KATHLEEN E.

WOODIWISS

Örökké
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Kathleen E. Woodiwiss: Everlasting
Copyright © 2007 by Kathleen E. Woodiwiss
Published by arrangement with HarperCollins Publishers
All rights reserved

Fordította
CHOVÁN HEDVIG

A borító
Frank William Warwick Topham
festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-153-6

Hungarian translation © Chován Hedvig, 2011

Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2011
Borítókép © Profimedia-Red Dot / Corbis, 2011

A Lazi Kft. kiadása

www.lazikiado.hu
info@lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Kátay Zsófia, Tóth Balázs, Juhász Ferenc
Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borító: Koha Kolett, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János
Örökké tartó hálával ajánljuk e könyvet
Kathleen minden kedves olvasójának…
 Első fejezet

1135. augusztus 24.

Alány tudta, hogy a férfi neve Raven Seabern, s a királya

szolgálatában tartózkodik a Westminster-kastélyban, sőt annak is
tudatában volt, hogy a magas, hollófekete hajú skót leplezetlen
pillantásokat vet rá. Ám ő, Lady Abrielle of Harrington, a keresztes
háború szász hősének lánya, a Szentföldön rettenthetetlenül harcoló
normann lovag mostohalánya nem méltathatja figyelemre ezt a férfit.
Hiszen itt, Henrik király udvarában, számtalan hódoló rajongja őt körül.
Gyorsan elfordította a fejét, majd helyeslően bólintott anyja halk, a
kastély nagytermének pompáját dicsérő szavaira. A helyiség két végét
egy-egy robusztus kandalló uralta, a lángok embermagasságban
lobogtak bennük. A falakat karmazsinvörös és arany öltésekkel
szegélyezett, csata illetve vadászjeleneteket ábrázoló szőnyegek fedték.
Abrielle soha nem volt még ilyen, gazdagságot és hatalmat árasztó
káprázatos kastélyban. Most azonban maga a király hívta meg.
A lehető legteljesebben ki akarta élvezni ezt a rendkívüli alkalmat,
mivel az utóbbi időben – először apja halála, majd mostohaapja anyagi
gondjai miatt – sajnálatosan megritkultak az ehhez hasonló események.
Mégsem tudott önfeledten örülni, sőt koncentrálni is nehezen, mivel a
skót férfi élénk, sötétkék szemének nyugtalanító pillantását mindvégig
magán érezte. Ennek hatására – mintha Seabern valami bűverővel
rendelkezett volna – tekintete többször is rátévedt, holott eltökélte,
semmiképpen sem viszonozza érdeklődését. Hosszú sötét szempillái

4
alól csak lopva nézegette, bár enélkül is felfogta, hogy a skót
egyfolytában őt figyeli. Szinte tapintható volt a rajongása; a lányon
bizsergés futott át, mintha egy tollpihét húztak volna végig a bőrén.
Nem ez a férfi volt az egyetlen, aki mostanában érdeklődést
tanúsított Abrielle iránt. Mióta a lány anyjával, Elspethszel, és
mostohaapjával, Vachel de Gerard-ral Londonba érkezett, egy sor
nemesember figyelmét vívta ki, akik magukhoz illő feleséget kerestek.
Bár Vachel még nem rendelkezett nemesi címmel, feltételezhető volt,
hogy Henrik király éppen aznap este részesíti ebben a
megtiszteltetésben a nagy keresztes háborúban tanúsított vitézsége
jutalmául. Mivel egy nemesi cím földbirtokkal és anyagi javakkal is jár,
mindannyian tudták, hogy a későbbiek során Abrielle hozománya
jelentősen gyarapodik. A család rövid londoni tartózkodása alatt a
férfiak egymásnak adták a kilincset mostohaapja Westminster-
kastélybeli lakosztályában, hogy tiszteletüket tegyék először a szülők,
majd a lány előtt.
Ők tisztességes szándékkal közeledtek, a skót úr viszont nem
próbálkozott. Bármennyire egyértelmű volt is a lány iránti rajongása,
megtartotta a három lépés távolságot. Most is a nagyterem túloldalán
Henrik király mellett állt, skót sapkában és kockás lepelben. Abrielle
körülbelül harmincévesnek vélte. Azonban nem csupán szokatlan
magasságával, erőteljes alakjával, figyelemreméltó duzzadó izmaival
tűnt ki a királynál vacsorára összegyűlt nemesemberek közül.
Magabiztosság áradt belőle, melyet olyan természetesen viselt, mint
skót öltözékét.
Abrielle aligha tudta volna pontosabban megítélni ismeretlen
lovagját, hiszen egy szavát sem hallotta még, és a közelébe sem került a
zsúfolt teremben. Mások a kellemes esti levegőről beszéltek neki, vagy
felhívták a figyelmét a több ezer gyertya fényében csillogó díszekre és
festményekre, a skót azonban néma maradt. Abrielle-t bosszantotta,
hogy a férfi tartózkodása némi csalódást váltott ki belőle. Ám ennél
többet hogy is várhatott volna egy idegenben született embertől, aki

5
Dávid skót király titkos küldöttjeként érkezett, és azokhoz húzott, akik
évszázadokon át feldúlták Észak-Anglia földjét, ahol a lány született és
nevelkedett?
Rá kellett volna a legkevesebb idejét pazarolnia, különösen egy ilyen
nevezetes estén. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták, mivel a
király szavai megpecsételik további sorsát, eldöntik, hogy az élet
bánatot vagy örömet tartogat-e számára. Ha a király kellően bőkezű
Vachelhez, Abrielle-nek hatalmas hozomány jut majd osztályrészül, így
a legkiválóbbak közül választhat férjet magának.
A lány ismét anyjára, majd mostohaapjára pillantott, izgatottságuk
büszkeséggel töltötte el. Annyi mindent tartogatott a mai este – Vachel
megkapja az elismerést a király iránti hűségéért, ugyanakkor ez a
ceremónia szívbe markoló emlékeket idézett fel Abrielle-ben. Elhunyt
apja, Berwin of Harrington hősiességét is ma este méltatják, és Henrik
király tisztelettel adózik majd emlékének és mindazoknak, akik vitézül
küzdöttek a keresztes háborúban. A normann udvarban sok szász gyűlt
össze, akik hosszú ideje szorgalmazták, hogy a Szentföldön harcolt
barátaikról és rokonaikról méltóképp megemlékezzenek, különösen
Lord Berwin of Harrington halálát követően. Egy ellenszenves normann
provokálta Abrielle apját, ezért a lord párbajra hívta ki becsülete
védelmében. Ám a normann halálos sebet ejtett rajta. Családja és
barátai mély szomorúsággal gyászolták Berwint.
Abrielle-t és édesanyját Vachel de Gerard kísérte el a királyi
palotába, maga is a birodalom egyik tiszteletreméltó normann lovagja,
aki három éve vette nőül a lány anyját. Abrielle tudta, hogy az édesapja
emlékét övező tisztelet Vachelre is jó fényt vet. Számos lovag
bizonygatta, itt az ideje, hogy Vachel is megkapja az elismerést a
királytól, mivel csaknem egy évtizeden át hősiesen védte Jeruzsálemet.
Többen is részesültek hasonló jutalomban, így a lány néhai jegyese,
a szintén normann Weldon de Marlé is. Weldon röviddel hazatérése
után egy várkastély építésébe fogott, s ebben az időben kérte meg
Abrielle kezét. Sajnálatos módon alighogy elkészült a vár, az esküvő

6
előtti napon a férfi lezuhant a lépcsőn, és szörnyethalt, a lány pedig
magára maradt, még a szerelem édes emlékeiből sem tudott vigaszt
meríteni.
A drága Weldon már nem láthatja, ahogyan Vachel elnyeri
megérdemelt jutalmát hűséges szolgálataiért, viszont egyetlen rokona,
Desmond de Marlé, sajnos valahogy elintézte, hogy jelen legyen a mai
estélyen. Rejtély, hogyan csinálta, mivel igen ellenszenves figura volt,
visszataszító külsejével, holdvilágképével és kéjsóvár tekintetével. A
lány úgy vélte, a férfi megvesztegette az egyik szolgát, s így juthatott
be. Tervezett esküvőjük előtt néhány hónappal Weldon bemutatta neki
Abrielle-t, s ettől fogva Desmond folyton a sarkában járt. Weldon halála
óta a drabális férfi egyre tolakodóbban viselkedett vele. Vőlegénye
tragikus balesete után a lánynak esze ágában sem volt fenntartani a
kapcsolatot a semmirekellő féltestvérrel. Weldon halála előtt Desmond
meglehetősen szűkösen élt, most azonban dúskált a tőle örökölt
javakban, és minden jel arra vallott, hogy a vagyon révén közelebb
kíván kerülni hozzá. A királyi palota nagytermében igen meleg volt, a
férfi kövér arca izzadságtól fénylett, dülledt szemeivel egyre csak őt
bámulta, s ez igen feszélyezte a lányt.
Abrielle örült, hogy legjobb barátnője, Cordelia of Grayson, szintén
jelen van a családjával. Cordelia, egy nagy vagyon örököse, szintén
sütkérezhetett a teremben lévő urak elismerő pillantásaiban, és Abrielle
alig várta, hogy később kibeszélhessék az összes lovagot, akik az este a
kegyeiket keresték.
Cordelia elégedetten figyelte, ahogy a királyi udvarban Abrielle-t
körülrajongják, akinek szépségét csak természetes kedvessége múlta
fölül. Abrielle hatalmas zöldeskék szeme, rózsás orcája és lángvörös
göndör fürtjei ellenállhatatlanul vonzották a férfitekinteteket. Bár Lord
Weldon már csaknem negyvenöt éves volt, amikor feleségül kérte őt,
teljesen megbabonázta a lány szépsége, és alig várta, hogy
egybekeljenek. Cordelia jól ismerte barátnőjét, ezért bizonyos volt
benne, hogy ő is boldogan jegyezte el magát Weldonnal, és izgatottan

7
készült az esküvőre. Annál fájdalmasabb volt számára kedvesének
elvesztése. Cordelia örömmel látta, hogy Abrielle kezd magára találni a
tragédia után, és már nem zárkózik el a jóképű férfiak közeledésétől.
Kürtszó jelezte a vacsora kezdetét, s Abrielle és Cordelia szüleikkel
együtt az asztalukhoz ültek. Abrielle ruhája eredetileg Elspeth számára
készült, aki a három évvel ezelőtti menyegzőjén viselte. A ruhán a
gallértól az alsó szegélyig szivárványszínekben játszó, gyöngyökkel és
ékszerekkel díszített mélykék hímzés húzódott, melyen hosszú hetekig
dolgoztak a szolgálók.
Akkoriban még rengeteg pénzük és szolgálójuk volt. Ám a család
mostani ínséges helyzetében igen ritkán adódott alkalom, hogy anya és
lánya gyönyörű ruhát öltsenek, és társasági eseményeken vegyenek
részt. Berwin a halála előtt bőkezűen gondoskodott róluk, sőt Vachel is,
egészen addig, míg pénzzel és egyéb javakkal kisegítette apját,
Willaume de Gerard-t. Az apa megesküdött, hogy amint lehet, megadja
a kölcsönt, azonban megszegte fiatalabb fiának tett ígéretét, ugyanis
később mindenét idősebb fiára, Alainre hagyta, aki pedig anyagi
gondjainak fő okozója volt.
Ma estig Vachel kénytelen volt szembenézni a ténnyel, komor jövő
vár rá és családjára, ha a lovagok, akiknek korábban szintén juttatott
némi pénzt, nem viszonozzák segítségét. Amikor embereivel visszatért,
azt tapasztalta, hogy nem könnyen osztogatják a rangokat és címeket,
nehogy elszegényedjen a királyság, ám amikor látta, hogy mások
tobzódnak az érdemtelenül megszerzett javakban és címekben, rossz
néven vette, hogy tőle megtagadták ezeket. Számára Elspeth testesítette
meg az ideális feleséget, ugyanis az első asszonya egyáltalán nem
szívelte Vachelt, és gyermekszülés közben úgy halt meg, hogy elátkozta
férjét. Ahogy egyre inkább fenyegette őket az elszegényedés, a férfi
attól félt, elveszíti Elspeth szerelmét és megbecsülését. Ma azonban
végre elégtételt kap a királytól.
Abrielle meglepetten fedezte fel a skót férfit a király asztalánál
beszélgető és nevetgélő emberek között az egyik díszhelyen. Mivel még

8
várniuk kellett, míg felszolgálják a levest, Cordelia odasúgta
barátnőjének:
– Nézd csak, micsoda szemrevaló férfi!
Abrielle gyorsan elkapta tekintetét a díszasztaltól, s érezte, hogy a
vér az arcába szökik.
– A király túl öreg hozzám, különben is…
Ám Cordelia csak nevetett, és odasúgta:
– Engem nem csaphatsz be, drága Abrielle. Nemcsak te bámulod azt
a jóképű skótot, mostanra már mindenki tudja, hogy a neve Raven
Seabern. Ő Dávid skót király küldötte és országának követe a normann
udvarban.
– Egy skót ül a díszasztalnál? – kérdezte ártatlanul Abrielle, majd
halványan elmosolyodott, amikor Cordelia elkerekedett szemmel nézett
rá, szája elé tett kézzel, hogy elfojtsa nevetését.
– Cordelia, ha egyáltalán van itt olyan férfi, akire még gondolni sem
érdemes, akkor ő az. Igaz, hogy a mi Henrik királyunk Dávid király
nővérét vette feleségül, és ez megbékélést hoz a két ország között, de
mindketten tudjuk, hogy északi rokonainkat milyen súlyos sérelem érte.
Borzalmas dolgok történtek a határok mentén mindkét ország nevében,
és mint tudjuk, az emberek nem könnyen felejtenek.
– Ugyan már, Abrielle! – vetette fel fejét huncutul csillogó szemmel
Cordelia. – Talán nem nézhet meg egy nő egy jóképű férfit anélkül,
hogy azt firtatná, honnan jött? A kellemes skót akcentus és a férfias
mosoly nem elég egy forró nyári estéhez?
Barátnője évődésére Abrielle csak sóhajtott, de egyre erősödött
benne a nyugtalanság. Csak nem teszi tönkre a mai ünnepi estét dölyfös
férfiak veszekedése? Apja szomszédai közül többen is megjelentek,
hogy tisztelettel adózzanak a lord emlékének, azonban sandán
méregették a díszasztalt, és a dühös pillantásokat csakis a skótnak
szánhatták.
– Cordelia, hogy tréfálkozhatsz ilyen komoly dologgal? – hajolt
közelebb Abrielle a barátnőjéhez, hogy a szüleik ne hallhassák szavait.

9
– Ha ránézek, már árulónak érzem magam. Elég nagy a viszály
országunkban a szászok és a normannok között; nem lehetek olyan férfi
felesége, aki tovább szítja a feszültséget.
– Ki beszélt itt házasságról? – kérdezte Cordelia.
Abrielle megütközve nézett, majd kényszeredetten elnevette magát.
– Igaz. Látod, mennyire elmerültem a gondjaimban. A mai este
legyen a szórakozásé.
– Akkor érezd jól magad, Abrielle – felelte halkan Cordelia, és
megsimogatta barátnője karját. – Te mindenkinél jobban megérdemled.
A szolgák hatalmas tálcákkal sürgölődtek a vendégek között, óriási
töltött pulykákat szolgáltak fel. A két lánynak elállt a szava a látványtól.
Élvezet volt a szemüknek és a gyomruknak is. Inkább ettek, mint
beszéltek, Abrielle azonban mindvégig ideges és feszült volt. Nem
tudhatták, mi történik az este folyamán, de Weldon halála óta Abrielle
most először érezte, hogy rengeteg lehetőség áll előtte. Anyjára és
mostohaapjára nézett, akik szeretetteljes pillantást váltottak egymással,
s ő a saját reményeit olvasta ki ebből. Ha a normannok és a szászok
ismét összejöttek, mint régen, el kellett hinnie, hogy neki is lehet esélye
a boldogságra.
Meglepetten tapasztalta, hogy odahallatszik a díszasztalnál folytatott
beszélgetés, és Cordelia megbökte ujjával, amikor az egyik
nemesember megkérdezte Raven Seabernt, miért kapta épp ezt a
keresztnevet. A skót mély, bársonyos hangjára Abrielle egész testét
remegés járta át. Tudta, hogy nem illik belehallgatni mások
beszélgetésébe, a férfi azonban annyira nyíltan beszélt a társaságnak,
hogy nyilvánvalóan nem bánta, ha mások is megismerik a történetét.
Hangja ércesen szólt, pergő r hangzói tüzes szülőföldjét idézték fel. A
lány önkéntelenül is odafigyelt szavaira.
– Amikor anyám várandós volt velem, az éjszaka közepén arra
ébredt, hogy kocogtatnak az ablakán. Felkelt, és kinyitotta a spalettákat.
Berepült egy holló, és csőrét felszegve nézett rá. – A férfi anyja hangját
utánozva folytatta. – Egek, úgy viselkedsz, mintha idetartoznál! – A

10
madár kiröppent, majd egy perccel később visszatért, egy ágat tartott a
szájában, melyet a kertünk rózsabokráról tépett. Mivel apám még nem
ért haza, anyám megijedt, hogy talán levetette a lova, vagy banditák
támadták meg. Azonnal befogatott, és egy szekéren végighajtatott az
úton, melyen apám hazafelé szokott jönni. A holló előtte repült, úgy
igaz, ahogy mondom, és egyenesen apámhoz vezette, aki épp a folyón
kelt át, amikor a híd pallója leszakadt, lova beesett a jeges vízbe, ő
maga pedig két nagy kő közé szorult. Már csaknem halálra fagyott a
metsző szélben, amikor a szolgáink odaértek, kihúzták őt, és addig
dörzsölték dermedt végtagjait, míg visszatért beléjük az élet. Anyám
annyira hálás volt a hollónak, hogy elhatározta, újszülött fiának a Raven
nevet adja majd.
A hallgatóság nevetett, Abrielle is, ám halk kacagása a torkán akadt,
amikor – mintha a többiek kórusából kihallatszott volna a hangja –
Raven hirtelen ráemelte a tekintetét. Azonnal foglyul ejtették a sötétkék
szemek, és miközben a többiek zavartalanul folytatták a beszélgetést,
Abrielle úgy érezte, mintha ő és a skót kettesben lennének a teremben.
Bár meglehetősen szokatlan érzés volt, ösztönösen felfogta, hogy a férfi
ugyanígy érez.
– És mi lett a hollóval, akiről a történet szólt? – hallatszott egy hang
nagyon messziről, legalábbis Abrielle számára úgy tűnt. Ettől azonnal
megtört a varázs.
– Anyám másnap húslevest főzött belőle – válaszolta Raven, de még
mindig fogva tartotta a lány tekintetét.
Abrielle álla leesett a csodálkozástól, és a király szívből jövő kacaja
végigvisszhangzott a termen. Henrik észrevette, merre néz Raven, így a
lány a király pillantásának kereszttüzébe került.
– Hölgyem, csak ugratja önt ez a fiú! – csapott az asztalra őfelsége.
Abrielle-re most már egyre több kíváncsi szempár szegeződött.
Anyja érdeklődve nézte, mostohaapja pedig összeráncolta szemöldökét.
A lány érezte rosszallását, és fohászkodott, hogy baj nélkül érjen véget
az este.

11
 Raven tréfás mosolya hirtelen tartózkodóvá vált. Talán rájött, hogy
Abrielle nem való hozzá? Lesimította mellén a skót kockás lepek, majd
visszafogott hangon megszólalt:
– Elnézést az ugratásért, hölgyem. A holló velünk maradt, és olyan
hűséges volt apámhoz, mint egy kutya. Soha nem tudtuk meg, miért jött
hozzánk ez a madár, bár apám gyanította. Ikertestvére egy évvel azelőtt
vízbe fúlt. Volt egy hollója, amely mindenüvé követte őt. Egy szó mint
száz, a holló nálunk lakott késő öregkorában bekövetkezett haláláig. Na
látják, kellő ösztönzéssel még egy ragadozó madarat is meg lehet
szelídíteni.
Abrielle örült, amikor a férfi elfordult, hogy válaszoljon a király
hozzá intézett halk szavaira. Továbbra is zaklatottnak érezte magát, bár
nem értette az okát.
Végre véget ért a vacsora, a király felállt az asztalánál, tekintetét
végighordozta az elnémult termen. Nemesek, lovagok százai és
családtagjaik izgatottan várták szavait. Abrielle észrevette, hogy Vachel
gyengéden megszorítja Elspeth kezét, támogatásként és bátorításként.
A király zengő hangon méltatta az érte harcoló szászok nagy tetteit,
különösen Berwin of Harrington érdemeit emelte ki. Abrielle igen
büszke volt néhai apjára. Anyja könnyes szemmel hallgatta a királyt,
Vachel pedig – férfiaktól szokatlan módon – egyáltalán nem látszott
féltékenynek. Annyira szerette az asszonyt, hogy ő is osztozott
emlékeiben. Végül a király az Abrielle új családját és a jövőjüket érintő
témához ért.
– Emberek ezrei, normannok és szászok egyaránt harcoltak a
Szentföldet lerohanó hitetlenek ellen. A korona legmélyebb háláját
fejezi ki nekik, és azt kívánja, bár mindenki elnyerhetné a neki járó
jutalmat, azonban mérlegelnünk kell, néhány ember vagy a teljes
királyság javát tartsuk-e szem előtt. Anglia erős kell, hogy maradjon, a
kincstára úgyszintén. Tehát katonáink részesüljenek legalázatosabb
hálánkban, legyen a jutalmuk, hogy mindannyian elismerjük:

12
szolgálatuk felbecsülhetetlenül értékes volt. Ma este ünnepeljük
nagyszerű teljesítményüket dallal és tánccal.
A király intett, s a zenészei rázendítettek egy lelkesítő dalra, Abrielle
azonban értetlenül bámult maga elé. A király kincstára nem apasztható
tovább, tehát Vachelnek nem jár elismerés sokéves szolgálatáért? Ahol
korábban mások vagyont és címeket kaptak, mostohaapjának most
semmi sem jut? Gombócot érzett a torkában, mintha nem tudna nyelni
többé. Tudta, hogy a hosszú, kecskelábú asztalnál ülők őket bámulják,
suttognak egymásnak, az ő családjának jövőjét tárgyalják meg.
Tekintetüket elkerülendő, szemét az előtte lévő ezüstserlegre szegezte,
melyet imádott apjától kapott ajándékba, Lord Harrington korai halála
előtt pár hónappal. A serlegre körben rovásírásos szász felirat volt
vésve. A lány szorosan átfogta jobb tenyerével családi örökségét,
vigaszt és erőt merítve apja emlékéből. Gondolatai visszatértek
anyjához és mostohaapjához, s lassan feléjük fordította fejét.
Még mindig fogták egymás kezét, mintha összenőttek volna. Elspeth
nem sírt; ehhez túlságosan büszke volt. Emelt fővel ült az asztalnál.
Férje gondterhelt arckifejezése önmagáért beszélt. Váratlanul érte ez a
csapás. Abrielle mérhetetlenül elszomorodott, sajnálta Vachelt, akinek
oly sokat köszönhetett ő és anyja is. Vajon el tudja-e viselni a férfi ezt
az újabb terhet?
Vachel agyában egymást kergették a zavaros gondolatok. A méltán
megérdemelt elismerést most már soha nem kapja meg; mások aratják
le fáradozásai gyümölcsét. A király ugyan nem rá nézett, de magán
érezte több tucat ember számító, kíváncsi, sőt kárörvendő pillantását.
Bár görcsösen igyekezett titkolni, milyen nagy gondban vannak,
hamarosan mindenki megtudja majd, mennyire nyomorúságos az
anyagi helyzetük. Büszkesége romokban, a szíve összetört, ám ennél is
súlyosabban érintette, hogy szeretett felesége és lánya is kénytelen
osztozni szerencsétlen sorsában, s az elkerülhetetlen és küszöbönálló
következményekben. Az összes jelenlévő számára e pillanatban válik
világossá, hogy Abrielle többé nem számíthat a korábban biztosnak

13
tűnő busás hozományra, és azok a házasulandó férfiak, akik számára
méltó rangot és biztonságot nyújthattak volna, olyan feleséget keresnek
majd, aki vagyont is hoz a házasságba. Mostohalánya kénytelen lesz
lejjebb adni igényeit, önhibáján kívül. S ami még rosszabb: gátlástalan
férfiak prédájává válhat, akik kihasználják a szépségét, de nem kapja
meg tőlük az őt megillető tiszteletet. Nagy valószínűséggel egyáltalán
nem talál férjet magának, ami keserves megaláztatást és fájdalmat jelent
majd nemcsak Abrielle-nek, de az édesanyjának is. Ugyan ki venne el
olyan lányt, aki üres kézzel jön a házasságba?
Hogyan is maradhat a Westminster-kastélyban ezek után? Vachel
minél hamarabb távozni akart, hogy egyedül lehessen fájdalmával.
Abrielle mélyet sóhajtott, s érzéketlenül bámulta, ahogy a szolgák
eltakarítják a vacsora romjait, leszedik az asztalokat, hogy
megkezdődhessék a tánc. Alig pár órája még férfiak serege rajongta
körül mint egy nagy örökség várományosát. Ám az ő sorsa
megpecsételődni látszott. Először apja halt meg időnek előtte, majd
drága jegyese, most pedig mostohaapja jószívűsége és Henrik király
döntése húzta ki lába alól a biztos talajt; nem dönthet a jövőjéről, és
nincs már joga, hogy maga válassza meg férjét. Csak állt a szüleivel, a
férfiak pedig, akik eddig túláradó kedvességgel keresték a kegyét, most
a pillantását is kerülték. Maradt még a teremben elegendő örökösnő,
Abrielle-re most már kár volt az idejüket vesztegetniük. Hirtelen eddig
ismeretlen bizonytalanságérzet kerítette hatalmába, bár megpróbálta
elhessegetni. Talán valami nincs rendben vele, hogy kizárólag a
vagyonáért vették volna feleségül?
Cordeliát táncra kérte egy fiatalember, aki tegnap még órákon át
rostokolt Abrielle ajtaja előtt, hogy egyetlen pillantást vethessen rá.
Cordelia arcán fájdalom tükröződött, ahogy barátnőjére nézett, s alig
tudta visszatartani könnyeit, de Abrielle nem akarta, hogy miatta
szomorkodjon. A legragyogóbb mosolyát villantotta rá, miközben szíve
sajgott. Érezte, hogy anyja kézen fogja. Ránézett az asszonyra, aki

14
sajátjának érezte lánya fájdalmát. Férjéért is, lányáért is aggódott, és
Abrielle igyekezett mindent megtenni, hogy enyhítse szenvedését.
– Mama, hogy van Vachel?
Elspeth sóhajtott, majd igyekezett túlkiabálni a nagytermet betöltő
vidám zeneszót.
– Most nem szól hozzám. Addig nem, míg mások is látják. De
tudom, mennyire szenved. Az őt ért méltánytalanság nekem is nagyon
fáj. És amit ez rád nézve jelent…
– Ne beszélj erről, itt ne – szólt Abrielle, és halványan rámosolygott
anyjára. – Minden jóra fordul majd, és hamarosan elfelejtjük ezt a
szomorú estét.
Elspeth kétkedően nézett rá, a lány pedig lesütötte a szemét, nehogy
kitörjön belőle a sírás. A táncoló férfiak és nők sokaságára nézett, majd
felszegte a fejét, mintha a világon semmi baja sem lenne.
Meglátta, hogy Desmond de Marlé leplezetlen érdeklődéssel bámul
rá, mesterkélt, hízelgő mosollyal. Ő aztán valóban nem a vagyon
reményében koslatott utána; kéjsóvár pillantással méregette, amely a
lány lelkéig hatolt. Abrielle gyorsan elfordította róla tekintetét, nehogy
a férfi az érdeklődése jelének vegye.
Mostantól már csak az effajta férfiak találják vonzónak? Akik csak
birtokba kívánják venni, mint egy ritka faliszőnyeget, melyet
kiakaszthatnak a szalonjuk falára, hogy mások irigyelhessék őket?
Azonban nemcsak Desmond leste; az eddig a terem túlsó végében
lapuló férfiak egyre közelebb jöttek, mint egerek a sajthoz.
Vachel védelmezőn mellé állt, s látszólag egykedvű arccal figyelt,
így a lány kissé megkönnyebbült. Ám meddig és hogyan vigyázhat rá a
mostohaapja?
Cordeliát kézről kézre adták táncosai, s egyszer csak Abrielle
észrevette, hogy Raven közeledik a barátnőjéhez. Hirtelen
megmagyarázhatatlan szorongást érzett, ám gyorsan meggyőzte magát:
ugyan miért bántódna meg, ha a jóképű skót egy olyan csodálatos lányt
kér táncra, mint Cordelia? Ráadásul Cordelia nem akárki, hanem a

15
legrégebbi és legkedvesebb barátnője. Később, ha egyedül lesz a
szobájában, majd átgondolja az érzéseit, most viszont elbájolóan
mosolygott, hogy leplezze a lelkében dúló vihart. Komolyan aggódott
barátnőjéért, hiszen Ravent még nem mutatták be neki, mégis odament
hozzá. Az ilyen viselkedés nem tisztességes szándékra utal; először a
lány apjánál kellett volna tiszteletét tennie.
Abrielle még mindig mosolygott, úgy tett, mintha élvezné az
ünnepséget, és furcsállotta, hogy Cordelia és Raven nem táncolnak,
hanem beszélgetnek, halkan és elmélyülten, időnként pedig lopva
rápillantanak. Ha ösztönei nem csalnak, ők ketten most róla beszélnek,
és amikor hirtelen egyszerre néztek rá, döbbenten nyugtázta, hogy
barátnője mosolyog, a skót pedig a homlokát ráncolja. Visszafojtotta
lélegzetét az idegességtől, annyira szerette volna tudni, miről
társaloghatnak. Figyelmeztetnie kellett volna önfejű barátnőjét, legyen
óvatosabb, mert az illető túl vakmerőnek tűnik. A pár Abrielle felé
araszolt a tömegben, s ahogy közeledtek, a lány furcsa, borzongató
izgalmat érzett, ami egyáltalán nem volt ínyére. Legnagyobb rémületére
Cordelia puszta szívességből épp rá akar venni egy férfit, hogy kérje fel
őt; nem is akármilyen férfit, hanem pontosan azt, aki kifogásolható
módon közeledett mindkettőjükhöz. Igaz, egyáltalán nem tiltakozott
volna, ha a jóképű skót táncba viszi, persze megfelelőbb körülmények
között.
A szülei felé pillantott, de ők – teljesen érthetően – szándékosan
egymással beszélgettek. Abrielle nem tett semmit, amivel magára vonta
volna Raven figyelmét, az mégis egyre közeledett, hosszú kecses
léptekkel és nyugodt határozottsággal, melynek köszönhetően mindenki
önkéntelenül utat engedett neki. Abrielle megállapította, hogy
tökéletesen illik alakjára a hagyományos öltözék – mintha csak
ráöntötték volna. Ráfeszült széles vállára, mellkasára, kiemelte keskeny
csípőjét és hosszú lábait.
Amikor már csak pár lépés választotta el tőle, figyelme a ruházatról a
férfi arcára terelődött. Mintha egy tehetséges szobrász faragta volna.

16
Elbűvölte nyers szépsége: sűrű sötét szemöldök keretezte a kékesfekete
magabiztos szempárt, az amúgy tökéletesen formázott orron egy
korábbi törésből származó alig észrevehető dudor látszott, de ez szinte
még különlegesebbé tette; magas, éles arccsontja elszántságot sugallt.
Csak telt, remekbe szabott ajkai tükröztek némi lágyságot – és máris ott
állt előtte.
Cordelia mosolyában idegesség vibrált, ám ezt csak barátnője vette
észre.
– Abrielle, ez az úr megkért, hogy mutassalak be neki. – Egyik lány
sem vallotta be, hogy ez a bemutatás nem volt, nem is lehetett hivatalos,
azonban fiatalok voltak, szomjaztak az új élményekre, különösen ha
ilyen ellenállhatatlanul jóképű, férfias úr került eléjük. – Hadd
mutassam be…
Raven mélyen meghajolt.
– Raven Seabern, hölgyem – szólt ünnepélyesen.
Abrielle bókolt.
– Abrielle of Harrington vagyok – mondta, és úgy találta, a férfi
ügyesebben palástolja érzéseit, mint ő. Ha bárki rájuk nézett, azt
hihette, Raven szeretné őt táncra kérni, s nemcsak a jószívű Cordelia
unszolására teszi.
– Az ön néhai édesapja tiszteletére is rendezték a mai estélyt,
nemde? – kérdezte Raven.
A lány bólintott, nem mert Vachelre nézni, akinek szintén kijárt
volna ez a tisztelet; egyúttal megkönnyebbült, hogy mostohaapját a
király bejelentése foglalkoztatja, és nem rá figyel. Vachel bizonyára
rosszallaná, hogy olyan férfival beszélget, aki először nem a szüleinek
mutatkozott be. Vagy talán az botránkoztatná meg jobban, hogy egy
skót elegyedett szóba a mostohalányával?
Cordelia megfogta Abrielle karját.
– Kérdeztem, vannak-e fivérei, ám sajnos nincsenek.

17
 – Apám az egyetlen rokonom, de a maga útját járja, mióta anyám
meghalt. Őszintén szólva önök bizonyára megdobogtatnák a szívét, ha
itt lenne – mosolygott Raven.
Abrielle meglepetten pislogott. Raven az ő szeme láttára nyíltan
flörtöl Cordeliával? Azonban rögtön megnyugodott, mikor barátnője
nevetve válaszolt a skót gáláns szavaira.
– Ne higgye, uram, hogy valami célom volt ezzel a kérdéssel – vonta
meg a vállát a lány. – Egyszerűen csak kíváncsi voltam.
Abrielle felsóhajtott Cordelia megjegyzésére, ám ekkor a zenészek
újra játszani kezdtek. Megrettent, hiszen Raven minden bizonnyal úgy
érzi majd, kötelező őt felkérnie. Ha elutasítja, nyilvánosan
megszégyenítené a férfit és saját magát is, de büszkesége épp erre
sarkallta. Egy órája gyökeresen megváltozott a vagyoni helyzete,
mégsem tudta volna elviselni, hogy bárki szánalomból foglalkozzon
vele, és kereste a módját, hogyan őrizhetné meg méltóságát, amikor a
skót mély hangja felriasztotta töprengéséből.
– Szabad egy táncra, hölgyem?
Abrielle felszegte az állát.
– Megtisztel, uram, de bizonyára jobb lenne önnek, ha az elsőként
választott partnerét kérné fel – mondta halkan, hogy csak a férfi hallja.
Alig észrevehetően Cordelia felé bólintott, aki kissé távolabb
beszélgetett egy idősebb hölggyel.
– Tökéletesen egyetértek önnel – válaszolt Raven. – Éppen ezért
állok ön előtt, és reménykedem, hogy megesik a szíve egy ügyetlen
vidékin, s nem hagyja, hogy a helyi kiválóságok bumfordinak nézzék.
Abrielle önkéntelenül elmosolyodott, milyen okosan fordított a
helyzeten a férfi: mintha nem ő könyörült volna meg rajta, hanem neki
lenne szüksége a segítségére. Lehet, hogy nincs érzéke a tánchoz, ahogy
említette is, ám a rábeszélőképessége elsőrangú. Egyértelműen
diplomatának született. Amikor a karját nyújtotta neki, Abrielle
képtelen volt ellentmondani.

18
 Mikor karon fogta a gyönyörű ifjú nőt, Raven Seabern tudta, hogy
szörnyű hibát követ el. Egy fiatal és idősebb párokból formálódó körbe
vezette Abrielle-t. A lépések elég egyszerűek voltak; néhányan
megvillantották ügyességüket, mialatt a zenekar játszott: dzsiggeltek, a
cipőjük orrával vagy sarkával kopogtak a padlón az ugrabugráló
táncosok gyűrűjében.
Henrik király jókedvűen, hangosan nevetve élvezte, ahogy vendégei
szórakoznak. Ha volt is, aki attól tartott, unalmas lesz a bankett,
láthatta, hogy a komor ünnepélyességet lassan élénk vidámság váltotta
fel, ami őfelségének is igencsak kedvére való volt.
Raven azonban nem a körülötte táncolókat nézte: ma este csak
Abrielle kötötte le a figyelmét; eddig nem látott hozzá foghatóan
csodálatos teremtést. Amióta először megpillantotta a nagyteremben, le
sem tudta venni róla a szemét. Aranylóan vörös rakoncátlan hajtincsei
szinte glóriát vontak szépsége köré. Rózsabimbó ajka csókra csábított;
finom, bársonyos bőre ragyogott a gyertyafényben; a férfi alig állta
meg, hogy remegő ujjaival meg ne simogassa. Még soha nem volt ilyen
hatással rá egy nő látványa.
És mivel ennyire alaposan megfigyelte a lányt, azonnal észrevette
rajta a változást. Látta, ahogy hirtelen kihunyt szemében a lelkesedés
lángja, és egy pillanatra átadta helyét a teljes kétségbeesésnek.
Tekintete a követ is meglágyította volna. Esze azt súgta, kerülje el őt a
bankett után, és csak nézze, ahogy a szülei között áll, mert egyetlen
fiatalember sem kéri fel táncolni. Észrevette azt is, hogy a mostohaapja
arra számított, a király megjutalmazza. Láthatóan nagy csapás érte,
amikor ez nem következett be – pedig ettől az édes kislány élete is
megváltozhat. De miért? Milyen titok lappang a családjában? Hogy
hivatalos bemutatás nélkül is társaloghasson vele, először a barátnőjével
elegyedett szóba.
Cordelia of Grayson nyilvánvalóan segíteni akart Abrielle-nek,
mikor táncpartnerként mutatta be neki Ravent. Ahogy feléje igyekezett,
figyelte az arcát, és kiolvasta gondolatait mély tüzű szemeiből.

19
Érdeklődés, bizonytalanság, gyanú, rémület – s mindez
megingathatatlan büszkeséggel övezve. Abrielle az a fajta lány volt, aki
nem örül, ha tálcán kínálnak számára egy férfit, még ha legjobb
barátnője a legőszintébb szándékkal ajánlja is. Egyértelmű volt, hogy
nem kívánja szántszándékkal magára vonni a figyelmét.
Ravent más nők esetében csak a kihívás érdekelte volna, ám Abrielle
édes mosollyal kísért elutasítása igen mélyen érintette. Ritkán fordult
elő, hogy egy hölgyet győzködnie kellett, még ritkábban, hogy
valamelyikük kitért előle. A hozzá hasonló férfiak mindig elérik, amit
akarnak – és ő akarta ezt a táncot a lánnyal.
Közben hol elengedték egymás kezét, hol megfogták újra. Amikor
hozzáért Abrielle kezéhez, Raven úgy érezte, mintha tűz égetné:
megbabonázta őt a lány szépsége és finomsága. Ismeretlen, furcsa érzés
volt, melyen nem tudott úrrá lenni. Az egyik lépésnél magasra kellett
emelnie partnerét, hatalmas kezével átkulcsolta vékony derekát, érezte
törékeny bordáit. Rápillantott, és észrevette, hogy a lány arca kipirult,
lélegzete elállt, s egy pillanatra megdöbbent: vajon őt is megérintette ez
a mély vonzalom?
Túl hamar véget ért a tánc, s Raven visszakísérte Abrielle-t a
szüleihez. Az anya rámosolygott, a mostohaapa csak bólintott,
Abrielle pedig mélyen meghajolt – azután pillantásra sem méltatta
többé lovagját. A parketten átélt forró pillanat után a férfit még
kíváncsibbá tette, miért viselkedik ilyen tartózkodóan a lány.
Szomorúan nyugtázta, hogy talán soha nem fogja megtudni, hiszen
másnap ismét királya szolgálatára kell állnia, és még azt sem tudhatta,
mikor térhet haza.
Halkan elköszönt, ám képtelen volt levenni szemét a lányról.
Észrevette, hogy mások is bámulják, különösen egy igen visszataszító
köpcös, kövér férfi, aki elindult Abrielle felé, és mély meghajlással
táncra kérte. Amikor Vachel előbbre lépett, hogy útját állja, Abrielle a
férfi karjára tette a kezét, és csendben elindult vele a táncparkettre, bár
egyértelműen látszott, hogy viszolyog még az érintésétől is. Raven

20
elhatározta, hogy rajta tartja a szemét ezen az alakon; úgy érezte,
veszélyt jelenthet a lányra.
Abrielle csalódottan vette tudomásul, milyen óriási a különbség két
táncpartnere között. Raven egy lovag méltóságával mozgott, a lépések
és fordulatok során látszott rajta, hozzászokott a kardforgatáshoz.
Desmond de Marlé, a lány néhai kedvesének féltestvére, esetlenül
botladozott a táncoló tömegben. Forró, izzadt tenyere túlságosan
rátapadt a kezére, és amikor tánc közben a derekát kellett átfognia,
durva ujjaival úgy nyomkodta, mintha egy gyümölcsöt vizsgálna, elég
érett-e már. Szeméből mohó kívánság sütött, Abrielle legszívesebben
elfutott volna, de nem akarta, hogy Vachelnek kelljen közbelépnie, és
megvédenie őt.
– Holnap felkeresem önt, hölgyem – szólt Desmond magabiztosan.
– Én… vagyis inkább ne, uram – tiltakozott Abrielle, és igyekezett
elfogadható kifogást találni. – A mostohaapámnak esetleg van valami
terve holnapra, melyet nekem még nem említett.
– Tudom, mi történt vele ma este – folytatta Desmond, le sem
halkítva hangját.
Abrielle összerezzent, riadtan nézett körül, vajon ki hallhatta meg a
férfi szavait.
– Kérem, uram…
– Lehet, hogy épp egy magamfajta befolyásos ember barátságára van
szüksége.
Desmond erőszakos fellépése bátorságot öntött a lányba.
– Uram, továbbra is ragaszkodom hozzá, hogy beszéljen a
mostohaapámmal.
– Legyen nyugodt, kislány, feltétlenül beszélek vele.
A tánc végén a férfi otthagyta Abrielle-t a táncparketten, nem kísérte
vissza a szüleihez.
– Kislányom, az a rettenetes ember… – szólalt meg Elspeth, amikor
Abrielle odaért hozzájuk, de Vachel határozottan félbeszakította.
– Kedvesem, ne mondj semmit, mások is meghallhatják.

21
 Abrielle az ajkába harapott, és engedelmesen visszaállt szülei közé.
Alig várta, hogy végre véget érjen ez az estély, bár tudta,
megpróbáltatásaik ezzel nem fejeződnek be. Anyja tekintete továbbra is
aggodalmat, mostohaapjáé hűvös büszkeséget tükröz majd. Az őbenne
lévő fájó ürességet pedig nem enyhíti semmi.
Ráadásul Raven ismét őt nézte. Tekintetében nyoma sem volt a
csábításnak, de miért is lett volna, Abrielle most már nem jöhet ilyen
szempontból számításba. Az est kezdetén figyelmével tüntette ki a
lányt, hiszen mindenki arra számított, nagy hozomány illeti majd meg
őt. Azután nem a szokásos, illendő módon ismerkedett meg vele,
amikor Vachel ranggal és címmel kapcsolatos reményei
szertefoszlottak; Abrielle eltűnődött, vajon mennyit tudhat egy skót
királyi küldött Vachel tovatűnt álmairól. Bár ennek ellenére táncra
kérte, úgy tűnik, az együtt töltött rövid idő alatt úgy ítélte meg, nem
érdemes tovább foglalkoznia vele. A férfiak valóban szörnyetegek,
először érdeklődést mutatnak iránta, majd szívtelen módon elfordulnak
tőle, mert úgy tartják, vagyon nélkül nem sokat ér számukra.
Megpróbálta elterelni gondolatait. Őfelségét nézte, aki
megparancsolta az egyik szolgának, hogy tegyen keresztbe a padlón két
kardot, majd szóljon a zenészeknek, játsszanak valami gyors dalt.
Meglepetten látta, hogy Raven – ha vonakodva is – közelebb ment a
királyhoz. Vajon mi a szándéka?
Földig meghajolt az uralkodó előtt, majd táncolni kezdett a kardok
között. Boszorkányos fürgeséggel emelgette a lábát, hol a cipője orra,
hol a sarka ért a kőpadlóhoz: a kopogás tökéletesen belesimult a zene
ritmusába.
– Ez lenne az ügyetlen skót? – gondolta Abrielle, ahogy lenyűgözve
nézte a férfit. Egyre többen gyűltek köré, és figyelték a fantasztikus
mutatványt, a fiatal lányok éles sikkantásai jókedvű nevetéssel
keveredtek, valahányszor túl magasra libbent fel tánc közben Raven
skót szoknyája.

22
 – Te jó ég, vajon visel valamit alatta? – súgta ijedten Cordelia, ahogy
Abrielle mellé lépett a bámészkodók gyűrűjében. A szőke lány arca
észrevehetően egyre pirosabb lett, mégis teljes figyelmét az ide-oda
csapódó ruhadarab kötötte le.
Abrielle hátrébb lépett, hagyta, hogy néhányan elé álljanak. Hirtelen
nagyon melege lett, és izgatottsága nőttön-nőtt, ahogy a férfit nézte.
Raven a közönséget akarta szórakoztatni, nem őt. Cordelia követte
barátnőjét, de ajkát szorosan összezárta.
– Ki vele, mire gondolsz? – kérdezte Abrielle.
– Láttam, hogy Desmond de Marléval táncoltál.
Abrielle vállat vont.
– Azt beszélik róla, két felesége is volt, mindkettő gyerekszüléskor
halt meg – folytatta Cordelia.
– Szerencsétlen asszonyok – mormolta Abrielle.
– Lehet is sajnálni őket. Desmond mindkettőjük pénzét örökölte,
később pedig, amikor Weldon az épp elkészült várkastélyában leesett a
lépcsőn, és halálra zúzta magát, a teljes vagyona rá szállt. Nem gyanús
ez egy kicsit?
Abrielle-t rosszullét környékezte.
– Azt hiszik, Desmondnak köze van Weldon halálához?
– Csak feltételezés – vont vállat Cordelia –, bár neki származott
belőle a legtöbb haszna.
– Nekem pedig odalett a jövőm – tette hozzá sóhajtva Abrielle, majd
mély levegőt vett, és kihúzta magát. – Nem rágódhatom folyton a
múlton. Jön majd új lehetőség, biztos vagyok benne.
Cordelia együtt érzőén nézett rá, Abrielle pedig elfordította a fejét,
nehogy elsírja magát.
Ekkor látta, hogy anyja és mostohaapja feléje tartanak, hogy
visszavonuljanak lakosztályukba. A boldog várakozással indult este
dermedt reménytelenségbe fordult. Cordelia és családja is távozott, így
Elspeth és Abrielle magukra maradtak, mivel Vachel sétálni ment, hogy
kissé enyhítse a benne dúló feszültséget.

23
 Elspeth szomorúan bement a férjével közös hálószobába, és vetkőzni
kezdett. Abrielle-nek hirtelen eszébe jutott, hogy a nagyteremben
felejtette az apjától kapott ezüstserleget. Megijedt, hogy elvész ez a
számára felbecsülhetetlen értékű emléktárgy, s minden óvatosságról
megfeledkezve kiszaladt a szobájából, még anyjának sem szólt.
Megkönnyebbülve látta, hogy a serleg ott áll, ahová a szolgák tették,
amikor a tánc elkezdődött. Felkapta, és sietett vele a lépcső felé; észre
sem vette, hogy valaki követi.

24
 Második fejezet

D esmond, akár egy álnok kígyó, előugrott rögtönzött

rejtekhelyéről. Abrielle sikoltani sem tudott, mert egy izzadt
tenyér tapadt a szájára. Hiába kapálózott, rugdosott, a férfi egy szobába
vonszolta, és azonnal a díványra lökte. Félelmében belekarmolt
Desmond arcába, próbálta elfordítani a fejét, de a férfi megragadta az
állát, szájával az ajkára tapadt, és gusztustalan nyelvét a fogai közé
erőltette.
Abrielle sohasem csókolózott, még Lord Weldonnal sem, testét
eddig nem érintette férfikéz. Halálra rémült a gondolatra, hogy akarata
ellenére kettesben van Desmond de Marléval, aki brutálisan meg akarja
erőszakolni. Félelménél csak undora volt nagyobb. Minden porcikája
tiltakozott, hogy Desmond alantas ösztöneinek áldozatául essen,
kétségbeesetten védekezett, ám a férfi vasmarokkal tartotta. Szabadulni
próbált, harapott, karmolt.
Ösztönösen küszködött, hogy lazítson a szorításon, azonban a férfi
izzadt, súlyos teste ránehezedett. Végre sikerült az egyik lábát
kiszabadítania, vaktában rúgott egyet, ám de Marlé rá sem hederített. A
lány kétségbeesésében a földre dobta a számára oly értékes
ezüstkelyhet, mely hangosan csörömpölve zuhant a kőpadlóra.
Desmond erre még erősebben megmarkolta az állát. Abrielle
fájdalmában felsikoltott.
– Csend, te kis bolond! – parancsolt rá durva hangon, ijesztően
kidülledt szemekkel. – Ha jót akarsz, nyugton maradsz, és…

25
 Szavait hirtelen ruhasuhogás nyelte el, majd éles kiáltás hallatszott,
és Abrielle, amilyen gyorsan elrabolták, olyan gyorsan kiszabadult.
Halványan érzékelte, hogy Desmond dülledt szemei a rémülettől tágra
merednek, majd hatalmas puhány teste hirtelen felemelkedik róla,
mintha toll és nem zsír töltené ki. Ezután fogta csak fel, kinek
köszönheti megmenekülését.
Raven a gallérjánál fogva egy kézzel tartotta Desmondot a
levegőben, másik öklével pedig az arcát püfölte, ettől Abrielle-t
egyszerre fogta el rémület és megkönnyebbülés. Egy darabig moccanni
sem tudott, majd összeszedte minden erejét, felült, és lesimította
szoknyáját, mely a derekáig felgyűrődött, két combját és csípője nagy
részét fedetlenül hagyva. Megpróbálta helyreigazítani, de nem volt elég
gyors.
Raven felfigyelt a mozdulatra, s keze megállt a levegőben. Ahogy
tekintetét Desmondról a lányra fordította, arcán a féktelen düh
fokozatosan átadta helyét valami szintén mély és veszélyes, ám teljesen
más érzelemnek. A sunyi Desmond azonnal kihasználta ellenfele
pillanatnyi megingását, és kitépte magát a kezei közül. A skót hagyta,
hogy elmeneküljön, inkább Abrielle-nek segített; a mellette lévő székről
egy hímzett takarót nyújtott oda neki.
– Kö-köszönöm – suttogta a lány alig hallhatóan.
A tisztesség úgy kívánta, hogy a férfi elforduljon, s ezt pár pillanat
múlva meg is tette, hogy Abrielle bebugyolálhassa magát.
Ezután Raven egyik kezét a lány felé nyújtotta, mintha magához
akarná ölelni, simogatni vagy vigasztalni, de a mozdulat félbemaradt, a
karját leengedte maga mellé.
– Nem esett baja, hölgyem? – kérdezte, amint Abrielle megpróbálta
elfedni keblét a takaróval.
A lány válaszul csak a fejét rázta, majd kiviharzott a folyosóra, és
elrohant a lakosztályuk felé. Raven észrevette, hogy az ezüstserleg a
padlón hever, a dívány mellett, ahol Desmond erőszakoskodott a
lánnyal. Felvette a földről, elindult vele, majd a lépcsőfordulóban

26
megállt és várt. Biztos volt benne, hogy a megrémült lány most számol
be szüleinek a történtekről, s időt akart adni, hogy kissé összeszedjék
magukat. Pár perc elteltével bekopogott a lakosztály ajtaján.
– Ki az? – kérdezte Elspeth.
– A skót, Raven Seabern.
Az ajtó résnyire nyílt, az asszony pillantása találkozott Ravenével.
Halványan rámosolygott a férfira, így fejezte ki háláját, hogy
megmentette lányát az undorító szörnyetegtől, akit az egész családjuk
gyűlölt.
– Attól tartok, Abrielle nem tud most idejönni, hogy megköszönje
önnek, a férjem pedig még nem tért vissza. Kérem, fogadja örök
hálámat. Ha ön nem segített volna, az a gonosz féreg elérte volna a
célját.
– Megtaláltam a lánya serlegét, melyet elvesztett – mormolta Raven,
és feltartotta, hogy az asszony is lássa.
Elspeth kinyitotta az ajtót, és elvette a serleget a férfitól. Egyáltalán
nem tartott tőle, sőt még egy kis mosolyt is küldött felé, mivel tudta,
Abrielle mennyire örül majd, hogy a szívének oly kedves tárgy
megkerült.
– Igazán köszönöm, uram, ez mindkettőnknek igen drága emlék.
Néhai férjemé volt, előtte pedig generációkra visszamenőleg a
Harringtonoké. Korai halála előtt nem sokkal Berwin a lányunknak
adta. Ma este, amikor Abrielle észrevette, hogy elhagyta,
meggondolatlanul visszaszaladt érte. Természetesen nem sejthette, hogy
meglepi őt ez a gazember. Nem tudom, tudja-e, ő korábban Lord
Weldon de Marlé menyasszonya volt. A lord halála után, úgy tűnik,
Desmond akar jogot formálni rá.
– Azt mondja, asszonyom, a férje nemsokára visszajön? Engedje
meg, hogy addig itt maradjak az ajtójuk előtt a lépcsőfordulóban, hogy
biztonságban tudhassa a lányát.
Elspeth még mindig remegett az Abrielle-t ért incidens hatására, ám
mégis rámosolygott Ravenre.

27
 – Úgy gondolom, mindketten nyugodtabbak lennénk, ha őrizné az
ajtónkat, míg a férjem megjön… ha esetleg Desmond erőszakkal be
akarna jutni a szobánkba. Alighanem a fejébe vette, hogy megszerzi a
lányomat, bár ő senkitől sem iszonyodik annyira, mint tőle. Nem
tudhatjuk, mikor bukkan fel ismét. Még egyszer köszönöm a
védelmet… és a kedvességét – mondta Elspeth, és alig tudta
visszatartani könnyeit. – Önt az ég küldte hozzánk, megmentette
Abrielle-t, és vigyáz ránk, holott alig ismer minket.
– Igaz, hogy önt alig ismerem, asszonyom, viszont jól ismerem az
ilyenfajta gazembereket, s már első látásra tudom, hogy nem szabad
megbízni bennük. Most pedig jó éjt kívánok, pihenjék ki magukat,
amennyire lehetséges.
Elspeth becsukta az ajtót, és belépett a hálószobába, ahol Abrielle
még mindig az ágyra borulva zokogott. Vigasztalóan megsimogatta a
hátát.
– Raven Seabern őrzi az ajtónkat odakinn, míg Vachel visszatér –
mondta, bár ő maga sem tudta, mikorra várhatja férjét. Hálás szívvel
gondolt védelmezőjükre. – A skót minden jel szerint tiszteletreméltó és
igen jóképű… még Lord Weldonnál is szemrevalóbb férfi, na persze ne
feledjük, hogy őlordsága majdnem negyvenöt éves volt, amikor
szörnyethalt.
Weldon halálának említése után hosszú csend lett, melyet egyikük
sem akart megtörni. Végül Elspeth gondterhelten sóhajtott.
– Tudom, nem helyes, ha egy hölgy ilyen dolgokról beszél, de az jár
a fejemben… ez után az incidens után, hogy ha Desmond tudná, nem
ússza meg szárazon, ha zaklat téged, megtartaná a három lépés
távolságot.
– Nem igazán hiszem – mormolta Abrielle a takaróba. – Ne
foglalkozz vele, mama! Nemsokára elutazunk Londonból. – Majdnem
elmondta, amit Cordeliától hallott, hogy gyanítják, Desmondnak része
volt Weldon halálában, de nem akarta még jobban felzaklatni anyját.
Nem szerette volna, ha Vachel halálos viadalba bocsátkozna ezzel az

28
emberrel. Hiszen az ő apja is hasonlóan értelmetlen módon lelte halálát.
Végül is időben jött a segítség, Desmond nem érte el a célját. Abrielle
megborzongott.

O
karmai
dakint, biztonságos távolságra, Desmond a sebeit nyalogatta, és
terveket szőtt. Miután sikerült kiszabadulnia az arrogáns skót
közül, fejvesztve menekült. Cipőtalpa csattogása
végigvisszhangzott a termeken. Meg sem állt, míg ki nem ért a
kastélyból, majd felkapaszkodott a lovára. Dühödten belevágta sarkát az
állat oldalába, és vágtatni kezdett. Keresztülhúzták a számítását,
bolondot csináltak belőle, ám lesz majd újabb alkalom, és nem felejti el,
hogy Raven is meg akarja szerezni Abrielle-t.

V achel csak jóval később tért vissza a kastélyba, és lassan

lépkedett felfelé a lépcsőn a lakosztályba, ahová a családját
elszállásolták. Gondolatai kilátástalannak tűnő jövője körül forogtak.
Már csaknem a lépcsőfordulóhoz ért, amikor hirtelen megtorpant:
észrevette, hogy a skót a padlón ül, hátát a falnak vetve.
– Mit keres itt?
Raven egy mozdulattal talpra szökkent.
– Desmond de Marlé meg akarta erőszakolni az ön lányát.
Vachel szívébe jeges rémület költözött.
– Abrielle jól van? Mit csinált vele az a?… – Bár valójában nem
akarózott megkérdeznie, nehogy megerősítést nyerjen a gyanúja, de
muszáj volt megtudnia az igazat. – Megbecstelenítette a lányomat?
– Megtette volna, ha nem lépek közbe, és nem zavarom vissza a
mocskos patkányt az odújába – válaszolt Raven. – Mondtam a
feleségének, hogy vigyázok rá és a lányára, míg ön visszatér. Tudom,

29
amúgy is megtenné, de a biztonság kedvéért azt ajánlom, tartsa szemét a
családján, míg ez az undok varangy a környéken ólálkodik.
Vachelnek semmi szüksége nem volt rá, hogy bárki, de különösen
egy idegen figyelmeztesse, milyen súlyosan hibázott, magára hagyta
szeretteit. Az est folyamán a feszültség egyre nőtt benne, s mostanra
szinte elviselhetetlenné vált. Bűntudat gyötörte, amiért nem volt jelen,
hogy megvédje a lányt, s már arra gondolt, talán megérdemelte a
helyzetet, amelybe került. Ebben a hangulatban nehezére esett
megfogadnia a skót tanácsát.
– Az ön közreműködése nélkül is tudok vigyázni rájuk.
Erre a legkevésbé sem kedves megjegyzésre Raven csak összevonta
sötét szemöldökét, majd meghajolt Vachel előtt, és távozott.
Vachel igazából mélyen szégyellte magát az eset miatt, ám mégis
hátat fordított a fiatalembernek, és belépett az ajtón.
Elspeth idegesen járkált a szobában, várta férje érkezését.
Megkönnyebbült zokogással vetette magát a karjaiba.
– Azt hittem, vissza se jössz!
– Mondd el, mi történt! – sürgette Vachel, ahogy megérezte,
mennyire remeg az asszony.
Elspeth reszkető hangon összefoglalta, majd így zárta szavait:
– Annyira hálás vagyok a skót fiatalembernek, hogy őrködött az
ajtónk előtt, míg visszatértél, hiszen el se tudom mondani, mit tehetett
volna Desmond, ha védtelenül talál minket.
– Érthető, hogy megviselt téged annak a vadállatnak a gyalázatos
cselekedete, Elspeth, ám nem tudom elképzelni erről a gyáva alakról,
hogy tényleg el merte volna követni az erőszakot…
– Azt hiszed, eltúlzom a lányomat ért támadást? – fakadt ki dühösen
Elspeth, és szemei villámokat szórtak. – Istenemre mondom, Vachel, az
az undorító féreg addig nem nyugszik, míg meg nem erőszakolja.
Valóban ez volt a célja ma éjjel. Ha a skót nem avatkozik közbe,
meggyalázta volna Abrielle-t.

30
 – Ne haragudj, hogy magatokra hagytalak – szelídült meg Vachel
hangja. – Nyilvánvaló, hogy ez az incidens nem történhetett volna meg,
ha veletek vagyok. Nem tudok semmit mondani, amivel jóvátehetném a
dolgot. – Hatalmasat sóhajtott.
– Bocsáss meg, de nagyon keveset aludtam, amióta itt vagyunk, és
rettentően fáradt vagyok. Talán holnap folytassuk ezt a beszélgetést.
Elspethnek megesett a szíve a letört, csüggedt férfin.
– Ne veszekedjünk! Majdcsak jobbra fordulnak a dolgok. Csak ki
kell várni.

A brielle az ágyán feküdt, hallgatta szülei fojtott hangú

beszélgetését. A szavakat nem tudta kivenni, de a
hanghordozásból érezte a feszültséget. Remegése lassan alábbhagyott,
de újra és újra átélte a szörnyű élményt, s még mindig magán érezte
Desmond undorító érintését.
Aztán felidézte a pillanatot, amikor Raven beviharzott a szobába:
arcán határtalan düh tükröződött. „Mindig hálás leszek neki – gondolta
–, hogy épp időben sietett a segítségemre, és soha nem felejtem, hogy
bánt el a kéjsóvár Desmonddal.” Ám a hála érzése mélyen legbelül
mostanra inkább vágyakozássá változott. Ahányszor csak meglátta
Raven Seabernt, egyre jobban sóvárgott utána. Vajon miért? A
kétségbeesés és a reménytelenség miatt legbelsőbb ösztöneinek
engedelmeskedett? Miért nem csak egyszerűen hálát érzett Raven iránt?
Végtére is kötelességtudatból mentette meg őt, és őrizte a szobájukat.
Egész este kerülte őt, s csak akkor foglalkozott vele, amikor táncra
kellett kérnie, igaz, addigra tudta, hogy a család körülményei jelentősen
megváltoztak. „Hiszen ez a férfi skót, akit mindenki, akit csak ismerek,
fenntartással fogad; vajon miért vágyakozik mégis utána a testem,
ahogy egy nő egy férfira vágyhat?”

31
 E gy hónap telt el a keresztes háborúk szász hősei tiszteletére
rendezett estély óta. Azóta Abrielle meglehetősen gyakran
gondolt Raven Seabernre, és furcsállotta a vele kapcsolatos felkavaró
érzéseit. Csillogó szeme, finom vonalú orra, mosolya felkeltette
érdeklődését, mégsem tudta feledtetni vele családja kétségbeejtő
helyzetét. Ijesztő elszegényedésük miatt olyan döntésre kényszerült,
melyet egész életében bánni fog. Nem hibáztathatta mostohaapját,
amiért szívén viselte emberei és apja sorsát, és anyagi segítséget
nyújtott nekik, miután visszatért külföldről. Willaume, az apja szegte
meg a szavát azzal, hogy nem adta vissza Vachelnek a tőle kapott
javakat, sőt még csak említést sem tett róluk a végrendeletében. Vachel
még ezek után sem vádolta az apját, úgy gondolta, halála előtt már nem
volt szellemi képességei teljes birtokában. Sajnos a bátyja sem
méltányolta Vachel nagylelkűségét, tőle sem számíthatott segítségre,
így a család a tönk szélére került. Sorsuk Abrielle kezében volt, az ő
döntése határozta meg további életüket.
Desmond de Marlé megkérte Vacheltől Abrielle kezét, s a két ember,
akit a lány a világon a legjobban szeretett, és akikről tudta, hogy
szeretik őt, szomorúan és izgatottan várta válaszát. Desmond tekintélyes
összeget ajánlott Abrielle kezéért a házassági szerződés megkötése
esetén, valamint írásba adta, hogy halála esetén a lány örökli minden
vagyonát, a mostohaapjának és a Desmond unokaöccsének járó összeg
kivételével. Desmond Weldon féltestvére volt, és bár a két férfi szinte
alig érintkezett egymással, mégis Desmond lett Weldon egyedüli
örököse. Ezáltal dúsgazdaggá vált fivére halála után, így bőkezűen
adakozhatott Vachel javára, ha ezzel elnyeri a lányt, akit azóta meg
akart szerezni, mióta először megpillantotta Weldon kastélyában.

32
Abrielle nem értette, hogyan lehetséges, hogy az unokaöcs semmit sem
örökölt Weldon után, pedig a lord nagylelkű ember volt.
Desmond aligha vette észre, mennyire elkeseredett Vachel a lánya
megvásárlására tett ajánlatára. A jelenlegi helyzetben csakis úgy
kerülhették el a teljes összeomlást, ha elfogadják házassági ajánlatát.
Sajnos, ez alig könnyített a családtagok lelkén, hiszen ha Abrielle igent
mond, még a reményt is feladja, hogy valaha szerelemből mehessen
férjhez – de most a legfontosabb, hogy megmentse családját a
nyomorúságtól.
Elspeth a szemöldökét ráncolta, miközben figyelte férjét, aki fel s alá
járkált a szobában.
– Vachel, tudom, hogy rosszul állunk… – kezdte, de a férfi arcát
látva nem folytatta a könyörgést. Odalépett hozzá, és önkéntelenül
megsimogatta a karját. Tudta, Vachel néha igen makacs, mégsem bánta
meg, hogy hozzáment feleségül. Bár döntései nem voltak mindig
kedvére valók, Elspeth ráébredt, hogy szívesebben él ezzel a jóképű,
éles eszű férfival, mintsem halálra unja magát egy olyan férj mellett, aki
gondolkodás nélkül minden kis szeszélyét teljesíti. Berwin meghallgatta
ugyan felesége tanácsait, ám előfordult, hogy nem fogadta meg – ahogy
a halála napján sem. Az asszony remélte, lesz kiút nyomorúságos
helyzetükből anélkül, hogy feláldozná a lányát. Kegyetlen csapás, ha
egy fiatal teremtésnek egy Desmond de Marlé-féle férjet kell
választania.
Felesége szavaira Vachel kihúzta magát, felszegte állát. Tekintete
hideg és élettelen volt. Reménytelennek látszott a jövő, a szegénység jut
osztályrészükül, hacsak el nem fogadják Desmond ajánlatát.
Elspeth a padlón térdelt férje széke mellett, kezét összekulcsolta az
ölében, miközben a férfi gondterhelt arcát fürkészte.
– Vachel, gondolj bele, milyen híre van Desmondnak, s belátod, nem
való Abrielle-hez.
– Az ég szerelmére, kedvesem, hát azt hiszed, szörnyeteg vagyok? –
fakadt ki Vachel, mert már a gondolat is megőrjítette, hogy felesége azt

33
hiszi, eladná a lányát a család jóléte érdekében. – Soha nem bocsátanám
meg magamnak, ha belekényszeríteném Abrielle-t egy ilyen
egyezségbe. A döntés joga kizárólag őt illeti, de ne felejtsd el, most
minden vagyon és földbirtok Desmondé, amely egykor Weldoné volt, s
ez elegendő garancia, hogy az utódai gazdagságban éljenek. Ez nem
mondható el arról a néhány kérőről, aki ajánlkozott egyáltalán, miután
nyilvánvalóvá vált, hogy kegyvesztett lettem a királynál. A húsos csont
körül kevesebb éhező kutya csorgatja a nyálát, mint ahány buja pojáca
sóvárgott a lányod után valaha. Mostanra viszont megcsappant iránta az
érdeklődés. De hiszen te is tapasztaltad ugyanezt, mielőtt a feleségem
lettél.
– Vachel, megértem, mennyire gyötrődsz a dilemmánkon – szólt
Elspeth halkan. Kétségbeesve próbált halvány reménysugarat találni a
fájdalmasan sötét jövőben. – Szerinted van más kiút számunkra?
A férfi keserűen felkacagott.
– Attól tartok, hacsak valami csoda nem következik be, nincs
remény. – Felesége könnyeit látván mélyet sóhajtott, majd gyorsan
magyarázni próbálta érzéketlenségét. – Tökéletesen megértem, hogy
Abrielle viszolyog Desmondtól. Én sem kedvelem őt. Mégis az ő
ajánlata lehet az egyetlen mentsvárunk. Hiába próbálok mindannyiunk
számára elfogadhatóbb kérőt találni, félek, senki sincs, aki olyan
gazdag, mint ő. Bárcsak lenne más választásunk!
Anyja kétségbeesett zokogására Abrielle szíve összefacsarodott, s
megtorpant, hogy elrejtse feltörő zokogását. Bármennyire megvetette
Desmondot, belátta, nincs más lehetősége, el kell fogadnia házassági
ajánlatát. Inkább, mint hogy szenvedni lássa szeretteit. Ha Desmond
ennyire akarja őt, talán hajlandó lesz még kedvezőbb feltételekben
megállapodni. Ha ilyen sanyarú lesz a sorsa, legalább kapjon bőséges
kárpótlást érte. Végtére is hozomány nélkül hogyan találhatna valakit,
aki elvenné őt.
Ahogy szülei felé lépdelt, megpróbált halványan mosolyogni, hogy
magára vonja mostohaapja figyelmét. Görcsösen próbálta leplezni,

34
hogy a boldog szerelmi házasságról szőtt álmai szertefoszlottak, és
igyekezett egy kis lelkesedést mutatni.
– A döntést nekem kell meghoznom, és megteszem, amit kell, hogy
segítsek – mondta, de hangja megremegett. – Nem engedhetem… nem
engedem, hogy a családunk ínségben éljen…
– Nem! – kiáltotta Elspeth, megrendülve lánya szavain. – Majd
találunk megoldást! Ne… ó, kérlek… ne!
– Már döntöttem – válaszolta Abrielle, megkeményítve lelkét anyja
kétségbeesett könyörgése ellen. Vachelre nézett, akinek el-kínzott arcán
megkönnyebbülés ült, mire a lány gyorsan sorolni kezdte terveit. Nem
tudta pontosan, hogyan halt meg Weldon: valóban baleset volt-e, vagy a
vagyonának örököse áll a történtek hátterében. Mégis egyértelmű volt
számára, hogy ha Desmond annyira akarja őt, biztosan hajlandó lesz
csinos summát fizetni érte… abból, ami valaha a kedveséé volt. –
Tekintettel Weldon egykori hatalmas gazdagságára, feltétlenül követelj
sokkal többet, mint amennyit Desmond magától ajánlana. A legkevésbé
sem érdekel, hogy ő rokonságban állt Weldonnal. Semmit sem érdemel
őlordsága egykori vagyonából.
– És ha Desmond hajlandó minden követelésedet teljesíteni? –
kérdezte Vachel, miközben magában igazat adott a lánynak. Ám még
így is felfordult a gyomra a gondolatra, hogy ez a hitvány ember ilyen
gyönyörű menyasszonyt mondhasson magáénak. Sajnos pillanatnyilag
nem kínálkozott más mód a család számára a fennmaradáshoz.
– Akkor hozzámegyek – válaszolta Abrielle megadóan.
Elspeth kétségbeesésében felnyögött, egy zsebkendőt szorított a
szájához, és csak nézte a lányát, miközben szeméből patakzottak a
könnyek.
Vachelt felzaklatta felesége reagálása, ezért ismét megkérdezte
Abrielle-t, valóban hajlandó-e ekkora áldozatot hozni.
– A Desmonddal kötendő házasságod szörnyűbb lehet, mint
gondolnád. Kósza hírekből úgy értesültem, igen kegyetlenül bánik a
Weldontól örökölt szolgálókkal. Ha egybekeltek, többé nem

35
szabadulhatsz tőle, életed része lesz… ő lesz a házastársad.
Alkalmazkodnod kell hozzá, teljesítened kell a kívánságait, igényeit, és
tudnod kell, hogy ez jóval elviselhetetlenebb lehet, mint valaha is
képzelted volna.
– Döntésem végleges – felelte Abrielle, felvértezve magát a
mostohaapja keltette félelmek ellen. – Desmond engem akar feleségül,
tehát meg fog kapni… tekintélyes summa ellenében. Ha hozzámegyek,
nem érem be kevesebbel, tehát tegyen le arról, hogy alkudozhat.
Amikor kellően magas az ár, és a tárgyalás végéhez közeledtek, ki kell
kérned a jóváhagyásomat, mielőtt végleges formába öntitek a
szerződést, de ő ne tudjon arról, hogy velem is egyezteted a feltételeket.
Hadd higgye, hogy nekem nincs beleszólásom az alkuba, és te magad
döntesz.
– Igen bölcs gondolat – bólintott beleegyezőleg Vachel. Abrielle-nek
valóban hasznára vált bensőséges kapcsolata néhai apjával, aki
megengedte neki, hogy jelen legyen az üzleti tárgyalásain. – Valóban
nagyon bölcs. Így nem vetheti a szemedre, hogy neheztel az érted
fizetett ár miatt.
Máskor Abrielle mosolygott volna örömében, hogy mostohaapja
megdicsérte, ám most úgy érezte, a Desmonddal kötendő üzlet olyan,
mintha magával az ördöggel szerződne, s a gondolatra jeges borzongás
futott végig a hátgerincén.
– Lehet, hogy megbánom majd, amikor összeesketnek minket –
vallotta be, és összerázkódott, ha arra gondolt, hogy ez az undorító férfi
megérinti, sőt magáévá teszi majd. – És ha kérhetlek, mondjatok el
néhány imát értem. Már most kezdhetitek, hátha akkor leküzdöm a
kísértést, hogy világgá fussak.
Vachel tudta, a feleségét mélyen megrázta lánya elhatározása, mégis
megkönnyebbülést érzett, hogy Abrielle hajlandó feláldozni a
boldogságát családja jólétéért. Emberei az életüket kockáztatták, amikor
számos csatában mellette harcoltak, de mindenkor abban reménykedtek,
hogy túlélik, és jobbra fordul a sorsuk. Abrielle azzal, hogy megmenti

36
szüleit az ínségtől, örökre elkötelezi magát egy visszataszító
szörnyetegnek, aki csakis a saját élvezetére gondol. Vachel tisztában
volt vele, hogy Elspeth nem ért egyet Abrielle döntésével, mégis úgy
érezte, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről. Annyira
kétségbeesetten próbált kiutat találni szorongatott helyzetükből, hogy a
lány felajánlása olyan volt számára, mint amikor a fuldokló friss
levegőhöz jut.
A feleségére nézett és megfogta a kezét. Megpróbált érveket találni,
milyen előnyökkel jár ez a frigy.
– A Desmond de Marléval kötendő házasság révén Abrielle
dúsgazdag lesz – szólalt meg vontatottan. Nem kapott választ, folytatta.
– Ha Desmond meghal, Abrielle a saját igényeinek megfelelő férjet
választhat. Akár egy magas rangú férfiú is számításba jöhet. Amilyen
hatalmas vagyonnal rendelkezik majd, élete hátralévő részében ő
diktálhat mindenkinek, s ez kevés nőnek jut osztályrészül. Semmiben
nem szenved hiányt többé.
Elspeth annyira elkeseredett a puszta gondolattól, hogy lánya ehhez
az undorító alakhoz megy feleségül, hogy csak egy elkínzott mosolyra
futotta válaszként. Tudta, ha Vachel nem lenne, rendkívüli szépségű
lányának még mindig védtelenül kellene tűrnie a megaláztatásokat.
Berwin halála nehéz helyzetet teremtett özvegye és lánya számára:
az idősebb normann lordok közül sokan fogadásokat kötöttek, ki lesz
annyira ellenállhatatlan az agglegények egyre növekvő gyülekezetében,
hogy elvegye Abrielle ártatlanságát eljegyzés vagy esküvő nélkül.
Hiszen sokak fülébe eljutott, hogy a lány szász származású, és nem
rendelkezik hozománnyal, így szabad préda lehet a hódító hősöknek, a
fiatal normannok egész seregének, akik szinte elárasztották az országot,
mióta apáik és nagyapáik megvetették lábukat az angol partokon. Ezek
után valahányszor Abrielle határozottan visszautasított egy-egy heves
vérű gavallért, a tétek jelentősen emelkedtek. Igen szórakoztató
játéknak bizonyult a végkifejletre váró urak hadának, sokat nevethettek
rajta, és egyre nőtt az érdeklődés e sport iránt, hiszen jelentős összeg

37
üthette a győztesek markát, amint a csábító közzéteszi a lány
dekorációjának bizonyítékát.
Elspeth, hogy kivédje a lánya ártatlanságáért versengő fiatalemberek
egyre növekvő hadának további rohamait, úgy döntött, elfogadja Vachel
de Gerard házassági ajánlatát. Azóta a családfő jelenléte kordában
tartotta a kéjsóvár lordokat, és elkedvetlenített jó néhány kalandort, akik
súlyos összegeket áldoztak az általuk kitalált játék végeredményére.
Visszagondolva Abrielle-nek szilárd meggyőződése volt, hogy Vachel
akár az élete árán is megvédte volna őt, ha arra kerül a sor, mivel
számtalanszor állt már ki prominens nemesemberekkel, akik
figyelmeztették, ne zavarja köreiket, miután nagy összegekkel fogadtak
a végkifejletre. A lánynak az volt a legfontosabb, hogy mostohaapja
rajongott az anyjáért, és szinte mindent megtett, hogy enyhítse
szomorúságát. Mivel Vachel Elspeth és Abrielle iránt is mély tiszteletet
tanúsított, a lánynak meg kellett hoznia ezt az áldozatot, hogy saját
boldogságának elvesztése árán kisegíti mostohaapját s egyúttal anyját
is.
Elspeth aggódva nézte lányát. Senki más nem olvasta volna ki a
selymes szempillákkal árnyékolt zöldeskék szemekből, hogy a szíve
olyan hűségesen dobog a családjáért és a királyáért, mint a birodalom
legelkötelezettebb lovagjaié. Sajnos, ez a tulajdonság kevéssé előnyös
egy ifjú hölgy számára. Abrielle mégis önzetlenül, nemes lélekkel
vállalta, hogy megmenti szeretteit. Hát hogyne hatódna meg egy anya
ekkora hősiesség láttán?

