2

Írta: Kristen Callihan

A mű eredeti címe: Managed (VIP 2.)

Copyright © 2016. MANAGED by Kristen Callihan.

The moral rights of the author have been asserted. All rights reserved.

Cover design by Sarah Hansen, Okay Creations

Fordította: Harcsa HenriettaA szöveget gondozta: Balogh Eszter

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 799 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.huFelelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

3
 A szerelemben a tettek számítanak
– Gabriel Scott –

A szerelemben az emberek számítanak

– Sophie Darling –

4
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Valamikor réges-régen beleszerettem egy fiatalemberbe, aki a

világon mindennél jobban kedvelte a Soda Stereo nevű argentin
rockegyüttest. Sokan bizonyára nem is hallottatok róluk, de
százezer férőhelyes stadionokat voltak képesek megtölteni,
tizenhétmilliónál is több albumot adtak el, és volt egy MTV
Unplugged fellépésük is – ajánlom, hogy ez utóbbinak nézzetek
utána.
Mindössze néhányszor láttam sírni a fiatalembert, aki ma már a
férjem. A nap, amikor megtudta, hogy Gustavo Cerati, a Soda
Stereo frontembere meghalt, ezen alkalmak egyike volt. Ekkora
ereje van a zenének – az ember sokszor úgy érzi, hogy a zenészek
a barátai, akik képesek hangot adni a fájdalmának, az örömének, a
szerelmének vagy a gyűlöletének a zenéjükkel. Mindig ez jár a
fejemben, amikor ezeken a regényeken dolgozom. És az, hogy
milyen csodálatos lenne akár csak egy parányi szerepet is játszani
egy zeneszám megszületésében.

5
 1. fejezet

SOPHIE

Ismersz olyan embereket, akiket valahogy mindig a tenyerén

hordoz a szerencse istenasszonya? Olyanokat, akiket előléptetnek,
pusztán azért, mert bejárnak dolgozni? Akik menő dolgokat
nyernek a tombolán? Vagy találnak egy kétszáz dolláros
bankjegyet a földön? Na, én nem tartozom közéjük. Ahogy
valószínűleg az emberek döntő többsége sem. A szerencse
istenasszonya válogatós egy ribanc.
De ma valamilyen oknál fogva végre rám mosolygott. És
hálám jeléül legszívesebben térdre borulnék előtte, mert áttettek
első osztályra a London felé tartó járaton. Talán túlfoglalás volt,
és ki tudja, miért választottak éppen engem, de megtették.
Kicseszett első osztály, bébi! Olyan mámoros vagyok, hogy
gyakorlatilag táncolva teszem meg az ülésemhez vezető utat.
És milyen csodás ez az ülés! Elegáns, krémszínű bőr, szépen
erezett faberakásokkal – bár gyanítom, hogy biztonsági okokból a
fa nem valódi. De nem számít. Egy kis, különálló kapszula,
tárolóval a táskám és a cipőm számára, minibárral, egy igazi
olvasólámpával és széles képernyős tévével.
Elégedett sóhajjal süppedek az ülésbe. Ablak melletti. Egy
tejüvegből készült panel választ el a szomszédomtól, amit egy
gombnyomással lehet felhúzni és leereszteni. A két ülés meghitt

6
kabinná alakítható a közlekedőfolyosó felőli csillogó tolóajtó
segítségével. Olyan az egész, mint egy régimódi, luxuskivitelű
vonatfülke.
Az elsők között lépek a fedélzetre, így engedek a kísértésnek,
és gyorsan megnézem a számomra bekészített ajándékokat:
mentolos cukorka, bolyhos zokni, alvómaszk és – óóó! – egy kis
táska tele kozmetikumokkal. Utána az ülés funkcióit próbálgatom.
Fel-le húzogatom a két széket elválasztó üveglapot – egészen
addig, amíg meg nem hallom a baljós kattanást. A panel
nagyjából két és fél centire az elválasztó fölött megakad, és utána
nem lehet felhúzni.
Megszeppenve elkapom a kezemet, gyorsan leveszem a
cipőmet, majd az első osztály étlapjának tanulmányozásával
foglalom el magam. Ez utóbbi meglehetősen hosszú, és minden
fantasztikusan néz ki rajta. Jóságos ég! Hogyan térek majd vissza
ezek után a turistaosztály marhavagonnal felérő, konzervkajákat
kínáló poklához?
Éppen azon töprengek, hogy pezsgőkoktélt vagy egy pohár
könnyű bort kérjek-e felszállás előtt, amikor meghallom a férfi
mély hangját. Brit akcentussal beszél, és nagyon bosszúsnak
tűnik.
– Mit keres ez a nő a helyemen?
A nyakam megfeszül, de nem nézek fel. Feltételezem, hogy
rám céloz. A hangja valahonnan a fejem fölül jön, és rajtam kívül
kizárólag férfi utasok vannak.
És az idegen téved. Ó, nagyon is téved. A saját helyemen ülök.
Kétszer is ellenőriztem, aztán megcsíptem magam, és még
egyszer ellenőriztem. Csak utána ültem le. Tudom, hogy hol a
helyem – csak azt nem, hogyan kerülhettem ide. Hé, nálam senki
sem lepődött meg jobban, amikor a check-in során tájékoztattak,
hogy az első osztályon fogok utazni. Szó se lehet róla, hogy ezek
után visszamenjek a turistaosztályra.

7
 Az ujjaim megfeszülnek az étlapon, és úgy teszek, mintha azt
lapozgatnám, de valójában csak hallgatózom. A légiutas-kísérő
válasza túl halk ahhoz, hogy meghallhassam, de a férfié nem.
– Szándékosan vásároltam két jegyet erre a járatra. Kettőt.
Méghozzá nemes egyszerűséggel azért, hogy senkit ne ültessenek
mellém.
Nos, ez… Dekadens? Furcsa? Mindent megteszek, hogy ne
húzogassam a számat. Mégis ki csinál ilyet? Tényleg annyira
szörnyű valaki más mellett ülni? Utazott ez a fickó valaha
turistaosztályon? Ott még a szőrszálakat is megszámolhatnánk
egymás orrában. Itt a székem annyira széles, hogy jó
harminccentinyi távolságra vagyok az ő hülye ülésétől!
– Sajnálom, uram. – A légiutas-kísérő valósággal dorombol
válaszadás közben, ami elég különös. Inkább ingerültnek kellene
lennie. Talán ez is része az első-osztályon-utazóknak-még-a-
seggét-is-kinyaljuk-mert-rengeteg-pénzt-fizettek-érte rutinnak. –
A járatra a kelleténél több foglalás érkezett, így minden ülés
elkelt.
– Pontosan ezért vásároltam két helyet – csattan fel a férfi.
Az utaskísérő ismét mormol valami megnyugtatót. Nem tudom
kivenni, hogy mit, mert két férfi halad el mellettem, útban az
ülésük felé; valami részvényopciókról beszélgetnek. Amikor
eltávolodnak tőlem, újra meghallom Mr. Fennhéjázó hangját.
– Ez egyszerűen elfogadhatatlan!
A jobb oldalam felől mozgás támad, amitől én kis híján odébb
ugrom ijedtemben. Látom az utaskísérő vörös blézerét, ahogy
közelebb hajol, és megnyomja a gombot, amivel az ülések közötti
panelt lehet vezérelni. Forróság önti el az arcomat, még mielőtt
elkezdené a magyarázatát.
– Van egy elválasztófal…
A nő elhallgat, ugyanis a panel nem emelkedik fel.
Én az étlapba temetkezem.
– A pokolba! Nem is működik?! – hördül fel Mr. Fennhéjázó.

8
 Ezután pont olyan jól alakulnak a dolgok, ahogy arra számítani
lehet: a férfi háborog, a nő csitítgatja. Én az étlap első és második
oldala között keresek menedéket.
– Talán el tudom érni, hogy valaki helyet cseréljen önnel –
ajánlja fel a segítőkész stewardess.
Igen, könyörgök! Varrd valaki másnak a nyakába!
– Hogyan segítene az rajtam? – kérdezi Mr. Fennhéjázó
felháborodottan. – Az egésznek az volt a lényege, hogy a
mellettem lévő hely üres maradjon.
A legszívesebben javasolnám neki, hogy várja meg a
következő járatot, és kíméljen meg bennünket a szenvedéstől, de
ilyet természetesen nem tehetek. Az összecsapás végül azzal
zárul, hogy a kiállhatatlan alak dühös mordulással leveti magát a
helyére. Nagydarab ember lehet, mert érzem magamon a mozdulat
által keltett szelet.
Izzó tekintete valósággal végigperzseli a bőrömet, mielőtt
elfordulna.
Ellenszenves majom!
Nagy csattanással lerakom az étlapot, és úgy döntök, csessze
meg! Ideje szórakozni egy kicsit. Mi történhet? A csomagok
berakodása folyamatban, engem ugyan ki nem raknak innen!
Keresek egy rágót a táskámban, és bekapom. Rágom egy kicsit,
aztán nagy szakértelemmel pukkasztgatni kezdem. Csak ekkor
fordulok a férfi felé.
Mozdulat közben hagyom abba a rágást. Egy pillanatra teljesen
elkábít a mellettem ülő alak látványa. Jóságos ég! Senkinek sincs
joga hozzá, hogy ennyire szexi és közben ilyen faragatlan legyen!
Ez a pasas egyértelműen a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam.
És ez eléggé furcsa, mert a vonásai egyáltalán nem tökéletesek,
nem is finomak. Nem, markáns, határozott arca van – az állkapcsa
elég éles ahhoz, hogy az acélt is képes legyen átvágni, az álla
feszes, az arccsontja magas, feltűnő orra pedig majdnem túl nagy,
mégis tökéletesen illik az arcához.

9
 Egy tésztaképű, őszülő arisztokratára számítottam, de az ő bőre
napbarnított, szénfekete haja eltakarja a szemöldökét. Formás,
mogorva ajkait ingerülten összeszorítja, és a homlokát ráncolva
mered a kezében tartott magazinra.
Viszont nyilvánvalóan megérzi magán a tekintetemet – a tény,
hogy úgy tátogok, mint egy partra vetett hal, valószínűleg nem
sokat segít –, mert felém fordul, és rám mered. Férfias szépsége
teljes erejével csap le rám.
A szeme tengerkék. Sűrű, sötét szemöldökét összeráncolja, az
arckifejezése vihart jósol. Arra készül, hogy leteremtsen.
A gondolatot egy másik követi: jobb, ha kihozom a helyzetből
a legtöbbet.
– Jézusom! – kiáltok fel, aztán felemelem a kezemet, mintha
árnyékolni próbálnám a szememet. – Olyan, mintha a napba
néznék.
– Mi? – förmed rám a férfi. Lézeréles szeme elkeskenyedik.
Ó, ez jó mulatság lesz!
– Hagyja abba, rendben? – hunyorgok rá. – Túl szexi.
Egyszerűen kibírhatatlan. – Ez így is van, bár normális
körülmények között valószínűleg sosem lenne bátorságom
kimondani.
– Jól van? – kérdezi olyan hanglejtéssel, amiből egyértelmű,
hogy meg van győződve ennek az ellenkezőjéről.
– Nem, hiszen majdnem megvakított. – Legyezgetni kezdem
magam a kezemmel. – Van kikapcsológombja? Esetleg lejjebb
lehet tekerni valahogy?
A férfi orrcimpája megremeg, a bőre egy árnyalatnyival
sötétebbé válik.
– Nagyszerű. Itt ragadtam egy őrült nőszemély mellett.
– Ne mondja, hogy nincs tudatában, milyen szédítő hatással
van a környezetére! – Tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézek rá.
Vagy legalábbis remélem, hogy ezt teszem.

10
 Amikor megragadom a kettőnk közötti elválasztófal peremét,
és közelebb hajolok hozzá, összerezzen. Basszus! Milyen isteni az
illata – drága kölni és finom gyapjú keveréke.
– Valószínűleg úgy hullanak a lába elé a nők, mint a legyek.
– A lábam elé hullott legyek legalább némák – motyogja a
férfi, és dühösen lapozgatja a magazinját. – Hölgyem, legyen
olyan kedves, és az út hátralévő részében ne szóljon hozzám!
– Maga egy gróf? Úgy beszél, mint egy gróf.
A férfi feje megrándul, mintha rám akarna nézni, de valahogy
sikerül uralkodnia magán. Előreszegezi a tekintetét, és olyan
erővel szorítja össze a száját, hogy elfehéredik az ajka. Milyen
nevetséges!
– Vagy netán herceg? Tudom már! – Csettintek az ujjaimmal. –
A mesebeli herceg!
A férfi hirtelen kifújja a levegőt, és olyan hangot ad ki közben,
ami valahol a nevetés és a felháborodás között egyensúlyoz, bár
inkább a felháborodás felé hajlik. Aztán hirtelen mozdulatlanná
dermed. Egy pillanat erejéig aggodalom tölt el, mert útitársam
nyilvánvalóan éppen most döbbent rá, hogy csak heccelem. Eddig
fel se fogtam, mennyire jó felépítésű a fickó.
Valószínűleg száznyolcvan centinél is magasabb, a lába hosszú
és erős, sötétszürke nadrág feszül rajta.
Jézusom! Kötött mellényt visel: galambszürke és körülöleli a
felsőtestét. Teljesen nevetségesen kellene kinéznie benne, de
nem… Csak kiemeli erős karját. Azok az izmok valósággal
feszegetik legombolós nyakú, fehér inge határait. Nem igazság!
A válla annyira széles, hogy a hatalmas első osztályú ülés
kicsinek tűnik tőle, de magas és szikár. Gyanítom, hogy a finom
és elegáns ruházat alatt megbúvó izomzat is nyálcsorgató lehet. A
fene vinné el!
Magamba szívok minden apró részletet, azt is, ahogy hatalmas
keze ökölbe szorul. Nem mintha arra számítanék, hogy ellenem
fordítja az erejét. A viselkedése alapján üvölt róla, hogy egy

11
nagyképű alak, de nem tűnik agresszívnek. Az utaskísérővel
szemben se igazán emelte fel a hangját egyszer sem.
Mégis, amikor lassan felém fordul, a szívem hevesebben kezd
dobogni. A szája gonosz mosolyra húzódik.
Ne nézz rá! Be fog szippantani a szexiség örvényébe, és
onnantól kezdve nem lesz visszaút!
– Leleplezett – avat a bizalmába halkan. A hangja olyan, mint a
pirítósra kent meleg vaj. – A mesebeli herceg vagyok,
szolgálatára. Bocsásson meg, hölgyem, amiért olyan türelmetlen
voltam, de rendkívül fontos küldetésen vagyok. – Közelebb hajol
hozzám, és gyorsan körülnéz, mielőtt ismét felém fordulna. –
Tudja, éppen a jövendőbelimet keresem. Mivel viszont nincs a
lábán üvegcipellő, maga nem lehet az.
Mindketten lenézünk meztelen lábfejemre, és a padlón heverő
piros Converse cipőmre. A férfi megcsóválja a fejét.
– Bizonyára megérti, hogy a feladatomra kell
összpontosítanom.
Széles – bár mesterkélt – mosolyt villant felém, amitől
előbukkan egy gödröcske az arca egyik felén, nekem pedig elakad
a lélegzetem. Az ördög vinné el! Kétszeresen is!
– Hű! – Ábrándos sóhajt hallatok. – Még rosszabb, amikor
mosolyog. Lennie kellene magán valami figyelmeztetésnek,
napsugaram.
A férfinak erre az arcára fagy a mosoly, és már nyitja is a
száját, hogy visszavágjon, de ekkor a stewardess váratlanul ismét
felbukkan mellette.
– Mr. Scott, szeretne egy italt felszállás előtt? Pezsgőt? Esetleg
Pellegrinót?
Meglep, hogy nem magát ajánlja fel, bár vannak erre utaló
jelek abban, ahogy a férfi fölé hajol. Az egyik kezét a válla
közelében az ülésen nyugtatja, és homorítja a hátát, hogy
kidülleszthesse a mellét. Nem tudom hibáztatni. A fickó tényleg
lenyűgöző.
Mr. Scott szinte oda sem pillantva felel:

12
 – Nem, köszönöm.
– Biztos benne? Talán egy kávét? Teát?
Egy szemöldök a magasba szökken, méghozzá olyan
pökhendien, amire csak egy brit képes.
– Semmit sem kérek.
– Egy pezsgő jólesne – szólalok meg.
De a légiutas-kísérő egy pillanatra sem veszi le a szemét a
prédájáról.
– Őszintén sajnálom a kavarodást, Mr. Scott. Értesítettem a
feletteseimet, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy
gondoskodjanak a kényelméről.
– Ezen a ponton már nem igazán van jelentősége, de
köszönöm. – A férfi máris nyúl a magazinja után, aminek a
borítóján egy elegáns sportkocsi pompázik. Tipikus.
– Nos, ez esetben, ha másra nincs szüksége…
– Nem tudom, ő hogy van vele – vágok közbe –, de én nagyon
örülnék… Hé! Helló! – Integetni kezdek a ringó csípővel távolodó
nő után. – Hé, szivi!
Érzem, hogy Mr. Scott önelégülten vigyorog mellettem, ezért
rámeredek.
– Ez a maga hibája, ugye tudja?
– Az enyém? – Felvonja a szemöldökét, de továbbra sem veszi
le a szemét a magazinjáról. – Mégis, hogy a pokolba jutott erre a
következtetésre?
– Az átkozott jóképűsége miatt a hölgy magán kívül minden
másra vak volt, napsugaram.
Mr. Scott arca kifejezéstelen, a szája sarka azonban megremeg.
– Bárcsak képes lennék elérni, hogy a nők szava is elálljon
tőlem!
Nem tehetek róla, ezen muszáj vigyorognom.
– Ó, fogadok, hogy azt csodásnak találná: az összes védtelen
nő csak mosolyogna és bólogatna. Bár attól tartok, hogy az én
esetemben ez nem jönne be.

13
 – Természetesen nem – vágja rá Mr. Scott fapofával. – Én egy
olyan példány mellett ragadtam, amelyiknek a jelek szerint
gyógyíthatatlan szófosása van.
– Mondja ezt az, akit székrekedés gyötör a társas kapcsolatok
terén.
A férfi mozdulatlanná dermed, a szeme elkerekedik. Aztán
elfúló horkantás szakad ki a torkából, ami végül fojtott nevetéssé
alakul.
– Jézusom! – Két ujja közé csippenti az orrnyergét, és minden
erejével próbálja megőrizni az önuralmát. – Nekem befellegzett.
Elmosolyodom, a legszívesebben én is felnevetnék, de
visszatartom.
– Jól van, jól van – paskolom meg az alkarját. – Meglátja,
gyorsan elrepül majd ez a hét óra.
Ő felnyög, és felemeli a fejét. A szemében tükröződő vidámság
ezúttal őszinte, és éppen ezért sokkal halálosabb is.
– Biztos, hogy nem fogom kibírni…
A repülő enyhén megremeg, és elkezd eltávolodni a
beszállókaputól. Mr. Napsugár elsápad, aztán a zöld egy
figyelemre méltó árnyalatát veszi fel az arca, mielőtt teljesen
elszürkülne. Retteg a repüléstől, de egyértelműen inkább
választaná a zuhanást, mint hogy ezt beismerje.
Remek. Valószínűleg levegő után fog kapkodni, még mielőtt
elérnénk az utazómagasságot.
Talán mert az anyukám is fél a repüléstől, vagy mert szeretném
azt hinni, hogy Mr. Napsugár azért viselkedik ilyen szörnyen,
mert szorong, nem pedig azért, mert egy hatalmas seggfej, úgy
döntök, hogy segítek neki. És természetesen közben szórakozom
még egy kicsit a rovására.

14
GABRIEL

Ez maga a pokol. Ismerős a hely: egy hosszú, szűk cső reszketeg

szárnyakkal. Egy ötszáz férőhelyes halálcsapda áporodott
levegővel és zúgó motorokkal. Sokszor jártam már itt. Csakhogy
ezúttal az útitársam az ördög maga.
Elég régóta vagyok a szórakoztatóiparban ahhoz, hogy tudjam,
az ördög mindig nagyon vonzó csomagolásban jelenik meg. Úgy
könnyebben a hatalmába tudja keríteni a gyanútlan balfékeket. Ez
a példány úgy néz ki, mintha az ötvenes évekből érkezett volna –
angyali arca körül platinaszőke haj örvénylik, hatalmas barna
szeme és hihetetlenül vörös ajka van. Az alakja homokórára
emlékeztet, bár minden tőlem telhetőt megteszek, hogy figyelmen
kívül hagyjam ezt a tényt.
A mellét viszont egyáltalán nem könnyű nem észrevenni.
Valahányszor megszólal, a dús halmok úgy ficánkolnak, mintha
önálló életük lenne. Tekintve, hogy ez a furcsa, nagyszájú
teremtés soha nem tart szünetet beszéd közben, az a veszély
fenyeget, hogy teljesen a fantasztikus, dupla D-snek tűnő idomok
hatása alá kerülök.
Szent ég! Egyre csak fecseg. Mint valami rémálomszerű
Gruffacsór,1 akinek az egyetlen célja az, hogy az őrületbe
kergessen.
– Hé, ide figyeljen! – Még több ficánkolás, a vörös ajkak
fintorra húzódnak… – Tudom, mire megy ki a játék, és nálam
nem megy vele semmire.
Felkapom a fejemet.
– Tessék?

1 Lewis Caroll: Jabberwocky (Tótfalusi István fordítása).

15
 – Ne tessékeljen itt nekem azzal az előkelő brit akcentusával!
Nem fogok elalélni tőle! – Egy karcsú ujj billeg az orrom előtt. –
Nem érdekel, mennyire szexi a hangja, nem fog működni.
Akkor sem fogok elmosolyodni! Szó se lehet róla!
– Fogalmam sincs, mire céloz, de a maga helyében én a
leszállás után azonnal orvosi segítséget kérnék.
– Huh. Azért próbálja elhitetni velem, hogy retteg a repüléstől,
mert azt reméli, hogy megszánom.
Szörnyű érzés kúszik fel a gyomromba, és ökölbe szorítom a
kezemet, nehogy ordibálni kezdjek – nem mintha lenne esélyem
megszólalni. A lány továbbra is mondja a magáét. Egy csomó
badarságot hord össze.
– Azt képzeli, hogy ha feszülten és halálra váltan ücsörög itt
mellettem, figyelemelterelésként majd felajánlok magának egy jó
kis furulyázást.
Nagyon megalázottnak érzem magam, egészen addig, amíg
meg nem hallom a furulyázás kifejezést.
– Tessék?
– Nos, az nem fog megtörténni.
Ne figyelj a farkadra! Ne figyelj rá! Idióta! Fókuszálj az
aktuális problémára!
– Maga meg van háborodva. Ez egyértelmű.
– Maga pedig egy jóképű, de agyafúrt gazember. Legnagyobb
szerencsétlenségére a vonzó külső nem elég. Nem vagyok
hajlandó megtenni.
Olyan közel hajolok a lányhoz, amennyire csak merek.
– Nézze, még ha vágynék is rá, hogy bárhol megérintsen az
ajkával, mi az ördögért akarnám, hogy lefurulyázzon éppen itt? –
A közlekedőfolyosó felé intek a kezemmel. – Az egész kabinból
láthatóak vagyunk. Ki képes ilyesmire?
– Én biztos nem – vágja rá a lány, és viszolygás tükröződik a
tekintetében. – De most elárulta magát! Egyértelmű, hogy
foglalkoztatja a dolog logisztikája.
Nem fojthatom meg a holdkórost!

16
 Olyan erővel szorítom össze a fogamat, hogy az szinte már fáj.
– Hölgyem, ha ez a halálcsapda tüzes golyóként lángolva
száguldana a föld felé, és az utolsó esélyem a szexre ebben az
életben a maga szája lenne a farkamon, kioldanám a biztonsági
övemet, és a halál torkába vetném magamat – sziszegem.
A lány pislogni kezd, hatalmas szeme minden korábbinál
jobban elkerekedik, de a tekintetében nincs semmiféle indulat.
– Micsoda szóáradat, napsugaram! De szerintem hazudik.
Nagyon is akarja.
Úgy tátogok, mint egy partra vetett hal. Levegő után kapkodok.
Semmi sem jut az eszembe. Képtelen vagyok megszólalni, ami
ritkaságszámba megy. Lehet, hogy a legtöbb emberrel nem
elegyedek szóba, de nagyon is képes vagyok az elmés
visszavágásra, amennyiben a helyzet úgy kívánja.
A fejünk fölött felcsendül egy halk hang. Felnézek, és látom,
hogy a „Biztonsági öveket bekapcsolni” jelzés nem aktív. A gép
egyenesbe került és stabilizálódott a levegőben. Mire
visszafordulok a hárpia felé, ő a magazinjába temetkezik, és
boldogan lapozgat benne. A szája sarkában apró, önelégült
mosoly bujkál.
Úgy ér a felismerés, mint ha gyomorszájon vágtak volna: a
lány már megint csak szórakozott velem. Elterelte a figyelmemet
a felszállásról, méghozzá olyan hatékonyan, hogy észre se vettem,
amikor a gép a magasba emelkedett. Most vegyes érzelmek
gyötörnek: kelletlen csodálat, kényelmetlen hála és heves
bosszúvágy.
A bosszúvágyé a legerősebb hang a fejemben, és az ajkamba
harapok, nehogy elvigyorodjak. Előrehajolok, valósággal
belemászom a személyes terébe, és közben igyekszem tudomást
sem venni az őt körüllengő citromtorta-illatról.
A lány azonnal megmerevedik, felkapja a fejét, és kihúzza
magát ültében. Imádom.
– Rendben – mormolom a fülébe halkan, mire ő megborzong,
és próbál elhúzódni. – Most rajtakapott. Vágyom az orális

17
kielégülésre. Nagyon is! Lenne olyan kedves, és könnyítene
rajtam?
Elakad a lélegzete, bársonyos bőre elsápad.
– Most ugrat?
– Már megbeszéltük. – Benyúlok a biztonsági övem alá, hogy
kioldjam a nadrágszíjamat. – Éget a vágy, és csak maga segíthet.
– Hé, álljon meg egy percre, cimbora! – A lány a
mellkasomnak feszíti a tenyerét, majd gyorsan el is kapja, mintha
az érintés égetne.
Különös módon valóban elég meleg volt, még mindig érzem a
tenyere lenyomatát a ruháim rétegein át. Ügyet sem vetek a
dologra, kihívóan felvonom a szemöldökömet.
– Ne aggódjon! Van egy tervem. Egyszerűen tegyen úgy,
mintha fejfájás gyötörné, és hajtsa az ölembe a fejét! Én majd
betakargatom egy pléddel, hogy védjem a fénytől. Így senki sem
fog csodálkozni, hogy miért nyögdécsel.
Kioldom az övemet, mintha arra készülnék, hogy előrántsam a
farkamat.
– Vagy jobbat tudok. Bezárom a fülkénk ajtaját, úgy senki sem
zavarhat meg bennünket. Akkor alaposan megdolgozhat.
A lány fojtottan felnyög.
– Maga… aljas… Ezt nem hiszem el…
– Ó, ugyan már, édesem! Szívogassa egy kicsit! Legalább a
hegyét nyalja meg!
A francba! Nem kellett volna ezt mondanom. A farkam
azonnal feláll. Mérhetetlenül tetszik neki az ötlet. A lány eltátja a
száját. Az ajka vörös, lágy és telt… Szedd össze magad, te
vadbarom!
Széles vigyorral közelebb hajolok hozzá, neki pedig valósággal
lángol az arca.
– Egy kicsit megráncigálja, fel-le mozgatja rajta a kezét.
Annyira felajzott vagyok, nem sok időbe telne. Öt, maximum tíz
percbe.

18
 A lány elhalóan felhördül, én pedig fájdalmasan nyöszörögni
kezdek:
– Szabadítson meg a szenvedéseimtől, édes kis örömlány!
Ez eléri a kívánt hatást. A lány felvonja a szemöldökét.
– Örömlány? Örömlány?!? – Közelebb hajol, az orrunk szinte
összeér, a szeme elsötétül és elkeskenyedik a dühtől. – Szopjam
le? Maga fennhéjázó, arrogáns…
– Ezek a szavak alapjában véve egymás szinonimái, édesem.
– Faszfej… – A lány hangja elhal, kicsit elhúzódik tőlem,
végigjáratja a tekintetét az arcomon. Aztán elmosolyodik.
Szélesen és elégedetten, én pedig azon kapom magam, hogy kissé
megszédít a sebesség, amellyel képes váltani a különféle érzelmek
között. – Ó, ügyes próbálkozás, napsugaram – dörmögi. – Ügyes
próbálkozás. Rájött, hogy csak szórakozom, ugye?
Nem vagyok képes a szemébe nézni, mert akkor azonnal
lelepleződnék. Ilyen botrányos nőszeméllyel még egyetlen
repülőutam során sem találkoztam, de az biztos, hogy igazán
intelligens.
– Valóban csak szórakozott?
A lány erre gúnyosan felnevet.
– Meg kellene hívnia egy italra köszönetképpen.
– Az első osztályon ingyenesek az italok, cserfes lány.
– Az elv a lényeg.
Akár egy üveggel is szereznék neki az általa választott
pezsgőből, amennyiben azzal befoghatnám a száját, de az alkohol
általában megoldja az emberek nyelvét. Beleborzongok a
gondolatba, hogy milyen lenne, ha még a jelenleginél is többet
beszélne.
Ebben a pillanatban a légiutas-kísérő, aki folyton úgy méreget,
mintha egy szelet szaftos steak lennék, odabilleg hozzám. Az
egyik kezében ezüsttálcán egy pohár pezsgőt egyensúlyoz.
Szélesen rám mosolyog.
– Mr. Scott, a pezsgője.

19
 – Ó, az ég szerelmére! – motyogja az orra alatt cserfes
szomszédom.
Életemnek ezen a pontján már-már automatikus
beidegződésként minden körülmények között szenvtelenül
szoktam viselkedni. De különös módon ez most komoly
erőfeszítést kíván tőlem. Van valami az engem gyötrő lányban,
ami kihozza belőlem az ötévest, és a legszívesebben vásott kölyök
módjára megráncigálnám a haját. De nem teszem. Elfogadom az
italt, amit a légiutas-kísérő letesz elém.
– Köszönöm – mondom, de közben Cserfes Lány felé tolom a
poharat. – Csakhogy ezt az útitársam rendelte, nem én.
A légiutas-kísérő elsápad.
– Ó, én… Nagyon sajnálom – mondja a mellettem ülő lánynak.
Igazán meg kellene már kérdeznem a nevét, de inkább mégsem
teszem. Nem lenne jó ötlet folytatni a beszélgetésünket. Lehet,
hogy szórakoztató, de akkor sincs ki a négy kereke. Ki nem
állhatom a kiszámíthatatlan tényezőket.
– Nem tudtam. Azt hittem… – A légiutas-kísérő hangja
fokozatosan elhal, látszik, hogy fogalma sincs, mit mondhatna.
– Semmi baj. – A szomszédom előrehajol. Teljesen belemászik
a személyes terembe, miközben megértő mosollyal ajándékozza
meg a légiutas-kísérőt, engem pedig újra megrohan édes
citromtorta-illata, és megérzem testének melegét. – Napsugár
engem is úgy felizgatott, hogy majdnem előkaptam a
bankkártyámat, és felajánlottam, hogy fizetek neki egy kis szexért.
A torkomon akad a saját nyálam.
– A rohadt életbe!
A légiutas-kísérő bíborvörössé válik.
– Igen. Ööö… Hozhatok még valamit?
Egy ejtőernyőt!
– Én nem kérek mást – jelenti ki az őrült liba a bal oldalamon,
és boldogan szürcsölgeti a pezsgőjét.
– Egy ásványvizet jéggel – felelem. Ebben a pillanatban a
legszívesebben egy egész üveg gint rendelnék, de az alkoholtól

20
felerősödnek a félelmeim a repülőgépen. Csak lélegezz, lazíts,
bírd ki ezt a pokoli utat!
A légiutas-kísérő együttérzőn néz rám. Bal felől boldog
dúdolást hallok. Már várom a következő felháborító sortüzet, és
furcsa csalódottságot érzek, amikor észreveszem, hogy útitársam a
telefonja és a fülhallgatója után nyúl. Szóval azt tervezi, hogy
zenét hallgat, és a továbbiakban ügyet sem vet rám. Fantasztikus.
Pont ezt szerettem volna. Hálás vagyok érte.
Felkapom a magazinomat, és a vörös Lambo Centarióra
meredek. Ugyanez a modell van nekem is, csak grafitszürkében.
Lapozok. Határozottan.
A lányos dudorászás folytatódik, épp csak annyira hangos,
hogy hallani lehessen a motorok zúgása ellenére. Csodás, a
székszomszédom szeret énekelni a zenére. A bosszantó nőszemély
éretlen viselkedése bizarr módon fertőző lehet, mert komoly
kísértést érzek rá, hogy megbökjem és rámutassak, mennyire
hamisan cseng a hangja, csak hogy láthassam a reakcióját. Furcsa
izgalmat érzek az ötlet hatására, de akkor felismerem a számot.
A csalódottság, ami elfog a hallatán, egy kisebb sokkal ér fel.
Nem számítottam rá, hogy ekkora erővel csap le rám. A lány
ugyanis a Kill Johnt hallgatja, és egyértelműen odavan érte. Én is
imádom a Kill Johnt. Ők a legjelentősebb banda jelenleg a
világon, és részei a lényemnek, minden porcikámba beleivódtak,
méghozzá vér, verejték és könnyek árán.
Mert én vagyok a banda menedzsere. Killian, Jax, Whip és Rye
az én fiaim. Bármit megtennék értük. Viszont egy dologra soha
nem leszek hajlandó: szóba állni a rajongóikkal. Soha!
Korán megtanultam a leckét. A rajongók, bárkik legyenek is,
teljesen az eszüket vesztik, amikor megtudják, hogy én vagyok a
Kill John menedzsere. Eszem ágában sincs ajtónállóként
funkcionálni a számukra.
Újabb hamis dallamok hagyják el Cserfes Lány ajkát. Lehunyt
szemmel rázza a fejét, az arcán mennyei boldogság tükröződik.
Elfordulok tőle. Nem, nem csalódott vagyok. Megkönnyebbült.

21
 Ezt mondogatom magamnak akkor is, amikor megkapom az
ásványvizemet, és a megszokottnál jóval nagyobb lelkesedéssel
döntöm magamba. Megkönnyebbült vagyok!

22
 2. fejezet

SOPHIE

Biztonságos távolságot teremtettem önmagam és szexi útitársam

között. Muszáj volt megtennem. Túlságosan is nagy élvezetet
okozott a szekálása. Ismerem a jeleket. Nem sok kellene hozzá,
hogy belezúgjak a mogorva fickóba. Túl szexi és túl szigorú
ahhoz, hogy ellenálljak neki. Tudom, nehéz elhinni, hogy a
szigorúság beindíthatja az embert, de valamiért a gondolat, hogy
ez a pasas a térdére fektet…
Na, igen. Szóval inkább az okos megoldást választottam, és
elővettem a fülhallgatómat. Most zenét hallgatok és a Vouge-ot
lapozgatom.
Útitársam hasonlóképpen járt el. Az autós magazinját
nézegette, mielőtt félrehajította volna a laptopja kedvéért. Kész
kínszenvedés, mégis minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne
vessek egy pillantást a monitorjára. Vajon mivel foglalkozhat egy
ilyen pasas? Talán valóban herceg. Esküszöm, illik rá a leírás.
Vagy esetleg valami milliárdos? De van egy olyan gyanúm, hogy
az említett kategóriákba tartozó férfiak mindegyike saját repülővel
rendelkezik.
Teljesen megfeledkezem az idő múlásáról, miközben
elképzelem Napsugarat valami angol udvarház uraként, vagy
amint esetlen szüzeket fuvaroz a magánhelikopterén, ezért

23
váratlanul ér, amikor egy kézikocsi gördül mellénk, hogy
koktélokat – a jelek szerint a gazdagok részegen szeretnek repülni
– és előételeket szolgáljanak fel nekünk. Úgy tűnik, hogy Mr.
Boldogság nem kér semmit, én azonban kikapom a fülhallgatót a
fülemből, készen arra, hogy nekilássak az evésnek.
– Ó, igen, ide vele! – mormolom.
Mellettem Napsugár halkan felhorkan.
Tudomást sem veszek róla. Imádok enni. Imádok! És ez a cucc
igazán jól néz ki. A légiutas-kísérő átad egy ezüsttálcát, rajta
különféle sajtokkal, vegyes olajos magvakkal, prosciuttóba tekert,
parányi sárgadinnyegolyókkal és sült paradicsomraguval
megpakolt pirítósokkal. Csodás.
– Nem tudja, miről marad le – szólok oda a szomszédomnak,
amint kettesben maradunk. – Ez a kaja isteni. – A számba dobok
egy sárgadinnyegolyót, és elfojtok egy nyögést. Már hivatalos:
gyűlölöm az első osztályt. Teljesen tönkretett az összes jövőbeni
utamra. Szegény lúzerek a turistaosztályon!
– Később, amikor majd tele lesz a gyomra, és ez az
alumíniumhenger elkezd ugrálni az elkerülhetetlen turbulencia
miatt, bánni fogja – figyelmeztet a pasas, anélkül, hogy felnézne a
munkájából. Alig tud uralkodni a borzongásán.
– És mindig vacsoraidő alatt következik be. – Harapok egy
falatot a krémes, fehér sajtból. – Nem tűnt még fel?
– Nem igazán.
– Talán úgy időzítik, hogy a turbulencia egybeessen a
turistaosztály vacsoraidejével. – Elfintorodom. – Nem lennék
különösebben meglepve.
Mr. Scott motyog valami kivehetetlent az orra alatt válaszul.
Csupa móka és kacagás ez a pasas.
– Nem halna bele, ha lazítana egy kicsit, tudja?
Mr. Scott felsóhajt, összecsukja és elrakja a laptopját.
– Miből gondolja, hogy nem szoktam lazítani? – A gyilkos kék
szempár valósággal felnyársal. Jézusom! Elég nagy kihívás
közvetlenül rámeredni. A levegő leszáguld a hasamba, és

24
összepréselődnek a combjaim. Normális reakció egy szexi
pasasra. Ennyi az egész.
Mégis, elég nagy szívás, hogy annyira elfúló a hangom, amikor
válaszolok:
– Úgy sejtem, hogy azok a vonalak a két szemöldöke között
nem a nevetéstől származnak.
Az említett vonalak elmélyülnek, amikor ráncolni kezdi a
homlokát.
Nem tudom megállni mosolygás nélkül.
– Ne aggódjon! A szörnyű viselkedése ellenére igazából egész
fiatalnak tűnik.
A pasas megrázza a fejét, mint aki így próbálja kiszellőztetni.
– Volt valahol egy bók is ebben a zagyvaságban?
– Ha valaki olyan szexi, mint maga, annak nincs szüksége
bókokra. Amúgy hány éves? – Tudom, hogy tolakodó a
viselkedésem, de annyira jó szórakozás hergelni. Egyszerűen nem
tudom megállni.
– Ez egy eléggé személyes információ. Én biztos nem fogom
megkérdezni magától, hogy hány…
– Huszonöt vagyok – felelem vidáman.
Megrezzen a szája sarka, én pedig tudom, hogy nagyon
igyekszik megőrizni a közönyösség látszatát, de melegen ragyog a
szeme, amikor végül beadja a derekát.
– Huszonkilenc vagyok.
– De úgy viselkedik, mint egy kilencvenéves.
– Szándékosan provokál, ugye?
– Talán megválaszolhatná az eredeti kérdésemet. Szokott
lazítani, napsugaram?
– Mivel tudnám rávenni, hogy ne nevezzen így?
A pasas hangja túl ínycsiklandó – rekedtes, mégis erőteljes,
mély, mégis könnyed. Szívem szerint kerítenék egy
telefonkönyvet, és megkérném, hogy lásson neki a felolvasásának.
Elhessegetem a gondolatot.

25
 – Árulja el a keresztnevét! És feltűnt, hogy még mindig nem
válaszolt a kérdésemre.
Erre még mogorvábban mered rám. Igazán cuki. Bár
valószínűleg rám ripakodna, ha hangot adnék a véleményemnek.
A mogorvasága helyét aztán bizonytalanság veszi át. Egyértelmű,
hogy valamiféle lelki tusát vív önmagával.
– Nézze… – Vállat vonok, és bekapok egy újabb dinnyegolyót.
– Ha nem akarja elárulni, az se gond. Sokan furcsamód
paranoiások.
– Nem vagyok paranoiás.
Vesztes!
– Persze. Értem én. Lehet, hogy egy rendkívül ügyes
nemzetközi hacker vagyok, aki már alig várja, hogy
kutakodhasson a magánéletében. Csak egy névre van szükségem,
hogy elkezdhessem.
– Én inkább valamiféle szökevénynek gondolnám – jegyzi meg
útitársam, majd felhajtja a maradék italát, és bosszús tekintettel
mered a poharára.
– Hívja ide azt a nőt, és kérjen tőle egy koktélt! – javaslom
neki.
Ő azonban inkább az egyik vizespalack után nyúl, amelyet
figyelmes ajándékként készítettek be a kis személyes bárunkba.
Határozott csuklómozdulattal kinyitja, aztán úgy dönti magába a
tartalmát, mintha most kúszott volna elő a sivatagból. Nem is
figyelek oda. Nem nagyon. Az a torok. Hogyan lehet egy torok
ennyire szexi? Biztos szed valami tablettát vagy ilyesmit.
A számba tolok egy sült paradicsomraguval megpúpozott
pirítóst, és buzgón rágni kezdem.
– Gabriel.
A hirtelen jött válasz hatására ismét felé fordítom a
tekintetemet. Ő egyenesen előre néz, mintha nem is beszélt volna,
de amikor megérzi, hogy bámulom, felém fordul.
– A nevem. Gabriel Scott.

26
 Még soha életemben nem láttam ennyire feszengeni senkit,
csak mert el kellett árulnia a nevét. Talán tényleg valami kém
lehet. És ennek legfeljebb a fele tréfa.
– Gabriel – ismétlem, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy
valósággal beleremeg, amikor megteszem. Nem tudom, hogy
kínosan érzi-e magát, vagy valami más van mögötte, de olyan,
mintha egy sötét titokba nyertem volna beavatást.
A pezsgő bizonyára kezd a fejembe szállni. Félretolom, és a
saját vizespalackom után nyúlok.
– Sophie vagyok – mondom, és valamilyen oknál fogva nem
vagyok képes a szemébe nézni. – Sophie Darling.
Pislogni kezd, aztán feszes, erős testével kicsit közelebb hajol
hozzám, majd megtorpan, mintha hirtelen tudatosulna benne, mit
is művel.
– Darling?
Már számát sem tudom, hány férfi próbálta arra használni az én
„drágám”-at jelentő nevemet, hogy hangot adjon a szexuális
érdeklődésének. Gabriel erre még csak kísérletet sem tesz.
Igazából meglehetősen szkeptikusnak tűnik. Ennek ellenére úgy
hangzik a szájából, mint valami kedveskedés. Nem, nem is
kedveskedés. Semmi kedves nincs abban, ahogy kiejti. Képes
elérni, hogy valamiféle tiltott dolognak tűnjön, mintha a saját
nevem nehéz kézzel becézgetné a bőrömet.
A rohadt életbe! Nem zúghatok bele ebbe a pasasba. Egy igazi
faszfej. Szexi, de akkor is csak egy faszfej. És még ha ettől képes
is lennék eltekinteni, úgyis eltűnik az életemből, amint földet
érünk. Van egy olyan sejtésem, hogy futva fog távolodni tőlem.
Persze nyilván méltóságteljesen, mégis futva.
– Ez vagyok én – felelem megjátszott könnyedséggel. – Sophie
Darling.
Újabb hang morajlik a torkában. Nagyon úgy hangzik, mintha
azt mormolná: Istenem, segíts rajtam!
Persze lehet, hogy csak rosszul értelmezem.

27
 – Nos, Ms. Darling – szólal meg végül azon az erőteljes,
szigorú hangon, amivel sejtésem szerint az engedetlen
alkalmazottait szokta helyretenni –, válaszul a korábbi kérdésére,
igaza van: általában nem szokásom lazítani.
– Hű, megtette. Nyíltan elismerte, hogy maga egy igazi
vaskalapos.
– A vaskalaposnak a világon semmi értelme. Ki találja ki
ezeket a szörnyű kifejezéseket? – A pasas elcsen egy
paradicsomos pirítóst a tányéromról. – Szerintem maga ennél
többre képes.
Figyelem, ahogy a szájába tolja a pirítóst, és rágni kezdi. A
szeme sarkában apró ráncok jelennek meg. Szinte
észrevehetetlenek, szerintem a legtöbb embernek fel se tűnnének.
Olyan hatást keltenek, mintha szélesen, önelégülten vigyorogna.
– Azt akarja, hogy sértegessem? – nyögöm ki nagy nehezen.
– Legalább legyen kicsit kreatívabb, ha megteszi! – Ismét
előveszi a laptopját, jelezve, hogy a beszélgetésünknek vége. –
Mondjon valami olyasmit, amit még nem hallottam!
Van ebben a fickóban valami, ami beindítja a gyíkagyamat, és
a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem. Azon kapom magam,
hogy előrehajolok, és a fülébe suttogok.
– Szerintem maga modellt állhatna egy Rough Rogerről készült
portréhoz. Eljön még a nap, amikor a keze már nem lesz többé
elég.
Úgy kapja fel a fejét, mintha a fenekébe csíptem volna.
Hallom, hogy levegő után kapkod, de nem vagyok hajlandó
hagyni, hogy ez felizgasson. Még akkor sem, ha kábító illata
valósággal körülölel. A bőrrel bevont karfa recseg a könyököm
alatt, miközben visszavonulót fújok.
Útitársam végigmér a szeme sarkából.
– Rough Roger?
– Működik az internet. Keressen rá, Napsugár!
Most rajtam a sor: önelégülten elvigyorodom, és a
magazinomba temetkezem.

28
 A közénk telepedő csendet a motorok zúgása tölti be. Hallom,
hogy jár a keze a billentyűzeten, majd a torkából feltörő fojtott
nyögést is.
A vigyorom szélesebbé válik. Tudom, hogy elolvasta a Rough
Roger definícióját: egy pasas, aki olyan sokat maszturbál, hogy
kisebesedik tőle a szerszáma. Sajnos a képnek túl erős a szexuális
töltete. Meg is zavarja a lelki békémet.
A szomszédom hangja halk, feszes és kissé rekedtes, amikor
megszólal:
– Ügyes húzás, Ms. Darling.
Lefekvés előtt udvariasan bátorítanak bennünket, hogy
menjünk át az első osztályhoz tartozó bárba. Igen, van egy
kibaszott bár a repülőn. Most komolyan! Hallottam, hogy vannak
bárok a gépeken… Éppúgy, ahogy az egyszarvúakról és a
törpékről is hall az ember. De hogy meg is tapasztaljam? A
pokolba!
Felmegyek a csigalépcsőn a 747-es felső szintjére, hogy leüljek
a bárpultnál, és felvizezett koktélokat kortyolgassak a kabin többi
utasa társaságában. Még Napsugár is velünk tart, bár ő távolabb
húzódik a tömegtől, és egy pohár jeges vizet kér csak.
– Most készítik elő a kabint – jegyzi meg mellettem egy
gyűrött öltönyt viselő, idősebb férfi, miközben iszogatjuk az
italunkat.
– Mire? – A számba dobok egy karamellizált pekándiót, majd
iszom még egy kortyot a Cosmopolitanemből. Ha már egy
harmincötezer láb magasan lévő bárban üldögél az ember egy
bárpultnál, akkor miért ne adná át magát teljesen a Szex és New
York élménynek?
A férfi közelebb hajol, a tekintete a pillanat egy töredékéig a
nyakamtól dél felé siklik.
– A lefekvésre.
– Ó, igen. – Felélénkülök. – Azt nagyon fogom élvezni.

29
 – A kényelem verhetetlen, ahogy az intimitás is – bólogat,
majd kissé közelebb húzódik. – Tudja, az én kabinomban csak egy
ülés van, de az két ember számára is elég nagy.
Egy pillanatig döbbenten meredek rá.
– Egy repülőgép bárjában tesz nekem ajánlatot?
A férfi vállat von.
– Hallottam, hogy a szomszédja mekkora patáliát csapott. Egy
igazi faszfejnek tűnik. Arra gondoltam, hogy jobban élvezné az én
társaságomat.
Már éppen azon vagyok, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért
elhamarkodottan ítéltem, amikor felvonja a szemöldökét, és
sokatmondóan rám kacsint.
– De ha jobban szeretne ajánlatként tekinteni a dologra, az
ellen sincs kifogásom.
– Inkább az eredeti szomszédomat választom – vágom rá
rezzenéstelen arccal.
A férfi felhorkan.
– Micsoda sokk!
Meg akarom kérdezni tőle, hogy mi az ördögre céloz ezzel, de
ekkor egy izmos váll ékelődik közénk. Ismerem ezt a kart, ezt az
illatot: drága, fölényes, férfias. Gabriel megvetően végigméri a
fickót. Lenyűgöző, mennyi lekicsinylést és elutasítást tud sűríteni
egyetlen pillantásba.
– Igazából – mondja – inkább seggfej vagyok, mint faszfej. –
Kimérten elmosolyodik, ami inkább vicsorgásra emlékeztet, de a
hangja végig meglehetősen unott marad. – Ez azt jelenti, hogy
elég nagy szakértelemmel bánok el az ilyen kellemetlenkedő, szar
alakokkal.
Majdnem félrenyelem az italomat.
Mr. Öltönyös próbál farkasszemet nézni Gabriellel, nem sok
sikerrel. Végül eloldalog.
– Seggfej – morgolódik távozóban az orra alatt.
– Azt hiszem, ezt már eddig is tudtuk – jegyzi meg felém
fordulva Gabriel.

30
 – Nahát, Napsugár! Seggfejként viselkedsz, és még büszke is
vagy rá. – Finoman a vállába bokszolok. – Mégis itt vagy, és
megmentesz a kéjencektől.
– Szó sincs róla – motyogja Gabriel a poharába. – A saját
becsületemet védtem. És elég unalmas vállalkozás volt, ami azt
illeti. Azt hittem, hogy komolyabb ellenfélnek bizonyul a fickó.
– Miért? – Kikívánkozik belőlem a kérdés, bár valójában csak
meglepett vagyok, amiért hajlandó szóba állni velem, annak
ellenére, hogy ez az egyetlen esélyünk visszavonulni egy-egy
semleges sarokba.
Gabriel iszik egy korty vizet, mielőtt válaszolna.
– Az egyik Fortune 500 vállalat vezérigazgatója, és a hírneve
alapján elég kíméletlen alak. – Gúnyos mosolyra húzódik az ajka.
– Ha engem kérdez, jobban hasonlít egy alattomos kis menyétre.
Döbbenten bámulom.
– Ezt meg honnan tudod?
Gabriel ekkor ismét felém fordul, én pedig megint a ragyogó
kék szempár hatása alá kerülök.
– Nemrég olvastam egy cikket róla a Forbes-ban.
Halkan, tehetetlenül felnevetek. Egy biztos: többé már nem
Kansasben vagyok.
– Nos, később talán még akad valaki, akivel rendesen
összemérheted a farkadat, Napsugaram – felelem.
Ezúttal Gabriel az, aki félrenyeli az italát, bár elég gyorsan
összeszedi magát. Precíz mozdulatokkal félreteszi a poharát, és
megigazgatja a mandzsettagombjait.
– Biztos vagyok benne, hogy te megtestesítesz mindent, amivel
jelen pillanatban képes vagyok megbirkózni.
– Ó, egy bók!
Gabriel lenéz rám. Lassan pislog egyet. Hosszú szempillája
majdnem az arcához ér. Valósággal belém fojtja a szót, amikor
közelebb hajol hozzám. Elég közel ahhoz, hogy megérezzem az
ajka érintését a fülkagylómon.
– Igen, cserfes lány. Az volt.

31
 Még mindig kóvályog a fejem halkan morajló hangjától –
borzongás fut végig a gerincemen és lángolni kezd a combom –,
de ő máris távolodik tőlem.
– Ne igyál túl sokat, mert különben megfájdul a fejed! –
tanácsolja, mielőtt elsétálna a lépcső irányába.
Utálom beismerni, de a bárban tartózkodás minden izgalmát
magával viszi. Most már csak egy új helyzetet látok benne,
aminek megkopott a varázsa. Eltolom magamtól a félig
elfogyasztott italomat, és lepattanok a bárszékről.
Odalent a kis kabinokban valóban ágyakká alakították az
üléseket. Visszafojtok egy örömteli sikkantást. Igazi ágyakról van
szó, nagy méretű párnákkal és ragyogó fehérségű, vörös szegélyű
pehelypaplanokkal. Mindegyik párnára egy-egy szál vörös rózsát
helyeztek. Esküszöm, közel járok hozzá, hogy fel-le ugráljak
örömömben, de ekkor megpillantom Mr. Boldogságot, aki a
kabinunk előtt álldogál. A keze keskeny csípőjén nyugszik, és
olyan erősen ráncolja a homlokát, hogy szemöldöke két íve
majdnem összeér.
– Mi a baj? – kérdezem. – Nem tűrték be rendesen a lepedőt?
Gabriel a szeme sarkából dühösen végigmér, majd ismét az
ágyaink felé fordítja a figyelmét.
– Külön kértem, hogy az én ülésemet ne alakítsák át. És
egyértelmű, hogy a légiutas-kísérő rettenetesen félreértett valamit.
Ismét az üléseinkre pillantok, és végre rájövök, hogy miről
beszél. Annyira boldoggá tett az ágy látványa, hogy észre se
vettem, de a székeinket egyetlen kényelmes fekhellyé alakították.
Még egy üveg jégbe hűtött pezsgőt is bekészítettek egy tálcán.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, felnevetek.
– Speciális ellátás nászutasoknak?
– Szerinted ez vicces? – Gabriel orrcimpája bosszúsan
megremeg, bár nem néz rám. Lélekben éppen a fekvőhelyünket
semmisíti meg lézeres tekintetével.
– Őszintén? Igen. – Lerúgom a cipőmet, és felmászom az
ágyra. Olyan kemény, hogy szinte már merev, és van egy kis

32
kitüremkedés végig a közepén. Persze eszem ágában sincs
panaszkodni. Keresztbe tett lábbal elhelyezkedem a saját
térfelemen, és felnézek Gabriel felém tornyosuló alakjára, aki még
mindig nem lépett be a kabinunkba teljesen. – Gyerünk már! El
kell ismerned, hogy azért egy kicsit vicces.
– Nem ismerek el semmit – feleli összeszorított fogakkal, de
aztán leereszti a vállát, bevonul a kabinba, majd megfordul, és egy
határozott kattanással becsukja maga mögött az ajtót. – És az a nő
még képes volt flörtölni velem!
Olyan undor cseng a hangjában, hogy nem tudom megállni,
ismét felnevetek.
– Nem bírlak követni.
Gabriel leül az ágyra a saját térfelére, majd lerúgja a cipőjét.
Közben továbbra is ráncolja a homlokát.
– A légiutas-kísérő egyértelműen azt hiszi, hogy most már
együtt vagyunk, ennek ellenére egy pillanattal ezelőtt még… –
Elhalkul a hangja, enyhén el is vörösödik. Ami elég cukin áll neki.
Majdnem olyan, mintha zavarban lenne. És mégis.
– Rád startolt a folyosón? – Gyorsan és hevesen lángol fel
bennem a harag. Szó sincs féltékenységről. Ez egyszerűen elvi
kérdés.
Gabriel dörmög valamit, végigméri az ágyat, viszolyogva
elfintorodik, majd ismét hátat fordít neki.
– A kis ringyó – bukik ki belőlem, és mérgesen meredek az
ajtóra.
Útitársam erre vet rám egy pillantást széles válla felett.
Különös csillogás jelenik meg a szemében.
– Féltékenykedünk, Ms. Darling?
– Hé, te mutattál rá, milyen elfuserált a helyzet!
– Sértő – javít ki. – Azt feltételezi, hogy az a fajta vagyok, aki
egyszerre több vasat tart a tűzben. És a jelek szerint annyira
szégyentelen, hogy képes vagyok az éppen aktuális szeretőm
szeme láttára félrelépni.
– Biztos, hogy nem vagy herceg?

33
 Szinte látom, ahogy a szemét forgatja, pedig háttal ül nekem.
– Idehívom.
– Nem, nem fogod. – Feltérdepelek.
Gabriel félig felém fordul, közben az egyik lábát fel is húzza az
ágyra. Az arcvonásai értetlenségről árulkodnak.
– Miért ne tenném?
– Mert ebben az egész repülőútban eddig ez az ágy a
legszuperebb dolog, és nem akarom, hogy eltüntessék.
Gabriel szája sarka enyhén felfelé kunkorodik.
– Felállítanak neked egy egyszemélyes ágyat helyette.
Persze, és az alattomos légiutas-kísérő önelégülten vigyorog
majd egész idő alatt.
– Ha megkéred, hogy cserélje ki, azzal csak bátorítod, hogy
folytassa a nyomulást.
Gabriel szeme elkeskenyedik.
– Hacsak nem éppen ezt akarod – jegyzem meg könnyedén.
Nem, kicsit sem vagyok féltékeny!
– Nem a zsánerem – vágja rá mereven.
– Van zsánered? – Ez kicsúszik, mielőtt még
megakadályozhatnám.
– Igen – dörmögi. – Csendes, méltóságteljes és diszkrét.
– Hazugság.
Gabriel erre teljesen felém fordul, hogy szembenézzen velem.
– Hogy mondod?
Bebújok a paplan alá. A súlya pont tökéletes. Puha és kellemes.
– Jól hallottad. Ezt csak azért mondtad, hogy helyre tegyél, de
nem harapok.
– Képzelődsz – morogja. Közben hátradől, majd nyilvánvaló
vonakodással felteszi a másik lábát is az ágyra. – És bosszantó
vagy.
– Nem bírsz velem. Attól vagy ennyire ingerült.
Kiveszem az alvómaszkot az odakészített csomagból, és
boldog sóhajjal felteszem. Egyszerűen tudomást sem veszek a

34
szomszédomról az út hátralévő részében. Nem probléma. A csend
hosszúra nyúlik, és a motorok zúgása hangosabbá válik.
Gabriel mogorva hangja oldja fel a patthelyzetet.
– Fogsz inni ebből a pezsgőből?
– Nem. Nem emlékszel? Nemrég azzal nyaggatott valaki, hogy
ne igyak túl sokat.
Lágy horkantás hallatszik, aztán besüpped az ágy, amikor
Gabriel közelebb hajol, és felveszi a tálcát. Halk kattanás után az
alvóhelyünk ismét megremeg, majd minden elcsendesedik.
– Sosem találkoztam még olyan emberrel, akivel ne bírtam
volna – csendül fel a feszült válasz néhány pillanattal később.
Még arra se veszem a fáradságot, hogy levegyem a maszkomat.
Kinyújtom felé a kezemet.
– Sophie Elisabeth Darling.
Egy fogsor csap le a tenyerem oldalára, és belém csíp. Annyira
sokkol a dolog, hogy felkiáltok, és visszarántom a kezemet.
Felülök, letépem a maszkomat, és látom, hogy Gabriel nyájas
tekintettel méreget.
– Te most megharaptál? – Felháborodott nyüszítésként törnek
elő belőlem a szavak. Nem mintha fájt volna. Éppen csak belém
kapott, azt is játékosan. De mégis. Ez komoly?
– Az elég nagyfokú éretlenségre utalna – feleli, és a párnájára
hajtja a fejét.
– Költői kérdés volt – fortyanok fel. – Megharaptál!
Gabriel ajka felfelé görbül, mintha minden erejével azon
igyekezne, hogy ne nevesse el magát.
– Akkor jobban teszed, ha nem tolod az arcomba a kezedet.
Egy pillanatig döbbenten meredek rá.
– És még engem tartasz elmeháborodottnak.
Gabriel kék szeme az enyémbe fúródik.
– Nem bánod? Pihenni próbálok éppen.
– Nem kedvellek – motyogom, és újra felteszem a maszkomat.
– Hazugság – mutat rá, utánozva az én korábbi hanglejtésemet.
– Már többször is kijelentetted, hogy vakítóan vonzónak találsz.

35
 – Ez nem jelenti azt, hogy kedvellek. Különben is, a szépséged
olyan, mint valami fegyver. Elkábítod az áldozataidat, mint egy
vámpír. Azon se lepődnék meg, ha ragyognál a napfényben.
– El se hiszem, hogy egy olyan nővel vitatkozom, aki az
Alkonyatra hivatkozik.
– Tudod, hogy az Alkonyatra hivatkozom. Ez a tény arról
árulkodik, hogy fanatikus Edward-rajongó vagy.
Gabriel hangosan és gúnyosan felhorkan.
– A Jacob-csapatot erősítem.
Nem tudok uralkodni magamon. Tágra nyílik a szemem, és
megemelem az alvómaszkom szegélyét, hogy mérgesen
végigmérjem.
– Ennyi volt. Mi ketten soha nem lehetünk barátok.
Gabriel úgy néz rám, mint akit megsebeztek. Remek színészi
teljesítmény.
– Fájdalmat okozol a szavaiddal, cserfes lány.
Morgok valamit az orrom alatt az idióta britekről, hátat
fordítok neki, és tudomást sem veszek rosszul leplezett vigyoráról.
Közben úgy érzem, mintha önmagam legnagyobb árulója lennék,
mert a legszívesebben vele nevetnék. Csakhogy attól félek, hogy
ha megteszem, ő újra felhúzza azokat a falakat, és eléri, hogy
röhejesnek érezzem magam.
Lehet, hogy Gabriel Scott nem tudja, hogyan bánjon velem, az
is biztos viszont, hogy nekem halványlila segédfogalmam sincs
arról, mihez kezdjek vele.
Ezt észben tartva a légzésemre összpontosítok, valamint a
repülőgép lágy zümmögésére magam körül, és lassan
elszenderedem.

36
 3. fejezet

SOPHIE

Szerintem a „Biztonsági öveket bekapcsolni” jelzés hangja riaszt

fel álmomból. Először annyira zavaros minden, hogy azt se tudom
eldönteni, hol vagyok. Csak annyi biztos, hogy hangos és vibrál.
És túl sötét van. Aztán eszembe jut az alvómaszkom. Leveszem,
és pislogok párat, hogy felébredjek.
A repülőgép úgy rázkódik a levegőben, mint valami ingerült
ököl, ami nem hat túl jól a gyomromra. A tény, hogy fekszem,
csak még furcsábbá teszi a dolgot, olyan, mintha közel járnék a
súlytalanság állapotához.
De hallottam a jelzést, vagy mégsem? Vajon merre lehet a
biztonsági öv ezen az ágyon? Elkezdek tapogatózni utána, és
valami keménybe ütközöm. Egy comb. Eszembe jut Gabriel, a
férfi, aki retteg a repüléstől. Elég vetnem rá egy pillantást, hogy
tudjam, rossz a helyzet. Olyan mereven fekszik, mint egy deszka.
Az ökle az oldala mellett, az arca annyira kifejezéstelen, hogy
akár halottnak is hihetné az ember. Csakhogy liheg, és finom
izzadságréteg borítja a bőrét.
Ezúttal nem hibáztatom. Elég csúnya a turbulencia. A gép
olyan vadul rázkódik, hogy a hátsóm majdnem elemelkedik az
ágytól.
– Napsugár – suttogom.

37
 Tudomást sem vesz rólam. Meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy keményen összeszorítja az állkapcsát.
Közelebb kúszom hozzá, és vonakodva megérintem a vállát.
Érzem, hogy egész testében remeg.
– Hé! – szólítom meg megnyugtatónak szánt hangon. – Minden
rendben.
Mintha gúnyolni akarná a kijelentésemet, a gép zuhan néhány
lábnyit, Gabriel pedig lehunyja a szemét, és elfordítja tőlem a
fejét. Az arca holtsápadt, a légzése kapkodó.
– Hagyj békén!
– Nem tehetem. – Közelebb húzódom hozzá. – Nézd, tudom,
nem akarod, hogy a tanúja legyek ennek, de itt vagyok. Engedd,
hogy segítsek!
Összeszorított fogai között Gabriel vesz egy mély lélegzetet.
– Ebben a pillanatban nem tudod elterelni a figyelmemet
furulyázással kapcsolatos viccekkel.
– Tisztában vagyok vele. – Eléggé aggódom miatta. Úgy tűnik,
hogy egy komoly pánikroham küszöbén áll. – Megmondom, mit
fogunk tenni. – Visszahajtom a paplant, és odaaraszolok hozzá.
Ő egy pillanatra megfeledkezik a rettegésről, tágra nyílik a
szeme.
– Mit művelsz?
– Hozzád bújok – közlöm vele.
Ha ez lehetséges, a riadalma tovább fokozódik, és biztos
vagyok benne, hogy elhúzódna tőlem, ha képes lenne
megmoccanni.
– Mi? Ne!
– De igen. – Leheveredek mellé. Szent ég, jéghideg! Felülök.
Nyilvánvaló megkönnyebbüléssel felsóhajt, de én mindössze
ráterítem a saját paplanomat a lábára, aztán visszafekszem.
Mocorogni kezd, bágyadtan megkísérel elhúzódni, de már így
is az ágy szélénél jár, nincs hová mennie.
– Ez meglehetősen rendhagyó…

38
 – Aha. Mégis megtesszük. – Normál körülmények között
sosem erőltetném rá magam senkire. Viszont Gabriel máris rám
összpontosít a turbulencia helyett, ami egy apró lépés a megfelelő
irányba. A bicepszére hajtom a fejemet. Az izom kemény, mint a
kőszikla, és rángatózik.
Gabriel megköszörüli a torkát.
– Én nem…
– Csupán egy hajszál választ el attól, hogy teljesen összeomolj.
Fogadd el a testi vigasszal járó gyötrelmeket!
Gabriel karja megrándul, mintha próbálná nem felemelni, de
nagyon szeretné.
Aztán feladja a küzdelmet, és mégis megteszi, hogy helyet
csináljon nekem. Győzelem! A vállára hajtom a fejemet, és az
oldalához simulok.
A testünk összeér, és ez jó érzés.
Túlságosan is jó. Mert az, hogy megérinthetem – a pokolba is,
igazán megérinthetem –, olyan gyönyörűséggel tölt el, amitől
melegség árad szét a testemben. Úgy tűnik, minden egyes
érzékeny idegvégződésemet felvillanyozza és hihetetlenül éberré
teszi a dolog. Ami a jelen helyzetben igazán helytelen. Hiszen
azért vagyok itt, hogy segítsek szegény Gabrielnek, nem pedig
azért, hogy rávessem magam.
Fogalmam sincs, mit gondolhat. Egy pillanatig csak ölel.
Pontosabban úgy kapaszkodik belém, mint valami mentőövbe.
Reszketés rázza a testét, de egyértelmű, hogy küzd ellene.
– Csitt! – mormolom a mellkasát simogatva. Szép mellkasa
van, széles és nagyon izmos az illedelmes ruhák rejtekében. A
szíve valósággal dübörög a tenyerem alatt, és érzem, hogy vesz
egy mély lélegzetet. – Egyszerűen gondold azt, hogy egy kedves
szomszéd vagyok, aki átugrott megölelgetni!
Egy darabig csendben fekszik, de aztán kitör belőle a kérdés:
– Azt akarod mondani, hogy bárkiért megtennéd ezt?
Még jobban hozzábújok.

39
 – Nem. Elég fontos szempont, hogy őrülten szexi vagy. Kicsit
megtapogathatlak az állampolgári kötelesség álcája mögött.
– Ó, az ég szerelmére!
Mosolyra húzódik a szám.
– Nem kell háborogni! Közismert tény, hogy a legtöbben
szívesebben bújnak hozzá egy szexi pasihoz. Ha felszínesnek
tartasz, csak mert képes vagyok ezt beismerni, ám legyen.
Gabriel felhorkan, de a karomra teszi a kezét. Hosszú ujjai
egyszer végigsimítanak a bőrömön, mielőtt elcsendesednének.
– Bámulatos az őszinteséged.
– Tudom. Most hallgass! Sok a tapogatnivalóm. – Kicsit
lejjebb csúsztatom a tenyeremet feszes mellkasán. Teljesen
elbűvöl, ahogy a hasizmai összehúzódnak, amikor elkezd levegő
után kapkodni. Incselkedem vele, de az ördögbe is, igazán jó a
felépítése. Megállásra kényszerítem magam. Csakhogy ekkor
megfeszül, és a reszketés ismét a hatalmába keríti. Rádöbbenek,
hogy a simogatásom tényleg megnyugtatóan hat rá.
Zöld jelzésként tekintek a dologra. Befészkelem magam a
karjába, simogatom a mellkasát, és halkan dúdolok.
Lassan ellazul, a teste egyre jobban felém fordul, és a mellem a
bordáihoz préselődik. A repülőgép továbbra is ugrál és rázkódik,
úgyhogy komoly küzdelem megnyugtatni őt. Valahányszor sikerül
tennem egy lépést előre, az ostoba turbulencia visszaveszi tőlem
az addig meghódított területet.
– Azt hiszem, számok alapján kellene megkülönböztetnünk a
gyermekeinket nevek helyett – jegyzem meg.
Gabriel izmai megfeszülnek az arcom alatt. Szinte hallom,
hogy magában azon tépelődik, hogyan is válaszoljon a felvetésre.
– Merjem megkérdezni, hogy miért? – szólal meg végül.
– Mert olyan sok lesz belőlük, hogy a számok tűnnek a
legkönnyebbnek. Választhatnánk mi is azt a megoldást, amit a
király a Csillagporban. Una, Secundus, Septimus…
– Ez rendkívül kegyetlennek tűnik. Gondolj bele, mit kapnának
érte az iskolában!

40
 – Túl kemények lesznek ahhoz, hogy csúfolják őket. És érzem,
hogy kezd megtetszeni az ötlet.
Elvigyorodom, amikor Gabriel horkant egyet. Ami nem nemet
jelent – sokkal inkább azt sugallja: te megőrültél! Ezzel tudok mit
kezdeni.
– Gyűlölöm ezt – mormolja.
– Az összebújást? – Persze tudom, mire céloz.
Röviden és fanyarul felnevet.
– A gyengeséget.
– Mindenki fél valamitől.
– Te mitől félsz? – adja vissza a labdát. Gyanakvás bujkál a
hangjában.
Hogy sosem vagyok elég jó. Hogy kihasználnak, aztán
félredobnak. Nyelek egy nagyot.
– A szökőáraktól. Rémálmaim vannak arról, hogy elsodródom.
A katasztrófafilmeket hibáztatom érte.
– Valamiért fogadni mernék, hogy te az a típus vagy, aki még
azt is túlélné.
Ezen elmosolyodom.
A fejem búbján melegséget érzek, és rádöbbenek, hogy Gabriel
a hajamhoz szorítja az ajkát, és belélegzi az illatomat.
– Milyen színű a hajad valójában? – kérdezi minden
különösebb cél nélkül.
– Ez egy nagyon merész kérdés, Mr. Scott. – Turbulencia ide
vagy oda, a kabinunk igazán otthonos a krémszínű falaival és
halvány fényeivel.
– Elvileg legalább hét gyermeket nemzek majd neked.
Szerintem teljesen jogos a kérdés.
A gép egy különösen csúnya ugrást hajt végre, Gabriel pedig
élesen beszívja a levegőt.
Közelebb simulok hozzá, az orrom megtelik a kölnije illatával,
ami alatt ott bujkál a félelem szaga.
Lehunyom a szemem, széttárom az ujjaimat, és a hasára
szorítom a tenyeremet, ahol valósággal rángatóznak az izmok.

41
 – Szőke vagyok.
– Látom – feleli rezzenéstelen arccal.
– Úgy értem, természetes szőke. Ezúttal néhány árnyalatnyival
világosabbat választottam. Múlt héten még kék volt a hajam. –
Kicsit elmosolyodom. Elképzelem, hogy azt vajon hogyan fogadta
volna.
– Ez egyáltalán nem lep meg.
– Hm…
Gabriel kötött kasmírmellényének egyik gyűrődését babrálom
az ujjaim hegyével, és még mindig eléggé nehezményezem, hogy
olyan jól áll neki ez a ruhadarab. Az alja felcsúszott, kilátszik
alóla az inge. Az ujjaim az egyik gombhoz vándorolnak.
Amint megérintem a kis korongot, a levegő sűrűbbé válik. A
testem súlyosabbnak tűnik. Olyan, mintha a szándék valahogy
elnehezítette és felhevítette volna.
Mert érzem a feszes hasizmokat az ing alatt, és tudom, hogyan
juthatok el hozzájuk. És mi az, amitől még jobban elönt a
forróság? Rájövök, hogy ezzel Gabriel is tisztában van. Úgy tűnik,
mintha mindketten visszafojtanánk a lélegzetünket.
Kigombolom az inget. Mintha egy húrt pendítenék meg. A
feszültség olyan erősen vibrál közöttünk, hogy szinte már hallom.
Gabriel megmerevedik, a hasizmai megfeszülnek, az ujjai
mozdulatlanná dermednek a hajam felfedezése közben.
Mi az ördögöt művelsz, Sophie? Állj le! Az ujjaimig azonban
nem jut el az üzenet. Átsiklanak a résen, és rátalálnak az ing alatt
rejtőző selymes, forró bőrre.
Ó, a francba! Gabriel tényleg forró. A bőre feszes, és én még
többet szeretnék belőle. Az ujjaim alig moccannak. Mintha ezzel a
ravasz csellel elkendőzhetném előle a tényt, hogy éppen
felmérem. Álmodozni csak lehet.
Megköszörülöm a torkomat, keresem a hangomat. Rekedtes,
amikor megszólalok:
– A vörös haj mindig jó móka. Olyan sok árnyalat közül lehet
választani.

42
 Igen, beszélj csak! Hátha úgy nem tűnsz annyira perverznek.
Ragyogó ötlet.
Úgy tűnik, nem vagyok képes befogni.
– Élénkvörös. Gesztenyevörös. Epervörös. – Remek, ez úgy
hangzik, mintha te lennél a hajfestés Bubba Gumpja”.2
Gabriel horkant egyet, a teste merev, egy centit sem enged, de
nem is tiltakozik kutakodó ujjaim ellen. Egy árva szót sem szól,
ami valójában nagyon sokatmondó. Mert ez a pasas nem az a
fajta, aki csendben tűr, ha nem akar valamit.
Megengedi, hogy felfedezzem. A tudattól forróság terjed szét a
hasamban.
Gyengéden simogatom a kis bőrfelületet, amit elérek. Az
ujjaim hegye végigsiklik a finom felszínen, majd durva szőrzetbe
botlik.
Szentséges atyaúristen! Izgató ösvény vezet a köldökétől az
ágyékáig.
A késztetés, hogy kövessem ezt az ösvényt, olyan erős, hogy
majdnem felnyögök. Összeszorítom a fogamat, és veszek egy
mély lélegzetet.
– Volt már lila hajam is. Viszont a zöld nem igazán áll jól.
Az ujjaim maguktól siklanak lejjebb addig a pontig, ahol a
következő gomb vár rám. Gabriel egész teste elcsendesedik,
mintha az akarata erejével mozdulatlanságra késztette volna
magát. De mikor nekilátok az apró gomb kigombolásának,
hangosan kifújja a levegőt, és a keze az enyémre simul.
Meleg és feszes, az üzenet pedig egyértelmű: Ne tovább!
És semmi sem zökkenthetne ki ennél hatékonyabban ebből az
őrültségből. Mert mégis mi az ördögöt művelek itt? Hiszen nem is
kedvelem ezt a fickót! Na jó, azért valamennyire mégis. Ami elég
nagy szívás. Hiszen Gabriel Scott egy zsákutca a számomra. Ez

2 Bubba Gump Shrimp Company – amerikai étteremlánc, amit a

Forrest Gump inspirált.

43
olyan világos, hogy akár egy pecsét is lehetne a homlokán ezzel a
felirattal.
A repülőgép ismét hevesen rázkódni kezd. Gabriel
megborzong, és a kínos közjáték máris feledésbe merül. Újra
görcsösen kapaszkodik belém, szabálytalanul kapkodja a levegőt.
Nyugtasd meg! Ne tapizd! Csak nyugtasd meg!
Képes vagyok rá. Azt hiszem.

GABRIEL

Ó, hogy hullottak el a hősök a harcban! Ha bárki képes lenne fotót

felmutatni a jelenlegi szorult helyzetemről, azzal vége lenne a
hírnevemnek, miszerint félelmetes egy gazember vagyok. Szinte
már hallom is a gúnyos vihorászást – a hatalmas, kérlelhetetlen
Scottie, miközben úgy kapaszkodik a mellette heverő lányba,
mintha a kedvenc plüssfigurája lenne.
Killian sosem hagyna fel a szekálásommal. Azt pedig el se
akarom képzelni, mit kapnék Brennától.
Bizonyos szempontból akkor már inkább a zuhanás és a halál.
Nagy hülyeség volt erre gondolni. Rettenet feszíti ívbe a
testemet, görcsbe rándul a gyomrom, a végtagjaim zsibbadni
kezdenek tőle, és azon kapom magam, hogy egy kicsit még
szorosabban markolom az oldalamhoz simuló különös, lágy
idomokkal rendelkező teremtést. Talán ez tényleg egy rémálom.
Semmi sem tűnik valóságosnak, semminek sincs értelme.
Sosem folytatok hosszas beszélgetéseket idegenekkel,
különösen nem kiszámíthatatlan, cserfes, pimasz nőszemélyekkel.
Összebújni pedig végképp nem szoktam senkivel. Nem is
emlékszem, mikor tartottam így a karomban nőt utoljára. Az érzés
idegen, mégis élvezetes.

44
 Úgy tűnik, az egész testem közelebbi érintkezésre vágyik. A
bőröm érzékeny és forró a ruháim alatt. A legszívesebben
letépném őket magamról. Szeretném érezni Sophie bőrét az
enyémen, lágy, simulékony testének melegét.
Nem fogok arra gondolni, hogyan csúsztatta be az ujjait az
ingem alá, hogy megsimogassa a hasamat. Az érintése emléke
még mindig éget, mintha megbélyegzett volna.
Abban a pillanatban, amint elkezdett játszadozni az ingem
gombjaival, heves és fájdalmas merevedésem támadt. Majdnem
hagytam, hogy ezt ő is felfedezhesse. És ha megtette volna?
Könyörögtem volna neki, hogy szorongasson meg egy kicsit.
Hogy gyengéden cirógasson. Valószínűleg bármit megígértem
volna neki, csak hogy el ne eresszen.
Mit ne mondjak, ez legalábbis riasztó. Fogalmam sincs, mit fog
mondani vagy tenni a lány a következő pillanatban. Egy férfi
számára, akinek a körül forog az élete, hogy mindent az irányítása
alatt tartson, ez a pislákoló vonzalom nemkívánatos és
nyugtalanító.
Mégis, mindezek ellenére, ez még mindig jobb, mint az
esztelen rettegés, ami a hatalmában tartott, mielőtt Sophie Darling
lerázhatatlanul belém csimpaszkodott.
Megragadom a közelségünk által kínált lehetőséget, és
alaposan szemügyre veszem. Először azt gondoltam, hogy
kellemes a szemnek, de igazából nincs benne semmi figyelemre
méltó. Tévedtem.
A profilja, ami jól kivehető szürke mellényemmel a háttérben,
valóságos tanulmánya a kecses görbületeknek, a finom lejtőknek
és a nőies vonalaknak. Nem csupán kellemes, hanem édesen szép.
Mégis a bőre az, ami megragadja a tekintetemet.
Mindenféle bőrszínű nővel voltam már – a mély, rózsás
barnától a legvilágosabb tejfehérig. És ennek sosem volt
jelentősége azon túl, hogy ez alkotta a nő szépségének az alapját.
Röviden, sosem gondoltam még a bőrre, mint a vonzerő fő
forrására.

45
 De Sophie Darling bőre igazán gyönyörű. Mert ragyogó,
rendkívül bársonyos és finom, teljesen makulátlan. Krémesen
aranyló színe a vajas kekszére emlékeztet. Persze Sophie minden
porcikája valami édes finomságot juttat eszembe: csábító, de
alapjában véve káros az egészségre.
Nem számít. Minél hosszabb ideig meredek a bőrére, annál
nagyobb a kísértés, hogy megérintsem, mert szeretném kideríteni,
hogy valóban olyan bársonyos-e, mint amilyennek tűnik. Marilyn
Monroe jut eszembe – az, ahogy kinézett a képernyőn. Hibátlan
volt, és ragyogó. De az a szépség a sminknek és a jó világításnak
volt köszönhető. Elég közel vagyok Sophie-hoz, hogy meg tudjam
állapítani: nem visel alapozót vagy púdert.
Az ujjaim önálló életre kelve feljebb siklanak a karján.
Végigkövetem a válla vonalát, és meztelen bőre felé veszem az
irányt. Meg se moccan, olyan, mintha minden figyelmét az
érintésemnek szentelné. Én is így vagyok ezzel. A szívem
erőteljesen lüktet a bordáim alatt. Szinte egy kiáltás minden
dobbanás. Állj! Állj! Állj! De nem állok meg.
Csak egy érintés. Ez minden. Kielégítem a kíváncsiságomat,
aztán továbblépek.
Az ujjhegyem épp csak súrolja a kulcscsontja szegélyét, én
pedig behunyom a szemem, és minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy ne nyögjek fel. Sokkal finomabb a szaténnál. Lágyabb a
bársonynál. Puha és meleg. Mélyen beszívom a levegőt, majd
nagyon lassan kifújom. Visszaejtem a kezemet a biztonságos
ágyra.
Túl nagy a csend, és az átkozott gép még mindig rázkódik.
Beszélj tovább! Bármiről.
Nem vagyok jó a könnyed társalgásban, ami azt jelenti, hogy
nagy szarban vagyok.
– Miért mész Londonba? – bököm ki. – Pihenés?
Őszintén szólva meglepő a számomra, hogy egy olyan lány,
mint Sophie, egyedül utazik. Olyan típusnak tűnik, akinek
útitársra van szüksége, valakire, akivel megoszthatja a

46
tapasztalatait. A gondolat, hogy egyedül járja London utcáit,
egyáltalán nem tetszik, ami igazán nevetséges. Hiszen felnőtt.
Mintha csak meg akarná erősíteni ezt a megállapítást, fanyarul
felnevet.
– Valójában üzleti úton vagyok.
– Komolyan? – Meglepetés cseng a hangomban, legnagyobb
sajnálatomra.
Sophie felhorkan.
– Igen, a laza, nagy mellű csajszinak agya is van.
Krisztusom, ne emlegesd a melledet! Anélkül is elég nehéz
tudomást sem venni róla, amikor így a bordáimnak feszül.
– Mi köze a mellméretnek az agyhoz?
Az ingemhez dörgöli az arcát. Tudom, hogy felnéz rám.
– Ez úgy hangzott, mintha megsértettelek volna.
Lenézek rá, végigfuttatom a tekintetemet tágra nyílt, barna
szemén és vörös ajkán.
– Meg is sértettél. Burkoltan arra céloztál, hogy szexista
vagyok. Ami nem igaz. Bár ami a lazát illeti, azzal egyetértek.
Nem tudom elképzelni rólad, hogy bármit is képes lennél
komolyan venni.
Sophie elfintorodik, pimasz orrát felhúzza. Hegyes kis ujjával a
bordáim közé bök. Alig sikerül visszafojtanom egy kiáltást. Az Úr
irgalmazzon nekem, ha rájön, mennyire csiklandós vagyok!
– Vicces – feleli, és újra a vállamra hajtja a fejét.
A pokolba! Ez túlságosan is jó érzés.
Ismét felcsendül a hangja, és eltereli a figyelmemet.
– De azt hiszem, ezt kiérdemeltem.
Kiérdemelte a hálámat, és megmentette a seggemet attól, hogy
ismét teljesen megalázzam magam. Felsóhajtok, és hagyom, hogy
a kezem megállapodjon a feje búbján. Semmi sem lehet
elfogadható mentség a lekicsinylésére.
– Mesélj a munkádról!
Olyan szorosan simulunk egymáshoz, hogy érzem, amikor
megfeszül a teste.

47
 – Á, nincs sok mesélnivaló.
Amikor nem mondok semmit, egyszerűen csak lenézek rá, és
várok, kerek arcát halvány pír önti el, majd megköszörüli a torkát.
– Állásinterjúra megyek.
– És most azért ficánkolsz, mint egy hal a horgon, mert?
Sophie ismét elfintorodik. Őrülten erős késztetést érzek rá,
hogy megcsókoljam az orra hegyét, amivel valószínűleg pokolian
megdöbbenteném. Édes lenne a bosszú, de valahogy sikerül
megőriznem a méltóságomat, mert elkezd csacsogni.
– Nos, nem igazán tudom, pontosan mi a pozíció. Úgy értem,
van némi sejtésem, de ha részleteket szeretnél, akkor nem
segíthetek…
– Azt akarod mondani nekem, hogy azért utazol egy idegen
országba, mert valami ismeretlen pozícióra pályázol? – A hangom
emelkedik néhány oktávnyit. Ez a lány… Erre nincsenek szavak.
– Van fogalmad róla egyáltalán, kivel találkozol? Mondd, hogy
nem költötted az összes pénzedet egy első osztályú jegyre,
anélkül, hogy tudnád, pontosan miért is vágtál neki ennek az
útnak!
– Hé! – Sophie megbök. – Ne beszélj úgy velem megint, mint
valami herceg! – Hozzám simul, és közben felsóhajt. – Nem, nem
tudom, kivel találkozom. Van egy nevem, és néhány referencia
olyan emberektől, akikkel már mindketten dolgoztunk együtt. És
nem, nem költöttem el az összes pénzemet…
– Nos, ez igazán…
– Fizetik az utamat.
– A francba!
Sophie felemeli a fejét, világosszőke fürtjei végigomlanak a
mellényemen.
– Mi az? Mi rossz van abban?
– Azt hiszem, hallottad már a kifejezést, miszerint minél többet
tudsz, annál jobb. Ha valaki felajánlja neked, hogy állja egy
nemzetközi repülőút költségeit mindössze egyetlen interjú

48
kedvéért, akkor nem árt utánajárni, miért hajlandóak fizetni a
lehetőségért, és pontosan mit is várnak érte cserébe.
– Ó, tudom, miért ajánlották fel, hogy fizetnek.
– Előre félek hallani.
Újabb bökés, ezúttal túl közel egy csiklandós ponthoz.
Összerándulok.
– Mert a legjobb vagyok abban, amit csinálok – jelenti ki.
– És pontosan mi is az? – Kérlek istenem, csak ne
sztriptíztáncos legyen!
Na jó, talán mégis szexista vagyok.
A büszkeségtől acélosan cseng a hangja.
– Közösségi média marketing és életmódfotózás.
– Á, igen. Ezt el tudom képzelni.
Sophie szeme elkeskenyedik.
– Valld be, hogy azt hitted, fizetett eszkort vagyok!
– Szó sincs róla!
Elég lenyűgöző, hogy egy lány, akinek olyan ártatlan az arca,
mint egy játék babáé, ilyen ijesztő hatékonysággal tudja
mereszteni az emberre a szemét. Úgy kell visszafognom magam,
hogy nehogy bevalljak neki mindent.
Felvonom a szemöldökömet, és állom a tekintetét.
Erre még jobban elkeskenyedik a szeme. Esküszöm, olyan az
egész, mint a Délidő3 csak repülőn.
– A közösségi média manapság a legtöbb vállalkozás számára
alapvető fontosságú tényező – közli velem.
– Ms. Darling, hátrébb az agarakkal! Teljesen egyetértek veled.
– Az igazat megvallva a bandának is jól jönne néhány lecke azzal
kapcsolatban, hogy hogyan javíthatnának a közösségi média
jelenlétükön, és már hónapok óta nyaggatom Brennát, hogy
intézkedjen ez ügyben.

3 1952-ben bemutatott amerikai, fekete-fehér filmdráma, amely valós időben

meséli el a városi rendőrbíró és egy bűnözőbanda összecsapását.

49
 Nem mintha kevés lenne a követőjük, de amikor Jax
öngyilkosságot kísérelt meg, a banda visszavonult a
reflektorfényből. Hagyták, hogy a rajongóik és a szakma levonják
a saját következtetéseiket, és helytelen feltételezésekkel éljenek.
Ez olyasmi, ami személyes szinten is zavaró a számomra. A Kill
John annyival több, mint amit a világ gondol róluk.
Sophie még mindig kétkedve méreget, mintha gyakran
kritizálnák a választott foglalkozása miatt. Az, hogy valaki képes
lenne eltiporni ennek az élettel teli és intuitív lánynak az álmait és
reményeit, valóságos bűn a szememben.
Tudatosan próbálok enyhíteni a hangnemen.
– Talán jobb lenne, ha az elején kezdenéd.
– Nem, amennyiben továbbra is leckéztetni akarsz – közli
szipogva.
– Semmit sem ígérhetek. – Finoman megráncigálom az egyik
hajfürtjét. – Beszélj, cserfes lány! Csak ez van nekünk ebben a
pokoli bádogdobozban.
Sophie elfintorodik. Tűzvörös rúzsa időközben elhalványodott,
már szinte nem is látható. Sokkal lágyabbnak tűnik tőle, furcsán
sebezhetőnek. A felső ajka külső peremét egy halvány sebhely
szeli át. Az ezüstös vonal elhelyezkedése ördögi, mint egy halk
kihívás: itt szívogass, cimbora!
Ökölbe szorítom a kezemet, nehogy megérintsem. Szedd össze
magad, Scott!
– Rendben – adja be a derekát, majd újra hozzám bújik,
méghozzá egy macska hatékonyságával. Lehunyom a szemem, és
a hangjára összpontosítok. – Az elmúlt egy évben közösségi
médiás kapcsolattartóként dolgoztam. Különféle embereknek
segítettem tartalmat készíteni Twitterre, Instagramra, Facebookra
és így tovább.
– Megtanítottad nekik, hogyan legyenek szellemesek.
– Vigyázz! Ez nagyon úgy hangzott, mint egy bók.
– Az is volt.
Sophie könnyed nevetése egészen a zsigereimig hatol.

50
 – Kétszer egyetlen éjszaka alatt? Sokkoló! Lehet, hogy sosem
fogom kiheverni.
Újra megráncigálom a haját. A tincsek hűvösen és lágyan
tekergőznek az ujjaim körül.
– Folytasd!
– Igen, megtanítottam nekik, hogyan hangsúlyozzák az
egyéniségüket és hogyan szerezzenek új követőket. Szerencsés
voltam az utolsó ügyfelemmel. – Megnevezi az egyik
felemelkedőben lévő tévés sztárt, akivel Brenna és én leültünk
néhány italra New Yorkban egy hónappal ezelőtt. Különös,
milyen kicsi a világ.
Sophie hosszú szempillái árnyékokat vetnek az arcára,
miközben ő maga egy távoli pontra fókuszál.
– Az ő esetében kicsit emeltem a téteket, és fényképeket is
készítettem. Vicces, mert teljesen beállított, művészi fotók voltak,
de a fickó követői imádják őket, és azt hiszik, hogy valóságosak.
– Azt látjuk, amit látni akarunk – mormolom.
– Igen, homokvár álmokat építünk a hírességek köré.
Mindössze egy kis betekintésre van szükségünk az életükbe, hogy
nekiláthassunk.
– Te pedig pontosan ezt kínálod.
Sophie bólint, és a mellkasomhoz dörgöli az arcát.
– Szóval a lényeg az, hogy kaptam egy levelet az ügyfelemtől,
miszerint az egyik ismerőse szeretne meghallgatni egy nagy
európai megbízás kapcsán. Segített nekünk felvenni egymással a
kapcsolatot, aztán megkértek, hogy jöjjek Londonba. Vállalták,
hogy fizetik minden költségemet. Azt hiszem, igazán híres lehet
az illető. Azt mondták, hogy személyesen avatnak be a
részletekbe, hogy védjék az ügyfél privát szféráját. Az első osztály
csak egy kellemes meglepetés volt. Odamentem a check-in
pulthoz, ahol közölték velem, hogy áttettek az első osztályra.
– A légitársaság külön hangsúlyozta, hogy feljebb soroltak?
Sophie zavartan ráncolja a homlokát.

