GAURA ÁGNES

LIDÉRCNYOMÁS
 Gaura Ágnes

LIDÉRCNYOMÁS
BORBÍRÓ BORBÁLA-SOROZAT

Delta Vision Kft.

Budapest, 2013
 DELTA VISION EXKLUZÍV

Lidércnyomás

Borítóterv: Ádám Krisztina

Korrektúra: Dobos Attila

Copyright © Gaura Ágnes, 2013

© Delta Vision Kft., 2013
Borítófestmény © Kovács Péter, 2013
Minden jog fenntartva!

ISBN 978 615 5314 85 8

ISSN 2063-3009

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3755
Fax: 36 (I) 216-7054
www.deltavision.hu
 Köszönetnyilvánítás

Elkészült a Borbíró Borbála-sorozat harmadik része. Sokan

segítettek, hogy ez a kötet elnyerhesse végső formáját, és tudatában
vagyok annak, hogy akárhány kötettel is gazdagodik majd a sorozat a
jövőben, az elsődleges köszönet azokat illeti, akik a kezdetektől
hittek bennem.
Előolvasóim, Cselle és Szlukovényi Kata sokat tettek azért, hogy
komolyan vegyem saját vámpíros világom történeteit. Bár ezt a
kötetet nem Kleinheincz Csilla szerkesztette, a Lidércnyomás írása és
utómunkálatai közben végig hálásan gondoltam arra, mennyi
mindent tanultam a szövegről Csilla első két szerkesztése során.
Pócsi Istvánnak, e kötet szerkesztőjének köszönöm a koncepcióra
vonatkozó beszélgetésünket.
Elsőkönyves íróként nem egyszerű érvényesülni a jelenlegi piaci
körülmények között. Köszönettel tartozom a Delta Vision kiadónak,
amiért hitt bennem és a sorozatban, és bizalmat szavazott magyar
vámpírjaimnak. Szeretném megköszönni az olvasói visszajelzéseket,
a biztató, lelkesítő véleményeket és az építő kritikákat. A sorozat
első két kötete szívet melengető értékeléseket kapott a Moly.hu és a
Goodreads könyves közösségi oldalakon, mely sokat segített abban,
hogy mások is kézbe merjék venni egy ismeretlen magyar szerzőnő
írását.
A Lidércnyomás több szempontból is rendhagyó kötet a sorozaton
belül. Karaktereim először kalandoznak külföldön, ráadásul az
alakváltók zárt közösségében akad nyomozni valójuk.
 Így külön kihívás volt a magyaros vámpíros jelleg megőrzése, de
arra törekedtem, hogy ne érjen senkit csalódás e téren.
Egyes karaktereim számára ez a kötet újfajta kibontakozási
lehetőséget nyújt, ehhez pedig történészi és természettudományos
szakértőimnek is meg kellett dolgozniuk. Férjemnek a történészi
háttérmunkáért és az átbeszélt estékért mondok köszönetet. Ezen
felül elismerésem és hálám a magyar Eric Bowmané, aki ugyan nem
szőke és nem kék szemű, de ugyanazt a koherens elméletet dolgozta
ki az alakváltók, vámpírok és táltosok biológiájára vonatkozóan,
mint könyvbéli megfelelője.
Mint minden egyes kötetnél, a kiadó munkatársainak odafigyelő
munkája elengedhetetlen ahhoz, hogy teljes legyen az olvasói
élmény. Szeretnék külön köszönetét mondani a borítófestőknek, akik
sokat tettek azért, hogy a sorozatnak arca legyen, és az olvasók
szívesen fogják kezükbe a regényeket. Az első két kötet borítója
nagy sikert aratott, ezért a köszönet Sánta Kirát illeti. A
Lidércnyomás borítója Kovács Pétert dicséri, remélem, ez a kép sem
marad majd le a népszerűségi listán. Köszönöm Péternek a gondos
munkát, és szoros munkakapcsolatot. Remélem, számára sem volt
lidércnyomás a közös munka...
 1.

– Na, átgondoltad már a kérdésemet? – érdeklődött Attila a

könyvekkel telepakolt dobozaimnak támaszkodva.
– Melyiket? – kérdeztem vissza oda sem pillantva, miközben
egy vastag celluxcsíkkal bűvészkedtem az éppen sorra kerülő kövér
doboz tetején. – Azt, hogy férjhez megyek-e hozzád, azt, hogy ha
már nem megyek férjhez hozzád, akkor legalább összeköltözünk-e,
vagy azt, hogy ha már összeköltözni sem vagyok hajlandó, legalább
szexelünk-e bárhol, bármikor, amikor nekem megfelel, vagy ha már
nem szexelünk, nem kötünk-e legalább érdekházasságot? – foglaltam
össze Attila visszatérő felvetéseit az elmúlt hetekből.
– Mondjuk, ebben a sorrendben – vont vállat Attila, és
könnyedén odébb pakolta a lezárt tetejű dobozt, hogy
leragaszthassam a következőt. Én akartam lazának tűnni, de megint ő
nyert: kábé annyira voltam laza, mint egy lebitumenezett óegyiptomi
múmia – meg is gyűlt a bajom a verbális hadviseléssel. Fáradt
voltam én most ehhez. Nem mintha túl sok cuccomat kellett volna
bedobozolni a költözéshez, hiszen eleve ki sem pakoltam a kacatjaim
jó részét a szolgálati lakásban. Nagy előny, ha az ember eleve úgy él,
hogy tudja: mindez átmeneti, és ki sem érdemes pakolni a holmijait.
Még akkor is, ha az az átmenet kicsit elhúzódik, és évekig tart. Külső
szemlélő számára esetleg úgy tűnhet, hogy a kidobozolás hiánya a
lustaság és a Neander-völgyi életmód kombinációjának eredménye,
holott engem mindvégig a praktikum vezetett (a lustaság és a
Neander-völgyi életmódhoz túlzottan is hasonlító vámpírológus lét
mellett, természetesen).
 Ennek persze meg is lett a gyümölcse: a költözködési
előkészületekkel egy óra alatt végeztem, és ez nem is fárasztott el
különösebben – a tegnapi dobozolás Daninál viszont annál inkább. A
bátyám is költözni készült ugyanis: a lakását kiadta a következő
héttel kezdődően, miután végre eldöntötték Nikivel, hogy
összebútoroznak.
Felnéztem. Nem egyszerű az élet, ha a világ legtaplóbb főnökéből
hirtelen hősszerelmes válik egy vámpírmúzsa csókjának
köszönhetően. És nem könnyíti meg az ember dolgát az sem, ha
éppen padlón van érzelmileg ettől függetlenül is.
— Jól van, nem akarlak presszionálni – dőlt a falnak Attila
zsebre vágott kézzel.
— Nyilván azért, mert nem vagy tisztában a szó értelmével –
replikáztam. – A presszionálni szó nem egyenértékű a szexeléssel,
viszont miután mindennap megkérdezed, nyugodtan állíthatjuk, hogy
igenis presszionálsz.
— Tisztában vagyok a szó jelentésével – felelte Attila. Szája
idegesen rándult egyet, csakúgy, mint a konyha függöny. Ez van, ha
az ember felidegesít egy táltost. Először csak a függöny libben meg
érthetetlen módon, aztán, ha tovább folytatódik a kínos beszélgetés,
törik a teljes porcelán étkészlet. Nem mintha nekem volna ilyen, és
mivel Attila elég gyakori vendégem, kétlem, hogy valaha is hajtani
fogok egy meisseni teríték szettre. – Úgy értettem, tökéletesen elég,
ha a reggel feltett kérdésemre adsz választ. A többit egyelőre
hanyagoljuk – mondta nagylelkűen.
— Vagyis esküvő Coloradóban?
— Pontosan.
— De semmi összeköltözés.
— Értem.
— Külön szobát akarok.
 — Tudom.
— Ne is álmodj szexről.
— Álmodni csak szabad?!
— Oké. Szóval, szexről csak álmodni merj.
— Úriember vagyok. Tudhatnád. – Na, erre elő tudtam volna
húzni pár frappáns választ, de én meg úrinő voltam. Kivételesen.
El kellett ismernem, Attila is úriember volt mostanság a maga
gyökér módján: bár nem bírta abbahagyni az ostromlásomat, az azért
kétségtelen, hogy tiszteletben tartotta a kívánságomat, és nem próbált
meg unos-untalan ágynak dönteni. Ez, tekintve a körülményeket és
Attila alapvetően ösztönlény természetét – ami nyilvánvalóan abból
fakadt, hogy táltosként énje egyik része bika –, egészen lenyűgöző
teljesítmény volt tőle.
— Akkor belevágunk – sóhajtottam.
— Nem akarlak kényszeríteni.
— Nem is tudnál – feleltem a tényeknek megfelelően.
— Úgy értem, presszionálni, csak már nem akartam ezt a szót
használni. – Egyszerre nevettük el magunkat. Nem tudom, mit
csináltam volna, ha Attila nem jár a nyakamra nap, mint nap.
Szerettem vele vitatkozni, szerettem heccelni, és szerettem, hogy
meg tudott nevettetni. Értékeltem az élet minden apró örömét – egy
kiadós átoknak köszönhetően volt mit kihevernem az elmúlt
hetekben. Attilával persze nem egyszerű, de már egészen jól
kezeltem az érzelmi – és a szó szerinti – viharait. Egy táltosnál
ugyanis e kettő együtt jár.
— De remélem, hogy a ruha, aminek a képét mutattad, csak egy
bazi nagy vicc volt – jegyeztem meg futólag, és ráültem a méretes
doboz tetejére.
— Nnnnem egészen – mondta szokatlanul óvatosan. Vagyis
nagy bajban voltam.
 — Én nem veszem fel azt a ruhát akkor sem, ha ezért terquilszart
kell takarítanom egy egész hónapon át.
— Nyugodj meg, drágám! – mondta Attila, aki mindig jó
érzékkel találta meg azt a három szót, ami garantáltan felpaprikázott.
— Ne drágámozz itt nekem, bakker! – pattantam fel idegesen. –
Nem neked kell egy ilyen ruhába belepréselned magad! Gondolom,
rajtad normális öltöny vagy szmoking lesz.
— Lássuk be, én elég hülyén festenék egy ilyen felsliccelt
ruciban. És kétlem, hogy gyártanák ezt a modellt a méretemben –
vigyorgott.
— Nem vagyok vicces kedvemben! Ilyen ruháról szó sem lehet!
— Az esküvő az esküvő – érvelt Attila. – Oda még a plebs sem
megy terquilszaros bakancsban, sajnálom.
— Az új bakancsom garantáltan szarmentes.
— Akkor sem.
— Nem igaz, hogy nincs beleszólásom a ruhába – dohogtam.
— Már vázoltam a helyzetet. Gyorsan kellett mindenben
dönteni. És szerintem addig nincs jogod ágálni, amíg nem a te
pénztárcád bánja.
— Hímsoviniszta duma.
— De igaz. Túléled, csak pár órán keresztül fogsz benne
feszíteni.
— Jól van, ejtsük a témát – sóhajtottam. – Az ember tudjon
áldozatot hozni szeretteiért – mondtam némi jogos mártíromsággal a
hangomban, és ezennel befejezettnek tekintettem az aznapi
költözködési előkészületeimet.
— Ez a beszéd.
— De azzal, remélem, tisztában vagy, hogy halloweenkor
Batmannek kell öltöznöd, és így kell ajtót nyitnod majd minden
kopogtató gyereknek.
 — Nagyon vicces.
— Komolyan mondom. Szemet szemért, jelmezt jelmezért.
— Ez nem egy jelmez, Bori! Ez egy ...
— Jó, tudom – vágtam a szavába. – De az esküvő, ha jól
értettem, inkább fog hasonlítani egy halloween-bulira, mint egy
normális esküvőre.
— Ebben van valami – vigyorodott el kényszeredetten. – Ennek
ellenére, azt hiszem, nem tudom meggyőzni Ericet arról, hogy egy
dögös boszi jelmez megfelelőbb öltözet lenne az esküvőn, mint ez a
ruha, ahhoz túlságosan is sok pénzt adott ki erre a göncre. Ajándék,
úgyhogy majd vágj jó képet hozzá.
— Ezt nem ígérhetem meg.
— Próbáld a dolgok jó oldalát nézni – mondta Attila, aki gond
nélkül nősülhetett is akár a munkaruháiban, így könnyen beszélt.
Csakhogy míg ő valószínűleg kertészkedni is Armaniban szokott, én
általában pólót, farmert és bakancsot húztam a hétköznapokon – nem
véletlenül.
— Igen? Miért, hol a jó oldala? Mondtam, hogy utálom a nagy
felhajtású esküvőket.
— Kell a nagy felhajtás, ezt már elmagyaráztam.
— Fel is fogtam, ez azonban nem ok arra, hogy tapsikoljak
örömömben.
— Persze hogy nem, de tekintheted a kiruccanásunkat
kikapcsolódásnak is.
— Szerinted mennyiben tekinthető kikapcsolódásnak egy olyan
út, aminek az elsődleges célja az, hogy egy kamuesküvő kapcsán
felderítsünk egy sorozatgyilkosságot?
— Nem tudom – tette odébb az utolsó dobozt is az útból. –
Nekem ez kikapcsolódásnak tűnne, ha valaki heteken keresztül el
akart volna tenni láb alól egy ütős átokkal.
 — Valaki? – kérdeztem vádlóan. – Valakid.
— Muszáj felelősséget vállalnom családtagjaim minden egyes
tettéért? – kérdezett vissza szemtelenül. – Lépj már túl ezen.
Koncentrálj arra, hogy az átoknak vége, és végre lazíthatsz egy
kicsit. Jót tenne egy kis környezetváltozás.
— Tulajdonképpen van valami abban, amit mondasz – ismertem
el vonakodva.
— Garantáltan nem kellene járatnod az agyadat hülyeségeken –
mutatott rá a lényegre Attila. – Mint például azon, hogy felbukkan-e
még valaha az expasid, aki, ha engem kérdezel, nem fog, úgyhogy
eleve fölösleges is ezen tipródnod – vetette bele magát a fotelembe.
— Nagyon szeretnéd, hogy ne kerüljön elő már többet az
életben, igaz?
— Igaz, de esküszöm, nem tettem el láb alól. Azt gondoltam,
úgyis győz a szerelem.
— Vagyis te?
— Vagyis én. Én nem hagylak el. Soha. – Szarkalábai
kisimultak, arcáról eltűnt a kedélyes félmosoly.
— Soha, amíg a múzsa csókja tart – helyesbítettem.
— A soha az soha – nézett rám Attila. Tekintete nem tűrt
semmiféle helyesbítést, szürkéskék szeme eltökélten ragyogott. –
Mindenféle módosítások nélkül – mondta. – Tudod, sírig tartó
szerelem.
— Tehát addig, amíg ez a szerelmes éned metaforikusan sírba
nem kerül – értelmeztem szavait a magam módján. – Mert ennek
vége lesz, ezt te is tudod.
— Valami miatt te ezt hiszed. Nyilván így könnyebb
elutasítanod, bár azt fel nem foghatom, hogy miért választod a
vámpírjaid elől elbujdosó fantom exet egy hús-vér pasi helyett.
 — Talán mert az a fantom ex nem is annyira fantom, és annyira
régen még nem ment el, hogy exnek tekintsem. És nem utolsósorban
azért, mert ellentétben veled, ő nem egy félresikerült mágia miatt
zúgott belém.
— Beszéljünk másról – szólt közbe Attila rutinosan.
— Jó beszéljünk másról! – hagytam rá a kelleténél kissé
emeltebb hangerővel. – Hol is tartottunk?
— Ott, hogy milyen remekül ki fogunk kapcsolódni.
— Igen, frankó lesz – bólintottam. – Már ha nem fogunk
egymáshoz szólni.
Elhallgattunk. Úgy három másodpercre. Ritkán tudunk csöndben
maradni egymás társaságában.
— Az nem fog menni, ahogy ismerem magunkat – jegyezte meg
Attila, én meg elröhögtem magamat, mert tudtam, menynyire igaza
van.
— Olyan lehetetlenül viselkedsz, hogy úgysem állom meg szó
nélkül – állapítottam meg.
— Hát, te sem vagy éppen az a simulékony természet, és akkor
még finoman fogalmaztam – felelte kedvesen.
— Tehát mikor indulunk? – váltottam témát.
— Holnap – felelte. – Vagyis a költözést kénytelen leszel
elnapolni.
— Már megszoktam – huppantam le a kanapéra.
— Viszont, ha szabad megjegyeznem, úgy veszekszünk, mintha
évek óta házasok lennénk.
— Te már csak tudod – dünnyögtem az orrom alatt. Könnyen
beszélt egy felrúgott érdekházassággal a tarsolyában.
 — Amivel csak annyit akartam mondani – fordult felém jól
ismert, csibészes vigyorával –, hogy ha már így állunk, akár
komolyan meg is fontolhatnád a kérdésemet.
Legszívesebben ajtót mutattam volna, de csak sóhajra telt az
erőmből: rádöbbentem, hogy tökfölöslegesen dobozoltam be a
ruháimat – holnap ugyanis nem költözni, hanem utazni fogok.
 2.

Az utca- és térátnevezési őrület sokszor bizonytalanított el a

budapesti tájékozódásban, de az Erzsébet tér legalább Erzsébet tér
maradt – igaz, elé került egy „Báthory” családnév. Ide beszéltem
meg találkozót Danival, aki megígérte, hogy rendelkezésemre
bocsátja barátnője, Niki bőröndjét. A nagyméretű koffer valahogy
hiányzott a Borbíró-örökségből: Dani nem utazott gyakorlatilag
sehová, én viszont rendszeresen, de azt egy méretes hátizsákkal
tettem. Egy esküvőre azonban mégsem vihetek kizárólag szakadt
pólót és kopott farmert, még ha az eseményre rám erőszakolt ruhát
nem is innen kell magammal cipelnem, gondoltam. Persze, vehettem
volna egy bőröndöt, kivételesen tellett is volna rá, de ha sok mindent
nem is, a spóroláshoz való ragaszkodást azért sikerült
megörökölnünk felmenőinktől. A fölösleges pénzkidobás fizikai
fájdalmat okozott, s mivel sejtettem, hogy belátható időn belül még
egyszer nem fogok bőröndbe pakolni, kizártnak tartottam, hogy
ilyesmire szórjam a pénzt, amiért elég rendesen megdolgoztam. Ha
az ember majdnem belehal a küldetésbe, amiből némiképp
meggazdagodik, tízszer is meggondolja, hogy hülyeségre költsön-e.
A nehezen szerzett pénztől nehezebb megszabadulni.
Korán érkeztem, de nem bántam. Találtam egy üres padot a fák
kellemes árnyékában, leültem rá. A július végi forróság még az
árnyékos ülőhelyet is alkalmassá tette egy kisebb volumenű Dózsa
György-emlékverseny lezavarására, de szerencsére hosszú
vászonnadrágban voltam, így megúsztam égési sérülések nélkül.
 Sajnos az elmúlt évek egyik legnagyobb tereprendező beruházása
épp a vámpírok által frekventált tereket érintette, így a kényelmes, és
kevésbé felforrósodó fadeszkákat öntött fémből készült padok
váltották fel ezen a környéken is.
A fémpadokat könnyebb tisztán tartani, továbbá nem lehet róluk
lefeszíteni egy lécet sem karózás céljából. Egy nagyobb
sajtóvisszhangot kapott ügy után indult be ez a beruházásdömping, és
bár tény, hogy a padokat többnyire árnyékos helyekre rögzítették, a
legtöbben inkább a napsütötte gyepet választották, és nem
próbálkoztak a forró fémmel. Még jó, hogy aránylag kevés
vámpírgyereket tud felmutatni ez a társadalom, dohogtam
magamban. Más sem kéne még, mint EU-konform, famentes
vámpírgyerek-játszótér – cserélhetnénk le szép sorban a nagy
gonddal kialakított faelemeket. Persze, ha megvannak még valahol a
régi vaslibikókák és körforgók, no meg a fémhinták, aránylag kevés
erőfeszítéssel vissza tudnánk utazni a múltba, és csodálatos szocreál
játszótereket kreálhatnánk. A múlt varázsa a jövő örökifjú
nemzedékének. Brrrr! A negyven fok ellenére is kirázott a hideg ettől
a gondolattól.
Míg a táskámban kotorásztam, hogy előhalásszam a könyvemet,
elfutott előttem két, rózsaszín futóruhába bújt csaj, én pedig
ámulattal követtem őket a tekintetemmel. A reggeli zápor nyomát
már egy árva elsötétült folt sem jelezte az utcákon, sőt a levegő is
száraz maradt, mintha nem is párolgott volna el pár tekintélyesebb
méretű pocsolya az aszfaltról. Bámulatra méltó elszántság és erőnlét
kell ahhoz, hogy valaki nekiálljon ekkora hőségben kocogni – nem
mintha valaha is próbáltam volna... Én maradtam a kevésbé
megterhelő mozgáskultúránál, és itt most nem a tai chi-re gondolok,
hanem az olvasásra.
 A közelemben két tinédzser kártyázott a kompromisszumos
határmezsgyén: már nem ültek tűző napon, a puha fű helyett így az
aszfaltos részre kényszerültek, viszont a padra nem akaródzott
ráülniük. Mondjuk, ez utóbbin nem csodálkoztam: a cigánylány
színes, hosszú szoknyában volt, de a fiú egy szakadt rövidnadrágot
viselt – na, abban már én sem lettem volna ilyen bevállalós.
Egy kellemes szellő végigpörgette könyv lapjait, de nem
bosszankodtam, örültem, hogy megmozdult végre a levegő. A lány
kezéből azonban kiröppent egy kártyalap, és a két fiatal egyszerre
pattant fel nevetve, hogy időben elkapják a kis szökevényt, amit a
lábamhoz sodort a szél. Lehajoltam, és gyorsan felkaptam. A lány
megállt előttem, és mosolyogva kinyújtotta a kezét. Odaadtam a
kártyát, ami – legnagyobb meglepetésemre – nem francia kártya volt,
ahogy korábban tippeltem, hanem cigány kártya, egyszerű rajzokkal
és feliratokkal. A lány a lapra pillantott.
— Esküvő – olvasta el a feliratot sejtelmes hangon, jól elhúzva
az „s” hangot. Megremegtem. Utálom, amikor a véletlenek
klappolnak, és úgy tűnik, mintha lenne jelentőségük. Zavartan
próbáltam elmosolyodni, majd visszabújtam a könyvembe, de a lány
nem tágított, sőt a fiú is csatlakozott. – Esküvő előtt nem árt
körbejárni a vőlegényt. Ha akarod, jósolok neked.
Felnéztem. A lány hajába belekapott a szél, de ő meg sem próbált
küzdeni az elemekkel, türelmesen várta, hogy újra láthasson, és
hatalmas barna szemével esdeklően nézhessen rám. Engem viszont
nem hatott meg sem az őziketekintet, sem a sárga és narancs
flitterekkel díszített piros, rojtos póló. Bár ez utóbbi, az orromba
szállt porfelhővel együtt, majdnem könnyeket csalt a szemembe.
— Köszönöm, nem – mondtam, és visszatértem a könyvemhez.
Próbáltam udvariasan hárítani.
 Teljesen hiábavalónak éreztem volna rámutatni, hogy elég nagy
mostanság a konkurencia, és ő nem nagyon rúghat labdába a
jövendőmondás terén. Egy médiumot elég nehéz überelni, ugyebár.
Ráadásul a környék legtehetségesebb látója speciel a főnököm
felesége – nem mintha ez olyan nagy öröm lenne.
— Nem kérek érte pénzt. Elkaptad a lapot, tartozom ennyivel.
— Sajnálom, de...
— Jó vagyok – vágott a szavamba a lány. – Nagyanyámtól
tanultam. Ugye, jó vagyok, Karcsi? – fordult a srác felé, aki zsebre
vágott kézzel bámulta a könyvemet.
— Nagyon jó – bólintott Karcsi, majd úgy döntött, ezt nem árt
kifejteni. – Azt is megjósolta, hogy megbukok fizikából – dicsérte a
lányt. Próbáltam udvariasan nem megsérteni őket azzal a
megállapítással, hogy ez nem feltétlenül utal kimagasló
jósképességekre, de gyorsan rájöttem, hogy a srác is csak viccelt.
Összeakadt a tekintetük, és elnevették magukat.
— Csak emelj kétszer a pakliból, és megmondom a szerencsédet
– erősködött a lány hajthatatlanul, mosolyogva. Szoknyáját a lábához
simította, majd merészen leült mellém a padra, és elém helyezte a
kártyákat. Az emelések után egymás mellé rendezte a kisebb
kártyacsomagokat, majd felcsapta mindegyik legalsó lapját. –
Szerelem, munka, ház – olvasta a lány. – Miről jósoljak először?
Szerelem? – kérdezte bizalmaskodva, újabb lapokat csapva fel,
miközben összeráncolt homlokkal hajolt a porcsíkos pad felé.
— Nem – feleltem gyorsan. Szerelmi jóslás? Még csak az kéne!
Nem mintha attól kellett volna tartanom, hogy egy poénból jósló
cigánylány tényleg meglát valamit, de a reflexeim sokat fejlődtek az
elmúlt hónapok folyamán. – Munka – mondtam. – Legyen inkább
munka.
 A kerekded arcra megkönnyebbülés ült ki.
— Jobb is – mosolyodott el, majd a lapokat gyorsan
visszafordította, és a „munka” csomagból hajtott fel másik kettőt.
Megütközve néztem rá. Nem, nem hittem, hogy tényleg lehetséges
kártyából jósolni, és főleg azt nem, hogy pont ez a leányzó lenne rá
képes, de egy rakás balszerencse túlélése után az emberben könnyen
feltámad a gyanakvás.
— Ezt meg hogy érted? – kérdeztem a kártyákat mustrálva. Egy
izzadságcsepp lassan végigfolyt a nyakamon, és most kivételesen
nem bántam volna, ha feltámad a szél, de egy fűszál sem moccant.
Hirtelen megszűnt az állandó zsongás a fülemben, mintha valaki
elcsendesítette volna a parkot, és én kénytelen voltam a lány minden
egyes szavát kristálytisztán hallani.
— Sehogy – felelte nagylelkű legyintéssel. Összenézett a sráccal,
akárha valami hétpecsétes titkot őriznének, épp csak nem
hunyorogtak egymásra. Ha ezek összebeszéltek, hogy rám hozzák a
frászt, és ez kiderül, én nem tudom, mit csinálok, gondoltam. Van
humorérzékem, de egy átok nyomot hagy az ember személyiségén,
bizonyos poénokra nem voltam vevő. Figyeltem a kezét, és
megmosolyogtam az ujjait díszítő gyűrűkollekciót. – Munka. Jó
választásnak tűnik. Biztosan nagyon sikeres vagy abban, amit
csinálsz – mondta egy megnyugtatónak szánt mosollyal. Hát, ha a
túlélést sikertörténetnek könyveljük el, akkor mindenképpen,
gondoltam. – Különleges emberekkel dolgozol együtt – mondta
sejtelmesen fátyolossá vált hangon, miközben a „Vér” és a „Tolvaj”
elnevezésű lapokra meredt.
Az nem kifejezés, bólintottam. Főleg, ha azt vesszük, hogy ezek a
különleges emberek leginkább nem is emberek.
 Mióta ugyanis a Nemzetbiztonsági Hivatal alá tartozó, ám
hivatalosan nem is létező Természetfeletti Ügyek Osztályára
kerültem, mint vámpírológus, az időm nagy részét különféle
vámpírokkal és alakváltókkal töltöttem, lehetőleg élet-halál közt
lebegve, vagy legalábbis halálos fenyegetések árnyékában. A vér és a
tolvaj szavak nagyjából le is írták fő munkatársaimat. Mert hát mi a
vámpír, ha nem vértolvaj? Persze, az is lehet, hogy csupán a vér utalt
az agyaras élőholtakra, a tolvaj pedig a Nemzetbiztonsági Hivatal
alkalmazottaira – Magyarországon sose tudhatja az ember, ugyebár.
— Veszélyes feladatokat látok a múltban és a jövőben – mondta
a lány. Mintha a srác felől elfojtott nevetés apró horkanását véltem
volna hallani. – Sokat vállalsz. Nem tudsz nemet mondani a
kihívásoknak. Márpedig a kihívások mindig megtalálnak –
értelmezte a „Levél” és a „Villámlás” lapok kombinációját. A rajzok
nem egy stílusban készültek, látszott, hogy legalább kétféle pakli
lapjai alkották a jósló csomagot. Ez az amatörizmus megnyugtatott,
és miután a lány szája szegletében is mosoly bujkált, egyértelműnek
tűnt, hogy még a lány sem hisz a cigánykártya jövendőmondó
erejében, pedig amit mondott, óriási általánosítás volt ugyan, de igaz.
A kihívások megtalálnak, szó se róla. Első megbízásomból adódóan
például beépültem az IQ- vámpírok közé. Ami elméletben is durván
hangzik, hát még a gyakorlatban. Nekik szükségük volt egy
vállalkozó szellemű, el nem vámpírosodott humán lúzerre, aki
hajlandó párbajra menni féltett kincsükért, az elrabolt Ligeiáért.
Akiről egyébként akkoriban azt hittem, hogy valami drágaköves
ékszer, de időközben kiderült, hogy egy vámpírmúzsa – ami sokkal
nagyobb szívás. Innentől fogva kezdtek igazán elfajulni a dolgok.
Egy múzsacsóknak köszönhetően a csodával határos módon
megnyertem a párbajt, és visszaszereztem az agyas agyarasoknak
Ligeiát.
 Ők hálájuk jeleként tiszteletbeli IQ-vámpírnak választottak, ami
elég gáz, ha az ember igazából nem szeretne vámpírrá válni, de
egyben meglehetősen izgalmas egy vámpírológus számára, akinek
szent küldetése, hogy minél többet tudjon meg a vérszívó lényekről.
Kihívás? Nevezhetjük így, igen.
A „Villámlás” mellé kikerült a „Katonatiszt” lap is, mire a lány
megcsóválta a fejét.
— A főnököddel nem egyszerű a kapcsolatod, de a közös célok
segítenek felülemelkedni a problémákon – folytatta jóslást.
Mily' eufemisztikus fogalmazás, bámultam az egymás mellé
került lapokat. Hogy is lehetne egyszerű a kapcsolatom egy olyan
főnökkel, aki táltos, képes bikává változni, nős, de Ligeia harapása
óta őrülten belém van zúgva, és még ráadásul le is feküdt velem?
Mutass egy főnököt, akivel lehetne ennél bonyolultabb a viszonyom,
és én önként jelentkezek egy újabb bevetésre Rocco vámpírúr háza
táján.
— A vörös haj balszerencsét hoz – mondta számomra meglepő
logikátlansággal a lány, miután felfordított egy újabb kártyalapot.
Nyilván már nem a „munka” témakörnél jártunk, és a jobb szélső
csomagból húzott, csak nem vettem észre.
— Tessék? – kérdeztem vissza értetlenkedve, majd egyből meg
is feddtem magamat. Csak nem magyarázatot várok?
— „Szerető” és „Tűz” lapok egymáson. Nem valami jó
kombináció, főleg ha a „Ház”-at érinti, vagyis a családot és a közeli
kapcsolatokat. Óvakodj e kettőtől. – Rám nézett, és egy pillanatra
megpihentette tekintetét előrebukó vörös sörényemen. – Legalább a
tűztől – módosította az elhangzottakat.
Na, frankó, gondoltam. Óvakodjak a tűztől, ez végül is bárkinél jó
szöveg lehet. A vörös hajú hölgyet ábrázoló kártyalappal együtt
viszont kicsit durván passzolt a dolog.
 Nem tudtam nem Ágnes néném festményére gondolni, és arra,
hogy jobb lesz eldugni azt az örökséget valami biztos helyre, hátha
azon is valami átok ül. Az ember sohasem tudhatja.
Újabb lap került a padra. Én értetlenül bámultam a kártyaasztallá
változott fémlapot, legfelül a „Vihar” kártyával, a lány szeme viszont
elkerekedett.
— A szél – szólalt meg végül –, az se jó.
Nekem mondod, jegyeztem meg magamban. Van pár hátulütője
annak, ha valaki egy táltos társaságában tölti az idejét. A környékbeli
üvegessel például olyan közeli nexusba kerülsz, hogy egy idő után
már kedvezményesen javítja a túl gyakori viharoktól töredezett
ablakaidat. Lehangoltan sóhajtottam, a lány pedig a barátjára
sandított egy pillanatra, és érdekes módon most az kezdett el zavarni,
hogy Karcsi némán figyelte a jóslást, és egyre kevésbé volt vicces
hangulatban.
— Látok egy nagy utazást – jelentette be némi hümmögés után a
lány. Hát, most már én is látok egyet, gondoltam beletörődve. – És...
— És? – kérdeztem várakozva, miután láttam, hogy egy hirtelen
mozdulattal összerendezte a frissen felcsapott lapokat.
— Ennyi – jelentette ki határozottan.
— De mi van a bekevert kártyákkal? – kérdeztem. – Azokról
nem mondtál semmit. – A lány villámgyors mozdulattal összekeverte
a paklit, és az ölébe rejtette a lapokat.
— Hát, a nagyanyám mindig azt mondogatta, hogy az ilyen
nagyon negatív lapokról csak óvatosan szabad nyilatkozni. Én meg
még nem tanultam ki mindent, inkább nem mondok semmit.
— Nagyon negatív lapok? Mégis, milyen lapokról beszélsz?
— Hát... volt egyszer az „Özvegyember” ...
— Az mióta negatív? – kérdeztem megkönnyebbülten.
 — Hát, magában nem is az – mondta a lány. – De ott volt
mellette a „Hamisság” és a „Halál” is.
— Halál? – hebegtem döbbentem.
— Erőszakos halál, igen. Úgy tűnik, hogy valaki, aki fontos
szerepet tölt be az életedben, feláldozza magát, hogy megmentsen.
Hamisság és halál. Ez halálcserét jelent, ha jól emlékszem. Az
„Özvegyember” meg mély érzelmeket, vagy özvegyembert, esetleg
egyszerűen egy idősebb férfit... de a „Hamisság”- gal együtt
jelentheti azt a nőt, akinek a halála után özvegyen marad valaki.
Szóval ez elég bonyolult.
— Ha megmondod, ki küldött ide, odaadom ezt a pénzt.
A lány szemében mohó vágyakozás csillant fel, de nem nyúlt a
bankjegy után.
— Sajnálom – rázta meg a fejét szomorúan. – Senki nem küldött.
Vagy aki küldött, sokkal több pénzt adott, gondoltam magamban.
Bárki lehetett. Bárki, aki nem sajnál egy kis lóvét arra, hogy rám
hozza a frászt. Egy az ellenségeim közül, akiknek a száma szépen
gyarapodik mostanság. Vagy akár egy a jóakaróim közül – már ha
vannak ilyenek –, aki figyelmeztetni akart. Vagy a lány nem hazudik.
Vajon hogy tesztelhetném?
— Még nem jósoltál a szerelemről – mondtam hirtelen ötlettől
vezérelve. – Mégiscsak érdekelne a téma.
A lány a padra helyezte a paklit. Emeltem, kétszer egymás után, ő
felhúzta az alsó lapokat, majd a „Szerelem” kártyával jelzett bal
szélső csoport aljáról húzott fel újabb három lapot.
— Egy férfi, két nő. Sose jó. – Az nem kifejezés, gondoltam
egyetértően. Főleg ha a másik nő a férfi bosszúszomjas felesége. –
Nem vagytok egy súlycsoportban – folytatta a lány, én pedig
kénytelen-kelletlen beláttam, hogy igaza van.
 Vajon melyik univerzumban lennék képes felvenni a harcot egy
feleséggel, aki terhes, bosszúszomjas, és bármikor képes elhallgatni
előlem, hogy épp megátkoztak? Esélyem sincs. Nem mintha eddig
nagyon azon gondolkodtam volna, hogy szeretnék egy esélyt
Attilánál. Akkor meg miért gondolok így Eszterre?!
— Ennyi? – néztem a lányra. Amit mondott, az igazából inkább
Attila szerelmi életére vonatkozott, de mivel ő épp belém volt zúgva,
ez meghatározta az én lehetőségeimet is. Ha szerelemről kérdezek
egy jósnőt, ezt látja, naná, egy ilyen érzelem elfed minden mást.
Sosem fogom megtudni tőle, Géza szeret-e még, vagy visszajön-e
hozzám.
— Azt hiszed, távol tudod tartani magad ettől a szerelmi
csapdától, de tévedsz.
— Ettől a szerelmi csapdától? Mégis, melyiktől? – érdeklődtem,
hátha kapok valami kézzelfogható információmorzsát.
— Attól, amelyikben egy bika nem képes fékezni az indulatait –
nézett rám a lány, kezében egy „Bika”, egy „Vágy” és egy
„Csapda”lappal. – Úgyhogy, ha van bika jegyű ismerősöd, azt
hiszem, jobb lesz tőle távol tartanod magadat.
— Értem – feleltem, és a lány legnagyobb meglepetésére, a
kezébe nyomtam az ötezrest. – Megdolgoztál érte – mondtam.
— Köszönöm – felelte a lány széles mosollyal, és még mielőtt
meggondolhattam volna magamat, elszaladt a pénzzel. A fiú utána
iramodott, önfeledt nevetésüket pedig messzire vitte a lustán működő
szökőkút vize.
Ott maradtam egyedül a padon, és úgy éreztem, ez a jóslat olyan
súllyal nehezedik rám, hogy két bőröndben is nehezen tudnám
hazacipelni. Valaki meg fog halni értem – és annyira könnyű volt
elhinnem.
 3.

Egy vészterhes jóslattal és egy elegáns, sötétzöld bőrönddel

gazdagabban érkeztem az IQ-vámpírokhoz. És nem, ez kivételesen
nem a mazochista program része volt, hanem a vigaszélmény
begyűjtését célozta. Mondhatnánk, hogy ez hűen jelzi, mennyire
nyomorulttá vált az életem az elmúlt hetekben, hisz épeszű ember
egy kis pozitív energiáért nem a vámpírokhoz járkál, de ez most vis
majornak tekinthető helyzet volt: Koppányhoz igyekeztem.
Koppány, aki épp Ligeia ihletet adó harapásának hatása alatt állt,
egész normális ember volt. Vagy legalábbis olyasvalaki, aki
elveszítette vámpírsága legjellemzőbb tulajdonságait, viszont szert
tett valami nagyon emberire: a szívdobogásra, valamint az ezzel járó
ihletre. Kár, hogy ez sem fog örökké tartani, hiszen egy vámpírmúzsa
harapásának hatása, mint megtudtam, csak ideiglenes. Az intenzív
időszak a legtöbb „megihletett” esetében csupán pár hétig tart, míg a
szerencsésebbek akár néhány hónapig is élvezhetik ezt az állapotot.
Az intenzív időszak után Koppány régi vámpír-önmaga lesz: a szíve
újfent elnémul a mellkasában, és szigorúan fogja őrizni azt az apró
kis lélekdarabot, ami felszabadult a múzsaharapás következtében.
Nem szerettem erre gondolni. Tudtam, nehéz lesz elveszíteni
valakit, aki szinte a barátommá vált. És valahányszor erre gondoltam,
egyúttal az is megfordult a fejemben, milyen lesz elveszíteni azt az
Attilát, akit most ismerek, majd visszanyerni a régit, aki csaknem
akkora tapló tud lenni, mint egy átlagos vámpír. A mostani Attila
viszont egészen közel került hozzám, ezt nehéz lett volna tagadni.
 Persze – vigasztaltam magam –, nem volt nehéz dolga, miután
Géza, a kedvesem lelépett, egyébként pedig nem nagyon mozgok
épkézláb férfiak között, így a vámpír haverjaim mellett pedig még
egy táltos is jó partinak tűnik.
Az IQ-vámpírok egy hatalmas, régi szakkollégiumi épületben
vertek tanyát, ami megfelelt egy igényesebb vámpírközösség
elvárásainak, hiszen inkább emlékeztetett palotára, semmint oktatási
intézményre. Gondolom, az impozáns épületet állami támogatással
tartják fenn, elvégre a társaság nagy része a kormány tanácsadói közé
tartozik. Hála nekik, egészen rendbe jött az államháztartás, így én
aztán nem reklamáltam amiatt, hogy az éjszakai díszkivilágításra
esetleg az adófizetők pénzéből futja.
Az alagsorba siettem, Koppány szobájához. Szokás szerint
vérmedve testőrség vigyázott a legyengült vámpírra, de velem most
már nem kekeckedtek, szabad bejárásom volt Koppányhoz.
— Sziasztok, srácok! – köszöntem lelkesen, cserébe pedig
kaptam egy morgást a jobbra álló vérmedvétől, és egy „szasz”-t a
balra állótól. – Koppány?
— Bent van – bólintott Rómeó, és előzékenyen bekopogott az
ajtón helyettem. Az alagsorban fülledt meleg volt, de gyanítottam,
hogy Rómeó tél közepén is mellkasig nyitott élénkcsíkos inget visel,
mert másban még nem láttam pompázni. Persze, a vastag, WC-
lehúzónak is beillő aranylánc nem igazán érvényesül egy szolid,
szürke szmokingon. Rómeó öltözetét mindig megmosolyogtam, de
már régóta tudtam, hogy ő is, mint legtöbb likantróp társa, a
beilleszkedés nagymestere, és öltözködésével is csak igyekszik
megfelelni környezete elvárásainak.
Koppány kinyitotta az ajtót, és széles mosollyal köszönt.
— Gyere be – mondta, és gyakorlatilag behúzott a szobájába.
 — Most nem érek rá modellt ülni – közöltem gyorsan, mire
Koppány ajkai csalódottan lebiggyedtek. – Épp csak beköszöntem.
— Kár – mondta. – Mindegy, azért ezt elviheted – nyújtott át egy
gondosan becsomagolt festményt. Tudtam, mi van benne: a kép, amit
már múlt hétre ígért, és végre elkészült. Koppány irdatlan tempóban
festett most, hogy a múzsaharapás intenzív periódusát élte.
Párhuzamosan több képen is dolgozott, és bár volt némi alvásigénye,
nem kellett holtan tölteni a nappalait, így akár napi 18-20 órát is
dolgozott anélkül, hogy lemerült volna. Bámulatos volt, és persze
ijesztő.
— Szóval tényleg nekem adod – öleltem magamhoz a képet.
— Megígértem. És emberként általában állom a szavam.
— Bár nem vagy ember.
— De ennél közelebb már nem fogok kerülni az emberléthez, ezt
te is jól tudod. És rühellem, hogy mindig belekötsz a mondandómba.
– Hátrahúzta homlokán a kendőt, ami felfogta előrebukó hajtincseit.
– Még akkor is, ha igazad van.
— Bocs – mondtam. Utáltam, hogy nem bírtam visszafogni
magam, amikor nagyon is tudatában voltam annak, mennyire
érzékenyen érinti Koppányt a téma. Az egy dolog, hogy tükörbe
továbbra is hiába nézett, de valóban volt benne valami határozottan
emberi. Átjárta őt az a parányi – bár kárhozatra ítélt – lélekdarab,
amire olyan büszke volt.
— Holnap ráérsz? – kérdezte mohón. Nem volt haragtartó típus
mostanában.
— Nem igazán – mondtam. – Az előbb nem fogalmaztam
pontosan. Nem egyszerűen beköszönni jöttem, hanem elköszönni.
Elutazom egy kis időre.
 — Mikor jössz vissza? – szegezte rám tekintetét. Extrémen
sötétbarna szeme komoly vallató erővel bírt.
— Még nem tudom. Muszáj egy kicsit lazítanom – feleltem.
Tulajdonképpen igazat mondtam; más kérdés, hogy lazításra nem
nagyon számíthattam kis kiruccanásom idején.
— Az az átok-dolog megviselt, tudom – bólintott megértően. –
De ez az utazás egy elég hirtelen támadt ötlet, nem igaz?
— Mint minden jó ötlet – hazudtam, mint a vízfolyás.
Megtehettem, Koppány hazugságkiszimatoló vámpírtulajdonsága
egyelőre felszívódott. Csak el ne felejtsek visszaállni igazmondó
üzemmódba, amint elszáll az ihlete, figyelmeztettem magamat.
— Siess vissza – simított végig az arcomon puha ecsetével.
— Azon leszek – ígértem.
— Megölelhetlek? – Ezt mostanában mindig megkérdezte. Én
pedig mindig igent mondtam, mert tudtam, miért kéri. – Tudod,
lehet, hogy mire legközelebb látjuk egymást...
— Igen, tudom – feleltem, és hagytam, hadd öleljen olyan
szorosan, ahogy csak embererejével bírt.
 4.

Az a jó abban, ha a vámpírszálláson az ember a nappali órákban

teszi tiszteletét, hogy az épület szokatlanul nyugodt, hiszen
gyakorlatilag mindenki az igaztalanok álmát alussza az elsötétített
helyiségekben. Kivételt képeznek a vérmedvék, akik ezeket az
álmokat őrzik, és pár rutinosabb vámpír, akinek nincs szüksége arra,
hogy a teljes nappali időszakot hullamereven töltse. Ennek tudatában
éppen nem volt meglepő, hogy összefutottam Fehérhollóval, bár
eredetileg nem terveztem őt is meglátogatni.
— Nahát, Bori! Micsoda meglepetés – mondta színpadias
fejcsóválással, amiből egyből tudtam, hogy ebben a megjegyzésben
kábé annyi igazság lakozik, mint amennyi a gyengédség egy
vérmedve visszakézből adott pofonjában.
— Szervusz – mondtam kimérten. Fehérhollóval sohasem tudni,
hányadán áll az ember. Egyszer megmentette az életemet, amiért
örökre hálás leszek neki. Azt viszont nehezemre esik elfelejteni,
hogy életveszélybe egyáltalán azért kerültem, mert a neki szánt
ezüstgolyó épp belém fúródott.
— Azt hittem, már javában csomagolsz – jegyezte meg, majd
elegánsan elsétált volna mellettem, ha meg nem fogom a karját. Épp
csak egy pillanatra. Mert azon nyomban belém hasított a tudat, hogy
vámpírkarokat nem fogunk meg csak úgy. És főleg nem az IQ-
vámpírok urának karját. Ezt már nyilván többen nagyon megbánták.
Fehérholló azonban nem tűnt bosszúsnak, sőt kifejezetten élvezte
gyötrődésemet. – Igen? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
 Hófehér, hosszú haját hátravetette, mire én is kényszert éreztem
vörös sörényem elrendezgetésére.
— Ki mondta, hogy költözöm? – szegeztem neki a kérdést.
— Azt senki – felelte nyugtalanító nyugalommal. – Azt már
inkább, hogy utazunk.
— Unk? – kiáltottam idegesen. – Hogy érted azt, hogy utazunk?
— Hát mi – mondta magától értetődően Fehérholló. – Vagyis te
meg én. No és persze Attila.
— Ezt nem hiszem el! – üvöltöttem a kongó folyosón. Nagy
mázli, hogy egy vámpírtanyán a hullák nem ébrednek fel semmiféle
kiabálásra, a vérmedvék meg alapjában véve nyugodt fickók, és
különben is csak akkor cselekszenek, ha egy vámpírúr utasítja őket.
Az meg épp velem volt elfoglalva, így üvöltözhettem kedvemre.
— Pedig ő is jön – vigyorgott Fehérholló. – Vagy szívesebben
utaznál csak velem? Talán megoldható.
— Úgy értem, ezt nem hiszem el! Hogyhogy te is jössz?
— Attila határozott kérésére, bár, ha jól látom, ezt elfelejtette
megemlíteni.
— Az nem kifejezés – mondtam pár decibellel halkabban.
— Hát, erre nem tudom, mit mondjak – közölte alig visszafojtott
mosollyal. Vagyis egészen pontos elképzelései voltak azt illetően,
mivel tudna még egyet belém rúgni. – Hacsak azt nem, hogy viszlát a
vámpírrepülőgépen – nézett rám vigyorogva, hogy döbbent képemet
örök életre az emlékezetébe véshesse. Elegánsan továbbsiklott, és
ezúttal nem adott esélyt arra, hogy megállítsam.
 5.

Ha tehettem volna, telefonon keresztül ordítom le Attila fejét,

mert látni sem akartam a képét, de ez nem jött össze. Először is, egy
jókora festményt kellett hazacipelnem a hónom alatt, és így
meglehetősen nehézkes a telefonálás. Arról nem beszélve, hogy az
utcán még telefonban sem ordítunk olyanokat, hogy „töröld ki a
segged a vámpírrepülővel”. Mire viszont hazaértem, Attila már az
ajtómnál várakozott, nyilván Fehérholló riasztásának köszönhetően.
Hogy mikor és miként lettek ilyen puszipajtások, el nem tudtam
képzelni.
— Megmagyarázom – emelte fel kezét védekezően, míg az
ajtómhoz robogtam. Nem mintha Koppány képét hozzá akartam
volna vágni, ahhoz túlságosan is a szívemhez nőtt az a festmény.
— Azt jól teszed! – sziszegtem, és nagy nehezen kinyitottam a
zárat. Beléptünk a lakásba, és ott már nem fogtam vissza magamat. –
Fehérholló? Vámpírrepcsi? Mégis, mi jön még? Roccót nem hívtad
meg véletlenül a bulira? És ugyan miért olyan fontos Fehérholló
jelenléte? Ő lesz a tanú, vagy mi? – Végre levegőt vettem, Attila
gyorsan ki is használta.
— Tudod, hogy szeretlek... – mondta gyorsan, miközben
szürkéskék szemével gyakorlatilag levetkőztetett. Általában bejön ez
az átható tekintet, de abban a pillanatban ez pont annyit ért, mint
vámpírtámadás ellen a felsliccelt miniruha.
— Ez a válaszod? – néztem rá döbbenten. – Ennyi?
— Ez a kezdete, és folytatnám, ha hagynád végre.
 — Hallgatlak – feleltem, miközben próbáltam megfejteni Attila
tekintetét.
— Te is tudod, hova megyünk, miért megyünk.
— Igen
— Te is tudod, hogy valószínűleg nem lesz veszélytelen az
utunk.
— Igen. Ezért viszünk magunkkal egy vámpírurat, mert úgy
sokkal nagyobb biztonságban fogom érezni magam.
— Valahogy úgy – biccentett Attila elégedetten, hogy nem kell
túlmagyaráznia a dolgot.
— Ez szarkazmus volt, bakker! – üvöltöttem a fülébe.
— Ó! – felelte erre nemes egyszerűséggel, majd a konyha felé
vette az útját. Koppány festményét gondosan a falnak támasztottam,
és követtem Attilát, aki azóta már kipakolta a hűtőszekrényem
tartalmának jelentős részét – vagyis a tejet meg a pálinkát. Először
nekem töltött, aztán magának. Ledöntöttem a pálinkát, ő pedig
újratöltött magának a tejből. Amióta leggyakoribb látogatóm épp egy
táltos lett, ez a két dolog nem hiányozhatott a készleteimből.
Magamat folyamatosan szedálni kellett megrázó élményeim után, a
tej pedig Attilát rántotta helyre. Mindkettőből szépen fogyott az
elmúlt három hónapban. – Vegyük újra – törölte meg a száját Attila
az utolsó szalvétámmal. – Szeretlek.
— Ne kezdd megint!
— Nem hagyom, hogy veszélybe kerülj. Legalábbis megteszek
minden tőlem telhetőt, hogy biztonságban légy.
— Igen, tudom – mondtam. – És én melletted biztonságban is
érzem magamat – csúszott ki a számon az igazság, mint valami
szerelmi vallomás. Ezt Attila is érzékelte, amint arról a meglibbenő
függöny tanúskodott.
 — Komolyan mondod? – kérdezte halkan, bizonytalanul.
— Komolyan mondom – bólintottam. – Nem kell még egy
vámpír is.
— Nem biztos, hogy mindig melletted tudok majd lenni –
mondta, és kezével gyengéden végigsimította az arcomat. Nem
léptem hátra. Attila már számtalanszor bizonyította, hogy nem hágja
át az általam felállított szabályokat, ez pedig még belefért. Élveztem
az érintését, de tudtam, hogy ha ennél többet engedélyeznék, annak
olyan következményei lennének, amit nagy valószínűséggel
megbánnánk. Vagy legalábbis én megbánnám. – És nem
rendezkedhetünk be arra az életmódra, hogy te rendszeresen
halálközeli állapotba kerülsz, én pedig az utolsó pillanatban
felgyógyítalak – érvelt tovább Attila. – Jobb elkerülni a halálközeli
állapotot.
— Általában nem életcélom a halál – mondtam rendkívül
filozofikusan. – Vagyis a halálközeli állapotaimat soha nem én
idézem elő.
— Persze, de egy állandó testőrrel minimalizálhatjuk az esélyét
annak, hogy újra összeszedj valami halálos sebesülést. Fehérholló
nem garancia erre, de azért növeli a túlélési esélyeidet.
— Inkább maradok mindig a közeledben – mondtam, számomra
is meglepő módon.
— Ezzel magam is így vagyok – mosolyodott el. – De... – A
hangjából szokatlan bizonytalanságot véltem kihallani.
— De?
— De számolnunk kell azzal, hogy végesek a lehetőségeink.
Vagyis...
— Vagyis nem vagy jól.
 — Nem kifejezetten – bólintott, és leült az egyik székre. Leültem
szembe vele. – Ligeia harapásából még nem regenerálódtam. Lassan
gyógyulok, és a regenerálás túl sok energiámat emészti fel.
— Ez tulajdonképpen a természetes reakció – feleltem. – Tudod,
a vámpíroknál...
— Ne hasonlíts többé egy vámpírhoz! – mondta ingerülten. A
karnisgyűrűk figyelmeztetően zörögtek az ablak felett.
— Nem így értettem – mentegetőztem gyorsan. – Csak azt
akartam mondani, hogy hasonló folyamat játszódik le a harapás után
mindenkiben. Te is tudod, hogy a múzsaharapás az elmét támadja
meg, a mágikus lények pedig az elméjükkel irányítják a speciális
képességeiket, tehát természetes, hogy mindaddig problémáid
vannak a regenerálódással, amíg tart a harapás hatásának intenzív
szaka. Tarts ki, emberi számítás szerint ennek hamarosan vége lesz.
— Tudod – mondta egyszerűen –, inkább veszíteném el a
gyógyító képességemet, mint hogy elveszítsem az érzést, hogy
szeretlek. – Nem tudtam vigasztaló szavakkal szolgálni. Sejtettük,
mire számíthatunk. Szinte biztosak lehettünk benne, noha ő, idáig
legalábbis, úgy tűnt, tudomást sem akar venni róla.
— Rendbe fogsz jönni – mondtam egy bátorító mosollyal, bár a
szomorúan nyikorgó karnisrúd szemlátomást ellenem dolgozott.
— Most vagyok rendben. Épp csak egyre nehezebben tudok
regenerálódni, ezért aggódom miattad.
— Miattam – visszhangoztam hitetlenkedve. Persze, értettem,
amit mond. Nagyon is.
— Igen, miattad. Úgyhogy, tetszik vagy sem, Fehérholló velünk
jön. Szükségem van rá. Hogy vigyázzon rád.
— Te tényleg megbízol benne – sóhajtottam.
 — Rá merem bízni az életedet. Azt hiszem, ezzel mindent
elmondtam.
— Segítene, ha tudnám, mióta vagytok ilyen jóban – jegyeztem
meg érdeklődve.
— Sajnálom. Szívesen kielégíteném a kíváncsiságodat is –
nyomta meg az utolsó szót –, de ez nem tartozik rád.
— Felteszem, az ő lányát csak nem kellett annak idején elvenned
azért, hogy megmentsd egy likantróp házasságtól – céloztam nem túl
sportszerűen a Hajós dinasztia és Attila közötti szerződésre.
Tulajdonképpen majdhogynem a fair play szabályai szerint
játszottam, elvégre egy szót sem ejtettem a szerződésben foglalt
gyermeknemzési kötelezettségről.
— Ne is próbálkozz! – mondta Attila fejcsóválva, majd újabb
pohár tejet töltött ki magának. – Ha elárulnám, megszűnne a
védettségem, és így a tiéd is.
— Szóval csak fogadjam el a megváltoztathatatlant, és higgyem
el, hogy ez a legjobb megoldás, ami létezik – foglaltam össze, mit is
kér tőlem Attila.
— Valahogy így – húzta le a pohár tejet egy mozdulattal.
— Magyarán: Fehérholló velünk jön, és erről nem tudlak
lebeszélni.
— Sajnálom. Nem tudsz. – Két kezébe fogta a kezemet. Erős,
meleg tenyere ellentmondást nem tűrően és kétségbeesetten szorította
meg a kezemet. – Viszont meg akarlak csókolni.
— Tudom. Ligeia harapása óta szerintem minden nap minden
egyes percében meg akarsz csókolni. Tudom, tudom.
— Rosszul tudod. Időnként teljesen más terveim vannak veled
kapcsolatosan – felelte tényszerűen, de kötelességtudóan elengedte a
kezemet.
 — Időre van szükségem, hogy átgondoljam kettőnk dolgát –
mondtam. – Nem tudod, milyen nehéz ez.
— Gondolod, hogy nem tudom? – lépett hátra. – Azt hiszed,
nekem könnyebb? – Nem feleltem. – Nyilván azt hiszed – suttogta
inkább csak magának, mint nekem.
— Számodra mindent leegyszerűsít az, hogy nincs is választásod
– mondtam, és abban a pillanatban már vissza is szívtam volna a
szavaimat.
— Na persze – töltött magának egy újabb pohár tejet. A konyha
hirtelen sötétbe borult: a nap egy szempillantás alatt elbújt, és egy
kósza villámlást követő mennydörgés jelezte, hogy a meteorológiai
szolgálat előrejelzését meghazudtoló módon igenis van esély egy
kiadós nyári záporra. – Most már nem vámpírként gondolsz rám,
hanem egy önálló döntésre képtelen zombiként.
— Dehogyis! – tiltakoztam dühösen. Utálom, ha félreértenek.
— Azt hiszed, nekem könnyű? Van egy exfeleségem, akit soha
nem szerettem szerelemmel. Mint ahogy életemben senkit sem
szerettem szerelemmel, mert a táltosok már csak ilyenek. Azt hiszed,
nekem könnyű most, hogy nem tudok nem szeretni? Könnyű, hogy
most, amikor az exnejem gyereket vár végre tőlem, nem tudlak nem
téged szeretni? – Szerelemcsapda, gondoltam dühösen. A kis
cigánycsaj egész találóan fogalmazott.
— Ne akard, hogy vetélkedjünk szerencsétlenségben –
cukkoltam Attilát.
— Csak rajta – intett színpadias mozdulattal. Fehérhollótól
leshette el ezt a gesztust, gondoltam rosszmájúan.
— Hagyjuk! – legyintettem. – Úgyis elég nehéz összemérni
balsorsunkat.
 — Ebben van valami. Bár ha úgy vesszük, én tényleg mázlista
vagyok hozzád képest.
— Valóban? – Nagyot néztem ezen a szemléletváltáson.
Érdekelt, mivel fog előrukkolni.
— Valóban. Vegyünk engem. Igazad van, az irántam való
szerelmed megkönnyíti a döntéseimet. Egyértelmű, mit kell tennem.
Te meg még a szerencsenapoddal is csak azt nyerted, hogy a
legapróbb dolgokban sem mersz dönteni. – Leültem. Tudtam, mi
következik, és bosszantott, hogy igaza van. – Hányszor veszed elő
egy nap annak a máglyán elégetett rokonodnak a képét, és
gondolkodsz el arról, hogy megnézd-e a képkeret hátulját, vagy sem?
— Ez tényleg nem egyszerű dolog – magyarázkodtam
hiábavalóan. – Tudom, hogy ott van az a papír, amit az öreg Hajós
szeretne, bármi legyen is az. De a szerencsés napomon határozottan
éreztem, hogy jobb, ha nem találom meg. – És ebben erősített meg
egy mai jóslat is, tettem volna hozzá, ha nem éreztem volna
rettentően cikinek az érvelést. Nem hiszünk jöttment jóslatokban, és
kész. Senki nem fog meghalni miattam, punktum.
— De lehet, hogy az az érzés csak arra vonatkozott, hogy jobb,
ha aznap nem találod meg. Lehet, hogy ma már az a jobb, ha
megtalálod. Persze, nem biztos.
— Igen, ezzel tisztában vagyok, ezért is filózok rajta ennyit.
Sajnos ugyanez a logika érvényes Gézára is. Talán jó döntés volt
akkor, hogy nem fordultam vissza a telefonért, amikor a bezárt
lakásban csörgött, de lehet, hogy ma már meg kellene keresnem.
— Azt sem tudod, ő keresett-e – húzta el a száját Attila. Nem
feleltem. A mobilom később ismeretlen számot jelzett, de valójában
sosem kételkedtem abban, hogy Géza keresett engem.
— Mondjuk, most már mindegy – mutatott rá a lényegre Attila.
 — Ki van kapcsolva a mobilja, a munkahelyén felmondott, a
lakásáról elköltözött. Van egy olyan érzésem, hogy ő nem akarja,
hogy megtaláld. Ezek után kissé naivnak tűnik a várakozásod.
— Kösz, hogy próbálsz a szerinted helyes döntés felé terelgetni,
de nem szorulok a segítségedre – jeleztem olyan finoman, amennyire
csak tellett tőlem. – Az a döntésem, hogy egyelőre kivárok.
— Vagyis elodázod a dolgokat.
— Nézd, Attila – mondtam komolyan. – Nem tudok beleugrani
egy kapcsolatba, aminek az alapja egy múzsacsók, és akár már
másnap véget érhet. Nekem egyszerűen nincs szükségem ilyesmire,
vagy inkább mondjuk így: nehezen viselném, ha ez bekövetkezne. A
mostani Attila talán megérti, hogy nem akarok még egyszer a padlóra
kerülni egy pasi miatt.
— Nem attól félsz, milyen lenne együtt, hanem attól félsz, hogy
elhagynálak – állapította meg csodálkozva. Az ablakpárkányon
esőcseppek kezdtek kopogni, de egyben maradt a berendezés. –
Szóval szeretsz.
— Én csak felvázoltam egy...
— Szeretsz.
— Ezt nem mondtam – visszakoztam.
— Akkor gondolj arra, mit mondott Ligeia. Az a vámpír, akit
megharap, létezése végéig megtart valamennyit az ihletből, amit a
múzsacsóknak köszönhet. Az intenzív alkotás fázisa elmúlik egy idő
után, de az ihlet sohasem múlik el teljesen.
— No igen, és szerinted a te esetedben ez mit jelenthet? –
kérdeztem idegesen. Túl sokat morfondíroztam ezen, és nem bírtam
többé magamban tartani. – Merthogy a szerelem nem olyan, mint a
pingálás, ami lehet jó akkor is, ha kicsit kevésbé ihletett a festő. A
szerelem attól szerelem, hogy nincs határa.
 — Ha kicsit kevésbé ég, azt már nem hívják szerelemnek. Lehet,
hogy kedvelni fogsz. Talán kicsit jobban, mint amikor felvettél a
munkára, de az már nem lesz szerelem. Ott már nem lesz szenvedély.
Az már...
— Hagyd ezt abba! – fogta meg a vállamat Attila. A villámlást
szinte azonnal követte a fülsiketítő mennydörgés, az ablakomat pedig
egy maroknyi tobozféleség torpedózta meg, a közeli tujáknak
köszönhetően. Na, ennyit Attila önuralmáról, gondoltam.
— Rendben – feleltem halkan. Attila egy fáradt „sajnálom”- ot
mormolva hátralépett. – Egyáltalán nem tudsz uralkodni az
érzéseiden. Ez egyre rosszabb – állapítottam meg.
— Azt hiszem, most teljesedik ki bennem Ligeia ajándéka –
szegte le a fejét szégyenkezve.
— Tégy meg egy szívességet: szedáld le magad a repülőút
idejére.
— Be vagyok nyugtatózva – közölte egy sóhajjal.
— Na, ettől most frankón megnyugodtam – mondtam idegesen.
— Majd viszek altatót. Tudod, hogy sosem bántanálak.
— Emiatt nem is aggódom – feleltem. – A repülő ablakai miatt
már annál inkább.
 6.

Másnap Attila korán reggel jött értem. Tudtam, hogy már késő
volt reklamálni, de azért nem bírtam csendben ülni az autóban.
— Mi lenne, ha Fehérhollót mégis itthon hagynánk?
Utazhatnánk úgy, mint más, normális emberek. Nem kéne vámpír-
repülőzni – vetettem fel. – Gondolom, egy vagyonba került a bérleti
díj.
— Nem te fizeted, mit izgat? – vont vállat Attila. – A sima
repülőjárat kényelmetlenebb, másrészt veszélyesebb, mert az
utasokat mi nem ellenőrizhetjük, és mint tudjuk, mindkettőnknek
vannak szép számmal ellenségeink, és nem csak a vámpírok körében.
Egyébként meg hiába tagadod, tudom, majd’ meghalsz azért, hogy
utazhass egy igazi vámpírrepcsivel. Ez olyan lehetőség, aminek
úgysem tudsz ellenállni.
— Utálom, hogy ennyire behatóan ismersz! – csúszott ki a
számon óvatlanul. Egyből jött is a büntetés érte.
— Bármikor kész lennék még behatóbban megismerni téged.
Már ha érted, mire célzok.
— Nem nehéz megérteni, mire célzol – néztem rá, de ő az útra
koncentrált. – Ligeia csókja óta az agyad annyira egysíkúan
gondolkodik, hogy melletted még egy kékmoszat is rendkívül
bonyolult idegrendszerű lénynek tűnik.
— Miattad esett le az IQ-m ennyire mélyre – lépett a fékre
Attila. Megérkeztünk. – Melletted bebizonyosodott a mondás, amit
korábban csak sejtettem: a szerelem öl, butít, és nyomorba dönt.
Fura, hogy nem zavar – tette hozzá elgondolkodva.
 Én meg nem mutattam rá, hogy ez a legékesebb bizonyítéka
annak, hogy a teóriája helytálló.
— Mert Ligeia csókja ezt is túlzásba vitte – mondtam inkább. –
Van egy olyan érzésem, hogy nem sok hasznodat fogjuk látni a
nyomozás során. Mire Coloradóba érünk, te már mindenen csak
vigyorogni fogsz, ha pedig megunod, akkor kivágsz pár ablakot. Jó
móka lesz.
— Imádom a pikírt megjegyzéseidet is, mondtam már?
— Erről beszélek – kászálódtam ki a kocsiból, miután valaki
készségesen kinyitotta az ajtót. Felemeltem a fejemet, majd
visszaültem az autóba Attila mellé. – Ugye, ez csak egy rossz vicc? –
ordítottam a fülébe.
— Mire gondolsz? – nézett rám tettetett ártatlansággal.
— Szerinted?
— Fogalmam sincs. Tudod, a szerelem végképp zombisított,
mint erre az előbb oly kedvesen rámutattál.
— Fehérhollót megbeszéltük. Vérmedvékről nem volt szó.
— Kettőnk közül, úgy látszik, mégsem az én agysejtjeimet
koptatta el végképp a szerelem – válaszolta Attila kioktatóan. – Ha
Fehérholló jön, természetes, hogy pár vérmedve is vele tart. Neki is
kell testőrség, amíg alszik.
— Igen? – kérdeztem kihívóan. – És halljuk, mi az, amiről még
nem tudok! A négy vérmedvére ki vigyáz?
— Senki – felelte Attila helyett Kristóf. Halványlila
rombuszmintás inge a megtévesztést célozta, mint mindig. Likantróp
ilyet önszántából fel nem venne, gondolja a pórnép, de azok, akik
ismerik az alakváltókat, jól tudják, hogy ez nem így van. Bármit
megtesznek az álcázás érdekében, egy kis öltözködési trükk a
legkevesebb, ami elvárható tőlük. – Mi tudunk vigyázni magunkra,
párban vagyunk beosztva.
 — Ne kapd már fel annyira a vizet! – mondta Attila, és kiszállt
az autóból. Kristóf felém nyújtotta a kezét, és kisegített az Audiból. –
Tekintve, hogy hova megyünk, az alakváltók kifejezetten hasznosak
lehetnek – mondta, s ebben kénytelen voltam egyetérteni, bár egyre
kevésbé tetszett ez az utazás.
Rómeó és Kitti egykedvűen ballagtak előttem. Ők már tudták,
mekkora szívás mellettem testőrködni, tapasztalhatták elátkozott
napjaimban. Kristóf és társa, Tamara, akit csak futólag ismertem,
mögöttünk jöttek. Kristóf cipelte a bőröndömet, ami nem volt éppen
nehéz, de azért jólesett a gesztus. Tamara unottan sétálva zárta a sort.
Majdnem olyan magas volt, mint Kristóf, de azért magas sarkú cipőt
viselt. Úgy tűnt, ő a pláza- cica álcát választotta – legalábbis mertem
remélni, hogy ez a haspóló és az extrémen mini szoknya, ami alig
takarta a fenekét, csak egy gondosan felépített imidzs kellékei.
A repülőgép ajtajához vezető lépcsőnél két biztonsági őr állt.
Attila átnyújtotta nekik az útleveleinket. Egy mobil szkennelőn
átfuttatták az adatainkat, majd bólintottak, és jó utat kívántak.
Lefogadtam volna, hogy a titkosszolgálat emberei voltak – másképp
nemigen lehetett volna megkerülni a biztonsági intézkedéseket, hiába
béreltünk egy exkluzív vámpírrepülőt. Úgy tűnt, minden és mindenki
készen állt az indulásra. Megadóan lépkedtem felfelé a lépcsőkön,
tudva, hogy ezt a repülést nem fogom egyhamar elfelejteni.
 7.

Fehérholló szemlátomást csak arra várt, hogy eligazítást

tarthasson nekem a vámpírrepülők extráiról, de én különösebben nem
tapsikoltam örömömben, amikor felhívta a figyelmemet arra a
fantasztikus módosításra, miszerint ezen a gépen vészhelyzetben
oxigénmaszkok helyett vértranszfúziós tasakok hullanak a szerencsés
utasok arca elé. A napfényt át nem eresztő üveg persze nem ért
meglepetésként, annak pedig kifejezetten örültem, hogy bár itt
általában vért szolgálnak fel frissítő gyanánt, most kivételesen volt
gyümölcslé és alkohol is, sőt a kajáról sem feledkeztek meg. Egy
dupla gin tonikkal kezdtem, biztos, ami biztos.
— Nézhetsz filmeket – javasolta Fehérholló gonosz kis
mosollyal a szája szegletében. – A filmtár anyagát letöltheted a
beépített laptopról. Van minden a vámpíros klasszikusoktól a
legújabb vérfarkasosig.
— Ne vedd sértésnek, de valami emberibbre vágyom. Örülök, ha
legalább a szabadidőmben nem kell vámpírokkal foglalkoznom –
hárítottam ajánlatát.
— Nahát. Én meg azt hittem, hogy Brad Pitt és Tom Cruise egy
filmben visszautasíthatatlan ajánlat – próbálkozott Fehérholló, de
ezúttal nem palizott be olyan könnyen.
— Az is – feleltem –, de csak az első öt alkalommal, aztán
elmúlik a varázs.
— Akkor nézz valami frissebbet. Vérfarkasokkal Táncoló?
Megvan az eredeti svéd verzió.
 — Kösz, nem – ráztam a fejemet undorral. Ez a film volt az első,
amely speciális effektek nélkül mutatta be a vérfarkassá változást,
mármint hivatalos mozifilmben. Viszont amióta láttam Kristóf
medvévé alakulását, még annyi késztetést sem éreztem a film
megnézésére, mint korábban. – Sorozatok nincsenek? – vetettem föl
reménykedve. – A Buffy utolsó évadát le is tudnám nyomni az út
alatt. Vagy esetleg az utolsó előttit. – Fehérholló elhúzta a száját, és
hátravetette hosszú, hófehér haját.
— Sorozatok nincsenek, de meglepve hallom, hogy az olyan
nyálas vámpírokra buksz, mint az a teljesen irreális, lélekkel bíró
Angel.
— Irigységet hallok a hangodban – jegyeztem meg. – Ez a lélek-
dolog az elevenedbe vág, úgy érzem.
— Rosszul érzed – horkant fel válaszképp.
— Egyébként pedig nem kell aggódnod – folytattam. – Az én
kedvencem Spike, az igazán genyó vámpír, aki mindig Angelt
szívatta. Ha a nyálas vámpírokra buknék, akkor most nem csevegnék
egy igazi genyó vámpírral.
— Genyó? – nézett értetlenül Fehérholló. Az IQ-vámpírok ura az
alkalmazkodás nagymestere volt, és így beszéde általában mellőzte a
régi idők veretes fordulatait, amik annyira felismerhetővé tesznek
egy igazán idős vámpírt. Ám hiába nyújtott klasszis teljesítményt e
téren, a szlenggel időnként hadilábon állt.
— Szemét alak. Szenyó. Tudod – magyaráztam egyre
kényelmetlenebbül. Kár volt belemennem.
— Nem is vagyok ... genyó – nézett rám Fehérholló, miközben
élvezettel ejtette ki az új szót. Úgy tűnt, mintha komolyan is
gondolná, amit mondott, sőt mintha kicsit meg is sértődött volna. A
genyaság határait nyilván másként határozza meg egy vámpír, mint
egy ember.
 — Egy vámpírúr mindig genyó – világosítottam fel. – Különben
nem tisztelnék a vámpírjai és a likantrópjai – mondtam.
Végszóra jelentek meg Fehérholló vérmedvéi. Az arcukon nem
látszott, hogy követték volna a beszélgetésünket, de biztos voltam
benne, hogy minden egyes szót remekül hallottak.
— Minden rendben van – jelentette Kitti. – Úgy húsz perc múlva
felszállunk.
— Jól van – mondta Fehérholló. – Én elöl leszek. Ne zavarjatok
leszállásig.
— Ez csak természetes – felelte Kitti.
— Az utazási időt a business class egyik koporsójában töltöm –
magyarázkodott a vámpírúr, miután alakváltói elsétáltak a helyükre:
ketten a koporsóosztály felé, ketten a gép végébe. – Gondoltam, előre
pihenek egy kicsit. Érkezés után már nem sok alvásra számíthatok,
ha jól értelmeztem a feladatomat.
— Nem zavar, hogy idegen koporsóban kell meghúznod magad?
– buzgott fel bennem a szakmai kíváncsiság.
— Első osztályú nyugvóhelyek közül választhatok – közölte
elégedetten. – Úgyhogy nem, egy cseppet sem zavar. Az már annál
inkább, ha nem hagynak békén, amikor épp halott vagyok.
— Mindig halott vagy – jegyeztem meg nem túl diplomatikusan.
Fehérholló kivillantotta az ínyét.
— Én nem sértegetnék egy vámpírt, amikor a környezetemben
szinte mindenki az ő szolgája, és be vagyok zárva tízezer méter
magasan egy aprócska gépbe.
— Na látod, ez egy igazi genyó megjegyzés volt – feleltem
vakmerőn. Egy dupla gin tonik csodákat tesz, én mondom.
Fehérholló pupillája összeszűkült, világosbarna szeme egy pillanatra
vörösbe fordult, majd kitisztult. Ezt még sohasem láttam.
 — De értékelem – mondtam gyorsan –, hogy ennek ellenére rá
tudott venni Attila arra, hogy a testőrömnek állj. Valami miatt
megbízik benned.
— Talán azért, mert valójában nem vagyok genyó. Most viszont,
ha megbocsájtasz, átmegyek a koporsóosztályra meghalni egy kicsit.
— Szép álmokat! Vagyis az nem lesz, bocsi. – Kezdtem azt
hinni, hogy a ginből egy mágikusan felturbózott adagot kaptam. Bár,
jobban meggondolva, valószínűleg az lehetett a gond, hogy a reggeli
elmaradt. – Inkább... kellemes kihűlést. – Fehérhollót szemmel
láthatóan szórakoztatta a vergődésem. – Vagyis jó merevséget –
helyesbítettem, és amint kimondtam, legszívesebben lefejeltem volna
az előttem lévő ülést.
— Töménnyel kezdted a napot? – érdeklődött, miközben
alaposan végigmért. – Hallottam, mostanság cölibátusban élsz. Nem
is hittem volna, hogy ez ennyire kifordít magadból. Ha gondolod,
kipróbálhatod, milyen a koporsóban relaxálás.
— Inkább a cölibátus, mint a veled hentergés, Filip, és koporsós
szexről az életben szó sem lehet.
— Soha ne mondd, hogy soha – legyintett Fehérholló –, és soha
ne hidd azt, hogy ha a „relaxálás” szót használom, akkor a szexet
értem alatta. – A fejem színe a hajaméval vetekedhetett, éreztem,
ahogy minden vér az arcomba tolul. – Csak meghívtalak a repülő
legkellemesebb részébe. A koporsók sokkal kényelmesebb
fekhelyeket biztosítanak, mint ezek a ledönthető ülések.
— Kösz, de maradok – nyögtem.
— Ahogy óhajtod – felelte Fehérholló. – Mindenesetre, ha már
így szóba került: te zavarhatsz repülés közben is, ha esetleg
meggondolnád magad.
— Ne reménykedj – mondtam.
 — King size méret – súgta incselkedően.
— Azt hiszed, nem láttam még akkorát? – próbáltam adni a
nagymenőt.
— A koporsóról beszéltem – vigyorgott Fehérholló.
— Hát persze – makogtam zavartan. Az én mellényem king size
méretről egyből hobbitnyira ugrott.
— Jó volt veled beszélgetni – nézett rám Fehérholló, és eltűnt a
business class függönye mögött, míg én megsemmisülten lapultam
bele az ablak melletti ülésbe. Szerettem volna láthatatlanná válni, de
nem így történt.
 8.

Attila vetette magát a mellettem lévő, puha, kosztűrő szürke

huzatos ülésbe.
— Nézünk valamit? – kérdezte nem túl lelkesen.
— Azt hiszem, inkább olvasok – feleltem, miközben a kézi-
poggyászomból előhalásztam a könyvemet.
— Rendben – bólintott Attila. – Úgyis bealudnék, akármilyen
film is menne.
— Nem aludtad ki magad? – kérdeztem csodálkozva. – Pedig
nincs is szükséged sok alvásra.
— Az lehet – bólintott félig csukott szemmel. – De egyrészt,
mostanában megnőtt az alvásigényem, köszönhetően legyengült
regenerálódási képességeimnek, másrészt aludtam eleget, de az
óhajod számomra parancs, így benyugtatóztam magam.
— Ezt értékelem – mondtam őszintén.
— Egyébként nyugi – folytatta –, ezeket az üvegeket még én sem
tudnám kitörni. Tudod, vámpírokra tervezték a gépet.
— Igen, ezt nehéz elfelejteni – jegyeztem meg, és kinyitottam a
könyvet.
— Mit olvasol? – kérdezte Attila megszokásból, alváshoz
készülődve. Nem volt kíváncsi a válaszra, de ezúttal tudtam, hogy
keltsem fel az érdeklődését.
— Háttéranyagot olvasok.
— Az ügyhöz? – kérdezte, de ki sem nyitotta a szemét.
— Nem éppen – mondtam szép lassan. – Inkább hozzád. Vagyis
rólad.
 — Hogy a szarba szerezted meg az aktáimat? – pattant ki Attila
szeméből az álom egy csapásra. – Ezek titkosított anyagok!
— Nyugi! – vigyorogtam, látva Attila valódi aggodalmát. – Ez
csak egy könyv – emeltem fel az olvasnivalómat.
— Ősmagyar népi hiedelmek? – olvasta a címet neheztelve,
majd egyik kezét a számra tapasztotta, a másik kezével pedig
megnyomott egy fül ikont jelző zöld gombot az ülés karfáján. A
gomb világítani kezdett, a padlóból az üléseink körül átlátszó fal
kezdett kinőni, ami aztán fülkeszerűen összezáródott a fejünk felett.
Attila tenyere lekerült az arcomról, én pedig próbáltam feldolgozni a
futurisztikus látványt.
— Mi a franc volt ez? – kérdeztem értetlenül.
— Elővigyázatosság – mondta magától értetődően. Felhúztam a
szemöldököm. – Még mielőtt nagyon bemelegedtünk volna a
szócsatározásba, gondoltam, kizárom a nemkívánatos hallgatóságot.
— Mi ez? – kopogtattam meg a burkot, ami egy picit
megremegett.
— A vámpírrepcsik egyik nagy vívmánya – magyarázta Attila. –
Tudod, a vámpírok hallása éles, akár...
— Akár egy vámpíré? – kérdeztem gúnyosan.
— Vagy egy likantrópé – fejezte be a hasonlatot Attila. –
Viszont még a vámpírok sem szeretik, ha nem válthatnak pár szót
valakivel kíváncsiskodók nélkül. Úgyhogy ez egy privát csevejt
biztosító, hangszigetelt fülke. Nem zár ki minden zajt tökéletesen, de
így már nyugodtan beszélhetünk.
— Mégis miről?
— Bármiről, ami nem tartozik, például, a vérmedvékre.
Márpedig nem szeretném, ha a táltosságomat előttük beszélnénk ki.
Remélem, értve vagyok.
 — Persze – feleltem. – És bocs, nem gondolkodtam – mondtam
bűnbánóan. Fehérholló ismerte Attila titkát, és valami miatt Attila
nem is kételkedett abban, hogy a vámpírúr, ha kell, az
örökkévalóságig hallgat róla, mint a sír, de a vérmedvékre mindez
nem tartozott.
— Előbb-utóbb rá fognak jönni – mondtam.
— Igen, ez valószínűleg elkerülhetetlen – bólintott Attila. Volt
egy olyan érzésem, hogy nem nagyon örült az alakváltók kíséretének,
de belátta, hogy ez is növeli a biztonságfaktort. Úgy tekintett rájuk,
mint szükséges rosszra. – Viszont nem kell az események elébe
vágni – folytatta. – Egyelőre mit sem sejtenek, és ez a kis fülke tesz
róla, hogy ez így is maradjon.
— De ezek szerint most, hangtompítva nyugodtan ekézhetlek,
mindenféle következmények nélkül?
— Azt éppen nem mondanám – nézett rám Attila. Nem volt
vicces kedvében, vagy egyszerűen csak nagyon álmos volt már. –
Az, hogy a vérmacik nem hallgatózhatnak, egy dolog; ha én hallok
valamit, ami nem tetszik, annak azért lesznek következményei.
— Így leszedálva nem is hangzol annyira hősszerelmesen –
mondtam. – Lehet, hogy mindig be kéne lőnöd magad.
— Ha melletted vagyok, eleve úgy érzem magam, mintha be
lennék lőve, ezért kár lenne kidobni anyagra a pénzt. Totál
megőrjítesz, remélem, tudsz róla.
— Nem győzöd hangoztatni, így igen, tudok róla.
— Táltosnak lenni időnként nagy szívás – állapította meg, de a
hangjában nem érződött semmiféle érzelem. Inkább csak fáradtság.
— Meghiszem azt: – bólintottam, és az orra elé tartottam a
könyvet. – De ha vigasztal, vannak nálad nagyobb lúzerek is az ősi
magyar hiedelemvilágban.
 — Na ne mondd.
— A táltosról egész elismerően írnak itt oldalakon keresztül. Ez
azért nem semmi. De ezt nézd meg. Van, akinek mindössze két sor
jut az egész kötetben.
— Igen, és ki az?
— A rézfaszú bagoly – röhögtem. Attila a könyv fölé hajolt, és
mikor látta, hogy igazat szóltam, ő sem bírta már visszatartani a
nevetését.
— Ellopja a büdös zoknikat és összehegeszti okét? Ez kemény –
jegyezte meg somolyogva.
— Elég régi kiadás, még egy antikváriumban vettem pár éve –
feleltem –, de azóta olvastam bagoly barátunkról egy egész korrekt
kis cikket. A legtöbb forrás csak annyit említ a rézfaszú bagolyról,
hogy gyerekeket riogattak vele.
— Akik meg, gondolom, jól berezeltek a fémpéniszes mumustól
– poénkodott Attila.
— Hát, azt nem tudom, hogy innen ered-e ez a kifejezés. Az én
olvasmányaim szerint a népies megfogalmazás úgy tartja, hogy a
rézfaszú bagoly, idézem: „jő, s megreszel”. Innen lehet tudni, hogy
tulajdonképpen a vasorrú vagy vasfogú bába férfi párjáról van szó. A
bagoly a férfi tudós vagy orvos metaforája, ezek közül pedig a
rézfaszú az a férfi orvos, aki terhességmegszakítással foglalkozik.
Magyarán a gyerekriogatás egész konkrétan gyerekgyilkosság. A
bábát azért nevezik vasorrúnak, mert kampós a szerszáma, amivel
benyúl a nőbe. Ugyanez a szerszám, ha férfi kezébe kerül, a rézfasz
elnevezést kapja.
— A népi képzeletet lehetetlen felülmúlni – álmélkodott Attila. –
Bár nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezt az elméletet olyasvalaki
gyárthatta, aki nagyon be volt szíva, amikor a Dr. Bubót nézte a
tévében.
 — Ha lesz jobb teóriám, feltétlenül megosztom majd veled –
nyugtattam meg Attilát. – Addig viszont inkább arra koncentrálnék,
ami ebben a kötetben is ki van fejtve.
— És miért ezt olvasod? Miért nem valami frissebbet? –
érdeklődött laposakat pislogva.
— Mert ez a kabalakönyvem – vallottam be töredelmesen. Attila
egy elfojtott ásítás után úgy döntött, tud ő csukott szemmel is
hallgatni.
— Kabala? Hogyhogy? – kérdezte.
— Még a szerencsenapom utáni reggelen találtam a táskámban.
Nyilván volt a kezemben aznap a könyv, mert kipakoltam pár dolgot
a dobozaimból annak örömére, hogy túléltem az átkot, de egyáltalán
nem emlékszem, hogy beraktam volna a táskámba, pedig biztos én
voltam, valami félkómás állapotban. Akárhogyan is, arra a
következtetésre jutottam, hogy ez a szerencsenapi könyvajándékom.
Azóta is viszem magammal mindenhova, hátha egyszer szükségem
lesz a benne foglaltakra.
— Sosem lehet tudni – bólintott Attila álmatagon. – Biztos van
az a vészhelyzet, amiben csak a rézfaszú bagoly pontos definíciója
segíthet – mondta egy ásítós félmosoly kíséretében, de szerencsére
nem fejtette ki, hogy mire gondolt.
 9.

Tizenegy és fél óra repülés, valamint három óra autókázás után

úgy éreztem, sikerült megérkeznünk a világ legeldugottabb helyére.
Eric Bowman coloradói birtokát sziklás erdő szegélyezte, szomszéd
vagy valami falunak kinéző település nemigen akadt látótávon belül.
Átjárta a friss levegő a tüdőmet, élveztem a tiszta oxigén és a
kolibriket csábító virágillat szívdobogtató elegyét. Mélyeket
szippantottam, és a szemembe húztam a sildemet, hogy lássak is
valamit a vakító fénnyel szemben állva. Eric a fullasztó hőségben
sem mondott le a hosszú ujjú vasalt ingről, de egész meglepődtem,
hogy farmernadrágban látom. Miért gondoltam, hogy a vadon
közepén is fekete öltönyben fog fogadni? Nyilván azért, mert odakint
Attila épp fekete öltönyben mérte fel a terepet. Nyilván Ericnek is
bele tellett egy időbe, míg hozzászokott ehhez a vidékhez: a pár hete
még tejfehér bőrű férfi arcát erősen megkapta a nap. A hosszú nadrág
és a hosszú ujjú ing is elsősorban a nap elleni védekezést
szolgálhatta, jöttem rá gyorsan.
— A szomszédok nem zavarnak, a medvék néha igen –
figyelmeztetett Eric. – Este jobb, ha az ember nem mászkál egyedül
odakint.
— Lesz testőrség – néztem Fehérhollóék felé. – Ha akarnék se
tudnék egyedül mászkálni a birtokon.
— Persze – bólintott egyetértően házigazdám. – Gondoltam,
azért szólok. Kígyók is akadnak elvétve, de inkább csak beljebb. Az
erdőben meg végképp nem fogsz kóborolni alakváltó vagy vámpír
nélkül.
 — Nem szándékoztam.
— Splendorcreekbe jó félóra az út terepjáróval – tájékoztatott
Eric. – Az a legközelebbi kisváros. Onnan pedig pár perc Erbol.
— Esküszöm, Eric, nem tudtalak volna elképzelni a semmi
közepén, a vadonban. Eric Bowman az én képzeletemben csak egy
high-tech laborban képes élni.
— Ez nagyjából fedi is az igazságot – felelte, miközben bekísért
a nagyobb faházba. – De megváltoztak a körülmények, és kellett egy
világtól elzárt hely a telihold közeli időszakokra. A bátyáimnak
vettem a birtokot, én nem élek itt.
— Ezt nevezem nagylelkűségnek – biccentettem elismerően.
— Olyan helyet kerestünk, ahonnan könnyen csatlakozhatnak
egy falkához. Mondanom sem kell, hogy épp a theriantrópok
elszaporodása miatt jutottam hozzá igen olcsón a birtokhoz. – Eric,
mint a természetfeletti lényekkel foglalkozó tudósok többsége, ritkán
használta a likantróp szót alakváltó értelemben. Nem állt rá a szája,
hiszen a likantróp eredeti jelentése kizárólag vérfarkas, bár a
köznyelvbe már beszivárgott a szó szélesebb jelentésköre. Én magam
is likantrópot használok minden olyan alakváltóra, akinek az
átváltozása a holdfázishoz kötött – már csak azért is, mert a fene sem
tudja megjegyezni az összes fajta latinos elnevezését.
— Itt tehát, ha jól értem, nem csak vérfarkasok élnek – vetettem
közbe.
— Nem, dehogy. Számos falka él az erdőben. Nem véletlen,
hogy a közelben rendezik meg az állam nagyobb alakváltó-
rendezvényeit is.
— Mint például a mostani szépségversenyt.
— Pontosan, de a politikai összejöveteleket is.
— Tehát ideális helyet találtatok.
 — Az nem kifejezés – bólintott Eric. – Erbol lakóinak fele
alakváltókból áll, a másik fele pedig olyanokból, akiket nem riasztott
el a theriantropizálódás.
— Elsősorban, gondolom, azokról van szó, akiknek a
családtagjaik bőreváltókká váltak.
— Pontosan.
— És... bocs, hogy ilyet kérdezek, de Edgár és Edmund nem
akart beköltözni a faluba? – kérdeztem a lépcsőkorlátnak dőlve.
— Nem könnyű egyből beilleszkedni egy ilyen közösségbe –
felelte Eric. – Sok falkatag megpróbálja fenntartani addigi életvitelét,
már amennyire ez lehetséges. A bátyáim egyelőre vacillálnak. A
helyzet az, hogy aki nem tud visszailleszkedni a humán
társadalomba, az előbb-utóbb kénytelen a helyi vámpírúr
szolgálatába állni, az pedig nem feltétlenül az a fajta életmódváltás,
amire Edgár és Edmund vágyik.
— Képzelem – bólogattam, aztán egy pillanat alatt leizzadtam. –
Várj! – mondtam. – Helyi vámpírúr? Remélem, nem Karózott
Albertre gondolsz. – Lehuppantam a bőröndömre. Attilára még
várhatunk egy ideig, gondoltam, az ilyen felismeréseket viszont jobb
ülve feldolgozni.
— Nem ismerek más vámpírurat ezen a környéken – mondta
Eric. – Persze, az, hogy túlélt már egy karózást, nyilván legenda, az
imidzs építés része. Nincs hiteles forrásunk erre vonatkozóan.
— Az lehet – biccentettem –, de ennek ellenére sajnos nem
biztos, hogy légből kapott ez a jelző.
— Mire gondolsz?
— Történetesen jelen voltam egy másik rettegett vámpír, a néhai
Karózott Arnold kivégzésénél – feleltem.
 — Kaptam rá hivatalos meghívót, mivel épp az Államokban
tartottam tréninget. De a lényeg, hogy láttam, amint a karózás annyit
ért, mint szaros fánkon a csokimáz. Enyhén szólva nem szüntette
meg a problémát – tettem hozzá Eric meghökkent tekintetét látva.
— Olvastam az esemény dokumentációját – reagált végül,
miután megemésztette a hasonlatomat. Már ha a megemészteni ez
esetben helyénvaló kifejezés.
— Arnold valóban nem pusztult el a karózás után. Le kellett
fejezni.
— Nem is tudom – húzta el a száját Eric. Tiszta kék szeme, mint
a hegyi patak vize, szinte átmosta gondolataimat. – A jegyzőkönyv
szerint annyira pánikba estek a végrehajtók, hogy a karózás után
gyakorlatilag egyből lefejezték a vámpírt.
— Na és? – kérdeztem értetlenül.
— Nem akarom Karózott Arnold érdemeit kisebbíteni, de sokkal
valószínűbb, hogy egyszerűen késleltetett reakcióról van szó, és a
vámpír elporladt volna a karózásnak köszönhetően, ha kivárnak egy-
két percet.
— Pár perc ilyen helyzetben iszonyúan sok idő – mondtam.
— Tudom, de a késleltetett reakciónak lehet biológiai
magyarázata. A karózás túlélésének viszont nem nagyon.
— Annak csakis mágikus magyarázata lehet – értettem egyet.
— Nos, ha mágikusan megoldható lenne a karózás elleni
védelem, akkor azt hiszem, sokkal gyakrabban hallanánk ilyen
esetekről – fejtette ki az álláspontját Eric. – A mutáción alapuló
késleltetett reakció ezzel szemben nyilván ritkább jelenség, ez jobban
megfelel az előfordulási gyakoriságnak.
— Vagy valami iszonyú nehéz és ritka mágiáról van szó –
érveltem.
 — Ennek szerintem statisztikailag elhanyagolható az esélye –
jelentette ki Eric elgondolkodva. Homlokán összesűrűsödtek a
ráncok egy pillanatra, szemének kéksége pedig világosabb árnyalatra
váltott, mintha hirtelen hártyavékony jeget húzott volna rá hideg
fejének logikája.
— Ahol létezik mágia, ott szerintem a statisztikának nem sok
jelentősége van – jegyeztem meg halkan, s ezzel részemről lezártnak
tekintettem ezt a meddő vitát. – Ami fontosabb, az az, hogy Karózott
Albert a néhai Karózott Arnold édestestvére.
— Erről nem tudtam – csillant fel Eric szeme. – De ez
egybevágna a genetikai mutációs elméletemmel.
— Vagy az én teóriámmal – hűtöttem le meglepő lelkesedését.
— Elvégre az sokkal valószínűbb, hogy testvérvámpírok képesek
ugyanolyan mágiát alkalmazni, mondjuk egyazon boszorkány
egyidejű meggyőzésével, mint az, hogy vadidegen vámpíroknál
bukkan fel ez a nagyon ritka mágikus védelem.
— Ezt a dilemmát nem fogjuk most feloldani – mondta Eric.
— Igaz – hagytam rá. – Foglalkozzunk inkább azzal, hogy
Karózott Albert itt a vámpírúr, és ez nem túl jó hír. Tökéletesen
megértem, ha a testvéreid nem akarnak csatlakozni a sleppjéhez.
Nagy szerencse, hogy Albertnek nem a farkasok a hívóállatai.
— Nos, igen. Albertnek párducai vannak, ha jól tudom.
— Mégpedig igen nagy számban.
— De a környék összes alakváltófajtájával van kapcsolata.
Albertnek nincs valami jó híre, viszont ha valaki a szolgálatába áll,
azt megvédi. Egy theriantrópnak ez nagy szó.
— De persze még nagyobb szó, ha nem szorul egy ilyen vámpír
védelmére.
 — Igen, ez így van. Remélem, Edgár és Edmund meglesznek
nélküle, bár bizonyos fokig már mindenképpen kötődnek ehhez az
Alberthez, mivel a falka a vámpírúr lekötelezettje. Persze vannak
fokozatok, és számomra megnyugtató, hogy a falka és a vámpír közt
egyelőre leginkább gazdasági kapcsolat áll fönt, nem köti össze őket
mágikus kötelék. Nem mintha pontosan érteném, milyen is egy ilyen
mágikus kapocs.
— Szerintem addig jó, amíg nem tudjuk pontosan –
vigasztaltam.
— Engem általában zavar, ha valamit nem értek – szögezte le
idegesen.
— Persze, engem is – mondtam gyorsan. – De megtanultam,
hogy vannak dolgok, amiket jobb békén hagyni.
— És mik ezek a dolgok, ha már a vámpírok nyilvánvalóan nem
tartoznak ebbe a kategóriába? – érdeklődött Eric.
— Bizonyos mágikus dolgok – feleltem. – Ezt a részt a boszikra
hagyom. Még jó, hogy van egy szupi boszorkány barátnőm, akire
mindig számíthatok.
— És ezért én is igen hálás vagyok – mondta Eric, és elindult a
felfelé vezető lépcsőn. – Attila hova tűnt?
— Valami terepszemlét említett – mondtam bizonytalanul, de
abban a pillanatban Attila is belépett a házba.
— Bocs, csak körbejártam a házat Fehérhollóval. –
Kikukkantottam az ajtón, és elvigyorodtam.
Fehérholló egy hatalmas esernyővel sétált a garázs felé, hogy
védje magát az erős naptól. Vászonnadrágjához garbót viselt, hogy
minél inkább védve legyen a teste. Elég abszurd látvány volt az
izzasztó hőségben.
A falépcsők egykedvűen nyikorogtak a talpunk alatt.
 – Némi felújítás ráfér a két házra – jegyezte meg Eric –, idő
viszont nem volt renoválási munkálatokra. A telihold valahogy nem
vár – jegyezte meg tőle szokatlanul humorosan.
— Nekem tetszik – mondtam. – Hangulatos ez a faház.
Tágas épület volt, de egyszerű, minden a funkciónak alárendelve.
Az otthon megszokott, vakolt falak helyett vastag gerendák
gyönyörködtették a szemet, az árnyalatnyi színkülönbségek és fa
természetes mintázata érvényesült kívül-belül.
— Egy háromgenerációs nagycsalád élt itt korábban. Az ebédlő
túlméretezett, de ez most jól fog jönni. A szobák meg
alulméretezettek, de legalább van belőlük elég.
— Ez azt jelenti, hogy külön szobát kapok? – kérdeztem
felcsillanó szemmel.
— Egyébként is külön szobát kaptál volna. Attila így kérte –
mondta Eric, és mintha elégedett mosoly villant volna fel az arcán
egy pillanatra.
— Hihetetlen, hogy ez egyszer odafigyeltél arra, amit mondtam
– fordultam Attila felé, aki könnyedén cipelte az én bőröndömet is az
emeletre. Nem vittem túlzásba a pakolást, az egyszer biztos,
gondoltam.
— Mindig odafigyelek arra, amit mondasz – felelte Attila. –
Legfeljebb nem mindig tartom tiszteletben.
— Felteszem, nem egyszerű egy ilyen főnökkel – nézett rám
együtt érzően Eric, majd kinyitotta az egyik szoba ajtaját. – Ez lesz a
te szobád, Bori.
— Ez tökéletes – feleltem. Leszámítva azt az irreális
optimizmust, gondoltam, amiről a szobában központi helyet elfoglaló
franciaágy tanúskodott.
— A szomszédos szoba a tiéd, Attila – mondta Eric. – Az erkély
közös, de inkább a folyosón közlekedjetek, az alsó deszkák közül
többet is elég korhadtnak láttam.
 — Rendben – válaszoltunk egyszerre.
— A fenti fürdőszoba a tiétek. Gondolom, be tudjátok osztani
magatok közt.
— Hogyne – bólintottam.
— Mindkét szobában van hűtőszekrény. Bori, a tiédben
megtalálod azokat az italokat, amiket Attila lediktált, mint számodra
létszükségleti cikkeket. Miután egyszer már meggyanúsítottalak
azzal, hogy drogfüggő vagy, nem merem hangoztatni aggodalmaimat
az esetleges túlzott alkoholfogyasztásod kapcsán.
— Akkor ez mi volt? – kekeckedett Attila, miközben becuccolt a
szobájába. – Egyébként pedig csak viccnek szántam az alkohollistát.
Hogy nyertél annyi tudományos díjat, ha ennyire könnyű csőbe
húzni?
— Gondolom úgy, hogy nem tréfálkozással ütöttem el az időt a
laborban. Különben is, telefonon keresztül még sokkal nehezebb
megállapítani, hogy valaki komolyan beszél-e vagy sem. Én mindig
inkább a biztosabb megoldást választom. Abból nem lehet baj, ha túl
van biztosítva az alkoholkészlet – mondta, és bár nagyon szimpatikus
volt ez az érvelés, meg kellett állapítanom, hogy Eric Bowman
naivitásfaktora az alkoholkészletek felhasználhatóságának terén
egészen elképesztő mértékű. – Az viszont rendkívül kellemetlen
lenne – folytatta házigazdánk fennakadás nélkül –, ha egy vendégem
nem érezné magát komfortosan nálam csak azért, mert viccnek
tekintettem egy komoly állítást. Attila, a tiedben tej van. Az
ebédlőben van nagy hűtő, onnan bármikor utántölthetsz.
— Nem vagyok alkoholista – nyugtattam meg Ericet, miközben
benéztem a hűtőszekrénybe.
Hát, semmit sem dobtam volna ki szívesen onnan, így gyorsan be
is csuktam a számat meg a hűtőajtót.
 Egy ember nagyságát azt mutatja, mondogatta annak idején
Weinhauser nagyi, hogy tud elfogadni is, nem csak adni. Hát én most
demonstráltam emberi nagyságomat, és még csak nem is esett
nehezemre. A nagyi büszke lenne rám, gondoltam először, bár,
jobban megfontolva, Weinhauser nagyapa anno nap mint nap
tökélyre fejlesztette emberi nagyságának demonstrálását a helyi
kocsmában, és erre mintha nem lett volna olyan büszke a nagyi.
— Pakoljatok ki nyugodtan – indult lefelé Eric. – Jut eszembe,
Bori, a ruhádat beakasztottam a gardróbba. Evelyn és Mark is
nemsokára megérkeznek, Endre és Edith kimentek értük a reptérre.
Mire ők megjönnek, Edgár és Edmund is befutnak, hogy
beavassanak az ügybe. Bár a legfőbb probléma az, hogy nem tudnak
túl sok újdonságot mondani.
— Minden lényegtelennek tűnő információ hasznos lehet – szólt
ki Attila a szomszéd szobából. – Átbeszéljük, és kitaláljuk, hogyan
fogjunk neki a nyomozásnak.
— Akkor később lent találkozunk – mondta Eric, mi pedig
hangos okézás után egyszerre csuktuk be az ajtónkat.
 10.