38
 Harmadik fejezet

M ár csak három nap volt hátra az esküvőig, és Abrielle hálával

gondolt kedves barátnőjére, Cordeliára, aki mellette állt ebben a
félelemmel és aggódással teli időszakban. Szüksége volt valakire,
akivel bizalmasan beszélhet, akivel megoszthatja gondjait. Úgy volt,
hogy az esküvőt közvetlenül az évente megrendezett de Marlé-vadászat
után tartják meg. Abrielle azt kívánta, bárcsak sose lenne vége.
– A férfiak szerint az előjelek gazdag zsákmányra utalnak – jegyezte
meg Abrielle fásult hangon, amikor Cordeliával kimerészkedtek a de
Marlé-kastélyból.
Cordelia futó pillantást vetett az udvaron nyüzsgő, épp indulni
készülő tömeg felé.
– Tekintve, hogy Lord Weldon számos barátja és a korábbi
vadászatok résztvevői élénken tiltakoztak a Desmond által bevezetett új
szabályok ellen, és azzal fenyegetőztek, faképnél hagyják, ha nem a
megszokott feltételek maradnak érvényben, csoda, ha egyáltalán lesz
vadászat.
Abrielle megborzongott a gondolatra, hogy az esküvőt így talán még
hamarabb meg fogják tartani.
Már jó néhány meghívott, Weldon legközelebbi barátai közül,
távozott sértődötten, amint Thurstan, Desmond unokaöccse, ismertette
az új szabályokat. Sokan dühös megjegyzéseket tettek,
összeszólalkoztak Desmond cimboráival, akik szép számmal

39
képviseltették magukat. Vezetőjük, Thurstan, dölyfös, rideg fiatalember
volt, aki kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Abrielle iránt.
– Életemben nem láttam még ilyen kiállhatatlan társaságot – jegyezte
meg Cordelia csípősen. – Mérget vennék rá, hogy az alja népségből
kerültek ki. Az ilyeneket jobb széles ívben elkerülni.
Abrielle amikor csak tehette, álmodozott. Sajnos egyáltalán nem volt
mód rá, hogy megszabaduljon Desmondtól és gyűlöletes pereputtyától.
Egész jövője, sőt családja tisztessége is, e frigy sikerétől függött. A
házassági szerződés egyúttal a börtöncellát jelentette számára, melynek
örökre bezárul az ajtaja, és remény sincs a szabadulásra.
Abrielle és Cordelia nem szóltak bele az udvaron zajló egyre
hevesebb vitákba, ám sokat sejtetően pillantottak egymásra, ahogy
Weldon egyre több barátja hagyta el a kastélyt. Ez is jól példázta,
milyen vihart kavart Desmond, a bandája és az unokaöccse az első
vadász megérkezésétől fogva. Rengeteg szabályon változtattak, kezdve
attól, hogy ki dönti el, ki lesz a győztes – korábban az idősebbekből álló
pártatlan csoport, most viszont egyedül Thurstan egészen a nevezési díj
arcátlanul magas összegéig.
– Abrielle, szerintem más oka is lehet, hogy annyi nemesember
távozik – szólt Cordelia hamiskás mosollyal.
Abrielle kitalálta, hogy barátnője a kastélyban felszolgált ételekre
céloz.
– Igen, meglehetősen egyhangú és íztelen – válaszolt zavartan.
– Ígérd meg, ha te leszel a kastély úrnője, változtatsz rajta. Az
idősebb szakácsnő különösen mogorva, és ahogy elnézem, lefogadom,
jól forgatja a harci bárdot is, továbbá rendesen belakmározik a saját
főztjéből.
Abrielle tehetetlenül tárta szét a kezét.
– Az igazat megvallva fogalmam sincs, miért tűri el Desmond, hogy
ennyire rosszul főznek. Ahhoz képest, hogy annyira igyekszik
mindenben kitűnni, az ételek minőségével nem sokat törődik.

40
 A felvonóhídon álltak, Abrielle mélyet szippantott az őszillatú
levegőből, majd sóhajtva körülnézett. A füstös udvar zártsága után
kifejezetten felüdítette a friss levegő.
Tökéletesen megértette, miért pont erre a helyre építtette várkastélyát
Weldon, mivel a kilátás lélegzetelállító volt. Mintegy kétszáz
méternyire a folyó egyik mellékága tört utat az erdő fái között, s onnan
a felvonóhíd alatti árokba futott. Nemcsak a kastélyt körülvevő várárkot
töltötte meg, hanem továbbkanyargott egy kisebb híd alá, mely a
jobbágyok lakhelyéhez vezetett, így bőségesen ellátta őket friss vízzel.
Weldon de Marlé úgy tervezte meg az épületet, hogy bevehetetlen
erődként védelmet nyújtson neki, a családjának és a le-származottainak.
Csipkés oromzatairól és mellvédjeiről azonnal visszaverhettek
bármilyen támadást. Több felvonóhídja is volt, melyeket ha felhúztak,
az ellenség száraz lábbal meg se közelíthette őket. Weldon nemcsak
vitéz harcos, de széles látókörű, igen intelligens ember is volt. A
várfalakon belül elegendő élelmiszert tárolt, hogy ostrom esetén az itt
lakóknak több hónapig biztosítva legyen az ellátása. Ám hiába értékelte
nagyra Abrielle a várkastély biztonságát, csodálta a környék békéjét és
szépségét, a tudat, hogy nemsokára e falak között kell élnie egy
undorító férjjel, tovább fokozta búskomorságát. Nagy bánat telepedett a
lelkére, mióta szabadságát adta cserébe szülei boldogulásáért. Egy
visszataszító, hitvány férfinak kötelezte el magát, aki nemsokára
birtokba veszi: ettől émelygés fogta el. Bár még jó néhány szász
rokonát várta az esküvőre, Abrielle megérezte, hogy azok, akik már
megérkeztek, rideg tartózkodással viseltetnek az előkelőnek távolról
sem mondható házigazda és trágár cimborái iránt. A lány tisztában volt
vele, milyen kínos helyzetbe kerültek a rokonai. Desmond legtöbb
ismerőse erős előítéletet táplált a szászokkal szemben, mintha ők maguk
feddhetetlen származással dicsekedhettek volna, pedig csupán rang, cím
és vagyon nélküli faragatlan fickók voltak.
Az idősebb hölgyek többsége gyorsan távozott az udvarból, és a
kastély egyik felsőbb emeletén gyűlt össze, a kandalló mellett. Cordelia,

41
Abrielle és néhány távoli unokatestvére segítettek a nehezebben
mozgóknak felmenni a lépcsőn. Amint a terembe értek, és a lányok
magukra hagyták őket, a matrónák szemébe pajkos csillogás költözött,
hogy a távollétükben jól kibeszélhetik a fiatalokat. Azután suttogva,
aggodalmas hangon a küszöbönálló nászt vitatták meg; számtalan
variációt felsorolva találgatták az ifjú menyasszony sorsát; s hogy
jobban jár-e, mint két elődje, esetleg – tekintettel fiatal korára és gyors
észjárására
– Sikerül-e túlélnie a férjét.
Cordelia egy pillanatra hátrafordult, mikor a felvonóhídon döngő
lépteket hallott, majd magában felnyögött, megpillantva potrohos
házigazdájukat. A feléjük trappoló férfiból sütött a lelkesedés, el volt
telve magától, hogy ilyen nagyszabású eseményt rendezett.
Cordelia lopva odasúgta barátnőjének:
– A kéjenc közeleg szívszerelméhez.
Abrielle elfojtott egy sóhajt, s egyre inkább tudatosodott benne, hogy
a rémálom hamarosan valósággá válik. Kihajolt, mintha valami érdekes
dolgot figyelne a vízben, közben a fogai közül válaszolt Cordeliának:
– Könyörgöm, maradj velem! Különben kitör rajtam a pánik, és
elfutok.
A szőke lány elfintorodott, mintha nehezére esne a férfi közelében
tartózkodnia.
– Desmond a legkevésbé sem szível engem – vallotta be fojtott
hangon. – Ám mindig is igaz barátnőd voltam, most sem hagylak
cserben.
Abrielle a közeledő léptek zajára úgy érezte magát, mint a csapdába
esett vad. Igyekezett összeszedni maradék bátorságát, hogy ránevessen
a férfira, azonban csak halvány mosolyra tellett tőle.
Desmond sarkában loholt a homokszőke unokaöcs, Thurstan, aki
már korábban magára haragította nemcsak Abrielle-t, de Weldon
számos régi barátját is. Dölyfös és magabiztos volt, igencsak fennhordta
az orrát. A Desmondnál egy fejjel magasabb izmos, vékony fiatalember

42
testhez álló ízléses ruházatot viselt. Fekete köpenyének nyakpántját és
mandzsettáját zöld díszítés szegélyezte, fekete szarvasbőr csizmájának
szárát zöld bőrből készült páfránylevelek díszítették, s ugyanilyen
mintázatú volt az övére erősített tortok és erszény is.
Választékos megjelenése élesen elütött a kastélyban és a keskeny
hídon sürgölődő jobbágyok szánalmas kinézetétől. Weldon életében
tisztáknak, jól tápláltaknak, vidámaknak látszottak, most viszont
Abrielle aggasztó változást vett észre rajtuk. Soványak és megviseltek
lettek, s itt-ott korbácsnyom is éktelenkedett jó néhányuk arcán és
karján. Szinte mindannyian féltek Desmond-tól és az unokaöccsétől.
Annak ellenére, hogy Desmond hatalmas vagyont örökölt a
féltestvérétől, szolgái kopott rongyokban és mosdatlanul jártak. Abrielle
kénytelen volt illatos zsebkendőt szorítani arcához, hogy el tudja viselni
a szagukat, amikor valamelyikük a közelébe jött, hogy kiszolgálja. Ha ő
lesz a kastély úrnője, sokat tehet majd értük. Ha már a saját sanyarú
sorsán nem javíthat, legalább abban örömét lelheti, hogy más
szerencsétleneken segít. Ragaszkodik majd hozzá, hogy a kastélyban
dolgozók rendszeresen tisztálkodjanak, és ruházatuk rendezett legyen.
És ami még ennél is fontosabb: gondoskodik megfelelő táplálásukról is,
koruktól és munkaképességüktől függetlenül.
– Drága Lady Abrielle! – ömlengett Desmond, majd meghajolt, és
párnás kezét a lány felé nyújtotta.
– Uram, hogy alakult a napod? – kérdezte a lány, de képtelen volt
leplezni hangja remegését.
– Nagyszerűen, drágám – felelte Desmond. – De miért is ne lenne
nagyszerű, amikor itt áll előttem egy csodálatos szépségű hölgy, aki
nemsokára a világ legboldogabb emberévé tesz. Ettől mindent
rózsaszínben látok.
Abrielle kipréselt magából egy udvarias mosolyt, majd ujjait
vonakodva Desmond tenyerébe tette. A kövér férfikéz émelyítően lágy
volt, mint általában a semmittevőké, akik mindent a szolgáikkal
végeztetnek el. A következő pillanatban Desmond megragadta mindkét

43
kezét, és hódolata jeléül nyálas, mohó csókokkal halmozta el. Abrielle
egész testében remegett, émelyegni kezdett, és attól tartott, sürgősen
félre kell rohannia, mert rögtön kiadja magából a reggelit. Azonban
még nehezebben fojtotta el a gyomrát összeszorító rettegést, amikor
felfogta, törvényes feleségként nem lesz joga elhárítani férje
közeledését.
Gyorsan elfordította fejét behemót vőlegényétől, s hirtelen Thurstan
vizslató tekintetével találta szembe magát. A fiatalembernek furcsa
sárgászöld szeme volt, barna szempillákkal és homokszín szemöldökkel
keretezve. Kiálló arccsontját, egyenes vonalú orrát és hegyes állát
mintha szobrász faragta volna, szája viszont túlságosan is puha és
kifejező volt, ajka sarkában cinikus mosoly ült. Önelégült vigyorából
Abrielle azt hihette, Thurstan észrevette viszolygását, és ez mulattatja.
Gyorsan összeszedte magát, és Desmondra nézett.
– Csodálom, hogy egyáltalán észrevettél – szólt jövendőbelijéhez. –
Láthatóan annyira belemerültél a vadászat szabályainak részletes
ismertetésébe, hogy szinte már mellőzve éreztem magam.
Desmond kuncogni kezdett.
– Verd ki az ilyen képtelen gondolatokat abból a csinos kis fejedből,
drágám! Teljes szívemből biztosíthatlak, hogy soha nem feledkezem
meg rólad. Számolom a napokat és az órákat, amennyi még hátravan
egybekelésünkig. Ha tehetném, siettetném a perceket.
A férfi lelkesedése ellenére Abrielle a legszívesebben nem gondolt
volna erre. Hogy ne kelljen válaszolnia, barátnője felé intett:
– Azt hiszem, már ismered Lady Cordelia of Graysont. Lord és Lady
Grayson elfogadták meghívásodat az esküvőnkre, pillanatnyilag a
szüleimet látogatják meg a lakosztályukban, melyet olyan nagylelkűen a
rendelkezésükre bocsátottál.
– Persze, persze! – válaszolt örvendezve Desmond, többször is
meghajtva tömzsi testét a lány előtt. Mozdulatából kiérződött, mennyire
élvezi, hogy előkelő családból származó emberek között lehet. – Bár

44
csak most mutattak be önnek hivatalosan is, hölgyem, biztosíthatom,
hogy hallomásból már régen ismerem a szüleit.
– Ők is önt, uram – préselt ki egy halvány mosolyt Cordelia.
A szavaiból érződő burkolt célzásra Abrielle eltűnődött, vajon jól
tette-e, hogy ragaszkodott barátnője jelenlétéhez. Bár mindketten
ugyanúgy viszolyogtak a házigazdától, Cordelia nem mindig viselkedett
úri kisasszonyhoz illően azokkal, akiket nem kedvelt. Ugyanakkor
eszébe jutott, hogy neki nem kell annyira körültekintően megválogatnia
szavait.
Cordelia nem veszített el egy rendkívül értékes vőlegényt, apja pedig
nem esett áldozatul makacs büszkeségének, mint Abrielle-é, aki emiatt
került kényszerhelyzetbe, melyben egy férfi védelme nem luxus a nő
számára, hanem létszükséglet. Cordelia kényes vállát nem nyomja a
teher, hogy családja tönkremegy, s anyját megaláztatások érik.
Természetesen Abrielle egyetlen percig sem kívánt ilyesmit legjobb
barátnőjének. Csupán azt kívánta, bár az ő számára más jövőt
tartogatott volna a sors… Olyan jövőt, melyben nem kell eladnia szívét,
hogy megmentse szeretett családját.
Ha nem ezen a helyen lettek volna, Abrielle-t a legkevésbé sem
zavarta volna, ha Cordelia összeszólalkozik Desmonddal, hiszen
barátnője szellemileg magasan a férfi fölött állt, ám a köztük lévő
feszültség az ő családjára is kihathat, főleg hogy Elspeth is legalább
annyira megvetette Desmondot, mint Cordelia.
Épp a legjobbkor egy hal ugrott fel a vízből a felvonóhíd alatt.
Abrielle megkönnyebbült, hogy másra elterelheti a szót:
– Láttad, Cordelia? Képzeld, mi lenne, ha a várárok tele lenne
halakkal!
Bár más nem vette volna észre Abrielle hangszínének enyhe
változását, Cordelia azonnal megérezte, milyen ideges a barátnője.
Ezért nem is hibáztathatta. Már jó ideje tapasztalták, hogy ahol
Desmond megjelent, furcsa események következtek be, embereknek
veszett nyomuk, akik korábban ellentmondtak neki, ékszerek,

45
festmények, ezüsttányérok, aranyserlegek és más értékek tűntek el.
Semmi nem utalt arra, hogy Desmond a bűnös, ám ez nem jelentette,
hogy nem ő követte el, csak kellően fondorlatos volt ahhoz, hogy ne
tudják rábizonyítani. Cordelia, mivel rettentően utálta a férfit, jobbnak
látta, ha kellő távolságba kerül a jegyespártól, ezért átment a híd
túloldalára.
Abrielle hálásan nyugtázta, hogy Cordelia nemcsak intelligens, de
nagyszerűen ráérez a dolgokra. Óvatosnak kellett lenniük, hiszen ő
nemsokára nőül megy Desmondhoz, akit Weldon halála dúsgazdaggá
tett. Messze több vagyont örökölt féltestvérétől, mint két korábbi
feleségétől, azonban igen nagy hasznot húzott mindhárom halálesetből,
s ez felkeltette Abrielle gyanúját, hogy talán mégsem véletlenül
távoztak az élők sorából.
Nagy nehezen legyűrte hányingerét, és vőlegényéhez fordult:
– Valami fontosat akartál közölni velem, Desmond?
A férfi boldogan vigyorgott, hogy a lány a keresztnevén szólította.
– Igen, drágám. Mint bizonyára tudod, Sir Vachel átadta házassági
szerződésünk legutolsó tervezetét, hogy nézzem át, és írjam alá. Néhány
kisebb részlettől eltekintve nem látom akadályát, hogy mihamarabb
egybekeljünk. Thurstan intézi az üzleti ügyeimet, és ő jóval ügyesebb
nálam az ilyen iratok megfogalmazásában. Ez esetben azt tanácsolja,
néhány kisebb változtatás után máris aláírhatjuk…
– Talán kétségeid vannak a mostohaapám és közötted létrejött
megállapodás feltételeit illetően? – kérdezte Abrielle, s már kezdett
örülni, hogy szabad maradhat, amikor felrémlett előtte, milyen jövő vár
rá, ha nem egyeznek meg. Blöffölnie kell.
– Ha így van, azonnal tudatnom kell a hírt a szüleimmel. Úgy
éreztük, mindenben egyetértesz a szerződésben foglaltakkal, hiszen a
pecséteddel véglegesítetted, majd bejelentetted, hogy a vadászatok után
összeházasodhatunk. Igazán az utolsó percben vagyunk már, hogy
megmásítsunk bármit, miután mindkét fél szentesítette a paktumot.
Nem is értem, mire célzol.

46
 – Tulajdonképpen csak pár apró változtatást kell eszközölnünk –
vágta rá gyorsan Desmond, hogy megnyugtassa a lányt. Tömzsi kezével
hadonászni kezdett, hogy eloszlassa Abrielle aggályait. – Biztos vagyok
benne, hogy apád és én tisztázni tudjuk az esetleges nézeteltéréseket, és
az elkövetkező pár napban írunk egy új dokumentumot, még épp
időben, hogy megtarthassuk az esküvőt.
Abrielle természetesen nem akarta megerősíteni Desmondot abban a
hitében, hogy a házasságkötés előtt ilyen rövid idővel akár ő, akár a
mostohaapja könnyedén elfogad bármilyen változtatást.
– Ha még nem vetted volna észre, Desmond, jobb, ha tudod, a
mostohaapám hajthatatlan ebben a dologban, ha tehát megmásítottad a
szándékodat, azonnal tájékoztatnod kell őt. – Egy hazugságot is
bevetett, hátha ezzel meghátrálásra kényszeríti a férfit. – Biztos vagyok
benne, hogy mielőtt Sir Vachel újra leül veled tárgyalni, beszél néhány
udvarlóval, akik nemrégiben keresték fel őt, hogy megkérjék a kezem.
– Talán bölcs lenne, ha… – kezdte Thurstan szívélyes hangon.
A lányon jeges félelem futott át, hogy a fiatalember megingathatja
nagybátyját, s akkor Vachel tönkremegy.
Ám Desmond egy kézlegyintéssel hirtelen elhallgattatta unokaöccsét,
és dühös pillantást vetett rá. Majd mosolyt erőltetve az arcára ismét
Abrielle-hez fordult, hogy mielőbb megnyugtassa.
– Erre nincs szükség, drágám. A feltételek elfogadhatók, ahogy
vannak.
Abrielle alig tudta visszafojtani megkönnyebbült sóhajtását. Fogalma
sem volt, ki figyelmeztette Desmondot, milyen hatalmas összeget kell
kifizetnie, amint megkötötték a házasságot, nem beszélve a tekintélyes
vagyonról, melyet ő örököl majd férje halála után. Csak Thurstan
viselkedéséből következtethetett rá, hogy ő próbálta lefaragni a summát,
bár nem igazán értette, mi haszna lett volna ebből a fiatalembernek.
Talán Desmond egyetlen rokonaként többet akart kapni abból a
vagyonból, melyet nagybátyja most Abrielle családjának ígért? Ha
Desmond nem gondolta végig előre a szerződés összes pontját, akkor

47
Abrielle azt hihette volna, hogy nem annyira körültekintő, amennyire
egy ilyen vagyonos embernek lennie kell. Végtére is a vagyonát mások
munkájával szerezte, semmije sem volt, amit a maga erejéből, bátor
tetteivel vagy a birodalom katonájaként külországi vitézkedésekkel
teremtett volna elő. Valószínűleg hajlamos volt gyorsan elszórni a
pénzt.
– Bátyám, beszélhetnék veled egy percre? – szólt Thurstan fojtott
hangon, aggodalmas arccal. – Meggyőződésem, hogy tisztázni kell a
szerződés néhány pontját a te érdekedben. Át kell gondolnod újra…
– Amit mondtam, megmondtam! – jelentette ki Desmond
határozottan, és nagyot csapott a levegőbe mondandója
nyomatékosításául. – Nincs szükség változtatásra. Elmehetsz.
A fiatal férfi vékony alakja észrevehetően megmerevedett, ahogy
nagybátyja kurtán elküldte őt. A sárgás szempár szinte szikrákat szórt.
Abrielle észrevette, mennyire megsértődött a nyers mellőzés miatt.
Thurstan visszasétált a felvonóhídon át a belső udvarba. Elzavarták,
mint egy szolgát. Viszketett a tenyere, hogy előkapja kardját, és egyszer
s mindenkorra leszámoljon nagybátyjával. Hogy merészelte a második
de Marlé is megfosztani őt jogos örökségétől? Weldon megígérte, hogy
ő is örököl utána, ám meghalt, mielőtt még módja lett volna
megváltoztatni a végrendeletét. Most pedig Desmond két kézzel szórja
a pénzt egy jelentéktelen lányra. Thurstan magában megesküdött, hogy
nem hagyja ennyiben a dolgot.
Desmond tudomást sem véve unokaöccse haragjáról, Abrielle felé
fordult.
– Mondtam már, drágám, mennyire szeretlek? Te vagy a leg-
bájosabb hölgy, akit valaha láttam.
Abrielle érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul.
– Desmond, kérlek… az ilyen túlzó dicséretekkel zavarba hozol. Az
igazat megvallva annyira értéktelennek érzem magam.
– Ó, nagyon is értékes vagy, drágám! Utazásaim során sem láttam
nálad szebb nőt.

48
 Abrielle tettetett hitetlenséggel felnevetett.
– Akkor, uram, azt kell, hogy gondoljam, igen kis távolságot tehettél
meg útjaid során.
Desmond magában elismerte, hogy így volt, de nyíltan soha nem
vallotta be. Féltestvére okos, ambiciózus férfi volt, keresztes vitézként
messzi földekre eljutott, és nemcsak hősként tért vissza, de vagyona és
hírneve is egyre gyarapodott – annak köszönhetően, hogy egy odaadó, a
gyermekéért élő édesanya nevelte fel. Desmond gyermekkorában
másoktól hallotta, hogy Weldon anyja elbűvölő asszony volt, akinek
származása tovább növelte férje házának méltóságát és rangját. Nem
úgy a minden hájjal megkent cselédlány, aki fondorlatos módon
valamilyen varázsitallal igyekezett enyhíteni az apa fájdalmát felesége
rejtélyes halála után. Később újra használta a csodaszert, de kisebb
adagokban, míg végül az apa megtébolyodott.
Ilyen előzmények után hozta világra a cselédlány törvénytelen fiát,
Desmondot, majd belekényszerítette a zavart elméjű férfit a házasságba,
azt állítva, hogy önkívületi állapotában megerőszakolta őt. Képes volt a
fiának is eldicsekedni mesterkedéseivel. Utolsó titkát a halálos ágyán
fedte fel.
Az akkor elmondottakból Desmond megtanulta, hogyan lehet a
sorsot befolyásolni különös kábító és mérgező kotyvalékokkal. Később
pedig többször is alkalmazta a titkos főzeteket azokon, akiknek a
tulajdonára fájt a foguk, vagy akik akár akaratlanul is gazdagodása
útjában álltak. Maga sem tartotta számon, hány embert tett el láb alól
élete során.
Gaztetteiben segítőtársa volt a nővére, Mordea, aki anyjuk
boszorkány barátnői között nőtt fel. Senki sem tudta, hogy testvérek,
így Mordeát Desmond szakácsnőként alkalmazta a kastélyban, hogy
mindig kéznél legyen, ha a praktikáira szükség lenne, és rajta tartotta a
szemét, hogy el ne árulhassa a titkait. A nő egyre csak ígérgette, hogy
jobban megtanul főzni, Desmond azonban nem merte sürgetni.

49
 Mivel első felesége már a terhére volt, a férfi fellélegzett, amikor
sikerült egy kotyvalékkal jobblétre szenderíteni gyerekszülés közben.
Később a második asszonytól is hasonlóképpen szabadult meg, ám
mindkét alkalommal gondoskodott róla, hogy egyedül ő örökölhessen.
Büszke volt, hogy senki sem jött rá, hogyan bánt el Weldonnal.
Néhány cseppet adagolt egy bizonyos főzetből a borába, így könnyedén
le tudta lökni a kőlépcsőn a nála sokkal magasabb és erősebb férfit.
Kifejezetten élvezte, ahogy az izmos, tökéletes férfitest lefelé gurult a
lépcsőfokokon; tudta, ha netán túléli az esést, más módon végez majd
vele. Előre eltervezte, mit tesz, ha az első kísérlete nem sikerül:
köpenyébe rejtett egy ólmosbotot. Végül nem volt rá szükség, mert
Weldon feje nekiütődött a kőkorlátnak, s rögtön meghalt. Mindig
nevethetnékje támadt, ha arra gondolt, milyen simán ment minden
akkor este. Ezzel életének új, sokkal jövedelmezőbb szakasza kezdődött
meg, és tovább erősödött hite, hogy ő élet és halál ura, és mindene
meglesz, amit csak akar.

50
 Negyedik fejezet

O damenjünk Cordeliához? – kérdezte Abrielle Desmondtól, és

karcsú kezével intett barátnőjének, hogy jelezze, már megszűnt a
remegése. Nagyon szerette volna, ha Cordelia élő bástyaként közéjük
áll. Fogalma sem volt róla, ki tölti be ezt a szerepet az esküvőjük után,
és erősen remélte, továbbra is palástolni tudja félelmét, amely
szüntelenül gyötörte, és bármikor kitörhetett rajta.
A felvonóhíd túloldalára érve lenézett a várárokba, igyekezett
nyugalmat erőltetni magára. Desmond megcsókolta az arcát, s ez
Abrielle számára újabb próbatétel volt: töprengett, hogyan tudja majd
naponta elviselni az irtóztató leheletet. El kellett fogadnia, hogy
Desmond felesége lesz, mégis folyton rettegett, hogy alakoskodása
lelepleződik. Időnként a lelkifurdalástól zokogva menekült a tágas
lakosztályba, melyet Desmond bocsátott Lord Vachel és családja
rendelkezésére. A kétségbeesés örvénye elragadta, s úgy érezte, nincs
menekvés.
Amikor Desmond engedélyt kért, hogy magára hagyja, és beszéljen
az egyik szolgával, örömmel egyezett bele. Cordelia csendben állt, ő
pedig a korlátra könyökölt, és állát kézfejére támasztotta.
– Bárcsak én is olyan lelkesen várnám az esküvőt, mint ezek a
férfiak a közelgő vadászatot.
Cordelia habozott, majd halkan megkérdezte:

51
 – Hogy tudsz férjhez menni egy olyan emberhez, akiben nem bízol?
Akit te és mindenki más is megvet? Bevallom, szinte sokkot kaptam,
amikor értesítettél az esküvődről.
Abrielle a válla fölött hátrapillantott, még mindig beszélget-e a
vőlegénye.
– Inkább ez, mint hogy a családom nyomorogjon. Vachel a tönk
szélére került az apjának és saját lovagjainak juttatott nagylelkű
adományai miatt – árulta el a titkot Abrielle.
– Mit beszélsz? – kapkodta a levegőt Cordelia. – A mostohaapád
meggondolatlansága miatt muszáj hozzámenned ehhez a háj tömeghez?
– A mostohaapám nem hibás. – Abrielle gyorsan elmagyarázta,
milyen igazságtalan helyzetbe juttatta Vachelt az apja. – Ő inkább
hajlandó lett volna vállalni a nélkülözést, mintsem hogy
hozzáerőltessen Desmondhoz. Én magam döntöttem így, hogy
megmentsem őt és anyámat a szégyentől.
Cordelia megsimogatta barátnője kezét, és könnyes szemmel nézett
rá.
– És még azt mondják, csak a lovagokra jellemző a nemes ön-
feláldozás.
– Ne említsd senkinek! – szólt ijedten Abrielle. – Vachelnek igen
rosszulesne, ha az emberek azt gondolnák, a saját apja becstelen volt
vele szemben. Az öregúr élete végére megzavarodott, lehet, hogy már
nem tudta, mit cselekszik.
– Ha megengeded, a szüleimnek, de csakis nekik, elmondanám.
Tudod, mennyire tisztelik Vachelt.
– Rendben, de másnak egy szót sem – egyezett bele Abrielle.
Gondterhelten nézett a messzeségbe.
– Mire gondolsz? – kérdezte Cordelia.
Abrielle szomorúan sóhajtott.
– Szégyellem bevallani az érzéseimet azután, hogy elfogadtam
Desmond házassági ajánlatát, de mindennél jobban utálom őt.

52
 Cordelia megértette, milyen reménytelen barátnője sorsa, s
vigasztalóan megfogta Abrielle kezét.
– Az ismeretlentől mindig tartunk, és a legrosszabbat képzeljük róla.
Tudom, hogy bátor vagy, és úrrá leszel a félelmeden. Emlékszel,
amikor gyerekkorunkban majdnem a folyóba fulladtam, s te mentetted
meg az életemet? Pedig iszonyodtál a jeges víztől. – Cordelia szeme
könnybe lábadt. – Ha nem lettél volna olyan bátor, hogy legyőzd a
félelmedet, most nem lennék itt veled.
Abrielle is sírni kezdett, ahogy felidézte gyerekkorukat és az ijesztő
balesetet. Rémület járta át a testét, de kénytelen volt belegázolni a
fagyos vízbe a barátnője után. Ha nem félt volna annyira, hogy elveszíti
legkedvesebb társát, talán soha nem vette volna a bátorságot, hogy
kövesse a jeges folyóba.
– Tudom, hogy össze kell szednem minden bátorságom – vallotta be
gondterhelten sóhajtva, miközben elképzelte, mi vár rá hamarosan –, de
pillanatnyilag annyira kilátástalannak érzem a jövőm, hogy ennél még a
jeges vízben fuldoklás is elfogadhatóbbnak tűnik. Komolyan, ha
belegondolok, hogy egy ilyen gusztustalan teremtmény felesége leszek,
elfog az iszonyat.
Cordelia elfordult, hogy megnyugtassa saját háborgó lelkét.
Megpróbálta kitalálni, mit tenne ő Abrielle helyében. Barátnője rémes
helyzetén töprengve észre sem vette a feléjük közeledő lovasokat, csak
amikor már félúton jártak a felvonóhídhoz vezető ösvényen. Összesen
hatan voltak, ám Cordelia nem tudta levenni a szemét egyikükről, egy
jóképű, ősz hajú férfiról, aki szürke ménjén elöl haladt. A ló kecses
mozgása tökéletesen illett gazdája, a hatvan körüli skót úriember
büszke, fejedelmi tartásához. Bár már nem volt fiatal, Cordelia úgy
érezte, még soha nem látott ennyire elbűvölő, csodálatos férfit Henrik
király birodalmában.
– Abrielle, nézz csak hátra diszkréten, és mondd, láttad-e már valaha
ezeket az urakat? – súgta oda barátnőjének. – Szinte esküdni mernék,
hogy a jövendőbelid legalább annyira lenézi a skótokat, mint a mi szász

53
rokonainkat. Úgy tűnik, ezek az emberek anélkül merészkedtek be
Desmond kastélyába, hogy fogalmuk lenne az őket fenyegető
veszélyről.
Abrielle először végigpásztázta tekintetével a környező vidéket, csak
aztán fordult a csapat felé, s ekkor megfagyott ereiben a vér. Óvatlanul
hirtelen Desmondra pillantott, s megkönnyebbülten nyugtázta, hogy
még mindig a szolgának magyaráz, kezével hadonászva, így nem is
vette észre az újonnan érkezetteket.
– Cordelia! Nézd csak meg a sorban a második lovast! Ha nem csal a
szemem, Raven Seabern!
Abrielle szíve olyan hangosan vert, hogy úgy érezte, a kastély falai is
visszhangozzák, és mindenki meghallja. Rémülten és izgatottan várta,
mi történik. „Mit képzel ez az ember, hogy csak úgy belovagol a de
Marlé-birtokra, mintha joga lenne itt lenni, vagy mintha tárt karokkal
fogadnák! Annyira elvakította volna a vakmerőség, hogy azt hiszi,
puszta jelenléte behódolásra késztet minden nemesembert a
környéken?” – gondolta. Igyekezett összeszedni magát, megfordult, és
végre elfordította tekintetét Ravenről, de csak annyira, hogy szemügyre
vegye a hasonlóan magas ősz hajú skótot, aki éppen most szállt le a
nyeregből. Ő elfogta pillantását, visszanézett, és élénk kék szemével
cinkosan rákacsintott. Amikor észrevette, hogy elpirul, kedvesen
rámosolygott, kivillantva fehér fogsorát tömött bajusza alól. Finoman
cizellált arcvonásai – melyek emlékeztették a lányt egykori
védelmezőjére – hangsúlyozták simára borotvált határozott állát. Bár
csaknem háromszor annyi idős volt, mint Abrielle, fejmozdulata, ahogy
tetőtől talpig lassan végigmérte, nem volt tolakodó.
Cordelia észrevette a jelenetet, és lesütötte szemét, hogy leplezze
kíváncsiságát.
– Micsoda bátor férfi! Ő az idősebb Seabern?
– Mint két tojás. Csak a hajuk színe és az életkoruk különbözik –
jegyezte meg Abrielle keserűen.

54
 A skót még mindig mosolygott, felvonta ősz szemöldökét, fejét
pedig kissé megdöntötte, mintha csodálkozna, miért érdeklődnek iránta.
Majd Ravenre nézett, és Abrielle érezte, ő is önkéntelenül abba az
irányba fordul. Eddig sikerült kerülnie az ifjabb Seabern tekintetét, ám
nem attól félt, amit a szemében láthat, inkább attól, milyen érzéseket
vált ki belőle a férfi intenzív figyelme. Igaz, Raven most nem merte
olyan leplezetlenül bámulni, mint legutóbbi találkozásuk alkalmával,
ám ettől az igézően töprengő pillantástól máris forróság árasztotta el a
lány egész testét.
Tucatnyi kérdés futott át az agyán, s megpróbálta kitalálni, hogyan
kerülhetett ide. „Teljesen elment az esze? Vagy már nem emlékszik arra
az éjszakára a palotában, amikor könnyedén meghiúsította Desmond
aljas terveit, és menekülésre késztette a gerinctelen férget?” Ám még
jobban izgatta, vajon tud-e arról, hogy ő eljegyezte magát ezzel az
emberrel. A torka elszorult, ha arra gondolt, ennek talán köze lehet
hirtelen feltűnéséhez.
Mélyet lélegzett, és megzabolázta fantáziáját. Kinek ment el az esze?
Az egy dolog, hogy Raven épp a legjobbkor járt arra a kastélyban,
meghallotta a sikolyát, kétségbeesett küszködését, és a segítségére
sietett; az viszont egészen más ügy, hogy olyan messziről ideutazott,
ahol nem szívesen látott vendég, azért, hogy… miért is? Abrielle csak
egyet tudott biztosan: nem meghívottként érkezett. Miután keményen
megalázta a házigazdát, Raven Seabern lenne az utolsó, akit Desmond
meghívna. Valószínűbb – gondolta a lány, miközben igyekezett
nyugalmat erőltetni magára –, hogy Raven a királya számára fontos
ügyben jár. Bármiről legyen is szó, nem tartozik rá, pedig nagyon
szerette volna tudni, miért hozta magával az apját is.
Cordelia észrevette, hogy barátnője ajkán pajkos mosoly játszik.
– Véleményem szerint egy fiatal hölgy viselkedjen illendően, és ne
éljen vissza ennek a szegény idős skótnak a bizalmával. Akár a
nagyapád lehetne, mégsem rejti véka alá az érzelmeit.

55
 – Ki nem rejti el az érzelmeit? – ékelődött Abrielle, jelentőségteljes
pillantást vetve Cordeliára. – Úgy látom, inkább te vagy túlságosan is
elragadtatva tőle.
Cordelia nem tagadta, hogy felkeltette érdeklődését a férfi.
– Hát… igen jóképű…
– Akkor talán kérd meg Raven Seabernt, hogy mutassa be neked –
szólt Abrielle –, úgyis tartozik neked ennyivel.
Ahogy enyhült a Raven hirtelen feltűnése által okozott ijedtsége,
Abrielle-en erőt vett a szomorúság. Megmagyarázhatatlan okból a
látványa olyan gondolatokat ébresztett benne, melyeket hősiesen
igyekezett kerülni: hogy merre fordult volna a sorsa, mi lett volna, ha
teljes és boldog életet élhetne egy neki való férjjel és saját családdal.
Ilyen életet oszthatott volna meg valamikor a kedves Weldon de Marlé-
val, megvalósíthatta volna kislánykori álmait, ám ezek a vőlegényével
együtt sírba szálltak.
Többé nem volt helye életében az álmodozásnak, a romantikus
képzelgéseknek, és ha erre gondolt, még szerencsétlenebbnek érezte
magát. Még nehezebb volt elfogadnia, hogy a Weldon fivérével kötendő
frigye az ellenkezője annak, amit egy fiatal lány a házasságtól remél.
Hamarosan e kastély úrnőjeként tölti majd napjait, és amennyire
viszolygott ettől a gondolattól, nem csoda, hogy az járt a fejében,
milyen lenne a házasság egy olyan férfival, mint Raven Seabern. Hiába
igyekezett bizonygatni magának, hogy mindez csak puszta
kíváncsiságból foglalkoztatja, be kellett vallania, hogy biztosan
izgalmas lenne, és talán nem is kellemetlen.
Nem mintha komolyan ábrándozhatott volna arról, hogy Desmond
helyett máshoz megy férjhez, hiszen beleegyezett az esküvőjükbe, hogy
megmentse a családját. A szavát nem szeghette meg, bármennyire
viszolygott is ennek következményeitől. A papok is azt mondták, az
eljegyzési szerződés jogilag ugyanúgy kötelező, mint a házasság, tehát
sanyarú jövője el van döntve.

56
 A most érkezett férfiak néhány szót váltottak egymás között, majd
lovukat kantáron vezetve a hölgyek felé indultak. Abrielle hirtelen azt
kívánta, bárcsak sarkon fordulhatna, és elfuthatna e találkozás elől. Bár
sohase ismerte volna meg ezt a skótot, aki egy ragadozó madár nevét
viseli, és arca akár egy bukott angyalé. Izgató és csábító férfi, aki
egyszerre vált ki belőle remegést, lázas izgalmat és szomorúságot.
Egy pillanattal azelőtt, hogy a csoport odaért Abrielle-hez és
Cordeliához, Desmond hirtelen a lányok mellett termett. Felidézve,
hogyan végződött legutóbbi afférja Ravennel, Abrielle arra számított,
Desmond éktelen haragra gerjed, ahogy megpillantja a skótokat. Bár
egy másodpercre gyűlölet villant a szemében, erőltetett mosollyal
leküzdötte, és valami furcsa elégedettség sugárzott róla, ami Abrielle-t
rossz érzéssel töltötte el.
Az ősz hajú skót szeme közelebbről még élénkebb kék volt, pajkos
kacsintása még feltűnőbb. Ám most felhagyott a kacérkodással, és
igyekezett udvariasan figyelni a kastély urára. Nem úgy a fia. Ő
figyelemre sem méltatta a házigazdát, és leplezetlenül kimutatta
érdeklődését a két fiatal hölgy iránt. Abrielle-nek melege lett ettől a
tekintettől. Nem találkoztak az emlékezetes este óta, amikor Raven
megmentette, ő pedig félelmében és zavarában – meg hogy elrejtse
eltépett ruházatát – majdnem olyan sietve menekült el a szobából, mint
támadója. Akkor nem fejezte ki háláját. Ám hogy tehetné meg most, ha
már megmentője tudja, hogy épp azzal a gazemberrel jegyezte el magát,
akit megalázott. Bizonyára bolondnak véli majd, akit csak a gazdagság
érdekel, így hálálkodását hitelteleníti kapzsisága. A gondolatra
beharapta ajkát, és azon töprengett, miért fontos ez, hiszen most már
eljegyzett menyasszony, de – az ég szerelmére – kétségbeesésében lett
menyasszony. Nem számít, mit hisz róla a férfi, gondolta, miközben
érezte, hogy igenis számít. Meg kell változtatnia ezt a véleményt. Az
első adandó alkalommal hálát fog mondani neki lovagiasságáért, aztán
vége.

57
 Raven és apja meghajolt a két lány előtt, majd Desmond felé
fordultak. – De Marlé úr! – szólalt meg az idősebb skót jókedvűen,
mélyen rezonáló hangon, egy újabb különbséget felfedve apa és fia
között, mivel ő még erősebb akcentussal beszélt. Kezét mellére téve
meghajtotta fejét. – Őszintén megtisztelt minket, hogy meghívott a
kastélyába.
Abrielle alig tudta leplezni meglepetését, amikor meghallotta, hogy
mindketten vendégként érkeztek ide, ám talán ez mégsem volt akkora
meglepetés. Csakis azért hívhatta meg őket Desmond, hogy ő
nevethessen utoljára, mutogathassa nekik menyasszonyát, s Raven
vegye tudomásul, kettőjük közül ki az igazi győztes. Desmond kapta
meg a díjat, amelyre Raven pályázott; Desmond nyerte el teljes és
örökös joggal Abrielle szívét, lelkét és testét is – ettől a gondolattól a
lányt rosszullét fogta el. Vajmi keveset számított, hogy a győzelmét
gazdagsága, nem pedig vitézsége vagy egyéb érdemei révén szerezte,
hiszen a szerződést rendben megkötötték, így hamarosan teljesíteni is
kell annak feltételeit. Nem feledkezhet meg arról sem, bármilyen fájó
emlék a szívének, hogy Raven egyáltalán nem igyekezett udvarolni
neki, amikor még esélye volt rá.
Desmond több okból üdvözölte vidáman a most érkezetteket. Jólesett
hiúságának, hogy elismert, befolyásos embernek ismerték el, ha csak
skótok voltak is. Még fontosabb volt azonban, hogy ki akarta
egyenlíteni a számlát. A királyi kastélyban lezajlott sajnálatos incidens
óta egyre gyűjtötte az információkat. Jól értesült emberektől megtudta,
hogy az idősebb Seabern évekig a skót uralkodók bizalmasa volt, és
parancsnokhelyettesként szolgált az utolsó király seregében; a fia pedig
csaknem öt esztendeig mint Dávid király követe működött.
Az ember azt hinné, hogy aki bizalmas üzeneteket hozott és vitt,
megtanulta, hogy ne üsse az orrát más dolgába. Ám a fiatal skót nem
ilyen volt, Desmond pedig móresre akarta tanítani, méghozzá úgy, hogy
a leckéztetés minden percét kiélvezze. Parádézni akart
menyasszonyával Raven és nagyra becsült apja előtt, míg tudomásul

58
nem veszik, hogy isten és ember előtt neki van joga, hogy megérintse
Abrielle-t, akkor és ott, amikor és ahol csak akarja, és most már soha
senki nem veheti el tőle ezt a jogot. A legnagyobb elégtétel az lesz, ha
megmutatja ennek a két magabiztos és kiváló férfinak, mennyire
kevesek ahhoz, hogy beleszóljanak egy gyönyörű nő sorsába.
Alig tudta visszafogni magát, hogy ne dörzsölje össze elégedetten a
tenyerét, amikor köszöntötte őket.
– Részemről az öröm, hogy ön és a fia megtiszteltek, és csatlakoznak
hozzám meg a vendégeimhez a vadászatra, Lord Seabern. – Desmond
mindent megtett, hogy szívélyes házigazdának mutassa magát. –
Hallottam, hogy az északi területeken nincs jobb vadász önöknél.
Vendégeim közül sokan azért jöttek el, mert remélték, hogy ők is
elérhetik, amit önök. Már kezdtek is fogadásokat kötni a
végeredményre, és úgy tudom, tekintélyes összeg gyűlt össze, mely
óránként tovább gyarapodik. Busás díj jár azoknak, akik a legszebb
szarvasbikát és a legnagyobb vadkant elejtik. Az önök megérkezését
követően a tétek bizonyára jelentősen emelkednek majd, ezért hívtam
meg önöket ide.
Abrielle alig tudta elfojtani rosszallását; kételkedett benne, hogy
bárki elhiszi ezt az indoklást.
– Elnézést, de elhanyagoltam házigazdai kötelességemet – szólt
Desmond, majd Abrielle-hez és Cordeliához fordult. – Hölgyeim,
bizonyára emlékeznek a skót küldöttre az őfelsége kastélyában tartott
ünnepségről, de azt hiszem, még nem találkoztak az úr apjával, Lord
Cedric Seabernnel.
Az idősebb skót félszeg mosollyal szorította meg Cordelia karcsú
ujjait, és csókot lehelt a kézfejére.
– Életemben nem láttam még két ilyen gyönyörű leánykát. Önök
lehozták az ég minden szépségét nekünk, földi halandóknak;
megtiszteltetésnek érzem, hogy én is részesülhetek ragyogásukból.
Cordelia arca élénkpiros lett, amikor visszamosolygott a lordra.

59
 – Tudom, hogy a kelta bárdok varázslatosan szövik a szót, kedves
uram, s úgy gondolom, ön is örökölte ezt a képességet.
Cedric meghajtotta ősz fejét, és boldogan ránevetett a lányra.
– Így igaz, és ha többet is csenhetnék tőlük, bizonyára megtenném,
csak hogy önt mosolyogni lássam.
Cordelia Abrielle felé intett a karjával.
– Találkozott már a barátnőmmel, Lady Abrielle-lel?
– Egy másik ritka szépség – jelentette ki Cedric, két tenyerét
vidáman összedörzsölve. – Istenemre mondom, ha ennyi csodás
látványban lehet részem itt, beköltözöm magam is.
Abrielle keserűen mosolygott; kedvére valóbb volt Cedric Seabern
évődése, mint fiának nyugtalanító, szenvedélyes tekintete, melyből
sütött a birtoklási vágy. Pillantása ismét azt az arroganciát és
merészséget tükrözte, melyet a lány a londoni banketten is felfedezett
benne.
– Figyelmeztetnem kell, uram, hogy számos normann kapott szállást
a kastély falai közt. Óva inteném, hogy betegye a lábát közéjük, hacsak
nem forgatja mesterien a kardot és a pajzsot.
Kínos csend telepedett közéjük, mindannyian az országaik közötti
ellenségeskedésre gondoltak.
Az öregúr a lányra hunyorított:
– Ebben az esetben azt hiszem, jobb, ha keresek valami fegyvert a
magam és a fiam számára, mivel azt hiszem, mi is ott kapunk szobát.
Cordelia elé lépve Raven ajkához emelte a lány kezét, és
megcsókolta ujjhegyét.
– Nagy öröm, hogy újra láthatom, hölgyem. Biztosíthatom, apám is
úgy gondolja, ilyen szépséget nem láttunk, mióta utoljára önnel
találkoztunk Henrik palotájában.
Cordelia mosolygott.
– Bizonyára emlékszik Lady Abrielle-re – nyújtotta karját a lány a
barátnője felé.

60
 Abrielle arca megrándult, mivel nem fedte fel Cordelia előtt
Desmond aljas támadását és Raven hősies tettét; így Cordeliának
fogalma sem lehetett, hogy Raven nagyon is tudja, ki ő.
Megkönnyebbülésére a férfi nem utalt rá, mi történt akkor, csupán
tisztelettudóan bólintott.
– Természetesen. Nagy öröm újra találkozni önnel, Lady Abrielle.
De Marlé úr igazán szerencsés ember, hogy ilyen csodálatosan szép
menyasszonyt mondhat magáénak. Képzelem, hány lelkes udvarló
sajnálkozik most az őket ért veszteség miatt.
Raven érezte, hogy de Marlé dülledt szeme rászegeződik, és már
csak ezért is megfogta Abrielle kezét, majd gyengéden saját kinyújtott
tenyerére helyezte. Erezte, hogy a lány megremegett, mikor átfogta az
ujjait, és lassan az ajkához emelte a finom kezet.
Raven pontosan tudta, mi a valódi oka meghívásuknak: a házigazda
látni akarta a reagálását, amikor vőlegényként Abrielle-lel táncol,
megsimogatja, átöleli. Ezért úgy gondolta, először ő mutat valamit
ellenfelének.
Fejét a lány kezére hajtotta, majd hirtelen megállt, amikor szája már
csaknem érintette a selymes fehér bőrt. Felnézett, fogva tartotta Abrielle
tekintetét, magába szívta illatát, a látványt, ahogy visszafojtja lélegzetét.
Végül forró leheletével kényeztette a gyönyörű kézfejet, élvezte, ahogy
a vékony kis kar libabőrössé válik. Remélte, hogy Desmond is figyeli a
jelenetet, mivel mesteri teljesítmény egy nőből ennyire apró
mozdulatokkal ilyen reakciókat kiváltani, Raven pedig igazi mester
volt. Még egy hosszú másodpercig csak fogta a kezét, majd gyorsan
megérintette ajkával, végül elengedte.
Abrielle keze erőtlenül lehanyatlott, egész teste bizsergett, mintha
ezer méh szúrná. Még mindig érezte a Desmond és Raven közötti
feszültséget.
– Köszönöm a bókokat, Sir Raven – mondta, remélve, hogy sikerül
eltalálnia a megfelelő egyensúlyt a szívélyes és a visszafogott hangnem
között, így Desmond sem ráncolja tovább a szemöldökét, és Raven

61
arcán is fakul az önelégült mosoly. – Szavai melengetőek, mint a
lenyugvó nap sugarai.
– Az apám tanúsíthatja, hogy igazmondó embernek nevelt engem,
hölgyem; most is igazat szóltam, amikor megállapítottam, hogy ön és
Lady Cordelia rendkívüli szépségű drágakövekhez hasonlatosak.
Cordelia nem merte bevallani, mennyire kedvére való a jóképű férfi,
ám nem tudta megállni, hogy olyan kérdést intézzen hozzá de Marlé
előtt, amelyre már ismerte a választ. Hangsúlyozni akarta Raven
kiváltságos státusát a faragatlan háziúr előtt.
– Hogyan került a királyi palotába a Lord Berwin tiszteletére
rendezett estélyre? Vagy nem szabad erről kérdeznem?
– Sajnos, hölgyem, az ilyen előkelő helyeken nem gyakran fordulok
meg, kivéve, ha Dávid, a skót király küldötteként szolgálok. Ebben a
minőségemben utazgatok, amikor szükséges. Így csak ritkán részesülök
abban a megtiszteltetésben, hogy ilyen bájos hölgyek társaságát
élvezzem.
Ahogy Cordelia sejtette, a párbeszéd meglehetősen felbosszantotta
házigazdájukat; mindkét lány érezte, hogy Desmond türelme elfogyott.
– Kérem, jelentkezzenek az intézőmnél! Ő majd elvezeti önöket a
szobájukba. Ma eszünk, iszunk és szórakozunk a táncteremben. Holnap
hajnalban a férfiak szarvasvadászatra gyülekeznek, holnapután pedig
vaddisznóra megyünk majd. Akik a legpompásabb trófeákkal térnek
vissza, még aznap este jutalomban részesülnek. Mához három napra
Lady Abrielle és én megtartjuk az esküvőnket, este pedig
megünnepeljük ezt a nagy eseményt. Természetesen önök is részt
vesznek a lakodalmunkon, különleges vendégeimként.
Akár előbb is elárulhatta volna valódi szándékát – gondolta Abrielle
–, de arra várhat, hogy ezzel kihozza a sodrából Ravent.
Ő sohasem érdeklődött komolyan irántam, most miért törődne azzal,
kihez megyek feleségül? Ez a kegyetlen tréfa csak nekem fáj.
– Mindegyik eseményen képviseltetjük magunkat – biztosította
Raven a házigazdát, majd mellkasára tett kézzel meghajtotta a fejét, és

62
hátrált néhány lépést. – Megtiszteltetés számunkra, hogy az ön vendégei
között lehetünk.
Válaszul Desmond hanyagul bólintott.
Raven kihúzta magát, körülnézett, mintha a tájat szemlélné, de
csupán Abrielle kötötte le figyelmét. Senki más nem ejtette még így
rabul a szívét első látásra, mint ő. Magán érezte pillantását, ám hideg
áradt belőle. Két nap múlva férjhez megy, mégis végtelen fájdalom és
szomorúság ült a tekintetében, aminek Raven nem tudta az okát.
Desmond a karját nyújtotta menyasszonya felé. Nem lehetett nem
észrevenni, mekkora különbség volt e mozdulat és Raven pár perccel
korábbi karnyújtása között. Abrielle egy pillanat alant zökkent vissza a
fantáziavilágból a rideg valóságba, mikor remegő kezét vőlegénye
karjára tette. Undorodott még az érintésétől is, de nem talált elfogadható
kifogást ellene, hát kénytelen volt mosolyt magára erőltetni, pedig
hatalmas súly nehezedett a szívére. Bárcsak Raven ne fogadta volna el
Desmond álnok meghívását! Most nem kellene látnia őt, és nem
képzelhetné el, milyen lenne, ha egy olyan szemrevaló és bátor férfi
venné nőül, mint ő. Miért is kell minduntalan emlékeztetnie magát,
hogy Ravennek is lett volna esélye, mégsem élt a lehetőséggel, hogy
illendően udvaroljon neki, és bemutatkozzon Vachel-nek a
Westminster-kastélyban? Feltehetően egy jómódú lányt keresett.
Abrielle keserűen állapította meg, úgy látszik, csakis ez számít egy
férfinak. Ugyanakkor tudta, ő sem különb, hiszen csakis a vagyona
miatt megy hozzá Desmondhoz.
Desmond büszkén parádézott a skótok előtt, mindegyiküknek
bólintott, ahogy elvonult előttük Abrielle-lel. Amint beléptek a nyitott
udvarba, a vendégek üdvözölték őket, és sok boldogságot kívántak
közelgő esküvőjük alkalmából. Abrielle csak félig hallotta, ha kérdést
intéztek hozzá, üres tekintettel mosolyogni próbált, miközben Desmond
válaszolt helyette. Mindenkit megnyugtatott, hogy jövendőbelije is
éppolyan izgatottan készül a menyegzőre, mint ő, és bár Abrielle

63
némasága őt igazolta, a lány úgy érezte magát, mint egy festett mosolyú
lélektelen báb, akinek a zsinórjait Desmond mozgatja.
Szinte félálomban vonult át a belső udvaron, merev mosollyal az
arcán. Szívében elviselhetetlen ürességet érzett. Csak egy kis időre
elrejtőzhetne valahová, hogy jól kisírja magát, míg elfogynak a
könnyei. Mintha a félelmetes, sötét alvilágban járna, csupán mert arra
van kárhoztatva, hogy egy undorító szörnyeteg felesége legyen. Az sem
keserítené el jobban, ha kivégzésre menne, lassan közeledne a tönkhöz,
amelyre lehajtja a fejét, hogy egy csuklyás hóhér lecsapjon rá a
bárdjával.

Késő éjszaka Abrielle álmatlanul feküdt keskeny ágyán a szülei

lakosztályával szomszédos szobájában. Mereven bámulta a
selyemdrapériát, még a lélegzetvétel is nehezére esett. Mázsás súly
nehezedett a lelkére, hiszen már csak néhány nap választotta el a
ceremóniától, amely örökre Desmond de Marléhoz köti. Valahányszor
arra gondolt, ettől kezdve teljesítenie kell házastársi kötelességét, még
mélyebb kétségbeesés fogta el. A legszívesebben szabad utat engedett
volna érzelmeinek, és nem fojtja el feltörő sírását, de félt, hogy
felébreszti a szüleit. Szavát adta, elkötelezte magát a földi pokolnak,
nem visszakozhat.
Úgy érezte, képtelen tovább elviselni a bensejében egyre fokozódó
feszültséget. Hirtelen kiugrott az ágyból, és kirohant a szobából, futott a
sötét folyosón, hátha talál egy helyet, ahol pár percre egyedül lehet, és
senki nem hallja meg zokogását. Amikor végül megállt, a torony
lépcsőjéhez vezető folyosón találta magát. Hálóinge a testére tapadt,
meztelen talpát sütötte a hideg kőpadló. Hosszú haja lobogott futás
közben, meleg palástként borítva hátát és mellét a folyosó dermesztő
hidegében.

64
 Csupán a holdfény szűrődött be egy magas tornyocska ólomüveg
ablakán át, és színesen verődött vissza a kőpadlóról. Reménytelensége
ellenére Abrielle kissé megvigasztalódott, hogy egyedül lehet, és akár
hangosan is sírhat. Nyugalma azonban nem tartott soká; úgy érezte,
valaki figyeli. Riadtan kémlelte a körülötte lévő sötétséget, és
töprengett, vajon ki van a közelében. Desmond? Mióta ideérkezett,
szinte állandóan körülötte ólálkodott, elbújt valamelyik szegletben vagy
résben… rejtőzködött, már amennyire egy ilyen testalkatú ember képes
erre. Megszállottan kémkedett utána. Egy újabb ok a számtalan eddigi
mellett, mely miatt Abrielle Istenhez fohászkodott, tegyen csodát, hogy
elmaradjon az esküvő.
Vajon ő követi őt most is, hogy váratlanul elkapja, ahogy Henrik
király kastélyában? Annyira kívánja a testét, hogy ezt a pár nyugodt,
magányos órát is megtagadja tőle? Düh és keserűség fogta el.
Természetesen az is lehet, hogy valaki ismeretlen lopakodik a sötétben.
A jövőjére nézve rossz előjel volt, hogy nem is tudta, kivel lenne
borzalmasabb összefutni ebben az elhagyatott sarokban, a vőlegényével
vagy egy idegennel.
A toronylépcsők felől csikorgó hangot hallott, mintha egy csizma
sarka súrlódott volna a durva kőhöz. Ijedtében a falhoz lapult.
– Desmond? – szólalt meg, és megkönnyebbült, hogy hangján nem
érződött a félelme. Még ha meghallaná is valaki a sikolyát, ebben a
kastélyban de Marlé szava a törvény. Itt még csak nem is
reménykedhet, hogy egy bátor gavallér a segítségére siet, különösen
hogy mostanában igencsak kevés gavallér tűnt fel az életében.
Tulajdonképpen csak egyet tudna megnevezni, ám még a vakmerő skót
sem avatkozna közbe másodszor.
Tehát csak magára számíthat. Végül is önmagának köszönheti, hogy
ilyen helyzetbe került. Biztos volt benne, hogy Desmond ólálkodik a
közelében, bár amikor a nevét mondta, nem kapott választ. Persze hogy
hallgat, hiszen ezzel is fokozza kínjait. A gusztustalan varangy azt hiszi,
annyira megijeszti majd, hogy ha végre felfedi kilétét, hálából a

65
nyakába borul. Nagyobb esély volt arra, hogy széttárja karjait, és
kirepül innen, mint hogy saját akaratából hízelegve hozzásimul.
Abrielle elhatározta, inkább kivárja, míg férjjelöltje előbújik, és
amikor hozzálép, ő nyugodt hangon elmagyarázza majd neki, hogy
mindkettőjük érdekében tiszteletben kell tartania családja méltóságát;
házigazdaként egyébként is felelősséggel tartozik a meghívott vendégek
iránt, meg kell tehát tartóztatnia magát, míg hivatalosan egybekelnek.
Ha ez nem használ, gyorsan elrohan, mielőtt megérinthetné.
– Isten az atyám, egyetlen perccel korábban sem veheti birtokba
testemet, mint ahogy az a szerződésben a feltételek között szerepel –
fogadta meg Abrielle magában.
A csendet most már elviselhetetlennek érezte, idegei pattanásig
feszültek. Végül lassú lépéseket hallott, és egy árnyék vetült a
holdfényre a lábánál. Még mindig nem látta elég jól ahhoz, hogy
kitalálja, ki az, s ösztönösen megragadta hálóinge szegélyét, hogy
azonnal elfuthasson.
– Desmond? – kérdezte most már erélyesebb hangon. – Te vagy az?
Az árnyék megmozdult, s válaszolt egy hang, mely túl mély, túl
férfias és túl vonzó volt ahhoz, hogy a házigazdáé legyen:
– Nem, Lady Abrielle. Csak remélhetem, hogy ezzel nem okoztam
túl nagy csalódást önnek.

66
 Ötödik fejezet

G abrielle nem csalódást, hanem valami egészen mást érzett, maga

sem tudta, mit, amikor rájött, hogy Raven az. Az árnyékban állt,
de a sápadt holdsugár is elég volt, hogy felismerje, bár az arcát nem
látta tisztán. Tehát a betolakodó nem a vőlegénye, de nem is egy idegen.
Tudta, megnyugodhat, mégis remegett.
Az óvatosság és az illem azt diktálta volna, hogy azonnal hagyja ott a
férfit, mégis egy helyben maradt. Mintha a nyirkos éjszakai köd az
agyára telepedett volna, mindent és mindenkit kitörölt volna
emlékezetéből, kivéve ezt a jóképű skótot, aki ismét vakmerően,
leplezetlen vonzódással figyelte őt. Milyen furcsa erővel bír, hogy
egyetlen pillantásával és a leghalványabb mosolyával így felkorbácsolja
a lány érzékeit? Egy menyasszonynak már a puszta látványára vissza
kellene rohannia a szobája biztonságos rejtekébe, Abrielle pedig talán
még jobban vonzódik hozzá, mint korábban, teste úgy reagál, ahogy
csak egy női test tud a férfitestre az idők kezdete óta.
Raven óvatosan megmozdult, a holdfény laza, hosszú ujjú fehér
ingére esett, melyhez skót szoknyát és puha bőrcsizmát viselt.
– Tehát csalódott? – kérdezte halkan.
Hogy mi? Hogy csalódott-e? – rökönyödött meg Abrielle, de nem
tudott megszólalni. Nem könnyű koncentrálni, amikor ennyire kalapál a
szíve, és úgy érzi, ezernyi pillangó verdes a mellkasában.
– Csalódott – állapította meg a férfi. – Feltételezem, természetesen,
hogy szándékosan szökött ki szobája meleg biztonságából, hogy

67
találkozzon valakivel… – Körülnézett. – Ez a teljesen sötét nyirkos hely
ideális a titkos találkához. Bevallom, silány helyettese lehetek csak
annak, akit várt, talán a világon a legsilányabb. Bizonyára ön is
észrevette, mennyire kevéssé hasonlítok álmai férfijához. – A lány
zavartan pislogott, mire Raven folytatta: – Kegyes házigazdánkhoz.
Abrielle a válla mögé simította kibontott haját.
– Attól tartok, inkább ön csalódott, uram.
– Valóban? – Raven pár lépéssel közelebb ment a lányhoz.
– Ugyan miért, amikor az égiek éjszakai kószálásomért az általuk
földre küldött leggyönyörűbb angyal látványával jutalmaztak meg?
Bár Abrielle-t felkavarták a férfi szavai, megőrizte önuralmát.
– Ön valóban az apja fia, szakasztott Seabern. Ám most nincs itt
senki, akit el akarna bűvölni, kár pazarolnia a szép szavakat. A
csalódottságot arra értettem, hogy bizonyára rosszulesik önnek, hogy
ekkorát tévedett. Amint látja, senkivel sem terveztem találkát, sem
kegyes házigazdánkkal, sem mással.
Raven még egyet lépett felé, és Abrielle érezte, hogy minél közelebb
jön hozzá, annál lágyabbá és bensőségesebbé válik a hangja, és amikor
csaknem mellé ért, gerincén borzongás futott végig.
– Talán annyira jól ismer, hogy tudja, kit akarok elbűvölni? –
kérdezte Raven.
– Biztosíthatom, hogy ehhez nem kell jól ismernem.
– Ebben az esetben, hölgyem, bevallom, rosszul ítéltem meg a
helyzetet. Így csak találgatni tudom, mi vitte rá, hogy ebben a hiányos
öltözékben kószáljon a kastély folyosóin a dermesztő hidegben olyan
késői órán, amikor a legtöbb boldog menyasszony édesen álmodik
közelgő esküvőjéről.
Abrielle összehúzta magát, mintha fázna. Szerencsére a férfi nem
tudhatta, milyen melege lett az utóbbi néhány percben.
– Csodálom, mennyire bizalmas értesülései vannak a
menyasszonyok álmairól, uram. Ami engem illet, nem tudtam aludni, és
úgy gondoltam, a friss éjszakai levegő talán meghozza azokat az édes

68
álmokat, melyekről beszélt. Zaklatottságomban kissé messzebb
sétáltam, mint akartam.
Abrielle teste megfeszült, ahogy Seabern egészen közel lépett hozzá;
ideje volt elköszönnie, és megfogadta, hamarosan meg is teszi, de most
még nem. Vajon mi lelhette, hogy egyáltalán nem törődik az
óvatossággal éppen most, amikor a leginkább kellene?
Most, hogy annyi minden forog kockán, nemcsak az ő sorsa, hanem
azoké is, akiket a világon a legjobban szeret.
– Egy ilyen helyen könnyen eltéved az ember – ismerte el Raven.
Már közvetlenül a lány mellett állt, Abrielle szíve pedig még
gyorsabban vert.
Felvetette állát, hogy a férfi ne lássa félelmét, majd kényszerítette
magát, hogy elbúcsúzzon.
– Igen, igaza van, azt hiszem, jobban elkeveredtem, mint gondoltam.
Mindenki másként vezeti le az idegességét, hiszen egy esküvő annyi
boldog várakozást tartogat…
A szavak csaknem a torkán akadtak, ám nem akarta, hogy Seabern
tudomást szerezzen családja kétségbeejtő helyzetéről. Oly sokat vesztett
már: drága apját, az első vőlegényét, biztonságát és lelki nyugalmát, sőt
a jövőre vonatkozó álmait, és hamarosan még többet is elvesznek tőle,
mégsem akart lemondani büszkesége utolsó morzsáiról.
Raven kétkedően vonta fel szemöldökét.
– Boldog várakozást? Már megbocsásson a szemtelenségemért,
hölgyem, de úgy emlékszem, de Marlé az utolsó találkozásunkkor
megtámadta önt. Ez inspirálja a boldog várakozásra? Vagy rosszul
ítéltem meg a helyzetet akkor éjjel a királyi palotában? Talán nem is
kellett volna megmentenem.
Abrielle egyre idegesebb lett, érezte, a férfi élvezi, mennyire zavarba
hozta őt.
– Ami akkor éjjel történt… félreértés volt az úr és köztem – szólalt
meg végül. – Azóta már tisztáztuk.

69
 Raven arckifejezése megváltozott, keményebb lett. A hangja is.
Egyértelműen dühös volt, bár halálos nyugalommal válaszolt.
– Szóval félreértés volt? Az úr talán félreértette, hogy még nem kérte
meg hivatalosan az ön kezét, még kevésbé kapta meg ehhez az ön
mostohaapjának beleegyezését, és semmiféle megállapodást nem
kötöttek, ilyen jellegű bejelentést nem tettek közzé. Azt is félreértette,
hogy nincs joga meglesni, orvul megtámadni és bántalmazni önt,
megérinteni és tapogatni…
Abrielle elhatározta, hogy megőrzi önuralmát, bár igen nehezére
esett. Így csak vállat vont.
– Azt hiszem, egyszerűen túlságosan mohó volt az úr – mormolta
halkan.
Most már Raven arcára is kiült a harag, s vonásait gránitszerűvé
változtatta.
– Csak remélni tudom, ön sem hiszi, hogy az ilyen „mohóság”
normális reagálás egy férfitól. Egy tisztességes férfi tudja, mi az övé, és
mi nem, és aszerint viselkedik… bármennyire erősen kívánja is… – Itt
hirtelen elhallgatott. – Egy tisztességes férfi megérti, hogy vannak
dolgok a világon, melyeket érdemes kivárni.
Abrielle-ben melegség áradt szét, bár maga sem tudta az okát. Raven
konokul összeszorított álla, a hangjából hallható remegés mind arra
utalt, hogy ő pontosan ilyen, s Abrielle-t megriasztotta, hogy neki kell
védenie de Marlét előtte.
– Bízom benne, nem úgy érti, hogy a vőlegényem becstelen.
– Egyáltalán nem számít, hogy én mit gondolok, csak az, hogy önnek
mi a véleménye róla.
– Az ég szerelmére – fakadt ki a lány –, ha annyira semmibe veszi őt,
miért fogadta el a meghívását?!
– Hogy őszinte legyek, kíváncsiságból.
– Hogy megtudja, mi volt az indítéka?
Raven cinikusan mosolyogva rázta a fejét.

70
 – Nem. Ennyire nem bonyolult az észjárása; egyértelmű volt, mi az
indíték. Kérkedni akart azzal, hogy meghódította önt. – Abrielle
ugyanerre gondolt, de ezt Ravennek nem kellett tudnia.
– A kastély igen közel van az önök országához – emlékeztette a
férfit. – Desmond talán csak meg akarta mutatni jó szándékát Dávid
királynak.
– Akkor őt kellett volna meghívnia – szólt Raven szárazon.
– Már meg is bánta, hogy eljött?
Hosszas hallgatás következett, a köztük keletkezett feszültség új volt,
és félreérthetetlen.
– Nem, hölgyem. Sokkal rosszabb dologra is vállalkoztam volna,
hogy újra láthassam önt.
Mivel senki más nem hallhatta Raven szavait, kétségtelen, hogy
egyedül Abrielle-nek szánta őket. Hangjának meghittsége teljesen új
volt a lánynak. Nyugtalansága vágyakozásba csapott át – majd keserű
düh lett belőle. Biztosan tréfát űz vele a férfi, gondolta, hiszen egy
majdnem férjezett nőt akar kísértésbe vinni.
– Ne beszéljen így velem – sziszegte –, vagy bebizonyítja, hogy
nincs önben tisztesség!
Sarkon fordult, és nekiiramodott, a szülei hálószobájáig meg se állt.
Raven kis távolságból követte, majd várakozott a súlyos ajtó előtt,
míg meghallotta a zár kattanását a másik oldalon. A lány biztonsága
mindennél fontosabb volt számára.
Halkan sóhajtva végigsimította arcát. Miért veszíti el önmérsékletét,
ha Abrielle közelébe kerül? Megfogadta, hogy úgy viselkedik vele,
mint egy távoli ismerőssel.
Aztán ismét maga elé képzelte, ahogy áll a holdfényben, szépséges
hercegnőként, naplementét idéző vöröses hajfürtjei a vállára omlanak,
karcsú alakja kívánatosabb a puha pamut köntösben, mint bármely más
nőé, akit bársonyba öltözve, felékszerezve valaha is látott. Márpedig
épp elég asszonyt látott már felöltözve és ruhátlanul; jóval többet annál,
hogy elveszítse a fejét egy formás idom hatására, akár egy zöldfülű

71
kamasz, aki életében először próbál csókot lopni. Mégis ha csak
Abrielle-re nézett, máris megfeledkezett az óvatosságról, és talán –
ahogy a lány mondta – rendíthetetlen tisztességéből, melyre méltán volt
büszke, is veszített.
Szégyellte gyengeségét. Ha félig olyan okos lenne, mint amilyen
büszke, úgy viselkedne, ahogy megfogadta idejövetele előtt: a lehető
legtávolabb tartaná magát tőle a látogatása során. Ha elég esze lenne,
azonnal távozna, jóval a ceremónia előtt, hiszen az számára valóságos
önkínzás volna. Nem kell, hogy lássa őt a templomban fehér ruhában
fátyollal, hisz már az esküvő gondolatától is megroggyan a térde, szíve
pedig olyan erősen ver a bordái közt, hogy szinte fáj. Ha ott lenne,
amikor Abrielle Isten és ember előtt de Marlé felesége lesz, a
legszívesebben csatakiáltást hallatna, majd nyomban felkapná és
elrabolná őt.
Az ördögbe, még ma éjszaka, ebben a pillanatban távoznia kellene,
gondolta, ám tudta, hogy nincs szándékában megfogadni saját jó
tanácsát. Távozása gyávaságra vallana, márpedig Raven Seabern nem
gyáva. Nem! Azért is maradni fog, elégtételt vesz a nyavalyás
varangyon. Itt marad, és olyat tesz, amihez több mersz kell, mint
bármely ütközethez, vitához vagy verekedéshez, amelyben eddig része
volt. Királyi követként megtanulta, hogyan tartsa kordában
legszélsőségesebb indulatait is; ez a képesség az ő világában életről és
halálról dönthet; rezzenéstelen arccal végignézi majd, hogy az egyetlen
nő, aki valaha is megérintette legbensőbb énjét, anélkül hogy akár egy
ujjal is hozzáért volna, máshoz megy feleségül.

Arózsásra
felkelő nap sugarai átsütöttek a hegyeket övező fák ágai között,
színezve a kastélyt körülvevő mocsarak felett lomhán
gomolygó ködöt. A bevehetetlen építmény zárt udvarában szolgák

72
serege sürgölődött; roskadásig rakott fatálakat tettek a vadászok elé.
Amikor később leszedték az asztalt, legtöbbjük gyorsan a szájába
tömte, ami kevés maradék akadt a tányérokon.
A több mint húsz vadászkutya vinnyogása és morgása, ahogy
igyekeztek gazdájuk közelébe jutni, óriási hangzavart keltett. Egy-egy
jól irányzott rúgásra vagy botcsapásra felugattak, és szanaszét szaladtak
az udvarban, felnyaltak minden ételdarabkát, amely a földre pottyant.
Sok vendéget lázba hoztak a kitűzött díjak, ám ültek köztük
csendesebbek, nyugodtabb természetűek, akik komolyan vették a
vadászatot, és bíztak saját képességeikben. Nem folytak bele a többiek
hangos vitáiba, ahogyan egymást túlkiabálva dicsekedtek korábbi
trófeáikkal, hanem csendben vizsgálgatták fegyvereiket. A két skót is
egyértelműen ebbe a csoportba tartozott.
Raven is megélesített néhány dárdát, a másnapi vadkanvadászatra
készülve. Bár a hegyvidéken élő barátai bolondnak nézték, hogy
elfogadta a meghívást de Marlétól, aki esküdt ellensége, képtelen volt
elfelejteni a csinos lányt, akit megmentett, és nem tudta leküzdeni heves
vágyát, hogy egyszer az övé lehessen. Gyönyörű, harmatos virágszálnak
látta, amely attól válik majd valódi érett asszonnyá, hogy gyengéden
ápolgatják, becézgetik. Erre pedig kevés esély látszott egy de Marlé-féle
hitvány ember kezei között. Raven attól félt, a lány nem sokáig marad
életben a tervezett házasságban.
Cedric összecsücsörített ajakkal, nagy műgonddal köszörülte a
kardját, majd tekintetét fiára emelte.
– Korábban nem volt módunk beszélgetni róla, most említem meg:
sejtettem, hogy de Marlé bosszút forral, de most, hogy láttam a
tekintetét, még inkább így gondolom.
– Nem volt eléggé meggyőző számodra ez a hirtelen jött barátságos
viselkedés? – nézett az öregre Raven.
– Elárulnád idős apádnak, miért ragaszkodtál hozzá, hogy
belesétáljunk ebbe a kelepcébe, mint valami vak koldus? – hördült fel
Cedric.

73
 Raven cinkos pillantást vetett rá.
– Tudom, nem vagy olyan régen özvegyember, hogy ne verjen
hevesebben a szíved egy szép női arc láttán, csakúgy, mint minden
férfié. Magad is láthattad, milyen gyönyörű a leányka.
– Kérlek, mondd, hogy Lady Cordeliára gondolsz.
– Nem, apám. Abrielle nyila fúródott mélyen a szívembe.
Cedric sóhajtott, és a fejét csóválta.
– Ettől tartottam, amikor láttam, milyen sóvárogva nézted őt tegnap.
Azt is észrevettem, hogy néz vissza rád. Hát nem azért hívtak meg
bennünket ebbe a kastélyba, hogy részt vegyünk de Marlé és szépséges
arája esküvőjén?
Raven vállat vont.
– Ne felejtsd el, apám, hogy nem én kértem a meghívást. A jó háziúr
önszántából invitált meg minket. Igaz, jobban szeretném, ha ez a
szegény lány nem kötné egy ilyen emberhez magát, ám a szerződés
megköttetett, el kell, hogy fogadjam. – Elég volt csak említenie, máris
minden porcikája tiltakozni kezdett. – Természetesen elgondolkodtam,
mi de Marlé szándéka. Túlzás lenne feltételezni, hogy mindkettőnknek
ártani akarna. Lehet, hogy viszek egy kis izgalmat a szertartásba.
– Nem hiszem, hogy Abrielle értékelné, ha botrány törne ki a
menyegzőjén – csóválta ősz fejét Cedric. – És azt se feledd el, hogy az
uraság jóval idősebb nálad, a válladig sem ér, tekintélyes a súlya, és ha
bármi civódás törne ki kettőtök között, a viperák, akiket ő a barátainak
nevez, nem tartanák azt részedről tisztességesnek.
– Dehogy tervezek ilyesmit, apám – biztosította Raven Cedricet. – A
hölgy egyértelműen tudtomra adta, nem fogad el segítséget a
magamfajtáktól. Mégis… bűntudatom van.
– Nincs miért, fiam. Hiszen nem tudod az okát, miért választotta őt.
– A kétségbeesés, apám! Mi más lenne?
– Bármi is az, nem tartozik rád.
Raven nemtetszése jeléül halkan felmordult, bár korábban ugyanezt
mondogatta magának.

