„A zene a bar{todd{ v{lik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen

arra vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A

hangodd{, ha nem tal{lod a szavakat.”
LIBBY
Amikor rátaláltam Killianre, valami elveszett hercegre emlékeztetett, és
épp részegen hevert az udvaromon. Az arca, akár egy istené, és pont
olyan arrogánsan is viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi,
elbűvölő és egy icipicit mocskos a fant{zi{ja – szép lassan ledönti a
falaimat, és én egyre többre vágyom.
Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma az, hogy az
egész vil{g őt akarja. Hogyan tartsak meg egy b{lv{nyként im{dott
rockszt{rt, amikor mindenki azon mesterkedik, hogy elvegye tőlem?

KILLIAN
A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként áloméletet éltem.
De egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá, hogy mindez a darabjaira
hulljon.
Most minden romokban hever.
Aztán megismertem Libertyt. Morcos, magának való lány – de egész
aranyos. Á, kamu. Az igazság az, hogy ha csak hozzáérek, eszméletlenül
dögössé válik, és sokkal jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet
sikító rajongómra valaha is.
A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de nem
vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell tal{lnom, hogyan csalogassam ki a
csigaházából, hogy velem maradjon.
Mert mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.
 KRISTEN CALLIHAN

Első kiad{s
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Kristen Callihan
A mű eredeti címe: Idol (VIP Book 1)
Copyright © 2016 by Kristen Callihan

Managed except 2016 by Kristen Callihan

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: AncsaT

Cover design by Sarah Hansen, Okay Creations

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn

Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 168 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita L{szló, Gerencsér G{bor

Korrektorok: Széli Katalin, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
LIBBY

Killian részegen hevert az udvaromon, mint valami elveszett

herceg. Az arca, akár egy istené, és pont olyan arrogánsan is
viselkedett. Nem volt hajlandó elmenni. Szexi, elbűvölő és egy
icipicit mocskos a fantáziája – szép lassan ledönti a falaimat, és
egyre többre vágyom.
Az enyém lehetne, ha lenne hozzá bátorságom. A probléma
az, hogy az egész vil{g őt akarja. Hogy tartsak meg egy
bálványként imádott rocksztárt, amikor mindenki azon
mesterkedik, hogy elvegye tőlem?

KILLIAN

A világ egyik legnagyobb rockbandájának énekeseként az életem

valóra vált álom volt. Egyetlen végzetes döntés elég volt hozzá,
hogy darabjaira hulljon. Most minden romokban hever.
Aztán megismertem Libertyt. Zsémbes, magának való lány –
tulajdonképpen egész aranyos. Á, minek áltatom magam?
Amikor hozzáérek, eszméletlenül dögössé válik, és sokkal
jobban vágyom rá, mint bármelyik, a nevemet sikító rajongómra
valaha is.
A világ hangosan követeli, hogy álljak vissza a színpadra, de
nem vagyok hajlandó elhagyni őt. Ki kell tal{lnom, hogyan
csalogassam ki a csigaházából, hogy velem maradjon. Mert
mióta megismertem Libbyt, minden megváltozott. Minden.

Szerzői előszó

Ahhoz, hogy az ember lássa, hová tart, néha vetnie kell egy
pillantást arra, ahol eddig járt. Killiannek és a bandájának
megvannak a maguk példaképei, akik hatással voltak a zenei
stílusukra. Épp ezért a regényben említett zeneszámok az elmúlt
évtizedet megelőző időszakból sz{rmaznak. Lesznek, akik új
dalokat fognak felfedezni, és lesznek olyanok is, akik – hozzám
hasonlóan – nosztalgiázni fognak.
Még annyi, hogy Libby lakóhelye, Collar Island a valóságban
nem létezik. Főleg azért, mert így bűntudat nélkül form{lhattam
a szigetet és az ott élőket olyann{, amilyenné akartam. De ha
kíváncsi vagy rá, hogy nézhet ki, akkor nézd meg az észak-
karolinai Bald Head Islandet, arra hasonlít a leginkább.
Köszönöm, és kellemes olvasást kívánok!

Szeretettel:
Kristen
 Cobainnek, Bowie-nak és Prince-nek
olyan rocksztároknak, akik nagy hatással voltak
életem zenei aláfestésére.
Túl kor{n t{voztak ebből a vil{gból.
 Prológus

A zene a barátoddá válik, ha nincs egy sem, a szeretőddé, ha éppen arra

vágysz. A haragoddá, a bánatoddá, az örömöddé, a fájdalmaddá. A
hangoddá, ha nem találod a szavakat. Csodálatos dolog részesévé válni
mindennek, szerepet játszani valaki más életének zenei aláfestésében.
– Killian James, a Kill John énekese és gitárosa

A múlt<

KILLIAN

A Vadállat szeszélyes szörnyeteg. Egyik pillanatban imád, a

következőben ut{l, és csak abban a m{sodpercben jössz r{, épp
melyik arc{t mutatja, amikor m{r r{d ugrott. Ha épp gyűlöl,
akkor nem tehetsz mást, mint összeszorítod a fogadat, és
reménykedsz, hogy nem fog apró darabokra cincálni, és végül
megszökhetsz. De ha éppen szeret?
A fenébe is, az az egyik legjobb érzés az egész világon. Az
ember bármit megadna, hogy úgy érezhesse magát a Vadállattal.
Azért él, hogy együtt legyenek. Ez lesz az élete. A célja. Az egész
vil{ga. És mert ennyire függ tőle, egy kicsit meg is gyűlöli.
Szeretet. Gyűlölet. Nincs pihenő. Nincs köztes {llapot. Csak
fent és lent.
 Most odakint van, r{m v{r. Lassan, egyre erősebben morog.
Érzem a csontjaimban, az alig észrevehető elektromoss{gban,
ami felvillan a levegőben, és abban, ahogy a l{bam alatt mozog a
föld.
A szívverésem felgyorsul, működésbe lép az adrenalin.
– Készen állsz, hogy az ördöggel cimborálj? – kérdezi Whip
csak úgy, senkihez sem címezve. Meghúzza a vizesüveget,
szabad keze dühödt ritmust jár a térdén.
Ördög, Vad{llat, Úrnő – mind másképp hívjuk. De nem
sz{mít. A mark{ban vagyunk, és egy időre mi is birtokba
vesszük őt.
A kiabálás egyre hangosabbá válik, és ritmikus dübörgés
követi. A nevem. Engem hív.
Killian. Killian.
Lihegve felemelkedem. Libabőrös leszek, a golyóim
megfeszülnek.
Válaszolok a hívására, és amint kilépek a fénybe, elönt a
hang és a nyers energia hulláma.
Forró, vakító.
A Vadállat üvölt. Értem.
És most én uralom. Felemelem a karomat, a mikrofonhoz
sétálok.
– Helló, New York!
Válaszképp olyan hangosan kiabál a tömeg, hogy
hátrabillenek a sarkamon.
Gitárt adnak a kezembe, a sima nyak megnyugtatóan
ismerős, és felpezsdíti a véremet. [tvetem a v{llamon a szíjat.
Whip dobjai megszólalnak, lüktető ritmust tolnak al{m, testem
mozogni kezd az ütemre. Jax és Rye is csatlakozik, riffjeik
bonyolult dallamot szőnek. Harmónia. Maga a hallható
költészet. Dackiáltás.
Megpendítem a húrokat, egyre hangosabb vagyok. Zene
folyik az ereimben. Lávaként hagyja el a testemet, lángra
lobbantja a levegőt, és megindítja a lelkes ki{lt{sok {radat{t.
Hatalom. Mekkora hatalom! A Vadállat reagál, a szerelme
olyan erőteljes, hogy kőkeménnyé v{lik a farkam, és a tarkómon
fel{ll a szőr. A teljes lényemet beleadom az éneklésbe, a
zenélésbe.
Egyetlen szempillantás alatt istenné válok. Mindenhatóvá.
Végtelenné.
Semmi, az égvilágon semmi sem ad ekkora élvezetet. Nincs
ehhez fogható. Ez maga az élet.
De pont ez a baj az élettel: egyetlen másodperc alatt
megváltozhat.
Csupán ennyi kell, egy másodperc.
Hogy az
egész<
Véget érjen.

A jövő<
LIBBY

– Rengeteg szó esett már a Killian Jamesszel való kapcsolatodról.

De ti ketten nem igazán nyilatkoztatok a témában. – A riporter
megajándékoz egy halvány, de biztató mosollyal, kék haja az
egyik szemébe lóg. – A tegnap esti műsor ut{n van kedved
valamivel többet megosztani velünk?
Összegömbölyödve ülök a bőrből és krómozott fémből
készült hotelbéli fotelben, a hátam mögött New York City
égboltja, és majdnem elmosolyodom a kérdésen, amit most
hallok nagyjából ezredszerre.
De a rutin átveszi az irányítást. Egy mosollyal vagy azt
sugallnám, hogy igaza van, vagy azt, hogy bicskanyitogatóan
szűkszavú vagyok.
Semennyit sem akarok megosztani velük, és mondhatnak
bármit a kritikusok, Killiannel sosem voltunk szűkszavúak.
Egyszerűen csak nem akartuk közszemlére tenni a
kapcsolatunkat. Az a Killian, akit megismertem, az enyém volt,
nem az övék.
– Nem sok olyasmivel tudok szolg{lni, amiről ne tudna a
világ.
Ez persze nem teljesen igaz. De azért megteszi.
A riporter most m{r kissé fenyegetően mosolyog, ak{r egy
cápa, ha vért szagolt.
– Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Végül
is azt még nem tudjuk, te hogyan élted meg ezt az egészet.
Legszívesebben piszkálni kezdeném a fehér kasmírtunikám
ujját. Istenem, ez a pulóver – ahogy a rajtam lévő fehérnemű is –
többe kerül, mint amennyit egész évben költöttem azelőtt, hogy
ő megjelent az életemben.
Elfordítom a fejemet, és megpillantom az ezüstszínű
jegesvödörbe állított vizesüvegeket: egy sötétzöld, egy
aranyszínű és egy krist{lyokkal díszített. Kor{bban egy
alkalmazott büszkén mesélte, hogy a zöldet Japánból hozatták,
és több mint négyszáz dollárba kerül. Egy üveg víz.
Hirtelen nevethetnékem t{mad. Hogy micsoda őrületté vált
az életem. Eddig csapvizet ittam, most kézműves vizet. Hogy az
ilyen penthouse lakosztályok most már a mindennapjaim részét
képezik.
Aztán legszívesebben elsírnám magam. Mert nélküle semmi
ilyesmi nem lenne az életemben. De ennek az egésznek egyetlen
elcseszett részlete sem jelent semmit, ha nincs mellettem, hogy
megoszthassam vele.
Úgy érzem, mindjárt magába zár az üresség. Olyan egyedül
érzem magam, hogy legszívesebben megragadnám ennek a
nőnek a kezét, csak hogy érezzem egy m{sik ember közelségét.
Beszélnem kell. Hallatni akarom a hangomat. Csak egyszer.
És akkor talán, de csak talán, nem fogom többé úgy érezni, hogy
darabjaimra hullok.
Mély lélegzetet veszek, és visszafordulok a riporterhez:
– Mit akarsz tudni?
 1. fejezet

A jelen<

LIBERTY

Egy csavargó van a pázsitomon. Talán valami szebb kifejezést

kellene használnom, valami politikailag korrektebbet.
Hajléktalan? Nincstelen? Á, nem, maradok a csavargónál. Mert
valójában kétlem, hogy hajléktalan vagy nincstelen lenne. Úgy
tűnik, ez az ő v{laszt{sa, hogy ide került.
A kerítésembe csapódott hatalmas, feketén és krómosan
csillogó Harley alapján azt gyanítom, van mit a tejbe aprítania. A
nyavalyás totál szétszedte a kertemet. De nem a motort
hibáztatom.
A csavargóra meredek. Nem mintha tudna róla.
Karj{t szétt{rva hever a h{t{n, és egyértelműen ki van ütve.
Akár azt is hihetném, hogy halott, de ütemesen emelkedik és
süllyed a mellkasa, pont úgy, mintha mély álomba zuhant volna.
Aggódhatnék az egészségi állapota miatt, de láttam már ilyet.
Nem is egyszer.
Jesszusom, mennyire bűzlik! Egyértelmű, hogy mitől van ez
a szag. Teljesen leizzadt. Fekete pólóján hányás nyoma.
Undorodva elhúzom a számat, és gyorsan nyelek párat, hogy
leküzdjem a hányingert. Hosszú, barna, gubancos haj takarja az
arcát, de úgy tippelem, hogy fiatal lehet. Magas, de vékony, a
karj{n feszes a bőr. Amitől csak még elszomorítóbb az egész. Itt
van élete teljében, és szétitta az agy{t. Elbűvölő l{tv{ny.
Óvatosan elmegyek mellette, motyogva szidom az ittas
vezetőket, azt{n slaggal a kezemben visszamasírozok, és
gondosan célba veszem. Víz tör elő a csőből, és sziszegő,
csobogó hangot hallatva eltalálja a célpontot.
A csavargó megrándul és felemelkedik, köpköd és kapálózik,
keresi a kínjai forrását. Nem hagyom magam. Körülöttem ugyan
nem lesz ilyen bűz!
– Tűnés a kertemből!
Mindenhol tiszta mocsok, úgyhogy lejjebb célzok, és a
nadrágját, az ágyékát is összevizezem.
– A kurva életbe már! – Mély hangja van, kifejezetten
rekedtes. – Leállnál végre, baszki?
– H{t< nem. Bűzlesz, mint egy darab szar. És nagyon
remélem, hogy nem csináltál magad alá, mert annál már tényleg
nincs lejjebb.
Feljebb irányítom a vízsugarat izmos testén, egészen a fejéig.
Hosszú, sötét színű haj lebben ide-oda, miközben ismét
fuldoklik a víztől.
Aztán felüvölt. Visszhangzik a fülemben, igazán meg kellene
ijednem tőle. De képtelen l{bra {llni, olyan gyenge. Egyik izmos
karját azért felemeli, és kisimítja a vizes tincseket az arcából.
Megpillantom a zavarodott, dühtől par{zsló, sötét tekintetet.
Ideje befejezni ezt az egészet. Elzárom a locsolófejet, és
leeresztem a fegyveremet.
– Megismételném: tűnés a kertemből!
Ugrál az állkapcsánál az izom.
 – Megőrültél, bassza meg?
– Nem én dőltem ki összeh{nyva magamat egy idegen
telkén.
Az én kertrombolóm úgy néz körbe, mintha csak most
döbbenne r{, hogy ő bizony a földön hever. A ruh{ja egyetlen
pillantást sem érdemel. Tekintve, hogy teljesen átázott,
valószínűleg tiszt{ban van az {llapot{val.
– Adok egy tanácsot – hajítom el a locsolótömlőt. – Próbálj
meg kicsit kevésbé klisés lenni!
Ez szemmel láthatóan megakasztja, pislogva felnéz rám, a
víz patakokban folyik le az arc{n, egyenesen a sűrű szak{ll{ba.
– Annyira azért nem ismersz, hogy beskatulyázz.
Felhorkanok.
– Szó szerint lecsúszott alkoholista vagy, összetörted a
motorodat, amiről egyébként kétlem, hogy a hétvégén kívül is
használod. Túl hosszú a hajad, lassan már azt is elfelejted,
melyik végét kell a borotvának használni, nyilván csak azért,
mert lazának akarsz látszani. – Tekintetem a karjára vándorol.
Erős, csak úgy dagadnak rajta az izmok. – Az egyetlen, amit nem
l{tok, az a tetov{l{s, de tal{n van egy „anya” felirat a seggeden,
csak úgy, díszítésképp.
Felháborodott hangot hallat. Majdnem nevetés, de
túlságosan dühös ahhoz, hogy valóban az legyen.
– Mégis ki vagy te?
Lenyűgöző, hogy a megvetés h{ny {rnyalat{t képes
belesűríteni ebbe az egyetlen kérdésbe. Főleg ahhoz képest,
amilyen {llapotban r{tal{ltam. Nem az al{zat az első, ami
feltűnik rajta az embernek. Hanem a szaga, sajnos.
 – Az az ember, akinek szétcseszted a kertjét. Hozzád vágnám
a sz{ml{t, de nem akarok ennél közelebb kerülni a bűzhöz. –
Nedves tenyeremet beletörlöm a farmerembe, és még egyszer
rámeredek. – Most pedig szedd össze magad, és tűnés, mielőtt
hívom a rendőrséget!
Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy mostanra eléggé
felment a vérnyomásom. Visszamasírozok a házba a hosszú
kocsifeljárón, pedig eredetileg úgy terveztem, hogy csendesen,
méltósággal vonulok el. Mindenesetre jólesik, a mozdulataim
hevessége felszabadít. Annyira csendesen éltem az elmúlt pár
hónapban. Annyira visszafogottan.
Talán mégis lenne mit megköszönnöm Mr. Arrogáns
Részegnek.
De annyira nem vagyok hálás, hogy azt mondjam, velem
jöhet. Márpedig ezt teszi, követ. A szemem sarkából látom,
ahogy feltápászkodik. Megremeg a lába, aztán ismét uralma alá
vonja a testét, lehámozza magáról a ruhát és a földhöz vágja.
Sztriptíz is van ma este. Csodás.
Felgyorsítok, és szitkozódom, hogy ilyen hosszú út vezet a
h{zig, legal{bb hatvan méter az utc{tól a l{btörlőig.
Ismét mozg{st érzékelek, egy cipőt hajított felém. Kissé
aggodalmasan hátrasandítok. Már a nadrágjától is
megszabadult. A száznyolcvanvalahány centiméter magas,
izmos, dühös és meztelen férfi megindul utánam. Pont ott
vannak rajta tetoválások, ahol sejtettem. Vagyis, inkább egyetlen
hatalmas, egym{st keresztező vonalak alkotta tetov{l{s díszíti a
bal felkarját és a mellkasát.
 Arra koncentrálok, hogy eltereljem a figyelmemet a lába
között lógó hosszú farkáról, ami ingaként leng jobbra-balra
minden egyes felém tett lépésnél.
Hátrapillantok a vállam felett.
– Még egy lépés, és esküszöm lelőlek!
– Nem hiszem, hogy van fegyvered, Elly May – vág vissza a
The Beverly Hillibillies című sorozat csinos vadóc{ra utalva. – Még
hogy én vagyok klisés. Egy kertésznadrág kell rád, meg egy
szalmaszál a szádba, és kész is vagy!
Képtelen vagyok türtőztetni magamat, megpördülök:
– Szóval egy falusi liba vagyok?
Ő is megtorpan. Csípőre teszi a kezét, és szemmel l{thatóan
a legkevésbé sem zavarja, hogy meztelen. Az én kertrombolóm
csak áll ott, és úgy mered rám, mintha ő lenne a vil{g ura.
– Szerinted nem, Borsószem királykisasszony?
Elönt a forróság. Odamegyek hozzá, de persze azért nem
olyan nagyon közel, még mindig félek a bűztől. Ilyen
távolságból, el kell ismernem, nem is néz ki olyan rosszul. A
koszt, a véreres, éjsötét szemp{rt és a puffadt, m{snapos arcbőrt
leszámítva durva, de vonzó arcvonásokkal áldotta meg az ég,
valamint olyan hosszú szempillákkal, amit még egy lány is
megirigyelhetne. És ettől csak még dühösebb leszek.
– Na ide figyelj, haver, ha meztelenül rohang{lsz egy nő
ut{n, az kimeríti a szexu{lis erőszakkal való fenyegetés
tényállását!
Fúj egyet.
– Ez rengeteget elmond a szexu{lis életedről, Elly May. De ne
aggódj! Még ha véletlenül eszembe is jutna megfektetni téged,
épp a whisky uralja a farkamat, úgyhogy egyelőre biztos nem
fog felállni.
– Nem ez az első eset, hogy csődöt mond, mi? – húzom fel az
orromat, és még csak véletlenül sem nézek le. – És még van
képed az én szexuális problémáimról beszélni.
Felcsillan a szeme, és esküdni mernék, hogy legszívesebben
elnevetné mag{t. De ink{bb műmosolyt var{zsol az arc{ra, az
ajka bosszúsan görbül felfelé.
– Ha kapok egy k{vét, egy óra múlva töviről hegyire
átbeszélhetjük az egészet.
– Jó, hogy reggelit nem kérsz!
Pimaszul mosolyog, teljesen felvillanyozódik.
– H{t, most, hogy mondod<
– Tudod, mi cseszi fel az agyamat a legjobban? – csattanok
fel.
Összehúzza vastag, sötét szemöldökét, mintha fogalma sem
lenne, miről beszélek.
– Mi?
Úgy mondja, mintha nem értette volna pontosan, mit
mondok, nem pedig válaszképp a kérdésemre. De azért
elmondom, amit akarok.
– Megsérülhetett volna miattad valaki. Nekem is bajom
eshetett volna, vagy valaki másnak, aki szerencsétlen módon
pont keresztezi az utadat, miközben te részegen száguldozol. –
A gyász a szívembe mélyeszti a karmait. – Életeket tehettél volna
tönkre, hogy aztán mások takarítsák össze a romokat utánad.
Elsápad, nevetségesen hosszú szempillái végigsöprik az
arcát, miközben pislog.
 – Meg akarod ölni magad? – vetem oda. – Akkor csináld
m{shogy<
Elhallgatok, ugyanis morg{s tör fel belőle, és esküszöm
mindenre, ami szent, hogy vicsorog rám. Határozottan lép egyet
felém, mintha nekem akarna jönni, de megfékezi magát.
– Hogy mered< Kurv{ra fogalmad sincs róla, hogy<
Elszürkült arccal bámul le rám onnan a magasból.
Egym{sra meredünk, miközben ő meginog, falfehérre s{pad
és remeg, közel áll a dühkitöréshez, szinte villogni látszik a
szeme.
A fájdalommal teli düh az, ami csapdába csal, nem
foglalkozom a figyelmeztető jelekkel.
– Nem tudod< – nyel egyet görcsösen.
Csak ekkor döbbenek rá, hogy bajban vagyok. Hátraugrok,
de túl késő. A csavargóm kétrét görnyed és rók{zni kezd.
Egyenesen a pázsitomra.
Egy kínzó pillanatra földbe gyökerezik a lábam a sokktól.
Azt{n ismét megcsap a bűz. Kényszerítem magamat, hogy
felnézzek, hogy a szemébe nézzek.
Ezernyi különböző szitok kavarog a fejemben, de végül csak
egyetlen szónak sikerül átjutnia összeszorított fogaimon:
– Gyűlöllek!
KILLIAN

[ltal{ban, ha egy nő rideg, gyilkos pillant{ssal közli az

emberrel, hogy gyűlöli, akkor ut{na megtesz minden tőle
telhetőt, hogy a tov{bbiakban ne kelljen érintkeznie vele.
De Elly Mayjel, a pokol slagosával ez nem így van.
Oké, az igaz, hogy most hánytam telibe, úgyhogy nem
csod{lom, hogy gyűlöl. Egy{ltal{n nem csod{lom.
Évek óta senkitől sem kértem bocsánatot. Egy aprócska hang
azt suttogja, hogy most meg kellene tennem. De a whisky még
most is ide-oda lötyög a fejemben, és elnyomja ezt a hangot.
Csessze meg, jelenleg minden lötyög és mozgásban van – a föld,
az agyam, a vérem. Cseng a fülem.
Össze fogok esni. Érzem. Enyhén meglepődöm, amikor
gyötrelmem oka közelebb lép, nem pedig el tőlem, és {tölel.
Megtart.
Sok sikert hozzá, drágám!
Hallom ahogy szitkozódik, érzem, amikor megroggyan a
térde a súlyom alatt. Együtt esünk a földre. Azt hiszem, nevetek.
Nem vagyok benne biztos. Kezd minden elhomályosulni. Pont,
ahogyan szeretném.
Az egész világ ködben úszik. Víz robban az arcomba. Már
megint. A kurva életbe, rohadtul idegesítő!
Köpködve próbálom megtörölni az arcomat, de nem úgy
működik a karom, ahogyan kellene. Mintha mindenem gumiból
és ólomból lenne.
– Ne hadonássz már, te majom! – csattan fel egy lány.
 Elly May. Nem érdekel, hogy bársonyosan cseng a hangja,
akkor is maga az ördög. Vizes ördög. Lehet, hogy nem is tűz ég a
pokolban, hanem újra és újra vízbe fullad az ember.
– Nem fogsz megfulladni – fordítja felém a csövet újra.
Kiköpök egy adag vizet, aminek hányás- és whiskyíze van.
Az égvilágon semmit sem látok, csak az özönvizet.
– Miért vagy ennyire oda a vízért? – nyögöm, mielőtt jön az
újabb hullám.
– Varázsereje van: lemossa a koszt – húzza el a szavakat,
miközben végigdörgöli a mellkasomat, de egyáltalán nem
gyengéden, hanem kifejezetten erőteljesen, mintha megprób{ln{
lenyúzni a bőrömet. Szappan habzik. Grapefruit- és vaníliaillata
van. Lányos szappan.
– Igen, szappan. A víz és a szappan tisztító hatású – folytatja,
mintha valami kisbaba lennék. – Tudom, tiszta őrület.
Szarkazmus. Mestere vagyok én is. Már amikor épp nem
vagyok olyan részeg, hogy a szememet sem vagyok képes
kinyitni.
Végigsimít a fejemen. A hajamban matat az ujjával.
– Jesszusom, mikor mostad meg utoljára ezt a loboncot?
– Mikor megszülettem. Na, szállj le rólam! Engedj el!
– Hányás van a hajadban. Kiszedem.
Hagyom, hogy lemosdasson, hol jobban, hol kevésbé hallom,
ahogy nyavalyog.
Egyszer sem ér hozzám gyengéden. Mindegy. Azzal úgysem
tudnék mit kezdeni.
 Megtörölget és magával rángat. Még mindig forog velem a
vil{g. A dolgok dőlnek, billegnek, forognak. Nem sz{mít, mit
teszek, hogy elmeneküljek, akkor is hallom az élet ritmusát.
– Csak azt hallom, ahogy locsogsz – jelenti ki, az arca
elmosódott fényként jelenik meg felettem.
Valami puh{ra fekszem. Hűvös lepedő. Nehéz paplan.
Oldalra fordít, és párnákat nyom a hátam alá.
– Ha megint hányni fogsz, magadra maradtál, haver.
Ahogy máskor is, drágám!
 2. fejezet

KILLIAN

A fejem alatti p{rna< iszonyat kényelmes. És ezt komolyan

mondom. Mint egy pihe-puha felhő vagy ilyesmi. Ami fura.
Miért izgulok rá ennyire egy párnára?
Ez a különös gondolat felébreszt annyira, hogy kinyissam a
szememet. A napfény éget, összerezzenek, és egy pillanatig
hunyorogva figyelem a környezetemet. A szoba fehér. Fehérre
festett, faberak{sos falak, fehér {gynemű, fehér függöny lebben a
nyitott ajtón {t beszökő enyhe szellőben.
Arcomat a hűvös, felhőszerű párnához nyomom, és mély
levegőt veszek. Majd széthasad a fejem a f{jdalomtól. A sz{m
pedig gyakorlatilag ég.
Az éjjeliszekrényen egy nagy pohár piros innivaló csücsül.
Tele van friss jéggel, teljesen be van párásodva, mintha valaki
épp most hozta volna be. Mellette négy, átlátszó kék pirula és
egy cetli hever:
Annak, aki olyan hülye, hogy azt már büntetni kéne.
Bár felfordul a gyomrom a mozgástól, felhorkanok. Hirtelen
eszembe jut a vendéglátóm felvágott nyelve és durva érintése.
Nem foglalkozom vele – főleg azért, mert a legkevésbé sem
akarok emlékezni rá, milyen részegre ittam magam –, inkább
felemelem a poharat.
 A folyadék illata egy kicsit hasonlít a Bloody Maryre, de
valami pikánsát és citrusosat is érzek. Nem akarom megkóstolni,
de egyre jobban hasogat a fejem, és kegyetlenül szomjas vagyok.
Nehezen csúszik, öklendezem közben, majdnem
megakadnak a gyógyszerek a torkomon. A lötty szénsavas, amin
meglepődöm. Gondolom, Bloody Mary gyömbérrel és
citrommal, de a fenébe, akár arzén is lehet benne. Mire végre
magamba döntöm, már kezd ízleni, és nem kizárt, hogy életben
maradok.
Fekszem a fehér felhő{gyon, élvezem az enyhén sós levegő
illat{t, és a szélcsengőt hallgatom. Egészen addig, amíg el nem
tereli a figyelmemet az edénycsörgés és a szekrényajtó
csapódása.
Elly May.
Ha tényleg Elly Maynek hívják, belehalok a röhögésbe. De az
Elly Mayről legink{bb egy szexi, szénab{l{n ücsörgő csaj jut
eszembe. Az a fajta, aki teljesen kiszipolyoz, aztán újra
felkín{lkozik. Az én Elly Mayem a legkevésbé sem tűnik
ilyennek.
A tegnapi nap elég zavaros, de rá azért viszonylag jól
emlékszem: összeráncolt homlok, mocskos száj.
Az utóbbit azonnal meg is erősíti egy fojtottan behallatszó
„bassza meg”, majd ismét becsapódik egy ajtó.
Nyögve felülök, és p{rszor mély levegőt veszek, miközben
forog velem a szoba. Anyaszült meztelen vagyok, és ezt képtelen
vagyok megállni mosolygás nélkül. A legérdekesebb zuhany,
amiben az utóbbi időben részem volt, és még csak fel sem
izgultam.
 Egy örökkévalóságba telik felállni, és még tovább tart eljutni
a ruháimhoz. Gondosan összehajtogatva várnak egy széken,
Tide mosópor illatát érzem rajtuk. A nagymamám használt Tide-
ot. Magamra húzom őket, és elindulok az ajtó felé.
A jelek szerint egy régi farmház hátsó szobájában aludtam.
Gőzöm sincs, hogy néz ki kívülről, de belülről szerény vidéki
h{znak tűnik a deszkapadlóval és a jobb napokat is l{tott
bútorokkal.
Felfigyelek egy régi akusztikus Martin gitárra, amit az egész
falat beterítő, régi lemezekkel teli könyvespolcok egyikének
támasztottak. Pár ezer lemez biztos, hogy van itt. Néhány DJ-t
leszámítva még senkivel sem találkoztam, akinek bakelitlemezei
vannak. Áporodott szagot kölcsönöznek a helyiségnek.
Szóval egy gitározó zenebolonddal van dolgom. Könyörgöm,
istenem, csak ne valami Annie Bates-féle őrült legyen! De aztán
eszembe jut, milyen tekintettel meredt rám tegnap este. Kétlem,
hogy ő lenne a legnagyobb rajongóm.
Követem a hangokat, és ott tal{lom őt a konyh{ban, egy
hatalmas, négyzet alakú helyiségben, aminek a közepén
régimódi asztal áll, aminél tizenketten is elférnek.
Elly May tudomást sem vesz rólam, miközben lassan,
fájdalommal küszködve leülök az asztalhoz. Bassza meg, a
rohadt életbe! Soha többet nem iszom. Ennyit.
Ném{n figyelem, ahogyan keverget valamit a tűzhelyen lévő
edényben, de olyan hevesen, mintha meg akarná mutatni az
ételnek, hogy ki az úr a háznál. Hát, az tuti, hogy nem egy szexi
farmerlánnyal van dolgom. Ez a lány nem picsanadrágot visel.
Kerek fenekét viharvert farmer takarja, aminek lyukas a térde, és
súlyos, fekete csizmában csörtet fel-alá, ami inkább illene a
motoromhoz – ahhoz a motorhoz, ami valószínűleg még mindig
a kerítés romjai közt pihen. Nem emlékszem az ütközésre, és
egyetlen karcolás sincs rajtam. Az univerzum akarata különös
dolog. Fogalmam sincs, miért pont ehhez a lányhoz vezetett.
A házigazdám megmozdul, hogy elzárja a lángot,
megpillantom profilból is. Hosszú, egyenes haja a nedves homok
színében játszik, a szeme szürke, ovális arca pedig lágynak
kellene, hogy látszódjék, de valahogy mégis olyan szögletes és
kemény: Elly May nem tűnik valami bonyolult léleknek. Amíg ki
nem nyitja a száját.
Hosszasan, v{ltozatosan, meglehetős nyelvi leleménnyel
közli, hogy mit gondol rólam.
Évek óta egyetlen nő sem hordott le ilyen színesen. Ha a
tegnapi jeges víz nem sokkolt eléggé, akkor ez a szájkarate most
tuti felteszi az i-re a pontot.
Alaposan felvágták a nyelvét, azt meg kell hagyni. Bár most
épp nem használja. Ami még az eddigieknél is aggasztóbb.
– Hahó! – csikorog a hangom, mint a törött üveg. – Én<
ööö< koszi, hogy< ööö< – Nyelek egyet. – Szóval, köszönöm.
És még engem neveznek költőnek.
Elly May felhorkant, mintha ő is pont erre gondolna. Ném{n
szuggerálom, hogy forduljon felém, és nézzen rám.
Amikor megteszi, az arckifejezése undorról árulkodik.
– Megittad, amit odaraktam?
– Igen, asszonyom – szalutálok, és igyekszem elnyomni a
vigyorgásomat.
 Csak néz, azt{n előkap egy t{lat és megtölti. Döngő léptekkel
idejön, és leteszi elém. Egy adag csomós, fehér valami néz vissza
rám a tányérból.
– Kukoricakása – közli, mielőtt megszólalhatnék. – Nem
vagyok kíváncsi a nyavalygásodra, edd meg!
– Máskor is ilyen kedves vagy, mint most? – veszem el az
orrom alá dugott kanalat.
– Veled? Arra mérget vehetsz.
Ezut{n mag{nak is szed, és helyet foglal, tőlem jó messze.
– „S nagyon erős tud lenni, b{r kicsiny.”1
Lehet, hogy Elly Maynek jó a segge, de nem magasabb
sz{zhatvan centinél, és elég vékonycsontúnak tűnik.
Azt hiszem, ennél jobban már nem is tudná a homlokát
ráncolni.
– Te most komolyan Shakespeare-t idéztél nekem?
– Egy tetkón láttam – hazudom, mert élvezem, ha
ugrathatom. – Lehet, hogy volt még valami előtte is. –
Megvakarom a szakállas államat. – Valami olyasmi, hogy< „Jaj,
ez nagyon gonosz, ha megharagszik.”
– Azt a részt még sosem láttam tetováláson – motyogja, majd
vet rám még egy gyanakvó pillant{st, mielőtt beleeszik a
kukoricakásába.
Jámbor, ártatlan arckifejezéssel nézek rá, aztán némán enni
kezdünk. A kukoricakása jól sikerült, már ami az ízét illeti. Az
állaga viszont nem igazán tesz jót a hányingeremnek.

1 Shakespeare: Szentivánéji álom, ford.: Arany János

 – Jobban vagyok az innivalótól – mondom, csak hogy
megtörjem a csendet. Egykor azt hittem, imádom a csendet.
Aztán rájöttem, hogy rohadtul utálom.
– Apa régi csodaszere másnaposságra.
Lej{r az időzítő, és Elly May fel{ll. Megérzem a süti illat{t, és
összefut a nyál a számban. Éhes kutyusként figyelem minden
mozdulat{t, ahogy előhúzza a tepsit a sütőből, és aranyszínű
halmokat pakol egy tányérra.
Amint leteszi a tányért az asztalra, rávetem magam, ég az
ujjaim hegye, sajog a nyelvem. De nem érdekel. Túl finom.
Mennyei.
Elly May engem figyel, az ajka furcsa szögben áll, mintha
megakadt volna a mosoly és a morcosság között. Szép a szája,
azt el kell ismerni. Ezt hívják Cupido-ívnek, azt hiszem. Bár
kicsi, mégis olyan csókos.
– Kérsz hozzá vajat? – érdeklődik.
– Ilyet kérdezni is kár – nyögöm két falat között.
Felkel, és elém tesz egy bödönt, amiről kiderül, hogy tele van
mézes vajjal – basszus, hogy az milyen isteni! –, majd
mindkettőnknek k{vét tölt, és tejet is önt bele, nem kérdezi,
hogyan szeretem. Általában feketén és édesen szoktam inni, de
most nem panaszkodom ilyen apróságok miatt. Félek, még
elveszi előlem a sütit.
Lenyelek egy újabb falat mennyországot.
– Hogy hívnak? – kérdezem.
Csak nem hívhatom örökké Elly Maynek. Bár, az is igaz,
hogy csak átutazóban vagyok, szóval annyira nem számít. De
azért szeretném tudni. Akármennyire is mogorva, gondoskodott
rólam, pedig én a helyében valószínűleg ink{bb a zsarukat
hívtam volna.
Leteszi a kávésbögréjét, és a szemembe néz.
– Liberty Bell.
Liberty Bell? Szabadságharang:? Felmerül bennem, hogy csak
az agyamat húzza, de olyan kihívó tekintettel néz rám, hogy
biztos vagyok benne, komolyan mondta.
– Nagyon< hazafias csengésű.
Liberty fúj egyet, és belekortyol a kávéjába.
– Nevetséges. De a szüleim od{ig voltak érte, én pedig őket
szerettem nagyon, úgyhogy<
Vállat von.
Szerettem. Múlt időben.
– Akkor egyedül élsz?
Azonnal összerezzenek, amint kicsúsznak a számon a
szavak, mert Liberty megmerevedik, és ellágyult tekintete ismét
acélossá válik. Felpattan az asztaltól.
– Ma reggel elvitettem a motorodat. Beviszlek a városba,
hogy beszélhess a szerelővel.
Én is felállok, elég gyorsan ahhoz, hogy megbillenjen a
lábam alatt a padló.
– Várj egy percet! – Megáll, hogy visszanézzen rám, de
fogalmam sincs, mit mondhatnék. Ilyen sem volt még. Beletúrok
kócos hajamba, és eszembe jut, hogy megmosta. – Nem akarod
tudni, hogy hívnak?
Ez az utolsó dolog, amit szeretnék elárulni neki. De
rettenetesen irritál, hogy máris ki akar tessékelni. És átkozott
legyek, ha tudom, miért.
 Végignéz rajtam: lassan szemügyre vesz, amitől viszketni és
puffadni kezd a bőröm. Nem forró pillant{st vet r{m. Hanem
ítélkezik. És szemmel l{thatóan tal{l bennem kivetnivalót bőven.
Ilyen sem történt még velem.
A napfény megcsillan lebbenő haj{n, ahogy a fejét r{zza.
– Nem. Nem akarom tudni.
És azzal faképnél hagy a hűlőfélben lévő k{véval és egy
tányér sütivel.

LIBERTY

Túl sokáig voltam egyedül. Már nem tudom, hogyan viselkedjek

m{sokkal. Főleg ezzel a fickóval nem. Tegnap undorító volt.
Részeg és alig tudott magáról. Ott kellett volna hagynom a
verand{n, hívni a rendőrséget, és mosni kezeimet, miközben
elrángatják.
De képtelen voltam rá. Nem minden részeg rossz ember.
Vannak, akik egyszerűen csak nem tal{lj{k a helyüket.
Fogalmam sincs, mi baja ennek a srácnak. Csak azt tudom, hogy
amikor döntenem kellett, nem volt szívem magára hagyni.
Úgyhogy ber{ngattam a fürdőszob{ba, és lemosdattam. Az
égvilágon semmi erotikus nem volt az egészben. Iszonyatosan
bűzlött, és olyan seggrészeg volt, hogy legszívesebben fojtogatni
kezdtem volna a vastag nyak{t, amiért ilyen felelőtlen.
Arról nem is beszélve, hogy dühös voltam, amiért át kellett
engednem ennek az idiótának az ágyamat. Már csak az
hiányzott volna, hogy felvonszoljam a vendégszobába.
 De most, hogy kivilágosodott, fogalmam sincs, mit gondoljak
az én részeges kertrombolómról. Azonnal érezni lehet a jelenlétét
az egész házban. Mintha egyetlen szoba nem lenne elég neki.
Igazi személyiség. Anyukám mindig azt mondogatta, hogy
vannak olyanok, akiken azonnal érezni lehet. Egészen idáig
fogalmam sem volt, miről beszél. De most m{r tudom. Mert b{r
alig találja a szavakat, és szemmel láthatóan másnapos,
egyszerűen {rad belőle az életerő. Parfümként {rad szét a
levegőben, beleivódik a bőrömbe, és legszívesebben
hozz{dörgölőznék, hogy még jobban érezhessem – mintha én is
különlegessé válnék azáltal, hogy a közelében lehetek.
Az egésznek semmi értelme. De hát az életnek ritkán van
értelme.
És most, hogy már nem totál részeg és mocskos, látom benne
a szépet. Magas és tömör, egyfajta csontos, ám mégis izmos
módon, hirtelen mozdulatokkal. A haja még mindig
kibogozhatatlan lobonc, sötét, mély kávészínben omlik le a
v{ll{ra. Arc{t vastag, {polatlan szak{ll borítja, ami< idegesítő.
Mert túl sokat takar.
De amit l{tok, az vonzó férfira utal. Feltűnő orra van, egy
puklival az orrnyereg legmagasabb pontján, mintha egyszer
eltört volna, de illik az arcához. Hangsúlyos arccsontok és
makacsnak tűnő {ll van a bozont alatt, amitől igencsak férfias
hatást kelt.
A szeme viszont kifejezetten szép. Obszidiánként csillog a
sötét, ecsetvon{sszerű szemöldök alatt.
 Van olyan, akit nem bizonytalanít el? Korábban a konyhában
minden egyes mozdulatomat {rgus szemekkel figyelte. Idegesítő
volt.
Kaját nyomtam a képébe, hogy ne engem fixírozzon. De nem
jött be. Még akkor is engem figyelt, amikor úgy tömte magába a
sütit, mint aki az éhhalál szélén áll. De a pillantásának nem volt
szexuális töltete, inkább mintha valami probléma lennék, amibe
akaratán kívül belegabalyodott. Legszívesebben nevetnék az
irónián.
Most egyszerűen el akarok menekülni előle. A szüleim
említése eszembe juttatja, miért kellene ut{lnom őt – mint az
ittas vezetőt, aki nem csup{n a saj{t életét oltotta ki, hanem
mindenki másét is, aki volt olyan szerencsétlen, hogy ugyanazon
az úton haladt, mint a remegő kezű alkoholista. Az életem sosem
lesz olyan, mint volt, és ennek egy részeges alak az oka, úgyhogy
nem igazán tudom tisztelni az efféle embereket. Még akkor sem,
ha Shakespeare-t idéznek, és pimasz, cuki mosolyt villantanak
rám.
Hátra sem pillantva magamhoz veszem a kulcsomat. Nem
marad le, a bakancsa épp olyan hangosan csattog, mint az
enyém, visszhangzik tőle az előszoba. Frissen sült süti van
mindkét kezében, és épp egy harmadikon nyammog. Nem
vagyok hajlandó aranyosnak találni.
– Tényleg nem akarod tudni, hogy hívnak? – kiált utánam.
Felkapom a napszemüvegemet.
– Miért zavar ennyire? Nem mintha látnánk még egymást
valaha is a jövőben.
Még jobban összehúzza a szemöldökét.
 – Így tűnik illendőnek – feleli.
– Azt hittem, a tegnap esti zuhany után már nem akarjuk
lefutni az udvariassági köröket.
Különös módon erre elmosolyodik, és h{t< Jós{gos ég!
Mintha napfény törne utat magának a viharfellegeken át, csupa
fény és boldogs{g sug{rzik belőle. El is vakít, úgyhogy kénytelen
vagyok pislogni és elkapni róla a tekintetemet.
– L{tod, pont erről beszélek! – int felém a sütivel, majd
nyögve hatalmasat harap belőle. – L{tt{l meztelenül<
– Ne beszélj tele szájjal! Undorító.
Továbbra is csámcsogva folytatja:
– Megmostad a farkamat<
– Hé! Hozzá sem nyúltam az intim testrészeidhez!
Tele szájjal elvigyorodik.
– Én úgy hiszem, hogy igen. És megmostad a hajamat is. Azt
nem lehet, hogy megmosod egy férfi haját, és nem tudod a nevét.
Rossz ómen.
– Ómen? – Az ajtó felé indulva igyekszem visszafojtani a
nevetésemet. – Még mindig részeg vagy.
– Kristálytiszta a tudatom, Libby. – A sarkamban van, jó,
hogy rám nem lép. – Kérdezd meg a nevemet!
Megtorpanok és hátrafordulok, mire az orrom a mellkasa
közepéhez ér. Vibr{ló érzés fut végig rajtam az érintésétől.
Hátralépek és oldalra billentem a fejemet.
Mire kissé beképzelt, a legkevésbé sem barátságos tekintettel
néz rám. De halkan, mézes-mázosan folytatja:
– Gyerünk, kérdezd meg!
 Istenem, micsoda hang! Próbálok tudomást sem venni róla,
mert ez olyasfajta hang, ami magával ragad, és teljesen
megakasztja az ember gondolatmenetét. Mély és erőteljes. B{r
csupán beszél, a szavainak dallama van.
Sötét tekintete várakozással teli. Lassú bamm, hamm, hamm
hangot kelt a mellkasomban. Nagyon régóta senkihez sem
álltam ilyen közel.
Nagyot nyelek, majd összeszedem magam.
– Jól van, áruld el!
De nem válaszol. Megdermed, mintha valamin rajtakapták
volna, és hirtelen óvatossá válik.
– Most komolyan? – nevetek fel, bár a legkevésbé sem
szórakoztat a helyzet. – Az agyamra mész, aztán eljátszod a
Zörgőfürgét?
Pislog egyet, mintha épp most térne magához, majd rám
mered.
– Ne aggódj, nincs veszélyben az elsőszülötted. – Mély
levegőt vesz és kinyújtja a kezét: – Killian.
Szemügyre veszem a kezét. Nagy, széles, az ujjvégei és a
tenyere éle bőrkeményedéses. Valamilyen zenész lehet.
Valószínűleg git{ros. Végigfuttatom a hüvelykujjamat a saj{t
durva ujjhegyeimen. Megint rám vár, és úgy ráncolja a
homlokát, mintha megsérteném azzal, hogy nem fogok vele
kezet.
Úgyhogy megteszem. Meleg és magabiztos a kézfogása. Úgy
megszorít, hogy akár a csontjaim is beleroppanhatnának, de nem
hiszem, hogy tudja, milyen erős a szorít{sa. Most m{r tuti, hogy
zenész.
 – Örvendek a találkozásnak, Liberty Bell!
A mosolya kedves, szinte kisfiús a sűrű szak{ll alatt.
Korábban azt hittem, hogy harmincvalahány éves. Most inkább
úgy tűnik, velem egykorú, a húszas évei közepét vagy végét
tapossa.
Elengedem a kezét.
– Azt azért nem mondanám, hogy örvendetes lenne a
megismerkedésünk.
– Ne már, azt még neked is el kell ismerned, hogy jól célzok!
Enyhén meglök a vállával, mire én a szememet forgatom.
– Többé ne hozzuk szóba!
– Mit is? – kérdezi könnyed hangsúllyal, miközben ő is kilép
a házból.
A terepjáróm felé igyekszem, de megérinti a könyökömet,
hogy megállítson. Mrs. Cromley házát figyeli, ami pont szemben
van az enyémmel. Mrs. Cromley fél éve meghalt, és az
unokaöccse, George örökölte az épületet. Még nem találkoztam
vele, de tudom, hogy negyvenes, családos fickó. Nem hiszem,
hogy be fog költözni, a ház az isten háta mögött van, és az
Egyesült Államok keleti partjánál található, Outer Banks névre
hallgató szigetsor csücskében még csak iskola sincs.
Bár most, hogy jobban megnézem, Al vegyesboltjának a
furgonja épp ott áll, a verandán két hatalmas doboz csücsül.
Killian körbenéz, mag{ba szívja az ősz beálltával barnára
színeződő fű és az Atlanti-óce{n partj{t jelző, vékony kék vonal
látványát.
Megvakarja az állát, mintha viszketne a szakálla.
– Az a ház ott. Az ott George Cromley háza, nem?
 Rossz érzés telepedik a gyomromra.
– Igen, az – felelem lassan.
Killian bólint egyet, és elkapja a tekintetemet. A mosolya épp
olyan lusta és beképzelt, mint korábban.
– Akkor mégsem kell elvinned sehova, szomszéd!
 3. fejezet

KILLIAN

Megmondtam a nevemet, és nem ismert fel. Olyan rég volt már,

hogy egy korombeli vadidegenként nézett rám, hogy most
különös, zavarba ejtő érzés lesz úrr{ rajtam. Micsoda elcseszett
egy dolog, mi? Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy
elmeneküljek a rajongóktól, a talpnyalóktól és azoktól, akik ki
akarnak használni. És most összeakadtam egy lánnyal, aki
egyértelműen le akar r{zni. Dühítő.
Felhorkanok, majd belekortyolok a tűzforró k{véba, és
h{tradőlök a régimódi hintaszékben. A verand{n ücsörögve
pont rálátok Liberty házára. Kétszintes, fehér deszkaépület.
Olyasmi, mint amiket Edward Hopper festményein látni.
Amikor elhajt mellette az ember, azt feltételezi, hogy egy idős
nénike pitetésztát nyújt odabent. Lefogadom, hogy Liberty isteni
pitét tud sütni, de valószínűleg agyonverne a sodróf{val, amiért
felbosszantottam, még mielőtt megkóstolhatnám.
A füvet csúfító motornyom kellemetlen emlékeztetője az esti
jelenetnek. Ittas vezetés. Én nem ilyen vagyok. Én voltam az, aki
kordában tartotta a többieket. Én vigyáztam, nehogy valami
kemény cucchoz nyúljanak – nehogy klisések legyenek, ahogy
Liberty fogalmazott.
Valami erőteljes, ocsm{ny dolgot érzek a mellkasomban.
Hi{ba erőlködtem, Jaxen nem segíthettem. Élénk képként villan
fel előttem a magatehetetlen teste: hamuszürke bőr a fehér
csempe előtt, s{rga h{ny{s, semmibe meredő zöld szemek.
A fogamat csikorgatom, f{jnak az ujjaim, olyan erősen
szorítom a bögrémet.
Kibaszott Jax! Idióta.
Nehezen kapok levegőt a f{jdalomtól. Legszívesebben
mozgásba lendülnék. Máshova mennék. Addig meg sem állnék,
amíg teljesen ki nem ürül az elmém.
A szúnyoghálós ajtó csattanására összerezzenek, és forró
k{vé folyik le a bögrém pereméről.
– Francba!
Lerakom a földre, és a számba veszem a megégett ujjamat.
Szemben Liberty lemasírozik a veranda lépcsőjén, és a magas
kerítéssel körülhatárolt veteményes felé igyekszik. Mosoly
bujkál a szám szegletében. Az a lány sosem megy. Bárhová is
indul, mindig úgy trappol, mintha a végítélet hírét vinné.
Keresztülsétál egy napos részen, a haja színe hirtelen mézre
emlékeztet. Szeretném megragadni a pillanatot, dalszövegként
leírni. Elönt a pánik a gondolatra, felpattanok és fel-alá járkálok.
Be kellene mennem. És azut{n? Lefeküdni az ősrégi, ronda
kék rózsákkal díszített kanapéra? Átinni a napot?
Megérkeztek a dobozaim. És velük együtt három a kedvenc
gitárjaim közül. Az a rohadék Scottie azokat is elküldte, pedig
nem kértem. Azt hiszi, zenét fogok szerezni? Dalokat írok? Na,
azt már nem! Bassza meg! Azt sem tudom, mit keresek itt.
Scottie zseni{lis ötlete, miszerint elrejtőzöm itt, egy olyan
szigeten, amiről szinte senki sem hallott még, egy hatalmas
baromság. Így jár az, aki részegen rá hallgat.
 Lehet, hogy Scottie médium, mert megcsörren a telefonom.
És csak pár ember tudja ezt a számot. Libbyt figyelem, ahogyan
a zöld színű valamik sorai között térdel, és felveszem a telefont.
Csakhogy nem Scottie az.
– Szevasz, öregem! – köszön Whip.
Közel egy éve nem beszéltünk. Az ismerős hang olyan, mint
egy lórúgás. Visszaroskadok a székbe.
– Szia! – Megköszörülöm a torkomat. – Mi a helyzet?
Istenem, mondd, hogy nem Jax miatt hív! Elhűlnek az ujjaim, a
vér a hal{ntékomban dobol. Mély levegőt veszek.
– Tényleg valahol Észak-Karolina elvadult részén húzod meg
magad?
Felmordulok.
– Jól van?
Némi hallgatás után Whip szitkozódik egy sort.
– Bassza meg, ember, eszembe sem jutott. Persze, jól van. –
Whip jól hallhatóan sóhajt egyet. – Sokkal jobban. Terápiára jár.
Akkor jó. Nagyszerű. Szuper, hogy Jax felhívott és ő maga
mesélte el. Megdörgölöm az arcomat és lehunyom a szemem.
– Akkor mi van?
– Csak gondolkoztam< – v{lik Whip hangja merengővé. –
Elindultunk a szélrózsa négy ir{ny{ba. És< a fenébe is, csak
beszélgetni akartam. Hogy tudjam, mi a helyzet veled.
Jax volt az, aki miatt szélnek eredtünk. Mindannyiunkat
összetört aznap, pont úgy, mintha betört volna egy ablaküveget
egy hatalmas kővel. És b{r {ltal{ban Jax és én j{tsszuk a szülőket
a band{ban, mindig is Whip volt a ragasztónk, az összetartó erő.
Behúzna egyet, ha a szemébe mondan{m, de ő a legérzékenyebb.
Tudom, hogy rosszul érzi magát.
Ismét Libbyre pillantok. Kerek feneke ide-oda leng
gyomlálás közben. Majdnem elmosolyodom; ki lenne akadva, ha
tudná, hogy nézem. Visszajön a hangom, újra képes vagyok
megszólalni.
– Beszéltél a többiekkel is? – kérdezem Whipet.
– Összejárunk Rye-jal. Összehoztunk pár számot.
Nahát. Általában Jax és én írjuk a dalokat. Kicsit kihúzom
magam ültömben, igyekszem koncentr{lni. T{mogatnom kell őt.
Tudom. De nagyon nehéz kipréselnem akárcsak egy szemernyi
lelkesedést is. Azért kimondom, amit kell.
– Felvettetek valamit, amit meg tudok hallgatni?
– Aha, persze. Elküldöm. – Whip elhallgat, majd mintha csak
eszébe jutott volna, hozzáteszi: – Talán finomíthatsz rajta egy
kicsit. Dallamot adhatsz neki.
Nem is tudom, hogyan érzem magam ezzel kapcsolatban.
Nem vagyok dühös. Tetszik, hogy dalokat szereznek. De valami
megmozdul bennem: ki akarok térni előle, el akarok menekülni,
le akarom tenni a telefont.
Csakhogy Whip még nem végzett:
– Vagy vissza is jöhetsz, és dolgozhatunk együtt.
Felpattanok, a veranda végébe sétálok. A rozoga falnak
nyomom a homlokomat.
– Még nem. De nemsokára, haver.
– Jól van, persze. – Whip hangja nagyjából annyira cseng
őszintén, mint az enyém.
– Majd jelentkezem – teszem hozzá.
 Lehet, hogy hazugság, de az is lehet, hogy nem. Közel egy
éve nem vettem a kezembe gitárt, és most sem igazán érzek rá
késztetést.
– Aha.
Némaság cseng a fülemben, amikor Whip leteszi. Már nem
tudom, hogyan legyek önmagam, hogyan legyek a Kill John
része. Hogyan folytassuk tovább? Jax nélkül csináljuk? Vele
együtt? És végig rettegve figyeljünk, hogy megint megpróbálja?
Részben nem is Jaxről van szó. F{radt vagyok. Nincs ihletem.
Kegyetlen bűntudatom van miatta.
Bár a verandán vagyok, a falak mintha egyre közelebb
jönnének, elszívj{k a levegőt. Be kellene mennem, hogy<
kezdjek magammal valamit. Mégis az ellenkező ir{nyba indulok,
otthagyom a verandát, és egyenesen Liberty felé tartok.
Egy sor fűszer fölé hajol, és nem néz fel, amikor az {llig érő
kerítés tetejére támaszkodom. Figyelem, ahogy dolgozik, nem
zavar a némasága. Vicces, ahogyan tudomást sem vesz rólam,
mert nem csin{lja valami jól. A higgadt, „teszek r{ magasról,
hogy itt vagy” arckifejezésből pontosan tudom, egy{ltal{n nem
igaz, hogy tesz r{. Hi{ba akarja ennek az ellenkezőjét mutatni.
Elvigyorodom a gondolatra. Van benne valami normális.
– Tudod, rengeteg l{ny térdelt m{r előttem. De {ltal{ban
mosolyogva csinálják.
Felhördül.
– Sokkal jobban lenyűgözne, ha ahhoz lennél hozz{szokva,
hogy te térdelj. Nekem az jön be, amikor valaki adni szeret, nem
pedig kapni.
 Jesszusom! Már látom is magam előtt, ahogyan szétt{rja a
form{s combjait, és a r{ jellemző, ellentmond{st nem tűrő
stílusban közli, mit élvez a legjobban, miközben kinyalom.
Megmozdítom a csípőmet, elhúzódom a kerítéstől. Nem kell
látnia, hogy egyre nagyobbá válik a dudor a nadrágom elején;
fogalmam sincs róla, hogy vonzódom-e hozzá, vagy hirtelen
mazochistává váltam.
– És mi van azzal, aki adni és kapni is szeret? Az bejön?
Csak egy {rtatlan viccről van szó, mégis enyhe bűntudatom
támad. Mikor adtam én utoljára bárkinek is? Libertynek igaza
van: lustává váltam, királyként ücsörögtem, hagytam, hogy
leszopjanak, miközben dalszövegeken törtem a fejem, vagy a
következő albumot terveztem. Elértem arra a pontra, hogy m{r a
legkevésbé sem érdekelt, mit csinálnak vagy hova mennek a
csajok, miután kielégültem.
Liberty felpillant rám.
– Igazából mit csinálsz te itt? Nincs munkád?
Istenem, legszívesebben felnevetnék. Az ajkamba harapok.
– Na és neked? Nem kedd van, vagy ilyesmi?
– Szerda van, és itthonról dolgozom, kösz a kérdést.
– Mivel foglalkozol?
– Ha akarnám, hogy tudd, elmondtam volna.
– DJ vagy?
– DJ? – bámul rám eltátott szájjal. – Most komolyan? Mégis
hol játszanék? A templomban?
Meglepő módon elpirulok. Szerintem még életemben nem
pirultam el azért, mert kínosan éreztem magamat. Felpillantok
az égboltra, hátha repül egy-két malac odafent, és motyogva
válaszolok:
– Rengeteg lemezed van.
—Ja. – Biccent egyet. – Az ap{m gyűjteménye. DJ volt az
egyetemen.
– Lenyűgöző gyűjtemény.
– Az.
– És a gitár?
Megereszkedik a válla.
– Az is az övé volt – feleli.
Most már tudom, milyen érzés a riportereknek, amikor
engem faggatnak. Együtt érzek Libertyvel. Jobban terel, mint én.
– Tényleg nem mondod meg?
Nem értem, minek erőltetem. De jól szórakozom azon, hogy
ilyen határozottan le akar állítani.
– Nem úgy tűnik – feleli.
Előhúz egy ollót, és zs{ly{t, kakukkfüvet meg rozmaringot
v{g. A nagymam{mnak volt fűszernövényes kertje. Egy kis
doboz a konyhája ablakában, Bronxban. Amikor kisfiú voltam,
könyörögtem neki, hadd vágjam le én azt, ami éppen kellett, és
mindig figyelmeztetett, hogy ne sértsem fel a leveleket.
Elhessegetem a régi emlékeket, még mielőtt fojtogatóv{
válhatnának.
– Jól van. Akkor majd haszn{lom a képzelőerőmet. –
Megvakarom az államat. Most már sima, nem fedi szakáll, ami
rohadtul viszketett a melegben, úgyhogy nem hagyhattam meg.
– Szerintem telefonszexben utazol.
 Libby a kosar{ba dugja a fűszernövényeket, és h{tradől a
sarkára.
– Nevetséges! Olyan a hangom, mint aki ilyesmivel
foglalkozik?
– Őszintén? Igen. – Megköszörülöm a torkomat, mert lelki
füleimmel már hallom is, ahogyan bársonyos hangján
parancsokat osztogat.
A homlokát ráncolja, és végre a szemembe néz. Bármit lát is
az arcomon, elmélyülnek a homlokán a barázdák, és színt kap az
arca. Gyorsan visszafordul a kertjéhez.
– Dolgom van. Egész nap itt fogsz állni, és nézel? Vagy van
valahol egy üveg, aminek meg akarod nézni az alját?
– Milyen édes. De nem. Többet nem viszem túlzásba a
piálást.
Hitetlenkedő hangot hallat.
Mennem kellene. Hátrapillantok a házra. Egy pukli a telken,
elhagyatott és néma. Ismét elönti a mellkasomat az a borzalmas,
viszkető érzés. Minden önfegyelmemre szükségem van, hogy ne
kezdjek vakarózni. De Libby nem rám figyel, a gyomokat
húzgálja kifelé. Sóhajtok, majd ismét megköszörülöm a
torkomat.
– Segíthetek?

LIBBY

Nem tágít. Nem tudom, mihez kezdjek vele. Iszonyatosan érzem

magam, ha nem vagyok bar{ts{gos, vendégszerető. Minden
egyszavas válaszomnál érzem, ahogy a nagymamám forog a
sírj{ban. Udvariass{gra neveltek. De Killian rettentően idegesít,
a fogamat csikorgatom tőle.
Persze, számítottam rá, hogy újra látni fogom. Végül is
egymás szomszédságában lakunk. De azt azért nem gondoltam,
hogy azonnal idejön és továbbra is élvezni akarja a társaságomat.
És úgy tűnik, nem zavarja, hogy egy{ltal{n nem tölt el a
lelkesedés a gondolatra. Kicsit emlékeztet azokra a fiúkra a
suliból, akik a lányok haját húzgálják.
Az a nagy büdös igazs{g, hogy a Killianhez hasonló külsővel
rendelkező pasik r{m sem hederítenek. Sosem érdekeltem őket.
Úgyhogy most miért? Unatkozik? Eljött, hogy megnézze, hogy
élünk mi, vidéki tahók?
B{rmi legyen is az oka, rettentően zavar, ugyanakkor
idegesítően heves kív{ncsis{g tölt el vele kapcsolatban.
Killian négykézláb gazol, kisebbnek kéne látszania. De csak
még nagyobbnak tűnik, a v{lla még szélesebb a kopott Captain
Crunch müzlis póló alatt. K{vészínű haja kócosan omlik al{,
legszívesebben felajánlanám, hogy levágom neki. Nem zavar, ha
valakinek hosszú a haja, de Killiané gyakorlatilag egy
szénaboglya. Komolyan mondom, tuti, hogy nincs fésűje.
De legal{bb megborotv{lkozott. Először megdöbbentett a
látvány, mert amikor meghallottam a hangját, arra számítottam,
hogy megint viszontlátom azt a csavargó szakállat. De a bozont
helyett sima, tisztára borotvált arc, makacs áll és egy hatalmas,
gödröcskés mosoly fogadott. Képes lenne ennek bárki is
ellenállni?
 – Honnan tudod, mi a különbség a gaz és a többi növény
között? – Fekete b{rsonyra emlékeztető hangja mag{val ragad,
de ő nem néz fel a munk{ból. Egészen aranyos, ahogyan a
koncentrációtól kissé összehúzza a szemöldökét. – Nekem
ugyanolyannak tűnnek.
– A nagymamám tanította meg.
Megköszörülöm a torkomat, és kitépek egy kifejezetten
mélyen gyökerező gyomnövényt.
– A nagymamák jók az ilyesmiben – bólint.
Nem tudom elképzelni, hogy a nagymamája körül lebzseljen.
Vagy tal{n mégis. A nagyi valószínűleg tejet és sütit adott neki,
és leszidta, hogy miért nem vigyáz jobban magára. Egy másik
gyomra mutatva megszólalok:
– Idővel könnyebben kiszúrja őket az ember.
– Ha te mondod.
Nem tűnik túl boldognak, de azért tovább folytatja a munkát.
Ismét hallgatunk, a magunk feladat{val törődünk.
– Szupertitkos-ügynök?
Killian kérdésére hirtelen odakapom a fejem.
– Mi van?
Sötét szemöldöke fel-le jár.
– A munkád. Még mindig arra próbálok rájönni. Kém vagy?
– Lebuktam. Most velem kell jönnöd – biccentek a ház felé. –
Meg kell mutatnom odabent valamit.
Fehér fogsora vastag alsó ajkába mélyed.
– Ha nem lesz fenekelés, akkor nem megyek.
Képtelen vagyok visszafogni magam, röviden felnevetek.
– Szexuális segédeszközöket tesztelsz?
 – Á, dehogy.
– Erotikus történeteket írsz?
– Miért kapcsolódik hirtelen minden ötleted a szexhez?
– A remény hal meg utoljára.
– Inkább abban reménykedjél, hogy egész véletlenül, vagy
inkább szándékosan nem heréllek ki.
– Jól van na! Akkor vásárlással töltöd az idődet?
– Utálok vásárolni.
– Igen, az látszik rajtad.
Felkapom a fejemet.
– Ez meg mit jelentsen?
Vállat von, szemmel láthatóan egyáltalán nem bánja, amit
mondott.
– Kétlem, hogy egy elnyűtt Martens bakancsot viselő l{ny
sikítozni kezd izgalmában, ha leakcióznak valamit.
H{tradőlök, és r{ülök az említett cipő sark{ra.
– Jó, tényleg nem vagyok egy divatőrült. De ez még nem
feltétlenül jelenti azt, hogy nem is szoktam vásárolgatni.
– Az előbb mondtad, hogy ut{lsz v{s{rolni. Szó szerint az
előbb mondtad.
– Igen, de ezt nem lenne szabad egyetlen pillantás alapján
megállapítanod.
A homlokát ráncolva megvakarja a tarkóját.
– Összezavarsz.
– Lehet, hogy szenvedélyesen gyűjtöm a bab{kat.
Előfordulhat, hogy van egy szob{m a h{z h{tsó felében, tele
babával.
Killian egész testében összerezzen.
 – Ne is viccelj ilyesmivel! Hónapokon át rémálmaim lesznek
tőle.
Elképzelem, ahogyan egy egész szobányi baba bámul rám, és
én is megborzongok.
– Igaz. Nincsenek babák. Nem is lesznek soha.
Rám kacsint. Nem tudom, hogyan képes ezt úgy csinálni,
hogy ne legyen tenyérbe m{szóan behízelgő; sőt ami azt illeti,
egész cuki.
– Na ugye! – jelenti ki. – Nem szeretsz vásárolgatni.
– És te mi vagy? Magánnyomozó?
Ő is a sark{ra ül.
– Ha az lennék, akkor elég pocsékul végezném a munkám,
tekintve, hogy képtelen vagyok kitalálni, mivel foglalkozol.
Egymásra bámulunk; várakozó, sötét tekintetét az enyémbe
mélyeszti. Meglepően hat{sos taktika, esküszöm, beleizzadok.
– Jól van! – bukik ki belőlem. – Könyvborítókat tervezek.
Úgy pislog, mint akit meglep a dolog.
– Tényleg? H{t< ez sosem jutott volna eszembe, de tök jó.
Megnézhetem a munkáidat?
– Tal{n később. – Folytatom a gyomlálást, bár igazság szerint
ugyanazt a részt gaztalanítom újra és újra. Már semmi sincs ott,
csak a sötét föld alkotta csúf seb. Végigsimítok a hűvös földön, és
Killianre nézek. – Na és te mivel foglalkozol?
Jól csin{lja, szinte alig rezzen meg, mielőtt széles, könnyed
mosolyra húzódik a szája.
– Jelenleg épp nem dolgozom.
Meg akarom kérdezni, mit csinált korábban, de valami
törékeny, f{jdalommal teli érzés csillan a k{vészínű szemp{rban,
és nincs szívem megtenni. Tegnap még részegen fetrengett a
kertemben. Nem hiszem, hogy épp jól megy a sora mostanság, és
nem akarom felszakítani a sebet.
Egy zöld kacsra mutatva megtöri a csendet:
– Kihúzzam?
– Ne. Az paradicsom.
Egyértelművé v{lik, hogy Killian nem szeret hosszan
hallgatni.
– Régebben rendes farm volt ez a hely?
Az ember azt hinné, hogy csak azért beszél, hogy hallja a
saj{t hangj{t, de minden egyes kérdésnél őszinte érdeklődéssel
néz r{m. Egy pillanat erejéig körbenézek a környező vidéken.
Collar Island része az Outer Banks néven ismert szigetsornak.
Az északi részén van egy város rengeteg drága víkendházzal, de
a déli rész – ahol a nagymamám háza is áll – nagyjából
elhagyatottnak mondható. Csupán pár lakóház található itt
szétszórtan, meg persze a magasra nőtt, szélben lengedező fű.
Mindezt homokos tengerpart és élénkkék óceán szegélyezi.
– Igen, még amikor a nagyszüleim fiatalok voltak –
válaszolom. – Vetésforgóban zöldséget termeltek. A
szomszédaink is, akiknek a házában laksz. Én most már csak a
házhoz legközelebbi résszel foglalkozom, a többit hagyom, hadd
nőjön rajta, ami akar.
– Gyönyörű hely – ismeri el Killian. – De kicsit magányosnak
tűnik.
Nem igazán tudok mit mondani erre, úgyhogy csak bólintok.
 Folytatjuk a munkát. Ami jó, nincs vele semmi gond.
Egészen addig, amíg Killian ki nem bújik a pólójából, hogy aztán
a farzsebébe gyömöszölje.
M{r l{ttam őt meztelenül. De az teljesen m{s volt. Dühös
voltam, és túlságosan lefoglalt az, hogy tisztára mossam, nem
foglalkoztam a részletekkel. Most viszont verőfényes
napsütésben l{tom, napbarnított bőrén finom verejtékréteg
csillan. Vékony és izmos, a teste ak{r egy műalkot{s. A bal v{ll{t
és a felsőtestét borító tetov{lás egy régi világtérképnek bizonyul,
egyfajta kiterített földgömbnek.
– A műremeket nézed, Libs? – kérdezi, és látszik, hogy jól
szórakozik.
A szemébe nézek: csillog, és a nevetségesen hosszú
szempillák gyakorlatilag az arcához érnek. Nem igazság, hogy
egy pasinak ilyen szép szeme legyen!
– Aha. Ha egyszer úgy döntesz, hogy képeket varratsz a
testedre, akkor bárki szabadon nézegetheti.
Gyorsan, ördögien elvigyorodik, a szája sarkában a
gödröcskék elmélyülnek, majd a mosolya visszatértével kevéssé
hangsúlyossá válnak.
– Nem mondtam, hogy zavar – jelenti ki.
A sarkára ül, hogy az egészet láthassam.
Sajnos rádöbbenek, hogy a hasa alsó részét szeretném
tanulmányozni, ahol az izmok egyenesen a lényeghez vezetnek.
Basszus! Nem vonzódom hozzá. Nem én! Csak rég nem
szexeltem már, és ideje volna tenni valamit ez ellen. Hamarosan
sort kerítek rá. De nem Killiannel. Képtelen vagyok elfelejteni a
megismerkedésünk körülményeit. Az alkoholizmus fontos
határvonal számomra, az pusztított el mindent, amit szerettem.
A belsőmben zajló vit{ról tudom{st sem véve alaposan
szemügyre veszem a tetoválást. Tiszta, egyenes vonalakkal
rajzolt{k meg, ink{bb csak egyfajta v{zlat a Földről, mintsem
apró részletekkel kidolgozott {bra. És gyönyörű.
– Jelent is valamit? – kérdezem. – Vagy csak a hecc kedvéért
csináltattad?
Killian kisimít az arcából egy sötét hajtincset.
– Először csak el akartam vele fedni egy ballépést.
Előrehajol, és ezzel közelebb hozza a tiszta izzads{g illat{t és
a részegítő férfi feromonokat. A pokolba is! Nem tudom
máshogy jellemezni, mint az ínycsiklandó és az addiktív
jelzőkkel. Prób{lom összeszedni magamat, miközben a
mellbimbója fölé, egy ir{nytűre mutat.
– Egy nevet akartam elfedni. A Darlát.
– Rosszul végződött kapcsolat?
Savanyú mosollyal válaszol:
– Az legalább romantikus lenne. De nem. A középiskolai
ballag{somon készült. Én és a< – Egy pillanatra üressé válik az
arckifejezése, a szemében fáradtság csillan. De pislog egyet, és az
egész már a múlté is. – A barátaimmal berúgtunk, és
levad{sztuk egy m{sik haverunkat, aki tetov{lóművésszé akart
válni. Én voltam a kísérleti alany.
– És a Darla nevet tetoválta rád?
– Igen.
Killian pozíciót változtat, és ismét gazolni kezd. De továbbra
is vigyorog.
 – Ki az a Darla?
Felnevet.
– Pont ez az, egyszerűen csak eszébe jutott a név, és úgy
gondolta, vicces lenne rám varrni. Még meg is tartottam volna.
De kegyetlenül ronda volt, féloldalas és irgalmatlanul
kacskaringós. – Killian a fejét rázza. – Mintha valami harmadikos
írta volna.
Nem tudom visszafojtani a nevetésemet.
– Nem rossz – felelem.
Killian arca ellágyul, végigfuttatja a tekintetét az arcomon.
Még szélesebbé válik a mosolya.
– Mi van? – kérdezem, mert teljesen összezavar a szeme
csillog{sa. El{ll tőle a lélegzetem.
– Csinos vagy.
Olyan őszintén mondja, hogy felhorkanok:
– És ez ennyire meglep?
Killian egy kicsit felém hajol.
– Őszintén? Igen. Annyit r{ncoltad m{r a homlokodat<
Tessék, megint azt csin{lod! A gyűlölet tüze ég a szemedben. –
Bőrkeményedéses ujjhegyét végigfuttatja az arcom felső részén,
mire az ágyékom összerándul a sokktól. Elgondolkozva folytatja:
– De amikor elmosolyodsz< Mintha fénylenél.
– Mint egy villanykörte? – évődöm, és közben igyekszem
nem behúzni a nyakam.
A szemöldöke felfelé mozdul, a szemében visszafojtott
jókedvet látok.
– Ne m{r! Tündöklő vagy. Így elég egyértelmű?
 A torkomon akadnak a szavak. Hirtelen rádöbbenek, hogy
még egyetlen férfi sem nevezett korábban csinosnak. Soha,
egyetlenegyszer sem. Mégis hogy lehet ez? Nem vagyok ronda.
Ha objektíven nézem a tényeket, tudom, hogy csinos vagyok,
vagy legalábbis az lehetnék. Rengetegszer randiztam már, az
egyetem alatt rövid ideig még jártam is valakivel. Felszedni is
prób{ltak m{r. De még sosem bókoltak nekem ilyen egyszerű,
őszinte szavakkal. A tudat egyfajta viszkető érzéssé alakul a
bőrömön, és hirtelen m{r nem akarom, hogy Killian engem
nézzen.
Olyan hevesen döföm a földbe az {sómat, hogy a levegőbe
repül a föld.
– Szóval hogy lett ebből a Darla-tetkóból valami más? –
érdeklődöm.
Killian egy pillanatig összehúzott szemöldökkel nézi az
ásómat, majd visszatér a szokásos pimasz modora.
– Any{m annyira ki volt akadva tőle, hogy adott pénzt, csak
tüntessem el egy másikkal.
– Nem inkább eltávolíttatni akarta volna?
– Á, nem. – Kitép egy gazt. – Nem volt baja a tetoválás
ötletével, csak az nem tetszett neki, hogy olyan igénytelenül volt
megcsinálva. És amúgy is maradt volna utána egy heg. Anya
nem igazán szereti a hegeket. Mindegy, a lényeg, hogy
megcsin{ltattam az ir{nytűt. A térkép később került rám. –
Lepillant magára. – Valahogy úgy hangzott a dolog, hogy
„Nesze, Kills, itt a vil{g! A tiéd, csak ne cseszd szét.”
B{r egyértelműen leplezni prób{lja, kihallom a megb{n{st a
hangj{ból, és ez bennem is megmozdít valamit. Mély levegőt
veszek, és a tekintetem a felettünk lévő tiszta, kék égboltra
v{ndorol. A vil{g. Olyan keveset l{ttam belőle. Csak Észak-
Karolinának ezt a kis sarkát, meg egy valamivel nagyobb
darabkát, amikor Savannah-ba jártam egyetemre. Huszonöt éves
vagyok, és saját elhatározásból remeteként élem az életemet.
Elszorul a mellkasom, és hirtelen küzdenem kell a levegőért.
Legszívesebben berohannék a házba, és összegömbölyödnék a
kényelmes, hűvös {gyikómban, ahol gyér a fény, és némas{g
honol.
– Meglep, hogy ilyen megnyugtató ez az egész – szólal meg.
Killian megjegyzésére felkapom a fejem.
– Mi? A gyomlálás?
Felpillant r{m az arc{t söprő szempill{k alól.
– Aha. Szeretek hasznos lenni. – Abbahagyja a munkát, és
megmasszírozza a tarkóját. – Van javítandó kerítésed, esetleg
nem kell fát vágni? Valami ilyesmi?
– Kemény munkával szeretnél jobb emberré válni?
– Igen – mosolyodik el. – Azt hiszem, így van.
– És azt akarod, hogy< mit is? Hogy te legyél a karate
kölyök, én meg Miyagi mester?
Hatalmas hullámban tör fel a nevetése, mély és meleg.
– Valahogy úgy. Fesd le a kerítést! Csiszold fel a padlót!
– És amikor ezzel megvagy, lemegyünk a tengerpartra, és
aztán egyensúlyozhatsz fél lábon.
– Hú, az tényleg állat lenne!
Killian kitárja a karját, és nagyjából bemutatja a mozdulatot.
Kifejezetten jól néz ki tőle a felsőteste, amiről természetesen
tudomást sem veszek.
 Inkább felállok, és leporolom a térdemre tapadt földet.
Felkapom a zöldséges kosarat.
– Akkor gyere! Ha komolyan gondolod, lenyírhatod a füvet.
Ennél Miyagibb nem tudok most lenni.
Killian könnyedén felpattan.
– Killian-san munkára készen áll! – jelenti ki.
A szememet forgatom, úgy teszek, mintha idegesítene. De
nem így van. És ez megrémít.
 4. fejezet

KILLIAN

Libby füvét vágom. Sajnos ez nem valami eufemizmus valami

élvezetesebbre, hanem azt jelenti, hogy egy régi fűnyírót
tologatok ide-oda a hatalmas telken. Kint a tűző napsütésben,
mozognak az izmaim, izzadság csorog végig a gerincemen, és
rádöbbenek, hogy hónapok óta nem dugtam. Egészen pontosan
fél éve. Azóta nem hagytam ki ennyit, hogy elvesztettem a
szüzességemet. Ami viszont tényleg kiborít, hogy nem is igazán
hiányoltam.
Az utazgat{sok sor{n rengeteg olyan nővel volt dolgom,
akinek a legfőbb v{gya az volt, hogy elk{pr{ztasson. De nem is a
vágyakozás a legjobb szó erre. Kétségbeesetten dugni akartak.
Nem beképzeltség miatt mondom. Ez a színtiszta igazság.
Tudt{k, hogy ki vagyok, és minden tőlük telhetőt megtettek,
hogy elk{pr{ztassanak, és magammal vigyem őket. Ez ment az
elmúlt nyolc évben. A hírnévvel együtt jár, hogy az ember farka
után ácsingóznak.
A fűnyírót tologatva felidézem a nőket. Istenem, voltak,
akiknek tényleg sikerült elk{pr{ztatniuk. Elképesztő, hogy miket
megtehettem velük, és hogy miket megtettek velem – úgy
tudtam leginkább elszállni, amikor nem léphettem színpadra. De
amint lelankadt a farkam, vége volt a dolognak. Az, hogy
rajongókat dugtam, gyakorlatilag egyet jelentett a
maszturbálással. Már régóta nem volt olyan izgató a dolog. Nem
számít, milyen jól csinálta a csaj, sosem látott bennem mást, mint
egy eszközt, amivel elérhette a célját. És sosem mondtak vagy
tettek olyasmit, ami szembement az igényeimmel. Simán
odaküldhettem az egyik technikust, csak annyit kellett mondani
a csajoknak, hogy ő is a band{hoz tartozik, azonnal
szétkefélhetett mindenkit.
Én is épp úgy kihaszn{ltam azokat a nőket, mint ők engem.
Egyik döfés jött a másik után, aztán készen is voltunk. Lélektelen
dugás volt.
Ezt érezte Jax is? Lélektelenné vált? Szétesett?
Évek óta először érzek szil{rd talajt a l{bam alatt. Pedig csak
kerti munkát végzek. Libby sandán nézett rám, amikor
megkérdeztem, hogy segíthetek-e még valamit, és utána
elvicceltem a dolgot. De halálosan komolyan gondoltam. Jól
érzem magam. Több ilyet akarok< tudni, hogy én is épp olyan
normális ember vagyok, mint a többiek ezen a világon.
Kihúzom a pólómat a farzsebemből, letörlöm az izzads{got a
homlokomról, majd a hatalmas, csűrszerű gar{zs felé indulok,
ami a telek hátsó felében áll. bevágtam a füvet. Nem tökéletes,
kissé egyenetlenek a vonalak, amiket húztam.
Épp kinyújtóztatom a vállizmaimat, amikor Libby
megjelenik a h{tsó lépcsőn. Két magas falú, jeges limon{déval
teli poharat tart a kezében. Félúton találkozunk, és szinte alig
tudom kinyögni a hálás köszönömöt, már döntöm is magamba
az italt. Hideg. Friss. Tökéletes.
 Kezdem azt gondolni, hogy ez a lány sosem fog semmi
átlagosat nyújtani. A pajta felé vándorol a pillantásom, és
majdnem megfulladok az utolsó pár korty limonádétól.
– De h{t van fűnyíró traktorod, amire r{ lehet ülni! –
fuldoklom az italtól, és a John Deere gépre meredek, amivel
kevesebb, mint egy óra alatt végezhettem volna.
Liberty, a kis ördögfióka, csak vállat von, és finoman
belekortyol a limonádéjába.
– Miyagi mester hagyta volna, hogy Daniel-san elektromos
csiszolót használjon? Szerintem nem.
Meglepően l{nyosan sikkant fel, amikor rávetem magam,
elkapom a derekát, és a vállamra kapom.
– Kiborult az innivalóm, te lökött! – kiáltja, de még mindig
kacag.
Hála a jó égnek! Mert nem gondolkoztam, mit teszek, csak
csináltam. Ez mondjuk általában így szokott lenni. De nem
akarom feldühíteni vagy kiborítani. Széles vigyorral az arcomon
körbefordulok vele, és rácsapok a kerek seggére.
Most sikítozik csak igazán, lábával a combomat rugdossa,
közben a fenekemet ütlegeli.
– Ezért halállal lakolsz!
– Akkor legalább élvezzük ki! – kiabálom túl a tiltakozását,
és ismét rácsapok.
Jesszusom! Abba kell hagynom, mert legszívesebben
megragadnám a kerek, feszes fenekét, és jól megmarkolnám.
Azt{n a résbe csúsztatn{m az ujjaimat, és< Elég legyen, haver!
 Szívesen fogn{m a hőségre, meg a szexmentes életvitelre, de
nem is tudom. Van valami különös módon vonzó a házsártos, de
pihe-puha Libbyben.
Vonakodva leteszem, és felkészülök, hogy golyók nélkül
élem tovább az életemet. Végül csak a karomat üti meg, és
közben olyan vörös az arca, mint a kertjében a paradicsom.
– Rohadék! – szidalmaz bármiféle hév nélkül. – Totál
elszédültem miattad.
– Á, nincs is annál jobb.
Még mielőtt elveszítené az egyensúly{t, megérintem a
könyökét, épp csak annyira, hogy segítsek neki talpon maradni.
Most, hogy már nincs a karomban, valamiért habozva érek csak
hozzá. Tegnap még majdhogynem egymás torkának estünk.
Most pedig legszívesebben annyiszor érinteném meg, ahányszor
csak engedi.
– Örült vagy, remélem, tudod – jelenti ki, és egész cuki,
ahogyan összehúzza a szemöldökét.
– Nem most hallom ezt először.
– Nem meglepő. – Ujjaival végigszánt a haján, a napfény
megcsillan a hajtincsein. – Fel akartam ajánlani, hogy leviszlek a
partra<
– Megyünk.
Megpróbálom elkapni a kezét, de ezúttal elhúzódik.
– Nem is tudom<
– Liberty – figyelmeztetem. – Ne akard, hogy a vállamra
dobjalak és odacipeljelek.
– Na persze. Amelyik kutya ugat, az nem harap.
 Olyan gyorsan lépek közelebb hozz{, hogy majdnem a csűr
falához szegezem. Nem érünk egymáshoz, mégis
megmerevedik. Kihasználom a helyzetet, és olyan közel hajolok
hozzá, hogy majdnem összeér az orrunk.
– Pedig harapok is, cica. De tetszeni fog.
És ekkor hirtelen r{döbbenek, mit művelek. És hogy
napfény-, citrom- és barnacukor-illata van. Megszólal a vészjelző
a fejemben, azt üvölti, hogy veszély és lépj már hátrébb, cseszd meg.
De képtelen vagyok nem az ajkára pillantani. Hiba. Rohadtul
nagy hiba.
Rózsaszín, puha és eltátja, mintha azt várná, hogy nekiessek.
Vér tódul a farkamba, és fizikai erőfeszítésbe kerül, nehogy
előretoljam a csípőmet. Mi a fene? Kezdek bedilizni. Libby
összeszorítja csinos kis száját, ami bizonyítja, milyen rossz ötlet
ez.
– Visszaharapok, Kill, és nem fog tetszeni – feleli.
Megajándékozom egy hatalmas, hamis mosollyal.
– Ha te mondod. De most pattanj bele a fürdőruh{dba, vagy
egész nap nyaggatni foglak!
Égnek emeli a tekintetét, de szerencsére visszafordul a ház
felé.
– Hozok ebédet is.
Egek, etetni fog. Ennyi is elég, hogy kedveljem. De össze kell
kapnom magam. Mert ő nem olyan, akivel csak úgy el lehet
szórakozni. Még egy féleszű is l{tn{. Lehet, hogy keménynek
tűnik, de ink{bb csak egy szúrós héj veszi körül. Jézusom, emiatt
Jaxre emlékeztet. Ez a gondolat azonnal lehiggaszt. Talán jobb
lenne, ha megmondanám neki, felejtse el, és inkább egyedül
mennék.
De ekkor kidugja a fejét az ajtón, hogy szóljon:
– Gyere már! Van pár dolog, amit cipelhetnél.
És ennyi elég is, ismét megfogott. Van benne valami, amit
képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. Ellököm magam a
pajta oldal{tól, és a lépcső felé indulok.
– Ha nem felejti el az ebédet, állok rendelkezésére, Miss Bell!