51
 – Turistaosztályra számítottam. Most komolyan, ki utaztat
bárkit is első osztályon egy állásinterjúra?
– Attól függ, ki interjúztat. Lehet, hogy a jegyed eredetileg is
az első osztályra szólt – mutatok rá. – Bár azt továbbra sem értem,
miért adták neked az én extra ülésemet.
– Még mindig duzzogsz miatta?
– Egy pillanatig sem volt személyes a dolog – mondom neki
csendesen. Bármit is hisznek rólam az emberek, nem az a legfőbb
célom, hogy megkeserítsem mások életét.
– Megértem – mormolja Sophie. – Nem akartál tanúkat.
Milyen éleslátó.
Halványan elmosolyodik.
– A miheztartás kedvéért: örülök, hogy itt vagyok.
Én is.
Amikor nem teszek semmilyen megjegyzést, oldalba bök.
– Ismerd el! Könnyebbé tettem.
– Egyetlen másik repülőutam sem fogható ehhez a mostanihoz
– közlöm vele az igazságnak megfelelően. – A biztonsági
intézkedések ellenére bizonyára kaptál egy nevet ettől a cégtől.
– Igen, van egy nevem. – Szélesen felmosolyog rám, mintha
így akarná enyhíteni az aggodalmamat. – Egy bizonyos Mr. Brian
Jamesonnal kell találkoznom a… Miért zöldült el az arcod? A
francba, csak nem fogod elhányni magad?
Még az is meglehet. Majdnem felnevetek. Teljesen eszelős, ó-
bassza-meg nevetéssel. Még csak meg sem lep, hogy „Brian” az
interjúztatója. Már-már elkerülhetetlennek tűnik, csupán hab a
tortán, ami ezt a különös találkozást illeti ezzel a cserfes lánnyal.
Mellettem Sophie a könyökére támaszkodik. Holdvilágszerű
hajának glóriája ragyogni látszik aggódó arca körül – bár igazából
csak a túlságosan aktív képzeletem és az olcsó repülőgépi
világítás űz tréfát velem. Ő mindössze egy festett hajú lány,
akinek jó érzéke van a csevegéshez.
Hazugság! Több ennél. Érinthetetlen.
– Napsugár, megijesztesz.

52
 – Bocs – szabadkozom visszavonulóban. – Csak igyekszem
megemészteni a tényt, hogy egy potenciális beosztottal bújtam
össze.

53
 4. fejezet

SOPHIE

Eléggé megdöbbentő, milyen gyorsan és hatékonyan elveszi a

kedvedet mindentől, amikor rádöbbensz, hogy egy olyan férfi
karjában heversz, aki a reménybeli főnöködnek dolgozik. Nem
mintha bármire is számítottam volna a merev, de hihetetlenül
dögös Gabriel Scottól. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban,
hogy nem válnak-e el az útjaink azonnal a gép leszállása után.
És valóban az lenne a legjobb. Megesküdtem, hogy többé nem
bocsátkozom futó kalandokba, mert arra a következtetésre
jutottam, hogy nem tesznek jót a szellemi egészségemnek. Túl sok
faszfejjel volt dolgom ahhoz, hogy tovább próbálkozzak az
alkalmi szexszel. De még ha nem is ez lenne a helyzet, Gabriel
nem igazán ajánlkozott fel. Soha életemben nem találkoztam még
nála zárkózottabb, mogorvább férfival.
Kíváncsi vagyok, hogy egyszerűen csak arrogáns-e – egy
tökéletesen fejlett férfi, aki nem szeret olyan átlagos nőkkel
érintkezni, mint én –, de elég nyilvánvaló, hogy mindenkivel így
viselkedik.
Szóval igen, mindig is része volt a tervnek, hogy a
leszállópályán elbúcsúzom ettől a csodálatos teremtménytől.
Talán ezért éreztem úgy, hogy teljesen önmagam lehetek a
társaságában. Mit számít, ha bármi hiányosságot talál bennem,

54
amikor nem vagyunk többek két idegennél, akik kénytelenek
együtt tölteni egy éjszakai utazást?
De hirtelen minden zavarossá válik. Találkozom majd vele
Angliában. Brian Jamesonnak dolgozik. Ez az elmondása alapján
valójában Brenna James álneve, aki a vállalkozása PR-
részlegének a vezetője.
Fogalmam sincs, miért kellett Brennának álnevet megadnia
nekem, de a dolog természetesen felkelti az érdeklődésemet.
Gabriel egy pillanatig sem habozik: kibontakozik az
ölelésemből, és igyekszik a lehető legtávolabb húzódni tőlem. A
turbulencia megszűnt, szóval amúgy se lenne semmi mentség arra,
hogy egymás közelében maradjunk. Az út hátralévő részét kínos
csendben tesszük meg.
Mielőtt megérkeznénk Londonba, megpróbálom rávenni, hogy
mondjon pár szót az állásról, Brennáról, de ő nem hajlandó. Közli,
hogy Brenna majd mindenről tájékoztat.
Egyetlen jó dolog származik a nyaggatásomból, túlzottan
lefoglalja a velem folytatott vita, így észre sem veszi, amikor
földet érünk.
– Megkérem a sofőrömet, hogy tegyen ki a szállodádnál! –
jelenti ki, miközben elindulunk a kaputól a Heathrow terminál
felé.
Mivel késő este van, én pedig egy idegen országban vagyok,
eszem ágában sincs vitába szállni vele. Igazából hálás vagyok az
ajánlatáért, bár eléggé meg is döbbent.
– Köszönöm. Ez igazán kedves tőled.
Úgy néz rám, mint ha nevetségesen viselkednék, de egy
bólintással nyugtázza a kijelentésemet.
– Gondolom, van csomagod.
– Természetesen – felelem, és az utunkba kerülő, zárva lévő
üzleteket nézegetem. – Neked nincs? Vagy Londonban élsz?
– Most már New York a főhadiszállásom. De tartok egy
ruhatárat a londoni otthonomban is.

55
 Miközben azon merengek, milyen lenne, ha repülőn járnám a
világot, és mindenhol ruhatárak és otthonok várnának rám, sikerül
kis híján megbotlanom a poggyászkiadóhoz vezető mozgólépcsőn.
Kecses vagyok, mint mindig.
Gabriel viszont pontosan úgy lépked, ahogy elképzeltem: mint
egy férfi, aki megszokta, hogy utat engedjenek neki. Simán,
határozottan és magabiztosan.
Most, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt, tanúja lehetek,
milyen hatással van másokra. Az emberek kitérnek az útjából.
Lenyűgöző – egyszerűen kettéválik előtte a tömeg, mint a sokat
emlegetett Vörös-tenger, és megbámulják, amikor elhalad
mellettük.
Ugyan Gabriel férfias szépsége igazán lélegzetelállító, az ereje
sokkal e világibb, már-már brutális. A legtöbb karizmatikus
személyiség képes elérni, hogy a belső körébe akarj tartozni,
különlegesnek érezd magad a közelében. Gabriel esetében teljesen
más az üzenet: ő olyasvalaki, akivel nem lehet szórakozni.
Nem is szól hozzám, miközben kifelé tartunk, minden
figyelmét a telefonjának szenteli. A jelek szerint kismillió e-
mailre kell válaszolnia. Elismerésre méltóan tud gépelni menet
közben, bár azt hiszem, sokat segít, ha az embernek nem kell attól
tartania, hogy nekimegy valakinek.
Megállunk a poggyászszállító szalag közelében.
– Látod már a bőröndjeidet? – kérdezi a telefonba temetkezve.
A kézipoggyászom mellett, amelyben a kamerámat és a
felszerelésemet tartom – semmilyen körülmények között nem
akartam szem elől téveszteni az én kicsikéimet –, két hatalmas
bőröndöm van. Általában kevesebb csomaggal utazom, de „Brian”
azt javasolta, hogy hosszabb tartózkodásra készüljek, arra az
esetre, ha megkapnám az állást.
– Még nem.
– Milyen színűek?
– Pirosak.
Gabriel szája sarka felfelé görbül.

56
 – Ez miért is nem lep meg?
– Hadd találjam ki! – vetem oda neki, miközben a telefonját
pötyögted. – Amennyiben szükséged lenne bőröndre, olyan fekete
lenne, mint a halhatatlan lelked.
Zsebre vágja a telefonját, és higgadtan végigmér. Vidámság
deríti fel a vonásait.
– Ami azt illeti, a bőröndöm sötétbarna aligátorbőr.
– Nem értem, miért veszem a fáradságot, hogy ugrassalak –
motyogom.
A szája sarka ismét egy halvány mosolykezdeménnyel flörtöl.
– Kitartó vagy, azt meg kell hagyni.
Megpillantom a poggyászaimat, de mielőtt megragadhatnám
őket, Gabriel odaint egy hordárt, hogy segítsen, és már indulunk is
tovább. Este tíz óra van, ami eléggé zavaró, hiszen máris egy
teljes éjszakát töltöttünk a repülőgépen. Kevés a taxi, és az utazók
többségét a szeretteik várják.
Az utazás magányától görcsbe rándul a gyomrom. Gyűlölök
este érkezni új helyekre. Mindig attól félek, hogy véletlenül
valahogy ott ragadok a reptéren, és kénytelen leszek egy padon
éjszakázni.
Ma nem ez a helyzet. És újra elönt a hála, amikor Gabriel egy
fekete Rolls Royce Phantomhoz vezet a járdaszegély mellett,
aminek az ajtaját a sofőr már ki is nyitotta előttünk.
Gabriel int, hogy szálljak be, de aztán elfintorodik.
– Ugye nem fogsz fel-le ugrálni az ülésen, azt kiabálva, hogy
juppijééé?
Bosszúsan végigmérem.
– Tudod, azért annyira nem vagyok neveletlen.
Oké. Lehet, hogy megtettem volna, ha nem hozza szóba.
– Az elmúlt hét órát melletted töltöttem egy repülőn –
emlékeztet, miközben követ a kocsiba.
Össze kell szorítanom a fogamat, mert juppi-kibaszott-jéé, a
kocsi kurva jó. A legszívesebben a vajpuha bőrhöz dörgölném az

57
arcomat, és annyira szeretnék játszadozni a tengernyi gombbal,
hogy valósággal rángatóznak az ujjaim.
Gabriel egy hosszú pillanatig méreget, miután a sofőr halkan
becsapja az ajtót.
– Gyerünk! – mormolja csábítóan. – Ugrálj egy kicsit! Tudom,
hogy majd meghalsz, annyira szeretnéd megtenni.
Ezt olyan érzéki tekintettel és olyan mély, morajló hangon
mondja, hogy azt a benyomást kelti bennem, mintha valami tiltott
dologra biztatna. Keresztbe teszem a lábamat, és Gabriel követi a
mozdulatot a tekintetével. A szemhéja egy hangyányival a
korábbinál is jobban megereszkedik, és a blúzom alatt
nemkívánatos forróság kezd izzani.
– Megvagyok nélküle – felelem hamis könnyedséggel.
Gabriel válaszul felhorkan. A kocsi eltávolodik a
járdaszegélytől, teljesen zajtalanul és erőteljesen, én pedig
sóhajtva hátradőlök az elegáns ülésben. Bármi is történjék ezután,
a teljes kényelem e rövid pillanatára mindig emlékezni fogok.
Csendben ülünk, miközben a kocsi London felé veszi az irányt.
Nem tudok úgy kinézni az ablakon, hogy ne zavarodjak össze.
Rossz érzés az út bal oldalán haladni. Folyton attól tartok, hogy
összeütközünk egy szembejövő autóval.
Gabriel már megint telefonál. Ezúttal egy Jules nevű illetővel
beszél, kérdésekkel bombázza a nőt vagy férfit – készen áll-e a
háza, megérkeztek-e bizonyos szerződések és így tovább. Hűvös,
mégis egyenletes hangja megnyugtatóan hat rám a kocsi meghitt
csendjében.
Hátradöntöm a fejemet, és hagyom lecsukódni a szememet –
egészen addig, amíg meg nem hallom az utolsó kérdését: készen
áll-e a szoba, és megfelelően előkészítették-e Ms. Darling
számára?
Miközben hallgatom, ahogy a szállásommal kapcsolatos
részleteket tisztázza, végképp tudatosul bennem, hogy valóban a
vállalatához interjúzok. És nem tudom eldönteni, hogy ez

58
izgatottsággal vagy inkább csalódottsággal tölt-e el. Talán egy
kicsit mindkettővel.
– Nem fogod megpróbálni lebeszélni Ms. Jamest arról, hogy
alkalmazzon, ugye? – kérdezem, amikor befejezi a beszélgetést
Julesszal.
– Azért, mert együtt töltöttünk egy kis időt a repülőn? –
Gabriel szemöldöke a magasba szökken, az ajka elkeskenyedik. –
Elég nagy seggfej lennék, ha megtenném.
– Te mondtad, nem én.
– Ezek szerint seggfejnek tartasz? – Gabriel arcán olyan
őszinte sértődöttség tükröződik, sőt talán még némi megbántottság
is, hogy azonnal kicsinek és kicsinyesnek érzem magam tőle.
– Nem, nem! Sajnálom. Fogalmam sincs, mi az ördögről
beszélek. – Hadonászni kezdek az egyik kezemmel, mert képtelen
vagyok nyugton megülni. – Zaklatott vagyok. Nem mindennap
történik meg az emberrel, hogy órákon keresztül zaklatja a
reménybeli munkaadóját.
Gabriel szeme sarkában lassan apró mosoly jelenik meg.
– Nos, technikailag nem vagyok a munkaadód. Brenna és én
afféle üzlettársak vagyunk. De figyelembe fogom venni, hogy
megbánást tanúsítottál.
– A megbánás arra utalna, hogy valami rosszat tettem. Ez
inkább kínos feszengés.
A mosoly eléri Gabriel száját. Meg is rándul tőle, de ő nem
engedi kibontakozni. Azon töprengek, hogy vajon láthatom-e
valaha ezt a férfit könnyed mosollyal az arcán. Kíváncsi vagyok,
meddig tart majd az ismeretségünk. Az esélye annak, hogy állást
kapjak egy olyan vállalkozásnál, amelynek ő is a része,
meglehetősen csekély. Nem vagyok egy konvencionális típus.
– Továbbra sem vagy hajlandó elárulni, hogy mit csinálsz? –
kérdezem.
– Ráguglizhatsz a nevemre vagy Brennáéra bármikor. –
Arrogáns, makacs állával Gabriel a táskám felé int. – Csak tessék!
Vedd elő a telefonodat és ellenőrizd!

59
 Ó, kísértést érzek rá. Nagyon is. De valahogy csalásnak tűnne.
– Talán azt szeretném, ha megbíznál bennem annyira, hogy
magad mondd el.
Halk, prüszkölő hang szakad ki Gabrielből.
– Ez nem bizalom kérdése. Nem igazán tekintem titoknak a
dolgot, hiszen hamarosan úgyis megtudod. Egyszerűen csak
szeretném tiszteletben tartani Brenna kissé túlbuzgó, de a jelek
szerint megingathatatlan kívánságát, hogy ne kapj semmilyen
tájékoztatást az interjú előtt.
Ingerülten kifújom a levegőt, aztán hátravetem magam a
bőrülésben.
– Igazad van. Én is tiszteletben fogom tartani a kívánságát, de
ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek a fantáziámra hagyatkozni.
– Nincs kétségem afelől, hogy mire megérkezünk, már
nemzetközi kémként gondolsz majd rám – feleli rezzenéstelen
arccal, bár vidám szikrák csillognak a szemében.
– Hé, csak egyszer futott át az agyamon a gondolat!
Gabriel szája sarka megrándul, aztán pityegni kezd a telefonja.
Lenéz rá, majd bepötyög egy üzenetet.
– Brenna az?
– Cserfes és kíváncsiskodó. – Gabriel nem néz fel a
telefonjából. – Nyerő kombináció.
– Imádod – vágok vissza megjátszott harciassággal. Az
idegességtől kezdek feszültté válni. És komolyan fontolgatom,
hogy most azonnal megbököm Gabrielt, csak hogy választ kapjak
tőle. Azt hiszem, ezt ő is tudja, mert vet rám egy pillantást, és a
szigorú kifejezés visszatér az arcára.
– Igen, Brenna volt az. Tájékoztattam, hogy nálam van a
csomag, és készen áll a kiszállításra.
– Ha-ha.
Gabriel felém fordul ültében, a saroknak dől, hatalmas teste
úgy terül el, mint valami életre kelt Armani reklám. Ez a nyers,
férfias szépség minden sejtjével rám összpontosít. Olyan érzés,

60
mintha színpadi fények irányulnának rám – lelepleznek,
elvakítanak, perzselnek.
Próbálok nem feszengeni. Azon töprengek, vajon képes leszek-
e valaha is úgy ránézni, hogy ne akadjon el a lélegzetem és ne
váljon kásássá az agyam.
Szerencsére a néma szempárbaj véget ér, amikor a kocsi megáll
egy kis, szerény homlokzatú szálloda előtt. A fényes zöldre festett
bejárati ajtó Viktória korabeli stílusban készült, Tiffany-üveg
ablakokkal, és egy egyszerű, fekete ponyvatető van kifeszítve
fölé, hogy védje a látogatókat az esőtől. Tisztának és kedvesnek
tűnik, de úgy képzelem, hogy nem olyan hely, ahol a tökéletes
szabású ruhákba öltözött és erősen modoros Gabriel Scott
megszállna. Hiszen még ajtónálló sincs. Gabriel pedig
egyértelműen az a fajta, akinek szüksége van ajtónállóra.
Bárhogy is, most itt vagyunk. Végigsimítok a tenyeremmel
egyszerű, fekete leggingsemen. Jézusom, ki kellett volna
öltöznöm a repülőútra! Arra se emlékszem, milyen ruhát hoztam
magammal az interjúra. Működik majd? Vajon Brenna már vár
ránk most, hogy Gabriel riasztotta? Azt hittem, hogy holnap
reggelig még van időm a találkozó előtt.
– Sophie – szólal meg Gabriel csendesen. A hangja egyenletes
és mély. – A semmi miatt aggódsz.
– Nem aggódok.
Egy szemöldök a magasba szökken. Kihívóan.
Ráncigálni kezdem a blúzom szegélyét.
– Oké, talán egy kicsit mégis.
– Jó leszel. Igazából tökéletes. – Gabriel elfintorodik, mintha
zavarná a gondolat.
Vagy talán csak így próbál megnyugtatni.
– Ha egy kicsit is hasonlít rád…
– Nem hasonlít. – Gabriel megigazítja a mandzsettáját. Úgy
sejtem, nála ez az idegesség jele, bár fogalmam sincs, mi oka lehet
idegeskedni. – Egyikük se olyan, mint én. Imádni fogod őket.

61
 Szeretném megkérdezni, hogy kik azok az „ők”, de nem tetszik
az, amit önmagával kapcsolatban sugallt.
– Téged is kedvellek – jelentem ki.
– Nos, az jó. – Kopogtat az ablakon. A sofőr kinyitja az ajtót.
Egyértelmű, hogy csak Gabriel jelére várt. – Ha minden jól megy,
sokkal gyakrabban fogsz találkozni velem.
Sikerül elérnie, hogy ez ne jutalomnak hangozzon.
Előző éjjel, miután Gabriel meggyőződött róla, hogy
normálisan bejelentkeztem – nem volt hajlandó magamra hagyni a
járdaszegélynél, sőt, felháborodottnak tűnt a feltételezésért, hogy
képes lenne rá –, annyira kimerült voltam, hogy betántorogtam a
szobámba, és azonnal ágyba bújtam.
Egy szemhunyásnyit se aludtam, ami bosszantó volt, de a
forgalom zaja, ami a hatalmas, régi ablakokon át beszüremlett, az
otthonomra emlékeztetett, ezért elégedetten hevertem a sötétben.
Most, hogy új nap virradt, egy hatvanas évek stílusában
készült, türkizzöld, háromnegyedes ujjú etui ruhát viselek. Fekete
gombok díszelegnek rajta az egyik oldalon le egészen a
combomig, és egy kis kacér, fekete fodor táncol az alján. Fekete,
törpe sarkú cipőt választottam hozzá, a hajamat pedig kontyba
tűztem.
Választhattam volna valami konzervatívabbat is, de az
hazugság lenne. Nem vagyok konzervatív, soha nem is leszek az.
És különben is, ha Brenna James alkalmaz, és én fogom irányítani
a közösségi média kampányát, valamint én leszek a fotósa, akkor
legtöbbször úgyis inkább farmerben szaladgálok majd, mint bármi
másban.
Addig téblábolok a tükör előtt, ameddig merek, aztán elindulok
le a szalonba. A szálloda egy régi, viktoriánus, négyemeletes
sorház. A lépcső keskeny, kopott, fából készült lépcsőfokokkal,
amelyek nyikorognak a lábam alatt. Van egy apró, klausztrofóbiát
keltő lift, azt használtam, amikor a portás tegnap este felhozta a
bőröndjeimet.

62
 A szobám a negyediken van, a szalon a másodikon. Úgy néz ki,
mint egy klasszikus, úriemberek által látogatott klub különféle bőr
karosszékekkel és apró, fából készült asztalokkal. A falakat
smaragdzöld selyemtapéta és fehér lambéria borítja, a reggelizők
kisebb csoportokban halkan társalognak.
Egy óra múlva kell találkoznom Brennával. És bár nem vagyok
éhes, sikerül rendelnem egy kávét, miután megkérem a pincérnőt,
hogy magyarázza el az étlapot. Úgy tűnik, hogy egy flat white-ra
van szükségem, mivel nincs kedvem a habos kapucsínóhoz.
– Miért van az étlap aljára írva, hogy nem lehet fényképezni? –
kérdezem a pincérnőtől, amikor leteszi elém a kávémat.
– Ez egy privát klub a szórakoztatóiparban dolgozók számára –
feleli erős kelet-európai akcentussal. – A tagok szeretik úgy
érezni, hogy nyugodtan étkezhetnek, anélkül, hogy bárki is
képeket készítene róluk.
Tágra nyílt szemmel körülnézek, és felfedezek egy nőt, akiről
meg mernék esküdni, hogy egy feltörekvő énekesnő. Egy férfi
társaságában reggelizik. Összebújnak és halkan nevetgélnek. A
férfi arcát nem látom, de van valami ismerős a tartásában. Vagy
lehet, hogy csak képzelődöm?
– Egy klub? Tényleg?
– Főként zenészek és színészek számára – feleli a pincérnő
udvariasan. – És van néhány focista is, azt hiszem.
Ezek után képtelen vagyok összpontosítani. Kortyolgatom a
kávémat, és a körülöttem folyó beszélgetések foszlányait
hallgatom: egy dokumentumfilm producer arról panaszkodik,
hogy nem képes megfelelő narrátort találni, az egyik zenekiadó
góréja megemlíti, hogy a stúdióba készül, ahol egy új albumon
dolgozik, egy tévériporter a szerződése miatt siránkozik az
ügynökének.
Azon töprengek (ismét), hogy kivel is lesz az interjúm. Egy
színésszel? Lehet, hogy Gabriel is egy ügynök? Könnyen el
tudnám képzelni róla. Vagy talán egy filmstúdiónak dolgozik?

63
 Annyira elmerülök a szégyentelen hallgatózásban és a
Gabriellel kapcsolatos spekulációimban, hogy észre sem veszem a
divatosan öltözött lányt, amíg az asztalomhoz nem lép, és ki nem
húzza az egyik üres széket.
– Helló! – szólít meg. – Brenna vagyok. Vagy Brian. – Elneveti
magát. – Scottie mondta, hogy a titkos alteregóm lebukott.
Brenna James magas, karcsú és rendkívül szép a mézvörös
hajával, amit egyszerű lófarokba kötve visel. Egy gyönyörű,
rézszín kosztüm van rajta türkizkék magas sarkúval.
– Szent ég, ez a ruha imádni való. – Leül a velem szemközti
székre. – Helytelen, hogy elég egyetlen pillantást vetnem a
ruhádra, és a legszívesebben máris alkalmaználak?
– Én nem panaszkodnék miatta – felelem a fejemet csóválva. –
De nyugodtan tegyél fel további kérdéseket, ha muszáj!
– Tudom, hogy csak harminc perc múlva esedékes a
találkozónk, de észrevettem, hogy itt ülsz, és úgy gondoltam,
udvariatlanság lenne, ha nem csatlakoznék. – Szélesen
elmosolyodik, amitől pajkosnak tűnik. – Megbocsátasz a
tolakodásért?
– Semmi probléma. – Intek a pincérnőnek, mielőtt feltenném
Brennának a kérdést. – Azt mondtad, hogy Scottie. Gabrielre
céloztál?
Brenna eltátja a száját, mintha felpofoztam volna.
– Ööö… igen. Gabriel Scott. Mindenki Scottie-nak hívja.
– Ó, fogalmam sem volt róla.
Brenna előrehajol, tágra nyílt szemében kíváncsiság
tükröződik.
– Elárulta neked a keresztnevét?
Talán ez valami hatalmas titok? Ismét kezdek afelé hajlani,
hogy nemzetközi kémek. És csak félig-meddig viccelek.
– Nos, úgy viselkedett, mintha a fogát húznák, de végül
sikerült rávennem, igen.

64
 Úgy tűnik, ez megnyugtatja, mert szemmel láthatóan ellazul
ültében, és miután rendel egy kanna feketekávét, szakavatott
szemmel méregetni kezd.
– Szeretnéd megnézni a portfoliómat? – érdeklődöm, és
odatartom elé a magammal hozott vastag bőrmappát.
Ő azonban csak legyint.
– Nem szükséges. Tanulmányoztam a munkásságodat, mielőtt
idehívattalak volna.
– Természetesen. – Felforrósodik az arcom. – Sajnálom, egy
kicsit ideges vagyok.
Brenna megérinti a kezemet.
– Ne légy az! Túlélted a repülőutat Scottie mellett. Ez az igazi
tűzkeresztség.
Óvatosan végigmérem.
– Te intézted el, hogy odaültessenek? Azt hittem, hogy csak
úgy áttettek az első osztályra, de már nem vagyok annyira biztos
benne.
A pincérnő megérkezik a kávéjával, és Brenna gyorsan tölt
magának egy csészével.
– Természetesen én intéztem. – Iszik egy kortyot, és
elismerően felsóhajt, csak utána fordul átható tekintettel ismét
felém. – Ezzel akartam csábítóbbá tenni az állásajánlatot. Nem az
volt a cél, hogy kénytelen legyél foglalkozni vele. Nem vagyok
kegyetlen.
– Nem hinném, hogy az kegyetlenség lenne.
– Nos, a legtöbben ugyanígy vannak vele, amíg ki nem nyitja a
száját, és néhány szóval ki nem belez egy szegény lelket.
Ezen kénytelen vagyok elmosolyodni.
– Nem hiszem, hogy ahhoz feltétlenül meg kell szólalnia. A
mogorva tekintete is elég hatásos tud lenni.
– De te túlélted – jegyzi meg Brenna, és úgy mered rám,
mintha valami egzotikus madárfajta lennék.

65
 Furcsa módon feléled bennem a védelmező ösztön. Nem
mintha Gabrielnek szüksége lenne rá, mégsem tudok megálljt
parancsolni magamnak, muszáj kiállnom mellette.
– Jól szórakoztam.
Brenna erre felvonja vörös szemöldökét.
– Jól szórakoztál?
Annyira tele van kétellyel a hangja, hogy gyakorlatilag
haldoklik tőle.
– Nagyszerű út volt – biztosítom. – Köszönöm, hogy az első
osztályra tettél. Sosem fogom elfelejteni.
Brenna megköszörüli a torkát.
– Igen, nos, ez… jó. Örülök. Á, mindegy is, úgy gondoltam,
hogy Scottie még azelőtt felhúzza az elválasztó panelt, mielőtt az
elegáns segge hozzáérne a bőrüléshez.
Nem hozom szóba az elromlott panelt.
Brenna vet egy pillantást a telefonjára.
– A srácok készen állnak. Indulhatunk az interjúra?
A gyomrom remegni kezd az idegességtől.
– A srácok? Egy csapat fog interjúztatni?
– Úgy valahogy. – Brenna halványan elmosolyodik. – Mindjárt
meglátod. Gyere! Egy különteremben várnak.
– Rendben. – Amikor felállok, hirtelen úgy érzem, mintha
gumiból lenne a lábam. – Gabriel is ott lesz?
Valamilyen szinten jobban szeretném, ha nem lenne a tanúja
ennek. Nem tudom, hogy képes leszek-e összpontosítani,
miközben rám szegezi szúrós tekintetét. De az ösztönösebb,
bizonytalanabb felem újra találkozni akar vele. Ő ismerős. És
különös módon magabiztosnak érzem magam a közelében.
Brenna egy pillanatra megáll.
– Igen, Gabriel is ott lesz. – Megteszünk néhány lépést, aztán
lesütött szempillái alól végigmér. – Bár talán jobb lenne, ha
Scottie-nak szólítanád mostantól kezdve.
– Miért? – Nem értem a becenevet, ahogy azt sem, hogy egy
Gabrielhez hasonló férfi miért engedné, hogy így nevezzék. A

66
Scottie egyáltalán nem illik hozzá. Scottie az a fickó, aki mindig
azt kiabálja, hogy „Több időre van szükségünk, kapitány!”. Nem
egy kifogástalanul öltözött úriember, aki úgy néz ki, mint egy
férfimodell, és úgy beszél, mint egy nehéz természetű herceg.
Brenna cipősarka kopog a padlón, miközben egy hátsó szobába
kalauzol.
– A szakmában mindenki így hívja. Őszintén szólva, évek óta
nem hallottam, hogy bárki is Gabrielként utalt volna rá.
Örülök, amiért nem árultam el Brennának, hogy Napsugárnak
is szólítottam az ő Scottie-ját. Valószínűleg szörnyet is halna itt
nekem. Vagy talán nem kapnám meg az állást. Eldöntöm, hogy a
szükségesnél többször nem hozom szóba Gabrielt a jövőben.
Belépünk egy terembe, és hirtelen egy csapatnyi férfi fordul
felénk. Az első gondolatom az, hogy Gabriel és Brenna talán egy
modellügynökséget működtet, mert mindegyikük lenyűgöző a
maga nemében. De aztán jobban megnézem őket, és jeges
borzadály fog el. Ismerem ezeket a pasikat. Nagyon is jól ismerem
őket.
A Kill John. A legnagyobb rockbanda a világon. Végigfuttatom
rajtuk a tekintetemet. Az arckifejezésük változatos: a szívélyes
fogadtatástól az enyhe kíváncsiságon át a szexuális érdeklődésig,
van ott minden. Rye Peterson, a basszusgitáros, rendkívül izmos
és kisfiúsan jóképű, nyíltan vigyorog rám. Whip Dexter, a dobos,
udvariasan biccent. Jax Blackwood, a hírhedt gitáros és néha
énekes pedig a kíváncsi, bár nem tűnik különösebben izgatottnak.
Elkapom a tekintetemet zöld szeméről, a rosszullét kerülget, és
bizonytalanul állok a lábamon.
Aztán ott van még Killian James. Sötét haj, sötét szem, komor
arckifejezés. Amikor beléptünk, felállt a helyéről, és most
félrebiccentett fejjel méreget, mintha nem tudna hova tenni.
A szívem hevesen dübörög. Bassza meg! Ki kell jutnom innen.
Hátrálok egy lépést, és összeütközöm valakivel. Drága kölni és
finom gyapjú illata csapja meg az orromat.

67
 – Rossz irányba mész, cserfes lány – mormolja a fülembe
Gabriel, és gyengéden elkezd előreterelgetni.
Csakhogy nekem muszáj elmenekülnöm.
Killian még mindig úgy mered rám, mint egy majdnem
megfejtett rejtvényre. Egy csinos, sötétszőke hajú nő áll mellette –
az, akivel korábban együtt reggelizett. Liberty Bell az, döbbenek
rá hirtelen. Killian felesége, maga is énekes. Már korábban fel
kellett volna ismernem. Rá kellett volna döbbennem, hogy velem
sosem történik semmi jó.
Vetek egy pillantást Gabrielre. Semleges arcot vág, de a szeme
bátorítóan megvillan. Nem akarom levenni róla a tekintetemet.
Úgyis hamarosan elmegy, és ez fáj. Túlságosan is, egy ilyen rövid
ismeretséghez képest.
Brenna bemutat. Kiveszi a portfoliómat érzéketlen ujjaim
közül, és átadja a srácoknak.
– Sophie fotóriporter volt…
Killian fojtottan felnyög, mielőtt kirobbanna.
– Ó, a kibaszott életbe! Ne! Most már felismerem. Ez a szarság
csak valami vicc, ugye? – Tesz felém egy lépést, haragtól vöröslik
az arca. – Nem semmi, hogy volt képed idejönni, kisanyám!
Állom a sarat, bár a büszkeségem a darabjaira hullik. Nincs
más alternatíva.
Gabriel azonban közénk áll.
– Higgadj le! – förmed rá Killianre. – Ms. Darling nem azért
jött ide, hogy zaklassák.
– Ó, ez kibaszott jó! – vicsorogja Killian. A tekintete nem túl
kedves. – Nem ez egy paparazzo munkája?
A többi srác zavarodottnak tűnik.
– Kills, haver – szólal meg Rye. – Lazíts már! Sokan
dolgoznak fotóriporterként, akik nem mocskos paparazzik.
Ó, bárcsak ez rólam is elmondható lenne!
– Nem! – Killian ingerülten legyint. – Ő nem csak egy
paparazzo. Ő az, aki azokat a képeket készítette Jaxről. Nem igaz,
drágaság? Azt hiszed, nem láttalak a kibaszott kameráddal?

68
Valósággal a képembe nyomtad, miközben Jax a karomban
haldoklott!
Gabriel felkapja a fejét.
– Micsoda?
– Jól hallottad. Ő volt az. Ő adta el azokat a képeket Jaxről.
– Lehetetlen – csattan fel Gabriel. – Martin Shear adta el a
képeket. Én már csak tudom. Csaknem egy évem ment rá, hogy az
ügyvédeink segítségével elintézzem azt a szeszkazánt.
Felemeli a kezét, mintha ezzel jelezné, hogy részéről
befejezettnek tekinti a témát. Nem tudom eldönteni, hogy a
tetteimet próbálja-e racionalizálni vagy egyszerűen csak ilyen
logikus. Attól tartok, hogy ez utóbbiról van szó. Az arckifejezése
továbbra is jeges, enyhülésnek semmi jele. Választ vár,
arrogánsan, türelmetlenül felvont szemöldökkel.
Alig kapok levegőt.
– Martin akkoriban a barátom volt.
Gabriel úgy kapja hátra a fejét, mintha megütöttem volna.
Ahogy néz rám, mérhetetlen csalódottsággal, amelybe egyre
növekvő undor keveredik – tönkre vagyok téve a szemében.
Világosan látom. Nem hibáztatom. Én is undorodom magamtól.
Elképesztő, milyen mélyre tud süllyedni egy ember, amikor azt
hiszi, hogy végre rátalált a hőn áhított szerelemre.
Ha elsüllyedhetnék itt helyben, hálás lennék érte. De az nem
enyhítene a sűrű, darabos iszaphoz hasonlító bűntudaton, ami
betölti a lelkemet, valahányszor arra az éjszakára gondolok, és a
fényképekre, amiket én készítettem az eszméletlen, saját
hányadékában heverő Jax Blackwoodról. Még most is hallom,
ahogy Killian a nevét kiabálja, miközben besietnek a
biztonságiak. Annyira elvakult voltam akkoriban. Csak a
következő tiszteletdíjamra összpontosítottam. Martin folyton arról
győzködött, hogy soha ne emberi lényekként tekintsek az
alanyaimra, hanem potenciális dollárjelekként.

69
 A legszörnyűbb, legsötétebb verziója voltam önmagamnak.
Annyira zavarodott és elveszett. És most a múlt visszatért, hogy
kísértsen.
– Martin egy seggfej – mormolom. – Most már tudom.
Akkoriban… Nos, nincs igazán jó mentségem. Eléggé
mélyponton voltam, amikor találkoztam vele, és a maga különös
módján karizmatikus volt. Úgy állította be a munkáját, mintha jó
móka lenne: könnyű pénz, szolgálat a rajongók felé.
A helyiségben néhány bosszús horkantás hallatszik.
– Engedtem, hogy elhitesse velem ezeket a hazugságokat –
ismerem el. – Ki akartam szállni, de semmilyen más melót nem
találtam. És aztán megtörtént az az éjszaka. Amikor hazaértem,
elmondtam Martinnak, hogy hol voltam. Ő… – Megköszörülöm a
torkomat. – Úszott a boldogságban. Azt mondta, hogy azokból a
képekből egy teljes évre megteremthetem magamnak az anyagi
biztonságot.
Lehetetlen nem észrevenni, hogyan rezzennek össze a srácok,
vagy azt, hogy hogyan hajtja le a fejét Gabriel a fogát csikorgatva,
mint aki azért küzd, hogy ne robbanjon fel. A gyomrom háborog,
az ujjaim jéghidegek, de folytatom:
– Szent ég! Akartam azt a pénzt. Nem fogok hazudni. Rossz
évem volt, zacskós leveseken éltem. Azzal a pénzzel kiszállhattam
volna, lett volna időm valami rendes munkát találni magamnak.
De megnéztem a képeket, és rettenetesek voltak. Fájdalmasak.
Még most is fájdalmat okoz az emlékük.
Egyértelmű, hogy ezeknek az embereknek is fáj. Sokkal
jobban, mint nekem valaha is. A legszívesebben sírva fakadnék.
– Nem igazán akartam eladni egyiket sem ezután. Martin
megneszelte a dolgot, és miután lefeküdtem aludni, sikerült rájuk
tennie a kezét.
– Ellopta őket tőled? – Gabriel hangja kifejezéstelen. Nem
hajlandó a szemembe nézni.
– Igen – suttogom. – Küzdeni akartam ellene. De aztán nem
tettem, mert minden tele volt velük, és én… szégyelltem magam.

70
 Gabriel furcsa hangot hallat. Mintha azt akarná üzenni vele,
hogy volt is miért.
Killian, vele ellentétben, nem fogja vissza magát.
– Nem maradhat itt, a kurva életbe! Ez túlmegy minden
határon, Brenna.
– Szerintem mindannyiunk számára jó lenne – feleli a lány. –
Végre lezárhatnánk ezt a fejezetet, és továbbléphetnénk.
Killian gúnyosan felhorkan, és úgy mered Brennára, mintha
nem tudná elhinni, amit hallott.
Valahogy sikerül rátalálnom a hangomra.
– Ha számít bármit is, fogalmam sem volt róla, hogy veletek
lesz ez az interjú. Ha tudtam volna, akkor nem jövök el.
– Ó, persze, ettől mindjárt jobb lesz minden. Mert nem
töltöttünk több mint egy évet azzal, hogy megbirkózzunk a
szeméttel, ami neked köszönhetően nyilvánosságra került –
csattan fel Killian.
Hirtelen mindenki kiabálni kezd, a szavak egymásba folynak,
engem bombáznak. Összerándulok.
Jax éleset füttyent.
– Mindenki üljön le a picsába, és fogja be a pofáját!
Feltételezem, hogy nem ordibálhat túl gyakran, mert mindenki
elnémul, és azonnal leül, bár Killian mogorván végigméri, mielőtt
levetné magát a székére.
Jax rám néz. Amikor először találkoztam vele, volt benne
valami kisfiús. Úgy nézett ki, mint egy napbarnított, tősgyökeres
amerikai szépfiú, ami elég vicces, mert közismert tény, hogy félig
angol. Most, majdnem két évvel később a kisfiús bájnak többé
már nyoma sincs, kemény, érdes férfiasság vette át a helyét. Az
élet megviselte, de nem törte meg.
– Emlékszel arra az éjszakára – mondja. – Úgy értem, arra, ami
azelőtt történt.
Érzem magamon Gabriel tekintetét, de nem fordulok el Jaxtől.
– Igen – felelem.
Jax bólint. Az alsó ajkába harap, mintha szégyellné magát.

71
 – Sejtettem. Meg akartalak keresni, hogy bocsánatot kérjek
tőled.
– Mi? – háborog Killian, és majdnem újra felugrik a helyéről.
– Kuss! – förmed rá Jax, aztán felsóhajt, és tüskés hajába túr. –
Legalább addig, amíg végig nem hallgatsz.
– Üm. – Megköszörülöm a torkomat. – Egyet kell értenem
Killiannel. A világon semmi okod rá, hogy bocsánatot kérj tőlem.
Jax állja a tekintetemet, szája sarkában elcsigázott félmosoly.
Látom a vívódást a tekintetében. Valamit nagyon közölni
szeretne, mégis vonakodik megszólalni.
Gabriel töri meg a csendet.
– Térj a tárgyra, Jax! – Olyan ádáz az arca, úgy tűnik, mintha
kőből faragták volna. – És kezdd azzal, hogy elmagyarázod,
honnan ismered Ms. Darlingot.
Rám ügyet sem vet. Mintha már nem is lennék a szobában.
Jax megrándítja a vállát, és a falnak támaszkodik.
– A szálloda bárjában találkoztunk az „incidens” estéjén.
Gabriel komoran bámulja Jax idézőjelet formázó ujjait a
levegőben. A jobb szeme alatt megrándul egy izom.
– Folytasd!
– Felajánlottad, hogy fizetsz nekem egy italt – szólok közbe,
mert pokolian elegem van már abból, hogy levegőnek néznek. És
nem fogom hagyni Jaxnek, hogy egyedül csinálja ezt végig.
Elmosolyodik.
– Te pedig figyelmeztettél, hogy azért vagy ott, mert
lencsevégre szeretnél kapni.
Gabriel izzó tekintete valósággal éget, de tudomást sem veszek
róla.
Whip megcsóválja a fejét.
– Összejöttetek. Természetesen.
Killian felhorkan. Nem merem ellenőrizni, hogy Gabriel vajon
mit gondolhat.
– Nem – tiltakozik Jax. – Vodka-tonikot ittunk lime-mal, és jót
mulattunk azokon a nevetséges embereken, akik hajlandóak

72
ezreket fizetni néhány hírességekről készült, szaftos fotóért. –
Gyengéd mosolya visszatér. – Sophie nem haragudott meg rám,
amikor gyakorlatilag közöltem vele, hogy a munkája kész
szívás…
– Mert az is – vág közbe Killian.
Tudomást sem veszünk róla.
– Pénzre volt szüksége, hogy kifizethesse a diákhitelét,
valamint az albérletét, és arra a következtetésre jutottunk, hogy
rosszabb módja is lenne a megszerzésének.
– Valóban? – kérdezi Killian, továbbra is mogorván.
Nem hibáztatom. Ő az, aki rátalált Jaxre. A banda fel is oszlott
egy évre Jax öngyilkossági kísérlete után. Azt hiszem, én sem
lennék túl könyörületes az iránt, aki a világ elé tárta a
fájdalmamat.
Jax viszont hűvösen végigméri.
– Természetesen. És te is tisztában vagy vele. – Ezután Jax
tekintete ismét rám talál. – Emlékszel, mit mondtam neked akkor?
Ó, a pokolba! Gombócot érzek a torkomban, és görcsösen
nyelek egyet. Gabriel úgy grimaszol, mint aki mindjárt felrobban.
Valósággal a helyemhez szegez a tekintetével, de nem beszél.
Egyikük sem. Várják a válaszomat.
A hangom elfúló és rekedtes.
– Azt mondtad… Azt mondtad… Ó, a francba… – Elfordulok,
elakad a hangom.
– Gyere fel a szobámba ma este – folytatja Jax helyettem –, és
egy hatalmas sztorit adok neked, hogy eladhasd!
– A kibaszott életbe! – motyogja Rye.
– Atyaúristen, Jax! – csattan fel Killian.
Mert már értik. Végre. Én is értem. De akkor még nem ez volt
a helyzet.
Minden összefolyik előttem, de gyorsan pislogok párat, és
veszek egy mély lélegzetet.

73
 – Úgy gondoltam, csak szórakozol velem, de aztán a kezembe
nyomtál egy szobakulcsot. – Erőtlen nevetés szakad ki belőlem. –
Azt hittem, hogy össze akarsz jönni velem.
Gabriel megvető horkantása úgy hat rám, mintha egy dárdát
döfnének az oldalamba. Képtelen vagyok ránézni. Talán soha
többé nem is leszek képes.
– Tudom, hogy azt hitted, édesem – feleli Jax gyengéden. – És
most már tisztában vagy vele. Számítottam rá, hogy felbukkansz.
– Miért? – suttogom. – Miért én?
Jax vállat von.
– Azt mondtam magamnak: ez egy kedves lány. Túl kedves
egy ilyen szar melóhoz. Pénzre van szüksége. És én úgysem
leszek itt… Szóval miért ne tegyek valami jót távozóban?
Killian talpra ugrik, közben felborítja a székét. Egyetlen szó
nélkül kiviharzik a szobából. Libby hamarosan követi.
– Beszélek vele – motyogja.
Ezt követően súlyos csend telepszik ránk, a legszívesebben
magamba roskadnék és elfutnék. De nem rejtőzhetek el a hibáim
elől. Próbáltam már. Nem működött.
– Sajnálom – zihálom. – Az volt életem legrosszabb éjszakája.
A legrettenetesebb dolog, amit valaha tettem.
Jax megrázza a fejét.
– Csak a munkádat végezted…
– Nem! – Megcsikordulnak a fogaim. – Nem! Elárultam a saját
emberségemet és a tiédet is. Le kellett volna dobnom a kamerát,
hogy segítsek! Nem lett volna szabad elkészítenem azokat a
képeket, aztán hagyni, hogy nyilvánosságra kerüljenek!
– Mindannyian tettünk olyan dolgokat, amiket már bánunk –
állapítja meg Jax. – Csak szeretném, ha te és a többiek is tudnák,
hogy nem hibáztatlak. Semmi kifogásom az ellen, hogy együtt
dolgozz velünk.
Szent isten! Nem érdemlem meg ezt a higgadt elfogadást.

74
 – Maradj! – Whip arca sápadt, de előrehajol és bólint, mint aki
döntésre jutott. – Jaxnek igaza van. És nyilvánvalóan jó vagy a
szakmádban, különben Brenna nem hozott volna ide.
– Igen – teszi hozzá Rye. – Jót fog tenni mindannyiunknak. És
neked is. Katartikus lesz, érted?
Kik ezek a srácok! De komolyan! Arra számítottam, hogy ezen
a ponton ellenem fordulnak.
– Nézd, részemről nincs gond. – Rye feláll. – Remélem,
csatlakozol hozzánk. Ami felrázza kicsit a dolgokat, az nem lehet
rossz.
Whip szintén feláll.
– Killian is megbékél majd. Jax beszélni fog vele.
Mindketten kezet ráznak velem.
– Bocs a drámáért – veti oda Whip egy kacsintás kíséretében. –
De ez szinte elkerülhetetlen mifelénk.
Amikor Whip és Rye kimennek, Jax odalép hozzám. Meleg
keze megállapodik a vállamon.
– Örülök, hogy alkalmam nyílt beszélni veled. Mindig is fel
akartalak kutatni, hogy bocsánatot kérhessek tőled. Mocsok húzás
volt így felhasználni.
– Annyira örülök, hogy túlélted – hadarom. – Hogy újra
egészséges vagy.
Jax mosolya kissé kényszeredett, de barátságos.
– Bárhogy dönts is, gyere és tarts velünk ma este! Jól fogunk
mulatni, Soph. Bízz bennem!
Nyom egy puszit az arcomra, és vet egy pillantást Brennára
távozás előtt, amit nem igazán tudok hova tenni.
– Ez egy nagy hiba – közli Gabriel, amint becsukódik az ajtó.
Összerándulok, amikor rám szegezi a tekintetét. Annak, amit
korábban láttam benne, többé nyoma sincs. Most már tiszta jég –
olyan szilárd, olyan kifinomult, meglep, hogy nem látom
visszatükröződni magamat a bőrén. A hangja erőteljes, de
monoton. Csak egy újabb nap az irodában.

75
 – Te bánod, amit tettél. Jax a maga részéről vállalja a
felelősséget. De a turné szempontjából egyik dolognak sincs
semmi jelentősége.
– Nem bírlak követni, Scottie – szólal meg Brenna. Eddig
csendben maradt, hagyta a többieket beszélni, de most
megacélozza magát.
Gabriel hátradől ültében, az egyik bokáját behajlított térdére
teszi. Milyen hűvös válasz. Mintha nem próbálna az utcára tenni,
annak ellenére, hogy megígérte: nem fog közbeavatkozni.
– Épp most értünk el arra a pontra, hogy a banda ismét teljes
egészként működik. Végre kezdenek begyógyulni a régi sebek.
Azzal, hogy ezt a megbízhatatlan tényezőt is bedobod a képbe,
veszélybe sodorsz mindent.
– Ember vagyok, nem tényező. – Nem lenne szabad felfednem
előtte, mennyire zaklatott vagyok, de bassza meg, tényleg az
vagyok. Azt feltételeztem, hogy van kettőnk között legalább egy
szikrányi kölcsönös… Nem is tudom, megbecsülés egymás iránt.
Élete legsötétebb órájában a karomban tartottam, erre most egy
kurva tényező lett belőlem? – És ha a srácoknak nincs kifogásuk
ellene, neked miért lenne?
– Mert az a feladatom, hogy racionálisan gondolkodjak, amikor
ők nem képesek vagy nem hajlandóak. – Úgy mered rám, mintha
nem lennék több egy bútordarabnál a szobában. – Ez üzleti ügy,
Ms. Darling. Semmi személyes.
– Egy frászt! Minden személyes. Különösen az üzlet. Ítéletet
alkotsz egy személyről, és eldöntöd, megbízol-e benne annyira,
hogy együtt dolgozz vele. – Remegek a haragtól, és minden
porcikámat áthatja a fájdalom. – Te már meghoztad a döntésedet,
Mr. Scott. Ne ásd alá azzal, hogy úgy teszel, mintha nem lenne
semmi személyes benne.
Szent ég, Gabriel meg se rezzen. Még csak nem is pislog. Csak
ül ott, és rezzenéstelenül mered rám azzal a sarki jégre
emlékeztető tekintetével.
– Sajnálom, Ms. Darling.

76
 – Ja – felelem. – Azt meghiszem.
Ha nem néznék vele mérgesen farkasszemet, elkerülné a
figyelmemet az apró remegés, ami végigfut a szája sarkán.
Egykedvű méltósággal feláll, és begombolja a zakóját. Röviden
biccent, aztán anélkül, hogy egyszer is hátranézne, kisétál a
helyiségből.
– A francba! – szólal meg Brenna a távozása után. – Ez jól
ment.
Én az ajtót bámulom.
– Sajnálom, hogy vesztegettem az…
– Fel vagy véve, Sophie.
Odakapom a fejemet. Biztos vagyok benne, hogy a szám is
tátva marad.
Brenna hosszasan és keményen végigmér.
– Ez egy életre szóló lehetőség. Te is tudod. Én is tudom. Ne
merj megfutamodni, csak mert van egy kis nehézség! Bízz
bennem! Tapasztalatból mondom, hogy azt megbánnád.
Tucatnyi különféle választ adhatnék. Dühönghetnék.
Sajnálhatnám magam. Ezen a kis ékszerdoboznak is beillő
helyiségen kívül a híresek és hatalmasok éppen kávézgatnak, és
tervezgetik az életüket. Londonban vagyok, és lehetőséget
kínálnak arra, hogy elkísérjem európai turnéjára az egyik kedvenc
bandámat. Garantáltan adódnak majd kellemetlen pillanatok, és
egyértelmű, hogy külön gyötrelem lesz újra szembenézni
Gabriellel.
Az életem New Yorkban sokkal könnyebb lenne. Ismerős.
Semmi személyes, a francokat!
– Bassza meg! – nyögök fel. – Benne vagyok!

77
 5. fejezet

GABRIEL

Két percembe és harminchat másodpercembe telik kisétálni a

konferenciateremből, elhagyni a szállodát és eljutni az utca
végéig. Tudom, mert számolom a másodperceket. Egyenletes
léptekkel, céltudatosan haladok, és ha közben a kezem reszket is
egy kicsit, azt kurvára nem láthatja senki, mert zsebre vágtam.
Probléma megoldva.
Első számú lecke az üzleti életben: minden bajra van megoldás.
Kettes számú lecke: soha ne légy érzelgős!
Soha ne légy érzelgős!
Amint befordulok a sarkon, az önuralmam kezd meginogni.
Elhibázok egy lépést. Vörös köd ereszkedik a szemem elé. Még
egy lépés, és zihálok. Meglátok egy újságosbódét, és hirtelen
belerúgok.
– A kibaszott életbe! – Keményen megütöm a tenyeremmel a
fémállványt, majd elkezdek fel-alá járkálni.
– Én is ugyanígy reagáltam, haver.
Killian hangja hallatán megdermedek. Egy sajtbolt falának
támaszkodik, és egy elviteles kávét kortyolgat.
– Szétrúgtam azt a kukát ott.

78
 Az újságosstand mellett egy behorpadt falú kuka áll.
Felhorkanok, bár most igazán nem vagyok képes viccesnek találni
semmit.
– Az összes kuka és újságosbódé közül…
– Te sétáltál be az én területemre – mutat rá Killian.
Körülnézek az utcán.
– Hol van Libby?
– Időt ad, hogy lehiggadjak. – Killian minden öröm nélkül
felnevet. – Nem mehetek vissza a szállodába, amíg készen nem
állok arra, hogy bocsánatot kérjek a firkásztól.
– Sophie a neve. – Ne gondolj rá, bassza meg! Ne gondolj rá!
De lehetetlenség kiverni a fejemből azt, amit mondtam neki. Újra
elönt a düh. A fogamat csikorgatva elszámolok tízig. Lassan.
Hármas számú lecke: Az ügyfeled érdekeit nézd, ne a magadét!
Úgy kezeltem a helyzetet, ahogy mindig is szoktam – eldöntöttem,
mi a legjobb a bandának. Őket védtem mindenekfelett, félretéve a
személyes szükségleteimet.
Egy frászt! Minden személyes.
Ó, most már tisztában vagyok vele, cserfes lány.
Egyszerűnek kellett volna lennie az ügynek. Alig ismerem
Sophie-t. Egyértelműek a kockázatok. Könnyen felboríthatja az
egyensúlyt, aminek a helyreállításáért úgy megküzdöttünk.
Ez viszont korántsem jelent magyarázatot arra, hogy miért
éreztem úgy, mintha minden egyes kiejtett szó savként égetné a
nyelvemet. Vagy arra, hogy miért tört rám fizikai rosszullét a
Sophie szemében tükröződő fájdalom láttán. Alig sikerült
túlélnem ezt a pokoli interjút anélkül, hogy bele ne bokszoltam
volna egy falba.
Aztán egyszerűen faképnél hagytam. Kisétáltam anélkül, hogy
egyszer is visszanéztem volna. Engedtem, hogy úgy érezze magát,
mintha valami söpredék lenne, aki nem méltó hozzánk.
– Töketlen szemétláda – motyogom magam elé, és közben
küzdök a késztetés ellen, hogy megint belerúgjak valamibe.

79
 – Valahogy meg kell bocsátanod Jaxnek. – Killian kortyol
egyet a kávéjából. – Libby ezt mondta nekem. Azt hittem, már
megtettem. De Jax valahogy mindig megtalálja a módját, hogy
feldühítsen.
Csípőre vágott kézzel meredek a cipőmön lévő horzsolásra.
Nem veszem a fáradságot, hogy kijavítsam Killian feltételezését.
Nem Jaxre haragszom, amiért megrendezte, hogy Sophie
felbukkanjon a helyszínen. Megértem őt. Szerette volna
megörökíteni a tettét. Vagy talán nem is igazán akart meghalni,
hanem azt szerette volna, ha rátalál valaki, még mielőtt túl késő
lett volna.
Nem lehetek biztos benne, de nem fogok dühösen rátámadni,
csak mert ő is egy egyszerű földi halandó. Felsóhajtok, és
végigfuttatom a kezemet az arcomon. Hetek óta nem aludtam egy
jót, és kezd legyűrni a kimerültség. Körülöttünk londoniak sietnek
a közeli metróállomás felé. Borús az idő, hűvös van.
Egy anya tolja a gyermekét egy szürke babakocsiban, és megáll
egy könyvesbolt kirakata előtt. Régen volt egy képem az
anyámról, amelyiken a babakocsim mellett térdepelt. Talán olyan
kétéves lehettem, és már akkor is meglehetősen mogorva képet
vágtam. De anyám úgy mosolygott rám, mintha a világot
jelenteném neki.
Megdörzsölöm fájó mellkasomat.
Jax, Killian, Whip és Rye megajándékoztak a barátságukkal,
amikor nem volt senkim, és ők lettek a családom, amikor az
enyém megsemmisült. Célt adtak az életemnek – egy munkát,
amit imádok, és olyan élményeket, amiket a földön csak kevesen
tapasztalhatnak meg. Cserébe megesküdtem, hogy mindig
megvédem az érdekeiket. Szar munkát végeztem az elmúlt néhány
évben. Jobbra is képes vagyok. Sokkal jobbra.
Nem akarok Sophie Darlingra gondolni, de megfertőzte az
agyamat. Incselkedő nevetésének hangja valósággal kísért. A
fájdalmas csillogás, ami akkor jelent meg a szemében, amikor
„hibának” neveztem, kikészít.

80
 Ő a felelős Jax legszemélyesebb pillanatának, élete legnagyobb
mélypontjának a nyilvánosságra hozataláért. Számtalanszor
elátkoztam azt az alávaló gazembert, aki a fotókat készítette.
Amikor rádöbbentem, hogy Sophie volt az, a lány, akinek
hagytam, hogy a karjában tartson, és enyhítse a félelmeimet, úgy,
ahogy senkinek sem engedtem az anyám halála óta, hatalmasat
csalódtam. Teljesen lesújtott azon az interjún.
Elkezdek fel-alá járkálni, mert képtelen vagyok nyugton
maradni.
Killian figyel. Ide-oda kapkodja a fejét, nyomon követi a
mozgásomat.
– Nem kell szerveznünk neked egy bunyót, ugye?
Haragosan végigmérem.
– Annyira azért nem rossz a helyzet.
Killian a magasba emeli a kezét.
– Csak megkérdeztem.
A Kill John pályafutásának kezdetén föld alatti bunyókkal
kerestem meg a pénzt az öltönyeimre. Szép kis oximoron, meg
kell hagyni: utcai harcosként éltem, hogy úgy öltözködhessek,
mint egy úriember. Ahogy teltek az évek, bunyóztam, amikor
annyira feszült voltam, hogy csak a szex által nyújtott édes
kielégülés segíthetett, vagy pedig az, ha kivertem még a szart is
egy másik emberi lényből. Az igazat megvallva, a szex sosem vált
be annyira, mint a nyers fájdalom.
– Jól vagyok – bizonygatom, és elhessegetem.
– Brenna fel fogja venni, ugye? – kérdezi tőlem Killian.
– Természetesen. Első osztályon utaztatta. Sosem bajlódott
volna ilyesmivel, ha nem tervezte volna, hogy felveszi.
Ezen Killian elvigyorodik.
– Fogadok, ez feldühített. Hogy ült melletted valaki.
Dörmögök valamit az orrom alatt. Képtelen vagyok bevallani
neki az igazat. Életem legjobb repülése volt, csessze meg!
Killian felnevet.
– A pokolba! Brenna gonosz.

81
 Eszembe jut a sok ugratás, amit el kellett viselnem Sophie-tól.
A szám mosolyra görbül, ami azonnal el is hal, mert az agyam
emlékeztet: reményem sem lehet rá, hogy újra a közelembe
akarjon kerülni, és ezt csak magamnak köszönhetem.
– A kurva életbe! – Szinte keresztüldöföm Killiant a
tekintetemmel. – Fel van véve. Mindketten tudjuk. Függetlenül a
múltjától. Láttam a portfolióját és a közösségi médiában végzett
munkáját. Igazán jó. És a többiek is azt akarják, hogy
csatlakozzon.
– A picsába! – Killian lehangoltnak tűnik.
– Szorosan együtt kell majd működnöd vele. – Valami
mocorogni kezd a mellkasomban a gondolatra, hogy a jövőben
nap mint nap láthatom Sophie-t. Határozottan elfojtom. – Ami azt
jelenti, hogy olyan tisztelettel fogsz bánni vele, ami egy magasan
képzett szakembernek kijár.
– Igenis, uram! – tiszteleg Killian.
Máris indulok vissza a szálloda felé.
– Van egy FaceTime megbeszélésünk egy új szponzorral
négykor.
– Miféle szponzorral? – kiált utánam.
– Valami gitárpengető vállalattal – vetem neki oda a vállam
felett.
– A pokolba, Scottie! Tíz év után sem emlékszel, melyik
pengetőt kedvelem? Részletek, ember!
Jól tudom, hogy melyiket, de olyan könnyű hergelni Killiant.
– A szponzor az szponzor. Ne késs el!
Félúton a szálloda felé írok egy üzenetet Brennának.
GS: Feltételezem, hogy Ms. Darling velünk marad.

Elég gyorsan válaszol:

Igen. Nem neked köszönhetően. Legközelebb négyszemközt
vitasd meg velem az embereimmel kapcsolatos aggályaidat!
Megkerülök egy férfit, aki két göndör szőrű uszkárt sétáltat. A
kutyák megszimatolják a bokámat.

82
 GS: Értettem. Hol van most?

Brenna: Miért?

Az állkapcsomon vibrálnak az izmok.

GS: Szeretném üdvözölni a fedélzeten, hogy megmutassam neki,
nem neheztelek.

Brenna: Ezt üzenetben is megteheted.

Komolyan gyűlölöm, amikor Brenna pipa rám. Az élet

olyankor sokkal nehezebbé válik, és igazán mesterien ért ahhoz,
hogy hogyan büntessen meg a vétkeimért.
GS: Említettem már, hogy ma este találkám van Neddel?

Ned egy helyi szervező, és egy aljas kis szarzsák, aki hajlamos
rámozdulni Brennára. Sajnos a fickó irányítása alá tartoznak a
legjobb fellépőhelyek is, és nekem kell tárgyalnom vele,
valahányszor Londonban turnézunk, Brenna ugyanis nem
hajlandó.
GS: Arra gondoltam, hogy helyette inkább meghívom, jöjjön el
velünk bulizni.

Majdnem elmosolyodok. Szinte látom magam előtt, hogy

Brenna tajtékzik a dühtől. Kis pontok jelennek meg a képernyőn,
utána a válasza.
Brenna: Seggfej. Jules elvitte ebédelni abba a gasztropubba ott
lejjebb az utcában.

GS: Ebédelni? Nem korai az még egy kicsit?

83
 Brenna: Most komolyan? Fordítás: elvitte meginni egy italt, ami
nagyon ráfért azok után, hogy te és Killian olyan faszfejek voltatok
vele.

Á, bűntudat. Az elmúlt egy évtized során el is felejtettem,

milyen érzés. Most, hogy újra megtapasztalom, nem állíthatom,
hogy tetszene. Egyáltalán nem. Zsebre vágom a telefonomat,
sarkon fordulok, és megindulok lefelé az utcán.
Nem nehéz rátalálni Sophie-ra és Julesra a pubban. Ragyogó
színfoltot jelentenek a régi, fából készült falburkolatok
tengerében. Egy sarokasztalnál üldögélnek a fejüket összedugva.
Sophie platinaszőke haja olyan, mint a holdsugár Jules
fuksziaszínű, göndör fürtjeinek kavalkádja mellett.
Háttal vannak nekem, egy-egy pint Guinness-t dédelgetnek – a
bajnokok reggelije, Rye gyakran így utal a gazdag és erőteljes
barna sörre.
– Nem fogok hazudni – mondja éppen Jules. – Ha dicséretre
vagy kedves szavakra számítasz tőle, az soha nem fog
megtörténni. Ő nem az a fajta főnök.
– Egyáltalán nem is lesz a főnököm – motyogja Sophie, és
kortyol egy nagyot az italából. Krémes, fehér hab tapad a felső
ajkára, amíg le nem nyalja róla, és a farkam azonnal elnehezül.
A francba!
– Ne ámítsd magad! – vágja rá Jules. – Ő mindenki főnöke.
Még a srácoké is. Amit Scottie mond, az úgy van. De ne aggódj!
Nem egy zsarnok. Csak…
Nem tehetek róla, muszáj kicsit közelebb hajolnom, mert
kíváncsi vagyok, mit fog mondani. Eddig még nem vettek észre,
és eszem ágában sincs felfedni magamat éppen most.
– Magasak az elvárásai – fejezi be végül Jules a mondatot.
Sophie nem túl elegánsan felhorkan.
– Egy arrogáns seggzabáló.
Csodás.
– És mi az ördögért hívja mindenki Scottie-nak? Az a név
egyáltalán nem illik hozzá. A Belzebub sokkal találóbb lenne. –
84
Sophie elkeseredetten széttárja a kezét, nekem pedig minden
önuralmamat össze kell szedem, nehogy felhorkanjak.
Jules a poharába nevet.
– Csajszi, én is ugyanezt gondoltam. Zenész körökben a
legenda úgy tartja, hogy Killian és Jax találták ki a nevet még a
kezdet kezdetén. Valami Star Trek-es vicc.
– Mérnök akartam lenni – szólalok meg. Mindkettőjüket
megijesztem.
Megpördülnek ültükben, és tátott szájjal merednek rám.
– Scotty az Enterprise mérnöke volt – folytatom. Megkerülöm
az asztalt, és helyet foglalok. – A Star Trek ment a tévében, Rye
pedig rámutatott, hogy ugyanaz a vezetéknevem, mint Scottynak.
És ezzel el is dőlt. A kis seggfejek elkezdtek Scottie-nak szólítani,
ie-vel a végén, hogy az emberek képesek legyenek
megkülönböztetni bennünket egymástól.
Unottan végigmérem a lányokat, mintha halálosan fárasztana a
téma, de a sötét titok az, hogy sosem próbáltam megakadályozni,
hogy így nevezzenek. Ez megszilárdította a befogadásomat a
csapatukba, pedig előtte még soha egynek sem voltam a része.
Életemben először jutott eszébe valakinek, hogy olyan becenevet
adjon nekem, aminek nem a sértegetés volt a célja.
Másodjára akkor kaptam ilyen becenevet, amikor együtt ültem
a repülőn a gyönyörű, cserfes lánnyal, aki most olyan haragosan
mered rám, mintha beleköptem volna a sörébe.
– Sophie. Jules. – Mindkettőjük felé biccentek.
A Jules arcát pettyező szeplők élesen világítani kezdenek,
amikor halványbarna bőre hamuszürkévé sápad.
– Én… ő… Azt… Az van… Azt magyaráztam Sophie-nak…
Megszabadítom a szenvedésétől.
– Nem gond, ha el akarsz menekülni. Nem fogom a szemedre
hányni.
Jules felpattan, és megragadja hatalmas zöld válltáskáját, amit
mindenhová magával cipel.
Sophie kihúzza magát, és felvonja a szemöldökét.

85
 – Hé! Nem kell elmennie. Igazából neked kéne lelépned. – Úgy
szegezi rám az ujját, mintha fegyver lenne.
– Nem, nem! – szól közbe Jules, és máris hátrál elfelé az
asztaltól. Igaza van. Egyértelműen el akarok menekülni.
És meg is teszi. Majdnem szellő támad a nyomában. Sophie
pufogva visszaül a helyére, és keresztbe teszi a karját dús keble
előtt.
– Szent ég, olyan vagy, mint Darth Vader vagy valami ilyesmi.
Hiányoztál. A kínos gondolatnak nincs is értelme, hiszen
kevesebb mint egy óra telt el az utolsó találkozásunk óta, de ez
nem változtat semmin. Pusztán attól, hogy itt ülhetek mellette,
úgy érzem, mintha kegyelemben részesültem volna.
– Már megállapítottuk, hogy én vagyok a mérnök ebben a
produkcióban – jegyzem meg könnyedén. – Te pedig
összekevered egymással a különféle űrdrámákat.
Sophie elfintorodik, és elfordul tőlem. A profilját mutatja
nekem. Kihasználom a pillanatot, ellopom a sörét, és iszom belőle
egy kortyot. Szobahőmérsékletű, sűrű és sötét. Tökéletes. Valóban
a bajnokok reggelije.
– Hé! – Kikapja a kezemből a poharat. – Szerezz magadnak!
Tüntetőleg letörölgeti a peremét egy átázott koktélszalvétával.
– Attól félsz talán, hogy ragályos az érintésem?
– Meglep, hogy ismered ezt a szót.
– Elég sokat ismerek.
Legjobban a szópárbajaink hiányoztak. Sophie… szórakoztató.
Mikor szórakoztam utoljára?
– Erről jut eszembe… – Közelebb hajolok hozzá. – Bár
alkalomadtán élvezem az anális játékokat a nőkkel, soha
életemben nem zabáltam segget.
Sophie-nak torkán akad a sör, apró cseppekben prüszköli szét a
megviselt asztalon a folyadékot, és valósággal lángol az arca.
Igyekszem letörölni a képemről a győzelemittas vigyort, és a
kezébe nyomok egy másik szalvétát.
Dühösen méreget, miközben megtörölgeti vele az állát.

86
 – Ha azért vagy itt, hogy rávegyél a hazatérésre, ne fáradj!
Maradok, és semmit sem tehetsz ellene. – Felszegi az állát, mintha
azt mondaná: Na, erre varrj gombot!
Hátradőlök ültömben.
– Tudod, igazad volt. – Amikor összevonja a szemöldökét,
folytatom:
– Az üzlet tényleg személyes. Egyszerűen csak nem gondoltam
rá így, amíg rá nem világítottál, hogy ez a helyzet.
Sophie arckifejezése még jobban elkomorodik. Elhúzom előle
a sört, ő pedig válaszul forgatni kezdi a szemét, de az ajkán
vonakodó mosoly dereng. Megdöbbentő, de a puszta látványától
máris jobb lesz a napom. Gyengeség. Nem akarok egyet sem.
Viszont bizonyos dolgok erősebbek.
Becsület. Őszinteség. Vágy.
– Gyűlöltem azokat a képeket, és amit jelképeznek, legalább
annyira, mint azt, ami Jaxszel történt – mormolom halkan.
Sophie arcáról eltűnik a harag, és tágra nyílt szemmel,
fájdalmas tekintettel mered rám.
– Nem – helyesbítek. – A képeket jobban gyűlöltem.
Emlékművet állítottak annak a szörnyűségnek. Annak a… –
Elszorul a torkom, muszáj megköszörülnöm. – Fájdalomnak.
– Sajnálom – suttogja. – Elmondhatatlanul sajnálom.
– Hiszek neked. Tisztában vagyok vele, milyen teljesen
elmerülni egy munkában. A Jaxszel történtek előtt mindannyian
kezdtünk szétesni. Voltak napok, amikor arra ébredtem, hogy
fogalmam sincs, melyik országban vagyunk. Mert minden csak a
szórakozásról szólt, és a nagy zűrzavarban elhittük a sok hülye
dumát, amit az emberek etettek velünk. Tudom, milyen az, amikor
hazudsz magadnak, hogy képes legyél túlélni a napot.
– Rólad ezt nem bírom elképzelni.
– Cserfes lány, te a közösségi médiában építesz légvárakat, én
a zenei életben. Az öltönyök, a modorosságok, az egész kibaszott
imázs része az arzenálnak. Ott abban a teremben láthattad teljes

87
pompájában. – Megérintek az ujjammal egy sörcseppet. – Egy
régi harag irányította a tetteimet.
Amikor megszólal, Sophie hangja lágy és tétova.
– Biztos vagy benne, hogy régi az a harag és nem új?
A szemébe nézek, és újra fellángol az a furcsa érzés a bordáim
alatt. Fájdalom, gyűlölet, megbánás, gyengédség. Ezek mind
egymásba fonódnak, nehezemre esik megállapodni egy mellett. El
akarom mondani neki, mennyire sajnálom, hogy megbántottam.
Szeretném elküldeni, hogy ne kelljen megtapasztalnom ezt a
kellemetlenséget.
Sophie veszélyes, mert nem tudom irányítani. Elképesztően
gyönyörű, mint az olvasztott üveg, ami arra csábít, hogy
megérintsd, bár jól tudod, hogy meg fogod égetni magad.
De mindezek ellenére van valami, amit nem érzek.
– Nem haragszom rád.
Amikor bólint, és esetlenül rándít egyet apró állán, előveszem a
tárcámat, majd kiszedek belőle néhány fontot. Reszkető ujjakkal
az asztalra ejtem a pénzt.
– Csináld végig a turnét! – mondom neki. – Nem állok az
utadba. Helyette értékes csapattagként köszöntelek a banda
mellett.
Aztán menekülőre fogom.
Éppolyan kétségbeesett vagyok, mint néhány perccel korábban
Jules. Most ítéltem magam többhavi pokoljárásra. Hatalmas lesz a
kísértés.

SOPHIE

Londonban töltünk egy hetet, szóval elkezdem a közös munkát a

srácokkal. Átfésülöm a közösségi médiájukat, és változtatásokat
eszközölök. Más szóval, az összes fiókjukhoz hozzáadom magam

88
adminisztrátorként, és időről időre úgy teszek, mintha én ők
lennék.
És fényképeket készítek. Állandóan. Nincs benne semmi
bonyolult, hiszen a Kill John az alanyom. A srácok rendkívül
fotogének. Sokszor eltöprengtem már a hírnéven. Kevés olyan
híres ember akad, aki nem fotogén, még ha a szó klasszikus
értelmében nem is vonzó. Miért van ez? A hírnév csillogása teszi
őket ellenállhatatlanabbá? Vagy bennük van valami, ami vonzza a
tekintetet, és gondoskodik arról, hogy híresek lehessenek?
Bárhogy is legyen, igazi élvezet pillanatfelvételeket készíteni a
Kill Johnról. Nem mintha nem járna néha küzdelmekkel.
Killian még mindig eléggé mérges rám. Mogorván végigmér,
amikor lefényképezem őt és Jaxet, miközben egy dallamvariáción
dolgoznak a stúdióban, amit erre a hétre béreltek.
– Nem baj, hogy zavarsz?
– Nem. – Lövök egy újabb képet. – Igazából, ha szeretnél,
megajándékozhatnál egy szép nagy mosollyal, még rá is tehetsz
egy lapáttal.
– Jézusom! Te aztán nem adod fel egykönnyen. Tűnj innen!
– Kills! – sóhajt fel Jax. – Hagyd már annyiba, a kurva életbe!
– Felém fordul, kinyújtja a nyelvét, zöld szeme keresztbe áll.
Engedelmesen lefényképezem.
– Kitűnő! – Leengedem a kamerát, és leülök a stúdió padlójára.
– Nézd, Killian, egyikünk sem változtathat a múlton. Csak a jelen
van. Akár tetszik, akár nem, ti ketten vagytok a banda
frontemberei, ami azt jelenti, hogy jó példával kell elöl járnotok.
Az emberek majd meghalnak azért, hogy újra együtt láthassanak
téged és Jaxet, méghozzá boldogan. Szükségük van a
megerősítésre.
– És szerinted attól, hogy készítesz rólunk néhány fotót,
varázsütésre jobb lesz minden? – szegezi nekem a kérdést Killian.
A hangjában nincs rosszindulat, de egyértelműen vannak kétségei.

89
 – Mondd meg te! – vágok vissza. – Te régebben vagy a
szakmában, mint én. Gondolod, hogy a nyilvánosság felé mutatott
imázs számít?
Egy pillanatig némán mered rám, de aztán halkan felnevet és
elmosolyodik. Amikor megteszi, a hatás igazán lélegzetelállító.
Killian James meglehetősen szexi. Szerencsére én immunis
vagyok a szexi pasikra. Nos, a legtöbbjükre.
– Rendben – adja be a derekát Killian, betörve az
aggodalmaskodó menedzserekkel kapcsolatos gondolataim közé.
– Seggfej voltam. Számít, még akkor is, ha nem tetszik a dolog.
– Tessék. Olyan nehéz volt? – kérdezem.
Killian közelebb hajol, és félrebiccenti a fejét, mintha éppen
valami hatalmas titkot készülne megosztani velem.
– Tudod, igazából nem szeretek seggfejként viselkedni
egyetlen nővel sem.
– Komolyan? – nézek rá, és a szám szélébe harapok, nehogy
elmosolyodjak. – Pedig hihetetlenül jó vagy benne!
Jax annyira nevet, hogy majd hanyatt esik. Közben a hasához
szorítja a Telecasterét. A szemem sarkából látom, hogy Gabriel
felkapja a fejét, és felénk fordul. Az egyik szomszédos
stúdiószobában ül, és Whippel beszélget, aki éppen a
dobfelszerelésén gyakorol.
Az összes stúdiót üvegfalak kötik össze, amelyek körbeveszik
a keverőszobát. Egész idő alatt tudatában voltam Gabriel
jelenlétének, de nem hittem volna, hogy ő is az enyémnek. Az
biztos, hogy nem hallhat bennünket, mégis észrevette, hogy Jax
nevet. Persze egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Gabriel mindenre
és mindenkire odafigyel.
Killian is nevet, majd megböki a lábamat a bakancsa orrával.
– Nehéz haragudni rád, Sophie.
– Ez akkor is jusson majd eszedbe, amikor olyan szorosan
tapadok rád, mint bolha a kutya seggére.
Killian újra felnevet, mély, dübörgő hangon.
– Úgy beszélsz, mint Libby.

90
 – Ó, jaj! – szólal meg Jax, és felveszi a sörét. – Épp most
ajándékozott meg a lehető legnagyobb bókkal. Vigyázz!
Hamarosan te is éppúgy ki leszel téve a piszkálódásoknak és
gyerekes csínyeknek, mint mi többiek.
Elszörnyedést tettetek, de lágy melegség járja át a belsőmet.
Sok barátom és ismerősöm van. Sosem okozott gondot új
emberekkel találkozni. Nem nehéz, ha istenadta tehetséged van a
beszélgetéshez. De sosem voltam része semmilyen összetartó
baráti társaságnak. Talán ezek a srácok se fognak igazán
befogadni. Az idő majd eldönti. De nagyon vágyom rá.
Furcsa rádöbbenni, mennyire magányosnak érzem magam,
annak ellenére, hogy soha nem vagyok igazán egyedül. De ez a
helyzet. Szeretném, ha valaki ismerné az igazi lényemet, nem csak
azt a csillogó burkot, amit mutatok magamból a külvilágnak.
Magára hagyom Killiant és Jaxet, folytatom Rye-nál, aztán
pedig Whipnél. Miután elkészülök a fényképekkel, feltöltöm a
számítógépemre, és kiválasztom közülük azokat, amiket fel
szeretnék használni a közösségi médiában.
Gyorsan telik az idő, aztán máris indulunk megnézni a
helyszínt a kedd esti nyitóshow-ra. A srácok tele vannak feszült
energiával. Esküszöm, hogy a zene élteti őket, mert minél többet
beszélnek róla, minél többet játszanak, annál feldobottabbnak
tűnnek.
Ami viszont engem illet… Még mindig érzem a jet lag hatását
– nem sikerült rendesen végigaludnom egyetlen éjszakát sem az
érkezésem óta – és az ebéd hiányát. Hogyan hagyhattuk ki az
ebédet különben is? Miért nem tűnt fel?
A gyomrom tiltakozóan megkordul, én pedig próbálom
figyelmen kívül hagyni, mert úgy tűnik, hogy a többieknek még
eszük ágában sincs távozni. Tartok egy kis szünetet. Letelepszem
a színpadra, és nekidőlök az egyik kihúzott erősítőnek. Fáj a
fejem, és szeretnék szunyókálni egyet. Viszont úgy tűnik, hogy
errefelé a szunyókálás se divat. De egyszerűen nem tudok
elcsendesedni, amikor visszamegyek a szobámba.

91
 A gyomrom ismét megkordul, és esküdni mernék, hogy
elkezdte felzabálni önmagát, mert fájdalmasan összerándul.
Ügyetlenkedem kicsit a kamerám zárjával, és közben halkan
átkozódom. Az éhség idegessé tesz. Hamarosan nagyon mogorva
leszek. És a srácokat a jelek szerint kurvára nem érdekli, hogy
órák óta nem ettünk…
– Tessék! – Egy doboz szendvics jelenik meg az orrom előtt a
Pret A Manger-ból. Egy másodperccel később Gabriel telepszik le
mellém a színpadra.
Nem tudom eldönteni, hogy a szendvicset ragadjam-e
magamhoz, vagy inkább tovább csodáljam Gabriel könnyed
mozdulatait. Ami igazán nevetséges, morgolódok magamban,
miközben belemélyesztem a fogaimat a teljes kiőrlésű kenyérbe.
Felgerjedni egy férfi mozgásán? Mi következik ezután? Verset
fogok írni az állát borító borostáról?
Az a legszomorúbb az egészben, hogy képes lennék rá.
Komolyan.
Amint az első falat étel a számba kerül, megkönnyebbülten
felsóhajtok.
– Köszönöm – motyogom két rágás között.
– Semmiség. – Gabriel könnyedén vállat von, és körbejáratja a
tekintetét a stadionban.
Tojássalátát hozott nekem rukkolával. A kedvencemet. Úgy
szorongatom a kezemben a szendvicset, mintha valami értékes
ajándék lenne, mielőtt harapnék belőle még egyet. Aztán még
egyet. A francba, rohadtul éhes voltam!
– Egyáltalán nem az.
– Ne beszélj tele szájjal! – Gabriel elővesz egy palack vizet a
táskából, aminek az oldalát pára borítja, lecsavarja a kupakját,
aztán a kezembe adja. – Isten ments, hogy a torkodra menjen a
falat, és ne tudj többé megszólalni.
A víz jéghideg, érzem, ahogy lefolyik a torkomon és szétárad
bennem. Édes hidratáció.
– Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc szendvicsem?

92
 Gabriel egy távoli pontra szegezi a tekintetét, de az állát leszegi
egy kicsit.
– Az a dolgom, hogy mindent tudjak az embereimről.
Az emberei. A nyája.
– Nem vettem észre, hogy másoknak is ételt osztogatnál.
Gabriel végül felém fordul.
Ragyogó kék szeme sarkába apró ráncokat rajzol a gunyoros
mosoly, a szája sarka enyhén felfelé görbül. Mint mindig, ezúttal
is eláll tőle a lélegzetem. A ráncok elmélyülnek.
– Egyikük sem lesz annyira nyűgös, amikor éhes, mint te,
Darling. Mindenki közös érdeke, hogy jóllakassalak.
Gyanítom, hogy kötekedésből használja a családnevemet, de
mindig úgy ejti ki, mintha valami becézés lenne. Egy
vállrándítással lerázom magamról az érzést.
– Az se érdekel, ha sértegetsz. Igaz. Már közel jártam hozzá,
hogy felfaljam a saját kezemet.
– Az senkinek sem lenne jó. – Gabriel karja éppen csak súrolja
az enyémet. – Szükségünk van rád a munkában.
Csörögni kezd a telefonom.
– Szavad ne feledd! – mondom, aztán fogadom a hívást. –
Jelló?
– Jelló? Így veszed fel a telefonodat? Az anyád vagyok,
egyébként.
A szememet forgatom.
– Tudom, anyu. Felismerem a hangodat.
– Nos, az ember sosem tudhatja – feleli elnyújtott sóhajjal. –
Olyan régóta nem hívtál, hogy időközben akár el is felejthetted.
Elmosolyodom, és leteszem a szendvicsemet.
– Anyu, olimpiai sportággá tudnád emelni a bűntudatkeltést.
– Megteszem, ami tőlem telik, angyalkám. Most mesélj kicsit
az új munkádról! Kedvesek hozzád? Szereted?
Ez nem az a beszélgetés, amit Gabriel és az ő denevérszerű
hallása közelében szeretnék lefolytatni. Ráadásul rajtam tartja a

93
szemét, és egyértelmű a tekintetéből, hogy remekül szórakozik.
Persze ezt aligha mondhatom ki hangosan.
– Természetesen kedvesek hozzám. Nem maradnék, ha nem
lennének azok.
Ez így nem teljesen igaz. Volt néhány szar állásom, még
szarabb főnökökkel az évek során, de új életet kezdek: mostantól
semmit sem vagyok hajlandó tolerálni, ami nem okoz örömet a
számomra.
– És imádom, anyukám. Igazán.
– Nos, ez nagyszerű. És mi van a srácokkal a bandából? –
Anyám lehalkítja a hangját. – Olyan szexik, mint a tévében?
Üzenetben írtam meg neki, hogy mit csinálok, de nem hittem
volna, hogy bármit is tud a Kill Johnról. Úgy teszek, mintha az
öklendezés kerülgetne.
– Komolyan? Egy életre meg akarsz nyomorítani? Nem kellene
szexi rockerekről kérdezgetned.
Mellettem Gabriel vidáman felhorkan, és harap egyet a
szendvicsemből. Kikapom a kezéből, és mérgesen rámeredek,
közben anyám tovább beszél hozzám.
– Kérlek! – mordul fel. – Ha nem szeretném a szexet, akkor te
soha…
– Lá-lá-lá… Nem is figyelek oda!
Gabriel kuncog, de olyan halkan, hogy csak én hallhatom.
Viszont bűnös dolgokat művel velem, olyan helyeken is
bizseregni kezdek tőle, ahol nem kéne.
– Nem születtél volna meg – fejezi be anyám nyomatékosan.
– Anyu!
– Ne óbégass, Sophie! Nem áll jól neked.
Halk kattanás, és felcsendül az apám hangja.
– Az én kislányom nem szokott óbégatni.
– Látod? Apa tudja – vetem közbe vigyorogva. Régóta játszom
velük ezt a játékot, és nem érdekel, hogy már huszonöt éves
vagyok. Jó úgy tenni, mintha még gyerek lennék. Sértetlenül és
biztonságban.

94
 Itt vagyok, egy színpadon ülök, és arra készülök, hogy európai
turnéra induljak a világ legnagyobb bandájával, de néhány perc
erejéig megengedhetem magamnak, hogy egyszerűen csak Sophie
Darling legyek, Jack és Margaret Darling egyetlen gyermeke.
– Elkényezteted őt, Jack – méltatlankodik az anyám. – Muszáj
ellensúlyoznom a negatív hatásokat néhány adag kőkemény
realizmussal.
Gyakorlatilag olyan vagyok, mint az anyám – csak fiatalabb, és
folyton változik a hajam színe. Muszáj félbeszakítanom a
szüleimet, még mielőtt igazán belemelegednének. Képesek az
örökkévalóságig évődni egymással, mellettem pedig itt ül a szexi
és kíváncsi majdnem-főnököm, hogy együtt ebédeljünk – és ez
olyasmi, ami hirtelen örömteli várakozással tölt el.
– Figyeljetek, nemsokára vége az ebédszünetemnek. Majd este,
ha már véget ért a napom, visszahívlak benneteket.
– Rendben, édesem – feleli apám. – Csak ne feledd, hogy a
férfiak az olyan nőket szeretik, akiket nehéz megszerezni.
Rendkívül nehéz.
Nem kell odanéznem, hogy tudjam, Gabriel a szemét forgatja.
– Mégis anya és te egyéjszakás kalanddal indítottatok…
– A pokolba, Margaret! Túl sok mindent elárulsz ennek a
gyereknek.
Nevetve elbúcsúzunk egymástól, és amint bontom a vonalat,
Gabriel újra megszólal:
– Most megvilágosodtam azzal kapcsolatban, hogy honnan
jönnek a kissé hibbant szóbeli támadásaid.
– Tudod, udvariatlanság hallgatózni…
– Be kellett volna fognom a fülemet, hogy ne halljam ezt a
zenebonát. – Gabriel vidáman járatja végig rajtam a tekintetét. –
Ugyanolyan hangosan beszélnek, mint te.
– Nem fordítva kellene lennie?
– Részletek.

95
 Akaratom ellenére elmosolyodom, és megbököm a vállát a
sajátommal. Olyan, mintha egy téglafalat próbálnék
megmozdítani.
Gabriel megint elveszi a szendvicsemet, és mert nagyvonalú
hangulatban vagyok, átengedem neki. Helyette kézbe veszem a
másik felet. Ő két takaros harapással befejezi a saját adagját, aztán
megtörli a száját egy szalvétával.
– Imádni valók a szüleid, cserfes lány.
Felforrósodik az arcom.
– Köszönöm. Hiányoznak.
Gabriel együttérzően bólint.
– Nem találkozol velük gyakran? Korábban említetted, hogy
zacskós levesen éltél…
– Szeretem a szüleimet – vágok közbe. – És meglátogatom
őket, amikor tudom. De csak korlátozott mennyiségben bírom
elviselni őket. Egy kissé… fojtogatóak tudnak lenni. Túlságosan
vigyázni akarnak rám.
Felkapom a telefonomat, és addig lapozok a képek között,
amíg rá nem bukkanok arra, amit keresek. Egy régebben készült
fotó rólam, szélesen és kissé elgyötörten mosolygok rajta a
szüleim között egy kanapén. Odaadom Gabrielnek.
Egy hosszú pillanatig tanulmányozza a felvételt.
– Egy kicsit mindkettőjükre hasonlítasz.
– Igen. – Jól tudom. Anyukám sötétbarna szemét, pimasz
mosolyát és hetyke orrát örököltem, valamint apa csontozatát és
hullámos, sötétszőke haját. Anyukámra esik a pillantásom,
szálegyenes, karamellszínű fürtjeire. Mindig is azt szerettem
volna, ha az én hajam is ugyanolyan, mint az övé. – Ez a kép a
diplomaosztó partimon készült.
Gabriel felvonja a szemöldökét, várja a további
magyarázatomat.
Megcsóválom a fejemet, és vágok egy grimaszt.
– Egy csapolt sörös parti volt. A szülők közül egyedül ők
vettek részt rajta.

96
 Gabrielből rövid, döbbent nevetés szakad ki, mielőtt sikerülne
magába fojtania.
– Ez megmagyarázza az elgyötört arckifejezésedet.
– Ó, akkor a korai, lassú és gyötrelmes halálukat tervezgettem
éppen.
Gabriel vidáman felhorkan.
– Mindig is ilyenek voltak. Nagyon-nagyon bevonódtak
mindenbe. Anyu félig filippínó, félig norvég-amerikai. Gyakran
hozott nekem segélyszállítmányokat: hatalmas tálcákat tele
lumpiával és füstölt lazaccal.
– Lumpiával?
– Gyakorlatilag a tavaszi tekercs filippínó változata. Isteni
amúgy, de füstölt lazaccal? Nem igazán. – Elhúzom a számat. –
Aztán ott van apa. A hatalmas, bájosan esetlen, félig skót-
amerikai, félig örmény szociológiaprofesszor. Gyakran azzal
ugratott, hogy ENSZ-babának hívott, miközben unatkozó
barátoknak magyarázta szövevényes származásomat. –
Felsóhajtok. – Szóval, jobb, ha az ember kis dózisokban
fogyasztja őket.
– Szeretnek – jegyzi meg Gabriel gyengéden. – Ez csodálatos
dolog.
– Az. – Végigjáratom a tekintetemet a stadionon, és figyelem a
turné személyzetét, akik éppen elpakolják a felszerelést, miután a
Kill John befejezte a munkát aznapra. – De ugyanakkor ez is része
volt a problémának. Nem akartam, hogy megtudják, mennyire
küszködök. Vagy, hogy mit csinálok a megélhetésemért. Nem
hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szégyelltem a munkámat.
Csak az utóbbi egy évben kezdtem úgy érezni, hogy szeretném
újra látni őket, érted?
Gabriel lassan bólint, elfintorodik.
– Most már büszke vagyok – mondom neki csendesen. –
Imádom, hogy anya titokban hatalmas Kill John-rajongó.
– Küldjek neki egy dedikált képet a bandáról? – csillan fel a
szeme.

97
 – Szent ég, ne bátorítsd! Különben könnyen azon kaphatod
magad, hogy felbukkan itt, abba pedig beleőrülnék.
– Ezért szinte már meg is érné.
– Majd rád szabadítom! – mondom fenyegetőn. – Te sokkal
szebb vagy a srácoknál. Követ majd mindenhová, kajával töm, és
a fenekedbe csíp, amikor nem nézel oda.
– Hiszen házas! – hördül fel, mintha az számítana.
– És a szép férfiak a gyengéi. Ki érti ezt! – felelem
rezzenéstelen arccal.
Gabriel elfintorodik.
– A férfiakra nem szokás azt mondani, hogy szép.
– A szépségnek sokféle fajtája van, napsugár. – Az ujjaimon
számolom. – Szép lányok, igazán cukik és édesek. Szép nők, akik
a legritkábban aranyszívű prostik, még ha a filmekben mást is
állítanak. Szép fiúk, vonzóak, de igazából egyszerűen csak
szeretnél a pofijukba csípni. És szép férfiak. – Sokatmondóan
végigmérem. – Tudod, azok, akiket gyakran összetévesztenek
nemzetközileg ismert modellekkel…
Az átkozott gazember a számba nyomja a szendvicset.
– Légy jó, cserfes lány! Fejezd be az evést!
Leharapok egy nagy falatot, és lassan rágni kezdem. Komor
tekintetem megtorlást ígér. De legbelül úgy érzem, mintha vér
helyett pezsgő keringene az ereimben, bugyborékol és pezseg a
boldogságtól. Jól szórakozom. Túlságosan is jól, mert nem
akarom, hogy véget érjen.
Lehet, hogy ez Gabrielre is igaz, mert minden eddiginél
elégedettebb képet vág. Barátságos csendben ül mellettem,
miközben megeszem az ebédem maradékát, és megiszom a
vizemet. Amikor végzek, a kezembe ad egy szalvétát, és
eltakarítja a szemetet. Beleteszi a táskába, amiben hozta. Minden
mozdulata egyszerű, hatékony és csendes. Semmi, amivel felhívná
a figyelmet magára a tettre. Olyan, mintha mindig is gondoskodott
volna rólam – nem nagy ügy, része a munkájának.

