
Héphaisztosz.
– De hogyan jutunk el hozzá? –
kérdezte Annabeth. – Az a kívánságom
hogy tájékozódni tudjak a Labirintusban!
Héra csalódott képet vágott.
– Ha ezt akarod. De sajnos olyat kértél
ami már teljesült.
– Nem értem.
– Pedig a magyarázat ott van a
közeledben – nézett rám az istennő. –
Percy tudja a választ.
– Hogy én?!
– Ez nem igazságos! – panaszkodott
Annabeth. – Nem mondta el mi az!
Héra megrázta a fejét:
– Birtokolni valamit az egy dolog… Az
a kérdés hogy vane benned elég kurázsi
a használatához… Biztos vagyok benne
hogy édesanyád Athéné egyetértene
velem ebben.
A szoba morajlani kezdett mint egy
távoli mennydörgés. Héra felállt.
– Ez nekem szólt. Zeusz
türelmetlenkedik. Emlékezz rá amit
mondtam Annabeth. Keressétek meg
Héphaisztoszt. Ehhez útba kell ejtened a
farmot ha jól sejtem. De csak menj
tovább. Használj fel mindent ami a
rendelkezésedre áll legyen az
akármilyen hétköznapi dolog is.
A két ajtóra mutatott, és a helyükön két
sötét folyosó tűnt fel.
– Még valami Annabeth. Csak
késleltettem a választást. Nem
akadályozhatom meg hogy
bekövetkezzen. Ahogy Janus is mondta
hamarosan meg kell hoznod egy döntést.
Isten veletek!
Intett egyet és fehér füstté változott és
vele együtt az ételek is. Tyson szájában
füstté vált a szendvics amin éppen
csámcsogott. A szökőkút megállt. A
mozaikok még inkább elfakultak
homályosabbá és porosabbá váltak mint
korábban. A teremben már senkinek nem
lett volna többé kedve piknikezni.
Annabeth toppantott egyet:
– Miféle segítség volt ez?! Tessék itt
egy szendvics! Kívánj valamit! Hoppá
nem segíthetek! Puff!
– Ami azt illeti annyit azért elárult hogy
Percy tudja a választ. Már ez is valami –
jegyezte meg Grover.
Mindenki rám meredt:
– De ha egyszer nem tudom! – fakadtam
ki. – Fogalmam sincs mire célozhatott!
Annabeth nagyot sóhajtott:
 – Rendben. Akkor folytassuk az utat.
– Merre menjünk tovább? – néztem
Annabethre, akitől szívesen
megkérdeztem volna hogy Héra miféle
döntést emlegetett, de Tyson és Grover
már tűkön ült. Olyan egyszerre pattantak
fel, mintha előtte begyakorolták volna.
– Balra! – kiáltották kórusban.
– Mért vagytok ebben olyan biztosak? –
ráncolta a homlokát Annabeth.
– Mert a jobb oldali folyosón
közeledik valami – mondta Grover.
– Valami nagy. És nagyon siet –
egészítette ki Tyson.
– Meggyőztetek. Balra! – kiáltottam és
mindannyian bevetettük magunkat a sötét
alagútba.
7. TYSON BÖRTÖNLÁZADÁS
ÉLÉRE ÁLL

Ajó hír hogy a bal oldali alagút

egyenes volt és legalább nem jártunk
körbe-körbe. A rossz hír hogy gyorsan
kiderült róla: zsákutca. Kilencven méter
fejvesztett rohanás után egy sziklába
ütköztünk ami elzárta az utunkat. A
hátunk mögül csoszogás és zihálás
hallatszott. Valami – egész biztosan nem
emberi lény – üldözött bennünket.
– Tyson – kezdtem el – tudnád…
– Igen – nyomta a vállát olyan erővel a
sziklának, hogy az egész folyosó
rázkódni kezdett. A mennyezetről por
szitált a fejünkre.
 – Igyekezz de azért ne omlaszd ránk az
alagutat!
A szikla végül hangosan ropogva
megadta magát. Tyson félretolta annyira
hogy el tudjunk surranni mellette.
– Elzárni a bejáratot! – parancsolta
Annabeth. A túloldalról együttes erővel
a sziklának veselkedtünk, és sikerült
visszatolnunk a helyére. Üldözőnk
felüvöltött kétségbeesett dühében,
amikor észrevette hogy megszöktünk
előle.
– Csapdába ejtettük! – ujjongtam.
– Én inkább úgy fogalmaznék hogy
csapdába estünk – javított ki Grover.
Megfordultam. Egy hatszor hatméteres
betonkockában álltunk melynek túlsó
oldalát fémrácsok zárták le. Dutyiba
kerültünk.
– Hol a fenében vagyunk? – rázta meg
Annabeth a rácsot ami természetesen
meg sem mozdult. A rácsokon át
börtöncellákra láttunk amelyek egy sötét
udvart fogtak közre. Háromemeletnyi
rács és fémhíd.
– Egy börtönben – mondtam. – Talán
Tyson ki tudná törni a…
– Psszt! Halljátok? – kérdezte Grover.
Fentről mély hangú sírdogálást
hallottunk. Aztán valaki recsegő hangon
mondott valamit, de nem értettem, mit.
Mintha kavicsokat ráztak volna egy
vödörben.
– Ez milyen nyelven volt? – kérdeztem.
– Ez lehetetlen… – hitetlenkedett
Tyson tágra nyílt szemmel.
 – Mi?
Megragadott két rácsot, és elhajlította
őket annyira, hogy kiférhessen közöttük.
– Várj! – kiabált utána Grover.
De Tysonnak esze ágában sem volt
megállni. Utánafutottunk. A börtön
sötétjében csak néhány fénycső
derengett.
– Ismerem ezt a helyet – mondta
Annabeth. – Ez az Alcatraz.
– Arra a szigetre gondolsz San
Francisco közelében?

Annabeth bólintott.
– Az iskolával ide jöttünk tanulmányi
kirándulásra. Olyan mint egy múzeum.
Elég valószínűtlennek tűnt, hogy a
Labirintusból az ország másik felén
bukkanunk elő, de mivel Annabeth az év
nagy részét San Franciscóban töltötte
hogy szemmel tarthassa az öböl
túloldalán található Tamalpais-hegyet,
feltehetőleg tudta, mit beszél.
– Egy lépést se tovább! – mondta
Grover.
Amikor Tyson továbbra sem állt meg
Grover megragadta a karját és minden
erejét beleadva visszarántotta.
– Állj meg! Nem látod?
Odanéztem ahová Grover mutatott és a
gyomrom szaltózott egyet. Az udvar
túloldalán a második emeleten egy
szörny állt. Még életemben nem láttam
nála ijesztőbbet. Derékig női teste volt
ebben a kentaurokra hasonlított. De
velük ellentétben nem lótestben
folytatódott hanem egy sárkányéban: egy
fekete pikkelyes sárkánytestben amely
hat méter hosszú hegyes farokban
végződött. A karmai hatalmasak voltak.
Először azt hittem hogy indák
csavarodtak a lábára de amikor jobban
megnéztem, rájöttem, hogy ezernyi
vipera tekergőzik körülötte, és csak arra
várnak, hogy valakit megmarhassanak. A
nő hajzata is kígyókból állt mint
Medúzának. De a legfurább a dereka
volt az embertest és a sárkánytest közötti
átmenet: folytonos mozgásban volt
hullámzott és dagadozott. A
kidudorodások néha állatfej alakot
öltöttek: hol vérengző farkasét, hol
oroszlánét mintha egy különféle
állatokból álló övet viselt volna. Az volt
az érzésem hogy egy félkész lényt látok
egy szörnyet ami a világ teremtésének
idejéből származik, abból az időből,
amikor még semmi sem nyerte el
végleges alakját.
– Ez ő – szűkölt Tyson.
– Bukjatok le! – utasított Grover.
Lekuporodtunk az árnyékba de a szörny
ránk se hederített. A második emelet
egyik cellája előtt állt, és beszélt
valakihez. A zokogás innen érkezett. A
sárkányasszony furcsa, recsegő hangon
újra megszólalt.
– Mit mondott? – suttogtam. – És
milyen nyelven beszél?
– Ez az ősi idők nyelve – borzongott
meg Tyson. – Földanya beszélt ezen a
nyelven a titánokhoz és… a többi
gyerekéhez. Még az istenek előtt.
– Érted ezt a nyelvet? Le tudnád
fordítani?
Tyson lehunyta a szemét, és ijesztően
rekedt, női hangon kezdett beszélni:
– Vagy dolgozol neki vagy szenvedni
fogsz!
Annabetht kirázta a hideg:
– Utálom amikor ezt csinálja.
Mint minden küklopsz Tyson is
emberfeletti hallással rendelkezett ami
egészen különleges hangutánzó
képességgel párosult. Amikor valaki
más hangján beszélt teljesen transzba
esett.
– Nem leszek a szolgája! – folytatta
Tyson mély fájdalmas hangon.
Aztán visszaváltott a szörnyhangra:
– Akkor kiélvezhetem a szenvedésed
Briareósz! – Tyson hangja elcsuklott
amikor kiejtette a nevet. Eddig akárkit is
utánzott, még nem láttam kiesni a
szerepéből, de abban a pillanatban
akkorát nyelt mintha gombóc lenne a
torkában. A szörny hangján folytatta:
– Ha az előző börtönödet
elviselhetetlennek találtad, mit mondasz
majd akkor ha megismered az igazi
szenvedést! Gondolkozz el ezen amíg
visszatérek!
A sárkányasszony elrobogott a lépcső
felé, a viperák susogó fűszoknyaként
sziszegtek a lábai körül. Csak akkor
vettem észre hogy szárnya van amikor
kitárta. Levetette magát az erkélyről, és
átsiklott az udvar fölött. Még jobban
lelapultunk. Amikor a szörny elrepült
felettünk forró kénszagú szél csapott az
arcomba. Aztán eltűnt a sarok mögött.
– Szö-szö-szörnyű! Még soha nem
éreztem ilyen szörnyű szörnyszagot! –
fulladozott Grover.
– A küklopszok rémálma – suttogta
Tyson. – Kampé.
– Kicsoda? – kérdeztem.
Tyson nagyot nyelt.
– Minden küklopsz ismeri. Amikor
kicsik voltunk vele ijesztgettek minket. Ő
volt a küklopszok börtönőre a rossz
időkben.
Annabeth bólintott:
– Emlékszem. A titánok az uralkodásuk
alatt bebörtönözték Gaia és Uránosz
korábbi gyermekeit – a küklopszokat és
a hekatonkheireket.
– A heka-miket? – kérdeztem.
– A százkezűeket! – világosított fel az
Észlány. – Így nevezték őket… a száz
karjuk után. A küklopszok bátyjai.
– Nagyon erősek. Hihetetlen, hogy
mennyire! Az égig érnek és ha akarják a
hegyeket is lerombolják!
– Klassz – ismertem el. – Persze nem a
hegyek szempontjából – tettem hozzá.
– Kampé volt a börtönőr – folytatta
Tyson. – Kronosznak dolgozott.
Testvéreinket a Tartaroszban tartotta
fogva és egészen Zeusz eljöveteléig
kínozta őket. Zeusz megölte Kampét, és
kiszabadította a százkarúakat hogy
segítségére legyenek a titánok ellen
vívott nagy harcában.
– De Kampé visszatért – mondtam.
– Rossz hír – foglalta össze Tyson.
– Ki is van a cellában? Elfelejtettem a
nevét – kérdeztem.
– Briareósz – vidult fel Tyson. – Egy
százkarú! Az égig érnek és ha akarják a
hegyeket is…
– Mondtad már lerombolják – fejeztem
be helyette.
Felnéztem a cellára, és azon tűnődtem,
hogyan férhet be oda valaki, aki az égig
ér, és ha olyan erős, miért siránkozik?
– Látogassuk meg – ajánlotta Annabeth
–, mielőtt Kampé visszajönne.
A cellához közeledve egyre erősödött a
sírás. Amikor először megláttam a
százkarút hirtelen nem is tudtam felfogni
mit látok.
Akkora volt, mint egy ember, de nagyon
sápadt, tejszerű bőrrel. Ágyékkötője,
akár egy óriáspelenka. Lábai
aránytalanul nagyok a testéhez képest.
Nyolc-nyolc lábujja volt a körmei
feketék és repedezettek. De a legfurább a
felsőtesté volt. Elég, ha annyit mondok
hogy Janus egy hétköznapi ürge volt
hozzá képest. A mellkasából több sorban
karok nőttek ki, olyan sok, hogy meg sem
tudtam számolni. Normális emberi kar
volt mindegyik, de annyi volt belőlük és
annyira össze voltak gabalyodva hogy a
mellkasa egy adag villára tekert
spagettihez hasonlított. Zokogó arcát
több karral is eltakarta.
– Vagy az ég van alacsonyan vagy ez a
fickó kicsi – motyogtam.
Tyson rám sem hederített. Térdre esett a
rács előtt.

– Briareósz! – kiáltotta.
A zokogás abbamaradt.
– Nagy százkarú! Segíts nekünk! – kérte
Tyson.
Briareósz felnézett. Arca hosszúkás volt
és szomorú. Sasorra és sötétbarna szeme
volt – a szó szoros értelmében mert az
egész szeme barnán csillogott
szemfehérje és pupilla nélkül mintha
agyagból gyúrták volna.
– Menekülj amíg tudsz küklopsz! –
szólalt meg Briareósz bánatosan. – Én
még magamon sem tudok segíteni.
 – De te egy százkarú vagy! Számodra
nem létezik akadály! – erősködött Tyson.
Briareósz öt-hat kezével megtörölte az
orrát. Néhány kezével a törött priccsből
szármázó fa- és fémdarabokkal játszott
ahogy Tyson is szokott a felesleges
alkatrészekkel. Lenyűgöző látványt
nyújtott. Mintha mindegyik keze külön
akarattal rendelkezett volna. A
fadarabokból összeraktak egy játék hajót
majd ugyanilyen gyorsan szétszedték.
Néhány kezével a betonpadlót kapargatta
szórakozottan párral Kő, papír, ollót
játszott. A maradékkal pedig
árnyjátékozott: a hátsó falon kacsa- és
kutyaalakok imbolyogtak.
– Semmit sem tehetek – nyöszörögte
Briareósz. – Kampé visszatért a titánok
feltámadnak és újra a Tartaroszba vetnek
bennünket.
– Vágj bátor képet! – kérte Tyson.
Briareósz abban a pillanatban új arcot
öltött. Vonásai megváltoztak csak barna
szeme maradt a régi. Turcsi orra lett
ívelt szemöldöke és furcsa mosolya –
mint aki megpróbál nagyon bátornak
látszani. Aztán visszaváltozott
ugyanolyan szomorúvá mint az előbb.
– Hiába nem megy – vallotta be. –
Mindig felülkerekedik az ijedt arcom.
– Ezt meg hogy csináltad? –
kíváncsiskodtam.
– Ne udvariatlankodj! – bökött meg a
könyökével Annabeth. A százkarúnak
ötven különböző arca van.
– Ha fotózni akarják egymaga kitesz
egy érettségi tablót – jegyeztem meg.
De Tyson tovább lelkesedett:
– Ne aggódj Briareósz! Minden
rendben lesz! Majd mi segítünk! De
addig is kaphatnék egy autogramot?
– Ha van nálad száz toll…
– Srácok – kezdte Grover – mennünk
kéne! Kampé hamarosan visszatér.
Előbb vagy utóbb megérzi a
jelenlétünket.
– Kitörni a rácsokat! – rendelkezett
Annabeth.
– Igen! – mosolygott büszkén Tyson. –
Briareósznak az semmi! Nagyon erős.
Még a küklopszoknál is erősebb. Ezt
figyeljétek!
Briareósz nyafogni kezdett. Ahelyett
hogy a rácsokat feszegette volna piros
pacsit játszott az összes kezével.
– Ha annyira erős, akkor miért csücsül
dutyiban?
Annabeth megint a bordáim közé
könyökölt:
– Meg van rémülve – suttogta. –
Kampé több ezer évig fogva tartotta a
Tartarosz mélyén. Kíváncsi lennék te
hogyan éreznéd magad a helyében?
A százkarú megint a tenyereibe temette
az arcát.
– Briareósz? – kérdezte Tyson. – Mi…
Mi a baj? Mutasd meg hatalmas erőd!
– Tyson, azt hiszem, előbb végzünk, ha
te feszíted szét a rácsokat – javasolta
Annabeth.
Tyson ajkáról leolvadt a mosoly.
– Majd én szétfeszítem a rácsokat –
ismételte. Aztán megragadta a cellaajtót
és úgy tépte le mintha a pántok
gumicukorból lettek volna.
– Gyere Briareósz! – mondta Annabeth.
– Kiszabadítunk!
Annabeth kinyújtotta kezét. Briareósz
egy másodpercre felöltötte bizakodó
arcát. Pár karja előrendült, de kétszer
annyi visszahúzta őket.
– Nem tudok – vacogta Briareósz. –
Meg fog büntetni.
– Minden rendben lesz – ígérte
Annabeth. – Azelőtt is harcoltál már a
titánok ellen, és legyőzted őket, vagy
már elfelejtetted?
– Emlékszem a háborúra – öltött új
arckifejezést. Összehúzott szemöldöke
és lebiggyesztett ajka alapján arra
tippeltem hogy ez a töprengő arca. –
Villámcsapás rázta meg a földet.
Sziklákat dobáltunk. A titánok és a
szörnyek majdnem győztek. De most
visszanyerték erejüket. Kampé
legalábbis ezt mondta.
– Ne hallgass rá! – mondtam. – Gyere!
A százkarú nem mozdult. Tudtam hogy
Grovernek igaza van és Kampé
hamarosan visszatér. De nem hagyhattuk
itt. Tyson hetekig bömbölt volna utána.
– Játsszunk kő, papír, ollót! – vetettem
fel az ötletet. – Ha nyerek velünk jössz.
Ha vesztek itt maradhatsz a dutyiban.
Annabeth úgy meredt rám mint akinek
elment az esze.
Briareósz felöltötte gyanakvó arcát.
– De hát én mindig nyerek kő, papír,
ollóban!
– Akkor kezdjük! – lendítettem meg
háromszor ökölbe szorított kezemet.
Briareósz mind a száz kezével ugyanígy
tett. Úgy hangzott mintha egy egész
hadsereg előrelépett volna hármat. Egy
kőbányányi kővel, egy ruhagyárnak
elegendő ollóval, és annyi papírral
rukkolt elő, hogy abból egy egész
papírrepülő-flottát lehetett volna
hajtogatni.
– Mondtam neked – kezdte – hogy
mindig… – Ekkor felöltötte zavarodott
arcát. – Te meg mit mutatsz?
– Pisztolyt – mutattam felé fegyvert
formázó kezemet. Ezzel a trükkel Paul
Felfújt ugratott be de ezt nem kötöttem
Briareósz orrára. – A pisztoly mindennél
erősebb.
– Ez nem szabályos!

– Mondtam én egy szóval is hogy

szabályosan fogok játszani? Kampé sem
fog szabályosan játszani ha visszatér.
Téged fog hibáztatni a kitépett rács
miatt. Most pedig gyere!
Briareósz sértetten szipákolt:
– A félistenek csalók! – de azért
feltápászkodott és kijött utánunk a
cellából.
Bizakodni kezdtem. Már csak le kell
sétálnunk és megtalálni a Labirintus
bejáratát. De Tyson megtorpant.
A földszinten Kampé állt és felénk
vicsorgott.
 – A másik irányba! – kiáltottam.
Rohanni kezdünk a vashídon. Most
Briareószt sem kellett győzködni, hogy
kövessen bennünket. Sőt száz kezével
rémülten csapkodva leelőzött
mindegyikünket.
Hátunk mögül hangos szárnycsapások
jelezték hogy Kampé a levegőbe
emelkedett. Sziszegett és morogott
mindenfélét ősi nyelvén és nem kellett
hozzá szótár hogy megértsem mit mond:
meg akart ölni bennünket.
Lerohantunk a lépcsőn, aztán végig egy
folyosón, majd az őrbódét elhagyva
újabb börtönrészlegbe jutottunk.
– Balra! – mutatta az irányt Annabeth. –
Most veszem csak igazán hasznát a
tanulmányi kirándulásnak!
Kirobogtunk az ajtón, és az őrtornyokkal
és szögesdróttal körbevett
börtönudvaron találtuk magunkat. A
nappali fény elvakított a hosszú sötétség
után. Fényképezgető turisták sétálgattak
körülöttünk. Az öböl felől hideg szél
fújt.
Délről San Francisco fehérlett, s igen
megkapó látványt nyújtott de északról a
Tamalpais hegy fölött hatalmas
viharfelhők örvénylettek. Mintha egy
fekete búgócsiga forgott volna a hegy
fölött ahol Atlasz volt bebörtönözve és
ahol a titánok Othrys-hegyi palotája
lassan újjáépült. Nehéz volt elhinni hogy
ebből a természetfeletti viharból a
turisták semmit sem vesznek észre és úgy
viselkednek mintha minden a legnagyobb
rendben lenne.
– Ez egyre rosszabb – pillantott
Annabeth észak felé. – Egész évben
csúnya viharok voltak de ez…
– Mozogjatok! – üvöltötte Briareósz. –
Mindjárt itt lesz!
Az udvar túlsó felére futottunk, a lehető
legmesszebb a börtönépülettől.
– Ugyan már Kampé túl nagy ahhoz
hogy kiférjen az ajtón!
Amikor a börtönfal szabályosan
kirobbant rádöbbentem mekkorát
tévedtem.
A turisták sikoltozni kezdtek amikor a
törmelékek közül a gomolygó porból
előbukkant Kampé, akinek kiterjesztett
szárnya olyan széles volt mint az udvar.
Két pengét tartott a kezében: két hosszú
bronzszablyát. Különös zöldes derengés
vette körbe a fegyvereket, amelyekről
párafelhők szálltak fel, s forróságuk
savanykás bűzét az udvar túloldalán is
érezni lehetett.
– Méreg! – kiáltotta Grover. – Ne
hagyjátok hogy hozzátok érjen vele
mert…
– Meghalunk? – találgattam.
– Csak miután szárazzá aszalódsz és
szétporladsz…
– Akkor tényleg jobb ha elkerüljük
azokat a kardokat.
– Briareósz! Küzdj! – biztatta Tyson. –
Nőj óriássá!
De hiába. Briareósz mintha inkább egyre
kisebbre húzta volna össze magát. És
felöltötte a halálosan berezelt arcát.
Kampé felénk dübörgött sárkánylábain a
teste körül kígyók százai tekeregtek.
Eszembe jutott hogy kivonom Árapályt
és elébe állok de a szívem a torkomban
kezdett dobogni és Annabeth kimondta
helyettem:
– Futás!
Ennyit a csatáról. Nem vehettük fel vele
a harcot. Átszeltük az udvart majd a
sárkánnyal a sarkunkban kirohantunk a
börtönkapun. A halandók sikítozva
menekültek. Bekapcsoltak a vészjelző
szirénák.
Éppen akkor értünk a rakpartra amikor
egy újabb turistahajó kikötött. A turisták
döbbenten nézték ahogy feléjük futunk
hátunk mögött a látogatókkal a látogatók
mögött a… Azt nem tudnám megmondani
hogy mit láthattak a ködön keresztül de
abban biztos vagyok hogy semmi jót.
– A hajó? – kérdezte Grover.
– Csigalassú! – mondta Tyson. – A
Labirintus! Az az egyetlen esélyünk!
– El kell terelnünk a figyelmét! –
kiáltott Annabeth.
Tyson kitépett egy lámpaoszlopot a
földből:
– Majd én feltartom! Menjetek!
– Segítek! – ajánlottam fel.
– Nem – mondta Tyson. – A
küklopszokra ártalmas a méreg. Nagy
fajdalom. De nem halálos.
– Biztos vagy ebben?
– Menj testvér! Találkozunk odabent!
Nagyon nem tetszett az ötlet. Egyszer
már majdnem elvesztettem Tysont és
nem akartam újra kockáztatni. De nem
értünk rá vitatkozni és jobb megoldás
nekem sem jutott az eszembe. Annabeth
Grover és én megragadtuk Briareósz
három kezét és a büfé felé rángattuk.
Tyson felüvöltött és a lándzsaként
előreszegezett lámpaoszloppal, mint egy
bajvívó lovag, a sárkányasszonynak
rontott.
A sárkány Briareósz felé pillantgatott de
Tysonnak sikerült elterelnie a figyelmét.
Az oszloppal mellkason döfte és a
sárkány a falnak csapódott. Felsikoltott
majd kardjaival felaprította a
villanypóznát. Körülötte sistergő
tócsákban gyűlt a méreg a betonon.
Tyson hátrálni kezdett, amikor Kampé
hajszálai sziszegő korbácsként
csapkodtak feléje és a lába körül
vonagló viperák kilátott szájjal harapni
készültek. A derekán most egy üvöltő
oroszlán feje dudorodott ki.
A cellák felé menekülve utoljára még
annyit láttam hogy Tyson felkap egy
jégkrémesbódét és Kampéhoz vágja.
Méreg és fagyi fröccsent mindenfelé
Kampé hajának kígyói tuttifruttiban
áztak. Visszarohantunk a börtönudvarra.
– Nem fog sikerülni – lihegte
Briareósz.
– Tyson az életét kockáztatja érted.
Sikerülnie kell.
Amikor elértük a börtönépület ajtaját
dühödt morgás ütötte meg a fülem.
Visszanéztem. Tyson sarkában a
szörnnyel tel jes sebességgel felénk
robogott. Kampéról olvadó fagyi
csorgott, és pólók tapadtak a testére. A
derekán kitüremkedő medvefej orrán
törött alcatrazos napszemüveg csücsült.
– Siess! – kiáltotta Annabeth mintha
biztatásra lett volna szükségem.
Végre sikerült rábukkannunk a cellára
amelyen át bejutottunk de a hátsó falon
egy repedés nem sok annyi sem
látszódott.
– Keressétek a jelet! – mondta
Annabeth.
– Megvan! – érintett meg Grover egy
apró vésetet ami görög deltává változott.
Daidalosz jele kéken felderengett és a
szikla recsegve-ropogva szétnyílt.
Csak túl lassan. Tyson berohant a
folyosóra. Kampé utánacsapott kardjával
rácsokat és falakat egyaránt pusztítva.
Belöktem Briareószt az útvesztőbe, aztán
Annabeth következett majd Grover.
– Sikerülni fog! – néztem Tysonra de
amint kimondtam rájöttem hogy ez nem
igaz. Kampé utolérte. Felemelte a
kardját. Szükségem volt valamire amivel
elterelem a figyelmét – valami nagyra.
Az órámra ütöttem ami bronzpajzzsá
bomlott. Kétségbeesésemben azt vágtam
a szörny képébe.
BANG! A pajzs telibe találta. Amíg
magához tért Tyson beugrott mellettem a
Labirintusba. Követtem a példáját.
Kampé újra támadásba lendült, de
elkésett. A kőajtó bezáródott mögöttünk
és varázserejével úgy visszaforrt a falba
mintha soha nem létezett volna. Kampé
hiába csapkodta dühödt morgással. Nem
maradtunk ott hogy visszakopogjunk neki
pedig jó móka lett volna. Berohantunk a
sötétségbe, és első (valamint utolsó)
alkalommal boldog voltam hogy a
Labirintusban lehetek.

8. LÁTOGATÁS A DÉMONFICSÚR
FARMJÁN

Addig rohantunk amíg el nem értük a

vízesés termét. A padló helyén
víznyelőgödör ásított, és csúszós járda
futott körülötte. Vaskos csövekből
ömlött a víz, és miután lezúdult a
falakon, a gödörben gyűlt össze.
Belevilágítottam az elemlámpámmal de
nem láttam az aljáig.
Briareósz leroskadt a fal tövébe és
tucatnyi kezével mosni kezdte az arcát.
– Ez a gödör leér egészen a Tartaroszig
– suttogta. – Ha belevetném magam,
legalább megszabadulnátok tőlem.
– Ne mondj ilyeneket – kérte Annabeth.
– Visszajöhetsz velünk a táborba.
Segíthetsz felkészülni. Te többet tudsz a
titánok elleni harcról mint bárki más.
– Ugyan mit kínálhatnék fel? – kérdezte
Briareósz. – Mindent elvesztettem.
– Mi van a testvéreiddel? – kérdezte
Tyson. – Ők még biztos most is olyan
magasak mint egy hegy! Elviszünk
hozzájuk.
Briareósz felöltötte eddigi
legszomorúbb ábrázatát ez lehetett a
gyászoló arca.
 – Nincsenek többé. Eltűntek.
A zuhatagok tovább mennydörögtek.
Tyson a gödörbe bámult és kipislogott
egy könnycseppet.
– Hogy érted azt, hogy eltűntek? –
kérdeztem. – Eddig azt hittem a szörnyek
is halhatatlanok mint az istenek.
– Percy – szólalt meg Grover halkan –
a halhatatlanság sem tart örökké. Néha…
néha megesik a szörnyekkel is hogy
elfeledik őket, ilyenkor nem akarnak
tovább halhatatlanok maradni.
Groverre néztem, és azon tűnődtem, hogy
vajon most a Nagy Pánra gondol-e.
Eszembe jutott amit Medúza mondott az
őt magára hagyó nővéreiről, a két
gorgóról. Aztán Apollóra gondoltam, aki
arról beszélt, hogyan tűnt el Héliosz, az
ősi napisten és hagyta rá teljes
egészében a feladatkörét. Eddig nem
gondoltam bele de Briareószra pillantva
át tudtam érezni milyen rettenetes lehet
ennyire öregnek lenni – több ezer
évesnek – és ennyire magányosnak.
– Mennem kell – mondta Briareósz.
– Kronosz hadserege le akarja igázni a
tábort. Segítségre van szükségünk.
Briareósz lehorgasztotta a fejét:
– Nem lehet küklopsz.
– Erős vagy.
– Csak voltam – állt fel Briareósz.
– Hé – ragadtam meg a karjait és
oldalra húztam oda ahol a vízesés
robajától senki sem hallhatta rajtunk
kívül, miről beszélgetünk. – Briareósz
szükségünk van rád. Ha nem vetted
volna észre Tyson hisz benned és
kockára tette érted az életét. –
Elmondtam neki mindent: azt hogy Luke
le akar minket igázni, beszéltem a
Labirintus bejáratáról, Daidalosz
műhelyéről, Kronosz
aranyszarkofágjáról.
De Briareósz csak a fejét rázta:
– Nem lehet félisten. Nincsen
pisztolyujjam hogy én nyerjem a
versenyt – és mind a száz kezének
ujjával pisztolyt formázott.
– Talán ezért tűnnek el a szörnyek –
mondtam. – Nem azért amiért a halandók
gondolják. Talán azért mert te nem hiszel
többé önmagadban.
Tiszta barna szemével rám nézett. Az
arcot amit felvett egyből felismertem – a
szégyené volt. Ezután megfordult majd
elindult lefelé a folyosón amíg el nem
nyelte a sötét.
Tyson zokogni kezdett.

– Minden rendben – veregette meg a

vállát vonakodva Grover. Ehhez a baráti
gesztushoz össze kellett szednie minden
bátorságát.
– Semmi sincs rendben, kecskefiú. Ő
volt az én hősöm.
Szerettem volna jobb kedvre deríteni de
nem tudtam mit mondhatnék.
Végül Annabeth felállt és felvette a
hátizsákját.
– Gyertek srácok! Idegesít ez a gödör.
Keressünk másik táborhelyet éjszakára!
Márványfalú folyosón vertünk tábort.
Mintha egy görög sírboltban lettünk
volna. A falakból bronz fáklyatartók
álltak ki. Az alagút egy régebbi részén
járhattunk. Ezt Annabeth határozottan jó
jelnek tekintette.
– Közel járhatunk Daidalosz
műhelyéhez – mondta. – Ajánlom
mindenki pihenjen egyet.
Hajnalhasadáskor továbbindulunk.
– Honnan fogjuk tudni mikor hasad? –
kérdezte Grover.
– Ha korogni fog a hasad – válaszolt
Annabeth Grovernek nem kellett kétszer
mondani kivett egy adag szalmát a
hátizsákjából, evett belőle egy kicsit, a
maradékot a feje alá tette, és már horkolt
is. Tysonnak nem jött ilyen könnyen
álom a szemére. Szerszámkészletéből
elővett néhány fémdarabot, és
megpróbálta összeszerelni őket. De nem
lehetett elégedett az eredménnyel mert
mindig szétszedte.
– Bocs hogy elvesztettem a pajzsot –
mondtam neki. – Tudom milyen sok
munkádba került hogy megjavítsd.
Tyson felnézett. Szeme vöröslött a
sírástól.
– Nem számít testvér. Megmentettél.
Nem kellett volna megmentened ha
Briareósz segít.
– Csak megijedt – mondtam. – Biztos
vagyok benne hogy túlteszi magát rajta.
– Gyenge – válaszolta Tyson. – Ő már
nem számít többé – sóhajtott fel
szomorúan aztán lehunyta a szemét. A
fémdarabok kipottyantak a kezéből, és
Tyson hortyogni kezdett.
Én is megpróbáltam elaludni de nem
ment. Valahogy nem tudtam ellazulni a
mérgező pallossal kergető
sárkányasszony megrázó élménye után.
Fogtam a hálózsákom, és az őrködő
Annabethhez húztam.
Leültem mellé.
– Jobban tennéd ha te is aludnál –
mondta.
– Nem tudok. Jól vagy?
– Persze. Ez volt az első napom
küldetésvezetőként. Hogyan is
érezhetném magam ha nem jól?!
– Ne aggódj megtaláljuk a műhelyt
Luke előtt!
Félresöpörte az arcába hulló tincseket.
A szája alatt koszfolt sötétlett, és
hirtelen magam előtt láttam, milyen
lehetett Annabeth kislányként amikor
még Thaliával és Luke-kal járta az
államokat. Alig töltötte be a hetet amikor
társait kimentette a gonosz küklopszok
házából. Amikor Annabeth félt mint most
is még akkor is bátrabban viselkedett
legtöbbünknél.
– Bárcsak lenne egy szemernyi logika
ebben a Labirintusban! – panaszkodott. –
Soha nem tudhatjuk hol kötünk ki vé gül.
Képtelenség New Yorkból egy nap alatt
Kaliforniába gyalogolni!
– A Labirintusban egy másik tér-idő
rendszerbe kerültünk – emlékeztettem.
– Tudom tudom de… – nézett rám
bátortalanul. – Csak ámítottam magam.
Hiába volt a sok olvasás tanulás.
Fogalmam sincs merre tartunk.
– Jól csinálod! Különben sem tudtuk
soha hogy mit teszünk. De mindig
kiderült a végén. Emlékszel Kirké
szigetére?
Kuncogni kezdett:
– Milyen cuki tengerimalac voltál!
– Aztán ott volt a Vízi világ! Miattad
jártuk meg azzal a játékkal!
– Miattam? A te hibád volt!
– Látod? Nem kell aggódni!
Jó volt látni hogy mosolyog. Kár hogy
csak egy pillanatig tartott.
– Percy mire gondolt Héra amikor azt
mondta te tudod a módját miként kell a
Labirintusban tájékozódni?
– Fogalmam sincs – vallottam be. –
Tényleg.
– Ha tudnád elmondanád?
– Persze. Talán ha…
– Mi talán ha?
– Talán ha elmondanád a prófécia
utolsó sorát segítene.
Annabeth megborzongott:
– Ne itt. Ne a sötétben.
– És mi a helyzet a választással, amiről
Janus beszélt? Héra azt mondta…
– Hallgass! – csattant fel Annabeth,
aztán remegő hangon hozzátette: – Bocs
Percy. Egy kicsit feszült vagyok. De én
nem… Még gondolkoznom kell rajta.
Némán ültünk. Az útvesztő gyanús
nyikorgásait, morgásait hallgattuk.
Reccsenések visszhangzottak ahogy az
alagutak változtak, nőttek, terjeszkedtek:
A sötétségről eszembe jutott az álmom
Nico di Angelóról és hirtelen
rádöbbentem valamire.
– Nico is idelent van. Így szökött meg a
táborból. Rátalált a Labirintus
bejáratára. Aztán innen még mélyebbre
jutott. Le az Alvilágba. De most
visszajött az útvesztőbe. És rám
vadászik.
Annabeth hosszú ideig hallgatott:
– Percy remélem hogy tévedsz de ha
mégsem akkor… – Annabeth az
elemlámpa homályos fénykörére bámult
a falon. Az volt az érzésem hogy a
próféciára gondol. Még sohasem láttam
ilyen fáradtnak.
– Mit szólnál hozzá, ha átvenném az
őrséget? Felébresztelek ha történik
valami.
Annabeth ellenkezni akart de végül csak
bólintott lefeküdt a hálózsákjára és már
aludt is.

Amikor rám került a sor hogy szundítsak

egyet álmomban ismét az idős férfi
börtönében jártam.
Most már inkább tűnt műhelynek, mint
börtönnek. Az asztalokon mérőeszközök
hevertek. A sarokban egy kohó izzott
vörösen. Ugyanaz a fiú élesztgette benne
fújtatóval a parazsat akit az első
álmomban láttam, de magasabb és
idősebb lett azóta nagyjából velem
egykorú. A kohó kéményére furcsa
tölcsérszerű dolgot szereltek, ami
foglyul ejtette a füstöt és a forróságot, és
egy cső segítségével a padlóba vezette,
pontosan a bronz csatornafedél alá.
Nappal volt. Fent kéklett az ég de a
börtön falai sötét árnyakat vetettek a
műhelyre. Miután annyi időt töltöttem el
az alagútban furcsának találtam hogy a
Labirintus néhány helyen nyitott is lehet.
Ettől valahogy még kegyetlenebbnek
találtam az útvesztőt.
Az öreg betegesnek látszott. Sovány volt
két keze sebes és vörös a sok munkától.
Ősz haja a szemébe hullott, tunikáján
olajfoltok éktelenkedtek. A munkapad
fölé hajolt és egy páncélinghez hasonlító
hosszúkás fémszerkezeten dolgozott.
Felvett egy apró bronzlapot és a helyére
illesztette.
 – Készen vagyok! – szólalt meg végül.
Felemelte művét. Olyan gyönyörű volt,
hogy az én szívem is nagyot dobbant
látványára: ezernyi bronztollból készült
fémszárnyat mutatott a fiú felé. A párja
továbbra is az asztalon feküdt.
Daidalosz széthúzta a vázat mire a
szárny hét méter szélesre nyílt. Valami
azt súgta ezzel bajosan fognak repülni.
Nemcsak túlságosan nehéz de hely sincs
ahhoz hogy felszálljanak vele. De ez mit
sem vont le szépségéből: egy igazi
műtárgy volt. Amikor a fémtollakra fény
esett az arany harminc különböző
árnyalatában kezdtek csillogni.
A fiú letette a fújtatót, és odaszaladt.
Bár tetőtől talpig izzadt és szurtos volt
szélesen vigyorgott.
 – Apám te zseni vagy!
Az idős férfi mosolygott:
– Ez nem újdonság, Ikarosz. Most
pedig siessünk. Idő kell hozzá, hogy
felerősítsük őket. Gyere!
– Te vedd fel először! – javasolta
Ikarosz.
Az idős férfi ellenkezett, de Ikarosz nem
engedett.
– Te készítetted őket, legyen a tiéd a
megtiszteltetés, hogy elsőnek
próbálhatod ki.
A fiú apja mellkasára erősítette a hámot,
ahogy a hegymászókra szokták a csuklója
és a válla között szíjak feszültek. Ezután
nekilátott hogy egy melegragasztó-
pisztolyhoz hasonló eszközzel a hátához
erősítse a szárnyakat.
 – A viasz jó néhány óráig kitart majd –
mondta Daidalosz idegesen a
szorgoskodó fiúnak. – De hagynunk kell
hogy megszáradjon. Nem szabad sem túl
magasan sem túl alacsonyan szállni
velük. Mert a víz lemoshatja a viaszt…
– A nap pedig megolvaszthatja –
fejezte be a fiú az öreg helyett. – Tudom
apám! Már vagy ezerszer elmondtad!
– Az ember sohasem lehet eléggé
óvatos.
– Én teljesen megbízom a
találmányaidban apám! Te vagy a világ
legokosabb embere.
Az öreg tekintete felcsillant. Látszott
rajta hogy senkit és semmit nem szeret
jobban a fiánál.
– Most én csatolom a hátadra a
szárnyakat addig az enyémnek lesz ideje
megszáradni. Gyere!
Lassan ment a munka. Az öreg
ügyetlenkedett a pántokkal. Csak nagy
nehezen tudta a ragasztáshoz megfelelő
pozícióba állítani a szárnyakat. Saját
fémszárnyai húzták a vállát és mindig
útban voltak.
– Túl lassú – motyogta az öreg. – Túl
lassú vagyok.
– Van időd, apám – mondta a fiú. – Az
őrök nem jönnek vissza amíg…
BUMM!
A műhely ajtaja megrázkódott.
Daidalosz egy oszloppal támasztotta ki
belülről, de még így is majdnem
leszakadt a pántjairól.
– Siessünk! – kiáltotta Ikarosz.
BUMM! BUMM!
A túloldalról valami nehéz tárggyal
ostromolták az ajtót. Az oszlop még
kitartott de az ajtó bal szárnyán repedés
jelent meg.
Daidalosz kapkodni kezdett. Forró viasz
cseppent Ikarosz vállára. A fiú az ajkába
harapott hogy fel ne kiáltson. Amikor a
bal szárnyat sikerült a pántokhoz
erősíteni, Daidalosz hozzákezdett a jobb
szárnyhoz.
– Több időre van szükségünk – suttogta
Daidalosz. – Korai lenne elindulnunk.
Nem száradt meg eléggé a viasz.
– Működni fognak – nyugtatta Ikarosz
amikor az apja végzett a jobb szárnyával
is. – Segíts felemelni a
csatornafedelet…
RECCS! Az ajtót átszakította egy bronz
faltörő kos. A lyukat a két őr fejszével
tovább tágította, majd a hegyes szakállú
királlyal a nyomukban beléptek a
cellába.
– Nocsak – kezdte a király kegyetlen
mosollyal az ajkán – úgy látom készültök
valahová…
Daidalosz és a fia megdermedt. Hátukon
csillogtak szárnyaik.
– Elmegyünk Minósz – mondta az öreg.
Minósz király felkacagott:
– Kíváncsi voltam hogyan sikerül a kis
találmányod mielőtt összetöröm a
reményeid. El kell ismernem szép
munka.
A király megcsodálta a szárnyakat.
– Úgy néztek ki mint két vastyúk. Itt az
ideje hogy megkopasszunk, és levest
főzzünk belőletek.
Az őrök bután felröhögtek.
– Vastyúk! – ismételte az egyikük. –
Levest!
– Elhallgass! – dörrent rá a király majd
Daidaloszhoz fordulva folytatta: –
Hagytad hogy a lányom megszökjön. A
felségemet őrületbe kergetted, öreg.
Megölted a szörnyemet, miattad nevet
rajtam az egész Földközi-tenger! Soha
nem jutsz ki innen.
Ikarosz felkapta a ragasztópisztolyt, és a
király felé lőtt vele, akit meglepett a
támadás és hátrálni kezdett. Az őrök
Ikaroszra támadtak, de mindkettő kapott
egyegy forró viaszfröccsöt a képébe.
– A szellőzőt! – kiáltotta Ikarosz az
apjának.
– Kapjátok el őket! – őrjöngött Minósz.
Ikarosz és az apja a csatornafedélnél
termett és együttes erővel felemelte. A
földből forró levegő csapott ki. A király
elképedve figyelte ahogy a felszálló
légáramlat kirepíti a börtönből a
bronzszárnyat viselő feltalálót és fiát.
– Lőjétek le őket! – kiáltotta a király,
de az őröknél nem volt íj. Az egyik
kétségbeesésében előhúzta a kardját, de
Ikaroszt és Daidaloszt már nem tudta
elérni vele. Tettek egy kanyart a
Labirintus és a királyi palota felett majd
átsuhantak Knósszosz egén és végül
maguk mögött hagyták Kréta sziklás
partjait.
Ikarosz felkacagott:
 – Szabadok vagyunk apám! Hála neked
sikerült!
A fiú teljesen kitárta a szárnyát és
siklani kezdett a széllel.
– Óvatosabban fiam! – figyelmeztette
Daidalosz.
De Ikarosz már kint járt a nyílt tenger
felett észak felé repült, alig fért a bőrébe
a szerencséjük feletti örömtől. Felfelé
siklott, megzavart egy körútját végző
sast, ezután lebucskázott, és mint aki
repülésre született csak akkor váltott
irányt amikor már majdnem a tengerbe
csapódott. Saruját megmártotta a
hullámokban.
– Azonnal hagyd abba! – kiáltott utána
az apja de a szél elsodorta a hangját. Fia
egészen megrészegült a szabadságtól.
Az öreg megpróbálta utolérni ügyetlenül
Ikarosz után siklott.
Mérföldekkel elhagyták már Kréta
partjait és a nyílt tenger fölött jártak,
amikor Ikarosz először visszatekintett és
észrevette apja aggódó tekintetét.
A fiú elmosolyodott.
– Ne aggódj apám! Te zseni vagy!
Megbízom a kezed munkájá…
Az első bronztoll ekkor vált le a
szárnyról, és messzire sodorta a szél.
Aztán levált a második is. Ikarosz
bukfencezett egyet a levegőben. Sorra
levált a többi toll is, és úgy kavarogtak a
légben mint a megrémült madarak.
– Ikarosz! – kiáltott az apja. – Tárd szét
a szárnyaidat amennyire csak lehet és
próbálj meg siklani!
De Ikarosz csapkodni kezdett
kétségbeesetten próbálta viszszaszerezni
uralmát a szárnyak felett.
A bal oldali szárny vált le először –
elengedték a pántok.
– Apám! – kiáltotta Ikarosz. Aztán
szárnyafosztottan zuhanni kezdett.
Ikarosz már csak egy fiú volt aki
hegymászópántokkal a mellkasán fehér
tunikában kitárt karokkal hiába próbált
szállni a levegőben.
Felriadtam. Mintha én is Ikarosszal
zuhantam volna. A folyosó sötét volt. A
folyton nyögdécselő Labirintusban úgy
rémlett mintha Daidalosz hangját
hallanám. Aggódva kiáltotta fia élete
egyetlen boldogságának nevét aki
zuhanni kezdett a száz méterrel alatta
hullámzó tenger felé.