74
 A abrielle a vadászat első napját a nőkkel töltötte. Mind
összegyűltek, hogy elköszönjenek a férfiaktól, mosolyogtak,
lelkesen kiabáltak, integettek nekik. A lány azonnal észrevette, hogy
amerre a két skót ellovagolt, a tömeg elcsendesedett, mintha nem
akarná buzdítani az ellenséget, ám Desmond csapata tiszteletlenül
gúnyolta őket. Abrielle nem akarta, hogy az ünnepség rossz véget érjen,
és valaki megsebesüljön. Amikor Desmond ránézett, ő csábos
pillantással válaszolt, mire a házigazda egy kézlegyintéssel
elhallgattatta hurrogó embereit. A két skót méltóságteljesen
előreügetett, ám Abrielle tudta, a nyomasztó csend rosszat jelent. Ismét
elfogta Desmond pillantását, s látta, hogy gombszemei összeszűkülnek.
Aznap este, amikor a vadászok visszatértek zsákmányukkal,
egyértelmű volt, hogy Cedric érdemelte ki a dicsőséget, és nyerte meg
az első teli erszényt. Akkora szarvasbikát lőtt, hogy még Thurstan sem
hirdethetett ki mást győztesként, bármilyen sokáig nézegette az elejtett
állatokat. A vacsoránál senki sem akart egy asztalhoz ülni Ravennel és
az apjával. A két férfi jóízűen falatozott, mintha semmi gondjuk nem
lenne, ám szinte tapintható volt körülöttük az ellenszenv mind a
szászok, mind a normannok részéről. Cordelia és Abrielle aggódva
néztek egymásra.
– Nem illő így bánni a vendégekkel – súgta Abrielle a barátnőjének.
Cordelia habozott, majd így felelt.
– Még nem te vagy e kastély úrnője.
– Tudom, de ezek az emberek úgy viselkednek, mintha a régmúlt
időkben a Seabernek személyesen támadták volna meg országunkat; és
ha csetepaté tör ki, tönkreteszik az estét.
– Örülj, hogy ezzel is késleltetik az esküvőt!

75
 – Cordelia! – szólt felháborodva Lady Grayson, és körülnézett, de
senki más nem hallotta meg lánya szavait.
– Nem akarom késleltetni az esküvőt! – jelentette ki Abrielle
határozott hangon, és azt kívánta, bárcsak ne nézne rá olyan csüggedten
mostohaapja a söröskancsója fölött. – Hamarosan azonban ez az én
otthonom is lesz, s Desmond barátainak meg kell tanulniuk, mi az illem.
Most olyanok, mint egy disznócsorda, nem fékezik az indulataikat. Ha
verekedni kezdenek, Lord Grayson és a mostohaapám is kénytelenek
lesznek kivenni belőle a részüket.
Cordelia elsápadt, Elspeth pedig a lányához hajolt.
– Teljesen igazad van, Abrielle. Mindketten tudjuk, hogy
viselkednek a férfiak ilyen helyzetben. Emlékezz rá, szegény apád is
kötelességének érezte, hogy elfogadja a kihívást, amely miatt örökre
elvesztettük őt.
Abrielle megborzongott.
– Nem hagyhatom, hogy ez ismét megtörténjen. – Kecsesen felállt az
asztaltól, és elindult, át a termet megtöltő zajos tömegen.
Raven abbahagyta az evést, amint meglátta. Annyira szép volt, hogy
a férfiak mind elnémultak, s őt bámulták, minden egyébről
megfeledkezve, vele együtt.
– Csukd be a szád, fiam! – figyelmeztette nevetve az apja. Még
belerepül a sült galamb.
Abrielle minden asztalnál megállt, s kedves mosollyal, lágy hangon
szólt a vendégekhez. Nem hallották ugyan a szavait, de többen is
vetettek egy pillantást a skótokra, majd visszaültek a helyükre.
– Mit csinál? – mormogta Raven bosszankodva, hogy csak tétlenül
figyelheti őt.
– Megnyugtatja a társaságot – találta ki Cedric.
Raven közben de Marléra nézett, hogy lássa reagálását. Először,
amikor úgy tűnt, Abrielle Desmond felé indul, a házigazda képe
ragyogott, ám amint menyasszonya egyre több helyen szakította meg
útját, a férfi növekvő ellenszenvvel tekingetett a két skót felé. Raven

76
úgy tett, mintha nem érdekelné, mi zajlik a teremben, ám nagyon
nehezen tudta visszafogni magát, annyira vonzotta a lány legapróbb
mozdulata is. Egyre csak őt nézte, szerette volna megérinteni, magához
szorítani tökéletes testét, kielégíteni kínzó vágyát. Egy hónapja nem
tudott másra gondolni, s most, hogy újra látta, csak még erősebben
kívánta, ám diplomáciai rutinjának köszönhetően képes volt közömbös
arccal a helyén maradni, teljesen elrejteni gondolatait és feltörő érzéseit.
Desmond de Marlé látszólag ugyan semmit sem sejtett ebből, ám nem
volt bolond. Alattomos természetét ismerve Raven tudta, ha tekintetével
ölhetne, ő már rég holtan feküdne a teremben.
Nagy megkönnyebbülésére Abrielle nem jött oda az asztalukhoz,
hanem vőlegényéhez sietett, és legédesebb mosolyát villantotta rá.
Raven képes lett volna párbajra hívni de Marlét, ha így jogot
szerezhetne rá, hogy belenézzen abba az igéző zöldeskék szempárba.
Cedric, mintha megérezte volna, milyen feszültség dúl a fiában, egy
pillanatra megbökte a combját figyelmeztetősként, Raven pedig ismét a
tányérja fölé hajolt, és úgy tett, mintha az evésre koncentrálna.
Desmond örömmel fogta meg gyönyörű menyasszonya kezét,
magasra tartotta, majd mohón megcsókolta. Többen huncut
megjegyzéseket tettek a közelgő nászéjszakára, és Abrielle arca lángba
borult.
Ám Desmond már ezelőtt észrevette, hogy a lány a skótok
védelmében igyekezett megnyugtatni vendégeit. Terve, hogy bosszút
álljon Raven Seabernön, és előtte parádézzon menyasszonyával, nem
egészen kedve szerint alakult. Tudta, hogy a skót rajong a lányért, a
vendégek közül szinte minden férfi szerette volna megkapni őt; Raven
viszont kordában tudta tartani vágyait.
A legjobban az bosszantotta a házigazdát, hogy Abrielle szándékosan
kerülte Raven tekintetét, mintha félne a szemébe nézni, megijedne saját
érzéseitől. Desmondnak ez nem volt ínyére. Módosítania kellett
elképzelésein. Unokaöccsének, Thurstannek volt néhány erős embere
tartalékban. Ideje volt bevetni őket. Sokkal hihetőbb, ha tolvajok

77
támadják meg Ravent és apját, mint ha a két egészséges férfi hirtelen
hal meg mérgezésben.

Akanyargó
hajnali derengésben Raven és apja kötőféken vezették lovukat a
folyó partja mentén, a kastélytól távolabb, igen közel a
helyhez, ahol a víz sziklás zúgókon fut át. A vadászat második napján
több vadkant is láttak, azonban egyet sem találtak elejtésre érdemesnek,
bár Cedric megjegyezte, hogy némi friss vadhús jelentősen javítana a
kastély menüjén. Rengeteg vadász nyüzsgött a környéken, nagy zajt
csaptak, hogy előcsalják az állatokat rejtekhelyükről, de nehéz volt
figyelemreméltó prédát találniuk.
A két Seabern az ellenkező irányba indult, nemcsak azért, hogy
olyan területen próbálkozzanak, amely felé a többiek akaratlanul
hajtották a vadat, hanem hogy elkerüljék a célt tévesztett nyilakat és
dárdákat. A dombos terep és a sebes folyó nem jelentett nehézséget
nekik, akik egész életüket Skócia hegyvidékein töltötték. Nemsokára
azok, akik követték őket, felhagytak a kísérlettel, és a kastélyhoz
közelebbi laposabb területre vonultak vissza.
A nap épp delelőre hágott, amikor apa és fia egy újabb, rekorddal
kecsegtető állatot fedeztek fel. Percekkel korábban ereszkedtek csak le
a folyó mellett, ahol Raven észrevette, hogy egy vaddisznó a
toronymagas fák között berohan a bozótba. Némán intett apjának, mire
Cedric is felfigyelt a nyomokra, és meglátott egy frissen letört vesszőt
egy vörösfenyő alatt. Raven kihajolt nyergéből, dárdájával félretolta az
alsó ágakat, s szembe találta magát egy görbe agyarú hatalmas
vadkannal, amely a fenyő törzse mögött rejtőzött. Dühös visítás törte
meg a csendet, amint a dúvad előrontott; a levelek szanaszét repültek
nyomában. Ahogy a gallyak végigkarcolták a szőrét, félreugrott, és

78
agyarával döfködni kezdett, hogy eltalálja láthatatlan ellenfelét, majd
kirohant a tisztásra.
Raven könnyedén megérintette sarkantyújával a lova oldalát, a
csődör megfordult, így ismét szembekerült a vadállattal. Az ránézett,
fenyegetően felhorkant, miközben agyaraival veszettül túrni kezdte a
földet, vastag fűcsomókat szakítva ki belőle, majd hátsó lábairól
elrugaszkodva teljes erőből a ló felé iramodott.
Raven azonnal félrerántotta a kantárt, így a vaddisznó elfutott
mellettük, ám egy pillanattal később megtorpant egy másik vörösfenyő
szerteágazó koronája alatt, alig egy kőhajításnyira tőle. Az óriás fa alsó
ágai vadul himbálóztak, ahogy a felbőszült állat féktelen dühében
átrobogott köztük. Mire újból előbukkant, Raven már támadásra készen
tartotta lándzsáját. Mesteri dobással repítette célba, átdöfve a vadkan
oldalát, mely haláltusájában irányt változtatott, és kétségbeesetten
igyekezett megszabadulni a fegyvertől. Mozdulatai fokozatosan
lelassultak, bizonytalanná váltak, ahogy tántorogva hátrált, végül
összeesett.
Raven felállt a kengyelben, s épp leszállni készült a nyeregből,
amikor az arcát súrolva szinte a semmiből elhúzott mellette egy lándzsa.
Észre sem vette, hogy vérzik a sebe. Ösztönei és az apja sokéves
tanításából szerzett tapasztalatai vezérelték, szemével követte a fegyver
útját, s meglátta, hol fúródott bele egy fa törzsébe. A háta mögül
hallotta, hogy egy lovascsapat csörtet át a folyón, ezért gyorsan
megfordult, hogy szemből várhassa őket, és megküzdhessen
ellenségével, aki orvul támadt rá.
Aztán meggondolta magát, a fához vágtatott, lassítás nélkül kihúzta a
gazember lándzsáját a fatörzsből, feldobta, hogy jobb fogást találjon
rajta, majd újra visszafordult.
Közben Cedric is odaért, és szembe találták magukat két kabátos,
sisakos alakkal, akik hatalmas, bozontos sörényű lovukon egyenesen
feléjük vágtattak.

79
 A patazaj mennydörgésszerűen visszhangzott az erdőben, ahogy
egyikük Raven mögé került, és előhúzott egy súlyos bárdot. Feje fölé
emelte, miközben szeme – amely alig látszott sisakjának lehajtott
rostélyán át – a fiatalabb skótra szegeződött.
Raven hátrahúzta lándzsát tartó karját, s várta az alkalmas pillanatot.
Cedric is előrevágtatott, készen rá, hogy közbeavatkozzon, mielőtt kárt
tennének a fiában. Válaszul a közelebb lévő útonálló teljes sebességgel
az idős férfi felé hajtotta lovát. Maszkja nyílásán át szürke szemét egy
pillanatra sem vette le ellenfeléről, széles vigyorral villantotta ki fekete
fogait, tekintete halált jósolt, ahogy buzogányát forgatta.
Cedric fénylő kétélű kardja élesen megcsikordult, miközben előhúzta
hüvelyéből. Becsületesen, szemtől szemben támadójával, sarkantyúját
lova oldalába vágta. Fűcsomók és levélborította göröngyök repkedtek
szanaszét, ahogy a két csődör egymás felé vágtatott. Cedric csatakiáltást
hallatott, amelytől ellenfele szeme tágra nyílt, majd az idős skót
magasan feje felett körözni kezdett kardjával, lovát csupán térdével
irányítva. A két paripa találkozott: a kisebbik könnyedén félreugrott a
hatalmas harci mén elől, mikor Cedric felemelkedett a kengyelben. A
következő pillanatban a kard megcsörrent, majd fürgén lesújtott, és
fémes csattanással a sisakhoz csapódva levágta a gazember fejét.
A buzogány kihullott az élettelen kézből, Cedric azonban nem vett
tudomást róla, ahogy a fej nélküli test lassan a földre csúszott, hanem
azonnal megfordította lovát, hogy segíthessen Ravennek. Ha csak egy
percet késik, nem láthatta volna, hogy a másik idegent az ő lándzsája
nyársalja fel.
Gyorsan végigmérte fiát, nincs-e rajta sérülés, és mikor látta, hogy ép
bőrrel úszta meg a támadást, azonnal korholni kezdte:
– Elég soká tartott, míg a pokolra küldted ezt a brigantit. Nem
megmondtam, hogy veszély esetén egy cseppet se késlekedj?
Raven kétkedő pillantást vetett apjára, majd visszavágott.
– Csak nem hozlak szégyenbe, hogy előbb végzek az én
emberemmel, mint hogy te elintézed a tiédet? Mellesleg emlékeztetlek

80
rá, hogy nekem először meg kellett kaparintanom a lándzsáját, mielőtt
összecsaptunk.
– Jó kifogás – ékelődött Cedric. Igyekezett könnyedre venni a
hangnemet, ám a fia elleni merénylet után olthatatlan gyűlöletet érzett
az iránt az ember iránt, aki ilyen ördögi célból hívta meg őket. – Nem
tudod véletlenül a nevüket ezeknek a nyomorult férgeknek, akiket most
küldtünk a másvilágra, fiam? És elmondanád, mit gondolsz arról, aki az
egész ügy hátterében áll?
Raven mindkettejük lovát egy közeli fához kötötte, majd odalépett a
férfihoz, akit megölt, és levette róla a sisakját.
– Úgy vélem, egyszerű katonák – vonta meg a vállát. – Azt kell
kiderítenünk, ki bérelte fel őket erre a támadásra… Talán van némi
esély, hogy nem de Marlé úr a felbujtó.
Cedric szomorúan megrázta a fejét, ahogy a két halottat nézte.
– Köztünk szólva, fiam, nem tévedünk nagyot, ha kimondjuk, a
gonosz varangy uszította rád ezt a két szerencsétlent. Desmond de
Marlénak mi más oka lett volna, hogy meghívjon minket, mint hogy
ebédül szolgáljon fel a kutyáinak?
– Mégis – szűkült össze Raven szeme – nehezen hihető, hogy egy
ember gyilkosságra vetemedik alig egy nappal azelőtt, hogy egy olyan
tökéletes szépséggel együtt, mint Abrielle, kimondja a boldogító igent.
– Megszégyenítetted őt, fiú, hiszen nem elég, hogy közbeléptél,
mielőtt aljas szándékát beteljesítette volna a tündérszép lányon, de azt is
bebizonyítottad, mennyire gyáva.
Raven elmosolyodott.
– Nem hiszem, hogy megenyhült volna irántam, amikor látta, hogy a
menyasszonya tegnap este a mi érdekünkben végigjárta a vendégeket a
teremben.
– Láttam, milyen pillantást lövellt rád, és igen rosszallottam
– vallotta be Cedric.
– Hát annyira kételkedik a leányka ragaszkodásában, hogy még ölni
is képes?

81
 – Én inkább azon csodálkozom – vágott vissza az apa –, hogy egy
ilyen szépség ehhez a szörnyeteghez megy feleségül. Ez megríkatna egy
kőszobrot is.
– Most már belátod, hogy Abrielle kétségbeesésében döntött így?
Már ha valóban az ő választása volt. Azt hiszem, több van a háttérben,
mint bárki sejtené, valami irtózatos dolog, amely miatt Vachel
kénytelen volt beleegyezni a frigybe.
– Mi a szándékod most, hogy kiderült, egy gyilkos vendégei
vagyunk? – kérdezte Cedric, fia arcát fürkészve. Kezével a véres
helyszínre mutatott. – Ha maradunk, még ennél is rosszabb dolgok
várnak ránk.
– És ugyanígy végződnek majd. Persze csakis a magam nevében
beszélek, apám. Én mindenképpen maradok az esküvő utánig. Ha rossz
irányt vennének az események, a leányka védelemre szorulhat.
– Nem feltétlenül a te védelmedre – feddte meg Cedric.
Raven elfordította tekintetét.
– Maradok.
– Biztosra veheted, hogy de Marlé hamarosan megint keres valakit,
akivel megölethet – figyelmeztette Ravent az apja. – Miután meglátja
ezeket – mutatott a földön fekvő tetemekre –, még vérszomjasabban
kívánja a halálodat.
Raven egy hosszú pillanatig gondterhelten lehajtotta fejét, majd
Cedricre nézett.
– Bármi lesz is, visszaviszem ezeket a gazfickókat a kastélyba, hogy
megmutassam, két katona kevés, hogy leszámoljon velünk. Talán ettől
inába száll a bátorsága, és félteni fogja az életét. Aztán kivárom, míg
eljön az én időm. Rendezem a számlát ezzel az emberrel. Azt mondod,
nem az én dolgom, mi van közte és a szépséges hölgy között – szólt,
miközben a halottakat nézte –, ez viszont már igen.
Cedric elfojtott egy kuncogást sűrű bajsza alatt.
– Lehet, hogy az undok béka szívrohamot kap, ha meglátja, hogy
elbántunk az embereivel.

82
 Raven megvetően felhorkant.
– Bárcsak úgy lenne! Akkor Lady Abrielle felszabadulna.
– Úgy érted, mást választhatna? – kérdezte Cedric, kíváncsian
felvonva szemöldökét.
Raven elnevette magát, ahogy apja kék szemébe nézett.
– Tudod, apám, mindig olyan ügyesen olvastál a gondolataimban,
hogy sokszor azon tűnődtem, minek is vesződöm a szavakba
öntésükkel.
– Talán néhány év múlva te is ilyen ügyes leszel majd – krákogott
Cedric, mintha a torkát köszörülné. – Addig pedig kövesd a tanácsom,
ha hasznosnak tartod, egyébként pedig tedd, amit jónak látsz.
– Azt akarom tenni – szólt Raven, de vidámsága elszállt.

83
 Hatodik fejezet

Aintett
felvonóhíd túlsó végére érve Raven leszállt a nyeregből, majd
apjának, hogy maradjon a lovak mellett, melyek a két
gazember és a vadkan földi maradványait hozták. Sokan látták a
tetemeket, és kiszaladtak megtudni, mi történt. Raven nem foglalkozott
velük. Csak egyvalakivel akarta megtárgyalni a dolgot, és ha ez a
tárgyalás erőszakba fordul – gondolta összeszorított ököllel, ahogy a
kastély felé igyekezett –, annál jobb.
Sir Colbert, egy normann fiatalember, peckesen végiglépdelt a hídon,
mintha ő lenne a terület főszolgabírója. Barátai között felsőbbrendűként
viselkedett, mivel a háziúr távoli rokona volt. Erős előítélettel viseltetett
mindenki iránt, aki nem normann származású, a háziúr fiatal
menyasszonyának kivételével, akiről rögtön kijelentette, hogy a
legszebb szász, akit valaha is látott. Szülei gyerekkorától beleplántálták
a rokonaik ellen harcoló skót klánok iránti megvetést. Hirtelen Cedric
elé lépett, és megparancsolta neki, hogy terítse ki a holttesteket a hídon,
hogy mindenki láthassa őket.
– Megnézzük, gyilkos skótok, kiket kötöztetek fel a lovakra, mint
egy zsák gabonát. Ha kiderül, hogy az áldozataitok a mi barátaink,
móresre tanítunk benneteket. Mindenesetre közeleg a nap, amikor a
fejetek egy-egy lándzsát fog díszíteni.
– Ez az, jól megmondtad neki, Colbert! – kiáltott egy másik
fiatalember, és intett társainak. – Leckéztessük meg az átkozott skótot!

84
 Cedric keze a kardja markolatán nyugodott, amikor kérdést intézett a
fiatalemberhez:
– Aztán ki lesz majd a segítségedre, fiacskám? Felhívom szíves
figyelmedet, te és a barátaid kevesek vagytok ahhoz, hogy elbánjatok
egy ilyen öregemberrel.
A második legény arrogánsán felvetette az állát, fagyosan bámulta
Cedricet, majd végighordozta tekintetét a körülötte gyülekező
ismerősein és rokonain.
– Nemcsak Colbertet és engem dühített fel ezeknek az ártatlanoknak
a lemészárlása. Mit szóltok, fiúk? Ugye köztetek is akad jó néhány, aki
ugyanúgy megveti az undorító skótokat, mint mi? Bánjunk velük,
ahogy megérdemlik! Ahogy ők bántak ezzel a két emberrel, akiket
meggyilkoltak.
Colbert, aki először kötött bele Cedricbe, felsőbbrendűsége
tudatában megkérdezte:
– Van mondanivalód a dologról?
Lord Seabern kétkedőn felvonta szemöldökét, majd gúnyosan így
szólt:
– Neked nincs, annyi szent, sőt ezeknek a zöldfülű tökfejeknek sincs,
akik úgy téblábolnak mögötted, mint egy kecskenyáj.
– Megfizetsz a gaztetteidért – rontott rá Colbert fenyegetően –,
istenemre mondom, itt és most dárdahegyre tűzzük a fejeteket!
Társai túlerejét hangsúlyozandó, önelégült mosollyal mutatott végig
a mögé sereglők tömegén. Könnyen rávehette volna őket, hogy
koncolják fel a korosodó férfit, még mielőtt a fiatalabb skót visszajön az
udvarból.
A kétélű kard egészen más nótát énekelt, mikor Cedric lassan kihúzta
hüvelyéből. Komótosan megragadta a kard markolatát, majd szétvetett
lábbal támadóállásba helyezkedett. Szélesedő mosolya jelezte,
tántoríthatatlanul hisz saját képességeiben, amikor párbajra szólította fel
ifjú ellenfeleit.
– Nos, melyikőtök akarja először érezni ezt a pengét?

85
 A forrófejű fiatalok óvatosan pislogtak egymásra. Az okosabbja
gyorsan felfogta, hogy a tapasztalt katona sok csatát megélt, ők viszont
jobbára csak lovagi tornákon vitézkedtek, tetőtől talpig vastagon
kipárnázva. A megleckéztetés szándéka gyorsan elpárolgott, akárcsak a
bátorságuk.
– Gyerünk, ne hátráljunk meg! – rivallt rá társaira Colbert egyre
idegesebben, ahogy kezdtek elszállingózni, mint kölyökkutyák a
vicsorgó farkas elől. – Ha összefogunk az öregember ellen, nem tud
elbánni mindannyiunkkal!
– Nem vagyok annyira biztos benne – szólt a második fiatalember,
aki már az udvar felé iszkolt. Mire elérte a kastély bejáratát, alig kapott
levegőt, még a kaput sem csukta be maga után, ahogy berohant. Amint
meglátta a fiatalabb skótot, akit több kíváncsi ifjú követett, a külső
várfalhoz lapult, ahol viszonylagos biztonságban figyelhette, mi zajlik
közte és a csőcselék között.
Thurstan több idősebb férfival együtt ült egy asztalnál, amikor Raven
átverekedte magát a tömegen. Sárgás szemét ráfüggesztve kérdőn
felvonta szemöldökét, kényelmesen hátradőlt a széken, és kinyújtva
keresztbe tette a lábát.
– Engem keresel?
Raven közvetlenül előtte állt meg.
– Nem, a nagybátyádat, de te is jó leszel. – De Marlé unokaöccsének
puszta látványától felhorgadt benne a düh, a fiatalember arcáról lerívó
megvetés láttán pedig beigazolódva látta gyanúját. Alig tudta legyűrni
késztetését, hogy karddal is elégtételt vegyen, de mesterien elsajátította,
hogyan fogja vissza magát, míg eljön a megfelelő pillanat.
– Apám és én két halottat hoztunk vissza – szólt közömbös hangon. –
A lovuk hátára kötöztük őket, ott vannak a felvonóhíd túloldalán, ha
érdekel, megnézheted.
– És miért nézzem meg?

86
 – A látszat kedvéért – szólt Raven enyhe gúnnyal. – Úgy vélem, a
nagybátyád legalább aggódást színlelhetne, hogy pár bérgyilkos meg
akarta ölni a vendégeit.
– Ugyan mit érdekelné a házigazdát, hogy mit csinált két tolvaj? –
kérdezte hűvösen Thurstan.
Raven felvonta sötét szemöldökét.
– Ki beszélt itt tolvajokról? Ezek az emberek katonák voltak, nem
rablók.
Thurstan vállat vont.
– Tehát azt mondod, a nagybátyám emberei közül néhányan azt
vették a fejükbe, hogy megtámadják a vendégeket?
Tekintetét Thurstan arcán tartva Raven hirtelen előrenyújtotta egyik
lábát, és olyan erősen rúgta szét a fiatalember keresztbe tett bokáit,
hogy annak meg kellett kapaszkodnia a szék karfájában.
– Próbálj jobban figyelni rám! Egyáltalán nem ezt mondtam.
Thurstan tekintete továbbra is megvetést tükrözött. Nagyon élvezte
volna, ha megparancsolhatja a két Seabernnek, temessék el, akiket
meggyilkoltak, ám hirtelen ráébredt, hogy jó néhány tiszteletreméltó
személy figyeli a jelenetet, tehát fenn kell tartani az illendőség látszatát.
– Megnézem őket – állt fel a székből.
Raven követte, ahogy a halottakhoz ment, hogy kibogozza a rajtuk
lévő köteleket.
Desmond átvágta magát a bámészkodó tömegen, és az elöl álló
fiatalokhoz érve szembe találta magát a skótokkal. Rájött, hogy nem
lesz könnyű elintézni őket. A ravaszságuk miatt választotta ki a pórul
járt katonákat – és azzal fenyegette meg mindkettőt, ha nem teljesítik a
parancsot, kiirtják a családjukat.
A két skót rezzenetlenül nézte a döbbent Desmondot, ahogy
kétségbeesetten próbálja visszanyerni önuralmát. Ez alig sikerült, így
unokaöccséhez fordult, haragosan ráncolva szemöldökét.
– Mit jelentsen ez a zűrzavar?! – dörrent rá, majd miután meglátta a
lovukra kötött holttesteket, Cedrichez intézte szavait:

87
 – Hogy tehette ezt?
– Épp ugyanezt a kérdést akartam feltenni önnek, uram – válaszolt
Lord Seabern. Ismeri ezeket az embereket, akik megpróbáltak megölni
minket vadászat közben?
– Provokálták őket? – kérdezte kurtán Desmond.
– Csak a jelenlétünkkel. Azt sem tudtuk, hogy arrafelé járnak, míg át
nem jöttek a folyón, és fegyverrel ránk nem támadtak.
– Holnap lesz az esküvőm – üvöltött Desmond –, és önök gyászos
hangulatot keltettek ezzel a két értelmetlen gyilkossággal!
– Értelmetlen? – kérdezte gúnyosan Raven. – Nem is tudtam. Az én
hazámban, ha valaki azt veszi a fejébe, hogy megöl engem, teljesen
értelmes dolog, ha idejében elválasztom az a fejet a törzsétől. Ez a két
briganti egyértelműen meg akart ölni minket. Már csak az indítékukat
kell megtalálnunk. Mivel apám és én nem ismerjük őket – folytatta
egyre hidegebb, kioktatóbb hangnemben –, úgy gondoltuk, talán ön
tudja, miért minket szemeltek ki.
– A tömött erszény reményében talán – szólt közbe Thurstan
szárazon. – Mondom, hogy tolvajok.
A háziúr válla felett Raven meglátta Abrielle-t, Cordeliát meg az
anyjukat, Elspetht és Lady Graysont. Épp akkor értek a felvonóhídra.
– Jönnek a vendégei – figyelmeztette Desmondot fojtott hangon.
Desmond hirtelen sarkon fordult, s a négy nő elé sietett.
– Hölgyeim, kérem, fáradjanak vissza a szobájukba! Történt egy kis
baj… A skótok két holttesttel tértek vissza, és bár nem akarom önöket
megijeszteni, súlyos mulasztást követnék el, ha nem gondoskodnék az
önök biztonságáról, amíg nem találunk magyarázatot erre a szörnyű
esetre.
Abrielle-t egész nap rossz érzés gyötörte, és most látta, milyen
gyűlölettel néznek Desmond cimborái a két skótra. Raven és az apja
kénytelenek voltak megölni két embert? Csak el tudná hinni, hogy azért
történt, mert először azok támadtak rájuk. Nem ismerte elég jól Ravent.
Nem engedhette, hogy egy rokonszenves arc félrevezesse. Magán érezte

88
a férfi figyelő tekintetét, ám nem látott könyörgést benne: ő soha nem
kérné, hogy higgyen neki.
– De kit öltek meg? – kérdezte Desmondtól, aztán arra gondolt,
vajon az őt fürkésző Ravennek mit árulhatott el az arckifejezése. Jeges
rémület szorította össze a szívét. Óvatosabbnak kell lennie!
– Még nem tudom elmondani, hogyan történt a tragédia – szólt
Desmond –, csupán hogy két ember meghalt. Tehát vonuljanak vissza,
hölgyeim, míg alaposabban megvizsgáljuk ezt a borzasztó ügyet.
Abrielle, bár tiltakozni akart a parancs ellen, engedelmesen
meghajtotta fejét, hogy kiengesztelje Desmondot.
– Akkor magadra hagyunk, hogy legjobb belátásod szerint
foglalkozhass vele. – Barátnőjébe karolt, majd a két idősebb hölgyhöz
lépett. – Menjünk, hagyjuk a férfiakat intézkedni.
Thurstan Raven elé állt, ahogy a skót előbbre lépett.
– Talán én is vetnék egy pillantást a halottakra, hogy lássam,
ismerősek-e. Aztán javasolnám, hogy vigyük el őket, mielőtt mások is
idejönnek, és meglátják.
– Önnek is meg kellene néznie, uram – szólt Cedric.
A felvonóhíd végénél Raven és Cedric kiterítették a két holttestet a
száraz fűre. Többen kijöttek a kastélyból, Vachel és Reginald is, akik
komoran figyelték a jelenetet.
Amikor a levágott fejet a teste mellé helyezték, Thurstan megszólalt:
– Soha nem láttam ezeket az embereket, sem a nagybátyám
kastélyában, sem a saját házamban, amely jó néhány mérföldnyire áll.
– Én sem láttam őket – erősködött Desmond, majd gyorsan
elfordította tekintetét.
Cedric több idősebb szolgát is megkérdezett a köréjük gyűlt
tömegből.
– Tudnunk kell, hogy bármelyikük felismeri-e őket, és meg tudja-e
mondani, hová valósiak.
A szolgák óvatosan figyelték, míg Thurstan és Desmond vizsgálta a
két testet. Egyikük sem vallotta be, hogy a két ember a házigazda

89
birtokairól való, továbbra is a fejüket rázták szinte minden kérdésre, így
meghiúsították a két skót összes kísérletét, hogy kiderítsék, pontosan
honnan jöttek a támadók. Végül Cedric elküldte őket, hogy
folytathassák munkájukat.
– Tehát kitart amellett, hogy tolvajok voltak – szólt Raven –, akik
véletlenül kerültek a vadászó társaságba, és vaktában úgy döntöttek,
megölnek két felfegyverzett embert.
– Arra céloz, hogy más okuk lehetett?! – kiáltotta Desmond mellét
kidüllesztve.
– Célozhatnék? – kérdezett vissza Raven. Halálos nyugalma
fenyegetőbb volt, mint egy dühkitörés.
– Van bizonyítéka?
– Nincs, uram.
– Akkor temessék el őket, és zárjuk le a dolgot, mielőtt a haláluk
elrontaná a tervezett ünnepet – próbálta Desmond ésszerűen megoldani
a helyzetet. – Ha valóban meg akartak ölni valakit, az életükkel fizettek
érte.
– Nagyszerű – szólt Raven ám ha vannak rokonaik errefelé, értesíteni
kellene őket.
Thurstan a homlokát ráncolta.
– Sem a nagybátyám, sem én nem ismerjük őket, de ha ez kevés,
tegye ki a holttesteket a szolgák kunyhói között. Ha senki sem tart rájuk
igényt, gondoskodunk az eltemetésükről.
Győzelmének tudatában Desmond ezt nem engedhette, ám Raventől
jobban tartott, mint az apjától, így Lord Seabernhez intézte szavait:
– Erősen kétlem, hogy többet is kideríthetnénk, mivel sikerült
megölniük azt a két embert, aki kielégíthetné kíváncsiságukat, hogy
miért akarták eltenni önöket láb alól… ha valóban ez volt a szándékuk.
Természetesen csak az önök szava szól emellett – az öné és a fiáé.
– Én nem hazudtam – csattant fel szikrázó szemmel Cedric, kezét
ismét kardja markolatára téve.

90
 Desmond csak legyintett, jelezve, hogy nem érdekli az idős skót
felháborodása. Megfordult, és a kastély felé indult. Szerfölött dühítette,
hogy bérencei ilyen szerencsétlenül elhibázták a feladat teljesítését.
Most kénytelen lesz alkalmasabb embereket keresni, akik leszámolnak
ellenfeleivel. Kétségtelen, hogy csinos summát kell ígérnie, de ha ezzel
egyszer és mindenkorra elfelejtheti őket, hajlandó lenne beleegyezni
bármilyen merényletbe.
Vachel, miután látta, hogy a házigazda távozik, visszatért a
kastélyba, hogy teljesítse családtagjainak tett ígéretét, miszerint
részletesen beszámol az eseményekről. Biztosra vette, hogy a két nőt
megviselik a történtek, és félnek, hogy Desmond is valamilyen módon
érintve van. Meg kellene nyugtatnia őket, hogy Abrielle vőlegénye
semmiképpen sem lehet cinkos a két skót életét fenyegető támadásban.
Valami furcsa, egyre erősödő hideget érzett a szíve körül, ahhoz
hasonlót, amely a keresztes háborúkban óvatosságra intette. Gyanús
volt neki a házigazda, ám nem akarta Abrielle vállára rakni ezt a
szörnyű terhet, hiszen a lány túlságosan finom természetű az ilyen
Desmond de Marlé-félékhez. Csakhogy a szerződést már aláírták, és
kötelező érvényű, melyet ember meg nem változtathat, sőt abban is
kételkedett, hogy Isten képes-e rá.

Abrielle remegő ujjaival becsukta és bereteszelte a felvonóhídra

néző ólomüveg ablakot. Még látta, ahogy Cedric és Raven
Thurstan távozása után végre elindul. Hálás volt, hogy a fiatal
bajkeverők is eltűntek, hogy felkészüljenek a vadászok díjátadási
ceremóniájára. Kétségtelen, sokan bosszankodnak majd, hogy a
Seabernek szerezték meg mindkét trófeát.
Aztán gondolatai visszatértek az aggasztó kérdésre: vajon Desmond
valóban az életükre tört? Olyan emberrel köti össze végérvényesen az

91
életét, aki képes gyilkolni, csak hogy megkapja, amit akar? Élete
hátralévő részét örökös félelemben kell töltenie, nehogy férje akarata
ellenére tegyen?
Abrielle aggódott a két skót épségéért. Képtelen volt megérteni, mi
okuk van rá, hogy itt maradjanak, hiszen ezzel csak újabb hasonló
kísérleteknek teszik ki magukat. A lenyugvó nap átragyogott az
ólomüvegen, színes fénnyel vonta be a szobát, de észre sem vette.
Tompán maga elé révedt, miközben elképzelte, hogyan zajlik majd le az
esküvői ceremónia, ha valami közbe nem jön. Pillanatnyilag ez
lehetetlennek tűnt. Úgy érezte, nincs menekvés, és végtelen csüggedés
vett erőt rajta.
Halk kopogás hallatszott, s a lány ijedten szisszent fel, hogy
Desmond jön meglátogatni őt. Kötelességtudóan az ajtó felé indult, de
meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Ha Desmond az, majd
kiszól, hogy nem érzi jól magát, és ez igaz is volt. Már a puszta
látványától is rosszullét kerülgette.
A rácshoz hajolva fojtott hangon kérdezte:
– Ki az?
– Cordelia – érkezett a halk válasz.
Abrielle megkönnyebbülten tárta ki a nehéz ajtót, és gyorsan
betessékelte a lányt szülei lakosztályába. Cordelia óvatosan körülnézett,
majd gondosan becsukta az ajtót maga mögött, mielőtt bement
barátnője után a nappaliba. Abrielle a kerevetre ült, és úgy gondolta,
Cordelia mellette foglal helyet, de ő inkább egy székre ült le vele
szemben.
– Szóval azt hiszed, hogy Desmondnak köze van a skótokat ért
támadáshoz? – kérdezte suttogva.
– Nem akarom ezt hinni arról a férfiról, akihez hamarosan feleségül
megyek. Tudom, kevés a bizonyíték, de úgy tűnik, senki másnak nincs
indítéka. Ki más tehette volna?
– Például Thurstan.

92
 – Azt hiszem, Thurstan haragszik, mert a családom és én kapjuk
majd Desmond vagyonának java részét. Ám a Seabernekkel semmi
dolga. – Abrielle mélyet sóhajtott. – Mindenről én tehetek. Aligha
gondoltam azon az éjszakán, amikor Raven Seabern megmentett
Desmond gonosz szándékaitól, hogy emiatt komoly veszélybe kerül
majd az élete.
Cordelia kíváncsian nézett rá.
– Talán kielégíthetnéd a kíváncsiságomat, ha elmondod, mi is történt
akkor. Eddig még csak nem is említetted. Mi lelte Desmondot, hogy
ilyen aljas módon viselkedett?
– Miután a szüleiddel távoztatok, kedvét akarta tölteni velem ott a
palotában, de Raven meghallotta a dulakodásunkat, és közbelépett,
mielőtt célt ért volna. Desmond valahogy elmenekült, de úgy látszik
dühös, mert Raven megakadályozta, hogy megerőszakoljon. Jobb lenne,
ha ő és az apja most azonnal hazaindulnának, és nem vennének részt a
vadászat végét jelentő ünnepségen. Ha sokáig késlekednek, lehet, hogy
az ágyukban végeznek velük.
– Ezért hívta meg őket Desmond az esküvőre? Micsoda
kegyetlenség!
– Nem hiszem, hogy előre eltervezte volna a megölésüket. Amikor
megérkeztek, arra gondoltam, csak kérkedni akar Raven előtt, hogy
végül mégis elnyert engem.
Cordelia elgondolkodva simogatta az állát.
– Ha Desmond valóban el akarja tetetni őket láb alól, nem érdekli, ki
hal meg még, csak elérje célját. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy az
egyszerű katonák kötelesek engedelmeskedni neki, még akkor is, ha azt
parancsolja, öljenek meg valakit, akit gyűlöl. Azt hiszi, hogy Raven
magának akar téged?
– Megkötöttük a házassági szerződést! Nem másítható meg. A
féltékenységének nincs alapja.
– Ne felejtsd el, Desmondról van szó.
Abrielle sóhajtott.

93
 – Valahogyan meg kellene győzni, hogy Raven nem érdeklődik
irántam. Akkor valószínűleg csillapodna a féltékenysége. Talán ha úgy
tenne, mintha más érdekelné őt… Mondjuk te?
Cordelia kihúzta magát.
– Úgy érted, vegyük rá, hogy engem zaklasson?
– Nem, de ha flörtölne veled, azzal eloszlathatnánk Desmond
gyanúját.
– És hogyan győzzük meg, hogy velem flörtöljön?
– Hát… természetesen neked kellene kezdeményezned a ma esti
banketten. Biztosra veszem, hogy azonnal rájön, milyen célból teszed.
– Nem akarod megmagyarázni neki?…
– Nem! – tiltakozott erélyesen Abrielle. – Nem kockáztathatom,
hogy egyedül maradjak vele.
– Nem bízol magadban? – kérdezte álnokul Cordelia.
Abrielle-nek elállt a szava.
– Tréfálkozol, amikor emberek életéről van szó?
Cordelia barátnője vállára tette a kezét.
– Drága Abrielle, én csak enyhíteni akarom az aggodalmaidat,
könnyíteni szeretnék a terheiden. Ne értsd félre az élcelődésemet!
Tudod, mindent megteszek, hogy segítsek rajtad, és mindenkor
számíthatsz rám.
Abrielle hevesen megölelte a lányt.
– Nagyon nemes tett, melyet vállaltál, hogy megmentsd a családodat,
bár hatalmas árat kell fizetned érte – mondta Cordelia teljes
együttérzéssel. – Semmiképpen sem irigyellek. Sokkal inkább el
tudnám képzelni Raven Seabernt kérődként, mint azt a hitvány
vadállatot, akinek elkötelezted magad.
– Az ég szerelmére, Cordelia! – szólt Abrielle. – Egyikünk sem
ismeri igazán Ravent. Desmond már megmutatta igazi arcát és
természetét, ám a skót vonzó külseje talán csak eszköz ahhoz, hogy
megkapja, amit akar. Gáláns viselkedése, sóvárgó tekintete ellenére
nem felejthetem el, hogy meg sem próbált udvarolni nekem, mielőtt

94
eljegyeztem magam Desmonddal, és soha nem kereste fel a
mostohaapámat, hogy illendően bemutatkozhasson nekem. Szomorú,
hogy ezt kell mondanom, de azt hiszem, ha Raven gazdag hozománnyal
rendelkező feleséget keres, nem fecsérelné az idejét egy magamfajta
szerencsétlen sorsú nőre. Vagyon nélkül kevés vagyok. – Abrielle
szeme megtelt könnyel, bármennyire igyekezett tartani magát. – Ó,
Cordelia! – sóhajtott fel. – Miért is nem vagyok elég?

95
 Hetedik fejezet

Afeleségük,
vadászok többsége akkor este már a nagyteremben volt,
rokonaik vagy régi társaik, illetve újonnan szerzett
barátaik társaságában. Amint a vendégek elhelyezkedtek a
virágfüzérekkel díszített asztaloknál, a szolgák bort vagy sört hoztak
nekik, kívánságuk szerint. A díszasztal melletti helyet a bajnokoknak
tartották fenn.
Bár a legtöbb vadász bosszankodott, és rossz néven vette, hogy
lefőzte őket két skót, néhányan barátságosabban viszonyultak a
dologhoz, és őszinte tiszteletet éreztek a lord és fia iránt. Ketten
felálltak, és söröskorsójukat köszöntésre emelték. Ám mivel senki más
nem követte példájukat, zavartan néztek körül, és gyorsan visszaültek a
helyükre.
Ez a jelenet arculcsapásként érte Desmondot, mikor büszkén belépett
a terembe, méregdrága ünneplő ruhájában. A féltékenységtől félőrült
volt, gonosz lelke háborgott, amiért képtelen volt leszámolni a
Seabernekkel. Az este folyamán másra sem tudott gondolni, mint hogy
miképpen teljesítse be bosszúját.
Így, amikor észrevette, hogy a kijelölt asztalukhoz kísérik őket, vad
gyűlölete még jobban fellángolt. Az a képtelenség járt a fejében, hogy
biztosan fondorlatos módon szerezték meg ezt a helyet, csak hogy
kínozzák őt a jelenlétükkel.
A terem távolabbi részében ülő vendégek felől elismerő moraj
hallatszott. Desmond arrafelé fordult, és észrevette a hölgyek csoportját,

96
ahogy férfi kísérőikkel befelé vonulnak a folyosón. Szépségük szinte
mellbe vágta. Dühét azonnal a csodálat váltotta fel: elismerően
mosolygott. Amikor a két fiatalabb nő kecses fejbólintással üdvözölte
őt, rosszkedve végleg elpárolgott. Életében nem látott még ilyen bájos
lányokat.
Ahogy a házigazda asztala felé közeledtek, Abrielle, a szülei,
legkedvesebb barátaik, Lord és Lady Grayson, valamint leányuk,
Cordelia, minden szem rájuk szegeződött. A fiatalemberek egyre
növekvő csodálattal bámulták őket. Az igazat megvallva Elspeth és
Isolde is legalább annyi férfitekintetet vonzott az idősebb urak köréből,
s ezt látszólag nehezményezte a két férj, ám Cordelia elmagyarázta
nekik, hogy a dicsérő pillantások az ő jó ízlésüknek is szólnak.
Abrielle ruhája többrétegű áttetsző aranyszövetből készült,
ékszerekkel finoman díszített szalagokkal szegélyezve. Olyan volt,
mintha aranyfelhőbe öltözött volna, mely lágyan ölelte körül tökéletes
testét. A ruhakölteményt a legtöbb nő irigyen bámulta, a férfiak pedig
tátott szájjal nézték viselőjét.
Elspeth karcsú alakja köré krémszínű selyemruha fodrai rajzoltak
hullámokat, s nem egy férfi, aki korábban aspirált a csinos özvegy
kezére, most igen bánta, hogy az asszony mást választott.
Szőke hajával és ragyogó égszínkék szemével Cordelia nagyon
hasonlított anyjára, Lady Isoldera. Ruhájuk is különlegesen szép volt,
így csaknem annyi elismerő pillantást vonzottak, mint maga a
menyasszony. Lord Reginald Grayson széles mosolyából látszott, hogy
igen büszke kis családjára.
Amikor Desmond meglátta jövendőbelijét, hátradőlt a székében, és
bambán rámeredt. Egy perc is eltelt, mire észrevette, hogy tátott szájjal
bámul; zavarában krákogott, mintha a torkát köszörülné. Ahogy lopva
körülnézett a teremben, megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a legtöbb
férfi ugyanígy csodálja a négy hölgyet.
Ravent sem kevésbé nyűgözte le Abrielle szépsége, ám ő
ügyesebben leplezte. Sajnos önmaga elől már nem tudta ilyen jól

97
elrejteni érzéseit; hevesen dobogó szíve pontosan jelezte szenvedélye
mélységét. Annyira vágyott rá, hogy Abrielle az övé legyen, hogy még
az sem riasztotta el, milyen zűrzavart okozna, ha ösztöneinek
engedelmeskedve karjába kapná szíve hölgyét, és a skóciai hegyekbe
szökne vele. Ha a leghalványabb bátorítást is kapná, máris talpra
ugrana, és a lány mellett teremne, mielőtt de Marlé kikászálódhatna
aranyozott székéből. A varázslatos zöldeskék szempár azonban kerülte
pillantását.
Desmond kitárt karral sietett menyasszonya elé, és szélesen
mosolygott, ahogy az a karjára tette a kezét.
– Te vagy a legelbűvölőbb teremtés, akit valaha is láttam, drágám! –
lelkendezett. – Nem győzök hálát adni a sorsnak. Ha végre a feleségem
leszel, és széttéphetetlen kötelék fűz össze minket, nem lesz nálam
kiváltságosabb férfi a világon!
Abrielle megborzongott, ha erre a pillanatra gondolt. Mivel képtelen
volt illendően válaszolni, fejét meghajtva hagyta, hogy Desmond az
asztalához vezesse.
Vacsora közben Abrielle végignézett a termen – lehorgasztott fejű,
lehangolt arcú embereket látott, akik egyáltalán nem örülnek az
ünnepségnek. Az ételek megint igen gyatrák voltak, épphogy ehetőek.
Az egyetlen dolog, melyet előre eltervezett, az volt, hogy keres egy
remek szakácsot, aki rendes koszttal látja el a kastély lakóit.
Amikor a szolgák leszedték az asztalokat, Desmond felállt és két
karját magasba emelte, jelezvén, hogy szólni kíván vendégeihez. Feltett
szándéka volt, hogy gyűlöletet szít a két skót ellen.
– Normannok és szászok, hallgassatok szavamra! Henrik király
alattvalóiként mindannyian tudjuk, hogy őfelsége a lányát, Maudot
választotta törvényes örököséül a trónon, fia néhány évvel ezelőtt
bekövetkezett tragikus halála után.
Bár mondandója meglehetősen kuszának tűnt hallgatói számára, meg
volt győződve, hogy kiváló szónok. Úgy véle, a skótok bizonyára arra

98
számítanak, hogy az uralkodókról szóló unalmas dicshimnusznak
lesznek részesei.
– Ha hűbérurunkat pár éven belül magához szólítaná az ég, Matilda
császárnő – vagy Maud, ahogy néhány alattvalója szólítja őt – foglalná
el a helyét. Eddig valamennyi nemes hűségéről biztosította őt, ha
édesapja eltávozna. A korára való tekintettel számítanunk kell rá, hogy
urunk sem élhet örökké. Azt is tudjuk, hogy nagybátyja, Dávid, Skócia
királya, megesküdött, hogy őfelsége távozása után országa
uralkodójának ismeri el Maudot. Henrik rendeletei alapján mindannyian
hűséget kell, hogy fogadjunk neki a király halála után. Nemrégiben
azonban olyan hírek kaptak szárnyra, melyek szerint Dávid király
titokban arra törekszik, hogy a maga számára szerezze meg Anglia
trónját, és meg akarja akadályozni, hogy Maud üljön apja örökébe.
Többen is bólogattak a vendégek közül, és suttogni kezdtek egymás
között, ellenségesen méregetve a skótokat.
Raven felállt, hogy magára vonja a teremben lévők figyelmét.
– Nincs tudomásom arról, hogy felséges uram valaha is bitorolni
akarná az angol trónt – jelentette ki határozottan, válaszként a házigazda
trükkjére, mellyel rosszindulatot akart kelteni a skót klánok és királyuk
iránt. – Szilárd hitem szerint Dávid király segíteni kívánja a császárnőt
uralkodása során, és legalább annyira tiszteli őt, mint ahogy eddig is
tisztelte Henrik királyt. Végtére is Malcolm Canmore volt Maud
nagyapja, akit országunkban óriási szeretet és nagyrabecsülés övezett.
A skótok tehát alattvalói hűséget fogadnak Maudnak. És ha önök
valóban úgy érzik, valami akadálya lehet annak, hogy törvényesen
trónra kerülhessen, inkább a saját országukban nézzenek körül, mintsem
hogy hitszegőnek bélyegezzék a skótokat. Az ilyen téveszmék hatására
hiszik azt, hogy mi őellene vagyunk.
– Valóban azt állítja, hogy hűséges marad Maud császárnőhöz, ha
igényt tart Henrik trónjára? – sziszegte Desmond, undorítóan gúnyos
mosollyal.

99
 – Skóciához maradok hűséges mindörökre – jelentette ki habozás
nélkül Raven. – Ám egyáltalán nem gondolom, hogy Maud császárnő a
klánjaink ellen fordulna. Mi mindig közénk tartozónak tartottuk őt.
– Maguk, skótok, dicsőítenek egy eszmét, aztán, ha az idő úgy
hozza, hátat fordítanak neki.
– A skótok mindig kimondják, amit gondolnak, míg a maguk-fajta
nem! – vágott vissza Raven.
– Hazugnak nevez?! – kiáltotta Desmond, és megpróbált felállni
székéből, annak ellenére, hogy a teremből egyre többen gyűltek köré.
Felkapott egy korsót, és a szájához akarta emelni, de kicsúszott a
kezéből, és végiggurult az asztalon, a sör pedig ráfröccsent az ott
ülőkre, mielőtt még felugorhattak volna.
Desmondot nem érdekelte, hogy néhány vendégét végiglocsolta.
Haragos tekintettel méregette a fiatalabb skótot. Ám nem ért célt. Mivel
már jóval több bort és sört fogyasztott, mint a jelenlévők zöme, igen
zavaró volt számára, hogy már két ellenfelet kell legyőznie: részegségét
és Raven Seabernt.
– Hazugnak nevezett engem? – ismételte Desmond nehezen forgó
nyelvvel.
– Ha ez megfelel, uram, azt tanácsolom, nevezze magát annak –
felelte Raven.
– Nevezzem… magam… annak?
Raven felállt, apja is azonnal követte példáját, majd így szólt
Desmondhoz:
– Ha megbocsát, uram, igen korán keltünk ma, és fárasztó napunk
volt. Engedelmével, folytassuk ezt a beszélgetést egy más alkalommal.
Desmond gúnyosan felröhögött, hogy a két skót ilyen kevéssé bírta a
vadászat fáradalmait, melyek a többieknek meg sem kottyantak. Cedric
skót kiejtését utánozva odaszólt:
– A fia nem tűnik valami errrősnek. Talán árrrt a szépségének a
fagyos angol klíma?

100
 Az idősebb Seabern válaszra sem méltatta az ittas házigazda
megjegyzését; Raven szelíden mosolygott, s nem engedett a
kísértésnek, hogy felvilágosítsa a puhány Desmondot, ő reggelente
rendszeresen megfürdik a skóciai otthonuk közelében lévő jeges
folyóban.
– Emlékeztetem, uram, hogy a hegyvidékről származom. Az ottani
reggeleket valóban nem bírná egy idegen, legyen normann vagy szász,
ha nem kellő gondossággal készül fel rájuk. Vagy ön nem tudja, hogy
mi jóval északabbra élünk önöknél?
A további szócsata elkerülése érdekében Raven sarkon fordult, és
követte apját, aki kifelé tartott a teremből. A vendégek egy percig
szótlanul bámultak utánuk.
– Várjanak! – hallatszott egy kiáltás.
Abrielle későn vette észre, hogy Cordelia felugrott, és a két skót után
eredt. Mi a szándéka? Nem látja, hogy tervük, mellyel meg akarták
téveszteni Desmondot, meghiúsult?
– Mit csinál? – kérdezte suttogva Abrielle-től Lady Grayson, amikor
látta, hogy lánya a Seabernekhez lép, és szóba elegyedik velük.
Abrielle felnyögött, és tenyerébe temette arcát.
– Azt terveztük… – kezdte lassan hogy eltérítjük Desmondot a
skótokkal kapcsolatos rögeszméjétől. Ám olyan rossz véget ért ez az
est, hogy nem valósíthatjuk meg a tervet. Nem gondoltam, hogy
Cordelia…
– Abrielle – szólt rá feddőn az édesanyja soha ne próbálj két férfi
közé kerülni!
– De mama, hát nem látod, hogy máris ez a helyzet? Legalábbis
Desmond úgy gondolja – tette hozzá komoran.
– És te mit gondolsz? – kérdezte halkan Vachel.
Abrielle szomorúan nézett mostohaapjára.
– Számomra legfontosabb a kötelességem.

101
 Aggodalom ült ki Vachel arcára, melyet szenvtelenség váltott fel.
Elspeth férje karjára tette a kezét. Vachel gondolatai a múltba révedtek;
eltöprengett, mit tehetett volna másként.
A lány annyira megsajnálta, hogy ő is biztatóan megszorította a
karját, de fél szemmel Cordeliát figyelte.
Barátnője élénken beszélgetett a két férfival, akik időnként
elmosolyodtak. Végül pukedlizve elköszönt tőlük, ők pedig kivonultak
a nagyteremből. Abrielle lopva Desmondra pillantott, hátha mégis
bevált a tervük, de csalódott, mert a férfi annyira mohón falt és vedelt,
hogy meg sem látta Cordeliát, amint a skótokkal beszélget.
Cordelia közben visszaült az asztalukhoz, és nekilátott a
desszertjének, mintha mi sem történt volna.
– Hm, ez nem rossz – törte meg a két családban uralkodó feszült
csendet.
– A friss gyümölcsöket nehéz elrontani – válaszolt Abrielle le-
hangoltan, majd a barátnőjéhez hajolt. – Nem kellett volna odamenned,
de ha már megtetted, mondd, mit szólt Raven? – súgta.
– Úriemberként viselkedett, természetesen, ám valójában nem vele
flörtöltem. Az apjának igen nehéz ellenállni.
Abrielle felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
– De ugye sikerült elhitetnem, hogy Ravennel flörtölök? – súgta
Cordelia.
– Igen, sikerült – felelte Abrielle vonakodva. – Köszönöm a
segítségedet.
– Bár Raven csak mosolygott, ahogy az apjával beszélgettem; úgy
vettem észre, nem nagyon örül a tervünknek.
– Persze hogy nem – csóválta a fejét Abrielle. – Ő az a fajta férfi, aki
azt hiszi, legyőzhetetlen, és minden helyzettel meg tud birkózni
egyedül. Nagyon remélem, hogy az apja képes lesz észhez téríteni,
megérteti vele, hogy nagy veszélyben vannak, és legjobb, ha azonnal
hazaindulnak.
Cordelia szélesen mosolygott.

102
 – Most, miután megismerkedtem az apjával, mondhatom, aligha
teljesül a vágyad, mivel mindketten igen büszkék, és rettenthetetlen
harcosok, mint kelta őseik.

A brielle hosszasan vívódott, mérlegelte a lehetőségeket, mi

várhat Ravenre, így csak nagy sokára aludt el. Nyugtalan
gondolatai állandóan visszatértek valamire, amit nem értett. Raven azért
nem próbált udvarolni neki az eljegyzése előtt, mert nem akarta
feleségül venni – valószínűleg szerény hozománya miatt. Akkor őt
miért aggasztja ennyire a férfi sorsa? Mikor végül elszenderült, még
álmában is Raven jelent meg… A tekintete, az érintése, a friss levegő-
illata, ha a közelében volt. A legjobb lenne, ha mindezeket elfelejtené,
mégis emlékezni akart rájuk élete végéig. Forgolódott az ágyában,
édesen mosolygott, mikor az álombéli Raven elsimított egy elszabadult
hajtincset a homlokából, és felsóhajtott, mikor ujjai végigcirógatták az
arcát. Aztán elöntötte a forróság, végül a jeges rémület, mikor meglátta,
hogy a látomás életre kelt. Raven Seabern hajolt az ágya fölé a hold
halvány fényében, ő pedig átkarolta a nyakát, mintha… mintha…
A lány szeme tágra nyílt, ám kitörni készülő sikolya azonnal el is
halt, amikor a férfi tenyerével gyengéden befogta a száját, és intett,
hogy maradjon csendben.
– Csak halkan, hölgyem, ha nem akarja ránk szabadítani az egész
házat! – Raven visszahúzta a kezét, Abrielle pedig az álláig
beburkolózott a takaróba.
– Honnan vette a bátorságot, hogy betörjön a szobámba, uram? És
épp az esküvőm előtti éjszakán!
A férfi letérdelt az ágy mellé, és ünnepélyes komolysággal nézett a
lányra.

103
 – Onnan, hogy ön nekem segített ma este. Ön és Lady Cordelia.
Viszonozni akartam a szívességet, és figyelmeztetni, hogy ne vállaljon
még egyszer ekkora kockázatot.
– Nem magáért tettem – vágta rá gyorsan Abrielle. – Ha
elszabadulnak az indulatok, mindenkinek rossz lesz. Nem nézhettem
ölbe tett kézzel, hogy ön és az apja ki vannak szolgáltatva Desmond
kényének-kedvének.
– Tehát a segítségemre sietett.
A lány vállat vont, és elfordította a fejét.
– Én csak… nem akartam, hogy az ön makacssága és kiontott vére
tönkretegye a menyegzőm napját.
– Mélyen meghatott, hölgyem – hajolt meg szívére tett kézzel Raven,
és ajka egyik sarka mosolyra húzódott.
– Ne legyen! – csattant fel Abrielle. – És ne becsülje alá
Desmondot… túlságosan féltékeny az ilyen packázásokhoz!
– Igen, és túl sokat tett mostanában azért, hogy be is bizonyítsa –
tette hozzá Raven.
Abrielle-nek a lovakra kötözött holttestek jutottak eszébe.
– Annyira sajnálom, hogy megtámadták önt és az édesapját. Ha arra
gondolok, hogy súlyosan megsérülhettek volna, vagy ennél is rosszabb
történik…
– Csak ketten voltak – jelentette ki Raven tárgyilagosan.
– Kettő ellen.
A férfi elmosolyodott.
– Akár két tucat ellen is kiállnék, csak láthassam ezt a gyengédséget
a szemében.
– Menjen el!
– Nem vagyok veszélyben. Apám kint őrködik a folyosón.
– Úgy értem, távozzon a szobámból… és a kastélyból! Holnap vagy
még ma éjjel… Még most! Mielőtt bármi rosszabb történne.
– Azt akarja, hogy elmenjek, leányka?

104
 Raven közelebb hajolt. Hangja lágy és mély volt, a lányt kellemes
borzongás árasztotta el. Azonnal válaszolni akart, de nem jött ki hang a
száján. Egyre a holdfényben fürdő férfialakot nézte: sötét haja fénylett,
kék szeméből olyan nyugalom és békesség áradt, amilyet Abrielle
nagyon rég nem érzett. Miért csinálja ezt Raven? Miért próbál ismét
segíteni rajta?
Erőszakkal visszaterelte gondolatait, túl nagy tét forgott kockán.
– Igen, menjen! – szólt ridegen. – Nem akarom, hogy halála az én
lelkemen száradjon.
– Én sem – nyugtatta meg a férfi. – Azonban engem kevésbé érint,
hogyan birkózik meg ezzel az ön lelkiismerete.
Figyelmeztetés és tétovázás nélkül előrehajolt, és ajkával gyengéden
végigsimította a lány ajkait. Abrielle-t forróság járta át, egy pillanatra
megszűnt a külvilág. Raven csókja hosszú, forró és édes volt; furcsa,
ismeretlen izgalmat keltett benne mélyen legbelül.
A férfi nem sietett, és nem volt erőszakos. Amikor nyelve hegye
megérintette, Abrielle ajkai önkéntelenül szétnyíltak. A lányt elöntötte a
vágy, ám Raven néhány szívverésnyi ideig még cirógatta szájával, majd
elhúzódott.
Felemelkedett, és szinte Abrielle fölé tornyosult a kis szobában.
– Most pedig elmegyek, leányka, de nem hagyom el a kastélyt. A
büszkeségem nem engedi.
Abrielle feje még mindig kavargott; nem tudta, mi zavarta meg
jobban: az, hogy a férfi meg merte csókolni, vagy hogy úgy viselkedett,
mintha ez semmit sem jelentett volna számára.
– Büszkeség vagy arrogancia? Túl sokat enged meg magának, uram!
Sikolthattam volna, és…
– De nem sikoltott. És nem is fog. Ha lesz egy perc ideje, mielőtt
visszatérne a szép álomba, melyet félbeszakítottam, gondolkozzon el,
miért nem.
Meghajolt, majd kiment a szobából. Megérdemelné, hogy elkapják,
gondolta a lány, ám lélegzetét is visszafojtotta, míg megbizonyosodott

105
róla, hogy Raven a szülei nappali szobáján át kiért a folyosóra. Csak
ezután szakadt ki belőle egy hatalmas sóhaj, majd kimerültén
visszahanyatlott ágyába. A mennyezetre bámult, és reménykedett, hogy
a férfi az álmaiból is távozott, nemcsak a szobájából.

S ok évvel ezelőtt a hímzésekkel gazdagon díszített mályvaszín

ruha királynői pompába öltöztette Elspetht az első esküvőjén;
most ugyanezt a célt szolgálta a lánya számára. Az, hogy ilyen
csodálatosan illett rá, bizonyára nagy örömet szerzett volna a szüleinek,
ha a vőlegény a lányukhoz méltó lett volna. Ám így Elspeth csak
keserveset sóhajtott, ahogy elképzelte egyetlen gyermekét Desmond
karjaiban. S mivel már kezdte gyanítani, hogy Desmond gonosz, mint a
mérges kígyó, nehéz szívvel készülődött a nagy eseményre.
A menyasszony lélegzetelállítóan szép volt: csípőjéig érő vöröses
haját ruhájával azonos színű szalagok fogták össze a tarkóján. Fejét
finoman megmunkált aranypárta díszítette, ehhez volt erősítve a
csillámló mályvaszín fátyol, melynek hímzett szegélye lágyan ölelte
körül karcsú vállát, és omlott végig a hátán. Azt, hogy arca szokatlanul
halvány, vékony ujjai remegnek, anyján kívül más nem vette észre.
Elspeth szemét könnyek lepték el, amikor látta, milyen
kétségbeesetten próbál nyugalmat színlelni Abrielle. Mindketten
erejükön felül igyekeztek helytállni.
– Csodáért imádkozom – súgta Elspeth a lányának, miközben úgy
tett, mintha a fátylán igazítana. – Nem tudok beletörődni, hogy
Desmondé leszel. Bárcsak tehetnénk valamit az utolsó órában, hogy
megmentsünk ettől a rémséges szörnyetegtől! Vachel azt reméli,
boldoggá tesz majd a hatalmas gazdagság, ám félek, ez mit sem ér
számodra, ha az az ára, hogy hozzámész.

106
 – Mama, kérlek, ne sírj! – suttogta gyengéden Abrielle, és érezte, az
ő szemét is elhomályosítják a könnyek. – Ha látom, hogy sírsz, képtelen
leszek visszafojtani a zokogást és végigjátszani az estét. Próbáljunk
meg bátran és nyugodtan viselkedni!
Graysonék közeledtére Elspeth gyorsan végigtörölte arcát egy
zsebkendővel, és remegő ajakkal rámosolygott a két nőre.
– Szedd össze magad, kérlek! – biztatta Isolde részvétteli hangon, és
átkarolta barátnőjét. – A nap még nem ért véget, Elspeth, és nagy ritkán
történhetnek csodák. Imádkozom, hogy te és Abrielle élvezhessétek
Isten kegyelmét ez ügyben, ám lehet, hogy az nem most, csak évek
múlva következik be. Viseljétek türelemmel, ami jön, és örüljetek majd
a kegyelemnek, bármikor érkezik is.
Elspeth szomorúsága ellenére elmosolyodott. Eddig soha nem
tapasztalta, hogy legjobb barátnője ennyire optimista.
– Igazad van, bátran kell viselkednem, ám most, hogy oly közel az
esküvő, nehéz elhinni, hogy időben érkezne a megváltás. Tudom,
Vachelnek szüksége van a Desmond által felajánlott javakra, de gyötör
a gondolat, hogy az a féreg veszi majd birtokba a lányomat. Olyan
undorító!
– Minden rendben lesz, mama. Hidd el! – jelentette ki hősiesen
Abrielle; megsimogatta anyja arcát, és mosolyogni próbált.
– Igazán nem kell ennyire kétségbeesned. Biztos vagyok benne, hogy
Desmond kedves lesz hozzám.
Elspeth halványan rámosolygott lányára, de csak erőtlen suttogás
tellett tőle.
– Mennünk kell, hogy csatlakozzunk a többiekhez.
Isolde megsimogatta barátnője karját.
– Cordelia és én előremegyünk. Reginald már vár minket a
kápolnánál.
– Mi is nemsokára ott leszünk – szólt Elspeth.
Isolde és Cordelia búcsúzóul megölelte mindkettőjüket, majd
könnyeiket törölgetve elindultak.

107
 Vachel a szomszéd szobában várta feleségét és lányát. Elgyötört
arcukat látva azon tűnődött, helyes volt-e engedni, hogy Abrielle ekkora
áldozatot hozzon a családjáért.
– Gyönyörű vagy, drágám – szólt gyengéden, és megfogta Abrielle
kezét.
– Desmond már bizonyára keres – suttogta a lány, és igyekezett kissé
lelkesebbnek látszani. Keményen tartotta magát, hogy teste és hangja ne
remegjen, hiszen tudta, mennyire bántja mostohaapját, hogy így kellett
döntenie.
Vachel a feleségére nézett, épp amikor az asszony egy csipkekendőt
szorított legörbülő szája elé. Ebben a pillanatban szívtelen gazembernek
érezte magát. Ám tudta, mennyire szenvedett volna a család a
nélkülözéstől, s ez sokkal nyomasztóbbnak tűnt, mint amilyennek a
lány Desmonddal kötendő házassága ígérkezett.
Mit kellene tennie? Mit tehetne? Úgy érezte, mintha kést szorítottak
volna a torkához. Boldog házassága most már soha nem lesz a régi,
felesége állandóan a lánya miatt szomorkodik majd.
Elspeth megérintette férje karját.
– Indulnunk kell, Vachel. Desmond már vár ránk.
– Nem kétlem – sóhajtott a férfi. Pillanatnyilag a ház ura volt az
utolsó, akit látni kívánt.

108
 Nyolcadik fejezet

A brielle elfojtotta feltörő vágyát, hogy az erősödő pániknak

engedve sikítva kirohanjon a kápolnából. Tudta, hogy a
vendégek többsége előtt nyugodtnak, fenségesen elegánsnak látszik,
ahogyan kell. Az esküvőt megakadályozó csoda, amelyért annyit
fohászkodott, elmaradt – ám azt is kisebbfajta csodának könyvelte el,
hogy képes volt elismételni az eskü szövegét, mely most és mindörökre
az oldalán álló férfihoz köti.
Végül a pap házastársaknak nyilvánította őket. Abrielle férje karjára
tette kezét. Még ez a fajta érintés is viszolygást váltott ki belőle, és azon
tűnődött, hogyan éli majd túl az elkövetkező órákat, nem is beszélve a
nászéjszakáról. Gyomrát görcs szorította össze, míg átvonultak a
táncterembe, hogy üdvözöljék vendégeiket. Férfiak és nők az asztalnál
állva, poharukat magasra tartva köszöntötték őket, szívbéli
jókívánságokkal vagy kedvesen évődve. Abrielle erősen koncentrált,
hogy boldognak látsszék, és ez egészen addig sikerült is neki, míg el
nem kapta egy férfi pillantását, aki a lépcső melletti árnyékos sarokban
állt. A lány gyomrát még fájdalmasabb görcs markolta.
Raven karját mellén keresztbe fonva komoran figyelte az
eseményeket. Arca nem árulkodott gondolatairól, Abrielle mégis érezte
könyörtelen tekintetének súlyát, mintha egy kéz nehezedett volna a
vállára. Hiába igyekezett másfelé nézni, pillantása újra és újra visszatért
az őt kitartóan figyelő szempárra. Magyarázta magának, hogy nincs
jelentősége, milyen varázslatosan néz ki Raven a fekete ruhájában,

109
makulátlan fehér ingében, hosszú fekete hajával. Az sem számít már, mi
zajlott le az előző éjszaka, és hogy szédülni kezd a feje, bizseregni az
ajka, valahányszor eszébe jut, hogyan hajolt rá lassan az a sötét fürtös
fej…
Nem szabad erre gondolnia. Sem ma este, sem soha többé. Ami volt,
elmúlt. Mostanra férjes asszony lett, emlékeztette magát, tudomást sem
véve belső remegéséről… Tehát eszerint illik viselkednie… és
gondoskodnia arról, hogy Raven is így tegyen.
Hátat fordított a lépcsőnek, ahol a férfi állt. Mosolyt erőltetett arcára,
és felszínes beszélgetésekbe bocsátkozott, majd százig számolt
magában, míg egy pillanatra futólag körülnézett, és meglátta, hogy
Raven még mindig őt figyeli. Elfordította tekintetét, rámosolygott a
gratuláló emberekre, miközben fel sem fogta szavaikat, majd ismét
hátrapillantott, és érezte, kitartóan őt fürkészi a férfi. Hihetetlen! Hát
mit gondol ez az ember? És mit gondol ő, Abrielle; miért engedi, hogy
ez az arcátlan viselkedés egész este frusztrálja őt?
A vendégek számtalanszor emelték poharukat az ifjú pár egészségére
az este folyamán, Desmond pedig mindannyiszor fenékig ürítette
söröskorsóját vagy boroskupáját. Egyre jobban lerészegedett, fiatal
asszonya pedig egyre nehezebben tudta elviselni. Többször is drága
ruhájára fröccsent az italokból, az újdonsült férj pedig csak bárgyún
röhögött, valahányszor Abrielle igyekezett gyorsan letörölni a keblére
vagy ölébe hullott cseppeket. Higgadtan ült mellette, de idegei
pattanásig feszültek. Még kevésbé volt képes elviselni, ahogy Desmond
ragacsos szájával végigsimította arcát, és a nyakát próbálta harapdálni.
Mohó állatnak látta, aki azonnal fel akarja falni a prédáját.
A hálószobában Abrielle igyekezett úrrá lenni az egész testét rázó
remegésen, és próbálta lelkileg felkészíteni magát a pillanatra, amikor
férje a szoba ajtajához ér. Nyugtatgatta anyját, amikor az asszony
vigasztalni próbálta őt.
Elspeth ajka reszketett, ahogy igyekezett visszafojtani könnyeit,
mély levegőt vett, és erősen megfogadta, nem sír többet. Tudta,

110
senkinek sem tesz jót, ha kitör belőle a zokogás. Fegyelmezetten
kihúzta magát, és összeszorította fogait. Még így is eltelt pár pillanat,
mire egyáltalán meg tudott szólalni.
– Álmomban sem hittem, hogy Vachel feleségeként belehajszollak
egy Desmond de Marléval kötendő házasságba. Rettenetesen sajnálom,
édesem. Amikor a szívem szavát követtem, nem gondoltam rá, milyen
megpróbáltatásokat ró majd rád az én önző cselekedetem.
Abrielle szorosan átölelte anyját.
– Mindig azt mondtad, reménykedve nézzek a jövőbe, mama, hát
most is ezt kell tennem… Bíznom kell benne, hogy valami jó származik
majd a Desmonddal kötött házasságomból. – Bár szíve elviselhetetlenül
nehéz volt, halvány mosolyt sikerült az arcára erőltetnie. – Imádkozom,
hogy idővel frigyünk hasznosnak bizonyuljon. Most pedig feküdj le,
mama! Ne félj, minden rendben lesz.
Alig fél órával később Abrielle félelme megsokszorozódott, ahogy
meghallotta, hogy Desmond részegen bebotorkál az előszobán keresztül
a hálószobájába. Véreres szeme még jobban kidülledt felpuffadt
arcából, bámulta a lányt, aki egy leheletfinom hálóingben feküdt az
ágyon. Desmond ajka szétnyílt, mintha már érezné a finom csemege
zamatát.
A lány kétségbeesetten próbálta győzködni magát, hogy mindent el
tud majd viselni a házaséletben, de arra nem számított, hogy a férfi
hirtelen ráveti magát, így ijedtében felsikoltott. A félelem teljesen
hatalmába kerítette, amikor Desmond széttépte rajta a hálóinget, és
durván megragadta a mellét. Beharapta alsó ajkát, hogy visszafojtsa
sikolyát, és érezte, hogy kiserkedt a vére.
Attól félt, nem éli túl az éjszakát, még kevésbé az első házastársi
egyesülést. Miután megtapasztalta, milyen brutális tud lenni Desmond,
arra gondolt, milyen további kínokat kell még kiállnia, ha akár egy
perccel tovább is itt marad borgőzös férjével. Minden jel arra vallott,
hogy kegyetlenül meg akarja erőszakolni. Abrielle tudta, hogy

111
ártatlansága, sőt talán az élete védelmében meg kell szöknie ettől az
embertől.
Desmond lazított a szorításon, és megragadta a takarót, hogy
félredobja. Abrielle felfogta, ez lehet az egyetlen esélye a szabadulásra,
gyorsan kigurult a férfi alól, és leugrott az ágyról. Nem gondolta át,
hová meneküljön, csak egy cél lebegett a szeme előtt: biztonságos
helyet kell találnia.
Desmond dühös ordítása szinte szárnyakat adott neki, ahogy
mezítláb, a félelemtől szinte félőrülten az előszoba felé szaladt, és
felkapta köntösét a székről. Szélesre tárta az ajtót, kirontott a folyosóra,
bár még nem tudott belebújni a köntösbe. Balra pillantott, de arrafelé
nem talált menedéket, mivel a folyosón nem volt több szoba. Gyorsan
az ellenkező irányba fordult, tudta, hogy az átjárón keresztül az alsóbb
szintekhez vezető lépcsőhöz jut, ahol szülei hálószobája is van. Ez tűnt
az egyetlen lehetséges menedéknek.
Tántorgó, döngő lépteket hallott, ebből tudta, hogy Desmond
üldözőbe vette. Még gondolni sem mert rá, mit tesz vele a férfi, ha
sikerül elkapnia. Az élete is veszélybe kerül, ha utoléri.
Kétségbeesve száguldott végig az átjárón, nem törődött vele, hogy
eltévedhet a gyengén megvilágított teljesen ismeretlen folyosón. Válla
felett egy pillanatra hátralesett, és megkönnyebbült, látván, hogy a férfi
nehezen kapkodja a levegőt, tántorogva botladozik végig a folyosón, s
időnként végighúzza kezét a kőfalon, mintha támaszt keresne. Buzgón
imádkozott, hogy ne legyen ereje követni őt a szülei szobájáig, vagy ha
mégis, akkor legalább mostohaapja az ő pártját fogja, s ne a háziúrét.
Tekintettel Desmond erősen ittas állapotára, nem tűnt
elképzelhetetlennek ez a lehetőség. Vachelről tudta, nem sokra becsüli
azokat, akik nem ismernek mértéket az ivásban.
– Abrielle, azonnal gyere vissza!
A lány meglepődött, hogy részeg fejjel ilyen halkan szólt utána
Desmond. Bizonyára kínos lett volna neki, ha valaki meglátja, ahogy a
nászéjszakán új asszonyát üldözi.