98
 És mégis, egy nagy hazugság az egész. Mert lehet ugyan, hogy
Gabriel Scott mindenkiről tud mindent, aki az irányítása alá
tartozik, de számukra ő a megközelíthetetlen árnyék a szoba
sarkában. Jobban szereti így. Attól, hogy gondoskodik rólam,
melegség árad szét a mellkasomban.
Mielőtt eltűnhetne, előrehajolok, és apró puszit lehelek az
arcára. Összerezzen, de félig lesütött szempillája alól szemmel
tart, miközben elhúzódok tőle.
– Köszönöm az ebédet, Gabriel! Máris jobban érzem magam.
A tekintete megállapodik a számon, az ajkam pedig válaszul
megduzzad és elnyílik, mintha megérintette volna a nyelvével.
Vesz egy mély lélegzetet, majd lassan kifújja a levegőt, és a
hüvelykujja hegye rátalál a szám sarkára. Az érintés végigsistereg
a testemen, le egészen a nőiességem középpontjáig. Odalent
minden megfeszül, forrón és édesen.
– Tojás van az arcodon. – Rekedtes hangjában száraz humor
bujkál. Rövid, gonoszkodó vigyort villant rám. A hüvelykujja
kicsit még elidőzik, mielőtt ügyesen leugrana a színpadról. –
Munkára, Darling!
Tettetett könnyedséggel elmosolyodom, bár a testem nem több
egy reszkető, felhevült roncsnál.
– Igenis, drágám.
A színpadi munkások közül néhányan felkapják a fejüket,
amikor meghallják, hogy drágámnak szólítom a nagy Scottie-t, és
elszörnyedve merednek rám. Ez azt jelenti, hogy egyedül én
vagyok a tanúja annak, amikor Gabriel elhibáz egy lépést.
Gyorsan visszanyeri az önuralmát, de ez elég ahhoz, hogy a nap
hátralévő részében szélesen vigyorogjak.

99
 6. fejezet

GABRIEL

Van egy érdekes játék. Gyakran játszom. Késleltetett kielégülés a

neve. Ha valamit igazán szeretnék, halogatom a megszerzését. Az
első szép kocsimra egy teljes évig vártam. Azt mondogattam
magamnak, hogy nem számít, van-e olyan kocsim, vagy nincs, az
életem nem lenne jobb vagy rosszabb a megvásárlásától. Csak
annyi engedményt tettem magamnak, hogy néha-néha vetettem
egy-egy pillantást az Aston Martin DB9-et ábrázoló képekre, hogy
tápláljam a vágyamat. Először kiválasztottam a színt – palaszürke,
vörös féktárcsákkal –, és aztán amikor az egy év letelt, végre-
valahára megvettem. Addigra az izgalom megkopott, a
sóvárgásom a kocsi után enyhült, és sikerült úrrá lennem a
vágyakozásomon.
Ugyanígy jártam el minden, nem nélkülözhetetlen dologgal az
életemben: a kocsikkal, a házakkal, egy apró Singer Sargent-
festménnyel, amit nagyon szerettem volna megszerezni. És ez az
előnyömre is vált. Ha nem áhítozol semmi után, akkor nem érhet
csalódás. És tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy miből fakad
ez. Abból, hogy fiatalon veszítettem el az édesanyámat. Nem kell
egy kanapén ücsörögnöm, anélkül is tudom, hogy a kontrollt
használom önvédelem gyanánt. És kurvára nem érdekel, mit árul
el ez rólam. Működik, történet vége.

100
 Ezt mondogatom magamnak, miközben fel-le járkálok a
nappalimban. A ház csendes körülöttem. Túl csendes. Hallom a
saját gondolataimat, és ki az ördög akarja hallani önmagát hajnali
egy órakor?
Ideje lenne ágyba bújni, de képtelen vagyok aludni. Szó szerint
nem tudok elaludni. Ez a helyzet a Londonba érkezésem óta.
Éjszakánként ébren vagyok, reggelente kimerültség gyötör.
Röviden: egy alváshiányos pokol az életem.
Szitkozódva teszek még egy kört a helyiségben, mint valami
hibbant karakter egy Austen-regényből.
Csakhogy én egyedül vagyok. Abban a házban, amit elsőként
vásároltam a saját pénzemből. Nyolcmillió fontba került, hogy
biztosítsam magamnak ezt a privát menedéket Chelsea-ben. A
hely minden egyes szegletét imádom, minden padlódeszkát, a régi
vakolat legapróbb darabját is. És mégis, ahogy ott állok a szoba
közepén, amit egy lakberendezővel bútoroztattam be, úgy érzem
magam, mintha egy kriptában lennék.
Fel kéne hívnom az egyik srácot. Valamelyikük csak ébren
van. Éjjeli bagoly mind. De nem velük akarok beszélni. Hanem
valaki teljesen mással.
– A pokolba! – Megrángatom a galléromat. A kasmírszövetet
könnyűnek és melegnek érzem a bőrömön, mégis olyan, mintha
fuldokolnék.
Sophie ébren van. Tudom. Érzem a csontjaimban.
Akkora a csend, hogy visszhangoznak a lépteim a padlón.
Mielőtt megálljt parancsolhatnék magamnak, felkapom a
telefonomat. Ne tedd! Semmi jó nem sülhet ki abból, ha
belegabalyodsz. Ő egy alkalmazott.
Leteszem a telefont, és még háromszor körbejárom a
helyiséget, mielőtt a lábam visszavinne a kis asztalhoz, amelyen
hever. A kezem tétován lebeg az átkozott holmi fölött. Hagyd
annyiban! Túl sokat fog belemagyarázni.
– A francba! A francba! A francba! – Megragadom a tarkómat,
ahol az izmaim dühösen tiltakozva megfeszülnek.

101
 Szinte hallom Sophie könnyed nevetését. Látom magam előtt
az arcát, és az orrnyergénél keletkező apró ráncokat, amikor
vigyorog. Végigsiklik a tekintetem a szobán, ami kényelmes
bútorokkal van tele, a falakat pedig rólam és a srácokról készült
fényképek díszítik. A lakberendező ellenére minden tervezési
lépésnél az én szavam volt a döntő. Ez a ház a legbelső lényem
tükre. Vajon Sophie mit szólna hozzá? Hidegnek vagy
hívogatónak találná?
És mi az ördögért érdekel ez engem?
– Mert végül csak elment az eszed, cimbora! – És már
magamban beszélek. Tökéletes! Egyszerűen tökéletes.

SOPHIE

A szobám annyira imádni való, még mindig hajlamos vagyok azt

hinni, hogy csak álmodom. Krémszínű és fehér faborítású falak,
natúrszín tengerifű szőnyegek, baldachinos ágy. Még egy karmos
lábú, viktoriánus fürdőkád is van az ággyal szemben. Túl
romantikus, de tényleg. Az a fajta környezet, ahol csábítóan
fürdőznék, miközben a pasim az ágyon heverve figyel, amíg már
nem képes tovább elviselni az édes gyötrelmet. Akkor csatlakozna
hozzám, és nagy nevetgélés közepette szeretkeznénk, a kicsapódó
víz pedig közben teljesen elárasztaná a padlót.
Szép elképzelés.
Csakhogy egyedül heverek a sötétben a frissen áthúzott
paplanom alatt. Tökéletesen éber vagyok, és figyelem a lent
elhaladó kocsik plafonon visszatükröződő fényét. Aludnom
kellene, de az, hogy túl gyorsan léptem át jó néhány időzónát,
most alattomosan megbosszulja magát. Olyannyira ébren vagyok,
hogy a testem már-már vibrálva biztat: keljek fel! Rossz ötlet.
Alvásra van szükségem.

102
 Akkora erőkkel próbálok álomba merülni, hogy a telefonom
pityegése megriaszt. Ügyetlenül tapogatózni kezdek utána az
éjjeliszekrényen. Magam sem tudom, mit képzeltem, ki fog
üzenetet küldeni nekem hajnali kettőkor, de ő egészen biztosan
nem szerepelt a listámon.
Napsugár: Ha most nem alszol, akkor minden eddiginél rosszabb jet
lag vár rád.

Azonnal visszafojtok egy nevetséges vigyort, mintha Gabriel

láthatna a telefonon keresztül.
Én: Ha annyira aggódsz, hogy eleget pihenek-e, nem kéne
üzengetned az éjszaka közepén.

Válaszol.
Napsugár: Kicsi volt rá az esély, hogy megzavarom az álmodat.
Tudtam, hogy ébren leszel.

Én: Ó? Talán valami médium vagy?

Napsugár: Nem. Csak én is fent vagyok. És eszembe jutott, hogy

képtelen vagy lenyugodni.

Én: Nem igaz! Igenis le tudok nyugodni!!!!

Napsugár: Mint azt a felkiáltójelek visszafogott használata is jelzi.

Felnevetek a sötét szobában, és felhúzom a mellkasomhoz a

térdemet. A szívverésem felgyorsul. Mámoros vagyok, mint
valami átkozott diáklány. Milyen ironikus!
Gabriel szigorúan besorolt az alkalmazotti kategóriába, mégis
szendvicset hozott nekem. Még abban sem vagyok biztos, hogy
megbízik-e bennem, és erre tessék, az éjszaka közepén üzenget
nekem. Talán magányos. Vagy csak egy könnyű menetre vágyik.
De egyáltalán nem hasonlít azokra a férfiakra, akikkel eddig
együtt voltam, szóval nem lehetek biztos benne. Mégsem tehetek

103
úgy, mintha nem élvezném, hogy flörtölhetek vele, még akkor is,
ha végül sehová sem vezet a dolog.
Én: A szarkazmusod lemészárolt gyakornokok vérétől és eltűnt
zeneipari górék lelkétől bűzlik.

Napsugár: Téves. Ezt fogyasztom reggelire. Folytasd csak, Darling!

Nevetek, bár ő ezt nem hallhatja. Szinte látom magam előtt az

arcát: kifejezéstelen, mint mindig, de a szeme sarkában és telt ajka
körül ott van a halvány utalás a nevetőráncokra. Egy elenyészően
parányi rándulás csupán a mosolya, amit a legtöbb ember nyilván
észre sem vesz. Gabriel Scottot elbűvöli a világ, de ezt pokolian
jól titkolja. Ennyit már tudok.
Én: Óóó… máris becézgetsz?

Napsugár: Ez a neved.

Én: Kényelmes kifogás.

Napsugár: Teljesen jogos válasz.

Én: Még soha senki nem szólított a vezetéknevemen. Hívjalak így

én is? Nevezzelek Scottie-nak, mint mindenki más?

Napsugár: Nem.

Félig-meddig csak ugratom, mert nem akarom Scottie-nak

hívni. Az én szememben neki nem az a neve. Idegenül cseng. De a
válasza nyomatékossága elgondolkoztat. Vajon miért nem akarja,
hogy úgy nevezzem, amikor a köreiben mindenki ezt teszi? A
hüvelykujjam reszket egy kicsit, miközben bepötyögöm a
válaszomat. Sokkal komolyabb hangnemre váltok. Nem is tudom
mi ütött belém, hogy csak úgy flörtölgetek itt a nagyfőnökkel.
Én: Rajtakaptál. Kurvára nem tudok aludni. Kénytelen leszek együtt
élni a következményekkel.

104
 A telefonom képernyőjének alsó részén apró pontok jelennek
meg. Aztán eltűnnek, és újra megjelennek. Azon töprengek, vajon
mi az ördögöt próbál megfogalmazni Gabriel, és hogy kitörli-e a
szöveget.
Már éppen készülök küldeni neki egy újabb üzenetet, csak
hogy rávegyem valahogy, bökje ki végre, bármit is akarjon
mondani, amikor a válasza megérkezik.
Eltátom a számat. Csak bámulok. És bámulok. A szívem
megáll egy pillanatra, majd újra dobogni kezd. Nem csak
képzelődöm, tényleg ott van. Világos, mint a nap.
Napsugár: Van kedved átjönni hozzám?

Mi a franc?
Egyértelmű, hogy túl sokáig ragadok benne a sokk-
üzemmódban, mert pergőtűzszerűen érkeznek az üzenetek a
feszült magyarázatokkal.
Napsugár: Teára.

Napsugár: Hogy segítsen elaludni.

Napsugár: Remek teát készítek.

Teát készít? Gabriel „Nincs-időm-az-egyszerű-földi-

halandókra” Scott tényleg képes teát készíteni? És meg is issza?
Anyám borogass!
Még mindig gépel.
Napsugár: A pokolba! Egyértelműen kialvatlan vagyok.

Napsugár: Vedd úgy, hogy nem is szóltam.

Gyorsan gépelek, hogy megszabadítsam szegény pasast a

szenvedésétől.
Én: Hol vagy?

Én: Úgy értem, merre van a házad?

105
 Szünet. Szinte látom, ahogy fintorogva mered a mobiljára.
Valószínűleg már jó ideje. Visszafojtok egy újabb mosolyt.
Napsugár: Néhány utcányira tőled. Küldhetek érted egy kocsit.

Én: Nem. Sétálok.

Napsugár: Szó se lehet róla. Érted megyek.

Annyira vigyorgok, hogy belefájdul az arcom. Már kint is

vagyok az ágyból, kapkodó mozdulatokkal nyúlok a farmerem
után.
Én: Oké. Hol találkozzunk?

Napsugár: A szállodád előtt. Tíz perc múlva.

– Ez őrület! Kész őrület – motyogom, miközben magamra

ráncigálom a farmeremet, és feltúrom a bőröndömet egy melltartó
és egy felső után. Nem küzdök a villany felkapcsolásával, mintha
attól tartanék, hogy akkor megjön végre az eszem, és üzenek
Gabrielnek, hogy felejtse el az egészet. Mert mégis, mi a francot
művelek?
Komolyan teát akar főzni nekem?
Igen. Tudom, hogy igen. Gabriel mindig azt mondja, amit
gondol. Készít majd teát. De lehet, hogy többet szeretne? Miért
hív át?
– Ne gondolkozz! – Magamban beszélek, ez biztosan nem jó
jel. Felkapok egy bő, krémszínű, hosszú ujjú felsőt, és belebújok a
tornacipőmbe.
Már az előcsarnokban járok, amikor rádöbbenek, hogy nem
sminkeltem ki magam, és nem is fésülködtem meg.
– A rohadt életbe!
Az éjszakai portás úgy mered rám, mintha nem lenne ki a négy
kerekem, én pedig feszült mosolyt villantok felé, mielőtt elsietnék
mellette. Amúgy se lenne időm visszamenni a szobámba. A végén

106
még lemaradnék Gabrielről. Ha várnia kell rám, lehet, hogy
meghátrál.
Imádom a londoni időjárást. Az se érdekel, ha én vagyok az
egyetlen a világon, aki így van ezzel. Csípős és hűvös a levegő,
elég magas hozzá a páratartalom, hogy begöndörödjön tőle a
hajam vége. És átkozott legyek, ha nem köd gomolyog az úttest
közelében. Így hétköznap, hajnali kettőkor egész csendes a
környék, az utcák elhagyatottak.
Az ujjaim viszketnek a fényképezőgépem után. A vágyam csak
még jobban felerősödik, amikor Gabriel elősétál az árnyak közül,
kezét mélyen sötét nadrágja zsebébe süllyesztve. Széles vállára és
hatalmas bicepszére szürke kasmírpulóver simul. A pasas hajókat
is árulhatna sivatagi nomádoknak, pusztán azzal, hogy ott áll és
jól néz ki.
Megindul felém, enyhén leszegi az állát, és óvatosan méreget
szépen ívelt szemöldöke alól.
Alig bírok megszólalni.
– Szia, napsugár!
– Cserfes lány.
Egy-két méternyire tőlem megáll, és csak bámuljuk egymást. A
szívem úgy ver, mint egy metronóm. Lassan végigmér, aztán a
tekintete megállapodik az arcomon. Nem tudom, mit kéne
mondanom. A „Tégy magadévá most!” valószínűleg nem lenne
helyénvaló. Vagy tanácsos.
– Fogalmam sincs, miért vagyok itt – szólal meg halk, feszült
hangon.
Ezen meg kéne sértődnöm, de mivel gyakorlatilag a saját
gondolataimat visszhangozza, nem tehetek neki szemrehányást.
Helyette magamba fojtok egy mosolyt. Annyira zaklatottnak
tűnik.
– Rám írtál, meghívtál teázni hajnali kettőkor, aztán
felajánlottad, hogy értem jössz.
Gabriel ajka megfeszül.
– Nekem… nem szokásom összejárni senkivel.

107
 Nem mondod?
– Mégis itt vagyunk.
Valami felvillan a tekintetében.
– Nagyon úgy tűnik. – Nem moccan. Újabb bosszús morranás
tör fel a torkából. – Kurvára nem tudok aludni.
A tény, hogy emiatt éppen hozzám fordult, melegséggel tölt el.
– Akkor menjünk, és csináljunk valamit!
Elég nyilvánvaló, hogy nem tetszik neki a helyzet. Pulóverbe
bújtatott válla meggörnyed.
– Ez nem a szexről szól.
Felnevetek.
– Remélem is. Elég kínos lenne, ha vissza kellene utasítsalak.
Hazug! Hazug! Valósággal elepedsz érte!
Gabriel szája megrándul.
– Bocs. Szar vagyok ebben.
– Ez elég nyilvánvaló, napsugár.
Egy horkantással elfordítja a fejét, de még látom az ajkán
felvillanó mosolyt, mielőtt elrejthetné előlem. Kurtán biccent,
mintha valamiféle döntésre jutott volna.
– Indulhatunk? – Az állával abba az irányba bök, amerről jött.
Csendben sétálunk egymás mellett, elég közel ahhoz, hogy a
vállunk néhány lépésenként össze-összeérjen. Nem zavar a csend.
Elrejthetem benne vadul cikázó gondolataimat.
– A következő sarkon túl lesz – veti oda Gabriel halk, mogorva
hangon.
– Komolyan teát fogsz főzni nekem?
– Nem azt mondtam? – A tekintete az enyémbe fúródik. – Mi a
baj a teával?
– Semmi. Csak… – Keresem a megfelelő szót. – Olyan
nagymamás.
Ezen felnevet. Úgy hangzik, mint egy rövid prüszkölés.
– Angol vagyok. A tea a gyógyír minden bajunkra. Rossz
napod volt? Igyál egy csésze teát! Fáj a fejed? Tea. Ellenszenves
alak a főnököd? Tea.

108
 – Á! – szólalok meg diadalittasan. – Mégis van okom teázni!
Gabriel elhibázza a lépést, és vet rám egy pillantást.
– Abban értünk egyet, hogy a főnököd vagyok? Vagy fáj a
fejed?
– Nem is tudom. Hajlandó vagy elismerni, hogy néha eléggé
ellenszenves tudsz lenni? – A mosolyom olyan széles és hamis,
hogy az arcom megfeszül tőle.
– Egy ellenszenves alak, aki szendvicset visz neked ebédre, és
teát fog készíteni – emlékeztet gyengéden, majd a könyökével
finoman oldalba bök.
Már éppen készülök viszonozni a gesztust, amikor éles
dörrenés hasít a levegőbe. Annyira hangos, hogy felvisítok, és
majdnem kiugrok a bőrömből. Gabriel keze az enyém után kap.
Nem tudom, hogy meg akarta-e fogni, vagy egyszerűen csak ő is
összerezzent a meglepetéstől. Az ujjaink egymáshoz érnek, az
eget pedig villám hasítja ketté. Aztán szakadni kezd az eső. Olyan
hevesen záporozik, és annyira hideg, hogy elakad tőle a
lélegzetem.
Csak állunk ott egymásra meredve, miközben valóságos
özönvíz zúdul le ránk. Aztán nevetni kezdek. Féktelenül. Mert mi
mást tehetnék? Az esőcseppek belehullanak a szemembe, a
számba. Talán meg is fulladok. Az biztos, hogy bőrig ázom.
Gabriel olyan, mint egy szobor. Elképesztően gyönyörű
nedvesen, fekete haja a fejére tapad, és az eső patakokban folyik
végig arca kiszögellésein. A vízcseppek csillognak az utcai
lámpák fényében. Pislog, hosszú szempillái tüskékké tapadnak
össze.
– Ez csak természetes – nyög fel rekedten zihálva.
– Ugye nem engem akarsz hibáztatni a dolog miatt? – kiáltok
oda neki az eső dübörgésén át. Még mindig nevetek.
– A repülőúttól kezdve mindenért te vagy a hibás, Sophie
Darling. – Megragadja a kezemet. – Gyere, cserfes lány, mielőtt
megfulladnánk!

109
 Futásnak eredünk, ügyetlenül lavírozunk a londoni járdák
nedves kövein. Kifulladva nevetek. Gabriel a válla felett vet rám
egy pillantást. Minden összefolyik a szemem előtt, kivéve az
arcvonásait. Azok valamiért kristálytiszták ebben a pillanatban, és
a szívem nagyot bukfencezik a bordáim börtönében, amikor
felfedezem a kirobbanó örömöt a tekintetében.
Ismét megrántja a kezemet, az ujjai melegen fonódnak az
enyémek köré. Befordulunk a sarkon, és ekkor minden rosszra
fordul. Gabriel kisiklik, a cipője megcsúszik a nedves talajon. Az
egyik karjával hadonászni kezd, a szorítása a kezemen erősödik.
Az ajkam a nem szót formálja, de csak egy nyikkanásra telik
tőlem.
Gabriel zuhanni kezd. Hatalmas, izmos teste előrebukik, és
engem is magával ránt. Olyan érzés, mintha lassított felvételen
történne, de a valóságban annyira gyors minden, hogy csak
kalimpáló végtagok és zuhanó testek kaotikus egyvelege vagyunk.
Gabrielen érek földet, a csípőm az övének ütődik. Hangosan
felnyög, majd erős karjával átkarol, és magához szorít.
Körülöttünk pattog az eső, ő pedig pislogva néz fel rám.
Zihálok, próbálok levegőhöz jutni.
– Bassza meg!
Amikor elvigyorodik, elővillantva hófehér fogait,
szemkápráztatóan férfias szépségétől teljesen eláll a lélegzetem.
– Látod? – mormolja. – A te hibád.
– Az enyém? Te estél el! A puccos cipőd miatt.
– Puccos – horkan fel megvetően. A világom a feje tetejére áll,
amikor átfordul. A vállam találkozik a nedves járdával, eső csorog
a szemembe. Gabriel már ott is van fölöttem. Gondolkodás nélkül
széttárom a lábamat, és a csípője közé ékelődik. Abban a
különleges élvezetben lehet részem, hogy hosszú, kemény teste az
enyémhez simul, feszesen, melegen, nehezen. A gondolataim
összekuszálódnak.
– Elvontad a figyelmemet – közli, és tüzesen megvillan a
szeme.

110
 Elég közel van hozzám ahhoz, hogy érezzem lélegzete lágy
melegségét és a bőre illatát.
Megbillenti a csípőjét, és egyetlen forró pillanat erejéig a
férfiassága az ágyékomnak feszül, aztán egy érzékeny területhez
dörgölőzik, amitől a testem azonnal magasabb fokozatra kapcsol.
Szikrák pattognak, még jobban széttárom a lábamat, és felnyögök.
Szent ég, olyan vastag ott lent, meg mernék esküdni, hogy félúton
túl jár a teljes megkeményedéshez. De persze az is lehet, hogy
csak képzelődöm, mert a következő másodpercben már fel is
pattan, méghozzá a nagyon edzett emberek ruganyosságával.
Én ostobán heverek tovább a földön, a mellem elnehezül, a
mellbimbóm kemény, az ölem forró.
Gabriel arca ismét kifejezéstelen, de van valami önelégült
abban, ahogy rám néz. A francba! Odanyújtja a kezét, és talpra
állít, mielőtt még magamhoz térhetnék.
– Ne piszmogj! – Igen, határozottan önelégült, és nevet rajtam.
– A tea nem készül el magától!
A hátralévő úton úgy vonszol maga után. Teljesen kábult
vagyok.
Gabriel háza gyönyörű. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen
Londonnak ez a környéke csodálatos. A többi sorházhoz képest az
övé meglehetősen szerény méretű. Egy csendes téren áll, ahol
minden ház egy kis, Viktória korabeli lámpákkal megvilágított
parkra néz. Ismét feltámad bennem a sóvárgás a
fényképezőgépem után. Boldog lennék, ha minden órámat London
különféle apró szegleteinek megörökítésével tölthetném.
Gabriel betessékel egy derékig érő kovácsoltvas kapun, aztán
öles léptekkel a bejárati ajtóhoz siet. Odabent a padló érett, sokat
megélt fapallókból áll, amelyek a jelek szerint szépen átvészelték
az évszázadok múlását, én pedig aggódom, hogy összevizezem
őket. Úgy tűnik azonban, hogy Gabriel nem bánja. Talán mert
belőle is csöpög a víz.
Miután lerúgjuk magunkról a cipőnket, vakító fehérségű falak
mellett haladunk el, rajtuk bekeretezett műalkotások eklektikus

111
keverékével – többségében a srácokról készült fekete-fehér fotók,
a színfalak mögött és útközben. Arra számítok, hogy más
hírességekről is lesznek képek, akikkel Gabriel minden kétséget
kizáróan találkozott, de nincsen egy sem. Csak a srácok és
Brenna. Más városok és vidéki tájak fotói keverednek velük. Még
egy kis levelezőlap is van Brightonról, bekeretezve. Szívesen
elidőznék, de Gabriel nem lassít szapora léptein.
Egyenesen felsietünk egy keskeny lépcsőn, amelynek fokai
nyikorognak a súlyunk alatt. Ez az emelet egyértelműen a ház
központi része. Látok egy nappalit, egy étkezőt, amit könyvtárrá
alakítottak, bár még mindig van benne egy étkezőasztal, és egy
másik szalont – mindegyik helyiség bútorzata kényelmes, mégis
menő. Aztán még feljebb megyünk.
A szívem gyorsabban kezd verni, amikor rádöbbenek, hogy a
hálószobák felé tartunk. Nevetséges. Még szép, hogy oda tartunk.
Csuromvizesek vagyunk, és törülközőre van szükségünk.
Meztelen talpam csattog a sima fapadlón. Gabriel eddig egyetlen
szót sem szólt, így csak bámulom széles hátát és feszes fenekét. A
ruhái a testére tapadnak, és az utca sara borítja őket. Ez kicsit sem
ront az összképen. Azt a címet adnám a felvételnek, hogy:
„Koszos, amikor nedves.”
Halkan felhorkanok, és majdnem elkerüli a figyelmemet, hogy
a fapadló helyét hirtelen őzbarna szőnyeg vette át. Gabriel
szobájában vagyunk.
Megállok a küszöbön. Nem tehetek róla. Belépni Gabriel
birodalmába olyan, mintha Eldorádóba vagy Atlantiszra nyertem
volna bebocsátást. Amikor megtorpan, és felvont szemöldökkel
felém fordul, ezt közlöm is vele.
Ferde szemmel néz rám, mintha nem igazán tudná, mihez is
kezdjen velem.
– Nem találkoztam még senkivel, akinek vadabb lett volna a
képzelete, mint neked.

112
 – Szóval képzelődöm? Aha. Nagy tétben mernék fogadni rá,
hogy rajtad kívül még senki sem járt itt – vágok vissza. – Mondd,
hogy tévedek!
Ravaszul elmosolyodik.
– Tévedsz. Jártak itt a lakberendezők és a szobalány is.
– Pimasz alak. – Halkan nevetve beljebb lépek.
El is hiszem, hogy voltak nála lakberendezők. Fehér helyett
ebben a szobában csokoládébarnára festették a falakat. Lágy,
krémszínű, kockás függönyök takarják az ablakokat, és egy
hatalmas bőrágy uralja a helyiség távoli végét. Szinte ordít róla,
hogy ez egy gazdag férfi barlangja. Könnyedén el tudom benne
képzelni Gabrielt, amint az elefántcsontszínű márványkandalló
előtt üldögél, és skót whiskyt kortyolgat.
– Tökéletes!
– Tökéletes? – Gabriel ráncolni kezdi a szemöldökét, mintha
nem értené.
– Ez a szoba – mutatok körbe. – Akkor sem tudnék ennél
tökéletesebb szobát megálmodni neked, ha akarnék. Ez alapvetően
te vagy.
Még erősebben összehúzza a szemöldökét.
– Nem tudom eldönteni, hogy ez most egy bók akar-e lenni,
vagy nem.
– Szeretnéd, ha az lenne?
– Nem.
– Hmm…
Bosszúsan felmordul, majd megindul egy másik ajtó felé.
A lábujjaim a szőnyegbe süppednek, amikor követem.
– Imádom a szobádat, Gabriel.
Dörmög valamit válaszul, miközben belépünk a diófa borítású
öltözőszobába. Fa, gyapjú és fűszeres kölni illata terjeng a
levegőben. Gabriel-illat. Ellenállok a késztetésnek, hogy mélyen
beszívjam a levegőt, helyette végigfuttatom a tekintetemet az
öltönyök, a csillogó bőrcipők és a szivárvány minden színében

113
pompázó nyakkendők végtelen során, majd megérintem az egyik
fekete gyapjúöltöny ujját.
– Tetszik a Kardashian ruhatár férfi verziója.
– Szeretném azt hinni, hogy nekem jobb az ízlésem – jegyzi
meg Gabriel, és kihúz egy fiókot. Két halványszürke
melegítőnadrágot, aztán két pólót vesz elő belőle. Átnyújtja
nekem az egyik melegítőnadrágot, valamint a fehér pólót, és
megtartja magának a feketét. – Itt átöltözhetsz. Nyugodtan
zuhanyozz le!
Csupa sár vagyok, ahogy ő is. A bőröm jéghideg és ragadós, a
zuhany mennyeien hangzik.
Gabriel megmutatja a fürdőszobát egy másik ajtó mögött.
– Én majd a vendégszoba fürdőszobáját használom.
Nem várja meg, hogy tiltakozni kezdjek, hogy nekem kéne azt
használnom – hiszen végül is én vagyok a vendég –, egyszerűen
kisétál az ajtón, kezében a tiszta ruhákkal.
Szóval használatba veszem ultramodern fürdőszobáját, és
lezuhanyozom a hatalmas, üvegfalú zuhanyfülkében a különleges
tusfürdőjével, aminek olyan illata van, mint neki. Olyan az egész,
mint valami álom. Egy igazán furcsa álom. Lehetséges, hogy
tényleg az is. Felfoghatatlan a számomra, hogy itt vagyok. Hogy
Gabriel idehozott.
Megszárogatom a hajamat az egyik bolyhos törülközőjével, és
belebújok a ruháiba.
Tudod, vannak azok a könyvek és filmek, amikben a lány
felveszi a pasi nadrágját, az meg valósággal lóg karcsú testén. Hát,
fogalmam sincs, miféle tündérekkel van tele a fantázia világa, de
én nem igazán tartozom közéjük. Ó, a nadrág szára természetesen
túl hosszú, fel kell hajtanom. De a fenekemen és a combomon az
anyag kínos mértékben megfeszül.
A pólóval jobb a helyzet, de gyakorlatilag úgy néz ki rajtam,
mint egy zsák. Szexi az nem vagyok. És melltartó sincs rajtam,
mert az enyém csuromvizes és jéghideg. Úgy vélem, az sem tesz
túl jót az ügyemnek, hogy a lányaim szabadon lengedeznek.

114
Lelapuló, nedves hajammal és smink nélkül nem vagyok
túlságosan vonzó.
Ennek ellenére csak nevetek, mert számít egyáltalán a
megjelenésem? Úgy tűnik, Gabriel mindig ugyanúgy néz rám,
függetlenül az öltözékemtől. És egyértelművé tette, hogy ez nem a
szexről szól.
Átvillan az agyamon az utcai jelenet, amikor egy mámoros
pillanat erejéig Gabriel kemény férfiassága az ölemnek feszült. Az
valóságos volt. De vajon rám reagált-e így, vagy egyszerűen csak
a tényre, hogy egy nő lába között hevert?
– Túl sokat töprengsz – motyogom a tükörképemnek, aztán
visszatérek Gabriel szobájába.
Ő nincs ott. Szó se lehet róla, hogy elképzeljem zuhanyzás
közben. Hiszen hamarosan szembe kell néznem vele, és semmi
szükségem arra, a képre a fejemben, amikor ez megtörténik.
A szobában eléggé sötét van, csak az éjjeliszekrényen álló
lámpa ad némi fényt, valamint a kihunyóban lévő parazsak a
kandallóban. Az eső hidegének már nyoma sincs, a testem meleg
és ellazult.
Lustán odasétálok Gabriel ágyához. Hatalmas és nagyon
hívogató. A lenvászon paplan enyhén gyűrött, mintha Gabriel ott
hevert volna a takarón, kényelmes pozíciót keresgélve, mielőtt
felkelt volna. Különös módon nem tudom elképzelni, hogy képes
lenne eléggé elengedni magát ahhoz, hogy el is tudjon aludni.
Ami nevetséges, hiszen még az isteneknek is szükségük van
pihenésre néhanapján.
Leülök az ágyra. Úgy érzem, mintha bűnt követnék el, valami
csintalanságot. Önkéntelenül is elmosolyodom, amikor
elképzelem Gabrielt, amint mogorván mered rám, amiért betörök
a személyes terébe. Végigfuttatom a tenyeremet a paplanon,
kisimítom a gyűrődéseket. Az anyag lágy és hűvös, enged az
érintésemnek. Túlságosan is könnyű ledőlni Gabriel ágyára, és
hagyni, hogy duci párnái körbeöleljék a fejemet. Mert hirtelen
mindenem elnehezül: a testem, a végtagjaim, a szemhéjam.

115
 Az ágynak friss vászonszaga van. Annyira puha. A tetőn dobol
az eső, a kialvóban lévő tűz pattog. Lecsukódik a szemem. Veszek
egy mély lélegzetet, és megpróbálom újra kinyitni, de annyira
kényelmes így. Minden olyan csendes és nyugodt. És Gabriel ott
van a folyosó másik végén. Bármit is gondoljon rólam,
gondoskodni fog a biztonságomról, vigyázni fog rám. Ő egy
kemény kőszikla.
Kiegyenesedik a lábam, feljebb húzom az ágyra. Sóhajtva
kényelembe helyezkedem. Csak pihentetem kicsit a szememet,
amíg Gabriel vissza nem tér.

116
 7. fejezet

GABRIEL

Egy bizonyos határon túl már nem kérdezgetheted magadtól, hogy

mi a francot művelsz, mert a kérdés egyszerűen értelmét veszti.
Mivel kurvára kitartó vagyok, csak úgy a századik alkalom után
adom fel. Bassza meg! Azt akarom, hogy Sophie itt legyen.
Hülyeség lenne tagadni. Abban a pillanatban, amikor
beleegyezett, hogy átjön hozzám, a nyomás, ami szinte már
állandósult a mellkasomban, azonnal enyhült. A hatás csak
fokozódott, amikor megláttam őt ott állni a ködös utcán,
nedvességtől hullámos, platinaszőke hajával. Dallamos hangja és
kérlelhetetlen őszintesége balzsamként hat rám.
A nyomás szinte teljesen el is múlt, amikor magam alá gyűrtem
az utcán, és az öléhez szorítottam a farkamat. A sokktól Sophie
eltátotta a száját, lágy, barna szeme tágra nyílt. Komolyan
gondoltam, amikor azt mondtam neki, hogy nem szexet akarok. A
lehető legnagyobb ostobaság lenne kikezdeni ezzel a lánnyal. De
perverz módon örömet okozott, hogy megdöbbenthettem Sophie
Darlingot.
Azon kapom magam, hogy a legszívesebben folyton ezt
csinálnám.
A rohadt életbe! Főzök egy teát. A hibbant, cserfes lánynak,
akivel a repülőn találkoztam. Ha még nem is zuhantam le a

117
szikláról, egészen biztos, hogy egy szakadék peremén
egyensúlyozok.
Tálcára teszem a teát, és felviszem a szobámba. Le kellene
hívnom Sophie-t ide, hogy a nappali viszonylagos formalitásában
fogyasszuk el a meleg italt, de nem fogok hazudni magamnak. A
hálószobámban akarom tartani őt, hogy jóval a távozása után is
érezhessem az illatát, és akkor talán egy darabig kicsivel
könnyebben kapok majd levegőt.
Valahol az Atlanti-óceán felett, harmincötezer lábnyi
magasságban Sophie átölelt, és az agyam úgy döntött, hogy az
illata, a hangja és bőrének érintése egyenlő a biztonsággal.
Fogalmam sincs, hogyan tudnám kiverni a fejemből ezt a
gondolatot, és egyelőre nem is állok készen rá, hogy
megpróbáljam. Szóval a hálószobámban fogjuk meginni a teánkat,
utána pedig visszaviszem őt a szállodába, akár akarom, akár nem.
A teáscsészék halkan megcsörrennek, amikor óvatosan
beoldalazok a szobába. Túl nagy a csend. Arra számítottam, hogy
Sophie a belépésemkor azonnal csicseregni kezd. A hallgatása oka
hamarosan egyértelművé válik: mélyen alszik az ágyamon, a haja
glóriaként terül szét a párnámon. A legendák aranyhajú leánya
kényelembe helyezte magát a barlangomban.
Leteszem a tálcát, és odalépek mellé. Úgy alszik, mint egy
kisgyerek, összevissza terpeszkedve és teljes átéléssel. Az egyik
párnámat a mellkasához szorítja, félig a hasán hever. Gömbölyded
feneke az égnek mered, a lábát széttárja.
– Sophie – mormolom nem túl sok meggyőződéssel. Nem
igazán akarom felébreszteni. Túl nagy kegyetlenség lenne, látva a
sötét karikákat a szeme alatt.
Nem mozdul. Meg se rezzen.
Óvatosan leülök az ágy szélére. Álmában kissé meghökkent
képet vág, és azon töprengek, hogy vajon éppen álmodik-e.
Milyenek lehetnek ennek a lánynak az álmai? Úgy képzelem,
hogy valami dr. Seuss könyvbe illő, rózsaszín fákkal,
whohooperekkel és trumtookákkal, és próbálok nem vigyorogni.

118
 Odakint az eső továbbra is veri az ablakokat. Sophie halk
szuszogása tölti ki az űrt. A száján át lélegzik, és a levegő, amit
kifúj, meg-meg emeli a szája előtt lógó tincset.
Az ujjam hegyével félresimítom a haját, és teszek még egy
vonakodó kísérletet a felébresztésére.
– Cserfes lány?
Egy fojtott horkantás a felelet, és felhúzza a térdét, mintha
fázna. Lemondó sóhajjal kiszabadítom a paplant a lába alól, és
betakargatom. Azonnal elfészkelődik, a vonásai kisimulnak.
Kézbe veszem a csészémet, ott maradok mellette, úgy
kortyolgatom a teámat. Elég közel van hozzám ahhoz, hogy a
testéből kiáradó hő felmelegítse a bőrömet. Érzem rajta a
tusfürdőmet, bizsergeti az orromat. De rajta valahogy teljesen más
hatást kelt, mint rajtam, sikerült a magáévá tennie az illatot.
Ismét megmozdul. A combja a hátamhoz préselődik. A
paplanon keresztül meleg és szilárd az érintése.
Letargia önt el, úgy telepszik meg a vállamon, mint egy nehéz
kéz. Ezen a ponton olyan pokolian fáradt vagyok, hogy mindenem
fáj. De ahogy ülök Sophie mellett, az alvással szembeni régi
ellenállásom kezd meginogni. Alig bírom az ajkamhoz emelni a
teáscsészémet.
Leteszem a csészét. Előregörnyedek, és a tenyerembe temetem
az arcomat. Napok óta most először aludni akarok. Fel kéne
állnom, átmenni a vendégszobába.
Sophie ismét szuszog egy kicsit, és a takarók suhognak, amikor
drámai mozdulattal átfordul. Hátrapillantok a vállam fölött, és
látom, hogy az ágy közepe felé mozdult el, mintha helyet akarna
csinálni nekem, hogy lefeküdhessek.
Felhorkantok. Mentségeket gyártok. És kurvára nem érdekel.
Édes megkönnyebbülés áraszt el, amikor lassan leheveredek az
ágyra, és bebújok a pehelypaplan alá. Még csak meg se próbálom
lebeszélni magam arról, hogy lekapcsoljam az éjjeliszekrényen
álló lámpát.

119
 Mellettem Sophie ismét mocorogni kezd. A testem
megmerevedik, élesen beszívom a levegőt. Fogalmam sincs, mit
fogok mondani neki. Bocsi, édesem, nem vettem észre, hogy itt
vagy az ágyamban? Csak képzeled az egészet, aludj tovább?
De Sophie nem ébred fel. Nem. Úgy bújik hozzám, mintha
minden éjjel így aludnánk. És a pokolba is! A testem azonnal
megadja magát neki. Felemelem a karomat, hogy a vállamra
hajthassa a fejét, aztán átölelem, és közelebb húzom magamhoz.
Minden sejtem ellazul. Ez. Ez az, amire szükségem van.
Sophie lágy és illatos, meleg és hívogató. Tudom, hogy ha
felébredne, csak nevetne a tőle megszokott könnyedséggel, és azt
tanácsolná, hogy sodródjak az árral, élvezzem a pillanatot. Szóval
megteszem.
Lehunyom a szemem, és álomba merülök.

SOPHIE

A szégyen útja annyival jobb móka, amikor a nagyfőnök házából

oldalogsz ki. A hajam, mivel csak félig volt megszáradva, amikor
elaludtam, olyan, mint valami patkányfészek, és akkor még
finoman fogalmaztam. Nincs rajtam smink, és a megszokott álca
nélkül a szemem duzzadtnak és fáradtnak tűnik. De legalább a
saját ruháim vannak rajtam. Gabriel az ágy végében hagyta őket
takarosan kimosva és összehajtogatva.
Á, az ágy. Az ő ágyában ébredtem, kipihenten, kellemes
melegben és egyedül. Mégis tudom, hogy velem aludt. Valamikor
az éjszaka folyamán megfordultam, és ott találtam magam
csodálatosan erős karjában, az arcom pedig izmos mellkasának
nyomódott. És úgy éreztem, mintha a mennybe jutottam volna.
Annyira jó volt, hogy az álom ködében nem is csodálkoztam,
egyszerűen csak hozzásimultam, és elégedetten felsóhajtottam,

120
amikor a szorítása válaszul erősebbé vált rajtam, mintha ő is
élvezné a közelségemet.
De ez az éj leple alatt volt, amikor az agyam szabadságolja
magát, és a testem szükségletei veszik át az irányítást. Most? Most
ébren vagyok, és csak hunyorgok a ritka londoni napsütésben,
miközben próbálok beosonni a szálloda előcsarnokába anélkül,
hogy bárki is észrevenné. Ahhoz még túl korán van, hogy azt
mondhassam, dolgom volt odakint. És persze ott van a hajam is, a
hülye hajam. Senkinek a figyelmét nem fogja elkerülni
vattacukorhoz hasonló koronám.
Szerencsére az előcsarnok teljesen elhagyatott. Csak a portás
van szolgálatban, ő pedig egyáltalán nem törődik velem.
Megkönnyebbülten fellélegzek a liftben. Szeretnék haragudni
Gabrielre, amiért nem volt ott, amikor felébredtem, de legalább
hagyott nekem reggelit – egy főtt tojást és egy gyömbéres
pogácsát, valamint egy kanna teát egy tálcán, melegítőkendővel
letakarva. A rátűzött cetlin arra utasított, hogy egyek meg mindent
az utolsó falatig, hiszen a reggeli a nap legfontosabb étkezése.
Gabriel Scott, egy tízezer dolláros öltönyben rejtőzködő
tyúkanyó.
Vidáman felhorkantok. Éppen akkor, amikor kinyílik a lift
ajtaja, és szemben találom magam Rye-jal. A francba!
Felvont szemöldökkel tetőtől talpig végigmér.
– Sophie Darling – szólal meg vontatottan. – Csak a szemem
káprázik, vagy komolyan a szégyen hosszú útján lépkedsz éppen?
Félretolom.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mindig így nézek ki.
– Keményen meglovagolva és nedvesen ágyba dugva?
Megtorpanok, és komoran meredek önelégülten vigyorgó
arcába.
– Ilyesmit nem tanácsos mondani egy olyan nőnek, aki két
másodperc alatt képes letépni a töködet.
Rye összerándul, de nem tűnik különösebben bűnbánónak.

121
 – Brenna mindig mondogatja, hogy csiszolnom kellene a
modoromon.
– Jobban tennéd, ha hallgatnál rá.
– Abban nem lenne semmi szórakoztató. – Végig a
nyomomban marad, miközben a szobám felé masírozok a
folyosón. – Amúgy teljes mértékben támogatom, hogy élj egy
kicsit. A turnézás kimerítő. Akkor kell jól érezni magad, amikor
lehetőséged van rá, tudod?
A nagy melák olyan komolynak tűnik, hogy megveregetem
vaskos karját.
– Kösz a tanácsot.
– Szóval… – Mókásan billegetni kezdi a szemöldökét. – Ki a
szerencsés fickó? Vagy lány volt? Kérlek, mondd, hogy lány volt!
Egy ilyen fantázia hetekre képes lenne kielégíteni.
– Milyen fantázia? – csendül fel mögöttünk Whip hangja.
Mindketten összerezzenünk.
Jézusom, mindegyikük vidám reggeli pacsirta?
– Te meg honnan kerültél ide? – kérdezi Rye a mellkasát
szorongatva.
– A szobámból. – Whip a hozzánk legközelebb eső ajtó felé int
a fejével. Erősen érzékelteti, hogy ennek egyértelműnek kellett
volna lennie. – És ti ketten elég zajt csaptok ahhoz, hogy még a
halottakat is felébresszétek.
Egy másik ajtó is kinyílik, Brenna dugja ki rajta a fejét.
– Mi a franc folyik itt? Gyűlést tartotok a folyosón?
– Whipnek igaza van – szólal meg Rye. – A halottak
ébredeznek.
Brenna fúj egyet, és kivillantja a fogait, mintha vámpír lenne.
Kihasználom a pillanatot, és próbálok elosonni. A szobám már
annyira közel van.
– Mit képzelsz, hová mész? – Whip hűvös kék szeme
valósággal odaszegez a helyemre. – Még nem válaszoltál a
kérdésre.
– Miféle kérdésre? – érdeklődik emelt hangon Brenna.

122
 – Arra, hogy miket fantáziál Rye Sophie-ról – vágja rá Whip
gonosz mosollyal. A kis szemét! Most már tudom, hogy ki a
felbujtó a csapatban.
Rye mérgesen mered rá, Brennának pedig az arcára fagy a
mosoly.
Rye nem túl gyengéden Whip vállába bokszol.
– Arról beszéltünk, hogy milyen lenne, ha Sophie összejönne
egy lánnyal. Kétlem, hogy én vagyok az egyetlen, aki szexinek
találná ezt az elképzelést. – Rye-nak Brennán állapodik meg a
tekintete.
Ő elvörösödik, de vállat von.
– Sophie egyértelműen méltó arra, hogy fantáziáljanak róla.
Nos, akkor rendben.
Mindannyian felém fordulnak, és Brenna kedvesen rám
mosolyog.
– De a szexuális élete nem tartozik ránk.
– Mintha ez megállíthatna bennünket – jegyzi meg Whip
nevetve. Gyengéden oldalba bök. – Csak viccelek, Soph. Fuss,
amíg lehet!
– Szó se lehet róla! – vág közbe Rye. – Elő a farbával! Vagy
elkezdünk találgatni.
Lejjebb a folyosón kinyílik egy másik ajtó, és Jax szigorúan
végigméri őket, mielőtt higgadtan felém fordulna.
– Sophie lement, hogy vegyen nekem egy muffint, de
megfeledkezett a pénzről. – Feltart egy köteg bankjegyet. –
Sajnálom.
Felsóhajtok.
– Ó, az ég szerelmére! Nem kell, hogy fedezz, Jax!
Álmatlanságban szenvedek, oké? – A szobámhoz hátrálok. –
Egész éjszaka odakint voltam, sétáltam.
– Az esőben? – Rye hunyorogva méreget, mintha úgy
könnyebb lenne átlátnia a hazugságaimon.
– Igen. – Végre az ajtómhoz érek. – Az esőben. Egész éjszaka.
Whip Jax felé fordul.

123
 – Rólad aztán tényleg nem feltételeztem volna, hogy
rámozdulsz, ember.
Jax elfintorodik.
– Miért? Sophie szexi. – Rám mosolyog. – És nagyon is
tisztellek ezen a csodás reggelen. Ebben egy pillanatig se
kételkedj! – Rám kacsint.
Felnyögök, a szobám ajtajába verdesem a fejemet.
– Ez egy rémálom. Egy szörnyű rémálom.
– Ne aggódj miatta, Sophie! – szólal meg Rye. – Mindenki
követ el hibákat a szex terén, amiket később megbán.
– Igen – mormolja Jax. – Csak kérdezd Rye-t! Ő számtalan
olyan nőt hagy maga után, akiknek van mit megbánni.
Rye beint neki.
Whip rám vigyorog.
– Látod? Nincs abban semmi, ha beismered.
– Rendben – csattanok fel. – Jaxszel voltam. És az élmény
olyan megindító volt, hogy körbe kellett futnom a blokkot, csak
úgy voltam képes feldolgozni! – Beengedem magam a szobámba,
és becsapom az ajtót, mielőtt még bárki is hozzáfűzhetne valamit.
Jax hangja szűrődik be a fán keresztül.
– Ha bármikor ismétlésre vágynál, szivi, csak tudasd velem! Én
és a megindító farkam akár házhoz is megyünk.

124
 8. fejezet

GABRIEL

A bandát felkészíteni egy turné kezdetére olyan, mint

vadmacskákat terelgetni. Hangos, vannak viták, és senki sem ott
van, ahol lennie kellene. Nagyon régen lemondtam arról, hogy
személyesen felügyeljem a részleteket. Ma már vannak
beosztottaim erre a hálátlan feladatra, és jól megfizetem őket. De
továbbra is az én felelősségem a végső ellenőrzések végrehajtása.
Figyelem a ládákat cipelő és nevetgélő színpadi munkásokat.
Számukra ez egy életre szóló élmény – lehetőség, hogy közelebb
kerülhessenek az általuk imádott bandához. Irigylem az örömüket.
Az enyémnek akkor lett vége, amikor ma reggel hat körül
felébredtem, és ismét azon kaptam magam, hogy úgy
kapaszkodom a lányba, akit gyűlölni akartam, mintha az életem
múlna rajta. És átkozottul kellemetlen volt ez a felismerés.
Átkozottul kellemetlen volt elszakítani duzzadt, fájdalmasan
lüktető farkamat a feneke domborulatától, és kimászni a meleg,
illatos ágyból, amikor valójában a legszívesebben tovább
kéjelegtem volna, elmerülve Sophie lágy combjai között…
– Hol helyezzük el Sophie-t? – kérdezem Brennától, aki
mellettem áll, miközben folyik a buszok berakodása.
– Miért érdekel? – Nagyot kortyol a kávéjából.

125
 Nem tudom. Teljesen a hatalmába, kerített az őrület.
Végigmérem Brennát.
– Új munkatárs. Ez átalakítja az egyensúlyt. A szállásokat át
kell gondolni.
– Öt új kolléga van – torkol le Brenna. – Tudod bármelyik
másiknak a nevét? – Felvonja vörös szemöldökét a lila
macskaszemüveg mögött. – Vagy a beosztásukat?
A francba! Elterelő hadművelet szükséges.
– Mitől vagy ilyen ingerült? – kérdezem. Mielőtt válaszolhatna,
Rye siet el mellettünk. Szokás szerint levegőnek nézik egymást, és
Brenna egy leheletnyivel feljebb emeli hetyke orrát. Tartózkodom
attól, hogy forgatni kezdjem a szememet. – Tényleg ideje lenne
ágyba bújnotok egymással, és letudni végre az egészet.
Szinte hallom, ahogy Brenna a fogát csikorgatja. A hangja
azonban fesztelen, amikor végül megszólal.
– Épp elegen bújnak össze ebben a zajos kis társaságban
anélkül is, köszönöm szépen.
Nem tudom megállni, megkérdezem:
– Kik?
Brenna a szemembe néz.
– Sophie és Jax, például.
Olyan, mintha kirúgta volna alólam a lábamat. A zuhanás
érzése annyira erős, a mellkasomba hasító váratlan fájdalom olyan
éles, hogy kristálytisztán látom magam a földön heverve, és két
tűsarkú cipő feszül a mellkasomnak – az egyik Brennáé, a másik
Sophie-é.
– Micsoda? – A kérdés ostorként csattan. Brenna
észrevehetően összerezzen.
Lassan leereszti a poharát a szája elől, és hátrál egy lépést.
– Ó, tudod mit, ez csak spekuláció.
– Pontosan min alapul? – csikorgom.
Brenna körülnéz, mintha menekülőutat keresne. Szó se lehet
róla!
Odalépek hozzá, bele a személyes terébe.

126
 – Beszélj!
– Ma reggel Jax azt állította, hogy lefeküdt Sophie-val, Sophie
pedig megerősítette – tálal ki Brenna. – Bár meglehetősen
szarkasztikus volt a hangja, amikor megindítóként írta le a szexet,
szóval lehet, hogy csak vicc volt az egész…
Brenna hangja fokozatosan elhalkul, a csengés a fülemben
viszont egyre hangosabbá válik. A szívem olyan hevesen ütődik a
bordáimhoz, hogy érzem az általa keltett rezgéseket a torkomban.
Jax? Sophie lefeküdt Jaxszel? Képes volt a kurva ágyamban
aludni, annak ellenére, hogy Jaxszel kefélt? A kibaszott életbe!
Sarkon fordulok, bár fogalmam sincs, hová is tartok, amikor a
tekintetem hirtelen megakad a kérdéses illetőn, aki éppen készül
felszállni a buszára.
– John! – kiáltok fel, elég hangosan ahhoz, hogy a hangom
visszhangot verjen a parkoló fölött.
Amikor meghallja, hogy az igazi nevét használom, megtorpan,
és vet rám egy pillantást a válla felett.
– Mi van?
Lehet valami az arckifejezésemben, mert megfordul, és odajön
hozzám. A fogamat csikorgatom.
– Mi ez az egész veled és Sophie-val?
A szemétláda hülyén vigyorog.
– Ó, ja, csak egy kis szórakozás. – Vet egy pillantást Brennára,
aki lassan csóválni kezdi a fejét. – Nem igaz, Bren?
Nem hagyom Brennát válaszolni.
– Nem te voltál az, aki kioktattad Killiant arról, hogy nem
helyes együtt aludni a beosztottakkal, amikor Libby csatlakozott
hozzánk?
Jax megdörzsöli az állát, én pedig erős késztetést érzek rá,
hogy behúzzak neki egyet.
Aztán csettint az ujjaival.
– Valóban. Egyértelmű, hogy nagyon odafigyelt rám.
Félkegyelmű.
– Egy jó tanács, amit neked sem ártana megfogadnod, nemde?

127
 Jax bólint, még mindig vigyorog. Mint egy önelégült kis
szarházi.
– Nem ártana.
Veszek egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjak, de a levegő
valósággal kirobban a tüdőmből, amikor Jax szélesen mosolyogva
folytatja:
– Viszont ne aggódj, nem sok alvás volt!
Levegő után kapkodok.
– Vigyázz! – súgja a fülembe Brenna. – Kezded elveszíteni a
türelmedet.
Felé kapom a fejemet, ő pedig elsápad.
– Ajjaj, félresikerült tréfa, félresikerült tréfa! – jajongja, és
hadonászik is hozzá a kezével. – Futás! Futás!
Jax mosolyogva néz távolodó alakja után.
– Mi baja van…? Hé, ember! – A magasba emeli a kezét. – Ne
nézz rám ilyen gyilkos szemekkel! Hiszen Sophie-ról beszélünk!
– Mi van velem? – kérdezi Sophie mellettem hirtelen.
Felé pördülök.
– Te!
– Én. – Sophie a mellkasára mutat, aztán Jaxre. – Jax. Mi jót
beszélni.
Jax kuncogni kezd, de amikor dühösen végigmérem, hirtelen
sietősen megindul Killian és Libby felé.
Sophie elfintorodik.
– Mi ez az egész?
– Baszol Jaxszel?
Sophie tágra nyílt szemmel, döbbenten mered rám.
Bűntudatosan? Nem tudom megállapítani. Ez még jobban
feldühít.
Sophie hirtelen elvörösödik.
– Ez most komoly?
Igen! Nem! Kibaszottul nem tudom!
– Felelj a kérdésemre, Sophie!

128
 Ő körülnéz, majd megragadja a karomat. Hagyom, hogy
elvezessen, mert választ akarok. Megáll a banda busza és az
enyém között lévő keskeny résben.
– Ide figyelj! – sziszegi a vállamat bökdösve. – Kurvára semmi
közöd a magánéletemhez!
– Nincs többé magánéleted, ha elkezdesz baszni a banda
tagjaival.
– Tagjaival? – visít fel. – Szóval mi a helyzet? Most már
mindegyikkel baszok szép sorban? Ezt akarod mondani?
A gondolat annyira visszataszító, hogy epével telik meg tőle a
torkom. A kezem ökölbe szorul.
– Jax. Most összpontosítsunk Jaxre! Lefeküdtél vele?
– Nem tudom elhinni, hogy képes vagy ezt kérdezni tőlem! –
csattan fel. – Hogy van képed úgy fújtatni, mint valami dühödt
bika, és válaszokat követelni tőlem.
– Nem fújtattam. Csupán feltettem egy kérdést. Amire választ
akarok. Most.
A pír már lent jár Sophie mellénél.
– Baszódj meg, Scottie! Nem tudom, kinek képzeled magad, de
hadd mondjam el, hogy nem valami üresfejű ribanc vagyok,
akivel üvöltözhetsz. Befejeztem ezt a beszélgetést.
Megpördül, hogy faképnél hagyjon. A találkozásunk óta most
először teljesen zárkózott az arckifejezése. De mielőtt elrejthette
volna, még láttam a fájdalmat az arcán, amit én okoztam, és a
megaláztatást. A gyomrom görcsbe rándul.
– Sophie! – Megragadom, és magam felé fordítom.
A válla hozzáér a busz oldalához, mielőtt körbeveszem. Küzd
ellenem, de én közelebb nyomulok hozzá. Amikor az arcom az
övéhez ér, elcsendesedik. Egy hosszú, fájdalmas pillanatig
mindketten csak kapkodjuk a levegőt, nehezen, zaklatottan.
– Igazad van. Nincs beleszólásom – suttogom a hajába.
Lesütöm a szemem, és ismét belélegzem édes illatát. – És nem
hiszem, hogy ribanc lennél. Csak azt szerettem volna… Vagyis…

129
– Fojtottan elkáromkodom magam. – Csak ne az egyik sráccal,
oké? Ne velük! Kérlek!
Sophie reszketegen kifújja a levegőt, érzem végig a nyakamon.
A hátam megfeszül, a bőröm bizsereg. Csak annyit tehetek, hogy
mozdulatlan maradok, és nem próbálok elmerülni a lágyságában.
Tudom, most azon töpreng, hogy miért követelem ezt. Nem
vagyok képes elárulni neki, hogy kitépi a szívemet, ha megteszi.
Hogy semmire sem leszek képes odafigyelni, ha összejön a srácok
egyikével. Ha lefeküdt Jaxszel…
Remegés fut végig a testemen, küzdelem mozdulatlannak
maradni.
Sophie-nak ismét elakad a lélegzete. Ha hozzám ér, lehet, hogy
összeomlok. De nem teszi. Egyszerűen csak felsóhajt.
– Akkora seggfej vagy.
– Ezt már tudjuk.
– Egy forrófejű idióta – folytatja keserűen. – Aki a jelek szerint
arra sem képes, hogy felfogja, nem lehettem Jaxszel múlt éjszaka.
Hiszen végig veled voltam!
A fejem nagy koppanással a busz oldalának csapódik, a testem
az övére roskad. A megkönnyebbülés és a zavar meleg, ragacsos
koktélként árad szét az ereimben.
– A francba!
– Igen, a francba! – ismétli enyhe gúnnyal. – Fedezett, amikor
ma reggel a többiek rajtakaptak visszafelé menet a szobámba a
szégyen útján. Bár fogalma sincs, kivel voltam valójában. –
Sophie apró öklével a bordáim közé bokszol. – Most pedig szállj
le rólam, mielőtt valaki meglát bennünket, és tényleg beindul a
szóbeszéd!
Egy mordulással ellököm magam a busz oldalától, és hátrálok
egy lépést. Sophie arcát gyönyörű, rózsaszín pír vonja be, a szeme
haragosan villog. Nagyon aprónak érzem magam. Ez a férfi nem
én vagyok – kontroll nélküli, birtokló, ostoba.
Megigazítom a nyakkendőmet.
– Nem lett volna szabad így beszélnem veled.

130
 Sophie elhúzza a száját, elkeskenyedő szemén látszik, hogy
ennyi nem lesz elég neki.
Nyelek egy nagyot.
– Meg kellett volna kérdeznem…
– Nem! – csattan fel. – A saját dolgoddal kellett volna
foglalkoznod.
Érzem, hogy felforrósodik az arcom.
– Ms. Darling, nem vonhatom vissza a korábbi kijelentésemet.
Összejönni a banda egyik tagjával rossz döntés, ráadásul a
többiekre is hatással lehet, ami azt jelenti, hogy mindig is az én
dolgom lesz.
Ez mind igaz. És úgy beszélek, mint egy kibaszott idióta. A
rohadt életbe!
– Már megint úgy beszélsz, mint valami herceg. – Sophie
kiegyenesedik, és kisimítja a haját az arcából. – Ami azt jelenti,
hogy bűntudatod van.
– Máris ilyen jól ismersz, cserfes lány?
– Igen. – Eltávolodik tőlem, de aztán megtorpan. – Senkit sem
tudsz átverni. És amikor majd hajlandó leszel elismerni, hogy
féltékeny voltál, tudod, hol találsz.
Ezzel elsétál. Kerek csípője lágyan ring. Élvezem a látványt,
bár közben a legszívesebben felpofoznám magam.
– Arra sokáig kell majd várnod – kiáltok utána.
Anélkül, hogy eltévesztene akár csak egy lépést is, beint
nekem.
A pokolba! Igazán kedvelem ezt a lányt. Túlságosan is.

SOPHIE

Az összes férfi bekaphatja. Különösen a szexi, öltönyös,

parancsolgató, melldöngető férfiak. És igenis féltékeny volt.

131
Gabriel tagadhatja, ameddig csak akarja, de a kiakadásának
semmi köze nem volt a „srácok” védelmezéséhez.
Talán gyengeség elismernem, de sokkal izgatóbbnak találnám
az egész incidenst, ha féltékenységében valami tettlegességre
ragadtatta volna magát – például a vállára kap és kijelenti, hogy az
övé vagyok, csak azért, hogy aztán az eszméletlenségig keféljen.
Ja, az szexi lett volna. De nem, inkább úgy állította be, mintha azt
mondaná: maradj távol a barátaimtól, és én is távol maradok
tőled. Egyáltalán nem menő.
És kínos, mert bármennyire is gyorsan elrángattam a
helyszínről, hogy négyszemközt fejezzük be a vitánkat, tudatában
vagyok annak, hogy mindenki tanúja volt az elejének. Nem
haraphatod le a vezető gitárosod fejét nyilvánosan, és várhatod el,
hogy az emberek ne beszéljenek róla, különösen, ha a gitárosod
úgy menekül el a helyszínről, mint aki az életéért fut. Ezer
köszönet, Jax, te kis puhapöcs!
Még mindig fortyogok a dühtől, amikor Brenna besétál a
szobámba.
– Annyira sajnálom – mormolja.
– Az volt a terved, hogy beossz valamelyik buszra? –
kérdezem, miközben becipzárazom a bőröndömet. – Vagy
egyszerűen csak a busz alá akartál lökni?
Összerezzen, elfintorodik.
– Tudom, tudom. Igazi pletykafészek vagyok. Nem ittam elég
kávét, és rossz volt a hangulatom. – Úgy járatja végig rajtam a
tekintetét, mintha harci sérülések nyomát keresné. – Nem
számítottam rá, hogy Scottie így begőzöl. Általában nincs rossz
természete, de mostanában kicsit furcsa.
– Furcsa? – kérdezem, bár egyáltalán nem akarok beszélni az
„incidensről”.
– Szétszórt. Harapós. – Brenna megcsóválja a fejét. Lófarka a
vállát verdesi. – Pedig amúgy mindig mindent rezzenéstelen
arccal visel, rendíthetetlen nyugalmú és jéghideg.

132
 Bevillan a kép Gabrielről, ahogy rám borul, a lélegzete az
arcomat simogatja, miközben azt suttogja: kérlek. Az a férfi nem
volt hideg vagy rendíthetetlen nyugalmú. De nem akarok arra a
Gabrielre gondolni. A vonzalom, amit iránta érzek, kényelmetlen
és bosszantó. Vár a munkám – az, amiért a többi fotós akár ölni is
képes lenne.
Brenna azonban még mindig bűntudatosan és aggodalmasan
méreget.
– Sajnálom, Sophie. Nem állt szándékomban így rád
szabadítani. Akarod, hogy beszéljek vele?
Megpiszkálni az alvó oroszlánt? Jól el tudom képzelni, mi
lenne annak a vége.
– Nem, minden rendben. Megbeszéltük.
Brennán látszik, hogy kételkedik, de azért bólint.
– Oké. A srácokkal fogsz utazni.
– Komolyan? – Nem tudom, mire számítottam, hol lesz a
helyem az utazó cirkuszunkban, de fel sem merült bennem, hogy
közvetlenül a banda mellett.
– Szeretnek egy buszon utazni a bajtársiasság érzete miatt, és a
te feladatod, hogy ezt megörökítsd, szóval ez a legészszerűbb
megoldás.
– És részükről ez így rendben lesz?
Brenna felkapja az egyik bőröndömet, aztán kilépünk a
szobából és megindulunk a lent várakozó kocsik felé, amik majd a
buszokhoz visznek bennünket.
– Aha. Mindent figyelembe véve elég nyitott a társaság. És
megbíznak bennem, amikor azt mondom, hogy nem posztolsz
semmit az engedélyük nélkül.
Fordítás: El ne cseszd nekem! Ne élj vissza a bizalmukkal!
– Szeretnék ismét köszönetet mondani ezért a lehetőségért –
jegyzem meg. – Nem foglak cserben hagyni se téged, se a
srácokat.
Brenna elmosolyodik.
– Tudom. Jó emberismerő vagyok.

133
 Ezen önkéntelenül is felnevetek.
– Én is az vagyok. Úgy tűnik, csak olyankor nem használom a
józan eszemet, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá.
– A francba! Ha a szerelmi életünkről beszélünk, akkor biztos,
hogy én nyertem. Egy, a megsemmisülés felé száguldó gyorsvonat
vagyok, egy atombombával a tetején.
Mielőtt felszállnánk a buszra, Brenna átad nekem egy kis
kulcsot későbbi használatra. Egyelőre kettesben vagyunk.
Körbevezet. Nem sok a látnivaló. Elöl van egy nappali és egy
étkezőkonyha-bár. Sötét és elegáns, és van három tévé különböző
falakon.
Brenna az ébenfából készült szekrényekre mutat a fejünk
fölött.
– A srácok felszereléseket és néhány kisebb erősítőt tartanak a
tárolókban. Aztán ott vannak még a priccsek.
A busz közepén vannak a fekhelyek. Mindkét falat beterítik,
csak egy keskeny folyosó marad szabadon. Négy ágy, azok
mögött leghátul egy kis hálószoba, közöttük pedig egy még annál
is kisebb fürdőszoba.
– Killian és Libby használja a hálószobát – közli Brenna. – A
tiéd ez a hátsó, felső priccs. A srácok mellett. – Sherry-színű
szeme aggodalmasan elkeskenyedik. – Rendben lesz így? Mert ha
nem, az se gond. Át tudlak tenni a színpadi munkások közé
valamelyik másik buszra.
– Nekik is priccseik vannak, nem? – kérdezem.
– Igen. Attól tartok, hogy a turné során eléggé szűkösen
vagyunk. Scottie-t kivéve, akinek saját, külön bejáratú busza van.
– Ez kicsit sem lep meg.
– Ó, egy figyelmeztetés: ne próbáld meglátogatni! Nagyon
barátságtalan tud lenni, ha bárkit a személyes tere közelében talál.
Ma egyedül hagyott a házában. Egy lélegzetvétellel később
pedig eltolt magától. Kezdem azt hinni, hogy a pasasnak fogalma
sincs arról, hogyan engedje be az embereket az életébe.
– Jól elleszek a srácokkal.

134
 – Így van – biztosít Brenna. – Lehet, hogy néha seggfejek, de
jó fiúk. A legjobbak. El fogják érni, hogy kényelmesen érezd
magad, ezt megígérhetem.
– Ki ígér meg és mit? – érdeklődik Rye, és felvonszolja izmos
testét a buszra.
– Hogy mindannyian kedvesek lesztek Sophie-val – feleli
Brenna szigorú tekintettel.
Ennek a hatalmas fickónak olyan nyílt az arca, hogy az
érzelmei könnyen meglátszanak rajta. Egy kiskutyára emlékeztet,
cuki és lelkes.
– Természetesen. – Rye mosolya széles, előtűnnek hatására a
gödröcskéi. – Üdv a fedélzeten, szépséges Sophie.
Whip lép fel a buszra mögötte, kék szemében huncut szikrák
villognak.
– Szóltál neki a beavatási szertartásról?
– Ha bármi köze van a szexhez – felelem nyájasan –, ingyen
vállalok tökön rúgást, amitől bármelyik férfi legalább egy órára
garantáltan működésképtelenné válik.
Whip felnevet.
– Azt elhiszem. Nem, csak sokat kell innod, és legalább
egyszer bolondot kell csinálnod magadból. – Végigfuttatja a kezét
szénfekete haján, ami leér majdnem a válláig. Erőlködés nélkül
hozza a menő rockert. – De ígérem, hogy én majd viszem a
prímet.
Jax szuszakolja fel magát mögötte, és megböki, hogy haladjon
tovább.
– El az utamból, szépfiú!
Őt Killian és Libby követi, és hamarosan mindannyian fent
tolongunk.
Brenna otthagy bennünket, és a busz felkészül az indulásra. De
igaza van: mindannyian gondoskodnak róla, hogy kényelmesen
érezzem magam. Szívélyesek velem. Ha már egy buszban kell
nyomorognom minimális privát szférával és szűk helyen, ezekkel
a srácokkal táborozni egyáltalán nem rossz alternatíva.

135
 Ezt igyekszem észben tartani, és nem vagyok hajlandó Gabriel
Scottra gondolni a saját buszán, vagy arra, hogy milyen sok helye
lehet szellemként bolyongani.
Miután elrendezkedtem, csatlakozom Libbyhez és a srácokhoz
a nappaliban. Libby éppen egy tálca süteményt készül
felszolgálni, de megáll, hogy megkínáljon, mielőtt még leülnék.
– Vegyél egyet most! – tanácsolja lágy, délies akcentusával. –
Mert ezek a sakálok egy másodperc alatt fel fogják zabálni
mindet.
Elveszek egy szalvétát és egy omlós, forró kekszet.
– Te sütötted?
Libby fanyarul elmosolyodik, szürke szeme felcsillan.
– Régebben készítettem a tésztát, és lefagyasztottam. Nem
nagyon van itt hely másra.
Killian lenyúl közénk, és csen magának kettőt.
– A világ legjobb cukrásza. – Nyom egy gyors csókot Libby
arcára. – Szeretlek, Elly May.
Libby a szemét forgatja, aztán leteszi a tálcát a srácok elé.
– Azt hiszem, ebben a pillanatban sokkal jobban szereted a
kekszeimet, Kertromboló.
– Soha!
Egymásra vigyorognak, én pedig készítek egy fotót, mielőtt
leülnék. Killiannek igaza van: Libby nagyszerű cukrász. És
Libbynek is igaza van: az ételt egy szempillantás alatt eltüntetik.
Keresek magamnak egy helyet, aztán csak nézem a srácokat. Van
valami megnyugtató abban, hogy a tanúja lehetek, amint régi
barátok élvezik egymás társaságát.
De engem sem hagynak ki a mókából. Whip hamarosan felém
fordítja a figyelmét.
– Szóval, Bren egyből az oroszlánok barlangjába vetett, mi?
– Elég szelídnek tűntök.
Whip elneveti magát, és megdöbbent a felismerés, hogy
mennyire hasonlít Killianre, csak neki nem sötét a szeme, hanem
kék.

136
 – Sajnos, manapság már azok vagyunk.
– Hiányzik a vadság? – kérdezem, és készítek róla egy képet,
mert egyszerűen túl szép, ahogy ott hever a fekete bőr
karosszékben. Izmos teste csodákat művel a rajta lévő vintage Def
Leppard koncertpólóval.
– Nem – feleli. – Azt hiszem, szeretem ezt a szelídebb
szakaszt. Az biztos, hogy sokkal hatékonyabb.
– Csak öregszik – vágja rá Rye. Kinyit egy kis hűtőt, és előkap
belőle néhány sört.
– Hat hónappal idősebb vagy nálam – mutat rá Whip.
– De én jobban tartom magam.
– Mint egy penészes sajt – állapítja meg Whip.
Rye leveti magát mellém a kis padra.
– Meglep, hogy Scottie-nak nem volt kifogása az ellen, hogy
ezen a buszon aludj.
Killian a kezembe nyom egy sört.
– Miért lett volna? Az a dolga, hogy megörökítsen bennünket.
– Nagyon cuki, hogy idézőjeleket formázol az ujjaiddal a
levegőben, amikor a munkámról beszélsz – közlöm vele a
szememet forgatva.
Ő a fogait kivillantva elvigyorodik. Annyira álságos. Gyorsan
lekapom, mielőtt abbahagyná. Erre ráncolni kezdi a szemöldökét,
de nincs benne semmi indulat.
– Pimasz csitri. Nem állíthatom, hogy tetszik, amikor minden
mozdulatomat lencsevégre kapják – és csak a saját kockázatodra
posztold az előbbi idétlen képet –, de elismerem, hogy ez a turné
egyik szükséges velejárója, oké?
Sebesen pislogok, és a mellkasomat szorongatom.
– Nem. Tudok. Válaszolni. Sokk. Túl. Nagy.
Libby elneveti magát.
– Látod? Simán be fogsz illeszkedni.
– Kösz. – Koccintunk a sörösüvegünkkel.
– Még mindig nem értem, miért lenne kifogása Scottie-nak az
ellen, hogy Sophie velünk tartson a buszon – makacskodik

137
Killian. – Hajthatatlanul ragaszkodik hozzá, hogy… – A hangja
élessé és pattogóvá válik, tökéletesen utánozza Gabriel akcentusát.
– …olyan tisztelettel bánjunk vele, amit egy magasan képzett
szakember megérdemel.
Ezt mondta? Máris kevésbé vagyok rá pipa. De azért a
különbség nem számottevő.
Rye teátrálisan felsóhajt.
– Azért, mert baromarcú Jax úgy állította be a dolgot, mintha
lefeküdt volna vele.
Killian eltátja a száját, és úgy mered Jaxre, mintha szarvakat
növesztett volna.
– Azt mondtad Scottie-nak, hogy együtt aludtál Sophie-val? –
szinte visítja a kérdést, ami elég lenyűgöző, tekintve, hogy
természetesen mély a hangja.
– Csak vicc volt – feleli Jax a kanapén terpeszkedve. – Higgadj
le!
Killian megcsóválja a fejét.
– Ó, haver! Az ilyesmivel nem szabad viccelődni. Halott ember
vagy.
– Scottie-nak lazítania kellene. Ahogy neked is.
– Minden joga megvan hozzá, hogy szétrúgja a seggedet. –
Killian odavág Jaxhez egy kupakot. – Megszegted a férfikódex
első parancsolatát, Mr. Sétáló Halott Ember.
Jax elfintorodik.
– Az nem lehet.
– De, megtetted – erősíti meg Whip nevetve.
Még Rye is csak a fejét csóválja.
– Nem tudtad? Ki vett rá, hogy ilyen történeteket mesélj
Scottie-nak?
Jax kiegyenesedik ültében.
– Brenna hozta fel előtte!
Rye elszörnyedt hangot hallat.
– Ez gonosz dolog volt. Még Brennától is.

138
 – Eh – mormolja Jax, és megdörzsöli a tarkóját. – Azt hiszem,
Scottie felbosszantotta valamivel.
– Tiszta sor, hogy a tűzzel játszott – vágja rá Rye rezzenéstelen
arccal.
– Igaz.
– Mi a franc a férfikódex első parancsolata? – szakítom félbe
őket.
Killian kortyol egyet a söréből, mielőtt válaszolna.
– Soha ne hatolj be a cimborád felségterületére!
– Felségterület? – szajkózom. – Úgy beszéltek, mintha kutyák
lennénk.
– Soph – mér végig komolyan Whip –, ami a férfiakat és a
szexet illeti, mindannyian kutyák vagyunk.
– Így igaz – helyesel Rye.
– Nem vagyok Gabriel felségterülete, amit csak úgy
megjelölhet. – Nem úgy tűnik, mintha bárki is hinne nekem.
Killian sötét szeme vidámsággal telik meg.
– Te vagy az egyetlen, akinek megengedi, hogy Gabrielnek
nevezze.
– A francba! – rezzen össze Jax. – Igazad van. Ez elkerülte a
figyelmemet.
– Akkor vak vagy. – Whip megpaskolja Jax lapos hasát. – Ő
látta meg először, haver. Ez olyan, mintha bejelentette volna rá…
– Ha azt mondod, hogy az igényét – szól közbe Libby –,
öklendezni kezdek.
Killian felnevet, és átkarolja.
– Ó, édesem, semmi öklendezés a segítségem nélkül.
Erre mindannyian öklendezni kezdünk.
– De mégis – folytatja Jax, amikor a srácok lehiggadnak. –
Honnan kellett volna tudnom? Hiszen most Scottie-ról beszélünk,
csesszétek meg!
– Mi olyan furcsa ebben? – kívánkozik ki belőlem a kérdés.
– Nem arról ismert, hogy… ööö… bevonódna – feleli egy
vállvonás kíséretében Rye.

139
 – Bevonódna? – Végignézek a srácokon.
– Nem kefél fűvel-fával – magyarázza meg Killian. –
Nagyjából úgy él, mint egy szerzetes.
Whip bólint.
– Mikor látta utoljára bárki is nővel?
– Kibaszottul régen. – Rye megborzong, mintha a gondolat
elborzasztaná. – Ha van is része szexben, akkor stikában csinálja.
Egy csúnya érzés rántja görcsbe a gyomromat. Nem akarom
Gabrielt más nők társaságában elképzelni. És egyáltalán nem
tetszik, hogy a srácok megvitatják a szerelmi életét, vagy éppen
annak hiányát. Gabriel büszke férfi, gyűlölné ezt a beszélgetést.
– Nem kéne így kitárgyalnunk őt – jegyzem meg.
– Igazad van – ért egyet Killian. – A Scottie-ösztöne most
biztosan bizsereg.
– Nem kellene beszélnünk róla – szól közbe Libby
határozottabb hangon –, mert udvariatlanság, és semmi közünk
hozzá.
Tudtam, hogy imádom ezt a nőt.
Killian arcon csókolja.
– Igazad van, Libs. – Figyelmeztető pillantást lövell Jax felé. –
Egyik szemedet tartsd nyitva alvás közben, ember!
– Egy másik buszon van – morogja Jax.
– Úgy tűnik, mintha aggódnál – jegyzem meg. Elismerem,
hogy a gyermeki énemet ez némi elégedettséggel tölti el.
Jax mosolya tele van öniróniával.
– Kevéssé ismert tény, szivi, de Scottie fiú kurvára harcias.
Láttam már nála kétszer nagyobb fickókat is sírni az anyukájuk
után egy-két jól elhelyezett ütés-rúgás kombója után. Egy
kibaszott legenda a puszta ököllel vívott harc terén…
Killian hangosan megköszörüli a torkát, és finoman megrázza a
fejét.
De már olyan vagyok, mint egy véreb, amelyik szagot fogott.
– Várj, hogy mi?

140
 – Kőkemény csávó – feleli Rye. – De nem tőlünk hallottad.
Komolyan szét tudja rúgni bármelyikünk seggét, szóval… Többet
nem beszélünk Scottie-ról, oké?
Nevetve mondja, de olyan érzésem támad, hogy tényleg nem
szeretné, ha Gabriel rájönne, hogy tudok a verekedéseiről. Ez
igazán érthető. Viszont nem akadályoz meg abban, hogy
felidézzem Gabriel kemény testét és a tökéletesen szabott inge
alatt feszülő izmokat, így tett szert rájuk? Harcosként? Nem bírom
elképzelni róla, hogy indulatból keveredjen verekedésbe, de egy
kontrollált mérkőzés? Azt lehetségesnek tartom, és különös
módon mogorvává tesz a tudat.
Témát váltanak, de én önkéntelenül is kibámulok az elsötétített
ablakon. Nem látok mást, csak a sötétséget és a néha-néha
felvillanó fényszórókat. Valahol mögöttünk ott van Gabriel,
egyedül a buszán. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ő
akarja így, de akkor is fáj a szívem érte. Elkülönülve a barátaitól,
de miért? Miért rejtőzködik? Szokott magányos lenni?
Gyűlölöm, hogy ez a sorsa. A késztetés, hogy vele legyek,
elképesztően erős. Elképzelem magam, amint kiugrok az ablakon,
és valahogy a buszán landolok. Mint Super Girl. Nem! Wonder
Woman! Akkor megkötözhetném a lasszómmal, amennyiben
tiltakozna az ellen, hogy behatoljak a Magánya Erődjébe.
A Clark Kent/Diana Prince cosplay-fantáziám kellős közepén
járok, amikor Jax összezúzza az ábrándjaimat hangos
kijelentésével:
– A Son of a Preacher Man egy olyan dal, ami egyszerűen
megismételhetetlen.
Rye hátradől a karosszékében, és lustán penget egy ukulelét,
amit időközben előásott valahonnan.
– Oké, ebben egyetértek veled.
– Játszd el azt a számot, haver – mondja Jax –, és a nők kurvára
elolvadnak tőle!

141
 – Valaki mentsen meg attól, hogy még többet kelljen
megtudnom Jax csábítási technikájáról! – néz körül Rye
kétségbeesetten.
– Jegyzetelj és tanulj valamit, fiacskám! – mormolja Jax.
– Etta James előadásában az At last – szúrja közbe Killian. –
Kibaszottul időtlen.
– Beyoncé csinált belőle egy egész jó verziót – jegyzi meg
Libby.
– Egész jót – ismétli Killian. – De nem tudta felülmúlni az
eredetit. Etta még mindig uralja azt a dalt.
Whip elkezd dobolni a térdén, mintha nem lenne képes
nyugton maradni.
– Ezt meg ne hallja a Bee Hive! Különben csúnyán beléd
eresztik a fullánkjukat, haver.
Killian megborzong.
– Igazad van. Bocs, Beek! – ordít a levegőbe. – Ne
mészároljatok le! Imádom Queen Beyt!
– Haver, csak arra várok, hogy szakítson Jay Z-vel! Akkor
mindent felteszek egy lapra.
– Haver, ez egy megvalósíthatatlan álom – mondja neki Jax. –
Az égvilágon semmi esélyed nincs arra, hogy összejöjj vele.
– Egy nap kénytelen leszel beismerni a tévedésedet – jósolja
Whip. – A szerelmünk eleve elrendelt. Rám kacsintott azon a
jótékonysági koncerten, amit közösen adtunk a múlt hónapban.
– Szeles idő volt – horkan fel Killian. – Por ment a szemébe.
– Én mentem a szemébe.
Rye a fejét csóválja, aztán kék szeme megtalál engem.
– Mi a helyzet veled, Sophie? Neked van dalod?
Mindannyian felém fordulnak. Kapcsolódjak be a játékba?
Basszus! Imádom a zenét, de a tudásom nem enciklopédikus, mint
ezeké a srácoké. Gondolkozom egy percet.
– Sabotage.
– Beastie Boys? – Rye a tenyerembe csap. – Kitűnő.

142
 – Senki sem utánozhatja a Beastie Boys-t – helyesel Jax, és az
enyémhez koccintja a sörösüvegét. El van lazulva, gyönyörű zöld
szeme álmos. Tudom, hogy a többiek aggódnak érte, és nem is
hibáztatom őket, de úgy tűnik, hogy már sokkal nyugodtabb. – A
pokolba, be kell kicsit indítanom a vérkeringésemet, különben
elalszom. – Killianre néz. – Megvan a Sabotage a telefonodon?
– Ezt kérdezned kell? – Killian felpattan, és bedugja a
telefonját a falba épített csatlakozóba. – Vigyázat! Kapaszkodni!
Az ismerős kemény basszus riff dübörögni kezd a
hangszórókból, ezt disszonáns szkreccselés követi, és a dac
dühödt sikolya. Killian azonnal táncolni kezd, magával rántja
Libbyt is. Ő nevet, és összeérinti Killiannel a csípőjét.
Jax elkapja a tekintetemet.
– Megkockáztatva, hogy Scottie később a kezembe adja a
golyóimat… – Kinyújtja felém a kezét.
Jaxnek van a legtöbb oka gyűlölni engem. Bűntudatomnak
kellene lennie attól is, hogy egy helyiségben tartózkodom vele. De
kényelmesen érzem magam a társaságában. Úgy néz rám, mint aki
pontosan tudja, milyen szar volt a melóm akkoriban, hogy milyen
lélektelenné váltam, és sajnál miatta. Elsősorban ezért, és nem
másért ragadom meg a kezét.
Mindent beleadok a táncba, himbálom a fejemet, úgy ugrálok,
mint valami őrült – ezt a dalt máshogy nem lehet élvezni, csak
vadulva. És a srácok körbevesznek, ugrálnak és tombolnak,
valószínűleg az egész busz rázkódik tőle, miközben száguldunk az
autópályán. Nem törődünk vele. Fiatalok vagyunk, és szabadok.
Csodálatos érzés. És még sok más dalt végigtáncolunk.
Majdnem sikerül megfeledkeznem a férfiról a másik buszon.
Csak mikor a srácok kidőlnek éjszakára, mikor ott heverek apró
priccsemen a fürdőszoba mellett, és a sötétségbe meredek, mert
képtelen vagyok elaludni, gondolok ismét Gabrielre.

143
 9. fejezet

GABRIEL

– Franciaországra alapvetően minden készen áll, de Crissy

felhívott a végső póló darabszám miatt Rómában. A szállítók nagy
keresletre számítanak, és… Scottie? Scottie? Mr. Scott?
Jules hangja légyként zümmög a fülemben, és kirángat a
ködből, ami tanyát vert a fejemben. Pislogok, és kényszerítem
magam, hogy odafigyeljek rá. Jules a homlokát ráncolva mered
rám.
– Miért hagytad abba a beszédet? – Valósággal ráförmedek, de
nem tetszik az, amit az arckifejezésében látok. A főnök nem
engedheti meg magának, hogy aggódjanak miatta. Az én
kezemben van az irányítás. Mindenkor.
Jules összerezzen, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom.
Tökéletes. Minden elfogadható ok nélkül felzaklattam a lányt.
– Elnézést, főnök. Azt hittem… – Elfintorodik.
– Mit hittél? – Kényszerítenem kell magam, hogy ne dőljek
még jobban hátra a székem lágy ölelésében. Nem lett volna
szabad leülnöm. Túl nagy a kísértés a lanyhulásra, ezért többnyire
állva szoktam végighallgatni a helyzetjelentéseket. Könnyebb
összpontosítani.
Jules szeplői fahéjpettyekként virítanak kerek arcán.

144
 – Azt, hogy… – Nyel egy nagyot. – Nos, azt hittem, hogy nem
figyelsz rám.
Nem is figyeltem. Legalábbis nem akkora odaadással, mint
szoktam. A fejem kibaszottul lüktet, olyan, mintha az agyam
légkalapáccsal próbálna utat törni magának a koponyámon
keresztül. A padló vagy hibás és ferde, vagy képzelődöm. Mivel
senki más nem tett megjegyzést ezzel kapcsolatban, feltételezem,
hogy velem lehet valami probléma.
– A szállítókról beszéltél. – Tudom, hogy hallottam valamit a
pólókról. A francba! Szeretném belefúrni az arcomat a
legközelebbi párnába. De nem működne. Nem bírok aludni.
Kurvára nem bírok. Pedig próbáltam. Minden kibaszott éjszaka.
De semmi sem vált be, egyetlen alkalmat kivéve Londonban.
Jelen pillanatban éppen Skóciában vagyunk.
Mostanra olyan rossz lett a helyzet, hogy hajnali három körül
már a sírás kerülget, miközben a plafont bámulom, és képtelen
vagyok kikapcsolni az agyamat.
– Igen, a szállítók – mondja Jules boldogan. Darálja tovább, én
pedig igyekszem nyitva tartani a szemem.
Az se számítana, ha becsuknám. A testem akkor se állna le.
Egy súly nehezedik a mellkasomra, amitől küzdelem minden
egyes levegővétel. Gyengeség. Gyűlölöm! De minden egyes
nappal egyre gyengébbé válok, és nem tudom, mit tehetnék.
Brenna azt javasolná, hogy keressek fel egy orvost. A puszta
gondolattól megrettenek, jeges borzongás fut végig a gerincemen.
Heves tiltakozás üvölt az agyamban. Csak orvosokat ne! Soha!
Épp eléggel volt dolgom kisfiú koromban. És kizárólag a halál
vehet rá, hogy visszamenjek.
Jobb, ha ezt lekopogod – suttogja egy gonosz hang a fejemben.
A fájdalom szétterjed a koponyámból, le a nyakamba, belefúrja
magát a vállam tetejébe.
Jules szakadatlanul fecseg tovább mindenféle szerződésekről és
dátumokról.

145
 Lüktet az állkapcsom. Lélegezz! Bírd ki valahogy! Aztán
visszavánszoroghatsz a szobádba, és vehetsz egy forró zuhanyt.
Ebben a pillanatban olyan erős a kísértés, hogy bevegyek egy
altatót, hogy keményen ökölbe szorítom a kezem. Jax majdnem
belehalt, amikor lenyelt egy dobozzal azokból az átkozott
tablettákból némi heroinnal keverve. Ha csak rágondolok – és
pokoli erősen próbálok nem gondolni rá –, rosszullét rántja
görcsbe a gyomromat, és epe szökik a torkomba.
Nyelek egy nagyot, és felkapom a vizespalackomat. A kezem
reszket, amikor az ajkamhoz emelem. Esélyem sincs leplezni a
tényt, csak annyit tehetek, hogy gyorsan iszom, és a lehető
leghamarabb leeresztem a karomat. A reszketés egyre rosszabb
lesz.
– Mit mondjak neki?
Meglepetten meredek Julesra, aki várakozóan figyel. Bassza
meg!
– Mit gondolsz, mit kellene mondanod neki? Játszd el a tanár
szerepét! Az mindig működik.
Jules elfintorodik. Zavartan ráncolja a szemöldökét.
Lehet, hogy a stratégiám ezúttal mégsem válik be.
– Egy nap majd neked magadnak kell meghoznod ezeket a
döntéseket, nem igaz? – emlékeztetem. Seggfej! Ezt elcseszted.
Ideje visszaszállni a nyeregbe!
Jules kinyitja, aztán újra becsukja a száját, mielőtt tétován
megszólalna.
– Én… Ööö… Nem hiszem, hogy Jax valaha is megkérdezi
majd, hogy akarok-e pókerezni vele. Azt gondolom, hogy ez
amolyan… Ööö… Férfidolog.
A francba!
– Nos, azt sosem lehet tudni. – Megköszörülöm a torkomat. –
És igazából személyes kérdésekkel közvetlenül hozzám kellene
fordulnia. Ez a válaszod.
Felkelek a székemből, nem törődve azzal, hogy forog
körülöttem a szoba.

146
 – Az asszisztensem vagy, nem az átkozott személyes naptáram.
Ezt nyugodtan megmondhatod Jaxnek.
– Rendben. – Valószínűleg Jules most éppen azt gondolja
magában, hogy baszódjak meg.
Ez is komoly teherként nehezedik rám. A munkám vagy a
csapatom sosem kapott tőlem kevesebbet száz százaléknál.
Szégyellem magam. Bárcsak tudnék pihenni egy kicsit!
– Ó, és a nap végéig átküldetem azokat a személyi aktákat –
kiáltja oda Jules a távolodó hátamnak.
– Nagyszerű. – Halvány fogalmam sincs, miről beszél. Az
agyam egy távoli szegletében motoszkál valami ködös emlék, de a
figyelmem elkalandozik.
Egy leheletnyi citromtorta és egy nő meleg, fűszeres illata
szállong a levegőben. A farkam azonnal reagál, mintha zsinóron
rángatnák. Haragszom magamra. Felnézek, és pontosan tudom,
hogy kit találok majd ott.
Valamikor Sophie elment, és befestette a haját. Most halvány
rózsaarany fénykoszorúként ragyog mosolygó arca körül.
Kihangsúlyozza szemének sötét melegét, és az ajka rózsás színét.
A francba!
– Szia, napsugár! – üdvözöl a tőle megszokott hetykeséggel.
Ruganyos mellét alig támasztja valami váll nélküli, kötött
felsőjében. Ami azt jelenti, hogy az anyagot csupán a melle tartja
rajta. Egyetlen határozott rántás…
– A szemembe nézz, szivi!
Azonnal felkapom a fejemet. Úgy vigyorog, mint egy Cheshire
macska.
– Illik ilyesmit felvenni? – Fogd be! Csak fogd be végre, te
barom!
Sophie a jelek szerint ugyanígy érez. Kerekded csípőjének
támasztja a kezét.
– Mihez viszonyítva? A csöcsparádéhoz, amit napi szinten látni
errefelé? Rajtam legalább van felső.
Ebben van valami. A pokolba!