LIBBY

A házhoz közeli partrészt keskeny és természetes homokbuckák

hat{rolj{k. Kiterítem a pokrócomat, fel{llítom a napernyőt és a
széket, amit Killian kissé meghökkenve figyel.
– Mintha sátrazni jöttél volna – jelenti ki, amikor elveszem
tőle a hűtől{d{t, és be{llítom a strandszék mögé, az {rnyékba. –
Egy matracot is előkapsz mindj{rt? Mosogató?
– Szeretek kényelmesen élni. És jobb lenne nem ropogósra
sülni a napon.
– Pedig az jó dolog – nevet Killian.
Lehúzom a pólómat, és lehámozom magamról a
rövidnadrágot.
– Hajrá! De ne gyere sírva hozzám, ha leégsz. Nem
kenegetem aloéval a hátadat.
Hazugság. Nem bánnám, ha végigtapogathatnám.
– Dehogynem, Libs. – Furcsán halk, elgondolkodó a hangja. –
Csak a szád jár, cica.
 – Cica? Ugye nem ezzel akarsz<
Felpillantva látom, hogy engem figyel. Nem azt mondom,
hogy bámul, de határozottan engem néz.
A legszívesebben visszahúznám a pólómat.
A fekete bikini inkább kényelmes, mint szexi, és pont annyit
takar, mint amennyit egy melltartó és egy bugyi takarna. Nem
vagyok hozz{szokva, hogy egy férfi ilyen sokat l{sson belőlem.
Nem szégyellem a testem, bár nem bánnám, ha hirtelen kisebb
lenne a fenekem, és megnőne a mellem. B-s kosarat hordok,
úgyhogy nem kell állandóan melltartót hordanom, és nem is
igaz{n buggyan ki belőle a mellem, amikor mégis felveszem.
Valami azt súgja, Killian nem kevés lenyűgöző cickót l{tott m{r.
Idegesítő, hogy attól tartok, nem tetszem majd neki.
Elkapom a tekintetét, és mintha hirtelen megdermedne a
levegő. Killian összehúzza sötét szemét, félig leeresztett
szemhéja alól néz rám. Kíváncsi lennék, mi a fészkes fenét
gondolhat. Hevesebben ver a szívem, és hőhull{mok kísértik az
ágyékomat.
Nem tudom, meddig ácsorgunk ott, úgy bámulva egymást,
mintha idegenek lennénk, akik véletlenül összefutottak a parton.
Valószínűleg csup{n p{r m{sodperc az egész, de egy
örökkévalós{gnak tűnik. Azt{n Killian pislog egyet, megtöri a
varázst, és jó alaposan körülnéz a tengerparton. Egyedül
vagyunk. A távolban azért sétál pár ember a víz mellett.
– Megyek úszni – jelenti ki. – Van kedved jönni?
– Nem kéred a szendvicsedet?
Összeszorul a mellkasom, mert Killian nyugtalannak tűnik,
mint aki legszívesebben elrohanna.
 Szemügyre veszi a hűtől{d{t, és felsóhajt:
– Igaz. Teljesen el is felejtettem.
Lezuttyan mellém a pokrócra, elég közel ahhoz, hogy a
combja majdnem az enyémhez érjen, érzem a testéből {radó hőt.
Tetszik a l{ba, izmos és sötét szőrrel borított, a bőre pedig m{r
most is napbarnított.
Nem lenne szabad a hülye lábával foglalkoznom! Nem lenne
szabad a t{nyérokkal bíbelődnöm.
– Gyakran jársz ide? – érdeklődik.
– Gyakorlatilag naponta.
– A barátaiddal?
A combomba törlöm a tenyeremet.
– Nem. Egyedül.
A tengert bámulva a szendvicsébe harap.
– Nincsenek barátaid? – kérdezi.
Istenem, olyan, mint valami véreb. Vagy inkább egy
idegesítő kis patk{ny, folyton a gyenge pontjaimat r{gcs{lja. Ez a
nagyszerű kép lebeg a szemem előtt, úgyhogy leteszem a
szendvicsemet.
– Errefelé nem igazán lehet társasági életet élni. A legtöbb
barátommal online tartom a kapcsolatot.
És mikor is beszéltem velük utoljára? Hatalmas pofonként ér
a felismerés, hogy hónapok óta senkinek sem írtam. És engem
sem kerestek.
Nem vagyok félénk, introvertált viszont igen. Sosem voltam
az a bulizós fajta. De mikor szigetelődtem így el? Miért nem
vettem észre? Miért nem érdekelt?
 – Egyébként meg szeretem, ha van magánéletem, a saját
dolgommal törődök<
Elszorul a torkom, úgyhogy iszom pár korty limonádét.
Fogalmam sincs, mit gondolhat Killian. Bólint, és egyenletes,
nagy falatokkal eszi tovább a szendvicsét. Elégedetten felsóhajt,
majd a szemöldökét kissé összehúzva a hűtől{d{ra pillant.
– Tessék – adok neki még egy szendvicset. – Hármat hoztam
neked.
Azonnal széles vigyor terül el az arcán.
– Tudtam! Csak a szád jár.
Nem fogok elmosolyodni. Nem én!
– Egyél szépen!
– Látom, hogy mosolyogsz, Libs.
– Bármikor elvehetem a kajád.
Magához ragadja a harmadik szendvicset is, és az ölébe teszi,
majd védelmező mozdulattal fölé hajolva befalja a m{sodikat.
– Itt nőttél fel? – kérdezi, miután lenyel egy hatalmas falatot.
– Nem. Wilmingtonban. Ez a nagymamám háza volt. A
szüleim örökölték a hal{la ut{n, ők pedig r{m hagyt{k. – Tessék.
Most kimondtam. És csak egy kicsit fáj. Tompán sajog, mintha
egy hatalmas kő nyomn{ a bordáimat. – Savannah-ban éltem, de
miut{n< Az a lényeg, hogy haza akartam menni. És legink{bb
ezt a helyet tudom az otthonomnak tekinteni.
Killian a homlokát ráncolja, de kedvesen szólal meg:
– Mikor haltak meg, Libby?
Nem akarok válaszolni. De a némaság még rosszabb.
 – Kicsit több mint egy éve. – Mély levegőt veszek. – A
szüleim elmentek vacsorázni. Apa berúgott, mégis a volán mögé
ült.
Nem mondhatom el neki, hogy akkoriban apa már mindig
részeg volt, feladta azt az életmódot, amit a születésemkor
elhatározott, hogy megtart. Én lettem volna az oka apám rossz
döntéseinek? Nem. Néha mégis így érzem. Nagyot nyelek.
– Belement egy csal{di egyterűbe. Meghalt az anyuka az
egyterűben, ő maga és az én any{m is.
– Bassza meg!
Próbálok vállat vonni, de nem megy.
– Ami történt, megtörtént.
– Elcseszett egy dolog, kicsim.
Bólintok, majd feltúrom a hűtől{d{t egy újabb limon{déért.
– Liberty?
Olyan gyengéden és óvatosan ejti ki a nevemet, hogy
azonnal megmerevedek és felkapom a fejemet.
Killian a tarkóját masszírozza, merev az álla. De nem kapja el
a pillantását, pedig látszik, hogy legszívesebben azt tenné.
– Nagyon< Francba< – Ismét mély levegőt vesz. –
Sajnálom. Azt, ahogyan megismerkedtünk. Hogy szétcsesztem a
kertedet, és rád hánytam. – Elvörösödik, amitől egész aranyossá
válik. – De leginkább azért szeretnék bocsánatot kérni, mert
kénytelen volt{l egy ittas vezetőről gondoskodni.
Lepöcköl p{r homokszemet a térdéről, és így folytatja:
– Elbaszott egy dolog volt. És általában nem ilyen vagyok. –
Sötét szeme tágra nyílik, fájdalom csillog benne. – Legalábbis
régebben egy{ltal{n nem ilyen voltam. Csak< r{m j{rt a rúd az
utóbbi időben – fejezi be motyogva, majd a homlokát ráncolva a
tengerre bámul.
– És az üveg alján kerested a megoldást. – Nem ítélkezhetek.
Próbálok kedvesen beszélni: – De tudod, ott sosem találod meg.
Felhördül.
– Nagyon is tudom! – Visszapillant r{m, és ajka keserű
mosolyra húzódik. – Látványosan kudarcot vallottam azzal,
hogy így próbáltam meg elfelejteni mindent.
– Ha tényleg kudarcot vallottál volna, most halott lennél –
felelem kedvesen.
Killian elfehéredik.
– Végül is igazad van – cincogja vékony hangon.
Egy ideig csendben ülünk, a hullámok zaja és a sirályok
vijjog{sa tölti meg a levegőt. Azt{n a kezébe nyomom a
szendvicsét.
– Örülök, hogy nem így történt – töröm meg a némaságot.
Örülök, hogy itt vagy. Velem. De annyira azért nem vagyok
bátor, hogy ezt ki merjem mondani.
Killian a fejét rázza, mintha magán nevetne, de amikor rám
néz, vidámságot látok a szemében.
– Én is örülök, Liberty Bell.
Egy kicsit bizonytalan még, de azért reménykedik benne,
hogy a haragom maradék{nak is nyoma veszik. Én is ettől félek.
Dühből építettem magam köré falat, hogy megvédjen. Tiszt{ban
vagyok vele. Amit viszont nem tudok, hogy nélküle hogyan
kerüljem el, hogy megbántsanak. De azért meg akarom próbálni.
Elmosolyodva így szólok:
– Borítsunk fátylat a múltra.
 5. fejezet

LIBBY

Bar{tok lettünk. Nem tudom, hogy történt. Gyűlölni akartam

Killiant, de kínosan kevés erőfeszítéssel sikerült közel férkőznie
hozz{m. Tal{n azért, mert b{r telnek a napok, ő tov{bbra is itt
marad. Valahogy ott van másnap reggelinél, és egész nap a
nyakamon lóg, amíg be nem esteledik. Vagy talán azért, mert
hozzászoktam, hogy élvezem a társaságát, és várom, hogy
visszajöjjön. Esküszöm, olyan, mintha alvás közben is rá várnék,
folyamatosan ő j{r a fejemben – mit csinál? Mire gondol most?
Mikor jön át legközelebb?
Az egészben az a legidegesítőbb, hogy teljesen jól elvoltam,
amíg meg nem érkezett. Kialakítottam egy kényelmes,
megbízható rutint. Most az életem minden, csak ez a két dolog
nem. Minden tettemet áthatja az utána való vágyakozás.
Azt mondogatom magamnak, hogy igazából nem az én
hibám. Szerintem nincs olyan ember ezen a bolygón, aki képes
lenne ellenállni neki. Killian egy páva a verebekkel teli világban.
Megakad rajta az ember szeme, és képes is megtartani mások
figyelmét. Furcsa módon nem is a külsejéről van szó. Persze
feltűnő, erőteljes külsővel rendelkezik, jóképű is, de nem
kiemelkedően jó pasi. És mégis az, mert b{rmitől is lesz Killian
Killian, ragyog tőle, és úgy vonzza mag{hoz az embereket, mint
egy gyertya a lepkéket a sötétben.
 Bizonyíték kell rá, hogy nem csak rám van ilyen hatással? A
morcos vén Mrs. Nellwood épp olyan lelkesen néz Killianre,
mintha ő lenne a kedvenc unok{ja, pedig épp feltúrja a boltj{t, és
mindezt hatalmas ricsajjal teszi.
Killian elrángatott az íróasztalomtól a városba, félbeszakítva
a munkámat. Utálok a városba járni, de addig nyafogott és
fintorgott, majd vigyorgott és bökdöste a bordáimat, amíg végül
beleegyeztem, hogy elhozom.
– Csak nem akarod, hogy gyalog menjek odáig, Libby? –
kérdezte féloldalas mosoly{val, amitől apró r{ncok gyűlnek sötét
szemének sarkába. – Legalább mennyi is? Másfél kilométer. De
lehet, hogy megvan három is.
– Erős fiatal férfi vagy. Kibírod.
– Még nem ismerem a környéket. Akár el is tévedhetek.
Aztán majd leshetsz, ha az éhhalál szélén állva, legyengült
állapotomban felfalnak a megvadult nyuszik.
– Nyuszik? – Nem akartam felnevetni, mégis megtörtént. –
Annyi állat van, és te pont a nyusziktól félsz?
– Belenéztél te már egy nyuszi szemébe, Libs? Arra várnak,
hogy átvegyék a világuralmat. Szerinted miért olyan feszültek
mindig?
– Mert rettegnek, hogy valami felfalja őket vacsor{ra?
– Nem. Terveket szőnek. Csak idő kérdése, hogy t{mad{sba
lendüljenek. Nekem elhiheted.
Úgyhogy most itt vagyunk Nellwood vegyesboltjában,
Killian gyakorlatilag polctól polcig ugrál, és nagyon úgy fest,
hogy szó szerint mindent végig akar tapogatni.
– A mindenit! – húzza el a szavakat. – Ezt nézd meg, Libs!
 Felkap egy piros kamionos sapkát, és felpróbálja.
– Na, hogy áll? – kérdezi.
Természetesen jól. Még a hosszú, kócos hajával is. Hogy
őszinte legyek, pont olyan, mint egy szexi kamionos. Amihez az
is hozzájárul, hogy kopott, fekete Star Wars-os pólója a
mellkasához tapad, és a feszes bicepsze szépen kidomborodik
alatta. Hirtelen fura gondolatok lepik el az agyamat egy
hatalmas j{rműről és egy kamionos pihenőhelyről, mire
gondolatban kiosztok magamnak egy hatalmas pofont, hogy
képes legyek a lényegre koncentrálni.
Olyan önfeledt boldogsággal vigyorog, hogy
visszamosolygok rá.
– Mintha rád öntötték volna. Szerintem venned kéne egyet
minden színben.
Killian rám mutat, és így szól:
– Te is kapsz egyet.
– Kösz, de inkább nem.
– Legal{bb megvéd majd a leégéstől, ami miatt annyit
nyavalyogsz.
Mrs. Nellwood kuncogni kezd a pult mögött.
– Milyen kedves, hogy vigyáz rád. Liberty, drágám, nem
akarsz bemutatni az új udvarlódnak?
Az új udvarlómnak? Hogyisne!
Killian sötét szemöldöke fel-le j{r a sapka napellenzője alatt,
de valahogy sikerül totál sztoikus képet vágnia közben.
– Az új szomszédom<
Killianre pillantva rádöbbenek, hogy fogalmam sincs a
vezetéknevéről. Jós{gos ég, gyakorlatilag egy idegennel töltöm a
napjaimat. És túlságosan szoros kötelék alakult ki közöttünk ez
idő alatt.
Killian nem néz r{m, amiből tudom, hogy tökéletesen
tisztában van a pánikommal, miközben a pulthoz lépve kinyújtja
a kezét.
– Killian vagyok, asszonyom. Kibéreltem Cromley házát pár
hónapra.
Mrs. Nellwood illegetni kezdi magát, fehér kontya ide-oda
leng.
– Üdvözlöm Collar Islanden, Mr. Scott.
Killian értetlenül ráncolja a homlokát:
– Mr. Scott?
Mrs. Nellwood átható pillantást vet rá világoskék szemével.
– Úgy tudtam, a Mr. Scott név {llt a bérleti szerződésen.
Tévednék?
Killian h{ta megmerevedik a döbbenettől. Szemmel
l{thatóan fogalma sem volt, hogyan működik egy ilyen kisv{ros.
De gyorsan összeszedi mag{t, és a tőle telhető legelbűvölőbb
mosolyával felel:
– Mr. Scott intézte a bérleti szerződést. Én akkoriban épp
utaztam.
Fura. Killiant nézve úgy sejtem, igazat mond, mégis mintha
felkavarta volna valami. Tal{n hozz{m hasonlóan ő is óvja a
magánéletét. Nem csodálom. Én minden egyes nyaramat itt
töltöttem, mégis idegenként, kíváncsi pillantással tekintenek
rám.
Sokszor elbújok, mióta véglegesen ideköltöztem. Rosszul
érint a gondolat, miszerint csak arra várnak, hogy elcsesszek
valamit, és kiderüljenek a legink{bb féltve őrzött titkaim.
Gyűlölöm a felszínes csevegést, sosem szerettem. Utálom, hogy
olyan kellemetlen, túlságosan merev érzéssel tölt el. Jobb nekem
egyedül. És pontosan ezért jövök be ritkán a városba.
Killian épp kifizeti a cuccait – egy rakás édességet, chipset,
üdítőt, hasztalan vackokat és a sapkát –, amikor csilingelni kezd
az ajtó feletti harang, és egy csapat vihogó lány lép be.
Nagyj{ból tizenhatnak tűnnek, és arra gondolok, hogy
tényleg rohadt hosszasan rejtőzködtem, mert egyikük sem tűnik
ismerősnek. A pultn{l {lló Killian úgy mozdul, hogy háttal
legyen a lányoknak.
Norm{l esetben észre sem vettem volna, de úgy tűnik,
folyamatosan őt figyelem.
Gyors, feszes mosollyal köszönetet mond Mrs. Nellwoodnak,
majd hozzám siet. Valójában nem mozog gyorsan, de minden
egyes mozdulatából süt, hogy rohadt gyorsan el akar tűnni
innen. Részemről rendben.
A tinédzsercsorda rászabadul a sminktermékes sorra, és
sikoltozni kezdenek. Hat{rozottan észrevették őt. Killian h{t{ra
pislogva egym{s fülébe súgnak, ami nem meglepő, hiszen
Killian magas és jó felépítésű. Szexi idegen. Ak{r igazi szívtipró
is lehetne a helyi nők körében.
Azon viszont igencsak megdöbbenek, amikor Killian
megfogja a kezemet, és kirángat. Nem csodálkozom, hogy menni
akar, de úgy csinál, mintha járnánk. Némán végigsétálunk a
főutc{n, és m{sra sem tudok gondolni, mint érdes, {m meleg
tenyerének az érintésére. Határozottan, mégis gyengéden fogja a
kezemet, és lassabban lépked, hogy könnyedén lépést tudjak
vele tartani.
Jesszusom, össze kell kapnom magam! Nem zúghatok bele
ebbe a pasasba. M{r megvan a kapcsolatunk mozgatórugója: ő
ugrat engem, én meg csúfondárosan felelgetek. Összerándul a
gyomrom a gondolatra, hogy kiderül, tetszik nekem. Nem élném
túl a szégyent. Komolyan.
– Menő volt az a hely – ránt ki a hangja a pánikkal teli
gondolataimból.
– Szerintem még soha senki nem használta Nellwood
boltj{ra a „menő” szót. De ha neked tetszik, akkor {ld{som r{.
Amikor lepillant rám, sötét szemében vidámság csillan, de a
szája körüli vonalak még mindig merevek. Kicsit meglök sétálás
közben.
– Milyen nemeslelkű vagy, Libby.
Ez a másik.
B{r első pillant{sra idióta suttyónak tűnik, minden szav{ból
süt, hogy tanult ember. Ha találgatnom kellene, azt mondanám,
hogy nálam is jobb oktatásban részesült. Szeretném kifaggatni,
de ha bármiféle személyes dolgot érintek, azonnal
visszahúzódik.
– Ó, várj csak! – Megtorpan, és engem figyelve turkálni kezd
a szatyorban. – Vettem neked valamit.
– Jaj, ne! – nyögöm, amikor kiemel egy ugyanolyan sapkát,
mint az övé, csak ez éppen lilában pompázik.
– Ugyan már, Libby, ne mondj róla véleményt addig, amíg
fel nem próbálod.
 A fejembe nyomja a sapk{t, még mielőtt elmenekülhetnék.
Olyan közel áll hozzám, hogy szinte átölel, amikor felemeli a
karj{t, hogy megigazítsa a napellenzőt. Elég közel ahhoz, hogy
megérezzem a szappan enyhe illat{t a bőrén. Elég közel ahhoz,
hogy gyenge hőhull{m öntsön el, és csak nagy nehezen tudjam
megállni, hogy ne bújjak hozzá.
– Így ni – folytatja. – Igaz{n<
Elhallgat. A légzésünk hangossá válik a csendben.
Zavarodottan felpillantok. Megremeg a gyomrom, és hirtelen
felhevülök, csoda, hogy nem fürdők verejtékben. Szeretnék
másfelé nézni, de képtelen vagyok rá. Úgy néz rám, mint aki
össze van zavarodva, az ajka enyhén szétnyílik.
A saját szám mintha megdagadna, érzem benne a vér
lüktetését. Szeretném megcsókolni, hogy enyhítsem ezt a
különös sajgó érzést. Nem mozdulok. Kétségbeesetten próbálom
felidézni, miről beszéltünk, hol vagyunk.
Megköszörülöm a torkomat.
– Igazán mi? – krákogom.
Killian pislog egyet, majd összehúzza sötét szemöldökét.
Megnyalja az alsó ajkát, és majdnem rávetem magam. Amikor
megszólal, mély hangja gyakorlatilag morajlik.
– Cuki vagy – feleli. – Igazán cuki vagy ebben a sapkában.
Ujjhegyeivel óvatosan kisimít az arcomból egy tincset, amitől
megborzongok.
– Azt hittem, szürke a szemed – szólal meg ismét, és még
mindig nem lép hátra. Nem, inkább közelebb hajol, lélegzete
gyengéden cirógatja az ajkamat. – De most ink{bb zöldnek tűnik.
 Ez a felfedezés erőt ad, hogy megszakítsam a
szemkontaktust. Hatalmasat lépek hátra, és elkapom a
szememet, miközben fájdalom hasít a mellkasomba.
– Any{m szemét örököltem. A fénytől függően v{ltozik.
Szürke, zöld, kék.
Nem akarok anya szemére gondolni. Sem arra, hogy most
már csak akkor láthatok hasonlót, ha a tükörbe nézek.
Killian megérinti a könyökömet. Józanul néz rám.
– Gyönyörű – jelenti ki.
Úgy figyel, mint aki többet is szeretne még mondani, de a
lánycsapat újabb vihogások közepette kiözönlik a boltból.
Killian megmerevedik.
A lányok felé pillantok, és látom, hogy minket figyelnek.
Nem, nem is minket. Őt. Összedugott fejjel r{merednek, és a
homlokukat ráncolják.
Már épp én is felhúznám a szemöldökömet, de Killian
j{tékosan r{csap a sapk{m napellenzőjére.
– Gyere, kis kamionos lány, fel kell falnunk az édességet!
Megint megfogja a kezemet, és magával rángat. Egyszer sem
néz a l{nyok felé, és ebből arra következtetek, hogy kerülni
prób{lja őket.
– Ismered valamelyiküket vagy mi? – kérdezem, miközben a
kocsim felé igyekszünk.
– Kit?
– Ne játszd a hülyét! Nem áll jól. Úgy menekülsz a lányoktól,
mintha a golyóidat égetnék.
 – Fájdalmasan hangzik. – Összerezzen. – Tudod mit? Többet
ne mondj olyat, hogy égetik a golyóimat. Írjuk fel a „kerülendő
tém{k” list{j{ra.
– Killian, mi van azokkal a lányokkal? Ismered
valamelyiküket?
– Huszonhét vagyok. Honnan ismernék egy rakás tizenéves
lányt ezen a környéken? Vagy bárhol máshol? Eléggé aggasztó
lenne.
– Nem tudom, honnan. De úgy néznek rád, mintha
ismernének. Te pedig szemmel l{thatóan kerülöd őket.
– Na, most ki is játszik nyomozósdit?
Megtorpanok a terepj{róm anyósülés felőli ajtaj{n{l. Killian
elengedi a kezemet, de felém fordul. Sötét szemöldöke az égig
szalad. Én pedig egyenesen rámeredek.
– Mondd már el, hogy mi van! – parancsolok rá.
Ekkor elernyed a válla.
– Jól van. Csak< sz{lljunk be a kocsiba, jó?
Az ajtóra mutatok, hiszen én vezetek. Morogva kinyitja, és
bedobja a taxijába a cuccait.
Már majdnem otthon vagyunk, amikor ismét megszólal:
– Jól van. Nem, nem ismerem azokat a lányokat. De lehet,
hogy ők felismertek engem. Vagy csak prób{ltak rájönni, miért
vagyok olyan ismerős. – A homlokát ráncolva megdörgöli az
állát. – Nem kellett volna megborotválkoznom.
– Ki vagy te, hogy azok a lányok felismerhetnek? –
Jesszusom, csak nem valami hírhedt bűnöző, akit valamilyen
apróság miatt kénytelenek voltak szabadlábra helyezni? –
Egyáltalán Killiannek hívnak?
 Egy kicsit kihallatszik a pánik a hangomból, mire Killian
kimért pillantást vet rám.
– Igen, tényleg így hívnak.
A kocsi kileng, miközben áthajtunk az egyenetlen út egyik
buckáján.
Killian a műszerfalra támaszkodva tartja meg magát.
– Lehetne róla szó, hogy félrehúzódsz, amíg megbeszéljük?
Nem szeretnék egy árokban kikötni.
– Jól van.
Ráfordulok a legközelebbi útra, ami egy szabad strandra
vezet. A tőlünk jobbra húzódó Atlanti-óceán sötét víztömege
csak úgy csillog a napfényben.
Killian hunyorogva a nap felé néz.
– Killian James vagyok.
R{meredek, és prób{lok r{jönni, honnan ismerős nekem ez a
név. Azt{n hirtelen r{döbbenek, és valószínűleg elakad a
lélegzetem. Nyilván így történik, mert bizalmatlan tekintettel
fordul felém.
Killian James. Énekes és gitáros a Kill Johnban. A világ egyik
legnagyobb, leghíresebb rockzenekarában. Istenem,
legszívesebben felnevetnék. Itt és most teljesen bekattannék.
H{ny férfit sodorhatott volna az utamba az élet, és pont őt. Egy
rockert. És nem egy akármilyen rockert, a generációnk egyik
legnagyobb sztárját.
– Látszik a kezeden, hogy gitározol – szólalok meg erőtlenül,
mintha ez számítana.
Úgy húzza fel a szemöldökét, mintha az ép elmémet féltené.
 – Amikor kezet r{ztunk, észrevettem a bőrkeményedést –
teszem hozzá kissé még mindig szédülten. Jesszusom, Killian
James ül a kocsimban! – És gondolkoztam rajta, hogy talán
zenész vagy.
Lepillant a kezére, majd bólint egyet.
– Igen. Az vagyok.
Nevetés tör ki belőle, és a fejét r{zza.
Forróság önti el az arcomat. Iszonyatosan hülyének érzem
magam, amiért nem ismertem fel. Kicsit neheztelek is, hogy
eltitkolta előlem. Mégis hogyan ismerhettem volna fel?
Gyakorlatilag távol tartom magam a közösségi médiától.
Ismerem a hangj{t, a dalait, de az arc{t< Azt nem igazán. És
senki sem számít arra, hogy egy rocksztár pottyan a kertjébe.
Ráadásul részegen, felháborító viselkedést tanúsítva.
– Miért vagy itt? – nyögöm ki.
Hátradönti a fejét a fejtámasznak.
– Jax. Képtelen voltam<
Az ajkába harap, elsötétül az arca.
Jax. A Kill John m{sik énekese. Az ő történetét viszont
ismerem. Főleg azért, mert konkrétan bekerült az esti híradóba.
Tavaly John Blackwood, vagy ahogyan a vil{g ismeri őt, Jax,
megpróbált öngyilkosságot elkövetni, méghozzá úgy, hogy túl
sok altatót vett be. Nyilvános és elég csúnya dolog volt. És bár
nem sokat hallottam erről, tudtam, hogy emiatt feloszlott a
zenekar.
– Killian – nyújtom ki a kezemet, de elhúzódik és összehúzza
magát.
 – Én találtam meg, tudtad? – A semmibe bámul. – A legjobb
barátomat. Gyakorlatilag a testvérem volt. Azt hittem, meghalt.
És azt{n. .. Mindennek vége lett. Semmi sem tűnt m{r valódinak,
biztosnak. El kellett menekülnöm.
– Miért ittál? – kérdezem kedvesen.
Sötét szemével az enyémbe néz.
– Az öngyilkossági kísérlet évfordulója volt. Épp idefelé
tartottam, és megálltam egy kocsmánál. – Megrázza a fejét. –
Nem tudom, mit gondoltam. Valószínűleg egy{ltal{n nem
gondolkoztam.
Fáj érte a szívem.
– Sajnálom a barátodat. És azt, hogy át kell élned ezt a
fájdalmat.
Bólint egyet, de még mindig összehúzott szemöldökkel az
utat bámulja.
– Most már tudod.
Némaság honol a kocsiban. Szeretném megbámulni. Nem
tehetek róla.
Basszus, Killian James. A kocsimban.
Nem vagyok az a fajta lány, aki rajongásában mindent
megtanul egy adott zenekar tagjairól, és minden mozdulatukat
árgus szemmel figyeli. De szeretem a zenét. Megérint, az életem
és az örökségem része. Megvan az összes Kill John-album.
R{döbbenek, hogy csak Jaxet l{ttam a híradóban, őt lesz{mítva
halvány fogalmam sincsen, hogyan néz ki a zenekar többi tagja –
mert sosincs rajta a képük a borítókon. Szeretném megkérdezni
Killiant, miért van ez így. És még milliónyi egyéb kérdésem is
lenne.
 De nem teszem fel őket. Beindítom a kocsit, és
visszakanyarodok az útra.
– Gyere, megesszük az édességet. Azt{n később megfőzöm
neked a nagymamám híres gombócos csirkelevesét.
Esküszöm, hallom, ahogyan kifújja a levegőt.
Amikor ismét megszólal, visszatér a megszokott, elbűvölő
személyisége:
– Mennyeien, hangzik, Liberty Bell.

<<<<<<<<<<..

Az ígéretemhez hűen megfőzöm neki a gombócos csirkelevest,

desszertnek őszibarackos pitét is sütök. A főzés szil{rd talajt ad a
lábam alá. Szükségem is van rá ma este. Mintha méhecskék
költöztek volna a gyomromba, fel-alá repkednek, és próbálják
megkaparintani azt a picike területet. Az este során többször is
arra eszmélek, hogy a hasamra teszem a kezemet, így próbálva
nyugalomra bírni őket.
Nem tudom, hogyan viselkedjek. Mi a fészkes fenéért van itt
velem? Hiszen azzal tölthetné az idejét, akivel csak akarja.
Komolyan, nehezen tudnék olyan híres és gazdag embert
mondani, aki elutasítan{ őt. Ehhez képest milyen vagyok én?
Házsártos, hétköznapi, és kínosan ügyelek a privát szférámra.
Egy unalmas nő, aki gyakorlatilag otthon bujk{l. Ezek a tények.
Idegesít, hogy megkérdőjelezem a saját értékemet. Mégsem
vagyok képes túllépni rajta. Nem értem őt.
 Killian hallgatag ma este, mintha fáradt lenne. De nem megy
haza. Nyugodtan ül a konyhaasztalomnál, és félig leeresztett
szemhéja alól figyel.
Ettől csak még idegesebb leszek, és többször is felugrok ezért
vagy azért.
Ismét megteszem, mire Killian felhorkan.
– Mi van? – nézek a szemébe.
Ujjával vádlón rám mutat.
– Furán viselkedsz – jelenti ki.
Épp a már így is teli kávésbögréjébe öntenék, de most
megdermedek.
– Basszus! – Elfintorodom, és lehuppanok. – Tényleg.
Tényleg furán viselkedem.
– Értékelném, ha abbahagynád. – Feszülő {llkapoccsal
levágja a villáját. – Az agyamra megy.
– Sajnálom. – Tehetetlenül megemelem a kezem. – Nem
szándékos. Csak folyamatosan ezen kattog az agyam.
Hogy ő Killian James. A konyhámban. Totál. Kiakasztó.
Vesébe látó pillantással fixíroz. Szemének sötét veremét
fájdalom homályosítja el.
– Te ne, Liberty! – könyörög halk, rekedtes hangon. – Jó?
Csak< te ne!
A torkomban dobog a szívem.
– E-ezt meg hogy érted?
Killian az asztalra fekteti az alkarját, és fáradt arckifejezéssel
válaszol:
– Rámgugliztál már?
 – Nem. – Bosszúság keveredik a hangomba. Persze, kezdett
magával ragadni ez az egész érzés, de azért annyira nem vagyok
borzalmas ember. – Úgy voltam vele, hogy majd mesélsz
magadról, ha szeretnél.
Feszes, egyfajta grimasz-mosoly keverék ül ki az arcára,
mintha szeretné kellemesebbé varázsolni a hangulatot, de
képtelen lenne rá.
– Anyukám egész híres. Topmodell volt. Isabellának hívják. –
Megrándul az ajka. – Csak Isabella, semmi más.
– Az az Isabella? – tátom el a számat.
Oldalvást pillant rám:
– Igen, az az Isabella.
Isabella Villa, híres szupermodell és második generációs
kubai-amerikai. Lélegzetel{llító: tökéletes, aranybarna bőr,
magas arccsontok, ragyogó, sötét szempár és fényes, hollófekete
haj. Killian örökölte a szemét, a színeit és a vonzerejét. A durva
arcvonásokat nyilván az apja örökíthette rá, ugyanis Isabella
olyan, mint egy porcelánbaba.
– Folyton az ő képei jöttek velem szembe, amikor
középiskolás voltam – szólalok meg.
Killian a tarkóját masszírozza, az orrára apró ráncok
gyűlnek.
– Ja. Gondolj bele, milyen volt tizenévesen, hogy az összes
srác anyád képét ragasztotta ki a szekrényébe.
Eszembe jut Isabella ikonikus fotója: gyémántmelltartóban és
-bugyiban, fehér angyalszárnyakkal vonul a kifutón. Nem
jönnek be a nők, de még én is ellen{llhatatlannak tal{ltam őt
azokon a képeken.
 – Gondolom, sokat verekedtél miatta – jegyzem meg.
Mosoly árnyéka jelenik meg a szemében. De szinte alig
kivehetően.
– Elképzelésed sincs. – Sötéten felnevet, és a fejét rázza. –
Igazából jó anya. Mindig is szeretett, még ha egy kicsit néha
könnyelmű is volt.
– És az apukád?
– Killian Alexander James, második ezen a néven. – Savanyú
pillantást vet rám. – Én vagyok a harmadik. Befektetési
menedzser. A Metropolitan egyik jótékonysági bálján
tal{lkoztak, és azonnal belezúgott any{ba. Jó szülők voltak, Libs.
Legal{bbis megtették, ami tőlük telt. De elfoglaltak voltak és
rengeteget utaztak. Leginkább a nagymamám foglalkozott
velem. Csodás volt. Nem lehetett neki rizsázni, nem hagyta,
hogy elsz{lljak, h{zimunk{t végeztetett velem, megtanított főzni,
ilyesmi.
– Nagyszerű asszony lehetett.
Killian bólint, de nem rám figyel.
– Úgy két éve halt meg. Még mindig nagyon hi{nyzik. Ő
biztatott arra, hogy megalapítsam a band{t. A fenébe is, ő
tartotta bennünk a lelket, hogy ne adjuk fel. Gyakoroltunk, ő
pedig meghallgatott minket. Még akkor is dicsért, amikor
borzalmasak voltunk. – Magába fordul, ajka megrándul. –
Azonnal hozzá mentem, amikor platina lett az albumunk.
Elhallgat, összevont szemöldökkel a viharvert
konyhaasztalra néz. Hirtelen azon kapom magam, hogy felé
nyújtom a kezem.
Amikor hozzáérek az ujjaihoz, felnéz.
 – Ide-oda ugrált abban a lakásban, ahol gyakorlatilag
felnevelt, leporolta nekem a széket, rohant, hogy kávét és pánt
hozzon nekem. Az én abuelitám – sziszegi előrehajolva. – Mintha
a kibaszott elnök lettem volna vagy valami.
Ujjaim összefonódnak az ő hideg ujjaival.
– Sajnálom, Kill.
Megszorítja a kezemet, de nem úgy tűnik, mintha látna.
– Ültem ott a régi kanapén, amire r{pisiltem kétévesen, ő épp
elvonult valahova, és tudtam, hogy vége a régi életemnek. Hogy
sosem leszek többé ugyanaz, aki voltam. Hogy nem számít, mit
akarok, éles választóvonal lesz a világ és aközött az ember
között, akivé váltam.
– Killian<
– Nem olyan rossz azért, Libby. Valóra vált az álmom. –
Összeszorítja a száját. – De néha olyan rohadtul magányos
vagyok. Az ember elgondolkozik, hogy ki is ő valójában és
milyennek kellene lennie. És azt gondolom, hogy< bassza meg,
tudom, hogy ezt nem bírta Jax a helyén kezelni.
Ekkor a szemembe néz.
– Nem akartam elmondani, hogy ki vagyok, mert úgy néztél
rám, mint egy átlagos fickóra.
– Inkább az agyamra mentél – javítom ki erőtlen mosollyal.
– Na igen – feleli halkan. – Az is.
– Oké, egy kicsit< megszédített a hírneved. De ettől
függetlenül még mindig az agyamra mész.
– Esküszöl?
Annyira áthatja a hangját, a tekintetét az aggodalom, hogy
ismét megszorítom a kezét.
 – Apám gitáros volt – mesélem. – Rengeteg híres zenekarnak
gitározott a stúdióban, amikor albumokat vettek fel. – Killian
meglepetten felkapja a fejét, de gyorsan folytatom, még mielőtt
megszólalhatna: – Anyukám háttérénekes volt. Így találkoztak.
– Basszus, ez tök menő!
– Igen, én is így gondoltam.
Sőt, még mindig így gondolom.
Anya és apa voltak számomra a legcsodásabb emberek a
világon. Teljesen odáig voltam, amikor közösen zenéltek. A zene
mindig is az életem része volt. A kommunikáció egy formája. A
halálukkal némaság költözött az életembe. Kezd úrrá lenni
rajtam az üresség érzete, úgyhogy inkább a jelenre koncentrálok.
– Apa folyton híres emberek közelében volt. Sosem
foglalkozott vele igaz{n. Ő a tehetséget tisztelte, és a jó
munkamorált. De egy nap David Bowie ment be a stúdióba, és
apa szó szerint leesett a székéről. Semmit sem tudott elj{tszani,
annyira odáig volt. Mert Bowie igazi példakép volt számára.
– Az meghiszem – kuncog Killian.
– Találkoztál már valaha olyannal, akiért rajongtál? –
kérdezem.
– Sok ilyen volt – ismeri be. – Eddie Veddertől nagyon od{ig
voltam. Vagy egy óráig úgy vigyorogtam, mint egy idióta.
Rendes fickó. Egy kicsit sincs elszállva magától.
– Na, tessék. Te vagy az én Bowie-m, az én Eddie Vedderem.
Elhúzódnék, de megrántja egy kicsit a kezem, és végre felcsillan
a szeme.
– Azért Eddie-nél jobban bírsz.
– Álmodozz csak, életem!
 De igaza van. Kezdem úgy gondolni, hogy mindenki másnál
jobban bírom őt.
Killian még egy szelet pitét kér, miközben a földön ülünk, és
apa régi lemezeit válogatjuk. Elhatároztam, hogy nem
viselkedem többé dilinyósként.
Django Reinhardtot hallgatunk, apa egyik kedvencét.
– Csak három ujját használta a bal kezén – mesélem
Killiannek, miközben a Limehouse Blues ütemére mozgatjuk a
kezünket.
– Minden idők egyik legjobb git{rosa – lelkesedik Killian,
majd előszed egy m{sik lemezt a rak{sból, amit kettőnk közé
állítottam. – Purple Rain. Na, ha már iszonyat briliáns
git{rosokról beszélünk< Prince egyszerűen {llat, annyira<
könnyed volt, de a lelke zabolázatlan.
Fejemet a tenyeremen pihentetve felmosolygok rá.
– Láttad már valaha magát a lemezt?
Összehúzza sötét szemöldökét.
– Nem – feleli. Egyre szélesebb mosollyal figyelem, ahogyan
kicsúsztatja a lemezt a tokjából, és elkerekedik a szeme. – Ez szó
szerint lila!
Szinte sikkantva mondja, amitől elnevetem magam.
– Igen. Én is ugyanígy reagáltam, amikor nyolcévesen
megtaláltam. Apa üvöltözött is velem, amikor rajtakapott, hogy
a babáim teazsúrján tálcaként használom.
Killian óvatosan visszateszi a lemezt a tokjába.
– Egyszerűen lenyűgöző, hogy ennyire része volt az
életednek a zene, miközben felnőttél. A szüleim is szeretik, de
nem olyan odaadással, mint én.
 Helyeslően hümmögök, de a b{nat visszafogja a szavaimat.
Olyan csendes az életem a szüleim halála óta. Túl csendes. Eddig
nem fogtam fel, hogy h{tat fordítottam egy olyan egyszerű
élvezetnek is, mint a zene szeretete, és hogy milyen borzalmas
hatással volt ez rám.
Annyira elmélyedek a saját gondolataimban, hogy csak
akkor veszem észre Killian kezében a fekete irattartót, amikor
már kinyitja.
– Ne, azt ne< – csuklik el a hangom, amikor kiemeli a
rongyos papírköteget.
Végigfutja az első lapot.
– Ez meg mi? – kíváncsiskodik.
B{r meggyilkolna valaki! Vigyen ki h{tra, és lőjön le!
Kellemetlen forróság önti el a testemet.
– Semmi. Firkálgatás.
Próbálom magamhoz ragadni a paksamétát, de Killian
könnyedén leszerel, elég csupán kinyújtania az egyik
lehetetlenül hosszú karját, és a vállamnál fogva visszatartania
lehetetlenül nagy fizikai erejével.
– Egy pillanat! – Mosolyogni kezd, és hüvelykujjával
végiglapozza a felső p{r papírt. – Ezek dalok. – Sötét szeme az
enyémre villan. Némi döbbenet csillan a tekintetében. – A te
dalaid.
– Mégis honnan veszed, hogy az én<
– Minden lapon rajta van a neved.
Visszahuppanok a földre, és az alkarommal eltakarom az
arcomat.
– Mag{njellegű dolgok. Voltak.
 Csupán a csend felel, nem merek felnézni. Annyira
kiszolgáltatott vagyok. Rosszabb, mintha meztelen lennék. Ha
levetkőznénk Killiannel, az legal{bb élvezetes lenne. Ez? Ez
gyötrelem. Nagyot nyelek, és a fogamat csikorgatom.
Megnyikordul a padló, és megérzem a belőle {radó meleget.
Gyengéden eltolja a karomat az arcom elől, és vigyorogva
lepillant rám.
– Ezek kurva jók! Miért jöttél zavarba?
– Olyan mintha a naplómat olvasnád. Miért ne lennék
zavarban?
– Igazad van. Sajnálom.
– Fura, de egyáltalán nem látom rajtad, hogy sajnálnád.
Az alsó ajkába harap, szemmel láthatóan igyekszik
megzabolázni a vidámságát.
– H{t, amikor egy ilyen naplót tal{l az ember< – emeli egy
kicsit feljebb a dalaimat. – Hogy tehetném? Ez olyan, mintha
unikornist látnék.
– Tetszenek az unikornisok? – kérdezem Yoda hangját
utánozva.
– Haha! Ne terelj! – Killian törökülésbe helyezkedik, és úgy
nézegeti a dalaimat, mintha Tolkien munkásságának a rajongója
lenne, és megtalált volna egy elveszett fejezetet A Gyűrűk Ur{ból.
– Miért nem mondtad, hogy szoktál dalokat szerezni?
Hirtelen mozdulattal pozíciót v{ltok, és kikapom a kezéből a
papírokat.
– Fiatalabb koromban írtam őket. Egyfajta hobbi volt.
És a szüleim határozottan közölték, hogy zsákutca, ne is
álmodozzak róla.
 – Az utolsó p{r évvel ezelőtti. – Összehúzott szemmel figyeli,
ahogyan elteszem a dalokat, és ráteszem az irattartó dobozra a
tetőt. -Nincs miért szégyenkezned, Libs.
Sóhajtva a doboz tetejére teszem a kezem.
– Tudom. Hogy őszinte legyek, régóta nem jutottak eszembe.
Na jó, miután elmondtad, ki vagy, beugrott, hogy én is
{lmodoztam ilyesmiről. De nem akartam, hogy fura gondolataid
támadjanak.
– Fura gondolataim?
Képtelen vagyok ránézni.
– Teljesen igazad volt, hogy lecsesztél, amiért furán
viselkedtem. Az hiányzott volna csak, hogy eléd álljak, és azt
mondjam: „Nézd csak, ezeket én írtam!” Olyan lenne, mintha a
te hátadon akarnék felkapaszkodni. Nem tenném ezt veled,
Killian.
– Libs. – Megérinti a karomat, úgyhogy kénytelen vagyok a
szemébe nézni. – Sosem gondolnám, hogy megpróbálsz
kihasználni.
Bólintok.
– Mindegy, nem olyan fontos ez az egész – szabadkozom
tovább. – Szabadidőmben ezzel szórakoztam.
Továbbra is a homlokát ráncolva figyel, mintha még mindig
rengeteg kérdése lenne, amikre a legkevésbé sem akarok
válaszolni.
Pánik szorongatja a mellkasomat.
– Komolyan mondom. Ejtsük a témát, jó?
Killian mély levegőt vesz, majd így felel:
– Rendben, Libby.
 Zavarodottan körbepillant. Én is ugyanígy érzem magam. De
még mielőtt még kínosabb{ v{lhatna ez az egész, v{llat von, és
úgy nézegeti tovább a lemezeket, mintha mi sem történt volna.
Olyan hálás vagyok, hogy kissé elhomályosodik a látásom,
de gyorsan pislogok párat.
– Ó, te jó ég, a Nevermind! – Felemeli a Nirvana-albumot, és
megfordítja, hogy elolvashassa a hátulját. – Istenem, emlékszem,
amikor Jaxszel felfedeztük a grunge-ot. Mintha gyönyörű dühöt
és tökéletes megvetést hallgatna az ember. Olyan erő van
mögötte, mint egy brutál hanghullám, ami neked csapódik, és
remegni kezdesz tőle. – Szélesen vigyorog. – Rengeteget
hallgattuk és tanulmányoztuk, aztán megpróbáltuk utánozni, de
iszonyatos lett a végeredmény.
Az államat a tenyerembe támasztva, a hasamon fekszem.
Egy kicsit még mindig zaklatott vagyok, de jó hatással van rám,
hogy legendákról beszélgetünk. Majdhogynem megnyugtat.
– De aztán nem lemásoltátok. Hanem megtaláltátok a saját
hangzásvilágotokat.
A Nirvánának ott volt a Smells Like Teen Spint. A Kill Johnnak
pedig az Apathy – a generációnk csatakiáltása. Az Apathy pont
olyan kemény és gyors, mint a Teen Spirit, de több fájdalom van
benne és kevesebb düh. Azt firtatja, miért vagyunk itt. A dal a
magányról szól, arról, hogy haszontalannak érezzük magunkat.
– Miután a szüleim meghaltak – szólalok meg halkan –, egy
héten keresztül egyfolytában az Apathyt hallgattam. Valahogy<
nem is tudom, jobban éreztem magam tőle.
Killian ajka meglepetésében elnyílik, az arcomra vándorol a
pillantása.
 – Tényleg? – kérdezi gyengéden. – Ennek örülök, Libs.
Úgy nyúl felém, mintha attól félne, hogy megharapom. De
igazán bátor fiú. Ujjhegyével végigsimít az arcomon. Lehunyom
a szemem, miközben mély, morajló hangon folytatja:
– Ha ott lettem volna, biztos, hogy meg akartalak volna
vigasztalni.
Melegség gyúl a hasamban, onnan árad szét. Szerettem
volna, ha megvigasztal. Megköszörülöm a torkomat, és nagy
nehezen kinyitom a szemem.
– Szóval eleinte csak te meg Jax próbálkoztatok? – kérdezem.
Killian a combjára teszi a kezét.
– Igen. Együtt nőttünk fel, azt{n ugyanabba a bentlak{sos
iskolába jártunk. Ott ismertük meg Whipet és Rye-t.
Képtelen vagyok elfojtani a nevetésemet.
– Nem tudlak elképzelni egy bentlakásos iskolában.
Killian idétlen arcot vág.
– Igazi angyalka voltam, remélem tudod. Jó jegyeim voltak.
Minden szabályt az utolsó betűig betartottam.
– Akkor hogy lett belőled rockszt{r?
Behúzza a fejét, és egy kicsit összerezzen.
– Nem tartom magamat rocksztárnak. Zenész vagyok.
Mindig is imádtam a zenét, és imádtam zenélni is.
– Ha annyira szeretsz zenélni, akkor miért itt vagy? –
kérdezem. – Miért nem egy stúdióban?
Érzelemmentessé válik az arca.
– Nem akarod, hogy itt legyek? – kérdezi.
Minden formában akarlak, ahogyan csak megkaphatlak.
 – Ez a legutolsó hely a világon, ahol bárki is keresne –
pislogok rá. – Ezért vagy itt? Bujkálsz?
– Jesszusom, Libs! – horkantja. – Mikor lettél inkvizítor?
– Ez nem inkvizíció – felelem nyugodtan –, hanem egy
teljesen érthető kérdés. Az, hogy felidegesít, azt jelenti, hogy
rátapintottam valamire.
Killian felugrik, és metsző tekintettel néz r{m.
– A legtöbben nem tapogatóznának tovább.
– Ja, tudom, hogy elég idegesítő vagyok – nézek vele
farkasszemet, és nem vagyok hajlandó pislogni.
Hevesen kifújja a bent tartott levegőt, és a tarkój{n
összekulcsolja a kezét.
– Nem érzem magamban a késztetést, jó? – Meztelen talpa
hangosan csattan a padlón, miközben fel-alá járkál. – Nem
akarok énekelni. Nem akarok zenélni. Az egész egy hatalmas<
űr.
– Mikor próbáltad utoljára?
Bosszúsan, kérlelve tárja szét a karját:
– Nem akarom megpróbálni. Csak létezni akarok. –
Megtorpan, a válla fölött hátrapillant rám. – Lehet róla szó?
Hogy egyetlen rohadt másodpercig csak úgy létezzek?
Hosszasan bámulom, majd lassan felkelek.
– Csinálj nyugodtan, amit csak szeretnél. A kérdés az, hogy
boldog vagy-e így.
– Bagoly mondja – vág vissza, és elindul felém. – Mondd a
szemembe, hogy nem rejtőzködsz az élet elől ebben a régi
h{zban. Istenem, fiatal nő vagy, és úgy élsz itt, mint valami öreg
néni. Még csak a rejtett tehetségedről sem vagy hajlandó
beszélni. Nem lennék meglepve, ha inkább azt akarnád, hogy azt
higgyem, szabadidődben pornózol.
Lassan remegni kezd a gyomrom, hűvösen, keményen.
– Nem akarok veszekedni – mondom halkan. – Csak azt
akarom, hogy boldog légy. És szerintem most nem vagy az.
– Hát, nem én vagyok az egyetlen, cicám.
– Na jó, most feldühítettél.
Felhördül, és csípőre tett kézzel mered le r{m.
– Na nem mondod! Magamtól észre sem vettem volna.
– Baszd meg, Killian!
Ugrál az izom az állkapcsán, miközben a fogát csikorgatja.
– Tudod mit? A francba az egésszel. Elmondom az igazat:
nem voltam boldog< egészen addig, amíg meg nem ismertelek.
Szó szerint a sarkamra {llok, majdnem elfúj az őszintesége.
Ökölbe szorul a keze, miközben közelebb lép.
– Közel két hónapja itt vagyok. Sosem maradtam még
egyetlen helyen sem ilyen hosszú ideig. Szerinted miért vagyok
még mindig itt? A táj miatt? Nem. Téged nem akarlak itt hagyni.
– Én< nem< Nem lenne<
Nagyot nyelek. Nem, nem, nem! Sose szeress bele egy
zenészbe! Hát nem ezt mondta mindig az anyukám? Összetörik
a szívedet, hiszen mindig a következő koncerttel foglalkoznak
majd.
Killian szája megremeg.
– Túl valós{gos lett a dolog a sz{modra? Milyen meglepő.
Összerezzenek a hangj{ban csendülő keserűség hallat{n, és
igyekszem nyugodtan válaszolni:
 – Csak elképzelni tudom, milyen lehet az, amit te csinálsz,
milyen lehet ilyen hatással lenni a világra.
Killian ismét felhördül, de túlharsogom:
– Megvan az összes albumod. Hallottalak énekelni. Tele van
élettel a zenéd. Istenem, mások ölni tudnának ilyen tehetségért,
hogy így tudjanak érzelmeket {tadni m{soknak. És én< –
Megrázom a fejemet. – Itt bujkálok, elbújok a barátságunk mögé,
de< nem csin{lhatok úgy, mintha ez jól lenne így, Killian. Nem
lennék igazi barát, ha ezt tenném.
Hosszan mered r{m ném{n, kővé v{lt arccal. Azt{n kurt{n
biccent egyet.
– Értem. – Körbenéz, mintha hirtelen felocsúdna, és nem
tudn{, hol van. R{m pillant, de a tekintete nem időzik el rajtam.
– Későre j{r. Jobb, ha megyek.
Választ sem várva faképnél hagy. Minden csepp
önuralmamra szükségem van, hogy ne kiáltsak utána és ne
hívjam vissza.
 6. fejezet

KILLIAN

A következő p{r napban t{vol tartom magam Libertytől. Nem

igazán tudom, mit tegyek, de amíg le nem nyugszom, tartom a
távolságot. Öv alatti ütést vitt be, amikor gyakorlatilag képen
törölt az igazsággal – a fenébe is! A legrosszabb az volt, amikor
azt mondta, hogy ne haszn{ljam őt ürügyként arra, hogy itt
maradjak.
Ürügyként? Pont nem annak l{tom Libbyt, nem őt
kihaszn{lva rejtőzködöm. Egyetlen lélegzetvétel v{lasztott el
tőle, hogy megcsókoljam, amikor hatalmasra nyílt szemmel
felnézett rám a ronda kamionos sapka alól. A pokolba is, már
napok óta meg akarom csókolni. Minden egyes alkalommal,
amikor ránézek. Általában nem szoktam visszafogni magam, de
Libbyvel egyáltalán nem a szokásos módon alakul a
kapcsolatunk.
Nem szoktam csajokkal tölteni a szabadidőmet. Senkivel sem
szoktam. Írok, zenét szerzek, próbálok, dalokat veszek fel,
turnézok, dugok, alszom. Ugyanaz a lemez, újra és újra.
Hozzászoktam, hogy együtt lógunk a fiúkkal, de annak annyi
lett, amikor elértük a platin{t. Annak köszönhetően nem volt
többé szabadidőnk, és amikor nyilv{nos helyen mutatkoztunk,
túl sokan figyeltek ránk.
 Huszonhét éves, multimilliomos énekes-gitáros vagyok a
világ egyik legismertebb rockzenekarában, és halvány fogalmam
sincs, hogyan alakítsak ki p{rkapcsolatot egy nővel. Ak{r
nevethetnék is rajta, de egyáltalán nem találom viccesnek.
Mert akarom Liberty Bellt.
A francba, már akkor tudtam, hogy bajban vagyok, amikor
levetkőzött, és csak az az egyszerű, fekete bikini volt rajta, és
azonnal felállt, alig tudtam magam visszafogni. Tuti, hogy
rejtegeti magát a ruhák alatt, amiket hord, mert eszméletlen a
teste. Nem modellalkat, de hát csináltam már olyanokkal, nem is
egyszer. És egy idő ut{n a test csup{n test. A vonzalom egy
teljesen más állatfaj.
Liberty kerek, feszes segge, vékony dereka és formás kis
melle pont bejön nekem. Istenem, a melle< Tökéletesen illene a
tenyerembe, az édes kis bimbója felfelé ágaskodna, szinte
könyörögne, hogy vegyem a számba.
Aznap a tengerparton, annyira szerettem volna megérinteni
kézzel és szájjal is, hogy majdnem berohantam az óceánba,
nehogy rávessem magam.
Szóval ja, jó nagy bajba kevertem magam. Egy kicsit odáig
volt, amikor megtudta, ki vagyok, és b{r tudom, hogy ettől
függetlenül is saját magam miatt kedvel, képtelen vagyok
elképzelni, hogy a világom részévé válik. Nem azért, mert nem
illene bele. Hanem, mert minden, amit tudok róla, azt súgja,
hogy nem akarná. Amikor közelebb enged magához, látom,
hogy én is bejövök neki. De küzd ellene, már-már
kétségbeesetten újabb és újabb falakat húz maga köré. Mihez
kezdjen ezzel egy férfi?
 Úgyhogy némi t{vols{got tartok tőle, a szó lehető
legszorosabb értelmében.
Megjavították a motoromat, és hosszú útra indultam a
kontinens partvonalán – olcsó motelekben szállók meg, ébredés
ut{n újra útra kelek, és eszem, ha éppen megéhezek. Gyönyörű a
táj, megnyugtat.
Ugyanakkor magányos is vagyok. Hiányzik Libby. Ami fura,
hiszen nem is olyan régen tal{lkoztunk először. Mégis
kiismertem. P{r hétnyi együtt töltött idő alatt mindenfélét
megtudtam róla.
Tudom, hogy b{r ő süti a legfinomabb sütiket az egész
vil{gon, és tökéletes az őszibarackos pitéje – olyan ételeket
var{zsol elő, hogy csak nyög az ember élvezetében –, és hogy
legszívesebben BBQ-szószban és vajban úszó rámentésztát eszik,
ami egy igazán undorító kaja. Tudom, hogy szereti a Scooby-
Doo-meséket, és tényleg megijed az „ijesztő” részeknél.
És ismer engem. Tudja, hogy Britney Spears-koncerten
voltam életemben először, nem pedig The Strokeson, ahogyan a
világ hiszi – és bárcsak ne ez lenne az igazság! Tudja, hogy
ut{lom a babot: nem az íze miatt, hanem mert gyűlölök
beleharapni abba a borzalmas héjba.
Ismerjük egym{st. Mindenről tudunk beszélni, de ak{r a
semmiről is. Sosem f{rasztó vagy unalmas. Libby az én
rezonátorom, ha a közelében vagyok, hirtelen életre kelek, és
körülöttem minden más frekvencián kezd rezegni. És egyáltalán
nem érdekel, ha mindez nyálasan hat. Mert ez az igazság.
Képtelen vagyok tov{bb t{vol maradni tőle. Ha a bar{ts{g{n
kívül mást nem kaphatok, ám legyen.
 Egy egész napba beletelik, hogy hazaérjek. Az égbolt épp
korall-színnel árnyalt, füstös kékké fakul, amikor ráfordulok a
két h{z felé vezető, közös útra. A p{zsitra aranyszínű s{vokat
rajzol a Libby ablak{ból kiszűrődő fény. Elsét{l a konyhaablak
előtt, és úgy képzelem, valami isteni finomat főz.
Odaérek az elágazáshoz: az egyik út hozzá vezet, a másik az
én házamhoz. Annyira szeretnék Libbyhez menni, hogy fizikai
fájdalmat érzek a mellkasomban és a gyomromban. A
konyhájában szeretnék ücsörögni, amit beleng a házias ételek
finom illata, hallgatni akarom a l{bosok és serpenyők
csörömpölését, miközben beszél valamiről, és figyelni, milyen
otthonosan mozog a konyhában.
Ezt akarom.
Mégis a saját házam felé fordulok. És fáj.
Lezuhanyozom, magamhoz veszek egy sört, és lehuppanok a
verandán álló hatalmas hintaszékbe. A mobilom a mellettem
lévő kis asztalk{n pihen. Sz{ndékosan hagytam itt. Öt nem
fogadott hívás Scottie-tól, meg egy SMS: Jax készen áll. Húzz vissza
NYC-be!
Hát, most az egyszer én nem állok készen. Visszaírok neki,
hogy békén hagyjon:
Még több mint egy hónap van a turnéig. Ráérünk.
Azonnal válaszol:
A többiek most rögtön neki akarnak látni. Azt akarják, hogy szervezzek
korábbra is koncerteket.
Bassza meg! Egy kicsit zavar, hogy nem ők hívtak. De én sem
voltam kifejezetten kommunikatív az utóbbi időben. És mind
tudjuk, hogy ha valamit el akarunk érni a másiknál, annak az a
legjobb módja, ha r{eresztjük az illetőre Scottie-t.
A nyakamat masszírozva azon tanakodom, mitévő legyek.
Libbynek igaza van, nem bujkálhatok örökké. De nem állok rá
készen, hogy elmenjek. Egyelőre még nem. Végül ennyit írok
Scottie-nak: Pár nap múlva felhívlak. Ezután kikapcsolom a
telefont.
Az este meleg, a sör jéghideg. A kabócák ciripelését gitárszó
nyomja el. A The Black Keys You’re The One című sz{m{nak
akusztikus verziója. Új felvétel lehet, mert még sosem hallottam.
Azt{n r{döbbenek, hogy nem is felvétel szól. Hanem élő
zene. Libby gitározik. Hát persze, hogy Libby az, a lány, akit
zenészek neveltek, aki gyönyörű, költői dalokat ír, aztán
mocskos kis titokként rejtegeti őket. H{t persze hogy ebbe sem
avatott be.
Dühös akarok lenni rá, de a dallam elvonja a figyelmemet.
Fel{ll a szőr a karomon, miközben kihúzom magam ültömben.
Jól játszik. Nagyon is. Könnyed, egyenletes stílusban gitározik,
nem olyan keményen és pattogósan, mint én. Ő ink{bb
hagyományos, míg én rockos vagyok. De marhára tetszik.
Bizseregni kezd az ujjam, hogy én is magamhoz vegyem a
git{romat. Hónapok óta először j{tszani akarok. [, a fenébe is,
kit áltatok? Játszanom kell, én akarok lenni az ő dal{nak a
ritmusa, vagy az ő ritmus{nak a dallama. Ki akarom deríteni,
mire képes.
[tv{lt Sinnead O’Connor The Last Day of Our Acquaintance
című dal{ra. Régebbi sz{m, mostan{ban nem igaz{n lehet
hallani. De Rye nagyon odáig volt O’Connorért, miut{n l{tta a
Nothing Compares 2 U videóját valami 90-es évekbeli
rockdokumentumfilmben, és aztán alig tudtuk vele
kikapcsoltatni a zenét. Szinte biztos vagyok benne, hogy álmai
nőjének le van borotv{lva a feje.
Eszembe jut, ahogyan Jax szalámis szendvicset vág Rye-hoz,
miután ötszázadszorra játszotta le a Mandinkát, és
elmosolyodom. Aztán Liberty énekelni kezd.
Kicsúszik a kezemből a sörösüveg. A kurva életbe!
Csod{latos a hangja. Tele v{gyakoz{ssal, l{gy és érzelemtől
fojtott. Érződik, hogy szüksége van valamire. Nagyon is. És
fájdalom csendül benne.
Észre sem veszem, hogy talpra ugrom. Bemegyek a házba,
előszedem az akusztikus Gibsonomat a tokj{ból. A nyak
ismerősen simul a tenyerembe. Gombóc nő a torkomba. Istenem,
mindjárt elsírom magam.
Szedd össze magad, James!
Ujjaim a gitárra kulcsolódnak. A nyitott ajtón át Liberty
rekedtes daccal énekel veszteségről és elv{l{sról. A hang
mag{val csalogat, és hevesen ver tőle a szívem.
Nem hallja sem a lépteimet, sem azt, ahogy kinyitom az ajtót.
Lehunyt szemmel, féltőn a git{r fölé hajolva j{tszik. Elképesztő,
hogy milyen erőteljesen énekel egy ilyen védekező pozícióban.
De az elveszettséget, mégis nyugalmat árasztó arckifejezés az,
ami igazán magával ragad.
Átérzi a zenét, tudja, hogyan formálja és uralja.
M{r attól is kőkemény vagyok, hogy a közelében lehetek.
Megemelkednek a golyóim, amikor belekezd az utolsó, erőteljes
refrénbe, mintha üllőre lecsapó kalap{cs lenne a hangja, és
esküszöm, elakad a lélegzetem. Olyan érzés, mint amikor először
énekeltem színpadon, és éreztem, hogy megnyílnak előttem a
lehetőségek.
Azt hiszem, egyetlen pillanat alatt beleszeretek egy kicsit
Liberty Bellbe.
Ekkor észrevesz és halkan felsikkant, amitől elcsuklik az
utolsó hang.
– Jesszusom! – nyögi, amikor ismét meg tud szólalni. –
Halálra rémítettél.
Te pedig új életre keltesz engem.
Kristálytisztán formálódik meg bennem a gondolat, de nem
mondom ki. Alig tudok megszólalni. Úgy állok ott, mint valami
idióta, kidüllesztem a mellkasom, és egyfajta mentőövként
szorongatom a gitáromat.
Pirosság önti el a nyakát, majd az arcát is. Behúzza a nyakát,
mintha szégyenkezne. Az biztos, hogy nem hagyom őt többé
rejtőzködni!
– Gyönyörű – kr{kogom lenyelve a torkomba nőtt gombócot.
– Gyönyörű vagy.
Hátborzongató nyugalommal tudom, hogy soha életemben
semmit és senkit nem fogok l{tni, aki n{la lenyűgözőbb lenne.
Minden megváltozott. Minden.

LIBBY

Még mindig a torkomban a dobog a szívem, miután Killian

halálra rémített. De lassacskán azért csillapodik a pulzusom, és
ezzel együtt elönt valami szégyenkezéshez nagyon hasonló
érzés. Killian éneklésen kapott, és most gyakorlatilag a
mogyoróimat szorongatja – vagy b{rmi legyen is ennek a női
megfelelője.
P{r nappal ezelőtt felpattant a motorj{ra, és amikor este nem
jött haza, elszorult a szívem, és mintha kövek húzták volna lefelé
a gyomrom. Valószínűleg azt hittem volna, hogy örökre elmegy,
ha nem hagyott volna egy üzenetet az ajtómon: Elmentem
motorozni. Ne csinálj olyasmit, amit én nem tennék – legalábbis
nélkülem ne!
Egyszerre fájt, hogy ilyen könnyedén itt hagyott csapot-
papot, és dühített, hogy még csak el sem köszönt. De hát nem
vagyok az óvó nénije. És a jelek szerint képtelen vagyok bárkit is
megtartani magam mellett. Úgyhogy visszatértem a megszokott
életemhez, és igyekeztem tudomást sem venni a gyomromat
szorító érzésről, de azt{n r{döbbentem, hogy a „megszokott”
most üres és néma, túlságosan is néma.
Git{rozni és énekelni kezdtem, hogy kitöltsem az űrt.
Minden este. Már hónapok óta nem csináltam. Eszembe juttatta
a szüleimet, és az is fájt, mint egy seb, ami hiába sajog, mégis
piszkálod – vagy talán pont azért nem tudod békén hagyni.
És most Killian visszatért, ott áll az ajtóban, és vele együtt
világosság költözik a helyiségbe. Itt van. Az én saját, személyre
szóló mágnesem. Olyan erősen húz mag{hoz, hogy csak nagy
nehézségek árán tudom megállni, hogy ne pattanjak fel és
rohanjak oda hozz{. Az utolsó csepp erőmre is szükség van,
hogy ne vigyorogjak, mint a tejbetök, pedig még mindig fáj, amit
tett. De annyira szeretnék vigyorogni. Mert. Itt. Van.
 Ettől minden ismét jobb{ v{lik. Mégis fenekestől felforgatja a
világomat.
Ahogyan r{m néz< Basszus, engem is felvillanyoz,
szikr{znak és l{ngra lobbannak az idegvégződéseim.
Gyönyörű. Gyönyörűnek nevezett, és úgy futtatta végig
rajtam sötét tekintetét, mintha én lennék a lényeg, az egyetlen
lényeges dolog az életében.
Intenzív pillantása a földhöz szegez. Most nem játszik az
arcán a már megszokott, bohókás mosoly. Szinte dühösnek,
kétségbeesettnek tűnik.
Szorosabban markolja a gitár nyakát, elfehérednek az ujjai.
– Játsszunk együtt, Liberty!
Számítanom kellet volna rá – mégiscsak a kezében van a
gitárja! –, mégis váratlanul ér a dolog, mintha hirtelen mellbe
vágtak volna.
Felnyüszítek. Képtelen vagyok Killian James előtt j{tszani.
Bár Killian, a férfi t{rsas{ga nem zavar, Killian, a zenész előtt
nyusziként összehúzom magam. Legend{san énekel: erőteljes,
tiszta és magával ragadó a hangja, olyan elevenség lakozik
benne, ami a lelked mélyére hatol, és alaposan felforgatja.
Amikor énekel, az embernek olyan érzése van, hogy csak és
kizárólag érte teszi, fogja a fájdalmat, a frusztrációt, az örömöt, a
dühöt, a szomorúságot, a szerelmet, és hangot ad neki. És bár
tudom, hogy jól énekelek, hozz{ képest amatőr vagyok.
Killian tágra nyíló szemmel közelebb lép.
– Kérlek! – sürget.
A szoba közepén áll, még mindig a gitár nyakát szorongatja,
mintha az lenne az egyetlen dolog, ami összetartja őt. De engem
figyel, a szeme körül feszesek a ráncok, mellkasa mély, ám gyors
zihálástól emelkedik, süllyed.
Akarja. Nagyon is. Sőt, gyanítom, szüksége van r{.
Bármi is volt az oka, eddig ellökte magától a zenét. De most
vissza akarja engedni. Olyan lenne visszautasítani, mint
letaposni egy tavaszi virágot, ami épp igyekszik átküzdeni
magát a fagyos, téli talajon.
Megnyalom kiszáradt ajkamat, és kényszerítem magam,
hogy mindent elmeséljek neki:
– A szüleimet leszámítva a negyedikes Ki mit tud?-on
j{tszottam először közönség előtt. A Beatles In My Life című
számát akartam játszani.
Killian arcára mosoly kúszik, de megrázom a fejemet.
– Nem ment. Mire felértem a színpadra, úgy remegtem, hogy
azt hittem, elájulok. Csak álltam ott és bámultam. Aztán
hallottam, hogy valaki gúnyosan felnevet. Kirohantam, és hátul
összepisiltem magam a rosszulléttől. – Fájdalmamban
grimaszolok. – Egészen az utolsó évig Béna Bellnek hívtak.
– Köcsögök! – húzza össze a szemöldökét Killian. – Ha ettől
jobban érzed magad, első kézből tudom, hogy Jax bepisilt egy
óvodai ünnepségen. A színpadon.
Megcirógatom a gitártest sima ívét. Szeretem ezt a hangszert.
Imádok rajta játszani. Hogy lehet ez, ha egyszer ennyi félelem és
szégyen kötődik hozz{?
– Egyetemista voltam, amikor másodszor próbáltam
közönség előtt j{tszani. Open mic volt, b{rki j{tszhatott. Ki sem
{lltam. Elh{nytam magam az egyik erősítő mögött, aztán
elrohantam.
 – Cica<
Egyenesen a szomorú szemébe nézek.
– Feladtam, Killian. Már nem próbálkozom. Már nem
álmodozom. És egy részem iszonyatosan szégyelli ezt. Egy
másik részem viszont nagyon is megkönnyebbült. A szüleim
örültek. Nem akarták, hogy azt az életet éljem. Azt mondták, túl
kemény.
Killian állkapcsa mozog, miközben a fogát csikorgatja, és
amikor megszólal, szinte morog:
– Mikor mondták ezt neked?
– Az elejétől kezdve. Csak nem akartam elhinni.
Bólint, mintha ezzel megerősítést nyert volna valami, amit
gondolt.
– Azt{n ott voltak, hogy közölhessék: „Mi megmondtuk,
hogy így lesz.” R{vettek, hogy rakd a fiókba a dalaidat, és
koncentrálj más dolgokra.
Megszorítom a gitár nyakát.
– Nem így volt – tiltakozom.
De igen, így volt. És ez is fáj.
Killian sziklaszilárdan néz a szemembe.
– Megírtad azokat a dalokat, és megpróbáltad eljátszani
másoknak, mégpedig azért, mert pont annyira szereted a zenét,
mint én. A véredben van, akár akarod, akár nem.
– Igen – suttogom, mert képtelen vagyok hazudni neki,
amikor úgy néz rám, mintha a lelkembe látna.
Killian közelebb lép.
– Játsszunk együtt! És akkor rájössz, milyen jó lehet.
– De nem<
 – Sosem foglak kinevetni – fogadkozik hevesen. – Soha.
Velem biztonságban vagy, Libby. Remélem, tudod.
Mintha egy feszes kötél lazulna el bennem, és így képes
vagyok mély lélegzetet venni. Lenyelem a félelmemet.
– Mit szeretnél játszani? Az egyik számodat?
A feszültsége mintha egyetlen kilélegzéssel távozna is, de az
orrát ráncolva felel:
– Á, nem. Elég beképzelt dolog lenne azt kérni, hogy az én
dalaimat énekeld. Játsszunk valami klasszikusat. Hogy jól
érezzük magunkat.
– Az alsó ajkába harap, összehúzza a szemöldökét, majd
hirtelen eszébe jut valami, és felvillanyozódik. – Ismered Bon
Jovitól a Wantedet?
Elvigyorodom. Ha apám élne, tutira felnyögne, hogy Killian
klasszikusnak nevezte Bon Jovit. De nem vitatkozom a
választással. Nem számítottam rá, ugyanakkor látom benne a
lehetőséget. Az a dal jól szól akusztikus git{ron, dobok nélkül.
És egyfajta duett is.
– Dead or Alive? Igen, ismerem.
Állítok a húrokon, elbabrálok a hangzással. Aztán lejátszom
az első p{r hangot, és a régi, de ismerős, pengő hang mosolyra
fakaszt.
Killian hangot ad a boldogságának, miközben közelebb
húzza az egyik széket, és ő is hangolni kezdi a gitárját. Istenem,
már attól kiszárad a szám, hogy látom a nagy kezét és a hosszú
ujjait a húrokon, ahogyan megfeszülnek a karizmai. A gitárt
tartó Killian egyszerre a legmocskosabb fantáziám és a
legkislányosabb álmom.
 Hangosan ver a szívem, egyszerre vágyom és rettegek a
duettől. Hihetetlen, hogy együtt fogunk j{tszani. Együtt
énekelünk majd.
Rám pillant, sötét szemében fény csillog.
– Te vezetsz.
– Mi? – szorul össze a gyomrom. – Nem. Szó sem lehet róla!
Te vagy a szólógitáros.
Kuncogva felel:
– Ma este nem. Most te vezetsz. Majd harmonizáljuk a
szöveget, de tiéd az első versszak.
Beletelik pár percbe, hogy megbeszéljük, ki mit énekel majd,
azt{n mindketten elérkezettnek l{tjuk az időt, hogy j{tszani
kezdjünk. Úgy izzad a tenyerem, hogy bele kell törölnöm a
rövidnadr{gomba, mielőtt megfogom a git{rt.
Killian halkan, biztatóan duruzsol a fülembe:
– Jó móka lesz, Liberty Bell. Csak engedd el magad, érezd a
zenét!
Mély levegőt veszek, és belekezdek. És persze elbén{zom.
Pirulva továbbjátszom. A zene. Csak érezd a zenét!
Jól van. Megy ez.
Énekelni kezdek: először még remeg a hangom, de Killian
széles mosolya és bólogatása, biztatása láttán magabiztosabbá
válok. Lehunyom a szemem, és a dalszövegre gondolok. Egy
elcsig{zott zenészről szól, akinek elege van a világból. Aki
mag{nyos. Egy olyan emberről, aki m{r csak arra jó, hogy a
népet szórakoztassa.
És ekkor hirtelen megértem.
 Kinyitom a szemem, és Killianre nézek. Sajog érte a szívem.
De nem úgy tűnik, mintha észrevenné. Az énekemet figyeli.
Bekapcsolódik a ritmussal, és folytatja a második verzével.
Aztán énekelni kezd.
Killian hangja betölti a helyiséget. Ez a különbség aközött,
amikor az ember a fürdőszob{ban énekel, meg amikor egy
színpadon.
Elrontok egy akkordmenetet, de aztán összeszedem magam.
Éezd a zenét!
Így is teszek.
És énekelünk, egyszerűen csak élvezzük, amit csin{lunk.
Killian nagyszerű zenész, hagyja, hogy vezessek, és t{mogat,
amikor elbizonytalanodom. Néha változtat, és akkor kénytelen
vagyok követni őt, de mosolyogva teszi, mintegy piszkálva,
hogy lépjek ki a komfortzónámból és legyek merészebb. Egyfajta
tánc vele játszani.
Bátrabbá válok, több érzelmet viszek a hangomba. Azzá a
magányos, ám büszke zenésszé válok.
Egymásba fonódik a tekintetünk, energia ömlik végig rajtam,
de olyan erősen, hogy libabőrös leszek, és megkeményedik a
mellbimbóm. Zabolázatlan öröm lesz úrrá rajtam, mosolygok,
miközben teljes szívemből énekelek. Killian is elvigyorodik,
heves pillantása parázsként izzik. Úgy lobog bennem a vágy,
hogy legszívesebben a földhöz vágnám a gitáromat, az ölébe
másznék, és átadnám neki magam. Azt akarom, bár sose érne
véget a dal.
Ő énekli a refrént, mély hangja a csontomig hatol, folyékony
tűzként perzseli a combomat.
 Istenem, olyan gyönyörű! Tökéletes.
Könnyed eleganciával gitárszólóba kezd, szemhéját leereszti,
erős teste ringatózik. Minden egyes izma megfeszül, ugyanakkor
teljesen elengedi és átadja magát a dalnak. Olyan, mintha szex
közben figyelném, ahogyan ellazul. Hangosabban ver tőle a
szívem.
Máris vége a dalnak. Lihegek, verejték gyöngyözik a
bőrömön.
Egy hosszú percig egymást bámuljuk, tompa üvöltés
visszhangzik a fülemben, mintha a testem képtelen lenne
lecsillapodni egy ilyen extázis után.
– Jézusom! – szólalok meg végül reszelés hangon.
– Igen – krákogja pont olyan rekedten. – Igen.
Remegve leteszem a gitárt, és a nedves hajamba túrok.
– H{t ez< – Mély levegőt veszek. – Hogy voltál képes
feladni ezt?
Kihal a tűz a szemében, behúzza a nyak{t, és ő is óvatosan
maga mellé teszi a gitárját.
– Időről időre mindenkinek szüksége van egy kis pihenésre –
válaszolja.
Ez mondjuk igaz. Még mindig remegek.
– Mintha sprinteltem volna, vagy valami.
– Az adrenalin – kunkorodik felfelé a szája széle. – Olyankor
érzi az ember, ha jól zenél. És mi, Liberty Bell, eszméletlen jól
zenéltünk az előbb.
Felforrósodik az arcom.
– A te érdemed.
 – Nem – feleli kedvesen. – Mindkettőnké. – A mellettem lévő
gitárra pillant. – Akarsz még egyet játszani?
Akarok? Nem is tudom. Kicsit veszélyesnek tűnik,
olyasminek, amire rá lehet szokni. Vajon képes leszek létezni
nélküle, ha egyszer beadom a derekam?
Killian nyugodt tekintettel figyel, mégis feszülten dől felém.
Vár. Képtelen vagyok ellenállni neki. Kezdem azt gondolni,
hogy többé sosem leszek rá képes.
Kézbe veszem a gitáromat.
– Persze. Ismered a Pearl Jamtől az Indijference-t?
Boldogság csillan sötét szemében.
– Már megint Eddie? – A fejét rázza, de látszanak a
gödröcskék az arcán. – Hiába harcolsz ellene, Libs, te is tudod,
hogy engem jobban bírsz, mint őt.
Nem csak bírom őt, ann{l többről van szó. És épp ez a gond.
– Szólj, ha szívesen játszanád valamelyik dalodat – felelem
vidáman. – Majd akkor elgondolkozom rajta, hogy igazad van-e.
Hosszú haja elrejti előlem a tekintetét, miközben lej{tszik p{r
akkordot, de kihallom a mosolyát a hangjából:
– Talán egy nap, nemsokára.
Nagyon is reményteljesen csengenek ezek a szavak.
 7. fejezet

KILLIAN

H{rom dolog történik az éjszaka kellős közepén: a szob{mat

villámlás világítja be, amit hatalmas mennydörgés követ, és
Libby úgy sikít, mint akit éppen meg akarnak gyilkolni. Úgy
ébredek a mély álomból, mintha hideg vizet zúdítottak volna a
nyakamba, a golyóim a seggemig ugranak az ijedségtől, a
szívem azzal fenyeget, hogy kiesik a torkomon.
Egyetlen éles, vil{gos pillanatig levegőért kapkodva ülök,
tágra nyílt szemmel pásztázom a sötét szobát, és próbálok
rájönni, hogy mi a fene folyik itt. Aztán eszembe jut a sikoltás.
Libby.
Ismét villámlik és dörög, amit újabb sikoltás követ. Már attól
is meg{ll a szívem, hogy ilyen t{volról is hallom őt.
– Jesszusom!
Dühvel vegyes rettegés tölt el, kiugrom az ágyból, és
felkapom az egyetlen fegyveremet: a Gibsont. Nem valami nagy
segítség, de legalább kemény, és szét tudom verni vele a fejét
annak, aki bántja Libbyt.
Kirontok a házból, egyenesen a viharba, ami olyan heves,
hogy szinte alig l{tok. Jeges eső zúdul r{m, miközben futok,
talpam homokos-saras tócsákban csattan.
 Majdnem orra bukok, amikor ismét lenyűgöző vill{ml{s
világítja be az éjszakai égboltot. De Libby kétségbeesett
kiáltására ismét nekilendülök.
– Libby!
Habozás nélkül berúgom az ajtaját. Sötétség fogad. Libby
még mindig sikít, és ettől teljesen kikészülök. Meztelen talpam
csak úgy csattog a parkettán, miközben a szobájához rohanok.
Én is kiabálok, de az inkább állatias üvöltésre hajaz, teljesen
elvakít az adrenalin és a vegytiszta düh keveréke. Husángként a
fejem fölé emelem a Gibsont, készen {llok r{, hogy ősemberként
beverjem a fejét annak, aki ott van, de amint belépek Libby
szobájába, megdermedek.
Libby az ágyában ül, és tágra nyílt szemmel sikít. Senki más
nincs ott rajta kívül.
Egy pillanatig csak állok, gitárral a fejem felett, a hajamból
csöpög a víz, a mellkasom ritmikusan emelkedik és süllyed.
Aztán észhez térek, és lassan leeresztem a Gibsont.
– Libby?
Fogalmam sincs, eljut-e a hangom hozzá a saját sikításán
keresztül. Egyre gyakrabban sikolt fel, és előre-hátra hintázik.
Teljesen kiborít, hogy ezt kell hallanom, sajog érte a szívem.
Minden egyes szőrsz{lam mintegy tiltakozva {gaskodik. Ez nem
természetes.
– Libby! – Leteszem a gitárt, és közelebb megyek hozzá. –
Cica, hagyd abba!
Nem hallja, amit mondok. Szerintem nem is lát.
Rémálma van. Mellbevágó sebességgel törnek rám az
emlékek. Anya azt mesélte, n{lam is előfordult, és hogy szinte a
lehetetlennel volt határos lenyugtatni, amikor elkapott. Az
égvil{gon semmire sem emlékszem belőle, de azt mondta,
borzalmas volt. Most már minden egyes szavát elhiszem.
Libby sikolyairól tudomást sem véve becsukom a bejárati
ajtót. Amikor visszatérek a szobájába, még mindig sikít. Az
ablakhoz lépek, amit résnyire nyitva hagyott. Miután becsukom,
és behúzom a függönyt, kinyitom egy kicsit a szoba ajtaját, csak
annyira, hogy egy kis fény szűrődjön be odakintről, de ne riassza
fel az álmából.
Talán a fény az oka, vagy az is lehet, hogy a vihar hangjának
tompulása, de Libby hirtelen mély levegőt vesz és zokogni kezd.
– Libby? – suttogom lassan közeledve felé. – Édesem?
Megremeg, és pislogni kezd. Reszelősen hüppög egyet.
– Killian? – Csupán krákogni tud. – Mit csinálsz te itt?
Úgy közelítek hozz{, mintha egy ketyegő bomba lenne. Még
nem nyugodtam meg, és most megborzongok. De csak rá
figyelek.
– Sikítottál, Libs. Azt hittem, megtámadtak.
Remegő keze a homlok{hoz ér, mintegy kiz{rva engem a
tudatából.
– Csak< a vihar<
Összegömbölyödik, térdét a mellkasához húzza.
Képtelen vagyok tovább várni. Leülök mellé, és magamhoz
húzom. Verejtékben úszik, és mintha egy kályhát ölelnék
magamhoz.
– Semmi baj, Libs. Itt vagyok.
– Jesszusom! – teszi nyirkos kezét a karomra. – Bőrig {zt{l.
És majd’ megfagysz.
 Szorosabban fogom, mert meleg és puha, és igen, rohadtul
fázom. De az az igazság, hogy úgy érzem, magamhoz kell
szorítanom, kézzel fogható bizonyítékra van szükségem, hogy
egy darabban van, és semmi baja.
– Nem tudom, észrevetted-e – szólalok meg tettetett derűvel
–, de mintha tehenek és csirkék potyogn{nak az égből.
Érzem a bőrömön, ahogyan prüszkölni kezd:
– Tehenek és csirkék?
– Vidéken vagyunk, Libs – felelem a szavakat elnyújtva. –
Csak nem mondhatom, hogy kutyák és macskák2.
Érzem a mosolyát a mellkasomnál.
– Errefelé nem igazán vannak tehenek, inkább
növénytermesztéssel foglalkozunk. Paradicsomok nem
potyogtak esetleg az égből?
– Lehet, hogy fejbevágott egy-két saláta, de ilyen szélben
lehetetlenség megállapítani, hogy mi volt az.
A szavaim nyomatékosít{saként erőteljes széllökés éri az
ablakot, amibe az egész ház beleremeg.
Libby közelebb húzódik, meleg kezével végigsimít a
bőrömön.
– És képes voltál kirohanni ebbe a zöldségviharba anélkül,
hogy felöltöztél volna?
– Úgy hangzott, mintha valaki épp meg akarna gyilkolni –
morgóm. – Mit kellett volna tennem?