Az első dolgom az volt, hogy kinyissam a gardróbot. A második

az, hogy kinyissam a hűtőszekrényt... bár sejtettem, hogy nincs az az
alkoholmennyiség, ami feledtetni tudná a látványt – és persze azt a
gondolatot, hogy most napokig koplalhatok, hogy az esküvőre
tényleg bele is férjek ebbe a legalább egy számmal kisebb, fodros
ízlésficam-produktumba.
Egyáltalán, hogy mondhattam igent erre az egészre?
Józan voltam? Vagy be voltam lőve vámpírszérummal, és
elveszítettem az ítélőképességemet?
Minek kell egyáltalán ez a kamuesküvő? – dohogtam magamban.
Nyilván anélkül is meg lehetne oldani az ügyet. Egy oltári nagy
összeesküvést sejtettem az egész felhajtás mögött, de beláttam, hogy
teljesen fölöslegesen húzom fel magamat a megváltoztathatatlanon.
Mozgolódást hallottam lentről, majd Evelyn és Mark hangját.
Feledtem az előttem álló megpróbáltatásokat, és lerobogtam a
lépcsőn.
— Borii – kiáltott fel vidáman Evelyn. Némi hezitálás után
elengedte Mark kezét, hogy megölelhessen. – Jó újra látni. Kár, hogy
ezúttal nem egy laza konferencia kapcsán.
— Igen, most némiképp nyomasztóbbak a körülmények –
feleltem. – Te viszont jól nézel ki. Úgy látom, valaki karban tart –
súgtam a fülébe, mire ő halkan felnevetett. Körbenézett, hogy
meggyőződjön róla, Attila nincs a közelben.
— Úgy tudom, a te karbantartásodra is akadna önként jelentkező
– felelte.
 — Igen, csak frankó normál nyomozó helyett tapló paranormál
táltos jutott, úgyhogy ezt passzoltam – húztam el a számat, bár
éreztem, hogy elpirulok. Igyekeztem is gyorsan témát váltani.
— Hello, Mark – köszöntöttem Mark Henselt is, aki türelmesen
várta, hogy visszakaphassa kedves boszorkányát, akarom mondani,
boszorkánykedvesét. A világért sem avatkozott volna a
beszélgetésünkbe. Bár kettőnk ismeretsége kissé döcögősen indult –
miután seggfejnek neveztem egy aprócska félreértés miatt – most
már igen hálás volt nekem, amiért Evelynt végül a karjai közé
tereltem.
— Szia, Bori! Milyen utad volt? – kérdezte Mark. – Hallom,
vámpírrepülővel jöttél.
— A hír igaz – bólintottam. – És nem, nem próbáltam ki a
koporsóosztályt – próbáltam rövidre zárni a témát. – Erről jut
eszembe, Fehérholló és a vérmedvék hol vannak? – kérdeztem
Erictől.
— A garázst adtam oda nekik – mondta Eric. – A másik
épületben laknak a bátyáim, és valahogy ők sem akarták, hogy
behívjak egy vámpírt a házba. – Megértően bólintottam. – Attila azt
mondta, amíg itt vagyunk a házban, az alakváltók vigyáznak majd
rátok, de ez inkább csak elővigyázatosság, itt nemigen vagytok
veszélyben.
— Rendben, értem. Hol az ifjú pár? – kérdeztem nem kevés
gúnnyal a hangomban. Ezt a kamuesküvőt még emésztenem kellett.
— Ne légy már ilyen lelkes – szólt rám Evelyn. – Az enyémre
sem akarsz majd eljönni? – Szép szúrás volt, Mark Hensel arca
először elvörösödött, majd minden szín kifutott belőle, s falfehérré
változott.
— Dehogynem – feleltem sietve. – Feltéve, hogy az nem
kamuesküvő lesz, és nem a nagyon közeli jövőben kerül rá sor. Nem
vagyok híve az ilyen elkapkodott dolgoknak.
 — Ez most kényszerhelyzet, te is tudod – mondta Evelyn. – A
cél: bejutni a kétévenkénti likantróp szépségversenyre. De nem
mehetünk be, ha valami nagyfejes alakváltó meg nem hív minket.
Edgár és Edmund a rangsor alján vannak, még zöldfülűek.
— És persze senkinek sem jutott eszébe okosabb annál, hogy
esküvőt szervezzetek ide a világ végére? Egy házibuli nem tette
volna meg ismerkedő estnek? – vetettem fel a kérdést, és a recsegő
lépcsők irányába nézve láttam, hogy Attila is csatlakozik végre.
— Elég nehéz lenne megmagyarázni, mit keres egy sima
házibulin ennyi külföldi barát, plusz egy boszorkány meg egy
nyomozó – felelte Mark.
— Edith és Endre viszont voltak olyan kedvesek és felajánlották,
hogy tartanak egy esküvőt, hogy hihető legyen a vendégsereg, plusz
ide lehessen invitálni néhány rangosabb alakváltó barátot –
kapcsolódott be a beszélgetésbe a hallba belépő két vörös üstökű
férfi egyike, mintha már percek óta itt lett volna. Persze likantróp
hallásának köszönhetően már jó ideje élvezhette a társaságunkat,
hiszen valószínűleg minden szót hallott már az udvaron is. – Edgár
vagyok – folytatta szünet nélkül a pasi, és előrenyújtotta a kezét.
Kizárásos alapon a mellette álló fivér ezek szerint Edmund volt. Ő is
bemutatkozott, majd mindenkivel parolázott. – Azt azért nem
felejtették el megemlíteni, hogy mivel ők ekkora emocionális
áldozatot hoznak, a költségek, remélhetően, nem őket terhelik majd –
tette hozzá Edgár nevetve.
— Így lesz vacsorapróba is – fejezte be a gondolatot Edmund.
— Ez a holnap esti program – bólintott Edgár.
A két férfi iszonyúan hasonlított Ericre, látszott a közös
génállomány, de míg Eric haja igazából szőke volt, némi vörhenyes
beütéssel, két bátyja lángvörös haja majdnem olyan sötét volt, mint
az enyém.
 Edmund szeme kékjébe némi zöld is vegyült, és az orra sem volt
olyan tökéletesen egyenes, mint Ericé és Edgáré. Ezzel együtt, azt
azért nem garantáltam volna, hogy ha egy óra múlva külön látom
őket, a helyes név fog kicsúszni a számon. A hasonlóság döbbenetes
volt.
— Nem vagyunk ikrek – reagálta le Edmund a
koncentrálásomat.
— De valaki vicces kedvében volt, amikor neveket osztogatott a
családban – jegyeztem meg.
— Nem vicces kedvében volt, hanem nem volt magánál –
pontosított Edgár. – Úgy értem, szó szerint.
— Én Edward lettem volna – fejtette ki Edmund. – A
nagybátyám után. De nem sokkal a születésem előtt Edward bácsi
csúnyán összebalhézott anyánkkal, így amikor megkérdezték, mi
legyen a gyerek neve, anyám az utolsó pillanatban rögtönzött, hogy
ne egy gazember nevét kapjam. Azt persze nem tudom, miért
gondolta, hogy egy szerencsejátékos neve rosszabb, mint azé, akit az
egész világ arról ismer, hogy saját apját és Edgár nevű testvérét
akarta eltenni láb alól, de így történt. Anyánk utólag azzal
mentegetőzött, hogy nem volt egészen magánál, amikor bemondta a
nevet. A tudatalattijából pattant ki az ötlet, az Edgár név mellé.
Irodalomtanár, nyilván túl sok Shakespeare-t olvasott.
— Viszont ebből is látszik, hogy a neveknek nem kell
különösebb jelentőséget tulajdonítani – mondta Edmund. – Először
is, aki egy picit is konyít a genetikához, az látja, hogy nem vagyok
fattyú. Kettő, az apámnak annyi a vagyona, hogy amiatt nem éri meg
kinyírnom. Ahhoz pedig, hogy Eric után örököljek, túl sok mindenkit
kéne eltennem láb alól, az pedig még a vérfarkas énemnek is sok
lenne.
 — Ez megnyugtató – szólalt meg a hátam mögött Eric.
Megpördültem.
— Talán menjünk az ebédlőbe és végre beszéljünk arról, amiért
ideutaztatok – javasolta praktikusan. – Bár az korántsem ennyire
humoros történet. – Eric Bowmannek mindig is fura elképzelései
voltak arról, mi humoros és mi nem. Én speciel Edmund névadási
sztoriját egy csöppet sem tartottam viccesnek. Szerintem jó nagy
átok ilyen névvel és egy Edgár nevű báttyal együtt élni, de persze
lehet, hogy Lear király történetét az ő ismerőseik azért nem fújják
kívülről. Mindenesetre örültem, hogy az én anyám magánál volt
annak idején, és még véletlenül sem nevezett el Opheliának Borbála
helyett. Bár jobban meggondolva, a „készületlen és hirtelen halál”
ellen oltalmazó szent Borbála, lehet, hogy szintén nem a
legtökéletesebb névadó, különösen, hogy őt meg saját apja fejezte le
egy karddal. Valószínűleg nincs olyan név, állapítottam meg egy
sóhajjal, ami ne kompromittálhatná az embert így vagy úgy.
 11.

A kupaktanács a tágas konyhában gyűlt össze, miután mindenki

elfoglalta a szobáját. Dőlt rólam a víz, de úgy döntöttünk, a
felfrissülést későbbre halasztjuk, első a munka. Edgár kezdte a
beszámolót az esküvő stratégiai fontosságáról, de Mark egyből
félbeszakította.
— Várj! – dőlt hátra a székén. – Kezdd a legelején! Attila és
Bori csak keveset tudnak az előzményekről.
— Rendben – mondta Edgár. – Azért kértük a segítségeteket,
mert azt gyanítjuk, hogy valaki meggyilkolta három falkatársunkat,
viszont a helyi rendőrség hamar ejtette az ügyet. Azt mondták, nincs
alapos gyanú arra vonatkozóan, hogy valóban bűntények történtek
volna. Sajnálatos véletlensorozatnak nevezték azt a tényt, hogy a
három férfi, a halottkém jelentése szerint, szívrohamban hunyt el.
Nem állapítottak meg összefüggést, különösen, mivel az egyik
áldozat már idősebb volt.
— Márpedig egy vérfarkas nemigen szokott szívrohamot kapni –
vetettem közbe bölcsen.
— Ezt mondtuk mi is – bólintott Edmund. De az ügyet egyből ad
acta tették.
— Aztán Eric szólt Marknak, de ő sem tudta elérni, hogy
komolyan foglalkozzanak a gyilkosságokkal. Ő ugyebár a
természetfeletti ügyekkel foglalkozó egységnél dolgozik, de annyira
túlterheltek, hogy kizárólag az emberáldozatokat is követelő esetek
után nyomoznak. A vérfarkasokat pedig nem tekintették
emberáldozatoknak.
 — Nagyon sajnálom – mondta Mark elvörösödve.
— Nem kell szégyenkezned mások hibája miatt – felelte
Edmund. – Te mindent megtettél, és most itt vagytok, ami fényes
bizonyítéka annak, hogy nem úgy gondolkodsz, mint a kollégáid.
— Kik az áldozatok? – kérdezte Attila. Belemarkolt a kirakott
chipsbe, és reménykedve nézett a konyhapult mögé, hátha készül
valami emberi fogyasztásra is alkalmas uzsonna, de egyelőre semmi
jel nem utalt komolyabb konyhai aktivitásra.
— Három vérfarkastársunk halt meg: Stephan, Robert és Xavier.
— Mit kell tudni róluk?
— Stephant nem ismertük annyira – szólt Edmund. – Ő volt a
falka egyik nagy öregje. Mindenki tisztelte, de csak kevesekkel volt
közeli viszonyban, még vadászni is sokszor egyedül járt. Robert és
Xavier velünk majdnem egykorúak voltak, de már legalább egy
évtizede vérfarkasként éltek.
— Robert feljebb állt a hierarchiában – szólt közbe Edgár. –
Gyors volt és erős. Ezek kiemelten fontos erények nálunk.
— És Xavier? – kérdezte Mark.
— Xavier inkább a jópofaságával vívta ki mások szeretetét. Jó
humorérzéke volt, és emberként kellemes modora. Vérfarkasként
viszont ezek az erények nem sokat érnek.
— De Rita, a felesége odavolt érte – mondta Edmund. –
Legalább annyira, mint ő Ritáért.
— Ez végül is a legtöbb vérfarkas párról elmondható – jegyezte
meg Edgár.
— Én azt hittem, a vérfarkasok ösztönlények – gondolkodtam
hangosan.
— Ez így is van, bébi – vigyorodott el Edgár. – Megmutassam,
mennyire?
 — Kösz, nem – vágtam rá gyorsan.
Magamon éreztem Attila tekintetét, de nem néztem rá.
— A fiatal farkasok gyakran tombolják ki felesleges energiáikat.
Főleg, ha emberként is akkora kujonok, mint Edgár – mondta
Edmund.
— Vagy mint Edmund – egészítette ki a megállapítást Edgár.
— De a házasság szent és sérthetetlen – mondta Edmund. – Ha
valaki elkötelezi magát, az azért történik, mert valóban megtalálta a
lelki társát. Nős férfit vagy férjezett nőt ezért nem is érdemes
csábítgatni. Az a vonat már elment, ahogy mondani szokás.
— Ritka kivételek persze akadnak – mondta Edgár.
— Pontosabban, szeretnéd ezt hinni – mondta Edmund csípősen.
— Lemaradtunk valamiről? – kérdezte Attila jó érzékkel.
— Edgár bepróbálkozott egy férjes falkatársnál, azóta ismerjük a
szabályt.
— Fontos, hogy tisztában legyünk a szabályokkal – bólintott
Mark.
— Újoncként nehéz beletanulni a dolgok menetébe – ismerte el
Edmund. – Azt mondják, évekbe telik, míg megszokjuk a likantróp
életformát. Robert hamar akklimatizálódott, azt mondta, egy év alatt
természetessé vált számára, hogy teliholdkor elveszíti emberi alakját.
Xavier viszont több mint tíz év után is azt mondta, ezt sohasem lehet
megszokni. De neki is sikerült volna, ha megéri.
— Nem sok közös volt az áldozatokban – morfondírozott Mark
hangosan. – Mi lehet az összefüggés köztük? Mármint a likantrópián
túl.
— Mindannyian özvegyek voltak – mondta Edgár. – Más
összefüggést egyelőre nem nagyon találtunk. Viszont az özvegység
jelenleg sajnos nem egy különleges kapcsolódási pont. Túl sok van
belőlük mostanság.
 — Hogyhogy? – kaptam fel a fejemet, miközben hirtelen elöntött
a víz. „Özvegyember” és „Halál”, gondoltam vissza az előző napi
jóslásra. Ha a cigánylány lapmagyarázatában nem is hiszek, ijesztő,
hogy hirtelen fontosnak tűnnek a rejtélyes módon elhalálozó
özvegyemberek.
— A falkánk tavaly kemény konfliktusokba keveredett a
kígyóemberekkel, ők ölték meg a vérfarkas asszonyokat. A kígyók
megfutamodtak, mielőtt igazán kibontakozhatott volna a harc a két
falka között. Csak a nőkkel vették fel a harcot, jellemző a fajtájukra.
Ha valakinek, hát nekik érdekükben állhatott volna megölni a
társainkat, ráadásul tudjuk: a férfi alakváltókkal nem szívesen
harcolnak szemtől szembe. Ennek ellenére mégsem hiszem, hogy ők
lennének a felelősek az özvegyek haláláért. A harcok után a kígyók
eltakarodtak, és minden más környékbeli falkától azonnal érkezik
jelentés, ha látnak egyet belőlük. Senki sem kedveli a hüllő
alakváltókat.
— Ezek szerint ők nem is vesznek részt a szépségversenyen? –
érdeklődtem.
— Ők soha nem vettek részt rajta. Ez kizárólag a melegvérűek
megmérettetése.
Attila nagyokat pislogva emésztette a hallottakat, majd mielőtt
tovább haladhattunk volna, széttárt karokkal próbálta megfogalmazni
a gondolatait.
— Csak nekem akadnak gondjaim az alakváltók ilyen széles
skálájával? Melegvérű, hidegvérű, mi jön még? Vérpók? Mégis,
hányféle alakváltó létezik? Mert én eddig tök jól elvoltam azzal a
kettővel, amelyik Magyarországon honos.
Edgár apró vállvonással vette tudomásul Attila kifakadását.
— Isten hozott Amerikában! – mondta. – Ez itt a lehetőségek
hazája, ha nem tudnád. Nálunk még alakváltóból is nagyobb a
választék, mint bárhol a világon.
 — Most erre mit mondjak? – nézett rá Attila. – Az, hogy az
Államokban legalább tízszer annyi gyorsétterem közül választhatok,
mint otthon, nem változtat azon a tényen, hogy egyikben sem árulnak
emberi fogyasztásra alkalmas ételt. Úgyhogy innentől kezdve
valahogy nem érzem relevánsnak „a változatosság gyönyörködtet”
mondást, viszont érdekelne, minek köszönhető ez a sokféleség.
— Ó, Eric egyik kedvenc témájához érkeztünk – tornáztatta meg
a nyakát Edmund, miután a sértést elengedte szuperhallású füle
mellett.
— Így máris megkérjük, hogy ne most fejtse ki huszadjára is
legújabb elméleteit az alakváltók génállományáról – vette át a szót a
másik Bowman fivér.
— Mondtam már, hogy ez nem elmélet, hanem...
— Jó, persze! – hurrogta le Ericet Edgár. – Nem puszta elmélet,
hallottuk már párszor. De most, ha lehet, koncentráljunk arra, amiért
összegyűltünk. Akit pedig érdekel Eric érdekfeszítő előadása,
maradhat utána, és megismerkedhet a legújabb likantróp kutatások
eredményeivel. Ja, szólok, hogy előre érdemes tisztázni, hogy a rövid
vagy a hosszú verziót kéritek, ugyanis legalább négyféle diás
prezentációt készített a témáról.
— Laikusoknak szóló előadáshoz sajnos nincsenek diáim –
szabadkozott Eric komolyan. – Eddig még csak tudományos
fórumokon adtam elő a témában, sajnálom.
— Szerintem túlélik – vigyorgott Edgár. – Már ha itt marad bárki
is a megbeszélés után.
— Engem érdekel a téma – biztosítottam Ericet. Legnagyobb
meglepetésemre Attila is csatlakozott.
— Én is kíváncsi lennék rá. Nem ártana egy lényegre törő
bevezetés a likantrópia tudományába. Feltéve, hogy nem nagyon
tudományos az az ismertető – mondta, mire Eric két bátyja hangos
nevetésben tört ki.
 — Rendben, akkor a megbeszélés után megvitathatjuk az
alakváltó fajok kérdését – nyugtázta Eric az érdeklődésünket,
figyelmen kívül hagyva testvérei reakcióit. – Vagyis visszatérhetünk
az eredeti témához.
— Hol is tartottunk? – kérdeztem bizonytalanul. – Ja, igen. Azt
mondtuk, hogy a kígyó alakváltók már rég elhagyták ezt a területet.
— Tehát mi nem azért vagyunk itt, hogy a kígyók közt
nyomozgassunk – emelte ki Mark a lényeget.
— Nem bizony – bólintott Edmund most már komoly képpel. –
Nem valószínű, hogy egy kígyóember a falkatagjainkhoz tudott
volna férkőzni. Sokkal elképzelhetőbb, hogy valaki összejátszik a
kígyókkal.
— Miért feltételezünk eleve összefüggést a kígyókkal? –
kérdezte Mark fejcsóválva. – Azok alulmaradtak a harcokban,
elmentek.
— Márpedig ez a gyilkolási módszer olyan kígyószerűnek tűnik
– tűnődött hangosan Evelyn.
— Miért? – kérdeztem. – Senkit sem fojtottak meg, nem
roppantották össze a csontját senkinek. Az kígyószerű lenne.
— Ez igaz, de én nem is erre gondoltam – simította hátra fekete
haját Evelyn. – Inkább az jár az eszemben, hogy ez valamiféle átok
vagy varázslat lehet, amolyan lassú, alattomos fajta, amelyik
módszeresen végez a falka megözvegyült tagjaival.
— Az „alattomos, mint a kígyó” elgondolást valószínűleg a
Biblia első fejezete szülte, én ebből nem vonnék le messzemenő
következtetéseket – vetette közbe Attila.
— Nahát, egy könyv, amit olvastál – jegyeztem meg gúnyosan.
— Mi van?
— Ja, bocs, helyesbítek – fújtam látszólag visszavonulót. – Egy
könyv, amiről hallottál.
 — Olvastam – súgta vissza Attila. – A manga Biblia egész
pörgős.
Eric Bowman értetlenül hallgatta kis szóváltásunkat, míg a
többiek szája szegletében apró mosoly bujkált. A kivételt Edgar
képezte, ő ugyanis szélesen vigyorgott.
— Ne zárjuk ki a kígyókat, de egyelőre ne csak rájuk
koncentráljunk – javasolta Mark, visszaterelve a beszélgetést az
eredeti medrébe. – Kinek állhat érdekében a falka gyengítése?
Egyáltalán nem biztos, hogy a cél az özvegyek kiirtása. Ezek mind
erős vérfarkasok voltak, a haláluk nagy érvágás az egész falkának.
Lehet, hogy a módszer csak elterelés. Lehet, hogy nem is a lényegre
fókuszálunk. Az, hogy özvegyek, simán lehet véletlen, ahogy
mondtátok – fordult a likantrópok felé. – Sok az özvegy, és
gyengülőben a falka. Az elhunytak viszont egytől egyig szívós férfi
farkasemberek voltak.
— Ez igaz – ismerte el Edmund.
— Kérdés, nincs-e valami ellenvarázslat, amit lehetne használni,
mondjuk, preventive – nézett Mark Evelynre. – Mármint arra az
esetre, ha valaki tovább szeretne gyilkolászni a falkában.
— Sajnálom, de nem nagyon lehet hatástalanítani egy olyan
varázslatot, amiről nem tudjuk, pontosan micsoda. Védővarázslatot
lehet egyes egyedekre rátenni, de ha nem tudjuk, pontosan mi ellen
kellene védenie, akkor egyáltalán nem biztos, hogy hatásos lesz a
védelem. Van egy csomó általános védővarázslat, de ide minden
bizonnyal egy speciális mágia kellene. Legalább azt kellene tudnom,
hogy átokról van-e szó, vagy valami sorvasztómágiáról, vagy ... nem
is tudom, mi lehetne még. Ezek a legvalószínűbb lehetőségek.
— Azért talán meg lehetne próbálni azt az általános
védővarázslatot – jegyezte meg Edgar.
 — Rendben, egy próba nem árthat, de kit helyezzünk
védővarázslat alá?
— Mindegyik még élő özvegyet – felelte Edmund. – Még
vannak négyen. Vagy az összes férfitagot, nem is tudom. Hiszen épp
most mondtuk, hogy az özvegység nem is feltétlenül fontos tényező.
— Márpedig négy személyre védővarázslatot rakni sem kevés
rnágia, és a hozzávalók nem éppen könnyedén beszerezhető dolgok.
— A pénz nem probléma – szólt közbe Eric.
— Az lehet – válaszolta Evelyn. – De most itt vagyunk a
hegyekben, és nem hinném, hogy a legközelebbi tanyán lenne
boszibolt.
— Meglepődnél, ha tudnád, mi minden található a legközelebbi
tanyán – vigyorgott Edgár.
— De ugye nem akarom tudni? – kérdezte barátnőm nem túl
lelkesen.
— Pontosan – felelte Edgár sokat sejtetően. – Viszont tudom, hol
van a legközelebbi boszibolt. Alig húszmérföldnyire innét. Ha
felírod, mire lesz szükséged, beszerzem gyorsan.
— Inkább veled megyek. Az ilyesmit, már megbocsáss, nem
bízom idegenekre.
— Ahogy gondolod – vont vállat Edgár.
— Velünk jössz, Bori? – kérdezte Evelyn.
— Örömmel – feleltem.
— Engem nem is kérdezel? – érdeklődött panaszosan Mark.
— Veled bármikor beszélhetek, Mark – közölte Evelyn. –
Borival viszont...
— Értem, egy szót se többet – mondta Mark. – Addig én
kicsomagolok.
— Édes vagy – súgta Evelyn, miközben egy puszit nyomott
Mark arcára.
 Életemben nem hallottam még Evelyntől azt a szót, hogy édes.
Mármint azon túl, hogy reklamált volna a felszolgált kávé minősége
miatt.
– Átgondolom, milyen mágia lenne a legcélravezetőbb, és
felmérem, mi kell hozzá. Egy negyedórán belül indulhatunk.
Edmund, lenne neked is egy feladatod.
— Mondd csak.
— Be kellene szerezned egy-egy hajszálat a még élő
özvegyektől. Menni fog?
— Nem hinném – húzta el a száját. – Bernard kopasz, mint a tök.
— Ha nincs hajszál, valami személyes használati tárgy is
megteszi – mondta Evelyn.
— Tényleg? – csodálkozott Eric.
— Tényleg – mondta Evelyn határozottan, kissé felháborodott
hangon, amiért egy laikus kételkedni mer a szaktudásában.
— Nem DNS-vizsgálathoz kell a haj, hanem varázslathoz –
próbáltam megnyugtatni Ericet. Ha Evelyn azt mondja, menni fog
hajszál nélkül is, akkor menni fog. Elhiheted.
— Az irracionális mágia nem az én asztalom, nem szólok bele –
mondta Eric faarccal.
— Igyekszem beszerezni a hajszálakat – indult el az udvarra
Edmund. – Mindegyikük Erbolban lakik, ez nem probléma.
Beavathatom a srácokat?
— Ne áruld el, hogy nyomozunk – válaszolt Evelyn helyett
Mark. – Egyelőre senkit sem tudunk kizárni a gyanúsítottak
listájáról.
— És szerintem az se lenne túl szerencsés, ha tőlük kérnéd el a
hajszálakat varázslás céljából – jegyezte meg Attila. – A
paranoiásabb fajta azt hihetné, hogy meg akarjuk átkozni. Egyből
kimúlna szívinfarktusban, és akkor lenne még egy áldozatunk.
 — Valóban nem lenne jó ötlet beavatni őket – mondta Mark.
— Rendben – mondta Edmund, Evelyn pedig hozzám fordult.
— Szólok, ha indulhatunk. Át kell gondolnom, hogy melyik
varázslat lenne a leginkább használható, és utána összeírom a listát.
Eric, ha nem haragszol, én ezt a likantróp-gyorstalpalót kihagynám.
Muszáj a varázslásra koncentrálnom.
— Ez csak természetes. De bármikor szívesen tartok neked
külön prezentációt egy erre alkalmasabb időpontban.
— Ez kedves ajánlat, köszönöm – felelte Evelyn olyan
hangsúllyal, amiből egyedül csak egy Eric Bowman nem hallotta ki a
„köszönöm, de erre soha nem lesz alkalmas az idő” zöngét.
— Én az udvaron leszek – közölte Edgár, és Edmund nyomába
eredt, Evelyn pedig a szobája felé indult el, Mark kíséretében. A
konyha egy perc alatt kiürült, csak hárman maradtunk. Attila és én
mintha a székhez ragadtunk volna, meg sem moccantunk, Eric
viszont energikusan pattant fel a székéről.
— Lehet, hogy fel tudnám használni a diáim egy részét. Ha
adtok pár percet.,.
— Nincs szükség segédanyagokra – törte le Eric lelkesedését
Attila. – És kivételesen próbáld meg észben tartani, hogy a
hallgatóság földi halandókból áll.
— Nem szoktam vámpírok számára előadást tartani – nézett rá
Eric értetlen tekintettel. Attila fáradtan felsóhajtott.
— Úgy értem, vedd figyelembe, hogy limitált tudással
rendelkezünk a DNS-kutatásról.
— Természetesen – bólintott Eric megfontoltan. – Bár nem
értem, mi köze van ennek a halandósághoz.
— Felejtsd el – legyintett Attila. – Ez csak amolyan szófordulat
volt részemről.
 — Akkor készen álltok? – kérdezte Eric.
— Lássuk a vérmedvét! – csaptam ököllel az asztalra.
— Meg a vérhattyút! – emelte a tétet Attila.
— Meg a véroroszlánt! – nevettem.
— Először lássuk, mikor beszélünk egyáltalán theriantrópokról –
javasolta Eric, majd látva Attila kérdő tekintetét, gyorsan javította
szóhasználatát. – Mármint alakváltókról – mondta, és úgy helyezte a
székét, hogy szembeülhessen velünk.
 12.

— Először is szögezzük le, hogy szinte minden, amit mondani

fogok, a holdfázishoz köthető alakváltókra vonatkozik, a táltosokra
nem – kezdte Eric. – A táltosok létezésére egyelőre nincs
elfogadható, kidolgozott elméletem, illetve van pár teóriám, amit
nem tudok bizonyítani, különösen, mivel elég kevés a
rendelkezésemre álló adat, és az egyetlen általam ismert táltos nem
hajlandó részt venni a tudományos kísérleteimben.
— És ez így is marad – közölte Attila. – Úgyhogy foglalkozzunk
csak a likantrópokkal.
— Rendben – felelte Eric. – Azt nyilván tudjátok, hogy a
vérállatok átalakulását a tudomány az állatvilágban máshol is
megfigyelhető metamorfózis speciális esetének tekinti. – Nem
tudtam, de igyekeztem intelligensen nézni.
— Mint az ebihal-béka átalakulást? – kérdeztem összevont
szemöldökkel.
— Nem igazán – csóválta a fejét Eric. – Az ebihalak alakváltása
egy adott életkorhoz köthető, ismerünk azonban másféle
metamorfózisokat is: a hidrák esetében a polip-medúza forma
megjelenését, de példának hozhatjuk fel a lazacok felnőttkori
átalakulását is. Egyik említett esetben sem számít az életkor, az
átalakulást teljesen más faktor hívja elő.
— Értem már – bólintottam. – Amiről te beszélsz, az egy negatív
környezeti hatásra adott válaszreakció – mondtam, magam is
meglepődve, hogy a Vámpírkutató Intézetben eltöltött évek nem
múltak el nyomtalanul.
 Még emlékszem pár dologra a biológusaink Activity
bemutatóiból. A hidra – mármint az édesvízi csalánozó, nem pedig
Héraklész sokfejű cimborája Leméből – témájú pantomim-előadás
különösen mély nyomokat hagyott bennem.
— Nagyon jó – bólintott Eric, mintha csak vizsgáznék nála. –
Vagyis a vérállatok átalakulása kapcsán sosem szabad elfelejteni,
hogy az ember-állat alak ugyanannak az élőlénynek a kétféle
formája, így a génállomány is ugyanaz. A vérfarkas természetesen
ember, csak más formában. Vagyis utódnemzésre is csak ember
párral képes. Ez egyébként nyilvánvalóan igaz a táltosokra is.
— Engem hagyj ki az előadásból! – utasította Attila fagyos
hangon. Eric némán bólintott. Azt hiszem, ő is tisztában volt vele,
hogy Attilát azért érdeklik különösképpen a likantrópok, mert tudta,
hogy sok tekintetben hasonlatosak egymáshoz. Ugyanakkor Attilát
valójában a különbség izgatta, mint ahogy mindannyiunkat. – Ha
valaki táltosnak születik, az már születése pillanatában látszik. Ez
nem egy fertőző betegség, mint a likantrópia – szögezte le Attila a
nyilvánvaló tényeket. Úgy tűnt, Ericnek lett volna ehhez a
megállapításhoz pár hozzáfűzni valója, de inkább befogta a száját, és
szemmel láthatóan várt pár másodpercet, míg leküzdte magában a
válaszadás kényszerét. Tiszteletben tartotta Attila kérését, és
igyekezett úgy beszélni az alakváltókról, hogy közben ne keverje
bele a táltosokat.
— Igen, a vérállatbetegséget vírusfertőzés okozza, és jelenleg
nem gyógyítható, bár egész ígéretes kutatások folynak a tünetek
enyhítésére – vette vissza a szót Eric. – Sokáig azt hittük, hogy a
vírus hatására kerül be az emberi gének közé a likantrópia génje, de
ez nem így van. A valóság az, hogy a metamorfózis képessége, mint
a környezeti hatásokhoz való erőteljes alkalmazkodás, nem szűnt
meg a törzsfejlődés során a kétéltűek szintjén.
 — A lehetőség megmaradt a génekbe íródva. Igen, mindenkiben
ott vannak a vérfarkasért felelős gének, de minden más vérállat génje
is ott van. Csakhogy ezek a gének nem aktiválódnak.
— Miért nem? – kérdezte Attila.
— Úgy tűnik, az aktiválódás akkor jöhet létre, ha a magzatot
szélsőséges környezeti hatások érik, de míg például a békapete
érzékeli a hideget, a szárazságot, addig az emberi magzat az anya
méhében van, és ezért a környezeti hatások nem érik el.
— Világos – mondta Attila elgondolkodva. – Az már kevésbé,
hogy miért pont olyan alakváltófajták vannak, amikről tudomásunk
van. Miért pont ezeknek az állatoknak az alakját képes felvenni egy
likantrópiával fertőzött ember?
— Hogy miért éppen ezek az alakok vannak kódolva az emberi
génbe? – fogalmazta át a kérdést Eric. – A válasz tulajdonképpen
elég egyszerű: minden egyes vérállat megfelel egy-egy szélsőséges
környezethez való legjobb adaptációnak. A medve nagy, bírja a
hideget, erős. A farkas hatékonyan vadászik, a hattyú túléli az
özönvizeket. Azonban ezek a vérállat-elnevezések némiképp
megtévesztők: a vérfarkas igazából nem farkas, csak egy csomó
jegyben hasonlít rá, de nevezhetnénk vérkutyának is. Leginkább egy
olyan sakálra emlékeztet, aminek a hátsó lába is erős. A medve, a
hattyú ugyanígy, csak részben hasonlít az adott állatra. Eddig érthető
voltam, ugye? – kérdezte Eric, mi pedig látványosan bólogattunk. –
Akkor most jöjjön a lényeg – ragyogott fel előadónk tekintete,
miközben két kézzel megigazította egyébként tökéletesen álló
inggallérját. – Hiszen a nagy kérdés a következő: ha mindenkiben
megvannak a vérállatgének, akkor hogyan hat a likantrópvírus? –
Nem várt feleletre, egyazon lendülettel már bele is fogott a
magyarázatba.
 — A likantrópvírust helyesen theriantrópvírusnak kellene
nevezni, de először kizárólag vérfakasgénekre korlátozódott a
kutatás, így a szakirodalomban is maradtunk a likantrópvírus
elnevezésnél. A vírus mechanizmusát már ismerjük a rákot okozó
vírusos fertőzések vizsgálataiból: a vírus kikapcsol egy regulátort,
vagyis szabályzó gént, ami normális körülmények között inaktívan
tart egy bizonyos génszakaszt. A vérállatkór-fertőzés során nem
történik más, mint hogy a likantrópgéneket elnyomó gént dezaktiváló
DNS-szakasz beépül a genomba. Ezt nevezzük LVPG-nek, vagyis
Likantróp Vírus Protein Génnek. Más szóval egy fehérje felelős
azért, hogy megakadályozza a vérállatgének aktiválódását, és ezt a
proteint semlegesíti a virális gén. Amikor ez megtörténik,
dezaktiválódik a blokkoló mechanizmus, és az ember képes lesz az
alakváltásra. Innentől kezdve beszélünk alakváltókról.
— Nem mondom, hogy teljesen követtelek – szólt közbe Attila –
de azt hiszem, a lényeget értem. Ha viszont ez így működik, egy
likantróp harapása elvileg bármilyen vérállatgént aktiválhat, nem?
Márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy vérmedveharapás után nem
nagyon várható hattyúalak.
— Ez igaz – felelte Eric. – A különböző vérállatvírusok közeli
homológiát mutatnak, csak egyetlenegy rövid génszakaszban térnek
el. Ez az LVPMG, vagyis a „Likantróp Vírus Polimorf Gén” azonban
meghatározza, hogy az adott vírus melyik vérállatgént aktiválja.
Sokáig az is kérdés volt, hogy miért nincsenek többes vérállatok,
azaz mi van akkor, ha a vérfarkas megharapja a véroroszlánt. A
patomechanizmus ismeretében a válasz azonban egyértelmű, hiszen a
jelenség általános a vírusfertőzéseknél, azaz a vírus véd a közeli
törzzsel való felülfertőzéstől. Egy vérállat sem fog megfertőződni
egy újabb likantrópvírussal.
 — És tudom, Attila, hogy nem akarsz hallani a táltosokról, de
muszáj megjegyeznem, hogy mivel a táltosság nem vírus okozta
betegség, legalábbis jelenlegi tudásunk szerint, az nincs kizárva,
hogy megfertőződhetnél, hiába tudsz állat alakot ölteni. Csak annyit
akarok mondani, hogy vigyázz magadra.
Attila nem horkant fel, és nem is kapta fel a vizet.
— Tisztában vagyok azzal, hogy valószínűleg nincs védettségem
a vírussal szemben – felelte visszafogottan. – De köszönöm a
figyelmeztetést.
— Engem még érdekelne valami – mondtam gyorsan. – A
korábban példának felhozott metamorfózisok egyike sem zajlik le
olyan hirtelen, mint a likantrópok alakváltása. Arról tudunk valamit,
hogy mi okozhatja ezt a gyors változást?
— Jó kérdés – mosolyodott el Eric elégedetten. Még sosem
láttam ennyire jókedvűnek és energikusnak. – Nos, azt tudjuk, hogy
szinte minden növény mozog, bár nagyon lassan. A virágok például
követik a nap mozgását. Ugyanakkor vannak növények, amelyek
nagyon gyors mozgásra képesek.
— A rovarfogó növények – szóltam közbe.
— Így van. Vagy a mimóza. A tigmonasztia és a fototropizmus
pontosan ugyanazzal a biokémiai mechanizmussal történik, mégis, az
előző akár milliószor is gyorsabb lehet, mint az utóbbi. A
fototropizmus, vagyis a helyhez kötött növényeknek a fény irányába
való fordulása, növekedése, szinte minden növényre jellemző; a
tigmonasztia, vagyis az érintésre történő mozgás csak ritka
kivételekre. Ugyanez történt a vérállatok esetében is: volt egy
elterjedt, de lassú átalakulás, ami egyetlen gén megváltozása révén
sokezerszeres sebességgel tud megtörténni. Lényegében azonos
mechanizmussal, mint ahogy a magzati élet során kialakuló
vérállatnál, az LVP vérállatfertőzés fehérje lehetővé teszi, hogy akár
egy-két perc alatt megtörténjen az átalakulás.
 — De miért pont teliholdkor? – tette fel a kérdést Attila, engem
beelőzve. Azt hiszem, én legalább annyira akartam tudni, hogy
mennyire más az ő holdfázistól független táltossága, mint ő maga.
— A kutatásaim jelen állapotában úgy tűnik, hogy az LVP
transzkripciójának igen érzékeny szabályozója a melatoninszint.
Meglepő, hogy senki még csak nem is gyanakodott erre korábban.
Amikor a vámpír-DNS-kutatás mellé felvettük a profilunkba a
likantróp-DNS-kutatást is, gyakorlatilag két hónap alatt megoldottuk
azt a problémát, amivel a németek már több évtizede küszködtek.
Pedig ha valaminek a ciklusokhoz, megvilágításhoz, és a szexhez
egyszerre van köze, akkor előbb-utóbb kiderül, hogy a melatonin
szerepet játszik a vizsgált folyamatban. A többi kutató persze a
tiroxint vizsgálta, mert az ebihalaknál ez a szabályozó. Számomra
viszont egyértelmű volt, hogy más szignál-transzdukciós
mechanizmust kell keresni. Valami baj van? – nézett rám Eric.
— Nem, dehogyis – vágtam rá elvörösödve.
— Csak olyan furcsán néztél, mintha... nem is tudom.
— Semmi gond – nyugtattam meg. – Viszont mondtál valamit a
szexről – köszörültem meg a torkomat. – Ciklus, megvilágítás, szex.
Hogy jön ide a szex? – kérdeztem, gondosan kerülve Attila
tekintetét.
— Ó, azt hittem, ez köztudott – felelte Eric. – Az alakváltók
telihold idején különösen túlfűtöttek szexuálisan, hiszen az ösztöneik
veszik át az uralmat a testük felett. Nyilván ebből is adódik, hogy
egy vérállat úgy tud átváltozni holdfázistól függetlenül, hogy közben
felidézi magában az állatot. Mármint a szexuális állatot.
— Úgy érted, közben a szexre gondolnak? – kérdeztem
hitetlenkedve. – Jól emlékeztem Kristóf vérmedvévé alakulására: az
élmény nekem, külső szemlélőként brutális volt, és nehezen tudtam
elképzelni, hogy mindez egy szexuális fantáziának köszönhető.
 — Vad, féktelen, állatias szex – nézett a szemembe Eric, nekem
pedig elakadt egy pillanatra a lélegzetem. – Érdekel?
— Persze – hallottam a hangomat, számomra is meglepő módon.
– Nagyon is érdekel.
— Akkor előkeresem a tanulmányt – állt fel Eric energikusan —,
és átküldőm. Vagy inkább kinyomtassam?
— Küldd csak át – feleltem gyorsan. – Majd megnézem, ha lesz
rá időm.
— Rendben. Most úgyis lesz sürgősebb dolgod.
— Igen – nyomtam el egy sóhajt nem túl sikeresen. Valahogy
mostanában mindig akad sürgősebb dolgom a vad, féktelen, állatias
szexnél, gondoltam lehangoltan.
 13.

Eric távoztával rám tört az ólmos fáradtság.

— Álmos vagyok – mondtam elnyűtten.
— Nem muszáj menned – simította meg a vállamat gyengéden. –
Evelyn kibírja, ha kicsit később cseveg veled.
— Nem akarok bealudni, itt még csak délután három óra van. Ha
most kidőlök, teljesen felborul az alvásom.
— Én is így érzem – mondta Attila. – Ettől függetlenül lehet,
hogy egy kicsit lepihenek. Nullán van a regenerálódásom, ez pedig a
fáradtsági szintemen is meglátszik. És tudod, így hiába is érdekel
téged a vad, féktelen, állatias szex – tette hozzá egy hunyorítással
megtoldott vigyorral.
— Már miért érdekelne hiába? – vettem fel a kesztyűt rutinosan.
– Eric hangsúlyozta, hogy a likantrópokról beszél, nem a táltosokról.
Annyi itt az alakváltó, hogy ezen a környéken aztán mindenki talál
magának vad, féktelen állatias szexet. Már ha akar – tettem hozzá
gyorsan. – Attila csodálkozva nézett rám, én meg vállat vontam. – Á,
hagyjuk! Hidegen hagynak vérfarkasok, úgyis tudod. Egyébként
meg, sajnálom, hogy ramatyul érzed magad.
— Megvagyok. Mit szólsz az ügyhöz? – terelte elegánsan
másfelé a szót.
— Edmundéknak igazuk lehet – mondtam. – Kizárt, hogy három
falkabeli vérfarkas egymás után csak úgy szívinfarktusban haljon
meg. De hogy ezt mi idézhette elő... és főleg ki, azt nem lesz könnyű
kideríteni.
 — Egyetértek. Jó lenne kicsit többet megtudni a
kígyóemberekről, de nagyon úgy tűnik, hogy míg a többi
alakváltófajta eléggé összetart bizonyos kérdésekben, a kígyók
közutálatnak örvendenek, és ezért senki sem ismeri őket igazán.
— Helló! – szólalt meg egy hang a hátam mögött. – Enerváltan
fordultam hátra, pedig örültem Endrének.
— Szia! – mondtam egy mosollyal, majd bemutattam Attilának
régi haveromat, aki Eric kérésére költözött ide pár hónapra, hogy
mint alakváltó-specialista segítse a Bowman vérfarkasokat, míg
megszokják új életmódjukat. Endre nem volt az a romantikus típus,
gondolom jól szórakozhatott, amikor először felmerült az ötlet, hogy
a show – vagyis inkább a nyomozás – kedvéért oltár elé vezesse
Edithet.
— A helyzet a következő – mondta Endre, miközben
térdnadrágját feljebb rántva letelepedett a székre. A háttámlát vette
előre, arra támaszkodott. – Sikerült összeismerkednem többféle
alakváltóval is, de kígyóember nincs köztük. Az esküvő viszont lesz
néhány érdekes alak, talán tőlük megtudhattok pár dolgot.
— Mármint a kamuesküvőn – javítottam ki Endre
szóhasználatát.
— Nem értem, mire célzol – nézett rám csodálkozva, én pedig
arra gondoltam, mennyire megváltozott pár hét alatt. Endre mindig
csak a szemével mosolygott, a szája ritkán ívelt felfelé, de most
eljutott egy félmosolyig. Ráadásul szőkésbarna haja kivételesen
rövidre volt nyírva, borosta sem nőtt az arcán, és így sokkal
civilizáltabban nézett ki, mint ahogy én valaha is láttam. Mit tesz az
esküvői előkészület, gondoltam.
— Hát, hogy ez az egész egy nagy kamu – magyaráztam. –
Elvégre csak azért rendeztek egy esküvőt, hogy bejussunk minden
feltűnés nélkül a likantróp-szépségversenyre.
 — Nem tudom, ezt ki mondta neked, de óriási tévedésben vagy.
Edith és én tényleg összeházasodunk. Ezt már azelőtt elhatároztuk,
hogy a többiek előálltak volna ezzel a szépségversenyes ötlettel.
Valójában épp az esküvő bejelentése adta az ötletet a két esemény
összekapcsolására.
— Te jó ég, felcsináltad? Máris? – csúszott ki a számon
gondolkodás nélkül a kérdés. Attila szeme megrebbent, de nem szólt
közbe. Érdeklődve könyökölt a konyhaasztalon.
— Tudod, vannak, akik nem csak azért házasodnak, mert
felcsinálták a barátnőjüket – oktatott ki higgadtan Endre. Mintha nem
is az az ember lett volna, akit én otthon ismertem. Nagyot pislogtam,
de Endre még nem fejezte be: – Lehet, hogy most újdonságot
mondok, de létezik igaz szerelem. Olyan, ami teljesen fölöslegesnek
ítéli a hosszú jegyességet.
— Na, ne mondd! – feleltem szinte bénultan. Tisztára, mintha
egy másik univerzumban jártam volna, egy Endre-hasonmással.
— De, mondom. És csak azért, mert te még soha nem...
— Ezt a mondatot szerintem most hagyd abba – vágtam Endre
szavába. Attila csillogó tekintettel nézte vörösödő fejemet, mintha
valami igényesebb esztrádműsorra váltott volna jegyet.
— Én értem, miről beszélsz – szólt közbe. – Csapj bele! –
tartotta fel a kezét, mire Endre röhögve pacsizott vele. Tudtam, hogy
az összefogás csakis az én bosszantásomat szolgálja.
— Képzeld, én is értem – dohogtam. – Csak az nem fér a
fejembe, hogy jöhetnek ki ezek a mondatok épp Endre száján. Ez a
pasi már vagy száz nőt megdugott, köztük szerintem egy tucatnyi
vérfarkast is, de egyikkel sem járt egy hétnél tovább. Egyáltalán,
mióta ismered a menyasszonyodat? Két hete? Csak azért, mert
rekordot döntöttél, még nem muszáj mindjárt el is venni. Várj!–
torpantam meg egy pillanatra. – Edith is vérfarkas lett?
 — Szia Edith! – köszönt széles mosollyal Endre. – Bori, Attila,
bemutatom a menyasszonyomat.
Égtem, mint Ágnes néném a máglyán, míg kezet fogtam Edithtel.
Gondoltam, azonnal bocsánatot kérek a megjegyzéseimért, amiket
mellesleg nem neki szántam, de Edith látványa szó szerint elnémított.
Nem mintha olyan különleges szépség lett volna: a családi örökség, a
széles arccsont és erős áll egyértelműen a férfi családtagok előnyére
szolgált, Edith nem járt annyira jól vele – nem úgy, mint a
kékesszöld szemmel, ami Edmundéhoz hasonlított. De nem ez
némított el, hanem az a hajzuhatag, ami szemérmetlen módon épp
oly sötétvörös, hullámos és hosszú volt, mint az enyém. Az egyetlen
különbség az volt, hogy ő frufrut is vágatott, mintha csak kérkedne
azzal, hogy neki még fodrászhoz is van ideje járni, de a hasonlóság
még így is mellbevágó volt. Elkaptam a tekintetem, hogy ne lehessen
leolvasni arcomról a döbbenetem, de ez csak rontott a helyzeten. A
földet bámulva ugyanis jó alaposan szemügyre vehettem Edith
bakancsát, ami a pontos mása volt az enyémnek. Ordítani tudtam
volna a frusztráltságtól. Úgy döntöttem, nem kérek bocsánatot a
beszólásaimért. Ennyi elégtétel nekem is jár.
— Épp azt bizonygattam Borinak, hogy nem kamuesküvő lesz –
mondta Endre.
— Hát persze hogy nem – mosolygott Edith. Nem tudom, miért
irritált még a mimikája is. – Természetesen nem arról álmodoztunk,
hogy az esküvőnk épp egy sorozatgyilkos utáni nyomozáshoz fog
kapcsolódni, de ha egyszer mi ezzel tudunk segíteni, hát legyen. –
Egy széket húzott Endre mellé, és úgy ült le, hogy a fejét vőlegénye
széles vállára hajthassa. Endre megsimogatta a fejét, mint valami
kedves kutyáét. Vagy farkasét. Vagy vérfarkasét.
 — Edith a meglepetések embere – magyarázta Endre lelkesen.
Egy hónappal ezelőtt, ha azt mondtad volna neki, hogy „likantróp”, ő
sikítozva kirohant volna a házból. Most meg ő ajánlotta fel, hogy
hívjuk meg az alakváltókat az esküvőre.
Egy igazi szent, boszorkányhajjal és démonvadász bakancsban,
gondoltam magamban rosszmájúan.
— Ez tényleg igen nagylelkű – mondtam hangosan, és Attilára
sandítottam. Ő viszont rám sem bagózott, mivel szemmel láthatóan
nem jutott még túl a kezdeti sokkhatáson, amit Edith váltott ki.
Meredten bámulta Endre menyasszonyát, mintha valami bűbáj nem
engedné, hogy levegye róla a tekintetét. Úgy tűnt, a vörös hajtömeg
mágnesként vonzza a szemét, én meg úgy döntöttem, hogy nem
rúgom sípcsonton – ha bámulni akarja más nőjét, hát tegye. Csak
remélni mertem, hogy nem az a hasonlóság bűvöli el így, ami engem
annyira irritált.
— Felpróbáltad már a ruhádat? – kérdezte Edith. Keze a chipses
tál felé nyúlt, de aztán félúton meggondolta magát, és ahelyett, hogy
belemarkolt volna a maradékba, határozottan odébb tolta a tálat,
mintha a chips látványa is zavarná. Nyilván csupa fantasztikusan
egészséges bioételt eszik, gondoltam. – Tetszik? – Értetlenül
meredtem rá. – A ruha – ismételte elnézően. – Tetszik? – A kedves,
udvarias, ártalmatlan kérdésnek álcázott támadásban nem volt nehéz
meghallanom a tömény szarkazmust.
— A célnak tökéletesen megfelel – döntöttem egy diplomatikus
válasz mellett. Végül is, lássuk be, a koszorúslányok arra vannak,
hogy az esküvőt megzavarni vágyó gonosz szellemek figyelmét
eltereljék a menyasszonyról. Ha pedig, ne adj' isten, idetévedne egy
gonosz szellem, és megpillantana ebben a ruhában, tuti, hogy nem
tudna egykönnyen továbblépni: sokkot kapna, és visszavonulót fújna.
 — Azt hiszem, remekül fog állni – bosszantott tovább Edith.
Meg tudtam volna fojtani egy kiskanálnyi démonvérben. – Eric
fizette, de én választottam. Az öcsém annyira ért a női ruhákhoz,
mint a női lélekhez. Ne aggódj, felpróbáltam, mielőtt megvette volna.
Eric azt mondta, kábé egy méret vagyunk. – Na, még ez is.
— Igen, úgy tűnik, a méretünk is egyforma – feleltem, majd
felálltam. – Nekem lassan mennem kell – mondtam, még mielőtt
további egyezések is kiderülhettek volna.
— Kész is vagyok – szólalt meg az ebédlő ajtajában végszóra
Evelyn. Régen örültem már annyira a hangjának, mint most.
— Mehetünk – válaszoltam lelkesen, és elköszöntem a
többiektől. Az udvarra kiszűrődött még Edith nevetése. Na, a
nevetése legalább nem olyan volt, mint az enyém.
 14.

Fél óra autókázás után Edgár egy lepattant kis kunyhó előtt
parkolt le. Faluszéli kis vityillónak tűnt az épület, amelynek a
közelébe nem építettek mást. Vagy építettek, amikor még idáig
tartott a falu, de a többi épület már rég összedőlt, és csak ez tartotta
magát. Az pedig, hogy a házikó nem dőlt össze, valószínűleg csak
egy igen erőteljes varázslatnak volt köszönhető.
Kerítés nem védte az épületet, fölöslegesnek is tűnt. Egy
varázskellékes boltot aligha rabolnak ki, hacsak nem valami erős
mágia segítségével – az ellen meg a deszkák aligha nyújtanak
hathatós védelmet.
— Ez az – jelentette be Edgár.
— Igen, érzem – bólintott Evelyn, és előkotorta a listáját.
— Majd én elintézem – vállalkozott újra Edgár, aki
szemlátomást nehezen tűrte a visszautasítást.
— Nem fog sikerülni – rázta a fejét Evelyn. – Ez nem a sarki
közért, ahol lehetetlen eltéveszteni a virslit és a ketchupöt.
— Szerintem meg megoldom – nyúlt a cetliért Edgár, mire
Evelyn vállat vont, és legnagyobb meglepetésemre átnyújtotta neki a
listát meg egy borítékot. – Ennél még véletlenül sem kerülhet többe –
közölte boszibarátnőm. – Keményen kell alkudni, legalább az ár
20%-át.
— Értettem – szalutált Edgár mókásan, és elindult a
varázsboltba. Evelyn azonnal hozzám fordult.
— Van egy kis időnk, amíg átvágják a boltban – közölte
nyugodtan. – Szóval, végre beszélhetünk. Ki vele, mi a gond. Attila?
 — Attila? – néztem rá értetlenül. – Nem, Attilával kivételesen
minden rendben van. Vagyis majdnem minden. Nem, a probléma
nem ő, hanem Edith. Láttad a csajt?
— Persze, láttam.
— És?!
— És? Hát, csinos. Jó sok haja van neki is, nem mondom.
— Pont olyan a haja, mint az enyém! – fakadtam ki. – Ugyanaz a
hajszín, ami még életemben nem sétált velem szembe az utcán! Ilyet
senki sem festet magának! Ugyanaz a hullámos, hosszú haj. Lenyúlta
a hajamat!
— És te ilyenkor hallod, amit beszélsz? – kérdezte Evelyn
szemöldökráncolva.
— Igen, és szégyellem is magam – vallottam be keserűen. – De
tudod, ez annyira, de annyira...
— Ugyan már! – mondta Evelyn. – Téged soha nem izgattak az
ilyen külsőségek.
— Persze, nem is – feleltem. – De tudod...
— Nem kaptad volna fel a vizet emiatt pár hónappal korábban –
jegyezte meg barátnőm.
— Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem rosszat sejtve.
— Inkább nem pszichologizálnék – visszakozott.
— Már elkezdted, sajnálom.
— Hát jó – sóhajtott. – Van ez a dolog ugyebár közted és Attila
közt.
— Nincs köztünk semmi – vágtam rá túl gyorsan.
— Persze, Bori. Ha a semmi alatt azt értjük, hogy volt köztetek
némi fergeteges szex, és Attila őrülten szerelmes beléd, mióta egy
vámpírmúzsa megharapta, te pedig valójában vonzódsz hozzá, de
nem vallod be.
 — Mert attól félsz, hogy ez a vonzó Attila csak egy átmeneti
állapot, és a harapás hatásának elmúltával egy más ember fog előtted
állni, nos, igen, akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen semmi sincs
köztetek.
— A szarkazmus általában az én reszortom – hívtam fel rá a
figyelmét, hiába.
— Muszáj volt felvenni az eszköztáramba, hogy megértsd, mit
akarok mondani – mosolygott Evelyn. – Egy felfogást elősegítő
varázslat rengeteg energiámat emésztené fel. A lényeg, viszont, hogy
igenis van köztetek valami, és mindketten szeretnétek, ha ennél több
lehetne. Csak míg ő úgy gondolja, hogy itt az idő, te úgy gondolod,
hogy most még véletlenül sem lenne jó ötlet. Fölösleges tiltakoznod,
tökéletesen összefoglaltam, hogy mi a helyzet.
— Talán – morogtam. – De ennek mi köze van Edithhez?
— Szerintem azért tartod olyan különlegesnek és egyéninek a
hajadat, mert Attila bika énje erre gerjed.
— Ugyan már! – nevettem, majd ráfagyott az arcomra a mosoly.
– Basszus! – mondtam halkan.
— Szerintem féltékeny vagy – mondta Evelyn, és kedvesen
megölelt. – Vagyis bele vagy zúgva Attilába, ez innentől kezdve nem
kérdés.
— Dehogynem az – tiltakoztam. – Edith, ha már így nézzük,
egyáltalán nem veszélyezteti a pozíciómat. Mindjárt férjhez megy
Endréhez.
— Persze, semmi okod rá – erősítette meg Evelyn. – De tudod, a
féltékenység nem egy racionális érzés.
— Én nem vagyok az a féltékeny típus – jelentettem ki, és
komolyan is gondoltam. – De tudod mit? – kérdeztem hirtelen. – A
vörös haja legalább annyira zavar, mint az, hogy ugyanolyan
bakancsot hord, mint én! Utálom ezt a nőt.
 — Nem utálhatsz valakit azért, mert ugyanolyan bakancsot hord,
mint te – dorgált visszafogottan Evelyn.
— De igen – duzzogtam, mint egy óvodás, akit arra
kényszerítenek, hogy átadja a játékát egy csoporttársának.
— Próbálj meg vele kedves lenni. Semmit nem ártott neked.
Kissé túlreagálsz olyan dolgokat, amiket nem kellene. Ez az átokügy
kimerített, de most össze kell kapnod magadat.
— Tudom.
— Nem akadhatsz ki semmiségeken.
— Igen, tudom! – mondtam kissé hangosabban a kelleténél.
— Nem rakok rád lazítóbűbájt, mert fontos, hogy észnél légy, de
próbálj meg kevésbé görcsölni az olyan dolgokon, amiknek semmi
jelentőségük.
— Igenis – bólintottam. – Féltékenységsemlegesítőt nem tudsz
kutyulni? Nem mintha egyetértenék a diagnózisoddal.
— A féltékenység elleni varázslat a szerelmi mágiához tartozik.
A szerelmi mágia pedig tabu, de ezt te nagyon jól tudod. A
varázslatot végző boszorkány alaposan megbűnhődhet érte, úgyhogy
ha nem bánod, ezt passzolnám.
— Csak egy kósza ötlet volt – vontam vállat sóhajtva.
— Jön a lúzerünk – jelentette Evelyn, én pedig automatikusan
kinéztem az ablakon. Edgár egy nagyobb szatyrot cipelt, alaposan
bevásárolt.
— Mondtam, hogy menni fog – ült be az autóba széles
mosollyal, s a nehéz szatyrot egy lendülettel Evelyn mellé helyezte.
Barátnőm szakértő mozdulattal egyenként kivette a varázskellékeket,
megvizsgálta, majd egy biccentéssel visszatette őket a szatyorba.
— Kilencből kilenc – mondta Edgárra nézve.
— Na, ugye – hunyorított Edgár elégedetten.
 — Úgy értem – pontosított Evelyn –, hogy a kilenc
komponensből sikerült kilenc hamisítványt beszerezned. Bravó! –
Edgár arcáról lehervadt a mosoly.
— Csak szívatsz engem – mondta bizonytalanul.
— Ez nem szokásom – felelte Evelyn, én pedig némán
bólogattam, a szavait megerősítendő.
— Hogy rohadna le a banya keze! – mondta Edgár dühösen, és
felnyalábolta a zacskót. Kikászálódott az autóból, hogy visszavigye a
cuccot a boltba, de Evelyn utána szólt:
— Most meg hova mész?
— Vissza a boltba. Reklamálni.
— Ezt inkább bízd rám – felelte Evelyn olyan magabiztosan,
hogy még én is elcsodálkoztam rajta.
— Veled megyek – erősködött Edgár.
— Felőlem – vont vállat Evelyn. Erre én is kimásztam a
kocsiból.
— Várjatok meg! – szóltam utánuk. – Még sohasem voltam igazi
varázsboltban.
— Nem maradtál le semmiről – várt be Edgár udvariasan. –
Iszonyú bűz van benn, előre szólok.
 15.

A varázsboltban tényleg büdös volt, bár a terquilszaghoz szokott

orrom ezt nem vette annyira zokon – ráadásul, miután beléptünk, az
eladó valami port szórt az előtte világító gyertyákra, és mindjárt
frissebb levegőhöz jutottunk. A figyelmesség valószínűleg csak igazi
boszorkányoknak szólt, Evelyn érdemelhette ki.
— Helló! – köszönt Evelyn.
— Helló! – köszönt a pult mögött álldogáló asszony. Csíkokban
őszülő haját egyetlen hosszú copfba fonva viselte, de ez nem tette
fiatalosabbá beesett, hamuszín arcát. A tekintete komoly volt, de a
szeme körül mosolyráncok gyülekeztek. A pult mögött, két,
üvegcséktől roskadozó szekrény közt ajtó körvonala rajzolódott ki.
Mögötte lehetett az értékesebb varázskellékek raktára, a hely, ahova
nincs bejárása a vásárló közönségnek. – Miben segíthetek? –
kérdezte a nő, mintha Edgárt fel sem ismerte volna. Evelyn a pultra
rakta a szatyrot.
— Szeretnék kicserélni pár dolgot – mondta mosolyogva, és a
szatyorból előhúzott egy kis dobozkát. – Preparált rigószem vérbogár
helyett? Régi trükk. – Az öregasszony mosolyogva bólintott. –
Evelyn újabb árut húzott elő, miután turkált egy kicsit a szatyorban.
Egy szőrgubacsot halászott elő és ejtett a pultra. – Ha nem tévedek,
ez valami mosómedveszőrből készült hamisítvány, márpedig én
presa farkat kértem. Tudom, hogy az sokkal értékesebb és
nehezebben beszerezhető, de ha nem tévedek, az emberem kifizette
az árát.
Az öregasszony mosolya még szélesebbre húzódott.
 — De a kedvencem – folytatta Evelyn –, a prikapor helyetti
fogalmam sincs mi. Mi ez? A színe és az állaga tökéletes, az illatot
azonban nem sikerült teljesen eltalálni.
— Igen, ezen még dolgoznom kell – bólintott az öregasszony
egyetértően. Edgár se köpni, se nyelni nem tudott.
— Folytassam? – kérdezte Evelyn.
— Nem szükséges – válaszolta az öregasszony. – De te is tudod,
hogy...
— Persze, tudom. Nincs harag – mosolyodott el Evelyn. –
Viszont gyorsan kellenek a cuccok. Késésben vagyok.
— Egy pillanat – mondta a nő, és egy perc alatt összepakolt egy
újabb szatyorra való nyalánkságot. Már ha a vérbogár és társai annak
számítanak. – Tessék – nyújtotta át a tasakot Evelynnek, aki gyorsan
leellenőrizte az árut, majd egy biccentéssel jelezte, hogy minden
rendben van. – Legyen máskor is szerencsénk ! – mondta a nő.
— Viszlát! – mondta Evelyn, és kisétált a boltból.
— Ez meg mi volt? – kérdezte döbbent tekintettel Edgár.
— Mi lenne? – kérdezett vissza Evelyn. – Ő csak azt tette, amit a
törvény megkövetelt. Laikusnak, varázserő nélküli embernek nem
szabad eladni olyan dolgokat, amikből veszélyes varázslatot lehet
készíteni. Márpedig egy laikus kezében a legegyszerűbb és
legártatlanabb varázslat is veszélyes.
— És ugyan honnan tudná az eladó, hogy nem rendelkezem
varázserővel? Még igazolványt sem kért tőlem.
— Egy boszi megérzi a varázserőt. Varázsboltot pedig csak
boszorkány üzemeltethet, vagy legalábbis boszorkány
alkalmazottnak is lennie kell a boltban. Egy mágiahasználó viszont
ritkán válik olyasvalaki alkalmazottjává, akinek nincs varázsereje,
úgyhogy ez inkább csak amolyan elméleti kitétel. Az öregasszony
maga is boszorkány, az autóban is érezni lehetett az erejét.
 — Te persze tudtad, hogy ez fog történni – nézett Edgár szúrós
szemmel Evelynre.
— Igen, sejtettem – válaszolta Evelyn, és beült az autóba. – Az
eladók általában nem tagadják meg a kiszolgálást. Az sokkal
nagyobb macera. Vitatkozni, miegymás. Plusz nem túl kifizetődő.
így mégiscsak van bevétel.
— És nem túl veszélyes ilyen gátlástalanul átvágni a vásárlót?
— Úgy érted, nem kockázatos-e egy varázserővel bíró
személynek becsapnia egy varázserővel nem rendelkező személyt?
Nos, szerinted?
— Ah, értem a logikát – bólintott Edgár. – Szóval szimplán
hülyét csináltál belőlem. Igazán szólhattál volna.
— Én szóltam – emlékeztette Evelyn. – Te ragaszkodtál hozzá,
hogy egyedül intézkedj.
— Igen, mert nem mondtad, hogy reménytelen a vállalkozás. –
Edgár elfordította a slusszkulcsot, és beletaposott a gázba.
— Mivel engesztelhetlek ki? – hajolt előre Evelyn a hátsó
ülésről. – Egy szexepiljavító bűbáj?
— Most csak húzod az agyam, ugye?
— Igen, sajnálom.
— Mindegy. Ha ez kellett ahhoz, hogy megcsináld azt a
védővarázslatot, fogjuk fel úgy, hogy én is meghoztam a magam
áldozatát az ügyben – mondta, és ráfordult a hazavezető útra.
— Soha nagyobb áldozatot ne kelljen hoznod! – kívántam
őszintén.
— Áldozat! – kiáltott fel magánkívül Evelyn.
— Mi az? – kérdeztem, Edgár pedig beletaposott a fékbe.
— Egy lehetőség, amire eddig nem gondoltam – felelte
összeszedettebben Evelyn. – Mi van akkor, ha a három holttest egy
áldozathoz kapcsolódik?
 — Én nem értek hozzá – válaszolta Edgár –, de ahhoz talán nem
követték egymást túl gyorsan a halálesetek. Három szívinfarktus két
hónap alatt. Nem kevés, de ha ugyanahhoz az áldozathoz
kapcsolódik, akkor nem elég koncentrált, vagy tévedek?
— Nem, dehogy – mondta Evelyn elgondolkodva. – De lehet,
hogy ugyanolyan áldozat, háromszor egymás után. Lehet, hogy
valamihez vérfarkasáldozat kell. Csak tudnám, mihez.
— Én sem értek hozzá, de a nagy, látványos áldozatokhoz, ha jól
emlékszem, vér kell leginkább – mondtam. – Ez vértelen halál, azért
is olyan furcsa.
— Vannak vér nélküli áldozatok is – mondta Evelyn. – Ami azt
illeti, a vértelen áldozatok egy része kifejezetten arra irányul, hogy a
varázsló fél megszerezze a másik erejét.
— Azt akarod mondani, hogy esetleg valaki azért ölt
alakváltókat, hogy elszívja az életerejüket?
— Ez egyelőre csak egy kósza felvetés – szólt Evelyn. – Én
mindössze azt mondom, ezzel a lehetőséggel is számolni kell.
— Túl sok mindennel kell számolni – mondta Edgár lehangoltan.
– Az a nagy helyzet, hogy nem sok nyomon tudunk elindulni.
— Ez holnap este talán megváltozik – mondta Evelyn, Edgár
pedig újraindította az autót. – Fel kell készülnünk a vacsorapróbára –
jelentette be, mintha legalábbis nekünk kellett volna a vacsorát
megfőzni.
— Mire gondolsz? – kérdeztem. – Mert az én készülésem, úgy
érzem, maximum egy kiadós alvásból fog állni. Majd’ összeesek.
— Arra gondoltam, hogy át kell néznünk a meghívottak listáját.
Edgár, fel kell készítened bennünket a vendégekből.
— Rendben.
 — Holnap délelőtt átbeszéljük, kikre érdemes leginkább
koncentrálni. Hátha megtudunk valamit azoktól, akik kicsit jobban
ismerték az áldozatokat.
— Nem gond.
— És még valami – folytatta Evelyn. – A ma esti
védővarázslatoz elég nagy nyugalom kell, ez megoldható valahol a
közelben?
— Úgy érted, furikázzalak el valahová, ahol még a madár se jár?
— Nos, madár éppen lehet – felelte Evelyn. – De ha jól értettem,
ma este már előkészítitek a kertet a holnapi vacsorához. A
sátorfelállítás, asztal- és székrakodás nem éppen a nyugodt környezet
kellékei.
— Értem. Bent az erdőben senki nem fog zavarni, elmehetünk.
— Remek.
— Még valamit meg kell beszélnünk – kapcsolódtam be én is a
beszélgetésbe.
— Igen? – kérdezte Edgár.
— Ugye holnap nem kell felvennem azt a fodros ruhát, ami a
szekrényemben lóg?
— Valóban ez a legfontosabb kérdés akkor, amikor három ember
meggyilkolásának ügyében nyomozunk? – kérdezte Edgár nem kevés
nehezteléssel a hangjában.
— Oxigénhiányos állapotban nehezemre esik a gondolkodás,
úgyhogy már megbocsáss, de ez tényleg egy fontos kérdés. Az a ruha
nemcsak ízléstelen, de ráadásul egy számmal kisebb, mint a
méretem.
— Holnap csak vacsorapróba – felelte Evelyn. – Nem kell
felvenni a szertartásra való ruhát. Elég, ha jól nézel ki. Tudod, mint
egy elegánsabb bulin.
 — Akkor jöhetek farmerben? – kérdeztem kicsit
megkönnyebbülve.
— Mit nem értesz azon, hogy elegáns? – nézett rám Evelyn.
— A fekete farmer nem elegáns? – kérdeztem újra kétségbe
esve.
— Nem. A fekete farmer az egy fekete színű straparuházat.
— És van itt valami elegáns bolt a közelben? – tettem fel a
százforintos kérdést.
— Szerinted? – röhögött Edgár az erdei úton dübörögve.
Közel s távol csak fát láttuk és sziklát. Az autó nagyot dobott
rajtunk, Edgár valószínűleg az útviszonyokkal is próbálta
demonstrálni a kérdésem abszurditását.
— Adok kölcsön – nyugtatott meg Evelyn. – Nem vagyok ugyan
médium, de ezt előre láttam.
— Te vagy a legjobb barátnőm – hálálkodtam. – Mondtam már?
— Mondtad – ölelt át fél karral Evelyn. – De ezt nem tudom
megunni, úgyhogy csak nyugodtan.
 16.

Mire visszaértünk, az udvaron már nagyban folytak az

előkészületek. Egy csapat izmos férfi óriási pavilont állított föl,
valószínűleg inkább csak a dekoráció miatt, mivel esőre nem kellett
számítani. A ház előtt két teherautó állt, azokról pakolták le az
asztalokat és székeket. Nem kevés pénzbe kerülhetett, hogy egy ilyen
cég kijöjjön ide, gondoltam, de elismerően néztem, milyen gyorsan,
összeszokottan dolgoznak.
— Ismerősök – kommentálta Edgár, miután leparkolt. – A tulaj
egy alakváltó házaspár. Hattyúk. Nemcsak a szervezéshez értenek, de
jó a konyhájuk is.
Edith elégedetten szemlélte a csinosodó kertet, míg Endre Erickel
tanácskozott a pavilonban. Fehérholló egyelőre nem mozdult ki a
garázsból, csak a vérmedvéit láttam: Kitti a garázsajtó előtt egy, a
pavilonból lenyúlt széken olvasott, Rómeó pedig éppen telefonált.
Egy horribilis tengerentúli telefonszámla, úgy látszik, nem hoz
zavarba egy olyan vérmedvét, akinek akkora aranylánc lóg a
nyakában, hogy egy ember összerogyna a súlya alatt. Rómeó
likantróp nyak- és vállizmai azonban bírták a terhelést.
— Edmund még nem jött vissza – mondta a házból épp kilépő
Mark. – Ti viszont gyorsan megjártátok a varázsboltot.
— És ebben már a reklamáció is benne volt – jegyeztem meg,
amit Edgár egy gyilkos pillantással viszonzott.
— Egy kicsit foglald el magadat a többiekkel – mondta Evelyn
Marknak. – Borival ruhát kell próbálnunk.
 — Mit kell azon próbálni? – nézett ránk értetlenül Mark, de
aztán gyorsan legyintett egyet. – Hagyd csak! A női lélek ezen részét
képtelen leszek valaha is felfogni. Próbáljatok, aztán meg gyertek ki,
mert itt lesz a vacsora.
— Szuper! A vacsorapróba próbája? – kérdeztem.
— Nem igazán – felelt Mark helyett Edith. – Ma este bölény-
burger lesz egységesen a vacsora. Holnap ennél valamivel
igényesebb ellátásra számíthattok.
— Én bírom a bölény-burgert – vont vállat Endre.
— Én is – mondta Evelyn. – Amennyiben kérhetem bölényhús
nélkül.
— Bárhogy kérheted, bár a bölény-burger nem túl jó bölényhús
nélkül – nevetett Edith.
— Nekem jöhet sok hússal – közöltem tömören, és beléptem a
házba. Nem volt kedvem Edithtel csevegni. Evelyn utánam jött.
— Gyere, ha akarod, holnap lehetsz dögösebb, mint a
menyasszony.
— Nem érdekel a projekt – sóhajtottam. – Adj rám valami
göncöt, ami nem túl ótvar, de kényelmes, és ennyi. Nincs kedvem
próbálgatni. Iszonyúan elfáradtam. Kizsigerelt ez az időeltolódás.
— Jól van – mondta Evelyn, és betessékelt a szobájukba, ami
szinte a pontos mása volt az enyémnek. Persze, itt legalább volt
értelme a duplaágynak.
— Adok pár cuccot, vidd fel magadhoz, és majd holnap, ha lesz
kedved hozzá, felpróbálod őket. Rendben?
— Tökéletes – mondtam, és elnyomtam egy ásítást.
— Lefekszel aludni?
— Most már megvárom a vacsorát. Neked nem kell pihenned a
varázslás előtt?
 — Nem vagyok fáradt – felelte Evelyn. – De azért remélem,
Edmund felbukkan a vacsora tájékán. Nem szeretnék éjszaka
varázsolgatni.
— Miért? Akkor nehezebben megy? – kérdeztem lelassulva.
— Nos, mivel az éjszakára más terveim voltak – felelte Evelyn
huncut mosollyal –, igen, azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy
nehezebben menne.
— Boldogok a lelki szegények, meg akiknek vannak terveik az
éjszakára – válaszoltam irigykedve.
— Sajnálom, hogy Attilával nem alakultak jól a dolgok –
huppant le Evelyn az ágyra, miután odadobált egy halom ruhát a
bőröndjéből. – Odavan érted egy táltos, ez azért nem semmi!
— Egy varázsharapás miatt. Ez a nem semmi – pontosítottam.
— És Géza? – kérdezte óvatosan barátném, tudva, hogy
ingoványos talajra lépett. – Azóta sincs hír felőle?
— Nincs – ráztam a fejem. Nem nyúltam a ruhákhoz, Evelyn
vette egyenként kézbe őket, és valamilyen megfontolás alapján
kétfelé válogatta ruhatárát. – Tökéletesen felszívódott, azon sem
lepődnék meg, ha kiderülne, hogy külföldre ment. Sehol nem lehet
elérni. Nem él a korábbi címe, telefonja, munkahelye. Azt hiszem,
komolyan gondolta a szakítást – mondtam ki most először ezt az
utálatos gondolatot. – De hiányzik. Persze lehet, hogy nem is ő
hiányzik, hanem a normális élet illúziója. Az a pár hét Gézával sok
mindenért kárpótolt. És az a remény, hogy nekem is lehet normális
életem, elillant Gézával együtt.
— Az egyik menekül, a másik ostromol. Valahol tényleg létezik
egyensúly a világban – sóhajtott Evelyn.
— Géza valóban szeretett engem – merengtem, – mégis elment.
Attila csak azt hiszi, hogy szeret. Ő is elhagyna, amint kigyógyulna a
harapás mellékhatásából, úgyhogy ebbe bele sem kezdek.
 — Tudod, azt hinné az ember, hogy a pofonok csak edzettebbé
tesznek, de igazából egyre kevésbé bírom a megpróbáltatásokat.
Undorító, ha azt mondom, örülök ennek az ügynek, mert így legalább
időnként kénytelen vagyok mással foglalkozni?
— Dehogyis. Ez teljesen érthető – mondta Evelyn. – De azért
hadd mondjak valamit.
— Csupa fül vagyok.
— Ha valaki se szó, se beszéd felszívódik, az sohasem szeretett
igazán. Talán csak azt hitte, hogy igen. Az, aki képes volt téged
összehozni egy másik pasival csak azért, mert meg volt győződve
arról, hogy ez majd boldoggá tesz, az igazán szeret. Függetlenül
attól, hogy ezt a szeretetet egy harapás hozta a felszínre, jó mélyről.
Az érzés viszont az övé, nem pedig egy mágiáé.
— Nem segítesz – fogtam a fejemet.
— Sajnálom. A barátnőd vagyok, és kötelességemnek érzem
elmondani, hogy szerintem Gézáért nem érdemes könnyeket hullatni.
Faképnél hagyott, amikor épp átok alatt álltál. Komolyan mondom:
jobb is, ha nem jön vissza.
Nem feleltem. Ő pedig nem folytatta, csak visszapakolta a
szekrénybe a ruhák egy részét, a maradékot pedig újra mustra alá
vette.
— Menjünk ki – javasoltam végül. – Hátha akkor hamarabb
kerül valami a tányérunkra.
— Ezeket vidd fel – választott ki végül három ruhát Evelyn.
— Örülök, hogy itt vagy – mondtam hálásan. – És tudod, ezt
most nem a ruhák miatt mondom. – Evelyn erősen megölelt, majd
gyorsan hátralépett.
— Jaj, össze ne gyűrjem őket – szólt fájdalmas arccal. – Nagy
pazarlás lenne a varázserőmet gyűrődéskisimításra fordítani.
 — Tudod, már feltalálták a vasalót – jegyeztem meg nevetve.
— Azért inkább akaszd ki őket egy vállfára. Ismerlek, úgysem
állnál neki a vasalásnak. – Ott a pont, gondoltam, és a ruhákat
gondosan eltartottam magamtól.
— Kint találkozunk – mondtam, miközben elindultam az
emeletre.
Két lépcsőfokot haladtam, majd visszafordultam. Evelyn kérdőn
nézett rám.
— Elfelejtettél valamit? – kérdezte mosolyogva.
— Nem – ráztam meg a fejem, és folytattam az utat felfelé. Egy
pillanatra elkapott a kísértés, hogy beszéljek neki a jóslásról, ami a
frászt hozta rám az elutazásunk előtt, de ez most nem is tűnt olyan jó
ötletnek. Nincs értelme vészharangot kongatni egy cigány kártyán
alapuló jóslat miatt, döntöttem el. Nem fog itt meghalni senki
miattam. Persze, az is épp elég, ha valaki a sorozatgyilkos miatt
távozik az élők sorából, sóhajtottam lehangoltam
 17.

A bölényhús kicsit elégett, a paradicsom vízízű volt, a szósz pedig

a kelleténél kissé csípősebb, de ez senkit nem tartott vissza a
repetázástól – szemlátomást ki voltunk éhezve. A hangulatos
lampionvilágítás, a kellemesen megenyhült este, és Mozart
Varázsfuvolája bőven kárpótolt a jóindulattal is csak szerénynek
nevezhető kulinális élvezetekért. Még a szokatlanul sportos öltözetet
viselő Fehérholló is derűsen csatlakozott egy korsó vér kíséretében,
miután mindenki bejelentette, hogy már degeszre ette magát.
— Ez kedves figyelmesség volt – emelte korsóját Eric felé, aki
egy biccentéssel nyugtázta a fekete farmeröltönyben feszítő vámpír
elégedettségét. Nem tudtam, magától jutott-e eszébe Ericnek, hogy
nem ártana gondoskodnia Fehérholló vérkészletéről, vagy Attila adta
ki az ukázt előre. Akárhogy is, mindannyiunk számára megnyugtató
érzés volt, hogy ha Fehérholló megszomjazik, van mihez nyúlnia a
mi zsenge artériánkon kívül – bár volt egy olyan érzésem, hogy a
vérmedvék nem csak testőri minőségben kísérték el vámpírurukat.
Fehérholló likantrópjai tetemes mennyiségű bölény-burger
elfogyasztása után a garázs elé húzott asztalnál ültek, és kártyáztak.
Rómeó még vitt egy kis bölénynasit a játékhoz, de úgy tűnt, ez
megbosszulta magát: a játék helyett az evésre koncentrált, és
igencsak vesztésre állt. Kristófot sem kötötte le teljes mértékben a
játék: nem tudtam nem észrevenni, hogy a kezében tartott
kártyalapok mögül kilesve általában nem annyira a játékosok arcát,
mint inkább Tamara szemet gyönyörködtető dekoltázsát kémlelte.
 Tamara nagyot sóhajtott, keblei látványosan megemelkedtek,
Kristóf pedig majd kiejtette a kezéből a lapjait. Tamara arcán
halvány mosoly suhant át, Kitti pedig rosszallóan csóválta a fejét.
Mire legközelebb odanéztem, már csak a két vérmedvecsaj volt
játékban. Úgy jósoltam, Kittire nem fognak hatni Tamara bájai, így
jó eséllyel ő nyeri meg a partit, de egyelőre nem tudták dűlőre vinni a
dolgot.
A vacsora vége felé Edmund is befutott.
— Három hajszál és egy kitűző – jelentette diadalmasan.
— Kitűző? – csodálkoztam.
— Igen, egy jelvényféleség. „Kiváló vadász,” még a
vérfarkassága előtti időkből. Poénból szokta hordani a kabátján. A
varázslat után visszacsempészhetem a lakásába, vagy ennek már
örökre búcsút mondhat?
— A kitűző elvileg sértetlen marad – mondta Evelyn. – Ha
minden jól megy, visszaadhatod neki.
— Pompás – felelte Edmund, és beleharapott egy hatalmas
bölény-burgerbe. – A varázscuccok megvannak? – kérdezte félig tele
szájjal.
— Igen – mondta Evelyn. – Edgarral kicsit beljebb megyünk az
erdőbe, ott elvégzem a varázslatot.
— Edgarral kettesben az erdőben? – vigyorgott Edmund Markra.
– Én a helyedben velük mennék.
— Nagyon vicces – húzta el a száját Edgár.
— Velük megyek – vágta rá gyorsan Mark, és azonnal
szedelőzködni kezdett.
— Én meg mentem aludni – álltam fel az asztaltól. – Ha nem
alszom ki végre magamat, nem sok hasznomat fogjátok látni holnap.
— Én is megyek – mondta Attila.
 — Én meg majd őrzöm a házat – intett Fehérholló. – Vagyis,
őriztetem.
— Akkor jó éjszakát! – mondtam, és Attilával egyetemben
elindultam a ház felé. Kellemes este volt, meleg, és ha megmozdult a
levegő, langyos szellő simította az arcomat. Az erdő zsongott a
madárcsicsergéstől – még elüldögéltem volna odakint egy órácskát,
ha nem lettem volna ennyire álmos.
— Ilyenkor, naplementekor, mindig megvadul az erdő – szólt
Attila.
— Hihetetlen ez a füttykoncert – bólintottam.
— Nem bírnak magukkal az állatok – préselte ki magából a
szavakat odabent. Az ajtót bevágta a szél mögöttünk, én pedig
tudtam, hogy ezúttal nem a langyos nyári szellő a ludas.
— Eddig soha nem zavart téged a naplemente – néztem rá.
— Most sem a naplemente zavar leginkább – közölte
tárgyilagosan, és elindult felfelé a lépcsőn.
— Tehetek érted valamit? – szóltam utána.
— Tehetnél – fordult vissza. – De nyilván nem fogsz.
— Mármint azon túl – mondtam, de már csak a levegőnek. Attila
után becsapódott az ajtó – nem akarta lefolytatni azt a beszélgetést,
aminek úgyis ismerte már minden fordulatát. Bementem a szobámba,
és csöndben elfordítottam a kulcsot a zárban. Tehetetlennek éreztem
magam, és tökéletesen ötlettelennek. Mit tehetnék, hogy ne
szenvedjünk ennyire? Mert hát, be kellett látnom, én legalább
annyira vergődtem Attila érzései miatt, mint ő maga. Majd elmúlik,
gondoltam egy sóhajjal. Csak kár, hogy nem alhatom át ezt az időt...
Tekintetem az erkélyajtó melletti sarokba tévedt, és
lehangoltságom ellenére elmosolyodtam. Valaki egy csodaszép, félig
kinyílt vadliliomot csempészett be a szobámba, amíg távol voltam.
 A virág egy tequilásüvegben állt, stílszerűen, én pedig mindjárt
jobb kedvre derültem. Már kezdtem elfelejteni, hogy nemcsak
üvegtöréssel, de ilyen figyelmességekkel is lehet udvarolni, és ez a
meglepetés feledtette velem Attila vonzalmának negatív hozadékait.
Gyenge vagyok, korholtam magamat önkritikusan. Egy szál virág, és
abba a hitbe ringatom magamat, hogy Attila képes normálisan is
tudtomra adni érzelmeit.
Fáradtan ledobtam magamról a ruhámat. A tervezett zuhanyzást
két másodpercnyi gondolkodás után másnap reggelre halasztottam,
és végigdőltem az ágyon. Úgy aludtam, mint akit agyonütöttek:
nyugodtan, mit sem sejtve arról, hogy ilyen pihenésben jó ideig nem
lesz részem.
 18.

Kopogásra ébredtem. Álmosan szóltam ki, és bár eljátszottam a

gondolattal, hogy a szememet is kinyitom, úgy döntöttem, ez még
várhat. Túl jó álom volt.
— Jó reggelt! – hallottam Attila energikus hangját.
Múzsaharapás ide vagy oda, nagyon úgy tűnt, hogy még mindig
gyorsabban képes kipihenni egy maratoni utazás és a még
megterhelőbb időeltolódás viszontagságait, mint egy átlagos földi
halandó.
— Jó akkor lenne, ha kávét is hoztál volna – morogtam a takaró
alól, de azért félig ülő helyzetbe tornáztam magamat, miután a két
nagy párnát a hátam mögé gyűrtem.
— Intézkedem – felelte, és erre már kinyitottam a szemem.
Aztán úgy döntöttem, hogy mindezt valószínűleg még mindig
álmodom. Újra becsuktam a szemem, de továbbra is Attila meztelen
felsőtestét láttam magam előtt, és mivel a valóság ez esetben
felülmúlta még az ábrándképeimet is, újból kinyitottam a szememet.
— Egy kávéval nem veszel le a lábamról – közöltem. – El sem
hiszem, hogy idáig süllyedtél. Meztelenül elém állsz, és abban
reménykedsz, hogy meggondolom magamat? Ez igen abszurd.
— Valóban az – felelte Attila, és nem tudtam nem észrevenni,
ahogy megmozgatta mellizmait. A szíve fölé tetovált bika, úgy tűnt,
erőteljes öklelő mozdulatot imitált. – Különösen, mivel ha teljesen
kinyitnád a szemed, láthatnád, hogy nem vagyok meztelen, van
rajtam egy törülköző. Másrészt pedig, szimplán azért néztem be,
hogy közöljem: bevonulnék egy kicsit a fürdőszobába.
 — Vagy úgy – feleltem bágyatagon. Tényleg volt rajta
törülköző, de az álmomból valahogy logikusan következett a teljes
pucérság. – Kávét azért kapok? – A reggeli koffein iránti
szükségletem egy csapásra felülírta zavaromat.
— Persze – csukta be az ajtót Attila.
Pár perc múlva már egy bögre kávéval a kezemben meditálhattam
a napi teendőkön. Mint kiderült, a délelőtt nagy részét átaludtam, a
többiek már túl voltak a reggeli eligazításon, és Evelyn megnyugtató
bejelentésén, miszerint a védővarázslat elvileg már működik. Miután
én is lezuhanyoztam, Attila lekísért az ebédlőbe. A konyhában egy
indián asszony pakolt ki a mosogatóból. Kedvesen köszönt nekünk,
és szó nélkül Attila elé rakott egy tál főtt tojást és egy pohár tejet.
Elém narancslé és friss kenyér került avokádókrémmel. A nő vagy
gondolatolvasó boszorkány volt, vagy megkapta előre Attilától a
hozzám való használati utasítást. Attila valószínűleg ma már
reggelizett egyszer, de ez nem látszott meg az elfogyasztott főtt
tojások mennyiségén. Én is farkaséhes voltam, ráadásul ennél
finomabb reggeliben még életemben nem volt részem.
— Itt az ülésrend – tett le az asztalra egy rajzot Attila. Két nagy
téglalap körül ember és állatfejek primitív rajzait láttam, mellettük
nem túl olvasható kézírással sejtésem szerint a nevek szerepeltek.
Egy óvodás valószínűleg egyértelműbb illusztrációkat prezentált
volna. – Ez csak az est elejére vonatkozik. Svédasztalos fogadás lesz,
hogy minél jobban lehessen vegyülni az emberekkel, de elvileg
mindenki arra a két emberre koncentrál első körben, akik közé
ültették.
— Értem. Ezek szerint nekem egy kövérkés, szemüveges csirke
és egy soványabb, hosszú nyakú csirke jutott – bogarásztam Eric
primitív rajzait.
 — Egy bagoly és egy hattyú, igen.
— Enyém a szárnyas szekció?
— Nem én csináltam az ültetési rendet – vont vállat Attila. –
Nekem vérfarkasok jutottak, de nem én kértem őket.
— Fehérholló nincs a listán – mutattam rá az ültetési rend
hiányosságára, miután átfutottam a listát.
— Egy vámpírt nem ültethetsz egy alakváltó társaság közelébe –
magyarázta Attila. – Mármint ha nem ő az alakváltók vámpírura.
Jobb a békesség.
— Értem.
— Ők egyébként sem nyomozni jöttek, hanem rád vigyázni.
— Tiszta sor – mondtam, és beneveztem még egy szelet
kenyérre. Attilán nem láttam a tegnap esti nyugtalanságot, vagyis
tényleg kipihenhette magát. Azt ugyan semmi sem garantálta, hogy
estig ilyen állapotban is marad, de az összeszedettség jelei
bizakodóvá tettek.
— Itt vannak Edgár jegyzetei a résztvevőkről – tolta elém Attila
a fénymásolatot.
— Hát, ez nem sok – lobogtattam meg a lapot.
— Nyilván nem írt rá részletes életrajzokat. Azt tüntette fel, ki
melyik áldozatot ismerte, és milyen viszonyban volt vele. Este az
esküvőt követő vacsora próbája lesz. Elvileg egy ilyen előbuli azt a
célt szolgálja, hogy a menyasszony és a vőlegény baráti köre
összeismerkedjen. Az ülésrend tehát tökéletes, senki nem fog
meglepődni azon, hogy szét leszünk szórva az alakváltók közt.
Viszont nem az elhunytakról foguk elsősorban beszélgetni. A cél az,
hogy jóban legyünk a csillaggal jelölt emberekkel, mivel ők
hívhatnak meg a likantróp szépségversenyre.
— Vagyis a beszélgetés általánosságban az alakváltókról fog
zajlani.
 — Igen, ez volna leginkább a célravezető. És ne feledd:
nyüzsögni fognak az éles hallású likantrópok a partin. Nincs
kupaktanács, nincs közben helyzetértékelés, semmi, ami esetleg
nemkívánatos fülekbe juthat. Mármint angolul. Vagy spanyolul.
— Nem mintha beszélnénk spanyolul – mutattam rá egy apró,
ám fontos tényre.
— Nehéz számon tartanom milyen nyelveken beszélsz, és
milyeneken nem.
— Holt nyelveken nehézkes dolog csevegni, így eléggé
lerövidült a szóba jöhető nyelvek listája – mondtam egy grimasszal.
— Mindegy. A többieket mindenesetre, azt hiszem, nem ártott
erre is figyelmeztetni.
— Helyes – mondtam. – Felteszem, az alakváltók egytől egyig
Endre baráti köréből kerülnek ki, Edmund és Edgár révén.
— Fogjuk rá. Igazából az alakváltók egy része Endre és Edith
közös baráti körének tekinthető. Edith nem rajong éppen az
alakváltókért, de a meghívottakat ismeri. Ha Endrével akar élni, el
kell fogadnia, hogy alakváltók mindig lesznek körülöttük, nem igaz?
— Fogjuk rá – bólintottam. Nem sejtettem csapdát, így hát szép
kényelmesen bele is trappoltam.
— Tudod, ilyen az igaz szerelem – dőlt hátra a székén Attila
diadalittasan. – Van, aki lakcímet, munkahelyet és telefont vált, hogy
soha rá ne találjon a volt csaja, akinek a munkája természetfeletti
lényekhez köti őt; és van, aki vállalja a kellemetlenséget, és
hozzámegy szíve választottjához. – Még egy ok, hogy Edithet
utáljam, gondoltam, de negatív érzelmeim inkább Attilát vették
célba.
— És van, aki maga is természetfeletti lény, és nem fogja fel, mit
jelent, ha egy ember százszor nemet mond neki – vágtam vissza.
 Vágni lehetett a csöndet. Úgy öt másodpercig. Aztán lerepült az
asztalról a kiürült tejespohár, amit a tányérok követtek. A
narancsleves kancsót és a poharamat jó reflexekkel megmentettem, a
tojásos tálat Attila kapta el. Az, hogy a konyhában mi minden tört
össze, el nem tudtam képzelni, de a csörömpölést és az indián
asszony szóáradatát elhallgatva nem kevés sepregetnivaló akadhatott
odabenn. Farkasszemet néztem Attilával.
– Nem lenne célszerű felborítani a pavilont a vacsora napján
egy meteorológia által nem jelzett viharral – jegyeztem meg halkan.
— Akkor vigyázz, mi jön ki a szádon! – sziszegte Attila
fenyegetően, és faképnél hagyott az ebédlőben.
— Férfiak – kommentálta a dolgot az asszony a konyhából. –
Mind olyan, mint egy vad bika, sí or no?
 19.

A vacsora előtt leráztam magamról minden önérzetemet, és

bekopogtattam Attilához. Kinyitotta az ajtót. Épp az ingét gombolta,
kezdett egész elegáns külsőt ölteni. Elmaradhatatlan csizmája frissen
bokszolva állt az ajtó mellett.
— Szeretnék bocsánatot kérni – mondtam köszönés nélkül.
— Túlreagáltam – felelte köszönés nélkül.
— Akkor rendben vagyunk?
— Rendben vagyunk. És persze, mondanám, hogy nem tudok
rád tartósan haragudni, de ez újabb ostromlásnak tűnne, és megint a
fejemhez vágnád, hogy nem vagyok képes visszavonulót fújni,
úgyhogy inkább nem mondok semmit.
— De azt elég hosszasan – válaszoltam megnyugodva.
— Fogsz velem táncolni?
— Fel fogsz kérni? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Nem
gondoltam volna, hogy tudsz táncolni.
— Egy kis mágiával minden megoldható – felelte Attila –, de
nem szívesen kompromittálnám magamat egy tánctudást felturbózó
varázslattal. Melyikünknek hiányzik, hogy a számba kapjak egy
virágot a dekorációból és úgy tangózzunk az asztalok között, hogy
közben mindenki elfeledkezzen a feladatáról, neked pedig
beleroppanjon a hátad, amikor a térdemre döntelek, hogy átadhassam
egy csókkal a vörös rózsát?
— Oké, egy sima tánc, semmi mágia – feleltem gyorsan.
 Vizuális típus vagyok, és egy vörös rózsát rágcsáló, tangózó Attila
képe kissé megviselte a szervezetemet.
– Táncolok veled, ne aggódj, nem foglak kikosarazni. Kivéve,
ha akkor kérsz fel, amikor a beszélgetőpartnerem éppen kibökné a
sorozatgyilkos nevét.
– Akkor táncolunk – mondta felvillanyozódva Attila, és betűrte
az ingét a nadrágjába. Leült az ágy szélére, és felhúzta a csizmáját.
Kint volt vagy harmincöt fok, de ezt már nem tettem szóvá. Tudtam,
hogy a csizma időjárástól független viselet Attila számára. –
Mehetünk – mondta, és kinyitotta az ajtót. Az udvarról beszűrődő
zene ütemére lépkedtünk lefelé a lépcsőn. Kiléptünk az udvarra, és
csatlakoztunk a többiekhez.
Fél óra múlva már zsongott a fejem a sok új névtől és arctól, de
nem estem teljesen kétségbe, Edgár rövidke jegyzete egész
hasznosnak bizonyult. Hamarosan teljesnek tűnt a vendégsereg, és
lassan mindenki elfoglalta a helyét. Endre mellett balról Edmund ült,
ezek szerint ő lehetett a vőlegény tanúja, míg Edith jobbján egy
addig számomra ismeretlen nő foglalt helyett. Mint Edgár
jegyzetéből megtudtam, a nő neve Kira volt, és természetesen neki
sem sok köze volt az alakváltókhoz. Mellettem a hattyúlány egy
izmos pasival beszélgetett, valószínűleg a barátjával, de itt, az
asztalnál már nem tudtam konzultálni a jegyzetekkel, tehát csak egy
tipp volt, ami a vacsora egy későbbi szakaszában bebizonyosodni
látszott. Balomon egyelőre szabad maradt a szék, szemben velem
pedig Attila szórakoztatott egy vele hasonló korú férfit. Evelyn és
Mark másik asztalnál ültek, és valószínűleg egy házaspárral
beszélgettek elmélyülten. Úgy láttam, inkább Evelyn vitte a prímet,
Mark pedig a csöndes megfigyelő szerepét vállalta, tekintetével
gyakorta körbepásztázva a pavilon teljes közönségét.
 A zene elhallgatott, Edmund megkocogtatta a poharát, és a zsivaj
alábbhagyott. A mellettem üresen árválkodó székre végre
letelepedett egy férfi, néma biccenéssel köszöntve a már asztalnál
ülőket, és ő is az ünnepeltek felé fordult.
— Nekem azt mondták – kezdte Edgár a köszöntőt –, hogy a
mai estén nem kell strapálnom magamat jól megírt, humoros,
frappáns köszöntővel, tartogassam elmés és magvas mondanivalómat
a nagy napra. Úgyhogy én egyszerűen emelem poharam a hamarosan
egybekelő párra, Edithre és Endrére, akik tapintatosan a telihold
utánra időzítették az esküvőt, hogy lehetőleg minél nagyobb számban
megjelenhessünk, és ne kelljen nyers húst tálalni a lagziban. Hiába
győzködtem őket, hogy olcsóbban kijönnének, ők hajthatatlanok
voltak. – Úgy látszik, a többség vevő volt a likantróp humorra, mert
néhányan szívből jövő kacagással jutalmazták a szónokot. Nálam
azonban ez a teljesítmény mindössze egy mosolyra volt elegendő – a
mázsányi nyers hús vízionálása inkább gyomorforgató volt, semmint
vicces. – Na, mindegy – folytatta Edgár –, a lényeg, hogy most
együtt vagyunk, ezen a fantasztikus helyen, és van mivel
koccintanunk az ünnepeltekre. Edithre és Endrére!
Felemeltük a poharunkat, koccintottunk asztaltársainkkal, és
elkortyolgattuk-lehörpintettük a pezsgőt, ki-ki vérmérséklete szerint.
Végre szemügyre vehettem a mellém ülő férfit: aránylag magas
indián volt, derékig érő, egyenes, fekete hajjal, amit lófarokban
fogott össze egy mintás madzaggal. Ovális arcát szinte kettémetszette
enyhén görbülő, keskeny orra, amit két mély ránc kötött össze
szigorú szája szélével. Világos vászoninget viselt, a nyakában valami
tollas talizmánféle lógott.
— William Longfeather – mutatkozott be a férfi. Én is
megmondtam a nevemet, és kezet fogtunk. Ez az indián volt tehát a
bagoly alakváltó, emlékeztem Edgár jegyzetére.
 Ráadásul csillagos vendég volt, vagyis egyike azoknak, akinek
jóindulata esetleg bejuttathatott minket a likantróp szépségversenyre.
A férfi a másik asztal mellett álló két indián felé intett. Az asztal alatt
belerúgtam Attila lábába. Meglepetten nézett rám.
— Van egy új elméletem a rézfaszú bagolyra – vigyorogtam.
— Furcsa – fordult felém hirtelen az indián, még mielőtt Attila
reagálhatott volna –, hogy összesen négy szót tudok magyarul, és
abból kettőt épp az imént hallottam az ön szájából – mosolyodott rám
William Longfeather, vagyis Hosszútollú William.
— Igazán? – mosolyogtam vissza kínosan. Attila feje lángvörös
volt a visszafojtott röhögéstől. Ez nem segített.
— Igazán. Tudom azt, hogy köszönöm, és kérem.
— Remek a kiejtése – dicsértem, miközben nem mertem Attilára
nézni.
— És tudom azt, hogy rézfaszú bagoly.
— Bassza meg! – csúszott ki a számon.
— Igaza van – bólintott az indián egy megfontolt mosollyal. –
Tulajdonképpen hat szót ismerek. – Kész voltam. Attilából kitört a
röhögés, és irigyeltem, amiért szemlátomást felszabadultan bírt
nevetni. Az én legfőbb gondolatom az volt, hogy most buktuk el a
pasi jóindulatát örökre. Hogy ő be nem visz a szépségversenyre, az
innentől kezdve borítékolható.
— És mégis, miből gondolta, hogy ha majd Budapestre látogat, a
rézfaszú bagoly kifejezés bármiben is a segítségére lesz? – kérdeztem
minden mindegy alapon. Ha ő már nem lesz a támogatónk, akkor
nem is kell strapálnom magamat a behízelkedéssel, gondoltam.
— Nos, tudja, én alakváltó volnék – magyarázta. – Igazi
bagolyember. Gondoltam, az önök kultúrájában erre az ősi
totemállatra való hivatkozás még az előnyömre válhat. A
termékenységszimbólumok általában meghatják a hölgyeket. Önt
meghatja?
 Tágra nyílt szemmel bámultam rá, és nem jött ki hang a torkomon.
Az indián elnevette magát.
– Nem gondoltam volna, hogy beveszi ezt a szöveget.
– Csak ugratott?
— Persze. És ha jól látom, ezzel a szöveggel egyébként sem
lehet elcsábítani a magyar hölgyeket.
— Hát, nem igazán. A rézfaszú bagoly nem
termékenységszimbólum, hanem valami ijesztős szörnyféle, aminek
nem igazán tudom az angol megfelelőjét.
— És úgy gondolta, én ilyen ijesztős szörnyféle lennék?
— Nem, dehogyis! – tiltakoztam.
— Pedig nyilván nem véletlen, hogy épp akkor hozta fel a témát,
amikor bemutatkoztam.
— Támadt egy elméletem a rézfaszú bagoly mítoszának a
hátteréről, ez minden. Nem akartam személyeskedni.
— Felkeltette az érdeklődésemet – közölte rendíthetetlen
mosollyal az arcán. – Halljuk azt az elméletet!
— Inkább nem fejteném ki – mondtam udvariasan, és a
poharamba kapaszkodtam, de ettől semmivel sem lett könnyebb a
helyzetem.
— Pedig most már muszáj lesz – felelte William, ujjai pedig
várakozóan doboltak az asztalon.
— Nos, nem elképzelhetetlen, hogy esetleg a rézfaszú bagoly
valójában egy alakváltó bagoly volt, akivel riogatták a fiatal
lányokat.
Az indián egészen közel hajolt hozzám. Ajkai szinten súrolták a
fülemet.
— Biztosíthatom, hogy egyetlen alakváltó bagoly hímtagja sincs
rézből – súgta meg a bizalmas információt, majd hangos nevetéssel
újra a szék támlájának vetette a hátát.
 Most én hajoltam hozzá egészen közel. Igyekeztem nem arra
gondolni, hogy a jelen lévő alakváltók, amennyiben akarnák, nagyon
is figyelemmel tudnák kísérni ezt a szóváltást, hiába is sutyorgunk a
zenés party közepén.
— Biztosíthatom – súgtam a fülébe –, hogy egy szűz lány, aki
életében hímtagot még nem látott, készségesen elhiszi, hogy az a
kemény és vörös szerszám, ami a baglyot díszíti, akár rézből is lehet.
— Ebben lehet valami – súgta vissza William nevetve. – Nekem
tetszik az elmélete. Tulajdonképpen hízelgő. A bagolyember, akinek
akkora farka volt, hogy egy egész falut sakkban lehetett vele tartani.
Terjeszthetem ezt a teóriát? Jót tenne a renomémnak. Nem mintha
nagyon kellene polírozni. A Hosszútollú nevet nem a hajamba tűzött
bagolytollról kaptam, ugye érti – kacsintott.
— Azt hiszem, fölösleges kifejtenie – feleltem.
— Van más alakváltóról is elmélete? Sokan hálásak lennének
valami hasonlóan jó sztoriért.
— Sajnálom, a rézfaszú bagoly egészen egyedülálló a magyar
hitvilágban.
— Na, mindegy – vonta meg széles vállát az indián. – Látom,
komolyan érdeklik a likantrópok.
— Mondhatjuk így, igen – feleltem.
— És látott már igazi alakváltó rendezvényt? – kérdezte olyan
természetesen, mintha csak az időjárásról csevegnénk. Éreztem, hogy
itt a lehetőség.
— Még nem – mondtam – De persze nagyon szeretnék.
— Mit szólna egy likantróp szépségversenyhez?
— Fantasztikus lenne – feleltem lelkesen. – Nem is tudtam, hogy
nem alakváltók is látogathatnak ilyen rendezvényeket.
— A mifélénknek nagyon sok ember ismerőse van. Bárki jöhet,
akit érdekel a rendezvény, amennyiben rendelkezik a szervezők
hivatalos meghívólevelével.
 — Hát, nekem az nincs – mondtam olyan csalódott képpel és
olyan meggyőző dekoltázsvillantással, amilyennel csak tudtam. Az
utóbbi könnyen ment, Evelyn blúzát valószínűleg erre a szent
feladatra tervezték.
— Hát majd lesz – mondta William, meghatottan a látványtól. –
Holnap kezdődik a rendezvény, és egészen a telihold előtti napig tart.
Akár mindegyik nap kijöhet, ha úgy tartja kedve. Nincs túl messze,
autóval egy óra sincs.
— Ez nagyon jól hangzik – mondtam őszinte örömmel. – És
természetesen nagyon hálás vagyok a meghívásért.
— Endre barátai az én barátaim – mondta nagylelkűen, én pedig
maradék szégyenlősségemet is a sutba dobva gyorsan lecsaptam a
kínálkozó lehetőségre.
— Ezt vehetem többes számú meghívásnak? – kérdeztem
mohón. Az ő tekintete más jellegű mohóságról árulkodott.
— Hát persze – bólintott. – Nyugodtan jöhet kísérővel. Hozhatja
az udvarlóját – biccentett Attila felé.
— Nagyon kedves – felelte Attila, még mielőtt kijavíthattam
volna William szóhasználatát.
— Ha érdekli a barátaikat is – nézett Markék asztala felé –,
jöhetnek együtt. Én ott leszek, beviszem önöket. Ericet természetesen
már rég meghívtam. A likantrópok rokonai számára a meghívó
tulajdonképpen csak formalitás. A telihold előtti napra csak 21 éven
felüliek léphetnek be. Ez gondolom, nem probléma.
— Hát, már régen nem az – biztosítottam.
— De csak erősebb idegzetűek számára ajánlom. Ha valaki
bepánikol egy átváltozás láttán, és cirkuszolni kezd, távoznia kell.
— Megértettem – feleltem.
 Még rengeteg kérdésem lett volna, de éreztem, hogy ez nem a
legalkalmasabb időpont erre.
— Táncol velem egyet? – kérdezte minden átmenet nélkül.
Én pedig nyilván kötelességemnek éreztem, hogy igent mondjak.
— Örömmel – feleltem, és engedelmesen elfogadtam felém
nyújtott kezét.
 20.