Az útvesztőben természetesen nem

léteztek napszakok, így reggel sem de
valamikor csak fel kellett ébredni hogy
az útravalónak hozott granolaszeletekből
és dobozos narancslevekből csapott
nagyszerű reggeli után tovább folytassuk
utunkat. Senkinek sem említettem az
álmomat. Valami nagyon megrémisztett
benne és nem találtam szükségesnek,
hogy erről a többiek is tudomást
szerezzenek. Kő helyett földes
padlózaton lépkedtünk tovább egy
cédrusoszlopok által tartott alagútban.
Mintha egy régi aranybányában jártunk
volna vagy valami hasonlóban. Annabeth
izgatott lett.
– Valami nem stimmel. Itt kőfolyosónak
kéne lennie.
Egy barlangba értünk, amelynek
mennyezetéről cseppkövek lógtak. A
barlang közepén egy földbe ásott
téglalap alakú gödröt láttunk mintha sír
lett volna.
Grover megborzongott:
– Olyan bűz van itt, mint az Alvilágban!
Valami megcsillant a gödör szélén – egy
csomagolófólia. Belevilágítottam a
lámpámmal a lyukba, és a barna, pezsgő
lében egy félig megevett sajtburgert
vettem észre.
– Nico – morogtam. – Már megint
megidézte a halottakat.
Tyson nyafogni kezdett:
 – Itt szellemek jártak. Tyson nem
szereti a szellemeket.
– Meg kell találnunk – nem tudom miért
de a gödör szélén állva hirtelen ezt
éreztem a legsürgetőbb feladatomnak.
Nico a közelben volt. Éreztem a
jelenlétét. Nem hagyhattam hogy itt
császkáljon egyedül a halottakkal.
Futásnak eredtem.
– Percy! – kiáltott utánam Annabeth.
Bevetettem magam egy alagútba aminek
fényt láttam a végén. Mire Annabeth
Tyson és Grover utolért már a fejem
fölötti rácsokon át behulló napfényt
néztem. Egy vascsövekből készült rács
alatt álltunk. Láttam a kék eget és a fákat.
– Ez meg mi? – tűnődtem.
Árnyék hullott a rácsra és egy tehén
nézett vissza rám. Hétköznapi tehénnek
látszott a színét leszámítva – élénkpiros
volt ugyanis mint a cseresznye.
Eddig nem is sejtettem hogy létezik ilyen
színű tehén.
A tehén bőgött egyet, aztán óvatosan
rálépett a rácsra, majd hátrálni kezdett.
– Ez egy csordarács – mondta Grover.
– Micsoda?
– A kijáratok elé helyezik őket, a
földre, az állatok nem tudnak rajta
átmenni.
– Honnan értesz ehhez ennyire?
Grover sértetten fújt egyet.
– Ha neked is patáid lennének te is
értenél hozzá. Utálom ezeket.
Annabethhez fordultam.
– Mintha Héra emlegetett volna valami
farmot. Lehet hogy Nico odafent van. Le
kell ellenőriznünk.
Annabeth habozott.
– Rendben. De hogy jutunk fel?
Tyson oldotta meg a problémát. Egy
lendülettel kiütötte a csordarácsot a
helyéről, ami jó messzire szállt a
levegőben. Egy koppanást hallottunk,
amit méltatlankodó tehénbőgés követett.
Tyson elpirult:
– Bocs bocika – hebegte aztán
kisegített minket az alagútból.
Annyi biztosnak látszott, hogy egy
legelőn vagyunk. A horizonton dombok
hullámzottak amiket tölgyfák kaktuszok
és sziklák pöttyöztek.
A kapu két oldalán szögesdrót kerítés
futott. Cseresznyepiros tehenek kószáltak
és legeltek mindenfele.
– Vörös gulya – mondta Annabeth. – A
Nap gulyája!
– Kié? – kérdeztem.
– Apollónak szentelték őket.
– Szent tehenek?
– Pontosan de mit keresnek…
– Várj csak! – szakította félbe Grover.
– Hallgassátok!
Először minden csendesnek tűnt, aztán
meghallottam… a távoli kutyaugatást. A
hang egyre erősödött. Aztán az
aljnövényzet zörögni kezdett, és két
kutya rontott ki belőle. Vagyis
pontosabban egy kutya két fejjel. Karcsú
és barna volt mint egy agár de nyaka
kétfelé ágazott. Mindkét fejével dühösen
ugatott és morgott. Nem volt túl szép
látvány.
– Csúnya Janus kutyák! – nyiffant fel
Tyson.
– Arf. – morogta Grover és
üdvözlésképpen mindkét kezét felemelte.
A kétfejű kutya még jobban vicsorgott.
Úgy látszik, nem hatotta meg hogy
Grover beszél kutyául. A fák közül
hamarosan előbújt a kutya gazdája is és
rádöbbentem hogy nem a kutya a
legnagyobb problémánk.
Nagydarab fickó volt dús fehér hajjal és
fehér befont szakállal a fején
szalmakalap ült. A Kaszáshoz hasonlított
amennyiben a Kaszás egy legatyásodott
földtúró lett volna. Farmert viselt Ne
szemétkedj Texasszal! feliratú pólót és
egy szakadt ujjú farmerkabátot amely
látni engedte dagadó izmait. Jobb
karjának bicepszére két keresztbe tett
kardot tetováltak. Akkora bunkósbotot
tartott a kezében hogy az nukleáris
robbanófejnek is beillett volna, és a
végéből tizenöt centiméter hosszú tüskék
meredeztek.
– Lábhoz Orthus! – parancsolta a
kutyának.
A kutya még egyszer ránk mordult csak
hogy irántunk táplált érzelmeit
egyértelművé tegye, aztán gazdája
lábához sétált. A férfi tetőtől talpig
végigmért bennünket, és továbbra is
készenlétben tartotta bunkósbotját.
– Mit kerestek itt? Marhatolvajok
vagytok?
– Utazók vagyunk. Egy küldetésen
veszünk részt.
A férfi szeme megrándult.
– Félvérek vagytok mi?
– Honnan tudja hogy… – kezdtem de
Annabeth a karomra tette a kezét és
megállított.
– Én Annabeth vagyok Athéné lánya. Ez
itt Percy Poszeidón fia. Grover a szatír
és Tyson a…
– Küklopsz – fejezte be a férfi. – Én is
látom. – A férfi rám meredt. – Onnan
tudom hogy félvérek vagytok öcsi mert
én is az vagyok. A nevem Eurytion én
vagyok itt a tehénpásztor és mellesleg
Árész fia. Gondolom ti is a
Labirintusból jöttetek mint az a másik.
– A másik? – kérdeztem. – Nico di
Angelóra gondol?
 – Rengeteg látogatónk érkezik a
Labirintusból – mondta Eurytion. – És
csak kevesen távoznak élve.
– Ez aztán a kedves fogadtatás! –
jegyeztem meg.
A tehenek őrzője mögém pillantott,
mintha valakit várna. Aztán halkabban
folytatta:
– Csak egyszer mondom el félistenek.
Térjetek vissza a Labirintusba, mielőtt
nem késő.
– Addig nem megyünk vissza amíg nem
találkozhatunk a másik félistennel.
Engedje meg kérem! – erősködött
Annabeth.
Eurytion felmordult:
 – Akkor nincs más választásom kis
hölgy mint hogy a főnököm elé kísérjelek
benneteket.
Nem állíthatom hogy túsznak éreztük
magunkat vagy más ilyesminek. Eurytion
vállára vetett bunkósbotjával mellettünk
lépdelt. Orthus továbbra sem hagyta
abba a morgást Grover lábát
szimatolgatta és néha a bokrok közé
vetette magát ha kedve támadt
megkergetni valamilyen állatot de a
gazdája többé-kevésbé irányítás alatt
tartotta.
Egy véget nem érő, kitaposott ösvényen
haladtunk. Minimum negyven fok volt és
a forróság alaposan fejbe vágott
bennünket San Francisco után. Délibáb
remegett a tisztás fölött a fák közt
rovarok zümmögtek. Már néhány lépés
után úgy izzadtam mint egy ló. A
bögölyök megrohamoztak. Néha újabb
karámok kerültek a szemünk elé vörös
tehenekkel vagy még furcsább álltokkal.
Egyszer egy azbesztbevonatú karám előtt
haladtunk el, amelyben tüzet lehelő
lovakat tartottak. Az eléjük rakott széna
is lángolt és füstölgött lábuk alatt a föld.
Amúgy elég szelídnek tűntek. Az egyik
nagy csődör rám nézett és felnyerített
orrából lángok csaptak ki. Azon
tűnődtem, hogy a csudába nem égeti szét
az orrlyukát.
– Ezek mit keresnek itt? – kérdeztem.
Eurytion haragos tekintettel meredt rám:
– Különböző kuncsaftok számára
tenyésztjük állatainkat. Apollónak
Diomédésznek és… másoknak.
– Kik azok a mások?
– Elég a kérdésekből.
Végre kiértünk az erdőből. Egy dombot
pillantottunk meg, aminek tetején nagy
farmház csücsült. Széles ablakai voltak
fehér kövekből és fából épült.
– Mintha Frank Lloyd Wright tervezte
volna! – lelkesedett Annabeth.
Ez megint valami építészettel
kapcsolatos dolog lehetett. Nekem csak
egy háznak tűnt, ahol néhány félisten
komoly bajba kerülhet. Felkaptattunk a
dombra.
– Ne szegjetek meg a szabadokat! –
figyelmeztetett Eurytion, miközben
felsétáltunk a lépcsőn az első tornácra. –
Tilos a harc. A fegyverhasználat. És ne
tegyetek megjegyzéseket a gazdám
küllemére.
– Miért hogy néz ki? – kérdeztem, de
mielőtt Eurytion válaszolhatott volna új
hang ütötte meg a fülünket.
– Üdvözlöm önöket a Három G
Farmon!
A férfi feje egészen normálisnak tűnt,
ami nagy megkönynyebbülést jelentett
számomra. Arca barna volt és cserzett a
napon eltöltött évektől. Olajtól fénylő
haja és vékony bajsza volt mint a régi
filmek banditáinak. Ránk mosolygott de
inkább kárörvendően, mint barátságosan.
Mintha azt gondolta volna magában: „De
jó még több kínzásra váró alapanyag!"
De nem morfondírozhattam ezen sokat
mert észrevettem a testét… vagy inkább
a testeit. Mindhármat. Azt
gondolhatnátok hogy Janus és Briareósz
után hozzászoktam már a furcsaságokhoz
de tévedtek: ennek a fickónak ugyanis
három teste volt. Nyaka a középső
mellkasához kacsolódott a megszokott
módon de két további mellkassal is
rendelkezett amelyeket csak néhány centi
választott el egymástól és a vállaknál
kapcsolódtak össze. A bal karja a bal
testéből, a jobb a jobb oldaliból nőtt ki,
vagyis mindössze két karja volt, de négy
hónalja, ha ez így érthető. A három
mellkast egy óriási derék fogta össze.
Deréktól lefelé két normális de a
szokásosnál vastagabb láb látszódott. A
fickó az általam valaha látott legnagyobb
méretű Levis farmert viselte. A
felsőtestein három különböző színű
vadnyugati pólót viselt: zöldet pirosat
sárgát. Olyan volt mint egy közlekedési
lámpa. El sem tudtam képzelni hogyan
húzza fel a pólót a középső testére,
hiszen arról hiányoztak a kezek.
Eurytion a tehénpásztor oldalba bökött:
– Üdvözöld Mr. Geryont!
– Jó napot! Szép felsőteste… akarom
mondani farmja van!
Mielőtt Geryon válaszolhatott volna, az
üvegajtón Nico di Angelo lépett ki.
– Geryon nem fogok várni…
Megtorpant amikor meglátott bennünket.
Aztán kirántotta a kardját. A fegyver
éppen olyan volt amilyennek álmomban
láttam: rövid éles és sötét mint az
éjszaka.
Geryon ráförmedt amikor meglátta:
– Tegye el Mr. di Angelo! Nem hagyom
hogy a vendégeim egymást öldököljék!
– De ezek…
– Percy Jackson és Annabeth Chase –
fejezte be helyette Geryon. – Néhány
szörny barátjukkal…
– Szörny barátjukkal?! – sértődött meg
Grover.
– Ezen az emberen három póló van! –
mondta Tyson mint akinek ez a tény csak
most jutott el a tudatáig.
– Hagyták meghalni a testvéremet! –
Nico hangja remegett a dühtől. – És most
eljöttek hogy engem is megöljenek!
– Nico mi nem akarunk bántani –
emeltem fel a kezemet. – Ami Biancával
történt…
 – Ki ne ejtsd a nevét! Arra sem vagy
méltó hogy a szádra vedd!
– Várjunk csak egy percet! – mutatott
Annabeth Geryonra. – Honnan tudja a
nevünket?
A háromtestű férfi kacsintott:
– Igyekszem minél informáltabb lenni,
drágám! Időről időre különböző alakok
jelennek meg a farmon. És mindenki akar
valamit a jó öreg Geryon bácsitól. Most
pedig Mr. di Angelo tegye el azt a ronda
kardot, mielőtt Eurytion csavarja ki a
kezéből!
Eurytion nem túl lelkesen de meglengette
párszor a bunkósbotját. Orthus is
morogni kezdett a lábánál.
Nico habozott. Sápadtabbnak és
soványabbnak látszott mint az Írisz-
üzenetben. Úgy vettem észre nem sokat
evett az elmúlt héten. Fekete ruhája
poros volt a Labirintusban való
vándorlástól, szeme gyűlölettől izzott.
Túl fiatal még ekkora gyűlölethez,
gondoltam. Eszembe jutott amikor még
vidám mitomágiás kártyáival játszadozó
kiskölyök volt.
Nico vonakodva visszadugta a kardját.
– Ha közelebb jössz Percy segítséget
kérek! Ne akard hogy megismertesselek
velük!
– Nem akarom – hagytam rá.
Geryon megveregette Nico vállát.
– Jól ki fogunk jönni egymással. Most
pedig hadd mutassam meg nektek a
farmomat!
Geryonnak volt egy kisvonata. Az
állatkertben furikáztatják körbe
hasonlóval a gyerekeket. A kisvasutat
fekete-fehér tehénfoltosra festették.
A motorházból hosszú tehénszarvak
álltak ki. Olyan hangjuk volt mint a
kolompnak. Arra gondoltam hogy
Geryon így kínozza meg a vendégeit. Egy
kör a bocivonattal és máris halálra
alázta őket.
Nico leghátra ült. Talán azért hogy
szemmel tarthasson bennünket. Eurytion
a bunkósbotjával mellé telepedett és
szemére húzta szalmakalapját mintha
szunyókálásra készülne. Orthus az első
kocsi ülésén foglalt helyett Geryon
mellett majd kétszólamú boldog
csaholásba kezdett. Nekünk a középső
két kocsiban jutott hely.
– Mi nagyban dolgozunk! – hencegett
Geryon és a bocivonat meglódult. –
Főleg lovaink és marháink vannak, de
akadnak egyéb különlegességek is!
Felértünk egy domb tetejére és Annabeth
nem akart hinni a szemének.
– Hippalektryonok?! Azt hittem már
régen kihaltak!
A domb lábánál egy elkerített kifutóban
életem legkülönösebb teremtményeit
pillanthattam meg. Elölről lovak,
hátulról kakasok voltak. Hátsó lábuk
hatalmas sárga karomban végződött.
Tollas farkuk és vörös szárnyuk volt.
Amíg figyeltem őket, két példány
összeveszett egy kupac magon.
Ágaskodva nyerítettek és szárnyukat
csattogtatták amíg a kisebbik meg nem
futamodott groteszkül ugrálva hátsó
csirkelábain.
– Kakaspónik! – lelkesedett Tyson. –
Tojnak is?
– Egyetlen egyet évente – vigyorgott
vissza Geryon a hátsó tükörben. –
Mennyei omlettet lehet belőle készíteni,
nem győzzük kielégíteni a keresletet!
– Ezt hallani is rossz! Nem zavarja
hogy egy veszélyeztetett fajról beszél?! –
rökönyödött meg Annabeth.
Geryon legyintett:
– Az arany az arany szívem! Szerintem
csak azért ágál ellene mert még nem
kóstolta a tojásukból készült omlettet!
– Nagyon téved! – motyogta Grover de
Geryon tovább folytatta az
idegenvezetést.
– Ott pedig a tűzokádó pónikat tartjuk,
talán látták őket idefelé jövet.
Természetesen harci lovaknak
tenyésztjük őket.
– Melyik háborúra? – kérdeztem.
Geryon arcán ravasz mosoly jelent meg:
– Mikor melyikre… Amott a díjnyertes
vörös teheneinket csodálhatják meg!
A domb oldalában több száz
cseresznyepiros tehén legelészett.
– Rengetegen vannak – mondta Grover.
– Igen tudják Apolló túl elfoglalt és
bennünket bízott meg a gondozásukkal.
Főleg a tenyésztésükre koncentrálunk
mert nagy irántuk a kereslet.
– Mire használják őket? – kérdeztem.
Geryon felhúzta fél szemöldökét:
 – Hogyhogy mire?! Megeszik őket. A
hadseregeknek nagy a húsigényük.
– Maguk levágják a szent teheneket és
hamburgert csinálnak belőlük?! –
rökönyödött meg Grover. – Ez ellentétes
az ősi törvényekkel!
– Ó szatírom azért ne túlozza el a
dolgot! Ezek csak állatok.
– Csak állatok!
– Igen és biztos vagyok benne hogy ha
Apollónak nem tetszene a dolog tudatná
velem.
– Szerintem nem is sejti mi folyik itt –
suttogtam.
Nico előrehajolt:
– Engem untat a téma. Fontos dolgokról
kellene beszélnünk Geryon ez pedig nem
az.
 – Mindent a maga idejében Mr. di
Angelo! Ha abba az irányba néznek
vethetnek egy pillantást néhány egzotikus
játékszeremre!
A szögesdróttal körbevett mezőn
óriásskorpiók mászkáltak.
Három G Farm – jutott eszembe
hirtelen. – Quintus magától rendelte a
skorpiókat!
– Quintus… – tűnődött el Geryon. –
Izmos férfi katonásra nyírt, őszes hajjal?
Kardforgató?
– Igen!
– Nem tudom, kiről beszél – válaszolta
Geryon. – És íme az én díjnyertes
istállóm! Ezt feltétlenül látniuk kell!
Háromszáz méternyire járhattunk az
állatoktól de még mielőtt megláthattam
volna őket, orromba csapott a bűzük.
Futballpályányi karámjuk egy
smaragdzöld folyó mellett állt. Az egyik
oldalán istállósor húzódott. Körülbelül
száz ló sétálgatott a trutyiban – és trutyi
alatt most tényleg trágyát értek. Kevés
undorítóbb dolgot láttam életemben.
Mintha egyik éjszaka trágyalavina
árasztotta volna el a karámot.
Gyomorforgató volt a trágyában gázoló
lovak látványa és az istálló sem volt
jobb állapotban. Úgy bűzölgött, hogy
nem is tudom, mihez hasonlíthatnám –
talán az East River-i szemeteshajókhoz.
Nico is fulladozott:
– Ez meg mi?!
– A lovacskáim! – büszkélkedett
Geryon. – Nos egészen pontosan
Augiász állatai de egy szerény havi
juttatásért elvállaltam a gondozásukat.
Hát nem édesek?
– Undorítóak! – felelte Annabeth.
– Sok kaka – állapította meg Tyson.
– Nem szabadna ilyen körülmények
között tartania őket! – csattant fel
Grover.
– Kezdenek mindannyian az idegeimre
menni. Ezek húsevő lovak világos? Ezek
az ilyen körülményeket kedvelik.
– Ja. Meg sajnálja a pénzt a
takarításra… – jegyezte meg Eurytion a
kalapja alól.
– Téged ki kérdezett?! – szólt rá
Geryon. – Igaz hogy nem egyszerű
kialmozni, és ha felőlük fúj a szél, akkor
a rosszullét kerülget. De kit érdekel?! A
lényeg hogy sokat fizetnek a lovakért a
megrendelőim.
– Miféle megrendelők? – kérdeztem.
– Meglepődne, ha tudná, mennyien
vásárolnak húsevő lovakat!
Hatékonyabb szemétpusztítók mint a
konyhamalacok! És náluk jobban semmi
nem rémíti meg az ellenséget!
Születésnapi bulikon nélkülözhetetlenek!
Sokan akarják kikölcsönözni őket.
– Maga egy szörnyeteg – vonta le a
következtetést Annabeth.
Geryon megállította a bocivonatot és
Annabethre meredt.
– Miért kapom ezt a megtisztelő jelzőt?
A három testem miatt?
– Az állatokkal való bánásmódja miatt
– morogta Grover.
 – A vevői miatt, akiket emleget! –
felelte Annabeth. – Maga Kronosznak
dolgozik. Az ő hadseregét látja el
hússal, lovakkal, meg mindennel.
Geryon vállat vont. Ez elég furcsa
látványt nyújtott hiszen hat válla volt.
Mintha breakelne úgy hullámzott.
– Én annak dolgozom kisasszony aki
megfizet. Üzletember vagyok. Azzal
kereskedem amim van.
Kimászott a bocivonatból, és mint aki
élvezi a friss levegőt, elindult az istállók
felé. A folyó a dimbes-dombos fás táj
egész szép látványt nyújtott volna ha nem
rondítja el a trágyamező.
Nico kiszállt a kocsi hátuljából és
Geryon után futott.
Eurytion a tehénpásztor nem is volt
olyan álmos mint amilyennek látszott. A
buzogányát meglengetve Nico után
lódult.
– Azért jöttem, hogy az üzletről
beszéljünk, Geryon – kezdte Nico. – És
még nem válaszolt.
– Mmm – vett szemügyre Geryon egy
kaktuszt aztán bal kezével megvakarta a
középső mellkasát. – Igen talán lesz
üzlet.
– A szellem azt mondta maga tud
segíteni. Elvezet ahhoz a lélekhez akit
meg akarunk szerezni.
– Egy pillanat! Azt hittem én vagyok az
a lélek akit akarsz – vágtam közbe.
Nico úgy meredt rám, mintha
megőrültem volna:
– Te? Miért akarnálak én téged?
Bianca lelke ezerszer többet ér a tiédnél!
Most pedig válaszoljon Geryon tud
segíteni vagy nem?
– Ó azt hiszem tudok – mondta a
farmer. – Hol van most az a bizonyos
szellem barátja ha szabad kérdeznem?
Nico zavarba jött:
– Nappal nem látszik. Nehéz alakot
öltenie. De itt van valahol.
Geryon elmosolyodott:
– Ez jellemző rá. Minósz mindig
eltűnik, ha… Nehézségek akadnak.
Minósz? Felötlött emlékezetemben az
aranykoronás hegyes szakállú kegyetlen
pillantású alak.
– Az a gonosz király? Az ő szelleme a
tanácsadód?
– Semmi közöd hozzá Percy! – Nico
ismét Geryon felé fordult.
– Hogy érti azt hogy „nehézségek
akadnak"?
A háromtestű férfi felsóhajtott:
– Nos Nico… ugye szólíthatom így?
– Nem!
– Tudja Nico Luke Castellan nagyon jó
pénzt fizet a félvérekért. Különösen az
erős félvérekért. Ha megtudná, ki az
apja, akkor egy zsák pénzt kapnék
magáért.
Nico előrántotta a kardját, de Eurytion
kiütötte a kezéből a bunkósbotjával.
Mielőtt felpattanhattam volna Orthus a
mellkasomra ugrott, és közvetlen
közelről a képembe vicsorgott.
– Ha nem akarják hogy Orthus kitépje
Mr. Jackson gigáját javaslom
maradjanak a helyükön! Eurytion lennél
olyan kedves és vigyáznál Nicóra?
A tehénpásztor a fűbe köpött:
– Ez parancs volt?
– Természetesen te marha!
Eurytion unott képet vágott. Aztán vastag
karjaival felemelte a fiút mint egy
birkózó.
– Vedd fel a kardot is! – mondta
undorodva Geryon. – Semmit sem utálok
jobban a sztűgiai vasnál.
– Az idegenvezetés véget ért menjünk
vissza a házba és harapjunk valamit!
Közben pedig küldjünk egy Írisz-
üzenetet a titánok seregében szolgáló
barátainknak!
– A barátai?! – kiáltott fel Annabeth.
Geryon rámosolygott.
 – Ne aggódjon kisasszony miután Mr.
di Angelót átadtam nekik maguk
szabadon távozhatnak. Nem szeretek
beleavatkozni a missziókba ráadásul
valaki fizetett is nekem azért hogy egy
bizonyos küldetés minden részvevője ép
bőrrel távozhasson innen. És ha jól
sejtem Mr. di Angelo nem tartozik
önökhöz.
– Ki fizette le? – méltatlankodott
Annabeth. – Miről beszél?
– Ne foglalkozzon vele drágám!
Indulhatunk?
– Várjon! – szólaltam meg de
mozdulatlan maradtam mint egy szobor
mert nem szerettem volna ha Orthus
elharapja a torkomat. – Geryon azt
állítja magáról hogy üzletember. Akkor
kössünk üzletet!
Geryon összehúzta a szemét.
– Milyen üzletről beszél? Nincs is
aranya.
– Annál sokkal jobbat ajánlok.
Árucserét.
– De Mr. Jackson magának nincs
semmije!
– Esetleg kitakaríthatná az istállókat –
javasolta ártatlanul Eurytion.
– Áll az alku. Ha elbukom eladhat
bennünket is Luke-nak!
– Feltéve ha a lovak nem eszik meg
addig – jegyezte meg Geryon.
– A barátaimat akkor is eladhatja. De
ha mégis sikerülne akkor Nicóval együtt
távozhatunk.
– Nem! – kiáltott fel Nico. – Ne tegyél
nekem szívességet Percy! Nem kérek a
segítségedből!
Geryon kuncogni kezdett.
– Percy Jackson azokat az istállókat
nem takarították ki vagy ezer éve… Bár
igaz ami igaz ha azt a rengeteg trágyát
kitakarítaná valaki több állatot tarthatnék
az istállókban.
– Mi vesztenivalója van?
A farmer habozott.
– Rendben elfogadom az ajánlatát! De
napnyugtáig végeznie kell az
istállótakarítással különben eladom a kis
barátait és gazdag leszek!
– Rendben!
Geryon bólintott.
– A barátait addig magammal viszem a
házba. Ott várunk magára.
Eurytion vicces képet vágott. Akár az
együttérzés jelének is vehettem. Aztán
füttyentett egyet a kutyájának és az
rögvest átugrott Annabeth ölébe.
Annabeth sikkantott egyet. Tudtam hogy
Grover és Tyson semmivel nem fog
próbálkozni amíg Annabeth túsz.
Kiszálltam a kocsiból és Annabeth
szemébe néztem.
– Remélem tudod mit csinálsz –
suttogta.
– Én is.
Eurytion a hátsó üléshez vonszolta
Nicót. Geryon a kormány mögé ült.
– Napnyugtáig végezzen! –
emlékeztetett. – Nem várunk tovább egy
percet sem.
Búcsúzásképpen rám nevetett majd
megnyomta a kolompdudát és a
bocivonat elrobogott az ösvényen.

9. FEJEZETÜNK TÁRGYA: A
TRÁGYA

Amikor megláttam az éles fogakat

hirtelen reménytelennek láttam a
helyzetemet.
A kerítéshez közeledve a pólómat az
orrom elé kellett tartanom, hogy
tompítsam a bűzt. Az egyik csődör felém
gázolt a kakában és dühösen rám
nyerített. Ezután vicsorgott egyet. Fogai
hegyesebbek voltak a medvéénél.
Megpróbáltam vele telepatikusan
eltársalogni. A legtöbb ló esetében
menni szokott.
Helló! Én fogom kitakarítani az
istállótokat! Ugye milyen nagyszerű?
Igen!, válaszolt a ló. Gyere be!
Felfalunk! Fincsi félvér!
De én Poszeidón fia vagyok! Ő
teremtette a lovakat!, ellenkeztem.
A lovak világában e bejelentést
követően rögtön VIP vendégként szoktak
kezelni de ez az eset kivételt képezett.
Igen! Ő is jöhet! Szeretjük a tengeri
kaját!
Tengeri kaja! Azonnal érdeklődni
kezdtek a társai is. Mindenfelé legyek
döngtek, és a hőség sem tett jót a bűznek.
Volt valami halvány elképzelésem arról
hogyan teljesítsem a feladatot: rémlett
ugyanis hogy Héraklésznek sikerült már
egyszer a dolog. Egy folyót vezetett az
istállóba, ami kimosta belőle a trágyát.
Bíztam benne hogy sikerül majd
parancsolnom a víznek. De hogyan
közelítsem meg a lovakat anélkül hogy
me gennének? Ez volt a kérdés. A folyó
pedig lejjebb volt az istállóknál. Sokkal
távolabb mint hittem majdnem két
kilométernyire. Közelről még
nagyobbnak látszott a trágyaprobléma.
Egy rozsdás lapáttal próbaképpen
belekotortam a kerítés melletti trágyába.
Szuper. Mindössze négybillió lapátolás
választott el a tiszta és ragyogó
istállótól.
A nap már jócskán túljutott a delelőjén.
Legjobb esetben is csak néhány órám
maradt alkonyatig. Úgy döntöttem a
folyó az egyetlen esélyem. Mindenesetre
sokkal könnyebb lesz a folyóparton
gondolkozni, mint ebben a bűzben.
Elindultam lefelé a dombon.

A folyóparton egy lány várt rám.

Farmerben volt és zöld pólóban a haját
sáslevelekkel fonta össze. Összefont
karral állt és szigorúan nézett rám.
– Ne is álmodj róla! – jelentette ki
határozottan.
– Te egy najád vagy? – bámultam rá.
– Nem is a Mikulás – forgatta a szemét.
– De angolul beszélsz és nem vagy a
vízben.
– Miért azt hitted hogy nem
viselkedhetünk emberként ha úgy tartja
kedvünk?
Ezen még sohasem gondolkoztam.
Hülyén éreztem magam. Egy csomó
najádot láttam már a táborban de azok
nem sok mindent csináltak azon kívül
hogy a kenuzótó fenekéről vihogtak és
integettek felém.
– Figyelj azért jöttem hogy… –
kezdtem.
– Tudom ki vagy és azt is mit tervezel.
És a válaszom: nem! Nem engedem hogy
a folyómmal takarítsd ki azt az undorító
istállót.
– De…
– Ne törd magad tengeri fiú! Ti óceán
típusúak azt hiszitek hogy sokkal
fontosabbak vagytok egy kis folyónál
igaz? Hadd hívjam fel a figyelmed arra
hogy ez a najád nem fog úgy táncolni
ahogy te fütyülsz csak azért mert
Poszeidón fia vagy. Ez egy édesvízi
élőhely, uram. A srác, aki legutóbb
hasonlót kért tőlem, sajnos túlságosan
jóképű volt, nálad mindenesetre sokkal
helyesebb és sikerült rávennie a dologra
de most már tudom hogy életem
legnagyobb hibáját követtem el! Van
neked fogalmad arról mit tenne annyi
salakanyag az ökoszisztémámmal?! Azt
képzeled szennyvizet csinálok a
folyómból a kedvedért?! A halaim
elpusztulnának. A növényeimet sohasem
lennék képes megtisztítani a trágyától!
Évekig émelyegnék. KÖSZÖNÖM
SZÉPEN, NEM KÉREK BELŐLE!
Az, ahogyan beszélt, egyik halandó
ismerősömre bizonyos Rachel Elisabeth
Dare-re emlékeztetett – mindketten
szinte bokszoltak a szavaikkal. Igazán
nem vethettem semmit a najád szemére.
Be kellett látnom hogy én is dühös
lennék ha valaki több millió kiló trágyát
zúdítana a lakásunkra. De mégis…
– A barátaim veszélyben vannak –
próbálkoztam.
– Az elég kellemetlen de nem az én
problémám. Nem fogod tönkretenni a
folyómat.
Úgy állt ott mint aki bunyózni akar. A
kezét ökölbe szorította de a hangja kissé
megremegett. Észrevettem hogy minden
dühe ellenére fél tőlem. Talán attól
tartott, hogy erőszakkal akarom átvenni a
folyó felett az irányítást és a
küzdelemben alul maradna.
Ettől elszomorodtam. Kötekedő alaknak
éreztem magam, Poszeidón
parancsolgató fiának.
Leültem egy farönkre.
– Rendben te nyertél.
A najád meglepetten nézett rám:
– Tényleg?
– Nem akarok harcolni veled. Ez a te
folyód.
Leeresztette a vállát.
– Oh. Ez jó. Úgy értem, szép tőled.
– De a barátaimat velem együtt eladjak
a titánoknak ha napszálltáig nem
takarítom ki az istállókat. És fogalmam
sincs hogyan sikerülhetne.
A folyó boldogan csobogott mellettünk.
Egy kígyó úszott át a tükrén aztán
lebukott. A najád végül felsóhajtott.
 – Elárulok egy titkot tengeristen fia.
Markolj fel egy kis földet.
– Hogy mit?!
– Jól hallottad.
Lehajoltam és belemarkoltam a texasi
földbe. Száraz volt és fekete apró fehér
kövekkel… De valami mást is
észrevettem benne.
– Ezek kagylók – mondta a najád. –
Megkövült tengeri kagylók. Több millió
évvel ezelőtt, még az istenek ideje előtt,
amikor Gaia és Uranosz uralkodott ezt a
területet víz borította. A tengerhez
tartozott.
A markomban ősi tengeri sünök és
puhatestűek kagylódarabjait tartottam.
Még a mészkőkavicsokban is
beágyazódott kagylókat találtam.
 – Értem. De nekem mi hasznom ebből?
– kérdeztem.
– Te hasonlítasz rám félisten. Amikor
nem a vízben vagyok akkor a víz van
bennem. Ez az életelemem. – Egy lépést
tett hátra és belelógatta a lábát a folyóba
ezután rám mosolygott: – Remélem
megtalálod a módját hogy kiszabadítsd a
barátaidat!
A következő pillanatban vízzé változott
és egyé vált a folyóval.
Mire visszaértem az istállókhoz a nap
már a domboknál járt. Valaki bizonyára
megetette a lovakat mert éppen
nagydarab állati tetemeket marcangoltak.
Nem tudtam volna megmondani milyen
állatokét de nem is voltam rá kíváncsi.
Ha volt valami ami ezeket az egyébként
is undorító istállókat még
gusztustalanabbá tehette akkor az ötven
dögöt marcangoló ló látványa feltétlenül
az volt.
Tengeri kaja!, ü zente telepatikusan az
egyik amikor meglátott. Gyere be! Még
van hely a hasunkban!
Mihez kezdhettem? A folyóval nem
takaríthattam ki az istállókat és azzal a
ténnyel sem tudtam mit kezdeni hogy
ezen a helyen több millió évvel ezelőtt
tenger hullámzott. Először a tenyeremben
tartott maroknyi apró megkövesedett
kagylóra néztem aztán a trágyahegyre
végül elkeseredésemben elhajítottam a
kagylókat. Amikor hátat fordítottam a
lovaknak furcsa zajt hallottam. SSSSSZ!
– sziszegett valami mint egy kilyukadt
luftballon.
Ahová a kagylót hajítottam ott
észrevettem egy trágyából feltörő, apró
buzgárt.

– Lehetetlen… – ámultam el.

Óvatosan közelebb léptem a kerítéshez.
– Magasabbra! – parancsoltam.
PSSSSSSSSS!
A vízsugár egyméteresre nyújtózott és
tovább buzogott. Nem akartam hinni a
szememnek. Néhány ló odamerészkedett
a forráshoz hogy megvizsgálja. Az egyik
belekóstolt és elkapta a fejét:
Fúj! Ez sós!
Tengervíz tört fel Texas közepén egy
farmon. Újból a földbe markoltam és
kiszedegettem belőle a megkövült
kagylókat. Nem igazán tudtam mit teszek
csak végigrohantam a karám mentén és
kagylókat dobáltam a trágyába. Sós víz
bugyogott fel mindenütt ahová a kagylók
hullottak.
Hagyd abba! Mi zabálni akarunk, nem
fürödni!, ellenkeztek a lovak.
Újabb furcsaságra lettem figyelmes: a
víz nem futott ki a karámokból és folyt le
a domboldalon mint az várható lett
volna. Tócsává gyűlt a források körül,
majd leszivárgott a földbe a trágyával
együtt. A lótrágya feloldódott a sós
vízben és helyen csak a jó öreg anyaföld
maradt.
– Erősebben! – kiáltottam. Valami
megrándult a gyomromban, és a sós vizű
források olyan erővel törtek fel, mintha a
világ legnagyobb autómosójában járnék.
A lovak megvadultak kétségbeesve
vágtatni kezdtek, amikor a feltörő
gejzírek több irányból mosdatni kezdték
őket. A trágyahegyek úgy olvadtak el
mint a jégkockák.
A bensőmben érzett rángás annyira
felerősödött, hogy szinte már fájt, de a
fájdalmat elfeledtette velem a feltörő sós
víz fantasztikus látványa. Megcsináltam.
Az óceánt ide varázsoltam a lankák
közé.
Kérem, uram, hagyja abba!, kiabálták a
lovak.
Addigra már mindent elöntött a víz. A
bőrig ázott lovak ijedten csúszkáltak a
sárban. Trágyának nyomát sem lehetett
látni a több tonna ürülék felszívódott a
földben és a tócsák tóvá dagadtak. A víz
kifolyt a karámból és több száz kis
patakban elindult a domboldalon a folyó
felé.
– Állj! – parancsoltam a víznek.
De nem történt semmi. Csak a hasamban
erősödött a fájdalom. Ha nem sikerül
időben elzárnom a gejzíreket, a sós víz a
folyóba ömlik és megmérgezi a halakat a
vízinövényekkel együtt.
– Állj! – minden akaraterőmmel arra
összpontosítottam, hogy elzárjam a
feltörő tengervizet.
A gejzírek hirtelen elapadtak.
Holtfáradtan estem térdre. Egy
makulátlanul tiszta istállót láttam magam
előtt és egy kifutónyi friss sós sarat,
amelyen ötven csillogó szőrű ló
álldogált. A zuhany még a foguk közül is
kimosta a húsdarabokat.
Kérem, uram, ígérjük, hogy nem esszük
meg! Csak ne zúdítson a nyakunkba
újabb sós zuhanyt!
Rendben, de akkor ígérjétek meg, hogy
nem esztek többé mást, csak amit a
gondozóitok elétek tesznek. Embereket
soha. Vagy visszatérek a kagylóimmal!
A lovak felnyihogtak és szentül
megfogadták hogy ezentúl szimpla és
rendes húsevő lovacskák lesznek. Nem
értem rá tovább csevegni velük mert a
nap leszállni készült. Megfordultam és
rohanni kezdtem a farmház felé.
A barbecue illata már messziről
megcsapott. Még nagyobb sebességre
kapcsoltam mert imádtam a barbecue-t.
A tornácon minden készen ált egy jó
bulihoz. A korlátokat szalagok és lufik
díszítették. Geryon egy olajoshordóból
készített barbecue sütőn
hamburgerhúsokat forgatott. Eurytion az
asztal mellett ült és késével a körmét
piszkálgatta. A kétfejű kutya a sülő
oldalasokat és hamburgereket szimatolta.
Végül az egyik sarokban észrevettem a
barátaimat: Tysont Annabetht Grovert és
Nicót. Csuklóikat a bokáikhoz kötözték
mint a rodeóállatoknak és betömték a
szájukat.
– Engedje el őket! – ziháltam a
rohanástól. – Kitakarítottam az
istállókat!
Geryon megfordult. Mindhárom
mellkasán egy-egy feliratos kötényt
viselt. „CSÓKOLD… MEG… A
SZAKÁCSOT!" – olvastam össze a
feliratot.
– Csak nem?! Elárulná hogy csinálta?
Nem voltam mesélős kedvemben, de
elmondtam neki.
Elismerően bólintott:
– Kifejezetten ügyes. A maga helyében
megmérgeztem volna azt az idegesítő kis
najádot, de így is minden elismerésem.
– Engedje el a barátaimat!
Megállapodtunk.
– Azóta átgondoltam a dolgot. Ha
elengedem őket, sajnos, üres marad a
zsebem.
 – De megígérte!
Geryon ciccegni kezdett.
– Kérte tán hogy tegyek esküt a Sztüx
folyóra? Eszébe sem jutott. Vagyis nem
ígértem semmit. Ha legközelebb
egyezséget köt valakivel fiatalember ne
felejtse el megesketni!
Kirántottam a kardomat. Orthus
felmordult. Az egyik fejével Grover
füléhez hajolt, és elővillantotta
tépőfogait.
– Eurytion ez a fiú kezd idegesíteni.
Öld meg! – vetette oda flegmán Geryon.
Eurytion szemügyre vett. Nem sok jövőt
jósoltam magamnak vele és hatalmas
buzogányával szemben.
– Ölje meg maga! – mondta a
tehénpásztor.
 – Hogy mi?! – emelte fel szemöldökét
Geryon.
– Hallotta – morogta Eurytion. –
Mindig velem végezteti el a piszkos
munkát. Ráadásul nem a jó ügyért
harcolunk. Unom már hogy maga miatt
haljak meg. Ha annyira ragaszkodik
hozzá küzdjön meg maga a kölyökkel!
Még soha nem hallottam ennyire
„árészietlen" szöveget egy Árész sarjtól.
Geryon elhajította a húsforgató villát:
– Szembe mersz szegülni velem?! Ha
akarom akár most rögtön kirúglak!
– Igen? És akkor ki fog a marháira
vigyázni? Orthus lábhoz!
A kutya otthagyta Grovert és a
tehénpásztor lábához telepedett.
– Rendben! – mondta Geryon. – Még
visszatérünk a dologra ha végeztem a
kölyökkel! – felkapott és elhajított két
szeletelőkést.
Az egyiket félreütöttem a kardommal. A
másik a kempingasztalba állt, néhány
centinyire Eurytion kezétől.
Támadásba lendültem. Geryon az első
csapást egy izzó húsfogóval hárította el
aztán az arcom felé döfött a barbecue
villával. A következő támadását
kikerülve sikerült a védővonalán belülre
jutnom, és kardomat a középső
mellkasába döftem.
– Arrgh – esett térdre előttem. Arra
számítottam, hogy mint a szörnyek
szoktak, ő is semmivé foszlik. De csak
grimaszolt egyet és feltápászkodott. A
konyhakötényén vöröslő seb gyógyulni
kezdett.
– Szép próbálkozás fiam de az a
helyzet hogy három szívem van.
Tökéletes regeneráló rendszer.
Felrúgta a barbecue-t és izzó parázs
repült mindenfelé. Az egyik Annabeth
arca mellett landolt és amennyire
bekötött szája engedte felsikoltott. Tyson
megpróbálta szétszakítani a kötelét de
meghaladta erejét a feladat. Pontot
kellett tennem a csata végére, mielőtt
valamelyik barátom megsérül.
Pengémmel a bal mellkasára csaptam de
Geryon csak kacagott. Ezután a jobb
gyomrába szúrtam. Semmi. Arcizma sem
rándult. Mintha egy játék mackót
próbáltam volna kibelezni.
Három szív. Tökéletes regeneráló
rendszer. Amíg egyszerre csak egy
szívében tudok kárt tenni, nem győzöm
le.
Beszaladtam a házba.
– Gyáva! – kiáltott utánam. – Gyere
vissza és halj meg tisztességgel!
A nappali falain az őz- és sárkányfejek
visszataszító trófeái mellett egy
fegyvertok és egy kardtartó is lógott.
Aztán észrevettem a puzdrát és az íjat.
Geryon elhajította a barbecue villáját
amely remegve beleállt a mögöttem lévő
falba, éppen a fejem mellett. Elvett két
kardot a tartóról:
– A te fejedet oda fogom kitenni
Jackson! A grizzly medve mellé.
Őrült ötletem támadt. Eldobtam Árapályt
és lekaptam az íjat a falról.
Én voltam a világ legrosszabb íjásza. A
tábori céltáblát sem találtam el nemhogy
a közepét. De nem volt más választásom.
Tudtam hogy ezt a csatát karddal nem
nyerhetem meg. Artemiszhez és
Apollóhoz fohászkodtam az íjász
ikeristenekhez hogy most az egyszer
segítsenek nekem. Kérlek, istenkéim,
csak egyetlen lövés erejéig!
A nyílveszőt az idegre helyeztem.
Geryon nevetett:
– Te bolond! Egy kard többet ér egy
nyílvesszőnél!
Felemelte kardját és támadásba lendült.
Oldalra hajoltam. Mielőtt felém
fordulhatott volna, a nyílvesszőt a jobb
oldalába lőttem.
PAF, PAF, PAF! Hallott am, ahogy a
nyílvessző sorban átfúródik mindhárom
mellkasán aztán kirepül a bal oldalán és
belefúródik a grizzly medve trófeájába.
Geryon elejtette a kardját és kidülledt
szemmel rám nézett:
– De nekem azt mondták hogy nem
tudsz lőni. Hogy nem tudsz lőni…
Arca beteges zöldre változott. Térdre
esett azután szétporlott. Nem maradt más
belőle, csak három kötény, és egy
nagyméretű cowboycsizma.
Kiszabadítottam a barátaimat. Eurytion
meg sem próbált megállítani. Aztán
olajat öntöttem a tűzre, és a barbecue
sütő lángjai közé dobáltam mindenféle
ennivalót. Ezzel az égő áldozattal
szerettem volna megköszönni Artemisz
és Apolló segítségét.
 – Köszönöm! Jövök nektek egyel.
A távoli mennydörgésből arra
következtettem, hogy a hamburgernek jó
illata volt.
– Éljen Percy! – lelkendezett Tyson.
– Megkötözhetjük a tehénpásztort?
Hadd tudja meg ő is, milyen érzés –
szólalt meg Nico.
– Benne vagyok! – csatlakozott Grover.
– Az ölebe le akarta harapni a fülemet.
Eurytionra néztem aki nyugodtan ült a
piknikasztal mellett. Orthus a
tehénpásztor térdére helyezte mindkét
fejét.
– Mennyi időbe telik Geryonnak, hogy
visszatérjen? – kérdeztem.
Eurytion vállat vont:
– Talán száz évbe. Elég sokáig tart neki
szerencsére! Hálával tartozom neked.
– Azt mondta unja már hogy meghaljon
Geryonért – jutott eszembe. – Hogy
történt a dolog?
– Már több ezer éve dogozom ennek a
patkánynak. Szokványos félvérként
kezdtem de elfogadtam a
halhatatlanságot amikor apám
felajánlotta. Ez volt életem legrosszabb
döntése. Itt ragadtam ezen a farmon.
Nem hagyhatom el. Nem léphetek le.
Csak terelgetem Geryon teheneit és
vívom ostoba harcait. Sajnos össze
vagyunk mi már nőve.
– Talán tudna változtatni néhány dolgon
– mondtam.
 – Mire gondolsz? – kérdezte Eurytion
résnyire húzott szemmel.
– Legyen kedves az állatokkal. Viselje
a gondjukat. Ne adja el őket húsnak. És
szüntesse be a titánokkal való üzletelést.
Eurytion elgondolkozott ezen:
– Ezentúl úgy lesz ahogy mondtad.
– Állítsa a saját oldalára az állatokat.
Ha Geryon visszatér talán ő fog majd
magának dolgozni.
Eurytion elvigyorodott:
– Azt el tudnám viselni.
– Nem fogja megakadályozni hogy
távozzunk?
– Ugyan miért tennék ilyet?!
Annabeth megvakarta kidörzsölt
csuklóját. Még mindig gyanakodva
pislogott Eurytion felé.
 – A főnöke szerint valaki fizetett a
biztonságos utazásunkért. Kicsoda?
A tehénpásztor vállat vont:
– Lehet hogy csak bolondított titeket.
– És mi a helyzet a titánokkal? Geryon
elküldte nekik az Írisz-üzenetet Nicóról?
– Nem. Meg akarta várni vele a
barbecue parti végéig. Tőle nem tudtak
meg semmit.
Nico rám meredt. Nem tudtam mihez
kezdjek vele. Abban biztos voltam hogy
nem fog velünk jönni hiába is próbálnám
rávenni. Ugyanakkor azt sem hagyhattam
hogy folytassa magányos ámokfutását.
– Maradj itt a farmon amíg nem
teljesítjük a küldetésünket – javasoltam.
– Itt biztonságban lennél.
– Biztonságban? Mit törődsz te az én
biztonságommal? A nővéremet is
hagytad meghalni!
– Nico – kezdte Annabeth – nem Percy
hibája volt. És Geryon nem hazudott
amikor azt mondta jó lesz vigyáznod
Kronosszal. Ha tudomást szerezne arról
hogy ki vagy mindent elkövetne hogy a
saját oldalára állítson.
– Én nem állok egyik oldalon sem! És
egyáltalán nem félek!
– Pedig jobban tennéd – folytatta
Annabeth. – A nővéred nem akarná
hogy…
– Ha tényleg érdekelne benneteket a
nővérem, akkor segítenétek
visszaszerezni!
– Egy lelket lélekért cserével? –
kérdeztem.
 – Igen!
– De ha nem az én lelkemre pályázol
akkor…
– Nem fogom neked elmagyarázni! –
pislogott ki egy könnycseppet a
szeméből. – És vissza fogom hozni a
nővéremet.
– Bianca nem szeretné hogy visszahozd
– mondtam. – Legalábbis nem így.
– Te nem ismered őt! Honnan tudnád,
mit akarna és mit nem?!
A barbecue sütőben táncoló lángokba
néztem. Felidéztem magamban Annabeth
próféciájának sorát: „Bízva lészen a
szellem királyra." Nem volt kérdéses
kire vonatkozhat a sor. Meg kellett
győznöm Nicót, hogy ne hallgasson
Minószra:
 – Kérdezd meg Biancát!
Az ég hirtelen elsötétedett.
– Már megpróbáltam. De nem
válaszolt.
– Próbáld meg újra! Most hogy én is itt
vagyok talán válaszolni fog.
– Ugyan miért tenné?
– Mert Írisz-üzenetet küldött nekem. –
Hirtelen elöntött a bizonyosság hogy így
történt. – Figyelmeztetni akart arra amire
készülsz. Azt szerette volna ha
megvédelek.
Nico a fejét rázta:
– Nem hiszem.
– Csak egy mód van rá hogy kiderítsük.
Azt mondtad nem félsz. – Eurytionhoz
fordultam: – Szükségünk lenne egy
gödörre olyasmire mint egy sír. Valamint
ételekre és italokra.
– Percy – figyelmeztetett Annabeth –
nem hinném hogy ez jó…
– Rendben. Megpróbálom – határozott
Nico.
Eurytion megvakarta szakállát.
– Van hátul egy gödör amit a
szennyvíztárolónak ástunk. Használjátok
azt. Küklopszfiú, hozd ki a hűtőtáskámat
a konyhából! Remélem a holtak nem
vetik meg a gyökérsört…

10. EGY HALÁLI KVÍZMŰSOR

Sötétedés után kezdtünk a

szellemidézésbe a hét méter hoszszú
gödör mellett. A mellette lévő
szennyvíztároló kanárisárga tartályára
egy mosolygós arcot festettek valamint a
vállalat nevét: BOLDOG BUDI. Ez nem
igazán illett a szellemidézés
hangulatához.
Telihold volt. Ezüstfelhők úsztak az
égen.
– Minósz bizonyára itt ólálkodik
valahol – mondta Nico homlokráncolva.
– Besötétedett.
– Lehet hogy lelépett – bizakodtam.
Nico gyökérsört öntött a gödörbe és
bedobált némi grillezett húst majd
ógörög nyelven kántálni kezdett. Abban
a másodpercben elhallgattak a fák között
ciripelő tücskök. A zsebemben lapuló,
sztűgiai jégből készült kutyasíp is
hidegebb lett, majdnem lefagyott tőle a
lábam.
 – Hagyd abba! – kérte Tyson.
Részben egyetértettem vele.
Természetellenes dolgot műveltünk. Az
éjszakai levegő erősen lehűlt.
Fenyegetés vibrált benne. De mielőtt
megszólalhattam volna, az első szellem
már meg is jelent. A gödörből kénszagú
köd szivárgott. Az árnyak
emberformákká sűrűsödtek. Az egyik kék
árnyalak a gödör széléhez lebegett majd
térdre esett és belekortyolt.
– Zavarjátok el, ebből csak Bianca
ihat! – fejezte be váratlanul Nico a
kántálást.
Előrántottam Árapályt, a szellem pedig
hangosan sziszegve hátrálni kezdett a
mennyei bronzpenge láttán. De az első
szellemet nem lehetett megállítani.
Emberi alakot öltött: egy fehér köntöst
viselő szakállas férfiét. A fején
aranykorona ült és halott szemében
gonoszság csillogott.
– Minósz! – ismerte fel Nico. – Mit
keresel te itt?
– Bocsáss meg uram! – kezdte Minósz
de nem úgy hangzott mintha bármit
sajnálna. – A bemutatott áldozat
illatának egyszerűen nem tudtam
ellenállni. – Szemügyre vette saját kezét.
– Jó újra látni magamat majdnem testet
öltve.
– Megzavartad a rituálét – rótta meg
Nico. – Takarodj in…
A halott király szelleme éles fénnyel,
fenyegetően vibrálni kezdett. Nico
kénytelen volt folytatni a kántálást hogy
sakkban tartsa.
– Igen igazad van uram – felelte a
szellem kárörvendve. – Folytasd csak a
kántálást! Csak azért jöttem hogy
megvédjelek ezektől a hazugoktól, akik
tőrbe akarnak csalni.
Felém fordult és úgy nézett rám mint egy
csúszómászóra.
– Percy Jackson… ejej. Úgy látom
Poszeidón fiai semmivel sem lettek
jobbak az elmúlt évszázadok során…
Legszívesebben bemostam volna neki
egyet. De mivel sejtettem, hogy ennyi
erővel a levegőt is bokszolhatnám,
lemondtam róla.
– Bianca di Angelóval szeretnénk
beszélni. Tűnjön el! – vágtam oda neki.
A szellem kuncogni kezdett.
 – Az egyik testvéred puszta kézzel
végzett a Minótauroszommal. De az
útvesztőben ennél sokkal
veszedelmesebb dolgok várnak rád.
Honnan veszed hogy Daidalosz segíthet?
A többi szellem egyre izgatottabb lett.
Annabeth előhúzta a tőrét, hogy segítsen
távol tartani őket a gödörtől. Grover
annyira berezelt hogy Tyson nyakába
csimpaszkodott.
– Daidalosz nem törődik veletek,
félvérek – figyelmeztetett Minósz. –
Nem bízhattok meg benne. Egy ravasz
vénember. Megkeseredett a kezéhez
tapadó vértől, és az istenek is elátkozták.
– A vértől? – kérdeztem. – Megölt
valakit?
– Ne térjünk el a tárgytól! – mordult fel
a szellem. – Ti csak Nico útjába akartok
állni. Le akarjátok beszélni hogy elérje a
célját! Én istenné teszem!
– Hallgass Minósz! – parancsolta Nico.
Minósz gúnyosan mosolygott.
– De uram ezek az ellenségeid. Ne
hallgass rájuk! Engedd hogy
megvédjelek! Elveszem a józan eszüket
mint a többinek!
– Mint a többinek? – kapkodott levegő
után Annabeth. – Chris Rodriguezre
céloz?! Maga tette!
– Az útvesztő az én tulajdonom, nem
Daidaloszé: a betolakodók nem
érdemelnek mást, csak őrületet!
– Tűnj el, Minósz! – parancsolta Nico.
– Látni akarom a testvéremet!
A szellem alig tudta fékezni dühét.
 – Ahogy kívánod uram! De
figyelmeztetlek: nem szabad megbíznod
ezekben a hősökben!
Azzal köddé vált.
Újabb szellemek rohantak előre, de
Annabethszel visszatartottuk őket.
– Bianca megidézlek! – kezdett Nico a
szövegébe és egyre gyorsabban kántált.
A szellemek nyugtalanul suhantak ide-
oda.
– Most már barmikor itt lehet –
motyogta Grover.
A fák között ezüstös fény villant – egy
lélek volt, erősebb és bátrabb a
többinél. Közelebb jött és valami azt
súgta engedjem át. Letérdelt a gödör elé
hogy igyon. Amikor felemelkedett
Bianca di Angelo szellemalakja állt
előttünk.
Nico hangja elcsuklott. Leengedtem a
kardom. A többi szellem furakodott
volna előre, de Bianca feltartott keze
láttán visszavonultak a fák közé.
– Szia Percy! – köszöntött.
Ugyanúgy nézett ki mint amikor még
életben volt: dús fekete haj, és zöld,
oldalra fordított baseballsapka. Szeme
és bőre az öccsééhez hasonlóan sötét.
Farmert viselt és csillogó kabátot az
Artemisz Vadászainak egyenruháját.
Válláról íj lógott halványan
elmosolyodott és a szellemalakja
villogni kezdett.
– Bianca – szólítottam meg elszorult
torokkal. Régóta bűntudat gyötört a
halála miatt, de most, hogy magam előtt
láttam, legalább ötször rosszabbul
éreztem magam. Felszakadt a seb amit a
halála okozott. Eszembe jutott ahogy
hiába kutatom át utána az
óriásbronzharcos maradványait aminek
elpusztításáért feláldozta az életét.
– Annyira sajnálom – mondtam.
– Nem kell bocsánatot kérned Percy!
Az én választásom volt. Nem bántam
meg semmit.
– Bianca! – tántorgott előre Nico,
mintha csak most ocsúdna a kábulatból.
A testvére felé fordult. Bianca arca
szomorú volt mintha félne a pillanattól.
– Szia Nico! De megnőttél!
– Miért nem válaszoltál előbb?! –
vágta a szemébe a fiú. – Már hónapok
óta próbálkozom hogy kapcsolatba
lépjek veled!
– Abban bíztam hogy feladod.
– Feladom? – kérdezte Nico
csalódottan. – Hogy mondhatsz ilyet?!
Csak próbállak megmenteni.
– Nem fog sikerülni Nico. Hagyd abba
a próbálkozást! Percynek igaza van.
– Nincs igaza! Hagyott meghalni! Percy
nem a barátod!
Bianca kinyújtotta a kezét mintha meg
akarná érinteni Nico arcát, de ujjai
köddé váltak az élő bőrének közelében.
– Hallgass meg! Hadész fiának tilos
haragot tartania mert veszélyes. Ez a mi
végzetes hibánk. Meg kell bocsátanod
neki. Ugye megígéred?
– Nem fogok megbocsátani. Soha.
– Percy aggódott miattad, Nico. Ő
segíthet neked. Bepillantást engedtem
neki abba amire készülsz. Bíztam benne
hogy rád talál.
– Szóval tényleg te voltál? Te küldted
az Írisz-üzenetet – mondtam.
Bianca bólintott.
– De miért őt segíted miért nem
engem?! Ez nem igazságos! – ordított a
lánnyal Nico.
– Most jársz legközelebb az igazsághoz
Nico – folytatta Bianca. – Te nem
Percyre vagy dühös hanem rám.
– Nem igaz!
– Dühös vagy rám mert magadra
hagytalak hogy csatlakozhassam
Artemisz Vadászaihoz. Dühös vagy rám
mert egyedül maradtál a halálom után.
Nagyon sajnálom Nico! Tényleg. De
felül kell emelkedned a dühödön. És ne
okold többé Percyt az én választásomért!
Ez végzetes következményekkel járhat.
– Igaza van – szólt közbe Annabeth. –
Kronosz lassan feltámad. És mindenkit a
maga oldalára akar állítani akit csak tud.
– Kit érdekel Kronosz?! – válaszolt
Nico. – Én csak a nővéremet akarom
visszakapni!
– Nem fog sikerülni – mondta halkan
Bianca.
– Hadész fia vagyok kinek sikerülne ha
nem nekem?!
– Ne próbálkozz Nico. Ha szeretsz
ne… – Bianca hangja elcsuklott.
A szellemek ismét körénk gyűltek, és
szemlátomást izgatottak voltak. Árnyaik
ide-oda suhantak és azt suttogták:
Veszély!
– A Tartarosz nyugtalan – magyarázta
Bianca. – Az erőd és hatalmad
felkeltette Kronosz figyelmét. A
halottaknak vissza kell térniük az
Alvilágba. Nem biztonságos itt
maradnunk.
– Várj! Kérlek! – tartóztatta Nico.
– Szia Nico! Szeretlek! Ne felejtsd el
amit mondtam!
Alakja megremegett és eltűnt a többi
szellemmel együtt. Ott hagytak bennünket
egy gödörrel egy BOLDOG BUDI
feliratú szennyvíztartállyal és a
teliholddal.