2Utalás az it’s raining cats and dogs idiómára, ami jelentését tekintve megegyezik a
magyar „esik, mintha dézs{ból öntenék” kifejezéssel.
 Ak{r még égő par{zson is keresztülsét{lnék, ha azt hallom,
hogy így sikít.
– Szóval gitárral a kezedben, meztelenül berontottál egy
olyan helyiségbe, ahol éppen meg akartak gyilkolni valakit. –
Megmerevedik. – Várjunk csak, meztelen vagy? Nem
emlékszem.
– A gitárra viszont igen?
– Azt hittem, be fogod verni vele a fejem.
– Szépen vagyunk. Ez j{r érte, ha az ember hős akar lenni.
– Foglalkozzunk a fontos részletekkel. Kérlek, mondd, hogy
nem vagy meztelen!
Elvigyorodom.
– Nem nyilatkozom.
Bokszeralsó van rajtam, de jólesik húzni az agyát.
Egyikünk sem mozdul. Én azért, mert gyakorlatilag
megfagytam. Libby pedig< Hi{ba mondogatja, hogy retteg a
meztelenségemtől, idővel mégis mocorogni kezd, mint aki
képtelen megmaradni egy helyben.
– Azért mocorogsz, mert próbálod leküzdeni a vágyat, hogy
lenézz és kiderítsd, mi a helyzet, igaz? – szólalok meg a sötétben.
A farkam kissé életre kel, mintha tudná, hogy hamarosan
róla fogunk beszélgetni, és szeretné a legjobb oldalát mutatni.
– Már láttam az intimebb testtájaidat, Killian – feleli Liberty
fapofával.
Megszorítom a vállát.
– Ami azt jelenti, hogy pontosan tudod, miféle csodák
rejlenek ott lent.
 Ez persze nem teljesen így van. A lehető legrosszabb
formámban voltam, amikor látott. Ismét megmoccan a farkam,
mintha tiltakozni szeretne ez ellen az igazságtalanság ellen, és
újabb meghallgatást kérne. Üzenek neki, hogy nyugodjon már le,
mert nem lesz semmi az egészből.
Liberty mereven el is húzódik.
– Jobb lesz, ha megtörülközöl. Jéghideg vagy.
– Ja. – Beletúrok a vizes hajamba. Remegek, ami nem jó jel.
De nem akarok menni. Viszont muszáj lesz. Már nincs rám
szükség. Elfojtok egy sóhajt, felállok, és észreveszem, ahogyan
Liberty elfordítja a fejét, hogy ne is lásson. Cuki. Tudom, hogy
meg akar nézni. Leküzdök egy remegéshullámot. – Akkor
hagylak tovább aludni.
– Ne! – szólal meg, a hangja szinte kiáltásként cseng, én
pedig megtorpanok.
Nem néz fel, de felemelt kézzel jelzi, hogy álljak meg.
– Megtennéd, hogy< M{rmint lehet róla szó, hogy az én
fürdőszob{mban sz{rítkozol meg? És csak< – Olyan hangot
hallat, mint egy fuldokló. – Úgy értem, zuhog az eső.
Mosoly bujkál a szám szegletében.
– Szeretnéd, ha maradnék, Libs?
Könyörgöm, engedd meg, hogy maradjak! Olyan rohadt hideg van.
És üres az ágyam.
– Igen – suttogja.
Legszívesebben azonnal beugranék mellé a takaró alá. De
nem tehetem.
– Libby, cic{m, őszinte leszek. Nem vagyok meztelen, de
csak a bokszerem van rajtam. Lehet, hogy reggel merevedésem
lesz. A fenébe, már attól is az lesz, ha hozzád érek. – Igazából az
is elég lehet, hogy egy ágyban fekszem vele. – Nem akarom,
hogy tökön rúgj, ha ez megtörténik.
Arca kikerekedik a vigyorgástól.
– Killian képtelen uralni a farkát. Vettem az adást.
– Nagyon is tudom uralni. Mestere vagyok a<
– Vacog a fogad – szakít félbe udvariatlanul. – Törülközz
meg, aztán gyere!
Nem kell kétszer mondania. Besietek a fürdőszob{ba, és
végigdörgölöm magam egy törülközővel. Öt m{sodperccel
később bebújok a takaró al{, és {tkarolom a csod{s, meleg
Libertyt.

LIBBY

Killian jéghidegen mászik be mellém az ágyba, mégis minden

önuralmamra szükségem van, hogy ne bújjak hozzá. Még
mindig érzem a rémálom érintését a szívemen, és meg-
megremegek. Évek óta először nem egyedül, a sötétben ébredek.
Gombóc nő a torkomban, ha arra gondolok, ahogy Killian
csup{n a hőn szeretett git{rj{val felfegyverkezve beront a
szobámba.
Megremeg mellettem, és befészkeli magát a takaró alá.
Majdnem mosoly kúszik az arcomra, miközben segítek neki
betakarózni. A lába az enyémhez ér, mire felvisítok.
– Basszus, de hideg vagy!
 Nem egyszerű felmelegíteni a gyakorlatilag jégtömbbé v{lt
lábát.
– Amíg nem hívtad fel rá a figyelmemet, észre sem vettem,
hogy ennyire fázom – motyogja, majd amikor eligazgatom a
nyaka körül a takarót, felsóhajt.
Idegesnek kellene lennem, hogy egy ágyban fekszünk, és
majdnem összeér az orrunk. De annyira boldog vagyok, hogy itt
van, képtelen vagyok bármi egyébre gondolni. Odakint dühöng
a vihar, minden egyes csattan{stól és dörgéstől megmerevedik a
hátam. De Killian mellett biztonságban érzem magam.
– Szerelmes vagyok a párnádba – jegyzi meg csak úgy
mellékesen. – Említettem már?
– Nem. – Igyekszem ellazulni, de a gyomrom még mindig
görcsben van. – Dilinyós vagy.
Ismét sóhajt egyet.
– Rettentően kényelmes. Hogy lehet ilyen kényelmes?
– Memóriahabos, géles párna. Kétszáz dolláromba került. De
egy szót se! Az ágyam valódi szentély számomra.
Szeme sötét csillagként fénylik az éjszakában.
– Miért szólnék egy szót is? Szeretem kellemesen tölteni az
időmet az {gyban. – Fehér fogsora megvillan. – Tudod mit?
Holnap reggel veszek egy raklapra valót.
Nevetni kezdenék, ám elborzadva veszem észre, hogy
zokog{s tör ki belőlem.
– Ugyan! – dünnyögi. – Gyere ide!
Mag{hoz von, és az {ll{t a fejemnek t{masztja. Érzem őt a
hasamnál, de most az egyszer nem gondolok a szexre. Killian
egyfajta horgony számomra, egy tömör fal köztem és az üresség
között. Erős karj{val szorosan mag{hoz ölel.
Olyan régóta nem éltem m{r {t ezt az alapvető emberi
dolgot, az ölelést, hogy teljesen összeomlok.
Képtelen vagyok megállítani a borzalmas zokogást.
– Csak annyira< egyedül vagyok. Sosem jönnek vissza. És
tudom, felnőtt vagyok, nem lenne szabad így kiborulnom.
Rengeteg olyan embert ismerek, akinek meghaltak a szülei. De
rajtuk kívül valójában senki sem ismert. És most már nincs
senkim.
– Dehogynem – suttogja hevesen. – Itt vagyok neked én. Én
itt vagyok, Liberty.
De meddig? És milyen formában? Nem kérdezhetek ilyesmit.
Túlságosan kiborultam. Összecsapnak a fejem fölött a hullámok,
a stressz, hogy már megint egy sötét viharban ébredtem, egyedül
vagyok, és annyi mindenről prób{lok tudom{st sem venni.
Addig bőgök, amíg elfogynak a könnyeim. Ki{br{ndító és
hangos vagyok. De Killian végig magához ölel, simogatja a
hátamat, és hülyeségeket mormol a fülembe. Meleg, kedves és
nagyon is életben van.
Kimerülten, elgyengülve álomba merülök. Amikor
felébredek, reggel van, és egyedül vagyok. A torkom száraz, a
szemem ég. A h{lószoba forró, a levegő nehéz és nyomasztó.
Elbotork{lok a fürdőszob{ba, ahol megpillantom feldagadt
szemem és piros arcom.
Egy hűsítő zuhany sokat segít, új életre kelek. Megmosom a
fogam, és felveszek egy ujjatlan felsőt rövidnadr{ggal. Nedves
hajjal egész kellemesen érzem magam, de akkor is túl nagy a
forróság. És túl mély a csend. Rádöbbenek, hogy elment az áram,
felsóhajtok, és a konyhába csoszogok.
A pultnál álló Killian széles háta láttán megtorpanok.
Félmeztelen, katonai zöld rövidnadr{gja kiemeli vékony csípőjét
és feszes hátsóját. Mozdulatai könnyedek. Egy pillanatig
elgyönyörködöm benne, ahogyan a hátizmai megfeszülnek és
mozognak feszes, barna bőre alatt, és ahogy hosszú, csupasz l{ba
megfeszül, miközben a másikra helyezi a testsúlyát, hogy
felkapjon két villát. Fura, hogy pont a lábára figyelek fel,
valahogy intimnek tűnik az, hogy l{tom.
Nyilván megérzi a tekintetemet, mert hátrafordul, és
gyengéd pillantást lövell felém.
– Jó reggelt! Elment az áram. Csináltam gyümölcssalátát, már
ha a feldarabolt őszibarackot, narancsot és egyetlen ban{nt
annak lehet nevezni, ugyanis más nem volt.
Imádnivaló. Mégsem lépek be a konyhába. Eszembe jut,
mennyire kiborultam előző este. Gyerekkorom óta senki sem
látott így. Még a szüleim sem. De talán Killian megérti, milyen
kellemetlenül érzem magam, mert leteszi a nagy tálnyi
összevagdosott gyümölcsöt, és egy villát nyújt felém.
– Ma így eszünk. Azt{n a locsolótömlő t{rsas{g{ban fogunk
időzni. – Pimaszul rám vigyorog. – Fogalmad sincs, mennyire
szeretnék már visszavágni!
– El tudom képzelni. – Beleharapok egy érett őszibarackba. –
Az persze nem számít, hogy épp jótékonykodtam.
– Ne félj, Elly May! Gyengéd leszek. Vagy valami olyasmi.
 Úgy vigyorgunk egymásra, mint két idióta, de aztán
megcsörren a telefonja, a tompa hang a zsebéből jön. Arc{ról
leolvad a mosoly, miközben odanyúl, hogy elhallgattassa.
– Meg sem nézed, ki az? – kérdezem.
Vállat von, és beleszúrja a villáját egy barackdarabba.
– Nem kell. Scottie, a menedzserem csengőhangja.
– És nem akarsz beszélni vele?
– Nem igazán. – Úgy nyársal fel egy újabb gyümölcsöt,
mintha vadászaton lenne. – A band{val kapcsolatban hív, és< –
Killian megaj{ndékoz egy hatalmas műmosollyal. Düh és
bosszúság csillan a szemében. – Jelenleg szabadságon vagyok.
– Jól van, akkor érthető.
Próbálok bosszantó mosollyal visszavágni, de teljesen merev
a szám.
Ólomsúly húzza le a gyomromat. A menedzsere azt akarja,
hogy menjen vissza. Ez teljesen egyértelmű. Nem sz{mít,
mennyire szeretné Killian kiélvezni a szabads{g{t, v{rja őt a való
élet. És idővel őt is el fogom veszíteni.
– Egyébként köszönöm – kr{kogom, és gyűlölöm, hogy ilyen
száraz a torkom.
A fejét rázza.
– Borzalmas a gyümölcssaláta, cica. Mindketten tudjuk.
– Nem, úgy értem, köszönöm, hogy ott volt{l nekem< Hogy
itt vagy nekem.
Killian egy pillanatig összevont szemöldökkel bámul, majd
az enyémre teszi a kezét. Meleg és nehéz, a szorítása gyengéd,
mégis erőteljes.
– Köszönöm, hogy megengedted.
 Jesszusom! Legszívesebben fogdosni kezdeném a kezét, és
elpityerednék. Össze kell szednem magam. Felemelek egy szelet
széttrancsírozott narancsot.
– Tudod, érdemes legalább egy kis gyümölcshúst rajtahagyni
a héjon.
Megrándul az ajka.
– És mi van a magokkal, Martha Stewart? Az maradhat?
Felém pöccint egyet, még mielőtt v{laszolhatnék.
Miközben felkészülök, hogy válaszképp visszahajítsak egy
banánt, enyhül a mellkasomban érzett szorítás. Ezzel a helyzettel
már tudok mit kezdeni.
 8. fejezet

LIBBY

Vihar ut{n {ltal{ban lehűl a levegő, a föld fellélegzik egy kicsit.

De nem itt. A forróság vastag takaróként lepi el a vidéket,
mindent megfullaszt, a világ nyirkossá, nehézkessé és lassúvá
válik. Áram nélkül az égvilágon semmit sem lehet csinálni,
legfeljebb otthon fetreng az ember. Még a tengerpartra is
felesleges kimenni. A tetőpontj{n lévő ny{ri nap felperzseli a
homokot, és amint az ember kijön a vízből, azonnal megég,
mindenhol beteríti a homok, és borzalmasan érzi magát.
Így h{t beérem azzal, hogy a verand{n lévő heverőn fekszem
leengedett redőnyökkel, és néha-néha kicsempészek egy kis jeget
a rohamosan olvadó halomból, amivel feltöltöttem a
hűtől{d{mat. A pamut rövidnadr{gon és a vékony ujjatlan
felsőn kívül semmi m{st nem tűrök meg magamon, és most az
egyszer hálás vagyok a kis mellekért, mert legalább így
kényelmesen ellehetek melltartó nélkül.
Vagy talán mégsem. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy a
bord{zott anyag izzadt bőrömhöz tapad, és kiemeli az alakomat.
De mit tehetnék? Nem vagyok hajlandó még jobban szenvedni a
hőségben, csak azért, hogy jobban eltakarhassam a testem, még
akkor sem, ha Killian véletlenül alaposan megnéz magának.
 Egyébként nem engem figyel. Elterül a földön, a gitárját
piszk{lja, és időnként belekortyol a limonádéba, amit csináltam.
Lassú pengetése álomba ringat, el-elbóbiskolok.
– Ha holnap sem lesz áram – szólal meg, felriasztva a
kábulatból –, elmegyünk egy hotelbe Wilmingtonba.
Még csak a szememet sem nyitom ki, úgy felelek:
– Vissza fog jönni.
Bosszús hangot hallat.
– Már reggel el kellett volna mennünk!
– Akkor még nem tudtuk, hogy ilyen hosszú időbe telik
megcsin{lni. Egyébként is, m{r lemenőben van a nap.
Nemsok{ra hűvösebb lesz.
Killian hümmög, ami jelenthet egyetértést vagy a
szemforgatás hanggal való kifejezését. Nem érdekel. Túl meleg
van.
És kezd az agyamra menni a hőség. F{sultnak kellene
lennem. De nem vagyok. Hanem inkább nyughatatlan. A súlyos,
nyomasztó hőség r{m is hat{ssal van, cirógatja a bőrömet,
felhívja magamra a figyelmemet. Látom, ahogyan a mellkasom
minden egyes lélegzetvétellel emelkedik és süllyed. Verejték
csorog a gerincem mentén, és a jégkocka, amit lassan a
kulcscsontomhoz dörgölök, hatalmas cseppekké olvad, hogy
aztán a melleim közé folyjon.
De nem az időj{r{s mindennek az oka. Valójában nem.
Killian az, aki velem szemben ül, csup{n a csípőjét alig takaró
rövidnadr{g van rajta, és kidolgozott felsőtestét vékony
izzads{gréteg vonja be. Mélyen csengő hangja olyan csod{latos,
hogy megkeményedik tőle a mellbimbóm, és sajogni kezd a
lábam között.
Megmozdulok, gyűlölöm, hogy úgy éget odalent a v{gy,
buj{n és követelőzőn. Kénytelen vagyok leküzdeni a v{gyat,
hogy ívbe feszítsem a hátamat, és kitoljam a mellbimbóimat,
felhívva rájuk a figyelmet. Gyakorlatilag felkínálkoznék.
Killian halkan egy l{gy dalt énekel, amit ezelőtt még sosem
hallottam. A dalszövegre koncentrálok. Egy céltalan és kimerült
férfiról szól, aki egy nő mosoly{ban tal{l enyhülést. Napokon {t
tartó – lusta, lassú mozgású – szexről szól.
Szeretnék szólni neki, hogy inkább énekeljen valami mást.
Ugyanakkor nem akarom, hogy abbahagyja.
Mégis elhallgat. Megáll, majd újrakezdi, és rádöbbenek, hogy
épp dalt ír. Bizseregni kezd a bőröm.
– Új szám? – mormolom, miközben ő meg{ll, és az
akkordmenettel szórakozik.
Azóta ír, hogy p{r napja együtt j{tszottunk. És elképesztő
mindezt végignézni. Amikor eszébe jut valami, az azonnal,
mellbevágó hirtelenséggel történik. De szüksége van
visszajelzésekre, valakire, akivel meg tudja beszélni. Azt
mondta, eddig Jax játszotta ezt a szerepet. Csakhogy Jax most
nincs itt, úgyhogy én öröklöm meg a feladatot.
A második dal után ráhangolódtam, tudom, mire van
szüksége. Úgyhogy most eléneklem a refrént, lassan, mintegy
ízlelgetve a szavakat.
– Jó. De tal{n a „szomj” helyett lehetne „v{gy”.
A szöveget próbálgatva ismét eléneklem.
Némaság felel.
 Amikor Killian megszólal, a hangja durva, fojtott vággyal
teli.
– Gyönyörű.
Odafordítom a fejem. Pillantása lyukat éget rajtam, sötét
szeme fénylik a hőségtől. Megmoccan és kavarogni kezd a
gyomrom.
Nem kapja el a tekintetét.
– Rohadt gyönyörű a hangod, Liberty Bell. Mint a vas{rnapi
szex.
Remegve fújom ki a levegőt.
Istenem, mintha levetkőztetne azzal a sötét szemp{rral. És
annyira jólesik.
– Használhatnád – kr{kogom túl a torkomba nőtt gombócot.
– „Mint a vas{rnapi szex.” Jó lenne dalszövegnek.
Killian felhördül.
– Fogadd már el a bókot, édesem!
– Édesem? – nézek fel a plafonra. – Próbálsz az agyamra
menni, mi?
– Őszintén? Csak kicsúszott.
Döbbenten visszanézek rá. Nem rezzen össze, kihívás van a
tekintetében: csak merjek tov{bb vitatkozni! Nem könnyű
farkasszemet nézni Killiannel. Túl sok érzelem lakik a
pillantásában. Sötét örvényként kavargó tekintetének egyetlen
villanásával teljes mondatokat ad át. Egész beszélgetéseket
folytatunk szavak nélkül:
Gyerünk, mondd csak, hogy nem szereted, ha becézlek!
Nem szeretem.
Hazudsz. Imádod.
 Neked tetszene, ha becézgetnélek?
Attól függ. Meztelenek vagyunk? Mert akkor annak hívsz, aminek
csak akarsz.
Na jó, a végét valószínűleg csak odaképzeltem. Ez a gond
azzal, ha farkasszemet nézek Killiannel: túlságosan is tudatába
kerülök annak, hogy milyen vonzó. Nem tudok védekezni
ellene. Mintha egy szobr{szművész alkotta volna az arc{t, főleg
azt a kissé biggyedt alsó ajk{t, amitől folyton a szex felé
terelődnek a gondolataim.
Tal{n ő is tudja, mi j{r a fejemben, mert hirtelen kuncogni
kezd, lassan és halkan.
– Én nyertem – jelenti ki elhúzva a szavakat, és diadalát a B-
húr megpendítésével fejezi ki.
A szememet forgatom, és igyekszem nem elmosolyodni.
– Csak írd tovább a számodat, szépfiú!
– Mondd el, mennyire tartasz vonzónak, és úgy lesz. De
részletesen akarom ám hallani!
Elkapja a jégkockát, amit hozzávágok, a szájába veszi, és
élvezettel teli nyögéssel szopogatni kezdi. Azonnal
összerándulnak odalent az izmaim, és inkább lehunyom a
szemem, csak hogy ne kelljen l{tnom őt. Istenem, azok az ajkak!
Milyen hűvösek lehetnek most. Az én bőröm pedig olyan forró.
Megnyalom kiszáradt számat.
– Halogatod a munkát.
Fúj egyet, eljátszik pár akkordot, majd ismét abbahagyja.
– Igazad volt – szólal meg.
Résnyire nyitom az egyik szememet.
– Miben is? – érdeklődöm.
 A gitárjára figyel, szórakozottan játssza a dalt, amit ír.
– Tényleg rejtőzködtem.
A vallom{sa olyan, mint egy tóba hajított kő.
Végiggyűrűznek rajtam a hull{mai, kiegyenesedem ültömben,
hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.
Killian lassan megrázza a fejét.
– Látom, hogyan nézel rám, Libs. Nem úgy értettem, hogy
figyelemelterelésként használtalak. De tényleg nem akartam
visszamenni. Miután rátaláltam Jaxre, minden hazugságnak
tűnt. – Végigsimít a gitár ívelt testén. – Amikor együtt
játszottunk, eszembe jutott, hogy a zene viszont valódi.
– Mindig is az lesz – felelem reszelős hangon, majd
megköszörülöm a torkom. – Örülök, hogy eszedbe jutott.
Ujjai megfeszülnek a gitárnyakon, és előrehajol, mintha fel
akarna kelni.
– Visszaadtad az életemet, Libby. Remélem, tisztában vagy
vele.
Fogalmam sincs, mit felehetnék. Behúzom a nyakamat, kezd
az agyamra menni a hőség és a p{ra.
– Nélkülem is megtal{ltad volna a visszavezető utat. A zene
az életed része, képtelen lettél volna sokáig létezni nélküle.
– Lehet. – Egy pillanatig nem mond semmi többet. Amikor
ismét megszólal, fájdalom csendül a hangjában. – Vissza kell
mennem.
A kanapé ülőp{rn{j{ba v{jom az ujjaimat.
– Mikor?
– Ősszel turnéra indulunk.
 Elég egyetlen rövidke mondat, és máris darabokra hullok.
Nem egyszerű norm{lisan v{laszolni, de valahogy mégis sikerül:
– Jót fog tenni nektek. És a rajongók is boldogok lesznek.
– Boldogok – ismétli. – Igen, gondolom, boldoggá tesszük
őket.
Killian homlokát ráncolva bámul a semmibe, beletúr a
hajába, de az ujjai megakadnak a hosszú tincsekben. Elmotyog
p{r keresetlen szót, mielőtt ismét nekidől a széknek, ami előtt
eddig is ücsörgött.
– Levághatom a hajadat.
Miket beszélek? Akkor közel kell mennem hozzá. Nem egy
okos dolog. De borzalmas a közöttünk lévő feszültség, túl súlyos
és kényelmetlen. Nem tudom, hogy veszekszünk-e vagy még a
robban{s előtt {llunk.
Tal{n ő is ugyanígy gondolja, mert kissé összehúzza a
szemöldökét.
– Honnan tudsz te hajat vágni?
– Apáét is én vágtam. Még megvan az olló.
Kussolj m{r, és húzd fel a nyúlcipőt, amíg még lehet!
Killian leteszi a gitárját.
– Oké. Megköszönném.
Épp olyan feszültnek tűnik, mint amilyennek én érzem
magam. Micsoda hülye ötlet volt! De most már késő.

<<<<<<<<<.

Elmegyek az ollóért, Killian pedig előhoz egy konyhaszéket,

amire leülhet.
 Amikor visszatérek, hatalmas, vékony teste olyan feszes,
mint egy git{rhúr. A lenyugvó nap fénye mély mézszínűvé
v{ltoztatja a bőrét, {rnyékok j{tszanak izmos testének hajlatain.
Lassan lépkedek, mintha így addig húzhatnám az
elkerülhetetlent, amíg végül kénytelen vagyok előtte {llni. Nem
visszakozhatok anélkül, hogy bevalljam az okát. Márpedig
teljesen esélytelen, hogy azt megtegyem.
Hat{rozott, lényegre törő mozdulatokkal leteszem az ollót, a
fésűt és egy kemény sörtéjű pamacsot, amivel lesöpörhetem az
apró, levágott hajszálakat. Killian árgus szemmel lesi minden
egyes mozdulatomat, túls{gosan érzelemmentes az arca. Ő is
kellemetlenül érzi mag{t? Úgy tűnik. De vajon ugyanazért, mint
én? Vagy talán attól fél, hogy rámozdulok?
Legszívesebben felnevetnék. Mikor vált ez a helyzet ilyen
bonyolulttá?
– Fel akarod venni, hogy ne hulljon mindenhova a hajad? –
emelek fel egy műanyag köpenyt, amit szintén magammal
hoztam.
Megrázza a fejét.
– Így is mindjárt meggyulladok.
És engem is lángra lobbantasz.
Megköszörülöm a torkomat.
– Milyen frizurát szeretnél?
Úgy néz rám, mintha kínaiul beszélnék.
– Frizurát?
– Aha. Tudod, elég fontos, tekintve, hogy meghatározza,
hogyan fogsz kinézni.
Vállat von.
 – Nekem mindegy, legyen, ahogy gondolod.
Felemelem az ollót.
– Oké, mulletfrizura – bólintok. – Szexi leszel. Tiszta 1985-ös
feeling lesz. Akár bajuszt is növeszthetnél.
– Áá! – húzza fel az orrát. – Jó. Legyen rövid.
Komolyan, mintha a fogamat húznák.
– Channing Tatumhoz mit szólsz? – érdeklődöm.
Felhúzza az egyik sötét szemöldökét.
– Tudod, mint a Magic Mike-ban – magyarázom.
Killian rám vigyorog.
– Annyi filmje van, és te pont ezt választottad? Milyen
meglepő.
– Fogd be! – Rávágok egyet a vállára, majd a háta mögé
megyek, és megpróbálom kibogozni a haját. – Úgy csináltál,
mintha azt sem tudnád, kicsoda.
Killian felhorkant.
– Persze hogy tudom! Összefutottunk már párszor. Csak
kíváncsi voltam, hogy te milyen körülmények között láttad őt.
– Hát, most már tudod. Félmeztelenül táncolt.
Bár csupán az arcélét látom, tudom, hogy fintorog.
Vigyorogni kezdek. Kezemet meleg v{ll{ra téve előrehajolok,
hogy a szemébe nézhessek.
– Nem válaszoltál – mondom.
Egy pillanatra rám mered, majd pislog egyet, és
megköszörüli a torkát.
– Csak vágd le rövidre! – feleli.
– Tehát Channing-frizura, oké.
 Na, tessék, m{r megint az a felsőbbrendű, megvető pillant{s,
ami annyira jól megy neki, ha épp megsértődik valamin: sötét
szemöldöke enyhén megemelkedik, orrlyukai kitágulnak,
mintha valami furát érezne.
– Épp Killian James-frizurát csinálsz, cica, ne feledd!
Munkához látok a tarkójánál.
– Kissé arrogánsak vagyunk, nemde?
– Nem mondanám igazán férfiasnak azt, hogy valaki egy
másik férfiról elnevezett frizurát vágat magának.
Hosszú, selymes, mahagóniszínű tincsek hullanak a földre.
– Ha te mondod – felelem.
Elhallgatunk, ami hibának bizonyul. Mert most csak azon jár
az eszem, hogy milyen közel {llok hozz{, hogy a sűrű haj{ban
matatok az ujjaimmal, és amikor áttérek az oldalára, a mellem a
halántékával van egy vonalban.
Már immunissá kellett volna válnom Killianre. De most
komolyan. De a tegnap esti kiborulást leszámítva még sosem
voltam ilyen hosszú ideig a közelében. A bőréből {radó
forróságnak külön illata van: leírhatatlan, érzéki. Összefut a nyál
a számban, és nagyot kell nyelnem, nehogy csorgatni kezdjem,
mint valami őrült rajongó. Lélegzetvételének ritmusa és hangja
magával ragad.
Izgatottság. Hallom. Érzem. Körülvesz bennünket az érzés.
Nem tesz jót a koncentrálóképességemnek, és hirtelen
rádöbbenek, hogy gyorsan, összevissza vágom a haját.
Szerencsére rövidre kérte, és még helyrehozhatom. Ajkamba
harapva az előttem lévő feladatra összpontosítok.
Vagy legalábbis igyekszem.
 Minél több hajat vágok le, annál jobban l{tszik erőteljes
csontozata. Elképesztően jól nézett ki hosszú hajjal. Na de
röviddel? Egy igazi műalkot{s. Magas, kiugró arccsontok,
szögletes {llkapocs, erőteljes orr – szinte már túl keménynek
tűnnének a vonalai, ha nem lenne olyan szép a szeme.
A szám széle felfelé kunkorodik, amikor elképzelem, hogy
azt mondom, szép szeme van. Kiakadna rajta.
– Mi olyan vicces? – hívja fel magára a figyelmemet vágytól
fojtott hangján.
– Semmi.
Óvatosan körbevágom a fülét.
– Libby…
Nem fogja annyiban hagyni. Néha olyan, mint egy
vadászkopó.
– Csak eszembe jutott, hogy szép szemed van – motyogom
lángoló arccal.
Egyfajta bugyborgó hangot hallat.
– Csak nem flörtölsz velem, Libs?
Nem nézek a szemébe.
– Ténymegállapítás volt – felelem. – Te is tudod, hogy szép.
Sötét szemével végig engem figyel, miközben befejezem a
frizura elnagyolt változatát.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – szólal meg halkan.
Végül egymás szemébe nézünk. Nagyjából harminc
centiméterre állunk egymástól, izzik és párás közöttünk a
levegő. Nehezen lélegzem, legszívesebben félrenéznék. Odakint
cirpelnek a kabócák. Killian nagyot nyel, valamiféle jelzést
próbál kiolvasni a pillantásomból. Nem tudom, mit
mondhatnék. Hirtelen előtör az összes kínos, ügyetlen
találkozásom vonzó férfiakkal. Iszonyatosan béna vagyok ilyen
téren.
Pislogva kiegyenesedek, és végigfuttatom az ujjaimat a
haján. A feje búbján egy kicsit hosszabbra hagytam.
– Még ezt itt levágom, aztán kész is vagy.
Mély, akadozó a hangom.
– Oké – feleli éppolyan rekedtesen.
Hihetetlen, amit művelek! Véget kell vetni ennek a
gyötrelemnek, még mielőtt valami hülyeséget csin{lok. Két
combja közé lépek, hogy elöl is megcsináljam a haját. Nagy hiba.
Most már csupán centiméterek választják el a mellkasomtól.
Killian megmerevedik. Esküszöm, eláll a lélegzete. Vagy
talán az enyém áll el. Minden elnémul, ahogy a kabócák dala
véget ér. Egyikünk sem mozdul vagy szólal meg.
És ekkor minden megváltozik.
Nem számít, hogy gyakorlatilag csupán az ujjhegye ér hozzá
a pólómhoz, amint hozzám ér, megmerevedem, majd
megpendített hangvillaként remegni kezdek. Egy pillanatig nem
csinálok semmit, a lélegzetem is bent reked, hogy aztán gyorsan,
ném{n t{vozzon belőlem. Megremeg a kezemben az olló, de
aztán hatalmas csattanással átvágja a haját. Ujjhegyeit
gyengéden a pólómat és a rövidnadrágomat elválasztó vonalhoz
érinti, és segít megőrizni az egyensúlyomat, amikor oldalra
billenek.
Egy pillanatra lehunyom a szemem. Elhúzódhatnék,
mondhatnám, hogy hagyjon békén. De nem teszem. Az az
aprócska, mégis jelentőségteljes érintés felhevít, és lüktető
vágyat ébreszt bennem, olyan jó érzés, hogy majdnem
felnyögök. Nagyot nyelek, tovább vágom a haját, és bár most
már kevésbé biztos a kezem, mindenképpen jó munkát akarok
végezni.
Egyikünk sem reagál arra a tényre, hogy hozzám ér. Nem
szólunk egy szót sem, miközben ujjai lassan feljebb kúsznak a
pólóm al{, végigp{szt{zz{k a csupasz bőrt. De jós{gos ég,
nagyon is érzem, és a térdem azzal fenyeget, hogy felmondja a
szolgálatot.
Elgondolkozva mozog, mintha egyszerűen csak élvezné,
hogy hozzám érhet. Mintha az övé lennék.
Képtelen vagyok tovább szerepet játszani.
Hangos csattanással leteszem az ollót.
Killian hátrabillenti a fejét, hogy felnézzen rám. Van valami
szinte kihívó a tekintetében, és képtelen vagyok a szemébe
nézni.
– Mit művelsz? – kérdezem hangosan dübörgő szívvel.
– Megérintelek.
Gyengéden végigsimít rajtam, és úgy sóhajtozik, mintha a
mennyországban járna.
– Miért? – krákogom, ugyanis minden jel szerint
elveszítettem a maradék eszemet is.
Killian továbbra is halkan beszél, már-már elgondolkodva:
– Az utóbbi időben m{sra sem gondolok, csak arra, hogy
megérintelek. – Mély hang hagyja el a torkát, mintha saját magán
nevetne. – Már nem tudom visszafogni magam. Nem is akarom.
Remeg a kezem, és egyre jobban kapkodom a levegőt,
miközben lassan, gyengéden végigcirógatja a derekamat.
Pillantása éget, megállapodik a mellemen, ami remegni kezd –
épp szemmagasságban neki. A mellbimbóm megkeményedik,
mintha csak fel akarná hívni magára a figyelmet.
Halkan, szinte alig hallhatóan felsóhajt, de annyira
r{hangolódtam, hogy olyb{ tűnik, mintha bomba robbanna.
– Eszedbe jutott már valaha? – suttogja. – Hogy milyen
lenne? Te meg én?
– Aha.
Gyakorlatilag csak nyögöm, már képtelen vagyok szavakkal
kommunik{lni. De hallja. Csillog a szeme, egy kissé erősebben
markol és előrehúz.
Mintha csak erre vártam volna, a combjára ülök, és
hozz{érek a nadr{gj{ban lévő hatalmas dudorhoz.
Legszívesebben hozz{dörgölőznék, de egyelőre beérem azzal,
hogy r{ülök. Killianből mély morg{s tör fel, és közelebb húz
magához, úgy kapaszkodik a csípőmbe, mintha attól félne, hogy
elrohanok. Még mit nem!
Egy pillanatig csak lélegzünk, úgy bámuljuk egymást,
mintha arra próbálnánk rájönni, hogy jutottunk idáig. Killian
végignéz rajtam, tekintete nyugodt, de eltökélt. Ezután a
tenyerébe veszi az arcomat. Hatalmas a keze, a bőre érdes.
Minden egyes bőrkeményedést végig akarok csókolni. De nem
mozdulok.
Hüvelykujja hegyével megérinti az alsó ajkamat.
Elgondolkozva nyugtatja rajta a pillantását, miközben ide-oda
kezdi mozgatni. Ajkam elnyílik, izgatottan kapkodom a levegőt.
Annyira meg akarom csókolni, hogy már fáj. Mégsem engedi.
 Végighúzza az ujjait a nyakamon, amitől libabőrös leszek. És
közben nézi, hogy hol barangol a keze. Amikor a
kulcscsontomhoz ér, megáll. Pillantása lejjebb vándorol, és mély
morgás tör fél a mellkasából. Mohó, türelmetlen hang. Mozgatni
kezdi a csípőjét, lassan, mintha m{r bennem lenne.
– Egész nap ezzel a ruhának csúfolt vékonyka anyaggal
kínoztál – mormolja sejtelmes, érdes hangon.
Felnyögök, mocorogni kezdek az ölében, teljesen lángra
lobbantam, már alig bírom. Tenyerébe veszi a fenekemet, és
könnyedén feljebb emel, miközben ő maga lejjebb csúszik a
székben.
A szék nyikorogva tiltakozik. Killian szélesre tárja a combját,
az ölébe vesz. Erőteljes v{ll{ban kapaszkodom meg.
Sötét szemével szinte felfal. Lélegzete végigperzseli a
bőrömet, a sz{ja olyan közel j{r sajgó mellbimbómhoz.
– Szinte alig takarja az édes kis melleid. Most már
megmutatod őket, Libby?
Istenem, a hangja! Mint az olvasztott tejkaramella, ragadós és
gazdag, beborítja a bőrömet. Fekete m{gia, {tveszi az uralmat a
testem felett. Kissé megmozdulok, szeretnék megint hozzáérni,
csak egy kicsit tovább húzni a pillanatot, a várakozás izgalma
olyan édes.
– Tetszik, ahogyan rád nézek, Libby?
Csupán egy fojtott hangra telik tőlem.
– Szerintem nagyon is. – Ujjai végigtáncolnak az oldalamon,
forró és mohó pillant{sa a mellemen időzik. – Húzd le a felsődet,
édesem. Mutasd meg azt, amiről m{r hónapok óta {lmodozom.
 Beindít a saját nyögésem hangja. Álló farka a fenekemhez
nyomódik. Reszketve levegőt veszek, és lassan a p{nthoz
nyúlok. A vékony pamutanyag könnyedén lecsúszik a vállamon.
Ler{zom a m{sik felét is, a bőrömön végigsimítva lecsúszik a
mellkasomon.
Killian zih{lva veszi a levegőt, mintha nem jutna elég
oxigénhez.
A felső elér kőkemény mellbimbómig, és ott megakad.
Mindketten megdermedünk. Forróság árad szét bennem,
ívben megfeszítem a hátamat, és az ég felé tolom a mellemet. A
felső lecsúszik.
Killian hosszasan, mélyen felnyög.
– Ó, basszus! Iszonyat gyönyörű vagy. – Puha ajkával
hozzáér az egyik duzzadt mellbimbómhoz. – Tudtam, hogy így
lesz.
Fel-le mozgatja szétnyílt ajkát, cirógat, miközben én
remegek. Nyelve hegye egyetlen gyors ízelítő erejéig hozz{m ér,
és mintha áramot vezetnének a testembe.
Az élvezettől mormog{s tör fel a mellkas{ból.
– Tetszik? – kérdezi.
Remegek, miközben lassan gyengéd csókokkal borítja a
mellemet, hatalmas kezét pedig végigfuttatja a hátamon.
– Igen – suttogom.
Killian ismét hümmög egy sort, majd máshogy fordul, és
szívogatni kezdi a mellbimbómat. Felnyögök, ívbe feszítem a
hátamat. És többé már nem beszélünk. Killian körberajongja a
bimbóimat. A tenyerébe veszi aprócska mellemet, először
óvatosan, majd kevésbé gyengéden.
 Jó hosszan elidőzik, szívogatja és nyalogatja, megcsípi és
megszorítja, mintha ez lenne a legkedvesebb dolog számára az
egész vil{gon. Én pedig lihegek, a fark{hoz dörgölőzöm, a
farmer varr{sa érzékeny bőrömbe v{g, és összeszorítom a
fogamat a vágytól, annyira szeretnék már elmenni.
– Killian – nyögöm vágytól epekedve.
Meghallja, és a szemembe néz. Teljesen kész vagyok, észre
sem veszem a kezét egészen addig, amíg a hajamba nem túr, és
le nem ránt magához. Középen találkozunk, csókunk mély és
heves, de egyenesen a közepébe vágunk, mintha mindketten
tudtuk volna előre, milyen lesz majd, mintha nem először
történne meg mindez.
Mégis ajkának minden egyes érintése, nyelvének minden
egyes mozdulata a sz{mban újszerű, elképesztően szexi érzés,
amitől mintha elektromoss{g futna végig rajtam. Minden egyes
alkalommal.
Beletemetkezem a folyamatosan mélyülő csókba, egyre
többet, többet és többet akarok. A testem forró és nyirkos. Killian
teste olyan, mint egy kályha, én pedig egyre közelebb akarok
kerülni hozz{, hogy a bőre a bőrömhöz érjen, hozz{simuljon,
elcsússzon rajta.
Átkarolom a nyakát, ujjaim frissen vágott, rövid hajába
túrnak. Mindketten felnyögünk, amikor sajgó mellemet a
mellkasához nyomom. Megragadja a vállamat és egy helyben
tart.
Nem tudom, milyen hosszú ideig maradunk ebben a pózban,
egyre csak csókolózunk, mint két tizenéves a sötétben. Elég
hosszan ahhoz, hogy beleszédüljek, és egész testem egyetlen
hatalmas vágyakozássá váljon. Elég hosszan ahhoz, hogy az
állam fájni kezdjen, és az ajkam feldagadjon.
Akkor sem megy messzire, amikor végül elhúzódik. Ajka az
enyémhez ér, miközben mindketten remegve kapkodjuk a
levegőt.
– Egész eddig ezt kellett volna csinálnunk – mondja az
ajkamnak.
– Egész nap.
Megérintem az állkapcsát, óvatosan megcsókolom duzzadt
ajkát.
Lehunyja a szemét, hosszú szempillái végigsöpörnek az
arcán. Felém fordul, végigsimítja az orromat az orra hegyével.
– Tudtam, hogy ilyen jó lesz. Nem lett volna szabad
visszafognom magam az első alkalommal, amikor meg akartalak
csókolni.
– Az mikor volt?
Minden olyan b{gyadt, forró és lassú most. Az ő érintése is,
és az enyém is. A nyakába fúrom az arcomat, mélyen beszívom a
bőre illat{t.
Arcán aprócska, öntelt mosoly terül el.
– Amikor megfenyegettél, hogy lelősz – válaszolja.
– Akkor még utáltalak.
Mély morgás vibrál a torkában.
– Ellenállhatatlannak találtál – jelenti ki. – Beadtad volna a
derekad.
– Megharaptalak volna.
– Harapj meg most!
 Az érzelmektől fojtott v{gy mozg{sra sarkall, az ajk{t
keresem. Ráharapok érzéki alsó ajkára, gyengéden meghúzom,
mire ő felnyög, mag{hoz húz, és fürge nyelvével végigsimít az
enyémen.
– Mondd, hogy te is akarod, édesem!
– Mit?
Képtelen vagyok gondolkozni, gondolataim ködösek, a
végtagjaim remegnek.
Sötét pillantása az enyémbe fúródik.
– Mindent – feleli.
Remegő ujjal végigkövetem sötét szemöldöke ívét. Félig
lehunyja a szemét, fejét oldalra billenti, hogy kövesse az
érintésemet. Előrehajolok, és megcsókolom a szeme sark{t.
– Veled igen.
 9. fejezet

KILLIAN

Libby pillekönnyű a karomban, mégis remegő térddel viszem be

a hálószobába. Alig látom, merre megyek, képtelen vagyok
elszakadni a csókjától. Istenem, olyan jó íze van! Sosem akarom
abbahagyni.
Az {gyra esünk, én őt védelmezem és megtartom magam
felette.
De mohó egy lány, azonnal lehúz, és buja combjait a
derekam köré fonja, hogy a farkamhoz dörgölőzhessen.
Imádom. Imádom, hogy úgy csókol, mintha ki lenne rá éhezve.
Imádom, ahogyan gyengédség és birtokvágy különös elegyével
simogatja a bőrömet.
Nem csak hencegek, amikor azt mondom, hogy milliók
im{dnak. Sz{mtalan nő akart már megkaparintani. De még soha
életemben nem éreztem olyan kívánatosnak magam, mint most.
A színpadi szereplés addiktív, de nem fogható ehhez az
érzéshez.
Remegő ujjakkal babr{lok a rövidnadr{gja gombj{val.
Megemeli a fenekét, hogy segítsen lehúzni. Mindketten
lihegünk. Túl meleg van ahhoz, hogy ilyesmit csináljunk. De
rohadtul nem érdekel. Szó sem lehet arról, hogy most
abbahagyjuk. Annyira akarom, hogy alig látok.
 A nadrágja átrepül a vállam felett, és végigcsókolom
sikamlós testét, elidőzve a mellénél, mert egyszerűen musz{j
még egy kicsit im{dnom őket. Az egész éjszak{t képes lennék
rájuk szánni. De már vetettem egy pillantást arra, ami rám vár.
Egy örökkévalós{gnak tűnik, mire lefekszem az {gyra, és
óvatosan szétnyitom a két combját, hogy helyet csináljak
magamnak. Elönt a forróság, megfeszülnek a golyóim.
– Istenem, olyan imádnivaló kis puncid van.
Felkapja a fejét, és lebámul rám a teste fölött.
– Ne hívd imádnivalónak!
– De hát az – mormolom, óvatos csókot lehelve a rózsaszín
duzzanatra. Egyszerűen im{dom, ahogyan megmoccan az
érintésem alatt. Elégedetten dünnyögök. – Olyan kurvára
imádnivaló.
Visszahanyatlik a p{rn{ra, és erőtlen hangon v{laszol:
– Jól van. Mindegy.
Tudom, hogy imádja. Minden egyes mocskos szóval, amit
kiejtek a számon, egyre nedvesebbé válik. Öklömmel
végigsimítok duzzadt ajkain, nézem, ahogy csillog. Mély, érdes
hangon így szólok:
– Meg kell dolgoznunk érte, hogy benned lehessek.
Nyöszörög, csípője fel-le mozog, próbálja követni az
érintésemet.
Az {gyhoz nyomom a csípőmet.
– Olyan szűk lehetsz.
Istenem, majdnem itt helyben elmegyek. Kifújom a levegőt,
és hirtelen elszédülök. Lehajtom a fejemet. Nyögés szakad fel
belőle, miközben gyengéden szívogatni kezdem a csiklój{t.
Basszus, én is felnyögök, mert karamellaíze van, gazdag, édes és
rohadtul tökéletes.
Minden elhom{lyosodik, sűrűvé és sötétté v{lik. Annyira
forró a testem, hogy libabőrössé v{lok és megborzongok. Csak
én létezem és az íze a nyelvemen, a hangok, amiket kiad – az
aprócska nyögések –, és az, ahogyan a szám nedvesen ide-oda
csúszkál. Tenyeremmel megragadom buja combját, és egy
helyben tartom, miközben ő vonaglik.
– Killian< Istenem!
Elhúzódom, imádom, hogy ennyire felizgattam, és
mosolyogva így felelek:
– Neked mindkettőre hallgatok.
Cuki morg{s tör fel belőle. Gyorsan megragadja a fejemet, és
közelebb húz magához:
– Még!
Mélyen, elégedetten felkuncogok.
– Igenis, értettem!
Elképesztő, amikor érzem a nyelvemen, ahogy elmegy,
miközben az ujjaim vadul j{rnak szűk kis testében. Az egész
lány beleremeg, ívben megfeszíti a hátát, a melle az ég felé
mered, vékony teste nedvesen csillog.
Visszahanyatlik, és erőtlenül markol{ssza az {gyneműt.
– Bassza meg!
– Az is lesz mindjárt, édesem.
Próbálom gyorsan levenni a nadrágomat, mert benne kell
lennem.
 Libby elterül az ágyon, teste mentén rám bámul. És
megtorpanok, mert be akarom inni a látványát. Eláll a
lélegzetem, muszáj végigsimítanom a combján.
– Annyira nedves vagy, és csak rám vársz. Olyan kurvára
gyönyörű vagy, hogy a szívem is belesajdul.
Megremeg a melle, miközben kuncogni kezd. Kuncog. Az én
visszahúzódó csajom kuncog.
– Csak a szíved? – érdeklődik.
– A farkam is, ne aggódj! – A kezembe veszem. Olyan
kemény, hogy szinte lefelé húz. Teljesen kőkemény. – Ölelésre
van szüksége.
A mosolya napfény, melegséggel vonja be a bőrömet.
– Akkor gyere ide! – feleli.
És ennyi elég is.
Az ágy megnyikordul, ahogy lehúzom a rövidnadrágomat,
és lerúgom magamról. Karom bizonytalan, sőt, rohadtul remeg,
amikor fölé hajolok. A farkam csak úgy lüktet a bejáratánál, és
felpillant rám. Elszorul a torkom, amikor összefonódik a
tekintetünk.
– Libby<
Megérinti az arcomat, ám hirtelen a homlokát ráncolja.
– Várj!
Megdermedek. Már ott járok, hogy könyörögnék is, de
sikerül összekapnom magam.
– Mi az?
Kérlek, csak ne mondd, hogy meggondoltad magad!
Erőtlenül rám mosolyog.
– Nem felejtesz el valamit?
 Mit? Halv{ny fogalmam sincs, miről beszél. A farkam
gondolkozik helyettem, és csak ezt harsogja: engedj már be!
Felhúzza a szemöldökét.
– Óvszer?
A valóság hatalmas pofonnal érkezik. Kifejezéstelen
tekintettel bámulok rá, majd hosszú, fájdalommal teli nyögést
hallatok.
– A kurva életbe!

LIBBY

Egy – aljas – részem nevetni akar Killian elkínzott arckifejezésén.

De legink{bb zokogni t{mad kedvem. Mert egyértelmű, hogy
nincs nála gumi.
Homlokát a vállamnak nyomva felsóhajt.
– Francba. Nem< nem igaz{n volt r{ szükségem egy ideje.
Lehet, hogy féltékeny liba vagyok, de melegség önti el a
mellkasomat.
– Nekem sem – felelem.
Megszorít.
– Nem terveztem el előre. M{rmint, persze, rengetegszer
fantáziáltam már róla. De nem hittem, hogy ma este
megtörténik.
Ettől még ink{bb od{ig vagyok érte. [tölelem széles v{ll{t,
és puszit nyomok az arcára.
– Tudom.
Ha lett volna egy kis eszem, bev{s{rolok belőlük.
 – Nincs semmi bajom – szólal meg szinte reménykedve. –
Sosem csináltam még gumi nélkül. Rendszeresen járok
vizsgálatokra. Ezzel kellett volna kezdenem.
– Én is. – Ficánkolni kezdek alatta, mert olyan iszonyatosan
jó érzés, ahogyan hozzám ér. A farka hegye széles és forró.
Konkrétan fáj, hogy nem nyomja belém, annyira akarom. – De
nem szedek fogamzásgátlót.
Felsóhajt, és mintegy önkéntelenül megmozdítja egy kicsit a
csípőjét. Megbök a vastag, széles hegyével. Mindketten v{gytól
fülledt nyögést hallatunk. Lehunyom a szemem, és megnyalom
duzzadt ajkamat.
– Killian<
– Csak a hegyét, cica – suttogja félig nevetve, félig nyögve. –
Esküszöm, jó leszek.
Én is felnevetek. Persze nem nagyon, mert én is kísértésbe
esek. De nem erőlteti.
Teste megremeg, izmai megfeszülnek.
– Megyek a boltba.
– Nincs áram. Biztos, hogy be van zárva.
Killian nyüszít, arcát az enyémhez nyomja.
– Sírni fogok! – fenyegetőzik.
Felhördülök, de azért együttérzek vele. Én is legszívesebben
sírnék.
– Komolyan mondom – morogja remegve. – Egy igazi
hisztifesztiv{l lesz, amilyet csak egy magamfajta óri{scsecsemő
tud előadni.
 Nyögve legurul rólam, és elterül a hátán. Meztelen és
verejtéktől csillog, olyan vonzó, hogy kénytelen vagyok az
{gyneműt markol{szni, nehogy r{m{sszak.
Mély levegőt vesz, a karj{val eltakarja a szemét.
– Várj egy percet! Vagy hatvanat. De lehet, hogy az lesz a
legjobb, ha végzel velem.
– Drámaláma! – nevetek, majd rávetem magam.
Hatalmas nyögéssel elkap, és azonnal magához ölel.
Megcsókolom nedves nyakát, egy helyen megnyalom – sós,
ínycsiklandó Killian –, mire ő felnyög.
– Libby. Komolyan a sírba viszel.
– Mmm< – Végigcsókolom az állát. – Az, hogy nem
dughatunk, nem jelenti azt, hogy mást sem csinálhatunk.
Birtokló mozdulattal végigcsúsztatja a kezét a hátamon,
közelebb húzva magához.
– Ne emlegesd a dugást ezen a szexi hangon. Még a végén itt
helyben elmegyek.
Az arcába csípek.
– Engem nem zavarna.
A szemöldökét felvonva visszacsíp.
– Engem viszont igen. Megalázó lenne. – Halványan
elmosolyodik. – Legal{bbis azelőtt, hogy téged kielégítelek.
– Már megtörtént. Igazán alapos munkát végeztél. –
Megcsókolom, gyengéden, lassan, aztán elhúzódom, és imádom,
ahogyan követ, egyre többet akarva. Kap még egy puszit. – Most
hadd elégítselek ki én téged.
Csípője a hasamnak nyomódik, vastag farka ugr{l.
 – Nem kell majd sok mindent csinálnod. – Ismét megbök,
ezúttal egy kicsit mohóbban. – Csak érintsd meg a száddal.
Nyald meg egy kicsit. Elsülök, mint egy ágyú.
Elmosolyodom, miközben végighúzom a számat a
mellkasán. Ujjaival a hajamba túr, a tenyerébe veszi a fejemet;
nem nyom, csupán megtart. Hasizmai megmoccannak,
megfeszülnek. Akkor sem unnám meg, ha napokon át mást sem
csin{lnék, csak őt fogdosn{m.
Nyelvem kis köldökébe vándorol, mire Killian felnyög, és
teljesen megfeszül a teste. De amikor még lejjebb haladnék,
hirtelen felkapja a fejét.
– Libs, v{rj<
Amikor az arcom a farkához ér, elhallgat. Én pedig partra
vetett halként tátogok.
– Hú – nyögöm.
Hirtelen eszembe jut egy vicc, amit az egyetemen hallottam.
Killianről. Az egyik l{ny a nevéből viccet csin{lva Don’t Kill-Me-
an-nek3 nevezte. Mert – ahogyan nevetve elmagyarázta – a
rajongólányok azt állították, olyan vastag és hosszú a farka, hogy
a kettéhasadás veszélye fenyegeti azt a lányt, aki lefekszik vele.
Nem akarok arra gondolni, hogy Killian m{s nőkkel enyelgett.
Egy{ltal{n nem. De az orrom előtt van a bizonyíték.
Felkönyököl, amitől még jobban néznek ki a hasizmai. Kissé
liheg, mellkasa csak úgy csillog az esti fényben.
– Pont erről akartam veled beszélni<

3 A don’t kill me jelentése: ne ölj meg.

 Remegő kezemet feltartva elhallgattatom.
– Csak< hagyd, hogy megismerkedjek vele.
Mert a farka< Elég nagy ahhoz, hogy saj{t neve legyen. Sőt,
saját e-mail címe! Persze, láttam már korábban, de akkor
ernyedten lógott, és a whiskytől még csak véletlenül sem {llt
volna fel. Most pedig kőkeményen {gaskodik, m{r-már
könyörögve, hogy cirógassam.
Engedelmeskedem a vadállatnak, óvatosan végigfuttatom a
kezemet selymes, forró hosszán, mire megmoccan, és nekem
nyomódik. Gyönyörű farka van, napbarnított, szép form{jú és
egyenes, a hegye széles és sima. Gyönyörű. És tutira szteroidot
szed. Mert egyszerűen<
Megfogom, és összehúzódnak odalent az izmaim.
Elképzelem, ahogyan belém hatol. Kemény menet lenne, tele
rekedtes nyögésekkel és mély morgásokkal. Ismét
összehúzódnak az izmok, és kissé megszorítom. Annyira
kemény.
– Majd lassan csináljuk – szólal meg reszelős, szinte
kétségbeesett hangon, miközben lassan végigsimítok farka
széles, kerek hegyének peremén.
– Igen, úgy lesz – mormolom.
– És nem kell< Ó, basszus, ez nagyon jó – nyögi, amikor fölé
hajolok és szopogatni kezdtem hatalmas hegyét.
Az egész számat betölti, a felső része pont illik a
szájpadlásom ívéhez. És én is felnyögök, mert annyira jó a
sz{mba venni őt. Jobb, mint amennyire b{rminek is szabad
lenne.
 Killianből rekedtes szitokszavak buknak elő, f{jdalmas,
könyörgő hangokat hallat, miközben dolgozom rajta,
szopogatom és simogatom – merthogy képtelenség lenne az
egészet a számba venni. Annyira beindít, hogy képtelen vagyok
egy helyben maradni. M{r mag{tól a l{tv{nytól is hőhull{mok
öntenek el: feje fölé tartott izmos karja, ahogyan a keze a
kovácsoltvas ágyt{ml{ra kulcsolódik, megfeszülő hasizma, ringó
csípője. Mélyen a sz{mba veszem, megnyalom a nedves hegyét.
Sötét szemöldöke összeér, ajka kettéválik, miközben újra és
újra a nevemet suttogja. Vastag combja az enyém közé siklik, és
erőteljesen nekinyomódik sajgó ölemnek. Számban a farkával
felnyögök.
Egyszerre élvezünk el, Killian megtölti a számat, én pedig
szégyentelen önkívületben meglovagolom a combját. Addig
maradok így, amíg el nem ernyed a sz{mban. Erősen liheg,
amikor elengedem, és kemény hasára hajtom a fejem.
Végigsimít a hajamon.
– Kész vagyok – suttogja, majd felhúz magához és átkarol.
Megcsókol. – Kicsináltál.
Megsimogatom nedves halántékát.
– Helyes. Akkor azt csinálok veled egész éjszaka, amit csak
akarok. És nem fogsz tudni ellenkezni.
– Adj bele mindent! Én majd fekszem itt, és elviselem.
Lehet, hogy nincs egyetlen nyomorult óvszerünk sem, de
órákon keresztül kielégült maradok, egészen addig, amíg Killian
izmos karjában álomtalan álomba nem merülök. Még elalvás
közben is próbálok kitartani, ébren maradni. Mert az ilyen
boldogság nem lehet valódi. Nem lehet tartós. Vagy mégis?
 10. fejezet

KILLIAN

A fejem alatti p{rna< borzasztóan kényelmes. És ezt komolyan

mondom. Mint egy pihe-puha felhő vagy ilyesmi<
Nem most fekszem itt először. Ebben az {gyban. Ezen a
párnán. Teljesen felébredek, és elöntenek az emlékek. Ahogyan
megcsókolom Libbyt. Ahogyan megérintem Libbyt. Ahogyan
Libby darabokra szed, majd újra összerak.
Ott pihenteti a fejét mellettem a párnán; szürkészöld
tekintete az enyémbe fúródik.
És melegség önti el a mellkasomat.
– Szia!
– Szia! – feleli halk, kissé reszelős hangon.
Egymásba fonódtunk. Eddig észre sem vettem.
Természetesnek tűnik, mintha itt lenne a helyem. Megérintem az
arcát, és beletúrok a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Gyengéden megcsókolom, és sóhajtva magába fogad. Olyan
könnyű lenne felülkerekedni, szétt{rni a combj{t és
belemélyedni.
Ha lenne nálam gumi.
– Nagyon kiakadnál – kérdezem az ajkától –, ha itt
hagynálak, és elmennék gumiért?
Érzem a mosolyát.
– Hát, vas{rnap van, úgyhogy<
 – Ne! – morgom, és beleharapok az ajkába. – Nehogy azt
mondd, hogy vasárnap zárva a bolt!
Felsóhajt és visszacsókol.
– Csak azért, mert nem mondom, még nem lesz igaz az
ellenkezője.
– A rohadt. Büdös. Kurva. Életbe. – H{tradőlök egy kicsit.
Libby mosolyog, aranybarna haja a szemébe hullik. A füle mögé
simítok egy tincset. – Bassza meg, kimegyek a nyomorult
szigetről.
– Itt foglak várni.
De nem indulok. Inkább megcsókolom újra, végigfuttatom a
domborulatain a kezemet, mert puha és meleg. És az enyém.
– Milyen érzés? – mormolja két csók között.
– Amikor veled vagyok? – fúrom a nyakába az arcomat. –
Átkozottul tökéletes.
Mellkasa beleremeg a kuncogásba.
– Nem. Hanem amikor a színpadon vagy. És annyi ember
előtt j{tszol.
Fejemet a tenyeremben pihentetve lepillantok rá. Rengetegen
feltették már nekem ezt a kérdést. Sosem érdekeltek igazán. De
Libbyvel izgatotts{g fut végig a gerincemen. Mert l{tom őt a
vakító fények alatt, ahogy a hangja betölti a teret. Gyönyörű
lenne.
– Semmi sem fogható a Vadállathoz ezen a világon.
– Vadállat?
– Így hívom a tömeget. – Ujjaimat végigfuttatom a karján. –
Élő és lélegzik, Libby. Több mint különböző emberek összessége,
egy igazi élőlény. Érezni lehet, ahogyan mag{val ragad. Olyan,
mint< – Az ajkamba harapok, próbálom szavakba önteni az
érzést. – Neked milyen érzés, amikor énekelsz?
Döbbenten pislog, és azonnal elpirul, amikor rágondol.
– Nem is tudom< Néha nincs m{s módja, hogy kiadjam a
fájdalmamat. Máskor meg olyan, mintha repülnék.
– Pontosan – bólintok, és végigsimítok az oldalán. – Most
képzeld el ezt teljes erővel. Hangsebességgel repülsz. És ez az
energia egyszerűen l{ngra lobbant, végül forróbb leszel, mint
maga a nap.
– Nem semmi érzés lehet.
Úgy bámul a plafonra, mint aki épp elképzeli.
– Elég addiktív. – Lehajolok, és puszit nyomok az orra
hegyére. – Majdnem olyan jó, mint veled a szex.
Rózsaszín szájszéle felfelé görbül.
– Még nem is szexeltünk.
– Ne is emlékeztess! – Megtalálom azt az érzékeny pontot a
nyak{n, amitől megborzong. – Amit eddig csináltunk, sokkal
jobb, mint eddig bármi.
Ez az igazság. Döbbenetes, mégis furcsa
megkönnyebbüléssel tölt el, mintha eddig csak vándoroltam
volna, és most végre hazaérkeznék.
Libby a tarkómra simítja a tenyerét, és magához szorít.
Elgondolkozva játszadozik a hajammal. Lehunyom a szemem az
élvezettől, ő pedig gyengéden így szól:
– Régebben<
– Régebben mi? – próbálom folytatásra ösztökélni. Az arcán
játszó halvány pír elmélyül, és elönti a nyakát is. Ujjaimmal
végigkövetem a forróságot. – Libs.
 Gyorsan mély levegőt vesz, majd hadarni kezd:
– Régebben álmodoztam arról, hogy milyen lenne koncertet
adni.
Felkönyökölök. Libby próbálja kerülni a tekintetemet,
úgyhogy megérintem az arcát.
– Tehetséges vagy. Miért nem próbálkoztál meg vele?
Miért rejtőzködik itt? Ez a hely lassanként megfojtja. Nyilván
ő is tudja.
Libby megvonja az egyik vállát, közben végig a
tetoválásomat figyeli.
– Otthonülős típus vagyok. Istenem, nekem még az is
hatalmas kaland volt, amikor az egyetemen órára jártam. És a
szüleim< – Ismét vállat von, oldalra fordítja a fejét, hogy a
párna körbefogja az arcát. – Hát, nem feltétlenül pozitív
dolgokat meséltek arról az életről.
– Elijesztettek tőle, igaz?
Igazából megértem. Rengeteg szar van ebben a világban. De
akkor is felidegesít. Tudniuk kellett, hogy Libby tehetséges, hogy
kív{ncsi r{, hova vezet az az út. Mégis elz{rt{k előle, hogy meg
se próbálhassa.
Sóhajtásából kihallatszik saját maga lebecsülése, és felpillant
rám a szempillái alól.
– Totál ki lennének bukva, ha tudnák, hogy veled vagyok.
– Együtt vagyunk? – kérdezem óvatosan.
Ha szellemekkel kell harcolnom, akkor legalább tudjak róla.
Melegség önti el a mellkasomat, miközben kinyújtja a kezét,
és ujjával végigköveti a szemöldökömet.
– Itt fekszem, nem? – érkezik a válasz.
 – De még mennyire, hogy igen – csókolom meg ismét, mert
újra érezni akarom.
Élvezettel felnyög.
– Nem tudom, megparancsoljam-e, hogy hozd azokat az
óvszereket, vagy ink{bb ne engedjelek el magam mellől.
Lejjebb csúszik a kezem, tenyeremet megtölti a kerek feneke.
– Ha nem üvöltöznének velem a duzzadt golyóim, tutira itt
maradnék.
– Sokat beszélgettek?
Belevigyorgok a nyakába.
– Igen. Most épp azt mondj{k, hogy „Ha nem ismerhetjük
meg Libby csinos kis punciját, akkor sztrájkolni kezdünk, és a
farkadat is magunkkal visszük”.
Libby felkacag.
– Nem hangzik valami jól.
– Blöffölnek. Egy pillanat alatt beadnák a derekukat.
Egyébként meg< – Felemelem a fejemet és elvigyorodom. – A
farkam úgy döntött, soha többet nem hagy el téged.
– Hülye!
– Neked még ezt is.
Nyugalmunkat a bejárati ajtó hangos döngetése töri meg,
amit egy ismerős női hang harsan{sa követ:
– Killian James, húzd ide a mocskos segged, mielőtt r{d
hívom a nőket faképnél hagyó szemétl{d{k ut{n nyomozó
osztagot!
Megdermedek, és tiszta libabőr leszek a borzalomtól,
miközben lebámulok Libbyre.
 Ő is mozdulatlann{ v{lik alattam, és olyan t{gra nyílik a
szeme, mint egy kistányér.
Aztán összehúzza.
– Jól sejtem, hogy ismered a hölgyet, aki épp megpróbálja
ledönteni a bejárati ajtómat?
Erőtlenül r{mosolygok.
– Igen. Brenna James az. Az unokatestvérem, maga a
megtestesült borzalom.
Az említett borzalom még mindig az ajtón dörömböl és a
nevemet ordibálja. Ha Anna nénikém nem lenne végtelenül
szomorú, már biztosan kinyírtam volna azt az elkényeztetett
picsát!
Libby az ajtóra pillant, majd rám.
– Csak nem dolgod volt a saját unokatestvéreddel is?
– Haha! – meredek r{, és vonakodva elhúzódom tőle. –
Nagyon vicces vagy. – Felkapom a rövidnadr{gomat a földről,
felhúzom és begombolom. – Beengedem, még mielőtt valaki
tényleg kihívja a zsarukat. Volt, hogy megtörtént.
Amikor csupán némaság felel, hátrafordulok, és látom, hogy
Libby a homlokát ráncolva bámul. Megmerevedik a hátam.
– Ugye nem kételkedsz a szavamban? – lépek közelebb
hozzá. – Mert legszívesebben visszamásznék melléd, hogy
alaposan bebizonyítsam, te vagy az egyetlen nő az életemben.
– Kiiiilliaaaaan!
Esküszöm, Brenna visítása még a holtakat is fel tudja kelteni.
– Szerintem most mással kellene foglalkoznunk – feleli Libby
közönyösen.
 Meg sem moccant. Kevesebb, mint öt perce még én is ott
voltam vele, jól éreztem magam, elégedett voltam. Most viszont
minden bajom van. Vissza akarok menni.
– Nem érdekel – vágom rá.
Libby belém vetett bizalma mindennél fontosabb.
Szükségem van rá.
Már épp kigombolnám a rövidnadrágomat, amikor a
telefonomon megszólal a Welcome to the Jungle. A kibaszott életbe
már! A nyomorult még hívogat is.
Libby az ajkába harap, de aztán nevetni kezd, mély,
gurgul{zó hang tör ki belőle.
– Menj, nyisd ki az ajtót! Meg kell ismernem ezt a lányt.
Elernyedő v{llal elmosolyodom.
– Készülhetsz a temetésedre, édesem.
– Killian Alejandro James! Bogár repült a számba, és ez a te
hibád!
Libby felhorkant:
– Inkább a tiédre.
A fejemet rázva megyek, hogy beengedjem a szörnyeteget.

LIBBY

Hiába ugrattam Killiant, nem akarok kimenni, hogy

megismerjem az unokatestvérét. Még csak abban sem vagyok
biztos, hogy mi ennek az oka. Csak azt tudom, hogy a félelem
ólmos súlyként nyomja a gyomromat. Úgy tűnik, itt a vég, a
rokon érkeztével kipukkad a boldog kis buborék, amiben
Killiannel éltünk.
Az, ahogyan összerezzent, ahogyan az arcára elborzadt
kifejezés ült ki, amikor először meghallotta Brenna hangj{t,
visszar{ngatott a v{gyak földjéről. Egyetlen szívfacsaró
pillanatra a nőket faképnél hagyó szemétl{da kifejezés csengett a
fülemben, alig kaptam tőle levegőt. Olyan kínzó volt a f{jdalom,
hogy legszívesebben elhánytam volna magam.
Nem tetszik ez nekem. Bízok Killianben? Igen. Túlságosan
hirtelen és őszinte ahhoz, hogy rejtegetni tudjon egy m{sik nőt
előlem. Szerintem képtelen lenne ilyen szinten megtéveszteni
m{sokat. Igaz{ból úgy gondolom, nem is vesződne ilyesmivel.
Killian pontosan azt tesz és mond, amit csak akar.
A gond velem van: félig beleszerettem egy olyan férfiba, aki
egyszerűen csak {tlibben az életemen, mint a széllel szálló füst a
levegőn.
Gyűlölöm, hogy remeg a kezem, amikor kifestem a
szempillám. Felhúzott szemmel meredek a tükörképemre, majd
levágom a szempillaspirált. Kicsinosítod magad, hogy jó benyomást
tegyél egy m{sik nőre. Ennél lejjebb még nem csúszt{l, Liberty. Ennél
lejjebb még nem.
A nappaliból beszűrődő hangok egyfajta zizegő alapzajt
biztosítanak, amit néha-néha megtör Killian unokatestvérének
egy oktávval magasabb hozzászólása. Hány ember is van
odakint?
Befordulok a sarkon, majd földbe gyökerezik a lábam.
Killian csípőre tett kézzel, összehúzott szemöldökkel {ll, és a
világ legvonzóbb pasijával beszélget. Komolyan mondom, leesik
az {llam. Fényes, fekete haj, tengerkék szem, napbarnított bőr –
akár David Gandy4 ikertestvére is lehetne. Világosszürke
öltönyében úgy fest, mint aki épp most lépett le egy milánói
kifutóról, hogy elugorjon ide csevegni. És úgy tűnik, nagyj{ból
annyira van rózsás kedvében, mint Killian.
– A tény, hogy eljöttem ide az isten háta mögé, bizonyítja,
milyen súlyos a helyzet. – Brit akcentusa épp olyan flancos, mint
az öltönye. – Hivatalosan is vége a játéknak, Killian.
– Milyen érdekes – feleli Killian mély, bosszús hangon. –
Nem emlékszem, mikor engedtem meg, hogy irányítsd az
életemet.
A férfi hűvösen felhúzza az egyik szemöldökét.
– Valószínűleg azon a napon történt, amikor al{írtad a
szerződést, hogy én menedzselem a zenekart. De az tal{n még
lényegesebb momentum volt, amikor azt mondtad, a lehető
legrövidebb időn belül {llítsam újra munk{ba Jaxet.
Killian összerezzen, és megfeszülő {llkapoccsal elkapja a
pillantását.
– Készen áll – jelenti ki a férfi. – Mind készen állnak. És most
az időt húzn{d, és semmissé tennéd az eddig elért
eredményeket, csak mert éppen egy vidéki<
– Elég legyen! – csattan fel Killian. Elvörösödik az arca. –
Semmi ilyesmit nem akarok hallani. Érthető?
Úgy bámulnak egymásnak, mintha épp párbajra
készülnének, és úgy döntök, ideje megmutatni magamat.