A következő tánc Attiláé volt. Szorosan magához ölelt, pördült

velem párat, hogy messzebb kerüljünk az asztalunktól, majd
somolyogva rám nézett.
— Azt hiszem, nem túlzás azt állítanunk, hogy a dekoltázsod
segítségével gyakorlatilag egy bagoly rézfarkát meglovagolva
juttattál mindannyiunkat a likantróp paradicsomba. Metaforikusan
értve, természetesen.
— Van benne valami – röhögtem Attila vállán. – Remélem,
tényleg csak azt az öt szót tudja magyarul, mert ha az előbbi
mondatodat is megértette, tuti, hogy mégsem kapunk meghívót.
— A magyar, lássuk be, nem egy világnyelv, ami ez esetben
kifejezetten kedvez nekünk.
— Kíváncsi vagyok, vajon hol tanulhatta ezt a kifejezést.
Valószínűleg örök rejtély marad, de legalább beszereztük a
meghívót.
— Ahogy indult a dolog, nem gondoltam volna, hogy sikerül –
jegyezte meg Attila.
— Én sem – vallottam be. – De úgy tűnik, nem is olyan nagy
kunszt bejutni oda. Lehet, hogy elegendő lett volna, ha Edmund vagy
Edgár megkéri valamelyik fejest, hogy adjon meghívót az esküvőre
érkezett barátainak.
— Valószínűleg igazad van, csakhogy ez egy meglehetősen
hierarchikus társadalom.
 — Nyilván szerencsésebb, ha egy magasabb pozícióban álló
likantróp magától invitál egy csapat kívülállót egy ilyen eseményre,
mint ha a ranglétra legalján álló alakváltó kéri ezt a szívességet
valakitől. Itt mindennek megvan a maga ára, ha jól értem a dolgok
működését; és minél kisebb hal – akarom mondani fiatalabb farkas –
valaki, annál nagyobb ugyanannak a szolgáltatásnak a
törlesztőrészlete. A lényeg, hogy holnap ott leszünk, és még
fontosabb, hogy a mai vacsorának köszönhetően már lesz némi
ismeretségünk az ott lévők körében, vagyis egyszerűbb lesz a
beszélgetés másokkal. Az esküvői vacsorapróba tökéletesen
funkcionál.
— Azt leszámítva, persze, hogy nekünk nem igazán egymással
kellene beszélgetnünk.
— Hosszú még az este. És ez csak egy tánc – mondta, és
megpörgetett, majd visszahúzott magához.
— Túl szorosan ölelsz – figyelmeztettem.
— Tudom – mondta, de nem lazított az ölelésén. – Kibírod. Csak
egy tánc.
— Egy tánc alatt is meg tudok fulladni – közöltem némi tettetett
légszomjjal. – Eleve iszonyúan fülledt itt a levegő.
— Ezen speciel tudok segíteni – mondta Attila, s abban a
pillanatban hűs szellő simított végig.
— Ez isteni – ismertem el. – Végre egyszer nem ablaktörésre
használod az energiáidat.
— Én használnám egyéb dolgokra is, de mit csináljak, ha te nem
vagy rá hajlandó – simította ki hajamat a homlokomból. – De úgy
látom, még reménykedhetem – jegyezte meg váratlanul.
— Persze. Végül is, a remény hal meg utoljára – mondtam nem
túl biztatóan.
 — Ugyan már – csóválta a fejét Attila. – Ha te az első szárnyas
alakváltó láttán a rézfaszú bagolyra asszociálsz, jobban ki lehetsz
éhezve a szexre, mint én – nevetett. – Már ha ez egyáltalán
lehetséges – tette hozzá. Két keze a nyakamra vándorolt, és beletúrt a
hajamba.
— Azt hittem, megegyeztünk valamiben – céloztam délelőtti
beszélgetésünkre.
— Nem nyomulok, csak tényt szögeztem le – felelte. Én meg
azon gondolkodtam, milyen lenne, ha ehhez még nyomulna is. A
zene elhalkult, Attila pedig nagyon lassan kihúzta a kezét a
hajamból. Forró szél borzolta össze hajszálaimat, aztán a szellő elült,
Attila pedig hátra lépett. Visszakísért az asztalunkhoz, de nem ült le.
– Megyek, megtáncoltatom a másik vöröst – jelentette be, és elindult
az est háziasszonya felé. Nekem viszont annyi időm sem akadt, hogy
elhelyezkedjek a székemen. Eric Bowman termett előttem egy
szemvillanásnyi idő alatt. Fogalmam sincs, honnan került elém –
talán egy másik évszázadból, gondoltam, ahogy elnéztem túlzottan
elegáns viseletét, és azt a meghajlást, amit eddig leginkább csak
kosztümös filmekben láttam.
— Szabad? – kérdezte, és visszavezetett a táncosok közé.
Gyengébb táncos volt, mint Attila, de ezen nem lepődtem meg.
Gondolom, az, aki egész életét egy laborban tölti, nemigen járt
tánctanfolyamra.
— Hallom, lerézfaszúbaglyoztál egy indián vendéget – mondta
jókedvűen. – Ez politikailag nem túl korrekt.
— Ezt meg honnan hallottad? – kérdeztem vissza.
— Hogyhogy honnan? Másról sem lehet hallani. A jelenlevők
többségének szuperhallása van. A nem szuperhallásúaknak meg
egyből továbbadták a pletykát.
 — Sajnálom – mondtam esetlenül, és igyekeztem nem Eric lába
alá lépni.
— Tulajdonképpen gratulálni jöttem – felelte Eric. – Meg
táncolni, de azt előbb meg kellett volna tanulnom.
— Nem vészes – hazudtam nem túl meggyőzően.
— Tudom, hogy az. Életemben most táncolok harmadjára.
— Igen? És mikor volt a másik kettő? Az érettségi banketten?
— Mondtam már, hogy magántanuló voltam, így lemaradtam az
érettségi bankett élményéről. Meg a végzősök báljáról. Meg minden
egyéb iskolabálról – egészítette ki apránként a felsorolást. – De
táncoltam egyet-egyet az esküvőimen.
— Élni tudni kell – sóhajtottam.
— Szóval, minden elismerésem! Ha jól értettem, ott leszünk
testületileg a szépségversenyen. Szép munka! – Szép dekoltázs,
gondoltam magamban, de hangosan egyszerűen csak megköszöntem
a dicséretet. – Köszönöm a táncot – hajolt meg újra szertartásosan
Eric, miután elhalt a zene.
— Én köszönöm – feleltem. Eric felém nyújtotta a karját, én
pedig belekaroltam, de ő nem moccant, mintha földbe gyökerezett
volna a lába. Türelmesen álltam mellette, ő pedig némi hezitálás után
rám nézett, elmosolyodott, aztán elindult a székem felé, hogy
visszakísérjen.
— Feszélyez ez a sok szuperhallású vendég – mondta esetlenül.
– Azt hittem, nem fog, mert úgysem vagyok az a beszédes fajta. De
ha az ember csupán pár szót mondana, és azt is kénytelen magában
tartani, az legalább annyira frusztráló, mint egy szennyezett vámpír-
DNS-minta.
— Igen, néha a legnehezebb dolog hallgatni – értettem egyet.
Nem egyszerű dolog kitörölni az ember emlékezetéből azokat a
pillanatokat, amikor nem volt képes tartani a száját, és így egyből jó
nagy kalamajkába került.
 — Mennem kell – mondta Eric. – De annyit talán mondhatok
ennyi éles hallású vendég előtt is, hogy életemben először élveztem,
hogy táncolhatok.
— Ó! – mondtam meglepve. – Remélem, ezt soha nem tudják
meg az exnejei – nevettem el magamat.
— Nem hinném, hogy meglepődnének – felelte Eric. – Mármint
azon, hogy utáltam az esküvői táncot. Azon esetleg, hogy később
rájöttem, a tánc egész kellemes társas tevékenység is lehet.
— Lesz még alkalom az ismétlésre – nyugtattam meg.
— Én is azt hiszem – mondta Eric. – Bár úgy láttam, Attila
meglehetősen neheztelő pillantásokat vetett felém. Remélem, nem
okoztam gondot.
— Gondot? – vontam össze a szemöldökömet. – Dehogyis.
— Csak azt hittem ...
— Attilának nem könnyű most – vágtam a szavába –, ez tény.
De ez nem az, amire gondolsz.
— Honnan tudhatnád, hogy mire gondolok? – kérdezte Eric
komolyan. – Ez tudományos képtelenség.
Nem feleltem. Azt, hogy Attila egy vámpírmúzsa harapásának
hatása alatt állt, nem az én tisztem világgá kürtölni, gondoltam. Ha
Attila és Eric valóban jó barátok, majd Attila elmeséli neki, mi is
történt vele. Én hallgatok róla, még ha hallgatni tényleg az egyik
legnehezebb dolog is a világon. Mármint nekem.
— Megbántottalak? – kérdezte Eric.
— Nem – vágtam rá határozottan.
— Akkor jó – bólintott Eric. – Köszönöm a táncot, Bori. És a
meghívók beszerzését.
— Szívesen – feleltem.
Visszaültem a helyemre, Eric pedig a jegyespár felé vette az útját.
 Attila még nem érkezett vissza, úgy tűnt, végre ő is komolyan
veszi a feladatot, és elbeszélget néhány alakváltóval a meleg ételek
asztalánál.
Megkordult a gyomrom, és úgy döntöttem, miután az aznapi
penzumommal tulajdonképpen végeztem, most már nyugodtan a
falatozásnak szentelhetem az este további részét. Kis kitérővel a
salátás asztal felé vettem utamat. Mire odaértem a hidegtálakhoz, egy
kupica töménnyel felvértezve, ernyedt nyugalommal fogadtam
Edmund és Edgár pikírt megjegyzéseit.
 21.

Másnap a likantróp szépségverseny felé autózva már nem

röpködtek a szárnyas rézfaszok, viszont végre összegeztük, mi
mindent sikerült megtudnunk.
— Egyre valószínűbbnek tűnik valami energiaelszívó mágia –
mondta Evelyn. Edmund vezetett, mivel ő ismerte az utat, mellette
ültem én, a barátnőm és Mark pedig a hátsó üléseket foglalták el.
Edgár vezette a másik autót, ő fuvarozta Ericet, Attilát és Endrét.
Edith nem óhajtott ellátogatni a likantrópok szépségversenyére, neki
épp elég volt az alakváltókból a tegnapi esti vendégsereg, mely
éjféltájban szétszéledt, mivel a szálláshelyig még jó fél órát kellett
menni autóval. – Többen is megerősítették, hogy az áldozatok fizikai
állapota fokozatosan hanyatlott – folytatta Evelyn. – Egyiknél sem
beszélhetünk egy hirtelen jött szívinfarktusról, ez egészen biztos.
— Derítsük ki, mik voltak a pontos tünetek! – mondta Mark. –
Evelyn szerint ez segíthet beazonosítani a mágiát.
— Nem biztos, de van rá némi esély – pontosított Evelyn. Nem
volt semmi kézzelfogható nyom, és ez iszonyúan idegesítette. Nehéz
a nyomolvasás, ha az ember – még ha történetesen boszorkány is –
csak hetekkel azután tud bekapcsolódni az ügybe, hogy az áldozatok
hullani kezdtek.
— Rendben – mondtam. – Mikor tudunk beszélni az
emberekkel, Edmund? Mi egy ilyen rendezvény menete?
— Ez az első nap. Úgyhogy semmi különös, csak ruhás
felvonulás, mint egy átlag szépségversenyen. Gondolom, láttál már
ilyet.
 Felnyerítettem a gondolattól.
— Nem, nem igazán – mondtam a könnyeimmel küszködve.
— Sok mindent láttam már a karózott vámpírtól a terquilszaron
át a vámpírmúzsa harapásáig, de szépségversenyhez speciel még nem
volt szerencsém, és pár nappal ezelőttig mertem remélni, hogy ez
sokáig így is marad. De hollywoodi filmeket szoktam nézni, úgyhogy
azt hiszem, képben vagyok. Szép lányok fognak szép ruhákban
felvonulni és azt mondják, hogy számukra a legfontosabb dolog a
világbéke.
— Hát, ebben nem vagyok olyan biztos – vakarta a halántékát
Edmund zavartan. – Tudod, likantróp szépségversenyt még én is csak
most látok először, de az biztos, hogy ma a ruhás felvonulás van. Ez
nem olyan hosszú program, utána van a fogadás, akkor lehet
vegyülni a néppel. Kicsit később pedig lesz egy gyűlés is az itteni
likantrópok számára, egy megbeszélés az aktuális tennivalókról. Az
ilyen vitafórumokat érdemes összekapcsolni olyan rendezvényekkel,
amelyek vonzzák a látogatókat, mert így többen részt vesznek a
kevésbé szemet gyönyörködtető, de legalább annyira fontos
eseményen. Vannak kérdések, amikben szavazni is kell, fontos, hogy
meglegyen a létszám. Ez is az oka annak, hogy ma csak egy
szépségversenyes programpont van meghirdetve.
— Ez ésszerű – feleltem. – Bár azt nem tudom, hogy nálunk
milyen rendezvényekkel lehetne növelni a választásokon való
résztvevők arányát. Gyanítom, hogy a szavazatszámláló bizottság
sztriptízműsora nem oldaná meg a problémát. Sőt, tekintve a mi
kerületünk állandó bizottsági tagjait, egy ilyen akció valószínűleg
csak rontana a helyzeten – gondolkodtam hangosan.
— Ezt nem kellett volna – nyögött hangosan Mark. – Eztán nem
fogok tudni szavazni járni anélkül, hogy le ne vetkőztessem
magamban a bizottsági tagokat.
 — Akkor eztán nem fogsz tudni szavazni járni. Pont – toldotta
meg Evelyn határozottan Mark bejelentését.
— Könyörgöm, beszéljünk másról – indítványozta Edmund.
— Rendben – feleltem. – Akkor viszont lenne még egy
kérdésem.
— Igen?
— Hosszútollú William valami olyasmit mondott, hogy ha nem
bírjuk az alakváltók átváltozását, akkor inkább ne jöjjünk az utolsó
napra, de az még telihold előtt van. Felvilágosítanál, hogy mire
célzott?
— Nos, az utolsó nap az, amiben egy likantróp szépségverseny
úgy isten igazából különbözik egy szokványos szépségversenytől. A
telihold előtti napon az alakváltók már érzik magukban az állatot, de
még nagy erőfeszítések árán tudnak rajta uralkodni. Ez a képesség
szűnik meg teliholdkor. Nem tudsz ellenállni a változásnak –
magyarázta lassan. Láttam rajta, hogy nehezére esik a beszéd. – A
telihold előtti napon viszont már könnyedén át tudunk változni, már
ha akarunk.
— Én azt hittem, hogy az átváltozás lassú és fájdalmas folyamat
– szólt közbe Mark.
Én tudtam, hogy ez nem egészen fedi a valóságot: láttam már
embert medvévé változni gyakorlatilag pár másodperc alatt. Igaz, az
élmény meglehetősen sokkoló volt, és igyekeztem jó mélyre elásni
magamban – olyannyira, hogy később nem is kérdeztem Kristófot
erről. Valahogy készpénznek vettem, hogy a transzformáció megy
neki teliholdtól függetlenül is, de tulajdonképpen nem voltam
tisztában azzal, mi áll az ilyen jellegű átalakulás hátterében. Nem a
Hold ereje, az biztos, tudatosult most bennem, így én is csupa fül
voltam.
 — Igen, fájdalmas – felelte Edmund. – Az első pár alkalommal.
Néhány hónap után viszont már gördülékenyen megy a dolog.
Állítólag. – Miután Edmund csak nemrég vált vérfarkassá, ő
egyértelműen nem tartott még ennél a fázisnál. – Azok, akik már
régóta alakváltók, gyakorlatilag bármikor át tudnak változni
állatalakba, minden különösebb nehézség nélkül. A likantróp
szépségverseny utolsó napján a résztvevők mindegyike az
átváltozását mutatja be a zsűrinek és a nézőknek. Mivel azonban a
versenyre nem csak veteránok nevezhetnek be, ezt az utolsó
programpontot a szervezők mindig a telihold előtti napra időzítik.
— És mégis, mit pontoznak rajta a zsűritagok? – kérdeztem.
Nem akartam bántóan fogalmazni, és összehasonlítani az eseményt
valami kutyaszépségversennyel, de nem tehettem róla, ennyi
asszociációs készség szorult belém.
— Hogy mik a szép átváltozás ismérvei? A fokozatos átmenet
egyik fázisból a másikba, a szinkronitás, vagyis hogy a páros
testrészek egyszerre változnak át, a relatív gyorsaság, és a többi, és a
többi. Csupa olyan dolog, amit leginkább csak egy likantróp
értékelhet. Meg persze a végeredmény: egy alakváltó hölgynél
nagyon fontos, hogy emberként és állatként egyaránt vonzó legyen.
— Értem. Vagyis nem, ezt soha nem fogom megérteni. Igaz, a
szimpla női szépségversenyeket sem értem, úgyhogy nem érdekes.
— Tudod, még én sem láttam likantróp szépségversenyt,
úgyhogy nem én vagyok a szakértő a témában. De egyet mondhatok:
amióta alakváltó vagyok, másképp nézek a nőkre, egy likantróp
nőnek legalább annyira érdekel az állati oldala, mint az emberi.
— De hiszen még csak pár hónapja fertőződtél meg! – csóváltam
a fejem megrovóan. – Mégis, hány likantróp nővel kerültél közeli
nexusba?
 — Muszáj erre válaszolnom? – vigyorodott el Edmund. – Az
alakváltó léttel együtt jár a fokozott szexuális vágy, nem tehetek róla.
— Nem beszélhetnénk másról? – hajolt előre Evelyn. – Ha van
valami, ami nem hoz lázba, akkor az a vérfarkasok szerelmi élete.
— Nem én hoztam fel a témát – vont vállat Edmund, és befogta
a száját. Nem szívesen vallottam be magamnak, de engem nagyon is
érdekelt volna a téma kifejtése. Lehet, hogy tényleg ideje lenne egy
használható pasi után néznem végre, állapítottam meg szomorúan.
 22.

A szépségverseny az erboli közösségi házban került

megrendezésre. Az épület nem volt különösebben impozáns, csak
egy új, tiszta faépület, de a célnak tökéletesen megfelelt. Erbol maga
meglehetősen lepukkant hely, én már azon is csodálkoztam, hogy
van közösségi házuk. Sőt, miután megláttam, mit neveztek ők
közösségi háznak, még inkább meglepődtem: az előcsarnok akkora
volt, mint egy bálterem, a színházterem pedig egy kisebb operaház
előadótermének is megfelelt volna. Mint később megtudtam, a házat
a likantrópoknak köszönhették az ott lakók, az alakváltók dobták
össze a pénzt, és szervezték meg az építési munkálatokat. Így már
érthető volt, miért állt az épület gyakorlatilag az erdő szélén – és az
is, miért állt előtte egy csodálatosan faragott totemoszlop. A fölénk
magasodó, állatokat formázó, részlet dús oszlop lenyűgözött: a
központi helyet elfoglaló, kiterjesztett szárnyú bagoly alatt egy
holdat ölelő medve alakja rajzolódott ki, alattuk pedig farkas és puma
kémlelte a szembejövőket. A totemoszlop tetejét egy hattyúszerű
madár díszítette, mely hiúzfejen pihent. Tudtam, hogy errefelé nem
szokás a totemoszlop-állítás; az állatokat formázó facölöp célja
minden bizonnyal az volt, hogy a különféle vérállatok
együttműködését jelképezze, és így utaljon az épület alapvető
funkciójára.
A kétévente megrendezésre kerülő szépségverseny csak színfolt
volt az alakváltók társadalmi életében, a közösségi ház sokrétű
feladatkört látott el: a különféle falkák gyűlései is itt zajlottak, de
tartottak itt esküvőt, előadásokat, koncerteket egyaránt.
 Mivel a nagy termek kisebb termekké leválaszthatóak, a kevésbé
népes rendezvényeket is kellemes környezetben lehet megtartani. Az
épület fenntartását a közelben élő négy falka – a farkasok, hattyúk,
medvék és baglyok falkája – látta el, de a jó szomszédság érdekében
a város ingyenesen használhatta a házat előre egyeztetett
időpontokban, és jelentős bevétel származott abból, hogy a termeket
rendszeresen bérbe adták a környékbeli településeken élők számára.
A bejáratnál a szervezők ellenőrizték a meghívókat. Eric közölte,
hogy Hosszútollú William vendégei vagyunk, mire az egyik
biztonsági őr leültetett minket a bejárat melletti kényelmes fotelekbe,
hogy ott várjunk, míg William megérkezik. A tömör fából faragott
pult mögött álló nő vetett ránk egy érdeklődő pillantást, majd
visszatért a papírmunkához. Az állatmotívumokkal díszített
előcsarnokban nagy volt a nyüzsgés, bentről zene szűrődött ki. A
tartócölöpökre tévedt a tekintetem, és alaposan szemügyre vettem a
beléjük faragott, különféle állati lábnyomokat. Tetszett a rusztikus,
egyben művészi épületbelső, órákig el tudtam volna bámulni, de a
többiek arcáról nem olvastam le lelkesedést. Evelyn türelmetlenül
topogott keresztbe tett lábával, Mark pedig befelé kémlelt, hátha
meglát végre egy ismerős arcot.
— Nem is öltöztem túl – szólalt meg Evelyn, miután lemeózta a
csarnokban toporgó embereket. A megjegyzés persze nekem szólt,
miután nem voltam hajlandó lemondani a kényelmes farmerről és
túraszandálról, mondván, hogy úgysem nekem kell estélyiben
végigbóklásznom egy kifutón. Evelyn viszont a biztonság kedvéért
olyan nyári ruhában feszített, amit egy díjátadó díszvendégeként is
nyugodtan viselhetett volna.
— Tökéletesen nézel ki – mosolygott rá Mark.
— Én pedig fel tudok mászni egy fára, ha egy alakváltó
megkergetne – vigasztaltam magamat félhangosan.
 — Nem jutnál el az erdőig, csak szólok – közölte borúsan Attila.
– Arról nem beszélve, hogy az alakváltók jelentős része errefelé
képes a repülésre. Hattyúk, baglyok, tudod. De egy fa az alakváltó
pumák ellen sem nyújt védelmet.
— Csak poénnak szántam. Mi lenne, ha lazítanál? – löktem meg
a karját könyökömmel. – Nyilván senki nem fog itt megkergetni,
elvégre vendégek vagyunk. Nézelődni jöttünk, és beszélgetni. Nem
kell mindig rosszra gondolni.
— Én mindig a jó dolgokra gondolok. Ezért is aggódom
magamat halálra miattad – felelte, majd felpattant a fotelből. – Itt van
– jelentette be feleslegesen, hiszen Williamet nem lehetett nem
észrevenni. Barátságosan lekezelt a fiúkkal, majd a pulthoz kísért
bennünket.
— Laura – szólította meg a pultnál ügyelő nőt.
— Igen, William? – artikulált a Laura nevű hölgy olyan tisztán
és fagyosan, hogy attól minden bizonnyal még Williamnak is
rövidebbre ugrott az a híres hosszú tolla, bár ezt nem állt módomban
leellenőrizni. Engem mindenesetre kirázott a hideg, és ezt nem a
légkondinak köszönhettem.
— Itt vannak a vendégeim, akikről beszéltem – mondta, majd
hozzánk fordult. – Laura mindjárt elkészíti a belépőiket. A
névkártyát viseljék jól látható helyen. – Laura elé tolt egy papírt,
William aláfirkantotta. – Ha megbocsátanak, most mennem kell, de
később még biztosan látjuk egymást – mondta, és hosszasan rajtam
felejtette a pillantását. Nem volt időm elrévedezni azon, hogy ez
most vajon mit jelent, mert Laura azonnal akcióba lépett.
— Üdv a rendezvényen! – mondta nagyságrendekkel
kedvesebben most, hogy William eltűnt a színről, de azért továbbra
is igen komoly arckifejezéssel. Az összpontosítás ráncokat csalt
egyébként kellemes, fiatal arcára.
 — Kérem egyenként a neveket. A tieteket nem kell – pillantott
Edgárra Laura, majd előrehajolt, hogy jobban lássa a monitort.
Félhosszú barna haja a szemébe hullott, míg begépelte lebetűzött
neveinket. – Mindjárt kész is – nézett fel pár perc múlva, és végre
elmosolyodott. Világosbarna szeme Attilán állapodott meg.
— Szep madzsar nev – mondta tört magyarsággal. Basszus,
gondoltam, itt mindegyik falka tart egy magyarspecialistát?
— Ez aztán a meglepetés – biccentett elismerően Attila.
— Csak kicsit én beszelek – szabadkozott Laura, és enyhén
elpirult. – A nagymama tanít. Nem. Tanítatt – javította magát. – De
soha nem hasznalom a madzsar nyelvet. Ez most nagyon ... kivétel.
— Egész jól beszél – biztattam.
— Koszonom – felelte egy apró mosollyal. – A rendezvény miatt
jöttek Amerikába? – váltott vissza angolra.
— Nem igazán – felelte Attila. – Egy esküvőre jöttünk.
— Ó, persze. A Bowman fivérek húga – mondta, de nem nézett
sem Edgárra, sem Edmundra. – Tényleg, hallottam, hogy a vőlegény
magyar. Csak nem ön az? – kérdezte Attilát.
— Én vagyok – mondta Endre.
— Gratulálok – mondta Laura. Közben a nyomtatóból
előbukkantak a névjegykártyáink, amiket a perforáció mentén Laura
könnyedén elválasztott egymástól. – Érezzék jól magukat! – mondta,
miközben elénk tolta a kártyákat és a kitűző tokokat.
— A vendégbelépő egy napra szól, de bármelyik nap
megújítható, William nélkül is, csak jöjjenek ide a pulthoz, gyorsan
elintézzük.
— Köszönjük – mondtam, és a tenyerembe sepertem a lapokat,
majd mindenkinek kiosztottam a sajátját.
— Igyekezzünk! – noszogatott Mark. – Fél óra múlva kezdődik a
program a színpadon, addig jó lenne pár szót váltani az
ismerősökkel.
 — Vegyüljünk! – adta ki az utasítást Attila, és karon fogott.
— Azt hittem, vegyülünk – mondtam meglepetten.
— Vegyülünk is – felelte. – De miután a hosszú pennájával
dicsekvő bagoly barátunk úgy tudja, hogy mi egy pár vagyunk,
kevésbé szúr szemet neki, ha együtt lát minket, mint ha külön.
— Vagy fel is világosíthatjuk arról, hogy tévedett, és külön
válhatunk – feleltem. – Van egy olyan érzésem, hogy egyedül többet
ki tudnék belőle húzni, mint ha velem vagy.
— Igen, az én figyelmemet sem kerülte el az a pillantás –
morgott Attila. – A szent cél érdekében, ha gondolod, magadra
hagylak.
— Rendben. Te pedig esetleg cseveghetnél a pultos csajjal,
Laurával. Szerintem bevágódtál nála a „szép madzsar” neveddel –
vetettem fel.
— Nem kizárt – sóhajtott Attila. – De most elég nagy arra a
tolongás. Talán később visszamegyek egy kis nyelvgyakorlatra.
— Nyelvgyakorlat? – kaptam fel a fejem. – Nem kell mindjárt
megdöngetni az első nőt, akinek tetszik a neved.
— Én a magyar nyelv gyakorlására gondoltam, kedvesem –
vigyorgott Attila. – Gondold át az éjszakai programodat. Ez a
krónikus szexhiány komolyan befolyásolja a szellemi képességeidet.
Csak egy szavadba kerül...
— Fejezzük be ezt a témát! – mondtam gyorsan. – Hosszútollú a
láthatáron – mosolyogtam édesdeden Attilára. – Ne forgasd a fejed,
ha kérhetném. Úgyis épp erre tart.
— Na és? Azért nem beszéli folyékonyan a magyart. De
rendben, lépek. Viszont, ha kérhetem, egy pillanatra se legyenek
kétségeid afelől, hogy kinek hosszabb a „tolla” – mutatott idézőjelet
az ujjaival Attila —, a bagolynak, ami csak egy vészmadár, vagy a
bikának, akit termékenységistenként imádtak az általad oly nagyra
tartott kultúrában.
 — Csak nem féltékenységet vélek kihallani a hangodból? –
kérdeztem, s magam is meglepődtem, hogy a gondolat jóleső
bizsergéssel töltött el.
— Csak nem tetszik, hogy féltékenynek látsz? – kérdezett vissza
jó érzékkel Attila.
— Nem, dehogy – tiltakoztam, de Attila arcáról világosan
leolvashattam, mennyire sikertelenül.
— Miért harcolsz minden erőddel az ellen, amire vágysz? –
súgta a fülembe, majd elsétált mellettem, hangosan üdvözölve
Hosszútollú Williamet.
 23.

— A barátjának volt szíve faképnél hagyni magát? – Az indián

két lépéssel mellettem termett.
— Kisebbségi komplexusa van a tegnapi beszélgetésünk óta –
nevettem el magamat.
— Ó! Hát, reméljük, hogy az igaz szerelem felülemelkedik egy
rézfarkon – bólintott komolyan.
— Hisz az igaz szerelemben? – kérdeztem két poharakat
egyensúlyozó pincér közt lavírozva.
— Feltétlenül – felelte William.
— A bagoly alakváltók is hűséges típusok?
— Is? – nézett rám William értetlenül.
— Ja, bocsánat. A gondolat első fele lemaradt – szabadkoztam. –
Azt hallottam, a vérfarkasok a monogámia mintaképei. Mármint
miután megállapodtak.
— Igen, mondják, hogy így van. – A szája idegesen megrándult.
Talán kényes témát érintek, gondoltam, miközben szemem a kezére
vándorolt. Nem volt rajta gyűrű.
— Mondják? – kérdeztem vissza lassan, és tekintetem nem
vettem le az arcáról. Az orrától húzódó két ránc, ha lehet, még
mélyebbre süppedt.
— Igen, mondják – állta a tekintetemet.
— Hisz az igaz szerelemben, de a vérfarkasok monogámiájában
nem – csóváltam a fejemet.
— Ezt nem mondtam.
 — Nem szavakkal.
— Nézze, nem is értem, miért a vérfarkasokról beszélünk –
mondta elutasítóan.
— Talán mert most mindenki róluk beszél – karoltam
Williambe. Igyekeztem olyan könnyedén csevegni, amennyire csak
tőlem tellett. – Úgy hallottam, mostanában hullanak az erős farkasok,
mint a legyek.
— Ez egy szomorú történet. Mindannyiunkat letaglózott
barátaink elvesztése. – Megállt, és a szemembe nézett. Tudtam, hogy
a könnyed csevejnek lőttek.
— Az elhunytak a barátai voltak? Nagyon sajnálom.
— Igen, ismertem őket. Végül is, a négy falka, amelyik ezen a
területen osztozik, nem számol túl sok tagot. Mi baglyok a
rezervátumban élünk, de rendszeresen megfordulunk Erbolban, én
szinte minden héten beugrom a városba. Ismerjük egymást, még ha
nem is mindenkit túl jól.
— A falkák barátságban élnek egymással?
— Persze – felelte kicsit megütközve. – Természetes
szövetségesek vagyunk. Miért, mást hallott esetleg?
— Nem, dehogyis. Csak úgy tudom, hogy a kígyókkal voltak
összetűzéseik a farkasoknak.
— A kígyókkal mindannyiunknak voltak összetűzései. Öt falka
osztozott a területen. Most már csak négyen vagyunk, és a kígyók
senkinek sem hiányoznak, erről biztosíthatom.
— Mi a baj a kígyókkal? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
— Nem értenek egyet a céljainkkal és az életmódunkkal,
mindössze ennyiről van szó. És sajnos nem sikerült békésen rendezni
a félreértéseket.
 — Félreértés lett volna, ami miatt egy nap váratlanul a kígyók
megtámadták a vérfarkas asszonyokat? – William erősen
megszorította a karomat. Felszisszentem, mire ujjai lazítottak a
szorításon.
— Látom, jól értesült – mondta.
— Nem igazán – feleltem. – Ha az lennék, most nem
kérdezősködnék. Sajnálom, ha udvariatlannak tűntem. Nem akarok
vájkálni az alakváltók ügyeiben, épp csak szeretném megérteni, mi
történt.
— Maga valami likantrópspecialista? Mint Endre? Munkatársak
voltak?
— Igen, dolgoztunk együtt időnként – sunnyogtam el az
igazságot. Ha úgy vesszük, szegről-végről valóban kollégák voltunk
Endrével, hiszen mindketten természetfeletti lényekkel
foglalkoztunk. Ő az alakváltókra specializálódott, én pedig a
vámpírokat tanulmányoztam évek óta, és időnként útjaink valóban
keresztezték egymást.
— Vagy úgy – biccentett William. – Így már érthető a
kíváncsisága, de sajnos nem nagyon tudok segíteni. A kígyókat mi
sem értettük soha. A támadás nem volt racionális döntés részükről.
Bosszúvágyból jöttek, és bosszúvágyból öltek, ami
megbocsáthatatlan. – Vékony ajkait összepréselte. –
Megbocsáthatatlan – ismételte halkan.
— Nem akartam felzaklatni.
— Jól emlékszem arra a napra. És jól emlékszem a holttestekre.
— Ott volt a vérfarkasoknál? – kérdeztem meglepve.
— Ott voltam. De már túl későn érkeztem, hogy segíthessek.
— Nagyon sajnálom.
— Az a nap sokunkat megváltoztatott – mondta.
 — Ebben biztos vagyok.
— Nem csoda, hogy az özvegyek közül is sokan meghaltak
rövid időn belül – jegyezte meg enerváltan.
— Ezt meg hogy érti? – kérdeztem.
— A barátaim halála – felelte –, az egyik legfontosabb
bizonyíték arra, hogy létezik igaz szerelem.
— Azt akarja mondani, hogy az özvegyek öngyilkosok lettek,
mert nem bírták elviselni szerelmük elvesztését?
— Nem tudom, hogy juthat az eszébe ilyesmi – meredt rám
értetlenül Hosszútollú. – Én egyáltalán nem ezt mondtam. Különben
is, egy alakváltó nemigen vet véget önként az életének.
— Akkor nem értem, mire céloz – mondtam bizonytalanul.
Nehéz volt eligazodni Williamen. A kora alapján nemigen lehetett
több negyvennél, de néha úgy hangzott, mintha egy öregember szólt
volna hozzám. Nyilván a falkában betöltött előkelő pozíciója miatt
tűnik így, gondoltam.
— Majd megtudja, ha egyszer találkozik az igaz szerelemmel –
felelte. Nem tudom, miért, a válasza fenyegetően hangzott, mint
valami baljós előrejelzés. Vészmadár, gondoltam idegesen. – Az
igazi, pusztító szerelemmel. Ami tökéletesen felemészti, ha nem lel
viszonzásra. – Ez valahogy túl ismerősen hangzott. Szemem az
előcsarnok másik végében lézengő Attilára vándorolt egy pillanatra.
A tekintetünk összetalálkozott, épp csak egy másodperc töredékéig.
Ő Erickel beszélt tovább, én pedig újból Hosszútollúra
koncentráltam, aki viszont nem rám bámult. Én is arra fordultam,
amerre ő nézett, de nem tudtam, pontosan kit is pécézett ki a pult
irányában. Laura épp kiadott egy belépőkártyát, és felénk tekintett.
Éreztem, hogy elkaptam egy olyan pillanatot, aminek csak véletlenül
voltam részese. Laura újból visszabújt a papírjaiba, William pedig
visszatért a beszélgetésünkhöz. Az egész nem tartott tovább három-
négy másodpercnél.
 — Talán jobb is, ha az embert elkerülik az ilyesfajta érzelmek –
mondta Hosszútollú.
— Ebben lehet némi igazság – feleltem, és Attilára gondoltam,
aki önhibáján kívül vergődött az őt túlságosan is legyengítő szerelem
rabságában. Persze, ki az, aki nem önhibáján kívül esik szerelembe?
Az ember nemigen tud felelősséget vállalni az érzelmeiért.
Hosszútollú arca maszkszerűen állta tekintetemet, csak hangjából
hallatszott a keserűség. Eszembe jutott Laura rideg viselkedése,
amellyel Williamet fogadta a pultnál. Nem volt nehéz összerakni a
képet a pusztító szerelemmel viaskodó Willamről és az érzelmeit
elutasító Lauráról. Sóhajtottam. Hosszútollú William nagy
valószínűséggel saját érzelmeit vetítette ki az özvegy vérfarkasokra,
amikor a pusztító szerelemről beszélt. Az ember nemigen hal bele
abba, hogy elveszíti élete párját – még akkor sem, ha valóban úgy
érzi, az ő életének már lőttek. A depresszió persze vezethet
öngyilkossághoz, de mint William erre rámutatott, az öngyilkosság
nem jellemző a likantrópokra. Még ha akad is kivétel, kizárt, hogy
mindhárom esetet meg lehetne magyarázni ezzel. Arról már nem is
beszélve, hogy kevés olyan öngyilkossági módszer létezik, amit
utána szívinfarktusnak lehetne nézni. A méreg eleve kizárható,
hiszen egy vérfarkas normális esetben gyorsan regenerálódik, bármi
betegség vagy méreg támadja is meg a szervezetét. Ha volt is az
elhunyt özvegyek szervezetében méreg, az csak úgy fejthette ki a
hatását, ha közben valami leszívta a regenerálódási képességüket –
mágiával vagy átokkal, ki tudja, hogy.
— Nagyon elkalandozott – térített magamhoz Hosszútollú,
miután gyengéden megérintette a karomat.
— Csak az igaz szerelmen merengtem – feleltem bűntudatosan,
mintha valami csínytevésen kapott volna.
 Úgy is éreztem magam, mint akinek vaj van a füle mögött, miután
olyan titok beavatottja lettem, amihez nekem semmi közöm nem
volt. Szerettem volna elfelejteni azt a pillantást, és inkább az ügyre
fókuszálni, de nem nagyon sikerült.
— Nem akartam elrettenteni. – Hosszútollú fekete szeme
komoly maradt az udvarias mosoly ellenére. – Az igaz szerelem a
világ legcsodálatosabb érzése. Ha viszonzásra talál.
— Akkor kívánom, hogy leljen rá egy viszonzott igaz szerelemre
– mondtam.
— Az sajnos lehetetlen – felelte. – Igaz szerelem csak egyszer
adatik meg az ember életében.
 24.

Meg kell hagyni, a lányok ruhás felvonulása kellemes meglepetés

volt számomra. A színpadi smink sokkal szolidabb volt, mint ahogy
vártam, és a ruhák is a visszafogott elegancia kategóriájába tartoztak.
A lányok járása nem volt manökenszerű: a többségük szépen
mozgott, de természetesen – igaz, nem is viseltek extrémen magas
tűsarkú cipőket. A díszlet meglehetősen egyszerű volt – a háttérben
sötétkék drapéria lógott, melynek két oldalán egy-egy hímzett sávot a
részt vevő falkák szimbólumai díszítettek. A felkonferáló páros sem
viselkedett nagyon hatásvadász módon, sőt még a zenei aláfestést is
el lehetett viselni, így különösebb lelki trauma nélkül megúsztam az
első likantróp szépségversenyes programomat.
A férfi konferanszié bejelentette, hogy a felvonulással véget ért az
első nap versenyszáma, melyet szabad program követ, vagyis a
lányok hamarosan megjelennek az előcsarnokban, és bárki
elbeszélgethet velük. Az alakváltó nézők a színpad melletti asztalnál
igényelhetnek fejenként egy darab szavazati lapot, melyet kitöltve
ugyanott adhatnak le minden versenyszám után. A nem likantróp
nézők szavazatait külön gyűjtik, és az utolsó versenynapon nem
szavazhatnak. Nem mintha én bármikor is akartam volna szavazni,
intéztem el magamban a témát egy legyintéssel.
A lányok bemutatkozó felvonulása után Edgár és Edmund
lelkesen latolgatta néhány versenyző esélyét.
— A szőke leopárdcsajt elvinném egy körre, az biztos – jegyezte
meg Edgár, miközben nem tudta levenni tekintetét az elvonuló
hölgyekről.
 Evelyn rosszallóan nézett rá.
— Nektek hivatalból nem a vérfarkas versenyzőknek kellene
drukkolnotok? – kérdezte, mielőtt Mark még megérdeklődhette
volna, hogy hányas számú is az említett alakváltó.
— De, minden erőnkkel nekik drukkolunk, persze – nyugtatta
meg Edmund.
— Az más kérdés, hogy őket már nem akarjuk elvinni egy körre
sem – nyerített fel Edgár. – Az már megtörtént. A szőke cicus
viszont...
— Nem rossz bőr – bólintott Edmund. – De Kim se semmi. Én
inkább őt vinném el egy körre.
— Kim?
— A tizenkettes – fordult felém. Nem világosodtam meg, lévén,
hogy nem sokat láttam a versenyből. – Bagoly – tette hozzá
magyarázatkép, mintha ez bármit is segített volna.
— És ezt szerinted miből kellett volna látnom egy ruhás
felvonuláson? – csóváltam a fejemet.
— Bocs, azt hittem, egyértelmű. Minden bagoly indián.
— Nem tudok ilyen szabályról – vontam fel a szemöldökömet.
— Mert ez igazából nem olyan szabály. Bárkiből lehetne
vérbagoly, de ők nagyon ügyelnek arra, hogy ez ne következhessen
be.
— Érdekes.
— Ők egy kicsit mások.
— Mióta vagy ilyen diplomatikus? – röhögött Edgár. – Ok
nagyon mások. Ettől függetlenül, nem tudom, mit vagy úgy oda
Kimért. Neked is megvolt, ha jól emlékszem, miért akarnád épp őt
elvinni egy körre?
— Úgy értem, ezúttal egyedül – hajtotta félre a fejét sejtelmesen
Edmund.
 — Na igen, az érdekes lenne.
— Egyedül? – értetlenkedtem.
— Egyedüli pasiként – vetette oda Edgár. – Nagyétvágyú Kim
mindig legalább két pasit gyűjt be a svédtornához.
— A csajt karban tartja a szex, az fix. Nem lazsál az ágyban, ha
érted, mire gondolok – kacsintott rám Edgár.
— Tökéletesen – feleltem szárazon.
— Viszont, nem is tudom... – folytatta elgondolkodva Edgár. –
Emlékeim szerint, hálát adtam a sorsnak, hogy amikor én
döngethettem a csajt, ott volt Thomas is. Ha ő nem teljesítette volna
a részét, engem valószínűleg szívinfarktussal kaparnak le Kimről –
nevetett. – A csaj totál megizzasztott, két napig alig bírtam talpra
állni.
— Lehet, hogy igazad van – mondta Edmund. – Azt hiszem,
nem jó ötlet Kim. Marad mégis a szőke leopárd.
— Tudjátok, mit? – szólt közbe Evelyn. – Inkább menjetek végre
szavazni. – Edgár vállat vont, és testvérét maga után húzva elindult a
színpad felé, ahol két hosszú sor volt kialakulóban.
— Lefáraszt ez a verseny – jegyezte meg Evelyn, és Markba
karolt.
— Menjünk vissza az előcsarnokba – javasolta a többieknek
Attila. – Hivatalos beszélgetőprogram. Jobb nem is lehetne.
Visszasétáltunk az előcsarnokba, ahol a bár már várta a
vendégeket.
— Nem érdemes sorba állni – mondta Eric. – Majd ha az első
roham véget ért, hozok italokat.
— Rendben – bólintott Mark. Én Attilával együtt a kijárat felé
tendáltam, miután a tömeg a bár környékén koncentrálódott.
 A regisztrációs pult felől még a nagy morajlás ellenére is
hallatszott egy hangosabb szócsata végkifejlete, melyből
megtudhattuk, hogy az, ha egy versenyző nem regisztrált idejében,
végképp nem a vendégregisztrációs pult felelőssége.
— Hülye tyúk! – vágta Laura képébe a megtermett férfi, aki
nyilván az egyik kizárt versenyző falkájának alfa hímje lehetett.
Laura faarccal küldte a tagot szervezőbizottság elnökéhez, majd
miután a férfi távozott a pulttól, jól hallhatóan azért még hozzátette,
hogy „barom”.
— Csak nekem tűnik ez a szóváltás enyhén szólva abszurdnak
épp egy likantróp rendezvényen? – kérdeztem suttogva.
— Ez biztos nem akkora sértés, mint amilyennek tűnt – felelte
Attila. – Tudod, Rómeó is simán cigánynak hívja a haverjait, de jaj
annak, aki nem haver, és lecigányozza őt.
— Nekem ez elég durvának tűnt – feleltem. – Nem valami
alakváltós összekacsintásnak, hanem inkább rasszista
megjegyzésnek. Kíváncsi vagyok, Laura vajon melyik falkához
tartozik. De van egy olyan tippem, hogy madár lehet.
— A hülye tyúk miatt? – Attila lebiggyesztette ajkait. – Nem is
tudom. Lehet, hogy igazad van.
— És abból kiindulva, hogy egy madár alakváltó jó eséllyel egy
másik madár alakváltóhoz vonzódik. – Attila kíváncsian húzta fel
szemöldökét.
— Vagyis?
— Azt hiszem, Hosszútollú William gyengéd érzelmeket táplál
Laura irányában.
— Hát, ha így van, akkor jól megszívta – pillantott a
regisztrációs pult felé Attila. – Az a csaj olyan, mint egy elcseszett
iglu. Akkor sem másznék bele, ha ő lenne az egyetlen biztonságos
hely egy sarki viharban.
 — Ezt a képet inkább nem értelmezem – feleltem, miközben
minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszafojtsam kitörni
készülő nevetésemet. – Nem sok esélyt adtál szegénynek, pedig a
fagyossága szerintem csak Williamnek szólt, veled kifejezetten
barátságos volt.
— Sajnálom. De inkább egy tüzes boszorkány, mint egy fagyos
iglu.
— Én nem is vagyok boszorkány.
— Ki mondta, hogy rád céloztam?
— Senki. Csak már megszoktam...
— Persze hogy rád céloztam – vigyorgott. – Oké, nem vagy
boszorkány, de a felmenőid közt volt legalább egy. Még érhetnek
meglepetések.
— Meglepetések? Ugyan, kérlek! – legyintettem. – Neked
köszönhetően sikerült elérnem azt a fázist, amikor már csak az
meglepő, ha éppen nem ér meglepetés.
— A meglepetés alapjában véve jó dolog, nem? – kérdezte
Attila.
— Gyerekkoromban még az volt – lohasztottam le a
lelkesedését. – Amióta ismerlek, nos... mondjuk úgy, hogy a
meglepetés már nem egy édes műanyag póni rózsaszín dobozba
csomagolva, hanem az a nagy adag szar, amit a varázslattól életre
kelt póni benne hagyott.
— És a póni hova lett? – húzta fel a szemöldökét Attila.
— Most mondhatnám, hogy bikává változott, de ezt inkább
hagyjuk – sóhajtottam.
— Hát, ilyen a felnőtté válás – mondta kissé cinikusan Attila. –
Ez van. De azért ne csüggedj! Nem csak a pónik szeretik, ha
meglovagolják őket.
 — Ha ezt most buzdításnak szántad, eléggé mellé trafáltál.
— Nem buzdításnak szántam, hanem konkrét ajánlatnak –
pontosított Attila.
— Én meg már konkrétan elküldtelek a fenébe néhányszor
emiatt, nem emlékszel?
— Dehogynem – intézte el a reklamációt egy vállrándítással. –
De szükségem van legalább némi verbális csatározásra, ha a
párnacsata egyelőre sztornó. Egy tomboló bikát nem lehet csak úgy
kispadra ültetni... vagy rózsaszín dobozba zárni – tette hozzá
kárörvendő vigyorral.
— Innom kell valamit – jelentettem be határozottan. – Miattad
leszek alkoholista.
— Is.
— Tessék?
— Csak fogalmazzunk pontosan, ha kérhetem! Miattam leszel
alkoholista is. Meg minden egyéb, amit utálsz magadban. Erre
vagyok jó, rám lehet hárítani a felelősséget. Énmiattam feküdtél
össze Koppánnyal, énmiattam lettél megátkozva, énmiattam
veszítetted el Gézát, énmiattam...
— Tudom, hogy nem te tehetsz mindenről – nagylelkűsködtem,
bár a fenti lista sajnos meglehetősen helytállónak tűnt.
— Igazán? – vett vissza a hangerőből Attila meglepetten.
— Igazán. A feleséged például szintén elég sok mindenért
felelős – mutattam rá egy mindkettőnk számára fájó pontra.
— Már nem sokáig a feleségem – felelte kelletlenül. – És eljött
az a pillanat, amikor nekem is innom kell.
— Eric eltűnt – néztem a bár felé.
— Szerintem ne várjunk rá – mondta Attila. – Hozok piát, aztán
legfeljebb újrázunk Erickel.
 — Rendben. Megvárlak itt. – Attila elindult a bár felé, én pedig
körbenéztem az előcsarnokban. Hosszútollú William két csinos
versenyző hölggyel beszélgetett, Edmund és Edgár még nem jöttek
ki a színpadteremből, Evelyn és Mark pedig, ha jól láttam, azzal a
párral elegyedett szóba, amelyikkel még az esküvőn ismerkedtek
meg. A bár előtt továbbra is elég sokan tolongtak, de azért haladtak a
sorok.
A bejelentkező pultnál végre nyugalom volt, Laura mellé érkezett
egy kisegítő, de épp egyikük sem szakadt meg a munkában. A fő
attrakció már lezárult, új vendégekre nem kellett számítani, a már
jelenlévőket pedig jobban vonzotta a hűsítő koktélok gondolata, mint
a másnapi programról való informálódás. Közelebb léptem, mire
Laura rám mosolygott, abszolút nem igluszerűen.
— Hogy tetszett az első napi program? – kérdezte, miközben
arrébb pakolt néhány színes dossziét.
— Érdekes volt – feleltem udvariasan. – Még soha nem láttam
ilyet. Azt hittem, a lányok felsliccelt, csillogós, flitteres ruhában
fognak végigvonulni, öt kiló sminkkel az arcukon, de szerencsére
nem így történt.
— Ne tévessze meg a „természetesség” kampányszöveg –
figyelmeztetett. – Lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez a verseny más
lenne, mint azok, amiket világszerte rendeznek nem likantrópoknak,
de ez is csak arról szól, amiről a többi: az itt bemutatásra kerülő
lányok piaci termékek.
— Termékek? Nem túlzás ez egy kicsit?
— Meglehet, hogy sarkítva fogalmaztam, de a lényeget tekintve
igazam van. Egy szépségideálnak kell megfelelni, és ez az ideál az
alakváltók körében a természetes szépséget jelenti, emberi és állati
formában egyaránt.
 — Akkor lehet valaki igazán sikeres nőstény egy falkában, ha
képes megfelelni ennek az ideálnak, és ezen felül van olyan
képessége, ami a falka hasznára válhat. Jól kell tudni képviselniük a
falka érdekeit, ha esetleg erre kerülne sor.
— Erről szól a beszélgetős programpont?
— Van egy olyan nap, amikor minden versenyző nyilvánosan
felel feltett kérdésekre. Ez a program erről szól.
— És itt is a „világbéke” a tuti válasz? – nevettem fel kínomban.
Valahogy nem tudtam elképzelni a jelenetet.
— Hát, tulajdonképpen igen – felelte összeráncolt szemöldökkel
Laura. – De inkább a fajok közötti békés együttélés. Aztán ott van
még az a programpont, amikor minden versenyző bemutat valami
egyéni kunsztot.
— Éneklés, tánc, valamint buzogányok dobálása? – idéztem fel
filmekből összekapart tudásmorzsáimat.
— Közelharc, tehát inkább rúgás, harapás, karmolás –
világosított fel Laura. – Tudja, ez is az utolsó nap programpontja,
vagyis itt azt mutatják meg a versenyzők, hogy állati alakjukban
miként tudják szolgálni a falkát. Ezek a csinibabák valójában elég
veszélyes harcosok.
— Jól érzékelek némi rosszallást a hangjában?
— Mint mondtam, ez egy termékbemutató. A szép lányok itt
valójában pozícióért versengenek. Hatalomért.
— Igazán?
— Hogyne. A legelőkelőbb helyezéseket begyűjtő lányok jó
eséllyel kötnek ki egy alfa hím oldalán, de legalábbis egy erős hím
mellett. Azok, akik bejutnak az állami döntőbe, már mind nyertesek.
Nem csak a saját falkájuk erős hímjei pályáznak rájuk, hanem akár
más fajok jeles hímpéldányai is.
— Ön soha nem nevezett be ilyen versenyre, Ms...?
 — Csak Laura, ha kérhetem.
— Rendben. Engem pedig nyugodtan szólítson Borinak.
— Bori, oké. Szóval nem, én soha életemben nem vettem részt
ilyen versenyen. Úgyhogy igen, megspórolandó a következő kérdést,
savanyú a szőlő, nyilván. Én sosem voltam elég szép ahhoz, hogy
benevezzenek a versenyre, de őszintén mondom, nem bánom.
— Nem elég szép? – csodálkoztam. Nekem Laura nagyon is
vonzó nőnek tűnt. Meglehetősen szabályos, kerekded arc, kicsit
közel ülő, de nagyon kifejező szemek, vékony, de szép formájú
ajkak, szemet vonzó keblek. Ennél lejjebb persze nem láttam a pult
miatt.
— Nos, senki nem mond csúnyának, de az itt nem elég –
biccentett a társaságban felbukkant lányok felé. – Ráadásul... –
elhallgatott.
— Igen?
— Nem is tudom, hogy mondjam. Számomra az alakváltás...
magánügy. Persze, átváltozunk mások előtt, ha vészhelyzet van, de
csak azért alakot váltani, hogy mások ezt szemügyre vegyék,
számomra elfogadhatatlan. Az ilyesfajta versengéshez kell némi
exhibicionizmus, és ez belőlem tökéletesen hiányzik. Alakot váltani
a nagyérdemű előtt olyan, mintha pucéron kellene felvonulni a
nézősereg előtt. Sőt, ez nem is túlzás. Elvégre alakváltáskor a ruha
nem marad rajtunk, és akkor még finoman fogalmaztam.
— Igen, értem. Láttam már alakot váltó likantrópot. Medvét. –
Megborzongtam. Túl élénken élt még emlékezetemben az a jelenet,
amikor Kristóf medve alakot öltött azért, hogy megvédelmezhessen
egy vámpírbandátóL
— Nos, én a hattyúkhoz tartozom, de biztosíthatom, hogy az
átváltozás minden fajnál hasonló folyamat, és igen személyes dolog.
 — Ideális esetben csak azzal osztjuk meg az élményt, aki élvezi
a bizalmunkat. A közös alakváltás lehet a meghittség pillanata,
amolyan előjáték. Tudom, ez elég nehezen érthető a nem alakváltók
számára.
— Nem tagadom – bólintottam. – De azt hiszem, értem, miről
beszél.
— Egy intim pillanatot közszemlére tenni, erről szól a verseny
utolsó fordulója. Sokan vállalják a dicsőség érdekében. Nagy
biztonságot jelenthet, ha egy erős falkataggal sikerül összekötnöd az
életedet. Még akkor is, ha az a hím egy másik falkához tartozik, sőt
másik fajhoz.
— Ez gyakori? Mármint a fajok közötti partnerkapcsolat.
— Ez ugyanúgy működik, mint az embereknél. Ön szerint
gyakori a vegyes házasság?
— Hát, gondolom, azok jó része sem problémamentes a
kulturális különbségek miatt...
— Látja, ennyivel egyszerűbb a likantróp vegyes házasság.
Nincs igazából kulturális különbség. Alakváltónak lenni a kulturális
élmény. A likantrópián belüli különbségek tulajdonképpen
elhanyagolhatók. Tapasztalatból beszélek.
— Csak nem más fajú férje van?
— Egyszer jártam egy bagoly alakváltóval, ennyi. De nem, nem
vagyok férjnél – forgatta meg a gyűrűjét bal keze gyűrűsujján. – Ez a
gyűrű... csak emlék. Elveszítettem a vőlegényemet.
— Sajnálom, nem tudtam. Nem akartam tapintatlan lenni –
szabadkoztam. No, meg is van az ok, gondoltam, amiért Laura nem
hajlandó viszonozni Hosszútollú közeledését. Ráadásul meg se
kellett dolgoznom érte nagyon.
— Semmi baj, az idő begyógyítja a sebeket – felelte Laura nem
túl meggyőzően. – Ez nem most történt.
 — Úgy legyen! – feleltem együtt érzően. – Bár sajnos néha úgy
tűnik, mintha idővel minden rosszabb lenne – csúszott ki a számon
meggondolatlanul, Attilára gondolva, de Laura szerencsére nem vette
magára a megjegyzést.
— Ez igaz – felelte komoran. – Én is hallottam az özvegy
vérfarkasokról.
— Az özvegy vérfarkasokról? – kaptam fel a fejem. Ez kissé
váratlanul ért.
— Nem rájuk célzott az előbb? – Nem igazán tudtam eldönteni,
mi a legmegfelelőbb válasz, így próbáltam ködösíteni.
— Én is hallottam az esetükről – bólintottam sokat sejtetően.
— Idővel egyre rosszabbul viselték feleségük elvesztését, és
végül utánuk is haltak. – Nagyot néztem. Ez kezdett nagyon a
Hosszútollútól hallott sztorira hajazni. – Én ugyan nem sokat tudok
az ő falkájukról, de eléggé köztudott alakváltó berkekben, hogy a
házas farkasok monogámok. Egy idő után annyira kötődnek a párok
egymáshoz, hogy ha az egyik meghal, a másik gyakran utána hal. Ez
volt itt is, hárman meghaltak. Hárman! Ilyenről még nem hallottam.
Az is igaz, persze, hogy ennyi özvegy ritkán akad egyszerre egy
falkában. Erről is a kígyók tehetnek. – Látványosan megborzongott
már a csúszómászók gondolatára is. – Undorodom a kígyóktól –
mondta magyarázatképpen. – A fulladás csúnya halál. A méreg pedig
fájdalmas, mint az ezüstsebzés.
— Az özvegyek a párjuk után halnak? – küzdöttem lassan az
információval. Nem is nagyon ért el a tudatomig, mit fecseg a
kígyókról.
— Lehet, hogy ez csak egy mítosz – visszakozott. – De több
helyről is hallottam.
— Ez mindenesetre megmagyarázná az özvegyek halálát –
gondolkodtam félhangosan.
 — Persze – bólintott. – Még hogy szívroham! Nevetséges. Ezt
senki nem vette be. Egy likantróp nem kap csak úgy szívrohamot. Az
igaz szerelem viszont a sírba vihet.
— Nagy igazság – szólalt meg a hátam mögött Attila, és elém
tett egy koktélospoharat. – Menjünk, várnak ránk a többiek – fogta
meg a karomat finoman. Elköszöntünk Laurától, és elindultunk
Markék felé.
— Emlékeztess rá, hogy ha egy mód van rá, hozzuk össze őket –
mondtam mosolyogva.
— Mármint kiket?
— A két hősszerelmest. Laurát és Hosszútollú Williamet.
— Mármint Farkával Villogó Williamet és Iglu Laurát? – nézett
rám megütközve Attila.
— Hosszú. Majd elmesélem – ígértem. – De egy biztos: a Jóisten
is egymásnak teremtette őket.
 25.

Estére értünk haza, és már alig volt erőm veszekedni a likantróp

Bowman fivérekkel. A konyhában tanácskoztunk, vacsora közben,
de rám nem jellemző módon egy szendvics után már úgy éreztem,
több nem megy le a torkomon, pedig egész délután egy falatot sem
ettem.
— Hogyhogy elfelejtettétek megemlíteni ezt az aprócska
információt? – dühöngtem. – Mégis, mit kutakodunk itt egy
sorozatgyilkos után, amikor a vérfarkasok köztudottan szeretteik után
halnak?
— Ez baromság! – csattant fel Edgár, és letette a vaskos
szalonnaréteg alól alig kilátszó szelet kenyeret. – Inkább hiszel egy
hülye tyúknak, mint nekünk?
— Először is, nem hinném, hogy Laura rászolgált volna arra,
hogy hülye tyúknak tituláld – fújtam fel magam.
— De igen – vágta rá kórusban Edgár és Edmund, tökéletes
összhangban, megdöbbentően széles vigyorral.
— Na, ez így kicsit durva – mondtam. Lehet, hogy csak hazafias
kötelességből, tekintettel Laura származására, de úgy éreztem,
muszáj megvédenem a két vérfarkassal szemben, akik semmi
tiszteletet nem mutattak a szárnyas alakváltó nő iránt. Ennyit a fajok
közötti békés együttélés szlogenről, gondoltam keserűen. Elvileg jól
megvan a négy falka egymás mellett, de azért a rasszizmus úgy
fröcsögött a két alakváltó szájából, mint artériás vér az újdonsült
vámpír első próbálkozásánál. – Az a nő...
 — Az a nő semmit sem tud a vérfarkasokróL A házas
farkasemberek monogámok, igen. Sokan iszonyúan rosszul viselik,
ha elvesztik a párjukat, ez is igaz, de soha senki nem halt még meg
bizonyítottan amiatt, hogy eltemette a társát. Ez csak egy legenda, és
nem a vérfarkasok terjesztik.
— És Hosszútollú William? Nekem nem úgy tűnik, mint aki
bedőlne holmi legendáknak.
— Hosszútollú egy külön kategória – jelentette ki Edmund.
— Ő hajlamos a történéseket misztikus alapon magyarázni.
— Ezt meg hogy értsem?
— Ő egy sámán. Neki bejönnek ezek a „lelki társ vagyok, utánad
halok” dolgok. Ő hisz a spirituális bonyodalmakban, de ez nem
jelenti azt, hogy ilyesmi valóban létezik. Ő egy bagoly. Mit tudhat
egy bagoly a vérfarkasok lelki kötődéseiről?
— Jól van már, felfogtam. Akkor is szólhattatok volna. A
mítoszoknak, legendáknak általában van alapjuk. Ha mást nem is, ezt
jól megtanultam az elmúlt pár hónapban.
— Hidd el, Bori, a vérfarkasok nem halnak csak úgy a párjuk
után. Ez abszurdum – mondta Edmund higgadtan.
— Próbálunk minél több szálon elindulni – szólt közbe Mark. –
Egyelőre úgy kezeljük az esetet, hogy egy sorozatgyilkost keresünk –
nyugtatta meg a likantrópokat.
— Beszéltünk egy párral, akik elég jóban voltak az első
áldozattal – vette át a szót Evelyn. – Ők azt állítják, hogy Stephan
egyre zavartabban viselkedett a felesége halála után. Nemcsak hogy
rettenetesen legyengült, lefogyott, de időnként félre is beszélt.
— És ez segít nekünk valamit? – kérdezte Attila.
— Ha átokban vagy varázslatban gondolkodunk, akkor igen –
válaszolt Evelyn. – Őszintén szólva, a tünetek alapján másra nem
nagyon tudok tippelni, de lehet, hogy ez szakmai ártalom.
 — Mivel egyelőre nincs jobb ötletünk, koncentráljuk erre a
lehetőségre – javasolta Attila, mi pedig egyetértően bólogattunk.
— Tehát, mire következtetsz a tünetekből? – kérdezte Mark.
— Az energiaelszivó mágiának rettentő sokféle típusa van –
magyarázta Evelyn. – Ám ezek a tünetek arra utalnak, hogy
valószínűleg egy elmét bomlasztó varázslat következtében
jelentkeztek a fizikai elváltozások. Ez valamennyire leszűkíti a kört,
de persze még így is túl nagy a választék – tárta ki karját Evelyn
sajnálkozóan, mintegy elnézést kérve, amiért nem képes azonnal
beazonosítani látatlanban, mi is tette el láb alól a vérfarkasokat.
— Holnap utána kell járni, vajon a másik két áldozatnál is
felmerült-e a mentális képességeik gyengülése – mondta Mark.
— Rendben, ezt fogjuk szem előtt tartani – bólintott Attila.
— Van még valami?
— Annyira nincs semmi, hogy az már aggasztó – mondtam ki a
nyilvánvalót. – Ha be is tudjuk azonosítani a mágiát, mire megyünk
vele? Inkább arra kellene rájönnünk, kinek állt módjában egy ilyet
véghezvinni.
— Ilyesmit csak képzett boszorkány tehet – mondta Evelyn.
— És az a probléma, hogy ha jól értem, a falkákban nincsenek
boszorkányok. Egy mágiahasználót ritkán ér likantróp harapás, annál
azért jobbak vagyunk. Vagyis, nem úgy értettem – vörösödött el a
feje búbjáig Evelyn. – Azt akartam mondani...
— Ugyan már, tudjuk, hogy érted – vont vállat Edmund. – Egy
boszorkánynak megvannak a trükkjei ahhoz, hogy kivédjen egy
alakváltó támadást. Egy falka ellen ugyan nem tudom, mit lehet
tenni, de hagyjuk, ez most nem érdekes. A lényeg az, hogy igazad
van, itt nincsenek boszorkányok. Tehát a kérdés az, tudunk-e
bárkiről, akinek van mágiahasználó ismerőse, illetve ki vehetett fel
kapcsolatot ilyesvalakivel.
 — Szerintem bárki – húzta el a száját Mark.
— Rosszul közelítjük meg a kérdést – mondta erre Evelyn. –
Minden szem rátapadt. – Ahhoz, hogy bárki ilyen varázslatot
véghezvigyen, az áldozatok közelébe kellett, hogy menjen. Ezt nem
lehet távolról elvégezni.
— Te is tudtál védővarázslatot tenni a többi özvegyre a távolból
– vetettem közbe.
— Igaz, ez viszont nem védővarázslat. És bár az energíaelszívó
mágiának számos fajtája létezik, egyben megegyeznek: kell hozzá a
fizikai kapcsolat.
— Vagyis, mivel mindhárom áldozat Erbolban lakott, itt kellett
járnia annak, aki ezt tette velük. A boszi nagy valószínűséggel a
falkánál járt mindhárom alkalommal, amikor a tünetek jelentkezni
kezdtek.
— Rá kell jönnünk, volt-e idegen látogató a falkátokban – nézett
a Bowman testvérekre Attila.
— Az is lehet, hogy a három áldozat máshol találkozott a
boszorkánnyal, ellenőriznünk kell, jártak-e ugyanazokon a helyeken
a tüneteik jelentkezésének környékén.
— Stephan sehova sem járt el – rázta meg a fejét Edgár. – Nem
volt munkája a városban, abból élt, amit az erdő adott neki.
Mindennap farkasformát öltött egy időre.
— Akkor az a valószínűbb, hogy a boszorkány látogatott el a
falkához, de azért ellenőrizzük a másik két áldozat külön útjait – adta
ki a feladatokat Mark.
— Srácok, nem emlékeztek semmi szokatlanra? Egy boszorkány
csak feltűnt volna a falkának – morfondírozott hangosan Attila.
Edmund és Edgár némán ingatták a fejüket, nekem viszont beugrott
valami, ami nem tett különösebben boldoggá.
 — Egy boszi feltűnt volna. De ha mégsem az... – mondtam
tétován. Rám néztek, én pedig előre rosszul voltam attól, amit
mondani szándékoztam.
— Tehát, szerinted mi az alternatíva? – kérdezte Evelyn.
— Egy sámán – feleltem rekedten. – Egy sámán, akinek bejárása
van a falkához.
— Hosszútollú? – kérdezte Edmund, mit aki rosszul hall.
— Nem azt mondom, hogy ő volt – szögeztem le gyorsan. –
Csak azt, hogy ez egy elég kézenfekvő lehetőség, különösen, mivel
senki nem látta, hogy idegen bukkant volna föl az özvegyek körül.
Valakinek csak eszébe jutott volna, ha lát ilyesmit.
— Talán – mondta nyomatékkal Edmund.
— Egy sámán képes bizonyos varázslatok elvégzésére, jól
tudom? – fordultam Evelynhez.
— Williamben megbízunk – jelentette ki Edmund. – Teljes
képtelenség, hogy ő ilyet tegyen.
— Teljes képtelenség, hogy bárki ilyet tegyen – feleltem. – És
mégis megtörtént.
— Igen, de nem William tette, erre a fejemet tenném –
erősködött Edmund.
— Csínján a hősies felajánlásokkal! – intettem le.
— Lehet, hogy Williamnek van pár hibája, de ez még nem ok
arra, hogy három gyilkossággal gyanúsítsuk.
— Egyelőre nem gyanúsítjuk, csak észben tartjuk, hogy
tudtunkkal ő az egyetlen olyan személy, aki észrevétlenül az
áldozatok közelébe férkőzhetett, és elvileg képes lenne egy ilyen
mágia előidézésére – mondtam.
— Vagyis gyanúsítjuk – nézett rám Edgár. – Tudod te
egyáltalán, mit jelent az, hogy ő sámán? Azért jár-kel szabadon a
faluban, mert ő egy gyógyító. A sámánok egészen különleges
gyógyító erővel rendelkeznek.
 — Minek egy alakváltónak gyógyító? – kérdezte Attila. Ha
valaki, hát ő tudta, hogy az, aki kiemelkedő regenerálódási
képességekkel bír, aligha hív házhoz orvost.
— A mágikus sebzések szövődményeiből nehezen gyógyulunk
fel – mondta Edmund. – És talán nem árulok egy nagy titkot azzal
sem, ha elmondom, manapság egyre többen tartják szórakoztató
kikapcsolódásnak az alakváltókra való vadászatot.
— Természetesen ezüstgolyóval – tette hozzá Edgár, és egy
mozdulattal széthúzta mellkasán az ingét. A bal vállánál két golyó
ütötte seb nyoma látszott. – Ez soha nem múlik el – mutatta a
hegeket –, szuperregenerálódás ide vagy oda. És kizárólag
Hosszútollúnak köszönhetem, hogy túléltem. Hidd el, William arra
használja a képességét, hogy gyógyítson, nem pedig arra, hogy
elvegye mások életét. Szerintem nem is képes olyan mágiára.
— Nem akarok William ellenében szólni – mondta Evelyn —,
de a tények kedvéért muszáj megjegyeznem, hogy az, aki képes
gyógyító mágiát alkalmazni, általában képes az ellenmágiára is.
— Ez akkor is egy téves nyom – rázta a fejét Edgár. – Ha erre
koncentrálunk, futni hagyjuk a gyilkost.
— Egyelőre nincs más, amire koncentrálhatnánk – mondta
sötéten Mark. – Hosszútollú Williamet lehetséges gyanúsítottnak kell
tekinteni, sajnálom, és csak akkor tudjuk tisztességesen végezni a
dolgunkat, ha nem avatkoztok bele a dolgok menetébe – mondta
Edgarnak.
— Nem szólunk Williamnek, ha emiatt aggódsz – felelte
Edmund. – De nyomatékosan közlöm, hogy ez a szál sehova sem fog
vezetni, úgyhogy ne csak erre koncentráljatok. Ennyit kérünk.
— Rendben – bólintott Mark. – Ez egyébként is természetes.
Senkit nem lehet meggyanúsítani csupán azon az alapon, hogy képes
lett volna a bűncselekményt elkövetni. Még legalább egy indítékot
mellé kellene tenni.
 — Mint említettük, William gyógyítani jár hozzánk. Nincs oka
arra, hogy ártson a falkáknak. Arról nem beszélve, hogy a farkasok
már sokszor siettek a baglyok segítségére.
— Rendben – mondta Mark. – Ki kell deríteni, lehetett-e mégis
valami indítéka a gyilkosságokra.
— Most mondtam, hogy...
— Mindannyian hallottuk – vágott Edgár szavába Mark. – Csak
a dolgunkat végezzük, a ti kérésetekre. Ha azt mondjátok, hagyjuk az
egészet a fenébe, úgy lesz, de ha azt akarjátok, hogy nyomozzunk,
akkor fogadjátok el a módszereinket.
— Jól van – mondta Edmund. – Jól van, megértettük.
— Akkor minden rendben – bólintott Mark. – Azt hiszem,
egyelőre ennyi. Az lesz a legjobb, ha megpróbáljuk magunkat
kipihenni holnapra. – Mark ezzel berekesztette a megbeszélést, ami
mindenkit megkönnyebbüléssel töltött el. Felálltunk a
konyhaasztaltól, és ki-ki elindult a maga szobája felé.
 26.

A megbeszélés elfárasztott, különösen, mivel úgy éreztem,

meglehetősen egy helyben toporgunk. Előreengedtem a többieket,
nem siettem.
— Volt valaha egy elméletem a likantrópok és az ókori világ
állatalakban ábrázolt istenei között – fordultam Eric felé, miután a
testvérei pár másodperc alatt eltűntek a szemünk elől –, de minél
többet beszélek alakváltókkal, annál kevésbé hiszek a saját
teóriámban – vallottam be egy sóhajjal. – Nem akarom megbántani a
bátyáidat vagy téged, de szerintem nincs az az univerzum,
amelyikben isteníteni tudnám őket.
— Erre nem tudom, mit mondjak – állt meg Eric a
konyhaajtóban. – Nem szoktam gondolkodni ősi istenekről.
— Nos, én meg nem tudok nem gondolkodni róluk. Az
egyiptológus reflexeim nem engedik meg ezt a luxust.
— Értem.
— És egyszerűen szembeszökő, hogy a likantrópok leginkább
olyan alakot tudnak felvenni, amelyik állatot valamilyen formában
tisztelték a régiek. Farkas, medve, oroszlán, kígyó...
— Hát, én erre azt mondanám, hogy nyilván nem az alakváltókat
tisztelték istenként, hanem az általuk ismert állatok egy- egy olyan
tulajdonságát, amelyik különösen alkalmassá teszi a kérdéses fajokat
a környezeti hatásokhoz való alkalmazkodásra. Nem annyira csodás
vagy misztikus egybeesésről van szó, inkább a biológia logikájából
fakadó egyezésről. Hmm... hattyú. A hattyú nem kivétel? Nem
emlékszem hattyúistenre.
 — Hát, Zeusz speciel állítólag hattyú alakban tette magáévá
Lédát, ha jól emlékszem a sztorira.
— Ez igaz.
— És persze azt se felejtsük el, amire figyelmeztettél: az
elnevezés simán lehet félrevezető. Lehet, hogy az, amit most
vérhattyúként definiálunk, az ókori Egyiptomban Thot isten volt
íbiszmadár alakban.
— Nos, a két madár annyira nem hasonlatos, de ez most
részletkérdés. Van ugyanis egy fél perce gyártott elméletem a
theriantrópia és az állatalakban tisztelt istenek közötti
összefüggésről.
— Ez igen – biccentettem elismerően. – Mi lenne, ha még
gondolkodnál is az ókori istenekről? – kérdeztem nevetve.
— Akkor valószínűleg már rég kidolgoztam volna ezt a teóriát –
felelte Eric. – És eléggé frusztrált lennék, amiért a hipotézisem nem
igazolható laboratóriumi körülmények között – tette hozzá némi
gondolkodás után.
— Merthogy a hipotézised...
— A feltételezésem tulajdonképpen nagyon egyszerű. Emlékszel
még arra, amit a likantróp fertőzésről mondtam? A vírus aktiválja a
likantróp gént, ellentétben azokkal a metamorfózisokkal, ahol az
átalakulás spontán megy végbe, a környezeti hatásra adott
válaszreakcióként.
— Igen, emlékszem – mondtam.
— Az elméletem pedig a következő: régen, különösen ha több,
egymást követő generációban nagyon szörnyű körülmények között
senyvedett egy törzs, akkor ritkán, de előfordulhatott „természetes”
úton aktiválódó vérállat gén. Feltételezhető, hogy egy haldokló anya
méhében a magzat vérállat génjei aktiválódtak, így a gyerek eleve
vérállat formában született, és még az is elképzelhető, hogy nem
tudott visszaalakulni.
 — Tegyük fel, hogy akadt olyan törzs, ahol nem
szörnyszülöttként tekintettek a likantróp csecsemőre, hanem egyfajta
csodára, és így életben hagyták. Mivel erős volt, és az adott rossz
körülményhez jobban alkalmazkodott, mint a szülei, vagyis a törzs
emberi alakú tagjai, lehet, hogy a felnőtt egyedet elkezdték egy idő
után tisztelni, akár isteníteni is. Egy likantróp nem tudja uralni az
ösztöneit, de nem veszíti el teljesen a tudatát, és az ösztönei azt
súgják, hogy védje meg a falkát, amelyikhez tartozik. Márpedig egy
alakváltó, legyen az bármilyen fajta, jó eséllyel veszi fel a harcot
több emberrel is.
— Ez egész elfogadható teória – dicsértem Ericet, nem mintha
szüksége lett volna az én szakmai elismerésemre. – De igazad van, ez
az elmélet nem tesztelhető egykönnyen.
— Hát nem. Elmúltak már azok az idők, amikor a tudós
társadalom egy része más embereken büntetlenül kísérletezhetett a
tudomány nevében – mondta Eríc üveges tekintettel. Egyszerűen
képtelen voltam eldönteni, hogy a hangjából kihallott tömény undor
és viszolygás a múlt gyakorlatának szólt, vagy a jelenlegi jogi
korlátozásoknak. Mertem remélni, hogy az előbbinek. – A hipotézis
egyelőre marad hipotézis – mondta. – De az elméletem
magyarázhatja, miért olyan vérállatok vannak leginkább, amiknek
van isten megfelelője valamelyik mitológiában, vagy amelyik
legalábbis totemállat.
— Ez a teória nagyságrendekkel működőképesebb, mint az
enyém – feleltem.
— Miért, te mit gondoltál erről? – dőlt az ajtófélfának Eric.
Kezét zsebre tette, láthatóan esze ágában sem volt a többiek után
indulni, vagy engem utamra engedni.
— Nos, én fordítva közelítettem meg a kérdést. Nem az
alakváltók, hanem az istenek felől vizsgáltam az összefüggést.
 — Vagyis hibás premisszára alapoztad az elméletedet –
állapította meg szenvtelenül.
— Ez csak akkor hibás, ha elutasítod az istenek létezését –
akadékoskodtam.
— Valóban – felelte röviden, majd persze nem állta meg, hogy
ne fűzzön hozzá mégis megjegyzést. – De mivel elutasítom az
istenek létezését...
— Milyen alapon? – kérdeztem. Ő elmosolyodott, de nem szólt
egy szót sem, hagyott kibontakozni. – A te „természetes”
likantrópgén-aktiválódás elméletedet mennyiben támasztja jobban
alá bármi, mint az én istenekről szóló teóriámat? Az egyiptomi
istenekről számos ősi irat tanúskodik. A spontán likantropizálódott
magzatról melyik papiruszon vagy sztélén olvashatunk?
— Azok az iratok, amelyekre célzol, nem tudományos
feljegyzések.
— Mert az adott kultúra nem tudta tudományos nyelven
megfogalmazni az élményeit.
— Ugye most csak provokálsz? Kihasználod, hogy nem veszem
észre, mikor viccelsz velem? – kérdezte, miközben próbált olvasni az
arcomról, hiába. – Te is tudós vagy, és tudósként szoktál
gondolkodni, ezt már számtalanszor tapasztaltam. Nem érvelhetsz
vallással. Nem érvelhetsz ősi istenekkel. Nem érvelhetsz... – lépett
egészen közel hozzám.
— Nem akarok velük érvelni – nyugtattam meg, miközben az én
lélegzetvételem egyre szaporábbá vált, hiába próbáltam
elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Eric kivételesen nemcsak az
intellektusával érvel, hanem a testével is.
Ráadásul ő ezt valószínűleg észre sem vette, egyszerűen csak
elkapta a szenvedély. Mármint a tudományos.
 — Épp csak annyit akarok mondani – magyarázkodtam –, hogy
az én tudományos következtetéseim egy idő óta egyáltalán nem a
tudományosan leírható világ törvényeiből következnek.
— Egyre több mindent képes leírni a tudomány. Pár évtizeddel
ezelőtt a vámpírokról csak a teológia és fantasy irodalom
nyilatkozott. Most minden második cikk a Super Nature-ben az
élőholtakkal foglalkozik. Az isteneid is leírhatóak a tudomány
eszközeivel, ebben biztos vagyok, pusztán behatároltak a kísérleti
lehetőségeink, ezért a bizonyítás egyelőre még várat magára.
— Néha vannak dolgok, jelenségek, amiket nem képes meg
magyarázni a tudomány.
— Azon vagyok, hogy ez ne így legyen – lépett hátra Eric
zavartan, miután rájött, mennyire az ajtófélfához préselt. – Te
mondtad: az én elméletem logikusabb. Ez a világ pedig elég jól
felismerhető logika alapján működik, szerencsére. És abba nem
tartozik bele, hogy istenek vegyültek az emberekkel, és így örökölte
meg pár egyed a likantrópia képességét.
— Készséggel elismerem, hogy ez esetben a te elméleted a
helytálló – léptem ki a konyhából. – De olyan világban élünk, ahol
nincs éles határ tudomány és misztikum közt. A vámpírológia
elismert tudomány lett. Te kutatod a vámpírok DNS-ét, én pedig
kénytelen vagyok szembesülni azzal a ténnyel, hogy a vámpíroknak
van lelkűk.
— Vagy valami, amit a köznyelv annak nevez – cáfolta a
mondandómat Eric jéghideg fejjel.
— Van lelkük, Eric – ismételtem halkan. – Nem teljes lélek, és
el is van kárhozva, de van lelkűk.
— Mindegy, minek nevezzük. A lényeg az, hogy rájöjjünk:
hogyan működik.
 — Na, tudod, itt lennének hasznosak azok az iratok, amiket te
csípőből elutasítasz – próbáltam rámutatni az érvelésében rejlő
iróniára.
— Nem vitatom az irodalomtudomány fontosságát – felelte Eric.
– Sőt, csodálattal tölt el, hogy képes vagy ilyen szövegek alapján
értékelhető tudományos megállapításokat tenni. Ez... elképesztő.
Beleremegek, ha erre gondolok, de fontos, hogy ezt a fajta kutatási
módszert soha ne keverjük az egzakt tudomány világába.
— Ebben, azt hiszem, kiegyezhetünk – bólintottam.
— Tényleg? – kapta fel a fejét meglepetten.
— Persze – mondtam. – Addig jó, amíg mindketten
beleremegünk abba, hogy mire képes a másik a maga
tudományterületén – csúszott ki a számon.
— Igen – bólintott Eric. – Ez tökéletesen így van.
— Oké – mondtam halkan, és elindultam a szobám felé. Pár
lépés után visszafordultam. Eric mozdulatlanul dőlt továbbra is a
konyha ajtófélfájának, és rám szegezte a tekintetét. – Eric –
mondtam.
— Tessék – felelte rekedten, mintha ez alatt a pár másodperc
alatt, míg hátat fordítottam neki, berozsdásodtak volna a hangszálai.
– Ne kezdd el kutatni az emberek és vámpírok lelkét! – kértem. –
Szükségem van rájuk.
— Most értettem meg, mit jelent a szólás: a szükség nagy úr –
felelte Eric egy szinte szégyenlős mosollyal.
— Te most gúnyolódsz velem? – kérdeztem vissza értetlenül.
— Szó sincs róla – válaszolta tágra nyílt szemmel. – Csak arra
céloztam, hogy szükségem van rád. Tehát innentől kezdve szóba sem
jöhet a lélekkutatás, különben leshetem, mikor beszélhetnélek rá a
közös munkára legalább külsős szakértőként.
 — Vagyis vicceltél? – kérdeztem egyszerre megkönnyebbülten
és megsemmisülten. Naná, hogy rám csak szakmai értelemben van
szüksége mindenkinek!
— A jelek szerint nem – vont vállat, miközben kezét továbbra is
a zsebében tartotta. – Csak próbáltam.
— Egyre jobb vagy – feleltem, és élvezettel néztem, ahogy Eric
próbálja értékelni szavaim komolyságfaktorát. Búcsút intettem neki,
majd én is a szobám felé vettem az irányt. Szaporán szedtem a
lábamat, vissza sem fordulva, de hátamon éreztem tekintetét, míg a
lépcsőfokok recsegtek-ropogtak a lépteim alatt.
 27.

Nem vágytam másra, csak egy hűs zuhanyra, de még mielőtt

nekifoghattam volna az esti rituálénak, Attilába futottam a folyosón.
Eddig nem megy valami jól a dolog – dünnyögte a hátam mögött
Attila. Bevártam a szobám előtt.
— Nem igazán – feleltem.
— De lehet, hogy beletrafáltál Hosszútollal kapcsolatban.
— Ha így is van, azt még bizonyítani kell. Márpedig nincs
nehezebb dolog, mint rábizonyítani egy mágikus bűntényt valakire.
— Azért Marknak és Evelynnek van némi rutinja benne –
biztatott. – Úgy tűnik, Mark érti a dolgát.
— És úgy tűnik, a Bowman fivérek kicsit berágtak, amiért
William gyanúsítottá lépett elő.
— Ez érthető, elvégre a barátjuk.
— Igen. De ha belegondolsz: nem ismerik évek óta. Mióta is
vérfarkasok? Alig pár hónapja. Épp csak farkat növesztettek, de
gyökeret azért még nem vertek a likantrópok közt. Ennyi idő akkor
sem elég egy ember kiismeréséhez, ha állandóan együtt lógtok.
Edmund és Edgár viszont nem is lakik a többi alakváltóval.
— De Eric szerint sok időt töltenek Erbolban, nem csak telihold
idején. A tanulási fázisban vannak. Általában nem itt csücsülnek,
elzárva a világtól.
— Jó. Tegyük fel, hogy William meggyőzően bizonyította
hűségét. Most viszont gondolkodj a gyilkos fejével: ha én akarnám
eltenni láb alól az erős vérfarkasokat, nyilván vigyáznék arra, hogy a
vérfarkasok ne gyanakodjanak rám, vagyis látványosan segíteném a
falkát.
 — Ha te akarnád eltenni láb alól az erős vérfarkasokat, már egy
sem élne – mondta tárgyilagosan Attila. – Abból is kiszívsz minden
energiát, akit állítólag kedvelsz. Szerintem az ellenségeid maguktól
elsorvadnak a közeledben.
— Egyrészt, nem emlékszem, mikor mondtam, hogy
kedvelnélek – vetettem közbe rutinosan; Attilának lassan már akkor
is ellent tudok mondani, ha épp alszom. – Másrészt, nézd csak meg
Fehérhollót. Ősi ellenségem, a vámpír. Nap, mint nap látom, de ő él
és virul. – Attila szemöldöke magasra szökkent. – Na, jó, nem él –
mondtam. Attila szemöldöke nem mozdult. – Na jó, nem is annyira
ellenségem. Elvégre ő a legfőbb testőröm, bár nem én választottam –
kekeckedtem leginkább csak megszokásból. – Jól van, értem mire
céloztál, de ha ennyire sorvadozol a közelemben, miért nem tartasz
végre egy kis távolságot? – tettem fel a százforintos kérdést.
— Azért, mert...
— Mert megharapott egy megkergült vámpírmúzsa, tudom! –
feleltem Attila helyett minden frusztrációmmal. Gyorsan
emlékeztettem magamat, hogy mindez nem az ő hibája, de ettől nem
kerekedett jobb kedvem. – Akkor megvolt a mai körünk is –
összegeztem beszélgetésünket. – Sikerült ismételten oda
kilyukadnunk, mint mostanság minden egyes beszélgetésünk végén.
— Ezt speciel most te provokáltad ki – jegyezte meg Attila, és
utáltam, hogy igazat kellett adnom neki.
— Sajnálom – feleltem. – Most mondanám, hogy szeretném
jóvátenni, de akkor te kifejtenéd, milyen kárpótlásra gondolsz, és így
fél percen belül ugyanezt a problémát taglalnánk. Úgyhogy tudod
mit? Inkább megspórolok egy újabb kört. – Attila arcán végre
ellazultak a vonások. – Mi van? – kérdeztem.
— Semmi – felelte. – Most már tök jól le tudjuk játszani a
beszélgetéseinket magunkban. Ezzel a logikával akár ne is álljunk
szóba egymással.
 — Kiváló ötlet lenne, ha a te logikáddal ebből nem az
következne, hogy mit csináljunk beszélgetés helyett.
— Kezdesz kiismerni – lépett közelebb Attila. Én automatikusan
hátraléptem, és felnyögtem, mikor az ajtó kilincse a hátamba
nyomódott. – De gondolom, most a szokásos forgatókönyv szerint
megbeszéljük, hogy eztán hanyagolni fogjuk ezt a témát, már
amennyire ez tőlünk telik.
— Attól tartok – sütöttem le a szememet.
— Nekem ez nem megy, de erre már úgyis rájöttél.
— Nem baj – suttogtam enerváltan.
— Nem baj?! Kikészítjük egymást, és te erre annyit tudsz
mondani, hogy „nem baj”? – kérdezte, és az arcomba hajolt. Nem
tudtam eldönteni, mi fáj jobban: a gerincem mellé fúródó kilincs,
vagy Attila szavai.
— Igen, nem baj. Vagyis baj, de úgy gondolom, ezt a kis időt
már fél lábon is kibekkelem.
— Ne áltasd magad, Bori! – csóválta a fejét. – Nincs olyan, hogy
kis idő. Ez az örökkévalóságig tart. Jobb, ha beletörődsz, és
alkalmazkodsz a helyzethez.
— Igen, az neked kényelmes lenne – mondtam, és két kezemmel
hátrább nyomtam izmos testét. – Törődjek bele, és vessem magam az
ágyadba. Érdekes elgondolás.
— Igen, szerintem is érdekes elgondolás – felelte simlis
mosollyal szája szegletében. – Különösen, mivel én egy szót sem
ejtettem ágyba bújásról, csak annyit mondtam, hogy alkalmazkodj.
Persze, soha rosszabb alkalmazkodási stratégiát.
— Megyek, lezuhanyozom – közöltem szárazon.
— Várni foglak.
 — Nem azért zuhanyozom le, basszus, hanem azért, mert itt a
nap vége, és csurom víz vagyok az izzadtságtól. És amikor azt
mondom, hogy itt a nap vége, úgy értem, hogy ma már nem fogunk
többet beszélgetni.
— Én pedig amikor azt mondom, hogy várni foglak, úgy értem,
hogy várni foglak. Egészen addig, amíg észhez nem térsz – mondta,
és kinyitotta szobája ajtaját.
— Nem nekem ment el az eszem! – kiáltottam utána.
— Az eszemnek semmi baja – nézett vissza. Mindkettőnk ajtaját
becsapta a hirtelen támadt szél. Kimerülten rogytam az ágyra. Úgy
éreztem, mintha valaki az én energiáimat szívta volna folyamatosan.
De míg másoknak ez a gyengeség holmi kontrollálhatatlan
viharokban mutatkozik meg, én egyszerűen csak mozdulni is alig
bírok, ha fogytán az erőm. Csak feküdtem az ágyon, ernyedten, két
karomat széttárva, szinte félálomban. Belesüppedtem a zebracsíkos
ágytakaróba, és a plafonra bámultam. Tudtam, hogy el kell
vonszolnom magamat a fürdőszobáig, ha már egyszer bejelentettem
rá az igényemet, és azt is tudtam, hogy ehhez a mutatványhoz
minden erőmre szükség lesz.
Összekapartam magamat, kinyitottam az ablakot, hogy friss
levegőt engedjek be, gyorsan lezuhanyoztam, majd bekopogtam
Attilához, és bekiáltottam, hogy szabad a fürdő. Nem válaszolt.
Vállat vontam, és továbbsétáltam; nem volt kedvem újrakezdeni egy
meddő beszélgetést. A szobámba érve az ágyra hanyatlottam.
Megszabadultam a körém csavart törülközőtől, lerugdostam az
ágyterítőt, és bevackoltam magamat a vékony paplan alá. Az utolsó
gondolatom az volt, hogy be kellene csukni a nyitott ablakot,
szúnyogháló ide vagy oda. Ébredéskor az első gondolatom az volt,
hogy tényleg be kellett volna csuknom az ablakot.
 28.

Vannak jó álmok, édesek, kellemesen bódítóak és kényeztetőek,

és vannak a rémálmok. Emlékszem, régebben gyakrabban voltak jó
álmaim is. Még mielőtt elkezdtem volna vámpírokkal dolgozni.
Vagyis még mielőtt meghaltak volna a szüleim.
Az igazán szép álmok ideje az volt, amikor még normális család
voltunk, és a legnagyobb problémám az volt, hogyan vegyem rá
Danit arra, hogy összebarkácsolja nekem a játék sírkamrát, amivel
lehetett végre rendes temetést és feltámadást játszani. (Meg is
csinálta négy olvasónaplóért cserébe. Az ember tragédiájáról pöpec
kis olvasónaplót írtam, bár némiképp aránytalanul részletesre sikerült
az egyiptomi szín, viszont Iván Iljics halála majdnem engem is a
sírba taszított, csak a készülő szarkofágdekoráció tartotta bennem a
lelket. Nem volt ingyen, de megérte – Zsuzsi baba a megmondhatója,
akinek így szép, méretre szabott matrjoska koporsói lettek, és
naponta akár többször is részt vehetett saját temetésén.)
A lidércnyomásos korszak akkor kezdődött, amikor Dani egyszer
falfehér arccal jött haza, és valahogy kinyögte, hogy anyuék nem
jönnek többet haza. Ez önmagában is épp elég hír lett volna, de az a
tudat, hogy egy robbanás miatt a kocsijukban égtek, és a holttestüket
csak a fogsorukból lehetett beazonosítani, garantálta a rémálmokat.
Akkor már régóta nem játszottam a játék szarkofággal, a temetés
után viszont megkerestem a padláson, és elkezdtem újrafesteni a
megkopott fát. Azt hiszem, leginkább azzal nem tudtam mit kezdeni,
hogy anyuék teste nem maradt meg. Hamvakat nem lehet egy
szarkofágba tenni.
 Egyre csak azon törtem a fejemet, hogy vajon mit csináltak
azokkal, akik mondjuk négyezer évvel ezelőtt tűzhalált haltak
Egyiptomban. Egy csontvázat nem lehet balzsamozni – és ezen a
dilemmán soha nem bírtam túljutni.
Nem tudom, hogy Daninak voltak-e rémálmai. Tény, hogy
korábban nem nagyon érdekelték a műszaki dolgok, borásznak
készült. Csak akkor közölte velem, hogy felhagyott borászati
terveivel, amikor már elkezdte kitanulni az autószerelést, és
esténként egy szerelőgarázsban fusizott. Amíg én azon törtem a
fejemet, hogy járhatja végig a lélek az Alvilág állomásait test nélkül,
ő azt próbálta megtanulni, mitől robbanhat fel egy autó minden
különösebb figyelmeztető jel nélkül. Azt viszont nem engedte, hogy
otthagyjam az egyetemet. Miután kiderült, hogy a szüleink házán
még jelentős hitel maradt, Dani hitellel együtt eladta az ingatlant. A
kapott pénzt egy lepukkant lakásba fektette, a Vérbanknál pedig
kisebb személyi hitelt vett fel, aminek egy részét vérben
törlesztettük, hogy kibekkeljük azt a két évet, amíg befejezem az
egyetemet, és én is elkezdek dolgozni. Nekem ez csak időnkénti
véradásba került, de neki elég sok pénzbe is. Én egyetem mellett
angolt tanítottam, az a rezsi felére volt csak elég. Minden egyebet
Dani teremtett elő – máig alig értem, miként sikerült neki. (Azt pedig
végképp nehéz elképzelnem, miből fizette ki a lakás értékének a
felét, amikor elköltöztem Szabolcshoz, az első komolyabb
pasimhoz.)
Tudtam, miért ragaszkodik Dani ahhoz, hogy befejezzem a két
szakomat, és nem tiltakoztam. Tudtam, hogy büszke akar lenni rám a
szüleink helyett, pedig kettőnk közül ő volt az, akire anyuék igazán
büszkék lennének. Belőle családfenntartó lett, belőlem pedig végül
vámpírvadász.
 Amikor elkezdtem valóban vérszívókkal dolgozni, már másfajta
rémálmok gyötörtek – egy ideje viszont már egész jól alszom. Talán
annyira kimerít a többé-kevésbé állandó halál közeli életmód, hogy
nem jut energiám a lidércnyomásokra. Kezdtem elfelejteni, milyen is
az, amikor verítékezve ébredek, fáradtabban, mint mikor aludni
tértem. Meglehet, ezért is érintett annyira rosszul, mikor újra arra
riadtam föl, hogy csurom víz az ágyam, én pedig remegek, mint akit
a hideg ráz. De azt is tudtam egyből, hogy nem az álom ébresztett
fel, hanem a hirtelen támadt vihar húzott ki a rémület
álomcsapdájából.
Talán ha lett volna erőm bezárni az ablakot lefekvés előtt,
átaludtam volna a mennydörgés tűzijátékra emlékeztető robbanás
hangjait, és nem hozta volna rám a frászt a fájdalmasan nyikorgó
zsanér, de így iszonyú zajra ébredtem. Kikeltem az ágyból, az
ablakhoz léptem, hogy becsukjam, de a karom megállt a mozdulat
közben. Attila szobájából erős nyögések hallatszottak. Egy pillanatra
átfutott az agyamon, hogy valaki kínozhatja őt, de azon nyomban
ráébredtem, hogy minden nyögésre egy másik, női hang nyögdécsel.
A fejembe futott minden vér, és egy gyors mozdulattal becsaptam az
ablakot, hogy kizárjam a zajokat, de ez nem sikerült teljesen. A falon
keresztül is hallottam az élvezet hangjait, és ez, különös módon,
jobban megkínzott, mint bármely lidércnyomás, melyben eddig
részem volt.
Körülnéztem a szobámban. Szemügyre vettem minden
jelentéktelen részletet: a földre rúgott, levélmintás ágytakarót, a
praktikusan földbarna, de nem túl ízléses szőnyeget, a sötétre pácolt
egyajtós gardróbot, a széles ágyat, mellette az éjjeliszekrényt, s rajta
az egyszerű, sárga ernyős asztali lámpát, odébb pedig a minihűtőt.
Az ablakot, amin nem volt függöny. Próbáltam felidézni Attila
szobáját, mely emlékeim szerint ennek szinte pontos mása volt.
 Kizárt, hogy ne vettem volna észre egy tévét a szobájában.
Hihetetlen, gondoltam, de ezek szerint Attila éjjelenként előveszi a
laptopját, és azon nézegeti a felnőtt mozikat. Egy információ, ami
nélkül sokkal boldogabb lennék, sóhajtottam bágyadtan.
Hajnali két óra volt. Visszadőltem az ágyra, és a fejemre húztam a
párnát – ami nem kis áldozat harmincfokos hőségben, zárt ablaknál.
Pár perc múlva tettem egy tétova kísérletet, és kimásztam a párna
alól. Nagy hibát követtem el: épp sikerült elkapnom a műsor
végkifejletét jelző, egyre erősödő hangerejű zihálássorozatot.
Riadtam fúrtam fejemet ismét a párnába, de elkéstem vele: így is túl
sokat hallottam a pornófilm egyik csúcsjelenetéből. Aztán csönd
szállt a szobára, csönd, de a nyugalmam már odavolt.
Kényelmetlenül éreztem magamat. Jobb lett volna, ha nem tudom
meg, Attila mennyire nem képes kordában tartani az ösztöneit, de
próbáltam nem csinálni nagy ügyet abból, hogy levezeti valahogy a
felgyülemlett energiáit, ha már velem nem bújhat ágyba. Nem
tehetett arról, hogy egy múzsa a nyakába mélyesztette fogait, és nem
tehetett arról, hogy táltosnak született, és ezért alapjában véve
ösztönlény volt. Mindezt jól tudtam. Épp csak én sem tehettem arról,
hogy az ösztöneim Attila felé húztak, még ha az elmém jól tudta is,
hogy ezt az érzést jobb, ha nem engedem meg magamnak.
Elhatároztam, hogy ezt az éjszakai élményt jó mélyre
elsüllyesztem magamban, és lehetőleg soha többé nem gondolok rá.
Persze tudtam, erre kábé annyi esélyem van, mint vámpírgyereknek a
keresztelőre, ám fő a jó szándék, ahogy mifelénk mondani szokás.
Megpróbáltam visszaaludni, de nem jött álom a szememre, ahhoz
túlságosan is zaklatott voltam. Már ha ezt tekinthetjük a szexuálisan
túlfűtött szinonimájának.
Alig vártam, hogy reggel legyen – az ébren vergődés a
legrosszabb rémálmok egyike. Reggel viszont, miután találkoztam
Attilával, folytatódtak megpróbáltatásaim.
 29.