Mivel egyikünk sem égett a vágytól hogy

éjnek évadján folytassuk utunkat úgy
döntöttünk hogy másnap reggel vágunk
neki. Grover és én elfoglaltuk Geryon
nappalijának bőrkanapéit.
Kényelmesebb fekvés esett rajta, mint az
útvesztő padlójára terített hálózsákban
de rémálmaim itt is meglátogattak.
Álmomban Luke-ot láttam a Tam-hegy
sötét palotájában. Most már befejezték
az épületet – nem csak félkész illúzió
volt mint amilyennek múlt télen láttam.
A falakon zöld fénnyel égtek a fáklyák a
padlót fekete márvány borította. A
folyosón hideg szél fújt és a nyitott
mennyezeten túl szürke viharfelhők
gomolyogtak.
Luke csatához volt öltözve. Terepszínű
nadrágot viselt, rövid ujjú pólót bronz
mellvértet de kardja Intrikus nem volt
nála oldalán üresen lógott a kardhüvely.
Kiléptünk egy nagy udvarra ahol tucatnyi
harcos és dracaena készülődött a
közelgő ütközetre. Amikor észrevették a
fiút a félistenek Luke felé fordultak és
kardjukat a pajzsukhoz ütögetve
üdvözölték.
– Ssszóljon uram és támadunk! –
mondta egy dracaena.
– Hamarosan sor kerül rá – ígérte
Luke. – Most folytassátok a felkészülést!
– Uram! – szólt egy hang Luke háta
mögül. Kelli volt az empusza. Azon az
éjjelen kék ruhát viselt, és
szívdöglesztően jól nézett ki. A szeme
fel-felszikrázott: hol sötétbarna volt hol
vérvörös. A haja összefonva hullott a
hátára, és úgy tűnt, mintha tüzet fogott
volna a fáklyáktól és semmi mást sem
akarna csak visszaváltozni tiszta lánggá.
A szívem dobolni kezdett. Arra
számítottam hogy Kelli felfedez és
megint kiüldöz engem az álmomból mint
a múltkor. De egyelőre nem vett észre.
– Látogatód érkezett! – mondta és
félreállt. A látogató személye még Luke-
ot is meglepte.
Kampé a szörny tornyosult fölé. A lába
körül kígyók sziszegtek derekán
állatfejek morogtak. Kivont kardjainak
pengéin csillogott a méreg. Kitárt
denevérszárnya az egész folyosót
betöltötte.
– Te? – csuklott el Luke hangja. –
Megmondtam hogy maradj az
Alcatrazban!
Kampé pislogóhártyái oldalról csúsztak
a szemére mint a hüllőknek. Most is
ugyanazon a morgó hangon beszélt, de a
tudatom mélyén értelmet nyertek szavai:
Jöttem, hogy szolgáljam. Engedje meg
hogy bosszút álljak!
– Te börtönőr vagy, a te dolgod az,
hogy… – kezdte Luke.
Senki sem szökhet el előlem. Holtan
akarom látni őket.
Luke habozott. Az arcán egy
izzadságcsepp gördült végig.
– Legyen ahogy akarod! Velünk jössz.
Vihetnéd Ariadné fonalát. Ez nagy
megtiszteltetést jelentő feladat.
Kampé a csillagokra sziszegett aztán
visszadugta kardjait a hüvelyekbe majd
hatalmas sárkánylábain eldübörgött a
folyosón.
– Bánom már hogy felhoztuk a
Tartaroszból… – motyogta Luke. – Túl
kiszámíthatatlan. Túl erős.
Kelli lágy hangon felkacagott:
– Luke, nem félni kell az erőtől, hanem
használni!
– Minél előbb indulunk, annál jobb.
Túl akarok lenni rajta.
– Óóó – dongta együtt érzőn Kelli, és
végigfuttatta ujját Luke karján. –
Szegénykém nagyon fájdalmas lehet
számodra hogy a régi táborod ellen kell
vonulnod ugye?
– Ezt egy szóval sem mondtam.
– Ugye nem bántad meg?
Luke arca megfeszült:
 – Tudom mi a kötelességem.
– Az jó – mondta a démon. – Mit
gondolsz, elég ütőképes a csapatunk?
Vagy kérjem meg Hekaté anyát hogy
segítsen?
– Elegen vagyunk! – felelte mogorván
Luke. – Az egyezséget megkötöttük.
Most már csak abban kell
megállapodnunk hogy az arénán
biztonságosan áthaladhassunk.
– Mmm… – kezdte Kelli – nagyon
izgalmasan hangzik. Nem szeretném azt a
helyes fejecskédet egy lándzsa hegyén
viszontlátni ha elbuknál.
– Nem fogok elbukni – mosolygott
hidegen Luke. – Nincs jobb dolgod annál
hogy engem nyaggass démon?!
– Hogyne lenne – mosolygott Kelli. –
Például el kell ijesztenem a hallgatózó
idegeneket. Ahogyan most is… – azzal
megpördült és egyenesen a szemembe
nézett majd megvillantotta karmait és
széthasította vele álmom szövetét.
Hirtelen egy másik helyen találtam
magam.
Egy torony csúcsán álltam odalent az
óceán hullámai csapkodták a hegyes
szirteket. Az öreg Daidalosz a
munkapadja fölé hajolt, és egy nagy
iránytűhöz hasonló navigációs eszközzel
bajlódott. Idősebbnek tűnt annál,
amilyennek utoljára láttam. Háta hajlott
volt keze bütykös és eres. Ógörögül
káromkodott és úgy hunyorgott mintha
nem látna jól pedig fényes nappal volt.
– Bácsikám! – kiáltott fel valaki.
A lépcsőn, faládával a kezében egy
mosolygó fiú szökdécselt felfelé. Annyi
idős lehetett, mint Nico.
– Szia Perdix! – köszöntötte az öreg
hidegen. – Elkészültél a munkáddal?
– Igen bácsikám! Gyerekjáték volt!
Daidalosz a homlokát ráncolta:
– Gyerekjáték? Már hogy lenne
gyerekjáték pumpa nélkül rábírni a vizet
hogy hegynek felfelé folyjon?
– Pedig az volt gyere nézd meg!
A fiú ledobta a ládáját és turkálni
kezdett benne. Végül kihúzott belőle egy
papiruszdarabot, amelyen különböző
jegyzetek és ábrák látszódtak. Nekem
nem mondtak semmit de az öreg
mogorván biccentett:
– Értem. Nem rossz.
 – A király imádta! Azt mondta nálad is
tehetségesebb vagyok!
– Valóban?
– De nem hittem neki. Annyira örülök
hogy anyám hozzád küldött tanulni!
Mindent tudni akarok amit te!
– Azt elhiszem – motyogta Daidalosz. –
Hogy a helyembe állhass igaz-e?
A gyerek szeme elkerekedett.
– Jaj ne mondj ilyeneket bácsikám! Sőt,
azon tűnődöm, hogy… az embernek
miért kell egyáltalán meghalnia?
A feltaláló haragos tekintettel meredt a
fiúra:
– Mert ez a dolgok rendje.
Mindenkinek meg kell halnia csak az
isteneknek nem.
– De miért? – makacskodott a fiú. – Ha
valahogy fogva tarthatnánk az animust a
lelket… egy másik formában… Te voltál
az aki robotokról beszéltél nekem:
bronzbikákról -sasokról sárkányokról -
lovakról. Miért ne alkothatnánk bronzból
embert is?
– Ugyan már fiam! – szólt rá Daidalosz
élesen. – Ne álmodozz! Az efféle dolgok
elképzelhetetlenek!
– Én nem vagyok ebben olyan biztos –
makacskodott a fiú. – Egy kis
mágiával…
– Mágiával? Nevetséges!
– De igen bácsikám! Mágiával
gépészettel és egy kis munkával olyan
emberi test állítható elő, ami jobb mint
az eredeti! Készítettem is néhány
vázlatot.
Vastag tekercset nyújtott át az öregnek.
Daidalosz kihajtotta majd hosszasan
tanulmányozta. Összehajtotta a tekercset
és a fiúra pillantott.
– Nem sikerülhet. Ha idősebb leszel,
majd te is belátod.
– Majd én beállítom azt a csillagórát!
Megint bedagadtak az ujjaid?
Az idős ember állkapcsa megfeszült.
– Meg tudom csinálni magam is
köszönöm! Nincs más dolgod?
Perdix mintha észre sem vette volna
hogy felbosszantotta az öreget.
Szerszámai tetejéről lekapott egy
bronzból készült bogarat és a torony
széléhez futott vele. A torony szélén
alacsony korlát futott körbe éppen csak a
fiú térdéig ért. A szél erősen fújt.
Ne menj a szélére! – akartam
figyelmeztetni de nem jött ki hang a
torkomon. Perdix felhúzta a bogarat,
aztán a levegőbe dobta és kacagva
figyelte ahogy elrepül.
– Okosabb mint én – motyogta magában
az öreg hogy a fiú nem hallja.
– Igaz hogy a fiad meghalt? Hatalmas
szárnyakat készítettél neki de
elromlottak.
Daidalosz keze ökölbe szorult.
– A helyemre akar állni – suttogta.
A szél a fiú körül csapdosott belekapott
a ruhájába lobogtatta a haját.
– Én is szeretnék repülni – csacsogott
Perdix. – Elkészítem a saját szárnyaimat.
De azok nem fognak elromlani mint a
tieid. Szerinted sikerülni fog?
Talán csak álom volt az álomban de
Daidalosz mellett a kétarcú Janus feje
jelent meg remegve a levegőben, és
vigyorogva egyik markából a másikba
dobálta az ezüstkulcsot. Válassz, suttogta
az idős feltalálónak. Válassz!
Daidalosz felkapott egyet a fiú
fémbogarai közül. Szeme vörösen égett a
dühtől.
– Perdix! – kiáltotta. – Kapd el!
A bronzbogarat a fiú felé dobta. Perdix
boldogan ugrott hogy elkapja de a dobás
hosszabb lett mint gondolta. A bogár az
ég felé vitorlázott. Perdix túl messzire
nyújtózkodott. A szél megtaszajtotta.
Esés közben valahogy sikerült
megkapaszkodnia a kőkorlátban.
– Bácsikám! Segíts!
Az öreg arca maszkká merevedett. Nem
mozdult.
– Mi az Perdix! Hol vannak azok a
híres szárnyaid? Készítsd el őket, mert
késő lesz!
– Bácsikám! – kiáltotta a fiú utolsó
erejéből. Nem bírta tovább tartani magát
és a tengerbe zuhant.
Egy másodpercnyi halálos csend támadt.
Janus isten villant egyet, és eltűnt.
Mennydörgés rázta meg az eget.
Odafentről egy asszony szigorú hangja
hallatszott: Megfizetsz még ezért,
Daidalosz!
Nem először hallottam ezt a hangot.
Annabeth anyjáé, Athéné istennőé volt.
Daidalosz hunyorgó szemmel meredt az
égre:
 – Világ életemben tiszteltelek, Athéné
istennő! Mindent feláldoztam azért hogy
a te utadat járjam.
Azon a fiún az én áldásom volt, és te
végeztél vele. Ezért fizetned kell!
– Mást se tettem csak fizettem és
fizettem egész életemben… Nem
kétséges hogy az Alvilágba kerülök de
addig…
Felvette a fiú tervrajzait tanulmányozta
egy darabig majd ruhaujjába csúsztatta
őket.
Úgy látom, nem érted – mondta hidegen
Athéné. – Fizetni fogsz érte most és
mindörökké!
Daidalosz összeroskadt a rátörő
fájdalomtól. Azt éreztem, amit ő érzett.
Égető fájdalom szorította össze a
nyakamat, mintha olvadt forró vasból
öntöttek volna rá gallért. Elállt a
lélegzetem, és elsötétült előttem a világ.

Sötétben ébredtem kezemmel a torkomat

markolásztam.
– Percy! – szólalt meg Tyson a másik
kanapéról. – Jól vagy?
Végre újra egyenletesen lélegeztem.
Nem tudtam mit felelni.
Most voltam tanúja annak hogy a fickó
akit keresünk végzett a saját
unokaöccsével. Kék fény villódzott a
szobában.
– Hány… hány óra van? – kérdeztem
rekedten.
– Hajnali kettő – felelt Grover. – Nem
tudtam aludni. Néztem egy kicsit az
Animal Channelt – szipogta. – Tudod
nagyon hiányzik Boróka.
Kidörzsöltem az álmot a szememből.
– Elhiszem de… nemsokára
viszontláthatod.
Grover szomorúan rázta a fejét.
– Tudod milyen nap van ma? Most
láttam a tévében. Június tizenharmadika.
Hét napja hagytuk el a tábort.
– Hogy mi? – lepődtem meg. – Az ki
van zárva!
– Az idő sokkal gyorsabban telik a
Labirintus falai között – emlékeztetett
Grover. – Amikor Annabeth és te
először lementetek, azt hittétek, hogy
csak néhány percre tűntetek el, nem
emlékszel? Pedig órákig nem tudtunk
rólatok semmit.
– Ja tényleg… – aztán leesett a tantusz
hogy mi bántja kecskepajtást. – A
Párosujjú Patások Tanácsának
határideje!
Grover a szájába vette a tévé
távirányítóját és rágni kezdte.
– Kifutottam az időből – mondta
műanyag darabokkal teli szájjal. – Ha
visszatérek elveszik a kutatási
engedélyem és nem indulhatok többé a
Pán keresésére!
– Beszélünk velük! Megkérjük őket,
hogy adjanak több időt!
Grover nagyot nyelt:
– Nem fognak belemenni. A Föld
haldoklik. Minden nap rosszabb. A
vadon… érzem, ahogy lassan eltűnik.
Meg kell találnom a Pánt.
– Sikerülni fog haver ne aggódj!
Grover rám meredt nagy szomorú
kecskeszemével:
– Te mindig jó barát voltál Percy. Amit
ma is csináltál! Ahogy megmentette-e-ed
az állatokat Greyontól! Az valami
csodálatos volt! Azt kívánom bárcsak
olyan lehe-e-etnék mint te.
– Hé, ne mond ezt! Te sem vagy kisebb
hős…
– De sokkal kisebb vagyok. Hiába
próbálkozom… – sóhajtott. – Percy nem
mehetek vissza a táborba anélkül hogy
megtaláltam volna a Pánt. Egyszerűen
nem. Ugye megérted? Nem tudnék
Boróka szemébe nézni ha elbukom. Még
a saját szemembe sem.
Hangja annyira boldogtalan volt hogy
fájt hallani. Annyi mindenen átmentünk
már együtt de még nem hallottam ennyire
letörtnek.
– Majd kitalálunk valamit. Nem buktál
el. Te vagy a legnyerőbb kecskefiú és
ezt Boróka is tudja. Hát még én.
– Nyerő kecskefiú – sóhajtotta
szomorúan.
Miután Grover elaludt még sokáig ébren
bámultam az Animal Channel kék fényeit
a trófeákon.

Másnap reggel lesétáltunk a

tehénpásztorhoz és elköszöntünk tőle.
– Nico ha akarod velünk jöhetsz –
mondtam neki mert eszembe jutott
milyen kísértetiesen hasonlított az
álmomban Perdix Nicóra.
De csak a fejét rázta. Kétlem hogy
bármelyikünk jól aludt volna a
démonfarmon, de Nico tűnt a
legnyúzottabbnak. A szeme vöröslött
arca krétafehér volt. Fekete köntöst
viselt amely bizonyára Geryoné volt,
mert még egy felnőtt férfinak is három
számmal nagyobb lett volna nemhogy
Nicónak.
– Sok mindent át kell gondolnom –
mondta. Nem nézett felém de tudtam
hogy még most is dühös rám. A tény
hogy a nővére az én hívásomra inkább
előjött az Alvilágból mint az övére csak
tovább rontott a viszonyunkon.
– Nico – szólalt meg Annabeth –
Bianca csak azt szeretné ha nem kellene
aggódnia miattad.
A fiú vállára tette a kezét de Nico
elhúzódott és visszafordult az úton a ház
felé. Talán csak a szemem káprázott de
úgy tűnt, mintha a hajnali ködök
követnék.
– Aggódom érte – mondta Annabeth
felém fordulva. – Ha megint Minósz
szellemétől kér segítséget…
– Minden rendben lesz ne aggódjatok!
– ígérte Eurytion. A pásztor szépen
kimosakodott. Farmert viselt és tiszta
cowboyinget még a szakállát is rövidre
nyírta. A lábán Geryon csizmájára
ismertem. – A fiú addig maradhat és
addig gondolkozhat, ameddig csak kedve
tartja. Itt biztonságban lesz, erről
kezeskedem.
– Mi lesz magával? – kérdeztem.
Eurytion megvakarta Orthus egyik állát
aztán a másikat is.
– A dolgok megváltoznak ezen a
farmon a mai naptól. Többé nem eszik
senki a szent állatokból. Lesz helyettük
szójafasírt. És összehaverkodom a
húsevő lovakkal. Ki tudja, lehet hogy
benevezek velük egy rodeóra!
Hideg futott végig a hátamon a
gondolatra:
– Maga tudja. Mindenesetre sok
szerencsét!
– Kösz! – köpött Eurytion a fűbe. – Ha
jól sejtem most tovább keresitek
Daidalosz műhelyét.
Annabeth tekintete felcsillant:
 – Talán tud segíteni?
Eurytion a csordarácsot tanulmányozta.
Látszott rajta hogy a téma kissé
kényelmetlen a számára.
– Nem tudom merre lehet. De
Héphaisztosz talán tud segíteni nektek.
– Héra is ezt javasolta. De hogyan
találjuk meg Héphaisztoszt?
Eurytion kihúzott valamit a gallérjából.
Egy nyakláncot – egy ezüstláncon lógó
sima ezüstlemezt. A lemez közepén egy
mélyedés látszott mintha valaki
belenyomta volna a hüvelykujját.
Átnyújtotta Annabethnek.
– Héphaisztosz néha meglátogat –
kezdte. – Az állatokat tanulmányozza
hogy minél élethűbben készíthesse el
bronzból a robotváltozataikat. A
legutóbbi alkalommal… ööö… tettem
neki egy szívességet. Segítettem neki
csőbe húzni apámat, Árészt és
Aphroditét. Hálából nekem ajándékozta
ezt a láncot. Azt mondta ha egyszer meg
akarom találni ez a lemez majd elvezet a
kovácsműhelyébe. De csak egyetlen
egyszer.
– És maga továbbajándékozza nekem?
– kérdezte Annabeth.
Eurytion elpirult.
– Engem nem érdekelnek a
kovácsműhelyek, kisasszony. Éppen elég
dolgom akad itt. Csak nyomja meg a
gombot kisasszony és próbálja meg
követni!
Annabeth engedelmeskedett és a lemez
nyolc fémlábat növesztve életre kelt.
Barátnőm visítva hajította el a
szerkezetet, ettől a tehénpásztor még
jobban zavarba jött.
– Pók! – kiáltott fel.

– Tudja Annabethnek pókfóbiája van –

magyarázta Grover. – Az édesanyja
Athéné esküdt ellensége Arakhnénak.
– Ó – pislogott Eurytion. – Ezt nem
tudtam bocsásson meg kisasszony!
A pók a rács felé iszkolt, és eltűnt két
cső között.
– Siessünk! A robotpók nem fog várni
ránk – javasoltam.
Annabeth éppenséggel nem lelkesedett
túlzottan de nem volt más választásunk.
Elbúcsúztunk a tehénpásztortól Tyson
félrehúzta a marharácsot, és lemásztunk
az útvesztőbe.
Azt kívántam bárcsak pórázt is adott
volna Eurytion a pókhoz! Olyan gyorsan
iszkolt az útvesztőben, hogy az idő nagy
részében nem is láttuk. Ha nem lett volna
velünk Tyson és Grover akik kifülelték
merre jár gyorsan elvesztettük volna a
pókot.
Végigrohantunk egy márványfolyosón
aztán balra fordultunk és nem sokon
múlott hogy nem zuhantunk egy
szakadékba. Engem Tyson rántott vissza
a biztos halálból. A folyosó a túloldalon
folytatódott. Előttünk harmincméteres
mélység sötétlett. A mennyezethez
vízszintesen egy vaslétrát erősítettek. A
mechanikus pók már félúton járt a
szakadék fölött fémszálakat lőtt ki
magából, és azon lendült egyik fokról a
másikra.
– Majommászóka! – szólalt meg
Annabeth. – Ebben jó vagyok!
Felugrott, elkapta az első fokot, és
átkapaszkodott a túlpartra.
A pókoktól rettegett de egy feneketlen
szakadék fölött feszülő
majommászókának simán nekivágott. Ti
értitek ezt?
Annabeth a túloldalon folytatta tovább a
pók üldözését. Én is átcsimpaszkodtam a
mászókán. A másik oldalról
visszanéztem. Grover mint egy kismajom
(ha lehet egy kecskét majomhoz
hasonlítani) Tyson hátán lógott.
Termetes küklopsz testvérem három
lendülettel a túloldalon termett. Még
szerencse hogy ilyen gyorsan mert az
utolsó fok kilazult a súlya alatt és a létra
lezuhant a mélybe amint Tyson lába a
szakadék túlsó széléhez ért. Az
alagútban elhaladtunk egy csontváz
mellett. Ing, nadrág és nyakkendő
foszlányait véltem felfedezni a
csontokon. A pók nem lassított elszaladt
egy farakásféle mellett csak akkor jöttem
rá hogy voltaképpen ceruzák miután
rávilágítottam a zseblámpámmal. Egy
halom félbetört ceruza.
Az alagút egy nagy terembe futott. Éles
fény vakított el bennünket. Miután
hozzászokott a szemünk megláttuk a
csontvázakat. Egy tucatnyi hevert
körülöttünk a padlón. Némelyik nagyon
régi volt és teljesen kifehéredett de
sajnos akadtak sokkal frissebb és
gyomorforgatóbb maradványok is. Azt
nem mondhatnám, hogy annyira
bűzlöttek, mint Geryon istállói de
majdnem.
Aztán észrevettem a szörnyet. Egy
csillogó emelvényen állt a terem túlsó
felében. A feje egy asszonyé volt de a
teste egy oroszláné. A nő egész csinos
lett volna, ha nem köti a haját szigorú
kontyba, és nincs olyan erősen kifestve,
mert így egy énektanárnőmre
emlékeztetett harmadikos koromból. A
mellkasán kék szalagos kitűzőt viselt.
Eltartott egy kis ideig, amíg kibetűztem:
EZ A SZÖRNY ELNYERTE A
PÉLDAMUTATÓ DOLGOZÓ CÍMET.
 – Szfinx! – nyöszörögte Tyson.
Tudtam miért ijedt meg annyira.
Kiskorában amikor még New Yorkban
élt megtámadta egy szfinx. Az
összecsapásra máig emlékeztették a
hátán éktelenkedő hegek.
Reflektorok világítottak a szörny két
oldalán. Az alagút az emelvény mögött
folytatódott. A pók átsurrant a szörny
tappancsai alatt, és eltűnt.
Annabeth utánarohant de a szfinx
rámordult és emberszájából
oroszlántépőfogak villantak elő. A terem
mindkét kijárata elé rács zuhant.
A szörny vicsorgása váratlanul sugárzó
mosollyá változott.
– Üdvözlöm a szerencsés
vendégeinket! Akkor vágjunk bele
aaaz… Élje ön is túl! játékba!
Konzervtaps hangzott a mennyezet felől,
mintha hangszórókat rejtettek volna el
odafent. A reflektorok végigsöpörtek a
termen diszkófények villogtak a
csontokon és végül megállapodtak az
emelvényen.
– Csodás nyeremények! Ha helyesen
válaszoltok sértetlenül
továbbhaladhadtok ha nem, megeszlek
benneteket szőröstülbőröstül! Kérem az
első játékost!
Annabeth megragadta a karomat.
– Hagyd majd én! Tudom mit fog
kérdezni.
Bevallom nem ellenkeztem. Nem azért
mert jobban örültem volna ha Annabetht
eszik meg helyettem de tudtam hogy a
műveltségi vetélkedőkben csak ő rúghat
labdába közülünk.
Fellépett a játékosok pódiumára amelyre
egy iskolai egyenruhát viselő csontváz
hajolt. Mivel útban volt, Annabeth
finoman félretolta mire annak darabjai
kopogva a földre hullottak.
– Bocs… – mondta Annabeth.
– Üdvözöllek Annabeth Chase! –
kiáltotta a szörny, mielőtt még Annabeth
bemutatkozhatott volna. – Készen állsz a
játékra?
– Persze – válaszolt Annabeth. –
Halljuk azt a találós kérdést!
– Húsz kérdést fogok feltenni – mondta
boldogan a szfinx.
– Mi?! De a régi időkben csak…
– Azóta szigorítottunk a játékon. Ahhoz
hogy áthaladhass mind a húszat meg kell
válaszolnod! Ugye milyen izgalmas?!
A taps hol felharsant hol elhalt mintha
valaki egy csapot csavargatna.
Annabeth idegesen rám pillantott.
Biztatóan bólintottam.
– Rendben – mondta a szfinxnek. –
Készen állok.
Fentről dobpergés hallatszott. A szfinx
szeme izgatottan csillogott.
– Mi… Bulgária fővárosa?
Annabeth a homlokát ráncolta. Egy
szörnyű másodpercig azt hittem
leblokkolt.
– Szófia de…
– Helyes válasz! – újabb konzervtaps
hangzott fel. A szfinx szélesen
vigyorogva mutogatta az agyarait. –
Kérlek a válaszaidat jól láthatóan jelöld
be egy hagyományos kettes ceruzával az
előtted fekvő tesztlapon.
– Hogy mi? – lepődött meg Annabeth.
Egy kifaragott ceruza és egy tesztfüzet
jelent meg előtte a pódiumon.
– Vigyázz hogy a jó kockát pipáld ki és
maradj a kockán belül! – mondta a
szfinx. – Ha radírozol akkor gondosan
radírozz mert a gép nem képes
értelmezni a válaszodat.
– Miféle gép?!
A szfinx megmutatta. A reflektor felett
egy bronzból készült dobozra bökött a
mancsával, amiből különféle műszerek
meredeztek. A doboz oldalán egy nagy
görög éta állt Héphaisztosz jele.
– És most jöjjön a második kérdés… –
folytatta volna a szfinx de Annabeth
közbevágott:
– Várjunk csak és hol marad az a
találós kérdés hogy „melyik az az
élőlény, amelyik reggel négy lábon
jár…"
– Bocsáss meg nem értem… – a
szfinxet kezdte határozottan zavarni az
okvetetlenkedés.
– A találós kérdés az emberről. Aki
reggel négy lábon jár mert csecsemő,
délben két lábon, este három lábon, mert
botja van. Ezt szokta kérdezni!
– Látod, ezért változtattuk meg a
kérdéseket! Mert előre tudtad volna! –
csattant fel a szfinx. – És most jöhet a
második kérdés! Mi tizenhat
négyzetgyöke?
 – Négy de…
– Helyes! Melyik amerikai elnök írta
alá a Felszabadító nyilatkozatot?
– Abraham Lincoln de…
– Helyes! Négyes kérdés! Mennyi…
– Elég! – kiáltotta Annabeth.
Annyira jól haladt hogy szívesen
rászóltam volna ne nyavalyogjon hanem
válaszolja meg sorra a kérdéseket és
menjünk végre.
– De ezek nem találós kérdések!
– Ezt meg hogy érted! – csattant fel a
szfinx. – Mik lennének?! Ez a
kérdéssorozat direkt erre a célra…
– Ez csak véletlenül egymásra dobált
szellemtelen tények halmaza! A találós
kérdéseken el kell gondolkozni.
– Gondolkozni? Miért most nem azt
csinálod?! Nevetséges! Szóval mekkora
erő szükségeltetik…
– Hagyja abba! Ez csak egy ostoba
röpdolgozat!
– Bocs Annabeth – szólt közbe Grover.
– Arra gondoltam hogy talán előbb…
csináld meg a tesztet, ráérsz később
akadékoskodni!
– Én Athéné gyermeke vagyok. Ez a
kérdéssor sértés az intelligenciámra
nézve. Nem vagyok hajlandó több ehhez
hasonló kérdésre felelni.
Lelkem egyik része egyetértett vele és
elismeréssel adózott bátorsága előtt, de
a másik része azt súgta: büszkesége
okozza a vesztünknek.
A reflektorok ragyogtak. A szfinx szeme
feketén csillogott.
 – Biztos vagy ebben? – kérdezte
hidegen a szfinx. – Ha nem mész át a
vizsgán megbuksz. Mivel a tanulókkal
nincs módunk osztályt ismételtetni
MEGESZLEK!
A szfinx kimeresztette rozsdamentes
acélként fénylő karmait és
elrugaszkodott az emelvényről.
– Ne! – lendült támadásba Tyson aki
nagyon nem szerette ha Annabetht
fenyegetik. De bátorsága megdöbbentett:
képes volt kiállni a szfinxszel
gyermekkori rémélményei ellenére is.
A levegőben csaptak össze, aztán egy
csonthalmazra zuhantak. Annabeth időt
nyert, és kivonhatta a kardját. Tyson
felállt, cafatokban lógott a pólója. A
szfinx morogva leste honnan támadhat.
Előrántottam Árapályt, és Annabeth elé
álltam.
– Válj láthatatlanná!
– Le tudom győzni! – felelte.
– Nem! A szfinx téged akar. Bízd ránk
a dolgot!
Mintha csak alá akarta volna támasztani
a szavaimat a szfinx félrelökte Tyson és
megpróbált elugrani mellettem. Grover
felkapott egy lábszárcsontot a padlóról
és szemen bökte vele a szörnyet. A
szfinx felüvöltött fájdalmában. Annabeth
feltette a varázssapkáját és láthatatlanná
vált. A szfinx már csak Annabeth hűlt
helyére ugorhatott.
– Ez nem szabályos! Csaltál! –
üvöltötte.
Mivel Annabetht már nem láthatta, felém
fordult. De mielőtt a kardommal
lecsaptam volna rá Tyson kitépte a
szörny osztályozógépét a padlóból és a
fejéhez vágta. Tönkretette vele a kontyát
és a gépet is ami darabokra esett szét.
– Az osztályozógépem! A tesztkönyvem
nélkül hogy legyek példamutató
dolgozó?!
A rács felemelkedett az alagút túlsó
szája előtt. A kijárat felé sprinteltünk és
nagyon bíztam benne hogy Annabeth
ugyanezt teszi.
A szfinx utánunk vetette magát, de
Grover elővette nádsípját, és játszani
kezdett rajta. A padlón heverő ceruzák
hirtelen ráébredtek hogy egykoron fák
voltak. Körbevették a szfinxet gyökeret
eresztettek ágakat hajtottak és a szörny
lábára tekeredtek. A szfinx
könnyűszerrel lerázta magáról az
indákat, de addigra mi már eltűntünk az
alagútban, és a rács csattanva hullott le
ismét mögöttünk.
– Annabeth! – kiáltottam.
– Itt vagyok! – szólalt meg mellettem. –
Szedjétek a lábatokat!
Rohantunk a sötét alagútban miközben a
szfinx egyre morgott a hátunk mögött.
Hangosan méltatlankodott amiért ezentúl
kézzel kell majd javítania a teszteket.

11. HOGYAN LETTEM TŰZRŐL

PATTANT

Amíg Tyson meg nem hallotta a távoli

fémes csengést azt hittem elvesztettük a
pókot. Ide-oda kanyarogtunk köröztünk
de végül megtaláltuk: apró fejével egy
fémajtót ostromolt amely ovális
alakjával vasszögeivel és kerék alakú
zárjával régi tengeralattjárók ajtajára
hasonlított. A közepén zöld patinás
réztábla állt egy görög éta betűjellel.
Egymásra néztünk.
– Felkészültetek a Héphaisztosszal
való találkozásra? – kérdezte Grover
feszülten.
– Én nem – vallottam be.
– Én igen! – ujjongott Tyson és már
fordította is el a kereket.
Az ajtó kinyílt Tyson pedig berohant a
pók után. Mi is követtük de közel sem
olyan lelkesen.
Egy hatalmas terembe jutottunk. Mintha
egy autószerelő műhelybe léptünk volna,
különböző hidraulikus emelők közé.
Néhány emelő autókat tartott és
néhányon az autóknál sokkal furcsább
dolgok álltak: egy lófejű, bronz
hippalektryon amelynek kakasfarkából
drótok lógtak ki egy fémoroszlán ami
úgy nézett ki mintha most tették volna
akkutöltőre, és egy lángnyelvekből
készült, görög harci szekér. A
műhelyasztalokon kisebb munkák
várakoztak. A szerszámok a falakon
lógtak de egyik sem a megfelelő helyen.
Ott, ahol a kalapács ló gott a
csavarhúzónak kellett volna. A
tűzőpisztoly a fémfűrész helyét bitorolta.
A legközelebbi hidraulikus emelő alól,
amely egy 98-as Toyota Corollát tartott
két láb kandikált ki szürke koszos
nadrágban és akkora cipőben, amelynek
mérete még Tyson bakancsméretén is
túltett. Az egyik lábat fémkapcsok
tartották.
A pók befutott az autó alá és a kalapálás
abbamaradt.
– Lám lám! Úgy látszik látogatóm
érkezett – hallatszott a kocsi alól.
Az autószerelő kigurította magát a kis
kocsin amin feküdt és felült. Egyszer
láttam már Héphaisztoszt az Olimposzon
így azt reméltem nem érhet meglepetés
de most amikor újra találkoztam vele
nyeltem egy nagyot.
Az olimposzi látogatása előtt bizonyára
kimosakodott vagy valami varázslattal
tette elviselhetőbbé az egyébként szinte
elviselhetetlen küllemét. Itt, a saját
műhelyében nem adott a megjelenésre.
Tetőtől talpig zsíros és olajos melós
overallt viselt. A mellső zsebére valaki
ráhímezte a nevét. A lábán lévő pántok
kattogtak és nyikorogtak amikor felállt.
A bal válla lejjebb volt mint a jobb így
még egyenesen állva is görnyedtnek tűnt.
Feje alaktalan, és mintha krumplit
vetettek volna a bőre alá. Szemöldökét
állandóan összeráncolva tartotta. Fekete
szakálla füstölgött és sistergett. Néha
még egy-egy kóbor lángocska is
kicsapott a bajszából aztán kihunyt. A
tenyere akkora volt, mint egy
baseballkesztyű, de a pókot meglepő
ügyességgel forgatta. Először
szétszerelte, majd újra összerakta.
 – Így ni! Most már sokkal jobb! –
motyogta.
A pók boldogan szakozott egyet a
tenyerében majd egy vékony fémszálat
lőtt a mennyezet felé, és himbálózva
felhúzta magát rajta.
Héphaisztosz ránk meredt:
– Ti nem az én munkáim vagytok ugye?
– Ööö… nem uram – válaszolta
Annabeth.
– Mindjárt gondoltam. Selejtmunka –
morogta az isten.
Annabetht és engem alaposan szemügyre
vett.
– Félvérek. Lehetnétek robotok is de
félvérek vagytok.
– Mi egyszer már találkoztunk uram –
szóltam közbe.
 – Valóban? – kérdezte de láttam rajta
hogy egyáltalán nem érdekli a téma. Az
arcomat bámulta de úgy mintha azt
próbálná kitalálni, hogy emelővel vagy
csuklópánttal mozgatom-e az
álkapcsomat. – Ha nem csináltam
belőled palacsintát az első
találkozásunkkor talán most is
megúszod.
Homlokát ráncolva Groverre nézett:
– Szatír.
Ezután Tyson került sorra. Felcsillant a
szeme:
– Nicsak! Egy küklopsz! Örülök neked!
De miért utazgatsz ezekkel?
– Ööö… – nézett Tyson csodálattal a
szemében az istenre.
– Jól mondod kis barátom. Mindjárt
gondoltam. Remélem jó okotok volt rá
hogy megzavarjatok. A Corolla
felfüggesztésén dolgozom nem kis munka
sejthetitek.
– Uram – kezdte vonakodva Annabeth.
– Daidaloszt keressük. Azt gondoltuk…
– Daidaloszt?! – hördült fel az isten. –
Azt a vén csirkefogót? Nem féltek tőle?
Szakálla lángba borult szeme sötéten
villogott.
– Igen uram vagyis nem. Tudna
segíteni? – kérdezte Annabeth.
– Ajaj. Csak az időtöket vesztegetitek –
nézett összevont szemöldökkel a
munkaasztalára Héphaisztosz. Rugókat
és fémlapokat markolt fel majd bütykölni
kezdett velük. Hamarosan egy bronzból
és ezüstből készült sólymot tartott a
kezében. A madár széttárta fémszárnyait
pislantott egyet obszidiánszemével aztán
körberepülte a termet.
Tyson nevetve tapsikolt. A madár a
vállára ült, és évődve csipegetni kezdte
a fülét.
Héphaisztosz hosszan elnézte őket. Az
arckifejezése bosszús maradt de szeme
kedvesebben csillogott.
– Úgy érzem valami mondanivalód van
nekem küklopsz!
Tyson arcáról eltűnt a mosoly.
– I-igen uram. Találkoztunk a
százkarúval.
Úgy tűnt Héphaisztoszt nem lep meg a
dolog.
– Briareósszal?
– I-igen. Félt. Nem segített nekünk.
 – És ez bánt téged?
– Igen! – változott meg Tyson hangja. –
Briareósznak erősnek kellene lennie!
Öregebb és nagyobb a küklopszoknál
mégis elszaladt.
Héphaisztosz felmordult.
– Volt idő, amikor csodáltam a
százkarúakat. Még az első háború előtt,
de nemcsak az emberek, a szörnyek, még
az istenek is változnak fiatal
küklopszom. Nem bízhatsz meg bennük.
Nézd meg az én szerető anyámat, Hérát!
A szemedbe mosolyog és a család
fontosságáról papol ugye? De azért
lelkiismeret-furdalás nélkül lehajított az
Olimposzról amikor meglátta milyen rút
vagyok.
– Én azt hittem Zeusz volt – mondtam.
Héphaisztosz krákogott egy nagyot, majd
a bronz köpőcsészébe köpött. Csettintett
az ujjával mire a robotmadár
visszareppent a munkapadra.
– Igen anyám ezt a változatot szereti
terjeszteni. Sokkal szimpatikusabbá teszi
magát azzal ha mindent apámra ken. Az
az igazság hogy az anyám tényleg szereti
a családot. De csak egy bizonyos
családot. A tökéleteset. Elég volt neki
egyetlen pillantást vetnie rám hogy lássa
nem illek bele a képbe.
Kihúzott egy tollat a sólyom hátából,
ettől az egész madár darabokra hullott.
– Hidd el fiatal küklopsz nem bízhatsz
meg senkiben és semmiben csak a saját
munkád gyümölcsében.
Meglehetősen magányos életet
eredményez egy ilyen szemlélet nem
beszélve arról hogy én meg
Héphaisztosz munkáiban sem bíztam meg
százszázalékosan. Egyszer Denverben a
gépesített pókjainak köszönhetően
Annabeth és én majdnem ott hagytuk a
fogunkat. Héphaisztosz másik
alkotásával a Táloszszoborral való
találkozás pedig Bianca életébe került.
Résnyire húzott szemmel rám nézett
mintha olvasna a gondolataimban.
– Na úgy látom ez a srác nincs oda
értem! – mondta töprengve. – Nem gond!
Hozzászoktam már. Mit akarsz tőlem,
töpörödött félisten?
– Már mondtuk. Daidaloszt keressük.
Van egy fiú Luke aki Kronosznak
dolgozik. Meg akarja szerezni Ariadné
fonalát hogy aztán az útvesztőn keresztül
rohanja le a táborunkat. Ha ő találja meg
Daidaloszt először…
– Mondtam már fiú ne keressétek
Daidaloszt felesleges! Nem fog nektek
segíteni.
– Miért nem?
Héphaisztosz vállat vont:
– Van, akit ledobnak egy hegyről, és
van akit… Nagy árat kellett fizetnünk
azért hogy megtanuljuk sohase bízzunk az
emberekben. Kérjetek tőlem aranyat
vagy egy lángpallost. Vagy egy mágikus
paripát. Ezeket könnyedén megadom.
Csak azt ne hogy elvezesselek
Daidaloszhoz. Ez túl nagy kívánság.
– Vagyis tudja hol van? – makacskodott
Annabeth.
 – Nem bölcs dolog őt keresni kislány!
– Anyám szerint a keresés a bölcsesség
alapköve!
Héphaisztosz megint összehúzta a
szemét:
– Kinek a lánya vagy te?
– Athénéé.
– Hát persze! – sóhajtott. – Csinos nő.
Kár, hogy nem ment férjhez soha.
Rendben félvér! Segítek nektek de nem
ingyen! Meg kell tennetek nekem egy
szívességet!
– Rendben mi legyen az a szívesség? –
kérdezte Annabeth.
Héphaisztosz felnevetett – öblös,
mennydörgő nevetéssel, mint egy
hatalmas fújtató.
– Ti hősök, híresek vagytok az
elhamarkodott ígéreteitekről! Milyen
aranyos!
Megnyomott egy gombot a munkapadján,
mire a falon lévő fémspaletták kitárultak.
Nem tudtam rögtön eldönteni hogy egy
nagy ablak vagy egy széles képernyős
tévé van-e mögöttük. Egy erdőtől övezett
szürke hegyre láttunk. Könnyen lehetett
vulkán is mert füstölt a teteje.
– Ez volt az egyik kohóm – mondta
Héphaisztosz. – Rengeteg van de ez volt
a kedvencem.
– Ez a St. Helen-hegy – ismert rá
Grover. – Nagy erdőségek veszik körül.
– Te már jártál ott? – kérdeztem.
– Kerestem a… de úgyis tudod kit. A
Pánt.
– Várjunk csak! – nézett Annabeth
Héphaisztoszra. – Azt mondta, hogy a
kedvence volt? Miért használt múlt időt?
Héphaisztosz megvakarta parázsló
szakállát.
– Tudjátok itt tartják fogva a Tüphónt a
szörnyet. Régebben az Etna alatt
raboskodott de amikor Amerikába
költöztünk átkerült a St. Helen-hegy alá.
Nagyon erős, és kissé veszélyes is.
Sajnos, valószínűleg hamarosan
kiszabadul. Sok a kitörés mostanában ez
is mutatja hogy egyre jobban háborog.
Tüphón a titánfelkelés miatt
nyugtalankodik.
– Mit akar tőlünk? Küzdjünk meg vele?
– kérdeztem.
Héphaisztosz felhorkant:
– Az öngyilkosság lenne. Még az
istenek is elmenekültek előle, amíg
szabadon garázdálkodott. Kívánom, hogy
soha ne találkozzatok vele! De
behatolókat érzékeltem a hegyemben
valaki használja a kovácsműhelyemet.
Amikor odamegyek, nem találok senkit.
De tudom hogy használták. Megérzik
hogy jövök, és eltűnnek. Odaküldtem
néhány robotomat hogy szimatoljanak
körbe de nem jöttek vissza. Valami
nagyon… ősi rejtőzik ott. Ősi és gonosz.
Meg kell tudnom ki járkál a
műhelyembe, és hogy nem Tüphónt
akarjae kiszabadítani.
– Leplezzük le a betolakodót? –
kérdeztem.
– Pontosan! Menjetek oda. Talán
benneteket nem éreznek meg. Elvégre
nem vagytok istenek.
– Csak félig-meddig – motyogtam.
– Menjetek és szaglásszatok körbe.
Aztán jelentsétek nekem mit találtatok.
Utána elmondom merre találjátok
Daidaloszt.
– Áll az alku – mondta Annabeth. – De
hogyan jutunk oda?
Héphaisztosz összecsapta a tenyerét
mire a pók leereszkedett a gerendák
közül. Annabeth fintorgott, amikor a
cipőjén landolt.
– A teremtményem megmutatja nektek
az utat – mondta Héphaisztosz. – A
Labirintusnak köszönhetően nincs olyan
messze. És próbáljatok meg életben
maradni rendben? Az emberek sokkal
törékenyebbek a robotoknál.
Minden rendben ment amíg el nem értük
a gyökereket. Igyekeztünk a pók
nyomában maradni de amikor
elhaladtunk egy földbe vájt, gyökerekkel
benőtt alagút mellett, Grover
megtorpant.
– Mi van? – kérdeztem.
Nem mozdult. Csak leesett állal meredt a
sötét alagútba. Göndör tincseit szellő
fújdogálta.
– Gyere már! Sietnünk kell! – sürgette
Annabeth.
– Ez az! Ez az út vezet hozzá – suttogta
ámulva Grover.
– Kihez? Csak nem a… Pánhoz?
Grover Tysonra nézett:
– Te nem érzed?
 – Föld és növények – hangzott a válasz.
– Igen! Ez az út vezet el hozzá! Biztos
vagyok benne!
A pók már messze előttünk járt a
kőfolyosón. Néhány másodperc és
elveszítjük.
– Visszajövünk – ígérte Annabeth. –
Megállunk itt visszafelé jövet.
– Addigra ez az alagút eltűnik – mondta
Grover. – Követnem kell. Az ilyen ajtók
nem maradnak sokáig nyitva.
– De nem maradhatunk! Elfeledkeztél a
kovácsműhelyről?!
Grover szomorúan nézett a lányra.
– Mennem kell Annabeth. Hát nem
érted?!
Annabeth olyan kétségbeesett képet
vágott mintha tényleg nem értené.
A pókot már alig láttuk. Eszembe jutott a
tegnap esti beszélgetésünk Groverrel és
tudtam mit kell tennünk:
– Szétválunk.
– Ne! – tiltakozott Annabeth. – Az túl
veszélyes! Hogyan találjuk meg újra
egymást? Grover különben sem mehet
egyedül!
Tyson Grover vállára tette a kezét:
– Majd én elkísérem – mondta.
Nem akartam hinni a fülemnek:
– Tyson biztos vagy ebben?
A nagydarab srác bólintott:
– A kecskefiúnak segítségre van
szüksége. Majd én segítek neki
megtalálni azt az ürgét. Én nem vagyok
olyan mint Héphaisztosz. Nekem
fontosak a barátaim.
Grover nagyot sóhajtott:

– Percy valahogy majd csak

összeakadunk. Ne felejtsd el hogy
összeköt bennünket az együtt érző lánc.
De nekem most… mennem kell.
Nem hibáztattam Grovert. Tudtam hogy
ez az életcélja. És ha ezen az utazáson
sem találja meg a Nagy Pánt, akkor
lőttek a kutatási engedélyének. A
tanácstól nem kap újabb esélyt.
– Remélem nem tévedsz – sóhajtottam.
– Tudom hogy ott lesz – jelentette ki.
Még soha nem hallottam ilyen
határozottnak. Na jó csak egyszer amikor
azt állította hogy a sajtos enchilada jobb
mint a csirkés.
 – Vigyázz magadra! – mondtam
Grovernek. Láttam Tysonon hogy alig
tudja visszatartani a könnyeit. Olyan
szorosan ölelt magához, hogy a szemem
majd kiugrott a helyéről. Aztán
Groverrel együtt eltűntek a gyökerekkel
befont alagút sötétjében.
– Ez nem volt jó ötlet. Határozottan
rossz ötlet volt különválni – jelentette ki
Annabeth.
– Ugyan már hidd el megtaláljuk
egymást! – próbáltam magabiztosnak
hangzani. – Igyekezzünk nehogy
elveszítsük a pókot!
Az alagút hamarosan forrósodni kezdett.
A sziklafalak izzottak, mintha egy
sütőben lépkednénk. A folyosó lejtett és
hangos morajlás ütötte meg a fülem
akárha egy vasfolyó hömpölygését
hallanám. A pók tovább iszkolt
Annabeth utána.
– Hé várj csak! – kiáltottam.
– Mi a baj? – nézett vissza rám.
– Héphaisztosz említett valamit…
Athénéről.
– Esküt tett arra hogy soha nem
házasodik meg. Ugyanolyan szűz istennő,
mint Artemisz vagy Hesztia.
Pislogtam egyet. Ez új információ volt
számomra.
– De aztán…
– Hogyan lettek mégis gyermekei?
Bólintottam. Reméltem hogy Annabeth
azt hiszi a forróság miatt pirultam el.
– Percy tudod hogyan született Athéné?
– Kipattant Zeusz fejéből teljes
fegyverzetben, vagy ilyesmiben…
– Pontosan. Vagyis nem természetes
módon született. Hanem a
gondolatokból. Nos, az ő gyermekei is
hasonló módon születnek. Athéné
számára a szerelem pusztán plátói.
Gondolj Odüsszeusszal való
kapcsolatára abban a régi történetben!
Két intellektus találkozása. Szerinte
nincs ennél tisztább szerelem.
– Vagyis apád és Athéné… nem is…
szóval érted…
– Én egy elméleti gyerek vagyok. Szó
szerint. Athéné gyermekei az isteni
gondolat és az emberi zsenialitás
gyümölcsei. Mi ajándékok vagyunk
áldások azon férfiak számára akik
Athénének megtetszettek.
 – De…
– Percy a pók hamarosan meglóg. Ugye
nem akarod hogy részletesen ecseteljem
neked a születésem körülményeit?!
– Persze… nem. Már értem.
Arcára gúnyos mosoly ült ki:
– Na látod! – előrerohant, én meg
követtem De tudtam, hogy ezentúl
máshogy fogok nézni Annabethre. Talán
tényleg jobb ha bizonyos dolgok titokban
maradnak az ember előtt.
A morgás egyre erősödött. Egy kilométer
után egy stadion nagyságú barlangban
lyukadtunk ki. A pók megállt és
összegömbölyödött. Megérkeztünk
Héphaisztosz műhelyébe.
A barlangban olvadt fém fortyogott. A
barlangot szegélyező sziklaperemen
álltunk. Vashidak íveltek át a láva fölött
egy széles platóig amelyen különféle
gépek üstök kohók álltak valamint a
világ leghatalmasabb üllője – egy
akkora vastömb mint egy ház. A platón
lények mozogtak – furcsa sötét alakok de
túl messze voltak, hogy alaposabban
megnézhessük őket.
– Hogyan lopózzunk a közelükbe? –
kérdeztem.
Annabeth felvette a fémpókot és a
zsebébe süllyesztette.
– Bízd csak rám!
– Várj! – de mielőtt nekiállhattam
volna vitatkozni, fejébe csapta Yankees-
sapkáját és láthatatlanná vált.
Nem mertem utánakiáltani pedig
egyáltalán nem tetszett hogy egymaga
akarja becserkészni a műhelyt. Ha ezek a
lények képesek megérezni egy isten
közeledtét vajon Annabeth biztonságban
van-e?
Visszanéztem a Labirintusba. Grover és
Tyson máris hiányzott. Végül úgy
döntöttem nem ülök ölbe tett kézzel. A
sziklapárkányon próbáltam meg
közelebb kerülni a platóhoz.
Szörnyű hőség tombolt. Geryon farmja
ehhez képest hideg téli táj volt.
Pillanatokon belül verítékben áztam.
Szememet füst csípte. Továbbhaladtam.
Megpróbáltam minél távolabb húzódni a
perem szélétől, amikor egy bányászcsille
állta utamat. A tetejét borító ponyva alatt
a kocsi félig volt vasdarabokkal. Már
éppen el akartam surranni mellette
amikor hangok ütötték meg a fülemet.
Talán valamelyik oldalalagútból
jöhettek.
– Behozzuk? – kérdezte valaki.
– Igen. A film a végéhez közeledik.
Pánikba estem. Nem volt hová
menekülnöm nem tudtam hová bújni csak
a… csillébe. Bemásztam és magamra
húztam a ponyvát. Reméltem hogy senki
sem vett észre. Megmarkoltam Árapályt
felkészültem a harcra.
A csille elindult.
– Uff – nyögte valaki. – Ez legalább
egy tonna!
– Mennyei bronz – mondta a másik. –
Mire számítottál?!
Továbbtoltak. Befordultunk valahová. A
visszhangból ítélve egy kisebb terembe
értünk. Szerencsére nem borítottak egy
fortyogó üstbe. Felkészültem hogy
szükség esetén a kardommal vágjam ki
magam szorult helyzetemből, méghozzá
nagyon gyorsan. Beszélgetéseket
hallottam. A nem emberi hangok valahol
a fókaugatás és a kutyamorgás közötti
regiszterben helyezkedtek el. De más
hangokat is hallottam. Mintha egy
régimódi filmvetítő berregett volna,
hangalámondással.
– Csak tegyék le hátul! – hallottam egy
ismeretlen hangot. – Nebulók, most
nézzétek a filmet, ráértek később
kérdezősködni!
A hangok elhalkultak és végre a filmre
koncentrálhattam:
– Amikor a fiatal tengeri démon
idősebb lesz – mondta a narrátor – a
testén változások mutatkoznak. Talán ti
is észrevettétek, hogy az agyaraitok
megnőttek, és néha elfog benneteket a
vágy hogy embert egyetek. Ezek a
változások teljesen természetesek, és
minden fiatal szörnnyel előfordulnak!
Izgatott morgás töltötte be a termet. De a
tanár – az előadását hallgatva én
legalábbis tanárra tippeltem – újra
csendre intette a fiatalokat és a film
folytatódhatott. Nem értettem minden
szavát és nem mertem kipillantani sem.
A film a szörnypubertásról és a
kovácsműhelyben való izzadságos
munka eredményeképpen kialakuló
pattanásokról továbbpergett végül a láb
úszóhártyáinak tisztántartását
taglalásával fejeződött be.
– Na gyerekek! Mi a mi fajtánk pontos
elnevezése?
– Tengeri démonok – vakkantotta
egyikük.
– Nem. Tudja valaki?
– Telekhin! – morogta egy másik.
– Helyes! És miért vagyunk mi itt? –
kérdezte a tanár.
– Hogy bosszút álljunk! – kiáltották
többen is.
– Igen igen de miért?
– Mert Zeusz gonosz! – felelte az egyik
szörny. – A Tartaroszba űzött bennünket,
csak mert varázslatot használunk!
– Pontosan! Tette mindezt azok után
hogy elkészítettük az istenek
legremekebb fegyvereit. Példának okáért
Poszeidón háromágú szigonyát –
folytatta a tanár. – De természetesen a
titánokat sem hagytuk fegyverek nélkül.
Zeusz ezzel mit sem törődve elűzött
bennünket, és azokat az ügyefogyott
küklopszokat részesítette előnyben. Ezért
vagyunk mi itt, a helyünket bitorló
Héphaisztosz műhelyében. De
hamarosan visszaszerezzük az irányítást
ősi otthonunk, a tengermélyi kohók
fölött!
Megmarkoltam golyóstoll-kardomat.
Ezek a kaffogó kis szörnyetegek
készítették apám szigonyát? Bizonyára
csak öszszevissza beszélnek. Még soha
nem hallottam a telekhinekről.
– Ki a mi urunk? – kérdezte a tanár.
– Kronosz! – kiáltották kórusban.
 – És ha majd nagy telekhinek lesztek
fogtok-e fegyvereket kovácsolni a
hadseregének?
– Fogunk fogunk!
– Hoztunk nektek egy kis vasmaradékot
hogy gyakoroljatok. Lássuk milyen
ügyesek vagytok!
Hallottam, ahogy felpattannak helyükről,
és izgatottan pusmogva a csille felé
indulnak. Megfogtam Árapály kupakját.
Amikor fellebbent fölülem a ponyva és
bronzkardommal a ke zemben
felpattantam szembetaláltam magam egy
csomó… kutyával.
A fejük mindenesetre kutyafej volt fekete
orral barna szemmel és hegyes füllel. A
testük áramvonalas volt mint a tengeri
emlősöké. Rövid lábaik uszonyszerű
valamiben végződtek. Emberszerű
mancsaikon jó nagy karmok nőttek. Ha
képzeletben egybegyúrjátok az
embergyereket a dobermannal és a
tengeri oroszlánnal akkor nagyjából el
tudjátok képzelni hogyan festettek.
– Egy félisten – morogta valamelyik.
– Együk meg! – lelkesedett a másik.
De a terv megvalósításában ennél
tovább nem juthattak mert suhintottam
egyet a kardommal és lekaszaboltam a
szörnyek első sorát.
– Vissza! – kiáltottam a többinek és
megpróbáltam nagyon ijesztőnek
hangzani.
Mögöttük a tanáruk állt egy két méter
magas kifejlett telekhin és
dobermannagyarával rám vicsorgott.
Igyekeztem a lehető leglefitymálóbban
nézni rá.
– Tanuljátok meg nebulók – okítottam
az egybegyűlteket – hogy az a szörny
akihez egy mennyei bronzból készült
kard hozzáér megsemmisül! Ez a
változás teljesen normális és veletek is
megtörténik rögtön ha NEM
TAKARODTOK INNEN!
Legnagyobb meglepetésemre hatásosnak
bizonyult a fellépésem. A szörnyek
hátrálni kezdtek de mivel legalább
húszan voltak, tudtam, hogy a félelem
előbb-utóbb ki fog ülni az arcomra.
Kiugrottam a csilléből, és felkiáltottam:
– KICSÖNGETTEK! – majd a kijárat
felé futottam.
A szörnyek ugatva és morogva utánam
vetették magukat. Abban reménykedtem,
hogy tömpe, uszonyszerű lábaikkal csak
lassan tudnak majd haladni de egész
gyorsan mozogtak. Szerencsére találtam
egy ajtót amelyen keresztül a folyosóról
a főbarlangba jutottam. Becsaptam
magam mögött, és elfordítottam a zárat,
de sejtettem, hogy nem tartja őket vissza
sokáig.
Valamit ki kellett találnom. Annabeth
valahol a barlang közepén járhatott de
láthatatlan volt. A tervünk hogy
észrevétlenül lessük meg a behatolókat,
csődöt mondott. Elindultam a láva fölött
lebegő platón.
– Annabeth! – kiáltottam.
– Psszt! – fogta be egy láthatatlan kéz a
számat és húzott le egy nagy bronzüst
mögé. – Mindenáron azt akarod hogy
megöljenek?
Kitapogattam a fejét aztán lekaptam róla
a Yankees-sapkát. Néhány vibrálás után
újra láthatóvá vált. Arca tiszta korom és
hamu volt. Dühösen pislogott rám:
– Percy, te megőrültél?!
– Hamarosan társaságunk akad! –
számoltam be neki gyorsan a
szörnyosztályról. Szeme tágra nyílt a
rémülettől.
– Szóval ezért vannak itt. Telekhinek.
Tudhattam volna. És készítik a… De
nézd meg inkább magad!
Kikukucskáltunk az üst mögül. A plató
közepén négy kifejlett három méter
magas tengeri démon állt. Fekete
testükön lángok csillogtak. Szikrák
pattantak minden egyes ütésnél.
Felváltva kalapáltak egy hosszú izzó
fémdarabot.
– A penge már majdnem kész – mondta
az egyikük. – Még egyszer vérbe mártjuk
hogy ötvözzük a fémeket.
– Igen – lelkesedett egy másik. –
Élesebb lesz mint valaha!
– Miről beszélnek? – kérdeztem.
Annabeth a fejét csóválta.
– A fémek ötvözéséről. Azon
gondolkozom, hogy…
– Azt mondták, ők készítették a legjobb
titánfegyvereket. És apám szigonyát is.
– A telekhinek elárulták az isteneket –
súgta Annabeth. – Fekete mágiát
használtak. Nem tudom pontosan mit de
Zeusz a Tartaroszba száműzte őket érte.
 – Kronosszal együtt – mondtam.
Annabeth bólintott:
– Ki kell jutnunk in…
De mielőtt befejezhette volna, az
osztályterem felé vezető ajtó kivágódott
és a kis telekhinek kiözönlöttek rajta.
Nagy volt a kavarodás mert hirtelen nem
tudták merre folytassák az üldözést.
– Vedd fel a sapkád! – mondtam. – És
menekülj!
– Mi?! – kiáltott fel Annabeth. – Nem
hagylak itt!
– Van egy tervem. Elterelem a
figyelmüket. Használd a fémpókot, az
majd visszavezet Héphaisztosz
műhelyébe! El kell mondanod mire
készülnek!
– De meg fognak ölni!
 – Nyugi kivágom magam valahogy.
Különben sincs olyan sok választásunk.
Annabeth úgy meredt rám, hogy azt
hittem, a következő pillanatban bemos
egyet. De ehelyett valami olyat csinált
amivel jobban meglepett mintha orrba
vágott volna. Megcsókolt.
– Vigyázz magadra Hínáragyú! – tette
vissza a sapkát a fejére és eltűnt.
Ha a tengeri szörnyek nem zökkentenek
vissza a valóságba egész álló nap
elbámultam volna a hullámzó lávatengert
a nevemre sem emlékezve.
– Ott van! – vett észre az egyik szörny.
A telekhinosztály elindult felém a hídon.
A plató közepére futottam. A négy
idősebb tengeri szörny annyira
meglepődött, hogy az izzó pengét a
platóra ejtették. A penge másfél méter
hosszú volt alakja mint a fogyó holdé.
Láttam már sok ijesztő dolgot, de ez a
félkész mit-tudom-énmi a legijesztőbbek
között szerepelt.
Az idősebb démonok hamar felocsúdtak
a meglepetésből. A platóról négy híd
vezetett le de mire bármelyikre
ráléphettem volna mind a négyet elállták.
A legmagasabb rám vicsorgott:
– Na nézd csak ki látogatott meg! Csak
nem Poszeidón fiacskája?!
– Az bizony – morogta a másik. – Innen
is érzem a vérének sós szagát!
Dobogó szívvel felemeltem Árapályt.
– Ha levágod valamelyikünket félisten
– mondta a harmadik – a többiek
darabokra szaggatnak. Apád elárult
bennünket. Elfogadta az ajándékunkat de
egyetlen szava nem volt az ellen hogy a
gödörbe száműzzenek minket. De látjuk
mi még őt darabokban ahogy a többi
olimposzi istent is!
Bárcsak tényleg lett volna egy tervem és
nem csak hazudtam volna Annabethnek.
Azt akartam hogy épségben kijusson és
reméltem elég okos ahhoz hogy így is
tegyen. De most megértettem hogy talán
ezen a helyen ér véget az életem. Hiába
a rólam szóló prófécia. Egy vulkán
közepén végez velem egy csapat
kutyapofájú fóka. A fiatal telekhinek is
megérkeztek a platóra és kíváncsian
várták mihez kezd velem a négy öreg.
Valami égetni kezdte a combomat. A
zsebemben lapuló jégsíp egyre hidegebb
lett. Ennél nagyobb szükségem talán
sohasem volt még a segítségre. Mégis
haboztam. Nem bíztam Quintus
ajándékában.
Mielőtt elhatároztam volna magam, a
legmagasabb telekhin megszólalt:
– Lássuk, milyen erős a fiú, és milyen
gyorsan ég!
Tenyerével lávát kanalazott a
legközelebbi üstből. Még az ujjai is
lángoltak de mintha meg sem érezte
volna. A többiek ugyanígy tettek. Az első
rám fröccsentette a lávát, amitől a
nadrágom máris lángra kapott. Két újabb
adag a mellkasomon talált el. Rémülten
hajítottam el a kardom és kezdtem
csapkodni a ruhámat. A lángok lassan
elborítottak. Különös módon először
csak kellemesen langyosnak éreztem
őket, de aztán egyre jobban égetni
kezdtek.
– Az apád megpróbál megvédeni –
mondta az egyik. – Nehezen égsz öcskös
de te sem bírod öröké!
Újabb lávaadagokat fröcsköltek rám.
Arra emlékszem hogy ordítani kezdtem.
Az egész testem lángolt. Soha nem
éreztem még ekkora fájdalmat. A tűz
lassan, de biztosan kezdett elemészteni.
Összekuporodva a fémpadlóra zuhantam.
Hallottam hogy a démongyerekek
felvonyítanak örömükben.
Aztán eszembe jutottak a folyami najád
szavai: A víz bennem van.
Csak a tenger segíthetett. Éreztem, hogy
a bensőm megrándul. Nem találtam
semmit amihez segítségül fordulhattam
volna. Se egy csap se egy folyó. De még
egy árva megkövesedett kagyló sem.
Arról nem is beszélve hogy amikor a
múltkor szabadjára engedtem az erőmet,
egy rémes másodpercig azt hittem hogy
elvesztem az uralmat felette.
De nem volt más választásom. Hívni
kezdtem a tengert. Bensőmből idéztem
meg a hullámokat és az áramlatokat, az
óceán végtelen erejét. Aztán szabadon
engedtem egy szörnyű ordítás
kíséretében.
Nehéz szavakba önteni ami aztán történt.
Robbanás szökőár és forgószél ereje
egyszerre kapott fel és vágott a lávába.
Amikor a víz és a láva egymáshoz ért,
forró gőz keletkezett, és egy hatalmas
robbanás kirepített a vulkán gyomrából.
Mintha uszadékfa lennék amit több
millió bár nyomás a magasba lök. Az
utolsó emlékem az volt, mielőtt
elvesztettem volna az eszméletem hogy
repülök de olyan magasra hogy Zeusz
könynyen felségsértésnek vehette volna
aztán zuhanni kezdtem.