112
 – Ha nem állsz meg, istenemre bezárlak a kastély tömlöcébe. Ott
aztán megfizetek azért, amit tettél. Hidd el, a hátad nem lesz olyan szép
és kívánatos, ha megsimogatom a kilencfarkú macskával! Ha
megkóstolod a nyelvét, térden állva fogsz könyörögni kegyelemért.
Abrielle minden porcikáját pokoli félelem járta át ezekre a szavakra.
Bár tisztában volt vele, férje képes lenne eszméletlenre verni őt,
mégsem tudta rávenni magát, hogy engedelmeskedjen.
Ha megállna, a férfi kegyetlenül megerőszakolná, hogy beteljesítse
házasságukat, ez pedig ezerszer rémesebbnek tűnt, mint bármilyen
fájdalmas verés.
Ismét hátranézett, hogy felmérje a köztük lévő távolságot. A
következő pillanatban fájdalmasan felkiáltott, ahogy meztelen lábujját
beverte egy kiálló kőbe. Miközben botladozva próbálta visszanyerni
egyensúlyát, fejjel nekiütődött a falnak, és csaknem elvesztette
eszméletét.
Desmond előreugrott, sokkal gyorsabban, mint ahogy Abrielle
gondolta volna, kövér testéhez és bódult állapotához képest. A
közvetlen életveszélytől hirtelen kezdett ritkulni a lány agyát elborító
köd, szíve vadul dobolt. A páni félelem, hogy a férfi elkapja őt,
megsokszorozta erejét: fürgén kitért Desmond kinyújtott karja elől. A
férfi belekapott hosszú kibomlott hajába, de a lánynak néhány tincs
elvesztése árán sikerült kiszabadulnia. Kalapáló szívvel továbbrohant,
miközben tudta, halálos veszedelembe került.
A menekülés útja alig látszott előtte, a kőlépcsők feletti kis torony
keskeny ablakain sütött csak be halványan a holdsugár. Ha sikerülne
lejutnia az alsóbb szintre, talán bemenekülhetne szülei szobájába,
mielőtt Desmond elkapja. Vachel meggyőzhetné, legyen türelmes
újdonsült feleségéhez.
Újra hátrapillantott a válla felett. Legnagyobb csalódására a férfi
sokkal közelebb volt hozzá, mint képzelte; aligha lesz ideje, hogy a
lépcsőkorlát pilléréhez érjen. Hacsak nem sikerül a lépcső mögé csalnia
vagy valahogy kijátszania Desmondot, futása csúfos véget érhet. Félt,

113
hogy ismét megragadja a haját, hiszen már így is sajgott a fejbőre. Ám
ha ez az ára, hogy megmeneküljön részeg férjétől, nem lesz túl nagy az
áldozat. Összeszedte minden erejét, kétségbeesetten futott, hogy
egérutat nyerhessen, rohant végig az átjárón, majd mikor a végére ért,
megfordult, és szembe találta magát a szesztől bűzlő szörnyeteggel.
– Most már nem menekülhetsz előlem, Abrielle – szólt fennhéjázva
Desmond, még mindig erősen zihálva. – A hátad mögött a fal, csak egy
út maradt, és az felém vezet.
A férfi kivörösödött arcán kövér izzadságcseppek csorogtak.
Tenyerét hájas pocakjára szorította, mintha fájdalmát szeretné
csillapítani, majd önelégült mosollyal a lányhoz fordult.
Abrielle feszülten várt, hátha egy megfelelő pillanatban kicselezheti.
Idegei csaknem felmondták a szolgálatot, ahogy férje zsarnoki
magabiztossággal feléje lépdelt. Minél közelebb ér, ő annál nagyobb
eséllyel futhat el mellette. Ha túl messze van, Desmond elállja az útját,
mielőtt kitörhetne a fal és a közte lévő kis résen.
Desmond alig kartávolságnyira volt, amikor sikerült átcsusszannia a
keskeny nyíláson. A férfi utánanyúlt, hogy elkapja, de Abrielle hirtelen
irányt váltott, miközben megcsapta arcát Desmond bűzös lehelete. A
lépcső felé rohant, utolsó erejével.
– Úgyis elkaplak – zihálta dühösen a mögötte botladozó férfi –, aztán
megtanítlak, hogyan fuss el máskor előlem.
A toronyból beszűrődő holdfényben a lány megpillantotta a lépcsőt.
Kissé felbátorodott, bár tudta, messze nincs még biztonságban. Hallotta,
hogy bár lassulnak a mögötte döngő léptek, Desmond nem hagyott fel
az üldözéssel.
Abrielle nekiiramodott, aztán teljes erejéből belefutott egy falba –
egy meleg, kemény, izmos falba. Hátratántorodott, feje kavargott, majd
egy erős kar ragadta meg a könyökét, és segített visszanyerni
egyensúlyát. Kifulladva felemelte a fejét, és egy ismerős kék szempárral
találkozott pillantása.
Majdnem felsikoltott, miközben próbált odébb lépni.

114
 – O, Raven, ne! Menjen innét! Nem szabad közbeavatkoznia!
– Mocskos gazember! El a kezekkel a feleségemtől! – rivallt a skótra
Desmond de Marlé. Hevesen zihált, túlságosan kimerült a számára
szokatlan erőfeszítéstől; a holdfényben izzadt, kivörösödött arca még
dagadtabbnak tűnt. – Te arcátlan csavargó! – kiáltotta akadozó
nyelvvel; szavait csuklás szakította meg. Fenyegetően megrázta öklét
nála magasabb ellenfele orra előtt, majd folytatta a szitkozódást. –
Túlságosan gyakran avatkoztál az ügyeimbe… Ezúttal túl messzire
mentél. Úgy elverlek, hogy egy ép csontod se marad! Ez az én
feleségem… az én kastélyom…benne az én barátaimmal… és
számtalan emberrel, akik mind engedelmességgel tartoznak… nekem.
Raven karjával könnyedén félrelökte a kövér öklöt. Halk nevetéséből
megvetés érződött.
– Olyan emberekkel, akiket utasítasz, hogy gaztetteket hajtsanak
végre, mint az a kettő, aki bele is halt – és mindezt miért? Az általad
jutalomként felajánlott nyomorúságos éhbérért? Vagy az
engedelmesség alapja nem is a pénz, hanem a fenyegetés, hogy
nemcsak az ő életük kerül veszélybe, hanem feleségüké és gyermekeiké
is? Ezt ajánlottad fizetségül a pribékjeidnek, ha nem sikerül megölniük
engem?
– Semmi közöd hozzá – morgott Desmond, s részeg vigyorral
igyekezett még jobban megalázni vetélytársát. – Úgy éljek, átkozott
skót, lándzsára tűzött fejed fogja díszíteni a kastélyom felvonóhídját!
Valahányszor ellovagolok rothadó koponyád mellett, jót röhögök,
mennyire csörgött a nyálad Abrielle-ért!
– Elment az eszed, ha azt hiszed, elbánhatsz velem, s nem jársz
ugyanúgy, mint azok a szegény ördögök, akiket vesztükre rám küldték
Desmond dülledt szeme szinte lángolt a haragtól.
Abrielle csüggedten állt, s fohászkodott, hogy a két férfi ne menjen
ölre. Pillanatnyilag megszabadult ugyan Desmondtól, de nem hagyhatja
itt Ravent ezzel a dühöngő vadállattal, hiszen az életével játszik, mert

115
Desmond barátai még mind itt vannak a kastélyban, és bármelyikük
kész megölni egy skótot.
Félmosoly játszott Raven ajkán, ahogy tovább feszítette a húrt.
– Ha mégis azt vetted a fejedbe, hogy magad végzel velem, te
választhatod meg a fegyvert, mellyel megküzdünk majd. Vagy
álmomban akarsz meggyilkolni, amikor senki nem lesz tanúja
gyalázatos tettednek? Olyan vagy, mint egy dagadt vén patkány,
amelyik éjszaka kibújik az odújából, és lesi, milyen gonoszságot vihet
végbe, míg mások békésen alszanak. Ám én el tudok bánni ezekkel a
kártevőkkel. A macskák marakodnak majd a tetemükön, még el sem
kell temetni őket.
– Mocskos skót koldus! Majd én megmutatom, kinek ment el az
esze! – ordított Desmond. – Jól jegyezd meg, a te csontjaidon
lakmároznak majd a macskák még ma éjjel!
– Ha magad akarsz támadni, vésd az eszedbe, amiről a pribékjeid
megfeledkeztek: mielőtt királyi követ lettem volna, katonának képeztek
ki; most mégsem ütöttelek meg. De emlékezz a múltkori
találkozásunkra őfelsége palotájában, amikor nyakadat behúzva
futamodtál meg előlem. Itt pedig ahhoz is gyáva voltál, hogy magad
vezesd az erdőbe az embereidet, csupán elmondtad nekik, hol találnak
engem.
Túl sok volt a sértés Desmondnak ahhoz, hogy higgadtan elviselje.
Bármi volt is a szándéka még az esküvő előtt, most képtelen volt tisztán
gondolkodni és uralkodni indulatain.
Hangos káromkodással, ujjait begörbítve vetette rá magát a szikár,
magas férfira, hogy torkon ragadja, és kiszorítsa belőle a szuszt. Ám
még mielőtt hozzáérhetett volna, Raven hirtelen félreugrott.
Desmond élesen felordított, ahogy meglátta maga előtt a kőlépcsőt,
melyről néhány hónapja halálba küldte féltestvérét. Kétségbeesetten
kapálózva küszködött, hogy visszanyerje egyensúlyát, és meg tudja
vetni a lábát. Egy pillanattal később ő is a mélység szélén imbolygott,
ahogyan Weldon, és átélte a leírhatatlan rémületet, melyet őlordsága

116
meggyilkolásakor csak elképzelni tudott. Rövid karjai vadul csapkodtak
a levegőben, hogy kivédje a zuhanást, de hiába.
Szíve vadul kalapált, a dobbanások a fülében visszhangzottak. Egy
másodperc töredéke alatt átfutott agyán az egész élete, és megérezte
szélsebesen közeledő halálát. Lélegzete elakadt a rémülettől. A pokol
kapuja tárult ki előtte. A lépcső alján a pusztulás várta, mintha a
sírgödörből hívogatták volna azok, akiket ő tett el láb alól. Fülébe
csengtek anyja hagymázas lázálmában mondott szavai, s most ő is
ugyanazt érezte: démonok keringtek körülötte teljes összevisszaságban;
agóniájuk közepette karjukat könyörögve emelték az angyalok felé,
hogy szabadítsák meg őket szenvedéseiktől. A baljóslatú sötétségből
mintha kísértetek hívogatták volna gonosz, kárörvendő nevetésükkel.
Majd, mintha az eddig átélt szörnyűségek kevésnek bizonyultak volna,
fehér köd ereszkedett a szeme elé, melyből Weldon képe rajzolódott ki.
A jelenés szomorúan rázta a fejét, és a Desmond előtt tátongó mélység
felé mutatott.
– Nem akartalak lelökni a lépcsőn, Weldon! – bőgött Desmond,
miközben nyála végigfolyt az állán. – Baleset volt! El kell hinned,
testvér! Könyörgöm, ne bosszuld meg, ami akkor éjjel történt!
Könyörülj rajtam!
Raven és Abrielle gerincén furcsa borzongás futott végig, ahogy
egymásra néztek. Soha nem tapasztaltak ilyen rémületet egy haláltusáját
vívó ember sírásában, mint most, Desmond kétségbeesett
könyörgésének tanújaként.
Desmond valami támasztékot vagy kapaszkodót próbált találni,
mellyel megállíthatja zuhanását. Esés közben megkapaszkodott egy
falkiszögellésben, de petyhüdt izmai nem tudták megtartani a súlyát.
Hirtelen lebukfencezett a lépcsőn, nagyokat huppanva a fokokon,
miközben elfojtott nyögések törtek ki belőle. Majd fejjel nekikoppant a
falnak, és nyaka furcsa ferde szögbe fordult. Bár továbbgurult, több
hang nem hagyta el a torkát. Végül a tömzsi, hájas test megállapodott az

117
alsóbb szint korlátpillérje mellett, kicsavarodott végtagokkal, tátott
szájjal és felfelé meredő üres tekintettel.
Csak a távoli gyertyák imbolygó lángja vetett halvány fényt. A
lépcsőfordulónál a homályban sem Raven, sem Abrielle nem tudta
megállapítani, hogy az eséstől elvesztette-e az eszméletét, vagy néma
mozdulatlansága csak csel, mellyel közelebb akarja csalni őket, mint
amikor a pók lesi áldozatát a háló közepéből.
Az éjszaka eseményei annyira megviselték Abrielle-t, hogy
csillapíthatatlan remegés fogta el. Egyre az járt a fejében, hogy
Desmond a bátyja nevét kiabálta… Vajon Weldon szellemét látta?
Vagy csak az általa elkövetett gyilkosság kísértette?
Óvatosan lefelé indult a lépcsőn Raven nyomában, ám lábai alig
tudták megtartani: attól félt, bármely pillanatban összecsuklik, és
legurul a lépcsőn, egyenesen férje karjaiba, akár él, akár meghalt. Már a
gondolattól is jeges borzongás futott végig a hátán.
– Vigyázzon! – figyelmeztette Ravent reszketve, mivel észrevette,
hogy Desmond jobb alsókarja a teste mögé szorult. – Lehet, hogy tőrt
rejteget a ruházatában, és csak arra vár, hogy közelebb menjen hozzá.
Képes orvul megölni!
Raven óvatosságból egy lépcsővel a házigazda teste felett állt meg,
majd csizmája orrával megbökdöste a derekát. Desmond nem reagált.
Raven átlépett a groteszkül eltorzult testen, fél térdre ereszkedett, és
két ujját az elernyedt nyakra tette, hogy kitapogassa az ütőeret. Egy perc
után felhagyott a próbálkozással, hiszen ha Desmond életben lenne, és
meg akarná téveszteni őket, képtelen lenne ilyen sokáig visszatartani a
lélegzetét. Töprengett, milyen reakciókat vált majd ki halála, és hogyan
védhetné meg az ifjú asszonyt a sanda gyanúsítgatásoktól.
Visszaereszkedett a sarkára, majd felemelte kezét, és intett Abrielle-
nek.
– Ha nem tévedek, hölgyem – szólt halk, fojtott hangon –, többé már
nem kell félnie a háziúrtól. Úgy hiszem, esés közben kitörte a nyakát.

118
 Rémült sikkantás tört ki Abrielle-ből, ahogy remegő kezét a szájára
szorította, és nekidőlt a kőfalnak. Elgyengült lábai kicsúsztak alóla,
erőtlenül lehanyatlott közvetlenül Raven mellé. Egész testében
reszketett, szíve pedig olyan veszettül dübörgött, hogy alig kapott
levegőt.
– Mit tegyek? – suttogta kétségbeesetten. Azonnal eszébe jutott a
házassági szerződés, melynek révén dúsgazdag lett, ugyanakkor
rendkívül gyanússá tette őt és mostohaapját is.
– Mit tegyek? – ismételte, miközben több tucat gondolat száguldott
át az agyán. – Mit mondjak, mi történt? – Mindkét kezét a mellére
szorította. – Desmond barátai biztosan azt hiszik majd, én vagyok az
oka… de mit is hihetnének, amikor csak nemrég jött fel hozzám a
szobámba, és most itt vagyunk… Ő pedig holtan fekszik a lépcső alján.
Mi van, ha valaki meglátott, ahogy menekültem előle a folyosókon?
Hogyan tudom megmagyarázni?
– Nem kell semmit megmagyaráznia – válaszolta Raven.
A szíve elfacsarodott, hogy ilyen állapotban látja a lányt, ám ettől
még tökéletesen fel tudta mérni a helyzetet. Nem valószínű, hogy lenne
tanúja az itt történteknek. Desmond unokaöccse, Thurstan, már
bezárkózott a lakosztályába, talán duzzog nagybátyja házassága miatt,
vagy várja az alkalmas pillanatot, amikor borsot törhet a skótok orra alá.
A többi vendég pedig vagy eltávozott, vagy visszavonult a szobájába.
Raven azért tudta ilyen pontosan, mert jó ideje bolyongott a kastély
csarnokaiban, hogy valamelyest enyhítse keserűségét, miután
tehetetlenül kellett néznie, ahogy Abrielle kénytelen szerelmet és
hűséget esküdni de Marlénak. A lány édes ártatlansága és
kiszolgáltatottsága annyira megérintette, amikor előző éjjel
megcsókolta, hogy nem hagyta aludni a tudat, mit kell majd átélnie ma
éjszaka. Nem véletlenül volt a közelében, és hallotta meg a kiáltásait.
– Hogy semmit sem kell megmagyaráznom? Már hogyne kellene? –
erősködött Abrielle idegességében. Szorosan összekulcsolta a kezét, és
könnyein át a férfira nézett. – Gondolkodnom kell, mit tegyek.

119
 Raven megfogta a két összekulcsolt kezet, és sokáig a kezében
tartotta, miután talpra segítette a lányt.
– Ne gondolkozzon, csak figyeljen rám! Menjen vissza az úr
szobájába, és maradjon ott, míg valaki hírt hoz önnek a halálesetről.
– De…
– Csitt! Csak hallgasson rám, és bízzon bennem! – szorította meg a
kezét. – Legalább ma éjszakára. Tekintettel arra, milyen sokára ment
csak be a szobájukba a háziúr, akár feltételezhetik, hogy ön nem várta
meg ébren. Biztosítom önt, semmi olyat nem tett, amiért szégyellnie
kellene magát. De Marlé saját részegségének és az irántam érzett
olthatatlan gyűlöletének köszönheti a halálát. Ön ebben teljesen
ártatlan. Elhiszi, amit mondok?
Abrielle szinte félőrült volt a félelemtől, mi lesz, ha rájön valaki,
milyen körülmények között halt meg Desmond.
– De én elszaladtam előle. Nem bírtam elviselni, hogy vele
maradjak. Attól féltem…
– Jó oka volt a félelemre, hölgyem. Desmond de Marlé gerinctelen
féreg volt, aki csak saját magára gondolt. Embereket uszított ránk, bár
ügyetlennek bizonyultak gyilkos ösztöneinek kielégítésére. Mit
érdekelte őt, hogy nem tértek vissza élve? Az én halálom volt a
legfontosabb, nem számított, hogy az emberei élnek-e vagy halnak,
amíg ő büntetlenül megússza. Akár önt is megölhette volna hirtelen
dühében, ha el nem menekül a szobából. Emlékezhet, veréssel
fenyegette üldözés közben. Ki tudja, hogyan bánik el önnel, ha vele
marad. Mellesleg Lord Weldon nevét említette végül bűntudatában,
mivel része volt a halálában.
Abrielle megkönnyebbülten kapaszkodott Raven okos szavaiba.
Mégis arra gondolt, vajon miért bolyongott a kastélyban az ő
nászéjszakáján? Egyedül Raven tudja, hogy a szörnyűséget ő idézte elő
azzal, hogy elfutott a férje elől – vajon akar valamit a hallgatásáért
cserébe? Visszaemlékezett, hogyan flörtölt vele a férfi, holott tudta,
hogy már-már férjes asszony. Ami még rosszabb, eszébe jutott a csókja

120
és a saját erőtlen tiltakozása is, és gyomra összeszorult az idegességtől
meg a szégyentől.
– És ön? Mit fog csinálni? – kérdezte. – Kinek mondja el?
– Senkinek. Én is ugyanazt teszem, amit önnek javasoltam.
Visszatérek a szobámba, és megvárom a hajnalt. Most pedig menjünk!
Abrielle megfordult, és visszasietett néhai férje szobájába. Úgy
érezte, mintha ezer szem lesne rá a sötét sarkokból. Minden lépésnél
Raven szavai jártak a fejében. Teste olyan hideg volt, mint a halál,
amely elragadta Desmondot. Meg fogja őrizni a titkot, hogy megvédje
magát a gyanútól. Hiszen ő semmi rosszat nem tett, miért gyötri mégis a
bűntudat? Megkönnyebbülhet, végleg megszabadult Desmond de
Marlétól. Ám még mindig nem tudta, hogyan találnak majd rá a kastély
vendégei a holttestre – és mivel vádolják meg őt.
És mit tegyen Raven Seabernnel? Azt kívánta, bárcsak eltávozna,
hogy amikor felvirrad az új nap, amelyről beszélt, már ne is legyen itt;
vigye magával a borzalmas titkot. Legalábbis egy része ezt kívánta.
Viszont eléggé jól ismerte már a férfit, hogy sejtse, nem könnyen
szakadhat el tőle.

121
 Kilencedik fejezet

Abrielle hangos kopogásra ébredt a forgolódva töltött zaklatott

éjszaka után. A rettenetes izgalom, hajsza és ijedtség miatt talán
csak röpke percekre sikerült elaludnia. A kínokkal teli éj során agyában
újra és újra lepergett Desmond halálának minden mozzanata, és
könyörtelenül gyötörte őt. Vajon milyen megpróbáltatásokban lesz
része, ha valaki szemtanúja volt éjszakai futásának vagy később a
Desmonddal való veszekedésének a folyosón?
Nem tud elfogadható mentséget felhozni. Anyja, Cordelia és a közeli
barátok kivételével a kastélyban valószínűleg mindenki azon a
véleményen lesz, hogy törvényes feleségként teljesítenie kellett volna
házastársi kötelességét, bármilyen undorítónak és aljasnak találta is az
urát.
Ám ha csupán álmodta, hogy férje lezuhant a lépcsőn, és életét
vesztette, hamarosan újrakezdődnek kínjai. Jobb lenne, ha a sors kegye
folytán azonnal követhetné őt, mint ha hátralévő életében folyamatosan
neki lenne kiszolgáltatva lelkileg és testileg. Ez tényleg maga volna a
pokol, amelyből nincs menekvés, míg valamelyikük meg nem hal.
Bármennyire elképzelhetetlennek tűnt, hogy Desmond életben van,
miután Raven halottnak nyilvánította, Abrielle mégis elképzelte, ahogy
beront a szobába, s arcán csurog a vér. Biztosra vette, hogy soha nem
bocsát meg neki, és eszméletlenre veri, amiért megszökött előle.

122
 Ilyen baljóslatú gondolatok kínozták, amikor meghallotta a
kopogtatást, és annyira megriadt, hogy szíve majdnem kiugrott a
mellkasából. Pár pillanatig eltartott, míg visszanyerte a hangját.
– Tessék! Ki az? – szólalt meg végül szokatlanul magas hangon.
– Asszonyom, a nevem Nedda. Tegnaptól vagyok a kastélyban az ön
szobalányaként, de sajnos most gyászhírt hoztam. Megengedi, hogy
bemenjek?
Abrielle visszahanyatlott a párnáira; a feszültség már
elviselhetetlenné vált számára. A gyászhír csakis egy dolgot jelenthet:
megerősítik, hogy Desmond meghalt. Amennyire pár hete még
megrémült volna kőszívűségén, most úgy érezte, mintha mázsás súlytól
szabadult volna. Ez a hír azt jelenti, hogy megmenekült a halálos
ítélettől. A saját anyján kívül aligha értette volna meg más, mekkora
megkönnyebbülést jelent, hogy Desmond valóban halott, és nem
követelheti többé, hogy eleget tegyen gyűlöletes parancsainak, s ami
még fontosabb: nem érvényesítheti brutális férji jogait.
– Igen, Nedda, bejöhetsz – felelte, és áldotta az eszét, hogy nem
reteszelte be az ajtaját. A szobalány bizonyára furcsállotta volna, hogy
bezárkózott, amikor újdonsült férjét várta a nászéjszakán.
A középkorú, fekete ruhát és főkötőt viselő asszony átsietett az
előszobán, majd belépett a hálószobába, és az ágy felé tartott, ahol új
úrnője feküdt a párnákon. Abrielle a takarót álláig húzva óvatosan
kémlelte, vajon barátra vagy ellenségre lel-e benne. A mogyorószín
szemekből áradó rokonszenv azonnal enyhítette félelmét.
– Asszonyom, nagyon sajnálom, hogy ilyen hírt kell közölnöm önnel
rögtön az esküvője másnapján, de félek, ma éjjel a gyász sötét ködbe
borítja a kastélyt – jelentette be a nő halk, ünnepélyes hangon. – Nem
sokkal a menyegző után szegény férje…
– Szegény férjem? – Abrielle gyűlölte a képmutatást, de tudta,
muszáj elterelnie magáról és másokról a gyanút. Egész testében
reszketett, ahogy a szobalányra nézett. Alig tudott úrrá lenni hangja
remegésén. – Drága Nedda, miről beszélsz?

123
 Nedda kétségbeesetten sóhajtott, s összeszedte bátorságát, hogy
teljesítse a rábízott feladatot.
– Asszonyom, az éjjel valamikor, valószínűleg miközben épp ebbe a
szobába igyekezett önhöz, férje… de Marlé uraság lezuhant a lépcsőn.
Ott feküdt, szegény úr, esküvői ruhájában a lépcső alján. Akik
megtalálták, azt mondják, valószínűleg megbotlott, és beütötte a fejét a
kőfalba, mielőtt legurult. A falon látszik a vérfolt, az úr homlokán pedig
a rémes seb…
Abrielle azonnal ledobta magáról a takarót, és kiült az ágy szélére,
hogy felkeljen.
– Akkor azonnal el kell látni az úr sebeit.
Nedda szomorúan rázta a fejét, vékony kezét felemelve megállásra
intette asszonyát, és részvétteljesen nézett rá.
– Nem, úrnőm, attól tartok már nincs miért sietni. – Abrielle
mozdulata félbemaradt, értetlenül ráncolta a homlokát.
– De miért nem?
– Rendkívül szomorú, hogy pont nekem kell közölnöm a hírt, de Sir
Thurstan szigorúan megparancsolta. Úgy tűnik, amikor de Marlé uraság
leesett, nemcsak a fejét ütötte be a kőbe, hanem a nyakát is szegte. A
szóbeszédből, melyet ma reggel hallani a kastélyban, azt gondolom,
ugyanúgy halt meg, ahogy pár hónapja őlordsága. A szolgák azt
mondják, Lord Weldont is pontosan ezen a helyen találták meg, a
lépcső alján összetörve, korán reggel.
Abrielle-en végigfutott a borzongás – eszébe jutott, ahogy Desmond
a bátyja nevét kiáltotta. Csupán a fantáziájában játszódott le gyilkos
tettének emléke? Vagy valóban Weldon de Marlé szelleme tért vissza,
hogy bosszút álljon?
– Kegyetlen dolog ez az esküvője másnapján – folytatta Nedda –, de
mást nem tehetünk, mint hogy eltemetjük szegény uraságot. Attól
tartok, asszonyom, az elkövetkező napokban fekete gyászruhát fog
ölteni. Ön már nem ifjú feleség, hanem özvegyasszony.

124
 Kimondatott. Legyenek bármilyen egyszerűek is ezek a szavak,
Abrielle újra és újra elismételte őket – már nem ifjú feleség, hanem
özvegyasszony. Nem álom volt, nem rémlátomás, még csak nem is a
fantáziája csalta meg: minden igaz, ami a nászéjszakáján lejátszódott.
Bármennyire erőlködött, képtelen volt egy könnycseppet kipréselni,
hogy legalább színlelje a bánatot. Desmond halott, ő pedig szabad.
Mindössze arra volt képes, hogy arcát két kezébe temetve néhány percig
csendben maradt, remélve, hogy Nedda elfogadja ezt egy fiatal özvegy
reagálásaként.
– Meg kell mondani a szüleimnek – szólalt meg végül, majd mélyet
sóhajtva ölébe ejtette a kezét. Nem mert a szobalányra nézni, nehogy
kiolvassa szeméből az érzéseit.
– Miután értesültem de Marlé uraság szomorú sorsáról, én magam
értesítettem őket, mielőtt idejöttem volna. Úgy gondoltam, szüksége
van rájuk ebben a nehéz helyzetben. Bármely percben itt lehetnek, hogy
vigasztalják önt.
– Köszönöm a figyelmességed, drága Nedda, és hogy ennyire
törődsz velem – suttogta Abrielle, gondosan kerülve a szobalány
tekintetét. Bár nem tett semmi rosszat, bűntudatot érzett, és arra
gondolt, vajon megnyugszik-e valaha is a lelkiismerete.
Alighogy Nedda ráadta a köntösét, máris kopogtak. Válaszra sem
várva az anyja szólt be az ajtón át:
– Abrielle, drága kislányom, Vachel és én eljöttünk, hogy veled
legyünk ebben a nehéz órában. Tudsz fogadni minket?
– Csak egy pillanatot kérek, mama, hogy rendbe szedjem magam –
válaszolt Abrielle. Míg gyorsan fésülködött, éles fájdalom nyilallt belé,
és eszébe jutott, hogyan tépte ki néhány hajtincsét Desmond. Igazán
csekély ár azért, hogy végleg megszabadult attól a brutális vadállattól.
Hálás volt a sorsnak, hogy sűrű hajjal áldotta meg, mely eltakarja
helyüket.
– Most már bejöhettek, mama.

125
 Elspeth örömkönnyeket hullatott, ahogy lányát a karjába zárta,
Abrielle pedig reszketve bújt hozzá.
Abrielle is érzett némi megkönnyebbülést, ám gondolataiban
állandóan felbukkant Raven, aki ismerte szörnyű titkát. Vajon mit érez
majd, ha nappal találkozik a férfival? Egy pillanatig úgy érezte,
könnyebben viselné a terhet, ha mindent elmondana szüleinek, ám nem
akarta, hogy őket is nyomassza ez a bűnös titok. Ne szenvedjen senki
más a lelkifurdalástól rajta kívül. És ha valaki mégis látta őt – és meg
fogja vádolni? Hogyan engedhetné, hogy a szüleit is meghurcolják?
Ha voltak, akiket lesújtott de Marlé halálhíre, Abrielle biztosra vette,
hogy mostohaapja nem tartozik közéjük. Úgy tűnt, Vachel is nehezen
leplezi, hogy örül a dolgok ilyetén alakulásának. Végül is ő rendezte
úgy, hogy a lány mindent örököljön Desmond özvegyeként.
Kétségtelen, ő sem járt rosszul, hiszen így szintén gazdagnak mondhatja
magát.
Abrielle túlságosan is örült ahhoz, hogy igazi gyászt érezzen.
Viszont nem esett nehezére komornak, szomorúnak látszani, sőt
feketébe öltözni. Sokkal nagyobb megpróbáltatást jelentettek számára a
gondolataiban állandóan kísértő emlékképek, ahogy Desmond teste
legurult a kőlépcsőkön, és ahogy hátborzongatóan könyörgött
kegyelemért bátyja szelleméhez. Hiába próbálta meg kiűzni agyából a
riasztó jelenetet, minduntalan újra és újra lepergett előtte.

A Desmondot borító halotti leplen átsejlett a férfi alacsony,

tömzsi teste, amikor a szolgák a sírba eresztették. Abrielle
kábán bámult a gödörbe, ahogy felette állt családjával és Graysonékkal.
Agyába szinte beleégett az utolsó kép, mielőtt férje holttestét a lepelbe
burkolták. Hiába akarta kitörölni gondolataiból a krétafehér arcot, a
bozontos szemöldököt, a homlokon végigfutó bíborvörös sebhelyet, a

126
karomszerű, fekete körmöket, tudta, álmaiban örökké kísérteni fogják.
Szűz özvegyként undorodott attól, hogy lássa Desmond férfiasságát, és
hálás volt, amiért Vachel diszkréten megkérte a papot, hagyják
letakarva az alsótestét a szertartás alatt. Ahogy szinte bénult rémülettel
meredt férjére, tudta, képtelen lett volna elviselni meztelen látványát.
Még a lepellel borított alakja is furcsán groteszknek tűnt, mivel
hatalmas pocakja óriás gombaként dudorodott ki.
Búcsúzóul egy szál rózsát helyezett a mellkasára, és megözvegyült
fiatalasszonyként elsuttogta az ima szövegét. Ahogy a halotti leplen
szétszóródott vérvörös szirmokat nézte, ismét fel-rémlett előtte, hogyan
zuhant le a lépcsőn Desmond, és ugyanúgy remegett a félelemtől, mint
amikor Raven közölte vele, hogy a férje meghalt.
Alig egy perccel azután, hogy a pap jelképesen egy marék földet
dobott a sírba, és elmormogta az imát – „porból lettél, s porrá leszel” –,
Abrielle-t máris agglegények és özvegyek vették körül, hogy
részvétüket nyilvánítsák. Még mindig kábán hallgatta, ahogy
mindannyian segítségüket ajánlják, ha akár most, akár a jövőben
szüksége lenne rájuk. Kedvesen megköszönte, de biztosította őket, hogy
nem lesz szüksége senkire, hiszen mostohaapjára mindig számíthat.
Raven az apjával együtt diszkrét távolságot tartott, épp csak pár
szóval fejezték ki együttérzésüket. Bár a zöldeskék szemek gyakran
váltottak röpke pillantást a mélykék szempárral, Abrielle igyekezett
higgadtnak és erősnek látszani. Mélyen legbelül valami tiltakozott
benne a feltételezés ellen, hogy most, amikor dúsgazdag özvegyasszony
lett, Raven igyekszik a kedvében járni. Ám nem szabad megfeledkeznie
saját szavairól, melyeket nemrégiben Cordeliának mondott: „Nem
tudhatjuk, mi lakik a vonzó külső és a kedves szavak mögött.”
El akarta kerülni a gyanú árnyékát is, tehát jobbnak látta, ha a többi
vendégnek szenteli figyelmét. Komoran, de kedvesen fogadta a
rokonaitól, a vadászoktól és családjuktól a részvétnyilvánításokat, bár a
legtöbbjük esetében érezte, hogy semmivel sem becsülték többre
Desmondot, mint ő. A bajkeverő lármás fickók, akik a háziúrhoz

127
csapódtak, hogy részesüljenek az általa örökölt javakból, most már
valószínűleg nem látják értelmét, hogy tovább is a kastélyban
maradjanak az őket megvető normannok, valamint a fiatalasszony szász
barátai és rokonai között. Sokak megkönnyebbülésére hamarosan
kezdtek elszállingózni.
A gyászszertartás alatt a szülei, Cordelia, Lord Reginald és Lady
Isolde mindvégig Abrielle mellett maradtak. Bátorító közelségük
nagyobb vigaszt jelentett számára, mint az összes többi vendég
jelenléte. A legtöbb férfi csupán a vadászatra érkezett, nem ismerte
őket. Ennek ellenére az agglegények közül sokan emléktárgyakat adtak
neki, és szavát vették, hogy hamarosan újra meglátogathatják. Ő
udvariasan mosolygott, mintha beleegyezne, ám hamarosan ráébredt,
milyen meggondolatlan volt, hiszen pár perc múlva már meg sem tudta
különböztetni a fiatal gavallérok arcát és a tőlük kapott tárgyakat.
Belülről remegett a fejében kavargó emlékképektől; s hogy elterelje
gondolatait, új életforma kialakításán kezdett töprengeni. A kastély
úrnőjeként most már joga volt változtatni jó néhány zavaró helyzeten,
melyek nem sokkal a Seaberneket megtámadó két férfi halála után jutott
a tudomására. A szerződés értelmében, melynek aláírását Vachel
csikarta ki Desmondtól az ő kezéért cserébe, most már az ő kizárólagos
tulajdonába került a kastély és a földbirtok, melyen épült, tehát a
szolgák megalázó helyzetének javításáért is sokat tehet.
A temetés után a még ott maradt vendégeket szívélyesen meghívta,
hogy vacsorázzanak vele a nagyteremben. Ahogy az emberek
szállingóztak vissza a kastélyba kettes-hármas csoportokban
beszélgetve, látta, hogy Raven csendben, szálfaegyenesen áll, és őt
figyeli. Mintha nem tudná, mi történt az elmúlt éjjel. Abrielle
megpróbálta elképzelni, mi lett volna, ha ő nem jelenik meg, és nem vet
véget az üldözésnek. Vegyes érzelmeket keltett benne a férfi a hálától a
gyanúig. Mégsem ő okozta ma számára a legnagyobb gondot.
Thurstan felé közeledve, aki a sírnál irányította a szolgákat, hogyan
készítsék el a hantot, Abrielle megállt, majd megvárta, míg ráemeli

128
tekintetét. A szemében ülő ridegség láttán meglepődött, s egyúttal meg
is döbbent, mennyire ellenséges vele a férfi a nagybátyja temetésének
napján. Szerette volna tudni, mikor tér vissza a saját birtokára, de nem
vitte volna rá a lélek, hogy kiutasítsa a kastélyból.
– Elnézést, hogy megzavarom, Thurstan, tudna egy kis figyelmet és
időt szánni rám? – kérdezte barátságosan. – Tudom, hogy sokat segített
a nagybátyjának a kastély vezetésében. De ha tévednék, kérhetem az
intéző segítségét is…
– Állok rendelkezésére – fordult felé Thurstan, kezét keresztbe fonva
a mellkasán.
– Köszönöm, Thurstan. Van néhány dolog, amely ideérkezésem óta
zavar, ám mostanáig nem volt jogom intézkedni. Mivel a körülmények
az uraság halálával váratlanul megváltoztak, szeretnék orvosolni pár
bosszantó problémát, melyeket ittlétem során vettem észre.
Thurstan nem szólt, csak méregette Abrielle-t, ami kezdett
kényelmetlenné válni a nő számára. Minél jobban zavarta őt a
szemtelen tekintet, annál eltökéltebb lett szándékában.
– Új szabályokat fogok bevezetni, melyeket mindenkinek be kell
tartania. Azok érdekét szolgálják e rendelkezések, akiknek nincs
szavuk, és úgy tervezem, hogy már a mai napon érvénybe léptetem
őket.
– Milyen bosszantó dolgokra gondol, hölgyem?
A lány megérezte a gúnyt a férfi szavaiból, és összeszorította az
állkapcsát. Rögtön az intézőhöz kellett volna fordulnia, mivel tudta,
Thurstan nem kedveli őt. Emlékezett rá, mennyire igyekezett rávenni
Thurstan a nagybátyját, hogy változtassák meg a házassági szerződést.
Nyilvánvalóan dühös, hogy az egyezség értelmében ekkora gazdagság
jut Abrielle-nek.
– Körbejárom a területet, ahol a szolgák kunyhói vannak – intett
abba az irányba Abrielle. – Mivel ön valószínűleg jól ismeri nagybátyja
véleményét, lehetőséget adok, hogy velem tartson. Ha nem akar,
megkérhetem az intézőt.

129
 A férfi összevonta szemöldökét.
– Nem szükséges. Segíthetek, ahogy az úrnak is segítettem.
Abrielle felemelte fekete ruhája szélét, és megindult a folyón
átvezető hídon a szolgák szálláshelye felé. A kis házak szorosan egymás
mellé épültek egy nagy körben, melynek közepén egy kövekkel
körülvett tűzrakóhelyen most is lobogott a láng. Abrielle megállt
mellette, mire Thurstan kérdőn ránézett.
– Kérem, hívja ki a szolgákat, akik itt vannak – szólt a lány.
– Szeretnék beszélni velük.
– Hölgyem, ha elmondja, miről van szó, máris szólok nekik, és
teljesítik a kívánságát.
Abrielle kecsesen meghajtotta a fejét.
– Köszönöm, Thurstan, de magam szeretném közölni velük, mit
várok el tőlük új úrnőjükként. Ha a jövőben bármikor panaszuk lesz,
tudni fogják, hogy én állítottam fel ezeket a szabályokat.
Thurstan szó nélkül odament egy fakereten függő nagy gonghoz, és a
hozzáerősített dobverővel hármat ütött rá. Majd visszasétált Abrielle
mellé, kihúzta magát, és várakozón megállt, a háta mögött összekulcsolt
kézzel. A lány észrevette, hogy Raven követte őket a sírtól, és most
csendben áll a fák mellett, mintha a testőre lenne. Abrielle ránézett, de
másra nem maradt ideje, mivel a szolgák kezdtek előszállingózni a
kunyhókból. Még soha nem látott ennyi nyomorúságos teremtést:
beesett, komor arcokkal, fénytelen szemekkel találta szembe magát,
ahogy félkörben gyülekeztek, és megálltak a tűz túlsó oldalán. Egy
hirtelen szélfuvallat ráébresztette, milyen rongyos, szegényes a
ruházatuk; alkalmatlan viselet ilyen időben. Felrémlett előtte, hogy a tél
beálltával hányan meghalhatnak; legyengült szervezetük aligha bírja ki
a hideg évszakkal járó betegségeket. Weldon hiába törődött velük úgy,
mint szerető apa a gyermekeivel, egyértelműen látszott, Desmond
számára közömbös volt, hányan élnek vagy halnak meg közülük, amíg
elegen maradnak ahhoz, hogy személyes szükségleteit kielégítsék.

130
 – Lady Abrielle vagyok, az úrnőtök – szólalt meg, és járkálni kezdett
a tűz körül. Ahogy a szolgák közelébe ért, meglepetten látta, hogy
Thurstan nem követte, csak várt, mintha nem érdekelné, mi történik
ezekkel a szerencsétlenekkel.
A szolgák ijedten lesték, mi következik most. Abrielle kedvesen
rájuk mosolygott, ahogy elhaladt előttük; kezét nyújtotta feléjük,
megsimogatta az egyik gyermek kócos fürtjeit, és megszorította egy
fiatal anya kezét. Alig néhányan voltak csak, akik nem rettegtek
Thurstantől, és fel mertek pillantani az úrnőre, amikor megállt előttük.
Bár Abrielle sokaknak felemelte az állát, hogy a szemébe nézzenek,
először szinte mindannyian Thurstan felé pislantottak, s szemükben
páni félelem tükröződött. Ahogy ismét végighordozta rajtuk tekintetét,
észrevette, hogy most már többen is kezdenek figyelni rá.
– Mint mindannyian tudjátok, meglehetősen gyakran jártam a
kastélyba Lord Weldon de Marlé életében. Tegnap esküdtem meg
őlordsága fivérével, Desmond de Marléval. Ma hajnalban holtan
találták őt. Így, mint a kastély új úrnője, néhány kedvező változtatást
kívánok bevezetni, amelynek valószínűleg mindannyian örülni fogtok.
Új dolgokat kell megtanulnotok, hogy segíthessetek fenntartani a
kastély működését, és új szabályok lépnek életbe. – Abrielle látta, hogy
Thurstan feszülten, haragos tekintettel figyeli, de nem vett róla
tudomást. – Az új szakmák elsajátításával más feladatokat is el tudtok
majd végezni, s ebből nektek is hasznotok lesz, például
megtanulhatjátok a gyapjúkártolást, a bőrcserzést, a rokka használatát
vagy az asztalosmesterséget. Így magatok készíthetitek el a ruháitokat,
cipőiteket és egyéb használati tárgyaitokat. Addig is el lesztek látva
megfelelő meleg ruházattal, hogy télen ne fázzatok és ne betegedjetek
meg.
Egy sovány, mezítlábas kisgyerek totyogott felé vékony lábacskáin;
Abrielle kedvesen rámosolygott, és megcirógatta a haját. Az anya
odarohant, idegesen bocsánatot kért, majd sietve felkapta a kisdedet.
Abrielle a szegény asszony helyébe képzelte magát, aki nem tud

131
ennivalót adni a gyerekének. Thurstanhöz fordult, ám hirtelen olyan
dühös lett, hogy alig tudta visszafogni hangja remegését.
– Abból, amit itt láttam, egyértelmű, hogy a szolgákról senki sem
gondoskodott megfelelően Lord Weldon halála óta. Lehet, hogy
Desmond uraságnál ez volt a szokás, ám ő meghalt. Tehát a mai naptól
fogva nem számít, mennyibe kerül, mindannyian kapjanak elegendő
élelmet, ruházatot, valamint tüzelőt, hogy fűthessék a házukat. Magam
ellenőrzőm majd, hogy megtörtént-e. Megértette, Thurstan? Maga és én
együtt beszélünk az intézővel, hogy tudomásul vegye az utasításaimat.
Rendszeresen ellenőriztetni fogom ezt a területet, és elvárom, hogy
legyen látszatja az intézkedéseimnek.
Abrielle gyanította, hogy Thurstan összejátszott a nagybátyjával, így
ő is tehet ezeknek a szegény embereknek a kálváriájáról.
Rá sem tudott nézni a férfira. Biztatóan rámosolygott a szolgákra,
majd elindult a híd felé – és egyszer csak Ravennel találta szembe
magát.
Villámcsapásként érte a skót látványa. Akaratlanul is forróság
árasztotta el, ami semmi jóra nem vezethet, hiszen Raven az egyetlen,
aki tudja az igazat Desmond haláláról, és rendkívül veszélyes lehet rá.
Bólintott, majd kitért előle, és továbbment. Meglepetésére a férfi a
nyomába szegődött, majd amikor mellé ért, kecsesen meghajolt:
– Lady de Marlé, lenne egy perce számomra?
Asszonynevének hallatán Abrielle összerezzent.
– Természetesen – felelte, majd suttogóra fogta a hangját. –Mondja
gyorsan, mert nem lenne jó, ha együtt látnának minket.
– És miért nem? – kérdezte Raven.
– Tudja jól! – vágott vissza a lány.
– Azt tudom, hogy a férje meghalt. És hogy aligha én vagyok az első
férfi, aki ma önnel beszél. Csak a vak nem látja, mennyien tolakodtak
már, hogy felkeltsék az érdeklődését.
– Ezért tart fel? Szintén a ragaszkodásáról kíván biztosítani?
– Azt hiszem, ezt már korábban is megtettem – szólt Raven.

132
 – Ám ha a hölgy óhajtja, nagyon szeretném…
Ha nem lett volna ilyen közel hozzá, Abrielle akkor is megérezte
volna, mi jár a férfi fejében, és érezte, hogy arca lángra gyűl. Megállt,
és szembefordult a skóttal.
– A hölgy semmi ilyesmit nem óhajt.
– Valóban? – hajtotta félre a fejét Raven, a lány arcát fürkészte. –
Mert van némi tapasztalom a dologban, és nekem úgy tűnt, hogy…
– Elég legyen! – szakította félbe Abrielle, és idegesen körülnézett. –
Mi a célja, uram? – kérdezte erélyesen, egyre jobban félve a
leleplezéstől. – Nincs oka, hogy továbbra is itt maradjon, és azt hiszem,
mindenkinek az lenne a legjobb, ha távozna. Most már nincs
veszélyben, és Desmond sem képes többé legyőzni önt.
– Tehát ön tudta, miért hívott meg minket.
Abrielle vállat vont, és továbbment.
– Ez csupán az én feltevésem.
– Akkor bizonyára pontosan tudja, miért nem mehetek el. Vagyis
miért nem megyek. – Raven hangja halk és mély volt, csaknem rekedt.
– Az első pillanattól fogva, mióta megláttam önt, arra vágyom, hogy az
enyém legyen.
A lány sóhajtott, forróság öntötte el, majd vacogni kezdett. Már a
hídon voltak, Abrielle kihajolt a korláton, mintha a várárok vizét
figyelné. Bárcsak Raven szemébe nézhetne, ám tudta, képtelen lenne
titkolni érzéseit. Miért hazudik a férfi ilyen ostobán, miközben az az
igazság, hogy még csak meg sem próbált udvarolni neki, amikor még
vagyontalan volt?
– Hogy merészeli, uram? – szólt rá, és fájdalmasan gondolt arra,
hogy ez az ember értéktelennek tartotta őt, mielőtt dúsgazdag
özvegyasszony lett. Raven Seabern sem különb a többi férfinál, csakis a
pénz vonzza. Abrielle-t mélyen megrázta a csalódás. Vajon létezik
valaki, aki önmagáért tudná őt szeretni? – Ön nem versengett a
kezemért, mielőtt eljegyeztem magam Desmonddal. – Feltörtek belőle
az eddig visszafojtott érzések, fájdalom és harag dúlt a lelkében. – Ön

133
sem jobb másoknál, uram, akik valaha is megkívántak engem, Desmond
de Marlét is beleértve. Hagyjon békén!
Raven csendben figyelte, ahogy a lány távolodik; a belénevelt
katonás fegyelem viaskodott az iránta érzett heves szenvedéllyel, hiszen
most még inkább birtokba akarta venni őt. Az Abrielle-ért vívott csata
lehet élete legnagyobb harca, és bármi legyen az ár, el akarja nyerni a
lányt.

134
 Tízedik fejezet

A z ebéd alatt nyugodtabb és barátságosabb légkör uralkodott a

teremben, mivel az uraság modortalan cimborái már rögtön a
temetés után elhagyták a kastélyt, még menet közben is nyakalva a sört.
Bár a vadászok közül sokan még az esküvő előtt távoztak, akik
maradtak a lakodalomra, családtagjaikat is magukkal hozták. Most,
hogy a háziúr már nem árasztotta rájuk gyűlöletét – különösen a két
skótra, illetve valamivel kisebb mértékben a szintén megvetett
szászokra –, a vendégek jobb hangulatban voltak, és beszédbe
elegyedtek a kastély új úrnőjével meg a rokonaival. Néhány
földbirtokos még mindig gyanúsan méregette a skótokat, azonban a
fiatal özvegy kedvéért hajlandóak voltak fegyverszünetet kötni.
Távozáskor szinte mindannyian együttérzésüket fejezték ki, és
ismételten biztosították Abrielle-t, hogy bizonyára talál egy hozzáillő
férfiút az elkövetkező hónapokban vagy években, akivel boldogan élhet
majd.
Ahogy az utolsó vendég is elment Abrielle-ék asztalától, Cordelia
lépett hozzá.
– Attól tartok, apám nem érzi jól magát. Eléggé nehezen viselte az
itteni ételeket. Gondolom, ha otthon lesz, egy ideig csak aludttejen és
hasonló kímélő ennivalókon élhet, amíg rendbe nem jön.
Mindenképpen haza akar menni, és a saját ágyába bújni, hogy kiheverje
a gyomorbaj keserveit.

135
 – Köszönöm, hogy eddig is velem maradtatok – felelte Abrielle, és
megszorította barátnője kezét. – Nem is tudom, hogy bírtam volna ki az
utóbbi néhány napot, ha nem önthettem volna ki a szívem nektek.
Mindig is a legjobb, legdrágább barátnőm voltál, aki az ínséges
időszakban sem hagyott cserben.
– Ha újra eljövök, hosszabb ideig veled maradok – nyugtatta meg
Cordelia. – Addig is, kérlek, vigyázz magadra.
– Nagyon fogsz hiányozni, hogy ilyen messzire kerültünk egymástól
– szomorkodott Abrielle. – Hosszú lesz az út, ha meg akarlak látogatni,
de mit számít a távolság a jó barátoknak…
– Sajnos, attól félek, ez a látogatás még sokáig várat magára, hogy te
lettél e kastély úrnője – sóhajtotta Cordelia. – A csont és bőr szolgák
sorsáért is te felelsz ettől kezdve, és itt kell maradnod, míg az újonnan
bevezetett intézkedéseid működni nem kezdenek. Csakis akkor
hagyhatod itt őket nyugodt szívvel.
– Biztatóan barátnője szemébe nézett. – Nem kell mondanom, hogy
most már kikerültél mostohaapád irányítása alól. Magad is képes vagy
megoldani a problémákat és ráruházni a feladatokat azokra, akik
pontosan betartják az utasításaidat. A legközelebbi látogatásomkor
valószínűleg nagy változást fogok majd tapasztalni… Persze nem lesz
rá túl sok időd, hiszen előbb itt leszek, mint gondolnád.
– Igyekszem, hogy ne okozzak csalódást neked – nevetett Abrielle.
– Nem kétlem, hogy bármibe fogsz is, sikerrel véghezviszed –
jelentette ki magabiztosan Cordelia; majd nagyot sóhajtott. –Bárcsak
Lord Cedric ne lakna annyira messze. Milyen jó lenne, ha meglátogatna
minket is!
– Nem szégyelled magad, Cordelia? – korholta barátnőjét
mosolyogva Abrielle. – Hiszen a lord akár a nagyapád lehetne!
A fiatal lány dacosan felszegte az állát, jelezvén, hogy nem érdekli a
rosszallás.
– A nagyapám feleannyira sem jóképű, mint ő. – A skót akcentust
utánozva hozzátette: – Az idős Lorrrd Cedrrric Seaberrrn fitt, jó kiállású

136
és karrrcsú. – Majd a tőle megszokott módon folytatta: – Aztán itt van
az ifjabbik skót. Ő is ugyanolyan vonzó, mint az apja. Ebből is látszik,
hogy kiváló a vérvonaluk.
Abrielle zavartan félrefordította tekintetét.
– Ezzel a férfival nem igazán foglalkozom.
Cordelia meglepetten vonta fel szemöldökét.
– Neeem? Úgy tűnik, ő viszont érdeklődik irántad.
Abrielle vállat vont.
– Ma túlságosan is sokan érdeklődtek irántam. Ő csak egy volt
közülük. És ráadásul skót. Nem láttad, hogy méregették őt a rokonaim
és a szomszédok? Megkértem, hogy távozzon, s remélem, hamarosan el
is megy.
– Abrielle, nem értem, miért csinálod ezt? Miért viselkedsz vele
ilyen udvariatlanul, amikor te mindenkivel kedves és figyelmes vagy? –
faggatta Cordelia. – Mondd csak!…
– Ne aggódj miattam – szakította félbe mosolyogva Abrielle.
– Az életem, melyről nemrég azt gondoltam, kínszenvedés lesz,
bizonyára jobbra fordul majd.

M ost, hogy Abrielle beköltözött néhai férje tágas lakosztályába,

igyekezett elhessegetni gondolataiból az előző éjszaka
eseményeit, és takarójába burkolózva próbált megnyugodni. Nem
kellett aggódnia a jövője miatt – viszont férjhez kellett mennie,
méghozzá rövid időn belül. Egyértelmű volt, hogy férfiak tucatjai
zsongják majd körül a vagyonáért – őt, akinek alig pár hónapja szinte
senki sem akart udvarolni. Eltökélte, ez alkalommal csakis ő dönt a
saját sorsa felől. Vajon a mostohaapja hogy fog reagálni erre? Nyilván
biztonságban akarja majd tudni őt olyasvalaki mellett, aki neki
megfelel. Mivel szinte Desmond minden vagyona rászállt, szülei

137
minden bizonnyal rangos férjet szánnak neki. Minden lányos apának ez
a célja. Vachel esetében viszont ezt a vágyat saját csalódottsága is
erősítette, hiszen ő hiába áhítozott a címre, rangra, nem kapta meg.
Talán ha teljesült volna ez irányú ambíciója, és saját kivételes
teljesítményei elismeréseként az óhajtott címhez jutott volna, elégedett
lenne. Vachel nagyra becsült lovag volt, aki vitézül harcolt idegen
földön, ezért jogosan járt volna neki jutalom a királytól. Lord Weldon
de Marlét is kitüntette az uralkodó a hősiességéért, miután hazatért a
hadjáratból. Ezt a hatalmas földbirtokot kapta, amelyre a kastélyt
építette. Lehet, hogy Vachel is részesülhet ebben a megtiszteltetésben,
ha ő, Abrielle, emlékezteti őfelségét mostohaapja bátor tetteire, hiszen
hűségesen szolgált hosszú éveken át a zászlaja alatt. Csak meg kell
említenie Henriknek, hogy van egy lovag, akinek érdemeiről
megfeledkeztek. És most, hogy már Vachel ismét rendelkezik saját
vagyonnal, a cím sokkal fontosabb számára, mint a kincstárból
származó pénzjutalom.
Abrielle szíve a torkában dobogott, amikor arra gondolt, vajon
megsértődne-e a király, ha néhány percet kérne tőle, és megkérdezné,
hajlandó lenne-e nemesi címet adományozni a mostohaapjának. Talán
most szerzett gazdagsága révén méltóbbnak találja őt a figyelmére.
A nehéz tartókban álló vaskos gyertyák táncoló lángját bámulva
tűnődött, vajon Henriknél alacsonyabb rangú urakhoz is fordulhatna-e a
kérésével. Túl nehéz a feladat: olyan embert kellene keresnie, aki
meglehetősen gyakran találkozik őfelségével…
Hirtelen felült az ágyban, ahogy belehasított a felismerés. Igenis jól
ismer valakit, aki közvetíthetne egy ilyen kérést, anélkül hogy magára
vonná a király haragját. Raven Seabern! A skót számára pofonegyszerű
lenne kézbesíteni a levelét őfelségének, ha egyszer a saját királya,
Dávid utasítására üzenetet kell továbbítania Henriknek.
Kell-e jobb alkalom, hogy megszabaduljon tőle? Biztosan nem térne
vissza, ha egyértelműen tudtára adja, tovább már nincs rá szüksége. A

138
mellkasában érzett nyomás is eltűnne a férfi távozásával, és képes lenne
logikusan átgondolni, ki lenne a legalkalmasabb férj számára.
Elégedetten dőlt vissza puha párnáira, kezét összekulcsolta a takarón,
és a hímzett faliszőnyeget bámulta. Holnap reggel rögtön megírja a
levelet őfelségének. Ha Vachel megkapná a címet és a birtokot
vitézsége elismeréséül, talán elégedett lenne azzal, amit sikerült elérnie
az élete során, és nem igyekezne férjet keresni vagyonos mostohalánya
számára.

A mise és a reggeli után Abrielle visszavonult a szobájába. A

sarokban szövőszék állt, a hosszú asztalon pedig a szolgák
egyenruhái hevertek, kiszabásuk és megvarrásuk különböző
szakaszaiban. Elküldte a cselédlányokat, és várt, hogy Nedda eléje
vezesse Ravent. Újra meg újra átgondolta a tervét, kereste, van-e benne
hiba, de nem talált egyet sem. Véget vethet a skót igen zavaró
jelenlététének, ugyanakkor mostohaapjának a cím elnyerése után nem
az lesz a legfontosabb, hogy rangos vőt keressen. Annyira megörült az
ötletének, hogy mosolygott, amikor a szobalány bejelentette Ravent.
A férfi belépett az ajtón, és megállt. Arcán nyugalom látszott, de ez
csak álca, gondolta Abrielle legutolsó találkozásukra emlékezve.
Miután Nedda meghajolt és távozott, Raven meglepetten nézett rá.
A lány higgadtan fogadta, a férfi pedig udvariasan meghajolt:
– Hivatott, hölgyem?
– Igen, uram. Személyes ügyben kérném a segítségét. Kényes
feladatról van szó, amelyre ön a legalkalmasabb.
– Mondja el, mit kíván tőlem – szólt Raven, miközben feléje lépett –,
és máris teljesítem.
Abrielle feltartotta a kezét, hogy palástolja ijedtségét, melyet a
közeledtére érzett.

139
 – Nem kell továbbjönnie.
– Amit kell, azt kell – mondta a skót halkan, és nem állt meg, míg
csak alig egy lépésre nem voltak egymástól. – Mi a feladat, amelyre én
vagyok a szerencsés kiszemelt?
A lány úgy nyújtotta ki a karját, mintha kardot fogna a kezében, nem
pedig egy összetekert és szalaggal átkötött levelet, melyen ott virított a
de Marlé ház viaszpecsétje.
– Ha legközelebb Henrik királynál lesz dolga, kérem, tegye meg a
kedvemért, hogy átadja ezt őfelségének.
A férfi nem nyúlt a levél után.
– Fogalmam sincs, mikor utazom legközelebb Londonba vagy
Normandiába, mivel úgy tudom, a királyuk most ott tartózkodik.
Abrielle meglepődött: nem ilyen válaszra számított.
– Biztosra veszem, hogy hamarosan valamilyen küldeményt bíz önre
Dávid király.
– Nem, pillanatnyilag nincs rám szüksége. Itt maradok.
– De ennek el kell jutnia a királyhoz – vetette ellen Abrielle, és
csalódottan vette tudomásul, hogy mégiscsak hiba csúszott a tervébe,
nevezetesen hogy Raventől függ a végrehajtása.
– Akkor így is lesz – jelentette ki a férfi, még egy fél lépéssel
közelebb ment Abrielle-hez, és átvette tőle az üzenetet, miközben
mosolyából érződött, hogy előbbi szavai ellenére nem esik nehezére
teljesíteni a kérést.
Abrielle alig tudta elfojtani megkönnyebbült sóhaját.
– Köszönöm – mondta egy kurta mosollyal.
– Az egyik emberem remek futár, igen megbízható. Haladéktalanul
elküldöm őt ezzel. – Látta, ahogy a lány mosolya lehervad. – Vagy az
én szavam nem elég önnek?
– Nem tudom, mire elég az ön szava. Semmit sem tudok önről. –
Abrielle rájött, hogy nem mondott igazat, hiszen pontosan tudta, hogy
Raven királyi futár, ám a tervre való reagálása miatt elkedvetlenedett.

140
 – Bízzon bennem, és ne kételkedjen! – szólt ünnepélyesen Raven,
szorosan fogva tartva a lány tekintetét. – A szavam kötelez, és én a
szavamat adtam önnek. Vegye úgy, hogy a levele máris a király
kezében van.
– Köszönöm – válaszolt Abrielle rezignáltan, és azon töprengett,
hogyan vehetné rá a férfit, hogy személyesen kézbesítse a küldeményt.
A közelében alig tudott gondolkodni, ahogy Raven föléje magasodott
ebben a kicsi, csak nők által használt szobában.
– És hogy mennek a dolgok, Lady Abrielle?
– Mire gondol? – kérdezte zavartan az özvegy.
– Ön épp most vesztette el a férjét, rengeteg döntést kell hoznia. Úgy
gondolom, igen nagy a felelőssége.
– Az igazat megvallva pillanatnyilag csupán egyetlen személy
jelenthet veszélyt rám – mondta a lány határozottan, csípőre tett kézzel,
kétséget sem hagyva, kire értette.
– Mivel távol áll tőlem, hogy egy nőt fenyegessek, úgy vélem,
csupán a lelki nyugalmára jelentek veszélyt.
– A megfélemlítés jobb szó erre.
– Megfélemlítve érzi magát, Abrielle?
– Kérem, ne szólítson a keresztnevemen! És a legkevésbé sem
ijedtem meg – hazudta.
– Rendben. Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ha az az érzése,
fenyegetem önt, biztos lehet benne, hogy félreérti az ön iránti
aggodalmamat.
– Túlságosan aggódik, uram, ön és mindenki más is, aki azt hiszi,
könnyen juthat busás vagyonhoz.
– És egy szépséges feleséghez – tette hozzá Raven lefegyverző
mosollyal. – A többiek nevében nem nyilatkozhatom, de én csakis erre
az egy jutalomra vágyom.
Mézédes szavaira Abrielle mélyet sóhajtott, majd az ajtóra mutatott.
– Most pedig bocsásson meg, de biztosan megérti, mennyire
megviseltek az előző napok eseményei.

141
 Hátat fordított a férfinak, nem akarta látni a mosolyát, a fejbólintását,
a pillantását, melyek csak még jobban felkavarták volna. Azt hitte,
Raven elmegy, de hirtelen megérezte a tarkóján forró leheletét, és
libabőrös lett a nyaka. Mielőtt megmozdulhatott volna, a férfi meleg
keze átkulcsolta a vállát.
– Nem hazudok, amikor azt mondom, az első pillanattól fogva
lenyűgözött a szépsége – suttogta a skót, és ajka veszélyesen közel volt
a lány füléhez.
Abrielle nem fordult meg, nem nézett a szemébe.
– Ám a szépség, még az olyan kivételes szépség is, mint az öné,
amely elvakítja az embert, és mindörökre rabul ejti a lelkét, önmagában
nem elég, hogy tiszteletet is érezzek valaki iránt. Azonban mégis azt
éreztem, amikor láttam, milyen bátran viselkedett a királyi palotában,
mennyire igyekezett tartani magát, amikor mostohaapja nem kapta meg
jogos elismerését a keresztes háborúban teljesített szolgálatáért. Ha
akkor elmentem volna, csak az ön kedvességének emlékét vittem volna
magammal.
A valódi szépsége abban a pillanatban megperzselte a szívemet, s
már akkor tudtam, nem jöhet senki más, nincs számomra visszaút.
Hazugság, csupa hazugság, gondolta a lány, és gyerekesen be akarta
fogni a fülét, hogy ne hallja a csábos szavakat, melyek annyira
hatásosnak bizonyultak.
– Elmondta, amit akart. Kérem, hagyjon magamra!
Abrielle mintha megfagyott volna, amikor Raven engedelmeskedett,
ám csak az ajtó csukódása után rogyott le egy székbe. A lélegzete elállt,
amikor ismét kinyílt az ajtó. Hirtelen megfordult, de csak az anyját látta
meg, aki kíváncsian nézett rá.
– Valóban Raven Seabernt láttam kijönni ebből a szobából?
– kérdezte Elspeth, amint becsukta az ajtót.
– Őt.
Elspeth a lánya vállára tette a kezét.
– És… egyedül voltál vele?

142
 – Nem az történt, amire gondolsz, mama – mondta Abrielle, máris
belefáradva az újrakezdődő férjvadászatba, pedig még csak alig egy
napja volt özvegy.
– Mire kellene gondolnom, lányom? A kastélyban sok olyan
fiatalember van, aki nagyon szeretne egyedül lenni veled egy szobában,
hogy meggyőzzön előnyös tulajdonságairól.
– Raven nem azért volt itt.
– Akkor miért nem készül még távozni a kastélyból?
Abrielle szóra nyitotta a száját, de nem tudta, mennyit árulhat el
anyjának.
– Szerelmet vallott… nekem – válaszolt halkan.
Elspeth felhúzta szemöldökét.
– Nem mondhatom, hogy meglepődtem, azok után, ahogy rád nézett.
Abrielle sóhajtott, és felállt a székből.
– Mindannyian így néznek rám – intett a kezével, mintha átfogná az
egész kastélyt. – Én vagyok a legújabb díj, melyet megnyerhetnek.
– Ennél te sokkal több vagy, drágám.
– Annyira elegem van, mama – suttogta, és meglepődött, milyen
sírhatnékja támadt. – Tudom, hogy kötelességem olyan férfit keresni,
aki méltó a felelősséghez, amely rá hárul a házasságunkkal.
– Nem gondolod, hogy inkább hozzád legyen méltó, mint a
felelősséghez?
– Hogy gondolhatnám, amikor olyan sok forog kockán? Számos
dolgot figyelembe kell vennem, mielőtt döntenék, nem csak azt, tetszik-
e nekem az illető.
– És Raven tetszik neked?
– Ő skót! – csattant fel ingerülten Abrielle. – Nem láttad, mennyire
nem bíznak az angolok – akár szászok, akár normannok – az ő
népében?
– És ez elég, hogy te se bízz egy tiszteletreméltó férfiban, aki
önzetlenül megmentett?

143
 Abrielle beharapta az ajkát, hiszen tudta, ezer oka van, hogy ne
bízzon meg benne.
– Nem foglalok véglegesen állást, mama, de ő csak egy a sok
szoknyabolond közül.

Aznap este a vacsoránál Abrielle meglepetten látta, hogy

Thurstant ültették a díszasztalhoz a szülei mellé. Vachellel
társalgóit, és a lány a gúnyolódás nyomát sem fedezte fel rajta. Az ő és
anyja közeledtére Thurstan felállt, ahogy a többi férfi is a
nagyteremben, és fejbiccentéssel üdvözölte őket. Étkezés közben
kérdezgette Abrielle-t, milyen tapasztalatai voltak az első napon a nagy
kastély úrnőjeként. Elmondta, hogy utasította az intézőt, tegye meg a
szükséges intézkedéseket a szolgák betanítása érdekében. Abrielle nem
értette, mitől lett ilyen kedves hozzá Thurstan, amikor eddig szinte az
ellenségének tekintette, hacsak nem azért, amiért az összes többi férfi –
a vagyonáért és a vele járó hatalomért.
Vacsora után Abrielle a kandalló előtt ült a szüleivel, amikor
Thurstan hozzálépett:
– Hölgyem, beszélhetnék önnel négyszemközt?
Elspeth és Vachel összenéztek, mintha olvastak volna lányuk
gondolataiban.
– Ne állj fel, Abrielle! Magatokra hagyunk benneteket.
A lány hálásan bólintott szülei felé, és megvárta, míg elmennek.
Nem tudta nem észrevenni, hogy a fiatalemberek szinte mind őt
figyelik, mintha a sorukra várnának. Raven az apjával beszélgetett, nem
csatlakozott a többiekhez, de időnként rápillantott, nyugodt
magabiztossággal, ami meglehetősen irritálta őt, mivel kissé rosszat
sejtető, de – be kellett vallania – egyúttal izgató is volt számára. Vajon
valóban olyan biztos benne, hogy ő lehet a győztes az összes többi

144
kiváló angol úr között? Vagy úgy érzi, fölényben van, mivel ismeri
legsötétebb titkait?
Thurstan leült Abrielle mellé a székre, amelyről Elspeth felállt, s a
lány kényszerítette magát, hogy rá figyeljen.
– Hölgyem, arra gondoltam, hogy nagybátyám rémes tragédiájának
még nem kell véget vetnie a köztünk lévő rokoni kapcsolatnak.
Abrielle meglepetten pislogott.
– Ez a kastély most már az otthonom, Thurstan, és maga nem lakik
messze innen.
– Nem erre gondoltam – szólt a férfi; hangjából türelmetlenség
érződött. – Ön a nagybátyám özvegye; mit szólna hozzá, ha úgy
tartanánk meg a rokoni kapcsolatot, hogy hozzám jön feleségül?
A lány alig tudta leplezni döbbenetét, annyira meglepte az ajánlat.
– Thurstan… csak nem a kezemet akarja megkérni?
– Úgy gondolom, ez a házasság Desmond hirtelen halálával
felmerült összes problémát megoldaná. Eddig is én segítettem neki a
kastély ügyeinek intézésében, amióta megörökölte. Folytathatnám ezt a
tevékenységet.
– És ez elegendő ok arra, hogy feleségül kérjen? – kérdezte Abrielle
hitetlenkedve. – Mostanáig az volt a határozott benyomásom, hogy ön,
finoman szólva, nem kedvel engem.
Abrielle egyre jobban viszolygott attól, ahogy a férfi tetőtől talpig
végigmérte.
– Eddig nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is érezzek
ön iránt, hiszen tudtam, hogy a nagybátyám felesége lesz. Egy
házasságban amúgy is a tisztelet a legfontosabb.
– Valóban? – Abrielle érezte, hogy felemelte a hangját, és tudta,
türtőztetnie kellene magát, de a férfi pökhendisége felbőszítette. –
Uram, ön azt állítja, részt vett a kastély és a környező birtok ügyeinek
intézésében. Mondhatom, rettenetes állapotban találtam az embereket,
akik az ön gondjaira voltak bízva.
Thurstan ajka pengevékonnyá vált.

145
 – A nagybátyám…
– Persze tudom, hogy ez az ő birtoka, és az emberek az ő szolgái.
Ám ön is gondoskodhatott volna ezekről a szegény szerencsétlenekről,
akik öntől függtek! Nekem nem volt más választásom, nőül kellett
mennem az ön nagybátyjához, de önszántamból soha nem lennék
hajlandó újra az ön családjához kötni magam, miután tapasztaltam,
hogyan bánt velük.
A zöldessárga szemek felvillantak, forrongó gyűlölet tükröződött
bennük, melyet Thurstan eddig leplezni próbált.
– Akkor maradjon csak özvegyasszony! – szólt dühösen.
Abrielle hálás volt, hogy annyi ember van még a teremben, különben
nagyon félt volna a férfitól a hangjából sütő ellenszenv miatt. Így
viszont képes volt hideg nyugalommal Thurstan szemébe nézni.
– Tudomásom szerint Desmond de Marlé az önök házassági
szerződését megelőzően pénzügyi megállapodásokat kötött – folytatta a
fiatalember.
– Milyen megállapodásokról beszél, uram? Csak nem arról a
szerződésről, mely mindkét fél tanácsadója szerint hibás?
– Desmond nem vette figyelembe a Weldon által nekem ígért
örökség egy részét, pedig megesküdött, hogy a bátyja helyett ő teljesíti.
– Úgy érti, több járna önnek, mint amennyit ő írásba foglalt?
Thurstan dühösnek és elkeseredettnek látszott.
– Ő úgy gondolta…
– Nem nagyon érdekel, hogy ön szerint hogy gondolta – vágott
közbe hűvösen Abrielle. – Ezt csak maga állítja, ha nincs róla papír.
– És ön kételkedik a szavamban? – kezdett erősödni Thurstan hangja.
– Sajnálom, hogy több jogot formál…
– Nem vagyok rászorulva a sajnálatára – vágta rá a férfi, elég
hangosan ahhoz, hogy a teremben az asztaloknál ülők közül többen is
feléjük fordultak. – Az ön helyzete kissé bizonytalan – szűrte a szót a
foga között.

146
 – Én Lady Abrielle de Marlé vagyok – hangsúlyozta a lány volt férje
nevét, majd folytatta –, a helyzetem pedig egyáltalán nem bizonytalan.
– Csak figyelmeztettem önt. Ha nem élvezné a védelmemet…
– A mostohaapám, az emberei és elhunyt férjem katonái kellő
védelmet biztosítanak számomra. Azt akarja mondani, ők nem lojálisak
hozzám?
Thurstan nem válaszolt.
– Uram – szólt Abrielle –, részemről lezártnak tekintem az ügyet, és
ez mindaddig így marad, míg valami kézzelfogható bizonyíték hatására
meg nem másítom a döntésem. Bármit örökölt is a férjem a
féltestvérétől több hónappal ezelőtt, törvényesen nem illeti meg egyik
rokonát sem, önt is beleértve. Desmond soha nem említette, hogy
örökösei lennének. Mivel korábbi feleségei gyermektelenül haltak meg,
ha ön vagy bárki más kifogást emel a saját akaratából aláírt szerződés
törvényessége ellen, azt ajánlom, ne engem próbáljanak megfélemlíteni,
hanem beszéljék meg a dolgot egyenesen a mostohaapámmal. Vachel
de Gerard meg tudja győzni önt az iratok érvényes voltáról. Továbbá
közlöm, hogy ha akár balesetben, akár más módon elhaláloznék, az
összes vagyonom, birtokom és tulajdonom a hozzátartozóimra, azaz
anyámra és a mostohaapámra száll.
Thurstan felugrott.
– Úgy beszél, mintha megfenyegettem volna, pedig távolról sincs
így.
A férfi visszakozása után Abrielle megnyugodhatott volna, ám
Thurstan kígyóra emlékeztette, amely kivárja a megfelelő pillanatot,
majd támad.
– Csupán a tényeket közöltem önnel, Sir Thurstan, hogy világosan
értsük egymást.
– Nekem is ez volt a szándékom, hölgyem.
Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy egyikük sem vette észre
Ravent, aki hirtelen mellettük termett, s csak a hangjára kapták fel a
fejüket:

147
 – Lady Abrielle, óhajtja, hogy segítsek?
A skót összekulcsolta kezét a háta mögött, s úgy tűnt, mintha
csatlakozni kívánna hozzájuk. Abrielle-t bosszantotta, hogy a férfi úgy
érezte, segítenie kell, de közben azt figyelte, a gonosz láng kialudt-e
Thurstan szemében.
Thurstan meghajolt.
– Legyen szép az estéje, hölgyem!
Raven csak akkor fordult újra Abrielle-hez, amikor Desmond
unokaöccse elindult a lépcsőn a szobája felé.
– Úgy tűnik, nem volt valami kellemes társalgás.
– Nem kellett volna közbeavatkoznia. Mostantól folyton a testőrömet
játssza?
– Ha szükséges – mosolygott Raven, de éberen figyelt.
– Magam is meg tudtam oldani a nézeteltérésünket. Kérem, máskor
ne zavarjon.
Amikor Abrielle felállt a székből, meghallotta Raven suttogását.
– Rendben, de látom, hogy tetszik önnek a figyelmességem, leányka.
A lány belül remegett, és dühös volt magára a Raven jelenlétében
rátörő gyengeség miatt.
– Egyáltalán nem. Jó éjszakát!

148
 Tizenegyedik fejezet

Bármi Abrielle úgy érezte, sikerült megértetnie Thurstannel, kinek

a státusa a kastélyban, elővigyázatosságból magával vitte az
intézőt, amikor másnap ellátogatott a szolgák falujába, hogy megnézze,
elkezdődött-e a munka. Nagyszerű érzés volt látnia, hogy az emberek
sokkal vidámabbak most, hogy már nem kell éhezniük.
Annak is külön örült, hogy Nedda javaslatára a szülei beköltöztek az
épület egyik tágas lakosztályába, az övéhez közel, hogy ne érezze
magát annyira egyedül. Ő és az anyja boldogan fogadták az ötletet. Ami
Vachelt illeti, ő rendkívül készségesen igyekezett mostohalánya minden
kérését teljesíteni most, hogy megözvegyült, különösen ha ez azzal járt,
hogy a felesége kegyeibe is visszakerülhetett. Az elmúlt hetekben
Elspeth osztozott lánya gyötrelmeiben, és minden segítséget igyekezett
megadni, hogy minél hamarabb elmúljanak Desmond de Marléval
kapcsolatos félelmei.
A szüleivel elköltött vacsora során vetette fel Abrielle, hogy milyen
gondolatok foglalkoztatják Desmond halála óta.
– Most, hogy vagyonos özvegy lettem, úgy tűnik, megismétlődik,
ami anyámmal és velem történt nem sokkal apám halála után… Persze
jelentős különbség, hogy az agglegények egy gazdag feleségjelöltet
látnak bennem, nem pedig az erényemre kötnek fogadásokat. Nem
szívesen hasonlítgatnám össze őket, rangtól és vagyontól függetlenül.
Vachel letette a kését, és gondterhelten nézett mostohalányára.