Hajnali öt felé sikerült elbóbiskolnom végre. Nekem úgy tűnt,

csak pár percre szunyókáltam el, pedig reggel nyolc után ébredtem –
megtörten, mintha egy buldózer ment volna át rajtam, pedig csak pár
percnyi pornó nyögés tarolt le éjszaka. A buldózer jobb lett volna,
abba legalább bele lehet rúgni.
Kinyitottam az ablakot, de már odakint is elég meleg volt. Sortot
és pólót húztam, a hajamat pedig hevenyészve befontam, kontyba
tekertem, és egy jókora csattal megpróbáltam rögzíteni, hogy egy
réteggel kevesebb melegítsen a kánikulában. Tekintve a sörényem
súlyát, ez mindig ideiglenes megoldás, de azért meg szoktam vele
próbálkozni. Kiléptem a folyosóra, ahol egyből Attilába botlottam –
nem tudtam eldönteni, hogy ez csupán a véletlen műve, vagy már ott
grasszált egy ideje az ajtóm környékén.
– Szia! – mondta gyanúsan kedvesen. Szóval lelkiismeret-
furdalásod van, gondoltam némi elégtétellel, de úgy döntöttem, úrinő
maradok, és nem hozom szóba az éjjeli kakofóniát. Attila szeme alatt
sötét karika rajzolódott ki, pedig táltosként ennyi alvás neki bőven
elég szokott lenni. Mintha nem is ebben az univerzumban létezett
volna, továbbra is hosszú, fekete farmert és csizmát viselt, igaz,
legalább nem inggel és zakóval, hanem egy sötétkék, testre feszülő
pólóval.
— Szia! – köszöntem, és bizonyítván eltökéltségemet, még egy
mosolyt is megeresztettem. Honnan tudhattam volna, hogy ez lesz a
mai nap első nagyobb baklövése? Márpedig nagyon úgy nézett ki.
 Attila ugyanis visszamosolygott, hozzám lépett, és abban a szent
minutumban úgy lesmárolt, mintha velem bulizta volna át az
éjszakát. Én persze azonnal elhúzódtam tőle. Egy másik
univerzumban. Vagy egy másik álomban. Ebben az univerzumban
azonban, épp azért, mert nem velem bulizta át az éjszakát, előbb
visszacsókoltam, meglepetten, de kiéhezett szenvedéllyel – majd
észbe kaptam, és ezután húzódtam el tőle. Így persze korántsem volt
annyira egyértelmű az elutasításom, mint szerettem volna.
— Hiányoztál – súgta a fülembe Attila, miközben a nyakamat
cirógatta.
— Meghiszem azt – feleltem egyszerűen, és két kezét lefejtettem
a nyakamról. Nem fejtettem ki, hogy pontosan tudom, mennyire
hiányoztam.
— Mi van? – játszott a kezemmel, ujjait az enyéimbe fonva. Már
kezdtem elfelejteni, mennyire szeretem az érintését, és utáltam, hogy
épp ma kellett emlékeztetnie arra, mennyire megvisel az a
távolságtartás, amiről eddig úgy gondoltam, egész jól kezelhető.
— Fáradt vagyok – feleltem, és kibújtam az öleléséből. – És azt
hittem, megegyeztünk, hogy leállsz az ilyesmivel – figyelmeztettem.
— Bocsánat – lépett hátra. – Én meg azt hittem, hogy az előbb
visszacsókoltál.
— Nem szeretném, ha itt...
— Rendben – lépett hátra feltartott kezekkel –, ahogy akarod. Ha
így szeretnéd, így lesz. Nem kell beszélnünk róla. – Meghökkenve
néztem rá.
— Tényleg?
— Persze. Megértelek.
— Tényleg? – ismételtem magamat automatikusan. Végképp
megzavarodtam. Ezek szerint Attilának mindössze egy kis
gőzkieresztésre volt szüksége, hogy normálisan üzemeljen.
 Ha egy kis pornóhallgatással megúszom, hogy zaklasson, hát
vállalom, bár kétségtelenül bizarr helyzet volt.
— Tényleg. És tiéd a fürdőszoba, ha fel akarnád frissíteni
magadat. Esküszöm, úgy nézel ki, mint aki áthancúrozta az éjszakát
– jegyezte meg, mintha célozna valamire. Márpedig a hancúrzörejek
tuti nem az én szobámból szűrődtek ki ma éjjel, gondoltam kissé
neheztelve.
— Valóban? – kérdeztem vissza fagyosan. – Te néztél már ma
tükörbe?
— Nos, igen, nekem sem volt időm a komplett regenerálódásra –
ismerte el. – Az éjszaka igencsak lemerültem, nem tagadom. – Na, ez
volt az a beszélgetés, amiről reméltem, hogy rémálmomban sem fog
felbukkanni. – De nem panaszkodom – tette hozzá magabiztos
vigyorral. – Soha rosszabb éjszakát, bármikor állok elébe. Minél
kevésbé vagyok utána képes regenerálódni, annál jobb. – Elhúztam a
számat. Reméltem, hogy nem kell megtudnom részleteket. – Mi az?
Gond van? – kérdezte aggódva.
— Tessék? – kérdeztem értetlenül. – Ja, semmiség – feleltem
kapkodva. Még csak az kéne, hogy panaszkodjam az esti műsor
miatt, gondoltam. Jobb erről nem szót ejteni. – Csak én sem
pihentem ki magamat. Legjobb lenne ebéd után sziesztázni egyet, de
erre semmi esély – kamuztam.
— Egy délutáni szieszta valóban jól jönne – bólintott. – De nem
baj, én bírni fogom az iramot – jegyezte meg –, emiatt ne aggódj.
— Nem aggódom – mondtam végképp összezavarodva. – Én is
megleszek plusz alvás nélkül. Az legyen a legnagyobb bajom, hogy
hiányzik pár óra alvás az életemből.
— Én is így gondolom. – Rám nézett, és a fülem mögé tűrt egy
kibomlott hajtincset. – Csodás vagy. Megőrülök érted.
 — Megegyeztünk, hogy...
— Persze. Visszaszívtam. Menjünk reggelizni, szívem.
— Szívem?!
— Menjünk reggelizni – pontosított. – Csak így, simán. Elnézést
– mondta széles mosollyal, de hallottam, amint félhangosan
hozzáteszi, hogy „imádlak”. Rossz előérzetem támadt, de tudtam,
ezúttal Attilával nem beszélhetem meg a problémát.
Lesétáltunk a konyhába. Én ettem két pirítóst, ittam hozzá egy
pohár narancslevet, és néztem, mint tüntet el Attila a tányérjáról
legalább nyolc főtt tojást, szép sorjában, majd mint küld le mellé úgy
egy liter tejet.
— Farkaséhes vagyok – szabadkozott, látva a tekintetemet,
amelyből reméltem, nem olvas ki semmi érdemlegeset. – Már ha ez
politikailag korrekt kifejezés ebben a házban. Te kérsz még valamit?
Kávét? – kérdezte előzékenyen.
— Jöhet, köszönöm – feleltem, és elvettem enyhén megremegő
kezéből a felém nyújtott bögrét. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
— Csodásán érzem magam. Holtfáradtan, de csodásan – mondta.
— Aggódom az állapotod miatt – mondtam halkan.
— Fölösleges aggódnod – nézett rám megnyugtató mosollyal.
— Na persze. Karikás a szemed, remeg a kezed, sápadt vagy.
— Ezt rólad is mondhatnám. Aggódnom kellene miattad?
— Tudod, miről beszélek – ráztam meg a fejem. – Nem
merülhetnél le ennyire, ha van pár órád a regenerálódásra.
— Nem vagyok rosszul – fogta meg a kezem. – Gyengébb
vagyok, mint ahogy ezt megszoktam, és ez bosszantó, de emiatt ne
fájjon a fejed. Felkészültem erre, nem véletlenül hoztam magammal
Fehérhollót és a medvéit.
— Itt most nem az a lényeg, hogy akad pár természetfölötti lény,
aki megvédjen, ha veszélybe kerülünk – fakadtam ki ingerülten. –
Arról van szó, hogy egyre romlik az állapotod!
 — Igen, tudom – mondta egykedvűen.
— És belegondoltál már, mi lesz, ha még tovább gyengülsz?
— A gyengeség, ebben biztos vagyok, valóban átmeneti.
— Egyetértünk. Átmeneti, de addig is, amíg tart, egyre rosszabb.
— Szerintem meg fölöslegesen aggódsz előre olyasmi miatt, ami
nem fog bekövetkezni. Amint a múzsacsók elsődleges gyengítő
hatása elmúlik, visszatér a regenerálódási és gyógyító képességem.
Jobban leszek, mint valaha: őrjítően szeretni foglak, és végre minden
erőmmel azon lehetek, hogy boldoggá tegyelek. Ha érted, mire
célzok.
— Az őrjítő már megvan – közöltem, elengedve fülem mellett
utolsó megjegyzését. – Annál is inkább, mivel fel sem fogod,
mennyire rossz a helyzet.
— Rossznak éppen nem nevezném. Inkább csak... izgalmas.
— Szerinted izgalmas arra várni, mikor csuklasz össze erőtlenül?
— Nem igazán erre gondoltam – nézett rám. Felsóhajtottam.
Ezzel az erővel a falnak is beszélhettem volna.
— Jó reggelt! – lépett be a konyhába Evelyn és Mark.
— Sziasztok! – köszöntem megkönnyebbülten.
— Indulhatunk egy óra múlva? – kérdezte Mark. – Tizenegykor
kezdődik a banzáj a szépségversenyen.
— Persze, készen leszünk – feleltem, miközben tekintetemmel
Evelynt kerestem, és igyekeztem az „S.O.S. beszélnünk kell”
üzenetet szuggerálni felé. Ő alig észrevehetően bólintott.
— Mi már reggeliztünk, úgyhogy felkísérlek – mondta. – Mark
még úgyis körbe akarta járni a házakat. – Markot szemmel láthatóan
meglepte ez a hír, de kötelességtudóan bólintott. Jó zsaruként egyből
ráérzett a feladatkör lényegére, és Attilát is meginvitálta a sétára. Ők
megegyeztek a terepszemlében, mi csajok pedig felmentünk az
emeletre.
 30.

— Mi a baj? – kérdezte Evelyn a szobánkba lépve. Boszorkány

volt, de időnként az az érzésem támadt, hogy akár médiumnak is
elmehetett volna az érzelemolvasó képességével.
— Elmondom, de hallgass végig.
— Persze – ráncolta a homlokát barátnőm. – Mikor nem
hallgattalak végig? Szóval, mi a helyzet Attilával? És ugye nem
bánod, ha közben megcsinálom rendesen a hajad?
— Mondom, hallgass végig. Majd utána fodrászkodhatsz.
— Rendben, csupa fül vagyok.
— Attila... kezd nagyon furcsán viselkedni.
— Nem, dehogy – rázta a fejét Evelyn. – Ő akkor kezdett el
furán viselkedni, amikor Ligeia megharapta.
— Így igaz, de most kezd még furcsábban viselkedni. Este
pornót nézett – suttogtam, bár tudtam, hogy Attiláék már
valószínűleg az udvaron járnak. – Hallottam a falon keresztül.
— Hát, ehhez tényleg nem tudom, mit szóljak – ült le Evelyn az
ágyra. – Adva van egy ösztönlény, félig bika pasi, aki egy mágikus
harapás hatására totál belezúgott a nőbe, akivel most minden egyes
percét együtt tölti, de akit mégsem kaphat meg, és így este belenéz
egy pornóba. Igen, ez aztán a totál megmagyarázhatatlan,
felfoghatatlan, abszolút férfiatlan viselkedés.
— Szarkazmus? – néztem Evelynre. – Szarkazmus? Tőled?
— Ne haragudj – tárta ki a karjai Evelyn –, de szerinted melyik a
valószínűbb?
 — Az, hogy fogadkozik, addig vár rád, amíg meg nem gondolod
magadat, és közben sikeresen elnyomja minden szexszel kapcsolatos
gondolatát és vágyát, vagy az, hogy fogadkozik, addig vár rád, amíg
meg nem gondolod magadat, és mivel ezt komolyan is gondolja, úgy
szabadul meg fölös szexuális energiáitól, hogy közben nem csal meg
téged?
— Hát, ebben a tálalásban a pornózás egész heroikus
tevékenységnek tűnik. Szóval biztos baj van a gondolatmenettel –
zuttyantam le Evelyn mellé az ágyra. – De a sztorinak nincs vége –
folytattam. – Ma reggel elkezdett úgy viselkedni, mint aki tényleg
nem önmaga.
— Nem akarok állandóan közbevágni, de ez is Ligeia csókjával
kezdődött.
— Igen, de ma abszolút kifordult magából. Először is,
megcsókolt.
— Hát ez már tényleg felháborító. Erre soha nem gondoltam
volna.
— Evelyn, a szarkazmus az én asztalom. Neked nem áll jól.
Ráadásul visszacsókoltam.
— Hoppá! – csúszott ki Evelyn száján.
— Köszönöm támogató szavaid – mordultam rá idegesen.
— Most mégis, erre mit mondjak? Azt, hogy valójában te
fordultál ki önmagadból? Ez sem lenne igaz, hiszen ez volt az a
pillanat, amikor végre azt csináltad, amit már régóta szerettél volna,
nem?
— Támogatás kell, nem pszichoanalízis!
— Oké, bocsánat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Akkor most
együtt vagytok? – derült fel a képe.
— Nem, dehogyis! – tiltakoztam. – A csók csak véletlen volt.
 — Hogy lehet véletlenül visszacsókolni valakit? – érdeklődött
Evelyn naiv ábrázattal.
— Ezt pszichoanalízisnek számítom – feleltem.
— És mi lenne, ha úgy támogatnálak, hogy közben felhívom a
figyelmedet a valóság egyes elemeire?
— Az a baj, hogy a valóság egyes elemei igen aggasztóak –
mondtam. – És most elsősorban nem a csókra gondolok. Attila
teljesen le van gyengülve. Reggel úgy remegett a keze, amikor kávét
adott nekem, mintha egy súlyemelő tárcsát kellett volna felém
nyújtania. Olyan sápadt, mint egy hetek óta éhező vámpír. És láttad a
karikákat a szeme alatt? Egy kéthetes zombi üdébb benyomást kelt.
— Te sem nézel ki valami frissen – vetette közbe Evelyn.
— Persze hogy nem, elvégre alig aludtam az átszűrődő zajok
miatt. Csakhogy ő egy táltos, neki regenerálódnia kellett volna, volt
rá jó pár órája. Ehelyett le van gyengülve, és tudjuk, hogy egy táltos
esetében ez mit jelent.
— Tudjuk? – kérdezett vissza bizonytalanul Evelyn.
— Arra gondolok, hogy a regenerálódási és gyógyítási
képességét mind az elméjével irányítja. De ennek egyre kevésbé ura,
és ami a legaggasztóbb: fel sem fogja, mit jelent az, hogy fizikailag
ennyire kimerült. Ezek mind az elmeállapotának a jelzői. Csakúgy,
mint az, hogy nem tudja kontrollálni az érzelmeit, és vihart támaszt
akarva-akaratlanul. Mondjuk, az érzelmei fékezésében soha nem
jeleskedett, a folyamatos gyengülés viszont intő jel, ma pedig
teljesen zavarodottan viselkedett.
— Mert megcsókolt? Ugyan már!
— Nem, nem azért, mert megcsókolt! Hanem mert... utána
annyira előzékeny volt. És megértő. És udvarias.
— Totális elmebaj, belátom. Jaj, ne hülyéskedj már!
 — Rám mozdult, de egyből visszafogta magát, amint
figyelmeztettem. Semmi szócsatározás. Semmi kesergés. Semmi
hősszerelmes nyavalygás. Sőt, semmi szélvihar.
— Ami jó jel, vagy nem? Nem azt mondtad, hogy a gyakori
szélviharok aggasztanak?
— Valami nagyon nem stimmel.
— Oké, Bori. Bocs, ha kissé vulgáris leszek, de szerintem elég
egyértelmű, hogy mi történt: Attila tegnap leeresztette a fáradt olajat,
és most más színben látja a világot. Végre nem annyira frusztrált, így
nincs tornádó, nincs kellemetlen szócsatározás, s a többi.
— Leengedte a fáradt olajat? Mégis, honnan veszel te ilyen
kifejezéseket?
— Marktól – vörösödött el Evelyn. – Nem mintha neki szüksége
lenne ilyesmire – tette hozzá gyorsan a félreértések elkerülése végett.
— Bakker, ti kibeszéltetek minket? – kiáltottam fel döbbenten.
— Nem, dehogy! – tiltakozott barátnőm. – Egy kicsit, talán –
pontosított, majd felsóhajtott. – Nem beszéltünk ki, csak Mark tett
egy megjegyzést ma reggel. Ennyi.
— Jó, mindegy – legyintettem. – De hidd el, ez akkor sincs
rendben.
— Persze hogy nincs rendben – értettünk végre egyet egy röpke
pillanatig. Épp csak addig, míg Evelyn be nem fejezte a gondolatát. –
Rendben akkor lennének a dolgok, ha veled lazítana, nem igaz?
— Pszichoanalízis – szegtem fel az államat jó magasra, de a
lelkem mélyén azért éreztem Evelyn kijelentésének igazságát.
Erbolba érve gyorsan rájöttem, miért volt olyan fontos a
srácoknak, hogy időben odaérjünk a rendezvény kezdetére: aznap
volt a fürdőruhás bemutató. Engem nem lelkesített a program
annyira, de magam is beláttam, hogy érdemes volt korán odaérni,
hiszen így sikerült érdemben beszélgetnünk pár emberrel.
 Mint megtudtuk, Stephan fia maga is Erbolban élt, bár nem volt
alakváltó. Iglu Laura bemutatott minket egymásnak, és Mark hamar
megtalálta vele a hangot. A Bowman fivérek és Endre a maradék
négy özvegy vérfarkas társaságát keresték, ellenőrizendő, hogy vajon
nem látnak-e kinézetükben vagy viselkedésükben bármi elváltozást a
védővarázslat ellenére. Evelyn vállalta a két fiatalabb vérfarkas
áldozat közelebbi rokonainak feltérképezését, de csak Xavier egyik
unokatestvére jött el a rendezvényre; úgy tűnt, Robertnek nem volt
olyan közeli rokona, aki tartotta volna vele a kapcsolatot miután
likantróppá vált. Attila meglepő módon szó nélkül elfogadta a rá
kiszabott feladatot, Iglu Laura beszéltetését, nekem pedig semmit
sem kellett tennem azért, hogy fő feladatomra koncentrálhassak,
mivel Hosszútollú William magától is az én társaságomban kötött ki.
— Kimerültnek tűnik – jegyezte meg társalgásindítóként. No,
gondoltam, most úgy megleptél, mint médiumot az
időjáráselőrejelzés. – Alvászavarban szenved?
— Azt hiszem, még nem szoktam meg az időzónaváltást –
mondtam udvariasan.
— Ha gondolja, adhatok egy kis regeneráló energiát. Tudja, én
sámán vagyok.
— Igen, hallottam hírét – feleltem kisebb gombóccal a
torkomban. – De nem igazán tudom, hogy ez mit jelent. –
Hosszútollú komolyan bólintott, és az egyik szabad fotelsarok felé
invitált.
— Hozhatok egy italt? – kérdezte előzékenyen. – Egy
alkoholmentes koktélt, esetleg?
— Igen, köszönöm – mondtam, és belesüppedtem a puha
bőrfotelbe.
— Virgin mojito?
 — Tökéletes. – Hosszútollú soron kívül kapta az italt, egy perc
alatt visszatért a két pohárral.
— Szóval az érdekli, mit jelent sámánnak lenni – mondta,
miután egy mozdulattal ledöntötte italát. Hümmögve bólintottam,
miközben lassan hörpölgettem a mentás frissítőt. Hosszútollú úgy
legeltette rajtam a szemét, mintha engem is pontoznia kellene ezen a
szépségversenyen. Keresztbe tettem a lábamat, mivel Evelyn nem
hagyta, hogy sortban jöjjek a szépségversenyre, és szoknyába
öltöztetett. Ezért nem voltam neki túlzottan hálás, de a tartós és
mutatós kontyért, amit a tarkómra varázsolt – nem szó szerint, azt
hiszem – már annál inkább. Hosszútollú is elégedettnek tűnt a
megjelenésemmel.
— Azt tudom, hogy képes a mágikus gyógyításra – könnyítettem
meg a dolgát. – Edgár megmutatta a sebhelyét.
— Ó, igen – bólintott William. – Tudja, a friss alakváltókat elég
könnyű meglőni. Ez rendszeresen előfordul. Nagy szerencse, hogy
ilyenkor nem kell megvárni, míg én is emberalakot öltök. A
sámánerő állatalakban is bennem van, mozgósítható.
— Felteszem, ön már sámán volt, mielőtt még...
— Persze. Sámánnak születni kell, a jel egyértelmű.
— Egy fog vagy egy hatodik ujj? – kérdeztem rutinosan, mire
Hosszútollú felnevetett.
— Az a táltos, ha jól tudom. Olvastam egyszer egy könyvet a
magyar népi hiedelmekről. Elég rossz fordítás volt, és igazából a
rézfaszú baglyot kerestem benne, de ott volt előtte a táltos fejezet,
úgyhogy azt is elolvastam. Tudja, szakmai érdeklődés.
— Azt hiszem, ismerem a könyvet – vigyorodtam el. – De ne
beszéljünk a táltosokról, ha egyszer a sámánokról is beszélhetünk.
Tehát, mi is az a jel, amely megmutatja, hogy kis sámán született?
Nem fog, nem hatodik ujj.
 — Hanem az előző sámán halála,
— Tessék?
— Egy sámán mindig akkor hal meg, amikor valaki születik a
törzsben.
— Ez elég bizarr – tátottam el a számat.
— Egy idős sámán mindig tudja, mikor jár le az ideje, és akkor
átadja a lelke egy részét a születendő gyermeknek.
— Hű, ez olyan, mint az a novella, az Indián tábor. Tudja, a
gyerek napok óta nem tud megszületni, és akkor a fehér doki
császármetszést hajt végre, de az indián apa is hozzáteszi a magáét,
átvágja a saját torkát, mert ő ezzel tud segítem a születendő
gyereknek. Persze, lehet, hogy csak nem bírta hallgatni a felesége
sikításait.
— Miért gondolja mindenki, hogy azért, mert valaki indiánnak
születik, elolvas minden olyan művet, amiben felbukkan egy indián?
— Ezt Hemingway írta – mondtam magyarázatképp.
— És Hemingway vajon hány indiánt ismert életében?
— Nyilván nem sokat – mondtam bűnbánóan. – Csak eszembe
jutott ez a novella. Mindegy. Szóval a sámán onnan ismerszik meg,
hogy megkapja az elhunyt sámán lelkének egy darabját.
— Nem hiszi, igaz?
— Elég sok mindent képes vagyok elhinni – feleltem őszintén.
Nemrégiben még kinevettem volna azt, aki a lélek kettéválásának
lehetőségéről beszél. Amióta tudom, mi történik egy vámpírral
múzsaharapás után, nem lepődöm meg azon, ha valaki azzal áll elő,
hogy a lélek egy darabkája itt ragad akár az örökkévalóságig, míg a
másik része megy tovább a maga útján – bárhová is vezessen az az
út.
— Sámán vagyok és alakváltó, számomra mindkét dolog
természetes. Hallott már korábban bagolyemberekről?
 — Nem – vallottam be töredelmesen.
— Persze hogy nem. A baglyok nem tombolnak féktelenül, s
tesznek csak úgy likantrópokká másokat. Mi nem vagyunk olyanok,
mint a vérfarkasok, medvék vagy párducok. A baglyok a törzsön
belül maradnak. Nincsenek elkószáló vérbaglyok, akik másokat
fertőznének.
— Ezt nem értem.
— Pedig nagyon egyszerű – dőlt hátra Hosszútollú a fotelben.
Oldalra nézett, és intett az egyik pultosnak, aki azonnal hozott még
egy kört a korábban rendeltekből. – Ha megkérdez egy alakváltót,
miként élte meg a likantróppá válást, miről számol be? Egy
fájdalmas traumáról, mely megváltoztatta, sőt megnyomorította az
életét. Még azok is így vannak vele, akik végül megbékélnek a
helyzetükkel, aztán felismerik az alakváltásban rejlő szépséget és
lehetőségeket. Tud követni?
— Tökéletesen.
— Ha megkérdez egy bagolyembert, meglepődik. Nálunk senki
nem válik alakváltóvá véletlenül, egy szerencsétlen baleset
következtében. A falkavezér a sámán.
— Vagyis ön.
— A mindenkori sámán. Jelenleg én, igen. És bagollyá válhat
bárki a törzsből, aki kiérdemli.
— Ez tehát egyfajta jutalom. Kitüntetés – vontam le a
következtetést meglepetten. Az asztalra tettem a szűz mojito
maradékát, és minden figyelmemmel Hosszútollú felé fordultam.
— Csak néhányan lesznek bagollyá. A legerősebbek, a
legelszántabbak. Rájuk van bízva a törzs védelme, de ez
felelősségteljes feladat. Van is egy mondás: Cuando el tecolote
canta, el índío muere.
 — Sajnos, nem értek spanyolul – vallottam be.
— Annyit tesz: amikor a bagoly énekel, az indián meghal.
Mindenki tudja: aki egyszer bagollyá válik, annak fel kell áldoznia
saját életét a törzsért.
— Az indián tehát meghal... értem. És senki nem hagyja el a
falkát? Vagyis – helyesbítettem magamat gyorsan – a törzset?
— Azok válnak bagollyá, akik elhivatottak a törzs védelmében.
Úgyhogy ilyesmi nem szokott előfordulni.
— És mi van a törzs többi tagjával? A nem baglyokkal?
— Mi lenne? Úgy élünk, mint bármely másik törzs. Mindenki
egyformán fontos része a közösségünknek, viszont a baglyokat
megbecsülik a törzs tagjai. Nem úgy, mint más emberek az
alakváltókat.
— És a sámánt övezi a legnagyobb tisztelet, gondolom.
— Mondhatjuk így. De egy sámánnak mindig tudnia kell, hogy
azért vált azzá, ami, mert az elődje kiválasztotta a feladatra. Nem az
én érdemem, hogy így alakultak a dolgok. Sámánnak lenni
kitüntetés, de elsősorban szolgálat, és akik tisztelnek, mint sámánt,
tudják ezt. Nem a személyemet övezi tisztelet, hanem a sámánlelket,
mely évszázadok óta szolgálja a törzset.
— Ez igen szerényen hangzik – mondtam. Sőt, álszerényen,
gondoltam magamban.
— Ez az igazság – vont vállat Hosszútollú. – A sámán
ugyanolyan gyarló ember, mint bárki más. Vannak hibáink, de
tudjuk, hogy mi a kötelességünk. Ha más erényünk nem is akad, ez
az egy elég megbízhatóan jelen van mindegyikünkben.
— És sámánként mivel szolgálja a törzset? Már ha nem vagyok
indiszkrét.
— Gyógyítok – nézett rám meglepetten. – De ezt tudja.
 — Mágikus gyógyítás – bólintottam. Harangszó jelezte, hogy pár
perc múlva kezdődik a hivatalos program. Az előcsarnokban
álldogáló emberek elindultak a színpadterem felé.
— Szeretne bemenni? – kérdezte Hosszútollú. – Hiszen ezért
jött, nem igaz?
— Azt hiszem, képes vagyok lemondani egy bikinis show-ról, ha
az alternatíva az önnel való beszélgetés, és némi információ a
sámánokról.
— Ez igen hízelgő.
— Ahogy vesszük – feleltem. – Ha férfi lennék vagy leszbikus,
nyilván hízelgőbb lenne. – William elnevette magát.
— Furcsa humora van – mondta végül.
— Ez nem humor volt – ráztam meg a fejem. – Csak
tényrögzítés. Vagyis kettőnk közül nyilvánvalóan ön vállal
áldozatokat, amennyiben hajlandó velem tovább folytatni a
beszélgetést, de természetesen megértem, ha szeretné elhalasztani ezt
a dolgot.
— Azt hiszem, én is megleszek a bikinis hölgyek nélkül –
felelte, és egy fél pillantást vetett az információs pult felé, ahol Attila
épp búcsút vett Iglu Laurától. Ő bezzeg nem hagyja ki a félpucér
csajokat, gondoltam rosszmájúan, miközben tekintetemmel követtem
Attilát a színpadterem felé. Hosszútollú viszont nyilván nem is
annyira az én társaságomat preferálja, hanem ezt a jó kis sarkot az
előcsarnokban, ahonnan szemmel tarthatja Laurát, állapítottam meg.
— Akkor megköszönöm a társaságát – mondtam. – Főleg, ha
még abba is beavat, hogyan működik ez a gyógyítás.
— Erről nincs sok mondanivalóm. Én már így születtem.
Bennem volt az erő, és az elődeim feljegyzései alapján tanultam meg
hatékonyan használni. De ez nem olyan varázserő, amit a
boszorkányok használnak, mint Fontes kisasszony, ha jól sejtem.
 — Igen, ő valóban boszorkány – reagáltam meglepetten.
— Amit ő használ, az genetikai úton öröklődő képesség
kiteljesítése. Az én erőmnek nincs köze a genetikához. Ez a lélek
mágiája. Egyetlen léleké, amely soha nem távozik a törzsből. Persze,
meglehet, hogy a boszorkányok ereje is összefüggésben áll a lelkük
jellemzőivel, de tény, hogy ott családban marad a dolog.
— Bocsásson meg a naivitásomért, de én valahogy úgy
gondolom, hogy a törzs az valójában egy nagy család. Valamilyen
szinten mindannyian rokoni kapcsolatban állnak egymással, nem
igaz?
— Értem, hova akar kilyukadni. Lehet, sőt biztos, hogy van
hasonlóság egy boszorkány és egy sámán varázsereje között, de az
öröklődés, higgyen nekem, fontos különbségre mutat rá. Tudom,
hogy egy kívülállónak ezt szinte lehetetlen megértenie. Sajnos nem
tudom elmagyarázni, hogyan működik a lélek varázshatalma, csak
azt mondhatom: az elődeimtől örökölt lélekrész igazi hatalommal bír,
ezért vagyok képes a gyógyításra.
— És a rombolásra?
— Hogy mondja? – rándult a magasba Hosszútollú szemöldöke.
— Elnézést – nyeltem egy nagyot. Hosszútollú arckifejezése
mindennek volt mondható, épp csak barátságosnak nem. – Úgy
értettem...
— Tudom, hogy értette. Azt kérdezi, képes vagyok-e rontó
varázslatra.
— Nem akartam megsérteni.
— Csak kíváncsi, persze. Viszont higgye el, nincs mit
mondanom erre a kérdésre. Lehet, hogy képes vagyok az erőmmel
másokat bántani, de nem tudom, mert soha sem próbáltam. Nem
fejlesztettem ilyen irányba az adottságaimat. Az elődeim útját
követtem mindig is. Márpedig ők nem tanítottak meg arra, hogyan
kellene ártani másoknak. Tudom, mire gondol.
 — Valóban? – rezzentem össze. Nagyon reméltem, hogy nem
igaz, amit mond, és nem lát bele a fejembe. Nagy gáz, ha az első
számú gyanúsított kihámozza a gondolataidból, hogy ő az első számú
gyanúsított.
— Igen. Biztosan az jár a fejében, hogy hasznos lett volna, ha az
erőimet harcra is tudnám fordítani. Akkor most talán minden
másképp lenne, hiszen az egész a kígyók támadásával kezdődött, és
talán megakadályozhattam volna a mészárlást.
— De hiszen ott sem volt – feleltem. – Azt mondta, csak a
támadás utána érkezett Erbolba.
— Nem is erre céloztam. Még a támadás előtt volt egy erős
összeszólalkozás. Tudtuk, hogy a kígyók veszélyesek. Senki nem
számított arra az orvtámadásra, de tudtuk, hogy lesz összecsapás. Ha
legyengíthettem volna legalább a falkavezért, sokat segített volna, de,
mint mondtam, én ilyesmire nem vagyok képes. – Naná, mondani
bármit lehet, gondoltam, és rámosolyogtam.
— Igen, értem – mondtam hangosan. – Ne eméssze magát, ezen
senki sem változtathatott volna.
— Szeretném én is ezt hinni. Most kérdezhetek én is valamit?
— Persze – válaszoltam nyugtalanul.
— Nem gondolja, hogy tényleg szüksége lenne egy kis gyógyító
energiára? – kérdezte mosolyogva. – Az előbb megremegett a keze.
— Egy kis kialvatlanság még nem indokolja, hogy pazarolja a
hatalmát – próbáltam viccelődni, de közben összeugrott a gyomrom.
Szinte éreztem, ahogy kikúszik belőlem a maradék erő. – Azt
hiszem, inkább megpróbálkoznék egy bögre kávéval, már ha lehet itt
ilyesmit szerezni.
— Hány kávénál tart ma?
— A harmadiknál – hazudtam. Valójában a negyediknél, de az
indulás előtti maradék felhörpintését nem tartottam jogosan
beszámítható adagnak.
 — Akkor, ha nem hajt egy kiadós szívrohamra...
— Gyenge amerikai kávé volt mind – feleltem. – Otthon
egyetlen bögrében több koffein szaladgál, úgyhogy...
— Tart tőlem? – hajolt közel Hosszútollú.
— Dehogyis – nevettem kissé erőltetetten.
— De nem kér a gyógyító energiámból.
— Ebben talán tényleg igaza van. Ha csak lehet, kerülöm a... –
próbáltam keresni a megfelelő kifejezést, de nehezemre esett a
gondolkodás is. Tényleg lemerültem. Kellett az a kávé. – Kerülöm a
mágikus kapcsolatokat – böktem ki nagy nehezen. – A mágikus
érintkezéseket – pontosítottam.
— Nem akarom erőltetni – felelte Hosszútollú. – Intézkedem a
kávéjáról – mondta, és felállt a fotelból. Én ülve maradtam, de így is
megszédültem egy pillanatra. – Jól van? – hajolt felém William.
— Igen, jól – mondtam gyorsan, és valószínűleg falfehéren. – De
a kávé mellé, ha lehet, szerezzen egy szendvicset is, kérem.
— Feltétlenül – bólintott, és elindult a kihalt bár felé. Bentről
kiszűrődött a zene és a konferanszié hangja. Hamarosan megkaptam
a kávémat és az extrán megpakolt szendvicsemet, amiket hálásan
elfogyasztottam. Kaptam mellé egy rosszalló pillantást az
információs pult felől, bár lehet, hogy az tulajdonképpen Williamnek
szólt. Pár perc alatt összeszedtem magamat, és elszántan elindultam a
színpadterem felé, ahonnan most már rendszeres időközönként lelkes
taps szűrődött ki. Leültem leghátra, és nem annyira a látottakon, mint
inkább Hosszútollú szavain elmélkedtem a tapsok közötti
szünetekben.
 32.

Este a tábortűz körüli kupaktanács kivételesen nem süppedt a

teljes enerváltságba; úgy tűnt, mindenkinek akad valami
mondanivalója, megjegyzése, ötlete. Igaz, hogy Edgár legtöbb
megjegyzése egy szőke, telt idomú vérhattyú csaj bikinis testének
látványához kapcsolódott, de miután többször figyelmeztettük, hogy
elkanyarodott a témától, csak sikerült kihúznunk belőle a lényegi
információt is, így végül megállapítottuk, hogy a mágikus védelem
alatt álló özvegyeknek szemmel láthatóan kutya bajuk.
— Tehát mindenki jól van – összegezte Mark. – Ha valakiben el
is kezdődött a folyamat, az egyelőre nem érzékelhető.
Egészségeseknek tűnnek, már ha a depressziótól eltekintünk.
— Lehet, hogy a depresszió az első tünet – vetettem fel.
— Lehet. De amíg nem párosul kóros sápadtsággal,
kialvatlansággal, erőtlenséggel, addig a depressziót természetes
állapotnak kell tekinteni. Ezek az emberek mégiscsak elveszítették a
feleségüket. Nyilván nem buzog bennük a jókedv – érvelt Mark.
— Nyilván – dörmögtem egyetértően. Kezdett hűvösre fordulni
az idő, közelebb húzódtam a tűzhöz.
— Szerintem egyelőre feltételezhetjük, hogy működik a
védővarázslat – mondta Mark. – A begyűjtött információ azt mutatja,
hogy amint elhunyt egy özvegy, utána pár nappal már jelentkeztek a
tünetek a következő áldozaton, csak épp ezt akkor senki nem vetette
észre. Utólag kicsit másképp értékeli az ember a remegő kezek és
karikás szemek látványát.
— És mit tudunk még? – tette fel a kérdést Attila.
 — Beszéltem Xavier unokatestvérével, aki igazolta a
plusztünetet, a félrebeszélést – jelentette büszkén Evelyn. – Sőt,
beszéltem egy csajjal, aki szerint Robertnek is elment az esze egy idő
után, bár ezt ő csak hallomásból tudja, vagy is nem annyira
megbízható forrás. A három egybevágó tünet viszont már valami.
— Konkrétan mit mondott ez az unokatestvér? – kérdeztem.
— Hát valami olyasmit, hogy egész biztosan megbomlott egy
kicsit elméje, mert nem nagyon tudta szétválasztani a jelent a
múlttól.
— Ez mégis mit jelent? – kérdezte Eric.
— Úgy beszélt újra a feleségéről, mintha még élne, ilyesmi.
Gondolom, nem tudta elfogadni a tényt, hogy eltemették a nőt, és
próbálta valahogy feldolgozni a veszteséget.
— Ez még nem feltétlenül elmebaj – ráncolta a homlokát Eric.
— Persze hogy nem – ült le körünkbe Fehérholló. Sápadt arcát
áttetszővé világította a tűz lobogó lángja; mosolya viszont
természetellenesen természetesnek tűnt, csakúgy, mint kellemes, brit
akcentusa. Ki tudja, mikor tanult meg angolul, és főleg, kitől, fordult
meg az agyamban. – Az, hogy eltemetjük szeretteinket, még nem
jelenti azt, hogy nem élnek velünk tovább. Mint tudjuk – tette hozzá
baljósan, s mosolya újból a régi volt: dermesztő, élettelen, cinikus.
Nagyot kortyolt bögréjéből, majd gondosan körbenyalta vérrel festett
alsó ajkát.
— Oké, ezt a dumát jobb szeretem a templomban hallgatni,
semmint egy vámpír szájából – közöltem enerváltan.
— Hát, a papok biztos nem teszik hozzá, hogy azt, akit igazán
szeretünk, nem illik túl mélyre temetni – tűzdelte meg
mondanivalóját egy kis vámpír humorral Fehérholló. Nem voltam rá
vevő az adott pillanatban, ő viszont jól szórakozott saját szavain.
 — Értékeljük, hogy megosztottad velünk mélyen szántó
gondolataid, de maradjunk a tényéknél – mondtam. – Semmi okunk
feltételezni, hogy a feleségek vámpír alakban visszatértek volna. Van
viszont okunk feltételezni, hogy valami vagy valaki oly mértékben
megcsapolta az özvegyen maradt vérfarkasok energiáit, hogy végül
az elméjük is megbomlott.
— Én csak próbáltam konstruktív lenni – vont vállat Fehérholló.
— Próbálj másképp konstruktív lenni – javasoltam.
— Tudnék, de az megint nem tetszene – felelte, majd az ujjával
kitörölte a bögre belsejét. Evelyn undorral nézte, ahogy a vámpír
gondosan tisztára nyalja a mutatóujját.
— Tegyünk egy kísérletet – mondtam nem sok meggyőződéssel.
— Nos, az alapján, amit Attila eddig elmondott nekem – kezdte
–, én úgy látom, már az elején szarvashibát követtetek el.
— Valóban? – kérdezte Mark. Érdekes módon nem hallottam ki
sértettséget a hangjából, pedig ez a kritika nyilván őt érintette
leginkább. Kimondva-kimondatlanul, ő vezette ezt a nyomozást, őt
tekintettük főnöknek. Kérdéséből valódi érdeklődésre
következtettem. Mark valószínűleg vérbeli zsaru volt, aki soha nem
utasította el egy eset teljesen új szempontból való megközelítését.
Úgy tűnt, tényleg érdekli, mit mondhat egy vámpír arról, ami eddig
történt.
— Valóban.
— És mi volt az a baklövést, amit elkövettünk? – kérdezte
Edgár. Na, az ő hangjából már nem volt kunszt kiszűrni némi
sértettséget és egy nagy adag hitetlenkedést.
— A védővarázslat – felelte, miközben tüntetően a tűzbe bámult.
— Már megbocsáss – szólt közbe Evelyn annyi fensőbbséggel,
amennyi öt vámpírnak is elég lett volna –, de a védővarázslat minden
jel szerint tökéletesen működik.
 — Nem hinném, hogy bármiféle hibát követtem volna el. Olyat
pedig semmiképp, amit te meg tudnál állapítani.
— Hát persze – küldött Evelyn felé egy szívdöglesztőnek szánt
mosolyt Fehérholló –, ebben biztos vagyok. Nem te hibáztál. Maga
az ötlet volt eleve elvetélt.
— Kifejtenéd? – kérdeztem, bár sajnos pontosan tudtam, mire
gondol. Túl régóta forgolódtam vérszívók társaságában.
— Van egy tehetséges boszorkányotok, aki a következő
lehetséges áldozatokra rárakott egy nyilvánvalóan igen hatásos
védővarázslatot. Ezzel pedig szépen bukásra ítéltétek saját
nyomozásotokat. Ha egy pillanatra nem lettetek volna ennyire
humánusak, ennyire irracionálisan emberiek, most már talán látnátok
valamelyik özvegyen a rontás első jeleit. Az alapján az igen
tehetséges boszorkányotok nagy valószínűséggel beazonosítaná,
hogy milyen mágiáról is van szó. Sőt, meg lehetne figyelni a
kiszemelt áldozatot. Előbb-utóbb akadna valamilyen nyom, ami
elvezetne benneteket a gyilkoshoz, de így... – legyintett. – Így csak
vaktában kutakodtok, és nem sok esélyetek van arra, hogy pár nap
alatt érdemi nyomra bukkanjatok. Márpedig nem fogtok itt dekkolni
az örökkévalóságig, hogy kiderítsétek, ki a gyilkos. Ezt különben is
csak én tudnám megtenni – tette hozzá derűsen –, bár őszintén
szólva, ez nem az a hely, ahol túl soká kitartanék.
— Szóval túl emberiek voltunk – emésztette a hallottakat
Edmund. – Hadd élvezzem ki a pillanatot. Olyan ritkán vágnak
ilyesmit a fejemhez azóta, hogy likantróppá váltam. – Csak Edgár
nevetett vele, mi döbbenten ültünk a helyünkön.
— Igen. Az altruizmusotok nem tett jót a projektnek –
biggyesztette le az ajkát Fehérholló. Határozottan viccesnek tartotta a
bénázásunkat, ami meglehetősen idegesítő volt.
 — Azt kell mondjam, hogy Fehérhollónak igaza van – szólalt
meg határozottan Attila. Már a nyelvemen volt, hogy azt kell
mondjam, Attilának tudvalevőleg elszállt a józan ítélőképessége, de
visszafogtam magam.
— Nem értek egyet – reagált Evelyn. – Azért jöttünk, hogy
segítsünk. A segítség első lépése, hogy biztonságba helyezzük
azokat, akik leginkább veszélyeztetettek.
— De az igazi segítség az lenne, ha később nem kellene attól
rettegnie a közösségnek, hogy lecsap a gyilkos – mondta Attila. –
Mert lehet, hogy így megvédtél négy likantrópot, de semmi sem
garantálja, hogy ez a védelem visszatartja a gyilkost a későbbiekben.
Most van valami minta, így meg lehet saccolni, kik közül kerülne ki
nagy valószínűséggel a következő áldozat. Ha viszont a gyilkos
rájön, hogy nem tudja leszívni ezeknek a vérfarkasoknak az
energiáit, lehet, hogy mintát vált, és akkor óriási lépéshátrányba
kerülünk.
— Sajnos, ebben igazat kell adnom Attilának – sóhajtott Mark.
— És akkor mi legyen? – kérdezte Evelyn. – Tudjátok, mennyi
energiába került összehozni a védővarázslatot? És nem mintha
egyetértenék a felvetéssel, de nem lehetett volna mondjuk azelőtt
szólnod, Fehérholló, hogy én elvégzem ezt a csöppet sem egyszerű
rituálét?
— De, lehetett volna – felelte a vámpírúr nyeglén, majd egy
kimért mozdulattal a földre helyezte bögréjét. – Így viszont én sem
unom halálra magamat. Bori, nem szükséges kijavítanod a
szóhasználatomat, tudatában vagyok annak, hogy nem sorolsz az
élők közé. A lényeg, visszatérve Evelyn kérdésére, hogy egyrészt
nekem is jár némi szórakozás, másrészt pedig tegnap még nem
hiányzott ennyire a fürdőszobám.
 — Mindig is ilyen empatikus testőrre vágytam – jegyeztem meg
epésen Attila felé sandítva.
— Az empátia nincs a munkaköri leírásomban – vicsorgott rám
Fehérholló. – Mint ahogy az sincs, hogy én oldom meg az összes
problémátokat. Azért hívhatok, hogy vigyázzak a testi épségedre,
Bori, nem pedig azért, hogy vezessem a nyomozást. Tehát
fennakadhattok azon az apróságon, hogy szólhattam volna korábban,
vagy megköszönhetitek, hogy bár senki sem kérdezett, mégis
megmondtam, mit kellene tennetek.
Mark némán bólintott, és miután hallgatólagosan megegyeztünk,
hogy a nyomozást ő vezeti, én sem kekeckedtem Fehérhollóval, Eric
jó érzékkel körbekínálta a sört, én pedig úgy nyitottam ki egy dobozt,
hogy a sör a kezemre spriccelt. Gondolkodás nélkül lenyaltam
csuklómat, hogy minél kevesebb menjen kárba, azután felnéztem, és
Fehérholló gúnyos vigyorával találtam magamat szemben. Lassan a
bögréjébe nyomta mutatóujját, és a maradék pár csepp vért is
kitörölve maga elé emelte vörösre festett ujjbegyét, majd lenyalta
róla a vért. Álltam a tekintetét, de nem bántam, hogy Eric gyorsan
kisegített egy zsebkendővel. így nagyságrendekkel civilizáltabbnak
éreztem magamat a vámpírnál – bár kérdés, mennyire tekinthető
civilizáltnak az a személy, aki egy kölcsönbe kapott, élére vasalt
hófehér zsebkendővel törli magáról a sört.
— A védővarázslatot tényleg elkapkodtuk – mondta ki a
verdiktet Mark.
— És most azt akarjátok, hogy oldjam fel, és lessük, a négy
ember közül melyik kezd el először sápadni és reszketni? – kérdezte
felháborodottan Evelyn, de még mielőtt Mark válaszolhatott volna,
Fehérholló újra közbeszólt.
— Így is lehetne csinálni, de jobbat mondok.
 — Képzelem – csúszott ki a számon a kelleténél hangosabban.
Bár valószínűleg nem tudok olyan halkan morogni, hogy egy vámpír
ne hallja meg akár száz méterről, szerencsére Fehérholló megszokta
már, hogy nem ugrik minden megjegyzésemre.
— Valószínűleg sokkal célravezetőbb, ha csak az egyik emberről
veszitek le a védelmet – mondta. – Akkor mindössze egyet kell
figyelni, és így biztosabban találtok nyomot. Mivel az az alapos
gyanú, hogy valami energiaelszívó mágiával van dolgunk, a gyilkos
egyből észreveszi, ha nem működik a mágia, és megy tovább a
következő áldozathoz. Vagyis nagyon gyorsan megtalálja azt az
alakváltót, akivel szívózhat.
— Ez briliáns terv – mondtam annyi szarkazmussal, amennyit
csak össze tudtam kaparni magamban. – Mi jelöljük ki, kit küldünk
máglyára a négy delikvens közül, ez oltári!
— A máglyára küldés azért erős túlzás – mondta Attila, de
kerülte a tekintetemet. – A tapasztalat azt mutatja, az áldozat hetekig
küzd ez ellen a rontás vagy mi ellen. Jó eséllyel hamar kiszúrjuk, ha
elkezd romlani az állapota, és el tudjuk kapni a gyilkost.
— És vagy sikerül megállítani a már működő rontást, vagy nem
– hívtam fel a figyelmet erre a nem elhanyagolható, aprócska
részletre. – Ha jól tudom, a megelőzés még mindig célravezetőbb,
mint az esemény utáni ellenvarázslás.
— Ha nem akarsz gyereket, nyilván – röhögött Edgár. – De ha
mágiáról beszélünk, akkor talán inkább kérdezzük Evelynt.
Vetettem Edgárrá egy olyan pillantást, amitől belé fagyott a szó,
majd én is csatlakoztam a többiekhez, és várakozóan néztem
Evelynre.
— Biztosat nem tudok mondani – közölte – azon túl, hogy ha
elkaptuk a gyilkost, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy meg
tudunk állítani egy mágikus folyamatot, mint ha nincs meg az, aki
előidézte a varázslatot.
 — Szóval szerinted is reszkírozzuk meg a védővarázslat
visszavonását? – kérdeztem Evelynt.
— Nem tudom – sóhajtott. – Nem tetszik ez az alternatíva, de az
tény, hogy ezzel legalább tennénk valami kézzelfoghatót az ügy
érdekében. – Lesütötte a szemét, majd a tűzbe bámult.
— És mit csinálunk, ha meghal az, akit kiválasztunk? Vagy
ilyesmire nem gondolunk, mert az túl kényelmetlen? – vetette fel újra
a fejét, és egyenesen Markra bámult.
— Szívem – kezdte Mark, de esélye sem volt folytatni.
— Inkább ne! – fojtotta belé a szót Evelyn, – Értelek titeket, meg
azt is, hogy néha kockáztatni kell, hogy legyen eredmény. Plusz
megtisztelő, hogy ennyire bíztok a képességeimben, csakhogy így az
egész felelősség az én vállamra nehezedik, ami már cseppet sem
kóser.
— Senki nem akarja, hogy ez a te felelősséged legyen – öleltem
át a barátnémat. – Ha megcsináljuk, közösen csináljuk.
— Ez úgy hangzik, mint valami összeesküvés – válaszolta
Evelyn.
— Mert az is – szögezte le Fehérholló. – Gondolj rá úgy, mint
valami klasszikusra. Gyilkosság az Orient expresszen? Ahányan
vagyunk, annyi késszúrás. Persze csak képletesen.
— Nagyon vicces – komorodott el Evelyn.
— Nos, srácok, ki legyen a szerencsés kiválasztott? Melyik
özvegyet bírjátok a legkevésbé? – fordult Fehérholló Edgár és
Edmund felé.
— Simont – vágta rá Edgár.
— Igen, tényleg Simont – hagyta rá Edmund.
— Akkor legyen Simon? – kérdezte Fehérholló.
— De azért Simont is bírjuk – mondta Edmund. – Őt sem
szeretnénk kicsinálni. Basszus, ez őrület!
 — Nem mi választunk. Sorsot húzunk – jelentette be Mark. –
Már ha egyetértünk abban, hogy megcsináljuk.
— Én benne vagyok – vont vállat Fehérholló. – Esetleg
biztonsági hálóként fel tudok ajánlani végszükség esetén egy
életmentő harapást.
— Életmentő? – húztam el a szám.
— Már megint lovagolsz a szavakon?
— Épp csak igyekeztem felhívni a figyelmedet arra, hogy nem
tudsz felajánlani semmit, ami után az áldozat két kézzel kapkodna,
amennyiben épp haldokolna.
— Ezt most azért mondod, mert ellentétben azzal, amit hiszel és
mondtál, kettőnk közül beléd szorult a kevesebb empátia.
— Igazán?
— Én tudom, mi után kapkod két kézzel a haldokló.
Valószínűleg többször láttam ilyet, mint te, aki majd' kicsattansz az
egészségtől, így el sem tudod képzelni, milyen az, amikor szép
folyamatosan kúszik ki belőled az élet... cseppenként... először
gyorsan... aztán lassan... és egyszer csak pontosan tudod, mi az, amit
akarsz. – Hipnotikus hangja elbűvölt egy pillanatra, de aztán gyorsan
magamhoz tértem.
— Neked köszönhetően pontosan tudom, milyen az, amikor
„kúszik ki” belőlem az élet, úgyhogy ezt talán hagyjuk –
replikáztam, emlékezetébe idézve, mi mindent vállaltam Ligeia
visszaszerzéséért, majd hogyan kaptam be helyette én egy
ezüstgolyót, amit neki szántak. – Csináljuk azt a védővarázslat-
feloldást, és szögezzük le egyszer s mindenkorra, hogy nem tehetsz
senkit vámpírrá.
— Jól van, jól van – felelte higgadtan. – Nem kell ennyire
ingerlékenyen reagálni. Lazíts! Igyál egy pohárka töményét.
Emlékeim szerint ez szokott segíteni.
 — Mikor láttál te engem töményét inni? – kérdeztem
elgondolkodva.
— Úgy értem, pár száz éve, amikor még érdemes volt alkoholt
innom, segített egy kupica pálinka.
— Fejezzétek már be! – szólt ránk Attila. – Szavazzunk! Tegye
fel a kezét az, aki benne van, hogy levegyük a védővarázslatot az
egyik, sorsolás útján kiválasztott lehetséges özvegyről. –
Körbenézett. – Mindenki? Hölgyek? – Evelyn vonakodva felemelte a
karját, majd én is beálltam a szavazók közé. – Akkor ezt
megbeszéltük. Evelyn, megvan a varázslathoz minden szükséges
komponens?
— Az attól függ – felelte fáradtan Evelyn. – Ha gyors feloldást
akartok, akkor az csak a kopasz barátotok lehet – nézett Edmundék
felé.
— Bernard?
— A hajszálak megsemmisültek a varázslat előidézésekor, de ha
meglennének, akkor sem tudhatnánk biztosan, melyik kié, azt
hiszem. Egyedül a kitűző a biztos pont. Az megvan, tehát a varázslat
elvégezhető akár még ma este. Vagy sorsolhattok, és akkor veszítünk
egy napot, míg sikerül újból beszerezni egy hajszálat.
— Legyen Bernard – mondta Attila. – És akkor holnaptól a
program: Bernard megfigyelése.
— Nem elég – rázta a fejét Fehérholló. – Már ma éjjel
megfigyelés alá kell helyezni. Minél előbb Erbolba kell menni.
Edmund és Edgár nem okoznak feltűnést ott, igaz?
— Igaz – feleltek egyszerre a testvérek.
— Teljes megfigyelés. Fontes kisasszony szerint kell a testi
kontaktus az energiaelszívó mágiák alkalmazásához. Elsősorban az
idegenekre kell koncentrálni, meg a sámán barátotokra. A többi
ismerős elvileg nem rendelkezik ilyen képességekkel.
 — Tiétek az erboli megfigyelés, felváltva – vette át a szót Mark.
– Napközben be tudunk segíteni. Bernard jó választás abból a
szempontból, hogy ő jön a szépségversenyre, nem kuksol otthon. Ott
egyszerűbb szemmel tartani.
— Rendben. Tudjuk a dolgunkat – felelte Edgár, és felállt a tűz
mellől. – Bemegyünk az erdőbe elvégezni a varázslatot, addig
Edmund előremegy Erbolba. Holnap ott találkozunk.
— Rendben – biccentett Mark. – Evelyn, jó lesz így?
— Persze – felelte barátnőm. – Előkészülök, felőlem negyedóra
múlva mehetünk.
— Menjünk lefeküdni – javasoltam, elnyomva egy ásítást.
— Helyes – pattant fel Attila, hogy jó példával járjon elöl.
Tényleg több alvásra lehet mostanában szüksége, gondoltam.
— Az embereim majd eloltják a tüzet – ajánlotta fel nagylelkűen
Fehérholló, és a garázsajtónak támaszkodó Rómeó felé nézett. Egy
átlagos ember nyilván nem tudta volna figyelemmel követni
beszélgetésünket ilyen távolságból, de Rómeó intett, hogy vette a
feladatot, és elindult a kerti csap felé, míg Fehérholló elegánsan
továbbsétált, hogy a házhoz kísérjen minket.
— Azt hiszem, jó ötlet volt a védővarázslat feloldása – mondta
neki Attila a bejáratnál.
— Igyekszem segíteni – felelte Fehérholló, majd gyorsan
megtörte azt a varázslatos pillanatot, amikor majdnem szerénységgel
vádoltam magamban. – Jó lenne innét minél előbb elhúzni. Utálom,
hogy a garázsban nincs rendes fürdőszoba. De tudod, mit utálok a
legjobban? – folytatta, mire némán megráztam a fejem, bár a kérdés
valószínűleg nem nekem szólt. – Hogy a vérmedvéim viszont
kedvükre zuhanyozhatnak a likantróp házikóban.
 — Nézd a jó oldalát a dolgoknak – vigasztaltam. – Ők izzadnak
ebben az időben, mint... – szerencsére észbe kaptam, és nem
hasonlítottam állatokhoz Fehérholló kíséretét. – Szóval, elég
rendesen izzadnak – fejeztem be sután a gondolatot. – Te viszont...
— Ne fáradj a hasonlataiddal, ha megkérhetlek. Nehezen élnék
túl még egy Borbíró-féle költői képet.
— Ugyan, kérlek – sóhajtottam –, nehogy már az évszázadokkal
ezelőtti halálodat is az én kontómra írd. Te már semmit sem élsz túl
egykönnyen. Épp annyi élet buzog benned, amennyi brummogás
szorult egy medvesajtba. Vagy, teszem azt, amennyi kecsesség
Rómeóba – néztem a vérmedve felé, aki egy óriási vödör vízzel
eloltotta a tüzet, majd alaposan megtaposta a tárbortűz helyét. Egy
troli sem végezhetett volna alaposabb pusztító munkát. – Már
megbocsáss az asszociációért – tettem hozzá csöppet sem
bűnbánóan.
— Nem vagyok elég kecses? – kiáltott felém Rómeó
értetlenkedve, miközben majdnem kiejtette a vödröt a kezéből. Kitti
nevetését még én is hallottam a garázs oldala felől.
— Nem elég kecses a vérmedvém? – csóválta Fehérholló is a
fejét. Kisebbségbe kerültem, de ez általában sajnos csak felspannol
ahelyett, hogy a logikus visszavonulásra késztetne.
— Ne vedd a szívedre – mondtam Fehérhollónak, majd gyorsan
átugrottam a küszöbön, és a ház biztonságos védelméből folytattam.
– Ja, bocsi, az se nagyon van neked. Szívás.
— Igen, szívás – villantotta rám XL-es szemfogait Fehérholló. –
Merthogy a szívás az én kiváltságom errefelé. Te meg egyszer úgyis
kijössz a házból.
— Fenyegetsz? Te vagy a testőröm, bakker.
— A testedet meg is őrzöm, amiatt ne aggódj.
 — A testi épségembe a vér is beletartozik – egyértelműsítettem a
biztonság kedvéért.
— Nos, ez interpretáció kérdése. És miután, ahogy te
fogalmaznál, az én elemző készségem az évszázadok folyamán
berozsdásodott, mint az állástalan hóhér bárdja, nem biztos, hogy én
ugyanúgy értelmezem a feladatkörömet, mint te.
— Filip! – szólalt meg a hátam mögül Attila figyelmeztetőleg.
— Nyugi, nem harapok – lépett hátra Fehérholló.
— Hagyd békén!
— Csak segítek. Ma ilyen adakozó kedvemben vagyok. Bori
ideges, amiért nem tudtok semmi eredményt felmutatni, és muszáj
valamivel levezetnie a felgyülemlett frusztrációit – mondta a vámpír
magától értetődően. – Úgy vettem észre, a verbális csatározás
általában helyre billenti a lelki egyensúlyát.
— Van más módja is a lazításnak – jelentette ki Attila.
— Nos, az meglehet – húzódott széles vigyorra Fehérholló szája.
Nem tetszett nekem ez a feltűnő egyetértés táltos és vámpír közt.
Úgy éreztem, valamiről lemaradtam, és még csak rá sem
kérdezhetek. Összeszorított ajkakkal visszavonulót fújtam, és az
utolsó szó örömétől megfosztván elindultam felfelé a szobámba.
Attila utánam sietett.
— Tényleg frusztrált vagy? – kérdezte.
— Nem, nem vagyok frusztrált! – ordítottam a képébe.
Legalábbis nem a nyomozás csigalassúsága miatt, tettem hozzá
magamban. – Pontosan tudom, hogy egy sorozatgyilkost csak a
tévésorozatokban találnak meg egy óra alatt!
— Mindenesetre...
— Tudom, tudom, nem kell folytatnod – emeltem fel a kezem
elutasítóan. – Az ajtód továbbra is nyitva áll előttem, az ágyad
úgyszintén, blabla, blabla – daráltam egy szuszra. – És nem, nem
vagyok frusztrált, ne nézz így rám! – csaptam rá az ajtómat.
 Frusztrált vagyok, döbbentem rá, miközben az ágyra huppantam.
Az idegrendszerem enyhén szólva nincs rendben. Miért viselkedem
úgy, mint egy idióta? Ennyire nem viselhet meg a kialvatlanság,
ennél azért rutinosabb éjszakázó vagyok. És kizárt, egyszerűen
kizárt, hogy Attila éjszakai elfoglaltsága fordítson ki ennyire
magamból. Eddig jól kezeltem az Attila-problémát. Nem bukhatok ki
pont most, amikor még egy likantrópgyilkost is kézre kellene
keríteni.
Mertem remélni, hogy az éjszaka ezúttal nyugalmasan telik. Nem
hiányoztak kéjes nyögések a fal túlsó oldaláról, és akkor még
finoman fogalmaztam. Úgy éreztem, az lenne az utolsó csepp a
pohárban, és biztos nem állnám meg, hogy ne rontsak Attilára.
Először jól leüvölthetném a fejét, aztán meg jót szexelhetnénk – már
ha nem várnék túl sokáig a berohanással, ugyebár. És sajnos ez a
gondolat annyira a fejembe fészkelte magát, hogy egy kis ideig
valóban fontolóra vettem a virrasztás lehetőségét, nehogy túl későn
ébredjek, és így esetleg elszalasszam az adódó lehetőséget; majd
emlékeztettem magamat, hogy ha valóban Attila ágyába szeretnék
bújni, ahhoz nem kellene várnom hajnalig, hanem bármikor
átugorhatnék, s megkaphatnám, amire elvileg nem is vágyom. Csak a
gyakorlatban, de azt meg ki nem szarja le? Newton törvényével is jól
elvoltunk, de a relativitáselmélet azért sokat dobott a világ
működéséről alkotott képünkön, nem igaz?
Miután leellenőriztem a minibár tequilakészletének minőségét,
lezuhanyoztam, aztán megnéztem, hogy jól bezártam-e az ablakot és
az erkélyajtót, majd lefeküdtem aludni. Mindent tökéletesen rendben
találtam – nem is vágta ki szélvihar az ablakot vagy az ajtót. Illetve,
kivágta, de akkor én már ébren voltam egy ideje.
 33.

Arra ébredtem, hogy a minibár ajtaja kinyílt, majd

visszacsapódott, majd újra kinyílt, visszacsapódott, sőt az éjjel kint
hagyott üveg tequila is iszonyú csattanással végezte. Kiugrottam az
ágyból, hogy mentsem, ami még menthető. Jók a reflexeim,
gondoltam csalódással vegyes elégedettséggel, mikor láttam, hogy a
törött üveg alján lévő kábé két deci alkohol nem ment kárba. Ha nem
tartottam volna a tequilába süllyedt üvegszilánkoktól, gyorsan ki is
töltöttem volna magamnak a nagy ijedségre. Mert az egy dolog, hogy
mozog az ember minibárja az éjszaka kellős közepén. És egy másik
dolog, hogy mindez azért történik, mert a túloldalon valaki
iszonyatos erővel döngeti a falakat, félreértelmezhetetlen
hanghatásokkal kísérve a jelenséget.
A nagyobb üvegdarabokat óvatosan összeszedtem, és tudtam, le
kellene mennem a konyhába egy seprűért, de meg sem bírtam
moccanni a döbbenettől. Attila ágytámlája ütemesen dobolt a
falamon, ehhez kétség sem férhetett. És ahhoz sem, hogy Attila
hangját hallom átszűrődni. „Imádlak”, hallottam a túloldalról a
túlságosan is könnyen felismerhető szót, amire nevetés volt a válasz,
és egy akkora robaj, hogy azt hittem, átszakad a fal.
Hát, ez nem pornó, állapítottam meg magamban keserűen.
Legszívesebben felnyaltam volna a padlóra kiömlött tequilát, de
visszatartottak a szilánkok, majd az örömteli felismerés, hogy már
nem csóró egyetemista vagyok, és nem a buli utolsó reményteljes
üvegét vágta a falnak egy nagyon részeg, sikeresen leszigorlatozott
jogászhallgató, akiről senki nem tudta, hogy keveredett a bölcsészek
közé.
 Nem, én már boldogtalan vámpírológus voltam, aki a felnőttlét
egyedüli pozitívumát momentán abban látta, hogy ott volt egy
rendelkezésére álló, feltöltött minibár a szobájában, így
tulajdonképpen volt mibe fojtania bánatát. A whisky mellett
döntöttem.
Teljesen felesleges lett volna a párnák közé menekülni, így
egyszerűen csak ültem az ágyamon, felhúzott térddel, és úgy vártam
a hajnalt, mintha legalábbis vámpírok lesnék minden mozdulatomat.
A második pohár ital után rájöttem, hogy magamnak teszek egy
szívességet, ha úrinő maradok, és nem fojtom whiskybe minden
keserűségemet: egyrészt az alkoholnak nincs hangszigetelő hatása,
másrészt viszont gáz lenne, ha valami véletlen folytán épp csak az
erkélyig jutnék egy esetleges hányinger esetén, és nemes
egyszerűséggel lerókáznám az épp erre őrjáratozó Fehérhollót.
Vannak kínos, és vannak megbocsájthatatlan botlások. Attól tartok,
egy vámpírúr minden bizonnyal az utóbbi kategóriába sorolná ezt az
aprócska malőrt.
Miután többször is azt hittem, hogy rám dőlnek a falak, és már
nagyon untam, hogy időről időre vissza kell zárnom az ablakot,
hajnali három felé végre elcsendesült a szobám. Kimerülten dőltem a
párnáimra. Ezt a lidércnyomást elég nehéz lenne überelni, futott át az
agyamon. Lehunytam a szememet, remélve, hogy most már
nyugalmam lesz, de nem így történt. Ajtócsukódást hallottam, én
pedig nem bírtam türtőztetni magamat: az ajtóhoz szökelltem,
visszafojtott „bakkerbakkerbakker” jajkiáltások közepette, mivel
sikerült egy üvegdarabba ugranom. Továbbléptem, és résnyire
kinyitottam az ajtómat, amilyen halkan csak bírtam. Épp időben
kukucskáltam ki az ajtómon: a lépcsőfordulóban még láttam eltűnni a
nőt, aki Attila szobájából távozott. Könnyű, állatmintás
selyemköntöst viselt, és néma lépteiből arra következtettem, hogy
mezítláb volt – nem mintha ez abban a percben különösebben
érdekelt volna. Nem a lábát figyeltem. Hanem azt a vérvörös
hajzuhatagot, amit bárhol, bármikor felismertem volna.
Becsuktam az ajtót, és próbáltam úrrá lenni a remegésemen. A
csönd szokatlanul nagy volt, idegesített, hogy dübörgésnek hallom
szívem zakatolását. Nem törődtem az éles fájdalommal, gyorsan az
erkélyajtóhoz siettem, kinyitottam, és kiléptem a szobából.
Körülnéztem, de minden csendes volt, egyedül Fehérhollót láttam
Kristóffal beszélgetni. Ezek szerint nem a szemem csalt, állapítottam
meg döbbenten. A nő tényleg innen, a házból jött – és sajnos azt is
tudtam, hogy kicsoda. Hát, vidám kis esküvőnek nézünk elébe,
gondoltam, miközben visszasántikáltam az ágyamhoz.
 34.

Későn ébredtem. A bal talpam iszonyúan fájt, két mélyebb vágást

is sikerült beszereznem tegnap a szilánkok közt. A sebességem nem
sokkal haladta meg egy szorgos egyiptomi sírromeltakarító munkás
törmelékcipelési átlagsebességét. És ha ez nem is hangzik olyan
rosszul, akkor gondoljunk arra, hogy egy nagy létszámú
munkáscsapat mintegy tíz év alatt volt képes kipucolni a
magánzárkányi méretű Dzsehutimesz sírt, ami még akkor is
megdöbbentő teljesítmény, ha megnéztük az ásatási filmet, és láttuk,
milyen apró kosarakba pakolták a köveket, és így hányszor is kellett
fordulniuk a cél érdekében. De hát, így van ez, ha egy olyan
országban ásat az ember, ahol a lakosság az örökkévalóságig tartó
robotolásra van berendezkedve már több ezer év óta. Minek sietni,
nem igaz?
Bár az éjszaka csendesebb részét kitárt ablak és erkélyajtó mellett
töltöttem, a szobából nem lehetett kihajtani a tömény alkoholbűzt.
Éjjel kínomban az ágytakaróval itattam fel a széttört tequilásüveg
drága nedűjét, és a takarót kidobtam az erkélyre száradni és
kiszellőzni. így, némiképp kijózanodva, eléggé szégyelltem
magamat, amiért csak erre a gyökér megoldásra futotta, de ez még
mindig jobb volt, mint hagyni, hogy a padló szívja magába az
alkoholt, mentegettem magamat. Tök kínos lesz levinni a
mosókonyhába, és elmagyarázni az indián hölgynek, miért is kell
kimosni az ágytakarót. Eleve kínos, hogy más mos rám, ez nem
tudom, mikor fordult elő velem utoljára.
 Tiszta ruhát húztam, és rájöttem, hogy tovább nem halogathatom a
dolgot, le kell vigyem a szennyesemet: ebben a hőségben egy póló
csak fél napig tart, de jó esetben is csak egy teljes napot bír ki.
Befontam a hajamat, hogy ennyivel is kevesebbet izzadjak, és a
maradék whiskyvel lekezeltem a sebeimet.
Mielőtt kiléptem volna a szobámból, körülkémleltem. Lentről
hangokat hallottam, de egyébként tiszta volt a levegő, így elindultam
a lépcső felé. Azzal viszont nem számoltam, hogy ilyen csigalassan
bárhova is indulok, előbb-utóbb utolér valaki, ha nagyon akar. Attila
egy pillanat alatt mellettem termett, szinte a semmiből.
— Jól vagy? – kérdezte aggódva, látva sántikálásomat.
— Azt éppen nem mondhatnám – vetettem oda mogorván, de
úgy döntöttem, inkább nem részletezem a problémát. Pár vágás miatt
az ember egyébként sem rohan táltoshoz, hát még a történtek után.
Ráadásul Attila is olyan gyűrötten nézett ki, mint aki simán
belehalhat abba, ha megpróbál egy fél centis vágást összeforrasztani
valakinek a talpán. Megcsúsztam a lépcsőn, és felszisszentem. A
szemembe könny szökött, de igyekeztem tovább lépkedni, mintha mi
sem történt volna.
— Segíthetek? – kérdezte Attila. Az segített volna, ha nyugton
maradsz az éjszaka, gondoltam, de az álláspontom kifejtése helyett
inkább csak egy sima nemre szorítkoztam. – Haragszol rám? – állt
meg előttem a lépcsőn. Úgy tűnt, komolyan kérdezi. Nem tudtam
eligazodni rajta. Nyilván pontosan tudja, hogy én tudom. Mondjuk,
nehéz is lett volna nem észlelni a tegnapi akciósorozatot. Elöntött a
keserű düh, nem bírtam magamat fékezni.
— Alkoholtól bűzlök, és két lépést sem bírok megtenni anélkül,
hogy ne akarnék sírva fakadni. Szerinted haragszom rád?
— Ez miattam...? Én nem akartam, én nem tudtam... Azt hittem,
hogy neked...
 — Ne beszéljünk róla! – vágtam a szavába.
— Rendben – mondta, de nem lépett félre az utamból, én pedig
nem mertem kikerülni. Szükségem volt a lépcsőkorlátra.
— Ugye tudod, hogy soha nem bántanálak szándékosan? –
suttogta alig hallhatóan. Az a ragyogás, amely mindig élénkké tette
tekintetét, eltűnt a szeméből, s nem láttam mást benne most, csak
tompa kimerültséget.
— Persze, tudom – bólintottam. – Csak éppen akkora tuskó
vagy, hogy képtelen vagy bármiről is felmérni, mennyire bántó lehet
az a másiknak.
— Annyira sajnálom – mondta megtörten. – Szeretlek.
— Ezt többet nem akarom hallani – feleltem nagy nehezen, és
mély lélegzetet véve kikerültem. Ő utánam lépkedett, nem szólt
többé hozzám, hagyta, hadd szenvedjem végig magamat a lépcsőn a
saját tempómban.
A konyhába egyszerre léptünk. A többiek már a reggeli végénél
jártak. Leültünk a szabadon maradt helyekre, egymás mellé. Egy
végtelennek tűnő pillanatig minden szem ránk tapadt. Nem tudtam
eldönteni, hogy vajon azért, mert az alkoholbűz ennyire bevette
magát a bőrömbe és a hajamba, vagy azért, mert annyira szakadtnak
tűnök a virrasztás miatt.
— Mi a helyzet? – kérdezte Attila rutinosan, észlelve, hogy
megakadt az addig folyamatos beszélgetés.
— Nem sok minden – mondta Mark hasonló rutinnal. – Mármint
azon túl, hogy minden a terv szerint halad. Evelyn tegnap sikeresen
levette a védővarázslatot Bernardról, Edmund- ék pedig folyamatos
megfigyelés alatt tartják a szerencsétlent Erbolban.
— Mark pedig újabb és újabb elméleteket gyárt a gyilkosságok
motivációiról – folytatta Evelyn a kávéját hörpölve.
 — Éspedig? – kérdeztem, megragadva az alkalmat, hogy végre
olyasmiről beszélhetünk, aminek semmi köze éjszakai
élményeimhez. Napindítóként töltöttem magamnak egy bögre kávét,
majd felmértem a reggelikínálatot.
— Arra gondoltam, mi van akkor, ha eleve rossz nyomon
indultunk el – mondta Mark.
— Ezt meg hogy értsük? – kérdeztem az olívás sajtkrém és a
padlizsánkrém közt tipródva.
— Úgy, hogy kezdettől fogva úgy kezeltük az ügyet, mintha
három összefüggő gyilkosságról lenne szó.
— Merthogy statisztikailag elhanyagolható annak a lehetősége,
hogy a halálesetek nem függnek össze – jegyezte meg Eric egy fürt
szőlőt csipegetve.
— Persze, én sem azt gondolom, hogy nincs semmiféle
összefüggés közöttük. Inkább csak arra gondoltam, elképzelhető,
hogy másféle összefüggés van a halálesetek közt, mint ahogy
eredetileg gondoltuk.
— Vagyis? – kérdezte Attila, miközben rendkívüli
koncentrálással pakolta a tányérjára az összes megmaradt főtt tojást.
— Vagyis lehetséges, hogy az elkövető kicsit okosabb, mint
hittük. Lehet, hogy az elkövetőnek érdekében állt elhitetni, hogy a
halálesetek összefüggenek, és ez valójában a kapcsolat. Abból
indultunk ki, hogy az elkövető az új özvegyeket szemelte ki
áldozatul. De lehet, hogy ezek közül csak eggyel volt komoly baja,
a másik kettő meg csak álca.
– Magyarán: az első eset véletlen volt, és ez adhatta az ötletet –
értelmezte Attila Mark szavait.
– Valami ilyesmire gondolok, igen. Ha emlékeztek rá, az első
özvegy tényleg elég idős volt, és mintha ő sokkal gyorsabban átesett
volna a legyengülési szakaszon. Lehet, hogy ő valóban beteg volt.
 – Kivéve, ha figyelembe vesszük, hogy vérfarkasok nem
szoktak betegek lenni. Szuperregenerálódás, tudod – figyelmeztette
Attila Markot.
— Nem is szívbajra gondoltam, mint az a jegyzőkönyvben állt.
Talán valami miatt meggyengült a mágikus regenerálódó képessége.
— Lehetséges – mondtam velősen. – Bár kötve hiszem, hogy
errefelé túl sok vámpírmúzsa szaladgálna észrevétlenül.
— Talán van más magyarázat az ilyesmire – mondta Mark. –
Valami kevésbé extrém.
— Egyelőre ennyi telik tőlem – öntött magának egy bögre tejet
Attila. – Iszonyúan fáradt vagyok még az ötleteléshez is.
— Aki legény éjjel ... – dörmögtem magyarul az orrom alatt,
hogy Attila biztosan meghallja. Rám nézett, összeakadt a tekintetünk.
Én tovább ettem a sajtkrémes pirítósomat, ő pedig lehajtott még egy
bögre tejet. – Elnézést – mondtam, és igyekeztem minél kevesebb
felhajtással a konyhán kívülre kerülni. Ami meglehetősen necces
vállalkozás, tekintve, hogy egy féllábú zombi is kecsesebben
mozgott, mint én. Éreztem Attila tekintetét a hátamon, de nem
fordultam meg, hanem egyenesen az udvarra tartottam.
Meglepődtem, hogy fényes nappal kint találom Fehérhollót az
udvar árnyékos részén üldögélve. Egy kerti székben terpeszkedett a
garázs vetette árnyékban. A szék háttámláját vastag pokróc borította
– tudtam, hogy a takaró nem kényelmi, hanem életben maradási
célokat szolgált, hiszen ha az árnyék elmozdult, valamit magára
kellett borítania a vámpírnak, hogy ne égesse meg a napsugár.
Egyelőre azonban ez a veszély nem fenyegette.
— Jó reggelt! – mondta nyájasan. Rosszat sejtettem.
— Hogyhogy ébren? – kérdeztem.
— Veletek megyek Erbolba, azt hiszem – válaszolta.
 — Amíg ti elmerültök a szépséges likantrópok látványában,
addig én is meglátogatok végre egy nyilvános intézményt, és
megmártózom a gyönyörök kútjában. Metaforikusan értve,
természetesen.
— Kurvázni mész? – meresztettem a szememet. – Nem bírsz ki
három napot szex nélkül?
— Fürdeni megyek, de kedves, hogy érdeklődsz. Kénytelen
vagyok bejelentkezni egy motelbe, mert oda betehetem a lábamat,
ellentétben az olyan magánházakkal, ahová nincs bejárásom, mert
egyesek úgy gondolják, hogy egy vámpír megbízhatatlanabb, mint
egy falka alakváltó. És a válaszom: hát igen, jól sejted, tényleg nem
bírok ki három napot szex nélkül. Emiatt viszont nem kell aggódnod,
a kíséretemet általában körültekintően választom ki.
— Ez... visszataszító – fintorogtam.
— Inkább kényelmes. És egyébként sem értem, mire fel ez az
erkölcsi magas ló.
— Hogy mondod?
— Sehogy – nézett rám Fehérholló. – Épp csak megjegyezném,
hogy előttem fölösleges megjátszanod magadat.
— Én nem játszom meg magam – feleltem sértetten.
— Értem én, hogy félted a renomédat, de ha ennyire odavagy
Attiláért, egyszerűbb lett volna közös szobát kérnetek.
— Nem hinném, hogy túl sok közöd lenne a magánéletemhez –
vágtam vissza ingerülten. Nem igazán értettem, hogy keveredtünk
épp ahhoz a témához, ami elől kimenekültem a házból.
— Éppenséggel némi közöm azért van. Most én vagyok a
testőröd, úgyhogy nem érdektelen, mivel múlatod éjszakánként az
idődet. Figyelnem kell téged, ez a dolgom, és nem hagyhatlak
szabadon bóklászni.
 — Ha máskor friss levegőt akarsz szívni az éjszaka kellős
közepén, szólj, mert nekünk az a dolgunk, hogy vigyázzunk rád, és
az erdőben mászkálni telihold környékén, mikor pár kilométerre
alakváltó szépségversenyt rendeznek, nem éppen veszélytelen
mulatság.
— Kissé túlliheged ezt a dolgot.
— Nem szoktam lihegni, mint tudjuk.
— Épp csak kiléptem kiszellőztetni a fejemet –
magyarázkodtam. – Nem kóboroltam sehova. Nem kell felfújni egy
ilyen apróságot.
— Jól van, értem. De a környék nem éppen veszélytelen, még ha
többnyire békésnek is tűnik. A ház hátsó bejáratánál például érdekes
nyomokat láthatsz.
— Mit értesz érdekes alatt?
— Néhány jókora lábnyomot. Nem emberit, persze.
— Vagyis alakváltók – vontam le a következtetést. – Nem
lehettek a te vérmedvéid?
— Madárlábnyom.
— Ez elég különös.
— És nyugtalanító – bólintott Fehérholló. – Szét lettek taposva,
még mielőtt felfedeztem volna, de egyértelműen egy alakváltó
madárlábnyomai.
— Még nincs telihold – merengtem.
— Valaki azonban direkt állatalakban ólálkodott errefelé.
— Nem láttad?
— Nem. Kristófék sem. Ügyes volt, és legfőként gyors.
— Úszóhártyás?
— Hogy mondod?
— Hattyúlábnyom? – kérdeztem másként, látva, hogy
Fehérholló nem kapcsolt egyből.
 — Nem. Inkább amolyan tyúkféle. De nem vagyok szakértője a
madárlábnyomoknak. Nekem medvéim vannak, madár alakváltóval
nem volt még dolgom.
— Ha a lábnyom nem úszóhártyás, a hattyúkat kizárhatjuk –
gondolkodtam hangosan.
— Igen, azt hiszem.
— A baglyoknak viszont nincs úszóhártyájuk, az tuti.
— Vagyis Bádogember nincs kizárva – bólintott Fehérholló.
— Bádogember? – ráncoltam szemöldökömet.
— Rézfarkú barátod. Csak próbáltam politikailag korrekt lenni.
— Szerinted a Bádogember politikailag korrekt kifejezés? –
csóváltam a fejemet.
— Nem tudom – vont vállat Fehérholló egykedvűen. – Ha a
karózandó vérszopó az, akkor ez is megállja a helyét.
— Sosem hívtalak karózandó vérszopónak – mondtam.
— Mert azok lennének az utolsó szavaid – felelte Fehérholló egy
figyelmeztető mosoly kíséretében. – De most nem ez a lényeg,
hanem az, hogy Hosszútollú haverod esetleg madár alakban kószált
errefelé. Sajnálom, hogy nem vettük észre. A szagát megérezhettem
volna.
— Sok erre az alakváltó. Gondolom, nem könnyű kiszúrni, ha
jön még egy. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy Hosszútollú volt
az, akad még pár bagoly rajta kívül a környéken.
— Csak a többiek bűnösségére egyelőre semmilyen nyom nem
utal – mutatott rá Fehérholló.
— Ez még nem ok arra, hogy gyilkosnak tekintsük – vettem
védelmembe a sámánt, számomra is meglepő módon. Úgy tűnt,
Edgár és Edmund bizalma mintegy varázsütésre belém költözött. Ez
sem volt túl megnyugtató gondolat.
 Volt egy olyan sanda gyanúm., hogy az ítélőképességemet
kikezdte valami, és csak remélni tudtam, hogy nem valami
befolyásoló mágia. Ám akárhogy is erőlködtem, Hosszútollú William
nem tűnt túlzottan gyanúsnak, pedig pontosan tudtam, hogy ez a
megállapítás tökéletesen szemben áll minden logikával. Sóhajtottam.
— Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Fehérholló. – Nem mondom,
hogy sápadt vagy, mint én, ha három napja koplalok, de nem nézel ki
túl étvágygerjesztően. Már meg ne sértődj – tette hozzá szabadkozva.
— Soha ennél megnyugtatóbb beszólást – legyintettem
nagyvonalúan, és én is besántikáltam az árnyékba.
— Durva volt az éjszaka, látom – jegyezte meg Fehérholló,
miközben tekintetét le nem vette rólam.
— Tessék?
— Alig állsz a lábadon. Szó szerint. Attila nem kímélt. Fura, ezt
nem gondoltam volna róla.
— Neked az agyadra ment a napsütés? – kérdeztem vissza
ingerülten. – Beleléptem egy üvegdarabba, ha annyira tudni akarod.
És szállj le az Attila-témáról, totál el vagy tévedve.
— Na, ne mondd – felelte szórakozottan, de mielőtt frappánsan
visszavághattam volna egy óvodás „de mondom”-mal, az orrunk elé
gurult egy óriási dzsip. – Végre – mondta Fehérholló, és elégedetten
hátradőlt.
— Végre? – kérdeztem értetlenül. A dzsip megállt, a hátsó
ülésről pedig egy hét-nyolc éves forma fiú szállt ki. Azon már fenn
sem akadtam, hogy a sofőr Kristóf volt. A vérfarkas a
csomagtartóhoz lépett, könnyedén kiemelt belőle egy bőröndöt, majd
elindult a ház felé, ahonnan Eric lépett ki. – Miért, ki ez? –
kérdeztem Fehérhollót.
— Ja persze, te nem tudod – felelte kedélyesen a vámpír. – Így
jár az, aki a sok hancúr után nem képes részt venni a reggeli
eligazításon.
 Nem mintha téged meghívtak volna rá, gondoltam magamban.
Fehérholló bizonyára azért volt ilyen jól értesült, mert
szuperhallásával az udvarról is egész jól elboldogult. Más kérdés,
hogy ugyanez a szuperhallás rendesen megvezette a vámpírt:
biztosan hallotta az udvarról is az Attila szobájából kiszűrődő
éjszakai hangokat, csak éppen nem sikerült levonnia a helyes
következtetéseket.
— Ejtsd a témát, nem mondom még egyszer. Attilának még a
közelében sem jártam tegnap éjjel.
— Ja. Az én szívem meg úgy dobog a hatalmas érzelmektől,
hogy majd kiugrik a helyéről – közölte velem Fehérholló.
— Nem engem hallottál, fogd már föl!
— Vámpír vagyok, fogd már föl! – csillogtatta meg szemfogát
válaszképp. Nem volt energiám hadakozni. És legfőképp semmi
kedvem nem volt arról társalogni épp vele, hogy Attila kit döngetett
egész éjszaka. Ez sajnos olyan információ volt, amit nem
engedhettem csak úgy útjára. Majd szétrobbantam a tehetetlenségtől.
— Karózandó vérszopó! – dünnyögtem félhangosan, és gyorsan
kiléptem az árnyékból. Ez a szökkenés nem tett jót a sérült
talpamnak, de igyekeztem nem mutatni a fájdalmamat. Mára elég
volt Fehérholló pikírt megjegyzéseiből. Inkább bementem a házba,
hogy megtudjam, miről is maradtam le reggel.
 35.

Eric Bowman faarccal lépett be a szobámba. Nehéz volt

eldöntenem, hogy vajon azért feszeng szemlátomást, mert kínos
kérdést tettem fel, vagy azért, mert kifogyott a fehér és kék ingeiből,
és ma kénytelen volt egy karakteridegen világosbarna ingben
feszíteni, ami egyébként egész jól állt neki. A hangja viszont
természetesen csengett, amikor végül megszólalt, így valószínűleg
nem az előttünk álló beszélgetés hozta zavarba.
— Igen, Trevis az én fiam – bólintott Eric. – Az én szobámban
fog aludni, én meg átmegyek addig Edmundékhoz.
— Igazából nem a logisztika érdekel – feleltem. – Inkább a
történelem.
— Nem túl izgalmas történet – mondta Eric, majd zavartan
beleszagolt a levegőbe. – Bocs, de muszáj megkérdeznem: mi
történt, hogy ez a szoba ennyire bűzlik az alkoholtól?
— Eltört az éjjel egy üveg, sajnálom. Feltöröltem, ahogy tudtam
– feleltem szégyenkezve. Tényleg beette magát a szag a szobába,
hiába szellőztettem órák óta. És arra is rájöttem, persze, hogy Eric
mégsem a szokatlan színű ingét érezte orvosolhatatlan problémának.
— Feltörölted? Csak nem az ágytakaróval? – nézett körbe Eric
fejcsóválva.
— Sajnálom, Sherlock – mondtam, miközben legszívesebben a
föld alá süllyedtem volna. – De ne tereld másra a szót!
— Nem akartam. Mire vagy kíváncsi? – kérdezte Eric, és
óvatosan az ágy szélére telepedett, szembe velem.
— Hát Trevisre – mondtam. – Hiszen eddig nem is hallottam
róla.
 — Mert a téma nem az én fiatalkori botlásom volt, hanem egy
alakváltókra vadászó sorozatgyilkos felkutatása.
— Sőt, a téma még most is ez – bólintottam. – Épp ezért nem
értem, hogyhogy itt van a fiad.
— Ez bonyolult – sóhajtott Eric. – Trevis az első házasságomból
született, most lesz nyolcéves.
— Ami azt jelenti...
— Igen, pontosan azt jelenti, aminek tűnik. Az első adandó
alkalommal teherbe ejtettem az első nőt, akivel lefeküdtem.
— Hű! – feleltem meghökkenten. – Én azt hittem, legalább a
zseniknek van annyi eszük, hogy védekezzenek. – Legnagyobb
meglepetésemre Eric teli szájjal nevetett. Ez végképp nem volt
jellemző rá.
— Semmit sem tudsz a zsenikről, azt hiszem – felelte végül
szélesre húzódó mosollyal. – Úgyhogy most elárulok róluk valamit.
— Csupa fül vagyok – mondtam.
— A zsenik szinte soha nem vegyülnek a saját korosztályuk
tagjaival. Túl okosak hozzájuk. Ezért már gyerekkoruktól kezdve
leginkább csak felnőttekkel érintkeznek. Viszont ha valami csoda
folytán mégis meghívják őket egy buliba, és ők elmennek, akkor
próbálnak úgy tenni, mintha átlagos srácok lennének. Vagyis egy
órán belül lerészegednek, adni kezdik a nagymenőt, és még attól sem
riadnak vissza, hogy megkörnyékezzék a régóta messziről imádott,
Steinman ösztöndíjra esélyes csajt. És ha az a csaj igent mond, akkor
a zsenik elvesztik a maradék eszüket is, és még csak nem is
gondolnak arra, hogy a tetteiknek következményeik lesznek – hát
még arra, hogy olyan következményei lesznek, mint egy házasság,
vagy mint egy gyerek.
— Tiszta sor.
 — Trevis anyjával, Denise-szel alig egy évig éltem házasságban.
Nem sokáig bírtuk egymás mellett, de Trevist nem tudtam és nem is
akartam elhagyni. Persze az anyjával él, nagy ritkán viszont velem is
tölt egy kis időt. Egy-egy hétvégét. Nem túl gyakran, mert általában
hétvégeken is dolgozom, viszont évente kétszer négy-öt nap
szabadságot veszek ki, csakis Trevis miatt. Szóval, Denise
megneszelte, hogy két hétre szabadságoltam magamat a laborból, és
Coloradóba jövök a testvéreimmel. Erre kapva kapott az alkalmon, és
felajánlotta, hogy magammal hozhatom Trevist egy hétre. Nem
mondhattam el neki, hogy miért jöttem ide, mert akkor soha az
életben nem kapnám meg a fiamat még egy hétvégére sem. Vámpír-
DNS-sel foglalkozom, nem vámpírokkal és egyéb természetfeletti
lényekkel. Az én munkám elvileg veszélytelen. A volt feleségemmel
megegyeztünk: nem beszélgetek Trevisszel élőholtakról,
alakváltókról, démonokról és egyéb természetfeletti lényekről.
Denise értelmezése szerint ebbe valószínűleg beletartozik az is, hogy
nem viszem a fiút likantróp szépségversenyre, és nem bízom rá a
vérfarkas nagybácsikra sem.
— Naná hogy beletartozik! – kiáltottam fel csöppet sem
támogatólag. – És ha érdekel a véleményem: ezzel együtt is jobban
tetted volna, ha elárulod, mi folyik itt, mert ez a leggázabb hely a fiú
számára. És ha bármi baja esik...
— Nem fog. Ezerszer átgondoltam. Ez a hely biztonságosabb,
mint a világ bármely más pontja, ahol nincs ekkora tömörülés a
természetfeletti erőkből.
— Azt leszámítva, hogy nemsokára telihold – mondtam, és
legszívesebben megráncigáltam volna irreálisan vasaltnak tűnő nyári
ingét. Erre azonban nem akadt időm, mivel kopogtak az ajtómon.
Trevis lépett be.
 — Már ki is pakoltál? – nézett rá csodálkozva Eric. Én is
csodálkozva néztem rá, miután Trevis úgy nézett ki, mintha Ericet
összetömörítették volna: színeiben, vonásaiban az apjára ütött, bár az
alkata kifejezetten kövérkés volt. Ugyan a nyár lassan a vége felé
közeledett, Trevisen nyomát sem láttam annak, hogy a testét valaha
is napsugarak érték volna. Sápadt bőrén átütöttek az erek, színben
harmonizálva búzavirágkék szemeivel.
— Még nem – felelte a fiú. – Csak szólni akartam, hogy nem
kell aggódnod miattam. Tudom, hogy Edmund és Edgár bácsik
alakváltók. Nem volt nehéz kisakkozni. Azt sem, hogy miért
vakációzol mostanság a hegyekben. – Akkora szemeket
meresztettem, hogy egy mangatündér is elirigyelte volna.
— Ja, igen – fordult felém Eric szinte büszke mosollyal –, azt
elfelejtettem megemlíteni, hogy Trevisnek majdnem akkora az IQ-ja,
mint az enyém.
— Két zseni egy csárdában? ]ó nagy szopó lehet – mondtam ki
szokás szerint azokat a gondolataimat is, amiket meg kellett volna
tartanom magamnak.
— Nem, dehogyis – rázta a fejét Eric. – Sokban megkönnyíti az
ember dolgát, ha nem kell mindenféle hazugságokat gyártania.
— De kell! – világosítottam fel a főzsenit. – Mert az anyjának
nyilván nem fogjátok elmondani, mi az ábra.
— Naná hogy nem! – vágta rá egyszerre a két Bowman.
— Az alma és a fája tipikus esete – vontam le a konzekvenciát,
és gyorsan kezet nyújtottam a fiúnak. – Borbála Borbíró vagyok,
hívhatsz Borinak.
— Trevis Bowman – felelte a fiú, majd beleszagolt a levegőbe. –
Tudom, hogy gyerek vagyok, és semmi közöm a felnőttek dolgaihoz,
de muszáj megkérdeznem: mi történt, hogy ez a szoba ennyire bűzlik
az alkoholtól?
 — Kiömlött egy üveg tequila – feleltem megsemmisültem
— Gondoltam – bólintott Trevis. – Bár érzek némi whisky-
szagot is.
— Mégis, honnan tudja egy nyolcéves gyerek megkülönböztetni
a tequilát a whiskytől? – néztem Ericre.
— A vegyészmunka alapja, hogy szag alapján felismerjünk
bizonyos összetevőket – vont vállat Bowman. – Trevis elég sok
mindent szagolt már életében.
— Az nem kifejezés! – vigyorodott el a fiú. – De a
tetrahidrotiofént semmi nem múlta felül. Vagy alul. Nem is tudom,
hogy kell ezt mondani. Egy milliliternyi belőle képes kiüríteni egy
teljes épületet, igaz, apa? – Szinte láttam magam előtt Bowmant,
amint egy édes, pici, még gügyögni is alig tudó husis gyereknek
felállítja a járókát a laborban, és szépen az orra alá dugdossa a
mérgezőbbnél mérgezőbb anyagokat. A kevésbé mérgezőket biztos
meg is kóstoltatta vele, futott át az agyamon.
— A vegyészmunka alapja? – kérdeztem, miközben alig hittem a
fülemnek. – Trevis nyolcéves, és te arra trenírozod, hogy egyszer
átvegye a kutatásaidat?
— Dehogyis! – tiltakozott Eric. – Én egyáltalán nem korlátozom
a döntési szabadságában. Ha akar, felőlem lehet neuro- biológus. A
múltkor még az akartál lenni Trevis, igaz?
— Igaz – bólintott a srác határozottan. – Ez nem változott.
— És mi változott? – kérdeztem rá gyorsan, szagot fogva.
— Nos, ami azt illeti, anyu elég sokat változott az utóbbi időben
– bökte ki Trevis, mire Eric is egyből érdeklődőbb üzemmódra
váltott. – Jó kedélyű, meg minden. Örül, hogy mostanában többet
pihensz, és hogy én is jöhetek. Tudod, új udvarlója van. Szerintem
azt sem bánná, ha tudná, theriantróp szépségversenyre járunk.
 Felszaladt a szemöldököm. Ericen kívül életemben nem
találkoztam még egy olyan emberrel, aki egy átlagbeszélgetésben a
tökéletes szakszót alkalmazta volna az alakváltókra. Eddig. És
nehezen emésztettem meg, hogy a másik ilyen ember egy nyolcéves
gyerek.
— Honnan tudsz te a szépségversenyről? – komolyodott el Eric
arca.
— Egy vérpatkány haveromtól. Vagyis a vérpatkány
haveromtól. Jobban mondva a haveromtól. De ne mondd el anyának,
ha lehet. Ő az egyetlen barátom. Te tudtad, hogy a zsenikkel frankón
senki sem akar barátkozni? – kérdezte Ericet, én pedig megsajnáltam
a srácot.
— Igen, tudtam – válaszolta Eric kelletlenül.
— És tudod, milyen gáz, hogy nem járhatok rendesen iskolába?
— Igen, ezt is tudom. És sajnálom – nézett maga elé, majd
felkapta a fejét. – Akarsz jönni alakváltó szépségversenyre? –
kérdezte hirtelen.
— Ez most komoly? – csillant fel Trevis szeme izgatottan.
— Hát, majdnem – felelte Eric kicsit meggondoltabban.
— Hogyhogy majdnem? – érdeklődött a fiú. Más gyerek arcára a
csalódottság ült volna ki, de az övéről csak kíváncsiságot tudtam
leolvasni.
— Az alakváltós részre természetesen nem engednek be
huszonegy éven aluliakat. Az IQ-hányadosod nem számít, csak a
tényleges életév – mondta gyorsan, mielőtt Trevis még tiltakozásra
nyithatta volna a száját. – De a beszélgetős részre bevihetlek, ott
nincs korhatár. Bár van egy olyan érzésem, hogy az a beszélgetős
rész, ahol a versenyzők a tájékozottságukról és intelligenciájukról
akarják meggyőzni a zsűrit és a nézőközönséget, téged nem fog
igazán lekötni.
 — Dehogynem! – tiltakozhatott végre kedvére a fiú. – Biztos
érdekes lesz. Majd jegyzetelek, és kiértékelem a válaszokat. Az is
lehet érdekes és hasznos, ami intellektuálisan önmagában nem túl
kihívó.
— Az én fiam – nézett rám Eric. Talán várt tőlem egy hátba
veregetést, nem tudom. Mindenesetre azt nem kapott, mivel
túlságosan is lefoglalt, hogy magamhoz térjek első döbbenetemből.
— Sirály lesz! – lelkendezett a fiú, nekem pedig a „sirályától a
szőr is felállt a hátamon, de nem tettem szóvá a szóhasználatot.
— Anya nem tudhatja meg. Ha rájön, soha többé nem enged el
velem vakációzni, de még csak a laborban sem látogathatsz majd
meg.
— Lakat a számon.
— A másik feltétel – sorolta Eric –, hogy nem maradhatsz
egyedül, amíg nálam vagy. Mindig lesz veled egy testőr. Indok...
— Mint az előbb – vágott apja szavába Trevis. – Anya megtudja,
s a többi, s a többi.
— A fiam egy zseni – jelentette be elégedetten Eric.
— Én ebben nem lennék olyan biztos – hűtöttem le a kedélyeket.
– Nyolcévesen én is simán behazudtam volna bármit egy likantróp
szépségversenyért. Plusz nem vagyok meggyőződve a nevelési
elveid helyességéről. Basszus, te hazudni tanítod a fiadat!
— Semmi gond – vont vállat Trevis –, anya is ezt csinálja. „Ne
mondd el apának, hogy új pasim van.” Mint ha ez lenne a lényeg,
nem pedig az, hogy az új pasi egy vámpír.
— Tessék? – kiáltottam fel egyszerre Erickel. Kivételesen egy
hullámhosszon voltunk.
— Vagyis az a duma, hogy nem beszélhetsz nekem vámpírokról,
eléggé álszent hozzáállás anya részéről – folytatta Trevis, mintha mi
sem történt volna.
 — És az én titkaimat is ilyen megbízhatóan tartod meg? –
szaladt fel Eric szemöldöke.
— Szó sincs róla. Előtted azért nem érdemes titkolózni, mert te
is zseni vagy. Nyilván igen hamar rájöttél volna magadtól is. Anya
elég naiv ilyen szempontból.
— Nyolcéves? – meredtem Ericre.
— Igen, nem sokára annyi lesz. Erről jut eszembe, csináljunk
előrehozott szülinapi bulit?
— Nincs egy haverom sem, akit meghívhatnék, viszont egy
csomó felnőttel ünnepelni elég ciki. Már bocs, nem sértésnek
szántam.
Eric nem sértődött meg, én pedig lélekben teljesen máshol jártam.
— Akkor ezzel most átsiklottunk a fölött az aprócska, ám talán
nem elhanyagolható tény fölött, hogy az exnejed egy vámpírral
kavar? – tört ki belőlem feltartóztathatatlanul a kérdés.
— Igen, azt hiszem – felelte Eric. – A tényeken nem tudok
változtatni. Az egyetlen dolog, amit tehetek, az a kárenyhítés.
— Vagyis?
— Vagyis megtenni mindent annak érdekében, hogy Trevis
minél több időt töltsön velem. És minél kevesebbet egy vámpírral.
— Magadhoz vennél? – kérdezte mohón Trevis. Láttam Eric
arcán a döbbenetet.
— Hát... ez így konkrétan... – kereste a szavakat Eric.
— Értem – reagált Trevis hatalmas önuralommal, bár ezúttal
nem tudta palástolni csalódottságát. – Csak több vakáció. Pedig a
bíróság neked ítélne. Egy vámpír nevelőapa sehol nem nyerő.
— Szerintem a vérfarkas nagybácsik sem – jegyeztem meg,
ezúttal Ericet támogatva.
— Nevelőapa? – sziszegte Eric vérvörös fejjel.
 — Oké, még nem nevelőapa, de nagyon úgy néz ki, hogy az lesz.
Ahogy mondani szokás: komolyak a szándékai.
— Most csak próbálsz rávenni arra, hogy megfontoljam a
bírásághoz fordulást, vagy anyádnak valóban sikerült behálóznia a
világ egyetlen nősülni szándékozó vámpírját? – kérdezte lassan
Trevistől.
— Nem az egyetlen. Az interneten kilenc esetet találtam.
Nagyon viccesek a facebookos esküvői fotók.
— Nem abban egyeztünk meg, hogy az internetet csak és
kizárólag baráti levelezésre és tudományos kutatásra használhatod?
— Egyrészt nincs barátom, akivel levelezhetnék, másrészt ez az
utóbbi kategória volt. Úgy döntöttem, az új helyzetet tudományos
alapokra helyezem.
— Vagyis a lényeg – összegeztem –, hogy az új udvarlóból
tényleg mostohaapa válhat. Nem viccelsz – néztem Trevisre, ő pedig
bólintott, de a válasza nem nekem szólt.
— Igen, de tudom, hogy meg van kötve a kezed. Nem számít –
mondta felnőttesen.
— Tudod – sóhajtott Eric –, ha perre vinném a dolgot, előbb-
utóbb kiszivárogna Edmund és Edgár likantróp mivolta, és inkább ez
a probléma, nem a bíróság állásfoglalása. A nagybácsik nem
számítanak nagyon, a vámpír nevelőapa viszont igen. Csakhogy ha a
bátyáimról kiderül, hogy vérfarkasok...
— Oké, értem, nem kell magyarázkodnod. Tényleg megértem,
nincs sértődés. A labor mindenekfelett! – mondta Trevis.
— Ez nekem eléggé sértődöttnek tűnt – jegyeztem meg
félhangosan.
— Dehogyis! – vágta rá apa és fia.
— Mi van? – néztem értetlenül.
 — Tudom, hogy apa élete a labor, és azért küzd, hogy jobb
legyen a világ. Én is ezt akarom csinálni, ha megnövök. Vagy már
akkor, amikor még nem növök meg, de már felvesznek a Harvardra –
közölte határozottan. A hangjában ezúttal tényleg nyoma sem volt
sértődöttségnek.
— Azta! – nyögtem intelligensen.
— Ez az én fiam! – húzta ki magát büszkén Eric.
Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna. Oké, hogy mindig létezik
egy magasabb jó, aminek alárendelünk minden egyebet, de ez alól
azért csak kivétel az ember saját gyereke! Eric Bowman a
vámpírkutatást választja ahelyett, hogy a gyerekét biztonságba
helyezné egy vérszívó elől. Ennek azért megvolt a maga pikantériája,
még akkor is, ha adott esetben megbízott a volt felesége
választásában, és mellesleg azt gondolta, hogy manapság az ember
úgysem kerülheti el a vámpírokkal való találkozást, tehát naivitás azt
hinni, hogy ettől meg lehet óvni egy gyereket. Próbáltam nem erre
gondolni, de nehezemre esett.
— Felteszem, korábban, amikor nálad „vakációzott”, leginkább a
laborban üdültetek – mondtam végül hangosan.
— Igen – mondták mosolyogva. Sok szép emlékük fűződhetett
egy levegőtlen, vegyületektől bűzlő, kémcsövekkel és lombikokkal
túlzsúfolt laborhelységhez, ahol egy kávésbögrét is csak iszonyú
manőverezések árán lehet vízszintes felületre helyezni, ám amikor ez
végre sikerül, utána döbbenettel tapasztaljuk, hogy a bögre a
felülethez ragadt, mert senki nem törölte fel elég hatékonyan az előző
kísérlet emlékeztetőjét. Jártam egyszer Gerald laborjában, és most
hálát adtam az Égnek, hogy a gyermekkorom nem egy ilyen
lepraterepen telt. Ugyanakkor igazoltnak tűnt Gerald állítása,
miszerint kevés dolog tud összehozni annyira két embert, mint a
tömegspektrométerre való várakozás.
 — Ez sok mindent megmagyaráz – sóhajtottam.
— Igen – nevetett Trevis –, többek közt az izotóplabor plafonján
található eltüntethetetlen foltot is. Minden évben átfestik, de hiába.
— Igen – mosolyodott el a kedves emléken Eric is –, félrement
az egyik kísérlet. Trevis még csak négyéves volt, és kicsit elszámolta
az egyik hozzávalót. – Én örültem, ha négyévesen meg tudtam
számolni az ujjaimat, de úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat
sanyarú IQ-hányadosom megvitatására.
— Furák vagytok. Mindketten – állapítottam meg tényszerűen.
— Mindenki furcsa valamilyen szempontból – mondta Eric,
majd Trevishez fordult. – Bori például vámpírológus. És
egyiptológus.
— Ez sirály! – biccentett Trevis elismerően.
— Nem annyira – magyaráztam. – Az egyik életveszélyes, a
másikból meg nem lehet megélni. – Ám egy nyolcévest nem lehet
mindig észérvekkel meggyőzni, még akkor sem, ha történetesen
zseninek született.
— Mondom, sirály! – ismételte Trevis lelkes meggyőződéssel.
 36.