4 Brit modell.
 Amint belépek, vége a feszültségnek. Killian feszült
kifejezése ellágyul.
– Hát itt vagy! Már kezdtem aggódni, hogy ki sem akarsz
jönni.
Kinyújtja a kezét, én pedig átvágok a szobán, és nagyon is
tiszt{ban vagyok azzal, hogy Mr. Elbűvölő és Brenna James
engem figyelnek. Nem szeretem, ha közszemlére tesznek. Sosem
szerettem. És ez az egész olyan érzés, mint valami fura teszt.
Mr. Elbűvölő vesébe l{tó pillant{ssal tanulm{nyoz, úgyhogy
inkább Killian unokatestvérére pillantok, akit eddig félig elrejtett
a fotel, amiben ücsörög.
Egyáltalán nem olyan, mint képzeltem. Azt vártam, hogy
Killian púnkba oltott lányverziója lesz. De egyáltalán nem látom
a csal{di hasonlós{got. Magas és vil{gos bőrű, pisze orr{n
szeplők sorakoznak, haja mint a borosty{nméz. Eleg{ns
lófarokba kötve hordja.
Mr. Elbűvölőéhez hasonlóan az ő öltözéke is makul{tlan:
ceruzaszoknyás sötétkék kosztümöt visel. Kígyóbőr mint{jú
magas sarkúja fémesen csillog és a szivárvány minden színében
pompázik, aminek hülyén kellene kinéznie, mégis irigykedem.
Még sosem l{ttam Louboutin cipőt élőben, de a piros cipőtalp
miatt sejtem, hogy azzal van dolgom.
Vörös cicaszemüvege mögül rám pillant. Leküzdöm a
késztetést, hogy kihúzzam magam. Nem számítana. A jó
testtartás nem változtat azon, hogy nyavalyás levágott szárú
farmerben és bord{zott fehér felsőben feszítek. Vidéki kisegér
vagyok, aki besétált az oroszlán barlangjába. Ráadásul mindez a
saját házamban történik.
 Killian meleg kezébe veszi az enyémet, és maga mellé húz.
– Libby, bemutatom a menedzseremet, Mr. Scottot, vagy
ahogy mi hívjuk, Scottie-t.
A közelről még vonzóbb, jóképű férfi üdvözlésképp kurt{n
biccent:
– Miss Bell.
Teh{t m{r tudja a nevemet. És nem úgy tűnik, mintha vid{m
lenne.
Killian Brenna felé biccent.
– A borzalmat pedig már te is hallottad.
Brenna a szemét forgatja, feláll, és keresztülsétál a
helyiségen.
– Csak azért ilyen dühös, mert ismerem az összes mocskos
titkát – szólal meg.
– Örülj, hogy még egyáltalán életben vagy – feleli Killian
könnyedén.
Ujjai a pólóm alá csusszannak, hogy megsimogassa csupasz
bőrömet. Mr. Scott pillant{sa követi a mozdulatot, és vékony
vonall{ préselődik a sz{ja.
Elpirulva igyekszem tudom{st sem venni minderről, és
Brennára mosolygok:
– Szerintem aki ilyen sebességre tudja ösztönözni Killiant, az
csak jó fej lehet.
– Na tessék! – fordul Brenna felhúzott orral Killian felé. –
Látod? Hasznos vagyok.
Killian felhorkant, de inkább lenéz rám.
– Brenna a PR-osunk.
 – Örvendek a találkozásnak – mondom mind Brennának,
mind pedig Mr. Scottnak címezve a szavaimat. Nem teljesen
igaz, de nem akarom magam ellen fordítani a Killian életében
lévő embereket. – Hozhatok valamit?
– Köszönjük, de nem. – Mr. Scott mosolya még a vizet is
megfagyasztaná. – Épp indulni készültünk.
Kipillant az ablakon.
És ekkor észreveszem a kisteherautót és a költöztetőket, akik
épp bepakolják Killian cuccát. Egy férfi Killian egyik
gitártokjával lép ki a házból.
Elönt a pánik, mire Killian közelebb húz magához, mintha
érezné a rettegésemet.
– Mindjárt átmegyek én is – mondja a m{sik kettőnek.
Mr. Scott bólint, majd miut{n kimérten „tov{bbi szép napot”
kíván nekem, elmegy. Brenna lassabban távozik, puszit nyom
Killian arcára, engem pedig megajándékoz egy halvány
mosollyal.
– Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra látjuk egymást
–búcsúzik.
Mereven bólintok. Motyogva elköszönök, de igazából
fogalmam sincs, mit mondok. A fejembe szökik a vér, eltompít
minden hangot. A torkomban dobog a szívem.
Miután magunkra hagynak, fájdalmas és teljes némaság lep
el bennünket.
Killian megköszörüli a torkát, és megpróbál átölelni.
Elhúzódom.
– Elmész.
 Napfény kúszik be az ablakon és megvilágítja Killiant.
Szürre{lisnak tűnik az aranyszínű ragyog{sban. Tökéletesre
polírozott mellkasa és hasfala, arc{nak erőteljes vonalai,
szemének sötét intenzitása – mindet kiemeli a röpke
megkönnyebbülés. Egy részem csodálkozik, hogy minden egyes
négyzetcentiméterét megérinthettem, hogy megcsókolhattam,
hogy magamba fogadhattam.
M{r nem tűnik valós{gosnak.
Lebámul rám, és látom a szemében csillogó fájdalmat. Vajon
én is ilyen tünékeny vagyok számára?
– Nem akarok menni – cincogja monoton, beletörődő
hangon. – De Scottie szervezett pár korábbi koncertet még az
őszi turné előtt. És mindenki m{s fel akar lépni. – Végigfuttatja a
kezét rövid, tüskés haján. – Én vagyok az egyetlen kivétel.
– Most lennétek együtt először azóta, hogy< – az ajkamba
harapok.
– Jax óta – fejezi be helyettem. – Igen.
Egyik lábáról a másikra nehezedik, mintha a teste nem tudná
eldönteni, itt maradjon-e velem, vagy kimenjen az ajtón. Tudom,
hogy túlzás ilyesmit gondolni, de azzal is tisztában vagyok, hogy
gyötrődik. L{tom összeszorított sz{j{ban, könyörgő szemében.
– Hát akkor – szólalok meg lassan –, ideje neked is elindulni.
Úgy pislog rám, mintha pofon vágtam volna. Nem tudom,
mit várt, mit mondok. Azt csak tudnia kell, hogy sosem
tartan{m vissza a saj{t életétől.
Amikor megszólal, hangja rekedtes, mintha egész idáig
üvöltözött volna:
– Azt hittem, több időm van. Több időt akartam.
 Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy Killian egy
ny{rn{l több szabads{got vehet ki a való élettől. Ettől
függetlenül azért fáj. De nem mutatom.
– Így érnek véget a dolgok a valóságban. Az ember sosem
tudja, mikor következik be.
– Vég? – kapja fel a fejét. – Te ezt annak hiszed?
Felhúzom a szemöldököm.
– Nem ezt próbálod elmagyarázni? Hogy most búcsút
veszünk egymástól?
– Nem! – Mag{hoz r{nt, és szorosan megölel. A dühtől
megmerevednek a vonásai. – Ha meg akarsz szabadulni tőlem,
ennél többre lesz szükség, édesem!
Képtelen vagyok ellenállni, végigsimítok a mellkasán.
Gyorsan, erőteljesen ver a szíve forró bőre alatt, éppolyan
fájdalmas ütemet kalapál, mint az enyém.
– Nem akarok elbúcsúzni – ismerem be.
Ekkor megcsókol, de úgy, mintha magába akarna olvasztani,
az emlékezetébe vésni az ízemet. Bármit is mondott,
búcsúcsóknak tűnik. Zih{lva elhúzódik, és a homlokomnak
támasztja a sajátját.
– Akkor ne tegyük!
Megsimogatom a nyakát. Mintha az acélt próbálnám
meglágyítani.
– Turnézni fogsz. Az meddig is tart? Négy hónapig? Öt?
Egy kicsit közelebb húz magához.
– Ha a prób{kat és ezeket a turné előtti koncerteket is
beleszámítom, akkor olyan öt és felet mondanék. – Behúzza a
nyakát, hogy a szemembe nézhessen. – És akkor mi van? Ha
nem látjuk egymást, akkor ez az egész meg sem történt? így
gondoltad, Libs?
Begörbülnek az ujjaim.
– Próbálok realistán hozzáállni. Tudom, mi megy az ilyen
turnékon.
Hangosan kifújja a levegőt, szeme vékony obszidi{ncsíkk{
szűkül.
– Kérlek, világosíts fel!
Düh fut végig a bőrömön.
– Ne legyél már ilyen! Nem véletlenül mondogatják az
emberek, hogy „szex, drog, rock & roll”.
– Gondolod, hogy el kell magyaráznod, drágám? – Dühödt
hangot hallatva elenged. – De ha azt hiszed, ez fog történni a
turnén, akkor fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok.
– Prób{lok felnőttként viselkedni – felelem, és közben
igyekszem nem üvölteni –, és elengedni anélkül, hogy aggódnod
kelljen miattam.
– H{t kösz, hogy ilyen segítőkész vagy. Mi lenne, ha ink{bb
valamiféle jelét mutatnád, hogy ez nem csak valami futó nyári
kaland számodra. – Felhorkantva a magasba emeli a kezét. –
Francba, ez úgy hangzott, mintha valami levakarhatatlan alak
lennék.
Az ajkamba harapok. Még ha dühös vagyok is rá, szeretem.
Iszonyatosan rémisztő.
– Miért, mi ez kettőnk között, Killian? – kérdezem
gyengéden.
A szemembe néz.
 – Nem tudom. De valódi. Jelenleg ez az egyetlen valódi
dolog az életemben.
– Ott a zene<
Egyetlen tüzes pillantással elhallgattat.
– Nem akarok úgy kimenni azon az ajtón, hogy amint
becsukódik mögöttem, vége közöttünk mindennek. Mert nem
fogom megtenni, Liberty. Úgy gondolom, hogy még csak most
kezdődött el az egész. Szó sem lehet róla, hogy<
A nyaka köré fonom a karom, és magamhoz húzom. Szavai
fojtott motyogásban érnek véget, amikor megcsókolom. De nem
ellenkezik. Közelebb hajol, szájával kinyitja az enyémet, és
átdugja a nyelvét, hogy megízlelhessen. Nyögve megragadja a
fenekemet, és felkap. Köréfonom a lábamat, és
belékapaszkodom, amikor hátrálni kezd. Közben végig
csókolózunk.
A kanapén kötünk ki, Killian egyre a fenekemet markolássza.
Liheg, ajka végigsiklik a nyakamon, és közben remegés fut végig
hatalmas testén.
– Libby. – Puha ajkak kényeztetik a fülem mögötti pontot,
amitől az egész testem megfeszül. – Nem így terveztem ezt az
egészet.
Megcsókolom a nyaka hajlatát, a szeme sarkát.
– Akkor hogy képzelted el?
A h{tamat masszírozva tov{bbi felfedezőútra indul a
szájával a nyakamon és a vállamon.
– Ami azt illeti, rengeteget gondolkoztam rajta – jelenti ki.
– Tényleg? – próbálok elhúzódni, de nem enged.
 Keze visszatéved a fenekemre, amit aztán meg is markol.
Sóhajtva a v{ll{ra fektetem a fejem, ő pedig megpuszilja az
arcomat.
– Igen – feleli.
Egy hosszú pillanatra megállapodik, és magához ölel,
mintha ez lenne a legjobb szórakozása. Én is így érzem. Killian
erős és meleg, jó érzéssel tölt el, ahogyan a szíve a fülemnél
dobog. Felgyorsul a ritmusa, amikor mély levegőt vesz és
megszólal:
– Libs< Gyere velem!
– Mi van? – ülök fel hirtelen.
Killian keze a combomra csúszik, és lassan masszírozni kezd,
miközben a szemembe néz.
– Gyere velem a turnéra!
– Nem.
– Nem? – nevet fel röviden, hitetlenkedve. – Végig sem
gondolod? Csak rávágod, hogy nem?
– Egy év után megint összeállsz a zenekaroddal. Szó sem
lehet róla, hogy beállítsak veled, mint valami vidéki Yoko.
Felnevet, ezúttal már szívvel, bár még mindig feszült az
arckifejezése.
– Tudod, eléggé eltúlozzák ezt az egész Yoko-dolgot. A
Beatles akkorra m{r szétesőben volt.
– Maga a tény, hogy „Yoko-dolognak” hívtad, bizonyítja az
igazamat. Az igazság nem számít. A látszat viszont igen. És a
többiek nem fogják értékelni, ha ott loholok a sarkadban.
Megragadja a combomat. Nem erősen, de elég hat{rozottan
ahhoz, hogy érzékeltesse a bosszúságát.
 – Nem tudhatod! Soha életedben nem találkoztál velük.
– Tudom, milyenek az emberek. – A vállát mankóként
használva felkelek, és melléülök a kanapén. – Mr. Scott úgy néz
r{m, mintha valami elintézendő probléma lennék.
– Hívd csak nyugodtan Scottie-nak, és nekem elhiheted,
hogy ő mindenkire így néz. – Killian felém fordul, hogy a
szemembe nézhessen. – Egyébként meg nem azt akarom, hogy
kirakati bábuként vonszolhassalak magam mellett. Szeretném,
ha együtt játszanánk.
Szerintem ekkor szó szerint eltátom a számat. Az biztos,
hogy nem tudok többet tenni, mint partra vetett halként tátogni,
miközben Killian várakozásteljes arckifejezését bámulom.
Beletelik egy kis időbe, mire visszatér a hangom, és sz{nalmas
sikkant{sként tör elő belőlem:
– Együtt játszanánk? Mármint menjek fel veled a színpadra?
– Persze. – Bar{zda képződik egyenes szemöldökei között. –
Mi m{sra gondoltam volna? Kettőnknek írtam azokat a dalokat.
– Killian< Nem< – Felemelt karral keresem a megfelelő
szavakat. – Figyeltél te egyáltalán, amikor elmeséltem, mekkorát
égtem minden alkalommal? Rólam mintázhatnák a lámpaláz
szobrát.
– Rengeteg embernek van lámpaláza. – Nem pislog, nem
adja fel. – És ha nem láttam volna sajnálkozást a szemedben,
amikor elmesélted, mi történt, talán még annyiban is hagynám.
Ökölbe szorítom a kezem, legszívesebben dobbantanék
egyet.
– Ne is foglalkozz azzal, hogy amatőr vagyok! Bugyiban
git{rozgatok a verand{n, nem nyolcvanezer ember előtt a
színpadon. Olyan emberek előtt – teszem hozzá, amikor szólásra
nyitja a száját –, akik amúgy sem azért lennének ott, hogy engem
nézzenek.
Killian keresztbe fonja a karját. Nem fair, hogy nincs rajta
póló. Kidolgozott izmai megfeszülnek aranybarna bőre alatt,
amitől legszívesebben beadn{m a derekamat, csak hogy ismét
hozzáérhessek.
– Befejezted? – kérdezi.
Azt, hogy szerelmes pillantásokat vetek rá? Soha. De tudom,
hogy a nyavalygásomra érti. Savanyú tekintettel rámeredek,
amire ő felhúzza a szemöldökét.
– Először is – szólal meg –, ha bugyiban játszanál, akkor
teljesen biztos, hogy mind a nyolcvanezer ember téged nézne.
Figyelmen kívül hagyja, hogy a szememet forgatom.
– Másodszor, rockról beszélünk. A sikerünk részben
tehetség, részben szerencse és részben őrületbe hajló eltökéltség.
– Mosolyra húzódik a szája. – Jax régebben folyton azzal
viccelődött, hogy mind amatőrök vagyunk. Rohadt szerencsés
dilettánsok.
Felsóhajtok, és hátrarogyok. Odakint Brenna fel-alá
masírozik, és ugr{ltatja a költöztetőket. Scottie a m{sik h{z
verandáján áll, az én házamat fixírozza. Tudom, hogy nem lát,
mégis úgy érzem, hogy igen. Csak idő kérdése, hogy
visszajöjjön.
Killian mély, meggyőző hangj{val ismét mag{ra vonja a
figyelmemet.
– Összesen három dalt kérek: a Broken Doort, az In Deepet és
az Outliert.
 Azokat a dalokat, amiken együtt dolgoztunk. Gyönyörűek,
harmonikusak, és inkább az éneken van a hangsúly, nem a
zúzáson. És a legkevésbé sem hajaznak a Kill John
hangzásvilágára.
– Honnan tudod, hogy egyáltalán tetszeni fog a bandának ez
a három dal?
Nem néz a szemembe.
– Tetszeni fog nekik – jelenti ki.
– Ez azt jelenti, hogy fogalmad sincs.
– Az én zenekarom.
– Az övék is.
Killian szó szerint felmordul. Egész szexi lenne, ha nem
dühítene úgy. Felugrik, és szélesre tárja a karját.
– Miért vitatkozol ennyit? Az igazat akarom hallani! Semmi
félrebeszélés.
– Mert nem vagyok olyan impulzív, mint te! És át kell
gondolnom a dolgot.
Megdörgöli az arcát.
– Azt mondtad, egész életedben erről {lmodozt{l. Azt
mondtad, megpróbáltad, de arra biztattak, hogy inkább dobd
sutba az egészet. Megkérdezted, milyen érzés közönség előtt
játszani, milyen, ha imádnak. Hadd mutassam meg! A lábaid elé
teszem a világot, cukorfalat!
Ha lehet, még rosszabbul érzem magam. Borzalmas, bizsergő
érzés támad a hasamban, legszívesebben elbújnék a szobámban.
A farmer rövidnadrágom rojtjait piszkálom.
– Az csak< olyan kit{rulkoz{s volt.
– Kitárulkozás? – fehéredik el.
 Összerezzenek.
– Tudod, amolyan mesélj magadról jelleggel. Hogy
megismerjük egymást.
Elvörösödik az arca.
– Szóval csak illendőségből kérdezősködtél?
– Nem! Meg akartalak ismerni. Hogy tudjam, milyen az
életed, amikor nem itt vagy.
– De a saját szemeddel nem akarod látni?
Összehúzza a szemét, most már az egész nyaka vörösük.
– Pontosan.
Nehéz csend telepedik ránk, behallatszik a teherautó
ajtaj{nak csapód{sa. A költöztetők végeztek. És úgy sejtem, mi
is. Gombóc nő a torkomba. De nem mozdulok. Felbámulok
Killianre, aki undorodva néz rám.
– Hazudsz! – suttogja.
Valaki hosszasan rátenyerel a dudára. Úgy sejtem, Brenna az.
– Várnak rád – szólalok meg.
Kitágulnak az orrlyukai. Aztán megindul. Pislogni sem
tudok, és már a karjában is vagyok. Felhúz, és erőteljes, harapós
csókot nyom az ajkamra. Élvezem a dolgot, visszaharapok.
Darabokra töri a szívemet a gondolat, hogy többé nem
érezhetem, nem ízlelhetem meg őt. A csók ell{gyul, de nem v{lik
édessé. Nem, ajkával újraformázza az enyémet, ízlelgeti.
Próbálom átölelni, de elhúzódik. Zihál, alsó ajka duzzadt és
nedves.
– Megyek, mielőtt valami olyat mondok, amit később
megbánnék.
 Valahol bánom, hogy egyáltalán megismertem. Mert
túlságosan fáj ez az egész. Vele mehetnék. Elmerülhetnék benne.
Még a gondolattól is letaglóz a félelem, olyannyira, hogy
görcsösen nyelek egyet. Nem megy. Képtelen vagyok itt hagyni
ezt a házat.
Jelre v{rva nézi az arcomat. B{rmit l{t is, megfeszül tőle az
állkapcsa. Ujjai a felkaromba mélyednek.
– Nem végeztünk – jelenti ki. – Érted? A legkevésbé sem.
– Azt én sem akarom – suttogom.
Fogai hangos csattanással találkoznak.
– Akkor ne légy ilyen gyáva nyúl, és gyere el New Yorkba!
Nem válaszolok, úgyhogy szitkozódik egy sort, és faképnél
hagy.
Bevágja maga mögött az ajtót. Magamra maradok.
 11. fejezet

KILLIAN

Mindig is New York lesz az otthonom. Különös hatással van

rám: azonnal megnyugtat és energiával tölt fel. A Jaxszel való
találkozás viszont már más lapra tartozik. Ujjaimmal a
combomon dobolok, miközben a magánlift felrepít a lakásába.
Scottie felajánlotta, hogy egy semleges helyre szervez találkozót,
de nemet mondtam. Jax nem az ellenségem. Sosem volt és soha
nem is lesz az.
Ami persze nem azt jelenti, hogy várom a dolgot.
A lift egyenesen az előszob{j{ba érkezik.
Két évvel ezelőtt az egyik magazin rengeteg fotót közölt
Jaxről az otthon{ban. Jax, amint mutogatja a hatalmas,
gy{répületet idéző lak{s{t, és éli a fiatal rockszt{rok életét. Azt
persze nem sejtette senki, hogy az egész szemenszedett
hazugság. A képeken nem Jax lakása volt, hanem Scottie-é.
Jax valódi lakása úgy néz ki, mint amiben egy aktív társasági
életet élő, idős, New York-i hölgy élne: sötét fapadló, díszlécek a
plafon alatt, gazdag színekben pompázó falak, aranykeretes
klasszikus festmények. Minden egyes alkalommal
nevethetnékem támad, mert félig arra számítok, hogy Jax
szmokingban, pipát szorongatva üdvözöl majd.
– Akárhányszor bejössz ide, vigyorogsz.
Jax hangjára megtorpanok. Észre sem vettem.
 A zöld b{rsonypamlag karf{j{nak dőlve {ll a
fogadószobájában – igen, még fogadószobája is van, a
nyomorultnak!
Egy pillanatig rámeredek. Szélesebb, mint amilyennek
valaha is l{ttam, a bőre egészséges színben j{tszik, vil{gosbarna
haja hosszabb, mint máskor, majdnem a gallérjáig él. Leteszem a
gitártokot.
– Mert azt várom, hogy egy inas fogad. Esetleg pudli ugat a
lábamnál.
– Gondolkoztam rajta, hogy szerzek egy kutyát –
egyenesedik ki Jax.
R{ncok gyűlnek a szeme sark{ba, a fejét oldalra billenti.
Éppúgy ismerem az arcát, mint a sajátomat. Jobban is, mivel
hatéves korom óta nézem. Tudom, hogy feszült, és gyűlöli.
Akkor ketten vagyunk.
Nem játszadozom tovább, átvágok a szobán, hogy
magamhoz öleljem és vállon veregessem.
– Te idióta barom! – morgom. – Jól nézel ki.
Visszaölel, aztán elhúzódunk.
– Te meg, mint a mosott szar. Mit műveltél a hajaddal?
Tudom, hogy csak szívat, mégis ösztönösen rövid hajamhoz
kapom a kezem. Egy pillanatig nem Jaxet, hanem Libbyt látom
magam előtt, ahogyan aprócska mellei igyekeznek a tőlük
telhető legjobban {tsejleni a vékony kis felsőn, az arca elpirul, a
keze remeg, miközben a hajamat vágja. Szinte ismét érzem,
ahogy végigsimít a fejbőrömön, és olyan pózba fordítja a fejemet,
amilyenbe csak akarja.
Istenem, már az is fáj, ha rágondolok.
 – Már ezer éve kellett volna – felelem könnyedén, mintha
nem lennék teljesen elcseszve lelkileg.
Jax bólint, de nem szól semmit. Csak állunk ott, egymásra
meredve, és egyikünk sem szólal meg. Azóta vagyunk így, hogy
felébredt a kórházban. Én azért hallgatok, mert nem tudok
semmit mondani, aminek nem az lesz a vége, hogy üvöltözök
vele, amiért egy eszelős barom. Jax pedig<
Régen ránézésre tudtam, mit gondol. Vagy legalábbis azt
hittem, hogy tudom. Aztán rádöbbentem, hogy szart se tudok.
– Na – töri meg Jax a csendet –, kérsz inni valamit vagy
ilyesmi?
– Nem, köszi.
Bólint, majd szitkozódni kezd.
– Bassza meg, Kill, gyerünk már!
Gyerünk mit? Azt sem tudom, hol kezdjem. Forróság
dagasztja a mellemet, és végigküzdi magát a torkomon. Öklöm
az arcához ér, és Jax padlót fog, esés közben felborítva egy
asztalkát.
– Jézus – dörgöli meg Jax az arc{t, majd erőtlenül felnevet. –
El is felejtettem, milyen nagyot ütsz.
Megmozgatom az ujjaimat.
– Nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni – felelem.
– Én igen. – Felnyög, majd lassan feltápászkodik, de
elhessegeti a kezemet, amikor fel akarom segíteni. Megérinti a
sz{j{n{l ülő vér-cseppet. – Most már jobban érzed magad?
– Nem. – A konyhába megyek jégért. – Kibaszottul fáj a
kezem.
 – Bocs, hogy útban volt az arcom. – Elkapja a felé hajított
jeget. – A kezedre nem teszel?
Azt akarom, hogy fájjon.
– Nem ütöttem olyan nagyot – felelem.
Jax felhorkan, és elindul egy régimódi kredenc felé. A
minihűtője tele van {sv{nyvizes palackkal és gyümölcslével.
Hatalmas változás ahhoz képest, hogy régen sör és vodka
töltötte meg.
– Kérsz valamit?
– Áfonya-almát.
Egészen addig iszogatjuk jó kisfiúkként a gyümölcslevünket,
amíg végül nem bírom tovább.
– Életem legszarabb pillanata volt. Amikor megtaláltalak. –
Nagyot nyelek, és lepillantok vöröslő öklömre. – Tudom, hogy
neked is. De ettől nekem nem lesz jobb. Egyszerűen< hal{lra
rémítettél.
– Tudom. – Arckifejezése üres, a jéggel teli zacskó kókadtan
lóg a kezében. Zöld szeme aznap véreres és tompa volt. Most
fényes, pislog egyet, és elkapja a tekintetét. – Nem gondoltam
rád. Ahogyan senki másra sem.
– A legjobb bar{tod voltam. Te meg fogtad magad, és<
Bármikor odajöhettél volna hozzám.
Kifújja a levegőt, prób{l mosolyogni, de nem megy.
– Megpróbáltál volna segíteni.
– Persze hogy megpróbáltam volna, te idióta!
Ellököm magam a széktől, aminek eddig nekidőltem, és a
vörös selyemfüggöny takarta ablakhoz masírozok.
 – Nem akartam, hogy segítsenek rajtam – folytatja. – Akkor
nem.
Képtelen vagyok bármit is mondani.
Jax felsóhajt.
– Ha észnél lettem volna, máshogy csinálom a dolgokat. De
pont ez a gond: nem voltam észnél.
Belemarkolok a selyembe.
– Megint megpróbálod majd? – kérdezem.
Túl sokáig tart, mire válaszol. És nem valami magabiztos a
hangja:
– Nem tervezem.
Felhördülök, düh folyik végig az ereimen.
– Megnyugtató.
– Őszinte vagyok. Ter{pi{ra járok. Ennél többet nem tehetek.
Csak még rosszabb, amikor odafordulok felé. Nyugodtnak,
összeszedettnek tűnik, míg én teljesen kész vagyok.
– Nem tudom, hogy menni fog-e még egyszer – mondom. –
Ha a turnéz{s, az egész életmódunk az, amitől rosszul lettél,
akkor nem akarom ezt csinálni. Végig azon aggódnék, hogy
megint a saját hányásodban fuldokolva találok rád.
Élénken l{tom magam előtt az emléket. Csakhogy nem azt,
ami Jaxszel történt. Hanem azt, amikor Libby leslagol, ágyba
tesz, és rám parancsol, hogy ne h{nyjam össze. Bűntudat és
önutálat kígyózik bennem.
Jax rám mered.
– Megérdemlem. De egy dolgot azért tisztázzunk: te, Killian
James, nem vagy mindenható. Nem tudsz mindent megoldani,
és nem is tudsz mindannyiunkra vigyázni.
 – Mi a tökömről beszélsz?
– Ne csináld már ezt! Mindig is ilyen voltál, mindenki búját-
baját úgy kezelted, mintha a tiéd lenne. Azt hitted, hogy
helyrehozhatod és jobbá teheted mások életét. De nem.
Maximum a sajátodat. – Feláll, és levágja a jeget az asztalra. –
Igen, idióta, borzalmas dolgot tettem. Terápiára járok miatta.
Ennyit tudok mondani. Ezzel vagy együtt tudsz élni, vagy nem.
A te döntésed.
Elindul a lakás kis zenestúdiójába, nem néz vissza.
Egyedül maradok, úgyhogy visszafordulok az ablakhoz.
Odalent az autók folyamatosan jönnek-mennek, az emberek ide-
oda rohangálnak a járdán. Mi a baj azzal, ha valaki megpróbálja
helyrehozni, jobbá akarja tenni mások életét?
Elképzelem, mit mondana Liberty, ha itt lenne velem.
Csakhogy néma marad. Ehelyett a félelmet és frusztrációt látom
a szemében, mint, amikor megpróbáltam rávenni, hogy lépjen fel
velem.
– Bassza meg! – suttogom.
Előhúzom a telefonomat, és írok neki. Mesterkéltek az
üzenetei. Az enyémek is. Minden egyes beszélgetésünk olyan,
mintha kövek húznák a gyomromat. Elcsesztem valamit kettőnk
között. Hüvelykujjammal végigsimítok a kijelzőn. Szeretnék
elmenni hozzá. Csakhogy dolgom van itt.
A zsebembe tuszkolom a telefont, felkapom a gitáromat, és
megyek Jax után játszani.
LIBBY

Elment. Mintha kiégett volna a nap. A keringési pályám

módosult, minden sötét és néma. Fáj, ha lélegzem, fáj, ha
mozgok. Tudtam, hogy idővel el fog menni, és azzal is tiszt{ban
voltam, hogy fájni fog. Mégsem álltam rá készen. Most semmi
sincs a helyén.
Próbálok dolgozni. Nagyjából annyi kreativitást tudok
kipréselni magamból, mint egy darab kartonpapír. Csak
ernyedten ülök és b{mulok magam elé. Megcsin{lom a meglévő
megbízásaimat – nem csodálkoznék, ha az ügyfeleim
panaszkodnának a lélektelen alkotások miatt –, és nem fogadok
el újabb felkéréseket. Elég félretett pénzem van ahhoz, hogy én is
szabadságoljam magam egy kicsit.
Csakhogy valójában ablaktól ablakig sétálok, minden egyes
apró hangra ugrok, és visszafojtott lélegzettel figyelek, ha
elhalad egy autó az úton, ami természetesen nem túl gyakori.
Hiszen Seholfalván élek.
Abban a pillanatban, hogy Killian elment, rádöbbentem,
mekkora hibát követtem el. Vele kellett volna mennem. El kellett
volna hallgattatnom a félelmeimet. Rohadt szar, amikor az
ember utólag világosodik meg. Csak most látom, mivé váltam.
Az ember< jobb szó híj{n „megakadhat” az életben.
Meglepően könnyű. Az ór{k napokk{ v{lnak, a napok
hónapokká. Aztán hirtelen arra eszmél, hogy évek teltek el, és
olyasvalakivé vált, akit a fiatalabb énje meg sem ismerne.
A szüleim meghaltak, és velük együtt valahogy én is. Csak
úgy elsuhantak a péntekek< Nem is, én t{volodtam el a
barátaimtól. Nem tehetek úgy, mintha nem így történt volna. Én
t{volodtam el mindentől, begubóztam a nagymam{m régi
házában, egy olyan munkával, hogy még csak ki se kelljen
tennem a lábamat hazulról, és itt ragadtam. Még csak nem is
tudatos döntés volt. Egyszerűen csak visszahúzódtam, és többet
nem léptem elő.
Killian vissza akart r{ngatni az élők közé. Sőt, még rosszabb:
a rivaldafénybe akart lökni. És most egyedül maradtam.
Hagytam, hogy elmenjen.
– Egy idióta vagyok! – közlöm a szobával.
Némaság cseng a fülemben. Régebben szerettem a csendet.
Most m{r ut{lom. Egyszerűen. Ut{lom.
– Csessze meg!
Nem biztos, hogy jó irányba haladok ezzel az önmagamban
beszélek dologgal. Csakhogy ennél nagyobb gondjaim is vannak.
A földön fetrengek Killian koszos Star Wars-os pólójában,
mint valami szerelmes liba, úgyhogy a telefonomon nyitom meg
a keresőt. Fogalmam sincs, hol lakik Killian, de legal{bb a
megfelelő v{rosba eljuthatok.
Épp a New York-i járatokat nézegetem, amikor a telefonom
megrezzen: üzenetet kaptam.
Igazad volt. Egyedül kellett szembenéznem Jaxszel.
A képernyőre b{mulok. Dermedten.
Hiszen ez jó dolog. Akkor miért nem érzem annak?
Apró pöttyök pulz{lnak a képernyő alj{n, miközben Killian
gépel. Újabb üzenet érkezik:
Most már minden rendben. Igazából szeretnék Is újra dolgozni.
 Nagyot nyelek, és kényszerítem magam, hogy bepötyögjek
valami választ:
Ennek örülök. Minden rendben lesz. Imádni fogod.
Nem tudom, mi egyebet mondhatnék. Tényleg örülök neki,
hogy jól alakul az élete.
Válaszol:
Hiányzol. Ígérd meg, hogy eljössz az egyik koncertre!
Már nem kéri, hogy menjek fel vele a színpadra játszani.
Erőteljesen pislogok, és kib{mulok az ablakon. Odakint
verőfényesen, forrón tűz a nap. Elmosódik a látásom, ismét
pislogok.
Persze hogy elmegyek.
Könnyek folynak végig az arcomon. Ügyet sem vetek rájuk.
Killian ismét ír.
Bocsánatot akarok kérni. Megpróbáltam rád kényszeríteni valamit, amire
nem álltái készen. Önző voltam. Sajnálom.
Olyan édes, mégis fáj a torkom az elfojtott zokogástól.
Semmi gond, Killian. Tudom, hogy jót akartál.
Édes istenem, úgy üzengetünk egymásnak, mint két idegen.
Próbálok valami természeteset kicsikarni magamból, valami
olyat, amit normál esetben mondanánk egymásnak. Bármit. De
újra ír:
Mennem kell próbálni. Később beszélünk, jó?
Talán tényleg fogunk. De az biztos, hogy valami
megv{ltozott kettőnk között. Remegő ujjakkal írom meg a
válaszomat.
Persze. Érezd jól magad! :)
A kis smiley egyfajta gúnnyal néz vissza rám. Kikapcsolom a
telefont, és ledobom, még mielőtt Killian v{laszolhatna. Fekszem
a földön a napfényben, lehunyom a szemem és sírok.
Elszalasztottam az esélyemet, és ezt csak magamnak
köszönhetem.
 12. fejezet

KILLIAN

A VIP-részleg vagy a nyugalom szigete, vagy egy eszeveszettül

kavargó energiavihar. Ha az ember híres, gyorsan megtanulja,
hogy rajta múlik, hogyan alakul az este. Nyugalmat akar?
Persze, megoldható. Egy rak{s nőt szeretne, akik meglovagolj{k
a farkát, és a nevét nyögik? Semmi akadálya.
Ma este a nyugalomra szavazunk. A zsúfolt bárra és az üres
színpadra néző emeleti helyiségben v{rakozunk Jaxszel. B{r a
klubnak van VIP-szobája, nem egy flancos hely, sört és
hamburgert hoznak pezsgő és koktélok helyett. Minden este
feltörekvő zenekarok lépnek fel, és a tömeg tényleg
szórakozásból táncol, nem csak a látszat kedvéért.
Dübörgő, lüktető zene jön alulról, de idefent tulajdonképp
csend van.
Egy viharvert farmert viselő pincérnő nem sokkal később
bevezeti Whipet és Rye-t.
Rye, a basszusgitárosunk azonnal a nyakunkba borul, amint
meglát bennünket. Bár én vagyok a magasabb, majdnem felemel,
miközben olyan erősen megölel, hogy csaknem megreped a
bordám.
– Végre itt vagy, te barom! – Amikor nevetek (vagyis inkább
levegőért kapkodok), elenged, és megpaskolja a fejemet. – Azt
hittem, valami kibaszott remete lesz belőled.
 Rye úgy néz ki, mint valami hátvéd egy amerikaifoci-
csapatban, és legalább annyi energia szorult belé, mint egy
kiskuty{ba. Ijesztő kombin{ció. Most széles vigyor terül el az
arcán, a szemében azonban aggodalom ül. Gyors pillantást vet
Jaxre, és ezzel mindent elmond, amit tudni akarok. Ok sem
bíznak igazán Jaxben.
– Nyaraltam, te kretén.
– A seggét süttette a napon, miközben mi halálra dolgoztuk
magunkat – jelenti ki Whip mellénk lépve.
Az emberek gyakran azt hiszik, hogy rokonok vagyunk,
mert nagyon hasonlítunk egymásra, az egyetlen különbség az,
hogy az ő szeme kék. A suliban mindig azt mondtuk a
csajoknak, hogy unokatesók vagyunk, de hatalmas baromság az
egész. Whip ír származású, halványan még az akcentusán is
érződik.
Gyorsan megveregeti a vállamat.
– Mondd, hogy találtál valami szexi csajt, aki lefoglalt!
Soha, semmit nem titkoltam el előlük. De valamiért mégsem
akarok most Libbyről beszélni nekik. Tudom, hogy csak
kérdezősködnének.
– Brenna szerint volt valami cuki kis csaj a szomszédban –
válaszol helyettem Rye.
Megmerevedik a hátam.
– Már megint Brennával pletykálkodsz? – förmedek rá.
Rye elpirul egy kicsit. Mind tudjuk, hogy bejön neki az én
mit sem sejtő unokatesóm. És igen, ezt most rendesen ki is
használom. De Rye gyorsan magára talál:
– Igennek veszem, hogy próbálod elterelni a szót.
 Leülünk Jax mellé az asztalhoz.
– Miről prób{lja elterelni a szót? – érdeklődik Jax.
– Épp arról beszéltünk, hogy összebarátkozott valakivel a
nyári táborban – szolgál válasszal Whip.
Egy pincérnő lép be az ajtón, és leteszi a söröket, amiket Jax
rendelt. Rye alaposan megnézi magának, mire a lány
megajándékozza egy széles mosollyal.
– Nem kellene ilyesmit kérdeznem, de< te J. J. Watt5 vagy? –
kérdezi a csaj.
Mind fuldokolni kezdünk a sörtől, prób{ljuk elrejteni a
nevetésünket. Mind, Rye-t kivéve, aki ismét elpirul. Könnyed
mosollyal válaszol:
– Légyszi, ne mondd el senkinek, hogy a One Directionnel
lógok, jó? Ártana a hírnevemnek.
– Rendicsek – feleli a pincérnő, és felhúzza a szemöldökét,
amikor bemutatok Rye-nak, Whip pedig sípcsonton rúgja az
asztal alatt, amitől megremegnek a sörösüvegek.
– Istenem! – nyögi Rye, amikor magunkra maradunk. – Egy
évig nem cikkeznek rólunk, és máris lenyom valami focista.
– Egy kicsit tényleg hasonlítasz rá – sandít rá Whip. – Csak
alacsonyabb vagy. De azért sok csajt befűzhetnél ezzel.
– Egyedül is mindig ment a csajozás, úgyhogy elmehetsz a
francba, kösz szépen. – Rye visszafordul hozzám: – Szóval mi
van a kis egynyári szerelmeddel?

5 Amerikaifutball-játékos
 – És még én terelek. – Jó nagyot kortyolok a sörömből,
mielőtt fapof{val v{laszolok: – Igen, volt valaki a szomszédban.
És nem, nem volt egynyári szerelem. – Libby annál sokkal többet
jelent számomra. – Jól elvoltunk. Jó fej csaj. Az apja háttérgitáros
volt az egyik stúdióban. George Bell.
– Komolyan? – hajol előre érdeklődve Rye.
– Ismered a fazont? – kérdezi Whip.
– Személyesen nem – feleli Rye. – De persze, hallottam már
róla.
Nem csodálom, hogy Rye hallott Libby apjáról. Turnézás
közben folyton zenetörténeti könyveket bújt. Nincs olyan
hangszer, amin ne tudna játszani, vagy olyan zenei dolog, amit
ne tudna megnevezni. Megpróbáltunk kifogni rajta. Nem is
egyszer. De sosem sikerült.
– Ti nem? – kérdezi, amikor mind érteden képet vágva
meredünk rá.
– Egyetlen szót sem – válaszolja Jax.
– [llat git{ros volt. Ő maga is szt{r lehetett volna. De
gondolom, nem akarta. Rengeteg legendás zenekarnak játszott a
nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években.
– Libby is ezt mondta. Ő tanította meg j{tszani. –
Körbepillantva látom, hogy mindhármuk arcán vigyor ül. – Mi
lenne, ha most az egyszer nem a farkatokkal gondolkoznátok?
Segített dalokat írni.
– Mesélj! – faggat Jax vontatott hangon.
Nem tetszik az arckifejezése; mintha Libby máris olcsó
szórakozás lenne számára. Lehet, hogy meséltem volna nekik a
kapcsolatunkról, de így nem. Úgyhogy ink{bb h{tradőlök a
bokszban, és vállat vonok.
– Énekel és git{rozik. És hogy őszinte legyek, kurv{ra
elképesztő. – Elhallgatok, gondolkozom, de a fenébe is, csak a
legjobb bar{taimról van szó. Mindent nem titkolhatok el előlük.
– Megkértem, hogy játsszon velünk.
– Mi a fasz? – néz rám Jax úgy, mintha növesztettem volna
egyet az említett nemi szervből a homlokomra.
– Ne aggódj, nemet mondott.
Még mindig rosszul érint. Mert tudom, hogy erre született.
Ahogyan én is.
– Mi lett volna, ha előbb minket is megkérdezel? – kérdezi
Jax ellenszenves pillantással. – Nem kell még egy tag a Kill
Johnba.
– Arra gondoltam, hogy előadhatna velünk h{rom sz{mot
vendégelőadóként. Jack White is folyton ilyeneket csinál, és
elképesztő.
– Te nem vagy Jack White.
– Szerintem jobb vagyok, de azért csod{lom Jacket, mert ő
hajlandó kilépni a komfortzónájából, és a korlátait feszegetni. Mi
nem.
Rye sötéten felnevet:
– Igaza van, ember. Új dalok kellenek.
Jax még mindig úgy duzzog, mintha belehugyoztam volna a
müzlijébe.
A fejemet rázom.
– Hogy őszinte legyek, vissza sem akartam jönni, egész
addig, amíg meg nem hallottam őt. Megihletett.
 Mind hosszasan rám bámulnak, majd Whip lassan bólint
egyet.
– Velem is valami hasonló történt Izlandon – meséli. – Csak
mászkáltam, nem volt kedvem semmihez. Aztán bementem egy
klubba. Volt ott egy DJ, egy mix master. Eszméletlen
hangz{svil{ga volt, még életemben nem hallottam olyat előtte.
Egész héten ott lógtam utána, és elkezdtünk közösen dolgozni.
Jax a homlokát ráncolja, de nem szól semmit.
– Whip felhívott – teszi hozzá Rye. – Odarepültem én is, és
elkezdtünk dalokat szerezni.
– Tisztázzunk valamit – szólal meg Jax lassan, homlokán
egyre mélyülő bar{zd{kkal. – Egyikőtök sem akart zenélni az
elmúlt egy évben?
Súlyos csend telepedik r{nk. Előrehajolok, és a hűvös üveg
asztallapra támaszkodok az alkarommal.
– Ak{r őszinték is lehetünk. Igen, Jax, eléggé szarul voltunk.
– Állammal Whip és Rye felé intek. – Mindannyiunkat kiborított,
amit tettél. Ezt most nem azért mondom, hogy bűntudatot
keltsek benned<
– Milyen megnyugtató – morogja, és belekortyol a sörbe.
– Hát bocs, baszd meg! – csattanok fel. – Ez az igazság. És ha
csak az segített visszatalálni ahhoz, akik vagyunk, hogy
kiléptünk a komfortzónánkból, és jártuk a világot, hogy új
hangzásvilágot és inspirációt találtunk, akkor az egy kurva jó
dolog, nem pedig olyasmi, amin nyafogni kellene.
Jax rám mered, Whip és Rye pedig csendben, mereven ülnek.
Egy hosszú pillanatig mind egymásra bámulunk, miközben
alattunk a szórakozóhelyiség lüktet és dübörög.
 Végül Jax felsóhajt, és megdörgöli az arcát.
– Igazad van. Tudom, hogy igazad van. – Hangos
koppanással a boksz falának dönti a fejét, majd felpillant a
mennyezetre. – Nekem nem volt zenei revelációm. – Éles, zöld
pillantása hirtelen belénk vág. – De játszani akarok. Muszáj.
Tapintható a sietsége. Kiborít, hogy nem a megfelelő okból
kifolyólag akar színpadra lépni. De nem vagyok az apja. Én csak
támogatni tudom, és azt tenni, ami a legjobb a bandának.
– Ezért vagyunk itt – felelem.
Jax a hüvelykujja szélével leszedegeti a sörösüveg címkéjét.
– Sokat jelent számomra. – Felpillant, és a szemünkbe néz. –
Komolyan mondom. Tudom, hogy egy barom voltam. De<
Köszönöm, hogy visszajöttetek.
Ami azt illeti, kor{bban Jax sosem volt barom. Ő volt a
legboldogabb, aki motivált bennünket. Tudom, hogy Whip és
Rye is ugyanerre gondol. Ismét elhallgatunk, és azon agyalok,
vajon hogyan juthatunk vissza abba a könnyed életbe, amit
eddig éltünk, és ez vajon lehetséges-e egyáltalán.
– Jaj, ne csináljátok már! – nyög fel Whip hirtelen hétéves
módjára. – A nehezén már túl vagyunk. Mi lenne, ha túltennénk
magunkat a történteken, és meginnánk ezt a kurva sört?
Jax felnevet.
– Jól van, haver. Lehet róla szó.
Rye felemeli a kezét, hogy odaintse a pincérünket, aki eddig
némán álldogált a helyiség túlsó sarkában. Belesúg valamit a
férfi fülébe, miközben mi isszuk a „kurva sörünket”, és a lenti
műsort nézzük.
 Egy perc sem telik el, máris nyílik az ajtó, és egy csapat nő
jön be rajta.
A francba.
– Gondoltam, jólesne egy kis társaság – magyarázza Rye.
Lehet, hogy zeneileg zseni, de igazi szexmániás. – Tudjátok,
mielőtt olyan nagyon belemerülünk a bar{tkoz{sba.
A l{nyok gyönyörűek, jól öltözöttek, és nagyon lelkesnek
tűnnek. P{r hónappal ezelőtt od{ig lettem volna értük. Most
idegesít, hogy tíz percet sem tölthetek együtt a legjobb
barátaimmal anélkül, hogy megzavarnának. Még csak eszembe
sem jut a farkam. Valaki más hozza csak lázba.
Amire viszont nem számítok, az az, hogy Whip és Jax sem
valami lelkesek. Whip f{jdalmas arckifejezést v{g, először a
táncparkettre pillant, majd az asztalon ökölbe szoruló kezére. De
amikor elkapja a tekintetemet, az arca kisimul, h{tradől, és
szétteszi a lábát, hogy a derekánál fogva megragadja, és az ölébe
húzza az egyik lányt.
– Hölgyeim – szólal meg.
A lányok vihognak.
Fel{ll a h{tamon a szőr a hang hallat{n. Amikor a többi l{ny
is csatlakozik hozzánk az asztalhoz, és benyomakodnak a
bokszba, felemelem a kezem.
– Egy pillanat! – mondom egy nagyon csinos, szinte teljesen
{tl{tszó selyemruh{t viselő barna hajú l{nynak. – Hugyoznom
kell.
Micsoda modor. De elérem vele a kívánt hatást. A lány
felhúzza az orrát, és gyorsan utat enged nekem. De gyorsan
ismét csábító arcot ölt:
 – Siess vissza! El sem hiszem, hogy Killian Jamesszel fogok
bulizni.
Nem fog. De nem javítom ki.
Kicsusszanok a bokszból, és a kijárat felé indulok.
– Várj meg! – Whip jelenik meg az oldalamon. – Le akarsz
menni a bárpulthoz?
Meg akarom kérdezni, hirtelen miért nem érdeklik a lányok,
mert ő még Rye-n{l is nagyobb nőcs{b{sz. De akkor nekem is
felelnem kellene ugyanerre a kérdésre. Úgyhogy inkább csak
bólintok.
Tele van a hely, folyton nekünk jönnek. De így névtelenné
válunk. Amíg nem nézünk senkinek sem a szemébe, addig
békén hagynak.
– Hozzászoktam, hogy nem ismernek fel – mondom,
miközben a sörünket isszuk.
– Én is. – Felnéz az üresen álló színpadra. – Egészen jó érzés.
– De ennyi elég is volt belőle?
– Valószínűleg sosem fogok betelni m{sok im{dat{val. – A
szemembe néz. – Na és te?
Belegondolok. Nekem is hiányzott volna, hogy
körberajongjanak? Különös feszültséget érzek a gerincemben, a
karomban. A színpadra nézek, és máris hevesebben ver a
szívem.
– Hiányzik – felelem.
Azt nem teszem hozz{, hogy félek is tőle. Olyan könnyen
átvehetné felettem az uralmat ez a vágy.
– Jaja. – Belekortyol a sörbe. – De a többi? Úgy érzem,
kiöregedtem belőle.
 Elnevetem magam.
– Öreg és unalmas lettél – ugratom.
– Lehet. – A fejét rázza. – Valami igazit akarok. Valami
olyasmit, mint amikor az Apathyt írtuk.
Igazságra vágyik. Olyasmire, amit én is éreztem Libbyvel.
Elárasztott, amikor énekeltünk. Vissza akarom kapni. Azt
akarom, hogy ismét {télhessem, Libbyvel az oldalamon. Önző
lennék? Nem tudom. De rossz érzés fog el. Otthagytam,
megadtam neki a kellő teret. És úgy érzem, hib{t követtem el.
Már eleget hibáztam életemben. Leteszem az üveget a
b{rpultra, keserű érzés mardossa a gyomromat.
– Szeretném, ha meghallgatnád a dalokat, amiket írtam –
mondom Whipnek. – Szerintem jól mennének azokhoz, amiken
Rye-jal dolgoztatok.
Whip arcán lassan mosoly terül el.
– Akkor belevágunk? Újra összehozzuk a Kill Johnt?
Kellemes bizsergéssel tölt el a gondolat. Többé nem akarok
b{nkódni. Innentől belevetjük magunkat a munk{ba.
– Úgy lesz, haver. Megcsináljuk.

LIBBY

Magamban kesergek, a kanapén heverve a plafont bámulom,

amikor valaki bekopog. Azonnal a torkomban dobog a szívem,
és nem szégyellem bevallani: azt kívánom, hogy Killian legyen
az.
 Azért egy hosszú pillanatig még ott ücsörgök, igyekszem
leküzdeni a remegést.
Az újabb kopogásra felkelek. Bizonytalan léptekkel a
verandához megyek. Egy városi autó áll a feljárón. Kiszárad a
szám, a tenyerem izzadni kezd. Elforgatom a kilincset, és heves
mozdulattal kitárom az ajtót. A gyomromba száll a szívem a
csalódottságtól.
– Mi a fenét keresnek itt?
Scottie hűvös pillant{st vet r{m, és Brenn{hoz fordulva így
szól:
– Nem azt mondta Killian, hogy félénk?
Félénk? Így l{t engem Killian? Őt ismerve valószínűleg
remeteként jellemzett engem, amiben tulajdonképpen nem is
tévedett olyan nagyon. Régebben élveztem, de most már tudom,
mekkora hülyeséget csin{ltam azzal, hogy elbújtam az élet elől.
– A félénk nem jelent egyet a némával – csattanok fel. – Vagy
a sükettel. Mi lenne, ha az asszisztense helyett inkább hozzám
beszélne?
– Minden egyes alkalommal egyre jobban megkedvelem –
jelenti ki Brenna széles mosollyal. – Olyan, mint egy kis Kate
Hudson. Csak nem olyan szőke. Vagy olyan izg{ga, h{la a jó
égnek.
– Értem én, hogy ez valami a cappella előad{s, de nem
kellene engem is bevonniuk? – érdeklődöm.
Scottie elhúzza tökéletes száját.
– A cappella? Mégis miről hadov{l?
Brenna fúj egyet.
 – Milyen cuki. Nem – szólít meg végre, a kelleténél jóval
hangosabban. – Már szólóban nyomatjuk, kislány.
Csípőjével odébb lök, és egyszerűen besétál a házamba.
Olyan mag{tól értetődően teszi, hogy eszembe sem jut
megállítani.
Hála istennek Scottie jól nevelt, és fejével Brenna után intve
így szól:
– Én az ön helyében nem hagynám Brennát szabadon
kóricálni a házamban. Megengedi, hogy bejöjjek?
– Ha tud vele kezdeni valamit, akkor csak nyugodtan.
Mire beérünk, Brenna már kitöltött három pohár jeges teát,
és épp a konyhát túrja fel, a jó ég tudja, mit keres.
– Hol vannak a sütik? – motyogja, miközben kinyitja az egyik
szekrényt. – Az ilyen konyhákban mindig van süti. Láttam a
tévében!
– Keksz van, joghurt és pár nagyon éles kés – hessegetem el.
– Nincs süti?—A szívére teszi a kezét. – Pedig egész nap erre
vártam!
– Sajnálom, hogy csalódást okozok.
Gyakorlatilag semmiféle étel nincs a házban. Nem sok
kedvem volt enni, amin én magam is teljesen megdöbbentem.
De hirtelen működésbe lép a jólneveltségem, t{lc{ra rakom
az innivalót, és kiviszem a nappaliba. Scottie és Brenna
követnek. Egy darabig teát szürcsölgetve, némán ücsörgünk.
Mármint Brenna és én. Scottie nem nyúl a poharához, csupán
gyanakodva méregeti. Legszívesebben odaszólnék, hogy nem
mérgezett. De egy részemnek tetszik a gondolat, hogy ilyesmitől
retteg.
 Leteszem a poharamat, és kényelmesen elhelyezkedem a
székben.
– Nos, tehát. Miért jöttek?
Miért nem Killian van itt? Annyira hiányzik, hogy lélegezni
is f{j, és az ő ittlétük csup{n ront a helyzeten.
Scottie savanyú képet vág, mintha valami különösen
undorító dolgot kéne lenyelnie. Legalább nem foghatja a teára.
Brenna viszont vihogni kezd. Nem is halkan.
Scottie csúnya pillant{st vet r{, majd előrehajol:
– Killian üzenetet küldött.
– Üzenetet? – Hevesebben ver a szívem, de elmémmel
meg{lljt parancsolok az őrületnek. – Mi a fene folyik itt? Hol
vagyunk, általános iskolában? Miért nem hívott fel?
Scottie szeme sarka megremeg, és Brenna hangosan a
tenyerébe köhög. Könnycseppek jelennek meg a cicaszemüvege
alatt.
– Igen – feleli Scottie a fogát csikorgatva. – Az lett volna a
logikus döntés ebben a helyzetben. – Egyre jobban rángatózik a
szeme. – Mindenesetre azért jöttünk, hogy {tadjuk<
– Énekelve adj{k elő? Mert akkor tal{n megérte id{ig utazni.
Brenna feladja, és kétrét görnyedve hangos nevetésben tör ki.
– Menj sütit keresni! – morran rá Scottie, de azért nem veszti
el az önuralmát. Épp olyan visszafogott, mint m{skor<
Leszámítva persze a szemrángást.
A továbbra is vihogó Brenna eltántorog, és Scottie ismét
nekem szenteli a teljes figyelmét.
– Vannak olyan napok, amikor őszintén gyűlölöm a
munkámat. – Belső zsebéből előhúz egy összehajtott papírlapot,
és átnyújtja. – Ne kérdezősködjön! Csak olvassa el a nyomorult
levelet!
Hát, akkor hajrá.
Gyűlölöm, hogy remeg a kezem, miközben elveszem tőle, és
kinyitom a sima, krémszínű papírt. Killian betűi dőltek és
girbegurbák. Azonnal összeszorul a szívem. A fenébe is, annyira
hiányzik!

Libs!
Jól lecseszted Scottie-t ezért az egészért, mi?

Megállok, mert egy részem legszívesebben körbenézne, itt

rejtőzik-e valahol Killian a szobában. Butaság, de a fenébe is,
néha borsódzik tőle a h{tam. Elhessegetem a gondolatot, és
továbbolvasok.

Fogalmad sincs, micsoda kínokat élek át, hogy nem láthatom őt,
amint felhúzott orral szenved.

Küzdök a mosoly ellen. Tuti, hogy odáig lett volna, amikor

megérdeklődtem, énekelve adj{k-e elő az üzenetet.

Fogalmad sincs, micsoda kínokat élek át, hogy nem láthatlak

Liberty Bell.

A levélke itt véget is ér, én pedig bosszúsan felhördülök.

 – Ha tényleg látni akar – bosszankodok jobb híján a némán
ücsörgő Scottie-nak akkor mi a francért nem jött el ő maga? És
mi a fészkes fene ez a rövid<
Scottie hosszas, szenvedéssel teli sóhajjal előhúz egy m{sik
levelet. Azonnal kikapom a kezéből.

Nem lehetek ott. Megígértem, hogy próbálni fogok a srácokkal, és

szökés esetére fizikai erőszakot helyeztek kilátásba. Szánj meg egy
kicsit, és olvasd el a nyomorult leveleket, jó?

Felfelé görbülő sz{jjal pillantok fel Scottie-ra:

– Jöhet a következő!
Halkan morogva előhúz egy nagyobb, h{romszorosan
összehajtott papírlapot.

Nem lehetek ott, Libby. Te viszont eljöhetnél ide. Te is tudod,

hogy így van. Gyere el hozzám, Libby! Szállj fel egy repülőgépre, és
légy az enyém! Annyira hiányzol, hogy fel merlek hívni. Mert ha
hallanám a hangodat, azt, ahogyan nemet mondasz és kijelented, hogy
nem fogsz eljönni, egyszerűen összetörné a szívemet.
Úgyhogy gyáva nyúlként Scottie-t és Brennát küldtem. (Arról
nem is beszélve, hogy édes a bosszú, és Scottie számíthatott már rá.
Nevess csak nyugodtan, attól csak rosszabbul érzi majd magát).

Felnevetek, mert lelki fülemmel hallom Killian hangját,

ahogyan hízeleg és viccelődik. Akar engem. Remegve kifújom a
levegőt, és pislogok egyet, hogy kitisztítsam a l{t{somat.
 Az együtt írt dalok közös dalok, nem csak az enyémek. Miattad
írtam őket. Senki mással nem fogom őket elénekelni, csak veled.
Gyere el velem turnézni! Ismerkedj meg személyesen a
Vadállattal! Dorombolni fog neked Libs esküszöm.
Mondj igent Liberty! Mondd ki! Na, egyetlen aprócska szó az
egész. Nyisd ki a csinos kis szádat és mondd ki I-G-E-N.
Jól van. Nem írok többet, vagyis még egy dolgot.

A levél véget ér, de Scottie m{r nyújtja is a következőt: egy

vil{gos, idegesítően s{rga papírt. Elkínzott arckifejezése l{tt{n
kénytelen vagyok az ajkamba harapni, és némán veszem át a
levelet. Killian macskakapar{sa ezúttal erős és vastag betűkből
áll:

Ha nem vonszolod fel a kerek seggedet a repülőre, kéthetente

odaküldöm Scottie-t és Brennát, aztán meglátjuk, melyikőtök törik
meg előbb. Esküszöm, hogy megteszem, édesem! Ne hidd, hogy nem

Örökké a tiéd:
Killian

– Megtébolyodott – motyogom, majd gyengéd

mozdulatokkal összehajtom a papírt, és a szélével játszadozom.
– Tökéletesen egyetértek – feleli Scottie fapofával. Vesébe
látó pillantással folytatja: – Nos?
Egy rak{s papírlap hever az ölemben. Tenyeremet hűvös
felszínükre simítva válaszolok:
– Felhívom.
 Hosszas nyögést hallok a konyhából.
– A rohadt életbe! – üvölti Brenna. – Ha folyton vissza kell
járnom ide, akkor az a minimum, hogy süssél sütit!
 13. fejezet

KILLIAN

– Hiányzik a dugás.
A kit{rulkoz{s ut{n Whip a levegőbe hajítja a dobverőjét,
figyeli, ahogyan megpördül, majd elkapja.
– Ebben nem kívánok segíteni – felelem a kanapé támlájának
dőlve, és magamba döntök egy üveg jéghideg vizet.
Azt nem említem meg, hogy nekem is hiányzik.
Épp most fejeztünk be egy kemény próbát, jó pár órán
keresztül játszottunk. Jó érzés volt. Nagyon jó. Izzadság lepi el a
bőrömet, a vérem csak úgy dobol, teljesen felpörögtem. Ha
Libby itt lenne< De nincs itt. Scottie m{r biztos ott van n{la.
Mocorogni kezdek ültömben, savas érzés jelenik meg a
gyomromban.
– Ha annyira hiányzik – szólal meg Rye a mikrofonon
keresztül az emelvényéről –, akkor menj, fektess meg valakit, és
ne vinnyogj itt nekünk!
Whip bemutat neki, miközben tov{bbra is a dobverőt
hajigálja.
– Nem lehet. Sokkos állapotban vagyok.
Mind kihúzzuk magunkat ennek hallatán.
– A kurva életbe! – jelenti ki Rye. – A mi kis Don Juanunk
kiszáradt? Mondd, hogy nem így van!
Whip v{llat von, és tov{bbra is a dobverőjével szórakozik.
 – Találkoztam egy porcicával. Átértékeltem az életemet.
Rye-jal együttérzőn megborzongunk.
– Mi a tököm az a porcica? – kérdezi Jax.
Ritk{n szólal meg mostan{ban, de ez még az ő érdeklődését
is felkelti.
Elgondolkozom, vajon ezt miért hozta fel Whip, nem
jellemző r{, hogy kit{rgyalja velünk a mag{néletét. Azonnal
rosszul érzem magam a gondolattól. Mind próbálunk nem
aggódni Jax és a rohadt hangulatingadozásai miatt – egyáltalán
nem olyan, mint régen volt –, de nem könnyű. Mintha egy
hatalmas súly nyomná a vállunkat.
Nyilván Jax is így érzi.
Whip megpördül a székében, és gyakorlott mozdulattal
elkapja a lefelé zuhanó dobverőt.
– Az nem lehet, hogy nem tudod, mi az! Nem hiszem el,
hogy Mr. Röptében-a-legyet egyetlen eggyel sem találkozott.
Jax szája széle felfelé kunkorodik, a szemében viszont már
nevetés ül.
– Talán azért, mert én nem beszélek úgy, mint egy taknyos
tizenéves, és nem ismerem a kifejezést?
Erre aztán mind felhördülünk.
– Ugye csak szívatsz? – nevetek. – Te vagy az a kis köcsög,
aki pina-bubusnak hívatott másokkal egy teljes éven keresztül!
– Pinabubus! – kiáltja Rye és Whip lelkesen.
Jax már majdnem elmosolyodik.
– Bóknak szántam, te barom! – Felhúzom a szemöldököm.
Jax érti a mozdulatot. – Jól van, vettem az adást. De még mindig
nem tudom, mi az a porcica.
 Rye összerezzen, Whip pedig az ajkát csücsöríti, de azért
megmagyarázza:
– Elég egyértelmű, öreg. Lemegyek, hogy kedves legyek, erre
odalent minden tot{l<
Felhördülve elhallgattatjuk Whipet.
Jax megrázza a fejét:
– Fúj, ez borzasztó! El sem hiszem, hogy elfelejtettem.
– Mintha szűzként újj{született volna – nevet Rye.
– Émelyítő volt – folytatja Whip. – Rájöttem, hogy sem a
nevét nem tudom, sem azt, hogy kinek tette szét a lábát
korábban. Otthagytam a picsába. Rádöbbentem, hogy van egy
határ.
– Egy kis retek, és Whip már nem is hetyeg – viccelődik Rye
a szemöldökét rángatva.
– Kiégetsz a rímeiddel, haver – sóhajt Whip.
– Te meg depresszióba taszítasz – áll fel Rye, és kezét a feje
fölé emelve nyújtózkodik egyet. – Húzzunk innen, menjünk el
bulizni. Keresünk neked egy első oszt{lyú, megfelelően
gondozott cicust.
Egyikünk sem szól semmit, mire Rye undorodva felhorkan.
– Ne már! Komolyan, ha vénemberekként fogtok viselkedni,
akkor kinyírom ma< – elhallgat és elsápad.
Senki sem néz Jaxre, de ő tomp{n felnevet.
– Ha adhatok egy tanácsot: ne adagoljátok túl magatokat.
Nem olyan nagy poén, mint amilyennek elsőre tűnik.
Súlyos csend ereszkedik a helyiségre, és Jax felemeli a fejét,
hogy ránk nézzen. Arca megrándul, somolyog.
– Túl korai volt a poén? – kérdezi.
 Nekem mindig túl korai lesz. De nem kell válaszolnom, mert
megcsörren a telefonom.
A Hotel Yorba című White Stripes-sz{m ismerős dallama
csendül, és nem szégyellem bevallani, hogy egy pillanatra
megáll a szívem. Libby keres.
Felpattanok a kanapéról, és a telefonomat előhúzva az
ajtóhoz sietek.
– Fel kell vennem! – szólok vissza, és könnyen előfordulhat,
hogy már futólépésben haladok.
Francba! Ha azért hív, hogy nemet mondjon, lehet, hogy
ököllel beleverek a falba. A párnázott, hangszigetelt fülke felé
veszem az irányt, hogy senki se hallgatózhasson.
– Libby – szólok bele.
Vajon kapkodom a levegőt? A fenébe is, emiatt a lány miatt
dedósként viselkedem, és még csak nem is bánom.
– Érdekes kommunikációs módszereid vannak – jelenti ki
köszönés helyett.
Elvigyorodom.
Lehet, hogy gyerekes és kissé banális volt Scottie-val és
Brenn{val leveleket küldeni neki, de nem puszta őrületből
tettem. Tudtam, hogy vagy felidegesítem vele, vagy annyira
megdöbbentem, hogy nem fog tudni visszavonulni a maga köré
vont falak mögé. Erősen reménykedem, hogy az utóbbi történt.
– Jobban szeretek személyesen beszélgetni.
Nagyot fúj, de nem tűnik dühösnek.
– Ez a napnál is világosabb – feleli.
– Ne hagyj kétségek között gyötrődni, Elly May! Mindj{rt
belehalok az aggodalomba.
 – És gondolod, hogy a te malmodra hajtja a vizet, ha Elly
May-nek hívsz?
– Liberty Bell – ejtem ki a nevét figyelmeztetésképpen. A
francba, tot{l leizzadtam. Nekidőlök a falnak. – Ki vele, te
gonosz perszóna!
Felsóhajt, majd halkan, gyengéden folytatja:
– Te is hiányzol nekem. Nagyon.
– A sírba viszel, cica. – Lehunyom a szemem. – Tudod mit?
Hazudtam. Ha nem jössz, akkor én megyek. Nem adom fel üres
kézzel.
– Erőszakkal magaddal r{ngatn{l? – csendülnek fojtott
érzelmek nevetésében.
– Jaja. De lehet, hogy azért előtte még a térdemre fektetlek,
mielőtt megteszem.
Nem hazudok, feláll a farkam a gondolatra. Meg is rezzen,
amikor Libby ismét felnevet.
– Szeretsz veszélyesen élni.
– Hidd el, hogy tetszene! – Erőtlenül elmosolyodom. –
Mondd, hogy már úton vagy, Libby! Mondd, hogy jössz
hozzám!
Felsóhajt.
– Azt akarod, hogy meglátogassalak, vagy azt, hogy
fellépjek?
T{rsamként akarom őt minden élethelyzetben. Most m{r
tiszt{ban vagyok ezzel. De egyelőre csak egy problém{val
foglalkozom.
– Cica, teljesen egyértelműen elmondtam, mit akarok. Ne
bujkálj tovább abban a házban!
 – Killian, képes vagy felfogni, hogy rám tör a hányinger, ha
arra gondolok, hogy kiállok a színpadra, és egy Kill John-
koncertnyi ember előtt j{tszok? A fél szemem szó szerint a
fürdőszob{n van jelenleg is.
Annyira szeretném megölelni! Ökölbe szorítom a
combomn{l pihenő kezemet.
– Tényleg ennyire gyűlölöd a gondolatot? Őszintén, ha
minden mást leszámítasz, mit súg a szíved?
Némas{gba burkolózunk, amitől csak még jobban hallatszik
a légzése.
– Félek< – szólal meg mereven – <hogy elveszítem
önmagam.
– Nem hagyom.
Most m{r itt vagyok neki én. Még akkor is, ha egyelőre ez
nem tudatosul benne. Mindig itt leszek neki. Csak be kell
bizonyítanom.
Ismét megszólal, szinte alig hallhatóan:
– Félek, hogy nevetségesen festenék a színpadon.
Kifújom a bent rekedt levegőt.
– Ó, édesem! Bár úgy látnád magad, ahogyan én. A hangod,
a szenvedély, amivel j{tszol< Ezek vezettek vissza engem is a
zenéhez. Ide tartozol. Azt mondtad, szeretnél repülni. Hát
repüljünk együtt!
– Miért olyan fontos ez neked? – kérdezi reszelős hangon. –
Miért erőlteted ennyire? – Szinte hallom, ahogyan forognak az
agyában a fogaskerekek. – Miért nem mondod meg az igazat?
 Felsóhajtok, és megszorítom az orrnyergemet. Ha azt
akarom, hogy bízzon bennem, akkor most mindent bele kell
adnom.
– Amikor először mondtam a szüleimnek, hogy akarok egy
gitárt, elküldték az egyik alkalmazottjukat, aki vett nekem egy
hatezer dolláros Telecastert.
Libby egy pillanatig hallgat.
– És ez olyan borzalmas volt? – kérdezi végül.
Fáradtan, ám félig jól szórakozva felhorkantok.
– A legjobb New York-i tanárhoz jártam. Mert, idézem:
„Killian végre tal{lt mag{nak valami hobbit.”
Tovább beszélek, egyre többet árulva el magamról:
– Amikor azt mondtam, hogy zenekart akarok alapítani,
hogy rocksztár akarok lenni, megkérdezték, lefoglaljanak-e
nekem egy arénát. Ismertek pár embert, akiken keresztül
megoldható lett volna.
– Én< ööö< nem értem. Úgy hangzik, hogy sokkal ink{bb
t{mogattak, mint egy {tlagos szülő. Tal{n egy kicsit lekezelőek
voltak, de látszik, hogy fontos volt nekik az álmod.
– Libs, szó szerint értettem, amikor azt mondtam, hogy jó
gyerekkorom volt, mindenből a legjobbat kaptam. De úgy
éreztem magam, mint valami házi kedvenc. Nem igazán
érdekelte őket, ki vagyok én, vagy mihez kezdek az életemmel.
Nem hiányoztam nekik, nem volt szükségük rám. És ez nem a
„szegény gazdagfiú” dum{m. Hanem a színtiszta igazs{g. A mai
napig egyetlen dalomat nem hallgatták meg, soha, egyetlen
koncertre sem jöttek el. És ezzel nincs is semmi baj.
De igen, elég nagy baj.
 Libby is rögtön megérzi.
– Ezért most az én életemet akarod helyre hozni? A
gyerekkori problémák miatt?
Valami elpattan bennem.
– Próbálom megértetni veled, hogy mennyire fontos vagy
nekem, hogy sokat jelentenek számomra az álmaid. Ez nem
olyasmi, amit a szőnyeg al{ akarok söpörni, vagy amiben csak
szóban támogatnálak. Nagyon is fontosak nekem az álmaid,
Libby. Te vagy fontos nekem.
Elhallgatok, megfeszülnek az izmaim. Túl sokat mondtam,
teljesen lecsupaszodtam előtte. Nem kellemes érzés.
Mély levegőt vesz, a hang recsegve jön {t a telefonvonalon.
– Te is fontos vagy nekem – feleli.
Lehunyom a szemem. Tal{n valamelyest önzőek az
indokaim, mert annyira hiányzik, hogy az már fáj. Annyira
tetszik ez a lány. Fogalma sincs róla, mennyire.
– Nekem mindig is itt voltak a srácok, a zenekar. Ha
valamelyikünk kételkedett, a többiek magukkal húzták. Egy
csapat voltunk. Ha ők nem lennének, én sem tartanék itt.
Szeretném, ha te is megkapnád ezt, Libby. Túl tehetséges vagy
ahhoz, hogy meg se próbáld.
Esküszöm, úgy érzem, mintha órák telnének el, mire
válaszol. Nevetése kurta, fáradt.
– Istenem. Most komolyan belevágok ebbe?
– Igen.
– Költői kérdés volt.
– Csak segítek megtenni az első p{r lépést, cica.
Egy pillanatra elhallgat, majd így folytatja:
 – Van egy-két feltételem.
– Hadd halljam!
Dübörög a szívem, az adrenalintól fel-alá járkálok.
– Nem akarom, hogy tudjanak rólunk.
– Oké< V{rj, mi van? – Megtorpanok, és túl erősen szorítom
a telefont. Titkolózni akar? – Mi a francért? Nem. Miért? –
köpködök. – Már megint a Yoko-dologról van szó?
– Nem „dolog” – feleli dühítő nyugalommal. – Teljesen jogos
félelemről van szó, főleg akkor, ha ki{llok melléd a színpadra.
– Mert a tehetséged hirtelen köddé válik, ha az emberek
megtudják, hogy benned jártam?
– Ne legyél már ilyen közönséges!
Istenem, szóval most már közönséges vagyok.
Öklömet a falhoz érintem. Csak ott tartom.
Egyelőre.
Kedvesebben folytatja:
– Kérlek, képzeld magadat a helyembe! Ismeretlen,
tapasztalatlan zenész vagyok, akit szeretnél egy színpadra vinni
a világ leghíresebb zenekarával. Senki sem tesz ilyesmit, ha nem
sz{rmazik belőle valamilyen személyes előnye.
– De hát származik – jelentem ki idétlenül.
– Szándékosan idegesítesz? – csattan fel.
Felsóhajtok, és egy halk csattanás kíséretében a falnak
nyomom a homlokomat.
– Nem. Nem úgy értettem. Folytasd!
– Igazad van. Az emberek mindenképpen valami ilyesmit
fognak gondolni. De ha azt mondod a zenekarnak, hogy fel
akarod vinni a csajodat a színpadra, akkor tuti, hogy egyetlen
dolog jár majd a fejükben: ez a jutalmam azért, hogy széttettem a
lábamat.
Elfintorodom, a fogamat csikorgatom, és prób{lok elő{llni
valamiféle válasszal.
Hallom, hogy elcsuklik a hangja.
– Legalább a büszkeségem megvan még, Killian. Ne fossz
meg tőle!
– Cica<
– Hadd bizonyítsak, mielőtt eldöntik, mi vagy ki vagyok.
Egy hosszú pillanatig hallgatok.
– Bassza meg! – vicsorgóm, és ellököm magamat a faltól.
Sóhajtva beadom a derekamat. – Jól van. Igazad van. Tudom,
hogy igazad van. De amint meglátnak minket együtt, tudni
fogják, Libs. Nem tudom eltitkolni az érzelmeimet.
– Meséltél nekik rólunk?
Átbámulok az üvegen. Egy csíkban látszik a szomszédos
helyiség, és Jax profilja is. Nyugodtnak tűnik. Komornak, de
kiegyensúlyozottnak.
– Brenna és Scottie nyilv{n tudj{k. De ők nem szólnak majd
egy szót sem. A srácok viszont nem tudják. Legalábbis ilyen
részleteket nem. – Nem akartam nekik elmondani, mert úgy
éreztem, azzal, hogy elmondom, elveszítek valami mag{njellegű,
valódi dolgot. – Csak azt, hogy segítettél dalokat írni, és hogy
kurvára tehetséges vagy. És tudják, hogy elküldtem Scottie-t,
hátha sikerül idecsalnunk.
– És nem bánják?
Az alsó ajkamba mélyesztem a fogaimat. Igazat mondjak?
Vagy inkább hazudjak? Valójában ez nem is kérdés.
 – Először azt hitték, megbolondultam. De azt{n
megmutattam nekik a dalokat, és lejátszottam az Artful Girl
felvételét.
A telefonommal vettem fel, borzasztó minőségben, de még
így is tisztán ki lehetett hallani Libby tehetségét. Ezzel meg is
győztem – legalábbis majdnem mindenkit. Jax persze
akadékoskodik. De erre számítottam is.
Megmasszírozom az elmerevedett nyakamat.
– Szeretnének találkozni veled – teszem hozzá.
Mintha egy örökkévalós{g telne el, mielőtt v{laszol.
– Jól van, megyek. Nem ígérem, hogy végig is fogom
csinálni. De megpróbálom.
Hirtelen minden egyes feszülő izmom mintha elernyedne, és
r{dőlök a keverőpultra.
Nagyot nyelek, majd így felelek:
– Egy szót sem szólok kettőnkről. De amint kettesben
leszünk, felhagyunk a j{tszadoz{ssal. Az az én időm, Libby, és
minden másodpercét ki akarom élvezni.
Esküszöm, érzem a telefonon keresztül, ahogyan elpirul. De
azt{n erőteljes, v{gytól fűtött hangon v{laszol:
– Helyes. Eddig kénytelen voltam a fantáziámra
hagyatkozni, úgyhogy jobb, ha felkötöd a gatyád.
Ez a l{ny<
Farkam vastagon, követelőzőn feszül a nadr{gomnak. A
tenyerembe veszem a hegyét, hogy kissé enyhítsek a fájdalmon,
és csupán ennyit tudok kinyögni:
– Indulj már!
LIBBY

Remeg a lábam, miközben leteszem a telefont. Belevágok.

Turnézni fogok a Kill Johnnal. Mindjárt elhányom magam!
Annyira szeretném látni Killiant, hogy a csontjaim is
belesajdulnak. De hogy színpadon j{tsszak< Az m{r m{s tészta.
Inkább az utolsó szavaira koncentrálok, a hangjában
csendülő szenvedélyre. Szenvedett – pont úgy, ahogyan én is
szenvedek most. Nem tudtam, hogy lehetséges üresnek érezni a
lábam közét, hogy konkrétan úgy akarhatom ott valaki farkát,
hogy az már fáj. De nem, nem csak valakiét. Killianét. Most már
csak az övé jó. A fene essen bele, teljesen elcsavarta a fejemet.
De vendégeim vannak, és nem vagyok hajlandó ágaskodó
mellbimbókkal, kipirultan eléjük állni. Eszembe jut, amikor
egyszer r{nyitottam a pornót néző nagymam{mra. Ez eléggé
elborzaszt, úgyhogy visszamehetek a nappaliba.
– Elég rosszul festesz – jegyzi meg Brenna. – Mondd, hogy
azért, mert jössz New Yorkba!
Fogjuk rá. Bólintok.
Scottie ennek hallat{n egy kissé< kevésbé tűnik merevnek.
– Nagyszerű. – Egyenesen a szemembe néz. Ismét
r{döbbenek, milyen jóképű ez a férfi. Nem feltétlenül szexu{lis
értelemben, bár az is benne van, de csupán a pillantása elég
ahhoz, hogy elálljon a lélegzetem. Brit akcentusa hab a tortán. –
Helyesen döntött, Ms. Bell.
– Mert többé nem kell leveleket kézbesítenie nekem a
napköziben, Mr. Scott?
– Pontosan – húzza össze a szemét Scottie.
 Brenna vihog, ő pedig fel{ll, és megigazítja az ingujj{t.
– El kell intéznem néhány hívást – jelenti be.
Amint Scottie magunkra hagy bennünket, elernyedek. Nem
vagyok büszke magamra, de a fenébe is!
– Nevetséges, igaz? – suttogja Brenna úgy, hogy az az egész
házban hallható. – Hogy milyen elképesztően vonzó.
Vagy túl jól olvas az emberekben, vagy pont annyira
letaglózza Scottie személyisége, mint engem. Az alapján, hogy
kissé megr{zza mag{t, úgy sejtem, hogy egy kicsit mindkettő.
– Ti ketten<
– Istenem, dehogy! – hördül fel.
– Hízelgő – jegyzi meg Scottie szárazon, mintegy rajtakapva
bennünket, amikor visszajön a szobába.
Tényleg nem igazságos, hogy ennyire vonzó. Csillogás,
szoborszépség. Nem az én esetem, de nyálat csorgatni azért
szabad.
– Nyilván hallottad, mikor azt mondtam, hogy szexi vagy –
szólal meg Brenna. – Nem kell, hogy tovább hízzon a májad.
Scottie leül a nagymamám rózsaszín kretonanyaggal bevont
karosszékébe. Mintha egy virágokkal díszített trónon ülne.
– Egy dolog a külső. Te viszont arra célozt{l, hogy borzalmas
a személyiségem, ami sokkal rosszabb.
– Jaj, ne prób{lj m{r meg bókokat kihúzni belőlem! – Brenna
felém fordul. – Az első teszten {tmegy, de a m{sodikon
megbukik. És ennek semmi köze a személyiséghez, puszta
kémi{ról van szó. Egyszerűen nincsenek köztünk szikr{k.
Kénytelen vagyok megkérdezni:
– Miféle tesztekről beszélsz?
 – Igen – biztatja Scottie is. – Világosíts fel bennünket,
kedvesem! – Rám pillant. – De igaza van. Semmiféle szexuális
vonzalom nincs kettőnk között.
Brenna a limonádéba kortyol.
– Akár bevalljuk, akár nem, minden egyes embert felmérünk
két szempontból: hogy mennyire szexi, és hogy lefeküdnénk-e
vele. – Bólint egyet, majd folytatja. – Az első teszt a szexiségről
szól. Menynyire tartod vonzónak az adott személyt. Scottie
természetesen tizenegy pontot kap a tízből. Mind tudjuk. A
második teszt pedig az, hogy lefeküdnél-e vele. Adott
körülmények között ágyba bújnál-e az illetővel.
– Igaz – emelem fel a kezem megadón. – Igen és nem.
Ez utóbbit azért teszem hozzá, mert tudom, hogy úgyis
megkérdezné, átmenne-e Scottie a teszteken nálam. Persze hogy
vonzó. És bár sznob vénember módjára viselkedik, nem lehet
idősebb harmincn{l.
De nem sz{mít, mennyire jóképű, sz{momra jelenleg csak
Killian létezik.
Brenna csücsörít, és alaposan végigméri Scottie-t, aki
mozdulatlanul ül, és csak a szeme csillogásán látszik, hogy jól
szórakozik. Brenna visszanéz rám, és eredményt hirdet:
– Nem. Még mindig nincsenek meg a szikrák. Egész nap
elnézegetném, de nagyjából ennyi.
Bólintok egyet. Tökéletesen egyetértek Brennával.
– Amennyiben sikerült befejezni a külsőm kiértékelését –
szólal meg Scottie –, szeretnék útnak indulni. Ms. Bell, foglaltam
szállást önnek és Brennának. Három óra múlva száll fel a gép,
úgyhogy most azonnal el kell kezdenie pakolni.
 – Ön nem jön?
– Nem. – Ismét megigazítja már amúgy is tökéletesen álló
ingujját. – Még van egy kis elintéznivalóm. Egy későbbi
időpontban térek vissza New Yorkba.
Brenna különös hangot hallat, ami tökéletesen sztoikus
arckifejezése alapján bármi lehet, de egyikük sem szolgál
magyarázattal. Brenna feláll, és elindul a szobám felé.
– Akkor lássunk neki a pakolásnak!
Szó sem lehet róla, hogy Miss Bulldózer pakoljon be nekem!
Izgatottság és idegesség csörgedezik az ereimben, miközben
utánasietek.
 14. fejezet

LIBBY

Mintha ezüsttel vonták volna be New York Cityt – a fele

folyamatosan árnyékban van, a másik fele pedig csak úgy
ragyog az égig érő épületek közé bekúszó napfényben. A
nyakamat nyújtogatva, tátott szájjal, igazi falusi liba módjára
figyelem az autó ablaküvegén keresztül. Még csak nem is
érdekel, milyennek tűnök. Ez a hely igazi paradicsom annak, aki
szereti az embereket figyelni: folyamatosan, a maga ritmusában
hömpölygő emberi tevékenységhull{m. Egyfajta energia hatja {t
a levegőt itt, és beleivódik az ember bőrébe. Szívesen
megkérném a sofőrt, hogy húzódjon félre, hadd sétáljak.
– Szeretnéd lehúzni az ablakot, hogy a fejedet kidugva
liheghess, mint egy kutya? – viccelődik Brenna.
Az elsuhanó látképet bámulva felelek:
– Korábban megpróbáltam, de panaszkodtál, hogy a meleg
levegő összekócolja a hajadat. Emlékszel?
Épp most jöttünk ki a Hudson folyó alatt futó Holland-
alagútból, és egyenesen a színházi negyedben kötöttünk ki.
Majdnem felugrottam az ülésből izgalmamban.
Brenna az egyetértés fojtott hangját hallatja.
– Majd később elmegyünk nézelődni. De ha már így szóba
került a kócos haj, mit szólnál hozzá, ha átalakítanánk a
külsődet?
 A kérdés elvonja a figyelmemet az ablakon túli képről, és
h{tradőlök a bérelt limó kényelmes bőrülésében.
– Amolyan Neveletlen hercegnő módon, hogy valami pasi egy
fél tégely gyantát ken a szemöldökömre, és szegélyvágóval esik
neki az egyéb szőrzetemnek? – Erőtlenül felnevetek. – Ilyen
borzalmasan festek?
– Nem, hát persze hogy nem! – Brenna hűvösen végigmér,
mintha egy lakatlan házat mérne fel, amire ráférne a felújítás. –
De néha minden l{nyra r{fér, hogy kicsinosítsa mag{t. Főleg, ha
szerepelni fog a sajtóban.
A sajtóban? Kellemetlen érzés feszíti a gyomromat.
– Neked nem kell csinosítás – jegyzem meg, tudomást sem
véve a bennem zajló negatív folyamatokról.
Brenna vállat von, ám közben egyetlen ránc sem keletkezik
skarlátvörös kosztümjén, amit mintha ráöntöttek volna.
– Engem már átalakítottak.
– Ha ilyen lesz a végeredmény, akkor benne vagyok.
– Tényleg? – csillan fel a szeme, és csak félig tűnik
gonosznak.
Most rajtam a sor, hogy vállat vonjak.
– Gondolod, hogy nem tetszene, ha vásárolgathatnék, és egy
napot a fodr{szn{l meg a masszőrnél töltenék? Attól, hogy
általában nem csinálom, még nem utálom az ilyesmit.
– Azt nem mondtam, hogy masszázs is lesz.
– Pedig lesz. És manikűr-pedikűr is.
– Egész jó ötleteid vannak, Liberty.
Egymásra vigyorgunk, és Brenna elkezd telefonálgatni, hogy
mindent megszervezzen. Amikor befejezi, ismét rám néz.
 Nem vagyok hajlandó kellemetlen mocorgásba kezdeni a
pillantása miatt.
– Úgy nézel rám, mintha egy darab agyag lennék.
– Csak arra vársz, hogy megformázzalak – bólint
egyetértőén, majd kérdőn felhúzza tökéletes ívű szemöldökét.
– Semmi kihívó. Azért még mindig saját magamnak akarok
tűnni. Csak< egy jobb verziónak.
Kuncog egy sort.
– Teljesen megértelek. Kihozzuk belőlük a legjobbat.
– Azt{n elmegyünk a masszőrhöz.
– Látom, megvannak a prioritásaid.
– Aha. Szó szerint rá fogom vetni magam a masszázsasztalra.
B{r arc{n enyhe mosoly j{tszik, tekintete hűvössé és óvatoss{
válik.
– Ugye tudod, hogy Killian akarja majd állni a számlát?
– Gondoltam. Ha ilyen bőkezű, {m legyen.
Brenna h{tradől, és keresztbe teszi a l{b{t. Fogalmam sincs,
hogy tudja ezt egyszerre lazán és szexisen csinálni. Eléggé odáig
vagyok ezért a csajért.
– Azt hittem, ellenkezni fogsz – szólal meg. – Arra hivatkozol
majd, hogy ön{lló, független nő vagy meg ilyesmi.
– Egyetlen hónap leforgása alatt Killian szétcseszte a
kertemet a motorjával, lehányta a kedvenc pólómat, és szinte
mindennap az én kaj{mat ette. Az első kettő nem igazán tetszett,
de szívesen etettem. Gondolom, ő is szívesen {llja majd a cechet.
Udvariatlanság lenne visszautasítani az ajánlatát. Ráadásul
tutira nem tudnám kifizetni mindazt, amit beterveztél.
– Egy kicsit fura vagy, remélem, tudod.
 – Bagoly mondja verébnek. Mondd csak, ez a természetes
hajszíned, vagy a fodrásznál csináltattad, ahová megyünk?
A limó befordul a Fifth Avenue-re, és egy napsugár kúszik át
az ablaküvegen. Brenna vörösarany haja fényesen ragyog.
– Ezt csak a stylistom tudja, édes. De vannak ötleteim a
számodra.
– Csupa fül vagyok.
– Nagyon fogom élvezni ezt az egészet – jelenti ki
elégedetten.
Öt perccel később a limuzin megérkezik egy ford{szszalon
elé.
Beterelnek bennünket egy váróba, amit kordon választ el
magától a szalontól. Egy nevetségesen gyönyörű, rikítórózsaszín
hajú nő tökéletes kis fekete ruh{ban innivalót kín{l nekünk.
Tágra nyílt szemmel körbenézek, és belekortyolok a chai-
matcha teába – tuti, hogy van egy saját baristájuk is. Az egész
hely olyan fehér, olyan makulátlan, hogy szinte már ragyog.
Lady Pink egy perc múlva visszatér:
– Kérem, hölgyeim, kövessenek!
– Már várnak is? – vetek sanda pillantást Brennára. – Csak
nem foglalt{l előre időpontot?
Brenna felzárkózik mellém.
– Persze hogy foglaltam. Ez a dolgom.
– Én pedig, úgy tűnik, ennyire kisz{mítható vagyok.
– Nem mondhatnám. – Brenna csinos lófarka ide-oda leng,
ahogyan a fejét rázza. – Egyébként meg, ha át kellett volna
rakatnom az időpontot, akkor úgy alakított{k volna a
napirendjüket. Nyilván még te is felfogod, mekkora hatalommal
bír Killian neve.
– Egy fodrászatban?
Brenna elvigyorodik.
– Tudod te, milyen fontossággal bír annak a szerencsétlennek
a haja? Majdnem összedőlt az internet a hajv{g{sod miatt.
Eltátom a számat.
– Tudom, tudom – folytatja szemmel láthatóan jól
szórakozva. – Fiatal csitrik sírnak az im{dott lebbenő tincsek
miatt, mintha ez jelezné a világvége eljövetelét.
– Azt hittem, hogy csak megnőtt a haja.
Erre Brenna is felkapja a fejét.
– Igen. Általában állig ér. Tényleg fogalmad sem volt róla, ki
ő, amikor először tal{lkoztatok?
Erőt veszek magamon, és nem kezdek el nyugtalanul
mocorogni a pillant{sa kereszttüzében. Lehet, hogy külsőre nem
sokban hasonlít Killianre, de az tuti, hogy a kihallgatási
módszereiket ugyanattól az őstől örökölték.
– Eszembe sem jutott volna, hogy pont ő köt ki a kertemben.
Egyszerűen nem {llt össze a kép az agyamban.
A cipőm csak úgy csattog a betonlépcsőn, miközben a
hostess felvezet bennünket az emeletre. A nevezett hölgy
lepillant a Converse-emre, de úgy tűnik, okosabb annál, hogy
bármiféle megjegyzést tegyen. Megrázom a fejem, és
visszafordulok Brenna felé.
– Komolyra fordítva a szót, csak az albumborítókon
láthattam volna Killiant, de nincs rajta egyiken sem.
Egyetlenegyen sem. Miért?
 – Kezdetben ez egyfajta kinyilatkoztatás volt. Nem játszották
meg magukat, minden tiszt{n a zenéről szólt. Mostanra
hagyománnyá vált. – Tökéletes szemöldökét rángatva folytatja: –
Meg persze a titokzatosság és az elérhetetlenség látszatát kelti.
De ezt nekem köszönhetik.
Úgy sejtem, Killiant ez a legkevésbé sem izgatja, de Brenna
olyan büszkének tűnik, hogy bólintok egyet.
A stylistom, Lia azonnal végigfuttatja az ujjait a hajamon, és
közben szemügyre vesz a tükörben. Mostanáig a hajvágás
számomra azt jelentette, hogy levágtam az ollóval a töredezett
végeket. Ki gondolta volna, hogy egy fejmasszázs és a hajammal
való játszadozás ilyen kellemes lehet. Nyilván látszódik,
mennyire nem értek ehhez az egészhez, ugyanis Lia és Brenna
azonnal haditervet kovácsolnak.
– Az arcodhoz igazítjuk a frizurádat, és viszünk bele egy kis
egyediséget – magyarázza Lia.
– Szuper nyári melírje van – teszi hozzá Brenna. – De talán
mélyíthetnénk az alapszínt.
Egy ór{val később a hajam alufóli{ba csomagolva díszeleg,
és egy búra alatt ücsörgök, miközben két nő a körmömmel
foglalkozik. Brenna végig körülöttem legyeskedett, szinte
magánkívül volt a boldogságtól.
– Ezután a szemöldöködet festetjük egy kicsit sötétebbre, és
megformázzuk. Aztán elmegyünk ruhákat venni. Nem is,
először ebédelünk. Azt{n jöhetnek a ruhák.
– A masszázst ne feledd! – figyelmeztetem.
– Az lesz a legutolsó állomás. Még csak véletlenül sem
akarjuk semmivel sem elrontani a nyugalmunkat. – Boldog
sóhajt hallat. – Talán még egy arcmasszázs is belefér. Igen.
Istenien hangzik!
Nehéz ellenállni a lelkesedésének. Sok szempontból ő Killian
női megfelelője: azonnal elbűvöl m{sokat, és „elef{nt a
porcel{nboltban” stílusban veszi kezébe az ir{nyít{st. Ez
bizonyos szempontból jó is. Nem barátkozom könnyedén, és a
felszínes csevegés sem az erősségem. De Brennával
h{tradőlhetek, és hagyhatom, hogy ő ir{nyítson.
– Ó! – kiált fel. – El is felejtkeztem a cipőről. És< Azt hiszed
meghibbantam, mi?
Rajtakapott, hogy értetlen mosollyal figyelem őt, úgyhogy
vállat vonok.
– Igazából irigylem, hogy így ki tudod élvezni a
lelkesedésedet. Én sokkal visszafogottabb vagyok, és néha azt
kívánom, bár ne lennék.
A manikűrösök elmennek, de előtte a minisz{rító al{ rakt{k
a kezemet. A körmeim most halvány, homályos kékben
pompáznak. Ha kész van a hajam, Brennával ugyanolyan
lábkörmöket csináltatunk.
Még sosem volt részem ilyesmiben, és hirtelen
elszomorodom. Teljesen elvesztegettem az életemet azzal, hogy
visszahúzódtam.
Brenna egy hajcsattal játszadozik.
– Nem mindig vagyok ilyen. – Előrehajol, szeme hatalmasra
nyílik a retro szemüvege mögött. – A többség azt gondolja, hogy
egy hülye picsa vagyok.
– Ismerős érzés.
 Én főleg azért j{rok így, mert fogalmam sincs, hogyan
beszélgessek másokkal igazán fesztelenül.
Brenna felhúzza az orrát.
– Akkor is megjárod, ha túl csendes vagy, és akkor is, ha túl
magabiztos.
– Valahogy úgy.
– Csak pasi barátaim vannak.
– Nekem egyáltalán nincsenek barátaim – tromfolok rá.
Elnevetjük magunkat, mindketten kissé szégyenlősen.
– Killian nem csak az unokatestvérem – tárulkozik ki Brenna
tágra nyílt szemmel –, hanem az egyik legjobb barátom is.
Egyértelmű, hogy od{ig van érted. Őszinte leszek, még sosem
láttam, hogy bármilyen lánynak leveleket írogatott volna. A
csodával határos, hogy sikerült Scottie-t rávennie az átadásra.
Tuti, hogy Kills valami durvát tud róla.
Egészen aranyos a csacsogása. Persze, nem teszem szóvá,
biztosan iszonyatosan szégyellné magát. Tovább folytatja:
– Igazából azt próbálom meg elmondani, nem túl ügyesen,
hogy remélem, barátok lehetünk.
Vagy a magányosságom jele vagy a hormonok teszik, de
majdnem elbőgöm magam, és kénytelen vagyok pislogni
p{rszor, mielőtt v{laszolok:
– Én is nagyon örülnék egy barátnak.
KILLIAN