149
 – Azt hiszem, már épp eleget szenvedtél a családod kedvéért,
Abrielle, ezért bocsánatot kell kérnem tőled… ugyanakkor meg kell
köszönjem, amit értünk tettél. A Desmonddal kötött házasságod előtt
szinte reménytelen volt a helyzetünk, és sokat gyötrődtem, hogyan
tudunk kikeveredni a nyomorúságból.
Mivel te hajlandó voltál feláldozni a saját boldogságodat, úgy érzem,
soha nem tudom visszafizetni, amit tőled kaptunk.
Abrielle Vachel szemébe nézett, és elmosolyodott.
– A sors különös kegye folytán megmenekültem ettől az iszonytató
házasságtól. Tekintve, hogy immár gazdag vagyok, és valószínűleg
sokan lelkesen körülrajonganak majd, azt javaslom, hogy ha van
férjjelöltetek, először mutassátok be nekem, és majd én eldöntőm,
tetszik-e vagy sem. Megfontolok minden házassági ajánlatot, melyet a
kérőktől kaptok, de meg kell mondjam, semmiféle hízelgés nem ingat
meg, ha az illető nem érdekel. Desmond egy rémálom volt. Soha többé
nem akarok hozzá hasonló férfit látni.
Nem akarta felizgatni a szüleit, így nem említette nekik Thurstan
furcsa ajánlatát, remélve, a férfi nem lesz olyan bolond, hogy újra
próbálkozzék.
Elspeth boldogan mosolygott, és így folytatta:
– Azt hiszem, jelentősen megnőtt az érdeklődés irántad.
Vachel a fejét csóválta, mintha nem értene egyet, ám egy perc múlva
elnevette magát.
– Hát a házasságod nem volt hosszú életű. És mi van az ifjú Raven
Seabernnel? – nézett kíváncsian a lányra.
– A skóttal? – kérdezte ijedtséget színlelve Abrielle, hiszen még a
saját szüleinek sem vallotta volna be, milyen gyakran térnek vissza rá a
gondolatai. Mivel tudta, hogy ő nem megfelelő férjjelölt, még
zavaróbbnak érezte, hogy valahányszor belépett egy terembe, mindig
önkéntelenül is az ő arcát kereste pillantása. A füle pedig annyira
fogékony volt a rekedtes hangra, hogy azonnal megérezte, ha a

150
közelében van. Ha saját maga képtelen volt megérteni viharos
érzelmeit, vajon hogy magyarázhatta volna meg bárki másnak?
– Már beszéltünk erről, drágám – mondta férjének Elspeth.
– Ő nem megfelelő számára.
Abrielle-nek nem tetszett, ahogy mostohaapja fürkészte az arcát.
– Mostantól te vagy az egyik leggazdagabb nő az országban –
folytatta Vachel. – Hamarosan kérők serege verseng a kezedért.
– Nem igazán érdekelnek – szólt dacosan a lány.
– Azért jó érzés vagyonos özvegynek lenni, ugye? – kérdezte
Vachel, és kedvesen rámosolygott. – Valld be őszintén!
– Ha választhatnék, hogy szegényen éljek, de olyan férjjel, akit
szerethetek és tisztelhetek, vagy pedig gazdagon, de egy undorító
alakkal, mint Desmond, biztosíthatlak, az előbbi mellett döntenék. Ha
még nem vetted volna észre, Sir Vachel, a gazdagság szánalmas
kárpótlás az igaz szerelem és a lelki béke helyett.
– Drágám, te nem ismered a valódi ínséget, amikor mindennap
éhesen fekszel le, és meleg ruhád sincsen – vetette ellen Vachel. Bár
egy fiatal és ártatlan teremtéstől ilyen megnyilvánulásra lehetett
számítani, mégis bosszantotta a mostohaapát lánya kijelentése. Ha
valaki akár csak pár hétre is megtapasztalta az éhezést, soha nem tudja
elfelejteni. Vachel még most is felriadt éjnek évadján, annyira élők
voltak szörnyű emlékei. A törökökkel vívott harcokban töltött évek
mély nyomokat hagytak a lelkében.
Abriellere nézett, s amikor tekintetük találkozott, lánya megkérdezte:
– Őszintén ki mered jelenteni, hogy életed során komolyan
fenyegetett téged a nélkülözés?
Vachel hátradőlt a székében, egy ideig hallgatott, töprengve, vajon
előhozakodjon-e megpróbáltatásaival, vagy továbbra is zárja magába
őket. Végül úgy döntött, el kell mondania az igazságot.
– Ha úgy látszott, hogy nagyon vágyom a gazdagságra, valószínűleg
megvolt rá az okom. Voltak nehéz idők az életemben. A királyomért
küzdöttem itthon és külországban is. Kénytelen voltam a hideg, kemény

151
földön aludni, még egy köpenyem sem volt, melybe burkolózhattam
volna, a gyomrom pedig folyamatosan korgott. Igen, sokszor
kétségbeesettem vágytam rá, hogy akármilyen ennivalóval
csillapíthassam az éhségemet, ám mivel szinte soha nem teljesült a
vágyam, kénytelen voltam elviselni a szenvedést, amennyire tudtam.
Magad is láthatod, túléltem a megpróbáltatásokat, ám azóta tudom
értékelni, mit jelent, ha megtölthetem a gyomrom, ha van ágyam,
amelyben alhatom, és ha tele van az erszényem pénzzel.
Elspeth döbbenten nézett rá.
– Miért nem osztottad meg velem soha mindezt? Ha apád temetésén
nem hallottam volna, ahogy az unokatestvéreddel beszélgettetek erről,
nem is tudtam volna meg, mennyit szenvedtél.
A férfi idegesen vállat vont.
– Nem gondoltam, hogy érdekel téged, drágám. Csak akkor beszélek
róla, ha valaki rákérdez, milyen is egy hadjárat. Nem sok nő találja
érdekesnek az ilyen történeteket.
– Engem igenis érdekelnek! – erősködött Elspeth. – Hiszen a
bajtársaidtól mind azt hallottam, mennyire tiszteltek téged, és nemcsak
ők, de még a legádázabb ellenségeid is. A merészségedről legendák
keringtek, s hallottam, amikor az unokatestvéred mesélte, hogy Bátor
Vachelnek neveztek, mert soha nem futamodtál meg az ellenség elől,
pedig újra és újra szembe kellett nézned a halállal. A testeden viselt
sebhelyek egyértelműen bizonyítják, mennyit harcoltál a csatákban, ám
ezzel együtt is igen keveset tudok arról, mi minden történt veled, míg
távol voltál. Azt még tudom, hogy fogságba estéi, és sokáig éheztél,
míg a társaid kiszabadítottak, de erről is csak az unokatestvéredtől
értesültem. Miért nem akarsz beszélni nekem az élményeidről?
– Azok az események egyáltalán nem voltak olyan dicsőségesek,
mint ahogy hallottad, drágám – válaszolta Vachel. – Reménytelen idők
jártak, az embereimnek és nekem nem nagyon volt más választásunk:
vagy kiállunk az ellenség elé, vagy megvárjuk, míg lemészárolnak
minket a rohamozó lovasok. A harcot választottuk, és küzdöttünk,

152
szinte az utolsó leheletünkig, így az ellenség is tisztelt minket, amiért
szembe mertünk szállni a túlerővel, és nem kaszaboltak le, hanem
megkönyörültek rajtunk: elhagyták a csatateret. Ma nem lehetnék itt, ha
nem irgalmaznak nekünk. – Vachel átnyúlt az asztalon, és gyengéden
megszorította felesége kezét. – Hogy is emlegethetném ezeket a
vészterhes és ínséges időket, amikor itt vagyok melletted, és élvezhetem
a társaságodat? Veled úgy érzem magam, mint egy gazdag herceg, akire
csak úgy árad az égi áldás.
Abrielle nézte őket, és ráébredt, hogy eddig soha nem látott az anyja
arcán ilyen mély tiszteletet, még az első házassága alatt sem. Talán a
saját gyűlölt menyegzője, majd megözvegyülése nyitotta fel a szemét,
hogy érzékenyebbé vált az idősebb pár iránt, hiszen egyértelműen
látszott, Elspeth mennyire szereti Vachelt; sokkal jobban, mint Abrielle
korábban hitte. Tulajdonképpen amikor észrevette, milyen szorosan
kulcsolódik össze anyja keze Vachelével, akkor döbbent rá, milyen
mélyek az egymás iránti érzelmeik. Meg is lepődött ezen, mivel eddig
úgy gondolta, anyja csak azért mondott igent Vachelnek, hogy kivédje a
lelkiismeretlen gonosz lordok és fiaik zaklatását, valamint véget vessen
a lánya szüzességére kötött fogadásaiknak.
Elspeth ránézett, és elpirult, ahogy akadozva beszélni kezdett:
– Fontos dolgot szeretnék bejelenteni mindkettőtöknek.
Abrielle kíváncsi pillantást váltott Vachellel, aki hasonlóan
zavartnak látszott. Egyszerre fordultak Elspeth felé, izgatottan
várakozva. Az asszony egyre növekvő zavarában megköszörülte a
torkát, majd kislányosan vállat vont, és kimondta:
– Gyereket várok.
Vachel őszinte döbbenettel dőlt előre a székében, álla leesett.
– Biztos vagy benne? Nem tévedsz?
Elspeth ragyogó mosollyal tette a kezét férje kezére.
– Legalább három hónapja tudom.
– De miért nem szóltál róla hamarabb? – kérdezte Abrielle, akit
egészen megrémített a hír, és aggódott anyja egészségéért, hiszen olyan

153
hosszú idő telt el az ő születése óta, hogy bizonyára nehéz hónapok
várnak rá. Abrielle mindig szeretett volna testvért, ám nem az anyja
élete árán.
– Minden rendben van? Nem érzed rosszul magad? – kérdezte
aggódva.
– Elspeth, mondd, hogy jól vagy! – erősködött Vachel, és szorosan
átfogta felesége kezét. – Tudnod kell, nem élném túl, ha elveszítenélek.
Soha nem tudtam, milyen a szerelem, míg téged meg nem ismertelek.
– Tényleg jól érzem magam – bizonygatta Elspeth ragyogó
mosollyal. – Csak biztos akartam lenni az állapotomban, mielőtt bármit
mondtam nektek. Oly sok évvel Abrielle születése után hiú reménynek
tűnt, hogy újabb gyermekem legyen. Azonban az elmúlt két hónapban
minden jel arra vallott, hogy várandós vagyok. Az utóbbi két hétben
már kezdtem érezni a baba mozgását is. Tehát bízom benne, hogy
imáim meghallgatásra találnak, körülbelül öt hónap múlva.
– Bár erre számítottam a legkevésbé, nagyon örülök neki – jelentette
ki boldogan Abrielle. Felugrott a székből, és anyjához lépett, hogy
megölelje. – Tudod, mennyire vágytam gyerekkoromban egy kis húgra.
– Jobb lenne, ha fiú lenne – mormogta Vachel félszeg mosollyal. –
Az igazat megvallva teljesen mindegy, fiú vagy lány, csak egészséges
legyen! – emelte fel felesége kezét, és gyengéden megcsókolta. Szeme
melegen fénylett. – Drágám, nagyon féltelek, vigyázz magadra!
Képtelen lennék elviselni, ha veled vagy a babával történne valami.
Mivel én sem leszek fiatalabb, a bejelentésed teljesen fejbe kólintott,
erre egyáltalán nem számítottam!
Elspeth boldogan felnevetett.
– Magam is meglepődtem kissé, amikor bizonyossá vált. Azt hittem,
már túl idős vagyok ahhoz, hogy gyerekem legyen.
Vachel megcirógatta felesége arcát.
– A következő hónapokban minden figyelmemet neked szentelem.
– Én is mindent megteszek, hogy kíméljem őt – biztosította Vachelt
Abrielle, és mosolya jelezte, mennyire örül. – Most, a változatosság

154
kedvéért, én aggódhatom érte. Ő már úgyis eleget aggódott miattam az
életem során.
– Tiltakozom – szólt nevetve Elspeth, mindkét kezét feltartva.
– Biztosíthatlak benneteket, tudok vigyázni magamra. Végül is
egyszer már átéltem ugyanezt.
– Persze, drágám, de vedd figyelembe, hogy akkor sokkal fiatalabb
voltál. Engedd meg, hogy babusgassunk a hátralévő időben – szólt
Vachel, majd elmosolyodott. – Hidd el, ha te nem is öregszel, én
mindenképpen, és azt akarom, hogy mellettem légy, és vigyázz rám, ha
már reszketeg öregember leszek.
Elspeth megsimogatta férje karját.
– Ne izgasd magad, kedves férjem! Itt leszek, ha eljön az az idő…
Ha egyáltalán eljön.
Vachel a feleségére emelte ezüst serlegét:
– Igyunk gyarapodó családunkra, drágám! Legyen részünk
békességben és szeretetben egész életünk során. Ahogy öregszünk,
talán egyre bölcsebbek is leszünk, és tudjuk értékelni az áldásokat. Nem
kétséges, hogy nem lehetne részem ekkora boldogságban, ha nem te
lennél az én édes drága feleségem!
– Éljetek mindketten sokáig, egészségben – tette hozzá lelkesen
Abrielle, magában pedig azért fohászkodott, hogy bárcsak teljesülhetne
mindkettőjük kívánsága. Vachel aggódása őt is nyugtalanná tette.
Elképzelni sem tudta, mi lenne, ha elveszítené az anyját. Elspeth mindig
is a legfontosabb volt az életében, még apjánál is fontosabb, akit pedig
rajongva szeretett, ám valójában soha nem értett meg. Különösen akkor
nem, amikor büszkeségből képes volt halálos küzdelembe bocsátkozni.
Ha valami tragikus történne az anyjával, mindenképpen sokkal
súlyosabb lenne a fájdalma, és pótolhatatlannak érezné őt.
Tulajdonképpen ők annyira hasonlítanak egymásra, hogy úgy érezné,
saját maga egy részét vesztette el.

155
 Amennyi
znap délután Abrielle kiment a konyhába, hogy utánanézzen,
étel maradt, miután a vendégek többsége távozott. Bár
megbízta az intézőt, hogy gondoskodjék a szolgák élelmezéséről, utána
akart járni, hogy mennek a dolgok.
A maradékot látva megállapította, hogy bőven elegendő lesz a folyón
túl lakó szánalmas kis csoport éhségének csillapítására.
A konyhán dolgozóknak megparancsolta, hogy mindet csomagolják
edényekbe, kosarakba, és pakolják fel egy talicskára, hogy áttolhassák a
szolgák házaihoz.
Közben megjelent egy hosszú kócos hajú mogorva öregasszony, s
sunyi szemekkel méregette Abrielle-t. Pöffeszkedve járkált a
konyhában, egyértelművé téve, hogy itt ő az úr. A többi szolga azonnal
meghátrált. Az asszony fintorgott, amikor meglátta a talicskára
halmozott ételeket, majd úrnőjére pillantott, és tűnődve vakargatta
szőrös állát.
– Amióta idekerültem de Marlé urasághoz szakácsnőnek, az volt a
szabály, hogy az összes maradékot elvihetem, és odaadhatom a
disznóimnak – jelentette ki önelégült, gúnyos mosollyal. – Még
véletlenül sem kellett megosztanom egyetlen adagot sem a folyón túli
lusta koldusokkal.
A temérdek ennivaló láttán Abrielle csak elképzelni tudta, milyen
hatalmas pazarlás folyt itt, ha mindet a disznókkal etették fel, ahelyett
hogy az éhes szolgáknak adták volna. A termetes szakácsnőre pillantva
azonban máris tudta, hová tűnt egy része… Kétségtelen, hogy
lecsúszott a vén csoroszlya torkán.
– Jóasszony, mi a neved? – kérdezte tőle.
– Mordea – felelte az asszony, s jókorát köpött a mellette lévő
vödörbe.

156
 Abrielle hirtelen elfordította az arcát, és igyekezett leküzdeni feltörő
hányingerét. Kis idő múlva szólalt csak meg:
– Azt állítod, de Marlé uraság soha nem tett kivételt?
– Kezdettől fogva így volt – szólt arrogánsán a szakácsnő. – Én
felügyelek a főzésre, és ami marad, elviszem az én disznóimnak, mielőtt
az ő disznói megkapják a magukét.
– Mennyit akarsz elvinni? – kérdezte kíváncsian Abrielle.
A banya gúnyosan vigyorgott.
– Az összeset.
A konyhában lévő szolgák riadt tekintetéből egyértelmű volt, hogy
senki sem mer ujjat húzni ezzel a boszorkánnyal. Most jött el a pillanat,
amikor a szakácsnőnek meg kell tanulnia, nem számit, hogyan
rendelkezett Desmond, a körülmények gyökeresen megváltoztak.
– De Marlé uraság már nincs köztünk, mostantól én vagyok ennek a
kastélynak az úrnője. Ezért az általam felállított szabályok vonatkoznak
mindenkire. Az első az lesz, hogy senkinek sincs joga a
felhatalmazásom nélkül intézkedni vagy igényt tartani valamire, amit én
nem engedélyeztem. – A többi szolga felé fordult, és a talicskán lévő
ételekre mutatott. – Most pedig, kérem, tegyétek, amire utasítottalak
benneteket.
– Azt már nem! – hördült fel a szipirtyó, és ráncos ujjait karmokká
görbítve rávetette magát az úrnőre. – Ez az enyém! Mind az enyém!
Abrielle eddig még nem látott boszorkányt repülni, ám most
megtapasztalhatta. Bár könnyedén ellépett előle, egész teste
megborzongott, mintha valami delejes erő sugározna a vénasszonyból,
amellyel a többieket is megdermesztette. Mindannyian tátott szájjal
bámultak az esetlenül botladozó fúriára.
Vadul kalimpált a karjával, hogy lefékezze lendületét, de ahogy
áttántorgott a konyhán, feje egyre lejjebb csuklott, végül elhasalt a
kőpadlón, végigszántva orrával és arcával.
– Mi folyik itt? – hallatszott Thurstan hangja, aki épp akkor lépett be.

157
 A hárpia orrából dőlt a vér; Thurstan felkapott egy törlőruhát az
asztalról, és rászorította.
– Ki tette ezt veled?
A szipirtyó vádlón mutatott Abrielle felé húsos karjával.
– Ez az átkozott némber, ő az oka mindennek!
Thurstan vészjóslóan nézett körül, végül a kastély úrnőjének
tekintetével találkozott a pillantása.
– Hölgyem, én…
– Nem érdekel, mit kíván mondani ezzel az üggyel kapcsolatban –
szakította félbe Abrielle. – Azt akarom, hogy ez az asszony még ebben
az órában tűnjön el innen!
Thurstan egy pillanatra rávillantotta szemét Mordeára, majd ismét
Abrielle-hez fordult.
– Asszonyom, az uraság hozta ide őt, nem sokkal azután, hogy
örökölte a kastélyt. Ő a legkiválóbb szakácsnő ezen a vidéken.
Abrielle nem kívánt vitatkozni az utóbbi kijelentéssel.
– Nem számít, mennie kell! Nem tűröm, hogy egy szolgám rám
támadjon a saját házamban. – Erélyesen az ajtó felé mutatott. – Hallotta,
mit parancsoltam. Engedelmeskedjék, és küldje el Mordeát!
– Egy öregasszonyt?! – tiltakozott Thurstan. – Mi lesz vele, ha ön
kidobja?
– Nem féltem, tudom, hogy rá fogja erőltetni akaratát másokra is,
ahogy itt a konyhában tette jó ideig, és velem is megpróbálta ma
délután. Nem hagyom, hogy tovább zaklassa és kínozza az embereimet,
akik eddig is rettegve engedelmeskedtek neki.
Ezután a többiekhez fordult, és utasította őket, hogy hajtsák végre
korábbi parancsát. Az emberek sietve engedelmeskedtek, néhányan
halványan el is mosolyodtak. Mordea valószínűleg mindeddig pokollá
tette az életüket.
Abrielle a válla fölött hátrapillantott, és látta, ahogy Thurstan lassan
kikíséri Mordeát a konyhából. Hallotta, ahogy a vénasszony korholja a

158
férfit, s meglepetten fedezte fel, hogy sokkal többet tud róla, mint a
többi szolga, aki a felügyelete alá tartozott.
– Ha szegény anyám élne, megfizetne ezért a megaláztatásért.
Habozás nélkül elemésztené ezt a libát. Az egész kastély vérbe borulna,
csak hogy sokáig ne felejtsék el.
– Hallgass! – csitította türelmetlenül Thurstan.
– Micsoda? Nem akarod, hogy ez az átkozott ribanc megtudja, hogy
a rokonom vagy?
Thurstan elfogta Abrielle döbbent pillantását.
– Mordea, ne…
– De igen! Desmond de Marlé a saját testvérem volt – rikácsolta a
vénasszony –, és bár különböző anyától származunk, te akár az
unokaöcsém lehetnél, Thurstan de Marlé, úgyhogy ne hidd, hogy
különb vagy nálam!
Amikor végre kiléptek az ajtón, Abrielle ereiben meghűlt a vér: ez a
nő etette őket idáig – Desmond nővére, akinek oly sok gyilkosság
szárad a lelkén. Kitámolygott az őszi napsütésbe, igyekezvén
megszabadulni rossz érzéseitől.

159
 Tizenkettedik fejezet

N éhány perccel később, amikor Abrielle a konyhaszemélyzettel

tartott, amint átvitték az ennivalót a szolgákhoz, megdöbbenve
vette észre Ravent.
A férfi egy csoport közepén állt, a nagyterem távolabbi sarkában, s a
lány pillantása önkéntelenül is folyton arra tévedt. Mostanra már
hozzászokhatott volna a jelenlétéhez, ám a szíve rögtön kalapálni
kezdett, amint meglátta a széles vállakat és a büszke tartást. Ez egyszer
Raven teljes figyelmét valami más kötötte le, s Abrielle szerette volna
tudni, mi lehet az, ami még nála is fontosabb számára.
Raven tekintetét követve észrevette, hogy Lord Cedric egy
kisgyermeket tart az ölében, és az éhes farkasról mesél neki, aki üldözte
a nyuszikát, ő azonban jól megtréfálta az ordast. Több gyermek is
köréjük gyűlt; boldogan kacagtak a történeten. Teljesen elbűvölte őket
az idős lord, ahogy a különböző szereplők hangját utánozta, igen
élethűen. Abrielle rádöbbent, hogy Cedric legalább annyira élvezi a
kicsik társaságát, mint amennyire ők belefeledkeznek az elbeszélés
hallgatásába. Mindenki örömére a nyuszika megmenekült a farkastól,
akinek be kellett érnie egy rágós öreg patkánnyal.
A szolgák is bátrabbak lettek, és közelebb jöttek Abrielle-hez, hogy
üdvözöljék. Látszott rajtuk, szeretnék megköszönni, amit értük tett a
kastély új úrnőjeként. Emlékezett rá, milyen idegesen viselkedett az
egyik fiatalasszony Thurstan jelenlétében, így gyanította, hogy a férfi
távolléte miatt változott meg a magatartásuk.

160
 Raven gondosan kiválasztott figyelőállásából, mely közvetlenül a
bejárattal szemben volt, azonnal észrevette Abrielle-t, amint a terembe
lépett. Mivel a lány oly sokszor rótta meg, hogy bámulja őt, úgy tett,
mintha észre sem venné; kíváncsi volt, ez jobban tetszik-e neki. Ám
nehezére esett a színlelés. Igyekezett hasznossá tenni magát, odébb tett
egy-egy súlyos edényt vagy kosarat. Amilyen hevesen vágyott
korábban Abrielle közelségére, e napon örömét lelte abban is, hogy
távolról figyelheti. Mélyebben megérintette, hogy a lány milyen jól
alkalmazkodik új szerepköréhez, mint amikor a táncparketten
gyönyörködött benne.
Abrielle felgyűrt ruhaujjal, hátratűzött hajjal szorgoskodott a szolgák
között. Buzgón követték minden utasítását, újra és újra kifejezésre
juttatva hálájukat. Raven látott néhány anyát, aki könnyezve nézte,
ahogy gyermekeik végre jóllaknak, s nem kell korgó gyomorral
nyugovóra térniük.
Azt is tudta, milyen sanyarú sorban éltek itt eddig a szolgák.
Mostantól viszont gondoskodik róluk valaki, aki, amint lehetősége
nyílt, egyértelműen kinyilvánította együttérzését ezekkel a szerencsétlen
teremtésekkel. Nem csoda, hogy párás szemmel igyekeztek
megszorítani vagy megcsókolni úrnőjük kezét, hálájuk jeléül. Raven is
örült, hogy ilyen kedves és nagylelkű bánásmódban részesülnek, akik
eddig kénytelen-kelletlen tűrték az uraság zsarnokoskodását. Legfőképp
arra volt büszke, hogy mindezt Abrielle tette értük.
Raven nagyon türelmes tudott lenni, amikor az egy hadjárat
sikerének záloga volt, s ez gyakran idegesítette azokat, akikkel Dávid
király követeként foglalkoznia kellett. Ők azt szerették volna, hogy
kapkodva, ösztöneitől vezérelve járjon el, s így fölébe tudjanak
kerekedni. Legendás türelmét komolyan próbára tették a nap
eseményei, és amint alkalma nyílt rá, odalépett a kastély úrnőjéhez, aki
a kandallónál ült, gyerekektől körülvéve. Raven nem örült, hogy
közeledtére Abrielle biztató, kedves mosolyát aggódó arckifejezés
váltotta fel. Sértette büszkeségét, mivel nem szokott hozzá, hogy egy nő

161
gyanakodva méregeti. Merte remélni, hogy a Desmond halálának
éjszakáján nyújtott segítsége összekovácsolja majd őket – most pedig
úgy tűnt, inkább feszültséget gerjesztett közöttük.
Leült Abrielle mellé, s vigyázott, nehogy hirtelen mozdulatot tegyen.
Nevetségesen hangzott, de elismerte, hogy a riadt kis állatkák esetében
a lassú, finom közeledés csodákra képes.
– Nagyon jót tesz ezekkel az emberekkel – szólalt meg halkan.
Abrielle az ölében lévő kislányra villantotta mosolyát, aki szorosan
hozzábújt, miközben egyfolytában cumizta az ujját.
– Ez így helyes, ezért nem esik nehezemre.
– Ön született vezetőnek látszik. Talán azért, mert egyetlen
gyermeke az édesanyjának?
Abrielle bólintott, és majdnem megszólalt, de összeszorította ajkait.
Mérges volt magára, hogy kis híján megosztotta az anyjától hallott hírt
Ravennel, mintha jó barátja volna.
– Én is egyetlen gyermeke vagyok az apámnak – folytatta a férfi. –
Ez is közös bennünk.
A lány udvariasan rápillantott, majd vállat vont.
– Apám tanított meg mindenre, a kardforgatástól a diplomáciáig; és
remek tanárom volt.
– Látom. Annyira remek, hogy még most is csak vele utazgat,
mintha gyámolításra szorulna.
A férfi arca megrándult, s örült, hogy a gyerekek nem vették észre.
– Elevenembe talált, leányka.
– Jaj, bocsásson meg! – kérte Abrielle ijedtséget színlelve.
– Nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmas önnek az igazság.
Tekintetük oly erősen kapcsolódott össze, hogy Abrielle szeme tágra
nyílt, arcára kiült a pánik. Raven pontosan tudta, mi váltotta ki ezt a
reakciót: a lánynak hirtelen eszébe jutott, mi az „igazság”, melyet csak
ők ketten tudnak, a háziúr halálával kapcsolatban; s most vált
bizonyossá, hogy az az éjszaka miért váltott ki gyanút és

162
bizalmatlanságot a lányban, ahelyett hogy szorosabban hozzákötötte
volna.
– Bizonyos igazságok csak akkor okoznak fájdalmat, ha mások is
megtudják őket – próbálta megnyugtatni Abrielle-t. – Becsületszavamat
adom, hölgyem, hogy soha nem beszélek róluk. – Szótlanul felállt, és
távozott.

Amegpillantotta
brielle már visszafelé igyekezett a szolgálóktól, amikor
Thurstant, aki Mordeát kísérte a kastély felvonó-
hídja előtt álló lovas szekérhez. Egy legalább húsz fegyveresből álló
csoport várakozott a közelükben. Miután Thurstan felpakolta az asszony
holmiját a szekérre, Mordea lehajolt, felvett egy követ a földről, és
köténye zsebébe tette; majd Thurstan segítségével felmászott a bakra.
Megfogta a gyeplőt, és felemelte karját, hogy búcsút intsen a
férfinak, miközben valami idegen nyelven beszélt hozzá. Azután a
kastély úrnőjére emelte tekintetét, rávihogott, és élénk ügetésre nógatva
a gebét, elindult a rozoga szekérrel. Thurstan meglepetten fordult meg,
amikor észrevette, ki figyeli őket. Ahogy a kordé elhaladt a hídon álló
Abrielle mellett, Mordea előkapta zsebéből a követ, és az úrnő felé
hajította.
Mielőtt Abrielle elhajolhatott volna, Raven elkapta a derekát,
felemelte, és hirtelen megfordította. Abrielle erősen kapaszkodott a
férfiba, feje hátrahanyatlott, s épp Raven szemébe nézett, amikor a kő a
skót hátán koppant. Ő meg sem rezdült, továbbra is szilárdan tartotta a
lányt. Abrielle remegve bólintott, köszönetképpen, hisz tisztában volt
vele, hogy Raven közbelépése nélkül megsérülhetett volna. Nem
vágyott egyébre, mint hogy fejét a széles mellkason nyugtathassa,
élvezhesse a férfi nyújtotta biztonságot és védelmet még néhány percig,
néhány óráig vagy akár örökké – ám ez a lehetőség jelentette a

163
legnagyobb veszélyt a biztonságára nézve, tehát gyorsan hátralépett,
ellökte magát a meleg, nyugalmat árasztó izmos testtől.
Mordea felkapta az ostort, és bőszen ütlegelni kezdte a lovat, hogy
minél előbb eltűnhessen a helyszínről. Gonosz kacagása még sokáig a
fülükben csengett; Abrielle háta borsózott e hangtól.
– Jól jegyezd meg, találkozunk még! Fültől fülig átvágom a torkod,
kitépem a szíved, és megsütöm vacsorára!
Majd a korábban már használt furcsa nyelvre váltott, és bár alig
lehetett hallani a szavakat a kerekek zajától, a közeledő Cedric feszülten
figyelte. Abrielle nem tudta, mit karattyol, mégis biztosra vette, hogy
nem áldást osztott nekik.
– Ha engem kérdez, leányka, azt hiszem, a vén varjú azt kívánta
önnek, bárcsak a sírban feküdne – közölte Cedric, amikor a hídra ért.
Thurstan nem csatlakozott hozzájuk, elvette lova gyeplőjét az egyik
emberétől, és odaszólt Abrielle-nek:
– Remélem, nem sérült meg, hölgyem.
– Csak a szerencsén múlt, hogy nem – válaszolt sötéten Raven.
Abrielle látta, milyen ellenségesen néz egymásra a két férfi, és
gyorsan közbeszólt:
– Thurstan, gondoskodjék róla, hogy az asszony soha többé ne
tehesse be a lábát a kastélyba.
A fiatalember bólintott.
– Arról is gondoskodom, hölgyem, hogy az ön tulajdona, vagyis a ló
és a szekér, holnapra visszakerüljön önhöz. – Mélyet lélegzett, mintha
fájna kimondania a szavakat – Nagyon köszönöm, Sir Raven, hogy
megvédte Lady Abrielle-t Mordeától, aki félreértette a helyzetet.
– Félreértette? – ismételte megvetően Raven.
Abrielle igyekezett közbeavatkozni, mielőtt a két férfi vitája
elmérgesedhetne.
– Thurstan, úgy akar távozni, hogy még csak nem is köszön el
tőlem?
– Azt hiszem, nem szeretné, hogy itt maradjak.

164
 A fiatalember tévedett, ha azt várta, Abrielle tiltakozik.
– Jó napot, hölgyem! – biccentett mereven, majd embereivel együtt
ellovagolt.
Abrielle, Raven és Cedric néhány percig szótlanul állt, és nézte,
ahogy a lovascsapat Mordea szekere után üget.
– Leányka – szólalt meg Cedric –, miért kísérget Thurstan de Marlé
egy ilyen nőt?
Abrielle sóhajtott.
– Ő nem Thurstan rokona, aki Desmond néhai legidősebb bátyjának
a fia. Mordea és Desmond viszont egy anyától származnak, ezért talán
Thurstan úgy érezte, az asszony elvárja, hogy mellé álljon.
– Akkor örüljünk, hogy megszabadultunk mindkettőjüktől –
jelentette ki az idősebb skót.
Abrielle képtelen volt elhinni, hogy most látta őket utoljára.

A znap este a vacsoránál Abrielle kérői kezdtek felbátorodni.

Kézről kézre adták őt, akár táncról, akár csak társalgásról volt
szó, amely általában egyoldalú dicsekvésben merült ki – és mint
mindig, Raven most is a közelében tartózkodott. Bár nem tartotta
állandóan rajta a szemét, Abrielle biztos volt benne, éberen figyeli
minden mozdulatát. Úgy viselkedett, mint egy hatalmas tigris, aki
látszólag lustán napozik, ám az ég óvja azt a szerencsétlent, aki
megpróbálja a közelébe férkőzve ellopni az általa őrzött kincset. Ez a
hasonlat szöget ütött a fejébe: vajon tényleg ő az a kincs, amelyet Raven
őriz? Dédelgette a gondolatot, mivel oly régen nem érezte már magát
biztonságban. Ám fennállt a lehetőség, hogy csupán azért védi őt, hogy
a kellő időben lecsaphasson rá, és előálljon a követeléseivel. Abrielle
végtelenül zavarónak és fárasztónak érezte az egész helyzetet; azt
kívánta, ha nem megy is el a férfi, legalább ne lenne ennyire vonzó,

165
akkor egyáltalán nem foglalkozna vele. Végül fáradtságára hivatkozva
kimenekült a nagyteremből. Már csaknem a szobájához ért, amikor Sir
Colbert, az egyik normann lovag lépett oda hozzá, aki szintén körülötte
legyeskedett, és el akarta nyerni a kegyeit.
– Lady Abrielle! – szólította meg zihálva, mintha nehezen venné a
levegőt.
– Sir Colbert, mit óhajt?
– Kinn sétáltam, és… sírást hallottam a szolgák kunyhói felől.
– Sírást?
– Az egyik gyerek beteg. Ért valamit az orvosláshoz?
– Igen. Mindjárt hozom a gyógynövénykészletemet.
Választ sem várva a szobájába sietett, és felkapta a kis bőrtáskát.
Visszaszaladt a folyosón Sir Colberthez, aki óvatosan körülkémlelt,
majd ránézett, hogy indulhatnak.
– Jöjjön, hölgyem, tudom, hogy ez az ajtó a kertbe vezet. Arrafelé
gyorsabban a faluba érünk.
Abrielle engedelmesen követte a férfit, s azon töprengett, melyik
gyerek betegedhetett meg. Mindannyian nagyon legyengültek a hosszas
éhezéstől. Nem is figyelte, milyen folyosókon haladnak át, végül
ajtónyitást hallott, és megérezte a kert friss, nedves földszagát.
Előresietett, hogy minél előbb a hídhoz jusson. Az őrök kíváncsian
nézték, de egyikük sem szólította meg.
Már majdnem a folyóhoz ért, amikor meghallotta a normann hangját.
– Hölgyem!
Megfordult, és hirtelen szembe találta magát vele. Sir Colbert fürgén
lehajolt, és a vállára kapta. Abrielle felsikoltott meglepetésében, majd
furcsa szakadozott hangon kiáltotta, ahogy a férfi futni kezdett vele:
– Te-e-gyen le-e!
– A lovam itt áll a közelben, hölgyem – hangzott a válasz.
– Gyorsabban odaérünk a faluba.
Cipelője válla Abrielle hasába nyomódott, alig kapott levegőt.

166
 Tudta, nem a falu felé tartanak. Colbert hazudott, hogy elrabolhassa,
hogy egyedül lehessen vele, hogy védekezésre képtelen legyen. Ha
megerőszakolja, kénytelen lesz feleségül menni hozzá, bármennyire
kegyetlennek tartja is. A legvadabb rémálma vált valóra.
Rugdosni kezdte, ám a férfi lefogta a lábát. Aztán ököllel ütötte a
lovag hátát, mindhiába. Kétségbeesve sikítozott.
– Maradjon csöndben, ha nem akarja, hogy az emberem megkínozza
a szobalányát.
„Neddát?” – gondolta Abrielle. „Elvitték, nehogy fellármázza a
kastélyt, hogy eltűnt az úrnője?”
– Csak nem erre az emberére gondol? – szólalt meg egy nyugodt,
ismerős, mély hang.
Raven ismét megmentette, s ettől kétféle érzelem kezdett viaskodni a
lelkében: egyszerre szeretett volna sírni és nevetni.
Sir Colbert hirtelen megállt, ő pedig hallotta, hogy valaki halkan
felnyög, majd egy fekvő alakot pillantott meg a skót lába előtt.
– Attól tartok, ennek az embernek nem sok hasznát veszi – folytatta
Raven, vidáman és nyugalmat árasztóan. – Szégyen, hogy nem gondolta
végig alaposabban a dolgot. Én is legalább annyira meg akarom kapni a
leánykát, mint maga, tehát nem tévesztettem szem elől.
Colbert hirtelen ledobta Abrielle-t, aki egyenesen Raven ölelő karjai
között találta magát. Míg szabadulni igyekezett, Colbert megragadta a
barátját, feldobta lova hátára, majd maga is felugrott mögé, és
elvágtattak. A patazaj lassan elhalt.
Végül Abrielle felállt, és szinte ellökte magától őrangyalát.
– Üdvözlöm, hölgyem – mosolygott rá védelmezője.
– Nagyon köszönöm – válaszolta Abrielle. – Majd hozzátette: –
Ismét.
A férfi bámulta a holdfényben fürdő szépséges arcot.
– Mintha egy tündér állna előttem – suttogta rekedten.
A lány hirtelen elgyengült Raven tekintetétől, így sarkon fordult, és
visszasietett, amerről jött. Hallotta Raven nevetését, tudta, hogy követi

167
őt, de nem állt meg, míg a hálószobájához nem ért. Besurrant, és nagy
megkönnyebbülésére ott találta Neddát egy székben szunyókálva a
kandalló előtt. Szerencsére Colbert nem mondott igazat. Abrielle
visszament a folyosóra, és bekopogott a szüleihez.
Raven türelmesen várt, míg Vachel ajtót nyit. Mostohaapja
meglepetten bámult a lányra, majd a skótra. Abrielle besurrant Vachel
mellett, és becsukta az ajtót Raven orra előtt.
– Abrielle! – kiáltott fel anyja felháborodva, mikor meglátta
rendetlen ruháját.
– Semmi baj – hadarta Abrielle izgatottan, majd egy székbe rogyott.
Azután elmesélte, mi történt. Azt viszont nem mondta, milyen ürességet
érez, mennyire rosszul van a gondolattól, hogy
Sir Colbert még arra sem vesztegette az idejét, hogy legalább
beszélgessen vele, udvaroljon neki. Ennyit sem ér egy férfinak.
– Azt hittük, már rég lefeküdtél a szobádban – szólt Vachel,
miközben öles léptekkel rótta a szobát haragjában.
Elspeth megölelte a lányát.
– Ó, Abrielle! Hogy megijedhettél!
– Nem volt időm ijedezni – mondta komoran. – Raven szokás szerint
követett.
– Hála istennek! – kiáltotta megkönnyebbülve Elspeth, s Abrielle
még kellemetlenebbül érezte magát, hogy továbbra sem lehet ura a saját
sorsának.
– Nem engedhetem, hogy ez így folytatódjon – jelentette ki végül
Vachel. – Nem hiszem, hogy Colbert valóban bántani akart, azonban
lehet, hogy a következő lator meg akarja torolni, ha visszautasítod.
Abrielle, hamarosan férjhez kell menned, különben állandó veszélyben
leszel.
– De Vachel, még nem találkoztam senkivel, aki tetszene! Tudod,
hogy magam akarom megválasztani, ki legyen a férjem.
– És valószínűleg nem akar állandóan fegyveres kísérettel járni –
tette hozzá Elspeth.

168
 – Van egy ötletem, hogyan intézhetnénk gyorsan a dolgot – vetette
fel Vachel. – Rendezünk egy lovagi tornát, ahol az összes fiatal
nemesember megmérkőzhetne egymással, és a legügyesebbet
megjutalmaznánk.
– De sokan már távoztak a kastélyból – jegyezte meg Abrielle.
– Hívjuk vissza őket?
– Igen, de természetesen csak a megfelelőeket. A torna résztvevői jó
néhány napot itt töltenek, és végül lesz elegendő férfi, akik közül
választhatsz.
– Jó néhány napot? – kérdezte Elspeth.
– Meghívjuk a családjukat is. Így alkalmad nyílik jobban megismerni
a jellemüket, mielőtt döntenék
Abrielle felsóhajtott.
– Rendben van. Valóban véget kell vetnünk ennek az áldatlan
helyzetnek.
Vachel összedörzsölte a kezét.
– Három napon belül elkezdjük.
– Három nap? – csodálkozott Elspeth, és azon töprengett, honnan
fogadjanak fel új szakácsot ennyi idő alatt.
– Három nap? – visszahangozta Abrielle, s arra gondolt, mostohaapja
megőrült. – Hogy tudjuk elintézni?
– Még ma futárokat küldünk szét. Ha ilyen gyorsan megkezdődik a
torna, csak az északiak vehetnek részt rajta. Hiszen nyilván nem akarsz
olyan férjet, aki a Csatornán túl lakik, és fogalma sincs, hogy bánjon a
skótokkal.
– És ha már a skótokról van szó… – szólt közbe Elspeth, s a lányára
nézett.
Abrielle az ágyra rogyott.
– Raven megvív értem, az biztos. És nyer egy újabb erszényt, mint a
vadászaton.

169
 – Talán többet kellene felajánlanunk a győztesnek egy erszénynél –
mondta Vachel ravaszkás mosollyal. – Hogy versengésre buzdítsuk
őket.
Abrielle arca megrándult.
– Nem is merem megkérdezni, mire gondolsz.
– A győztes lovag jutalma legyen mondjuk… egy csók.

C olbert végiglovagolta az éjszakát, majd a várt fogadtatásban

részesült. Thurstan de Marlé szélesre tárta előtte háza kapuját,
menedéket adott neki – és tovább szította gyűlöletét a skót iránt, aki
meghiúsította az Abrielle elnyerésére szőtt tökéletes tervét.

170
 Tizenharmadik fejezet

A következő három napon Abrielle rengeteg elfoglaltságot

talált, így szinte csak az étkezések alkalmával találkozott
Ravennel. Tudta, hogy a férfi továbbra is rajta tartja a szemét, ám
amennyire lehetett, nem vett erről tudomást. Desmond de Marlé
távozásával végre megszabadult a nyomasztó jövő gondjától, immár
maga dönthette el, kit válasszon férjéül.
Szolgálólányok serege foglalatoskodott a zászlók és karszalagok
készítésével, melyek a tornán részt vevő két csapat azonosítására
szolgáltak. Abrielle órákat töltött a konyhában anyjával, ahol
megtudták, hogy Weldon régi szakácsnőit nem küldték el, hanem az
utóbbi néhány hónapban kénytelenek voltak Mordea keze alatt
dolgozni. Az asszonyok hálásak voltak, hogy visszakapták
szabadságukat, és maguk dönthették el, mit és hogyan főzzenek; az
együtt megtervezett ételek a legkényesebb ízlést is kielégítették.
A környező vidéken színes pavilonok nőttek ki a földből, hogy
szállást adjanak a versenyzőknek; a kastély pedig zsúfolásig megtelt a
lovagok családtagjaival, szülőkkel és testvérekkel, az északról érkezett
lordokkal, akik ilyenfajta izgalomra vágytak. A kastély körül is
pavilonok épültek, hogy a verseny ideje alatt a lovagok
megpihenhessenek bennük, vagy felkészülhessenek a következő
küzdelemre. A viadal előtti napon hosszú sorokban özönlöttek az
emberek a kastély felé. Az udvaron gyerekek szaladgáltak, dadákkal a
nyomukban. Abrielle most már mert álmodozni arról, milyen is lesz

171
majd, ha saját gyerekei lesznek. Érzett annyi erőt magában, hogy
elképzelje, ezek között a falak között rátalál a férfira, aki hű társa lesz,
akivel örökké tartó szeretetben él majd.
Egyetlen dolog zavarta csak: Raven és az apja iránt erős ellenszenv
nyilvánult meg a normann és szász urak részéről, erősebb, mint néhány
nappal korábban. Vajon arra számítottak, hogy távoznak, és így a puszta
jelenlétük is túl nagy provokációt jelentett? A határ mentén már évek
óta viszonylagos béke honolt, nem volt ok tehát az ellenségeskedésre,
különösen olyan valaki iránt, aki a király bizalmasa. Abrielle nem
akarta, hogy dühös emberek álljanak ki egymás ellen, és a lovagi torna
valódi csatává fajuljon. Az ilyen feszült helyzetekben túl sok lenne az
értelmetlen haláleset, mivel mindenki a saját fegyverével harcolhatott,
nem pedig a fiatalok számára gyakorláshoz szánt életlen fegyverekkel.
A nagyteremben aznap este olyan ünnepi vacsorát szolgáltak fel,
amely minden résztvevő várakozását felülmúlta. Abrielle és a szülei
ültek a díszasztalnál egy emelvényen. A vendégeket finom fehér
cipókkal fogadták. Egy egész ökröt sütöttek meg a konyha udvarán,
ínyencfalatként pedig pacsirtanyelvet kínáltak. Az ősz utolsó friss
zöldségféléiből készültek a saláták és a savanyúságok. Fűszeres
ürücomb is szerepelt a menüben, sajtok kavalkádja díszelgett a hatalmas
tálakon, utolsó fogásként pedig torták és sütemények sora kápráztatta el
a szemeket, és töltötte meg a hasakat.
Elspeth diadalmas mosollyal ült a lánya mellett, akit egészen
fellelkesített az izgalom és a hatalmas boldog tömeg látványa. Vacsora
után Abrielle a lovagok gyűrűjében találta magát; mindegyikük
valamilyen emléktárgyat kért volna tőle, melyet magával vihet a
másnapi viadalra kabalaként. Háziasszonyként nem lehetett részrehajló,
így arra biztatta a férfiakat, vegyék szemügyre a többi lányt is a
vendégseregben.
Többen is megkérdezték Vachelt, miért engedte, hogy a skót is
versenybe szálljon, ő pedig újra és újra elismételte: Raven Skócia

172
királyának megbízottja, így Henrik király pártfogását is élvezi. Nem
sérthetik meg egyik királyt sem azzal, hogy elküldik az ifjú Seabernt.
Abrielle éppen egy kellemes fiatalemberrel táncolt, aki
idegességében folyton a lábára lépett, amikor hirtelen kicsapódott a
nagyterem hatalmas dupla ajtaja. Egy szélroham lobogtatta meg a
gyertyák lángját, majd hirtelen csend lett, ahogy mindenki egy
emberként fordult az ajtó felé.
Thurstan de Marlé viharzott be lovagjai csapatának élén. Abrielle
elnézést kért csalódott táncpartnerétől, és mostohaapja keresésére
indult, akit a kandalló előtt talált, Cedric Seabern és két söröskorsó
társaságában.
Cedric meghajolt a lány előtt, míg Vachel kérdőn nézett rá:
– Mi a baj, Abrielle?
– Nem láttad, kik érkeztek? – mutatott Thurstan felé.
Vachel elfintorodott.
– De láttam. Nem tilthatom meg, hogy betegye ide a lábát, hiszen ő
Desmond unokaöccse, és egész északon tisztelet övezi. Minden joga
megvan rá, hogy itt legyen.
– Megkérte a kezemet – szaladt ki Abrielle száján, miközben
védekezőn kulcsolta össze a karját.
Vachel a homlokát ráncolta meglepetésében.
– Tőled, és nem tőlem?
– Úgy gondolja, az örökség őt illeti, nem engem, és rajtam keresztül
kívánja megszerezni.
– Ezt nem említetted nekem – mondta komoran Vachel.
– Ha említem, megakadályozhattad volna, hogy ma este idejöjjön?
– Nem – vallotta be Vachel.
– Magam is így gondolom – sóhajtott Abrielle. – Azt reméltem, ez a
lovagi torna egyszerűbbé teszi az életemet, azonban még el sem
kezdődött, máris itt van valaki, akit mindenképp el kell kerülnöm.
– A világért sem akarok beleavatkozni – szólt közbe Cedric, kaján
pillantást vetve a lányra –, de ha csak félig olyan ügyesen igyekszik

173
kitérni a most érkezett úr elől, ahogyan a fiam elől tette, azt kell
mondjam, nincs miért aggódnia.
Abrielle bárki mástól zokon vette volna ezeket a szavakat, ám
képtelen volt megsértődni, ahogy látta az idős lord mosolyát, és kiérezte
hangjából a kedves élcelődést. Érezte, ahogy a vér az arcába szökik, de
akár tréfált vele Cedric, akár nem, tudta, senkinek sem tartozik
magyarázattal kijelentéséért, viszont talán legegyszerűbben az apjával
üzenhet Ravennek.
– Biztosíthatom, kedves uram, csakis jóindulatból hanyagolom el az
ön bátor fiát.
– Cserébe én is biztosíthatom önt, leányka, ő egyáltalán nem annak
veszi.
– Természetesen. A jóindulat az országban élő többi hajadonra
vonatkozik. A legkevésbé sem sajátítanék ki egy olyan férfit, akiről az a
legenda járja, hogy több csinos fejet csavart el, mint ahány hal van a
tengerben.
Cedric hátravetett fejjel hangosan felkacagott.
– Szavamra, önben emberére talált a fiam! – szólt elismerően.
– Nem vitathatom, hogy jó pár szívet meghódított már, most viszont
harcolnia kell azért az egyért, amely valóban fontos számára. Ne
aggódjon, hölgyem, a fiam gyorsan tanul, s a végén minden jóra fordul.
– Nem igazán tudom, mit ért azon, hogy „jóra”? – vetette ellen
Abrielle. – Attól tartok, csalódást okoz majd önöknek a végkifejlet.
Népeink között sok minden történt, amin nem léphetünk túl, Lord
Cedric.
– És ez az egyetlen oka, hogy Ravent ne vegye fel a listájára? –
húzódott mosolyra Cedric szája a bajsza alatt. – Mármint amit az imént
említett és természetesen a földkerekség többi nőszemélye iránti
nagylelkűsége?
Abrielle hevesen megrázta a fejét, mivel a lorddal éppen olyan nehéz
volt vitába szállni, mint a fiával.

174
 – Nem, uram. Más okaim is vannak. Legyen elég annyi, hogy nem
illenénk össze, és elnézését kérem, ha ezzel megsértettem önöket.
– Egyáltalán nem sértett meg, leányka. Ön tudja, mi a szándéka.
Miközben ezt mondta, cinkosan Abrielle-re kacsintott, mintha
belelátna a gondolataiba, s biztos volt benne, hogy a lánynak titokban
tetszik Raven. „Ön tudja, mi a szándéka” – jelentette ki. Raven maga is
azt bizonygatta, csupán a lány véleménye a mérvadó, hogy kihez megy
férjhez, senki másé nem számít, és Abrielle szintén úgy érezte,
könnyebben tudna dönteni, ha nem látnák el minduntalan kéretlen
tanácsokkal. Nem volt értelme latolgatnia, milyen szerepet tölthet be az
életében Raven, hiszen nem ő volt a megfelelő ember. Olyat kellett
találnia, akinek bízhat a szerelmében, akinek nem kenyere a királyi
titkos küldöttek számára kötelező alakoskodás. Tudta, hogy sorsát a
férfiak döntik majd el, de most legalább ő választhatta meg, ki legyen
az. Meg kellett ragadnia ezt az alkalmat, hogy megtalálja őt;
valószínűleg jelen is volt, és várja, hogy felfigyeljen rá.
Visszament a vendégei közé, mosolyogva, fejbólintással üdvözölte
őket, közben szomorúan konstatálta, hogy Sir Colbert is megérkezett
Thurstannel, és ezúttal is mellette állt. Amikor Colbert meglátta, hogy
Abrielle észrevette, mélyen meghajolt felé, és szélesen rámosolygott.
Mondott valamit Thurstannek, mindketten durván felröhögtek,
nyilvánvalóan az ő rovására. Elfordult, és megfogadta, ezt az alakot is
kerüli majd a torna során. Vigyáznia kell, hogy soha ne maradjon
magára. Kis híján belefutott Ravenbe, ahogy igyekezett eltávolodni
Thurstantől. A helyiség tele volt olyan férfiakkal, akiket látni sem akart.
Raven gyengéden megfogta a könyökét. Magasságát kihasználva
átnézett Abrielle feje fölött, és meglátta Colbertet. Tudta, hogy aki azt
vette a fejébe, hogy elrabolja és megerőszakolja a lányt, kellően bátor,
hogy részt vegyen az érte folyó viadalon. Azon már meg sem lepődött,
hogy Abrielle a szokásos módján, szemrehányóan nézett rá.
– Hölgyem, pillanatnyilag ön minden jelen lévő férfi érdeklődésének
célpontja, akár akarja, akár nem – engedte el végül a karját.

175
 Abrielle felhúzta a szemöldökét.
– Rendkívül nagyra értékelném, ha legalább ön nem tartana engem
annak. Van itt jó néhány csinos lány, akik után futkoshat.
– Egyikük szépsége sem ragyog úgy, mint az öné – dörmögte halkan
Raven, miközben Abrielle arcát fürkészte. Látta, hogy elpirul, és
örömmel nyugtázta, milyen finom és gyönyörű a bőre. Arcának
színváltozása és a ragyogó szemében felvillanó szikrák némi
bepillantást engedtek valódi érzelmeibe, melyekből Raven arra
következtetett, hogy nem egészen közömbös számára, bármit próbál is
vele vagy saját magával elhitetni.
– Bocsásson meg, a többi vendégemmel is foglalkoznom kell – lépett
tovább Abrielle.
– Megértem – hajolt meg Raven. – Tisztában vagyok vele, hogy csak
egy vagyok az ön figyelmére számító férfiak sorában.
Szándéka ellenére kissé hangosabban beszélt a kelleténél, ezért
néhányan Abrielle közelében feléje fordultak. Még soha nem érzett
magán ennyi ellenséges tekintetet csupán azért, mert Skóciában látta
meg a napvilágot. Henrik király normandiai udvarában bizalom övezte,
szabad bejárása volt hozzá. Most keményen állta a sarat: összevont
szemöldökkel viszonozta a gyűlölködő pillantásokat.
Vachel felállt az asztalánál, és figyelmet kért. Raven odafordult, bár
tudta, nem tanácsos hátat fordítania tisztességtelen ellenségeinek.
– Tisztelt vendégeim, kedves lovagok! Itt az ideje, hogy összeállítsuk
a csapatokat a holnapi tornára. Ebben a bőrzacskóban pirosra és zöldre
festett kövek vannak, és íme a hozzájuk illő karszalagok meg zászlók;
ezekkel jelöljük meg az ellenfeleket, akik a kastély hölgyeinek
figyelméért küzdenek.
Az emberek a díszasztal felé emelték poharukat, hurrá kiáltások
hangzottak fel, miközben Raven észrevette, hogy anya és lánya
egymásra mosolyog.
Vachel megcsörgette a bőrzacskót.
– Kérem, jöjjenek ide, és mindenki húzzon egy követ!

176
 A lovagok egymás után járultak az asztalhoz, vidám üdvrivalgások
és barátságos hátbaveregetések kíséretében. Ám amikor Ravenre került
a sor, a terem elcsendesedett, csak a hölgyek suttogása hallatszott, ő
pedig elkapta Abrielle hűvös pillantását. Piros követ húzott, a felhangzó
éljenzés viszont az ellenfél tagjaitól érkezett. A piros csapat tagjai
morogtak. Tulajdonképpen egyénileg kellett küzdeniük, és Raven
biztosra vette, hogy végül sikerül győzelemhez segítenie társait.
– Nemcsak lovakat és fegyvereket kapnak a résztvevők – folytatta
Vachel, miközben szavait lelkes kiáltások szakították meg –, de egy
tömött erszény is jár a győztesnek. Mi, sokat tapasztalt lovagok
döntöttünk így – nézett végig a jó néhány őszülő, kopaszodó férfin, akik
mind egyetértően bólogattak. – Végül, de nem utolsósorban, a bajnok
lovag még ennél is nagyobb jutalomban részesül: egy csókot kap Lady
Abrielle-től.
Fülsiketítő tapsvihar tört ki, és Raven a lány felé emelte serlegét,
ahogy a teremben lévő többi férfi is. Igazság szerint ő nem is vágyott
más jutalomra, csak Abrielle csókjára; a társaságban ő tudta egyedül,
milyen puha a lány ajka, milyen simogató forró lehelete. Pontosan ezért
akarta egyre jobban, egyre égetőbben; és ezért lett a végsőkig elszánt,
hiszen ezt a jutalmat nem engedhette át senki másnak.
Az örömujjongásra Abrielle elmosolyodott, arca kipirult. Messze ő
volt a legszebb a jelen lévő hölgyek között. Bár fiatal özvegyként még
mindig feketében járt, a komor szín talán még inkább kiemelte vörös
hajfürtjeinek ragyogását, zöldeskék szemének fényét. Raven abban a
pillanatban tudta, hogy a teremben lévő valamennyi férfi el akarja
nyerni a csókját – és a kezét. Ám mindannyiuk igyekezete kudarcra
ítéltetett, mivel ehhez őt kellene legyőzniük. Soha eddig nem várt
ennyire semmilyen eseményt, nem vágyott még ennyire a győzelemre.
El kellett kápráztatnia a lányt; remélte, hogy fegyverforgatásával talán
sikerül magára vonnia figyelmét.

177
 Abrielle arca lángolt zavarában és örömében, ahogy végigtekintett az
őt ünneplők sokaságán. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez az
érdeklődés neki szól, és nem a vagyonának.
A zenészek ismét játszani kezdtek, Vachel pedig odalépett
Elspethhez és Abrielle-hez.
– Azt hiszem, remek ötlet volt ez a torna, drágám – mosolygott
Elspeth a férjére.
– Csak akkor, ha segítünk vele Abrielle-nek – emlékeztette Vachel.
Abrielle gyengéden megszorította mostohaapja karját.
– Te mindig mellettem álltál.
– Szégyen, hogy ennek a Raven Seabernnek viszont senki sem fogja
pártját.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Elspeth, és tekintetével Ravent kutatta a
tömegben, aztán meglátta, ahogy az apjával beszélget, külön a
többiektől.
– Veszélyben forog az élete. Láttad, hogyan reagáltak a csapatába
tartozók. Egyáltalán nem akarják védelmezni őt. Egyszemélyes
csapatként kell majd versengenie.
– Akkor talán nem kellett volna beneveznie – szólt halkan Abrielle.
Vachel kajánul nézett rá.
– Azt hiszed, csak úgy lemond rólad? Büszke, eltökélt férfi.
– Igazán nagyra becsülöd.
– Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a férjedként is ugyanúgy
értékelném. Ahogy a jelenlévők közül szinte senki sem. Hallottam,
ahogy Thurstan uszította az embereket a skótok ellen. Ha háború törne
ki, és te Raven felesége lennél, döntened kellene, melyik oldalhoz légy
hű.
– Egy asszony elsősorban a férjének tartozik hűséggel – tette hozzá
Elspeth.
Abrielle nem válaszolt, annyira valószínűtlen volt, hogy ilyen
dilemma elé kerülhet. Mégis, mint mindig, ha nem fegyelmezte magát
szándékosan, tekintete azonnal Ravenre siklott. Nem akart aggódni

178
miatta a holnapi tornán. Nem hitte, hogy bárki is megtámadná őt a saját
csapatának tagjai közül. Ahogy ott állt, és mosolyogva társalgott az
apjával, olyan könnyednek, magabiztosnak tűnt. Valószínűleg jobban
vágyott a tömött erszényre, mint rá, hiszen a gazdagság igen fontos volt
számára. „Nem fogok aggódni – mondta a lány magában –, hiszen nem
tartozik rám, miért nevezett be mindenáron a versenybe.”
Amikor Abrielle egy lovag karján táncolni ment, Vachel így szólt
Elspethhez:
– Túlságosan hevesen tiltakozik, valahányszor Ravenről van szó.
– Tudom – simogatta meg férje kezét az asszony. – Azt hiszem, nem
meri odaadni a szívét egyetlen férfinak sem.
– Ez az én hibám – sóhajtott Vachel. – Miattam vállalta az áldozatot,
hogy hozzámegy Desmond de Marléhoz. Attól tartok, már maga az
eljegyzés is megsebezte.
– Meg a félelem, hogy mi vár rá a házasságban. Isten
megszabadította őt ettől a lidércnyomástól, ám aggódom, hogy soha
nem nyeri vissza a lelki nyugalmát.
– Isten eddig is vigyázott Abrielle-re. Bízzunk benne! – mondta
Vachel.

Reggel, amikor a nap kikukucskált a felhők mögül, Abrielle azon

kapta magát, hogy Ravent keresi a tömegben. A lány a verseny
fő helyszíne mentén erre az alkalomra épített lelátón ült, ám csak
néhány viadal zajlott a szeme előtt, egyes feladatokat a vidék erdős
területein kellett a résztvevőknek végrehajtaniuk.
Fülébe csengtek még a harci kiáltások, ahogy a kürtszóra a két csapat
összecsapott egymással. Fegyvereik hangosan csattogtak, a heves
küzdelem során többeket kivetett ellenfelük a nyeregből, és szinte
azonnal fogságba kerültek. A délelőtt folyamán jó néhány lovagot

179
kellett az elsősegélyhelyre szállítani, de szerencsére haláleset nem
történt.
Ravent alig látta. Nehezen merte bevallani magának, hogy
megjegyezte, milyen formájú sisakot visel a férfi, s hogy a pajzsát egy
támadásba lendülő holló díszíti. Így bármikor felismerné, ha újra
megpillantaná. A kezdést jelző kürt megszólalásakor máris kiütötte
egyik ellenfelét a nyeregből, majd megnyert díjával ellovagolt a fák
közé, talán hogy megkeresse csapatának pavilonját. Elspeth leült
Abrielle mellé.
– Hogy érzed magad, mama? – kérdezte a lány.
– Nagyszerűen, drágám – bólintott kissé sápadtan Elspeth.
– Ettem egy kis kenyeret, így most sokkal jobban vagyok. Láttad
Ravent?
Hirtelen elhallgatott, mire Abrielle kíváncsian ránézett. – Csak azért
kérdezem, mert mostohaapád aggódik, hogy sebezhető célponttá válhat.
– Már nem hiszem – szólalt meg Vachel, aki épp akkor érkezett
hozzájuk. – Hallottam, hogy eddig öt embert vetett ki a nyeregből,
csapatának pavilonja az ő díjaival van tele. Nézzétek, nem ő az ott?
Abrielle megpróbált érdektelenséget színlelni, de szeme a fák közül
kivágtató lovascsapatra tapadt. Raven vágtatott elő, s a lány ekkor vette
észre, hogy a férfit négy lovag üldözi. Néhány másik elállta az útját, és
ahogy forgott a lovával, egyikük lándzsája végigszántotta láncingét, és
kirepítette őt a nyeregből. A tömeg felhördült, és egy emberként állt fel.
Abrielle tudta, sokan remélik, hogy Raven fogságba esik, és véget ér
számára a viadal. Ő azonban talpra ugrott, és egy mozdulattal kirántotta
kardját. A lovasok körülötte keringtek, ő pedig dühödten küzdött,
kivédte csapásaikat, és feléjük vágott fegyverével, míg kénytelenek
voltak egyenként felvenni vele a harcot, különben lovuk vagy a saját
lábuk épségét veszélyeztették. Végül az egyik lovag a földre zuhant,
ahogy megpróbált elhajolni Raven kardja elől, ő pedig megragadta
ellenfele lovának gyeplőjét, és fellendült a nyeregbe. Abrielle

180
meglepődött, hogy a lelátón néhányan ujjongva megtapsolták
győzelmét és bátorságát.
Gondolkodás nélkül felállt, és velük tapsolt. Mondogatta magának,
hogy csak illendőségből teszi, hiszen ha ő nem vesz részt szívvel-
lélekkel a maguk rendezte lovagi tornán, hogyan várhatná el másoktól?
Ha csodálja Raven ügyességét a küzdőtéren, ez nem jelenti azt, hogy őt
magát is elismeri. Nem számít, mit sugall a hevesen és hangosan
verdeső bolond szíve.
– Nem láttad Thurstant? – kérdezte mostohaapjától, amikor a
versenyzők ismét eltűntek a fák között.
Vachel nemet intett. Ám naplementekor, mire a lovagok már a teljes
kimerültség szélén álltak, Thurstan és néhány embere jelent meg a
küzdőtéren, sértetlen sisakban és láncingben.
– Vachel – szólt Abrielle te is úgy látod, hogy teljesen frissek? Talán
elvonultak egy pavilonba pihenni.
Mostohaapja a fejét rázta.
– Ez egy ismert trükk, mellyel sokan élnek a lovagi tornákon.
Megvárják, míg a többség elfárad, majd legyőzik őket. Megengedett
módszer, de nem igazán tisztességes.
– Ezek Ravent szemelték ki célpontul – rángatta meg idegesen
Abrielle ruhaujját Elspeth.
Raven éppen elügetett, egy elfogott lovagot vezetve, amikor
körülvették. A skót próbálta védeni foglyát, közben néhányat földre
küldött a lováról Thurstan cimborái közül. Bár Thurstan maga több
vágást is ejtett Raven pajzsán és sisakján, nem próbált meg egyedül
kiállni ellene. Az egyik lovag hátulról támadt Ravenre; a tömeg
felszisszent és felugrott, ahogy magasra emelte kardját. Az utolsó
pillanatban Raven megérezte a cselt, és kivédte a pajzsával. A lovag
azonnal lerepült csődöréről, és elterült a földön.
Ebben a pillanatban felharsant a viadal végét jelző kürt. Abrielle
egészen eddig nem is volt tudatában, mennyire izgult, hogy Ravennel

181
esetleg történik valami: lélegzet-visszafojtva figyelte a küzdelmet, a
tenyere fájt, ahogy összeszorított ujjai kis félholdakat vájtak belé.
Valahonnan előkerült egy felcser, a lovagok pedig visszavonultak,
hogy összeszámolják, ki hány díjat nyert. Csak Raven maradt kinn,
hosszú haja győzelmi zászlóként lobogott a válla körül. Végül elvitték a
sérült lovagot, közben levették a sisakját
– Abrielle ekkor ismerte fel, hogy Sir Colbert az. Ahogy elhaladtak
előtte, megkönnyebbülten látta, hogy életben van. Bár ő támadta meg
hátulról Ravent, s ennek köszönhette sérülését, Abrielle tudta, halálos
csatává fajulhatott volna a harc.
A lelátón Vachel köré gyűltek az idősebb férfiak, halkan
beszélgettek, s találgatták, ki lett a torna bajnoka. Nemsokára Vachel
bólintott, a tömeg felé fordult, és felemelte a kezét, a nézők figyelmét
kérve. A lovagok – néhányuk sántikálva, mások segítséggel – közelebb
jöttek, hogy meghallgassák.
– Emberek, adjunk hálát az égnek, hogy senki sem halt meg ma, és
csonttörésnél komolyabb sérülés sem történt. Ítésztársaim és jómagam
sokáig tanakodtunk, ki legyen a győztes, végül döntésünk csaknem
egyhangú lett. A főnyereményt, a tömött erszényt, Raven Seabern
érdemelte ki, aki egymaga tizenkét foglyot ejtett, és nagylelkűen
megosztotta nyereményeit csapattársaival.
Abrielle egyáltalán nem lepődött meg – és nem bánta –, hogy így
alakult. Raven rászolgált a dicsőségre. Az viszont kissé meglepte, hogy
több tucat ember felállva éljenezi, ünnepli a skótot, de arra gondolt,
hogy ez váratlan nagylelkűségének tudható be. Talán a jóindulatukat
akarta megnyerni, vagy megpróbálta enyhíteni a vele szembeni
ellenérzést. A lány a tömeget fürkészte, és meglátta Ravent az apja
mellett. A lord segített neki levenni a láncinget, és Abrielle ijedten
fedezte fel, hogy az alatta hordott párnázott bélésen vérfoltok
éktelenkednek. A rámért kardcsapások valóban erősek lehettek, ha ilyen
sérülést okoztak. Ahogy Raven felemelte a fejét, a lány egy vágástól
származó vérző sebet vett észre az arcán. Most, hogy megszabadult

182
nehéz páncéljától, lassú mozdulataiból látszott, mennyire kimerült, és
Abrielle ráébredt, hogy mindvégig a büszkesége hajtotta őt. Határozott
léptekkel jött a díjáért, nem bicegett, és nem ingott meg.
Vachel mosolyogva nyújtotta át a jutalmat; a mozdulatot udvarias
taps és a szokásos ellenséges dörmögés kísérte. Aztán várakozóan
néztek Abrielle-re, hogy ő is váltsa be ígéretét.
Hogy is feledkezhetett volna meg a csókról, és hogy is egyezhetett
bele ebbe a feltételbe? Előre tudnia kellett volna, hogy Raven nyeri meg
a tornát – s ez a pillanat most elérkezett. Igyekezett összeszedni magát,
megvárni, míg pulzusa lassul, szíve egyenletesebben ver. Ehhez idő
kellett, azonban egyértelmű volt, hogy nem várhat tovább. Raven máris
előtte állt, és mélyen meghajolt; a mozdulat egyszerre volt lovagias és
csúfolódó.
– Hölgyem! – szólalt meg.
Abrielle meghajtotta a fejét.
– Uram, az ön teljesítménye igazán látványos volt, a karddal
mesterien bánik, lovaglótudása bámulatos. Bárcsak felajánlhatnék
méltóbb díjat a győzelméért.
– Bárcsak lehozhatnám az égről a csillagokat, hogy
versenyezhessenek az ön szépségével! – válaszolt halkan a férfi. – Ez
lenne csak méltóbb az ön által felajánlottnál.
Abrielle-t dühítette, hogy képtelen megszólalni, levegőt venni vagy a
fejét elfordítani. Szinte elolvadt az átkozott férfi tekintetétől. Ez akkor
is meglehetősen nyugtalanító érzés lett volna, ha nincs körülöttük több
száz kuncogó bámészkodó – így pedig egyenesen elviselhetetlen volt.
Ám Raven egy pillanat alatt megmentette őt – ebben már eddig is
rendkívüli jártasságról tett tanúbizonyságot.
– Szó, ami szó, ez tartotta bennem a lelket hosszú órákon át. Nem
kapkodom el a dolgot, nem akarom bepiszkolni önt a viadal során rám
tapadt porral és verítékkel. Bocsánatáért esedezem; engedje meg, hogy
megfürödjem és átöltözzem, mert ilyen állapotban nem társaloghatok
önnel.

183
 – Társalogni? – kiáltott valaki, mire többen felnevettek.
Abrielle beleegyezően bólintott, hálás volt a halasztásért.
Ám hiába kezdett lassacskán megnyugodni, egyfolytában a férfi
arcán éktelenkedő sebhelyet bámulta. Még mindig szivárgott belőle a
vér.
– Sir Raven – szakadt ki belőle hirtelen a szó –, engedje meg, hogy
ellássam a sebet az arcán! Jöjjön velem!
– Meg kellene fürödnöm…
– Azt hiszi, nem volt soha a közelemben senki, aki megizzadt a napi
munka során?
A vendégsereg nevetni kezdett.
– Ki kell tisztítani a sebét – szögezte le a lány.
– Az elsősegélynyújtó sátorba is elmehetek – ellenkezett Raven,
Abrielle nem kis meglepetésére.
Vachel mosolygott, és átkarolta Raven vállát.
– Csak nem engedjük, hogy várakozzék a mi bajnokunk! Butaság.
Abrielle ügyesen gyógyít.
Így aztán a lány Raven oldalán elindult a kastély felé. Érezte,
mennyire felhevült a férfi teste az egész napos erőfeszítéstől. Arcán
izzadság csörgött, a haja is nedves volt. Észrevette, hogy kíméli a bal
lábát, ám nem szólt – női ösztöne megsúgta, hogy a skót túl büszke,
semhogy bevallja gyengeségét, különösen neki nem. Dacos tartása és
ereje furcsán megbizsergette szívét.
A nagyterem néptelen volt, csak a szolgák készülődtek az esti
ünnepségre. Azonban ők is nagy szemeket meresztettek a két érkezőre,
akik átsétáltak közöttük. Abrielle megkönnyebbülten fellélegzett, mikor
végre a kastély sötét, csak fáklyákkal megvilágított folyosóira értek, a
szobájánál azonban megdöbbenve látta, hogy egyetlen szolgálólány
sincs a közelben: még mindannyian a kinti tömegben voltak. Ez pedig
annyit jelentett, hogy ő és Raven teljesen egyedül lesznek, miközben a
sebét ellátja egy zárt helyiségben, melyet most hirtelen valóban nagyon
kicsinek érzett.

184
 Izgatottan nézett körül, azonban hiába reménykedett, hogy
valamelyik sarokból vagy zugból véletlenül előlép egy szolga.
Kénytelen volt beletörődni, hogy magának kell intézkednie.
Megfeszítette a vállát, mély lélegzetet vett, és győzködte magát, hogy ő
gyógyító, és most kizárólag azért vannak itt, hogy segítsen egy sebesült
férfin – amit bárki mással, férfival, nővel vagy gyermekkel is bármikor
megtenne. Nem számít, hogy Raven Seabern a sebesült, és hogy
egyedül vannak.
Beléptek, Raven becsukta az ajtót, és háttal nekitámaszkodott. Arca
vérzett, sötét tekintete a lányét kereste, és abban a pillanatban csakis az
számított, hogy egyedül maradtak.

185
 Tizennegyedik fejezet

H óvá üljek? – kérdezte Raven.

Abrielle nem felelt rögtön. Rá sem kellett pillantania a széles
mellkasra feszülő veríték áztatta ruhára, melyen kirajzolódott minden ín
és izom, hogy tudja: dőreség, sőt egyenesen veszélyes dolog volt
kettesben maradnia a férfival; mégsem tudta levenni róla a szemét.
Teljesen biztos volt benne, hogy amíg él, bánni fogja, ha azon nyomban
nem közli vele, hogy igazán sajnálja, de nem érdemes leülnie, mert
meggondolta magát, és jobb lesz, ha valahol máshol látják el a sebét.
Azonban Raven arcáról a vér egyenesen arra az igen felkavaró izmos
mellkasra csepegett, és a sok vágás meg egyéb sérülés között további
rászáradt vérfoltok is látszottak. Bármekkora veszélyben érezte is magát
Abrielle, furdalta volna a lelkiismeret, ha miatta fertőződik el a seb.
– Üljön a padra! – mondta végül, a lehető legközömbösebb hangon.
– És ha nem okoz túl nagy fájdalmat, tegye fel az üstöt a tűzre, elég víz
van benne.
A férfi megtette, majd elkezdte kioldani a páncélbélés fűzőjét.
– Mit csinál?! – kérdezte döbbenten Abrielle.
Raven csodálkozva nézett rá a gallérja felett.
– Nem azt mondta, hogy ellátja a sebeimet?
A lány zavartan bólintott.
– Vagy talán ruhán keresztül akarja? – kérdezte a skót komolyan,
mintha ez teljesen rendjén való lenne.

186
 – Nem… én csak azt gondoltam… Sajnálom, természetesen le kell
vennie.
Raven folytatta a műveletet, közben arca fájdalmasan megrándult.
– Segítsek? – lépett közelebb gondolkodás nélkül a lány.
– Talán – egyezett bele Raven. – De elküldhetek apámért. Ki tudom
fűzni, de néhány helyen vérfoltos lett, és nehéz lesz áthúzni a fejemen.
Abrielle beharapta az ajkát, és mérlegelni kezdte, mi a veszélyesebb:
ha nekiáll vetkőztetni Ravent, és még tovább marad itt az izzadt, félig
ruhátlan férfival, vagy ha elküld valakit Cedricért, és megvárja, míg
ideér.
– Nem szükséges – vágta rá. – Ha már úgyis itt vagyok, segítek. –
Igyekezett nyersen és határozottan beszélni, nehogy elárulja valódi
lelkiállapotát. Még önmagának sem merte bevallani, mennyire
nyugtalan. Félt egyedül maradni a férfival, a vetkőztetéstől mindene
remegett, és furcsa izgalom fogta el. Csak annyira lépett közel, hogy
kinyújtott karjával elérje, ám ő megpördült, ahogy két karját a feje fölé
emelte, így a köztük lévő távolság a felére csökkent. A lány megragadta
a meglazított bélés alsó szélét, és felfelé húzta.
– Au! – ez inkább kiáltásnak, mintsem nyöszörgésnek hangzott, mire
ijedten abbahagyta a mozdulatot.
– Azt hiszem – szólt a férfi kissé még közelebb araszolva, annyira,
hogy a lány a nyakán érezte forró leheletét –, legjobb lesz, ha ezt
nagyon-nagyon lassan csinálja.
Abrielle, ártatlansága ellenére, eléggé nő volt már ahhoz, hogy tudja,
nem csupán a fájdalom miatt vált szaggatottá a férfi lélegzetvétele. A
helyzettől Ravent is elragadta a hév; erről árulkodott rekedtes hangja és
parázsló szeme.
– Ez is egy lehetőség – bólintott Abrielle –, szerintem viszont jobb,
ha egy mozdulattal letépem. Így! – mutatta meg rögtön.
– Te jó ég! – szisszent fel Raven.