Rájöttem, hogy kedvelem Trevist, és szívesen beszélgetek vele –

valószínűleg azért, mert a legkevésbé sem hasonlít az általam ismert
nyolcévesekre – de megkönnyebbültem, amikor Erickel együtt
elmentek, hogy kipakolják a bőröndjét. Alig vártam ugyanis, hogy
végre elcsípjem Evelynt, és megbeszélhessem vele az éjszaka
történteket. Próbáltam kevéssé kitérni a részletekre, és csakis a
lényegre szorítkozni, elhallgatva a többórányi szenvedést, amit az
éjszakai szexműsor okozott. Persze, Evelyn elől gyakorlatilag
lehetetlen bármi érdemlegeset elhallgatni, ezért olyan nagyon nem
törtem magamat.
— Ez biztos? – kérdezte barátnőm, miközben nem is az
arcomban, hanem valahol a lelkemben kutakodhatott átható
tekintetével. Költői kérdés volt, tudta, hogy meg vagyok győződve az
igazamról.
— Egyértelmű, hogy más nem lehetett, csak Edith – ismételtem
lehangoltan.
— Megőrülök! – rázta fekete tincseit Evelyn. – Szerelmi
múzsacsók hatása áll, de még így is képes félrekefélni? Ha minden
pasi ilyen, én máris dobom Markot.
— Tessék? – nyitott be Mark végszóra, aggódó arccal. – Dobni
készülsz?
— Nem, nyugi – feleltem Evelyn helyett, nehogy nagyobb
galibát okozzak a kelleténél. – Épp csak női dolgokról beszélgetünk.
— Vagyis férfiakról – fordította le a szavaimat. Jó nyomozó,
meg kell hagyni.
 — Tulajdonképpen igen – hagytam rá a dolgot.
— Akkor én megyek is – lépett vissza tapintatosan az ajtóból. –
De esetleg előtte megtudhatnám, miért fordult meg a fejedben
egyáltalán a gondolat, hogy szakítasz velem?
— Nem fordult meg – mondta gyorsan Evelyn.
— Tényleg nem – bizonygattam én is. Mark szagot fogott, mint
egy mintakopó. És addig nézett, amíg el nem kezdtük magunkat igen
kényelmetlenül érezni.
— Csak egy hülye szófordulat volt – magyarázkodott barátném
erőtlenül.
— Tényleg – szajkóztam a varázsszót még erőtlenebbül, de aztán
megtörtem. Mark minden bizonnyal a rendőri alakulat egyik
legeredményesebb kihallgatója lehetett. – Evelyn csak azt mondta,
hogy ha minden férfi olyan, mint az az egy, akiről az előbb
beszélgettünk, akkor... de nem minden férfi olyan – makogtam.
Szemembe sütött a nap, mintha csak Mark irányította volna rám,
kihallgatólámpa hiányában.
— Értem – felelte. – Szóval nem kell aggódnom.
— Egyáltalán nem kell aggódnod – nyugtatta meg Evelyn egy
most már igazinak tűnő mosollyal.
— Akkor este együtt megyünk a versenyre? – kérdezte Mark
még mindig kicsit bizonytalanul.
— Persze.
— Oké – felelte megkönnyebbülten Mark. – Akkor én
magatokra is hagylak benneteket. Majd visszajövök, ha kiveséztétek
az Attila-témát.
— Ki mondta, hogy Attiláról beszélgettünk? – kérdeztem
fancsali képpel.
 — Hát, ebben a házban jelenleg egy nyomozó lakik, és
pechetekre az én vagyok. A nyomozóösztönöm pedig azt súgja, hogy
ha ti ketten pasikról beszéltek, és az nem én vagyok, akkor olyan sok
választási lehetőség nincs.
— Jogom van hallgatni, ugyebár? – tettem fel megadóan a két
kezemet.
— Természetesen – nevetett Mark. – De nem tudom, mi bajod
Attilával. Szemmel láthatóan odavan érted, még abba is belement,
hogy külön hálószobát kapjatok.
— Naná hogy belement! – feleltem ingerülten. Utálom a deja vu-
t, különösen, ha egy vámpírral folytatott kellemetlen beszélgetésem
köszön vissza. – Miért kellene nekem egy hálóban aludnom a
főnökömmel?
— Mint említettem, van egy nyomozó a házban, és az én
vagyok. Ráadásul nem vagyok teljesen süket sem, ha szabad
megjegyeznem. – Közel álltam egy látványos összeomláshoz, de
egyelőre a kíváncsiság erősebb volt.
— Csak nem azt akarod mondani, hogy te is hallottad...? –
kérdeztem hebegve.
— Már ha így szóba került: Attila hálószobája épp fölöttünk van,
és az előző két éjszakai műsort elég nehéz lett volna nem
meghallanom.
— Basszus, akkor az előző éjszakai műsor sem csak rémálom
volt. Pedig úgy reménykedtem.
— Lehet, hogy túlontúl naiv vagyok, de szerintem elég nehéz
abszolválni egy ilyen intenzív műsort félálomban – jegyezte meg
Mark piszkálódva.
— Nem én voltam, fogd már föl! – ordítottam a képébe. Elegem
volt abból, hogy a történteket mindenki kábé annyira képes helyesen
értelmezni, mint oszlófélben lévő zombibaka a hátra arcot.
 — Tessék? – bámult rám Mark meghökkenve.
— Mondom, nem én voltam – ismételtem tagoltan és hangosan,
akár csak egy kollégiumi portás a külföldi diáknak. Persze, én azért
nem magyarul.
— Márpedig nem is Evelyn. Ő mellettem aludta az igazak álmát.
Hihetetlen, milyen jó alvó.
— Nem is tudod, mekkora mázlista vagy – mondtam Evelynnek
irigykedve.
— A beszámolód után azért van róla némi sejtésem – felelte
gondterhelten. – Örülök, hogy nem hallottam semmit. Hálás vagyok
érte minden felsőbb hatalomnak.
— Én zsaru vagyok, a legkisebb neszre is felébredek – mondta
Mark. – Már megszoktam, bár meg kell hagyni, ilyesmit nem
gyakran hall az ember. Ha valamiért, hát én azért vagyok hálás, hogy
nem szakadt ránk a plafon.
— Hagyjuk a részleteket! – kértem Markot.
— Persze. Elnézést. Szóval akkor nem te voltál.
— El tudod ezt képzelni? – hőbörgött Evelyn. – Attila nappal
játssza a hősszerelmest, teszi Borinak a szépet, éjjel meg mással
hetyeg.
— Á, szóval ez az alapvető probléma – világosodott meg Mark.
— Nem a kialvatlanság, hanem hogy valaki mással svédtornázik.
Jelentőségteljes pillantást vetettünk egymásra Evelynnel.
— Nem, igazából nem ez az alapvető probléma – bonyolítottam
tovább a dolgot. Úgy döntöttem, most már úgyis mindegy: Mark
ismeri az igazság felét, a másik felére meg úgyis rájönne
hipergyorsan, tehát kár lenne a fáradságért, amit a titkolózásba
invesztálnék.
— Nem? – kérdezte Mark meglepetten. – Ez már megint valami
csajos dolog, amit én nem érthetek?
 — Végül is, joga van hozzá – magyarázkodtam. – Nem járunk
együtt. Sőt, én... nem nagyon bátorítottam mostanában. Vagyis,
meglehetősen elutasítóan viselkedtem. Megértem, ha elunta a
várakozást. – Magam sem hittem, amit mondtam, de mit csináljak, ha
egyszer ez jött ki a számon. Próbáltam magamnak is magyarázni a
helyzetet, de sikerrel nem nagyon jártam. – Mondjuk, akkor is az
lenne a tiszta dolog, ha megmondaná, mi az ábra, és nem
törleszkedne továbbra is – folytattam kissé indulatosabban.
— Akkor mégiscsak ez az alapvető probléma: hogy kettős
játszmát űz. – Sóhajtottam. Nem volt könnyű erről beszélnem
senkivel, hát még Markkal, akit olyan nagyon nem is ismertem.
Ámbár úgy tűnt, fordítva nem éppen ez a helyzet: ő valószínűleg elég
jól feltérképezett engem Evelyn elmondásai alapján.
— Nem is tudom – köntörfalaztam. – Ez esetben talán nem is ez
az alapvető probléma. – Most Markon volt a sor, ő sóhajtott egy
nagyot.
— Oké, feladom, Úgy tűnik, ezt sosem fogom kitalálni.
Felvilágosítanátok?
— A kettős játszma is elég gáz – mondta Evelyn megfontoltan.
Nem nézett a szemembe. – De a legfőbb probléma az, hogy kivel űzi
a kettős játszmát.
— Oké, leesett – jelentette be Mark lelkesen. Ebből egyből
tudtam is, hogy rossz nyomon jár. – Nem Evelyn, nem Bori. Tehát
maradnak a vérmedve csajok. Ez azért nem olyan nagy gáz. Nem
akarok bunkó lenni, de nem medvemorgást hallottam éjjelente,
hanem női hangot, vagyis emberalakban csinálták. Akkor meg?
— Fúj, még a gondolat is! – fakadtam ki önkéntelenül.
— Te ennyire ellenzed a likantrópok és az emberek közötti
szexet? – nézett rám Mark kissé megbotránkozva, pedig kettőnk
közül, azt hiszem, erre leginkább csak nekem lett volna okom.
 — Faji előítéletek? Épp tőled? A táltosok nem szintén alakváltók
egész véletlenül?
— Nem erre mondtam a fújt, hanem az állati alakban való
szexelés gondolatára, de ez most vakvágány, mert egyáltalán nem
erről van szó.
— Nem bizony. Már ha hihetek füleimnek.
— Mindenképpen. Én is hallottam. Sőt mi több, láttam is –
mondtam és beleborzongtam az emlékbe.
— Na, ezt sem gondoltam volna rólad – jelentette ki Mark, de
nem hagytam élvezkedni mocskos gondolataiban.
— Jaj, szállj már le rólam! Nem azt láttam, csak a csajt, miután
kijött a szobából.
— Oké, és melyik volt? Mangababa vagy plázacica? Bocs, a
nevükre nem emlékszem – tette hozzá, látva tekintetemet.
— Kitti és Tamara.
— Mindketten? Ez sok mindent megmagyaráz – gondolkodott
elmélázva.
Egyik sem nagyokos. Rám figyelnél végre egy pillanatra? Az a
bökkenő, hogy egyik sem. Egyik sem. Egyik sem! – ordítottam
hisztérikusán. Én kivetkőztem magamból, de Mark végre ismét
visszatért régi, analitikus önmagához, és elkezdett logikusan
gondolkodni.
— Ide kívülről nemigen jöhetett be senki – mondta. – Vannak
őrök, egy vámpír és négy vérmedve, egyből kiszúrják az idegent.
Meg egyáltalán, honnan szervezett volna Attila ide egy nőt? Ez
teljesen irreális.
— Nem jobban, mint az igazság.
— Az igazság? Miért, mi az igazság?
— Elő azzal a zsarulogikával – biztattam. – Gondolkozz! Hány
nő is lakik ebben a házikóban?
 — Hát te és Evelyn. És persze még Edith, de ő...
— Bingo! – kiáltottam fel.
— Ezt nem hiszem el.
— Gondolhatod, hogy én sem akartam hinni a szememnek.
— Most mondhatnám, hogy ha minden nő olyan, hogy az
esküvője előtt pár nappal is képes még mással henteregni, akkor
azonnal dobom Evelynt, de valahogy ez a duma most nem is tűnik
olyan jónak.
— Nem igazán – értett egyet Evelyn.
— Csak vicceltem, drágám.
— Tudom – felelte barátném egy nyugtázó mosollyal. Mark
maga elé meredt egy pillanatig.
— Egészen biztos vagy benne? – szegezte nekem a kérdést.
— Szerinted el lehet téveszteni ekkora vörös hajzuhatagot
hátulról?
— Nem akarok kekeckedni, de frizura alapján senki nem lehet
meggyanúsítani. Példának okáért neked is...
— Oké, de mivel én láttam...
— Értem, értem. Jó, megadom magamat. Ez
összetéveszthetetlen, bár egy jó paróka...
— Paróka? Minek? – vontam fel a szemöldökömet.
— Hát, mit tudom én... – kamuzott Mark elvörösödő fejjel.
— Mi az? Ki vele!
— Én alapvetően nem akarok ítélkezni – válaszolta kitérően, de
az ilyesmi engem nem szokott meghatni.
— Hagyjuk a rizsát! Mire gondolsz?
— Arra – kezdte óvatosan –, hogy ha abból indulok ki, amit te
mondtál, mármint hogy nem nagyon bátorítottad mostanában. ..
— Igen?
 — Viszont bevallottan majd megőrül érted...
— Igen. Ez csak a vámpírmúzsa csókjának köszönhető, de
egyértelmű, hogy még a hatása alatt áll. – Mark tudott a
múzsaharapásról, de megkértem Evelynt, hogy ne részletezze,
menynyire komoly a helyzet. Ez azonban nem gátolta meg Markot
abban, hogy levonja a következtetéseket.
— Szóval, arra gondolok, hogy a szimpla szerelem is elég őrjítő
tud lenni, hát még ha varázslattal rásegítenek. El sem tudom
képzelni. Szerintem Attila valószínűleg totál ki van már rád éhezve.
— Oké, ezzel nem mondtál újat.
— Vagyis lehet, hogy szerepjátékozott. Megkért valakit, és a
vörös paróka fontos része volt a játéknak – sandított felém Mark.
Láttam rajta, hogy legszívesebben fedezékbe vonulna a várható
golyózápor előtt, de relatíve egész nyugodt maradtam. Sőt, ez az
alternatíva szinte vonzónak tűnt az adott körülmények között.
— Vagyis szerinted nem Edith volt.
— Nem ismerem Edithet. Erről nem tudok nyilatkozni –
válaszolta Mark. – Sőt, Attilát sem ismerem, róla sem tudok
nyilatkozni. De ha racionálisan végiggondolom a dolgot, akkor arra a
következtetésre jutok, hogy jó esély van arra, hogy ne Edith legyen
Attila éjszakai programja – fejezte be a mondatot egy
eufemizmussal.
— Tulajdonképpen nagyon szeretnék hinni neked – feleltem. –
Csak...
— Igen, tudom – húzta el a száját Mark. – Ide, a világ végére ki
jött volna el anélkül, hogy az őrök észrevették volna?
— Azért azt ne feledjük, hogy az örök Fehérholló vérmedvéi,
vagyis Attila szövetségesei is egyben – figyelmeztettem Markot.
— Szólhatott nekik, hogy engedjék be a csajt...
 — Elképzelhető – szólt közbe most Evelyn –, de akkor még
mindig ott van az eredeti probléma: mégis, ki jönne ide az éjszaka
kellős közepén? Utálom ezt mondani, de Edith a valószínűbb. ..
— Ne ítélkezzünk, amíg van más lehetséges magyarázat –
mondta Mark. – Nem láttad a csaj arcát, csak a vörös hajtömeget.
— Vagyis azt mondod, hogy ne beszéljek Endrével.
— Endrével? – kérdezte megütközve Mark. – Megőrültél?
Eszedbe ne jusson szólni neki!
— De ha mégis Edith, akkor tudnia kell róla! – jelentettem ki.
Tudtam, milyen érzés rájönni, hogy a párod már egy ideje megcsal,
és persze nem ment ki a fejemből, hogy Endre annak idején
felvilágosíthatott volna, de nem tette. Én viszont nem akartam ebbe a
hibába esni – elég sok időmbe telt ugyanis, míg meg tudtam
bocsátani neki.
— Akkor mi lenne, ha valaki beszélne Edithtel? – vetette fel
Mark.
— Remek ötlet! – lelkendeztem. – „Mondd Edith, nem
hancúroztad át az előző két éjszakát Attilával, míg Endre
valószínűleg bealtatózva aludt a hálótokban, és épp az esküvőtökről
álmodott?” Tuti nyerő kérdés, biztos, hogy megtörik a csaj.
— Nem igazán erre gondoltam, de van igazság abban, amit
mondasz – ismerte el Mark. – Ha sáros, akkor úgysem lehet belőle
kihúzni semmit. Endrét sem lehet igazán megkérdezni, nyilván nem
volt fenn egész éjszaka, hogy alibit igazoljon Edithnek, meg
különben is elég nehéz ilyesmire rákérdezni.
— Egyetértünk – mondtam. – Kicsit körülményes beleszőni egy
időjárásról szóló beszélgetésbe, hogy: „Apropó, szexeltél a
menyasszonyoddal tegnap hajnali kettő és négy között?”
 Újra elememben voltam, és Markot szemlátomást megviselte e
fejlemény. Neheztelve nézett rám. Nem vittem előre a
problémamegoldást, ezzel magam is tisztában voltam, de legalább
kezdtem magamhoz térni.
— Egyet tehetünk – jelentette ki Mark. – Nem. Kettőt. Talán.
 37.

Mindketten Markra bámultunk, de ő a gondolataiba burkolózott.

Kénytelen voltam én megtörni a csendet.
— Bővebben? – kérdeztem lényegre törően.
— Nos, az egyik dolog, ami tulajdonképpen másodjára jutott az
eszembe, az Evelyn.
— Másodjára? – kérdezte Evelyn megjátszott sértődöttséggel. –
Köszi.
— Természetesen mindig te állsz az első helyen drágám, ezt
remélem, nem kell állandóan hangsúlyoznom.
— Nem kell, de időnként azért jólesik hallanom.
— Visszatérve az ötletre: arra gondoltam, nem tudnád-e valami
varázslattal megállapítani, hol volt Edith tegnap éjjel a kérdéses
időpontban.
— Sajnos az nem megy. Vagyis létezik ilyen varázslat, de
annyira nem pontos, hogy egy szobányi területre le lehessen
szűkíteni az eredményt. Meg tudnám állapítani, hogy melyik
városban, melyik városrészben tartózkodott a célszemély, sőt ha
mázlink van, akár még az épületet is be lehet azonosítani. De a
szobát... sajnálom, ennyire még én sem vagyok jó. Jöhet a másik
ötlet. Tudod, az első – nyomta meg a szót a kelleténél kicsit jobban.
— Az, végül is, magától értetődő – mondta Mark. – A jól bevált
hagyományos módszer, mindennemű varázslat nélkül.
— Varázslatmentes módszer. Szuper! – mondtam a messzeségbe
révedve. Lövésem nem volt, mit forgat a fejében. – De mégis, mire
gondolsz?
 — Zsarumunka. Megfigyelés. Ha az elmúlt éjszakákon mindig
volt Attilának látogatója, ma éjjel is lesz, legalábbis valószínűsíthető.
— És te kukkolni akarsz?
— Akar a halál, de muszáj lesz. Látnunk kell a nő arcát ahhoz,
hogy biztosra menjünk.
— Vagyis végighallgatjuk a műsort, és lesben állunk az ajtónál.
Amikor kijön, lecsapunk.
— Adok egy tanácsot, Bori – nézett rám Mark. – Soha ne menj
zsarunak.
— Rendben, vettem – bólintottam. – Maradok a hulláknál.
Vámpírok és múmiák. De mi a probléma a stratégiámmal?
— Az, hogy senkit nem akarunk szembesíteni semmivel és
senkivel. Nem az a cél, hogy Attila megtudja, kémkedtünk utána.
Mindössze annyit akarunk megtudni, hogy Edith volt-e az éjszakai
látogató. Ha ő az, akkor szólunk Endrének. Ha nem, akkor semmi
közünk az egészhez, és nem hozunk kínos helyzetbe senkit.
— Ebben van némi ráció – feleltem. – Azt leszámítva persze –
töprengtem fennhangon –, hogy nehezen tudom elképzelni, amint ott
guggolunk az erkélyemen, és próbálunk olyan pozíciót felvenni,
hogy jól megfigyelhessük a bige arcát, amikor épp rámászik Attilára.
Vagy miközben rajta van. Vagy amikor leszáll róla.
— Azt hiszem, ez most túl plasztikusra sikeredett – mondta
Mark feddően.
— Ez nem plasztikus, bakker, hanem kivitelezhetetlen. Ha
kimész az erkélyre, át tudsz sétálni Attila erkélyrészére, de kizárt,
hogy ne tűnne fel nekik egy kukkoló, még ha nagyon el is vannak
merülve. Lehet, hogy nem vagyok zsaru, de ahhoz azért nem kell
kopóész, hogy rájöjjünk: ha valakinek meglátjuk az arcát, akkor az jó
eséllyel meglátja a miénket is. Ugyanott vagyunk, mint az én
verziómmal.
 — Nem egészen – felelte higgadtan Mark.
— Mi jár a fejedben? – kérdezte Evelyn.
— Az, hogy bekukacozzuk.
— Bepoloskázásról már hallottam, de gondolom, ez nem az.
— Nem egészen, de hasonló. Kémkamerát rakunk az erkélyre. A
kamera jelét veszi a laptop, mi pedig addig bámuljuk a monitort,
amíg meg nem látjuk a csaj arcát.
— Ez egészen zseniális terv – tört ki belőlem a szarkazmus. –
Várj, csak! Mégsem – folytattam. – Merthogy itt vagyunk, ahol a
madár se jár, vagy ha mégis, akkor kiderül róla, hogy csak alakváltó,
és mindössze a szépségversenyre ugrott be. Itt nem teremnek csak
úgy az olyan kémeknek kialakított szupermarketek, ahol válogatni
lehet a különféle kémkamerák között.
— Még szerencse, hogy nincs szükségünk ezekre a nem létező
szupermarketekre – mosolygott az orra alatt Mark. Nyeregben érezte
magát, és ez minden porcikájából sugárzott.
— Nincs? – vizslattam elégedett képét.
— Nincs hát – válaszolta. – Mázlinkra épp van nálam egy
használható kamera.
— Micsoda mázli – csillantottam meg egy energiahiánnyal
küzdő C-3PO robot intonációs készségét.
— Édesem, te egy kémkamerával lófrálsz a semmi közepén? –
kérdezte jóval élénkebben Evelyn.
— Elvégre titkos nyomozásra hívtak minket, vagy nem? Naná,
hogy van nálam kémkamera. Nem épp ilyesfajta nyomozásra
készültem, de...
— Szóval kémkamerával – barátkoztam az ötlettel. Bár
alapvetően nem is a módszer nyugtalanított. – És ki fog kukkolni? –
tettem fel a százforintos kérdést.
 — Hát, én nem, az biztos – sietett leszögezni Evelyn.
— Nekem sem fűlik hozzá a fogam, mit ne mondjak –
csatlakoztam.
— Értettem a finom célzást – nézett rám Mark. – Éjjel jövök, és
elintézzük együtt a dolgot. Majd én kezelem a kamerát.
— Rendben.
— Éjféltájt?
— Gyere korábban. Már ha nem gond. Biztos, ami ziher.
— Itt leszek. Addig azonban vár még ránk egy feladat.
— A verseny, igen. Remélem, ott megtudunk pár dolgot a
gyilkossági üggyel kapcsolatban is.
— Bori, te beszélj a titkárnővel is. Úgy láttam, elég beszédes
volt a múltkor. Ő talán képben van a pletykákat illetően, és szívesen
meg is osztja azokat egy naiv érdeklődővel.
— Ez lennék én? Naiv érdeklődő? – nevettem.
— Pontosan – bólintott. – De ne játszd túl, ha kérhetem.
— Majd igyekszem visszafogott alakítást nyújtani – ígértem.
— És tiéd az indián is. Hallom, Fehérholló alakváltó
lábnyomokat talált a hátsó bejáratnál.
— Igen. De egyáltalán nem biztos, hogy az övé. Majd
megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. Vagyis a baglyot. A
fáról. Na, mindegy, értitek.
— Csak óvatosan! – figyelmeztetett Evelyn. – Egy sámán erejét
soha nem szabad alábecsülni. Ha ő az, akit keresünk...
— Vigyázni fogok – mondtam. – Mikor is indulunk?
— Fél óra múlva – nézett az órájára Mark. – Jó lenne korán
érkezni. Ráadásul még Fehérhollót is ki kell tennünk útközben.
 38.

A szépségversenyen már úgy fogadtak minket, mintha évek óta

legalábbis zsűritagok lennénk. Laura előre elkészítette a napi
belépőinket, és gyorsan csinált egyet Trevisnek is. A már ismerős
alakváltók bemutattak másoknak, így egész könnyedén szóba
elegyedhettünk gyakorlatilag bárkivel. Láttam, hogy a többiek
buzgón próbálnak információkat gyűjteni az egybegyűltektől. Edgár
a védőbűbájtól mentesített vérfarkassal társalgott, én pedig, miután
Hosszútollút mindig lefoglalta valaki, úgy döntöttem, először
Laurára koncentrálok, hátha tud valami jóféle pletykával szolgálni a
lányokról.
— Nemsokára kezdődik a program – figyelmeztetett. – Nem
keres valami jó helyet?
— Jó az mindenhonnan – feleltem. – A lányok gyönyörűek
akkor is, ha az utolsó sorból nézem őket. Bár a mai program nem is a
külső szépségről szól, ugyebár.
— Ez így van – mondta Laura, miközben igyekezett rendet tenni
a papírokkal borított regisztrációs pulton. – A mai nap a szavak
versenye. Vagy mások szerint az intellektusé, de én azért nem
mennék ilyen messzire – tette hozzá nem kevés kritikával, miközben
felvette a pulton pihenő, fémkeretes szemüvegét.
— És, jól bánnak a versenyzők a szavakkal? – érdeklődtem. –
Gondolom, a versenynek ez a része már jó ideje folyik a lányok közt
a színfalak mögött.
— Hát igen, az meglehet – mosolyodott el Laura. – Van köztük
pár felvágott nyelvű leányzó, az biztos.
 — Gondolom, gyakran összekapnak a lányok a verseny
felkészülésében – dobtam fel a magas labdát, remélve, hogy Laura
majd szép, látványosan lecsapja. – Nyilván nem segít, hogy másmás
fajhoz tartoznak. Vagy még az egyazon fajhoz tartozók is fúrják
egymást?
— Ez egy fura dolog – felelte Laura elgondolkodva. – A sima
falkatagok közt sokkal gyakoribb a fajokon átívelő konfliktus. De itt,
a versenyen, ez fordítva van: az azonos fajhoz tartozó lányok sokkal
inkább vetélytársai egymásnak, mint a többieknek. A győztesek igazi
presztízst nyernek, de itt nagyon fontos az alsóbb szinteken való
vetekedés is, mert aki bejut ide, az állami fordulóba, az már pozíciót
nyer a falkában. Fontos, hogy minél jobban szerepeljenek a lányok,
hiszen annál nagyobb esélyük van arra, hogy egy erős falkabeli
pozíciót betöltő tag válassza feleségül őket.
— Vagy akár egy másik falkához tartozó erős hím, ugye? –
kérdeztem, hogy lássa, nagyon is jól emlékszem még korábbi
beszélgetésünkre.
— Pontosan – felelte. – De azért ez a ritkábbik eset.
— És ez a pozíciószerzés tényleg működik? – kérdeztem. – Én
mindig azt hittem, hogy egy falkában is az érzelmek döntenek
elsősorban a párválasztásban.
— Persze, az érzelmek nagyon fontosak, de a legtöbb hímet egy
ilyen verseny eredménye döntően tudja befolyásolni az érzelmeiben.
Férfiak – húzta el a száját. – Nem mindig azzal a szervükkel
gondolkodnak, amivel kellene.
— És nem szokott ebből konfliktus lenni? – próbáltam a
pletykák vizére evezni. – Mármint a lányok közt. Vagy akár a pasik
közt. Nem szoktak elszabadulni időnként az indulatok? Ugye, érti?
— Persze, de hol nincs ilyesmi? – vonta meg a vállát.
 — És mostanában? Előfordult hasonló összetűzés? Tudja, hogy
az egyik likantróp megfenyegeti a másikat. – Hirtelen ráébredtem,
hogy kivételesen nem vámpírok közt próbálok életben maradni, így
akár nyugodt szívvel blöffölhetek is. Egy likantróp, ellentétben egy
érett vámpírral, nem képes kiszagolni a hazugságot. Ennek
megfelelően csont nélkül folytattam a mondandómat.
— Én úgy hallottam, az egyik nemrégiben elhunyt vérfarkasnak
is volt ilyen problémája – mondtam, miközben próbáltam leolvasni
Laura arcáról a reakcióját. Úgy tűnt, mintha feszengene. Kényes
pontra tapinthattam.
— Tényleg? – kérdezte. – Kitől hallotta?
— Már nem is tudom... Szerintem az esküvői vacsorapróbán
hallhattam valakitől, de meg nem mondom, kitől. Jó volt az ellátás,
és nekem egy pohár tömény már erősen kikezdi az
emlékezőtehetségemet – hazudtam szemrebbenés nélkül. Megy ez,
gondoltam, mint zombinak a bölcsésznézés.
— Nem tudom, mire gondolt az, aki ezt a pletykát terjesztette –
közölte távolságtartóan Laura. Vonásai megfeszültek, arcáról eltűnt a
laza mosoly. – Felteszem, Hosszútollú Williamre célzott az illető.
— Hosszútollúra?
— Másra nemigen tudok gondolni – válaszolta. – Ő tényleg
balhézott Roberttel. – Robert, Robert, kattogtak a kis fogaskerekek
az agyamban, aztán beugrott.
— Az a Robert, aki szintén megözvegyült a kígyótámadásban,
majd nem sokkal utána ő maga is meghalt?
— Igen, az a Robert. Tudja, Will rámozdult a feleségére,
Samanthára. Mármint még amikor élt a nő.
— Tehát Samantha megcsalta a férjét?
— Ezt nem tudom – rázta meg a fejét Laura határozottan. –
Inkább arra tippelnék, hogy nem, mivel a vérfarkasok elég
monogámok.
 — A kivétel persze erősíti a szabályt. Az viszont tény, hogy
William teljesen odáig volt a nőért – mondta Laura kicsit keserűen.
És akkor leesett a húszfilléres. Tényleg volt köztük valami, csak épp
nem úgy, ahogy eredetileg képzeltem: nem Hosszútollú epekedett
hiába Lauráért, hanem a nő volt odáig Hosszútollúért, az meg más
nőt kergetett, ráadásul hiába. – Amikor Samantha meghalt, Will a
férjét okolta, amiért nem vigyázott rá eléggé.
— Ha jól tudom, ott nem nagyon volt mit tenni.
— Így van. A kígyóemberek alattomban támadtak, és először a
nőkre mentek. Mire a rendes harc kibontakozott, a falka nőstényei
közül már többen rég halottak voltak. Nem volt idejük farkasalakot
ölteni, esélyük sem volt a túlélésre. William talán úgy gondolta,
Robert nem volt elég gyors, pedig segíthetett volna, de annyira nem
folytam bele ezekbe a dolgokba, csak a lányok pletykálták – mondta.
Látszott, hogy zavarban van. Úgy érezhette, mindez nem feltétlenül
tartozik rám, talán már meg is bánta, hogy elmesélte nekem.
— Hát, ez igen érdekes történet.
— Így is lehet mondani – felelte szárazon. Abban a pillanatban
valószínűleg egy érzelmileg sekélyes kreténnek tartott, aki egy
tragédiát mindössze az „érdekes” jelzővel tud illetni. Nem
hibáztattam. – Ha megbocsát, most mennem kell – mondta. –
Mindjárt kezdődik a verseny, ellenőriznem kell, hogy a zsűrinek
minden a rendelkezésére áll-e.
— Természetesen – válaszoltam előzékenyen. Megtudtam, amit
akartam, felőlem akár három zsűrit is ellenőrizhetett volna.
 39.

Nem tetszett, amit Laurától hallottam, de be kellett látnom: most

már megvan a hőn áhított indíték, amit eddig annyira hiányolt Mark.
Hosszútollú ezennel valódi gyanúsítottá lépett elő: tárgyi
bizonyítékban nem reménykedhettünk, elvégre mágikus módszerrel
iktatták ki a vérfarkasokat, de a módszer csak kevesek kiváltsága
lehetett, és ez nagyon leszűkítette a kört. Az indítékot nehéz lett
volna tagadni, az viszont nem volt az ínyemre, hogy én leszek
kénytelen vészmadárként elhuhogni bagoly barátunk bukását. Hogy
fogok Edmund és Edgár szemébe nézni?
Először is, győzködtem magamat, még nincs is igazi vész. Ez csak
egy meg nem erősített sztori egyelőre. Az első feladat, hogy
leellenőrizzük, mennyi a történet igazságtartalma. A második,
ismertem be aggódva, hogy ellenőrizzük, nem állok-e valami
varázslat hatása alatt, hogy ennyire nem bírom Hosszútollú William
bűnösségét elfogadni. Szólnom kell Evelynnek, emlékeztettem
magamat, mert ez nem normális. Vagy egyszerűen én nem vagyok
normális, döbbentem rá a lehetőségre. Előfordulhat, hogy képtelen
vagyok reálisan értékelni az olyan pasikat, akik alakváltók és
ráadásul még regeneráló mágiával is rendelkeznek? Gyanítottam,
hogy Attilával is elnézőbb vagyok a kelleténél. Mondjuk, ő használta
is azt a regeneráló mágiát életem – vagyis majdnem halálom – fontos
pillanatában, ami némiképp megmagyarázza a vele kapcsolatos
elfogultságomat. Ki kell vizsgáltatnom magamat, vontam le a
konzekvenciát.
 A program vontatottan haladt, vagy csak nekem tűnt úgy, nem
tudom. A beszélgetős versenyszám kitöltötte az egész napot. A
nézőközönség lelkesnek tűnt, úgyhogy lehet, hogy valóban bennem
volt a hiba. Igaz, én nem is nagyon koncentráltam a lányok
bemutatkozóira, megvoltam a fajok közötti békés gyüttélés, valamint
a világbéke fontosságának hangsúlyozása nélkül. Inkább azon
töprengtem, hogyan tudnám szóra bírni Hosszútollút a történet
kapcsán.
Az első szünetben megkönnyebbülten hagytam el a színház-
termet, de várakozásommal ellentétben Williamet egyelőre csak a
távolból nézhettem, mivel feltartotta egy csinos versenyző. A lány is
indián volt, hosszú, ébenfekete haja sűrű függönyként takarta a hátát.
— Kimet nézi? – kérdezte a hátam mögül Laura.
— Kim? – Ismerős volt a név, gyorsan le is esett, honnan: őt
emlegették minap a Bowman fivérek Nagyétvágyú Kimként.
Igyekeztem, hogy ne üljön ki az arcomra egy óriási vigyor.
— A kék ruhás lány, aki Williammel beszélget. Ő is bagoly, egy
törzsből valók. Kim az egyik esélyes, azt rebesgetik. De nem tőlem
tudja, én nem befolyásolhatom a közönségszavazatokat.
— Ó, nem hinném, hogy szavaznék bárkire is – feleltem.
— Tényleg? Nem tud dönteni?
— Nos, egyszerűen csak nem lenne fair – próbáltam magamat
kivágni. – Nem láttam mindenkit az összes versenyszámban, így elég
nehéz lenne igazságosan választanom.
— Ez a rendezvény nem az igazságosságról szól – nyugtatott
meg Laura. – Egyébként azért vannak a szabad programok, hogy
bárki beszélgethessen a versenyzőkkel, és megismerje őket akkor is,
ha épp lemaradt valamelyik bemutatkozásukról. De nem szólok bele,
itt demokrácia van: mindenkinek joga van nem szavazni –
mosolygott.
 Nem tudtam eldönteni, hogy ezt viccnek szánja-e, vagy
demokratikus hitvallásnak, így egyszerűen csak visszamosolyogtam
rá.
— Talán megragadom az alkalmat, és beszélek pár versenyzővel
– mondtam, és elindultam feléjük.
William már messziről köszöntött egy látványos biccentéssel, a
lány pedig széles mosollyal fordult felém. Hosszútollú bemutatott
minket egymásnak.
— Sokat hallottam önökről – mondta Kim. – Remélem, jól telik
az idejük. Biztosan nagyon szép esküvő lesz.
— Ó, igen, ebben én is biztos vagyok – feleltem. – És nagyon
érdekesen telnek a napjaink. Nem is reméltem, hogy részt vehetek
egy ilyen különleges rendezvényen. – Éreztem, hogy nem ártana még
egy személyesebb bókot is elsütnöm, de akárhogy erőltettem az
agyamat, fogalmam sem volt, hogy Kim miről beszélt a mai
versenyszám első fordulójában. Inkább nem kockáztattam a lebukást,
és a Laurától kapott információra támaszkodtam. – Ha jól hallottam,
sokan nagy esélyesnek tartják – mondtam, mintha az elmúlt
napokban kizárólag ezt a témát vitattam volna meg a többi nézővel.
— Igazán? – ragyogott fel a szeme.
— Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – mondta Hosszútollú
kedvesen. – Én is ezt mondom már egy ideje.
— Az nem számít, te iszonyúan elfogult vagy – nevetett a lány. –
Will családi presztízskérdést csinál a győzelmemből, pedig már egy
dobogós helyezés is bármelyik versenyszámban óriási eredmény
lenne.
— Családi presztízs? – kérdeztem meglepve.
— Persze – felelte Kim. – Én vagyok a legkedvesebb
unokahúgod, nem igaz? – öklözte vállon a jóval magasabb férfit egy
vicces mozdulattal.
 — Az egyetlen unokahúgom vagy, úgyhogy ez feltétlenül igaz –
válaszolta Hosszútollú elnézően. – És bár lehet, hogy egy leheletnyit
valóban elfogult vagyok, az objektív tény, hogy esélyes vagy több
kategóriában is.
— Nem tud veszíteni – kacsintott rám Kim. – Szerintem, ha nem
állnék nyerésre, összehozna egy kis bírókonfúziós mágiát a biztonság
kedvéért. – Hosszútollú arca elborult. – Csak vicceltem –
visszakozott gyorsan a lány. – Ilyet természetesen szigorúan tilos
csinálni. – Hosszútollún egyre erősebben kiütközött az idegek
viadala. – És természetesen Will nem is képes ilyenre. Jól mondom,
sámánok gyöngye?
— Jól mondod – felelte Hosszútollú nyomatékosan.
— Nagyon örülök, hogy találkoztunk – fordult felém Kim. Hát
még én, gondoltam. – Mennem kell, a következő forduló húzósabb
lesz, szükségem van előtte egy kis feltöltődésre. – Úrinő maradtam,
és nem kérdeztem rá, mit ért feltöltődés alatt.
— Ez csak természetes – mondtam. Egészen a versenyzőbejáróig
követtem a tekintetemmel. Szépen járt, léptei ruganyosak voltak,
akár egy párducé. Nincs benne semmi bagolyszerű, állapítottam meg
magamban. Nem mintha az ember vonásaiban tükröződne, hogy épp
milyen állat tette alakváltóvá. Viszont ha átváltozik, akkor
madárlábnyomot hagy a földön, az biztos. Mégpedig úszóhártya
nélkülit. Elgondolkodtam. Vajon Kim tudta, milyen rossz fényt
vetnek Hosszútollúra az ő kedélyes szavai? Vagy ezt most csak azért
gondolom, hogy eltereljem a sámánról a gyanút?
 40.

— Tessék? – kérdeztem bágyadtan Hosszútollút, miután

rájöttem, hogy egy ideje már hozzám beszél.
— Egy pillanatra azt hittem, el fog ájulni – felelte. – Ne hozzak
egy pohár vizet?
— Nem szükséges, köszönöm – mondtam. A nézők vissza-
özönlöttek már a színházterembe, az aulában alig lézengtek
egypáran. Reméltem, hogy Hosszútollú nem siet vissza nagyon a
beszélgető show-ra. – De esetleg leülhetnék valahol – javasoltam. –
Fáradt vagyok, tudja, milyen az, amikor az ember szabadságon van:
program program után, hogy le ne maradjon valamiről, aztán
fáradtabban tér vissza dolgozni, mint ahogyan elment. – Pláne, ha
nem hagyják aludni a szomszédban szexelő táltosok, tettem hozzá
magamban.
— Nem, nem igazán tudom, hogy van ez – felelte Hosszútollú. –
Nekem nincs olyan munkahelyem, ahonnan szabadságolhatnám
magamat. Ennek következtében nem szoktam vakációzni sem.
— Hát persze. Vagyis minden idejét az alakváltók közt tölti.
— Többé-kevésbé így van.
— Jól ismeri Laurát is, a recepciós hölgyet, igaz? – Gondoltam,
elsőként letesztelem az elméletemet a kettejük kapcsolatáról, aztán
átevezek sötétebb vizekre, és leellenőrzöm a Laurától hallott
pletykát.
— Laurát? Ezt meg miből szűrte le? – Ha lehet, még jobban
zavarba jött, mint mikor Kimmel beszélgettünk. Jó nyomon járok,
gondoltam.
 — Semmi különös... csak épp említette egyszer, hogy volt egy
bagoly alakváltó barátja, és kézenfekvőnek tűnt, hogy az önök
falkájához tartozhatott az udvarló. Mivel nem ismerek más
bagolyfalkát. Ami persze nem jelenti azt, hogy nincs más ilyen falka
a környéken. Vagyis...
— Ne törje magát, tudom, hova akar kilyukadni. Nem egészen
világos, miért így csinálja, de abbahagyhatja.
— Tessék? Nem értem – mondtam megzavarodva. Nagyon
reméltem, hogy nem fogott gyanút, és nem sejti, miért is
beszélgetünk valójában.
— Arra célzok, hogy pontosan tudja: én udvaroltam Laurának,
de valami miatt úgy tesz, mintha sejtelme sem lenne a múltunkról.
Csak azt nem értem, miért. Ez errefelé köztudott tény, megmondtam
volna, ha rákérdez. Sőt, úgy is elmeséltem, hogy nem kérdezte. –
Egy pillanatig csak hápogásra telt tőlem – nyilván a hely szelleme
aktivizálta szárnyas vérállat génemet. Ezek szerint újra
mellétrafáltam: egyik sem eped a másikért. Épp ellenkezőleg. Nagy
valószínűséggel a kölcsönös utálat szikrázik közöttük, nem pedig az
az őrült nagy vonzalom. Sóhajtottam. Úgy tűnik, tényleg a vámpírok
közt a helyem. Ott még sohasem tévedtem ekkorát a viszonyokról, a
dobogó szívűeket viszont valahogy nem nagyon értem. Főleg az
alakváltókkal gyűlik meg a bajom, gondolok itt elsősorban Attilára.
— Udvarolt Laurának?
— Miért van így megütközve? – Sorolhattam volna pár okot, de
megmaradtam a legfontosabbnál.
— Mert tisztán emlékszem, hogy Laura azt mondta, elveszítette
a jegyesét. Magyarán, hogy meghalt az udvarlója. Vagy ez nem ezt
jelenti?
— De, ez normális esetben ezt jelenti. Laura viszont nem
normális eset. Több szempontból sem.
 — Ezt meg hogy értsem? – kérdeztem rosszat sejtve. Valami azt
súgta, hogy Hosszútollú most próbálja bemocskolni legértékesebb
hírforrásomat, és ez nagyon nem tetszett.
— Laura teljesen összetört, miután elhagytam. Kicsit elborult az
elméje, azt hiszem. – A regisztrációs pult felé pillantottam. Laura
kábé annyira tűnt elmebetegnek, mint Fehérholló szolárium
reklámnak. – El sem jegyeztem. Szakítottunk, mielőtt ez még
bekövetkezett volna. Azt sem tudtam, hogy ezt a mesét terjeszti
idegeneknek. Mindegy, nem érdekes. Nyilván így könnyebb
elviselnie.
— Mit? Azt, hogy egy férjes nő miatt hagyta el? – tört ki
belőlem a női szolidaritás.
— Látom, jól értesült.
— Szóval, ez igaz.
— Mondjuk, igaz is, meg nem is. Laurával előbb szakítottam,
mint hogy Samanthával összejöttem volna. De tény és való, nem sok
idő telt el a két esemény közt. Miért beszélünk mi erről? Nem
hiszem, hogy sok köze lenne hozzá, hacsak nem akar rám mozdulni,
ami részemről rendben, de a lelkizős részt én kihagynám. Alapelvem:
inkább egy hosszú és izgalmas menet, mint egy hosszú és unalmas
beszélgetés.
— Az én alapelvem viszont: inkább egy hosszú és izgalmas
beszélgetés, mint egy hosszú és unalmas menet – válaszoltam
rutinosan.
— Baby, Hosszútollúnak még senki sem panaszkodott, hogy
unalmas lett volna – felelte olyan behízelgő hangon, hogy a
gyomrom is felfordult tőle.
— Basszus, ez rosszabb volt, mint egy Karl May-regény NDK-s
pornófilm-adaptációjának indián szövege! – grimaszoltam.
 — Igen, amikor kimondtam, magam is rájöttem, hogy ebből nem
fogok jól kijönni. De a lényeg: unalomtól nem kell tartania.
— Ön viszont, úgy tűnik, könnyen ráun másokra.
— Ön pedig, úgy tűnik, könnyen ítél elhamarkodottan – vágott
vissza gyorsan.
— Igazán?
— Igazán. Megvolt az okom arra, hogy Laurát elhagyjam, és
nem hinném, hogy épp önnek tartoznék magyarázattal.
— Hát persze. Hallgatni mindig kényelmesebb. Nyilván arról
sem akar beszélni, hogy nekiugrott Samantha férjének, miután
Samanthát megölték a kígyók.
— Így van – nézett a szemembe Hosszútollú. – Erről sem akarok
beszélni. Ami elmúlt, elmúlt. Robert meghalt, minek bolygatni a
múltat? Nem vagyok büszke arra, hogy nekiestem, de most már nem
tudom meg nem történtté tenni.
— Miért, szeretné? – kérdeztem, az arcát fürkészve. Hosszútollú
mély lélegzetet vett, mellkasán megfeszült a sűrű szövésű vászoning.
— Persze. A haragom valószínűleg az életébe került – jelentette
ki, én pedig éreztem, hogy végre fény derül a titokra, amit annyira
szerettünk volna megfejteni.
— Ezt meg hogy érti? – kérdeztem, Hosszútollú pedig szinte
megkönnyebbülten válaszolt.
— Később, mikor láttam, mennyire nem önmaga, felajánlottam
neki a segítségemet, de ő elutasította. Ha korábban nem akaszkodunk
össze, talán megmenthettem volna.
— Megmenteni? Hogyan? Mitől?
— Meg akartam gyógyítani. Bár nem biztos, hogy sikerült volna.
— Az orvosok értetlenül álltak az eset előtt – feleltem.
— Az igaz. De én sámán vagyok, másképp gyógyítok, mint az
orvosok. Nehéz elmagyarázni. – felelte, én pedig megértően
bólintottam.
 Na, az alternatív gyógymódokról tudnék én is egy s mást regélni,
gondoltam. A csodás gyógyulás lassan életem természetes részévé
vált, megszoktam már, mint vámpír a tükör nélküli sminkelést.
— Robert nem bízott bennem, és ezt meg tudom érteni. Így
viszont esélye sem volt a felépülésre.
— Ha mások nem tudtak rajta segíteni, miből gondolja, hogy ön
tudott volna?
— Robertnek a lelkét kellett volna meggyógyítani. Nem is
meggyógyítani: megtalálni, és visszafordítani az útjáról.
— Ön szerint Robertet elhagyta a lelke? – kérdeztem, remélve,
hogy rosszul hallok. Annyira szerettem volna egy egyszerű
gyilkosságot felderíteni. Oly nagy kérés ez, Uram? – dohogtam
magamban.
— Nem hiszi, hogy lehetséges, igaz?
— Én már semmire nem mondom, hogy nem lehetséges –
mondtam őszintén. Ha valamire, hát erre megtanított az elmúlt pár
hónap. – Egy picike átok is igen sokat tud ártani. Hát még egy
ütősebb fajta – mondtam, remélve, hogy elég meggyőzően adom a
naiv hallgatót, aki Hosszútollú minden szavát elhiszi. Később ráérek
átgondolni, mi lehet igaz és mi nem, nyugtattam magamat.
— Erre a lehetőségre nem is gondoltam – felelte Hosszútollú. –
De remélem, hogy így volt.
— Reméli?!
— Igen – felelte határozottan. – Ez ugyanis azt jelentené, hogy
úgysem tudtam volna tenni érte semmit.
Őszintének tűntek szavai, de egyre kevésbé bíztam józan
ítélőképességemben. Ő biccentett, és továbbállt. Óvatosan nyitotta ki
a színpadterem felé nyíló ajtót. A teremből kiszűrődő tapsot
várakozó csend váltotta fel. „A fajok békés együttélése” – törte meg
a csendet egy lelkes hangú versenyző, mire újra felhangzott az
erőteljes taps. Aztán Hosszútollú behúzta az ajtót, és magamra
hagyott minden dilemmámmal.
 41.

A kimerítő versenynap bankettel zárult, legnagyobb

meglepetésünkre. Mint kiderült, ide külön jegyet lehetett váltani, és
Hosszútollú ajándéka volt, hogy nem kellett fejenként leperkálnunk
súlyos összegeket a vacsoráért. A bankettre szóló jegyeket Laura
nyújtotta át az utolsó szünetben, hangsúlyozva, hogy Hosszútollú
utasításainak megfelelően cselekszik. Nem tudtam mire vélni ezt a
gesztust. Alapjában véve két eshetőséget láttam: az egyik, hogy
Hosszútollú jó előre szólt Laurának a bankettjegyekről, és már nem
akart visszakozni; a másik, hogy a sámán a beszélgetésünk után
döntött úgy, hogy igyekszik még jobban bevágódni nálam,
kompenzálva délutáni összezördülésünket, és gyorsan intézkedett a
jegyekről. Akárhogy is, maradtunk, és tulajdonképpen örültünk az
ölünkbe hullt esti programnak.
A bankett előtt egyórányi szünetet hirdettek, hogy berendezhessék
a színháztermet. Markot és Evelynt sikerült elcsípnem kifelé menet.
Intettem nekik, hogy menjünk ki egy sétára. A többieket nem is
próbáltam hívni, nem akartam feltűnést kelteni egy nagyobb
kupaktanáccsal. Elsétáltunk az erdő felé, hogy zavartalanul
beszélhessünk. Főleg nekem volt miről mesélnem, barátaim pedig
érdeklődve hallgatták beszámolómat.
— Nem egyszerű a helyzet – összegzett Mark. – Hosszútollú
igen gyanús, ha Laura szavaiból indulunk ki.
— De ha, teszem azt, Hosszútollúnak hiszünk, akkor Laura
teljesen megbízhatatlan – védtem a sámán becsületét. – Ez nem
nagyon visz előre – mondtam letörten.
 — Semmi gond – felelte Mark felspannolva. – Most már van két
sztorink. Már csak rá kell jönnünk, melyik verzió az igazi.
Rutinmunka, estére meglesz – jelentette ki magabiztosan. – Meglesz
– ismételte, látva szkeptikus enerváltságunkat. – Úgy tűnik, ez egy
köztudott történet, épp csak senki nem tulajdonított neki eddig
jelentőséget. Pár óra alatt felgöngyölítem, ne aggódjatok.
— Rendben – mondtam. – Ha ez kivételesen ennyire egyszerű,
én nem akadékoskodom.
— Nagyon úgy tűnik, hogy Hosszútollúnak semmi oka nem volt
hazudni a Laurával folytatott kapcsolatáról. És az is nagyon
valószínű, hogy Laura talán egy kicsit tényleg megzakkant a szakítás
után, de ez még nem ok arra, hogy bármivel is gyanúsítsuk. A
hazugsága inkább a magánéleti problémáját akarja leplezni, nem
pedig egy gyilkosságot – kombinált Mark hangosan.
— Ez azért nem annyira egyértelmű – mondtam. – Hosszútollú
azt mondta, nem azért szakított Laurával, mert Samanthába
belehabarodott. Ki kellene deríteni, mi is volt az igazi ok, hátha ez
bármit előrelendít. Előfordulhat, hogy találunk valami indítékot
Lauránál is.
— Nem tudom – ráncolta a homlokát Mark. – Ha Laura
haragudott is Hosszútollúra Samantha miatt, legfeljebb arra lehetett
indítéka, hogy Samanthát eltegye láb alól. Miután azonban a nő már
meghalt, miért ölte vagy ölette volna meg Robertet? A nőstény
vérfarkasokat a kígyóemberek ölték meg, ennek nemigen lehetett
köze Laurához.
— Robertre is megorrolhatott. Ha valakinek elborul az agya, ne
várj tőle logikus gondolkodást. Lehet, hogy Robertet is hibáztatta
amiatt, hogy Hosszútollú és Samantha között románc szövődhetett –
érvelt Evelyn.
 — Egy jó férj nem ad esélyt arra, hogy a felesége félrelépjen –
jelentette ki kategorikusan, én pedig élvezettel néztem Mark arcának
színeváltozásait.
— Ha lehet, ne a képzeletünkre hagyatkozzunk, hanem a
tényekre – csóválta a fejét Mark. – Lássuk be: egyelőre semmi
konkrétum nem utal Laura bűnösségére. Menjünk vissza, és a
banketten koncentráljunk Laura és Hosszútollú románcának
felderítésére. Próbáljuk meg összerakni a kirakós darabjait.
Garantálom, hogy estére sokkal okosabbak leszünk. Addig meg ne
tekerjük szerencsétlen hattyú nyaka köré a kötelet, értjük egymást?
 42.

A Cry Wolf sláger death metalos feldolgozása kissé riasztó volt,

de hamar rájöttem, hogy az nem a hivatalos program, hanem a
hangfaltesztelés része. A bankett első felében halk, andalító slágerek
szóltak, és ez tökéletes háttérzenének bizonyult a beszélgetésekhez.
Trevis lelkesen megosztotta velem a jegyzeteit, Eric pedig
megdicsérte pontos megfigyelő munkáját, majd röviden megvitatták
a likantróp génállomány misztikumát. Én mindössze annyit tudtam
hozzátenni a tudományos eszmecseréhez, hogy talán jobb lenne ezt a
kérdést nem ennyi alakváltó szuperhallású füle előtt megtárgyalni.
Ebben végül is igazat adtak nekem, és vonakodva bár, de ejtették a
témát hazamenetelig.
Miután Mark diszkréten kiadta a többieknek a felderíteni valót,
mindenki élénk társalgást folytatott egy-egy ismerősebb arcú
alakváltóval. Én viszont Edmundra és Edgárrá csaptam le, amint az
általuk szemmel tartott vérfarkas őrizetét átvette Attila. Intettem,
hogy jöjjenek ki, és ők egyből vették a lapot: alakváltóként nem
kellett őket külön emlékeztetnem arra, hogy bármi, ami odabent
hangzik el, az avatatlan fülekhez is eljuthat. Hátramentünk a
parkolóhoz, ahol egy teremtett lélek sem járt. A buli jó volt, kevesen
vágytak friss levegőre, és azok is a főbejárat környékén lézengtek.
Magunk voltunk. Én pedig magamonkívül.
— Miért nem említettétek, hogy Hosszútollúnak konfliktusa volt
Roberttel? – támadtam le őket minden különösebb bevezető nélkül.
— Nem volt az olyan nagy dolog – felelte Edmund. – Alakváltók
vagyunk, fogd már föl!
 — Nap, mint nap összemarakodunk ennél jobban is. Aztán
megbékélünk, mert felülkerekedik a józan ész az ösztönökön. Nem
kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani egy szóváltásnak.
— Minden fontos lehet, tudjátok nagyon jól – korholtam őket
idegesen. – Egyelőre ez az egyetlen konkrét nyom, amin el lehet
indulni, és ezt is jó sok időbe került kideríteni, hála a
hallgatásotoknak.
— Te komolyan gondolod, hogy William állhat az események
mögött? Megmondtuk, hogy...
— Hosszútollú sámán, az isten áldjon meg benneteket! Itt
szerénykedett nekem, hogy eszébe sem jutott, hogy valaki varázslatot
szórt volna Robertre, meg hogy az ellen úgysem tudott volna tenni
semmit, de elég ideje koptatom már a konferenciák padját ahhoz,
hogy tudjam, mire képes egy tehetséges mágiahasználó.
— Azt hiszem, ezt egyszer már megbeszéltük – mondta Edgár. –
William soha nem varázsol. Vagyis lehet, hogy csinál olyasmit, ami
esetleg varázslatnak minősül, de kizárólag gyógyításra használja az
erejét. Ő a törzs dokija. Ennyi. Meg persze vadászat előtt egy kis
rituálé elvégzése.
— Szóval varázsol.
— Az csak egy idétlen rituálé. Törzsi hagyomány, és semmi sem
bizonyítja, hogy érne is valamit. Egy alakváltó sikeresen vadászik
mindennemű varázslat nélkül is. Megszokták, hogy a sámán besegít a
vadászatba, ez pszichológia, nem mágia.
— Ezt most nem fogjuk tudni eldönteni. A lényeg, hogy
segítenetek kell.
— Segítünk – mondta Edmund. – Az igazságot ki kell deríteni.
Főleg, mivel az igazság tisztázni fogja Williamet is, erről meg
vagyok győződve.
 — Rendben. Figyeljetek, ki kellene deríteni, hogy vajon
Hosszútollú miért szakított Laurával.
— Mit kell ezen kideríteni? – értetlenkedett Edmund. – William
Samantha miatt dobta Laurát, mint ahogy azt már kiderítetted.
— Igen, de úgy hallottam, volt más oka is a szakításnak. Sőt,
állítólag, először volt a szakítás, utána Samantha.
— Ez nyilván William polírozott verziója – mondta Edgár. –
Bírom Willt, jól tudod, de azért nincsenek illúzióim a nőügyeit
illetően. – A két Bowman arcán akkora vigyor ült, hogy azt sem
tudtam, hogy fér el rajtuk.
— A baglyok állítólag monogámok, mint a farkasok, de William
nem hűséges típus, ezt itt kábé minden második lány alá tudja
támasztani – világosított fel Edmund. – Na, erre leesett az állam.
— Minden második? – ismételtem révetegen. A hosszú toll jó
hosszú lehet, gondoltam. William meg az a fajta, aki még a vámpírt
is röptében... vagyis vérhattyút, hogy stílusosak legyünk. Bár ez talán
nem is olyan nagy szám egy vérbagoly esetében. – Tehát William
jókora nőcsábász, de ettől még nem lesz gyilkos.
— Még csak az sem igaz, hogy nem hűséges típus – pontosította
Edgár bátyja szavait. – Soha nem kavart több csajjal egyszerre,
mindig csak egymás után.
— Ez a férfiak hűségfogalma? Köszönöm, ezt igyekszem jó
mélyen az emlékezetembe vésni.
— Most miért? Az egyéjszakás kaland nem számít viszonynak.
Az csak szórakozás.
— Oké, vettem. És tudod mit? Épp az ilyen pasik miatt, mint te,
nem vágyom egyéjszakás kalandokra – vágtam a képébe. No meg a
Koppánnyal töltött éjszaka utáni kijózanodás pillanatai miatt,
folytattam gondolatban a kirohanásomat.
 — Nézd, Will valószínűleg már akkor belezúgott Samanthá- ba,
amikor még Laurával járt, de csak a szakítás után mozdult rá az új
nőre. Ez szerintem korrekt.
— Persze, korrekt – dühöngtem. – Eldobni egy csajt, úgy, mint
azt egy vámpír teszi a kivérzett hullával, csak mert már meguntátok,
és nem laktok vele jól, tök korrekt.
— Most meg mi bajod van?
— Semmi, Edgár, az égadta világon semmi – feleltem. – Csak
nem bírom az ilyen macsó dumát.
— Ez nem macsó duma – tiltakozott sértetten Edgár. – Minden
tiszteletem Willé, hogy egyáltalán ennyi ideig kitartott Laura mellett.
A csaj tök gáz, mindenki tudja. Will meg majdnem egy évig járt vele.
Irdatlan rekordot döntött.
— Tök gáz a csaj? És mégis mitől tök gáz?
— Hát, én nem akarok pletykálni...
— Ja, persze – húztam elő leglesújtóbb pillantásomat.
— Oké, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hát legyen. Laura sem
éppen egy szent, ha már itt tartunk. Jó sok pasi felpróbálta, pár napig
bírták. Szerintem a csaj totál zakkant.
— Mert a pasik sorra „felpróbálták,” ahogy te mondod, és aztán
sorra dobták? Hát, ez biztosan jót tett az önbecsülésének. Ez az út a
kiegyensúlyozott személyiség megalapozásához. Hogy ti mekkora
bunkók vagytok!
— Na, jó, akkor mondjuk ki: a csaj ronda, nincs mit szépíteni a
dolgon. Hibás a karosszériája.
— Ronda? Akkor neked mi a szép? Csak a fürdőruhás
szépségverseny résztvevők? Laura egyáltalán nem ronda.
— Na persze – hümmögött Edmund. – Mert te még csak így
találkoztál vele.
— Így? Felöltözve, a pult mögött? Jól értem, hogy
mindkettőtöknek megvolt a csaj?
 — Most nem ez a lényeg – próbált meg kitérni az egyenes válasz
elől Edmund.
— Szóval megvolt – vontam le a konklúziót. – Egyéjszakás
kaland, mi?
— Hát, többről szó sem lehetett – mondta Edgár.
— És szögezzük le: az egy éjszaka is kíváncsiságból jött létre –
magyarázkodott Edmund.
— Csak teszteltük, hogy igaz-e a pletyka.
— És igaz – bólintott jelentőségteljesen Edmund.
— És mi a pletyka?
— Nem pletyka. Most mondjuk, hogy igaz.
— De mi?
— A karosszériahiba – nézett rám Edgár, mintha értelmi
fogyatékos lennék. Egy pillanatra annak is éreztem magamat.
— Vagyis? – kérdeztem. – Ne idegesítsetek már. Mi az, amit
nem bírtok elviselni egy pucér nőben? Most már nagyon szeretném
tudni.
— Itt nem a meztelenségen van a hangsúly – mondta Edmund.
— Hanem?
— Alakváltónak nem szép – válaszolta Edgár, miközben
Edmund bólogatott.
— Úgy értitek, nem szép az állati része, ezért dobtátok? De hát
nem tarantulává vagy gilisztává változik, könyörgöm, hanem
madárrá! Ez mennyiben rosszabb, mint egy farkas?
— Félreérted – vágták rá egyszerre.
— Nem arról van szó, hogy ronda az állat, amivé változik –
magyarázta Edgár amolyan „ezt kikérem magamnak” hangnemben. –
Arról van szó, hogy... nem szépen változik át.
— És ezért dobta mindenki – mondtam hitetlenkedve.
— Hát, röviden összefoglalva, igen.
 — Bravó! – hajtottam főt Edgár előtt színpadiasan. – A
likantrópok panaszkodnak, hogy nem veszik őket emberszámba,
miközben a saját fajtájukkal bánnak úgy, mint amit ők sérelmeznek.
— Ő nem a mi fajunk – pontosított Edmund.
— Oké, bocsánat. Nagy itt a keveredés. De azért alakváltó, nem
igaz? Kikhez is tartozik? A hattyúk falkájához, ugye?
— Mondjuk – bólintott Edmund.
— Hogyhogy mondjuk?
— Úgy, hogy nincs saját falkája, így a hattyúk fogadták be, de
egyébként meg tyúk. – Na, itt kezdtem el érezni a magyarság súlyos
örökségét. Mások lehetnek dögös vérfarkasok vagy vérmedvék, de az
Újvilágban az egyetlen alakváltó, aki magyar ősökkel büszkélkedhet,
az egy béna tyúk, aki még ráadásul nem is tud elegánsan átváltozni –
bármit is jelentsen ez.
— És mégis, mit értetek az alatt, hogy valaki nem szépen
változik át?
— Erről nem nyilatkozunk – lépett hátra feltett kézzel Edgár. –
Egy úriember nem fecsegi ki mások titkait.
— Ó, hogyne! Egy úriember viszont simán lefektet valakit csak
hogy lássa, igaz-e amit más úriemberek pletykálnak. Undorítóak
vagytok! És álszentek is!
— Ezt errefelé úgy mondják, hogy kulturálisan eltérőek –
ingerelt tovább Edgár. – De hát a politikai korrektség nem az
erősséged, ezt eddig is tudtuk. – Na, kezdett elborulni az agyam.
— Kulturális eltérés?! – kapkodtam levegő után. – Így is
nevezhetjük a dolgot, miért ne? A férfiak bunkósága és a nők
empatikus mivolta közti óriási szakadék végül is tekinthető kulturális
különbségnek, igen.
— Ez már milyen feminista duma – húzta a száját Edgár. –
Egyébként pedig nem erre céloztam, hanem az emberek és az
alakváltók kulturális különbségeire.
 — Az rendben van, ha likantrópok egymást közt kibeszélnek egy
másik alakváltót, de emberrel ilyesmiről nem értekezünk.
— Akkor most lépj túl ezen a kulturális különbségen, ha
kérhetem. Ti hívtatok ide segíteni. Ehhez képest azt is másoktól
kellett megtudnunk, hogy Robertnek volt némi nézeteltérése egy
másik alakváltóval.
— Oké, szálljunk le a témáról – mondta Edmund, elunva a
szócsatározást. – Laura egyszerűen fáziskéséssel vált alakot. A lába
túl sokáig marad emberi, ennyi. Visszafele ugyanez a helyzet. Ez
szerinted mennyire viszi előre a nyomozást?
— Még nem tudom. De értékelem, hogy elmondtad.
— Ki akarjuk deríteni az igazságot – felelte. – Ebben ne
kételkedj. A lobbi nem lényeg.
— Csak épp nehéz tőle elvonatkoztatni.
— Eric figyelmeztetett, hogy szókimondó vagy.
— Sajnálom, ha ez esetleg nem tetszik.
— Lépjünk túl rajta. Sőt, még jobb, én is szókimondó leszek:
felőlem az orrom alá dörgölheted, mekkora taplók vagyunk, ha ez
nem akadályoz meg közben abban, hogy a lényegre koncentrálj.
— Akkor ezt megbeszéltük. Uraim, úgy látom, a buli lassan a
végéhez közeledik – mondtam, és a közeledő Attila felé
biccentettem.
— Azt hiszem, ideje felváltanom Attilát – mondta Edmund. –
Menjünk vissza.
— Rendben – mondtam, és elindultam én is Edmund után, aki
megszaporázta a lépteit, hogy utolérje Attilát. Hirtelen erős szorítást
éreztem a karomon. Edgár rántott vissza. Meglepetten néztem rá.
— Én nem vagyok olyan békülékeny, mint az öcsém – suttogta a
fülembe.
 — Engedd el a karomat! – mondtam, és megpróbáltam
kiszabadulni, de túl erősen fogott. Kínomban az égre pillantottam, és
nem tudtam nem észrevenni a holdat, amely feltűnően kerekded
formát készült ölteni. Hamarosan telihold, gondoltam, és egy fiatal
likantróp nehezen uralkodik már ilyenkor magán. Átváltozni éppen
nem fog, de hogy nem veszi észre magát, ha elszabadulnak az
indulatai, az hótziher.
— Azt hiszed, azért mert a segítségedet kértük, jogod van
sértegetni és ítélkezni? Neked fogalmad sincs arról, milyen egy
alakváltó életét élni, úgyhogy... – Nem folytatta. A szóváltásra Attila
és Edmund egyszerre fordult meg és indult felénk vissza futva.
— Engedd el! – kiáltották. Edgár keze meglazult, én pedig
megpróbáltam magamat kirángatni szorításából. Rosszul tettem.
Edgár keze reflexszerűen összeszorult kicsúszni készülő karomon, és
halk reccsenést követően éles fájdalom nyilallt a csuklómba. Edgár
ösztönösen elengedett, sőt egy lendületes mozdulattal ellökött
magától ijedtében. Na, ezt végképp nem kellett volna. Kisebb repülés
után a jobb karommal fogtam fel az esést, de sajnos nem a puszta
földön, hanem a bicikli-parkoló egy vasán landoltam. Bónuszként
még a szomszédos vasat is sikerült lefejelnem, de az, hogy a
fejemből folyik a vér, el sem jutott a tudatomig, annyira fájt a karom.
Nem véletlenül: az alkarom mindkét csontja eltört és el is mozdult.
 43.

A hányinger kerülgetett. Talán az ijesztően élettelen, tartás nélküli

karom látványa miatt, vagy maga a törés okozhatta, hogy felfordult a
gyomrom, nehéz volt eldönteni. Az sem segített, hogy Edmund
kegyetlenül nekiállt megtorolni sérelmeimet, míg Attila gyorsan
felmérte, hogy a sérüléseim nem életveszélyesek, így ő is nyugodtan
beállhat elégtételt venni. Azt pedig, hogy Fehérholló hogy és mikor
keveredett bele a buliba, végképp nem tudtam felfogni. A három az
egy ellen felállás eléggé esélytelenné tette Edgárt, akit egy
szempillantás alatt véresre vertek önkéntes testőreim, és miután ez
megtörtént, Edmund egyből oldalt is váltott, hogy végre befejeződjék
a küzdelem. Az egész nem tartott tovább pár percnél. Nekem és
Edmundnak nyilván egy örökkévalóságnak tűnt – a szenvedés
iszonyúan meg tudja nyújtani az időt.
— Sajnálom, sajnálom! – suttogta a földre szorított Edgár, mire
Fehérholló felemelkedett a mellkasáról. – Sajnálom – hörögte Edgár
erőteljesebben.
— Hogy vagy? – térdelt mellém Attila aggódva.
— Szarul – feleltem őszintén. – De azért megmaradok, csak
eltört pár csontom.
— Vérzel – simította el a hajamat a homlokomról. – Csoda, hogy
ennyivel megúsztad. Ügyesen estél.
— Nem volt tudatos.
— A kezeddel lefékezted az esést. Különben sokkal durvább
lenne a fejsebed, és most nem beszélgetnénk holmi csonttörésekről.
 — Imádom, hogy ilyen mázlista vagyok – nyüszögtem. – Esetleg
megvitathatnánk a lehetséges kezelést is? Mármint rohadt gyorsan,
ha kérhetem, mert iszonyúan fáj.
— Sajnálom – suttogta Attila, és szinte észrevétlenül egy csókot
lehelt az arcomra. Tudta, hogy ezen most nem fogok fennakadni.
— Tudom, hogy sajnálod – mondtam kicsit türelmetlenül. –
Bizonyára Edgár is sajnálja, különösen, miután jól péppé vertétek, de
én nem gyógyulok olyan gyorsan és látványosan, mint egy vérfarkas,
úgyhogy légyszi a sajnálomokat hagyd későbbre, és most koncentrálj
a gyógyításra!
— Úgy értem: sajnálom, de attól tartok, ez nem megy – nyögte
Attila bűnbánatosan. Reméltem, hogy a fejsebem valójában durvább,
mint amilyennek tűnt, és egyszerűen nem megfelelően fordítja az
agyam a beérkező információkat.
— Mi az, hogy nem megy? – kérdeztem kétségbeesetten, és
tőlem telhetően visszafogottan. Túl sok szuperhallással rendelkező
lény regenerálódott a közelben ahhoz, hogy a fejére zúdítsam
gondolataimat – többek közt azt a gyanúmat, hogy miután túlságosan
is energiaigényes lepedőakrobatikát folytat éjszakánként, sajnál rám
egy kis gyógyítómágiát, nehogy beégjen a nyilvánvalóan túlzott
igényekkel rendelkező szexpartnere előtt.
— Túl gyenge vagyok hozzá – felelte.
— Nem akarsz meggyógyítani? – kérdeztem. – Erről van szó?
Így akarsz bosszút állni a délelőtti szóváltásunkért?
— Hogy gondolhatsz ilyet? – hajolt az arcomhoz. Kimerültnek
tűnt és őszintén aggódónak, de nem tudtam sajnálni.
— Tudom, hogy legyengít a regenerálás, de ez nem egy
életveszélyes sérülés, nem lehet annyira megterhelő. Amikor eltalált
a Fehérhollónak szánt ezüstgolyó, meg tudtál gyógyítani, pedig az
már bőven Ligeia harapása után történt, és utána elég hamar talpra
álltál, holott az egy lőtt seb volt, ez meg csak egy kis csonttörés!
 — Megértem, hogy nem akarsz lemerülni egy félórácskára sem,
de korábban ennyit simán bevállaltál értem.
— Azt hiszed, hogy már nem szeretlek? – mosolyodott el Attila.
– Attól félsz, hogy már nem szeretlek eléggé?
— Nem ezt mondtam – válaszoltam, bár tudatában voltam, hogy
a szemrehányásom komplett féltékeny rinyálásnak hangzott.
— Ha akarnék sem tudnék változtatni az irántad való
érzelmeimen – mondta. – És ha tehetném, már rég összeforrasztottam
volna a csontjaidat veszekedés helyett, hidd el. De egyre gyengébb
vagyok. Mintha a múzsa csókja rajtam fordítva érvényesülne:
ahelyett, hogy kezdene halványulni a csók ereje, és lassan visszaállna
az eredeti állapotom, a harapás hatása egyre erősebben érezhető.
Napról napra fogy az erőm. Ez van. És ne feledd: amikor meglőttek,
a golyó nem ért csontot, most viszont csont tört, mégpedig kettő is,
ha jól látom, amit nehezebb helyre hozni.
— Plusz a csuklóm – tettem teljessé a diagnózist.
— Plusz a csuklód – sóhajtott bólintva.
— Én ezt nem értem – tört ki belőlem a panaszáradat. – Ligeia
harapásának hatása elvileg nem egy fokozatos valami, hanem egy
hatás, ami egyszer csak véget ér.
— Ezek szerint én nem vagyok tipikus eset.
— A táltosok sohasem azok – mondtam, és igyekeztem ebbe az
egyetlen megállapításba belesűríteni az elmúlt hónapok minden
sérelmét. – Na, mindegy – jutott eszembe a mentőötlet. – Megkérem
Evelynt.
— Jó terv – bólintott Attila. – Egy boszi csak meg tud oldani egy
ilyen problémát. Edmund, szólj Evelynnek, légy szíves, és ne kelts
pánikot! – Rám nézett. – Sajnálom – olvastam le a szájáról, de a
hangját szinte nem is hallottam.
 44.

— Az ember nem jár komplett varázskészlettel egy likantróp

szépségversenyre – ismételte idegesen Evelyn a továbbra is
értetlenkedő alakváltóknak. – Sajnálom, Bori – mondta körülbelül
tizedjére. – Otthon seperc alatt rendbe hozlak.
— Jól van, akkor húzzunk haza – javasoltam. Kénytelen voltam
beletörődni, hogy a hazautat törött karral zötykölődöm végig.
Edgáron zöldes foltok jelezték, hogy alaposan helybenhagyták, de
holnapra már kutya baja sem lesz. Nem szoktam alakváltókra
irigykedni, de most kivételt tettem. Valószínűleg félreértette a
pillantásomat, lesütötte a szemét és szó nélkül visszaindult az
épületbe. Edmund vissza sem jött, csak kiküldte Evelynt, Fehérholló
pedig tisztes távolból követte Edgárt.
— Elmozdult csontokkal nem kéne hazarázkódni ezen a terepen
– mondta komor képpel Attila. – Teszek egy kísérletet. A csuklódat
megpróbálom helyrehozni helyi regenerálással. Így a többi
sérülésedre nem megy gyógyító mágia, csak a lokalizált
csuklótörésre. Ez sokkal kevesebb energiát emészt fel, mintha teljes
körű regenerálással próbálkoznék. Utána várunk egy ideig,
megnézzük, mennyi idő alatt tér vissza az erőm. Ha összeszedtem
magam, visszahúzzuk a csontjaidat a helyére, és összeforrasztom
azokat is, legalább részlegesen. De akárhogy is, a csontokat vissza
kell rántanunk a helyükre, ezzel nem várnám meg a terepjárós
utazást.
— Értem – bólintottam. – Csináld, ha felkészültél. – Elém
térdelt, és megfogta a kezem.
 Acélkék szemét rám szegezte, s míg pupillája egy pillanatra
kitágult, a csuklómat perzselő forróság érte, majd jóleső hűs szellő
nyugtatta meg felhevült testemet. A csuklóm rendben volt, de nem
nagyon mertem mozgatni, mert a karom változatlan állapotban
maradt.
– Sikerült – mondtam megkönnyebbülten. – Köszönöm.
– Szívesen – felelte Attila sápadtan. Mosolyra próbálta húzni
ajkait, de ez meghaladta az erejét: fájdalmasan behunyta a szemét,
összeszorította a száját, majd eldőlt oldalra, mint akit leterítettek egy
jól irányzott balegyenessel. Ezek szerint nem túlzott, állapítottam
meg riadtan. Attila állapota jóval aggasztóbb volt, mint sejtettem, ha
ennyitől is totál kimerült.
— Attila – szólongattam, és megpróbáltam ép kezemmel életet
pofozni belé, de nem reagált. Evelyn valami varázsigét motyogott az
orra alatt, de Attila meg sem moccant. – Francba – vinnyogtam.
Fehérholló egy pillanat alatt ott termett. Ő is képen legyintette
Attilát, és ez már hatásosabb volt. Vagy mostanra hatott Evelyn
hókuszpókusza. Fellélegeztem, látva, hogy Attila magához tér.
— Segíthetek?
Meglepve pillantottam fel. Hosszútollú állt előttünk, Edmund
kíséretében. Még csak ez hiányzott, gondoltam. Vetettem Edmundra
egy „ezt jól elcseszted” pillantást, ha már nem tudtam kifejteni neki,
mennyire nem célszerű egy sorozatgyilkosság fő gyanúsítottjától
segítséget kérni szükség idején.
— Nem mondtad, hogy Attilát is elintézte – mondta Hosszútollú
Edmundnak, aki nagy szemeket meresztett, de szerencsére volt annyi
esze, hogy ne kösse a sámán orrára, hogy Attilának kutya baja sem
lett az összecsapásban.
— Én jól vagyok – próbált meg felülni Attila –, semmi vész.
— Akkor csak azokat a csontokat kellene helyrehozni – mérte fel
a helyzetet Hosszútollú.
 — Rendbe jövök – próbáltam visszafogni buzgólkodását. –
Tudja, van egy menő boszorkány barátnőm – mutattam Evelynre –,
aki otthon pillanatok alatt visszaforrasztja a csontjaimat.
— Ezt én is megtehetem – mondta. – És még csak haza sem kell
utaznia a gyógyulásért. Persze először is a helyére kell rántani a
csontokat, ami nagyon fájdalmas. Úgyhogy előtte ellazítom egy
kábító varázsigével.
— Na, azt már nem! – tiltakoztam lendületből. Evelyn arcán is
láttam a kétkedést.
— A kábító varázslatoknak túl sok a mellékhatásuk – érvelt
csendesen. – Ráadásul nagyon hosszú időre kiüti azt, akire
alkalmazzák.
— Na és? – kérdezte Hosszútollú. – Már este van, legfeljebb
átalussza a hazautat és az éjszakát. A legrosszabb, ami történhet,
hogy lemarad Erbol éjszakai látképéről, azzal meg túl sokat nem
veszít, én mondom. – A legrosszabb, ami történhet, gondoltam, hogy
átalszom a Markkal betervezett kémprogramot, úgyhogy szó sem
lehetett ilyesféle akcióról.
— Nem bízom magam mágikus fájdalomcsillapításra – feleltem
határozottan.
— Pedig teljesen biztonságos. Kérdezze Edmundot.
— Nem kérdezem. Nem kérem, köszönöm. A világ eddig is
nagyon jól elboldogult mágikus bódítás nélkül. Feltalálták már,
például, a fájdalomcsillapító tablettákat, és ott, ahol én élek,
mindenki táskájában lapul egy dobozzal, mert mindenkinek hülye a
főnöke, és előbb-utóbb mindenkinek előjön a migrénje. Szóval, ki
vele, kinek van fájdalomcsillapítója?
— Hát, rám ne nézzen – vont vállat Hosszútollú. – Tudja, ahol
én élek, ott az alakváltók gyorsan regenerálódnak, vagy ha nem elég
gyorsan, akkor hozzám fordulnak.
 — Szóval nálam soha nincs ilyen pirula. Sőt, azt is lefogadom,
hogy itt a résztvevők táskáiban sem talál fejfájás csillapítót.
— Evelyn? – néztem minden reményem forrására. – Neked csak
van valami bogyód, ha már varázsszereket nem tartasz magadnál.
— Hidd el, az, amit a táskámban találnánk, nem oldaná meg a
problémádat.
— Mindegy, ha gyenge is, csak sok legyen.
— Oké, akkor hadd fogalmazzak világosan: nem hinném, hogy
egy marék fogamzásgátló segítene a helyzeteden. Viszont az
enyémen sokat rontana, úgyhogy hagyjuk a témát.
— Van benn alkohol – nézett rám Attila. – Vagy termelhetünk
sok-sok endorfint – súgta a fülembe incselkedve. Örömmel
hallottam, hogy kezd helyre jönni, de azért nem álltam meg szó
nélkül a javaslatát.
— Naná – mondtam epésen. – Egy csontforrasztásra nem futja,
de kettyintésre bezzeg igen.
— Csak igyekszem hasznos ötletekkel segíteni a helyzeten.
— Akkor jöhet az alkohol. Légy ötletes, szerezz valami ütőset.
— Nem akarok ünneprontó lenni, de ennek semmi értelme –
vetette közbe Hosszútollú. – Ez az alkoholizálás nagyon menő
ötletnek tűnhet, de korántsem elég hatékony. Megjátssza itt a hőst,
elutasítja a mágiát, de ez csak azért van, mert el sem tudja képzelni,
mennyire fáj egy csontigazítás.
— Ezen a ponton azért szerényen megjegyezném – néztem rá –,
hogy nekem bizonyítottan magas a fájdalomküszöböm. És egy
csontvisszahúzás, felteszem, nem durvább, mint egy kényszerítést
feloldó varázslat utóhatásai.
— Rendben, legyen tequila – biccentett elismerően Hosszútollú.
– Visszajövök, ha már sikerült egy kicsit lerészegednie, addig pedig
eleget teszek vendéglátói kötelességeimnek. Feltűnő, ha sokáig nem
vagyok szem előtt, és gondolom, senkinek sem hiányzik a hírverés.
 — Ebben egyetértünk – feleltem.
— Jól van. Akkor szóljon valaki, ha felkészült – mondta, és
elindult visszafelé.
Egyedül maradtam Evelynnel, akinek arca továbbra is
gondterheltnek tűnt.
— Mi az? – kérdeztem.
— Tekintettel a tervezett éjjeli programodra, nem nyerő ötlet
nagyon bealkoholizálni – felelte –, de már kitaláltam valamit.
— Igen? Végre egy jó hír – nyögtem.
— Majd kapsz otthon egy kijózanító varázsitalt. Nem csak
fájdalommentes, de finom is. Mármint Mark szerint – nevetett. –
Egyszer muszáj voltam belediktálni egy jó adagot. Szóval ne aggódj,
igyál nyugodtan.
 45.

Hát, ittam.
Ennek megfelelően egész laza voltam, amikor Hosszútollú a
helyére rántotta törött csontjaimat, bár azt nem állítanám, hogy az
alkohol elnyomta volna a fájdalmat. Ugyanakkor azt már kevésbé
érzékeltem, mennyire nem helyénvaló történetekkel szórakoztatom e
manőver közben a sámánt, bár szerencsére annyi önkontrollom volt,
hogy a nyomozásról egy szót se szóljak még ilyen állapotban sem.
Büszke voltam magamra. Nem úgy a többiek – bár, ami azt illeti,
Trevis hangjából mintha igazi elismerést véltem volna kihallani.
— Te tényleg azt mondtad Hosszútollnak, hogy bagoly mondja
verébnek? – kérdezte mohó csillogással szemében. Úgy tűnt, lúzer,
törött csontú alkoholistából egy nyolcéves zseni személyes hősévé
lépem elő.
— Nem nagy ügy – legyintettem, miközben a fejem nagyot
koppant az autó ablakán. Rá se rántottam, de ezúttal nem húztam
meg a tequilásüveget, mert Eric azt már előrelátóan elkobozta tőlem
induláskor. – Amikor először találkoztunk, akkor azt mondtam rá,
hogy rézfaszú bagoly.
— Bori – szólt hátra Eric – Trevis még kiskorú. Sőt, még csak
nyolcéves. Vannak azok a bizonyos négybetűs szavak, amiket nem
használunk előtte.
— Bocsi – mondtam, majd elgondolkodtam. – Bakker, Eric, a
rézfaszú nem is négybetűs.
— Az f-a-sz szóra gondolt – betűzött előzékenyen Trevis.
 Most először tűnt csintalan nyolcévesnek, akit jóleső öröm töltött
el, hogy legálisan kimondhatja a tiltott szót, még ha csak betűzve is.
— Vagyunk így egy páran – bólogattam, aztán leesett a tantusz.
– Bocsánat. Rézkuki. Kuki. Ez így már jó? Bár ez is négybetűs.
Sehogy se mászunk ki ebből a...
— Ki ne mondd! – figyelmeztetett Eric. – Nem akarsz inkább
aludni, mint Attila?
— Attila ki van ütve, én viszont kicsattanok az energiától, mint
artéria a vámpírharapástól.
— Nyolcéves gyerek – mantrázta Eric erőtlenül. – Lehetne
ejteni az alakváltós és vámpíros hasonlatokat?
— Persze – mondtam nagyvonalúan. – Mit mondtál, Trevis, mi
akarsz lenni, ha nagy leszel? Ja, tudom. Na, beszélgethetünk a
numera... izé... neura... neurobiológiáról. Bár akkor hallgatnom
kellene. Maradjunk a bölcsészettudománynál. Azta, ki tudtam
mondani! – örültem. – A neu... neurobiológiának van köze a
koponyalékeléshez?
— Tulajdonképpen... – vitte fel a hangsúlyt Trevis
megengedően, és érdeklődve várta a fejleményeket. Úgy tűnt, a
koponyalékelés megmozgatta a fantáziáját.
— Tudtad, hogy az ókori egyiptomiak négyféleképp végeztek
koponyalékelést?
— Ez sirály! – nyugtázta az infót Trevist.
— És tudtad, hogy az utóbbi években az égegyadta világon
senkivel sem találkoztam, akit érdekelt volna ez a téma? – jutott az
eszembe rögtön a következő releváns információ. – Trevis, te egy
igazi kincs vagy. Ezért neked, de csak neked, elárulom, hogy
csinálták.
— Szuper!
 — Az egyik módszer, hogy négy fűrészvágással eltávolítottak
egy négyzet alapú csontrészt. De csináltak olyat is, hogy körformájú
csontrészt távolítottak el egy éles, konvex fém- vagy kőpenge befelé
csavarásával. Ez tompaszögű éleket hagy a koponyán, csakúgy, mint
a harmadik módszer, amivel egy ovális lyukat kapartak a
koponyacsontba. És volt, hogy köralakban fúróval perforálták a
koponyát. Sok apró kis lyukat fúrtak egymás mellett, és aztán le
tudták szedni a körbefúrt részt.
— Ez hihetetlen – jegyezte meg Eric.
— Ez a színtiszta valóság – feleltem ingerülten. – Lehet, hogy
kissé kapatos vagyok, de ilyesmiben nem tévedek.
— Épp ez a hihetetlen – mondta Eric. – Azt nem tudod
kimondani, hogy neurobiológia, de azt egy lendületből el tudod
magyarázni, milyen módszereket alkalmaztak az ókori Egyiptomban
koponyalékelésre.
— Ezt nevezik rutinnak – jelentettem be büszkén. – Soha ne
menj józanon egyiptológia szigorlatra! – osztottam a jó tanácsot
kéretlenül. – Belehalsz a gyomoridegbe.
— Ezt megjegyzem – vigyorgott Trevis.
— Ezt felejtsd el! – szólt rá az apja.
— A koponyalékelést viszont csak gyógyítás céljából végezték –
közöltem Trevisszel. – A mumifikáláskor az agyat az orron keresztül
érték el.
— Úgy mumifíkálták? Az agyat? – ámult el Trevis.
— Nem, dehogy – feleltem. – Az egyiptomiak csak a fontos
szerveket mumifikálták. Az agyat az orrlyukon keresztül kiszedték és
elhajították a francba. Na, jó, néha külön edénybe helyezték és
eltemették, de nem mumifikálták külön. A farkukat, azt bezzeg
mumifikálták. Férfiak. Ki mivel gondolkodik, ugyebár – hajoltam
előre Attila füléhez.
 — Alszik – közölte Eric. – És nem győzöm hangsúlyozni, hogy
Trevis még csak nyolcéves.
— Bocsi – feleltem. – Nem tudtam, hogy az agy-téma is gázos.
Azt hittem, kapcsolódom a neurobiológiához.
— A péniszmumifikálás részletezésével? Egy csodálatos elme
vallomása – dünnyögte Eric, miközben a kivilágítatlan hegyi útra
koncentrált.
— Ezek fontos dolgok – mondtam Ericnek. – E körül forgott már
akkor is minden. Nem véletlen, hogy az előkelő hölgyhullákat előbb
hagyták bomlásnak indulni, és csak aztán vitték őket a
balzsamozókhoz. Tudod, nehogy gusztusuk támadjon...
— Nyolcéves gyerek. Balra melletted.
— Nem mondtam ki – húztam ki magam büszkén, mikor Eric a
fékre lépett, és én újabb fejbeütéssel lettem gazdagabb. Határozottan
úgy tűnt, hogy Ericnek ma éjjel minden virgoncabb görény testi
épsége fontosabb volt az enyémnél.
— Mire ne támadjon gusztusuk? – kérdezte Trevis.
— Tíz év múlva elmesélem – fogtam be a számat.
— Jaj, ne már, ez olyan gyerekes – húzta el a száját Trevis. –
Úgyis egyből utánanézek az interneten.
— Amiatt már talán nem fogom a hullaházban végezni –
feleltem bölcsen. – De ha most folytatnám, tuti kimúlnék valami
arzénmérgezésben. Jól mondom, Eric? Méreg. Az illik egy
vegyészhez. Tudtátok, hogy az ókori Egyiptomban hogy hívták a
balzsamozóépületet? Az Élet Háza. Ennek van értelme. Mi hová
visszük a halottainkat? A hullaházba. Hová tűnt az élet pár évezred
alatt?
— Mindjárt megérkezünk – mondta Eric.
— Hová tűnt a spiritualitás? – meredtem magam elé.
 — Mégis, mennyit ittál? – parkolt le Eric a ház előtt végre.
— Nem tudom – feleltem. – De időben szóltam, amikor
rókáznom kellett, úgyhogy semmi okod a szemrehányásra. Tudtad,
hogy magyarul a szemrehányás tükörfordításban „szemre okádás”? –
kérdeztem. – Nem bírtam befogni a szám.
— Érdekes nyelv – állapította meg Eric.
— Sirály – szögezte le Trevis.
 46.

Miután Attila gyorsan a szobájába vonult, mondván, hogy a

gyógyító akció teljesen kimerítette, én fel-alá járkáltam a szobában,
nehogy bealudjak, amíg elkészül a kijózanító italom. Evelyn nagyon
igyekezhetett, mert alig fél órán belül a kezembe nyomott egy lila
színű folyadékkal teli poharat, amihez a legkevésbé sem volt
gusztusom, de miután belehörpintettem, beláttam, hogy a színből
nem kell messzemenő következtetéseket levonni. Olyan volt, mintha
valami sűrű gyógyteát ittam volna, amihez még egy adag fogkrémet
is kevert egy gondos kéz, de nem volt olyan rossz, mint amilyennek
hangzik.
— Egy óra múlva már zöldteaszínű lenne, de gondoltam, nem
akarsz annyit várni – mondta Evelyn, miközben az arcomat
fürkészte.
— Egész iható – mondtam, és ledöntöttem az egészet.
— Jó kislány – dicsért meg Mark, és lehuppant az ágyamra.
— Még nem vagyok józan – figyelmeztettem –, és az ilyen
megjegyzésekért általában ütök.
— A karod hogy van? – kérdezte Evelyn.
— Engem akar megütni, és az ő karjáért aggódsz? – kérdezte
Mark tettetett felháborodással.
— Téged nem féltelek – mosolygott Evelyn –, szerencsére tudsz
vigyázni magadra. Bori csontjai viszont nemrég kerültek a helyükre,
és ez némi aggodalomra adhat okot, már megbocsáss.
— Szerintem tökéletes – mutattam. – Azt leszámítva, hogy
Hosszútollú tette.
 Így nem tudom, hogy azért gyógyított-e meg, mert ő a gyilkos, de
be akarta biztosítani, hogy rá ne gyanakodjunk, vagy azért, mert ő a
gyilkos, és csinált velem valamit, ami most gyógyításnak tűnik, de
később valami durva mellékhatással kinyír engem, vagy azért tett
helyre, mert alapjában véve ő tényleg a jó fiúkhoz tartozik. Vagyis a
jó baglyokhoz.
— Nem érzek rajta negatív mágiát – mondta Evelyn. – De azért
ez még nem garancia semmire.
— Köszi – feleltem. – Megnyugtattál, mint málnabokor az éhes
vérmedvét.
— Még nem józanodott ki – sóhajtott Mark.
— De, azt hiszem, már kijózanodott – sóhajtott Evelyn.
— Szerintem jó úton haladok – bólintottam. – Kezdek éhes
lenni.
— Hozok fel valami ennivalót – mondta Evelyn.
— Hoznál fel kávét is? – kérdezte Mark.
— Nekem is, ha lehet – csatlakoztam.
— Rendben. Szendvics és kávé. Pár perc, és itt vagyok.
— Én pedig addig beavatom Borit a kukackezelés alapjaiba –
mondta Mark, majd összeráncolta a homlokát Evelyn tágra nyílt
szemeit látva. – Bocs, tudom, hogy ez nem úgy hangzott, mint ami
valójában.
— Nem akarom kezelni a kukacodat – húzódtam el Marktól. –
Azt ígérted, hogy te megcsinálod, nekem hozzá sem kell nyúlnom.
Én oda sem akarok nézni, azt hittem, megegyeztünk.
— Na, jó, azt hiszem, én ezt nem hallgatom tovább – csóválta a
fejét Evelyn. – Mentem a konyhába. Remélem, mire visszajövök,
sikerül megegyeznetek abban, hogy kinek a kezébe kerül a
karmesteri pálca. Mármint... tudjátok, hogy értem.
 — Persze hogy tudjuk – nyugtattam meg. – Mire térülsz-
fordulsz, eldöntjük, hogy ki kezeli Mark szerszámját, különben
cseszhetjük a nagy dugást. És ha még részeg lennék, másképp
fogalmaztam volna.
— Kijózanodott – állapították meg barátaim egyszerre.
 47.