Tűz- füst- és lángcsóvát húztam magam

után. Egy föld felé száguldó üstökös
voltam.

12. BETEGSZABADSÁGOT VESZEK

KI

Amikor felébredtem úgy éreztem

magam mintha még mindig lángolnék. A
bőröm szúrt. A torkom száraz, mint a
sivatagi homok.
Fákat láttam, és kék eget. Szökőkút
csobogását hallottam. Boróka cédrus és
más növények édes illatát éreztem. A
kavicsos partot lágyan nyaldosták a
hullámok. Megfordult a fejemben hogy
halott vagyok de tudtam a halottak
földjén nem látnám az eget.
Megpróbáltam felülni de mintha az
izmaim is elolvadtak volna.
– Maradj fekve! – halottam egy lány
hangját. – Túl gyenge vagy még.
Homlokomra nedves ruhát helyezett. Az
orrom előtt feltűnt egy bronzkanál,
amelyből folyadék csepegett a számba.
Az ital enyhítette az égést a torkomban
és forró csokis utóízt hagyott maga után.
Az istenek nektárja. Aztán a lány arca
megjelent fölöttem.
Mandulaszeme volt, karamellszínű
copfja a vállára hullott. Tizenöt éves
lehetett vagy tizenhat? Nem tudtam
megmondani. Azok közé tartozott,
akiknek időtlen az arcuk. Énekelni
kezdett, és a fájdalom eltávozott a
testemből. Varázslatot használt. Éreztem,
ahogy dala a bőrömbe szivárog, és
meggyógyítja az égési sérüléseimet.
– Ki vagy te? – kérdeztem rekedt
hangon.
– Csitt bátor fiú! Most pihenj és
gyógyulj! Itt nincs mitől félned.
Kalüpszó vagyok.
Amikor legközelebb felébredtem egy
barlangban találtam magam. De nem egy
akármilyen hanem egy ötcsillagos
barlangot képzeljetek magatok elé. A
mennyezeten különböző színű – fehér
bíbor és zöld – kristályalakzatok
csillogtak. Mintha egy olyan ásvány
közepében lennék amiket az
ajándékboltokban félbevágva árulnak.
Kényelmes ágyban feküdtem tollal bélelt
párnám és gyapjútakaróm volt. A
barlangot fehér selyemfüggöny
választotta ketté. A fal mellett egy nagy
szövőszék és egy hárfa állt. A másik fal
mellett egy befőttekkel teli polc. A
mennyezetről szárított fűszernövények
lógtak: rozmaring, kakukkfű, és más
hasonlók. Anyám tudta volna a nevüket.
Az egyik falba tűzhelyet vájtak, és a
lángok fölött lógó üstben valami
ínycsiklandozó rotyogott. Illatából ítélve
marhapörkölt.
Felültem, és igyekeztem elfeledkezni a
fejemben lüktető fájdalomról.
Vonakodva a karomra néztem biztos
voltam benne hogy csúnyán meg lesz
égve de egészen jól nézett ki. Egy kicsit
pirosabb volt a szokásosnál de semmi
különös. Fehér gyapjúpóló volt rajtam
és egy derékban megköthető nadrág –
nem a saját ruhadarabjaim. Eszembe
jutott vajon megvan-e Árapály és
megtapogattam a zsebemet. A tollam
mindig viszszatért a zsebembe egy idő
után, akárhol is hagytam, most sem
történt ez másként.
De nemcsak a kardom volt meg, a
sztűgiai jégből készült kutyasípom is ott
lapult a zsebemben. Valahogy a síp is
követett. Ez a tény nem nyugtatott meg.
Nagy nehezen felálltam. Talpam alatt
jéghideg padlót éreztem. Megfordultam,
és egy kifényesített bronztükör előtt
találtam magam.
– Te magasságos Poszeidón! –
szörnyülködtem amikor megláttam benne
magam.
Leadtam vagy nyolc kilót pedig nem
voltam túlsúlyos. A hajam akár egy
patkányfészek. Megperzselődött, mint
Héphaisztosz szakálla. Ha a piros
lámpánál egy ilyen alak jön hozzám
kéregetni bezárom még a kocsiajtót is.
Elfordultam a tükörtől. Bal oldalamon
megláttam a barlang bejáratát.
Elindultam a napfény felé.
A barlang egy zöld mezőre nyílt. Balra
cédrusligetet, jobbra hatalmas
virágoskertet láttam. A mezőt négy
szatírszobros szökőkút díszítette, a víz a
szatírok sípjaiból lövellt ki. A sziklás
partig füves lejtő futott. Egy tó hullámai
paskolták a köveket. Honnan tudtam,
hogy tó volt? Egyszerűen csak tudtam.
Édesvíz. Nem sós. Napfény táncolt a
tükrén a kék ég alatt. Mintha az
édenkertbe csöppentem volna. Ettől
rögtön feszült lettem. Több éve
foglalkoztam már ezekkel a mitologikus
dolgokkal és megtanultam hogy a
paradicsomi helyek a
legveszélyesebbek.
A karamellhajú copfos lány aki magát
Kalüpszónak nevezte a parton állt és
beszélt valakihez. A csillogó víz
elvakított de úgy tűnt, mintha veszekedne
vele. Megpróbáltam visszaemlékezni
milyen is a mítoszok Kalüpszója.
Hallottam már a nevét, de… egyszerűen
nem ugrott be semmi. Lehet, hogy egy
szörny, aki hősöket ejt foglyul, és öl
meg? De ha gonosz, akkor miért vagyok
még mindig életben?
Elindultam felé de megmerevedett
lábbal csak vánszorogni tudtam. A
kavicsos parton a lábam elé kellett
néznem ha nem akartam elveszteni az
egyensúlyom. Mire felnéztem Kalüpszó
ismét egyedül volt. Ujjatlan fehér görög
ruhát viselt aminek mély kivágású
arannyal szegett nyaka volt. Megdörgölte
a szemét mintha sírt volna.
– Felébredtél álomszuszék? – próbált
mosolyt erőltetni az arcára.
– Kivel beszéltél az előbb? –
kérdeztem. A hangom úgy csengett, mint
egy mikrohullámú sütőbe tett békáé.
– Ó senkivel… Csak egy hírnökkel –
felelte. – Hogy érzed magad?
– Meddig voltam eszméletlen?
– Egy ideje – tűnődött el Kalüpszó. –
Az idő itt nem egyszerű dolog. Tényleg
fogalmam sincs, Percy.
– Tudod a nevem?
– Beszéltél álmodban.
– Igen? Mondták már mások is…
– Ki az az Annabeth?
– Ööö… egy barátom. Vele voltam
amikor… De várj csak! Hogy kerültem
ide? És hol vagyok egyáltalán? –
Kalüpszó végigfuttatta ujjait megtépázott
hajamon. Idegesen hátraléptem.
– Bocs csak hozzászoktam hogy
simogathatlak. Úgy kerültél ide, hogy
lepottyantál az égből. Beleestél a vízbe
pont oda! – mutatott a tó közepe felé. –
Nem is tudom miként élted túl. Azt
hiszem a víz felfogta az esést. És hogy
hol vagy? Ogügié szigetén.
Először azt hittem, gügyög, de csak a
sziget nevét mondta.
– A St. Helen-hegy közelében
található? – kérdeztem mert földrajzból
mindig csapnivaló voltam.
Kalüpszó felnevetett. Látszott rajta hogy
sokkal viccesebbnek találja amit
mondtam csak nem akar megbántani
azzal hogy kiröhög. Aranyos arca volt
amikor nevetett.
– Se közel se távol nincs ilyen nevű
hegy, vakmerő hősöm. Ogügié az én
fantomszigetem. Magában áll egyszerre
sehol és mindenhol. Itt biztonságban
felgyógyulhatsz. Sose félj!
– De a barátaim…
– Annabeth Grover és Tyson? – sorolta
fel őket.
– Igen! Vissza kell mennem hozzájuk.
Veszélyben vannak.
Megsimította az arcomat. Most hátráltam
el.
– Előbb pihenned kell. Betegen nem
tudsz segíteni a barátaidon.
Amint kimondta máris álmosnak éreztem
magam.
– De ugye te nem vagy… gonosz
varázsló?
Ravaszul mosolygott:
– Ugyan miért lennék?

– Tudod, egyszer találkoztam Kirkével,

neki is gyönyörű szigete volt. De szerette
tengerimalaccá változtatni a férfiakat.
Kalüpszó ismét felkacagott:
– Ígérem hogy nem változtatlak
tengerimalaccá!
– És aranyhörcsöggé sem? – kérdeztem
mert biztosra akartam menni.
– Nem vagyok gonosz varázsló –
felelte Kalüpszó. – Nem vagyok az
ellenséged, vakmerő hősöm! Most
pihenj! A szemed már majdnem leragad.
Igaza volt. A térdem megroggyant és
arccal a kavicsokra buktam volna ha
Kalüpszó nem kap el. Hajának
fahéjillata volt. Vagy ő volt nagyon erős,
vagy én voltam nagyon gyenge és vézna.
Visszasétált velem a szökőkút melletti
puha fekhelyig és segített lefeküdni.
– Pihenj! – parancsolt rám és
hamarosan elaltatott a szökőkút-
csobogás a fahéj- és a borókaillat.
Amikor legközelebb felébredtem éjszaka
volt. Nem tudtam volna megmondani
hogy ugyanannak a napnak vagy egy ké
sőbbinek az éjszakája. Felkeltem az
ágyáról, és egy köpenyt magam köré
tekerve kibattyogtam a barlangból.
Odafönt csillagok szikráztak ezrével.
Ennyit csak a városokon kívül látni.
Sorra megtaláltam a csillagképeket
amiket Annabeth mutatott meg nekem: a
bakot a pegazust a nyilast. A déli
horizonton megláttam egy új
csillagképet: a Vadászlányt ami a tavaly
télen elhunyt barátunk emlékére került az
égre.
– Percy mit nézel?
Az égről a földre siklott a tekintetem.
Bármennyire is ragyogóak voltak a
csillagok Kalüpszó kétszer olyan
ragyogó volt. Én már találkoztam
Afroditével, a szerelem istennőjével is
és szerény véleményem szerint – bár ezt
a világért sem vallanám be neki mert
azon nyomban halálra sújtana –
Kalüpszó még nála is sokkal gyönyörűbb
volt. Hogy miért? Mert természetes
szépség. Anélkül volt szép hogy szépnek
akart volna látszani. Mintha nem is
érdekelné a dolog. Egyszerűen csak az
volt. Összefont hajával fehér ruhájában
szinte ragyogott a holdfényben. Egy kis
növényt tartott a kezében. Törékeny
ezüstvirágai voltak.
– Én csak a… – Azon kaptam magam
hogy nem tudom levenni róla a szemem.
– Már nem is tudom mit néztem.
Lágy hangon felkacagott.
– Ha már úgyis ébren vagy segíthetnél
elültetni.
Átnyújtotta a növényt. A gyökerén
földlabda volt. A virágai fényleni
kezdtek a kezemben.
Kalüpszó felkapta kertészszerszámát és
a virágágyás szélén ásni kezdett.
– Ez egy holdraforgó – magyarázta
Kalüpszó. – Csak éjszaka lehet elültetni.
A szirmok körül villogó ezüstös fényt
néztem:
– És mit tud?
– Hogy mit tud? Voltaképpen nem
sokat. Él fényt ad és szép. De kell ennél
több?
– Azt hiszem, ennyi bőven elég.
Amikor elvette a növényt összeért a
kezünk. Éreztem melegségét. Elültette a
holdraforgót aztán távolabb lépett hogy
gyönyörködjön az eredményben.
– Szeretem a kertemet.
– Van is mit szeretni rajta! – ismertem
el. Kalüpszó lugasait hat különféle színű
rózsa borította. Lonccal befuttatott
kerítése volt, és olyan szőlősorai,
amelyeknek vörös és bíborterméséért
még Dionüszosz is sírva könyörgött
volna.
– Anyám mindig szeretett volna egy
kertet – mondtam.
– Miért nem ültetett virágokat?
– Manhattanben élünk. Egy lakásban.
– Manhattan? Lakás?
Rámeredtem:
– Ugye fogalmad sincs, miről beszélek?
– Attól tartok tényleg nincs. Ogügié
szigetét… nem hagytam el már egy jó
ideje.
– Manhattan egy nagyváros. Nincs hely
kertészkedni.
Kalüpszó a homlokát ráncolta:
– Szomorú. Hermész néha meglátogat.
Tőle tudom, hogy alaposan megváltozott
a világ. De azt nem gondoltam volna
hogy már kertészkedni sem lehet.
– Miért nem hagytad el a szigeted?
Kalüpszó lesütötte a szemét:
– Büntetésben vagyok.
– Miért? Mit követtél el?
– Hogy én? Én semmit. Apám annál
többet. Atlasznak hívják.
A név hallatán hideg futott végig a
hátamon. Tavaly télen találkoztam
Atlasszal és nem zártam a szívembe.
Majdnem mindenkit megpróbált megölni
akit szeretek.
– Szerintem nem igazságos dolog
olyasvalamiért büntetni valakit amit az
apja követett el. Ismertem egy másik
Atlaszgyereket is. Zoénak hívták, ő volt
a legbátrabb ember, akivel találkoztam.
Kalüpszó hosszú ideig tanulmányozta az
arcomat. Láttam hogy elszomorodik.
– Valami rosszat mondtam? –
kérdeztem.
– Úgy látom, lassan meggyógyulsz,
hősöm. Hamarosan elég erős leszel
hozzá hogy elhagyj ugye?
– Tessék? Nem tudom. –
Megmozgattam a lábamat de még mindig
merevnek éreztem és a sok álldogálástól
máris szédülni kezdtem. – Szeretnéd ha
elmennék?
– Reggel… – csuklott el a hangja. –
Reggel találkozunk! Aludj jól!
A part felé futott. Nem tudtam mit tegyek
csak néztem utána amíg el nem nyelte a
sötétség.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el.
Ahogy Kalüpszó is mondta, a szigeten
nehéz volt követni az idő múlását.
Sejtettem hogy lassan ideje lenne
indulnom. A barátaim a legjobb esetben
aggódnak értem a legrosszabb esetben
halálos veszélyben forognak. Azt sem
tudtam hogy Annabethnek sikerült-e
kijutnia a vulkánból. Megpróbáltam
párszor üzenni Grovernek az együtt érző
láncon keresztül, de nem tudtam vele
kapcsolatot teremteni. Utáltam hogy nem
tudom mi van velük.
Másfelől tényleg nagyon gyenge voltam.
Néhány óránál többet nem bírtam állva
maradni. Amit a St. Helen-hegyen
műveltem, úgy kiszívta az erőm, mint
még soha semmi.
Nem éreztem rabnak vagy túsznak
magam. Eszembe jutott a vegasi Lótusz
Hotel és Kaszinó. Becsalogattak egy
csodás játékvilágba és majdnem sikerült
mindent elfelejtetniük velem ami fontos
az életemben. De Ogügié szigete egészen
más volt. Másra sem tudtam gondolni
csak Annabethre Groverre és Tysonra.
Pontosan tudtam miért kellene távoznom.
Csak egyszerűen… nem tudtam rávenni
magam. Mert ott volt Kalüpszó…
Nem sokat beszélt magáról, de ettől csak
még többet szerettem volna tudni róla.
Szerettem volna a mezőn ülni nektárt
kortyolgatva, és a virágokat, a felhőket,
vagy a tavon táncoló tükröződéseket
nézni, de képtelen voltam rá. Mindig
azon kaptam magam, hogy őt bámulom:
ahogy dolgozik, ahogy átdobja vállán
hajfonatát ahogy az arcába hull egy
tincse vagy letérdel kertészkedni. Néha
csak kinyújtotta a karját, és az erdőből
madárkák röppentek a kezére: papagájok
galambok kanárik. Megkérdezte őket, mi
újság otthon, a fészekben, mire azok
csiripelni kezdtek majd vidáman
visszarepültek a fák közé. Kalüpszó
szeme csillogott. Rám nézett és
egymásra mosolyogtunk. Aztán megint
kiült arcára a szokásos mélabú és
elfordult. Nem értettem mi bántja.
Egyik nap a parton vacsoráztunk.
Láthatatlan szolgák marhapörköltet és
almasört szolgáltak fel nekünk az
asztalnál. A menü talán nem hangzik
olyan izgalmasnak de csak azért mert
még nem kóstoltad meg! Eleinte fel sem
tűntek a láthatatlan szolgák, de egy idő
után gyanús lett, hogy az ágy beágyazza
magát, az ételek maguktól főnek, és hogy
a ruhákat láthatatlan kezek mossák és
foltozzák.
Szóval Kalüpszó és én éppen
vacsoráztunk arca a gyertyafényben még
szebbnek tűnt. Először New Yorkról
meséltem neki aztán a Félvér Táborról
végül elmeséltem hogyan nyelte le
Grover az almát amivel fociztunk. Rám
villantotta káprázatos mosolyát és
felkacagott. Amikor egymás szemébe
néztünk gyorsan félrekapta a fejét.
– Látod már megint! – mondtam.
– Mi megint?
 – Megint elfordulsz mintha nem mernéd
elengedni magad.
Az almasörét bámulta.
– Mondtam már neked Percy hogy
büntetésben vagyok. El vagyok átkozva
ha így jobban tetszik.
– Hogyan? Mondd el hátha segíthetnék!
– Ne kérj erre!
– Áruld el mi a büntetésed!
Vacsorája maradványai közé dobta a
szalvétáját. Egy láthatatlan szolga máris
elkapta előle a tányért.
– Percy, ez a sziget, Ogügié, az
otthonom, a szülőhelyem, de a börtönöm
is… Én… házi őrizetben vagyok. Azt
hiszem, te így neveznéd. Soha nem
láthatom a te Manhattanedet. Más
városba sem utazhatom. Itt kell élnem
egyedül.
– Mindezt azért mert Atlasz volt az
apád ugye?
A lány bólintott:
– Az istenek nem bíznak meg az
ellenségeikben. Megértem őket. Igazán
nem akarok panaszkodni. Nincs
mindenkinek ilyen szép börtöne mint
nekem.
– De ez akkor sem igazságos! Attól
hogy a rokona vagy még nem biztos hogy
mellette is állsz. A másik lánya akit már
említettem Árnyék Zoé egyenesen az
ellensége volt. Bár igaz ami igaz, ő nem
is csücsült börtönben.
– De Percy – szólalt meg halkan
Kalüpszó – én mellette álltam az első
háborúban. Elvégre az apám.
 – Hogy mi?! De hát a titánok gonoszok!
– Valóban? Kivétel nélkül? És
állandóan? – biggyesztette le az ajkát. –
Mond csak Percy! Nem vitatkozni
akarok veled de te például azért
támogatod az isteneket mert annyira
jóságosak vagy azért mert a rokonaid?
Nem feleltem. Egy pont oda. Tavaly
télen miután megmentettük az Olimposzt
az istenek arról tartottak tanácskozást
hogy megöljenek-e. Ez tényleg messze
állt a jóságosságtól. Mégis támogatom
őket, és miért? Mert Poszeidón az apám.
– Talán tényleg a rossz oldalon álltam
– folytatta Kalüpszó. – És ami azt illeti
az istenek egészen jól bánnak velem.
Meglátogatnak időnként. Híreket hoznak
a világból. De ők távozhatnak. Én nem.
 – Barátod sincs? Úgy értem aki itt élne
veled? Nagyon szép hely.
Könnycsepp gördült végig az arcán.
– Meg… megfogadtam magamnak hogy
nem beszélek erről, de…
Szavait dörgő hang szakította félbe a tó
felől. A horizonton halvány fény jelent
meg, egyre erősödött, végül már ki
tudtam venni a közeledő lángoszlopot.
Felpattantam és megtapogattam
Árapályt.
– Ez meg mi?!
– Egy látogató – sóhajtott Kalüpszó.
Amikor a lángoszlop elérte a partot
Kalüpszó felállt és udvariasan
meghajolt. A lángok kihunytak és egy
szürke overallos, magas férfi állt
előttünk. Egyik lábát fémkapcsok
tartották, haja és szakálla parázslott.
– Héphaisztosz isten! Ez aztán a
megtiszteltetés! Egy igazán ritka vendég!
– mondta Kalüpszó.
A tűz istene felmordult.
– Kalüpszó, gyönyörű vagy, mint mindig!
Ugye megbocsátasz? Beszédem van
ezzel a fiatalemberrel.

Héphaisztosz darabos mozdulatokkal

letelepedett a vacsoraasztal mellé és
kért egy Pepsit. A láthatatlan szolga már
hozta is de túl hirtelen nyitotta ki és a
kóla Héphaisztosz overalljára fröccsent.
Héphaisztosz felmordult majd átkozódva
lesöpörte az asztalról a kólásdobozt.
– Kétbalkezes banda! – jegyezte meg. –
Ennek a lánynak jó robotokra lenne
szüksége! Azok legalább megbízhatóak!
– Héphaisztosz – kezdtem – milyen
híreket hozott? Annabeth…
– Jól van! Találékony lány az biztos!
Visszatalált és elmondta mi történt.
Nagyon aggódik miattad.
– Nem mondta neki hogy jól vagyok?
– Az nem az én dolgom – válaszolt
Héphaisztosz. – Mindenki azt hitte
meghaltál. Nem akartam híresztelni hogy
hol vagy amíg vissza nem térsz.
– Nem értem. Miért ne térnék vissza?!
Héphaisztosz hitetlenkedve nézett rám.
Kivett valamit a zsebéből – egy iPod
nagyságú fémlemezt. Megnyomott rajta
egy gombot, mire egy bronzból készült
kistévé lett belőle. A képernyőn a St.
Helenhegy jelent meg a vulkán tüzet és
füstöt okádott az égre.
– További kitörések várhatók – tudatta
a híradó műsorvezetője. – A hatóságok
elővigyázatosságból félmillió ember
kitelepítését rendelték el. Eközben
hamueső hullik még a Tahoetónál és
Vancouverben is. A St. Helen-hegy
környékét százöt ven kilométeres
körzetben lezárták. Halálesetekről
egyelőre nincs tudomásunk, de
megbetegedésekről és kisebb
sérülésekről kaptunk jelentéseket…
Héphaisztosz kikapcsolta a tévét:
– Szép kis kitörést okoztál!
A bronzlapra meredtem. Félmillió
embert kitelepítettek. Sérülések.
Betegségek. Mit tettem!
 – A telekhinek sorait szétziláltad –
mondta az isten. – Néhányuk
megsemmisült. Néhányan elmenekültek.
Egy darabig biztos nem lesz kedvük
használni a műhelyemet. A baj csak az,
hogy én sem használhatom. A robbanás
felébresztette Tüphónt. Ki kell várnunk
hogy…
– Ugye nem szabadítottam ki? Ugye
nem vagyok olyan erős?
Az isten felmordult:
– Nem vagy olyan erős?! Ne viccelj
velem, öcskös! Te a Földrengető fia
vagy. El sem hinnéd, hogy mekkora erő
lakik benned!
Ez volt az, amiről leginkább hallgatni
szerettem volna. Hogy a vulkánban
képtelen voltam megfékezni az erőmet.
Annyi energiát szabadítottam fel hogy
kis híján magamat is szénné égettem és
majdnem meghaltam. Most meg arról
kell értesülnöm hogy majdnem
leromboltam egész északnyugatot és
felébresztettem az istenek által
fogvatartott szörnyek legrémesebbikét.
Talán túlságosan veszélyes vagyok.
Talán a barátaimnak is jobb ha halottnak
gondolnak.
– Hallott valamit Groverről és
Tysonról? – kérdeztem.
Héphaisztosz megrázta a fejét:
– Sajnos semmit. Attól tartok, a
Labirintus elnyelte őket.
– Mit tegyek?
– Ezt egy öreg nyomoréktól kérded? De
egy tanácsot adhatok. Találkoztál a
feleségemmel ugye?
– Aphroditével?
Héphaisztosz grimaszolt egyet.
– Vele bizony! Csalafinta nőszemély!
Légy óvatos a szerelemmel. Megzavarja
az agyadat és a végén a fentre azt hiszed
lent a jóra hogy rossz.
Eszembe jutott amikor tavaly télen a
sivatagban egy fehér Cadillac hátsó
ülésén Aphroditével találkoztam. Azt
mondta hogy különösen közel állok a
szívéhez és amiért ennyire szeret egy
kicsit megnehezíti a szerelmi életem.
– Ez is a terv része? Hogy itt értem
földet?
– Lehetséges. Nála sosem lehet tudni.
De ha úgy döntesz hogy távozol innen…
nem fogom minősíteni, bárhogy döntesz
is… akkor segítek neked. Tartozom
neked egy válasszal. Halld hogyan
juthattok el Daidalosz műhelyébe!
Ariadné fonalához semmi köze sincs a
dolognak. Vagyis nem az a lényeg. Bár a
fonal valóban működik. Nem hiába
akarja megkaparintani a titánhadsereg…
De a legjobb módja annak hogy
áthatoljatok a Labirintuson…
Thészeusznak a hercegnő segített. A
hercegnő halandó volt. Egyetlen csepp
istenvér sem csörgedezett az ereiben. De
okos volt, és éles szemű. És nagyon
tisztán látott. Azt akarom mondani
hogy… Szerintem tudod hogyan
tájékozódj a Labirintusban.
Akkor értettem csak meg. Miért nem
vettem észre előbb! Hérának igaza volt.
A válasz ott volt az orrom előtt.
– Igen. Tényleg tudom.
– Akkor most már csak azt kell
eldöntened hogy mész-e vagy maradsz!
– Persze hogy… – azt akartam mondani
hogy megyek de hirtelen elhallgattam.
Azon kaptam magam hogy a tavat
bámulom és elképzelhetetlennek tartom a
távozás gondolatát.
– Nem kell még döntened – tanácsolta
Héphaisztosz. – Várj hajnalig. A hajnal a
legjobb időszak a döntéshez.
– Daidalosz hajlandó lesz nekünk
segíteni? – kérdeztem. – Ha Luke
megkapja tőle a navigációs eszközt
elvesztünk. Láttam egy álmot arról hogy
Daidalosz… megölte az unokaöcscsét.
Keserű lett, dühös, és…
 – Nem könnyű zseniális feltalálónak
lenni – morogta Héphaisztosz. – Örökre
magányos vagy. Senki sem ért meg. Az
ember könnyen megkeseredik és szörnyű
hibákat vét. Emberekkel sokkal
nehezebb dolgozni mint a gépekkel. Az
embereket nem lehet megjavítani ha
tönkremennek.
Héphaisztosz lesöpörte az utolsó csepp
kólát is a kezeslábasáról.
– Daidalosz rendes emberként kezdte.
Segítette Ariadné hercegnőt és
Thészeuszt mert megesett rajtuk a szíve.
Megpróbált jót cselekedni. És erre
ráment az egész élete. Szerinted
igazságos ez? – Héphaisztosz megvonta
a vállát. – Nem tudom Daidalosz
hajlandó lesz-e nektek segíteni öcsém de
addig ne mondj ítéletet mások felett amíg
nem álltál a kohója előtt, és nem
dolgoztál a kalapácsával.
– Ezt nem fogom elfelejteni… Ígérem.
Héphaisztosz felállt.

– Viszlát öcskös! Jól csináltad.

Odasóztál a telekhineknek. Nem felejtem
el neked.
Ez úgy hangzott mintha máris indulna.
Lángcsóvává vált és a tó felett suhanva
visszatért a világba.
Órákig sétáltam a parton. Amikor végre
visszaértem a rétre már nagyon későre
járt, legalább hajnali négy vagy öt óra
lehetett. Kalüpszó a csillagok fényénél
kertészkedett. A holdraforgó ezüstösen
derengett a többi virág vörös sárga és
kék fénnyel felelt a varázslatra.
– Megparancsolta hogy visszatérj –
találgatta Kalüpszó.
– Nem parancsolta meg. Nekem kell
döntenem.
Tekintete találkozott az enyémmel:
– Ígérem nem kérlek meg rá… –
mondta.
– Mire?
– Hogy maradj.
– Úgy érted örökre? – kérdeztem.
– Ha itt maradnál elnyernéd a
halhatatlanságot – suttogta. – Nem várna
rád öregség sem halál. Másra
hagyhatnád a csatákat. És
megszabadulnál a prófécia súlyától
Percy Jackson.
 – Ilyen egyszerűen? – lepődtem meg.
Bólintott:
– Ilyen egyszerűen.
– De a… barátaim.
Kalüpszó felállt és megfogta a kezem.
Érintésére meleg áram járt át.
– Nemrégiben megkérdezted hogyan
átkoztak el az istenek. Akkor nem
feleltem, most megteszem. Az istenek
időről időre küldenek nekem valakit.
Százévenként egy hős vetődik itt partra,
valaki, akinek szüksége van a
segítségemre. A hős egyre közelebb
kerül a szívemhez. De ez sohasem
véletlen. A párkák olyan hőst küldenek
hozzám mindig, aki…
A hangja megremegett nem tudta
folytatni.
Megszorítottam a kezét:
– Mit tettem amivel elszomorítottalak?
– Olyan hősöket küldenek, akik nem
maradhatnak – suttogta. – Akik csak
rövid időre fogadhatják el a
barátságomat. Olyan hősöket küldenek,
akikbe… Beleszeretek.
Az éjszaka csendes volt, csak a
szökőkutak és a hullámok csobogását
lehetett hallani. Eltartott egy darabig
amíg megértettem mit mond.
– Úgy érted… belém is?
– Ha látnád milyen képet vágsz! –
kuncogott még mindig könnyes szemmel.
– Igen beléd is…
– Ezért húzódsz el minden alkalommal?
– Próbálok tenni ellene. De hiába. A
párkák kegyetlenek. Azért küldtek
hozzám, hősöm, mert tudták, hogy te
összetöröd majd a szívem.
– De… én csak… én vagyok.
– Az éppen elég – mondta Kalüpszó. –
Megfogadtam hogy nem beszélek erről.
És anélkül bocsátalak el, hogy
felajánlanám a szerelmemet. De ez sem
sikerült. Azt hiszem a párkák ezt is
tudták. Maradj velem Percy. Sajnos
csakis így segíthetsz rajtam.
A horizont felé néztem. A hajnal vörös
csíkja már felgyújtotta az eget. Itt
maradhatnék örökre, eltűnve a földről. Itt
élhetnék Kalüpszóval és láthatatlan
szolgák lesnék minden kívánságunkat.
Gondozhatnánk a virágokat
énekesmadarakkal társaloghatnánk és
sétálhatnánk a parton a szeplőtlen ég
alatt. Soha többé háború. Viszlát
prófécia! Többet nem kellene egyik
oldalra sem állnom.
– Nem maradhatok – válaszoltam.
Szomorúan sütötte le a szemét.
– Igazán nem akarok neked fájdalmat
okozni de a barátaimnak szükségük van
rám. Most már tudom hogyan segíthetnék
rajtuk. Vissza kell mennem.
Leszakított egy virágot – egy szál ezüst
holdraforgót. Annál halványabban
derengett minél magasabbra ívelt a nap.
A hajnal a legjobb időszak a döntésre,
mondta Héphaisztosz. Kalüp szó a rövid
ujjú pólóm zsebébe dugta a virágot.
Azután lábujjhegyre állt és homlokon
csókolt mintha megáldott volna.
– Akkor gyere a partra, hősöm, hadd
búcsúzzam el tőled!
A tutaj négyzet alakú volt az oldalai
egyenként háromméteresek lehettek
közepén egy árboc állt egyszerű
vászonvitorlával. Nemhogy tengerre de
még egy kacsaúsztatóba sem
merészkedtem volna vele szívesen.
– A tutaj elvisz oda ahová szeretnéd –
mondta Kalüpszó. – Elég biztonságos.
Megfogtam a kezét, de ő kihúzta a
markomból.
– Talán meglátogathatlak majd –
mondtam.
De ő a fejét rázta:
– Még egy férfi sem talált vissza
Ogügié szigetére Percy. Ha elmész soha
nem látlak viszont.
– De…
 – Menj kérlek! – csuklott el a hangja. –
A párkák kegyetlenek Percy. Csak annyit
kérek hogy ne felejts el! – Aztán
halványan elmosolyodott. – Ígérd meg
hogy ültetsz egy kertet nekem
Manhattanben!
– Megígérem! – Ahogy a tutajra tettem
a lábam sodródni kezdtem a parttól.
A tó közepe felé vitorlázva én is
átéreztem mennyire kegyetlenek a
párkák. Olyan hőst küldenek
Kalüpszóhoz, akibe beleszeret
bármennyire is küzd ellene. Tudtam hogy
egész életemben elkísér majd az emléke.
Ő lesz a nagy mi lett volna, ha.
Néhány perc múlva Ogügié szigetét
elnyelte a köd. Magányosan vitorláztam
a felkelő Nap felé.
Aztán megadtam a tutajnak az úti célt.
Mivel barátokra és vigasztalásra volt
szükségem csakis egyet mondhattam:
– A Félvér Táborba! Vigyél haza!

13. RACHEL CSATLAKOZIK

Néhány óra elteltével a tutajom a

Félvér Tábor partjához sodródott. Nem
tudtam volna megmondani hogy kerültem
oda. A tó édesvize egyszer csak sóssá
változott és nem sokkal később feltűnt
Long Island ismerős körvonala. Azután
megjelent néhány feltűnően barátságos
fehér cápa és a part felé kormányozták a
tutajomat.
Amikor partot értem a tábor kihaltnak
látszott. Jól benne jártunk már a
délutánban, de az íjászmezőn nem
gyakorolt senki. A mászófal magában
füstölgött és öntötte a lávát. Az
étkezőpavilon kihalt. A bungalók üresek.
Aztán észrevettem az amfiteátrumból
felszálló füstöt. Túl korán volt még a
tábortűzhöz, és nem hittem hogy bárkinek
mályvacukrot pirítani támadt volna
kedve ilyen nehéz időkben. Futni
kezdtem arrafelé.
Mielőtt odaértem volna, Kheirón hangja
ütötte meg a fülem. Amikor megértettem
mit mond megtorpantam.
– …azt hiszem hogy eltávozott. Olyan
hosszú csend után nem hiszem hogy az
imánkra válasz érkezne. Megkérem
legjobb barátját, a túlélőt, hogy
részesítse végső tisztességben! – mondta
Kheirón.
Hátulról érkeztem az amfiteátrumba így
senki sem vett észre. Mindenki
előrenézett, Annabeth irányába, aki
éppen egy hosszú zöld selyem halotti
leplet dobott a lángok közé. A szö vetet
háromágú szigony díszítette. Az én
halotti leplemet égették el.
Annabeth a többiek felé fordult.
Rémesen nézett ki szeme bedagadt a
sírástól és alig tudott megszólalni:
– Bár sohasem vallottam be neki, ő volt
a legjobb és a legbátrabb barátom. Ő
volt a… – hirtelen észrevett.
Paprikavörös lett. – Ő volt a világ
legnagyobb csirkefogója! – mutatott rám.
Sikerült mindenkit meglepnem.
– Percy! – vigyorgott Beckendorf.
Néhány srác odajött hozzám és hátba
veregetett. Az Árész-kabin tagjai közül
néhányan nagyot káromkodtak de
Clarisse csak a szemét forgatta mintha
nem akarná elhinni hogy volt képem
életben maradni.
Kheirón előreügetett, a tömeg szétvált
előtte.
– Nos – sóhajtott fel megkönnyebbülve
– azt hiszem még soha nem örültem
ennyire egy táborlakó visszatértének! De
áruld el nekem hogy…
– HOL A FENÉBEN
KÓDOROGTÁL?! – szakította félbe
Annabeth, és félrelökdöste az előtte
állókat. Azt hittem, kapok tőle egy
nyaklevest, de csak megölelt, olyan
erősen, hogy azt hittem összeroppanok.
A táborlakók hirtelen elnémultak.
Amikor Annabeth rájött hogy mindenki
minket bámul ellökött:
– Én… Mi azt hittük meghaltál
Hínáragyú!
– Bocs. Csak eltévedtem.

– ELTÉVEDTÉL?! – kiáltott fel. – Két

hétig?! Hol az istenben…
– Annabeth – szólt rá Kheirón. – Talán
jobb lenne ha ezt máshol beszélnénk
meg. A többiek folytassák az edzéseket!
Mielőtt ellenkezhettünk volna mint két
kismacskát felkapott a hátára és
elvágtatott velünk a Nagy Házba.
Nem árultam el nekik mindent valahogy
nehezemre esett Kalüpszóról beszélni.
Elmondtam hogyan okoztam
vulkánkitörést, amikor kilőttem magam a
St. Helen-hegyből. És hogy egy lakatlan
szigetre zuhantam ahol Héphaisztosz
meglátogatott és bátorított az indulásra.
Végül hogy egy varázstutajon egészen a
táborig vitorláztam.
Amit mondtam voltaképpen igaz volt az
utolsó szóig a tenyerem mégis izzadt.
– Két hétre eltűntél! – csattant fel
Annabeth de hangján érezni lehetett hogy
még mindig fel van kavarva. – Amikor
meghallottam a robbanást azt hittem
hogy…
– Tudom. Bocs. De van egy jó hírem:
rájöttem hogyan haladhatunk át a
Labirintuson. Beszéltem
Héphaisztosszal.
 – Héphaisztosz elmondta?
– Csak annyit mondott hogy a válasz a
birtokomban van. És tényleg. Most már
tudom mi az.
Elmondtam nekik az ötletemet.
Annabeth elképedt.
– Percy, ez őrültség!
Kheirón visszatelepedett a
gurulószékébe és a szakállát simogatta:
– Persze vannak rá példák.
Thészeusznak Ariadné segített. Hermész
lánya Harriet Tubman a föld alatti
vasútjában éppen ilyen okból használt
halandókat.
– De ez az én küldetésem! Nekem kell
vezetni! – háborgott Annabeth.
Kheirón is átérezte mennyire kényes az
ügy:
 – Drágám hát persze hogy a te
küldetésed. Mindössze szükséged van
egy picike segítségre.
– És ez lenne a segítség?! Ugyan már!
Ez akadályoztatás! Gyávaság! Ez…
– Nem könnyű beismerni, hogy halandó
segítségére van szükségünk pedig ez a
helyzet – mondtam.
Annabeth rám bámult:
– Te vagy a világ legidegesítőbb
embere, akivel találkoztam! – azzal
kiviharzott a szobából.
Utánabámultam. És legszívesebben
földhöz csaptam volna valamit.
– Ennyit arról hogy én vagyok a
legjobb és legbátrabb barátja –
motyogtam.
– Majd megnyugszik – ígérte Kheirón.
– Féltékeny a kicsike.
– Kizárt! Ő nem az én… A mi
kapcsolatunk nem olyan, mint…
Kheirón kuncogni kezdett.
– Nehéz ügy. Ha nem vetted volna
észre Annabeth nem szeret osztozni a
barátain. Nagyon aggódott érted. És most
már sejti, hol időztél ennyi ideig…
Kheirón és én összenéztünk. Láttam rajta
hogy tud a Kalüpszó-ügyről. Nehéz
titkolózni egy olyan ember előtt, aki
háromezer éve hősök kiképzésével
foglalkozik. Ő már mindent látott.
– Felesleges a döntésedet firtatni –
mondta Kheirón. – Az a fő, hogy itt vagy.
– Ezt mondja el Annabethnek is!
Kheirón elmosolyodott:
– Reggel megkérem Árgust hogy
fuvarozzon benneteket Manhattanbe.
Útközben ugorjatok be édesanyádhoz aki
érthetően… nagyon aggódik.
A szívem összeszorult. A szigeten meg
sem fordult a fejemben mit érezne anyám
ha Kalüpszónál maradnék. Azt hinné
hogy meghaltam. Teljesen összetörne.
Mi ütött belém hogy erre nem
gondoltam?!
– Kheirón – kezdtem –, tud valamit
Groverről és Tysonról? Gondolja
hogy…
– Nem gondolok semmit fiam – meredt
Kheirón az üres kandallóba. – Boróka
nagyon le van sújtva. Minden ága
megsárgult. A Párosujjú Patások
Tanácsa megfosztotta Grovert a kutatói
engedélyétől, in absentia. Ha valaha
visszatér bizonyára a szégyenteljes
száműzetés vár rá – sóhajtott fel. – De
ami azt illeti Grover és Tyson nagyon
találékony fickók. Még
reménykedhetünk.
– Már bánom hogy elengedtem őket.
– Grovernek meg volt a saját útja amit
követnie kellett. Tyson pedig elég
bátornak bizonyult hogy segítsen ebben
neki. Tudnál arról ha Grover halálos
veszélyben forogna vagy tévedek?
– Azt hiszem. Az együtt érző kapcsolat.
De…
– Van még valami amit el kell
mondanom neked Percy. Egészen
pontosan két dolog két kellemetlen
dolog.
– Alig várom hogy halljam!
 – Chris Rodriguez a vendégünk…
Eszembe jutott milyen kedvesen beszélt
a pincében Clarisse a Labirintusról
zagyváló fiúhoz.
– Kilehelte a lelkét?
– Még nem. De egyre rosszabbul van –
mondta komoran Kheirón. – Olyan
gyenge hogy mozdulni sem bír. Clarisse
minden percét vele töltötte. Úgy kellett
végül utasítanom hogy térjen vissza a
napi teendőihez. A fiúnak nem használ
semmi. Nem fogad el ételt sem italt.
Egyik gyógyszerem sem segít. Úgy tűnik,
nem akar élni.
Megborzongtam. Bár volt néhány
nézeteltérésünk most mégis sajnáltam
Clarisse-t. Annyira szeretett volna
segíteni a fiún. Most hogy már jártam a
Labirintusban azt is tudtam miért volt
olyan könnyű Minósznak megőrjítenie
Christ. Ha ne kem is egyedül kellett
volna bolyonganom odalent a barátaim
nélkül én is megbolondultam volna.
– Sajnálom hogy ezt kell mondanom de
a második hír még ennél is
kellemetlenebb. Quintus szőrén-szálán
eltűnt.
– Eltűnt? Hogyan?
– Három éjszakával ezelőtt lement a
Labirintusba. Boróka látta, ahogy
távozik. Úgy tűnik, igazad volt vele
kapcsolatban.
– Luke-nak kémkedik – mondtam. Aztán
meséltem neki a Három G Farmról és
arról hogy Quintus onnan hozatta a
skorpiókat. Attól a Geryontól aki
Kronosz hadseregét látja el. – Ez nem
lehet véletlen – vontam le a
következtetést.
Kheirón mélyet sóhajtott:

– Kezd elegem lenni az árulásokból.

Reménykedtem benne hogy Quintus jó
barátnak bizonyul. De rosszul ítéltem
meg őt.
– Mi van Mrs. OLearyvel?
– A pokolkutya még mindig az
arénában van. Nem engedem senkinek
hogy a közelébe menjen. De nincs
szívem ketrecbe zárni… vagy
elpusztítani.
– Furcsa hogy Quintus csak úgy itt
hagyta.
 – Úgy van ahogy mondtam Percy:
rosszul ítéltük meg őt. De most ideje
felkészülnöd a holnap reggelre. Neked
és Annabethnek rengeteg dolgotok lesz.
Ott hagytam Kheirónt a kerekes székében
ülve ahonnan szomorúan bámulta a
kandallót. Az jutott eszembe vajon
hányszor ülhetett így olyan hősökre
várva, akik sohasem tértek vissza.
Vacsora előtt megálltam a vívóarénában.
Mrs. OLeary hatalmas, fekete, szőrös
dombbá kucorodva kedvetlenül
rágcsálta az egyik gyakorlóbábu fejét az
aréna közepén. Amikor észrevett rám
vakkantott és felém rohant. Biztosra
vettem hogy bár vacsorára igyekeztem
most én leszek a vacsora. Csak annyit
tudtam mondani hogy Várjááá!, a kutya
máris feldöntött és az arcomat
nyalogatta. Poszeidón fiaként általában
csak akkor leszek vizes ha úgy akarom
de hatalmam nem terjedt ki a kutyanyálra
amiben most alaposan megfürdetett.
– Hú, kislány! Hadd kapjak levegőt!
Engedj felállnom!
Valahogy sikerült feltápászkodnom.
Alaposan megvakargattam a fülét és
találtam számára egy extragigantikus
kutyakekszet is.
– Hol van a gazdád? Hogyan hagyhatott
itt téged csak úgy?
Úgy nyüszített, mintha ő is erre keresné a
választ. Készséggel elhittem Quintusról
hogy ellenséges áruló de az továbbra
sem fért a fejembe hogyan hagyhatta
magára Mrs. OLearyt. Biztos voltam
benne hogy Quintus szereti a
megakutyáját.
Ezen gondolkoztam miközben a
kutyanyálat törölgettem le az arcomról.
– Szerencséd hogy nem harapta le a
fejed! – mondta egy lányhang.
Kardjával és pajzsával a kezében
Clarisse állt az aréna túlsó végében.
– Amikor tegnap edzésre jöttem
majdnem felfalt a dög.
– Nagyon intelligens kutya –
vélekedtem.
– Te meg nagyon humoros vagy.
Clarisse elindult felénk. Mrs. OLeary
morogni kezdett de a fejét paskolva
megnyugtattam.
– Ez a hülye pokolkutya nem fog
megakadályozni az edzésben! –
mérgelődött Clarisse.
– Hallottam Chrisről. Sajnálom.
Clarisse tett egy kört az arénában aztán
rárontott a közelébe kerülő első bábura.
Egyetlen csapással lenyeste a fejét, aztán
gyomron döfte. Kihúzta a kardot aztán
továbbsétált.
– Igen. Néha nem úgy mennek a dolgok
ahogy az ember szeretné – suttogta
remegő hangon. – A hősök megsérülnek.
Vagy… meghalnak. És csak a szörnyek
támadnak fel.
Felkapott egy lándzsát és áthajította az
arénán. Az egyik bábu sisakjának éppen
a szemrésébe talált.
Christ továbbra is hősnek nevezte,
mintha nem dezertált volna Luke
seregébe. Arra gondoltam hogy
Annabeth is ugyanígy beszél Luke-ról
ezért inkább nem tettem szóvá a dolgot.
– Chris bátor srác volt. Remélem
meggyógyul.
Úgy meredt rám, mintha én lennék a
következő gyakorlóbábu. Mrs. OLeary
morogni kezdett.
– Megtennél nekem egy szívességet? –
kérdezte.
– Persze!
– Ha megtalálod Daidaloszt, ne bízz
meg benne. Ne kérj tőle szívességet,
egyszerűen csak öld meg!
– De Clarisse…
– Aki képes egy olyan épületet
létrehozni mint a Labirintus az gonosz.
Maga a gonoszság.
Clarisse egy pillanatig Eurytionra a
tehénpásztorra emlékeztetett, idősebb
féltestvérére. Olyan keményen nézett
maga elé mintha kétezer éve lenne az
élők sorában, és nagyon elege lenne az
egészből. Visszadugta a hüvelybe a
kardját:
– A felkészülés idejének vége. Ezentúl
minden élesben megy.