187
 – Sajnálom, ha fájdalmat okoztam, de tényleg kíméletesebb, ha egy
pillanat alatt túl vagyunk rajta. – Aggódva nézett a férfira. – Nagyon
fájt?
Raven nevetése köhögésbe fordult.
– A, csak mint egy szúnyogcsípés. És mivel rendkívül hálás vagyok
önnek a gondoskodásért, bármit elviselek. Ön a könyörület angyala.
A férfin most már csak egy vászoning és a páncél alatt viselt
lábszárvédő maradt. Az ingen vérfolt sötétlett, s ha megmozdult, a
szövet rátapadt a bőrére. Épp le akarta húzni magáról, de Abrielle
megállította. Egy rongyot mártott a meleg vízbe, gyengéden
rányomkodta a vérfoltra, és átitatta az anyagot, hogy könnyebben
elváljon a bőrtől.
– Álljon fel!
Raven engedelmeskedett, Abrielle pedig megfogta az ing két
szárnyát.
– Ígérem, ezúttal nem fog fájni.
Gyengéd ujjaival lassan lehámozta róla a ruhadarabot, és Raven
immár deréktól felfelé meztelenül állt előtte. A lánynak le kellett
hunynia a szemét, hogy ismét levegőhöz jusson. Bár a férfi bordáin
széles horzsolás futott végig, amely még mindig vérzett, Abrielle
csupán a hatalmas mellkast és a keményen domborodó izmokat látta.
Arra eszmélt, hogy Raven arcáról a mellkasára gördült egy vércsepp.
– Üljön le! – szólt rá, de a térde annyira elgyengült, hogy kénytelen
volt ő is leülni. Újra bemártott egy tiszta ruhát a meleg vízbe, és
gyengéden a férfi arcára nyomta.
– Ezt tartsa rajta, amíg a bordáit kezelésbe veszem. Nem hiszem,
hogy túlságosan mély a sebe.
– Egy lándzsa súrolt végig. Apró sérülés csupán. Csinos kis heg
marad utána.
– Már most is az – próbált közömbös maradni Abrielle. Elhatározta,
úgy tesz, mintha ápoltja egy idegen férfi lenne, egy azok közül, akiket
eddig kezelt, ám nem sikerült becsapnia magát. Ahogy Raven bőréhez

188
ért, átfutott rajta valami, amiről biztosan tudta, tisztességes lányok nem
érezhetnek ilyet. Hallotta a férfi felgyorsuló légzését, mintha a sajátja
lett volna, érezte sima bőrének csípős szagát, látta, hogy szinte
dübörögve lüktet nyakán az ütőér.
Gyorsan odébb lépett, és kinyitotta gyógynövényes dobozát.
Többféle szerből kenőcsöt kevert, egyenletesen rákente a sebre, majd
tiszta vászonból hosszú kötést tekert a férfi törzse köré.
– Felveheti az ingét – sóhajtott megkönnyebbülten, amint befejezte a
műveletet.
– Húzzam át a fejemen? – kérdezte Raven, a nedves rongyot még
mindig az arcához szorítva.
Abrielle érezte, hogy bakot lőtt: arca lángba borult.
– Bocsánat. Olyan fáradt vagyok, hogy összekevertem a dolgokat.
– Aha! Akkor valószínűleg ugyancsak a fáradtság az oka, hogy amint
az ön közelébe kerülök, minden másról megfeledkezem – jegyezte meg
halkan Raven.
– Honnan tudjam, mit érez? – csattant fel Abrielle, és bár haragosan
nézett a férfira, érintése gyengéd volt, ahogy a törlőruhát kivette a
kezéből. Lemosta a sebet, amely még mindig vérzett. – Attól tartok,
össze kell varrnom.
– Vagy ki kell égetni – javasolta Raven gyakorlatiasan, majd
Abrielle rémült tekintetére megvonta a vállát. – Máskor is tettek már
velem ilyet.
– Én biztosan nem, különösen az arcán.
– Szóval nem akarja tönkretenni vonzó ábrázatomat?
– Kissé sokat képzel magáról – torkolta le Abrielle. – Nem gondolja,
hogy azért nem teszem, mert nem akarom, hogy még jobban megijessze
a kisgyerekeket?
– Jöjjön a tű és a cérna! – egyezett bele Raven.
Az élcelődéstől a lány kissé megkönnyebbült, s remélte, hogy
leplezni tudja, milyen hatást gyakorol rá a férfi. Valami megváltozott
közöttük, vagy talán benne legbelül. Le kellett küzdenie a vonzást,

189
melyet a férfi testének látványa, ereje és bátorsága, valamint a markáns
arcról sugárzó leplezetlen érdeklődés váltott ki belőle. Az ilyen
pillanatok könnyen tévútra vihették volna, ám nem feledkezhetett meg
arról, hogy korábban Raven egyáltalán nem volt ennyire barátságos
vele, nem tartotta érdemesnek a figyelmére. Bármit is hozzon fel
mentségére, amiért meg sem próbált udvarolni neki első találkozásuk
alkalmával, fiatal, gazdag özvegyként neki biztosnak kellett lennie egy
férfiban – Ravenben pedig soha nem lehetett biztos.
– Ez fájni fog – helyezkedett el a pádon ülő férfi mellett, tűvel és
cérnával a kezében.
– Kibírom, leányka – hangzott a jóindulatú biztatás.
Abrielle csak felülről férhetett jól hozzá a sebhez, Raven azonban
olyan magas volt, hogy alig kellett hozzá lehajolnia. Először félve
szúrta bele a tűt, de mivel a férfi meg sem rezdült, nekibátorodva
folytatta. Raven szeme valószínűtlenül kék volt, szempillája olyan sötét
és hosszú, hogy a lány kénytelen volt elterelni róla a gondolatait, ezért a
viadalról kezdett beszélni:
– A mostohaapám azt mondta, Thurstan ön elleni támadása
szabályos manővernek számított.
Raven megvárta, míg Abrielle áthúzza a cérnát, s csak azután szólalt
meg.
– Az volt, de tudtam, hogy mindenre fel kell készülnöm, különösen
egy ilyen alakkal szemben.
– A többiek egész nap küzdöttek, ő pedig kivárta a viadal végét…
– Igen, de így nem is nyerhetett, mert nem tudott elég foglyot
összeszedni.
– Azt hiszem, nem a győzelemre hajtott: önt akarta megtámadni.
– Csak nem aggódik értem, leányka?
– A verseny tisztasága miatt aggódom – szólt kimérten Abrielle.
– Ó, háborúban a tisztaság ismeretlen fogalom.
– De ez nem háború volt! – tiltakozott felháborodottan a lány.
– A Colberthez hasonlóknak a játék minden része háborúnak számít.

190
 A lány kezében megállt a tű.
– Hogy veheti félvállról mindezt, hiszen majdnem megölték!
– Megsiratott volna?
– Persze, mint bármelyik elesett bajnokot – közölte Abrielle.
– Na, készen vagyunk. A csábos arca többé-kevésbé változatlan
maradt.
A férfi felnevetett.
– Olló… az olló, vajon hová tűnt? – mormolta maga elé a lány. –
Tudom, hogy itt van valahol.
– Tépje el a cérnát a fogával! – sürgette Raven.
Abrielle elkerekedett szemmel bámult rá.
– Ne, meghúzom a varratot.
– Én kibírom… és ön?
Raven szeme veszélyesen csillogott, és Abrielle tudta, az jár Raven
fejében, milyen közel kell hajolnia az arcához ehhez a művelethez.
Magában elátkozta a bátor Berwin of Harrington heves vérét, amely az
ereiben csörgedezett, és túlságosan is fel-hevült ahhoz, hogy elutasítsa a
férfi által kínált kihívást. Nagyon lassan előrehajolt, megfogta a csomót,
majd elharapta a cérnát. Nyakát súrolta a férfi lehelete, s ettől hirtelen
melege lett, majd megborzongott. Érezte, hogy két erős kar fonódik a
derekára, gyorsan felegyenesedett, és igyekezett kiszabadulni az
ölelésből.
– Mit csinál? – akarta erélyesen rendreutasítani Ravent, de maga is
meglepődött, milyen erőtlen volt a hangja.
– Behajtom a nekem járó díjat.
– De hiszen nyilvánosság előtt kell adnom, amikor mindenki láthatja,
hogy teljesítettem.
– Cseppet se aggódjon, leányka, mindannyian feltételezik, hogy
négyszemközt kaptam meg a csókot.
Raven átölelte, az ölébe húzta, közben szája rátapadt a szájára.
Abrielle szenvedélyesen viszonozta a csókot, s amikor a férfi nyelve
beljebb hatolt, puhatolózva érintette hozzá a sajátját, majd hirtelen kitört

191
belőlük az elfojtott tűz. Vágytól égve önfeledten ölelkeztek, mintha
megszűnt volna körülöttük a világ. Abrielle egyre szorosabban bújt a
férfihoz, gyengéden simogatva a hátát. Raven sejtette, hogy a lányban
heves szenvedély lakik, ám a sok visszautasítás után attól tartott, ő nem
részesülhet belőle. Most, hogy megkóstolta a legédesebb meleg, nedves
eperajkakat, ennél jóval többre vágyott.
Abrielle hirtelen kibontakozott az ölelésből, és felugrott Raven
öléből. Melle szaporán emelkedett és süllyedt, ahogy zihálva
lélegzethez próbált jutni.
– Ez… ez gonosz és tisztességtelen dolog volt!
– Miért? – csodálkozott Raven. – Önként ajánlott fel egy csókot a
győztesnek, én pedig mindig nyerek. – Kék szeme most még sötétebbé
vált, akár a legviharosabb óceán.
A lány átkozta magát, hogy – ha rövid időre is – a férfi bűvkörébe
került.
– Előnyére válna, ha nem felejtené el, hogy a „mindig” végtelenül
hosszú időt jelent. Ajánlom, ne vonjon le téves következtetést a mai kis,
jó értelemben vett megingásomból. Soha nem leszek a felesége, mert
nem tudok bízni magában. Tartsa szerencséjének, hogy megnyerte a
viadalon a főnyereményt, ám engem soha nem fog megkapni! – Az
utolsó szavakat szinte kiabálva mondta, miközben zöldeskék szeme
villogott.
Aztán sarkon fordult, és kiviharzott. Bárcsak bezárkózhatna a
szobájába, ám a lovagi torna záróünnepségén még el kellett játszania a
háziasszony szerepét. Végigmosolyogta az estét, gépiesen eleget tett
feladatainak, de mindvégig úgy érezte magát, mintha bábu lenne, és
idegen erő irányítaná. Óriási erőfeszítésébe került, hogy ne nézzen
Ravenre, ne törjön ki belőle a sírás bánatában és mérgében. Választania
kellett volna a kérői közül, ám az arcok összefolytak előtte, a
mosolyukat hamisnak látta, fogalma sem volt, mit kérdezzen tőlük. Úgy
érezte, kudarcot vallott, és anyja gondterhelt homlokráncolásából látta,
hogy a szülei aggódnak miatta.

192
 Akövetkező két napon a kastély ismét kiürült, a látogatók
elutaztak, és Abrielle kitért a férjválasztás kérdése elől. Tudta, és
nagyra értékelte, hogy anyja és Vachel türelmesek vele. Névsort
készített, minden férfihoz odaírta, miért nem lenne jó férjnek, ám
valahányszor az esküvői csókra gondolt, mindig Raven karjaiba
képzelte magát.
Napokig nem jött álom a szemére, és a harmadik éjszakára kellően
kimerült, hogy legalább hajnalig aludjon, ám még pirkadat előtt fojtott
sírásra ébredt, melybe időnként fájdalmas sikoly vegyült – a hangok a
szobája előtti folyosóról hallatszottak.
Megijedt, hogy valami tragédia történt, hogy anyja áll az ajtó előtt,
és vele akar beszélni. Még túl élénken élt emlékeiben az éjszaka,
amikor Desmond lezuhant a lépcsőn; elképzelte, hogy ez mással is
megtörténhet, esetleg a legközelebbi hozzátartozójával is.
Azonnal tudni akarta, ki sír, és miért. Tüzet csiholt, meggyújtotta az
ágya melletti tartóban lévő gyertyákat, majd belebújt köntösébe.
Gyertyatartóval a kezében az előszobába sietett. Óvatosságból az ajtóra
tapasztotta a fülét, de semmit sem hallott.
– Ki van ott? – kérdezte.
– Asszonyom, ne nyissa!…
Megismerte szobalánya hangját, letette a gyertyatartót, majd megállt,
mert csattanást hallott, mintha pofon lett volna, utána pedig fojtott
mormogást. Végigfutott hátán a hideg, minden jel arra vallott, hogy
valaki brutálisan megütötte Neddát.
Ijedtében sietve félrehúzta a reteszt, és feltépte az ajtót. Azonnal
meglátta az asszonyt, aki hálóingben, köntösben a földön feküdt. Szája
sarkából vér szivárgott. Mellette egy hatalmas, sebhelyes arcú, nagy

193
szakállú alak állt, ősz tincsekkel csíkozott fekete haja loboncos
sörényként verdeste széles vállát.
Hirtelen iszonyatos bűz csapta meg az orrát, tekintetét arra fordította.
Rémült sikoly szakadt ki belőle, mikor meglátta a Nedda fölé
tornyosuló férfi még testesebb társát az ajtó mellett, a falhoz simulva.
Őszes haja annyira sűrű és gubancos volt, hogy szinte teljesen
egybeolvadt bozontos arcszőrzetével. Rothadó fogait kivillantva
Abrielle-re vigyorgott, majd mikor észrevette, hogy megfordult, és
vissza akar menni a szobájába, előreugrott, hogy elkapja.
Abrielle igyekezett becsapni az ajtót a gazember orra előtt, de az
olyan erővel taszította befelé, hogy a lökéstől végigbotladozott az
előszobán. Nekiesett a hálószobaajtó melletti szekrénynek, fejét
beütötte a mögötte lévő kőfalba, és kis híján elvesztette az eszméletét.
Kábultan csúszott le a díszes szekrényajtónak dőlve a szőnyegre.
Elködösülő szemmel bámult a zömök szörnyetegre, aki közelebb lépett
hozzá.
Az idegen lehajolt, hogy feje egyvonalban legyen az övével, majd
durván rávigyorgott.
– A nevem Fordon, ő pedig – bökött hátra a válla mögé a Nedda
fölött álló alakra ő pedig Dunstan.
– Mit akarnak?! – sikoltotta Abrielle, miközben kétségbeesetten
küszködött, hogy kábult agya kitisztuljon, és a díszes szekrénybe
kapaszkodva próbált talpra állni. Az erős, robusztus bútordarabot még
Lord Weldon hozta a keresztes hadjáratból.
A nyitott ajtón túl látta, ahogy a magasabbik behatoló a hajánál
fogva megragadja Neddát, és felhúzza a földről. Aztán megperdítette, és
belökte az előszobába, ahol a szobalány tántorogva nekiesett úrnőjének.
Abrielle mindent elkövetett, hogy kábultsága ellenére talpon maradjon,
ám ismét a szőnyegen találta magát, összegörnyedve, Nedda alatt.
Remegve, sajgó tagokkal, dühtől fuldokolva várta, hogy az asszony
felálljon, ő pedig rendezhesse gondolatait. Felült, közben a két útonállót
nézte, akik gusztustalanul vigyorogtak rá. Legszívesebben azonnal

194
bosszút állt volna rajtuk, de nem tudta, mit tegyen. Ugyanakkor az járt a
fejében, milyen jó lenne feldarabolva elrejteni őket a díszes szekrénybe,
amely annyi sebet ejtett a testén.
Kiszabadította kezét szakadt ruhájából, s végighúzta a száján. Ahogy
lenézett, látta, hogy a keze csupa vér. Nedda azonnal tépést csinált
hálóinge széléből, és több rétegben összehajtogatta. Nem törődve
zúzódásaival, melyeket a Dunstantől kapott verés okozott, erősen
rászorította úrnője ajkára, hogy elállítsa a vérzést. A támadók felé
pillantott, majd lebiggyesztett ajakkal dühödten szidalmazni kezdte
őket:
– Brutális gazemberek! Mindkettőjüket fel kellene akasztani!
Fordon felröhögött.
– Inkább elviszünk titeket egy kis kocsikázásra. Hiszen azé’ fizetnek
minket.
A két nő ijedten egymásra nézett, ettől Fordon újra hahotázni
kezdett, szemmel láthatóan élvezte fölényét.
Abrielle halkan megköszönte Neddának a gondoskodást, közben le
sem vette a szemét a két gátlástalan, ápolatlan férfiról.
– Csak lenne egy seprűm, alaposan kiporolnám a dagadt hátsó
felüket – mormolta megvetően. – Olyan orrfacsaró bűzt árasztanak,
hogy legalább két hétig kell majd szellőztetni a szobát utánuk.
– Jól mondja, úrnőm – helyeselt Nedda, és csodálta a fiatal lány
bátorságát. Haragosan bámult rájuk, majd gúnyos mosolyra húzódott a
szája. – Asszem, hat hónap is beletelik, mire kimegy a szaguk.
– Mit akarnak tőlünk?! – kiáltott rájuk Abrielle.
– Máj’ megtudod – felelte Fordon, fekete, odvas fogait mutogatva.
A gyertyák óriási árnyékot rajzoltak a két alakról a falakra. Ha lehet,
Dunstan még a társánál is visszataszítóbb volt. Felpuffadt arcán csúf
forradás húzódott, szinte összegyűrve egyik szemhéját, majd tovább
folytatódott lefelé, alsó ajkát örökös torz vigyorba rántva. Fordonnal
ellentétben olyan magas és izmos volt, hogy Abrielle gyámoltalan
kismadárnak érezte magát előtte.

195
 Fordon lehajolt, és Abrielle-re vigyorgott.
– Jobb, ha megválogatod a szavaidat, vagy télleg eltángállak. És
aligha valószínű, hogy túlélnéd a verést – röhögött gonoszul.
Abrielle megvetően nézett rá.
– Ha meghalok, biztos, hogy az alávaló felbujtója soha nem kapja
meg, amire vágyott. Ez tény, nem puszta fenyegetés.
– Ugyan mit nem mond, hölgyem? – vigyorgott ismét Fordon.
– Ha nem tudná, majd felvilágosítom. Arra céloztam, gondolja meg,
milyen következményekkel jár magára és a társára nézve, ha megölnek
minket. Valószínűleg nem ússza meg élve, ha magára haragítja a
megbízóját.
Abrielle biztosra vette, hogy Thurstan áll az események mögött;
kétségtelenül arra akarja kényszeríteni őt, hogy mondjon le Desmond
vagyonáról, esetleg menjen hozzá feleségül. Penetráns szagú látogatói
meglehetősen együgyűeknek látszottak, nem hitte, hogy ők maguk
eszelték ki ezt a tervet.
Abrielle-re bámulva a bamba fickó tett néhány lépést, majd hirtelen
előkapott egy hosszú tőrt az oldalán lévő tokból, mire a két nő rémülten
felsikoltott.
– Beijedtetek, mi? – hahotázott.
Abrielle azonnal rájött, hogy Fordon kimondottan élvezi, ha
kínozhatja őket, s magában azt kívánta, bárcsak jól orrba verhetné egy
piszkavassal. Megértette apját, miért akart elégtételt venni az
ellenségein, akár az élete árán is.
Megelégelte a briganti ostoba szavait.
– Elárulnák, mit akarnak tenni velünk? – kérdezte.
A hiányos, odvas fogsor ismét feltűnt előtte, ahogy a hájtömeg
rávigyorgott.
– Jó messze elviszünk, ahó máj’ elgondolkodhacc, mi ér többet, az
életed vagy a gazdagság, amit kicsikartál az uraságtul – hangzott a
válasz.

196
 – Semmit sem csikartam ki az uraságtól! – vágott vissza Abrielle
élesen. Azt hitte, a féleszű gazfickókat nem érdekli, mire ácsingózik
Thurstan; s Fordon csak szórakozik vele, talán meg akarja tudni,
mekkora vagyon forog kockán. – Soha nem akartam Desmond de Marlé
felesége lenni, biztosíthatom, nem vettem részt a házassági szerződés
megszövegezésében vagy a vagyonára vonatkozó tárgyalásokon.
– Emmost nem számít, mivel meghótt, és a te öledbe pottyant a
mérhetetlen vagyon, amit felhalmozott. A gond csak az, hogy vannak,
akik meg szeretnék kapni, ami őket illeti! Az uccsó átkozott vasig.
– Feltételezem, hogy meg akar ölni, csak hogy megkaparinthassa a
pénzt – vágta a férfi szemébe Abrielle. – Nos, mondja meg Thurstannek
és a cimboráinak, hogy ha eltetet láb alól, soha nem lesz az övé a
vagyon.
– Ugye nem érted, mirű beszélek, he?! – kiáltott Abrielle-re a
gazember, és hitetlenkedve rázta a fejét.
Ismét előrehajolt, puffadt arcát egészen közel tolta a lányéhoz, majd
kivillantotta rothadó fekete fogait. – Ha nem engedelmeskecc,
meghagyta, hogy apríccsalak miszlikbe. Ha még mindég ellenkezel,
megengedi, hogy anyádat a szemed előtt nyuvasszam ki, s végignézed
lassú, fájdalmas szenvedését. Ebbe’ nagymester vagyok.
Ezzel a haramia felállt, s maga elé tartva vizsgálgatta az éles pengét,
nyilvánvalóan hogy megfélemlítse a lányt. Bár Abrielle alig tudta
leplezni, mennyire megrémült, hogy anyja életét veszély fenyegeti, nem
akarta megszerezni azt az örömet ennek a patkánynak, hogy félni lássa.
Thurstan csak ijesztgetni próbálja, hogy hajlandó legyen beleegyezni a
házasságba. Fordon a társára pillantott, majd fejével Abrielle felé
biccentett.
– Kösd meg rendessen a nőt! A szógálója máj’ odacepeli a cuccaikat
a szekérhő. Ha, kő, eggyenként levagdossuk az ujjait, és
figyelmeztetésként elkűggyük a családjának. – Nedda rémülten
felsikoltott, mire a férfi gúnyosan ránézett, majd az ágyra dobta őt. – A

197
retyerutyája ész nékű tejjesíti minden kívánságunkat, mielőtt
darabokban kapnák vissza a lányukat.
Dunstan felnevetett.
– Rendessen beijednek máj’.
– Lemegyek, és utánanézek, előállt-e má’ a hintó a hölgynek –
jelentette be röhögve Fordon.
Most a hústorony állt Abrielle-lel szemben. Amint közelebb lépett, a
lány feléje rúgott, és kétségbeesetten kapálózni kezdett.
– Ha levegőhö akarsz jutni, maraggyá veszteg! – vicsorgott a
gazfickó, majd egy párnát dobott Abrielle arcára, és addig szorította,
míg a lány abba nem hagyta a viaskodást. – Na, látod, így kő egy igazi
hölgynek viselkedni. Tedd, amit mondtam, vagy akkorát kapsz a
képedbe, hogy csillagokat lácc!
Abrielle a következő pillanatban az ágyon hasalt, két csuklóját hátul
összefogta egy hatalmas kéz. Szabadulni próbált, ám egy kemény térd
nyomódott a hátába, fogvatartója pedig megkötözte a csuklóján és a
bokáján. Aztán talpra rántotta. A lány a szoros kötéltől alig tudott
megállni a lábán, mialatt a gazember egy takaróba bugyolálta őt, egy
koszos ronggyal betömte a száját, végül pedig bőrszíjakkal körültekerte
a takarót, és szorosan megkötötte a testén. Ezután visszadobta az élő
„csomagot” az ágyra. Közben a lány észrevette, hogy a kötelek nem túl
szorosak, s ez némi reménnyel töltötte el.
Dunstan Nedda fölé hajolt, és gúnyosan rávigyorgott. Hosszú zsíros
hajából egy tincs átbukott a vállán, és végigsöpörte a szobalány orrát.
Nedda utálkozva fintorgott, és elfordította a fejét.
– Hamarosan hosszú kocsikázásra viszünk tégedet és az úrnődet, és
ha útközben engedetlenkedtek… nos, mondhatom, keservesen
megbánjátok – fenyegetőzött a férfi. – Szavai nyomatékosítására az éles
késpengét egészen közel tartotta Nedda arcához. A nő megkövültén
bámulta a gyilkos szerszámot. Dunstan megforgatta a kést, és ijesztő
hangot hallatott hozzá. Nedda megértette, hogy megölik, ha ellenszegül.
Nem akarta mutatni, mennyire fél, így csak bólintott egyet.

198
 Fogvatartójuk megparancsolta, hogy csomagoljon össze néhány
meleg holmit, papucsot és apróságot az úrnőjének és saját magának. A
férfi a mocskos, sáros csizmájában végignyúlt a finoman hímzett
ágytakarón, s lábát keresztbe vetve figyelte, ahogy az asszony pakol.
Időnként kése hegyével megpiszkálta a körmét
– Abrielle szerint csak azért, hogy ne vegyék le szemüket a késről, és
észben tartsák, mekkora veszélyt jelent az életükre.
Amint Fordon visszatért, felkapta Abrielle-t, és a magasabbik
gazember vállára dobta; Nedda pedig szorosan mögöttük lépdelt a
nehéz csomagokkal.
Abrielle-t a kastély alsó szintjére vitték. Nemrégen gyújthatták meg a
fáklyákat a kőfolyosók mentén, s ez is azt bizonyította, hogy gondosan
megtervezték elrablásukat, Thurstan utasításainak megfelelően.
A kastély tervezésekor és építésekor Lord Weldon külön figyelmet
fordított arra, hogy a hátsó bejárat vasajtaja különlegesen erős és tartós
legyen, hogy ellenálljon az ellenség rohamainak és teljes védelmet
nyújtson a kastély lakóinak. Azonban ez a cél csak akkor valósulhatott
meg, ha az ellenség kívülről érkezett, nem a kastélyon belül volt.
A férfi durván ledobta Abrielle-t egy vászonkupacra a hátsó
bejárattól induló folyosón. A lány erőltette a szemét, hátha beszűrődik a
hold vagy a csillagok fénye, de semmit sem látott. Pár perc elteltével
rájött, hogy fekete leplet akasztottak az ajtóra, nehogy valaki
észrevegye a gyertyafényt. Valóban furcsa lett volna, ha a kastélynak
ezen a részén világítanak. A két bandita kész terv szerint dolgozott.
Vajon Thurstan már akkor ezt forgatta a fejében, mikor nála
vendégeskedett, és részt vett a viadalon?
A gyertyákat elfújták, mielőtt félrehúzták a leplet az ajtó elől. A
holdfény azonnal beszűrődött a kastély alsó részébe, ezüstösen
megvilágítva az emberrablók szakállas képét. Dunstan újra a vállára
kapta a lányt, kivitte az ajtón, és a várakozó szekérre dobta. Abrielle
fájdalmában összerándult, a teste köré kötözött takaró ellenére.
Megpróbáltatásai fokozódtak, mivel a szekér elé fogott bozontos, rövid

199
lábú gebe mindeddig szunyókált, ám mikor a lány súlyától a szekér
hirtelen megzökkent, ijedten előreugrott, ameddig a kötőfék engedte.
Abrielle úgy érezte, minden porcikája sajog. A hústoronyra nézett,
aki rá sem hederített öles lépteivel épp akkor ment be a hátsó bejáraton.
Majd Nedda tűnt fel; ráparancsoltak, hogy rakja csomagjaikat a
szekérre, és másszon fel ő is. Ezután ugyanúgy megkötözték, mint
úrnőjét.
Dunstan és Fordon gyorsan visszamentek a kastélyba a fáklyákért,
azokat is begyömöszölték a szekér végébe, majd felnyergeltek két lovat.
Egy harmadik férfi lépett ki a hátsó ajtón; néhány párnát és takarókat
hozott. Gondosan a két nő feje alá igazgatta a párnákat, majd betakarta
őket. Eloldotta a ló kötőfékjét, felmászott a bakra, és megrántotta a
gyeplőt: a szekér döccenve elindult. Két társa előrelovagolt a kanyargós
úton, ő pedig követte őket.
Abrielle szomorúan tűnődött, vajon látja-e még szüleit valaha.
Vigasztalásul maga elé idézte az arcukat, és arra gondolt, mennyire
megrémülnek, ha felfedezik eltűnését, és hogy mindenáron igyekeznek
majd rátalálni és hazahozni. Ám ahogy telt az idő, és egyre messzebb
jutottak a kastélytól a kényelmetlen utazás során, szerettei képe
halványodni kezdett, és valaki másé úszott a helyükbe: egy jóképű, kék
szemű, markáns arccsontú és csábító mosolyú férfié. Biztosan nem
mosolyog majd, ha megtudja, hogy őt elrabolták. Elképzelte, hogyan
reagál Raven a hírre, s ebből bátorságot merített. Raven jelentette a
reménysugarat számára ebben a kilátástalan sötétségben.

200
 Tizenötödik fejezet

F elhők kergették egymást, eltakarva a holdat meg a csillagokat, és

Abrielle egyre kevésbé tudta követni, milyen irányba tartanak.
Ám ennél is jobban aggasztotta, hogy életük veszélyben forog, hacsak
nem sikerül megszökniük. Mivel többrétegnyi takaróba bugyolálták, és
keze-lába gúzsba volt kötve, nemigen hitte, hogy megmenekülhet
elrablóitól úti céljuk elérése előtt.
Arra gondolt, vajon anyja észrevette-e már eltűnését, és riasztotta-e a
többieket. Vachel bizonyára azonnal intézkedik, és csapatot állít össze,
hogy a felkutatására induljanak. Aztán a gondolatai Ravenre terelődtek:
valami azt súgta, a férfi semmiképpen sem csatlakozna a szervezett
keresőkhöz, annál ő sokkal makacsabb és rátartibb. Elképzelte, hogy
máris lóra pattant, hogy megmentse őt; hosszú fekete haja lobog, ahogy
előrehajol a nyergében, és a legvadabb vágtára ösztönzi fekete ménjét.
Örömmel töltötte el a kép, álmában is szívesen látta a férfit, még akkor
is, ha ezzel az újabb hőstettével még inkább lekötelezettjévé teszi őt.
Ám e pillanatban, görcsbe rándult izmokkal, kiszáradt torokkal,
mindegy volt számára, ki talál rájuk, csak ő és Nedda épségben
hazakerülhessenek.
Könyörtelen kitartással és állhatatossággal végül mindketten ki
tudták szabadítani a csuklójukat, mivel a bamba Dunstan nem csomózta
meg elég gondosan a kötelet. Abrielle körülpillantott, s ujját szájára
téve figyelmeztette Neddát, maradjon csendben.

201
 Nedda egyetértően bólintott. Abrielle becsúsztatta karját a testét
körülölelő takaróba, felhúzta a hálóingét, majd az aljából keskeny
csíkokat tépett. A vastag takaró elnyomta a szakítás zaját, ám amikor a
bakon ülő briganti a válla felett hátrapillantott, és a nyakát nyújtogatta,
mintha ki akarná deríteni, mit hall, Nedda a takaró alatt halkan horkolni
kezdett. A férfi megvető fintorral fordult ismét előre.
Pár perc múlva leesett az első, csipkés szélű tépésdarab a szekér
mellé. Kis idő múlva Nedda is kidobott egy szövetcafatot.
Remélhetőleg a megmentőik felfigyelnek majd a rongyfoszlányokra,
melyek jelzik, merre keressék őket.
Egyre több hálóingdarabot dobáltak ki, egyiket a másik után, ahogy
lassan haladtak az ezüstös holdfényben fürdő távoli kunyhókhoz vezető
út mentén. Ahol egyenes volt az út, ritkábban szórták a jelzéseket, ám
amikor a szekér elkanyarodott, azonnal repültek az újabb foszlányok.
Lassan megvirradt, maguk mögött hagyták a szántóföldeket és
legelőket, s az erdő felé közeledtek.
Mire a szekér végre megállt déltájban egy düledező viskó előtt,
mindkét nő hálóinge jócskán térd fölött végződött, ám köntösük még
takarta megtépázott ruházatukat. Abrielle és Nedda gyorsan
megkötözték egymás csuklóját. A férfiak nem vették észre, milyen
nyomokat hagytak fogaik. Ismét a vállukra kapták, és bevitték őket a
rozoga építménybe. Valaha falécek fedték a kunyhó kis ablakait, ám
mostanra tépetten lógtak, így a déli nap sugarai áthatolhattak a
repedéseken. Állatbőrmaradványok lógtak a felső sarkokba ütött
szögeken. Kétséges volt, hogy vajon felfogják-e a kunyhó körül süvítő
hideg szelet.
A szomszéd szobába érve ledobták Abrielle-t és Neddát a két
keskeny, durván összetákolt fekhelyre, a dohos szalmazsákokra. Utánuk
hozták a csomagjaikat, majd leoldották róluk a köteleket, és szigorúan
rájuk parancsoltak, hogy maradjanak a szobában, mert bármilyen
gyanús mozdulat, szökési kísérlet esetén odakötözik őket az ágyhoz.

202
 – És mi van, ha ki kell mennünk? – kérdezte bátran, vagy inkább
kétségbeesetten, Nedda. Mivel Dunstan csak gúnyosan vigyorgott, a nő
maga köré nyomkodta a takarót, mintha áthatolhatatlan páncélként
védené őt a férfi fenyegető pillantásától. Egy hosszú pillanatig
összekapcsolódott a tekintetük, végül Nedda ismét vette a bátorságot, és
állát felszegve megismételte a kérdését.
– Azt kérdeztem, mi van, ha…
– Hallottam! – mordult rá a briganti.
Ha Dunstan rá akart ijeszteni a nőre, csalódnia kellett, mert Nedda
rettenthetetlen és állhatatos maradt. Összevonta szemöldökét, mintha
legalábbis királynő lenne, aki engedelmességet követel alattvalójától.
– Akkor az úrnőmmel együtt mindketten örömmel vennénk, ha lenne
szíves válaszolni a kérdésemre.
Egy pillanatig döbbenten bámult a gazember a mokány nőre, mintha
nem hinne a fülének. Aztán karját felemelve primitív éjjeliedényre
mutatott, a sarokba.
– Használhatjátok, ha rád vagy őlédiségére rájön a szükség,
egyébként a legjobb, ha nem nyüzsögtök, különben bejövünk, és
megnézzük, miben mesterkedtek.
– Milyen mesterkedésre gondol, míg alszunk? – szólalt meg
határozott hangon Abrielle, bátorságot merítve Nedda viselkedéséből. –
Ha azt hiszi, csak úgy bejöhet, és szórakozhat velünk, biztosíthatom,
hogy…
Dunstan rámordult, és közelebb lépett, felemelte Abrielle állát, hogy
a lány kénytelen legyen a szemébe nézni.
– Na, micsinász akkó?
Ebben a helyzetben Abrielle nehezen őrizte meg hidegvérét, le
kellett küzdenie remegését, ám Nedda példát mutatott bátorságból, így
ő is összeszedte magát.
– Hangosan sikoltozni kezdek, és addig nem hagyom abba, míg
maga és a társai ki nem takarodnak ebből a kulipintyóból, hogy meg ne
süketüljenek.

203
 Dunstan felröhögött, és csípőre tette húsos ökleit.
– Micsoda merészség! Aszonta a megbízónk, tarcsunk itten titeket,
míg ő ideér… hacsak nem próbáltok lelécelni. Akkó olyan durván
bánhatunk veletek, ahogy akarunk. Tehát míg jó’ viselkettek, egy ujjal
se nyúlunk hozzátok. Értve?
– Faragatlan stílusa ellenére tökéletesen megértettem – vágott vissza
Abrielle. Egy kézlegyintéssel kiparancsolta a férfit a szobából. – Most
viszont szeretnénk egy kicsit magunkban maradni. És csukja be jól az
ajtót maga mögött!
A haramia álla leesett a csodálkozástól. Bár biztosította a nőket,
hogy nem bántja őket, hacsak szökni nem próbálnak, hirtelen felemelte
öklét, mintha meg akarná ütni Abrielle-t.
A lány dacosan felvetette állát, és megpróbált elszántan nézni. Nem
lett volna szerencsés, ha a férfi észreveszi, mennyire fél tőle.
– Úgy emlékszem, azt mondta, nem bánt minket, csak ha szökést
kísérelnénk meg – jegyezte meg. – Figyelmeztetem, ha bármi
bántódásunk esik, kíméletlenül bepanaszolom magát.
– Ki vagyol te, hogy figyelmeztetsz engem?! – kiáltott hitetlenkedve
Dunstan. Ismét a lányhoz hajolt, és dülledt szemét résnyire szűkítve
dühösen bandzsított rá. – Ne felejtsd el, én tartalak fogva titeket!
– Nyilvánvaló, hogy jelenleg a maguk foglya vagyok. Azonban ha
megfeledkezik magáról, és végez velem, mielőtt a megbízását
teljesítette volna, biztosíthatom, hogy minden, amit de Marlé uraságtól
örököltem, a szüleimre száll. Sir Vachelnek számos lovagja van, aki
azonnal a segítségére siet, ha maga meg akarná félemlíteni. Ha pedig
megöl minket, akár szándékosan, akár véletlenül, a gazember, aki
felbérelte magukat, valószínűleg egy ügyesebb brigantit küld, hogy
elintézze magát.
A hústorony szemmel láthatóan elgondolkodott helyzete
bizonytalanságán, mert végül biztonságos távolságba vonult.
– Legjobb, ha magunkra hagy, mielőtt olyat tenne, amit megbánhat –
tanácsolta Abrielle. – A szobalányom és én nagyon fáradtak vagyunk,

204
mivel durván felébresztettek minket, a kényelmetlen utazásról nem is
szólva. Nagyra értékelnénk, ha egyedül maradhatnánk – mutatott ismét
az ajtó felé. – Menjen már, mielőtt sikoltozni kezdek!
A bamba Dunstan egy percig csak hápogni tudott, majd zavartan
átdübörgött a másik szobában lévő társaihoz.
Bár Abrielle tudta, Nedda és ő nem rendelkeznek kellő erővel és
állóképességgel, hogy meghiúsítsák elrablóik gonosz szándékát, nem
akarta könnyen megadni magát. Az egyik priccsről lerángatott egy
rongyos takarót, és szorosan az ajtó aljához nyomta, ideiglenes
akadályként, ha a férfiak megpróbálnának berontani a szobába.
– Mit gondol, asszonyom, mit fognak csinálnak velünk? – kérdezte
aggódva Nedda.
Abrielle mélyet sóhajtott.
– Thurstan de Marlé mindenáron meg akarja kaparintani az uraság
vagyonát és kincseit. Valószínűleg kényszeríteni akar, hogy feleségül
menjek hozzá. – Iszonyodva gondolt arra, mi lenne, ha visszautasítaná.
– Tehát azt ajánlom, szökjünk meg, mielőtt ideér. Nincs kétségem, hogy
minden eszközt bevet majd célja elérésére.
– De hogyan győzhetjük le ezeket a gazfickókat? Brutális állatok!
Esélyünk sem lenne, hogy túléljük a tőlük kapott verést. És ha éjjel-
nappal őriznek minket, lehetetlen megszöknünk.
Abrielle egyetértett a szolgáló minden szavával, mégsem akarta
feladni a reményt.
– Anyám már biztosan felfedezte eltűnésemet, és sürgeti
mostohaapámat, hogy az embereivel induljon a keresésemre. Ha
megtalálják az általunk hagyott nyomokat, egyenesen értünk jönnek. Ha
viszont nem veszi észre senki a ruhafoszlányokat, melyeket kidobáltunk
útközben, csak magunkra számíthatunk.
– De nincs fegyverünk, még egy bunkósbotunk se, amellyel
megtámadhatnánk ezt a két óriást, asszonyom. És ha lenne is, mit tehet
két nő?

205
 – Nyilvánvaló, hogy arra kell hagyatkoznunk, amink van, Nedda –
jelentette ki Abrielle. – A piszkavas például alkalmas eszköz lehet
egyikünknek. A másikunk pedig…
Abrielle körülnézett a rendetlen helyiségben: keresett valamit,
amivel felvehetnék a küzdelmet elrablóik ellen. A kandallóhoz küldte
Neddát, majd pillantása a keskeny priccsekre esett; elgondolkodott,
tudnák-e használni a durva fakeretet. Aztán odalépett a közelebbihez, és
ledobálta róla a koszos ágyneműt. Néhány léc volt beékelve egymás
mellé a fakeretbe; rángatni kezdte az egyiket, míg végül sikerült
kihúznia.
A rögtönzött botot megragadva némi büszkeséggel jelentette ki:
– Ezzel majd ellátjuk a csökött agyú pojácák baját. Talán jobban,
mint két jól nevelt nőtől elvárnák. – Bizakodva társnőjére nevetett.
Nedda a kandalló mellett állt, és hirtelen felkacagott, ahogy kezébe
vette a piszkavasat.
– Életembe’ időnként szívesen móresre tanítottam volna néhány
férfiembert. Itt a nagyszerű alkalom!
Abrielle bólintott.
– Az biztos, Nedda. Nem hiszem, hogy bármely férfi jobban
rászolgálna egy kiadós verésre, mint ezek, akik elraboltak minket…
természetesen a megbízójukat kivéve.
– Mi a terve, asszonyom?
– Először várjunk, hátha nemsokára megérkezik a mostohaapám.
Addig ne próbálkozzunk a szökéssel. Ezek a vadállatok képesek
egyetlen ütéssel megölni minket.
– Ha ehhez a háromhoz még néhány hasonszőrű csatlakozik, aligha
hagyjuk el élve ezt a kunyhót. Asszem, jobb lenne, ha ahelyett hogy a
papájára várunk, magunk tennénk valamit.
– Lássunk hozzá, amíg csak ők vannak itt. Mielőtt még egy seregnyi
gazember rontana ránk.
– De mivel lephetnénk meg a brigantikat, asszonyom?
– Figyelj, elmondom a tervem – szólt halkan Abrielle.

206
 Kisvártatva megnyikordult az ajtó, ahogy Abrielle lassan befelé
húzta. A hangra felfigyeltek az asztalnál mohón lakmározó gazemberek.
Mögöttük már égett a tűz a kandallóban; mellette néhány frissen
behozott gyújtós hevert a padlón. Szemmel láthatóan igyekeztek
gondoskodni saját kényelmükről, ám foglyaik hogyléte a legkevésbé
sem érdekelte őket. Mindannyian Abrielle felé fordultak, és bökdösték
egymást, mintha csak most döbbentek volna rá, milyen fiatal és
különlegesen szép a lány.
– Na mi kő, hölgyem? – kérdezte Fordon.
Abrielle idegesen megköszörülte a torkát.
– Nagyon szomjas vagyok, szeretnék egy kis vizet. Kijöhetek, hogy
vigyek magamnak, vagy rabként a szobában kell maradnom?
Dunstan felállt a székéről. Megmerített egy bádogbögrét a mellette
lévő vödör vízben, és hangosan szürcsölt belőle, közben fekete fogait
kivillantva a lány felé indult. Abrielle igyekezett minél ijedtebbnek
látszani, s ez nem esett nehezére, hiszen egész testében reszketett. Tágra
nyílt rémült szemekkel nézett, és botladozva behátrált a szobába. Tudta,
hogy mindkettőjüket agyonvernék elrablóik, ha felbosszantanák őket,
ezért nem is kellett tettetnie, mennyire fél a közeledő férfitól. Egy
pillanatig úgy érezte, menten összecsuklik.
A szobához érve a brutális fickó a vállával belökte az ajtót, amely
nekiütődött a közvetlenül mögötte álló Neddának, majd belépett. A
deszkatákolmány látszólag magától visszafordult bőr sarokpántjain,
Dunstan pedig hátranyúlt, hogy betolja a reteszt. A szomszéd szobában
a társai viccelődni kezdtek azon, mit kezd majd a két nővel;
megjegyzéseiket hangos hahotázás kísérte. Közben Nedda magasra
emelte a kezében tartott piszkavasat, és teljes erejéből lesújtott vele a
bandita koponyájára. A férfi azonnal elvesztette az eszméletét. A két nő
lefektette az ájult gazembert a koszos padlóra, majd együttes erővel a
szoba túlsó felében lévő ágy mögé vonszolták. Felemelték a priccset, és
ráhelyezték a magatehetetlen testet, aztán gondosan eligazgatták rajta a
takarókat, hogy ha valamelyik társa belépne, ne láthassa meg.

207
 Abrielle mély levegőt vett, s ugyanolyan rémület fogta el, mint a
nászéjszakáján, amikor Desmond belépett a szobájába. Ennek ellenére a
súlyos ágylécet a falnak támasztotta, hogy kéznél legyen, ha meg kell
védenie Neddát vagy saját magát.
Megkezdődött a színjáték. Abrielle kétségbeesetten felkiáltott:
– Ne, kérem, ne bántson! – Eltépte ruhája ujját, majd ijedten
sikítozni kezdett, és az ajtóhoz rohant. Résnyire kinyitotta, egyik kezét
kidugta rajta, mintha segítséget kérne, és könyörögve az asztalnál
vacsorázó két férfihoz fordult.
– Ó, kérem! Kérem! Segítsenek! A családom busásan megjutalmazza
magukat, ha épségben hazatérek.
A harmadik gazfickó, aki a szekéren utazott velük, röhögve
feltápászkodott.
– Majd én segítek, hölgyem.
Hetykén keresztüllépdelt a szobán, feltűrte inge ujját, mintha
verekedni készülne társával. Vállával belökte az ajtót, és beballagott a
szobába. Nedda elgáncsolta, majd lökött egyet rajta, és jól fejbe
kólintotta a piszkavassal. A férfi szeme fennakadt, térde megbicsaklott,
majd teljes hosszában végigvágódott a padlón. Nedda a falat ütötte a
piszkavassal, lábával dobogni kezdett, aztán erőtlenül felkiáltva az
ágyra hanyatlott, de rögtön talpra is ugrott, és püfölni kezdte a vékony
matracot a nehéz piszkavassal.
– Pritchard! Dunstan! – kiabált Fordon a szomszéd szobából, és
olyan hirtelen pattant fel az asztaltól, hogy a nehéz padot is felborította,
amelyen eddig ült. – Mi folyik ott benn?
– Ó, kérem, ne! Ne bántson! – kiabálta Abrielle hisztériát színlelve,
majd olyan hangosan kezdett sikoltozni, hogy Nedda befogta a fülét, és
szemét az égnek emelte. Abrielle kinyitotta az ajtót, és rémülten
könyörgött:
– Állítsa le őket! Kérem! Tegyen már valamit! Még megölik
egymást!

208
 Színlelése olyan meggyőző volt, hogy a zömök Fordon odarohant
hozzá. Zihálva átbotorkált a küszöbön, majd benn a szobában zavartan
megállt, és társait keresve körülnézett. Abban a pillanatban Nedda
piszkavasa lesújtott, s ő is ugyanúgy járt, mint két cimborája. Estében
hitetlenkedve fordult meg; szeme döbbenten bámult. A kövér alak úgy
dőlt el, mint egy hatalmas fatörzs, és Neddára zuhant. Abrielle
felsikoltott, amikor szobalánya elterült az óriási súly alatt. Hiába
szólongatta, az asszony meg se rezzent. Fordon mozdulatlan teste szinte
rápréselődött. Abrielle mellé térdelt, és megpróbálta lelökdösni róla, de
meg se tudta mozdítani.
– Nedda, Nedda, kelj fel! – ismételte. Úgy érezte, soha nem bocsátja
meg magának, hogy hűséges szobalánya az ő menekülési terve miatt
sérült meg.
Legnagyobb rémületére a kunyhó külső ajtaja kivágódott. Csak nem
Thurstan érkezett meg?
– Abrielle! – szólította egy kedves ismerős hang.
Reszketve kirohant a szobából, és meglátta Ravent, aki karddal a
kezében rontott be. A lány a megkönnyebbüléstől teljesen elgyengült.
Cedric megjelent, szorosan Raven nyomában; kezében kétélű fejszét
forgatva nézett körül, hol rejtőzhet valaki. Övükön mindketten
számtalan fegyvert viseltek, látszott, hogy akár egy kisebb hadsereggel
is készek lettek volna felvenni a harcot.
– Ó, hála az égnek! – kiáltott a lány. – Nedda megsérült, jöjjön,
kérem, segítsen!
Raven a lány után eredt, apja pedig őrt állt az ajtónál. Abrielle és
Raven együttes erővel végül legurították Fordon testét Neddáról. A
szobalány felnyögött, szemhéja megrebbent.
– Hozzon vizet! – szólt hátra Abrielle.
Raven azonnal egy bádogbögrét nyomott a lány kezébe, aki
megpróbálta megitatni Neddát. Néhány csepp lefolyt az ajkán, de aztán
mohón nyelni kezdett.
Abrielle elmondhatatlanul megkönnyebbült.

209
 – Nedda, drága Nedda! Fáj valamid?
A nő nyöszörgött.
– A lábam. Nagyon fáj, úrnőm.
– Lehet, hogy eltört – szólalt meg Raven komoran. – Felcserre van
szüksége.
– Uram, vissza kell vinnie úrnőmet a kastélyba – préselte ki magából
a szavakat Nedda. – Én csak hátráltatnám magukat.
– Nem hagyhatunk itt! – kiáltotta Abrielle. Ravenhez fordult.
– Hányan jöttek?
– Az emberek már úton vannak a mostohaapjával, de egyelőre csak
mi ketten vagyunk itt.
Cedric jelent meg az ajtóban.
– El kell vinned a hölgyeket, fiam. – Lábával megbökdöste a földön
fekvő emberrablót. – Ki tudja, mikor térnek magukhoz? Csak ennyien
vannak?
– A gonosztevők vártak még valakit, kétségtelenül a megbízójukat –
felelte Abrielle, miközben Nedda a kezét szorította. – Bár nincs rá
bizonyítékom, gyanítom, hogy Thurstan bérelte fel őket. Gondolom,
nem tetszik neki, hogy a Desmonddal kötött megállapodásom
értelmében a kastély és a néhai Lord Weldon csaknem teljes vagyona
rám szállt.
– Ebben nem lehetünk biztosak – mondta Cedric. – Számos
fiatalember vehette a fejébe, hogy megszerzi önt. Ezért inkább itt
maradok, és elrejtőzöm az erdőben. Ha megtudom, ki áll e gyalázatos
tett mögött, bevárom Sir Vachelt, és együtt visszük magunkkal a
latrokat a kastélyba.
– Én is önnel maradok, Lord Cedric – szólt erőtlenül Nedda.
– De el kell látni a sérülésed – vetette ellen Abrielle.
– Önnek viszont biztonságba kell kerülnie, úrnőm. Nem halálos a
sérülésem, várhatok még néhány órát.
– Én pedig kényelmes fekhelyet készítek számára, míg várakozunk –
ajánlkozott Cedric.

210
 – A gazembereket is azon a rázós szekéren szállítsák vissza! –
kezdett visszatérni Nedda hangja. – Mi is majdnem összetörtünk az
úton.
– Biztos, hogy maradni akarsz? – pillantott Abrielle hol Neddára, hol
a két férfira.
– Így lesz a legjobb – mosolygott kedvesen a szobalány.
– Rakjuk fel a banditákat a szekérre, fiam! – indítványozta Cedric. –
Különben megjárhatjuk, ha közben a cimboráik is ideérnek.
Mindhárom brigantit megkötözték, szájukat felpeckelték. Cedric az
egyiket, Raven a másikat kapta vállára. Ahogy kifelé tartottak, Cedric
felnevetett.
– Fiam, ha valaha is elfelejteném, amit ma itt láttam, emlékeztess rá,
hogy soha ne maradjak egyedül ezzel a két hölggyel, mert szegény
fejem valószínűleg nem úszná meg épségben.
Nedda rápillantott az idősebb skótra.
– Nem kell aggódnia, uram. Csak az ilyen brutális vadállatok láttán
viszket a tenyerem, hogy eltegyem őket láb alól.
– Akkor áldom a jó szerencsét, hogy nem tévesztett össze minket
velük – jegyezte meg vidáman Cedric, mialatt Abrielle előreszaladt,
hogy kinyissa a kunyhó ajtaját a két férfi előtt. Cedric a válla felett
visszaszólt: – Vedd ezt figyelmeztetésnek, fiam! Bánj kedvesen a
hölgyekkel, különben megszámlálhatatlanul sok dudor nő a fejeden.
Abrielle izgalmában a kezét tördelte. Érezte, hogy Cedric csupán
megpróbálja felvidítani, ám egyre csak Nedda biztonsága járt a fejében,
mivel az asszony soha nem került volna ekkora veszélybe, ha nem ő
lenne az úrnője.
Amikor mindhárom emberrabló a szekéren feküdt, Raven elrejtette a
szekeret egy düledező pajtában, ahol Vachel és lovagjai könnyen
rátalálhatnak. Eltüntette a nyomokat egy faággal, majd apjával együtt
fekhelyet rögtönöztek Neddának a takarókból és az ágykeretekből.
Raven nem szívesen hagyta itt az apját. Cedric kiváló katona volt
ugyan, ám a gyönyörű asszony halálát követően – akit több mint

211
negyven éve vett feleségül, és három éve temetett el – többször is
feleslegesen kockáztatta az életét. Raven úgy gondolta, bizonyára erőt
ad neki a tudat, hogy a szebbik nem még mindig vonzónak találja, ezért
talán jobban vigyáz az életére.
Abrielle egy kis sajttal próbálta megetetni Neddát, Raven pedig
Cedrichez fordult.
– Úgy hallottam, Lady Cordelia igen elismerően nyilatkozott rólad
az egyik unokatestvérének de Marlé uraság temetésén.
Cedric felhúzta bozontos szemöldökét, és csodálkozva nézett a fiára.
– Rólam?
– Úgy vélem, a hölgy nem bánná, ha tennéd a szépet neki, apám.
Az idősebb skót megdörzsölte dús bajuszát, mintha el akarná rejteni
egyre szélesedő mosolyát.
– Igazat beszélsz? Nem csak tréfálsz velem?
– Ha rászánnád magad, hogy ilyen fiatal lányt vezess az oltár elé,
hamarosan néhány kistestvér szaladgálhatna körülöttem. Szinte látom,
ahogy az ölembe mászva könyörögnek, hogy javítsam meg a törött
babájukat vagy falovukat.
– Nem vennéd rossz néven? – krákogott zavartan Cedric.
– Talán… egy kicsit a legelején – ékelődött Raven –, de aztán
biztosan az ujjuk köré csavarnának.
– Hát ez az, fiam – nevetett fel Cedric. – Te is az ujjad köré csavartál
engem. Anyád soha nem akart több gyereket, de biztosíthatlak,
mindvégig hűséges maradtam hozzá. Ő volt az egyetlen szerelmem…
– Vigyázz magadra, apám! – törte meg a meghatott csendet Raven. –
Ha ennek vége, találkozunk a kastélyban. Ha végre saját gyermekeim
lesznek, kell egy nagyapa, aki mesél majd nekik.
Cedric Abrielle felé intett a szemöldökével.
– Ne igyál előre a medve bőrére, fiam! A hölgy, úgy tűnik, nem
túlságosan rajong érted.
– Adj időt neki! – mosolygott Raven.

212
 A fekhely elkészült, Neddát kényelembe helyezték rajta. Cedric az
ajtóra mutatott, és sürgette az indulást.
– Gyorsan szálljatok lóra, és tűnjetek el innen, mielőtt rajtunk ütnek
a gazemberek! Ha összetűzésbe kell kerülnöm velük, jobb érzés, ha
tudom, hogy nem vagytok a közelben és nem látjátok, ahogy a vérüket
ontom. Különben Lady Abrielle könyörtelen barbárnak tartana –
mosolygott Cedric.
Abrielle ránevetett a lordra, miközben gondosan betakargatta
Neddát.
– Hős megmentőmnek tartom önt.
– És engem, hölgyem? – húzta ki magát büszkén Raven.
A lány vállat vont.
– Hálás vagyok, hogy ön is az apjával tartott.
Raven arca megvonaglott, mintha megsebezték volna, ám Abrielle
nem mosolygott rá. Az ifjabb skót sóhajtva felült fekete ménjére, majd
gyengéden megveregette a ló nyakát, hogy egy helyben maradjon, amíg
Cedric felemelte Abrielle-t, és mögé ültette. A lány eligazgatta ruháját,
és mikor felemelte a fejét, Raven épp hátrafordult hozzá:
– Készen van, leányka?
Abrielle bólintott, és csak most ébredt rá, hogy egyedül utazik a
férfival. Csakis tőle függ a biztonsága.

213
 Tizenhatodik fejezet

A hogy a ló az erdőbe vezető úton lépdelt, Abrielle visszanézett

Cedricre és Neddára, akik lassan eltűntek a szeme elől.
Legszívesebben ő is velük maradt volna; ehelyett egy szűk nyeregben
ült Raven Seabernnel. Lába óhatatlanul is hozzáért néha, bár igyekezett
ezt elkerülni, és próbált nem belekapaszkodni.
Raven a válla felett hátrapillantott.
– Ha nem fogózkodik, hamarosan a porban csücsülve találja magát.
Abrielle fogait összeszorítva ragadta meg a férfi ruháját.
– Így már jobb, leányka – mosolygott Raven.
Abrielle érezte hangjából a vidámságot, és bosszantotta ez a fajta
humor. Szeretett volna szabadulni a furcsa feszültségtől.
– Hogy találtak ránk ilyen gyorsan?
– Egy Siward nevű szolga riasztotta Sir Vachelt, miután meglátott
egy takarókkal és párnákkal megrakott szekeret a kastély hátsó
bejáratánál. Kíváncsi volt, mit pakolnak fel rá, mert arra gondolt, talán
Mordea akar valamit ellopni öntől. Azután látta, ahogy egy férfi a
szekérre dobja az összekötözött Neddát. Sejtette, mi, vagy inkább ki
lehet még rajta, és jelentette a dolgot Sir Vachelnek.
– Személyesen hálálom majd meg neki, és méltóképp
megjutalmazom – jelentette ki Abrielle. – Nedda és én attól féltünk,
reggelig nem veszik észre eltűnésünket.
– Siward azt állította, ön mentette meg a kisfia életét azzal, hogy
jobb életkörülményeket teremtett a gyerekek számára. Aligha maradt

214
volna meg a kisfiú, ha ön nem küld nekik ételt, és nem tudják
feltáplálni. Azt is mondta, ha megölik is a gazemberek, akkor sem
hallgatja el, hogy önt elrabolták.
– De hol van a mostohaapám és a lovagjai? – kérdezte Abrielle.
– Miután Sir Vachel meghallotta a hírt Siwardtól, vérnyomokat
fedezett fel az önök szobájában és az ajtajuk előtt. Lovasokat küldött
szét, hogy hívják a lovagokat sürgősen a kastélyba. Mivel hosszabb
ideig eltarthatott, míg odaérnek, apám és én úgy döntöttünk,
nekiindulunk, hogy ráleljünk a brigantik nyomára, és jeleket hagyjunk
Sir Vachelék számára. Önök nagyszerűen megmutatták az utat az
eldobott ruhafoszlányaikkal. Ez adott reményt, hogy élve megtaláljuk
önöket.
– Nagyon örülök – szólt halkan a lány, és igyekezett Nedda
biztonságára gondolni, hogy elterelje figyelmét Raven széles hátáról és
izmos combjairól.
– Hogyan tettek ártalmatlanná három megtermett férfit? Bizonyára
segített valaki.
– Csak magunkra, no meg a leleményességünkre számíthattunk –
jegyezte meg enyhe gúnnyal Abrielle, s közben elkapta Raven
pillantását.
– Mindig is tudtam, hogy ön igen furfangos.
A lány elfintorodott, és már a száján volt a visszavágás: hogy úgy
látszik, Ravent csupán az érdekli, hogy vagyonos, szép feleséget
találjon. Aztán eszébe jutott, hogy neki köszönheti megmenekülését,
valamint éppen hazafelé tartanak nagy biztonságban – s ezért igen hálás
volt. Így inkább elmesélte, hogyan bántak el elrablóikkal.
– Minden elismerésem az önöké – adott hangot tiszteletének Raven.
– Feltétlenül megkönnyítették a dolgunkat, hiszen mi, szegény férfiak,
úgy gondoltuk, veszélybe kerülünk, ha ki akarjuk szabadítani önöket.
A lány nem tudta elnyomni a szája sarkában megjelenő kis mosolyt.
Egy darabig csendben lovagoltak. Az erdő fái eltakarták a lenyugvó
napot, s a föld hamarosan fagyos leheletet árasztott.

215
 – Nem azon az úton megyünk, amelyen odafelé vittek minket – vette
észre Abrielle.
– Nem – felelt Raven. – Ha a vezérük…
Abrielle türelmetlenül félbeszakította, mivel szerette volna megtudni,
ki tervelte ki ezt a gaztettet ellenük.
– Thurstan? – kérdezte.
A válasz néhány pillanatig váratott magára.
– Lehetséges. Viszont ha ugyanazon az úton akar a cimborái után
menni, nekünk másikat kell választanunk.
A lány beleegyezőleg bólintott, aztán úgy érezte, ha lehunyja a
szemét, leszédül a lóról. Raven hangja halkan duruzsolt a fülébe.
– Keveset aludt. A körülményeket tekintve ez egyáltalán nem csoda.
– Hangja még lágyabbá vált. – Próbáljon most pihenni.
A lány idegesen felkacagott.
– És hogyan?
– Majd vigyázok, hogy le ne essen. Dőljön nekem, és szunyókáljon!
– Ez olyan csábítóan hangzott, és a ló lágy mozgása is úgy elringatta,
hogy bármennyire igyekezett ellenállni, egyszer csak nekidőlt
Ravennek, karját a dereka köré fonva. Mi baja lehet, ha ez egyszer
megbízik benne? Olyan nagy, olyan erős, és olyan megnyugtató.
Raven Abrielle karjára tette a kezét.
– Na látja? Meg tudom tartani.
A lány szeme lecsukódott, s egy perc múlva mély álomba merült.
Raven tudta, ő feltétlenül éber marad, annak ellenére, hogy az előző
éjszakát a lány keresésével töltötte. Hogy is lehetett volna álmos,
amikor Abrielle meleg teste a hátának támaszkodott, s lágy kebleinek
érintése tovább fokozta a benne égő szenvedélyt. A lány combjai
körülölelték – mindig is erre vágyott –, bár sokkal jobban szerette
volna, ha mindketten ruhátlanok, és egy ágyban ér egymáshoz a testük,
gondolta keserű humorral.
Napnyugta után néhány perccel megeredt az eső, és felébresztette
Abrielle-t. Miután a hold elbújt a felhők mögött, csak lassabban

216
haladhattak. Raven a kabátjába burkolta a lányt, mégis mindketten
bőrig áztak. Abrielle vacogott, végül Raven úgy döntött, megszakítják
útjukat. Talált egy csalitost, ahol tüzet gyújtott, hogy megmelegedjenek.
A lány kerülte a beszélgetést, és óvatos távolságot tartott Raventől, bár
megosztotta vele a kunyhóból hozott sajtot és kenyeret. Nagyon
felzaklatta őt, hogy lovaglás közben feje a férfi vállán pihent, és
szorosan hozzábújt. Az eső lassan csendesedett, Raven leterített egy
száraz pokrócot a tűz mellé, és aludni küldte Abrielle-t. Ő a tüzet
táplálta, és vigyázott a lányra. Egyre azon töprengett, mikor szűnik meg
az iránta táplált bizalmatlansága. Ha mindig ilyen maradna – és mivel
az egész napot szoros közelségben töltötték, s egyre jobban vágyott rá,
fohászkodott, hogy ne így legyen –, akkor is bebizonyítaná, nincs miért
félnie, hiszen előbb tépné ki a saját karját, és láncolná magát a pokol
kapujához, mintsem bármilyen módon is ártana neki. Élvezettel figyelte
ahogy alszik, de sajgott a szíve, amikor látta, mennyire reszket. Néha
úgy vacogott, hogy hallotta a fogai koccanását.
Minden tőle telhetőt megtett érte. Mivel nem volt több takarója, s
mégsem hagyhatta, hogy ebben a legyengült állapotában átfagyjon és
megbetegedjen, gondolkodás nélkül bebújt a lány mellé, mellkasát a
hátának szorította, combjával átfogta az övét, hogy testével
felmelegítse. Csak addig marad mellette, mondogatta magának, míg
átmelegíti, és mélyen elalszik. Ha szerencséje van, kibújhat a takaró
alól, mielőtt Abrielle reggel kinyitja a szemét, s talán soha nem tudja
meg, hogy mellé feküdt. Meg kell fékeznie vágyát, nem szabad arra
gondolnia, hogyan simult a lány keble a hátához, hogyan karolta át a
derekát útközben. A világért sem akart újabb okot szolgáltatni a
gyanúra. Ma éjjel csak kényelmet, meleget akart nyújtani neki. Abrielle
hálás sóhajjal merült álomba, s hamarosan Raven is követte a példáját.

217
 Abrielle hirtelen riadt fel, s nem értette, mi zavarhatta meg a hátát
kényeztető kellemes melegben. Kábultan meresztgette a szemét,
és több tucat lovast látott maga előtt. Első gondolata az volt, hogy
Thurstan emberei a nyomukra akadtak, és körülvették őket. Raven! Hol
lehet? Felkönyökölt, hogy megkeresse. Amikor meglátta a lovascsapat
élén a mostohaapját, megkönnyebbülés futott végig rajta. Felült, hálát
rebegett Istennek, s ekkor észrevette, hogy Vachel nem örül. Valami
megmozdult mögötte, s rémülten döbbent rá, hogy nem a paták zaja
ébresztette, hanem Raven Seabern mozdulata, aki – számára érthetetlen
okból – a háta mögött feküdt. A férfi felállt, s Abrielle álomittas agya
lassan tisztulni kezdett. Egyedül töltötte az éjszakát a férfival, igen,
hiszen megmentette őt. De miért aludt ennyire közel hozzá, és miért
ölelte át szorosan? Nem adott neki engedélyt ilyesmire, sőt ő nem is
kért… de nyilvánvaló volt…
Hirtelen belehasított a felismerés, és jeges rémület fogta el. Gyorsan
felállt, Raven segítő karjára ügyet sem vetve, de már késő volt – túl
késő. Ó, miért is hagyta, hogy ez a férfi a testőréül szegődjön? Látta,
hogy Vachel komor tekintettel méregeti, mögötte pedig összesúgnak a
lovagok. Mindannyian hűségesen szolgálták őt, nem mertek volna
gúnyolódni a mostohalányán, de hallgatásuk és a szemükből sütő gyanú
mindent elárult Abrielle-nek.
Mi másra számíthatott volna? Végtére is Raven karjaiban találták,
közös takaró alatt összeölelkezve, mintha… mintha… Felderengett,
hogy is történhetett mindez. Zavartan, becsapottan Raven felé fordult,
kérdőn nézve rá.
– Annyira didergett álmában, hölgyem. Nem hagyhattam, hogy
halálra fagyjon – vallotta be a skót őszintén.
– Mi történt Cedrickel és Neddával? – kérdezte Vachel.
– Apám ott maradt, hogy kiderítse, ki fizette le a gazfickókat, hogy
rabolják el Lady Abrielle-t. Nedda megsérült, és inkább ő is maradt,
hogy gyorsabban visszavihessem az úrnőt a biztonságos kastélyba. –
Szavai ezúttal hamisan csengtek, hiszen természetesen nem így történt.

218
– Mire apám és én odaértünk, Lady Abrielle és a szobalánya már
eszméletlenre verték a három emberrablót.
Bár Vachel egy pillanatra elmosolyodott, kihúzta magát nyergében,
és ridegen így szólt:
– És ki javasolta, hogy Lord Seabern maradjon ott?
– Ő maga – suttogta meglepetten Abrielle.
Raven olyan közel állt hozzá, hogy a lány érezte, amint hirtelen
megmerevedik.
– Apám biztosra vette, hogy ön mielőbb tudni szeretné, ki jelent
veszélyt Abrielle-re – válaszolt sértett hangon.
– Mégis az ő ötlete volt, hogy egyedül hagyja önnel a
mostohalányomat.
– A skótok jól kitervelték – hallatszott a suttogás a csendben.
Abrielle azt kívánta, inkább lenne bárhol, mint ebben a sötét erdőben
így hajnaltájban. Tekintete ismét Ravenre siklott; haragot és keserű
büszkeséget olvasott le az arcáról.
– Ki meri apámat becsmérelni előttem?
Zavart morgás hallatszott a lovagok felől, de senki sem szólalt meg.
Abrielle csodálkozott, hogy Raven elszántabban védi az apját, mint
saját magát. Tudta, mennyire közel áll egymáshoz a két Seabern.
Lehetséges, hogy előre megszervezték ezt a mentési akciót? Bizonyára
sokaknak megfordult a fejében, hogy a két skót bérelte fel a
gazembereket. Elgondolkodott ezen a lehetőségen, aztán elvetette,
mivel túlságosan is tiszteletreméltó, becsületes embereknek tartotta őket
egy ilyen gyalázatos tett elkövetéséhez. Ám a másik lehetőséget,
miszerint szándékosan előnyükre fordították a helyzetet, már
nehezebben zárta ki. Annyira örült szabadulásának, hogy eszébe sem
jutott, hogyan fogadják majd mások, hogy éppen Raven mentette meg
őt. Talán azért gurult így dühbe Raven, mert rájöttek, neki is része volt
a cselszövésben. A lány szinte belebetegedett a gondolatba, s felrémlett
előtte, mennyire bizonytalanná vált a jövője.

219
 – Gyere, Abrielle! – hívta magához Vachel. – Ez nem a megfelelő
hely ilyen fontos dolgok megvitatásához. Anyádat is meg akarom
nyugtatni, hogy biztonságban vagy. Majd később beszélgetünk.
„Ilyen fontos dolgok megvitatásához.” A baljóslatú szavak egyre
visszhangzottak Abrielle fülében. Természetesen mi lehet fontosabb az
egész további életénél, és a döntésnél, kivel éli majd le? Még most is ő
dönthet erről? Vagy a sors és Raven Seabern úgy összezavarták, hogy
nem tud kikeveredni ebből a kelepcéből?
Vachel az embereihez fordult, fél tucat lovagot elküldött a Raven
által mutatott irányba, hogy legyenek Cedric és Nedda segítségére, majd
mostohalányához léptetett.
Abrielle hálásan hagyta, hogy felsegítse maga mögé a nyeregbe, s
vissza se nézett Ravenre, ahogy elindultak a lovagok csapatának élén.

Aszolgák
nap már delelőre hágott, mire a felvonóhíd túlsó végén dolgozó
észrevették a lovagok érkezését. Sir Vachel zászlóját
azonnal felismerték, és mivel a mögötte ülő hölgynek ugyanolyan
hosszú vörös haja volt, mint úrnőjüknek, mindannyian kiszaladtak az
udvarra, és elindultak eléjük. Amikor meggyőződtek róla, hogy Lady
Abrielle ül mostohaapja mögött, sokan közülük azonnal továbbadták a
jó hírt, hogy mindenki mihamarabb megtudja, a lady épségben
visszaérkezett a kastélyba. Ennek hallatán Elspeth türelmetlenül
kirohant a szobájából, hogy megölelje lányát. Az udvarra érve a
sietségtől alig kapott levegőt.
– Ó, köszönöm a magasságos Mennyei Atyának, hogy mindannyian
megjöttek! – kiáltotta, és a megkönnyebbüléstől zokogásban tört ki.
Vachel leszállt a lováról, majd Abrielle-t is leemelte.
Elspeth nem próbálta elrejteni könnyeit, patakokban folytak végig az
arcán, ahogy karjába zárta lányát.

220
 – Annyira féltettelek, hogy mit tesznek veled azok a gazemberek! –
sírt örömében. – Szinte magamon kívül voltam, hiszen nem tudtam,
Vachel élve vagy halva talál-e rád. Egy örökkévalóság telt el, mióta
kiderült, hogy elraboltak. Természetesen attól féltem a legjobban, hogy
megölnek téged és Neddát. Hálával tartozunk férjemnek és az
embereinek, hogy megtaláltak, és visszahoztak titeket hozzánk.
– Nem lett semmi bántódásunk, mama – nyugtatta meg anyját
Abrielle, ahogy kibontakozott az öleléséből. Tudta, hogy Vachel
komoran várja a vele való beszélgetést, de ennek még nem jött el az
ideje. Örült, hogy újra itthon van – már ezt a kastélyt érezte otthonának.
– Nevetni fogsz, ha elmesélem, Nedda meg én hogyan fizettünk meg az
ostoba gazembereknek, akik elraboltak minket.
Elspeth két tenyere közé fogta lánya arcát, és könnyáztatta szemmel
sokáig nézte, majd gyengéden megcsókolta. – Annyira, annyira
megkönnyebbültem, drágaságom! Soha nem tudtam volna kiheverni, ha
elveszítelek. Ki tette ezt veled?
– Még nem tudjuk, ki bérelte fel a gazembereket – szólt Abrielle, és
önkéntelenül hátrapillantott a skótra, aki addigra már szintén odaért. –
Lord Cedric ott maradt, hogy kiderítse az illető kilétét, miközben el
kellett, hogy rejtse szegény drága Neddát, aki énmiattam sérült meg.
– Egek! – kiáltotta Elspeth. – Micsoda áldott, hűséges teremtés. –
Gondterhelten ráncolta a homlokát. – Ameddig nem volt vagyonunk,
senki sem fenyegette az életedet, hiszen egyetlen férfi sem pályázott a
kezedre. Úgy vélem, mindaddig fennáll a veszély, míg az elrablásodért
felelős személyt el nem fogják, vagy meg nem ölik.
Vachel átkarolta feleségét.
– Valószínűleg Thurstan de Marlé volt az, de lehet, hogy nem. Majd
meglátjuk.
Elspeth bólintott, és ismét a lányához fordult.
– Biztosan teljesen átfagytál, gyermekem! Gyere be a meleg
szobába, ott majd tovább beszélgetünk a dologról.

221
 Abrielle elindult anyjával, hogy megfürödjön, tiszta ruhába bújjon,
de nyugtalansága nem szűnt, nem akarta, hogy pletykák szállongjanak
róla a nagyteremben. Amikor a vacsoránál megjelent, látta, hogy késő
gátat vetni a rágalmaknak, nyilvánvalóan elterjedt már, hogy együtt
találták Ravennel. Többen összesúgtak, tágra nyílt szemmel bámultak rá
és Ravenre, aki egyedül ült az asztalnál. Abrielle arca megvonaglott.
Bárcsak Cedric és Nedda is visszajöttek volna! Azonban tudta, Vachel
emberei már a segítségükre siettek, ő nem tehet többet értük. Anyja már
várta a díszasztalnál, arcán aggódás ült. – Abrielle, mostohaapád
elmondta, mi történt tegnap éjjel és mára virradóra – kezdte halk
szemrehányással. – Miért nem említetted, hogy Ravennel töltötted az
éjszakát?
Abrielle sóhajtott.
– Nincs miről beszélni, mama. És ha lenne, akkor sem itt mondanám
el.
– De mennyire, hogy van miről beszélni – jelentette ki komoran
Vachel. – Csak készülj fel rá, drágám! Most is erről van szó. A többi
kérő is hadd hallja.
A lány teste megmerevedett.
– Semmi rosszat nem tettem. Ártatlan vagyok.
– Tudom – szólt Vachel ám ezzel nem védhetjük ki a rosszindulatú
pletykákat. Oda a jó hírneved, Abrielle. Bárcsak ne így lenne!
Barátkozz a gondolattal, hogy az ifjú Seabernhez kell feleségül
menned!
Az utolsó szavakat Vachel hangosan ejtette ki, s Abrielle szíve
hevesen dobogni kezdett, szeme megtelt könnyel, amit nem tudott
palástolni a nagy nyilvánosság előtt. Ha mostohaapja négyszemközt
mondja mindezeket, levezethette volna haragját, felsorolhatta volna
mindazokat a kifogásokat, melyek miatt nem megy férjhez ehhez az
emberhez. Ám talán Vachel nem véletlenül választotta ezt a helyszínt
szándéka kinyilatkoztatásához, tudván, hogy Abrielle csak magában

222
háboroghat a döntés ellen. Elspeth gyengéden megsimogatta lánya
karját, de ő most nem kívánta anyja vigasztalását.
Úgy volt, hogy maga választhatja meg a férjét, mégis mostohaapja
erőszakol rá egy újabb kérőt. Igaz, ez nem Desmond de Marlé, de
kellemes arca és délceg alakja mögött olyan valaki rejtőzik, aki csak
akkor mutatta ki vele kapcsolatos szándékát, amikor már dúsgazdag
özvegy lett. Az esküvője előtt is flörtölt vele, ami újabb ellenérvnek
számít. És skót – akit az összes szomszéd és rokon megvet honfitársai
bűneiért. Abrielle azon tűnődött, vajon ha visszautasítaná Ravent,
előhozakodna-e a sötét titokkal, melyet Desmond halálának éjszakáján
osztottak meg? Megalázottan, reményvesztetten ült az asztalnál. Hogy
történhetett meg mindez? Megkönnyebbült, hogy megszabadult gonosz
férjétől, és most egy másik rossz szándékú férfi csapdájába esett.
Rá se tudott nézni Ravenre. Nem akarta látni szemében a diadalt.
Szerencsére tovább nem beszéltek az ügyről, mivel ebben a
pillanatban megérkeztek Vachel lovagjai, Cedrickel és Neddával együtt.
Abrielle boldog kiáltással repült a szobalányhoz, akit rögtönzött
hordágyon hoztak haza a férfiak.
– Hogy vagy, Nedda? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában.
Az asszony arcszíne egészséges volt, rámosolygott úrnőjére, bár arca
néha megrándult fájdalmában.
– Jól, asszonyom. Lehet, hogy a lábam sem törött el.
Amint elvitték Neddát, mindannyian a most érkezettek köré gyűltek,
hogy meghallgassák Cedricet. Az idősebb skót elmondta, hogy egy öt
emberből álló lovascsapat érkezett a kunyhóhoz, de persze már nem
találták a két nőt és a három emberrablót. Ő óvatosan az ablakhoz
osont, hátha felismer valakit a társaságból. Egy farakás mögé bújva
bekukucskált a viharvert spaletta résein, ám csak árnyalakokat látott.
Viszont kihallgatta vitatkozásukat, és legalább két hang ismerősnek tűnt
számára: Thurstané és Mordeáé. Az öt jómadár közül kettő azt
bizonygatta, nem érdemes tovább folytatni a hiábavaló kutatást, ám
Thurstan nem értett egyet velük. Mivel ez a terve minden bizonnyal

223
kudarcot vallott, mást kellett kieszelnie Abrielle elnyerése érdekében. A
csapat nemsokára elindult, s mindannyian ellovagoltak arra, amerről
jöttek.
Bár a gazemberek távozása és Vachel lovagjainak érkezése között
csupán egy óra telt el, a szakadó eső elmosott minden nyomot, melyet
Thurstanék hagyhattak. Többen is igyekeztek felderíteni, merre
tarthattak a gonosztevők, ám igyekezetük hiábavalónak bizonyult.
Vachel sóhajtott.
– Nem hiszem, hogy bármit is tehettünk volna Thurstan ellen.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Elspeth.
– Ő egy vagyonos lovag, drágám – magyarázta Vachel türelmesen. –
Gazdag feleségre fáj a foga, ezért olyan aljas eszközzel akart élni,
amellyel már sok férfi próbálkozott: magáévá tenni a nőt, aki ezután
kénytelen feleségül menni hozzá.
Raven érezte, hogy minden szem rá szegeződik, és hogy Thurstannel
veszik egy kalap alá. Ettől felforrt a vére, hiszen becsületes,
köztiszteletben álló ember volt, ám tudta, hiába próbálná megváltoztatni
az itt jelenlévők róla alkotott lesújtó véleményét. Elfogta apja kérdő
pillantását, azonban nem volt lehetősége a magyarázkodásra. Csupán
Abrielle-t nézte, aki egy kategóriába sorolta őt Thurstannel és
Colberttel, akiket nem tisztelt senki. Tehetetlen düh feszült benne.
Az egyik lovag szólásra emelkedett.
– És Thurstan bűnösségére csupán egy skót szava a bizonyíték.
Bólogatások és helyeslő mormogások kísérték szavait. Raven keze
ökölbe szorult, de mielőtt még apja védelmére kelhetett volna, Vachel
szólalt meg:
– Elég legyen! Lord Cedric a hazájában nagy tiszteletnek örvend.
Henrik királyunk is kiváló véleménnyel van róla és a fiáról. Nem
engedem, hogy bárki gyalázza mostohalányom házának nagyra becsült
vendégeit!
Pár perccel később Vachel odalépett Ravenhez. – Négyszemközt kell
beszélnem önnel.