Mark összeszerelte a kamerát a laptoppal, pár perc alatt

elmagyarázta a teendőket, utána pedig csak malmoztunk egy jó ideig
és hogy mindezt ne nagyon kínos csend közepette tegyük,
megtárgyaltuk, mekkora szívás vámpírok után nyomozni. Evelyn
kihagyta a virrasztást, mondva, hogy épp elegen vagyunk egy
kamerára, viszont szüksége van a kiadós alvásra. Az mondjuk nekem
is jól jött volna, bár a kijózanító lötty kávéval kombinálva egészen
magamhoz térített.
— Megjött – suttogta Mark, de ehhez nem kellett kémkamera, én
is hallottam az ajtócsukódást, majd rögtön utána a nő kacaját. Mark a
monitorra tapadt. – Az anyját, ezek nem sokat teketóriáznak –
kommentálta Mark.
— Látsz valamit?
— Naná hogy látok, bár ne látnám! Egyelőre az ajtónál vannak,
a csajnak csak a háta látszik. Egy ekkora hajtömeg mindent eltakar,
úgyhogy mázlink lesz, ha egyáltalán látni fogjuk az arcát. Eleve
mázli, hogy Attila kinyitotta a bukóablakot, mert így egész előnyös
helyre tudtam tenni a kütyüt. Most fentről lát a kamera, ami nagyon
jó. Viszont legalább az ágyig el kellene jutniuk, hogy legyen
esélyünk rendes kukkolásra. Mármint egy közeli arclesésre.
— És elindultak már?
— Nnnnem igazán – pislantott felém. – Úgy is fogalmazhatnék,
hogy kevesebb időt szántak a verbális előjátékra, mint egy átlag
pornófimben a vízszerelő bemutatkozására. Nem mintha néznék
ilyesmit – tette hozzá gyorsan.
 — Nem mintha érdekelne ~ nyugtattam meg. – A szobákat
elválasztó falnál hatalmas koppanás hallatszott. – Mi ez az oltári
pankráció? – kérdeztem.
— Ugye, nem azt akarod, hogy részletesen közvetítsem az
eseményeket?
— Isten ments! – feleltem. Hálás voltam, amiért nem láttam a
laptopképernyőt.
— Csak mert még mindig nem mozdultak a bejárattól. És bár
elvileg profilból azért láthatnám a nő arcát, iszonyú sok haja van,
úgyhogy semmit sem tudok kivenni. Mármint az arcából.
Azt viszont prímán meg tudom állapítani, hogy nincs rajta semmi
a köntös alatt.
— Nem kell részletes közvetítés.
— Hát, ez egyre rosszabb – sóhajtott fel Mark.
— Nekem nem úgy hangzik – jegyeztem meg a szomszédból
átszűrődő sóhajokra és nyögésekre célozva.
— Úgy értem, nekünk. Most már Attila arcát sem látom.
Beleburkolózott a csaj hajába. Bocs, hogy ezt mondom, de ez alapján
tényleg esélyes, hogy parókát visel a nő. A pasid odavan ezért a két
kiló vörös hajért.
— Tudom – feleltem egy sötét pillantással. – És nem a pasim.
— Amit nem is értek. Miután lepattintod, Attila újít egy olyan
nőt, aki rád emlékezteti, te meg szabályosan rosszul vagy attól, hogy
mással kavar. Megoldhattátok volna egyszerűbben is a
problémátokat.
— A nővel foglalkozz, ne velem ! Van neki arca egyáltalán?
— Persze hogy van – rándult meg Mark szája idegesen. – Azt
hiszed, te ügyesebb lennél? Átveszed? Tessék, semmi akadálya.
— Bocs – mondtam. – Nem akartam ennyire türelmetlen lenni,
de megőrülök ezektől a hangoktól.
 — Te csak hallgatod. Én nézem is, úgyhogy ne reklamálj. És te
nem vagy férfi, úgyhogy duplán ne reklamálj.
— Úgy érted, hogy...?
— Úgy értem, igen. Nekem itt végig kell kukkolnom egy
komplett erotikus show-t, és ha Evelyn megtudja, hogy közben felállt
a farkam, hát gondolom, olyan heresorvasztó varázslatot rak rám,
hogy arról fogok koldulni hátralevő életemben.
— Te félsz Evelyntől? – röhögtem a fülébe.
— Én imádom Evelynt – válaszolta mosolyogva. – De néha azért
rettegéssel tölt el a tudat, hogy egy boszorkánnyal élek.
— Egészséges hozzáállás – feleltem.
— Vagyis szerinted jól teszem, hogy aggódom? – vette le a
szemét egy pillanatra a monitorról.
— Koncentrálj a feladatra! – figyelmeztettem.
— Te meg ne stíröld nemesebb felemet, míg én az előadást
bámulom – felelte.
— Nem direkt volt, esküszöm. De ha már így esett, csak jelzem,
hogy ha Evelyn valaha is dobni fog, és megúszod heresorvasztó
varázslat nélkül, hozzám nyugodtan fordulhatsz vigasztalásért.
— Igaz barátnő vagy – jegyezte meg somolyogva.
— Az vagyok, csak utálom ezt az éjszakát.
— Wow! – kiáltott fel hirtelen.
— Megvan? – kérdeztem. – Edith az?
— Ja, nem, nincs meg – hűtötte le lelkesedésemet. – De Attila
aztán jó erőben van.
— Felteszem, nem fekve nyomásokat mutat be.
— Nem éppen. Viszont képes volt így elmenni vele egészen az
ágyig. Azért ez nem semmi.
— Így!
 — Hát, igen. Úgy. Érted. A csajjal. Miután már... Nem azt
mondtad, hogy ne részletezzem?
— De, határozottan. Akkor végre az ágyon vannak?
— Igen. Úgy nagyjából.
— Nagyjából?
— Hát, ha éppen nagyon tudni akarod, ...
— Nem – vágtam rá határozottan.
— Mindegy, úgyis mindjárt mindketten az ágyon lesznek. Mire
vár még? Ezt nem hiszem el. Ha végre hanyatt döntené, látnánk a
lényeget.
— Attila nem szokta elkapkodni. Így még órákig ellehetünk. A
szél még fel sem támadt, szóval nem fűznék vérmes reményeket egy
gyors numerához.
— Előbb-utóbb csak hanyatt dönti az ágyon.
— Utóbb – sóhajtottam nosztalgikusan.
— Hát, igen, ez egyelőre nem hanyatt döntés – közvetített Mark.
— Francba!
— Hát, nem nekünk áll a zászló.
— Mintha az előbb épp azt mondtad volna, hogy neked
speciel…
— Örülök, hogy mindenben megtalálod a humort, sokat
segítenek az ilyen megjegyzések egyébként is nyomorult
helyzetemen.
— Bocs – szégyelltem el magam. – Semmi mozgás? Úgy
értem...
— Szólnék, ha látnék valami említésre méltót, higgy nekem!
— Vagyis nincs szerencsénk.
— Nekünk nincs. De ahogy elnézem, Attilának van – közölte
Mark, nem kevés irigységgel hangjában. Nem kérdeztem rá. Az
ablakot megremegtette a szél, de egyelőre nem volt vészes.
 — Látatlanban azt mondom, hogy a nő a nagyobb mázlista –
mondtam, akaratlanul is túllicitálva Mark irigykedését. Jól
gondoltam én, hogy átok alatt passzolni kellett volna a táltosszexet.
Itt van, e: az ember egyszer botlik, aztán utána hónapokon át
őrlődhet, és napokon keresztül virraszthat kizárólag a szexre
gondolva. Sőt, leginkább arra az egy botlásra gondolva.
— Azt nem tudom, de hogy igen hajlékony, az ziher.
— Hanyagold az ilyen megjegyzéseket, ha kérhetem. Nem elég,
hogy ez a csaj épp most lopja el az orgazmusomat, még hajlékony is.
Ez pont az az infó volt, ami nélkül nagyon jól meglettem volna.
— Gyerünk már! – morogta Mark. – Fordulj meg, bébi! Lécci.
— Szerinted ez segít? – kérdeztem csüggedten.
— Hát, megfordulni éppen megfordult – ráncolta a homlokát
Mark. – De nem egészen úgy, ahogy gondoltam... úgyhogy eztán
inkább nem kívánok semmit. Mármint azon túl, hogy bár meglátnám
végre az arcát, és ne kellene tovább kukkolnom.
— Csatlakozom.
— Hűbazmeg! – kiáltott fel hirtelen, és azonnal lecsapta a laptop
tetejét.
— Láttad?
— Basszus, basszus, basszus! – törölte meg a homlokát.
— Edith az, ugye?
— Nem hiszek a szememnek – mondta, és óvatosan
visszahajtotta a laptop tetejét.
— A lényeget, Mark. Edith az? – Némán megrázta a fejét. – Jól
megnézted?
— Igen, és bár. ne láttam volna, és bár kukkolhatnék még inkább
pár órán keresztül – mondta idegesen.
— Kinyögnéd végre a lényeget? – kérdeztem rosszat sejtve.
Vajon mi lehet még rosszabb, mint Edith?
 — Mutasd! – mondtam, és a laptop felé nyúltam, de Mark
elhúzta előlem a gépet.
— Nem jó ötlet, tudod, még nincs vége az izének, és egyébként
is...
— Akkor elárulnád végre, ki az?
— Nem tudom, ki az – mondta. – Csak azt tudom, hogy...
— Mit?! – Kezdtem kifogyni a béketűrésből.
— Azt, hogy neked nem szabad látnod, ahogy Attila szexel. Ez
fix – mondta vérvörös fejjel.
— Azt hittem, egy zsaru ennél sokkal jobban hazudik – feleltem,
majd egy óvatlan pillanatban a laptopra vetettem magamat,
felnyitottam és belebámultam a képernyőbe. – Bakker, bakker,
bakker! – ordítottam, miközben Mark kitépte a kezemből a gépet. –
Hogy a lószarba engedhetted, hogy belenézzek?!
— Nem engedtem. Ezt csakis magadnak köszönheted.
— Ez most nem volt fair – mondtam.
— Tudom, basszus, tudom! – felelte magánkívül. – De mégis,
hogy magyarázod, hogy Attila most éppen veled dönget?!
 48.

— Biztosan van rá valami épkézláb magyarázat – feleltem,

miközben remegő kézzel kotorásztam a minibárban.
— Egy whisky nekem is jöhet – mondta Mark egy zombi
élénkségével. – Duplát. Minimum. – Kerülte a tekintetemet. A
kezébe nyomtam a poharát, de csak miután először legurítottam egy
adagot magam is, és újratöltöttem a poharamat. Mark sem totojázott
vele sokáig.
— Ez jólesett – mondta, és a földön ülve az ágynak támasztotta
magát.
— Hogy én mekkora egy pechvogel vagyok – nyöszörögtem
kínomban.
— Próbáld meg a dolgok jó oldalát nézni – vetette hátra a fejét
Mark. Kezdett ellazulni. – Ilyesmi nem történik meg akárkivel. Ezt
még az unokáidnak is mesélheted.
— Mit? – telepedtem le mellé, az üveget gondosan elérhető
közelségbe helyezve. – Azt, hogy a legjobb barátnőm pasija
végignézte, hogy szexel egy nő, aki pont úgy néz ki, mint én? Vagyis
láttál tök pucéron, a legintimebb pillanataimban! Ez pont az, amit az
unokáimnak szeretnék majd mesélni. Már ha lesznek egyáltalán
valaha unokáim – hiszen még a szexig sem jutok el, láthatod. Azt is
más csinálja helyettem.
— Megoldjuk, ne aggódj!
— Már meg ne sértődj, de nem veled képzeltem el megoldani ezt
a problémámat.
— Ez vicces, bocs – nyúlt az üvegért Mark. – Egy pohár whisky
után nagyon vicces vagy.
 — Az az egy pohár whisky még fel sem szívódott a
szervezetedben. Te pszichésen vagy kiütve, az alkohol majd csak
később hat. Én meg rohadtul hiába döntök most magamba bármit is.
Szerinted mennyi esélye van annak, hogy épp aznap, amikor azt
látom, hogy valaki épp úgy néz ki, mint én és éppen szexel azzal a
pasival, akivel nekem kéne, még csak le sem tudom magamat inni,
mert egy kijózanító varázslat ezt megakadályozza?
— Ezt megszívtad – nézett rám Mark, majd elröhögte magát. –
Bocs, de valahol ez tényleg vicces.
— Abszurd – javítottam ki. – És rohadtul nem vicces.
— De az lesz, amikor kiürül a szervezetedből a kijózanító
varázslat, te viszont nem veszed észre, és folytatod az alkoholbevitelt
– figyelmeztetett, miközben remekül szórakozott a gondolaton.
— Én nem gondolom, hogy nekünk itt most ölbe tett kézzel
röhögnünk kellene az élet abszurd fordulatain – mondtam.
— Nem ölbe tett kézzel – tiltakozott Mark. – Mindkettőnk
kezében alkoholos pohár van. Vagyis nagyban azon ügyködünk,
hogy feldolgozzuk a sokkhatást. Én speciel máris jobban vagyok.
— Jó neked.
— Ne haragudj, csak tényleg padlót fogtam a látványtól.
— Muszáj még sértegetni is? Épp elég szar ez anélkül is.
— Sértegetni? Mi? Jaj, nem attól a látványtól. Vagyis attól a
látványtól, de nem úgy értettem. Dögös vagy pucéran is. De erről
inkább ne beszéljünk többet.
— Egyetértek. Heresorvasztó varázslat, miegymás.
— Kösz, hogy eszembe juttattad.
— Bármikor – mondtam gonoszkodva, majd felpattantam. – Le
kell szerelnünk ezt a.. .ezt a...
— Azt sem tudjuk, mivel állunk szemben. Nekem ez nem úgy
tűnik, mint valami kispályás varázslat. Várnunk kell.
 — Mégis, mire?
— Hát, mondjuk, hogy abbahagyják – célzott az ágytámla
ütemes falnak koppanására Mark. – Nem úgy tűnik, mintha Attila
életveszélyben lenne. A jelek szerint él és virul. Sőt. – A távoli
mennydörgést esőcseppek ütemesen kopogása követte, de ez nem
nyomta el a szomszédból átszűrődő orgazmus sóhajokból induló,
majd egyre féktelenebb sikolyait.
— Oké, az lehet, hogy nincs közvetlen életveszélyben – hagytam
rá, miközben a vihar érkeztével az ablakon összefüggő vízfüggönnyé
vált az addig csak szemerkélő eső. – De ez hosszú távon nem
egészséges.
— Ezzel a megállapítással azért vitába szállnék – mormolta
Mark az orra alatt.
— Márpedig igazam van – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nézd
meg Attilát: már egy csuklótörés is meghaladta minden erejét. Még
pár nap szexparty, és az intenzíven köt ki.
— Azért ne túlozzunk – nézett rám Mark. – Tudom, hogy ez
neked most nagyon kellemetlen...
— Kellemetlen?/ Az ötödik vámpírharapás, az kellemetlen. Ez
viszont megrázó. És megalázó. És megemészthetetlen.
— Értem. De azért próbálj meg logikusan gondolkodni. Nem
rohanhatunk fejjel a falnak. Még azt sem tudjuk, mivel állunk
szemben. Először Attilával fogunk beszélni. Kiszedjük belőle, mit
tud és mit nem, aztán eldöntjük, hogy mit tehetünk.
— Ki kell nyírni ezt a démont, azt tehetjük – terjesztettem be jól
átgondolt tervemet.
— Talán. De még ha így is van, először meg kell tudnunk,
miféle démon vagy egyéb lény az, akit hatástalanítani kell. Ugye
nem kell magyaráznom?
 — Nem, nem kell magyaráznod – sóhajtottam. – Nem minden
démonnal egyszerű megküzdeni, világos.
— Evelyn tudása is jól jöhet majd – tette hozzá Mark.
— Szóval várunk.
— Várunk.
— Még egy ital?
— Duplát kérek.
 49.

— Most! – jelzett Mark visszafojtott hangon. Kiléptem az

erkélyre, ő pedig lefelé futott a lépcsőn. Megvártam, míg Mark az
erkély alá ér, de ő is, én is csak vállunkat vonogattuk. Sehol semmi,
vagyis a heves szerető vagy valamelyik földszinti szobában kötött ki,
amire nem sok esélyt láttunk, vagy igen gyorsan távozott, valami
spéci démon-módon. Intettem Marknak, hogy én is lemegyek, de
mire levánszorogtam, már Fehérholló is csatlakozott.
— Nahát – nézett ránk meglepetten. – Meg mertem volna
esküdni, hogy Attilával próbáltátok meg kidönteni a ház falát. Mióta
csinálod a barátnőd pasijával?
— Nem mi voltunk – vágtuk rá egyszerre.
— Egy vámpírúrnak fölösleges hazudnotok. Érzem, hogy nem
mondtok igazat. Kár az erőfeszítésért.
— Ez vicces – nézett rám Mark sokatmondóan. Szókincse
meglehetősen leegyszerűsödött a két pohár whiskynek köszönhetően.
— Neked talán – feleltem epésen, de aztán belém bújt a
kisördög. Vagyis inkább előmászott belőlem a vámpírológus. –
Megpróbálhatjuk külön-külön? – kérdeztem. – Tudományos kísérlet.
Utána pedig elmondjuk az igazat.
— Csak nyugodtan – vont vállat Fehérholló, mint akinek úgyis
gondot okoz, mivel üsse el az előtte álló örökkévalóságot, de a
szeméből kiolvastam, hogy sikerült kíváncsivá tennünk.
— Én tuti nem szexeltem az elmúlt pár órában – jelentette ki
Mark.
 — Igaz – szűkült össze Fehérholló szeme.
— Én dettó nem szexeltem az elmúlt pár órában – mondtam
lehangoltam
— Na, ez érdekes – felelte Fehérholló. – Érzek némi
bizonytalanságot. De ami furcsa, te vagy bizonytalan az állításod
igazságtartalmában. Hát, szegény flótást nem irigylem. Ezek szerint
nem tett rád túl mély benyomást – vigyorgott, miközben
farkasszemet néztünk. – Kis karó, kis halál, ahogy mondani szokás.
— Kis halál? – ráncoltam a homlokomat. – Szerintem ha
megkaróznak, és meghalsz, oly mindegy, mekkora volt az a karó –
mondtam kioktatóan, majd megtorpantam az érvelésben. – Kivéve,
persze, ha a karót és a halált... – Fehérholló arcára széles vigyor
telepedett.
— Na, végre! – mondta. – Azt hittem, már sosem esik le.
— Elnézésedet kérem, amiért krízishelyzetben nem az az első
gondolatom, hogy a shakespeare-i nyelvezetben a meghalni ige
annyit tesz, mint elélvezni. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ez az
értelmezés sajnos újra aktuális lesz. Mi legalábbis majdnem
infarktust kaptunk egy orgazmus közepén, csak sajnos, egyébként
nem voltunk érintettek az aktusban.
— Ez egyre érdekesebb – felelte Fehérholló. Arcán a mosoly
megkeményedett, miközben elgondolkozva terelt minket az erdő
felé.
— Utálom, amikor egy gombostűfejnyi európai ország lakosai
jobban ismerik az anyanyelvemet, mint én – dünnyögte Mark a
nyomunkban lépkedve.
— Én már pár évszázada vámpír vagyok, a régies nyelvezet
nekem természetes – nyugtatta meg Fehérholló Markot.
— Én meg vámpírológus vagyok. Azokkal értekezem nap, mint
nap, akiknek a régies nyelvezet természetes – mondtam.
 — Bár ez esetben az angol diploma valószínűleg logikusabb
magyarázat a jelenségre. A Rómeó és Júlia kötelező olvasmány volt.
— Beszéljünk inkább a szexről – sóhajtott Mark lemondóan.
— Igen, beszéljetek – bólintott egyetértően Fehérholló. – Szóval,
hogy is van ez a népmesei „szexeltem is meg nem is” történet?
— Ülj le, mert padlót fogsz attól, amit mondani fogunk –
figyelmeztettem.
— Vámpír vagyok – nézett rám Fehérholló. Szemöldöke egy
pillanatra a magasba szökött, ami, jól tudtam, az elnéző szórakozás
csalhatatlan jele volt egyébként rezzenéstelen arcán. – Engem nem a
repülősó tart életben, hanem a vér. Szerintem elbírok bármilyen
infóval, ami arról szól, hogyan keserítették meg az életed – közölte
joviális hangon. Jogos, gondoltam.
— Nos, én tényleg nem szexeltem Attilával. Sem ma, sem
tegnap, sem tegnapelőtt – világosítottam fel Fehérhollót. – Viszont
valaki, aki felvette az én alakomat, nagyon is jól érezte magát az
elmúlt éjszakákon.
— Hoppá! – nézett nagyot Fehérholló. – És amikor azt mondod,
hogy valaki felvette az alakodat...
— Akkor azt úgy értem, ahogy mondom – válaszoltam. – Az a
csaj, akivel Attila nyomta a műsort, teljesen úgy nézett ki, mint én.
— És ezek szerint még az illata is olyan volt, mint a tiéd – tette
hozzá Fehérholló.
— Tessék?
— Csak ez magyarázza, miért hittem az elmúlt napokban, hogy
te járkáltál idekint az éjszaka kellős közepén.
— Szóval te is láttad.
— Egyszer, messziről. Azt hittem, te vagy, ezért nem mentem
oda, de a szagodat minden éjjel éreztem.
— Ez durva – szólalt meg Mark.
 — Nekem mondod? – kérdeztem idegesen.
— Nézzünk körül – javasolta Fehérholló. – Ti járjátok körbe a
házat, én pedig benézek az erdőbe – mondta, és már el is tűnt a
közelünkből. Markkal elindultunk a hátsó bejárat felé.
— Újra itt a madárlábnyom – jegyeztem meg az ajtó közelébe
érve. – Egy alakváltó madár, nem először. És mindig itt, a hátsó
bejáratnál.
— Aki Attilánál volt, az nem egy likantróp, ebben, azt hiszem,
egyetértünk. Nincs az a bőreváltó, aki képes más ember alakját
magára ölteni. Ez a lábnyom viszont még fontos lehet. Nem hiszek a
véletlen egybeesésekben.
— Igen, mi is erre gondoltunk – bólintottam. – Hosszútollúra
gyanakodtam, de nem értem, miért jött volna ide bagolyalakban.
— Kémkedni. Ő vagy valamelyik falkatársa esetleg. Hattyúk
kizárva, ha jól látom. A gyilkos nyilván sejti, miért is jöttünk itt
össze. Vagy nem sejti, de gondolta, jobb, ha leellenőrzi, miről is
beszélgetünk magunk között esténként. Vagy...
— Igen?
— Vagy... Sajnos, a ma éjszaka történtek tükrében már nem
tudom kizárni, hogy Hosszútollú vagy valamelyik haverja
egyszerűen csak kukkolni akart.
— Mi van? – kérdeztem döbbenten.
— Mit tudom én – vont vállat Mark. – Gondolj csak bele:
alakváltóként szerinted mennyi az esélye egy normális kapcsolatra?
Viszont úgy tűnt, bejössz neki. Természetesen nem arra célzok, hogy
minden alakváltó perverz...
— Nagy szerencséd – hangzott fel a hátunk mögött Rómeó
basszusa. – És azt tudtad, hogy minden alakváltónak meglehetősen jó
a hallása?
— Micsoda örömteli hír – fordult meg vörös fejjel Mark.
 — Amivel leginkább annyit akarok mondani, hogy egy kukkoló
bagoly valószínűleg feltűnt volna előbb-utóbb valamelyikünknek.
— Kivéve, persze, ha épp akkor jött, amikor mi is el voltunk
foglalva a magunk perverz kis programjaival – tette hozzá Kitti,
előrajzolódva a sötétből.
— Az erdő szélén nincs nyom – érkezett vissza Fehérholló is.
— Nézzetek szét egy kicsit a környéken – szólt a két
vérmedvének –, hátha találtok valamit.
— Azonnal – szólt Rómeó, és elpályázott Kittivel az erdő felé.
— Ez egy eléggé eldugott része az udvarnak – jegyezte meg
Fehérholló. – Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de valóban
előfordulhatott, hogy járt itt valaki anélkül, hogy észrevettük volna.
Elég nagy az ellenőrizendő terület.
— Majd körülszimatolunk a baglyok közt – mondta Mark.
— Addig is jó lenne viszont azt kideríteni, miféle mágia vagy
démon szemtanúi voltunk az éjjel. Nincs ötleted arra, mi vagy ki
képes ilyesmire?
— Nem igazán – gondolkodott el Fehérholló, miközben
visszasétáltunk a garázs felé. Körbeültük a tábortűz helyét.
— Ez valami különleges mágia lehet, de lövésünk sincs, miféle –
mondta Mark. – Ha jól tudom, a vámpírok képesek ugyan a vonásaik
megváltoztatására, de más alakját felvenni nem tudják. – Fehérholló
egyetértően bólogatott, de ezt nem hagytam megjegyzés nélkül.
— Ez azért így, ebben a formában nem igaz – vetettem ellen. –
Vannak ugyebár olyan vámpírok, akik képesek ilyesmire – céloztam
finoman a vámpírmúzsák szűk csoportjára.
Mark meglepetten kapta fel a fejét.
— Nem, nincs ilyen vámpír – felelte Fehérholló, majd Markra
nézett, és gondolatnyi mérlegelés után úgy döntött, nagy
valószínűség szerint hallott már a vámpírmúzsákról.
 — Külső szemlélő számára egy múzsa valóban változtatja fizikai
valóját, de ez csak illúzió. Csak azt látjuk benne, akit látni
szeretnénk, akire vágyunk. Vagyis két ember nem látja egyformának,
akkor sem, ha egyszerre néznek rá.
— Vámpírmúzsa? – kérdezett vissza Mark. – Hallottam már az
ihletadó harapásukról, de azt nem tudtam, hogy ők egyúttal erős
illúzióvámpírok is.
— Különleges képességekkel bírnak – felelte Fehérholló. – De a
lényeg, hogy alakváltásra még ők sem képesek.
— Igen, tudom, de nem volt ennél jobb ötletem – ismertem el. –
Nem lehet, hogy létezik olyan múzsa, aki többet tud, mint Ligeia?
Aki tökéletesen felveszi valakinek az alakját?
— Csak egy likantróp képes a tökéletes alakváltásra.
— Vagy egy táltos – pontosítottam Fehérholló megállapítását.
— Így van – bólintott a vámpírúr. – De olyan alakváltóról nem
tudok, aki másik ember alakjába lenne képes bújni. Ember–állat
alakváltás létezik, a többi a mozivászon teremtménye.
— Esetleg valami speciális démon? – vetette fel Mark.
— Nedet megkérdezzük, de én nem hallottam ilyesmiről –
válaszoltam.
— Én sem – mondta Fehérholló. – Léteznek különféle pletykák a
szukkubusz démonokról, akik képesek emberalakot ölteni, és
szeretkezés közben elszívni az áldozat életerejét, de azt soha nem
hallottam, hogy képesek lennének egy konkrét személy alakjában
megjelenni. Éppen ezért én inkább egy nagyon erős mágiára
gyanakszom.
— Máris megkérdezem Evelynt. Vagyis majd reggel, most
úgysem tudna tisztán gondolkodni – mondta Mark, majd rám nézett.
– Mindenesetre Edithet kihúzhatjuk a listáról – jegyezte meg. –
Endrének nem kell szólni. Vagyis szólhatunk, de még véletlenül se
célozzatok arra, hogy...
 — Oké, világos.
— Viszont Attilának szólni kell – folytatta Mark.
— És mégis, mit mondjunk neki? – bukott ki belőlem a
feszültség. – Hogy véletlenül megkukkoltuk egy véletlenül épp
nálunk lévő kémkamerával?
— Kémkamera? ~ Fehérholló kérdőn csóválta a fejét, Mark
azonban nem jött zavarba.
— Nos, igen, épp volt nálam egy – mondta. A vámpír meg sem
szólalt, csak meredten nézte.
— Mit vagy úgy oda? – böktem oldalba egy lazda mozdulattal. –
Van, aki karóval járkál az utcán, van, aki ezüst dartsnyilakkal, és
van, aki egy adag speciális mosószerrel. Mark a kémkamerákra
esküszik.
— Mondjuk el Attilának az igazat – vetett rám Mark egy feddő
pillantást. – Tudnia kell, mi a helyzet.
— És mi van akkor, ha ő nagyon is tudja, hogy mi a helyzet? –
tettem fel a kérdést, ami egy ideje bennem motoszkált.
— Úgy érted, ha éppen ő rendelte be a mágiát?
— Igen, úgy.
— Nem egy elvetendő ötlet – bólintott Fehérholló. – Attila nem
ismer akadályt. Ha kell neki valami, megszerzi. Ha kell neki valaki,
akkor...
— Azért mindennek van határa – csóválta a fejét Mark. –
Ráadásul Attila elég régóta foglalkozik természetfeletti ügyekkel
ahhoz, hogy tudja, micsoda kockázata lehet egy ilyenfajta mágikus
beavatkozásnak.
— A szerelem nem éppen az ember racionális oldalát támogatja
– jegyeztem meg. – Különben is, te jöttél a múltkor azzal a paróka-
ötlettel.
 — Oké, de egy paróka kicsit más, mint egy ilyen varázslat.
— Igaz, de azóta is ezen gondolkodom, annál is inkább, mivel
nagyon úgy néz ki, hogy a vámpírmúzsa harapása óta Attila nem
egészen beszámítható. Totál belém van zúgva, de nem amolyan „úgy
szeretlek, mint egy hűséges kiskutya” módra, hanem inkább amolyan
„úgy szeretlek, hogy megőrülök, ha még sokáig ellenállsz” módra.
Teljesen kifordult magából.
— Megfenyegetett? – kérdezte Mark. Újból előkapta valahonnan
a zsarus nézését, és ettől kirázott a hideg. – Vagy megpróbált
esetleg... erőszakoskodni? – vette lejjebb a hangerejét. Nem mintha
ez bármit is számítana, amikor egy vámpír a hallgatóközönség.
— Nem, dehogyis – siettem eloszlatni Mark gyanúját. – De
Shakespeare-szonetteket magolt be, és azzal próbált imponálni –
ecseteltem a helyzet reménytelenségét.
— Ez valóban ijesztő – szögezte le Fehérholló egy gúnyos
mosoly kíséretében, majd hirtelen megfogta a karomat. – Állj! –
mondta kurtán, és én automatikusan megmerevedtem.
— Hallasz valamit? – tátogtam. Mark is mozdulatlanul állt. Csak
a fejét próbálta forgatni, bár tudta, hiába. A mi érzékszerveink nem
voltak eléggé kifinomultak ahhoz, hogy felvehessük a versenyt egy
vámpírral, aki egy szemvillanás alatt a közeli fához siklott, majd egy
hirtelen mozdulattal elkapott a föld közelében valamit, és
diadalittasan felmutatta.
— Elvágott kábelzsinór? – kérdeztem csalódottan, de aztán
láttam, hogy a vámpír kezében tekereg az a valami. Odanyúlt a másik
kezével is, tett egy hirtelen, csavaró mozdulatot, majd olyan messzire
dobta szétroppantott áldozatát, hogy nem is láttuk, hol landolt.
— Egy kígyó – felelte undorral.
— Errefelé nincsenek mérges kígyók, ha jól tudom – mondtam.
– De nem bánom, hogy elintézted. Nem rajongok értük.
 — Nem halálos a mérgük, de azért vigyázni kell velük,
kellemetlen a harapásuk. Mármint emberre nézve.
— Jók a reflexeid – jegyezte meg Mark. – Lenyűgöző. – Meg
köszörülte a torkát. – Hol is tartottunk? – kérdezte.
— Az ijesztő Shakespeare-szonetteknél – feleltem, még mindig
az előző akció hatása alatt állva.
— Ijesztő? Dehogy. Inkább csak romantikus – mondta Mark
szinte csodálóan.
— Mert nem ismered Attilát – ábrándítottam ki. – Attila alap
járaton kábé annyira romantikus, mint egy sikátoros vámpírtámadás.
— Mindegy, most nem ez számít. Minimalizálni kell a veszély
lehetőségét, tehát ha Attila nem tud a dologról, figyelmeztetni kell.
Ha valaki ráküldött egy ilyen mágiát vagy démont, annak komoly
oka lehet, és nagy valószínűséggel Attila élete is veszélyben forog.
— De ha Attila már nem lát tisztán, akkor le fogja tagadni az
egészet, hiába van benne ő is a dologban.
— Ne szaladjunk ennyire előre – mondta Mark. – Attila reakcióit
majd akkor elemezzük, ha már lesznek reakciói. Korán reggel
szembesítjük a tényekkel. Most viszont húzzunk aludni, különben
holnap hullafáradtak leszünk.
— Vagy csak szimplán hullák – szóltam be a kupaktanács
egyetlen hulla tagjának még búcsúzóul.
— Különösen, ha nem bírjuk visszatartani ízléstelen
szóvicceinket – hajolt hozzám egész közel Fehérholló. Hideg lehelete
a csontomig hatolt, ő pedig édes elégtételként könyvelte el
borzongásomat.
 50.

Azt hittem, az elfogyasztott alkoholmennyiség a kijózanító bájital

ellenére kifejti majd legalább azt az áldásos hatását, hogy álom
nélküli alvásból ébredhetek reggel, de nem így történt. Zúgott a
fejem az éjszakai lidércnyomástól: túl sok volt benne a rám
hasonlító, szexéhes karakter, a hatalmas lábnyomot hagyó bagoly
alakváltó, és persze a dolby surround system sem épp egy pihentető
jellemzője a rémálmoknak.
Reggel hét óra volt. Némi hezitálás után úgy döntöttem,
vészhelyzet esetén a reggel hét még Nednél sem számít
szentségtörésnek, és nyugodtan megereszthetek neki egy telefont.
— Halló – szólt a telefonba álmos hangon démonológus
barátom.
— Bori vagyok, vészhelyzetben – tértem a lényegre.
— Szia, Bori. Hallgatlak – felelte Ned. Az álmosság egy
csapásra eltűnt a hangjából. – És kihangosítalak.
— Köszi.
— Szia, Bori! – hallottam Gerald hangját is.
— Szia! – feleltem. Nem gondoltam, hogy Gerald nagyon
illetékes lenne a kérdésben, lévén, hogy ő a démonkutatást leginkább
csak DNS-szinten űzi, de örültem a hangjának. – A helyzet a
következő. Láttam valakit, aki totál úgy néz ki, mint én. Mondanom
sem kell, nagyon nem tetszett, amit láttam. És nem vagyok vicces
kedvemben, ha lehet, hagyjuk a bunkó megjegyzéseket, és ne
javasoljátok, hogy kezdjek el végre valamilyen sportot űzni a dartson
kívül.
 — Én ilyet sosem tennék – felelte Gerald.
— Én meg vettem az adást – mondta Ned. – Gondolkodjunk.
Valakinek te vagy az ideálja, és láttál egy vámpírmúzsát. Ja, nem,
mert ez azt jelentené, hogy te vagy a magad ideálja, te pedig sosem
magadat láttad a vámpírmúzsában. Jaj, korán van még. Várj! Arra
gondolsz, hogy esetleg valami alakváltó démon bújt a bőrödbe?
— Kérdés, van-e ilyen – feleltem.
— Nem hinném – mondta Ned. – A kék bőrű Raven csak az X-
men filmekben létezik, sajnálom.
— És ő különben sem démon, hanem mutáns ember – szólt
közbe Gerald.
— Sajnálom, Bori. Ez inkább valami erőteljes mágia lehet, ami
nem igazán jó hír, azt hiszem. Egy démonnal általában könnyebb
megküzdeni, csakhogy én még életemben nem hallottam ilyen
lényről.
— Én viszont igen – kiabált bele Gerald a telefonba. – Oké, nem
éppen egy démonról, hanem egy szuper alakváltóról.
— Na, igen – vette át a szót Ned –, létezik egy mítosz a tökéletes
alakváltóról, aki egy boszorkány erejével bír, és ezért nem csak
állatalakban, hanem különféle emberi alakokban is képes megjelenni.
De erre semmi kézzelfogható bizonyíték nem létezik. Sőt, most,
hogy mondod, az egyetlen tudományos cikk, amit ebben a témában
olvastam, arra végkövetkeztetésre jut, hogy ez a legenda több mítosz
keverékéből jött létre, vagyis ezt a nagyon hibrid lényt tényleg csak a
fantázia szülte. Igazából már nem is emlékszem, mik voltak ezek a
mítoszok. Épp csak átfutottam a témát, nekem más kellett a cikkből,
ezt gyakorlatilag ugrottam.
— És legalább emlékszel arra, hogy hol olvastad? Nem tudnál
utánanézni ennek a dolognak?
 — Momentán a vadon közepén csücsülök, egyetlen Borim, ami
Amerikában annyit tesz, hogy nincs wifi, de szerintem holnapra
legkésőbb találok valamit.
— Ezer hálám. Csörögj, ha tudsz mondani pontosabbat.
— Mindenképpen. Ha jól emlékszem, madár alakváltóról van
szó, de lehet, hogy keverem valamivel.
— A madár alak tulajdonképpen beleillik a képbe –
gondolkodtam hangosan.
— Nekem is valami csirkeféleség rémlik – szólt közbe Gerald. –
Valami szárnyas. Tudom, hogy tök éhes voltam, amikor olvastam,
és... na, mindegy. Szinte biztos, hogy madár alakváltóhoz
kapcsolódik ez a mítosz.
— Utánanézek, Bori, de azért ne fűzz hozzá vérmes reményeket!
Nem hiszem, hogy tudnék olyat mondani, ami segítene
felgöngyölíteni ezt az ügyet. Próbálj meg valami más irányban
elindulni. Ne rágódj ezen az alakváltó mítoszon.
— De kénytelen vagyok rágódni rajta – dohogtam. – Az a démon
vagy micsoda az orrom előtt szexelt az én alakomat öltve magára!
— És ezt a fontos információt elhallgattad volna előlünk? –
dorgált meg Ned telefonon keresztül.
— Azt hiszem, nem – feleltem. – Tulajdonképpen egy pohár ital
mellett gondoltam előhozakodni ezzel a szórakoztató anekdotával.
No persze csak miután itt minden happy enddel zárult. De egyelőre
nem vagyok túl optimista, úgyhogy előrehoztam az
információközlést, hátha elhalálozok menet közben.
— Ez nem vicces – szólalt meg Gerald. – És ellentétben Neddel,
én úgy gondolom, még az ilyen hibrid mítoszoknak is van általában
némi igazságtartalmuk. Lehet, hogy ez a szexdémon vagy mi nem
változtat mindent hamuvá, amihez csak hozzáér, de azért ha ilyesmit
olvasol egy mítoszban, biztos lehetsz abban, hogy ez annyit tesz: a
lény veszélyes, mint a tűz.
 — Tessék? – kérdeztem.
— Mondom, a legenda szerint ez a lény mindent elpusztít,
amihez csak hozzáér. Erre világosan emlékszem. Bár én nem
olvastam azt a cikket, amit Ned, csak a „Mágikus DNS” fórumon jött
elő a téma.
— Ez érdekes – hümmögtem. – Tüzet éppen nem gyújtott a lény,
lekopogom, de ez nekem nagyon úgy tűnik, mint valami hangzatos
megfogalmazása annak, hogy a lény halálra ítél mindenkit, akivel
fizikai kapcsolatba kerül. És ez nem jó hír. Rohadtul nem jó hír! –
szorult össze a gyomrom.
— Miért, mégis kivel szexelt az ikermásod? – kérdezte Ned
rosszat sejtve.
— Attilával – feleltem. Egy távoli káromkodáson kívül nem
hallottam mást pár másodpercig. – Kösz, srácok, rengeteget
segítettetek – mondtam végül.
— Tényleg? – hallottam Gerald kételkedő hangját a telefonból.
— Majd később beszámolok, most mennem kell, köszi még
egyszer – hadartam, majd kinyomtam a mobilom. Nem estem
kétségbe. Tudtam, hogy van megoldás. És azt is tudtam, hogy ezt a
pusztító démonféleséget nem kaphatjuk el Attila segítsége nélkül.
Arra pedig egyszerűen nem voltam hajlandó gondolni, hogy túl
későn fogunk neki a mentőakciónak.
 51.

Evelyn próbálta megemészteni a hallottakat. Mark rutinosan

kezelte, tudta, hogy ilyenkor nem szabad siettetni, de én tűkön ültem.
— Ez eléggé nehezen elképzelhető – ráncolta a homlokát.
— Ne próbáld elképzelni, kérlek – feleltem. – Épp elég baj az
nekem, hogy Mark látta, amit még elképzelnie sem lett volna szabad.
— Rendben – mondta Evelyn. – Megpróbálok csak és kizárólag
a mágiára gondolni. Először is, amit Gerald mondott, tulajdonképpen
nem elképzelhetetlen. Elméletileg feltételezhető, hogy létezik olyan
alakváltó, akinek van valamiféle mágikus képessége a szokványos
alakváltáson felül. Jól tudjuk, hogy számos vámpírnak is vannak
speciális tulajdonságaik. Miért ne lehetnének egy alakváltónak?
— Talán mert még életünkben nem hallottunk ilyesmiről.
— Hát, ezt én nem mondanám – jelentette ki Evelyn nyugodtan.
– Ha jobban belegondolunk, mindannyian ismerünk olyan alakváltót,
aki rendelkezik egy speciális képességgel.
— Hosszútollú – dünnyögte az orra alatt Mark.
— Pontosan.
— Igazából nem tudjuk, mekkora varázshatalommal bír –
folytatta Evelyn. – Tud gyógyítani, ez biztos. És a mágiával való
gyógyítás, mindenféle varázsszer nélkül, meghaladja egy átlagos
boszorkány képességeit.
— Ugyanakkor szeretném felhívni arra a figyelmet, hogy eléggé
nehezen tudom elképzelni, amint Hosszútollú épp női alakot ölt csak
hogy Attilával döngethessen éjszakánként – vetettem közbe kissé
földhözragadt módon.
 — Ebben van valami – vigyorodott el Mark is.
— Mondjuk, tökéletes figyelemelterelés lenne – tettem hozzá
elgondolkodva.
— De azért nem túl valószínű – mondta Evelyn. – Nézzétek, én
csakis valami olyan mágiára tudok gondolni, ami egy alakváltót
vértez fel a tökéletes emberi átalakulással. Egy átlagos halandó
ennyire tökéletesen nemigen képes elveszíteni saját alakját. Persze
vannak ezt célzó fekete mágiák, de őszintén szólva, már egy
alakváltó átformálásához is irtózatos nagy tudás és erő szükséges.
— És ha már itt tartunk: éppen ezért nem valószínű, hogy Attila
álljon a dolog mögött – vetette közbe Mark. – Kizárt, hogy egy ilyen
hatalmas boszorkány azért végezzen ilyen mágiát, hogy Attila
igényeit kielégítse. Ennek nyilván valami más oka van.
— Egyetértek – mondta Evelyn. – És visszatérve
Hosszútollúhoz: lehet, hogy elképesztően ügyes és erős, de azt azért
tudnotok kell, hogy a nemet megváltoztató alakváltó mágia az egyik
legnehezebben kivitelezhető varázslat, és a nyelvmágia sem egyszerű
falat.
— Nyelvmágia?
— Nos, gondolom, Attilával magyarul szoktatok szót váltani, ha
négyszemközt vagytok. És igazán nem azért mondom, hogy védjem
Attilát, de ha más nem, hát az azért neki is feltűnt volna nagy
valószínűséggel, ha valaki, aki pont úgy néz ki, mint te, nem beszél
magyarul.
— Erre nem is gondoltam – vallottam be döbbenten.
— Persze lehet, hogy egyszerűen nem beszélgettek, csak
egymásnak estek. Tudod, nem feltétlenül kell...
— Maradjunk annál, hogy nyelvmágia és esetleg nemet
változtató mágia – vágtam a szavába, mielőtt még ecsetelni kezdte
volna az alternatívát. – Ez mennyire elképzelhető? – kérdeztem.
 — Nehezen – csóválta a fejét barátnőm. – A nyelvmágia még
csak-csak... de ha tippelnem kéne, én azt mondanám, hogy a női
alakváltók közt kellene keresgélni.
— Abból akad pár a környékbeli szépségversenyen – mondta
Mark.
— Ez igaz, de tekintve a mítoszt, no meg a hátsó ajtónál
rendszeresen megjelenő lábnyomot, azt hiszem, a kört leszűkíthetjük
a madár alakváltókra.
— Szóval szerinted a lábnyom ehhez az ügyhöz kapcsolódik? –
kérdezte Mark.
— Úgy gondolom, hogy a fejlemények tükrében ez logikusan
illeszkedik az elméletünkhöz. A másik szálon meg még ennyit sem
mondhatunk el, úgyhogy nem, nem vagyok benne biztos, de
próbálok úgy tenni, mintha ez előre vihetne. Ha vakvágánynak
bizonyul, akkor majd újragondoljuk a lábnyomot. Most mindenesetre
koncentráljunk a női madár alakváltókra.
— Hosszútollúnak van egy unokahúga – mondtam
elgondolkodva. Bár a franc tudja, hogy egy ilyen dögös lány miért
akarna épp Attilával összefeküdni, tettem hozzá magamban epésen.
— Nyilván rajta kívül is repdesnek még jelöltek – mondta Mark.
– Van egy listám valahol, utánanézek.
— Rendben – De előtte beszéljünk Attilával – javasoltam. –
Igazán kikászálódhatna végre az ágyból.
— Menjünk – mondta Mark. – És javaslom, húzzunk sorsot
arról, hogy ki fogja őt felvilágosítani. Enyém volt a kínos munka
éjszaka, most máson a sor – nézett rám sokatmondóan.
— Utálok „más” lenni – mondtam kedvetlenül, de önfeláldozóan
a sor elejére álltam.
 És bár már egy ideje nem gondoltam a jóslatra, most eszembe
jutott, mit mondott nekem a cigánylány, amikor a szerelemről
kérdeztem: szerelemcsapda. Az érzelmei rendesen csapdába csalták
Attilát, az érzékszervei pedig alaposan cserbenhagyták. „A szerelem
setét verem, beleestem, benne vagyok, nem láthatok, nem hallhatok”
jutottak eszembe Petőfi sorai, melyek tökéletesen összefoglalták a
probléma lényegét. Ez van, gondoltam leverten. És a tetejébe nekem
mindezt még el is kell magyaráznom Attilának.
 52.

Háromszor is kopogtam, mire Attila kiszólt. További egy percet

vártunk, míg végre kinyitotta az ajtót. Látszott, hogy szinte minden
erejére szüksége volt, hogy elvergődjön az ágytól az ajtóig. A szeme
még félig csukva volt, úgy közölte, hogy ő majd egy kicsit később
megy le reggelizni, mert a tegnapi gyógyítás nagyon lemerítette.
— A fene essen bele abba a múzsacsókba! – tette hozzá a
nyomaték kedvéért.
— Kétlem, hogy a gyógyítás vette volna ki ennyire az erődet –
csúsztattam a lábfejemet az ajtónyílásba, nehogy idő előtt véget érjen
beszélgetésünk. – Persze csak ha a gyógyítás nem a vad szexelés
eufemizmusa. – Na, erre Attila szeméből is kipattant az álmosság.
Elképedve nézett ránk, míg Evelyn és Mark néma testőrségként
bátorítottak. Attila vállat vont.
— Nem én hoztam fel, tanúk is vannak rá – mondta. – Eddig úgy
tudtam, hogy ez nem publikus téma, de ezek szerint mégis az.
Úgyhogy bevallom, valóban nem a gyógyítás merített le ennyire,
hanem az éjszakai műszak, de ezért szintén te vagy a felelős – nézett
rám lehengerlően. Egy átlagos napon ez sok mindenre elég lett volna.
Ez viszont nem volt egy átlagos nap.
— Ahogy te azt hiszed, drágám – feleltem. Próbáltam arra
gondolni, mekkora veszélyben lehet Attila, de az elmúlt napok
feszültsége erősebb volt, és a féltést legyűrte a düh és a féltékenység.
— Nem hiszem, hanem tapasztaltam. Drágám. – Úgy tűnt, Attila
még a kilinccsel is nehezen bírt ajtónyitáskor, de egy kis verbális
hadakozás meg sem kottyant neki.
 Sőt, mintha alig észrevehetően egy jelentőségteljes hunyorítást is
előcsalt volna eszköztárából. Nem is sejtette, milyen rosszul áll a
szénája.
— Az illúzió is tapasztalás, végső soron – replikáztam.
— Most mégis miről beszélünk? Az egyik pillanatban úgy teszel,
mintha nem kellene tovább titkolóznunk, most meg próbálod
elmismásolni a történteket?
— Arról beszélünk – esett meg végül Attilán Mark szíve –, hogy
a vörös csaj, akivel az elmúlt éjjeleken együtt voltál, nem Bori volt.
— Egyrészt, te honnan tudsz az én éjszakáimról? – kérdezte
Attila meglepetten. – Másrészt, hogy érted azt, hogy nem Bori volt?
— Egyrészt, az éjszakáidról nem kunszt tudni, mivel a szobád
alatt van a mi hálónk. Másrészt, Bori velem együtt szembesült a
dologgal. És amikor azt mondom, szembesült, akkor azt úgy értem...
— Oké, nem kell kifejteni – válaszolt Attila meglepő
reakcióidővel. Én viszont nem tudtam visszafogni magamat.
— A szemem majd kisült, egész konkrétan – érzékeltettem a
problémát.
— Egyébként sem vagyok topformában, de ez az infó jelen
pillanatban minden maradék energiámat felemészti. Le kell ülnöm.
Szédülök – mondta Attila, és végre szélesre tárta az ajtót.
— Tényleg rettenetesen nézel ki – mondta Evelyn. – Főzzek egy
teát? – kérdezte, miközben Mark megtámasztotta Attilát, nehogy
elessen. – Esetleg egy energizáló bájitalt? Bár az beletelik egy időbe.
— Tejet – feleltem Attila helyett. – Hozhatnál neki egy liter
tejet. Meg rengeteg tojást. Főtt tojást kérsz, lágyat, esetleg rántottát?
– kérdeztem Attilát, aki holtsápadtan rogyott az ágyára.
— Mindegy, tényleg. Abban sem vagyok biztos, hogy maradt
erőm bármit is enni.
 — Akkor legközelebb előbb gondolkodj, és csak utána fektesd le
az első nőt, aki az ágyadba mászik – vágtam a képébe nem túl
megértően. Tudatában voltam annak, hogy ez mennyire nem volt
szép tőlem, de muszáj volt kiengednem a gőzt.
— Ez most nem volt fair, Bori – szólt rám Evelyn komolyan.
— Tudod mit? Nem érdekel. Az sem fair ugyanis, hogy hetek
óta mást sem hallok, mint hogy milyen az igaz szerelem, és hogy
senki másra nem tud gondolni, csak rám, és még csak fel sem tűnik
neki, hogy nem én vagyok az ágyában! – dühöngtem.
— Jól hallom, hogy a zöld szemű szörnyeteg kikelt magából? –
vetett rám egy csodálkozó pillantást Mark.
— Nem vagyok féltékeny! – üvöltöttem. – Csak meg vagyok
sértve, amiért nem volt képes megkülönböztetni egy satnya démon-
utánzattól!
— Ami azt illeti, nagyon meggyőző kis utánzat volt –
mentegetőzött Attila.
— Kül-ső-re! – mondtam tagoltan. – Külsőre, igen. Látod,
Evelyn, ennyit tudnak a férfiak. Csak a külső számít, a belsőt meg
sem látják. Kiszívja az életerejét, de ez fel sem tűnik neki, mert örül,
mint egyszeri táltos egy kiadós numerának.
— Nincs ilyen szólás – tiltakozott Attila erőtlenül.
— Most már van! – csattantam fel.
— És nem szívta ki az életerőmet, ezt éppenséggel te tetted. –
Ezúttal ő zúdította rám a panaszáradatát. – Tudod jól, hogy a
gyógyítás mennyire megvisel, amióta Ligeia megharapott. Egyre
nehezebben regenerálódom, mert a múzsacsók mágiája valahogy
másképp hat rám, mint egy szimpla alakváltóra, sajnálom. A
csontösszeforrasztás legyengített, és erre jött rá az éjszakai program,
és igen, a kettő valóban megterhelte a szervezetemet, de mindjárt
jobban leszek. Már ha nincs még pár hasonlóan sokkoló információ a
tarsolyotokban.
 Felment bennem a pumpa.
— Szóval már azért is én vagyok a hibás, hogy ma nem bírsz
kimászni az ágyból, mert nekem eltört a csuklóm? Nagyon érdekes,
hogy egy kis gyógyításért lényegében könyörögnöm kellett, míg a
sokkalta kimerítőbb szexelésre eszed ágában sem volt nemet
mondani.
— Most mit mondhatnék? – tárta szét karját Attila. – Én vagyok
az egyszeri táltos.
— Cseszd meg!
— Már megvolt. És mire mentem vele? Itt állunk, és te leordítod
a fejemet. Nekem pedig jártányi erőm sem maradt. Frankó.
— Tök jó, hogy nem jártok – vonta le a következtetést Evelyn. –
El sem tudom képzelni, akkor milyen lenne a műsor.
— Zárjuk le egyelőre ezt a vitát, ha lehet – mondta Mark. –
Koncentráljunk inkább arra, hogy kiderítsük, ki vagy mi ez a
hasonmás, és vajon mi célból látogatja meg Attilát éjszakánként.
— Szerintem az, hogy mi célból, eléggé egyértelmű – néztem
Attila beesett arcára. Ő nem tiltakozott, de Mark igen.
— Egyáltalán nem – rázta a fejét. – Ha igaz a feltételezésed, és
tényleg kiszívja az erejét, akkor ez felvet pár kérdést.
— Az előbb már mondtam, hogy nem ő szívta el az energiámat,
hanem... – megpróbált felállni, de visszaült, mielőtt látványosan
összecsuklott volna. A szája megrándult, mintha fájdalom hasított
volna belé.
— De igen, ő szívta ki. Meg a felfogóképességedet is ő kezdte ki
– mondtam, és ebben a pillanatban megvilágosodtam. Kezdett
összeállni a kép. – Mielőbb beszélnem kell Hosszútollúval.
— Három kérdő tekintet szegeződött rám. – Van egy nagyon
meredek elméletem. Illetve csak fél elmélet. Vagyis...
 — Vagyis? – kérdezte Mark.
— Vagyis nem igazán tudom, mi a fene folyik itt, de szöget ütött
a fejembe valami, amit Hosszútollú mondott tegnap este, csak sajnos
nem emlékszem már rá pontosan, ezért az sem biztos, hogy akár egy
fél elméletem is van. De azt hiszem, a két ügy összefügg.
— A két ügy? – kérdezte Mark.
— Igen. Az özvegyek elhalálozása és Attila legyengülése. Az
összekötő kapocs pedig a minden esetben jelentkező halálos
kimerültség.
— Csak halkan jegyezném meg, hogy még életben vagyok –
szólalt meg Attila. Szeme alatt vaskos árkok jelezték, mennyire
szüksége lenne egy kiadós pihenésre. A keze néha ok nélkül
megremegett, nem tudtam nem észrevenni. – És arra is felhívnám a
figyelmet, hogy özvegy sem vagyok.
— Nem, te egy anomália vagy, mint mindig – sóhajtottam
lemondóan.
— Viszont válófélben vagyok – töprengett hangosan Attila. –
Lehet, hogy ez a lény nem tesz különbséget?
— Talán erre is van magyarázat – mondtam.
— Vagyis te már sejtesz valamit – nézett rám Mark.
— Csak halványan – ismertem be. – Egyelőre a homályos foltok
dominálnak, nem a világos tények. Ezért is kell beszélnem
Hosszútollúval. Arra gyanakszom, hogy valami hasonló történhetett
a többi özveggyel is.
— Mondom, nem vagyok özvegy.
— Igaz, bocsánat – mondtam.
— Álljunk meg egy pillanatra! – kiáltott fel Attila.
— Mi van? – néztünk rá.
— Arra céloztál, hogy időközben megözvegyültem? Hogy Eszter
meghalt?
 — Nem, dehogyis! – tiltakoztam döbbenten. – Ez meg sem
fordult a fejemben, esküszöm. Eszter egészen biztosan jól van,
nyilván tudnál róla, ha bármi baja lenne. Értesítene a család,
gondolom – próbáltam érvelni, látva, hogy Attila arcából a maradék
szín is kikúszik. Közben persze nekem is eszembe jutott, hogy ez
nem feltétlenül olyan család.
— Adjátok ide a telefonomat. – Evelyn odanyújtotta az
éjjeliszekrényen heverő mobilt. Attila kikereste a számot. A keze
remegett, de a telefon nem esett ki a kezéből. – Nem veszi fel –
jelentette be.
— Tudod nagyon jól, hogy ez semmit nem jelent – mondtam. –
Mikor beszéltél Eszterrel utoljára?
— Szerinted? – kérdezett vissza aggódó arccal.
— Te nem is beszéltél vele mióta...?
— Nem – mondta egyszerűen. Nem értem rá lelki életet élni, de
ez azért megért volna egy misét. Eszternek jókora szerepe volt
abban, hogy majdnem elpatkoltam egy átoknak köszönhetően. Ezt
követően Attila beadta a válókeresetet, ez pedig annak az aprócska,
ám korántsem elhanyagolható ténynek volt köszönhető, hogy eleget
tett házassági szerződése apró betűs részének, és gyermeket nemzett
a Hajós-dinasztia nagy örömére. Ők innentől lezártnak tekintették az
ügyet, és mindenki boldogan mehetett a maga útjára. Azt leszámítva,
persze, hogy igazán senki sem volt boldog. Eszter attól az embertől
várt gyereket, aki őt nem szerette, és aki el akart válni tőle, hiába is
töltöttek el korábban szép éveket egymás mellett, és hiába gondolta
Eszter, hogy Attila viszontszereti őt. Attila gyermeket nemzett a
nőnek, akit csak azért vett el, mert nem gondolta, hogy ebből valaha
is hátránya származhat, lévén, hogy a táltosok definíció szerint nem
esnek szerelembe – és ő sem tette volna, ha egy vámpírmúzsa nem
szól bele a dolgok menetébe.
 Ligeia harapása azonban mindent megváltoztatott: a felszínre tört
irántam érzett elfojtott szendevélye, ami válás ide vagy oda, nem
talált igaz viszonzásra, merthogy én sem voltam kibékülve az adott
helyzettel. Egyrészt, nehezen sikerült lerendeznem magamban a
tényt, hogy Géza, a kedvesem, faképnél hagyott, mert nem bírta a
vámpírjaimat és vérmedvéimet, és nem bírta kivárni, milyen is az,
amikor úgy élünk együtt, hogy épp nem sújt engem átok. Másrészt
pedig, miután ezen azért túlléptem, nem voltam képes megbízni
Attila érzelmeiben. Talán kicsit régimódi vagyok e tekintetben, de
valahogy úgy érzem, egy kapcsolatot nem lehet egy vámpírharapásra
alapozni. Főleg, ha tudjuk, hogy annak hatása nem éppen maradandó.
Tudom, mindez nem múlja felül egy átlagos dél-amerikai
szappanopera szerelmi bonyodalmait, de engem személy szerint
eléggé megviselt. És a jelek szerint Attilát is.
— Most mit csinálsz? – kérdeztem Attilától.
— Próbálom elérni Jakabot. – Vagyis az öreg Hajóst, fordítottam
le magamban a szavait. – De ő ki van kapcsolva.
— Már meg sem kérdem, vele mikor beszéltél utoljára.
— Vele egyébként sem nagyon szoktam telefonon beszélgetni.
— Akkor, légy szíves, ne kezdj ezen aggódni – mondtam. – Írj
egy SMS-t, majd arra válaszolnak. De biztos lehetsz benne, hogy
Eszternek kutya baja. Fáradt vagyok én is, napok óta nem alszom.
Amit mondtam, egyszerű nyelvbotlás volt, semmi több. Mindössze
arra céloztam, hogy az özvegyek végkimerülését is a rendszeres és
túlontúl intenzív szexprogram okozhatta.
— Hogy lehet a szexelés túl intenzív? – kérdezte Attila. – Túl
intenzív? Neked. Esetleg. De egy táltosnak? Vagy egy likantrópnak?
— Nézz magadra! Vagy nézz tükörbe! Már ha el tudod magad
vonszolni odáig – feleltem.
 — Ez a múzsaharapástól van – mondta Attila.
— Hát persze – bólintottam. – Én meg azért szereztem diplomát
egyiptológiából, mert tudtam, milyen hasznos lesz vámpírvadász
koromban.
— Végül is, hasznos, nem?
— Igen, de ez véletlen egybeesés. Téged pedig megharapott a
múzsa, ez igaz. Az közrejátszik abban, hogy ilyen ramatyul nézel ki,
de alapjában véve azért vagy ennyire lemerülve, mert éjszakánként
valaki durván megcsapolja az energiáidat.
— Nincs erőm vitatkozni – mondta, és újra elkezdte nyomogatni
a telefon gombjait.
— Na, ugye – zártam le diadalittasan a vitát. – Én megkeresem
Ericet, és megkérem, hogy hozzon össze egy randit sámán
barátunkkal – mondtam, majd Markhoz és Evelynhez fordultam. –
Próbáljatok meg utánajárni valaminek. Tudnunk kell, Stephan utalt-e
arra bárkinek is, hogy visszajárt hozzá az elhunyt felesége.
Hosszútollú említette ezt Robert kapcsán, Xavierről is terjeng ilyen
pletyka. Ha Stephannál is előfordult ez a jelenség, az már több, mint
véletlen egybeesés.
— Rendben – mondta Mark. – Arra gondolsz, hogy a démon az
elhunyt feleségek alakját vette fel?
— Logikusnak tűnik – feleltem. – A vérfarkasok monogámok.
Nem hinném, hogy a három özvegy a temetés után nagy gyorsan
valami extrémen szenvedélyes viszonyba bonyolódna egy
ismeretlennel.
— Akkor most megint álljunk meg egy pillanatra – szólt közbe
Attila újra. – Te nem vagy az én elhunyt feleségem. Se feleség, se
halott.
 — Ezt majd később megbeszéljük – vetettem oda lazán, és
gyorsan igyekeztem elhúzni a csíkot, mielőtt még jobban
belebonyolódtunk volna vélt és valós viszonyainkba. – Ti pedig
diktáljatok bele tejet meg tojást – biccentettem Attila felé, aki közben
már kinyújtózott az ágyon. – Lágy tojást. Ha le van merülve,
általában arra van leginkább gusztusa. – Meg egy kiadós numerára,
tettem hozzá magamban rosszmájúan.
 53.

Amióta kezdett derengeni, hogy Attila bődületesen nagy

veszélynek van kitéve, kitisztult az elmém. Időnként ugyan elöntött a
frusztrált düh, némi féltékenységgel vegyítve, de végre képes voltam
logikusan gondolkodni, sőt úgy tűnt, még hasznavehető ötleteim is
támadtak. Az elmélet persze ettől még csupán elmélet maradt, de
legalább tudtam, mit kell tennünk ahhoz, hogy sejtéseim
beigazolódjanak – vagy, teszem azt, cáfolatot nyerjenek.
— Szóval tényleg beszélnem kell Hosszútollúval – ismételtem
Ericnek, aki rá nem jellemző módon elveszítette a fonalat pár perccel
ezelőtt. Kötelességtudóan lebeszélte nekem a találkát, de a
gondolatai egyelőre távol jártak.
— Még ott tartok, hogy az éjszakai program Attila szobájában. ..
nem te voltál – összegezte a lényeget. Mármint mindazt, amit az
elmondottak alapján érdemesnek tartott leszögezni. Nem mondom,
hogy jólesett.
— Mit van ezen mindenki úgy megütközve? – kérdeztem
felháborodottan. – Ha én lettem volna, nyilván nem ragaszkodom a
külön hálóhoz!
— Akkor te és Attila...
— Nincs én és Attila, ha ez a kérdés. Legalábbis úgy nincs.
Momentán. – Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér.
— Nem akartam indiszkrét lenni, bocsánat – mentegetőzött Eric
legalább ugyanakkora zavarban.
— Nem történt semmi. Sajnálom, de kissé feszült vagyok, és
tekintve a történteket, ez, azt hiszem, érthető.
 — Tökéletesen. Persze. Abszolút – motyogta Eric.
— Bakker, valaki, aki pont úgy néz ki, mint én, szabadon jár-kel
és fekszik be mások ágyába! – fakadtam ki. Eric minden bizonnyal
próbált megértő arcot vágni, ám csupán egy hihetetlen csalódottságot
sugalló fintorra futotta az erejéből. Épp csak fel nem vésték a
homlokára, hogy: „Basszus, és a mások ágya soha nem az enyém!”
De legalább ő sem érezte jól magát, ami mindig vigasztaló gondolat
a megpróbáltatások idején.
— És nem elég, hogy mindenki azt gondolja, engem dönget
esténként a főnököm, Attila alig bír regenerálódni, szóval valami
nagyon durva mágiáról van szó. Vagy egy szukkubusz démonról.
Esetleg alakváltóról. Extrém esetben pedig egy mágiával bíró démoni
alakváltóról.
— És miért is kell ehhez Hosszútoll? Azt hittem, ő az egyik első
számú gyanúsított a másik ügyben. Biztos, hogy megbízol benne?
— Kénytelen vagyok. Először is azért, mert ő mondott nekem
olyasmit, ami kiindulópontot jelenthet a nyomozáshoz. Azt hiszem,
ha ő lenne a hunyó, ilyet még véletlenül sem tett volna.
— Ebben van ráció – ismerte el Eric.
— Másrészt persze nem zárható ki százszázalékosan, hogy
semmi köze nincs a gyilkosságokhoz. Többek között azért is akarok
vele személyesen beszélni, hogy közben lássam a tekintetét.
Telefonban nehezebb megállapítani, hogy átvág-e, de van egy olyan
sejtésem, hogy a két ügy akár össze is függhet. És ha így van, ha az
ösztöneim nem csalnak, akkor nem Hosszútollú az első számú
gyanúsítottam.
— Ez egy jó nagy „ha”.
— Tudom! Ezért akarok minél előbb beszélni vele.
— Rendben – mondta Eric. – Elviszlek a Huhogóba.
 — Az meg mi?
— Az első kocsma dél felé. Illetve a második, de a Karóba senki
nem jár.
— Vagyis a Huhogó Hosszútollú törzshelye.
— Mint sok más törzsbélijének. Azt mondta, megvár ott.
— Jól van, köszi a fuvart.
— Nincs mit. Ma úgyis pihenőnap van a szépségversenyen, nem
kell sehova sem sietnünk. Szép helyen van, legalább Trevist is
elviszem.
— Felteszem, ezt azt jelenti, jobb, ha Fehérhollót nem hívom el
a beszélgetésre.
— Miért, hozni szeretnéd?
— Arra gondoltam, ő talán könnyebben kiszúrná, ha Hosszútollú
hazudni próbálna, vagy legalábbis valamit elmismásolni.
— Ez egy jó gondolat, de nem túl biztonságos a vámpír
barátodra nézve. – Nem javítottam ki Eric szóhasználatát. Lassan
megszoktam, hogy a jól ismert szavak új jelentésréteggel bővülnek.
Fehérholló, végül is, már mentette meg az életemet. Márpedig nem
volt kötelessége. Mi ez, ha nem a több mint testőr definíciója?
— Tegnap sem sütött jobban a nap akkor, amikor elfuvaroztuk
Erbolba – érveltem. – Ellesz a koporsóban most is.
— Az lehet, de akkor nem egy alakváltókkal teli kocsmában
tettük ki – felelte Eric gyakorlatiasan. – És a theriantrópok valahogy
nem szívlelik azokat a vámpírokat, akikkel nem állnak konkrét
hűbérúri viszonyban.
— Hű, ez nagyon középkorosan hangzott.
— És nagyjából még igaz is. Én nem vinném Fehérhollót. Szinte
biztos, hogy Hosszútollú szóba sem állna veled, ha egy vámpírral
érkeznél.
 — Talán igazad van – ismertem el vonakodva. – Akkor marad a
jó öreg Weinhauser-megérzés – biztattam magamat, feledve, hogy a
jó öreg Weinhauser-megérzés elsősorban arra vonatkozott, hogy
milyen bort érdemes csinálni az adott szőlőből. És feledve azt is,
hogy a jó öreg Weinhauser-megérzést a családból nem én örököltem,
hanem a bátyám.
 54.

A Huhogó egyszerű kis kocsma volt. Egyféle sört csapoltak, és az

sem volt túl jó. A padló nem nagyon látott felmosórongyot az elmúlt
években, és bár a falak sem voltak tiszták, azokon legalább nem
látszott az évtizedes lerakódás – nagy előnye a fából való
építkezésnek, hogy nehéz megkülönböztetni a sötét, patinás pácot a
lekaparható mocsoktól. A székem úgy nyikorgott, hogy alig mertem
rajta megmoccanni, a csapos pedig nem rejtette véka alá a
véleményét, amikor elfintorodtam az első kortyok után.
— Mondtam, hogy ez túl keserű lesz magának – jegyezte meg
jól érezhető megvetéssel hangjában, mire egy húzásra ledöntöttem az
egész korsót. Ezzel sikerült némiképp kiköszörülnöm a csorbát, és
még jól is esett a hideg ital. Ráadásul igaznak bizonyult a
Weinhauser-féle első sörivási szabály: nagy hőségben mindegy,
milyen sört iszol elsőre, mert azt úgyis csak ledöntöd. A másodiknál
viszont jól válassz, mert annak már érezni fogod az ízét is. Ennek
megfelelően kértem egy megbízhatóbb, üveges sört, ami szintén nem
volt egy nagy dobás, de tudomásul vettem, hogy egy ilyen helyen
nem számíthatok a cseh sörfőzés gyöngyszemeire.
— Hogy van a karja? – kérdezte Hosszútollú, miután mellé
letelepedtem.
— Tökéletesen – feleltem. – Még egyszer nagyon köszönöm.
— Akkor nem azért jött, hogy reklamáljon – mosolyodott el.
— Nem igazán – feleltem, és kínomban visszamosolyogtam rá.
Idefelé úton alaposan átgondoltam, hogyan vezetem fel a témát
Hosszútollúnak, de most torkomon akadt a szó.
 Kinyílt a kocsma ajtaja, és így nyertem pár értékes másodpercet,
míg minden szem a sámán unokahúgára, Kimre tapadt.
— Hello, Kim! – köszöntötte a csapossal egyetemben minden
férfi. Kim ezek szerint igencsak nagy népszerűségnek örvend,
vontam le a következtetést. Mondjuk, meg is értettem: a forrónacival
kombinált átizzadt (vagy csak gondosan vízzel átitatott) melltartónyi
top még női szemmel is igen vadítónak tűnt.
— Sean, Tom – köszönt két kigyúrt indiánnak a csaj. A pasik
egyből letették a korsóikat. – Ha épp nem foglal le nagyon a sörivás,
akár velem is jöhetnétek – mondta normál hangerővel, így még én is
minden szavát remekül hallottam. A két pasi, mint két frissen
feltámasztott zombi, azonnal felállt, és kötelességtudóan elindult a
lány után. Némi jóindulattal persze gondolhattam volna, hogy a két
férfira azért van szükség, hogy mondjuk kereket cseréljenek Kim
kocsiján, de ezt az elméletet elég nehéz lett volna bármivel is
alátámasztani, miután Kim és kísérete egyenesen a női mosdó felé
vette az útját. Tekintve, hogy a kocsmában Kimen és rajtam kívül
egyetlen nőnemű lény sem tartózkodott, gyanítottam, hogy a női WC
megszokta a nem rendeltetésszerű használatot. A Bowman testvérek
tehát nem túloztak, gondoltam: Nagyétvágyú Kim csakugyan nagy
étvágyú, és láthatóan a kényelemre sem ad sokat, ha képes egy
kocsmai mosdóba vonulni két akkora pasassal. Viszont ha Edgár
sztorijainak többi része is igaz, futott át az agyamon, akkor a
szexpartnerei egy-két napig igen levertek lesznek a kimerítő élmény
következményeként. Összeráncoltam a homlokomat. Hosszútollú
talán félreértette a reakciómat, nem tudom; mindenesetre úgy érezte,
magyarázattal tartozik.
— Ezt most nyilván igen furcsának találta – jegyezte meg.
 — Tulajdonképpen boldog lennék, ha ez lenne a legfurább
dolog, amit valaha is láttam – feleltem, de azért közben kattogtak a
kis fogaskerekek az agyamban. – Őszintén megvallva, azt hittem, a
versenyzők kihasználják a szabadnapjukat, és pihennek egy nagyot a
végső megmérettetés előtt.
— Közel a holdtölte – felelte erre Hosszútollú. – Ilyenkor a
legtöbb alakváltó nem egy romantikus olvasmánnyal relaxál.
— Szóval ez valójában pihenés? – kérdeztem kissé elvörösödve.
— Hát, a srácoknak talán nem annyira – ismerte el a férfi
somolyogva. – Már ha hihetek a pletykáknak. Kim viszont csodásan
regenerálódik egy-egy ilyen menet után, úgyhogy azt hiszem,
valóban nevezhetjük relaxációs programnak. Szüksége is van egy kis
felüdülésre: ez a versenyzés sétagaloppnak tűnik, flangálni szép
ruhákban meg bikiniben, de valójában eléggé megterhelő
rendezvénysorozat, mind fizikálisán, mind pszichésen. Különösen a
záróversenyszámok veszik ki a résztvevők erejét.
— Igen, azt elhiszem – bólintottam.
— De nem azért jött, hogy az unokahúgomról csevegjünk –
mondta. – Meglepődtem, hogy beszélni akar velem – mondta a
sámán, és ő is kért egy újabb üveg sört. – De még meglepőbb, hogy
emiatt képes volt eljönni idáig.
— Tudja, a barátaimat igen nagy veszteség érte.
— Igazán?
— Igen. Elvesztették a barátaikat: Stephant, Robertet, Xavier-t.
— Ők az én barátaim is voltak – mondta Hosszútollú, miközben
az arcomat vizslatta. Kíváncsi volt, mire megy ki a játék, én meg
szerettem volna tudni, mennyire bízhatok meg benne.
— Úgy érzik, a rendőrség nem kezelte kellő körültekintéssel az
ügyüket.
 — Mind így érzünk, de ez nem meglepő. Egy alakváltó halála
nem sokkolja a közvéleményt, és nem mozgatja meg különösebben
az igazságszolgáltatás rendszerét. Ezt minden likantróp tudja, sajnos.
— Tehát egyetértünk abban, hogy ha valaki ártani próbálna egy
alakváltónak, nyugodtan bízhat abban, hogy megússza
következmények nélkül, mert senki nem fog nyomozni az ügyben?
— Értem, hova akar kilyukadni, és nem tudom, mit mondjak.
Igen, egyetértünk, amennyiben ez egy általános megállapítás. Ha
azonban az özvegyek halálára céloz, nem tudom, milyen nyomozást
kellett volna lefolytatnia a hatóságnak. Nem utalt semmilyen nyom
arra, hogy bármiféle... – Egy pillanatra elhallgatott. – Illetve, azt
természetesen mondhatjuk, hogy értetlenül álltunk az események
előtt, vagyis ami történt, meglehetősen rejtélyes.
— Én viszont szeretném kideríteni, mi áll a rejtély hátterében.
— És miben segíthetek én? – kérdezte. – Merthogy nyilván ezért
beszélgetünk most.
— Valami furcsát mondott a múltkori beszélgetésünkkor.
Olyasmit, hogy Robert lelke eltávozott a testéből. Vagy rosszul
emlékszem? Miért mondta ezt?
— Tudja, Robert meglehetősen furcsa dolgokat állított akkor,
amikor összeszólalkoztunk. – Elborult a tekintete, aztán újra rám
nézett. – Nem szívesen emlékszem vissza arra a szóváltásra.
— Mégis, mit mondott Robert?
— Egészen szürreális beszélgetés volt. Azzal kezdődött persze,
hogy elküldött a francba, amin nem is lepődtem meg. Aztán azt
mondta, hogy Samantha sohasem szeretett engem, és hogy még
mindig őt szereti. Ez a megfogalmazás megdöbbentett, hiszen
Samantha akkor már egy ideje halott volt. Megkérdeztem, hogy ezt
meg hogy érti, mire ő azt válaszolta, hogy a halál sem választotta el
őket egymástól, és hogy ő továbbra is minden egyes estéjét a
feleségével tölti.
 — És a többi özvegy nem állított hasonló dolgokat?
— De, ha jól meggondolom, Xavier mintha célzott volna
ilyesmire. Az az igazság, hogy akkora jelentőséget azért nem
tulajdonítottam a dolognak. Nem ismeretlen ez a jelenség, özvegyek
gyakran vizionálják, hogy minden megy szépen a régi rutin szerint.
Szóval, ez önmagában még nem volt furcsa.
— Akkor mi volt az? – kérdeztem.
— Robert ezzel magyarázta, miért nézett ki napról napra
kimerültebben. Azt mondta, az asszony jól megdolgoztatta –
elnézést, ő fogalmazott így. Akkor kezdtem el arra gondolni, hogy
valószínűleg beleőrült a gyászba. A veszteség okozta a
kimerültségét: alig bírt enni, aludni még kevesebbet, rémálmok
gyötörhették.
— Vagy a felesége tényleg visszajárt hozzá – kockáztattam meg.
— Már megbocsásson, de azért ez a legkevésbé valószínű
verzió. A szellemek visszajárnak, de szellemekkel nem lehet együtt
hálni. Az pedig kizárt, hogy Samantha vámpírként tért volna vissza.
Ő nem vámpírtámadásnak esett áldozatul, hanem alakváltók ölték
meg. A teste pedig a hagyomány szerint föld alá került.
— Azt talán nem ártana lecsekkolni, hogy még mindig ott van-e
– szaladt ki a számon, de Hosszútollú szerencsére nem kapta fel a
vizet.
— Nem látom sok értelmét – felelte higgadtan. – Gondolja, hogy
valaki feltámasztotta és zombiként vissza-visszatért Roberthez
éjszakánként? Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam, már
elnézést. Látott már zombit valaha? Még a kétnapos hulla látványa is
nagyon taszító, hát még a többhetesé! Higgye el, szerelem ide vagy
oda, a legtüzesebb néhai szeretőjével sem akarna ágyba bújni, ha az
zombiként kínálná fel magát.
 — Au! – grimaszoltam önkéntelenül. – Sajnos vizuális típus
vagyok... És bár felfogtam, amit mond, valahogy mégis úgy érzem,
hogy ez lesz a megoldás kulcsa.
— Samantha nem térhetett vissza. A többi halott feleség sem,
még ha az özvegyek így is hitték. Csak illúzió volt.
— De nem lehetett egyszerű látomás, mert azzal elég nehéz
ágyba bújni, ugyebár.
— Tudatmódosító mágia okozhat téves tapasztalást – mondta
Hosszútollú. Nem tűnt meglepettnek, de bűnösnek sem.
— De a tudatmódosítást nem érzékelné az, aki csak véletlen
szemtanúja annak, igaz?
— Van szemtanú? – húzta fel a szemöldökét Hosszútollú.
— Csak az egyik esethez, sajnos – sóhajtottam. És még az sem
biztos, hogy az egy olyan eset, ami releváns, tettem hozzá
magamban, de erre inkább nem tértem ki. Épp elég volt most az
özvegyekről beszélni.
— Ki az?
— Valaki, aki nem szeretné felfedni a kilétét – mondtam
diplomatikusan és őszintén.
— Félti a bőrét. Ez érthető – bólintott a sámán, és nagyot
kortyolt a söréből. – Mindenesetre, ha van szemtanú, akkor én nem
sok újdonsággal tudtam szolgálni.
— Dehogyisnem – feleltem. – Sokat segített.
— Ön szerint tehát valaki ártani akart az özvegyeknek? Bűntény
történt?
— Úgy tűnik. Sajnálom.
— De mégis, ki tenne ilyet? És miért? Ennek nincs sok értelme.
— Lennie kell – feleltem magabiztosan. – Csak még nem látjuk,
mi az.
 55.

Töprengve ültem vissza az autóba. Ha Hosszútollú igazat

mondott, akkor a gyengécske elmélet máris elkezdett izmosodni.
Persze, még mindig ott maradtak azok a kérdések, amiket William is
feltett a beszélgetésünk végén, de bíztam abban, hogy esélyünk lesz
elfogni a bűnöst, és így fény derül majd a homályos részekre is.
Trevis kipirult arccal ült mellettem, meglátszott rajta az a fél óra
kirándulás.
— Láttam egy kígyót – jelentette lelkesen.
— Szuper – húztam el a szám. Korábban sem rajongtam a
csúszómászókért, de mióta Fehérholló a szemem előtt végzett egy
példánnyal, végképp nem hozott lázba a hatalmas felfedezés. Szinte
megkönnyebbülten nyúltam a zsebemben megcsörrenő mobilom
után. Mark hívott.
— Bingo! – szólalt a telefonba Mark. – Beletrafáltál. Stephan
elhunyt rokonai közt találtunk valakit, akinek mondott ilyesmit az
özvegy, de mindenki azt hitte, hogy ez egy vágyálom kivetítése.
Senki nem hitt a sztori valóságtartalmában.
— Ezt nem csodálom – mondtam. – Még most is bizarrul
hangzik, pedig Hosszútollú szerint Roberttel is pont ez történt.
— Tehát jó felé kapirgálunk. Persze nagy kérdés, hogy Attila
hogyan kapcsolódik a korábbi esetekhez. Megosztanád végre az
elméletedet velünk?
— Persze, megosztanám. Már ha nem ülne itt mellettem Trevis.
Nem szeretném, ha rosszat álmodna miattam.
 — Akkor mondjad virágnyelven – mondta Mark.
— Nem szoktam rosszakat álmodni – tiltakozott közben Trevis.
– Bírom a vámpíros dumát.
— De azért inkább ne figyelj ide, Trevis – szóltam a fiúnak, aki
kötelességtudóan bólintott, majd kinézett az ablakon, hogy minél
jobban koncentrálhasson a beszélgetésünkre. – Hogy az elején
kezdjem, az elméletem lényege, hogy ugyan nem tudom, miképp, de
szerintem a rejtélyes halálesetek és Attila vörös hajú virágkalandja
összefügg egymással – mondtam.
— Virágkaland? – kérdezte türelmetlenül Mark. – Ez nem
virágnyelv, Bori, hanem halandzsa.
— Próbálj meg a lényegre koncentrálni! Úgy tűnik, mindegyik
özvegyhez visszajárt a maga kis virágszála, ők pedig szorgalmasan
öntözgették a növényeiket.
— Eddig stimmel.
— És a kis kertészek egy idő után már nem bírtak öntözgetni, sőt
egy idő után már semmit sem tudtak csinálni, és belőlük is cserepes
virág lett.
— Ezzel azt akarod sugallni, hogy egyenként elföldelték őket?
— Pontosan. Nem tökéletes az analógia, de kiválóan érted a
virágnyelvet.
— És szerinted hogy függ össze ez Attilával?
— Most Attila is szorgosan kertészkedik, mint azt tudjuk. És
sajnos nagyon úgy néz ki, hogy a buzgó locsolásnak ugyanaz az
eredménye, mint az özvegyeknél: a kertész úgy lemerül, hogy nem
lehet rá ismerni. Ez csak egyre rosszabb lesz, míg végül...
— Ne legyünk ennyire negatívak. Azt se felejtsd el, hogy mi egy
olyan esetet próbálunk felgöngyölíteni, ahol özvegyeket tettek el láb
alól, Attila pedig nem özvegy, mint arra többször is felhívta a
figyelmet. Jut eszembe: egészen biztos, hogy nem özvegy, végül
sikerült elérni Esztert.
 — Csodás – mondtam. – Viszont az özvegység lehet, hogy
félrevezető komponens.
— Én nem hiszek az ilyen véletlenekben. Három özvegy: több
mint gyanús.
— Egyetértek. Csakhogy lehet, hogy nem az özvegység számít,
hanem a virágszál elvesztése. Márpedig egy rózsát sokféleképpen
lehet elveszíteni. Nem muszáj egyből az elcserepedésre gondolni.
— Akkor sem stimmel. Rendben, hogy az özvegy vagy az elvált
férfi egyaránt célpont lehet, de e logika szerint Attilát is a volt
felesége képében látogatta volna meg a lény.
— Kivéve, ha nem a hivatalos kapcsolat számít.
— Hanem?
— Hogy is mondjam... A virágszál iránti elhivatottság.
— Úgy érted, a szenvedélyes szerelem?
— Úgy. De fontos az is, hogy az a virág már ne legyen a
kertedben, ha érted, mire gondolok.
— Szenvedélyes, beteljesületlen szerelem – fordította le Mark a
szavaimat.
— Pontosan. Attila soha nem akarta a volt felesége kertecskéjét
gondozgatni, viszont nálam szenvedélyesen ültetgetne.
— Azt hiszem, értem. Attila nem szerelemből nősült, viszont
érted odáig van.
— Persze csak Ligeia csókjának köszönhetően, de ez most nem
releváns.
— Mondasz valamit. Ez a szukkubusszerű valami azok életerejét
szívja el, akiknek a szerelme elhalálozott, tehát eltávozott az
életükből. Jó, te a része vagy Attila életének, de nem a szerelmi
életének. Oké, kezd tisztulni a kép. Ez az energiavámpírféle lény
olyanokhoz megy, akik így vagy úgy, de elveszítették a szerelmüket.
Lehet, hogy Attilának olyan a viszonzatlan szerelem, mint másnak az
özvegység – vonta le büszkén a konklúziót.
 — Király – feleltem kevésbé lelkesen.
— Mindenesetre úgy tűnik – fejtette ki az elméletét Mark —,
hogy ez a démonféle az elveszített szerelmek alakjait képes felvenni.
— Valószínűleg a gyászból táplálkozik. A bánatból. Vagy a
viszonzatlanul maradt szerelemből. Nekem meggyőződésem, hogy
Attilát is ugyanaz a virág bűvölte meg, mint a többi alakváltót.
— Igen, én is hajlok erre, bár a többiek állapota nem romlott
ennyire látványosan gyorsan.
— Attila állapota gyorsabban romlik, mint a vérfarkasoké, mert
még tart a múzsacsók hatása. Elveszítette a mágikus erejének nagy
részét, és ez pont elég gyengévé teszi ahhoz, hogy ne éljen túl még
egy... még egy locsolást.
— De nem lesz még egy locsolás, Bori – biztosított Mark. –
Most már Attila is tudja, mi az ábra. Ma éjjel készenlétben állunk
majd, és kertészkedés helyett aratni fogunk.
— Neked nem kell virágnyelvet használnod, Mark. Kétlem,
hogy kihallatszana, amit a telefonba mondasz.
— Oké. Akkor elfogjuk azt a kis kurvát, és addig nyuvasztjuk,
míg ki nem böki az igazat.
— Kiváló terv. Kivéve, ha annak a kurva virágnak mérges tüskéi
vannak.
— Kész szerencse, hogy virágnyelvet használtok a fiam fülét
kímélendő – szólt hátra Eric.
— Bocsi. Szóval, kivéve, ha annak a messziről szagló virágnak
tüskéi vannak – próbáltam meg választékosabban fogalmazni. – Mert
akkor esetleg ő nyuvaszt meg minket.
— Azt hiszem, Evelyn azért nagy segítségünkre lehet az arató-
hadműveletben.
— Igen, ebben én is nagyon bízom.
 — Megbeszéljük, mit tehetünk. Te pedig siess haza.
— Rendben – mondtam, majd letettem a telefont. Trevis
érdeklődve nézett rám.
— Mióta hívják kertészkedésnek a szexet? – kérdezte, majd
vállat vonva újra kinézett az ablakon.
 56.

Mark kupaktanácsot hirdetett a konyhába, de addig még volt egy

fél órám. Gondoltam, lemegyek, és bemelegítek egy kávéval. A
táskámból előkapartam a kabalakönyvemet, hátha lapul benne annyi
szerencseerő még, ami elriasztja a nemkívánatos társaságot – vagyis
Attilát. Nem éreztem kedvet a táltos fejezet újraolvasásához, de azért
ott ütöttem fel a kötetet, hátha elkerülte valami a figyelmemet, és
találok még benne valami eligazítást arra nézve, mi is történik most
Attilával. Átfutottam azt a pár oldalt, de nem lettem okosabb, a
lépcsőnyikorgást hallva pedig gyorsan odébb lapoztam, nehogy
lebukjak.
— Mit olvasol? – állt meg felettem Attila. Úgy tűnt, ő sem bírja
kivárni azt a fél órát, bár ő nyilván nem kávéért jött, hanem tejjel
próbált regenerálódni.
— Szakirodalmat – feleltem kelletlenül. Egyikünk sem akart a
történtekről értekezni, így hallgatólagosan megegyeztünk abban,
hogy a könyv tökéletes beszédtéma lesz.
— A lúdvércről? – hajolt Attila a könyv felé, majd mellém
manőverezte a legközelebbi széket, és leült.
— Jó, nem a lúdvércről, csak gyorsan ellapoztam, hogy ne
tűnjön úgy, állandóan veled foglalkozom – vallottam be minden
mindegy alapon. Nem akartam én is félrevezetni Attilát, épp elég
volt neki az a látszat, amivel most mindenkinek meg kellett
küzdenie. – A lúdvérc épp a táltos előtt van. Utána meg a rézfaszú
bagoly. Illusztris társaság közé vegyültél, szó se róla – néztem fel
egy pillanatra.
 — Illusztris társaság? Miért, mit tud ez a lúdvérc?
— Nos, ez valami démonféle, de a leírás elég kusza, így egyelőre
bizonytalan vagyok. Szerinted mit jelenthet az, hogy „tüzet fosik”?
— Szerintem nem akarom tudni. A tüzet fosó démon után
vagyok kitárgyalva? Ez kínos – mondta, de nem látszott rajta, hogy
kényelmetlenül érintené a dolog. Inkább csak kimerültnek tűnt.
— Na, mindegy. Ez a fejezet nyilvánvalóan több ponton is
hiányos vagy téved – állapítottam meg.
— Igazán?
— Hogyne – feleltem. – A táltost például a garabonciással
asszociálja, márpedig rád sok mindent lehet fogni, de azt, hogy
tudósszerzet lennél, aligha.
— Ezt most nem értem, miért mondod.
— Na, látod. Erről beszélek – csaptam le a magas labdát, de ő
nem reagált a megjegyzésemre.
— Tudod, nem véletlenül az a címe ennek a könyvnek, hogy
Ősmagyar népi hiedelmek. Ma már mások az elvárások. A
huszonegyedik században senki nem várja el egy garabonciástól,
hogy könyveket cipeljen magával. Legfeljebb egy laptopot. Azt meg,
végül is, szoktam magammal cipelni. – Felhúztam a szemöldököm. –
Na jó, cipeltetni. Valahol van egy a csomagomban – húzta el a száját
egy félmosolyra.
— Te tudod, mi az a garabonciás! – esett le a tantusz.
— Azt hiszed, nem olvastam el mindent, amit a táltosokról fel
lehet lelni? – kérdezte. – Lehet, hogy nem vagyok „tudósszerzet”
mint fogalmaztál, de azért nem riadok vissza némi kutatástól,
amennyiben az életem múlhat rajta.
— Le vagyok nyűgözve.
— Persze, azt be kell vallanom, hogy kizárólag a tárgyra
fókuszáltam, így a rézfaszú bagoly és a lúdvérc elkerülte a
figyelmemet.
 — Belátom, óriási hiba volt. Nem tudom, hogy élhettem a tüzet
fosó lúdvérc démon nélkül.
— Nos, állítólag a lúdvérccel való találkozás végzetes szokott
lenni, úgyhogy ne sajnáld.
— Végzetes? Úgy hangzik, mint maga a szerelem.
— Nem véletlen. A lúdvérc, állítólag, egy démonszerető. Vagyis
tényleg annyira végzetes, mint maga a szerelem. Ez feltehetően a
halálba hajszoló szenvedély metaforikus megfogalmazása. A tűz, ami
belőle fakad ...
— Ez a fosik ige eufemizmusa manapság? – vágott a szavamba
Attila.
— Oké, nem akartalak megzavarni. Szóval a tűz, amit fosik, az
valószínűleg az emésztő szerelem maga.
— Egy szar szerelem, ami szó szerint elemészt? Nem értem,
miért nem kerültünk egy fejezetbe.
— Így gondolsz rám? – kérdeztem kicsit megbántódva. – Egy
szar szerelem vagyok, ami szétporlaszt?
— Dehogyis – nézett rám ijedten Attila. Láttam rajta, hogy nem
akart megsérteni. – Csak néha, álmomban, azért úgy gondolok rád,
mint egy démonszeretőre. De ezt nem tudom, miért kellett most
elmondanom.
— Hát, végül is, az álmod tulajdonképpen valóra vált – mondtam
csendesen. – Egy démonszerető-féleség az én képemben csapolja az
energiáidat. Nagy szerencse, hogy nem egy lúdvérc, mert akkor a ház
már rég lángokban állna. Már ha jól értelmezem a szemtanúk
visszaemlékezését.
— Ja – ásított Attila. – Nagy mázlista vagyok. Kábé, mintha
megátkoztak volna – mondta, miközben az asztalra hanyatlott. A feje
hangosan koppant, ő pedig felsóhajtott.
— Sajnálom – mondtuk szinte egyszerre.
 — Te mit? – nézett rám Attila.
— Azt, hogy leugattalak. Nem igazán gondoltam bele, hogy
neked milyen lehet ez az egész.
— Én viszont másra sem tudok gondolni, hogy neked milyen
érzés lehet. Láttam, hogy kiborultál. Nagyon haragszol rám?
— Nem haragszom rád – feleltem, de megremegett a hangom.
Éreztem, ahogy felszakad a gát, ami eddig belém fojtotta az
érzelmeimet, és képtelen leszek elhallgatni az igazságot. – Illetve,
dühös vagyok, de tudom, hogy nem tehetsz róla, és ezért igyekszem
nem rád haragudni. Sajnálom, amiket mondtam. Tudom, hogy nem te
alakítottad így a helyzetet, csak egy dolog tudni az agyammal, és más
látni a szememmel és érezni a...
— A szíveddel.
— Nos, igen, talán, bár az érzelemközpont is az agyban
található.
— Az mindegy. A lényeg az, amit érzel.
— Nem hiszem, hogy most nagy hirtelen fel tudnám vázolni, mit
is érzek. Láttam magamat veled. Persze, nem én voltam, és bizonyos
szempontból te sem voltál önmagad, de én láttam, amit láttam, és
egyelőre ezt még nem tudtam megemészteni – hadartam.
— Hát, ez kábé ugyanaz, amit én érzek – felelte Attila.
— Ezt kötve hiszem.
— Pedig a lényeget tekintve igaz. Engem is ugyanaz zavar, ami
téged: hogy nem láttam a különbséget. Talán nem is akartam látni.
Tudod, pont úgy van, ahogy mondtad. Egy dolog az agyammal tudni,
hogy nem te vagy, és egy másik remélni a szívemmel, hogy mégis
megtörténik az, amire annyira vágytam. Nem engedhettem meg
magamnak a gondolatot, hogy a vágyálmom mindössze egy
lidércnyomás.
 — Megértem – mondtam.
— Nem érted meg – rázta a fejét.
— Persze hogy nem értem meg! – ismertem be dühösen. –
Annyira szeretném, de nem vagyok képes rá!
— Semmi baj – nyugtatott Attila. Felém nyúlt, mintha meg
akarná simogatni a karomat, de félúton megállt a keze.
— Ne haragudj! – mondtam.
— Rád? Soha – felelte egy keserű mosollyal. Karja megpihent az
asztal sarkán. Odakint elsötétedett az ég, de alig pár másodperc
múlva a szokásos vihar helyett a nap ereje lepett meg.
Megkönnyebbültem. Tudtam, hogy rendben vagyunk.
 57.

Miután a konyhában túlestünk Mark eligazításán, és felmentünk

Attila szobájába, „terepszemlére”.
— Attila, te beengeded a bigét – vázolta Mark az akciótervet,
ahogy ő nevezte. Úgy teszel, mintha minden okés lenne, a
megbeszéltek szerinti.
— Értem – bólintott Attila. Viaszos bőre egy pillanatra vörösbe
öltözött. Nem nézett rám, próbálta a tekintetét kizárólag Markra
szegezni. Evelyn kedvese sebesen járt-kelt az ágy és a minibár közt,
mint akit felhúztak, egy pillanatra sem lassított.
— Evelyn, te elkészíted a csapdavarázslatot. Biztosan menni
fog? – Hangja egy gondolatnyit ellágyult. Talán a többiek nem is
észlelték, de én tudtam, hogy nem a csapda működőképessége izgatja
ennyire. Mark azért aggódott, mert a varázslat igencsak próbára
teheti Evelyn erejét.
— Igen – felelte a barátnőm határozottan. – Mivel nem tudjuk,
milyen erővel állunk szemben, nem tudok olyan varázslatot
készíteni, ami bizonyosan legyengíti, de ha nem valami extrémen
durva mágiával van dolgunk, akkor ez a varázslat jó eséllyel
csapdában tartja a lényt egy ideig.
— Miféle csapdában? – kérdeztem.
— Egyszerűen egy kis térben tartja fogva a lényt a mágia,
mintha egy láthatatlan falú minicellába kerülne. Így nem tud minket
elérni; igaz, mi sem őt. De amíg csapdában van, kitalálhatjuk,
hogyan gyengítsük le.
 — Vagy hogyan végezzünk vele – mondta Mark.
— Talán meggyőzhetjük, hogy hagyjon fel az energiaszívással –
próbálta a békésebb megoldás felé terelni Markot Evelyn. – De
persze igazad van, minden eshetőségre fel kell készülnünk.
— Azt kell kiderítenünk, miért csinálja. Lehet, hogy van
megbízója, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak energiaelszívó
démon, és pechünkre most itt próbálja életben tartani magát.
— És ha ez utóbbi, akkor nincs kegyelem – mondtam ki a
verdiktet.
— Erről még ráérünk gondolkodni – mondta Mark.
— Annál is inkább, mert először azt kell kideríteni, miféle
lényről van szó, hiszen csak ezután tudjuk hatástalanítani.
— A lefejezés azért a legtöbb esetben használ – szögeztem le a
nyilvánvaló tényeket. A vámpírok kevés kivégzési módja közt is a
legmegbízhatóbb módszer a lefejezés. A karózás egyszerűbb és
kevésbé gusztustalan, de egészen rejtélyes okok miatt nem mindig
működik. A lefejezés viszont mindig beválik, ez tény. És bár
alapvetően nem vagyok egy vérszomjas alkat, ezt a démont tuti ki
akartam nyírni.
— Biztos, hogy szeretnéd látni, amint a te fejed tökéletes mása
legurul a te tested tökéletes másáról? – kérdezte Evelyn. A hideg is
kirázott a gondolatra.
— Oké, ebbe így nem gondoltam bele – feleltem – De elintézem
a dögöt, legfeljebb becsukom közben a szemem.
— Én meg jobb szeretném, ha a közelben sem lennél – jelentette
be Attila. – Nem lenne célszerű, ha még azzal is foglalkozni kellene,
hogy melyik Borit kell lefejezni a két jelentkező közül.
— Azért mert te képtelen vagy látni a különbséget...
— Ami azt illeti, ez egy nagyon is helyénvaló javaslat – szólalt
meg Mark, mielőtt elfajulhatott volna a szóváltásunk.
 — Bori, te a saját szobádban maradsz addig, amíg
biztonságosnak nem tűnik a terep. A kémkamerával követheted az
eseményeket.
— Rendben – egyeztem bele mindenféle tiltakozó akció nélkül.
Valahogy én sem rajongtam a gondolatért, hogy egy ostoba tévedés
miatt repüljön le a fejem a testemről.
— Jól van. Akkor nincs más dolgunk, mint előkészülni. Bori, a
te szobád a hadműveleti központ. A kamerával nézzük, hogy mikor
jön a hamis-Bori.
— Nevezzük inkább démonnak – javasoltam. – Akkor is, ha
esetleg nem démon.
— Oké. Démon. Evelyn itt előkészíti a varázslatot. Van hozzá
minden?
— Igen, a múltkor bevásároltam.
— Helyes. Attila, te pihenj a szobádban, próbálj meg
regenerálódni.
— Könnyű azt mondani – csóválta a fejét Attila hamuszürke
arccal.
— Igyál tejet, ilyesmi.
— Rád rakhatok egy regenerálódásgyorsítót – mondta Evelyn. –
Valamit biztos segítene.
— Azt megköszönném.
— Akkor mindjárt visszajövök. Én ezt elintézem, ti pedig
menjetek, pihenjetek egy kicsit estig – mondta nekünk az ajtóból.
Mark engedelmesen követte.
— Mindjárt megyek én is – mondtam. Mark becsukta maga
mögött az ajtót, én pedig farkasszemet néztem Attilával. Pár
másodperc után fáradtan elkapta a tekintetét, előredőlt, arcát a
tenyerébe temette. Megsajnáltam.
 Úgy görnyedt össze, mintha mázsás súly nyomná a vállát, nekem
fájt, ahogy hallottam, milyen nehezen szedi a levegőt. Szerettem
volna megvigasztalni, de a szavak vacogva bújtak össze bennem, és
nem engedték el egymást.
— Menj csak – szólalt meg Attila.
— Rendben. – Felálltam, és valahogy ő is összeszedte maradék
erejét, hogy kikísérjen. – Később még benézek.
— Inkább ne – kérte, és tétován a fülem mögé igazította egy
hajtincsemet. Beleborzongtam az érintésébe, élveztem, ahogy ez a
lopott gyönyör végigfut a halántékomtól a nyakamig, majd végig a
gerincemen, hogy mozdulni se tudjak a meglepetéstől és a
várakozástól, ő viszont hátralépett, fejét oldalra biccentette, és úgy
nézett rám, mintha most látna először. – Amikor legközelebb látni
foglak, tudni akarom, hogy az nem te vagy – mondta, én pedig az
ajtónak dőltem. Megvártam, míg visszatért belém az erő annyira,
hogy méltósággal távozhassak, és át tudjam adni a helyet a
démonnak, aki nem én voltam, bár egy pillanatra én akartam lenni.
 58.

Hiába dőltem le egy kicsit aludni, nem jött álom a szememre.