Aznap éjjel ismét a saját ágyamban

aludhattam és Kalüpszó szigetére való
érkezésem óta először megint
meglátogattak az álmaim.
Egy királyi palota fehér márványból
épült tróntermében voltam. Körülöttem
oszlopok álltak előttem egy fából
faragott trón. A trónon egy kövér vörös
hajú alak ült és babérkoronát viselt. Az
oldalán három lány állt. Bizonyára a
gyermekei lehettek mert nagyon
hasonlítottak rá. A kék köpenyes
lányoknak ugyanolyan vörös hajuk volt
mint apjuknak.
Az ajtó nyikorogva kinyílt és az
ajtónálló felkiáltott:
– Minósz Kréta királya!
Megrémültem de a király csak
rámosolygott a lányaira:
– Alig várom már hogy lássam milyen
képet vág!
Minósz robogott be a trónterembe a
zsarnok személyesen. Olyan magas és
komoly volt hogy a másik király hozzá
képest kis mitugrásznak látszott. Minósz
hegyes szakálla megőszült, és soványabb
is volt mint amikor utoljára álmodtam
róla. Saruján sárfoltok éktelenkedtek, de
a szemében ugyanaz a gyűlölet égett.
Mereven a király felé biccentett:
– Kókalosz király úgy hallottam
sikerült megoldania a kis rejtvényemet.
Kókalosz rámosolygott:
– Én azért nem nevezném kicsinek hisz
bejelentette hogy ezer talentum arany üti
a markát a megfejtőnek. Áll még az
ajánlata?
Minósz tapsolt egyet. Két megtermett
testőr lépett be egy nagy faládával a
vállukon. Letették Kókalosz lába elé és
kinyitották. Aranyrudak csillogtak benne
legalább egy gazillion dollár értékben.
Kókalosz elismerően füttyentett:
– Az egész királyi kincstárat kiürítette
hogy kifizesse a jutalmat?
– Az nem a maga gondja.
Kókalosz vállat vont.
– A találós kérdés elég egyszerű volt.
Az egyik szolgám fejtette meg.
– De apám… – figyelmeztette a
legidősebb lánya, aki a legmagasabb
volt a három közül.
Kókalosz nem törődött vele.
Köntösének zsebéből egy spirál alakú
kagylót vett elő. A kagylón egy
ezüstcérnát fűztek át. Úgy lógott rajta,
mint egy túlméretezett gyöngymedál.
Minósz előrelépett, és átvette a kagylót.
– Azt mondja az egyik szolgája?
Hogyan sikerült a cérnát úgy átfűzni a
kagylón hogy ne törjön szét?
– Akár hiszi akár nem egy hangya
segítségével. Ezüstcérnát kötött az apró
lényre és mézet tett a kagyló csúcsába
hogy azzal csalogassa át.
– Zseniális fickó.
– Az bizony. A lányaim tanítója. Ők is
rajonganak érte.
Minósz tekintete megkeményedett:
– Én óvatosabb lennék!
Figyelmeztetni akartam Kókaloszt: Ne
bízz meg ebben a gonosz királyban!
Zárd a várbörtönbe egy emberevő
oroszlán mellé! De a vörös hajú király
csak kacagott:
– Felesleges aggodalmaskodni Minósz!
A lányaim bölcsebbek a koruknál. De
most térjünk vissza az aranyamhoz…
– Rendben. De mint mondtam az arany
azt illeti aki a feladatot megoldotta. És
erre Daidaloszon kívül senki sem lett
volna képes. Maga menedéket adott
Daidalosznak.
Kókalosz kényelmetlenül fészkelődött a
trónján:
– Honnan tudja a nevét?
– Az a tolvaj annak idején az én
udvaromban dolgozott Kókalosz. A
lányomat ellenem fordította. Segített egy
trónbitorlónak hogy bolonddá tegyen.
Aztán megszökött az igazságszolgáltatás
elől. Tíz éve üldözöm.
– Erről most hallok először. Tényleg a
pártfogásomba vettem az illetőt, de nem
bántam meg…
– Üzletet ajánlok – szólalt meg Minósz.
– Adja át a szökevényt és öné a jutalom.
Máskülönben az ellenségévé tesz. És
gondolom nem akarja Krétát az
ellenségévé tenni.
Kókalosz elsápadt. Hiba volt ennyire
megrémülnie a saját tróntermében.
Elfogathatta volna a katonáival hiszen
Minósz mindössze két őrrel érkezett. De
Kókalosz csak ült a trónján, és veríték
gyöngyözött a homlokán.
– Apám ugye nem akarja… – kezdte a
legidősebb lány.
– Hallgass Aelia! – vakargatta
szakállát a király a csillogó aranyra
sandítva. – Sajnálom Minósz! De az
istenek nem szeretik azokat akik
megsértik a vendégjogot.
– Az istenek azokat sem szeretik, akik
bűnözőket bújtatnak – hangzott a válasz.
Kókalosz bólintott:
 – Meggyőzött! Átadom láncra verve.
– Apám! – kiáltott fel Aelia de aztán
észbe kapott és mézesmázos hangon
folytatta: – Egy va-vaacsora azért mégis
kijárna a vendégnek. A hosszú út után
bizonyára jólesne neki egy forró fürdő,
hogy aztán tiszta ruhába bújva tölthesse
meg királyi bendőjét a legfinomabb
falatokkal. Megtiszteltetés lenne
számomra ha személyesen vezethetném a
fürdőbe!
A lány kedvesen Minószra mosolygott.
Az öreg király felmordult:
– Egy fürdés még belefér! – Nézett
Kókaloszra. – Viszlát a vacsoránál! De
hozza magával a rabot is!
– Erre parancsoljon uraságod! –
mutatta Aelia az utat. A nővéreivel
együtt kivezették Minószt a teremből.
Követtem őket a mozaikcsempés
fürdőbe. Alig lehetett látni a gőztől. Egy
csapból forró víz folyt a kádba. Aelia és
a testvérei rózsaszirmokat szórtak a
vízbe, és valamit, ami a habfürdő antik
megfelelője lehetett, mert a kád
hamarosan színes habbal telt meg. A
lányok elfordultak, amíg Minósz kibújt
köntöséből, és elmerült a kádban.
– Ahh! Nincs ami jobban esne egy
hosszú út után egy fürdőnél! Köszönöm
kedveseim! – mosolygott Minósz.
– Tíz éve üldözi őt, uram? – kérdezte
Aelia lesütött szemmel. – Uraságod
nagyon kitartó.
– Én mindig behajtom az adósságot.
Apátok bölcsen tette hogy nem húzott
velem ujjat – vigyorgott Minósz.
– Ahogy mondja uram nagyon jól tette!
– felelte Aelia.
Aelia túlzásba vitt hízelgése még nekem
is szemet szúrt de az öreg királynak
semmi sem tűnt fel. Aelia testvérei
illatos olajat öntöttek Minósz fejére.
– Daidalosz tudta hogy el fog jönni
uram. Tudta hogy a feladvány egy
csapda de nem tudott ellenállni neki.
Minósz összehúzta a szemöldökét:
– Daidalosz beszélt nektek rólam?
– Igen uram.
– Daidalosz rossz ember, hercegnő. A
saját lányom is az igézetébe került. Ne
hallgass rá!
– Ő egy igazi zseni! – mondta Aelia. –
És véleménye szerint a nők ugyanolyan
okosak, mint a férfiak. Ő volt az első
tanítónk aki nem nézett le bennünket.
Lehet hogy a felséged lánya ugyanígy
érzett vele kapcsolatosan.
Minósz megpróbált felülni de Aelia
testvérei visszanyomták a vízbe. Aelia a
király mögé állt. A tenyerében három
gyöngyöt tartott. Először azt hittem, hogy
fürdőgyöngyök. De amikor a vízbe dobta
őket, bronzindák pattantak ki belőlük, és
körbefonták a királyt. Befutották a lábát
karját a testéhez kötözték és a nyakára
tekeredtek. Én aztán tényleg utáltam
Minószt de akkor majdnem
megsajnáltam. Hánykolódott segítségért
kiabált, de a lányok erősebbek voltak
nála. Végül megadta magát
mozdulatlanul feküdt a kádban csak az
álla kandikált ki a vízből. Az indák a
testére tapadtak, és úgy vonták be, mint
hernyót a báb.
– Mit akartok tőlem! Miért tettétek ezt
velem? – kérdezte.
Aelia rámosolygott:
– Daidalosz mindig kedves volt velünk
és nem tetszett ahogy apámmal bánt.
– Mondjátok meg Daidalosznak hogy
halálomig üldözni fogom! És még azután
is! Ha van igazság az Alvilágban akkor
az örökkévalóságig vadászni fogok rá!
– Bátor szavak királyom! – válaszolta
Aelia. – Szerencsés utat az Alvilágba!
A bronzindák Minósz arcára tekeredtek
és múmiává változtatták a királyt.
A fürdő ajtaja kinyílt, Daidalosz lépett
be rajta kezében egy utazózsákkal.
A haja rövid szakálla fehér mint a hó.
Törékenynek látszott és szomorúnak
amikor a kádba nyúlt és megérintette a
múmia homlokát. A bronzindák
lesüllyedtek a kád aljára. De a múmia
belseje üres volt. Minósz király teste
eltűnt.
– Fájdalommentes halál – tűnődött
Daidalosz. – Sokkal jobb mint amit
megérdemelt. Köszönöm a segítséget
hercegnők!
Aelia magához szorította az öreget:
– Nem maradhat itt mester! Ha apám
megtudja mi történt…
– Igen – mondta Daidalosz – attól
tartok bajt hoztam a fejetekre.
– Ne féltsen bennünket! Apám örülni
fog majd a vén zsarnok aranyának és
Kréta nagyon messze van. Mindenesetre
Minósz haláláért magát teszi majd
felelőssé. Biztonságos helyre kell
menekülnie!
– Biztonságos helyre? Évek óta egyik
királyságból a másikba vándorolok és
sehol nem találtam menedéket. Attól
tartok Minósz nem hazudott és még a
halála után is üldözni fog. Nem lesz
maradásom a nap alatt, ha ez a bűn
kitudódik!
– Hová megy most?
– Egy helyre ahová megfogadtam hogy
nem teszem be többet a lábam. Lehet
hogy a börtönöm lesz utolsó menedékem
– válaszolta Daidalosz.
– Nem értem – nézett rá Aelia.
– Addig jó amíg nem érted – felelte
Daidalosz.
– De mi lesz magával az Alvilágban? –
kérdezte az egyik húg. – Szörnyű
büntetés vár majd magára. Senki sem
menekülhet el a halál elől.
– Ki tudja? – tűnődött el Daidalosz,
aztán zsákjából kihúzta azt a tekercset
amelyet legutóbbi álmomban láttam. Az
unokaöccse terveit. – Talán mégis…
Megveregette Aelia vállát aztán
megáldotta húgait. A kád alján csillogó
bronzindákra nézve így szólt:
– Gyere utánam ha mersz szellem
király!
A mozaikcsempék felé fordult és
megnyomta az egyiket. A csempén
felderengett a görög Δ és a fal oldalra
csúszott. A hercegnők levegő után
kapkodtak.
– Nekünk egy szóval sem említette ezt a
titkos kijáratot – mondta Aelia. – Úgy
látom nem tétlenkedett.
– A Labirintus nem tétlenkedett –
javította ki Daidalosz. – Ne gyertek
utánam, kedveseim, ha meg akarjátok
őrizni a józan eszeteket!
Egy másik álom vette kezdetét. Egy föld
alatti kamrában találtam magam. Luke
egy harcostársával elemlámpafénynél a
térképet tanulmányozta.

Luke káromkodott egyet.

– Itt kellene lennie az utolsó kanyarnak!
– Összegyűrte a térképet és elhajította.
– De uram! – tiltakozott a harcos.
 – Itt semmire sem megyünk a térképpel.
Ne aggódj megtalálom az utat! –
bizonygatta Luke.
– Uram igaz hogy a nagyobb
csapatok…
– Könnyebben eltévednek? Igaz. Mit
gondolsz miért küldözgettünk magányos
felfedezőket az elején? De nyugi, ha
meglesz a fonál az egész csapat átjut!
– De hogyan találjuk meg a fonalat?
Luke az ujjait ropogtatva megállt.
– Quintus hamarosan megérkezik. Nem
kell mást tennünk mint elérnünk az
arénát. Az aréna egy kereszteződés.
Sehova nem juthatsz el anélkül hogy ne
haladnál át rajta. Ezért is kötünk
megállapodást az urával. Nem kell mást
tennünk csak épségben elérnünk odáig…
 – Uram! – kiabálta egy másik páncélos
harcos aki fáklyával a kezében Luke-hoz
futott. – A dracaena egy félvért talált!
Luke a homlokát ráncolta:
– Itt bolyongott az útvesztőben,
magányosan?
– Igen, uram! Kérem, siessen! A
következő teremben szorították sarokba.
– Nem ismerjük? – kérdezte Luke.
– Eddig még senki sem látta.

Luke bólintott.
– Kronosz ajándéka. Még hasznunkra
lehet ez a félvér. Gyerünk!
Futni kezdtek a folyosón és én
felriadtam. Egy magányos félvér, aki az
útvesztőben bolyong. Sokáig nem jött
álom a szememre.
Másnap reggel első dolgom az volt, hogy
elegendő kutyakekszről gondoskodjam
Mrs. OLearynek. Megkértem
Beckendorfot hogy vigyázzon rá. Nem
mondhatnám hogy örült a feladatnak.
Aztán nekivágtam a Félvér-hegynek.
Útközben találkoztam Annabethszel és
Árgussal.
Annabeth és én szótlanul ültünk a
furgonban. Árgus sohasem beszélt talán
azért mert a testét szemek borították és
ahogy hallottam még a nyelve hegyére is
jutott egy. A helyében én sem
mutogattam volna.
Annabeth nyűgösnek látszott, mintha még
nálam is rosszabbul aludt volna.
– Rosszat álmodtál? – kérdeztem végül.
Megrázta a fejét.
– Egy Írisz-üzenet Eurytiontól.
– Eurytiontól?! Ugye Nicóval történt
valami?!
– Távozott a farmról és visszatért a
Labirintusba.
– Mi?! Eurytion nem tudta megállítani?
– Mire felébredt, már eltűnt. Orthus a
csordarácsig tudta követni a nyomát.
Eurytion hallotta hogy éjszakánként
magában beszél. De most már tudja hogy
Minósz szellemével társaloghatott.
– Veszélyben van.
– Az biztos. Minósz a holtak bírája de
a velejéig gonosz. Nem tudom mit akar
Nicótól de…
– Én nem erre céloztam. Múlt éjjel
álmot láttam.
Beszámoltam Annabethnek az álmomról.
Elmondtam hogy Luke Quintus nevét
emlegette és hogy egy magányos félvérre
találtak az útvesztőben.
Annabeth állkapcsa megfeszült.
– Ez nagyon nagyon rossz hír.
– Mit tegyünk?
Felvonta az egyik szemöldökét:
– Ezt tőlem kérdezed? Nem te vagy az,
akinek van egy terve?

Szombat volt és a szokásos dugó a

városban. Dél körül értünk anyám
lakására. Amikor a kopogtatásunkra
kinyitotta az ajtót majdnem úgy vetette
rám magát mint a pokolkutya.
– Én mondtam nekik hogy jól vagy! –
de úgy megkönnyebbült mintha az ég
súlyát vették volna le a válláról és
higgyétek el én tudom mit beszélek.
Leültetett a konyhaasztalhoz és
ragaszkodott hozzá hogy megkóstoljuk a
specialitását a kék csokis-chipses
sütijét. Falatozás közben beszámoltunk
neki a küldetésről. Mint általában, az
ijesztőbb részeket most is kihagytam (és
mivel az egész küldetés meglehetősen
ijesztő volt, a beszámolóm igen nyúlfark
nyira sikeredett) de így valahogy még
veszélyesebbnek hangzott az egész.
Amikor Geryon istállójához értem a
beszámolómban anyám meg akart
fojtani:
– Arra képtelenség rábírni a fiatalurat
hogy a szobájában kitakarítson de egy
istállóból simán kitakarít több száz tonna
lótrágyát!
Annabeth felnevetett. Régen nem nevetett
már és nagyon jólesett hallani.
Amikor beszámolómmal végeztem
anyám így szólt:
– Az Alcatrazt leromboltad a St.
Helen-hegy vulkánja kitört miattad
kitelepítettek félmillió embert de te
legalább jól vagy!
Ilyen az én anyám mindig a dolgok jó
oldalát nézi.
– Igen – feleltem – jól összefoglaltad!
– Kár hogy Paul nincs itt. Szeretne
beszélni veled.
– Ja tényleg. A suli.
Annyi minden történt azóta hogy a
Goode tájékoztatóján történtekről
teljesen megfeledkeztem. Kiment a
fejemből, hogy felégettem egy egész
zenekari termet és hogy anyám barátja
akkor látott utoljára amikor kiugrottam
az ablakon és elmenekültem mint egy
közönséges szökevény.
– Mit mondtál neki?
Anyám a fejét csóválta:
– Mit mondhattam volna?! Annyit már
sejt hogy más vagy mint a többiek. Paul
okos férfi. És hisz benne hogy jó ember
vagy. Nem tudja pontosan mi történt de
az iskola várja a válaszát. Végül is ő vitt
oda téged. Meg kell győznie az iskola
vezetését hogy nem te okoztad a tüzet.
De nem vet rád jó fényt hogy azóta is
szökésben vagy.
Annabeth az arcomat tanulmányozta.
Láttam rajta hogy együtt érez velem. Ha
valaki, hát ő tudta, hogy nem egyszerű a
félvérek élete a halandók világában.
– Majd én beszélek vele – feleltem. –
Ha végzünk a küldetéssel. Ha akarod
elmondom neki az igazat.
Anyám megfogta a vállamat:
– Megtennéd?
– Miért ne? Bár bolondnak fog tartani.
– Már most is annak tart szívem.
– Akkor meg mit veszíthetek?!
– Köszönöm Percy! Megmondom neki
hogy hamarosan hazajössz majd és…
Mikor is jössz haza? – kérdezte a
homlokát ráncolva. – És mi is lesz a
következő lépésetek?
Annabeth félbetört egy süteményt.
– Percynek van egy terve.
Vonakodva elmondtam anyámnak mire
készülök.
Bólintott.
– Nagyon veszélyesnek tűnik. De
működhet.
– Ugye te is hasonló képességgel
rendelkezel? – kérdeztem anyámat. – Te
is átlátsz a ködön?
Anyám sóhajtott:
– Nem vagyok már a régi. Fiatalabb
koromban jobban ment. De igen így van
mindig többet láttam mint amennyit
látnom kellett volna. Az apád is erre a
tulajdonságomra figyelt fel amikor
először találkoztunk. De légy óvatos! És
ígérjétek meg, hogy vigyáztok egymásra!
– Azon leszünk Mrs. Jackson! – mondta
Annabeth. – Bár a maga fia ön- és
közveszélyes – bámult ki a
konyhaablakon öszszefont karral.
Megtöröltem a számat és inkább nem
mondtam semmit.
Anyám összehúzta a szemöldökét:
– Mi van veletek? Ugye nem
veszekedtetek?
Nem válaszoltunk.
– Értem – mondta anyám és arra
gondoltam hogy nemcsak a ködön képes
átlátni hanem rajtunk is. Úgy hangzott
mintha tudná mi folyik Annabeth és
köztem de én biztos voltam benne hogy
nem tudja. – Ne felejtsétek el hogy
Grover és Tyson számít rátok.
– Tudjuk! – vágtuk rá kórusban, amitől
még jobban zavarba jöttem.
– Percy, szerintem az előszobából
telefonálj. Sok szerencsét!
Megkönnyebbülve léptem ki a
konyhából. Enyhe lámpalázzal felvettem
a kagylót, és tárcsáztam. A kezemről már
régen lekopott a telefonszám de nem
számított mert megjegyeztem.

A Times Square-n beszéltünk meg

találkozót. Rachel Elisabeth Dare-rel a
Marriot Marquis előtt találkoztunk. A
lány tetőtől talpig aranyszínben
pompázott.
De nem csak a ruhája, a haja és az arca
is aranyszínű volt – egyszóval mindene.
Úgy nézett ki mintha megérintette volna
Midasz király. Öt fémszínre – rézre
bronzra és ezüstre – pingált gyerekkel
szobroztak a járdán. Különböző pózokba
merevedve álltak a mellettük elsiető
vagy őket bámuló turisták előtt.
Néhányan pénzt dobtak a járdára terített
ponyvára.
Rachel lába előtt egy tábla állt a
következő felirattal: „Utcaművészet a
gyerekekért! Minden támogatást
elfogadunk".
Annabethszel legalább öt percig álltunk
előtte, de ha észre is vett bennünket nem
adta jelét. Öt percig még a szempillája
sem rezdült vagy csak én nem láttam. Az
ADHD-mal biztosan nem tudtam volna
utánacsinálni. Én egy percig sem tudok
egy helyben maradni. Elég furcsa volt
Rachelt talpig aranyban látni mintha
valami híresség színésznő, vagy más
ilyesmi szobra lett volna. Csak a szeme
volt a megszokott, zöld színű.
– Talán ha meglöknénk… – javasolta
Annabeth.
Ez meglehetősen aljas megjegyzés volt,
de Rachel erre sem reagált. Újabb öt
perc elteltével a hotel taxiállomása
felől, ahol addig a pihenőidejét töltötte,
egy másik ezüstre festett srác érkezett.
Beállt Rachel mellé és egy utcai
prédikátor pózába merevedett. Rachel
ugyanabban a pillanatban megmozdult és
lelépett a ponyváról.
– Helló, Percy! Tökéletes időzítés!
Igyunk egy kávét!
Bementünk a Java Moose kávézóba a
Nyugati 43. utcán. Rachel egy
Eszpresszó Extrémet rendelt és Groverre
gondoltam aki imádta a tejeskávét. Mi
Annabethszel gyümölcsturmixot kértünk
és leültünk a jávorszarvas-trófea alá.
Rachel senkinek sem tűnt fel
aranyruhájában.
– Szóval, ő Annabell, ugye? – kérdezte.
– Annabeth – javította ki a barátnőm. –
Te mindig aranyszínű ruhában jársz?
– Nem mindig – mondta. – Pénzt
gyűjtünk a csoportunknak. Önkéntes
művészeti oktatásban szeretnénk
részesíteni az általános iskolásokat, mert
eltörölték a művészeti órákat. Havonta
egyszer szobrozunk egy jó hétvégén
ötszáz dollár is összejön. De kétlem,
hogy erről szeretnél velem beszélni. Te
is félvér vagy ugye?
– Psszt! – nézett körbe Annabeth. –
Miért nem kürtölöd rögtön világgá hogy
ki vagyok?!
– Ha azt akarod – állt fel Rachel és
elkiáltotta magát: – Figyelem figyelem!
Ezek itt ketten félig görög istenek félig
emberek!
Senki sem méltatta őt figyelemre. Rachel
vállat vont, és leült.
– Úgy látszik senkit sem érdekel a
téma.
– Ez nem vicces. Ez nem vicc halandó.
– Higgadjatok le mindketten! – vágtam
közbe.
– Én nyugodt vagyok. Mindössze csak
néhány szörny szokott rám támadni, ha
feltűnsz a közelemben. Tényleg, miért
lennék ideges?!
– Bocs a zenekari teremben történtek
miatt. Remélem nem rúgtak ki miatta
vagy ilyesmi.
– Dehogy! Csak rólad kérdezgettek. De
megjátszottam a hülyét.
– Biztosan nem esett nehezedre –
jegyezte meg Annabeth.
– Befejeznéd végre?! – állítottam le. –
Rachel van egy kis probléma. És
szükségünk van a segítségedre.
Rachel résnyire összehúzott szemmel
nézett Annabethre:
– Neked is szükséged van a
segítségemre?
Annabeth kevergetni kezdte
gyümölcsturmixát a szívószállal.
– Mondhatni – húzta el a száját az
Észlány.
Meséltem Rachelnek a Labirintusról és
arról hogy meg kell találnunk
Daidaloszt. Arról is beszámoltam hogy
mi történt odalent a látogatásaink során.
– Szóval azt akarjátok hogy vezesselek
át benneteket egy olyan helyen ahol még
sohasem jártam.
– Igen te átlátsz a ködön ugyanúgy mint
Ariadné. Biztos vagyok benne hogy
meglátod a helyes utat. A Labirintus nem
tud majd átverni legalábbis nem
egykönnyen.
– Mi lesz ha tévedsz? – kérdezte.
– Akkor eltévedünk. De
mindenféleképpen veszélyes lesz.
Nagyon nagyon veszélyes.
– Meg is halhatok?
– Sajnos igen.
– Mintha azt mondtad volna hogy a
szörnyeket nem érdeklik a halandók. A
kardod…
– Igen mennyei bronzból készült.
Halandókra nem ártalmas. A legtöbb
szörny valóban nem fog veled törődni.
De ott van Luke… őt nem zavarja, hogy
halandó vagy. Mindenkit felhasznál
legyen halandó félisten vagy szörny
akármi. És végez mindenkivel aki az
útjába áll.
– Szimpatikus srác – mondta Rachel.
– A titánok irányítása alatt áll – védte
meg Luke-ot Annabeth. – Félrevezették.
Rachel hol rám hol Annabethre nézett.
– Rendben számíthattok rám.
Csak pislogni tudtam. Nem hittem volna
hogy ennyire könnyen megy.
– Biztos vagy benne?
 – Hé a nyaram totál dögunalomnak
ígérkezik! Ez a legizgibb programom.
Mit keressek?
– A Labirintus bejáratát – felelte
Annabeth. – Van egy bejárata a Félvér
Táborban de oda te nem juthatsz be.
Tiltott terület halandók számára.
Olyan undorral ejtette ki a halandók szót
mintha ez lenne a világ legszánalmasabb
állapota de Rachel csak bólintott.
– Jó de hogy néz ki a Labirintus
bejárata?
– Bármi lehet – felelt Annabeth. – Egy
faldarab. Egy szikla. Egy ajtó. Egy
csatornafedél. De ott lesz rajta
Daidalosz jele: egy kéken derengő,
görög delta.
– Olyan mint ez? – kérdezte Rachel és
vízcseppbe mártott ujjával az asztalra
rajzolta.
– Pontosan. Mi az te tudsz görögül?! –
válaszolta Annabeth.
– Nem – válaszolta Rachel, miközben a
zsebéből elővett egy nagy műanyag fésűt,
és nekiállt kifésülni az aranyfestéket a
hajából. – Át kell öltöznöm és jobb lesz
ha ti is átjöttök velem a Marriottba.
– Ugyan minek?
– Mert a hotel alagsorában ahol a
ruháinkat tároljuk van egy ajtó.
Daidalosz jelével.

14. A TESÓM PÁRBAJRA HÍV, DE Ő

HÚZZA A RÖVIDEBBET

Avasajtót félig eltakarta egy

törülközőkkel megrakott szennyeskosár.
Először nem láttam rajta semmit de
miután Rachel megmutatta, melyik
szögből kell nézni, észrevettem a
halványan derengő jelet.
– Úgy látom régen nem nyitották ki –
mondta Annabeth.
– Egyszer megpróbáltam puszta
kíváncsiságból de nem ment. Teljesen be
van ragadva.
– Dehogy! Csak egy félvér érintésére
van szüksége!
Igaza volt. Annabeth érintésére a jel
felragyogott és a kinyíló ajtó mögött egy
lefelé vezető, sötét lépcső jelent meg.
– Nem semmi! – Rachel nyugodtan tűnt.
Nem tudtam eldönteni hogy csak
megjátssza vagy valóban megőrizte a
hidegvérét. Rachel felvette a kopott
Modern Művészet Múzeumapólóját, és a
szokásos kihúzófilcszínű farmerját,
amelynek zsebéből kikandikált kék,
műanyag fésűje. Vörös haját hátra
kötötte, de még mindig maradtak benne
aranyszínű tincsek és az arcán is
megcsillant egy-egy aranypötty.
– Szóval… Menjek utánatok? –
kérdezte.
– Te vagy a vezető! – gúnyolódott
Annabeth. – Csak utánad.
A lépcsők egy téglaalagútba vezettek.
Olyan sötét volt odalent hogy nem láttam
a saját lábamat de Annabethszel alapo
san felszerelkeztünk elemlámpákkal.
Amikor felkattintottuk a lámpákat
Annabeth nagyot sikkantott.
Egy csontváz vigyorgott ránk. Nem
emberi maradvány volt. Már csak azért
sem lehetett emberé mert sokkal nagyobb
volt – legalább három méter magas.
Csuklóit és bokáit a falhoz láncolták egy
nagy X-ként állta utunkat. De a hideg
akkor kezdett el futkosni a hátamon
amikor észrevettem hogy a koponyája
közepén egyetlen szemgödör sötétlik.
– Egy küklopsz – mondta Annabeth. –
Nagyon régi. Ez nem… nem olyané akit
ismerünk.
Úgy értette, hogy ez nem Tyson
csontváza. De ettől még nem éreztem
magam jobban. Mintha valaki
figyelmeztetésként tette volna ide. Bárki
is volt a küklopszgyilkos nem szerettem
volna vele találkozni.
Rachel nyelt egyet:
– Neked van egy küklopsz ismerősöd?
– Tyson. A féltestvérem – válaszoltam.
– A féltestvéred?
– Remélem hogy a nyomára akadunk
idelent. És megtaláljuk Grovert is. Ő egy
szatír.
– Ah! – csuklott el a hangja. – Akkor
jobb lesz ha sietünk! – bújt át a csontváz
bal karja alatt és továbblépkedett.
Annabeth és én egymásra néztünk.
Annabeth megvonta a vállát. Követtük
Rachelt az útvesztő mélyére.
Tizenhat méter után egy
kereszteződéshez értünk. Előttünk
tovább folytatódott a téglaalagút. Jobb
felől egy márványfolyosó, bal felől egy
földbe vájt járat nyílt, a falából gyökerek
meredeztek.
A bal oldalira mutattam:
– Grover és Tyson pont egy ilyen
alagútban tűnt el.
– Na igen – vélte homlokráncolva
Annabeth – de elnézve a jobb oldali
alagút antik márványfalait úgy vélem
hogy a Labi rintus egy régebbi részébe,
azaz Daidalosz műhelyébe vezet –
okoskodott.
– Egyenesen tovább megyünk – döntött
Rachel.
Ismét összenéztünk Annabethszel:
– Azt hiszem ez a legrosszabb választás
– kritizálta Annabeth.
– Tényleg nem látjátok? Nézzétek a
padlót! – válaszolt Rachel.
Kopott téglákon és sáron kívül semmit
sem láttam.
– Nagyon halványan de világít –
szögezte le Rachel. – Egyenesen tovább
kell mennünk. A bal oldali alagút
belsejében úgy mozognak a gyökerek
mintha csápok lennének. Nekem nagyon
gyanús. Ami a jobb oldali alagutat illeti
hét méter múlva egy csapda vár ránk.
Lyukak vannak a falban amik talán
lándzsákat rejtenek. Nem hinném hogy
érdemes kockáztatni.
Semmit nem láttam abból, amiről
beszélt, de bólintottam.
– Te hiszel neki? – kérdezte Annabeth.
– Miért te nem?
Annabeth vitatkozni szeretett volna de
végül csak intett Rachelnek hogy
mutassa az utat. Mindhárman elindultunk
a téglafolyosón. Kanyargott tekergett de
nem ágazott el semerre. Mintha lefelé
haladtunk volna egyre mélyebbre.
– Látsz csapdákat? – kérdezem
feszülten.
– Egyet sem – húzta össze a
szemöldökét Rachel. – Ilyen könnyű
áthaladni a Labirintuson?
– Nem tudom. Eddig az ellenkezőjét
tapasztaltuk – feleltem.
– Rachel te meg honnan jöttél? –
kérdezte Annabeth mintha azt kérdezte
volna hogy téged meg honnan
szalasztottak?, de Rachel nem sértődött
meg.
– Brooklynból.
– A szüleid nem fognak aggódni, ha
későn érsz haza?
Rachel felsóhajtott:
– Nem hiszem Ha eltűnnék egy hétre,
azt sem vennék észre.
– Miért nem? – tudakolta Annabeth
komoly hangon. Ha valamit át tudott
érezni akkor azok a családi problémák
voltak.
Mielőtt Rachel válaszolhatott volna,
nyikorgó hang ütötte meg a fülünket
mintha egy ajtó nyílt volna ki.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Annabeth.
– Nem tudom talán egy ajtó zsanérja –
felelte Rachel.
– Nem azt kérdeztem hanem hogy mi
nyitotta ki?!
A közeledő léptektől megremegtek a
falak.
– Iszkoljunk? – kérdeztem.
 – De gyorsan! – hangzott a válasz.
Sarkon pördültünk és rohanni kezdtünk
de hét méter múlva régi ismerőseinkbe
futottunk. A görög páncélt viselő
kígyónők sikeresen megállítottak
bennünket a mellkasunknak szegezett
lándzsáikkal. Közöttük Kelli az empusza
állt iskolám pomponlánya.
Lecsavartam Árapály kupakját, és
Annabeth is előhúzta tőrét, de mielőtt a
tollam karddá változhatott volna az
empusza elkapta vezetőnket, és karmait
Rachel nyakának szegezte.
– Megsétáltatjátok a kis halandó
ölebet? – kérdezte. – Szegények, olyan
törékenyek. Olyan könnyű bennünk kárt
tenni!
A hátunk mögött egyre közeledtek a
döngő léptek. Háromméteres laisztrügón
alakja bontakozott ki a sötétből. Vörös
szeme volt és agyara.
Az óriás megnyalta a száját amikor
meglátott bennünket:
– Megehetem őket? – mennydörögte.
– Nem. Az uradnak szüksége van rájuk.
Remekül elszórakozunk majd velük! –
mosolygott rám. – Most pedig nyomás
félvérek! Ha nem akartok meghalni a
halandó lánnyal együtt!
Még a legrosszabb rémálmomat is
felülmúlta ami következett. Pedig nekem
aztán sok volt belőlük. Kelli a két
kígyónő vel közrefogott bennünket
hátunk mögött pedig az óriás
gondoskodott róla hogy eszünkbe ne
jusson meglógni. Csak abba az irányba
menekülhettünk volna amerre terelni
akartak. Hamarosan egy bronzajtó tűnt
fel a folyosón. Legalább három méter
magas volt és egy keresztbe tett kard
díszelgett rajta. Bentről olyan zaj
hallatszott, mint egy stadionból.
– Ssszépségeim nagyon ssszeretni fog
benneteket házigazdánk! – sziszegte a
kígyónő. Addig még nem láttam közelről
kígyónőt, és most is szívesen lemondtam
volna az élményről. Az arca – eltekintve
a villás nyelvtől, a sárga szemtől, és a
pupillák függőleges réseitől –
éppenséggel szépnek is mondható.
Derékig érő páncélt viselt. A lábak
helyén két vastag bronz- és zöld pöttyös
kígyótest látszódott. Mozgása a csúszás
és a lépkedés közti átmenet volt, mintha
élő síléceken siklana.
– Milyen házigazdáról beszél?! –
kérdeztem.
– Ssszeretnéd tudni mi?
Ssszimpatikusssznak fogod találni
hissszen a tesssztvéred – sziszegte a
képembe.
– Kicsodám?!
Csakis Tysonra célozhatott, de nem
akartam elhinni. Miről beszél ez itt?!
Az óriás előrelépett, és kinyitotta az
ajtót, aztán Annabetht felemelte a
grabancánál fogva.
– Te itt maradsz!
– Azt te csak hiszed! – ellenkezett
Annabeth de mivel az óriás háromszor
nagyobb volt nála, és a barátnőmtől
előzetesen elvették a fegyvereit is nem
sok eséllyel tiltakozott.
Kelli még mindig Rachel nyakát
szorongatta karmos ujjaival. Az empusza
felkacagott:
– Fáradj be Percy és szórakoztass
bennünket! A kis barátaid kint maradnak
hogy eszedbe ne jusson rosszul
viselkedni.
Rachelre néztem:
– Bocs ígérem hogy kiszabadítalak a
karmai közül!
Amennyire az empusza karmai engedték
bólintott:
– Leköteleznél vele!

A kígyónő belökdösött az ajtón a

lándzsája hegyével, és egy arénában
találtam magam.
Nem mondom hogy az életemben nem
láttam ennél nagyobb arénát de a
Labirintus termeihez képest egészen
tágasnak volt mondható. Kör alakú volt
és porondjára homokot szórtak. Ha a
kerületén végig akartál volna menni egy
autóval nagyon húznod kellett volna a
kormányt. Az aréna közepén egy kentaur
és egy óriás küzdött egymással. A
kentaur karddal és pajzzsal a kezében
ijedten ügette körbe ellenségét. Amikor
az óriás csapott egyet a telefonpóznának
beillő lándzsájával, a tömeg felujjongott.
A lelátó első sora három méterrel
lehetett az aréna porondja fölött. A
lelátó egyszerű kőpadjai tele voltak. A
nézőközönség óriásokból, kígyónőkből,
félistenekből, telekhinekből és
mindenféle más, furcsa szerzetből állt:
denevérszárnyas teremtményekből, amik
félig emberek, félig madarak, hüllők,
rovarok vagy emlősök voltak.
De az egészben a koponyák voltak a
leghátborzongatóbbak. Tele volt velük
az aréna. Ott sorakoztak a körben futó
korlátokon a lelátó lépcsőin.
Lándzsahegyekről vicsorogtak rám, és
mint szörnyű csillárok, láncokra
akasztva lógtak a mennyezetről.
Némelyikük nagyon réginek tűnt – ezek
fehéren világítottak. Sajnos akadtak
frissebbek is. De inkább le sem írom
milyenek voltak. Hidd el jobban jársz!
Ekkor észrevettem valamit ami sehogyan
sem illet e rémes díszletek közé: egy
zöld transzparenst Poszeidón jelével.
Hogy kerül ez a zászló egy ilyen helyre?
A transzparens feletti dísztribünön régi
ellenségem foglalt helyet.
– Luke – ejtettem ki a nevét.
Nem tudom hogy meghallotta-e a nagy
zajban mindenesetre hidegen rám
mosolygott. Terepszínű nadrágot viselt,
fehér pólót és egy mellvértet – pont mint
álmaimban. De a kardja még mindig nem
volt nála ezt furcsának találtam. Mellette
egy óriás ült nagyobb volt még az
arénában harcoló társánál is. Simán
megvolt öt méter és olyan széles hogy
egymaga három ülőhelyet elfoglalt.
Ágyékkötőben volt, mint a
szumóbirkózók. Vörös bőrét kék
hullámminták díszítették. Luke új
személyi testőre lehetett vagy valami
ilyesmi. Üvöltés harsant és félre kellett
ugranom a homokba csapódó kentaur
elől.
Könyörgő tekintettel nézett rám:
– Segíts!
A kardom után kaptam de Árapály még
nem jelent meg újra a zsebemben, mióta
elvették tőlem.
A kentaur megpróbált felállni, az óriás
előreszegezett lándzsával odaért hozzá.
Karmok ragadták meg a vállamat.
– Ha fontosssz ssszámodra a barátaid
élete nem fogsssz beavatkozni! Várj a
ssszorodra! – sziszegte a kígyónő.
A kentaur nem tudott felállni. Az egyik
lába eltört. Az óriás a lóember
mellkasára taposott és döfésre emelte
lándzsáját. Luke-ra nézett. A közönség
kántálni kezdett: „HALÁL! HALÁL!"
Luke meg sem mozdult, de a mellette
ülő, tetovált fickó felállt. A földön fekvő
kentaur nyöszörögni kezdett:
– Ne! Kérlek ne!
Aztán a szumóbirkózó előretartotta a
kezét, és lefelé fordította hüvelykujját.
Lehunytam a szemem amikor az
óriásgladiátor lándzsája a kentaurba
szúrt. Mire újra kinyitottam, a kentaur
már eltűnt porrá és hamuvá lett. Nem
maradt más belőle, csak egy patkó. Az
óriás felemelte és mint egy trófeát
körbemutatta az elismerően morgó
tömegnek.
Az aréna túlsó felén kitárult egy kapu
amelyen át az óriás diadalittasan
kimasírozott.
A szumóbirkózó feltartott kézzel csendet
kért.
– Egész kellemesen elszórakoztam de
semmi különös! Van még valami a
tarsolyodban Luke Hermész fia?
Luke állkapcsa megfeszült. Nem szerette
ha Hermész fiának titulálják. Utálta az
apját. A legnagyobb nyugalomban felállt
szemei csillogtak. Mintha egész jó
hangulatban lett volna.
– Anteusz! – kezdte Luke elég hangosan
ahhoz hogy mindenki hallja. – Mivel
jobb vendéglátót el sem tudnánk
képzelni önnél szeretnénk valami igazán
különlegessel kedveskedni így
köszönvén meg a nagylelkűséget, hogy
átenged a területén.
 – Senki nem mondta, hogy átengedlek.
Előbb szórakozni akarok!
Luke bólintott:
– Az arénában bohóckodó kentauroknál
valami sokkal érdekesebbel is
szolgálhatok! Itt van például az egyik
testvére – mutatott rám. – Percy Jackson
Poszeidón fia.
A szörnyek felém fordultak majd
fitymáló hangok kíséretében kőzáporban
részesítettek. Sikerült elhajolnom a
kövek elől, de az egyik mellkason talált,
és felrepesztette a bőrömet.
Anteusz szeme felcsillant:
– Poszeidón fia! Akkor bizonyára
nemes harcot láthatunk majd! Vagy
nemes halált!
– Remélem, a fiú halála elegendő
fizetség lesz, hogy cserébe
áthaladhassunk a területén!
– Majd meglátjuk.
Luke nem volt elégedett a válasszal. Úgy
meredt rám mintha azt mondaná:
Látványosan halj meg, vagy jaj neked!
– Luke! – kiáltott fel Annabeth. –
Állítsd le a harcot! És engedj el
bennünket!
Luke most vette csak észre Annabetht
jelenléte alaposan meglepte:
– Annabeth?!
– Sorra kerülnek majd a hölgyek is! –
mennydörögte Anteusz. – De most Percy
Jacksonon a sor milyen fegyvernemet
választasz?
A kígyónő az aréna közepére lökött:
– Nem hiszem el hogy maga Poszeidón
fia – néztem Anteuszra.
A szumóbirkózó felnevetett és a tömeg
vele együtt hahotázott.
– Méghozzá a kedvenc fia! – bömbölte
Anteusz. – Nézd a Nagy Földrengető
tiszteletére emelt templomomat!
Azoknak a koponyáiból építettem akiket
a nevében öltem meg. A te koponyád is
hamarosan közéjük kerül!
Szörnyülködve meredtem a koponyák
százai fölött feszülő transzparensre.
Kizárt dolog hogy apám temploma
legyen! Apám alapjában véve kedves
fickó. Tőlem nemhogy koponyát nem kért
soha de még egy apák napi képeslapot
sem!
– Percy! – kiáltott Annabeth. – Az
anyja Gaia… Ga…
De nem folytathatta mert a laisztrügón
betapasztotta tenyerével a száját. Az
anyja Gaia. A földistennő. Annabeth
biztos azért mondta ezt el nekem mert
fontos lehet. Csak azt nem tudtam még
hogy miért. Lehet hogy mindössze annyit
akart közölni, hogy két istentől
származik. Vagyis sokkal nehezebb
megölni.
– Maga őrült, Anteusz! Ha azt hiszi,
hogy így kell leróni a tiszteletét
Poszeidón előtt, akkor téved – hívtam fel
rá a figyelmét.
A tömeg természetesen lehurrogott de
Anteusz felemelt kézzel csendet intett.
– Térjünk vissza a fegyverekre –
mondta – és lássuk végre hogyan
pusztulsz el! Van nálad harci balta?
Pajzs? Háló? Lángvető?
– Csak a kardom.
A szörnyek először kiröhögtek, de
amikor Árapály megjelent a kezemben
ideges pusmogásba kezdtek. A
bronzpenge halványan derengett.
– Első kör! – jelentette be Anteusz. A
kapu kinyílt és egy kígyónő siklott be
rajta. Az egyik kezében háromágú
szigony a másikban egy harci háló.
Klasszikus gladiátorfelszerelés.
Szerencsére a táborban megtanultam
hogyan kell ilyen fegyverek ellen
küzdeni.
A kígyónő felém döfött, de elléptem a
szúrás elől. Azután felém hajította a
hálóját hogy a kardot tartó kezem
belegabalyodjon. Könnyedén
félreugrottam és kettévágtam a lándzsáját
majd a páncélja egyik résébe döftem a
kardomat. Halálsikolyt hallatva semmivé
foszlott és az addig ujjongó tömeg
döbbenten elhallgatott.
– Ez nem ér! Túl gyorsan végeztél vele!
Várnod kell amíg megadom a jelet! –
bődült fel Anteusz.
Annabethre és Rachelre pillantottam.
Arra vártak hogy kiszabadítsam őket.
Valahogy el kellene vonnom az őrök
figyelmét.
– Szép munka volt Percy! – mosolygott
Luke. – Sokat fejlődtél az elmúlt időben,
én mondom neked!
– Második kör! De most ne kapkodd el!
Ki akarjuk élvezni a harcot! Addig ne ölj
meg senkit amíg nem engedélyezem
MEGÉRTETTED?
A kapuk kinyíltak és egy ifjú harcos
lépett a porondra.
Valamivel idősebb volt nálam, olyan
tizenhat éves lehetett. Fényes fekete haja
volt és a bal szemét fekete kötés fedte.
Vékony inas testén egy kicsit lötyögött a
páncél. Kardját a homokba szúrta,
ellenőrizte a pajzs szíját, hogy jól tart-e
majd feltette lófarkas sisakját.
– Ki vagy te? – kérdeztem.
– Ethan Nakamura. Rám vár a feladat
hogy megöljelek.
– Miért engedelmeskedsz?
– Hé! – hördült fel az egyik óriás. –
Fejezzétek be a traccspartit és küzdjetek
végre! – A többi óriás egyetértését
fejezte ki.
 – Be kell bizonyítanom a
rátermettségemet különben nem
csatlakozhatok hozzájuk – mondta azzal
támadásba lendült.
Kardjaink a levegőben találkoztak, a
szörnyek felhördültek. Nem volt ínyemre
a szörnyek szórakoztatása de Ethan
Nakamura nem hagyott más választást.
Előrenyomult. Jól forgatta a kardot. A
Félvér Táborban emlékeim szerint nem
járt de képzett volt annyi bizonyos.
Kivédte a csapásomat és ha nem ugrom
hátra eltalál a pajzzsal. Felém vágott.
Oldalra ugrottam. Váltottunk néhány
ütést hogy kitapasztaljuk a másik fél
küzdőstílusát. Megpróbáltam azt az
oldalát célba venni amelyik szemére vak
volt de nem sokra mentem vele.
Nyilvánvalóan elég régóta küzdött fél
szemmel ahhoz hogy tökéletesen védeni
tudja a bal oldalát is.
– Vért akarunk! – harsogták a szörnyek.
Ellenfelem felpislantott a lelátóra. Ez
volt a gyenge pontja. Velem ellentétben,
ő le akarta nyűgözni a közönséget.
Dühödt csatakiáltást hallatva rám
támadt. Hátrálni kezdtem és csak a
védekezésre koncentráltam. Hagytam
hogy kövessen.
– Ébresztő! Fejezd be a menekülést és
harcolj!
Ethan tovább támadott. Csapásait
könnyűszerrel hárítottam, még pajzs
nélkül is. Mivel védelemhez volt öltözve
– nehéz páncél és pajzs –, meglehetősen
fárasztónak bizonyult számára a
folyamatos támadás. Én könnyebb
célpontot nyújtottam viszont
könnyedebben és gyorsabban is
mozogtam. A szörnyek dühösek lettek
rám szitkozódtak és kövekkel dobáltak.
Már majdnem öt perce küzdöttünk és
még egyetlen csepp vér sem hullott.
Végül Ethan hibázott. Gyomron akart
szúrni de kardja keresztvasát az
enyémbe akasztva kicsavartam a kezéből
a fegyverét és a penge a porba hullott.
Mielőtt feleszmélt volna kardom
markolatával sisakon kólintottam aztán
taszítottam egyet rajta. Szinte meg se
kellett löknöm a súlyos páncél magától
hátrahúzta. Kábán és kimerülten a hátára
esett. Mellkasának szegeztem a
kardomat.
 – Legyünk túl rajta – nyögte Ethan.
Anteuszra pillantottam vörös képére
kiült a nemtetszés. De azért megkaptam
tőle a lefordított hüvelykujjat.
– Felejtsd el! – mondtam és
visszadugtam a hüvelybe a kardomat.
– Megőrültél? Így mindkettőnkkel
végeznek – préselte ki a szavakat
magából a fiú.
Kinyújtottam felé a karomat. Vonakodva
bár de elfogadta. Talpra állítottam.
– Senki sem szentségtelenítheti meg a
játékot! – üvöltötte Anteusz. –
Mindkettőtök koponyáját Poszeidónnak
áldozom!
Ethanre néztem.
– Amikor nem figyelnek rád menekülj!
– Aztán visszafordultam Anteusz felé: –
Miért nem küzdesz meg velem saját
magad? Bizonyítsd be hogy te vagy
Poszeidón kedvenc fia!
A lelátón ülő szörnyek hümmögni
kezdtek. Anteusz szétnézett és belátta
hogy nincs más választása. Ha nemet
mond gyávának nézik.
– Én vagyok a világ első számú
pankrátora, öcsi! – figyelmeztetett. – Én
már az első pankráción is birkóztam!
– Pankráció? – értetlenkedtem.
– Élet-halál harc. Szabályok nélkül.
Mindent szabad. A régi görögöknél
olimpiai versenyszám volt – világosított
fel Ethan.
– Kösz a segítséget!
– Semmiség!
Rachel a rémülettől kitágult szemmel
meredt rám. Annabeth vadul rázta a fejét
a laisztrügón tenyerével a száján.
Anteuszra mutattam a kardommal.
– A győztes mindent visz! Ha én
nyerek, szabadon elvonulhatunk
mindannyian! Ha te nyersz elveheted az
életünket! Esküszöm a Sztüx folyóra!
Anteusz felkacagott:
– Én meg esküszöm hogy ez gyors
menet lesz! – azzal a lelátóról az
arénába ugrott.
– Sok szerencsét! Szükséged lesz rá –
vetette oda Ethan és eliszkolt.
Anteusz az ujjait ropogtatva rám
vigyorgott. Akkor vettem észre hogy még
a fogába is hullámokat véstek. Biztosan
nagyon fájhat neki fogmosáskor.
– Milyen fegyvereket választasz?
 – Maradok a kardnál. Te?
Anteusz feltartotta lapáttenyerét és
megtáncoltatta ujjait:
– Én maradok ennél. Luke te leszel a
bíró!
Luke rám vigyorgott:
– A legnagyobb örömmel!
Anteusz felém lendült. Átbújtam a lába
között és combon szúrtam.
– Arrrgh! – mordult fel. Vér helyett
homok csorgott ki a testéből, mintha
kilyukasztottam volna egy homokzsákot.
Miután a földre pergett, a lábánál
összegyűlő homok gipszbe vonta a lábát.
Mire a homokflastrom eltűnt, a sebnek
nyoma sem látszott.
Újból támadott. Szerencsére küzdöttem
már azelőtt is óriással, és volt már némi
tapasztalatom. Félreugrottam előle, és a
karja alá döftem. Árapály pengéje
markolatig fúródott a mellkasába. Ez
volt a jó hír. A rossz hír az volt hogy
amikor megpördült kicsavarodott a
kezemből a kardom és fegyvertelenül
elterültem a homokban.
Anteusz felüvöltött fájdalmában. Vártam
mikor semmisül meg. Egyetlen szörny
sem élt még túl egy ilyen találatot.
A mennyei bronznak el kellett volna
pusztítania. De Anteusz csak
megmarkolta a kardot egy mozdulattal
kirántotta és maga mögé hajította. A
sebből újabb adag homok dőlt ki. A föld
megint segítségére sietett és egészen a
válláig bevonta. Mire a homok a földre
pergett Anteusz sebe ismét begyógyult.
 – Most már látod miért nyerek én
mindig! – hencegett az óriás. – Gyere
hadd lapítsalak palacsintává! Ígérem
gyors leszek.
Anteusz köztem és a kardom között állt.
Kétségbeesetten forgattam a fejem aztán
elkaptam Annabeth pillantását. A földre
gondoltam. És arra hogy mit akart
Annabeth mondani. Anteusz anyja a
földanya, a legősibb isten. Lehet, hogy
Anteusz apja csakugyan Poszeidón volt,
de nem ő tartotta életben hanem Gaia.
Amíg kapcsolatban marad a földdel nem
végezhetek vele.
Megpróbáltam elsurranni mellette de
Anteusz gyorsabb volt és kacagva elém
ugrott. Most már csak játszott velem. A
sarokba szorított.
Felnéztem a láncokra a kampókról
Anteusz ellenségeinek koponyái lógtak.
Hirtelen zseniális ötletem támadt. Úgy
tettem mintha a másik oldalán próbálnék
elsurranni. Elállta az utam. A tömeg
felüvöltött mindenki a véremet követelte
de Anteusz túlságosan jól szórakozott.
– Nyámnyila egy kölyök vagy te! Nem
érdemled meg hogy Poszeidón fiának
nevezzenek! – gúnyolódott.
Anteusz nem sejthette, hogy Árapály
időközben visszatért a zsebembe. Azt
hitte még mindig ott hever valahol a
porban. És meg volt róla győződve, hogy
egyetlen célom visszaszerezni. Nem
nagy előny, de be kellett érnem ennyivel.
Leszegett fejjel előreugrottam, hadd
higgye azt, hogy a lába között akarok
átsurranni. Beroggyantott térdel várt mint
kapus a labdát. Létraként használva
testrészeit az alsó karjáról a vállára
léptem majd onnan a feje búbjára. Pont
ilyen reagálásra számítottam. Dühösen
felpattant és így kiáltott: „Mit
képzelsz?!" Az óriást élő katapultként
használva kilőttem magam a mennyezet
felé. Amikor elkaptam a láncot a
kampókra akasztott koponyák
megcsördültek alattam. Mintha
testnevelésórán kötelet másznék a lánc
köré csavartam a lábam. Kihúztam
Árapályt és levágtam vele a mellettem
lógó láncot.
– Mássz le te gyáva! – kiáltotta.
Megpróbált elkapni de nem ért el. Úgy
kapaszkodtam mintha az életem múlna
rajta (ahogyan az is múlott) és
lekiáltottam a féltestvéremnek:
– Mássz fel te hájpacni vagy félsz hogy
leszakad alattad?!
Üvöltve újra megpróbált elkapni.
Belekapaszkodott az egyik láncba és
megpróbálta felhúzni magát. Amíg
próbálkozott én kampóval lefelé
leeresztettem a levágott láncot. Második
próbálkozásra sikerült Anteusz
ágyékkötőjébe akasztanom.
– VÁÁÁ! – üvöltött Anteusz amikor a
lánc másik végét villámgyors
mozdulattal a saját láncomhoz kötöttem
és amennyire erőmből telt, meghúztam.
Anteusz hiába próbálta visszaállítani
tomporát függőleges helyzetbe, az
ágyékkötőjébe akasztott kampó a
levegőben tartotta. Mivel nem akart
fejjel lefelé lógni bele kellett
kapaszkodnia egy másik láncba.
Imádkoztam hogy az ágyékkötő és a lánc
kitartson még néhány pillanatig. Amíg
Anteusz káromkodva csapdosott a
kezével, addig én őrült majomként egyik
láncról a másikra kapaszkodva
csapkodtam a kardommal. Egyik csomót
és hurkot kötöttem a másik után. Nem
tudom hogyan csináltam. Anyám mindig
mondta hogy született tehetségem van a
dolgok összekuszálásához és ehhez most
hozzájött hogy kétségbeesetten meg
akartam menteni a barátaimat. Néhány
percen belül az óriás úgy lógott
vicsorogva a láncokon mint egy légy
amelyik belegabalyodott a pókhálóba.
Leugrottam a földre. Ziháltam és
patakokban folyt rólam a víz. A
tenyerem vörös volt a sok mászástól.
– Engedj le! – kiáltotta Anteusz.
– Azonnal engedd le a vendéglátónkat!
– parancsolta Luke.
Lehúztam Árapály kupakját.
– Kiszabadítom ne aggódj! – azzal az
órás gyomrába döftem a kardomat.
Felüvöltött, a sebből homok folyt ki. De
túl messze volt a földtől, hogy anyja
megvédhesse. Anteusz lassan
megsemmisült. Élete elpergett a
homokszemekkel együtt végül nem
maradt más belőle, csak egy nagyméretű
ágyékkötő a kampó végére akadva. A
halálfejek vigyorogni kezdtek mintha
végre valami olyasmit láttak volna ami
nekik is tetszik.
– Jackson! Csak tudnám miért nem
öltelek meg már régen?! – kiáltotta Luke.
– Mert nem tudtál pedig megpróbáltad
párszor – emlékeztettem. – Engedj
bennünket tovább Luke! Anteusz és én
fogadást kötöttünk. Én győztem.
Éppen ilyen válaszra számítottam tőle:
– Anteusz halott az ígéretét magával
vitte a halálba. De mivel ma különösen
kegyes kedvemben vagyok ígérem gyors
halálod lesz. – Annabethre mutatott. –
Hagyjátok életben a lányt! – hangja alig
hallhatóan megremegett. – Beszélni
akarok vele a… nagy győzelem előtt!
A teremben ülő szörnyek fegyvert
rántottak vagy éles karmaikat
villogtatták. Kutyaszorítóba kerültünk,
és túlerővel néztünk szembe.
Aztán a zsebemben érezni kezdtem
valamit. Valami hideget ami egyre
fagyosabb lett. A kutyasíp.
Megmarkoltam. Eddig sikerült
megúsznom hogy használnom kelljen
Quintus ajándékát. Csapdát sejtettem…
De most tényleg nem maradt más
választásom. Kivettem a zsebemből és
megfújtam. Nem adott ki hallható hangot
csak széttört és a jégszilánkok
olvadásnak indultak a kezemben.
Luke felkacagott.
– Ez meg mi volt?!
A hátam mögül nyekkenést hallottam. A
következő pillanatban az Annabetht őrző
laisztrügón elrepült mellettem és
nekicsapódott az aréna falának.
 – ARUUUF!
Kelli az empusza felsikoltott amikor egy
háromszáz kilós éjfekete masztiff
felkapta mint egy rágócsontot és Luke
ölébe hajította. Mrs. OLeary egyetlen
morgására a kígyónők hátrálni kezdtek.
A nézőtéren ülő szörnyek döbbenten
ültek.
– Gyertek! – kiáltottam a barátaimnak.
– Mrs. OLeary lábhoz!
– A másik kijáraton! – mondta Rachel.
– Arra kell továbbmennünk!
Ethan Nakamura követte példánkat. Mrs.
OLearyvel a sarkunkban az aréna túlsó
kijárata felé futottunk. Nem fordultam
meg de a hátunk mögötti zajongásból
ítélve arra következtettem hogy a
szörnyhadsereg most próbál meg lejutni
a lelátóról hogy a nyomunkba eredjen.