Őszintén? Nem kell m{sok előtt j{tszanom ahhoz, hogy fel{lljon

a zenére. Egyszerűen csak kattannia kell valaminek, és már kész
is vagyok.
Scottie a Bowery Bálterembe szervezett koncertet. Ez volt az
első szereplésünk több mint egy év ut{n. Stadionokhoz
szoktunk, legalább ötvenezer emberhez. Hogy milyen ezek után
ötszáznak énekelni?
Csodás érzés. Az egész testemet átjárja a zene, verejtékben
fürdők. A fények égetik a szememet, mozgó ködfelhővé
varázsolva a rikító vörös és kék tömeget.
Teljesen felpörgök, amikor elkezdjük az Apathyt játszani.
Nem terveztük. Nem is tudom, ki döntött úgy, hogy
belekezdünk. Az egyik pillanatban még random dallamokat
j{tszunk, a következőben m{r egységes egésszé {ll össze, és
dübörög a dal, amitől szt{rok lettünk.
A mikrofonhoz hajolok, éneklem a dalszöveget, a pengetőm
csak úgy táncol a húrokon. Itt most nincsenek gondolatok,
félelem; semmi, csak a ritmus és az ütem. Semmi, csak maga az
élet.
Jön a magas hang a dalban. Vibrál a mellkasomban, a
torkomban. A srácok ott vannak körülöttem, hozzátesznek a
dalhoz, új szintre emelik azt. A Vadállat üvölt, lelkesedik, az
embertömeg fel-le ugr{l. Ők is velünk vannak, szeretettel és
energiával látnak el bennünket.
Otthon vagyok, megint azon a helyen, ahol mindennek
megvan a maga értelme.
 Legalábbis egészen addig, amíg fel nem pillantok, és meg
nem l{tom őt oldalt. Liberty. A saj{t közegemben figyel meg.
Mintha elektromosságot vezetnének végig rajtam. Neki éneklek,
neki játszom.
Tekintetünk összekapcsolódik, ajkán mosoly játszik.
Képtelen vagyok nem visszavigyorogni. A kurva életbe is,
egyszerűen gyönyörű. Olyan boldog vagyok, hogy újra
l{thatom, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne
hagyjam ott a színpadot, és rohanjak oda hozzá.
Véget ér a szám, a Vadállat üvölt.
Többet akar. Mindig többet.
De végeztünk. Meghajolok, odadobom a mikrofont egy
asszisztensnek, és lekocogok.
Whip felkiált, ide-oda pörgeti a dobverőjét a kezében.
– Na, erről beszéltem! – lelkesedik.
A fiúk nevetgélve, beszélgetve indulnak meg az öltöző felé.
Vár a sajtó, valamint a lemezkiadósok és a rajongói klubok tagjai,
akik megnyerték a velünk való találkozás jogát. Valaki a
kezembe nyom egy üveg vizet és egy törülközőt. Automata
üzemmódba lépek, úgy pörgök, hogy remegnek az ujjaim.
Hideg víz folyik le égő torkomon. De csak Libbyt nézem.
H{tul marad Brenn{val, olyan hatméternyire tőlem, épp a
színpad szélén. Ugyanaz az „akarom is meg nem is” érzés
tükröződik vissza a szeméből, amit én is érzek. Együtt akarunk
lenni, de tudjuk, hogy itt és most nem tehetünk semmit, mert
nem akarja, hogy a srácok tudjanak róla.
Rohadtul gyűlölöm az egészet. De itt van, és ez mindennél
többet jelent.
 És még senki sem vette őt észre. Csup{n a színpadi
asszisztensek maradtak körülöttünk. Brenna rám kacsint, és
követi a srácokat a színfalak mögé.
Az egész testem lüktet, felpörögtem és be vagyok sózva. A
fenébe is, olyan gyönyörű! Hogy gondolhattam valaha is, hogy
az én Elly Mayem {tlagos? Bőre aranyszínű a tengerparton
töltött végtelen ny{ri napoknak köszönhetően. Mézbarna és
halv{nyszőke haja fénylő szalagként keretezi az arc{t.
Észreveszem a ruháját. És az agyam lefagy. A rohadt életbe!
A farkam, ami már eddig is mocorgott, most hirtelen a
nadrágomnak feszül.
A világosszürke ruha nem rövid, egészen a térdéig ér. Nem
l{tszik a dekolt{zsa sem, mert az a fajta felső, amiből kil{tszik a
karja, viszont egészen a nyakáig ér, ott rögzíti az anyagot. Mégis
valahogy olyan elképesztően szemérmetlen. Merthogy vékony
selyemből készült, és teljesen megmutatja az alakj{t,
imádnivalóan tapad a csinos kis mellére. Mindenki, aki ránéz,
azonnal láthatja, mit tud nyújtani ez a lány.
Az enyém. Csak az enyém.
Képtelen vagyok tovább várni. Hosszú léptekkel megindulok
felé, imádom, ahogyan kihúzza magát, ahogyan rózsaszín ajkai
elválnak, és tágra nyílik a szeme. Elég közel vagyok hozzá, hogy
érezzem az illatát, valami meleg és virágos illatot a
wellnessközpontból. Lehajolok, és gyors, személytelen puszit
nyomok az arcára, holott legszívesebben rávetném magam az
ajkára.
– Killian.
 Boldog, elfúló hangon köszönt. Kékeszöld jégvir{g színű
szemével felnéz rám.
Elöntenek az érzelmek. Még sosem éreztem ilyesmit ezelőtt,
egyszerre foszt meg az erőmtől és önt el színtiszta v{ggyal.
Megmarkolom a derekát. Hozzá akarok érni selymes
bőréhez, be akarom csúsztatni a kezemet a ruh{ja al{.
– Gyere! – húzom magammal.
 15. fejezet

LIBBY

Nem tudom, mire számítottam, mi fog történni, amikor újra

találkozunk. Szándékosan hagytam, hogy Brenna túláradó
lelkesedéssel végigcipeljen a városon, addig sem kellett Killianre
gondolnom. Már nem is tudom, pontosan hány üzletben jártunk,
elképesztő mennyiségű ruh{t prób{ltam fel, és annyi mindent
vettünk, hogy végül kénytelen voltam lehunyni a szemem,
miközben újra és újra lehúzták Killian fekete hitelkártyáját.
Most nyugodt vagyok, a hajam tökéletesre szárított és
színezett, a szemöldökömet kiszedték, megformázták.
Csinosnak, sőt gyönyörűnek érzem magam. És szexéhesnek.
Eszméletlenül, fájdalmasan vágyom rá.
Magával ragadott az, ahogyan Killian szerepelt: izmos testén
verejték csillogott, ujjai magabiztosan pengették a húrokat.
Teljesen megbabon{zott a hangja, az energi{ja, az elsöprő
szenvedélye. És nem én voltam az egyetlen. Mindenkit
elcsábított, imádták, vágytak rá.
És most itt van velem, szemében tűz ég, érintése pedig
könnyed, ahogyan a hátamhoz ér és végigvezet egy sötét
folyosón.
Megáll, hogy felkapjon egy szürke pulcsit egy régi
hangfalról, és belebújik, eltakarva meztelen felsőtestét. Kétlem,
hogy az övé lenne, ugyanis a Szervező szó áll a hátulján rikító,
s{rga betűkkel.
– A legjobb álruha – mozgatja a szemöldökét.
A fejére húzza a kapucnit, és pötyög valamit a telefonján,
mielőtt visszadugja a zsebébe. Ismét felém pillant, és gyengéden
elvigyorodik.
– Istenem, úgy hiányoztál! Inkább azt kellett volna kérnem,
hogy nálam találkozzunk, mert rohadt nehezen tudom
visszafogni magam, hogy ne érjek hozzád.
– Akkor miért nem azt kérted?
Magas sarkú szandálom csak úgy kopog a betonpadlón.
Nem szoktam magas sarkút hordani, de ehhez a ruhához az
duk{l. Hülye ruha! Vékony selyemből készült, szinte csupasz
vagyok. Minden egyes mozdulatnál meg-meglibben frissen
radírozott és {polt bőrömön – ami maga a kín, mert egyre csak
Killian keze, szája, ajka jár a fejemben. Azt akarom, hogy inkább
azok cirógassanak.
Könyökével gyengéden megböki a vállamat.
– Azért, mert egy arrogáns szemétláda vagyok, és azt
akartam, hogy láss fellépés közben.
Ártatlanul pislog hosszú szempilláival, arcán pimasz mosoly
ül.
– Olyan jól néztél ki – felelem őszintén, {m némileg
incselkedve.
Elpirul.
– Cica, ha így folytatod, megállok.
– Ne! – tiltakozom eltúlzott zihálással. – Ne, Killian! Ne!
 Visszafojtom a sikoltásomat, amikor hirtelen megpördül,
megragadja a derekamat és behúz egy ládarakás mögé.
Nevetésünk összefolyik, miközben megcsókol: gyors, forró,
játékos csók, bele-belekap az ajkamba.
– Te kis dög! – csillan boldogság a szemében.
Én is megcsókolom, mielőtt elhúzódnék.
– Vigyél haza, te kertromboló! – parancsolok rá.
Kézen fogva végigmegyünk a folyosón, majd kilépünk a
sikátorba, ahol egy limuzin vár.
– Michael – biccent Killian a kocsi mellett álló hatalmas,
nagydarab férfinak. – Már ismered Libertyt.
– Volt szerencsém találkozni vele – nyitja ki a hátsó ajtót. –
Ms. Bell.
Michael egy személyben volt a sofőrünk és a testőrünk a mai
nap folyamán. Nem sokat beszéltünk. Brenna biztosított róla,
hogy ez a szokás, és megosztotta velem a sejtését, miszerint
Michael valójában kiborg. Mivel nem kevés romantikus sci-fit
olvastam, hajlottam rá, hogy egyetértsek vele.
A limuzin hűvös és csendes, a sötétített üvegek t{vol tartj{k
tőlünk a kív{ncsi szemeket. Egy vödörben jéghideg
vizesüvegeket tal{lunk, és a sofőrülést az utastértől elv{lasztó fal
fel van húzva. Nem sok mindent látok, ugyanis amint
becsukódik mögöttünk az ajtó, Killian a tenyerébe veszi az
arcomat, és máris megcsókol. Édes megkönnyebbülés.
Magamba szívom, olyan hévvel csókolom vissza, hogy az
engem is megdöbbent. Imádom az ízét. Imádom, hogy az ajka
puha, mégis hat{rozott. Levegőért kapkod, és belélegzem, amit ő
kifúj. Mert szükségem van rá. Tudnom kell, hogy él és virul,
hogy itt van mellettem. Szúr a szemhéjam, az égető érzés
könnyekkel fenyeget. Nem is értem, miért.
– Istenem! – nyög fel, beszívva az alsó ajkamat. – Annyira
szükségem volt rá. Elképzelésed sincs, hogy mennyire!
– Szerintem átérzem.
Valahogy az ülésen fekve kötök ki, Killian pedig félig rajtam
van. Tiszta izzads{got érzek rajta, erős teste nyirkosan és forrón
préselődik hozz{m. És amikor megmozdul, a pulóvere a
karomhoz tapad. Lepillant magára és elfintorodik.
– Le kellett volna zuhanyoznom.
– Szexi vagy így, édesem.
Épp veszi le a pulóvert, de megdermed. Sokkos nevetés tör
ki belőle.
– Édesem?
– Aha. – Elkapom a cuki kis fülcimpáját és a számba veszem.
– Tot{l édes vagy, úgyhogy<
– Még senki sem mondta nekem, hogy édesem. De tőled
nagyon is tetszik. – Killian elhajítja a pulcsit, és végigcsókolja a
nyakamat, csak néha-néha áll meg, hogy minden egyes pontot az
ujjaival is megérintsen, mintha bizonyítékra lenne szüksége,
hogy tényleg itt vagyok. Forró lélegzete perzseli a bőrömet,
miközben beleliheg a nyakam hajlatába. – Olyan illatod van,
mintha ehető lennél.
– Biztos azért, mert mindenféle olajat dörgöltek belém.
Érzem a mosolyát a nyakamon.
– Micsoda ötlet, cicám! – Hatalmas, meleg kezét végigfuttatja
a lábikrámon, majd becsúsztatja a ruha alá. – Milyen puha vagy.
Jól érezted magad ma, Libs?
 Keze egyre feljebb csúszik, és úgy markolja meg a fenekemet,
mintha ez lenne az életcélja. Egy kicsit mocorgok, amikor
birtoklóan megszorít.
– Csak nem tanga van rajtad? – érdeklődik, majd be akar
lesni a szoknyám alá, felemelné, de határozottan elhessegetem a
kezét.
– Nagyon jól. Köszönöm. – Kissé h{tradőlök, és belenézek
tűzben égő tekintetébe. – Nem is mondtál semmit a kinézetemre.
Tetszik?
Killian lassan pislog, mintha most térne magához.
– Gyönyörű vagy. De h{t ez nem újdons{g. Mondan{m,
hogy még jobban nézel ki, de< a fenébe is< csak téged l{tlak
magam előtt.
Melegség önti el a mellkasomat.
– Ez több mint elég – felelem.
Hümmög egy sort, pillantása végigfut az arcomon, majd
lejjebb vándorol.
– Ez a ruha viszont< – Bőrkeményedéses ujjhegye
becsusszan a selyemfelső alá, és gyengéden megcirógatja a
mellbimbómat. Elakad a lélegzetem, forró lávaként önt el a
hőség. – Ez a ruha – mormolja – viszont már más lapra
tartozik<
Ide-oda mozgatja a kezét, simogatja a mellemet, gyengéden
megszorítja, lusta, lassú mozdulatokkal kényezteti a mostanra
m{r kőkeménnyé v{lt mellbimbómat. Csup{n annyit tehetek,
hogy az ajkamba harapok, lehunyom a szemem, és ívben
megfeszítem a hátamat, igyekszem követni az érintését, és
folytatásért könyörgök.
 Másik keze az egyik pillanatban még a szokny{mn{l időzik,
a következőben pedig a nyakamn{l terem. Egyetlen mozdulattal
az ölembe hullik a könnyű selyem, és m{ris fedetlen vagyok.
Mellem megremeg, miközben a kocsi átmegy egy kátyún.
Mellbimbóim kemények és duzzadtak, csak arra várnak, hogy
végre feléjük fordítsa a figyelmét.
Minden egyes négyzetcentiméterem kellemesen megfeszül.
Senki sem lát keresztül az üvegen. De a gondolat, hogy talán
valaki mégis, lehűti a kedélyemet.
– Hogy hiányzott ez a látvány! – mormolja reszelős hangon,
mielőtt lehajol, hogy a szájába vegye az egyik mellbimbómat.
Annyira jó, ahogyan kényezteti – nem túl keményen, de
mohón, mintha kínozni szeretne. Felnyögök, megragadom a
tarkóját, és ott tartom.
– A fenébe is! – szólal meg, ajkával továbbra is izgatva
mellbimbóm sajgó hegyét. – Az első alkalom tuti nem egy
limuzin hátuljában lesz.
Alig kapok levegőt.
– Akkor miért vetted le a felsőmet?
– Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek. Újra látnom
kellett őket. – Először az egyik, majd a m{sik mellbimbómat
csókolja meg, mintegy üdvözölve őket: – Hölgyeim!
A lábam köze duzzadt és érzékeny. Megmozdítom a
combjaimat, és nekinyomom magam a nadrágja kemény
dudorának, ott, ahol szinte bökdös.
– Mondd, hogy van nálad gumi! – könyörgöm.
Nyelve hegyét végigfuttatja aprócska mellem domborulatán.
 – Komolyan kérdezed? Egész nap ezzel járkáltam, itt van a
farzsebemben.
– Akkor vegyél ki egyet, és gyerünk! – Átkulcsolom a
lábammal és rámeredek. – Most!
– Ó, cicám, imádom, hogy ennyire vágysz rá. – Gyors, mély
csókkal ajándékoz meg. – De nem adom magam. Rendesen
fogjuk csinálni. Meztelen leszel, és az ágyamban.
Mocsok módon kínoz.
Azt hiszi, cuki azzal a rohadt vigyorral, és annyira szexi,
hogy mindjárt elsírom magam. Hangos sóhajtással a fejem fölé
emelem az egyik karomat, amitől megemelkedik a mellem.
Tekintetével követi a mozdulatot, és elnehezedik a szemhéja.
– Azt kérdezted, tanga van-e rajtam – szólalok meg, és lassan
szétnyitom a combom. Ez megragadja annyira a figyelmét, hogy
letérdel elém a limó padlójára. Felcsúszik a szoknyám. Lenyúlok,
és még feljebb húzom. Hűvös levegő cirógatja a bőrömet. – A
válaszom: nem.
Killian jól hallhatóan nyel egyet, majd remegve megragadja
az ülés szélét:
– Bassza. Meg.
– Valami ilyesmi jár az én agyamban is – ugratom, miközben
kiéhezetten bámulja fedetlen ölemet.
– Ó, Libs – szólal meg halkan. – Milyen nedves vagy. Az a
csinos kis punci teljesen megduzzadt, és gyakorlatilag könyörög.
– Ujjhegyével végigsimít duzzadt szeméremajkaimon. – Sajog
odalent?
Megmozdítom a csípőmet, hőség fut végig a combomon és
összegyűlik a lábam között.
 – Igen – suttogom.
Bólint.
– Hát persze.
Ide-oda mozgatja az ujját, végigsimít a csiklómon, és
lecsusszan a nyílásig. Felnyögök, még inkább széttárom a
l{bamat, ő pedig belém dugja az ujját, épp csak annyira, hogy
érezzem. Mozgatom a csípőmet, prób{lom magamba csalogatni.
Megkönyörül rajtam, és belém nyomja hosszú ujját. Hálásan
felnyögök.
– El fogom veszíteni az eszemet, ha végre benned lehetek –
mormolja sötéten. Sehol máshol nem ér hozzám, csak lassan ki-
be mozgatja az ujját. Mindezt azért, hogy minden figyelmem rá
ir{nyuljon. Még egy ujj{t becsúsztatja, és szétt{rja őket,
miközben mozog bennem. – Tetszik?
Képtelen vagyok válaszolni, csak vonaglok, és elmélyült
arckifejezését bámulom. Mintha megérezné a pillantásomat,
hirtelen felnéz. Feketén csillog a szeme a félhomályban.
– Jól van, cicám – szólal meg –, akkor most még jobb lesz.
Szabad kezével kigombolja a farmernadrágját. És ekkor
szabaddá válik a farka. Nem felejtettem el, milyen hatalmas, de
most, hogy újra látom, ahogyan megduzzadt és óriásivá vált,
rögtön összeszorulnak odalent az izmaim a várakozástól. Killian
nyilván érzi a reakciómat, mert mohó hangot hallat, és még egy
ujját belém nyomja.
Teljesen szétfeszít, megtölt. De tudom, hogy a farka még
ennél is nagyobb lesz.
Kihúzza az ujjait, és elővesz egy gumit a zsebéből.
– Simogasd magad, miközben felveszem!
 Remegő ujjakkal engedelmeskedem, ide-oda csúsztatom
őket. Annyira szeretném, ha belém hatolna, nyughatatlanul az
üléshez feszítem magam, miközben felhúzza a gumit.
Killian hatalmas tenyere a derekamon terem, ujjait széttárja,
hogy megtartson; forró k{véra emlékeztető szemében
elragadtatás csillog.
– Milyen csodás látvány. Tárd szét a lábad, bébi!
Engedelmeskedem. Mély torokhangot hallat, szinte már
nyöszörög, de annál sokkal mohóbb hangon, és minden hasizma
szemmel láthatóan megfeszül. Szabad keze a farkához vándorol,
és gondolataiba mélyedve végigsimít rajta.
– A fenébe is, megkóstollak újra.
Lélegzete forró sóhaj, majd óvatosan duzzadt ölemhez érinti
az ajk{t. Azonnal hőhull{m fut végig rajtam. És amikor
helyeslőén mormolni kezd odalent, felsikkantok.
– Killian<
Megfogom a fejét, nem tudom eldönteni, hogy el akarom-e
lökni, vagy inkább közelebb akarom húzni. Lassacskán a sírba
visz, ahogyan gyengéden csókolgat a lábam között, valahogy
úgy, mintha a számat csókolná. Nyelve lustán, mégis mohón
mozog, megtalál minden rejtett zugot és érzékeny duzzanatot.
– Killian, kérlek! Most!
Meghúzom a fülét, mire ő felnevet – a rohadék! –, amitől
még jobban felhevülök odalent.
Búcsúzásképp még egyszer megnyalja a csiklómat, majd
felkel és leül mellém.
– Gyere ide!
Megfogja a csípőmet, és mag{ra húz.
 H{tradőlve szinte nyugodtnak tűnik: a fenséges rock and roll
sztár a limójában pihen. De látom a szeme sarkában a
feszültséget, azt, ahogyan kissé remegő kézzel simít a fülem
mögé egy hajtincset. Farka fémrúdként feszül közöttünk,
nekinyomódik jól kidolgozott hasizmának. Legszívesebben a
kezembe fognám és megszorítanám. Rá akarok ülni, és el
akarom felejteni a nevemet is.
Olyan gyönyörű ez a férfi, az erőteljes von{sai, a fénylő
szeme. Végigsimítok selymes bőrén, kemény izmok feszülnek az
érintésem alatt. Eljátszadozom apró, kemény mellbimbójával,
imádom, ahogyan kitágulnak az orrlyukai az érintésemre.
Killian érdes ujjvégeivel végigsimít a szemöldökömön.
– Olyan iszonyatosan akarlak. Mintha mindig is téged
akartalak volna. – Közelebb húz és megcsókol. – Minden
önuralmamra szükségem van, hogy ne hatoljak beléd, és
dugjalak szét véget nem érő im{dattal.
Egyszerre akad el a lélegzetünk, és ismét megcsókolom,
beszívva vastag alsó ajkát. Felnyög egy kicsit, a keze az
állkapcsomra simul.
– Lassan csináljuk – ragaszkodik ahhoz, amit kitalált, és félig
azon gondolkodom, vajon nekem mondja-e vagy saját magának.
– Lassan. Nem akarok fájdalmat okozni.
Beszéd közben végig mozgatja a csípőjét, előre-hátra
húzogatja a farkát a lábam között. Olyan széles, hogy
gyakorlatilag szétnyílok körülötte.
Mellem a mellkas{nak nyomódik, miközben előrehajolok és
feltérdelek.
– Hatolj belém, Killian!
 – Istenem! – suttogja, és nyel egy nagyot.
Tekintetünk összefonódik, miközben közénk nyúl, és farka
széles hegyét a nyílásomba irányítja. Nem hunyom le a szemem
és nem lélegzek, miközben lassan r{ülök. Először fáj. Megállok,
miközben Killian nyög, és ujjait az állkapcsomba mélyesztve
próbál nyugton maradni.
A kocsi átmegy egy hepehupán, és Killian hirtelen mélyebbre
csúszik bennem. Elakad a lélegzetem, és az izmaim igyekeznek
tágulni, alkalmazkodni odalent.
– Jóságos ég! – nyögöm.
– Édesem – csókol meg gyengéden, egyre mélyebbre hatolva.
Végig csókol, mintha egyfajta drog lennék a számára.
És ő is megrészegít engem, minden érzékem l{ngol, a
gondolataim szertefoszlan{k, az egész testem forró az élvezettől.
Csak arra tudok gondolni, hogy Killian bennem van. A
részemmé v{lt. Érzem őt a csípőm feszes mozg{s{ban, mélyen a
testemben, ahol a farka olyan pontot érint, ami teljesen felhevít.
Most m{r együtt mozgok vele, döfésről döfésre tal{lkozom
vele, ajkunk szinte csak súrolja a másikét, nyelvünk lustán
j{tszadozik. Belélegzem a leheletét, ő pedig az enyémet.
– Annyira jó! – Megremeg, és még mélyebbre hatol. –
Annyira jó érzés veled. Többet! Még többet akarok!
Megragadom a v{ll{t, megharapom a felső ajk{t, majd
megnyalom. Teljesen bevadultam a vágytól.
Keze a fenekemre csúszik, megragad, és az ujjhegye a
bej{rat{n{l j{tszadozik. Egyszerűen túl sok. Homlokomat
hozzányomom, és lihegve lovagolok rajta. Megszerzett
magának. Az övé vagyok.
 Orgazmusom hosszúra nyúlik, felgyorsítja a szívverésemet,
és olyan hévvel vonul végig rajtam, hogy hozzátapadok,
felsikoltok és kétségbeesetten mozgok rajta. Csupán az érzés
marad, semmi más.
Azt{n {tkarol, erősen a mellkas{hoz húz, és keményen,
gyorsan, megszállottan mozog bennem. Imádom, ahogyan
felkiált, hogy úgy nyög, mintha valahogy egyszerre halna meg és
kelne új életre.
Hosszasan heverünk mozdulatlanul: én neki, ő pedig az
ülésnek dőlve. Még mindig lüktet odabent, mélyen bennem, és
az izmaim v{laszképpen összer{ndulnak. Killian erőtlenül
felnevet, és közelebb húz magához. Ajka az arcomhoz ér;
túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy odaforduljak és
visszacsókoljam.
– Jós{gos ég, te nő! – motyogja bele nedves bőrömbe.
Remegve felsóhajt. – Jóságos ég!
– Tudom – suttogom.
Még sosem éreztem így magam. És minden kétséget
kizáróan tudom, hogy Killian James nem csupán egy végzetes
vonzalom vagy egy ny{ri flört. Lassacsk{n ő lesz a mindenem.
És ez egyszerre felszabadító és rémisztő.

Killian lakása pont olyan, mint amilyet a magánéletüket

védelmező rockszt{roktól v{r az ember. Egy {talakított templom
legfelső szintje a Wasthington Square-től délre. A fényes,
modern és a régimódi elemek keverednek benne: égig érő
plafon, sötét fapadló, üvegfalak és hatalmas, ólomüveg ablakok.
A helyiségek nyitottak és levegősek, a h{tsó részt péld{ul egy
hatalmas terasz foglalja el. A fehér konyha boltozatos,
gerendákkal ellátott plafonja alatt Killian cubanost készít
számunkra – egy szendvicset, amiben sült disznóhús, sonka,
svájci sajt, mustár és savanyú uborka van; mindezt addig
grillezi, amíg forróvá és nyúlóssá nem válik.
– Miért nem veled készíttettem eddig a kaját? –
gondolkodom hangosan, mielőtt ismét hatalmasat harapok a
szendvicsemből.
Tele szájjal büszke pillantást vet rám.
– Persze, hogy én ne ehessek a főztödből? Szó sem lehet róla.
Egyébként állat ropa vieját tudok csin{lni, de ahhoz idő kell.
– Ez is tökéletesen megfelel.
A szendvicshez jéghideg sört iszogatunk. Hajnali kettő van,
minden csendes és nyugodt. Killian lakása hatalmas, de így,
hogy itt van, mégis kellemesen otthonos.
– A szüleid még mindig New Yorkban élnek? – érdeklődöm.
– Októbertől decemberig – feleli az italába kortyolva. – Most
épp a jachtjukon vannak, valószínűleg Monacóban vagy Ibiz{n,
attól függ, hogy anyának épp milyen a kedve, vagy apának hol
van dolga. Ha anya bulizni akar, akkor Ibiza. Ha apának üzleti
ügyben utaznia kell, akkor Monaco.
– Hű! M{rmint, olvastam olyan emberekről, akik így élik az
életüket, de hogy konkrétan én is így éljek<
– Apa pólópónikkal körülvéve nőtt fel. A cambridge-i Trinity
College-be j{rt. A „haverjai” különböző uralkodócsal{dok sarjai.
Neki ez a normális.
 Killianre meredek. A válla feszes, a tekintete a távolba
mered.
– Neked is ez a normális – jegyzem meg.
Leteszi a sört, és a szemembe néz.
– Mindig is két vil{g között őrlődtem. Laktam az én
abuelámmal, utaztam a szüleimmel meg a bandával. Hogy
őszinte legyek, Libs, fogalmam sincs róla, mi a norm{lis. De
nagyon szeretnék úgy élni.
Intenzív pillant{sa és elmélyülő hangja arra késztet, hogy
megfogjam és megszorítsam a kezét. Szeretnék normális életet
biztosítani a sz{m{ra, de nem tudom, hogyan csin{ljam. Főleg
úgy, hogy magam mögött hagytam azt, ami az én számomra
normális, csak azért, hogy vele lehessek.
Miután végzünk, segítek neki bepakolni a mosogatógépbe.
B{r vacsora előtt gyorsan lezuhanyozott, még mindig
félmeztelen, kopott farmernadr{gja vékony csípőjénél ér véget.
Csupasz l{ba fehéren csattog az ébenszínű padlón.
Én is mezítl{b vagyok, és valamiért ettől még
otthonosabbnak érzem a helyzetet. Mintha mindketten itt
élnénk.
H{trasimítok p{r hajtincset, mielőtt berakom az utolsó
tányért is, és észreveszem, hogy engem figyel.
– Mi ez a nézés? – kérdezem, mert még nem l{ttam őt
ilyennek. Az arca nyugodt, ám valami mégis motoszkál sötét
tekintetében.
Megrázza a fejét, és az alsó ajkába harap.
– Semmi. Csak hiányzott, hogy ilyesmit csináljunk.
 Az „ilyesmi” alatt a mosogat{st érti. Mindig segített nekem,
amikor nálam voltunk. Egyfajta rituálévá vált az egész: figyelte,
ahogyan főzök, mindenféle történettel és anekdot{val
szórakoztatott, aztán ettünk és közösen elpakoltunk.
– Jó érzés – folytatja, és szemében még mindig ott bujkál az a
kedves mosoly.
Elég ennyi, máris úgy érzem, hogy meg kell ölelnem.
Közelebb lépek hozzá, és átölelem a derekát. Apró csókokkal
halmozom el a mellkasát, mert képtelen vagyok ilyen közel lenni
hozzá anélkül, hogy ne pusziljam meg.
Killian azonnal eggyé válik velem, hosszasan magához
szorít, szinte már beleroppannak a csontjaim, mégsem bánom.
Akarom ezt az erőt. Azt akarom érezni, hogy semmi sem {llhat
közénk.
– Mikor megyünk el New Yorkból? – kérdezem.
Mély, a mellkas{ból feltörő mormog{ssal v{laszol:
– Jövő héten. Először északra, azt{n nyugatra.
Végigsimítok a háta mélyedésén, lapos izomkötegek
szegélyezik a gerincét. Bőre ak{r a hevített szatén.
– Keresnem kell valami helyet, ahol megszállhatok.
Megfeszülnek a tenyerem alatt az izmok, és Killian
elhúzódik. Sötét szemöldökét felhúzva válaszol:
– Te komolyan azt hitted, azért csalogattalak el idáig, hogy
aztán elküldjelek valami hotelbe? Itt fogsz lakni, Libs.
Én is itt akarok maradni. Jéghideggé v{lik a bőröm, ha arra
gondolok, hogy itt kell hagynom, akár csak egy éjszakára is.
– De nem< – Mély levegőt veszek, és kimondom: – De nem
fognak a többiek csodálkozni, hogy miért lakom nálad?
 Killian szemöldöke még magasabbra szalad, de a fejét rázza,
és gyorsan megpuszilja a halántékomat.
– Nem. Rengetegen voltak már nálam. A vendégem vagy,
így helyes.
– Aha.
Próbálok elhúzódni, de nem hagyja. Lassan mosoly kúszik az
arcára.
– Tetszik, hogy féltékeny vagy.
– Nem mintha ez lenne a legjobb tulajdonságom – motyogom
égő arccal.
– Nem érdekel – ringat lágyan. – Azt jelenti, hogy a
magadénak tartasz.
Túlságosan beképzelten cseng a hangja. Megbököm az
oldalát, mire nevetve elugrik – ami szintén túlságosan cuki –, és
végül ismét magához ölel.
– Lehet, hogy volt pár vendégem. De soha senki nem aludt
még a szobámban, cica.
– Soha? – bukik ki belőlem a legink{bb horkant{sra hajazó
kérdés.
Az az idegesítő mosoly még szélesebbé válik.
– Ha felszedek valakit, azt hotelbe viszem. Ezt a leckét akkor
tanultam meg, amikor tele lett az internet a régi lakásom
fotóival, és a tudtom nélkül lába kelt pár ingóságomnak.
– Istenem, milyen alantas dolog! – Ismét megcsókolom a
mellkasát. – Sajnálom, hogy ezt tették veled.
Ujjaival tovább masszírozza a tarkómat.
 – Sejthettem volna, hogy így lesz. Csak egy kis hírnevet
akartak, vagy valami szuvenírt. Tudod, hogy legyen mivel
igazolni a hencegést.
Olyan mag{tól értetődő természetességgel mondja mindezt,
mintha nem sz{mítana, hogy t{rgyként kezelik. Lehet, hogy őt
nem zavarja, de nekem összerándul a gyomrom a gondolattól.
De én mennyivel vagyok jobb? Van otthon egy Univox Hi-
Flierem, amit Kurt Cobain használat után összezúzott, ott
csücsül egy üvegtokban a fenti dolgozószobában. Apa valami
barátjától kapta még 1989-ben, azelőtt, hogy Cobain legend{v{
vált volna. Egy összetört, haszontalan gitár, amit csak és
kizárólag azért értékelünk, mert egy rocksztár játszott rajta.
Ajándékba szántam Killiannek. De már nem vagyok benne
biztos, hogy jó ötlet lenne.
– Szóval nem – folytatja Killian, akinek fogalma sincs a
bennem dúló érzelmi viharról. – Csak a barátaim és zenészek
alhatnak itt. – Elhallgat. – Meg a bar{tnők. Nekik minden j{r.
Teljesen átmelegedve elmosolyodom.
– De azt mondtad, hogy még soha senki nem aludt az
ágyadban.
– Senki – feleli könnyedén, majd gyengéden hozzáteszi: – Te
leszel az első.
Néhány vallomástól megáll az ember szíve, és elakad a
lélegzete, és valahogy forogni kezd az egész világ. Lehunyom, a
szemem és magamhoz szorítom. Még sosem volt bar{tnője? Az
sem érdekelne, ha lett volna. Csak az itt és most számít. De a
gondolat, hogy még soha senkit sem engedett közel magához,
hatalmas súlyként nehezedik a szívemre. Óvatosnak kell
lennem, vigyáznom kell rá, és valahogy megtalálni a helyemet
ebben az új világban, ami az övé.
Killian lassan elenged, de továbbra is fogja a kezem.
Arckifejezése gyengéd, a tekintetéből f{radts{g sug{rzik.
– Feküdjünk le! – Gyorsan elmosolyodik. – Imádom, hogy
ilyeneket mondhatok neked.
Belehalok. Itt fognak megtalálni a földön, a szívem
szétrobbantja a mellkasomat, mert túlságosan tele lesz ahhoz,
hogy a helyén maradjon.
Elvezet a nappali és a moziszoba mellett, fel egy üvegből és
fémből készült lépcsősoron. Elhaladunk két h{lószoba és egy
olvasókuckó mellett, mely utóbbit egy íves ólomüveg ablakon
keresztül világít meg a fény. A hálószobája fehér, és egy egész
falat betölt egy hatalmas, kerek ólomüveg ablak. Egy vörös
szőnyegen {lló óri{si, ébenből készült baldachinos {gy foglalja el
a szoba nagy részét, b{r van egy kétszemélyes, fekete bőrkanapé
és egy modern gázkandalló is oldalt.
Az {gy mellett olyan gyengéden vetkőztet le, hogy majdnem
elsírom magam. Persze, a szüleim is figyeltek rám. De ez most
más. Jártam pár sráccal a középiskolában, és eggyel az egyetem
alatt is. Csakhogy sosem éreztem azt, hogy valaki gondoskodik
rólam, és nem számít, mit teszek, mit mondok. Teljesen össze is
zuhanhatnék, Killian itt lenne, hogy újra embert formázzon
belőlem.
Megpuszilja a vállamat, és visszahajtja a takarót, hogy
bem{szhassak előkelő {gy{ba. Egy m{sodperccel később m{r le
is veti a nadr{gj{t, és bem{szik mellém. A takaró hűvös és tiszta,
a p{rn{ja pedig egy felhő tökéletességével vetekszik.
 Széles mosoly kúszik az arcomra.
– Szóval vettél olyan párnát, mint amilyen nekem van!
Mag{hoz húz, meleg bőrünk egym{shoz ér. Mennyei.
– Mondtam, hogy beleszerettem.
Könnyedén ejti ki a szavakat, de sötét tekintete végig
összefonódik az enyémmel. Egyszerre tűnik minden
törékenynek és sokkal szilárdabbnak. Megérintem az arcát,
végighúzom az ujjamat a füle mentén, majd előrehajolok és
megcsókolom. A tenyerébe veszi az arcomat, és visszacsókol.
Ajka puha, nyelve óvatosan mozog, mintha csak ízlelgetne,
finom vagyok-e.
Megnyikordul az ágy, ahogyan a hátamra fordít és befészkeli
mag{t a l{bam közé. Egyre keményedő farka a hasamnak
nyomódik. Kezemmel felfedezem a v{lla ívét, feszesen görbülő
karj{t, majd a v{ll{t, ahol a bőre babafinoms{gú és érzékeny.
Elégedett nyögéssel mozgatja a csípőjét, súlyos farka egyre
csak simogatja nedvesedő ölemet. Megcsókolja a felső ajkamat,
majd az alsót is, oldalra fordítja a fejét, és előrehajol, hogy ismét
megízleljen. Lassan, mámorítóan csinálja. Beleolvadok az ágyba,
érintésem erőtlen, ám mohó.
Az illata. A bőre. A teste erőteljes eleganci{ja. Mindet
akarom.
Killian igazi m{gus. Valahonnan előhúz egy óvszert. De az is
lehet, hogy végig nála volt. Túl ködösek a gondolataim ahhoz,
hogy tudjam. Oldalra fordul, amitől csod{s kil{t{s nyílik lapos
hasára és vastag farkára.
Kiveszem az óvszert a kezéből, és feladom r{. Lassan
csinálom, mert túlságosan kellemes a kezemben tartani ahhoz,
hogy elsiessem a dolgot. Felnyög, miközben megszorítom és
kicsit meghúzom. Ismét rajtam van, forró szája az enyémet
csókolja. Már nem óvatosan csókolózunk.
– Libby – suttogja. A szemembe néz, amikor forró testével
belém hatol, tökéletes érzéssel töltve el. – Ez még csak a kezdet.
És tudom, hogy nem szexről beszél. Hanem az életünkről.
Zihálva, izgatottságtól fojtottan felelek:
– Alig várom a folytatást!
 16. fejezet

LIBBY

Killiannel Whip lakásához megyünk. Szokás szerint Michael

vezet, és kiderül, hogy már öt éve dolgozik Killiannek. Ma egy
eleg{ns, ezüstszínű Mercedesszel utazunk, a krémszínű
bőrülések kalandozó tenyerem alatt pihe-puh{nak tűnnek. A
nyirkos tenyerem alatt. Ha rajtam múlna, visszafordulnánk, de
előbb vagy utóbb úgyis kénytelen leszek bemutatkozni a Kill
John többi tagjának.
– Hogyhogy ma nem a limóval megyünk? – kérdezem, mert
képtelen vagyok tovább megbirkózni a gondolataimmal.
Killian elkapja a kezemet, és könnyedén tartja. Ha érzi is,
hogy milyen nyirkos, elég udvarias ahhoz, hogy ne tegyen rá
megjegyzést.
– Akkor volt{l először New Yorkban, amolyan Micsoda nő!
pillanat volt. Limó dukált hozzá.
– Jobban tennéd, ha nem emlegetnéd a Micsoda nö7-t ebben a
kontextusban – jegyzem meg szárazon.
Elpirul.
– Basszus! Igazad van. Erős, modern nő vagy. Ha valaki,
akkor én vagyok a prostitu{lt<
– Ettől nem lett jobb.
– Igaz. Igazad van. Senki sem fizet senkinek szexuális
szolgáltatásokért cserébe. – Felemeli a kezemet, és megcsókolja. –
De azért rengeteg szexről beszélünk. Forró, mocskos, verejtéktől
csillogó<
Elkapom a grabancát, és lehúzom, hogy elhallgattassam a
számmal. Tetszik neki a dolog, gyakorlatilag rám mászik, úgy
csókol vissza.
Úgy smárolok a hátsó ülésen, mint valami tini – ezt tette
velem Killian. Mindketten levegőért kapkodunk, amikor
szétválunk.
– Ha így folytatjuk – mormolja –, akkor kénytelen leszek
megkérni Michaelt, hogy tegyen egy kört.
– Ne! – sikkantok elborzadva. – Tutira tudná, hogy mit
csinálunk.
Száraz, kissé fájdalmas pillantást vet rám.
– Egészen biztos, hogy fogalma sem volt róla, mit csináltunk
tegnap este a limóban.
– Ne mondj ilyet! – nyöszörgöm az arcomat eltakarva. –
Istenem, képtelen leszek ezután a szemébe nézni.
Killian csak nevet, elhúzza a kezemet, és gyengéden
megcsókol.
Amikor megállunk, lehajtott fejjel elmotyogok egy
„köszönöm”-öt az ajtót tartó Michaelnek.
Whip egy tribecai lakásban él. Killian azt mesélte, a fele
hangszigetelt, és színpaddá, illetve egy kisebbfajta hangstúdióvá
alakították át.
– Semmi extra – jegyezte meg Killian, miközben
öltözködtünk. – De jól jön, ha új hangzásformákat akarunk
kipróbálni vagy próbálunk.
 Killian beüti a kódot, majd egy régifajta teherlifttel
felmegyünk a legfelső szintre. Egy fényben úszó, kopott
parkettás, téglafalú helyiségben lyukadunk ki.
Killiant követve, remegő l{bbal lépek be, és közben úgy ver a
szívem, hogy biztosan l{tszik a lüktető nyaki ütőerem. Amikor
Killian megtorpan az egyik ajtónál, és felém fordul, majdnem
nekimegyek.
Megfogja a vállamat, és behúzza a nyakát, hogy a szemembe
nézhessen:
– Hé! Figyelj rám egy kicsit!
– Figyelek.
Sötét szeme érzelmektől csillog.
– Liberty Bell vagy. Az a nő, akinek lenyűgözött a gitározása
és éneklése. Zenésznek születtél. – Megszorít, épp csak annyira,
hogy fenntartsa a figyelmemet. – Ezt senki sem veheti el tőled,
mondjon bárki bármit. Ide tartozol.
Szúr a szemem.
– Ne mondj ilyeneket! – suttogom. – El fogom bőgni magam.
Mosolya féloldalas és röpke.
– Mutasd meg nekik, Elly May!
Nevetés tör fel a mellkasomból.
– Te is, te kertromboló!
Gyors csókot lehel a homlokomra, majd hátrébb tol, és belép
a lakásba.
– Hahó! – kiáltja. Hangja visszhangzik a hatalmas
helyiségben. – Hol vagytok?
 Elhaladunk az ötvenes éveket idéző, {m modern bútorok
közt, a sötétkék szekrényekkel és rézszínű holmikkal teli konyha
mellett, majd átmegyünk egy üvegajtón.
Néh{ny pasi {ll egy nyitott, ülőalkalmatoss{gokkal teli
zugban, egy alacsony színpad mellett – ez utóbbin pedig
dobfelszerelés, oldalt pedig jó pár gitár található.
Mind felénk fordulnak, amikor belépünk, és esküszöm, úgy
érzem, hogy mindjárt térdre esek, olyan ideges vagyok. Ketten
Killianhez hasonlóan magasak és vékonyak – egyiküknek sötét
haja és kék szeme van, úgy néz ki, mintha Killian rokona lenne, a
másikat pedig barna hajjal és zöld szemmel áldotta meg az ég.
Arckifejezése óvatos, testtartása feszült.
A harmadik srác úgy néz ki, mint egy futballista, a haja
homokszínű, arc{n hatalmas vigyor ül.
– Killian! – szólal meg a nagydarab fiú. – Elhoztad a
barátodat is.
Killian könnyedén válaszol:
– Srácok, bemutatom Libbyt.
A Killianre hasonlító pasas Whip Dexter, a dobos. Fájdalmas
erővel megszorítja a kezemet, és bar{ts{gosan r{m mosolyog.
– Hallottam a demódat. Nagyszerű hangod van.
Elpirulok.
– Köszi.
A nagydarab sr{c, a basszusgit{ros Rye Peterson egyetértően
bólint.
– Úgy hallottam, gitározni is tudsz – jegyzi meg.
– Aha.
 Ott van nálam a régi Gibsonom a tokban, de úgy izzad a
tenyerem, hogy attól tartok, elejtem a nyavalyás hangszert.
– Örülök, hogy itt vagy – üdvözöl Rye. – Jó buli lesz, kölyök.
Kölyök. Oké. Azt tudom kezelni, ha én leszek itt a „kölyök”.
Jax, a mogorva, barna hajú férfi lép hozzánk utoljára.
Mindhárman nagyon helyesek. Jax kifejezetten úgy fest, mint aki
egy Abercrombie & Fitch magazinból lépett elő. Van benne
valami totál amerikai, kissé beképzelt tökéletesség. Hirtelen
eszembe jut, hogy a sajtó szerint Jax angyalbőrbe bújt kisördög,
és Killian az angyal, aki ördögnek adja ki magát.
Már értem, mire gondoltak. Jax kicsattanó, fess férfi – az a
típus, akit elküldenek a Harvardra, és úgy tér vissza, hogy indul
az elnökválasztáson. Killian inkább úgy fest, mint aki a
motorj{nak dőlve v{rja az utc{n, hogy az ember l{nya
kimásszon hozzá az ablakon.
Ami a személyiségüket illeti, Killianről m{r tudom, hogy
kedves és őszinte. És úgy tűnik, ezzel mindenki m{s is tiszt{ban
van.
De Jax<
Hosszasan végigmér, és egyértelműen tal{l bennem
kivetnivalót.
– Liberty Bell, igaz?
– Elég nehéz elfelejteni a nevemet – felelem, és cseppet sem
tetszik a stílusa.
– Igaz. – Killianre néz, és jeges pillantása kissé felolvad. –
Készen állsz?
Hozzám hasonlóan Killiannél is ott a gitárja. Leteszi a tokot,
és megmozgatja a vállát.
 – Gondoltam, megmutatjuk Libbynek, mi a dörgés, aztán
először elprób{lunk vele p{r dalt.
– Jó ötlet – bólogat Whip. – Mutassuk meg az újoncnak, hogy
mennek errefelé a dolgok.
Jax arckifejezése a zavarodottság paródiája. És tökéletesen
egyértelművé teszi, mit gondol:
– Abban állapodtunk meg, hogy meghallgatjuk Libertyt,
aztán döntünk, nem abban, hogy automatikusan jöhet.
Enyhe sokk fut végig rajtam. Killian feszültté válik
mellettem.
– Nem – feleli türelmesen. – Abban állapodtunk meg, hogy
játszani fog.
Whip a homlokát ráncolva járatja a tekintetét Jax és Killian
között.
– Sr{cok< – kezdene bele, de Jax közbevág:
– Mindig van meghallgat{s. Minden egyes előzenekarn{l.
Mindig.
– Libby nem előzenekar – vág vissza Killian a fogát
csikorgatva. – Velünk játszik.
– Akkor meg főleg szükség van a kurva meghallgatásra.
Rye felemeli hatalmas kezét:
– Ugyan már, seggfejek! Játszani akarok. Nem azt hallgatni,
hogy<
– Miért félsz annyira attól, hogy játszani hagyd? – ragadja
magához a szót Jax ismét, és közben egyetlen pillanatra sem
veszi le a szemét Killianről.
Killian arca elvörösödik, és tudom, hogy hamarosan
kirobban belőle a düh. Odalépek közéjük.
 – Semmi gond – szólalok meg. – Szívesen játszom.
Killian tiltakozva felhördül, de rámeredek.
– Komolyan – bizonygatom.
– Milyen védelmező lettél – címezi a szavait Killiannek Jax.
– Mit akarsz hallani? – kérdezem Jaxet, mielőtt Killiannél
elpattan a húr.
Jax végre a szemembe néz. Azt várom, hogy düh vagy
ellenszenv csillan majd a tekintetében, de egyiket sem látom.
Tökéletesen udvarias az arckifejezése, mintha tényleg csak egy
újabb zenész lennék, aki szeretne előttük j{tszani a turnén. De
aztán mindez leolvad róla, és látok valamit a szemében – nem
gyűlöletet, de valami sötét és boldogtalan érzelmet.
– Úgy hallottam, szereted a grunge-ot. – Megajándékoz egy
lusta, féloldalas mosollyal, ami valójában egyáltalán nem is
mosoly. – Miért nem énekeled el a Man in the Boxot?
Mindenki azonnal megdermed. A Man in the Box egy
klasszikus Alice in Chains-szám. Layne Staley eszméletlenül jól
adta elő intenzív, mélyről feltörő morg{s{val, valahogy úgy,
ahogyan Janis Joplin is parádézott, amikor rekedtes hangján
elénekelte Piece of My Heartot. Ha valaki megprób{lja előadni,
akkor a tot{lis lebőgést kock{ztatja.
És ezt mindenki tökéletesen érti is a helyiségben.
Killian ökle hangosan csattan a combján.
– Mi a fasz, Jax? Ne legyél ekkora köcsög, ink{bb<
– Nem – vágok közbe. – Jó lesz így.
Megmarkolom a gitáromat. Ha Jax el akar ijeszteni, állok
elébe.
– Semmi baj – nézek Jaxre hűvösen. – Jó választás.
 Összefont karral elkapja a tekintetét.
– Akkor hajrá! – sürget.
– Szemét – motyogja Whip.
Enyhén remegő kézzel sét{lok oda a mikrofonhoz. Killian
úgy fest, mint aki legszívesebben bemosna egyet Jaxnek, de
végig rám figyel, és amikor a szemébe nézek, aprót bólint is.
Már-már elmosolyodom a támogatása láttán, de egyikünk sem
akar támadási felületet biztosítani Jaxnek.
Rye dühödten felhördül, mellém áll, és felveszi a
basszgitárját.
– Ne segíts neki! – szól utána Jax.
– Baszd meg! – fakad ki Rye. – A mi zenekarunkról van szó,
J. Nem a tiédről. És j{tszani fogok Libertynek.
Megaj{ndékozom egy mosoly félé vei, azt{n előrelépek.
– Hadd énekeljem el előbb az első refrént – mormolom. –
Utána megállok. És aztán mindketten elkezdjük.
Rye mogyoróbarna szeme felvillanyozódik.
– Micsoda ötleteid vannak, cukorfalat!
– Ugye?
A saját stílusomban fogom elénekelni a dalt, de az tuti, hogy
Jax nem vádolhat majd azzal, hogy kihúztam magam a feladat
alól. Egy részem legszívesebben hangosan felvihogna. Mintha
tegnap lett volna, hogy alig mertem j{tszani Killian előtt. Most
pedig az egész Kill John előtt fogok énekelni, és nem félek –
legalábbis nem annyira. Inkább dühös vagyok.
Mély levegőt veszek, hogy megtisztítsam a légutaimat, azt{n
belekezdek. Nem könnyű, és még sosem j{tszottam ezelőtt ezt a
dalt. De eleget hallottam már, és érzem, hogyan játsszam. Nem
keményen és gyorsan teszem, ahogyan az eredeti felvételen
hallható, hanem lágyabban, lassabban. Addig játszom újra és
újra a nyitó riffet, amíg meg nem tal{lom a megfelelő ritmust és
hangzást. Amikor énekelni kezdek, nem dühvel teszem, hanem
fájdalommal. A saját stílusomban éneklem el, egyfajta
balladaként.
Valaki jól hallhatóan kifejezi, hogy tetszik neki, amit
csinálok. De nem nézek fel. Nem nézek senkire. Hangosan ver a
szívem a mellkasomban. Befejezem a dal első refrénjét, majd
hirtelen megállok. Rye-ra pillantok, bólintok, aztán Jax szemébe
nézek.
Szélesen elmosolyodom. Ő csak pislog.
Kemények rákezdek, gyakorlatilag visítok a mikrofonba.
Úgy hangzik-e, mint Layne Staley? A legkevésbé sem. De pont
ez a lényeg. Hogy úgy csináljak, mintha képes lennék rá. Addig
kell erőltetni, amíg nem megy.
Látom, hogy Killiannek vigyorra húzódik a szája. Whip
felpattan, és a dobhoz rohan. Ő is besz{ll. Rye Petersonnal és
Whip Dexterrel játszom. Tiszta libabőr vagyok, miközben
énekelek.
Lehunyom a szemem, és átadom magam a zenének. A
torkom fáj, izzadság csorog a hátamon.
Hirtelen egy újabb gitár is bekapcsolódik, a hangja olyan
erőteljes és tökéletes, hogy azonnal kipattan a szemem. Arra
számítok, hogy Killian áll majd mellettem, de Jax az.
Dadogni kezdek éneklés közben. Jax rám mered, és egy
pillanatra mintha mosoly suhanna át az arcán. Háttérénekesnek
áll, hozzátesz a dalhoz, ami így még jobbá válik.
 Killian felpattan, és az öklét a magasba emelve ujjong.
Befejezzük a dalt. Zihálok, és úgy érzem, mintha pengéket
nyeltem volna.
Jax a szokásos unott arckifejezésével végigmér.
– Jó lesz – adja áldását.
– Ennyi? – kérdezi Rye, majd alaposan megpaskolja a
vállamat, miközben Killian idekocog hozzánk. – Ugyan már,
állat volt. Ismerd el, Jax! Gyerünk!
Jax felhorkan.
– Arra voltam kíváncsi, hogy megpróbálja-e. –
Ritkas{gsz{mba menő bar{ts{gos pillant{st vet r{m. –
Megpróbáltad.
– Még mindig köcsög vagy – jegyzi meg Killian. Egy
pillanatra hozzáér a hátamhoz, de csak ennyi jár. És ez épp elég,
még akkor is, ha legszívesebben megpördülnék, és a karjába
vetném magam. Mély hangja ugyanolyan hatással van rám, mint
mindig. – Libby velünk fog játszani.
– Úgy tűnik – bólint Jax, de közben a gitárjára koncentrál.
Szédülés kerülget. Jóságos ég, a Kill Johnnal fogok játszani.
Mi a fészkes fenét művelek?
 17. fejezet

LIBBY

Boston, Fenway Park. Telt ház. De ne aggódjak, jegyezte meg

Killian korábban, csak olyan harminchétezer ember fér be. Csak.
Hát hogyne!
A fent megnevezett nagyságú embertömeg jelenleg kántál
valamit, ami a legink{bb a „Kill John” szavakra hasonlít.
Basszustól vibrál a lábam alatt a padló, miközben a Not A
Minion – az előzenekar – befejezi az utolsó számot.
Hol vagyok én?
A klotyó fölé görnyedve épp kiokádom a belemet.
Lerogyok, és bár kifejezetten undorodom a padlótól, túl
gyenge vagyok ahhoz, hogy feltápászkodjak.
Valaki halkan bekopog.
– Menj innen! És többet vissza se gyere!- teszem hozzá
jelentőségteljesen.
Mégis kinyílik az ajtó. Lépések visszhangját hallom. Két
leharcolt, fekete bakancs jelenik meg a fülkém ajtajának másik
oldal{n. Azt hinném, Killian az, de az ő j{r{s{t megismerem. Ő
határozottan lépked, úgy, mintha helyet kellene csinálnia a
hatalmas, hosszú farkának, amit a nadrágjában rejteget. Ennek a
férfinak a járása sokkal tisztább, de éppolyan magabiztos.
Azonban a legkevésbé sem számítok arra, hogy pont Jax
hangja csendül majd fel:
 – Kell mentőmellény? Vagy sikerült végre kihúznod a fejedet
a budiból?
– Vicces.
Megtörlöm a számat, és káromkodva szidom az eget, hogy
pont Jaxnek kellett ilyen borzalmas állapotban rám találnia.
Lassan nyitja ki az ajtót, mintha arra számítana, hogy ismét
elhányom magam. Felbámulok rá, de lehúz a saját nyomorom.
Szokás szerint sztoikus kifejezés ül az arcán. Átnyújt egy üveg
jéghideg gyömbért.
– Idd meg, napsugár! Húsz perc múlva jelenésed van a
színpadon.
H{l{san elfogadom a felaj{nlott italt. Az üdítő hűvös, és
csodásan felfrissít.
– Meg akarok halni – pillantok fel rá. – Az sem érdekel, ha
nem illik ilyesmiket mondani előtted. Ennyire komolyan
gondolom.
Röviden, szárazon felnevet.
– Csak jobban kedvellek attól, hogy nem fogod vissza magad
– jegyzi meg.
Kinyújtja a kezét, én pedig elfogadom, és hagyom, hogy
felhúzzon.
A gyömbért iszogatva a mosdókagylókhoz igyekszem.
Istenem. Borzalmasan festek – teljesen elgyötört és kissé még
zöld is az arcom. Leteszem az üdítőt, megmosom a kezem, és
hideg vizet locsolok izzadt arcomra.
– Miért te jöttél? – érdeklődöm. – Elvesztettél egy fogadást?
Te húztad a rövidebbet?
Halk horkantása visszhangzik a helyiségben.
 – Önként jelentkeztem – feleli.
Rábámulok a tükörben.
– H{t< erre nem sz{mítottam.
Jax tükörképe vállat von.
– A többiek úgyis csak pátyolgattak volna. De arra most
nincs idő. Idő. Igaz is. Majdnem lej{rt az időm. Nehéz figyelmen
kívül hagyni, ahogyan a Not A Minion befejezi az előad{st, és a
tömeg egyre hangosabban kántálja a Kill John nevét. Az egész
helyiség visszafojtott energiától vibrál, mintha egy hatalmas
vadállat csak arra várna, hogy kiengedjék a kapun. A Vadállat.
Így hívja Killian a tömeget. Most már értem, miért. Túlságosan is
jól értem.
Hideg verejtékben fürdik a hátam.
– Nem megy – nyögöm. – El fogom hányni magam a
színpadon. Tudom, hogy így lesz. Megmondtam Killiannek,
hogy selejtes vagyok ebből a szempontból. Csessze meg! A
picsába!
Jax egyik v{ll{val a falnak dől, és engem figyel. Egy kis idő
múlva előhúz a zsebéből egy aprócska fogkefét és egy kis tubus
fogkrémet tartalmazó csomagot, és átnyújtja.
– Tudod, miért vannak nálam ezek?
– Mert varázsnadrág van rajtad? Sátort is rejtegetsz benne?
– Most nem – feleli halovány mosollyal –, de tal{n később
olyan hatást kelt majd, amikor egy rakás lelkes csaj fog az
ölemben vonaglani.
Felhúzom az orrom.
 – Áá! Na jó, ez magas labda volt. Mocskos gondolataid
vannak! Bedugom az új fogkefémet a számba, és hevesen súrolni
kezdem a fogamat.
Jax kuncog egy sort.
– Azért vannak n{lam, mert épp most jövök a fiúvécéből,
ahol pont ugyanazt csináltam, mint te.
Megdermedek.
– Te? – sikkantom a fogkefén keresztül, miközben a fogkrém
habja folydogál az alsó ajkamról.
– Én – feleli, és felhúzott szemöldökkel bámul. – Minden
kibaszott koncert előtt ez van.
Gyorsan felegyenesedek, és egy papírtörlővel megtisztítom
magam.
– Komolyan?
Jax Blackwoodnak lámpaláza van?
Úgy rázza a fejét, mintha valami nevetséges dolgot
kérdeztem volna.
– Rengeteg előadóművésszel előfordul. Barbra Streisand
azért hagyta abba a koncertezést, mert teljesen kikészítette a
lámpaláz.
– Álljunk csak meg egy pillanatra! – vágok közbe. – Ezt fel
kell jegyeznem. Te, Jax Blackwood, Mr. Menő Rockszt{r az előbb
Barbra Streisandot emlegetted.
Elfintorodik.
– Okostoj{s. Egy legend{s énekesnőről beszélünk. Persze
hogy tudom, ki ő. – Felfelé kunkorodik az ajka, de aztán ismét
hűvössé v{lik az arckifejezése. – Jobb lenne, ha Adele-t
mondanék? Mert róla is köztudott, hogy szokott hányni fellépés
előtt.
– Nem sokkal – mormogom.
Jax a szemét forgatva folytatja:
– Ha kimész a színpadra, és elhányod magad, akkor majd
elbeszélgetünk. De addig szedd össze magad, idd meg az
üdítődet, és legyél ott időre! Vil{gos?
– Nem.
Szeme jeges zöld csíkká válik.
– Killian kiállt melletted. Hisz benned, ami azt jelenti, hogy
nekem is hinnem kell. Ne csin{lj belőle hülyét!
Annyi mindent mondhatott volna, hogy kirángasson a
pánikrohamomból, mégis ezt v{lasztotta. Egy kicsit gyűlölöm,
hogy ilyen könnyedén megtalálta a gyenge pontomat.
Szalutálok, de az egyik ujjamat azért kicsit jobban kiemelem,
mint a többit.
– Világos.
– Helyes. Húsz perced van.
Így van. Azután meghalok.

KILLIAN

Imádok a Fenwayben játszani. Történelmi hely, tele a maga

különös tulajdonságaival. Legendák játszottak itt, és áthatja a
baseball szelleme. Bár vakító elektromos lámpák alatt állok,
esküszöm, érzem a baseball szagát – a hot dog és a sör enyhe
illatát, a füvet és a napfényt. Nem egy hatalmas stadion, de úgy
tűnik, mintha az lenne. Szinte minden ir{nyból rajongók vesznek
körbe bennünket. A padló nyüzsgő emberekből {ll. A t{volban
látom azt a helyet, ahol a játékot játsszák, ezt a részt
fémkerítéssel zárják el a rajongók elől.
Vibrálnak az izmaim, miközben befejezem az éneklést, és
hátrébb lépek, hogy igyák egy kis vizet. Egy kicsit remeg a
kezem. Ideges vagyok. Nem magam miatt. Hanem miatta.
Whip és Rye tovább tolják, játszanak valamit, amivel
felvezetik a következő dalt, az Outliert. Ez lesz az első dal, amit
Libbyvel közösen adunk elő.
Látom, hogy hamuszürke arccal várakozik a színpad
oldalánál. Szegénykém, teljesen ki van készülve a lámpaláztól.
Jax felajánlotta, hogy beszél vele. Tekintve, hogy egészen
mostanáig mogorva púp volt a h{tunk közepén, ha Libbyről volt
szó, nagyon szívesen hagytam intézkedni. Talán kialakul
közöttük valami barátságféle. Nagyon szeretném, ha így lenne.
Elkapom a pillantását, és apró bólintással és egy mosollyal
ajándékozom meg. Menni fog, cica!
Hű katonaként kihúzza mag{t, {tbújtatja a git{rszíjat a fején,
és jól l{thatóan mély levegőt vesz. Istenem, egyszerűen {rad
belőle a fény, miközben kilép a színpadra.
Szinte eltörpül a hatalmas Gibson L-l mellett. Ismét egy
selymes nyári ruha van rajta, ezúttal piros pipacsokkal díszítve.
Mindehhez ormótlan, fekete bakancsot húzott, olyat, amilyet
akkor is viselt, amikor megismertem.
Rye felkap egy hegedűt, Jax pedig mandolinra cseréli a
Telecasterét. Múlt héten az Outlieren és a Broken Dooron
dolgoztunk, tökéletesítettük a hangzását. Most már hibátlan.
John, a hangszereim felelőse, {tnyújtja a Gretschemet, és a
mikrofonhoz sétálok.
– Ma este egy kicsit más oldalunkról is megmutatkozunk.
Adjátok át magatokat az élvezetnek!
A Vad{llat egyetértőén felüvölt.
Elvigyorodom a mikrofon előtt.
– Ez a csinos hölgy a jobbomon – folytatom, miközben Libby
odasétál az enyém mellé állított mikrofonhoz – pedig Ms.
Liberty Bell. Üdvözöljük az őt megillető módon!
Libby megremeg, miközben a Vadállat üvölt, füttyög és
ordib{l, gyakorlatilag lyukakat ütve az esti levegőbe. Nem néz
rám, nem csinál semmit, csak tágra nyílt szemmel bámulja az
embertömeget. Egyetlen jéghideg pillanatig féltem őt. Túl nagy
dologra kényszerítettem? Mindent szétcsesztem volna?
De aztán Jax elkezd a mandolinján játszani, Rye pedig beszáll
a hegedűvel: ideje kezdeni. Megérkezik az „egy, két, h{”
Whiptől, és Liberty tökéletesen időzítve akcióba lendül.
Tiszta, gyönyörű hangon énekel. A szívem egyszerre törik
darabokra és duzzad hatalmasra.
Jax a háttérénekes. És jön az én részem.
Libbyvel tökéletesen harmonizálunk. Oldalra fordul, és
szinte lángol az éles színpadi fényben. Rám néz és elmosolyodik.
Izzik a boldogs{ga. Elsz{llok tőle, olyan tiszta érzelemhull{m
önt el, amilyet még sosem éreztem előad{s közben.
Libby helye itt van, a színpadon.
Túl gyorsan véget ér a dal. Annyira szeretném megcsókolni,
hogy fáj. Körülvesz bennünket a tömeg vibráló lelkesedése.
Libby boldogságtól ragyogva meghajol és kimegy. Nem akarom,
hogy itt hagyjon bennünket.
A koncert többi része elmosódik, egészen addig, amíg vissza
nem tér az utolsó dalra. Később lesz még r{ad{s, de egyelőre az
In Deeppel z{rjuk a műsort. Szerelmes dal, egyfajta szarkasztikus
hangvétellel. A nyolcvan százalékát kettesben játsszuk Libbyvel,
a banda többi tagja csak a legvégén kapcsolódik be.
Azonnal ráhangolódom, amint megjelenik mellettem. Ezúttal
sokkal magabiztosabbnak tűnik, és megpendíti a nyitó dallamot
– könnyedén, játékosan.
Nem a közönség felé fordulok. Hanem Libby felé. Neki
játszom, neki énekelek. Ő pedig ragyogó szemmel csak nekem
énekel. Erről szól. Pontosan erről kell szólnia ennek az egésznek.
Elnyúló hanggal fejezzük be a dalt, majd Libbyvel
lemegyünk a színpadról. A többiek még játszanak pár percig.
Szükségem is van arra a pár percre. Beszélni akarok vele,
kideríteni, hogy ő is úgy fel van-e spannolva, mint én.
De Libbynek szemmel láthatóan más tervei vannak. Nem néz
rám, miközben levonul a színpadról, olyan gyorsan mozog, hogy
szinte már kocog. Haja ide-oda csapkod a feje körül, miközben
lekapja magáról a gitárt és John kezébe nyomja. Én is odadobom
neki a gitáromat, le sem lassítok közben. Teljesen fel vagyok
ajzva, dübörög a szívem, a farkam acélrúd, és fájdalmasan
nyomódik a farmernadrágomnak. Ki akar szabadulni, hogy
Libbybe hatolhasson.
De erre most nem lesz lehetőség.
Libby elrohan a dolgozó személyzet, a lézengő producerek,
meg a jó ég tudja, kik mellett – nem lassít és senkinek sem néz a
szemébe. Nem szólalok meg. Nem tud lefutni – hosszú
lábammal könnyedén tartom rohamtempóját –, és végül úgyis
kénytelen lesz megállni.
Mielőtt berontana a női mosdóba, hangosan megszólal:
– Hányni fogok.
Bassza meg!
Beviharzik az illemhelyiségbe, én pedig követem – szó sem
lehet róla, hogy megint egyedül birkózzon meg ezzel az
egésszel! Amint átlépem a küszöböt, nekiütközöm egy forró női
testnek.
Libby rám veti magát, és nekilök az ajtónak. Azonnal
megcsókol, még csak levegőt sem tudok venni. Forró, nedves és
követelőző, szinte felfal.
Ennyit az önuralmamról.
Nyögve visszacsókolom. Ajkak, nyelvek és fogak vad
csat{roz{sa zajlik. Elgyengül a térdem. Nekidőlök a falnak, és
közben a kerek seggét markolom. Türelmetlen, dühös kis hangot
hallatva rám mászik, lábával átkulcsolja a derekamat.
Elönt a vágy. Megfordítom, nekinyomom az ajtónak.
Végigsimítok a combjain, és az ölét keresve kettőnk közé dugom
a kezem.
– Jézusom! – szűröm a fogaimon keresztül
Szinte csöpög a vágytól, nedves a combja, forró és duzzadt a
puncija.
Elszakad a bugyija a kezemben.
Libby nyöszörög, és egyre az én csípőmhöz tolja a saj{tját.
– Basszus! – Szinte zokogva törnek elő belőle a szavak. –
Basszus< Én< Musz{j<
 Ismét kitör belőle a zokog{s, és közben az alsó ajkamat
szívogatja, megnyalja a számat.
– Tudom – rángatom lefelé a nadrágomat ügyetlen
mozdulatokkal. – Tudom.
Fogalmam sincs, hogy sikerül felhúznom a gumit. Dobol a
vér a fülemben, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Mindj{rt
elmegyek. Verejtékben fürdő testünk egym{son csúszk{l.
– Most, Killian! Most – nyögi a számba. Megremeg. – Ó,
bassza meg, most azonnal akarlak!
– Mindjárt.
Egyetlen erőteljes döféssel félig a mennyorsz{gba kerülök.
Olyan forró, mint egy k{lyha, és annyira szűk, hogy behunyom a
szemem. A következő döfésnél Libby feljebb csúszik az ajtó
mentén. Nyögve megragadom a vállát, és magamra húzom,
miközben teljesen belédugom a farkamat. Eszméletlenül jó érzés.
Libby hangosan zihál, a feje hangos koppanással hátrabillen,
miközben sikít. Ujjai a tarkómba mélyednek.
– Még! – nyögi alig hallhatóan. De én meghallom.
Ész nélkül j{r a csípőm, hajt a szexu{lis v{gy. A golyóim a
fenekének csapódnak. Homlokomat a vállának nyomom, és
megtámaszkodom az ajtón, gyakorlatilag a döféseimmel tartom
őt az ajtóhoz szegezve.
Olyan szűk, hogy amint elélvez, teljesen kész vagyok. Olyan
heves orgazmust élek át, hogy minden elfehéredik körülöttem.
Egy hosszú pillanatig így maradok, összeszorítom a fenekemet,
benne vagyok és remeg a lábam. Aztán egy sóhajjal elernyedek.
Kimerülve az övéhez nyomom az arcomat, mire ő a tarkómra
simítja a tenyerét.
 – Azt a kurva! – nyögöm reszelősen.
Libby kacarászik, sóhajtozik, és a vállgödrömbe nyomja az
arc{t. Mindketten csak {llunk ott, erőtlenül, bolond módra
nevetünk, miközben a farkam még mindig mélyen benne van.
A valóság túl gyorsan tér vissza, hallom, ahogy Jax a
mikrofonon keresztül felhangosítva így szól:
– Jó éjszakát, Boston!
Lej{rt az időnk.
 18. fejezet

LIBBY

A turnébusz h{tulj{ban lévő kis h{lószob{m sötét és hűvös,

enyhén ringatózik, miközben Cleveland felé suhanunk.
Ernyedten, a kimerültségtől mozdulatlanul fekszem, és a plafont
bámulom. Túl izgatott vagyok ahhoz, hogy aludjak, mégsem
tudok megmozdulni.
A mai este minden egyes másodperce mozifilmként pereg le
a szemem előtt. A vakító fények, a mögötte elterülő sötétség.
Ahogyan az embertömeg élőlényként egyszerre mozdul. Hogy
énekelek és gitározok. Ez egyszerűen< mindenen túl volt.
Életem csúcspontja. Páratlan élmény.
Fogalmam sem volt, hogy ilyen.
És az, hogy Killiannel j{tszhattam< Maga volt a színtiszta
öröm. Legszívesebben úgy vihorásztam volna, mint egy
örömittas kisgyerek a hullámvasúton. Újra és újra át akarom élni
ezt az érzést. És azt a forróságot és vágyat is akarom, ami utána
jött, ahogyan Killian belém hatolt, és nekiszegezett az ajtónak.
Keményen, gyorsan, úgy, ahogyan arra szükségem volt.
Akarom őt. De ha bejönne ide, az kérdéseket vetne fel.
Basszus, szerencsénk volt, hogy megúsztuk, amikor bagzó
nyulakként dugtunk a mosdóban. Kénytelen volt visszadugni a
farkát a nadrágjába, és botladozva kirohanni, hogy beszéljen pár
szót a sr{cokkal az öltözőben, mielőtt elj{tszottak még két
számot ráadásként.
Most kint van a busz főhelyiségében, a többiekkel j{tszik.
Hajnali három van, és a koncert óta nem lassítottak. Nem
csodálkozom. Energia áramlik a végtagjaimban, és meg-
megremegek tőle.
– Ó, a fenébe is! – lököm hátra a takarót, és megigazgatom a
kopott melegítőmet.
Zene árad felém, miközben végigbaktatok a keskeny
folyosón, aminek az oldalában négy ágyat helyeztek el, és
belépek a főhelyiségbe. Azonnal le{llnak, amint belépek. Biztos
érdekes látványt nyújthatok a túlméretezett Massive Attack-
koncertpólómmal és a bő melegítőnadr{gommal.
– Heligoland – bök Whip a pólómra az állával. – Odáig
vagyok azért az albumért.
Leülök a kanapéra Whip és a fal közé. Killian sötét szeme
engem figyel, arcán öntelt, elégedett mosoly ül. Idegesítene, de a
saját öntelt és elégedett női testrészem nem hajlandó a
képmutatásra.
– Nem tudsz aludni? – kérdezi.
Hatalmas keze a git{rja nyak{ra fonódik, egy gyönyörű 1962-
es Gibson J-l60E-re. John Lennon is ilyenen játszott. És most,
Killian James is így tesz, aki csodákra képes ezzel a lenyűgöző
hangszerrel.
Hosszú ujjai az én testemen is ugyanúgy játszottak.
Összeszorítom a lábamat.
– Túl izgatott vagyok.
 – Majd hozzászoksz – biztat Rye. Két rumbatököt szorongat,
aminek láttán mosoly kúszik az arcomra. Visszamosolyog. –
Mármint ahhoz, hogy egész éjszaka ébren vagy.
A srácok felnevetnek.
– Nem hánytál a színpadon – pillant rám Jax.
– Milyen ügyes vagyok – felelem fapofával. – Egyébként
köszi. Megmentetted a seggem.
– Inkább magunkat mentettem meg attól, hogy szagolnunk
kelljen a leheletedet – vonja meg a vállát, de a szeme sarkában
nevetőr{ncok ülnek. – Majd megkérem Julest, hogy hozzon több
gyömbért meg fogkefét.
Jules az egyik asszisztens, aki egy másik buszon utazik.
Rengeteg busz van. Egy a technikusoknak. Egy Brennának,
Julesnak, az öltöztetőinknek – egy kicsit nevetgéltem azon, hogy
a fiúknak saját ruhatáruk van, de igazából csak a koszos ruhákat
kell kimosni –, illetve a sajtósoknak. Egy a Not A Minionnak. És
egy Scottie-nak. Igen, neki saját busza van. A srácok viszont
mindig is együtt utaztak, és nem is akarnak szakítani ezzel a
hagyománnyal. Egyébként egyik busz sem olyan szép, mint a
miénk: fekete és krémszínű bőrülések, egy igazi konyha,
fürdők{d és rengeteg egyéb extra – na jó, Scottie-é valószínűleg
ugyanilyen jó, de hozzá nem nézhettem be.
Killian {tnyújt egy üveg limon{dét a mellette lévő jéggel teli
vödörből. Sör is van benne, de ismer m{r ennyire. Nagy
kortyokat iszom, és élvezem az egyszerre édes és fanyar ízt.
– Szóval – csal ki gyors ritmust Whip az aprócska dzsembé
dobból, amit a kezében tart –, milyen volt elveszíteni a
rockkoncert-szüzességedet?
 Elvigyorodom az üveg mögött, és egyetlen pillantást sem
vetek Killianre. A mosdóban történtek emléke mintha
kézlenyomatként égetné a bőrömet.
– Amint feljutottam a színpadra< maga volt a tökély.
Whip felnevet.
– Jaja. Nem semmi érzés, mi? És jól is ment. Sokkal jobban,
mint gondolnád. – Kék szemében vidámság csillan. – Emlékszem
az első nagy koncertünkre.
– Madison Square Garden – fűzi hozz{ Rye kuncogva.
– Már rengeteg kisebb klubban felléptünk előtte – meséli
Whip –, de végül ránk mosolygott a szerencse, és igazi turnéra
indultunk. Szóval odamentünk. Az volt az első koncert. Jax
kiok{dta a belét az egyik hangszóró mellett, amitől a
technikusok fejvesztve rohangáltak fel-alá.
Felnevetek, Jax pedig a fejét csóválja.
Whip széles vigyorral folytatja:
– Rye fel-alá járkált, arról motyogott, hogy nem emlékszik
egyik számunkra sem.
Killian a kezével hadonászik, mintha csak Rye-t akarná
utánozni, és fejhangon vinnyog:
– Melyik számmal is kezdünk? Utána mi jön? Hogy is kell
játszani a kurva basszusgitáron?
Rye arca elszíneződik.
– Totál így volt – bólogat. – Semmire sem emlékeztem.
– És te? – kérdezem Whipet, mert ő meséli a történetet.
– Ó, én teljesen ki voltam. Szemen böktem magam a rohadt
dobverővel.
– Mi? – tör ki belőlem a nevetés.
 – Komolyan mondom – csillog a szeme. – Nem is tudom,
hogy sikerült. De úgy feldagadt a rohadék, hogy nem is láttam.
– Jóságos ég! – Megtörlöm a saj{t, jelenleg épp könnyező
szememet, majd elkapom a mosolygó Killian tekintetét. – Na és
te hogy viselted?
– Ó, Killian ott állt közöttünk – válaszol helyette Whip. –
Csípőre tett kézzel nézett minket. Azt{n elüvöltötte mag{t.
Jax, Rye és Whip egyszerre felkiált:
– Ennyi, az anyukámat akarom!
Killian nevetve behúzza a nyakát.
A srácok nevetésben törnek ki.
– Olyan random volt – nyögi Rye gyakorlatilag fulladozva. –
Mind abbahagytuk a nyafogást, és tátott szájjal bámultuk.
Azonnal összekaptuk magunkat.
Killian a szemembe néz, mire én elmosolyodom. Boldogság
és egy gyengéd, csodás érzelem dagasztja a mellkasomat.
Imádom ezt a férfit. Mindent, amit tesz. Mintha csak felfogná,
mit érzek, kifejező tekintete sötétebbé v{lik, és érzem, hogy
törődik velem, hogy legszívesebben ő is mag{hoz ölelne.
Pislogok egyet és elkapom a tekintetem, mert nem akarom,
hogy a többiek is l{ss{k azt, ami egyértelműen kiült az arcomra.
– Hát – szólalok meg végül –, akkor az én hányásom annyira
nem is volt vészes.
– Csodás voltál, Libs – dicsér Killian, mély hangjában
biztatás csendül. – És innen már csak könnyebb lesz.
– Mondod te – vág vissza Jax.
De aztán visszafordul a kezében szorongatott gitárhoz, és
belekezd egy ismerős dallamba.
 A srácok azonnal követik, és elkezdik a Beatles Ob-La-Di, Ob-
La-Da című dalát játszani. Killian és Jax harmonizálja a dallamot,
Rye egy kis, ölbe vehető szintetiz{toron nyomja, Whip pedig a
dzsembéjét püföli.
Whip megbök a könyökével, mire én is beszállok az
éneklésbe.
Egész éjszaka ezt csináljunk, éneklünk, zenélünk, és
igyekszünk túltenni a másikon abban, hogy minél lehetetlenebb
dalokat nevezzünk meg, amit eljátszhatunk. Mindeközben a
busz suhan tovább a végtelen, sötét autópályán. Fogalmam sincs,
hol járunk. De mindez csupán földrajzi kérdés. Életemben
először kezdem sejteni, hogy ki vagyok valójában.