Iszonyúan fáradt voltam, ennek ellenére pörögtem, mint akit
felhúztak.
— Nyugodtan leülhetsz – mondta Mark tizedjére.
— Minden működik? – kérdeztem, elengedve fülem mellett
Mark megjegyzését.
— Már ellenőriztem egypárszor. Te is ellenőrizted egypárszor.
Felkészültünk, már csak a várakozás van hátra. No meg a csapdába
csalás, ha eljött az ideje.
— Remélem, Attila képes lesz rá – mondtam.
— Attól függ, mire gondolsz – széles vigyor terült el Mark
képén, de legalább olyan gyorsan le is hervadt az arcáról, mikor
találkozott a tekintetünk.
— Arra gondoltam, hogy sikerül-e némiképp regenerálódnia –
feleltem.
— Hát persze, bocsánat. De emiatt ne aggódj, ha jól látom,
Evelyn elégedett a regeneráló itala eredményével. Attila most
nyomott le pár fekvőtámaszt, úgy tűnik, elég jó erőben van. Máskor
is szokott fekvőtámaszt nyomni a hüvelykujjain?
— Szerinted meg szoktam kérni az irodájában, hogy mutasson
be pár macsó tornagyakorlatot?
— Nem egészen erre a szituációra gondoltam – vallotta be Mark,
majd visszapillantott a monitorra. – Jön Evelyn.
— Csodás – mondtam, mire egy halk kopogás után Evelyn
nyitott be a szobába.
 — Sziasztok! Hogy álltok?
— Minden előkészítve – felelt Mark. – Nálad mi a helyzet?
— Minden a legnagyobb rendben – nyugtatott meg minket. –
Mármint a körülményekhez képest – pontosított. – Attila állapota
megfelelő. A csapdavarázslathoz minden kész.
— A többieket beavattuk. Trevis ma éjszakára átmegy a másik
házba aludni, neki ez kaland.
— Nekünk meg mázli. Mármint hogy nincs még telihold –
tettem hozzá a kérdő tekintetek láttán.
— No, igen, ez tényleg mázli. Edgár és Edmund nem lesznek
itthon, ők továbbra is Bernardon tartják a szemüket, biztos ami biztos
alapon. Endre és Edith viszont átmennek vigyázni Trevisre.
— Rendben.
— Eric idebenn, lent őrködik. Kint Fehérholló és a vérmedvék.
— Helyes – nyugtáztam. – Ezek szerint most már tényleg csak
várni kell.
— És ügyelni arra, hogy senki ne lépjen bele a varázsfüves
tálamba – mondta Evelyn. – Innentől kezdve ez a sarok tabu,
világos?
— Tökéletesen – feleltem.
— A mágikus csapdát előkészítettem, csak aktiválnom kell,
amikor jön a démon. Attila lelkére kötöttem, hogy lehetőleg a szoba
közepére csalja azt a lényt, mivel ott a legerősebb a csapda, de végül
is nem a hely számít, hanem az, hogy az aktiválás pillanatában
egyedül legyen a démon. A varázslat az egész szobára hat. Attila
ellöki magától az alakváltó lényt, és ha már nincs fizikai kontaktus, a
csapdát működésbe helyezem. Attilának legalább félméternyi
távolságra kell állnia a démontól. Mark, te követed szemmel az
eseményeket.
— Igen, nem tudom elfelejteni – sóhajtott Mark.
 — Amint Attila ellöki a démont, te „most” kiáltással jelzel.
— Tudom, tudom.
— Közben nem jöttök a közelembe, nem szóltok hozzám, és
nem tesztek megjegyzéseket. Koncentrálnom kell majd, minden
összpontosításomra szükség lesz.
— Ne aggódj, rajtunk nem fog múlni az akció sikere – felelte
Mark, és átölelte Evelynt. – Te vagy a legjobb boszi, akit ismerek. És
most már ismerek hármat, úgyhogy ez jelent is valamit.
— Igen, de az egyik csak boszorkánynak mondta magát, ha jól
emlékszem a sztorira – nevetett Evelyn.
— Hát, igen, ez igaz – ismerte el Mark. – Jó tíz éve, amikor
megalakult a természetfeletti ügyekkel foglalkozó osztály,
próbáltunk embereket toborozni – magyarázta nekem. – Az első
boszorkányunk egy igazi csaló volt, és amikor rájött, hogy nem
kamujóslást várunk tőle, hanem hatékony varázstevékenységet,
méghozzá rendőri akció közben, egyből lelépett.
— Így legalább megtanultad értékelni a valódi boszorkányságot
– telepedett le a varázsfüves tál mellé Evelyn.
— Az nem kifejezés – felelte Mark, és ő is elfoglalta őrhelyét a
kémkamera mellett.
Én kreatívan a bárpult közelében jelöltem ki semmire se jó
őrhelyemet – így a pia is elérhető közelségbe került, és útban sem
voltam nagyon, mindenki nyugodtan végezhette a rá rótt feladatot.
Nekem viszont semmi dolgom nem akadt azon felül, hogy még
véletlenül se kerüljek egy légtérbe az alakváltó démonnal. – Elvileg
van még legalább egy óránk, de azért mindenki maradjon most már a
helyén – mondta Mark.
— Uncsi lesz – jegyeztem meg, és nekidőltem az
éjjeliszekrénynek.
— Bár úgy lenne! – felelte halkan Evelyn.
 — Addig kifejtheted a legújabb elméletedet – nézett rám Mark.
— Közben rájöttem, hogy nem alapozhatok egy mágiát felfejtő
elméletet egy nő nimfomániájára.
— Pedig olyan ígéretesen hangzott – hallottam Mark
visszafojtott nevetését.
— Ígéretes nimfománia? – kérdezte Evelyn. – Miről maradtam
le?
— Nagyétvágyú Kim jellemzéséről – felelte Mark.
— Mármint a „nagy étvágyú” jelzőn túlmutató jellemzésről?
— Valahogy úgy – feleltem. – Kim köztudottan nagy férfifaló.
Azok, akikkel eltölt pár órát, igen nehezen nyerik vissza az erejüket,
ő viszont utána mintha új életre kelne, feltöltődik energiával.
Úgyhogy ez a rész stimmel is.
— Kár, hogy ez körülbelül annyit jelent, hogy egy nimfomán
alakváltó olyan hatást képes kifejteni, mint egy energiacsapoló
szukkubusz – mondta Evelyn.
— Igen, sajnos az elmélet ezen a ponton be is fuccsol. Először
arra gondoltam, hogy ha Hosszútollú Williamnek vannak
varázsképességei, miért ne lehetnének Kimnek is, elvégre rokonok.
Aztán eszembe jutott, hogy a sámáni erő nem genetikai alapon
öröklődik, úgyhogy ennyi, mégsincs igazán jó elméletem. Pedig úgy
szerettem volna.
— Ne add fel! Lehet, hogy Kim a hunyó, és Hosszútollú meg
segít neki az emberi alakváltásban – vigasztalt Mark.
— Vagy valaki mással dolgozik össze – tette hozzá Evelyn.
— Vagy Hosszútollú hazudik, és a sámáni erő mégsem úgy
öröklődik, ahogyan azt ő állítja – csavart még egyet a
gondolatmeneten Mark.
— Vagy mégis jó lenne tudni, hogy is szól az a mítosz a
boszorkány erejével felruházott alakváltóról – kanyarodtam vissza
ahhoz a ponthoz, ahol valójában elakadtam.
 Ned egyelőre nem hívott vissza, és most már lenémítottuk a
telefonjainkat, nehogy megcsörrenjen valamelyikünk mobilja a nagy
akció közben.
— Ebben egyetértek – mondta Evelyn.
— Tényleg? – kérdeztem meglepve. Nem gondoltam volna,
hogy Evelyn komolyan fontolóra veszi egy ilyen mítosz
valóságalapját.
— Tényleg. Számomra megnyugtatóbb gondolat lenne, hogy ez
a démoni izé csak egy irdatlan nagy kivétel a mágikus univerzumban.
Ha szerzett varázserővel megoldható egy ilyen alakváltás, az igen
rossz hír a természetfeletti bűnüldözés szerveinek.
— Most mondasz valamit – felelte Mark, de szemét már nem
vette le monitorról. – Reméljük, hamarosan fény derül a titok
nyitjára. Sőt, reméljük, hogy ez rohadt gyorsan be fog következni,
mert ez így baromira unalmas és kényelmetlen.
Egyetértően bólogattam, bár Mark ebből úgysem látott semmit.
Nekem, végül is, nem volt annyira kényelmetlen, hogy a földön
ültem, a whiskysüveg elérhető távolságában, míg mások kémlelve
gubbasztottak, vagy varázslásra készültek elő. Természetesen én is
próbáltam megfelelni az elvárásoknak: nem útban lenni, és lehetőleg
visszafogni az alkoholfogyasztásomat. Kettőből egy sikerült is, ennél
többet meg senki ne várjon tőlem ebben a helyzetben.
 59.

— Kapás van – suttogta Mark, de egyébként is hallottuk, amint

Attila szobájának ajtaja nyílik, majd óriási svunggal becsapódik.
— Haladnak? – kérdeztem, miután nagyot kortyoltam az
italomból. Megállapítottam, hogy az ír whiskey sokkal jobb volt,
mint ez a skót, de tudtam, ez most nem a reklamálás ideje. – Mármint
a kijelölt hely felé – tettem hozzá.
— Haladni haladnak, de azt nem mondanám, hogy a kijelölt hely
felé – dünnyögte Mark. – Sőt, most már azt sem mondanám, hogy
nagyon haladnának.
— Miért, mi van? – kérdeztem. – Gyanút fogott a csaj?
— Nem, nem úgy néz ki – közvetített Mark. – Fogalmazzunk
inkább úgy, hogy Attila is sutba dobta a gyanúját... és minden olyan
információt, ami tőlünk származott a démont illetően.
— Mi van?! – pattantam fel meglepően könnyedén.
— Az van, hogy Attila úgy viselkedik, mint akinek egy pillanat
alatt átmosta az agyát a démon. Nem tudom, mi lesz így a mágikus
csapdával.
— Úgy érted, arra sincs esély, hogy a démon lepattanjon
Attiláról két másodpercre?
— Egyelőre ne pánikoljunk. Lehet, hogy ez a stratégia része –
felelt Mark igen bizonytalanul.
— Most mi van? – kérdeztem kétségbeesetten. Evelyn úgy
bámult a kis varázstálkájára, mintha már egy másik dimenzióban
lenne. Abban sem voltam biztos, hogy hallja egyáltalán, amit mi
beszélünk.
 Lehet, találgattam, hogy az agyát ráállította a „most” hívószóra, és
minden, ami ezen túlmutat, az nem éri el az érzékeit. Próbáltam
emiatt nem aggódni, és az elsődleges problémára fókuszálni. –
Egyáltalán hol vannak?
— Az ágy közelében.
— De akkor még nem az ágyon – nyugodtam meg.
— És miért jobb, ha a földön csinálják? – kérdezte Mark
ingerülten.
— Miért, csinálják? – kiáltottam fel szinte sírva.
— Miért, szerinted nem egyértelmű, mit mondtam arról, hogy
nem fognak szétválni egyhamar?
— Kissé túl jól sikerült az a regenerálódás. Ezt nem hiszem el!
— De ez azért mégiscsak jobb, mintha Attila le lenne merülve,
és minden maradék energiája rámenne egy csókra – szabadkozott
Evelyn. Ijesztő volt, a tekintete még mindig a füveire tapadt, de a
hangja teljesen normálisan csengett.
— Igen, persze hogy jobb, de most nem tudom, mit csinálhatunk
– összegeztem cseppet sem higgadtan. – Attila majd' szétcsattan a
tesztoszterontól, az a démon meg rácuppant, mint dementor a
nászutasra!
— Na, jó ez már nem lehet a stratégia része – emelte fel a fejét
Mark. – Bori, gyere ide, átveszed a helyemet. Nincs más lehetőség,
ne kéresd magad!
— Felfogtam – morogtam rá, de nem húztam az időt.
— Nézd a monitort! Látod őket?
— Sajnos tökéletesen – válaszoltam, és az ajkamba haraptam.
Attila meg gyengéden a nyakamba. Vagyis a démonéba, majd egyre
lejjebb vándorolt nyelvével a testem tökéletes – és tökéletesen
meztelen – másán.
 Megölöm, forrongtam magamban, de hirtelenjében nem is tudtam,
kit szerettem volna jobban eltenni láb alól.
— Evelyn, készenlétbe! Átmegyek, és szétválasztom őket, de
nem lesz könnyű. Bori, minden tizedmásodperc számít. Amint a
démon egyedül marad, jelzel Evelynnek. Evelyn, rajtad a világ
szeme.
— Tudom – felelte Evelyn nyugodtan. – Készen állok.
Mark óvatosan nyitotta ki az erkélyajtót, de utána villámgyorsan
történt mindent: átviharzott az erkélyen, és gyakorlatilag lerugdosta a
démont Attiláról, az én legnagyobb megelégedésemre. Nem volt
könnyű dolga, mivel Attila sem éppen az ő oldalán harcolt, de úgy
tűnt, a heves előjáték máris lejjebb vitte az energiaszintjét, mert
Marknak sikerült felülkerekednie – igaz, ehhez szükség volt egy
olyan gyomorszájat célzó ütéssorozatra, amit alig bírtam végignézni.
— Most! – ordítottam, mikor a démon végre levált a két férfiról.
Sercegő hangot hallottam, és Evelyn halk szavait. Egy pillanatra
elfordítottam a szemem a monitorról, és láttam, hogy Evelyn
tálkájában a füvek rózsaszínes hamuvá váltak. Nem volt időm
elmélkedni, mivel a falon túlról irtózatos ordítást hallottam.
Visszanéztem a képernyőre, és alig jutottam szóhoz. – Tűz van! –
kiabáltam én is. – Rohadt nagy tűz! – kiáltottam Evelynnek. –
Felkaptam takarómat, hogy azzal rohanjak át, bár sejtettem, hogy
ezzel már nem sokra megyek. El nem tudtam képzelni, hogy mitől
kapott lángra a padló ilyen hirtelen de akkor nem is ez izgatott
elsősorban. Evelyn, tőle szokatlan módon, hátralökött, hogy ő lépjen
ki először a teraszra. Átfutott a szomszéd szobába, én pedig szorosan
a nyomában loholtam. A tűz, hihetetlen módon, egy keskeny
oszlopban égett, padlótól plafonig, és a padló deszkája eddig bírta, a
lángok felemésztették.
 — Hátra! – kiáltotta Evelyn. Attila és Mark hátrahúzódtak,
kezükben a még érintetlen takarókkal. Nem igaz, akkora
reakcióidővel dolgoznak, mint egy zombi, akinek már totál
elrohadtak a végtagjai, gondoltam. Értetlenül bámultam őket és a
tüzet, Evelyn viszont célirányosan a tűzoszlophoz lépett. Kezét
előrenyújtotta, egyenesen a lángokba, és ha jól hallottam, három szót
ismételgetett valami számomra idegen nyelven. Mark a tenyerébe
rejtette arcát. Nyilván bízott Evelynben, és nem ez volt az első olyan
helyzet, amikor Evelyn meglepetést okozott neki, de láttam, hogy
nehezen tartja vissza magát. Evelyn viszont fel sem szisszent, csak
szorgosan kántálta a mágikus szavakat. A lángnyelvek egyetlen
vékony tűzfonalba sűrűsödtek, mintha valaki kötelet sodort volna
belőle, majd egy pillanat alatt eltűntek Evelyn tenyerében. A tűz
recsegése, a fa ropogása sűrű csöndbe fordult.
— Jól vagy? – nézett fel Mark, de Evelyn ráordított. – Meg ne
érints! – kiáltotta. – Senki sem! Hozzatok vizet! Inni. Úgy két litert.
Most! – A bőre berepedezett és halványkéken világított, a szája
kicserepesedett, a szeme narancssárgásan csillogott.
— Tej nem jó? – kérdezte Attila. Evelyn megrázta a fejét, Mark
a minihűtőhöz lépett, kivett egy kancsó tejet belőle, és elviharzott,
hogy pár más másodperccel később egy kancsó vízzel térjen vissza.
Evelyn felhajtotta a vizet, Mark gyorsan fordult egyet. Mire
visszatért, Evelyn már jobb bőrben volt – szó szerint, ugyanis kezdte
visszanyerni természetesebb arcszínét, és már nem kellett attól
tartanunk, hogy a bőre úgy omlik le róla, mint ázott falról a vakolat.
A második liter víz egyharmada a kancsóban maradt, de Evelyn
szemmel láthatóan egészen rendbe jött.
— Már nem vagyok veszélyes – közölte. – Nem akartam rátok
ijeszteni, de ha bárki hozzám nyúlt volna, amíg dolgozott bennem a
tűz ereje, elég súlyos égési sérüléseket szenvedett volna.
 — És mégis mi történt? – kérdeztem volna, ha nem előzött volna
meg ezzel Eric, aki kissé neheztelve tekintett a szobapadló közepén
tátongó lyukra.
— Egész jó kilátás nyílik a szobátokra – jegyezte meg Attila.
— Te jobb, ha meg sem szólalsz – utasítottam rendre. – Mindez
a te hibád. Ha követted volna az utasításainkat...
— Ó, az utasítások! – húzta el a száját Attila. – Most, hogy
mondod...
— Csak nem rémlik valami? – kérdeztem epésen.
— Szándékomban állt betartani őket – mondta Attila. – Tényleg
nem tudom, mi történt velem.
— Pedig egyértelmű – feleltem. – Megláttad a vörös bigét, aki
egyből ledobta magáról a köntöst, és innentől kezdve elfelejtetted,
hogy melyik testrészedet kellene használnod.
— Ó, nagyon is jól tudtam, hogy melyik testrészemet kell
használnom – vágott vissza Attila. – Épp csak nem gondolkodtam
közben.
— Hagyjátok abba! – szólalt meg Evelyn, Mark öleléséből
kibontakozva. – Attilát megigézte ez a démon, nem ő tehet arról,
hogy minden félresikerült.
— Köszönöm! – kiáltott fel Attila elégedetten, majd
elgondolkodott. – Tényleg? – kérdezett vissza jóval
bizonytalanabbul.
— Esélyed sem volt – bólintott Evelyn. – Ez a része világos. Azt
viszont végképp nem értem, hogy sikerült majdnem felgyújtanotok
az egész házat. Ez egy faház, az isten szerelmére!
— Evelyn – kezdtem lassan –, ne haragudj, de azt hiszem, ez a te
műved volt. A tűz akkor ütött ki, amikor aktiváltad a mágikus
csapdát. – Evelyn arcszine egy pillanatra újra kékbe öltözött.
 — Én mindent jól csináltam – mondta lassan. – Ellentétben
egyesekkel, akik arra nem voltak képesek, hogy lepattanjanak két
másodpercre a démon csajról.
— Hé, most mondtad, hogy nem az én hibám volt – replikázott
Attila széttárt karokkal.
— Igen. De engem senki nem babonázott meg, értitek? Én tettem
a dolgomat. Mark, mikor láttál hibázni varázslás közben?
— Soha – felelte tömören Mark.
— Na? – nézett körbe diadalmas tekintettel Evelyn. – Nem
szoktam hibázni. Plusz éreztem volna, ha valami nem úgy sikerül,
ahogy terveztem.
— Bocs, hogy közbeszólok drágám, de szerintem volt valami,
ami nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztük – mondta Mark,
egy tétova karsimítással enyhítve szavainak súlyát.
— Én a varázslásról beszéltem – csóválta a fejét Evelyn
nyugodtabban. – Minden terv szerint ment. Ha nem így lett volna, a
tűz azonnal szétterjed, így viszont a mágikus csapdában maradt, csak
egy kis darabon égett ki a padló. – Bár Eric arcáról nem sok örömet
olvastam le, a tűz lokalizálása valóban szerencsésnek tűnt az adott
helyzetben. – Ezért nem tudtátok a lángokra borítani a takarókat –
folytatta Evelyn. – A csapda láthatatlan fala megakadályozta a tűz
terjedését, de egyben azt is lehetetlenné tette, hogy elérjétek, és
eloltsátok. Egyedül én nyúlhattam át rajta, mivel én idéztem elő a
mágikus akadályt.
— Vagyis azt állítod, hogy a csapda működött. De akkor hova
lett a kis vörös? – kérdezte Attila. – Akarom mondani, a démon –
javította magát, miután a tekintete rám tévedt.
— Nekem nagyon úgy tűnik, hogy tűzzé változott – felelte
Evelyn. – Ti láttátok, mi történt. Mondanátok róla valamit?
 — Túl gyorsan történt minden – csóválta a fejét Mark.
— A lány tényleg tűzzé vált – mondta Attila. – De én azt
hittem, azért, mert félresikerült a mágia, és ahelyett, hogy láthatatlan
börtönbe zárta volna, felgyújtotta a démont.
— De nem ez történt, higgyetek nekem – ismételte Evelyn. –
Nem egy kezdő boszitanonc vagyok a Roxfortból, ezt azért
leszögezném. Jó vagyok, de nem ez a lényeg. Én nem csinálok
presztízskérdést a varázstudományomból. – Na, erre felszökkent a
szemöldököm. – Oké, presztízskérdést csinálok belőle –helyesbített
barátném. – De ettől még nem hazudnék róla. Tudom, hogy milyen
fontos ez az ügy, tehát azt is tudom, milyen fontos elkapni a gyilkost.
Ha én felgyújtottam volna, akkor már nem lenne gyilkos, de sajnos
nem ez a helyzet. Én csak azt a tüzet számoltam fel, amit maga után
hagyott. A lény nem volt már a lángokban, ezt bizton állíthatom.
Tűzzé vált, ezért égni kezdett körülötte minden, ami a csapdán belül
volt, de a tűzlény továbbállt, a gyilkosunk meglépett előlünk.
— Egy alakváltó, aki képes felvenni más nők alakját, ráadásul
képes hol madárrá, hol pedig tűzzé változni? – kérdezte Attila
enerváltan. – Ez elég bizarrul hangzik. Persze, nincs jobb ötletem. Az
legalábbis nem tűnik jobbnak, hogy a démon szemfényvesztő tüzet
idézett elő, majd abban a pillanatban átugrott egy másik dimenzióba.
Bár van annyira hihető, mint a ti verziótok.
— A dimenzióugrásra azért statisztikailag talán kisebb az esély –
mondta Eric elgondolkozva. – De a különbség elhanyagolható, azt
hiszem. – Én viszont tudtam, hogy van valami, ami eldöntheti ezt a
kérdést.
— Tűz, tűz, tűz – ismételgettem. – Tűz, tűz,
— Minden rendben? – kérdezte Attila.
— A tűz a lényeg. Tűz, tűz. Mondott erről valamit Gerald. Az
alakváltó és a tűz kapcsolatáról. Csak nem bírom pontosan felidézni.
Ezért ismételgetem, hogy tűz.
 — Miért, ez szerinted segít? – nevette el magát Attila.
— Ami azt illeti, kísérletek bizonyítják, hogy egy adott tárgyat
hatékonyabban kutatnak fel azok, akik közben ismételgetik a tárgy
nevét, mert ez segít a fókuszálásban – mondta Eric, még mindig a
padlóba égett lyukat bámulva.
— Ez nem egy tárgy – nézett rá Attila. – Hanem egy olyan
információ, ami már rég elveszett Bori agyának útvesztőjében.
— Még ne írj le, ha kérhetlek! – torkoltam le. – Nem az én
agyamból kopott ki az az egyszerű utasítást, hogy ha jön a démon
csaj, akkor csapdába csalom ahelyett, hogy szexelnék vele. Úgyhogy
neked, kuss. Egyébként meg tűz, tűz, tűz, tűz. És igen, megvan! –
kiáltottam fel. – Amihez csak hozzáér, mindent hamuvá változtat.
Ezt mondta Gerald arról a mitikus hibrid alakváltóról. Ennyi minden
nem lehet véletlen. Stimmel még a tűz is. – Előkaptam a telefonomat,
és a kijelző kivételesen nem fogadott hívást mutatott. – Ned már
csörgött is, míg le voltam halkítva – mondtam. – Remélem, mond
valami hasznosat, mert ez a tűzzé válás elég ijesztő.
— Az nem kifejezés – mondta Eric. – Főleg, ha azt is számításba
vesszük, hogy ez a lény valószínűleg nemcsak távozni tud
lángalakban, hanem érkezni is, ami meglehetősen nyugtalanító
gondolat. Nem vagyunk biztonságban.
— A démon elmenekült – mondta Mark. – De igazad van,
visszatérhet. Ki kell találnunk valamit.
— Hívom Nedet – jelentettem be. – Szerintem a tűz a nyitja
mindennek, és már van egy elméletem is.
— Esetleg velünk is megosztanád? – kérdezte Attila tök
fölöslegesen.
— Előbb a telefon – mondtam. – Meg kell tudnom valamit.
Mindjárt jövök.
 60.

Visszamentem a szobámba, és fellapoztam a kabalakönyvemet.

Gyorsan átfutottam a fejezetet, amit kerestem, aztán máris hívtam
Nedet, aki szerencsére azonnal felvette a telefont. Mázli, hogy a
hajnali kettő gyakran munkaidő egy elhivatott démonológus számára.
— Láttam, kerestél – kezdtem lelkesen. – sikerült valami
érdemlegeset megtudnod? Mi van azzal a boszorkány erejével bíró
alakváltó csirkével?
— Előrebocsátom – kezdte Ned –, hogy ami most következik,
minden tudományos alapot nélkülöz.
— Igen, ezt felfogtam.
— Senki nem igazolta még, hogy legalább félig igaz lenne a
mítosz. Tudod, mint a bikává változó, de a holdhoz nem kötődő
táltos. Ó, pardon, azóta ez a mítosz igazolást nyert. Na, jó. Szóval ez
az izé...
— Ez az izé nem a lúdvérc véletlenül? – tereltem a szót
türelmetlenül egyből a lényegre.
— Lúdvérc? Életemben nem hallottam ilyen szót, ki sem tudom
ejteni.
— Mert ez egy magyar szó, bakker, azért nem. És nincs angol
megfelelője. Vagy van, de nem tudom, mi az. Viszont olvastam
valahol, hogy a lúdvérc, mint valami szukkubusz, képes női alakban
megjelenni, és egész éjszakán át szeretkezésre bírni a kiszemelt
áldozatot, aki napról napra veszít az erejéből, mivel képtelen
ellenállni, és egyszer csak elfogy minden energiája, és kimúlik.
 — Úgy gondolod, hogy ilyesmivel van dolgotok? – kérdezte
hitetlenkedve Ned. – Nem mintha a mítoszokat egyszerű lenne
helyhez kötni, de egy ennyire magyar dolog miért pont Amerikában
kerülne az orrod elé?
— Magyarok mindenütt vannak a világban – jelentettem ki
büszkén. – És ha rézfaszú bagoly lehet itt, akkor miért ne lehetne
lúdvérc is?
— Oké, elvesztem – vallottam be Ned. – Hogy jön ide egy
rézfarkú bagoly?
— Ez hosszú – mondtam –, majd sörözés közben elmagyarázom.
Csak annyit akartam mondani, hogy azon az apróságon nem érdemes
fennakadni, hogy a lúdvércet én a magyar hiedelemvilágból
ismerem. Lehet, hogy nemzetközi lény.
— Már ha létezik egyáltalán – hűtötte le lelkesedésemet Ned. –
Mit tud ez a ludérc?
— Lúdvérc. A lúd libát jelent. Gondoltam, ez már majdnem
csirke.
— A biológiai ismereteidet most inkább nem kommentálnám.
És mi a szó második fele?
– Vérc, ez nem tudom, jelent-e valamit. Az eleje, vért jelent, a |
„c” a végén valami régies képző lehet. Vérliba, ez olyan
alakváltósan hangzott...
— És mit tud ez a ludérc?
— Lúdvérc.
— Oké. Mit tud a lúdvérc?
— Mondom először, hogy mi történt. Képzeld, a démon
lényünk, akiről meséltem, meglépett a szemünk láttára.
— Ez kínos.
 — Inkább rohadt veszélyes – mondtam. – Merthogy tűzzé
változott. És milyen érdekes véletlen, a lúdvérc képes tűzalakban
megjelenni, vagy valami ilyesmi. Igazából nem ezt írják a források,
de...
— Miért, mit írnak?
— Nos, egész pontosan azt írják, hogy tüzet fosott a lúdvérc, de
tudod, ezek olyan népi beszámolók, nem szoktak nagyon precízen
fogalmazni. – Hallottam, amint Ned majd megfullad a röhögéstől.
— Ez pedig elég precízen hangzik – nyögte óriási erőfeszítéssel.
– Tüzet fosott, anyám, ez nagyon plasztikus! Bocs, de ez tényleg
nagyon... Viszont a boszorkány erejével bíró alakváltóról ilyesmit
nem jegyeztek fel, sajnálom. Ha a ti démonotok tűzzé változott, nem
pedig csirkévé, akkor nemigen beszélünk ugyanarról a dologról. A
név sem stimmel, amire én gondolok, azt rémálomlényként szokták
nevezni, nincs benne semmi libaszerű.
— Rémálomlény? – kérdeztem lélegzet-visszafojtva. –
Olyasvalaki, aki rémálmokkal, vagyis lidércnyomással kínozza az
áldozatait?
— Igen.
— Ez viszont nagyon is passzol. A magyarban, képzeld, a
lúdvérc másik elnevezése a lidérc. A lúdvérc megbűvöli áldozatát,
aki általában özvegyember vagy özvegyasszony. A megigézett
emberrel ez a lény aztán éjszakákon át szeretkezik, az áldozat viszont
úgy ébred, mintha egész éjjel lidércnyomás kínozta volna. Az már
csak hab a tortán, hogy a lúdvérc állítólag emberlábú csirkeként
születik, bár ez megint inkább mesének tűnik, de azért ennyi
hasonlóság már nem lehet véletlen. Főleg ez a tüzet fosás fészkelt az
agyamba.
— Ezt a képzavart viszont én igyekszem kiűzni az agyamból –
fűzte közbe Ned.
 — A lúdvérc állítólag néha tűz alakjában érkezik kiszemelt
áldozatához – engedtem el a fülem mellett Ned megjegyzését. –
Vagy úgy távozik. Van egy olyan kifejezés nálunk, hogy lidércfény,
ez valószínűleg ennek a tűznek a fényét jelenti.
— Ez tényleg meglehetősen érdekes, de a mítoszban csak annyi
áll a lény és a tűz kapcsolatáról, hogy az alakváltó képes mindent
porrá égetni, amihez csak hozzáér. Az ilyesfajta leírások a
mítoszokban általában képletesen értendők. Valószínűleg annak az
átfogalmazása lehet, hogy a Rémálomlény tényleg elszívja az áldozat
energiáit, hiszen egész éjjel lidércnyomásokkal kínozza azt.
— Lehet, hogy érthetjük képletesen, s egyben szó szerint is –
mondtam. – Az ősi gondolkodás mindig metaforikus gondolkodás
volt, de a metafora mindig egyértelműen következett a realitásokból.
Ez pedig egy igen ősi mítosznak tűnik.
— Ebben van valami.
— A kérdés az, hogy a lúdvérc tulajdonságait magyarázhatja-e
az a mítosz, amiről beszéltél.
— Oké, térjünk a lényegre, de ülj le, mert ettől úgyis padlót
fogsz. Na, szóval. A mítosz szerint volt egy boszorkány, aki egy
alakváltó gyermekét hordta a szíve alatt, de szülés közben
megharapta egy vámpír.
— Jól van, meggyőztél – sóhajtottam. – Értem, mire céloztál,
amikor azt mondtad, mítosz. Ez tuti csak mese. Erre szerinted
mennyi az esély?
— Kábé annyira elképzelhető, mint démonfingból DNS- mintát
venni. De hozzáteszem, van az az alkoholmennyiség, ami után ez egy
lehetséges opciónak tűnik a mágikus biológiában jártas
szaktekintélyek számára – próbálta javítani kedélyemet Ned.
— Nem ittam eleget – állapítottam meg lehangoltam
 — Akkor várj, hátha tudok még olyat mondani, amitől kicsit
derűlátóbb leszel. A mítosz ugyanis nem ennyi.
— Hallgatlak.
— A boszi meghalt a szülés után, de a gyerek életben maradt. Az
apjától megörökölte az alakváltást, az anyjától némi varázserőt, de a
vámpírharapás sem múlt el nyomtalanul: állítólag a
vámpírharapásnak tulajdonítható, hogy az alakváltó tulajdonsága is
módosult. Egyrészt, hattyú helyett csirkévé változott át, másrészt
képes volt más emberek alakját is felvenni. Hogy miként képes
ilyesmit egy vámpírharapás előidézni, ne tőlem kérdezd. Szerintem
ha van is ebben a sztoriban valami, ez a rész inkább a bosziörökség
lehet, bár annyira nem értek hozzá.
— Hacsak az a vámpír nem egy speciális vámpír volt –
kockáztattam meg egy merésznek tűnő kijelentést.
— És hol hallottál olyan vámpírról, aki képes más emberek
alakját felvenni? – érdeklődött udvariasan Ned.
— Olyanról nem hallottam – feleltem. – Olyannal viszont
találkoztam, aki képes volt úgy kinézni, mint az agyamban lévő
szépségideál. Vagyis képes volt az emlékeimből felidézni és
megjeleníteni egy olyan nőt, akit ő csak az én emlékeimből
ismerhetett.
— Basszus! Egy vámpírmúzsa! – mondta ki Ned épp csak
megfogalmazódó gondolatomat.
— Pontosan. És ugyan nem sokat értek a mágikus genetikához,
de gyanítom, hogy ez a tulajdonság megspékelve tényleges
alakváltással, elég ütős kombót eredményezhetett.
— Az nem kifejezés – értett egyet Ned. – Na, és akkor ennek mi
a statisztikai esélye? – tette fel a költői kérdést.
— Nehezen tudnám felülmúlni a te esélylatolgatásodat –
mondtam nagylelkűen –, bár tulajdonképpen kezdek egyre
optimistább lenni.
 — A vámpírmúzsák ugyanis ihletadást követően igencsak le
vannak merülve. Viszont ha egy mágikus lényt harapnak meg, akkor
sokkal gyorsabban regenerálódnak – sajnos ezt tapasztalatból tudom.
Tehát lehet, hogy a nőt direkt előre levadászta a múzsa, hogy a
rituálé után gyorsan felépülhessen. Egy terhes nőt pedig nyilván
sokkal egyszerűbb levadászni, mint bármi mást.
— Hahó, az a terhes nő elvileg egy boszorkány volt! Szerintem
egy boszit, nagy has ide vagy oda, nehezebb levadászni, mint
bármilyen alakváltót.
— Jó, még egy kicsit csiszolnom kell az elméleten.
— Elég meredek egy elmélet, azt meg kell hagyni. De amit
elmeséltél, szintén elég necces, szóval nem vetném el azonnal.
— Különösen, mivel arra is van egy elméletem, hogy ki ez a
furcsa alakváltó lény – böktem ki diadalmasan a telefonbeszélgetés
végén.
 61.

Ritkán szoktam előadni konyhában, de itt legalább le tudtunk ülni,

és nem kellett egyfolytában egy padlóba égett lyukat kerülgetni,
kockáztatva ezzel a földszinten landolást. Végignéztem az arcokon,
majd elégedetten hátradőltem: tartottam már ennél kerekebb
prezentációt, de soha még közönséget nem nyűgöztem le ennyire. Az
más kérdés, hogy most sem személyes varázsomnak köszönhettem a
sikert, hanem annak, hogy gyakorlatilag lehetetlen volt felfogni teljes
egészében mindazt, amit nagy hirtelen összehordtam. Természetesen
Ericnek sikerült leginkább követnie a mondanivalómat.
— Igen – mondta –, ez eléggé egybevág azzal, amit egyelőre
tudunk a mágikus genetikáról, de azért nekem vannak fenntartásaim.
— Ez talán magyarázatot ad a nyelvmágia kérdésére is –
mondtam. – Persze, nem tudom biztosan, de úgy tűnik, az ihletet adó
harapás után a múzsa magába szívja áldozatának ismereteit. – Sőt,
úgy tűnik, ez sima múzsacsók esetében is így van, tettem hozzá
magamban, de ezt az emlékemet igyekeztem jó mélyre elásni
magamban. – Legalábbis egy részét – folytattam. – Erre soha nem
gondoltam, de nagyon valószínű, hogy a nyelv is ehhez tartozik.
Ligeia tökéletesen beszél magyarul, pedig csak pár éve él az ottani
IQ-vámpírokkal. Lefogadom, hogy az egyik holdünnep szertartáson
turbózta fel így a nyelvtudását.
— Elképzelhető – bólintott Attila komoran. Neki első kézből
voltak emlékei egy ihletet adó múzsacsókról, és azt is jól tudta, hogy
utána Ligeia nem csak egy kis vérrel lett gazdagabb.
 — Tudom, elsőre nagyon meredeknek tűnik – mondtam –, de
mindent egybevetve...
— Nem is tudom – sóhajtott Evelyn. – Két olyan konkrét
boszorkánymágiáról van feljegyzés, amelyből arra lehet
következtetni, hogy a boszorkány képes volt tűzzé válni. Sajnos,
egyik sem igazán megbízható forrás, mivel erős a gyanú, hogy ezek a
feljegyzések azután készültek, hogy a boszorkányokat elégették, és a
hívek terjesztették a többiek megnyugtatására. Vagyis nagyon
valószínű, hogy a boszik szimplán elégtek a máglyán, bár a
boszorkányok halálát leíró szövegek hangsúlyozzák, hogy a
boszorkány könnyedén eggyé vált a lángokkal, amint meggyújtották
azt, tehát nem volt semmiféle haláltusa, sőt a boszorkányok
mosolyogtak a máglyán. Már amíg el nem tűntek. – Attila
jelentőségteljesen rám nézett, engem pedig kirázott a hideg. Az a
kevés családi örökségem, amim volt, tulajdonképpen egyetlen apró
festményben manifesztálódik, az pedig állítólag egy távoli
felmenőmet, Ágnes nénémet mutatja, amint épp mosolyogva tűri a
máglyahalált. Mertem remélni, hogy neki nem sok köze volt ahhoz a
démonlényhez, akit épp levadászni készültünk.
— Az is lehet – tűnődtem –, hogy azért jegyezték fel ezeket az
eseteket, mert tényleg volt valami fura a halálukban.
— Ez elképzelhető – válaszolt Evelyn. – De arról fogalmam
sincs, hogyan lehetséges tűzalakot felvenni.
— Hát, ha a tüzel nyelés lehetséges...
— Az nem akkora kunszt – legyintett Evelyn. – Nem mintha
csorbítani akarnám szaktekintélyemet. Kevesen képesek a tűz
elfojtására, én is csak azért tudtam megtenni, mert a tűz az én
csapdámban volt, így én uralkodhattam felette. Nem egyszerű mágia,
de nem említhető egy platformon a tűzzé válással, ezt el kell
ismerjem.
 — Tegyük fel, hogy mégis lehetséges a tűzzé alakulás, és tegyük
fel, hogy a mítoszok és egyéb feljegyzések nemcsak gyerekmesék,
hanem van igazságtartalmuk. Ez esetben van egy alakváltónk, aki a
lúdvérces leírás szerint emberlábú csirke alakban is látható, valamint
tüzet fosik, lidércnyomásként kínozza áldozatait, és képes éjjeli
szeretőként a halálba hajszolni megözvegyült áldozatait.
— Ebből az emberlábú csirke kivételével tulajdonképpen
stimmel a dolog – állapította meg Mark. – Persze, csak ha kellő
flexibilitással kezeljük az egyes komponenseket. |
— Jól van – nyugtáztam. – Ha pedig a Ned által ismert mitoszt
vesszük, akkor van egy boszierővel megáldott, csirke alakváltónk,
akit rémálom okozó lénynek neveznek, és aki szintén képes más
emberi alakok bőrébe is bújni.
— Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy a csirke a kakukktojás –
jegyezte meg elmésen Attila.
— Te inkább ne szólj bele! – fakadtam ki ingerülten. – Különben
is, a csirke nem a kakukktojás, hanem a titok nyitja.
— Még egy ilyen képzavar, és elveszítem a fonalat – jelezte
Evelyn.
— Akkor jól figyelj! – feleltem. – Azon tanakodtam, hogy a
lúdvérces leírásban vajon mire utalhat az emberlábú csirkealak
leírása.
— Nyilván az alakváltó nem képes teljes egészében állatalakot
ölteni, és félig ember marad – vezette elő komolytalan elméletét
Attila. Szemében rég nem látott huncut fény csillant. – Csirkentaur –
tette hozzá röhögve. Mark sem bírt elfojtani egy elnéző mosolyt.
— Azt hiszem, kértelek már, hogy te inkább ne szólalj meg.
Vagy tévednék? – kérdeztem, de most már Ericen kívül mindenki
dőlt a röhögéstől, sőt legnagyobb megdöbbenésemre, én is
átengedtem magamat a felszabadító nevetésnek.
 — Hogy te mekkora egy barom vagy – mondtam végül kedvesen
Attilának, aki vállat vonva fogadta szavaimat.
— Ha van jobb elméleted, végre előrukkolhatnál vele, mert
addig marad az enyém.
— Akkor mondom az enyémet – válaszoltam. Hirtelen csönd
támadt, mintha mindenki rádöbbent volna, hogy most fogom
előhúzni a végére tartogatott adu ászt. – Történetesen ismerünk
valakit, aki a hattyúk falkájához csapódott, de valójában nem hattyú,
hanem, ahogy Eric bátyjai fogalmaztak, tyúk, azaz csirke.
— A kettő nem ugyanaz – akadékoskodott Eric.
— Mondjuk, hogy felnőtt a kicsike. Valaha csirke volt, ma már
tyúk – mondtam kellő nagyvonalúsággal.
— Mondjuk – bólintott Mark. – Iglu Lauráról beszélsz, igaz?
— Igen, de nem az a lényeg, hogy Laura a fura tyúk a sok hattyú
közt. Ami ennél jóval fontosabb, hogy ez a tyúk kissé
transzformhibás, vagyis a fura tyúk valójában a rút kiskacsa.
— Mi van? – tolmácsolta Mark mindenki értetlenségét.
— Mint azt Eric bátyjaitól volt szerencsém megtudni, Laura nem
a legesztétikusabban fordul át egyik alakjából a másikba. A lábak
később változnak át, időeltolódással.
— Vagyis időnként hol ember tyúklábbal, hol pedig tyúk
emberlábbal.
— Így van. Nyilván egyik állapot sem tart túl sokáig, viszont épp
eléggé szemet szúró egy alakváltó közegben. Laura épp elég
megaláztatáson ment keresztül a defektje miatt.
— Ezt akár nevezhetjük indítéknak is – szögezte le Mark. – Azt
hiszem, megállapíthatjuk, hogy ennyi egybeesés már elég az alapos
gyanúhoz. Tekintsük úgy, hogy Laura a hunyó. Szerintetek hogy
lehetne elkapni?
— Nappal – javasolta Eric. – Éjjel, úgy tűnik, nem megy.
 — Arra sincs garancia, hogy nappal ne tudná hozni ezt a
formáját – húzta a száját Mark. – Az persze lehet, hogy akkor nem
képes más nők képébe bújni...
— Elképzelhető, hogy ez a képesség valóban az éjszakára
koncentrálódik, köszönhetően annak a ténynek, hogy egy vámpír
harapása okozhatta a speciális tulajdonságot.
— Mondasz valamit – ismerte el Attila komolyan, majd hirtelen
fülig szaladt a szája. – Ha jól belegondolok, az én ihletem is éjjelente
bontakozik ki, amióta az a rohadt múzsa megharapott.
— Úrinő maradok, és nem kommentálom a megjegyzésedet.
Ennyit megtehetek a tőled abszolút szokatlan önirónia elismeréseként
– mondtam.
— Mondd, hogy nem vagyok fejlődésképes.
— Inkább azt mondom, hogy iszonyúan észnél kell lennünk. A
csaj minden bizonnyal nem veszélytelen napközben sem.
— A mások alakjának felvétele talán valóban olyan képesség,
ami csak éjjel aktivizálódik – mondta Evelyn. – A lúdvérc mítosz
erősen ezt sugallja, de lehet, hogy a lúdvérc másféle kényszerből
dönt úgy, hogy éjszaka végzi el a... amit el kell végeznie, tudjátok –
hadarta Evelyn a fal egyik pontjára fókuszálva, nehogy a tekintete
Attiláéval találkozzon. Vagy az enyémmel. – Lehet, hogy azért
látogatja meg áldozatait éjjel, mert azok akkor védtelenek és
gyanútlanok.
— Jól mondod – dicsérte meg Mark egy igazi nyomozói
mosollyal. – Ha a lúdvérc nappal szedné áldozatait, hamar lebukna,
tehát nem állíthatjuk biztosan, hogy nem létezik a képessége nappal
is.
— Egyetértek – mondta Eric.
— A tűzzé válás képessége szintén olyasmi, amit nappal is
birtokolhat – folytatta Evelyn.
 — Ha abból indulunk ki, hogy az a két feljegyzés, ami a tűzzé
váló boszorkányokról szól, asszociálható az esetünkkel, akkor nincs
szerencsénk. A boszorkányégetések napközben történtek.
— Egy ilyen lényt még álmában sem lehet lekapcsolni –
sóhajtottam. – Ha meg is bilincseljük, felébred, tűzzé válik, és
cseszhetjük.
— Csakis mágikus csapda jöhet szóba – bólintott Evelyn.
— Az már volt – hívta fel a figyelmét Attila. – Szerintem még
egy lyukat nem kéne égetni abba szobába. Ráadásul nem hinném,
hogy Laura próbálkozna még velem.
— Én inkább abban nem hiszek, hogy el tudnád látni a
feladatodat, még ha lenne is rá újabb lehetőséged – jegyeztem meg. –
Ennek a mágikus csapdának semmi értelme. Sajnálom, de ez
meggyőződésem.
— Egyetértek – csatlakozott Evelyn. – Ennek a mágikus
csapdának valóban nincs értelme. Egy másik fajtával kell
próbálkoznunk. Egy tűz- és alakváltásbiztos csapdával.
— Ezek szerint van terved – nézett rá Mark elismerően.
— Van egy ötletem, fogalmazzunk inkább így. Létezik egy
nagyon erős mágia – mondta, majd elhallgatott. Várakozóan néztünk
rá, majd úgy fél perc múlva nem bírtuk tovább.
— Most akkor elmondod vagy sem? – kérdeztem kíváncsian.
Evelyn mély lélegzetet vett.
— Át kell gondolnom – felelte végül. – Pár perc csöndet kérek.
 62.

Evelyn a szék támlájának dőlt, és behunyta a szemét. Egyre

egyenletesebben vette a levegőt, lassan, mélyen. Azt hittem, mindjárt
elalszik ülve, és eldől, mint egy rosszul leültetett próbababa, de nem
ez történt. Mi pedig csak néztük, várakozásteljesen, hátha megoldja a
problémánkat. Tudtam, hogy egy olyan tehetséges boszorkány, mint
Evelyn, gyakorlatilag a legkilátástalanabb helyzetekben is elő tud
rukkolni valamiféle megoldássál, de mégis, mit lehet tenni
olyasvalaki ellen, aki bármikor tűzzé változhat, és eltűnhet a
szemünk elől? Lehet, hogy egy ilyen lényt simán ki lehet iktatni
karózással vagy lefejezéssel, de hogyan jutunk el egyáltalán addig a
pontig, hogy előállítsuk és kivégezzük valamilyen lehetséges
módon?
— Működhet a dolog – jelentette be Evelyn. – Értetlenül néztem
rá. Csak nem lemaradtam valamiről, míg a tűzcsirkén elmélkedtem?
Mark kérdése azonban megnyugtatott: szemlátomást más is kábé
annyira volt képben, mint én.
— Mi működhet? – kérdezte Mark.
— Ja, persze, ti nem hallottátok.
— Mégis, mit?
— Megbeszéltem a mágiacsapdát egy barátnőmmel –
magyarázta Evelyn, mintha arról lett volna szó, hogy dobott gyorsan
egy mailt az ismerősének. Nem is hagytam szó nélkül a dolgot.
— Most? Csak így? És mégis, minek dobod ki a pénzt hónapról
holnapra internet-előfizetésre? – kérdeztem.
 — Mert nemcsak vele tartom a kapcsolatot, ugyebár – torkollt le
kedves barátném.
— Figyelek – próbáltam jóvátenni az előbbi blamázst.
— A feladat az, hogy elfogjuk a lúdvércet. A probléma pedig az,
hogy valószínűleg a közelébe sem tudunk most már jutni, vagy ha
mégis, akkor sem megyünk vele semmire, mert amint elfognánk, ő
meg tudna lépni. Jól összegeztem a lényeget?
— Tökéletesen – mondta Mark.
— Ha mázlink van, akkor nem menekült el – vázolta tovább a
helyzetet Evelyn. – Azt nem sejtheti, hogy tudjuk, ki a lúdvérc.
Szerintem továbbra is biztonságban hiszi magát. Ide nem fog már
visszatérni lúdvérckedni, de máshol, talán egy kis szünet után,
valószínűleg folytatni fogja a tevékenységét.
— Azt hiszem, ebben igazad van – mondta Mark.
— Vagyis távcsapda kell – mondta Evelyn. – Ha úgy csapdába
tudjuk ejteni, hogy ő fizikailag nincs is velünk, akkor elbánhatunk
vele. Mágikus csapdába csaljuk – az elméjét. Amíg a csapdában
vergődik, begyűjtitek a testét és idehozzátok. Legyengítem a
mágikus képességeit, azután visszaadjuk neki az elméjét, és
elbeszélgethetünk vele.
— Kivégezhetjük – tettem hozzá mosolyogva.
— DNS-mintát vehetünk belőle – nézett rám rosszallóan Eric.
— Igen, ezt is megtehetjük. Előtte. Mindenképp – bólogattam.
— A törvény egyértelműen fogalmaz – jelentette ki Mark. – Az
ilyen veszélyes lényt ki kell iktatni, még akkor is, ha valami mágia
segítségével sikerül épségben elfogni.
— De a törvény második kiegészítése kimondja, hogy
amennyiben lehetőség van rá, előtte DNS-mintát kell szerezni a
természetfeletti lényből – fontoskodott Eric.
 — Holttestből is lehet DNS-mintát nyerni – jegyezte meg Mark.
— Én nem bazíroznék arra, hogy egy olyan lény, aki tűzzé képes
válni, nem válik tűzzé halála pillanatában is – érvelt Eric teljesen
logikusan. – Inkább előtte vegyünk DNS-mintát, mint utána.
— Úgy van – tértem vissza a szakmaiság vizére. – A lúdvérc
keletkezéséhez kellett egy vámpírharapás. Jó eséllyel szétporlad a
holtteste, szóval tényleg érdemes előrelátóan cselekednünk.
— Nagyon beleéltétek magatokat ebbe a DNS-játékba – szólt
közbe komolyan Attila. Elhallgattunk. – De egyelőre nem tartunk ott.
És mivel láttam már ezt-azt a mágia világából, azt hiszem, nyugodt
szívvel kijelenthetem, hogy Evelyn akcióterve korántsem olyan
egyszerű darab, mint amilyennek hangzik. – Evelyn komoran
bólintott. – Ha ilyen mágiát csak úgy elő lehetne húzni
boszorkányköténykénkből, hát láttunk volna már ilyesmit, nem igaz?
Szóval, nyilván van hátulütője a dolognak. És számos buktatója meg
mellékhatása, és még sorolhatnám. Szóval, megtudhatnánk, mibe is
akarsz minket belerángatni?
— Sajnos jól fogalmaztál – sóhajtott Evelyn. – Tényleg bele kell
rángassalak titeket is a csapdába. Szó szerint.
— Úgy tudtam – borult az asztalra Attila.
— Ez egy igen magasrendű mágia. Ahhoz, hogy egy mágikus
lényt ilyen csapdába csaljunk, a csapdában lennie kell egy
ugyanolyan varázstulajdonságokkal bíró lénynek, aki ráadásul ismeri
is a kiszemelt áldozatot.
— Ennél a pontnál meg is állhatunk – jeleztem. – Nincs még egy
lúdvérc a láthatáron, ha nem tévedek. A csapda tehát nem
alkalmazható.
— Ez nem egészen igaz – magyarázta Evelyn. – Van egy
mágikus alapelv: a komponensek elve.
 — Vagyis nem az a lényeg, hogy egy pont olyan lény vegyen
részt a varázslatban, mint a lúdvércünk, hanem az, hogy minden
fontos mágikus komponens képviseltetve legyen. A lúdvérc pedig
nem más, mint egy speciális mágikus lény, aki egy boszorkány, egy
alakváltó, és egy vámpír múzsa kombinációja.
— Vagyis kell egy alakváltó, egy boszorkány és egy vámpír? –
kérdeztem.
— Majdnem – vallotta be zavartan Evelyn. Attila felkapta a
fejét, majd visszaborult az asztalra. – Kell hozzá legalább két
mágiahasználó. Kettő, mert gyanítom, hogy nem tudunk leakasztani
egy vámpírmúzsát sem. Egy szimpla vámpír és egy boszorkány
együtt nagyjából megfelel egy vámpírmúzsa erejének – legalábbis ha
lehet hinni a mítoszoknak, és a vámpírmúzsákat egy hatalmas
boszorkány teremtette.
— Oké, tehát két boszi, egy vámpír és egy alakváltó –
rögzítettem. – Filmcímnek jó. Kár, hogy ez a valóság.
— Nem is hinnéd, mennyire – nézett rám Evelyn. – És kell még
egy mágikus képességekkel nem rendelkező ember is.
— Egy ember?
— Igen, ez elengedhetetlen. Ember nélkül ritkán van hatásos
magasrendű mágia.
— Akkor talán térjünk rá arra, hogy milyen mágiáról is van szó
pontosan – javasolta Attila.
— Mint mondtam, ez is egyfajta csapdavarázslat, csak ez
garantáltan hatásosabb, mint az előző kísérlet. Viszont mindenki, aki
részt vesz a varázslatban, belekerül a csapdába.
— Kitalálom: fájni fog – tippeltem eddigi szakmai
tapasztalataim alapján.
 — Hát, ez leginkább tőletek függ. Nem biztos, de persze,
lehetséges. – Evelyn magabiztossága mintha megkopott volna nagy
hirtelen.
— Játsszunk a változatosság kedvéért nyílt kártyákkal – mondta
Attila. Evelyn egy pillanatra összerezzent.
— Rendben – mondta Evelyn. – Amiről szó van, nem más, mint
a félelmek illúziócsapdája. A legbiztosabb bilincs a félelem. Ha
semmi más, de az mindenféle lényt fogva tud tartani legalább egy
rövid ideig. Túl hosszan viszont nem tartható fent a varázshatás, így
nagyon fontos a pontos előkészület.
— Félelmek csapdája? – kérdezte Eric döbbenten. – Ez nem
hangzik túl jól. Remélem, nem az, aminek gondolom.
— Hát, nem lesz egy sétagalopp, az biztos – ismerte el Evelyn. –
Mindenkinek előtörnek majd a félelmei. Ezek általában azok a
félelmek, amelyek rémálomként nyomasztanak.
— Igazán stílusos módja egy lúdvérc hatástalanításának –
gondolkodtam fennhangon. – Lidércet lidércnyomással.
— Egy pluszhaszna is lehet ennek a csapdavarázslatnak – fűzte
még hozzá Evelyn. – Aki bent lesz, az fel fogja ismerni a saját
félelmeit. Amit nem tudunk beazonosítani, az lesz Laura félelme. Ha
megtudjuk, mi az, talán később ellene fordíthatjuk.
— Nem hiszem, hogy ki kellene hallgatnunk – jegyezte meg
Mark –, de soha nem lehet tudni.
— Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy ez egy illúziócsapda –
jutott az eszembe. – Ez pontosan mit jelent?
— Aki benne van a csapdában, az átéli a félelmeit, ugyanúgy,
mintha egy valós szituációban lenne. A félelem és a veszély mind
valóságos lesz. Durvább, mint egy rémálom.
— Ez elég nehéz varázslatnak tűnik.
 — Ez egy nagyon technikás varázslat, mondtam már. De van jó
hír is. Az egyik, hogy ismerek valakit, aki meg tudja csinálni a
varázslatot. Ő lesz a másik boszorkány komponens. Bár ő nem
szimpla boszorkány.
— Ez burkolt rossz hír – ráncolta a homlokát Mark –, mivel ez
annyit tesz, hogy te nem tudod megcsinálni a varázslatot.
— Mark, ha meg tudnám csinálni, most nem randiznánk. Döntsd
el, hogy jó hír-e vagy sem.
— Ezt most nem értem – nézett rám Mark segélykérően.
— Tudod, az ilyen brutálisan nehéz mágiák csak nagyon brutális
lényekhez társulnak – magyaráztam kedélyesen. – Ez a boszorkány
jó eséllyel valami iszonyú öreg, ráncos mellű, fogatlan, félszemű
boszi, akit valaha meghágott egy hasonlóan randa kinézetű démon. –
Evelyn alig bírta visszatartani a röhögését, de Mark egészen lesápadt.
— Értettem, befogtam. – Mark visszavonulót fújt, de Attila
lendületbe jött.
— Most komolyan – szólalt meg. – Mégis ki képes elvégezni ezt
a varázslatot? – kérdezte. Az asztalra könyökölve megtámasztotta az
állát, és olyan izgatottan tekintett Evelynre, mintha legalábbis egy
sztriptíztáncot várna tőle.
— És vajon mit fog érte kérni cserébe – tette hozzá rutinosan
Eric, aki már legalább egyszer kötött olyan üzletet, aminek kapcsán
nyilván nem keveset kellett fizetnie. Ezért persze minden
elismerésem az övé volt, elvégre csak szerzett annyi médiumvért
ínséges, elátkozott korszakom idején, hogy sikerülhessen az átok
visszavonása. De igaza volt: az apránként összerakott kirakósból
nagyon úgy tűnt, hogy ezért a mágiáért itt sokaknak nagy árat kell
majd fizetniük.
 63.

Olyan jó volt tíz perccel ezelőtt, futott át az agyamon. Amikor

még csak azért ittam, mert úgy véltem, így könnyebb lesz nekifutni
egy félelemcsapdának, és nem azért, mert tudtam, hogy létezik
Dabrel, az illúzióvámpír. Persze eddig sem volt titok előttem, hogy
léteznek olyan vérszívók, akik képesek szinte tökéletes illúziót
előidézni – mondjuk, hóesés illúzióját kelteni nyár közepén. De az
mégsem ugyanaz a kategória, mint a mások agyából kiturkált
álomemlékek és legbelsőbb félelmek előidézése valósághű
illúzióként. És akkor arról még nem is ejtettünk szót, hogy ezt
mekkora fizikai távolságból képes levezényelni ez a pokolfajzat.
— Mondjatok valamit – kérte Evelyn nyugtalanul.
— Nincs valami másik varázslat, ami megfelel a célnak? –
kérdezte Attila. Kivételesen nem hurrogtam le, szívemből szólott.
— Szerintetek felvetném egyáltalán ezt az ötletet, ha látnék
bármiféle más módot arra, hogy sikerrel járjunk? – kérdezett vissza
Evelyn ingerülten. – Azt hiszed, Attila, hogy ez nekem szórakozás?
Felvenni a kapcsolatot Dabrellel, és ilyen szívességet kérni tőle?
— Mármint ilyen üzletet kötni vele – helyesbített jó érzékkel
Eric. Nagyon szerettem volna rákérdezni, mi volt anno a médiumvér
ára, de ennek nem most jött el az ideje.
— Ne legyél már ilyen rohadt precíz, a jó ég áldjon meg! –
torkolta le Ericet lendületből Evelyn.
— Nyugi! – suttogta Mark, majd hangosabban folytatta,
mindannyiunknak címezve.
 — Ez egy kényszerhelyzet, mindenki tudja. Ha nem kapjuk el a
lidércet, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
Kötelességünk, hogy mindent megtegyünk, amit csak lehet.
— Ez igaz – kezdte Eric –, de talán nem mindenkinek
egyértelmű, mit is jelent ez a varázslat. Aki oda bekerül, az életével
játszik – mondta. – Az illúzió tökéletes. Ha ott halálos veszedelembe
kerülsz, az valóságos lesz az elméd számára.
— Mágikus mátrix – dünnyögtem magamban.
— Ha ott netalántán meghalsz – sorolta tovább Eric –, az is
valóságos lesz az elméd számára. Tudod, mi fog történni itt, a
valóságban?
— Gondolom, meghalok – kockáztatta meg az esélylatolgatást
Attila.
— Pontosan – mondta Eric. – Szóval, biztos, hogy akarjuk ezt? –
kérdezte komoly képpel. Én biztos voltam abban, hogy nem, nem
akarjuk. Fel tudtam volna hozni egy jóslatot is érvként, de nem
akartam senkit riogatni azzal, hogy meghal majd miattam. Jobbnak
láttam kussolni, és azt szuggerálni, hogy a jóslatoknak nincs helye
ott, ahol nem profi médium kukkant a jövőbe.
— Ne fesd az ördögöt a falra – mondta Evelyn. – Nem kell
mindjárt elhalálozást vizionálni. Legbelsőbb félelmeink nem
feltétlenül kapcsolódnak a halálhoz. Lehetnek nyomasztóak, kínosak,
megalázóak...
— Jó lista. Akkor már inkább a halálos veszedelem – közölte
Attila.
— Nem te választod, mitől rettegsz a legjobban, ezt nem lehet
befolyásolni – felelte Evelyn. – Nem is feltétlenül éli át mindenki a
saját legbelső félelmét. A domináns félelem elnyomhatja a többiek
rettegését, legalábbis egy időre.
— Szuper, megnyugtattál.
 — Továbbá, ha nagyon durvára fordul a helyzet, akkor
megszakíthatjuk a mágiát. Szóval nem veszélytelen a kísérlet, de
azért van biztonsági háló.
— Ez azért nem rossz – próbálkoztam egy optimista beszólással,
de ez senkit nem győzött meg.
— És a biztonsági hálót egy olyan vámpír jelenti, aki egymaga
képes ezzel a képességgel kormányokat megbuktatni és
világháborúkat kirobbantani? – akadékoskodott Attila.
— Ha képes lenne rá, nem ilyen világban élnénk – válaszolta
Evelyn.
— Honnan tudod, hogy nem képes rá, és nem élhetnénk egy
sokkal jobb világban? – vont vállat Attila. Elismerően biccentettem.
Attila valószínűleg az elmúlt negyven év egyik pillanatában sem volt
annyira filozofikus, mint most. Lehet, hogy ezt is a vámpírmúzsának
köszönhetjük, gondoltam, de aztán inkább Evelynre koncentráltam,
mivel a válasza engem is eléggé érdekelt.
— Az illúziócsapdát csak mágikus lényekre lehet használni. A
többi résztvevőnek pedig mindig önként kell belépnie a csapdába.
Ezenfelül, a csapda előidézője jócskán megszenvedi egy ilyen mágia
utóhatásait még akkor is, ha azt csupán rövid időre idézi elő, így nem
áll érdekében a csapda előidézése.
— Vagyis drága mulatság lesz – szögezte le Eric.
— Talán igen, talán nem – titokzatoskodott Evelyn. – Nem olyan
rossz az alkupozíciónk. – Ránk nézett, majd újra meg szólalt, ezúttal
kissé óvatosabban fogalmazva. – Lehetne rosszabb is. Szóval, van
még kérdés? – nézett körbe.
— Persze hogy van – felelte Attila. – Ki megy be önként abba a
kínzókamrába?
— Úgy érted, rajtad kívül? – kérdezett vissza Evelyn
szenvtelenül.
 Szavait óriási koppanás követte. Automatikusan az ablak felé
néztem, majd elkaptam a tekintetem: a hirtelen kerekedett szél egy
apró kolibrit kapott fel és sodort az üveghez, a becsapódás ereje
pedig azonnal végzett a madárral. Oldalra fordult feje szívszorító
látványt nyújtott, csakúgy, mint a maga után húzott sötét vércsík. Az
élettelen állat végig csúszott az ablaküvegen, majd tompa puffanás
jelezte, hogy földet ért. Na, gondoltam, ha a kis cigány jós a
közelben lenne, feltenném neki a százforintos kérdést: ez az ómen
vajon mit jelent?
 64.

A whiskym elfogyott, de Attila még nem nyugodott meg, ezért

továbbra is lelkesen szorongattam az üres poharam. El sem akartam
hinni, hogy ezúttal nem az én bőrömet visszük a vásárra, pedig
tulajdonképpen logikusan következett az előzményekből, csak azokra
nem tudtam teljes mértékben koncentrálni, annyira lefoglalt, hogy
alkohollal simítsam el a mágikus csapdába vezető rögös utat. Pedig
csak számolnom kellett volna: egy boszi, egy alakváltó, egy vámpír
és egy ember. És hol van az megírva, hogy valahányszor emberre
van szükség egy életveszélyes szituban, akkor az én legyek? Mark is
éppolyan jól megteszi, sőt. Nem mintha örültem volna, hogy a
barátaim élete veszélyben fog forogni, de ezt a kalandot most
szívesen passzoltam. A franc se akar szembenézni saját rémálmaival
– a másokéról nem is beszélve.
— Még mielőtt nagyon beleélnétek magatokat, le kell
tárgyalnom az üzletet Dabrellel – mondta Evelyn. – És mint
említettem, ez nem megy segítség nélkül.
— Szólok Fehérhollónak – állt fel Attila. – Behívod, vagy
menjünk ki? – kérdezte Erictől.
— Tessék? – nézett meglepetten Eric. – Ja, persze. Szükség
törvényt bont, behívom.
— Vagy kimehetünk a garázsba – vázolta fel az alternatívát
Evelyn –, de őszintén szólva, szívesebben venném, ha a házban
végezhetnénk el a tárgyalást és a varázslatot.
 — Viszont ha behívod Fehérhollót, addig marad bejárása a
házba, amíg el nem végezzük a behívást feloldó mágiát, amihez
nemcsak az ő önkéntes részvétele szükséges, hanem egy csomó
olyan varázskellék is, amivel jelenleg nem rendelkezem, szóval, ez
időbe telhet.
— Legfeljebb átiratom a házat a bátyáimra – vont vállat Eric. –
Ez legyen most a legnagyobb bajunk. Behívom.
— Remélem, ez egyúttal fürdőszoba-használatot is jelent – szólt
be Fehérholló a küszöb túloldaláról. – Természetesen – bólintott
nagylelkűen Eric. – Azt hiszem, ez a minimum annak fejében, amit
kérni szeretnénk tőled.
— Igen, ebben egyetértünk – felelte flegmán Fehérholló.
— Hát akkor – szólt ki Eric –, gyere be, Filip!
— Kezdődhet a show – jelentette be Fehérholló, mire Evelyn
előhúzott a blúza alól egy nyakláncon függő medaliont.
— Úgy lesz – mondta, és felpattintotta a medál fedelét.
Mindannyian kíváncsian bámészkodtunk.
— Az egy hajtincs? – hajolt a medál fölé Mark. – Nem tudtam,
hogy abban a medálban tárolsz is valamit.
— Dabrelé – mondta Evelyn.
— Inkább meg sem kérdezem, miért viseled magadon egy
illúzióvámpír hajtincsét – lépett hátra Mark.
— Egy ilyen kincset nem lehet őrizetlenül hagyni – mondta
Evelyn, bár nem hinném, hogy Mark számított volna bármiféle
magyarázatra. Aki boszorkánnyal kavar, az készüljön fel a
meglepetésekre. Engem viszont nem hagyott nyugodni a kíváncsiság.
— Ha már megvan, nyilván viselned kell – mondtam. – Az
izgalmasabb kérdés inkább az, hogy miként jutottál hozzá.
— Egy vámpírúr soha nem ad önként magából egy darabot –
fűzte hozzá Fehérholló, és hátrasimította saját, hosszú sörényét.
 Még pár év, gondoltam, és vámpírokkal fogják a sampont is
reklámozni. Ez a haj aztán nem korpásodik... bár gondolom, mosni
azért kell, elvégre a szennyeződés, a por még a vámpírokat sem
kíméli. Vagy öntisztul? A francba, ezt a projektet miért dobtuk annak
idején a kukába? Ja, persze, volt fontosabb. Agressziókutatás és
DNS-térképezés.
— Na jó, mágiapókeren nyertem, és erről inkább ne is ejtsünk
szót eztán – rángattak vissza a valóságba Evelyn szavai. – Dabrel
előtt meg pláne tabu a téma. Ha jól sejtem, még mindig kissé
érzékenyen érinti a vesztés.
— Vagyis a jóindulatára ne számítsunk.
— Egy ilyen varázslatot senki nem végez el pusztán
altruizmusból – közölte Evelyn, és a hajtincset óvatosan a tenyerébe
vette.
— Nem tudom, ez esetben helyesen alkalmazható-e az
altruizmus kifejezés – töprengett Eric, miközben komor tekintetét le
nem vette a hajszálakról. Tudtam, minek köszönhető az
arckifejezése: a levágott hajtincsből lehetetlen DNS-mintát venni. –
Az altruizmus olyan interakció, mely során egy egyed akár a saját
kárára is segíti a fajtársát. Viszont nem tudom, hogy egy vámpírt
fajtársnak tekinthetünk-e.
— Most sérteget, vagy így próbál megalapozni egy
fajdefiníciókról szóló tudományos vitát? – bökött Eric felé
Fehérholló.
— Szerintem az utóbbi – feleltem, miután a kérdést
egyértelműen nekem szegezte. Csak remélni tudtam, hogy a helyes
opciót választottam.
— Szerintem meg rasszista, és ezért nem akart beengedni eddig
a házába.
— Nem biztos, hogy rasszista vagyok – rázta a fejét Eric, aki
nem hallotta ki Fehérholló szavaiból a túljátszott sértődöttséget.
 — A rassz egyazon fajon belüli csoportot jelent. De mint
mondtam, nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy fajhoz
tartozunk.
— Hát, jobb lesz, ha átiratod a házadat valamelyik bátyádra, ha
ennek a dolognak itt vége lesz – közölte Fehérholló egy
szemfogvillantás kíséretében.
— Ha nem hagyjátok abba, nem lesz vége ennek a dolognak –
utasította rendre őket Evelyn. – Muszáj pont most előhúzni a
rasszista kártyát? Épp most, amikor végre beengedett a házba? Eric,
neked is lehetne több eszed.
— Na, ezt se mondta még nekem senki – húzta fel a szemöldökét
Eric. – De természetesen nem állt szándékomban senki érzelmeit
megsérteni. A fajdefiníció nem érzelmi, hanem tudományos
probléma.
— És nem most fogjuk megoldani – közölte Attila. – Rohadtul
nem érdekel, hogy a tudomány álláspontja szerint rokonok vagyunk-
e, vagy sem.
— Rokonok vagyunk – húzta el a száját Fehérholló. – És ennek
én kábé annyira örülök, mint ti, úgyhogy lezárhatjuk a vitát.
— A filogenetikus fajfogalom szerint nem vagyunk rokonok, a
reprodukciós kérdés pedig enyhén szólva vitatott, mivel a vámpírok
többsége eleve nemzésképtelen, de részemről is lezárható a vita –
mondta Eric. Fehérholló arcába mintha némi szín költözött volna.
— A genetikai és párfelismerési fajfogalomból kiindulva pedig
rokonok vagyunk, és igenis tudunk olyan utódokról, akik
nemzésképesek, pedig ember és vámpír egyesüléséből születtek –
vágott vissza Ericnek. – Bár ezeket jelenleg kivételnek tekinti a
tudomány, úgyhogy bizonyos tekintetben igazad van. A reprodukciós
fajfogalom az esetünkben tényleg fogós kérdés – ismerte el kissé
visszafogottabban Fehérholló.
 — Mi lenne, ha Mark helyett inkább Ericet küldenénk a
félelemcsapdába? – javasolta Attila könnyedén. – Mindenki sokkal
jobban érezné magát. Nekünk sem kellene a fajokról szóló előadást
hallgatni, a csapdában lévőknek pedig eggyel kevesebb halálos
veszedelemmel kellene szembenézniük. Most mi van? – kérdezte a
döbbent tekintetek kereszttüzében. – Mégis, mi lehet Eric legbelsőbb
félelme? Hogy nem sikerül kielégítő fajdefiníciót megfogalmaznia
egy ürességtől kongó DNS-laborban, amit épp kipakoltak a
vámpírok? Ezt azért túl lehet élni.
— Neked – összegezte véleményét Eric röviden.
— Vagy neked sem, ha így folytatjátok – morrant rájuk Evelyn.
— Szeretnék végre tárgyalni egy illúzióvámpírral. De hogy
küldjék hozzá követet, ha ti arról cseverésztek, hogy csinálhat-e
gyereket egy vámpír, vagy sem? Mi bajotok van, mégis?
— Idegesek vagyunk – felelte Eric. – És ha én ideges vagyok,
keresek magamnak egy tudományos problémát, hogy lefoglalja a
gondolataimat.
— Én ha ideges vagyok, kiszívom a vérét valakinek –
mosolygott Ericre Fehérholló.
— Ha én ideges vagyok – kezdte Attila, de egyszerre torkoltuk le
Markkal:
— Tudjuk! – kiáltottuk.
— Ha én ideges vagyok, akkor esetleg elszúrok egy fontos
varázslatot – nézett ránk Evelyn. Kreolos bőre hirtelen sárgás-
viaszosnak tűnt. Most először láttam rajta igazán, hogy mennyire
roskadozik a rá rakott mentális és érzelmi teher alatt. – Tehát jó
lenne, ha nem bosszantanátok tovább – folytatta. – Filip, készen
állsz?
— Igen – mondta Fehérholló.
 — Lehet, hogy kellemetlen vagy fájdalmas lesz a pillanat,
amikor Dabrel kapcsolatba lép velem rajtad keresztül, de az csak egy
pillanatig fog tartani.
— Értem.
— Akkor most mindenki legyen csöndben. Filip, ülj ide velem
szembe, és nyújtsd a tenyered! – Fehérholló engedelmesen helyet
foglalt a kikészített konyhaszéken, majd előrenyújtotta jobb kezét.
Evelyn óvatosan a vámpír tenyerébe helyezte Dabrel hajtincsét.
Fehérholló automatikusan ráfogott a hajszálakra, de Evelyn óvatosan
visszafejtette az ujjait. – Ne fogd marokra! – mondta. – Nekem is
meg kell érintenem a hajtincset, különben nem működik a varázslat.
– Fehérholló némán bólintott, Evelyn pedig két ujját a hajtincshez
nyomta. – Au! – szisszent fel Evelyn. – Van rajtad vas?
— A szokás hatalma – mondta Fehérholló. – Jól jön
boszorkányok ellen.
— Vedd le! – Fehérholló átadta a hajtincset barátnémnak, levette
a nadrágja övét, és a szomszéd szék háttámlájára vetette. A vascsat
nagyot koppant a szék fáján. Fehérholló visszaült, megkapta a
hajtincset, és Evelyn most már tényleg nekikezdhetett a varázslásnak.
– Követet küldök Dabrelhez – mondta fennhangon. Csönd volt. Bár
Evelyn próbálta elmagyarázni, mi fog történni, valójában egyikünk
sem tudta, mire számítson, így csak némán bámultuk őket. – Követet
küldök Dabrelhez – ismételte Evelyn hangosabban. Fehérholló keze
megremegett, de nem vált el Evelynétől. – Követet küldök
Dabrelhez! – kiáltotta Evelyn.
Éjfekete haját előredobta a szél, ami a szabadon álló székeket is
megtornáztatta. A tekintetem rátalált Attilára, de ő vállvonással
jelezte, hogy ezúttal nem ő a hunyó, ehhez a viharhoz speciel semmi
köze. Fehérholló felüvöltött, de a keze nem mozdult Evelyn ujjai
alól, a szél pedig amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ült.
 Fehérholló szólalt meg először.
— Evelyn Fontes – mondta. – Rég hallottam felőled.
Szerencsére.
— Nekem sem hiányoztál különösebben, de most kénytelen
vagyok felújítani az ismeretségünket – felelte Evelyn. – Jó a vétel?
Tudod olvasni a követ elméjét? Hallod a hangomat?
— Tökéletesen. Igen előkelő követet küldtél, elismerésem.
— Akkor a lényegre térnék.
— Nem változtál, Evelyn.
— Ezt inkább hagyjuk. Van egy rémálomlény, akit félelem-
csapdába szeretnénk csalni. Üzletet ajánlok.
— Még jó, hogy üzletet ajánlasz – szólt Fehérholló hangján
Dabrel. – Egy rémálomlény? Nem tévedés?
— Nem tévedés. Ezek szerint ismered a fajtáját.
— Hallottam már róluk – jött a válasz. – Viszont senkiről nem
tudok, aki tényleg találkozott volna eggyel is, pedig elég régóta
vagyok a szakmában.
— Akkor történelmi pillanatot írunk, ugyanis számos szemtanú
jelenlétében beszélgetünk egy igen aktív példányról.
— Á, szóval akcióba lendült a kicsike. Hát, az bizony
kellemetlen lehet.
— Félelemcsapda. Vállalod vagy sem?
— Megvannak a komponensek?
— Likantróp helyett egy táltost tudok adni. Jobb, mint bármely
más alakváltó így telihold előtt.
— Megteszi.
— A vámpír Fehérholló vámpírúr lesz, vagyis a jelenlegi követ.
— Cseréld le valaki gyengébbre!
— Nem bővelkedek a szóba jöhető vámpírokban – mondta
Evelyn kicsit idegesen. – Csak őt tudom felajánlani.
 — Nekem mindegy, nektek kevésbé. Egy vámpírúr félelmei
nyilván kicsit izgalmasabbak, mint egy kis alja vámpíré. Esetleg
küldhetek valakit a közelből holnap este.
— Nem várhatunk addig – felelte Evelyn, látva, hogy Mark és
Attila milyen hevesen rázzák a fejüket.
— Ti tudjátok. A boszorkány, felteszem, te leszel. Öröm lesz
együtt dolgozni.
— Igen, én leszek.
— És akkor kell még egy nő.
— Nem, dehogyis – ráncolta a homlokát Evelyn. – Egy ember
kell. Férfi lesz a hiányzó komponens.
— Nos, miután bent lesz egy vámpírúr, lehet, hogy ennek nincs
jelentősége, de egy nő jelenléte a csapdában határozottan
kellemesebb élmény tud lenni, mint egy férfié. Szóval, ha a túlélés is
szempont, inkább egy nő kellene.
— Mégis, miért kellene nő?
— Mert könnyebb a nők félelmeit kordában tartani, mint a
férfiakét. A nők ijedősebbek, vagyis a legdermesztőbb fóbiájuk sem
annyira hajmeresztő, mint egy férfi átlagfélelme. Ha egy férfi elkezd
rettegni, akkor általában valami igen megrázó dolog következik. Ezt
szeretnétek, vagy nagyságrendekkel kisebb félelmeket?
— Akkor kizárásos alapon megyek én – szólaltam meg. Evelyn
rám pillantott, én pedig biztatóan bólintottam, valószínűleg az
elfogyasztott whisky hatására.
— Rendben. Az emberkomponens nő lesz. Mit kérsz a
csapdamágiáért?
— Fél liter vért a még élő rémálomlényből. Éjszaka érte megy
egy emberem.
— Rendben – mondta Evelyn.
— És kérem vissza a hajtincsemet.
 — Rendben – mondta kissé lassabban Evelyn.
— Ha valami miatt elbénázzátok, és nem tudtok vért venni a
lényből...
— Nem bénázzuk el – vágott a vámpír szavába Evelyn
magabiztosan.
— Ha mégis – folytatta Dabrel –, akkor a hajtincsem mellé
küldesz egyet a saját hajadból.
— Meglesz a vér.
— De ha mégsem, akkor ez a fizetség. – Evelyn nem nézett ránk.
A plafont bámulta pár másodpercig, majd megrázta a fejét.
— Kérj mást!
— Ezt kérem.
— Egy hajszálat kapsz.
— Hármat.
— Kettőt. És ne feszítsd túl a húrt! A hajtincsedet mindenképp
visszakapod, és tudom, hogy neked már ennyiért is megéri ez a buli.
Mindennek van határa.
— Jól van, legyen két hajszál. Velem lehet beszélni.
— És a törvények értelmében nem használhatod addig, amíg
nem adsz nekem esélyt visszanyerni mágiapókeren.
— Még egyszer nem lesz olyan szerencséd. De hogyne, én
törvénytisztelő vámpír vagyok. Találkozunk Vegasban.
— Haha – felelte Evelyn komoran.
— Akkor tehát áll az üzlet?
— Áll az üzlet – mondta Evelyn, majd az ajkába harapott.
— Jól meggondoltátok?
— Most akarod ezt az üzletet, vagy le akarsz beszélni minket
róla?
— Kihívásnak tűnik, tehát akarom az üzletet, még ha fájdalmas
és hosszas is lesz utána a regenerálódás. Egy órát vállalok, egy
perccel sem többet.
 — Értem.
— És ne feledjétek: az illúzió, amit én teremtek, valóban
tökéletes. Vagyis ha valaki halálos veszéllyel fog szembenézni a
mágia során, akkor az valóban halálos veszélynek lesz kitéve.
— Mindenki tisztában van vele, hogy mit vállal. Ha nagyon
durvára fordul a helyzet, meg kell szakítani az illúziót.
— És ki dönti el, mikor durvul el a helyzet? Lennie kell odabenn
egy felelősnek.
— Majd én leszek az – vállalta Evelyn.
— Rendben. Szólj, és megszakítom az illúziót. Tiéd a felelősség,
és másra időközben nem átruházható, világos? Ha elkezdem, ezen a
feltételen már nem fogok tudni változtatni.
— Értem, mire akarsz kilyukadni. Igyekszem nem elpatkolni a
művelet során, még mielőtt jelezhetném az illúzió végét.
— Igen, erre céloztam. Vagyis ne húzd túl sokáig, ha kétségeid
vannak, inkább állítsd meg a mágiát.
— Jó, úgy lesz.
— Mindenképpen megszakítom az illúziót egy óra után, akár
jelzel, akár nem. Ha te meghalsz közben, akkor is kötelesek vagytok
kifizetni. A vámpírom ott lesz a vérért. Sajnos, csak olyat tudok
küldeni, aki napközben alszik, de tévedés ne essék: meg fog érkezni.
A túlélőknek fizetniük kell.
— Megértettük.
— Az illúzió ideje alatt alvó állapotban lesztek – hacsak közben
meg nem öl a félelem, vagy valaki, aki megtestesíti a félelmet. Mert
akkor...
— Nem fog idáig fajulni a dolog.
— Az optimizmus az emberek sajátja. Én mindenesetre jeleztem.
mi a B forgatókönyv.
— Felfogtam.
 — Be kell cserkészni a rémálomlény elméjét.
— Igen.
— Tudni fogjátok, ha sikerült, mert akkor megjelenik ő is a
csapdában. Amíg őt nem látjátok, az elméje után kutakodom. Ha
felbukkan, sikerrel jártam.
— Ez mégis mennyi időt vehet igénybe? – kérdezte Evelyn.
— Jó esetben csupán pár perc.
— Rossz esetben?
— Még soha nem cserkésztem be egy rémálomlény elméjét.
Eddig akárkivel próbálkoztam, az tíz percen belül megvolt, de ez
lehet, hogy nagyon speciális eset. Ezért mondom, hogy maximum
egy órát vállalok. Evelyn, jó eséllyel pár perc rémálom után meg is
szakíthatod a mágiát. Ha erre nem lennél képes, egy óra után
magamtól teszek így.
— És mi van, ha nem sikerül csapdába ejtened a rémálomlény
elméjét? – vonta össze szemöldökét Evelyn.
— Kétlem, hogy ne lennék rá képes.
— Tegyük fel, hogy mégis.
— Nos, jó, tegyük fel. Akkor mondjuk azt, hogy e nem várt
esetben méltányosságból eltekintek a rémálomlény vérének
átadásától. Viszont a hajtincsemet kérem vissza. Az elvégzett munka
fizetséggel jár.
— Megegyeztünk – mondta fakó hangon Evelyn.
— Most már csak azt kell megmondanod, mikor kezdődjön a
beavatkozás.
— Egy pillanat – mondta Evelyn. – Legelőször is, meg kell
találnunk Laurát. Mármint fizikailag. Mark, ez lesz a te dolgod.
Eric bátyjai vagy Endre segíthetnek. Eric, te itt maradsz, vigyázol
ránk, nem leszünk magunknál.
 — Rendben – mondta Mark és Eric egyszerre.
— Indulok Erbolba – folytatta Mark. – Remélem, Laura nem
lépett le.
— Bár nem vagyok alakváltóspecialista, annyira már rájöttem,
hogy a falkához kötődés nagyon erős kapocs – mondta erre Eric.
— Nem lehet csak úgy elhagyni a falkát, Laura sem teheti meg,
még ha eredetileg nem is tartozott közéjük. Befogadták, innentől
kezdve teljes tag.
— És biztonságban hiszi magát – tette hozzá Attila.
— Ha megvan, telefonálok, és kezdhetitek a varázslatot –
szervezkedett rutinosan Mark. Szemmel láthatóan felpörgött a
gondolattól, hogy végre konkrét lépéseket tehetünk az ügy
lezárására.
— Jó terv. Amint Laura elalszik, legyengítjük.
— Tetszik a királyi többes, drágám – mondta Mark. – Kár, hogy
az egyetlen személy, aki legyengíthetné, épp egy rémálomcsapdában
fog senyvedni.
— Van szérumom – mondta Evelyn. – Illetve van egy majdnem
kész szérum. Az utolsó komponenst közvetlenül beadás előtt kell
hozzávegyíteni.
— Á, a jó öreg Brocho-szérum – jegyezte meg Dabrel.
— Igen. Mark, ezt te is meg tudod csinálni. Ó, basszus, mégsem!
— Gond van?
— Fogjuk rá – nyögte Evelyn. – Szájon keresztül lehetetlen
belenyomni egy alvó emberbe, meg a fele kárba menne eleve.
Szükség lenne egy fecskendőre.
— Nem gond, nálam van mindenféle méret – szólalt meg Eric.
— Miért lepődtetek így meg? Vegyész vagyok, ez
alapfelszerelés.
—
 — Tehát elvileg minden van, és mindenki tudja a dolgát. Dabrel,
úgy két óra múlva kezdhetünk. Kora reggelre megleszünk. Filip,
ugye nem fogsz közben meghalni?
— Hogy is van az a mondás? – nézett Evelynre szórakozott
mosollyal. – Ja, igen: amíg élünk, remélünk.
Én viszont már nem reméltem semmit. Csak egy dologra tudtam
gondolni: ha igaz a jóslat, amitől rettegtem, valaki, aki fontos nekem,
meg fog halni helyettem. Ki lesz az, remegtem minden porcikámban.
Attila? Evelyn? Vagy valaki, aki kimarad a varázslatból, és idekint
tartja a frontot? Eric? Nem akartam ezt a csapdát.
 65.

— Csak gondoljuk át újra. Ennyit kérek – mondta Attila. – Miért

nem volt nektek elég jó az eredeti terv? – Kíváncsi voltam, mire
megy ki a játék. Attila és Fehérholló váll-váll mellett kardoskodott
azért, hogy ne én menjek a félelemcsapdába. Taktikusan nem
szóltam egy szót sem, Evelyn viszont lassan magánkívül volt.
— Akadályozzátok a gördülékeny munkát – mondta olyan
higgadtan, amennyire csak tudta. – Minél előbb el kell fogni Laurát.
Marknak indulnia kell.
— Induljon Eric. Ő is megoldja a bátyjaival.
— Mark azért gyakorlottabb a nehézsúlyú mágikus bűnözők
lekapcsolásában – felelte Evelyn, és ebben igazat kellett adnom neki.
— Akkor mondok mást – váltott taktikát Attila. – Menjen Bori.
Szerintem ő sem gyakorlatlanabb, mint Mark. Vagy ha Markban
bízol a legjobban, hát menjen ő, és vállalja Eric a csapdát. Amit a
múltkor mondtam, viccesnek hangozhatott, de higgyétek el, van
benne igazság: Eric legbelsőbb félelme semmi lehet ahhoz képest,
ami Boriban van. – Minden szem rám szegeződött.
— Nem szoktak iszonyatos rémálmaim lenni – vontam vállat. –
Nem kell pánikolni. És már felkészültem lelkileg.
— De mi nem – közölte Fehérholló.
— Persze hogy nem, hiszen neked nincs is...
— Ez a téma már kiszívott nyak – dörgölte az orrom alá
Fehérholló. – És Attilának igaza van: te mentél át a legdurvább
dolgokon. Jung bizonyára boldog lenne a kísérlettel, de mi inkább
passzolnánk.
 — Mi az, hogy én mentem át a legdurvább dolgokon? – Ezt nem
hagyhattam szó nélkül. – Közülünk csak te haltál meg, basszus!
— Én nem vagyok helyettesíthető – húzta ki magát Fehérholló. –
Ellentétben veled.
— Mark megy Laurához – mondta Evelyn ellentmondást nem
tűrő hangon. – Ne haragudj, Bori! És senki ne lázadozzon! Eric nem
mehet be egy ilyen csapdába, neki lennének a leghaloványabb
túlélési esélyei, ha elszabadulna odabenn a pokol.
— Most miért néz rám mindenki? – kérdezte Fehérholló. – Nem
szoktam a pokollal álmodni. Nem emlékszem, milyen. Már ha jártam
ott egyáltalán.
— Mark, menj már! – mondtam. – Húzzunk bele! – Attila és
Fehérholló jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra. Épp csak ki
nem írták magukra, hogy „ezt jól megszívtuk” én meg frankón úgy
éreztem magam, mint a gimiben, amikor senki nem akart
beválasztani a saját kosárcsapatába. De annak legalább egyértelmű
okai voltak, elvégre a palánkot is ritkán találtam el, hát még a gyűrűt.
Most viszont egy vámpír és egy táltos azon problémázik, hogy túl
sokat éltem már meg az elmúlt pár évben. Nem vagyok sértődős
típus, de ezt azért vérlázítónak gondoltam.
— Ha Mark Erbolba ér, összegyűlünk – mondta Evelyn. –
Miután Laurát sikerült becserkészni, elkezdjük – mondta Evelyn. –
Addig ledőlnék pihenni, szükségem van rá. Eric, jól jönne egy olyan
szoba, ahova senki nem tud bebámulni az emeletről.
— Használhatod az enyémet – mondta lovagiasan Eric.
— Nekem meg jól jönne egy olyan szoba, ahonnan nem esek le a
földszintre – vetette fel Attila.
— Nem használhatod az enyémet – védtem jogos
territóriumomat.
 — Nekem bármilyen szoba megteszi – közölte Fehérholló,
miközben Evelynre tévedt a tekintete.
— Használhatod az enyémet – értette el a célzást barátném.
— Én itt leszek konyhában – mondta Eric, mire egész'
megsajnáltam. Elvégre mégiscsak az ő házát égettük meg és
foglaltuk el.
— Te használhatod az enyémet – mondtam gyorsan. – Ami
végül is a tiéd, természetesen. – Eric elmosolyodott. – Nem akarok
zavarni. Pihenjél, szükséged lesz minden erődre. Attila, a másik
házban van rendes szoba. Gyere, megmutatom.
Pár perc alatt elcsendesedett az épület. Hallottam, hogy a fürdőben
folyik a zuhanyvíz, Fehérholló így készült fel az előtte álló
megpróbáltatásokra. Aztán a víz csobogása is beleolvadt a
némaságba. Még mindig sötét volt, a nap nem kelt fel, a madarak
sem éledeztek. Vihar előtti csend, gondoltam. De nem is sejtettem,
mennyire az.
 66.

Dabrel újra egy rövid szélkavarással érkezett, de erre már jobban

fel voltunk készülve. Egyszerre tekintett az elménkbe, hogy Laurát
csapdába csalhassa emlékeinkkel. Nem fájt különösebben, inkább
csak ijesztő volt, ahogy egyre élesebbé vált bennem a Lauráról
alkotott kép. Visszahallottam beszélgetéseinket, felidéztem
hangjának dallamát. Aztán hirtelen elsötétült és elnémult az agyam,
mintha kihúzták volna belőle a képet és a hangot. Hová lett belőlem a
hang- és a videokártya, gondoltam kétségbeesetten, de nem bírtam
kinyitni a szememet és a számat. Ez már most olyan, mint egy
lidércnyomás, ordítottam volna, ha lett volna hangom, de ez az
ijesztő állapot mindössze pár másodpercig tartott. Visszajött a hang.
– Elkezdem – hallottam távolról Dabrel gondolatait. – Amikor
kinyitjátok a szemeteket, ott lesztek, ahol legbelső félelmeitek vertek
tanyát. – Bár ne hallottam volna!
A fülemben zúgást éreztem, legszívesebben odakaptam volna, de
ernyedt karral ez nem ment. A szemhéjamat nehéznek éreztem,
mintha valaki két súlyos pénzérmét helyezett volna rá, hogy még
véletlenül se tudjam kinyitni. Nagyon remélem, hogy valójában nem
ez történt, gondoltam idegesen. Ezzel nem szoktam álmodni,
nyugtattam magamat. Bár ezek után sanszos, hogy fogok.
Mozdulatlanul vártam, hogy történjen valami. Bármi.
És akkor minden hihetetlenül könnyűvé vált. A szemhéjamra
nehezedő súly finom érintéssel vált légies sóhajjá, úgy távozott,
mintha csak lepkeként pihent volna rajtam, s most felkapta volna a
langyos, nyári szél.
 Éreztem, hogy süt a nap, minden tagomba erőt önt a sugarak
melege, és végre képes vagyok megmoccanni. Megmozgattam az
ujjaimat, nyakamat, vállamat. Mindenem működött. Kinyitom a
szemem, bármennyire is nem akarom látni azt, amit Dabrel elénk
idézett, szántam el magamat gyorsan. Ha az ember
rémálomcsapdában találja magát, jobb, ha mielőbb és minél jobban
nyitva tartja a szemét.
A napsugarak szinte belevágtak a szemembe, hunyorognom
kellett. Megnyugodva láttam, hogy Fehérholló még megvan, és nem
egy kupac hamu hever a lábaimnál helyette. Egy hatalmas fa
árnyékában állt, nagyon fura öltözetben: nadrágját és ingét díszes,
ujjatlan köpönyeg takarta, mely egészen a lábszáráig ért, még a
csizmája egy részét is elfedte. Az anyagot nem varrták össze oldalt,
mintha csak egy meghosszabbított poncsót viselt volna – ám a
köpeny anyaga jóval finomabb és kidolgozottabb mintázatú volt,
mint egy mexikói bevándorló munkaruhája. A vörös köpeny
mellrészére ezüstfonállal hollót hímeztek, a köpeny hátoldalát és a
széleket levélminta díszítette, szintén ezüstszínben. Nem lehetett egy
olcsó darab. A köntös alatt oldalt látszott a könyékig érő, bő
vászoning és a testhez simuló sötét nadrág, ami egy térdig érő,
roggyantott szárú, sarkantyús bőrcsizmában tűnt el.
Vagány volt, meg kell hagyni, mintha épp egy középkori
szerepjátékból lépett volna ki. De nem volt vagányabb, mint Attila,
aki viszont szokatlanul laza öltözetben állt egy jókora bokor mellett.
A ruhája a földön hevert, egymásra dobva, hanyagul: egy póló, egy
farmer, mellette a fényes fekete csizma és a pár zokni. Attila testét
mindössze egy sötét boxeralsó fedte. Soha rosszabb rémálmot,
gondoltam megkönnyebbülve. A napsütötte mezőn élvezem a szemet
gyönyörködtető látványt: az épp virágzó, fehér virágú bokrot, és egy
táltos erőtől duzzadó, félmeztelen testét. Nem tudom, kinek a
rémálma volt ez, hogy nem az enyém, az tuti.
 Mosoly kúszott az arcomra, de aztán elkomorodtam. Csak nem
Evelyn vetkőzteti le álmaiban az én pasimat? Mert az azért nem
lenne frankó. És egyből két legyet is ütnénk egy csapásra, mert az
nekem is felérne egy kínzással.
Körbenéztem, és kifutott az arcomból a vér. Fehérholló és Attila
gondterhelten néztek rám.
— Evelyn? – kérdeztem rosszat sejtve.
— Ezt jól megszívtuk – közölte Attila, miközben magára húzta a
pólóját.
— Nem hittem volna, hogy a boszink attól fél a legjobban, hogy
láthatatlanná válik – csóválta a fejét Fehérholló. Ellentétben
Attilával, ő inkább próbált megszabadulni ruházatának egy részétől,
mintha túlságosan melege lett volna. Egy gyakorlottnak tűnő
mozdulattal kibújt a vastag köpenyből, és a tetszetős ruhadarabot az
egyik alsó faágra dobta.
— Az még a jobbik eset lenne – feleltem dermedten. – Akkor itt
lenne, és szólna hozzánk. És nem utolsósorban, akkor még meg
tudná állítani a varázslatot, amennyiben elfajulnának a dolgok. De
Evelyn sehol nincs.
— Lehet, hogy attól félt, hogy egyszerűen észrevétlenné válik.
Tudod, se kép, se hang, se tapintás. Totál lenullázódik – tippelt
Attila, és felhúzta a farmere cipzárját.
— Vagy szimplán ez egy új félelem, és Evelyn attól kezdett el
rettegni, hogy majd nem tudja időben leállítani az illúziót, mert
például nem lesz ott, ahol épp vészhelyzet van, és nem látja előre a
veszélyt – sóhajtottam reményvesztetten. – Akárhogy is, innentől
kezdve minden élesben megy. Nincs megállj vagy kikapcs gomb.
— Úgy tudtam – dünnyögte Attila az orra alatt. Becsatolta a
nadrágövet, és lehajolt a zoknijáért. Fehérholló eközben egy elég
szép megmunkálású kardot húzott elő az oldalára csatolt hüvelyből.
 Olyan rutinnal forgatta meg, mintha minden éjszaka vívna pár
órát, csak hogy formában maradjon. Ki tudja, lehet, hogy így is volt.
De azért látszott, hogy egy ekkora karddal nem könnyű bánni. Pár
mozdulat után Fehérholló nagyot fújt, és a földbe szúrta a kardot.
— Szép kard – jegyeztem meg.
— Még jól jöhet – felelte Fehérholló, majd egy látványos
mozdulattal kihúzta a kardot a talajból, és visszacsúsztatta a helyére.
A szokatlan ruha és a fegyver nehézkessé tette a mozgását, de nem
volt időm szóvá tenni. Abban a pillanatban ugyanis Laura bukkant
fel egy embernagyságú szikla mögül kilépve.
— Ez egész gyors volt – kommentálta Attila. – Vagyis
tűzhetnénk haza, ha Evelyn is meglenne.
Nem válaszoltam, úgyis egyre gondoltunk mindannyian: hosszú
még az az idő, amit valahogy ki kell bekkelnünk idebent. A
tekintetem Laurát követte, aki kétségbeesetten megtapogatta a nagy
sziklát, mintha nem akarná elhinni, hogy valóban létezik, és nem
csak egy vízió. A szikla körül csak fű nőtt, igaz, az jó magasra. Laura
rémülten nézett körül – nyilván lövése sem volt, hogy került ide.
Döbbenten konstatálta, hogy úgy százméternyire pár ismerős tekintet
szegeződik rá – és bizony egyik arc sem mosolyog. Laura is
elkomorodott. Tekintetét hirtelen a talajra szegezte, majd felordított.
Rohanni kezdett felénk a térdig érő fűben, és közben úgy visított,
mint akit nyúznak.
— Mi baja van? – kérdeztem, mert nem láttam, hogy bármi is
kergetné.
— Fogalmam sincs – mondta Fehérholló. – Én sem látok
semmit.
— Akkor nyilván nincs is ott semmi – csóváltam a fejem. Egy
vámpírnak csak szemet szúrna, ha valami hajkurászná Laurát,
reméltem.
 — Nem lehet, hogy Evelyn szórakozik vele láthatatlanul? –
kérdezte reménykedve Attila.
— Nem hinném, hogy Evelyn erre pazarolná az energiáit –
mondtam csüggedten. – Sajnálom, de én tényleg úgy gondolom,
hogy Evelynre nem számíthatunk.
— Segítség! – ordította Laura. Már csak pár lépésnyire volt az
első fától. – Kígyó! – kiáltotta, és ekkor már mi is megláttuk: a fűben
sárgás kígyó cikázott Laura lába körül.
— Ha Laura itt meghal, attól még tudunk tőle vért venni –
közölte szenvtelenül Fehérholló, kényelmesen a biztonságos
árnyékot adó fa törzsének dőlve.
— Ez biztos? – kérdezte Attila.
— Nem tudom – feleltem. – Normális esetben még órákig
lehetséges lenne a mintavétel. A vér kábé a halál beállta után
huszonnégy órával lép ki az érpályákból. Az erek bomlásnak
indulnak, a vér pedig felszívódik a környező szövetekbe –
magyaráztam. – Az egyiptomiak jó sokat keresték a mágikus
testnedvet. Tudták, hogy vér folyik bennünk, de sosem találták. A
balzsamozási procedúrát soha nem kezdték el időben, így minden
holttest vérmentes volt, mire az Élet Házában nekiláttak, hogy
kivegyék a kanópuszedényekbe kerülő szerveket. – Laura teljes
erőbedobással szaladt felénk. Ennek nem örültem. – Viszont Dabrel
egyértelműen fogalmazott: a lidérc vérét még éltében kell lecsapolni.
— Szerinted észrevenné a különbséget? – vont vállat Fehérholló.
— Te észrevennéd? – kérdeztem vissza, mire Fehérholló elhúzta
a száját.
— Őszintén? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Dabrel követe csak
este érkezik, és még jó ideig tart, gondolom, míg átadja a lidérc vérét
a vámpírmesternek, szóval a vér már semmiképpen nem lenne friss.
A friss és az állott vér között óriási a különbség, de az állott vér az
állott vér, akár élő, akár épp csak halott donorból nyeri ki az ember.
 — Talán Dabrel azt hiszi, megváltozik a vér mágikus ereje, ha
már a halott lúdvércet csapoljuk meg – vetette fel Attila logikusan,
de nekem ennél egyszerűbbnek tűnt a helyzet.
— Szerintem meg Dabrel is tudja, hogy miféle szerzet az a
rémálomlény – mondtam. – És valószínűleg ő sem biztos abban,
hogy mi történik egy levadászott lidérccel. Mivel a lidércben van
vámpír komponens, simán elképzelhető, hogy elporlad a teste,
miután meghal. Csakhogy én ennél is jobban tartok attól, hogy
esetleg tűzzé válik, ha hagyjuk, hogy végezzen vele ez a kígyó.
— No, igen, én se szeretnék egy erdőtüzet – nézett körbe Attila.
— Vagy egy újabb lakástüzet – jegyeztem meg. – Ha Laura itt
meghal, akkor az igazi teste is lángra kaphat, odakint.
— Erről a lehetőségről meg is feledkeztem – ismerte be Attila.
— Szóval talán itt az ideje, hogy levadászd ezt a kígyót –
szóltam feszengve Fehérhollónak. Laura elérte a fát, és elkezdett
felmászni rá.
— Látszik, hogy ez egy lidércnyomás – állapította meg
Fehérholló, de kötelességtudóan előhúzta a kardját. – Normális
körülmények között az a kígyó már réges-rég beleharapott volna. De
ez a példány inkább játszik vele. – Ugye, milyen szar érzés, amikor
játszadoznak az emberrel? – kiáltott Laura felé Fehérholló.
— Segítsetek már! – könyörgött sírva Laura. – Intézzétek el!
Esküszöm, soha többé nem bántok senkit!
— Nahát, a kígyót mi nem is érdekeljük – tudósította Laurát
Fehérholló. – Ez egyenesen rád utazik. Szép kis rémálom.
— Te utolsó, lelketlen, rohadt dög, hogy zúgnál a pokolba egy
karóval a szívedben! – üvöltötte Laura. A helyzete egyre
kétségbeejtőbb volt: már elfogytak lába alól az ágak, a kígyó viszont
egész jól boldogult a kúszással, nem sok hiányzott, hogy a feje elérje
Laura bokáját.
 Fehérholló visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe.
— Segítsetek! – nyüszítette Laura. Fehérholló lehajolt. Hirtelen
bő csizmaszárába nyúlt, előhúzott onnan egy tőrt, és azzal a
mozdulattal, amivel felemelte a fegyvert, el is hajította a szomszédos
fa irányába. A tőr odaszegezte a kígyó fejét a fához.
— Köszönöm – suttogta bőgve Laura.
— Szép dobás. Le vagyok nyűgözve – mondtam. Azt hittem,
puszta kézzel fogja elintézni, mint amikor az udvaron fogott egy
kisebb példányt, de úgy látszik, ehhez már neki sem volt gusztusa.
Vagy csak élvezte, hogy újra tőrrel ölhet, ki tudja. A vámpírok
erősen tudnak dobni, de nem képesek a pontos célzásra, hacsak meg
nem tanulták valamikor. Fehérholló mozdulatáról viszont lerítt, hogy
nem először csinált ilyesmit.
— Nehogy azt hidd, hogy csak te találsz el egy céltáblát – sétált
el mellettem. Nem nézett rám, de hangja büszkén csengett.
— Hol tanultad?
— Nem az számít hol, hanem, hogy mikor – válaszolt Fehérholló
helyett Attila. – Filipnek volt ideje gyakorolgatni az elmúlt
évszázadokban, igaz?
— Fogjuk rá – bólintott Fehérholló. Átlépett a szomszéd fához a
lombok árnyékában, és kihúzta a tőrét. A kígyó ernyedten pottyant a
lába elé. A vámpír odébb rúgta, a fegyvert a földbe szúrta, majd
kihúzta, és a pengét a nadrágjába törölte, vigyázva, hogy combig érő,
világos ingét ne koszolja össze. Laura próbálta összeszedni magát, de
az undor megbénította. Úgy tűnt, egyhamar nem fog lekászálódni a
fáról.
— Hogy a francba kerültünk ide egyáltalán? – kérdezte riadtan,
erőteljesen zihálva. – Olyan ez, mint egy rémálom. Nem tudok
átváltozni!
 — Pedig az segítene – jegyezte meg Fehérholló. – De ha eddig
nem ment, eztán sem fog, ne is reménykedj. Egy rémálomcsapdába
csaltunk, és az, hogy nem tudsz átváltozni, nyilván az egyik titkos
félelmed. Ez van. A csapdának köszönhetően odakint, a való életben
a tested már a mi foglyunk, mi pedig az elméddel közösen
kalandozunk egyet. De a lényeget tekintve, az elméd is a mi
foglyunk. Nincs menekvés.
— És akkor mi a francnak vagyunk még mindig itt? – kérdezte
Laura hisztérikusan. – Ha én voltam a célpont, akkor a csapda már
elvégezte a feladatát. Mire várunk még?
— Nos, történt egy kis malőr – vallotta be Fehérholló
kényszeredetten.
— Történt még egy – súgta Fehérholló felé Attila, és alig
észrevehetően a fa teteje felé biccentett a fejével. Mindannyian oda
fordítottuk a tekintetünket. Mi lassan, Laura gyorsan. De ennél is
gyorsabb volt az a kígyó, amelyik lecsapott Laura karjára. A nő
magánkívül üvöltött fel a fájdalomtól és a rémülettől. A kígyó
visszavonulót fújt, de nem kúszhatott el messzire: Fehérholló egy
kardcsapással lefejezte az alattomos állatot. Ez azonban mit sem
változtatott azon a tényen, hogy a kígyóméreg már Laura testébe
jutott.
— Azonnal gyere le! – utasította Attila a nőt.
— Nem bírok – nyöszörgött Laura.
— Ki kell szívni a mérget. Filip.
— Egy jó francokat fogom kiszívni a mérget a véréből – rázta
meg a fejét Fehérholló. Meglepve néztem rá.
— Mi az, már egy kis vérszívás sem villanyoz fel? A méreg
neked nem árthat, még vérhez is jutsz, akkor meg mi a probléma?
— Nem tudom, mennyire tekinthető problémának – felelte
Fehérholló halkan –, de most, hogy ember vagyok, nem igazán
kívánom a vért. A mérgezettre pedig kifejezetten nincs gusztusom.
 67.