147
 – Vagy talán le kellene cserélnem a farmeremet egy micro-
minire? Úgy tűnik, azokat a srácok imádják.
Az nem fog megtörténni. Testhezálló farmerje talán túl
szorosan simul a lábára, és riasztóan kihangsúlyozza a fenekét, de
legalább biztosít némi takarást.
És mi az ördögöt művelek? Miért teszek megjegyzéseket a
ruhájára?
– Elnézést – préselem ki magamból. – Összevernék bárkit, ha
meghallanám, hogy így beszél egy nővel.
Sophie szeme elkerekedik, döbbenten mered rám.
Számolom a másodperceket a pillanatig, amikor végre
biztonságban visszavonulót fújhatok.
Túl késő. Sophie lábujjhegyre emelkedik, és a homlokomra
szorítja a kézfejét. El akarom hessegetni, megmondani neki, hogy
hagyjon békén. De már közelebb van, puha keble csaknem a
mellkasomhoz ér, az illata körülvesz. Az ujjai hűsítőek,
megnyugtatóak.
– Jól érzed magad? – kérdezi. Látszik rajta, hogy gúnyolódik.
– Tűnj el! – motyogom. Hazugság! A legszívesebben
előrehajolnék, hogy fantasztikus melle párnájára hajtsam a
fejemet. Befészkelném magam, és boldog emberként halnék meg.
Amúgy sem vesz rólam tudomást.
– Úgy értem, egy bocsánatkérést hallottam, vagy nem? Lehet,
hogy csak álmodom?
– Ha ez álom lenne, akkor csakis rémálom lehetne.
Rózsaszín szája mosolyra húzódik.
– Ez az a Napsugár, akit ismerek.
Szeretném a számmal elhallgattatni. Elvenni. Csak elvenni.
Mindig csak elvenni. Inni a szavait, elmerülni a nevetésében. Nem
tehetem. Nem fogom megtenni.
– Ma nem igazán vagyok önmagam. – Igaz. – Azt hiszem, a
srácok egyike belekevert valamit az italomba. Majd megvesznek,
hogy kideríthessék, valóban hangyákkal a gatyámban járkálok-e.

148
 Van valami csábítóan rekedtes Sophie nevetésében. Ismét
szeretném birtokba venni a száját. Az ajkai buják, mozgékonyak –
folyton bombáznak valamivel.
– Nem így vagyunk ezzel mind? – Karcsú ujjait a nadrágom
derekába fűzi, amitől a farkam azonnal mocorogni kezd. –
Gyerünk! – mormolja gonoszul csillogó szemmel. – Hadd vessek
rá egy pillantást! Nem fogom elárulni… Csak mindenkinek.
Kíváncsi lennék, mit tenne, ha magamhoz húznám a kezét, és
hagynám, hogy megérintse egyre vastagodó férfiasságomat. Ha
ráparancsolnék, hogy finoman szorítsa meg.
Nem azt, amit várnék tőle, ebben biztos vagyok.
Sophie kacér. Nincs benne semmi rosszindulat, egyszerűen
csak a természetéből adódóan viccként fogja fel az életet.
Irigylem, amiért képes nevetni a világon. De nem követem el azt a
hibát, hogy burkolt szexuális célozgatásaiban többet lássak, mint
amik. Egyszerűen imád bosszantani velük.
Begombolom a zakómat, hogy elrejtsem növekvő
érdeklődésemet.
– És tegyem tönkre a varázst? Nem hinném.
– Egy nap úgyis kiderítem – kiált utánam, amikor elsétálok
tőle.
A remény hal meg utoljára. Nem fordulok meg, hogy ne
láthassa a mosolyomat. De mikor könnyed nevetése fokozatosan
elhal, tudatosul bennem, hogy néhány perc erejéig nem gondoltam
se a fájdalomra, se a kimerültségre. A lépteim lelassulnak,
miközben a szívverésem felgyorsul.
Sophie.
Utoljára akkor volt részem normális alvásban, amikor ott
hortyogott az ágyamban. Az ágyam. Neki köszönhetően jobb lett.
Bevillan egy gondolat. Erőteljesen, követelőzően.
Elhessegetem, mert hülyeség és őrültség. De kétségbeesésükben a
férfiak sokszor művelnek eszelős dolgokat. Bár igyekszem
meggyőzni magam arról, hogy semmilyen körülmények között

149
nem vehetem fontolóra azt, amiért a testem valósággal könyörög,
tudom, hogy végül mégis meg fogom tenni.
– Bassza meg! – motyogom. Egy éjszakát még rászánok arra,
hogy lebeszéljem magam erről az egészről, de az erőm végén
járok. Bármit hajlandó lennék megtenni, hogy végre
visszaülhessek a nyeregbe, még ha ez azt is jelenti, hogy az
elképzelhető legrosszabb módon meg kell alázkodnom.

SOPHIE

Másnap reggel épp a kamerámat pakolom el, amikor Gabrielt

látom közeledni. Olyan merev, fennáll a veszélye, hogy egy
feltámadó erősebb szellő is kettétörheti a hátát. És ez elég nagy
szó. Nem láttam ennyire feszültnek a repülőút óta.
– Mi a helyzet, napsugár? – nézek rá. – Valaki belepisált a
zabkásádba?
– Kedves. – Néz egy pillanatig. A két szemöldöke között egyre
mélyülnek a vonalak, míg végül már teljes erőbedobással ráncolja
a homlokát.
– De komolyan! Még magadhoz képest is rosszkedvűnek tűnsz.
Ki dühített fel? – Rávigyorgok. – Kinek a koponyáját kell
betörnöm?
Gabriel végre kiprésel magából egy rövid nevetést, és a válla is
ellazul valamelyest.
– Már látom is magam előtt: te, amint kapkodsz a fogaiddal
valakinek a bokája felé, mint valami mérges pincsikutya.
– Szóval ismerősek számodra a módszereim.
Halk kuncogás morajlik a mellkasában. Leguggol mellém, és a
kezembe adja a vakumat. A könnyed kifejezés helyét túl hamar
veszi át az arcán ismét a komolyság. Nem mintha bánnám: ez a
pasas egy kibaszott műalkotás, amikor szigorú. Annyira szexi!

150
Úgy kell leküzdenem a késztetést, hogy legyezgetni kezdjem
magam. A pakolásra összpontosítok.
– Beszélni akartam veled – mondja végül Gabriel csendesen.
Olyan nyugtalan tekintettel néz rám, mintha rettegne attól, amit
mondania kell. Ettől azonnal vadul dobogni kezd a szívem. Szent
ég, lehet, hogy el akar bocsátani? De nem teheti! Brenna a
főnököm. Próbálj higgadt maradni!
– Nosza rajta!
Rángatóznak az ujjai, amikor velem együtt felegyenesedik.
– Ne itt! Ráérsz most?
Megtorpanok, és úgy istenigazából megnézem magamnak.
Ideges. Nem hinném el, ha nem állnék közvetlenül előtte, ha nem
látnám a barna bőrét elborító pírt, és az oldala mellett nyugtalanul
izgő-mozgó kezét. A tény, hogy beszélni akar velem, méghozzá
most azonnal, ennek fényében még jobban megrémít.
– Persze – mondom neki. – Mi a baj?
Gabriel szája elkeskenyedik.
– Szívesebben beszélnék róla négyszemközt. Bejönnél a
buszomba?
Hihetetlenül megdöbbent, hogy kettesben akar lenni velem.
Még egy vicces beszólásra sem telik tőlem, csak egy halk okét
bírok kipréselni magamból.
Elindulunk. Úgy érzem, mintha a halálsoron sétálnék végig.
Betehetem a lábam Gabriel buszába – a buszba, ahová kizárólag a
sofőrt, valamint néhanapján a takarítónőt engedi be –, és gyorsan
lecsap majd egy pallos, hogy elválassza a fejemet a nyakamtól.
Hirtelen dühbe gurulok. Miért akar négyszemközt beszélni velem?
Összeszorítom a fogamat, úgy masírozok a néma Gabriel
mellett, aki nagyvonalúan átvette tőlem a fényképezőgépemet
tartalmazó táskát. A másik keze a derekam közelében lebeg, nem
igazán érint meg, de érzem a belőle áradó meleget. Terelget.
Valószínűleg attól tart, hogy eliszkolok – állapítom meg
magamban komoran. De nem, nem fogom kritizálni. Azt hittem,
hogy van közöttünk valami… Nos, nem igazán barátság. Nem is

151
tudom, hogy hajlandó lenne-e hagyni, hogy Brennán és a srácokon
kívül bárki is a barátja legyen. De valami összekötött bennünket.
Legnagyobb elszörnyedésemre tudatosul bennem, hogy
mindjárt könnyekben török ki. Fáj a gondolat, hogy hamarosan
elküld. Lehet, hogy semmi ilyesmit nem tesz. Talán le kéne
nyugodnod.
Haragosan meredek a buszra, amikor meglátom, de tartom a
számat. Egészen addig, amíg Gabriel ki nem nyitja az ajtaját.
Akkor megállok, és képtelen vagyok még egy lépést megtenni.
– Elbocsátasz? – Ez kínosan élesen hangzott.
Gabriel szintén megáll, fintorogva néz le rám.
– Micsoda? – Mosoly deríti fel a szemét. A mocsadék! –
Tessék, már megint vad dolgokról fantáziálsz.
– Ne szórakozz velem! Félrevonsz, hogy négyszemközt
beszélhess velem. Mégis mit kéne hinnem?
– Hogy négyszemközt akarok beszélni veled – veti fel, mintha
kissé ütődött lennék. – Különben is, Brenna volt az, aki
alkalmazott.
– És jobban teszed, ha erről nem feledkezel meg!
Gabriel a szemét forgatja. A keze végre a derekamhoz ér,
haladásra ösztökél.
– Bemennél és megnyugodnál végre?
– Furcsán viselkedsz – vágok vissza, de azért belépek. – Hűha!
Fekete bőrre és szürke falakra számítottam – a megszokott
luxusbusz kivitelre. Helyette fénylő, erezett faburkolatok, tejüveg
falilámpák és sötétszürke bársonyszékek köszöntenek. Olyan az
egész, mint egy vasúti kocsi a harmincas évekből.
– Foglalj helyet! – Gabriel az elülső részben lévő apró nappali
felé int a kezével. Egy deco stílusú klubfotelbe ülök, és
megmarkolom a karfáját. Mellettem egy kis asztal áll, rajta egy
laptop és egy halom papír hever.
Gabriel már éppen készülne eltakarítani, amikor megcsörren a
telefonja. Vet egy pillantást a kijelzőre, és elfintorodik.
– Egy pillanat. Már vártam ezt a hívást.

152
 Némán biccentek és figyelem, amint a busz hátulja felé sétál.
Hangjának halk morajlása megnyugtat, de nem eléggé ahhoz,
hogy ne fészkelődjek továbbra is idegesen. A tekintetem ide-oda
cikázik. Eltekintve a munkájától és az egyik oldalsó panelbe
csúsztatott két darab autós magazintól, nem látok semmi
személyeset.
Nem tudnám megmondani, hogy a kíváncsiság vezérel-e, vagy
egyszerűen csak idegességemben teszem, de felkapom az asztalon
heverő papírok egyikét, és beleolvasok. Azonnal üvegessé válik a
szemem az unalmas jogi szövegtől. Aztán hirtelen megakad a
tekintetem az alatta lévő mappán. A nevem neonfényként világít
rajta. Félreteszem a szerződést, és felveszem azt, ami
egyértelműen egy rólam készült akta.
Gabriel visszasétál a helyiségbe. A léptei lelassulnak, amint
észreveszi, hogy mi van a kezemben, de nem szól egy szót sem.
Én megteszem.
– Aktád van rólam?
– Természetesen. Mindegyik alkalmazottunkról van. – Az
asztal felé biccent a fejével. – Jules átküldte a frissen felvett
dolgozók anyagát, hogy átnézhessem.
– Miért éppen te?
– Mert végső soron én felelek mindenért.
Átlapozom a mappa tartalmát, bár javarészt tudom, mit találok
majd benne. Hiszen jó néhány nyomtatványt töltöttem ki.
– Jézusom, az orvosi vizsgálatom eredménye is itt van.
Elolvastad?
Összevonja sűrű szemöldökét.
– Miért ne tettem volna?
– Mert ez a privát szférám megsértése – vágok vissza
ingerülten. Nem bántam, hogy meg kell adnom Brennának ezeket
az információkat, de Gabriel mindent látott, beleértve a legutóbbi
PAP-tesztem eredményét is.
– Sophie, miért vagy ennyire zaklatott? Ez a bevett eljárás. –
Félrebiccenti a fejét, mintha valami furcsa rejtvény lennék. –

153
Kínosan érint, hogy tudom: egészséges vagy, és sosem ítéltek el
semmilyen bűncselekményért?
– Bocsáss meg, amiért kissé úgy érzem magam, mint akit
megbecstelenítettek, mert mindent tudsz rólam. Az ég szerelmére,
még azt is, hogy fogamzásgátló injekciót használok! – Azt már
nem is említem, hogy tisztában van a pontos magasságommal és a
súlyommal is. A kurva életbe!
Gabriel ingerülten felmordul.
– Rendben. – Fürge léptekkel megindul felém, én pedig
megmerevedek, de ő úgy fordul, hogy kinyithassa a laptopot,
majd néhány kattintással megnyit egy fájlt. – Tessék! – közli, és
felém fordítja a képernyőt. – Az orvosi vizsgálatom eredménye.
Vagy azt hitted, hogy én kivételt képezek?
– Őszintén? Igen. – Nem tudom megállni. Elolvasom. Perelj
be! Ott van közvetlenül az orrom előtt, és ő is látta az enyémet.
Most már tudom, hogy százkilencven centiméter magas,
nyolcvannégy kiló volt a legutolsó mérésekor, és tökéletes
egészségnek örvend. – Miért csinálod ezt?
– Egyes esetekben a biztosítás miatt. És afféle biztonsági
óvintézkedésként. Ha a világ legnagyobb bandájának dolgozol,
minden lehetséges információt megszerzünk rólad. – A tekintete
az enyémbe fúródik. – Nem fogok bocsánatot kérni miatta, ha erre
vágynál.
– Nem! – Lezárom a laptopot. – Csak kicsit kiborultam, oké?
Ezért hoztál ide? Láthatod, hogy nem vagyok bűnöző és nincs
adósságom. – Pofa be, Soph! Úgy hablatyolsz, mint valami idióta.
– És nincs semmiféle ragályos betegségem.
Gabriel szemhéja lejjebb ereszkedik, és számító kifejezéssel a
tekintetében végigmér.
– Semmi ragály – erősíti meg.
Elvörösödöm, mert bevillan, hogy önfeledten kefélhetnénk, és
nem kéne tartanunk az esetleges következményektől. És talán ő is
éppen erre gondol.

154
 Csakhogy hirtelen feláll, és az ajtóval szemközt lévő bárhoz
sétál.
– Szeretnél egy italt?
– Semmi tea? – Ideges vagyok most, hogy tudom, nem áll
szándékában elbocsátani.
A válla felett vet rám egy pillantást.
– Azt innál inkább?
– Nem. – Valami erősebbre van szükségem. – Bourbon?
Jóváhagyó bólintással mindkettőnknek önt egy-egy becsületes
adagot. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy a keze egyetlenegyszer
megremeg, amikor átnyújtja nekem a poharat. Feszülten rám
mosolyog, és helyet foglal a velem szemben álló székben.
A buszra néma csend borul, mi pedig kortyolgatjuk a
bourbonünket, és közben óvatosan méregetjük egymást. Még
mindig nem mondott nekem semmit, és meglehetősen biztos
vagyok benne, hogy az imént bolondot csináltam magamból.
Szóval, hurrá!
Gabriel végül halkan felsóhajt, és finom mozdulattal leteszi a
poharát az apró, krómból készült asztalra. Pattanásig feszült
idegeim számára az üveg csörrenése a fémen olyan, mint egy
puskalövés.
– Nem tudok aludni – mondja egy apró, öniróniával teli
fejcsóválás kíséretében. Csak bámulom, képtelen vagyok
válaszolni. Ő mélyen a szemembe néz. – Egy kibaszott
szemhunyásnyit sem.
– Sajnálom – suttogom. Együttérzek vele. Én se tudok aludni.
Olyan vagyok, mint valami flúgos Borsószem hercegkisasszony.
Az ágyam túl kemény, a párnám túl puha. Csak forgolódok tágra
nyílt szemmel. Vagy túlzottan fázom, vagy nagyon melegem van.
Kész rémálom. És túlságosan is sokat gondolok egy bizonyos
mogorva férfira, aki jelenleg velem szemben ül, és a kialvatlanság
miatt egyszerűen rettenetesen néz ki.
Röviden, halványan elmosolyodik.

155
 – Aznap éjjel tudtam aludni. – A kék szempár fogva tartja a
tekintetemet. – Amikor esett az eső.
Valami forró és erős száguld végig a végtagjaimon. Akkor én
is aludtam. Melegben és kényelemben, erős karok ölelésében.
Néha, amikor igazán elgyengülök, lehunyom a szemem, és
kísérletet teszek arra, hogy felidézzem, milyen is volt pontosan
magam mögött érezni Gabriel kemény testét. Megpróbálok
emlékezni az illatára. Valahányszor arra az éjszakára gondolok,
némi szerencsével álomba is merülök.
Neki is a körül az éjszaka körül forognak a gondolatai.
Mindjárt elolvadok! Valahogy mégis sikerül mozdulatlannak
maradnom.
Gabriel előrehajol. Az alkarjával behajlított térdére
támaszkodik.
– Szeretnélek alkalmazni.
Már nem olvadozok annyira. Nem erre számítottam. Gyorsan
iszom egy korty bourbont, és megnyalom kiszáradt ajkamat.
– Én… Oké, nem tudlak követni.
Gabriel arcának magas csúcsait sötét pír vonja be.
– Azt akarom, hogy velem aludj.
– Ööö… Tessék? – Képtelen vagyok jobban fogalmazni.
– Csak alvás – siet tisztázni Gabriel. – Én… A pokolba…
Amikor mellettem vagy, képes vagyok aludni. Muszáj aludnom. –
Egy pillanat erejéig annyira gyengének tűnik, a sötét karikák is
mélyebbnek látszanak a szeme alatt, mintha egy-egy ütés nyomai
lennének. Olyan elcsigázott. – Itt maradhatsz velem, együtt
utazhatunk. A javadalmazás…
– Napsugár – szakítom félbe. – Komolyan fizetni próbálsz
nekem azért, hogy egy ágyban aludjak veled minden éjszaka?
És az ördögbe is, ha feszült testbeszéde tükrözi a valódi
érzelmeit, akkor tényleg akarja a dolgot. Ez annyira sokkol, hogy
innom kell még egy kortyot. Istenem, csábító a gondolat. De
veszélyes. Gabriel nem azt mondta, hogy Sophie, akarlak, és egy

156
éjszakával sem tudok tovább élni nélküled. Hiszen alkalmazni
akar, bassza meg!
Egyenes derékkal ül, az állkapcsa megfeszül.
– Nézd, tudom, hogy nevetséges.
– Az – helyeslek nagy elánnal.
Gabriel arca kifejezéstelenné válik.
– Igazad van.
Készül felállni, de én kinyújtom a kezemet, és megérintem
merev alkarját.
– Nevetséges, mert nem szükséges fizetned nekem ezért.
Ha lehetséges, ettől még ingerültebbé válik.
– De, igen! Ez nem… Ha nem fizetek… – Megcsóválja a fejét,
és elkeseredetten felsóhajt. – Nem helyes nem fizetni.
Az ujjaim karja kemény izmaiba mélyednek.
– Szükséged van rá?
Megrántja a mandzsettáját.
– Abból, hogy így megalázkodom, tudnod kellene.
Könnyes szemmel elmosolyodom.
– Mindössze annyit akartam mondani, hogy még ha te nem is
tekintesz rám a barátodként, én annak tartalak téged. Segíteni
szoktam a barátaimnak, és nem érezném helyesnek, hogy pénz
fogadjak el egy baráttól. Ráadásul azt kéred, hogy lakjak veled. Ez
kész luxus, ahhoz képest, hogy most öt másik emberrel kell együtt
nyomorognom.
Gabriel olyan döbbent képet vág, hogy majd meghasad érte a
szívem.
– Megteszed? – kérdezi.
Nem épp ezt mondtam az imént? Nem is gondolkoztam rajta,
egyszerűen csak kibukott belőlem a válasz. Meg kellene
fontolnom. Hogyan élhetnék ezzel a férfival? Vonzódom hozzá –
és akkor még finoman fogalmaztam. Ő pedig azt várja tőlem,
hogy minden éjjel mellette aludjak? Kínzás. Mégis annyira
csábító. Akarom! Az okokkal jobb nem foglalkozni. A jelen a
lényeg. Mindig is az ösztöneim vezéreltek. Még sosem hagytak

157
cserben. És az ösztöneim a kezdetektől fogva arra sarkalltak, hogy
mondjak igent. Nem fogom megváltoztatni a véleményemet.
Gabriel csendben ül. A mandzsettáit piszkálja, bár egyértelmű,
hogy próbál ellenállni a késztetésnek. Félelmetesen ráncolja a
szemöldökét, és még sosem találtam ennyire szexinek a
mogorvaságot egy férfiban. Illetlen képek töltik be az agyamat
egy rosszul viselkedő diáklányról, és az őt megbüntető
igazgatóról. Hátrébb az agarakkal, csajszi!
Gabriel türelmetlen hangot hallat, amibe némi önutálat is
keveredik.
– Sajnálom, hogy kényelmetlen helyzetbe hoztalak. Rosszul
tettem. Engedd meg, hogy visszakísérjelek…
– Mutasd meg a hálószobát!
Úgy pislog, mintha valami számára érthetetlen nyelven
szólaltam volna meg.
Megindulok a busz hátulja felé. Menet közben lerúgom
magamról a cipőmet. Gabriel úgy követ a tekintetével, mint ahogy
egy kóbor mosómedvét figyel az ember, amelyik valahogy
bejutott a házába, de észreveszem, hogy ő is feláll és lassan
utánam ered.
A hálószoba éppolyan gyönyörű, mint a nappali. A fénylő,
meleg faborítás miatt barátságos és meghitt. A nagy méretű ágy
majdnem teljesen kitölti. Felmászom rá. Belesüppedek a
krémszínű szatén ágyneműbe.
Gabriel a küszöbön megáll, végignéz rajtam, aztán a mellettem
lévő üres helyre pillant. Az oldalamon heverek, a fejemet a
kezemen nyugtatom. Ez nem lesz egyszerű. Kinyújtózva az ágyán,
figyelő tekintete alatt valahogy többnek érződik az egész.
Olyan, mintha csábítás lenne. Amúgy sem voltam jó soha az
önámításban. Magamon akarom érezni a súlyát, megtapasztalni
izmai szilárd erejét, ahogy megfeszülnek és kötegekbe
rendeződnek, miközben mozog a lábam között. Akarom azt a
forróságot, érezni, ahogy vastag, kemény farka üres, sajgó ölembe
hatol.

158
 De Gabriel nem ezt kérte. És a tény, hogy valami nem
szexuális természetű dolog miatt kellek neki, jelent valamit a
számomra. Nem csak egy pár csöcs és egy picsa vagyok a
számára, amin kiélheti magát. Azt bárkitől megkaphatná.
Mindketten tisztában vagyunk vele. Ehhez rám van szüksége.
A párnára ejtem a fejemet.
– Ne várass meg, napsugár!
– Hiszen… – Vet egy pillantást az órájára. – Délelőtt negyed
tizenegy van.
– Fáradt vagyok. Szunyókálni akarok.
Komolyan. Fel se tűnt, mennyire kimerült vagyok, amíg
hangosan ki nem mondtam.
Gabriel tekintete számítóan megcsillan. A mellbimbóm lüktetni
kezd válaszul. A francba!
Lassan leveszi a zakóját. Tisztára öltönypornóba illő mozdulat.
Nem kapkodja el a dolgot. Felakasztja, kibújik a cipőjéből, és
kiszedi a mandzsettagombokat. Az izmai megfeszülnek elegáns,
fehér inge alatt. Egyfajta lusta érdeklődéssel tanulmányozom.
Mozdulatai intimitása különös módon megnyugtató, és a
szemhéjam egyre jobban elnehezül.
Gabriel megáll az ágy mellett.
– Minden éjjel? – Valósággal csikorog mély hangja, és azt
hiszem, nincs is tudatában, milyen sok benne a sóvárgás.
A szívemben gyengéd melegség árad szét.
– Nappal is szunyókálhatunk, ha akarod.
Folyékony láva a tekintete.
– Akarom.
Felmászik az ágyra. Az óvatos, tétova férfinak többé nyoma
sincs. A mozdulatai kecsesek, szinte olyan, mint egy prédáját
becserkészni készülő ragadozó. Izzó szeme rám tapad, a teste egy
szintbe kerül az enyémmel. Zihálni kezdek, amikor ügyes kézzel a
fal felé fordít, a hátamat a mellkasához szorítja, és körém simul.
Az egészet úgy hajtja végre, mintha fejben már tervezgette volna

159
egy ideje, mintha aprólékos részletességgel átgondolta volna, mit
is tesz majd velem, amikor az ágyába kerülök.
Átkarol, a keze felfelé siklik a melleim között, mielőtt akár
csak egyet is pisloghatnék. A tenyere a vállamra simul, magához
szorít – hozzám bújik.
Megremegek, a hasamban egy valóságos méhraj cikázik
összevissza. Annyira jó érzés. A bőröm lángol, a szívem vadul
száguld. Ezt Gabrielnek is észre kell vennie. Érzem szíve heves
dobbanásait a lapockámnál, és tudom, hogy ő is zaklatott.
Pár másodpercig küszködünk a helyzet újdonságával, aztán
Gabriel felsóhajt. Meleg lehelete borzolgatja a hajamat, kemény
izmai ellazulnak. Annyira békés ez a hang, hogy valósággal
belesüppedek a testébe. A paplan fölött heverünk, de annyira
melegem van, és olyan biztonságban érzem magam, hogy nem
számít.
Gabriel a fejem búbjához szorítja az ajkát.
– Minden éjjel, cserfes lány.
A hangja hihetetlenül birtoklóan cseng. Kibaszottul nagy
bajban vagyok.

160
 10. fejezet

GABRIEL

– Szóval, mit fogunk mondani az embereknek? – Sophie

aggodalmasan néz fel rám hatalmas barna szemével. Éppen a
próbaterem felé tartunk, amit egy helyi hangstúdióban rendeztek
be a számunkra.
A Kill John el akar próbálni egy új számot, mielőtt ismét útnak
indulnánk, én pedig ellenőrizni szeretném, hogy olyan jók-e, mint
amilyennek lenniük kellene. Sophie is ott lesz, természetesen,
hogy fényképeket készítsen.
Mivel sikerült aludnom két órát – ami meglátásom szerint egy
kibaszott csodával ér fel –, olyan lazának és nyugodtnak érzem
magam, hogy majdnem dudorászni kezdem a srácok egyik dalát.
Még az is lehet, hogy szép lassan becsavarodok, de kurvára nem
érdekel.
– Miről?
– Arról, hogy veled utazom. – Sophie dühösen hadonászik a
karjával.
Imádni való. Igazán. És olyan fantasztikusan lágy, gömbölyded
és meleg. Atyaúristen, annyira meleg alvás közben. Citromtorta-
illata olyankor valahogy erősebb, kézzelfoghatóbb. Hatalmas a
kísértés, hogy visszafordítsam, és még több szunyókálást
követeljek tőle.

161
 Kényszerítenem kell magam, hogy odafigyeljek rá.
– Nem akarod, hogy tudjanak róla?
– Hát… – Elakad a hangja. – Nem tudom. Csak egy kicsit… –
Barna szeme elkeskenyedik. – Te szeretnéd, ha megtudnák, hogy
rám van szükséged az elalváshoz?
– Nem különösebben.
Sophie megáll a helyiség küszöbén. Egyelőre senki sem vett
észre bennünket, így egy kicsit még magunk lehetünk.
– Azt fogják hinni, hogy együtt vagyunk.
Bájos pír borítja be az arcát. Viszketnek az ujjaim, hogy
megsimogathassam.
– És ez gondot jelent? – teszem fel neki a kérdést, önmagamat
is meglepve.
Sophie kissé eltátja a száját, aztán becsukja, csak utána
válaszol.
– Akkor gond, ha hazugság. És nem, nem tetszik a gondolat,
hogy azok, akikkel együtt dolgozom, pletykálni kezdenek rólunk.
– Értem. – Biccentek, és a helyiség felé fordulok. – Hé,
figyelem! Sophie velem fog utazni a buszomon. És kurvára semmi
közötök hozzá, hogy miért, szóval egy szót se szeretnék hallani a
dologról. Megértettétek?
Mellettem Sophie fojtott, gurgulázó hangot hallat, mint egy
fuldokló mókus. A fiaim viszont csak dermedten pislognak rám,
aztán lassan elvigyorodnak.
– Nos, rendben, Scottie – dörmögi Rye. – Örömmel látom,
hogy ennyire kezdeményező vagy a személyes életedet illetően.
Whip megcsóválja a fejét.
– Tudtam, baszki!
– Semmit sem tudsz – sziszegi oda neki Sophie.
Jax felemelt kézzel Rye tenyerébe csap.
– Mindannyiunknak jössz ötven dolcsival, Killian.
– A francba, pedig annyira biztos voltam benne, hogy tovább
kitart! Kösz szépen, Scottie! – Killian ingerülten végigmér. A kis
pöcs.

162
 – Mit mondtam a spekulációkról? – figyelmeztetem őket. –
Még egy szó, és elintézem, hogy szerepeljetek egy szinkrontáncos
zenei videóban, méghozzá gyorsabban, mint hogy ki tudnátok
mondani azt, hogy Backstreet Boys.
Whip a magasba emeli a kezét.
– Jól van már, jézusom! Értettük! Ti ketten egy áthatolhatatlan
falat alkottok, amire ránézni sem szabad. Nem kell rögtön átmenni
Simon Cowellbe.
Nincs időm ellenőrizni, hogyan reagálnak a többiek. Sophie az
oldalamba csíp.
– Au! Mit művelsz? Ez egy selyem-gyapjú keverék. Össze
fogod gyűrni.
– Mindjárt apró cafatokra tépem. – Dühtől fortyogva néz fel
rám, a szeme villámokat szór. – Épp most teregetted ki mindenki
előtt a magánéletünket.
– Utasítottam őket, hogy ne beszéljenek róla.
Sophie elfintorodik.
– Ami azt jelenti, hogy ez lesz a fő beszédtémájuk.
– Nem, nem igaz.
– De igen – kiált fel Rye.
Rászegezem az ujjamat.
– Kezdd el gyakorolni a Running Manedet!
– Rajtam kívül mást is lenyűgöz, hogy ismer tánclépéseket?
Sophie az ujjaival bökdös, hogy kihangsúlyozzon minden
egyes szót.
– Ez az egész a te hibád.
Brenna kérés nélkül odavonul hozzánk. A mosolya széles és
önelégült.
– Mit mondtam neked, Scottie fiú? Csak a legjobbakat
alkalmazom.
Szegény Sophie már céklavörös. Van egy parányi lelkiismeret-
furdalásom, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztam, de ismerem
ezeket az embereket. Ők a családom. Jobbak egy családnál. Az

163
ugratástól eltekintve azt fogják tenni, amit kértem, ha másért nem,
hát azért, mert még soha semmi személyeset nem kértem tőlük.
Ezt Sophie-nak is azonnal elmondanám, de attól tartok, hogy
csak még jobban zavarba hoznám. Szóval megelégszem azzal,
hogy mélyen a szemébe nézek, és belesűrítem a hangomba az
összes gyengéd hálát, amit iránta érzek.
– Igen, Brenna. Így igaz.
Meg is van érte a jutalmam. Sophie arca ellágyul és felragyog.
Valami egy apró reccsenéssel kinyílik a mellkasomban.
Sejtelmem sincs, mi lehet az, de egy dologban biztos vagyok: az
én cserfes lánykámnak fogalma sincs, hogy mibe keveredett. Mert
nem fogom elengedni.

SOPHIE

– Várod már a turnézást? – érdeklődik Jules. Edinburgh-ban

heverészünk a West Princes Street Park pázsitján.
Felettünk a kék égbolt ritkaságszámba menően felhőtlen. Ha
felemelem a fejemet, láthatom a Castle Rock sötét, sziklás ormát,
ami szinte egyenesen emelkedik ki a földből, a tetején az
Edinburgh Castle-lel, ami egy hosszan elnyúló, tiszteletet
parancsoló erődítmény.
Tegnap este a Kill John a kastély Esplanadéjában játszott, ami
egy nyitott, U alakú stadion a Castle Rock tetején, a kastéllyal a
háttérben. Soha nem volt részem még ehhez hasonló koncertben.
Alattunk a város fényei csillogtak, a középkori hatást keltő kastély
az időtlenség illúzióját keltette, a Kill John pedig elérte, hogy a
rajongói fejvesztve tomboljanak. Libabőrös lettem tőle.
Készítettem néhány képet a srácokról egy hangstúdióban a
reggel folyamán, aztán a nap fennmaradó részére kimenőt kaptam.
Mivel túlságosan felzaklatott a gondolat, hogy összeköltözöm

164
Gabriellel, meggyőztem Julest, akinek szintén akadt egy kis
szabadideje, hogy szökjön meg velem, és járjuk végig a várost az
esti indulásig. Így most maximálisan kiélvezzük a helyzetet, és
valósággal isszuk magunkba a napfényt ezen a csodás napon.
– Nagyon várom – felelem, és résnyire nyitom az egyik
szemem, hogy vessek rá egy pillantást. – Neked viszont nem ez az
első turnéd. Még mindig izgalmas a számodra?
– Természetesen. Ezért élek. – Felém fordul. A napfényben
látom, hogy nem egyszerűen barna a szeme, hanem zöld sávok
vannak benne. – Sokkal több ez egyszerű karriernél: egy
megvalósult álom. És egy nap majd a saját bandáim főnöke
leszek.
– Irigyellek. Nekem nincsenek ilyen álmaim.
Jules az oldalára gördül, és felém fordul. A hatalmas, zöld
válltáska, amit mindig magával hord, szolgál párnaként a feje alá.
– Hogy érted?
Miközben azon töprengek, hogyan is magyarázhatnám meg a
dolgot, egy szmokingba öltözött pantomimes áll meg a széles
gyalogösvényen, és letesz egy hordozható magnót, amiből
felcsendül Michael Jackon Thriller című száma. Figyelem tánc
közben, és próbálok elfojtani egy mosolyt. A park távolabbi
végében, a Ross Fountain mellett egy kiltet viselő fickó skót
dudán játszik. Kettejük zenéje összefüggéstelen, disszonáns
kavalkáddá olvad össze. Csodálatosan rémes, és soha nem
tapasztalhattam volna meg, ha nem kockáztatok és nem pattanok
repülőre a lehető legminimálisabb információmorzsákra alapozva.
– Soha nem volt egy fix álommelóm – mondom Julesnak, és
közben figyelem a pantomimes előadását. – Sosem fűtött a
becsvágy. És néha felmerül bennem, hogy ezen a téren talán egy
kicsit defektes vagyok.
– Nem vagy defektes! – tiltakozik Jules nagy átéléssel. – Talán
csak nem találtad még meg azt, amit igazán szeretsz.
Megrázom a fejemet, és elmosolyodom.

165
 – Nem, nem ez a helyzet. Egyszerűen nem érdekel, mit
csinálok, amíg élhetem az életemet, boldog lehetek és új dolgokat
próbálhatok ki. A pénzkeresés nagyszerű, mert a segítségével
utazhatok, és van belőle tető a fejem fölött. De az a helyzet, hogy
nem vagyok ambiciózus, és soha nem is leszek az. – Vállat vonok,
majd kihúzok egy élénkzöld fűszálat a földből. – És ami még
ennél is rosszabb, végül szeretnék egy otthont, hogy
megoszthassam valakivel, aki tökéletesen megért, és akiről
képtelen vagyok levenni a kezemet. Kisbabákat szeretnék.
Feldíszíteni a tornácomat halloweenkor és karácsonykor.
Jules elfintorodik.
– Mi a rossz ebben?
– Oké, talán igazából nem is rossz, csak úgy tűnik, a
korosztályomból mindenkiben ott van a késztetés, hogy valami
maradandót alkosson. Erre itt vagyok én, aki azt gondolom, hogy
az ehhez hasonló egyszerű dolgokért… – Kezemmel a fölénk
magasodó hegyoldal felé intek, ami olyan, mint egy viktoriánus
festmény. – …érdemes igazán élni.
Jules végigjáratja tekintetét az előttünk elterülő tájon, aztán
lassan elmosolyodik.
– Nos, akkor csak még jobban irigyellek. Mert a pillanatnak
kellene élnem. Az állandó aggódástól, hogy mi minden sülhet el
balul a jövőben, kibaszottul ég a gyomrom. – Felkuncog.
Fuksziaszínű, göndör fürtjei finoman rugóznak az arca körül. – És
igazán nem lenne szabad folyton amiatt nyugtalankodnom, hogy
csalódást okozok Scottie-nak.
– Az könnyű – felelem. – Csak jusson eszedbe, hogy amelyik
kutya ugat, az nem harap.
Szent ég, imádom, amikor ugat, forró borzongás fog el tőle.
Ami arról árulkodik, hogy teljesen perverz vagyok.
Jules egyértelműen úgy néz rám, mintha valóban az lennék.
– Csajszi, éreztem már a harapását. Higgy nekem, nagyon is
valóságos és ijesztő! – De aztán összerezzen. – A francba,
elfelejtettem, hogy most már együtt vagy vele.

166
 – Úgy érted, hogy az ellenséggel cimborálok? – ugratom.
– Valami olyasmi. – De nem úgy néz ki, mintha igazán zavarná
a dolog.
A homlokomra támasztom az alkaromat.
– Először is, nem vagyok vele. Mi… Nos, ez kissé bonyolult.
– Nem mondod?
Felnevetek.
– Oké, nagyon bonyolult. De még ha vele is lennék, akkor sem
foglalnék állást egyik oldal mellett sem, vagy mondanék el neki
bármit, ami kettőnk között elhangzik.
– A francba, bocs – leheli Jules. – Tudod, hogy nem úgy
értettem. Csak… Nos, kicsit mindannyian meglepődtünk, hogy te
és Scottie… Bonyolultak vagytok.
Tudtam, hogy be fog indulni a szóbeszéd Gabriel őrült
elképzelése ellenére, miszerint, ha megparancsolja, hogy
hallgassanak, egyszerűen engedelmeskednek neki. Micsoda
képtelenség! Nem lep meg, hogy Jules össze van zavarodva.
Különös módon nem igazán érdekel, ha találgatnak vagy nem
értik a dolgot. Mert ma éjjel Gabriel ágyában fogok aludni.
Már-már szédítő várakozás bizsergeti meg a bőrömet és
szorítja össze a hasam alját a gondolatra, hogy hamarosan
elfészkelhetem magam Gabriel karjában. Teljes testre kiható
élmény együtt aludni vele. Elég termetes ahhoz, hogy aprónak és
nőiesnek tűnjek mellette, mégis attól, hogy szüksége van a
jelenlétemre, erősnek és értékesnek érzem magam.
Kész kínszenvedés lesz hozzásimulni ahhoz a kemény testhez,
az ajkam túl közel lesz sima, feszes bőréhez, ami olyan forró,
hogy szinte éget. Imádom az illatát és a légzése ritmusát. Ezek a
dolgok már kitörölhetetlenül bevésődtek a memóriámba, és
nyomot hagytak a bőrömön.
A legjobban mégis azt szeretem, hogy egy olyan oldalát
láthatom, amit senki más. Vágyom arra, hogy megismerhessem
ezt a férfit. És bár épp az imént mondtam Julesnak, hogy a

167
pillanatnak akarok élni, évek óta most először egy kis sóvárgással
és némi félelemmel tekintek a jövő elé.
Behunyom a szemem, amikor a Thriller ismét felcsendül.
– Nem vagyok túl jó a bonyolult dolgokban – árulom el
Julesnak. – De Gabrielért hajlandó vagyok tenni egy próbát.
– Az ő érdekében remélem, hogy sikerrel jársz. – A hangjában
csengő ragaszkodás alapján felmerül bennem a gyanú, hogy
jobban kedveli Gabrielt, mint azt hajlandó lenne elismerni. –
Nagyobb szüksége van ugyanis a társasági életre, mint bárkinek,
akit ismerek.

168
 11. fejezet

SOPHIE

Az utolsó pillanatig halogatom, hogy felszálljak Gabriel buszára.

Már leszállt az alkony a parkoló fölött, ahol a buszok járó
motorral várakoznak, egy kígyószerű karaván, benne a Kil John
turnéjával. Gabrielé a vége felé található, egy csillogó, fekete
henger a narancssárga égbolttal a háttérben.
A sofőrje, egy kedves, idősebb, Daniel nevű úriember
odabiccent nekem, és mosolyogva üdvözöl.
– Épp az utolsó pillanatban.
Szerintem tudja, hogy szándékosan késlekedtem.
– Kösz, hogy fuvaroz bennünket – mondom neki az ajtónál. –
Szüksége van valamire? Kávéra? Vacsorára?
– Nem, kisasszony. Nagyon jó helyem van itt elöl. Scottie
gondoskodik róla.
Jól is teszi, hiszen azt várjuk Danieltől, hogy életben és
biztonságban tartson bennünket az egész éjszakás vezetés közben.
Kérdezősködtem Brennánál a sofőrökről. Nappal alszanak abban a
szállodában, ahol megszállunk, és utána egész éjszaka a volán
mögött ülnek, amikor újra útnak indulunk. A többségük már több
turnét végigcsinált a bandával.
De persze Gabriel igazán ügyel arra, hogy a turné legapróbb
részletéről is gondoskodjanak. Korábban a nap folyamán utasította

169
Sarát, az egyik gyakornokot, hogy szedje össze a cuccaimat, és
pakoljon ki nekem a buszában, mialatt én Julesszal bohóckodtam.
Azt hihetné az ember, hogy tolakodásnak érzem a dolgot, de az
igazat megvallva eddig a bőröndömből éltem, és
megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem kell végigszenvednem a
kipakolás kínos folyamatát, azt kérdezgetve, hogy mit hová
tegyek, miközben Gabriel figyel.
Helyette kaptam egy üzenetet Sarától, amiben tájékoztatott,
hogy mit hol találok. Hálásan megköszöntem, és küldtem neki egy
Starbucks ajándékutalványt. Annyira örült az ingyenes frappénak,
hogy felmerült bennem: Gabriel teljes stábjának küldhetnék
utalványokat. Úgy tűnik, mindannyian folyamatosan pörögnek,
apró fogaskerekek a Kill John jól olajozott gépezetében,
Gabriellel a kormánynál, aki bár nem kegyetlen, de nem is igazán
osztogat dicséreteket az erőfeszítéseikért. Egyértelműen elvárja,
hogy a feladatokat elsőre helyesen hajtsák végre, és ez rá is
ugyanúgy vonatkozik.
A többi busz ajtaja bezáródik, mindenki készen áll az utazásra.
Nem halogathatom tovább. Jó éjszakát kívánok Danielnek,
aztán belépek a busz viszonylagos hűvösébe és csendjébe, majd
egy határozott mozdulattal becsukom magam mögött az ajtót. A
makulátlan belső tér üres, Gabrielnek nyoma sincs. Elismerem,
hogy ez kellemetlen meglepetésként ér. Arra számítottam, hogy az
egyik székben üldögél majd vad eleganciával és enyhén
helytelenítő arckifejezéssel. Csak nem késik?
Körülnézek, és ekkor a busz elindul.
Megvetem a lábamat, majd kivárom, hogy hozzászokjak a lágy
ringatózáshoz. Már éppen azon vagyok, hogy felkiáltsak vagy
talán megcsörgessem Danielt, és figyelmeztessem, hogy
hátrahagyta a főnökét, amikor Gabriel mély hangja felcsendül a
hálószobából.
– Rohadtúl ideje volt már. Vagy netán próbáltad lekésni a
buszt, Darling?

170
 Olyan erővel áraszt el a megkönnyebbülés, hogy kénytelen
vagyok megkapaszkodni a konyhapultban.
– Szeretek késni kicsit, az olyan divatos – kiáltok vissza.
– Vésd az eszedbe – tromfol le, még mindig a hálószoba
mélyéből –, hogy a karaván senkire sem vár!
– Rám várt, épp az imént. – Megindulok a hálószoba felé, de az
ajtajában hirtelen megtorpanok. Egy pillanatig egyszerűen csak
bámulom az elém táruló látványt. Annyira sokkoló, hogy
hátrafordulok megnézni, nincsenek-e kamerák valahol, és nem
csak egy átverés-e az egész.
– Miért nézelődsz így? – mordul fel Gabriel, de közben le sem
veszi a szemét a tévé képernyőjéről.
– Csak próbálok meggyőződni róla, hogy nem egy alternatív
valóságba sétáltam-e be.
– Vicces, mint mindig, Darling.
Ki hibáztathatna a gyanakvásomért? Gabriel Scott levetette az
öltönyét, és most egy puha, szürke, hosszú ujjú thermo felsőt és
fekete melegítőnadrágot visel. Ez önmagában is elég
meghökkentő, de ilyet legalább láttam már. A tény, hogy az ágyán
hever, és valamiféle desszertet eszik egy tálkából, ez képeszt el
igazán.
– Bámulsz – jegyzi meg szárazon, miközben…
– A Buffyt nézed? – A hangom a visítás határán egyensúlyoz.
Gabriel a szemét forgatja.
– Próbáld megemészteni!
– Csak annyira… – A kezem a mellkasomhoz rebben. – Biztos
vagy benne, hogy ez nem a Kész Átverés Show?
Felhorkan.
– Nem vagy híres, szóval teljesen biztos vagyok. Viszont
időnként vannak kételyeim afelől, hogy nem azért vagy-e itt, hogy
a bolondját járasd velem.
Annyira boldog vagyok, kész küzdelem, hogy ne kezdjek
vigyorogni, mint egy félnótás, miközben lerúgom magamról a
cipőmet, és felmászom az ágy végébe.

171
 – Ha azért lennék itt, hogy a bolondját járassam veled, akkor az
összes öltönyödet kicserélném műszálasra.
Ekkor végre rám néz, és ténylegesen elsápad.
– Ez kegyetlenség, Darling.
– Ne hívj így! – Ellopom a kanalát.
– Ez a neved.
– Biztos, hogy ezért nevezel így? – kérdezem gyanakvóan,
miközben eltartja előlem a tálkát.
– Mi másért tenném? – Van egy bizonyos csillogás a
szemében, amitől éneklő hangon válaszolok.
– Kedveskedésből. Soha el nem múló szerelmed jeleként.
Gabriel elfintorodik.
– A végén még elveszed az étvágyamat a pudingtól.
– Puding? Azt eszel? – A tálka után vetem magam, de túl
gyors, én pedig a mellkasán elterülve végzem.
Mindketten mozdulatlanná dermedünk. Én az egyik kezemben
a kanalat markolom, a másikkal pedig feszes hasának
támaszkodom. Az ő egyik keze még mindig ki van nyújtva, a
másik pedig alám szorult.
A légzése mély és egyenletes, úgy néz le rám. Az ajka vonja
magára a figyelmemet, gyönyörű a formája, és félig nyitva van.
Vajon milyen lenne a csókja? Lassan indítana, apró harapásokkal,
puhatolózva? Vagy az a fajta, aki mindent belead, és egyből
birtokba venné a számat?
Forróság önti el a testemet, ott izzik a hasamban.
Gabriel leereszti a szemhéját, elakad a lélegzete.
A háttérben valaki Buffy nevét kiáltja. Ez elég ahhoz, hogy
kirángasson a ködből, amibe Gabriel érintése taszított.
– Olyan az illatod, mint az almás pitének – suttogom esetlenül.
Gabriel egy pillanatra elszakítja a tekintetét a számtól, és a
szemembe néz.
– Morzsa. Almás morzsa.
– Miért nevezted pudingnak?

172
 – Mert mi britek minden desszertet így nevezünk. – Továbbra
is a számat bámulja. Desszert, valóban.
Az ajkam elnyílik, a vágy erejétől megduzzad.
– Adj egy falatot!
Gabriel jól hallhatóan nyel egyet, és lassan kiszedi a kezemből
a kanalat. Nem veszem le a tekintetemet a szeméről, miközben
szed egy keveset a morzsából.
A kanál enyhén remeg. Hűvös fém siklik végig az alsó
ajkamon, és forró morzsa tölti be a számat. Alig tudok elfojtani
egy nyögést, az ajkam a kanál köré záródik, miközben Gabriel
lassan visszahúzza. Egy hördülés a válasza, egy rövid, tehetetlen
megnyilvánulás, amit gyorsan el is fojt.
– Isteni – jelentem ki, és megnyalom a szám szélét.
A fal ismét bezárul, ő pedig újra ugyanolyan megingathatatlan,
mint amilyen lenni szokott. Gyengéd kézzel félretol.
– Menj arrébb! – mondja könnyedén. – Miattad lemaradok
Buffyról.
Beletelik egy pillanatba, hogy elhelyezkedjek. Kisimítom a
hajamat az arcomból, és elfészkelem magam az ágytámlánál
felhalmozott párnák között.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt nézed. Méghozzá büszkén.
Gabriel széles válla megemelkedik, rándít rajta egyet, aztán
folytatja a morzsaevést.
– Most már te is itt élsz. Nem igazán tudom eltitkolni előled,
mit szeretek nézni. És eszem ágában sincs lemondani az apró
élvezetekről.
– Mint a sci-fi sorozatok iránti lelkesedés és a desszertek? –
Vidám hangot hallatok. – Próbálj uralkodni magadon, te
bulikirály!
Éles pillantást vet rám.
– A Kill John létezésének első néhány évében végigbasztam,
végigittam és végigbuliztam a világot. Biztonsággal állíthatom,
hogy elegem van abból az életből. Sőt, halálosan unom.

173
 Felkapom a fejem, amikor a baszik szó elhagyja a száját azzal
az előkelő brit akcentussal. Használta már máskor is, de akkor
veszekedtünk. Most minden figyelmem az övé. És annyira erős
kísértést érzek rá, hogy megkérjem: ismételje meg, hogy
kénytelen vagyok a nyelvembe harapni.
– Mi ez a nézés? – kérdezi, amikor észreveszi a küzdelmemet.
– Sok nézésedet ismerem már, de ezt még nem.
– Ismered a nézéseimet? Nem hinném.
Gabriel oldalba bök a könyökével.
– Elpirultál.
– A francokat! – Ég az arcom.
Halk, morajló nevetésétől felállnak az apró szőrszálak a
karomon, és megkeményedik a mellbimbóm. A pokolba! Nem
lenne szabad így hatnia rám.
– A srácok hülyítették a fejemet – bukik ki belőlem. A
közelsége miatt nehéz józanul gondolkozni. – Veled kapcsolatban
azt állították, hogy a szex terén eléggé hidegvérű vagy. Hogy te
nem… Ööö… Már nem csinálod.
Istenem, képtelen vagyok ránézni. Felkészülök a haragjára, de
csak nevet. Nem hosszasan vagy túl hangosan, de a mellkasa
rázkódik, és az egyik kezét végighúzza az arcán, miközben
próbálja visszanyerni az önuralmát.
– És te? – kérdezi vidáman csillogó szemmel. – Csak nem azt
hitted, hogy még szűz vagyok?
– Nem. – Finoman a lábába rúgok. – Nem. Csak… Ő! Azt
mondtad, hogy baszni, és ez elgondolkoztatott.
– A baszás? – kérdezi, és olyan szélesen vigyorog, hogy
kivillannak hófehér fogai.
Elfordítom a tekintetemet, hogy ne bűvölhessen el még jobban.
– Utállak.
– Nem igaz – feleli évődve, mint én szoktam. Ez annyira nem
jellemző rá, hogy felé kapom a fejem.
– Valóban nem – ismerem el halkan.

174
 Most ő kezd fészkelődni. Belemeríti a kanalát a morzsába, de
nem eszik belőle.
Nem tudok ellenállni, megkérdezem:
– Igaz? Hogy… Önmegtartóztatást gyakorolsz?
– Jézusom! – tör ki, és a kanalát halk csörrenéssel a tálka
falához érinti. – Kérlek, ha nem akarod elvenni az étvágyamat, ne
is próbálj finomkodni a dolgok megfogalmazásánál, cserfes lány!
Fájdalmas látni.
Ebben a pillanatban elég jól nézne ki azzal a desszerttel az
arcában.
– Akkor felelj a kérdésemre, napsugár!
Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem lesz hajlandó megtenni,
de végül legyőzötten felsóhajt, és az ágytámlának dől.
– A szex számomra mindig is… – Elfintorodik, mintha
magyarázatot keresne, aztán vállat von. – Egyfajta
energialevezetés volt, azt hiszem. Kemény, gyors, kölcsönös, de
személytelen kielégülés.
Ennek nem kellene izgatóan hangzania, mégis ez a helyzet.
Legalábbis, amikor magam elé képzelem Gabrielt a tett közben.
Elég erős ahhoz, hogy brutális legyen a dolog, méghozzá a
legjobb értelemben. Én is hátradőlök. Keresztbe teszem a lábam
magam előtt.
Gabriel szenvtelen hangon folytatja:
– Ilyen életvitel mellett, az én kinézetemmel könnyű
kielégülést találni, amikor és ahogy csak akarom. Nem fogok
hazudni. Gyakran kihasználtam ezt. De aztán jött Jax. – A kezére
mered, a szorítása erősödik a tálka körül. – Minden hamisnak
érződött, csúnyának. Mintha mindannyiunkat beszennyezett volna
egy hazugság, és a körülöttünk lévők mind hazugok lettek volna.
Elképesztően sok állítólagos közeli barát lépett le, és fordított
hátat Jaxnek.
Gabriel rám néz, vöröslik a szeme sarka.
– Ne értsd félre, számítottam rá! Csak az ért váratlanul, hogy
zavart a dolog.

175
 – Ez csak természetes. Ők a családod. Bárki láthatja, mennyire
szereted őket.
Gabriel elcsendesedik, mintha a szavaimat emésztgetné.
– A legtöbben azt hiszik, hogy képtelen vagyok bármiféle
érzelemre.
A felháborodás úgy robban a mellkasomba, mint egy izzó ököl.
Ebben a pillanatban világossá válik a számomra, hogy képes
lennék harcba szállni ezért a férfiért. Még akkor is, ha ő minden
pillanatát gyűlölné. Senkinek sem kéne szembenéznie a világgal
anélkül, hogy valaki fedezné. Különösen egy olyan elkötelezett
illetőnek nem, mint Gabriel.
– Idióták – sziszegem.
Ő lassan megcsóválja a fejét.
– Nem, édesem, ez az, amit láttatni akarok velük.
– Nem zavar?
– Segít. Sosem voltam túl ragaszkodó, de Jax óta képtelen
vagyok elviselni, hogy bárki hozzám érjen. Különösen idegenek.
Undorodom tőle, fojtogat.
Nyögve a párnába temetem az arcomat.
– Én meg a repülőn úgy tapadtam rád, mint légy a papírra.
Gabriel szája sarka megrándul, és végigmér sűrű szempillái
alól.
– Na igen, te kigyógyítottál a dologból. Nevezzük
tűzkeresztségnek! Vagy averziós terápiának.
– Csodás. Teljesen elérzékenyültem. Ne! – tartom fel a
kezemet. – Ne titkold el előlem a valódi érzéseidet!
Gabriel prüszkölve megragadja a kezemet, hosszú ujjait az én
apróbb ujjaim köré fonja, és megszorítja, mielőtt gyengéden
letenné a kezemet a combomra, és elengedné.
– Kettőnktől eltekintve az alkalmi érintés feszültté tesz, ami azt
jelenti, hogy az alkalmi szex már nem érdekel. Igazából
valósággal viszolygok tőle.
Valószínűleg nem helyes megkönnyebbülést éreznem. De
fogalmam sincs, hogyan reagálnék, ha végig kellene néznem,

176
hogy Gabriel különféle nőkkel fekszik össze a turné alatt. A
féltékenység nem jó móka, és nehéz kordában tartani. Ennek
ellenére zavar, hogy magányra kárhoztatja magát.
– Mi a helyzet a kapcsolatokkal? – kérdezem.
– A legtöbb ember untat.
Felnevetek, de sajog a szívem.
– Ezt eléggé világossá is teszed.
Összevonja sötét szemöldökét.
– Sosem voltam túl ragaszkodó vagy normális, Sophie.
Ezt úgy mondja, mintha figyelmeztetésnek szánná. Vagy
mintha büszke lenne rá. Én mégis kihallom a szavai mögül az
aggodalmat. Olyan, mintha attól tartana, hogy defektes. Nagyon is
jól ismerem ezt a félelmet.
– Hé, mi számít normálisnak egyáltalán? Mind őrültek
vagyunk egy kicsit.
Úgy tűnik, Gabriel nem tud ellenállni. Apró, évődő mosollyal
az ajkán mormolja:
– Néhányan őrültebbek, mint mások. Amúgy általában nem
szoktam desszertet enni. Az almás morzsa különleges.
Ez felkelti a figyelmemet.
– Mitől?
Beletúr a desszertjébe, mielőtt titokzatos mosollyal válaszolna:
– Ezt Mary készítette nekem.
– Mary. – A név keserű ízt hagy hátra a számban.
Gabriel vet rám egy pillantást. Összevonja a szemöldökét, de
aztán vidámság árad szét az arcán.
– Fantasztikus nő. Remek cukrász. Igazából a legjobb.
– Én inkább az almás pitét szeretem.
A gazember lustán lenyalogatja a kanalát. Nem veszek
tudomást arról a nyelvről. És azokról a feszes ajkakról sem,
amelyek épp csak kicsit fénylenek az almás-fahéjas tölteléktől.
– Milyen amerikai. Ne aggódj, édesem! Biztos vagyok benne,
hogy Mary almás pitét is tud sütni, méghozzá pompásat.

177
 – Talán megkérhetnéd őt, hogy aludjon veled éjszakánként.
Akkor megkaphatod a pitédet, és meg is eheted.
– Remek javaslat, Marie Antoinette. Csak az a baj, hogy
elutasítana. Állandóan azt mondogatja, hogy túl fiatal vagyok
hozzá. – Gabriel vállat von. – A nyolcvanéves nők elég kényesek
tudnak lenni ezen a téren.
Megragadom a kanalát, és ingerülten bekapok egy falatot az
imádott almás morzsájából. Ő csak kuncog, és finom ráncok
tűnnek fel a szeme sarkában. El se hiszem, hogy hagytam magam
beugratni.
– Seggfej – közlöm vele tele szájjal.
– Jól áll a féltékenység, Ms. Darling. Kipirulsz, és elfúló lesz a
hangod tőle.
– Hibbant seggfej – módosítok. Amikor nem hagyja abba a
vigyorgást, megbököm a mellkasát. – Szóval, mitől olyan
különleges ez a morzsa?
Minden boldog önelégültség eltűnik az arcáról, nekem pedig
megbánás hasít a mellkasomba. A tekintete távolivá válik, amikor
megszólal.
– Az anyukám készítette mindig különleges alkalmakra. Mary
süti az egyetlen olyan morzsát, ami legalább megközelítőleg
hasonlít ízben az anyukáméra. Van egy cukrászdája itt a városban.
Mindig rendelek tőle egy adagot, valahányszor erre járok.
Szeretném a családjáról kérdezni, és arról, hogy miért nem
inkább az anyukája süt neki morzsát, de a zaklatottság úgy
telepszik rá, mint valami nehéz takaró, amit igyekszik lerázni.
Nem tudom rávenni magam arra, hogy vájkáljak a sebében.
Egy könnyed mozdulattal, ami nem tükrözi a valódi
érzelmeimet, kiveszem a tálkát semmiféle ellenállást nem tanúsító
kezéből, és még egy falatot eszem a morzsából. Gazdag, vajas,
ropogós és fűszeres.
Mint Gabriel maga.
– Ugye tudod, hogy teljesen elástad magad azzal, hogy a Jacob
csapathoz tartozol? – szólalok meg tele szájjal.

178
 Felhorkan.
– Ki kell köszörülnöd valahogy a csorbát! – Fenyegetően
meglengetem előtte a kanalat. – Ki a jobb Buffynak? Angel vagy
Spike?
Gabriel visszaszerzi tőlem a tálkát és a kanalat.
– Angel minden tinilány álma a szomorú sóhajaival és a
szorongásával. Spike a felnőtt énjének való, amikor rádöbben,
hogy a gyönyör elérhető a számára, csak ki kell nyújtania érte a
kezét.
Lassan elvigyorodok.
– Maga, uram, egy igazi romantikus.
Sértetten mered rám.
– Hiszen épp az imént mondtam, hogy az egész romantikus
halandzsa gyerekes.
– Csak egy romantikus lélek gondolta volna át ennyire
alaposan a válaszát.
– Bosszantasz – morgolódik mindenféle indulat nélkül. – És
csak a jegyzőkönyv kedvéért: hazudtam Jacobbel kapcsolatban.
Szerintem mindketten bénák.
Egyre csak nevetek, és imádom, amikor végül oldalba bök a
könyökével. Szerzek magamnak egy tálka almás morzsát, és neki
is viszek még egy adagot, majd leheveredek mellé Buffyt nézni.
Úgy érzem, mintha megint tizenhat éves lennék, és a szüleim
házának alagsorában ücsörögnék az iskola legszexibb srácával.
Csakhogy dollárezrekbe kerülő ágyneműn pihenek, és egy
dollármilliókat érő buszban szeljük át éppen Európát. Gabriel
pedig már nem kamasz fiú.
Hosszú, karcsú teste teljesen ellazulva terül el az ágyon, és
kénytelen vagyok ügyet sem vetni a dologra, mert különben még
valami meggondolatlanságra ragadtatnám magam, például
végighúznám a kezem feszes hasán, és becsúsztatnám bő
nadrágjába.

179
 Mire a távirányító után nyúl, hogy kikapcsolja a tévét, tiszta
ideg vagyok. A szám ki van száradva, a szívem pedig olyan
hevesen dohog, mintha ki akarna törni a mellkasomból.
– Mosakodhatsz elsőként – ajánlja fel Gabriel halkan, nem
igazán néz a szemembe.
Ha nem tudnám, hogy odakint vár a sorára, sokkal tovább
bíbelődnék a fürdőszobában. Így viszont megmosom az arcomat
és a fogamat, aztán felkapom a legbővebb pólót és sortot, amit
csak találok.
Lángoló arccal gyorsan bebújok a paplan alá. Feszengek és
ügyetlenkedem, egy párnát le is ejtek a padlóra, miközben esetlen
mozdulatokkal megpróbálom a nyakamig felrántani a takarót.
Néma csendben várom, hogy Gabriel végezzen a
fürdőszobában, amikor pedig kilép, és megindul az ágy felé,
képtelen vagyok ránézni. Az túl intim, túl igazi lenne.
Ő sokkal kecsesebben siklik be az ágyba. Zavarba jövök,
amikor átfut az agyamon, hogy velem ellentétben rá valószínűleg
semmilyen hatással nincs a dolog. Miért is lenne? Világossá tette,
hogy nem vagyok több a számára egyszerű alvótársnál. Valahol
egy plüssállat és egy nagy méretű párna között helyezkedhetek el.
A szobára sötétség borul. Hallom a saját lélegzetvételeimet –
túl hangosak, túl kapkodóak. Hallom Gabriel légzését is – túl
egyenletes, túl szabályos.
Bassza meg! Mit képzeltem? Én erre képtelen vagyok.
Olyan sűrű csend telepszik ránk, hogy fuldokolom tőle.
Gabriel felém fordul, én pedig azonnal átgördülök a másik
oldalamra, hogy háttal legyek neki. Egyszerű önvédelem. Ha
szemtől szemben lennénk egymással ebben a pillanatban,
fogalmam sincs, hogy mit tennék. De meglehetősen biztos vagyok
benne, hogy a végén igencsak kínosan érezném magam.
Úgy tűnik, Gabriel nem bánja. Nem, közelebb húzódik.
Libabőrös leszek, amint a teste hozzáér az enyémhez. Egy nehéz,
izmos kar fonódik a derekam köré, és elfelejtek levegőt venni.

180
 Mi a franc bajom van? Korábban együtt szunyókáltam vele, és
az jó volt. Nos, nem egyszerűen jó. A legszívesebben örökre a
karjában maradtam volna. De nem zaklatott fel a dolog.
Nem kellett küzdenem a reszketés ellen, mint most.
Gabriel meleg lehelete a fejem búbját cirógatja.
– Lazíts, Sophie!
Kifújom a levegőt.
– Próbálok.
A hangja egy suttogás a sötétben.
– Kényelmetlenül érzed magad?
Kényelmetlenül? Gabriel keze gyengéden feszül a hasam lágy
domborulatának, ami elég nagy szívás, de abból, hogy nem lazít a
szorításán, arra következtetek, hogy észre sem veszi, vagy tetszik
neki az, amit érez. Álmodozni mindig lehet.
És ott van még a tény, hogy annyira közel van hozzám. Csak
meg kellene fordulnom, és máris úgy fonódnék köré, mint a
csomagolás az ajándék köré.
– Nem – nyüszítem. – Minden rendben.
Érzem, hogy bólint. Az ágy nyikorogni kezd, ahogy közelebb
húzódik. Aztán megérzem.
Ó, a kibaszott életbe! Ne! Ezt nem teheti velem.
Hatalmas, kemény, és böködi a fenekemet.
Mindketten mozdulatlanná dermedünk. Nos, Gabriel
mozdulatlanná dermed. A farka?
Megint megbök, tompa vége a derekamnak feszül, mintha csak
üdvözölni akarna.
– Önkéntelen reakció – mormolja Gabriel fojtott hangon. – Ne
is figyelj oda rá!
Az erekciójának erről más a véleménye.
Nagy nehezen nyelek egyet.
– A kemény faszod töri a seggemet. Éppúgy nem vagyok képes
nem tudomást venni róla, mintha arcon csaptál volna vele.

181
 Gabriel megdermed, furcsa hang gurgulázik a torkában. Már
éppen készülök bocsánatot kérni a durvaságomért, amikor
kirobban belőle a nevetés.
És micsoda nevetés! Az egész testével nevet. Rázkódik alatta
az ágy, amikor hanyatt vágja magát, és egyre csak nevet. Ez a
zabolátlan, mély, pergő nevetés annyira elüt a tőle megszokott
visszafogottságtól, hogy önkéntelenül is elvigyorodom.
A tompa fényben a teste alig több egy árnynál, a fogai fehéren
világítanak az arcában. A szemét törölgeti, és úgy kacarászik,
prüszköl és nyerít, mint valami szeleburdi kisfiú. Én pedig
imádom minden pillanatát.
Mindig ilyennek kellene lennie. Gátlásoktól mentesnek és
szabadnak. És ha ennek érdekében el kell viselnem, hogy a farka a
fenekemet böködi minden áldott éjszaka, hajlandó vagyok érte
meghozni ezt az áldozatot.

GABRIEL

Olyan rég nem nevettem már teli torokból, hogy most fájnak a
hasizmaim. A jelek szerint a nevetőizmok nem egyeznek meg
azokkal, amiket a reggeli felüléseim során használok. Ez a
fájdalom más. Jó és teljes, mintha attól, hogy kimerültre nevettem
magam, visszakerült volna belém valami, amit elveszítettem. A
hasamra simítom a kezemet, és a plafonra meredek. Hagyom
leülepedni az érzést.
Mellettem Sophie visszaejti a párnára a fejét, amivel azonnal
magára is vonja a figyelmemet. Olyan ragyogó szemmel néz rám,
mintha jobbá tettem volna az éjszakáját, és annyira pokolian
gyönyörű, hogy elakad tőle a lélegzetem.
Ez a lány. El tudnám veszíteni magam emiatt a lány miatt. Ki
gondolta volna?

182
 A mosolyom elhalványul, ahogy derengeni kezd a kemény és
kényelmetlen valóság.
– Cserfes lány, mit művelünk itt?
A ragyogás a szemében elhalványul.
– Mire célzol?
– Erre. – Sóhajtva önmagunkra mutatok. – Arra, hogy
megkértelek, legyél az alvótársam. Hiba volt.
– Mi? – Sophie a könyökére támaszkodik. Az ablakokon
beszüremlő fény rávetül. – Miért? Mi folyik itt, napsugár?
Gyűlölöm látni az édes arcát elhomályosító fájdalmat, de
mindkettőnknek szívességet teszek. A szemem sarkához szorítom
az ujjaimat, hogy útját álljam a közelgő fejfájásnak.
– Az alváshiány rossz hatással volt az ítélőképességemre. Nem
volt fair azt kérni tőled, hogy éjszakánként velem aludj, mintha
csak valami átkozott alvórongy lennél.
– Gabriel…
Nem bírom elviselni a lágy, majdnem-szánakozást a
hangjában, ezért a szavába vágok:
– Felnőttek vagyunk, nem gyerekek. Ha minden éjjel együtt
alszunk, az várakozásokhoz vezet. Hibákhoz.
Csend borul fölénk. Nem akarom látni Sophie arckifejezését.
– Vonzódom hozzád – bököm ki. Felforrósodik az arcom, és a
frusztrációtól összeszorul a gyomrom.
Sophie nyel egy nagyot, én pedig megkockáztatok felé egy
pillantást. Tágra nyílt szemmel méreget, de az ajka körül mosoly
játszadozik.
Gyűlölöm ezt a mosolyt. Túl sok remény bujkál benne.
– Sophie, nem vagyok képes igazi kapcsolatra. Soha nem volt
egy sem, nem is akartam.
Elfintorodik.
– Ez elég magányosan hangzik, ha engem kérdezel.
Kezdek egyetérteni vele.

183
 – Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy magányos legyek. –
Szintén igaz. Hónapok telnek el egy szempillantás alatt, anélkül,
hogy észrevenném.
Az ágy nyikorog, amikor Sophie közelebb húzódik hozzám.
Édes citromillata körülölel. Tudom, milyen sima a bőre, és milyen
lágy a teste tapintása. Mozdulatlan maradok, nem vagyok
hajlandó érte nyúlni.
Az arca fölöttem lebeg.
Ne tedd ezt! Ne illegesd magad előttem ilyen csábítóan! Alig
bírom visszafogni magam.
Szorosan lehunyom a szemem. Finom ujjaival megérinti a
vállamat.
– Tudod, mi az igazság, Gabriel? Én is vonzódom hozzád. De
szerintem ennek te is tudatában vagy.
Még szép, hogy tudatában vagyok. Ettől csak még nagyobb a
kísértés. Annyira egyszerű lenne kihasználnom. De Sophie többet
érdemel.
– Ez a munka az életem, teljes figyelmet követel tőlem –
mondom. – A turné hosszú és feszített tempójú. Nincs időm
megsértett érzelmek vagy megbánt döntések miatt
aggodalmaskodni. És nem vagyok képes alkalmi viszonyba
bonyolódni veled. Te sokkal jobbat érdemelsz.
Sophie hangja gyengéd és megfontolt.
– Értem. Én sem akarok alkalmi viszonyt. Elegem van abból,
hogy csak kellemes időtöltést jelentsek valaki számára. Többet
akarok.
Büszke vagyok rá, amiért többet követel. Mégsem vagyok
képes ránézni.
– Épp ezért mondtam, hogy ostobaságot követtem el, amikor
megkértelek, hogy tedd ezt meg értem.
Sophie egyetértően hümmög. És bár sikerült tisztáznom a
helyzetet, gyűlölöm ezt a hangot. Nem akarom, hogy elmenjen.
Magányos, hideg és álmatlan éjszakák réme fenyeget. Lehet, hogy
túl se élem. Sokkal lazább vagyok, mint bármikor az elmúlt egy

184
év során, és még nem volt részem abban az örömben, hogy
mellette alhassak.
– Az a helyzet – kezdi –, hogy nem akarok visszamenni a
másik buszba.
Élesen felé fordulok. Görcsbe rándulnak a zsigereim.
Rezzenéstelenül néz rám.
– Szeretek itt lenni veled. És talán… Nos, talán nekem is
szükségem van rád. Talán szükségünk van egymásra, bármi is
legyen ez kettőnk között. – Kerek arca elvörösödik. – Szóval
lehet, hogy nem kellene elemezgetnünk a dolgot, vagy mindenféle
elvárásokat támasztani egymással szemben. Egyszerűen csak…
Nem is tudom… Lóghatnánk együtt.
– Lóghatnánk – ismétlem, mint valami döbbent papagáj.
– Aha – suttogja bátorító mosoly kíséretében. – Vacak
sorozatokat nézhetnénk és desszerteket ehetnénk…
– A desszert igazából egyszeri dolog volt…
– Része a csomagnak, haver. Ez a csípő nem kerekedik így
magától.
– Nem szeretném, ha én lennék a felelős az elvesztéséért –
mormolom. Ne, ne flörtölj! Ne is gondolj a mutatós seggére!
Sophie billegetni kezdi a szemöldökét, ami egyszerre imádni
való és nevetséges.
– És összebújhatnánk.
Össze akarok bújni vele. Kurvára nem érdekel, ha gyengének
vagy ostobának tűnök miatta. Eléggé akarom ahhoz, hogy ne
foglalkozzak azzal, mennyire szeretném a hátára fordítani, és
mélyen a testébe hatolni. Egyelőre képes vagyok megtartóztatni
magam. Azt hiszem, bármit képes lennék elviselni, csak hogy
pihenhessek végre, és élvezhessem a társaságát.
– Rendben. – A hangom nyers, bizonytalan. Megköszörülöm a
torkomat. – Akkor azt hiszem, már csak egy kérdést kell
tisztáznunk.
Sophie felsóhajt, és a feszültség észrevehetően távozik a
testéből. Megtámasztja a fejét a kezével, és kíváncsian végigmér.

185
– Mi lenne az?
– Az ágy jobb vagy bal oldalán szeretsz aludni?

186
 12. fejezet

GABRIEL

Nem nehéz Liberty Bell James nyomára akadni. Egyszerűen csak

Killiant kell megtalálnom, és tudom, hogy ő is ott lesz a
közelében. Ebben a pillanatban ez a hely a Charles Ehrmann
Stadion, a franciaországi Nizzában – az e heti helyszínünk –, ahol
a Kill John épp hangpróbát tart.
Liberty a nagyterem közepén időzik. Kényelmesen elterül a
székében egy sor végén, és a jelek szerint Candy Crusht játszik a
telefonján.
Az előtte lévő széknek támaszkodom.
– Ma reggel felvette velem a kapcsolatot az egyik
kábelcsatorna. A Reflecting Pool című számot akarják az egyik
sorozatuk következő évadjához főcímdalnak.
Liberty enyhén elpirul. Nem igazán tudja fesztelenül kezelni a
sikert, de kezd alakulni.
– Ez eléggé… kommersznek tűnik.
Ne! Most komolyan!
– Igazából egy autós cég is szeretné felhasználni a Lemon
Dropot. Szerintem mindkét megkeresésre igent kellene
mondanunk.
– Üm. És kockáztassam meg, hogy önmagamat kell
hallgatnom, valahányszor bekapcsolom a tévét? – fintorodik el.

187
 Keresztbe teszem a karomat a mellkasom előtt, és megvetem a
lábamat. Itt leszek egy darabig.
– Beleveszünk egy záradékot a szerződésbe, amiben
meghatározzuk, hogy mennyi ideig használhatják fel a reklámot a
túlexponálás elkerülése érdekében.
– Nem érted a lényeget, Scottie.
– Szerintem meg te nem érted a lényeget, Mrs. James.
– Utoljára mondom el: hívj Libbynek vagy Libertynek, Scottie!
– De már Mrs. James vagy. Én csak kellő tiszteletet tanúsítok.
Könnyedén a karomba bokszol.
– A formalitásod fojtogató, Mr. Scott.
– Maradj a témánál, kérlek! A karriered jelenlegi pontján
szükségünk van a hírverésre. A kocsireklámok számtalan művészt
indítottak el a siker felé vezető úton, egyszerűen azért, mert az
emberek hallották a dalukat, és meg akarták venni maguknak.
Muszáj Siával példálóznom?
– Mintha bármit is tehetnék ellene – motyogja.
– A Sírhant művek című műsorban egyetlen részben játszották
a Breath Me-t, és azonnal felkapták az USA-ban.
Liberty felszegi az állát, és makacsul szipákol, de látom a
szemén, hogy kezdi megadni magát.
– Megértem, hogy szeretnéd kerülni a felhajtást – ütöm tovább
a vasat. – Ez egy jó módszer rá. Nincsenek talk show
megjelenések, se promóciók, meg ilyesmik. Egyszerűen hagyod,
hogy egy másik hatalmas médium végezze el helyetted a munkát.
Nem teszem hozzá, hogy szándékomban áll megszervezni egy
miniturnét, amint a közönség elkezdi követelni őt. Liberty
esetében apró lépésekkel lehet csak haladni. De minden
tiltakozása ellenére imádja a színpadot. Ezzel Killian is tisztában
van, épp ezért a mostani turné során néhány dalt közösen fognak
előadni.
– Rendben. Mondj igent nekik!
– Lelkesedés, Mrs. James! Ettől lesz jó a napom.
Elneveti magát.

188
 – Aha, azt meghiszem. – Feláll, és behatóan végigmér. – És mi
a helyzet az éjszakáiddal? Azok hogyan alakulnak most, hogy már
van egy lakótársad?
A ravasz kis dög. A legszívesebben megmondanám neki, hogy
törődjön a maga dolgával, de eszembe jut Sophie. Hogyan
alakulnak a dolgok? Egy édes, melegséget árasztó lánnyal a
karomban ébredek reggelente. Egész nap érzem a ruháimon az
illatát. Szinte egy percre sem maradhatok egyedül, miután belépek
a buszomba vagy egy szállodai szobába, mégis alig várom, hogy
ott legyek. Kezdem gyűlölni a csendet, mert az azt jelenti, hogy
nincs velem.
Sophie dolgai vesznek körül. Apró, megviselt edzőcipője. A
fényképezéshez szükséges felszerelések. Sminkeszközök,
hajkefék, testápolók és hajápolási termékek.
Hirtelen túl szűknek érzem a galléromat.
– Mondd csak, Mrs. James! – szólalok meg hirtelen. – Van
valami oka annak, hogy miért kell nektek nőknek a
mosdókagylóban kimosni az alsóneműtöket, és aztán a
zuhanyfülkére kiteregetni, mint valami morbid karácsonyi
dekorációt?
Ennek a vizuális gyötrelemnek ma reggel lettem kitéve, amikor
bementem a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzak. Csakhogy
mindenfelé csipkés melltartókat és nőies kis bugyikat találtam
szétszórva. Mit kellett volna tennem? Leszedni őket? De ahhoz
hozzájuk kellett volna érnem!
Ha valaha is kézbe veszem Sophie bugyiját, pokolian ajánlom,
hogy ő is benne legyen, amikor megteszem. A gallérom újra túl
szorossá válik a torkom körül.
Liberty felnevet.
– A jó melltartókat és bugyikat nem dobhatod be csak úgy a
mosógépbe. Kézzel kell mosni őket.
– De muszáj kiakasztani mindenhová? – A francba! Most már
pontosan tudom, milyen méretű melltartót hord Sophie. Én is csak
emberből vagyok. Megnéztem. Hogyne néztem volna meg?

189
Különösen azt a csinos, fehér csipkés, vörös szalaggal szegett
darabot, amelyiknek olyan remek volt a szabása, hogy úgy tűnt,
mintha tartaná Sophie alakját, annak ellenére, hogy ő éppen nem
tartózkodott benne.
– Teljesen elferdítetted a nyakkendődet – jegyzi meg Liberty,
amivel visszaránt a jelenbe.
Egy pillanatig pislogva nézek le rá.
Próbálom kiverni a fejemből a tényt, hogy Sophie a
csipkebetétes szaténbugyikat kedveli, amik tökéletesen körülölelik
formás fenekét.
Liberty gyengéden rám mosolyog.
– Gyere, megigazítom! Tudom, mennyire gyűlölöd, ha
rendezetlen a külsőd.
Már nyúlna is a nyakkendőm után, de elhessegetem.
– Hagyd!
Utálom, ha babusgatnak, de azzal sem vagyok hajlandó
bajlódni, hogy saját kezűleg igazítsam meg a nyakkendőmet. A
legszívesebben letépném magamról az átkozott holmit, hogy a
legközelebbi kukába hajítsam, mielőtt még megfojtana. Liberty
úgy néz rám, mintha nem lenne ki a négy kerekem.
– Nos – mormolja, és egyértelműen nehezére esik, hogy ne
ugrasson. – Még mindig megkérheted Sophie-t, hogy küldje a
holmiját a száraztisztítóba.
És maradjak le a mosás utáni műsorról?
– Az udvariatlanság lenne – motyogom.
Liberty arckifejezése túl semleges ahhoz, hogy komolyan
lehessen venni.
– Valószínűleg jól teszed, ha nem dühíted fel az új
lakótársadat.
Vállat vonok, ismét megráncigálom a nyakkendőmet, aztán
békén hagyom – mert nem fogom babrálni, bassza meg!
– Nem probléma. Egyszerűen csak nem gondoltam, hogy
ennyi… kiegészítő lesz majd. Sosem laktam még együtt nővel.

190
 Túl nagy a csend. Vetek egy pillantást Libertyre, és látom,
hogy vigyorog. Amikor mogorván végigmérem, csak még
szélesebbé válik a vigyora.
– Cuki, hogy van barátnőd – jegyzi meg.
– Mik vagyunk, tizenhat évesek? – gúnyolódom. – Ő nem a
barátnőm.
– Rendben, akkor a szeretőd.
– Jézusom! Barátok vagyunk. Ennyi az egész.
– Persze – vágja rá a szemét forgatva.
– Megmondtam nektek, hogy törődjetek a saját dolgotokkal!
Liberty felnevet.
– Ó, ugyan már, Scottie! Beengedtél egy nőt a Magányod
Erődjébe. Komolyan azt hitted, hogy nem fogunk róla beszélni?
– És neked mi a szereped? – kérdezem. – Te húztad a
legrövidebbet, ezért téged küldtek szimatolni?
A vigyor most már Liberty egész arcát betölti.
– Önként jelentkeztem. A többiek túl gyávák voltak
megkérdezni.
– Csodás. Ami azokat a kotkodácsoló tyúkokat illeti:
visszamehetsz és megmondhatod nekik, hogy Sophie és köztem
csak barátság létezik.
– Hé! – szólal meg Jax mellénk sodródva. – Ez rímel.
Nyom egy puszit Liberty arcára.
– Killian keres. Megizzasztod kicsit Scottie-t helyettünk?
– Elég rossz a kedve.
– Nincs rossz kedvem. – Hazudok, és ezzel mind tisztában
vagyunk. Összeszorítom az állkapcsomat. A nyakam is megfeszül.
– Ferde a nyakkendője – jegyzi meg Jax fintorogva. –
Gyakorlatilag olyan, mintha nem lenne rendesen felöltözve.
Liberty bólint, és az átkozott nyakkendőmet fixírozza.
– Nem engedi, hogy megigazítsam.
Mindkettőjüknek beintek, amit szörnyen mulatságosnak
találnak, aztán elsétálok. Most már nagyon erős a késztetés, hogy

191
megigazítsam a nyakkendőmet, de elvből mégis inkább úgy
hagyom.
Fogalmam sincs, hová tartok. Meg kellene keresnem Julest,
hogy helyzetjelentést kérjek tőle. Felhívnám, de megfeledkeztem
a telefonomról. Nyugtalanít, hogy tényleg képes voltam a
mobilom nélkül kilépni a buszomból – még csak eszembe sem
jutott. Annyira tele volt a fejem… Más dolgokkal.
Mintha megidéztem volna a gondolataimmal, Sophie jelenik
meg a folyosó végén, széles, üde mosollyal az arcán, a
fotóstáskájával a vállán és egy elviteles papírpohárral a kezében.
– Hé! Épp téged kerestelek.
Addig nem állok meg, amíg elég közel nem érek hozzá ahhoz,
hogy eltakarhassam a többiek elől. Egyelőre nem akarom, hogy
észrevegyék.
– Valóban? – kérdezem, és lenézek rá.
Élénkpiros tornacipőt visel, lábszárig felhajtott, kopott farmert
és egy fehér felsőt, ami kissé feszül a mellén. Ennél össze nem
illőbb már nem is lehetne az öltözékünk.
Magamba iszom a látványát, és hirtelen olyan szomjúság fog
el, hogy kiszárad tőle a szám.
– Tessék – mondja, és felém nyújtja a poharát. – Hoztam neked
egy kis teát. Egy cukor, kevés tej.
Döbbenten pislogok. Tudja, hogyan szeretem a teámat. Hozott
nekem teát. Még ha papírpohárban is, amitől szar lesz az íze.
Mintha képes lenne olvasni a gondolataimban, felhorkan, és
felfelé görbül a szája sarka.
– Kerámia, amit úgy terveztek, hogy elviteles pohárnak nézzen
ki.
– Mi a francért akarna valaki egy bögrét úgy megtervezni,
hogy ne annak nézzen ki, ami…?
– Csak vedd el a teát, napsugár! – A kezembe nyomja a bögrét,
és nincs más választásom, mint engedelmeskedni. Miközben
szemügyre veszem, Sophie felsóhajt. – Mielőtt ismét panaszkodni

192
kezdenél, a fedele gumiból van. Ihatsz belőle azon a kis lyukon
keresztül is, de tudom, hogy nem fogsz. Vedd le, és úgy igyál!
Mivel félek, hogy csalódást okozok neki, követem az
utasításait. A tea forró és kicsit gyenge, de megnyugtatóan hat
hirtelen elszoruló torkomra. Iszom még két kortyot, aztán a
kezembe szorítom a bögrét, és lebámulok a zavaros folyadékba. A
belőle felszálló gőztől elhomályosul a tekintetem.
– Köszönöm.
– Szívesen. Ó, hé, teljesen ferde a nyakkendőd.
Leteszi a fotóstáskáját, és az említett ruhadarab után nyúl.
Előrehajolok, hogy ne kelljen lábujjhegyre állnia, és mozdulatlan
maradok. Vagy legalábbis megpróbálok. Azon kapom magam,
hogy egyre közelebb húzódom hozzá. Citromos-édes illata betölti
a tüdőmet, és testének melege végigperzseli a bőrömet.
– Hogy csináltad ezt? – motyogja a nyakkendőmet ráncigálva,
és lejjebb tuszkolja a végét a mellényem alá. – Sosem vagy
rendetlen.
– Nem emlékszem – mormolom, és igyekszem leküzdeni a
késztetést, hogy a homlokának támasszam a homlokomat.
– Nehéz nap?
Eszembe jut, hogy hol vagyunk, és kiráz a hideg.
– Volt már jobb is.
– Nos, idd meg a teádat! – Végigsimít a kezével a
mellkasomon és a vállamon. – Hagyd, hogy csodát tegyen azzal a
brit lelkeddel!
Simogass még! Örökké!
De abbahagyja, és újabb boldog mosollyal ajándékoz meg.
– Ó, megtaláltam a telefonodat a konyhaszekrényen.
Előhúzza a zsebéből, és a kezembe nyomja.
Csak állok ott, a telefonnal az egyik, a teával a másik
kezemben, és képtelen vagyok megszólalni.
Sophie megveregeti a vállamat.
– El sem hiszem, hogy otthagytad.

193
 Én már semmit sem hiszek el magammal kapcsolatban. Nem
tudom eldönteni, hogy elfussak, vagy inkább megragadjam
Sophie-t, és soha többé ne engedjem el.
– Sétálsz egyet velem? – kérdezem, és zsebre vágom a
telefonomat.
– Hol?
Bárhol.
– Odakint. Szükségem van egy kis levegőre.
Egyikünk sem hozza szóba, hogy külső helyszínen vagyunk.
Sophie egyszerűen megragadja a szabad kezemet.
– Mutasd az utat, napsugár!

SOPHIE

A stadion környéke nem igazán alkalmas egy kellemes sétára,

mert eléggé ipari a terület. Természetesen Gabrielt ez nem
akadályozza semmiben. Üzen a sofőrjének, hogy vegyen fel
bennünket és vigyen el a közeli kikötőbe.
Gyönyörű. A Riviéra ragyog a napsütésben, a fejünk fölött
pálmafák suhognak. Gabriel tökéletesen illik ide jól szabott,
galambszürke öltönyében. A szemét napszemüveg takarja,
szénfekete haját hátrasimítja az arcából. Cary Grantről készült
képek táncolnak a fejemben.
Farmeremben és tornacipőmben én nem egy Grace Kelly
vagyok, de Gabriel sosem érezteti velem, hogy alulöltözött
lennék, vagy nem elég divatos. Most is itt sétál mellettem, a
tenyere könnyedén hozzáér a derekamhoz, ahogy elvezet egy idős
pár mellett, akik kéz a kézben andalognak.
Amint megelőzzük őket, Gabriel mélyen a zsebébe dugja a
kezét, és kibámul a tengerre. Ebben a környezetben annyira
gyönyörű, hogy szinte fáj ránézni.

194
 Ugyanakkor viszont szétszórtnak és nyugtalannak tűnik.
– Jól vagy, napsugár?
Egy darabig nem mond semmit.
– Nem sok pénzünk volt gyerekkoromban. Az apám szerelő
volt. Eredetileg wales-i származású, de Birminghamben telepedett
le.
Fogalmam sincs, miért beszél az apukájáról, de eszem ágában
sincs leállítani. Semmi kétségem afelől, hogy Gabriel Könyve
nem nyílik ki túl gyakran, ha egyáltalán.
– Volt? Ezek szerint már nyugdíjas?
Gabriel felhorkan.
– A nyugdíj azt feltételezné, hogy rendelkezett folyamatos
munkaviszonnyal. Soha nem tudott megtartani egyetlen állást se
sokáig. Jobban szeretett segélyen élni. – Gabriel állkapcsa
megfeszül. – Nem tudom, életben van-e még, mivel tizenhat éves
koromban kisétált az életemből.
– Ó! – Nem mondok semmi mást, mert úgy érzem, neki
nagyobb szüksége van arra, hogy folytathassa, mint nekem arra,
hogy kérdéseket tegyek fel.
Továbbsétál, lassú és egyenletes tempóban, a szeme a tengeren.
– Az anyukám francia volt. A szülei áttelepültek
Birminghambe, miután az apukája elfogadott egy vezetői pozíciót
a Jaguár gyárban. Egy darabig könyvelőként tevékenykedett.
Akkor találkozott apámmal, amikor az egyik műhely könyvelését
intézte, ahol apám dolgozott.
– Tőle örökölted a számok szeretetét? – kérdezem gyengéden,
mert ő elréved, az arckifejezése feszültté válik.
– Azt hiszem, igen. – Vet rám egy pillantást. Nem láthatom a
szemét a napszemüvege mögött. – Tizenöt éves voltam, amikor
meghalt.
– Jaj, Gabriel! – Szeretném megfogni a kezét, de még mindig a
zsebében van. Helyette vastag alkarja köré fonom az ujjaimat, és
kicsit az oldalához dőlök. – Sajnálom.
Ő vállat von.