– Like sex on Sunday, sliding skin to skin – morogja Killian a

hatvanezer sikoltozó rajongónak, de forró tekintetével engem
követ. – I’ll sink into your grace, lick up your sweet sin.
Jesszusom! Ott voltam, amikor a dalszöveget írta, mégis
elgyengül a l{bam, amikor úgy néz r{m, mint aki előtt
végigpereg minden egyes érintésünk emléke. Aztán mély,
rekedtes hangján úgy énekel, mint aki még többet ígér.
Reszelősen, mohón éneklem vissza neki:
– Azt hiszed, ismersz. Azt hiszed, elvehetsz, de a szerelem
nem erről szól.
A mellettem álló Rye hozzám érinti a vállát zenélés közben,
Killian pedig elénekli a Broken Door refrénjét. A reflektorfények
fehér köddé v{lnak. A belőlük {radó hő a bőrömet simogatja.
Energiahullám folyik keresztül rajtam, és minden egyes apró
szőrsz{lam az égnek mered. Mellbimbóim megkeményednek, és
nedves vágy kél a combjaim között.
Ha még sosem feküdtem volna le Killiannel, azt hinném,
hogy a szereplés a legaddiktívabb dolog a világon. Mert ebben a
pillanatban nem Libby vagyok, a nő, aki fél, és akinek kétségei
vannak, aki amiatt aggódik, hogy merre tart az életben, és merre
járt már. Ebben a pillanatban én én vagyok, a legegyszerűbb
verziómban.
Felszabadító. Mámorító.
Az egyetlen, ami rossz, az a hosszú kijózanodási folyamat.
Minden egyes alkalommal, amikor véget ér egy koncert, azt
sem tudom, hol vagyok, mindenem vibrál, és egy kicsit szédülök
is. Egyetlenegy dolog van, ami valóban megtöri a feszültséget, és
visszar{nt a valós{gba. Sajnos ez a lehető legkock{zatosabb is.
De nem érdekel a kockázat. Ahogyan Killiant sem.
Mindketten iszonyatosan vágyunk rá.
Néh{ny perccel később elbújunk egy tisztítószer-illatú
rakt{rhelyiségben, egy rak{s régi erősítőre dőlök, Killian pedig
mélyen bennem jár. Mellem hatalmas, érdes tenyerébe simul,
miközben keményen és gyorsan mozog. Örült tempót diktál, a
csípője csatt, csatt, csatt, találkozik a fenekemmel, és a zaj
elvegyül a fojtott nyögések között.
Széles, vastag hímvesszejének minden egyes döfése olyan
pontot ér, amit aztán a torkomban és a lábujjaimban is érzek.
Hűsítő forrós{g vonul végig a h{tamon, fel a combomon.
Annyira jó!
Én is mozdulok, félúton tal{lkozunk, a lehető
legkeményebben akarom csinálni.
 – Jézusom! – nyög, és az ajka felfelé görbül. – Ez az! Mutasd
meg, mennyire imádod.
Gyorsabban, keményebben. Szinte már fáj. Mégsem elég.
Túlságosan egymásra hangolódtunk már ahhoz, hogy ne
érezze, hogy valami nem stimmel. Kihúzza egyik kezét a felsőm
alól, szinte elszakítja az anyagot. Ujjai a combjaim közé siklanak,
és azonnal megtalálják a csiklómat. Nem kell sok. Annyira fel
vagyok izgulva, annyira duzzadt a csiklóm, hogy gyakorlatilag
csak hozzá kell érnie, egy icipicit kell mozgatnia az ujját, mintha
hangszerként játszana a testemen. Azonnal elélvezek.
Az ajkamba harapva próbálom kordában tartani a
sikolyomat. Olyan mélyen bennem van, és olyan hatalmas a
farka, hogy érzem, ahogyan lüktetnek körülötte az izmaim. Ő is
érzi, mert hosszas, mély nyögést hallat, és hozzám nyomja a
csípőjét, miközben elmegy. Egy pillanatra mozdulatlanná
válunk, egymásnak feszülünk, a saját gyönyörünket keresve.
Aztán mindez a feszültség a sóhajunkkal együtt semmivé válik.
Killian rám borul, együtt zihálunk. Ujjaink összefonódnak,
miközben igyekszünk ismét normálisan lélegezni. Apránként
térek magamhoz, először a l{t{som tisztul ki, azt{n megérzem,
ahogyan az izzadságunk szaga keveredik a tisztítószerek
illatával és a dohossággal, Killian hatalmas farka, ami még
mindig bennem van, és<
– Egy nedves rongy van az arcom alatt – kapom fel a fejemet.
Killian átkukucskál a vállam felett, és felhorkan. Ennyi elég
is, mindkettőnkből kitör a nevetés. Na jó, én nem csak nevetek,
hanem egy kicsit undorodom is, hiszen mégiscsak az én arcom
érintkezett egy felmosóronggyal.
 – Rongyoska – vihog Killian, érzem a hátamon, ahogyan
rázkódik a mellkasa.
– Fúj, borzasztó! Egyszerűen borzalmas. És nem is vicces!
Mégis nevetek. Részben a feszültség távozása miatt, részben
pedig amiatt az egyszerű tény miatt, hogy Killian boldogg{ tesz.
Álló helyzetbe segít, átkarolja a vállamat, és kicsusszan
belőlem a farka.
– Pedig tudnék még vicceket fabrikálni.
– Elhiszem.
Fejemet a karja hajlatában pihentetem.
Lélegzete meleg, megcsókolja a halántékomat, és megszorít,
majd hátralép, hogy visszavegye a farmernadrágját. Fogalmam
sincs, hova tette a gumit, de inkább nem is szeretném tudni,
helyette szépen kidolgozott mellkasára koncentrálok.
Szórakozottan végigsimítok a tetoválásán.
– Jobb, ha visszamegyünk. Őrültség volt, amit tettünk. Valaki
biztos észre fogja venni.
– Ugyan már – kacsint rám. – Ők is mind ezt csin{lj{k.
– Tényleg? Honnan tudod?
– Nem egyedi vágy koncert után dugni egyet. Mind ezt
csin{ljuk. Tudod, keresünk egy lelkes<
A mondat fojtott köhögésbe torkollik, majd elpirulva
megvakarja a tarkóját.
– Aha. Értem.
A felsőmmel babrálok, próbálom kisimítani a ráncokat ott,
ahol bedugta a kezét alá.
Killian közelebb lép, és megragadja a karomat.
– Hékás, várj egy pillanatot!
 Felpillantok rá.
– Mi az?
Összegyűlnek a szeme sark{ban a r{ncok az aggodalomtól.
– Nem kellett volna felhoznom ezt a szarságot. Csináltam
ilyesmit a múltban. De a jelenem csak a tiéd.
– Hidd el nekem – nyögöm ki valahogy –, hogy egyáltalán
nem akarok a múltadra gondolni. Tudom, hogy semmi köze
kettőnkhöz.
Felvonja a szemöldökét, tekintete végigsiklik az arcomon.
– Akkor mi a baj? Látom rajtad, hogy van valami, meg se
próbáld letagadni!
Killian, a gondolatolvasó. A szememet forgatom, próbálom
lerázni magamról. De nem enged el.
– Nem vagyok féltékeny. – Annyira. Na jó, gyűlölöm a
gondolatot, hogy m{s nőkkel volt. Tal{n főbenj{ró bűn? –
Csak< ennyi lenne, amit csin{lunk? Kihaszn{ljuk egym{st, hogy
kielégüljünk?
– Nem – feleli nyugodtan. – Szerelmeskedünk. Egy
raktárban. – Sötét szeme megcsillan. – Egy rongyon.
– Muszáj volt megemlítened, ugye? – Felsóhajtok, majd
kisimítom a hajamat az arcomból. – Tudod mit? Hülyeség az
egész. Én vagyok az, aki gyakorlatilag rád veti magát minden
alkalommal, amikor vége a koncertnek.
– Szeretem, amikor rám veted magad – rángatja Killian a
szemöldökét.
Hiába érzem rosszul magam, felnevetek, mielőtt visszatér a
józanságom.
 – Csak< Hirtelen egy kicsit alantasnak éreztem magam,
amikor ezt megemlítetted. Mintha amúgy is ezt csinálnád.
Vajon én is? Nem, elképzelni sem tudom, hogy lefeküdjek
valaki mással.
Killian elkomolyodva a tenyerébe veszi az arcomat. Nem
szól egy szót sem, csak megcsókol. Nem használja a nyelvét,
csak az ajkaival kényeztet odaadóan. Amikor elhúzódik,
tekintetében tűz lobog.
– Sosem vagyunk alantasok. Mocskosak, perverzek, szexik,
édesek, az teljesen rendben van. De az alantas nem. És ha nem
lennél itt, akkor valószínűleg elvonulnék, hogy kiverjem valahol.
– Nagyszerű.
– Igazi úriember vagyok, bébi. – Boldogan rám mosolyog, és
puszit nyom az arcomra. Ezután kinéz a folyosóra, hogy tiszta-e
a levegő, és visszanéz r{m. – Most én megyek elsőnek. A fiúk azt
hiszik, hogy hányni szoktál a fellépés után, úgyhogy azt fogjuk
beadni nekik.
– Szuper. Ezentúl mindenki Hányós Helgaként fog
emlegetni.
Killian halkan felnevet az arckifejezésem láttán, majd ismét
megcsókol.
– Az én Hányós Helgám.
Amint magamra hagy, lefagy a mosoly az arcomról.
Képtelen vagyok lerázni a rossz érzésemet. Félek, hogy
felemésztenek a Killian iránti érzelmeim, a vágy, amit iránta
érzek. Amikor együtt vagyunk, teljesen valóságos az egész. De
vajon meddig tartana, ha nem lennénk folyton egymás mellett?
 19. fejezet

KILLIAN

Aki azt mondja, hogy turnézni könnyű, az hazudik. A fellépés

gyakorlatilag jutalom a folyamatos utazgatásért, az
alváshiányért, a kimerültségért, illetve azért, hogy az ember
jópofizik olyanokkal, akik nem veszik őt embersz{mba.
Imádnak, ajnároznak, és teljesen elszigetelnek. Az a legrosszabb,
amikor be kell zsúfolódnom a többiekkel az aprócska buszba, és
nem m{szhatok be Libby mellé az {gyba. Egyszerűen<
bosszússá tesz.
Nem is vagyok benne biztos, hogy jó dolog-e ennyire függni
egy m{sik embertől. De mint mindenki, aki rabja valaminek, én
sem akarok felhagyni a drogommal. Sőt, még többet akarok
belőle.
Hála a jó égnek, hogy Chicagóban két éjszaka is normális
szállodában alszunk – ráadásul Brenna egymásba nyíló szobákat
foglalt nekem és Libbynek.
A többi turnéval ellentétben most a minimálisra szorítjuk a
buliz{ssal töltött időt. A mai este szabad, és lefoglaltuk a hotel
priv{t mozitermét. Elég kicsi, nagyj{ból ötven férőhelyes,
közvetlenül a bej{rat előtt pedig egy kisebb előcsarnok tal{lható.
Odakint iszogatunk, miközben a személyzet előkészíti a
filmet.
 – El fogom hívni Libby t egy randira – jelenti be Whip
mintha csak valami lényegtelen dolgot említene.
Majdnem kicsúszik a kezemből a sör, de gyorsan
megmarkolom.
– Mi van? Miért? – kérdezem.
– Hogy érted azt, hogy „miért”? Jó csaj, amolyan „l{ny a
szomszéd farmról” stílusban – nyalja meg Whip a fogát, amit
most a legszívesebben kivernék.
– Rengeteg szexi csaj van itt – szól bele Rye is, aki fél
szemmel azokat a nőket nézi, akiknek jegyet adott az utolsó
koncertre. Épp most jönnek be hozzánk. Az egyikük, vagy akár
mindannyian, igazán szerencsés lesz ma éjjel.
– Válassz egyet! – szólok oda Whipnek, és közben igyekszem
lenyugodni. Esküszöm. Mert nagyon nehezemre esik nem
rávetni magamat.
Whip felhúzott szemöldökkel válaszol:
– Mondtam m{r, ti, barmok, hogy bar{tnőt akarok. Nem csak
valami koncerten összeszedett csajt. És Libby jó fej.
Jó fej. Ja. Pontosan tudom, mennyire jó fej, és nem vagyok
hajlandó osztozni rajta. Eszembe jut, hogy kétéves módjára
toppantsak egyet, és azt kiab{ljam, „ő az enyém!”. Szép lenne.
Jax hosszasan szemügyre veszi Whipet.
– Alkalmazottakkal nem dugunk – jelenti ki.
– Libby nem alkalmazott! – csattanok fel.
Bár fogalmam sincs, miért kardoskodom emelett. Baromság.
Hadd higgye azt Whip, ha ettől lenyugszik.
 – Rengeteget fizetünk neki azért, hogy fellépjen velünk –
feleli Jax unottan. – Úgyhogy szerintem az alkalmazásunkban
áll.
– Velünk egyenrangú – vitatkozik Whip. – Amitől csak még
jobb az egész.
– És mi van, ha balul sülnek el a dolgok? – kérdezi Jax. –
Akkor mi lesz? Itt maradunk valakivel, aki utál téged, és akkor
mindannyiunknak befellegzett.
Whip a tarkóját masszírozza.
– Elég kellemetlen lenne – ismeri el.
Hála az égnek. Lehet, hogy mégsem kell kinyírnom.
– És még rosszabb, ha kikosaraz – teszi hozzá Rye. – Akkor
kénytelen leszel úgy dolgozni vele, hogy<
Elhallgat, amikor Brenna hangosan kacagva, eszméletlenül
magas sarkú cipőjén botladozva berobban a helyiségbe. Jessevel,
az egyik hangtechnikusunkkal karöltve érkezik.
B{rmit is mesél neki Jesse, elképesztően vicces lehet, mert
Brenna horkantva nevet, és a férfi nyakába temeti az arcát,
miközben az lecsúsztatja a kezét, és megfogja az unokatestvérem
seggét.
Mellettem Rye veszett kutyaként felmordul. A többiekkel
összenézünk. M{r megint kezdődik.
Brenna válaszképp megfogja Jesse fenekét, aztán túlzóan
ringó csípővel megindul a b{r felé. Rye talpra ugrik, és közben
végig Brennát követi a tekintetével.
– Haver – szólok oda neki –, bármit is tervezel, ne csináld!
 Vagy nem hallja, amit mondok, vagy nem érdekli. Whip
megprób{lja elkapni Rye csuklój{t, de ő lesöpri mag{ról a kezét,
és elindul. Fejjel a falnak.
– Nem kellene megállítanunk? – veti fel Whip.
– Azzal már elkéstünk – motyogja Jax. – Méghozzá jó pár
évvel.
Rye m{r Jesse előtt {ll, és olyan hangosan beszél, hogy
túlharsogja az alapzajt.
– Öreg, nem azért béreltünk fel, hogy a PR-osunkkal kéjelegj!
– Ugye csak szórakozol?! – Brenna gyakorlatilag visít,
miközben odarohan, és gyorsan Rye és Jesse közé áll. – Ezt nem
mondhatod komolyan.
– Dehogynem – csattan fel Rye. – Komolyan, Bren, legyen
már egy kis önbecsülésed.
Ó! Bassza meg!
– Hogy van képed ilyesmit mondani, Ryland? Képtelen vagy
öt percig a nadrágodban tartani a farkadat, és akkor még te
oktatsz ki engem?
– Ja, tudod, nem én intézem a PR-t. – Most már az arca is
rákvörös. – Te mutatod a követendő péld{t, édesem.
– Te csak ne édesemezzél itt, pöcsfej! – böki meg Rye
mellkasát Brenna. – Meg ne balhézzál már úgy, mint egy
féltékeny<
– Féltékeny? Inkább undorodom!
Amint Brenna arca elvörösödik, talpra ugrom.
– Te rohadt<
Közbevágok:
 – Nyugalom! Mi lenne, ha máshol beszélnénk ezt meg? –
biccentek az egyre növekvő, kív{ncsi tömeg felé. Valaki
kuncogni kezd, páran pedig behúzzák a nyakukat. A többség
viszont csak bámul.
Brenna elsápad, tekintete ide-oda cikázik, majd
megállapodik Rye-on, akit úgy tűnik, semmi sem zavar.
– Egy rohadék vagy! – sziszegi halkan.
Ennél halkabban még nem szólalt meg, mióta belépett, de
olyan dühvel ejti ki a szavakat, hogy Rye összerezzen. Kinyitja a
sz{j{t, mintha v{laszolni akarna valamit, de Brenna elfordul tőle,
kézen fogja a némán ácsorgó Jesset, és elvonul.
Jesse visszapillant, szemmel láthatóan félti az állását.
Nyugtatóan intek egyet, miközben Rye felhördül.
– Az a kis nyomorult még csak ki sem állt érte! – motyogja.
Átnyomakodik közöttünk, és közben kikap egy sört az egyik
pasas kezéből. Az ajtó hangos csattan{ssal v{gódik be mögötte.
– Na, pontosan erről beszéltem – rázza a fejét Jax undorodva.
– Ezért nem szabad alkalmazottakkal dugni.

LIBBY

– Le merném fogadni, hogy egy héten belül összefekszenek –

mondja az egyik nő a m{siknak, miközben martinit iszogatnak,
és a különböző ir{nyba elviharzó Brennát és Rye-t figyelik.
A m{sik nő hitetlenkedő hangot hallat.
– Szerintem már most is csinálják. Csodálkozol? – szívja a
fogát.
 – Rye eszméletlenül dögös.
– Mmm< micsoda izomzat.
– Hát, én inkább Killianre szavaznék. Feszes és vékony, és
csak úgy sug{rzik a szeméből, milyen mocskos dolgokat
művelne veled. Meg az a j{r{s< L{tszik rajta, hogy {gyúval lőne
a verébre is.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – válaszolja nevetve a
bar{tnője. De én pontosan tudom, mire gondol. Elfordulok, még
mielőtt tov{bb folytatják Killian adottságainak a kitárgyalását.
Az egyikük határozottan meg akarja tudni, pontosan milyen
nagy van neki.
Amikor átgondoltam a turnézást, az afterpartyk eszembe
sem jutottak. Őszintén szólva, szerintem orden{rék. A valódi
rajongókkal jó móka találkozni. Gyakorlatilag vibrálnak a
boldogs{gtól, amikor végre testközelből is l{thatj{k a sr{cokat.
Aranyosak. Legalábbis a többségük. De ugye ott vannak azok a
bizonyos csajok. Akiknek mintha az lenne a feladatuk, hogy a
fiúk még egy strigulát húzhassanak be maguknak. Nem lenne
szabad gyűlölnöm őket, és nagyon prób{lkozom, hogy ne is
tegyem. De nehéz végignézni, amikor úgy vetik rá magukat
Killianre, mintha egy oroszlánok közé vetett húsdarab lenne.
És bármit megtennének – bármit –, hogy felhívják magukra a
figyelmét. Több mellet láttam az elmúlt hetekben, mint egész
kor{bbi életemben együttvéve. A lehető legv{ratlanabb
pillanatokban kerülnek le a felsők. Ó, csak nem elkezdődött a
zene? Hadd tépjem le magamról a ruhát, hogy rázzam azt,
amivel a természet megáldott! Vagy a plasztikai sebészem.
Igazából totál mindegy.
 Nem számít, hogy egy újságírókkal, producerekkel,
st{btagokkal és egyéb emberekkel teli teremben vannak. Sőt, úgy
mintha még jobb ötletnek tűnne sz{mukra a sztriptíz.
Killian nem b{torítja őket. Sőt, mindig f{jdalmas
arckifejezéssel néz r{m, mintha csak azt mondan{: „L{tod, mit ki
kell {llnom azért, mert te bujk{lni akarsz?” Im{dom, hogy ilyen.
És minden egyes alkalommal egy kicsit jobban utálom miatta
magamat.
Különös módon Whip is elhúzódik a nők elől. Csod{lkoznék,
ha nem jönnének be neki, minden egyes alkalommal úgy
b{mulja őket, mint akit hipnotiz{ltak. Jax ezen a téren is
ugyanolyan apatikus, mint minden mással kapcsolatban. Párral
azért szobára megy, de semmiféle lelkesedést nem mutat.
Ránézésre Rye az egyetlen, aki élvezi. Legalábbis élvezte,
amíg össze nem veszett Brenn{val. Most, hogy ők ketten
eltűntek, minden visszatért a megszokott kerékv{g{sba: harsogó,
hamis nevetés, és folyamatosan m{sokat kémlelő emberek, akik
arra kíváncsiak, nézi-e őket valaki.
– Mindig van miről beszélni – csendül egy női hang oldalról,
miközben a b{rpultnak dőlve iszogatom az italomat. Egy csinos
szőke mosolyog r{m, aki úgy néz ki, mintha most lépett volna ki
egy déli egyetem lányszövetségéből. – Vagy esetemben inkább
írni.
A sajtósigazolványa szerint Z. Smithszel van dolgom.
Mind Rye-t, mind pedig Brenn{t védeném, úgyhogy hűvös
pillantást vetek a hölgyre.
– Elég eseménytelen napunk van, ha egy kis vita már
hírértékű.
 Vállat von, és végigpillant a helyiségen.
– Attól függ, ki vitatkozik. – Vesébe látó, kék pillantása
visszatér hozzám. – Egyébként Zelda vagyok.
Elfogadom kinyújtott kezét.
– Nagyon szép név.
– Gyűlölöm – húzza fel az orrát. – De hát nincs mit tenni, így
hívnak. Te pedig Liberty Bell vagy.
– Szakértő vagyok a fura nevek tém{j{ban – nevetek fel.
– Nem irigyellek, biztos rengeteget viccelődtek a neveddel
fiatalabb korodban.
B{r egyszerűen csak csevegünk, nem engedem el magam.
Brenna és az asszisztense, Jules belém verte, hogy mindig
vigy{zzak, mit mondok, amikor a sajtó képviselőjével beszélek.
Bármit kiforgathatnak.
– Az a legjobb, ha az ember ügyet sem vet az idiótákra –
felelem könnyedén.
– Megjegyzem. – Arckifejezése egy kissé keményebbé válik. –
Szóval, milyen a turnézás? Ez az első nyilv{nos
fellépéssorozatod, igaz?
És kezdődik is az interjú.
– Van mit tanulnom, de nagyon élvezem. A srácok sokat
segítenek.
– Killian James ajánlott be, igaz?
– Aha.
– Úgy hallottam, hogy szomszédok voltatok a nyáron.
Valószínűleg azért, mert ezt írta Brenna a nyilatkozatomba.
– Így van.
 – Micsoda szerencse! – löki meg a vállamat a sajátjával Zelda,
mintha régi bar{tnők lennénk. – Négyük közül pont Killianben
van valami különleges. Imádnivaló a maga rosszfiús módján,
lebűvöli a bugyit az ember lányáról.
– Próbálok nem így gondolni rájuk – felelem, bár színtiszta
hazugság, amit mondok, mert tökéletesen jellemezte Killiant. –
Mégiscsak együtt kell dolgoznunk.
– Ezt értsem úgy, hogy nem dugtok?
Nyers modora pofonként ér, és összerezzenek.
– Tessék?
Zelda az összes fogát kivillantva szélesen elmosolyodik.
– Elnézést! Elég szókimondóvá váltam ennyi év újságírás
ut{n. De most komolyan< Killianről mindenki tudja, hogy
ellen{llhatatlan. És ismerjük a tényeket. Először szomszédok
lesztek, aztán elhoz turnézni, egy tot{l zöldfülűt.
Majd’ kiugrik a szívem a bord{im közül. Nem mintha olyan
nagyon meg kellene lepnie az ilyesminek; pontosan azt mondja,
amit én is kifejtettem Killiannek. Szinte szóról szóra ugyanazt.
Akár számítottam rá, akár nem, iszonyatosan megalázónak
érzem, hogy Killian ribancaként kezelnek.
Aztán dühös leszek – egyrészt saját magamra, amiért
tudtam, hogy így lesz, másrészt pedig rá, mert így gondolja.
Hosszasan végigmérem, és figyelem, ahogy próbál nyugodt
maradni.
– Elég fiatal vagy ahhoz, hogy a Kill Johnhoz küldjenek
riporterként.
– Hogy érted? Huszonhat vagyok, valószínűleg idősebb,
mint az itteni csajok nagy része.
 – Igen, de ők csak egy okból kifolyólag vannak itt. Te is?
Mert a többi riporter, akivel találkoztam, mind a harmincas
éveiben j{ró, ha nem idősebb férfi volt.
Zelda összehúzza a szemét.
– Az újságírás kemény meló.
– Értsem úgy, hogy egy lány kénytelen felhasználni minden
adottságát ahhoz, hogy sikeressé váljon? Így jutott ide, Ms.
Smith?
– Ó, már értem. Most próbálsz engem zavarba hozni. De
megalapozott volt a kérdésem. Közöd van Jameshez. Soha, senki
nem hallott még rólad ezelőtt. Nyilv{n felmerül a kérdés, hogy<
– Hogy dugással jutottam-e el idáig? Persze hogy felmerül
benned a kérdés. Mert mindenki ezen töpreng a vonzó, sikeres
nőkkel kapcsolatban, nem igaz? Vajon a tehetségünknek
köszönhetően jutottunk el oda, ahova, vagy egyszerűen csak
széttettük a lábunkat? Ha férfi lennék, ugyanezt kérdeznéd?
– Nem hírlik Killianről, hogy a férfiakhoz is vonzódik.
– Aha, szóval ezért nem kérdeznéd.
Összeszorítja a száját.
– Vettem az adást.
– Exkluzívan elmondok neked most valamit, olyan őszintén,
ahogyan csak meg tudom fogalmazni. – Közelebb hajolok. –
Killian kénytelen volt rábeszélni, hogy turnéra jöjjek. Mert
megmondtam neki, hogy pont ilyen undorító feltételezésekkel
fognak elő{llni az emberek, ha mag{val visz egy ismeretlent a
Kill John turnéj{ra. De ha csak egy kicsit is ismered őt, akkor azt
is tudod, hogy makacs, mint egy öszvér. És Killian számára
fontosabb a zene szeretete és a saját zenekarának a sikere, mint a
buta pletykáktól való rettegés.
– Eléggé lojális vagy hozzá.
– Persze hogy az vagyok. Olyan esélyt adott nekem, amilyet
nem sokan mernének. A Kill John minden egyes tagja így tett. –
Szelíd mosollyal az arcomon előadom neki a betanult
nyilatkozatot: – És pontosan ezért öröm velük dolgozni, és a
tőlem telhető mértékben hozz{j{rulni a sikerükhöz. – Felállok, és
lesimítom a szoknyámat. – További kellemes estét kívánok!
Remélem, tetszeni fog a film.
Nem szól semmit, csak mélyen ülő szemével követi minden
egyes mozdulatomat, ahogy a moziterem felé sétálok. Én pedig
úgy teszek, mintha nem lennék rosszul a büszkeségemen esett
csorba miatt.
 20. fejezet

KILLIAN

Van egy nagyon jó dolog abban, hogy rocksztár lehet az ember.

Nemcsak hogy számítanak a primadonnás viselkedésre, soha,
senki sem ütközik meg rajta. Most kihasználom ezt: belépek a
moziterembe, és leülök az utolsó sorba. Csúnyán nézek
mindenkire, akinek megfordul a fejében, hogy leüljön mellém.
Épp a telefonomat nyomogatom, amikor valaki lezuttyan
mellém. B{rmivel akartam is elküldeni az illetőt, azonnal
elfelejtem, ugyanis Libby az. Egy hatalmas zacskó karamellás
popcorn van nála, meg egy üveg víz.
– Libs – szólalok meg üdvözlésképpen.
– El sem hiszem, hogy Az ébredő Erőt fogjuk megnézni. Nem
láttam, amikor kijött.
– Az én kis remetém. Mikor ültél be utoljára egy filmre a
moziba? Egy marék karamellás kukoricát töm a szájába, majd
motyogva ennyit felel:
– Fogd be!
Beleeszem a popcornba, ami< hat{rozottan jobb, mint amit
egy átlag moziban kap az ember.
– Scottie-t illeti érte a köszönet. Hatalmas Star Wars-rajongó.
– Ne! – nyögi Libby döbbenten. – H{t ez elképesztően<
– Emberi? Ja, engem is meglepett.
 Imádom Scottie-t. Ő az én biztos pontom, ha üzletről van
szó. De egy huszonnyolc éves srácról van szó, aki úgy
viselkedik, mint valami nyolcvanéves öregúr. Sokszor azt
várom, mikor fog minket a botjával hadonászva elkergetni a
birtokáról.
Ő a középső sor közepén foglalt helyet, és hozz{m hasonlóan
halálos pillantást vet mindenkire, aki a közelébe merészkedik.
Libby a mellette álló tartóba dugja a vizesüvegét.
– Eszméletlen ez a hely! – Hatalmasra nyílt szemmel bámulja
a falon lógó optikai sz{las műalkot{sokat, a hatalmas
kristálycsillárokat és a többsornyi széket, mind akkorák, hogy
két ember is kényelmesen elfér rajtuk. Végigsimít a mellette lévő
széles, bőrrel bevont könyöklőn. – Lábtartós székek? Állat!
Lelkes hangot hallatva rávág a gombra, ami megemeli a
közös ülésünk lábtartóját.
A szám széle felfelé kunkorodik.
– Csak nyugalom, Elly May!
Viccnek szánom, de nem sikerül pont úgy kiejteni a szavakat,
ahogyan tervezem.
Libby összehúzott szemmel felém fordul.
– Miért vagy ilyen morci?
Sértődött pillant{st vetek r{, de azt{n kissé közelebb hajolok,
és suttogva elmesélem:
– Whip arra gondolt, hogy randira hív.
Morei lennék? Ja, nem is kicsit. Arra viszont nem számítok,
hogy Libby elpirul örömében.
– Hát nem cuki? – feleli boldogan.
– Cuki? – sziszegem. – Tetszik a gondolat?
 Hirtelen lefelé görbül a szája széle. Megböki az oldalamat, és
majdnem felkiáltok.
– Ne a farkaddal gondolkozz már! – suttogja.
Sajnos ez most nem a farkam műve. Hanem a tőle kissé
fentebb elhelyezkedő szervé, ami most dühösen lüktet.
Keresztbe fonom a karomat, és h{tradőlök az ülésben. Nem
kifejezetten érett viselkedés, de ez is Libby hibája.
Ő pedig ettől csak még derűsebbé v{lik.
– Csak jó érzés, hogy valaki kedvel, tudod? Ez azt jelenti,
hogy elfogadja az ittlétemet. Egyébként is – néz körül a
helyiségben, miközben az utolsó pár ember is helyet kerít
magának –, nem hiszem, hogy komolyan gondolta.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy igen.
A rohadék.
– Akkor miért épp annak a riporternek a torkán nyomja le a
nyelvét?
Felkapom a fejemet, és az a csodás látvány fogad, hogy Whip
azzal a csinos szőkével sm{rol, aki este interjút próbált csinálni
velünk. Na jó, annyira nem csodás a látvány, úgyhogy gyorsan
elkapom a tekintetem. Viszont szinte tapintható a
megkönnyebbülésem.
– Tudod, legszívesebben itt helyben megdugnálak – jegyzem
meg mintegy mellékesen, miközben h{tradőlök.
Libby összerezzen, mintha valaki belecsípett volna, és egy
kicsit kihúzza mag{t ültében, mielőtt összeszedi mag{t, és
megint elernyedve h{tradől, mint aki teljesen elengedte mag{t.
Aranyos.
Rám vigyorog, és belekortyol a vizébe.
 – Miért is? – kérdezi. – Hogy megjelöld a területedet? Hogy
biztosítsd férfiúi dominanciádat?
– Azért is – pillantok rá. – Bár leginkább az az oka, hogy
legszívesebben folyton azt csinálnám.
Istenem, imádom, ahogyan kettényílik az ajka, és elönti a
forróság. Szinte alig észrevehető, mégis ugyanolyan jólesik.
Kőkeménnyé v{lok tőle, a golyóim pedig megfeszülnek. Nem
nézek rá, úgy teszek, mintha a helyiséget kémlelném. A fények
eltompulnak, az előttünk lévő üres székek pedig eltakarj{k a
testünk alsó felét.
Kezem kettőnk közé v{ndorol, és végigsimít a csípőjén.
Libby kissé megborzong, miközben ujjaim a combját cirógatják.
– Na és te? – mormolom, miközben a szoknyájával
játszadozom az egyre sötétebbé váló teremben. – Te is dugnál
velem, cica?
– Legszívesebben megvernélek – szűri összeszorított fogain
keresztül. – Tartsd a saját feleden a kezedet! Mindenhol kíváncsi
emberek tömkelegé van.
– A filmet nézik, nem minket. – A vetítőv{sznat figyelve
igyekszem a tőlem telhető legsemlegesebb arcot v{gni, miközben
a szoknyája alá csúsztatom a kezemet. Sima és meleg a bőre. A
film elkezdődik, felharsan a zene, és megjelenik a régi, ismerős
felirat, miközben végigsimítok a térdén, majd a kezem feljebb
vándorol a combján. – És nem mondtál nemet.
Aranyos morg{s tör fel a torka mélyéből, de a lába szétnyílik,
épp annyira, hogy beférkőzhessek közé. Belső combja forró és
nyirkos, amitől megmozdul a farkam.
 A történet elkezdődik, én pedig folytatom a felfedezőutamat.
Libby tökéletesen mozdulatlanul ül, de érzem a benne vibráló
feszültséget. Amikor az ujjam hegyével végigsimítok a combja és
a csípője tal{lkoz{s{n, elakad a lélegzete, és szélesebbre t{rja a
lábát.
– Említettem már, mennyire tetszik ez az új, szoknyákkal teli
ruhatárad? – suttogom köröket rajzolva a bőrére.
– Brenna ötlete volt. – Csípője kissé megmozdul, követi az
érintésemet. – Hogy őszinte legyek, jelenleg eléggé hi{nyolom a
rövidnadrágomat.
Elmosolyodom, és a tekintetemet továbbra is a vászonra
szegezve végigsimítok a bugyija szegélyén.
– Később majd felveheted, és akkor megnézzük, hogy
mennyire vagyunk ügyesek a „dugd meg a farmer l{ny{t”
játékban.
Elfojtja a nevetését, ami fojtott nyöszörgéssé válik, amikor
oldalra húzom a bugyij{t. Levegőért kapkodva v{laszol:
– Próbálom nézni a rohadt filmet! Most nem vagyok kapható
másra!
Kissé megmozdul, nekinyomja magát az ujjamnak.
Elvigyorodom a sötétben, a forróságtól és a vágytól
összerándul a hasizmom.
– Sajnálom – felelem, miközben a legkevésbé sem sajnálom –,
de nem hiszek neked. Kénytelen leszek próbát tenni.
– Killi< Ó, a fenébe!
Ugyanezt gondolom, miközben ujjam végigsimít nedves,
duzzadt bőrén. És ettől istennek érzem magam. Mert miattam
ilyen. Miattam lett ilyen nedves. Engem akar. Miattam zihál
most így, miattam mozog halkan nyögdécselve.
Még jobb lesz. Ez a küldetésem. A kiváltságom. És átkozott
legyek, ha hagyom, hogy valaki elvegye tőlem.

LIBBY

Tényleg le kellene {llítanom Killiant. A tűzzel j{tszunk, hogy

ilyen sokszor egymásba gabalyodunk nyilvános helyeken. Egy
újs{gíró épp az előbb utalt r{, hogy a ribanca vagyok. Erre itt
ülök, és hagyom, hogy megujjazzon a moziteremben.
Tiltakoznom kellene, de egy nyavalyás zenésszel van
dolgom, mesterien játszik a testemen, egyetlen ütemet sem vét
el. Képtelen vagyok ellenállni neki. Nem is akarok, hiszen
minden egyes magabiztos, alattomos mozdulatától forróság és
élvezet fut végig a bőrömön. Szinte érzem, ahogyan visszatartja
a vigyorát, a válla az enyémnek feszül, szemét pedig végig a
vásznon tartja, miközben ujjával finoman köröz a csiklóm körül.
Belém dugja az egyik ujját, és minden erőmre szükségem
van, nehogy felnyögjek, szétnyissam a lábam és mozogni
kezdjek. Nagy nehézség árán nyugton maradok, és egyre csak a
messzi galaxisban kibontakozó tűzharcot figyelem.
Istenem, túl jól csinálja!
Minden egyes alkalommal, amikor ez történik, meggörbíti az
ujj{t, és eltal{l egy olyan pontot, amitől az ajkamba harapok.
Érzem, hogy egyre nedvesebbé válok, megduzzadok odalent. A
film hang-effektjei és zenéje ellenére is hallom, amit velem művel
– nedves, mély, lassú és kitartó kínzásban van részem.
H{tradöntöm a fejem, és élesen veszem a levegőt. Deréktól
felfelé mozdulatlanul ülök, csak a kezem remeg egy kicsit,
amikor bekapok egy karamellás kukoricát, és úgy teszek, mintha
semmi sem történne. Odalent viszont< Szétt{rom a combomat –
már maga a mozdulat is bűnös, és csak még feszültebbé v{lok
tőle –, csípőmet enyhén mozgatom, hogy Killian ujja minden
döféssel egyre beljebb kerüljön.
Ismét nyöszörgök egy sort. Killian közelebb hajol, és a
fülembe suttogja:
– Csss! Próbálom nézni a filmet.
A rohadék végigsimít a hüvelykujja hegyével a csiklómon.
Összerezzenek, ő pedig mélyen belém nyomja két ujj{t. Sűrűn
pislogok, a torkomban dobog a szívem. Kinyírom. Egy kicsit
később.
– Mmm< – nyögi, miközben ujjával továbbra is kényeztet. –
Imádom ezt a részt. Imádnivaló film.
Egyre gyorsabban és felszínesebben lélegzem. Forróság
örvénylik a testemben. A tény, hogy valaki meglát bennünket,
hogy elkaphatnak, csak még intenzívebbé varázsol mindent.
Talán szégyellnem kellene magamat, de képtelen vagyok rá.
Ugyanis az orgazmus lassacskán minden érzékem felett átveszi
az uralmat, forró kézként simít végig a combomon, a hátamon, a
mellemen.
Mag{val ragad és nem ereszt, a lélegzetem is el{ll tőle.
Mereven ülök, gyakorlatilag vibrál a testem.
Killian mély hangján, alig hallhatóan a fülembe susogja:
 – Ez most az enyém. Add meg, ami jár, cica! – Beleharap a
fülcimpámba, ujjai annak a bizonyos pontnak nyomódnak. –
Élvezd!
És így is teszek. Remegek, visszafojtom a lélegzetem,
rázkódik a testem, combommal összezárom a kezét. Olyan
intenzív az érzés, hogy lehunyt szemmel csillagokat látok.
Ernyedten a puha ülésnek dőlök, Killian pedig egy utolsó, lassú
simítás után visszahúzza a kezét – csupán egy gyengéd
érintésről van szó, mintha megdicsérne a jól végzett munk{ért.
Megérdemelné, hogy jól fenéken billentsem! De képtelen
vagyok megmozdulni. Kikészített.
– Rohadék! – suttogom bármiféle hév nélkül.
Vállával meglöki az enyémet.
– Majd később megbosszulod.
Csak akkor nézek rá, amikor végre anélkül tudok a szemébe
nézni, hogy eláruljam, mekkora hatással van rám az érintése.
Sötét szeme csillog a villódzó fényekben. Szélesen elvigyorodik,
amikor a tőlem telhető legcsúny{bban nézek r{. Képtelenség
ellenállni neki. Nem is tudom, miért próbálkozom egyáltalán.
Gyorsan körbepillantok, hogy figyel-e valaki, aztán
odahajolok, és puszit nyomok Killian dagadó bicepszére. Izmai
meglepetten összerándulnak, de aztán felsóhajt, és magas
testével lejjebb csúszik a székben.
Keze az enyémet keresi a sötétben. Halkan, hogy csupán én
értsem, még egyszer megszólal:
– Cica, biztosíthatnám, a férfiúi dominanciámat, verhetném a
mellkasomat, és kijelenthetném, hogy az enyém vagy. De
mindez semmit sem jelentene, ha közben én nem lehetnék a tiéd.
 21. fejezet

KILLIAN

Lenyugodtam. Libby kielégítése elég volt ehhez. R{érősen

hagyom csak el a mozitermet. Később a szob{j{ban tal{lkozom
majd Libbyvel. A fürdőszob{ba fog r{ngatni, és ragaszkodik
majd hozzá, hogy áztassuk ki magunkat így a nap végén. Mindig
ez van. Libby a szok{sok rabja, és meglepő módon kellemesnek
tartom mindezt. B{rmilyen őrültség történik is az életben, azt
akarom, hogy itt legyen mellettem, nyugodtan, biztos pontként.
Scottie a kijáratnál vár, karba tett kézzel, szétvetett lábbal.
Arc{t mintha kőbe vésték volna. M{s szóval ki van akadva
valami miatt. Gőzöm sincs, miért velem van baja Brenna és Rye
vagy akár Whip és az újságíró csaj helyett.
– Mi a helyzet? – érdeklődöm. – Valaki beszélt a film alatt?
Vagy még mindig dühös vagy, hogy Han meghalt?
Scottie összehúzza a szemét.
– Bizonyos dolgokkal nem viccelődünk, Killian.
Igaz. Brenna azt mondta, szinte száz százalékig biztos benne,
hogy Scottie elsírta mag{t, amikor először megnézték a filmet.
Fogalmam sem volt, hogy könnyekre is képes.
– Talán csak megrendezték – mondom. – Tudod, valójában
ott lóg valahol, és v{rja, hogy Billy Dee érte menjen< Na jó.
Nem beszélünk többet Hanról.
 Scottie felnyög, és kisét{lunk az előtérbe. Most nagyj{ból
üres, a st{b és a többiek elmentek a következő buliba.
– Közel sem vagy olyan elővigy{zatos, mint hinnéd – szólal
meg Scottie.
Zavarodottan pillantok rá. Visszabámul rám.
– Idővel mindenki észre fogja venni, hogy milyen jóban vagy
Ms. Bell-lel.
Lelassítok.
– Mondd ki, amit gondolsz, Scottie!
Megáll, és a szemembe néz.
– Láttad, mi történt Rye-jal és Brennával ma este.
– Mindenki látta. Na és?
Ennyit a nyugalmamról, kezd felmenni a vérnyomásom.
– Minél tovább húzzátok, annál rosszabb lesz, amikor
kiderül az igazság. – Csípőre teszi a kezét. Kioktató üzemmódba
lépett. – Van egy mondás, úgy szól, hogy ha nem megy, ne
erőltesd.
– Milyen bölcs lettél, Scottie.
– Ha együtt akartok lenni, ne titkolózzatok. Majd Brennával
kitaláljuk, hogyan oldjuk meg.
– Nem egy megoldásra váró probléma vagyunk – csattanok
fel halkan.
– De igen. És ha ezt nem fogod fel, akkor szándékosan
csukott szemmel jársz.
Egy pillanatra kénytelen vagyok elkapni a tekintetemet.
Scottie kihasználja a helyzetet, és kijelenti:
– Akarom őt, Killian.
 H{trat{ntorodom, mintha hasba v{gott volna, mire ő a
szemét forgatja.
– Mármint menedzselni, te idióta!
Most először enyhül meg az arckifejezése, l{tszik rajta, hogy
viccelődik.
Nekem egy kicsit több időbe telik lenyugodni.
– Jézusom, akkor fogalmazz másképp! A kurva életbe, elég
volt Whipet leállítani!
– Még sosem l{ttalak ilyen védelmezőnek.
Halkan nevetgél rajtam. Seggfej!
– Szokj hozzá! – Végigsimítok merev nyakizmaimon.
Határozottan rám férne, hogy kiáztassam magam. – Komolyan
mondod amúgy? A szárnyaid alá vennéd, Libbyt?
Tudom, mit jelent ez. Ebben a szakm{ban mindenki erről
{lmodik. Scottie egy élő legenda.
Velünk kezdett, meggyőzött négy tizennyolc éves kölyköt,
hogy adjanak neki egy esélyt, mit számított, hogy korunkbeli és
gyakorlatilag semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett
akkoriban. Kockáztattunk, és azóta nem volt okunk panaszra.
Scottie pedig beszerzett pár másik ügyfelet is, akik mind
platinalemezesek lettek.
Üzleti és marketingzseni, ráadásul eszméletlen jók a
megérzései. Ha ő azt mondja, hogy valakiben megvan az,
aminek meg kell lennie, akkor a zeneipar el is hiszi.
– Igazad volt, hogy turnézni hívtad – ismeri el. – Kivételes
tehetség. Brenna azt mondta, hogy egyre többen szeretnének
interjút Libertyvel, és rengeteg rajongói levelet is kap. Még nem
mondtunk neki semmit, nem akarjuk rázúdítani.
 – Jól tettétek. – Libby totál ki fog akadni. És véletlenül sem a
jó értelemben. – De miért nekem mondod ezt helyette?
– Vele is meg akarom beszélni. Lehet, hogy azt javaslom, a
turné után vágjunk is bele. – Összehúzott szemmel
tanulmányozza az arcvonásaimat. – Tudni akarom, mi a
véleményed.
Hirtelen eszembe jut, milyen volt a kezdetekben. Egyetlen
m{sodperc szabadidőm sem volt. Ha Libby belemegy, akkor a
közösen eltöltött óráink száma gyakorlatilag a nullára
redukálódik majd. Elgondolkozva megdörgölöm a hasamat,
ugyanis a gyomrom összeugrik a gondolatra. Most már nem
érzem magam nyugodtnak.
– Fogalmam sincs, hogyan kezelné Libby, ha sztárt csinálnál
belőle – felem végül. – Vagy, hogy akarná-e egyáltalán. De én
nem fogok az útjába állni.
Sosem tenném, még akkor sem, ha ez azt jelentené, hogy egy
nap elveszítem.

LIBBY

Scottie-tól zavarba jövök. Beismerem. Nem vonzódom hozzá, de

nem mondhatom, hogy nincs r{m hat{ssal. Lehengerlő hat{ssal
bír az idegeimre a csod{s külseje, a kemény tekintete és a metsző
hangja. Földbe gyökerezik a lábam, és még ha el is fordítom a
fejem, egyszerűen csapd{ba ejt a hangja. Szóval, amikor odajön
hozz{m a stadionban a hangpróba alatt, addig nézem az éneklő
Killiant, ameddig csak lehet. Halk kuncogás hallatszik.
 – Csak mert nem néz r{m, még nem fogok eltűnni, Ms. Bell.
Összeszedem magam, és odafordulok.
– Úgy tűnik, szok{som elod{zni az elkerülhetetlent.
Nem mosolyog, ritkán szokott. De a pillantása kedves –
legalábbis önmagához képest.
– Milyen okos döntés. Szeretnék megbeszélni önnel valamit.
Ráér?
Fejével a színpadtól jobbra lévő széksor felé int, ami épp elég
messze van ahhoz, hogy halljuk egymást, miközben a Kill John
eljátszik egy régebbi dalt.
Legszívesebben itt maradnék, és nem beszélnék meg vele
semmit. De bólintok, és előremegyek.
Scottie megvárja, amíg leülök, és csak utána foglal helyet az
egyik mellettem lévő széken. Azt{n úgy néz végig rajtam,
mintha egy bogarat szemlélne.
– Ön nem való vendégelőadónak – jelenti ki.
Azonnal megmerevedek, a gerincem acélossá válik.
– Most komolyan? Ez valami klisés lekoptató hadművelet?
Mert akkor rögtön ugorjunk a végére, amikor is azt mondom,
hogy tegye magáévá a kedves édesanyját.
– Igazán színesen fejezi ki magát – mormolja Scottie.
Szemmel láthatóan jól szórakozik. – Nem, Ms. Bell, nem lerázni
próbálom önt. – Egyre csak engem kémlel. – Viszont önnek elég
élénk a képzelőereje. És most m{r l{tom, miért működnek olyan
jól együtt Killiannel. Pont ugyanolyan kifejező a szókincsük. –
Előrehajol, és a térdén megt{maszkodva folytatja: – Önnek a
saj{t jog{n kellene fellépnie, Ms. Bell. A színpad kellős közepén,
legelöl.
 – Én< ööö< Mi van?
Továbbra is nyugodtan és türelmesen magyaráz, mintha egy
zavarodott gyerekkel beszélne.
– Egyedi hangzásvilággal és hangszínnel áldotta meg a sors.
De ami még fontosabb, hogy magával ragadó, amikor színpadra
{ll. Szeretném képviselni önt, Ms. Bell. Előrébb juttatni.
Kissé cseng a fülem.
– V{rjunk csak egy pillanatot! Először is ne hívjon Ms.
Bellnek! Olyan érzésem van tőle, mintha behívtak volna az
igazgatóhoz. Tegeződjünk.
– Rendben.
Úgy néz rám, mintha megbolondultam volna.
– M{sodszor pedig< Én nem vagyok előadóművész. Csak
Killian miatt jöttem.
Kiliianre pillantok, és egymásba kapcsolódik a tekintetünk.
Még most is pontosan tudja, hol vagyok. Összehúzza sötét
szemét, mintha biztatni próbálna, pedig épp énekel és gitározik.
Elfordítom a fejemet, és ismét Scottie-ra nézek.
– Nem vagyok sztár.
Scottie összehúzza a szemöldökét.
– Rengeteg minden van, ami nem igaz önre, Ms<. r{d,
Liberty. De igenis sztár lehetne belőled. Tele vagy élettel, amikor
színpadra állsz. – Állával a zenekar felé bök. – Ők is pont
ilyenek. Mondd, hogy nem érzed ugyanezt!
– De igen. – Mindenem remegni kezd. – Im{dom, de<
– A lehető legrosszabb dolog, amit tehet az ember az életben,
ha félelemből nem haszn{l ki egy lehetőséget.
– Nem félek.
 Hitetlenkedő pillant{s{val nevetségessé teszi a
kijelentésemet. Összerezzenek.
– Jó, egy kicsit félek – ismerem el. – Én csak< Tényleg
imádom. De minden egyéb, ami ezzel jár? A nyilvánosság?
Abból köszi, de nem kérek.
Scottie h{tradől, bok{j{t a térdén pihenteti, ahogyan a férfiak
szokták keresztbe tenni a lábukat.
– Félek a repüléstől – szólal meg.
– Oké<
– Elborzaszt, iszonyatos – folytatja mereven. – Minden egyes
alkalommal a hányinger kerülget, amikor be kell szállnom
azokba a repülőgépnek csúfolt fémkoporsókba.
– De hát egy csomószor szoktál repülni!
– Mert megköveteli a munkám. – Ismét felhúzza a
szemöldökét.
– Érted, hova akarok kilyukadni?
Nehéznek érzem a fejemet bólintás közben.
Talán Scottie is észreveszi, hogy a kiborulás szélén állok,
mert halkabban folytatja, amikor a Kill John befejezi a számot, és
elhallgat a zene.
– Killian hisz benned.
Nem vagyok hajlandó még egyszer Killian irányába nézni.
– Idehozott, színpadra állított, mégpedig azért, mert hisz
benned – mormolja Scottie.
Remegve kifújom a bent lévő levegőt.
– Ezt tudnod kell – teszi hozzá Scottie.
– Igen.
 Tudom. De sosem gondoltam bele igazán, miért is támogat
ennyire Killian. Vajon Scottie-t is ő uszította r{m?
Mintha csak olvasna a gondolataimban, Scottie tiltakozó
hangot hallat.
– A mi csapatunkból senki sem tesz olyasmit, amit nem akar.
Engem is beleértve. – Előrehajol, és kényszerít, hogy a szemébe
nézzek. Arckifejezése kemény, komoly. – Nem akarok vonakodó
énekest menedzselni. Mindent bele kell adnod, vagy el fogsz
bukni.
– Akkor miért jöttél egyáltalán ide? Ha tudtad, hogy
vonakodni fogok?
– Mert különbség van aközött, hogy valaki fél egy kicsit,
vagy hogy egyáltalán nem akar megcsinálni valamit. Tudni
akartam, a te esetedben melyikről van szó.
– És most már tudod?
Scottie megaj{ndékoz a r{ jellemző gyors, feszes mosollyal.
– Ezt csak te tudhatod. Én csup{n kinyitottam a lehetőség
kapuját. – Feláll, és most is épp olyan tökéletesen fest mellényes
öltönyében, mint mindig. – Tudod, hol találsz, ha megvan a
válasz.
 22. fejezet

KILLIAN

– Hova a francba mész?

Jax kérdésére azonnal földbe gyökerezik a lábam. Oly közel,
mégis olyan messze van a kijárat. Megfordulok, és reményeim
szerint közömbös arckifejezéssel így felelek:
– Lefeküdni. Pihenni akarok egy kicsit.
Számíthattam volna rá, hogy erre milyen reakciókat fogok
kapni. A sr{cok úgy néznek r{m, mintha megkértem volna őket,
hogy adjanak r{m pelenk{t. Amint túllépnek az első sokkon,
záporoznak is a kérdéseik:
– Lefeküdni? Remélem, hogy egy nővel gondoltad, nem
egyedül!
– Vagy inkább hárommal – teszi hozzá Whip. – Még csak
négy óra van. Az ember nem fekszik le négykor, kivéve, ha
legal{bb h{rom nővel teszi.
– Ez most egy új szabály? – érdeklődöm fapof{val.
– Annak kellene lennie – v{gja r{ Rye, és egyértelműen
látszik rajta, hogy elborzasztotta, amit mondtam.
– Most komolyan, Kills? – rázza a fejét Jax. – Ennyire
megöregedtünk?
Nem mondhatom el nekik az igazat. Hogy vár rám egy nő.
Hogy Libby jobb, mint másik három együttvéve. Úgyhogy csak
állok ott, mint valami ünneprontó kis köcsög.
 – Fáradt vagyok, ennyi az egész.
Micsoda nyomi szöveg! Nyomi, nyomi, nyomi!
– Kurvára nyomi vagy, öreg – rázza a fejét Rye.
Nem válaszolok.
– A következő az lesz, hogy azt mondod, f{j a fejed – húzza
fel az orrát Whip, mintha valami rohadtat kellene szagolnia.
– Most, hogy mondod< – erőltetek magamra egy vigyort.
Mind a szemüket forgatják és felnyögnek. Jax egy üveg vizet
vág a fejemhez. Elkapom, még mielőtt célba érne.
– Vegyél be fájdalomcsillapítót, és szedd össze magad! – hajít
felém egy kis gyógyszeres üvegcsét.
Azt is elkapom, és szorongatni kezdem. Bassza meg! Nem
jutok ki. Ritkán van szabad esténk, a mai pont az. Miután
eljátszottunk mindent, és {testünk az első hangprób{n, Libby
visszavonult, azt mondta, hogy szüksége van egy kis magányra.
Senki sem kérdőjelezte meg a döntését. Miért is tették volna?
Joga van egy kis nyugalomhoz.
De nekem nem engedik meg ugyanezt. Nem, együtt akarják
eltölteni velem az időt, elmenni valami b{rba, hogy felmérjék a
terepet – ami azt jelenti, hogy meg akarják nézni, milyen a
felhozatal a nők terén. Norm{l esetben nagyon szívesen velük
tölteném az egész estét. Ők a legjobb bar{taim, és majdnem egy
évig nem találkoztunk. De nem könnyű elutasítani a csajokat
anélkül, hogy a többiek ne jönnének rá, mi a helyzet. Ráadásul
nem is valami szórakoztató.
Ahogyan az sem, hogy úgy teszek, mintha csak barátok
lennénk Libbyvel. Nem érhetek hozzá úgy, ahogyan akarom,
pedig gyakorlatilag folyamatosan taperolnám. Jó, hogy a
kezemre nem kell ülnöm, nehogy megérintsem. Iszonyatosan
morcossá tesz.
És hogy még rosszabb legyen a helyzet, Libby egész nap fura
pillant{sokat vetett felém. És nem a szexi, „mikor leszel m{r
ismét bennem” nézése volt. Mindenféle gondolatok kavarognak
a fejében. És az sosem jó jel, ha mellé még a homlokát is ráncolja.
Scottie beszélt vele korábban, úgyhogy sejtem, mi lehet a
baja. De nem tudom eldönteni, vajon dühös-e vagy sem. És tudni
akarom. Mégpedig most. Nem mondhattam, hogy „O, úgy
döntöttem, megyek én is Libbyvel!”, amikor kor{bban itt hagyott
bennünket. Kénytelen vagyok maradni.
Kiengedhettem volna a bennem élő gyereket, és
hisztizhettem volna egy sort, de akkor a srácok tutira
elgondolkoznak, hogy pontosan mi is van most. A francba!
Frusztráció szorongatja a torkomat, és kinyögöm az egyetlen
dolgot, amitől tudom, hogy lesz{llnak rólam, még akkor is, ha
közben megszégyenülök:
– Rám jött a fosás, jó?
Három sokkos arccal kell szembenéznem.
– Most már mehetek, vagy szeretnétek még valamit?
Rye megköszörüli a torkát.
– Menj csak! Mármint, szedd össze magad, gyógyulj meg!
– Vegyél be valami gyógyszert vagy ilyesmi – teszi hozzá
Whip segítőkészen.
– Nem most voltál a mosdóban? – pillant Jax a kérdéses vécé
felé. – Remélem, nem lett tiszta<
Hozzávágom a vizespalackot.
– Jaj, kussolj már! – torkolom le.
 Sosem mosom le magamról. Az egész turné alatt végig Senor
Szaros leszek. De legalább szabadon távozhatok.
– Később tal{lkozunk! – szólok vissza, majd elindulok az ajtó
felé.
– Ha továbbra is kakamaki vagy, akkor nem – kiáltja utánam
Rye.
– Legjobb lesz, ha szólunk Julesnak, hogy rendeljen egy
doboz pelenkát is.
Ja. Egész turné alatt ez fog menni.
Amikor végre bemegyek Libbyhez, feszült vagyok, bosszús,
majd’ falra m{szok.
Libby a hálószobában van, és halkan kikiált egy köszönést,
miközben leteszem a kulcsk{rty{t és lerúgom a cipőmet. Még
mindig rosszul érzem magam, de amint belépek egy olyan
helyre, ahol Liberty is ott van, az olyan, mint forró zuhanyt
venni egy hosszú koncert ut{n. Ellazulok. Végre kapok levegőt.
Ismét önmagam vagyok.
Továbbra is csak a hangját hallom a hálószobából:
– Tudod, mit utálok?
– Amikor egy tévécsatorna úgy dönt, hogy kettészedi a
kedvenc sorozatod évadát? – Lehámozom magamról a pólómat,
ledobom, és elindulok felé. – Most komolyan, nem? Ne én
szenvedjek m{r azért, mert ők olyan rohadt lassan dolgoznak.
– Nem igazán szoktam tévézni.
Megtorpanok az ajtóban, és fájdalmas nyögéssel a szívemre
teszem a kezem.
– Hát itt a vége! Ha ez igaz, többé nem lehetünk együtt.
Egyébként mi a fenét csinálsz?
 Libby lábujjhegyen áll az ágyon, csinos kis segge kilóg az
egyik pólóm alól, miközben megpróbál elérni valamit a
plafonon.
– Mit meg nem adnék egy seprűért! Prób{lom leszedni ezt a
molyt a<
Gyakorlatilag elhallgattatom a sikításommal. Az ajtóhoz
botladozom.
– Moly? Hol van az a rohadt moly?
Libby megfordul és eltátja a száját.
– Mi a fene van veled?
Jeges verejték lepi el a testemet, miközben szememmel
követem az {gy fölé szerelt l{mpa körül repkedő apró
ördögfajzatot. Jesszusom, hogy nem vettem észre? Felém lebben,
mire felkiáltok, és még hátrébb ugrok.
– Nyírd ki, asszony! Végezz vele!
Libby felnevet, de aztán ismét rám néz, amikor lerogyok a
fotelbe.
– Most komolyan? – képed el.
A szememet végig a vadállaton tartva felelek:
– Megölöd, vagy hívjam a biztonságiakat?
Vihogva felkap egy párnát, mire én elborzadok.
– Ne a p{rn{val< – Nekinyomja a molynak. Én pedig
összerezzenek. – A fenébe, többet nem használom azt a párnát.
Soha az életben.
– Majd kimossuk a huzatot.
– Az nem elég. Rakd ki a párnát a folyosóra!
 Libby sanda pillantást vet rám, miközben magához vesz egy
zsebkendőt, és eltakarítja a kis molylepke hull{j{t. Legalábbis azt
hiszem, ezt csinálja. Képtelen vagyok végignézni.
– Ugye már nincs ott?
Libby meleg combját érzem magamon, miközben rám ül. Bár
még mindig ki vagyok borulva a kor{bban az {gy fölött köröző
molylepke miatt – biztos csak arra várt, hogy elkaphasson
álmomban –, azonnal végigsimítok puha bőrén, és
megmarkolom a fenekét. Istenem, imádom a fenekét, kerek,
mégis izmos. Egész nap tudnám fogdosni.
Halk torokhangot hallat, átkarolja a nyakamat, és azonnal
forróság árasztja el a combomat. Közelebb húzom magamhoz,
azt akarom, hogy a farkamon üljön. Nem ellenkezik, de
határozottan máson jár az agya.
– Mi bajod a molylepkékkel? – kérdezi, miközben gyengéd
csókot lehet a szemem sarkára.
Fura érzés egyszerre borzongani a csókjától és a molylepke
okozta undortól. Amilyen jó érzés Libbyvel, olyan kétségbeejtő a
betolakodó molylepke jelenléte, legszívesebben elrohantam
volna. Elfintorodom, és Libby illat{ra, meleg bőrére
koncentrálok.
– Gyűlölöm őket – felelem.
Libby halk hangot hallat.
– Azt gondoltam. De miért?
Ujjával mintákat rajzol rövidre nyírt hajamban.
– Hülyeség az egész – csókolom végig a nyakát. – Kilencéves
voltam. Nyári táboroztam. Belerepült egy molylepke a fülembe,
elkezdett összevissza repkedni ott< – Úgy remegek, hogy Libby
majdnem leesik az ölemből, úgyhogy szorosan magamhoz
ölelem, arcomat a hajába temetem. – Inkább ne is beszéljünk
erről!
Kuncog egy sort, közben végig a vállamat, a tarkómat
simogatja.
– Szegény Killian. De ne aggódj, most már biztonságban
vagy.
Felmordulok, és meglököm a csípőmmel.
– Nem vagyok ebben annyira biztos. Adj rá egy puszit, és
gyógyíts meg, Libs!
Szinte érzem a mosolyát.
– Hol fáj, drágám?
– A farkam hegyén.
Libby hümmög, és mozogni kezd az említett nemi szerven.
– Hmm< Szóval egy molylepke bem{szott a<
Felki{ltok és talpra ugrok, amitől Libby fenékkel a földön
landol. Nevetésben tör ki, miközben én távolabb szökkenek.
Zihálva rámeredek.
– Nagyon gonosz vagy. Gonosz.
Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy a póló a derekáig
csúszott, és széttárt lábbal készül halálra röhögni magát. Libby a
szemét törölgeti.
– Magas labda volt – feleli.
Nem, nem fogok mosolyogni. Komolyan felmordulok,
lehajolok és felkapom őt. Sikoltozni kezd, miközben a v{llamra,
majd az {gyra hajítom őt, és rögtön ut{na is ugróm, mielőtt még
elszökhetne. Fogságba ejtem a két karom között, és felhúzott
szemöldökkel nézek r{. Ő viszont csak mosolyog és nevetgél.
 – Hol a bűnb{nat? – érdeklődöm.
Válaszképp kinyújtja a nyakát, és megpuszilja az orrom
hegyét.
– Oké – feleli.
Kényelmesen elhelyezkedem a lába között.
– Ne mosolyogj rám ilyen édesen. – Ajkammal végigsimítok
az arcán. – Haragszom.
– Aha.
A nyakamhoz emeli a kezét, és masszírozni kezdi a feszes
izmokat. Ismét felvihog.
– Nevess csak! – mondom. – Majd meglátod, hova vezet.
– Tudtad, hogy bele lehet halni a nevetésbe?
– Mi? A fenébe, ne mondj ilyeneket! – Megcsókolom a nyaka
hajlat{t, és kicsit elidőzök ott. – Egész h{tralévő életemben
rettegni fogok, hogy egyikünk a nevetésbe fog belehalni.
Tenyerembe fogom finom állkapcsát, és ismét megcsókolom,
hogy érezzem a mosolyát. Libby elolvad alattam, ajka szétnyílik.
De nem én irányítok. Úgy csókol, mintha én lennék a kedvenc
íze.
Ajka ívesen mozdul az enyémhez érve. Ismét elmosolyodik.
Bár mindet magaménak tudhatnám. Pontosan ezért nem számít
már, hogy bárhova is elmenjek. Ha a srácok is átélhetnék ezt,
akkor megértenék.
– Ne aggódj – szólal meg a hajammal játszadozva –,
megvédelek.
– A nevetéstől? Nem tudom, hogy gondoltad, tekintve, hogy
általában te nevettetsz meg.
 – Ha az a veszély fenyeget, hogy nem kapsz levegőt a
nevetéstől< – A szájába veszi a fülcimpámat, közelebb húz
mag{hoz, hangja finom csiklandoz{s a bőrömön. – Majd
megemlítem a molylepkéket.
Felkiáltok, borzadás fut végig rajtam a gondolattól. Libby
hátrahajtott fejjel kacag. Rávetem magam, ujjaim azonnal az
érzékeny pontjait keresik.
– Te gonosz boszi! Kegyetlen, gonosz<
A semmibe vesznek a szavaim. Kikészít ez a lány. Sóhajtva
r{dőlök, óvatosan, nehogy összenyomjam, de azért hadd érezze,
hogy rajta vagyok. Lehunyt szemmel átölelem.
– Hiányoztál ma – vallom be.
Motyogva suttogok a hajába, mégis megdermed, úgyhogy
biztosan hallotta.
– Ott voltam veled – feleli elmélyülő hangon.
– Tényleg? – Megmerevedik a hátam, és eszembe jut a
korábbi távolságtartó viselkedése, a hűvös elz{rkóz{s érzése. –
Úgy éreztem, hogy valahol máshol jársz.
Az ő izmai is megfeszülnek, és mocorogni kezd. Nem
engedem el. Menekülőre fogn{, és gyűlölöm, amikor így tesz.
– Killian, nem kapok levegőt!
– Minek az? – motyogom, de azért legurulok róla.
Libby felül, és az ágy oldalára csúszva lelógatja a lábát, hátat
fordítva nekem. Csessze meg! Nem hagyom, hogy elrejtőzzön.
Ülő helyzetbe torn{szom magam, és odatelepszem mellé.
– Beszéltem ma Scottie-val – jelenti be a földet bámulva.
– Láttam.
 Egész nap vártam, hogy elmesélje. Hogy megszólaljon. De
csak némaságot kaptam.
Bosszú sóhaj tör ki belőle.
– Figyelmeztethettél volna!
– Igen. – Végigfuttatom a kezemet a tarkómon. – De nem
akartalak.
Olyan gyorsan fordul felém, hogy a haja nekicsapódik a
vállamnak.
– Ugye csak viccelsz?
Felhördülök, de állom a tekintetét.
– Hogy elszaladhass? Hogy lebeszélhesd magad róla, mielőtt
egyáltalán meghallgattad volna a mondandóját? Nem, Libs, nem
viccelek.
– Nem tudhatod, hogy<
– De igen. Ismerlek. Akár hajlandó vagy ezt beismerni
magadnak, akár nem. – Közelebb hajolok. – Ismerlek. Fogadd el!
Hallom, ahogyan összekoccannak a fogai.
– Ha olyan nagyon ismersz – sziszegi összeszorított fogakkal
–, akkor azt is tudod, hogy nem akarom, és nincs is szükségem
rá, hogy megtervezd az életemet.
– Ha te egy kicsit is ismernél, akkor sosem vádolnál
ilyesmivel. – Talpra ugrok, és elindulok, kezd felforrósodni az
arcom. – A francba! Mármint, most komolyan azt gondolod,
hogy ezt tettem?
Keresztbe fonja a karját.
– Bevallottad, hogy beszéltél vele!
– Beszéltem, Libs. Ennyi. Jézusom. – Kezemet fájó fejem
hátuljára simítom. – Kikérte a véleményemet. Elmondtam, mit
gondolok. Ne csinálj úgy, mintha ez valami világraszóló
összeesküvés lenne!
Libby feláll, keze ökölbe szorul a teste mellett.
– Azt mondod, nem úgy hoztál ide, hogy tudtad, ez fog
történni? Hogy egyetlen pillanatra sem jutott eszedbe, hogy
Scottie valami olyasmivé akar változtatni, ami nem vagyok?
– Szerinted le fogom tagadni, hogy amint együtt játszottunk,
rögtön tudtam, milyen fantasztikus lennél a színpadon? Mert
nem fogom. – Keserűen felnevetek. – És neked sem lenne
szabad.
Fújtatva válaszol:
– Nem vagyok sztár.
Valami meglágyul bennem, és közelebb lépek.
– Már félig az vagy. Csak még nem látod.
Pánik csillan a tekintetében, és hátrébb lép, ajka szétnyílik,
mintha nem kapna levegőt.
– Akarom ezt az életet.
Hogy mi a leghihetetlenebb ebben az egészben? Az, hogy ez
engem tesz boldogg{. Az ő sikere valahogy az én sikeremmé
vált.
– És meg is kapod.
De a fejét rázza, mintha nem érteném, amit mond.
– Pár hónapja még a tenger mellett éltem. Csak Mrs.
Nellwooddal meg az öreg George-dzsal beszélgettem a
benzinkúton.
– És élvezted?
– Gyűlöltem – sziszegi üveges tekintettel. – Elrángattál
onnan. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Mégis
itt vagyok. És most< – Dühödt pír lepi el az arcát. Istenem,
elképesztő, mennyi büszkeség szorult ebbe a l{nyba. A
magabiztossága viszont hatalmas sérüléseket szenvedett. Libby
hátrasimítja az egyik tincsét, és úgy emeli fel az állát, mintha egy
pofonra várna. – Szóval egyetértesz Scottie-val abban, hogy
olyasmit kellene tennem, ami azzal jár, hogy elmegyek.
Mellbev{g a szavai mögött rejlő célz{s. Összeszorul a
szívem. Nagyon téved. Hogy lehet ennyire tökéletes, és
gondolhat ekkora baroms{gokat? [tszelem a kettőnk közti
távolságot, és magamhoz húzom. Mocorog, próbál kiszabadulni,
miközben halkan csitítom, és a karját masszírozom.
– Nem akarlak elküldeni, cica. Fel akarlak szabadítani.
Megmerevedik a háta.
– Felszabadítani? Ne haragudj, Killian, de ez csak játék a
szavakkal.
– Dehogy is – mondom az arc{nak, még mindig erőteljesen
szorítva őt. – Az igazat akarod hallani? Amikor Scottie elmesélte,
hogy menedzselni akar, egy részem elborzadt a gondolattól. –
Beletúrok selymes hajába. – Jó nagy részem. Mert azt akarom,
hogy itt legyél. Velem. Örökké.
Mély levegőt vesz, mint aki v{laszolni akar, hogy alaposan
belém rúgjon. Úgyhogy megcsókolom, gyengéden, puhatolózva,
majd keményen és egy kicsit kétségbeesetten. Mindketten
zihálunk, amikor elhúzódom. Fáj a mellkasom, és amikor a
homlokának támasztom a sajátom, hirtelen olyan fáradtnak
érzem magam, hogy kénytelen vagyok lehunyni a szemem.
– De ez önző dolog a részemről, Libby. És nem tehetek ilyet
veled. Veled soha. Mert megérdemelsz egy esélyt, még akkor is,
ha egy kis időre t{volabb kerülsz tőlem. Úgyhogy azt mondtam
Scottie-nak, kérdezzen meg.
– Killian. – Felsóhajt, és simogatni kezdi a mellkasomat,
mintha ez őt jobban megnyugtatn{, mint engem. – Nem
mindenki olyan magabiztos, mint te. Vannak olyanok, akik csak
tapogatózva, óvatosan haladnak.
A homlokához nyomom a számat, és beszívom az illatát,
mielőtt megszólalnék.
– Cica, ha tanultam valamit a lehetőségekkel kapcsolatban,
akkor az az, hogy te magad vagy a saját szerencséd kovácsa. A
félelem csak visszatart. Az egész világ a tiéd lehet. Csak akarnod
kell.
– Nekem nem kell a világ – suttogja.
– Akkor mi kell? – kérdezem éppolyan halkan.
Keze a nyakamra siklik, ajka az állkapcsomat simogatja.
– Te – válaszolja.
Esküszöm, elgyengül a térdem. Kénytelen vagyok
megfeszíteni, és mély levegőt venni. Szorosan magamhoz
ölelem, nem akarom elengedni még annyi időre sem, amíg
megtal{lom a sz{j{t. Egyelőre legal{bbis nem.
– A fenébe, Libby! – Még szorosabban magamhoz vonom. –
Nem akarok tov{bb rejtőzködni. [tkozottul gyűlölöm!
Érzem, hogy megmerevedik, mire a tenyerembe veszem az
arcát. Szeme tágra nyílt, pánik ül benne. Feldühít, és
legszívesebben magamhoz ölelném, megvédeném az egész
világtól. Csakhogy én okozom a fájdalmát. Ami olyan, mintha
gyomron vágnának. Reszeléssé változtatja a hangomat:
 – Engem akarsz, mégis titkolni akarod, hogy együtt
vagyunk?
– Így megfogalmazva elég szánalmasan hangzik.
– Hát bocs, hogy kimondom a tényeket.
Bosszúság kúszik végig a gerincem mentén.
Libby megrezzen, megragadja mindkét csuklómat. Nem
enged el.
– Beszélni egyszerű, Killian. A való élet ennél egy kicsit
bonyolultabb.
– Ez baroms{g! Miért ellenkezel ennyire? Mert hogy őszinte
legyek, eléggé fáj.
– Már épp kezdem kivívni Jax tiszteletét.
– Jax elmehet a fenébe – csattanok fel, majd felsóhajtok. –
Cica, már tisztel téged. Ezen az nem fog változtatni, hogy együtt
vagyunk.
– Biztos vagy benne?
Egy cseppet sem tűnik úgy, mintha elhinné, amit mondok.
Válaszra nyitom a számat, de a torkomon akadnak a szavak.
Mert a fene se tudja már, mi van Jaxszel. Libby összehúzza a
szemét.
– Le sem tudod tagadni! – jelenti ki.
– Oké, nem tudom, pontosan hogyan reagálna.
– És a riporter, aki megkérdezte, hogy dugunk-e?
– Mi van? – Düh kúszik végig a nyakamon. – Ki a franc
kérdezett ilyesmit tőled?
– Egy nő Chicagóban. Szó szerint megkérdezte, hogy
dugunk-e. Elgondolkodott, mi egyébért hoztál volna magaddal a
turnéra egy hozzám hasonló senkit.
 – Na jó, tudni akarom ennek a csajnak a nevét, mert ezt nem
tűröm!
Sőt, azon gondolkozom, hogy többet egyetlen újságíró sem
teszi majd be a lábát az afterpartykra. Szó sem lehet róla, ha
zaklatják Libbyt.
– Nem számít – feleli fáradtan.
– Persze, hogy<
– Nem, Killian. Nem számít. Ha egyszer mind ezt gondolják,
akkor nem sz{mít. Ha kirúgatod őket vagy szitkozódni kezdesz,
akkor azzal csak olajat öntesz a tűzre.
– A francba már! – Fel-al{ j{rk{lok előtte, miközben a
tarkómat markolászom. – Az egész hatalmas baromság,
remélem, tudod. Aki hallott téged, az tudja, hogy tehetséges
vagy. Scottie sem akarna menedzselni, ha nem így lenne. Ezt az
egyet biztosra veheted.
– Tudom. – Libby közelebb lép hozzám, tágra nyílt szemében
fájdalom ül. Egy pillanatra a mellkasomhoz szorítja a tenyerét,
mielőtt {tkarolom a derek{t, és mivel képtelen vagyok nem
megérinteni, magamhoz is húzom. Gyengéden a nyakamba
harap, majd felsóhajt. – Igaz{ból gyűlölöm ezt az egészet.
Szerinted nekem könnyű elrejteni, hogy mit érzek ir{ntad? –
Felnevet, de nem tűnik kifejezetten boldognak. – Istenem, ez a
legrosszabb kín. Még annál is rosszabb, amikor először
találkoztunk, és próbáltam nyugton maradni, és nem azonnal
rád ugrani.
Ismét lehunyom a szemem, és a fejének támasztom az
arcomat.
– Tényleg?
 – Mmm-hmmm< Mert most m{r tudom, mit nem kapok
meg. – Ujjai a pólóm alá csusszannak, és simogatni kezdenek. –
Te vagy a napom fénypontja, Killian.
Zavarba ejtő gyorsas{ggal szorul el a torkom, és még
szorosabban magamhoz ölelem.
Kecses ujjai végigsiklanak a hátamon.
– Az tenne a legboldogabbá, ha ország-vil{g előtt
kinyilváníthatnám, hogy az enyém vagy. De hatalmas üröm
lenne az örömben, ha meg kellene birkóznunk ezekkel az
ocsmány találgatásokkal.
Elképzelem, hogyan reagáltam volna, ha hallom, hogy az a
riporter ilyeneket kérdez Libbytől. Biztos kiakadtam volna.
Tudom. És ettől elszorul a gyomrom. Ma már nem lehet vad,
zabolátlan rocksztárként viselkedni. Ha az ember jelentet rendez,
azt keményen megfizeti. A lemezkiadók ügyvédjei ott lihegnek
az ember nyak{n, hogy megszegte a szerződést, hogy {th{gta a
viselkedésre vonatkozó részeket, a média pedig lassított
felvételen, újra és újra lejátssza az adott incidenst. Nem szép
dolog.
Az volt az egyik legrosszabb Jax öngyilkossági kísérletében,
hogy mintha vég nélkül, mindenhol azok a felvételek mentek
volna, amikor berakt{k a mentőbe, meg a nyomorult, önelégült
riporterek, akik azt találgatták, miért tette, és hogy vajon derékba
tört-e a karrierje. Vajon a zenekar hibája, vagy csak fel akarta
hívni magára a figyelmet?
Mindannyian hátat fordítottunk ennek az életnek, ez volt az
egyetlen módja annak, hogy megőrizzük az ép eszünket és a
méltóságunkat.
 Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom.
– Oké. Egyelőre ne hozzuk nyilv{noss{gra. De a többiek<
Tudnak titkot tartani. A fenébe is, összetartásra vagyunk
nevelve. Ha mi nem mondjuk el, senki sem fog tudni semmit. És
belef{radtam, hogy titkolózzak a bar{taim előtt. Belef{radtam a
hazudozásba. És nem is valami szép dolog, ami azt illeti.
Libby elenged, és beletúr a hajába.
– Tudom. De utána már máshogy fognak rám nézni.
– Szerintem nem. De a fenébe is, mit számít, mit gondolnak?
Libby felhorkan, megrándul a szája.
– Nem kellene, hogy számítson. Mégis számít. És még soha
egyetlen emberrel sem találkoztam, akit tényleg nem érdekelt,
mit gondolnak róla a munkatársai.
– Engem nem érdekel.
– Dehogynem. – Egyik kezét a mellkasomra teszi. – Több
magabiztosság szorult beléd, mint amennyi ildomos, de te is azt
akarod, hogy jó véleménnyel legyenek rólad a barátaid. Nekem
is ezt akarod. Ha nem így lenne, nem tettél volna annyi mindent,
hogy egyengesd az utamat.
Nő a nyom{s a mellkasomban, és felmordulok.
– Jól van, oké. Szeretném, ha kedvelnének. Szeretném, ha
mind jól kijönnénk egym{ssal. De<
– Jelenleg egy buborékban élünk. Ha elmondjuk nekik,
minden megváltozik, akár pozitív, akár negatív lesz az
eredmény. Ha viszont várnánk< – Libby az ajkába harap. –
Kérlek, Killian! Kérlek, csak még egy kicsit!
Még inkább összeszorul a mellkasom. Persze, van valami
abban, amit mond, de mikor lesz változás ezen a téren? És ha
most nem akarja, mikor fogja? Nagy nehezen lenyelem a
torkomba nőtt gombócot.
– Gyűlölök így élni. Egész nap meg akartalak érinteni. Még
csak nem is a szexről van szó, Lib. Az is hatalmas energi{t
emészt fel, hogy ne fogjam meg a kezed. Mintha kiheréltek
volna.
Ajka felfelé mozdul, de ettől csak még dühösebbé v{lok.
– Nem sokáig bírom már.
A szavak ott lebegnek a levegőben, sokkal keményebben
jöttek ki, mint gondoltam.
– Mit? – kérdezi elsápadva.
Csak bámulom, és rádöbbenek, hogy ultimátumot is adhatok
neki. Erőltethetném, hogy történjen valami. Nem vagyok
hozzászokva, hogy tehetetlenül álljak, vagy fájjon valami. A
francba! Nagy levegőt veszek, hi{ba sajog a mellkasom.
– Rengeteg minden zúdult a nyakadba ma. Megyek,
lezuhanyozom. – Elh{tr{lok tőle, és a fürdőszoba felé veszem az
irányt. – Találd ki, mit akarsz, Libby! Tudod, hol találsz, ha
sikerült.
Fájdalmat okoztam neki. Tisztában vagyok vele. Tudtam
akkor is, amikor arra kértem Killiant, hogy tartsa titokban a
kapcsolatunkat, és akkor is, amikor megkértem, folytassuk
tov{bb a színj{tékot. Gyűlölök f{jdalmat okozni neki. De én
l{tom azt is, amit ő nem, vagy t{n csak nem hajlandó elismerni.
A világ nem fekete és fehér. És a zenekarral sincs minden
rendben. Súlyos sebeik vannak. Egyértelműen l{tszik, mennyire
szeretik egymást. Mintha testvérek lennének. De Jax olyan ütést
vitt be a többieknek, amin még mindig nem tették túl magukat.
És határozottan rosszul vagyok a gondolattól, hogy még több
drámát vigyek az életükbe.
Eleinte a büszkeségem miatt akartam titokban tartani a
kapcsolatunkat. Most viszont m{r ennél többről van szó.
Megkedveltem a fiúkat, egyénként is, és csapatként. Nem akarok
közéjük állni, amikor szemmel láthatóan annyira törékeny az
egyensúly.
Ezt mondogatom magamnak. Mégsem segít, amikor este
bemászunk a limuzinba, és útnak indulunk az éjszakába.
Mindannyian pihenni akarnak, bulizva lazítani. Nem akartam
jönni, de fájt Killian arckifejezése – mintha azt várta volna, hogy
tartom a két lépés távolságot –, amikor Whip elhívott.
Úgyhogy most itt ülök Whip és Rye közé zsúfolódva, akik a
fejem felett viccelődnek: leginkább Killian állítólagos emésztési
zavaraival kapcsolatban. Kezd össze{llni a kép, úgy tűnik,
Killian kénytelen volt hazudni, hogy velem lehessen. Ettől
persze csak még rosszabbul érzem magam.
Nem úgy tűnik mintha Killiant zavarn{ mindez. Velem
szemben ül, magas testével elnyújtózik az ülésben, combját
szélesre tárja, mintha minél több helyet akarna elfoglalni. Menet
közben bekúsznak a város fényei az elsötétített autóba,
megvilágítják az arcát, majd ismét homályba borítják.
Nem szólal meg, csak bámul kifelé az ablakon, és időnként
horkant egyet a többiek béna poénjain. De aztán mintha
megérezné, hogy nézem, és hirtelen felém pillant. Tekintetünk
összekapcsolódik, és hirtelen mintha kirántanák alólam a
szőnyeget. Összeszorul a gyomrom, és forrós{g önti el a
testemet. És már el is öntenek az érzelmek, szorongatják a
szívemet, elszorítják a torkomat.
Mindig ilyen. Ha r{m néz, nekem lőttek. Az a borzasztó
érzésem van, hogy ez már örökké így is marad. Killian James
életet lehel belém, teljessé varázsol.
El akarom neki mondani, a kezébe akarom tenni a kezemet,
és megkérni, hogy soha ne engedjen el. De elkapja a pillantását,
és Jaxhez hajol, hogy mondjon neki valamit. Nem hallom, mit –
fülsüketítően dübörög a szívem.
A kocsi megáll, az ajtó kinyílik. Kitessékelnek, majd követem
az előresiető sr{cokat. Felmegyünk egy óri{si, fémből készült
csigalépcsőn, és a VIP-részlegben lyukadunk ki. Mindenki
minket figyel.
Érzem a bőrömön a tekinteteket. A sr{cok éveken {t így
éltek. Nem tudom, hogy bírják. Lehet, hogy tetszik nekik. Mind
mosolyognak, és kezet fognak azokkal, akiket ismernek,
megállnak, hogy a fülükbe suttoghassanak.
Killian előttem megy, Jax mellett. Gyakorlatilag r{juk vetik
magukat a nők, szinte m{r csak a fejük l{tszik ki. Megfeszítem az
állkapcsomat, és követem őket. Ez is része Killian életének. És
egyetlen szót sem szólhatok, ugyanis a világ úgy tudja, hogy
csak barátok vagyunk. Ez eddig sohasem zavart. Inkább olyan
érzésem volt, mintha lenne egy közös titkunk. Rámászhatnak a
nők, de haza sosem mennek vele.
Most viszont f{j. Mert hirtelen mintha egy olyan jövőbe
pillanthatnék bele, amiben én nem szerepelek. Még csak meg
sem tudom magyarázni, miért érzek így. Csak azt tudom, hogy
Killiannel teljes sebességgel robogunk előre, és a legkisebb erő is
kisodorhat bennünket. Vagy talán azért érzek így, mert tudom,
hogy nekem nagyobb szükségem van Killianre, mint neki rám.
Miért is kellenék neki? Az övé az egész világ. Míg én partra
vetett hal vagyok ebben a világban.
– Nekem egy önsajnálat-koktél kell – suttogom Brenna
fülébe, amikor odalép mellém.
Megcsillan a fény aranyszínű szemfestékén.
– Extraerős?
– És gyümölcsös – teszem hozzá. – Az önsajnálkozós
koktélok mindig legyenek gyümölcsösek.
Megragadja a könyökömet, egy viszonylag csendesebb
bokszhoz vezet, a helyiség túlsó felébe, majd magamra hagy, és
elmegy innivalóért. Előfordul, hogy a zenekar saj{t helyiséget
kér magának. De ez nem olyan este. Ki-be járkálnak az emberek
– na jó, inkább csak befelé áramlanak –, mintha tehéncsorda
vonulna be az istállóba. Itt nem olyan hangos a zene, de ahhoz
azért eléggé, hogy ne beszélgethessünk könnyedén. Whip már
fent is van az egyik asztal tetején, egy aprócska ezüstruh{t viselő
barna hajú lánnyal táncol.
Már bánom, hogy nem valami kis koktélruhát viselek.
Mindenkin rövidke ruhácskák vannak, én vagyok az egyetlen
maradi, aki testhezálló, fekete farmert, magas sarkút és zöld
selyemfelsőt húzott. Kényelmes, de nem érzem magamat
szexinek. És van, hogy az ember lánya szexinek akarja érezni
magát. Ez az, amit soha, senki nem mond ki hangosan. A
szexiség egyszerre fegyver és védőfal.
Megremeg a boksz, miközben Rye lezuttyan mellém.
Átkarolja a vállamat, és közelebb hajol:
 – Mi a helyzet, kisanyám?
Vonakodva mosolyra húzom a számat.
– Semmi extra.
Belekortyol az italába, ami leginkább gin-toniknak tűnik –
h{t persze hogy őt m{r kiszolg{lt{k. Valószínűleg külön
pincérnőt osztottak be mellé.
– Úgy nézel ki, mint aki lenyelt egy kecskét.
– Egy kecskét? – nevetek fel. – Az mégis hogy néz ki?
– Kicsit betegnek tűnsz, és mintha h{nyingerrel küzdenél.
– Te azt{n tudod, hogyan bókolj egy nőnek, Rye.
Buja mozdulattal kinyújtja a nyelve hegyét a fogai között, de
aztán ellágyul az arckifejezése.
– Komolyan mondom, Boglárka. Jól vagy?
– Boglárka?
– Aha, kicsit úgy nézel ki, mint Boglárka hercegnő.
– Hát ez kábé olyan, mintha én azt mondanám, hogy te meg
a félelmetes Roberts kalózra hasonlítasz.
– Totál jól néznék ki maszkban. Nagyon szexi lennék. – Ismét
belekortyol az ital{ba, és körbenéz, mielőtt visszatérne hozz{m a
pillantása. – Szóval, mi a helyzet? Valaki bántott?
– Mi van? Dehogy is. Nincs semmi.
– Biztos? Mert nem csak a látszat kedvéért vannak itt ezek az
izmok. Szívesen kórházba juttatok valakit neked.
– Igaz{n kedves tőled. De tényleg semmi bajom. Csak itt nem
igazán érzem magam otthonosan.
– Senki sem érzi magát otthon az ilyen helyeken. Úgy kell
alakítanod a dolgokat, hogy jól érezd magad.
– Hát, ennyire azért nem érdekel.
 A helyiség másik végébe nézve megpillantom Killian
ismerős alakj{t. Két nő csüng a karj{n, b{r mintha észre sem
venné őket, miközben Johnnal, az egyik hangmérnökkel
beszélget. A balj{n lévő szőkének szemmel l{thatóan nem
tetszik, hogy észre sem veszi, és elkezdi a mellkasát simogatni.
Elszorul a mellkasom, és elkapom a szememet.
– Na, tessék! – mutat Rye az arcomra. – Ott a kecskés
arckifejezés.
– Ne már, muszáj folyton kecskéket emlegetned?
Komplexusom lesz tőle. – Kényszeredettnek érzem a
nevetésemet. – Jól vagyok.
– Itt is vagyok – jelenti ki Brenna derűsen, miközben letesz
két martinis poharat az asztalra. Az egyikben citromzöld lötty
van. – Egy gyümölcsös sz{nalomkoktél, ami olyan erős, mint egy
lórúgás.
Rye rám sandít.
– Mit is mondtál? – kérdezi.
– Mondott valamit? – érdeklődik Brenna, miközben leül és
belekortyol az italába.
Jelenleg csodával határos, hogy egyáltalán tudomást vesz
Rye-ról, szóval, b{r nem szívesen beszélek erről, v{laszolok:
– Azt mondtam, hogy nem nézek ki úgy, mint aki lenyelt egy
kecskét.
Brenna felhúzza az egyik gondosan formázott szemöldökét.
– Persze hogy nem, drágám. Inkább úgy festesz, mint aki
citromot nyalt.
 Tekintetemet a plafonra emelve magamhoz veszem az
italomat. Fanyar, de édes, és egy kicsit égeti a torkomat,
miközben lenyelem. Tökéletes.
– Rossz kedve van – jelenti ki Rye. B{rmiféle előjel nélkül
hirtelen magához húz izmos karj{val, amitől az italom fele az
asztalra lötykölődik. – Csak nyugalom, Boglárka! Mondd meg, ki
bántott, és indulok is, hogy térdre kényszerítsem a fickót.
Erőtlen nevetés tör ki belőlem, és Rye v{ll{ra fektetem a
fejem. Egyke vagyok, de tudom, hogy Rye szuper bátyó lett
volna.
Különös módon megérzem, hogy Killian közelebb jön. Az
egyik pillanatban még vigyorgok, egy kicsit fáj a szívem, de
érzem, hogy törődnek velem. A következőben megfeszülök, és
felgyorsul a szívverésem. Tudom, hogy miatta van, és nem lep
meg, hogy amikor felnézek, ott áll az asztalunknál.
A szőke csaj még mindig a karj{n csimpaszkodik. Igaz{ból
semmi rosszat nem tett, mégis utálom.
Felfordul a gyomrom. Úgy érzem magam, mint aki lenyelt
egy kecskét.
Killian rám néz, majd tekintete megállapodik Rye-on. Szája
megfeszül, miközben előrehajol, hogy halljuk, amit mond:
– Te, öreg, ő itt Jenny. Szeretne megismerni.
Rye azonnal elenged, és int Jennynek, hogy csüccsenjen le a
másik oldalára.
– Nem vagyok én semmi jónak az elrontója! Ismerjen meg,
imádjon, hívjon meg egy italra. Egyik ellen sincs kifogásom.
Alig palástolt öklendezés hangja érkezik Brenna irányából.
Rye ügyet sem vet rá, inkább az ölébe húzza Jennyt.
 Killian engem figyel, miközben a lány viháncol és közelebb
húzódik Rye-hoz. Tekintete kemény, és legszívesebben
felnevetnék. Most komolyan azt gondolja, hogy felajánlkozom
Rye-nak? Killian {llkapcsa megr{ndul, amiből arra
következtetek, hogy igen, pontosan ezt gondolja. Rámeredek, a
bőrömön érzem egyre növekvő bosszús{gomat.
– Meg akartam kérdezni, hogy kértek-e valamit – kiabálja túl
a zenét –, de úgy látom, el vagytok látva.
Elmondanám neki, hogy hova dugja fel ezt a stílust, de
Brenna közbevág:
– Gyere, ülj le hozzánk!
Szinte kétségbeesettnek tűnik, tart{sa merev, és határozottan
nem néz Rye és az új bar{tnője felé.
Killian rám se pillantva a fejét rázza.
– Jax folyton csesztet, hogy milyen remete lettem –
hangsúlyozza ki a szót, mintegy odacsapva nekem. – Attól nem
lesz jobb, ha elrejtőzöm egy bokszba.
Rohadék! Nem vagyok remete. Azóta legalábbis nem, hogy
beler{ngatott ebbe az életbe, és r{döbbentett, miről maradtam le.
És nem is rejtőzködöm. Na jó, jelenleg épp szeretnék
visszam{szni a csigah{zamba. De m{r kinőttem. És borzalmasan
érezném magamat ott.
Gombóc nő a torkomba, és elfog a magány. Ekkor Killian
felém fordul, és kicsit közelebb is hajol. Még a klub hűvös, dohos
szaga ellenére is megérzem az illat{t: fűszeres és meleg.
Kávébarna szeme ellágyul.
– Jól vagy? – érdeklődik.
 A torkomba nőtt gombóc még nagyobb{ v{lik. Megadja azt,
amit kértem tőle. Az anonimit{st. Ha nem akarom
nyilvánosságra hozni a kapcsolatunkat, akkor így kell lennie. De
akkor is az enyém. Látom a hirtelen fájdalomtól csillogó
tekintetében.
– Jól – krákogom.
Egy pillanatra még rajtam felejti a tekintetét, majd biccent
egyet:
– Később tal{lkozunk.
Amint magunkra hagy bennünket, elsz{ll az erőm.
– Csak nem összevesztek a galambocskák? – suttogja Brenna
a fülembe.
Felhajtom a koktélom maradékát, majd így felelek:
– Nem tetszik neki a rejtőzködés.
Nem aggódom amiatt, hogy Rye esetleg meghallja, amit
mondok. Már le is dugta a nyelvét Jenny torkán, és kissé el is
dőltek jobbra.
Brenna tudomást sem vesz róluk, arca teljesen kisimult.
Biztos vagyok benne, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül.
Belekortyol a koktélba.
– Az unokatestvérem megdöbbentően egyenes ember.
– Szemétládának gondolsz, mi?
Szükségem van még egy italra.
– Jesszus, dehogy! – Együttérzéséről biztosítandó a
v{llamnak dől. – Csak megvéded magadat ebben a szemét
világban. De ez nem feltétlenül fog tetszeni Killiannek.
– Én is azt hittem, hogy magamat védem – magyarázom, és
hirtelen olyan nyomorultul érzem magam, hogy azon még az
alkohol sem segít. – De ha belegondolok, milyen érzés volt,
amikor az az újságíró kérdezgetett, szívesebben küldeném el az
egész világot a francba, mint hogy itt fülemet-farkamat behúzva
meglapulok.
Brenna tudja, mi történt, amikor összefutottam Ms. Zelda
Smith-szel.
– Hát, Zelda lazán összefeküdt a zenekar egyik tagjával,
úgyhogy nem igazán törhet pálcát feletted.
– Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem akarom nyilvánossá
tenni a magánéletemet. Soha. De ez inkább amiatt van, mert
általánosságban véve zárkózott ember vagyok.
– Nem is kell nyilvánossá tenned. Rengeteg híres ember
titkolja a kapcsolatát. Legalábbis addig, ameddig tudja –
mosolyog r{m mentegetőzve.
Híres. Legszívesebben felnevetnék. Én ugyan nem vagyok
híres. Killian viszont igen. És a média kezd ismét rárepülni az
életére.
– Ha csak róla meg rólam lenne szó, akkor talán nem is
érdekelne annyira. De a srácok most kezdenek újra
összerázódni. Jax határozottan nem látott szívesen.
– Őket véded – lepődik meg Brenna.
– Mi a baj ezzel?
A homlokát ráncolja, majd arrafelé néz, ahol a zenekar
csapatba verődve nevetgél – Rye-t leszámítva, természetesen, aki
olyan kéjes hangokat hallat, hogy tényleg a legkevésbé sem
akarok odanézni, mit művelnek.
Brenna arckifejezése ellágyul, miközben Killiant és Whipet
nézi, akik fur{n összeütik a csípőjüket, mintha csak valami
t{ncfélét adn{nak elő a csillogó szemű nőkből {lló
közönségüknek.
– Látnod kellett volna, milyenek voltak, mielőtt Jax< Mint
egy rakás neveletlen kölyökkutya. – Felnevet és beleiszik az
italába. – Igaz{ból mind olyanok voltunk. Még Scottie is. Őrület
volt, egy pillanatra sem álltunk le, buliztunk, jött a koncert, aztán
megint buliztunk.
Üresség tölt el. Én nem tudok így élni. Nem is akarok.
Brenna felém pillantva folytatja:
– Hatalmas baromság volt az egész. Semmi sem volt valódi.
Amikor Jax megprób{lt< Hatalmas pofon volt
mindannyiunknak.
– Killian is ezt mondta< Hogy egyfajta ébresztő volt
mindenkinek.
– Igaza is van. Hirtelen felnőttük. – Csillogó, vörös ajkát
összepréselve a fejét rázza. – Nem olyan rossz dolog ez, Libby.
Nem volt egészséges így élni. Az égvilágon semmi sem volt, ami
a valósághoz kötötte volna a srácokat. Legalábbis semmi olyan,
aminek jelentősége lett volna.
Felcsendül Mary J. Blige Right Now című sz{ma, és az egyik
nő t{ncolni húzza Killiant. Aki hagyja mag{t. Nem kéjeleg. Csak
t{ncol. De ettől még valaki m{s fogdossa, és m{s r{zza mag{t
mellette ritmusra.
Brenna a fülembe suttog:
– Az élet megy tovább, Libby. Csak az energiádat
pocsékolod, ha megpróbálod megállítani vagy visszaforgatni.
Sajog a szívem a táncoló Killian látványától. Nem kapok
levegőt. Sosem voltam féltékeny típus. Bizton {llíthatom, hogy a
lehető legborzasztóbb érzés. Mégis addig kínoz, amíg
legszívesebben elhánynám magam, csak hogy megszabaduljak
tőle.
Egyszerre kavarog a fejemben minden, amit mondtam neki,
amit ő mondott nekem, amiket tettünk. Eszembe jut a nap,
amikor először l{ttam őt, elterülve a kertemben. Ha a kezembe
vettem volna a telefont és t{rcs{zom a rendőrséget ahelyett,
hogy segítek rajta, most áldott tudatlanságban élhetnék.
Biztons{gban elrejtőzve a vil{g elől. Az élet elől. Egy Killian
nélküli életet élnék.
Amikor a nő keze Killian fenekére csúszik, felpattanok, és
meglököm az asztalt. Az italok kilöttyennek, az asztal
csikorogva tiltakozik.
– Bocsi – motyogom Brennának, aki bölcsen elhúzódik az
utamból.
A legkevésbé sem elegánsan hagyom ott az asztalt, inkább
olyan vagyok, mint egy elefánt a porcelánboltban. Killian
felkapja a fejét, egymásba fonódik a tekintetünk. Aggodalmas
kifejezés suhan át az arcán.
Visszabámulok rá, beiszom a látványát.
Formás fejét borító rövidre vágott, sötét haja kiemeli az
arccsontjai, a szemöldöke és az ajka finom ívét. Elképesztően
vonzó férfi. Fekete ingben és nadrágban van, és a legkevésbé
sem hasonlít arra az alakra, aki részegen fetrengett a kertemben.
Itt most vonzó milliomos, mag{tól értetődően menő rocker, a
rajong{s elérhetetlen t{rgya, akiből mindenki akar magának egy
darabot.
 Körbeveszik az emberek, valódi falat húznak közé és közém.
Ügyet sem vetek rá. Nem ez számít.
Egyre feljebb húzza a szemöldökét, miközben határozott
léptekkel elindulok. Dübörög a szívem. Nem tudom, mit lát az
arcomon, de óvatos arckifejezése eltűnik. Sötét szemébe
elhatározás költözik, és kihúzza magát. Kimenti magát, és
elegáns, energikus léptekkel elindul.
Mélyen belül remegni kezdek. Olyan vágy önt el, amit
képtelen vagyok kezelni. De az arc{ra kiülő érzelmekből úgy
tűnik, mintha tudná – hát persze hogy tudja –, hogy épp darabokra
hullok, ahogyan ő is, és ettől elhom{lyosul a l{t{som. Sűrűn
pislogok, és odamegyek hozzá, vállammal félrelökve az utamba
kerülő embereket.
Félúton tal{lkozunk. Meg{ll előttem, magass{g{val mindent
és mindenkit t{vol tart tőlünk. Az arcomat kutatva pillant le
rám.
– Elly May?
Fejemet hátradöntve felnézek rá.
– Kertromboló.
Kinyújtom a kezem, és a tenyerembe veszem a borostától
szúrós arcát, majd magamhoz rántom. Ajkunk találkozik, az övé
kérdő, az enyém követelőző. Mély hang tör fel belőle,
sóhajt{sféle, de ann{l reszelősebb és mohóbb. [tölel, és mag{hoz
r{nt, hogy olyan csókot adjon, amitől elgyengül a térdem. De
Killian biztosan tart.
A táncparketten csókolózunk, izzik bennünk a vágy, és néma
vallomásokat teszünk egymásnak: Sajnálom. Tudom. Akarlak. Én
jobban akarlak.
 Amikor végül elhúzódunk, ajka félmosolyra húzódik, és ujjai
összefonódnak az enyéimmel.
– Így már jobb – szólal meg.
Ismét megérintem az arcát.
– Imádlak, Killian James. Bármi jöjjön is, nem vagyok
hajlandó titkolni a kapcsolatunkat, mintha szégyellnélek.
Mindenkinek tudnia kell róla.
Mosolya szélesebbé válik, és homlokát az enyémnek nyomja.
– Biztos vagyok benne, hogy most már mindenki tudja.
Közelebb húzódom hozzá.
– Helyes. Akkor nem kell közhírré tennem.
Félig felnevet. Tenyere a nyakamra siklik és gyengéden
megszorítja. Lehunyom a szemem.
– Ideje távoznunk – suttogja. – Még mielőtt itt helyben
magamévá teszlek.
Képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást.
– Hozd át a cuccaidat a szobámba. Vagy én viszem a
motyómat a tiédbe.
– Cica. – Ismét megcsókol, ezúttal gyengéden, majd arcát az
enyémhez érinti. – Én is ugyanígy érzek, ugye tudod? Annyira,
hogy már szinte fáj.
– Befejeztétek végre?
Jax dühös hangja azonnal véget vet a boldogságunknak.
Killian kihúzza mag{t és megfordul. Jax tekintetéből olyan
megvetés süt, hogy szó szerint fáj. Nem tudom, kedvelem-e
egy{ltal{n, de ő Killian legjobb bar{tja, és fontos sz{m{ra.
– Igen – feleli Killian lassan, jeges nyugodtsággal. –
Befejeztük.
 Jax felhorkan.
– Kurvára tudtam! A farkaddal gondolkoztál.
Összerezzenek, mire Killian erősen megszorítja a kezemet, és
közelebb húz magához. Az emberek megindulnak, és
rádöbbenek, hogy Brenna és Scottie kiküldik az embereket. Az
ügyesen dolgozó kidobók segítségével pillanatok alatt kiürítik a
helyet.
– Jax, öregem – szólal meg Killian. – Ne mondj ilyeneket!
– Miért ne? Mind ezt gondoljuk.
Whip közelebb húzódik.
– Nem mind gondoljuk ezt – jelenti ki.
– Én határozottan nem ezt gondolom – teszi hozzá Rye is. –
Inkább azt, hogy ideje volt már. – Boldogan rám vigyorog. –
Végre nincs több kecskenyelés.
– Nem, nincs – felelem apró mosollyal.
A többiek szemmel láthatóan semmit sem értenek a
beszélgetésünkből.
Jax mindenesetre felhördül.
– Mégis pontosan tudjátok, mit gondolok.
– Miért nem fejted ki akkor? – kérdezi Killian.
Hangja selymesen, mégis sötéten csendül, úgy, ahogyan még
sosem hallottam. Hat{rozottan fenyegető.
Jax vagy nem hallja ki, vagy nem érdekli.
– Ha el akartad hozni a csajodat a turnéra, akkor csak
mondanod kellett volna. Igazán nem volt szükséges a színpadra
erőltetni és szétcseszni a band{t.
Killian élesen beszívja a levegőt, majd lassan kifújja.
 – Nem foglak megütni – szólal meg végül. – Pedig
megérdemelnéd. De nem foglak. Viszont figyelj nagyon jól: ez
volt az utolsó alkalom, hogy tiszteletlen voltál Libbyvel. Világos?
Jax r{m néz, és egy pillanatra mintha bűnb{natot l{tnék a
tekintetében, ami a következő m{sodpercben m{r el is tűnik.
– Te voltál tiszteletlen saját magaddal – feleli –, azzal, hogy
bujk{lt{l, és úgy tettél, mintha ez a zenéről szólna.
– Igazad van – szólalok meg, mielőtt Killian v{laszolhatna. –
És épp ezért nem akarok tovább bujkálni.
– De azért még úgy fogsz tenni, mint aki idetartozik?
Oké, ez fájt.
Killian felmordul, és Jax felé lép.
– Mi a franc bajod van?
– Mi bajom van? Az, hogy hazudtál. Mindannyiunknak.
– Öreg – rázza a fejét Rye. – Tot{l egyértelmű volt, hogy
együtt vannak.
– Most komolyan, húzd m{r ki a fejed a seggedből – teszi
hozzá Whip pimaszul Killianre vigyorogva. – Abban a
pillanatban egyértelmű volt, amikor Killian elkezdett
dicshimnuszt zengeni Libby hangjáról. És nem nagyon tudták
rejtegetni az egymásra vetett ábrándozó pillantásokat sem.
Killian összehúzza a szemét.
– Tudtad, és mégis randira akartad hívni?
– Ugyan már, csak szívattalak, K! Látnod kellett volna az
arcodat. Azt hittem, szétrobbansz – röhög Whip.
– A te arcodat akartam szétrobbantani – motyogja Killian, de
nem úgy tűnik, mintha tényleg haragudna. Whipre legal{bbis
nem. Visszafordul Jaxhez. – Régen nem ilyen voltál.
 – Te meg régen őszinte volt{l velem.
Killian felhúzza a szemöldökét.
– Ugye vágod, mennyire álszent az, amit most mondasz?
Jax szájszéle elfehéredik.
– Kedves.
– Jax – szólal meg Whip, de Jax egyetlen pillantással belé
fojtja a szót.
– Semmi szükség erre a szarakodásra épp most – jelenti ki,
majd egyetlen további szó nélkül faképnél hagy bennünket.
 23. fejezet