15. LENYÚLUNK NÉHÁNY

HASZNÁLT SZÁRNYAT

Erre! – kiáltott Rachel.

– Miért hallgatnék rád? Egyszer már
halálos csapdába vezettél! – csattant fel
Annabeth.
– Mert az volt a helyes út. Ahogyan ez
is az. Gyertek! – felelte a lány.
Annabetht nem sikerült meggyőznie, de
azért követett bennünket. Úgy tűnt,
Rachel pontosan tudja, merre tart.
Határozottan vette be a kanyarokat és a
keresztutak sem hozták zavarba. Amikor
egyszer felkiáltott hogy földre!, olyan
egyszerre bukott le az egész csapat
mintha láthatatlan fejsze suhant volna el
felettünk. Aztán felálltunk és tovább
mentünk mintha mi sem történt volna.
A rengeteg kanyar miatt jómagam
teljesen elvesztettem a fonalat. Először
egy gimnázium nagyságú teremben
álltunk meg pihenni ahol a mennyezetet
fehér márványoszlopok tartották.
Megálltam a küszöbön és füleltem
követnek-e. A Labirintus néma volt. Úgy
tűnt, Luke és csatlósai elvesztették a
nyomunkat.
De Mrs. OLeary is eltűnt. Nem tudtam,
mikor, és hogyan történt hogy eltévedte,
vagy legyőzte Luke serege. Szívem
ólomnehéz lett. Megmentette az életem
én meg arra sem voltam képes hogy
megvárjam.
Ethan a földre rogyott.
– Ti tényleg őrültek vagytok! – vette le
a sisakját arca izzadságtól fénylett.
Annabeth meglepődött:
– Ismerlek téged! Néhány éve
találkoztunk. Te voltál az a bizonytalan
származású srác a Hermész-kabinból.
A fiú rámeredt:
– Én is emlékszem rád te vagy
Annabeth.
– Mi… mi történt a szemeddel?
Ethan elfordította a fejét hogy értésünkre
adja ez az a téma amiről nem fog velünk
beszélgetni.
– Akkor te vagy az álmomban látott
félvér akit Luke emberei sarokba
szorítottak! – jöttem rá. – Mégsem Nicót
kapták el!
 – Ki az a Nico?
– Nem érdekes – váltott témát gyorsan
Annabeth. – Miért akartál átállni a rossz
oldalra?
Ethan gúnyosan elhúzta a száját.
– Mert nincs jó oldal. Az istenek soha
nem törődtek velünk. Akkor én miért…
– Akkor inkább átállsz egy csapatba
ahol a szörnyek szórakoztatására
embereket ölnek halomra. Gratulálok
tényleg jó döntés!
Ethan feltápászkodott.
– Nem állok le veled vitatkozni.
Köszönöm hogy megmentettetek! De én
lelépek.
– Daidaloszhoz megyünk. Gyere te is!
Ha megtaláltuk viszszajöhetsz velünk a
táborba ahol tárt karokkal fogadnak –
javasoltam.
– Te tényleg dilis vagy ha azt hiszed
hogy Daidalosz segíteni fog!
– Nem lesz más választása – mondta
Annabeth. – Teszünk róla hogy
meghallgasson.
Ethan felhorkant:
– Ja persze! Sok szerencsét hozzá!
Megragadtam a karját:

– Nem vághatsz neki egy szál egyedül a

Labirintusnak. Kész öngyilkosság!
Alig visszafojtott dühvel nézett ám. A
szemén kirojtosodott a kötés és a fekete
anyag kifakult mintha nagyon nagyon
régen hordaná.
– Kár volt megkegyelmezned nekem
Jackson! Ebben a háborúban nincs helye
lágyszívűségnek.
Azzal visszarohant a sötétségbe oda
ahonnan jöttünk.
Annabeth Rachel és én annyira
kimerültek voltunk hogy ott helyben
tábort vertünk. Találtam néhány
fadarabot és tüzet raktam. A körülöttünk
álló oszlopok erdején árnyak táncoltak.
– Valami nincs rendben Luke-kal –
mondta halkan Annabeth, miközben
tőrével a parazsat piszkálta. – Nem tűnt
fel a viselkedése?
– Olyan elégedett volt, mint egy hősök
kínzásával eltöltött nap után lett volna –
feleltem.
– Ez nem igaz! Valami nem stimmelt
vele. Olyan… idegesnek látszott.
Megparancsolta a szörnyeinek hogy
hagyjanak életben. Valamit mondani
szeretett volna nekem.
– Igen tényleg. Valami olyasmit hogy
Szia, Annabeth, csüccs le, amíg fasírtot
csinálok a haverodból! Remekül fogsz
szórakozni!
– Reménytelen eset vagy! – morogta
Annabeth aztán viszszacsúsztatta tőrét a
tokjába, majd Rachelre nézett. – Most
merre tovább Sakakawea asszony?
Rachel nem válaszolt rögtön. Az aréna
óta egy kicsit csöndesebb lett. Annabeth
gúnyos kérdésére nem akaródzott
felelnie. Egy ágat dugott a lángok közé,
és megperzselődött végével a padlóra
rajzolgatott. Szörnyek kerültek ki a keze
alól. Néhány ügyes vonás és a porból
egy kígyónő nézett vissza ránk.
– Követjük az utat. A fényeket a padlón
– mondta végül.
– A csapdába vezető fényeket? –
kérdezte Annabeth.
– Hagyd abba a froclizását! – siettem
Rachel védelmére. – Látod hogy mindent
megtesz amit tud.
– Már csak pislákol a tűz. Hozok
tűzifát. Ti meg édes kettesben találjátok
ki hogyan tovább! – masírozott el az
árnyak közé Annabeth.
Rachel most a láncokról lógó Anteuszt
rajzolta le kormos végű pálcájával.
– Nem tudom mi ütött belé – kezdtem. –
Általában normális szokott lenni.
Rachel felhúzta fél szemöldökét:
– Tényleg nem tudod mi baja?
 – Gőzöm sincs.
– Ti férfiak! Azt sem látjátok meg ami
kiböki a szemeteket.
– Hé most meg te kezded a
kötözködést! Figyelj tényleg nagyon
sajnálom hogy belerángattalak ebbe!
– Nem kell sajnálnod. Igazad volt.
Tényleg látom az utat. Nem tudom
hogyan de látom – mutatott a terem túlsó
sötétbe burkolózott oldala felé. – Arra
van a műhely. A Labirintus közepén.
Nagyon közel vagyunk már. Nem tudom
miért kellett áthaladnunk azon az arénán.
Bocs… Annyira féltem hogy ott
végzed… – elcsuklott a hangja.
– Semmi probléma! Én így élek.
Folyamatos életveszélyben. Emiatt ne
legyen lelkiismeret-furdalásod!
Az arcomat tanulmányozta.
– Szóval így töltöd a nyaraidat?
Szörnyeket ölsz világot mentesz. Arra
nem is jut időd, hogy… emberi dolgokat
művelj? Tudod mint a halandók!
Igazság szerint ebbe még nem is
gondoltam bele. Lássuk csak mikor is
éltem utoljára hétköznapi ember
módjára? Hm. Azt hiszem soha.
– A félvérek hozzá szoktak már
ehhez… nem mondom hogy megszokták
de… – kezdtem kényelmetlenül érezni
magam. – És mi a helyzet veled? Hogy
töltöd a napjaidat?
Rachel vállat vont.
– Festek. És falom a könyveket.
Rendben, sejtettem. Eddig egyetlen
közös érdeklődési területünk sincs.
 – És milyen a családod?
Szinte éreztem hogy a szíve elé pajzsot
húz mintha kényes témához érkeztünk
volna.
– Semmi különös. Olyan mint a
családok általában.
– Azt mondtad, észre sem vennék, ha
eltűnnél egy hétre.
Letette a rajzpálcáját.
– Hú de elfáradtam! Nem baj ha alszom
egy kicsit?
– Aludj csak! Igazán nem akartalak…
Rachel a hátizsákjára hajtotta a fejét
összekucorodott és behunyta a szemét.
Az volt az érzésem csak tetteti az alvást.
Annabeth néhány perccel később
visszatért, és ágakat dobott a tűzre.
Először Rachelre aztán rám tekintett.
 – Én kezdem az őrködést. Rád fér egy
kis alvás.
– Nem kellene így viselkedned –
mondtam.
– Hogyan?
– Semmi felejtsd el – feküdtem le. Elég
nyomorultul éreztem magam. Annyira
fáradt voltam hogy alig hunytam le a
szemem már aludtam is.

Álmomban nevetést hallottam. Hideg

nyers kacagást mintha kést élesítenének.
A Tartarosz mélyén álltam egy gödör
szélén. Alattam úgy kavargott a sötét
mintha tintaleves lenne.
– Kis hősöm, ott állsz pusztulásod
kapujában, és fel sem tűnik! –
gúnyolódott Kronosz.
A hangja megváltozott mióta utoljára
hallottam. Mintha testesebb lett volna.
Úgy értem, mintha igazi testből szólt
volna és nem… abból a szeletelt
szalámiból.
– Nem is tudod milyen sokat
köszönhetek neked! Te segítetted elő a
feltámadásom! – folytatta.
A barlang árnyai nehezebbek és
sötétebbek lettek. Megpróbáltam
távolabb hátrálni a gödörtől, de mintha
olajban próbáltam volna meg úszni. Az
idő lelassult. A légzésem leállt.
– Ezért teszek neked egy szívességet –
mondta Kronosz. – A titánisten mindig
megfizeti a tartozását! Megmutatom
neked elveszett barátaidat!
A sötétség hullámzani kezdett körülöttem
és egy másik barlangban találtam
magam.
– Siessünk! – rontott be Tyson a
terembe Grover a nyomában csetlett-
botlott. A hátuk mögött a járatból zaj
hallatszott és a következő pillanatban
egy hatalmas kígyó dugta be a fejét a
barlangba. Olyan vastag volt hogy
majdnem beszorult az alagútba.
Pikkelyei rezesen fénylettek. A feje
gyémánt alakú mint egy csörgőkígyóé,
sárga szeme gyűlölettől égett. Kitátott
szájában akkora fogak nőttek, mint
Tyson.
Grover felé kapott, de a szatír elugrott
előle. A kígyó szája teli lett földdel.
Tyson felkapott egy sziklát, és a hüllő
szeme közé vágta. A szörny sziszegve
rántotta vissza fejét.
– Lenyel mint egy patkányt! – kiáltotta
Tysonnak Grover.
– Ezt meg honnan veszed?
– Éppen most mondta nekem!
Menekülj!
Tyson nekiiramodott de a kígyó úgy
döntötte fel a fejével mint kugligolyó a
fabábut.
– Ne! – kiáltotta Grover, de mielőtt
Tyson visszanyerte volna az egyensúlyát
a kígyó a küklopszra tekeredett és
megpróbálta összeroppantani.
Tyson igyekezett lefejteni magáról a
szörnyet de a kígyó tovább szorította.
Grover a nádsípjával kezdte püfölni a
hüllőt, de ennyi erővel egy betonfalat is
ütlegelhetett volna.
Az egész terem megrázkódott amikor a
kígyó és Tyson teste egymásnak feszült.
Grover a beomló barlang
cseppkőzáporában játszani kezdett a
pánsípján.
Arra ébredtem hogy Annabeth rázza a
vállam:
– Percy ébredj!
– Tyson… Tyson bajban van!
Segítenünk kell neki!
– Mindent a maga idejében! Először
éljük túl ezt a földrengést…
Igaza volt az egész terem rázkódott.

– Rachel! – kiáltottam fel.

A lány szeme kipattant. Felkapta
hátizsákját és mindhárman futásnak
eredtünk. Már majdnem kijutottunk a
teremből, amikor a mellettünk álló
oszlop hangos roppanással leomlott.
Továbbrohantunk a hátunk mögött több
száz tonna márvány zuhogott alá.
A kijáratot elérve visszapillantottunk a
kidőlő oszlopokra. Mindenfelé fehér por
kavargott. Továbbrohantunk.
– Tudjátok mit? Végül is szeretem ezt
az utat! – jegyezte meg Annabeth.
Hamarosan fény derengett fel előttünk,
valami elektromos világításnak tűnt.
– Ott van! – mondta Rachel.

Az acélfolyosó, amelyben haladtunk

éppen egy űrállomásé vagy más
hasonlóé is lehetett volna. Fejünk felett
fénycsövek világítottak lábunk alatt
fémpadló dongott.
Annyira hozzászoktam már a Labirintus
sötétjéhez hogy hunyorognom kellett. A
lányok sápadtnak látszottak az éles
fényben.
– Erre! – kezdett el futni Rachel. –
Közel járunk!
– Itt valami nem stimmel! A műhelynek
a Labirintus legősibb részében kellene
lennie! Kizárt hogy…
De nem fejezte be a mondatát mert
közben egy kétszárnyas fémajtóhoz
értünk. Szemmagasságban az ajtóba
vésve megláttuk Daidalosz jelét: a nagy
kék deltát.
– Megérkeztünk – mondta Rachel. –
Íme, Daidalosz műhelye!
Annabeth megnyomta az ajtón lévő jelet,
mire a szárnyak sziszegve kinyíltak.
– Ennyit az antik építészetről –
jegyeztem meg.
Annabeth homlokráncolva besétált.
A fényár, ami a műhelyben fogadott, egy
kissé meglepett. Hatalmas ablakokon át
ömlött a terembe a napfény. Az ember
egy kazamata közepén mindenre számít
csak ekkora világosságra nem. A műhely
leginkább műteremhez hasonlított. A
körülbelül tíz méter belmagasságú terem
mennyezetéről ipari lámpák lógtak és az
ablakok alatt asztalok sorakoztak a
makulátlan fémpadlón. Csigalépcső
vezetett fel a galériára. A
rajzállványokon épületek és gépek
Leonardo da Vinci vázlataira hasonlító
tervrajzai álltak. Az asztalokon laptopok
feküdtek. A polcokon zöld olajjal teli
görögtüzes üvegek sorakoztak. Olyan
találmányok is akadtak itt – különös,
fémből készült gépezetek –, amikről meg
nem mondtam volna, hogy micsodák. Ott
volt például az a vasszék ami kiálló
drótjaival engem leginkább egy
villamosszékre emlékeztetett. A másik
sarokban egy embernagyságú vastojás
állt. De akadt itt üvegből készült ingaóra
is amelynek minden egyes fogaskerekét
láthatta az ember. A falra akasztva több
garnitúra bronz- és ezüstszárny lógott.
– Di immortales – suttogta Annabeth.
A legközelebbi állványhoz futott és
szemügyre vette a vázlatot: – Zseniális!
Nézzétek ennek az épületnek a vonalait!
– Született művész! – tette hozzá
Rachel. – Ezek a szárnyak káprázatosak!
A falon lógó szárnyak többszörös
fejlesztésen átesett változatai voltak az
álmomban látottaknak. A tollak sokkal
szorosabban és pontosabban illeszkedtek
egymáshoz.
Megérintettem Árapályt. Úgy tűnt,
Daidalosz házon kívül van a nyomokból
ítélve nem olyan régen távozhatott. A
laptopokon képernyővédő villogott. Az
egyik munkaasztalon félig megevett
áfonyás muffint és egy kávéscsészét
vettünk észre.
Az ablakhoz léptem. Csodálatos kilátás
tárult elém a távoli Sziklás-hegységre.
Százötven méterre lehettünk a hegy
lábától. Alattunk vöröslő fennsíkokkal,
sziklahalmokkal és kőoszlopokkal egy
völgy terült el. Mintha egy óriásgyerek
épített volna magának játékvárost amit
összedöntött miután megunt.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
– Colorado Springsben – szólalt meg
egy hang a hátam mögött. – Az Istenek
Völgyében.
Fegyverrel a kezében, a csigalépcső
tetején Quintus állt, a vívómesterünk.

– Maga?! – lepődött meg Annabeth. –

Mit akar Daidalosztól?
Quintus halványan elmosolyodott.
– Hidd el nekem aranyom hogy jobb ha
nem találkoztok vele!
 – Higgye el Mr. Áruló – mondta fojtott
hangon Annabeth – nem azért küzdöttem
meg egy sárkányasszonnyal egy
háromtestű fickóval, meg egy őrült
szfinxszel, hogy magával társalogjak! Ki
vele hol van DAIDALOSZ?!
Quintus az oldala mellett tartott karddal
lesétált a lépcsőn. Farmert viselt,
csizmát, és a Félvér Tábor vezetőinek
pólóját, ami felért egy inzultussal hiszen
tudtuk kinek kémkedik. Nem voltam
benne biztos, hogy le tudnám győzni egy
kardpárbajban mert elég jól forgatta a
fegyvert de nem volt más választásom.
– Azt hiszitek hogy Kronosz ügynöke
vagyok és Luke-nak dolgozom ugye?
– Valahogy úgy – mondta Annabeth.
– Te okos lány vagy de most tévedsz.
Én a saját szakállamra dolgozom.
– Luke beszélt magáról és Geryon is
ismerte a nevét. Megfordult a farmján.
– Mi ebben a különös? Sok helyen
megfordultam már életemben például itt
is. – Úgy sétált el mellettem mintha
semmiféle fenyegetést nem jelentenék a
számára. – Ami a panorámát illeti
naponta változik. Tegnap például egy
felhőkarcolóból tekintettünk
Manhattanre. Tegnapelőtt gyönyörű
kilátás nyílt a Michigan-tóra. De az
Istenek Völgye mindig visszatér. Azt
hiszem a Labirintus szereti ezt a helyet.
Mindenesetre találó név.
– Tényleg nem ma jár itt először –
mondtam.
– Elég sok napot eltöltöttem már itt.
 – Az a völgy illúzió ugye? Valahogy
odavetítették…
– Nem illúzió. Valóságos. Tényleg
Coloradóban vagyunk – suttogta Rachel.
Quintus alaposan szemügyre vette:
– Abszolút látásod van ha nem
tévedek… Nagyon emlékeztetsz egy
halandó lányra akit valaha ismertem.
Egy hercegnőre aki elég rosszul végezte.
– Elég a játékból! Mit művelt
Daidalosszal? – kérdeztem.
Quintus rám bámult:

– Fiam igazán tanulhatnál egy kis

tisztánlátást a barátodtól. Én vagyok
Daidalosz.
Erre a bejelentésre több lehetséges
válasz is eszembe jutott úgymint:
„Tudtam én!" „Hazudik!" vagy: „Ja én
meg a dalai láma!"
De csak ennyit tudtam kinyögni:
– Maga nem feltaláló. Maga egy
kardforgató!
– Ez is vagyok és az is – felelt Quintus.
– És építész is. Valamint tudós. És ahhoz
képest hogy csak kétezer éves koromban
kezdtem elég jó vagyok kosárlabdában
is. Egy igazi művésznek több dologhoz
kell értenie.
– Igaza van! Én például nemcsak a
kezemmel de a lábammal is tudok
festeni! – értett egyet Rachel.
– Látjátok? Ilyen egy sokoldalú
tehetség – mondta Daidalosz.
– De maga még csak nem is hasonlít
Daidaloszra! – ellenkeztem. – Láttam őt
álmomban, és… – szörnyű gondolat
hasított belém.
– Most már kezded kapiskálni – szólalt
meg Quintus.
– Maga egy robot. Új testet készített
magának.
– Percy – döbbent meg Annabeth – az
lehetetlen. Ne-nem lehet robot.
Quintus felkacagott:
– Tudjátok mit jelent a Quintus szó
kedveseim?
– Latinul azt hogy az ötödik de…
– Ez az ötödik testem – nyújtotta előre
a karját a kardforgató. Megnyomta a
könyökét mire a csuklóján kinyílt egy
négyzet alakú ajtócska. Alatta bronz
alkatrészek zúgtak a fénylő kábelek
között.
– Ez hihetetlen! – ámult el Rachel.
– Inkább morbid – válaszoltam.
– Megtalálta a módját hogyan
költöztesse át az animusát egy gépbe?
De ez… természetellenes.
– Biztosíthatlak kedvesem hogy én még
mindig a jó öreg Daidalosz vagyok. Az
anyám Athéné gondoskodott róla hogy ne
felejthessem el – hajtotta le a gallérját
hogy megmutassa a nyakánál a jelet
amelyre már régebben is felfigyeltem.
Azt a sötét madár alakú foltot amit a
bőrébe égettek.
– A gyilkosok billoga – ismerte fel
Annabeth.
– Ha jól sejtem Perdixért kapta a fiúért
akit lelökött a toronyból – gondolkodtam
hangosan.
Quintus arca elsötétedett:
– Nem löktem le. Csak…
– Gondoskodott róla hogy elveszítse az
egyensúlyát és hagyta lezuhanni.
Quintus kitekintett az ablakon a bíborban
úszó hegyekre.
– Megbántam amit tettem Percy. Dühös
voltam és elkeseredett. De nem tehetem
meg nem történtté. És Athéné nem hagyta
hogy elfelejtsem. Amikor Perdix meghalt
madárrá változtatta egy fürjjé. A fürj
jelét pedig a nyakamba égette
emlékeztetőül. Mindegy, milyen testet
csinálok magamnak a jel mindig
megjelenik a bőrömön.
Amikor a szemébe néztem rádöbbentem
hogy tényleg ugyanazzal az emberrel
állok szembe akit az álmomban láttam.
Az arca teljesen más volt de a lelke
ugyanaz maradt – ugyanazt az
intelligenciát és szomorúságot tükrözte a
tekintete.
– Maga tényleg Daidalosz – hittem el
végre. – Miért jött el a táborba miért
kémkedett utánunk?
– Hogy megnézzem fennmaradásra
érdemes-e a táborotok. Luke eljött, és
előadta a saját változatát, de én a saját
szememmel akartam látni.
– Vagyis beszélt Luke-kal?
– Ó, többször is! Nagyon rámenős fiú.
– De most már látta a tábort – érvelt
Annabeth – tudja hogy szükségünk van a
segítségére. Nem engedheti át Luke-ot a
Labirintuson!
Daidalosz letette kardját az egyik
munkaasztalra.
– A Labirintus már nem áll az
irányításom alatt Annabeth. Én hoztam
létre, ez igaz, és kapcsolatban áll az
életerőmmel. De megengedtem neki,
hogy úgy fejlődjön, ahogy neki tetszik.
Ez volt az ára hogy békében élhessek.
– Békében? Kitől?
– Az istenektől és a haláltól. Kétezer
éve élek itt, kedvesem, kétezer éve nem
talált rám a vég.
– Hogyan tudott elbújni Hadész elől? –
kérdeztem. – Pedig a fúriák is neki
dolgoznak.
– Ők sem tudnak és ők sem látnak
mindent. Ezt saját magad is
tapasztalhattad Percy hiszen találkoztál
velük. Egy okos ember sokáig
elrejtőzhet előlük, és én elég mélyre
bújtam. Csak a legősibb ellenségem nem
adta még fel, de őt is mindig sikerül
kijátszanom.
– Minószra céloz?
Daidalosz bólintott:
– Egyfolytában vadászik rám. És most
hogy a holtak bírája lett, semmit sem
akar jobban, mint hogy elítélhessen
bűneimért. Mióta Kókalosz lányai
megölték Minósz szelleme kínozni
kezdett álmaimban. Megfogadta hogy
megtalál. Csak egyet tehettem. Teljesen
eltűntem a világ elől. Visszatértem a
Labirintusomba. Úgy döntöttem, életem
fő műve az lesz, hogy kijátszom a halált.
– Sikerült. Kétezer éve életben van –
mondta Annabeth csodálattal a
hangjában mintha elfeledkezett volna
Daidalosz bűnéről.
A folyosóról hangos vakkantás
hallatszott. Hatalmas mancsok
dübörögtek, és Mrs. OLeary beügetett a
műhelybe. Engem futólag képen nyalt
aztán ledöntötte gazdáját a lábáról.
– Itt van az én öreg barátom! –
vakargatta meg Daidalosz a kutya
fültövét. – Hosszú magányos éveim
egyetlen társa.
– Ez a kutya megmentett. Segített a
kutyasíp amit adott – ismertem el.
– Miért ne mentettelek volna meg,
Percy? Te jószívű vagy. És Mrs. OLeary
is kedvelt. Segíteni akartam. És
persze… volt egy kis bűntudatom is.
 – Ugyan miért?
– Mert hiába vágtatok neki a
küldetésnek.
– Mi?! De még mindig segíthet!
Segítenie kell! Adja ide Ariadné fonalát
hogy Luke ne kaparinthassa meg!
– Na igen a fonál… Én mondtam Luke-
nak hogy nincs jobb vezető egy
tisztánlátó halandónál, de meg sem
hallgatott. A fonál lett a mániája.
Különben a fonál tényleg működik,
képes rá hogy megmutassa az utat ha nem
is olyan pontosan mint halandó barátunk
de azért elég jól.
– Hol van most? – kérdezte Annabeth.
– Luke-nál – vallotta be szomorúan
Daidalosz. – Sajnálom kedveskéim de
néhány órát késtetek.
Akkor értettem meg, miért volt Luke
olyan jókedvű az arénában és
beleborzongtam. Megszerezte a fonalat
Daidalosztól már csak az aréna urával
kellett lepaktálnia. Azzal hogy megöltem
Anteuszt megkönnyítettem Luke dolgát.
– Kronosz szabadságot ígért nekem –
mondta Daidalosz. – Ha Hadész uralma
megdől, leszállhatok az Alvilágba a
fiamért, Ikaroszért és jóvátehetem amit
szegény ifjú Perdix ellen elkövettem.
Minósz szellemét a Tartaroszba záratom
hogy ne zavarhasson többet. Nem
kellene tovább menekülnöm a halál elől.
– Ez lenne a maga zseniális ötlete?
Segít Luke-nak lerohanni a táborunkat és
megölni néhány száz félistent hogy aztán
az Olimposz ellen fordulhasson?!
Elpusztítja az egész világot csak hogy
megkaphassa amit akart?! – hördült fel
Annabeth.
– Ti bukásra vagytok ítélve ezt rögtön
láttam amint betettem a lábam a táborba.
Nincs esélyetek Kronosszal szemben.
– Ez hazugság! – kiáltott Annabeth.
– Azt tettem amit tennem kellett. Egy
ilyen ajánlatot nem lehetett
visszautasítani kedvesem. Sajnálom.
Annabeth fellökött egy állványt a
tervrajzok a padlóra hulltak.
– Eddig csodáltam magát! Maga volt a
hősöm! Maga… csodálatos épületeket
tervezett! Problémákat oldott meg. De
most… de most már nem tudom mit
szerettem annyira magá ban. Athéné
gyermekének nemcsak okosnak bölcsnek
is illene lennie. Talán maga tényleg már
csak egy gép. Jobb lett volna ha
elpusztul több ezer éve.
Daidalosz ahelyett hogy kikérte volna
magának Annabeth szavait csak
lehorgasztotta a fejét.
– Talán jobb lenne ha figyelmeztetnétek
a táborotokat. Most hogy Luke megkapta
a fonalat…
Mrs. OLeary hegyezni kezdte a fülét:
– Jön valaki – figyelmeztetett Rachel.
A műhely ajtaja kivágódott, és belökték
rajta az összeláncolt csuklójú Nicót.
Kelli jelent meg mögötte két
laisztrügónnal akiket Minósz követett.
Inkább tűnt élő embernek, mint
árnyalaknak egy sápadt szakállas király
volt akinek köntöse körül a köd
gomolyai lebegtek.
Daidaloszra meredt:
– Most meg vagy végre kedves
barátom!
Daidalosz állkapcsa megfeszült Kellire
nézett:
– Mi a csudát jelentsen ez?!
– Luke az üdvüzletét küldi! Azt
gondolta hogy biztos szívesen találkozna
egykori főnökével, Minósszal.
– Ez nem szerepelt a
megállapodásunkban – mondta
Daidalosz.
– Valóban nem. De magától már
megkaptuk amit akarunk. Most már más
megállapodáshoz tartjuk magunkat.
Minósz ezért a kedves fiatal félistenért
cserébe szeretne valamit – vakarászta
meg Nico állát. – Ez a fiú hasznunkra
lesz. És Minósz nem kér érte mást
cserébe csak a maga fejét öreg!
– Árulás! – sápadt el Daidalosz.
– Ilyen az élet – válaszolta Kelli.
– Nico jól vagy? – kérdeztem.
A fiú komoran bólintott:
– Sa-sajnálom Percy. Minósz azt
mondta bajban vagy. Rávett hogy menjek
vissza a Labirintusba.
– Te meg akartál menteni? Engem?
– Becsapott. Ahogy mindenki mást is.
Kellire néztem:
– Hol van Luke? Miért nincs itt?
A lánydémon úgy mosolygott mintha
valami titkot árulna el:
– Luke… nagyon elfoglalt. Készül a
rajtaütésre. De ne aggódj jön még
néhány barátunk! Addig is harapjunk
valamit! – azzal karmokat növesztett haja
lángba borult egyik lába öszvérlábbá a
másik bronzlábbá változott.
– Percy a szárnyak! Mi lenne ha… –
suttogta Rachel.
– Ide velük! Én addig megpróbálom
feltartani őket!
Azzal elszabadult a pokol. Annabeth és
én Kellire támadtunk. Az óriások
Daidaloszt vették volna kezelésbe ha
Mrs. OLeary nem állja útjukat. A
láncaival küszködő Nicót fellökték a
kavarodásban Minósz király pedig
üvölteni kezdett:
– Öljétek meg a feltalálót öljétek meg!
Rachel lekapta a szárnyakat a falról.
Senki nem figyelt rá. Kelli Annabeth felé
kapott. Megpróbáltam megállítani de a
démon gyors volt és halálos. Asztalokat
borított fel találmányokat zúzott szét
megközelíteni sem tudtuk. A szemem
sarkából láttam ahogy Mrs. OLeary egy
óriás karjába mélyeszti a fogát. Az óriás
felüvöltött és megpróbálta lerázni a
kutyát. Daidalosz a kardjáért nyúlt de a
másik óriás öklével szétzúzta az asztalt,
és a kard messzire repült. Egy tégelynyi
görögtűz a padlóra ömlött és
meggyulladt. A zöld lángok gyorsan
terjedtek.
– Holtak szellemei hozzám! – emelte
fel Minósz a szellemkarját, és a levegő
zúgni kezdett.
– Ne! – tápászkodott fel Nico akinek
sikerült közben megszabadulnia
láncaitól is.
– Te nekem nem parancsolsz bolond
kölyök! – húzta el a száját megvetően
Minósz. – Eddig is én irányítottalak
téged. Lélek a lélekért? Igen! De nem a
te nővéred tér majd vissza az
Alvilágból, hanem én! Csak előbb
lemészárolom a feltalálót!
Minósz körül egyre több lélek villódzott
lassan alakot öltöttek és krétai katonákká
váltak.
– Hadész fia vagyok! Takarodjatok
innen! – parancsolta Nico.
Minósz felkacagott:
– Már mondtam hogy nincs hatalmad
felettem! Én vagyok a lelkek ura a
szellemkirály!
– Téved – húzta ki Nico a kardját – a
szellemkirály én vagyok.
Fekete kardját a padlóba szúrta. A penge
úgy szaladt a kőbe, mint kés a vajba.
– Soha! Nem fogok… – villódzott
Minósz árnyalakja amikor a föld hirtelen
rengeni kezdett. Az ablaküvegek
megrepedtek, aztán szilánkokra törtek,
friss levegő áradt be rajtuk. A műhely
közepén tátongó szakadék nyílt
beszippantotta a szellemeket és a
hátborzongatóan üvöltöző Minószt.
A rossz hír hogy ez az esemény elterelte
a figyelmemet és Kelli olyan gyorsan
vetette rám magát hogy védekezni sem
tudtam. Kardom kihullott a kezemből, és
zuhanás közben bevágtam a fejem az
egyik asztalba. Csillagokat láttam és nem
tudtam megmozdítani a karomat.
Kelli felkacagott:
– Biztosan fincsi falat leszel!
Kimeresztette vámpírfogait, de a
következő pillanatban megmerevedett a
teste. Kitágult szemmel levegő után
kapkodott:
– Ez… ellenkezik… az… iskola…
szellemiségével…
Annabeth kihúzta tőrét az empusza
hátából.
A démon felüvöltött, és sárga gőzfelhővé
változott.
Annabeth felsegített még mindig
szédültem de nem volt vesztegetni való
időnk. Mrs. OLeary és Daidalosz az
óriásokkal küzdött. A folyosó felől
kiáltásokat hallottam. Újabb szörnyek
tartottak a műhely felé.
 – Segítenünk kell Daidaloszon! –
kiáltottam.
– Nincs rá időnk! Mindjárt itt az
erősítés! – mondta Rachel aki időközben
már felcsatolta a szárnyait és most
Nicónak segített. A fiú sápadt volt
homloka gyöngyözött a Minósszal való
küzdelemtől. Rachel gyorsan
felerősítette karjára és hátára a
szárnyakat.
– Most te jössz! – mondta nekem.
Néhány másodperc múlva mind a
négyünk hátán rézszárnyak villogtak. Az
ablakon át besüvítő szél a szárnyaimba
kapott és felemelt. A görögtűz már az
asztalokat, és a bútorokat harapdálta és
felfutott a csigalépcsőn.
– Daidalosz! – kiáltottam. –
Meneküljön!
Legalább száz vágás volt a bőrén, de vér
helyett aranyszínű olaj szivárgott a
sebeiből. Megtalálta a kardját, és
miközben az óriásokkal küzdött törött
asztalokat tartott maga elé pajzs gyanánt.
– Nem hagyhatom itt Mrs. OLearyt!
Meneküljetek! – ordította. Nem volt
időnk vitázni, és ha maradunk, akkor sem
biztos hogy meg tudjuk menteni.
– De egyikünk sem tud repülni! –
ellenkezett Nico.
– Itt a nagyszerű alkalom, hogy
megtanuljunk – feleltem és az ablakon át
mind a négyen a levegőbe vetettük
magunkat.

16. KINYITOK EGY KOPORSÓT

Százötven méteres magasságból
kiugrálni valahogy nem tartozik a
kedvenc elfoglaltságaim közé.
Különösen akkor nem ha
bronzszárnyakkal kell kacsaként
verdesnem.
A vörös sziklás völgy felé zuhantam.
Egyre biztosabb voltam benne hogy
hamarosan palacsintává lapulok az
Istenek Völgyének közepén amikor
meghallottam Annabeth kiáltását a fejem
fölül.
– Tárd szét a karod! Ne csapkodj!
Agyamnak az a diónyi része amin még
nem uralkodott el teljesen a pánik
felfogta szavait és végtagjaim
engedelmeskedtek. Széttártam a karom
és a szárnyak kifeszültek. Amikor
megtámaszkodtam velük a szeleken
lassult a zuhanás. Körözve ereszkedtem
a völgy felé, ügyelve a megfelelő szögre,
mint egy lefelé sikló papírsárkány.
Kíváncsiságból csaptam egyet a
szárnyammal és felíveltem a levegőbe a
fülembe fütyülő szélben.
– Juhú!!!
Leírhatatlan érzés volt. Miután
belejöttem úgy éreztem mintha testem
eggyé olvadna a széllel. Szabadon
köröztem bucskáztam, siklottam a
levegőben.
Megfordultam. A barátaim Rachel
Annabeth és Nico felettem köröztek
csillogó szárnyaikkal a napfényben.
Daidalosz műhelyének ablakából füst
bodorodott elő.
– Leszállás! – kiáltotta Annabeth. –
Ezek az új szárnyak sem bírják örökké!
– Kíváncsi lennék meddig lehet velük a
levegőben maradni – töprengett Rachel.
– Én nem akarom megtudni – felelte
Annabeth.
Az Istenek Völgye felé vitorláztunk.
Amikor megkerültem az egyik
sziklacsúcsot néhány hegymászó
majdnem szívinfarktust kapott tőlem.
Azután átsiklottunk egy út felett, és a
Turista Központ teraszán leszálltunk.
Javában benne jártunk már a délutánban,
a hely kihaltnak tűnt, de a biztonság
kedvéért lekaptuk a szárnyainkat.
Amikor alaposabban is szemügyre
vettem őket, beláttam, hogy Annabethnek
igaza volt, a szárnyak erősen vedleni
kezdtek és a ragasztó amivel a hátunkhoz
rögzítettük őket, megolvadt. Sajnáltuk,
hogy nem javíthatjuk meg őket, hogy
megajándékozzuk vele a halandókat:
sajnos ki kellett őket dobnunk a kávézó
előtti kukába. Belenéztem a turisták által
használt messzelátóba, de Daidalosz
műhelyét hiába kerestem vele. Se füst se
kitört ablak csak a csupasz sziklafal.
– A műhely változtatja a helyét. Nem
lehet tudni, hová költözött – mondta
Annabeth.
– Most mit tegyünk? Hogyan jutunk
vissza a Labirintusba?
Annabeth a távolban derengő Spikes
Peak csúcsát szemlélte.
– Ha Daidalosz meghalt lehet hogy
sehogy… Azt mondta hogy élete
összeköttetésben áll a Labirintussal.
Lehet hogy az egész Labirintus eltűnt, és
Luke terve a tábor lerohanásáról csődöt
mondott.
Tysonra és Groverre gondoltam akik
talán ott rekedtek a föld alatt. Ami pedig
Daidaloszt illeti… igaz hogy elkövetett
néhány szörnyűséges bűnt, és veszélybe
sodorta mindazok életét akik egy kicsit
is közel állnak a szívemhez de ilyen
halált talán mégsem érdemelt.
– Nem – szólalt meg Nico. – Daidalosz
él.
– Honnan tudod? – csodálkoztam.
– Egyszerűen érzem, ha meghal valaki.
Olyan ez, mint a fülzúgás egyszer csak
elkapja az embert.
 – Grover és Tyson él még? –
kérdeztem.
– Nem tudom megmondani, mivel ők
sem nem emberek sem nem félvérek.
Nincs halandó lelkük.
– Menjünk be a városba ott nagyobb
eséllyel találunk bejáratot a
Labirintusba. A táborba kell érnünk
Luke és a hadserege előtt.
– Üljünk repülőgépre! – javasolta
Rachel.
– Nem repülök – futott végig a hátamon
a hideg.
– De hiszen az előbb is repültél!
– Az csak vitorlázás volt méghozzá
alacsonyan. Nem mintha nem lett volna
ez is rizikós. De ahol a repülők járnak,
az már Zeusz felségterülete. Felejtsd el!
Különben sincs időnk repülőzgetni. A
Labirintuson keresztül jutunk vissza a
leghamarabb.
Titokban abban reménykedtem hogy
odalent megtaláljuk Grovert és Tysont
is.
– Egy kocsira lenne szükségünk ami a
városba visz – mondta Annabeth.
Rachel a parkoló felé nézett. Majd olyan
képet vágott mintha olyasmit készülne
tenni amit máris megbánt.
– Bízzátok rám.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte
Annabeth.
– Nyugi minden rendben lesz.
Annabeth aggodalmas képpel bólintott:
– Rendben. Én beugrom az
ajándékboltba prizmáért. Megpróbálok
vele szivárványt előidézni, hogy Írisz-
üzenetet küldhessek a tábornak.
– Veled megyek! – csatlakozott Nico. –
Kopog a szemem az éhségtől.
– Akkor én Rachellel maradok –
döntöttem el. – Találkozunk a
parkolóban!
Rachel a homlokát ráncolva fogadta
bejelentésemet mintha a terhére lennék.
Elég rosszul esett de mit tehettem
követtem a parkoló felé amelynek a
szélén egy fekete autó várakozott.
Egy sofőrrel ellátott Lexus volt,
amilyenek Manhattanben furikáznak. A
sofőr az autó mellet állt, és újságot
olvasott. Sötét öltönyt és nyakkendőt
viselt.
– Mire készülsz? – kérdeztem.
 – Várj meg itt oké? – kérlelt.
Rachel a sofőrhöz sétált, és mondott neki
valamit. A sofőr a homlokát ráncolta.
Rachel ismét megszólalt. A sofőr
elsápadt, és sietve összehajtotta az
újságot azután bólintott, majd
előhalászta zsebéből a mobiltelefonját.
A rövid hívás után kinyitotta Rachelnek
a hátsó ajtót. Rachel felém mutatott, mire
a sofőr szaporán bólogatni kezdett
mintha csak azt mondaná amit csak akar
hölgyem kívánsága számomra parancs.
El sem tudtam képzelni, mitől lett
ennyire lelkes.
Nico és Annabeth éppen akkor lépett ki
az ajándékboltból amikor Rachel
visszajött értem.
– Beszéltem Kheirónnal – szólalt meg
Annabeth. – Igyekeznek felkészülni a
küzdelemre. Azt akarja hogy menjünk
viszsza, mert minden hősre szüksége van
a harcban. Sikerült fuvart találni?
– A kocsi indulásra kész – válaszolt
Rachel.
A sofőr most egy homokszínű pantallót
és rövid ujjú pólót viselő fickóval
beszélt, talán azzal, aki eredetileg a
Lexust rendelte. A kuncsaft háborogni
kezdett, de a sofőr csak ennyit válaszolt:
– Sajnálom uram. Vészhelyzet.
Rendeltem egy újabb kocsit önnek.
– Gyertek! – mondta Rachel és ügyet
sem vetve a méltatlankodó férfira
beszállt a kocsiba.
Egy perc múlva már az úton suhantunk.
A kocsiban bőrülések voltak és rengeteg
hely a lábaknak. Fejtámaszokba épített
lapos képernyős tévék gondoskodtak az
utasok szórakoztatásáról és akinek enni
vagy inni támadt kedve bizalommal
fordulhatott az ásványvizekkel, üdítőkkel
és rágcsálnivalókkal teli hűtőhöz. Mi
természetesen rögtön kifosztottuk.
– Hová parancsolja Miss Dare? –
érdeklődött a sofőr.
– Nem is tudom Robert. Egyelőre csak
hajtson át a városon… és tartsa nyitva a
szemét!
– Ahogy parancsolja kisasszony!
– Te ismered a sofőrt?
– Nem.
– Akkor meg miért hagyott ott csapot-
papot hogy segítsen neked?
– Csak tartsd nyitva a szemed! Segíts
keresni!
Nem kaptam választ a kérdésemre.
Már vagy egy fél órája kocsikáztunk
Colorado Springsben de Rachel
egyelőre nem talált semmi olyasmit, ami
a Labirintus bejárata lehetett volna. Ami
engem illet nem tudtam másra gondolni
csak arra hogy Rachel válla a vállamhoz
ér és hogy ki a csuda lehet ez a lány
akinek elég egyet füttyentenie hogy
akármelyik sofőr készségesen a
rendelkezésére álljon.
Amikor már egy kerek órája furikáztunk
hiába úgy döntöttünk hogy észak felé
indulunk Denverbe. Úgy okoskodtunk
hogy egy nagyobb városban nagyobb
eséllyel találjuk meg a Labirintus
bejáratát. Egyre idegesebbek lettünk,
mert az idő vészesen fogyott.
De amint elhagytuk Colorado Springst
Rachel felkapta a fejét:
– Kanyarodjon le a főútról!
A sofőr hátrapillantott:
– Biztos benne kisasszony?
– Mintha láttam volna valamit.
Kanyarodjon le!
A sofőr néhány manőver után letért a
forgalmas útról.
– Mit láttál? – kérdeztem csodálkozva
hiszen a városon kívül jártunk, ahol
hegyeken, mezőkön, és elszórt tanyákon
kívül nem sok minden akadt. Rachel arra
kérte a sofőrt, hogy hajtson végig egy
nem túl sok jót ígérő földúton.
Elhajtottunk egy tábla mellett de nem
tudtam elolvasni mert túl gyorsan
mentünk.
– Nyugati Bányaipari Múzeum –
segített Rachel.
Inkább tűnt régimódi, apró
vasútállomásnak, mint múzeumnak.
Néhány fúró egykét pumpa és kimustrált
gőzlapátok árválkodtak az udvarán.
– Ott van! – mutatott Rachel a közeli
hegyre egy bedeszkázott és leláncolt
bejáratra. – Egy régi bányabejárat.
– Ez a Labirintus bejárata?! – kérdezte
Annabeth. – Honnan vagy benne ilyen
biztos?
– Mert lesír róla! Legalábbis
számomra. Érd be ennyi magyarázattal!
Megköszönte a fuvart a sofőrnek, és
mindannyian kiszálltunk. A sofőrnek
eszébe sem jutott pénzt, vagy ilyesmit
kérni.
– Biztos benne hogy nincs szüksége
rám Miss Dare? Én igazán nagyon
szívesen segí…
– Nincs! – szakította félbe Rachel. –
Tényleg nincs Robert köszönöm! Innen
már egyedül is elboldogulunk.
Mivel a múzeum zárva volt senki nem
firtatta miért mászunk fel a bánya
nyílásához. Amikor közelebb értünk a
lakaton észrevettem Daidalosz jelét. De
hogy Rachel ezt az apró jelet hogy szúrta
ki az útról arról halvány gőzöm sincs.
Amikor hozzáértem a lakathoz magától
leesett. Lerúgtunk néhány deszkát és
besétáltunk. Nem tudom jó hír-e vagy
sem de visszajutottunk a Labirintusba.
A földalagút egy kőfolyosóban
folytatódott. Tekergőzött, szétágazott
látszott rajta hogy megpróbál bennünket
összezavarni. De Rachel eszén nem
tudott túljárni. Gond nélkül megtalálta a
helyes utat. Arra kértük hogy vezessen
bennünket vissza New Yorkba és Rachel
habozás nélkül kiválasztotta a megfelelő
járatot.
Legnagyobb meglepetésemre Rachel és
Annabeth útközben beszélgetésbe
elegyedtek. Annabeth eleinte Rachel
családi hátteréről kérdezősködött, de
miután a lány többször is kitérő választ
adott végül az építészetnél maradtak.
Kiderült hogy Rachel a
művészettörténetnek köszönhetően sokat
tud a témáról. New York
épülethomlokzatairól társalogtak. „Jaj és
te láttad már ezt meg ezt a bla-bla-
bla…" Inkább lekoptam és Nicóval
folytattam az utat akivel egy ideig kínos
csöndben lépkedtünk egymás mellett.
– Kösz hogy utánunk jöttél – nyögtem
ki.
Nico résnyire húzta a szemét. Már nem
tűnt dühösnek, de óvatos és gyanakvó
maradt.
– Ennyivel tartoztam neked azért amit a
farmon tettél értem. Különben is
kíváncsi voltam Daidaloszra. Minósznak
bizonyos szempontból igaza volt.
Daidalosznak meg kellett halnia. Senki
sem menekülhet a halál elől ilyen
sokáig. Ez egyszerűen természetellenes.
– Tehát ezt szeretted volna? Daidalosz
lelkét a nővéredére cserélni?
Nico csak ötven méter múlva adott
választ:
– Hidd el, nekem sem volt könnyű!
Csak holtakkal barátkozni. Tudni, hogy
az élők közt többé nincs helyed, és hogy
csak a holtak tisztelnek, de ők is csak
félelemből.
– Miért mondod hogy nincs helyed? A
táborban barátokra lelnél.
– Ugye ezt magad sem hiszed Percy?
Nem válaszoltam. Igazság szerint tényleg
nem voltam benne biztos. Nico mindig is
furcsa fiú volt de Bianca halála óta
egyenesen… ijesztő lett. Az apja szemét
örökölte – azt az izzó mániákus
tekintetet, ami a zsenikre és az őrültekre
jellemző. Tiszteletet parancsoló volt
ahogy önmagát kiáltva ki
szellemkirálynak elintézte Minószt de
még én is egy kicsit kényelmetlenül
éreztem magam mellette.
Mielőtt kitalálhattam volna, mit
válaszoljak, Rachelbe ütköztem. Egy
elágazáshoz értünk. A főalagútból egy
mellékalagút ágazott el jobb felé. Egy
fekete vulkanikus sziklába vájt csőszerű
járat.
– Mi az? – kérdeztem.
Rachel a sötét folyosóba meredt. Az
elemlámpa fényében Rachel arca olyan
sápadtnak tűnt, mint Nico szellemeié.
– Erre kell mennünk? – kérdezte
Annabeth.
– Nem.
– Akkor miért álltál meg? – tudakoltam.
 – Hallgasd csak! – szólalt meg Nico.
Az alagútból fütyülő szél közeli kijáratot
jelzett. Orromat megcsapta egy ismerős
illat – és rossz emlékeket csalt elő.
– Eukaliptuszfák mint Kaliforniában –
szólaltam meg.
Tavaly télen amikor a Tamalpais-hegyen
összecsaptunk Luke-kal és Atlasszal, a
titánnal, a levegő éppen ilyen illattal
volt terhes.
– Valami nagyon gonosz van a
közelben. És nagyon erős.
– Ez a halál szaga – tette hozzá Nico,
amitől mindjárt jobban éreztem magam.
– Ez lehet Luke bejárata. Bizonyára az
Othrys-hegyről, a Titán Palotából nyílik.
– Utánajárok – mondtam.
 – Percy állj meg!
– Lehet hogy ott találom Luke-ot… és
talán magát Kronoszt is. Ki kell
derítenem mire készülnek!
Annabeth habozott:
– Akkor elkísérünk.
– Szó se lehet róla! Túl rizikós! Ha
Kronosz elkapja Nicót vagy akár
Rachelt, felhasználhatja őket a saját
céljaira. Maradj itt és vigyázz rájuk!
Bár kihagytam a felsorolásból Annabeth
miatt is nagyon aggódtam. Nem
tudhattam hogyan viselkedne ha újra
találkozna Luke-kal. A fiúnak túl sokszor
sikerült már manipulálnia és becsapnia
eddig is.
– Nem mehetsz fel egyedül Percy! –
aggódott Rachel.
 – Sietek, és nem csinálok semmi
őrültséget!
Annabeth előhúzta a zsebéből a
Yankees-sapkát:
– Akkor legalább ezt vedd fel! És
vigyázz magadra!
– Köszi!
Eszembe jutott hogyan váltunk el a
múltkor a St. Helenhegyen. Akkor
szerencsepuszit adott, most csak egy
tökfödőt.
– Itt jön a láthatatlan ember! – csaptam
a fejembe és elindultam a sötét folyosón.
Még el sem értem a kijáratot de már
hallottam a telekhin kovácsok ugató
morgó hangját.
– Sikerült megjavítanunk a pengét! Az
urunk nagyon hálás lesz nekünk! –
hörögte az egyik.
– Igen igen! – csaholt a másik. –
Végtelenül hálás lesz nekünk!
– Ööö… valószínűleg… Ugye, nem
baj, ha én most lelépek? – kérdezte egy
emberi hang.
– Itt maradsz félvér és segítesz átadni
az ajándékot. Ez nagy megtiszteltetés!
– Nagy? Én mégis kihagynám –
válaszolt a félvér. Megismertem a
hangját. Ethan Nakamura volt az a srác
akit futni hagytam miután az arénában
megkíméltem hitvány életét.
A kijárat felé araszoltam. Folyton
emlékeztetni kellett magam hogy
láthatatlan vagyok és nem vehetnek
észre.
Az alagútból kilépve hideg levegő
csapott meg. A Tamhegyen álltam, a
felhős ég alatt szürkén hullámzott a
Csendesóceán. A hegyoldalban,
mindössze hatméternyire tőlem a két
telekhin egy hosszú vékony fekete
szövetbe burkolt tárgyat helyezett a
sziklára. Ethan segíteni akart nekik a
kicsomagolásban.
– Vigyázz te bolond! Ha hozzáérsz a
pengéjéhez a tested búcsút mondhat a
lelkednek!
Ethan nagyot nyelt:
– Akkor inkább csináljátok ti. Rátok
bízom a kicsomagolást!
Feltekintettem a csúcsra ahol a fekete
márványból épült erőd éppen olyan
baljósan tornyosult fölém mint
álmaimban. Egy túlméretezett
mauzóleumra hasonlított tizenhat méteres
falaival. Hihetetlennek tűnt, hogy a
halandók mit sem látnak belőle, de
eltakarta az örvénylő köd, ami a csúcsot
elválasztotta a hegy alacsonyabb
részeitől. A mágia átláthatatlan köde volt
ez. Tölcséralakban örvénylettek fejem
fölött a felhők. Atlasz az erőd mögött
tartotta az eget. Bár nem láttam,
hallottam távoli nyögéseit.
– Íme a mű! – mondta az egyik telekhin
és ünnepélyes ábrázattal felemelte a
kardot. Ereimben megfagyott a vér.
Egy másfél méteres szablya volt
holdsarló alakú pengével. Fából készült
markolatát fekete bőr borította. A penge
bronz- és fémszínben tündökölt. Kronosz
ezzel a szablyával darabolta fel apját,
Uranoszt, mielőtt az istenek
megfosztották volna fegyverétől, hogy
vele is ugyanazt műveljék, és darabjait a
Tartarosz mélyére vessék. A tengeri
démonok ezt a kardot javították meg.
– Most már csak fel kell szentelni
vérrel – morogta a telekhin.
– Aztán a te segítségeddel félvér
bemutatjuk ajándékunkat feltámadó
urunknak!
Vérem a fülemben dörömbölt. Semmi
kedvem nem volt a szörnyű, fekete
mauzóleum közelébe menni, de nem
tehettem mást. Talán ez volt az egyetlen
esélyem.
Átvágtam egy sötét előcsarnokon, és a
főterembe jutottam. A padló úgy fénylett
mint egy mahagónizongora. Teljesen
fekete volt mégis világított. A fal mellett
fekete márványszobrok sorakoztak. Nem
ismertem fel őket, de sejtettem, hogy az
istenek előtt uralkodó titánokat
ábrázolhatják. A terem végében két
bronz parázstartó között állt az emelvény
amely Kronosz arany szarkofágját
tartotta.
A teremben csak a tűz pattogása
hallatszott. Luke-nak nyomát sem láttam,
ahogyan az őröknek sem. Egyedül
voltam.
Gyanúsan könnyűnek tűnt, de azért
elindultam az emelvény felé.
A szarkofág olyan volt amilyennek
emlékeztem rá. Három méter hosszú –
túl nagy ahhoz hogy emberi lényé
lehessen. Az oldalát a halál és a
pusztulás domborművei díszítették. Az
egyik jeleneten isteneket vetettek harci
szekerek alá és több kép egy-egy híres
épület vagy templom lerombolását vagy
porig égetését ábrázolta. A koporsóból
jeges hideg áradt mintha egy hűtőládához
közelítenék, a levegőben párállott a
leheletem.
Elővettem a kardomat, ismerős súlya
kissé megnyugtatott.
Eddig akárhányszor közelítettem
Kronoszhoz a fejemben mindig
megszólalt gonosz károgó hangja. Vajon
most miért hallgat? A saját szablyájával
szeletelték darabokra. Milyen látvány
tárul majd elém ha kinyitom a koporsó
fedelét? Képesek voltak új testet alkotni
a számára és ha igen milyet?
Nem kaptam választ a kérdéseimre. De
annyit tudtam hogyha tényleg feltámadni
készül, még azelőtt kell lekaszabolnom
hogy megkaparintaná a fegyverét.
Valahogy meg kell állítanom. A
koporsófedél még díszesebb volt:
vérontások és a mindent leigázó erő
képei sorakoztak rajta. A közepébe egy a
görögnél is régebbi nyelv betűit, a
varázslat nyelvének szimbólumait
vésték. Nem mondhatnám hogy pontosan
el tudtam olvasni, mégis sejtettem, mi áll
rajta: KRONOSZ, AZ IDŐ URA.
Amikor megérintettem a fedelet az
ujjhegyeim szederjesek lettek és a
kardomra zúzmara telepedett.
Zajt hallottam a hátam mögül – közeledő
hangokat. Cselekednem kellett. Lelöktem
a koporsó fedelét hatalmas robajjal a
földre zuhant. BAAANG!
Felemeltem a kardomat. Eltartott egy
darabig amíg felfogtam mit látok amikor
a szarkofágba néztem. Szürke nadrágba
burkolt emberlábakat. Egy fehér rövid
ujjú pólót és hason öszszetett kezeket. A
mellkasból ott ahol a szívnek kellett
volna lennie hiányzott egy darab és
akkora fekete lyuk tátongott a helyen
mint egy lőtt seb. Csukott szem. Sápadt
arc. Szőke haj… És egy forradás a bal
arcon.
A koporsóban Luke feküdt.