195
 – Tüdőrák. – Mély lélegzetet vesz, és megrázkódik. –
Pontosabban négyes stádiumú, nem kis cellás tüdőrák.
Csakhogy… Ő úgy döntött, hogy a maga módján távozik.
Megtorpanok és ő is, mivel még mindig belé kapaszkodom.
Gombóc keletkezik a torkomban.
– Úgy érted…
– Öngyilkos lett – feleli röviden. – Igen.
– Ó, a francba!
– Nem… Nem hibáztatom – nyögi ki nagy nehezen. –
Egyszerűen… Ó, bassza meg! Pokolian gyűlöltem, amiért elvette
tőlem azt a kis időt, ami még hátravolt vele. Önző dolog, tudom,
de ez van. – Széttárja a karját, mintha a fájdalmát próbálná
felölelni.
Bevillan valami, és bizseregni kezd a bőröm az iszonyattól.
– És aztán Jax…
– Igen. – A szó olyan, mint egy puskagolyó. Gabriel arca
vöröslik és tele van haraggal, de aztán kifejezéstelenné válik.
Készülök megölelni, de ő elfordul, és ismét útnak indul. A
léptei továbbra is egyenletesek, de már gyorsabbak.
– Mint mondtam, nem sok pénzünk volt, de anyukám mindig is
szeretett volna visszatérni Franciaországba. A szülei meghaltak, és
azt hiszem, egy kicsit elveszettnek érezte magát. Hiányzott neki a
hazája. Egy alkalommal apa mindannyiunkat bepakolt a kocsiba,
és eljöttünk ide, Nizzába nyaralni. – Megáll, és kibámul a
tengerre. – Tízéves voltam. Ekkor voltunk utoljára úton egy
családként.
Hagyja, hogy megfogjam a kezét, és hideg ujjai az enyémekbe
fonódnak.
Szorosabban tartom.
– Sajnálom, Gabriel.
Bólint, de nem néz rám.
– Emlékszem, milyen boldog voltam itt. De olyan dolgokat
idéz fel bennem, amiket a legszívesebben elfelejtenék.
– Természetesen.

196
 Egy darabig nem beszélünk, egyszerűen csak sétálunk.
– Most elég szarul érzem magam – vallom be. Amikor
értetlenkedve végigmér, esetlenül folytatom:
– Csak mondtam és mondtam a magamét, panaszkodtam, hogy
az anyukám felbukkanhat, meg hogy mennyire bosszantóak a
szüleim…
– És én örültem, hogy hallhatok róluk – vág közbe Gabriel. –
Ne merj mást feltételezni! És ne merj szánakozni rajtam! Azt nem
tűröm.
– Ez nem szánalom – tiltakozom halkan, és megszorítom a
kezét.
– Csak… – Fáj a szívem érted. – A francba, nem tudom! Csak
szarul érzem magam, oké?
Kiprésel magából egy nevetésre hasonlító hangot.
– Nos, oké. És van családom.
– A srácok és Brenna?
– Igen. – Gabriel elhúzza tőlem a kezét, és megköszörüli a
torkát. – Miután anyukám… Nos, apa egyre kevesebbszer volt
otthon. De mindig is jól teljesítettem az iskolában, így ösztöndíjat
kaptam egy független iskolába. Te magániskolának vagy
bentlakásos iskolának neveznéd, azt hiszem.
– Ismerem a Harry Portert – jegyzem meg.
Majdnem elmosolyodik.
– Azt hiszem, mind jobban szerettük volna a Roxfortot.
– Szörnyű volt?
– Nem volt jó – feleli kissé ellenségesen. – Sejtelmem sincs,
mennyit tudsz Nagy-Britanniáról, de akár elismerjük, akár nem, a
társadalmi előítéletesség nagyon is virágzik. Elég volt kinyitnom a
számat, hogy a többi tanuló számára világossá váljon,
munkásosztálybeli vagyok.
– Te? – Felnevetek. – Hiszen úgy beszélsz, mint Vilmos
herceg.
A Gabriel arcán átsuhanó mosoly keserű.

197
 – Utánzás. Megtanulsz alkalmazkodni a túlélés érdekében. És
vannak napok, amikor a saját számból még a hangzását is
gyűlölöm. Mert hűnek kellett volna maradnom önmagamhoz.
Akkoriban viszont egyszerűen csak be akartam illeszkedni. Persze
nem működött.
– Szemétkedtek veled?
– Ösztöndíjas Scott-tal, akinek segélyből élt az apja? Hát
persze! És elég csenevész voltam, amíg be nem töltöttem a húszat.
Nagyon sovány, és tizenöt centivel alacsonyabb, mint most.
Ezt hallva önkéntelenül is elvigyorodom, és elképzelem,
milyen lehetett Gabriel kölyökkorában, tele furcsa szögletekkel,
bimbózó, férfias szépségével.
– Éppen agyba-főbe vertek, amikor találkoztam Jaxszel –
mondja már-már szeretetteljesen. – Úgy vetette bele magát a
dolog sűrűjébe, mint valami veszett kutya. A következő
pillanatban Killian, Rye és Whip is ott termettek, és a szart is
kiverték azokból, akik talpon maradtak.
Felnéz rám, és elneveti magát. Az első igazán vidám hang tőle,
mióta elindultunk a sétánkra.
– Mérges voltam. Kik ezek a bosszantó alakok? Nem is
ismernek. Miért segítenek?
A torkom elszorul.
– Soha nem segített neked senki, csak mert úgy volt helyes?
A tengerkék szempár rám szegeződik.
– Nem. Mindenesetre megmondtam nekik, hogy kopjanak le.
– De nem tették.
– Persze hogy nem. Először is, hallották, hogy tudok szerezni
füvet…
Megtorpanok.
– Te? Füveztél? Nem!
– Milyen megbotránkozott a hangod, Darling! – mormolja, és
elfojt egy apró mosolyt. – Tinédzser voltam, összezárva egy
csomó elitista fasszal egy bentlakásos iskolában. A túlélés része
volt, hogy a hosszú órákból néhányat kábulatban töltsék.

198
 – Most elképzellek, ahogy egy kanapén heverve vízipipából
szívod a marihuánát. – Elvigyorodom a gondolatra. – Kívántad a
Scooby-Nasit is?
Rezzenéstelen képpel mered rám.
– Igen, de csak miután bűnözőket keresgélve köröztem a
Csodajárgányban. Az kemény meló.
Vihogva újra mozgásba lendülök.
– Szóval, mi lett, miután a srácok szállítója lettél?
– Nagyon vicces – motyogja. – És nem a drogokról szólt. Nem
igazán. Bizonyos értelemben ők is számkivetettek voltak. Pénzes
háttérből jöttek, de vagy félig amerikaiak voltak, vagy pedig ott
éltek életük nagy részében.
– Észrevehető. Alapvetően mindannyian úgy beszélnek, mintha
amerikaiak lennének. Különösen Killian és Rye. Úgy értem, néha
hallok egy halvány brit akcentust Jaxnél – jegyzem meg, felidézve
a beszélgetéseinket. – És Whipnél felfedezhető egy kis ír
dallamosság.
– Jax és Whip – vagy John és William, ahogy akkoriban
ismerték őket – több időt töltöttek Nagy-Britanniában, mint
Killian és Rye, szóval ez nem meglepő. Akárhogy is, úgy
döntöttek, méltó vagyok arra, hogy örökbe fogadjanak, és nem
voltak hajlandóak eltűnni. Ez lett a vesztem.
– Szegénykém.
Gabriel megáll, és a víz felől fújó szellőbe tartja az arcát.
– Nekem… Nehezemre esik közel engedni magamhoz az
embereket. Az apám alkoholista volt, szinte sosem volt otthon.
Anyukám meghalt. És ott voltak ők, négy gazdag fiú, akik
próbáltak befogadni, mintha valami kibaszott Twist Olivér lettem
volna.
– És most mégis itt vagyunk – felelem halkan.
Gabriel bólint, már-már szórakozottan.
– Bizonyos dolgoknak nehéz ellenállni, bármennyire is
keményen próbálod megtartani a három lépés távolságot. – Újra
megindul, vissza a várakozó kocsi felé. – A nyári szüneteket

199
Jaxék házában töltöttem, Killian vagy Rye vagy Whip családjával
mentem nyaralni. És láttam, milyen is lehet az élet.
Közeledünk a kocsihoz. Gabriel vet rám egy pillantást.
– Már akkor is ragyogó tehetségek voltak, amikor
megalapították a bandát, de szarok voltak a szervezésben. Szóval
közbeléptem, és megígértem a szüleiknek, hogy jól fogok bánni a
haverjaimmal. Mindig.
Megtorpanok.
– Gabriel.
Ő is megáll. A homlokát ráncolja. A Francia Riviérával,
valamint a kristálytiszta vízen ringatózó hatalmas jachtokkal és
elegáns vitorlásokkal a háttérben, tökéletesen szabott, világos
öltönyében, ami kiemeli barna bőrét, minden ízében nemzetközi
playboynak látszik. El se tudom képzelni szegénységben és
nélkülözésben élve. Amíg a szemébe nem nézek.
Milyen gyönyörű szempár. De a körülötte lévő finom vonalak
és a kimerültség, ami mintha mindig ott bujkálna azokban a
feneketlen mélységekben, egy teljesen új történetről mesélnek
nekem. Csak azt tudja, hogyan küzdjön, és hogyan védje meg
magát, valamint azokat, akik hűségesek hozzá.
– Nem a te hibád volt.
Pislog, a hosszú szempillák lassan megrebbennek és
kifejezéstelenné válik az arca.
– Komolyan beszélek. – Teszek felé egy lépést. – Egyik sem.
Se az anyukád. Se Jax.
Olyan, mintha pofon vágtam volna. Hátrarántja a fejét, és
elkeskenyedik az ajka. Egy pillanatig attól tartok, hogy ordibálni
fog velem. De aztán egyszerűen csak végigmér, azzal az álságosan
udvarias kifejezéssel az arcán, amit általában a szponzoroknak és
a lemezkiadók igazgatóinak tartogat.
– Ez a beszélgetés nagyon elszaladt velem. Nem akartam a
szegény-énemmel kapcsolatos emlékekben dagonyázni.
– Hagyd abba! – Megérintem az arcát. Annyira feszült, hogy
úgy érzem, bármelyik pillanatban összetörhet. – Nem kell tovább

200
beszélnünk a dologról, de nem vonom vissza azt, amit mondtam.
Nem irányíthatjuk mások cselekedeteit. Soha. Csak a sajátjaink
felett van hatalmunk. A Kill John nem jutott volna el idáig
nélküled. És a srácok nem szeretnének úgy, ahogy szeretnek, ha
nem lennél méltó rá.
Gabriel válla továbbra is merev marad. Sőt, olyan, mintha az
egész teste megkeményedne. A szemem előtt alakul ki a páncélja.
De aztán a szája egyik sarka felfelé görbül.
– Ez mindig így fog menni? – kérdezi enyhén rekedtes hangon.
– Te leszel a bajnokom, akár akarom, akár nem?
– Valakinek ezt is meg kell tennie, napsugár. – Gyengéden
megpaskolom az arcát, majd gyorsan beszállok a kocsiba, mielőtt
bármit is felelhetne.

201
 13. fejezet

GABRIEL

– Mi… a… faszért… egyeztem bele… hogy eljövök veled erre a

halálfutásra? – siránkozik Jax lihegve, szánalmasan erőtlen
hangon, miközben átvágunk a madridi El Retiro Parkon.
– Te kérted, hogy velem jöhess – emlékeztetem. Nem
változtatok a tempón. Izzadságcseppek folynak végig a bőrömön;
a szívem egyenletesen és biztosan ver. – Azt mondtad, hogy
szükséged van a testmozgásra. – Jax botladozik mellettem. Vetek
rá egy pillantást. Izzadságtól fénylik a mellkasa. – Nem tévedtél.
Beint. Úgy tűnik, már nem bír megszólalni, ezért
megkönyörülök rajta, lassítok.
– Gyönyörködj a tájban! – A mesterséges tó felé intek a
fejemmel, ahonnan visszatükröződik XII. Alfonz emlékműve.
Párok csónakáznak rajta, nevetgélnek, csókolóznak vagy
heverésznek a napon.
Azon töprengek, hogy Sophie járt-e már itt. Valószínűleg
azonnal egy csónak felé venné az irányt, és követelné, hogy
evezzek, miközben ő fényképeket készít az egészről.
Megcsóválom a fejemet. Nem szokásom nőket csónakázni
vinni, mint valami közhelyes idióta.

202
 De érte megtennéd. Hazudhatsz magadnak, amennyit csak
akarsz. Megtennéd és minden egyes pillanatát élvezetesnek
találnád.
– Nem tudok gyönyörködni a tájban – zsémbelődik Jax –,
amikor tűzben ég a lábam, a tüdőm pedig lengeti a fehér zászlót.
Úgy értem, mi a fasz? Minden este a színpadon állok. Kibaszott
órákon keresztül.
– Ahhoz másfajta állóképesség kell, haver.
Morog valamit, és elcsendesedünk. A panaszkodása ellenére
örülök, hogy úgy döntött, csatlakozik hozzám. Bár még sosem
volt futni velem, régen együtt jártunk súlyzózni. Egymást
felügyeltük, mert akkoriban nagyjából hasonló erőben voltunk. Ez
volt a kevés dolgok egyike, amit barátként csináltunk, anélkül,
hogy az üzlet állt volna a középpontban.
Eddig nem gondolkoztam rajta, de hiányzott a vele töltött idő.
Futok még néhány ütemnyit.
– Talán az lesz a legjobb, ha találsz magadnak valami más
mozgásformát.
Bár nem nézek rá, tisztán és világosan hallom a horkantását.
– Ne merj jótékonykodni velem, Scottie fiú! Számítok rá, hogy
szétrúgod a lusta seggemet.
Igyekszem komoly képet vágni.
– Rendben, akkor mozdítsd meg azt a lusta seggedet, és hagyd
abba a siránkozást!
Újra gyorsítunk. Vagy legalábbis én. Jax nyögdécselve
vánszorog mellettem, rettenetes formában van.
Közeledünk a szállodához.
– Figyelmeztetlek – szólok oda neki, miközben kerülgetjük a
lassan sétáló embereket. – Lépcsőn megyek fel a szobámba.
– Ó, még csak az kéne! – vágja rá Jax elszörnyedve. – Én
megállok az előcsarnokban. – Ritka, széles mosolyai egyikét
villantja felém. – Ott fogok járkálni lihegve és vizet vedelve.
Valószínűleg kevesebb, mint egy perc alatt találok valakit, aki
hajlandó lecsutakolni.

203
 Ez csak természetes. Vaknak kéne lennem, hogy ne vegyem
észre, mennyi figyelem irányul mindkettőnkre. Még így is, hogy a
forró spanyol nap alatt izzadunk. Bárhová is megyünk, tapadnak
ránk a tekintetek.
Megtehetném én is azt, amit Jax. Olyan könnyű lenne szexuális
kielégülést találni, mint csettinteni egyet az ujjaimmal.
Mostanában fájdalmasan követeli a testem, a golyóim sajognak a
beteljesületlen vágytól. Mégis, a gondolattól, hogy kerítsek
magamnak valami készséges nőt a szálloda előcsarnokában,
felfordul a gyomrom.
Nem igazán az a probléma, hogy szexre van szükségem.
Inkább az okoz gondot, hogy folyamatos kísértést jelent
számomra egy bizonyos lány.
Amint belépünk a szállodába, magára hagyom a vadászni
készülő Jaxet, és elindulok fel a lépcsőn, egyre gyorsabb és
keményebb tempóra ösztökélve magamat. A combom élesen
tiltakozik, a tüdőm ég, ahogy felfelé dübörgök, de nem állok meg.
Szükségem van a fájdalomra. Annyira ki akarom meríteni magam,
hogy a testem többé ne könyörögjön azért, ami nem lehet az
enyém, és úgy csinálhassam végig a napomat, hogy az izmaim
sajogjanak, ne a farkam.
Mire a szobába érek, kikészülök. Szinte botladozom.
Szerencsére Sophie-nak nyoma sincs a hűvös helyiségben.
Körbejárok, és kikapok egy üveg vizet a minibárból, hullámzik a
mellkasom. A vérem a fülemben zubog, a látásom elhomályosul,
miközben bebotorkálok a fürdőszobába. Menet közben iszom.
Letolom a rövidnadrágomat, lerúgom az edzőcipőmet, és
amikor megfordulok, hogy kinyissam a csapot, leverek egy kis
szennyestartót a mosdókagylóról.
Kitörlöm az izzadságot a szememből, és hirtelen Sophie
bugyijainak egy egész halmával találom szembe magam. Ott
hevernek szétszóródva a padlón, mint egy folt-hátán-folt takaró a
szivárvány különféle színében pompázó selymekből.

204
 A kurva életbe! Egy kis fehér, apró vörös cseresznyemintás
fehérnemű pihen meg a lábamon. A kezem összeszorul a hűvös
selyem körül, a farkam pedig olyan gyorsan és keményen
ágaskodik fel, hogy felnyögök.
Erre nem számítottam. Ezúttal túl gyenge vagyok. Annyira
kibaszottul gyenge, hogy nem tudom megállni: felemelem a
bugyit, az orromhoz nyomom, és mélyen beszívom az illatát.
Olyan heves vágy fog el, hogy majdnem összecsuklik a térdem.
Mert ez itt Sophie piszkos bugyija. Én pedig egy átkozott
perverz vagyok, akit elképesztően felizgat Sophie puncijának
pézsmaillata.
Újabb nyögés szakad ki belőlem, és nekiesek a hideg,
csempével borított falnak. Szorosan lehunyom a szemem, és
küzdök a késztetés ellen, hogy ismét megszagoljam. Ne csináld,
haver! Dobd el, és mássz be a kibaszott zuhanykabinba!
De képtelen vagyok rá. A farkam olyan kemény, hogy a
szívemmel egy ütemben lüktet. Istenem, az illata… A fanyar-édes
esszenciája ott lebeg körülöttem, felidézi bennem bőrének aranyló
színét. Csakhogy ezúttal az ágyon heverve képzelem magam elé.
Nincs rajta más, csak ez a cseresznyemintás bugyi, a melle
hetykén felfelé mered, a lábát szélesre tárja. Csak arra vár, hogy
elfészkelődjek közötte.
A kezem önálló életre kel. Végigsiklik a mellkasomon, és a
bőrömhöz dörgöli Sophie piszkos kis bugyiját, mintha képes
lennék magamba inni és valahogy a részemmé tenni az illatát.
Remegek, kapkodva szedem a levegőt, egyre nagyobb
kortyokban, ahogy a kezem halad lefelé. Lágy selyem csavarodik
a farkam köré. A markomba veszem, szorosan lehunyom a
szemem, és keményen megrántom.
Izzadság csorog végig a hasamon, vadul lüktet egy ér a
nyakamban. Rángatni kezdem sóvárgó farkamat, fájó izmaim
görcsösen megfeszülnek minden egyes mozdulatra. Annyira
pokolian jó, mégsem elég jó. Szinte már gyűlölöm Sophie-t ebben

205
a pillanatban. Gyűlölöm, amiért ilyen heves vágyat ébreszt
bennem. De mégsem. Egy kicsit sem.
Akarom. Akarom. Akarom.
Ez a refrén visszhangzik az agyamban, miközben megbaszom a
bugyiját, mint valami csintalan kamasz fiú. Ha tudná, mit
művelek… Forróság fut végig a gerincemen, fel remegő
combomon.
– Gabriel? – Sophie hangja és a halk kopogás azonnal
kijózanít.
Egy pillanatra minden izmom mozdulatlanná dermed.
Elszörnyedve kapom az ajtó felé a tekintetemet. Bezártam, ugye?
– Odabent vagy?
Bassza meg! Nehogy tegyen egy próbát a kilinccsel!
– Igen! – ordítok ki kétségbeesetten. – Jézus! Használd a másik
mosdót!
Ha kinyitja azt az ajtót, nekem végem. Másodpercek alatt a
vállára fektetem, és tövig merülök forró testében a farkammal.
Szinte szeretném, hogy kinyíljon az ajtó.
Fojtottan beszüremlő hangja egyszerre ingerült és vidám.
– Méregzsák. Csak azt akartam mondani, hogy odabent
felejtettem a szennyesemet…
Vetek egy pillantást a markomban szorongatott fehér selyemre,
és a farkam duzzadt, haragosvörös fejére, ami kikandikál belőle.
Megborzongok. Lassan végighúzom rajta a kezemet, és majdnem
felakad a szemem a már-már elviselhetetlen kéjtől, amikor
megteszem.
– Tűnj el, Sophie!
– De…
– Zuhanyozok. – Szabad kezemmel megkeresem a csapot, és
megnyitom.
– Csak most nyitottad meg a csapot.
Istenem, a hangja! Ez helytelen. Annyira helytelen. Szorosan
behunyom a szemem. Tovább gyötröm a farkamat, megtagadom
tőle az igazi kielégülést.

206
 – Nem léphetnék be gyorsan, mielőtt elkezdenéd?
Már elkezdtem, édesem. Miért nem jössz be, és fejezed be?
Olyan élénken látom magam előtt az ajkát, amint lüktető
makkom köré zárul, hogy a kezemben tartott bugyira előváladék
fröccsen tőle. Az ondóm Sophie alsóneműjén. Beszívom a
levegőt.
– Ha nem tűnsz el az ajtó közeléből, megnézem a teljes Star
Trek kollekciómat az út következő részében. Mind a tizenhárom
filmet.
Hallom, hogy felhördül.
– Ez kegyetlenség.
Az a kegyetlenség, hogy egy selyembugyit baszok meg, amikor
benne is elmerülhetnék. Forró, szűk és sikamlós mélységeiben.
Megcsikordulnak egymáson a fogaim.
– A végén egy kvíz is lesz – teszem hozzá elfúló hangon.
Leszorítanám Sophie-t, kivallatnám, mikkel lehet gyönyört
szerezni neki, és aztán szép sorban végig is csinálnék vele
mindent. Képtelen vagyok visszafogni magam. Keményen és
gyorsan kiverem a farkamat, és összeszorítom a számat, nehogy
Sophie bármit is megneszeljen a dologból.
– Rendben – feleli, mit sem sejtve a testemet rázó remegésről,
miközben a golyóim megfeszülnek és maga alá gyűr a szenvedély.
– Nem értem, miért kell ilyen harapósnak lenni.
A hangja követ a feledésbe. Az ondóm a hasamra és a
mellkasomra fröccsen, miközben a pogány, lopott gyönyör utolsó
cseppjét is kiélvezem. Esküszöm, nyüszítek.
Az ajtó másik oldalán nagy a csend. Térdre rogyok, és
próbálok levegőhöz jutni. Mögöttem zubog a víz, és gőz tölti be a
helyiséget.
Bemászok a zuhanykabinba, és hagyom, hogy a forró víz
elmossa a bűneimet. Csak mikor a szappan után nyúlok, döbbenek
rá, hogy még mindig a kezemben szorongatom Sophie bugyiját,
mintha soha többé nem akarnám elereszteni. Esküszöm, ez a lány
egyszer még kinyír engem.

207
SOPHIE

Amit imádok Madridban: Az építészet. Gyönyörű, díszes, időtlen.

Az étel. Ízletes, sós, gazdag, fűszeres. A café con leche. Inkább el
se kezdem. Annyira sűrű és krémes, mintha kávéízű forrócsoki
lenne. Valamelyik nap hármat is megittam belőle, és amikor
nyúltam volna a negyedikért, Gabriel szárazon megjegyezte, hogy
úgy ugrabugrálok, mint valami izgatott nyuszi.
De ami a legjobb Spanyolországban, az a szieszta. Isten áldja
az összes olyan országot, ahol úgy döntöttek, hogy igen, be fogunk
zárni minden üzletet, és szunyókálunk egy nagyot a nap közepén.
Hogyne imádná őket érte az ember?
Ez azt jelenti, hogy a kormány által jóváhagyott mentségem
van Gabriellel összebújva szenderegni a délután nagyobbik
részében. Amikor tegnap erre rámutattam, zsörtölődött egy kicsit
miatta, de nem volt túl meggyőző. Utána ugyanis gyorsan
megszabadult a zakójától, és besietett a fürdőszobába, hogy
felvegyen egy pólót és egy melegítőnadrágot.
A perverzebb énem a legszívesebben azt javasolná neki, hogy
ne legyen annyira szemérmes, és ne rejtőzzön el többé, hanem
vetkőzzön le előttem. A francba! A legszívesebben segítenék neki.
Kigombolnám ropogósra vasalt ingét és lassan lehúznám elegáns
nadrágja cipzárját. De az felborítaná az egyensúlyt, és fogalmam
sincs, merre billentené el a mérleg nyelvét.
Különös ez a bizonytalanság. Általában kiválóan olvasok a
férfiakban. Hiszen végül is elég egyszerű teremtmények. A
legtöbbjük, legalábbis. Ha akarnak, tudatják veled.
Gabriel? Ő nem olyan, mint a legtöbb férfi. Egy olyan
lenyűgöző férfinak, mint ő, sosem kell törnie magát egy nő
kegyeiért. Azzal is képes felajánlkozásokat kiprovokálni, ha
mozdulatlanul áll. Láttam már rá példát. Számtalanszor. A nők
egyetlen pillantást vetnek rá, és már indul is a játék.

208
 De ő sosem kapja be a horgot. Még arra sem veszi a fáradságot,
hogy rendesen megnézze magának azt, aki rámozdul. Az
arckifejezése mindig előzékeny, egy leheletnyi unalommal
fűszerezve, miközben könnyedén, mégis udvariasan lerázza a
próbálkozót. Igazából a művészet szintjére emeli a hatékonyságot,
amellyel képes megvédeni magát a nemkívánatos közeledési
kísérletekkel szemben. Jegyzeteltem is.
És ezen a ponton hajlamos lennék azt hinni, hogy aszexuális,
csakhogy nem az. Közel sem. Nem, ha tekintetbe veszem, hány
alkalommal kapcsolódott egymásba a tekintetünk, és hányszor állt
el a lélegzetem az arcán tükröződő szenvedélytől. Istenem,
valósággal éget, ahogy rám néz. Mohón és birtoklón.
Úgy bámul, mintha gondolatban megszabadítana a ruháimtól.
A fogaival. Amikor a figyelme középpontjába kerülök, az olyan,
mintha megnyílna a föld a lábam alatt. A szívem a lábujjaimig
zuhan, és a mellbimbóm olyan gyorsan keményedik meg, hogy az
szinte már fáj. Szinte, mert közben meg veszettül jó érzés – az a
feszes lüktetés, a tudat, hogy csak egyetlen dolog enyhíthet rajta:
Gabriel ajka, ahogy nedvesen és forrón köré zárul.
Piszkos gondolataim támadnak – Gabrielről, ahogy előttem
térdel, és az arca homorúvá válik a szívásai erejétől, a kezéről a
csípőmön, amint mozdulatlanul tart, hogy ne enyhíthessek a
lábam közötti nyomáson –, és egy kicsit megszédülök.
És biztos vagyok benne, hogy ennek Gabriel is tudatában van.
Látnia kell, mi művel velem. Szőke vagyok. Úgy is pirulok el,
mint egy szőke. Teljesen rózsaszínné válok, és kiver a víz. Túl
gyakran vagyok tanúja annak, hogy izzó kék szeme lefelé
kalandozik, és elidőzik vágytól megfeszülő mellbimbómon, ami
nem igazán szemérmes, nem fél megmutatni magát, az ördög
vinné el.
Gabriel orrcimpái olyankor mindig megremegnek egy picit,
aztán élesen mély lélegzetet vesz, mintha úgy próbálná
megacélozni magát. De ott és akkor elkerülhetetlenül vége az
egésznek. Mert Gabriel vonakodik továbblépni.

209
 És mégis, vastag, kemény farka a fenekemnek feszül minden
egyes éjszaka, miután bebújunk az ágyba. Sosem húzódik el, hogy
elrejtse előlem az erekcióját, de nem is dörgölőzik hozzám, hogy
megtegye a következő lépést. Nem, egyszerűen annyiban hagyja.
A fenekemhez simul, hatalmas, széles kezét gyengéden a hasamra
szorítja, az állát a fejem búbjának támasztja. Úgy tart, ahogy egy
szerető tenné, lágyan, mégis hosszasan, de úgy bánik velem, mint
egy baráttal, tisztelettel és kedvesen. Sosem használ ki.
És én engedem neki. Nap nap után, éjszaka éjszaka után csak
heverek ott. A testem az övéhez simul, magamba iszom a melegét,
élvezem birtokló érintését. Olyan könnyű lenne megfordulni a
karjában, lecsapni az ajkára, végigsimítani a kezemmel az oldalán
le egészen a derekáig, beférkőzni a nadrágja korca alá. Olyan
gyakran elképzeltem, milyen lenne megragadni hatalmas farkát –
és mostanra már jól tudom, hogy hatalmas –, hogy a
fantomemlékektől bizsereg a tenyerem.
Ma viszont nem lesz szunyókálás. Gabriel helyette futni ment.
Ami különös, mivel reggel már volt egyszer.
Istenem, ma reggel… Égni kezd az arcom az emlék hatására.
Oké, szóval félbeszakítottam Gabriel „én-idejét”, amikor
bekopogtam a fürdőszobába. Nem lett volna szabad megtennem.
Én biztosan kiakadnék, ha ő ezt művelné velem. De nem
számítottam rá, hogy olyan hamar visszajön, és elmentem
mosószerért. Képzelheted, mennyire elszörnyedtem, amikor a
visszatérésemkor rádöbbentem, hogy bezárkózott a piszkos
alsóneműimmel.
És egyértelmű, hogy megtalálta őket. Egyszer sem volt képes a
szemembe nézni, mióta kijött a zuhany alól, és valahányszor
vettem a fáradságot, és szóba elegyedtem vele, gyakorlatilag csak
egy-egy morranással válaszolt.
Annyira kínos. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy jó ötlet a
fürdőszobában kimosni őket. Miután Gabriel távozott a
lakosztályunkból, végül nem is bajlódtam vele, hanem mindet
belegyömöszöltem egy zsákba és leküldtem a mosodába.

210
Csakhogy eltüntették a kedvencemet – egy cuki, fiús
rövidnadrágot, cseresznyemintával. És a személyzet egyetlen tagja
sem találja. Szóval, vidám ez a nap.
Annyira zaklatott vagyok, hogy amikor megcsörren a
telefonom, majd kiugrok a bőrömből.
Szomorú, hogy azt remélem, ő lesz az. De a barátnőm, Katie
keres New Yorkból.
– Szióka! – veszem fel mosolyogva. – Nem korai egy kicsit ez
a hívás?
Itt délután kettő van, ami azt jelenti, hogy New Yorkban reggel
nyolc, és tudom, hogy Katie későn kelő, mint én.
– Az lenne – feleli –, ha New Yorkban lennék.
Levetem magam az ágyra. Az ostoba, üres ágyra, amit nem
fogunk szunyókálásra használni.
– Merre jársz?
– Londonban, pillanatnyilag. Van egy bizonyos popsztár, aki
szakított a híres fiújával, és mindenki szeretne belőle magának
egy darabot.
Katie riporter, aki a zeneiparra szakosodott. Miatta kezdtem el
hírességeket fotózni, és ő volt az első, aki támogatott a szakma
elhagyásában, amikor látta, mennyire kiégett lettem tőle.
– Kemény sors, mi? – jegyzem meg.
– A legrosszabb – helyesel nevetve. – És meg kell mondjam,
eléggé sokkolt, amikor meghallottam, hogy újra nyeregbe szálltál.
– Ezúttal szerencsére sokkal jobb minőségben. – A hasamra
gördülök, a fejem lelóg az ágyról. Megakad a szemem egy
villanásnyi vörös anyagon, ami kikandikál a matrac és az ágyrács
közül. A homlokomat ráncolva közelebb csusszanok. – És kitől
tudtad meg, hogy ismét zenészekkel dolgozom? – kérdezem kissé
szórakozottan.
– Kicsi a világ. Az emberek beszélnek…
Miközben Katie-t hallgatom, lenyúlok és megérintem a vörös
anyagot, ami a matrac alatt bújócskázik. Selyem, és nemcsak
vörös, hanem fehér és vörös.

211
 Katie hangja elhalkul, majd felerősödik a fülemben.
– …és nem csak holmi zenészekkel. A Kill John? Hogy a
fenébe történt ez? Tudnak a… Nos, a képeidről?
– Tudnak. Átbeszéltük, és minden oké. – Az ajkamba harapok,
és rántok egyet az anyagon. Egy darabig ellenáll, majd kiszabadul.
Egy pillanatig némán meredek a kezemben himbálózó bugyira.
Fehér, és apró cseresznyék vannak rajta. Az én bugyim.
Kicsit nedves, és teljesen összegyűrődött attól, hogy a matrac
alá gyömöszölték, méghozzá az ágy Gabriel felé eső oldalán.
Képtelen vagyok ellenállni. Az orromhoz emelem, és óvatosan
megszagolom. Olyan az illata, mint Gabriel tusfürdőjének.
Kimosta a bugyimat? Miért?
Egy csintalan gondolat cikázik át az agyamon: Gabriel kezében
a piszkos bugyimmal, és az, hogy mit művelhetett vele, ami után
kénytelen volt kimosni.
Ó, igen! És legközelebb nézhetem én is?
De nem! Nem tehette! Nem a hűvös és összeszedett Gabriel
Scott. Vagy mégis?
Talán megtalálta a fürdőszoba padlóján, és kimosta nekem.
De megtartotta! Eldugta, mintha… Miért? Talán újra használni
szeretné?
Elpirulok, az arcomhoz szorítom a hideg, nedves selymet. És
azonnal ismét elpirulok.
– Sophie? Heló? Ott vagy még?
– A francba! – szisszenek fel, visszatérve a valóságba. – Bocs,
én… Ööö… Beleejtettem a blúzomba a telefonomat. Utálom,
amikor ez történik, te nem?
Katie felnevet.
– Ügyetlenke.
– Bocsánat. – Csodálkozva meredek a lopott bugyira. – Mit is
mondtál?
– Azt, hogy Martin említette, hogy a Kill Johnnal turnézol.
Minden a bugyival kapcsolatos gondolat elillan.
Kiegyenesedem ültömben, vadul száguld a szívem.

212
 – Mi?
– Aha. Bejött az irodámba a minap, és arról fecsegett,
mennyire büszke rád, amiért sikerült bekerülnöd a turnéra. Nem is
hitte volna, hogy még mindig képes vagy ilyen mértékű
opportunizmusra. Az ő szavai. – Katie hangja gunyoros, undorral
teli.
– Micsoda seggfej! Nem akarom kihasználni a bandát. Én
felelek a közösségi médiás megjelenéseikért, bassza meg! – A
tény, hogy magyarázkodásra kényszerülök, savként éget. Vajon az
ember megszabadulhat-e valaha is igazán a múltjától? Vagy
mindig az alapján fogják megítélni?
– Ha lenne agya, akkor tudná ezt – feleli Katie. Egyértelmű,
hogy próbál megnyugtatni. – Csak azért hoztam szóba, mert
tudod, milyen. Érdeklődni kezdett, és sztorit szimatol. Nem
tudom, hogy megpróbál-e majd kapcsolatba lépni veled, de
gondoltam, figyelmeztetlek.
– Köszi, K!
Befejezem a beszélgetést Katie-vel, amilyen gyorsan csak
lehet, mert szinte biztos vagyok benne, hogy rosszul leszek.
Martin és én régen szakítottunk. Nem bánthat. Tudom. De ha csak
rágondolok, az újra emlékeztet a régebbi énem szörnyűségére.
Már jobb ember vagyok, olyasvalaki, aki vállalja a felelősséget
a tetteiért. Nem úgy suhanok át az életen, mint valami modern
Scarlet O’Hara, fogadkozva, hogy majd holnap gondolok a
következményekre, nem ma.
De valóban annyira más lennék? Még mindig nincs egy
határozott célom, azon kívül, hogy élvezni akarom az életet. A
természetemből adódóan számomra a nevetés és az évődés a
legfontosabb, a komolyság csak utána következik.
Hirtelen már nem érdekelnek az elcsent bugyik és az elfojtott
szexuális vágyak. Azt akarom, hogy Gabriel hazajöjjön. Össze
szeretnék bújni vele. Arra vágyom, hogy átöleljen. Mégis, van egy
részem, amelyik nem szívesen nézne a szemébe.

213
 Gabriel nem adja könnyen a bizalmát. Ebben a szakmában nem
is szabad. Mégis megbántódtam, és sértve éreztem magam,
amikor nem akarta, hogy részt vegyek a turnén.
Szembenézve a múltammal, megértem mit is tett pontosan,
amikor befogadott a bandába – az életébe. Beengedett a hibáim
ellenére, és egyszer sem próbált felhasználni. Csak megnyugtatást
és barátságot várt tőlem.
Törődik velem. Megbízik bennem.
Ennek a súlya úgy nehezedik a vállamra, mint egy puha takaró.
Korábban azzal ugrattam, hogy a bajnoka vagyok, így próbáltam
felvidítani, és mosolyt csalni az arcára. De az igazság az, hogy
Gabriel Scott lett a legfontosabb az életemben. Bármik is
vagyunk, bármik is leszünk, ezen semmi sem változtathat.

214
 14. fejezet

GABRIEL

– Melyik a jobb? – kérdezi Sophie, a hangja lágyan száll a szoba

csendjében. – A Star Wars vagy a Star Trek?
Egymással szemben heverünk az oldalunkon a
lakosztályunkban. A nyitott teraszajtón túl ott van Barcelona és a
kikötő. A késő éjszakai mulatozók nevetése és néha egy-egy sirály
vijjogása szűrődik be hozzánk, a tenger sós illatával egyetemben.
Idebent azonban minden csendes és békés. A közeli utcai
lámpák fénye lágy kék és szürke árnyalatokkal vonja be Sophie
domborulatait. A szeme higgadt boldogságtól ragyog, amit csak
én láthatok. Mert ez a mi időnk, senki másé.
– Melyik jobb? – felelem gunyorosan, bár titokban tetszik a
kérdés. – Először is: a Star Wars egy űropera, a Star Trek egy
űrodüsszeia. Teljesen más megközelítést alkalmaznak a
történetmesélésben.
Már hajnali három, van, és tegnap ötkor keltem. Nem kerüli el
a figyelmemet a helyzet iróniája: Sophie azért van itt, mert
szükségem van rá az alváshoz. Csakhogy a legjobb része a
napnak, amikor az ágyban heverek mellette, és nem vagyok
hajlandó több időt vesztegetni alvásra, mint feltétlenül szükséges.
Különösen most, hogy ilyen beszédes kedvében van.

215
 Az elmúlt másfél napban nyomott volt, és kicsit lehangolt.
Mivel azóta, hogy a bugyijára vertem ki, kerültem vele a
szemkontaktust, a bűntudat súlyos teherként nehezedik a
mellkasomra. De az is lehet, hogy a rossz hangulatának semmi
köze hozzám. Most boldognak tűnik, sőt elégedettnek. Szóval
leküzdöm az álmosságot, és beiszom az én cserfes Sophie-m
látványát, miközben élvezzük puha ágyunk kényelmét.
– Olyan dinka vagy – mondja vigyorogva. – Mindkettő az űrről
szól, meg a lézerfegyverekről.
– Most csak ugratsz – felelem nevetve. – Nem vagyok hajlandó
elhinni, hogy nem tudsz különbséget tenni a kettő között.
– Nem… – Sophie felemelt kézzel idézőjelet formáz a
levegőben. – …ugratlak. Csak nem értem, miért kell
túldramatizálni. Válassz már egyet!
– Nem! Ez olyan, mint a régi nagy dilemma: Beatles vagy
Stones. Lehetetlen választani közülük.
Sophie elfintorítja pisze orrát, és leküzdhetetlen vágyat érzek,
hogy nyomjak egy puszit rá.
– Dehogynem lehet – vágja rá, mit sem sejtve a
gondolataimról. – A Beatles akkor jó, ha örülünk vagy
nosztalgiázunk. A Stones pedig, amikor iszunk vagy szexelünk.
A szex szó hallatán a farkam ugrik egyet, mintha emlékeztetni
akarna, hogy elhanyagoltam, és nem tetszik neki a dolog. Az ágy
felé fordítom a csípőmet, és a matrachoz szorítom ingerült
szerszámomat. A kanos csirkefogó megrándul tiltakozásul.
Szimpatizálok sóvárgó fütykösömmel. Komolyan. De bizonyos
dolgok egyszerűen többet érnek.
Ámítsd csak magad, haver!
– Miért nem inkább a Beatles a szexre? – kérdezem
önkéntelenül is. Nagy hiba. A szexre terelni a beszélgetésünket
olyan, mintha a tűzzel játszanék. De a jelek szerint szeretem az
édes fájdalmat, ami a lassú izzással jár.
Sophie megvonja a vállát. Ettől a fehér paplan lejjebb csúszik
az oldalán.

216
 – Mondj legalább egy Beatles-számot, ami szexibb, mint egy
Stones-szám!
A vállára meredek. Teljesen elvarázsol. És még csak nem is
meztelen. Minden éjjel túlméretezett pólót és fiús, rövidnadrágra
hasonlító bugyit visel az ágyban. Tökéletesen tisztában vagyok
vele, hogy azt hiszi, ennél kevésbé szexi öltözékben már nem is
alhatna – általában én is hasonlóan járok el: bő melegítőt és pólót
veszek fel –, de téved.
A melle, amit nem tart rabságban semmiféle melltartó, lágy és
kerek. Lehetetlen nem észrevenni, ahogy lengedezik és pattog a
vékony pamutréteg alatt, ami becézően simul az alakjára. Minden
kibaszott éjszaka arról fantáziálok, hogy a hátára gördítem, és
végighúzom a pólót a fantasztikus csöcsein.
Annyiszor elképzeltem már, hogy a feje fölé tartom a kezét,
neki pedig ívbe feszül a gerince, és megemeli azokat a dús
halmokat. Eltelnék a puszta látványával, csak nézném, amíg
hánykolódni nem kezdene az első érintésre várva. Lassan
haladnék, minden egyes porcikáját csókokkal hinteném be, a
mellbimbóját hagynám utoljára. A végén már könyörögne, hogy
kezdjem el szopogatni.
A gondolattól, hogy a számba vegyem Sophie csöcsét, a
nyelvem a szájpadlásomhoz tapad. Bassza meg! Megköszörülöm
a torkomat, próbálok a kérdésére összpontosítani. Mi is volt az?
– Nem jut eszembe semmi válasz – mondom neki az
igazságnak megfelelően.
Ő diadalittasan felkiált:
– Látod? Mindig igazam van.
– Mondogasd csak magadnak, cserfes lány! Attól még nem
válik igazzá.
A kezünk olyan közel van egymáshoz, hogy az ujjaink
majdnem összeérnek. Mozdulatlan maradok. És ez komoly
akaratpróba, egy gyakorlat, amin minden éjszaka át kell esnem.
Vannak szabályok: átölelhetem, de nem indulhatok felfedezőútra.
Nem simogathatom meg a bőrét, nem kalandozhat el a kezem.

217
Magamhoz szoríthatom, amikor egymás mellett fekszünk, vagy
mögé heveredve átölelhetem, de nem engedhetem, hogy közben
kemény farkam gömbölyded fenekének feszüljön.
És amikor az éjszakába nyúlóan beszélgetünk, mint most is,
soha, egyetlenegyszer sem hagyom, hogy a szájára
összpontosuljon a figyelmem. Arra a bársonyos, rózsás szájára,
ami mindig mozog – beszél, fintorog, mosolyog. Szeretném
megízlelni a mosolyát, magamba szívni a szavait és a nevetését.
És mégis, éppen a mosolya és a nevetése az, ami visszatart
attól, hogy elvegyem, amit akarok. Mert ez nem pusztán a szexről
szól: ha arról szólna, már régen megbasztam volna. Ez
kellemetlen módon sokkal több.
Sosem tapasztalhattam meg, milyen az intimitás. Fogalmam
sem volt, milyen egyszerűen csak együtt lenni valakivel, és
hagyni, hogy minden más feledésbe merüljön. A világ bekaphatja,
amikor Sophie Darlinggal vagyok. Csak mi ketten létezünk. Nem
kell másnak tettetnem magam. Gabriel lehetek.
Ha engednék alantas ösztöneimnek, az megbonyolítaná a
dolgokat. Nem tudom, hogyan kell egy nő pasijának lenni. A
francba! Még a kibaszott szót is gyűlölöm! Olyan éretlenül
hangzik, elégtelenül. Ha jogot formálnék Sophie-ra, akkor az
enyém lenne. Én pedig az övé. És elcseszném.
A Kill John az életem. Mit maradna így Sophie-nak? Egy
hideg, érzelmileg sérült idióta, aki szinte sosem elérhető?
– Imádom Spanyolországot – suttogja most, és kirángat borús
gondolataim közül.
Figyelem a sötétben.
– Miért imádod Spanyolországot?
– Nem tudom. Van valami a levegőben. Szeretnék elmenni
táncolni, tapast enni, lerészegedni a Sangriától.
– Rövid lista – mormolom. – Táncolni, mi?
Vet rám egy pillantást, a szeme megvillan a tompa fényben.
– Tudom, hogy baromira közhelyesen hangzik, de ha
Spanyolországra gondolok, akkor a lelki szemeim előtt látom

218
magamat, amint egy fodros szoknyában, virággal a hajamban
flamencót táncolok.
Halkan felkuncogok.
– Tudod, hogyan kell flamencót táncolni?
– Képzeletben igen. És fantasztikusan csinálom.
– Mindig is nagyon élénk volt a fantáziád, cserfes lány.
Boldogan, egyetértően mormog, majd megfordítja a párnáját.
Mindig ezt szokta csinálni, amikor készen áll az alvásra. Egy
hűvös, zselés párna az, amit azért vett meg, mert áldozatul esett
Killian és Libby győzködésének, akik arról áradoztak, hogy
milyen „varázslatos”, és hogy életében nem fog olyan jól aludni
semmin, mint ezen.
Sophie nekem is szerzett egyet, mert azt akarta, hogy
ugyanolyan kényelemben lehessen részem, mint neki. Nem
tudatosult benne, hogy ezzel az apró, gondoskodó gesztussal
valósággal kitépte a mellkasomból a szívemet, és kitette egy
tálcára, ahonnan bármikor a magáénak követelheti.
– Táncolnod kellene velem – mormolja.
– Álmodozz csak, édesem!
Sophie elégedett kuncogást hallat válaszul.
Fogalma sincs róla, hogy lassanként teljesen szétesek.
Közelebb bújik hozzám. A feje rátalál a vállam hajlatára. Ez most
már az ő helye, szorosan mellettem. A keze könnyedén megpihen
a szívem fölött. Amikor az ujjaival lassan elkezd mintákat rajzolni
a mellkasomra, szorosan behunyom a szemem.
Már fájdalmaim vannak, tényleges fizikai fájdalmat érzek – a
golyóimban, a hasamban és a mellkasomban. Mindenem sajog,
méghozzá az önmegtartóztatásból fakadó makacs lüktetéssel.
Jobban akarom ezt a lányt, mint bármit eddigi életem során. Meg
akarom tartani. De fogalmam sincs, hogyan engedhetnék bárkit is
közel magamhoz. Mert nem tudom, hogyan kell lecsupaszítani a
szívemet.
Sophie továbbra is rajzolgat rám, és hét lakatra zárt szívem
gyorsabban, erőteljesebben kezd dobogni tőle. Mire lenne most a

219
legnagyobb szükségem? Arra, hogy abbahagyja. Hogy lejjebb
vándoroljon a keze. Keményen az ajkamba harapok, és a tüdőmbe
beáramló és az onnan kiáramló levegőre összpontosítok.
– Mik a terveid a turné utánra? – kérdezem hirtelen, csak hogy
eltereljem a figyelmemet.
Sophie hangja enyhén rekedtes az álmosságtól.
– Nem is tudom. Továbbra is segítek a bandának a közösségi
médiával, de természetesen nem leszek a közelükben, hogy
fényképeket készíthessek. – Rándít egyet keskeny vállán. –
Brenna beszélt Harley Andrews PR-osával. Úgy tűnik, hogy
éppen közösségi média szakértőt keres.
Kinyílik a szemem.
– Harley Andrews, a mozisztár? – A kibaszott „legszexibb férfi
a világon” a People magazinból? Meg fogom ölni Brennát. A
kikötő vizébe hajítom a Louboutinját.
– Igen, ő az. El tudod hinni? – Sophie olyan pokolian
boldognak tűnik, én meg közben a rosszullétemmel küszködök. –
Néhány hónap múlva kijön egy új filmje. Az ausztrál vadonban
játszódik. Szóval úgy tervezik, hogy ott kezdené a promóciót.
Mindig is szerettem volna ellátogatni Ausztráliába.
A fogaim megcsikordulnak, amikor meghallom álmodozó
sóhaját. Tekintetbe véve, hogy egy átlagos repülőút Ausztráliába
több mint húsz óráig tart, esélyem sem lenne meglátogatni őt ott.
És Sophie Harley Kibaszott Andrews-zal akar utazgatni az
országban, akinek állítólag lehetetlen ellenállni.
Úgy teszek, mintha próbálnék kényelmesebben elhelyezkedni,
és közelebb húzom magamhoz, aztán megköszörülöm a torkomat.
– Ez remek lehetőségnek tűnik. Viszont, csak hogy több
alternatíva közül választhass, tudom, hogy Maliah is éppen keres
valakit.
Görény! Te mocskos, opportunista görény!
Sophie felkapja a fejét.
– Komolyan? Imádom a zenéjét!

220
 – Igen? – Eddig még csak vagy ezerszer hallottam, hogy azt a
nőt hallgatja. – Nos, szólhatok egy-két jó szót az érdekedben.
– Ó, napsugár, te vagy a legjobb!
Aligha. Mindössze egy féltékeny faszkalap.
Odahajol, hogy adjon egy gyors, baráti puszit az arcomra. A
testem reagál, mielőtt még az agyam megálljt parancsolhatna neki.
Egy szemvillanás alatt megragadom, mindkét kezemet a hajába
mélyesztem, és a fejénél fogva megakadályozom a
visszavonulását. Ő pedig mozdulatlanná dermed. A szeme tágra
nyílik a döbbenettől, az ajka ott lebeg néhány centiméternyire az
enyémtől.
Képtelen vagyok megmozdulni: egyszerűen csak tartom, és az
övéhez hasonló megdöbbenéssel meredek rá.
Engedd el, te vadbarom!
Próbálom rávenni az ujjaimat, hogy eleresszék, de a testem
tiltakozik. Ziháló légvételeinek finom melege cirógatja a bőrömet.
Annyira közel van hozzám, hogy majdnem érzem az ajkait –
azokat a buja, duzzogó ajkakat, amiket szeretnék magamon tudni.
Bárhol. Nem vagyok válogatós. Nem, először szeretném
megcsókolni őket, nyalogatni és szívogatni dús ívüket. Azt
akarom, hogy Sophie ügyes nyelve összegabalyodjon az
enyémmel.
A hasizmaim görcsbe rándulnak, és magamba fojtok egy
nyögést. A mellkasom hevesen emelkedik és süllyed. Mélyen a
zsigereimben remegés támad, a farkam lüktetni kezd. Be akar
hatolni puha mélységébe.
Engedd el! Csókold meg! Engedd el! Csókold meg!
Elönt a düh, amiért olyan elcseszett vagyok, hogy nem tudok
normális férfiként viselkedni.
Fogalmam sincs, mit olvashat ki a szememből, de elnyílik a
szája, és egy apró nyögés szakad ki belőle, aminek gyakorlatilag
érzem az ízét. Mindenható Isten, adj erőt, hogy el tudjam
ereszteni, vagy engedd, hogy ne okozzak csalódást neki!

221
 A választás szó szerint kikerül a kezemből, amikor elhúzódik
tőlem, és kisiklik dermedt szorításomból.
– Pisilnem kell – közli egyszerűen. A hangjában csengő pánik
valósággal a bőrömbe mar, összerezzenek. De már fel is pattan, és
kimenekül a fürdőszobába.
Amikor becsukódik mögötte az ajtó, hanyatt vetem magam, és
fájdalmasan felsóhajtok.
Mi a kurva életet műveltem!
A nyitott ablak előtt egy nő kacaja csendül fel. Összerándulok,
és a homlokomnak támasztom az alkaromat. Szerettem volna
megtudni, hogyan reagálna Sophie, ha közeledni próbálnék hozzá.
A válasz a jelek szerint az, hogy kirohanna a fürdőszobába.
Hányinger kerülget.
A fürdőszobából vízcsobogást hallok, és tudom, hogy mindjárt
visszajön. Egy részem nem akarja, hogy megtegye, de bocsánatot
kell kérnem tőle.
Csendben mászik vissza az ágyba, és tétován bújik be a paplan
alá.
A torkomon akadnak a szavak.
Mióta elkezdtünk együtt aludni, most először nem jön közelebb
hozzám. A hiánya olyan, mint egy hideg kéz a bőrömön. Felé
fordulok, hogy mondjak valamit, de megelőz.
– Jó éjszakát, Gabriel!
A megmásíthatatlanság a hangjában, és a világos
figyelmeztetés, hogy nem akar beszélni, sziklaként nehezedik a
szívemre.
Nagy nehezen nyelek egyet.
– Jó éjszakát, Sophie!
Némán heverek az ágy másik oldalán, hallgatom a légzését,
ahogy fokozatosan felveszi az alvás lassabb ritmusát, és rettegés
tölt el.
Nem vagyok képes tovább csinálni ezt. Nem bírom megtagadni
önmagamat, és egyértelmű, hogy nem tudom távol tartani Sophie-
tól a kezemet.

222
 Mégis, a gondolatra, hogy soha többé ne aludjak mellette,
megmagyarázhatatlan félelem lesz úrrá rajtam.
Álmában Sophie egy mély sóhaj kíséretében megfordul, és
kinyújtja felém a kezét. Egyetlen izmom se rezzen, de teljes
lényemmel az alkaromhoz súrlódó ujjai érintésére összpontosítok.
Olyan apróság, szinte nem is igazi kapcsolat, mégse tudnék
elhúzódni tőle még akkor se, ha az életem múlna rajta.
A barátja leszek. Képes vagyok rá. Kész gyötrelem lesz, de ha
ez se lenne, abba biztosan belepusztulnék. Szóval félreteszem a
szükségleteimet, elrejtem valami mély és sötét helyre, és minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy Sophie boldog legyen, és
biztonságban érezze magát.

223
 15. fejezet

SOPHIE

– Jól vagy, szivi? – kiabál a fülembe Jules. Ebben a pillanatban

semmilyen más módon nem lehetne őt hallani. A Kill John teljes
fordulatszámon dübörög, és zene lüktet körülöttünk.
Biztosan szánalmasan nézhetek ki, ha Jules úgy érzi, hogy
éppen most kell feltennie nekem ezt a kérdést. Széles mosolyt
küldök felé, ami elgyötörtnek érződik.
– Csak kicsit fáradtan – ordítok vissza neki.
Bólint, és nem szól többet, de észreveszem, hogy vet rám egy
gyors, aggódó pillantást.
Rettenetesen hazudok. De mit mondhatnék? Hé, azt hiszem,
Gabriel majdnem rám mozdult az éjjel. Csak mekkora bénaság
ez? Hiszen nem is vagyok biztos benne.
Istenem, valószínűleg kezd elmenni az eszem, ha már azt se
tudom megállapítani, hogy rám mozdultak-e vagy sem.
Kész roncs vagyok. Az agyam elakadt a múlt éjszakánál. Újra
és újra átveszek minden egyes részletet.
Megpusziltam Gabriel arcát, ő pedig megragadott, és a
közelében tartott, mintha ő sem lenne képes uralkodni magán.
Először a torkomba ugrott a szívem, forró mámor árasztotta el a
testemet. Jobban akartam, hogy megcsókoljon, mint a következő
lélegzetvételemet.

224
 De nem tette. Úgy meredt rám, mintha fájdalmat okoznék neki,
mintha dühös lenne. Az a nézés mindent a feje tetejére állított.
Talán túl messzire mentem, amikor megpusziltam az arcát?
Vajon azt akarta üzenni ezzel, hogy hagyjam abba? Pánikba
estem. Annyira zavarba jöttem, hogy a sírás kerülgetett.
És bármennyire nagy gyávaság is volt, egyszerűen nem bírtam
rávenni magam, hogy megkérdezzem tőle, mi volt az a nézés.
Akkor legalábbis.
Ma reggel talán elgyengültem volna, de addigra Gabriel már
ismét kissé harapós, de mégis mindig gondoskodó önmaga volt.
Most nem értek semmit. Ragaszkodik hozzá, hogy ez nem a
szexről szól. Lehet, hogy a számára valóban nem. És ezek után
szó se lehet róla, hogy elmondjam neki, én többet szeretnék. Nem,
amikor újra Gabriel „Jégember” Scott van a kormánynál.
Nevezzétek büszkeségnek, önvédelemnek vagy aminek
akarjátok, de nem fogom beadni a derekamat. Bármennyire is
szeretném.
Szóval most a munkámra összpontosítok. Ami nem igazán
büntetés.
A mai koncert szilaj és viharos, tele van energiával. A srácok
megújult lelkesedéssel és lendülettel játszanak. Esküszöm,
varázslat van a levegőben. Ott kúszok-mászok és cikázok mozgó
testük körül, és lélegzetelállító felvételeket készítek: Killian a
levegőben, a gitárjával az egyik kezében, felhúzott lábbal. Jax,
amint a Gibsonja fölé hajol, a felkarján megfeszülnek az izmok,
meztelen mellkasa ragyog a vörösen izzó fényekben. Rye egy
hatalmas erősítő tetején állva, előretolt csípővel, alsó ajkával a
fogai között. És Whip, a karjai a levegőben, izzadt haja az arcába
lóg, ahogy még a szart is kiveri a dobjaiból.
És amikor Killian elkezdi énekelni az Hombre Al Aguát a Soda
Stereótól, egy kilencvenes évekbeli spanyol rockzenekartól, a
tömeg teljesen megőrül.
A Kill Johnnak akkora a hatalma ebben a pillanatban, emberek
ezreit képes teljesen megigézni. Gyönyörű élmény. Olyan nagy

225
hatással van rám, hogy leeresztem a kamerámat, és csak
vigyorgok, táncolok a zenére. Elkerülhetetlenül megérzem,
amikor Gabriel figyelni kezd, fel is kapom a fejemet.
A tekintetünk egymásba kapcsolódik. Fájdalom hasít a
szívembe, zsigeri szinten érzem. Gabriel sosem mosolyog munka
közben. Sosem mutat semmiféle érzelmet. De ma este majdnem
elveszítem az egyensúlyomat, mert mégis megteszi. Ó, igen,
nagyon is.
Napbarnított, tökéletes arcában fehéren villognak a fogai, az
egyik oldalon a kis gödröcske is megjelenik. A francba, nem
kapok levegőt!
Az árnyékban áll, olyan tökéletes a testfelépítése, hogy
érinthetetlennek tűnik. Egy szikla. De az a mosoly a végzetem.
Benne van a tömeg elragadtatása. Tükröződik benne az én
csodálatom és izgalmam is. Tudja, mit érzek. Tudja, mert
hihetetlen módon ő is ugyanígy érez.
Rádöbbenek, hogy imádja életének ezt a részét, csak eddig még
sosem mutatta ki. Most megengedi, hogy láthassam. Ez itt a férfi a
függöny mögött.
Mindannyian rosszul ítélik meg. Egyáltalán nem hideg és
érzéketlen. Csak rejtőzködik. Azt akarom, hogy szabadjára
engedje mindezt – ezt az erőt, ezt a ragyogó érzelmet, amit a
felszín alatt tart.
És egy nap el is fogom érni, hogy megtegye. A fenébe a
büszkeséggel! Tolakodó leszek és évődni fogok vele. Ez az
egyetlen általam ismert módszer a falai lebontására. És ha végül
mégis kiderül, hogy nem akar engem, akkor majd valahogy
megtalálom a módját, hogy képes legyek együtt élni a
veszteséggel.
Egy színpadi munkás lép közénk a nagy sürgés-forgásban,
hogy előkészítse Jax következő gitárját. Mire a színpadi munkás
eltűnik, Gabriel is odébbáll. Körbejár a kulisszák mögött,
sasszemmel keresi a lehetséges problémákat. A lemezkiadó egyik
igazgatója tartóztatja fel, megállnak csevegni.

226
 Killian egy kemény riffet játszik, én pedig lerázom magamról a
kábulatot, és újra a koncertre összpontosítok. Az idő valósággal
röpül a hangok és színek kavalkádjában. Megragadok belőle,
amennyit csak tudok, az élet apró részletei örökre rögzülnek a
képeken. Tiszta, őszinte és jó pillanatok, amelyek soha többé nem
fognak megismétlődni. A tény, hogy sikerül megörökítenem őket,
büszkeséggel tölt el.
Mire véget ér a koncert, feltöltődöm energiával. Többnyire
ilyenkorra már elfáradok, de ma este nem ez a helyzet. A srácok
bulizni készülnek, és ezt én szívvel-lélekkel támogatom. Veszek
egy hideg zuhanyt, ami nagyon rám fér, aztán átöltözöm. Alig
várom, hogy indulhassak. Vörösre rúzsozom az ajkamat, és
kilépek a fürdőszobából. Ekkor veszem észre, hogy Gabriel már
vár rám.
Sosem leszek képes megszokni a látványát. Egyszerűen túl
gyönyörű. A hálószoba ajtajában áll, zsebre vágott kézzel az
ajtókeretnek támaszkodik. Egy kopott farmert visel. Fehér póló
feszül széles vállán és duzzadó bicepszén.
Ha lenne igazság a földön, idétlenül nézne ki az öltönye nélkül.
De minden ruha jól áll neki. A szája sarka felfelé görbül, ahogy
végigmér.
– Azt hittem, hogy már hálóingben leszel.
Szinte csalódottan cseng a hangja.
– Talán kijárási tilalmat akarsz elrendelni, napsugár? –
Felkapom a kis borítéktáskámat, aztán belerakom a rúzsomat, a
telefonomat és a szobakulcsomat.
– Betartanád?
– Mit gondolsz?
Felnevet. Halkan és röviden.
– Azt, hogy nyitott szemmel kéne aludnom.
Istenem, ne emlékeztess arra, hogy együtt alszunk! Most ne,
amikor csak én vagyok tudatában annak, milyen intim dolog így
látni őt a szobánk magányában. Amikor úgy figyeli a
készülődésemet, mintha joga lenne hozzá.

227
 Egyre inkább nehezemre esik megállni, hogy a karjába vessem
magam.
Helyette alaposan végigmérem. Nem azért, mert szükséges,
hanem mert a látvány annyira szemet gyönyörködtető.
– Nem hittem volna, hogy van farmered.
– Tíz- és huszonegy éves korom között bennük éltem – feleli
könnyedén.
– Mielőtt te lettél az Öltönyös Ember.
– Az Öltönyös Ember most nincs szolgálatban. – Gabriel
minden mozdulatomat követi a tekintetével. – Hová mész?
– A srácok bulizni készülnek.
– Én is úgy hallottam.
– Arra gondoltam, hogy velük tartok. Jössz te is?
– Nem. Nekem más terveim vannak. – Ellöki magát az
ajtókerettől, és kiegyenesedik. – Gyere velem!
Parancsként fogalmazza meg, mégis lágyan beszél, a
követelőző szavak mögött gyengéd meggyőző erő rejlik.
– Hová mész? – Ez egy halogató taktika, ez a kérdezősködés,
mert ugyan kit akarok becsapni? Ahová ő megy, oda megyek én
is. De nem akarom, hogy tudja ezt.
Ismét rám villantja ritka, széles mosolyainak egyikét, és az
elhatározásom kezd egyre jobban meginogni.
– Titok. Velem kell tartanod, hogy megtudhasd.
Drámai mozdulattal a szívemre szorítom a kezemet.
– Az ördögbe, napsugár, az egyetlen gyengeségemet használod
fel ellenem.
– Kíváncsi vagy, mint tíz macska. Igen, tudom. Ami azt jelenti,
hogy képtelen vagy ellenállni. – Az ajtó felé biccent a fejével. –
Gyere velem, cserfes lány! Fiatal még az éjszaka.
Hajnali kettő van, de a város még csak most kezd éledezni.
Lehajolok, hogy bekapcsoljam a magas sarkú szandálom apró
csatjait, de mozdulatlanná dermedek.
– Ez jó lesz oda, ahová viszel, titokzatos uraság?

228
 Gabriel tekintete végigsiklik meztelen lábamon, fel egészen
addig a pontig, ahol égszínkék nyári ruhám a combommal flörtöl.
A szemhéja egy picit megereszkedik, elnehezül.
– Jó vagy.
Ó, az a hang! Annyira morajló és érdes, mély és gazdag, mint a
forró csoki és a vajas pirítós. Valahányszor megszólal, a
legszívesebben felfalnám. Egyszerre imádom és gyűlölöm azt,
amit a hangja művel velem. Egy férfinak nem kellene ekkora
hatalommal rendelkeznie. Két szótól nem lenne szabad görcsbe
rándulnia a combomnak, és hiperérzékennyé válnia a bőrömnek.
Talán emiatt emelem fel és feszítem meg a lábfejemet, hogy a
lehető legjobb formájában mutassam be a lábamat.
– Biztos vagy benne? – Végigfuttatom a kezemet a combomon,
és kissé megemelem a ruhámat, hogy többet mutassak meg
magamból.
Gabriel orrcimpái megremegnek. Izmos mellkasa
megemelkedik, aztán lassan visszahúzódik, ahogy kifújja a
levegőt. Egyértelműen próbálja lenyugtatni magát. Színtiszta
forróság cikázik át a testemen a látványtól, a térdem majdnem
felmondja a szolgálatot.
– Sophie – mormolja halkan, feszesen.
– Igen? – A pokolba, ez túl elhalóra sikerült!
– Ne hergelj!
Szélesen elvigyorodom. Értettem! Megvonom a vállamat, és
visszaejtem a ruhámat a helyére, majd ringó csípővel megindulok
az ajtó felé.
Gabriel felmorran, de követ. Ez a morranás jelezhet
bosszúságot, vagy azt, hogy jól szórakozik – az ő esetében
sokszor nehéz megállapítani a különbséget. Egyvalamit viszont
tudok: ez a pasas több évődést és kihívást igényel, mint bárki,
akivel eddig találkoztam. Néha azon töprengek, hogy vajon csak
erre várt-e, miközben majdnem beleőrült az unalomba.
De az is lehet, hogy inkább én voltam az, aki várt. Valahogy
minden olyan furcsának tűnik, semmi sem olyan, mint régen volt.

229
Korábban csak sodródtam az életben. Most tudatában vagyok
minden egyes megtett lépésnek. Élesen érzékelem Gabriel kezét,
ahogy a derekam fölött lebeg, ahogy sétál mellettem, hallom
légzése egyenletes ritmusát, ahogy lefelé tartunk a liftben.
Pezseg a vérem a várakozástól, és nem azért, mert ma este
szórakozni megyünk, hanem azért, mert együtt lehetek vele.
Nem szólunk egymáshoz, miközben lemegyünk, és beszállunk
a Gabriel által bérelt kocsiba. Nem számít. Kellemes a csend, az a
fajta, ami csak olyan emberek között lehetséges, akik ezer éve
ismerik egymást. Gondolom az, hogy folyton együtt alszunk, van
ilyen hatással ránk.
Gabriel egy klubhoz vitet bennünket, ami körül hosszú sor
kígyózik. Nem meglepő módon egyenesen a főbejáratnál állunk
meg, és azonnal betessékelnek az épületbe. Ezzel fel is keltjük a
várakozók figyelmét.
Odabent nagy a tömeg. Gyönyörű, kis semmiségekbe öltözött
nők riszálják a csípőjüket, és ringatóznak a zene ütemére. Feltűnő
érdeklődéssel követik Gabriel minden egyes mozdulatát.
Néhányan a kezüket kinyújtva megcirógatják, végigfuttatják az
ujjaikat a karján és a vállán. Az egyik arcátlan nőszemély
megmarkolja a fenekét.
Fel se tűnik, hogy fújok egyet, mint valami területét védelmező
macska, amíg Gabriel gyengéden meg nem ragadja a könyökömet,
hogy arrébb terelgessen.
– Húzd be a karmaidat, cserfes lány! Nincs veszélyben az
erényem.
– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy szexista dolog
macskaként utalni egy nőre – jegyzem meg, függetlenül attól,
hogy egy pillanattal korábban még én is így gondoltam magamra.
Gabriel egy pillantást se vet rám.
– Beszolgáltatom a feminista kártyámat, amint hazaértünk.
Haza. Nem, nem fogok túl sokat élvezkedni ezen a szón. Ez
csak ideiglenes. Minden ideiglenes. És ha elégszer emlékeztetem
magam erre a tényre, a végén még el is hiszem.

230
 Gabriel utat tör magának a bárpulthoz, én pedig körülnézek,
amíg leadja a rendelést. Két jeges koktéllal a kezében tér vissza.
– Fekete mojito – közli, és odaadja az egyiket. – A jelek szerint
a ház specialitása.
Annyira ritkán látom inni, hogy amikor megteszi, azonnal
feltűnik.
– Azért nem iszol gyakran, mert apukád…
– Alkoholista volt? – fejezi be helyettem szárazon. – Részben.
És nem szeretem elveszíteni a kontrollt.
– Azt elhiszem. – Én szeretném látni, milyen az. Persze nem
rossz értelemben. De Gabriel teljesen féktelenül az ágyban? Ez a
jeges erő, amint átalakul a vágy és szenvedély puskaporos
hordójává?
A kék szempár ebben a pillanatban engem fürkész.
– Miért pirultál el?
– Nem pirultam el, egyszerűen csak melegem van. – Kortyolok
egy nagyot az italomból. Jézusom, ez finom! És veszélyes. Nem
rúghatok be Gabriel társaságában. Akkor a szám mindenféle buja
javaslatokkal állna elő.
Gabriel gyanakvóan végigmér, de nem mond semmit.
Miközben az italunkat kortyolgatjuk, néhány technikus a
színpadon babrál, éppen egy koncertre készítik elő. Közelebb
hajolok Gabrielhez, hogy hallhasson a house zene zajában.
– Tudod, ki fog játszani?
Kissé önelégülten néz rám.
– Türelem, cserfes lány!
Mire megisszuk az italunkat, a fények elhalványulnak. Gabriel
a bárpultra rakja a poharainkat, aztán kézen fog. A szorítása meleg
és erős. Magával húz a tömegen keresztül a színpad közelébe. Már
nem is lep meg, hogy mindenki félrehúzódik az útjából.
Nem közvetlenül a színpad előtt áll meg, hanem egy kicsit
hátrébb. Így minden oldalról emberek vesznek körül bennünket. A
fények kialszanak, aztán újra felgyúlnak, méghozzá vörös és sárga
villanásokkal. Megjelenik a színpadon a zenekar, és az emberek

231
ujjongani kezdenek. A szólóénekes egy nő. Rajta kívül van három
gitáros, egy dobos és egy fickó, aki a keverőpultot kezeli.
Gabriel félig mögém kerül, mintha el akarna takarni a többiek
elől. Érzem testének melegét a bőrömön.
És akkor a zenekar játszani kezd. A zene nem olyan, mint
vártam. Nem rock. Flamenco egy modern csavarral – funk, hip-
hop, még egy kis Bollywood is, olyan zenei eleggyé olvasztva,
amilyet még sosem hallottam. Villámként cikázik át a boldogság a
testemen. Összerándulok, és felkapom a fejem.
Gabriel mosolygó szemmel néz le rám. Egyetlen szót se szól,
nem is szükséges, de kihúz egy apró, rövid szárú rózsabimbót a
farmerje hátsó zsebéből. Fogalmam sincs, mikor szerezhette.
Túlságosan döbbent vagyok. Csak állok ott tátott szájjal,
miközben a fülem mögé tűzi.
– Tessék, Darling – jelenti ki elégedetten. – Most pedig
táncolunk.
Megragadja a csípőmet, és elkezd mozgatni bennünket a dal
ritmusára. Amikor megérzi a testem ösztönös reakcióját, gyorsít a
tempón. Annyira sokkol a tény, hogy hajlandó táncolni velem,
hogy nem vagyok képes összefüggően gondolkozni. Szóval nem
is próbálkozom. Hagyom, hogy magával ragadjon a zene,
engedem, hogy Gabriel keze és ringatózó teste vezessen.
És tud táncolni. Nem is értem, miért lepődöm meg ezen. A
lábmunkája jobb, mint az enyém, én pedig teljesen rábízom
magam. Nevetek, és sokkal inkább a lelkesedés visz előre, mint az
ügyesség. Úgy tűnik, Gabriel nem bánja. A tekintete
összekapcsolódik az enyémmel, és a körülöttünk táncoló emberek
elhalványulnak. Csak ő létezik a számomra. A csípője együtt
mozog az enyémmel, a szívem vadul zakatol a mellkasomban.
Meleg kezek siklanak fel az oldalamon, alig érintenek meg.
Megremegek, közelebb hajolok, átölelem a nyakát. A teste forró
és feszes. A tenyere végigvándorol a karomon, fel egészen a
kezemig. Egymásba kulcsolja az ujjainkat, teljesen átveszi az
irányítást.

232
 Ez nem a Dirty Dancing: Gabriel tart némi távolságot kettőnk
között, udvarias és ura önmagának, mint mindig. Nem számít.
Táncol velem, és engem felvillanyoz ennek a gyönyörűsége.
Egyetlen csuklómozdulattal megpörget, a ruhám hullámzik a
combom körül, aztán visszaránt magához, hátradönt és újra
megpörget.
Csak nevetek és nevetek. Sosem táncoltam még így, a
tánclépések hagyományosak és kicsit régimódiak. Imádom! Fogta
magát és megvalósította az álmomat. Hogy a kedvemben járjon.
A tekintetünk találkozik és egymásba kapcsolódik. Mosoly
csillog a szemében, és egy kérdés: Erre vágytál?
Hogyan mondjam el neki, hogy amire vágyom, az éppen
előttem áll? Mindig könnyen jöttek számomra a pasik. Voltak,
akik a testemet dicsérték, azt mondták, hogy jó társaság vagyok,
könnyű együtt lenni velem. Igazából úgy értették, hogy nem
olyasvalaki vagyok, akihez tudnának kötődni. És ha őszinte
akarok lenni, akkor én sem kötődtem hozzájuk.
Ez itt más. Máris kötődöm.
Gabriel mindent látott, amit kínálhatok, ennek ellenére még
mindig nem hajlandó elvenni azt, amiről tudnia kell, hogy
készségesen adnám oda neki. Teljesen belezúgni olyan lenne,
mintha levetném magam egy feneketlen szakadékba. Csak
zuhannék és zuhannék, nem lenne mibe kapaszkodni, és nem
lenne visszatérés a szilárd talajra.
A mosolyom széles és fájdalmas, de nem árulhatom el neki, mi
bánt. Nem akarom megválaszolni azokat a kérdéseket. Gabriel
elégedettnek tűnik, a mosolya a szeméből az egész arcára kiterjed.
Hajnalig táncolunk, és nevetgélve tántorgunk haza. Én a
kelleténél kissé jobban be vagyok csípve.
És Gabriel egyetlenegyszer sem próbál közeledni hozzám.
Ami eldönt mindent. Vissza kell vonulnom, követni a példáját
és falakkal körülvenni a szívemet. Amikor pedig a turné véget ér,
a lehető legmesszebbre kell menekülnöm Gabriel Scott-tól.

233
 16. fejezet

SOPHIE

Megkísérlem munkával lefoglalni magam, és nem gondolni egy

bizonyos szobatársra, ezért korán kimegyek az esti előadás
helyszínére. Kicsi a lokáció, és a tényleges koncert előtt egy
közönségtalálkozót is tartanak, ami hatalmas hírverést kapott.
A levegő nehéz és a páratartalma magas, mire odaérek. A
bejárat előtt gyülekező tömeg felajzott, de nem a jó értelemben.
Nagy esély van rá, hogy elszabaduljanak az indulatok. Ugyan csak
egy évig dolgoztam paparazzóként, de képes vagyok felismerni a
jeleket. Egyfajta kétségbeeséssel határos nyugtalanság hatja át a
tömeget, ami nem tetszik nekem.
Egy olyan helyet választottam ki magamnak, ahonnan
lekaphatom a limuzinjukból kilépő srácokat, és készíthetek
néhány képet a közönségről is. Sokkal jobban el tudom így
mesélni az este történetét, és egyúttal távol tart Gabrieltől is.
Próbálom nem megbánni a döntésemet, érezve a kellemetlen
feszültséget a levegőben.
Tinédzserlányok dulakodnak a jobb helyekért, lökdösik
egymást, nem túl finoman használják a könyöküket. Egyelőre nem
alacsonyodtak le a verekedésig, de közel járnak hozzá. Egyre
nagyobb intenzitással merednek egymásra, és taszigálják egymást.
A biztonságiak mérgesnek tűnnek, és nem finomkodnak túlzottan

234
a rajongók féken tartására tett kísérleteik során, ők is
lökdösődnek.
Fotóriporterek vesznek körül. Sokukkal nem találkoztam még,
de néhányukat ismerem.
Bár nem akarom, mégis Martin arcát keresem a tömegben.
Attól rettegek, hogy úgy döntött, meglátogat engem és a Kill
Johnt. Inkább szeretnék felkészülni a jöttére, mintsem meglepjen a
váratlan felbukkanásával. Minden este ezt csinálom, és közben a
pokolba kívánom, de szerencsére nem látom sehol.
– Hogy sikerült összehozni, hogy együtt utazhass a Kill
Johnnal? – kérdezi Thompson, az egyik régi kollégám cigivel a
szájában. Puffadtnak tűnik az arca, a bőre szürkés a neonlámpák
éles fényében. – Kefélsz velük?
– Igen, mindegyikkel. – Nem veszem a fáradságot, hogy
ránézzek. – Olyan, mintha vonatoznánk. Azt hallottam, hogy épp
egy segget keresnek, ha érdekel.
– Édes. – Lehajítja a cigijét, de nem vesződik az eloltásával. A
parázsló csikk a nyitott szandálom közelében landol. – Idéznem
kéne, kölyök.
– Mert annyira szavahihető forrás vagy – motyogom.
A kis görény eltapossa a csikket, közben csak egy hajszálnyival
véti el a lábujjamat. Nem reagálok, bármennyire is szeretnék.
Soha ne hagyd, hogy az érzelmeid vegyék át az irányítást! Jó
kis mantra, de nem könnyű betartani. Egyre jobban bánom a
döntésemet. Kétségbeesett napok emlékei töltik meg a fejemet,
háborog tőlük a gyomrom. Gyűlöltem lesifotós lenni. Gyűlöltem
azt, aki voltam, és azt, ahogy éreztem magam tőle. Olyan volt,
mintha sár tapadt volna hozzám kívül-belül.
A telefonom rezegni kezd.
Brenna: Most fordulunk be a sarkon.

Show-time! Már éppen készülök visszadugni a telefont a

zsebembe, amikor egy másik üzenet érkezik.
Napsugár: Becsült érkezési idő 30 másodperc.

235
 Gabriel üzenete eléri, amit Brennáé nem tudott: úgy érzem
magam tőle, mintha törődnének velem, és cserébe belőlem is
törődést vált ki.
Nem leszek képes megtartani vele szemben a három lépés
távolságot, addig legalábbis semmiképp, amíg folyamatosan
kapcsolatban állunk egymással. De most nem
aggodalmaskodhatok ezen. A Kill John konvoj már látótávolságon
belül van.
A tömeg pokoli lármát csap. A lányok sikítoznak, a dulakodás
egyre durvábbá válik. Annyira össze vagyunk zsúfolódva, hogy
látszólag egy ritmusra hullámzunk, mint valami viharos tenger.
Megvetem a lábamat, és elkezdek kattogtatni. Megörökítem a
káoszt.
Az első hatalmas SUV megáll a járdaszegély mellett. A srácok
ott vannak benne. Gabriel, Jules és Brenna majd a következővel
érkeznek.
Jax lép ki elsőként, és olyan, mintha egy feszültség alatt álló
vezetékkel érintené meg a tömeget. Minden felfokozódik.
Rázkódik a fényképezőgép a kezemben, ahogy lökdösnek, de
sikerül készítenem egy képet Jax arcáról – hirtelen visszahőköl,
utána udvariasan semleges kifejezés jelenik meg a vonásain.
Mosolyog, de nincs igazán jelen.
Egyik srác sincs. Ezúttal nem. A tömeg egyszerűen túl vad
ahhoz, hogy elidőzzenek velük. Egyenletes tempóban közelednek
felém. A hátam mögött ide-oda taszigálják egymást az emberek.
Én jó helyen állok, és ez egyértelműen nem tetszik néhány
lánynak.
– Nem látok!
– Tűnj az útból!
– Mozdulj! Én voltam itt hamarabb!
– Baszódj meg!
Az utóbbi két felkiáltást nem nekem címezték, de benne
vagyok a sűrűjében. Hirtelen beindul a hadonászás, tenyerek
csattannak. Kikerülök néhány ütést, és arrébb lépek. De az a

236
szemétláda Thompson visszalök. Haragosan rámeredek, amikor
valaki a hajamba markol, és keményen megrángatja.
Könnyek gyülekeznek a szemhéjam mögött, a fejbőröm
valósággal sikít. Lehajtom a fejemet, és kifordulok, a könyököm a
hajráncigáló csuklójának ütődik. A lány hangosan jajgatva
elenged.
Valaki meg akarja ragadni a fényképezőgépemet, én pedig
félrelököm a kezét. Körülöttem egyre több verekedés tör ki.
A szemem sarkából észreveszem Jaxet. A tekintete az enyémbe
kapcsolódik, lelassul és elfintorodik.
Ne! Ne! Ne! Tűnj el innen!
A többiek is megállnak, amikor meglátnak a csetepaté közepén.
Nem jó. A tömeg újra nekilódul. Odaszorít Thompsonhoz és a
biztonsági őrhöz. Egy ütés épp a szememen talál el, csillagokat
látok. Annyira fáj, hogy felsikoltok. Újabb ütést kapok. A
fájdalomtól könnyezni kezd a szemem.
Rádöbbenek, hogy Thompson kétszer is belém vágta a
könyökét. Ténylegesen megütött.
Már éppen készülök visszavágni, amikor egy test fúródik
közénk, méghozzá elég erővel ahhoz, hogy Thompson seggre
essen tőle. Gabriel áll előttem olyan ádáz arccal, hogy
beleborzongok.
Csak egy pillantást vethetek rá, mielőtt megragad és magához
ölel.
Nem fogok elájulni.
De a vállára hajtom a fejem, és belekapaszkodok. Mert egy fal
köztem és a világ között. Az én falam. Rendíthetetlenül vág át a
tömegen, és mindenki kitér az útjából. Ösztönösen érzik, hogy
letarolja őket, ha nem teszik.
Elég vicsorogva rámerednie a biztonságiakra, máris
betessékelnek bennünket egy ajtón, ami egy csendes és sötét
folyosóra vezet. Az éles, forró fényekhez és a kinti őrület zajához
képest ez balzsamként hat feszült testemre. Még jobban
megrogyok Gabriel szorításában.

237
 Ő nem áll meg. Rendíthetetlenül halad tovább, motyog valamit
az orra alatt. A szóáradatból kihallani a faszfejek, rohadt idióták és
a gazemberek szavakat, és még jó néhány válogatott szitkozódást.
Hagyom, hogy a morgolódása végigsimogasson, mint egy meleg
kéz.
A szívem még mindig vadul száguld, és reszketek. Nem
akarok. Szeretnék erős maradni, de az adrenalin kezd elfogyni, és
csak egyetlen irányba mehetek, lefelé.
Az arcom a szívverésem ritmusára lüktet, minden irányba
kisugárzik a fájdalom. Eszembe jut a belém könyöklő Thompson,
és a haragom ellenére felszűkölök.
Gabriel karjának szorítása erősödik körülöttem.
– Nyugi, velem biztonságban vagy!
Belépünk a Kill John öltözőjébe. A srácok azonnal
felpattannak, és körülvesznek bennünket.
– Mi a kurva élet volt ez? Mi történt Sophie-val? – kérdezi Jax
engem méregetve. – Minden rendben, szivi?
– Rohadtul egyértelmű, hogy semmi sincs rendben – csattan fel
Gabriel, aztán utat tör magának, és leültet az egyik székre.
– Bassza meg! Ez kész katasztrófa volt – motyogja Killian. –
Szánalmasan kezelték a tömeget. Magunkkal kellett volna
hoznunk, Sophie.
– Nem, nem kellett volna – mormolom erőtlenül. Gabriel
közben letérdel elém, és végigjáratja a tekintetét az arcomon. –
Megrohant volna benneteket a tömeg.
– Bennünket sosem bántanának. – Úgy tűnik, hogy Rye-t a
rosszullét kerülgeti. Aranyló bőre szürkés színben játszik, elidőzik
rajtam a tekintete.
– Ezt nem tudhatod.
Gabriel haragosan összehúzza a szemöldökét, és a
hüvelykujjával kisimít az arcomból egy hajtincset.
– Jól eltaláltak, cserfes lány. – Indulat sugárzik minden egyes
porcikájából. – Vérzel.

238
 – Tessék. – Whip a kezébe nyom egy elsősegélydobozt, és rám
mosolyog. – Bébi, ezentúl nem mozdulsz mellőlünk, oké?
Remegni kezd az ajkam.
– Oké.
– A legszívesebben újra kimennék, hogy szétrúgjak néhány
segget – dörmögi Brenna. Elveszítette a szemüvegét, és a haja is
összeborzolódott. Észre sem vettem a nagy tumultusban. Egy
hideg borogatást nyújt felém. – Kibaszott idióták.
Mögötte ott áll Libby, és tágra nyílt szemmel mered rám,
ahogy Jules is. Mindannyian engem bámulnak, szomorúan
méregetik az arcomat. Lehajtom a fejemet.
– Jól van – szólal meg Gabriel határozott hangon. – Hagyjunk
egy kis teret Sophie-nak! Menjen mindenki a dolgára!
Senki sem száll vitába vele, bár Jax távozás előtt még
gyengéden megszorítja a vállamat.
Mivel Gabriel teste mindenki mást eltakar előlem, majdnem
olyan, mintha egyedül lennénk. Előszed egy fertőtlenítővel
átitatott kendőt, majd elfintorodik, és óvatosan törölgetni kezdi a
szemgödröm alsó részét. Éget, de mozdulatlanul tűröm.
Gabriel hangja gyengéd, amikor végül megszólal.
– Meg tudnám ölni.
– Nevetséges lenne, ha egy ilyen szemét alak miatt börtönbe
kerülnél. Ráadásul kész időpocsékolás.
A hűvös kendő végigsiklik összetört arcomon.
– Nem, nem lenne az.
Megragadom széles csuklóját, érzem a felszín alatt a pulzusa
heves lüktetését. A tekintetünk egymásba kapcsolódik, Gabriel
szeme sötétlik a haragtól. Ellágyul a szívem, de most nekem kell
képviselnem az értelem szavát.
– Semmi megtorlás, napsugár. Ígérd meg nekem!
Amikor nem válaszol, simogatni kezdem a csuklóján a bőrt a
hüvelykujjammal.
– Kérlek, Gabriel! A kedvemért.

239
 Keskeny vonallá szorítja össze a száját, a széle teljesen
elfehéredik, de bólint. A tekintete visszasiklik a szememre. Óvatos
mozdulatokkal megtisztogat, majd egy réteg vazelint ken a
vágásra.
– Amíg meg nem gyógyul, kenegesd ezzel! Segít megelőzni a
hegesedést.
A kezembe nyomja a vazelines tubust, és az arcomhoz szorítja
a jeges géltasakot.
– Csak nem szakértő vagy a zúzódások kezelése terén? –
viccelődöm. Muszáj viccelődnöm, mert különben sírva fakadok.
Gabriel komor arccal mered rám.
– De igen.
A kezére simítom a kezem, készen arra, hogy átvegyem tőle a
borogatást, de ő nem engedi el. A hüvelykujjával kinyúl,
végigsimít az arcomon, megérinti a szám sarkát.
– Whipnek igaza van. Többé nem kószálhatsz egyedül.
– Nagylány vagyok. Boldogulok.
Sokatmondóan végigméri az arcomat.
– Kurvára csak a balszerencsén múlott – csattanok fel.
Gabriel hüvelykujja ismét megcirógatja az arcomat, megérinti
az ajkamat. A szemhéja enyhén megereszkedik, és élesen beszívja
a levegőt.
– Kértél tőlem egy szívességet. Íme az enyém. Ne kelljen
aggódnom amiatt, hogy ez újra megtörténhet! – Fogva tartja a
tekintetemet, a szemében tükröződő érzelem rendkívül erőteljes
hatást gyakorol rám. – Kérlek! Nem lennék képes normálisan
létezni.
Gombóc képződik a torkomban. Nyelek egy nagyot. Könnyek
szöknek a szemembe. Hülye könnyek! Reszketni kezdek, egy
pillanat alatt összeroppanok.
– Féltem.
Gabriel beszívja a levegőt, az enyémnek támasztja a homlokát.
A szabad kezével megragadja a tarkómat, és csak tart, stabilan,
szilárdan.

240
 – Én is – suttogja, amivel annyira megdöbbent, hogy
összerezzenek.
A meglepetésemet tévesen fájdalomként értelmezi, átkokat
sziszeg. Az ujjaival gyengéden megszorít.
– Biztonságban vagy, Sophie. Ez soha többé nem fog
előfordulni.
– Tudom. – Behunyom a szemem, reszketegen veszek egy
mély lélegzetet, és közben beszívom Gabriel illatát. – Vigyázol a
tieid biztonságára.
– Gondoskodom az embereimről. – Az ajka végigsuhan arcom
sértetlen felén. Az érintés annyira könnyed, hogy talán csak
képzeltem. De mégsem. Érzem a lábujjaimban is. Ott bizsereg a
bőrömön, még akkor is, amikor Gabriel kicsit elhúzódik tőlem,
hogy a szemembe nézzen. – Megvédem azt, ami az enyém.

GABRIEL

Túl sokáig tart, hogy elszakadjak. Túl sokáig vagyok kénytelen

kordában tartani az indulataimat, úgy lélegezni, mint egy normális
ember, úgy beszélni, mintha higgadt lennék. Mire megindulok az
épület mögötti sikátor felé, a kezem annyira reszket, hogy alig
bírom kinyitni az ajtót.
Meleg, fülledt levegő csapódik az arcomba. Veszek egy mély
lélegzetet. Érzem a szemét és a nedves macskakő áporodott
szagát. Nem számít. Ismét beszívom a levegőt, lassan, hosszasan.
Kissé szédülök, és a színház mocskos hátsó falának támaszkodom.
Az öltönyöm tönkre fog menni. Az embereknek feltűnik majd.
Kurvára nem érdekel. Többé már nem.
Az ajtó mellett vibráló sivár, narancsszínű fényre meredek, és
azon töprengek, hogy ki a franc lett belőlem. Scottie kezd
összeomlani. Tiszteletet parancsoló páncélja megviselt testemen

241
repedésekkel teli. És Gabriel? Manapság csak egyetlen ember hív
így. Kizárólag egyvalaki képes elérni, hogy hús-vér férfinak
érezzem magam hideg gépezet helyett. És én cserben hagytam.
Sophie összevert arcának látványa betölti a tudatomat. Látom
magam előtt az átkozott semmirekellőt, aki belekönyökölt –
kétszer is –, mielőtt eljuthattam volna hozzá.
A szívem olyan hevesen ver, hogy az ingem is remeg. Újra
légszomj fog el, küszködve próbálok elég levegőt juttatni a
tüdőmbe. Mintha hullámzana a talaj a lábam alatt.
Rosszullét kerülget.
Két gyors lépéssel az egyik kuka fölé görnyedek. Addig
öklendezem, amíg már nincs mit kiadni magamból. Amíg a
torkom égni nem kezd.
Bassza meg, gyűlölöm, hogy egy örökkévalóságig tart, mire
végre képes vagyok felegyenesedni, és akkor is valósággal lüktet
a fejem. Egyszerre érzem nehéznek és túlságosan könnyűnek.
Gyűlölöm, hogy továbbra is reszket a kezem, amikor kiveszem a
selyem zsebkendőt az öltöny zsebéből, hogy megtöröljem vele a
számat.
Forró nedvesség gördül végig az ajkamon. A fehér selyem
zsebkendőn vörös foltokat látok. Újabb orrvérzés. Az ujjaim
jegessé válnak. Eszembe jut, milyen volt az anyukám az utolsó
időkben – szédülés, ájulások, orrvérzés.
Ismét végigfut rajtam a hideg.
Női nevetés csendül az éjszakában. Apró
beszélgetésfoszlányok jutnak el a fülemig – az egyik arról
áradozik, mennyire szexi volt Jax a szólója közben, egy másik
jobban szereti Whipet nézni, ahogy dobol, a harmadik Killian
szerelemgyerekét akarja. A koncert közönsége kifelé menet a
show után, feldobott hangulatban. Azt mondogatják, hogy ez volt
életük legjobb estéje.
És én segítettem összehozni a számukra. Persze ezek a lányok
ezt sosem fogják megtudni, nem is érdekli őket. Így is van

242
rendjén. Ennek ellenére mégis büszke vagyok, hogy egy kis időre
boldoggá tehettem őket.
Ha én elmegyek, mások veszik majd át a munkámat. De vajon
ugyanilyen jól fogják-e csinálni? Vigyáznak-e majd a fiaimra, és
gondoskodnak-e arról, hogy minden olajozottan működjön? Vagy
csak a saját nyereségükre fognak gondolni?
A tény, hogy semmire sincs garancia, idegesít.
Ismét nevetés csendül, rekedtes, féktelen nőiesség. Sophie
nevetésére emlékeztet, bár az övében mindig van egy csipetnyi
önirónia, mintha ő is része lenne a tréfának, véletlenül sem
gúnyolódó.
Sosem tartoztam azok közé, akik képesek felszabadultan
nevetni. Az efféle embereket gyakran meglehetősen bosszantónak
tartottam. Az élet nem egy vicc – nekem semmiképp. Ennek
ellenére a legszívesebben lubickolnék Sophie nevetésében,
hagynám, hogy megtisztítson és elmossa életem összes
nehézségét.
Fogalmam sincs, hogyan kérhetnék tőle ilyesmit, vagy
egyáltalán hogyan engedhetném meg magamnak, hogy
megtegyem.
Azt állítottam, hogy ő az enyém. Azt várja majd, hogy
megmagyarázzam. De nem tudom. Egyszerűen csak ez van. Akár
lefekszem vele, akár nem, semmi jelentősége; most már ott
vagyok neki. Még akkor is, ha nem akarja.
A telefonom rezegni kezd. Üzenet érkezik.
Brenna: A kocsi itt van. Hol a pokolban vagy?