KILLIAN

– Libs?
Hangom alig hangosabb a suttogásnál a sötét szállodai
szobában.
Ő épp ilyen halkan felel:
– Igen?
– Amikor elmondtam, hogy még sosem volt bar{tnőm, nem
le akartalak venni a lábadról. Inkább figyelmeztetés volt.
Zizeg az {gynemű, miközben felkönyököl. Puha hajzuhataga
lecsúszik a válláról, a selymes végek csiklandozzák a karomat.
– Figyelmeztetés?
Oldalra fordulok, és a kezembe veszem az egyik hajtincsét.
– Hogy tudd, fogalmam sincs, mit csinálok. Hogy
valószínűleg baroms{gokat fogok művelni.
– Killian, mi a fenéről beszélsz?
Nem tűnik dühösnek, ink{bb mintha szórakoztatn{ a
helyzet.
Már hozzászokott a szemem a sötéthez, hogy l{ssam őt.
Meztelen és csapzott a hosszú órákig tartó szex után,
ugyanakkor olyan gyönyörű is, hogy nehezen tudok b{rmi
másra koncentrálni. Kissé felvonja a szemöldökét, mintha
beszédre akarna ösztökélni.
– Sajnálom – szólalok meg.
 – Mit? Miért? – Megrázza a fejét. – Inkább nekem kellene
bocsánatot kérnem. Fájdalmat okoztam neked. És ez nekem is
rossz.
Biztos vagyok benne, hogy ha most megcsókolom, nem
fogok tudni leállni. Úgyhogy inkább gyengéden meghúzom a
haját, így adva tudtára, hogy értem.
– Rám ugyanez igaz, cica. – Képtelen vagyok visszafojtani
feltörő sóhajomat. – Igazad volt. Túls{gosan erőltetem azt,
amiről úgy vélem, hogy jó, és nem gondolom {t rendesen a
dolgokat. Borzalmas volt a ma este. Pont ahogyan megjósoltad.
A média már a feje tetejére állt. A közösségi médiáról még
nem is szóltam neki, ahogyan arról sem, hogy a világ most
kíváncsi, hogy jöttünk össze – és persze róla is minden apró
részletet tudni akarnak. Nem akarom, hogy ez a hülyeség
megzavarja a nyugalmunkat.
Egy pillanatig nem felel, majd meleg tenyerével a
mellkasomhoz ér. Lehunyom a szemem, miközben végigsimít a
bőrömön.
– Mindketten tévedtünk. És mindkettőnknek igaza volt –
jelenti ki.
Kifújom a beszívott levegőt, és felnézek r{.
– Szólok Brennának, hogy adjon ki közleményt, miszerint
egymásba szerettünk a turné alatt, és ennél többet nem is fogunk
mondani nekik.
– Miért? – húzza össze Libby a szemöldökét.
– Mert a boldogságod sokkal fontosabb, mint bármi más. –
Sötét, undorító megbánás feszíti a gyomromat. – És mert
átkozott legyek, ha hagyom, hogy bárki is úgy viselkedjen veled,
ahogyan ma Jax. Azt is sajnálom, Libby. Borzasztóan sajnálom.
Keze a nyakamra siklik, miközben lehajol és megcsókolja a
mellkasomat, épp a szívem felett. Puha ajkak siklanak végig a
mellbimbómon, mielőtt finoman beleharap. A hasizmom
azonnal megfeszül, és ismerős forrós{g önti el f{radt, de a jelek
szerint még mindig lelkes farkamat. Libby még egyszer gyengéd
csókot lehel rám, majd átöleli a mellkasomat.
– Ígérj meg valamit! – kéri.
– Amit csak szeretnél.
Átkarolom a derekát, és közelebb húzom. Elmosolyodik.
– Lehet, hogy megbánod, amiért ilyen gyorsan rávágtad a
választ.
– Soha.
Megcsókolom a nyaka hajlatát, megsimogatom a haját.
– Ne légy dühös Jaxre!
A pokolba is! Elhúzódom annyira, hogy a szemébe
nézhessek.
– Egy kicsit nehéz figyelmen kívül hagyni az ember érzéseit,
Libs. És jelenleg marhára dühös vagyok rá.
Ujjhegyével végigköveti a szemöldököm ívét.
– Tudom. És arra kérlek, hogy ne legyél. Szükségetek van
egymásra.
Vitába akarok szállni vele, de tovább beszél:
– Nem vagy boldog, amikor haragszol rá.
– Néha nagyon utálom, hogy ennyire átlátsz rajtam –
morgom.
 – Igaza van, hogy dühös. Hiba volt azt kérni, hogy hazudj a
barátaidnak, és reggel bocsánatot is akarok kérni.
Összekoccannak a fogaim.
– Nagyon remélem, hogy ő is bocs{natot kér majd. Igaz{n
felesleges volt<
– Killian – csitít Libby. – Ne foglalkozz vele! Nem akarom
megbánni azt, amit ma este tettem.
– Megbánni? – nevetek fel, majd magamra húzom, ahol a
helye van. Puha melle a mellkasomnak nyomódik, és elégedetten
felnyögök. – Nem is ajánlom! Szexi volt, mint állat. Tiszta
Garnizóna.
Libby felkuncog. Imádom, amikor kuncog. Több boldogságra
van szüksége.
– Mit szívtál? – érdeklődik.
– Komolyan mondom! – tiltakozom puszit nyomva az orra
hegyére. – Félig azt vártam, hogy felkapsz és kicipelsz onnan.
Most már tényleg hangosan nevet.
– Hülye!
Bólintok.
– És imádtam látni, hogy féltékeny vagy.
– Nem is voltam! – húzza fel sértődötten az orr{t.
– Dehogynem.
– Még csak véletlenül sem!
– Rettenetesen. Még a bőröd is zöldes {rnyalatban j{tszott.
Csinos volt, de nem olyan csinos, mint most, amikor szextől
kipirultan még többet akarsz. De semmi baj. Megadom, amire
vágysz. Igazán nem kell sokat kérlelni az ilyesmire.
 Rázza a testét a nevetés, hasa finom íve a kemény farkamhoz
nyomódik. Ismét a fejét rázza.
– Helyes. Mindig is tőled akarom majd. – Megcsillan a szeme
a gyér fényben. – És tényleg féltékeny voltam.
– Ennyi. – Vele együtt megfordulok, és az ágynak szegezem
őt. – Ma éjjel nem alszunk. Mégpedig azért, mert világossá kell
tennem p{r dolgot, és szerintem beletelik majd egy kis időbe.

LIBBY

Killian otthon érzi magát felettem, a könyökén támaszkodva

tartja magát.
– Többé nem leszek féltékeny – ígérem, mielőtt
megszólalhatna. Ez egyfajta ellentámadás, ugyanis a
féltékenység kicsinyes érzés, és nem kérek belőle. – Ez egy
igazán ritka eset volt.
– Rendben. – Könnyedén vágja rá, mintha bármit mondanék,
azzal ő elégedett lenne. Szerintem csak a kedvemben akar j{rni.
Szemöldöke egy hajszálnyival feljebb vándorol, és mosolyog a
szeme. – Azért mutattad meg a világnak, hogy a tiéd vagyok,
mert féltékeny voltál?
– Tudod, hogy igen. – Megbököm az oldalát, megtalálom azt
a pontot, amitől felki{lt, de azt{n komolyan folytatom: –
Igazából elgondolkoztam, milyen lenne az életem, ha sosem
tal{lkoztunk volna, és nem ismernélek. Egyszerű a v{lasz:
elviselhetetlen.
 – Sosem kell megtapasztalnod, hogy milyen lenne – suttogja.
– Mert többé nem eresztelek el.
Tenyeremet a h{t{ra simítom, és megcsókolom. Ő pedig
sóhajtva visszacsókol.
– Azért borzalmas l{tv{ny volt, hogy m{s nők taperoltak –
vallom be, mert megérdemli, hogy őszinte legyek vele.
– Ut{lom is, amikor m{s nők taperolnak – leheli az
ajkamnak. – Csókolj, és vigasztalj meg!
Engedelmeskedek, gyakorlatilag felfalom őt, mert olyan jó
íze van, és mert nem számít, hányszor érek hozzá, mindig többet
akarok. Remeg a testem, a csípője köré fonom a l{bamat, és
közelebb húzom magamhoz.
Mozog alattam, csípőjét időről időre az enyémnek nyomja, és
úgy kapaszkodik belém, mintha ő sem tudna betelni velem.
Egyik keze a nyakamra siklik, megsimogat, a másik pedig
kettőnk közé csúszik. Megkeresi és lehúzza a kezemet.
Megszorítom odalent, mire felnyög.
– A tiéd – mondja, majd kissé megmozdul a kezemben. – És
tulajdonosként kötelességed gondját viselni.
Szája a számra tapad, de közben elmosolyodom.
– Ó, tényleg?
– Mmm< – Az államba harap, majd lejjebb vándorol a
nyakamon. – Kényeztesd, csókolgasd, tartsd melegen éjszaka,
napközben meg szórakoztasd!
Végigsimítok rajta, majd megszorítom a végét. Killian
helyeslőén nyögdécsel.
 – Igen, pont úgy. – Szívogatni kezdi a nyakam íves részét. –
És csak hogy tudd, sok időt szeretne tölteni az új legjobb
barátjával, Csinos Puncikával.
Halkan felnevetek, de azért felforrósodik a testem.
Hullafáradt vagyok, és mindenem sajog. Egész éjszaka egymást
kényeztettük, most mégis újra magamban akarom tudni, azt
akarom, hogy belém hatoljon azzal a halk, mohó nyögéssel, amit
mindig hallat. Teljesen elveszi az eszemet a gondolat.
Hüvelykujjammal a farka széles hegyét simogatom, ott, ahol
nedvedzik. Miattam, értem.
– Ha tényleg az enyém – suttogom a fülét harapdálva –,
akkor talán nem kell felöltöznie, amikor látogatóba jön.
Killian megdermed, lélegzete forró és nedves a nyakamon.
– Ezt értsem úgy, hogy gumi nélkül akarsz dugni?
Fogalmam sincs, hogy a döbbenettől vagy az óvatoss{gtól
változik-e meg a hangja. Még soha, egyetlen pasit sem kértem rá,
hogy csináljuk gumi nélkül. Sosem akartam. Killiannel viszont
igen.
– Nem akarod? – kérdezek vissza. Én is óvatossá váltam. –
Mert nem baj, ha<
– Persze hogy akarom – v{g közbe érzelmektől fojtott
hangon. Pillant{sa elidőzik az arcomon. – Fogamzásgátlót
szedsz?
– Beadattam egy injekciót. Három hónapig szabad a pálya.
Már ha szabad így fogalmaznom.
Ismerős, beképzelt vigyor ül ki az arcára.
 – Ugye tudod, hogy ez hosszú távú elkötelezettséget sugall?
Az ember nem mondja azt, hogy csináljuk gumi nélkül, ha nem
úgy gondolja, hogy hosszú ideig csak a másik létezik a számára.
Megmerevedek és felemelem a fejem.
– Kezded rombolni a boldogságomat, Killian James.
Kuncog{sa végigbizsergeti a bőrömet.
– Én pedig csak arra tudok gondolni, hogy magamévá
tegyem a boldogságomat. – Bosszús hangot hallatok, de neki
egyre csak csillog a szeme. – Csak mi ketten vagyunk, édesem.
És azzal belém nyomja túl vastag, túl kemény, túlságosan
tökéletes fark{t. Az első döfés mindig felér egy sokkal, a testem
azonnal hőhull{mmal és egy kis édes f{jdalommal reag{l a
behatolásra. De ez csak az összefonódás élménye, a testünk
olyan alapvető módon kapcsolódik össze, hogy belesajdul a
szívem.
Killian belém hatol, mire én teljessé v{lok. Ennyire egyszerű.
Tudom, hogy ő is érzi, mert olyan hatalmasat sóhajt, hogy a
teste is beleremeg. Addig meg sem áll, amíg teljesen bennem
nincs – hatalmas, vastag és képtelenség figyelmen kívül hagyni.
– Libby! – szólal meg halkan, miközben mozdulatlanná válik.
– Nézz rám!
Kinyitom a szemem, és az a lusta, bágyadt érzés olvadt
aranyhoz hasonló perzselő hőséggel csorog végig rajtam.
Killian szeme csak úgy csillog az érzelmektől.
– Te és én, Libby. Ha összetartunk, minden rendben lesz.
Hiszek neki. Ott, a sötétben, ahogyan körülvesz a belőle
sug{rzó erő, elhiszem, hogy soha, semmi sem fog szétszakítani
bennünket.
 24. fejezet

LIBBY

Seattle. Hideg van. Esik az eső. Gyönyörű. Ez a turné utolsó

állomása az Egyesült Államokban. Innen a tengerentúlra vezet
az utunk: először Berlinbe megyünk majd. Fogalmam sincs,
miért ugrálunk ide-oda, de Brenna azt magyarázta, hogy a
szervezők és a stadionok beoszt{sa miatt van. Nem igaz{n
érdekel, izgalmas lesz Európába menni, már alig várom!
Egyelőre Seattle-ben vagyunk. Amint bejelentkezünk a
hotelbe, mind bezsúfolódunk egy kisbuszba, amit Whip bérelt. Ő
vezet, és most az egyszer csak mi öten vagyunk ott. Sem
technikusok, sem menedzserek, sem asszisztensek, sem
újságírók. Kifejezetten jó érzés.
Először a Caffe Ladróban {llunk meg, ahol egy olyan
csodálatos lattét raknak elém, hogy majdnem nem iszom bele:
aprócska szívecskék díszítik a habot. De végül azért csak
megiszom, mert összefut a számban a nyál a pörkölt kávé
illat{tól. A lattém gazdag, krémes, fekete és elképesztően
ínycsiklandó. Egy kicsit sem jövök zavarba, amikor felnyögök a
gyönyörtől.
A fiúk kinevetnek, de ők is pontosan ugyanannyira élvezik a
saját italukat.
Jöhet pár süti és egy újabb kör – ezúttal elvitelre kérjük, mert
basszus, elképesztő ez a k{vé! és m{r indulunk is Aberdeenbe, a
Kurt Cobain Memorial Parkba. Cobain hamvait szétszórták,
úgyhogy ha már valódi sír nincsen, legalább ide eljöhetnek a
srácok, hogy leróhassák a tiszteletüket.
Enyhe köd száll le, amikor végre megtaláljuk a parkot.
Aprócska és elhagyatott, nem sok minden van ott. Hogy őszinte
legyek, elég depresszív hatással van rám. Egy hajléktalan férfi
halad el mellettünk, a folyón {tívelő hídhoz igyekszik, mi pedig
csak állunk az emlékként {llított kőgit{r mellett.
Killian átkarolja a vállamat, és közelebb húz magához. Jax a
m{sik oldalamon {ll, ő is épp úgy összehúzza mag{t, mint
mindannyian. Szinte biztos vagyok benne, hogy Killiant is
szomorúsággal tölti el a hely. De Jax arckifejezése az, amin
igazán megakad a szemem. Mintha kísértetet látna, és kissé
elzöldül a szája széle.
Tudom, hogy rajongással szerette Cobaint. Van is közöttük
pár hasonlóság: mindketten balkezes gitárosok, és mindketten
szédítő gyorsas{ggal v{ltak szt{rr{, amit egyikük sem volt képes
a helyén kezelni. Sajnos Cobain Jaxszel ellentétben valóban
végzett önmagával.
Fogalmam sincs, mi járhat Jax fejében, de képtelen vagyok
visszafogni magam, és megfogom a kezét. Azonnal
megmerevedik az érintésemre, és gyorsan beszívja a levegőt.
Nem csodálkozom. Nem sokat beszéltünk azóta, hogy kiderült,
együtt vagyunk Killiannel. Nem volt bunkó velem, és nem is
próbált meg kiközösíteni, de határozottan visszavonult a
csigaházába.
 Nem nézek fel, csak megszorítom a kezét, mintegy tudatva
vele, hogy itt vagyok, és ha gondolja, nyugodtan tekintsen rám a
barátjaként.
Hideg ujjai egy ideig mozdulatlanok maradnak, majd lassan
ő is megszorítja az én kezemet.
– A Love Buzz volt az első sz{m, amit megtanultam elj{tszani
gitáron – szólal meg hirtelen Rye. Felnevet. – Csak sok-sok évvel
később jöttem r{, hogy feldolgoz{s volt.
– Ha tetszett nekik egy dal, akkor eljátszották – teszi hozzá
Killian.
– Nem játszották az agyukat, hogy csak a saját számaikat
adj{k elő. Tényleg a zenéről szólt a dolog.
Jax mosolya szinte láthatatlan ív az ajkán.
– Emlékeztek rá, mikor próbáltunk úgy énekelni, mint Kurt?
– Killianre pillant. – És elment a hangod?
Mind felnevetnek, Killian pedig összerezzen.
– Ó, öregem! Olyan volt a hangom, mint egy bikának, amit
épp herélnek.
Erre felnevetek. Főleg azért, mert Killian hangja ink{bb Chris
Cornellére hasonlít.
– Az egyetemen valaki megetetett valami „speckó brownie”-
val – mesélem. – Fogalmam sincs, mi volt benne. De végül
körbetáncoltam a kollégiumot, és végig a Heart-Shaped Boxot
énekeltem.
– Mit meg nem adnék, ha láthattam volna! – sóhajt Killian. –
Rengeteget fizettem volna.
– Valószínűleg csak a kaja j{rhatott az eszemben, mert a
dalszöveget elferdítve egyre csak azt énekeltem, hogy: „Hey,
Blaine, I’ve got a blue corn plate! Falling deeper in depth on piles of
black rice.6
A srácok röhögésben törnek ki. Én is csatlakozom hozzájuk,
majd végül elhal a nevetésünk.
Még egy percig néma csendben állunk, mindenki a saját
gondolataiba mélyed. Aztán Jax elengedi a kezemet, és
elindulunk vissza a kisbuszhoz. Észreveszem, hogy Killiannek
véreres a szeme. Annyira aggódtam Jax miatt, hogy bele sem
gondoltam, milyen lehet ez a többiek sz{m{ra. Lehet, hogy ők is
ugyanazt tették egymásért, mint én a barátjukért.
Ám ekkor Killian megajándékoz egy aprócska, néma
mosollyal.
– Köszönöm – szólal meg Jax felé pillantva, majd gyengéden
megcsókol. – Szüksége volt rá.
Még mindig kissé nyomott a kedvem, amikor ór{kkal később
részt veszünk a Kill John lemezkiadójának a medencés partiján,
ami az egyik szálloda tetején kerül megrendezésre.
Lélegzetelállító a Puget Sound-szoros látványa, az étel pedig
kiv{ló. De az emberek< Legink{bb a hars{ny és a műanyag
szóval tudn{m őket jellemezni.
– Ma velem lógsz, kölyök! – jelenik meg Whip mellettem, és
jó erősen magához húz. Majdnem félrenyelem a leveles tésztába
tekert lazacomat.
– És minek köszönhetem ezt a kegyet? – kérdezem,
miközben letörlöm a morzsát a számról.

6Szó szerinti fordít{sban: „Hé, blaine, van egy kékkukorica-tálam! Egyre mélyebben
zuhanok feketerizs-halmokra.”
 Csinos arcával komoran kémleli a tömeget.
– Teljes erőbedob{ssal vad{sznak ma este a piranh{k. Akár
élve is felfalhatnak.
Tényleg rengeteg gyönyörű nő van itt ma este, és sok-sok
„öltönyös fazon”, ahogyan Killian a lemezkiadó embereit hívja.
Nem tudom, melyik csoport zavarja Whipet jobban. Nekem
határozottan nem tetszik, hogy az öltönyösök folyton úgy
néznek r{m, mintha hívatlan vendég lennék. De valószínűleg
csak beképzelem az egészet.
– Meg kell védened, nehogy letámadjanak – pontosít Whip
az egyik öltönyöst kémlelve.
– Csak nem bi vagy? – kérdezem őszinte érdeklődéssel.
Csillogó kék szemmel néz rám.
– Hát, tizenévesen úgy gondoltam, hogy egy kis
v{ltozatoss{g nem {rthat a szexualit{somat övező
tal{lgat{soknak. De sajnos csak a női domborulatok hoznak
lázba, a farkak nem.
A szememet forgatom, amikor egy férfi ujjai a csuklómra
kulcsolódnak. Ezt az érintést már jól ismerem.
– Szerezz magadnak saj{t nőt, ember! – torkolja le Killian
Whipet.
– Prób{ltam. De beelőztél – kacsint rám Whip.
– Mi van azzal a riporterrel, akivel egymásba gabalyodtatok
a moziban? – vetem fel.
– Láttad?
– Mindenki látta – feleljük kórusban Killiannel.
Whip elfintorodik.
 – Úgy gondolta, az az információszerzés legjobb módja, ha a
farkamon keresztül kiszívja belőlem.
– Elég kemény melónak tűnik – nevet fel Killian.
– Inkább veszett fejsze nyele – tágul ki Whip orrlyuka, de
aztán felderül az arca. – De azért elég jó technikát alkalmazott.
– Lálálá! – éneklem. – Nem is hallom, amit mondasz.
Whip nevetve elenged, Killian pedig átveszi a helyét, és
átkarolja a vállamat.
– L{tod, folyton lecsapod a nőket a kezemről – viccelődik
Whip.
Killian az arcomhoz érinti az arcát, majd puszit nyom a
halántékomra.
– Azt hiszi, csak azért, mert álunokatesók vagyunk, nem
fogom szétrúgni a seggét. De nagyon téved – jelenti ki.
Veszettül vigyorognak, úgyhogy ügyet sem vetek Killian
menőzésére.
– Álunokatesók? – értetlenkedek.
– A csajok régen azt hitték, rokonok vagyunk, mert annyira
hasonlítunk egymásra – meséli Whip. – Úgyhogy azt mondtuk,
unokatestvérek vagyunk. Érthetetlen, de rengeteg nőt
szereztünk így. – Szemöldökét felhúzva hozzáteszi: – A nők
különös teremtmények.
Felnevetek, és befészkelem magam Killian karjai közé.
Meleg, erőteljes, és csak az enyém.
– Ha te mondod. Bár szerintem inkább arról volt szó, hogy
mindketten szexik vagytok, nem arról, hogy rokonoknak hittek.
– Látod? – derül fel Whip arca. – Bejövök neki!
– De én még jobban – száll vele vitába Killian. – Ugye, cica?
 – Igazából Scottie a legszexibb közületek – jelentem ki.
Killian sötéten felnevet, keze egy kissé lejjebb csúszik.
Behajlított karja rejtekében végigsimít a mellem oldalán, meleg
tenyerével gyengéden megszorít. Mocorogni kezdek, és érzem,
hogy a nyakamba vigyorog.
– Ha te mondod, cica.
Pimasz dög!
Whip égnek emeli a tekintetét, de azért közelebb hajol, és
gyorsan megpuszil.
– Ha esetleg dobnád ezt a barmot, tudod, hol találsz –
incselkedik.
Vállon veregeti Killiant, majd beleveti magát a tömegbe.
– Leléphetünk végre? – mormolja Killian.
A keze még mindig el van foglalva, lassan cirógat, és minden
egyes érintés egyre erőteljesebbé, hat{rozottabb{ v{lik. Ismét
mocorogni kezdek, a fenekem érdeklődésének egyre növekvő
jeléhez préselődik. Mély nyögés tör fel belőle, és közelebb húz
magához.
– Nem lehet – suttogom, bár legszívesebben beadnám a
derekamat. – Megígérted Scottie-nak, hogy smúzolsz egy sort az
újságírókkal.
Killian felsóhajt, és még egyszer nekidörgöli az ölét a
fenekemnek, mielőtt elenged.
– Jól van, legyen! De nem maradunk sokáig.
Figyelem, ahogyan t{volodik, főleg azért, mert lenyűgöző
látványt nyújt a feneke abban a viseltes farmernadrágban. Már
bánom, hogy ilyen jó kislány vagyok ma este.
 – Hűha! – szólal meg egy férfihang a sötétből. – Whip
Dextert és Killian Jamest is az ujjad köré tekerted. Jól csinálod.
A mellettem álló bárasztal a homályba burkolózik, messze a
tömeg. Eddig észre sem vettem a pasit.
Közelebb lép, mozdulatából süt, hogy milyen fontos
embernek gondolja mag{t. Szűk, fekete bőrnadr{g, bő fehér ing.
Legszívesebben megkérdezném, melyik 80-as évekbeli zenekar
ruhat{r{ból merített. Elképesztően vonzó, amolyan
tenyérbemászó szépfiú módon – sötét haja a szemöldökébe
hullik, ajka csókra {ll, arcvon{sai csinosak, szinte m{r nőiesek.
Megb{mulom, de a legkevésbé sem nyűgöz le, ahogyan kisimítja
a haját az arcából.
– Mit? – érdeklődöm, b{r pontosan tudom, mire gondolt. De
szeretném, ha kimondaná.
– Mindkettejükkel ágyba bújsz? – mutatja ki a foga fehérjét. –
Vagy az egész zenekarral?
– Hadd kérdezzek valamit. Komolyan úgy gondolod, hogy
feltehetsz egy ilyen kérdést?
Szépfiú ártatlan mosolyt villant rám.
– Jaj, ugyan m{r! Csak viccelődöm. Most komolyan. Tudom,
mi a dörgés. Mi, zöldfülűek csak egy kis meggyőzéssel jutunk
egyről a kettőre. – Kinyújtja a kezét. – Marlow vagyok.
Rábámulok a felém nyújtott kezére.
– Marlow, nem érdekel, ha leszoptál valakit azért, hogy
meghívjanak ide. De ne legyél már bemutatkozáskor tiszteletlen
egy nővel! – Ellököm magam az asztaltól. – Elnézést, dolgom
van.
 Keményen megragadja a vállamat, és hátraránt. Félelmetesen
erős a pasas, amire egy{ltal{n nem sz{mítottam, tekintve, hogy
nagyj{ból ötvenöt kilónak tűnik. Dühös szemmel mered rám.
– Van bőr a képeden! – vicsorog, és közben a bőrömbe
mélyednek az ujjai. – Leszerződtetett művész vagyok. Na és te?
Killian James kibaszott ribanca.
– Most azonnal sz{llj<
Behatol a privát szférámba, és a hátam nekiütközik a
bárasztalnak.
– Miért nem mész bele a játékba? Légy már egy kicsit
kedvesebb!
Ekkor észreveszem, milyen üveges a tekintete, hogy a
pupillái teljesen kitágultak. Elvonja a figyelmemet. Bármiféle
előjel nélkül hirtelen megmarkolja és megszorítja a mellemet.
Méghozz{ nagyon erősen.
Undor, düh és sokk – egyszerre lepnek el az érzelmek.
Egyetlen feszült pillanatig mozdulni sem tudok. Aztán a düh
átveszi felettem az uralmat. Kezem megindul felfelé, ujjaimat a
szemébe nyomom.
Hátratántorodik, mire ágyékon rúgom. Sajnos a rúgásom
lepattan a combj{ról. De megleptem, és épp őrült tempóban
pislog, miközben szitokáradat hagyja el a száját.
Tudom, mikor kell menekülőre fognom. Magas sarkúm a
talajba süpped, miközben megpördülök, a torkomban dobog a
szívem, és a megküzdés helyett most a menekülés reakciója
veszi át az uralmat felettem. Hallom, hogy utánam veti magát.
– Kibaszott ribanc!
 Körmével végigszánt csupasz hátamon, elkapja a ruhám
pántját. A szakadó hang elnyomja a fülzúgásomat.
Azonnal a felsőmhöz kapom a kezemet, és a mellemhez
szorítom, még mielőtt lejjebb csúszhatna. Azt hiszem, felki{ltok.
Nem vagyok benne biztos, mert egy másik hang is felharsan.
Killian hirtelen ott terem, mintha maga lenne a megtestesült
halál. Zokogok. Megijeszt az arckifejezése, pedig tudom, hogy
nem nekem szól a haragja. Elsuhan mellettem, és egy újabb
dühödt üvöltéssel a nyakánál fogva megragadja Marlow-t.
A pasasnak esélye sincs. Killian a padlóhoz vágja. Nem
szólal meg, nem habozik, azonnal ütni kezdi. Ijesztő és brut{lis
látvány.
Tömeg gyűlik körém. Telefonok vakuja villan, mások
videófelvételeket készítenek. Még három pasas rohan el
mellettem. Whip, Rye és Jax. Próbálják leszedni Killiant a
kapálózó Marlow-ról, akinek sikerül bevinnie egy ütést. Nem
mintha Killian megérezné. Próbál szabadulni Whip és Jax
szorításából.
– Hagyjatok a pics{ba! Te rohadt mocsok<
És azzal belerúg Marlow-ba. Egy biztons{gi őr érkezik a
helyszínre.
Ajkamba harapva igyekszem visszafojtani a zokogásomat.
Valami puha és meleg hullik a vállamra: egy aprócska, gyöngyös
boleró. Mellettem egy erős, aranyszínű szemfestéket viselő nő
halványan elmosolyodik.
– Csak ez van nálam. – Átkarol, és lejjebb húzza rajtam a
bolerót. – Jól vagy, drágám?
 Az egyik rajongólány az. Megismerem. És kiborít a
kedvessége. Ismét bőgni kezdek. Még két nő lép oda mellénk,
szorosan egym{s mellé {llnak, és eltakarnak a kamer{k elől.
Talán vége van Killian dühkitörésének. Talán meghallja a
hangom. Bármi is legyen az oka, lerázza magáról Jaxet és
Whipet.
– Abbahagytam – vicsorogja.
R{m néz, és az arc{n ülő ocsm{ny kifejezés semmivé foszlik.
– Libs – szólal meg ismét.
A pólójába kapaszkodom, miközben szorosan magához ölel,
teste verejtékben fürdik. Ezután minden elhomályosodik,
visszakísérnek bennünket a szob{nkba. De még előtte
szembetalálom magam Scottie arckifejezésével. Nagy a baj.

– Mi a jó büdös franc volt ez?

Killian felnéz a kanapéról, és hűvös pillant{st vet Scottie-ra.
– Szétrúgtam annak a nyomorultnak a seggét.
Azóta is remeg, és egyetlen pillanatra sem ereszt el. Még
amikor az orvos megvizsgálta a feldagadt, lehorzsolt kezét – és
azt javasolta, hogy röntgeneztesse meg, mert lehet, hogy eltört
valamije –, akkor is átkarolt, és szorosan magához húzott. Csak
és kizárólag akkor engedett el, amikor lehúzta a pólóját és rám
adta.
Scottie felhördül.
– Az a nyomorult Marlow volt. A lemezkiadó legújabb,
legnépszerűbb fiatal szt{rja, a rohadt életbe is!
Csodás. Még jobban összeszorul a gyomrom.
 – Csak tápszondán keresztül fog énekelni, ha még egyszer a
szemem elé kerül – csattan fel Killian.
– Lényegtelen a véleményed – vág vissza Scottie –, ugyanis
Libbyt kérdeztem, nem téged.
Mindenki felém fordul, kivéve Killiant, aki közelebb húz
magához.
– Hagyd már békén, a fenébe is! Épp elég az, amin
keresztülment.
– Semmi bajom, Killian.
Végigdörgölöm az alkarját, próbálom megnyugtatni.
Felmordul, de egy kicsit azért lecsillapodik.
Scottie, Jax, Whip, Rye és Brenna mind a válaszomra várnak.
Mély levegőt veszek, mert m{r az emléktől is remegni kezdek.
– Egyszer csak ott termett – kezdek bele. – Azt mondta,
hogy<
Killianre pillantok.
Ő sóhajtva megszólal:
– Mondd csak ki, cica! Nem fogom levadászni, vagy ilyesmi.
Egy kicsit sem tűnik őszintének a biztat{sa.
– Arra célozgatott, hogy ha már egyszer a Kill John minden
tagj{nak felaj{nlkozom, akkor ő igaz{n ne maradjon ki a buliból.
– A kurva életbe! – vicsorog Killian.
– Rohadt seggfej! – motyogja Whip.
A többiek némák maradnak. Várják, hogy folytassam.
– Én< ööö< megmondtam neki, mit gondolok erről, azt{n
próbáltam otthagyni.
Jéghideg félelem fut végig a gerincemen. Biztonságban
vagyok. Tudom. Mégsem érzem úgy. Érzem, hogy Killian egyre
feszültebbé válik mellettem. Gyakorlatilag remeg az
idegességtől.
Sűrűn pislogva folytatom:
– Ezut{n< izé< megfogta a mellemet.
Killian olyan hangot hallat, amit nem tudok hova tenni, és
hirtelen az ölében találom magam, szorosan magához ölel.
Párszor mély lélegzetet veszek, majd befejezem a történtek
felidézését:
– Ez az egész az én hibám volt.
– Kurvára nem – sziszegi Killian.
– Sosem a te hibád – vág közbe Brenna. Egészen idáig
csendben volt. De látom, hogy megremeg. – Soha.
– Úgy értem, hogy amikor tapogatni kezdett, szemen
szúrtam, és megpróbáltam tökön rúgni. Emiatt dühödött úgy fel.
Megérdemelte, de csendesebben kellett volna intéznem,
korábban otthagyni.
– Akkor csak korábban vertem volna szarrá – szólal meg
Killian, és a nyakamba fúrja az arcát. – Annyira sajnálom, cica!
– Minden rendben – felelem.
Csakhogy könnyek szöknek a szemembe. Még sosem
moleszt{ltak ezelőtt. Az egyetemen elmentem önvédelmi
oktat{sra, mert bölcs döntésnek tűnt. De a valós{g teljesen más,
nem olyan egyszerű túllépni a történteken.
Scottie felsóhajt, majd a hajába túr.
– Semmi sincs „rendben”. – Jeges tekintete szinte a
csontomig hatol. – Jól vagy?
– Igen.
 – Helyes. Akkor pihend ki magad! – Killianhez fordul. – Te
viszont. .. Azt akarom, hogy a sínben legyenek az ujjaid, amit az
orvos itt hagyott. Ne szórakozz, vagy esküszöm, hogy<
Feltartja a kezét, úgy tűnik, fejben visszasz{mol.
– Használni fogom a nyomorult sínt – ígéri meg Killian
bosszúsan.
M{r így is jegeli őket. Nem is merek odanézni. Az egész keze
duzzadt, sőt, a bütyköknél felszakadt a bőr, és folyt a vér is,
mielőtt kezelésbe vették.
Scottie végül felsóhajt.
– Helyre kell hoznunk, ami történt.
– Nem lesz könnyű – jegyzi meg Brenna komoran. – Több
szögből is videóra vették az egész verekedést, és már tele van
vele a média.
– Bassza meg! – szitkozódik Jax.
Nem néz rám, de érzem, mennyire csalódott.
Nem számít, hogy azért jutottunk ide, mert egy öntelt seggfej
úgy hitte, megengedheti magának, hogy molesztálni kezdjen, és
nem azért, mert a tőlem telhető módon védtem magam. Elönt a
bűntudat. Az én ügyem, engem moleszt{ltak. Viszont mindenki
tudja, hogy Killian nem kelt volna ki magából, ha nem rólam van
szó.
Képtelen vagyok a többiek szemébe nézni.
 25. fejezet

LIBBY

Késő este, amikor végre ágyba kerülünk, Killian hosszasan

magához szorít, mellkasa a hátamnak nyomódik. Lecsillapít a
belőle {radó meleg, testem és lelkem megnyugszik. O pedig
belélegez engem, lassan és mélyen, mintha igyekezne
emlékezetébe vésni az illatomat.
– Akár meg is ölhettem volna – suttogja a hajamba.
A sötétben kitapintom mellkasomhoz szorított alkarját, és
cirógatni kezdem, végigsimítva a bőr alatt húzódó izmokat.
– De nem tetted.
Lassú, mély lélegzettel felel:
– Teljesen elborult az agyam. Semmi másra nem gondoltam,
csak arra, hogy a szart is kiverem belőle.
– Már vége.
A takaró hűvöse alatt, a belőle {radó melegben úgy érzem,
biztonságban vagyok. És Bár Killian nagyon is képes megvédeni
mag{t, azt kív{nom, b{r ő is ugyanilyen biztons{gban érezné
magát mellettem.
Ujjai a vállamra kulcsolódnak.
– A srácokon kívül soha senkinek nem volt rám szüksége. A
családommá váltak. Vigyázok rájuk.
 Nem felelek, egyszerűen csak simogatom csuklój{nak erős
csontozat{t és a karja belső részét, ahol mintha selyem borítaná a
kőkemény izmokat.
– Cserben hagytam őket, Libs. Tudnom kellett volna, hogy
Jax kezdi elveszíteni a talajt a lába alól.
– Killian<
– Együtt kellett volna tartanom a bandát, miután megpróbált
öngyilkosságot elkövetni, nem pedig hagyni, hogy
szétszéledjünk.
Zizeg a takaró, miközben odafordulok hozzá.
– Egy éven keresztül szinte minden este azzal a gondolattal
feküdtem le, hogy meg kellett volna próbálnom elvonóra vinni
apámat. Mondanom kellett volna valamit ahelyett, hogy inkább
elfordítom a fejem. – Tenyerembe veszem Killian arcát, kissé
szúr m{r a nap folyam{n kinőtt borost{ja. – Az idő felében a
tükörbe sem tudtam nézni, mert olyan kérdések jártak a
fejemben, vajon boldogabb lett volna apa, kevesebbet ivott
volna, ha sosem adja fel az életét a születésem miatt.
Killian szeme tágra nyíl, mintha fájdalom nyilallna belé.
– Nem, Libby. Nincs olyan ember, aki ismerne téged és
bármiféle megbánást is tanúsítana, hogy valaha is az élete része
voltál.
Felsóhajtok, hüvelykujjammal megérintem a szája szélét.
– Látod, ez a baj. Mást gondol az ember, mint amit érez.
Mondhatod, hogy tévedek apámmal kapcsolatban. Én is
mondhatom, hogy nem hagytad cserben a srácokat. De elhinni
sokkal nehezebb, mint mondani, nem igaz?
Ajkát a szemöldökömhöz érinti.
 – Nem akarlak cserben hagyni, Libs. És fogalmam sincs,
hogy kerülhetném el.
– Én is ugyanígy érzek – suttogom.
Rám mászik, súlya rám nehezedik. Ott, a sötétben
szerelmeskedünk. Szinte már kétségbeesetten érünk egymáshoz:
csókokat keresünk, ügyetlen mozdulatokkal simítunk végig a
másikon. Szívszaggatóan gyengéden válunk eggyé. Minden
érintésnek jelentősége van, mintha valami véget érne, mintha
ezután valami más jönne.
Rettegek, és nem tudom, miért. Tal{n ő is ugyanígy érez,
mert nem ereszt. Akkor sem, amikor elönt bennünket a gyönyör,
és akkor sem, amikor az éjszaka utolsó óráiban álomba
szenderülünk.
Reggel egyedül ébredek. Killian a biztonság kedvéért elment
megröntgeneztetni a kezét.
A szobámban reggelizek, és nem számítok látogatókra.
Gyanakvóan fogadom a felbukkanó Jaxet. Tegnap este alig
nézett felém, mintha képtelen lenne elviselni a látványomat.
– Kérsz kávét? – érdeklődöm, miközben követ a lakoszt{ly
nappalijába, ahol a zsúrkocsi áll.
– Aha, köszi – feleli, és közben hüvelykujjával a combját
ütögeti.
Rengeteget utaztunk együtt, de az első éjszak{t lesz{mítva,
amikor eljött, hogy segítsen leküzdeni a lámpalázamat, nem
igazán maradtunk kettesben. Nem vagyunk barátok, de sosem
gondoltam r{ ellenségként. Sajnos fogalmam sincs, vajon ő is
ugyanígy érez-e irántam.
 Addig iszogatjuk néma csendben a langyos kávét, amíg már
nem bírom tovább, és megvádolom:
– Azért jöttél, hogy lecsesszél, vagy mi?
Jax elvigyorodik.
– Elég drámai tudsz lenni, remélem, tudod.
– Ne már, tegnap este úgy néztél rám, mint aki
legszívesebben kígyót-békát kiabált volna rám.
Jax ajka megrezzen.
– A tegnap este elég elcseszett volt. Mindenféle értelemben.
Végigfuttatom a hüvelykujjamat a kávéscsésze vastag
peremén.
– Az nem kifejezés.
Jax leteszi a kávéscsészét.
– Bármit gondolsz is, kedvellek, Libby. Elképesztően
tehetséges vagy. Ez pont ugyanannyira a te világod, mint a
miénk. – Teljesen lesokkolnak a szavai, de még nem fejezte be. –
És irtóra dühít, hogy az a barom egy ujjal is hozzád ért.
Megérdemelte, hogy szétverjék a pofáját.
– Miért érzem, hogy jön egy „de”?
Zöld tekintete az enyémbe mélyed.
– A lemezkiadó meg fogja hurcolni Killiant. Akár igaza volt,
akár nem, rossz fényt vet a zenekarra, amit tett. És rád is.
– Ezzel én is tisztában vagyok.
– Tudom. De érted már, milyen hatalommal bírsz Killian
felett? Elég egyértelmű, hogy mindig, b{rmilyen helyzetben
téged választana.
 – Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezem. – Sajnálom, hogy ez
történt. Azt kívánom, bár másképp lett volna. De nem tudok
változtatni Killian reakcióin.
Jax ujjaival megdörgöli a homlokát, majd rám néz.
– És a jövőben? Ha egy újabb idióta jön elő a semmiből? Mert
meg fog történni. Az emberek fele már így is téged hibáztat.
Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nő vagy, és Killian
manapság elmebetegként viselkedik.
– Nagyszerű.
De nem mondhatnám, hogy meglepett a dolog. A mai
modern társadalom gyakran hibáztatja az áldozatot.
– Igen, nagyszerű – ismétli meg egy sóhaj kíséretében. –
Killian képtelen elviselni, ha olyasvalakit hibáztatnak, akit
szeret. Nálam sem tudott mit kezdeni a helyzettel, nálad pedig
főleg nem fog menni neki. – Jax letérdel mellém, tekintete fáradt,
de erőteljes. – Egyetlen nap sem múlik el anélkül, hogy ne
érezném a tettem következményeit. Iszonyatos bűntudatom van
amiatt, amit velük tettem. Főleg azért, mert összetörte Killiant.
Mert ő prób{lt megvédeni a médi{tól, és a saj{t v{ll{ra venni a
terhet.
A tegnap esti vallomás után mindenkinél jobban tudom,
mennyire gyötri Killiant a múlt. Elszorul a torkom nyelés
közben.
– Ezért nem akartad, hogy itt legyek?
Jax bólint.
– Nem tudtam, hogy ez fog történni. De azt igen, hogy
valami lesz. – Szomorúan felnevet. – Valami mindig van
turnézás közben. És tudtam, hogy Killian még nem áll készen.
M{r nincsenek meg a védőfalai.
Nem, nincsenek.
Ahogyan nekem sem. Mindketten védtelenül és
kiszolgáltatottan éljük az életünket. Már így is meztelennek
érzem magam. Elviselhetetlen a gondolat, hogy én vagyok
Killian gyenge pontja. Meg akarom védeni azokat, akiket
szeretek, nem pedig lyukat ütni a védelmükön.
– Ígérj meg nekem valamit! – suttogom, mert már szinte alig
van hangom. – Légy< kedves hozz{! Gondoskodj róla! Szüksége
van rá.
Jax bólint, kiül a feszültség a szemöldökére. Amikor
magamra hagy, átmegyek egy másik szobába.
Scottie a második kopogásra válaszol. Amit tenni készülök,
felér egy árulással. De ez nem gátol meg benne.
– Bejöhetek?

KILLIAN

– A legkevésbé sem találjuk szórakoztatónak a helyzetet, Mr.

James.
Én sem épp egy hotel hűvös konferenciatermében {lló fényes
asztalnál ücsörögve érzem magam a legjobban. Belefájdul a
fejem, hogy azt a párost kell hallgatnom, akiket legszívesebben
csak Smith ügynök 1-nek és Smith ügynök 2-nek hívok. A két
legkevésbé szimpatikus lemezkiadói szakember ül velem
szemben, mindkettő ugyanolyan fekete Armani öltönyben, és
pontosan ugyanaz a szemrehányó kifejezés ül az arcukon. Már
csak egy-egy napszemüveg és headset hiányzik, akkor aztán
teljes lenne a Smith ügynök jelmezük.
Amint lenyugodtam tegnap este, azonnal tudtam, hogy ez
lesz. Ha az ember balhét rendez egy céges rendezvényen, annak
meglesz a következménye.
Amikor kezdett beindulni a Kill John, még úgy ugráltunk,
ahogyan ők fütyültek – partikra és rendezvényekre jártunk,
amikor úgy látták jónak, turnéztunk, ha úgy akarták, az életünk
minden egyes apró részlete az ő kezükben volt. Csakhogy az
már a múlt. Ha az ember kiad egy gyémántlemezt, mint mi az
Apathyt, akkor fordul a kocka. A Kill John többé már nem nyalja
más talpát, minket ugrálnak körbe.
Persze előfordul, hogy bizonyos lemezkiadósok ezt elfelejtik,
főleg akkor, ha úgy sejtik, hasznot húzhatnak a helyzetből – és ez
olyasmi, amire Smith ügynök 1 szemmel láthatóan régóta várt.
– Először kénytelenek voltunk megbirkózni John Blackwood
drogproblém{ival<
– Nem drogproblémája volt – csattanok fel. – Hanem klinikai
depressziója, és megköszönném, ha befogn{k a<.
Scottie feltartja a kezét.
– A Jaxszel történteknek az égvilágon semmi közük a tegnap
esti eseményekhez – jelenti ki.
– Ezzel vitába szállnék – vágja rá Smith ügynök 1. – Ez csak
egy újabb problémája a Kill John néven futó
szerencsétlenségnek.
Vörös köd lepi el az agyamat.
 – A Metal Death szó szerint teleszarta az egyik hotelszoba
fürdők{dj{t, és maguknak az a legnagyobb problém{ja, hogy
megvédtem egy nőt?
– A rongálást csendben is el lehet intézni – vág vissza Smith
ügynök 1. – Ön viszont megtámadott valakit egy rakás riporter
előtt.
– Kérem, ezt fejtse ki bővebben!
– Kárt tett a legújabb tehetségünkben, eltörte az orrát, és
felszakította a száját, mert folyton csak a farkával gondolkozik.
– Nem – ejtem ki gondosan megformálva a szavakat. – Azért
vertem szét a kis görényt, mert képtelen volt uralkodni magán. –
Fogaimat kivillantva Smith ügynök 1-re mosolygok. – Ugye ön is
látja a különbséget? Mert nem elhanyagolható. Ha valaki
olyasmit akar tenni egy nővel – főleg, ha az én nőmről van szó –,
amihez az nem járul hozzá, akkor annak csúnya vége lesz.
Smith ügynök kiérzi a szavaimban bujkáló fenyegetést.
Összehúzza a szemét.
– Kénytelenek voltunk leállítani a turnésorozatot addig, amíg
Marlow arca meg nem gyógyul. A lemondott fellépések miatt
több ezer dollárnyi kár ért bennünket.
– Akkor tal{n ideje lenne elbeszélgetni vele a viselkedéséről.
Fogj{k közmunk{ra, hogy elgondolkozzon a bűneiről.
– Ön ezt viccesnek tartja, Mr. James? – kocogtatja meg
aranytollával az asztallapot Smith ügynök 2, mintha csak fel
akarná hívni magára a figyelmemet. – Mert biztosíthatom, hogy
a lemezkiadó nem nevet rajta.
– Nem – értek egyet. – Ők ink{bb megprób{lnak a szőnyeg
alá söpörni egy zaklatási kísérletet. Gratulálok hozzá!
 – Arról nem is beszélve – teszi hozzá Smith ügynök 1 –, hogy
megsebesítette a saját kezét is.
Nem vagyok hajlandó elrejteni bekötözött ujjaimat.
– Semmi bajom – jelentem ki.
– Egymillió dollárra van biztosítva, Mr. James. – Smith
ügynök 1 egy papírhalmot tol elém, mintha a következő
pillanatban nekiállnék olvasgatni. – Sikerült feltornásznia a
biztosítások árát.
Röviden felnevetek, hogy kimutassam, mennyire bosszant a
helyzet, aztán elkapom Scottie pillantását. Egészen idáig
h{tradőlve ült, szinte m{r-már heverészett.
Bár a két Smithen Armani van, Scottie elegáns öltönyéhez
képest rosszul öltözöttek, ugyanis ő egyenesen a Gieves &
Hawkestól vásárol, a Savile Row-n. Apám is ott veszi az
öltönyeit, és ő csak egy kicsit hajlandó al{bb adni, mint Scottie.
Scottie megjelenése egyfajta megfélemlítés. A titok másik fele
az, hogy őt semmi sem ijeszti meg.
– Marlow egy senki – jelenti ki Scottie unottan. – Mégis itt
ülünk, és a legjövedelmezőbb ügyfelüket sértegetik. Azt aj{nlom,
kérjenek bocsánatot, amiért az idejét pocsékolták ezzel a
megbeszéléssel, és inkább azzal foglalkozzanak, hogy elsimítsák
az ügyet.
Smith és Smith egyszerre pislog, majd Smith ügynök 1
gúnyos mosollyal megszólal:
– Mr. Jamest szerződés köti<
– Mr. Jamesnek csak a Twitteren huszonötmillió követője
van.
 Ez számomra is újdonság. De azért Scottie-t támogatva
megajándékozom a két öltönyöst egy Na, mi van, köcsögök?
nézéssel. B{rmit, csak sz{lljanak le rólam és Libbyről.
Scottie feláll.
– Egyiküknek sem tetszene, ha Mr. Jamest nem megfelelő
elbánásban részesítenék. Ne becsüljék alá a közösségi média és a
fanatikus rajongók erejét. Most pedig, ha megbocsátanak, uraim,
ideje indulnunk. Mr. Jamesnek fellépése lesz.
Smith ügynök 2 hűvös pillant{ssal követi a mozdulatainkat.
– Egész nyugodtan dobálózhat a burkolt fenyegetéseivel, Mr.
Scott. Itt akkor is rend lesz. A legközelebbi alkalommal
következmények is lesznek.

– Agyamra megy az a két fickó – morgom, miközben

visszasétálunk a lakosztályomba.
– Ugye tudod, hogy igazuk van? – pillant rám Scottie élesen.
– Hülyeséget csináltál. Mindenféle szempontból.
– Mi a fenéről beszélsz?! – meredek rá. – Csak nem az ő
pártjukat fogod?
Megtorpan, és felém fordul. Ugyanolyan magasak vagyunk,
könnyű egym{s szemébe néznünk.
– Valóban köt a szerződés. És tényleg képesek
kellemetlenségeket okozni neked, azt pedig biztosra veheted,
hogy ha úgy gondolják, megakadályozhatják, hogy Liberty
megvesse a lábát ebben az iparágban. Szerették volna
szerződtetni őt. A tegnapi ut{n viszont aggodalmakat
fogalmaztak meg a PR-jával kapcsolatban.
 A szívem kihagy egy ütemet, és megfagy a vér az ereimben.
Én a lehető legjobb helyzetben vagyok, nem igaz{n tehetnek
velem semmit.
Viszont bűnb{nóan összerezzenek a gondolatra, hogy
veszélybe sodortam Liberty jövőjét.
– Ezt leszámítva – folytatja Scottie –, sikerült felhívnod a
figyelmet a Kill Johnra, de nem az újra összeállt bandával,
hanem egy szánalmas botránnyal, amiben Killian James
féltékeny dühében szétverte Marlow-t, az új, fiatalabb feltörekvő
csillagot, aki rátette a kezét valami luvnyára.
– Hé! – lépek közelebb. – Ne hívd így Libbyt!
– Nem én hívom így őt. Hanem ők.
– Szóval szerinted egyszerűen csak hagynom kellett volna?
– Nem. Én is ugyanezt tettem volna a helyedben.
Legszívesebben letépném a kis nyomorultnak a golyóit, aztán
lenyomn{m őket a torkán. De az nem változtat a tényeken:
megoldást kell találnunk. Méghozzá gyorsan.
– Bassza meg! – Csípőre tett kézzel behúzom a nyakam, és
megpróbálok lenyugodni. – Hogyan?
Scottie azonnal válaszol:
– Ne turnézzon veletek tovább!
– Szó sem lehet róla. – Szavaim hangosan visszhangzanak a
folyosón. – Azt fogja gondolni, hogy büntetjük őt.
– Itt most csup{n a te félelmedről és az ő önérzetéről van szó.
Igazából borzalmasan érezné magát így, hogy még többet
pletykálnak róla, ráadásul ti ketten folyamatosan a lencsék
kereszttüzében {lln{tok. Ha viszont egyedül turnézna<
– Egyedül?
 – Már így is odáig vannak érte a rajongók. Brenna emberei
naponta több száz felkérést kapnak, hogy még többet akarnak
l{tni belőle. Most jött el a pillanat, hogy kitörjön. Úgyhogy hadd
segítsek neki, amíg még népszerű.
Nem akarok beleegyezni. Minden egyes porcikám
ellenkezik. Ha elengedem, elveszítem. Ennyire egyszerű a
félelmem. De nem az én döntésem. Még csak nem is Scottie-é.
Hanem Libbyé.
Tisztában vagyok vele, mégis megdermeszt a gondolat, hogy
a farkasok elé vessem őt. Azt akarom, hogy csilloghasson, és
szeretném burokba vonni, hogy mindig mellettem legyen,
biztonságban.
– Ma reggel megkeresett – szólal meg ismét Scottie. –
Beleegyezett, hogy menedzseljem. Azt is megkérdezte, szerinte
mit tehetne azért, hogy könnyítsen a helyzeteden.
Nem lenne szabad elárulva éreznem magam, mégis így
érzek. Nem azért, mert meg akarja próbálni, vagy mert vigyáz
r{m, hanem mert először Scottie-val beszélt, nem velem. Nem
sok tapasztalatom van a párkapcsolatok terén, de abban szinte
biztos vagyok, hogy kulcsfontosságú a másikat beavatni, ha a
sorsunkról akarunk dönteni.
Hevesen sajog a fejem, és felfordul a gyomrom, olyan
érzésem van, mintha m{snapos lennék. Több időt akarok
kettesben tölteni Libby-vel, távol a világtól. De nem fog
összejönni. Helyesen akarok cselekedni, de rettenetesen
ügyetlenül csinálom.
– És mit mondtál neki?
– Mondtam, hogy ne turnézzon veletek tovább.
 – Istenem, legyél csak egy rohadék, miért is ne?
– Realistán látom a helyzetet. És szerintem ő is megérti.
Fáj az állkapcsom a fogcsikorgatástól.
– Ha ezt akarja csinálni, nem fogok az útjába állni. Ezt már
korábban is megmondtam.
– Igen, tudom. A gond csak az, ember, hogy nem akar itt
hagyni téged.
Akár örülhetnék is neki, csakhogy az az érzésem, nem a
megfelelő emberbe vetette a bizalm{t. Az egész helyzet csak hab
a tortán. És a délután még hátravan.
– Kemény csaj, Scottie. De még nem növesztett páncélt. Nem
akarom, hogy összezúzz{k, még mielőtt vir{gba borulhatna.
– Ha ettől jobban érzed magad, úgy tervezem, vele megyek.
– Scottie nyugodtan, határozottan néz a szemembe. – Jules majd
intézi a turnéval kapcsolatos napi ügyeiteket.
Jules, Scottie asszisztense, nagyszerű munkat{rs. De jelenleg
magasról teszek a rohadt turnéra. Megköszörülöm a torkomat,
és próbálom megfogalmazni, amit gondolok.
– Vigyázz rá! – A szememhez nyomom a kezemet, hátha úgy
enyhül a lüktető f{jdalom. – Csak és kizárólag ez érdekel.
Csup{n a némas{g felel. Hirtelen eltűnik a jégember.
Helyette Scottie tűnik fel, akivel évekkel ezelőtt tal{lkoztam, a
fiatal, hírnévre éhes suhanc, az, aki vigyázott Jaxre, miután
megpróbált végezni magával. Ez a Scottie az az ember, akit
bárhova követnék, mert tudom, hogy számíthatok rá.
Az elhatározás tüze ég hátborzongatóan kék szemében.
– Az életben semmi sem biztos. Nem ígérhetem meg, hogy a
világ nem próbálja majd felfalni és aztán kiköpni Libertyt. De az
a nő folyamatosan pattog velem. Pedig én m{r felnőtt férfiakat is
megríkattam.
Hiába érzem magam szarul, mosoly kúszik az arcomra.
– Az volt a legjobb, amikor a The Lime House tulajdonosa
zokogni kezdett.
Scottie összehúzza a szemét, látszik rajta, hogy felvidítja az
emlék.
– Abszolút idióta volt. – Arca ismét közömbössé válik. –
Ahogyan te is mondod, Libertyt kemény fából faragták. És én ott
leszek mellette.
Ami Scottie-t ismerve annyit tesz, Libby mindig a lehető
legjobbat fogja kapni. Súlyos kőként nehezedik a gyomromra a
tudat, hogy engem nem kaphat majd meg. Ha helyesen
cselekszem, és elengedem, akkor semmiképp.
Úgy hasogat a fejem, mintha össze akarna roppanni a
koponyám. El kell engednem Libbyt. Szabadon kell engednem
őt.
Nagyot nyelek, és bólintok.
– Beszélek vele.
 26. fejezet

LIBBY

Összegömbölyödve gitározok a lakosztály kanapéján, amikor

Killian végre visszajön. Hosszasan az ajtónak dől, fejét
hátradönti és a semmibe bámul. Süt róla a feszültség, már-már
komor hatást kelt. Oda akarok menni hozzá, magamhoz akarom
ölelni. De ellöki magát az ajtótól, és elindul felém.
– Minden rendben? – kérdezem.
Leteszem a gitárt, miközben leguggol elém, majd leül az
alacsony doh{nyzóasztalra. Kékes foltok csúfítj{k a bőrét a
szeme alatt. Van egy horzsol{s az {ll{n{l, valószínűleg ott, ahol
Marlow megütötte, és sínben van a keze. Összeszorul a szívem a
bűntudattól.
Killian felsóhajt, és előrehajol, hogy homlok{t a v{llamnak
t{massza, keze a csípőmre siklik. Azonnal {tölelem és simogatni
kezdem. Csendben ülünk, egészen addig, amíg mély levegőt
vesz és lassan kifújja.
– Pocsék napom volt, cica.
– Elhiszem – felelem elszoruló torokkal.
Megcsókolja a nyakamat, szinte csak hozzáér az ajkával,
majd kiegyenesedik ültében. Arcán komor kifejezés ül.
– Beszéltem a lemezkiadósokkal.
Én is kihúzom magam.
– Balhéztak, mi?
 – Megpróbáltak – von vállat. – Nem tetszett nekik a
verekedés. De hát ez nem meglepő.
– Annyira sajn{lom, hogy<
– Ne! – szakít félbe. – Ne kezdd ezt megint! Mindketten
tudjuk, kinek a hibája, és az a rohadék többé nem jön a
közeledbe.
– De ez nem segít rajtad, igaz?
Killian mély, fáradt sóhajt hallat.
– Nem úgy tűnik. – Undorodva felhorkan. – Azt akarják,
hogy mostantól példásan viselkedjek.
Ujjaim jéghidegek, és beletörlöm nyirkos tenyeremet a
combomba.
– Killian<
– Beszéltél Scottie-val.
Süt a f{jdalom a szeméből, fakóv{ v{lik tőle. Nem kérdezi,
miről beszéltünk. Egyértelmű, hogy tudja.
Megköszörülöm a torkomat.
– És most dühös vagy.
Örömtelen mosolyra húzódik a szája.
– Nem, Libby. Büszke vagyok r{d. Ez hatalmas lehetőség. A
következő logikus lépés, és meg is teszed. – Hatalmas keze a
térdemre kulcsolódik, és gyengéden megszorít. – Hatalmas
lehetőség. És örülök neki.
– Nem igaz{n tűnsz boldognak – mutatok rá a nyilvánvalóra.
Szívem hevesen dobog az iszonyattól, és még csak nem is
tudom, mitől rettegek.
Killian elkapja a tekintetét, és beleharap az alsó ajkába.
– Szerettem volna, ha először velem beszéled meg, nem vele.
 – Tudom. Sajnálom. – Megérintem a kezét, ami hidegnek
bizonyul. – Szerettem volna egy m{sik nézőpontot is
megismerni. Te folyton csak azt mondogattad, hogy minden
rendben van, ne aggódjak. De semmi sincs rendben. És igenis
aggódom. Szeretnék segíteni neked.
Nem értem teljesen Killian arckifejezését. Tal{n bűnb{nat ül
rajta? Fájdalom határozottan. De nyugodt hangon válaszol:
– Scottie elmondta, hogy úgy gondolja, mostantól vele
kellene dolgoznod. Azt mondta, eljött az idő, hogy nevet szerezz
magadnak.
– Így van – felelem lassan. – De még nincs vége a turnénak.
Killian a tarkójához kapja a kezét, izmai megfeszülnek. Nem
néz a szemembe.
– Európ{ba megyünk. Senki sem fog kérdezősködni, ha nem
vagy ott.
Senkit sem fog érdekelni. Mert nem vagyok a Kill John tagja.
Ezt én is tudom. Sosem akartam befurakodni közéjük. Ettől
függetlenül éles, szúró fájdalmat érzek a mellkasomban.
Össze kell szednem magam. Én kerestem fel Scottie-t.
Elmondta, hogy a legbölcsebb, ha nem folytatom a turnét. De
valamiért úgy gondoltam, Killian tiltakozni fog. Hogy nem akar
majd elengedni. Büszkeség. Az a nyomorult büszkeség.
– Nem, gondolom nem – felelem.
Gyűlölöm, hogy így elcsuklik a hangom.
Killian lassan bólint, mintha hatalmas erőfeszítésébe kerülne
a mozdulat.
– Scottie elvisz Los Angelesbe. Akár már holnap.
Összeugrik a gyomrom.
 – Holnap?
Jesszusom, egy probléma vagyok, amit elintéznek, a szőnyeg
alá söpörnek. Az egy dolog, hogy megoldják a gondot, de eléggé
zavaró, hogy Killian ennyire egyetért Scottie-val.
Fel kell tennem a kérdést:
– Ezt akarod?
Killian metsző pillant{st vet r{m.
– Itt már nem arról van szó, hogy én mit akarok. – Keze
maga mellé hullik, de egy pillanatra mégis azt várom, hogy meg
akar érinteni. Végül a combjára rakja a kezét. – Hanem arról,
hogy mi a legjobb neked. És a zenekarnak. Jobban járnál, ha
most ezt az irányt követnéd.
– De te ezt akarod? – csattanok fel, mert képtelen vagyok
annyiban hagyni a dolgot.
Killian szemmel láthatóan megacélozza magát. Amikor
felemeli a fejét, tekintete kristálytiszta.
– Igen, Libby, ezt akarom. Jobb lenne, ha elmennél.
Hányinger kerülget. Istenem, hányszor elmondta az
anyukám!
A zenészek nem tartanak ki az ember mellett, ha jönnek a
problémák. Ha pedig mégis, akkor megbánják. Felugrok.
Killian megpróbálja elkapni a csuklómat.
– Libs<
Mosolyt erőltetek magamra, és ler{zom a kezét.
– Semmi bajom. Csak fel akarok állni. Kezd elzsibbadni a
lábam. – Az ablakhoz sét{lok, patakokban folyik le rajta az eső, a
táj elmosódott és szürke. Nagy nehezen kinyögöm: – Jó terv. Így
lesz a legjobb.
 Killian nem felel, úgyhogy megkockáztatok egy pillantást.
Bár ne tenném. Szánalom látszik az arcán. Csessze meg! Ujjaim a
súlyos függönyre kulcsolódnak. Elküld innen. Annyit
könyörgött, sőt, gyakorlatilag r{m parancsolt, hogy jöjjek, de
amikor jön a baj, simán elküld.
– Egy darabig elmehetek veled – ajánlkozik. – Segíthetek
berendezkedni.
Eszembe jut Jax figyelmeztetése. Killian mindig engem
helyez majd előtérbe. B{r egyértelmű, hogy el akar küldeni,
túls{gosan hűséges, így kedves akar lenni. Én jelentem a
problémát. Nem vagyok hajlandó azzal súlyosbítani a helyzetet,
hogy kiszakítom őt az életéből, hogy elvonom őt a
kötelességeitől.
Killian elég bátor volt ahhoz, hogy elindítson egy olyan úton,
amire mindig is vágytam, függetlenül attól, hogy ezt sosem
ismertem el. Most én is megtehetek érte ennyit, és távozhatok
emelt fővel. Elképesztő méretűvé nő a gombóc a torkomban.
Görcsösen nyelek egyet, megfogadom, hogy nem sírok.
– Hogy itt hagyd a turnét? – Majdnem fulladozni kezdek az
élesen csengő nevetéstől. – Nem. Ugyan már, nevetséges!
Killian felvonja a szemöldökét.
– Libby, ha szükséged van r{m<
– Nincs.
Tudom, hogy gyengéd érzelmek fűzik hozz{m. De többé
nem leszek megoldandó probléma.
Úgy rezzen össze, mintha pofon vágtam volna. Ez is fáj. Nem
én lépek hátra. Megesküdött, hogy minden rendben lesz, csak
össze kell tartanunk. Erre most ezt mondja.
 – Akkor rendben – feleli lassan, és homlokán egyre
mélyülnek a ráncok.
Dühöngeni akarok, harcolni.
De a büszkeségem nyugalomra késztet. Ne bánja meg
egyetlen férfi sem, hogy engem választ. Felsóhajtok, és beletúrok
a hajamba. Fáj a fejem. Sajog a szívem.
– Killian, megoldom. Ahogyan te is mondtad, ez a következő
lépés számomra. – Az, hogy elhagylak. Nem akarlak elhagyni. – És
nem tart örökké a turnéd. Majd megvárlak L. A.-ben<
Elhallgatok, nem igazán tudom, mit mondhatnék még.
Hatalmas katyvasz az, amit érzek.
Merev tagokkal áll fel, majd csípőre teszi a kezét.
– Nézd< Sok dolgod lesz. Nekem is sok dolgom lesz. – Mély
levegőt vesz, mintha kényszerítenie kellene mag{t, hogy kiejtse a
szavakat: – Most legalább lenyugodhatsz, eldöntheted, hogy
valójában mit akarsz.
– Hogy valójában mit akarok?
Nem érzem a számat beszéd közben. Nem csak elküld.
Szabadon is ereszt. Én meg azon aggódtam, hogy őt kell
szabadjára engedni. Legszívesebben felnevetnék. Vagy elsírnám
magam. Talán egy érme feldobásával kellene eldöntenem.
– Igen – krákogja. – Nem foglak sem nyaggatni, sem
visszatartani. És akkor< És akkor eldöntheted, hogy tényleg így
akarsz-e élni.
Valahogy sikerül bólintanom.
– Igen, igazad van. Mostan{ban mindent teljes gőzzel
csin{ltam. Sokszor nem is tűnt valós{gosnak.
 Els{pad, de azért egyetértően hümmög. Olyan mereven áll,
annyira távolságtartóan viselkedik.
Egyre csak j{r a sz{m, mindkettőnk nevében
magyarázkodok.
– És egyébként is hülyeség lenne visszatartani egymást, ha
nem is tudjuk, merre tartunk.
Hazugság. Hazugság. Hazugság. Könyörögni akarok, hogy
öleljen át, hogy küldje el a világot a francba. De már hátrál.
Tekintete tiszta.
– Így lesz a jó, Libs – jelenti ki színtelen hangon. – Majd
megl{tod. Ez az időszak tökéletes lesz, hogy eldöntsd, így
akarsz-e élni, és nem foglak befolyásolni. Én pedig< – Vállat
von. – Rendes rockerként végigcsinálom a turnét, és nem lesz
tele a botrányaimmal a sajtó.
Összerezzenek. Szóval az én hibám, hogy belekerült a
hírekbe.
– Akkor ennyi – felelem.
Killian sötét tekintete az enyémbe fúródik.
– Igen, úgy tűnik.