224
 Raven Abrielle-re pillantott. A lány szeméből őszinte aggodalmat
olvasott ki, amely hirtelen keserűséggé változott, aztán hirtelen
elfordította a fejét. Raven követte Vachelt a szobájába. Mikor magukra
maradtak, Vachel idegesen járkált, mintha nem tudná, hogyan kezdje
mondandóját.
– Súlyos dilemma elé állított, Raven Seabern – szólalt meg végül.
– Nem volt szándékomban – felelte Raven. – Szerettem volna
biztonságban tudni a lányát. A körülmények hozták úgy, hogy egyedül
maradtam vele.
– És a körülményeknek tudható be az is, hogy az ön karjaiban aludt?
– pirított rá Vachel.
– Szavamat adom, hogy csakis azért öleltem át, hogy felmelegítsem.
Egyéb módon meg sem próbáltam hozzáérni.
Vachel tudta, hogy a skót büszke, nemes katona, aki királyok
bizalmát érdemelte ki. Veszélyes dolog egy ilyen ember tisztességét
kétségbe vonni.
– Tudja, hogy feleségül kell vennie a mostohalányomat?
Raven bólintott.
– Tudom, és meg is teszem. Ígérem, hogy megvédem az ön lányát
Thurstantől és banditáitól. Vagyonát és minden tulajdonát kizárólagos
joggal megtarthatja.
Vachel csodálkozva nézett rá.
– Nem kíván belőle semmit magának?
– Biztosíthatom önt, egyáltalán nem fenem a fogam az örökségére –
vágta rá azonnal Raven. – Ha koldusgúnyában lenne, ugyanennyire
vágynék rá, hogy a feleségem legyen. Ha igent mond, hazaviszem őt
Skóciába, ahol biztonságban lesz. Ami a javait illeti, minden az övé,
kedve szerint rendelkezhet vele. Csupán egyetlen kérésem van.
– Éspedig? – nézett kérdőn Vachel.
– Ne említse előtte a mostani egyezségünket.

225
 – Nem akarja, hogy Abrielle megtudja, ön visszautasította a
hozományát? – Vachel úgy gondolta, ennél nagyobb meglepetést nem
okozhat neki a fiatalember, ám Raven Seabern folytatta.
– Nem azt kérem, hogy hazudjon neki, de ha ő nem kérdez rá, ne
említse! Azt hiszi, csupán a vagyonáért és nem önmagáért akarom őt.
Azt szeretném, ha ő maga ismerne meg, milyen is vagyok valójában, és
ha bízna bennem.
Vachel mélyet lélegzett, majd kezét nyújtotta Ravennek.
– Nagy kő esett le a szívemről, azonban nem garantálhatom, hogy
Abrielle nem rója fel önnek ezt a házasságot még jó ideig.
– Bízom benne, hogy sikerül megnyernem őt.
– Ha van ember, aki bebizonyíthatja neki, hogy méltó hozzá, az ön.
Áldásomat adom a frigyre. Ami viszont az édesanyja áldását illeti…
– Lady Elspetht legalább olyan nehéz lesz magam mellé állítanom,
mint a leányát. De nem adom fel.

226
 Tizenhetedik fejezet

C edric a nagyteremben ült a vacsora után, várva, hogy Raven

visszatérjen Vachel szobájából. Miután megtudta, milyen
dilemmával került szembe Raven, a legjobbakat remélte, és mivel jól
ismerte a fiát, biztosra vette, hogy határozottan és kellő öntudattal
kezeli majd a helyzetet. Az ő fülébe is eljutottak a kastélyban
szállingózó hírek, a szolgák és a lovagok között egyaránt közszájon
forgó pletykák és spekulációk, azonban már régen megtanulta, hogy ne
tulajdonítson jelentőséget ezeknek. Büszke volt rá, hogy a fia ugyanígy
áll a dologhoz.
Raven végül megjelent, arca eltökéltséget sugárzott, pontosan úgy,
ahogy Cedric megjósolta.
– Sétáljunk egyet az udvaron, fiam! – karolta át fia vállát.
– Tiszta, hűvös az éjszaka.
Raven bólintott. Béke honolt a tájon, ám Cedric tisztában volt azzal,
hogy a fia lelkében vihar dúl. Nem szólt hozzá, kivárta, míg magától
beszélni kezd.
Végül Raven megszólalt, és Cedric büszkén nyugtázta, milyen
határozott hangon beszél.
– Végre elnyertem Abrielle-t, bár nem úgy, ahogyan szerettem volna.
Ő és a hozzátartozói kétségbe vonták a tisztességünket, és bár nem
igazak a rágalmak, névleg mégis megkapom őt. Azonban kétség sem
férhet hozzá, hogy egyszer egészen elnyerem, testestül-lelkestül.
Esküszöm, valóban az enyém lesz.

227
 Abrielle már hálóingbe öltözött, amikor kopogtattak az ajtaján.
Meglepetten ment át az előszobán, azt gondolta, anyja jön hozzá,
hogy ismét biztosítsa együttérzéséről. Nem akarta visszautasítani,
azonban Elspeth most semmit sem tehetett érte, és ha csak
beszélgetnek, az is felzaklatja őt, fokozza haragját és neheztelését, ez
viszont még jobban elkeseríti anyját.
– Ki az?
– Raven – jött a válasz. „Ennyit az érzelmeim kordában tartásáról” –
gondolta a lány. Becsukta a szemét, mélyet lélegzett, igyekezett
legyűrni magában a haragot, a bizonytalanságot és a kétségbeesést.
Ahogy nem akarta szomorúságával anyját elkeseríteni, még kevésbé
akarta, hogy Raven így lássa, és elégedetten dörzsölje a tenyerét.
– Távozzék! – szólt ki, és nem nyitott ajtót.
– Beszélnem kell önnel, leányka – kérte Raven.
– Nem illendő.
– Túl késő azon aggódni, mi illendő.
Abrielle vérig sértődve kicsapta az ajtót, olyan erővel, hogy az
nekiütődött a falnak.
– Valóban túl késő, hála önnek – mondta felpaprikázva.
A férfi komoran bólintott.
– Minden oka megvan rá, hogy haragudjon. És nekem is.
– Ó! Még hogy haragszom! – Abrielle megragadta a férfi ingujját, és
behúzta őt a szobába, majd becsukta az ajtót mögötte.
Egy percig csak nézték egymást. Mintha két teljesen különböző jövő
küszöbén álltak volna, melyet egyikük sem tervezett; nem tudták, mit
mondjanak egymásnak. Végül Raven kihúzta magát, és megköszörülte
a torkát.
– Beszéltem a mostohaapjával.

228
 Abrielle összefonta a karját.
– Láttam.
– Bizonyára tudja, miről volt szó köztünk. – A lány nem válaszolt,
nem akarta megkönnyíteni Raven helyzetét. A férfi álla megfeszült;
túlságosan is vonzó arcán nyoma sem volt lágyságnak, hangja pedig
egyáltalán nem volt megnyugtató. – Eldőlt; megtartjuk az esküvőt.
Raven tudta, milyen büszke és bátor a lány, legszívesebben elé
térdelt volna, hogy hivatalosan is megkérje őt, amikor Abrielle
félresimította arcából a haját, és így szólt:
– Feleségül megyek önhöz, de soha nem fogom tisztelni.
Megmondtam, hogy nem leszek a felesége, erre maga tett róla, hogy ne
lehessen más választásom.
– Én mondom önnek, hogy sem az én, sem a családom becsülete
nem eladó. – Raven hangjában eddig soha nem tapasztalt él hallatszott.
A lány – a Harrington-féle örökölt hevessége ellenére – megérezte,
csínján kell bánnia vele, mert veszélyes ember.
– Bizonyos feltételeket be kell tartania – jelentette ki. – Meg kell
ígérnie, hogy a pénz nagy részét a szolgák sorsának jobbra fordítására
fogja felhasználni. A nádfedeles kis kőkunyhók, melyekben néhányan
laknak, az élő bizonyíték, hogy Lord Weldon minden szolgájának
ugyanezt akarta biztosítani; azonban megölték, mielőtt álmát valóra
válthatta volna. Remélem, hogy a közeljövőben felépülnek a házak.
– Vegye úgy, hogy teljesült a kérése. Jól tudja, én is sajnáltam őket
nyomorúságos sorsuk miatt.
A lány hosszan fürkészte a férfi arcát, kereste a hazugság jelét rajta.
– Ön másik országból való, így a házasságunk révén örökre az ön és
az én népem közé kerülök.
– Abrielle – kezdte Raven, kissé lágyabb tónusban –, az ön édesanyja
szász, a férje viszont normann. Az önök normann királya az én Dávid
királyom nővérét vette feleségül.
Szavai okosan csengtek, Abrielle azonban hallani sem akarta őket;
idegesen tárta szét a kezét.

229
 – Most menjen! Hagyjon békén!
A férfi szó nélkül kiment a szobából. A folyosón rögtön kinyílt a
szemközti ajtó, és Vachel kukkantott ki.
– Rendben?
Raven bólintott.
– Igen. Beleegyezett a házasságunkba.
– Hála istennek! – sóhajtott megkönnyebbülten Vachel. Elspeth tűnt
fel az ajtón a férje mellett, megvető pillantással illette Ravent, majd
bement lánya szobájába.
– A szertartás a nagyteremben lesz – folytatta Vachel. – Hatalmas
„ünnepséget” tartunk az embereknek.
– Nem is jelentjük be hivatalosan az esküvőt?
Vachel arca megrándult.
– Lesz ott elég tanú, hogy érvényes legyen a frigy. Holnap reggel
megkötjük a szerződést.
Raven ismét bólintott.
– Nyugodalmas jó éjszakát, Raven. Úgy vélem, ez lehet az utolsó
egy jó ideig – jegyezte meg Vachel.

R eggel az aznapi lakodalom hírét meglepetés nélkül fogadta a

vendégsereg. Abrielle és Raven komornak és fásultnak
látszottak, arcukon nyoma sem volt a készülődés boldog izgalmának.
Vachel beszédében ünnepnek nevezte a napot, amikor Skócia királyi
követe frigyre lép Anglia leggazdagabb özvegyével. Beszélt a határ
mentén élő skótok és angolok jó szándékáról is, ám nem sokan
osztották optimizmusát. Dühös mormogások hallatszottak Abrielle
hoppon maradt kérői között, többen azonnal eltávoztak a kastélyból.
Úgy tűnt, mindannyian egyetértenek, hogy a normann vagyon egy szász
lány révén egy skót ölébe hullott. „Nem lesz béke a szomszédok között”

230
– konstatálta szomorúan Vachel. „Feleség és férj között sem” – és
nemcsak az ifjú párra értette. Elspeth, ha nem is közvetlenül Vachelre
haragudott, elkeseredett a lánya sorsa miatt, és ez rányomta bélyegét az
ő házasságukra is.
Raven és Abrielle szótlanul ültek egymás mellett a díszasztalnál,
szinte alig ettek valamit. Vachel nyugtatta magát, hogy idővel Abrielle
rájön, ez a házassága sokkal szerencsésebb, mint a Desmond de
Marléval kötött, ám még túl dühös, hogy elgondolkodjon ezen, vagy
hogy észrevegye, milyen mély és tiszta a Raven iránta érzett szerelme.
Abrielle mélyet sóhajtott, amikor Raven és Vachel ismét elvonultak
mostohaapja szobájába. Anyja feddő pillantására mosolyt erőszakolt
magára. Nem volt értelme feleslegesen idegesítenie őt, tekintettel az
állapotára.
– Abrielle, kislányom, gyere, öltözzünk át az ünnepségre!
– Már megint – mormolta Abrielle, miközben felállt, és Elspeth után
ment. – Mit vegyek fel, mama? Azt hiszem, a fekete gyászruhám
tökéletesen illik az alkalomhoz. – Elspeth ijedt tekintetére hirtelen
hozzátette: – Csak tréfa volt, mama, de eléggé gyengére sikerült.
Elspeth összeszedte magát, és rámosolygott lányára.
– Szerintem azt a ruhát oltsd magadra, amelyiket Henrik király
udvarában viseltél. Ebben látott meg először Raven.
Abrielle alig tudta visszafojtani elégedetlen sóhaját, ahogy felfelé
mentek a lépcsőn. Összeharapta a nyelvét, hogy ne izgassa fel anyját.
Elspeth vidámnak látszott; Abrielle szerint hálás volt, hogy nem egy
Desmond de Marlé-féle ember veszi nőül a lányát. Jobb, ha nem rontja
el az örömét, és nem terheli őt a lelkére nehezedő hatalmas bánattal.
Amennyire visszataszító volt Desmond, és amennyire a lány
iszonyodott a vele kötendő házasságtól, annyira félt és reszketett a
Ravennel való egybekeléstől is. Desmondnál tudta, állandóan résen kell
lennie, de nem volt szükség arra, hogy védőfalat építsen a szíve köré.
Ravennel minden egészen más, mivel ha a közelében érezte őt,
megfeledkezett a külvilágról. Bármennyire bizalmatlan volt leendő férje

231
iránt, nem tagadhatta, hogy olyan érzéseket vált ki belőle, amelyeket
nem akar átélni, és amelyek ellen a világ legmagasabb és legerősebb
fala sem védheti meg a szívét.
Amikor előző esküvőjére készülődött, a közelgő nászéjszaka miatt
nehezedett rá a félelem, most viszont a további élete során rá váró
összes éjszakától félt. Rettegett, hogy ha csak egy röpke pillanatra is
elengedi magát, Raven azonnal belopakodik szívébe és lelkébe,
vágyakozást kelt benne, melyet reményvesztettség követ.

ASzolgálók
ceremónia a még itt maradt kevés számú vendég előtt zajlott.
hada sereglett össze, s mindannyian boldogan
figyelték úrnőjüket. Abrielle legkedvesebb barátnője, Cordelia, azonban
nem lehetett jelen, s emiatt még dühösebb volt Ravenre, hiszen őmiatta
kellett ilyen sebtében lebonyolítani a szertartást.
Ismét ugyanaz a pap állt előtte, aki a korábbi esküvőjét – lehet, hogy
még csak két hete történt? – vezette. Raven és Abrielle fojtott hangon
ismételte a fogadalom szövegét; senki sem foglalkozott azzal, hogy a
menyasszony hangja remeg. Raven az apja jegygyűrűjét hozta el, amely
a családjában nemzedékről nemzedékre szállt, és sokat jelentett neki.
Abrielle rá se tudott nézni, amikor az esküjét mondta:
– „E gyűrűvel elveszlek téged, testemmel tisztellek…” Abrielle
gyűrűje még az apjáé volt, s Elspeth ragaszkodott hozzá, hogy ezt húzza
az ujjára. Számára arcpirítónak tűnt, hogy ebben jelenjen meg ezen a
házassági komédián, de nem akarta megsérteni anyja érzéseit. Színtelen
hangon ismételte el ugyanazt a szöveget Ravennek, majd a pap
házastársaknak nyilvánította őket. Ha Abrielle alaposan belegondolt
volna, hogy ilyen rövid idő alatt két kényszerházasságot kötött, zokogva
szaladt volna ki a teremből. Ehelyett egész ebéd alatt mesterkélt
mosollyal fogadta a vendégek jókívánságait. Vachel meglepte őket:

232
zenészeket fogadott délutánra. Társasjátékot is rendeztek, hogy jobban
múljon az idő, s Abrielle egyre reménykedett, hogy Raven kimegy majd
az udvarra a férfiakkal; bármit tesz, minden jobb, mintha folyton
körülötte sürgölődne.
Ám a skót továbbra is a lelkes ifjú férj szerepét játszotta, mellette
maradt, sőt még arra is rávette, hogy szálljon be a táblajátékba. A lány
megesküdött volna, hogy még nyerni is hagyja őt, Raven azonban
biztosította, nem így lesz.
Mindeközben gondolatai a közelgő nászéjszakán jártak. Ahogy
esteledett, azon kapta magát, hogy még jobban fél ettől, mint az
előzőtől, és hisztérikusan felkacagott. Van-e nő, aki nem örülne, ha
Raven Seabern viszi ágyba? Mindig is jóképű csábítónak tartotta,
akinek mézesmázos szavai és sármja – még ha dühítették is –
kellemesen melengették a szívét.
A nászéjszaka viszont azt jelenti, önmagát kell nekiadnia, és nem
akarta legdrágább kincsét olyan férfira pazarolni, akiben nem bízott. Így
egyre szomorúbban vette tudomásul, hogy Raven felesége lett, aki
fondorlattal nyerte el a kezét, hogyan is adhatná hát oda magát jó
szívvel? Ezért elhatározta, hogy ma éjszaka nem szerezhet érvényt férji
jogainak. Ahhoz, hogy valóban az övé legyen, nem lehet elég, hogy
kompromittálta őt.
Végül magára maradt a szobájában az Elspeth által aznap megvarrt
átlátszó hálóingében. Amikor anyja távozott, csak akkor kapta magára
köntösét, mintha felfegyverkezne a csata előtt.
Nem sokkal ezután Raven lépett be, becsukta maga mögött az ajtót,
és nekitámaszkodott. Nem is számított rá, hogy a lány az ágyban várja,
így nem lepődött meg azon, hogy Abrielle egy párnázott karosszékben
ül a kandalló előtt, és a tűzbe bámul.
A látványtól mégis elállt a lélegzete. A faragott kandeláberekről a
villódzó gyertyafény a hosszú rézvörös hajzuhatagra vetődött, mely
palástként omlott a lány gömbölyű vállára. Szépsége elvarázsolta.
Végtelen gyengédséggel pásztázta végig az alakját, ettől Abrielle arca

233
csaknem olyan piros lett, mint rózsás ajka. Burgundivörös köntöse
sejtelmesen takarta kívánatos testét.
Raven közelebb lépett hozzá:
– Arra számítottam, úgy teszel majd, mintha aludnál.
A lány lassan feléje fordította a fejét.
– Magam is gondoltam erre, de nem akarom a házasságunkat
hazugsággal kezdeni; én semmiképpen sem.
A férfi arcvonásai megkeményedtek; halk, de határozott hangon
válaszolt:
– Soha nem hazudtam neked.
A lány nem felelt.
– És hogy akarod kezdeni a házasságunkat? – kérdezte Raven.
– Azzal, hogy elmondom, nem nyerted el a bizalmamat – jelentette
ki Abrielle, majd felállt, és csípőre tett kezével olyan volt, mint egy
bosszúálló angyal –, és hogy nem fogsz ágyba vinni.
A férfi hirtelen megragadta a lány karját, és egyenesen a szemébe
nézett.
– A feleségem vagy. Nincs ember, aki kétségbe vonhatná, hogy
törvényes házasok vagyunk.
– Miről beszélsz? – futott keresztül valami megmagyarázhatatlan
érzés a lányon. Idegességében köntöse övét babrálta, míg az végül
akarata ellenére kibomlott és szétnyílt, láttatni engedve a leheletfinom
hálóinget. A férfi tekintete felforrósodott, ahogy az áttetsző selyem
fehérneműre tapadt, mely alól sejtelmesen rajzolódott ki, mint egy
finoman csomagolt ajándék, a lány tökéletes teste. Abrielle lélegzete
elakadt, amikor Raven keze gyengéden hozzáért az arcához, majd
lassan lefelé indult. Egy pillanatig elidőzött a nyakán, lejjebb siklott a
vállára, majd a két keble közé. Abrielle megdermedt, nem volt ereje
sem kiáltani, sem leállítani a férfit. Mintha összezsugorodott volna a
világ, csak kettőjük ziháló lélegzése, az érintés ígérete és forrósága
vette körül őket. Raven gyengéden a tenyerébe fogta a lány egyik

234
mellét, amitől ő halkan felszisszent, közben ijedt tekintete a férfiéba
kapcsolódott.
– Ne – nyöszörögte Abrielle –, kérlek, hagyd abba!
A kék tekintet ellágyult.
– Képtelen vagyok, Abrielle. Ne küzdj ellenem, hiszen amióta
először megláttalak, szüntelenül kívánlak.
Raven hangjából sütött az erotika. Lehullott róla a civilizált
diplomata maszkja, becsületes szándékú hús-vér férfivá változott, aki
nem rejti el igazi énjét és szándékát. Abrielle arra gondolt, bárcsak
biztosra vehetné, hogy ez a valódi, igazi Raven, aki olyan elszántan
akarta elnyerni őt.
Raven ujjai Abrielle mellbimbójára siklottak, becézgették,
simogatták, és a lány most először érezte meg, mennyire vonzódik ő is a
férfihoz. A puszta érintésétől forróság áradt szét testében, és elsöpörte
minden ellenállását. Kétségbeesetten igyekezett ellökni magát Raventől,
de ő magához húzta, és egyre hevesebben simogatta bársonyos bőrét.
Abrielle hátrahajtotta fejét, amikor a férfi szája az övére tapadt, és
nyelve a fogai közé siklott. Képtelen volt leküzdeni hirtelen feltörő
vágyát, hogy viszonozza, úgy, mint első csókjuk alkalmával. Raven
egyik keze lágyan borult a mellére, a másikkal megtámasztotta Abrielle
hátát, és még szorosabban ölelte. – Abrielle – suttogta – csókolj vissza!
A lány elfordította arcát, ám túl büszke volt ahhoz, hogy
megfutamodjon. Így amikor Raven hátrébb lépett, és áthúzta a fején
hosszú tunikáját, megkövültén bámulta. Utána az inge következett,
majd a cipője és a harisnyája – pillanatokon belül csupán egyetlen
ruhadarab takarta ágyékát. Hamarosan attól is megszabadult, és a lány
ijedten hőkölt hátra a feléje ágaskodó férfiasság láttán.
Nem tagadhatta, hogy Raven arca és alakja vérforraló volt; vágyának
szemmel látható bizonyítékán nagyon elcsodálkozott. „Hát valóban
ennyire kívánja őt Raven?” – gondolta. Szorosan az ágyhoz lapult, úgy
érezte magát, mintha csapdába esett volna, s ettől egyre dühösebb lett.
A férfi föléje helyezkedett, gyengéden a puha ágyra nyomta, forró,

235
izmos testét az övéhez szorította. Ismét megcsókolta, hevesen és
mélyen; a lány hűvös fuvallatot érzett a testén, ahogy a férfi felhajtotta
hálóingét.
– Semmire sem kényszerítelek ma éjjel – suttogta Raven.
A lány úgy érezte, mintha nem is a sajátja lenne áruló teste. Csípője
és combjai meztelenek voltak, a férfi izgatottan és határozottan közéjük
helyezkedett. Abrielle felsikkantott, és fészkelődni kezdett, ám Raven
nem erőltetett semmit, csak könnyedén felemelte őt, miközben teljesen
lehámozta róla a hálóinget.
Meztelenül feküdtek, testük összesimult. A lány mozdulatlanná
dermedt, amikor nőisége kapujában érezte Raven lüktető férfiasságát.
Raven azonban nem hatolt belé, gyengéd szavakat suttogott, miközben
szája végigsiklott Abrielle nyakán, majd a melléhez ért. A lány testében
tűz gyúlt, már nem volt ura akaratának. Nyöszörögve tiltakozott az édes
kínzás ellen, közben önkéntelenül hozzányomta ölét a férfihoz. Ekkor
végre egyesült a testük, hirtelen éles fájdalom hasított a lányba, azonban
pillanatokon belül elcsitult.
– Lazíts, leányka! – suttogta Raven a lány szájába, majd egyre
hevesebben csókolta.
Raven tudta, hogy felesége még szűz, túláradó örömmel ölelte, egyre
tovább s egyre jobban el akart merülni benne. Abrielle sikolyait a kéj,
nem a fájdalom váltotta ki, s Raven nem fékezte mozgását, míg meg
nem érezte, hogy a lány teste megfeszül, majd minden eddiginél
erősebb remegés fut végig rajta. Szinte ugyanabban a pillanatban őt is
soha nem tapasztalt erővel ragadta el az eksztázis.
Ahogy csitult a szenvedélye, és újra szabályossá vált a lélegzése,
felkönyökölt, és gyönyörködött Abrielle kipirult arcában, ahogy
pihegve nézett vissza rá.
– Most már az enyém vagy – mondta, ám erre a lány könnyekben
tört ki.
Raven megpróbálta magához ölelni, de Abrielle vonakodott. Úgy
érezte, saját teste csapta be őt, mivel a mámort, melyet Raven nyújtott,

236
akaratán kívül élte át. Ezt a csatát a férfi nyerte meg. Abrielle elfordult
tőle, vacogott, egész testét rázta a zokogás.
Raven a mennyezetre bámult, és tűnődött, nem követett-e el
jóvátehetetlen hibát, amikor olyan nőt vett feleségül, aki nem bízik
benne, aki nem akar bízni benne. Vajon a vágy elvette a józan eszét?
Azt gondolta, működni tud ez a házasság? Nyugtatta magát, hogy ez
csak az első éjszakájuk volt, egy egész élet áll még előttük. Eldöntötte,
hogy e naptól fogva egyetlen gondolat vezérli csak: soha nem mond le a
feleségéről.

237
 Tizennyolcadik fejezet

A brielle lassan kinyitotta a szemét, ahogy a reggeli nap sugarai

az arcára vetődtek. Érezte, hogy valami nincs rendjén, de nem
tudta, mi is az, míg legnagyobb rémületére és megbotránkozására
észrevette, hogy teljesen meztelen. Ijedten felült, melléhez szorítva
takaróját, de egyedül volt a szobában. A kapkodva levetett ruhák most
összehajtogatva pihentek egy széken. Sóhajtva visszahanyatlott
párnáira. Férjes asszony volt, a szó valódi értelmében. Elvesztette
szüzességét. Raven elvette tőle az utolsó esélyt.
Felhajtotta az ágyneműt, és még dühösebb lett, amikor
megpillantotta a vérfoltot a lepedőn. Sietve kiugrott az ágyból, és
belebújt a köntösébe. Most mi legyen? Hogy nézzen Raven szemébe?
Hisz mostantól fogva valóban a férje lett, minden tekintetben; erről
alaposan gondoskodott.
Nem tudta elátkozni. Mi értelme lenne? Csupán elkeserítene vele
mindenkit, a szüleit is beleértve. Nem. Az üzlet megköttetett: ezentúl
Ravennel kell élnie. Sok nő ment férjhez olyan férfihoz, akit nem maga
választott. Ő csak egy közülük. Mosolyogni fog, és megjátssza, hogy
minden a legnagyobb rendben van. Természetesen ez nem vonatkozik a
hálószobájára, de engedelmeskedni fog, amikor szükséges. Tétova
kopogás hallatszott az ajtón, és mivel Abrielle tudta, hogy a férje
valószínűleg kopogás nélkül benyitott volna, kiszólt, hogy szabad
bejönni.
Nedda kukkantott be az ajtórésen.

238
 – Asszonyom!
Abrielle mosolyogva üdvözölte.
– Sir Raven azt mondta, még alszik, asszonyom – folytatta Nedda. –
Parancsol egy fürdőt?
– Igen, Nedda, csodálatos lenne – egyezett bele Abrielle. Észrevette,
hogy a szobalány szinte gyanakodva méregeti, ám eszébe jutott a
fogadalma, hogy átlagos feleségként fog viselkedni.
Megfürdött, felöltözött, majd lement a nagyterembe.
Megkönnyebbült, amikor nem találta ott Ravent. Elspeth a szolgálókkal
beszélgetett.
Amint meglátta a lányát, hozzásietett, megölelte, majd izgatottan
fürkészte az arcát.
– Abrielle, jól vagy?
„Átlagos feleség vagyok” – emlékeztette magát Abrielle, és mosolyt
erőltetett az arcára.
– Igen, mama, semmi bajom.
Elspeth csak hümmögött, mivel jól ismerte gyermekét, és látta, hogy
állítása ellenére feszült.
– Látod, átaludtam a reggeli idejét. Bocsáss meg, hogy nem jöttem
le.
– Ugyan! A tegnapi nap kimerítő volt számodra. – Ebben
kimondatlanul benne volt, hogy vajon ugyanez mondható-e el a
nászéjszakájáról is, ám Abrielle úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Elspeth sóhajtott. – Szólok valakinek, hogy hozzon neked kenyeret és
sajtot.
– Ne, majd magam megyek a konyhába.
Elspeth nem ismert rá a lányára.
– Meg sem kérdezed, hol a férjed? – kérdezte halkan.
– Feltételezem, valahol itt van, és élvezi az új státusát, hogy ő a
kastély ura. – Abrielle arca megvonaglott, ahogy keserűsége átsütött az
álcáján. – Bocsáss meg, mama! – szólt, mielőtt anyja megszólalhatott
volna. – Ígérem, jobb leszek majd az új szerepemben.

239
 Elspeth megsimogatta a karját.
– Minden asszonynak meg kell tanulnia a feleségszerepet, drágám.
Nem könnyű beleszokni, ha az ember fülig szerelmes a férjébe.
– De mi van, ha nem tudod tisztelni a férjed? – szökött könny
Abrielle szemébe. – Ez még csak az első reggel. Jobbra fordulnak majd
a dolgok – nyugtatta meg anyját, bár fogalma sem volt, hogyan
fordulnának jobbra, amikor se bizalmat, sem tiszteletet nem érzett a
férfi iránt, akinek a gyűrűje olyan súllyal nehezedett a kezére, mint a
házasságuk a szívére.
Abrielle megbeszélte a konyhai személyzettel az aznapi ebédet és a
vacsorát, Elspeth pedig utánanézett, mennyi élelmiszert tárolnak a
pincében a közelgő télre. Abrielle meg akarta mutatni, nem okoz
semmiféle zökkenőt, hogy a kastélynak új ura van; ezért végigjárta az
épületet, beszélgetett a szolgákkal, érdeklődött az életük és a munkájuk
felől. Mire az udvarra ért, kissé jobban érezte magát. Figyelte, hogyan
szedik le a termést a konyhakertben, nézte, ahogy a fejőlányok
dolgoznak, váltott néhány szót az istállóban dolgozó lovászlegényekkel.
Egyszer csak kardcsörgés ütötte meg a fülét a hátsó udvar felől, és
elindult a hang irányába. Odaérve látta, hogy katonák és a lovagok a
harcművészetet gyakorolják. Itt találta Ravent és Vachelt is. Raven
combig érő bőrmellényt viselt; izmos, meztelen karja izzadságtól
fénylett. Egy kisebb felfegyverzett csoportnak magyarázott a vívás
fortélyairól, azután be is mutatta, amiről beszélt: Vachellel csaptak
össze illusztrálásképpen, aki fiatalokat is megszégyenítően állta a sarat.
Úgy tűnt, nem viseltetnek ellenszenvvel új uruk iránt, s ennek
Abrielle nagyon örült. A lovagok tisztelettel hallgatták Ravent, többen
elismerően bólogattak az általa bemutatott fogásokra, respektálták őt.
Lám, két napja még ugyanők gúnyosan vigyorogtak azon, hogy
egyedül találták őt az erdőben Abrielle-lel. Ennyit számít a rögtön
megkötött házasság? Ettől máris tiszteletreméltónak tartják Ravent?
Talán neki is meg kellene békülnie a sorsával. Ám ezeket az embereket

240
senki nem csapta be, nem használta ki, nem lopta el tőlük a szabad
választás lehetőségét.
Raven ekkor vette észre feleségét; tekintete szinte parázslott, ahogy
ránézett. Azonnal elindult felé, még a kardját sem tette le, Abrielle
pedig mintha megdermedt volna, mozdulni sem tudott. Egyre csak az
járt a fejében, ami az éj sötétjében történt közöttük, és egy pillanatra
átfutott rajta a gyönyör érzése, amely ellen mindig is következetesen
tiltakozott. Most azonban még a gondolattól is melege lett, minden
porcikája bizsergett.
Raven átkarolta, és magához húzta. Ő a férfi mellkasának feszítette
két tenyerét, ám nem tolhatta el magától, nem hozhatta kényelmetlen
helyzetbe a katonái előtt. Raven ajka forrón tapadt az övére; a csók
túlságosan érzékinek tűnt ekkora nyilvánosság előtt. Abrielle
tehetetlenül tűrte, s ijedten érezte, hogy felpezsdül a vére. Ettől dühös
lett Ravenre és saját magára is, különösen, hogy az udvaron lévők
üdvrivalgásban törtek ki.
Végre kibontakozott a csókból.
– Te őrült! Hogy mersz így bánni velem?! – sziszegte dühtől
kipirulva.
Raven összevonta szemöldökét, és rámosolygott.
– Ezentúl már nem játszhatod a sértett szüzet, leányka.
Abrielle-nek már a nyelvén volt egy csípős válasz, amikor meglátta,
hogy Vachel közeledik feléjük; így mesterkélt mosollyal, negédes
hangon csak ennyit mondott:
– Zavarba hoztál az embereid előtt.
– A mi embereink. És azt hiszem, a nyilvánvalóan sikeres
házasságunkat éljenezték meg.
– Sikeres? – kérdezte gúnyosan Abrielle, ám Vachel már túl közel
ért, s ez kapóra jött neki, hogy elfordulhasson Raventől, és üdvözölje
mostohaapját. – Jó reggelt, Vachel!
– Neked is, drágám – nyugtázta örömmel a lány ragaszkodását a
férfi. – Remekül nézel ki ma reggel!

241
 „A Ravennel töltött éjszaka talán előnyösen megváltoztatott?” –
gondolta Abrielle sötéten. Hangosan ennyit mondott: – Látom, ti ketten
nem vesztegetitek az időt, máris dolgozni kezdtetek az ünnep után.
– Muszáj volt – jelentette ki Raven. – Meg kellett tudnom, hogy
Desmond de Marlé parancsnoksága alatt mennyit romlott a kastélyt
védő katonák hadrafoghatósága.
– Sajnos nem jók a tapasztalataink – jegyezte meg Vachel.
– Hogy érted ezt? – feledkezett meg Abrielle a saját gondjairól.
– Sokan velünk érkeztek ide – magyarázta Vachel négyen pedig
Ravennel. A többiek viszont igencsak ellustultak időközben, mivel
Desmond az újonnan szerzett gazdagságát inkább magára, semmint
rájuk fordította. Mi ösztönözte volna őket a harcra, ha csak időnként
kaptak tőle némi fizetséget?
– Borzasztó – nézett újra Abrielle az udvaron vívó férfiakra.
– Most viszont már értik, mit várunk el tőlük – mondta Raven.
– És busás jutalmat is kapnak érte – tette hozzá Vachel. – Újdonsült
férjed igen bőkezű.
„Az én pénzemből” – állapította meg magában Abrielle keserűen, de
fegyelmezte magát. „Raven csak a kötelességét teljesíti, végül is az én
kastélyomat védi az én embereimmel.”
– Viszont az egy esetleges ostrom idejére felhalmozott készletek
igencsak megfogyatkoztak – szólt Raven. – Gondoskodnunk kell a
feltöltésükről.
– Természetesen – udvariaskodott Abrielle. – Hálásan köszönöm,
hogy ezzel is törődsz.
– Miért ne törődnék? – karolta át gyengéden feleségét Raven, és
legelbűvölőbb mosolyát villantotta rá. – Mindent megteszek, ami
erőmből telik, hogy megvédjelek téged és az embereidet.
Abrielle megpaskolta férje mellkasát, és visszaindult a kastélyba.
– Vacsoránál találkozunk – búcsúzott.
Azonban délután Abrielle arról értesült, hogy Ravent, Cedricet és
Vachelt meghívták egy közeli uradalomba, és bár a szolgák igyekeztek

242
kímélni őt, a suttogásokból néhány szó – az „invázió” és a „skótok” –
mégis a fülébe jutott.
Egyre azt mondogatta magának, ha igaz lenne a szóbeszéd, Raven
nem hagyta volna nyitva a kastély kapuit, s nem utasította volna a
katonákat a további gyakorlatozásra, hanem mozgósította volna őket.
Besötétedett, ám Raven még mindig nem ért vissza. Házassága második
éjszakáján Abrielle egyedül tért nyugovóra. Megkönnyebbülten,
békésen hajtotta volna álomra a fejét a dupla ágyon, ha sorsa és jövője
nem fonódott volna össze végérvényesen a férjéével. Mi lesz, ha
bántódása esik? Küldjön utána néhány fegyverest? Bizonyára üzent
volna, ha segítségre lenne szüksége.
Úgy tűnt, alig aludt el, amikor a hajnali derengés felébresztette –
hirtelen úgy érezte, csapdába esett. Maga mellett érezte Ravent, testük
összefonódott, feje az ő vállán pihent, tekintete széles meztelen
mellkasára esett. Szerencsére este a hálóingében feküdt ágyba. A férfi
meghitten átölelte, s Abrielle rémülten érezte, hogy lábával átfogja
Raven lábát. Épp azon ügyeskedett, hogy észrevétlenül kiszabaduljon
az ölelésből, amikor felnézett, és tekintete férje mosolygós szemével
találkozott.
– Milyen csodálatos így ébredni az új napra – duruzsolta Raven,
majd felkönyökölt, és végtelen szeretettel nézte feleségét.
Abrielle fürgén kisiklott a karjai közül és az ágyból.
– Örömmel látom, hogy épségben visszatértél. Rengeteg a dolgom,
biztosan neked is, a lusta katonákkal – fejezte be a mondatot sután.
A férfi visszahanyatlott a párnákra, karját összefonta a feje mögött,
hogy jobban lássa az asszonyt. Észrevette, mennyire megriadt, hogy egy
férfit talált az ágyában, s eszébe jutott keserves sírása, ezért úgy döntött,
hagyja elmenekülni – most még. Ám egy újdonsült férjnek csupán
ennyire futja a türelméből, s az asszonynak el kell ezt fogadnia.
Abrielle vacogva állt a szőnyegen a kandalló előtt, ahol a tűz –
melyet a férfi éjjel megrakott – már alig pislákolt. Raven kitalálta, hogy

243
bizonyára öltözködni akar, de nem előtte. Nem segített megoldani a
gondját.
Abrielle fázósan húzta össze magát, karját dörzsölgetve.
– Hol voltál olyan sokáig tegnap?
Nem gondolta, hogy Raven elmondja, amit egyesek kizárólag a
férfiak magánügyének tartanak, ám ő beszélni kezdett.
– Egy futártól hírt kaptunk, hogy egy skót csapat „megtámadta”
Thornton Manort.
– Egek ura! – szólt rémülten Abrielle. Mi történne vele és az
embereivel, ha kitörne a háború, miközben egy „ellenség” lett a kastély
ura?
– Ne félj, leányka! – enyhült meg Raven arca. – Nem történt invázió,
mindössze fél tucat szegény skót a tehenei után loholt, nem figyeltek,
milyen közel kerültek a határhoz, és véletlenül átléptek rajta.
Abrielle megkönnyebbülten sóhajtott.
– Természetesen nem nekem címezték az üzenetet; a futár
megfeledkezett róla, hogy nem kell mindenkit riasztania a környéken. A
megjelenésem majdnem galibát okozott, mivel úgy tűnt, összejátszom a
„támadókkal”. Szerencsénkre Thurstan de Marlé épp nem tartózkodott
otthon, így őt nem értesítették. A mostohaapád józan szavainak és apám
kedélyes hozzáállásának köszönhetően sikerült mindenkit
megnyugtatnunk. A skótokat kiszabadítottuk, és békével hazamehettek.
Abrielle az ágyra rogyott, arcát tenyerébe temette.
– Hát már soha nem lesz vége? – kérdezte, miközben érezte, hogy
Raven a hátához ér, ám ő hirtelen kihúzta magát, s a kéz lecsúszott róla.
– Úgy érted, a népem iránti bizalmatlanságnak?
Raven a lány iránta érzett bizalmatlanságára is gondolt, arra, hogy az
ő skót származása mindörökre éket ver kettőjük közé. Vajon mikor
kényszerül arra, hogy asszonya ellen forduljon? Próbára kell-e tennie
felesége lojalitását?
Az asszony hirtelen felállt, majd sietve a ruhásszekrényéhez lépett.
– Gondolod, hogy gyakran elszólítanak majd? Például a királyod?

244
 – Nem tudhatom. Most, hogy már két országban is foglalkoznom
kell a birtokaimmal, nem lesz olyan sok időm a királyomra, és ő ezt
tudomásul veszi.
Abrielle meglepetten nézett a férjére, hiszen olyan keveset tudott az
életéről.
– Nem mondtad, hogy más birtokod is van.
– Soha nem is kérdezted – szólt Raven szárazon. – Az apámé mellett
van az enyém is, fenn a hegyekben, és egyszer majd az ő földje is rám
száll.
Abrielle gondterhelten bólintott, és bár furdalta a kíváncsiság, nem
kérdezett többet, nehogy félreértse őt a férfi. Úgy gondolta, ha mesélni
akar az otthonáról, megteszi kérés nélkül, csak most nem tartja
alkalmasnak a pillanatot. Mivel azonban Raven olyan vehemensen
igyekezett megkaparintani a vagyonát, Abrielle gyanította, hogy az övé
meglehetősen szerény terület lehet.
– Mindent megmutatok majd neked, ami most már a tiéd is – ígérte
Raven.
Abrielle bólintott, és továbbra is tétován ácsorgott a szobában, karját
dörzsölgetve. Többször is költözött már el olyan otthonból, melyet
véglegesnek hitt. Először amikor anyja férjhez ment Vachelhez, majd
amikor Desmond eljegyezte őt. Hát belenyugszik mindenbe, és erős
marad.
– Nem feltételezem, hogy mostanában ki akarnál menni a szobából –
kezdte habozva.
– Nem. Túlságosan fáradt vagyok a hosszú, feszült naptól.
Abrielle a válla felett hátrapillantott. Raven lazán kinyújtózva feküdt,
izmai meg-megmozdultak. Eddig még sohasem látta egynapos
borostával; úgy festett, mint egy kéjenc, aki igyekszik élvezkedni az
ágyban, amikor csak kedve szottyan.
Valamelyest zavarban volt, mivel a férje katonai ügyet osztott meg
vele. Nem számított rá, hogy ennyire a bizalmába avatja. Saját birtoka
van, nyilván megfelelő ellenszolgáltatást kap a királyától. Abrielle

245
tűnődött, vajon őt kívánja-e jobban, vagy a vagyonát, s nem tudta, mit
gondoljon.
Ám mégsem maradhatott egész nap hálóingben. Szerencsére tegnap
este megfürdött: el sem tudta volna képzelni, hogy a férje előtt kelljen
tisztálkodnia. Éppen elég kényelmetlenül érezte magát, amikor hátat
fordítva áthúzta fején a hálóingét. Remegő ujjakkal bújt ki belőle,
meztelensége tudatában, és rémülten várta, hátha hátulról közelít a férje,
és ismét követeli a jogait. Végre felvette az ingét, s egy kissé kezdett
megnyugodni, miután belebújt a ruhájába. Amikor a fátylat igazgatta a
fején, akkor lépett mögé Raven. Abrielle megmerevedett, és a válla
fölött hátranézett.
Raven lágyan a hajába fúrta ujjait, és simogatni kezdte. Abrielle
megborzongott.
– Muszáj ilyen szépséget eltakarni? – mormolta a férfi, majd arcát a
hajzuhataghoz szorítva mélyet lélegzett. – Ha megérzem az illatodat,
azonnal az ágyba vágyom, a karjaid közé. Állandóan ez jár a fejemben.
Szavai elbizonytalanították Abrielle-t.
– Muszáj… Nekem fátylat kell viselnem, hiszen férjes asszony
vagyok. Gondoskodtál róla.
Ismét előtérbe került kettőjük konfliktusa – amelyre kénytelen volt
folyton emlékeztetni magát, hiszen a férfi tehetett arról, hogy ez a
házasság létrejött, neki nem hagyott esélyt, hogy elfogadja férjéül.
Igyekezett tudomást sem venni a vágyakozva elsuttogott szavakról:
– Akkor ne fond össze a hajad a fátyol alatt! Hadd képzeljem egész
nap, hogy simogathatom!
A férfi meztelen teste és édes szavai túlságosan is zavaróan hatottak.
Abrielle gyorsan feltette a fátylat, szorosra kötötte, majd kiviharzott a
hálószobából.

246
 Abrielle hirtelen azt kívánta, bárcsak ismét elszólítaná valamilyen
fontos ügy Ravent egész napra, mivel úgy tűnt, szinte mindenütt
jelen van a birtokon. Amikor Abrielle a szolgák falujába ment, az
emberek örömmel újságolták, hogy új férje mindennap meglátogatja
őket, s dicsérték, milyen jó ember. Amikor a mosónőkhöz látogatott az
udvarba, gyerekek gyűltek Raven köré, s figyelték, hogyan vizsgálgatja
a lovakat. Egy vékony, fürge kisfiú szinte egész nap árnyékként járt az
úr nyomában, ő pedig mindvégig türelmes volt vele. Amikor váratlanul
a közelükbe került, Raven éppen megígérte neki, hogy megteszi
fegyverhordozójának, és másnap meg is kezdik a gyakorlást.
Vacsoránál még az anyja is az egekig magasztalta a férjét. Abrielle
úgy érezte magát, mintha be lenne kerítve. Vachel, Cedric és Raven
egymásra emelgették söröskorsójukat, egymás után mondták a
pohárköszöntőket a nap sikereire, közben néhány lovag is csatlakozott
hozzájuk. Még két nap sem telt el a házasságkötésük óta, s Raven
mindenkit megnyert – rajta kívül.
Ő ugyanis nem kívánt behódolni neki. Eldöntötte, hogy korán
lefekszik, és alvást színlel. Raven észrevette, hogy csendben
visszavonult, és miközben Vachellel beszélgetett, egyre ő járt az
eszében. Reggel hagyta, hogy kiszökjön az ágyból, most pedig úgy
látta, fiatal felesége abban reménykedett, nem veszi észre, ha távozik.
Hát nem tudja, hogy minden mozdulatát megfigyeli? Hatalmas
erőfeszítésébe került, hogy a nap folyamán a kötelességére
koncentráljon, mivel állandóan mellette akart lenni, mint egy szerelmes
hattyú. Meghatotta a lány szolgák iránt tanúsított gyengédsége,
mostohaapja iránti ragaszkodása. Egyetlen pillanat műve volt, hogy
megszerette; ám olyan mély s végtelen volt az iránta érzett szerelme,
hogy el sem tudta képzelni az életét nélküle. Mindennél jobban vágyott
rá, hogy ő is ugyanezt érezze iránta; azonban tisztában volt vele, milyen
erős Abrielle félelme, kételkedése és bizalmatlansága – biztosra vette,
hogy hosszú időt és sok fáradságot kell ráfordítania, míg leküzdi.

247
Abrielle számára teher volt az ő szerelme, ezért úgy döntött, nem is
említi előtte érzéseit.
Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon Abrielle után a
hálószobába. Végül letette a korsót, felállt, és szándékosan ásított egy
nagyot.
Vachel nevetve figyelte, Cedric viszont rászólt:
– Fiam, nagyon kimerült lehetsz! Szörnyű fárasztó nap áll mögötted,
rengeteget foglalkoztál ma a lovakkal és a baromfikkal.
Többen felnevettek, s Raven úgy vette, mintha kezdenék már
elfogadni őt.
– Valakinek muszáj gondoskodnia a kastélyban lakók jólétéről,
apám. Jó éjszakát mindenkinek! – mondta.
Jókedvű nevetés hallatszott, ahogy kiment a teremből, így ő is vidám
hangulatban lépdelt szobája felé. Az előszobában égve hagyták számára
a gyertyákat, ám ő sorra elfújta őket, ahogy elhaladt mellettük. A
hálószobába érve becsukta maga mögött az ajtót. Végtelen elégedettség
töltötte el, ahogy alvó feleségét nézte, aki gondosan magára terítette az
összes takarót. Gyorsan levetkőzött, majd felhajtotta róla mindet.
Ahogy megérezte a meleg, illatos asszonytestet, szinte fájdalmas
vágyakozás árasztotta el.
Abrielle nem mozdult, de Raven érezte, mennyire feszült. Azonnal
rájött, hogy csak színleli az alvást. Gyengéden közeledett hozzá,
simogatni kezdte. Végighúzta ujját gerince hajlatán, s tudta, hogy hason
fekszik, mintha védekezne. Ahogy felhúzta hálóingét, azon tűnődött, az
asszony meddig képes még tettetni magát.
Abrielle továbbra is csukva tartotta a szemét, arcát elfordította,
minden idegszálával koncentrált, hogy ellazítsa magát, mintha aludna.
Ám ez cseppet sem érdekelte Ravent. Meztelen teste forrón simult az
övéhez. Abrielle érezte, hogy egyre feljebb húzza rajta a hálóinget;
összeszorította a fogát, nehogy megmozduljon, és elárulja, hogy ébren
van. Remélte, hogy férje felhagy a próbálkozással, ha kitartóan alvást
színlel.

248
 Ekkor Raven bebújt a takarók alá, ő pedig beharapta ajkát, hogy
elfojtsa sikolyát. Az ágy fel-le mozgott, ahogy a férfi egyre közelebb
araszolt. Abrielle rémülten érezte az ajkát térdhajlatánál; majdnem
felkiáltott a sokktól és az idegességtől. Végül sikerült megőriznie
önuralmát, akkor is, amikor Raven nedves szája végigsiklott a combján,
majd a fenekéhez ért. Hogy tud majd mozdulatlanul feküdni, ha
Raven?…
Ekkor a mohó száj elhagyta a combját, ám Abrielle
megkönnyebbülése kérészéletűnek bizonyult. Ugyanis a férfi most a
másik lábát borította el apró csókjaival, és ismét kezdett felfelé
araszolni a testén. Tehetetlenségében felnyögött, miközben egész teste
felforrósodott, ugyanakkor meghallotta a férfi halk nevetését, ahogy
arcával végigsimította a hátát.
Aztán egész testével hozzásimult, ágyéka a fenekéhez ütődött, arcát a
hajába temette. Abrielle félt, hogy nem bírja el a férfitest súlyát, ám
Raven nem nehezedett rá.
– Látom, kibontottad a hajadat nekem – duruzsolta.
A csudába, annyira igyekezett alvást színlelni, hogy erről meg is
feledkezett!
Ezután Raven szelíden alá nyúlt, és tenyerébe fogta a mellét.
Abrielle-lel megfordult a világ, és már el is felejtette, miért akart
ellenállni. Csupán azt érezte, milyen gyengéden, szeretettel közeledik
hozzá a férfi, fordítja hanyatt, és csókolja, ahol éri. Önkéntelenül
visszacsókolta, átölelte, combjait széttárva befogadta őt, és együtt élték
át a gyönyört, melyet nő és férfi kaphat és adhat.
Azonban, miután ziháló lélegzése elcsendesedett, és ismét rádöbbent,
mit tett, Abrielle sírva fakadt. Kívánta Ravent, de félt is. Nem tudott
bízni benne, pedig nagyon akarta hinni, hogy vele marad akkor is, ha
Skócia hívja őt. A bizalmatlanság eleinte csak dühítette, most viszont
szinte fizikai fájdalmat érzett tőle. „Istenem, csak nem szerettem bele?”
– gondolta, de rögtön el is vetette, majd többször elismételte magában:

249
 „Nem! Egyáltalán nem vagyok szerelmes a férjembe, sőt nem is
leszek soha. Akárhányszor veszi is birtokba a testemet, a szívemet nem
adom neki!” – Ettől még keservesebben sírt.

250
 Tizenkilencedik fejezet

R aven képtelen volt elviselni felesége könnyeit. Felült az ágyban,

félredobta a takarót, felállt és fölé hajolt.
– Abrielle, ez így nem mehet tovább – szólt szigorúan. – Nem
tehetlek erőszakkal a magamévá. Ez volt az utolsó eset. Megvárom, míg
te kezdeményezel.
A határozott hangra Abrielle dühbe gurult, de azonnal abbahagyta a
sírást. Talpra ugrott, és szikrázó szemekkel nézett a férjére.
– Akkor sokáig kell várnod, Raven Seabern! A vagyonomat
elvehetted, ám a szívem soha nem nyered el, s nem engedem, hogy
összetörd a lelkem azzal, hogy elhagysz!
– Miért… – kezdte a férfi tétován, miközben szinte megbabonázva
nézte, ahogy az összegyűrt hálóing a formás idomokra tapad, aztán
csodálkozva folytatta: – Miért hagynálak el?
Ám az asszony nem mondott többet, csak visszafeküdt az ágyba, és
hátat fordított neki. Raven maga felé akarta fordítani, hogy mondja el
végre, mi jár a fejében. Karjába akarta venni, és újra vadul szeretkezni
vele, az előbb tett fogadalma ellenére. Ahogy a csodálatos
domborulatokat nézte, nem hitte, hogy valaha is betelhet velük.
Bolondot csinált belőle ez a nő, ám annyira mégsem volt bolond, hogy
lerohanja, pedig e pillanatban csak ezen járt az esze. Nem! Nem adja
meg ezt az elégtételt dühtől tomboló ifjú nejének! Sőt nem tagadja meg
magától az élvezetet, hogy e gyönyörű test mellett aludjon, még ha nem
érintheti is meg, átkozott fogadalmának köszönhetően. „Igen, biztos,

251
hogy bolond vagyok” – gondolta, és kezét szorosan a tarkójára
kulcsolva, nehogy kísértésbe essen, és hozzáérjen, a mennyezetet
bámulta.

M ialatt a kastélyban a házastársak között pattanásig nőtt a

feszültség, Angliában is egyre erősödött a viszály. Még soha
nem küldtek szét ennyi futárt egyszerre, hogy üzeneteket továbbítsanak
szerte az országban – és igen aggasztó híreket vittek. I. Henrik, Hódító
Vilmos legfiatalabb fia, a lyons-la-forêt-i kastélyába ment, hogy a
környező erdőkben vadásszon, ám megbetegedett, és egy héten belül
meghalt. Halála nemcsak súlyos gyászt hozott, hanem egy keserves és
hosszú korszak nyitányát is jelentette az egész birodalomra nézve.
Henrik király első felesége skót származású volt: Dávid király
nővére. A király leányukat, Maudot szánta utódjául a trónra. Már
évekkel ezelőtt megnyerte nemesei beleegyezését, hogy halála után
támogatni fogják a lányát. Bár a nemesek nem igazán lelkesedtek
Maudért, attól tartottak, hogy ha a néhai király unoka-öccsére,
Stephenre esküsznek fel, elveszítik, amit Henrik király uralkodása alatt
akár csellel, akár jogosan sikerült megszerezniük.
Ha a király viszonya nem romlott volna meg ekkorra lányával és
vejével, Maud talán apja halálos ágyához sietett volna, hogy igényt
támasszon örökségére, mielőtt bárki jogtalanul elbirtokolhatná azt. Így
viszont Stephen néhány napon belül máris leendő királyként tüntette fel
magát a nemesek előtt, és hamarosan mindenkivel szembeszállt, aki
kétségbe merte vonni trónkövetelését. Bár még jó néhány hétig nem
koronázták meg hivatalosan, Maud továbbra sem jelent meg Angliában,
s ezzel Stephen megszilárdította hatalmát. Néhány napon belül
nyilvánvalóvá vált, hogy a királyi birodalmat súlyos sötét viszály

252
fenyegeti, mely igen távol áll a Henrik király uralkodása alatt
megszokott nyugalomtól.

H ázasságuk hatodik napján Ravent berendelték; Dávid skót

királlyal kellett tárgyalnia Skócia és Anglia feszültté vált
viszonyáról. Abrielle az udvaron állt a csípős hidegben anyja mellett,
miközben férje az apjával várta a korábban Skóciából velük együtt
ideérkezett három fegyverest.
Elspeth átölelte a lányát.
– Bizonyára szomorú vagy, hogy elhagy.
Abrielle bólintott, s maga is meglepődött, mennyire igaza volt az
anyjának, annak ellenére, hogy még mindig nem tisztázták egymást
közt Ravennel a házasságukat. Az utóbbi néhány éjszakát egy ágyban
töltötték ugyan, de éket vert közéjük a sok félreértés és a harag.
– Talán – folytatta Elspeth – a távollét alatt mindketten jobban át
tudjátok gondolni a kapcsolatokat.
Abrielle az anyjára nézett, szája körül gúnyos mosoly játszott.
– Olyan biztos vagy benne, hogy van mit átgondolnunk?
– Látom, hogy boldogtalan vagy, s ez nekem is fáj. Boldognak
akarlak látni, lányom.
Abrielle összébb húzta a nyakánál a ruháját, és ridegen nézett a
férjére, aki épp felé tartott, lovát kantárszáron vezetve.
– Mama, azt feltételezed, hogy a két ország viszálya nem áll majd
közénk? És hogy Raven a királya iránti kötelezettségeinél előbbre
valónak tartja a házasságunkat?
Elspeth válaszolni akart, de nem maradt rá ideje, mert Raven
hozzájuk lépett. Megállt Abrielle előtt, és szomorúan ránézett. Az
asszony gyönyörű volt, büszke és roppant tartózkodó – csupa
ellentmondás.
– Isten veled, Raven! Térj vissza épségben! – búcsúzott halkan.

253
 Raven lehajolt, és megcsókolta felesége arcát, mélyen beszívta édes
illatát. Szerette volna, ha Abrielle biztatóan megöleli, de nem erőltette.
– Hamarosan visszajövök – mondta, majd megfordult, és felült
hűséges lovára, Xerxészre. Odabólintott apjának és Abrielle szüleinek,
majd kilovagolt a kastélyudvarból, északnak tartva.
A következő hetekben aratott a halál, dúlt az erőszak és a tolvajlás. A
fosztogatások, mészárlások mindennapossá váltak Normandiában és
Angliában egyaránt, oly mértékben, hogy senki sem érezhette magát
biztonságban a saját otthonában sem. Különösen az utakon volt
veszélyes a helyzet, ahol gyakran ütöttek rajta ártatlan embereken,
kirabolták őket, vagy egyéb erőszakos cselekmények áldozataivá váltak.
Abrielle több sebesültet is elrejtett és gyógyított a kastélyában, és
gyakran jutott eszébe Raven, aki a két ország közötti veszélyes utakat
járta. Raven a férje volt, csakis ezért lett természetes számára, hogy azt
kívánja, épségben érjen haza; ám asszonyi szíve mélyén gyengéd
érzelmek is ébredtek iránta, és egyre erősödtek, bár viaskodtak a
szomorúság, sajnálat és zavar érzésével. Ez lesz a további élete –
gondolta, hogy folyton búcsúzik tőle, amikor ellovagol, azután azon
töpreng, vajon ki akarja megölni őt csupán azért, mert Skóciában
született? Vagy talán a skótokkal együtt harcol majd Raven az ő népe
ellen? Volt idő, amikor megfogadta, soha nem engedi át magát az
érzelmeinek, nem lesz szerelmes a férjébe; most azon tűnődött, vajon
több beleszólása lehet-e ebbe, mint a vele kötött házasságába.

N em számított, hogy Stephenhöz vagy Maudhoz hű-e valaki,

sokan kimondottan tobzódtak a rablásban, s igyekeztek hasznot
húzni a királyságban dúló viszálykodásból. Egykori lovagjai és emberei
ismét Vachel védelmére siettek. Ők, csakúgy, mint a gyalogos katonák
és családtagjaik, mind elfogadták Vachel meghívását, és beköltöztek a

254
kastély védelmet nyújtó falai közé. Az ott lakók közül sokan úgy
érezték, a lovagok jelenléte enyhíti félelmüket, mivel a kapukon túl már
nyilvánvalóvá vált, hogy szomszéd szomszéd ellen, rokon rokon ellen
fordult ebben a feje tetejére állt világban, ahol már nem a józan ész
uralkodott.
A Grayson család három tagja és néhány lovagjuk az éj sötétjében a
Vacheléhez nagyon hasonló kastélyból menekültek el. Másokhoz
hasonlóan, akik az országban eluralkodott erőszak miatt kényszerültek
otthonuk elhagyására, ők is Abrielle-nél kerestek oltalmat, értékeikkel,
ládákba pakolt ruháikkal és legfontosabb holmijaikkal együtt. Azonban
Lord Grayson vállát eltalálta egy nyílvessző, amikor szolgáival
igyekezett felpakolni kis családját egy szekérre. Néhány értékes tárgyat
is felraktak, ekkor ütöttek rajtuk a kapzsi gazemberek, a zsákmányra
vetették magukat, és úgy összevesztek rajta, hogy közben a családnak
sikerült megszöknie.
Amint a kastélyba értek, a szolgák betámogatták Lord Reginaldot,
míg a két nő, Isolde és Cordelia, követte őt. Abrielle és Elspeth már
mindent előkészített: egy ágyra régi, de tiszta lepedőket terítettek, mire
a Lord a szobába ért. Isolde és Cordelia nagyon aggódtak a családfő
sérülése miatt, ám Vachel biztosította őket, hogy őlordsága rendkívüli
állóképességgel rendelkezik, meg sem kottyan neki ennyi. A nőket a
műtét idejére az előszobába száműzték; Abrielle forralt bort hozatott
nekik, hogy kissé megnyugodjanak; ő maga pedig bement a sérülthöz,
hogy ha kell, segítsen Cedricnek, aki már többször is végzett ilyen
beavatkozást.
A beteggel többkorsónyi erős sört itattak, ezután vette ki Cedric a
nyílvesszőt, majd izzó vassal kiégette a sebet. Reginald kissé kábultan,
de nagyon hálásan kínált oda egy korsó sört neki is. Mire Elspeth,
Cordelia és Isolde visszajöttek, a két férfi már együtt hahotázott, mintha
épp valami vicces történetet meséltek volna.

255
 Cordelia pillantása az idősebb skót élénk kék szemeit kereste, mire ő
hamisan rákacsintott, és lopva rámosolygott, amitől a lány arca lángba
borult.
– Szavamra mondom, lejöttek a csillagok az égről, és rám ragyognak
ma este – szólt a lányhoz Cedric vidám nevetéssel. – Ha nem, akkor a
kis hölgy mosolyának ragyogását látom magam előtt.
– Eltalálta, uram – biccentett bájosan Cordelia. – Megmentette apám
életét, ezért egész életemben hálás leszek önnek. Szeretnék köszönetét
mondani önnek a sikeres és szakszerű műtétért, Abrielle-nek pedig a
segítségéért.
– Hálás vagyok a dicséretéért, hölgyem – válaszolt Cedric, és
tiszteletteljesen fejet hajtott.
Abrielle megszorította barátnője kezét: elmondhatatlanul boldog
volt, hogy itt van vele ebben a szörnyű, embert próbáló időszakban.
Isolde megsimogatta férjét, és aggódva kérdezte:
– Hogy érzed magad?
Őlordsága rávigyorgott.
– Kissé spiccesen, de a legrosszabbon már túl vagyok. Nagy
szerencsém, hogy Lord Cedric itt volt, és segítségemre sietett. Eddig az
orvosok sokkal több szenvedést okoztak, pedig csak kisebb sebeket
láttak el rajtam. Ő igazán nagyszerű ember, jó, ha kéznél van.
Cedric mélyen meghajolt az asszony előtt.
– Abrielle gondos kezeire bízom a férjét, hölgyem. Az én új lányom
kiváló gyógyító. Most megyek. Ma még gyakorlatoznom kell a
katonákkal a hátsó udvarban.
– Legyen óvatos! – szólt utána aggódva Cordelia. – Remélem,
hamarosan találkozunk.
Cedric a válla felett hátrapillantott, és rákacsintott a fiatal szépségre.
– Visszajövök, ne feledje szavam!
Abrielle nagyot sóhajtott.
– Ó, Cordelia, úgy érzem, nélküled nem is volt igazi az esküvőm.

256
 – Bízom benne, hogy a nászéjszakád már az volt – mosolygott
Cordelia.
Abrielle elfordította a fejét.
– Még barátnők sem szoktak ilyen intim dolgokról beszélni.
– Cordelia mosolya elhalt, ahogy Abrielle-hez fordult: – Amikor
elmentem, Ravent csak egynek tekintetted a sok kérő közül, s
megkérted, hogy távozzon a kastélyból. A következő leveled viszont az
esküvőd szűkszavú bejelentéséről szólt, mást nem közöltél.
– Én… csak azt akartam, hogy minél hamarabb értesülj a hírről. Nem
volt időm, hogy többet írjak.
– Raven igen jóképű férfi. Miért süt mégis a szomorúság a
szemedből, amikor róla beszélsz? Ne mondd, hogy azért, mert a
távollétében aggódsz érte; ezt úgysem hinném el.
Abrielle-nek soha nem volt titka a barátnője előtt, hát röviden
elmondta a részleteket, onnan kezdve, hogyan találtak rájuk az erdőben,
egészen az esküvőig.
– Szóval nem volt valami vidám ceremónia – jegyezte meg szárazon
Cordelia. – Viszont Raven nagyságrendekkel jobb, mint Desmond de
Marlé.
– De sokkal többet árthat nekem, mint Desmond valaha is, ha
engedem, hogy sebezhetővé váljak – suttogta Abrielle. – Tudod, már a
legelejétől képtelen voltam elhinni, hogy komolyak a szándékai velem.
– Abrielle, te csodálatos nő vagy, bármelyik férfi boldogan feleségül
venne csupán önmagadért is. Raven szerencsés, hogy elnyerte a kezed,
függetlenül attól, hogyan történt a dolog – és biztos vagyok benne, hogy
ezt ő is tudja.
– Bárcsak képes lennék elhinni – felelte Abrielle. – De még ha így
lenne is, a dolog ennél sokkal komplikáltabb, hiszen ő skót. Ha pedig
háborúba lépünk a skótokkal…
– Kérte, hogy megváltoztasd az állampolgárságodat?
– Nos… nem, de…

257
 – Akkor meg fogjátok oldani ezt a problémát. Ha az országok
harcolnak is egymással, férjnek és feleségnek nem kötelező.
Abrielle-ből kitört a sírás.
– Ez nem ilyen egyszerű. Ha engedek az érzéseimnek, beleszeretek,
és ha a háború miatt el kell hagynia, hogyan viselem majd?
– Abrielle, senki sem lát a jövőbe. Ha arra alapozzuk az életünket,
hogy mi történhet, legjobb, ha fel sem kelünk az ágyból, és semmilyen
döntést nem hozunk. Be kell, hogy engedd a szerelmet a szívedbe.
– Nem tudom, képes leszek-e rá – suttogta Abrielle.

Ameglepő,
királyságban dúló pusztítás közepette egyáltalán nem volt
hogy Thurstan de Marlé tökéletes eszközt talált,
melyet Raven Seabern ellen fordíthatott. A skót elorozta előle, ami őt
illette volna: a de Marlé-kastélyt és a vele járó vagyont; ideje volt tehát,
hogy visszazavarja oda, ahonnan jött… vagy még inkább a sírba. Ám
először a kastélyt akarta megkaparintani, az új gazda távollétében.
Végiglátogatta a régió lordjait, akik szintén aggódtak a Skóciához
meglehetősen közel eső otthonuk békéje és nyugalma miatt, s ő ezt
akarta kihasználni. Mindannyiukat arra biztatta, hogy ostromolják meg
Raven hatalmának alappillérét, hiszen ily módon a kastélyt
megtarthatnák Anglia számára, ahelyett hogy egy skót révén Skócia
birtokába kerülne.
– Ne engedjük, hogy a skótok további angliai területeket
foglalhassanak el! – adta ki a jelszót.
Bizonytalanságukban és félelmükben az északi lordok megfogadták
Thurstan tanácsát, és megengedték, hogy az ő, az általuk is nagyra
becsült Weldon de Marlé rokonának vezetése alatt vonuljanak hadba.
Thurstan így maga mellé vette Desmond nővérét, Mordeát, hátha
szüksége lesz a nő gonosz praktikáira.

258
 Thurstan és a nemesek népes csapata felfegyverzett lovasok
kíséretében figyelmeztetés nélkül vágtatott át a földbirtokon; a szolgák
fejvesztve rohantak a kastély kőfalai közé, hogy mentsék az életüket.
Thurstan mellett Mordea lovagolt egy rozoga gebén; hosszú kócos haja
vadul lobogott mögötte. Sötét köpenye alatt mellvértet viselt; vállát
hatalmas szürkefarkas-prémbe burkolta.
Amint az ijedt szolgák az udvarba értek, Vachel elrendelte, hogy
húzzák fel a hidat mögöttük, megakadályozva ezzel a nyomukban
csörtető lovasok bejutását. Ezután kiválogatta közülük a legjobb
lovasokat, karddal és lándzsával látta el őket, s a csoportot az alsó
ösvényen a hátsó kapuhoz vezette, amelyen át pár hete Abrielle-t és
Neddát elrabolták. Azóta ott jelentős változás történt: istállót építettek,
abban tartották a leggyorsabb lovakat, a kijárat közelében, hogy a
kastély lakói azonnal üldözőbe vehessenek bárkit, aki ismét
emberrablást próbálna megkísérelni. Innen küldött ki Vachel néhány
lovast több irányba, hogy riasszák szövetségeseiket a betolakodók ellen.
Azonban a legtöbb északi lord számára most csak az volt fontos, hogy
kiűzzék a skótokat Angliából.
Thurstan fekete öltözékében, békezászlót lobogtatva, egyedül
előrelovagolt, Hallótávolságra a várfalon lévő emberektől megállította
lovát.
– Többségetekkel nincs nézeteltérésünk! Ha megadjátok magatokat,
nem lesz bántódásotok! Ám Northumberland lordjai nem tűrik, hogy
skótok hatoljanak be a mi földünkre! Ezt a kastélyt meg akarjuk tartani
Anglia számára!
Vachel lábát szétvetve, kezét csípőre téve állt a bástyafalon, onnan
kiáltott vissza Thurstannek:
– Lady Abrielle nevében beszélek, aki ennek a kastélynak a
törvényes úrnője, mint te is jól tudod! Bár a kastély ura skót, maga az
épület és a birtokok Anglia tulajdonában vannak, és Lady Abrielle
szilárdan ki is tart emellett! Azonnal hagyjatok fel az erőszakkal,
mielőtt ártatlan emberek esnének áldozatul!

259
 Thurstan leeresztette zászlóját, és ellovagolt. Dühös volt, hogy nem
járt sikerrel, és a védők nem adták meg magukat, mivel mindenképpen
vissza akarta szerezni, amiről úgy gondolta, az övé. Saját szerény serege
jelentősre duzzadt a szomszédjai segítségével, tehát az ostrom fényes
sikerrel kecsegtette.
Vachel és Cedric egymás mellett álltak a várfalon, s figyelték, ahogy
Thurstan távolodik
– Meg akarja tartani Anglia számára, nemde? – jegyezte meg Cedric
sötéten.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy beveszem ezt az ostobaságot –
válaszolt Vachel –, melyet csatlósainak többségével sikerült elhitetnie.
– Ön szerint a mi embereink felkészültek?
– Több időt is fordíthattunk volna a gyakorlatoztatásukra, de
szerintem Raven gondoskodott megfelelő kiképzésükről. Kétségtelenül
érezte már a közelgő bajt.
– Legalábbis a határ menti lordok ellenségességét – tette hozzá fejét
csóválva Cedric. – Mi legyen a nőkkel?
– Nos, Elspeth és Abrielle mindenkinek adott feladatot, hogy
lefoglalja őket – így kisebb az esély, hogy kitör a pánik. Nyílvesszőket
raknak ki, felkészülnek a sebesültek ápolására, és természetesen
gondoskodnak a férfiak élelmezéséről. – Vachel egy pillanatra
elbizonytalanodott. – Gondolja, hogy Raven a csata közepén betoppan?
Remélem, távol marad, míg befejeződik a küzdelem, és győzünk.
– Nem tudom, mi a szándéka Dávid királynak Ravennel – felelte
Cedric. – De ismerem a fiamat, és ha hírét veszi, hogy Thurstan
támadást intézett a kastély ellen, azonnal idejön. Addig viszont tudjuk,
mit kell tennünk.
Cedric kiválogatta a legjobb íjászokat, és felsorakoztatta őket a
várfalon, hogy elriasszák a katonákat, akik rögtönzött hidat akartak
verni a várárok fölött. A közeledőket nyílzápor fogadta – hanyatt-
homlok rohantak fedezéket keresni a fák közé.