A gondolattól, hogy hányásszagtól bűzölögve és nagy

valószínűséggel vérfoltokkal az arcomon beüljek a kocsiba
Brenna, Jules és Sophie mellé, minden eddiginél jobban
megkeseredik a szám. Nincs elég képzelőerőm, hogy képes legyek
előállni valami hihető magyarázattal a megjelenésemre, és
hazudni se akarok – vagy elmondani az igazat.

243
 Végül mégis hazudok. Hüvelykujjammal gyorsan bepötyögöm
az üzenetet.
GS: Már eljöttem. El kell intéznem valamit. Vigyázzatok
magatokra!

Az utolsó mondat Sophie-nak szól, Brenna tudni fogja.

Sophie. Valószínűleg fájdalmai vannak, és nyugtalan.
Egyértelműen nincs hozzászokva ahhoz, hogy megüssék vagy
erőszakosan bánjanak vele. Hála legyen az égnek ezért az apró
kegyért. Mellette kellene lennem, hogy megnyugtassam. Az
ágyunk – mert a miénk, mióta Sophie először belefeküdt – hűvös
lesz, és simogató.
De ha ma este melléfeküdnék, fogalmam sincs, hogyan
reagálnék. Már így is túl sokat mutattam meg magamból neki.
Sosem volt könnyű megnyílni. Pillanatnyilag nem vagyok képes
ennél többre, anélkül, hogy el ne veszíteném az évek fáradságos
munkájával felépített önuralmamat.
Sophie. Bűntudat szorítja össze a mellkasomat.
Még egy utolsó üzenetet küldök Brennának.
GS: Egy darabig távol leszek. Gondoskodj róla, hogy Sophie
pihenjen és jegelje a szemét!

Apró pontok jelennek meg a képernyőn.

Brenna: Számíthatsz rám, főnök. Te is vigyázz magadra!

Gyanítom, hogy Brenna már tudja, mit tervezek, pedig a

gondolat csak ebben a pillanatban kristályosodott ki a fejemben.
De szükségem van rá. Ki kell eresztenem a gőzt.
Megnyitom a névjegyzékemet, kikeresem a nekem kellőt.
GS: Mid van ma estére?

Még öt másodperc sem telik el, megérkezik a válasz.

244
 Carmen: Túl régóta nem hallottam felőled, S. Már azt hittem,
teljesen megfeledkeztél rólam. Van egy lehetőség. Hajnal kettőkor.

És ezt egy cím követi.

Elteszem a telefont. Bemocskoltnak, romlottnak érzem magam,
pedig nem kéne. Semmi okom szégyenkezni. Mégis azt teszem.
Ahogy mindig, valahányszor hagyom, hogy a gyengeség
eluralkodjon rajtam.

245
 17. fejezet

SOPHIE

Valahogy helytelennek tűnik egyedül időzni Gabriel buszában. Ő

tökéletesen világossá tette, hogy tekintsek rá úgy, mintha a
sajátom lenne. De nem ez a helyzet. Minden egyes
négyzetcentiméter Gabrielé – ez olyasmi, amit igazán élvezek. Az
évek során éppen elégszer éltem egyedül. Semmi szükségem arra,
hogy úgy érezzem, ez az én helyem. Imádom, hogy az ő
birodalmában lehetek.
Általában, amikor belépek a buszába, az olyan, mintha ő maga
ölelne körül; minden hűvös, nyugodt és rendezett. Mindent betölt
az illata, erőteljes és drága. Biztonságérzetet kelt bennem.
Most viszont kicsit sem tetszik, mert ő nincs itt, és nem
szégyellem beismerni, hogy azt szeretném, ha itt lenne.
Szükségem van rá. Bármennyire is gyűlölöm magam a
gyengeségem miatt, a testem még nem tette túl magát az
incidensen. Folyton reszketek, az ujjaim és a lábujjaim
jéghidegek. Az arcom a fájdalomcsillapítók és a jegelés ellenére
most is fáj.
Szükségem lenne Gabrielre, hogy elterelje a figyelmemet. És
őszintén szólva, valósággal belekapaszkodtam az ígéretbe, hogy
végül majd ágyba bújhatok vele jutalomként, amiért sikerült
valahogy átvészelnem ezt a rettenetes éjszakát.

246
 Nem jött haza velünk. Azt mondta Brennának, hogy el kell
intéznie valamit. Az aggódó kifejezés, ami Brenna sápadt arcán
megjelent az üzenetei olvasása közben, arra enged következtetni,
hogy Brenna többet tud, mint amit hajlandó elárulni, és bármire
készüljön is Gabriel, ő azt nem helyesli.
Nem küldtem üzenetet Gabrielnek. Ez egyszer a büszkeségem
nem engedte. Magamra hagyott, amikor rémült voltam, és
sebesült. Talán nem kellene így tekintenem a dologra, de
egyszerűen képtelen vagyok megszabadulni az érzéstől.
És ami a legrosszabb, később sem jött haza.
Már reggel van. Fáj a fejem a hosszú, forgolódással töltött,
álmatlan éjszakától. Hiába próbáltam kikapcsolni az agyamat, és
hagyni, hogy a testem kipihenje magát.
Gabriel megígértette velem, hogy éjszakánként vele leszek.
Minden átkozott éjszaka!
Ennek fényében nem jogos elvárnom, hogy ő is itt legyen
mellettem, méghozzá minden kibaszott éjszaka?
Lecsapom a kávésbögrémet a fényes fekete pultra, és
teletöltöm. Igen, bizony, kávé. Nem tea. Nem a tea a megoldás az
élet összes problémájára. Néha a sötét, kurva keserű, amerikai
stílusú kávé a válasz.
Haragosan az ajtóra meredek, majd dacosan iszom egy kortyot,
és összerezzenek. Valójában nem szeretem a kávét feketén.
Inkább afféle tejszínnel-és-két-cukorral lány vagyok.
– Ez a kibaszott, méret után készült öltönyben feszítő brit
elérte, hogy feketén igyam a kávémat – motyogom, és már nyúlok
is a tejszín és a cukor után. Egy csepp tejszín a pulton landol. Rá
se hederítek. Ha! Jól el tudom képzelni, milyen gúnyos fintorra
húzódik majd Gabriel szája, ha meglátja.
Sajnos a kicsinyes, szánalmas győzelmek nem túl kielégítőek.
A bögrémet szorongatom, és az egyik karosszékben kuporgok,
amikor megérkezik az üzenete. A jelek szerint nincs bennem
semmi szégyenérzet, mert valósággal repülök a telefonért.
Az üzenet tartalma mellbe rúgásként ér.

247
 Napsugár: Néhány napig távol leszek. Üzleti ügyben. Már szóltam a
többieknek. Rómában látjuk egymást! Viselkedj jól a fiaimmal!

Néhány nap? Már mindenki más tudja?

Kínos, hogy mennyire csalódott vagyok. Mennyire…
megbántott.
Ez nem jó. Ő csak végzi a munkáját, én pedig készen állok
arra, hogy toporzékolni kezdjek, mint valami nyűgös kisgyerek.
Az ajkamba harapok, és válaszolok neki.
Én: Partit adok a bandának a buszodban a távolléted alatt.

Szóval a kicsinyesség továbbra sem áll távol tőlem.

Még csak nem is habozik, azonnal válaszol.
Napsugár: Helyes. Jobb, ha nem vagy egyedül. Mondd meg
Julesnak, hogy terheltessen rám mindent! Vagy keresd meg a fekete
hitelkártyát a zoknis fiókomban!

Ez… ez… Összeszorítom a fogamat. Nem is tudom, milyen

csúnya szóval illessem. Állni akarja a parti költségét, mintha az
apám lenne, vagy valami ilyesmi. Gyerünk, Sophie! Aztán
viselkedj, amíg távol vagyok! De igazán kedves. Atyagatya,
komolyan beleegyezik, hogy embereket engedjek a buszába!
Vagy azt hiszi, hogy csak blöffölök?
Jó. – Pötyögöm. – De nem nyúlok a zoknis fiókodba. A végén
még összekeverem a színeket. Mihez kezdenél?
A seggfej rendíthetetlen nyugalommal válaszol.
Napsugár: Rendbe tenném a zoknikat. Partizz csak, cserfes lány!
Jót fog tenni. Viszlát néhány nap múlva!

248
GABRIEL

Egy könyök vágódik az arcomba. A fájdalom fehér, úgy robban a

szemhéjam mögött, mint egy fényképezőgép vakuja. Végigcikázik
rajtam, cseng a fülem tőle. Az oldalamat ért rúgástól
hátratántorodom.
Körülöttem mindenki füttyög és ordibál, az indulatos arcok
összemosódnak. Ezt ismerem. Az erőszak és a kapzsiság öröme.
Kicsi koromtól kezdve ez volt a táplálékom, éppúgy, mint a tej és
a vajas pirítós.
Újabb ütés száll felém. Eltáncolok előle, elhibáz. A térdemmel
hárítok egy rúgást. Szedd össze magad! Összpontosíts!
Az ellenfelem edzett, valószínűleg minden este harcol. Fiatal
koromban jobb voltam nála, de a kényelmes élettől mostanra
elpuhultam. Viszont tisztában vagyok vele, hogy mennyit bírok.
Képes vagyok legyőzni, kivárni, amíg elfárad. De addig is el kell
viselnem a rám záporozó ütéseket.
A zúzódásokat el tudom rejteni. A nyílt sebek és a felhasadt
ajkak már más lapra tartoznak. Ez a második éjszaka, amikor
harcolok. Máris megviselt vagyok. Ha még jobban megsérülök,
akkor túl sokáig leszek kénytelen távol maradni Sophie-tól.
Sophie.
Sophie, akinek az arcába vágtak könyökkel. Kétszer.
Valósággal izzik a haragom, szinte szétfeszít.
Uralkodj magadon!
Újabb ütés repül, horzsolja az állam szélét. Ha ez egy profi
mérkőzés lenne, már régen kiütöttek volna. De csak amatőr
szórakozást biztosítunk. Egy makulátlanul fehér nappaliban
harcolunk egymás ellen – márványpadló, faltól falig érő ablakok,
kilátással a kikötőre –, és gazdag, unatkozó emberek bámulnak
bennünket.

249
 Perverz. Bűzlik a kiváltságtól. A kifröccsenő vér élesen elüt a
fehér bőrrel bevont falfelületektől.
Kurvára nem érdekel. Nekem csak a fájdalomra van
szükségem.
A velem szemben álló spanyol férfi magas, szikár és gyors. Az
agyamban átalakul a külseje. Ő a fotós, köpcös, felfuvalkodott, és
Sophie-t ütlegeli.
Megesküdtem, hogy nem lesz megtorlás. Sophie megígértette
velem, hogy nem bántom.
Nem is fogom. De ez a férfi itt? Ő küzdeni akar.
A harag, a tehetetlen, kibaszott frusztráció egyre nő bennem.
Feszesebbé, erősebbé válik. A dühöm hideg és csendes.
Az öklöm húst és csontot talál. Ez egy másfajta fájdalom, egy
ragyogó, tiszta megkönnyebbülés.
Újra és újra. Jól koordinált találatok. Egy ütés az arcba, egy
térd a vesébe, egy könyök az állba.
Izzadt, forró bőr, fémes vérszag. A szilárd hús megadja magát
az ujjperceim alatt. Mámorító érzés.
A küzdelem során egy bizonyos ponton túl nem vagy többé
ember. Géppé válsz. Nincs több gondolkozás, csak reakció.
Hagyod, hogy az izommemória és a technika vegye át feletted az
irányítást.
Dulakodunk, összekapaszkodunk, majd elszakadunk
egymástól. A spanyol hátratántorodik, mielőtt nekem rontana.
Egy köríves rúgás, ami az állán éri, véget vet a küzdelemnek.
Az ellenfelem hátraesik, majd nagy csattanással elvágódik a
padlón.
Lent marad. A mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, a fejét
ide-oda dobálja.
Ujjongás tör ki. Ez kiszakít a kábulatból, zavarja a fülemet.
Csak állok. Zihálva kapkodom a levegőt. A testem lüktet és ég.
Tiszta és valódi, ennél közelebb nem kerülhetek a
megkönnyebbüléshez, amire vágyom.

250
 Senki sem jön a közelembe; mostanra már megtanulták a
leckét.
Valaki felsegíti az ellenfelemet.
A tekintetem az ablakra téved, ahol tintafekete az ég és
aránylanak a csillagok. Sophie már nincs itt. Úton van Róma felé.
Máris érzem a távollétét a lelkemben, egy szakadás, amit nem
lehet megjavítani. Napokig távol kell majd maradnom tőle. A
szakadás tovább nő. Figyelmen kívül hagyom az érzést. Amúgy is
időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat, és
lehiggadjak.
– Scottie, mi hombre hermoso, újabb győzelem nekem, si? –
Carmen rám mosolyog. Az ajka vérvörös, hollófekete haja csillog.
– Ó, mennyire hiányzott, hogy láthassalak harcolni. Már el is
felejtettem, milyen hidegen játszod ezt a játékodat. Gyere! –
Aranyszegélyű körmök siklanak végig a karomon. –
Előkészíttettem egy szobát. Mehetünk?
A szemhéja megereszkedik a vágytól és a várakozástól, amikor
végigjáratja rajtam a tekintetét, és elidőzik meztelen
mellkasomnál. Carmenre sosem volt jellemző a finomkodás.
Elhúzódom az érintése elől.
– Mindössze egy taxira van szükségem.
Duzzogva csettint az ujjaival, mire megjelenik egy nő.
– Teresa elkísér egy szobába, ahol visszaveheted az öltönyödet.
– Most, hogy megtörtént a visszautasítás, Carmen ismét
üzletasszonyként viselkedik. Ezt nagyra becsülöm benne. – Mi
legyen a nyereményeddel?
– A szokásos adományokat kérem.
Carmen ajka feszes mosolyra húzódik.
– A bántalmazott nők menhelye. Neked, mi amigo, igazán
perverz a humorod.
Sophie szerint mókás vagyok. Hiányzik. Szükségem van rá.
Nem mehetek vissza hozzá ilyen állapotban.
– Mondják mások is. Buenas noches, Carmen. Holnap már nem
jövök.

251
 Kisétálok a sötétbe, vissza a szállodámba. De nem fogok
aludni.

252
 18. fejezet

SOPHIE

Partit rendezni Gabriel buszában olyan, mint mikor középiskolás

korodban áthívod a barátaidat a szüleid távollétében. Legalábbis
ezt az érzetet kelti az emberben.
A srácok, Libby, Jules és Brenna óvatosan lépnek be. Úgy
tekergetik a nyakukat, mintha Gabriel bármelyik másodpercben
felbukkanhatna és leszidhatná őket.
– Igazán tökös lány vagy – jegyzi meg Killian, és behozza a
sörrel teli hűtőtáskát. – Ez tetszik.
– Apu engedélyt adott rá – közlöm a szememet forgatva.
– Áltasd csak magad! – Jax letelepszik, és felmarkol egy adag
chipset. – Még poháralátéteket sem vettél elő. Ezért lakolni fogsz.
– Szélesen mosolyog, mintha ez hatalmas megelégedéssel töltené
el.
És aztán rádöbbenek, hogy azt szeretnék, ha rajtakapnák őket.
Mert ők is itt akarják látni Gabrielt. Ó, imádják ugratni, de sokkal
boldogabbak, amikor a közelükben tudhatják. Gabriel miért nem
képes észrevenni ezt?
Brenna becipel egy karaokegépet, Rye pedig segít neki üzembe
helyezni.
– Nem tudom, miért egyeztem bele, hogy magammal hozom –
fordul felém Brenna. – Az esélyek egyáltalán nem kiegyenlítettek.

253
 – Majd gyengédek leszünk, Bren – ígéri Rye egy kacsintás
kíséretében.
– A gyengédségetekkel nem megyünk semmire – mondom
neki, de ennek ellenére örülök, hogy itt vannak. A busz megtelik
nevetéssel, beszélgetéssel és a testek melegével, nagyon távol áll
attól a hideg és csendes helytől, amivé vált, amikor egyedül
voltam. Nem szab viszont gátat a mellkasomat átható
fájdalomnak. Hiányzik.
De még magamban sem vagyok hajlandó többé kimondani a
nevét. Ha nincs a szemem előtt, ha nem gondolok rá, akkor a
szívem sem fog fájni érte. Muszáj működnie.
– Van egy alkalmazás – magyarázza Brenna, és
összegömbölyödik mellettem a kanapén. – Ad egy kategóriát, és
választanod kell egy hozzá illő dalt.
– Oké. – Rye nagyot húz a söréből. – Készen állok. Hajrá!
Brenna megnyom egy gombot a telefonján, és mindannyian a
nyakunkat nyújtogatjuk, hogy jobban láthassuk. Én túl távol ülök,
de Brenna kuncogni kezd, amikor Jax és Killian felnyögnek.
Aztán felemeli a telefont és bejelenti.
– Yo! MTV Raps.4
– Milyen kényelmes – mordul fel Killian, és küld egy pillantást
Brenna felé, amit nem tudok hova tenni. Brenna szusszan egyet,
és kerüli a tekintetét.
– Kurva jó! – közli Rye, és megdöngeti a mellkasát. –
Lesöpörlek benneteket, vesztesek.
Jax zajosan nyelvet ölt rá, és egy csuklómozdulattal jelzi, hogy
unja a rizsát.
– Na, persze.
– Reszketsz félelmedben, JJ.
– Nem te vagy az, aki JJ szeretne lenni? – vág vissza Jax,
nekem pedig úgy kell magamba fojtanom a nevetésemet, mert
Rye tényleg eléggé hasonlít a hátvédre, JJ Wattra.

4 Az MTV klasszikus műsora.

254
 Rye beint neki, majd összedörzsöli a két tenyerét.
– Oké, oké, ez remek lesz. – Körülnéz a helyiségben. – Whipet
választom zenei háttérnek, és Jax, mivel olyan támogató voltál,
velem vokálozol.
Jax fájdalmas képet vág.
– A francba!
Rye bólint.
– Killian és Libby ellen játszunk.
Brenna kényelembe helyezi magát mellettem.
– Valami jó dologra készül.
– Ismersz, bébi – kacsint rá Rye.
Brenna úgy rezzen össze, mintha belecsípett volna, de aztán
ismét hozza a tőle megszokott lazaságot.
– Akkor nyomasd!
– Walk this Way a Run-D.M.C. feldolgozásában.
Mindenki nevetésben tör ki.
Killian felkapja a gitárját.
– Vettem. Libby és én az aerosmithes részt énekeljük, ugye?
Mert itt valaki azt képzeli, hogy tud rappelni.
– Tudja, Killian. Nem képzeli, tudja. – Rye fogja a mikrofont,
és vet egy pillantást Whipre. – Adod az ütemet? Vagy használjuk
inkább a karaokegépet?
– Ezt komolyan kérdezed? – horkan fel gúnyosan Whip. Csak a
kis elektromos dobfelszerelése van nála, de máris játszadozik
vele. – Ne cseszd fel az agyamat, Ryland!
– Akkor hangszeres verzió lesz – vágja rá Rye könnyedén.
– Ez annyira szuper lesz – jelenti ki Libby ragyogó szemmel.
Nem olyannak tűnik, mint akit felizgatna a lehetőség, hogy
utánozhatja az Aerosmitht, de egyértelműen elemében van.
Ő és Killian a fejüket összedugva tervezgetni kezdenek, és a
srácok is ugyanezt teszik az ő sarkukban.
– Tudod, hogy utána mi következünk – fordul felém Brenna.
Röviden felnevetek.

255
 – Rettegtem, amikor azt hittem, hogy kénytelen leszek énekelni
ezek előtt a srácok előtt, mert a bagzó macskák nyivákolása
elbújhat mellettem.
Brenna elvigyorodik.
– Annyira bosszantó, nem igaz? Pedig őket elnézve olyan
egyszerűnek tűnik.
– Pokolian ijesztő – helyeslek. – De a rappelés? Hé! Rappelni
azt tudok.
Brenna felvonja egyik tökéletesre formált szemöldökét, nekem
pedig megsajdul a szívem.
Ez a nézés Gabrielre emlékeztet. Az ő szemöldöke ugyan
vastag és tiszteletet parancsoló, de ő is és Brenna is elegánsan ki
tudják fejezni magukat egy egyszerű pillantással.
– A legtöbben sokkal jobban félnének a rappeléstől – jegyzi
meg.
– Á, egyszerűen csak magabiztosnak kell lenni. Egyébként volt
egy bébiszitterem, aki imádta a hip-hopot. Gyakorlatilag ezen a
zenén nőttem fel.
Brenna hirtelen elvigyorodik, és közelebb hajol.
– Én is imádom a hip-hopot. Éppen ezért megbundáztam a
játékot, hogy ezt dobja.
– Egy igazi gonosz zseni vagy – rebegem elfúló hangon.
Brenna vigyora még szélesebbé válik, de végül uralkodik
magán.
– Biztos vagyok benne, hogy Killian gyanakszik rám.
Szóval erről szólt az a nézés. Nem teszem szóvá, hogy Rye
szintén nagyon elégedettnek tűnik Brenna választásával, mintha
neki is szívességet tett volna vele.
– Azt hittem, hogy bepánikolsz – mormolja Brenna, és közben
figyelmesen méreget.
– Most már jobban tudod. – Megbököm a vállát a sajátommal.
Ő is megbök válaszul.
– Ha Scottie nem csapott volna le rád, talán megtenném.

256
 Azonnal az ajkamra fagy a mosoly. Brenna az arckifejezésem
láttán összerezzen. Szerencsére nem kell végighallgatnom
semmiféle kínos mentegetőzést vagy bizonytalan önajnározást.
Whip elkezd dobolni.
Killian megszólaltatja a gitárt, és belecsapnak.
Brenna és én sikítozunk gyönyörűségünkben, amikor Jax és
Rye elkezdik rappelni a Run-D.M.C. szövegét. Azt sejtettem,
hogy Rye tarolni fog, de Jax meglep. Nem tudjuk abbahagyni a
nevetést, de amikor Libby – nem Killian – belevág Steven Tyler
részébe, méghozzá ugyanolyan üvöltős torokhangon, mint
amilyen az Aerosmith legendás énekeséé, teljesen elveszítjük a
fejünket.
Killian olyan szélesen vigyorog, hogy attól félek,
meghúzódnak az arcizmai, de a játéka nagyon ott van.
Mindig is szerettem volna kevésbé hétköznapi életet élni, úgy
látni a világot, ahogy az csak keveseknek adatik meg. És tudom,
hogy nem vagyok egyedül ezzel a kívánságommal. Ki ne szeretne
elmenekülni a középszerű dolgok elől? Mindig is tisztában voltam
azzal, hogy átlagos vagyok. Nem rossz értelemben. De egyszerűen
csak Sophie Darling, aki többnyire boldog, szereti az embereket,
és van tehetsége hozzá, hogy pillanatfelvételeket készítsen az
életről. Semmi kiemelkedő. Próbáltam magamba szívni a
hírnévvel járó izgalmakat azáltal, hogy fotóriporternek álltam, de
az lett a vége, hogy bemocskoltnak és romlottnak éreztem magam
tőle.
Nem vagyok biztos benne, hogy mit hoz számomra a jövő, de
most itt vagyok, ezt az életet élem. És ez rendkívüli. A világ egyik
legjobb rockbandája karaokézik nekem. És ami még ennél is jobb,
ők a barátaim. Ezek a vicces, tehetséges, nagyvonalú emberek.
Kedvelnek a múltbeli hibáimmal együtt.
Kiélvezem a pillanatot, nevetek, és figyelem a bohóckodásukat.
De mégis van egy jeges érzés a hátamban, a mellkasom közepén,
ami nem akar megszűnni. Az egyetlen férfi után sóvárgok, aki
nincs itt, aki hátrahagyott.

257
 Fáj, és kénytelen vagyok lenyelni a fájdalmamat. A mosolyom
túl merev.
A dal véget ér, és mindannyian egymás tenyerébe csapnak,
miközben Brenna és én füttyögünk és ujjongunk.
Whip leveti magát mellém, vékony izzadságréteg vonja be a
homlokát. Hátrasöpör egy tintafekete tincset az arcából, és
elmosolyodik.
– Ezzel nehéz lesz felvenni a versenyt.
– Hencegős! – vetem oda neki, és ideges remegés támad a
gyomromban. Fejből tudom a számot, amit Brenna és én
választottunk. Mégis. Ezek előtt az átkozott zenei virtuózok előtt
kell remekelnem.
– Semmi tökölés! – közli Rye, és letelepszik a másik
oldalamra. – Most ti jöttök.
Brenna feláll, lesimítja a szoknyáját, és átveszi tőle a
mikrofont.
– Mi Shoopot választottuk.
Mindenki ujjong. Bizonytalanul lábra állok. Libby a kezembe
nyomja a mikrofonját.
Brenna viszi Pepa szövegét, az enyém Salté. És mivel akkor
sem tudnánk hangszeren játszani, ha az életünk múlna rajta,
bekapcsoljuk a karaokegépet. Egymásra nézünk. Brenna szeme
csillog, de a mosolyába idegesség vegyül.
– Készen állsz?
– Készen – felelem, és az övéhez érintem az öklömet.
A dal elkezdődik, és az aggodalmam elszáll. Brenna állja a
szavát, pimaszul adja elő a dal ráeső részét, ring a csípője. A
fenekére csap, és Rye felvonít. Olyan erősen nevet, hogy könnyek
folynak végig az arcán.
De mindannyian büszkén és bátorítóan néznek Brennára.
Aztán én jövök.
Nem gondolkozom. Átadom magam a zenének. Táncolok,
pörgök, és Brenna is csatlakozik hozzám. Annyira felszabadító:

258
megértem, miért izzasztják magukat csatakosra ezek a srácok
minden áldott este.
– Gyerünk, Sophie! – ordítja Jax tapsolva.
Szóval belevágok. Éppen szép álmokról és nagy farmerekről
rappelek, riszálom a fenekemet, amikor belép ő.
Igazából meglehetősen lenyűgöző, hogy a pasasnak elég
egyszerűen betennie a lábát egy helyiségbe, hogy megálljon az
élet.
Úgy értem, a zene továbbra is szól a háttérben, de mindenki
abbahagyja, amit csinál, mintha valaki megnyomta volna a szünet
gombot.
Gabriel is mozdulatlanná dermed, arrogáns orra fölött ráncba
szalad a szemöldöke. Makulátlanul néz ki kék öltönyében és a
platina mandzsettagombjaival, amik csillognak a tompa fényben.
Uralkodói a tartása. Meglehet, hogy a helyiségben lévő srácok a
világ legnagyobb rocksztárjai, mégis csendben állnak előtte,
mintha holmi csintalan kamaszok lennének, akik töményt loptak
az apjuk italkészletéből.
Mintha csak hangsúlyozni akarná ezt a gondolatot, Rye hirtelen
rám szegezi az ujját.
– Ő vett rá bennünket!
– Nem nyúltunk semmihez! – siránkozik Killian, és közben
drámaian hadonászik a karjával. – A bárszekrény zárja már fel
volt törve.
Ennek hatására oldódik a feszültség, mindenki felnevet. Nos,
mindenki, engem és Gabrielt kivéve.
Mert az ő tekintete az enyémbe fúródik. És képtelen vagyok
elfordulni.
Miért ő? Miért van az, hogy egyetlen pillantás ettől a férfitól
elég ahhoz, hogy megbénítsa a testemet, elakadjon tőle a
lélegzetem, felforrósodjon és ragacsossá váljon a bőröm?
Nem hazudtam aznap a repülőgépen. Nála vonzóbb férfival
még életemben nem találkoztam. De annak, amit érzek, amikor

259
ránézek, és csendesen méregetjük egymást, semmi köze a
külsejéhez.
Nem a férfias szépségétől fáj a szívem, mint egy érzékeny
zúzódás. Nem attól szorul össze a gyomrom, és válik hirtelen
érzékennyé az ajkam. És egészen biztosan nem amiatt szeretném
átszelni a kettőnket elválasztó távolságot, hogy átölelhessem és
magamhoz szoríthassam.
Olyan megviseltnek látszik. Vékonyabb az arca, árnyékok
húzódnak kék szeme alatt. A tekintetéből süt a fájdalom, a
sóvárgás és a vágy. Látom, bár meglehetősen biztos vagyok
benne, hogy nem szeretné, ha látnám. Mindig is láttam a
magányosságát.
Talán mert a sajátom tükörképe.
Mindketten szakértői vagyunk annak, hogyan rejtsük el az
igazi énünket egy, a nagyközönségnek szóló maszk mögé. Én
viccelődöm, ő robotnak tetteti magát.
A karaokegép egy kattanással leáll. Továbbra sem veszem le a
tekintetemet Gabrielről. Hiányzott. Túlságosan is.
Rajtam kívül egyelőre senki másról nem vett tudomást, el sem
mozdult a helyéről az ajtó mellől.
– Ideje menni – mormolja Jax, és mindenki szedelőzködni
kezd. Felkapják a hangszereiket, a holmijukat. Killian viszi a
tequilát.
Egyetlen további szó nélkül távoznak.
Gabriel hangja kicsit rozsdás, amikor végre megszólal.
– Jól érezted magad? – Tekintete a mikrofonra téved, amit még
mindig a kezemben szorongatok, vidám szikrák villannak a
szemében, de aztán ismét semlegessé válik az arckifejezése.
Izzadok, ki vagyok vörösödve, a szívem még mindig hevesen
száguld attól, hogy olyan hirtelen hagytam abba a táncot.
– Nem úgy nézek ki? – Olcsó trükk, de lelkem bizonytalanabb
felének szüksége van valamiféle jelre. És Gabriel még mindig
nem lépett el az ajtó mellől.

260
 A tekintete a mellemre vándorol, majd a csípőm
domborulatára, amitől ezek a helyek azonnal életre kelnek, és
sóvárogni kezdenek az érintése után. Aztán ismét a szemembe
néz.
– De, nagyon is.
A pokolba, ettől nem kellene túlcsordulnia a szívemnek.
Leteszem a mikrofont, kortyolok egyet a sörömből. Meleg, és már
ereje sincs.
– Engedned kellett volna, hogy maradjanak.
– Nem kértem őket, hogy menjenek el – mondja csendesen. Az
arckifejezése kissé döbbent és bosszús.
– Nem is volt rá szükség. Felbukkansz és mindenki menekül,
mint csótányok a fény elől.
Gabriel orrcimpája megremeg, egyértelműen ingerült. Nem
veszek róla tudomást.
– Miért van ez? Miért nem engedsz be ide senkit? – Közelebb
lépek hozzá. – Miért nem engedsz közel magadhoz senkit?
– Te itt vagy – vágja rá hevesen, és elkapja rólam a tekintetét,
mintha a látványom fájdalmat okozna neki. – Téged közel
engedlek.
– Komolyan? – Zakatol a szívem, túl nagy erővel pumpálja a
vért az ereimben. Idegessé tesz, vigasztalásra vágyom.
Gabriel elfintorodik.
– Ezt tényleg kérdezned kell?
Még egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Tudatában vagyok,
hogy megmerevedik, amikor megteszem.
– Komolyan üzleti ügyben voltál távol?
– Mi másért lettem volna?
Még egy lépés. Elég közel vagyok hozzá ahhoz, hogy érezzem
az illatát. Hűvös megjelenése ellenére hő árad belőle. Kevélyen
néz le rám. Arrogáns gazember.
– Szarul nézel ki – közlöm vele.
Gúnyosan felhorkan.

261
 – Nos, köszönöm, Darling. Mindig számíthatok az
őszinteségedre.
– Igen, számíthatsz. – Felnézek rá. – Fogytál. A színed se túl
jó…
– Sophie – szakít félbe nehéz sóhajjal. – Egész nap úton
voltam. Egy átkozott repülőgépen. Fáradt vagyok, és aludni
akarok. – Int a fejével, és dacosan felszegi az állát. – Mehetünk?
Egy másodpercig csak pislogni tudok.
– Komolyan azt várod, hogy együtt aludjak veled?
A makacs áll még jobban a magasba emelkedik.
– Azt ígérted, hogy minden éjjel megteszed, ha szeretném.
Nos. Szeretném.
– Addig nem, amíg el nem árulod, hogy merre jártál.
– Micsoda?
Közelebb hajolok, az orrom majdnem hozzáér tökéletes
öltönye hajtókájához, és beszívom a levegőt. Haragos tekintettel
egyenesedek ki.
– Lehet, hogy lezuhanyoztál, de az öltönyöd bűzlik a
cigarettától és a parfümtől.
Gabriel szeme lézeréles csíkká keskenyedik.
– Mire célzol ezzel?
– Basztál valakivel?
Tessék. Kimondtam. És a puszta gondolattól is a rosszullét
kerülget.
– Ahhoz neked semmi közöd.
Nem érdekel, hogy teljesen színtelen hangon mondja, a válasza
úgy ér, mint egy pofon.
– De igen, ha együtt alszom veled – csattanok fel.
Gabriel belép a személyes terembe.
– A legelején tisztáztam veled, hogy ez nem a szexről szól.
A mellbimbóm hozzáér a mellkasához minden egyes zaklatott
levegővételem során.

262
 – Igazad van. Több annál. Mi ketten többek vagyunk. És ezt te
is kurva jól tudod. – Megbököm kemény vállát. – Szóval elég a
gyávaságból, ismerd el végre!
Gabriel egy igazi mordulással a falhoz szorít, a karja börtönébe
zár. Amikor lehajol hozzám, az orrunk egymásnak ütközik.
– A következőket ismerem el: nem baszni voltam, és rohadtul
idegesít, hogy azonnal erre gyanakodtál.
Annyira közel van hozzám, haragos forrósága olyan, mintha a
sajátom lenne.
Nem vagyok képes megmozdulni, képtelen vagyok kitérni a
tekintete elől. Nem is próbálok.
– Miért ne gyanakodnék, amikor más nők illatát érzem rajtad?
– Mert csak te vagy.
Az ordítása hangos, megtört és kétségbeesett. De a benne rejlő
indulat az – mintha gyűlölettel töltené el az igazság –, amitől
összerezzenek.
Ennek ellenére a vallomása közénk telepszik, én pedig nem
tudok uralkodni magamon, a derekára simítom a kezemet. A teste
valósággal vibrál a feszültségtől, de nem húzódik el tőlem, csak
néz le rám, nehezen kapkodja a levegőt.
– Gabriel, azt hiszed, hogy én másként vagyok ezzel?
Erre eltávolodik tőlem, az arca kifejezéstelenné válik.
Nem hagyom, hogy ez megállítson. A hangom továbbra is
gyengéd marad.
– Szerinted miért feszegetem a dolgot?
– Mert nem tudsz megálljt parancsolni magadnak, makacs,
cserfes lány. – Gabriel tekintete végigcikázik az arcomon. – Még
akkor sem, amikor kellene.
– Miért kellene, Gabriel? – A nevét használom, hogy így
akadályozzam meg a visszavonulását. Tudom, mennyire sóvárog
utána, hogy hallhassa. Még a mostani zaklatott állapotában is
megrezzen a szemhéja, valahányszor kiejtem a számon. –
Belefáradtam már, hogy úgy tegyek, mintha nem kívánnálak.
Kívánlak. Éjszakáról éjszakára kerülgetjük a dolgot. És egy nagy

263
hazugság az egész. Belefáradtam a hazudozásba. Áruld el, miért
állsz ellen!
Elkeskenyedik az ajka.
– Már megmondtam. Cserben foglak hagyni, Sophie. Jézusom,
nézz rám! Leléptem, amikor szükséged lett volna rám.
– Azért tetted, hogy ezt bebizonyítsd nekem? – erősködöm.
Közel járok hozzá, hogy sírva fakadjak. – Ez volt az oka?
Ez szemmel láthatólag nem tetszik neki.
– Nem. Szünetre volt szükségem, egy kis egyedüllétre.
Ó, ez fáj. Ugyanakkor viszont nagyon sokáig magányos életet
élt. Hibáztathatom-e, amiért szüksége volt némi saját térre?
A kimerültség ráncai szabdalják az arcát, óvatos tekintettel
méreget.
– Nem lehetek az az ember, akinek látni szeretnél, Sophie.
Egy halványsárga zúzódás ragadja meg a tekintetemet az arcán.
Felemelem a kezem, hogy végigsimítsak rajta, de ő hátrál egy
lépést, hogy elkerülje az érintésemet.
– Nem lehetsz, vagy nem akarsz az lenni?
– Számít az? – feleli. – Végső soron az eredmény ugyanaz.
El kellene sétálnom, menteni, ami még megmaradt a
büszkeségemből, de sosem voltam képes megállni, hogy vitába
szálljak ezzel a férfival.
– Elmondod, hogy merre jártál?
– Nem.
Jézusom, a legszívesebben toporzékolni kezdenék. Méghozzá
az ő lábán.
– Miért nem?
Most már teljesen hátat fordít nekem. Visszavonul a konyhába,
megragadja a kannát, és megtölti vízzel.
– Mert nem akarom.
– Seggfej.
– Ezt már elismertem, kedvesem.
Összekoccannak a fogaim, amikor elkezd babrálni a
tealevelekkel.

264
 – Teaidő? – csikorgom. – Csak nincs valami gondod, amin
szeretnél enyhíteni?
– De igen – vágja rá, anélkül, hogy felém fordulna. – Te.
Fájdalmasan felszisszenek, mielőtt még magamba fojthatnám.
A hang hallatán Gabriel felém fordul, és meglepetten felvonja a
szemöldökét.
– Cserfes lány?
Hevesen pislogok.
– Seggfej vagy. És ez nem olyasmi, amire büszke lennék a
helyedben.
Felkapom a cipőmet, és megcélzom az ajtót.
– Sophie. – Gabriel próbálja megragadni a karomat, de kitérek
az érintése elől.
– Ne! – sziszegem, és kivágom az ajtót. – Egy időre el kell
tűnnöm a közeledből.
Egyik kezével sűrű hajába túr, és megragadja a végét, mintha
kellene valami, amibe belekapaszkodhat.
– Legalább áruld el, hová mész, hogy ne kelljen aggódnom!
Keserű nevetés hagyja el az ajkamat.
– Ó, micsoda irónia! – Haragosan végigmérem. – Tudod, mit,
Scottie? Nem mondom meg. Mert kurvára nem akarom.
Becsapom az ajtót magam mögött, és nekivágok az éjszakának.

265
 19. fejezet

GABRIEL

– Ha még ennél is erősebben ráncigálod azokat a

mandzsettagombokat, le fognak szakadni.
Nem bajlódom azzal, hogy tudomást vegyek Killian
jelenlétéről. Nem fordulok felé. Az csak felbátorítaná. És most
nincs erőm úgy tenni, mintha sebezhetetlen lennék. Tegnap este
megbántottam Sophie-t. Elrontottam a mulatságát, és utána azt a
benyomást keltettem benne, hogy ő egy megoldásra váró
probléma.
Fel se fogtam, milyen rettenetesen eltoltam a dolgot, amíg ki
nem viharzott. Csak a magánéletemet próbáltam védeni, mint
mindig, méghozzá azzal, hogy felállítottam egy falat, és a
célkeresztembe vettem bárkit, aki át akart kukucskálni rajta.
A módszer működött: Sophie otthagyott. Olyan érzés, mintha
térdből levágta volna a lábamat. A megmaradt csonkokon járok,
és próbálok úgy tenni, mintha nem lenne kész gyötrelem.
Körülöttünk színpadi munkások, világosítók és
hangtechnikusok sürögnek-forognak, készülődnek a koncertre.
Egy hatalmas képernyő mögött álldogálunk, aminek a másik
oldalán a tömeg kezdi megtölteni a stadiont. Beszélgetésük és
nevetgélésük folyamatos morajlást eredményez.

266
 – Nem az öltözőben kéne lenned, hogy művészien
összeborzolhasd a hajadat? – kérdezem Killiantől.
– Azt Libby szokta intézni a maga különleges módján – feleli
könnyedén.
Ez csak természetes. A turné személyzetének minden átkozott
tagja hallhatta már, hogyan készül Killian és Libby a koncertekre,
és hogyan ünnepel minden egyes show után. Fogalmam sincs,
hogyan gondolhatták valaha is, hogy biztonságban van a titkuk.
– Akkor menj, keresd meg a feleségedet! – tanácsolom. –
Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy már vár rád a
mosdóban.
– Haver, el ne áruld neki, hogy tudsz a kettyintéseinkről a
mosdóban, mert különben soha többé nem lehet részem
ilyesmiben!
– Ebben a pillanatban jobban tennéd, ha nem szolgáltatnál
nekem muníciót.
Elcsendesedik. Továbbra is ott álldogál mellettem, és figyeli a
színpadi munkások jól megkoreografált ténykedését. Tudom, mit
művel. Bébiszitterkedik. Killian túlságosan is jól ismer. Ahogy én
képes vagyok megállapítani, amikor fáj neki valami, méghozzá
egyetlen pillantásból, úgy ő is azonnal megérzi, ha valami bajom
van. Igaz, több mint tíz év telt el azóta, hogy utoljára láthatott
szenvedni. A puszta emlék egy újabb követ tesz hozzá a
kavicsbányához, ami kialakult a gyomromban.
Sophie nem jött haza tegnap éjjel. Haza. Olyan régóta nem
gondoltam egyetlen helyre sem az otthonomként, az is meglepő,
hogy egyáltalán emlékszem a szó jelentésére. A házaim
tartózkodási helyek, pihenésre használom őket, amikor éppen nem
dolgozom. Tekintve, hogy mindig dolgozom, ritkán töltök időt
bármelyikben is. Mégis az első éjszakától fogva, amikor Sophie
elrendezte a holmiját az enyém mellett, és megtöltötte azokat a
csendes, rendezett tereket túláradó természetével, úgy érzem,
hogy ahol ő van, ott van az én otthonom is.

267
 Tegnap éjjel egyedül az ágyamban viszont inkább olyan volt,
mintha a pokolban lennék. Nem voltam képes engedni a
büszkeségemből, és megkérdezni valamelyik beosztottamtól, hogy
tudja-e, merre van. De közel jártam hozzá. Erős kísértést éreztem,
hogy könyörögjek. Ez is fájdalmasan érint.
A turné egyszer majd véget ér. Sophie továbblép valami új
projektre, és az életem visszatér a normális kerékvágásba. Abba
bele se akarok gondolni, hogy miért rándul görcsbe a gyomrom
erre a gondolatra.
Mivel jól ismerem Killiant, nem találom meglepőnek, hogy
nem képes sokáig csendben maradni.
Türelmetlen hangot hallat.
– Komolyan, öregem, mitől kötődött görcsre a farkad? – A
szemem sarkából látom, hogy vigyorog, szélesen és önelégülten. –
Biztosra vettem, hogy a buszod néhány órán keresztül hintázni
fog.
– Ne gusztustalankodj! – csattanok fel, de békén hagyom az
átkozott mandzsettagombokat.
– A szenvedélyes szeretkezés sosem gusztustalan – bök
oldalba.
– Szerintem egy életre megnyomorítottál érzelmileg azzal,
hogy kimondtad a fülem hallatára a szenvedélyes szeretkezés
kifejezést. Amúgy meg törődj a magad dolgával!
– Ó, kérlek! Nem mintha rejtegetnél bármit is.
Végre haragos tekintettel felé fordulok. Az önelégült vigyor
továbbra is ott virít az arcán.
– Annyira odáig vagy Sophie-ért – jelenti ki vidáman. –
Valósággal bolondulsz érte, mióta leszálltatok arról a repülőről.
Sophie annyira boldog volt. Úgy táncolt, mint valami erotikus
fegyver, és rappelt – gördülékeny ritmusban kántálta a szöveget,
felsülés vagy feszengés nélkül. Váratlan volt, és bájos. Erős volt a
kísértés, hogy nevessek, csak a nevetés öröméért. Szerettem volna
átvetni a vállamon, ágyba vinni és rávenni, hogy közvetlenül a
szám fölött ringassa és billegesse a csípőjét.

268
 A farkam mocorogni kezd a gondolat hatására, aztán eszembe
jut, hogy Killian ott áll mellettem, és úgy mered rám, mintha
korábban még sosem látott volna.
– Miért vigyorogsz, mint valami idióta? Hiszen nem is
kedveled.
– Á! – Killian vállat von. – Ki voltam akadva a régi dolgok
miatt. De Sophie menő. Csak beletelt egy kis időbe, mire
engedtem, hogy ez tudatosuljon bennem.
Annak ellenére, hogy a legszívesebben letépném a saját
bőrömet és száguldó kocsik elé vetném magam, amiért nekem
köszönhetően öltött olyan fájdalmas kifejezést Sophie gyönyörű
arca, Killian elfogadása hallatán ellágyulok. Ugyanakkor viszont
eléggé bosszant is, hogy ilyen sokat jelent számomra a dolog.
– Mindenki kedveli – teszi hozzá Killian, mintha próbálna
megnyugtatni.
– Lehetetlen nem kedvelni – motyogom. Nagy hiba. Killian
meg is ragadja a lehetőséget.
– Szóval… – ösztökél egy intéssel. – Miért nem döngettek
Sophie-val ebben a pillanatban? Egyértelmű, hogy mindketten
baszni akartok, mint a bagzó nyulak…
– Egyetlen jól elhelyezett ütés, Killian. Mindössze ennyi
kellene, hogy elhallgattassalak az éjszaka hátralévő részére.
– Milyen ingerlékenyek vagyunk.
Nagyon élvezi a helyzetet. Egyre vonzóbbnak tűnik a gondolat,
hogy száguldó kocsik elé vessem magam.
– Csak úgy mondom – folytatja Killian. – Soha senkit nem
láttam még, akinek nagyobb szüksége lett volna egy kiadós
dugásra, mint…
– Fogd be a kibaszott pofádat!
– Neked – fejezi be provokatívan, és eltáncol a közelemből. –
De jó tudni, hogy ennyire véded Sophie jó hírét. Azt jelenti, hogy
törődsz vele.

269
 Ökölbe szorul a kezem. Killian egy-két méternyivel az
eddigieknél is jobban eltávolodik tőlem, és pimasz vigyort villant
felém.
– Végeztem. Nem piszkálom tovább az alvó oroszlánt. Már
megyek is.
– Az utóbbi időben nem tökéletes az időzítésed a Distractify
közben. Két másodpercet késel a nyitó riffel.
Killian felnevet.
– Ez övön aluli ütés, öregem, de igaz. Nem tudom, miért nem
tökéletes, de dolgozni fogok rajta. – Szünetet tart, arra készül,
hogy sarkon forduljon. – Bármit is tettél, aminek következtében
Sophie átviharzott Brenna buszába, egyszerűen mondd meg neki,
hogy sajnálod!
Bűntudat szorítja össze a szívemet. Küzdelem minden egyes
levegővétel. De legalább már tudom, hol van. Biztonságban
Brennánál.
– A nőknek szükségük van rá, hogy elismerjük a sérelmeiket –
jegyzi meg Killian, még mélyebbre döfve a kést.
– Szerinted nem vagyok tisztában ezzel?
Killian tekintete hirtelen elkomorul, és tudom, hogy éppen
kizsigerelni készül.
– Hiányoztál neki, amikor nem voltál itt. Bármennyire is
rejtőzködsz, Sophie keresztüllát rajtad, és fontos vagy neki. Ezt
nem akarod elcseszni, haver, higgy nekem!
Nem bólintok. Nincs mit mondanom. Már elcsesztem.

SOPHIE

– Kiveszed a ma estét. – Brenna hangja nem tűr ellentmondást.

Ami nem azt jelenti, hogy nem fogok próbálkozni.

270
 – Ez nevetséges! – felelem, és teszek egy keveset a szemem alá
az alapozójából. Szó se lehet róla, hogy Gabriel meglássa
feldagadt szememet.
Nem sírtam miatta, de az elmúlt éjszaka egy jelentős részét
azzal töltöttem, hogy vodka tonikot ittam és a nevét átkoztam, az
együttérző Brenna és Jules pedig egyetértett abban, hogy a pasas
bekaphatja.
– Jól vagyok.
Brenna gyorsan felken egy réteg mélybordó rúzst, mielőtt a
kezembe nyomna egy vöröset.
– Tudom. De attól még lehet egy szabad estéd.
Egymásra meredünk Brenna fürdőszobájának tükrében,
mindkettőnk arcán makacs kifejezés virít.
Jules dugja be a fejét az ajtón.
– Ja, olvass vagy nézz meg néhány érzelmes, régimódi filmet!
Az érzelmes, régimódi filmek eszembe juttatják Gabrielt és a
fenyegetését, miszerint rákényszerít, hogy végignézzek vele egy
Star Trek-maratont. Még nem telt el huszonnégy óra, de máris úgy
hiányzik, mint egy levágott végtag.
– Ha itt maradok – mondom nekik –, akkor megőrülök.
Brenna a védjegyének számító magas lófarokba igazítja a haját.
– Akkor menj el a koncertre, és élvezd egyszerű rajongóként!
Az ötlet egyáltalán nem tetszik. Azért alkalmaztak, hogy
végezzem a munkámat, nem azért, hogy gyáván megfutamodjak,
csak mert megsértették az érzéseimet.
Sajnos azonban, ha dolgozni akarok, vissza kell mennem a
buszhoz a felszerelésemért. Ez nem fog megtörténni. Lehet, hogy
nyuszi vagyok, de egy kicsit még nyalogatnom kell a sebeimet.
– Nincs mit felvennem.
Brenna legalább három mérettel kisebb, mint én, Jules pedig tíz
centivel alacsonyabb.
– Kifogások, kifogások – vágja rá Jules. – Kerítek neked
valamit. Várj!

271
 Élénk színű feje eltűnik, aztán visszatér egy szellős, zöld,
rugalmas anyagú jersey szoknyával, valamint egy fehér, ujjatlan
pólóval.
– A szoknya nekem a vádlim közepéig ér, szóval neked
valószínűleg a térdedet sem fogja eltakarni, de jobb a
csokijégrémpacákkal teli ruháidnál. – Szélesen vigyorog,
elővillantja a gödröcskéit.
– Ne is emlékeztess! – A tegnap éjszaka azzal végződött, hogy
kifosztottuk a vészhelyzeti jégkrémtartalékukat. Még mindig
émelygek egy kicsit.
Felveszem a szoknyát és a pólót, majd fintorogva mérem végig
magamat.
– Úgy nézek ki, mint aki a tengerpartra készül.
– Szexi vagy – feleli Jules, és a fenekemre csap. – Én lépek.
Egy bizonyos illető, akit nem nevezünk a nevén, épp most írt rám,
hogy a stadionban van, és kiborul, ha a beosztottai nem érkeznek
időben.
A fejét csóválja, de nem látható igazi ingerültség az arcán. Ha
nem csal a szemem, alig várja, hogy elkezdődjön az este. Sietve
távozik. Irigylem.
Fojtottan felsóhajtok, és a hajamba túrok. Még mindig
rózsaarany színű, és hullámokban omlik végig a vállamon. A
tövénél már látszik egy kevés sötétszőke. Hamarosan új színt kell
választanom, de jelenleg egyszerűen csak fáradt vagyok.
– Rendben, elmegyek – közlöm Brennával. – De csak
vonakodva.
Elmosolyodik.
– Jegyzőkönyvbe véve. És figyelj, amit Scottie-t illeti…
– Ne aggódj! – vágok közbe, mert nem tetszik a szánalom a
tekintetében. – Túl vagyok rajta.
– Nem, nem vagy. – Megcsóválja a fejét, gyengéden
elmosolyodik. – De nem baj. Ő… Nos, igen, elég nagy seggfej tud
lenni, de az egyik legjobb ember, akit ismerek. A merev külső
mögött csupa puhaság, amiért ölni is képes lenne bármelyikünk.

272
 Kimerülten a pultnak támaszkodom.
– Tisztában vagyok vele. Sajnos túlságosan is. Csak az a gond,
hogy pillanatnyilag a seggfejsége eléggé előtérben van. Hogyan
engedheti meg magának az ember, hogy fontossá váljon a számára
valaki, amikor az illető nem hajlandó közel engedni magához?
Brenna szép arca zárkózottá válik, és nagy műgonddal gyorsan
elkezdi visszarakosgatni a sminkcuccait az utazótáskájába.
– Azt hiszem, mindannyian boldogabbak lennénk, ha
ismernénk a választ erre a kérdésre.
– A francba! Térjünk vissza oda, hogy a férfiak bekaphatják, és
egyelőre hagyjuk ennyiben a dolgot!
Brenna felnevet.
– Ja, csak az a probléma, hogy imádjuk, amikor a férfiak
bekapják.
– Milyen igaz!
Mindketten nevetünk, és elindulunk a helyszínre. Én pedig
egész úton úgy teszek, mintha nem töltene el rettegéssel, de
ugyanakkor izgalommal is, hogy újra láthatom Gabrielt.
Mostanra már több koncertet végigcsináltam, ezért tudom,
merre várható a felbukkanása a színfalak mögött, és hogyan lehet
elkerülni. Ez viszont nem akadályoz meg abban, hogy néha-néha
vessek egy pillantást éles, szigorú arcélére. És valahányszor
megteszem, a gyomrom görcsbe rándul, a szívem pedig
rakoncátlanul megdobban.
Szeretném hosszasabban is figyelni, de tudom, hogy
észrevenné, ha megtenném. Esküszöm, a pasas ezen a téren
valamiféle hatodik érzékkel rendelkezik. Még az árnyak között
lopakodva is meg tudom állapítani, hogy a tekintetével pásztázza
a területet, komor fintorral az arcán. Engem keres? Vagy ez csak a
tőle megszokott, munka közbeni nézés? Nehéz megmondani
anélkül, hogy túl sokáig tanulmányoznám.
És gyűlölöm, hogy folyamatosan ő áll a figyelmem
középpontjában. Alig veszek tudomást a koncertről. Befészkelem
magam egy halom láda mögé, a lehető legtávolabb a színpadtól.

273
Egy betonfalnak vetem a hátamat, lehunyom a szemem, és
hagyom, hogy átitasson a zene. A pulzáló dübörgés ott vibrál a
csontjaimban.
Nem hiszem, hogy képes lennék elviselni, ha Gabriel odajönne
hozzám, csak hogy bocsánatot kérjen, és aztán elvárná, hogy
minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Nem tudom ott folytatni,
ahol abbahagytuk.
Talán mert csukva van a szemem és a többi érzékem ezáltal
sokkal élesebb, vagy talán mert annyira rá vagyok hangolódva, de
azonnal megérzem, amikor Gabriel odajön, és megáll mellettem.
Nem kell felnéznem, hogy tudjam, ő az. Még a kulisszák
mögötti kellemetlen, párás melegben is érzem az illatát. És rajta
kívül senki sem tudja elérni, hogy megfeszüljön a bőröm és
hevesebben kezdjen dobogni a szívem a puszta közelségétől.
Annyira közel áll hozzám, hogy a vállam hozzáér a zakója
ujjához.
Lehunyva tartom a szemem, nyelek egy nagyot, és igyekszem
mozdulatlan maradni. A testem elárul: apró, gyönyörteli
borzongások járják át a mellkasomat és futnak végig a bőrömön.
Nagyon pipa vagyok rá, de ez nem tart vissza attól, hogy
magamban azt gondoljam: Végre itt vagy. Mi tartott ilyen sokáig?
Csak állunk ott, és hallgatjuk az Apathyt, egyikünk sem
moccan, bár a tömeg vadul őrjöng. A szám véget ér, Jax és Killian
pedig elkezdenek beszélni az új dalról, amit játszani fognak.
A színfalak mögött elég nagy a csend ahhoz, hogy meghalljam
Gabrielt, amikor megszólal. A szavai vontatottak, mintha úgy
kellene kipréselnie magából őket.
– Hideg ember vagyok. Minden boldogság vagy melegség
meghalt bennem, amikor Jax megpróbálta kioltani a saját életét.
Amíg te fel nem bukkantál. – Érzem az arcomon szaggatott
légvételeit. – Te vagy a melegségem.
A szívem kihagy egy ütemet, a lélegzetem fájdalmasan elakad.
Gabriel hangja erőteljesebbé válik.

274
 – Abban a pillanatban, amint eltűnsz a közelemből, azt akarom,
hogy visszatérj oda, ahol szemmel tarthatlak.
Szeretnék felé fordulni, és megmondani neki, hogy nekem is
hiányzik. Állandóan.
De akkor megmozdul. Az ujjai hegyét végigfuttatja a vállamon,
én pedig döbbenten megmerevedek. Sok éjszakán át öleltük
egymást habozás vagy félelem nélkül, de az ágyon kívül Gabriel
ritkán ragadtatja magát hosszabb testi kontaktusra.
És ez a mostani érintés nem baráti, és nem is rövid. Ez
felfedezés, gyengéd, de birtokló. A térdem elgyengül, a fejem
előrebukik, amikor becézgetni kezdi a nyakamat, lassan haladva a
bőrömön, mintha ki akarna élvezni minden pillanatot.
A hangja halk, de erőteljes a fülemnél.
– Ha láthatlak, ha tudom, hogy biztonságban vagy, kicsit
könnyebben megy a légzés, valamivel emberibbnek érzem
magam.
Az érintésébe hajolok, ő pedig megragadja a tarkómat, hogy
megtámasszon. Megtart. Annyira szükségem van a közelségére,
hogy az szinte már fáj.
– Akkor miért hagytál el? – A hangom nem erős; úgy tűnik,
nem jutok elég levegőhöz.
Az ujjai enyhén megfeszülnek. Mielőtt válaszolhatna, egy
újabb dal csendül fel. A zene körülvesz bennünket, és nincs több
beszélgetés. Csak állok Gabriellel együtt a sötétben.
Néhány ütem erejéig nem moccan, aztán az ujjai lassan
felsiklanak a hajamba. Nem állok ellen, amikor közelebb von és
maga felé fordít, hogy átölelhessen.
Felsóhajtok, az oldalának támaszkodom, és a vállára hajtom a
fejemet, ő pedig egyenletes mozdulatokkal masszírozni kezd.
Képtelen vagyok megálljt parancsolni magamnak, feszes
hasára szorítom a tenyeremet. Egy sóhaj morajlik végig rajta, és
bár egy tapodtat sem mozdul, úgy érzem, mintha a teste
összeolvadna az enyémmel.

275
 A sötétség elrejt bennünket. Zene lüktet körülöttünk – félelem,
harag és dac hangos, ritmikus dübörgése –, de itt csend van.
Behunyom a szemem, és belélegzem Gabriel illatát. Finom
gyapjú, fűszeres kölni és a teste meghatározhatatlan aromája. Ő az
én választott drogom.
Amikor megérinti az arcomat, bőröm minden egyes
idegvégződése várakozóan bizseregni kezd. Gabriel üzletember, a
tenyerének simának kéne lennie, a bőre mégis enyhén érdes és
nagyon meleg.
Az ujjbegyei az államba mélyednek, amikor hátradönti a
fejemet. Látom az elkínzott kifejezést az arcán, mintha fájdalom
gyötörné, és a megbánást is, ami azt sugallja, hogy bármire
hajlandó lenne, hogy mindent helyrehozzon kettőnk között. Aztán
ezek helyét fokozatosan az elszántság veszi át.
Nem kapok levegőt, mert ez a tekintet birtokolni akar.
Megérinti és rabul ejti a szívemet.
Aztán Gabriel lehajol. Az ajka végigrebben az arcomon,
könnyű csókokat lehel a halántékomra. Megragadom a zakója
hajtókáját, és belekapaszkodok. A padlóra rogynék, ha nem
tenném. Mert Gabriel úgy érint meg, mintha mindvégig ez után
sóvárgott volna.
Megharapdálja a fülcimpámat, én pedig válaszul összerándulok
és hozzásimulok. Meleg lehelete csiklandozza a bőrömet.
– Nem tudlak elhagyni, Darling. Mindig itt vagy belül. –
Gyengéden megragadja a kezemet, és a halántékához érinti.
Borzongva a hajába túrok az ujjaimmal. Sűrű és selymes, és
Gabriel jólesően felnyög, majd a nyakamhoz dörgöli az orrát,
aztán ismét csókolgatni kezd, ezúttal az állam vonalát.
– És itt – folytatja, aztán a mellkasára helyezi a másik kezemet,
ahol a tömör izomfal mögött ott dübörög a szíve.
– Napsugár – suttogom, és megfordulok, hogy megcsókoljam
az arcát.
Gabriel testén borzongás fut végig, és a karja szorosan a
derekam köré fonódik. Újra megcsókolom, ezúttal az állán. Az

276
illata fanyar, a bőre enyhén sós ízű, és én egyre többet és többet
akarok belőle. De ő túl szorosan ölel, és reszket, miközben egyre
mélyebben szívja be a levegőt.
A hüvelykujjával rátalál az alsó ajkamra, és az én légzésem is
akadozóvá válik. Egy hosszú pillanatig egyszerűen csak
simogatja, körberajzolja a körvonalát, kicsit jobban kinyitja a
számat. És minden egyes mozdulattól egyre jobban felforrósodik a
testem, hallom a fülemben a vérem zúgását.
Érzem, hogy megduzzad és kiszárad az ajkam. Gondolkodás
nélkül megnyalom, és a nyelvem hegyével megérintem
hüvelykujja tompa végét.
Gabriel felhördül, a keze megrándul. De otthagyja, és az
ajkamnak feszíti a hüvelykujját, enyhén a számba nyomja, mintha
arra biztatna, hogy nyaljam meg még egyszer. Megízlelem a
bőrét, szopogatni kezdem az ujja hegyét.
Halk, mély torokhangon felnyög, a teste görcsbe rándul. A
tekintete az enyémbe kapcsolódik, és a szemében tükröződő
forróság valósággal végigperzseli a bőrömet.
Egymásra meredünk, mindketten zihálunk, és aztán a számra
siklik a tekintete.
– Sophie…
Valaki belénk ütközik. Gabriel megtámaszt bennünket, de a
varázs megtörik. Megfordul, és haragos pillantást vet az illetőre a
válla felett.
– Bocsi! – üvölti egy rosszul szabott fehér öltönyt viselő alak.
Gabriel kiegyenesedik, a keze lejjebb siklik, és megragadja a
könyökömet. Nagyon megérzem teste hőjének az elvesztését.
A fickó visszafordul, és közelebb lép.
– Scottie! Épp téged kerestelek.
Kezdem gyanítani, hogy a pasas jól tudta, kibe botlott bele, és
Gabriel komor arckifejezése alapján van egy olyan sejtésem, hogy
ő is így gondolja.
– Andrew – szólal meg, a hangja tisztán hallható a zene
ellenére.

277
 A színpad fényei ott villódznak Andrew arcán, és felismerem
benne a lemezkiadó igazgatóinak egyikét. Hátrálok egy lépést,
mert tudom, hogy a pillanatnak vége, és Gabrielnek az üzlettel
kell foglalkoznia, de a szorítása erősödik, és összevont
szemöldökkel fordul felém.
– Menj dolgozni! – mondom neki.
Erősebben ráncolja a szemöldökét. Elutasítóan megrázza a
fejét.
Megszorítom a kezét.
– Nem akarom, hogy itt történjen meg. – Mert ha most
megcsókol, nem leszek képes megállni. Nem fogom akarni, hogy
megálljon.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem lesz hajlandó elengedni.
De aztán a maszk a helyére kerül, és kimérten bólint. Kezdek
eltávolodni tőle, ő viszont hirtelen visszaránt, lehajol, és a
fülembe mordul:
– Egy óra. Gyere haza, vagy megkereslek, és magam hozlak
vissza!

278
 20. fejezet

SOPHIE

Ma egy szállodában éjszakázunk. Reszket a kezem, miközben

beengedem magam a lakosztályba. Ő már vár rám; érzem a
csontjaimban.
A nappali üres, csak az éjjeli lámpa ég. Megvilágítja a puha,
krémszínű bőrszékeket, a fényes faasztalokat és a halványszürke
kanapét. Az egyik falat franciaablakok töltik be, amelyek közül
egypár nyitva áll, és az áttetsző fehér függönyök lágyan
lengedeznek a meleg éjszakai szellőben.
A hálószobából ajtónyitódás hallatszik.
– Cserfes lány? – Egy másodperccel később felbukkan Gabriel.
Eltátom a számat, és halk nyögés szakad ki belőlem.
– Basszus!
Gabriel félúton a szobába jövet megtorpan.
– Mi a baj?
Baj? Semmi. Az égvilágon semmi. Nyelek egy nagyot, mert
attól félek, hogy kilóg a nyelvem.
Gabriel levette a cipőjét, a zokniját és az övét. Elegáns
nadrágja ki van gombolva, kilátszik alóla az alsónadrágja fekete
korca. Lehetetlen megállapítani, hogy bokszer-e vagy normál
alsónadrág. Tudni akarom. Az ujjaim valósággal rángatóznak,

279
olyan heves késztetést érzek, hogy lehúzzam a cipzárját és
felfedezőútra induljak.
De nem ez vág mellbe, nem ettől forrósodik fel a combom
hátulja. Nem. A zakója és a nyakkendője sincs rajta, az inge pedig
ki van gombolva, és szét van nyitva.
Ennyi idő elteltével sem láttam még az inge nélkül Gabrielt.
Úgy rejtegeti a testét, mint valami istenfélő viktoriánus. Sosem
hagyja, hogy másként lássam, csak teljesen felöltözve és
kifinomultan. Most már tudom, miért. Ha engedte volna, hogy
vessek rá akár csak egy pillantást is, talán sosem lettem volna
képes egyetlen összefüggő mondatot sem kinyögni a közelében.
A pasas mellkasa igazi műalkotás. A férfitestről folytatott
összes fantáziálásom megtestesülése. Fogalmam sincs, hogyan
lehetséges ez egyáltalán, de eszem ágában sincs panaszkodni.
Úristen, tapogatásra teremtették. Olívaszínű bőr, feszes, apró,
barnás mellbimbó, kevés, sötét mellszőrzet a hihetetlenül jó
felépítésű…
– Bámulsz – jegyzi meg szárazon.
– Igen, bámullak. – Nagy nehezen feljebb emelem a
tekintetemet, és észreveszem, milyen értetlen képet vág.
Az egyik sűrű szemöldök a magasba emelkedik. Próbálom
utánozni, de nem sikerül, mert mindkét szemöldököm a magasba
szökken. Gabriel ajka erre vidáman megrándul.
Áthelyezi a testsúlyát, amitől a hasizmai megfeszülnek.
Jóságos isten! Nem valami túlpumpált izomagy, egyszerűen csak
kemény és erős, az egészséges férfi és a jól definiált izomzat
tökéletes egyensúlya…
– Még mindig bámulsz, Sophie.
– Azt hiszed, olyan könnyű elszakítani a tekintetemet ennyi
gyönyörűségtől? – kérdezem a köldökétől, és megnyalom az
ajkamat, amikor halkan felnevet, és egy kicsivel többet felfed a
hasizma alsó részéből, ami enyhén lejt a férfiassága hatalmas
domborulata felé. Azt viszont sajnálatos módon teljesen eltakarja
a nadrágja.

280
 – Lehetetlen vagy – motyogja, bár vidámság bujkál a
hangjában. Besétál a szobába, és gyakorlatilag a halálomat
okozza, amikor leül az egyik alacsony karosszékbe. Az a test,
ahogy közszemlére téve elterül előttem, a vastag, hosszú comb,
ami úgy feszül meg, mintha készen állna, hogy rátelepedjek –
egyszerűen túl sok nekem.
Meg akarom lovagolni, végig akarom nyalogatni a nyaka alatti
apró gödröcskétől le egészen a farka hegyéig.
Úgy néz rám, mintha tudná, mire gondolok, és besűrűsödik a
levegő. Annyi minden maradt kimondatlanul. Még emlékszem az
ajkára: meglepően lágy volt, mégis erős és céltudatos.
A mód, ahogy megereszkedik a szemhéja, elgondolkoztat.
Vajon ő is éppen emlékezik? De nem moccan. Feszültség kúszik
végig a testén, betölti a szobát. Érzem a torkomban és le végig a
gerincemen. Már megint kezdünk bezárkózni, visszahúzódni.
Lassan lerúgom magamról a cipőmet, és leteszem a
felszerelésemet. Egy pillanatra sem szakítom meg a
szemkontaktust.
– Teljesen őszinte voltam – közlöm vele. – Ha így láthatlak,
örökké bámulni akarlak.
Gabriel felhorkan, és a fejét csóválja, bár közben lazán
behajlított ujjainak támasztja a halántékát.
– Mit értesz azalatt, hogy így?
– Feltárulkozva.
Megfeszül. Ez csodákat művel a mellkasával. Az arcára
összpontosítok, főleg azért, hogy legalább az illendőség látszatát
megőrizzem.
– Szerinted ilyen, amikor feltárulkozom? – kérdezi csendesen.
– Kezdetnek megteszi. – A fényképezőgépem után nyúlok. –
Megengeded, hogy készítsek rólad néhány felvételt?
Ha ott van kettőnk között a fényképezőgép, az biztonságot ad.
Módot arra, hogy elrejtőzhessünk, amíg újra kényelmesen nem
érezzük magunkat egymás társaságában.
– Ez most komoly?

281
 – Meglepettnek tűnsz. – Megragadom a fényképezőgépemet, és
leülök vele szemben a kanapéra. – Ne mondd, hogy még soha
senki nem kérte tőled, hogy lefotózhasson!
– Kérték, de sosem láttam értelmét. – Vállat von. – Nem én
vagyok a sztori.
Az én sztorim te vagy. Mindig is te voltál.
– Ez csak nekem lesz – felelem helyette. – Senki másnak.
Metsző tekintetével szinte keresztüldöf.
– Miért olyan fontos ez?
Hogy egy részed örökre az enyém lehessen.
– A képek egy-egy pillanatot örökítenek meg. Nekem ez a
mostani kell. Amikor végre engedted, hogy láthassam a ruhák
mögött rejlő ember egy parányi szeletét.
Gabriel orrcimpája megremeg, ahogy beszívja és lassan
kiereszti a levegőt. Amikor megszólal, rekedt a hangja.
– Fényképezz!
Szóval nekilátok, próbálgatom a szögeket. A lámpafény meleg
ragyogása kiemeli Gabriel testének domborulatait és
bemélyedéseit. Mozdulatlanul ül, mint egy király a trónján, aki
kegyesen enged a kis szeszélyemnek.
Nem tetszik neki a dolog; a kioldógomb minden egyes
kattanására megrezzennek az izmai. De nem is állít le. Csak nézi,
ahogy dolgozom.
Túl könnyű képeket készíteni róla. A fényképezőgép imádja.
De, ami ennél is fontosabb, így elfogadható mentségem van arra,
hogy kedvemre bámulhassam.
– Úgy érzem magam, mint valami ficsúr – morgolódik.
– Egy mi?
Elvörösödik az arca.
– Mint egy faszfej. Egy idióta. Egy pojáca. Választhatsz.
Ezen egyszerűen muszáj nevetnem.
– Mennyire érzékeny vagy.
– Próbáld ki, milyen annak az izének a másik oldalán! – A
fényképezőgép felé bök az állával.

282
 – Nem fogok bocsánatot kérni – jelentem ki. – Gyönyörű vagy,
Gabriel.
Zárkózottá válik az arckifejezése.
– Ez csak egy máz. Semmi köze ahhoz, hogy milyen vagyok
belül.
Az ujjaim megfeszülnek a fényképezőgép lekerekített sarkain.
– Azt hiszed, hogy nem látlak?
Egyszerűen csak néz rám, a kék szempár csodálatos és átható a
sötét, ívelt szemöldök alatt. Még sosem láttam ennyi erőt egy férfi
arcában; színtiszta elszántság és rendíthetetlenség formálja a
vonásait.
Felemelem a fényképezőgépemet, és megörökítem a képet,
miközben beszélek.
– Az orrod nagy, egy sólyom csőrére emlékeztet.
Gabriel szemmel láthatólag összerezzen, és tudom, hogy ritka
fájó pontot sikerült eltalálnom. Mégsem hagyom abba.
– Van egy dudor a tetején, és kissé ferde. Sokat töprengtem
azon, hogy vajon eltörted-e valamikor. – Készítek még egy fotót.
Nyugtázom, amikor meglepetten felvonja a szemöldökét.
– Tizenöt voltam – mondja. – Három fiú támadt rám a szobám
felé menet.
A szívem nagyot dobban.
– Makacs orr. Egyik ütést kapod a másik után, de nem hátrálsz
meg. Nagy összegben mernék fogadni, hogy sosem hagytad, hogy
azok a fiúk megtörjenek.
– Nem voltam hajlandó letérdelni – suttogja. – Akkor törték el
az orromat.
Készítek még egy képet. A szemére összpontosítok. Arra a
lenyűgöző szempárra, amely néha olyan, mint egy gleccser, néha
meg mint a Karib-tenger, a hangulatától függően. Ebben a
pillanatban kékes lánggal izzik.
– A bal szemöldöködet átszelő halvány sebhely is tőlük
származik?

283
 – Nem. Az apámtól. – Haragosan mered rám, mintha azt
mondaná: szánakozz csak, ha mersz!
Nem teszem. De fáj érte a szívem.
Továbblépek.
– Két állandó vonal van a szemöldökeid között – közlöm vele.
– Ráncolod a homlokodat, amikor a telefonodat böngészed, tévét
nézel vagy amikor mások beszélgetését hallgatod. Ettől
szigorúnak, enyhén bosszúsnak tűnsz, de valójában csak teljes
erőből koncentrálsz, bármit is csinálsz éppen.
Gabriel hevesen kapkodja a levegőt, széles, izmos mellkasa
szaporán emelkedik és süllyed.
– A tested. – Gombóc keletkezik a torkomban, kiszárad a szám.
Csend ereszkedik közénk.
– A testem? – noszogat Gabriel halkan, erélyesen. Hátradőlve
ül, úgy terül el, mint valami átkozott ünnepi lakoma, de az
izmaiban feszültség cikázik, kötegekbe rendeződnek.
– Tökéletes. Egy műalkotás. – Ínycsiklandó. Reszketegen
beszívom a levegőt, újra felemelem a fényképezőgépemet, és
készítek egy felvételt a felsőtestéről – jól definiált hasizmok,
feszes mellizmok, kicsi mellbimbók. Abszolút ínycsiklandó. –
Keményen dolgozol, hogy karban tartsd ezt a testet, és sokan
bizonyára azt hiszik, hogy ez hiúsági kérdés.
– Nem az? – Gabriel hangja durvává válik, zaklatott és mély.
– Nem. Fegyverként használod. Egy tökéletes burok, hogy
senki ne próbálja túl közelről szemügyre venni az igazi énedet.
Mocorogni kezd a székében, mintha küzdenie kellene a
késztetés ellen, hogy elmeneküljön. Folytatom.
– És azért teszed, hogy erős légy. Mert gyűlölöd a gyengeséget.
Hangosan kifújja a levegőt, és összegörnyed ültében.
– Igen – csikorogja. – Csakhogy azt hiszem, most már te vagy
a legnagyobb gyengeségem, cserfes lány.
Leeresztem a fényképezőgépemet, úgy meredek rá. Nem
akarom elrejteni a megbántottságomat.
– Gyűlölsz?

284
 Pislogni kezd, mintha valamiféle ködből próbálna szabadulni.
Az arca kipirul, és a légzése ismét gyorsabbá válik.
– Azt hiszem – mormolja –, az imádat sokkal megfelelőbb szó
lenne.
Ó, a pokolba!
Az átható szempár rám szegeződik, lemezteleníti előttem a
lelkét. Fájdalommal és sóvárgással teli.
– Te vagy a legnagyobb gyengeségem, mert ha rólad van szó,
védtelen vagyok.
Melegség áraszt el. Hevesen pislogok, az ajkam reszket.
Egyfelől a legszívesebben szélesen elvigyorodnék, másfelől
viszont heves sírhatnék gyötör, és elakadok valahol félúton a kettő
között. Gabriel teljesen lecsupaszított. És pontosan tudom, hogy
érzi magát, mert hirtelen én is a legszívesebben elrejtőznék előle.
A szex az egy dolog; ami előttünk áll, az valami több. A
barátomként tekintettem rá, egy férfiként, akivel szeretnék
lefeküdni. De ha hagyom, akkor teljesen beleszeretek egy olyan
emberbe, aki nem hajlandó elkötelezni magát senki felé.
Komoly erőfeszítések árán újra felemelem a fényképezőgépet,
ráfókuszálok Gabrielre, és igyekszem könnyed hangnemet
megütni. Valószínűleg nem sikerül, mert reszket a kezem, és a
hangom is túl elfúló.
– Mégsem akarsz megdugni.
Élcelődésnek szántam. Mindketten tudjuk, hogy nem az. És
átkozom magam, amiért megszólaltam, mert tudom, hogy úgyis
visszavág. Érzem a levegőben, és a szívem vadul dobogni kezd.
Gabriel ekkor elmosolyodik. Egy ragadozó mosolya ez: az ajka
lassan felfelé görbül, a szeme elkeskenyedik. Mély morgás tör fel
a mellkasából.
– Ezt hiszed, ugye? Mondjam el neked, hányféle módon
szeretnélek megdugni, cserfes lány?
Összefüggéstelen hangot hallatok, a gyomrom vadul remegni
kezd.
– Mondd!

285
 – Sebhelyekről beszélsz – jegyzi meg. – Neked is van egy. A
felső ajkad jobb oldalán.
– Egy Indiana Jones pillanat balul sült el, amikor hatéves
voltam.
Gabriel szeme körül megjelennek az apró ráncok, de nem
mosolyog. Az arckifejezése fájdalommal határos.
– Abban a pillanatban szerettem volna megszívogatni azt az
apró dudort, amint észrevettem a repülőn. Valahányszor
megszólalsz, a legszívesebben megérinteném a nyelvemmel az
ajkadat, megízlelném a puha szádat.
Nehezebben kapkodom a levegőt, félrerakom a
fényképezőgépet.
– Az őrületbe kerget – vallja be Gabriel. – Szeretnélek
levadászni a nap bármely órájában, csak hogy hallhassam a
hangodat, láthassam, ahogy mozog az ajkad.
Most nem vagyok képes megszólalni. Enyhén eltátott szám
duzzadt és epekedő.
Gabrielt a jelek szerint nem zavarja a hallgatásom. A tekintete
úgy vándorol végig rajtam, mint egy forró érintés.
– Az éjszakák a legnehezebbek, de gyanítom, hogy ezzel te is
tisztában vagy.
– Igen – suttogom elhalóan.
– Csak heverek veled a karomban, és azt mondogatom
magamnak, hogy nem fordíthatlak a hátadra. Nem hajthatom fel
azokat a vékony pólókat, amik incselkedve ölelik körül az
alakodat, hogy végre kiderítsem, a mellbimbód vajon halvány
rózsaszín-e vagy barna.
Gabriel vesz egy mély lélegzetet, amitől a hasizmai
összehúzódnak, és a farka erőteljes domborulatára irányítják a
figyelmemet, ami láthatóan egyre keményebbé válik beszéd
közben.
– Néha azzal gyötröm magam, hogy a fantasztikus melledre
gondolok. Arra, hogy hogyan nyalogatnám, mint valami
jégkrémet, megízlelve minden érzéki domborulatot. Lassú, hosszú

286
nyalintásokkal. – Leereszkedik a szemhája, úgy bámulja a
mellemet, és a mellbimbóm fájdalmasan megkeményedik. –
Milyen lenne az íze? Azt szeretnéd, ha keményen szívogatnám?
Vagy ha olyan gyengéden venném az ajkaim közé, hogy alig
éreznéd, és kénytelen lennél többért könyörögni?
Szent ég! Már valósággal vonaglok, mindenem megfeszül a
gyönyörtől.
Gabriel halk torokhangon felmordul, szemmel láthatóan élvezi
a műsort.
– Néhány éjszaka annyira rossz, hogy nem is akarok vesződni
az előjátékkal. A legszívesebben felemelném a lábadat, helyet
csinálnék magamnak a lábad között, és üzekedni kezdenék veled,
mint valami önző, mohó idióta. Szeretnék behatolni édes
nedvességedbe, és érezni, ahogy egyre sikamlósabbá válsz
körülöttem.
Gabriel rekedt hangja annyira mogorva, hogy erőtlenül
felnevetek – mert a fejem kóvályog, a bőröm pedig olyan forró,
hogy beleszédülök.
– Szerinted tiltakoznék?
Gabriel szeme hevesen megvillan.
– Azt akarod, hogy a saját gyönyörömre használjam a testedet?
Igen, bassza meg!
– Amilyen keményen csak bírod.
Gabriel megremeg, és a széke karfájába mélyeszti az ujjait,
mintha próbálná visszafogni magát.
Ezt nem engedhetem. Lejjebb csúszok a kanapén, és egy kicsit
szétteszem a lábamat. A levegő hidegnek érződik felforrósodott
bőrömön.
Gabriel tekintete azonnal a szoknyám alatti árnyékos részre
szegeződik, a combom pedig válaszul megfeszül.
– De nem kellene benedvesítened – suttogom hevesen lüktető
szívvel. – Valahányszor egy ágyban vagyok veled, anélkül is
nedves vagyok.
Halk, fojtott nyögés szakad ki belőle.

287
 – Annyira kibaszottul nedves, Gabriel. Minden áldott éjszaka.
Egész éjszaka.
Amikor a széknek támasztja a fejét, és a tekintete
elhomályosodik, halványan elmosolyodom.
– Szerinted miért mosom olyan gyakran a bugyijaimat?
Már-már álmosan mered rám, de látom a számító csillogást a
szemében.
– Most is nedves vagy?
– Azóta, hogy besétáltál azon az ajtón.
Gabriel orrcimpája megremeg, mintha képes lenne beszívni az
illatomat ekkora távolságból.
– Mutasd meg!
A csiklóm megduzzad, keményen a bugyim varrásának feszül.
Annyira be vagyok indulva, hogy reszket a gyomrom. Széttárom
előtte a lábamat, a szoknya puha anyaga felsiklik a bőrömön.
Remegő kézzel még feljebb húzom, teljesen feltárulkozom előtte.
Markáns arca kivörösödik, a szája elnyílik. Magam elé
képzelem a gyönyör nedveitől elsötétülő fehér alsóneműmet,
alatta az ágyékom durva körvonalaival, és nyöszörögve
megbillentem a csípőmet.
– Még! – nyög fel Gabriel rekedten. – Hadd lássam egy kicsit a
mézet, ami után annyit sóvárogtam!
Ó, a francba! Nem kapok levegőt. A kezem reszket, amikor
beleakasztom az egyik ujjamat a bugyim anyagába, és már-már
pajkosan félrehúzom. Annyira pajzánnak érzem magam, egy rossz
kislánynak, aki tiltott betekintést enged, hogy a bőröm szinte
fehéren izzik.
Gabriel felnyög, halkan és fájdalmasan. A teste megfeszül a
székben. A tekintete lecsupaszított húsomra tapad, a keze pedig
végigsiklik kemény hasizmain, és a nadrágjának feszülő hatalmas
erekció köré zárul, majd türelmetlenül megszorítja.
– Gyönyörű – mormolja, és még erősebben markolja magát.
– Vedd ki! – parancsolok rá remegve. – Én is látni akarlak.

288
 Nem tétovázik, egyszerűen lehúzza a cipzárt, majd letolja a
nadrágját és az alsóneműjét a combjára. A farka kiszabadul, majd
a magasba emelkedik, és megérinti a köldökét.
Gabriel farka. Egy pillanatig nem is hiszem el, hogy
ténylegesen ott van előttem. A tekintetem végigsiklik súlyos
golyói finom domborulatán, fel egészen vaskos hímvesszőjéig,
ami annyira meg van duzzadva, hogy láthatóan pulzál. Mintha
fájna neki, Gabriel végigsimít a teljes hosszán. Csak egyszer.
Nyelek egy nagyot.
– Ezt én is meg akarom tenni.
Gabriel ismét végigsimít magán. Lusta mozdulattal. Ingerlően.
– Ha ennek a faroknak a közelébe jössz, akkor meg foglak
baszni.
Annyira vágyom rá. Szinte már érzem a lábam között. Forrón,
vastagon és erősen hatol belém. Valahogy sikerül megtalálni a
hangomat.
– Tudnod kell, hogy nem lehetek futó kaland. Veled nem. Ha
akarsz engem, akkor teljesen el kell kötelezned magad.
Gabriel szemöldöke ráncba szalad, és amikor megszólal, érdes
a hangja.
– Egész életemben megtagadtam magamtól azt, amire igazán
vágytam, mégsem vagyok képes hátat fordítani neked. Nem jöttél
még rá? A tiéd vagyok. Mindig is a tiéd leszek, akár megérintelek,
akár nem.
Valami elpattan bennem. Elegem van a várakozásból. Mintha
transzban lennék, felállok. A szoknyám röpköd a lábam körül, a
bőröm most már annyira érzékeny, hogy az anyag csiklandoz.
Gabriel nézi, ahogy közeledem felé. Minden egyes lassú
lépéssel, amit megteszek, egyre mélyebbé válnak a légvételei,
mintha küzdelem lenne a számára, hogy elég levegőt juttasson a
tüdejébe.
Lovagló ülésben az ölébe telepszem, és ettől az első
érintkezéstől – ahogy a meztelen combom végigsiklik az övén –
nyöszörögni kezdek. Istenem, annyira jó érzés! Gabriel bőre forró,

289
a mellkasát vékony izzadságréteg borítja, a teste valósággal vibrál
a feszültségtől. Hosszú farka elnehezülten és vastagon hever
közöttünk, reszkető hasamnak feszül.
Gabriel torkából tompa nyögés szakad ki, nagy kezével
megragadja és masszírozni kezdi a fenekemet – mintha nem lenne
képes ellenállni a késztetésnek –, aztán közelebb ránt magához. A
mellem kemény mellkasához nyomódik. A másik kezével a
hajamba markol, ott tart, ahol tudni szeretne.
A leheletünk keveredik, bámuljuk egymást. Gabriel a számat
tanulmányozza, remegés cikázik át a testén. Amikor a tekintete
újra az enyémbe kapcsolódik, valósággal lángol.
– Nem voltam felkészülve arra, hogy ennyire szükségem lesz
rád. Már fogalmam sincs róla, ki vagyok, amikor nem vagy
mellettem.
Újra megremeg, annyira mereven tartja magát.
– Nekem is szükségem van rád – suttogom a vállát simogatva.
– Annyira, hogy az már fáj. Szüntesd meg a fájdalmamat, Gabriel!
– Sophie. – A szorítása a hajamban erősödik, de amikor az ajka
az enyémhez ér, a mozdulatai finomak és gyengédek. Olyan
régóta vártam az érintésére, arra, hogy történjen valami. A
pulzusom száguldani kezd. A hasam édesen összerándul, a levegő
valósággal kirobban a tüdőmből.
Gabriel felsóhajt, mintha ő is várta volna ezt a pillanatot. A
szemem lecsukódik, és a többi érzékszervemre hagyatkozom,
amikor lassú felfedezőútra indul rajtam – hozzádörgölőzik az alsó
ajkamhoz, aztán finoman szívogatni kezdi a felső ajkamat.
Szorosan egymáshoz simulunk, a farka ott lüktet kettőnk
között, a szívünk olyan hevesen zakatol, hogy érzem Gabriel
szívének dobbanásait a mellkasomon. Mégis úgy csókol, mintha
az emlékezetébe akarná vésni a pillanatot. Az ajkunk egymásba
olvad, majd elsodródik egymástól.
Szédül a fejem, a testem elnehezül. Egyre szenvedélyesebben
csókolom, többet akarok. Még többet. Annyira jó érzés.

290
Valahányszor megérintem, megkönnyebbülés árad szét bennem,
de aztán mohó vágy rántja görcsbe az izmaimat.
A szék recseg alattunk. Gabriel másik keze végigsiklik a
hátamon, aztán az ujjai köré csavarja a hajamat. A csókja egyre
kiéhezettebbé és nedvesebbé válik, elmélyül. Felnyög, és aztán
már nem annyira gyengéd vagy udvarias.
Bármivel is tartotta kordában eddig magát, az most semmivé
foszlik. Olyan heves megszállottsággal esik nekem, hogy
kóvályog tőle a fejem.
A hangok, amiket kiad magából. Mintha közel járna hozzá,
hogy belehaljon a mohó vágyakozásba. Nincsen vég, nincsen
kezdet, csak a szánk találkozása, kaotikus és rendetlen.
Egyre hangosabban nyöszörgök, türelmetlen vagyok, epekedő
és kéjsóvár. Gabriel ajka az állammal folytatja, majd továbbhalad
a nyakamra, ahol rábukkan egy pontra, amitől megfeszülnek még
a lábujjaim is. Durva kezek markolják meg a fenekemet, közelebb
húznak.
A farka vaskos, kerek csúcsa az ölemnek feszül, be is hatol, de
a bugyim megállítja. Mégis ott van bennem, az a széles fej egyre
csak pulzál, a bejáratomat feszegeti. Ott egyensúlyozok rajta, nem
kaphatok többet belőle, mégsem akarok visszavonulót fújni.
Gabriel fogai meztelen vállamba mélyednek, a keze a pólóm
alatt motoz, próbálja simogatni az oldalamat.
– Le!
Lerángatja rólam a felsőmet, és átröpíti a szobán. Nem bajlódik
a melltartóm levételével, egy morranással egyszerűen lejjebb
húzza a kosarat. A mellem kiszabadul, és forró ajka lecsap a
mellbimbómra, majd mohón szívogatni kezdi.
– Ó, a francba! – Megmarkolom a haját, és elkezdem mozgatni
a csípőmet a farkán. Egy egészen kicsit mélyebbre hatol, a
bugyimnak feszül. Muszáj levetnem. Magamban akarom tudni
Gabrielt.
Megszorítja a fenekemet, és keményen előrenyomul, mintha ő
is kezdené elveszíteni a türelmét. És aztán a világ forogni kezd,

291
amikor feláll, velem az ölében. A hátam a hűvös falnak simul, a
szája lecsap a nyakamra.
Valósággal odaszegez, az enyémnek feszülő csípőjével tart a
helyemen. Ingerülten felnyög, és megmarkolja a bugyim oldalát.
A rugalmas anyag előbb megfeszül, aztán elszakad. Gabriel vesz
még egy mély lélegzetet, és félrelöki a tönkrement ruhadarabot.
Nem vár, nem kérdez. Annyira nedves vagyok, hogy a farka
hegye könnyedén belém siklik. De nagydarab férfi, vastag és
húsos. Pompás vesszője szétfeszít, minden egyes meghódított
centimétert birtokba vesz. És meg kell dolgoznia érte, a falat
használja támaszként, miközben erőteljes lökésekkel nyomul
előre. Levegő után kapkodva szélesebbre tárom a lábamat, hogy
képes legyek befogadni.
És minden egyes alkalommal, valahányszor előrenyomul, a
mellkasa mélyéből nyögés tör fel, a csípője pedig nagy lendülettel
csapódik az enyémhez. Keményen megbasz, és én imádom.
Egyszerűen imádom.
Gondolkozni sincs időm, máris jön az orgazmus, méghozzá
olyan, amihez foghatót még soha életemben nem éreztem.
Őrületes crescendo, szárnyalok, egyre magasabbra és magasabbra.
Olyan erővel rázza a testemet a gyönyör, hogy az szinte már fáj.
Nem tehetek mást, szembemegyek a lökéseivel, a farkának
feszülök, és a tehetetlen vágytól felkiáltok.
És minél hangosabbá válok, ő annál keményebben mozog,
mintha a kétségbeesésemből táplálkozna. A mozdulataink erejétől
remegnek a falak. Egy kép nagy csattanással a padlóra esik.
Gabriel nekem feszül, olyan mélyen van bennem a farka, hogy
szinte érzem a torkomban, sőt még a lábujjaimban is. Lassan és
fájdalmasan felnyög, amikor elélvez. A forrósága betölt,
összegörnyedek és a falnak roskadok, zihálva kapkodok levegő
után.
Gabriel lihegve nekem dől, a szája elnyílik és reszketve pihen
meg a vállamon. Felnézek a plafonra, és remegő kézzel nedves
hajamba túrok. A szívem úgy ver, mint egy pergődob.