KILLIAN

Elengedem. Musz{j. Az ő érdekében. Ezt mondogatom,

miközben kimentem magam, és elhagyom a hotelszobát. Valami
olyasmit mondok, hogy hangpróba van. Nem áll az utamba. Ez
épp ugyanannyira fáj, mint minden más. Talán arra számítottam,
hogy azt mondja, az egész egy hatalmas baklövés, hogy csak azt
mondta, amit szerinte hallani akartam, és hogy szüksége van
rám.
De hagyta, hogy eljöjjek. Most akkor szakítottunk? Ebben
sem vagyok biztos. Prób{ltam t{mogatni, kimenteni ebből a
borzalomból. Mégis úgy érzem, máshogy sült el, amit tettem.
Olyan érzésem van, hogy végeztünk.
Lemegyek a lifttel, de képtelen vagyok magamra nézni az
ajtó tükröződő felületén. Minden tagom f{j, a szívem egyre csak
azt üvölti, menjek vissza a lakosztályba és közöljem Libbyvel,
mit akarok.
Nincs szüksége rám.
Ezt elég egyértelművé tette.
Másnak sincs, nem csak neki. Sem a családomnak, sem
Jaxnek, aki inkább véget akart vetni az életének, mintsem hogy
segítségért forduljon hozzám, sem pedig Libbynek.
Mi bajom van egyáltalán, miért akarom, hogy szükségük
legyen rám?
Már folyékony düh áramlik az ereimben, mire odaérek a
próbateremhez, amit valami konferenciateremből alakítottak {t.
Azért mondtam Libbynek, amit, hogy elindítsam az útján. De
most ráébredek, hogy valójában azt akartam, vitatkozzon velem,
azzal a meggyőződéssel, amivel minden egyéb tém{ban is
vitatkozik. Azt akartam, hogy engem válasszon. Hogy lehetek
ilyen önző?
Helyesen cselekedtem. Nem fog ellenszenves tekintetek
kereszttüzében élni a turné további részében. Nem a csajomként
fogj{k l{tni őt, hanem olyan művészként, aki a saj{t jog{n érte el
azt, amit.
 Bedugom a gitáromat. Úgy remegek, hogy kétszer is elejtem
a pengetőt.
– A kurva életbe! – vicsorgok.
– Valakinek rossz kedve van – jegyzi meg Whip az ajtóból.
Besétál, és leül a dobfelszerelése mögé. – Mi ütött beléd?
– Libby nem jön velünk Európába.
– Miért? A tegnap este miatt? – Megrázza a fejét, és ráver
egyet a cintányérra. – Ezt a baromságot! És te ezt elfogadod?
Nem, egyáltalán nem fogadom el. Mindjárt szétvet a düh.
– Ezt akarja. Scottie a szárnyai alá veszi.
Hamuízűek a szavak.
Whip rám bámul.
– Ő mondta? Azt, hogy „Killian, itt hagylak, és megyek
Scottie-val a hírnév felé”?
– Nem – motyogom. – Nem így mondta. – Elfordulok tőle, és
felkapok egy új pengetőt. – Ő< Igazából én ösztökéltem erre.
– Öregem, nem hiszem, hogy<
– Ami történt, megtörtént. – Bekapcsolom az egyik erősítőt,
és maximumra csavarom a hangerőt. – Játszani fogunk, vagy
tovább idegesítesz a kérdéseiddel?
– Kérlek – pörgeti meg Whip a dobverőit. – Játsszunk!
De borzalmasan szar. Pár akkord után ismét elönt a düh.
Megremegnek az ujjaim a gitárhúrokon. Képtelen vagyok
játszani. Nem is akarok játszani. Ezúttal már fuldoklok
dühömben. Nem kapok levegőt. Képtelen vagyok gondolkozni.
Szinte észre sem veszem, hogy leveszem a gitárszíjat. A
Telecaster kellemes reccsenéssel és fülsüketítő visszhanggal
csapódik a földnek.
 Összetörtem a gitárt, zihálok, de még mindig nem érzem
magam jobban. Egy kicsit sem.
Whip odalép mellém, szemügyre veszi az okozott kárt.
– Gondolom, akkor mégsem játszunk ma. Gyere! Majd jó
rockerekhez méltóan egy single mait whiskyvel kúráljuk a
bajodat.
Libbynek nem tetszene, ha innék. De Libby holnap már nem
lesz itt. Ujjaimat sajgó homlokomhoz nyomom.
– Oké, jól hangzik.

Az éjszaka közepén megyek vissza Libbyhez, alszik. Ennek

ellenére átölelem. Olyan jó érzés, hogy szinte képtelen vagyok
tovább hozzáérni, hiszen hamarosan itt fog hagyni.
Hatalmas pofonként ér a gondolat, és mindenem lángra
lobban. Nyilván felnyöghetek, mert felébred, hangja halk és
álomittas:
– Killian?
Felém fordul, teste meleg, ujjai végigkövetik a szemöldököm
vonalát.
Úgy terveztem, hogy hagyom aludni, de képtelen vagyok.
Kezem az arcára vándorol.
– Csak még egyszer – suttogom. – Mielőtt elmész.
Szükségem van rá.
Megcsókolom. Mondanám, hogy olyan érzés, mint ha
hazaérkeznék, de sosem volt valódi otthonom. Nem tudom,
hogy otthont jelent-e, ha ennyire helyesnek érzem, amit teszek.
Most épp valami erősebb érzelem fog el, amit {tsző a
kétségbeesés. Kétségbeesetten vágyom rá. Az ízére, a
mozdulataira, az aprócska hangokra és sóhajokra, amiket csak ő
ad ki magából.
Nincs hozzá fogható. Soha nem is lesz. Most már tudom.
Tal{n mindig is tudtam, de úgy érzem, mintha túl későn
döbbentem volna rá.
Libby hozzám simul, felébred a karomban, és visszacsókol,
keze végigsimít a karomon, a nyakamon, a hátamon, mintha
nem tudná, hol állapodjon meg. Lassan, vágyakozón mozgunk,
emlékezetünkbe vésve a másikat. Megmozdítom a fejemet, és
nagyobbra nyitom a száját a sajátommal, mélyebbre hatolok,
még többet veszek el. Mindenre szükségem van.
Az ágy megnyikordul, miközben fölé kerekedek, és
elhelyezkedem széttáruló combjai között. A számba nyög, én
pedig magamba szívom a lélegzetét. Mindent akarok, és úgy
érzem, még csak a felét sem kapom. Elhúzódom a csókból, és
h{tradőlök, hogy lehúzhassam róla a pólót. Az én pólómat. Az a
régi rongy, amit a tengerparton viseltem, amikor először
találkoztunk. Valamit csak jelent, hogy ez van rajta.
Szalmasz{lakba kapaszkodom. Ő pedig meztelen alattam.
Végigsimítok szaténfinoms{gú bőrén. Tökéletes.
A sötétben az ujjaimmal és az ajkammal iszom be a
látványát, végigcsókolom kecses nyakát, a kulcscsontját.
Elidőzöm a régebben jelentéktelennek tűnő apró helyeken – a
mellkasa közepénél, ahol érzem a szívverését, a melle oldalának
puha, mennyei illatú ívénél.
A belső karj{n selyemfinoms{gú a bőre; összerezzen,
miközben különböző mint{kat rajzolva r{ egészen a könyökéig
futtatom a nyelvemet. Libby a nevemet sóhajtja, a hajamba túr,
és megmasszírozza a tarkómon a görcsbe merevedett pontokat.
Széttárt lábbal fekszik alattam, teste hajlékony. Nedves, forró öle
a mellkasomnak nyomódik, felhívja magára a figyelmemet.
Lejjebb csúszom, nyalogatva, bele-beleharapva. Imádom,
ahogyan ficánkol alattam. Tudom, hogy mennyire beindítja az,
amíg elérek a célomig. Rengetegszer játszottuk már ezt a kis
játékot, kitapasztalva, mennyi ideig tudjuk elhúzni, hogy
megérintjük egymást, de nem ott, ahol a leginkább akarjuk.
Ajkamat csípőcsontja kemény vonal{nak nyomom,
karommal szorosan átfonom a derekát. A fenébe is! Senki sem
ismerni n{lam jobban ezt a nőt. Az életemet merném r{ tenni,
hogy jobban ismerem őt, mint b{rki ezen a vil{gon. Mégis
elküldöm. Ő pedig elmegy. Olyan iszonyúan helytelen ez az
egész, hogy már szinte fojtogat.
Próbálom nem kimutatni. De képtelen vagyok megállítani a
testemen végigfutó remegést.
– Killian? – hasít bele a sötétbe bársonyos hangja.
Mondd el neki! Mondd el, mit jelent számodra! Hogy olyan neked,
mint egy mágnes. Egy rohadt nagy térkép van a testedre tetoválva, de
az ö iránymutatása nélkül teljesen el vagy veszve. Mondd el neki!
Mély levegőt veszek, és lehajolok. Ajkam hozz{ér nedves,
duzzadt öléhez, és hozzátapadok, mintha ez lenne az utolsó
dolog a világon, amit megtehetnék.
Libby felsikkant, a háta ívben megfeszülve elválik az ágytól.
A sötétben gyöngyh{zfényű a bőre, aprócska, gyönyörű melle
felfelé ágaskodik és remeg, miközben vonaglik. Lenyomom a
csípőjét, és b{rmiféle finomkod{s nélkül, mohón kinyalom. Ő
pedig nyöszörög és kiáltozik.
Helyes. Emlékezz erre! Vágyj rá! Akard mindennél jobban! Tudom,
hogy én így fogok érezni.
Nem engedem, hogy elmenjen. Még nem. Amikor megremeg
a nyelvem alatt, és megduzzad a csiklója, elhúzódom. Libby
felsikkant, felém nyújtja a kezét.
– Csss! – suttogom, miközben fölé mászok. – Itt vagyok.
Nyirkos mellei párnaként szolgálnak a mellkasomnak,
miközben elhelyezkedem rajta, muszáj, hogy egymáshoz érjen a
bőrünk. Farkam lüktető vége megtal{lja nedves ölét, és haboz{s
nélkül behatolok – egy kicsit még durva is vagyok.
Mindkettőnknek szüksége van rá.
Az első döfés mindig a legf{jdalmasabb. Mert mindig
mellbev{gó a tudat, hogy milyen tökéletes, milyen szűk, forró és
nedves. Mintha hazaérnék. Igen, ő az én otthonom. Az én
mindenem.
Sosem húzódik el, ink{bb megemeli a csípőjét, szélesebbre
tárja a lábát, mintha minden centiméteremet magában akarná
tudni. Lábát körém kulcsolja, keze a vállamat szorítja.
– Killian.
Eggyé válva mozgunk, egyszerre húzódunk el és közelítünk
egymáshoz. Lassú kínzás. Minden egyes alkalommal, amikor
elhúzódom, fázom. Minden egyes döfésnél legszívesebben még
mélyebbre hatolnék, nyomot hagynék odabent.
Átkarolom keskeny vállát. A sötétben rátalálok. Csillogó
szemmel néz fel r{m, miközben lassan mozgunk. Az ő levegője
az enyémmé válik.
 Mondd el neki! Könyörögj, hogy ne menjen!
Lehajtom a fejem, és megcsókolom, addig csókolom, míg
már semmi mást nem érzek, csak a száját, a testét. Addig
csókolom, míg már nem gondolok a holnapra.
Valószínűleg összenyomom. Egy hajsz{lnyi t{vols{g sem
maradt közöttünk. De szorosan körém fonja magát, nem enged
el. Ajka felfal, édes öle engem is a csúcsra repít, miközben átjárja
az élvezet. És legszívesebben üvöltenék. Nem lehet vége. Még
nem.
De én is elélvezek, olyan hevesen, hogy beleremegek. Nem
adok ki magamból semmilyen hangot. Képtelen vagyok. Csak
könyörgésre lennék képes, ha megtenném.
Őt ölelve alszom el, és olyan erősen szorítom a v{ll{t, hogy
f{j a kezem tőle.
Reggel m{r azelőtt összepakol, hogy én felébrednék. A
bőröndök l{tv{nya ólmos súlyként üli meg a gyomromat,
miközben felhúzom a farmernadrágomat.
– Már mész is? – kérdezem, mintegy kimondva azt, amit
magam is láthatok. Jóságos ég, milyen gyors.
Libby megmozdul, mintha már azon gondolkozna, hogy
kisétál az ajtón.
– Úgyis ma este indul a gépetek. Scottie egy korai járatra
foglalt jegyet.
Igaz. Hiszen most már vele tervezi az életét. Scottie a
menedzsere. Az is a dolga, hogy megtervezze Libby életét. Értem
is megteszi ugyanezt. A féltékenység kissé elhomályosítja a
látásomat.
– Rendben. Gondolom, indulnod kell.
 Libby bólint, és megmarkolja görgős bőröndjét.
– Kellemes utat!
– Köszi, neked is – felelem.
Bassza meg, már úgy beszélünk, mint két idegen.
Libby az ajtóra pillant, és aprócska mosolyra görbül csinos
kis ajka.
– Úgy tűnik, ez a sorsunk, folyton el kell hagynunk egym{st.
Akkor maradj itt! Mondd, hogy te is képtelen vagy nélkülem élni,
ahogyan én is képtelen vagyok nélküled létezni. De nem mondja. És
én sem szólalok meg. Pedig kellene. A szívem azt súgja, hogy
egy idióta vagyok, amiért nem mondom meg neki, hogyan
érzek. De m{r így is eleget noszogattam és p{tyolgattam őt. Erre
van szüksége, és nem vagyok hajlandó az útjába állni, csak azért,
mert nekem fáj.
Ha szeretsz valakit, akkor szabadon engeded. Hát nem ezt
mondták már olyan sokan? És ha tényleg egymásnak teremtettek
minket, akkor úgyis visszajön. Persze ez most rohadtul nem
segít rajtam.
– H{t<
Esetlenül mozdulok felé, miközben közelebb lép, hogy
megöleljen. Középen találkozunk, ajkunk összeér, orra az
enyémnek ütközik. Gyors, szinte személytelen az egész.
Borzalmas érzés!
– Hívj majd! – kötöm a lelkére.
Végig a padlót bámulva felel:
– Hívni foglak.
Még egy kínos ölelés, aztán hátralépek, és a zsebembe
dugom a kezem. Nem vagyok büszke rá, de tudom, hogy
képtelen leszek elengedni, ha előbb nem t{volodom el tőle egy
kicsit. Nem akarom nézni, ahogy elmegy, úgyhogy elfordulok,
és a fürdőszob{ba indulok. Hallom, ahogy a z{r hangosan
kattan, majd az üres lakosztály kongó némasága ugyanúgy
bántja a fülemet.
 27. fejezet

LIBBY

Két dologra döbbenek rá, miközben beszállok a gépbe. Az egyik

az, hogy harc nélkül hagytam ott Killiant. A másik pedig az,
hogy ő ugyanezt tette velem.
Akkor nagyon önfeláldozónak éreztem magam. Most pedig
úgy, mint aki borotvapengét nyelt. Miért nem beszéltük meg?
Miért nem {lltam ellen? Ő miért nem tett semmit?
A saj{t tetteim megkérdőjelezése nem igaz{n segít, mintha
egy hang folyamatosan a fülembe suttogna. Vajon Killian
megbánta, hogy annyit kockáztatott értem? Hogy miattam
vékony jégre tévedt, és magával vitte a bandát is?
Homlokomat a repülőgép aprócska ablakának támasztom, és
lehunyom a szemem. Mikor sült ki bármi jó abból, ha egy pár
szünetet tartott? Ez csak az elköszönés egy másik módja, nem?
A repülő felemelkedik, én pedig úgy érzem, hogy a szívemet
hagyom magam mögött.
L. A< egy{ltal{n nem olyan, mint amilyennek képzeltem.
Azt hittem, napsütés, tenger és pálmafák jellemzik majd. És van
is ezekből rengeteg. Amire viszont nem sz{mítottam, hogy jó
részét hosszú, kissé viharvert bevásárlóutcák alkotják.
Minden megváltozik, amikor Scottie bejelent minket a Hotel
Bel-Airbe. Gyönyörű hely illatozó kertekkel, égig érő stukkózott
épületelemekkel és elegáns fekete-fehér motívumokkal. Nyilván
méregdr{ga, de Scottie egyértelművé tette, hogy amíg al{ nem
írunk egy szerződést valamelyik lemezkiadóval, minden
költséget ő {ll. És Scottie nem száll meg holmi mocskos
egérlyukban. Legalábbis ezt mondja, amikor elválunk, hogy
mindketten berendezkedjünk a lakosztályunkban.
Az enyémnek saját kertesített terasza van jakuzzival, illetve
nappali és kandalló is jár hozzá. Azonnal eszembe jut, hogy
lefényképezem, és elküldöm Killiannek. Imádná ezt a helyet.
Azt{n felmerül bennem, hogy valószínűleg m{r rengetegszer j{rt
itt.
Végül nem küldök neki képet. Teljesen el kell zárnom
magam tőle. Megszakítani minden kommunik{ciót. Ha folyton
hívogatom, akkor csak még inkább vele akarok majd lenni. Még
a végén valami hülyeséget mondok, péld{ul azt, hogy „kérlek,
fogadj vissza!”.
Leteszem a telefont, és hosszas fürdőt veszek. Ott helyben
elhatározom, hogy ha valaha is lesz elég pénzem egy álomház
felépítésére, akkor pont olyan lesz, mint ez a hely. Az egyetlen
bajom a hotellel, hogy az elhelyezkedése annyira azért nem jön
be.
A szobaszervizzel ínycsiklandó homáros Cobb salátát
hozatok, azt{n az előcsarnokban tal{lkozom Scottie-val.
Krémszínű mellényes öltönye, szürke selyemnyakkendője és
égszínkék inge tökéletesen illik a sz{llod{hoz. Papucscipőt és
napszemüveget visel. Mindez nevetségesnek hatna egy egyszerű
földi halandón, de Scottie-n természetesen nem.
– Biztos, hogy sosem álltál modellt a Dolce & Gabannának?
Mert pont úgy nézel ki, mint az a modell<
 – Ki ne mondd a nevét! – torkol le Scottie, és közben a
napszemüvege felett rám mered. – Soha!
– Ugye tudod, hogy ezzel az én malmomra hajtod a vizet? –
kérdezem félig énekelve, miközben Scottie az odakint várakozó
Mercedeshez terel.
– Egy egész temető van tele azokkal a zenészekkel, akik
megpróbáltak ugratni, Ms. Bell.
Nem úgy tűnik, mintha komolyan mondan{. Persze,
napszemüvegben kissé nehéz megállapítani.
Egy hangstúdióhoz igyekszünk, és próbálom nem eltátani a
sz{mat, amikor nem elég, hogy jó p{r moziszt{r feltűnik, de még
két kedvenc énekesemet is megpillantom, amint éppen egy üveg
és fém alkotta pihenőszob{ban csevegnek.
– Erre – vezet Scottie egy kisebb, privát fülkéhez, ahol egy
férfi vár.
A negyvenes évei közepét taposhatja, kopaszodik (a
maradék haja m{r rég őszbe csapott), szeme jegeskék. Engem
figyel, és a pillantása alapján intelligens embernek gondolom.
Feláll, amikor belépünk.
– Scottie! Jó újra látni.
Kezet ráznak, majd a férfi felém fordul.
– Bemutatom Ms. Liberty Bellt – szólal meg Scottie.
– Nagyon tetszik a neve. – Kezet rázunk. Gyors és
eszméletlen erős a szorít{sa. Őszinte mosollyal folytatja: – Önök
találták ki?
– Nem, uram. A szüleimé a dicsőség.
– És a hangja is édes, mint a méz. Nagyszerű.
 Tal{n még meg is sértődnék, de egyértelműen azon
gondolkozik, hogyan adhatna el a világnak.
Scottie int, hogy foglaljak helyet, és amint megteszem, a két
férfi is követi a példámat.
– Ő itt Hardy – mutatja be a fickót Scottie.
– M{rmint „Hardyjenns. Két n-nel”?7 – Jesszusom,
bemutattam neki! Fintorogva leengedem az ujjamat. –
Bocs{nat<
– Hadd találjam ki – vág közbe Hardy fanyar mosollyal. –
Maga nem szokott ilyet mutatni.8
Elmosolyodom.
– Nem jó ötlet keverni a filmes idézeteket – jegyzem meg.
Scottie a szok{sos felsőbbrendű arckifejezésével pillant r{nk:
– Ha elég volt ennyi a 80-as évek filmjeiből, akkor tal{n
folytathatnánk.
Mindketten döbbenten pislogunk.
– A mindenit, Scottie! – tör ki a nevetés Hardyból. – Eszembe
sem jutott volna, hogy leereszkedsz a 80-as évek filmjeihez.
– Ühümm – hümmög Scottie fapofával. – Néha még
rockzenét is hallgatok. Döbbenetes, mi?
Hardy közelebb hajol hozzám:
– Hadd figyelmeztessem: ha sokat incselkedik a tigrissel,
támadni fog.
Szimpatikus nekem Hardy, könnyen lehet vele viccelődni, és
kedves a tekintete. Egy{ltal{n nem olyan, mint amit a szüleimtől

7 Idézet a Valami kis szerelem című filmből.

8 Utalás a Top Gun című film egyik jelenetére.
hallottam; szerintük a lemezkiadósok mind tökélyre fejlesztik az
egoizmus művészetét, és megfélemlítik a zenészeket.
Jól szórakozok a gondolaton, és oldalra is fordítom a fejem,
mert valahol a lelkem legmélyén azt várom, Killian mellettem
lesz, és összenézhetünk. De nincs itt. A hiánya jéghideg
ork{nként vonul végig a bőrömön, és azonnal leolvad az
arcomról a mosoly.
Szerencsére a jelenlévők közül senki sem veszi észre.
– Hardy nagyszerű producer, és egy ideje m{r beszélünk a
lehetőségeidről.
– L{ttam p{r videofelvételt a Kill Johnnal közös fellépéseiről,
Liberty<
– Kérem, hívjon Libbynek!
– Nos, Libby, olyan hangja és természetes hangzása van,
hogy a hozzám hasonlóak két kézzel kapnának ön után. – Jégkék
tekintetében izgatottság csillan. – Van néhány ötletem, amit
szeretnék megvitatni önnel.
– Én benne vagyok, ha ön is.
Jól hangzott, nem igaz? Belül viszont reszketek, mint a
nyárfalevél. Boldog lehetek, ha sikerül viháncolás nélkül
végigcsinálnom a mai napot.
Scottie épp valakinek írogat, de felpillant, amikor kinyílik az
ajtó, és három újabb férfi jelenik meg.
– Ó, igen. – Scottie leteszi a telefont. – A kísérőzenekar. Tom
gitározik, Murphy basszusgitározik, Jefferson pedig dobol.
A h{rom fickó belép a helyiségbe. Idősebbek n{lam, és
szemmel láthatóan gyakorlott zenészek. Olyanok, mint apám,
akik ebben az iparágban dolgoznak, de sosem próbáltak meg
sztárrá válni. Máris sokkal jobban érzem magam. Scottie-ra
pillantok, ugyanis úgy sejtem, pontosan tudta, mit csinál, amikor
őket vette fel. És legszívesebben hatalmas puszit nyomnék a
vonzó arcára. Ha nem tudnám, mennyire kellemetlenül érezné
magát, biztosan megtenném.
– Pont olyan vagy, mint édesanyád – szólal meg Tom,
miközben helyet foglal.
Bizseregni kezd a bőröm a meglepetéstől.
– Ismerte őt?
A h{rom férfi közül ő a legidősebb, valószínűleg a
negyvenes éveiben jár.
– Mindkét szülődet ismertem. Marcy és George igazi
tehetségek voltak. – Barna szemébe komorság költözik. –
Nagyon elszomorodtam, amikor hallottam, hogy már nincsenek
közöttünk.
– Köszönöm az együttérzést.
Murphy és Jefferson is leülnek.
– Marcy és George – szólal meg Jefferson. – Te pedig Liberty
vagy. Ez amolyan George és Martha Washington vicc?
– Ön az első, akinek ez leesett – nevetek fel. – A legtöbben a
Liberty Bellre koncentrálnak.
– Engem Thomas Jefferson után neveztek el – feleli. –
Úgyhogy én is átéltem azt, amit te.
– Na és, titeket legalább nem a hely után neveztek el, ahol
megfogantatok – teszi hozzá Murphy, a magas, vékonydongájú
férfi, aki egy felmosófejhez hasonlító szőke frizura alól vigyorog
rám.
 Mind elgondolkodunk egy pillanatra, majd elborzadva
felnyögök.
– Jesszusom, csak nem a lehajtható ágy után kapta a nevét?
Azt hívják Murphy ágynak!
Murphy elvörösödik.
– De még mennyire, hogy arról neveztek el! De hogy ezt
miért kellett velem is megosztaniuk, az máig rejtély számomra.
– Te pedig megosztottad velünk – jegyzi meg Hardy.
– Az én fájdalmam most már a tiétek is.
Nevetve áttérünk Scottie velem kapcsolatos tervére, amiben
szerepel p{r új dal ír{sa és felvétele, míg a maradék időmben
kisebb klubokban és beszélgetős műsorokban tűnnék fel.
Kimerítőnek és izgalmasnak tűnik. A Scotty {ltal felbérelt
zenészek nem csak tehetségesek, még támogatnak is. Az egész
maga a valóra vált álom. De a szívemen ütött lyuk még mindig
erőteljesen sajog. Azt mantr{zom magamban, hogy idővel túl
leszek rajta, ami hatalmas hazugs{gnak tűnik.

KILLIAN

A Vad{llat eltűnt. Csak az embertömeg maradt helyette.

Vonagló testek végtelen tengere, mind a Kill Johnért kiabál, a
nevemet ordítják. Válaszolnom kell. Várnak.
– Helló, London! – visszhangzik a hangom a tengerben, ami
visszaüvölt.
Akarnak, im{dnak. Életemben először magasról teszek r{.
 „Szia, Killian vagyok. Biztos túlaggódom a dolgokat, de azt
mondtad, felhívsz. És nem hívtál. Minden rendben? Csak ennyit
szeretnék tudni, azt{n békén is hagylak. ”

„Szia! Libby vagyok. Nem vetted fel, úgyhogy üzenetben

válaszolok. Szuper háttérzenészeim vannak. Nagyszerű fickók. Nem
olyan szuperek, mint a te zenekarod, de szimpatikusak. Megvolt az első
fellépésem egy beszélgetős műsorban. Egy hatalmas színj{téknak
éreztem. Mondjuk, az előttem szereplő színésznő annyira kiborult,
hogy az egyik asszisztens kénytelen volt csettinteni neki, hogy bármiféle
reakcióra bírja. De amikor kilépett a kamerák elé, nagyon adta.
Tápiókaszagú volt a házigazda lehelete. Ami fura. Még sosem ettem
tápiókát. Mégis honnan tudnám, milyen illata van? De ez jutott
először eszembe, amikor megéreztem. Mindegy is, megyek aludni. ”

„A fenébe, ezek az afterpartyk rohadt hangosak. Bocs, hogy nem

vettem fel, Libs. Max. hangerőn volt, mégsem hallottam. Whip felvette
a műsort a busz lej{tszój{n. Szuper volt{l. Viszont nem tetszett,
ahogyan a tápiókaszagú végig a melledet bámulta. Ha legközelebb
nekem is jelenésem lesz abban a műsorban, a végén még véletlenül
r{lépek a tökére. Libby, én tényleg… ”

„Borzasztóan rosszul hallottam, amit mondt{l. Nagyj{ból annyi

jött át, hogy Whip, szuper meg valakinek a töke. Aztán megszakadt.
Nem is vagyok benne biztos, hogy akarom tudni. Na jó, hazudtam.
Akarom tudni. Mondd, hogy nem a saját nemedet preferálod már. Ja, és
üdvözlöm a sr{cokat. Mennem kell. ”
 „Gyakorlatilag lehetetlen hazatelefon{lni az USA-ba. Minden
második hív{som megszakad. És… Mi lenne, ha befogn{tok egy kicsit,
srácok? Telefonálok. Bocsi. Próbálok elvonulni valahova, hogy tudjunk
beszélni. Felhívlak, ha visszaérek a hotelbe, de az időeltolód{s is
problémás. Szinte biztos, hogy épp alszol. A francba! Meg fog
szakadni… Én…”

„Mintha szélmalomharcot vívn{nk ezzel a telefon{lgat{s dologgal,

nem? Mi lenne, ha megvárnánk, amíg lenyugszanak a dolgok, és csak
ut{na beszélnénk? És… h{t, ha amúgy is ki akarjuk tal{lni, merre
tovább, talán jobb is, ha nem beszélünk most olyan sokat. Nem azért,
mert nem akarok beszélni veled. Csak… mindketten elfoglaltak
vagyunk. Na jó, csak összevissza locsogok, úgyhogy inkább lerakom.
Vigy{zz magadra, Killian!”

Háromszor is meghallgatom az utolsó üzenetét.

Harmadszorra sem könnyebb hallani, mint elsőre. Elvesztettem.
Azt viszont nem tudom, hogy mindez azért történt, mert
elküldtem, vagy egyszerűen csak r{jött, hogy ő nem t{pl{l olyan
erős érzelmeket ir{ntam, mint én ir{nta.
Meg akarom kérdezni< nem, nem is, követelem, hogy
elmondja. Ki akarom teríteni a lapjaimat, hogy végre
megbeszéljük ezt az egészet. De ezt telefonon nem lehet. És a
turnét sem hagyhatom ott. Nem tehetem meg a srácokkal.
Hüvelykujjammal a telefon szélét ütögetem, miközben azon
gondolkodom, mit is írhatnék.
Akkor hagylak egy darabig. De írj, ha bármire szükséged van! Ok?
 Nem válaszol az üzenetemre, úgyhogy keresztülhajítom a
telefont a szob{n. Az öltöző ajtaja még a becsapód{s előtt
kinyílik, úgyhogy a mobil végül Jax mellkasának vágódik.
Felhúzott szemöldökkel nézi a földre zuhanó készüléket, majd
felpillant rám.
– Várnak a rajongók – jelenti ki.
Mintha csak nyomatékot akarnának adni a szavainak, egy
seregnyi vihor{szó nő özönlik be a helyiségbe. Mosolyuk lelkes,
mind nekem szól. Mind szőke, gyönyörű, és egy olyan nyelven
suttognak, amit nem értek. Norvégul. Norvégiában vagyunk.
Megdörzsölöm sajgó mellkasomat. A francba! Nem
üldözhetem örökké Libbyt. Nem ér rá, épp a karrierjét építi. Azt
teszi, amiért elküldtem őt. Az én karrierem pedig ide szólít. Azt
kell tennem, amit mindig is tettem. Huszonhat évet már túléltem
nélküle. Most is menni fog.
– Igaz. – Mosolyt erőltetek az arcomra. Nem fogok hozz{juk
érni. A gondolattól is rosszul vagyok. De attól még lehetek
szívélyes házigazda. Ennyit megtehetek a többiekért. – Üdv,
hölgyeim!
 28. fejezet

LIBBY

F{radt vagyok. Annyira f{radt, hogy az idő felében fogalmam

sincs, épp hol vagyok. Minden ködös. Egy különös felhőben
élek, körülöttem túl sok idegen és túl sok hamis mosoly – az én
hamis mosolyaim. Úgy osztogatom őket, mint egy politikus a
kitűzőket. És pontosan ugyanolyan minden h{jjal megkent
hazugnak érzem magam.
Már jó ideje teljesen egyedül vagyok. De a szüleim halála óta
nem éreztem magam ilyen borzasztóan magányosnak. Nem
számít, hogy folyton emberek vesznek körül, hogy tele a
napirendem. Nincs mellettem az az ember, akit itt akarnék tudni.
Basszus, még a srácok is hiányoznak! Nem is kicsit.
A zenekarom nagyszerű. De nem a bar{taim. Amikor vége a
munkának, hazamennek a családjukhoz. És Scottie is elég
magának való fickó. Bizonyos szempontból nagyon hasonlítunk
egymásra. Nem visszahúzódó vagy antiszociális, inkább csak
magának való, védi a magánéletét. Még csak véletlenül sem
róhatom fel ezt neki. De nem egy ideális társ.
– Mindig ilyen? – kérdezem, miközben magunk mögött
hagyunk egy újabb Beverly Hills-i partit.
A h{z, ahol rendezték, lélegzetel{llító volt, a jelenlévők pedig
még inkább. Gyerekkorom óta imádott színészekkel
találkozhattam, illetve olyanokkal is, akik most robbantak be a
köztudatba. Rengeteg elragadó teremtéssel, és fogalmam sem
volt, mihez kezdjek magammal, mit mondjak. Nem mintha
nagyon mondanom kellett volna bármit is. Ezeknek az
embereknek a többsége imádja a saját hangját hallgatni.
Egész éjszaka vissza kellett fognom magam, nehogy oldalra
akarjak fordulni és belesúgjak valamit Killian fülébe. Ugyanis
Killian nem volt mellettem. Miért nem képes ezt felfogni az
agyam?
– Mi „mindig ilyen”? – érdeklődik Scottie a telefonja
naptárába merülve.
– A véget nem érő r{menős rekl{moz{s. – Fintorogva
leveszem a cipőmet. Brenn{nak h{la most m{r nekem is van egy
pár Loubouti-nom. Egészen addig tartott a lelkesedésem, amíg
fel nem próbáltam. – Két hónapja ez megy. Úgy érzem magam,
mint egy kígyóolajárus.
Scottie ajka felfelé mozdul.
– Imádom, ahogyan megfogalmazol dolgokat. Ne változz
meg! Igazán színes egyéniséggé tesz.
– Nagyon örülök – motyogom, majd könyökömmel
meglököm a karját. – Hozzád beszélek! Ne a telefonodat nézd!
Illetlenség.
Jesszusom, Killian nyilván Scottie-tól tanulta, hogyan húzza
fel olyan erélyesen a szemöldökét. Ezt a pasast mintha jégből
faragták volna! De azért leteszi a telefonját.
– Mi a gond, Ms. Bell?
– Elmegyek mindenhova, amit Brennával megszerveztek, a
partikra, amiken szerintetek ott a helyem, és úgy érzem magam,
mintha< nem is tudom. Mintha hazudnék. Mintha színjátékot
játszanék.
Scottie rám mered, miközben a bérelt kocsi végiggurul a
domboldalba épített kanyargós úton. Sokkal gyengédebben
szólal meg, mint vártam:
– De hát tényleg színjátékot játszol.
– Tessék?!
– Nyugalom! – Scottie h{tradől, bok{j{t behajlított térdén
nyugtatja. – Idebent csak Libby és Gabriel vagyunk<
– Így hívnak? Hogyhogy nem tudtam eddig a nevedet?
Scottie két ujja közé veszi az orrnyergét.
– Visszatérve a lényeghez<
– Hány éves is vagy amúgy? – vágok a szavába.
Jeges pillantással válaszol:
– Huszonnyolc.
– Nem mondod! Most komolyan? Azt hittem, harmincas
vagy.
– Azt látjuk, amit látni akarunk. És ha ügyes vagy, akkor az
emberek azt látják, amit te mutatsz nekik. Az én szakmámban
több tiszteletet és nagyobb szavahihetőséget jelent, ha egy kicsit
idősebbnek l{tszom. Tot{l baroms{g az egész, de a külsőség
fontos. – Metsző pillant{s{val az üléshez szegez. – És pontosan
erről beszéltem eddig is. A szt{rság csupán illúzió, egyfajta kép,
amit a Brennához és hozzám hasonlók alakítanak és tartanak
fenn nagy gonddal. Otthon önmagad lehetsz. De amint kilépsz a
nyilvánosság elé, Liberty Bell-lé válsz, a tehetséges szende
le{nny{<
– Hé! Én is tudok kifinomultan viselkedni.
 – Aki – folytatja Scottie megemelve a hangját – viharos
gyorsasággal elvarázsolja a zeneipart a különleges
hangzásvilágával. Ennyit fognak tudni. Mert ennyit fogsz
mutatni nekik.
– Én csak magamat akarom adni.
– Félreértettél. Magadat fogod adni. Csak egy másik
változatodat. Ez egy páncél, Libby. Ha teljesen átadod magad
nekik, mindent elvesznek tőled. De ha elmész ezekre a
rendezvényekre, és teszed a dolgod, ugyanúgy, ahogyan ők is,
akkor valamennyire szabad maradhatsz. Nem valóságos. És
éppen ezért nem is te vagy az, akit folyamatosan figyelnek és
megítélnek.
Értem, mire gondol. Mégis felerősíti a mag{nyt, ami eddig is
kísértett.
– Killian is ezt teszi?
Scottie éles pillantást vet rám.
– Veled nem. És a közeli barátaival sem. De nyilván láttad,
hogyan viselkedik mindenki mással. – Scottie keze a telefonja
felé kúszik, ami az ülésen hever. – És ő m{r sok-sok évnyi
tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. Tudja, mennyit adhat,
anélkül, hogy elveszítené önmagát.
Én nem vagyok ebben ennyire biztos. Annyira elveszett volt,
amikor rátaláltam a kertemben. Láttam, ahogyan visszatalál saját
magához, ahogyan maga mögött hagyja az árnyakat. Együtt
boldogok voltunk, erősek, élettel teltek. És azt{n otthagytam.
Ahogyan ő is elhagyott engem.
 Hirtelen már nem akarok beszélgetni. Inkább bemásznék az
ágyba, magamra húznám a takarót, és úgy tennék, mintha nem
keresném folyton olyasvalaki érintését, aki ott sincs.

Scottie-nak igaza van. Ahogy telnek a napok, tényleg

egyszerűbbé v{lik. Nem élvezem, de nem is olyan kínszenvedés,
mint amilyennek beállítottam. És amikor zenélek, még ha
egyedül is vagyok, a közönség imád, ami csodás dolog.
Killiannek igaza volt: tényleg addiktív, majdnem olyan jó, mint a
szex vele. De ezt már tudom egy ideje. És bár érzem, hogy
kezdek belejönni az egészbe, lassan megtalálom a helyem, akkor
sem érzem magam jól. Egyre csak feszít az üresség – egy olyan
üresség, amihez foghatót eddig még sosem tapasztaltam.
Egy héttel később Scottie magamra hagy, hogy r{nézzen a
Kill Johnra Londonban. Minden önuralmamra szükségem van,
nehogy könyörögni kezdjek neki, hogy vigyen magával. Brenna
marad itt velem. És bár hiányzott és élvezem a társaságát,
mintha újabb sebet ejtene rajtam a jelenléte. Ő a sr{cokkal volt –
Killiannel – egészen idáig. Folyton róla akarok kérdezni. És
folyton visszafogom magam, hogy ne tegyem. Hívjuk
büszkeségnek, de nem m{sodkézből akarok hallani róla.
Ma este Brennával egy klubba megyünk. Nem hibáztatom. A
sr{cok mindig így lazítottak „munka” ut{n. Én? Én ink{bb
gitározgatnék a szobámban.
Olyan hangos a zene, hogy lüktet a padló a lábam alatt.
Mindenki vonaglik, időről időre nevetés hangzik fel. Gyönyörű
emberek makulátlan öltözékben és tökéletesen eltalált széles,
hamis mosolyokkal – és folyamatosan másokat kémlelnek. Arra
kíváncsiak, nézi-e őket valaki.
Gyűlölöm. Hirtelen annyira hi{nyzik a verand{m, hogy alig
kapok levegőt.
– Képtelen vagyok itt maradni – szólok oda a mellettem álló
Brennának.
Bólint egyet.
– Hála a jó égnek! Már kezdtem unni ezt a helyet!
Hátraarcot csinálunk, és Brenna már hívja is a kocsit.
Amikor visszaérek a lakosztályomba, hosszú, forró zuhanyt
veszek. Úgy érzem, nem mossa le a bűzt rólam. Kellemetlen
érzés lesz úrr{ rajtam: ez életem fénypontja, mégis hatalmas űrt
érzek. Felkapom a kedvenc Star Wars-os pólómat, amit Killiantől
szereztem. A puha pamut cirógatja a bőrömet, miközben
melegítőt húzok, és kimegyek a nappaliba.
Brenna egy koktéllal üdvözöl. Túlságosan sok önsajnálkozós
koktélt szolg{lt fel nekem az utóbbi időben. Kinyújtom a kezem,
hogy elvegyem tőle, az ujjam hegye épp csak hozzáér a jeges
pohárhoz, amikor hirtelen elfog a rosszullét, és kétrét görnyedek.
– Nekem ez nem megy – nyögöm a padlóra borulva.
Brenna azonnal mellém térdel. Gyengéd, körkörös
mozdulatokkal simogatja a hátamat, miközben próbálom
csillapítani a zihálásomat.
– Mi a baj, Libs?
– Istenem, ne hívj így!
Képtelen vagyok azt a becenevet hallani, amit Killian szokott
használni.
 – Jól van. Jól van – nyugtatgat tovább simogatva, mintha
nem úgy viselkednék, mint akinek elgurult a gyógyszere.
Mély levegőt veszek, kisimítom a hajamat az arcomból, és
felülök. A szőnyegnek egyfajta habos bevonata van, mint
minden szállodában. Átkarolom a térdemet.
– Sajnálom – szabadkozom. – Nem akartam kiborulni.
Brenna ugyanúgy ül, mint én, elképesztően magas sarkú
cipője beleéli a szőnyegbe.
– A kiborulás nem zavar. Azt viszont tudnom kell, hogy
miért.
– Nem is tudom. – Megtörlöm nedves szememet. – Csak
láttam magamat, ahogy egyik italt döntöm magamba a másik
ut{n. Ahogyan az ap{m is csin{lta< Mintha teljesen természetes
lenne<
– Nem az apád vagy – jelenti ki Brenna. – És a legkevésbé
sem vagy alkoholista. Hidd el, láttam már jó párat, tudom.
Próbálok mosolyt varázsolni az arcomra, de nem megy.
– Mi a baj, Libby? Mondd el!
Elgondolkodva dörgölöm a hüvelykujjammal a térdemet.
– Előbb volt git{r a kezemben, mint hogy megtanultam volna
írni. Ezt nem szoktam elmesélni másoknak. De így van. A
családunk a zenén keresztül kommunikált. A szüleim
meghaltak, én pedig hagytam az egészet a semmibe veszni.
Aztán felbukkant Killian. – Felpillantok Brennára. – Anyám nem
ezt az életet szánta nekem. Úgy gondolta, túl kemény, lélektelen.
Apám osztotta a véleményét. De azért, mert szerinte túlságosan
addiktív. Én azt mondogattam magamnak, azért nem akarok ide
jönni, mert félek és szégyenlős vagyok. De miattuk, az {llandó
féltésük miatt volt, mert folyton azt mondták, hogy ha
megpróbálom, el fogom veszíteni önmagam.
– Libby – szólal meg Brenna halkan. – Nem kell ugyanúgy
megélned valamit, mint a szüleid. Te mit akarsz? Ha itt akarod
hagyni ezt az egészet, és vissza akarsz menni a farmodra, akkor
megteheted.
Lehunyom a szemem, l{tom az aranyszínű tengerparti
napfényt, ahogyan behatol a nagymamám házának régi ablakán,
a kopott parkett{t, a leharcolt étkezőasztalt, ahol sütit szolgáltam
fel Killiannek. A nevetése kísérti minden emlékemet.
– Csak vakációztam ott – felelem Brennának. – Az nem a
valóság volt.
– Akkor mit tartasz valóságosnak?
– Imádok énekelni, zenét szerezni, fellépni. Killian akkor is
látta ezt bennem, amikor én nem voltam hajlandó beismerni. De
ez, amit most csin{lok< Ez üres. Nincs< ő nincs itt.
Szinte összeroppanok Killian hiányának a súlya alatt. Már jó
ideje nem beszéltünk, és ennek csakis én vagyok az oka, és a
büszkeségem.
Még mindig fáj, hogy elküldött. Még hogy találjam ki, mit
akarok! Hiszen őt akarom. De én is elengedtem őt. Elkeserít,
hogy úgy tűnik, mindketten feladtuk. Tal{n mégsem teremtettek
egymásnak minket.
Némaságba burkolózunk.
– Remélem, tudod, hogy Killian teljesen beléd van
bolondulva – jegyzi meg Brenna végül.
 – Én is így gondoltam – felelem nehézkesen. – De ha valóban
így van, akkor nem mondta volna, hogy menjek, és éljem az
életemet nélküle. Nem igaz?
– Mi van? – kérdez vissza Brenna döbbenten.
Összeszorul a mellkasom, és kényszerítenem kell magamat,
hogy elmeséljem neki:
– Mondhatta volna, hogy majd a turné végén találkozunk.
De nem tette. Inkább azt mondta, hogy gondolkozzunk el azon,
mit is akarunk pontosan az élettől.
Csak most, amikor kiejtem a szavakat, döbbenek rá,
pontosan milyen mély sebet ejtettek rajtam a szavai.
– Ellökött magától – folytatom.
Brenna hosszasan méreget.
– Ismerem az unokatesómat. Még egyetlen nő ir{nt sem
érzett ilyesmit. Soha. Ha tényleg ezt mondta, akkor valószínűleg
helyesen akart cselekedni és szabadjára akart téged engedni.
Keserűen felnevetek.
– Ó, hát az sikerült neki.
– Nem – vitatkozik kedvesen. – Mármint, szerintem azt
mondta neked, amit hallanod kellett ahhoz, hogy otthagyd, és ő
úgy gondolta, hogy ez a legjobb számodra. Nem azért tette, mert
már nem akar veled lenni. Annyira jellemző az én vajszívű, de
szerencsétlen unokatesómra. – Kissé meglöki a karomat. –
Ugyan már, Libby, egyetlen szempillantás alatt itt teremne, ha
arra kérnéd, ezt te is tudod.
– Brenna, az apám azért ivott, hogy ne kelljen szembenéznie
a valósággal, amit én és anyám jelentettünk számára. Nem
akarok senkinek sem a terhére lenni. Képtelen lennék rá. Azt
akarom, hogy Killian tudja, egyedül is jól megvagyok. Hogy
megy ez az egész anélkül, hogy a kezemet fogná.
– De nem vagy meg – húzza fel az orrát Brenna. –
Nyomorultul érzed magad.
Felállok, és leporolom magam.
– Tudod mit? Igazad van. Annyira hiányzik Killian, hogy
majd’ beleőrülök. De ami még ennél is rosszabb, hogy sajn{lom
magam. Csak panaszkodok, és belemerülök az önsajnálat
tengerébe.
Brenna arckifejezése megváltozik.
– Oké<
– Holnap a Late Night Show lesz? – kérdezem.
– Aha.
– El tudod intézni, hogy Killian lássa?
Tudom, hogy el tudja. Ö és Scottie az egész világot
elfoglalhatnák, ha úgy akarnák.
– Persze.
– Oké. Akkor gyakorolnom kell az egyik dalt.
A szobámba megyek. Egy dologban teljesen biztos vagyok:
elszakadt a feszes gumi, amit az érzelmeim köré kötöttem. És
most, hogy az már nincs ott, semmi sem szabhat gátat neki. Rá
kell lelnem a boldogságra.
 29. fejezet

KILLIAN

Fogalmam sincs, hol a fenében vagyok. Nem is igazán érdekel.

Majd most az egyszer Jax üvölti bele a mikrofonba a szokásos
„Helló, ak{rmilyen v{ros is ez!” szöveget. Az öltözőnk olyan,
mint mindenhol máshol: dísztelen és tele van olyan emberekkel,
akiknek nem lenne muszáj itt lenniük.
Éles nevetés tépi az idegeimet. Fogalmam sincs, ki az. Scottie
magával hozott egy kis tévét. Libby fellép a Laté Night Show-ban.
L. A.-ben van. Ja, igen, akkor én meg New Yorkban. Több órával
előrébb j{rok.
Scottie bólint egyet, bekapcsolja a tévét, és leül mellém a
székbe. A szokásos, elegáns módján keresztbe teszi a lábát.
A képernyőn a közönség tapsol, Libbyt m{r bejelentették. És
ott is van, a már jól ismert, határozott léptekkel sétál fel az
aprócska színpadra. Brenna kialakította a r{ jellemző stílust:
hullámzó, már-m{r bohém, térdig érő ruha és hatalmas bakancs.
100% Libby.
Összeszorul a mellkasom a látványra, a vágyakozás fájdalma
a szívembe nyilall. Fáj, hogy látom. Ingerülten feljebb veszem a
hangerőt, miközben ő biccent egyet a közönségnek.
Megpenget pár húrt a Martinján, aztán közelebb hajol a
mikrofonhoz. Csinos ajka fényes és rózsaszín, a nyakamon
érzem az érintése emlékét.
 – A legeslegjobb barátom tanította nekem ezt a leckét – szólal
meg bársonyos hangján. – De beletelt egy időbe, mire elhittem,
hogy igaza van.
Dübörög a szívem. Én lennék az a bar{t? Gyűlölöm, hogy
ilyesmit kell kérdeznem magamtól. Istenem, bár rólam lenne
szó!
Libby Prince Cream című sz{m{t énekli. Tökéletes dallam,
tökéletes előad{smód. Aprócska mosoly játszik a száján, szinte
már savanyú, kesernyés. És a kamerába néz, egyenesen bele,
mintha végre hajlandó lenne elismerni a tehetségét. A
dalválasztás is ezt jelzi, a dalszöveg arról szól, hogy az ember
ragadja meg a lehetőségeket, tegyen azért, amit akar.
Égnek merednek a szőrsz{lak a tarkómon. Forrós{g perzsel
végig, pontosan olyan erőteljesen, mint amikor először léptem
színpadra. Konkrétan érzem, ahogyan a világ sebességet vált,
megváltoztatja Libby életét és az enyémet is, ismét valami újat
mutatva.
Valami lány próbál meg a karomba csimpaszkodni. Anélkül
söpröm le magamról, hogy akár csak egy pillanatra is levenném
a szememet a képernyőről.
– Látjátok? – kérdezem csak úgy, nem szólítva meg igazából
senkit. – Na, az ott az én csajom. Hát nem elképesztő?
Whip büszke mosollyal bámulja a tévét.
– Az bizony, haver.
Jaxhez fordulok:
– És azt éreztettem vele, hogy nem akarom őt, amikor
elküldtem. Mert egy barom vagyok.
Jax felsóhajt, és a hajába túr.
 – Én meg egy rohadék vagyok. Kills, haver, én is arra
biztattam, hogy hagyja itt a turnét. Azt mondtam, hogy elvonná
a figyelmedet. De a saját bajom miatt mondtam ilyeneket,
próbáltam mindent visszaterelni abba a mederbe, ahol régen is
folyt.
Dühösnek kellene lennem. De igazából az a legnagyobb
problémám, hogy azt kell tettetnem, minden rendben van.
– Eltörtünk, Jax – felelem a tévét figyelve. – Összeragasztjuk
magunkat, de az sosem lesz már ugyanolyan.
– Bassza meg! Én is tudom.
Vereség csendül a hangjában, és a vállához nyomom a
vállamat.
– Nem azok vagyunk, akik voltunk. Jobbá váltunk. Evolúció,
Jax. Nem visszafejlődés.
A fejét rázza, de a mosolyával küzd.
– Azért sajnálom. Nekem is hiányzik.
Libby füstös hangja ismét magára vonja a figyelmemet.
– Ő az igazi. Ennyi, nem kell m{s. – Abban a pillanatban az
övé lettem, amikor leslagolt és felébresztett. – M{r nem működik
az életem, ha ő nincs benne.
– Tudom, öreg. Mind tudjuk – teszi a kezét a vállamra Jax. –
Nyomd le ezt a koncertet, aztán menj oda hozzá!

LIBBY

Egy örökkévalóságba telik lemosni magamról a sminket. Mire

sikerül, rózsaszín a bőröm, m{r-már dühös rám. De jobban
érzem magam. Szabadabbnak. Néha csak annyi kell, hogy az
ember eldönti, élni fog. És onnantól minden megváltozik. Vajon
Killian megérti? Azt a dalt éppannyira énekeltem neki, mint
magamnak – hogy elmondjam, végre megértettem. Mindenki a
saját sorsának kovácsa. Most már értem. És ezt neki
köszönhetem.
Hallom, hogy Brenna belép a lakosztályba, úgyhogy
kimegyek hozzá. Az egyik kezében egy doboz pizza van.
– Tot{l elképesztő volt a ma esti előad{sod.
Még egy kis győzelmi t{ncot is lejt, amivel megnevettet.
– Ezt most mondod harmadszorra – jegyzem meg.
– H{romszorosan is meg kell erősíteni – jelenti ki a nyelvét
nyújtogatva. – Különben nem marad meg a fejedben.
– Akkor most már elkönyvelheted, hogy megmaradt.
Elfogadom a pizz{t, és nagyot harapok belőle. Annyira
finom! Farkaséhes vagyok ma este.
Brenna befalja a saját szeletét.
– A fiúk most New Yorkban vannak.
Harapás közben megdermedek.
– Azt hittem, Londonban vannak.
– Ott voltak. Ma reggel jöttek vissza New Yorkba a turnézáró
koncertre. Mindig hazai pályán fejezik be.
– Tényleg. El is felejtettem.
A vágyakozás súlyos takaróként telepszik a vállamra.
Konkrétan meg is mozgatom, hátha le tudom rázni magamról az
érzést. De hiába. Félreteszem a pizzát, és vizet keresek a
minihűtőben.
 – Épp most koncerteznek – figyel Brenna óvatos pillantással.
– Scottie felvételt készíttetett egy részéről, szeretné, ha
megnéznéd.
– Tényleg? Scottie?
Képtelen vagyok palástolni a hitetlenkedésemet.
Brenna pajkosan rám vigyorog.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy erre utasították.
– Hmmm<
Csupán ennyit tudok mondani. Reménnyel tölt el, és kissé
fájdalmasan nosztalgikussá is tesz a gondolat, hogy Killian
„üzenetet” küld nekem.
Összegömbölyödünk a kanapén, és Brenna lejátssza a videót.
Istenem, mennyire fáj a látványa! Meztelen mellkasa izzadságtól
csillog, rongyos, régi farmere csípője alsó részét öleli csak, és
felhívja a figyelmet a szinte m{r illetlenül nagy dudorra< A
lehető legrockszt{rosabban néz ki. És ahogyan a fekete-fehér
Telecastert tartja hatalmas kezében, na, az maga a zenei pornó.
Mély, telt hangjától bizsergés fut végig a gerincemen,
miközben a mikrofonhoz hajol.
– Ma egy feldolgozást szeretnénk játszani. Ha ismeritek a
dalszöveget, énekeljetek ti is!
Nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem a
Darling Nikkire. De annyira jó! Killian hangja tiszta szex, csöpög
belőle a ragadós bűn. És ahogyan a git{rj{n j{tszik< Jézusom!
Forrós{g nyalja végig a combomat, és összegyűlik az ölemben.
Killian imádott Vad{llata megőrül. A nők sikítoznak, a
férfiak szolidárisan feltartják a kezüket. Mind csatlakoznak
hozzá, vele együtt kiabálják a szavakat.
 A szólón{l teljesen szétszedi a git{rt, csípőjét előretolja, h{ta
meggörnyed. Annyi érzelem ül ki az arcára, hogy szinte összeér
a két szemöldöke, az ajkába harap. Láttam már ezt az
arckifejezést – akkor, amikor felettem van, elmegy, átadja magát
az élvezetnek.
A szemem sarkából látom, hogy Brenna tátott szájjal a
képernyő és közöttem j{ratja a pillant{s{t.
Nem tudom, mit mondhatnék. Gombóc nő a torkomba.
Nagyot nyelek, de a fájdalom megmarad. Remegni kezd a
kezem.
Killian azt üvölti, hogy még egy menetet akar.
Dal egy furcsa lotyóról? Az ördöggel köttetett üzletről? Egy
felejthetetlen nőről? Ak{rmelyik vagy ak{r mindegyik lehet.
Kinek szól ez a dal? Ki előtt tiszteleg? Prince előtt? Vagy
előttem? Én a Creamet énekeltem. Ő meg most ezt.
– Libs< – szólal meg Brenna.
Feltartom a kezem.
– Én< ööö< most elmegyek lefeküdni. Gondolkoznom
kell< Nem mondok többet. De az asztalon hagyom a
telefonomat. Mert van egy olyan érzésem, hogy Killian fel fog
hívni, és telefonon az égvilágon semmit sem tudnék neki
mondani.
 30. fejezet

KILLIAN

Amint visszaérünk az öltözőbe, azonnal magamhoz veszem a

telefont. Dübörög a vérem, a testem lüktet. Kénytelen vagyok
fel-alá járkálni, hogy lenyugodjak. Rengeteg ember van
körülöttem, nevetnek, bámulnak, próbálnak közelebb jutni.
Legszívesebben kiküldeném őket, de túls{gosan lefoglal, hogy
felhívjam Libbyt. Folyton hangpostára kapcsol.
Nem hagyok üzenetet. Beszélni akarok vele.
Levágódom az egyik székre, és üzenetet írok neki, de
hirtelen jön egy Brennától.
Mi a fene volt ez? Idióta! (!!!) >:(
Kétszer is elolvasom, mielőtt a telefont feltartva
megmutatom az üzenetet a srácoknak:
– Miért üvöltözik velem? – értetlenkedem.
– Öregem – rázza a fejét Rye. – Mondtam, hogy ne ezt a dalt
válaszd.
– Mi a baj a Darling Nikkivel? Az a kedvencem a Purple
Raintől, és azt az albumot dumáltuk ki, amikor rájöttünk,
mennyire szeretjük a zenét. Ő is Prince-től énekelt ma. Én is
Prince-től énekeltem ma. T{mogatom. Hogy lehettem volna
ennél is egyértelműbb?
– Egy: – tartja fel Rye az egyik ujját – túlságosan elvont.
– Az a lényeg – tiltakozom. – Csak neki szól az üzenet, a
világ többi részének nem.
 – Kettő: – harsog túl – Prince akkor énekli a Bíboresőben a
Darling Nikkit Apollóniának, amikor gyakorlatilag lekurvázza.
Whip bólogat.
– Ja, a dalszöveg gyakorlatilag arról szól, hogy csak fura
szexre jó.
Hitetlenkedve bámulok rájuk.
– És ezt miért nem azelőtt mondtátok, hogy eljátszottuk a
kibaszott dalt?!
– Nagyon ragaszkodtál hozzá – von vállat Rye.
– És te is ismered a dalszöveget – mutat rá Whip nyugodtan.
– Hiszen épp az előbb énekelted el.
– Persze hogy ismerem a dalszöveget. De a kontextus új volt
számomra.
– Pedig a kontextus a lényeg, haver.
A szememhez nyomom a tenyerem élét, és próbálok nem
üvölteni.
– Basszus, basszus, basszus!
Jax odanyújt egy palack vizet.
– Nyugodj meg! Ha tényleg olyan jól ismer, mint gondolom,
akkor megértette az üzenetet. – Próbálja visszafojtani a mosolyát.
– Akármilyen kitekert is volt.
– Bassza meg!

„Libs, ha megkapod ezt az üzenetet, hívj vissza! Kérlek!

Cica. Kérlek! Beszélnünk kell. Én… ööö… azt a dalt neked
énekeltem. A fenébe is! Nem azért, hogy lekurv{zzalak…
Sosem tennék ilyet! Oké? Azért tettem, mert büszke voltam rád. El
akartam mondani… Kérlek, hívj fel, jó? Kérlek!”
 Üzenetet sem írsz? A sírba viszel.

„Elly May, vedd fel azt a nyavaly{s telefont! Hívj vissza! Repülőre
szállok, megkereslek. Mármint így lenne, ha tudnám, merre
induljak. A francba, mondtam neked, hogy mennyire el tudok
cseszni dolgokat. Szeretném helyrehozni. Kérlek, engedd meg!”

„Szükségem van r{d, jó!Ez az, ami sz{mít. Te vagy a nagy ő. A

jelenem, a jövőm, a mindenem. Nem a kurv{m. Még csak nem is
l{ttam azt a nyomorult filmet! Oké, csak… ja. Hívj fel!”

LIBBY

New York City. Felsz{lltam a késő esti j{ratra, és most itt

vagyok. Úgy érzem, mintha átment volna rajtam egy úthenger.
F{j a szemem, sajog mindenem, de mozdulatlanul tűröm, hogy a
sminkes végezze a dolgát. Valaki más a hajamat szárítja, próbálja
hullámokkal keretezni az arcomat. Sok sikert hozzá!
Bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt. De Brenna, aki
most már hivatalosan is egy igazi Púp a Hátamon, leszervezett
egy interjút a Vanity Fairrel. Lemondhatom, jegyezte meg. De
rosszul festene. Főleg azut{n az aprócska pletyka ut{n, ami
tegnap este felütötte a fejét a TNV-n.
Nem kell újra megnéznem ahhoz, hogy felidézzem. Az a szar
beleégett a retinámba:
 Tegnap este a Late Night Show-ban Liberty Bell, a zeneipar
legújabb üdvöskéje egy kifejezetten b{tor feldolgoz{ssal {llt elő,
amikor eljátszotta Prince Cream című dal{t. Ez önmag{ban még
nem igaz{n lenne hírértékű, csakhogy egyetlen ór{val később Ms.
Bell állítólagos kedvese, a rockisten Killian James a Darling Nikki
című sz{mmal felelt a Kill John Madison Square Garden-i
koncertjén.
Felmerül a kérdés, vajon James ezzel akarja tudtára adni a világnak,
hogy az állítólagos románcnak vége? Megköszöni Bellnek a
kellemesen eltöltött közös időt? Vagy meghívja őt egy újabb körre?
Bármi legyen is a válasz, biztosak vagyunk benne, hogy Killian
hűséges rajongót{bora visszafojtott lélegzettel v{rja a v{laszt, vajon
imádott szexi rocksztárjuk ismét egyedülálló és szabad préda-e.

Hát, nem igazán hibáztathatom őket, amiért így értették

Killian üzenetét. De fáj, hogy az emberek ilyen mélyen
beledugják az orrukat a dolgunkba, hogy megítélnek bennünket.
Úgy érzem, egészen a lelkem mélyéig lecsupaszodtam.
De hamarosan vége. Még nem kapcsoltam be a telefonomat.
Tudom, hogy Killian azóta is hívogat. Csakhogy ezt a
beszélgetést nem folytathatjuk le telefonon keresztül.
Hogy őszinte legyek, elegem van a telefon{lgat{sból meg az
üzengetésből. Nem véletlenül kerültem el messziről a közösségi
médiát és az SMS-ezgetést ennyi éven át. Nem akarok hideg,
személytelen módon kommunik{lni. Nem akarok a képernyő
mögé bújni. Nekem személyes kontaktus kell, szemtől szembeni
kommunikáció.
 A sminkes befejezi a munkát, és egy Bluetooth headsetes
asszisztens króm és bőr karosszékbe ültet.
– Van ott víz – közli, mintha nem látnám a mellettem álló
jeges vödröt. – A zöld nagyszerű. Jap{nból import{lj{k,
négyszáz dollár egy üveg.
Inkább nem mutatok rá, mennyire durva, hogy ezt mondta,
és inkább egy kissé kevésbé hivalkodó üveget választok, amire a
lenyűgözően diz{jnos Bling H20 lógó került.
Egy riporter lép be a helyiségbe, a haja égszínkék, de a
mosolya kedves. Megacélozom magam, és a fogamat
csikorgatom. Csak juss túl ezen, és aztán szabad vagy! Menni fog!
– Rengeteg szó esett már a Killian Jamesszel való
kapcsolatodról. De ti ketten nem igazán nyilatkoztatok a
témában. – A riporter megajándékoz egy halvány, de biztató
mosollyal, kék haja az egyik szemébe lóg. – A tegnap esti műsor
után van kedved valamivel többet megosztani velünk?
– Nem sok olyasmivel tudok szolg{lni, amiről ne tudna a
világ.
Ez persze nem teljesen igaz. De azért megteszi.
A riporter most m{r kissé fenyegetően mosolyog, ak{r egy
cápa, ha vért szagolt.
– Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz. Végül
is azt még nem tudjuk, te hogyan élted meg ezt az egészet.
Nincs mit veszítenem. Viszont mindent megkaphatok.
– Mit akarsz tudni?
 31. fejezet

KILLIAN

– Eszedbe jutott már valaha? – suttogom. Ott ül előttem, bőrét

aranyszínnel vonja be az esti fény, a szeme pedig jégvirágokkal
díszített ékkőként csillog. Olyan gyönyörű, hogy a szívem is
belesajdul. – Hogy milyen lenne? Te meg én?
– Aha.
Beszívom az illat{t. Megérintem a bőrét.
– Az egész világ a tiéd lehet. Csak akarnod kell.
– Nekem nem kell a világ – suttogja a fülembe.
– Akkor mi kell?
Bármit megadnék neki. Mindent.
Puha keze a nyakamra siklik, ajka gyengéden feltérképezi a bőrömet.
– Te.
– Haver, fel kell mennünk a színpadra! – hallom Rye hangját.
Lebámulok a telefonomra, és végighúzom rajta a
hüvelykujjamat.
– Haver!
– Killian! – szólal meg Jax jóval élesebben. – Szedd össze
magad!
A hajamba túrok. Most már hosszabb, le kellene vágni.
– Nem veszi fel. Nem tudom, hol van. Brenna nem hajlandó
megmondani.
 Megint a Bowery Ballroomban vagyunk, ahol elkezdtük a
turnét. Megrohannak a Libbyvel közös emlékek, és nagyot
nyelek.
Valaki a vállamra teszi a kezét. Jax a szemembe néz a
tükörben.
– Amint vége a koncertnek, rávetjük magunkat Scottie-ra, és
hidd el, hogy kegyelemért fog könyörögni.
– Jaja – bólogat Whip hátul. – Az a nyomorult biztosan tudja,
hogy hol van.
Szinte biztos vagyok benne, hogy akár a lábát is
eltörhetnénk, akkor sem {ruln{ el. Olyan, mint a jég. Beszűrődik
az öltözőbe a rajongók k{nt{l{sa, a Kill Johnt hívj{k. A levegő
szinte életre kel, mégsem érzem a várakozás szokásos izgalmát.
– Gyerünk már, öreg! – paskolja meg a vállamat Rye. –
Emeld fel a segged! A búskomorság pusztító, és nem is valami
vonzó tulajdonság.
Mondja az, aki John Entwistle halála után egy hétig ágyban
maradt, és azon nyavalygott, hogy a Who többé már nem lesz
ugyanolyan. De igaza van. Összeszedem magam, mert a
srácoknak szüksége van rám.
Még egy koncert, aztán szabad vagyok. Meg tudom csinálni!

LIBBY

Amikor legutóbb Kill John-koncerten j{rtam, a színpad mellől

figyeltem őket. A közönség soraiban lenni teljesen más élmény.
A színpadon hullámokban érzi meg az ember a tömeg
lelkesedését. Idelent viszont érzem a Kill John teljes erejét.
Lenyűgöző.
Killian mély, érzéki hangja Jax brutális dallamával keveredik.
Olyanok együtt, mint a düh és a vágyakozás. Whip tökéletes
időzítéssel és ritmussal püföli a dobokat, Rye basszusgit{rja
pedig alapot szolgáltat a többieknek. Ez a dolog technikai
aspektusa. De a zenéjük lényege megfoghatatlan. Érezni kell.
Magával ragad, és együtt táncolok a tömeggel. Scottie
mellém rendelt egy tagbaszakadt testőrt, aki a Joe névre hallgat.
Mellettem áll, megvéd, nehogy valaki túl közel jöjjön vagy a
lábamra lépjen. Igazán kedves, de semmi szükség rá. Nem
valami nagy a klub, és nincsenek is annyian, hogy mozdulni se
lehessen.
A Kill John befejezi az Oceans című sz{mot, és az izzadt
Killian lehúzza mag{ról az {t{zott pólój{t. Nem meglepő módon
füttykoncert érkezik a nézők felől. Killian ajka megmoccan, de
nem foglalkozik velük, csak magába dönt némi vizet.
Nagyjából a terem felénél állok, elég közel ahhoz, hogy
l{ssam a szeme alatti {rnyakat és a sz{j{t övező merev
vonalakat. És bár senki más nem veszi észre, látom, hogy a
többiek is aggódnak. Mind figyelik őt, Rye és Jax pedig félig felé
is fordul, mintha pajzsként akarnák védelmezni őt.
Miközben a közönség számcímeket kiabál, amiket hallani
szeretnének, a fiúk változtatnak egy kicsit: Jax és Killian másfajta
git{rt kapnak, Whip pedig új dobverőt vesz elő. Killian nem siet,
már-m{r r{érősen mozog.
– Játsszátok el újra az Oceans! – kiáltja egy srác pont
mögülem, olyan hangerővel, hogy szinte leviszi a hajamat.
 A kérés olyan nevetséges, hogy Killian felfigyel rá. Felemeli a
fejét, és egyfajta vigyor ül az arcán, mintha csak mondani akarna
rá valamit, ám ekkor hirtelen összekapcsolódik a tekintetünk.
Érzem, amikor felismer. Mert minden megfagy. Teljesen üressé
válik az arckifejezése, majd összetörik, ajka szétnyílik, a szeme
elkerekedik.
Még a lábujjamban is érzem azt, ahogyan rám néz. Belesajdul
a szívem. Tudom, hogy neki is pontosan ugyanannyira fáj, mint
nekem.
A kávébarna szempár mindent elárul. Minden ott van benne,
ami kettőnk között történt: minden pillant{s, szó, érintés.
Könnyek homályosítják el a látásomat, és rámosolygok.
Összerezzen, mintha küzdenie kellene a késztetéssel, nehogy
leugorjon a színpadról. De aztán lassan mosoly kúszik az arcára.
Már-már bólint egyet. Vajon neki is olyan nehéz tenni a dolgát,
mint nekem?
Esetlenül, kapkodva a srácokhoz fordul. Sorra mindannyian
észrevesznek. Whip arc{n megkönnyebbülés tűnik fel. Rye
szélesen mosolyog. Jax hosszasan rám bámul, majd aprót
biccent.
Dübörög a szívem, miközben Killian a mikrofonhoz fordul.
Tekintete az enyémbe fúródik.
– Egy vidéki ház kertjében találkoztam a legjobb
barátommal. Akkoriban elveszetten bolyongtam, t{vol a zenétől.
Ő segített visszatal{lni hozz{. – Visszafojtom a zokogásomat, és
átkarolom magam, miközben Killian folytatja: – Akkor arra kért,
énekeljem el neki az egyik számunkat. Nem tettem meg. Igazság
szerint azt akartam, hogy jobban kedveljen engem, mint a
zenémet.
A tömeg o'oozik, mire ő pimaszul r{juk mosolyog.
– Tudom. Szánalmas vagyok, mi?
– Imádlak, Killian! – üvölti egy nő h{tulról. – Legyél a
gyerekeim apja!
– Nem – ki{ltja egy férfi a színpad közeléből –, az én
gyerekeim apja legyél!
Killian halkan belekuncog a mikrofonba.
– Bocsi, srácok. Foglalt vagyok. – A tömeg felnyög, ő pedig
vigyorogva lecseréli a Telecasterjét egy hatalmas, akusztikus
Gibson J-200-ra, majd eljátszik pár akkordot. – Az a helyzet,
hogy még mindig azt akarom, hogy kedveljen. Úgyhogy most
nem egy Kill John-számot fogunk játszani. Hanem egy régi
kedvencemet. És tal{n ezúttal sikerül a megfelelő üzenetet
átadnom.
Valaki hangosan füttyent egyet.
Jax közelebb hajol a mikrofonjához:
– Viselkedj rendesen, vagy a továbbiakban a kispadról
szemlélheted az eseményeket!
A közönség ismét felnevet, de engem teljesen megdöbbent a
boldog vigyor, amit Jax és Killian váltanak egymással. A
közöttük lévő feszültségnek nyoma vész, helyét laza vid{ms{g
és kölcsönös elismerés veszi {t, amitől gombóc nő a torkomban.
A zenekar tökéletes összhangban belekezd a Wilco Trying To
Break Your Heart című dal{ba.
Félig nevetés, félig zokog{s tör fel belőlem. Annyira jellemző
Killianre ez a dal; sosem v{lasztana valami egyértelmű, mézes-
mázos szerelmes dalt. De ez a kitekert szövegű, kedvesen
ékelődő bűntudattal {thatott sz{m tökéletes. A dallam lendületes
és keserédes, tele lehetőségekkel.
Könnyek szöknek a szemembe, és ismét nevetek. Nevetek és
sírok.
Elkapja a tekintetemet, a pillantása ellágyul. A dalszövegen
keresztül elmondja, mennyire fájt, hogy el kellett engednie.
Hogy mennyire rosszul érezte magát. Hogy mennyire szeretne
visszakapni.
A l{baim maguktól visznek előre. [tv{gok az ide-oda
ringatózó tömegen, Joe segít, utat nyit előttem. Killian figyeli,
ahogyan felé tartok, és ott csillog minden a szemében. Engem
hív, azt énekli, ő az a férfi, aki szeret engem.
Mire elérem a színpadot, már a közönség is rádöbben, hogy
valami történik. Az emberek széles mosollyal az arcukon
engednek utat nekem. De a mosolyuk közel sem olyan széles,
mint Killiané.
Leteszi a gitárt, odalép a színpad szélére, és kinyújtja a kezét.
Abban a pillanatban, ahogy összeér a kezünk, megnyugszom.
Könnyedén felhúz, és már a karjában is vagyok. Szorosan
magához ölel, magas, vékony teste körbevesz, megvéd
mindentől.
Teste verejtékben fürdik és remeg. Orrom a mellkasához
nyomódik. Soha többé nem akarom elengedni.
– Libby – leheli a hajamba. – Itt vagy.
Még szorosabban ölel, már ha ez egyáltalán lehetséges. De
nem baj. Nincs szükségem levegőre. Csak r{.
Felemelem a fejem, ajkam az állkapcsához ér.
 – Azt kérted, jöjjek el. A dalban. Azt kérted, hogy jöjjek
vissza hozzád.
Darabos nevetésbe kezd, amitől megemelkedik a mellkasa.
– Megértetted? Senki másnak nem esett le.
Lehunyom a szemem, hagyom, hogy megtartson.
– Senki más nem számít – felelem.
Még jobban megborzong.
– Csak te, Libs.
Hirtelen ismét meghallom a közönséget, üvöltöznek,
füttyentgetnek. Nyilv{n Killian is hallja őket, mert felemeli a
fejét, int egyet és mosolyog. Látom a színpadi reflektorok
elmosódott fényét, rengeteg feltartott telefont és Jax kacsintását.
Aztán Killian gyorsan levezet a színpadról, és közben egyetlen
pillanatra sem enged el.
Egészen addig meg sem áll, amíg egyedül nem vagyunk egy
aprócska öltözőszob{ban.
Nem tudom, melyikünk mozdul először, de amint
becsukódik az ajtó, egymásba gabalyodunk. Hiányzott a
tapintása, az íze, az illata. Tenyerébe veszi az arcomat, ajka az
enyémhez ér.
– Hiányoztál – vallja be heves csókok közepette. – Olyan
rettenetesen hiányoztál. Nem lett volna szabad elengedjelek. –
Megcsókolja a szememet, az arcomat, a fülemet. – Azt hittem,
szabadon engedlek. De majd’ belehaltam. Szükségem van r{d,
Libs. Annyira nagyon.
– Tudom. – Tenyeremet a tarkójára simítom, és megszorítom,
miközben a szemébe nézek. – Én is ugyanígy éreztem.
Egyszerűen< üressé v{ltam.
 Sötét, fájdalomtól csillogó tekintettel néz a szemembe.
– Aztán jött az a hülye dal. És nem vetted fel a telefont. Azt
hittem<
– Sajnálom – vágok közbe. – Nem akartalak megbántani.
Csak át kellett gondolnom a dolgokat. És személyesen akartam
megbeszélni.
Bólint, mielőtt lehajtja a fejét, hogy az enyémnek dönthesse a
homlokát.
– Mi jár a fejedben, cica? Mit szeretnél?
– Téged. – Amikor megrezzen, megszorítom kemény
bicepszét. – Egyszerűen csak veled akarok lenni.
– Helyes. Mert képtelen vagyok bármit is csinálni nélküled.
– Hiányoztál – vallom be én is. Szerintem képtelen vagyok
átadni, mennyire.
Egy hosszú pillanatig engem bámul.
– Dalszövegírásból áll a karrierem. Díjakat kaptam érte.
Neked mégsem tudom sosem rendesen elmondani, amit érzek.
– Nem is kell<
– Szeretlek.
Elakad a lélegzetem, a szívverésem is kihagy. Hirtelen fújom
ki a levegőt, mire Killian gyengéden megcsókol. Annyira
gyengéden. Összetöri a szívemet ez az érzékiség. Majdnem
zokogásban török ki, amikor ismét megteszi.
– Végig ezt próbáltam meg elmondani. – Szinte alig
láthatóan elmosolyodik. – Azt hittem, ez csak egy szó. Valami
olyan, amit beleírhatok a dalszövegekbe. Hogy nem jelent
semmit. De most már értem. Már értem.
– Killian<
 Hüvelykujja hegyével az arcomat cirógatja.
– A szerelem összetöri az ember szívét, szétcseszi az életét<
tökéletes, mindent felperzselő k{osz. Eddig nem tudtam, mit
kezdjek vele. Egyszerűbbnek tűnt odébb{llni. – Magához ölel, és
a szemembe néz. – De ezt is jelenti. Békét, melegséget, és annyira
rohadtul gyönyörű, hogy az ember b{rmit megtenne, csak hogy
megtarthassa.
– Killian< – A tenyerembe veszem az arcát, ujjaimmal a
hajába túrok. Magamhoz húzom. – Tökéletesen átjön az üzenet.
Én is szeretlek. Nagyon-nagyon.
Istenem, az a mosoly< maga a boldogs{g.
– Szeretném, ha tudnád, Libby, hogy te vagy az én
mindenem, a válasz az összes kérdésemre.
– És te, kedvenc kertrombolóm, te vagy az én otthonom.
Nélküled csak hasztalanul lézengek. És annyira fáradt vagyok,
Killian. Az otthonomat akarom.
Mély levegőt vesz, ajk{t a homlokomhoz érinti, mintha ezzel
próbálná kordában tartani magát.
– Itt vagyok. Te is itt vagy. – Puha csókot lehel az arcomra. –
Mindent megoldunk. Veszek ki szabadságot, és utazgatok
veled<
– Rájöttem valamire – szakítom félbe. – Nem akarok sztár
lenni. Legalábbis nem ilyen szinten. Ez nem én vagyok.
Killian homlokráncolva pillant le rám.
– Ennyire rossz volt?
– Nem, drágám. Életem egyik legjobb élménye volt.
Véletlenül sem csinálnám vissza, újra és újra megragadnám a
lehetőséget, amit biztosított{l nekem. De az elmúlt p{r hónap<
– Vállat vonok. – Talán esetemben mégsem esett olyan messze az
alma a fájától. Tudom, hogy nem a sztárság tesz boldoggá.
Hanem a zenélés, az éneklés.
Az, ha veled lehetek. Ezek fontosak igazán számomra. A
többi csak< a körítés.
Killian szárazon felnevet, szája széle felfelé kunkorodik.
– Az a vicces, hogy én is ugyanerre jöttem rá.
Megdermedek.
– Abba akarod hagyni?
– Nem. De le akarok lassítani. Veled akarom tölteni az
időmet. Élvezni akarom az életet. – Megrázza a fejét. – A Kill
John mindig is az életem része marad, de megváltoztam. Mind
megváltozunk. Nem tudom, mi fog történni ezután, de már nem
félek a jövőtől.
Mély levegőt veszek, arcomat az {llkapcs{nak nyomom.
– Kihúztál a csigaházamból. Neked köszönhetem, hogy az
vagyok, aki.
Ujjaival a tincseim közé túr, és gyengéden meghúzza a
hajamat.
– Te pedig új életre keltettél. Alakítsunk ki közös életet,
Liberty! Csodálatos lesz. Iszonyúan csodálatos.
A szemébe nézek: k{vébarna tekintetében most is a bűn és az
édes élet ígérete csillan. Libabőrös leszek az izgatotts{gtól, a
lélegzetem is elakad.
– Alig várom.
 Epilógus

KILLIAN

A téli gyep az égett homok színében játszik, egészen a

palaszürke égig ér. Mostanában szeles az idő, a levegő sóval,
tengerillattal teli. De Libby vidéki házának verandáján elég
meleg van, hogy pólóban és farmerben legyek, mezítláb
trappolva a viharvert padlódeszk{kon, mivel ég a tűz az
öntöttvas kályhában.
Egy hintaszékben ücsörgök, kávét szürcsölök, és tömöm
magamba a világ legfinomabb sütijét. Most, hogy
visszagondolok r{, valószínűleg akkor szerettem bele Libbybe,
amikor megkóstoltam a sütit, amit sütött.
Ezt el is mondom neki, mire rám mered. Látom rajta, hogy
viccesnek találja, de a világ minden kincséért sem lenne hajlandó
bevallani.
– Az anyukám mindig azt mondta, hogy a férfit a hasa és a
farka vezérli – szólal meg a mellettem lévő hintaszékből,
miközben elgondolkodva pengeti a gitárját. – És annyi a titok
nyitja, hogy az embernek rá kell jönnie, épp melyikre kell hatni.
Beleharapok a mennyei süteménybe.
– Evés után a másik testrészemet is kielégítheted.
Libby hümmögve felel.
– Tiszta szerencse, hogy olyan cuki, különben nem lennék rá
hajlandó.
 – Cuki? Ez azért annyira nem tetszik neki.
Libby igyekszik elfojtani a mosoly{t. A kezében lévő
Gibsonra figyel. Az én gitárom, de nagyon jól játszik rajta. Édes
dallam kúszik elő belőle, régimódi és vid{m, mégis nosztalgikus.
Mézédes hangja is csatlakozik hozzá, miközben elénekli a Sea of
Love-ot.
A hangja megbabonáz. Az otthont jelenti számomra és a
reményt. Mindig is így volt. Mindig is így lesz.
Amikor elhallgat, odafordulok hozzá:
– Ezt nekem énekelted?
Mosolya gyengéd, gyönyörű.
– Mindig mindent neked énekelek.
Jó, hogy a srácok nincsenek itt, és nem látják, ahogyan
elöntenek az érzelmek. Rye pont tegnap írta, hogy csak idő
kérdése, és úgy fogunk kinézni, mint az a pár az Amerikai gótika
című festményen, igaz{ból m{r csak a vasvilla hi{nyzik a
kezemből. Küldtünk neki egy képet, amin a h{z előtt {llunk, a
kezemben vasvilla, és mindketten bemutatunk neki.
Azért nem ücsörgünk teljesen tétlenül. Az elmúlt hónapban
dalokat írtunk Libbyvel. Néhányat a Kill Johnnak, néhányat
Libby albumára. Ugyan továbbra sem vágyik a rivaldafénybe, de
Jax – pont ő! – kijelentette, hogy a saját feltételei mellett is lehet
zenei karrierje. Úgyhogy épp ezzel foglalatoskodunk: írunk,
felvételeket készítünk, és eldugott helyeken koncertezünk.
Jövő héten visszamegyünk New Yorkba. Én elprób{lom az új
dalokat a srácokkal, Libby pedig elvonul a stúdióba. Egyelőre
viszont igyekszünk a legtöbbet kihozni ebből a majdnem
vakációból.
 Leteszem a tányéromat, felkapom a Marinomat, és
hangolgatom egy kicsit.
– Eszembe jutott egy dal. De együtt kell énekelned velem.
– Rendben, de ahhoz meg kell mondanod, mit játszol – feleli.
Vigyorogva az ajkamba harapok, végigfut rajtam a
várakozás izgalma.
– Rá fogsz jönni!
Elkezdem a White Stripes Hotel Yorba című dal{t. Az első riff
végére m{r ő is játszik, a ritmusa tökéletesen alkalmazkodik az
enyémhez. Nevetve énekeljük a refrént, és mindketten dupla
tempóban gitározunk.
Libby szeme csak úgy csillog, amikor véget ér a dal.
– Így csörög a telefonod, ha én hívlak.
– Aha. – Leteszem a gitárt. – Amint kiléptem a házból, és itt
hagytalak, átállítottam erre.
– Miért pont erre?
– Illett a dalszöveg a hangulatomhoz. Én is vissza akartam
jönni, hogy egyedül lehessek veled a verandán.
Arckifejezése ellágyul.
– Hát, itt vagyunk – jegyzi meg.
– És mi van a dalszöveg többi részével? – kérdezem elszoruló
mellkassal. – Én vagyok az a férfi, akit a legjobban szeretsz?
Elpirulva rám néz, nyakán jól láthatóan lüktet egy ér. Ismeri
a dalszöveget. Tudja, mit kérdezek.
– Igen – feleli már-már félénken.
Előre kiterveltem ezt az egészet. De attól még hevesen dobog
a szívem a mellkasomban. Lassan letérdelek elé, kezemet vonzó
csípőjére teszem.
 – Egész életemben szeretni foglak, mégis úgy érzem, hogy
nem lesz elég. Szóval mit szólsz hozzá, Libs? Lennél a
feleségem?
Mosolya az én napsugaram. Átkarolja a nyakamat és
megcsókol.
– Na és hol a gyűrűm, kertromboló?
Ajkam az ajkához ér, de elmosolyodom.
– A zsebemben keresd, Elly May.
Aranyos, ahogyan meglepődik. Azt hitte, hogy nem lesz
gyűrű? Remegve húzza ki a zsebemből az apró dobozk{t, amiből
tudom, hogy ő is pont olyan ideges, mint én. Egy hosszú
m{sodpercig csak nézi a régimódi arany és smaragd gyűrűt.
Aztán könnyek szöknek a szemébe, a nyakamba veti magát, és
véget vet a szenvedésemnek.
– Ó, a fenébe is! Hát mégis egy zenészhez fogok feleségül
menni.
Magamhoz szorítom, beszívom az illatát.
– Jó móka lesz!
Nevetése melegséggel árasztja el a nyakamat.
– Az biztos. És örökké szeretni foglak, Killian James. Ebben
teljesen biztos vagyok.