Ledöfhettem volna, Árapály hegyét teljes

erőmből a testébe szúrhattam volna.
De úrrá lett rajtam a döbbenet. Nem
akartam hinni a szememnek. Hiába
gyűlöltem Luke-ot hiába árult el nem fért
a fejembe, mit keres a koporsóban, és
miért tűnik teljesen és totálisan
halottnak.
Újra meghallottam a telekhinek hangját a
hátam mögül.
– Mi történt itt?! – kiáltott fel az egyik
démon amikor meglátta a szarkofág
fedelét. Elfeledkezve arról hogy
láthatatlan vagyok, leugrottam az
emelvényről, és elrejtőztem egy oszlop
mögé.
– Óvatosan! Lehet hogy már ébredezik!
– mondta a másik démon. – Át kell
adnunk az ajándékunkat most azonnal!
A telekhinek az emelvény elé slattyogtak
aztán térdre rogytak és előrenyújtották a
becsomagolt szablyát:
– Uram! Újrakovácsoltuk hatalma
jelképét!
Csend. A koporsó néma maradt.
– Te bolond! – motyogta az egyik
telekhin. – Előbb a félvér kell neki!
Ethan hátrálni kezdett:
– Hogy mi?! Rám célzol?!
– Nem kell berezelni! – suttogta a
másik. – Nem az életed kell neki. Csak a
hűséged. Tegyél esküt, hogy őt fogod
szolgálni az istenek helyett! Ennyi az
egész.
– Ne! – Tudom hogy marhaság volt de
lekaptam a sapkámat és előléptem az
oszlop mögül. – Ethan ne hallgass rájuk!
– Behatoló! – vicsorogtak
rozmáragyaraikkal a démonok. – Az
urunk hamarosan elbánik veled! Te meg
mire vársz fiú?! Halljuk azt az esküt!
– Ethan! Kérlek ne esküdj fel
Kronosznak! Inkább segíts elpusztítani!
Ethan felém fordította fejét. A szemén
lévő kötés nem látszódott az arcára eső
árnyékban. Ajkát szánakozva húzta el.
– Én mondtam neked Percy hogy ne
kíméld meg az életem. Hallottad már azt
a kifejezést hogy „szemet szemért"? Én a
saját bőrömön tapasztaltam meg, mit
jelent ez, amikor isteni származásom
feltárult előttem. Én Nemeszisz
gyermeke vagyok a bosszú istenéé. A
bosszúé amit tenni készülök.
Az emelvény felé fordult:
 – Le az istenekkel! Mi jót tettek
velem?! Látni akarom a pusztulásukat.
Felajánlom Kronosznak a
szolgálataimat!
Az épület megremegett. Ethan Nakamura
lábánál kék fényfátyol emelkedett ki a
padlóból. Villogva a koporsó felé úszott
mint egy elektromos felhő, majd
leereszkedett a szarkofágba.
Luke hirtelen felült. Szeme felpattant de
írisze nem volt többé kék – aranyszínű
lett, mint a szarkofág. A szíve helyén
sem ásított már sötét lyuk. Teste teljes
volt. Könnyedén kipattant a koporsóból.
Ahol földet ért lába alatt jégkráterek
keletkeztek.
Úgy meredt Ethanre és a telekhinekre
szörnyű aranyszemével mint egy
újszülött csecsemő, aki azt sem tudja,
mit lát. Azután rám nézett és ajkára a
viszontlátás mosolya kúszott.
– Ez aztán a test! – szólalt meg. Hangja
borotvapengeként szabdalta a bőröm.
Mintha Luke-é lett volna de mégsem –
ismerős hangjába egy másik, ijesztő hang
vegyült, egy ősi és hideg hang mintha
kardpengét élesítenének a köveken. – Te
nem így gondolod Percy Jackson?
Nem hogy mozdulni válaszolni sem
tudtam.
Kronosz hátravetett fejjel hahotázni
kezdett. Arcán hullámzani kezdett a heg.
– Luke tartott tőled – szólalt meg újra a
titán. – Gyűlölete és féltékenysége
hasznos volt a számomra. Engedelmessé
tette. Ezt neked köszönhetem.
Ethan rémülten összerogyott. Arcát a
tenyerébe temette. A telekhinek remegve
nyújtották Kronosz felé a szablyát.
Végül sikerült magam összeszedni és a
test felé ugrottam mely hajdan Luke-é
volt hogy kardomat a mellkasába döfjem
de úgy pattant le róla a pengém mint egy
öntöttvas szoborról. Láttam rajta, hogy
jól szórakozik. Egyetlen legyintésétől
átrepültem a termen és nekivágódtam
egy oszlopnak. Alig bírtam
felkászálódni. Mire a szemem előtt
táncoló csillagokon kívül mást is láttam
Kronosz a kezében tartotta szablyáját.
– Ah… sokkal jobb lett! Intrikus
ahogyan Luke nevezte. Illik rá a név.
Most hogy újrakovácsolták majd tényleg
bajt kever!
 – Mit művelt Luke-kal? – nyögtem fel.
Kronosz felemelte a szablyáját:
– Átadta nekem egész lényét, ahogy
elvártam tőle De egy különbség azért
van kettőnk között: ő félt tőled, Percy
Jackson, de én nem.
Ez volt az a pillanat amikor futni
kezdtem. Gondolkozás és habozás
nélkül. Álljak ki ellene ismét? Kösz
nem. Inkább felveszem a nyúlcipőt.
De a lábam ólomnehéz lett, az idő
lelassult, mintha a körülöttem lévő
világra zselét öntöttek volna. Ismerős
érzés volt, és tudtam, hogy Kronosz
műve. Ereje még az időt is
visszahajlította önmagába.
– Pucolj, kis hősöm, persze, csak ha
tudsz! – vihorászott.
Hátranéztem a pengéjét suhogtatva
kényelmesen közeledő Kronoszra.
Szemlátomást ki akarta élvezni hogy a
markában vagyok. A világ összes
fegyvere nem lett volna elég hogy
megállítsam. Nincs az a mennyei bronz!
Három méterre járhatott tőlem, amikor
kiáltást hallottam:
– PERCY!
Rachel volt.
Valami elsuhant mellettem, és a kék,
műanyag fésű a szeme között találta el
Kronoszt.
– Aú! – kiáltott fel a titán de most nem
a saját hanem Luke meglepett és
fájdalmas hangján. Ismét könnyűvé vált a
lábam az ajtóhoz rohantam ahol Rachel
Annabeth és Nico állt a rémülettől
elkerekedett szemmel.
– Luke! Veled meg mi… – kiáltott fel
Annabeth de megragadtam a pólóját és
magam után rántottam. Olyan gyorsan
rohantam mint még soha igyekeztem
minél messzebb kerülni az erődtől. Már
majdnem elértük a Labirintus bejáratát,
amikor felhangzott a világ leghangosabb
ordítása. Kronosz hangja volt aki
visszaszerezte uralmát Luke teste felett:
UTÁÁÁNUK!
– Nem! – kiáltott fel Nico, és tapsolt
egyet. Az erőd előtt egy kamion
nagyságú, csipkés szélű szikla
emelkedett ki a talajból. A földrengés
erejétől a palota első oszlopai ledőltek.
A telekhinek hangját elnyomta a
robajlás. Porfelhők kavarogtak
mindenfelé.
Bevetettük magunkat a Labirintusba és
továbbrohantunk. A titán isten kiáltásába
belerázkódott a világ.

17. AZ ELVESZETT ISTEN

MEGSZÓLAL

Addig futottunk amíg bírtunk. Rachel

ügyelt rá hogy kikerüljük a csapdákat.
Csak egy célunk volt: minél távolabb
kerülni a sötét hegyen ordító Kronosztól.
Egy fehér barlangfolyosón álltunk meg.
Nem hallottam már Kronosz hangját, de
ettől még nem éreztem magam nagyobb
biztonságban. Nem tudtam másra
gondolni csak azokra a Luke arcából rám
meredő, természetellenesen sárga
szemekre.
– Nem bírom tovább – zihált Rachel
mellkasára tapasztott kézzel.
Annabeth aki még futás közben is sírt
most leroskadt és térdei közé szorította a
fejét. Zokogása visszhangzott az
alagútban. Én Nico mellé ültem. Letette
kardját az enyém mellé és remegő
hangon felsóhajtott:
– Ez kemény volt.
Azt hiszem ez elég jól összefoglalta a
történteket.
– Megmentetted az életünket.
Nico letörölte arcáról a port.
– Köszönd a lányoknak hogy
odarángattak! Ez volt az egyetlen dolog
amiben egyetértettek. Azt mondták
segíteni kell rajtad ha nem akarjuk hogy
mindent elszúrj.
– Örülök hogy ennyire bíznak bennem –
jegyeztem meg aztán a zseblámpámmal a
barlangba világítottam. A cseppkövekről
lassú esőként csepegett a víz.
– Nico… ugye tudod hogy leleplezted
magad.
– Mivel?
– Azzal a fekete sziklával. Nagyon
emlékezetes volt. Ha Kronosz eddig nem
sejtette ki vagy most már biztosan tudja
hogy az Alvilág gyermeke.
Nico a homlokát ráncolta:
– Nem nagy ügy.
Ejtettem a témát. Láttam rajta hogy
megpróbálja palástolni ijedtségét és
ezért nem tudtam hibáztatni.
Annabeth felemelte fejét. Szeme
vöröslött a sírástól.
– Mi… mi történt Luke-kal? Mit tett
vele?
Beszámoltam neki arról mit láttam a
koporsóban. Elmondtam hogyan
költözött Luke testébe Kronosz lelkének
utolsó darabja is amikor Ethan
Nakamura felajánlotta szolgálatait.
– Ez lehetetlen. Hazugság. Nem hiszem
hogy Luke…
– Egész lényét Kronosz szolgálatába
ajánlotta? Sajnálom Annabeth de Luke-
nak vége.
– Nem igaz! Amikor Rachel hozzávágta
a fésűjét, őt láttam!
Bólintottam és a legnagyobb tisztelettel
néztem Rachelre:
– Te hozzávágtad a műanyag fésűdet a
titánok urához.
Rachel zavarba jött:
– Csak az akadt a kezem ügyébe…
– Te is láttad – győzködött tovább
Annabeth. – Amikor homlokon találta a
fésű, ha kábán is, de ő állt előttünk.
Néhány pillanatra visszanyerte az
öntudatát.
– Talán mert Kronosz nem szállta még
meg teljesen de ez nem jelenti azt hogy
Luke irányíthatná.
– Te persze örülnél neki, ha
kikiálthatnád ősgonosznak! – kiabált rám
Annabeth. – Te nem ismerted őt azelőtt,
Percy! Én ismertem!
– Mi ütött beléd?! – csattantam fel. –
Miért véded folyton?!
– Mind a ketten az agyamra mentek! –
szólalt meg Rachel. – Leállnátok végre?
Annabeth Rachel felé fordult:
– Te maradj ki ebből, halandó! Ha a
helyedben lennék…
De nem tudta befejezni a mondatát mert
hangja elcsuklott és keserves sírásra
fakadt. Szerettem volna megvigasztalni
de nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Még
mindig le voltam blokkolva, mintha
Kronosz időlelassító trükkje az agyamra
is hatott volna. Azt sem fogtam fel amit a
saját szememmel láttam. Kronosz él.
Felfegyverezték. Megeshet hogy a
világvége karnyújtásnyira van tőlünk.
– Jobb ha szedjük a lábunkat. Utánunk
fogja küldeni a szörnyeit – mondta Nico.
Mindannyiunknak fogytán volt az ereje
de nem volt más választásunk.
Feltápászkodtam és Rachelt is
felsegítettem.
– Köszönöm amit odafent tettél –
mondtam neki.
Halványan elmosolyodott.
– Nem akartalak elveszíteni… – Aztán
elpirulva hozzátette: – Vagyis… de
úgyis tudod miért tettem. Túl sokkal
jössz nekem. Hogyan hajtom be a
tartozást ha meghalsz?
Annabeth mellé térdeltem:
– Bocs az előbbiért! Tényleg mennünk
kéne…
– Tudom. Én… Én… Már jól vagyok.
A vak is látta hogy nincs jól. De talpra
állt és folytattuk kanyargós utunkat a
Labirintusban.
– Vissza kell mennünk New Yorkba…
Rachel el tudsz… – Ledermedtem.
Zseblámpám fénye megakadt egy néhány
méterre heverő, vörös ruhadarabon.
Egészen pontosan egy rasztasapkán.
Grover kedvenc tökfödőjén.
Remegő kézzel emeltem fel. Mintha
rátapostak volna egy nagy sáros
csizmával. Azok után amiken aznap
átmentem nem tudtam volna elviselni a
gondolatot hogy Groverrel is történt
valami.
Aztán észrevettem még valamit. A
folyamatosan csöpögő víztől lágy földön
lábnyomokat fedeztem fel, bal felé
vezettek. Egy nagy tappancsosét – ezek
bizonyára Tyson nyomai lehettek és apró
patákét amiket Grover hagyhatott maga
után.
 – Kövessük őket! Arra mentek. Úgy
látom, egészen friss nyomok.
– És mi lesz a Félvér Táborral!
Kifutunk az időből – figyelmeztetett
Nico.
– Meg kell találnunk őket. A
barátainkról van szó – állt a pártomra
Annabeth.
Felkapta Grover széttaposott sapkáját és
követni kezdte a nyomokat. Semmi jóban
nem reménykedtem amikor én is
nekivágtam. Aljas egy alagút volt. A
legkülönbözőbb szögekben lejtett
ráadásul csúszott a sártól. Inkább
szánkáztuk mintsem gyalogoltunk. Végre
elértünk a lejtő aljára, és egy nagy,
cseppkőoszlopos barlangban találtuk
magunkat. A barlang közepét föld alatti
folyó metszette ketté. Tyson a folyó
partján ült és az ölében dajkálta Grovert.
A szatír szeme csukva volt és nem
mozgott.
– Tyson! – kiáltottam oda neki.
– Percy! Gyere gyorsan!
Odarohantunk. Grover szerencsére
életben volt de úgy reszketett mint aki
mindjárt halálra fagy.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Sok minden – mormogta Tyson. –
Nagy kígyó. Nagy kutya. Emberek
karddokkal. De aztán… a barlang
közelében Grover izgatott lett. Futni
kezdett. Amikor idáig ért elbukott. Aztán
így maradt.
– Mondott valamit? – kérdeztem.
– Csak annyit hogy közel vagyunk.
Aztán beverte a fejét a sziklába.
Mellé térdeltem. Legutóbb akkor láttam
ilyen állapotban Grovert amikor Új-
Mexikóban megérezte a Pán közelségét.
Körbeforgattam zseblámpámat a barlang
csillogó kövein. A túlsó végében
hatalmas kristályoszlopok álltak mintha
gyémántból lettek volna közöttük pedig
egy másik barlangba lehetett jutni ahol…
– Grover! Ébredj! – költögettem.
– Öööööööhhhh.
Annabeth is mellé térdelt és jéghideg
folyóvizet loccsantott a képébe.
– Ummm – kezdett rezegni Grover
szempillája. – Percy Annabeth! Hol…
– Semmi baj. Csak elájultál. Nem
bírtad elviselni a közelségét.
– Hm. Már emlékszem! A Pán!
 – Igen. A bejáraton túl valami hatalmas
vár rád.
Mivel Tyson és Grover még nem
találkozott Rachellel gyorsan bemutattam
őket egymásnak. Amikor Tyson dicsérni
kezdte Rachel szépségét Annabeth
orrcimpái remegni kezdtek mintha tüzet
készülne fújni.
– Gyere Grover! Támaszkodj rám
bátran! – biztattam kecske pajtásom.
Annabethszel felsegíttettük Grovert és
átgázoltunk vele a föld alatti folyón. Az
áramlás erős volt. A víz a derekunkig
ért. Az akaraterőmmel elértem, hogy ne
legyek vizes. Hasznos kis képesség de a
többieken nem segített és a hideget
továbbra is éreztem mintha egy
hólavinán vágnék át.
– A Carlsbadi-barlangokban lehetünk –
vélte Annabeth vacogó fogakkal. – Talán
egy felderítetlen részében.
– Honnan veszed?
– Carlsbad Új-Mexikóban található. Ez
megmagyarázná a múlt télen történteket.
Bólintottam. Grover legutóbb akkor
veszítette el az eszméletét amikor tavaly
áthaladtunk Új-Mexikón. Ott járt
legközelebb a Pánhoz.
Kikecmeregtünk a folyóból és
továbblépkedtünk. Ahogy a
kristályoszlopok egyre közelebbről
tornyosultak fölénk, úgy kezdtem egyre
áthatóbban érezni a következő
barlangból kiáradó erőt. Nem először
kerültem már istenek közelébe, de ez
most valahogy más volt. A bőröm
elektromosságtól bizsergett. Olyan
frissnek és kipihentnek éreztem magam
mint a legjobb alvások után. Egyre
erősebb lettem, szinte kinyíltam, mint a
virágok a gyorsított filmfelvételeken. A
barlangból áradó illatnak semmi köze
nem volt az alagútban terjengő
dohszaghoz. A nyári napok virág- és
faillata szállt felém.
Grover nyüszíteni kezdett izgalmában.
Nekem egy hang sem jött ki a torkomon
de még Nicónak is elállt a szava. A
barlangba lépve Rachel felkiáltott:
– Hú! Ez nem semmi!
A falakon vörös zöld és kék kristályok
csillogtak. A furcsa derengésben
lenyűgöző növények nőttek –
óriásorchideák és csillag alakú virágok
a falakat indák futották be rajtuk bíbor-
és narancssárga bogyók híztak. Lábunk
alatt selymes zöld mohaszőnyeg. A
barlangnak magasabb volt a mennyezete,
mint egy katedrálisnak és úgy ragyogott
mint egy galaxisnyi csillag. A barlang
közepén egy aranyozott U alakú római
ágy terpeszkedett rajta rengeteg
selyempárna. Körülötte régen kihalt
állatok heverésztek: egy dodó madár,
egy emlős, ami mintha a farkas és a
tigris keveréke lett volna továbbá egy
hatalmas rágcsáló talán a tengerimalacok
ősanyja, és az ágy mögött egy gyapjas
mamut lépkedett az ormányával
gyümölcsöket tépegetve.
Az ágyon egy vénséges szatír ült és
égszínkék szemével figyelte ahogy
közeledünk. Göndör haja és hegyes
szakálla hófehér volt, de még a lába is
ősz szálaktól szürkéllet. Hatalmas,
csillogó barna csavart szarvai voltak.
Ezeket már nem lehetett volna sapka alá
rejteni ahogy Grover tette a sajátjaival.
A nyakába akasztva pánsíp lógott.
Grover térdre rogyott az ágy előtt:
– Nagy Pán!
Az isten kedvesen mosolygott rá de
szomorúság csillogott a szemében:
– Grover kedves bátor szatírom! Már
régóta vártalak!
– Sa-sajnos eltévedtem – mentegetőzött
Grover.
A Pán felkacagott. Gyönyörűen tudott
nevetni. Kacagása, mint a tavasz első
fuvallata, reménnyel töltötte meg a
barlangot.
A tigris-farkas fújt egyet és fejét gazdája
térdére fektette. A dodó szeretettel
csipkedte az istenség patáit és furcsa
hang szüremlett a csőréből. Meg mertem
volna esküdni rá, hogy az Its a Small
Worldöt dúdolja.
De a Pán fáradtnak tűnt, teste hullámzani
kezdett, mintha ködből lenne.
Amikor észrevettem hogy a barátaim
kivétel nélkül letérdelnek és
tiszteletteljesen pislognak a Pánra én is
követtem példájukat.
– Dúdol a dodója – mondtam ostobán.
A Pán szeme felcsillant:
– Igen ez Dudu az én kis primadonnám.
Dudu a dodó mintha megsértődött volna,
mert a Pán térdébe csípett és egy
gyászindulót kezdett dúdolni.
– Örülök hogy tetszik a búvóhelyem
kedveseim! – mondta a Pán. – Ez az
utolsó igazán érintetlen helyek egyike. A
fenti birodalmam már a múlté. Csak
aprócska rejtekhelyek maradtak. Kis
természetdarabok. Ez a hely talán még
fennmarad… egy darabig.
– Uram kérem jöjjön velem hogy a
Vének is higgyenek nekem! Nagyon
fognak örülni! Megmenthetné a világot!
– kérte Grover.
A Pán Grover hajába túrt az ujjaival:
– Te olyan fiatal vagy, Grover, olyan jó
és őszinte. Jól választottam.
– Választott? Nem egészen értem…
A Pán teste villogni kezdett és egy
pillanatra ködgomollyá változott. A
tengerimalac rémült visítással az ágy alá
iszkolt. A gyapjas mamut idegesen
felhorkantott és Dudu a szárnya alá dugta
a fejét. Aztán a Pán visszanyerte régi
alakját.
– Annyi eont átaludtam – kezdte az
isten kétségbeesetten. – Álmaim sötétek
voltak. Frissen ébredtem de egyre
kevesebb ideig bírtam ébren. Azt hiszem
közeledem a véghez.
– Mi?! – kiáltott fel Grover. – Ne! De
hiszen itt van!
– Kedves szatírom – kezdte a Pán –
már kétezer évvel ezelőtt figyelmeztetni
akartam a világot. Egy szatírt kértem
meg, hogy segítsen. Lyszasznak hívták és
nagyon hasonlított rád. Epheszoszban élt
az volt a feladata hogy világgá kürtölje a
hírt.
Annabeth szeme elkerekedett.
– Az a régi történet az Epheszosz
mellett elhajózó tengerészről, aki
egyszer csak kiáltást hallott a partról:
„Mond el mindenkinek hogy a Nagy Pán
halott!"
– Hazugság volt! – fakadt ki Grover.
– A hozzád hasonlók nem tudták
elfogadni ezt – sóhajtott a Pán. – Az
olyan drága csökönyös szatírok mint te
sohasem tudták elfogadni a távozásom!
És ezért nagyon szeretlek benneteket de
csak késleltetni tudjátok aminek meg kell
történnie megakadályozni nem. Csak
meghosszabbítjátok fájdalmas
haláltusám a hajnali sötétségben! Ideje
hogy véget érjen.
– Az lehetetlen! – kiáltotta Grover
remegő hangon.
– Kedves Grover – kérte a Pán –
fogadd el az igazságot. A barátod, Nico,
tudja, miről van szó.
Nico lassan bólintott:
– Haldoklik. Rég meg kellett volna
halnia. Már csak önmaga árnyéka.
– De az istenek nem halhatnak meg! –
ellenkezett Grover.
– De eltűnhetnek – mondta a Pán – ha
létezésük értelmetlenné válik. Amikor
hatalmuk elszáll és szent helyeik
megszűnnek. A vadon olyan kicsi már
Grover olyan megtépázott hogy nincs az
az isten aki megmenthetné. A
birodalmam a múlté. Ezért kérlek meg rá
hogy vidd el az üzenetem. Térj vissza a
tanácshoz. Mondd el minden szatírnak
driádnak és a többi erdei szellemnek
hogy a Nagy Pán tényleg halott. Beszélj
nekik az elmúlásomról nem szabad
tovább arra várniuk hogy megmentem
őket. Mert nem vagyok rá képes. Csak
magatok válthatjátok meg saját
magatokat. Nektek…
Nem fejezte be a mondatát, mert a
dúdolni kezdő Dudura nézett:
– Jól hallom Dudu? – csattant fel – Te
megint a Gyere el!t dúdolod?!
Dudu ártatlanul pislogott rá sárga
szemével.
A Pán felsóhajtott:
– Ez az állandó cinizmus… De vissza a
feladathoz! Mindenkihez el kell jutnia az
üzenetemnek.
– De… Nem! – nyüszített Grover.
– Erősnek kell lenned. Megtaláltál, és
most el kell engedned. Át kell venned a
terhemet. Egyetlen isten ezt már nem
bírja el a vállán. Mindannyiótoknak
cipelnie kell.
Amikor a Pán tiszta kék szemével a
szemembe nézett rádöbbentem hogy
nemcsak a szatírokra céloz hanem a
félvérekre és az emberekre is.
Mindenkire.
– Percy Jackson tudom mit láttál ma.
Ismerem a kételyeidet. Egy valamit
elárulhatok: ha eljön az idő, a szíved
nem ismer majd félelmet.
Annabethhez fordult:
– Athéné lánya közeleg az időd. Egy
olyan darabban vár rád főszerep, amire
nem is számítottál.
Most Tyson következett:
– Küklopsz mester, ne csüggedj! A
hősökről sokszor többet képzelünk mint
amilyenek valójában. De a te neved
Tyson tovább él majd generációkon
keresztül. És végül hozzád szólok Miss
Rachel Dare…
Rachel arca megrándult amikor
meghallotta a nevét. Hátrálni kezdett,
mintha valami bűnt követett volna el, de
a Pán csak elmosolyodott. Felemelt
kézzel megáldotta.
– Tudom hogy azt hiszed nem leszel
képes jóvátenni. De neked is
ugyanakkora hatalmad van mint az
apádnak – mondta a Pán.
 – Én… én… – csuklott el Rachel
hangja és könny gördült végig az arcán.
– Tudom hogy nehéz elhinni. Nem kell
mást tenned csak várni a megfelelő
alkalomra.
Végül újra Groverre nézett:
– Kedves szatírom rád bízhatom az
üzenetem?
– Kép-képtelen vagyok rá…
– Menni fog – biztatta a Pán. – Te vagy
a legbátrabb és a legerősebb. A szíved
őszinte. Te erősebben hittél bennem,
mint bárki más ezért vár rád a feladat
hogy átadd az üzenetem és ezért kell
neked elsőnek elengedned.
– Nem akarlak elengedni.
– Tudom – felelte az isten. – A nevem
Pán… eredetileg azt jelentette, hogy
egyszerű, de ma már azt jelenti, minden.
A vadon szellemét mindenkinek át kell
adnod akivel találkozol. Azt üzenem
nekik hogyha meg akarják találni a Pánt
magukban kell keresniük! Állítsátok
helyre a természetet, négyzetméterről
négyzetméterre. Mindenki abban a
sarkában kezdje a világnak ahol lakik.
Ne várjatok senkire még az istenekre
sem hogy megcselekedje ezt helyettetek.
Grover megtörölte a szemét és lassan
felállt:
– Az egész életemet annak szenteltem
hogy megtaláljalak. De most…
elengedlek téged.
A Pán elmosolyodott.
– Köszönöm kedves szatírom!
Fogadjátok utolsó áldásom!
Azzal lehunyta a szemét és szertefoszlott.
A fehér ködgomoly energiafoszlányokra
bomlott de ebben az energiában –
Kronosz kék kisüléseivel ellentétben –
semmi ijesztő nem volt. Egy-egy füstcsík
kúszott mindannyiunk szájába de úgy
láttam hogy Grover szájába valamivel
több jutott. A kristályok elhalványultak
az állatok bánatosan bámultak maguk
elé. Dudu a dodó szomorúan felsóhajtott,
aztán a többi élőlénnyel együtt ő is
elszürkült és porrá lett. A hajdan zöld
indák elszáradtak és egy sötét
barlangban találtuk magunkat egy üres
ágy előtt.
Felkapcsoltam az elemlámpám.
Grover felsóhajtott.
– Jól vagy? – tudakoltam.
Idősebbnek látszott, és sokkal
szomorúbbnak. Elvette a sapkáját
Annabethtől, letörölte róla a sarat, aztán
egy határozott mozdulattal göndör fejébe
csapta.
– Induljunk hogy mindenkinek
elmondhassuk hogy a Nagy Pán halott.

18. GROVER PÁNIKOT KELT

ALabirintus kisebbnek tűnt. De mire

Rachel visszavezetett bennünket a Times
Square-re mégis úgy éreztem mintha
futva tettem volna meg az utat Új-
Mexikóból. Előmásztunk a Marriot
pincéjéből, megálltunk a járdán a
ragyogó, nyári napsütésben és
hunyorogva néztük a forgalmat.
Hirtelen nem is tudtam volna eldönteni,
melyik tűnt valótlanabbnak: New York
vagy a barlang ahol a szemünk láttára
halt meg egy isten.
Egy jól visszhangzó sikátorba vezettem a
csapatot és hangosat füttyentettem.
Egy perc múlva Rachel meglepetten
levegő után kapkodott:
– Gyönyörűek!
Az égből egy pegazuscsorda ereszkedett
alá a felhőkarcolók között. Fekete Péter
repült elöl, őt követte négy fehér barátja.
Szevasz, főnök!, szólalt meg a fejemben
a hangja. De jó hogy élsz!
– Én is örülök neki. Mázlim volt. Egy
gyors fuvarra lenne szükségünk a
táborig.
Az a specialitásom. Ember, ezt a
küklopszot is magaddal rángattad?!
Guidó, hogy van a hátad? Mert a fuvar
után sajogni fog…
Guido egy darabig morgott és
panaszkodott de végül ráállt hogy
elvigye Tysont. Rachel kivételével
mindannyian nyeregbe szálltunk.
– Azt hiszem eljött a búcsú ideje –
fordult felém.
Zavartan bólintottam. Mindketten tudtuk
hogy nem jöhet velünk a táborba.
Annabethre néztem de úgy tett mintha
nagyon lekötné hogy kényelmesen
elhelyezkedjen a nyeregben.
– Köszönöm Rachel. Nélküled nem
sikerült volna – válaszoltam.
– Ilyen bulit kar lett volna kihagyni.
Persze azt leszámítva hogy majdnem
meghaltunk meg hogy a Pán… – csuklott
el Rachel hangja.
– Mondott valamit az apádról – jutott
eszembe. – Te tudod mire célzott?
Rachel a hátizsákja pántját babrálta.
– Az apám… az apám munkájára.
Tudod, ő afféle híres üzletember.
– Vagyis… te gazdag vagy?
– Valami olyasmi.
– Akkor ezért segített az a sofőr. Elég
volt meghallania, hogy kinek a lánya
vagy és…
– Igen – vágott a szavamba Rachel. –
Percy az apám telkekkel kereskedik.
Körberepüli a világot beépítetlen
területek után kutatva – remegett meg a
hangja. – A vadon. Ő… felvásárolja a
vadont. Én is utálom de ráereszti a
földgyalukat és a helyére ronda
lakóövezeteket és bevásárlóközpontokat
építtet. Most hogy láttam a Pánt… Azt
ahogyan meghalt…
– Hé ne okold magad!
– Ezt azért mondod mert még nem
hallottad a legrosszabbat. Én… nem
szeretek a családomról beszélni. Nem
akartam hogy tudd. Bocs. Jobb lett volna
ha meg sem szólalok.
– Ugyan! Minden oké! Figyelj Rachel
nagyon sokat segítettél! Átvezettél a
Labirintuson. Bátran viselkedtél. Nem
érdekel, mit művel az apád.
Rachel hálásan nézett rám:
– Ha megint kedved szottyanna együtt
lógni egy halandóval… akkor tudod a
számom.
 – Persze majd egyszer rád csörgök!
Összevonta a szemöldökét. Úgy látszik,
nem tűntem elég lelkesnek pedig örültem
az ajánlatnak. Csak az zavart hogy olyan
sokan álltak körülöttünk. Ráadásul az
elmúlt napokban érzelmileg
meglehetősen összezavarodtam.
– Az akartam mondani hogy… nagyon
jó lenne újra találkozni.
– A számom nincs benne a
telefonkönyvben.
– Már megadtad.
– Ugyan! Biztosan lekopott már a
kezedről!
– Az igaz, de… Tudom fejből.
Lassan elmosolyodott. Most már sokkal
boldogabbnak tűnt.
– Remélem hamarosan találkozunk
Percy Jackson! Menj és mentsd meg a
világot helyettem is rendben? –
búcsúzott el.
Kisétált a Fifth Avenue-ra, és eltűnt a
tömegben.
Amikor visszafordultam észrevettem
hogy Nicónak gondjai támadtak a
pegazusával. Az állat nem hagyta hogy a
hátára üljön. Dögszaga van, fintorgott a
pegazus.
Most mit izélsz, Húsos Pite?!, rótta meg
Fekete Péter. Én sok büdös félistennel
találkoztam már. Nem tehetnek róla,
ilyen a szaguk! Nyugi, Főnök, nem rád
értettem!
– Menjetek nélkülem! Semmi kedvem
visszamenni abba a hülye táborba!
– Nico szükségünk van a segítségedre!
– fordultam felé. Összefonta karját a
mellkasa előtt, és a homlokát ráncolta.
Annabeth a vállára tette a kezét.
– Nico kérlek!
Zord arckifejezése lassan megenyhült.
– Na jó – egyezett bele vonakodva. –
De csakis a te kedvedért. És egy perccel
sem maradok tovább a szükségesnél!
Kérdő tekintettel néztem Annabethre.
– Mi történt közöttetek hogy Nico
hirtelen így hallgat rád?
Annabeth válasz helyett kiöltötte rám a
nyelvét.
Végre mindenki lóháton ült. Kilőttünk a
levegőbe, hamarosan az East River
fölött jártunk és Long Island
terpeszkedett előttünk.
A bungalóknál landoltunk és szinte
nyomban Kheirónba a pókhasú
Silenusba és az Apolló-csapat néhány
íjászába botlottunk. Kheirón fél
szemöldökét kérdőn felvonva nézett új
vendégünkre Nicóra. Ha azt hittem
Kheirónt meglepi a hír hogy Quintus és
Daidalosz ugyanaz a személy vagy hogy
Kronosz felébredt akkor nagyot
tévedtem.
– Sejtettem – hangzott válasza. –
Sietnünk kell! A titánistent talán sikerült
egy időre megállítani, de a csapatai
bármelyik pillanatban áttörhetnek. Vérre
éheznek. A harcosaink már a helyükön
vannak. Gyertek ti is!
– Álljunk meg egy szóra! –
akadékoskodott a vén szatír. – Szeretném
tudni mi a helyzet a Nagy Pánnal?
Három hetet késett Grover! A kutatási
engedélyét fújhatja!
Grover felsóhajtott és egyenesen Silenus
szemébe nézett:
– A kutatási engedély nem számít
többé. A Nagy Pán halott. Eltávozott és
ránk hagyta szellemét.
– Mi?! – vörösödött el a szatír feje. –
Miféle szentségtörő hazugsággal jön
megint! Ha így folytatja, száműzetem,
Grover Underwood!
– Igazat mond – siettem Grover
segítségére. – Ott voltunk amikor a Pán
eltávozott. Mindannyian.
– Az lehetetlen! Akkor mind hazudnak!
Maguk közönséges környezetszennyezők!
Kheirón Grover arcát tanulmányozta:
– Majd később visszatérünk rá.
 – Most kell megbeszélnünk! – kiáltotta
Silenus. – Egyszer és mindenkorra le
akarom törni a szarvát éhnek a kis…
– Silenus – szakította félbe az őrjöngő
szatírt Kheirón. – A táboromat
hamarosan megtámadják. Ha a Nagy Pán
ügye várhatott kétezer évet egy-két óra
igazán nem számít. Persze ha megéljük a
ma estét.
Ezzel az optimista kijelentéssel ott
hagyott bennünket elvágtatott az erdőbe
íjjal a kezében, hogy kövessük, ahogy
tudjuk.

Ez volt a legnagyobb hadművelet, amit a

táborban valaha láttam. Mindenki a
tisztáson állt talpig páncélban de most
n e m Kapd el a zászlót! játékra
készültünk. A Héphaisztosz-csapat
csapdákat állított a Labirintus kijárata
köré: szögesdrót akadályok görögtüzes
edényekkel teli vermek és hegyes
nyársak várták a behatolókat.
Beckendorf két kamion nagyságú
katapultot állított fel és megcélozta
velük Zeusz Öklét. Az Árész ház tagjai
legelöl foglalták el harcállásukat és
Clarisse parancsára klasszikus görög
falanxba rendeződtek. Az Apolló- és az
Árész srácok az erdőben rejtőztek el
íjaikkal. Sokan a lombok között kerestek
búvóhelyet. Még a driádok kezében is
íjakat láttam a szatírok pedig
bunkósbotokkal indultak harcba pajzs
gyanánt durva fakérget emeltek maguk
elé. Annabeth nyomban csatlakozott a
társaihoz, akik egy sátorból a
hadműveleteket irányították. A sátor
előtt szürke, bagolycímeres zászló lobo
gott. A tábor biztonsági főnöke, Árgus
állt őrt a bejáratnál. Az Aphrodité
kölykök a csatába indulók páncéljait
igazgatták és a lovak sörényét
fésülgették. De a Dionüszosz gyerekek
sem tétlenkedtek. Apjuknak egyelőre
nyomát sem lehetett látni, de szőke ikrei
ide-oda futkostak ásványvizes
palackokat és dobozos üdítőket kínálva
a verítékező harcosoknak.
Egész ütőképes csapatnak látszódtunk,
de Kheirón mégis ezt ismételgette:
– Kevés nagyon kevés…
Eszembe jutotta amit a Labirintusban
láttam a szörnyek Anteusz arénájában
Kronosz ereje amit a Tam-hegyen
éreztem és a szívem összeszorult.
Kheirón jól mondja: tényleg kevés, de a
tőlünk telhető legtöbb… Életemben
először azt kívántam bárcsak a táborban
lenne Dionüszosz de nem voltam benne
biztos hogy segíteni tudna rajtunk. Ha
harcra kerül a sor az istenek nem
avatkozhatnak bele csak távolról
figyelhetik – ez a szabály. A titánok
persze fittyet hánytak a szabályokra.
A tisztás szélén Grover Borókával
beszélgetett. A lány feltartott karral
hallgatta beszámolóját. Szemében zöld
könnyek gyűltek a Pán halálhírére.
Tyson a Héphaisztosz-csapatnak segített
a védekezésben. A katapultok mellé
hatalmas sziklákat hordott lövedéknek.
– Maradj mellettem Percy, a csata
kezdetéig! Először felmérem mi vár ránk
aztán oda küldelek majd ahol a
legnagyobb szükség lesz rád! – kérte
Kheirón.
– Láttam Kronoszt – nyögtem ki mert
még mindig nem tértem magamhoz a
döbbenettől. – Szemtől szembe álltam
vele. Luke volt. És mégsem ő…
Kheirón megsimította íja idegét:
– Ha jól sejtem aranysárga szeme volt.
És a közelében lelassult az idő.
Bólintottam.
– Hogyan költözhetett halandó testbe?
– Nem tudom Percy. Az istenek
emberalakot ölthetnek akár hosszabb
időre is, de hogy beleköltözzenek
valakibe… isteni lényüket halandó
testtel ötvözve… Luke testének minden
emberi számítás szerint porrá kellett
volna égnie.
– Kronosz azt mondta dolgoznak még a
testén.
– Nem szívesen gondolok bele hogy mit
jelent ez. De talán Kronosz ereje kisebb
lesz. Legalábbis arra az időre, ameddig
emberi testbe kényszerül. Mert az ugyan
formát ad neki de talán korlátozza is.
– Kheirón, ha ő fogja vezetni a
támadást…
– Nem hinném fiam. Érezném ha
közeledne. Lehet hogy erre készült de a
számításait alaposan keresztülhúztad
amikor a fejére döntöttétek a tróntermet.
– Aztán szemrehányóan hozzátette: – Te
meg az a Hadész ivadék.
Gombócot éreztem a torkomban:
– Bocsánat tudom hogy el kellett volna
mondanom de…
Kheirón felemelte a kezét:
– Megértem, miért döntöttél így, Percy.
Felelősnek érezted magad. Meg akartad
védeni. De ígérd meg fiam hogy bízni
fogunk egymásban ha ezt túléljük… –
Kheirón hangja elcsuklott mert talpunk
alatt megremegett a föld.
A harcmezőn mindenki felkapta a fejét.
Clarisse kiadta a parancsot:
– Összezárni a pajzsokat!