292
 Izzadtan és reszketegen maradunk, ahol vagyunk.
Amikor Gabriel végül megmoccan, a mozdulattól lüktetni kezd
fájó ölem.
– Nem használtam óvszert – nyögi rekedten. – Nem
gondolkodtam.
Érzem, hogy a bizonyíték végigcsörgedezik a fenekemen.
Fojtott nevetés szakad ki belőlem.
– Még jó, hogy mindketten egészségesek vagyunk, én pedig
fogamzásgátlót használok.
Gabriel ujjai megfeszülnek, a combom felső részébe
mélyednek, mintha nem lenne képes megálljt parancsolni
magának.
– Nem vagy mérges?
– Nincs értelme az istállóajtó miatt aggódni, amikor a lovak
már úgyis megszöktek – felelem még mindig kissé kábultan. –
Vagy bárhogy szóljon is a mondás.
Gabriel felemeli a fejét, és a tekintetünk találkozik. Különös
félénkség száll meg. Szent ég, még soha nem szexeltem így,
mintha az életem múlna egy farok meglovaglásán. Sosem vette
még el annyira az eszemet a vágy, hogy megfeledkezzek az
alapvető védekezésről. A francba, még a nevemet is elfelejtettem,
ha teljesen őszinte akarok lenni. A Gabriel tekintetében gyülekező
forróság arról árulkodik, hogy ezzel ő is tisztában van.
Érzem őt mélyen magamban, még mindig pulzál. Kicsit
mocorogni kezdek, ő pedig összerezzen, és hosszú farka újra
megkeményedik.
– Senki más – jelenti ki rekedten.
Azt nem fejti ki, hogy rám vagy magára céloz-e ezzel. Nem is
számít. Világos, hogy mostantól csak mi ketten számítunk.
Mégis megnyalom duzzadt ajkamat, és válaszolok neki.
– Csak te.

293
 21. fejezet

GABRIEL

Odalett. A fényes páncélom. A makacs ellenállásom. A

megkeményített szívem. Sophie simán áttört az első kettőn, és
teljesen a magáénak követelte a harmadikat. És nem érzek
késztetést a menekülésre.
Az igazat megvallva, mozdulni is alig bírok. Órákon át
szeretkeztünk, pihentünk, néztük egymást, aztán megint
szeretkeztünk, méghozzá vad démonokként, akik úgy basznak,
mintha közeledne a világvége, és ennek meg is lett a böjtje.
Telítődtem, és Sophie gömbölyded kis testébe gabalyodva
izzadok. A takarókat már réges-rég lerugdostuk az ágyról. Sophie
a vállam gödrében pihenteti a fejét, ahol a helye van, én pedig
nedves haja rózsaarany fürtjeivel játszadozom.
Ma este elveszíthettem volna, lemaradhattam volna erről a
tökéletességről, ha seggfejként viselkedem. Hála feszíti a
mellkasomat, és szorítja össze a torkomat. Sophie Darling nem
hagyott el. Adott nekem egy esélyt.
– Köszönöm, hogy hazajöttél – mormolom, nem vagyok képes
visszatartani a szavakat.
Haza. Vajon észrevette, hányszor utaltam arra a helyre, ahol
nyugovóra hajtottuk a fejünket, az otthonomként? Nem állt
szándékomban így elárulni magam, de úgy tűnik, képtelen vagyok

294
tenni ellene. Azt szeretném, ha tudná, mit jelent nekem, mégis, az
érzés, hogy lecsupaszítom előtte a szívemet, annyira idegen a
számomra, hogy nehezen kapok levegőt, amikor rám néz.
Sophie arckifejezése azonban ellágyul, barna szeme felragyog,
és a megkönnyebbülés hűvös fuvallatként suhan végig feszült
izmaimon, amikor felnyúl, hogy kisimítson egy tincset a
homlokomból.
– Először te jöttél haza.
Nem volt otthonom, amíg ő be nem lépett az életembe.
Habozás nélkül teremtett számomra egyet, mintha egészen idáig
csak erre várt volna. Mintha tudta volna, hogy engem neki
szántak. Megérintem az arcát, csak hogy emlékeztessem magam:
igazi.
A hangja cérnaszál a sötétben.
– Zúzódások vannak az oldaladon és mindenhol az arcodon.
Nem mozdulok. Tudtam, hogy nem gyógyultam meg teljesen,
de egyszerűen nem voltam képes tovább távol maradni.
– Halványak – mondja lassan, mintha gondosan mérlegelné
minden egyes szavát. – De láttam őket, amikor zuhanyozni
voltunk.
Ahol túl erős volt a fény ahhoz, hogy el lehessen rejteni bármit
is.
Sophie végigfuttatja a kezét az oldalamon. Már nem fáj, de az
érintésétől libabőrös leszek.
– Elmondod, hol voltál? – Nem követel, amitől csak még
rosszabb az egész.
A hangom olyan, mintha rozsdás lenne, amikor végül
megszólalok.
– Verekedni.
– Verekedni? – Sophie az egyik könyökére támaszkodva
felemelkedik. – Kivel? Hol? Mi a franc…? Miért?
A tekintetében tükröződő elszörnyedéstől aprónak érzem
magam.

295
 – Harcosként nőttem fel. Amikor fiatalabb voltam, a pénzért
csináltam, és mert felszabadított bennem valamit, ami feloldozás
után kiáltott.
Sophie végigjáratja a tekintetét az arcomon.
– És most is ilyen feloldozásra volt szükséged?
– Igen.
– Miattam.
Nem tudok hazudni neki. Soha többé.
– Igen.
Beszívja a levegőt, és én megragadom a tarkóját, mert attól
tartok, hogy elmegy.
– Mert egy idióta voltam, Sophie. Képtelen lettem volna
visszamenni abba a szállodai szobába aznap éjjel, anélkül, hogy
összeomlottam volna. Akkor még nem tudtam rászánni magam,
hogy elmondjam neked az igazságot.
Nem húzódik el tőlem, helyette gyengéddé válik a hangja.
– Miféle igazságot?
Kiáradnak belőlem a szavak.
– Hogy fájdalmasan vágyom rád. Hogy mindennél nagyobb
szükségem van rád.
Sophie felsóhajt, és az enyémnek támasztja a homlokát.
– Gabriel, nekem is szükségem van rád. Ezt nem gyengeség
beismerni.
Csendesen bólintok.
Sophie a halványodó zúzódásokkal teli oldalamat simogatja.
– Kérlek, ne tedd ezt többé! Nem bírom elviselni a gondolatot,
hogy megsérülhetsz.
– Segít a tudat, hogy győztem? – Csak félig viccelek, de
gyűlölöm a szemében tükröződő szomorúságot. Miattam került
oda, és azt akarom, hogy eltűnjön.
– Nem. – Sophie mosolya reszketeg és rövid. – Igen, egy kicsit.
– A hüvelykujja hegyével végigsimít az arccsontomon, ott, ahová
az egyik ütést kaptam. – Megígéred, napsugár, hogy helyette
inkább hozzám jössz, amikor szükséged van rá?

296
 – Darling, az, amit tőled kapok, messze túlszárnyal minden
rövid megkönnyebbülést, amit egy verekedés adhat. –
Rettenetesen csöpögősen hangzik, de ezt tette velem; egy ömlengő
idióta lett belőlem.
Úgy tűnik, nem bánja. Ellágyul az arckifejezése, elégedetté
válik.
– Akkor jó.
– Jó – suttogom egyetértően. Egyszerű elfogadása felszabadít.
Közelebb húz magához, és megcsókol – az ajka többször is
finoman az enyémhez nyomódik, érintései édes nyilakként
repülnek egyenesen a szívembe, megdobogtatják.
Ha külső szemlélőként néznék magamra, nem ismerném fel a
férfit, aki hajlandó bevallani, hogy valósággal repes a szíve, és aki
mosolyog, miközben Sophie egyre csak csókolja. De tetszik a
dolog. Imádom.
– Még – követeli, az alsó ajkamat szívogatva. – Csókolj még!
Felkuncogok, Sophie pedig foglyul ejti a felszabaduló hangot.
– Te csókolsz engem – mutatok rá.
– Mert ínycsiklandó vagy. – Az ajkaim közé hatol a nyelvével,
lassan beljebb siklik, lustán kóstolgat. – Imádom a szádat.
Félrebiccentem a fejemet, visszakóstolgatom.
– Én jobban imádom a tiédet.
– Mmm. – Sophie belém olvad, elveszi a lélegzetemet, aztán
visszaadja. – Kérek még egyet!
Elmélyítem a csókot, kábulat ereszkedik az elmémre, az ajkam
érzékeny minden érintésre.
– Újra – rendelkezik Sophie mosolyogva, és tovább csókol.
A tenyerembe veszem izzadt arcát.
– Én mohó, cserfes lánykám.
Egy imádni való kis morranással a hátamra fektet, és úgy
célozza meg a számat, mintha én lennék számára az első falat
csokoládé az életben. Én pedig nevetek, halk hang az ajka
közelében, a szívem továbbra is hevesen dobog. Nem lennék

297
meglepve, ha kibaszott rajzfilm-szívecskék virítanának a
szememben, de kurvára nem is érdekel.
Sodródunk. Megelégszünk azzal, hogy egyszerűen csak
csókolgatjuk és simogatjuk egymást, mintha így akarnánk
megbizonyosodni arról, hogy ez a valóság. A gyönyörtől
elnehezül és felmelegszik a testem, a mozdulataim lelassulnak.
– Elég jó vagy a bocsánatkérésben – szólal meg Sophie egy idő
után.
Az orrunk egymáshoz ér, a végtagjaink úgy össze vannak
gabalyodva, hogy olyan, mintha ő is a részem lenne.
– Elég jó? – A hüvelykujjam végigsiklik kulcscsontja elegáns
ívén. – Sok mindenben nagyon jó vagyok.
– Sőt! Egyenesen kitűnő – helyesel, és megcsókolja az
orrnyergemet. – Ideje demonstrálni.
Gonosz mosollyal lejjebb csúsztatom a kezemet a combja
domborulatán, megragadom a térdhajlatát, és a csípőmre teszem a
lábát. Feltárulkozva Sophie csillog a nedvességtől, szép rózsaszín.
A farkam jóváhagyóan lüktet.
– Ahogy kívánod – felelem, aztán bevezetem magam a
szenvedély meleg, nedves kútjába, és mélyen belehatolok.
Sophie levegő után kapkod és nyögdécsel, a hang annyira
érzéki, hogy keményebben nyomom bele a tervezettnél, de ő csak
vigyorog.
– A herceg menyasszonyából idéz, és nagy, kemény farka van.
Megütöttem a főnyereményt.
Tudom, hogy az igazi nyertes én vagyok, de ez nem akadályoz
meg abban, hogy megragadjam és a feje fölé emeljem a kezét.
Ettől gyönyörű melle megemelkedik.
– Most már csend legyen, és tedd jobban szét a szépséges
lábadat, ahogy az egy jó, cserfes lányhoz illik. Sok még a
tennivalóm.
Amikor másnap reggel elindulunk le az előcsarnokba, Sophie
távolabb sodródik tőlem a liftben. Én ismét magam mellé húzom,
oda, ahová tartozik, és átkarolom a derekát, hogy ott is tartsam.

298
 Az arcát halvány pír vonja be, és felmosolyog rám.
– Nem hittem volna, hogy olyan pasi vagy, aki szereti
nyilvánosan megérinteni a párját.
Mostanra már minden egyes porcikáját bejárta a kezem – ez
egy olyan élmény, amit szeretnék újra átélni. Gyakran.
Megsimogatom csípője finom ívét, mert megtehetem.
– Nem is vagyok. Kizárólag veled. Zavar?
Nem tudom, mit teszek, ha nem tetszik neki a dolog.
Valószínűleg állandóan zsebre dugott kézzel járok majd, hogy ne
nyúljak folyton utána. De ő csak vigyorog, a vállamra hajtja a
fejét, és közben a kezével végigsimít a mellkasomon. Annyira jó
érzés, azon kapom magam, hogy valósággal belesimulok az
érintésébe.
– Szerintem a múlt éjszaka világossá tettem, hogy imádom, ha
megérintesz – jelenti ki.
A múlt éjszaka. Forróság fut végig a bőrömön, és megtelepszik
a farkamban. Addig basztunk, amíg reszketni nem kezdtünk.
Teljesen kifulladtunk. Addig csókoltam Sophie-t, amíg már nem
éreztem a számat. És utána egy kicsit még tovább csókoltam.
Most ennél is többre vágyom. De nem vagyok biztos benne,
hogy képes lennék-e kezelni. A verés, amit harc közben kaptam,
az ébren töltött éjszakák, amikor amiatt aggódtam, hogy
elpuskáztam az esélyemet Sophie-nál, valamint az alváshiány, ami
abból fakad, hogy végre az enyém lett, lassan kezdi éreztetni a
hatását.
Kóvályog a fejem, kissé szédülök – eufórikus hangulatban
vagyok, de teljesen kimerültem. Viszont semmin sem
változtatnék. Nem, amikor a végeredmény az, hogy Sophie jól
van, és igazán az enyém.
A lift leér az előcsarnokba, mi pedig kilépünk belőle. A
helyiség másik végében már gyülekeznek a srácok, kávéznak a
szálloda bárjában. Elég nagy feltűnést keltenek, de úgy tűnik, nem
érdekli őket.
Mellettem Sophie léptei lelassulnak.

299
 Én is lassítok.
– Mi az?
Sophie harapdálni kezdi a szája szélét.
– Hogy akarod kezelni ezt?
– Ezt? – kérdezem kifejezéstelen hangon.
Sophie vet egy pillantást a srácok felé.
– Tudom, hogy nem igazán szereted nyilvánosan kimutatni a
vonzalmadat. Ha úgy jobb neked, megtarthatjuk a dolgot
magunknak…
Belépek a személyes terébe, két tenyerem közé fogom az arcát,
és birtokba veszem az ajkát.
Szeretem nyilvánosan kimutatni a vonzalmamat? Nem. Képes
vagyok távol tartani a kezemet vagy a számat Sophie-tól? Egy
nagy francot!
Amikor megnyílik előttem az ajka, a világ megszűnik létezni.
Felnyögök, félrebiccentem a fejemet, és mélyebbre hatolok,
valósággal lubickolok a szája tapintásában és a nyelve ízében,
ahogy megérinti az enyémet.
Addig csókolom, amíg el nem fogy a levegőm, és még akkor is
kész küzdelem abbahagyni.
Sophie boldogan felsóhajt, az ajka újra és újra visszatér az
enyémhez.
Mögöttünk valaki hangosan füttyent egyet. Így első hallásra
Rye-ra tippelnék. Elmehet a picsába.
Mielőtt véget vetnék a csóknak, finoman Sophie alsó ajkába
harapok.
– Vedd úgy, hogy hivatalosan is együtt vagyunk – suttogom a
szája közelében.
Elmosolyodik, barna szeme álmodozóvá válik.
– Hű, te aztán tényleg mindent egy lapra teszel fel.
– Érted? Igen.
– Amíg neked jó, addig nekem is.

300
 Már megint szédülök, kicsit izzadok is. Egy csésze erős teára
és egy jó reggelire van szükségem, de Sophie szükségletei a
legfontosabbak. Megnyugtató puszit nyomok az orra hegyére.
– Ne aggódj, cserfes lány! Most már minden rendben.
Teszek két lépést, és elsötétül körülöttem a világ.

301
 22. fejezet

SOPHIE

– Semmi szükség rá, hogy itt legyek – jelenti ki Gabriel. –

Szedjétek ki ezt az infúziót a karomból!
Gabriel Scott: a világ legrosszabb betege. Számíthattam volna
valami ilyesmire.
Brenna a jelek szerint ugyanezt gondolja.
– Pofa be, és vedd be a gyógyszeredet, Kolosszus!
Gabriel szeme figyelmeztetően elkeskenyedik.
– Kolosszus?
Brenna pimaszul végigméri.
– Tudod, a rodoszi kolosszus… Az antik világ hét csodája
közül az egyik. Állítólag, amikor eldőlt, az elég nagy látványosság
volt.
– Oltári – vágja rá Gabriel rezzenéstelen arccal.
De én nevetek, hálásan az érzelemért. Rettenetesen
megijedtem, amikor elájult. Gabriel sebezhetetlen a szememben.
Superman, méret után készült öltönyben. Ő nem bukhat el. Látni,
hogy lép egyet és hirtelen a padlóra rogy, mintha az élete zsinórját
elvágták volna, ez olyasmi, aminek soha többé nem szeretnék a
tanúja lenni.
Most mereven és ingerülten ül az ágyunkon, mert Brenna
elmondása szerint a Kill John és társai szigorúan ragaszkodnak a

302
szabályhoz, miszerint nem hívják fel magukra a sajtó figyelmét
azzal, hogy kórházba mennek, hacsak nem haldoklik valaki. Ezen
teljesen kiakadtam, amikor életem értelme elterülve hevert a
padlón, de így utólag meg tudom érteni. Tény, hogy Gabriel
rendkívül dühös lett volna, ha egy kórházi szobában tér magához.
Így is annyira mogorva, hogy a srácokat már sikerült
elijesztenie. Csak Brenna meg én maradtunk. Azt hiszem, ez azért
van, mert Gabriel sosem ordítozik nőkkel.
A hálószoba ajtaján halkan kopogtatnak, aztán dr. Stern nem
vár választ, hanem egyszerűen belép. Ő a zenekar ügyeletes
orvosa. Úgy tűnik, hogy évek óta együtt turnézik a Kill Johnnal.
Egyszer találkoztam vele – elég magának való, és repülővel jut el
a városokba, nem buszozik.
Elegáns, mégis gyakorlatias. Egy Upper West Side-on élő
anyukára emlékeztet, aki teljes munkaidőben dolgozik, mégis
szakít időt arra, hogy elvigye a gyerekeit vasárnaponként a
Természettudományi Múzeumba.
– Hogy van a betegem?
– Bosszúsan. – Gabriel felemeli a karját. – Eltávolítaná ezt,
kérem?
A haragos tekintet semmilyen hatással nincs az orvosra.
– Amint lecsepegett az infúzió. Elmondaná, hogy érezte magát,
mielőtt elájult?
– Mint aki készül elájulni, de nagyon reméltem, hogy nem fog
megtörténni.
– Makacs – motyogom az orrom alatt.
Dr. Stern bólint.
– És érezte már így magát máskor is?
Gabriel arcán csökönyös kifejezés jelenik meg. Amikor nem
mond semmit, Brenna feláll.
– Én most inkább kimegyek.
Amint távozik, dr. Stern újra felteszi a kérdést.
– Igen – feleli Gabriel sóhajtva.

303
 – Hányszor, Scottie? – néz rá állhatatosan a doki. – És mióta
tart?
Telnek a másodpercek.
– A turné kezdete óta. Néha-néha, talán úgy tíz alkalommal.
Nem számoltam.
– Jézusom! – szakad ki belőlem. Felpattanok a helyemről, az
ablakhoz lépek, majd ismét felé pördülök. – Mi a franc, Gabriel?
Kerüli a tekintetemet.
Dr. Stern felsóhajt.
– Az a véleményem, hogy rendkívül nagy magán a nyomás, és
túlhajszolt. Jól alszik?
Gabriel enyhén elpirul.
– Mostanában nem.
Szent isten, most rajtam a sor, hogy elvörösödjek.
– Nem egyszerűen egy átaludt éjszakára van szüksége, Scottie.
Szívem szerint egy hosszú szabadságot irányoznék elő magának.
– Elmegyek szabadságra, amint a turné véget ér.
Az ígéret nem hangzik túl meggyőzően.
Dr. Stern a jelek szerint ugyanígy érez.
– Elhanyagolja az egészségét, ami soha nem jó dolog.
– Nem hanyagolok el semmit – csattan fel Gabriel. – Az ég
szerelmére, hiszen kész voltam teljesen a feje tetejére állítani az
életemet, hogy végre tudjak rendesen aludni…
Hirtelen elhallgat, és az ujjai közé csippenti az orrnyergét.
– A francba!
– Azzal, hogy megkértél, legyek a lakótársad – fejezem be
helyette.
A tekintete az enyémbe kapcsolódik, látom, hogy összerezzen.
– Haragszol? – kérdezi.
– Miért haragudnék? Az első pillanattól fogva világossá tetted
a számomra, hogy miért akarsz magad mellett tudni.
Nem képes elrejteni előlem a meglepettségét. De nem szól egy
szót sem, csak néz rám, mint aki robbanástól tart.
Elnevetem magam.

304
 – Hogy lehetnék mérges emiatt? Én vagyok az, akire szükséged
volt. Őszintén szólva, ez eléggé hízelgő.
Gabriel mosolyogni kezd.
– De dühös vagyok rád – folytatom.
– Ó, az ég szerelmére – csattan fel, és kétségbeesetten az égnek
emeli a kezét, majd az orvos felé fordul. – Látja? Lei è
completamente pazza.
Bármit is mondott, az kuncogást vált ki dr. Sternből.
Mérgesen meredek rájuk, majd az ágyhoz vonulok.
– Ne óbégass itt nekem olaszul! Nem érdekel, ha úgy hangzik,
mint a forró, érzéki szex. Továbbra is ki vagyok akadva rád.
Gabriel megcsóválja a fejét.
– Miért vagy ennyire dühös? Nem értem.
– Mert sosem mondtad, mennyire szenvedsz, te csökönyös
seggfej! Hagytad, hogy idáig fajuljon a dolog. – Előrehajolok, az
orrunk szinte összeér. – Törődöm veled. Soha többé nem akarom
látni, ahogy összeesel.
– Hidd el, Darling, nem tervezek újabb ájulást.
– És ettől meg kellene nyugodnom? Hiszen nem vagy hajlandó
orvoshoz menni, mikor rosszul érzed magad! Nem tarthatsz
mindent az irányításod alatt, ugye tudod?
Válaszul Gabriel makacsul felszegi az állát, és buja ajka
elkeskenyedik. De látom felvillanni a félelmet a tekintetében,
mielőtt elrejthetné. Annyira aggódtam érte, hogy átsiklottam a
jelek fölött. Gabriel retteg valamitől. Vetek egy pillantást dr.
Sternre.
– Kaphatnánk egy percet?
– Természetesen.
Amint távozik, leülök Gabriel mellé, és megfogom a kezét.
Hideg és nyirkos.
– Beszélj hozzám!
Végigfuttatja a hüvelykujját az ujjperceimen.
– Nincs miről beszélni.
– Muszáj bevetnem az ölelés-terápiát?

305
 A szemembe néz, látom rajta, mennyire kimerült.
Egyértelműen azt hitte, hogy sikerült jól elrejtenie az érzelmeit.
Ez mosolyt fakaszt belőlem. Szomorút.
– Tudom, napsugár. Ennyi erővel akár egy repülőn is ülhetnénk
éppen. – Megszorítom az ujjait. – Nem vagy jól.
Nagy sóhajjal az ágytámlának dől. A torka mozog, miközben
nyeldekel.
– Gyűlölöm az orvosokat.
– Dr. Stern nagyon kedves.
– Nem – rázza meg a fejét. – Nem így értettem. A francba…
Azért nem vizsgáltattam ki magam, mert gyűlölök orvoshoz járni.
– Fájdalommal teli kék szemével rám néz. – Az anyukám…
Kimerült volt, folyton aludt. Gyakran elájult.
Jéggé dermedek.
– Azt hiszed, hogy talán…
Nem mondom ki a szót. Képtelen vagyok rá. Nem akarok hitelt
adni neki. De bemászom az ágyba, és átölelem Gabrielt.
Ő hozzám simul.
– Félek tőle. Mindig is féltem.
Látom, mekkora erőfeszítésébe kerül beismerni ezt, és még
jobban odabújok hozzá. Ő átkarolja a vállamat, magához szorít, és
a fejem búbjához érinti az ajkát.
– Végeztesd el a vizsgálatokat, Gabriel! – Amikor megfeszül,
tovább erősködöm. – Aggódsz miatta, és ez csak ront a helyzeten.
Tudd le őket, és szabadulj meg a félelemtől!
Nem szól egy szót sem, csak a hajamba szuszog, a kezével
szorosan markolja a vállamat.
Felemelem a fejemet.
– Ha rólam lenne szó, mit mondanál?
– Hogy végeztesd el az átkozott vizsgálatokat! – mordul fel.
Szájon csókolom.
– Nem hagylak el. Soha!
Látnia kell az elszántságot a tekintetemben, mert kurtán bólint.

306
 Amikor behívom dr. Sternt, Gabriel beszámol neki a
félelmeiről, a doki pedig felhív egy közeli kórházat, és
megszervez néhány vizsgálatot.
Két napba telik, hogy a vizsgálatok eredményét megkapjuk.
Ebben a két napban Gabriel úgy jár-kel, mint valami mogorva
medve, ezzel próbálja leplezni a rettegését, én pedig szexszel
igyekszem elterelni a figyelmét mindkét nap során, és a saját
félelmemet titkolva szorosan ölelem, mialatt alszik.
Senkit sem fog a munka, bár Gabriel ragaszkodik hozzá, hogy
mindenki végezze a dolgát. Pillanatnyilag ő a legfontosabb, akár
tetszik neki, akár nem.
Aznap, amikor az orvos hívását várjuk, egyszerűen feladom,
hogy úgy tegyek, mint ha rendben lennék. Nem veszem a
fáradságot, hogy kibújjak a pizsamámból. Csak ülök egy székben,
és egy magazint lapozgatok anélkül, hogy bármit is látnék belőle.
Valahogy Brenna, Rye, Whip, Killian és Libby is módot
találnak rá, hogy Gabriel közelében legyenek. A végén
mindannyian a lakosztályunkban kötnek ki. Olyan, mint ha
mindenki várakozna, egyesítjük erőinket. És különös módon
Gabriel nem küld el senkit. Talán nem ismeri be, de szüksége van
a barátaira.
Csend telepszik ránk. Olyan sűrű, hogy szinte már fojtogató.
Amikor Gabriel mobilja végül megcsörren, egy kicsit
mindannyian kiugrunk a bőrünkből. Én magam egy pillanatig
levegőt sem veszek. Nem bírok megmozdulni. Gabriel fogadja a
hívást, a hangja halk. És amikor nem tudom kivenni, mit
mondanak neki, odalépek hozzá, és a kezembe fogom hideg kezét.
A szívem olyan hangosan dobog, hogy hallom a visszhangját a
fülemben.
Gabriel testén remegés fut végig, a keze megrándul. Elakad a
lélegzetem.
Amikor bontja a hívást, mindenki rámered. A csend egyre
mélyül, végül megszólal:
– Minden rendben.

307
 Zokogva vetem magam a karjába. Körülöttünk a srácok és
Brenna beszélgetnek és nevetgélnek – nem is vagyok biztos
benne. Ebben a pillanatban kizárólag Gabriel létezik a számomra.
Szívének hangos dübörgése, enyhén nyirkos inge és a kölnije
illata, ami a teste izzadságszagával keveredik.
Olyan hevesen szorít, hogy fájnak a bordáim, de az ölelésnek
hamarosan vége. Gabriel elereszt, és az ablakhoz sétál. Nem tud
becsapni. Látom a homlokán az izzadságcseppeket és a keze
remegését is, mielőtt zsebre vágná.
Jax szólal meg elsőként.
– Ez akkor eldöntötte a dolgot. Szabadságra mész.
Gabriel arra sem veszi a fáradságot, hogy ránk nézzen.
– Nem!
– De igen – csattan fel Killian. – És ha még egyszer azt mered
mondani, hogy nem, esküszöm, behúzok egyet. Az se érdekel,
hogy szét tudod-e rúgni a seggemet, vagy sem.
Gabriel felhorkan, és szembefordul velünk. Hideg maszkja újra
a helyén van.
– Semmi szükség rá…
– Stern világosan megmondta, hogy szabadságra van
szükséged, Scottie – vág közbe Whip, látszik, hogy dühös. –
Szóval, ne add a hülyét!
Gabrielen látszik, hogy mindjárt robban: a szeme jegessé válik,
az arca kivörösödik, az orrcimpái megremegnek. De a hangja
higgadt marad.
– Túl sok a tennivaló.
– Jules megbirkózik vele. – Brenna határozottan bólint. –
Magad mondtad, hogy jól boldogul. És minden le van szervezve,
neki gyakorlatilag csak kormányoznia kell a hajót.
Gabriel szeme elkeskenyedik.
– Igen, köszönöm ezt a megfigyelést, Brenna.
– Szívesen.
Gabriel felhorkan, és megigazítja a mandzsettagombjait.
– Szabadság? Ez nevetséges. Mégis hová mennék?

308
 Rye minden humor nélkül felnevet.
– Olaszországban vagy, baszki! Lustálkodj, egyél finom
ételeket, igyál bort, bassz…
– Ne fejezd be ezt a mondatot, Ryland! – Gabriel tekintete
fenyegető.
Rye vállat von.
– Érted a lényeget.
– Szerintem ez egy remek ötlet – szólok közbe.
Ó, Gabriel úgy mered rám, mintha egy utolsó áruló lennék.
Közelebb lépek hozzá, és megérintem a karját. Olyan, mint egy
kőszikla a zakója alatt.
– Gyerünk, napsugár! Teljesen egészséges vagy. Ünnepeljük az
életet, lustálkodjunk, ahogy Rye javasolta, és… – Szélesen
elvigyorodom. – Együnk! Elbarikádozzuk magunkat a szobában,
csak te meg én.
– Nem! – Jax a fejét csóválja. – Talál majd rá módot, hogy
elosonjon és dolgozzon.
Whip bólint.
– Így igaz.
– Látod? – Gabriel feléjük int. – Mindenki egyetért.
– Menj a villádba! – közli Killian szigorúan.
– Van egy villád? – Borászatok és lankás toszkán domboldalak
jelennek meg a lelki szemeim előtt.
Gabriel álla megfeszül.
– A tengerparton. Positanóban. – Haragosan mered Killianre. –
De le van zárva.
– Egyetlen hívásodba kerül, hogy kiszellőztessék. Gyerünk,
öregem, tiltakozz kicsit erőteljesebben!
– Seggfej.
– Biztosan gyönyörű – jegyzem meg. Gabriel stílusérzéke
ismeretében valószínűleg egyszerűen tökéletes.
– Nem tudhatjuk – feleli Rye drámai sóhaj kíséretében. – Soha
sehova nem hív meg bennünket.
– Mert dolgozom, te idióta.

309
 Rye billegetni kezdi a szemöldökét.
– Fogadok, hogy Sophie-t magaddal vinnéd.
Ha a tekintettel ölni lehetne…
– Sophie-nak is dolgoznia kell.
A megbántottságtól elvékonyodik a hangom.
– Nem akarod, hogy lássam a villádat?
Gabriel felvonja a szemöldökét.
– Mi? Nem! Az én otthonom a te otthonod is, Sophie. Azt
hittem, ezt már tudod.
A hangjában megbúvó gyengéd feddés mosolyt fakaszt
belőlem.
– Vagy vidd el valamelyik másik házadba! – veti közbe Jax.
– Hány házad van?! – kérdezem, mert most komolyan…?
Gabriel elkapja rólam a tekintetét.
– Öt.
Valahányszor úgy hiszem, hogy megtudtam róla mindent, amit
csak lehetett, meglep valami újdonsággal.
– Hol?
A sokat szenvedettek sóhajával válaszol.
– A lakás New Yorkban. A városi ház Londonban. Egy másik
lakás Párizsban.
– Az üdülő St. Moritzban – teszi hozzá Brenna.
– A villa Positanóban – emlékeztet bennünket Rye.
Gabriel tekintete körbecikázik, haragosan bámul, mintha
képtelen lenne rájönni, hogyan akadályozhatná meg őket abban,
hogy megszólaljanak, mégis nagyon szeretné, ha megtehetné.
– És nem vettél tavaly egy helyet Írországban? – kérdezi Jax.
– Igaz is. – Killian csettint az ujjaival. – Az a kis házikó Clare
megyében.
– A házam közelében – jegyzi meg Whip vigyorogva. – A
Cliffs of Insanity közelében.
– Cliffs of Moher a nevük – vágja rá Gabriel fintorogva. –
Jézusom, félig ír vagy! Ismerned kellene az országodat.

310
 – Kit érdekel, haver, a Cliffs of Insanity sokkal menőbben
hangzik.
– Szóval, ez összesen hat otthon – mondja Libby, aki eddig
egész idő alatt csendben volt.
– Atyagatya – motyogom. Bérelem a lakásomat, és szó szerint
akkora, mint egy gardróbszoba.
Kettőnk társadalmi pozíciója között hatalmas szakadék tátong,
mégsem vagyok képes másként tekinteni Gabrielre. Ő az enyém.
Leszegi a fejét, és vállat von.
– Az ingatlan jó befektetés.
Jax mellém lép, és átkarolja a vállamat.
– Sophie lány, a felét sem tudod. Scottie valóságos pénzügyi
zseni. A mi fiunk itt egymaga felel azért, hogy mind mocskosul
gazdagok vagyunk, nemcsak egyszerűen gazdagok. Komolyan
mondom, maradj vele!
A szememet forgatom.
– Akkor is vele maradnék, ha koldus lenne.
Gabriel felnéz, és csendes mosoly lágyítja meg szögletes
vonásait. Visszamosolygok rá, a szívem kicsit gyorsabban ver. A
megkönnyebbüléstől, hogy nem halálos beteg, elgyengül a
térdem, és ismét gombóc támad a torkomban.
Mellette maradok betegségben, egészségben. A teljes csomag.
Mégis, annyira boldog vagyok, amiért biztonságban van, hogy a
hangom elhaló és rekedtes, amikor megszólalok:
– Mivel Positano az egyetlen hely, ahová nem kellene
repülnünk, arra szavazok, hogy oda menjünk.
Gabriel egy darabig fürkész tekintettel méreget.
– Igazán szeretnél odamenni?
Megnehezíthetném az életét, amiért úgy próbálja beállítani az
egészet, mintha nekem tenne szívességet, de van valami mondás
arról, hogy az embernek bölcsen kell megválogatnia a csatáit.
Szóval egyszerűen csak bólintok, és kiskutyaszemekkel meredek
rá.
– Tedd meg értem, napsugár! Kérlek!

311
 Felsóhajt, leereszti védekezően megfeszített vállát.
– Rendben, cserfes lány. Győztél.
– Csodás – jelenti ki Jax, és a magasba emeli a kezét egy
pacsiért.
Gabriel nem mozdul.
– Mindig cserben hagysz – mormolja Jax a fejét csóválva.
– Csak még valami. – Killian felkel a székéből, és
szembefordul Gabriellel. – A telefonodat Brennánál hagyod.
– Mi? – csattan fel Gabriel. – Szó se lehet róla!
Killian kinyújtja felé a kezét.
– Add ide szépen, Scottie, és akkor senkinek nem esik
bántódása.
– Csak az összevert, véres testemen keresztül.
A srácok mind felállnak, és Rye körözni kezd a fejével, amitől
a nyaka reccsen egy sorozatnyit.
– Emberek – szólal meg az ujjait hajlítgatva. – Lássunk neki!
És megteszik. Ténylegesen rávetik magukat.
A csetepaté hangos, hadonászó végtagok és dulakodó férfiak
átkokkal teli kavalkádja.
A végére Rye ajka vérzik, Jax egyik szeme belilul, Killian
elveszíti az ingét, Whip az egyik cipőjét, Gabriel pedig elterül a
padlón. Az öltönye gyűrött, és a drága telefonját meglovasítja
Brenna, aki meglepően gyorsan tud futni a magas sarkújában.
– Seggfejek – motyogja Gabriel, miközben a többiek
kiszállingóznak az ajtón.
– A te érdekedben tettük – vág vissza Killian.
– Mi is szeretünk, Scottie fiú – kiáltja Jax.
Letérdelek, és megpuszilom az egyik zúzódást Gabriel
homlokán.
– Szegény kicsikém. Majd teszek róla, hogy jobb legyen.
Megígérem.
Nem tűnik kiengeszteltnek, de a szája sarka felfelé görbül.
– A szavadon foglak.

312
 23. fejezet

SOPHIE

Gabrielnek el kell hoznia valamit az elutazásunk előtt, és már

nincs ott, amikor felébredek. Hagyott egy üzenetet, ami szerint
kilenckor indulunk, addigra legyek készen. Gondoskodó tyúkanyó
módjára a telefonom ébresztőjét is beállította hétre. Szitkozódom
is miatta legalább vagy tíz percig, majd eltántorgok, hogy vegyek
egy forró zuhanyt.
Amikor közeledik a nyolc óra, megérkezik a szobaszerviz egy
kapucsínóval és egy tálka extra krémes, elképesztően sűrű
joghurttal, a tetején pirított mogyoróval és aranyló mézzel.
Magamtól nem jutott volna eszembe kipróbálni, de az üvegtálkába
kapaszkodva kikanalazom az utolsó cseppig.
Elszántság teszi acélossá a gerincemet. Az lenne a dolgom,
hogy gondoskodjak Gabrielről, segítsek neki lazítani, erre ő
ajnároz engem, megszervezi a reggelem minden egyes percét,
pedig nincs is jelen. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy egy
profi menedzserrel próbálom felvenni a versenyt, akinek az a
szakmája, hogy rendszert vigyen mások életébe. Fel kell kötnöm a
gatyámat.
Kicsit sem lepődöm meg, amikor háromnegyed kilenckor
betoppan egy londiner, hogy segítsen levinni a bőröndjeimet.
Elmondása szerint Mr. Scott már vár.

313
 Ironikusan mosolygok, és ruganyos léptekkel sétálok végig az
előcsarnokon. Ha olyasvalaki lennék, akit érdekel a divat, a cipőm
sarka kopogna a márványpadlón. De fehér papucsot és egy piros,
lyukacsos pamut nyári ruhát viselek. Gabriel figyelmeztetett, hogy
az út Positanóba nagyjából négy órát vesz majd igénybe, és
szeretném kényelmesen érezni magam.
A londiner kivezet a szálloda előtti kocsifelhajtóra. Amikor
megpillantom a rám váró Gabrielt, lelassulnak a lépteim.
– Ó, bassza meg! – nyögök fel.
Mellettem a londiner torkából gurgulázó hang tör fel a sokktól,
engem viszont túlzottan lefoglal, hogy bámuljam az emberemet,
így nem érdekel.
Gabriel elegáns, fehér, ingnyakú pólót visel, ami
kihangsúlyozza bőre aranyló színét és megfeszül hatalmas
bicepszén, valamint egy bő, szürke nadrágot, ami kiemeli a
csípője keskenységét és körülöleli vastag combját. Zsebre vágott
kézzel egy vörös Ferrarinak támaszkodik.
Állj félre, Jack Ryan!
Amikor Gabriel elmosolyodik – teljes erőbedobással, cuki
gödröcskével az arca bal felén, és a szeme sarka is tele lesz apró
ráncokkal örömében – erős kísértést érzek, hogy körülnézzek,
majd azt tátogjam: Ki, én?
Persze semmi ilyesmit nem teszek. Úgy rohanok oda hozzá,
mint egy félnótás. Ő halk nyekkenéssel elkap, a karjába zár, én
pedig összevissza csókolgatom az arcát, a szeme sarkát és az álla
vonalát. Kuncogva rabul ejti a számat, és rendesen megcsókol.
Enyhe teaíze van. A teste meleg és masszív, és teljesen az
enyém.
Még egyszer utoljára az ajkába harapok, mielőtt elhúzódnék
tőle.
– Szexi bestia, egy nap álltó helyemben elolvadok majd tőled,
ugye tudod?
Gyors puszit nyom az orrom hegyére.

314
 – Ha lehet egy kérésem, akkor azt szeretném, ha a számon
olvadnál el.
– Hízelegni azt tudsz. – Vetek egy pillantást a kocsira, és úgy
istenigazából megnézem magamnak most, hogy megkaptam az
esedékes adagomat Gabrielből. – Azt a kurva, ez egy Ferrari
488GTB Spider!
Gabriel pislog, és megtántorodik egy kicsit.
– Teljesen beindulok tőled.
Nem hazudik. Érzem ágaskodó férfiasságát a hasamnál.
Elvigyorodom, és egy kicsit erősebben törleszkedem hozzá.
– Képes leszel vezetni, vagy gondoskodjunk róla most
azonnal?
Elfintorodik, de a tekintete megtorlást ígér. Finoman
megbillenti a csípőjét, kemény farkával megböki a hasamat, majd
eltol magától.
– Szállj be a kocsiba, cserfes lány, még mielőtt lefújom az
egész utat, hogy helyette ágyba vigyelek!
– Bármennyire is jól hangzik, ez a kocsi a nevemet kiáltja. – És
Gabrielnek szabadságra van szüksége. Terveim vannak vele. A
legtöbbje mocskos, és mindegyik szórakoztató.
Kinyitja előttem az ajtót.
– Dobtak egy kocsiért, csodás.
Elvigyorodom.
– De nem akármilyenért.
És jaj, micsoda kocsi! A sötétszürke, bőr kagylóülések
vajpuhák. Úgy tervezték őket, hogy a helyén tartsák a seggedet,
miközben a kocsi száguld az úton, de nem panaszkodom. Amint
Gabriel becsapja mögöttem az ajtót, megérintem a szürke és vörös
műszerfalat.
Miután a londiner berakja a bőröndöket az első csomagtartóba,
Gabriel borravalót ad neki, és egy pillanattal később már be is
csusszan az ülésébe. Egy gombnyomás, és a motor dorombolva
életre kel.
– Ezt kellett elhoznod? – kérdezem a bőrülést simogatva.

315
 – Igen. – Egy másodperc erejéig olyan elégedett képet vág,
hogy már-már kisfiúsan néz ki, de az elégedettség helyét
hamarosan átveszi a hűvösen fennhéjázó kifejezés, amit olyankor
használ, amikor előadást tart valamiről. – Ha már végighajtunk az
Amalfi-parton, akkor nagystílűen csináljuk.
Annyira Gabriel!
– És hogy sikerült rátenned a kezed egy ilyen bébire? Nem a
lehetetlenséggel határos megvenni őket?
– Nem, ha rajta vagy egy listán – feleli, és besorol a
forgalomba.
Atyaúristen, van valami szexi abban a férfiban, aki tudja,
hogyan kell bánni egy kocsival. Ha a Ferrari igazgatói látnák
Gabrielt vezetés közben, biztos vagyok benne, hogy
megpróbálnák szerződtetni márkanagykövetként.
– Még szép, hogy rajta vagy egy listán. Miért nem lep ez meg?
Vet rám egy pillantást.
– Honnan hallottál erről a kocsiról? A legjobb tudomásom
szerint még vezetni se tudsz.
– Hé, sok New York-i van így ezzel!
– Ezt a szomorú állapotot orvosolni kell, amint sikerül vennem
egy kocsit, ami alkalmas arra, hogy tanítani kezdjelek benne.
Most pedig válaszolj a kérdésemre!
– Elolvastam az autós magazinjaidat, amikor valamelyik nap
unatkoztam. – Kicsit elfordulok ültömben, hogy szembenézhessek
vele. – Tudod ugye, hogy ezek a Vouge férfi megfelelői?
Csúfondárosan rám vigyorog.
– De sokkal szexibbek.
Az út gyorsan telik, részben azért, mert a Ferrari gyors és
fényűző, részben pedig azért, mert a táj elképesztően gyönyörű, de
főként azért, mert Gabriellel lehetek.
Sosem fogyunk ki a megvitatandó témákból, legyen az zene
vagy filmek vagy a történelem nagy kérdései, miközben
keresztülhajtunk a területen, ahol Pompeii és Herculaneum egyes
részeit feltárták a régészek. Gabriel megígéri, hogy mindkét

316
helyre elvisz kirándulni, felfedezni. És rádöbbenek, hogy rajtam
kívül senki sem láthatja ilyennek. Nem láthatják a férfit, akinek
tonnányi érdekes információ van elraktározva az agyában, aki
gyakran és könnyedén nevet, és aki olyan viccekkel ugrat,
amelyek legalább annyira esetlenek, mint az enyémek.
Délutánra érkezünk meg Positanóba. A város olyan festői
szépségű, hogy elszorul tőle a torkom. Színes, stukkóval díszített,
már-már a mór építészetre emlékeztető épületek kapaszkodnak a
zöld hegyoldalakba, amelyek meredeken buknak alá a türkizkék
tengerbe. A levegő friss, enyhén érződik rajta a citromok édes és
az óceán sós illata.
Gabriel háza kissé félreesőbb helyen áll, két hegyorom között
bújik meg, és egy hatalmas kapu őrzi. Az út felől nézve nem sokat
lehet megállapítani róla, de belül tele van elegáns, stukkóval
díszített falakkal, tágas, a kék tengerre néző terekkel és végtelen
franciaajtókkal, amelyek nyitva állnak a szellő előtt.
Egy alacsony, idős hölgy köszönt bennünket. Gabriel
megpuszilja az arcát jobbról és balról is, majd olaszul beszélget
vele. Soha nem voltam odáig az idegen nyelvekért, amíg meg nem
hallottam őt. Bemutat. Martina, aki egy személyben szakács és
házvezetőnő, nem beszél angolul, de arra nincs is semmi szükség.
Barátságos mosolya magáért beszél. Magunkra hagy bennünket,
és elsiet a ház hátsó része felé.
– Hány nyelven beszélsz? – kérdezem Gabrielt. A turné alatt
hallottam már franciául és spanyolul is megszólalni.
– Angolul, természetesen. Olaszul, franciául, spanyolul, egy
kicsit németül és portugálul is. És tudok néhány kifejezést japánul.
– Te leszel a halálom.
– A nyelvek mindig könnyen mentek. – Önelégülten
elmosolyodik. – Az arckifejezésed, Darling… Tetszik a dolog?
– Követelni fogom, hogy olaszul beszélj hozzám az ágyban.
Elgondolkozóvá válik az arckifejezése, aztán lehajol, és
suttogni kezd a fülembe. A hangja lágy és szexi.
– Sei tutto per me. Baciami.

317
 Esküszöm, elgyengül a térdem.
– Jézusom, máskor figyelmeztess előre! Mit mondtál?
Gabriel mosolya titokzatossá válik.
– Azt, hogy csókolj meg!
Többnek hangzott, de lábujjhegyre állok, majd finoman és
lassan megcsókolom az ajkát. Ő visszacsókol, könnyedén és
gyengéden.
– Gyere! – mondja. – Kerítsünk neked valami ennivalót,
mielőtt az éhségtől morcossá válnál.
– Olyan jól ismersz.
A derekamra simítja a tenyerét, úgy kísér ki a teraszra, ami
hatalmas, körbeveszi az épületet, és a hegyből lett kifaragva. Egy
részén kert terül el citromfákkal és susogó pálmákkal, a másik
része pedig egy palával borított térség, rajta egy végtelen
medencével, ami egy sziklafal peremén lebeg, és egy
étkezőrésszel, ami fölé csodatölcsérrel befuttatott lugas borít
árnyékot. A fuksziaszínű virágok között átszűrendő napsugarak
rózsaszínűre festik a levegőt.
Gabriel engem figyel, miközben magamba iszom a látványt,
aztán odajön, és zsebre vágott kézzel megáll mellettem.
– A birtokodban van az édenkert egy szelete – közlöm vele, és
kibámulok a tengerre.
Gabriel válla az enyémhez ér.
– Az édenkert egy tudatállapot, nem egy hely.
– Ebben van valami. A birtokodban van egy hely, ami tökéletes
az édenkert megidézésére.
Mögöttünk Martina megteríti az asztalt. Felajánlom neki a
segítségemet, de elhesseget, és hamarosan már jeges limoncellót
kortyolgatunk.
– Olyan az íze, mint a palackba zárt nyárnak – mondom
Gabrielnek.
Hátradől a székében, hosszú lábát kinyújtóztatja maga előtt.
– Várj, amíg megkóstolod Martina főztjét!

318
 Amikor Martina elénk tesz két tányér tésztát, már értem, miért.
Különféle kagylók keverednek a linguine-vel, minden fénylik az
olívaolajtól és illatozik az apró fokhagymadaraboktól, valamint a
petrezselyemtől és a citromhéjtól. Ez a legjobb dolog, amit ettem
eddigi életem során, és ropogós héjú fehér kenyérrel tunkolom fel
a szószt.
Egy darabig csendben maradunk, egyszerűen élvezzük az ételt
és a bőrünket hűsítő tengeri szellőt. Amikor befejezzük az evést,
Martina jön, és elviszi a tányérokat, Gabriel pedig megint mond
neki valamit.
Elég nevetséges, mennyire odáig vagyok, amikor beszél. Pedig
valószínűleg valami teljesen hétköznapi dologról van szó –
például: Hé, köszönjük az ennivalót! –, de az ő szájából úgy
hangzik, mintha színtiszta erotika lenne.
Sóhajtva hátradőlök. Ő ugyanilyen elégedettnek tűnik. Kezét
összefonja lapos hasa előtt, és nyugodt arckifejezéssel néz ki a
tengerre.
– Nem értem – szólalok meg végül magamat is meglepve.
Gabriel rám néz.
– Mit nem értesz?
– Ezt – intek körbe a kezemmel. – Itt van ez a gyönyörű ház,
amit ritkán keresel fel, és vannak más házaid is, amelyek minden
bizonnyal ugyanilyen lenyűgözőek, ennek ellenére a srácok még
nem jártak egyikben sem. Minek vesződni akkor?
Halvány ránc jelenik meg a két szemöldöke között.
– Killian apja egyszer azt mondta, hogy az ingatlan a legjobb
befektetés. Kézzelfogható, igazi, örök. Egyetértek vele.
– Ez világos, de mi hasznod ezekből az ingatlanokból, ha
sosem fogod élvezni őket, ha sosem hozod el ide a barátaidat? –
Előrehajolok. – Miért nem engeded őket közel magadhoz,
Gabriel? Szeretnek, te mégis megtartod velük szemben a három
lépés távolságot.
Elvörösödik, majd felpattan a székéből, és elkezd fel-alá
járkálni.

319
 – Nem vagyok társasági ember, Sophie. Ezt te is tudod.
Figyelem járkálás közben.
– Nem arra céloztam, hogy adj vad partikat. Arra vagyok
kíváncsi, miért építesz szisztematikusan falat magad és azok közé
az emberek közé, akik a legfontosabbak a számodra. – Dühösen
mered rám a válla felett, én pedig ellágyítom a hangomat. – És azt
hiszem, ezt te is tudod.
A tekintetünk csatára kel egymással, de még csak nem is
pislogok. Gabriel halkan szitkozódni kezd, és megdörzsöli a
tarkóját.
– Elbűvölő, szellemes és kedves ember vagy, Gabriel. Ne
forgasd itt nekem a szemedet! Ez az igazság. – Felállok és
odasétálok hozzá. Nem megyek túl közel, mert most túl zaklatott.
– Kedves vagy. A srácok, Brenna, ők a családod, és te olyan jól
bánsz velük. Jobban gondoskodsz róluk, mint bárki, akivel valaha
is találkoztam. Miért nem akarod hagyni, hogy ők is
gondoskodjanak rólad?
Gabriel hangosan kifújja a levegőt, aztán megpördül, hogy
szembenézzen velem.
– Nem tudom, hogyan – csattan fel.
– Hogy érted ezt?
– Bassza meg… – A hajába túr a kezével, és keményen
belemarkol. – Az anyám, az apám… Ők… Kurvára elhagytak,
érted? A két ember, aki elvileg a legjobban kellett volna, hogy
szeressen, elhagyott. És tudom, hogy a srácok és Brenna
szeretnek. De ha közel engedem őket magamhoz…
Eltávolodik néhány lépésnyire, majd visszajön. Tágra nyílt
szemében fájdalom villog.
– Ha közel engedem őket magamhoz, akkor én is közel kerülök
hozzájuk. Jobban fog fájni, Sophie. Érted? Jobban fog fájni, ha…
Úgy néz ki, mintha a rosszullét kerülgetné, olyan komoran
fintorog, hogy elkeskenyedik az ajka.
– Gabriel, ők nem fognak elhagyni…

320
 – Azzal is alig tudok megbirkózni, hogy téged közel
engedjelek. Annyira idegen számomra, hogy megnyíljak,
fogalmam sincs, mi az ördögöt művelek. De érted megpróbálom,
mert te… – Küszködve keresi a szavakat, látszik, hogy a pánik
kerülgeti.
Átkarolom és szorosan magamhoz ölelem. Ellenállásra
számítok, de engedi. A hajamba fúrja az orrát, és mélyen beszívja
a levegőt. Úgy ölel, mintha attól tartana, hogy eltűnök.
– Minden rendben. – Megsimogatom feszes nyakát. –
Sajnálom. Nem kellett volna erősködnöm.
– De igen. Azzal, hogy önmagamat védem, fájdalmat okozok
nekik. Látom. De nem tudom, hogyan változtathatnék.
Az ujjaim végigkövetik gerince szűk barázdáját le egészen erős
hátáig.
– Csak tedd azt, amit velem is tettél.
Gabriel testében a feszültség alig észrevehetően, mégis
jelentősen átalakul. Szinte érzem, hogy elmosolyodik, és
egyértelműen érzem a kettőnk között fellángoló szenvedélyt.
A hangja elmélyül, elszánttá válik.
– Nem hiszem, hogy értékelnék azt a megközelítést, Darling.
Egy kéz lejjebb vándorol, a fenekemre simul. Elmosolyodom.
– Talán jobb, ha azt a bánásmódot nekem tartod fenn.
– Csak és kizárólag neked – ígéri, és a másik keze is lejjebb
siklik. Megragadja a fenekemet, jóváhagyóan felmordul, és elkezd
dögönyözni.
Felugrok az ölébe, a dereka köré fonom a lábamat.
– Vigyél az ágyba, napsugár!
Elindul, de nem megy be a házba. Lefektet egy kétszemélyes
nyugágyra a csodatölcsérek árnyékában, aztán lecsap rám. Az ajka
rátalál a nyakamra. Egy erőteljes rántás a nyári ruhám felső
részén, és már ki is szabadul az egyik mellem.
– Gabriel… – nyögök fel, amikor forró, nedves szájába szívja a
mellbimbómat. – Ne itt!

321
 – De, itt – mormolja a merev csúcs körül, és megpöccinti a
nyelvével.
Vonaglani kezdek, de az ujjaim utat találnak a hajába, és
szorosan tartják, miközben továbbra is nyalogat és szívogat. Egy
újabb rántás a ruhám felső részén, és a másik mellem is szabad.
A nyitott ajtó felé pillantok, ami a konyhába vezet.
– Nem leszek képes Martina szemébe nézni, ha rajtakap
bennünket idekint.
Gabriel apró csókokat hint a bőrömre, aztán áttér elhanyagolt
mellemre, és a fogai közé veszi a megkeményedett mellbimbót.
Éppen csak annyira rántja meg, hogy kissé elveszítsem az
eszemet. Ívbe feszülök, csendesen még többért könyörgök.
Gabriel mellkasában elégedett kuncogás morajlik. Szívogatja
és csókokkal borítja be a mellbimbómat, a ruhám alá csúsztatja a
kezét, és a lábam közé simítja a tenyerét, oda, ahol nedves vagyok
és sajgok.
– Mondtam neki, hogy vegye ki a nap hátralévő részét.
Nyögve a kezéhez törleszkedem, majd a nyakamat nyújtogatva
előrehajolok, hogy megcsókoljam a halántékát.
– Bassza meg… Szerintem szabadságoljuk egész hétre!
Gabriel torokhangon felmordul, és a bugyim alá siklanak az
ujjai.
– Remek terv.
Ezután jó darabig nem beszélgetünk.
– Hová mész? Még nem végeztem veled. – Gabriel hangja egy
szerelmes dal, lágy és gyengéd, mélyen birtokló és buja bűnöket
ígér. Úgy táncol végig rajtam, mint egy simogatás, megborzongok
tőle.
– Meg akarlak érinteni – felelem panaszosan, bár nincs igazán
okom panaszra. Hogy is lehetne, amikor neki köszönhetően nem
vagyok egyéb, mint egy halom reszkető, csonttalan, meleg
letargia?
Mély torokhangon felnevet. A nevetése sokatmondó.
– Később. Most én jövök.

322
 Nagy, meleg kezek siklanak fel a lábamon, simulnak a
fenekemre. Behunyom a szemem, és megmarkolom az összegyűrt
lepedőt. Tehetséges ujjak ragadják meg a combomat, hogy
szélesre tárják a lábamat.
Sebezhető vagyok. Duzzadt és nedves. Gabriel már kétszer a
magáévá tett. Egyszer a teraszon és aztán az ágyban, lassabban és
alaposabban, ráérősen, arra késztetve, hogy könyörögjek érte. És
meg is tettem, zihálva esdekeltem, teljesen megvadított.
Megjutalmazott érte. Addig szította bennem a gyönyört, amíg
zokogni nem kezdtem, simogatta a bőrömet, és halk, szigorú
hangján, ami életem hátralévő részében egyet jelent majd
számomra a szexszel és az élvezettel, egyre csak azt hajtogatta,
hogy az ő jó kislánya vagyok.
Most is ezt a hangot használja, ami önmagában fegyverrel ér
fel.
– Annyira szép – mormolja a lábam között elfoglalt helyéről. –
Tudtam, hogy ilyen szép leszel.
A vágy, hogy elégedetté tegyem, egyre erősebbé válik bennem.
Megbillentem a csípőmet, feljebb emelem a fenekemet, többet
mutatok meg magamból. Gabriel jóváhagyóan dörmög, a kezével
a derekamat és a térdem hajlatát cirógatja. A lélegzete
csiklandozza a combom belső oldalát, aztán ráfúj a csiklómra.
Felnyögök, küzdök a késztetés ellen, hogy előrehajoljak és
lecsapjak a szájára.
Tudja. A piszkos gazember tudja, mit művel velem. Érzem a
mosolyt az ajkán, amikor megcsókolja a fenekemet. És igazán
gondoskodnom kéne róla, hogy ezt megkeserülje, de a keze
felsiklik a combomon, és amikor az ujjai lassan körözni kezdenek
a bejáratom körül, elakad a lélegzetem.
– Mmm – mormolja. Az ujjai örvénylenek, gyengéden
incselkednek velem. – Annyira szép.
Belém nyomja az egyik ujját, szinte alig érezhetően, majd
kihúzza.

323
 Összegyűjti a nedvességemet, hogy aztán újra behatoljon,
ezúttal mélyebben.
Lágy csókot nyom érzékeny, duzzadt klitoriszomra, amitől
összerándulok. Gyengéd, annyira gyengéd. Szinte alig érint meg,
mégis minden figyelmem az övé. Lustán megnyal, kicsit
hosszabban szívogat, apró csókokkal hint be, és közben
folyamatosan jár bennem az ujja. A mozdulatai lassúak.
Lehunyom a szemem, az érintésére összpontosítok, és arra,
ahogy megállás nélkül incselkedik velem, felszedi a bejáratomnál
felgyülemlő nedvességet, hogy aztán mélyen megmártózzon
bennem.
Tágra nyílik a szemem, és döbbent, gurgulázó hang hagyja el a
torkomat. Visszanyomja belém a spermáját!
Annyira kibaszottul mocskos, annyira tiltott, hogy a rám törő
forró vágytól elakad a lélegzetem. Reszketeg nyögés szakad ki
belőlem. A kezéhez törleszkedem. Esdeklek. Lassabban!
Mélyebben! Keményebben! Gyorsabban! Nem érdekel, amíg van
folytatás.
Ziháló hang tör fel a torkából, lehelete simogatja a bőrömet,
majdnem nevetés, de annál mélyebb, mintha neki is többre lenne
szüksége. Lassú csókokkal jelzi az útját fel a hasamon. Közben a
matracba nyom a teste melegével. Nem nehezedik rám a teljes
súlyával, éppen csak annyira, hogy érezhessem.
Megcsókolja a nyakamat, és egyre gyorsabban kapkodja a
levegőt, miközben még egy ujját belém csúsztatja. Ezúttal olyan
mélyen hatol az ölembe, annyira nekem feszül, hogy az szinte már
fáj. De ez sem elég.
– Gabriel – nyögök fel elfúlóan, és még jobban szétteszem a
lábamat.
– Csitt! – suttogja, majd megcsókolja az arcomat, és a combom
közé ékeli a csípőjét. A farka elnehezülve és forrón feszül a
fenekemnek. Az ujjaival tovább dolgozik rajtam, lassan
előrenyomul, majd incselkedve visszavonul.
– Most! – követelem rekedten. – Most!

324
 – Darling – suttogja. A nevem és egy becézés is egyben. A
kettő most már egy és ugyanaz.
Zihálva és reszketve heverek alatta. Annyira melegem van,
hogy nehezemre esik a légzés is. De ő ott van velem, rekedten
szuszog, és remegés fut végig rajta, ami rám is átterjed. Felemeli a
csípőjét, és a farka elmerül bennem. Most sokkal jobban feszít,
mert még az ujjai is bennem vannak.
Éget az érintése, és még az első lökés előtt elélvezek. A
gyönyör lassan gördülő hullámként árad szét bennem. Zokogva
felkiáltok.
Gabriel kihúzza belőlem az ujjait, és megragadja a kezemet.
– Sophie – mormolja, és elkezd mozogni bennem, lassan,
mégis erőteljesen, mintha soha nem akarná abbahagyni.
– Ne! – motyogom, képtelen vagyok világosan gondolkozni. –
Ne hagyd abba!
Megremeg és felnyög, az ajkát nedves arcomhoz szorítja.
Egyetlen szó a válasza.
– Enyém.
És ez a mindenség.

GABRIEL

– Figyelj, ez nem agysebészet. Egyszerűen felemeled a lábadat, és

lovagló ülésben ráülsz…
– Szívesebben próbálkoznék az agysebészettel.
– Túl nagy feneket kerítesz a dolognak.
– Ez egy halálcsapda két keréken. Két apró keréken.
– Csak egy Vespa, Darling. Be fogjuk járni rajta a várost.
Tisztára, mint a Római vakációban.
– Nem vagyunk Rómában.

325
 – Ne légy már ennyire szőrszálhasogató! Gyerünk, mutass egy
kis lelkesedést! Imádod azt a filmet.
– Igaz. Nagyszerű Gregory Peck lennél, de sajnos én nem
vagyok egy Audrey Hepburn.
– Egyértelműen inkább Marilyn vagy.
– Ez az én szememben nem bók, hékás.
– Hidd el, hogy az! Most pedig pattanj fel a robogóra, cserfes
lány! Szeretném érezni, ahogy a fantasztikus melled a hátamhoz
nyomódik.
– Kezdem azt hinni, hogy csak a mellemre tudsz gondolni.
– Minden porcikád egyformán leköti a figyelmemet. Most
pedig elég a halogatásból! Csak vesztegetjük az időnket, édesem.
– Nem fogod ejteni a témát, ugye?
– Az a cél, hogy lazítsunk…
– Hogy lehetne lazítani, amikor ezen a játékszeren száguldunk
lefelé a meredek hegyi utakon?
– Jó móka lesz, és számomra ez egyet jelent a lazítással. Azt
akarod, hogy lazítsak, nem igaz?
– Jaj! Ne nézz rám ilyen szomorú kiskutyaszemekkel!
– Nem voltam tudatában, hogy úgy nézek rád.
– Vegyél vissza belőle, napsugár! Kiégeted a retinámat.
– Úgy lesz, ha felszállsz a robogóra.
– Rendben. Csak ne hajts le egy szikláról, és ne ölj meg
bennünket!
– Azt tervezem, hogy nagyon öreg leszek, amikor meghalok,
miközben éppen Viagrával teletankolva üzekedem veled.
– Hihetetlenül édes dolgokat tudsz mondani.
– Sono pazzo di te.
– Oké, ez mit jelent? Pokolian szexin hangzott.
– Elmondom, ha túléljük az utat a városba.
– Gabriel Scott – Ááááá!
– Na, ide figyelj! Felültem a démoni masinádra…
– Ez egy robogó. A sebessége korlátozott.

326
 – Majdnem száz kilométer per óra a maximuma. Ellenőriztem.
Ez tény.
– Azt aligha nevezném gyorsnak.
– Mivel amúgy Ferrarikat szoktál vezetni, van egy olyan
sejtésem, hogy ezt valóban így is gondolod.
– Pontosan.
– Jó neked! Azt a vitát megnyerted, de nem fogsz megnyerni
még egyet. Itt eszünk, és kész.
– Darling, ez a hely egy kis lyuk. Szó szerint lyukak vannak a
falban.
– Talán golyónyomok a háborúból.
– Melyikből?
– Jaj! Jól tudod, mire célzok.
– Hogy lerobbant?
– Hogy elég régóta áll már itt ahhoz, hogy legyen története.
Nézd, tele van öreg olaszokkal! Mindannyian esznek.
– Nem vettem észre. Túlzottan elvonta a figyelmemet a
patkány, ami elrohant mellettünk.
– Az nem patkány volt, hanem macska.
– Egy macska méretű patkány.
– Ne légy már ennyire sznob! Jézusom, nem szegénységben
nőttél fel?
– De, szóval tudom, hogy ajánlatos távol maradni az efféle
késdobálóktól.
– Jaj! Nézd, ha jót akarsz enni, akkor oda mész, ahol a nagyik
főznek. Látod? Van egy aprócska nonna a konyhában!
– Nos. Azt hiszem, ez…
– Itt fogunk enni.
– Te most belecsíptél a mellbimbómba?
– Ez egy költői kérdés volt, ugye?
– Vigyázz, cserfes lány! Megtorolhatom.
– Ez ígéret? Ó, szeretem ezt az izzást. Nagyon Flynn Ryderes.
– Képes vagy egy rajzfilmfigurához hasonlítani?

327
 – Animációs filmszereplő. Hatalmas különbség. És igazán
cuki, hogy tudod, ki ő. Gyerünk, napsugár!
– Várj…
– Látod? Nem megmondtam? Ínycsiklandó ételek.
– Igen, nagyon okos vagy. Pofa be!
– Újabb idézet A herceg menyasszonyából. Gabriel Scott, te
vagy a tökéletes férfi.
– Hihetetlenül édes dolgokat tudsz mondani, cserfes lány.
– Most áruld el, mit mondtál olaszul a halál robogóján!
– Sono pazzo di te. Megőrülök érted.
– Gabriel…
– Egyél szépen, Darling!

328
 24. fejezet

GABRIEL

Azt hittem, nehéz lesz hagyni a munkát és egyszerűen csak

létezni. Korábban még sosem csináltam ilyet, és őszintén
megvallva nem voltam biztos benne, tudni fogom-e, hogy ki
vagyok, ha nem dolgozom a nap minden órájában.
Sophie társaságában feltűnően könnyű élvezni az élet egyszerű
dolgait.
Telnek a napok, és egyfajta lusta ritmust alakítunk ki. Alszunk,
amíg egyikünk fel nem ébred, szeretkezünk, aztán újra álomba
szenderülünk. Eszünk, amikor megéhezünk. És amikor ránk jön,
ismét kefélünk, vagyis nagyjából mindig és a ház minden pontján.
A kedvenc helyem a terasz, ahol a napfény bearanyozza Sophie
finom bőrét, és a kiáltásai visszhangot vernek a sziklák között.
Ha különösen motiváltnak érezzük magunkat, akkor fogjuk a
Ferrarit vagy a Vespát – amit a kezdeti pánik ellenére Sophie most
már imád –, bemegyünk a városba, és felfedezőútra indulunk. És
vitázunk. Mindenen: hogy hol együnk, hol vásároljunk, milyen
gyorsan menjek a Vespával. Az olaszok helyeslik a dolgot, mert
tisztában vannak vele, hogy ez egyfajta előjáték.
És komolyan, semmi sem vonzóbb számomra Sophie
intelligenciától és növekvő szenvedélytől csillogó szeménél,
kipirult arcánál és a szócsatáink hevében ütemesen emelkedő és

329
süllyedő mellkasánál. Esküszöm, többnyire félig vagy teljesen
felajzva sántikálok. De teljesen megéri.
Mindennap van egy olyan időszak, amikor valamiféle
hallgatólagos megállapodás alapján mindketten a saját dolgunkkal
foglalkozunk.
Bár Sophie társas lény, én pedig zárkózott vagyok,
mindkettőnknek szüksége van egyedüllétre a feltöltődéshez. Még
akkor is, amikor turnéztunk, és egy buszon osztoztunk,
megtaláltuk a módját, hogy teret adjunk egymásnak. Ennek most
megvannak az előnyei, hiszen az újraegyesüléseink sokkal
édesebbek. Néhány külön töltött óra inkább heteknek tűnik.
Így most egyedül vagyok. Várok. Sophie bement a városba
Martina lányával, Elisával. Mivel a telefonomat elkobozták,
Sophie nem képes üzenetet küldeni nekem, de tudom, hogy
hamarosan visszatér. Fogalmam sincs, honnan, egyszerűen csak
tudom.
Percekkel később meg is hallom Elisa autóját a kocsifelhajtón.
Könnyű követni Sophie mozgását; ez a lány olyan hangos, mint
egy fosztogató jeti, valahányszor bevonul valahová. A bejárati
ajtó kinyílik, majd becsapódik, cipősarok kopog a padlón. Sophie
a Ruby Tuesdayt énekli hamisan, és a szöveg is sántít.
Az ajkamba harapok, nehogy elnevessem magam.
– Napsugár? – Boldog hangja visszhangzik. – Merre vagyol?
Van valami elképesztően örömteli a tudatban, hogy
valahányszor hazajön, Sophie első útja mindig hozzám vezet.
– A nyelvtanod egyszerűen rémes – kiáltok vissza, és
igyekszem nem mosolyogni; egyfajta izgatott várakozással tölt el,
hogy nem engedek egycsapásra szabad utat a boldogságomnak.
Hagyom, hogy építkezzen, miközben Sophie feltrappol a lépcsőn.
– Nem a nyelvtanom miatt akarsz engem – közli a lépcső
tetejéhez közeledve.
– A melled és a segged egyértelműen feljebb vannak a
listámon.

330
 – Mutasd meg nyugodtan, mennyire értékeled őket! – Ott áll a
szobánk ajtajában. Kék nyári ruhája gyűrött, a széles ablakokon
beszüremlő rózsás fény kiemeli hajának aranyló árnyalatát.
Nem jutok szóhoz, elakad a lélegzetem.
Nem vagyok egy költő, de ebben a pillanatban azt kívánom,
bárcsak az lennék. Szeretném méltatni a szépségét, és elmondani
neki, hogy a teljes lelki béke és a követelőző vágy különös
keverékével tölt el.
Mindig ez van, amikor Sophie-ról van szó. Ránézek, és
egyfelől szeretném magamhoz szorítani és dédelgetni, mintha ez
lenne az utolsó napunk az életben, ugyanakkor viszont a
legszívesebben az ágyra fektetném és addig basznám, amíg a
farkam ki nem sebesedik. Ami, azt hiszem, elég perverz dolog.
Nem számít. Nem, amikor úgy néz rám, mint ha ő is ugyanezt
akarná. De édes arcát hirtelen fintor torzítja el.
– Te dolgozol.
Ezt elég nehéz lenne tagadni, mivel egy szerződés van a
kezemben.
– Csak egy könnyű kis olvasmány.
Mialatt Sophie a városban volt, elmentem futni. Amint
hazaértem, felhajtottam egy protein shake-et, aztán
lezuhanyoztam. Utána bokszeralsóban végigheveredtem az ágyon,
és elkezdtem olvasgatni egy szerződést. Ezt nem nevezném
munkának, hiszen épp csak átfutom.
Úgy tűnik, Sophie nem ért egyet.
Csípőre vágja a kezét.
– Át kellett volna kutatnom a bőröndödet, hogy lássam, nincs-e
benne csempészáru. Neked most pihenned kellene.
– A kényszerpihenő igazi oximoron. – Folytatom a szerződés
tanulmányozását, mert tudom, hogy azzal felhergelem.
Kibaszottul imádom, amikor Sophie felhúzza magát valamin. Az
mindig meztelenkedéssel és izzadással végződik az én javamra. –
Különben is, ez egy szabványos szerződés, nincs benne semmi
bonyolult és nem is túl részletes.

331
 Egy sóhaj hallatszik.
– Mihez kezdjek veled?
Bassz meg! Vannak szükségleteim.
– Gyere az ágyba, és olvass valamit te is!
Tesz felém egy lépést, de aztán megtorpan.
– Szemüveg van rajtad.
A hangjában bujkáló vágy a sajátomat is teljesen feltüzeli.
– Ez a szokás, ha az embernek szemüvegre van szüksége az
olvasáshoz.
– Okostojás. Sokszor láttalak már olvasni, és sosem viseltél
szemüveget.
– Van kontaktlencsém, de ma irritálja valami a szememet.
Vélhetően van némi köze a dolognak ahhoz, hogy reggel
orálisan kényeztettem Sophie-t a medencében. Egyfajta kísérlet
volt, szerettem volna megtudni, hogy meddig bírom visszatartani
a lélegzetemet. Nevettünk és nagy lelkesedéssel vetettük bele
magunkat a feladatba.
– Mindig szemüveget kellene viselned az olvasáshoz – jegyzi
meg Sophie, és elindul felém. – Komolyan mondom. Mindig.
Tudtam, hogy kedvezően reagál majd az
olvasószemüvegemre? Nem. De tágra nyílt szeméből, és a benne
tükröződő enyhén álmodozó kifejezésből ítélve meglehetősen
biztos vagyok abban, hogy nagyra értékeli. Vagyok annyira férfi,
hogy elismerjem: szeretném levenni a lábáról.
Leül az ágyra, és meleg combja az enyémhez simul. A testem
riadókészültségbe lép, de nem mutatom. Még nem. Nem így
játsszuk ezt a játékot.
Magam sem tudom, mit tennék, ha többé nem játszhatnék
Sophie-val. Ez a napom egyik legjobb része.
– Tudod – mormolja, miközben az egyik ujjával simogatni
kezdi a térdkalácsomat –, van ez a Tumblr. Szexi pasik
szemüvegben…

332
 – Eszedbe se jusson lefényképezni! – Úgy teszek, mintha nem
vennék tudomást a vágyról, ami az érintése hatására
végighullámzik rajtam, méghozzá egyenesen a farkamig.
Veszett ügy. És tisztában vagyok vele, hogy látja növekvő
érdeklődésemet. Elindul felfelé.
– Mi annyira szexi az olvasgató pasikban? Még könyv is
készült róluk. De esküszöm, hogy neked a könyvborítón lenne a
helyed.
A szemüvegem kerete fölött rámeredek. Pimaszul néz rám, a
fejét enyhén félrebiccenti, dús ajkával csücsörít. A vágy forró
abroncsként feszül a gyomrom köré, összeszorítja. A farkam
gyorsan nő, keményen ágaskodik.
Sophie megnedvesíti a nyelve hegyével az alsó ajkát, közben
egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét.
– Nem játszol tisztán, napsugár. – A hangja rekedtté válik. –
Nem tudom elviselni a csendes dorgálást a szemüveggel
kombinálva. Valósággal lángra lobbanok tőle.
– Hmmm. – Újra a szerződésnek szentelem a figyelmemet,
mintha nem lennék olyan feszes, mint egy kibaszott dob. A
jutalom sokkal nagyobb lesz, ha elérem, hogy Sophie
megdolgozzon érte. – Nem igazán értem, hogy ez mitől az én
problémám.
– Ó, nem? – Az ágy nyikorog, amikor elkezd közelebb kúszni
hozzám.
A farkam lüktet, szinkronban a szívdobbanásaimmal, és
kényelmetlenül feszül az alsónadrágomnak.
– Te vagy az érintett fél – mondom neki. – Miért nem teszel
ellene valamit?
Mélyről jövő nevetése megbizsergeti a bőrömet. Selymes haja
csiklandozza a mellkasomat, amikor a kezemben tartott papír alá
ügyeskedi magát. Igen, édes, lépj csak be a barlangomba!
– És ez a hatalmas erekció minek szól… – Vet egy pillantást a
kezemben tartott szerződésre. – A licencrészesedéseknek?

333
 – Imádom a részleteket – mormolom, és elakad a lélegzetem,
amikor könnyed csókot lehel a mellkasom közepére.
– Nos… – Ismét megcsókol. – Miattam ne zavartasd magad!
Úgy teszek, mintha olvasnék, miközben lassan, alaposan
végigcsókolgatja a mellkasomat. Valahányszor a bőrömhöz
szorítja az ajkát és elidőzik kicsit, egyre csökken az önuralmam. A
gyengédségébe szenvedély vegyül, úgy tűnik, hogy istenít, de
ugyanakkor a kedvét is leli bennem. Ettől elszorul a szívem és
még hevesebben lüktet a farkam.
A nyelve rátalál a mellbimbómra, amitől a kezem megremeg, a
légzésem pedig akadozni kezd.
– Istenem, annyira szexi vagy így – közli. A fogai közé veszi a
mellbimbóm hegyét, és ránt rajta egyet.
Felhörrenek, forró szenvedély ömlik végig a combomon. A
szerződés az ágyra zuhan, a fejem pedig tompa puffanással a
falnak ütődik.
Sophie lejjebb vándorol, követi a hasizmaim között lévő
völgyet.
– Annyira. Kibaszottul. Szexi. – Minden egyes szót egy
csókkal hangsúlyoz. – Azt akarom, hogy viseld a szemüveget,
miközben megbaszol, Gabriel.
Ez a nő lesz a halálom.
Nagy nehezen nyelek egyet, keresem a hangomat.
– Ha jó kislány leszel, talán megoldható.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogyan feszül meg a feneke, ami
olyan hamvas, mint egy őszibarack. Valami primitív és ősi érzés
kerít hatalmába. A hangom eldurvul.
– Vedd elő a farkamat! Le fogsz szopni.
Egy apró nyögés tör fel a torkából, és tudom, hogy hatással
vagyok rá, ami cserébe rám is hatással van. A bőröm olyan forró,
hogy alig kapok levegőt.
Sophie ingerlően húzza végig a kezét a bokszeralsóm
szegélyén. Ravaszul csábító a mozdulat. A farkam keményen az
anyagnak feszül, ő pedig elhúzza a derekamtól a gumírozott részt.

334
A pulzáló hegy fennakad a gatya korcában. Sophie kiszabadít, és
annyira felajzott vagyok, hogy a faszom a hasamnak csapódik.
– Imádom ezt a hangot – suttogja.
Helyes. Csak neked szól.
– Vegyél a kezedbe!
Meleg ujjai körém zárulnak, és megszorítanak. Majdnem
felakad a szemem tőle. Elfojtok egy nyögést, a csípőm
megemelkedik, hogy találkozzon vele.
– Finomabban – zihálom.
– Finomabban? – Sophie ismét megcsókolja a mellkasomat,
közben lazít a szorításán.
Majdnem sírok, annyira jó.
– Érd el, hogy könyörögjek!
Sophie szempillája megremeg, enyhén elnyílt ajakkal felsóhajt.
Az ujjai hegyét izgatóan végigfuttatja rajtam.
Küszködve próbálok mozdulatlan maradni, de ekkor
gyengéden a tenyerébe veszi a golyóimat, és kicsit megszorítja.
Nyögés tör fel a torkomból, de nyöszörgés lesz belőle, amikor
előrehajol, és a makkom köré zárul az ajka.
Nem elég.
– Sophie…
– Mmm? – A hang ott vibrál a bőrömön, és fájdalmasan
lüktetni kezdek a gyönyörtől.
Feljebb lököm magam, de ő kitér előlem. Ingerlően megnyalja
a farkam hegyét.
– Bassza meg… Szopd, Darling! Szopj le alaposan!
Barna szempár mosolyog fel rám, és megteszi. Egy mennyei
rántás erejéig mélyen és feszesen magába szív. A testem ívbe
feszül, nyögdécselve felemelkedek az ágyról. De itt megáll, és
újra játszadozni kezd velem, csücsörítő ajka alig ér a húsomhoz.
A bőröm kipirul a forróságtól, és megadom neki azt, amire
vágyik.
– Kérlek! Kérlek…

335
 És eleget tesz a kérésemnek. Eláraszt a figyelmével, gyönyörrel
tölt el. Olyan, mintha a saját gyönyöre valahogy kapcsolatban
állna azzal, hogy láthatja az enyémet. Elveszek benne, amíg az
érzelmektől el nem szorul a torkom, és a közelgő kielégülés
előjeleként meg nem feszülnek a golyóim.
Nem akarok a szájába élvezni. Ezúttal nem. Felemelem,
próbálok gyengéd lenni, de reszket a kezem. Tiltakozó hangot
hallat, amit egy csókkal fojtok belé, miközben a hátára döntöm, és
kapkodva feljebb hajtom a szoknyáját.
– Még nem végeztem – lihegi két csók között.
A kezem besiklik apró, rózsaszín bugyija alá. Édes sikamlósság
köszönti az ujjaimat.
– Idebent kell lennem. – Megpaskolgatom lágy, duzzadt ölét,
majd mélyen belehatolok. Ő pedig felkiált – egy édes könyörgés,
amiből mohóságomban még többet akarok hallani.
Birtokba veszem az ajkát, miközben a bugyija szűk börtönében
az ujjaim tovább szorgoskodnak. Együtt mozog velem, a csípője a
kezemnek feszül, ütemesen hánykolódik. A lélegzetünk keveredik
egymással, egyre akadozóbbá válik.
Nincs több várakozás. Lerángatom róla a bugyiját, és a lába
közé hengeredek, amit szélesre tárt a fogadásomra. Az első lökés
egyszerre gyötrelem és mennyország, mert soha semmi nem lesz
annyira jó, mint beágyazni magam Sophie testébe. Most már
mindketten kétségbeesetten lihegünk. Tudom, azt várja, hogy
keményen és gyorsan nyomuljak előre.
Lassítok, az arcára simítom a tenyeremet, és gyengéden
megcsókolom, ugyanolyan lassú mozdulatokkal, ahogy sikamlós
ölében munkálkodok.
– Gabriel – nyöszörgi a számba. – Még!
Tisztában vagyok vele, hogy úgy érti: gyorsabban. Olyan
mélyre merülök benne, amennyire csak tudok, és ott is maradok,
amíg remegni nem kezd, csak akkor húzódok vissza.
– Mindent megadok neked – suttogom.

336
 Valósággal felfalja a számat, a teste vonaglik alattam,
miközben próbál változtatni a tempón. De pontosan ott van, ahol
látni szeretném. Mozgok benne, hagyom, hogy minden egyes
centimétert érezzen. Erőtlen hang hagyja el az ajkát, félig nevetés,
félig pedig elégedetlen morranás.
– Sophie. – A hangom tiszta és határozott, a figyelmét követeli.
A tekintete az enyémbe fúródik, és mindent megmutatok neki –
hogy mit jelent a számomra és mit tesz velem.
Elakad a lélegzete, tágra nyílik és csillogni kezd a szeme.
Érzem, hogy a teste enged, lágyabbá válik.
– Gabriel. – Reszkető ujjakkal megérinti az arcomat.
És hirtelen rám tör a rettegés.
Mert lát engem, minden egyes sötét sarkot és tökéletlen
szegletet. Ennek hatására valami felszikrázik bennünk. Nem
vagyok képes elfordulni tőle, nem tudok megálljt parancsolni
magamnak. Újra és újra elmerülök benne, és a testemmel mondom
el neki mindazt, amit félek hangosan megfogalmazni.
Vegyél el! Tegyél a magadévá! Szeress!
De nem kell kimondanom ezeket a dolgokat, mert ebben a
pillanatban világossá válik a számomra, hogy máris ez a helyzet.
Magáénak követel a gyűrött lepedők között, méghozzá testestől-
lelkestől, és önmagát kínálja fel cserébe. Ettől a pillanattól fogva
nem vagyok többé Scottie vagy Gabriel, valami több lett belőlem.
Hazaértem. Végre-valahára. Örökre.

337
SOPHIE

Minden jó dolognak vége szakad egyszer.

Tudtam, hogy Gabriel csak egy korlátozott ideig lehet
kizárólag az enyém; túl munkamániás ahhoz5, hogy sok
szabadságot vegyen ki. De annak ellenére, hogy két csodálatos
hétig lehettünk kettesben, nem érzem úgy, hogy elég lett volna.
Azt viszont nem tagadhatom, hogy jót tett neki.
Minden áldott nap délig aludtunk, aztán lusta órákat töltöttünk
az ágyban szeretkezéssel vagy a medence mellett napozva. Ez
egészséges ragyogást kölcsönzött a bőrének, és könnyed mosoly
költözött tőle a szemébe.
Minden áldott nap gazdag vörösbort ittunk, olívaolajjal
átitatott, ropogós héjú kenyérrel tömtük magunkat, és valósággal
faltuk az érett paradicsomot, valamint a krémes sajtot. Ettől
kikerekedett beesett arca.
Amikor találkoztam Gabriellel, azt gondoltam, hogy gyönyörű.
Most már tudom, hogy nem ismerhettem a teljes történetet.
Egészséges, napbarnított és olyan vonzó méret után készült
vászonöltönyében, hogy egy kicsit elfog a szédülés, valahányszor
ránézek.
Gyors, boldog vigyort küld felém, miközben az olasz partvidék
kanyargós útjain kormányozza a Ferrarit, és magamban hálát adok
az égnek, amiért éppen ülök.
– Szinte hallom, ahogy forognak az agyadban a fogaskerekek –
jegyzi meg, és nagy szakértelemmel alacsonyabb sebességbe
kapcsol. Atyaúristen, hogy feszül a combja a nadrágja anyaga
alatt…
Keresztbe teszem a lábamat.
– Mindegyik gondolat tisztátalan, biztosíthatlak róla.
Szélesebbé válik a vigyora, de az útra szegezi a tekintetét.

5 Az MTV klasszikus műsora.

338
 – Viselkedj, cserfes lány! Koncentrálnom kell.
– Olyan, mintha hirtelen az Öltöny- és Kocsipornó címlapján
kötöttem volna ki.
Halk kuncogás remegteti meg Gabriel mellkasát.
– Nem létezik ilyen magazin, Darling.
– Pedig kellene, hogy legyen.
Nevet, ismét sebességet vált, aztán gyorsítani kezd. Az ülésbe
süppedek, amikor a kocsi megugrik. A levegőbe emelem a
kezemet, és hagyom, hogy a hajamba kapjon a szél, miközben
végigszáguldunk a part mentén.
Túl hamar megérkezünk a nápolyi szállodánkba. A Kill John
ma este fellép, és utána Milánó felé vesszük az irányt, majd végül
a svájci Bern következik.
Gabriel megfogja a kezemet, amikor belépünk az előcsarnokba.
Nem gondoltam volna, de szereti fogni a kezemet. Valahányszor
egymás közelébe kerülünk, megtalálja a módját, hogy
összekulcsolja az ujjait az enyémekkel, aztán a hüvelykujjával
cirógatni kezdi az ujjperceimet vagy a kézfejemet, mintha az
érintésem megnyugtatná.
Egyik este a szabadságunk alatt kint ültem vele a teraszon. Én
bort ittam, ő közben a kezemmel játszadozott, és úgy nézett le rá,
mintha maga sem tudná biztosan, hogyan jutott el odáig, hogy
ilyen könnyedén meg tudjon érinteni.
Rámosolyogtam, ő pedig az ölébe ültetett. Utána jobb feladatot
talált a kezének, miközben én a bőréről nyalogattam le a bort,
amíg remegni és morgolódni nem kezdett. Végül mocskos
dolgokat követelt tőlem a maga parancsoló, férfias módján.
Vágyakozó sóhaj szakad ki belőlem, és Gabriel megszorítja a
kezemet.
– Mi az, cserfes lány?
– Nem akarom elmondani.
– Amitől csak még inkább tudni szeretném. Beszélj, Darling!
Odaérünk a lifthez. Megnyomja a felfelé gombot.
Megcsóválom a fejemet, de mégis engedek.

339
 – Egyszerűen csak nevetséges vagyok, és mohó. Máris
hiányzik, hogy kettesben lehessünk.
Gabriel összevonja a szemöldökét, tesz felém egy lépést, majd
körülölel az illatával, és erős karjába zár. Meleg ujjai a tarkómra
siklanak.
– A tartózkodási helyünk egyszerű földrajzi kérdés. – Puha
ajkak simogatják az arcomat, és a hangja ott morajlik a fülemben.
– Emlékszel, cserfes lány? Sosem leszek igazán távol tőled, mert
mindig itt leszel. – Megragadja a kezemet, és a halántékára
szorítja, éppúgy, mint azon az éjszakán a színpadi kulisszák
mögött.
Elmosolyodom, és a mellkasára simítom az arcomat, ahol
erősen és határozottan ver a szíve.
– És itt.
– Pontosan.
Szeretem. Annyira szeretem, hogy nem tűnik valóságosnak.
Meg is rémít egy kicsit. Még soha nem voltam szerelmes. Nincs
tapasztalatom az érzés feldolgozásában. Hogyan lehet valaki ilyen
boldog, miközben ennyire fél? Nem veszíthetem el Gabrielt. Nem
lehet. A szívem azt nem élné túl.
De itt van, és úgy ölel, mintha sose akarna megmozdulni,
mintha készen állna rá, hogy vigaszt nyújtson, amíg csak
szükséges.
A lift csengője megszólal, én pedig hátrébb lépek. Ekkor látom
meg őt. Kicsit lerobbant állapotban van, napégette az arca, de
bárhol felismerném.
Görcsbe rándul a gyomrom, és nyelek egy nagyot. Veszélyesen
közel járok hozzá, hogy elhányjam magam.
Egyenesen rám néz az előcsarnok másik végéből. Számító
tekintete elárulja, hogy pontosan tisztában van azzal, kicsoda
Gabriel, és éppen azon töpreng, hogyan használhatná fel az
információt, miszerint mi ketten egy pár vagyunk.
Hideg veríték gyöngyözik a bőrömön. Gabriel a derekamra
simítja a tenyerét, és bekísér a liftbe. Az utolsó, amit látok, mielőtt

340
bezárulnának az ajtók, az Martin önelégült vigyora és undorító
kacsintása, amivel mintha azt üzenné: „Hamarosan felveszem
veled a kapcsolatot.”

341
 25. fejezet

SOPHIE

Beszélnünk kell.
A telefonomra érkezett üzenetre meredek, és a haragom fekete
köddé hatalmasodik, amitől elhomályosul a látásom. Görcsbe
rándul a gyomrom. A rohadéknak még mindig megvan a
telefonszámom. Sajnálom, hogy nem változtattam meg már rég.
Nem mintha sokat számított volna. Martin mindig megtalálja a
módját, hogy megkapja azt, amit akar.
Kavarogni kezd a gyomrom, rászorítom az egyik kezemet.
El kellene mondanom Gabrielnek, hogy Martin az
előcsarnokban ólálkodik, de nem akarom. Kimondani a nevét
olyan lenne, mint megidézni az ördögöt. Nem szeretném
emlékeztetni Gabrielt arra, amit tettem. Természetesen tisztában
van vele, de ha látná Martint, és vizuálisan is hozzám kötné, attól
valóságosabbá válna. Áthatóbbá. Mert Martin valóban nem más,
mint egy rossz szag, ami rátelepszik mindenre, és átitatja az egész
helyet. A gazember beszélni akar velem. Nem kell hozzá túl sok
képzelőerő, hogy kitalálhassam, miről.
A kikötő irányából könnyű szellő fújdogál. Lekuporodom a
teraszon álló nyugágyra, és az államhoz húzom a térdemet. Nincs
hideg idekint, de legbelül jéggé dermedek, miközben a bőröm
valósággal lángol.

342
 – Sophie. – Gabriel arca jelenik meg előttem, ráncok csúfítják
el a homlokát.
Riadtan pislogok és körülnézek. Látom a sötét tengert és a part
menti fényeket.
– Igen?
Gabriel leül a nyugágy végébe.
– Háromszor szólítottalak a neveden.
– Bocs. Én… – Nem tudom, mit mondhatnék, így vállat vonok.
Figyelmesen méregeti az arcomat, aggodalmasan.
– Mi zajlik a fejedben, cserfes lány?
– Nem érzem jól magam. – Ez igaz. A legszívesebben
bebújnék a paplan alá, és sírva fakadnék. – Túl sok volt az utazás
a kanyargós hegyi utakon, azt hiszem.
Amikor hűvös ujjai a homlokomra simulnak, majdnem
elerednek a könnyeim, és kénytelen vagyok pislogni néhányat,
nehogy elveszítsem az önuralmamat.
Gabriel homlokán még jobban elmélyülnek a ráncok.
– Melegnek érezlek.
– A te tapintásod viszont kellemesen hűvös. – Mosolyt
erőltetek az arcomra. – Csókolj meg, attól jobban leszek!
Odahajol hozzám, és nyom egy csókot a homlokomra. De
küldetése van.
– Komolyan beszéltem. Azt akarom, hogy maradj itthon ma
este. Üzenek dr. Sternnek, hogy jöjjön át, és nézzen rád.
– Ne! – tiltakozom. – Jól vagyok. Jobb lesz, ha dolgozom.
– Egy nagy frászt! – Minden látható erőlködés nélkül a karjába
kap, és bevisz a szobába. Önkéntelenül is izgatott borzongás fut
végig rajtam. Soha nem hordoztak ölben, vagy kezeltek úgy,
mintha drága kincs lennék. És bár nem vagyok igazán beteg, a
gondoskodása hatására a legszívesebben belekapaszkodnék
Gabrielbe, és kisírnám magamból a gondjaimat.
Letesz a kanapéra.
– Maradj itt!