260
 Cedric a szolgák mellett járkált, pontos célzásra biztatva őket.
Dicsérte őket, elhitette velük, hogy képesek legyőzni a támadókat, s ez
erősebb ösztönzést jelentett számukra, mint a Thurstan iránt érzett
megvetésük; ám rettegtek, hogy ha véletlenül megölnek egy szabad
embert, súlyos büntetést kapnak, annak ellenére, hogy a kastély
védelmében tették. Engedelmeskedtek Cedric parancsainak. Kellemes
hangja sokukat megnyugtatta, s biztosította őket, hogy új uruk, Raven
Seabern is elvárná tőlük földjük és családjuk megvédését. Mindez nem
volt eredménytelen: az ellenség táborából számos katonának okoztak
halálos vagy könnyebb sérülést a könyörtelenül záporozó nyílvesszők.
Vachel észrevette, hogy Thurstan katonái újra megkísérlik a várárok
áthidalását, ezért utasította az embereket, hogy hatalmas üstökben
forraljanak zsírt, és borítsák rá azokra, akik megpróbálnak felmászni a
várfalon. Ennek irányítását Cedricre hagyta, ő pedig további védelmi
intézkedéseket rendelt el a kastély biztonsága érdekében, a keresztes
háborúban szerzett tapasztalatai alapján. Megparancsolta két nemrég
összeállított hajítógép feltöltését nagy kövekkel, hogy szükség esetén
azokat is bevethessék.
Mindeközben az ellenség a fák lombja alatt felkészült az újabb
támadásra. Faltörő kosokkal jelentek meg a várároknál: nyilvánvalóan a
felvonóhidat akarták megostromolni. Thurstan széles karmozdulatokkal
mutatta embereinek, hová tegyék az alkalmi deszkahidat. Levegővel
töltött marhabendőkkel alátámasztva a tákolmány alig süllyedt a víz
felszíne alá.
A mellvédről újabb nyílzápor zúdult a betolakodókra, jó néhányukat
megsebesítve, mielőtt még felemelhették volna pajzsukat, mely a
hátukon lógott. Néhány pillanat múlva újabb csoport érkezett a híd
további darabjaival, melyekkel együtt az már csaknem a felhúzott
felvonóhíd alatti keskeny földnyelvig ért. A felvonóhíd vaskos
tölgygerendái ellenálltak a fejszéknek és hasonló eszközöknek, a
támadók azonban száraz nádkötegeket és más gyúlékony növényeket

261
hoztak, s a pallókon átszaladva felhalmozták azokat az alatta lévő
kiszögellésen.
Szándékuk világos volt: mivel a felvonóhíd túl nehéznek és
szilárdnak bizonyult ahhoz, hogy belátható időn belül áttörhessék,
megpróbálják felgyújtani és leégetni, hogy bejuthassanak a kastélyba.
Thurstan néhány embere égő fáklyával a kezében közeledett.
Vachel fél tucat szolgát küldött sebtében a konyhába forró vizes
üstökért. Mire visszaértek a várfalra, a gazfickók már lángra
lobbantották a máglyarakást. Az üstök tartalmát a szolgák azonnal a
tűzre öntötték, de jutott belőle a fáklyát tartó emberekre is. A gőzölgő
vízzel lelocsolt brigantik őrjöngve, sikoltozva rohantak végig a
pontonhídon.
A kastélyban Abrielle, Elspeth, Isolde, Cordelia és a konyhalányok
egymásután töltögették a jókora edényeket zsírral. Az üstök alatt szinte
harsogott a tűz, bennük pedig már bugyborékolva forrt és fröcsögött a
zsír. Ezt kisebb fazekakba öntötték, és a sürgölődő szolgákkal a
mellvédre küldték, ahonnan a perzselő kulimászt azonnal a létrákon
felfelé mászó ellenség nyakába továbbították. Akik kaptak belőle,
fájdalmas sikolyokat hallatva zuhantak le, s bár azonnal mások léptek a
helyükbe, ők sem jártak jobban. A támadók a várárok vizébe mártózva
próbáltak enyhülést keresni leforrázott testük fájdalmára, ám néhányan
olyan súlyosan megégtek, hogy képtelenek voltak kimászni. Sokan
észrevétlenül elmerültek, és megfulladtak.
A szolgák igyekeztek ellökni a falnak támasztott létrákat. A
konyhalányok vödörből locsolták a vizet a lángoló nyílvesszőkre,
melyek a kastély farészeibe álltak bele. A gazemberek nem ijedtek meg
a nőktől, ám mikor a forró víz átitatta ruhájukat, és belemart a bőrükbe,
az égető fájdalomtól sokan eszelősen ordítva estek le a maguk készítette
létrákról. A várárok is elrettentette az ellenséget, mivel a csontig hatoló
jeges szél átfújt elázott ruhájukon, ahogy igyekeztek kimászni belőle.
Nemsokára újabb lángoló nyílzápor röppent a várfalra és a
mellvédre; az ostromlók arra számítottak, hogy sikerül felgyújtaniuk az

262
olajat, melyet a védők akartak rájuk locsolni. Hullámokban suhantak a
nyílvesszők, a várfal tetején harcolók rögtönzött fedezékek mögé
rejtőztek. Bár Thurstan folyamatosan biztatta és utasította embereit, a
kastélyt védő szolgák még náluk is kitartóbban küzdöttek: Vachel és
Cedric szakértő parancsnoklásának köszönhetően remélték, hogy
képesek legyőzni az ellenséget, és Thurstan fejvesztve elmenekül. Úgy
gondolták, sokkal jobb bátran küzdeni és meghalni, miközben
megpróbálják megvédeni magukat, mint Thurstan és Mordea fogságába
esni és kegyetlenségük célpontjává válni, ha netán mégis sikerülne
elfoglalniuk a kastélyt.
Végül beesteledett, és a sötétség miatt egy időre fel kellett
függeszteni a csatát. Mindkét fél a sebesültjeivel foglalkozott, és
újrafegyverkezett. A kastélyban bizakodó hangulat uralkodott, mivel
csak néhány ember kapott súlyos sebet, a tartalékok pedig több hétre,
akár hónapokra is elegendőek voltak. További három nap telt el szinte
ugyanígy: Thurstan emberei támadtak, Vachel és Cedric pedig
irányították a védelmet. A negyedik este Abrielle csak színlelte az
optimizmust az emberek előtt, akiket nyugtatgatott, és élelemmel látott
el. Ő maga már aludni sem tudott, képtelen volt úrrá lenni félelmén és
szomorúságán. Kiment a várudvarra, és felmászott a védőkhöz a
várfalra. A csillagok apró fénypontokként villantak fel az égen, a hold
alacsonyan állt, s mintha rájuk mosolygott volna.
Vachel a várfalon járőrözött katonáival, igyekezett tartani bennük a
lelket, s közben a közelükben táborozó ellenséget kémlelte. Amikor
meglátta Abrielle-t, odament hozzá, és ráterítette a köpenyét. A lány
észre sem vette, milyen hideg van, míg át nem járta a kellemes meleg.
– Pihenned kellene, drágám – figyelmeztette Vachel.
– Neked is. – Nem tiltakozott, mikor mostohaapja átkarolta, és
magához húzta, de Vachel jelenléte nem enyhítette a sajgó fájdalmat a
szívében. – Ártatlan emberek halnak meg mindkét oldalon miattam –
suttogta, és közel állt a síráshoz.

263
 – Ez nem igaz, drágám. Egyetlen ember kapzsisága miatt halnak
meg, aki megbolondította őket egy mondvacsinált ürüggyel. Nem látnak
tovább az orruknál.
A lány lenézett a sötétbe burkolózott vidékre. Több tucat tábortűz
fénye pislákolt a horizonton.
– Szerinted meddig tart még?
Vachel vállat vont.
– Amíg az északi lordok észhez nem térnek, és át nem látják
Thurstan valódi indítékait.
Éjszaka, amikor csak távoli emléknek tűnt a csatazaj, béke honolt a
tájon. Abrielle csupán halk morajt hallott, melyet a szél sodort felé, meg
az alattuk lévő víz csobogását. Hirtelen kardcsörgés ütötte meg a fülét.
Megmerevedett, ahogy mostohaapja is.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Harcolnak – szólt Vachel idegesen. – De éjszaka? És nem a kastély
fala közelében? Valaki megtámadta volna az ellenségünket?
A katonák egymás után szállingóztak elő, és álltak oda az
oromfalhoz, kémlelve a messzeséget, hogy kitalálják, mi történik.
Abrielle-nek már megfájdult a szeme, annyira meresztgette, hogy lásson
valamit, viszont úgy tűnt, egyre közelebbről hallja a hangokat. Mintha
többször is megcsillant volna a fény a kardokon, s néhány kiáltás is
hallatszott.
Aztán mennydörgésszerű lódobogás verte fel a csendet, s egy férfi
hangja hasított keresztül a zajon, ahogy a kastély felé tartott.
Abrielle nem kellett, hogy lássa, a szíve azonnal megsúgta, ki
közeledik felé a sötétben, és örömében felsikoltott:
– Raven!

264
 Huszadik fejezet

A lig egy órája küzdötte át magát Raven az ellenség vonalain.

Lopakodva kúszott előre, tábortűztől tábortűzig, őrök mellett,
akik a sötét horizontot kémlelték, ahelyett hogy a földet nézték volna.
És mindvégig szigorúan az adott pillanatra koncentrált, nem engedte
elkalandozni gondolatait a következő lépéséről, nem mert arra gondolni,
aki a legfontosabb volt számára, akiért mindezt vállalta, hogy egyetlen
másodpercet se késlekedjék.
Ő vezette a Stephenhöz hű sereget, az igazságtalanság ellen harcolt,
hogy újra nyugalom legyen a felbolydult vidéken. Kissé távolabb
hagyta fegyvereseit, mivel egyedül könnyebben és gyorsabban meg
tudta közelíteni az ellenséget.
Át kellett jutnia, akárki álljon is az útjába, mivel a fal túloldalán, már
látótávolságnyira volt az, aki számára legfontosabb a világon: Abrielle
– akit milliószor többre becsült, mint maga a lány hitte. Nem szabad,
hogy baja essék, sem neki, sem szeretteinek.
Amikor már látta a fáklyákkal megvilágított kastélyfalat, meghallotta
az első figyelmeztető kiáltást, majd a visszhangzó riasztásokat.
Felfedezték! Talpra ugrott, kardját futás közben kihúzta a hüvelyből, és
lendületéből mit sem veszítve lekaszabolta az első őrt. Még többen
támadtak rá, felemelt karddal, ám szemükben félelem tükröződött,
mivel ellenfelük túlságosan is vakmerőnek tűnt. A kikötött lovak felé
rohant, vagdalkozott a kardjával, majd felugrott egy lóra, és a kastély
felé vágtatott.

265
 Csupán a falakig akart eljutni, majd titokban beosonni a hátsó kapun.
Túl sok ellenség szegődött a nyomába ahhoz, hogy megkockáztassa az
elölről való bejutást.
Ahogy feltűntek előtte a kastély falai, egy férfi rohant elő a sötétből,
hogy feltartóztassa a vadul száguldó lovat. Raven már a földre vetődött,
amikor meghallotta egy asszony sikolyát.
Amint földet ért, azonnal talpra ugrott, kardját még mindig a kezében
tartva.
Thurstan de Marlé állt előtte, egyedül, rászegezve fegyverét.
– Raven Seabern, le kell, hogy győzz, ha be akarsz jutni ebbe a
kastélyba: Stephennek követeljük a kastélyt!
– Nyilvánvaló, hogy a feleségem nem ért egyet veled ebben – szólt
Raven. Erezte, hogy katonák gyűlnek köré: árnyékok rajzolódtak ki a
holdfényben. – Tehát túlerővel támadsz rám?
– Nem, ez csak kettőnkre tartozik – válaszolt Thurstan, majd
odaszólt az embereinek. – Maradjatok hátul!
– És ha én nyerek, jutalmul karddöfést kapok tőlük a hátamba?
– Ha te nyersz, szabadon bemehetsz a kastélyba. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
Thurstan azonnal támadott. Raven fürge csapással válaszolt, mely
mély vágást ejtett ellenfele karján, s megingatta abban a hitében, hogy ő
a jobb kardforgató. Hamarosan csupán védekezni próbált a skót erősödő
fölénye ellen. Egyre hátrált, kétségbeesetten igyekezett elkerülni a
kétélű kard életveszélyes csapásait. Raven fordított egyet a markolaton,
és ismét előrelendült, ellenfelét bámulatba ejtve mesteri fogásaival.
Amikor Thurstan-nek sikerült támadást kezdeményeznie, újra
meghökkent, milyen fürgén hárította el csapását a skót.
Verejtékcseppek gyöngyöztek a szemöldökén, ahogy igyekezett Raven
pengéjét távol tartani magától, megvédeni az életét. A saját kardja
játékszernek tűnt Ravenéhez képest, mégis minden percben egyre
nehezebbnek érezte. Csak csodálkozni tudott, hogy bírja erővel és

266
kitartással a skót, hogy képes a sokkal súlyosabb fegyverét ilyen
hihetetlen ügyességgel forgatni.
Raven szinte teljesen higgadtnak érezte magát, a hosszú órákon át
tartó gyakorlás eredményeképp minden kardcsapásából erő sugárzott.
Karcolást érzett a csuklóján páncélja és hosszú szárú kesztyűje között,
de nem volt komoly a sérülés. Erős ütést mért Thurstan combjára, tudta,
súlyos sebet ejtett vele. Biztató ujjongások és csalódott kiáltások
hallatszottak mindenfelől. A kastély oromzatán több fáklya is
kigyulladt; megvilágították az eget, mintha hajnalodna. Raven tudta,
hogy fentről Abrielle figyeli. Végtelenül unalmas megbeszélések, a két
ország közötti hosszú, fárasztó és dermesztő utazások után végre
hazaért, és találkozhat vele. Le kell zárnia ezt a küzdelmet, meg kell
mentenie feleségét ettől az őrülttől. A következő pillanatban a kétélű
kard hirtelen lesújtott, Thurstan pedig velőtrázóan felordított, amikor
meglátta, ami a bal karjából megmaradt, és egyre fokozódó iszonyattal
bámult a véres csonkra. Tudta, hamarosan meghal, ha nem állítják el a
vérzést, és szinte önkívületben rohanni kezdett a tűz felé. Egy újabb
vérfagyasztó üvöltéssel beledugta karcsonkját a tűzbe, míg a seb
feketére perzselődött, és a vérzés valamelyest csökkent.
Hátborzongató volt a hirtelen beállt csend, majd egy csörrenés
hallatszott, ahogy a mohában tisztára törölt kard visszakerült hüvelyébe.
– Elszámoltunk egymással – jelentette ki Raven hideg, nyugodt
hangon. – Többet nem foghatsz kardot a kezedbe. Garantálod a szabad
elvonulást?
Mordea előrelépett, felemelte karját, vicsorgatta fogát, ám Thurstan
megragadta őt, mielőtt otthagyta volna.
– Igen… Te nyertél – nyögte akadozva, miközben homlokáról
csurgott a verejték –, de csak ebben a küzdelemben. Bemehetsz a
kastélyba. Majd meglátjuk, mennyi ideig tartjátok magatokat, mielőtt
bejutunk.
A várfalon álló katonák üdvrivalgásban törtek ki, ám nyilaikat is
előkészítették, mielőtt a hidat leeresztették, minden eshetőségre

267
számítva. Raven füttyentett, a sötétségből előjöttek lovasai, fehér
zászlóval, a ménjét vezetve. Mind a négyen átkeltek a hídon, melyet
ezután újra felvontak.
Csak miután Raven már biztonságban a falak mögé ért, akkor rogyott
le Abrielle a lőréshez, ahonnan eddig a két férfi küzdelmét nézte.
Teljesen elgyengült, amikor látta, hogy Raven az életét kockáztatja érte
és a családjáért, millió kérdés és gondolat rajzott az agyában, olyan sok,
hogy egy hét is beletelhet, míg szét tudja válogatni őket. Pillanatnyilag
azonban csak egyvalami számított igazán, a legfontosabb. Ha Ravent
pusztán a vagyona érdekelte volna, amiről eddig szilárdan meg volt
győződve, megvárhatta volna Skóciában, míg lezajlik a kastély
ostroma. Ám nem így tett – nem hagyta cserben őt. Abrielle nem tudta
türtőztetni magát, azonnal mellette akart lenni.
Vachel átkarolta a lányt, és bár erősködött, hogy Ravennek nincs
semmi baja, lesegítette az udvarra vezető keskeny lépcsőkön. Lovagok,
szolgák, a kastély minden lakója az udvarra özönlött, körülvették
Ravent és az embereit, egymás szavába vágva kérdezgették őket.
Abrielle keresztülverekedte magát a tömegen.
– Elég legyen! – kiáltotta.
Hirtelen csend lett körülötte. Raven ránézett. Abrielle észrevette,
hogy a férfi láncinge véres, arcán elmázolódott a piszok, arcvonásai
ridegek – mindez szokatlan volt Abrielle számára. Ám kék szeme még
mindig ugyanolyan forrón pásztázta végig asszonya alakját. Eltelt pár
pillanat, mire Abrielle összeszedte magát annyira, hogy meg tudjon
szólalni:
– Férjem, el kell látnom a sebeidet. Minden egyéb várhat holnapig.
Raven nem habozott, átfurakodott az emberek között, megfogta
Abrielle kezét, és átvezette a kastélyon a hálószobájukig. Neddának
hála, az ágy meg volt vetve, a sebkötözéshez szükséges vásznak
kikészítve, a tűzön már melegedett a víz. Már a fürdőkádat is
felállították, s szolgák serege érkezett forró vizes vödrökkel. Abrielle
figyelte, ahogy hálás pillantásokat vetnek Ravenre, aki skót létére

268
sokkal gondoskodóbb gazdájuknak bizonyult Desmondnál. Egyáltalán
nem érdekelte őket, hol született, amíg ilyen emberségesen bánik velük.
Amint kettesben maradtak, Abrielle segített Ravennek levenni a
páncélját és a párnázatot, és megkönnyebbülten látta, hogy a sebe nem
súlyos. Ezután a nadrágja és vérfoltos inge következett, s Abrielle
hamarosan azon kapta magát, hogy gyönyörködve nézi, ahogy Raven a
kádba merül.
– Mosd ki jól a sebeidet! – szólt rá, miközben kiválogatta
gyógynövényeit. Gyorsan dolgozott, nehogy a köztük lévő feszültség
kizökkentse. Hetekkel ezelőtt váltak el, s furcsán nyomasztotta őt a
házasságuk. Most energia és izgatottság fűtötte; megpróbálta bebeszélni
magának, hogy mindez azért lehet, mert Raven már biztonságban van,
és azért jött vissza, hogy segítsen megmenteni a családját és az
embereit.
Válla fölött hátrapillantott, és különös gyengédséget érzett, amikor
látta az izmos testet, a vízből kiemelkedő széles vállat, a karimának
döntött fejet, mintha azonnal elaludna a fáradtságtól. Aggódva figyelte,
ahogy a férfi beszappanozza arcát, és kezébe veszi a pengét, hogy
leborotválja többnapos szakállát. Odalépett hozzá, lemosta széles, erős
hátát, majd serényen végigdörzsölte egy kendővel, hiszen nem tudta,
mikor volt része utoljára abban a luxusban, hogy nem jeges folyóvízben
kellett megfürödnie. Raven halkan felnyögött, feje előrebukott. Abrielle
a haját kezdte mosni szappanos kezével.
– Hadd öblítsem le! – mondta végül.
– Hozd ide a vödröt, s leöblítem magam.
Nagy csobbanással talpra szökkent, majd Abrielle egy pillanatra
megdermedt, s nézte, ahogy a habos víz lecsurog a fénylő meztelen
testről. Végül átadta a vödröt, Raven pedig a feje fölé emelte, majd
magára öntötte a vizet. Teste gőzölgött, ahogy nagyot sóhajtva kilépett
a kádból. Felesége egy törülközőt nyújtott felé, ő átvette, és
megszárította magát.
– Vigyázz a sebeidre! – szólt rá Abrielle.

269
 – Ugyan, csak karcolások – mondta lekicsinylőén Raven.
Az asszony megrémült, amikor Raven az ágyhoz ment, rázuhant, a
hátára fordult, és becsukta a szemét. Odament hozzá, és nézte csillogó
bőrét; alig tudott koncentrálni bekötözendő sérüléseire. A csuklóján
lévő vágás még mindig vérzett, combján pedig egy sötét seb
éktelenkedett. Hirtelen mély álomba zuhant, miközben Abrielle kimosta
a sebeket, és gyógynövényeket tett rá, hogy gyorsabban behegedjenek.
Abrielle elfújta a gyertyákat – már csak a tűz fénye világított a
szobában. Levetkőzött, majd felvette hálóingét, és bebújt az ágyba.
Raven az oldalára fordult, ő pedig betakarta. Aztán mellékuporodott,
combját köré fonta, karjával átfogta a derekát, és békésen elaludt.

Raven még hajnalhasadás előtt felébredt a kellemes melegségben,

amelyről úgy gondolta, már el is felejtette, milyen. A veszélyes
utakon töltött hideg éjszakák elenyésztek. Megérezte, hogy felesége
gyönyörű teste van mellette. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy az
asszony feje a vállán nyugszik, s hosszú szempilláival épp most pislogja
ki az álmot a szeméből. Felemelte egyik kezét, haja a vállára hullott. A
férfi összerezzent. Ekkor Abrielle áthúzta fején a hálóinget, és ráhajolt
Ravenre, szája a férfiéra tapadt, finom kezével a mellkasát simogatta.
Raven felnyögött, és még közelebb húzódott hozzá, két tenyerébe fogta
fenekét, majd magára húzta.
– Annyira vágytam rád, leányka – mormolta a csókok között.
– Én pedig rád, drága férjem. Férjem! – ismételte újra, ízlelgetve a
szót. Két kezébe fogta Raven arcát. – Nem is tudod, milyen jólesik,
hogy nyíltan bevallhatom.
Raven rámosolygott.
– Nem is tudod, milyen jólesik, hogy ezt hallom. Majdnem olyan jól,
mintha… – Keze az asszony testén vándorolt, egyértelmű és izgató

270
céllal. Minden testrészét végigcsókolta, mintha újra felfedezné, ettől
Abrielle bőre kipirosodott, végtagjai remegtek. A karjaiban Abrielle
igazi feleségnek érezte magát, és amikor beléhatolt, örömmel sikoltott
fel, hogy joga van birtokolni ezt a férfit.
– Ó, Raven! – suttogta, miközben háta ívben megfeszült, és
felkínálta lágy kebleit a mohó szájnak.
Raven az ajkával és nyelvével kényeztette őt, s amikor Abrielle
mélyen magában érezte lüktető férfiasságát, a köztük mindig is izzó
szenvedély betöltötte az agyát, egész testét – a szívét is.

H ajnalban a ház népe összegyűlt a nagyteremben a reggelihez,

hogy megbeszéljék, hogyan védekezzenek a további ostrom
ellen. Először azonban hallani akarták Raven beszámolóját-
– Ami Maudot és Stephent illeti – kezdte mondandóját Raven –,
egyikük sem igazán megfelelő. Maud kissé arrogáns, és Stephen sem
igazán jeleskedett képzett katonaként. Valójában többször vallott
kudarcot, mint ahányszor győzött, mégis mohón vágyik a királyi trónra,
s rákényszerítette akaratát nemesek és papokra egyaránt, mintha
mindannyian az ő szolgálatára, lennének hivatottak.
– Akkor kihez legyünk hűek? – kérdezte aggódva Abrielle. Az igazat
megvallva Maudhoz sem ragaszkodom jobban, mint Stephenhöz.
– Skót hazafiként mindenképpen Dávid királyhoz kel hűnek lennem.
Nektek pedig – hordozta végig tekintetét új angol barátain és rokonain –
választanotok kell, melyikőjüket szolgáljak, ám azt tanácsolom,
tartsátok titokban a gondolataitokat azok előtt, akik árthatnak nektek.
Már így is túl sokan vesztették életüket a Maud és Stephen között zajló
küzdelem miatt azért, mert botor módon színt vallottak, hová húz a
szívük.

271
 Abrielle szomorúan csóválta a fejét, amikor arra gondolt, milyen
igazságtalanságokat kellett elszenvedniük azoknak, akik igyekeztek
teljesíteni Henrik király kívánságát az utódlással kapcsolatosan.
Véleménye szerint Maud éppolyan bűnös volt, mint Stephen, hiszen ő
könnyebben teljesíthette volna apja kívánságát, és a birodalom
császárnőjeként a trónra ülhetett volna, falán Maud azt várta a
nemesektől, hogy azonnal melléállna és könyörögnek, hogy foglalja el a
trónt, heves természete ellenére. Önfejűségéért a korona elvesztésével
fizetett, s így az országot bizonytalanságba taszította, ahol nem tudni,
mit hoz a holnap.
Vachel komoran bólintott.
– Megszívleljük a tanácsodat, titokban tartjuk döntéseinket, s csak
azokkal osztjuk meg, akikben bízhatunk. – Az asztalánál ülő Elspethre,
Abrielle-re, majd Graysonékra és Seabernékre nézett.
– Módom nyílt rá, hogy beszéljek Stephennek az északi lordok által
titeket ért inzultusról – folytatta Raven. – Egy regiment katonát küldött
velem, mert nem akar problémákat a skót határon. Ma reggel elmondom
Thurstannek és a többi szomszédnak, hogy hamarosan segítséget
kapunk. Kétfrontos csatára kell majd számítaniuk.
Cedric arcán elégedettség tükröződött.
– Majd meglátjuk, mennyire lelkesen akarják még továbbra is
„megtartani” ezt a földdarabot Anglia számára. Mintha jómagam és
társaim megpróbálnánk elvenni, ami nem a miénk, és ellenükre
felhasználni.
– Az itt kitört zavargás csak a jéghegy csúcsa – szólt Raven.
– Biztosra vehető, hogy az erőszak még hónapokig, akár évekig is
fenyegethet minket. A legjobban mindannyiunk biztonsága foglalkoztat.
Amint elhárítottuk az ostromot, azonnal Skóciába kell mennünk. Ha
bármelyikőtök csatlakozni szeretne hozzánk, apámnak van egy erődje,
csaknem olyan nagy, mint ez a kastély. Bárkit el tudunk szállásolni, aki
északra szeretne jönni, azonban nem tudjuk garantálni senki
biztonságát, amíg ez az őrület uralkodik a vidéken.

272
 – Igen nagylelkű az ajánlatod – jelentette ki Vachel. – Beszéljük
meg, hogy is legyen.
Abrielle csak félig figyelt a férfiakra, fejében zavaros gondolatok
kavarogtak. Ha őszinte akart lenni magához, tudhatta előre, akárki lesz
is a férje, nem marad örökre a de Marlé-kastélyban. Egy több birtokkal
rendelkező lordnak néhány havonta el kell utaznia, hogy utánanézzen,
hogy mennek a dolgok a földjein. Természetesen az év egy részében ő
is lakhat férje otthonában, de hogy az „csaknem olyan nagy”, mint
Weldon de Marlé kastélya, kissé nehezen tudta elképzelni.
– Abrielle!
Összerezzent, s észrevette, hogy anyja áll mellette. Rámosolygott.
– Igen, mama!
– Beszélni szeretnék veled, kislányom.
A kandallóhoz sétáltak, és leültek elé egy padra, élvezték a tűz
melegét.
– Abrielle, miért olyan szomorú az arcod? – kérdezte Elspeth.
– Hiszen még nem kell elválnunk egymástól. A biztonság kedvéért
mi is veled utazunk, és ideiglenesen Skóciában fogunk lakni.
– Ó, mama, nagyon örülök a hírnek. Tudom, hogy Vachel és Raven
majd gondoskodnak róla, hogy mindkettőnk otthona megfelelő
védelmet kapjon távollétünkben, de… – hirtelen gombócot érzett a
torkában. – Mintha csapdába estem volna: a félrevezetett angolok és a
férjem iránti hűség között kell választanom. Pont amikor már az enyéim
is kezdték elfogadni őt, elutazunk az ő házába, ahol én egy szász leszek
Skóciában, s fordított helyzet áll elő, mint Ravennek itt.
– Ilyen a feleségek sorsa, drágám. Mindenkor a férjünkkel kell
tartanunk, meg kell tanulnunk alkalmazkodni az ő embereihez. Azt
hiszed, nekem könnyű volt szász özvegyként egy normann férfihoz
feleségül menni?
– Nem, tudom, hogy nem volt könnyű. A te viselkedésed
mindenképp példaértékű számomra.

273
 – Én hiszek benned. Teljesen természetes ez a szomorúság most,
amikor végre egymásra találtatok a férjeddel.
Abrielle elpirult.
– Ez igaz, mama. Lassacskán elfogadom ezt a házasságot.
– És értékeled is? És a férjedet?
Abrielle arca szinte lángolt, és csak dadogni tudott. Kürtszó harsant a
kastélyudvar felől. Raven kitárta a nagyterem ajtaját, és elsietett. Pár
perc múlva visszatért.
– Királyi futár érkezett. Szabad utat engedtek neki a frontvonalak
mögött. A katonák most eresztik le a felvonóhidat, magam kísérem be
őt – indult kifelé újra Raven.
– Ki lehet az? – kérdezte Elspeth, és kezét védekezőn a hasára tette.
– Vajon segít nekünk a király?
– Raven az előbb mondta, hogy a király katonái már nem lehetnek
messze – találgatott Abrielle.
Raven néhány perc múlva egy sötét ruhás férfival lépett a terembe,
majd mindenki meglepetésére Vachelre mutatott, a futár pedig odament
hozzá.
– Sir Vachel de Gerard – szólt a futár, és egy bőrrel bevont levelet
nyújtott át. – Fontos üzenetet hoztam önnek őfelségétől, Stephentől.
Megvárjam a választ?
– Kérem, várjon, hiszen fogalmam sincs, mi ez az egész – mondta
meglepetten Vachel.
Isolde az asztalhoz vezette a futárt, és ennivalóval kínálta, majd
gyorsan visszament a többiekhez, akik Vachel köré gyűltek.
Vachel kibontotta a levelet, és halkan olvasni kezdte a szövegét.
Elspeth egyre növekvő aggodalommal nézett rá. Raven kíváncsian
figyelte a házaspárt, majd ifjú feleségére pillantott, akinek mosolya
szokatlanul ragyogó és reményteli volt. Kérdőn félrebillentette fejét,
hogy magára vonja az asszony figyelmét, ám Abrielle csupán
mostohaapja meglepett, csodálkozó arckifejezését fürkészte.
– Mi van benne, Vachel? – kérdezte Elspeth reménykedő mosollyal.

274
 Vachel szája széles mosolyra húzódott, ahogy asszonyára nézett.
– Úgy tűnik, drágám, hogy őfelsége címet és rangot adományozott
nekem, valamint saját földbirtokot, országom hűséges szolgálatáért és a
keresztes hadjáratban tanúsított hősiességemért. E megtiszteltetés
eredményeképpen mostantól Venn grófja leszek.
– Mélyen meghajolt felesége előtt. – És te, drága Elspethem,
hamarosan de Venn grófné néven válsz ismertté, mint a főrendi
méltóságok között a legszebb és legcsodálatosabb lady.
– Istenem! – ragyogott fel Elspeth mosolya, és remegő kézzel
végigsimította kipirult arcát. – De hát miért részesültél ebben a
megtiszteltetésben?
Vachel ujjával a pergamenre bökött, és így válaszolt:
– Az irat szerint őfelségét nem más emlékeztette a korona érdekében
teljesített hűséges szolgálataimra, mint maga Abrielle – nézett
mosolyogva mostohalányára, csodálkozva felvont szemöldökkel. –
Csak az ütött szöget a fejembe, hogyan tudtad véghezvinni ezt a bravúrt
úgy, hogy az elrablásod előtt ki sem tetted a lábad a kastélyból?
Abrielle hanyagul vállat vont.
– Nem tettem mást, mint levelet írtam őfelségének, hangsúlyozva,
hogy megfeledkeztek lojalitásodról, ezután pedig megkértem Ravent,
hogy juttassa el üzenetemet a címzetthez. Henrik halála után nyilván
Stephen kapta meg, és egyetértett abban, hogy pótolnia kell elődje
mulasztását, és meg kell jutalmaznia egy arra érdemes embert.
– Az is lehet, hogy így akar megnyerni magának még néhány nemest
a Maud ellen folytatott harcához – nyilvánította ki véleményét Vachel.
– Ám nem fontos, mi volt az indítéka. Nyilvánvaló, hogy soha nem
részesültem volna ebben a megtiszteltetésben a te segítséged nélkül,
Abrielle – szólt meghatottan a lányhoz.
– És ha az új címem valamit is segít rajtunk ebben a kétségbeesett
harcban, már nemcsak én tartozom majd hálával neked.
Átkarolta Abrielle vállát, s megcsókolta a homlokát. Reginald
Grayson Vachelre emelte a söröskorsóját. Örömteli kiáltások

275
hallatszottak mindenünnen a teremből, s az udvaron lévők csodálkozva
bámultak egymásra. Mit ünnepelnek ezek az ostrom alatt álló emberek?
A támadók szintén hamarosan megtudták, hogy az ünnepi hangulat
bizakodást is szült, mivel békezászlóval Raven Seabern és két lovagja
közeledett feléjük, hogy tárgyaljon a parancsnokaikkal.
Az északi lordok közül többen is elé jöttek.
– Tegnap este nem volt módom beszélni veletek – mondta Raven
szárazon. – Most viszont tájékoztatlak benneteket, hogy Stephen
udvarából érkeztem vissza. Igen rossz néven veszi az általatok okozott
zavargást. Ideküldött egy regiment lovagot és lovas katonát, akik egy
nappal utánam indultak el. Nekem sietős volt az utam, mivel aggasztott,
hogy a feleségem veszélyben van. A király emberei még ma este
ideérnek. Ha nem hiszitek, utánajárhattok.
A lordok zavartan nézegettek egymásra, de mielőtt bármelyikük
megszólalhatott volna, Raven folytatta:
– Bizonyára észrevettétek, hogy ma királyi futár érkezett a kastélyba.
– Talán nem engedtük át hozzátok? – szólalt meg valaki dühösen.
– Dehogynem, s ez nagyszerű, mivel igen jó híreket hozott.
Apósomat, Vachel de Gerardot, Venn grófjává nevezte ki őfelsége.
A nemesek zavartan mocorogtak, s bizonytalanul nézegettek
egymásra.
– Ki vele, mit akarsz, te skót?! – szólalt meg Gravesend báró, aki pár
hete még táblajátékot játszott Ravennel. – A király nem törődik a mi
életünkkel. Nekünk kell megvédenünk magunkat.
– A király úgy döntött, a feleségemet és a családját védi meg –
felelte hűvösen Raven. – Ajánlom, gondolkozzatok el ezen, mielőtt még
több életet tennétek esztelenül kockára azzal, hogy megtámadtok engem
és az enyéimet! Hagyjatok fel az ostrommal, és térjetek haza, mielőtt
még rosszabbra fordul a sorsotok!
Lassan megfordult a lovával, majd végigvágtatott a leeresztett
felvonóhídon, hátra sem pillantva. Bár sokan szerettek volna tőrt
repíteni a hátába, egyikük sem kockáztatta meg.

276
 Alig két óra múlva megkezdték a visszavonulást, s már azt
tervezgették, hogyan térnek vissza megerősített csapataikkal. Thurstan a
fekhelyéről szitkokat szórt rájuk, Mordea bosszúra tüzelte őt, ám az
emberek már nem hallgattak rá. Hatalmának elvesztése feldühítette,
agyát köd lepte el, és egyre ádázabb gyűlöletet érzett Abrielle, a férje és
családtagjaik iránt.

277
 Huszonegyedik fejezet

M ásnapra száz emberből álló királyi regiment gyülekezett az

udvaron és a nagyteremben: szinte szűk lett a kastély. Ám
Raven még nem küldte el őket, hiszen megtudta, hogy az északi lordok
nem hagytak fel végleg a támadással: nagyobb sereget készülnek
toborozni, hogy kiűzzék a skótokat Northumberland területéről.
Megkezdték az előkészületeket a skóciai utazáshoz, értesítést küldtek
a környék lordjainak, hogy Raven és családja nemsokára indul. Mivel
Vachel lovagjainak többsége – családjukat is beleértve – nem kívánt
részt venni a skóciai kalandban, őket bízták meg Abrielle és Vachel
kastélyának védelmével. Raven távolról sem feltételezte, hogy Thurstan
letett a bosszúról. Embereket küldött ki, hogy figyeljék tartózkodási
helyét, s utasította őket, hogy azonnal jelezzék, ha ellenséges
szándékkal elindítja seregét.
Lábadozása hosszú ideje alatt Thurstan igyekezett rábeszélni
szövetségeseit, hogy foglalják el a kastélyt, ne engedjék, hogy Raven
Seabern birtokolja azt. Ám az emberek, akik korábban osztották tervét,
most azt mondták, ők eddig is csak Raven távozását akarták; és mivel a
skót már nem tartózkodott a területükön, mindannyian visszavonultak,
hogy saját otthonukat védjék ezekben a zűrzavaros időkben. Thurstan,
miután nem maradt elég csatlósa a támadáshoz, most kudarca
jelképeként tekintett a kastélyra, melyet képtelen volt elnyerni.
Fájdalmában és dühében kezdte elveszteni józan eszét, egyre vadabbul
vágyott a revansra. Azt tervezte, követni fogja Seabern karavánját, és ha

278
útközben nem sikerül megtámadnia, akár a Seabern-birtokra is elmegy,
hogy leszámoljon vele. Mordea segítségére számított, együtt
készülődtek a hosszú utazásra. Thurstan sebe azonban begyulladt,
magas láza lett, s ez késleltette indulásukat.
A de Marlé-kastélyban már útra készen állt a lovas szekerek
karavánja, mely a családokat észak felé szállítja. Számos szolga
ajánlkozott, hogy szívesen elkíséri a csapatot; vállalták, hogy ők hajtják
a fogatokat, és gondját viselik az állatoknak, a főzésben jártasak pedig
élelemmel látják el a többieket. Éjszaka hatalmas máglyák tartották
távol a hideget. Őrszemeket állítottak, hogy árgus szemekkel figyeljék,
nem közelíti-e meg valaki a táborhelyüket.
Amint átlépték a skót határt, úgy tűnt, béke honol a tájon, amerre
átvonultak. Az Angliában épp dúló viszályhoz képest valóban békés,
boldog menedéknek tűnt a hely. Ám Raven tudatában volt az őket
fenyegető veszélynek, s mindennap hátralovagolt a karaván mögé, hogy
meggyőződjék róla, nem követik-e őket. Mintegy két héttel indulásuk
után a futára jelezte, hogy Thurstan meggyógyult, és egy hét késéssel
ugyan, de kis csapata szedelőzködik, azonban senki sem tudta,
csatlakozik-e hozzájuk további erősítés. Cedric újabb futárt küldött ki,
hogy felmérje, mekkora az ellenség ereje.
Ez idő alatt Abrielle örömmel nyugtázta, milyen gyengéden törődik
Vachel Elspethtel, s ebből nyilvánvaló volt számára, hogy a
házasságukat soha nem zavarta normann-szász ellentét. Boldogságuk
láttán bizakodott, hogy ő és Raven is ugyanígy élhetnek majd, s
kevésbé aggódott már skót-szász frigyük miatt. Egyéb félelmei –
amelyek többségéről bebizonyosodott, hogy csak az ő rögeszméi voltak
– is kezdtek elcsitulni. Korábban úgy gondolta, Raven nem őt akarja,
most viszont ráébredt, hogy Ravennek egyenrangú társra van szüksége
a házasságban: felnőtt nőre, nem pedig egy zaklatott kislányra, aki
összevissza képzelődik az együttélésről. Házaséletük nem volt
zavartalan, főleg az egész nap rájuk vigyázó őrszemek és az
éjszakánként a táboruk körül járőröző katonák miatt. Csak akkor tudtak

279
néhány értékes pillanatot kettesben tölteni Ravennel, amikor a férfi pár
órára aludni tért két szolgálat között. Ha mindezt túlélik, mindent el
tudnak majd viselni, ami az együtt töltendő évek során adódik.
Végre Raven bejelentette, hogy nincs már messze az otthona. Az
utolsó napon apjával együtt nógatták a karavánt, a lovakat kimerülésig
hajtották, hogy elérjék a Seabern-birtokot, mielőtt Thurstan rajtuk ütne.
Az ellenség felderítőit itt-ott észrevették a fák között, tehát a csapatuk
sem lehetett már túl távol.
Abrielle-t teljesen lenyűgözte a Seabern-kastély, ami újabb
bizonyítékként szolgált arra, hogy tévesen ítélte meg Raven szándékait.
Hatalmas, masszív erődítmény volt, rengeteg toronnyal; magas, szilárd,
kitűnő védelmet nyújtó falakkal – ha lehet, még káprázatosabb, mint
amit Lord Weldon tervezett és építtetett magának. Abrielle csak nézte
férje házát – amely most már az övé is volt egyben –, hogy milyen
varázslatos helye lesz itt a családjuknak. Elszörnyedve gondolt vissza,
milyen sokáig hitte azt, hogy a férfi csupán a vagyonáért akarja
feleségül venni. Bár most már bolondságnak tartotta, hogy kételkedett
Ravenben, nem felejtette el, hogy valóban okot adott ezekre a
feltételezésekre. Mostanra viszont már csak a családjának elkötelezett
férjet látta benne, aki a többhetes, hosszú út során féltőn óvta
biztonságukat.
Pár perccel később megállították a szekereket egy felvonóhíd előtt,
és Raven vidáman emelte le Abrielle-t.
– Isten hozta szerény hajlékunkban, hölgyem! – Bár könnyed akart
lenni a hangja, az asszony észrevette, hogy férje pillantása az erdőt
pásztázza, mintha bármelyik percben felfegyverzett katonák
ronthatnának rájuk.
– Álmomban sem gondoltam, hogy ősi otthonod ennyire grandiózus
– szólt Abrielle, és igyekezett bátran viselkedni. – Miért nem meséltél
arról, milyen szép ez a völgy?
Raven örömmel nyugtázta felesége megjegyzését, de feszültség
uralta hangulatukat.

280
 – Gyere beljebb, nézz körül, leányka!
Abrielle a férfi válla fölött a sötét erdőre tekintett.
– Természetesen – felelte, mivel érezte, Raven a lehető leghamarabb
be akarja terelni őket az erődítmény belsejébe. A várfalon katonák
járkáltak, távolabb több tucat szolgát látott, akik a mezőkön és az
utakon át feléjük tartottak, kezükben kosarakat és zsákokat cipelve.
Raven követte az asszony tekintetét.
– Üzentem, hogy mindenki gyűljön össze a kastélyban, mielőtt
átlépjük a kaput.
Abrielle bólintott; megpróbált nem belegondolni, mennyire félhetnek
most ezek a szegény emberek. Ennek is ő az oka, gondolta
kétségbeesetten. Ha nem házasodtak volna össze Ravennel, Thurstan
nem törne be gonosz szándékkal ebbe a békés völgybe. A falusiak
maguk előtt terelgették gyermekeiket, nem törődtek vele, milyen okból
hívták össze őket, tudomásul vették, hogy Lord Seabern vigyáz rájuk,
bármi történjék is. A fagyos szél ellen ruhájukba burkolóztak, és
egyikük sem vette észre, hogy egy csuklyás alak átsurran közöttük,
mikor egy fás csalit mellett haladtak el. Az illető is kosarat cipelt, akár a
többiek, és türelmesen várt, hogy bejusson a hátsó kapun, majd a sötét
folyosó árnyai közé osonva azonnal el is tűnt. A nagyteremben Ravent
és Cedricet üdvrivalgással fogadták a lovagok és a kastély szolgái.
Többen sok boldogságot, jó szerencsét kívántak Abrielle-nek és
Ravennek házasságkötésük alkalmából. A főszakács olyan ünnepi
vacsorát ígért, melyet sokáig nem felejt el az ifjú pár, de mindannyian
tudomásul vették, hogy erre az ünneplésre még várniuk kell. Abrielle
csak most nézett körül: tekintetét végighordozta az ízléses faragású
kandallópárkányon, a falakat borító sok finom faliszőnyegen. Szeme
megakadt egy csodálatos aranyhajú szépségről készült festményen,
mely egy, a férjéhez megszólalásig hasonlító fiatal férfit ábrázoló kép
mellett függött a falon.

281
 – Apám és anyám – szólalt meg Raven Abrielle mellé lépve.
Gyengéden átkarolta felesége vállát, hangjából szeretet és büszkeség
sugárzott.
– Akár rólad is készülhetett volna ez a portré – felelte Abrielle, s
elcsodálkozott a rendkívüli hasonlóságon. – Édesanyád pedig valóban
ritka szép asszony volt.
– Apám úgy imádta őt, mint soha senki mást. Csak mostanában
fedeztem fel valami meleg ragyogást a szemében, amikor valaki másra
nézett, de természetesen ő is úgy gondolja, a hölgy túlságosan fiatal
hozzá.
– Ha Cordeliára gondolsz – találta ki gondolatát Abrielle
valószínűleg nagyobb eséllyel pályázhatna édesapád a szívére, mint a
feleannyi idős kérők bármelyike. Ha eddig nem vetted volna észre,
elárulom, Cordelia igen erős akarattal rendelkezik. A helyedben
komolyan venném őt, mivel soha nem vonzódott a hozzáillő korú
udvarlókhoz, sőt egyenesen türelmetlen volt velük. Édesapád a korához
képest rendkívül fitt és jóképű.
Raven mosolyogva bólintott.
– A hölgy érdeklődését apám is tapasztalta egyszer-kétszer. De mit
gondolsz, mit szólna Lord Reginald ehhez a házassághoz?
– Úgy láttam, igen megkedvelte Cedricet, szívesen van a
társaságában, különösen a sebesülése óta. Szerintem, ha édesapád
elvenné Cordeliát, még jobban elmélyülne a barátság a két férfi között.
– Gondolod? – kérdezte Raven kétkedve.
– Adtam valaha okot, hogy kételkedj bennem? – kérdezte tettetett
ártatlansággal Abrielle.
Raven ajka lassan mosolyra húzódott, s végül az arca felderült,
mintha a nap bújt volna elő a sötét felhők mögül.

282
 Beesteledett, mielőtt Thurstan emberei mutatkoztak volna,
és bár a kastély lakói és vendégei tudták, hogy reggelre
bekeríthetik őket, nyugodtan költötték el vacsorájukat, és hálát adtak
zavartalan megérkezésükért. Alig beszélgettek, siettek az evéssel, hogy
biztonságba helyezhessék családjukat, mielőtt leszáll az éj.
Miután Cedric és Raven még egyszer utoljára végigjárták a kastély
környékét, Cedric a kandalló elé telepedett, hogy megtisztogassa
csatabárdját. Lord Reginald Grayson lépett oda hozzá, és megköszörülte
a torkát.
– Lord Cedric… – kezdte.
– Lord Cedric? – szakította félbe a skót. – Reggie, hát nem
megbeszéltük már pár hónappal ezelőtt, hogy nem hivataloskodunk
egymással, és elhagyjuk ezeket a címeket? Cedricnek szólítottál, szinte
amióta ismerjük egymást.
Reginald érezte, hogy arca vörösödni kezd. Félszegen elmosolyodott.
– Igen, azt hiszem, így volt, Cedric. Tulajdonképpen a feleségem
unszolt, hogy beszéljek veled, és lehet, hogy nem ez a legalkalmasabb
időpont, de nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő. A lányunkról van szó.
Cedric zavarba jött.
– Nagyon tisztelem Cordelia kisasszonyt. Ha netán sértésnek vette az
évődésemet, feltétlenül bocsánatot kérek tőle.
– Nem sértődött meg – jelentette ki Reginald. – Éppen ellenkezőleg:
kifejezetten örült neki.
Cedric lassan bólintott, úgy gondolta, érti, miről akar beszélni vele a
barátja.
– Nos, a kislány igen bájos; igyekszem illedelmesen viselkedni a
jelenlétében, hogy ne bántsalak meg téged és Lady Isolde-ot. Annyi
szent, hogy Lady Cordelia igen kedves a szívemnek, s attól tartok, kissé
túlléptem a mértékletesség határát, amikor a szépségét dicsértem.
– Biztosíthatlak, hogy családom egyetlen tagja sem vette rossz néven
– válaszolta Reginald.

283
 Cedric teljesen összezavarodott. Letette a bárdot, és a lord szemébe
nézett.
– Akkor tulajdonképpen miről akarsz beszélni velem, Reggie?
– Mi… azaz… Isolde és én azt szeretnénk tudni, megfordult-e a
fejedben, hogy feleségül kéred a lányunkat?
Cedric levegő után kapkodott.
– Nos, őszintén szólva… Úgy érzem, még nem hamvadt el bennem
ifjúságom tüze, de feltételezni sem mertem, hogy Lady Cordeliával a
barátságnál tovább merészkedjem. Ha fiatalabb lennék, minden követ
megmozgatnék, hogy az enyém legyen a kislány.
– De hiszen pontosan ezért jöttem hozzád, hogy biztosítsalak afelől,
Isolde és én egyáltalán nem gondolnánk rosszat rólad, ha udvarolnál a
lányunknak – magyarázta kapkodva Reginald.
Cedric félrefordította a fejét, és hosszan fürkészte barátja arcát.
– És vajon Lady Cordeliának sem lenne ellenére a dolog?
– Valójában pontosan ő hívta fel a figyelmünket erre, mivel
egyenesen megkérdezte, részünkről elfogadható-e az ötlet. Azt hiszem,
ez a veszélyes utazás elgondolkoztatta őt a jövőjét illetően. Olyan kérőt
akarok találni neki, aki nekem is kedvemre való. Isolde és jómagam
szeretnénk, ha unokánk lenne – jegyezte meg Grayson.
– Őszinte leszek – mondta Cedric. Pusztán a gondolat, hogy ilyen
gyönyörű lányt vehetek feleségül, megfiatalít. Még akkor is, ha igen
sok év választ el tőle korban. Viszont aggódom, nem teszek-e rosszat
vele, ha feleségül veszem. Rengeteg fiatalemberrel madarat lehetne
fogatni örömében, ha udvarolhatna neki, s lehet, hogy megbánná, hogy
túl gyorsan döntött. Magam rendkívül boldog lennék, ha ebben a
megtiszteltetésben lenne részem, ám a kislánynak talán több időre van
szüksége, hogy megfontolja a választ. – Cedric elgondolkodott. –
Tudja, hogy ezért kerestél fel?
– Dehogy! Miután Isolde-dal megtárgyaltuk a dolgot, nem volt
merszem odamenni hozzá, amíg veled nem beszéltem. Ha mégsem áll
szándékodban megkérni őt, többet szót sem ejtünk a dologról.

284
Biztosíthatlak, hogy barátságunk ugyanolyan töretlen marad, mint eddig
volt.
Cedric bólintott, majd határozottan megszorította Reginald kezét.
– Egyelőre maradjunk ennyiben, hadd gondoljam át jobban a dolgot,
és hadd győződjem meg róla, hogy ő is engem akar férjéül.

Akkor éjszaka a kis imateremben, mely valaha Raven anyjáé volt,

Abrielle sokáig imádkozott a kastélyt védelmezők oltalmáért.
Ebben a teljesen felbolydult világban semmi garancia nem volt rá, hogy
az élet valaha is visszatér rendes medrébe, ahogyan Henrik király
uralkodása alatt zajlott. Sok emberbőrbe bújt alattomos farkas
ólálkodott körülöttük, hogy kifossza és megölje őket.
Amikor Raven még mindig nem jött vissza, Abrielle a keresésére
indult. Elfogadta az őrök kapitányának segítségét, aki felvezette őt a
keskeny lépcsőkön a kastély mellvédjéhez. Az erős szél felfújta a
szoknyáját; fázósan húzta össze keblén a ruhát. Felkelt a hold. Fényénél
megpillantotta Ravent, aki egyedül állt, és a sötétségbe bámult. A
kapitány követte a tekintetével, s csak akkor indult vissza, amikor az
asszony biztonságban odaért Ravenhez. A férfi átölelte, és
rámosolygott.
– A feleségem nem érzi jól magát az új szobáiban?
– Tudod, hogy gyönyörűek – szólt Abrielle, és a férjéhez bújt, fejét
az álla alá szorította. – Az összes vendégünket és családjukat
elszállásoltad, úgy gondoltam, most már pihenni fogsz, mégis itt találok
rád.
– Nem tehetek mást – vonta meg a vállát Raven. – Fenntartás nélkül
megbízom az embereimben – folytatta –, és tudom, mindent úgy
tesznek, ahogy apám meg én akarjuk, mégis… de Marlé valahol a
közelben ólálkodik, és az alkalmas pillanatot várja.

285
 – Csak nem olyan bolond, hogy éjszaka támadjon ránk?
– Nem hiszem. Hiába próbálkozna, a kastély falai megvédenek
minket.
– Akkor gyere, feküdj le!
Ravennek minden maradék akaraterejére szüksége volt, hogy
ellenálljon a kísértésnek, melyet Abrielle közelsége jelentett, így mélyet
lélegzett, és kinézett a sötét vidékre.
– Mindjárt.
Abrielle habozott.
– Nem ilyen szokatlan helyen akartam elmondani, de talán jobb, ha
most megtudod. Mit szólnál, ha azt mondanám, gyereket várok?
A férfi szóra nyitotta a száját, aztán csak átölelte feleségét, mélyen a
szemébe nézett, mintha mindazt, amit tudni akart, ezekből a gyönyörű
zöldeskék szemekből olvashatta volna ki. Gombóc fojtogatta a torkát.
– Gyerek! – mondta halkan. – Az én gyerekem!
– Szóval örülsz?
Raven felnevetett, és gyorsan megcsókolta, majd szorosan megölelte
feleségét.
– Hogy örülök-e? Igen, nagyon örülök, édes Abrielle!
– Akkor isten hozott itthon – suttogta az asszony.
Raven Abrielle hasára tette tenyerét. Abrielle sóhajtott. Új remény
töltötte el: arra gondolt, mennyi örömet hoz majd számukra a
gyermekük. Mondogatta magának, hogy a házasságuk nem mindig lesz
feszültséggel, ostromokkal és támadásokkal teli. Neki és Ravennek a
jövőjükért kell élniük – és a testében növekvő új életért.

H ajnalhasadáskor kürtszó ébresztette a kastély lakóit,

mindannyian felkészültek a kemény napra. Aki eddig még nem
volt az udvaron, most kiszaladt, s látta, hogy katonák rohannak feléjük,
visszaterelik őket, arcukon félelem tükröződik.

286
 A tüzes nyilak első sorozata megvilágította az eget, versenyezve az
épp felkelő nappal, majd az udvarra hullottak, ahonnan ijedten
rebbentek szét a nők.

287
 Huszonkettedik fejezet

s ötét égen átfutó lángok látványa rémületet keltett. Ijedt emberek

sikolyai zökkentették vissza a valóságba Abrielle-t.
Bár a férfiak azonnal visszaküldték a nőket a kastélyba, és Isolde is
bekísérte Elspetht, Abrielle kinn maradt. Az égő nyilak többsége nem
okozott kárt: az udvar homokjába hullottak, ám volt, amelyik az istállók
és a barakkok tetejére esett, ezért sokan kénytelenek voltak felmászni,
és vizesvödröket adogatva oltani a tüzet.
Abrielle éles sikolyt hallott. Azonnal hátrafordult. Egy kisgyerek
támolygott mögötte, égő ingujjával rémülten integetve. Odafutott hozzá,
és szoknyájával fojtotta el a lángokat. Átadta a kábult csöppséget
zokogó anyjának, majd körbeszaladt az udvaron, és igyekezett eltaposni
a még lángoló nyílvesszőket.
Pár perc alatt eloltották a tüzeket, ő pedig rémülten várt; figyelte,
mikor érkezik a következő nyílzápor.
– Mi történt? – kérdezte az őrök kapitányától, aki épp mellette rohant
el. – Miért hagyták abba?
A férfi feléje fordult.
– Nincsenek megfelelő eszközeik és embereik, hogy betörjenek a
kastélyba, tehát igyekeznek önt megfélemlíteni, asszonyom. Azt
akarják, rettegjen, hogy mikor indítják a következő támadást.
A várfalról a katonák kiáltása hallatszott, s pillanatok múlva újabb
tüzes nyílzápor zúdult a kastélyra.

288
 – Tudjuk, hogyan kezeljük az ilyesmit, asszonyom – szólt a kapitány,
s a barakkok felé indult. – íjászaink folyamatos tűz alatt tartják az
ellenséget, akik vagy félreugrálnak, vagy a pajzsukat a fejük fölé kell
tartaniuk. Ne féljen!
„Legalább a gyermekek biztonságban vannak már” – gondolta
Abrielle, és örült, hogy nem hall újabb velőtrázó sikolyt. Rajta kívül
több nő is volt az udvaron, takarókkal igyekeztek elfojtani a lángokat,
kiabáltak és mutogattak, ha olyan helyen gyulladt meg valami, melyet
nem tudtak elérni. Az emberek a kutak mellett álltak, s folyamatosan
húzták fel a vizet a vödrökkel.
Fejük felett felhők gomolyogtak, de nem kezdett hullani a jótékony
eső. A levegőben vihar előszele érződött, a fel-fellobbanó lángok
forróságával keverve. Egy órával később hosszabb szünet volt a
nyílzáporok között. Abrielle körülnézett. A galambdúc lángolt, és senki
sem tudta megmenteni szegény állatokat. Az istállók melletti
szénaboglya még mindig füstölgőit. Férfiak és nők kucorogtak aggódó
arccal mindenütt, ahová csak leülhettek, hogy egy pillanatra
megpihenjenek. Arcuk feketéllett, ruházatuk kormos volt, hajuk
megperzselődött.
– Abrielle! – hallotta meg férje hangját. – Mit csinálsz ott? –kiáltott
rá Raven haragosan. – Azonnal menj be!
– Nem megyek! Semmi fárasztót nem csinálok, csak eltaposom a
lángokat.
– Követelem, hogy!…
– Ez most már az én otthonom is, nem?! – kiáltotta Abrielle.
– Én is meg akarom védeni!
Raven még soha nem élt át ilyen félelmet, mint amikor meglátta
feleségét – az asszonyt, akit az életénél is jobban szeret, és aki az ő
gyermekét hordja a szíve alatt –, ahogy cikázott az udvaron a tüzes
nyilak között. Biztonságban akarta tudni őt.

289
 – Majd én vigyázok rá! – szaladt felé Cordelia. Szőke hajtincsei
verdesték az arcát, s egy megperzselt ruhadarabot húzott maga mögött,
mellyel a lángokat csapkodta.
– Kérlek, vidd be! – könyörgött Raven.
– Megpróbálom – szólt eltökélten Cordelia. – Menj, és tedd a
dolgod!
Raven bólintott, majd a várfalra vezető lépcső felé sietett.
Abrielle összefonta karjait a mellén.
– Nem megyek!
– Tudom – kezdte óvatosan Cordelia. – De ígérd meg, hogy óvatos
leszel, és nem mész el mellőlem.
– Megígérem – nézett fel ijedten az égre Abrielle. – Meddig tarthat
még?
– Amíg ki nem lövik az összes nyilukat. – Cordelia egy üres
itatóvályúnak támaszkodott. – De ha előre eltervezték, bizonyára jól
felkészültek a harcra.
– Ne mondd ezt! – Abrielle a felhőket fürkészte. – Miért nem esik
már?! – kiáltotta dühösen.
Legnagyobb rémületére újabb nyilak érkeztek az égből, lángcsóvát
húzva maguk mögött. Hiába ígérte meg, hogy Cordelia mellett marad,
mindketten szaladtak elfojtani a tüzeket. Abrielle rongyokkal a lángokat
oltotta, köhögött, ha belélegezte a füstöt. Egy pillanatra kitisztult az
agya; és észrevette, hogy kevesebb nyíl repült most, mint korábban.
Raven íjászai bizonyára célba találtak. Ha sikerül tovább kitartaniuk,
mint Thurstan embereinek, véget érhet a küzdelem.
Az udvaron lévők nem láthattak rá a tetőre, Abrielle mégis
észrevette, hogy csakis az égő tető késztethette a halálosan fáradt
embereket arra, hogy azonnal átfussanak a várfalat a kastéllyal
összekötő átjárókon. Abrielle még életében nem imádkozott ilyen
buzgón.
Egyszer csak hangos sikoly hasított a levegőbe. Abrielle körülnézett,
és látta, hogy Cordelia őrjöngve csapkodja saját szoknyáját, melynek

290
szélébe belekapott a tűz, és egyre feljebb terjedt. Abrielle futni kezdett,
de még két lépést sem tett, amikor Cedric jelent meg a füstben, és a
földre lökte Cordeliát, saját testével fojtva el rajta a lángokat. Abrielle
megtántorodott, s leült egy padra.
Cordelia sírva kapaszkodott Cedricbe; hagyta, hogy a férfi ringassa,
nyugtatgassa, majd kihúzta magát, és letörölte könnyes, maszatos arcát.
Cedric még soha nem látta ilyen szépnek.
– Leányka, jól van? Nem sérült meg?
– Nincs semmi bajom, ön még időben megmentett – hüppögte
Cordelia, majd bizonytalanul Cedricre mosolygott.
– Milyen bátor kislány! – szólt az idős Seabern. – Most pedig
Abrielle-lel együtt irány a kastély! Lesz még néhány sebesült, akiknek
szükségük van az önök gondoskodására.
– A tető…
– Épp most próbálják eloltani a tüzet – nyugtatta meg őket Cedric. –
Menjenek már!
Bár kissé komoran szólt, Cordelia nyelt egy nagyot, és bólintott.
Abrielle nagy nehezen talpra állt, úgy érezte, annyira elfáradt, hogy
több kárt tenne az udvaron, mint hasznot.
– Megyünk.
A két barátnő egymást támogatva felbotorkált a lépcsőn a
nagyterembe. Meglepetésükre csak néhány szolgát láttak arrafelé.
Elspeth kijött a konyhából.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Abrielle.
– Ó, drágám, megsérültél? – aggódott az anyja.
– Nem, mama. Azt hiszem, sokkal rosszabbul nézek ki, mint ahogy
érzem magam.
– Isolde felment az asszonyokkal a varrószobába: vastag rongyokat
keresnek, melyekkel elolthatják a tüzet. – Elspeth most vette észre
Cordeliát. – Anyád aggódik érted – mondta.
– Felmegyek hozzá. Abrielle, te itt maradsz?
– Igen, itt maradok. Megígérem, s ezúttal tartom is a szavam.

291
 Cordelia bólintott és elsietett.
– A szolgák? – kérdezte Abrielle.
– Mindegyikük igyekszik valahogy segíteni. Gyere, szeleteljük fel a
kenyereket a vacsorához!
– De mama, több hasznomat vennék, ha a sebesülteket ápolnám.
– Seabernéknek vannak saját felcsereik. Eddig szerencsére csak
néhányan sérültek meg. – Elspeth a lánya szemébe nézett.
– Pihenned és enned kellene, drágám.
Abrielle elfintorodott, hogy anyja ennyit foglalkozik vele. Aztán
egyszerre rájött, miért.
– Tudod, ugye?
– Hogy babát vársz? Igen, kitaláltam.
Abrielle sóhajtott.
– Csak később akartuk megmondani nektek, amikor már
ünnepelhetünk.
– Persze hogy megünnepeljük ezt az örömteli eseményt. Egyszerre
leszek anya és nagymama.
Abrielle felnevetett.
– Vachel pedig egyszerre lesz apa és nagyapa.
– Menjünk, vigyük a tányérokat az asztalokhoz! – szólt Elspeth. Két
másik nő került elő a konyhából; ők a kenyeret hordták szét. Egy percre
Abrielle szinte meg is feledkezett róla, hogy az eget tűzeső árasztotta el,
és az emberek megfeszített erővel küzdenek, hogy megmentsék új
otthonát. A körülöttük sürgölődő asszonyok némán dolgoztak, csak a
feladatokra koncentráltak, arcukról lerítt a kimerültség.
Ekkor iszonyatos üvöltés visszhangzott végig a termen, mintha a
pokolbéli démon hangja szólalt volna meg. Abrielle meg-pördült, s azt
látta, hogy egy testes asszony ront rá. A némber torz arca körül fekete,
kócos hajtincsek repdestek. Mordea, Desmond nővére, elérkezettnek
látta az időt a leszámolásra.

292
 Akiálló
kastélyon kívül Thurstan de Marlé kettétörte a mellkasából
nyílvesszőt. Maga is meglepődött, hogy nem érez
fájdalmat. Nézte, ahogy a lángok egyre magasabbra csapnak a tetőn, s
várta, mikor hallja meg a hírt, hogy Abrielle Seabern meghalt. A
bosszúja olyan közel volt, hogy már érezte keserédes ízét.

AMordea
brielle hirtelen felemelte karjait, de képtelen volt védekezni
őrült dühe ellen. A szipirtyó karmos ujjai összezárultak
a nyakán, már alig jutott levegőhöz. Kétségbeesetten próbálta lefejteni a
nő kezét, ám nem tudott szabadulni.
Mordea rázni kezdte.
– Nem fogsz újabb örököst szülni, nem ám, amikor Thurstant illet
minden, amit elloptál tőle!
Az asszonyok sikítoztak, és segítségért szaladtak, ám amikor Elspeth
meglátta lányát a tébolyult boszorkány szorításában, ijedtsége hirtelen
elszántsággá változott. Egy anya szívében nincs helye félelemnek, ha
gyermekét halálos veszély fenyegeti. Felkapott egy kancsót, Mordea
mögé szaladt vele, felemelte, majd lesújtott a nő fejére, hogy az edény
ezer darabra tört. Mordea megtántorodott és elzuhant, magával rántva
Abrielle-t.
Raven épp akkor rontott be a nagy dupla ajtón, mikor Abrielle-nek
sikerült kiszabadulnia Mordea karjai közül. Feltérdelt, heves köhögési
roham fogta el. Elspethből kitört a zokogás, átölelte lányát, mintha meg
akarná védeni a gonosztól – ám Mordea nem mozdult.
Raven a karjába kapta Abrielle-t, aki hálásan simult hozzá.
– Jól vagy, szerelmem?

293
 Abrielle bólintott, köhögése lassan csillapodott, de kezét még mindig
a torkán tartotta.
– Pár horzsolás csupán, hála anyámnak. Kérlek, tegyél le, hogy
odamehessek hozzá.
Elspeth megkövültén állt, majd lányával újra szorosan átölelték
egymást, és hangosan zokogtak. Egyre többen gyűltek össze körülöttük.
Raven hanyatt fordította Mordeát, és észrevette, hogy szeme fénytelenül
mered a mennyezetre.
– Meghalt.
Elspeth felsikoltott, és elengedte Abrielle vállát.
– Én nem akartam megölni!
– Mama, megmentetted az életemet! Baleset volt a halála, rossz
szándékú boszorkány volt, aki mindenkinek csak ártott.
Elspeth bólogatott, sírása lassan csitult, amikor pedig meghallotta
férje hangját, a karjaiba vetette magát, és ismét sírni kezdett.
– Hogy jutott be Mordea a kastélyba? – kérdezte rekedten Abrielle.
– A szolgák közvetlenül azelőtt jöttek be, hogy becsuktuk a kapukat.
Könnyen közéjük vegyülhetett, különösen ebben a ruhában. Én vagyok
a hibás. Thurstan emberei még nem érkeztek meg, így feltételeztem,
hogy nem fenyeget benneteket veszély – válaszolt Raven. Egy
pillanatra lehunyta a szemét. – Abrielle, az életedbe kerülhetett volna a
könnyelműségem.
– Ne is gondolj rá többet – szólt Abrielle határozottan. – Az ostrom
még nem ért véget.
– Egyre kevesebb nyilat lőnek ki. A készleteik biztosan kimerültek, s
több emberük hever a földön, mint ahányan talpon vannak még – hála
íjászaink pontos célzásának. Szerintem tudatnunk kellene de Marléval,
hogy a terve kudarcot vallott.
– Kiadhatnánk neki a nő holttestét – nézett borzadva Abrielle
Mordea tetemére. – Hiszen a nagynénje volt. Én is veled megyek.
– Abrielle…

294
 – Hogy lehetnék nagyobb veszélyben melletted, mint amilyenben itt
benn voltam?
Raven kénytelen volt meghajolni az érvelés előtt.
A mellvédről Abrielle szeme elé tárult a kastélyfalakon túli vidék.
Rosszullét környékezte, amikor észrevette a több tucat egymáson
heverő testet; már csak alig néhányuk mocorgott. Ám amikor
megfordult, s meglátta, hogy a kastély tetejének egy része még mindig
ég, a férfiak pedig rohamtempóban igyekeznek oltani a tüzet, már nem
tudta sajnálni a gazembereket, akik olyan bolondok voltak, hogy hittek
Thurstannek.
Alig egy tucatnyi ember volt még talpon odalenn; a tűzbe mártották
nyílvesszőiket. Abrielle az égre nézett: sötét viharfelhők gyülekeztek
felettük. Az eső jelenthette az egyetlen reményt, hogy sikerül
megfékezni a tüzet a tetőn. Ha a lángok átterjednek a kastély többi
részére, hamarosan a tűz martalékává válik minden.
– Thurstan de Marlé – kiáltotta Raven.
Thurstan az emberei előtt állt, pajzsa furcsán lógott az oldalán,
fedetlenül hagyva testét. Raven rájött, hogy nyíl találta el, s csupán
kemény erőfeszítés árán képes állva maradni.
– Látom, lángokban áll a tetőd! – kiáltott vissza Thurstan, és
gúnyosan felnevetett. – Már nem tart soká, Seabern!
– Tévedsz, de Marlé! Az embereid egyre fogynak, az enyéim pedig
hamarosan megfékezik a tüzet!
Abrielle a tetőre pillantott, és azon tűnődött, vajon igazat beszél-e a
férje.
– Felajánlom az asszony holttestét, akit a nagynénédnek tartasz, és
akit beküldtél a kastélyba, hogy végezze el helyetted a piszkos munkát!
Thurstan beleszúrta kardja hegyét a földbe. – Elhibázta?!
– El bizony! – kiáltott Abrielle haragosan. – Itt vagyok, Thurstan, és
élek!
A fiatal férfi egy pillanatra lehorgasztotta a fejét: minden terve
romba dőlt. Ám összeszedte utolsó erejét, és odakiáltott:

295
 – Áruló vagy, Abrielle of Harrington! Soha többé nem térhetsz
vissza a szülőföldedre! – tette hozzá, és térdre rogyott.
– A te szavad semmit sem számít nekem! – kiáltott vissza Abrielle. –
Raven a férjem, Isten és a király áldásával, s teljes asszonyi szívemmel
az övé vagyok!
Raven szeretett arcára nézett. Ebben a pillanatban eleredt az eső, a
cseppek örömkönnyekként gördültek le férje bőrén. Távolból hallatszott
a fáradt emberek örömujjongása.
– Nemcsak népek sorsa forog most kockán – folytatta Abrielle
hanem családoké is. A férjemnek mindenkor hűséggel tartozom.
Raven átkarolta felesége derekát, és magához húzta.
– Szeretlek, Abrielle! Szerettelek már abban a percben, amikor
először megláttalak, amikor olyan bátran álltái a király udvarában.
Annyira szeretlek, hogy bízom benne, együtt megoldunk minden
problémát, melyet az élet hoz. Tiéd a szívem, leányka, és azért
imádkozom, hogy te is bízz bennem, tartsd meg és őrizd a szívem
örökké.
Abrielle boldogan karolta át férje nyakát, majd arcát az égnek
emelve hagyta, hogy az esőcseppek összeolvadjanak könnyeivel.
– Én is szeretlek, Raven, drága férjem! Szeretlek a
becsületességedért és a bátorságodért, no meg a kitartásodért, mert sok
nehéz órát szereztem neked. Nagyon sajnálom, hogy olyan sokáig
tartott, amíg megtapasztaltam és megértettem, milyen ember is vagy
valójában.
Szenvedélyesen megcsókolták egymást, ajkuk találkozása
megpecsételte az életre szóló boldogságra tett ígéretüket.
A zápor eloltotta a tüzeket, és ahogy Thurstan kilehelte a lelkét,
maradék emberei otthagyták: az erdőbe menekültek. A veszély elmúlt, a
Seabern család új életet kezdhetett.
Akkor éjjel, miután ellátták a sebesülteket, és ideiglenesen
megjavították a tetőt, Raven és Abrielle bejelentette, hogy gyermekük
lesz. Mindkét család gratulált egymásnak, és pohárköszöntőket

296
mondtak az ifjú pár egészségére. Raven és Abrielle azonban mindebből
alig vett észre valamit, mert egymás szemébe néztek csupán, és abban
látták a csodálatos jövőt.

297
 Epilógus

K özeli és távoli szomszédok mind hivatalosak voltak Lord

Seabern kastélyába, hogy csatlakozzanak a Ravenék esküvőjét
ünneplő vendégsereghez. Számos skót fiatalember meresztgette a
szemét a látogatók közt az egyetlen eladósorban lévő leányra. A
szépséges arcról sugárzott a boldogság. A szülei is barátságosak voltak,
ám a lovagok hiába keresték a kisasszony társaságát, hiába akarták
elkápráztatni történeteikkel, ő nem tágított egy idősebb úr mellől.
Alig egy hónappal később ugyanezek a skót fiatalemberek a fejüket
csóválták csalódottságukban, mikor hírét vették, hogy a fiatal hölgy
egybekel az idősebb úrral. Arra gondoltak, bizonyára
hozzákényszerítették, ám ahelyett, hogy az eskü szövegét morózusan
mondta volna el, arcán nyoma sem volt bánatnak vagy sajnálatnak, sőt
szokatlanul lelkesnek és boldognak látszott, s az este folyamán szinte
mindvégig a korosodó, ám még mindig meglehetősen jóképű lord
társaságát kereste. A vőlegény fürgén ropta a táncot a skót dudák
hangjára – sok fiatalabb legény alig tudott lépést tartani vele.
Reginald a lánya házassága felett érzett örömében olyan tekintélyes
hozománnyal rukkolt elő, mely a vendégeskedő skót fiatalemberek
legvadabb elképzelését is felülmúlta. Ám még inkább elcsodálkoztak a
bőkezű ajándékon, melyet a vőlegény adományozott apósának: egy
nagy uradalom felépítéséhez elengedő méretű földbirtokot, közvetlenül
a sajátja mellett.

298
 – Hátha kedved szottyan, hogy a szomszédom légy a nem túl távoli
jövőben – jelentette ki Cedric nevetve.
Reginald szélesen mosolygott, és fejet hajtott elismerése jeléül.
– Isolde el lesz ragadtatva, ha belefogunk egy új otthon építésébe,
ahol majd dajkálhatja az unokáinkat.
A két idősebb úr szívből jövő kacagása betöltötte a termet, a
fiatalabb agglegények pedig egyre csalódottabban tekingettek egyikről a
másikra. Nem feltételezték, hogy az idős skót képes utódokat nemzeni,
hiszen az előző házassága alatt is csak egyetlen fiuk született.
– Az első gyermekünk a Reginald nevet kapja majd – jelentette ki
Cedric, és barátjára emelte poharát. – Ha netalántán leány lesz, Lady
Isolde-ról fogjuk elnevezni.
Mindannyian erre ittak.
A nagyterem csendes sarkában Abrielle és Raven pihentek a tánc
után Vachel és Elspeth társaságában, csendben figyelve a többieket.
Szívükbe jókedv és béke költözött. Elspeth a lányára mosolygott.
– Úgy örülök a boldogságodnak, drágám; annyit imádkoztam érte!
– Akkor, ha néhány hónapon belül hazatérünk, remélhetem, hogy
nem szakad meg a szíved, mert egy időre el kell válnod a lányodtól? –
kérdezte Vachel.
– Szó sem lehet róla, hogy elmenjetek! – szorította meg Abrielle az
anyja kezét. – Még csak most érkeztünk ide, és megígérted, hogy
legalább addig maradtok, míg a baba megszületik, és biztonságosan
lehet vele utazni.
– Természetesen megtartjuk az ígéretünket – felelte Vachel.
– Már csak azért is, hogy megláthassuk első unokánkat.
A két nő egymásra nevetett.
. Vachel Ravenre nézett, és megköszörülte a torkát.
– Lányom, meg kell beszélnünk, ki vigye a kastélyod ügyeit, amíg
Skóciában leszel – mondta.
Abrielle legyintett.

299
 – Ezt a férjemmel beszéld meg, engem nem különösebben érdekel.
Rábízom, hogyan intézkedik.
Raven elfintorodott, és tagadólag intett Vachelnek. Abrielle
észrevette.
– Ezt meg mire véljem? – nézett egyik férfiról a másikra.
Vachel mélyet sóhajtott.
– Nos, Raven, azt hiszem, tovább nem tarthatjuk titokban előtte.
– Mit? – ijedt meg Abrielle.
– Látod, mennyire szívén viseli, hogy megtudja az igazságot? –
nógatta Vachel. Amikor Raven a fejét rázta, Vachel a mostohalányához
fordult. – Drágám, neked kell döntened a de Marlé-kastély sorsáról. Te
vagy az egyedüli tulajdonosa.
– Hiszen ez volt az egyetlen hozományom, melyet felajánlhattam
Ravennek.
– Ő pedig visszautasította – vallotta be Vachel.
Abrielle Ravenre nézett, ajkai szétnyíltak a csodálkozástól és a
zavartól. – De… én azt hittem, hogy mindenkinek jár a hozomány a
menyasszonyától.
– Nekem nincs rá szükségem – felelte a férfi. – Ha elfogadom, azt
hitted volna, csakis ezért vettelek feleségül.
Abrielle lehajtotta a fejét.
– Olyan kínos nekem ez a helyzet!
– Dehogy, szerelmem. Csak beszéld meg a mostohaapáddal, mi a
szándékod a birtokaiddal.
– Vachel, amíg gondoskodni kívánsz róla, hogy a szolgák kellően
beletanuljanak a kastély és a saját ellátásukba, örömmel ruházom rád
ezt a feladatot, s te kezelheted a vagyonomat is, míg az én családomnak
nem lesz rá szüksége. Közben pedig évente legalább négyszer készíts
teljes elszámolást a részemre. A haszonból egy méltányos rész téged
illet, szolgálataid fejében. Rendben lesz így?
A mostohaapa és Raven meglepetten néztek egymásra, menynyire
hozzáértően rendezte el a dolgot Abrielle.

300
 Vachel a saját vagyonát is maga kezelte, mielőtt az apjának adta
volna, aki halála után mégsem rá, hanem az idősebb fiára hagyta azt.
– A teljes jövedelem öt százalékát méltányosnak érzem – szólt
halkan.
– Tíz százalékot még inkább – replikázott Abrielle, hogy
bebizonyítsa, Vachel többet várhat tőle, mint saját, vér szerinti
rokonaitól.
A férfi a meghatottságtól nehezen tudott megszólalni.
– Túlságosan nagylelkű vagy, Abrielle, hogy ennyire megtisztelsz a
bizalmaddal. Nem fogok csalódást okozni neked.
Abrielle szíve boldogsággal és békével telt meg. Túltették magukat
múltjuk minden gondján és félreértésén – és azt is elfogadták, hogy a
jövőben valószínűleg jó néhány kisebb-nagyobb civódással kell majd
számolniuk mindkettejük makacs természete miatt.
– Menjünk fel a szobánkba, szerelmem! Mutatok neked valamit –
kérte Raven.
Abrielle pirulva elnézést kért a szüleitől, majd intett Cordeliának, és
férje után sietett. A szobájukba érve meglepetten állt meg: egy kis
fabölcső ringott a kandalló előtt.
– Ó, Raven! – suttogta meghatottam Odasietett, megsimogatta a
bölcső fejénél lévő faragott napocskát, holdat és csillagokat.
– Magam készítettem titokban a gyermekünk számára – vallotta be a
férfi, és átölelte felesége vállát. – Meglepetésnek szántam. Ám most
már megmutathatom neked, hiszen te is felfedted előttem a szerelmedet.
El sem tudnám képzelni az életem nélküled, leányka!
Mindketten letérdeltek a bölcső mellé, és szerelmük gyümölcsére
gondoltak.

301