És a titánisten hadserege kitört a

Labirintusból.
Nem ez volt az első ütközet, amiben
részt vettem, de az biztos, hogy a
legnagyobb. Azzal vette kezdetét hogy
tucatnyi laisztrügón zúdult ki a földből,
olyan hangos csatakiáltást hallatva, hogy
majdnem megrepedt tőle a dobhártyám.
Pajzsaik összepréselt autóroncsok voltak
a bunkósbotjuk egy-egy rozsdás
ácskapcsokkal megtűzdelt fatörzs.
Egyikük ordítva az Árész-csapatra
támadt és botjának egyetlen suhintásával
elsöpörte az egész falanxot. A harcosok
rongybábukként repültek a levegőbe.
– Tűz! – kiáltott fel Beckendorf. A
katapult két sziklát lőtt ki az óriásokra.
Az első sziklát az egyik óriásnak sikerült
hárítania, még csak be sem horpadt tőle
a pajzsa. De a második kő mellkason
találta a társát és az óriás elterült.
Apolló íjászai nyílzáporral köszöntötték
a behatolókat. A nyílvesszők beleálltak
vastag páncéljaikba és a laisztrügónokat
óriássündisznókká változtatták. Néhány
vesszőnek sikerült utat találnia a
páncélzat résein és a szerencsétlenül járt
óriások megsemmisültek a mennyei
bronz érintésétől.
De amikor már úgy tűnt, hogy
felülkerekedünk a laisztrügónokon,
megérkezett az erősítés: harmincnegyven
páncélba öltözött lándzsákkal és harci
hálókkal felfegyverzett kígyónő.
Egyszerre több irányból támadtak.
Néhányuk beleesett a Héphaisztosz-
csapat által felállított csapdákba. Az
egyik fennakadt a hegyes nyársakon,
könnyű céltáblának kínálkozva az
íjászoknak. Egy másik szörny lába
beleakadt a görögtüzes aknák drótjába és
a robbanás lángba borított több kígyónőt.
A többieket Árgus és Athéné gyermekei
várták. Láttam ahogy Annabeth kivont
karddal rátámad egyikükre. Tysonnak
valahogy sikerült meglovagolnia az
egyik óriást és bronzpajzsával csapkodta
a fejét: BANG! BANG! BANG!
Kheirón halálos nyugalommal lőtte ki
egymás után a nyílvesszőket, és minden
lövésével újabb szörnyet terített le. De a
Labirintusból további ellenfelek
érkeztek. Egy pokolkutya ron tott ki az
alagútból – természetesen nem Mrs.
OLeary és a szatírokra támadt.
– Most te jössz Percy! – engedett el
Kheirón.
Előrántottam Árapályt, és támadásba
lendültem.
A harcmezőt átszelve szörnyű dolgokat
tapasztaltam. Az egyik ellenséges félvér
Dionüszosz fiával küzdött aki nem
jelentett számára ellenfelet. Karon szúrta
a fiút aztán leütötte kardja markolatával.
Dionüszosz gyermeke elesett. Egy másik
ellenséges harcos égő nyílvesszőket lőtt
a fák közé nem kis riadalmat keltve a mi
íjászaink és a driádok körében.
Egy tucatnyi kígyónő otthagyta a
tűzvonalat, és a táborba vezető
ösvényhez indult mintha ismernék a
járást. Ha sikerül meglépniük úgy
égethetik fel az egész tábort hogy még
csak ellenállásba sem ütköznek.
Csak Nico di Angelo volt a közelben.
Ledöfött egy telekhint fekete sztűgiai
pengéje a szörny testébe hatolt, és addig
szívta életerejét, amíg nem maradt
belőle más, csak por és hamu.
– Nico! – figyelmeztettem. Abba az
irányba kapta a fejét amerről a veszélyt
jeleztem. A közeledő kígyónők láttán
egyből tudta, mit kell tennie.
Nagy levegőt vett, és feltartotta fekete
kardját:
– Szolgáljatok!
A föld megremegett, majd szétnyílt a
szörnyek előtt, és a szakadékból
élőhalott katonák másztak elő.
Rémesebbnél rémesebb hullák
különböző történelmi korok
egyenruháiban: katonák az amerikai
függetlenségi háborúból római centuriók
Napóleon lovasai csontvázlovak hátán.
Egyszerre rántottak kardot mind, és a
kígyónőkre támadtak. Nico térdre hullott,
odaugrottam hozzá hogy megnézzem jól
van-e.
A pokolkutya az erdő felé űzte a
szatírokat. Utána vetettem magam. A
szörny az egyik szatír felé kapott de az
elugrott elő le. Ezután egy lassabb
társára ugrott. A szatír kéregpajzsa
megreccsent amikor felbukott.
– Hé! – kiáltottam fel.
A pokolkutya felém kapta a fejét és
morogva rám támadt. Szétmarcangolt
volna a karmaival ha a hátamra esve
nem akad meg a kezem Beckendorf
görögtüzes edényében. A pokolkutya
képébe vágtam, mire az élő fáklyává
változott. Zihálva kúsztam minél
távolabb a lángoktól.
A szatír akit a kutya eltaposott
mozdulatlanul feküdt. Oda akartam
szaladni hozzá de ekkor meghallottam
Grover kiáltását:
– Percy!
Erdőtűz támadt. Boróka fájától alig
néhány méterre lángok morogtak. A
driád és Grover kétségbeesve próbálta
megmenteni. Grover esődalt kezdett
fújni a sípján, míg Boróka zöld sáljával
csapkodta a lángokat. De csak rontottak
a helyzeten.
Feléjük futottam. Párbajozó harcosok és
óriáslábak közt siklottam el. A
legközelebbi vízlelőhely a patak volt,
ami tíz méterre csobogott tőlünk.
Segítenem kellett rajtuk.
Összpontosítottam. Valami megrándult a
gyomromban és a fülem zúgni kezdett. A
fák között víz söpört át és elöntötte a
tüzet Borókástól, Groverestől,
mindenestől.
Grover, mint egy szőrős vízköpő, vizet
spriccelt ki a száján:
– Kösz haver!
– Szívesen máskor is! – rohantam
vissza a harctérre. Grover és Boróka
követett. Grovernek bunkósbot volt a
kezében Boróka pedig egy régimódi
nádpálcára hasonlító vesszővel
fegyverezte fel magát. Olyan dühösnek
tűnt, mintha ki akarná vele porolni az
ellenség hátsóját.
Amikor úgy látszott, hogy a küzdelem
újból kiegyenlítődött, és feltámadt
bennünk a remény a Labirintusból
hátborzongató túlvilági kiáltás harsant és
messzire visszhangzott.
Kampé szökkent az ég felé kiterjesztett
denevérszárnyakkal majd Zeusz Öklére
telepedett és onnan figyelte a vérontást.
Arcára gonosz vigyor ült. A mutáns
állatfejek hullámzani kezdtek derekánál.
Lába körül sziszegő kígyók tekeregtek.
Jobb kezében csillogó gombolyagot
tartott Ariadné fonalát. Bedobta derekán
előbukkanó oroszlán szájába, és
előhúzta görbe kardjait. A pengéken zöld
méreg csillogott. Kampé diadalittasan
felrikoltott. A táborlakók pánikba estek
és kiáltozva menekülni kezdtek.
Néhányukat menekülés közben eltiporták
a pokolkutyák és az óriások.
– Di immortales! – kiáltotta Kheirón.
Megcélozta a nyilával de a Kampé,
mintha megérezte volna, ijesztő
gyorsasággal a levegőbe vetette magát,
és a nyílvessző elsuhant a feje mellett,
nem sebezte meg.
Tyson kimászott az óriás alól akit
sikerült félholtra püfölnie és a vonalaink
felé futott:
– Állj! Ne meneküljetek el!
Harcoljatok! – de akkor a pokolkutya
rávette magát és összegabalyodva
elgurultak.
Kampé az Athéné-sátorra szállt és
palacsintává lapította. Miközben felé
futottam észrevettem hogy nem vagyok
egyedül Annabeth szaladt az oldalamon
karddal a kezében.
– Lehet, hogy ez lesz a végső küzdelem
– mondta.
– Előfordulhat – feleltem.
– Örülök hogy veled küzdhetek
Hínáragyú!
– Dettó Észlány!
Megálltunk a szörny előtt. Kampé felénk
csapott. Elhajoltam és megpróbáltam
elterelni a figyelmét hogy Annabeth
támadhasson, de úgy tűnt, hogy a szörny
egymástól függetlenül képes küzdeni a
kezeivel. Kivédte Annabeth
kardcsapását akinek hátra kellett
ugrania, hogy elkerülje a méregfelhőt. A
szörny közelébe úgy éreztük magunkat,
mintha savas esőben állnánk. A szemem
égett. Alig kaptam levegőt. Biztos
voltam benne hogy ilyen körülmények
között jó ha néhány pillanatig állva
maradunk.
– Gyertek ide! – kiáltottam. –
Segítsetek!
De senki sem segített. Vagy a saját
ellenfelükkel voltak elfoglalva vagy
sebesülten hevertek vagy túlságosan
féltek ahhoz, hogy megmozduljanak.
Kheirón három nyílvesszője Kampé
mellkasába fúródott de csak annyit ért el
vele hogy Kampé még dühösebben
morgott.
– Most! – kiáltotta Annabeth.
Egyszerre lendültünk támadásba.
Kikerültük Kampé csapásait és a
védvonala mögé kerültünk ahol majdnem
sikerült – de sajnos csak majdnem –
mellkason döfni. Egy medvefej hajolt ki
a szörny derekából és hogy elkerüljük a
harapást hátra kellett ugranunk.
BANG!
Elsötétült előttem a világ. Amikor újra
ki tudtam nyitni a szemem Annabeth és
én a földön feküdtünk és a szörny a
mellkasunkon áll. Több száz kígyó
sziszeget az arcom előtt, mintha csak
nevetnének rajtam. Amikor Kampé
felemelte méregtől csöpögő kardját,
tudtam, hogy végünk.
De akkor valami felvonyított mögöttünk.
Mintha egy fekete vonat csapódott volna
Kampénak a szörny messzire repült.
Mrs. OLeary állt felettünk és vicsorogva
Kampé után kapdosott.
 – Jó kislány! – tűnt fel a Labirintus
ajtajában Daidalosz, és kardjával vágva
utat maga előtt felénk indult. Nem
egyedül érkezett. Egy ismerős óriással
jött, aki még a laisztrügónoknál is
magasabb volt és mind a száz kezében
egy-egy hatalmas sziklát tartott.
– Briareósz! – csodálkozott Tyson.
– Szia kistesó! Tarts ki! – kiáltott
vissza Briareósz.
Mrs. OLeary félreállt az útból mert a
százkarú egy olyan kézilabdameccsre
hívta ki Kampét amelyet labda helyett
sziklákkal játszottak. A kődarabok
valósággal megnőttek, amikor kirepültek
a kezéből. Annyi szikla zúgott el a
levegőben, mintha eldobált volna egy fél
hegyet.
BUUUM!
Ahol az előbb még Kampé állt, most egy
akkora sziklahalom tornyosult, mint
Zeusz Ökle. A szörnyből nem látszott
más csak a sziklák közül kikandikáló
zöld kardjai.
A mieink éljenezni kezdtek pedig a
csatának még korántsem volt vége.
Az egyik kígyónő elkiáltotta magát:
– Irtssszátok ki őket mind egy ssszálig,
ha nem akarjátok, hogy Kronosssz
elevenen nyúzzon meg benneteket!
Úgy látszik, ez a fenyegetés ijesztőbb
volt nálunk, mert az óriások egy utolsó
elkeseredett kísérletet tettek a
legyőzésünkre. Az egyikük hátulról
kiütötte Kheirón alól a lábait. Hat óriás
rontott diadalittas üvöltéssel a kentaurra.
 – Ne! – kiáltottam de túl messze voltam
hogy segíthessek.
Aztán megtörtént. Grover kinyitotta a
száját és a legszörnyűségesebb hangon,
amit valaha hallottam, elkiáltotta magát.
Mintha egy ezerszeresre hangosított
trombitaszó lett volna – a színtiszta
rettegés hangja.
Kronosz katonái eldobták fegyvereiket
és fejvesztett menekülésbe fogtak mintha
az életükért rohantak volna. Az óriások
akartak először a bejárathoz érni futás
közben eltapostak néhány lábuk alá
kerülő kígyónőt. A telekhinek, a
pokolkutyák és az ellenséges félvérek
követték példájukat. Amikor az alagút
szája recsegve-ropogva becsukódott a
csata a véget ért. A harcmezőre csend
telepedett, csak az égő erdő ropogását és
a sebesültek nyögését lehetett hallani.
Miután felsegítettem Annabetht
Kheirónhoz rohantunk.
– Jól van? – kérdeztem.
Az oldalán feküdt és hiába próbált meg
felállni.
– Ez elég kellemetlen – nyögte. – Azt
hiszem nincs komolyabb bajom.
Szerencsére a kentaurokat nem szokták
lelőni, ha… aúúú! …eltörik a lábuk.
– Segítségre van szüksége! Idehívok
egy felcsert az Apollócsapatból –
ajánlotta Annabeth.
– Ne! Jól vagyok! Először a komolyabb
sérülteket lássátok el! Menjetek! Ne
aggódjatok miattam! Grover… azért
kíváncsi lennék rá hogyan csináltad…
 – Káprázatos voltál öregfiú! –
ismertem el.
Grover elpirult:
– Fogalmam sincs honnan jött a hang.
– Nekem van! – ölelte magához
szenvedélyesen Boróka.
De mielőtt többet mondhatott volna
meghallottuk Tyson kiáltását:
– Percy gyere! Történt valami Nicóval!
Fekete ruhájából füst szállt fel ökölbe
szorított kézzel feküdt, és a teste körül
elszáradt a fű.
Óvatosan a hátára fordítottam és a
mellkasára tettem a kezem. A szíve alig
vert.
– Nektárt ide! – kiáltottam.
Az egyik Árész kölyök egy flaskát
nyújtott felém. A varázsitalt Nico
szájába csepegtetem. Köhögni és
köpködni kezdett a pillája megremegett
aztán kinyitotta a szemét.
– Nico mi történt veled? – kérdeztem. –
Tudsz beszélni? Bólintani is alig tudott:
– Csak egy kicsit túlerőltettem magam.
Még soha nem idéztem meg ennyi
szellemet. Se-semmi bajom.
Felültettük és újabb adag nektárt itattunk
vele.
Úgy meredt ránk mintha nem ismerne
meg bennünket aztán tekintete megakadt
valakin a hátunk mögött:
– Daidalosz – mondta rekedten.
– Igen fiam én vagyok. Nagy hibát
vétettem és eljöttem hogy segítsek
helyrehozni.
Daidaloszon csak néhány karcolás
látszott azokból is sárga olaj szivárgott
de jobb állapotban volt mindenkinél.
Úgy tűnt, hogy robotteste gyorsan
regenerálódik. Mrs. OLeary a háta
mögött állt és gazdája fejsérülését
nyalogatta. Daidalosznak a
kutyanyálzselétől vicces kakastaréja lett.
Briareósz a közelünkben állva fogadta a
csodálatára sereglő táborlakókat és
szatírokat. Kicsit zavarban volt de
boldogan osztogatta autogramjait
páncélokra pajzsokra és pólókra.
– Idefelé jövet belefutottam a
százkarúba. Ő is a táborba tartott hogy
segítsen de nem találta az utat.
Összeálltunk és eljöttünk hogy
jóvátegyük tévedésünket – magyarázta
Daidalosz.
 – Jaj de jó Briareósz én tudtam hogy el
fogsz jönni! – ugrándozott Tyson.
– Én ebben nem voltam olyan biztos.
Te vagy az igazi hős, küklopsz mert
emlékeztettél rá hogy ki is vagyok
valójában.
Tyson elvörösödött. Hátba veregettem és
így szóltam:
– Én mindig tudtam, hogy hős vagy! De
Daidalosz… a titánsereg még mindig a
Labirintusban van. A fonál nélkül is
visszatalálnak ide, és előbbutóbb ismét
megtámadnak bennünket méghozzá
Kronosz vezetésével.
Daidalosz visszadugta a hüvelybe a
kardját.
– Igazad van. Amíg az útvesztő létezik,
fennáll a veszélye, hogy az ellenségeitek
ismét használni fogják. Éppen ezért el
kell tüntetnünk.
Annabeth a férfire meredt:
– De hiszen azt mondta hogy a
Labirintus összeköttetésben áll az
életerejével amíg maga életben van
addig…
– Pontosan kis építészem! Meg kell
halnom hogy a Labirintus elpusztuljon.
Hoztam neked egy kis ajándékot!
A vállán lógó táskát maga elé
kanyarította és miután kicipzárazta,
kivett belőle egy vékony, ezüstlaptopot,
a műteremben látott gépek egyikét,
fedelén a kéken derengő deltával.
– Ebben vannak a munkáim. A tűzből
csak ezt tudtam kimenteni. Néhány terv
amit soha nem valósítottam meg. A
kedvenc találmányaim. Az utolsó ezer
évben nem nagyon fejlesztettem őket.
Féltem a halandó világ elé tárni a
találmányaimat. De te talán izgalmasnak
találod majd őket.
Átnyújtotta ajándékát Annabethnek aki
úgy nézett a laptopra mintha tömör
aranyból lett volna:
– Nekem adja?! De ez felbecsülhetetlen
érték! Ez megér vagy… Rengeteget!
– Remélem ezzel valamelyest
jóvátehetem a viselkedésem. Igazad volt
Annabeth. Athéné gyermekeinek
nemcsak okosaknak bölcseknek is kell
lenniük én pedig nem voltam az. Egy
napon nagyobb építész leszel még nálam
is. Fejleszd tovább az ötleteimet. Ez a
legkevesebb, amit megtehetek érted,
mielőtt távozom e világból.
– Távozik a világból! Álljon meg a
menet! Remélem nem akarja magát
megölni! Nem lenne helyes! –
ellenkeztem.
De Daidalosz csak a fejét rázta:
– Az nem volt helyes, hogy a
bűneimmel több ezer évig bujkáltam.
Szembe kell néznem a büntetéssel.
– Ne reménykedjen igazságos
döntéshozatalban! Minósz a holtak bírája
és… – óvta Annabeth.
– Elfogadom ami jön – felelte. – Az
Alvilág igazságszolgáltatására bízom
magam. Hiszen úgy sem tehetünk mást
nem igaz?
Nicóra nézett aki sötét képpel pislogott
vissza rá:
 – De igaz – válaszolt a fiú.
– Ha akarod átadom neked a lelkem
hogy kiválthasd vele a nővéredet.
Szükséged van még rá?
– Már nincs. Segítek abban hogy
eltávozzon a lelke. De Bianca elhunyt és
a holtak között a helye.
Daidalosz bólintott:
– Helyes úgy látom Hadész fia te is
egyre bölcsebb leszel – mondta azután
felém fordult. – Kérhetek egy utolsó
szívességet? Nem hagyhatom Mrs.
OLearyt egyedül és nincs kedve
visszatérni a pokolba. Megtennéd hogy
gondját viseled?
A nagydarab fekete jószágra néztem ami
még mindig Daidalosz haját nyaldosta
nyüszítve és megesett rajta a szívem.
Tudtam hogy anyám lakásában nem lehet
kutyát tartani pláne olyat nem amelyik
nagyobb mint a lakás de azért rávágtam:
– Persze! Szívesen gondját viselem!
– Akkor itt az ideje hogy újra
találkozzam a fiammal és… Perdixszel
hogy elmondjam nekik mennyire
sajnálom.
Annabeth szemében könny csillogott.
Daidalosz Nicóra nézett, aki időközben
kivonta a kardját. Egy pillanatig azt
hittem, le akarja döfni az idős feltalálót.
– Sokáig menekült előle, de most eljött
az idő, hogy elengedje a lelkét és
megpihenjen!
Daidalosz arcán megkönnyebbült mosoly
jelent meg teste megmerevedett mint egy
szobor. A bőre szürke lett, és áttetsző.
Látni lehetett a belsejét alkotó, vibráló
bronzalkatrészeket. Aztán a szobor
szürke hamuvá vált és szétszóródott a
szélben.
Mrs. OLeary felvonított. Megsimogattam
a fejét hogy megvigasztaljam ennél
többet nem tudtam tenni érte. A föld
megremegett, amikor az ősi Labirintus
összeomlott, a rengés talán az ország
minden nagyobb városában érezhető
volt. Bíztam benne hogy maga alá temeti
a titánsereg maradékát is.
Végignéztem a vérengzés nyomain aztán
barátaimra tekintettem:
– Menjünk sok dolgunk van még!

19. A TANÁCS FELOSZLIK

Túl sok embertől kellet búcsút vennem.
Az volt az első éjszaka, amikor a halotti
lepleket holtakon láttam. Bíztam benne
hogy többé nem lesz ilyen élményben
részem.
Az elhunytak között volt Lee Fletcher
akit egy óriás bunkósbotja sújtott halára.
Testét dísztelen aranylepelbe csavarták.
Dionüszosz fia, akit egy ellenséges
félvér koncolt fel szőlőhímzéses
bíborlepel alatt feküdt. Castornak hívták.
Szégyelltem hogy hiába voltunk három
éve ugyanazon tábor lakói addig még a
nevét sem tudtam. Tizenhét éves volt.
Ikertestvére Pollux megpróbált mondani
valamit de elcsuklott a hangja. Fogta a
fáklyát és meggyújtotta vele az
amfiteátrum közepén álló temetési
máglyát. Egy perc sem telt el és a leplek
lángolni kezdtek. Füst és szikra szállt a
csillagok felé.
A következő napot a sérültek ápolásával
töltöttük. Szinte mindenkinek volt
valamilyen sebesülése. A szatírok és a
driádok az erdő sebeit gyógyítgatták.
Délben a Párosujjú Patások Tanácsa
soron kívüli tanácskozást hívott össze a
szatírok szent ligetében. Ott volt a három
rangidős szatír és a tolószékben ülő
Kheirón is. Szegény kentaur
kerekesszékbe kényszerült amíg törött
csontja össze nem forr annyira hogy
ráállhasson. A liget megtelt szatírokkal
driádokkal és najádokkal – százával
vándoroltak ide és izga tottan várták
hogy kiderüljön mire ez nagy a felhajtás.
Annabeth Boróka és én Grover mellett
álltunk.
Silenus mindenféle tárgyalás nélkül
száműzni akarta Grovert de Kheirón
ragaszkodott hozzá, hogy először
hallgassa meg a vallomásokat.
Beszámoltunk a kristálybarlangban
történtekről, és továbbítottuk a Pán
üzenetét. Ezután néhány szemtanú
beszámolója következett arról hogyan
futamította meg Grover a titánhadsereget
egy felettébb furcsa kiáltással.
– Teljes volt a pánik – mondta Boróka.
– Groverből a Nagy Pán ereje áradt!
– Pánik? – kérdeztem.
– Percy – szólalt meg Kheirón –, a
titánok és istenek első háborújában a
Pán az ordításával kergette szét az
ellenséges csapatokat. Ez volt a
legnagyobb fegyvere, egy hömpölygő
félelemhullám, mely győzelemhez
segítette az isteneket. A pánik szó a Pán
nevéből ered. Grover ugyanezt a
fegyvert használta fel mintha a Pán ereje
átköltözött volna belé.
– Micsoda arcátlanság! Szentségtörés!
– mekegte felháborodottan Silenus. –
Talán a Nagy Pán csodatétele volt de az
is lehet hogy Grover macskazenéjét nem
tudták elviselni az ellenségeink!
– Téved uram – jelentette ki halálos
nyugalommal Grover. Ha engem
sértegetnek így én nem tudtam volna
megőrizni a hidegvéremet. – A Pán
szelleme átáradt belénk. Mindenkibe.
Rajtunk a sor hogy cselekedjünk. Azon
kell dolgoznunk hogy feltámasszuk a
vadont és megvédjük azt ami megmaradt
belőle. Tovább kell adnunk a hírt hogy a
Pán halott és csak magunkra
számíthatunk.
– Kétezer év kutatás után ezzel akar
megetetni bennünket?! – kiáltotta
Silenus. – Nem fogjuk bevenni! Inkább
folytatjuk a kutatást és száműzzük az
árulót! – Néhány szatír egyetértően
mormogott. – Szavazzunk! Különben is
ki hisz ennek a szánalmas, zöldfülű
szatírnak! – kérdezte Silenus.
– Például én – szólalt meg egy ismerős
hang.
Mindenki megfordult. A ligetbe
Dionüszosz lépett be. Fekete öltönyt
viselt, bíbor nyakkendőt és lila inget.
Göndör, fekete haja beolajozva. Szeme
mint általában most is véreres volt és
tésztás arca vöröslött de látszott hogy
most nem az alkoholmegvonástól hanem
a gyásztól szenved.
A szatírok vigyázzállásba vágták
magukat és meghajoltak amikor elvonult
előttük. Intésére szőlőágakból újabb
trónszék nőtt ki a földből éppen Silenus
mellett.
Dionüszosz keresztbe tett lábbal leült.
Csettintett egyet és az egyik szatír már
hozta is neki a szokásos sajttálat diétás
kólával.
A bor istene körbenézett az
összegyűlteken.
– Hiányoztam már ugye?
A szatírok vad bólogatásba kezdtek:
– Igen uram nagyon!
– Nos nekem egyáltalán nem
hiányoztatok – jegyezte meg Dionüszosz.
– Rossz híreket hoztam barátaim.
Gonosz híreket. A kisistenek átálltak.
Morpheusz az ellenséghez csatlakozott.
Janus Nemeszisz úgyszintén. Zeusz tudja
még hányan tették ugyanezt!
Távoli mennydörgés hallatszott.
– Tévedtem! Még Zeusz sem tudja!
Most pedig én is meg szeretném
hallgatni Grover történetét, még egyszer,
elejétől a végéig!
– De uram ez az egész képtelenség! –
ellenkezett Silenus.
Dionüszosz szeme szikrákat szórt.
– Most értesültem hogy a fiam Castor
elesett. Nem vagyok jó hangulatban. Ne
rontsd tovább a kedvem Silenus!
Silenus nyelt egy nagyot majd intett
Grovernek hogy ismételje meg
beszámolóját.
Amikor története végéhez ért Mr. D.
bólintott:
– Éppen ezt vártam a Pántól. Grover
nem hazudik. A kutatást leállítom. Itt az
ideje hogy mindenki magába nézzen. –
Az egyik szatír felé fordult: – Hántolt
szőlőt ide, de nyomban!
– Máris hozom uram! – iszkolt el a
szolga.
– Száműznie kell az árulót! –
ragaszkodott álláspontjához Silenus.
– Nem – felelt Dionüszosz. – Ez az én
szavazatom.
 – Én is a száműzetés ellen szavazok –
szólalt meg Kheirón.
Silenus megfeszítette állkapcsát és
tovább ragaszkodott az álláspontjához:
– Ki szavaz a száműzetés mellett?
Silenus és a két vén szatír felemelte
patáját.
– Három a kettő ellen – jelentette be
Silenus.
– Na igen! De pechedre az isteni
szavazat duplán számít vagyis döntetlen
az állás.
Silenus dühbe gurult:
– Ez felháborító! A tanács nem kerülhet
patthelyzetbe!
– Akkor oszlassuk fel! – mondta Mr. D.
– Nekem nem fog hiányozni!
Silenus mereven bólintott majd két
társával kivonult a ligetből. Húsz szatír
követte példájukat, a többiek a ligetben
maradtak és idegesen pusmogtak.
– Ne aggódjatok! – nyugtatta őket
Grover. – Nagyon jól elleszünk a tanács
nélkül is tudni fogjuk mit tegyünk!
Megismételte a Pán üzenetét hogy miként
mentsék meg lépésről lépésre a vadont.
Ezután csoportokra osztotta a szatírokat:
az egyik csapatot a nemzeti parkokba
küldte a másikat a megmaradt érintetlen
területek felkutatására a harmadikat
pedig a városi parkok védelmére
rendelte.
– No nézd csak – bökött oldalba
Annabeth. – Úgy látszik Grover kezd
felnőni!
Tysont délután a parton találtam ahol
Briareósszal beszélgetett. Briareósz
ötven kezével homokozott. Ő oda sem
figyelt, de kezei egy háromemeletes
várat emeltek árokkal, megerősített
falakkal és felvonóhíddal.
Tyson térképet rajzolt a homokba.
– A zátonynál fordulj balra aztán
egyenesen le az elsüllyedt hajóig. Menj
tizenöt métert keletre, és haladj el a
sellőtemető mellett onnan látni fogod a
lángokat.
– Elmondod neki, hogyan találjon el a
kovácsműhelyig? – kérdeztem.
Tyson bólintott:
– Briareósz segíteni akar. Megtanítja a
küklopszokat azokra a régi elfeledett
trükkökre amik segítségével jobb
fegyvereket és páncélokat készíthetnek.
– A küklopszokkal akarok lenni elegem
van már az egyedüllétből! – bólogatott
Briareósz.
– Odalent biztosan nem fogsz unatkozni
– mondtam egy kicsit irigykedve mert én
még sohasem jártam apám
királyságában. – Ellátnak majd
munkával!
Briareósz felöltötte boldog arcát:
– Az jó! Bárcsak Tyson is velem
jöhetne!
Tyson elpirult.
– Itt kell maradnom a testvéremmel.
Minden rendben lesz Briareósz!
Köszönöm…
Briareósz annyiszor rázta meg a kezem
ahány karja volt.
 – Biztos vagyok benne hogy még
találkozunk Percy! Tudom!
Miután Tysont hatalmas polipölelésben
részesítette az óceánba gázolt. Figyeltük
ahogy a hatalmas fej eltűnik a hullámok
között.
Megveregettem Tyson vállát:
– Sokat segítettél neki.
– Én csak beszélgettem vele egy kicsit.
– Te hittél benne. Briareósz nélkül nem
tudtuk volna legyőzni Kampét.
– Szép sziklákat hajigált.

Felnevettem:
– Igazad van tesó valóban szép sziklák
voltak! Gyere nagyfiú! Vár a vacsora!
Jó érzés hogy a táborban mindig meleg
vacsora vár. Tyson és én a Poszeidón-
asztalnál ültünk. A Long Island-i szoros
fölött gyönyörűen ment le a nap. A
dolgok még sokáig nem fognak
visszazökkenni a rendes kerékvágásba
de amikor a parázstartóhoz léptem hogy
a vacsorám egy részét a lángok közé
kaparva Poszeidónnak áldozzak hirtelen
úgy éreztem hogy nagyon hálás vagyok
neki. Barátaim és én életben maradtunk.
A tábor biztonságban van. Kronosz egy
darabig nem heveri ki ezt a csapást.
Csak Nico aggasztott aki kint ólálkodott
a szürkületben ahelyett hogy bejött volna
pedig nemcsak a Hermészasztalnál, de
még a vezetőségi asztalnál is helyet
kaphatott volna Kheirón mellett. De
visszautasította.
Vacsora után átvonultunk az
amfiteátrumba. Az Apolló kölykök egy
dalesttel készültek hogy jó kedvre
derítsenek bennünket. De Nico ehelyett
az erdő felé indult. Úgy döntöttem hogy
követem.
A fák közé érve vettem csak észre
mennyire besötétedett. Az erdőben a
szörnyek ellenére sem féltem soha. De a
csata szörnyűségeire gondolva azon
tűnődtem, hogy vajon képes leszek-e
valaha úgy belépni a fák közé hogy
eszembe ne jutnának.
Nicót sehol sem láttam de néhány perc
séta után világosságot vettem észre.
Először azt hittem, Nico fáklyát gyújtott.
De amikor közelebb mentem rájöttem
hogy egy szellemet látok: Bianca di
Angelo fénylő és csillogó szellemalakja
állt a tisztáson. Az öccsére mosolygott
és megérintette az arcát – azaz csak
szerette volna megérinteni. Aztán eltűnt.
Nico észrevett, amikor megfordult, de
nem tűnt mérgesnek.
– Elbúcsúztunk egymástól – mondta
rekedt hangon.
– Hiányoltunk a vacsoránál. Mellém
ülhettél volna.
– Nem.
– Nico nem hagyhatsz ki minden
étkezést. Ha a Hermészkabinhoz nem
fűlik a fogad, biztosra veszem, hogy
kivételt tennének a kedvedért és
elszállásolnának a Nagy Házban. Ott
aztán tényleg rengeteg hely van!
– Nem maradok itt Percy.
 – De… nem mehetsz el. Túl veszélyes
odakint egy magányos félvérnek.
Kiképzésre van szükséged.
– Majd edzek a halottakkal – vetette
oda közömbösen. – Ezt a tábort nem
nekem találták ki. Nem véletlen hogy
nem állítottak fel benne Hadész-
bungalót. Ugyanolyan kevéssé látják őt
itt szívesen mint az Olimposzon. Én nem
tartozom ide. Mennem kell.
Vitatkozni szerettem volna vele de egyik
felem tudta hogy igaza van. Ha tetszett
nekem ha nem Nicónak meg kellett
találnia a saját sötét útját. Eszembe jutott
hogy a Pán mindenkit személyre szóló
üzenettel látott el a barlangjában kivéve
Nicót…
– Mikor indulsz?
 – Most azonnal. Legalább egy tonnányi
kérdésem van. Például hogy ki volt az
édesanyám. Ki fizette az oktatásunkat
Biancával. Ki volt az az ügyvéd aki
kihozott bennünket a Lótusz Hotelből.
Nem tudok semmit a múltamról. Ideje
ezen változtatni.
– Végül is megértem – vallottam be. –
De remélem hogy nem leszünk többé
ellenségek.
Lesütötte a szemét:
– Bocs. Hülyén viselkedtem.
Hallgatnom kellett volna arra amit
Biancával kapcsolatosan mondtál.
– Most jut eszembe… – húztam ki
valamit a zsebemből. – Tyson találta
takarítás közben a kabinban. Talán
örülni fogsz neki.
Hadész ólomfiguráját tartottam a
kezemben egy kis mitomágiás szobrot
amit Nico hagyott el amikor tavaly télen
elszökött a táborból.
Nico habozott:
– Nem játszom már ezt a játékot.
Kisgyerekeknek való.
– Akkor sem ha négyezer a
támadóereje? – próbáltam rábeszélni.
– Ötezer – javított ki Nico. – De csak
ha az ellenfél támad először.
Elmosolyodtam.
– Néha nem árt újra gyerekké válni –
dobtam felé a szobrot.
Nico nézegette egy darabig aztán zsebre
vágta.
– Kösz.
Kezet nyújtottam. Vonakodva elfogadta.
Tenyere hideg volt mint a jégcsap.
– Ki kell nyomoznom jó pár dolgot –
mondta. – Valaki közülük… Ha
megtudok valamit értesítelek.
Nem tudtam mire céloz de bólintottam:
– Tartsuk a kapcsolatot Nico!
Hátat fordított és elindult a fák felé.
Amikor elhaladt mellettük az árnyékok
mintha utánanyúltak volna hogy magukra
vonják a figyelmét.
A hátam mögött megszólalt valaki:
– Látom távozik a bánatos ifjonc.
Megfordultam. Dionüszosz állt
mögöttem aki még mindig a fekete
öltönyét viselte.
– Elkísérnél?
– Hová? – kérdeztem gyanakodva.
– Csak a tábortűzig. Kezdtem magam
összeszedni, és arra gondoltam
beszélgetek veled egy kicsit. Te olyan
jól fel tudsz idegesíteni.
– Köszönöm az elismerést!
Némán haladtunk át az erdőn. Útközben
észrevettem, hogy Dionüszosz lebeg
néhány centiméterrel a föld felett suhan
mert nem akarta összekoszolni
kisuvickolt cipőjét.
– Sokan elárultak bennünket. Rosszul
állnak a dolgok az Olimposzon.
Annabeth és te mégis megmentettétek a
tábort. Talán meg kellene köszönöm
neked.
– Csapatmunka volt.
Vállat vont:
– Mindegy amit ti ketten tettetek már
közelít az ügyeshez. Szóval nem vagytok
teljesen reménytelen esetek.
Amikor elértünk az amfiteátrumhoz,
Dionüszosz a tábortűz felé mutatott.
Clarisse egy spanyol fiú mellett ült aki
vicceket sugdosott a fülébe. Chris
Rodriguez volt, a félvér, aki megőrült a
Labirintusban.
– Meggyógyította? – csodálkoztam.
– Az őrültség a szakterületem. Nem
volt probléma.
– Maga most valami jót cselekedett…
De miért?
– Azért, mert jó vagyok! Csak úgy
csöpög belőlem a jóság! Nem vetted
még észre Perry Johansson?
– Hát…
– Talán a fiam miatt érzett gyász miatt
tettem talán azért mert úgy gondoltam ez
a Chris gyerek megérdemel még egy
esélyt.
Akárhogy is Clarisse-t határozottan
elviselhetőbbé teszi, ha a fiú a
közelében van.
– Miért mondta el ezt nekem? –
kérdeztem.
A bor istene felsóhajtott:
– Hadész tudja! De ne felejtsd el fiam
hogy egy jó cselekedet sokszor erősebb
a kardnál! Halandóként nem voltam
rettegett harcos, izmos sportoló vagy
híres költő, egyszerűen csak bort
készítettem. A falubeliek kikacagtak. Azt
mondták semmire sem viszem. Most nézz
rám! Néha az apró dolgokból lesznek a
legnagyobbak.
Magamra hagyott hogy átgondolhassam
amit mondott. Amikor Clarisse-ra és
Chrisre néztem akik a sötétben egymás
kezét fogva egy idióta dalt énekeltek
önkéntelenül is elmosolyodtam.

20. A SZÜLETÉSNAPI BULIM

BALJÓS FORDULATOT VESZ

Anyár fennmaradó része egészen

szokatlanra sikeredett, szokatlanul
normálisra. Mindennap ugyanazok az
órák: íjászat sziklamászás
pegazuslovaglás… Sokat játszottunk
Kapd el a zászló!-t (bár Zeusz Öklét
messze elkerültük). Énekeltünk a
tábortűz mellett, szekérversenyeket
tartottunk, és megvicceltük a másik ház
tagjait. Tyson és én sokat foglalkoztunk
Mrs. OLearyvel de éjszakánként még
mindig vonított ha régi gazdája eszébe
jutott. Annabethszel mintha kerültük
volna egymást. Örültem ha vele voltam
de ugyanolyan szívfájdalmat éreztem
mint amikor távol voltunk egymástól.
Kronoszról szerettem volna vele
beszélni. De ezt nem tehettem anélkül
hogy Luke-ot ne hozzam fel. És ezt a
témát kerülnöm kellett, mert nem volt
hajlandó erről beszélgetni.
Eltelt a július is. Negyedikén tűzijátékot
rendeztünk a parton. Az augusztus olyan
forró volt hogy az eprek megsültek a
mezőn. Végül elérkezett a tábor utolsó
napja. A hivatalos értesítés a párnánkon
várt amikor reggeli után visszatértünk a
bungalóba. Arra figyelmeztetett hogy ha
nem hagyjuk el a szállásunkat délig a
takarító hárpiák elemésztenek bennünket.
Tíz órakor már a Félvér-hegy tetején
álltam és vártam a tábori furgont ami
visszafuvaroz a városba.
Elintéztem hogy Mrs. OLeary a táborban
maradhasson és Kheirón megígérte hogy
gondját viseli majd. Tysonnal
megbeszéltük hogy felváltva látogatjuk.
Bíztam benne hogy Annabethszel együtt
utazom majd Manhattanbe de csak
elköszönni jött ki. Elintézte hogy egy
kicsivel tovább maradhasson a táborban.
Kheirónt akarta ápolni amíg lábra nem
áll és a Daidalosztól kapott laptopot
tanulmányozni. A nyári szünet két
hónapjában is egyfolytában azt bújta.
Azután San Franciscóba megy majd az
apjához.
– Van ott egy magániskola oda fogok
járni. Lehet hogy utálni fogom de… –
vállat vont.
– Majd hívj fel! – mondtam.
– Jó – bólintott nem túl lelkesen. –
Majd nyitva tartom a szemem hogy nem
látome őt…
Megint témánál voltunk. Luke-nál. Nem
tudta kimondani úgy a nevét hogy ne
nyíltak volna ki lelkében a fájdalom az
aggodalom és a düh kamrái.
– Annabeth mi volt a prófécia utolsó
sora?
A távolban álló fákra tekintett és
hallgatott.
– „Az útvesztő sötétjét bejárjad…" –
kezdtem szavalni. – „A halott az áruló az
elveszett feltámad." Felébresztettük a
halottakat. Megmentettük Ethan
Nakamurát aki árulónak bizonyult. És
megtaláltuk a Nagy Pánt az elveszettet. –
Annabeth a fejét rázta mintha le akarna
állítani. – „Athéné gyermekének végső
csatája" Daidalosz utolsó csatája volt.
„Bízva lészen a szellemkirályra." Ez a
sor mégsem Minószra vonatkoztak
hanem Nicóra. Azzal hogy mellénk állt
megmentett bennünket.
– Percy…
– „A kapu elpusztul, ha a hős utolsót
inhalál…" Most már ezt is értem.
Daidalosz meghalt hogy a Labirintus
elpusztuljon. De mi volt az utolsó…
– Kit szerettél rosszabb sorsra jut mint
a halál – suttogta könnyes szemmel
Annabeth. – Ez volt az utolsó sor. Most
már boldog vagy?
A nap hirtelen hidegebben sütött.
– Oh – döbbentem meg. – Vagyis
Luke…
– Percy nem tudom kire vonatkozik a
prófécia. Nem tudom hogy… – hangja
reménytelenül elcsuklott. – Luke és én…
Hosszú évekig csak rá támaszkodhattam.
Azt hittem…
De nem folytathatta mert mellettünk
fénybuborékok jelentek meg mintha
valaki széthúzott volna a légben egy
aranyfüggönyt.
– Nem kell mentegetőznöd – mondta
egy magas fehér ruhás asszony a hegyen
állva. Sötét összefont haja a vállára
hullott.
 – Héra! – ismerte fel Annabeth.
Az istennő mosolygott:
– Megtaláltad a válaszokat nem
csalódtam benned. A küldetésed sikeres
volt!
– Sikeres? Luke eltávozott. Daidalosz
halott. A Pán is. Hogyan lenne…
– A családunk biztonságban van –
folytatta Héra. – Akik eltávoztak jobb is
ha nincsenek velünk. Büszke vagyok rád.
Ökölbe szorult a kezem. Nem tudtam
hogyan mondhat ilyet.
– Ugye maga fizetett Geryonnak hogy
biztonságban áthaladhassunk a farmján?
Héra vállat vont. Ruhája
szivárványszínben ragyogott.
– Csak azt akartam hogy gyorsabban
haladjatok.
 – De Nicóval nem törődött ölbe tett
kézzel nézte volna végig hogy
kiszolgáltatják a titánoknak!
– Ugyan kérlek! – legyintett Héra. –
Hadész fia maga mondta hogy senkinek
sincs szüksége rá. Hogy nem tartozik
senkihez.
– Héphaisztosznak igaza volt! –
morogtam. – Magának csak az ideális
család a fontos és nem a hús-vér
emberek!
A szeme fenyegetően csillogott:
– Vigyázz a nyelvedre Poszeidón fia!
Én vezettelek át a Labirintuson anélkül
hogy tudtad volna! Én voltam veled
akkor is amikor kiálltál Geryon ellen. Én
voltam az aki a nyílvessződet célba
röpítette. Én küldtelek Kalüpszó
szigetére. Én nyitottam és mutattam meg
az utat a titánok hegyére! Annabeth
legalább te ismerd el hogy mennyit
segítettem! Elvárnám hogy cserébe
áldozatot mutassatok be nekem!
Annabeth olyan mozdulatlanul állt mint
egy szobor. Köszönetet mondhatott
volna. Mondhatta volna hogy a
parázstartóba belekapar majd egy kis
maradékot Héra részére és ezzel
elfelejthettük volna az egészet. De ő
makacsul összeszorította a fogát. Olyan
képet vágott, mint amikor a szfinx előtt
állt. Nem volt hajlandó a könnyebb utat
választani akkor sem ha ezzel bajt hoz a
fejére. Ezt szerettem Annabethben a
legjobban.
– Percynek igaza van – fordított hátat
az istennőnek. – Maga az aki nem
tartozik senkihez Héra királynő!
Legközelebb inkább nem kérünk a
segítségéből.
Héra megvető mosolya az empuszáénál
is rosszabb volt. Teste ragyogni kezdett.
– Megbánod még hogy megsértettél
Annabeth! Százszor megbánod!
Amikor Héra felöltötte isteni alakját és
elenyészett a ragyogásban el kellett
takarnom a szemem ha nem akartam
megvakulni.
A hegytető ismét csendes lett, Péleusz
úgy szunyókált az aranygyapjú alatt
mintha mi sem történt volna.
– Bocs. Most vissza kell mennem. Ma-
majd beszélünk.
– Figyelj Annabeth…
A St. Helen-hegyre gondoltam Kalüpszó
szigetére Luke-ra Rachel Dare-re arra
hogyan kuszálódott össze minden. Azt
akartam mondani Annabethnek hogy nem
szeretnék elszakadni tőle.
De Árgus dudálni kezdett, és
elszalasztottam a lehetőséget.
– Menned kell! Vigyázz magadra
Hínáragyú! – mondta Annabeth.
Lerohant a hegyoldalon. Figyeltem ahogy
leér a bungalókhoz. Annabeth egyszer
sem nézett vissza.

Két nap múlva eljött a születésnapom.

Nem vertem nagydobra a dátumot. Mivel
a táborozás utánra esett a táborlakók
úgysem tudtak volna eljönni halandó
barátokban pedig nem dúskáltam.
Megjósolták hogy a tizenhatodik
születésnapomon vagy megmentem vagy
elpusztítom a világot így hát nem voltam
rá büszke hogy egy évvel megint
öregebb lettem. A tizenötöt töltöttem be
éppen. Már csak egy évem maradt a
prófécia által megjelölt időpontig.
Anyám egy kis születésnapi partit
rendezett nekem a lakásunkban. Átjött
Paul Felfújt aki nem volt rám mérges
mert Kheirón manipulálta a ködöt és a
Goode-ban mindenkivel elhitette hogy
semmi közöm nem volt a robbanáshoz.
Most Paul és a többi szemtanú már úgy
emlékezett, hogy Kelli megőrült, és
Molotov-koktélokat kezdett dobálni a
zenekari teremben én meg a szegény
ártatlan gólya ijedtemben kiugrottam az
ablakon, és világgá menekültem. A
következő hónapban el is kezdhetem a
következő tanévet. Ha tartani akarom
magam az évi egy kirúgáshoz jobban kell
igyekeznem.
Tyson is eljött a partira anyám a
tiszteletére két extra kék tortát sütött.
Amíg Tyson anyámnak fújta a lufikat
Paul kihívott a konyhába hogy segítsek
neki.
Amíg a puncsokat töltögettük Paul
megszólalt:
– Hallottam, édesanyád beírat ősszel az
autósiskolába.
– Igen. Klassz. Már alig várom!
Az igazat megvallva egész addigi
életemben másra sem vágytam de most
valahogy mégsem tudtam igazán örülni
neki és ezt Paul is észrevette. Furcsa de
sokszor Kheirónra emlékeztetett mert
mindketten beleláttak a gondolataimba.
Biztosan azért mert mindketten született
tanárok voltak.
– Úgy látom kemény nyarad volt.
Elvesztettél valakit aki fontos volt
neked… Talán egy lány is van a
dologban.
Rámeredtem:
– Honnan tud erről? Az anyám…
Felemelte a kezét.
– Anyád nem mondott egy szót sem. És
nem is hallgatóztam. Én csak annyit látok
hogy más vagy mint a többi gyerek.
Valami történik veled, amiről én nem
tudok. De mivel én is voltam tizenöt
éves tudom mit jelent ez az arckifejezés.
Nehéz hónapok állnak mögötted!
Bólintottam. Megígértem anyámnak hogy
elmondom Paulnak magamról az igazat,
de ez valahogy nem tűnt megfelelő
alkalomnak. Várnom kellett vele.
– A táborban ahová járok elvesztettem
néhány barátomat nem a legközelebbi
barátaimat de mégis…
– Sajnálom!
– Én is. De ami a lányügyet illeti…
– Fogd! – nyújtotta a puncsospoharat
Paul. – Igyunk a tizenötödik
születésnapodra, és arra, hogy az
előzőnél jobb éved legyen!
Összekoccintottuk a papírpoharainkat és
ittunk.
– Percy, sajnálom, de úgy tűnik, hogy
egy újabb problémával kell
szembesítenem téged…
– Igen?
– Nőügy.
Ráncba szalad a homlokom.
– Ezt hogy érti?
– Az édesanyád. Arra gondoltam hogy
megkérem a kezét.
Majdnem elejtettem a kanalamat.
– Úgy érti, feleségül akarja venni?
Maga meg ő?
– Valahogy úgy. Ha ez neked nem
jelentene problémát…
– Az engedélyemet kéri?

Paul a szakállát vakargatta:

– Azt nem mondanám de mégis az
anyádról van szó. És tudom, hogy eddig
sem volt egyszerű az életed.
Lelkiismeretfurdalásom lenne ha nem
beszélném meg veled mint férfi a
férfival.
– Férfi a férfival – ismételtem. Elég
furcsán hangzott. Paulra és anyámra
gondoltam arra hogy anyám mindig
többet nevet és mosolygósabb ha Paul
mellette van. Eszembe jutott menynyit
küzdött Paul hogy felvegyenek a Goode-
ba. Hirtelen kibukott belőlem:
– Ez az évszázad ötlete Paul! Hajrá!
Paul elvigyorodott:
– Egészségedre Percy! Irány a parti!
Éppen akkor szólalt meg az ajtócsengő,
amikor el akartam fújni a gyertyákat.
– Ez meg ki a csuda lehet? –
csodálkozott anyám.
A dolog azért adott okot a gyanakvásra
mert új lakásunkhoz egy portás is
tartozott aki normális körülmények
között felszól ha látogatónk érkezett.
Anyám nyitott ajtót és leesett az álla.
Az ajtóban apám állt. Bermudanadrágot
hawaii pólót és strandpapucsot viselt
mint általában. Fekete szakállát
gondosan megnyírta tengerzöld szeme
csillogott. Szakadt horgászcsalis mintájú
sapkáján egy felirat állt: „NEPTUN
HORGÁSZSZERENCSE SAPKÁJA".
– Posz… – mondta ki majdnem a nevét
anyám. Tetőtől talpig elvörösödött. –
Ööö… Szia…
– Szia Sally! Szebb vagy mint valaha!
Bejöhetek?
Anyám felnyöszörgött amit igennek és
nemnek egyaránt lehetett érteni, de
Poszeidón az előbbinek értelmezte, és
belépett.
Paul hol rám hol az anyámra pislogott
megpróbálta leolvasni az
arckifejezésünkről, ki lehet a látogató.
Végül előrelépett:
– Üdvözlöm Paul Felfújt vagyok!
– Mint egy gömbhal? – kérdezte
felhúzott szemöldökkel apám miközben
kezet rázott.
– Nem. Egyszerűen csak Felfújt, mint a
kiflifelfújt.
– Kár szeretem a gömbhalakat. Én
Poszeidón vagyok.
– Jól hallottam? Poszeidón? Milyen
érdekes név!
 – Igen nekem is tetszik. Van több
nevem is de ez a kedvencem.
– Mint a tengeristennek.
– Igen szinte pontosan úgy.
– Nos – szakította félbe a társalgást
anyám – nagyon örülünk, hogy
beugrottál. Paul, ő Percy édesapja.
– Á vagy úgy! – bólintott Paul de
valahogy nem tudott szívből örülni a
találkozásnak.
Poszeidón rám mosolygott:
– Itt van az én gyermekem! És Tyson is!
Szia fiam!
– Apuci! – rohant oda hozzá Tyson és
úgy megölelgette hogy Poszeidón fejéről
majdnem leesett a horgászsapka.
Paulnak leesett az álla:
– Tyson is?!
 – Nem tőlem van! – védekezett anyám.
– Hosszú történet!
– Nem hagyhattam ki Percy tizenötödik
születésnapját. Ha Spártában lennénk a
mai naptól férfinak számítana!
– Ez így van! Antik történelmet is
tanítottam! – helyeselt Paul.
Poszeidón rám kacsintott:

– Sally Paul Tyson kisajátíthatnám

Percyt néhány percre? – azzal átkarolt és
besétált velem a konyhába.
Amikor ketten maradtunk, eltűnt a
mosoly az arcáról.
– Jól vagy fiam?
– Igen jól. Azt hiszem.
– Eljutott hozzám néhány pletyka. De a
te szádból szeretném hallani. Mesélj el
mindent!
Engedelmeskedtem. Egy kicsit zavart
hogy Poszeidón a beszámolóm közben
egyetlen pillanatig sem vette le rólam a
tekintetét, olyan erősen figyelt.
Pókerarccal hallgatott végig, majd
lassan bólintott.
– Ezek szerint Kronosz tényleg
visszatért. Akkor a nagy háború sincs
messze.
– Mi lehet most Luke-kal? – kérdeztem.
– Halott?
– Nehéz megmondani Percy. Fölöttébb
zavaró a dolog.
– A teste egy halandóé. Miért nem
pusztítod el?
Poszeidón gondterhelt arcot vágott:
 – Halandóé, talán. De Luke nem
egyszerű eset. Nem tudom hogyan
készítették fel a titánisten lelkének
befogadására fiam de azt hiszem, nem
lenne egyszerű végezni vele. Félő, hogy
tényleg meghal ha Kronoszt
visszaküldjük a gödörbe. Ezen még
gondolkoznom kell. Sajnos van más
problémám is.
Eszembe jutott amit Tyson mondott nyár
elején:
– Az ősi tengeristenek?
– Igen. A háború engem ért el először.
Nem maradhatok soká. Az óceán most is
háborog. A heves küzdelemben azt is
alig tudom megakadályozni hogy a
tájfunok és a hurrikánok kárt tegyenek a
te világodban.
 – Hadd menjek le hozzád segíteni!
Poszeidón arcára ezer ránc szaladt
amikor elmosolyodott:
– Még nem, fiam. Érzem, hogy itt van
rád szükség. Erről jut eszembe… – vett
ki a zsebéből egy homokdollárt. –
Tessék boldog születésnapot! De okosan
költsd ám el!
– Hogyan lehet okosan elkölteni egy
homokdollárt?
– Az én időmben még nagyon sok
mindent lehetett kapni egy
homokdollárért. Biztos vagyok benne
hogy ez ma sincs másként, csak meg kell
találnod a megfelelő alkalmat.
– Milyen megfelelő alkalmat?
– Rá fogsz ismerni ha elérkezik! –
felelt Poszeidón.
A markomba zártam a homokdollárt de
valami nagyon zavart:
– Apám amikor a Labirintusban jártam
találkoztam Anteusszal. Azt állította
hogy a kedvenc fiad. Az arénáját
koponyákkal díszítette ki és…
– Nekem ajánlotta őket – fejezte be
helyettem Poszeidón. – És te nem érted,
hogyan cselekedhet valaki ilyen
szörnyűségeket az én nevemben.
Vonakodva bólintottam.
Poszeidón a vállamra tette kérges kezét.
– Percy, sokan tesznek szörnyű
dolgokat az istenek nevében de ez még
nem azt jelenti hogy az istenek áldásukat
adnák erre. Amikor a fiaink és a
lányaink a mi nevünkben cselekednek…
nos ez gyakran többet mond el róluk mint
rólunk. Különben is Percy te vagy a
kedvenc fiam.
Apám ott mosolygott mellettem a
konyhában és arra gondoltam hogy ennél
szebb születésnapi ajándékot nem is
kaphattam.
Anyám kikiabált a nappaliból:
– Percy a gyertyák mindjárt leégnek!
– Most jobb ha mész! – biztatott
Poszeidón. – De várj csak! Az a baleset
a St. Helen-hegyen…
Hirtelen azt hittem, az Annabethtől
kapott csókra céloz, és elvörösödtem de
valami sokkal fontosabbra gondolt.
– A kitörések még mindig folytatódnak.
Tüphón ébredezik. Könnyen lehet, hogy
néhány hónap, vagy legkésőbb egy év
múlva kiszabadul.
 – Bocsánat igazán nem akartam…
Poszeidón feltartotta a kezét:
– Nem a te hibád. Előbb vagy utóbb
úgyis bekövetkezett volna, hiszen
Kronosz elkezdte felébreszteni az ősi
szörnyeket. De légy óvatos! Ha Tüphón
kiszabadul… Akkor olyan ellenséggel
kerülsz szembe amilyennel eddig még
soha. Amikor első alkalommal
megjelent, az egész Olimposz kevés volt
hozzá, hogy legyőzze. Ha kiszabadul,
első útja ide, New Yorkba vezet majd az
Olimposzra.
Az ember éppen ilyen híreket szeret
hallani a születésnapján de Poszeidón
megveregette a hátam mintha minden
rendben lenne:
– Menj! Jó étvágyat a tortához!
Azután köddé vált, és egy meleg, óceáni
szellő hátán kisuhant a konyhaablakon.

Eltartott egy darabig amíg Pault meg

tudtuk győzni, hogy Poszeidón a tűzlétrán
távozott, de mivel az ő világában az
emberek nem szoktak levegővé válni,
végül el kellett hinnie.
Annyi kék tortát és fagyit ettünk hogy a
végén nem fért több belénk. A buli
hátralévő részét gyerekes
társasjátékokkal töltöttük
Monopolyztunk és Most mutasd meget
játszottunk. Tyson mindig kikotyogta mit
mutogat de Monopolyban nagyon jó volt.
Engem az első öt körben megvert, anyát
és Pault pedig majdnem csődbe juttatta.
A szobámba mentem, hadd játszanak.
A szekrényre raktam a félig megevett kék
tortaszeletemet. Ezután fogtam a félvér
táboros nyakláncomat és az
ablakpárkányra helyeztem. A láncon
három medál lógott a három ott töltött
nyár emlékeként: az első szigony alakú
volt, a második aranygyapjú formájú a
harmadik pedig egy gondosan faragott
Labirintus volt hogy emlékeztessen a
Labirintus csatájára ahogyan a
táborlakók nevezni kezdték. Azon
tűnődtem, vajon milyen lesz a negyedik
medál. Persze ehhez az kellett hogy én és
a tábor megéljük a jövő nyarat.
Az ágyam melletti telefonra meredtem,
és erős késztetést éreztem hogy
rácsörögjek Rachel Elisabeth Dare-re.
Anyám kérdezte is hogy kit szeretnék
még meghívni. Rögtön eszembe jutott
Rachel de nem hívtam fel. Nem tudom
miért. Már az ötlettől is annyira ideges
lettem, mintha a Labirintusba
készülődnék.
Nekiálltam kiüríteni a zsebeimet:
kivettem belőle Árapályt, egy csomag
papír zsebkendőt és a lakáskulcsom. A
pólóm zsebében kitapintottam valamit.
Addig nem is jutott eszembe hogy azt a
fehér pamutpólót viselem amit Kalüpszó
adott nekem Ogügié szigetén. A
szövetdarabba csavart
holdraforgószárról is teljesen
megfeledkeztem. A kis hajtás elszáradt
az elmúlt két hónap során de még így is
halványan érezni lehetett az elvarázsolt
kert illatát. Szomorúság telepedett rám.
Eszembe jutott Kalüpszó kívánsága:
Ígérd meg, hogy ültetsz egy kertet
nekem Manhattanben. Kinyitottam az
ablakot és kiléptem a tűzlétrára.
Anyámnak volt odakint egy
virágosládája. Tavasszal megtelt
virággal de most csak föld volt benne.
Arra várt hogy valami újat ültessenek
belé. Tiszta éjszaka volt. Kövér hold
lebegett a Nyolcvankettedik utca fölött.
Az elszáradt ágacskát gondosan
elültettem és a tábori kulacsomból
nektárt öntöttem rá. Egy darabig semmi
sem történt.
Aztán egyszer csak új száracska szökkent
ki a földből, egy holdraforgóbébi és
fényleni kezdett a meleg nyári
éjszakában.
– Szép növény – szólalt meg egy hang.
Ijedtemben majdnem leugrottam a
tűzlétráról. Nico di Angelo állt
mellettem. Mintha a semmiből termett
volna ott.
– Bocs. Nem akartalak megijeszteni –
mondta.
– Nem ijedtem meg. Vagyis… Szóval
mit keresel te itt?
Az elmúlt pár hónapban néhány
centiméterrel magasabb lett haja úgy állt
mint egy hollófekete szénaboglya. Fekete
pólót farmert és egy új koponya alakú
ezüstgyűrűt viselt. Sztűgiai vasból
készült kardja az oldalán lógott.
– Kiderítettem néhány dolgot.
Gondoltam érdekelni fog – mondta. –
Daidalosz elnyerte büntetését.
– Láttad őt?
Nico bólintott:
– Minósz először arra akarta ítélni,
hogy az örökkévalóságig forró
sajtfondüben főjön, de apámnak jobb
ötlete támadt. Daidalosznak hidakat és
átjárókat kell építenie az aszfodéloszba.
Segítenie kell enyhíteni a dugókat. Az
igazat megvallva az öreg is elégedett a
büntetésével elvégre tovább építhet és
alkothat. Ráadásul a fiát és Perdixet is
láthatja hétvégenként.
– Helyes.
Nico megütögette ezüstgyűrűjét.
– De nem ez a fő ok, amiért
meglátogattalak. Rájöttem valamire. Van
egy ajánlatom a számodra.
 – Micsoda?
– Tudom, hogyan győzhetnéd le Luke-
ot. Azt hiszem ez az egyetlen módja.
Hangosan felsóhajtottam:
– Rendben. Hallgatlak.
Nico bekukkantott a szobába. Összehúzta
szemöldökét:
– Jól látom? Kék születésnapi torta? –
kérdezte Nico éhesen és vágyakozón.
Arra gondoltam hogy ennek a szegény
kölyöknek talán soha nem volt saját
születésnapi bulija és az is lehet hogy
eddig nem hívták meg egyre sem.
– Azt hiszem sok mondanivalónk van
egymásnak mi lenne ha mindezt egy
szelet torta és pár gombóc fagyi mellett
beszélnénk meg?
– vége –
 Table of Contents
1. MEGKÜZDÖK A
POMPONLÁNYOKKAL
2. AZ ALVILÁGI TELEFONBETYÁR
3. NEM CSÍPJÜK A SKORPIÓKAT,
DE ŐK MINKET IGEN
4. ANNABETH SZABÁLYT SZEG
5. HAPPY MEAL A HOLTAKNAK
6. TALÁLKOZÁS A KÉTARCÚ
ISTENNEL
7. TYSON BÖRTÖNLÁZADÁS
ÉLÉRE ÁLL
8. LÁTOGATÁS A DÉMONFICSÚR
FARMJÁN
9. FEJEZETÜNK TÁRGYA: A
TRÁGYA
10. EGY HALÁLI KVÍZMŰSOR
11. HOGYAN LETTEM TŰZRŐL
PATTANT
12. BETEGSZABADSÁGOT VESZEK
KI
13. RACHEL CSATLAKOZIK
14. A TESÓM PÁRBAJRA HÍV, DE Ő
HÚZZA A RÖVIDEBBET
15. LENYÚLUNK NÉHÁNY
HASZNÁLT SZÁRNYAT
16. KINYITOK EGY KOPORSÓT
17. AZ ELVESZETT ISTEN
MEGSZÓLAL
18. GROVER PÁNIKOT KELT
19. A TANÁCS FELOSZLIK
20. A SZÜLETÉSNAPI BULIM
BALJÓS FORDULATOT VESZ