343
 – Igenis, uram! – Tisztelgek neki, de máris a hálószoba felé
tart.
Egy takaróval tér vissza, amibe azonnal be is burkolja a
testemet.
– Tessék.
– Úgy viselkedsz, mint valami tyúkanyó. – Amit imádok.
– Kot-kot – vágja rá fapofával. Közben az egyik kezével
felveszi a házitelefont, a másikkal pedig a távirányító után nyúl.
Lenyűgöz, hogy ennyi mindent képes csinálni egyszerre.
Végigböngészi a filmkínálatot, és kiválaszt egy romantikus
vígjátékot, ezzel párhuzamosan levest rendel, és egy kosár pirítóst
a szobaszerviztől.
– És egy kanna teát – teszi még hozzá, majd befejezi a hívást.
Szegény, megviselt szívem ott helyben pocsolyává olvad. Teát
rendelt nekem. A hangom túlságosan elfúló, amikor megszólalok:
– Az olaszok nem a teájukról híresek.
– Valószínűleg pocsék lesz – ért egyet. – De meg kell
elégednünk vele.
És bár úgy be vagyok bugyolálva, mint valami csomag, még
egyszer megmozdít. Az ölébe emel, és mindkettőnket beborít a
takaróval. Annyival jobb a karjában. Elfészkelem magam a
mellkasán, ő pedig körém fonja a karját.
– Nem akarlak itt hagyni – mormolja a hajamba.
– Jól vagyok. Igazán. Veled is mehetek…
– Nem. – Gabriel hangja gyengéd, mégis határozott. – Még ha
nem is vagy beteg, pihenned kell. Most pedig csend legyen, és ez
egyszer csináld azt, amit mondanak!
– Basáskodó vagy.
– Csak azt sajnálod, hogy most én következem a
basáskodásban.
Nem vagyok képes uralkodni magamon, megsimogatom a
mellkasát. Megérinteni őt egy olyan luxus, amihez nem hinném,
hogy valaha is hozzá fogok szokni.

344
 – Mintha azt mondtad volna, hogy a kényszerpihenő egy
oximoron.
– Semmi ilyesmire nem emlékszem. A kimerültségtől biztosan
hallucinálsz.
Felhorkanok, ő pedig kuncogva megcsókolja a homlokomat.
Elkezdődik a film, és elcsendesedünk.
– Honnan tudtad, hogy imádom a Harry és Sallyt? – kérdezem
halkan.
Gabriel mocorogni kezd alattam, az egyik lábát felteszi az
asztalra.
– Te mondtad.
– Mi? Mikor?
– Harmadik éjszaka a buszon. Éppen rajtam gúnyolódtál,
amiért mindent imádok, ami Star Trek, és megkérdeztem, hogy
neked mik a kedvenc filmjeid. És még mindig neheztelek rád,
amiért azt hiszed, hogy az Űrgolyhókat egy napon lehet említeni a
Star Wars-szal.
Undorodó hangja hallatán elvigyorodom, mégis némi
meghökkenést érzek, amikor visszagondolok arra az éjszakára.
– Ennyi mindenre emlékszel?
A hajamba túr, amitől jóleső, apró borzongások futnak végig a
gerincemen.
– Mindenre emlékszem, amit mondasz, Darling. Te beszélsz,
én figyelek.
Ekkor majdnem bevallom neki, hogy szeretem. A szavak a
felszínre törnek, ott táncolnak a nyelvem hegyén, de a szám nem
hajlandó kinyílni. A félelem visszatart. Mintha azzal, hogy
kimondom, eljönne a vég kezdete. Ennek nincs semmi értelme,
mégsem tudok szabadulni az érzéstől.
Megcsókolom az álla alsó részét, ahol a kölnije illata elegyedik
bőre melegével, aztán szorosan magamhoz ölelem.
A karjában tart egészen a szobaszerviz érkezéséig. A
gyorsaságuk alapján fogadni mernék, hogy kiemelt elbánásban

345
részesülünk. Vélhetően ez annak a hozadéka, hogy a Kill John
bérli az egész emeletet.
Gabriel belebújik a zakójába, és megigazítja a
mandzsettagombját. Én közben igyekszem érdeklődést mutatni az
étel iránt, de az étvágyamnak lőttek.
– Ne turkálj a levesedben! – szól rám. – Egyél!
– Várom, hogy hűljön egy kicsit.
A jelek szerint rettenetesen hazudok, mert csak álldogál a
kanapé végében, és úgy tanulmányoz, mintha a puszta
akaraterejével képes lenne belelátni a fejembe.
– Maradnom kéne – mondja végül.
Amikor előkapja a telefonját a zsebéből, mint aki üzenni
készül, megérintem a kezét.
– Ne! Menj! Esküszöm, hogy minden rendben. Csak rossz
estém van. Néha előfordul.
Muszáj, hogy elmenjen. Akkor levadászhatom azt a faszfej
Martint, és közölhetem vele, hogy baszódjon meg, és ássa el
magát – vagy valami ehhez hasonlót. Ha Gabriel is a közelben
van, semmi ilyesmit nem tehetek. Meglehetősen biztos vagyok
benne, hogy ő nem egyszerűen elküldené Martint a búsba, sokkal
jobban hajlana afelé, hogy még a szart is kiverje belőle.
Igazán kielégítő lenne végignézni, de a gondolat, hogy Gabriel
összetűzésbe kerüljön a törvénnyel vagy beszennyeződjön a jó
híre, megrémít.
Valószínűleg érzi a zaklatottságomat, mert felsóhajt, és lehajol,
hogy megcsókoljon. Ez a csók nem gyors. Gyengéd és érzéki,
mintha tobzódna az ízemben. Én pedig elolvadok az érintésétől,
sűrű hajába mélyesztem az ujjaimat és visszacsókolom.
Az arca erősen ki van pirulva, amikor végül elszakadunk
egymástól, mindketten gyorsabban kapkodjuk a levegőt. Gabriel a
homlokomnak támasztja a sajátját, a tenyere a tarkómra simul.
– Sophie – mondja. – Kedvesem.

346
 Közel járok hozzá, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Gabriel
túl gyengéd. Túl csodálatos. Behunyom a szemem, a
hüvelykujjammal körözni kezdek a halántékánál.
– Itt leszek, amikor visszajössz.
Helyeslően dünnyög és megcsókol. Aztán még egyszer.
Gyengéden. A csókjai szerelemről árulkodnak.
– Sophie, én… – Vesz egy mély lélegzetet, és megcsóválja a
fejét. Amikor hátrébb lép, a veszteségérzet olyan, mint egy hideg
kéz érintése a bőrömön.
Gabriel még egyszer megigazítja a mandzsettagombjait, és
fürkész tekintettel méregeti az arcomat. Nem tudom, mit láthat, de
a hangja lágy, amikor végül megszólal:
– Gyógyulj meg!
– Úgy lesz. – De ez egy üres ígéret, mert a rosszullétem addig
nem fog elmúlni, amíg ki nem állok Martin ellen.

GABRIEL

Gyűlölöm a fogadásokat – az ostoba partikat a koncertek előtt és

után, ahol a sajtó, a rajongók, a rajongói klubok vezetői, egyéb
híres emberek és a lemezkiadók nagyágyúi egyetlen unalmas, ki-
figyel-kit tömeggé állnak össze. Ők a létezésem átkai, szakmailag
legalábbis.
Az évek során sikerült kifejlesztenem egy nézést, ami távol
tartja tőlem az embereket az efféle gyötrelmes órák során. Csak a
nagyon bátrak vagy a nagyon ostobák mernek a közelembe jönni.
A nagyon bátrakat tisztelem, többnyire eléggé intelligensek is
ahhoz, hogy röviden el lehessen beszélgetni velük. A nagyon
ostobákkal pedig könnyedén elbánok.
Azt viszont semmiképp nem kerülhetem el, hogy szóba
elegyedjek emberekkel az este folyamán. A mai este pedig

347
rettenetesen hosszúnak tűnik. Többször is kényszerítenem kellett
magam, hogy ne írjak üzenetet Sophie-nak, nehogy úgy érezze,
hogy „tyúkanyóként” viselkedem. Pedig szerettem volna.
Olyan sápadt és zaklatott volt korábban. Valósággal reszketett
a karomban, bár egyértelműen szerette volna leplezni az
idegességét. Ez egyáltalán nem tetszik nekem. Valami nincs
rendben. Azt állította, hogy a kocsikázástól van rosszul, de többről
van itt szó.
Bármi is a probléma, szeretném elmulasztani. Egyszerűen
muszáj megtennem. Az egész életemet annak szenteltem, hogy
számomra fontos emberekről gondoskodjak, és most már ő van
ennek a listának a legtetején.
Mellette kellett volna maradnom. Birtoklási vágy gyötör… Egy
újabb érzés, ami eddig nem volt ismerős a számomra.
Az ember nem járkálhat körbe, és mutathatja be a barátnőjét
úgy, hogy: „Az enyém. Ha hozzáérsz, letöröm az ujjadat.” Nem
igaz? Kétlem, hogy Sophie örülne, ha így megbélyegezném. Vagy
talán mégis, ha megmondanám neki, hogy tegye nyugodtan ő is
ezt velem.
– Scottie, haver, sodródsz.
– Tessék? – Arra eszmélek, hogy Killian ácsorog mellettem.
– Teljesen el vagy szállva – mondja bosszantó vigyorral. – Azt
hiszem, a szabadság megtette a hatását.
– Kigyógyultam abból, hogy kényszeresen ellenőrizzem a
telefonomat minden két percben – felelem komoran.
– Aha, pont erre céloztam.
Tudomást sem veszek önelégült arckifejezéséről.
– Ez volt… – Életem legjobb két hete. – Nagyon élveztem.
Killian vidáman felhorkan.
– Jó hallani.
Nem mond semmi egyebet, de nem is moccan mellőlem.
Sophie szerint jobban kellene próbálkoznom velük.
Megköszörülöm a torkomat.

348
 – Arra gondoltam, hogy elviszem Sophie-t a svájci üdülőbe
szilveszterezni. Szeretnétek csatlakozni hozzánk Libertyvel?
Elfintorodom. Valószínűleg a meghívás ugyanolyan
modorosan hangzott kimondva, mint a fejemben. Abból, ahogy
Killian szája sarka megremeg, tudom, hogy a sejtésem helyes. A
francba!
De mielőtt bármi egyebet mondhatnék, már válaszol is.
– Liberty és én nagyon szívesen veletek tartunk.
– Nem kéne megkérdezned, mielőtt elígérkezel? – Ennyit még
én is tudok a nőkről.
– Nem szükséges. Az agyunk egy egységet alkot. – Killian
közelebb hajol. – Amúgy meg itt áll mögötted.
Meglepetten hátrébb lépek, és tényleg ott van Liberty. Olyan
szélesen vigyorog, hogy az arca megfeszül.
– Szia, Scottie! – A karomba bokszol. – Síelhetünk is? Ehetünk
fondüt? És csinálhatunk egyéb James Bond-os dolgokat?
– Mint például sziklákról leugrani és brit lobogót mintázó
ejtőernyőket kinyitni? – mordulok fel.
– Igen. De az enyémen legyenek sávok és csillagok. Ez
hazafias kötelességem.
– Majd felírom magamnak.
– Juhé! – Megölel, mielőtt elmenekülhetnék. – Ez lesz a
legjobb szilveszter!
Killian felnevet, de aztán körülnéz.
– Látta valaki Jaxet?
Kibontakozom Liberty öleléséből, és Killian felé irányítom.
– A koncert vége óta nem. Ma este kicsit furcsa volt.
Killian körbejáratja a tekintetét a helyiségen.
– Szarul nézett ki. Most pedig nincs sehol.
Ha Jax eltűnik, mindenki aggódni kezd. A reakció automatikus,
nem számít, mennyire megbízhatónak tűnik mostanában. Azonnal
riadókészültségbe lépek, a gyomrom összeszorul.
– Mikor láttad utoljára?
– Amikor lejöttünk a színpadról.

349
 – Az már… – Vetek egy pillantást az órámra. – Negyvenkét
perce volt.
Killian odainti magához Whipet és Rye-t.
– Srácok, láttátok Jaxet?
Az aggodalmunk fertőző. Rye elfintorodik.
– Nem, haver.
– Láttam kimenni a mosdóba, amikor lejöttünk – jegyzi meg
Whip.
Rye elrohan ellenőrizni a mosdót, Killian közben megcélozza
Kipet, a biztonsági főnökünket.
Én is arra indulok, és amikor odaérek hozzájuk, Klip éppen azt
ecseteli Killiannek, hogy látta Jaxet felmenni az emeletre egy
rajongó társaságában.
– És valami fickó is volt velük – teszi még hozzá Kip.
– Egy fickó? – ismétli Killian értetlenül.
– Aha, elég gyanúsan nézett ki. Jax másik karját fogta. De Jax
elhessegetett. – Kip vállat von. – Mit tehettem volna?
Végezhetted volna a kibaszott dolgodat, és szólhattál volna
arról, hogy mi történik! – gondolom magamban a fogamat
csikorgatva.
Killian rám mered.
– Jax nem kedveli a pasikat.
– Tudom – csattanok fel, aztán veszek egy mély lélegzetet. –
Nézd, fogalmunk sincs, mi folyik itt; egyszerűen csak óvatosak
vagyunk. És nem akarok feltűnést kelteni, szóval higgadjunk le!
Killian álla megfeszül, de bólint.
– Végezd tovább a dolgodat! – utasítom Kipet. – Killian, te
gyere velem!
Rye komor arckifejezéssel csatlakozik hozzánk, amikor
átvágunk a helyiségen.
– Nincs a mosdóban.
– Úgy tűnik, hogy felment a szobájába – közlöm vele. –
Maradj itt, és légy önmagad!
Rye pontosan tudja, mire célzok, de nem tűnik túl boldognak.

350
 – Néha akkora szívás az osztály bohócának lenni. Üzenjetek,
amint megtaláltátok, mert különben morcos leszek! – Tiszteleg,
aztán elrohan, és leveti magát a kanapéra két nő közé. –
Hölgyeim, készen állnak egy kis töményre?
Liberty is ott van mellettünk. Megérintem a könyökét, hogy
lelassítsam.
– Menj és mondd meg Whipnek, hogy maradjon idelent! Ha
mindannyian távozunk, az emberek észre fogják venni.
Killian és én némán várunk a liftre.
– Igazából nincs okunk az aggodalomra – mondom neki.
– Valószínűleg éppen dug valami lánnyal.
– Pontosan.
Egy apró fénysor jelzi a lift útját lefelé az ötödik emeletre, ahol
vagyunk. Killian és én is azt bámuljuk.
– Miért érzem úgy, hogy itt valami többről van szó? – suttogja
Killian a fényekre meredve.
A szívem fájdalmasan megdobban.
– Nem tudom. – De engem is ez az érzés gyötör.

351
 26. fejezet

SOPHIE

Kiderül, hogy mégsem kell levadásznom Martint. Ő talál meg

engem. Természetesen a seggfej ezt a maga módján teszi. Küld
egy üzenetet, hogy elment a koncertre – ahová nem követhetem
anélkül, hogy Gabriel meglátna –, majd önelégülten még
hozzáteszi, hogy újra üzenni fog, amint szabad lesz.
A rohadék. A mocsok rohadék.
Nincs más választásom, mint veszteg maradni és várni, hogy
eljöjjön az én időm. Egyre jobban szorongok.
A modelleknek már legalább a felére ördögi fejeket rajzoltam a
magazinomban. Ekkor meghallom a lift érkezését jelző csengőt.
Egy nő visszataszítóan felnevet, aztán felcsendül Jax mélyebb
hangja. A koncertnek vége, ő pedig a jelek szerint társaságra
vágyik.
Amikor a hangjuk elhalkul, próbálok ismét a tévére
összpontosítani. Sajnos nincs benne semmi érdekes, és végül azon
kapom magam, hogy az Alvin és a mókusokat nézem olaszul.
Fogalmam sincs róla, miért adnak egy gyerekeknek szóló filmet
az éjszaka közepén, de az éles hangú párbeszédek gyorsan pergő
olasz nyelven egyértelműen elterelik a figyelmemet.

352
 Nem tudom, mennyi idő telhet el, de amikor egy rémült,
fülsiketítő sikoly csendül fel a folyosó távolabbi végéből,
felpattanok és az ajtóhoz rohanok.
Egy fiatal lány száguld a lift felé hisztérikus állapotban. Barna
haja kócos, a sminkje el van kenődve. A mellkasa egyik oldalát
hányásfoltok borítják. Ez nem tart vissza attól, hogy megragadjam
a karját, és megállítsam, ugyanis Jax szobájából rohant ki.
– Mi történt? – förmedek rá hevesen dobogó szívvel.
Megpróbálja kiszabadítani magát, de szorosan tartom. –
Válaszolj!
– Nem érdekel, hogy híres. Lehányt. Pfuj… – Vadul
hadonászik a kezével. – Kibaszottul undorító.
A lány amerikai, valószínűleg nem lehet idősebb
tizenkilencnél. Magam után vonszolom, miközben végigsietek a
folyosón.
– Mutasd meg, hol van!
– Engedj el!
– Nem! Ezt a fényűzést pillanatnyilag nem engedheted meg
magadnak. – Erősebb vagyok. A Jax iránt érzett aggodalmam és a
félelmem hat így.
– Az a másik fickó ott van mellette – nyüszít fel a lány. – Ő
majd gondoskodik róla.
Nem állok meg, de akadozóvá válnak a lépteim.
– Miféle fickó?
– Nem tudom. Valami Marty.
Érzem, hogy kifut az arcomból a vér. Hirtelen rohanni kezdek,
a lánnyal a nyomomban.
– A francba! A francba!
A lány kitépi magát a szorításomból. Nem próbálom elkapni.
Helyette Jax szobájához száguldok, és dörömbölni kezdek az
ajtaján.
A legrosszabb félelmem válik valóra, amikor Martin nyitja ki
undorító vigyorral az arcán.

353
 – Nos, ez könnyebb volt, mint gondoltam. Szia, szépséges
Sophie!
Minden erőmet összeszedve meglököm.
– Mi a francot műveltél?
Megtántorodik, de aztán visszanyeri az egyensúlyát, és
felnevet.
– Kurvára nem csináltam semmi. Csak követtem ezt a
nyomoronc Jax Blackwoodot.
A fürdőszobából szánalmas nyöszörgés és öklendezés
hallatszik. Ellenségesen végigmérem Martint, majd elsietek. Úgy
jön utánam, mint aki alig várja, hogy a tanúja lehessen az
eseményeknek.
– Jax! – Levetem magam mellé, nem törődve a felfordulással. –
Édesem, mit vettél be?
Látszik, hogy kóvályog a feje, de pislog néhányat, és
megpróbál rám fókuszálni.
– Semmit, szivi. Esküszöm! Nem érzem túl jól magam.
Megborzong, aztán vakon nyúl a vécécsésze után. Sietségében
valósággal félrelök. Eljut a fülemig a fényképezőgép
félreismerhetetlen hangja. Martin kezében ott a mobilja, és
eksztatikusan kattintgat.
– Tedd le a kibaszott telefont, vagy istenemre esküszöm,
feldugom a seggedbe! – Érte vetődök, de Jax összeesik a padlón.
– Jax! A rohadt életbe! Add ide a telefont! – sziszegem oda
Martinnak. – Hívnom kell egy orvost.
Martin eltáncol előlem, a magasba emeli a mobilját.
– Bébi, tudtam, hogy kifizetődik, ha követlek. De nem hittem
volna, hogy ekkora szerencsém lesz. Köszi, Sophie. Megint.
A szavak alig hagyják el a száját, amikor felbukkan az ajtóban
Gabriel és Killian. Megkönnyebbülés áraszt el. Gabriel tudni
fogja, hogyan segítsünk Jaxen. De történik néhány dolog gyors
egymásutánban, amik megakadályozzák, hogy megszólaljak.
Killian rémülten felordít, és odarohan Jaxhez.

354
 Gabriel tekintete ide-oda cikázik köztem és Martin között.
Mielőtt bárki is megmozdulhatna, megragadja Martint a nyakánál
fogva, és a falhoz szorítja. A másik kezével kitépi a kezéből a
telefonját, és zsebre vágja.
– Ne moccanj! – förmed rá Martinra, és még egyszer a falnak
veri a fejét.
– Szállj le rólam! – kiabál Martin, és megpróbál kiszabadulni. –
Kurvára perelni fogok.
Gabriel egyszerűen a falnak szegezi, méghozzá fél kézzel.
Közben telefonál.
– Stern. Szükségem van magára, most azonnal. Hozza a
táskáját! – Egy másodperccel később valaki mást is felhív. – Kip.
Gyere fel, most azonnal!
Egyetlenegyszer sem néz rám.
Killian a karjában ringatja Jaxet.
– A kibaszott életbe! Nem teheted ezt már megint! – zihálja
rekedten. Látszik, hogy retteg.
Jax felnyög és mocorogni kezd.
– Mit vett be? – A szigorú kérdést Gabriel szegezi nekem.
– Nem tudom. Azt mondta, hogy semmit. Hogy csak rosszul
érzi magát.
Gabriel figyelme Martin telefonjára terelődik. Végiggörgeti a
fényképeket. Úgy tűnik, minden porcikája vibrál a visszafojtott
dühtől. A szája széle ki van fehéredve, és olyan keményen szorítja
Martint, hogy a fickó próbálja lefeszegetni magáról az ujjait.
– Megfojtod. – Személy szerint a legszívesebben a szart is
kiverném Martinból, de Gabrielnek túl sok a vesztenivalója ahhoz,
hogy komoly sérüléseket okozzon egy fotóriporternek.
Gabriel tekintete az enyémbe fúródik. Olyan izzó harag lángol
fel benne, hogy ösztönösen reagálok, riadtan hátrahőkölök.
– Helyes – vágja rá, majd újra Martin telefonjának szenteli a
figyelmét. Az orrcimpái remegnek, miközben nézegeti a
valószínűleg többtucatnyi képet, amelyek közül az utolsón én
hajolok Jax fölé.

355
 A hüvelykujja néhány mozdulatával törli mindet.
– Hé! – Martin tiltakozni próbál, amivel egy újabb ütést
provokál ki a fejére.
Egy másodperccel később felbukkan dr. Stern és Kip, aztán
minden egybefolyik, ahogy próbálnak segíteni Jaxen. Azon
kapom magam, hogy kiszorulok a fürdőszobából.
Lerogyok az egyik székre. Reszketek és izzadok. Hányás van a
térdemen. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne nézzek oda,
és közben Jaxért aggódom. Ugyanakkor Gabriel viselkedése is
félelemmel tölt el.
Tudom, hogy most vészhelyzeti üzemmódban van, de nem
tetszik, hogy nem hajlandó rám nézni.
Kip kivezeti Martint a lakosztályból. A mocskos patkány végig
hangosan tiltakozik. Aztán magamra maradok.
Gabriel még mindig a többiekkel van a fürdőszobában, hallom
a beszélgetésüket.
– Nem túladagolás – közli dr. Stern. – Azt hiszem,
ételmérgezése van. A színpadi munkások közül is hívtak már
néhányan, akik szintén szenvednek.
Killian hangja tompa.
– Teddel és Mike-kal vacsorázott korábban.
– Őket láttam – erősíti meg dr. Stern. – Gondoskodom róla,
hogy Jax hidratált maradjon, amíg ez át nem megy a szervezetén.
Jax felnyög.
– Kitakarodna innen mindenki? Még van mit átengedni a
kibaszott szervezetemen…
Killian és Gabriel kilép a fürdőszobából, aztán becsukják
maguk mögött az ajtót. Gabriel máris telefonál, éppen tájékoztat
valakit. Közben végig hátat fordít nekem.
Killian vet még egy utolsó pillantást az ajtóra, és reszketegen
fellélegzik. Aggodalom barázdálja a vonásait. Megdörzsöli a
tenyerével az arcát, vállon veregeti Gabrielt, aztán kisétál. Rólam
tudomást sem vesz.

356
 Az émelyítő, ideges vibrálás a gyomromban felerősödik,
amikor Gabriel felém fordul.
– Napsugár…
– Ne itt! – csattan fel halk, feszült hangon. Elfordul, és
megindul az ajtó felé.
Nincs más választásom, követem.
Megvárja, hogy a szobánkba érjünk, aztán nekem támad.
– Oké, mi az ördög folyik itt?
– Ne beszélj úgy velem, mintha az egyik talpnyalód lennék!
– Válaszolj az átkozott kérdésre! – üvölt fel.
A fülem cseng a haragjától. Annyira hirtelen és intenzív.
Összerándulok. Sosem láttam még ilyennek. A szája ki van
fehéredve, a szeme valósággal izzik. Megremeg az ajkam. A sírás
kerülget. De sosem voltam egy meghunyászkodó típus, nem áll
szándékomban éppen most elkezdeni. Azon kapom magam, hogy
visszaüvöltök.
– Nem tudom! Csak néhány perccel előttetek értem oda.
Felhorkan. Hangosan és visszataszítóan.
– Akkor küldte az első üzenetet neked, amikor bejelentkeztünk
a szállodába.
A francba!
– Annak semmi köze nem volt Jaxhez.
Gabriel a fogát csikorgatja.
– Nem is voltál beteg, igaz? Hazudtál nekem.
A gyomrom kavarogni kezd.
– Beteg voltam. Az aggodalomtól és a szégyentől. A rosszullét
környékezett a gondolattól, hogy az a féreg itt van a közelben, és
beszélni akar velem.
Ha ez egyáltalán lehetséges, Gabriel ettől csak még
ingerültebbnek tűnik, kivörösödik a nyaka.
– Csak ennyit kellett volna mondanod, ha tényleg ez volt a
helyzet. Helyette viszont elérted, hogy aggódni kezdjek érted, és
bűntudatom legyen, amiért magadra hagylak. Pedig közben végig
azt tervezted, hogy találkozol azzal a faszfejjel.

357
 Igaza van, és nincs semmi, amivel meg nem történtté tehetném
az általam elkövetett hibákat.
– Sajnálom. Egyszerűen csak magam akartam elintézni a
dolgot. Megszabadulni tőle, és továbblépni. Viszont nem állt
szándékomban fájdalmat okozni neked.
Gabriel legyint, mintha csak egy legyet próbálna elhessegetni.
– Rendben.
– Nem úgy hangzik, mintha rendben lennél.
A tekintete metsző.
– Mert nem is vagyok. Kibaszottul ki vagyok akadva.
Összerezzenek a hangjában bujkáló keménységtől, és attól,
hogy úgy használja, mintha egy ostor lenne. Mivel eddig még
sosem irányult ellenem a haragja, nem is sejtettem, mekkora az
ereje. Szégyellem, hogy kiérdemeltem, és fáj, hogy nem hajlandó
túllépni a dolgon.
Nagy léptekkel megindul felém, de megtorpan, mintha hirtelen
nem akarna túl közel kerülni hozzám.
– Épp elég rossz volt már az is, hogy kénytelen voltam egy
olyan jelenetre besétálni, aminek láttán úgy éreztem, életem
legrosszabb pillanata újra megismétlődik. De mindennek tetejébe
még abban a különleges kiváltságban is részem lehetett, hogy
hallhattam, amikor az állítólagos volt barátod köszönetet mondott
neked, amiért segítettél filmre venni az egészet.
Ismét rám tör a bűntudat és a szégyen, de a tudatom hirtelen
megálljt parancsol.
– Mit értesz azon, hogy állítólagos? Ő az exem. Miből
gondolod, hogy…
Gabriel undorodva elhúzza a száját.
– Nem vagy sem ostoba, sem vak. Pokolian jól tudod, hogy néz
ki ez az egész.
– Mégis, pontosan hogy néz ki a te szemszögedből? –
kérdezem. A szívem hangosan dübörög a fülemben. – Mondd,
Gabriel, mit gondolsz, mi történt valójában?

358
 Először azt hiszem, hogy nem fog válaszolni, de aztán dacosan
megvillan a szeme, megmerevedik, és felvonja maga körül azokat
a fagyos, merev falakat. Az egész olyan gyorsan és hatékonyan
történik, hogy szinte hallom a kattanásukat.
– Úgy tűnik, hogy kihasználtál bennünket.
Ennyi erővel akár gyomorszájon is vághatott volna. Egy
pillanatig levegőt sem kapok.
– Értem. Ez az egész, minden, amit átéltünk, csak valami
aprólékosan kitervelt trükk volt, hogy szerezzek egy sztorit.
Persze, miért is ne? El tudom játszani a kurva szerepét, nem igaz?
Nem fogok sírni! Nem fogok sírni!
– Ne ferdítsd el a tényeket, Sophie!
– Nem ferdítek én el semmit! Te magad mondtad. Csak
tisztázom a teóriádat.
– Nem kellene mindenféle elméleteket felállítanom, ha
elmondanád, hogy mi a franc történt. – Gabriel a levegőbe
bokszol az öklével, valósággal kiszakadnak belőle a szavak.
– Nem kéne magyarázatra szorulnia annak, hogy nem valami
útszéli ringyó vagyok – ordítok vissza. – Bíznod kellene bennem
annyira, hogy ne vonj le elhamarkodottan ilyen undorító
következtetéseket.
– És ha én lennék a helyedben? Ha te találtál volna engem egy
olyan alak társaságában, aki már bántotta a családodat, akiről
tudod, hogy együtt volt velem, miközben bántotta a családodat?
Őszintén képes lennél azt feltételezni, hogy minden a legnagyobb
rendben van, mert bízol bennem?
Gabriel tágra nyílt szemmel mered rám. A tekintetében
tükröződő fájdalomtól összeszorul a szívem.
– Nos…
– Nem, nem tennéd! – szakít félbe, és ismét megacélozza
magát. – Az a minimum, hogy magyarázatot várnál tőlem,
anélkül, hogy külön kérvényt kelljen benyújtanod. És én kurvára
megadnám neked – üvölti. – Mert megérdemelnéd ezt a

359
szívességet. Bárki megérdemelné. Különösen attól a személytől,
akit…
Összeszorítja az ajkát, és elfordul. A hajába túr a kezével.
Megereszkedik a válla és remegni kezd. Annyira legyőzöttnek
látszik, hogy megindulok felé. Mert ha fájdalom gyötri, véget kell
vetnem a szenvedésének.
De esélyt sem ad nekem. Ismét kihúzza magát, és felém fordul.
– Minden tőlem telhető módon próbálok esélyt adni neked.
Mert az, aminek Killiannel együtt a tanúja voltam ma este, nem
tüntetett fel túl jó fényben. – Tehetetlenül széttárja a kezét. –
Jézusom, Sophie! Adj valamit, amivel dolgozhatok! Valami
morzsányi magyarázatot, ami elég lehet Killiannek.
Az arcom annyira ég, hogy valósággal lüktet.
– Killiannek? Szerinted ebben a pillanatban érdekel, hogy mi a
francot gondol rólam Killian?
– A helyedben én nagyon is aggódnék amiatt, hogy mi a
francot gondol rólad Killian. A rohadt életbe! A zenekar jólléte
kellene, hogy a legfontosabb legyen a számodra.
– Számodra egyértelműen az a legfontosabb – csattanok fel.
– Ez csak természetes! – Gabriel az égnek emeli a kezét. – A
menedzserük vagyok, a kurva életbe! Mégis mit hittél?
– Azt hittem, vagyok annyira fontos a számodra, hogy nem
vonsz le undorító következtetéseket – felelem remegő hangon. –
Hogy nem kezdesz Killian érzései miatt aggodalmaskodni az én
káromra.
Gabriel arcáról minden érzelem nyomtalanul eltűnik. Teljes
magasságában kihúzza magát, majd hátrafeszíti a vállát, mintha
ebből akarna erőt meríteni.
– Ez a való élet, Sophie. Nem valami film. Nem használhatod
arra ezt az egészet, hogy megpróbáld kideríteni, mi az, amit
hajlandó vagyok vakon elfogadni, mintha attól valamilyen módon
méltóvá válnék rád. Ez nem valami teszt.
Csak állok ott tátott szájjal, képtelen vagyok akár egy szót is
kinyögni.

360
 Egy teszt? Gabriel azt hiszi, hogy ez valami hülye teszt? De
lelkem egy apró, sötét része azon töpreng, hogy vajon nem
teszem-e próbára őt mégis?
Mindent megmagyaráznék neki, ha esélyt adna rá, hogy
megszólaljak.
Viszont nagyon bánt, hogy azonnal a legrosszabbat feltételezte
rólam. Hogyne bántana? Jobbak vagyunk ennél. Neki adtam a
szívemet. Soha nem okoznék szándékosan fájdalmat neki, vagy
valakinek, akit szeret. Ha ez még mindig nem világos a számára,
akkor nem hiszem, hogy valaha is az lesz.
A hangja hideg és visszafogott, amikor folytatja. A kibaszott
logikája lábbal tiporja a szívemet minden egyes kimondott
szavával.
– Azt hiszed, nem tudom, mit művelsz? Ennyit igazán
kinézhetnél belőlem! Ugyanolyan jól ismerlek, mint te engem.
Kezdtél túl jól szórakozni, amikor azt hitted, hogy képes vagy
irányítani?
A fájdalom tompa és fakó, ettől valahogy csak még rosszabb
lesz az egész. Behunyom a szemem, hogy ne is lássam Gabrielt.
– Először egy undorító csaló vagyok, most meg valamiféle
seggfej, aki örömét leli benne, hogy szórakozásból a farkadnál
fogva vezethet? Erről lenne szó?
– A pokolba! Nem te vagy a sértett fél. Ezúttal nem.
Felpattan a szemem. Olyan őszinte felháborodás és
megbántottság árad belőle, hogy fogalmam sincs, mit
mondhatnék. De most már nem fogok bocsánatot kérni, az teljesen
biztos.
– Pedig megsértettél. Ráadásul nincs jogod megmondani,
hogyan érezzék! – Teszek felé egy lépést, ökölbe szorul a kezem a
combom mellett. – És ebben a pillanatban kurvára megnehezíted,
hogy ne gyűlöljelek.
Gabriel kissé hátratántorodik. Úgy ereszkedik közénk a csend,
mintha valami gonosz élőlény lenne. Amikor végül megszólal,
halk és bizonytalan a hangja.

361
 – Mindig is arra biztattál, hogy mutassam ki az érzelmeimet.
Íme, most kimutatom. És elismerem, hogy jobban el kellene
engednem magam, és élveznem kellene az életet. De ami téged
illet, Sophie Darling, neked kurvára ideje lenne felnőnöd, és
vállalni a felelősséget, amikor rosszra fordulnak a dolgok. És
amennyiben erre nem vagy képes, akkor semmi keresnivalód ezen
a turnén.
Megértem őt. Tudom, hogy igaza van. De az undorító
következtetései és a hirtelenség, amivel levonta őket, sötét
felhőként lebegnek fölöttem.
Megnyalom kiszáradt ajkamat, és amennyire csak tőlem telik,
igyekszem higgadtan beszélni.
– Jelen pillanatban a turné, és az, hogy a része maradjak-e, a
legkisebb gondom.
Gabriel a homlokát ráncolva félrebiccenti a fejét, mintha nem
értené, miről beszélek. A legszívesebben felnevetnék, de tudom,
hogy annak sírás lenne a vége. Talán túlzottan különbözünk
egymástól, nagyon mások a prioritásaink.
Valaki kopogtat a lakosztály ajtaján, amitől mindketten
összerezzenünk.
Gabriel odakapja a fejét és összeszorítja az ajkát. Az arca
ráncos a kimerültségtől. Már-már elgyötörtnek látszik ebben a
fényben. Megdörzsöli a szemét.
– Ez Jules. Azért jött, hogy tájékoztasson…
– Akkor magadra hagylak. – Merev lábakon megindulok a
hálószoba irányába.
Nem próbál megállítani.
Én pedig egyetlen könnyet sem hullatok, amikor becsukom
magam mögött az ajtót.
Pakolni kezdek.

362
 27. fejezet

GABRIEL

– Jelentés? – kérdezem a lakosztály étkezőasztala mellett álló

székek egyikétől. A fejem túlságosan nehéz ahhoz, hogy
felemeljem, szóval a két tenyerem bölcsőjében pihentetem.
– A lánynak, akit megállítottatok a liftben, Jennifer Miller a
neve. Egy színpadi munkás, a fénytechnikusokkal dolgozik. –
Jules hangja tétova és halk.
Sajnálatos, de úgy tűnik, elég jó vagyok a nők
megfélemlítésében. A fájdalom lándzsaként hasít a szívembe.
Megköszörülöm a torkomat, nehezemre esik megtalálni a
hangomat.
– Folytasd!
Jules vesz egy mély lélegzetet, ami sokkal inkább egy sóhajra
hasonlít.
– Saját bevallása szerint össze akart jönni Jaxszel. Amikor
látta, hogy gondot okoz neki beszállni a liftbe, felajánlotta a
segítségét.
Nos, a lány megérdemel néhány pluszpontot, amiért
megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetből. Nem kéne, hogy
zavarjon, de pillanatnyilag olyan pokolian megkeseredett vagyok,
alig bírom megállni, hogy ne kezdjek vicsorogni.
– És mi a helyzet a faszfejjel? Ő hogyan jutott be?

363
 Az ujjaim közül látom, hogy Jules ajka mosolyra görbül,
mielőtt keményen összeszorítaná.
– A liftnél környékezte meg őket. Azt mondta Jennifernek,
hogy régi jó barátja… Ööö… – Jules köhécselni kezd, elfordítja a
tekintetét.
– Sophie-nak? – kérdezem. A pokolba! Fáj kimondani a nevét.
Fogalmam sincs, hogy vagyok képes ilyen színtelen hangon
beszélni róla.
Sophie. Visszavonult a hálószobánkba, miután úgy
leteremtettem, mint még soha senkit. Csendes méltósággal
távozott, én pedig nagyon kicsinek éreztem magam, és bűntudat
gyötört. Nem is emlékszem, mikor veszítettem el utoljára a
türelmemet olyasvalakivel szemben, aki fontos volt a számomra.
Jó oka van ennek. Olyan éle van a szavaimnak, mint egy
sebészszikének.
Ami viszont azt a faszkalap Martint illeti… A kezem ökölbe
szorul. Alig bírom megállni, hogy ne vadásszam le azt az ostoba
alakot, és ne verjem be a kibaszott képét.
Remegés fut végig rajtam. Kezdek visszafejlődni azzá a vad
ifjonccá, akit csupán néhány lépés választott el attól, hogy
közönséges bűnöző váljon belőle.
Jules aggodalmas tekintettel méreget.
Reményeim szerint megnyugtató kifejezést erőltetek az
arcomra.
– Nos?
– Igen, ezt mondta. És felajánlotta, hogy segít nekik. Jax
mindkettőjüknek megengedte, hogy feljöjjenek.
Megdörzsölöm az arcomat. A tenyerem hideg és nyirkos.
– Mi történt a szobában?
– Ah, Jennifer azt mondta, hogy elkezdte… Ööö… Csókolgatni
Jaxet, aki a jelek szerint ezt nem bánta.
Vagyis annyira rosszul volt, hogy engedte annak az idióta
nőszemélynek, hogy azt csináljon vele, amit akar. Intek a
kezemmel, bátorítom Julest, hogy gyorsítsa fel a dolgot. Alig van

364
hozzá gyomrom, hogy továbbra is itt üljek, és hallgassam.
Nyugalmat akarok. Szeretném megkeresni Sophie-t, bebújni vele
az ágyba, és könyörögni neki, hogy bocsásson meg, amiért
kiabáltam vele.
De nem lehetek lábtörlő. Ő is hibázott. Hazudott nekem, nem
volt hajlandó magyarázatot adni, és szemrehányást tett a túl magas
elvárásaim miatt. Sosem fogjuk megtalálni a közös nevezőt, ha
csak én ismerem el a hibáimat.
Nem mintha túl sok esélyt adtál volna neki, hogy
magyarázkodjon, haver.
Nem is próbálta igazán megmagyarázni.
Bassza meg, most már önmagammal vitatkozom!
Jules beszél, kényszerítem magam, hogy rá fókuszáljak.
– …Martin elkezdett fényképeket készíteni róluk. Azt mondta,
hogy cukik együtt, és hogy Jennifer bizonyára szeretne egy… –
Jules összerezzen. – Szuvenírt.
– A kurva életbe!
– Igen – helyesel Jules csendesen. – Mindegy. Jax hirtelen
elhányta magát. Egyenesen Jenniferre.
Jules szünetet tart, a tekintetünk találkozik. Önkéntelenül is
elmosolyodom egy kicsit. Jules szintén.
– Folytasd! – kérem.
– Jennifer elfutott, Sophie elkapta, és a jelek szerint nem volt
hajlandó elengedni. Követelte, hogy mondja el, mi történt, aztán
megpróbálta visszaráncigálni magával a tetthelyre.
Az én Sophie-m. Azt tette, amit én is tettem volna. A bűntudat
megül a torkomban, mint megannyi üvegszilánk.
– Jennifer kiszabadította magát. Feltehetően ezután futottatok
össze vele a liftben.
– Igen. – Kellemetlen meglepetésként ért bennünket, hogy egy
hisztérikus, hányással borított nővel találtuk szembe magunkat,
amikor kinyílt a lift ajtaja. Killian és én döbbenten meredtünk rá,
de aztán végül összeszedtük magunkat, és azonnal átadtuk a
területért felelős biztonsági őrnek.

365
 Felsóhajtok, és hátradőlök a székemben. Fáj mindenem. És
tudom, hogy a szomorúság az oka.
– Számolj be minderről Killiannek és a srácoknak is! –
utasítom Julest, mivel jól tudom, hogy Killian mostanra már
mindent megosztott velük. – Nem akarom, hogy rosszat
gondoljanak Sophie-ról.
Fáj kimondani. Még a gondolat is fáj. Sophie nem értette, hogy
a puszta elképzelés, miszerint a srácok esetleg nem kedvelik, elég
volt ahhoz, hogy sebet üssön a szívemen. Túl fontos a számomra
ahhoz, hogy viszály legyen közöttük.
Jules bólint.
– És mi legyen Jenniferrel?
– Ki van rúgva. Adj neki kétheti végkielégítést és egy jegyet
haza.
– Gondolom, nem első osztályon… – Jules tréfára tett kísérlete
sikertelen. A mosoly az arcára fagy. – Túl korai?
Válaszra se méltatom. Felállok, és megdörzsölöm elmerevedett
nyakamat.
– Vedd át vele az aláírt titoktartási szerződést! Bizonyosodj
meg róla, hogy érti, milyen következményekkel jár, ha beszél!
Amikor a nappali felől zajt hallunk, mindketten megfordulunk.
Sophie áll az étkező küszöbén. A haja nedvesen és élettelenül lóg
a vállán. Valahogy alacsonyabbnak tűnik, mintha összement
volna. Gyönyörű szeméből kihunytak a fények.
Én tettem ezt vele. A szívem vadul dörömböl a mellkasomban,
a bordáimnak feszül, amelyek fájdalmasan összeszorulnak a
látvány hatására.
– Sophie. Épp végeztünk.
– Aha, látom. – Úgy beszél, mintha csak a szelleme lenne régi
önmagának.
Halványan érzékelem, amikor Jules távozik, de csak Sophie-ra
tudok figyelni.
A csend egyre mélyül. Teszek felé egy lépést, de a hangja
megállít.

366
 – Igazad volt. Semmi keresnivalóm ezen a turnén. Már nem
szórakoztat.
– Nem szórakoztat? – A kijelentés úgy hat rám, mint egy
pofon.
– Igen, szórakozás. Tudod, az a koncepció, aminek az
elfogadása annyira nehéz a számodra.
Összerezzenek.
És ő is összerezzen.
– Bocsánat. Ez szemétség volt. Nem gondoltam komolyan.
– Nem mondtad volna, ha nem gondoltad volna komolyan –
felelem csendesen.
Elkeskenyedik a szeme.
– Szóval te minden egyes szavát komolyan gondoltad annak,
amit mondtál?
Ez egy csapda. Látom, hogy azért állították, hogy beleessek.
Csak az a baj, hogy fogalmam sincs, hogyan kerülhetném el az
átkozottat.
– Nem kellett volna ordibálnom veled – kezdem. – Sajnálom,
hogy annyira… – Kegyetlen. – …agresszív voltam.
– De azt nem bánod, amit mondtál. – Ez egy állítás.
Ingerültség lángol fel bennem.
– Mit akarsz, mit mondjak, Sophie? Mindketten mondtunk
dolgokat. Minden pár veszekszik. – És aztán kibékülnek. Miért
nem tudunk továbblépni a program kibékülős részéhez?
Úgy tűnik, hogy a közelében sem járunk annak a szegmensnek.
Sophie arckifejezése jegesebbé válik.
– A párok megbíznak egymásban.
– Már megint ezzel jössz? Hazudtál nekem! – bukik ki
belőlem. És ezt fájt. Valahogy ezt nehezebb elismerni.
– És bocsánatot is kértem – csattan fel Sophie.
Annyiban kéne hagynom. Tisztában vagyok vele.
– Hazudtál nekem valakiről, aki… Bassza meg, Sophie! Ő járt
benned.

367
 Azt se tudom, mit beszélek, csak egy dolog biztos: a
gondolattól, hogy Sophie vele volt, felfordul a gyomrom, és a
legszívesebben beleöklöznék valamibe.
Sophie eltátja a száját.
– Féltékeny vagy? Martinra?
A hangja, ahogy kimondja a nevét, kiakaszt.
– Inkább undorodom a döntésektől, amiket hoztál az életed
során.
A francba!
Sophie-nak elakad a lélegzete. Nem szívhatom vissza, amit
mondtam.
– Sophie… Én nem…
– Először éretlen vagyok, most meg undorító?
– Nem vagy undorító! – Teszek felé egy újabb lépést. – A
megjegyzésem helytelen volt. Egy féltékeny barom vagyok. Nem
számítottam rá, hogy az leszek, de ez a helyzet.
Közelebb lépek. Ha képes lennék odajutni hozzá, és a karomba
zárhatnám, minden rendbe jönne. Muszáj rendbe jönnie.
De ő feltartja a kezét, és int, hogy ne menjek tovább.
– Figyelj, ma éjjel Brennánál alszom.
Ez rossz. Nem lenne szabad elmennie.
– Maradnod kellene.
Keserű mosolyra húzódik az ajka.
– De nem akarok.
Olyan nagyot nyelek, hogy az már fáj.
– Ó!
Briliáns válasz. Kurvára briliáns.
Sophie torkából furcsa hang tör fel, mintha ő is épp ezt
gondolná.
– Mint mondtam, turnézni sem akarok tovább veletek.
A testem felé törleszkedik.
– Miért? – Ez inkább úgy hangzik, mint egy könyörgés, nem
úgy, mint egy kérdés.
Sophie színtelen hangon felnevet.

368
 – Jézusom, nem lehetsz ennyire fafejű. Ultimátumot adtál.
Nőjek fel, vagy hagyjam itt a turnét. És az alapján, amit tőled
hallottam az este folyamán, az egésznek amúgy sincs semmi
jelentősége. És tudod, mit? Nem akarok felnőni. Nem, ha ez azt
jelenti, hogy ugyanolyan hideg cinikussá kell válnom, amilyen te
vagy. Szóval, azt hiszem, kilépek.
Felkapja a táskát, ami csak ebben a pillanatban tűnik fel, és
megindul az ajtó felé. A földbe gyökerezik a lábam. Úgy kell
kényszerítenem magam, hogy megmozduljak és utánamenjek.
Üresnek és kábultnak érzem magam. A szívem vadul lüktet dühös
szavai hallatán.
– Várj! – kérem.
Nem fordul vissza.
– Tudod – mondja –, én önmagadért kedvellek, a hibáiddal
meg mindennel együtt. Egyértelmű viszont, hogy te nem tudsz
elfogadni engem olyannak, amilyen vagyok.
– Ez nem igaz! – Meggyorsítom a lépteimet, de ő már az
ajtónál jár. Kinyitja. – Sophie!
Megtorpan, azonban továbbra sem néz vissza.
– Hagyj békén, Gabriel! Ma este betelt a pohár. Nem vagyok
képes többé szóba állni veled.
Adj neki teret! Amikor egy nő ilyet kér tőlük, a férfiaknak azt
tiszteletben kell tartani, nem igaz? Fogalmam sincs. Eddig még
soha nem volt olyan nő az életemben, akit a sajátomnak szerettem
volna nevezni. Helytelennek tűnik a dolog, de mostanáig amúgy is
hibát-hibára halmoztam, szóval nem tiltakozom.
– Rendben. Jó éjt, Sophie!
– Viszlát!
Az ajtó halk kattanással becsukódik, és egyedül maradok.

369
SOPHIE

Csak juss el az ajtóig! Csak tűnj el a szobából, aztán

összeomolhatsz!
Gabriel egy halk „Jó éjt!” kíséretében enged utamra. Mintha
nem az imént törte volna darabokra a szívemet. Ismét.
Mintha nem az imént mondta volna Julesnak, hogy ki vagyok
rúgva. Ezúttal nem első osztály? Nos, baszódj meg te is, és az első
osztályú jegyed is!
Közel járok hozzá, hogy felzokogjak, de a puszta
akaraterőmnek köszönhetően sikerül uralkodni magamon. A
lábaim valósággal repítenek a szálloda folyosóján, de a testemben
borzalmas, tompa fájdalom lüktet. Elbocsátott? És aztán úgy tett,
mintha az egész az én hibám lenne?
El kellett volna küldenem a fenébe. De annyira megbántott,
olyan sokkos állapotban vagyok. Nem tudom, mit mondhatnék.
Nem bírok értelmesen gondolkozni. Igaz, sosem mondta ki, de a
tekintete, a tettei… Ez szerelem volt. Annak kellett lennie.
Ennek ellenére megint itt vagyok, a második helyre szorultam
egy férfi üzleti érdekeivel szemben. Nem mintha ezúttal nem
lettek volna figyelmeztető jelek. Tisztában voltam vele, hogy
Gabriel számára a banda mindennél fontosabb. De azt reméltem,
hogy én is legalább annyira sokat jelentek neki.
Eljutok Brenna szobájáig. Merevnek érzem az ujjperceimet,
amikor bekopogok hozzá.
Abban a másodpercben, amint kinyitja az ajtót, sírva fakadok.
– Édesem! – kiált fel, és behúz magával. – Édesem!
A történtek mindenféle kontroll nélkül törnek elő belőlem. Ő
magához ölel, és egyszerűen hagyja, hadd menjen minden a maga
útján.
– Mit csinált? – visít fel, amikor elmondom neki, hogy Gabriel
utasította Julest, hogy bocsásson el.

370
 – Kérte, hogy emlékeztessen a kibaszott titoktartási
szerződésre, amit aláírtam – közlöm vele keserűen.
– Nem! – Brenna a fejét csóválja. – Az lehetetlen! Ez nem az a
férfi, akit láttam veled. Megőrül érted, Sophie.
Én sem gondoltam volna. Egy sóhaj rázza meg a testemet.
– A saját fülemmel hallottam. – Épp időben bukkantam fel
ahhoz, hogy hallhassam azokat az utasításokat, méghozzá
hangosan és érthetően.
– Beszélned kell vele, mert ezt nem tudom elhinni.
Brenna az egyik székhez kísér. Én a fejemet csóválom.
– Az előbb beszéltem vele. Közöltem, hogy itt hagyom a
turnét, és ő elengedett.
Miért nem jött utánam? Miért nem mondta, hogy szeret? Ez az,
amit szeretnék? Annyira megviselt vagyok, és annyira kimerített
ez az egész, hogy nem bírok világosan gondolkozni. Csak azt
tudom, hogy fáj, és hogy hiányzik Gabriel. Még ha a
legszívesebben el is kalapálnám azt a makacs fejét, hiányzik. Az
élet egy üres út, ha nincs mellettem.
Gyűlölöm ezt a gyengeséget. Szerelmesnek lenni olyan, mintha
elveszítenéd az eszedet és ugyanakkor kitépnék a szívedet. Kész
szívás.
– Figyelj! – mondja Brenna gyengéden. – Mindkettőtöknek
rossz estéje volt. Hagyd, hogy lenyugodjanak a dolgok, és
beszéljetek reggel! – Elcsendesedik, majd lehajtja a fejét, hogy a
szemembe nézhessen. – Igazán itt akarod hagyni a turnét?
– Sajnálom – felelem a kezemet tördelve. – Nem csak
Gabrielről van szó. Killian még csak rám se nézett ma este. Ha
józanul belegondolok, nem hibáztatom. De olyan volt, mintha
mindaz, amit közösen átéltünk, nem jelentene semmit. –
Megcsóválom a fejem. – Nevezz gyávának, de egyszerűen csak
arra vágyom, hogy elmehessek, és mindenkitől távol
nyalogathassam a sebeimet egy ideig.
Brenna a jelek szerint úgy gondolja, hogy ez egy rettenetes
ötlet, ennek ellenére kedvesen annyiban hagyja a dolgot.

371
 – Bújj szépen ágyba! Reggelre minden jobb lesz.
Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Brenna megpróbál
majd lebeszélni a dologról, vagy éppen rábeszélni valamire.
Akárhogy is, képtelen lennék elviselni, hogy átolvassam a francos
titoktartási szerződést, amit aláírtam. A megaláztatás a végemet
jelentené.
Talán Gabrielnek igaza van. Talán jobb visszahúzódni, és
megvédeni magad. Én mindig is nagyon érzelgős voltam. Lehet,
hogy ha egy kis időre magamra maradok, ha elszakadok a
mámoros élménytől, amit Gabriel közelsége jelent, tisztábban
látom majd a helyzetet.
Brenna feláll, kiszakít a gondolataim közül.
– Hagylak készülődni. – Néhány lépés után visszafordul felém.
– Ha bekövetkezne a legrosszabb, Harley Andrews nagyon
szeretne együtt dolgozni veled.
– Ez hízelgő. – Nem érzek semmit. Már nem érdekel, hogy egy
hatalmas mozisztárral kellene együttműködnöm. És mégis,
Ausztrália ebben a pillanatban jó kalandnak tűnik. Odautazhatnék,
megismerhetném az országot, új látásmóddal gazdagodhatnék.
Egy halk hang azt suttogja, hogy gyáva nyúlként menekülök.
Nem veszek róla tudomást.

372
 28. fejezet

GABRIEL

A srácok másnap reggel a kanapén találnak rám, egy párnával a

fejemen. Egy szánalmas roncs vagyok. Mondhatnám, hogy ez
életem legrosszabb pillanata, de azon már túl vagyok. A
másodperc, amelyben Sophie kisétált az ajtón és egyúttal az
életemből, az lesz mindig is életem legrosszabb pillanata. De nem,
mégis inkább az volt a legrosszabb, amikor kételkedtem benne, és
megsemmisítettem a belém vetett bizalmát.
– Jézusom – szólal meg Jax valahol a fejem fölött. –
Melegítőnadrágot visel. Koszosat.
És elég büdös is, de kurvára nem érdekel.
– Részeg? – kérdezi Whip kissé aggodalmasan.
– Nem – feleli Killian vontatottan. – Csak üres vizesüvegeket
látok.
– Palackozott vízbe fojtja a bánatát. Legalább nem közhelyes –
mormolja Rye, mielőtt leülne mellém. Megragadja a vállamat, és
megráz. – Scottie, haver, mi a helyzet?
Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy mozgásra bírjam a
számat, de tudom, hogy ha nem válaszolok, sosem mennek el.
– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy Sophie el akar
hagyni.
Mindannyian némák maradnak, ami mindennél idegesítőbb.

373
 Aztán Jax felsóhajt.
– Bassza meg, haver. Ez szívás.
A párna felemelkedik az arcomról, vakító fény hasít a
szemembe. Hunyorgok, amikor Killian fintorogva lenéz rám.
– Mit műveltél? – kérdezi.
Nem felelek. Annyira el vagyok tompulva, hogy a beszéd is
nehezemre esik. Csak egyet akarok, hogy elmenjenek.
– A szex az oka? – kérdezi Whip tétován.
Olyan tekintettel meredek rá, ami egy tökéletes világban
azonnal a vesztét okozná.
Sajnálatos módon mindössze annyit érek el vele, hogy enyhén
összerezzen.
– Bocsi, bocsi. Csak gondoltam, megkérdezem.
A plafont bámulom. Mögöttem Jax feltúrja a lakosztály
teakonyháját, és talál néhány sört.
– Ajánlatos innod? – Szükségét érzem, hogy megkérdezzem.
Nagyjából úgy néz ki, mint ahogy én érzem magam.
Jax a másik kanapéhoz vánszorog, és leveti rá magát.
– Megnyugtatja a gyomromat.
Kétséges.
– Jól vagy? – kérdezem, részben azért, mert attól tartok, hogy
telehányja a lakosztályomat.
Mindentudó pillantást vet rám.
– Úgy érzem magam, mint egy nagy csomó szar, amit
felmelegítettek, aztán kitettek a napra száradni, de megmaradok.
Rye sört osztogat a többieknek, de én passzolok. Idejét sem
tudom, mikor ettem utoljára, és a jelenlegi hangulatomban nagy
valószínűséggel megvernék valakit, ha berúgnék.
– Egyszer a kezembe akadt Brenna egyik könyve – jegyzi meg
Rye fintorogva. – A benne szereplő fickónak huszonöt centis
farka volt.
– Ja, persze – horkan fel Jax. – Csak nem valami fantasy volt?
Annak a valószínűsége, hogy egy pasinak huszonötöse legyen,
meglehetősen csekély.

374
 – Beszélj a saját nevedben! – vágja rá Killian önelégülten
vigyorogva.
– Azt teszem, anakonda. Nyugodj le, és tartsd a tokjában!
Mindketten felvihognak, de Rye csak a fejét csóválja.
– Hogyan rúghatnának labdába az igazi férfiak, amikor a nők
piton méretű farkakról és pinasuttogókról ábrándoznak?
Whip felhorkan, és megforgatja a kezében az egyik dobverőjét.
– Egy átlagos nő vaginájának hossza nyolc vagy tíz centiméter.
Következésképpen egy huszonöt centis fasz nem jelent semmit.
– Éppen egy nyolccentis farok mellett próbálsz érveket
felsorakoztatni? – kérdezi Rye egyre növekvő, önelégült
vigyorral.
– Szép próbálkozás, de nem vethetsz egyetlen pillantást sem
erre a fenséges példányra, bármennyire szeretnél is. – Whip
megragadja az ágyékát, és megemeli Rye irányába, mielőtt
forgatni kezdené a szemét. – Arra próbálok kilyukadni, seggfej,
hogy a férfiaknak nem a faszuk mérete miatt kellene aggódniuk,
hanem amiatt, hogy hogyan használják. Voltak olyan nőim, akik
hálakönnyeket ejtettek, mert hozzá voltak szokva a lusta
farkakhoz.
Jax ennek hallatán felnevet.
– Lusta farok. Kurvára igaz. Eléred, hogy egy nő elélvezzen a
faszodon, és kibaszottul a raboddá válik.
– Valaki állítsa le őket – motyogom, és visszarántom a párnát
az arcomra.
– Figyelj, haver! – szólal meg Whip valahol a fejem közelében.
– Csak segíteni próbálunk.
– Basszátok meg… – Félrebillentem a párnát, és haragosan
rájuk meredek. – Sophie rendesen ki lett elégítve. Újra és újra.
A pokolba! Most arra gondolok, hogy néz ki, amikor felér a
csúcsra. Ahogy elfintorítja az apró orrát, és szorosan lehunyja a
szemét, miközben megfeszíti a nyakát és nyögdécsel… Az ölembe
fektetem a párnát, és vicsorogni kezdek.

375
 – Biztos vagy benne? – Rye billegetni kezdi a szemöldökét. –
Úgy értem, elég egyértelmű, hogy nem boldog valami miatt…
– Azért dühös, te barom, mert leszidtam, mint valami
féltékeny, bizalomhiányban szenvedő seggfej. Nem azért, mert
nem voltam képes megadni neki azt, amire szüksége volt. A
kibaszott életbe!
– Á!
Igen, á. Mintha ez segítene bármit is.
Rye bekapcsolja a tévét, és letelepszik az egyik székre.
– Ó, az Odaát megy.
– Ne! – vágok közbe fájdalmas hangon. – Azt ne. Sophie
odavan Deanért. Nem tudom nézni anélkül, hogy hallanám a
sóhajait és a gügyögését. – Istenem, de hiányzik.
Rye gyorsan csatornát vált. Egy autós magazinra.
Sajnos ettől is csak Sophie-ra tudok gondolni, amint buján
kéjeleg a Ferrarim fölött. A francba! Ez a lány átszövi a létezésem
minden aspektusát. Kezdek a darabjaimra hullani.
– Szeretem. – A szó mesterkélten hangzik, idegen a
nyelvemen. Mégis ez a lényem legigazibb része.
– Még szép, hogy szereted – feleli Jax, egy nyűgös kisgyereket
nyugtatgató apa türelmével.
Killian felhorkan.
– Mindannyian tudjuk, mióta halálosan megfenyegetted Jaxet
miatta.
– Nem emlékszem ilyen fenyegetésre. – Csak gondoltam rá.
Akkoriban még annyira vak voltam. Próbáltam elhitetni
magammal, hogy Sophie csupán valami múló szeszély, pedig
abban a pillanatban elkezdtem beleszeretni, amint kinyitotta a
száját. Az én okos, cserfes lánykám. Teljesen kifordított
magamból, jobb emberré tett, elérte, hogy a pillanatnak éljek.
Körbejáratom a tekintetemet. A srácok békén hagynak. Nézik a
tévét. De itt vannak. Miattam. Sosem fognak magamra hagyni. A
haverjaim. A családom.
– Titeket is szeretlek – bököm ki.

376
 És azonnal meg is bánom.
Ég az arcom, amikor felém fordulnak, az arcukon a döbbenet
különféle fokozataival.
Rye fuldokolva felnevet.
– Bassza meg! – motyogom. – Ez nem… Tudjátok, hogy
értettem. A haverjaim vagytok.
– Kifalván azt mondják, hogy a Grincs kicsi szíve három
méretet nőtt aznap – jegyzi meg Killian, elnyújtva a szavakat.
Mindannyian nevetnek.
– Kopjatok le rólam! – mordulok fel, és próbálok nem nevetni.
De többé már nem húzódok vissza. Sophie-nak igaza volt. Nekem
és nekik is fáj, amikor megteszem. Mindegyiküknek a szemébe
nézek. – Komolyan beszéltem.
Whip rám veti magát, ami kurvára fáj, és összeborzolja a
hajamat.
– Mi is szeretünk, Scottie fiú!
Lelököm a padlóra.
– Állatok vagytok mind. – De jobban érzem magam. Vagyis
mégsem. Egyáltalán nem. – Ezt elbasztam, nem igaz?
– Eléggé – feleli Killian egyetértően.
– Soha nem leszek szerelmes – jelenti ki Jax. – Anélkül is elég
elcseszett érzéssel kell megbirkóznom.
– Ne kiabáld el! – szól oda neki Whip a padlóról.
– Szóval, bocsánatot kértél Sophie-tól? – kérdezi Jax.
– Természetesen. De elcsesztem, és ő azt mondta, hogy
egyedüllétre van szüksége.
– Nem hagytad magára, ugye? – kérdezi Killian elszörnyedve.
Ez elgondolkoztat, és felnézek rá.
– Nem kellett volna?
– Nem, nem hagyhatod őket magukra – jajveszékeli. – Ezt a
szarságot csak olyankor mondják, amikor ki akarják deríteni, hogy
hajlandó vagy-e értük küzdeni.
Elönt a harag.
– Mi a francért művelnének ilyesmit velünk?

377
 – Hogy lássák, figyelünk-e rájuk? – jegyzi meg Jax.
– Hogy kínozzanak? – vágja rá Rye.
– Egyszerű biológia – közli Whip, mintha hirtelen a téma
szakértőjévé lépett volna elő. – A férfiak a természetüknél fogva
imádnak vadászni, a nők pedig szeretik, ha vadásznak rájuk.
– A hangzása alapján ez olyasmi, amit a nők szexistának
mondanának – tiltakozom.
– Talán kifogásolnák – ért egyet Whip. – De a lelkük mélyén
tudnák, hogy ez az igazság.
– A nőkhöz járnia kellene egy használati utasításnak. – Rye
kortyol egyet a söréből, majd az üvegre mered. – Vagy egy
figyelmeztető jelzésnek.
Killian felnevet.
– Jár is, haver. Csak meg kell tanulni, hogyan olvassa az
ember. Sajnos azonban a legtöbbünknek ez nem sikerül egészen
addig, amíg egy nő el nem csavarja a fejünket. Tűzkeresztség,
barátaim. És égni fogtok.
– Killian James, a vészmadár – állapítom meg, bár tudom,
hogy igaza van. És gyűlölöm a dolgot.
– Figyelj! – Killian megrúgja a lábamat. – Elcseszted. Most
egy olyan gesztusra van szükség a részedről, amivel
megmutathatod neki, hogy ő a legfontosabb személy az életedben.
– Menjek, és énekeljek neki egy dalt, amiben könnyen
kaphatónak nevezem? – kérdezem. Ami övön aluli ütésnek
számít, mert Killian Libbyvel szemben elkövette ezt a hibát.
A srácok vihognak, Killian pedig ismét belém rúg.
– Feleségül vettem a lányt, seggfej, szóval én nyertem.
Soha nem akartam megházasodni, még csak fel sem merült
bennem a gondolata. De Sophie-t feleségül tudnám venni.
Elképzelem: a gyűrűm az ujján, minden tulajdonom garantáltan rá
szállna. Anyagilag egy életre biztonságban lenne. Egy életre az
enyém lenne. És a jövő, ami eddig egy üres fal volt, amit sosem
vettem közelebbről szemügyre, megtelne napfénnyel és
ragyogással. Sophie boldog nevetésével és gyengéd melegségével.

378
 Kész tökély.
A sóvárgástól minden eddiginél erősebben sajog a szívem.
Feltápászkodom. Összerezzenek a mellkasomba és a
gyomromba hasító fájdalomtól.
– Mindenki kifelé! Gesztusokat kell kitalálnom.
– Ez a beszéd, Scottie! – vereget vállon Rye. – De bármit is
csinálsz, ne a Star Trek-ből meríts ötleteket!
Mivel tudom, hogy tetszeni fog nekik, feltartom a középső
ujjamat, mielőtt elindulnék a zuhanyzó felé.
Amikor Brenna beront a szobába, megtorpanok.
– Te seggfej! – förmed rám köszönés helyett.
– Látom, beszéltél Sophie-val. – Nem kezdem követelni, hogy
árulja el, hol van, és hogy érzi magát. De nem sok választ el tőle.
Brenna vicsorogva támadásba lendül.
– Komolyan utasítottad Julest, hogy küldje haza Sophie-t,
mintha csak valami talpnyaló lenne, akit elhessegethetsz, amint a
dolgok nehezebbé válnak?
Megfagy a vér az ereimben.
– Mi?
– Sophie meghallotta, amikor azt mondtad Julesnak, hogy
ültesse fel őt egy repülőre. Ezúttal semmi első osztály? Mond ez
neked valamit?
– Ó, a francba! – nyög fel Rye valahol mögöttem.
Tudomást sem veszek róla. A rettegéstől bizsereg a bőröm és
cseng a fülem. Sophie azt hiszi, hogy a távozását akarom? Nem
csoda, hogy olyan megbántottnak tűnt, és úgy támadt nekem, mint
valami sebzett vad. És én időt adtam neki, hogy ezen
tépelődhessen egész éjszaka.
– Én Jenniferről beszéltem, a francos színpadi munkásról, aki
beengedte azt a faszfej Martint Jax szobájába. Sophie az életem,
bassza meg!
– Ó! – leheli Brenna, és nagyon elégedettnek tűnik. – Nos, az
jó. – De azonnal el is tűnik az arcáról a boldog kifejezés. –
Igazából inkább rossz.

379
 – Miért? – Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne ragadjam
meg és ne rázzam meg.
Brenna elfintorodik.
– Hagyott egy… ööö… üzenetet, miszerint elment egy kis
„vándorlásra”.
– Mi a fasz az a „vándorlás”? – üvöltöm.
– Krokodil Dundee – kiált fel Killian mögöttem. – Tudod,
amikor elment, hogy barangoljon egyet a vadonban.
Édes istenem, a csajom őrült. Egy imádni való kis őrült.
– Hová vándorol? – kérdezem a fogamat csikorgatva.
Brenna vág egy grimaszt.
– Ausztráliába. Ötkor indul a gépe.
A csajom egy imádni való, félrevezetett, gonosz őrült, akit el
fogok fenekelni, amint sikerül rátennem a kezemet. El kell jutnom
hozzá! Ó, istenem, segíts! Muszáj előrukkolnom azzal a nagy
gesztussal, amiről Killian hablatyolt.
A végén valószínűleg tényleg rosszul leszek, de képes vagyok
véghezvinni. Érte bármit megtennék.
Kifújom a levegőt, aztán mindkét kezemmel a hajamba túrok,
és megragadom lüktető fejemet.
– Rendben – mormolom. – Rendben. Segítségre van
szükségem, méghozzá most azonnal.
És a haverjaim, isten áldja őket, mind készen állnak a
bevetésre.
– Miben segíthetünk, Scottie?
– Kell egy ügyvéd, és muszáj feljutnom arra a repülőgépre. – A
többit majd kitalálom menet közben.

380
SOPHIE

Azt mondják, sosem tudod igazán, mid van, amíg el nem veszíted.
Nem vagyok biztos benne, hogy ez igaz-e.
Tisztában vagyok vele, hogy ami Gabriel és köztem van, az
valami különleges. Egy kötelék, ami csak néhány szerencsésnek
adatik meg. És mégis itt ülök egy repülőn, ami épp felszállni
készül, hogy messzire vigyen tőle.
Az elhamarkodott, megfontolatlan dolgok közül, amiket
műveltem eddigi életem során, tényleg ez viszi a pálmát.
Annyira haragszom magamra, hogy a körmeim a tenyerembe
mélyednek. Maradnom kellett volna. Bocsánatot kérni, amiért
nem adtam magyarázatot a történtekre azonnal, és amiért bántó
dolgokat mondtam, így próbálva megvédeni magam. Gabriel
megérdemel ennyit. A világot is megérdemli. Néhány
bicskanyitogató megjegyzésétől eltekintve, nem ismerek nála jobb
embert. És szeretném, ha továbbra is ismerhetném, és törődhetnék
vele.
Egy utas halad el mellettem a széksorok közötti folyosón. A
feneke a vállamnak ütközik, ő pedig gyors bocsánatkérést
mormol, miközben végigegyensúlyoz a keskeny átjárón. Ez
bizony nem az első osztály.
A fizetésemből megengedhettem volna magamnak egy első
osztályú jegyet, de képtelen lettem volna ott utazni. Úgy
semmiképp, hogy ő nincs mellettem. A luxus elveszítette
számomra minden csillogását most, hogy nem osztozhatok
Gabriellel az élményen.
– A francba! – Megmarkolom a táskámat, és kiráncigálom az
előttem lévő ülés alól.
A mellettem ülő férfi kíváncsi pillantást vet felém.
– Mennem kell – közlöm vele, mintha szüksége lenne erre az
információra.
A pasas tiszteleg, miközben kikászálódok a helyemről.
381
 Nem könnyű utat törni magamnak a székek közötti folyosón,
miközben mások éppen felszállni próbálnak. Olyan vagyok, mint
egy folyásiránnyal szemben úszó lazac. Az ingerültségtől
rángatózni kezd a szemhéjam. Muszáj lejutnom a gépről.
Szükségem van Gabrielre.
Egy légiutas-kísérő észreveszi a küszködésemet, és elém jön az
első vészkijáratig.
– Valami gond van, hölgyem?
– Semmi gond. – Megigazítom a vállamon lógó táskát. – Csak
le kell szállnom.
A nő lassan végigmér.
Nagyszerű, valószínűleg eszelősnek tűnök. Ez olyasmi, ami
sosem jó ötlet egy repülőgépen.
– Ön Ms. Sophie Darling?
– Ő… igen?
Elmosolyodik. Az aggodalom helyét furcsán szeretetteljes
kifejezés veszi át az arcán.
– Bene. Éppen indultam, hogy megkeressem.
– Komolyan? – A francba, mit műveltem?
A légiutas-kísérő belém karol.
– Jöjjön velem!
Követem, mert mi mást tehetnék? Az emberek megbámulnak,
én pedig visszabámulok rájuk. Hé, vigyétek híremet, ha lelőnének
sokkolóval, oké?
De a légiutas-kísérő nem visz le a gépről. Átvezet az első
osztályra. Lelassulnak a lépteim, tiltakozni készülök. Gőzöm
sincs, mi a fene ez, de nem vagyok hajlandó elfogadni a
jótékonykodást…
Aztán megpillantom. Elegáns, szürke, háromrészes öltöny,
jégkék selyem nyakkendő, tökéletesen beállított szénfekete haj;
életem szerelme. Egy kétszemélyes kabinban ül, elkeskenyedő
szemmel figyeli minden mozdulatomat, mintha attól tartana, hogy
bármelyik pillanatban sarkon fordulhatok és menekülőre
foghatom.

382
 A megkönnyebbüléstől megtántorodom. Az örömtől kínosan
közel járok ahhoz, hogy sírva fakadjak.
Annyira meglepett vagyok, hogy a legalapvetőbb funkciókra
sem vagyok képes. A légiutas-kísérőnek szinte úgy kell leültetnie.
– Gabriel? Mit keresel te itt?
Felvonja a szemöldökét.
– Utánad jöttem, értelemszerűen.
Édes istenem, a hangja! Olyan mély, gazdag és morajló. És
ingerült. Annyira hiányzott.
– De te gyűlölsz repülni, és ez egy húszórás út!
Vág egy grimaszt, és kissé elzöldül az arca.
– Igen, tudom. De te fontosabb vagy.
Hevesebben kezd verni a szívem, és a legszívesebben az ölébe
ugranék, hogy alaposan megcsókoljam, de a személyzet a jelek
szerint arra készül, hogy bezárja a gép ajtaját.
– Nem szenvedhetsz olyan sokáig. Nem fogom hagyni. Le kell
szállnunk. – Megragadom és megrántom a kezét, de ő visszahúz
az ülésre.
– Bizonyos dolgokat el kell mondanom neked. – Gabriel
arckifejezése határozott, és tudom, hogy semmivel sem
tántoríthatom el.
– Oké…
Mintha egy kivégzőosztaggal nézne farkasszemet, kihúzza
magát, és felszegi az állát. A tekintete azonban sebezhetőségről
árulkodik, teljesen feltárulkozik.
– Először is, ami a legfontosabb: szeretlek. Ezt még egyetlen
nőnek sem mondtam, és soha nem is fogom senki másnak rajtad
kívül. Elég hosszú ideig éltem ahhoz, hogy tudjam, számomra te
vagy az igazi. Ez egy elrendezett ügy… Láttamozva, közjegyző
által hitelesítve, amit csak akarsz.
A boldogság úgy bugyborékol az ereimben, mint valami meleg
pezsgő.
– Gabriel…
– Még nem fejeztem be.

383
 Olyan elbűvölően elszánt, hogy elmondhassa a mondókáját.
Visszafojtom a mosolyomat.
– Rendben.
Gabriel bólint, és vesz egy mély lélegzetet.
– Néha-néha előfordul majd, hogy rosszul válogatom meg a
szavaimat. És el fogok cseszni dolgokat. Ez sajnos garantált. De
az sosem történhet meg, semmilyen körülmények között, hogy ne
szeresselek, vagy ne akarjam, hogy része legyél az életemnek.
Hevesen pislogok, a döbbenettől könnyek szöknek a
szemembe.
Ráncolni kezdi a homlokát, mintha haragudna magára, majd
lehajol, hogy előhalásszon egy vékony mappát a táskájából.
– Ez a tiéd.
A kezem túl erősen reszket ahhoz, hogy képes legyek kinyitni
az átkozottat.
– Mi van benne?
– A végrendeletem. Majdnem nem sikerült időben elkészülni
vele – mondja mélázva. – Mindenemet rád hagytam.
A szavak éles visításként törnek elő belőlem:
– Mi? Miért? Mi?
Rám néz, tökéletesen higgadtan, mintha nem most rántotta
volna ki a lábam alól a talajt.
– Szeretném kézzelfogható módon bizonyítani, hogy –
függetlenül attól, hogy feleségül jössz-e hozzám vagy sem – az
életem a szó legszorosabb értelmében össze van kötve a tieddel a
halálom napjáig. Igazából jóval a halálomon túl is, technikailag
legalábbis.
– Feleségül menni hozzád? – Az arcom bizsereg.
Gabriel zavarodottan felvonja a szemöldökét.
– Minden tulajdonomat rád ruházom, és neked ez ragadja meg
a figyelmedet?
Mert a többi nem számít; nem tudok elképzelni olyan életet
magamnak, aminek ő nem a része.
– Válaszolj a kérdésemre, napsugár!

384
 – Igen, szeretném, ha összeházasodnánk. Amilyen hamar csak
lehet, ha rajtam múlik. – Bizonytalanság tükröződik a
tekintetében. – Persze csak ha hajlandó vagy hozzám jönni.
Tátott szájjal meredek rá, a szavalt a torkomon akadnak.
Gabriel igazgatni kezdi a mandzsettáját.
– Ha nem vagy hajlandó, akkor már most figyelmeztetlek,
hogy nehezen tudsz majd megszabadulni tőlem. Elég kitartó tudok
lenni, ha akarok valamit.
Forró arcomra szorítom a tenyeremet.
– Basszus. Szédülök. Te most… Ez egy lánykérés volt? Nem
tudom eldönteni.
– Bassza meg! – motyogja elvörösödve. – Mondtam, hogy el
fogok cseszni dolgokat…
A karjába vetem magam, átkarolom a nyakát, és szájon
csókolom, hogy elhallgattassam. Egy pillanatra mozdulatlanná
dermed, mintha túl meglepett lenne, hogy reagáljon, de aztán
viszonozza a csókomat, és átveszi az irányítást. A tenyerével
megragadja a tarkómat, majd úgy csap le a számra, mintha
egyedül én adhatnék neki levegőt.
Annyira jó érzés, és olyan rettenetesen hiányzott, hogy sírva
fakadok – Gabriel lecsókolgatja a lágyan legördülő
könnycseppeket, megnyugtató szavakat suttog, és a hüvelykujja
érdes ujjbegyével simogatja az arcomat.
Amikor elszakadunk egymástól, könnyes mosollyal
ajándékozom meg.
– Nem csesztél el semmit – mondom neki, és megsimogatom a
haját. – Tökéletes vagy. Szeretlek, napsugár. Olyannak, amilyen
vagy.
Hosszan kifújja a levegőt, majd az enyémnek támasztja a
homlokát.
– Hála legyen érte az égnek! – Erős ujjaival megragadja a
csípőmet. – Mondd még egyszer!
– Szeretlek, Gabriel Scott.

385
 Olyan édes elégedettséggel mosolyog, hogy muszáj
megcsókolnom, meg kell ízlelnem.
– Még egyszer! – követeli. – Nem vagyok biztos benne, hogy
jól hallottalak-e.
– Szeretlek, Gabriel „Napsugár” Scott! – A kiáltásom hatására
néhányan megbámulnak, mások vidáman kuncognak.
Gabriel úgy vigyorog, mintha karácsony reggele lenne.
– Én is szeretlek, Sophie „Cserfes Lány” Darling. Jobban, mint
sejtenéd.
Csókokkal hintem be, mert itt van, és az enyém.
– Sajnálom, hogy elmenekültem. Sajnálom, hogy nem
magyaráztam el mindent azonnal. Tudom, hogy fájt, és én sosem
szeretnék fájdalmat okozni neked.
– Köszönöm – leheli a szája ellen intézett két támadásom
között, de aztán az arcomra simítja a tenyerét, és megállásra
késztet. – Viszont egy dolog eléggé bosszant. Hogyan hihetted,
hogy elküldenélek? – A tekintetébe melegség költözik, de az arca
komoly marad. – Te vagy a mindenem, cserfes lány. Nélküled
nincs semmi öröm az életemben.
Édes ember. Megtartom. Örökre.
– Féltem – ismerem el feszengve. – Féltem, hogy te többet
jelentesz nekem, mint én neked. Nem igazán tudtam világosan
gondolkozni.
– Egyikünk sem tudott.
Halkan felsóhajtok, aztán csókolgatni kezdem a homlokát, az
arcát, és ahol csak érem.
– Miért vagyunk annyira jók a beszélgetésben, és olyan
rettenetesek, ha veszekedésről van szó?
Mert nagy különbség van aközött, hogy egyszerűen csak
civódunk, vagy igazán dühösek vagyunk. Ezt nem is kell
elmagyaráznom Gabrielnek. Vidáman csillogó tekintete arról
árulkodik, hogy tökéletesen ért engem.
Harapdálni kezdi a fülcimpámat.

386
 – Talán mert gyűlölünk veszekedni, és a darabjainkra hullunk,
valahányszor kísérletet teszünk rá. Az igazat megvallva, inkább
viselnék műszálas öltönyöket életem hátralévő részében, mint
hogy még egyszer veszekedjek veled.
Felhördülök.
– Ne is viccelődj a műszállal kapcsolatban!
Gabriel ajka a bőröm közelében lebeg, amikor kuncogni kezd.
A hangtól apró, gyönyörteli borzongások futnak végig a testemen.
De aztán ismét morgolódni kezd.
– És az összes hely közül neked éppen Ausztráliába kell
menned?
A bűntudattól összeszorul a gyomrom. Annyira ostoba voltam,
hogy eljöttem.
– Ki kellett szellőztetnem a fejemet.
– Ahhoz, hogy kiszellőztesd a fejedet, elég egy séta. Nem kell
hozzá elmenni a világ másik végébe. – Gyanakvóan méreget, de
az arca túlságosan is boldog és elégedett ahhoz, hogy képes
legyen sikerrel végrehajtani a műveletet. – Kezdem azt hinni,
hogy engem akartál kínozni.
– Épp készültem leszállni a gépről, hogy megkeresselek,
Napsugár. Mert valóságos gyötrelem távol lenni tőled. – Ami
teljes mértékben igaz. – Szóval gondold át ezt a megjegyzést!
Kétkedően hümmög, ezért lopva lejjebb siklik a kezem a
testén, és a tenyerembe veszem. Amikor fojtottan felhördül,
vigyorogni kezdek.
– Amúgy is – folytatom, és könnyedén megszorítom – vannak
jobb módszereim is a kínzásodra.
Megragadja az ujjaimat.
– Viselkedj, Darling! – De nem tolja félre a kezemet.
Érzem, hogy egyre jobban megkeményedik a tenyerem alatt.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy felszálltál egy
Ausztráliába tartó repülőre – jegyzem meg, és egymáshoz simuló
kezünk alatt finoman masszírozni kezdem.
Mocorog egy kicsit, az érintésem felé nyújtózkodik.

387
 – Ez az én nagy gesztusom Killian szerint. Ha ezek után sem
érted meg, mennyire szeretlek, akkor nincs remény.
Mosolyogva a karjához szorítom az ajkamat.
– Az én nagy gesztusom az lesz, hogy orálisan kényeztetlek
valamikor az út során.
Gabriel farka megrándul, amikor megsimogatom, és a hangja
kissé rekedtessé válik.
– A repülőkön tilos szexuális aktust létesíteni, Darling.
– Akkor majd nagyon csendesnek kell lenned, miközben
leszoplak.
Imádom a torkából feltörő elfúló hangot, és azt, hogy a farka –
erőtlen tiltakozása ellenére – kőkeménnyé válik a tenyerem alatt.
– Sophie – mondja, és visszatér a szigorú modorhoz, amit
annyira imádok. – Igazából még nem válaszoltál.
– Hmm? – Befejezem a felfedezést, és a szemébe nézek. Csak
vár. Az egyik szemöldökét felvonja, az állán rángatózik egy izom.
– Ó, az „elcseszett lánykérésre” gondolsz?
– Darling…
– Gyerekeket szeretnék – közlöm vele mosolyogva. – És Leia
hercegnőnek vagy Han Solónak akarom öltöztetni őket
halloweenkor.
Olyan elégedett mosollyal ajándékoz meg válaszul, a tekintete
annyira tele van örömteli várakozással, hogy egy kicsit
beleszédülök.
– Alig várom, hogy gyerekekkel ajándékozhassalak meg. És
ami a kosztümöt illeti, én Spockra szavazok.
– Oké. Akkor beöltözhetsz te Han Solónak, én pedig a foglyul
ejtett Leia hercegnő leszek abban a kis, aranyszínű bikiniben.
– Szeretlek – jelenti ki sietve. – Nagyon-nagyon. Életem
legszerencsésebb napja volt, amikor leültem melléd azon a
repülőgépen.
Boldog sóhajjal közelebb bújok hozzá.
– Feleségül megyek hozzád, Gabriel Scott.
Felsóhajt, és nyom egy csókot a fejem búbjára.

388
 – Én pedig halálom napjáig szeretni foglak, Sophie Darling.
– Tudod – felelem –, ha felveszem a nevedet, többé már nem
leszek Darling.
Gabriel hirtelen előrehajol, és birtokba veszi az ajkamat. A
csók lassú és egy egészen kicsit mocskos, a nyelve mélyre hatol.
Kóvályog a fejem és feszít a vágy, amikor végül elhúzódik tőlem.
Az izzó, mindentudó ragyogás a szemében nem segít.
– Te mindig a Darlingom leszel – suttogja az ajkam közelében.
– Az én drága Sophie-m.

389
 Utóhang

GABRIEL

– Azt hiszem, csak úgy fogok utalni erre a házra, hogy „A

cipősdoboz” – kiáltja Sophie a teraszról.
Mond valamit. A ház nagyrészt egyetlen hosszú, letisztult
téglalap, ami a kikötő felé nyújtózkodik, fényes fapadlókkal,
magas mennyezetekkel és elhúzható üvegfalakkal, hogy be
lehessen engedni a friss levegőt. Ami engem illet, ez a légiesség
maga a paradicsom egy repülő bezártságához képest.
Követem a hangját, és amikor rátalálok, éppen a teraszt
körülvevő, megerősített üvegkorlátnak támaszkodik. Mögötte
Sydney kikötője csillog a halványuló esti fényben. Jobb felől ott
van az ikonikus híd, és – ha hunyorít az ember – az operaház fehér
vitorlái is kivehetőek a távolban.
De engem csak Sophie érdekel. Domborulatokban gazdag teste
aranyló és napbarnított, a szél felkapja a hajtincsei végét, és
megtáncoltatja őket mosolygó arca körül.
Most éppen rózsaszínűek a fürtjei. Azt állítja, hogy ez az igaz
szerelem és a valódi szenvedély színe. Engem inkább vattacukorra
emlékeztet, de ezt sosem fogom elárulni neki. Ennyit legalább
sikerült megtanulnom a nőkről menet közben. Amúgy is mindig
ínycsiklandó finomságokkal társítom Sophie-t gondolatban,
szóval a hajszíne még találó is ebben a tekintetben.

390
 Mögé lépek, és átkarolom a vállát. A bőre hűvös, és elégedett
sóhajjal dől a mellkasomnak.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy vettél itt egy házat.
– Húsz kibaszott óra a repülőn, hogy eljussunk Ausztráliába.
Jobban teszed, ha elhiszed nekem, hogy nem fogom elsietni a
visszatérést Londonba. Addig is, miért ne élhetnénk
kényelemben?
– Hé, azoknak az óráknak egy jó részét dugással töltöttük,
szóval annyira azért nem lehetett rossz.
Ez igaz. A küzdelem, hogy csendben maradjunk, valamint a
felfedezéstől való félelem egy adag igazán látványos kibékülős
szexet eredményezett. Annyira megtetszett a dolog, hogy egy kis
civakodást tervezek Sophie-val valami nyilvános helyen ma
estére, csak hogy valamilyen úton-módon megismételhessük a
dolgot.
– Tudod, talán kigyógyultam a repüléstől való félelmemből –
mondom neki, majd előrehajolok, hogy megcsókoljam a nyaka
hajlatát. – De kísérleteket kell majd végeznünk a visszaúton, hogy
megbizonyosodhassunk róla.
Sophie ébredező farkamnak feszíti édes kis fenekét, az pedig
mocorogni kezd, mintha köszönni akarna.
– Hallottam, hogy már létezik olyan első osztályú járat,
amelynek a fedélzetén igazi zuhanyzó is van. – Sophie hátranyúl,
és végigsimít a kezével a csípőmön. – Az érdekes lehet.
– Bassza meg, menjünk zuhanyozni most! – követelem, és
feljebb húzom a szoknyája szegélyét.
Rye hangja szétpukkasztja a boldogságom buborékát.
– Ó, istenem, a szemem. Valósággal ég.
A számat Sophie bőréhez szorítva felsóhajtok.
– Emlékeztess, miért is hívtam meg őket?
– Mert szereted mindegyiket – suttogja Sophie az arcom
közelében.
– Téged szeretlek, őket elviselem.
– Vissza akarom kapni a régi Scottie-t – siránkozik Whip.

391
 Sophie ezen csak nevet.
– Jézusom! – mordulok fel. – Mind itt vannak mögöttünk, nem
igaz?
Sophie a nyakát nyújtogatva vet hátrafelé egy pillantást.
– Aha. Mindegyik.
– Scottie házon kívül van – közli velük Jax. – Most Gabriellel
kell megelégednetek, ő pedig a jelek szerint igencsak be van
gerjedve.
Ezen elmosolyodok, mert nem állít valótlanságot.
– Veled is meg fog történni, John.
– Ne számíts rá!
Szerencsétlen flótás, fogalma sincs, miről marad le.
Végül megfordulok, és magamhoz ölelem Sophie-t. Jax, Rye,
Killian, Liberty, Brenna és Whip mind előjöttek a számukra
kijelölt szobákból, és a hatalmas nappaliban gyülekeznek.
Killian és Liberty a kanapén ülnek egymáshoz simulva, Brenna
pedig gyümölcsösnek tűnő koktélokat osztogat. Megszállták a
házamat. És nem kényelmetlen vagy furcsa a jelenlétük.
Helyesnek tűnik. Jó érzés.
Rye és Whip éppen egy apró dobfelszerelést és egy hordozható
szintetizátort szednek elő. Csak ekkor veszem észre Jax és Killian
kezében a gitárokat.
– Csak nem azt tervezitek, hogy megdolgoztok az
ellátásotokért? – kérdezem.
Jax megpendíti a gitárja húrjait.
– Sophie-ért. – Rákacsint. – Mert ő a legjobb háziasszony.
Sophie dob neki egy csókot.
– Valami kívánság? – kérdezi Jax.
– Igen. – Előrehajolok, hogy megosszam vele, melyik dalra
gondoltam, és még hozzáteszem:
– Tőlem neked.
Jax a fejét csóválva szélesen elvigyorodik.
– Nem, haver, ez egyértelműen inkább tőlem neked.

392
 Az ölembe ültetem Sophie-t, és kényelembe helyezzük
magunkat egy alacsony székben, miközben a srácok a
hangszereiket babrálják. Bár ritkán mutatom ki, mégis
büszkeséggel tölt el, hogy hallhatom a haverjaimat játszani.
Ahogy az is, hogy a tanúja lehettem az átalakulásuknak
kétbalkezes fiatal fiúkból, akik egy hangot is alig voltak képesek
koordinálni, tapasztalt, páratlan zenét alkotó muzsikusokká.
Sophie felragyog, amikor elkezdik játszani a With a Little Help
From My Friendset.
– Beatles az örömért – mondom neki halkan.
A feje a vállamon nyugszik, és a szívem fölé simítja a kezét.
– És a szerelemért.
Behunyom a szemem, és hagyom, hogy átjárjon a zene.
– Mindig a szerelemért.

393
 KÖSZÖNÖM!

Köszönöm, hogy elolvastad a Kontrollt.

Az értékelések segítenek más olvasóknak könyveket találni. Ha
tetszett a Kontroll, kérlek, vedd fontolóra, hogy írsz róla egy
értékelést!
Szeretek elidőzni az alábbi helyeken: Callihan’s VIP Lounge,
The Locker Room, Kristen Callihan Facebook szerzői oldala és
Twitter.
Szeretnél ízelítőket kapni mindenki más előtt? Vagy tudni,
hogy mikor válik elérhetővé a következő könyvem? Iratkozz fel a
hírlevelemre ITT, hogy exkluzív részleteket, híreket és
megjelenési információkat kaphass.

394
 Köszönetnyilvánítás

Kati Brownnak, Sahara Hoshinak és Tessa Bailey-nek a korai

átolvasásokért és a bátorításért. Sarah Hansennek, amiért mindig
rendkívül isrgalmas borítókat alkot számomra. Jennifcr Royer
Ockennek a szerkesztésért, és mert ő a jó Kramer. Jennifer
Millernek a korrektúráért. Elisa Gioiának az Olaszországgal
kapcsolatos részekben nyújtott segítségéért. Az olvasóknak, akik
mindig olyan csodálatosak, és a bloggereknek, akik mindig olyan
támogatóak.

395