— Ismételd meg! – néztem rá elkerekedett szemmel.

— Nincs gusztusom mérgezett vérre.
— Nem ezt. Az emberes részt.
— Inkább lépj közelebb, és tedd a szívemre a kezed – mondta.
Nem haboztam, a mellkasához szorítottam a tenyerem. Döbbenten
néztem rá. Szóval ez volt olyan fura a vámpírban. Ember volt. Ezért
nem látta ő sem messziről a kígyót, ezért voltak lomhábbak a
mozdulatai, ezért fújtatott a kardgyakorlat után. És ezért váltotta fel a
pergamenszerű bőrszínt az élet pírja, ami eddig elkerülte a
figyelmemet, pedig ez volt az első dolog, amit észre kellett volna
vennem. De nem tettem, mert egy lidérces álomban voltunk, és nem
működtek olyan kiélezetten az érzékeim, mint azt megszoktam.
Hirtelen azonban minden apró részlet a helyére került.
Nem először éreztem egy vámpírszív dobogását a kezem alatt, de
ez most teljesen más volt, mint Koppány ihletett emberségének
bizonyítéka. Tadam, tadam, dübörgött a szív Fehérholló bordái alatt.
Majdnem ugyanígy dübörgött Koppány szíve is – az öröm és a
rettegés nagyon hasonló reakciókat vált ki az emberi testből. Rohan a
szív, sebesen az izgalomtól. Koppány hőn áhított vágya vált valóra
azzal, hogy egy rövid időre újra emberré válhatott. Ebben a
pillanatban viszont Fehérholló mélyen lapuló félelme fogalmazódott
meg az ütemes szívdobogásban.
— Szóval ettől rettegsz. Hogy újra ember leszel – suttogtam.
 — Ne analizálj!
— Értem – kaptam el kezemet Fehérholló testéről. Attila is
odalépett, hogy maga is tesztelje a jelenséget.
— Ez aztán az illúzió – dünnyögte, majd vállon veregette
Fehérhollót. – Én meg már azt hittem, csak azért szúrtad le azt a
kígyót, hogy elhúzd Laura szenvedését – mondta. – De ezek szerint
csak túltengett benned a humanizmus.
— Talán. Egy pillanatra – bólintott Fehérholló. – De aztán
inkább csak el akartam húzni Laura szenvedését – vigyorodott el.
— Egy illúzió sem tökéletes – jegyeztem meg csalódottan.
— Ugyan már! – vont vállat Fehérholló. – Ahonnan én jövök,
ott farkastörvények uralkodtak. Szemet szemért, fogat fogért.
Emberéletért emberéletet. Alakváltóéletért alakváltó életet. Ha több
életet vettél el, többször halsz meg. Vagy legalábbis megpróbáljuk
elérni, hogy többször is átéld a halálfélelmet. Nincs ebben semmi
démoni. Ilyen az élet.
— Ilyen volt az élet – javítottam ki. – Esetleg.
— Segítsetek! – nyögte Laura, miközben próbált lemászni a
fáról. Attila elkapta a kezét, Fehérholló pedig segített neki leemelni a
fáról.
— A lényeg – fordult Attilához Fehérholló –, hogy semmi
ellenvetésem, ha esetleg meg akarnád gyógyítani a csajt. – Sőt,
igyekezni kellene vele. Dabrel dühös lenne, ha elszúrnánk ezt a
vállalkozást.
— Meg tudsz gyógyítani? – nézett Laura Attilára könnyes,
reményteli tekintettel.
— Tudod, Filip, ahonnan én jövök, szintén elég kemény
törvények uralkodnak – felelte Attila, és segített Laurát szépen a
földre helyezni.
 — Először is, energiát soha nem pazarlunk feleslegesen –
jelentette ki, és ellépett az egyre jobban verítékező Laurától. –
Különösen nem egy rémálomban, ahol egy gyógyítás esetleg az én
totális legyengülésemet eredményezhetné.
— Ez teljesen logikus érv – ismerte el Fehérholló.
— Továbbá, az én világomban nem szokás a középkori
kegyetlenkedés – folytatta Attila. – Nem azért akartuk elfogni Laurát,
hogy megdorgáljuk, és visszaengedjük, remélve, hogy tanul a jó
szóból, és nem bánt majd alakváltókat a későbbiekben. Azért csaltuk
csapdába ezt a lidércet, hogy kivégezhessük, úgyhogy nem fogom
megmenteni az életét csak azért, hogy utána elvehessük tőle. Ha itt
hal meg, hát itt hal meg. Szerintem jó eséllye már legyengítette
Evelyn széruma. Nem hinném, hogy tűzzé tudna változni.
— De ha mégis, akkor nem tudjuk kifizetni Dabrelt – mondtam.
– És annak következményeibe inkább nem szeretnék belegondolni.
— Ó, hogy változna ő is emberré, amikor egy leprás szigetre
költözik dögvész idején – cifrázta Fehérholló, majd Laurához lépett.
A tőrére köpött, és újra végighúzta a pengét a nadrágján –ezúttal a
másik combján. Fő a higiénia, gondoltam.
— Én kivágom a gyulladt részt, és szívok valamennyit véréből –
jelentette be. – Attila, te elvégzed az utómunkálatokat, egy picit
javítasz az állapotán, hogy tuti túlélje. Ennyi energiaátvitelnek bele
kell férnie.
— Rendben – bólintott Attila.
— Hogy érted azt, hogy kiszívod a vérem? – vinnyogta Laura.
— Ezzel a résszel ne is foglalkozz – legyintett Fehérholló, –
szerintem addigra már úgysem leszel magadnál. Erre viszont harapj
rá! – nyomta Laura szájába bőrbevonatú kardhüvelyét, miután a
kardot óvatosan a földre helyezte, maga mellé. Odatérdelt a nő mellé,
és a késével egy jókora darabot kikanyarított a karja húsából.
 Laura felordított, majd hamarosan tényleg eszméletét vesztette.
Fehérholló pedig felé hajolt, és szívott egyet a lidérc véréből, majd
kiköpte a vért a földre. Szívott még egyet, azt is kiköpte.
Elfordultam.
— Te jössz – hallottam kis idő múlva. Nem fordultam vissza,
úgyis tudtam, mi történik. Éreztem a feltámadt szelet, hallottam a
lombok susogását, a fűszálak táncát.
— Ennyi megteszi – szólt Attila. – Nem nagyon volt már méreg
a szervezetében. Lehet, hogy nem is lett volna halálos a harapás.
— Azért jobb biztosra menni – fordultam vissza. Attila jól nézett
ki, nem látszott rajta, hogy megviselte volna a regenerálás. A
gyógyításba való belehalás legalább nem tartozott legfőbb félelmei
közé, vontam le a következtetést. Ez is valami. Sőt, nem kevés,
tekintve, hogy egy rémálomcsapdában vergődtünk még egy jó ideig,
hála Evelyn eltűnésének.
— Aludni fog egy ideig – mondta Attila, – de most már magától
visszagyógyul.
— Ez undorító volt – törölte meg az inge ujjával a száját
Fehérholló. A szalvéta hiánya már nem osztott, nem szorzott:
ruházata nagy része eleve vérfoltos lett az életmentésnek
köszönhetően.
— Nekünk mondod? – fintorogtam. Az orromat megcsapta a
tömény vér szaga, de a látványtól is az ájulás kerülgetett. Sokszor
láttam már vértől mocskos vámpírt, de soha nem gyengültem el
igazán. Most viszont tudtam, hogy Fehérholló épp nem vámpír, és ez
volt igazán gyomorforgató a látványban.
— Maradt egy kis ebédmaradék a szád szélén – figyelmeztette
Attila. Fehérholló egy mozdulattal kibújt az ingéből, keresett a
hátulján még egy tiszta részt, és azt húzta végig a száján.
 — Hogy rohasztaná le az ótvaros rosseb! – dobta le a földre a
véráztatta felsőt. – Ez volt az egyik legjobb ingem.
— Ez úgyis csak illúzió – vigasztalta Attila. – Az igazi ilyen
inged már rég szétrohadt az idők folyamán.
— Az lehet. De ezt még a feleségem zsinórozta elől. Most meg
fékhetem emiatt a büdös safarina miatt – köpött Laura mellé egy
hatalmasat. – Lehet, hogy ez csak egy virtuális ing, de az udvarban
igazi respektje volt.
— Az udvarban? – meresztettem a szememet. – Mégis, melyikbe
engedtek be egy ekkora tahót?
— Tahót? – kapott a kardjához Fehérhollót. – Polconszaró
György, na ő tényleg tahó volt. Nagy szerencséd van, hogy dobog a
szívem, és még emlékszem az etikettre.
— Etikettre? – röhögtem el magamat.
— Ja – bólintott Fehérholló. – Asszonyállatot csak lapjával
verünk, különben nem tudja elvégezni a házimunkát.
— Basszus, ez tényleg egy rémálom! – hebegtem elhűlve. –
Nem, annál is rosszabb. Álmomban sem gondoltam volna, hogy
Fehérhollót kellemesebb társaságnak tartanám vámpírként, mint
emberként.
— Nyilván nem a te rémálmod – jegyezte meg helytállóan
Attila. – De nézd a dolgok jó oldalát.
— És mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.
— Nos, először is, ezek után a vámpír Fehérhollót szinte
kedvelni fogod.
— Hát, ez minden kalandot megér, valóban – bólintottam nem
túl lelkesen.
— Másrészt viszont, bár az ember Fehérholló nem a legvonzóbb
jelenség, azért nagy megkönnyebbülés, hogy az emberré változás
volt a legnagyobb félelme, és nem kell itt mindenféle
vámpírseregekkel szembenéznünk.
 — Nagy igazság – hajoltam meg az érvelés előtt. – Viszont még
rengeteg időnk van itt a csapdában – tettem hozzá. – Ezernyi dolog
történhet. Igaz, legalább kígyók nem jönnek, mióta Laura ki van itt is
ütve, és ez megnyugtató. Nem mintha kígyókról szoktam volna
álmodni.
— Nagy kár – mosolyodott el Attila először amióta a csapdában
voltunk. – Tudod, Freud szerint...
— Tudom. Úgyhogy hagyjuk a témát, nem fogsz csőbe húzni.
— Fura, hogy Laura épp a kígyóktól retteg – szólalt meg
Fehérholló. Felemelte kardjának hüvelyét a földről, és alaposan
szemrevételezte a fognyomokat, majd visszacsatolta a hüvelyt az
oldalára.
Miért furcsa? – kérdeztem. – Lehet, hogy olyan helyen nőtt fel, ahol
sok volt belőlük. Vagy gyerekkorában meg is haraphatta egy. És
tudjuk, hogy egyébként sem tud egyből állatalakot ölteni. Ha valami
nagyon durva mérgű kígyó harapja meg, jó eséllyel tényleg belehal,
mielőtt még madárrá változhatna és küzdhetne a méreg ellen.
— Lehet. Vagy az is elképzelhető, hogy a kígyóemberek miatt
alakult ki ez a fóbiája – mondta Attila.
— Mindegy miért – vont vállat Fehérholló. – A lényeg, hogy van
gyenge pontja, és hogy a kezünkben van – jelentette ki, és lehajolt a
kardjáért.
— Szép kard – jegyeztem meg. – Megnézhetem?
— Nem kard, hanem szablya – javított ki olyan borús tekintettel,
mintha a tudatlanságommal vérig sértettem volna. – Karddal nem
rohangál a férfiember csak úgy. Ha harcolni is akarsz, jobb, ha
szablyát viselsz. A súlya úgy egyharmada egy átlagos kardénak.
Ezzel lehet vívni. Karddal már elég nehézkes. A díszkardot általában
egy szolga cipeli utánad, az csak tekintélyemelő dekoráció. De ez...
ez igazi fegyver – adta a kezembe a szablyát, ami egyből lehúzta a
karomat.
 Én ezzel sem tudnék érdemben vagdalkozni, vontam le a
tanulságot, s már vissza is adtam volna Fehérholló kezébe a szablyát,
ha nem akad meg a tekintetem a markolaton, melyet egy szépen
kidolgozott holló díszített. A markolat belső oldalára a corvus alkus
feliratot vésték.
— Fehér holló? – fordítottam hangosan.
— Hogy meglepődtél – vigyorodott el gúnyosan Fehérholló.
— Igen – feleltem –, mert valahogy mindig úgy gondoltam,
hogy... Mindegy. Ezek szerint ez egy családot jelöl.
Fehérholló némán bólintott, és a kardot, akarom mondani, a
szablyát finoman visszacsúsztatta a hüvelyébe. Az is szép meg-
munkálású darab volt, és onnan sem hiányzott a madárdíszítés.
Fehérholló tehetős családból származhatott. De ez vajon mikori cucc
lehet, gondolkodtam magamban, és most először igazán bosszantott,
hogy annak idején a történelem érettségire készülve leginkább csak
az óegyiptomi anyagokig jutottam.
A hajamat összeborzolta a szél.
— Baj van? – kérdeztem Attilát.
— Nem én csinálom – felelte.
— Akkor baj van – mondta Fehérholló, és kezét a szablya
markolatára helyezte.
 68.

— Ez bizarr – suttogtam. A többiek nem feleltek, túlságosan is

belefeledkeztek a látványba. A napfényt komor, sötét felhők zavarták
el egy pillanat alatt. Az ég kékje feketébe mállott, valószerűtlenül,
mintha felhők mögé bújt kezek egy óriási égi dézsából sűrű tintát
löttyintettek volna a világra. Az óriási paca először csak az égen
futott szét, aztán, mintha valami láthatatlan falhoz érkezett volna,
mely épp minket vett körül, elkezdett lefelé folyni, le, egészen a
földig, majd beleivódott a talajba. Egy perc múlva már semmi nem
maradt a mocsárszínű léből. Az ég kitisztult, de a sötétség maradt:
éjszaka volt. A láthatatlan falak sejtelmesen kirajzolódtak
körülöttünk, és én szorongva néztem körül: egy üvegfalú teremben
álltunk.
Nem az zavart, hogy be voltunk zárva, mert láttam oldalt a
résnyire nyitott ajtót. A sötétség sem volt ijesztő, a termet erős fényű
neoncsövek világították be. Nem tulajdonítottam különös
jelentőséget annak sem, hogy teljesen megváltozott a kinti táj. A fák
tarkította mező helyére sivatagos vidék költözött: a környék kopár
volt, sehol egy fűszál, viszont annál több homok. A távolban
kivehető volt egy domb: nem homokdűne, hanem igazi domb, fákkal
és valami épülettel. Ott van tehát két álom határa, állapítottam meg a
fejemet csóválva. Kérdés, hogy milyen álmok érnek össze, futott át
rajtam a következő gondolat, mire összerándult a gyomrom. Mert
hogy mi volt az egyik álom, az egyértelmű volt: az üvegfalú terem
ismerősen volt berendezve. Túlságosan is ismerősen.
 — Ez most komoly? – röhögött fel mögöttem Attila.
— Örülök, hogy vicces kedvedben vagy – mondtam, és
legszívesebben sípcsonton rúgtam volna.
— Persze hogy vicces kedvemben vagyok – felelte széles
mosollyal az arcán. – Nem vagyok egy ijedős fajta, de tudod mit?
Nem repestem éppen az örömtől, amikor kiderült, hogy velünk jössz.
A franc se akart túlesni egy kényszerítést feloldó varázslaton vagy
pár vámpírharapáson. Volt egy s más ötletem arra vonatkozóan, hogy
mi lehet a legbelső félelmed, de bevallom őszintén, ez nem szerepelt
a verziók között. Leült egy székre, és feltette a lábát az asztalra.
— Az az én helyem – mondtam.
— Van még itt hely – jött közelebb Fehérholló. Leült Attilával
szembe, és maga mellé mutatott az egyik üres székre. – Rengeteg
szék van, elférünk kényelmesen.
— De az nem az én oldalam – erősködtem. – És nektek semmi
keresnivalótok ebben az álomban.
— Én sem örülök, hogy itt vagyok, bébi – hintázott a széken
Attila. – De inkább itt, mint a pusztában, Roccóval és fivéreivel.
— Befejeznéd? – kérdeztem fagyosan.
— Most mi van? – kérdezte Fehérholló. – Inkább örülj te is.
Mégis, mi olyan félelmetes egy tanteremben? Hű, asztal! – rázta
ujjait az orrom előtt. – Hű, székek! Hű, tábla! Olyan izgi, hogy
kedvem támadt Székenszaró Filipre változtatni a nevemet.
— Nem vagy vicces, Fehérholló.
— Jól van, vegyük komolyan a dolgot – bólintott. – Mi van a
táblára írva?
— Ne kezdd te is – csattantam fel.
— Hogyhogy én is? – forgatta a fejét Fehérholló. – Ki kérdezett
még rajtam kívül?
 — Ha nem látnád, ez egy egyiptológia szigorlat – feleltem
kelletlenül. – Ezért van az asztal Attila felé eső oldalán csak egy
szék. Azon szoktam én ülni. Szemben a hat szék a vizsgáztatóké,
akik minden bizonnyal hamarosan megjelennek.
— Hat szék? – csapkodta a combját Attila határtalan jókedvvel.
– Azt ne mondd, hogy akad ennyi egyiptológus az országban, pláne
egy tanszéken! Mégis, mióta kell ennyi ember, hogy azt a minden tíz
évben jelentkező két darab hallgatót oktassa egy teljesen felesleges
tudományra?
— Dugulj már el! – torkoltam le. – Azért jól jött már egy
párszor, hogy el tudtam olvasni a hieroglif szövegeket, nem igaz? –
kérdeztem. Igyekeztem nem túl konkrétan fogalmazni. Végül is, nem
tartozott Fehérhollóra, hogy a szerencsenapomon csak ráleltem a
könyvtárukban a vámpírok lelkéről és szívéről értekező leírásra.
— Helyesbítek, nem teljesen haszontalan tudomány – vont vállat
Attila. – De azért ismerd be, te sem gondoltad volna, hogy
vámpírológusként fogod kamatoztatni a hosszú évek során
megszerzett drága tudást.
— Jól, van, ezt elismerem.
— És azt is megtudjuk valamikor végre, hogy mi van a táblára
írva? – érdeklődött Fehérholló. – Ne tartogasd magad a bizottsági
tagoknak, úgy látszik, ma nem jönnek vizsgáztatni. Csak mi
maradtunk neked. Szóval, mi áll a táblán?
— Ezt nem hiszem el – rogytam le végre magam is a székre. –
Te vizsgáztatsz engem? Ez minden rémálmomat übereli.
— Úgy tűnik, kicsit összemosódtak a félelmeid – jegyezte meg
Attila. – De legalább megtudtam, mitől rettegsz a legjobban: a
lebőgéstől. Vizsgahelyzetben vagy élesben, vámpírok előtt,
majdhogynem mindegy.
 Nem is sejted, mennyire a lényegre tapintottál, gondoltam, de szó
nélkül hagytam a megjegyzést.
— Én viszont kivételesen nem szívatni akartalak – mondta
Fehérholló. – Azt hittem, az az írás a táblán tényleg fontos lehet.
— Talán fontos is – feleltem.
— Akkor elolvasod?
— Nem tudom – feleltem legörbülő szájjal. – Ez a rémálmom.
Nem tudom elolvasni a szöveget. És most már le lehet szállni rólam.
— Most sírni fogsz? – grimaszolt Attila értetlenkedve. – Emiatt?
– Próbáltam összeszedni magamat.
— Nincs annál frusztrálóbb érzés, mint amikor előtted van a
szöveg, és nem jutnak eszedbe a jelek, pedig tudod, hogy
mindegyiket ismered. – A szememet elfutotta a könny, de most már a
düh dominált. – Egy idő után pedig már azt sem látod, melyik jel
hangjelölő, és melyik determinatívum.
— Hát, ez valóban olyan rettenet, ami miatt napokig álmatlanul
fogok hánykolódni – jegyezte meg Fehérholló, miközben a tőrét
forgatta az ujjai közt. Nem volt egy szívderítő látvány: ősz hajú
professzoromra emlékeztetett, aki előszeretettel játszott a ceruzájával
az unalmas feleletek alatt.
— Ez csak a lidércnyomás kezdete – néztem rá.
— És mi a rettegett vég? Elkezded olvasni a szöveget, de
összekevered a keselyűt a sólyommal? – gúnyolódott Fehérholló.
Lemondóan sóhajtottam. – Semmi baj, Bori. A lényeg, hogy egy
fehér hollót soha ne keverj össze egy rézfaszú bagollyal – röhögött.
— Most komolyan – kérdezte Attila –, hogy folytatódik ez az
álom? Kivágnak a vizsgáról, vagy mi?
— Nézem a jeleket, és hiába tudom, hogy az életem vagy valaki
más élete múlhat azon, hogy felolvassam a szöveget, egyszerűen nem
jut eszembe a megfelelő kiejtés.
 — Ezt azért el lehet viselni a fennmaradó időben. Kicsit uncsi,
de annyi baj legyen.
— A végén mindig meghal valaki – közöltem.
— Visszaszívtam. Nem uncsi – hajolt előre Attila az asztalon. –
Ki hal meg?
— Nem tudom. Nem mindig ugyanaz a rémálom. Van benne
néhány változó. Ez az egyik.
— Te is meg szoktál halni?
— Nagyon ritkán – feleltem bizonytalanul. – Általában
másvalaki élete függ a bénaságomtól. Épp, mint a való életben.
— Akkor reméljük, ebből a helyzetből is kivágod majd magad,
épp, mint a való életben – sóhajtott Attila.
— A való életben lehet, hogy könnyebb – jegyezte meg
Fehérholló kedélyesen. – Elvégre az nem mindig működik úgy, mint
egy rémálom. – Kivéve, ha a vámpírvadász mesterséget űzöd, tettem
hozzá magamban, de azért próbáltam a lehetőségekhez képest
optimista maradni.
— Egy a lényeg – mondta Attila. – Lehetőleg mindannyian
próbáljunk életben maradni még vagy egy fél óráig.
— Az nem is lesz olyan egyszerű – felelte Fehérholló, és hirtelen
mozdulattal kirúgta maga alól a széket. Az ajtó szélesre tárult,
Fehérholló pedig két kézre fogta szablyáját, és támadó állást vett fel.
Óvatosan arrébb araszoltam, nem szerettem volna, ha egy suhintással
engem is lefejez. Attila is az asztal mögé helyezkedett, és maga mellé
húzott. Az ajtón viszont nem a szokásos vizsgabizottság masírozott
be, hanem egy lélegzetelállítóan elegáns megjelenésű, gyönyörű nő
lépte át a küszöböt – előkelően, bő ruhája alját könnyed mozdulattal
felemelve. Bordó, kétoldalt és a ruhaujjon fekete csíkkal díszített
öltözéke vastag, gyönyörű tartású anyagból készült, a mellrészt
gyöngyök díszítették, köztük arany fonallal hímzett sorok.
 Olyan volt, mint egy reneszánsz udvarhölgy valamelyik kisebb
költségvetésű BBC-produkcióból: a ruha alja sáros volt, a nő
frizurája pedig nem éppen szuperlakktól ragadó: szép kontya félig
megbomlott, és egy vastag tincs oda nem illően előreomlott. Úgy
tűnt, mintha a sminkmester is felmondott volna: a nő arcáról
hiányzott a festék, de még az arcpír is, így viszont legalább
érvényesülhettek finom vonásai.
— Ez nagyon nem stimmel – suttogtam. – Egy egyiptológia
szigorlat vizsgáztató bizottsága száz százalékig férfiakból áll. És ezt
a nőt még csak nem is ismerem.
— De én igen – felelte Fehérholló, és ha lehet, még erősebben
kapaszkodott fegyvere markolatába. – Én igen – ismételte alig
hallhatóan, és a szemét mintha könny futotta volna el egy pillanatra.
 69.

— Ki az a nő? – kérdeztem.
— Elszoktam a rémálmoktól – mondta leginkább magának
Fehérholló. – Évszázadok óta nem álmodom. Nem szoktak gyötörni
a múlt árnyai.
— Ki ez? – kérdeztem újra.
— Ilona. Még akkor szerettem belé, amikor nem volt ennyire
gyönyörű.
— Úgy érted, még gyerekkorában? Fúj, nem tudtam, hogy a
gyereklányokra buksz.
— Úgy értettem, még emberkorában – nézett rám Fehérholló
lesújtóan. – Most, ha nem tűnt volna fel, meglehetősen sápadt
szegénykém, bár csodaszép, ezt meg kell hagyni.
— Bakker! – nyögtem. – Azt akarod mondani, hogy idehoztál
egy vámpírt, és még csak meg sem tudsz védeni tőle, mert te most
épp ember vagy?
— Valahogy úgy – felelte Fehérholló, és kicsit megmozgatta
magát, de a kezeit nem vette le a szablyáról.
— Csak mert ennél még az egyiptológia szigorlat is jobban
hangzik – sóhajtottam.
— Hallom minden szavatokat – szólt közbe Ilona. – Fölösleges
suttognotok. Filip, drágám, jó újra látni téged. Ki ez a safarina
melletted? – bökött felém fagyos tekintettel. Eddig is sejtettem, hogy
a középkori szóhasználatban a safarina nem egy úrihölgyet jelent, de
most már végképp biztos voltam benne.
 — Ugyan, Ilona, ne kezd megint! Ezt a nőt alig ismerem.
— Annál rosszabb – húzta el a száját a vámpír csaj. – Tudod mit,
te kis kurva? – fordult felém nyájas mosollyal az arcán. – Ha
elolvasod a szöveget, nem öllek meg – kacagott, mint akit
csiklandoznak. Kérem a megszokott rémálmomat, gondoltam
enerváltan. Inkább hat professzor szívasson egyszerre egy órán
keresztül, mint hogy egy vámpír csináljon ki egy pillanat alatt.
— Utálom, amikor egyszerre egy csomó rémálom válik valóra –
dörmögtem az orrom alatt, nem törődve azzal, hogy hallja Ilona is,
aki felénk sétált. Az ajtó hívogatóan tárva maradt, őrizetlenül, de
tudtam, hiába is indulnánk el arra, a vámpír sokszor gyorsabb
bármelyikünknél. Talán ha hárman háromfelé futnánk, valakinek
lenne esélye – de ezt a gondolatot inkább igyekeztem elhessegetni
magamtól.
— A szöveg – emlékeztetett Ilona.
— Gyerünk, Bori, ess neki! Máskor is ment, most is menni fog –
biztatott Attila.
— Nem hinném – feleltem. – Sohasem sikerül. Mármint a
rémálmaimban sohasem.
— Ott egy szótár a másik asztalon, látod? Úgy szoktad csinálni.
Kinyitod a szótárat...
— Kinyitom a szótárat és rémülten konstatálom, hogy nem
hieroglif szótár, hanem kopt szójegyzék. Tudom, ki se kell nyitnom a
könyvet. Ez speciel egy konstans eleme az álomnak.
— És a kopt szótár semmit nem segít? – kérdezte Attila.
— Ezt inkább nem kommentálom – vetettem rá egy gyilkos
pillantást.
— Rokon nyelv, nem azt mondtad egyszer?
— Hagyjuk – legyintettem. Fölösleges vitatkozni olyan
emberrel, aki szerint egy betűírást alkalmazó nyelv szószedetét
haszonnal lehet forgatni egy hieroglifákkal lejegyzett szöveg
megfejtéséhez.
 — Hát akkor – mondta Attila fojtott hangon –, nincs más hátra,
mint hogy fuss. – Ilona felnevetett.
— Fusson? Hahó, minden szavadat hallom! És nem, nem tud
elfutni, mert én nem hagyom.
— De én igen – állt elé Fehérholló a hatalmas szablyával.
— Kár hősködnöd, Filip. Feltarthatsz egy kis időre, de ennek mi
értelme van? Miért akarsz a nőd előtt meghalni?
— Bori, fuss! – szólt Fehérholló erélyesen. Az ajtó felé léptem,
de képtelen voltam futásnak indulni.
— Bori, fuss? – nevetett Ilona. – Bori fuss?! – kérdezte újra,
ezúttal elkomorodott képpel. – Alig ismered, mi? Te utolsó hazug,
disznó életű, dzsidázott, bénult lelkű kurafi! – ordította
Fehérhollónak. Hát, lehet, hogy úrihölgy ruháját viselte, de a
vámpírlét nagy valószínűséggel igencsak kibővítette szókincsét.
Vagy egy idealista hülye vagyok, és a reneszánsz udvarokban
tulajdonképpen még az előkelő származású hölgyek szájából is kiállt
a kapanyél. – Bori, fuss csak nyugodtan! – mondta gúnyolódva. –
Majd utolérlek, csak előbb van egy kis elintéznivalóm.
Attila karon ragadott, és kivonszolt a teremből.
— Fuss, ahogy csak bírsz!
— Tessék? – Amerre néztem, csak homokot láttam.
— Mire vársz? Azt mondom: fuss!
— Egy vámpír ellen esélyem sincs.
— A vámpír lesz most a legkisebb bajod. Ilona Fehérhollót
akarja. Ő majd feltartja egy darabig.
— Nem hagyhatjuk itt Fehérhollót vele. Ő most ember, úgy,
mint te vagy én.
 — Nem úgy, mint én.
— Tudod, hogy értettem.
— Te is tudod, hogy értettem. Alakváltó vagyok. És ha azt
mondom, hogy fuss, akkor fuss. Minél magasabbra. A domb felé
menj, ott vannak fák. Keress fát!
— Mi bajod van? – néztem rá értetlenül. Attila
összefüggéstelenül, kapkodva beszélt. – A vámpír úgy repül fel a
fára, mint...
— A vámpír igen – fojtotta belém a szót. – De én nem.
— Te meg miről beszélsz? – sápadtam le egy szemvillanásnyi
idő alatt.
— A legbelsőbb félelmemről, gondolom.
— Átváltozol – kapcsoltam. – Basszus, átváltozol. – Hogy miért
kell mindenki rémálmának az enyémbe folynia, gondoltam
összeszorult gyomorral. Egy lidércnyomás is épp elég rossz, de ez?!
— És téged foglak bántani, mert nem leszek képes uralkodni az
ösztöneimen – közölte szárazon Attila. Elfehérült, mint aki meszet
nyelt, és mélyeket lélegzett. A felhők egy pillanat alatt lepték el a
csillagos eget, az erős szél az arcomba fújta a finom homokot. Alig
láttam valamit, a számba gyűlt homoktól sem bírtam megszabadulni.
— Túl nagy a szél – mondtam, de nem maradt büntetlenül a
reklamációm: újabb adag homok csapódott a számba.
— Mert próbálom ide irányítani az energiáimat, hogy minél
később változzak át. – Lekapta magáról a pólóját. – Tekerd a fejed
köré – nyomta a kezembe–, és fuss! Szaladj, amíg tudsz!
— Mire vártok még? – kiáltott odabentről Fehérholló, aki még
mindig farkasszemet nézett Ilonával. A vámpír nem akarta
elkapkodni a dolgot: élvezte, hogy Fehérholló igyekszik mindig
távolságot tartani, és gondolom, az éles szablyába sem akart igazán
belefutni.
 A vámpírság egyik előnye, hogy ha penge hatol is a testedbe,
szépen, gyorsan felgyógyulsz – no persze, kivétel, ha a fejedet
sikerül leválasztani a testedről, mert akkor nincs gyors regenerálódás.
Sőt, semmilyen regenerálódás nincs. És bár minden egyéb sérülés
begyógyul relatíve gyorsan, a fájdalmat a vámpírok is érzik, azt nem
tudják megkerülni, így alapjában véve olyan leszámolásokra
törekednek, amelyekben ők nem sérülnek meg. Nem bírtam
elindulni. Fogalmam sem volt, mennyire lehet jó harcos Fehérholló,
milyen kiképzéssel, gyakorlattal rendelkezik, de abban a pillanatban
esélytelennek láttam a rá váró küzdelmet. Éreztem, hogy számára ez
az összecsapás gyors lesz, majd fájdalmas.
— Fuss! – kiáltott rám Attila, majd ő maga rohanni kezdett az
ellenkező irányba. Gondolom, a terv az volt, hogy minél távolabb
kerüljön tőlem, de a homokos talaj őt is lelassította. Én szinte
belesüppedtem a homokba, mintha gyökeret eresztettem volna. De
nemcsak a döbbenet tartott fogva: éreztem, akárhogy próbálkozom,
nem bírom mozdítani a lábamat. Változott a táj megint, és én már
nem láttam sem Fehérhollót, sem Attila távolodó alakját. Egy
országút szélén dekkoltam, reménytelenül. A túloldalon egy tornyos
házat láttam: repkénnyel benőtt falait, a szétcsúszott redőnnyel
sötétített ablakokat, a torony tetején nyikorgó bádogkakast valami
régi horrorfilmből ismerhettem csak. Előtte a régi autónk parkolt: a
sötétkék Fiat, oldalán egy rosszul sikerült parkolásnak köszönhető
halványpiros csíkkal. A szigorlat jobb volt, sokkal jobb volt,
nyüszítettem magamban.
Először anyu lépett ki a házból, azután apu, aki felnyitotta az autó
csomagtartóját, belekukkantott, aztán mosolyogva megszólalt.
— Megvan minden. Indulhatunk?
— Persze – felelte anyu.
 Nem bírtam megmoccanni.
— Ne üljetek be! – kiáltottam kínomban. Nem voltam messze,
hihetetlennek tűnt, hogy meg sem hallanak. – Anyu! Apu! –
ordítottam. – Menjetek a kocsitól! Mindjárt felrobban!
— A gyerekek már biztos nagyon várnak – mondta anyu, és
beült apu mellé az autóba.
— Szálljatok már ki! Hogyhogy nem hallotok? Azonnal
szálljatok ki!
— Szerintem házibulit szerveztek, és nem bánják, ha hagyunk
nekik még egy kis időt a romok eltakarítására – nevetett apu. Minden
egyes szavát tökéletesen értettem a csukott autón át is. Én viszont
hiába ordítottam torkomszakadtából.
— Kifelé! Anyu! Az autó fel fog robbanni!
— Lehet, hogy igazad van – nevetett anyu is. – Mindig
elfelejtem, hogy már felnőttek.
— Szálljatok már ki!
— De azért most már siessünk haza, jó? Nekem hiányoznak.
— Asszonyom, óhaja parancs – mondta apu viccelődve, és
elfordította a slusszkulcsot.
Nem tudtam a földre vetni magamat. Egyenesen álltam, és
végignéztem, ahogy az autó darabokra hullik a hatalmas robbanás
után. Felperzselt a láng, én pedig mozdulatlanul tűrtem.
Felzokogtam, feltartóztathatatlanul, a könnycseppek pedig sósavként
marták az arcomat. A robbanással mintha az autóút és a mellette
magasodó ház is milliárdnyi porszemmé esett volna szét: eltűnt,
nyomuk sem maradt, a levegőben kavargó szemét pedig
hamuesőként hullott rám.
Megemeltem a karomat, majd leguggoltam. Végre képes voltam
megmoccanni – nem mintha örömöm leltem volna benne.
 Vonyítottam a kíntól. A karom épp úgy nézett ki, mint amikor
túlestem a kényszerítést feloldó varázslaton, és majdnem annyira fájt
is. A szenvedés kitöltötte minden porcikámat, képtelen voltam
gondolkodni. Fel sem fogtam, hogy gyakorlatilag az orrom előtt
robbant fel egy autó, és nekem csak az egyik karom nézett ki igazán
brutálisan. Megszédültem egy pillanatra, és eldőltem, mint egy zsák,
de ez a másodpercnyi gyengeség iszonyúan megbosszulta magát:
ráestem a sérült karomra. A por szinte belesült a húsomba. Zokogva
üvöltöttem, de felemeltem a fejemet, és néztem a lángoló roncsokat.
Aztán lassan elfordítottam a fejem.
Dübörgést hallottam, mintha tomboló vihar közeledtét jelezné egy
mennydörgés. Megpróbáltam térdre emelkedni, de
visszahanyatlottam a porba. Ennyi, gondoltam. Ez most már túl sok.
A távolból egy bika közeledett felém. Túlságosan is célirányosan. A
hajamat felborzolta a szél, a dühödt állat meg úgy futott felém,
mintha vörös posztóval ingerelném egy aréna közepén, pedig én meg
sem moccantam. Erőm maradékával magzatpózba kuporodtam,
amennyire csak bírtam. De nem az újjászületésre készültem, hanem a
halálra.
Behunytam a szemem – nem kellett látnom, elég volt éreznem a
bika szédítő közeledését. Egyre hangosabbá, erőteljesebbé vált a
patadobogás. A felvert por szinte a tüdőmig hatolt, én pedig nem
kaptam levegőt. Reflexszerűen kinyitottam a számat, hogy
lélegzethez jussak, de így végleg fulladozni kezdtem. Kiköptem a
számba gyűlt mocskot, de a bika egyre csak futott felém, és a
porfelhő most már mindent elborított. Éreztem, ahogy az állat lába a
hasam mellé vágódik, majd átsuhan felettem a hatalmas test. Az
állatszag az orromba csapott, a fejemre pedig földdarabok hulltak – a
bika olyan erővel csapódott mellém, hogy egész téglányi
földdarabokat vájt ki és rúgott a magasba.
 Annyi erőm még akadt, hogy nagy nehezen négykézlábra
emelkedjek, és megrázzam magamat. Utáltam, hogy csupa föld
vagyok, olyan érzésem volt, mintha egy sírból küzdöttem volna ki
magamat – nyílván, mert inkább éreztem magamat már holtnak, mint
élőnek. Pedig ez csak a kezdet volt. A bika lefékezett, megfordult,
fejét a földnek szegezte, és nagyokat fújtatott. Mellső jobb lábával a
földet kaparta, én pedig tudtam, hogy újra támadni fog.
– Attila, én vagyok az – próbálkoztam. – Nem akarsz nekem
jönni. Én vagyok az, Bori. – Nem úgy tűnt, hogy bármi is eljutna az
értelméig. Talán ha bejutnék egy házba, gondoltam, az talán
megmentene – ám a gótikus toronyház, amely nemrég még a már
nem létező út szélén magaslott, szintén összeomlott a robbanás
pillanatában. Kell egy ház, gondoltam, és abban a minutumban a
darabokra hullott épület lassan kezdett újra összeállni, mintha csak
egy filmet néztem volna visszapörgetve a végéről. Az előttem
kibontakozó épület azonban már cseppet sem hasonlított arra a házra,
amely nemrég vált a földdel egyenlővé. Az egyetlen hely, ahova
bemenekülhettem, egy olyan ház volt, ami feltűnően emlékeztetett
nagymamám balatoni nyaralójára. Ismertem a napszítta, mustársárga
vakolatot, melynek egy részét már ledobta a vizes fal. Ismertem a
barnára festett bejárati ajtót, amit csak akkor nyitott a kulcs, ha
közben teljes erővel nyomtam térdemmel a megvetemedett faajtót.
Ismertem a kicsorbult kaspót, ami a verandát díszítette, és aminek
homorú alja alá rejtette Weinhauser nagyi a pótkulcsot.
És messze volt, túl messze ahhoz képest, hogy a bika máris
támadásba lendült. Felegyenesedtem, és minden maradék energiámat
felhasználtam, hogy pár másodpercig ne a fájdalomra koncentráljak,
hanem arra, hogy minél közelebb kerüljek az épülethez. Próbáltam
megtenni azt a pár métert, miközben a bika rám rontott. Az ajtó előtt
öklelt fel hatalmas szarvaival. Egyik szarva az oldalamba fúródott,
nekem pedig nem maradt már erőm ordítani.
 Nem kaptam levegőt, és pár másodpercig nem láttam semmit. A
bika hirtelen hátramozdult, belőlem pedig dőlni kezdett a vér.
– Attila – leheltem félholtan, és behunytam a szemem. Újra
hallottam a paták robaját, de messziről, egészen messziről. Elájulok,
gondoltam, de aztán azon kaptam magam, hogy az érzékeim egyre
inkább visszatérnek. A dübörgést egyre erősebben hallottam, és
végül arra is ráébredtem, hogy ezúttal egy másik bika közeledtét
érzékelem. Egy barna állat közeledett, dühösen, szinte toporzékolva,
elsuhant mellettem, hogy egyből a fekete, fején fehér foltos bikára
támadjon. A két állat egymásnak akaszkodott, én pedig remegő
kézzel döntöttem fel a bejárati kaspót.
A pótkulcs a helyén volt, az ajtót kinyitottam, én pedig szó szerint
bedőltem a bejáraton. A hátamra fordultam, és az ajtót visszarúgtam
a lábammal. Feltápászkodtam, és gondolkodás nélkül a padlás felé
indultam. Tudtam, hogy nem szabad oda felmennem, de nem voltam
képes másként cselekedni. Tudtam, mi vár ott rám, de én csak
kapkodtam a lábamat a keskeny csigalépcsőn. Fel akartam jutni a
padlásra, ahová egyébként soha nem akartam feljutni. Már
gyerekkoromban is nagyon rozoga állapotban volt a ház, egy balatoni
vihar egyszer iszonyúan megrongálta a tetőt. A vihar után titokban
felmentünk Danival a padlásra, hogy összeszedjük korábban elrejtett
kincseinket: ő a borosüvegdugó-gyűjteményét, én a kartonból
készült, összecsukható és hordozható babaházat, aminek az oldalait
már leragasztottam sima papírral, hogy aztán kidekorálhassam
egyiptomi sírkamrának. Akkor esett a fejemre jó pár cserép. Ömlött a
fejemből a vér, közben meg ordítottam, hogy meghalok, pedig be
sem tört a fejem. Dani is ordított, ő talán még jobban megijedt, mint
én.
Én pedig most vonszoltam fel magam a padlásra, az egyetlen
helyre, amitől igazán rettegtem gyerekkoromban. A baleset után még
sokáig álmodtam azt, hogy a fejemre omlik az egész tetőszerkezet.
 Tudtam, melyik rémálom tört fel régóta lepecsételt börtönéből,
tudtam, mi fog következni, és én mégis örültem, amikor elértem a
padlást. Talán túlélem, gondoltam, miközben körülöttem már minden
vérben ázott. Talán mindjárt vége is van ennek a lidércnyomásnak.
A házat óriási robaj rázta meg. Kinéztem a padlásablakon, bár
tudtam, mit fogok látni: a fekete, fehér foltos bika rontott neki az
ajtónak. Ide nem tudsz feljönni, még ha betöröd az ajtót, akkor se,
gondoltam. Ha egyben marad a ház, nem bánthatsz. Sőt, ha egyben
marad a ház, Ilona sem kaphat el, mert ebbe a házba aztán nincs
bejárása. Már ha ezek a szabályok érvényesek egy rémálomban,
futott át rajtam a kellemetlen gondolat. Tehát a lényeg, hogy
maradjon egyben a ház, ismételgettem magamban, miután Attila újra
és újra nekifutott az ajtónak. De tudtam, hogy egy félelemcsapdában
vagyok, és tudtam, hogy a ház képtelen lesz ellenállni egy nagyobb
viharnak.
A fekete, ezer sebből vérző bika berontott a házba, és dühöngve
ment neki mindennek, ami csak az útjába állt. Hallottam az
üvegcsörömpölést, a bútorok recsegését, a fal omlását.
Leültem, és vártam, hogy rám szakadjon a ház.
Egy pillanatra elcsendesült a földszint, csak kaparászás hangját
hallottam, és fújtatást a lépcső alja felől.
A viharos szél hirtelen jött, az első cserép a halántékomon talált, a
második leterített a padlóra. Összekuporodtam, és próbáltam a
fejemet védeni. Az utolsó dolog, amit hallottam, egy reccsenés volt.
 70.

— Végre – hallottam Attila hangját, miközben Evelyn hajolt

felém. – Jól vagy?
— Ez még a rémálom? – kérdeztem. – Mert eléggé úgy tűnik.
Evelynt látom, de Attilát hallom. Bizarr.
— Vége van – nyugtatott meg Evelyn a saját hangján. – Neked
kicsit tovább tartott, mint a többieknek, de most már minden rendben
lesz – mondta, és az ajkába harapott, hogy megállítsa szája
remegését. Megmozdultam, és bár fájt minden tagom, nem éreztem
különösebben nyomorultul magam. Ágyban feküdtem, a karom vörös
volt, mintha befestették volna, a szoba pedig tele volt aggódó
arcokkal, meg egy eszméletlen lidérccel. Nappal volt, de a
viharfelhők szinte esti sötétségbe burkolták az égboltot, aminek
nyilván Fehérholló örült a legjobban.
— Látom, mindenki megvan – állapítottam meg boldogan. Sose
hittem volna, hogy egyszer még ennyire fogok örülni Fehérholló
sápatag képének, vagy hogy ennyire természetesnek fogom érezni,
hogy Attila a kezemet fogja.
— Mi jól vagyunk – mondta Attila. – Mark elment aludni, mert
kidőlt a sok éjszakázásban, de ezenkívül kutya baja.
— Te pedig már sokat gyógyultál – tette hozzá Evelyn. Felültem
az ágyban. – Szerencsére a virtuális világban szerzett sebesülések
jóval gyorsabban regenerálódnak, mint a valódiak.
— Nekem elég valódinak tűntek – nyögtem.
— Attila is rettenetesen nézett ki, szó se róla – bólintott Evelyn.
— És Laura mit keres itt?
 — Bocs, de muszáj volt ide telepítenünk őt is – magyarázkodott
Evelyn. A lidérc egyelőre eszméletlenül ült egy székhez kötözve. –
Én ellenőriztem a regenerálódásodat, de nem akartuk Laurát sem
mágikus felügyelet nélkül hagyni, bár sikerült legyengítenünk.
— Miért nem öltétek már meg? – kérdeztem meglehetősen
neheztelve. Alapvetően nem vagyok egy vérszomjas, bosszúálló
alkat, de miután lidérces álommá változott e miatt a lény miatt az
életem, nem nagyon voltak fenntartásaim.
— Őszintén szólva – sóhajtott Evelyn –, nem mertünk még
nekiállni. Először is, nem tudjuk, mi a tuti módszer.
— Mármint a lefejezésen kívül – jegyeztem meg.
— Nos, igen, gondolom, az valóban megtenné – bólintott
Evelyn, szemlátomást viszolyogva az ötlettől. – És mivel most nem
képes felvenni a te alakodat, talán lenne is rá jelentkező. – Fehérholló
szeme lelkesen csillant fel, szinte vártam, hogy kezét magasba
emelje.
— Nem értem, mi köze ennek az alakváltó képességhez. Én
szívesen lefejezném a csajt bármilyen alakban – buzgólkodott
Fehérholló. A lelkesedése valahogy nem hozott lázba.
— Bár nincs kardunk, úgyhogy ez sem lenne egyszerű feladat –
folytatta Evelyn. Bakker, gondoltam, kár, hogy nem hozhattuk
magunkkal Fehérholló szablyáját. Micsoda mozdulat lenne!
— Van más gond is – tette hozzá Attila. – Ha tényleg lángra
lobban a halál pillanatában, akkor nem tanácsos egy faházban
kivégezni. Sőt, az erdő mellett sem túl jó ötlet ezzel kísérletezni.
— Már dolgozom a problémán – közölte Evelyn. – Hamarosan
találok biztos megoldást, de addig még el kell viselnünk a jelenlétét.
— Vért már vettünk – szólalt meg Eric. Nehezen mozdítottam a
nyakamat, hogy őt is lássam, ugyanis kiment az erkélyre.
 — Én – lépett az ágyam mellé Evelyn –, én nagyon sajnálom,
ami történt.
— Ne kezdd újra, Evelyn, senki sem hibáztat, mondtuk már –
szólalt meg Attila.
— De az én hibám – mondta könnyeivel küszködve Evelyn. –
Ha nem tűnök el...
— Nem tehetsz róla – feleltem. – Rémálom volt, márpedig azon
nem tudunk uralkodni. És én nagyon szeretlek a rémálmodért –
tettem hozzá mosolyogva.
— Szeretsz érte? – kérdezte Evelyn megütközve. – Majdnem
belehaltál. Rád zuhant egy tető! Na, jó, csak részben, de elég durva
sérüléseket okozott így is. Ha jól értettem Attila beszámolóját,
majdnem kinyírt egy vámpír, mielőtt az arcodba robbant egy autó, és
majdnem halálra bökött és tiport egy megvadult táltosbika! Illetve
kettő.
— Igen, de te attól féltél a legjobban, hogy nem tudsz rajtunk
segíteni. Te vagy a legönzetlenebb ember, akit ismerek.
— Már megbocsáss – szólt közbe Fehérholló, mielőtt még
produkálhattunk volna egy igazi, hegedűszóval kísért, könnyáztatta
hollywoodi összeborulást –, de a boszi nagy önzetlenségében eltűnt a
csapdából. Én ott maradtam, hogy engem nyírjon ki Ilona helyetted.
Most akkor ki az önzetlenebb ember?
— Te nem vagy ember – felelte Evelyn.
— De akkor az voltam – húzta ki magát Fehérholló.
— Mindketten felállhattok a dobogóra – zártam le vitát. – És
mindkettőtöknek nagyon hálás vagyok. Azért is, hogy életveszélybe
sodortatok, azért is, hogy kimentettetek az életveszélyből. Így
megfelel? – kérdeztem Fehérhollót. A vámpír nagylelkűen bólintott.
— Megfelel.
 — Tényleg, hogy sikerült megúsznod? – kérdeztem Fehérhollót.
— Nem sikerült megúsznom – válaszolta nemes egyszerűséggel.
— Tessék? – kérdeztem vissza, mint aki nem jól hall. – De
akkor...
— Ilona könyörtelenül elvette az életemet, csak mivel én már
úgyis halott vagyok, ez nem rázta meg különösebben az illúzión
kívüli lényemet. Újra vámpírrá váltam, de ez sok változást nem
hozott, ugyebár.
— Viszont szar lehetett.
— Az volt – bólintott faarccal. – Kivéreztem, ami nem a
legkellemesebb halálnem. Viszont aránylag sokáig tart. Mindenesetre
arra elég volt, hogy el tudj menekülni.
— Igen. Köszönöm – mondtam elszorult torokkal. Hát mégis
meghalt valaki miattam, gondoltam elszorult szívvel. Kénytelen
voltam egyúttal arra is rádöbbenni, hogy Fehérholló valóban fontos
szerepet tölt be az életemben. Igen, sokszor ambivalensek a hozzá
fűződő érzelmeim, de tagadhatatlan, hogy a gyűlölet mellett egyre
inkább helyet kap a hála és a tisztelet.
— Eric, itt egy újabb feladvány a számodra – szólt ki az erkélyre
Fehérholló. – Te mondd meg: ez most akkor altruizmus volt, vagy
sem?
— Nehéz eldönteni – lépett be a szobába Eric. – Végül is, csak a
virtuális életedet áldoztad fel Boriért. Viszont a fájdalom az nagyon
is valóságos volt. És bár ember voltál, vámpírként gondolkodtál,
tudtad, hogy nem szűnsz meg létezni, még ha ott fel is áldozod az
életedet. Hm. Lehet, hogy ki kell dolgoznom hozzá a virtuális
altruizmus elméletét. Érdekes feladat, köszönöm a kérdést!
— Nem tesz semmit. De igaza van, csak virtuálisan áldoztam fel
érted az életemet, Bori. Remélem, tudod, hogy a valóságban ezt nem
tenném.
 — Igen, persze – feleltem. – Ez viszont mit sem változtat azon a
tényen, hogy a valóságban is megmentetted az életemet. Tehát
elképzelhető, hogy tulajdonképpen mégis emberként gondolkodtál az
adott pillanatban. Eric, ezt ne felejtsd figyelembe venni az elmélet
kidolgozásakor.
— Megjegyeztem – mosolygott Eric. – Örömmel látom, hogy
tényleg mindenki jól van.
— Én meg örömmel látom, hogy azért nincs mindenki jól – fogta
meg Laura állát Fehérholló. A lidérc egyből kinyitotta a szemét, és
megpróbált beleharapni Fehérhollóba, de a vámpír gyorsabb volt.
Nemcsak arra volt ideje, hogy elhúzza a kezét, de még egy
balegyenes is kitelt tőle. Nagyon úgy tűnt, hogy Fehérholló már
résen volt, mert sejtette, hogy Laura magához tért. No persze,
vámpírérzékekkel könnyű észlelni, ha másként veszi már a levegőt a
fogoly, gondoltam.
Laura székkel együtt hátraesett. Fehérholló nem sietett
visszaállítani a széket, de aztán a háttámlánál fogva könnyedén
visszarúgta a bútordarabot Laurával együtt, majd kézzel elkapta a nőt
elölről, hogy ne essen arcra. Gyors volt. Még sohasem láttam
kérkedni vámpírképességeivel, de ez a bemutató, még ha csak két
másodpercet is vett igénybe, lenyűgöző volt.
— Velem akarsz szívózni? – kérdezte Laurától. – Egy lépéssel
mindig előtted leszek. Én vámpír vagyok. Te meg egy nagy semmi,
jelenleg. Érzed, ugye? Hiába is erőlködsz, a te rémálmod még nem
ért véget. Nem tudsz átváltozni. Se állattá, se tűzzé.
— Szóval tudjátok.
— Ó, igen, tudjuk – mosolyodott el Fehérholló úgy, hogy még az
én hátamon is végigfutott a hideg. – Úgyhogy rettegj! Én addig, ha
nem bánjátok, járok egyet.
 — Azt nem mondhatom, hogy friss levegőre vágyom, de a régi
beidegződések, ugyebár... Ez a csapda-dolog visszahozta lassan
feledésbe merült emlékeimet.
Azért ez a humánnosztalgia nem tartott sokáig. Fehérholló az
erkélyre lépett, és onnan ugrott ki. Alig hallottuk, amint földet ért.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez is erődemonstrálás volt a részéről,
és elsősorban Laurát akarta nyomás alatt tartani. Persze, az is
lehetséges, hogy egyszerűen túlontúl körülményesnek tartotta a
lépcsőn való közlekedést most, hogy újra érezhette, milyen is
vámpírnak lenni. Talán nem is Laurának akart bizonyítani, hanem
önmagának. Mindenesetre nagy mázli, gondoltam, hogy épp nem süt
hét ágra a nap.
 71.

Laura nem tudott Fehérholló után nézni, de ez volt a legkisebb

baja abban a pillanatban.
— Mit csináltatok velem? – kérdezte, miután tudatosodott benne,
hogy Fehérholló bizony igazat mondott, és ezúttal nem fog tudni
meglépni.
— Kicsit elszívtuk a boszierődet, mint te másnak az életerejét –
felelte kimérten Evelyn. Attila egy pillanatra megszorította a
kezemet, Laura szája pedig megrándult, mintha áramütés érte volna.
— És most mi lesz?
— Most egy kicsit elbeszélgetünk – mondta Attila olyan
hangsúllyal, mintha csak azt mondta volna, hogy most egy kicsit jól
megkínzunk, majd kivégzünk. Valószínűleg így is gondolta.
Elengedte a kezemet, és felállt. Laura ettől persze nem tört meg.
— Hát jó – felelte, és felszegte az állát. – Bár sokkal jobban
szerettem azt a barátságos fogadtatást, amiben éjjelente volt részem –
mondta, és engem keresett a tekintetével. – A barátod megőrül érted,
tudtad? – kérdezte tőlem. Még hogy tudtam-e, dohogtam magamban.
Másról sem szólt az életem utóbbi pár hete. – Különben nem tudtam
volna fölvenni az alakodat – magyarázta Laura. – Általában csak
halottak képében tudok megjelenni, és az is csak akkor megy, amikor
még nagyon erős a gyász, a veszteség érzése. Gratulálok, jobb vagy,
mint egy friss hulla – nevetett.
— Fogd be! – csúszott ki a számon, bár tulajdonképpen nagyon
is érdekelt a mondanivalója.
 — Nem tetszik az igazság? Pedig tudod, hogy így van. Nyilván
kiderítettétek, hogy mi vagyok, és minek köszönhetem ezt a
csodálatos képességet.
— Egy vámpírharapásnak – bólintottam. – Egész pontosan egy
vámpírmúzsa harapásának – javítottam magam, hogy lássa, nem
vagyunk kispályások. Laura szemöldöke magasra szaladt a
csodálkozástól.
— Nagyon jó – mondta. – Ügyes. Sajnos, az alakváltó ősömnek
köszönhetően csak az alakváltók érzéseiből és emlékeiből tudok
táplálkozni, de ez még így se rossz. A képesség anyáról lányára száll,
de nekem nincs testvérem. Lidércnek lenni, így, meglehetősen
magányos létforma.
— Ez még nem ok a gyilkolászásra – szúrta közbe Evelyn.
— Ez még nem – mondta Laura. Hajában a csat meglazult,
izzadságtól ragacsos haja a szemébe hullott. Megpróbálta hátracsapni
előretapadó hajtincseit, de ez nem nagyon ment neki. Fehérholló
mesterien megcsomózta a kötelet, amivel Laura kezét hátrakötözte. –
De hibás alakváltóként élni alakváltók közt, és úgy élni, hogy
mindenki eldob magától, amint rájön, hogy kicsit nehézkesebben
váltok alakot, mint a többek, már igen – fröcsögte tele gyűlölettel. –
Megérdemelték a halált, mindannyian! – kiáltotta. – Azt hitték,
egyéjszakás kalandra váltottak jegyet, de tévedtek. Több éjszakán át
is kiszolgáltak. Nap, mint nap könyörögtek, hogy ne hagyjam el őket,
és esküdtek, hogy csak engem imádnak. Kapóra jött a kígyók
támadása. Undorodom tőlük, és megvetem a fajtájukat, de tettek
nekem egy óriási szívességet. Özvegyen maradt pár alakváltó. Én
pedig egyszerűen éltem az alkalommal. Illetve, fogalmazzunk egy
kicsit pontosabban: megteremtettem az alkalmat, hogy élni tudjak
vele.
— Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Attila rosszat sejtve.
 — Hát, kicsit talán rásegítettem, hogy a kígyók megorroljanak a
lomposokra – mosolyodott el Laura. Próbált vállat vonni, de az
megkötözve nem egyszerű móka. – Nem volt nehéz – folytatta –,
csak egy kezdő alakváltó kígyót kellett levadásznom. Aztán már nem
okozott komolyabb gondot elhitetni a falkájával, hogy a fiúnak azért
került ezüstgolyó a szívébe, mert a farkasasszonyok még véletlenül
sem akarták, hogy az orgiájukról a pletyka a férjeik fülébe kerüljön.
Mindenki tudja, hogy a kígyók remek szeretők. Én mondjuk, nem
bújnék eggyel sem az ágyba, de van hírnevük, szó se róla. Viszont
azt is tudjuk, hogy a kígyók nem nagy észlények, és rettentően
kiszámíthatóak. Mivel már többször összerúgták a port az itteniekkel,
nem küldtek követeket, csak támadtak. Kizárólag az asszonyokra
utaztak, pont, mint az várható volt. Szerencsére eszük ágában sem
volt felvenni a harcot az egész falkával – tudták, akkor nemigen
távoznának élve. így hát hagytak nekem néhány özvegyet.
— De ezek a vérfarkasok rendes házasságban éltek! Nem ők
bántak veled rosszul – mondtam elszörnyedve.
— Mindenki rosszul bánt velem – felelte keserűen. – Ha nem
lettek volna házasok, és ők is lefektettek volna, ugyanúgy otthagytak
volna a következő éjszaka.
— Szóval egyszerűen eszközök voltak a bosszúdhoz, ami az
egész alakváltó bagázsnak szólt – összegezte Attila.
— Így is lehet mondani – hagyta rá Laura. – Egy falka... egy
falka együtt lélegzik, együtt gondolkodik. Látszólag mindenki éli a
maga életét, de valójában egyetlen, összefüggő masszát alkotnak.
Tudod: egy mindenkiért, mindenki egyért. Hát, most mindenki
egyért.
— És Hosszútollú? – kérdeztem anélkül, hogy elkezdtem volna
kekeckedni a lidércféle szövegértelmezés miatt. Ő sokáig kitartott
melletted, nem hagyott ott egy éjszaka után.
 — Nem. De végül ő is elhagyott. Egy nap, vagy egy év... Egyre
megy, ha az időt emberöltőben mérjük. – Bakker, gondoltam, én
lassan annak is örülnék, ha valakivel két hónapig húznám, ez meg itt
gyilkolászik, mert egy év után szakítottak vele. Örülhet az
emberiség, hogy nem lidércnek születtem.
— De Attila mit vétett neked? – fakadtam ki. – Ő aztán nem
tartozik semmiféle falkához.
— Ezt igazából nem tudtam – ismerte el Laura. – Az
alakváltókat érzem meg. És a csillapíthatatlan vágyat. Őszintén
szólva igen meglepődtem, mikor rájöttem, hogy ő nem likantróp.
Alig akartam hinni a... – Elnevette magát. – A benyomásaimnak. Már
ha érted, mire célzok.
— Hogyne érteném. És csak hogy tudd: egyáltalán nem tartom
viccesnek.
— Az első éjszaka maga volt a mennyország. Sajnálom, vissza
kellett jönnöm. Nem tudtam itt hagyni, parlagon, mikor annyira
vágyott rám.
— Nem rád vágyott, te utolsó rohadék! – mondtam. Igyekeztem
visszafogni magamat, hogy ne lássa, mennyire kínoznak a szavai.
— Nem kérdezett semmit. Nem bánta, hogy én sem szólok egy
szót sem. Tette a dolgát, nem is akárhogyan – nézett Attilára
kihívóan. Éreztem, ahogy a felhők mozgásba lendülnek odakint.
— Provokál – szóltam Attilára. – Ne hagyd magad csőbe húzni!
– Attila némán bólintott, és kiment az erkélyre.
— De miután magáévá tett – folytatta Laura könyörtelenül,
perverz örömet lelve abban, hogy halála előtt még megforgathatja
bennünk a kést –, rájöttem, mi a helyzet. Rájöttem, mennyire hasonlít
egymásra egy lidérc és egy táltos. Lelki társra leltem.
— Na, ezt kétlem – vágtam a szavába.
 — Mindketten kivételek vagyunk. Különlegesek, boldogtalanok,
gyökértelenek. És szeretetre vágyók.
— Te egy gyilkos vagy. Attila pedig egy gyógyító – foglaltam
össze a lényegi különbséget. A többit nem soroltam föl, pedig az sem
volt elhanyagolható differencia, hogy Attilával szívesen ágyba
bújtam volna, vele pedig a legkevésbé sem.
— Megosztotta velem legszebb emlékeit. Elég egysíkúak voltak
– nevetett. – De legalább megtanultam végre tisztességesen
magyarul. A nagymama büszke lenne rám.
— Na, ezt is kétlem.
— Ha ez számít valamit, Attilát nem akartam megölni.
— Megöltél másik három alakváltót – mondtam. – Az számít.
— Attilával jól meglettünk volna – mondta szinte bánatosan. –
Nagy kár, hogy még élsz.
— Nagy kár, hogy nem fogod fel, milyen reménytelen
helyzetben vagy – szólt bele a beszélgetésünkbe Evelyn. Laura
elmosolyodott. Nagyon reméltem, hogy Evelyn tudja, mit csinál, és
hogy a lidérc mágiamentessége kitart addig, amíg barátném ki nem
találja a tuti a kivégzési módszert. Attila kifelé bámult az erkélyről,
igyekezett lecsillapítania dühét. Úgy tűnt, sikerül neki. Egy kicsit
jobban képes volt kontrollálni az érzelmeit most, hogy a lidércnek
nem sikerült újra megcsapolnia az energiáit.
Felkeltem az ágyból. Csak óvatos mozdulatokat tettem, de
örömmel tapasztaltam, hogy nincsenek komoly fájdalmaim. Az
illúziósérülés frankón gyógyul, állapítottam meg, de ennek ellenére
megfogadtam, hogy soha többé nem jelentkezem önként ilyen
kalandozásra. Egész biztos voltam benne, hogy bár már jó ideje
gyakorlatilag rémálommentesen éltem, egy időre vissza fognak térni
lidércnyomásaim – és arról fogok álmodni, hogy egy
félelemcsapdában vagyok.
 72.

Pár perc múlva visszatért Fehérholló – ezúttal az ajtót használta,

humán, konformista módon. A levegőzés helyett, úgy tűnt, inkább az
átöltözést választotta. Magára kapott egy combközépig érő
bőrkabátot, amit enyhén szólva túlzásnak éreztem itt a harminc
fokban. Igaz, hogy nem sütött a nap, és a vámpírok egyébként sem
izzadósak, de engem elöntött a víz, ha csak ránéztem. Fehérholló
megállt az ajtóban, és zsebre vágott kézzel nézett ránk.
— Kupaktanács, most – közölte tömören. – Gyertek ki az
erkélyre, van egy ötletem. Sejtem, hogy lehetne kinyírni a lidércet.
Evelyn vetett egy pillantást Laurára, majd elindult az erkély felé.
— Kicsit szűken leszünk – jegyeztem meg, de azért
kötelességtudóan kisétáltam. Nem fogok pár korhadó deszka miatt
parázni akkor, amikor épp túléltem egy házomlást, gondoltam lazán.
Ilyen apróságokból nem csinál az ember problémát – abból már
inkább, hogy a vámpír, aki épp kiterelt minket, szépen ránk zárja az
ajtót belülről. Márpedig azt, innentől kezdve ugyebár nem lehet
kinyitni kívülről.
— Mit csinálsz, Filip? – kiáltott Fehérhollóra Attila.
— Ne csinálj hülyeséget! – mondtam az üvegfal túlsó oldaláról.
Nem kiabáltam, tudtam, hogy Fehérholló a suttogásomat is
tökéletesen meghallaná.
— Azonnal nyisd ki az ajtót! – szólt rá Evelyn erélyesen.
— Bocsi – vont vállat Fehérholló, és jobb kezét előhúzta végre
kabátzsebéből. Az ujjai közt tekergő kis kígyó láttán már kevésbé
támogattam az ajtónyitás ötletét.
 — O-ó! – lépett közelebb az erkélyajtóhoz Eric. – Az egy eléggé
mérges példány, ha jól látom. Talán mégis maradjunk inkább kint
egyelőre – vakarta meg a halántékát idegesen. Laura velőtrázó
sikítása ismerősen csengett. Megpróbált hátraaraszolni székestül, de
ez semmit sem segített a helyzetén. Fehérholló kéjesen dugta az arca
elé a ficánkoló hüllőt.
— Rám nem pazarolta a mérgét, okos kis kígyó a szentem –
mosolygott Fehérholló, és engedte, hogy a kígyó átkússzon a másik
karjára. – Valahogy az állatok tudják, hogy vámpírba nem érdemes
harapni, úgysincs semmi foganatja. Nem tudom, hogy érzik meg. Az
élet egy nagy csoda – jelentette ki túlzó lelkesedéssel. Egy rövid
pillantással honorálta a dörömbölésünket az üvegen.
— Ne csináld! – győzködtük a biztonságos távolból.
— Vidd innét azt a kígyót és engedj be minket! – kérte Eric. –
Evelyn megoldja a lidércet. Bízd rá a dolgot!
— Evelyn túlságosan finom lelkű – felelte Fehérholló, miközben
le nem vette tekintetét Lauráról. – Én alkalmasabb vagyok a
feladatra. Sőt, örömmel vállalom a megbízatást. – Laura magánkívül
volt a rettegéstől és undortól. Értelmes szó nem hagyta el ajkait, csak
vergődött a székhez kötözve, és sikított, mint akit éppen eleven
nyúznak meg. – Tudod, nem szeretem, ha a barátom életenergiáját
megcsapolják – érintette a kígyó farkát Laura nyakához a vámpír. –
Azt sem szeretem, ha a barátomnak tönkremegy az élete egy ilyen
kis lotyó miatt, mint te – sorolta Fehérholló a vádpontokat. – Azt sem
szeretem, ha valaki olyasvalaki képében mászkál, akit nekem meg
kell védenem. És tudod mit utálok még, de nagyon? – Laura
eszeveszetten rázta a fejét. Fehérholló élvezettel lengette előtte a
kígyót, de most már az állat fejét közelítette a lidérchez. Laura
holtsápadtan próbált eggyé válni a székkel, és mivel a kígyó most
már túlságosan is közel került hozzá, a sikítás helyett áttért a
nyüszítésre, és a száját igyekezett csukva tartani.
 A kígyó próbált oda-odakapni, de Fehérholló mindig elrántotta az
utolsó pillanatban.
— Utálok meghalni – válaszolta meg saját kérdését Fehérholló. –
Még így, halottként is nagyon kellemetlen átélni, milyen embernek
lenni, és kivérezni egy vámpírtámadásnak köszönhetően. Ezért
szeretek inkább vámpír lenni. – Laura elhallgatott egy pillanatra.
Szemei tágra nyíltak a félelemtől, és már fészkelődni sem volt ereje,
mintha a rettegés szó szerint megbénította volna. – Félsz a kígyótól?
– Laura hevesen bólogatott. Fölösleges is lett volna tagadnia:
mindnyájan jól emlékeztünk a rémálmára, amibe mi is
belekeveredtünk. – Ne félj, vigyázok rá – mondta, és a kígyót a
zsebébe nyomta. A kezét benn tartotta a zsebben, és láttuk, hogy a
kabát sejtelemesen mozog ott, ahol bal keze pihent. Laurából a
megkönnyebbülés könnyei törtek fel, és végre zokogni kezdett. Eric
nagyot sóhajtott mögöttem. Én viszont túl sok időt töltöttem
vámpírok között, úgyhogy egyelőre nem lélegeztem föl.
— Helyes – nyugtázta Laura reakcióját Fehérholló. – Egyelőre
nem kell tartanod a kígyótól. Inkább félj tőlem először – mondta, és
egy szemvillanás alatt Laura nyakára tapadt. Laura nem
védekezhetett, mi pedig tehetetlenül néztük, ahogy Fehérholló
kéjesen lakmározik a lidérc véréből. Nem tudtam elnyomni annak a
rémálomnak az emlékét, amelyikben Fehérholló emberként volt
kénytelen kiszívni a lidérc vérét, hogy megmentse az életét. Volt egy
olyan érzésem, hogy azért a momentumért is törlesztett a vámpír, bár
ez nem volt a felsorolt indokok közt. – Ugye, milyen rohadt érzés? –
kérdezte, miközben körbenyalta a szája szélét. Laura helyett csak az
artériából ütemesen spriccelő vér válaszolt. – Na, még mindig a
kígyótól félsz? – érdeklődött udvariasan Fehérholló. Laura feje szinte
élettelenül biccent oldalra. – Pedig most már félhetnél – közölte
vészjóslóan, és előhúzta a kígyót a zsebéből, majd ugyanazzal a
mozdulattal Laurára dobta.
 A kígyó azonnal ráharapott a mozdulatlan testre. Mi pedig
döbbenten bámultuk, ahogy Laura teste pár másodperc múlva lángra
kap egy röpke pillanatra, majd hamuvá porlad. Fehérholló egy gyors
mozdulattal levadászta a hamuban sikló kígyót, és elroppantotta a
gerincét.
— Még jó, hogy a vért már levettük tőle jó előre – jött meg
először Eric hangja.
— És az sem egy utolsó dolog, hogy végül nem kapott itt
minden lángra – jegyezte meg Evelyn.
Fehérholló kinyitotta az erkélyajtót, és egy jól irányzott
mozdulattal jó messzire hajította a döglött állatot.
— Csak hogy tudd – súgtam Attilának –, ha eztán kígyóval
fogok álmodni, az kígyót fog jelenteni. Ne is reménykedj a freudi
interpretációban.
— Én, azt hiszem, eztán altatóval fogok aludni – felelte. – Úgy
állítólag kevesebbet álmodik az ember. Vagy legalábbis nem
emlékszik rá.
— Utálom a kígyókat – nézett a repülő dög után Fehérholló. –
Ez a rühes dög összevissza marta a kezem.
— Tényleg? – kérdeztem megütközve. – Nem úgy volt, hogy a
kígyók megérzik, ha nem érdemes harapniuk, és egy vámpírra nem is
pazarolják a mérgüket?
— Én a te korodban már rég nem hittem a mesékben – csóválta
a fejét Fehérholló.
— Akkor ez csak kamu volt?
— Persze – nézett rám Fehérholló. – Ezek az ostoba hüllők még
akkor is harapnak, ha már egy csepp méreg sincs bennük. Tudod,
milyen nehéz adni a nagymenőt, miközben egy mérges kígyó
baszkurálja a zsebedbe dugott kezedet? A harapásnyom szinte
azonnal begyógyul, de rohadtul fáj, amikor újra és újra beléd mar egy
frusztrált állat.
 — A méreggel szintén meg kell küzdeni, az sem egy kellemes
élmény, gyors regenerálódás ide vagy oda. Jelzem, szerintem egy
csepp méreg, annyi sem maradhatott az állat méregfogában, mire
Laurára került a sor.
— Akkor mégis, mibe halt bele a csaj?
— Hát, gondolom, kivérzett. Bár valószínűbb, hogy azért előtte
kapott még egy szívinfarktust. – Furán életteli arcára kiült a jól
végzett munka öröme.
— És mi lett volna, ha itt lángra kap minden? – dohogott
mögöttünk Evelyn.
— Ennek nem sok esélyt adtam – közölte Fehérholló. – Látod,
bíztam benned. Úgy gondoltam, nagy valószínűséggel annyira
leszívtad a mágiáját, hogy még ha egyébként hatalmas tűzzé válva
halt volna is meg, most maximum egy kis lángocskára futja, amit
simán meg lehet fékezni egy pokróccal. Vagy, teszem azt, egy
bőrkabáttal. És láthattad, bejött. Elmondhatjuk, hogy Laurának
nagyobb volt a füstje, mint a lángja – nevetett saját humorán. Evelynt
azonban nem lehetett ennyivel jókedvre derítem.
— És ha tévedtél volna? – kérdezte ingerülten.
— Volt B tervem – nyugtatott meg minket sejtelmesen, de
további részletekbe nem bocsátkozott. Én meg mertem remélni, hogy
az a bizonyos B terv nem abban merült ki, hogy egyenként leugrott
volna velünk az erkélyről. Inkább nem kérdeztem rá.
— A lényeg, hogy vége ennek a rémálomnak – mondtam.
Részemről ezzel lezártnak tekintettem a teljesen felesleges
veszekedést. – Van itt valahol egy lapát vagy porszívó? – kérdeztem
gyakorlatiasan. – Szeretnék végre tényleg megszabadulni ettől a
lidércnyomástól.
— Szólok Anitának – felelte Eric, majd az órájára pillantott. –
Hát, ha igyekszünk, még elérjük a szépségverseny utolsó
programpontját – jelentette be komolyan.
 — Én passzolok – dőltem le az ágyamra. – Jól vagyok, de rám
fér egy kiadós alvás. Inkább ezt választom az alakváltó verseny
helyett. Persze, csak ha valaki garantálja, hogy nem fogok álmodni –
néztem reménykedve Evelynre, aki elértette a célzást.
— Ez szerintem megoldható – bólintott.
— Oké, egy ilyen wellness kúrára én is beneveznék –
csatlakozott Attila. – Lehetőleg egy lyukmentes szobában.
— Lenne erre egy verbális poénom, de úrinő leszek, és
visszafogom magam – jegyeztem meg.
— Nem baj. Egy orális poénnak úgyis jobban örülnék –
legyintett Attila, miközben rám sandított. Laura távoztával, úgy tűnt,
igencsak felszabadult a nyomás alól.
— Szerintem költözz át ide – javasolta Evelyn. – Ha a másik
házba cuccolnál, akkor sem állnátok meg kötözködés nélkül, és az
egész éjszakát azzal töltenétek, hogy egymásnak kiabálgattok
megállás nélkül.
— Soha nem töltöttem az éjszakáimat ilyen hiábavalóságokkal –
dünnyögte Attila, szavait megtoldva egy grimasszal.
— Akárhogy is – felelte Eric –, a másik házat még két napig
lehet használni. Holnap telihold, akkor eleve több a hely, Edgárrá és
Edmundra nem kell számítani a falakon belül. Viszont utána
megérkeznek a szüleink az esküvőre, és megkapják a házat. – Eric
hanghordozása nem árulkodott kitörő lelkesedésről.
— Hallom, elintéztük a lidércet – nyitott be a szobába Mark
annál lelkesebben.
— Jók a kémeid – mosolyodott el végre Evelyn. – Honnan
tudod?
— A vérmedvék mesélték. Állítólag úgy is nagyon durva volt,
hogy csak audio vétellel követték az eseményeket.
 — Pedig a vizuális élmény még sokat emelt a színvonalon, meg
kell hagyni – mondtam.
— Akkor most örülünk? – kérdezte Mark bizonytalanul. – Vagy
az ünneplést is átaludtam?
— Nem, dehogyis – nyugtatta meg Evelyn, és fáradtan hozzá
bújt. – Az még odébb van. Este átadjuk Dabrel vámpírjának a vért,
utána pedig ünneplünk, igaz? – kérdezte most már ő is lazábban.
— Remek terv – bólintottam. – Én addig alszom egyet.
— Én is – mondta Attila.
— Bocs, drágám, de én is – ölelte át Markot Evelyn. – Viszont
ha kialudtam magamat, előünnepelhetünk – súgta Mark fülébe,
szerintem mindenki által jól hallható módon.
A szobám csakhamar kiürült, én pedig döbbenten meredtem arra a
maréknyi porra, ami Laura testéből megmaradt. Egy gyenge szellő
megmozgatta a hamukupacot, és én csodálkozva vettem észre, hogy
a szürkeségben megcsillan valami. Közelebb léptem, és leküzdve
undoromat, beletúrtam a még langyos porba. Egy apró, tojás alakú,
szénfekete követ találtam. Kis gondolkodás után zsebre vágtam, és
én is elhagytam a szobát, hogy átadjam a terepet Anitának, aki egy
jókora porszívóval jelent meg az ajtóban. Megvártam, míg végez a
takarítással, majd visszamentem a szobába, de képtelen voltam
ellazulni. A hamu szürkére festette az egyébként barna szőnyeget, a
foltot nem tüntette el tökéletesen a porszívó sem, a szememet pedig
nem tudtam róla levenni. Időnként előkaptam a cinketojásnyi
kövecskét, és szomorúan gondoltam arra, hogy ennyi maradt a
lidércből: egy megkövesedett darabka, ami ellenállt a tűznek, a
halálnak, és formájában ugyan az újjászületésre emlékeztet
bennünket, ám Laurának esélye sincs már a feltámadásra. A lúdvérc
nem egy főnixmadár. A tűzben elpusztulás megy, de jó magyar
szokás szerint a lényegig már megint nem sikerült eljutni.
 Olyan a mi főnixmadarunk, mint a vámpír kormányzat előtti
gazdasági csomagjaink: a megszorítás sikerül, épp csak az utána
logikusan következő gazdasági fellendülés nem.
A kődarabkát a tárcámba tettem, nehogy elveszítsem, de a
gondolataimból nem tudtam száműzni a talált kincset, és egy óra
múlva már tudtam, hogy az elalvás nem fog menni, hiába ittam meg
Evelyn gyógyteáját. Zavart a helyszín, a tudat, hogy Laurát itt
végezte ki Fehérholló. Átmentem a másik épületbe, és bekopogtam
Attilához.
— Gyere be! – szólt ki félálomban.
— Nem tudok aludni abban a szobában – közöltem vele a
kimerültség határán. – Aludhatnék itt?
— Persze, cserélhetünk – mondta, és kikecmergett az ágyból.
Bebújtam a helyére, és szerencsére szinte abban a minutumban
elaludtam, így nem volt időm arra, hogy lelkiismeret-furdalás
gyötörjön, amiért kitúrtam Attilát ebből a jó kis szobából. De az volt
a legjobb az egészben, hogy nem álmodtam. Egyáltalán nem
álmodtam.
 73.

— Mindig arról álmodtam, hogy legalább a lányom normálisan

fogja intézni az ügyeit – sóhajtotta mellettem az örömanya. – Hát,
nem jött össze – jegyezte meg, míg terepszemlét tartott a feldíszített
udvaron. – Arra elég korán rájöttem, hogy Ericben hiába
reménykedem – mondta, és megigazított egy tökéletesen álló
orchideát az asztaldíszben. – Mármint, félre ne értsen, kedvesem.
Bori, ugye? Milyen név ez? Barbara?
— Borbála.
— Ez akkor a Barbara magyarul, jól gondoltam. – Nem
javítottam ki. – Szóval a fiam egy zseni, ez kétségtelen. De örökölt
valamit a férjem génállományából is, ezt nehéz lenne letagadni. –
Valóban. A gyerekek egyértelműen nem a kerek arcú, zöld szemű
asszonyra hasonlítottak. – Meglát egy nőt, beleszeret, vagy teherbe
ejti, és gyorsan feleségül veszi. Magát megkérte már?
— Mire? – kérdeztem zavartan.
— Úgy értem, feleségül kérte-e már a fiam.
— Dehogyis – tiltakoztam nevetve. – Erickel kizárólag szakmai
a kapcsolatunk.
— Hát persze hogy az – bólintott Bowman mama. – Nagyon
elismerően nyilatkozott a kutatásairól. Ez nála, azt hiszem, felér egy
szerelmi vallomással. – Kezdett ez a beszélgetés igen kínos lenni.
Különösen, miután láttam az udvaron őgyelgő két alakváltó Bowman
vigyorgó fejét. Ők nyilván pontosan hallották a mama minden egyes
szavát, míg Eric mit sem sejtve beszélgetett a vendégekkel.
 — Ericet kizárólag olyan nők érdeklik, akikkel szakmai
kapcsolatban áll. A többivel, gondolom, nem nagyon tud miről
beszélgetni. Na, mindegy, csak gondoltam, szólok előre, hogy ne
lepődjön meg. A hosszas udvarlás nem az erőssége. De abba már
beletörődtem, hogy a zseni fiamnak nem lesz normális magánélete.
Azt éppen nem bánnám, ha magát venné feleségül legközelebb. Eric
történetei alapján leleményes nőnek tűnik.
— Nem hinném, hogy erre valaha is sor kerülne, asszonyom –
hárítottam udvariasan a családba invitálást.
— Nem, persze hogy nem. Okosabb nőnek tűnik annál, hogy
felcsináltassa magát egy zsenivel. – Edgár kirobbanó nevetése még
ebből a távolságból is fülsértő volt. Nagyon reméltem, hogy nem a
kedves mama mellé ültettek a vacsorán.
— Eric már csak így fog maradni. Trevisnek sem lesz könnyű
élete, gondolom – sóhajtott. – Tekintetemmel megkerestem Trevist,
aki úgy gondolta, hogy senkinek nem fog feltűnni, ha még a
szertartás előtt falatozik egy kicsit a svédasztal felhozatalából.
Nyilván így is lett volna, ha nem ejtett volna hófehér ingére egy
csokis süteményt, amit most a nyakkendője igazgatásával próbált
álcázni. – És amikor Edmundot és Edgárt vérfarkasok támadták meg
– folytatta Bowman mama –, gondoltam, soha az életben nem lesz
már egy normális menyem. Ha ezek egyáltalán megnősülnek valaha,
hát jó eséllyel likantrópokkal fognak oltár elé állni.
— Ez elképzelhető – helyeseltem haloványan. – Edgár arcáról is
lehervadt a mosoly időközben, én pedig azon gondolkodtam, hogy
Mrs. Bowman vajon végképp megfeledkezett-e arról, hogy az
alakváltók milyen remek hallással büszkélkedhetnek, és hogy a
leendő veje ráadásul meg is hívott egypárat a szertartásra.
— Úgyhogy, gondoltam, Edithen a világ szeme. Nem zseni, nem
alakváltó, nem hímnemű.
 — Minden arra predesztinálta, hogy ne csessze el teljesen az
életét. Erre nem megdönti a Bowman-féle egybekelési idő rekordját?
— Ha egyszer biztosak az érzéseikben – mentegetőztem sután az
ifjú pár nevében. Edmund együtt érzően nézett ki rám az egyik
udvari virágdísz biztonságos takarásából, majd gyorsan újra
fedezékbe vonult.
— Remélem, jól döntött – mondta végül kicsit meghatottan.
— Endre jó ember. És szereti a lányát, ebben biztos lehet –
próbáltam megnyugtatni Mrs. Bowmant.
— Nem szokott rám hallgatni. Edith mindig csak rohant, egész
életében. Sosem állt meg, hogy végighallgasson. Azt gondoltam,
valahányszor belém fojtotta a szót, hogy mindegy, mit mondok,
úgyis egyik fülén be, a másikon ki. De ma látom, hogy azért néha
odafigyelt rám – rebegte elérzékenyültén. – Ezerszer elmondtam,
hogy a koszorúslányoknak előnytelen ruhát kell választani, hogy
mindenki csak a menyasszonyra figyeljen. A maga ruhája iszonyúan
ízléstelen – szipogta, és csipkezsebkendője sarkával meglapogatta a
szeme sarkát. – Remek választás volt.
 74.

Olyan volt ez az esküvői party, mintha egy filmet néztem volna.

Voltak ugyan ismerős arcok, de nem tudtam szabadulni a
gondolattól, hogy az egész rendezvény egy hatalmas konspiráció
megkoronázása. Mi elvégeztük a dolgunkat, a nyomozás
szerencsésen lezárult, Dabrel követének átadtuk a vért, sőt Dabrel
már meg is kapta az árut, mint Evelyntől megtudtam reggel. Úgy
éreztem, az esküvőn való jelmezes megjelenés már fölösleges
megpróbáltatás, az égadta világon semmi haszna nincs – mármint
azon túl, hogy magamra vonjam a rossz szellemek figyelmét ebben a
divattervezői malőrben. Ugyanakkor nem értettem, miért kell még
ezt is magamra vállalnom, amikor épp eleget hadakozom rossz
szellemekkel. Vagy démonokkal, lidércekkel, vámpírokkal.
Hogy a rossz szellemekkel azért nem találkoztam, mert tényleg
sikerült őket elijesztenem, vagy azért, mert messziről elkerülték a
vendégsereg likantróp és vámpírfelhozatalát, soha nem fogom
megtudni. Azt azonban éreztem, hogy egyvalaki figyelmét azért
sikerült magamra vonnom. Lassan fordultam meg, egészen addig,
amíg a távolból engem figyelő Erickel össze nem akadt a tekintetem.
Gyorsan odébb sétált, mintha ez a pillanat meg sem történt volna.
Elgondolkodva néztem utána; meg mertem volna rá esküdni, hogy
öltönye felső zsebébe egy narancsszín vadliliomot tűzött, annak a
virágnak a párját, amelyik az én szobámat díszítette szoba sarkába
állított tequilásüvegben. Velem maradt ez a szín, ez a kép – csakúgy,
mint Eric távolból meglesett mosolya, mely mint puha kendő,
körbefont.
 Míg a vendégsereg a svédasztalt rohamozta, én leültem az egyik
kevéssé frekventált helyre tolt asztalhoz, szükségem volt pár perc
nyugalomra. De nem csak én unatkoztam rettenetesen.
— Leülhetek? – kérdezte reménykedve egy vékony hang.
— Persze, csüccs. – Trevis lehuppant mellém, és az asztalra
helyezte a gondosan összegyűjtött sütikollekciót.
— Úgy érzem, beszélnünk kell – mondta. Igyekeztem elfojtani
egy sóhajt. Miért velem kell mindenkinek mindent megbeszélnie?
Nem igaz, hogy még a nyolcéveseknek is velem kell lelki életet
élniük! De Trevist kedveltem, és még véletlenül sem akartam, hogy
úgy tűnjön, a terhemre van, ezért igyekeztem rá figyelni.
— Mi a baj? – kérdeztem. – Mármint azon túl, hogy az anyád
egy vámpírral kavar, az apád meg nem vesz magához, és nincs
értelmes korodbeli társaságod sem, mert túl okos vagy mindenkihez.
— Ezen túl igazából semmi – vont vállat a fiú.
— Oké. És melyikről akarsz beszélni?
— Egyikről sem – vonta össze szemöldökét Trevis. –
Gondoltam, esetleg beszélhetnénk egy közös vámpíros projektről.
— Apád szétrúgná a seggem, úgyhogy sajnos nem beszélhetünk
ilyesmiről. Különben is, nem azt mondtad, hogy neurobiológus
akarsz lenni?
— Naná. De a vámpírok neurobiológiáját akarom kutatni –
felelte, és magába tömött egy marcipángolyót, majd engem is
megkínált a tányérján felhalmozott desszerthalomból.
— Ez izgalmas kutatási terület – mondtam –, de várnod kell vele
pár évet.
— Igen, tudom. De négy év múlva korkedvezménnyel már
megpályázhatom a New Mithril-ösztöndíjat.
— Igen, de a korkedvezmény nem jár a veszélyes lényekre
fókuszáló kutatói ösztöndíjakra, ott tartják a huszonegy éves
korhatárt.
 — Kivéve, ha akad olyasvalaki, aki felvenne a projektjébe
elméleti szakembernek, és garantálná, hogy nem végzek gyakorlati
kísérleteket vámpírokkal. Kidolgozhatnék kísérleteket és
elemezhetném őket.
— Már ha akadna olyan intézet, aki elvégezné a kísérleteket.
Nem akarlak letörni, de szerintem ez négy év múlva sem fog menni –
sóhajtottam. – Te kidolgozhatsz mindenféle okos kísérleteket, a
vámpírokat azonban nagyon nehéz rávenni a közreműködésre.
— Apu szerint ebben te vagy a legjobb. Viszont pár év múlva én
leszek a legjobb a különféle kísérletek kiagyalásában.
— Ez biztos? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva.
— Persze hogy biztos – felelte félig teli szájjal. – Már most van
egy csomó ötletem. Szóval addig már csak pár év van hátra. Arra
gondoltam, néhány év múlva visszatérhetnél a rendes kutatói
munkához. Apu bármikor biztosít neked állást. És akkor
dolgozhatnánk együtt. Mit szólsz?
— Jól hangzik – feleltem. – De...
— De te sem akarsz egy gyerekkel együtt dolgozni – sóhajtott.
— Dehogyisnem – nyugtattam meg. – Már most okosabb és
kedvesebb vagy, mint bármely eddigi főnököm. De jelenleg van egy
olyan állásom, amit nem szívesen adnék fel.
— És ha négy év múlva másként fogsz gondolkodni?
— Akkor felveszlek elméleti szakembernek – bólintottam. –
Persze, csak ha tényleg megkapod a New Mithril-ösztöndíjat. Tudod,
ugye, hogy még senki nem kapta meg tizenöt év alatt?
— Persze, hogy tudom. De klassz lesz az első olyan emberrel
együtt dolgozni, aki megkapta, nem?
— Hát, nem mondom, hogy nem lenne klassz – nevettem. – De
azért még ne éld bele magad.
 — Majd átküldőm a terveimet. Kíváncsi vagyok, mit gondolsz
róluk.
— Rendben – mondtam. – Szívesen átnézem őket.
— Eddig negyvenkilenc részletesen leírt kísérlettervem van. –
Döbbentem néztem rá.
— Oké. Akkor először küldd el a legjobb ötöt. És tartsd szem
előtt a megvalósíthatóságot is.
— Jó fej vagy – mondta, és felém kínálta az utolsó sütidarabot.
Úgy éreztem, ez óriási megtiszteltetés a részéről. Nem is utasítottam
vissza.
— Kösz – feleltem.
— Én kösz – mondta. – Kár, hogy elmentek. Te vagy apu
legérdekesebb barátja.
— Most már a te barátod is vagyok – feleltem.
— Kár, hogy ez csak távkapcsolat – sóhajtott. – Na, mindegy.
Ne feledd: négy év múlva már komoly New Mithril-ösztöndíjas
leszek, és akár együtt is dolgozhatunk.
— Nem fogom elfelejteni – mosolyodtam el. – De te meg ne
felejtsd el, hogy vámpírokat az ember csak kellő óvatossággal
vizsgálgathat. Eszedbe ne jussod anyád udvarlójával kísérletezgetni.
— Ennyire még senki nem ismert ki engem – nézett rám fancsali
képpel.
— Ígérd meg!
— Megígérem – sóhajtott. – No, megyek lefeküdni. Teleettem
magam, többet nem bírok.
— Oké – feleltem. – Aludj jól! – Azt nem mondtam, hogy „szép
álmokat”. Ilyesmikben már nem hittem.
 75.

A Trevisszel való beszélgetés csak egy rövid időre űzte el a méla

letargiámat, és a vidám, pattogós zene sem csábított az önfeledt
ünneplésre. Túléltük, gondoltam, és bár ez a tény
megkönnyebbüléssel töltött el, a jókedv elmaradt. Túl sok minden
kavargott bennem, és ezt nem feledtette egy esküvői buli. A
cigánylány zavarba ejtően pontosan látta a jövőt – akárhogy is
próbálkoztam, nem tudtam úgy tekinteni szavait, mint egy
blöffsorozatot, amire aztán egyszerűen kivetítettem a megtörtént
eseményeket. Ahhoz túlságosan is pontosan klappoltak az elejtett
részletek: megvolt a veszélyes kihívás, meg is halt helyettem valaki –
még szerencse, hogy mindez egy virtuális térben történt, és hogy az
életét feláldozó személy már vámpír volt. Nem tudom, mit tennék, ha
tényleg azzal kellene tovább élnem, hogy egy barátom az életét adta
értem. Nem is akarom megtudni. Ezt soha.
Haragudtam Attilára, majdnem annyira, amennyire kötődtem
hozzá, de még elképzelni sem tudtam, mit éreznék, ha ottmaradt
volna a csapdában. Vagy Evelyn. Vajon egyedül ő tehet arról, hogy
nem tudott nekünk segíteni a mágikus csapdában? Meglehet, én is
besegítettem abba, hogy barátnőm nem volt képes megjelenni Dabrel
íllúzióterében – rettegtem attól, hogy elveszítem Evelynt, legjobb
barátnőmet, legfőbb lelki és mágikus támaszomat. És afelől sem volt
kétségem, mennyire szétesnék, ha Ericet veszítettem volna el.
Magam is meglepődtem, mennyire belém mart a rettegés, amikor
arra gondoltam, talán ő lesz az, aki áldozatul esik egy támadásnak,
míg mi hősiesen küzdünk legbelsőbb félelmeinkkel.
 De mind élünk, nekem pedig ugrálnom kellene örömömben,
mégsem megy egyelőre. Mert megvolt a szerelemcsapda, amiről
beszélt a jósnő, és megtapasztaltam, milyen valójában egy dühöngő
bika. Átéltem azt is, milyen esélytelenül küzdeni egy olyan vetélytárs
ellen, akivel tényleg nem nagyon tudom felvenni a versenyt – és lám,
nem is Eszter volt az, aki előhozta belőlem az igazi féltékenységet –
nem ő volt a harmadik ebben a furcsa szerelmi háromszögben. És bár
hajlottam arra, hogy a vörös haj és a tűz kombinációja a lúdvércre
vonatkozott, azért nem vetettem el annak a lehetőségét sem, hogy
Ágnes felmenőm máglyás ábrázolása is kavarhat még
bonyodalmakat rendesen. Hajós Jakab nagyon akarja azt a képkeret
hátuljába rejtett szöveget... én viszont nem akarom előbányászni. Mi
értelme lenne szabadon ereszteni egy dzsinnt a régóta bedugaszolt
palackból?
Persze az is lehet, hogy ha átadnám végre azt a levelet, megszűnne
minden ezzel kapcsolatos fóbiám, és végre nem nyomná ez a teher is
a vállamat. Vörös haj és tűz – miért ne érezhetném úgy, hogy a
lidércvadászattal a jóslatnak ez a része is le van tudva? Hisz minden
jel arra mutat, hogy a jóslat teljes egészében erre a kalandra
vonatkozott.
— Jól vagy? – állt meg fölöttem Attila.
— Persze – mondtam összerezzenve. – Csak elkalandoztak a
gondolataim.
— Egész hercig kis szertartás volt. És a zene is elviselhető.
— Hosszútollú nem jött el – mondtam.
— Nem – bólintott Attila. – Azt hiszem, ő az egyetlen, akit
igazán megrázott Laura halála, és a kendőzetlen igazság. De a
többiek nagyon hálásak.
— Laura hidegvérű gyilkos volt – merengtem –, de azért a
halála előtt megsajnáltam egy pillanatra.
— Tényleg?
— Rettenetes élete lehetett. Egy rémálom.
 — Mindenkinek meg kell tanulnia együtt élnie a saját
rémálmaival – vonta meg a vállát Attila, és mellém húzott egy
széket, hogy leüljön. – És nem vagyok meggyőződve arról, hogy
közülünk az ő élete lett volna a legfrusztrálóbb.
— Hát, a rémálomcsapda után már én sem – bólintottam. –
Kérdezhetek valamit?
— Persze.
— Te voltál a fekete, fehér foltos bika, ugye?
— Igen. És rettenetesen sajnálom.
— Semmi baj – ráztam a fejemet. – És ki volt a másik? A barna?
— A másik táltos.
— A másik? – kérdeztem, jól megnyomva a névelőt. – Ezek
szerint ketten vagytok?
— Nem tudom – vonta meg a vállát. Görnyedten ült, alkarjával
az asztalt támasztva, mintha nem lenne elég ereje ahhoz, hogy
egyenesen tartsa a gerincét. Kerülte a tekintetemet.
— Tehát akár többen is lehettek – vontam le a következtetést.
— Nem, nem így értettem. Egyszerűen nem tudom, hogy él-e
még. De a rémálomcsapda szerint attól tartok, igen.
— Vagy csak újraéltél egy régi traumát – jegyeztem meg halkan.
— Minden táltos így kezdi – nézett a földre Attila. – Jön egy
vihar. És robog feléd egy fekete felhő, amiről aztán kiderül, hogy
valójában egy dühöngő bika. Az első villámlás megadja a
felismerést: megtudod, miféle szerzet vagy. A második villámlásnál
már tudod, hogy fel kell venned a harcot bika alakjában. A harmadik
villámlásra azt is tudod, hogyan. A gond csak annyi, hogy ha mindez
még gyerekkorodban történik, esélyed sincs sikeresen megvívni azt a
párbajt egy öreg bikával szemben. Csak veszíthetsz.
— Gyerekkorodban? – suttogtam döbbenten.
 — Azt hiszem, a beavatás lényege, hogy élethalálharcot vívj, és
közel, nagyon közel kerülj a halálhoz, mert csak akkor éled fel
benned a gyógyítás képessége.
— Ez szörnyen hangzik.
— Mert szörnyű is. Egy hónapba telt, míg teljesen felépültem.
És aztán hónapokba, hogy kikísérletezzem, mennyire számíthatok a
regenerálódási képességemre. De nem igazán szoktam erre gondolni.
Régen volt.
— Mégiscsak ez a legbelső félelmed – mondtam.
— Az egyik legbelső félelmem. De mostanában nem ez a
legdurvább rémálmom – nézett rám végre. – Nem attól rettegek,
hogy bikává változom. Hanem attól, hogy egyszer nem leszek képes
megfékezni az ösztöneimet, és bántani foglak. Téged. Azt nem
tudnám elviselni. És nem tudom garantálni, hogy soha nem fog
megtörténni, ezért egyszerűen próbálok nem erre gondolni. Vagy ha
az nem megy, akkor azon töröm az agyamat, hogyan tudnálak nem
szeretni. Mert ha nem őrülnék meg ennyire érted, akkor nem veled
próbálnám kiélni az ösztöneimet.
— Ez az érzés el fog múlni – mondtam. – Én viszont
valószínűleg egész életemben attól fogok félni, hogy valamit nem
fogok tudni megoldani, és ezzel mások halálát okozom.
— Az én irántad való szerelmem soha nem fog elmúlni – rázta
meg a fejét. – Képtelen vagyok nem szeretni téged. És most ne
kezdjük újra a vitát Ligeia csókjáról. Táltos vagyok, az egyetlen a
fajtámból, akit egy múzsa megcsókolt. Hiába tudod elméletileg, hogy
mi történik az alakváltókkal, az rám nem érvényes. Egy dologban
igaza volt Laurának: a lidérc és a táltos valóban hasonlít egymásra.
Mi vagyunk a kivételek. Mi vagyunk azok, akik senkihez sem tudnak
tartozni.
 — Mi összetartozunk – szorítottam meg Attila kezét gyengéden.
– Valami fura, abszurd módon, az igaz, de összetartozunk.
— De én nem a furcsa, abszurd összetartozást akarom.
— Én sem – csúszott ki a számon.
— Akkor...
— De a szerelmed is furcsa és abszurd – mondtam gyorsan. –
Múzsacsókos, tudod.
— Igen, tudom, hogy azt hiszed, múzsacsókos.
— Ez ténykérdés.
— Neheztelsz – mondta keserűen. – Rosszulesett, amiért
lefeküdtem mással. Pedig az a más... te voltál. Legalábbis azt hittem.
Nem csaltalak meg.
— Én ezen nem rágódom – feleltem. – Jogom sem lenne arra
kérni, hogy ne csalj meg. Nem fogadtunk egymásnak hűséget. Még
csak nem is randizunk.
— Fizikailag nem. De érzelmileg... egyfolytában.
— Nincs olyan, hogy érzelmi randizás – mondtam.
— De igen, van. – Farkasszemet néztünk. Próbáltam állni a
tekintetét, de a végén csak ő nyert. Ráadásul sikerült elérnie, hogy ne
csak a tekintetemet kapjam el, hanem még ráadásul egész testemben
remegjek is. Egyik sem erősíti a szakítás – vagyis inkább nem
randizás – érvrendszerét.
— Oké, talán van – ismertem el. – De ha van is, én nem veled
randizok... érzelmileg. Hanem azzal, akivé Ligeia tett. De ez elmúlik.
Ez hamarosan elmúlik.
— Ez soha nem múlik el. Most már ez vagyok én!
— Mire hazamegyek, Koppány valószínűleg újra a régi önmaga
lesz. Ezt a sorsot te sem kerülheted el.
— Soha ne hasonlíts össze engem egy vámpírral, érted? –
szorította meg a karomat Attila.
 Felszisszentem, ő pedig azonnal elengedett.
– Koppánynak nincs lelke, én viszont egy táltos vagyok. És bár
néha el sem tudok képzelni ennél nagyobb átkot, pontosan tudom,
hogy több vagyok egy vámpírnál. És több vagyok egy bepánikoló,
lelécelő informatikusnál is. Nagyobb a lelkem, mint gondolnád. Több
vagyok, mint aminek hajlandó vagy látni.
— Ez nem hajlandóság kérdése – jegyeztem meg erőtlenül.
— De, pontosan az – felelte. – Nagyon kényelmes azt mondani,
hogy a szerelmem pusztán illúzió. Így nem kell szembenézned a
valósággal. Csakhogy ezt nem fogom hagyni, mert láttam a
tekinteted, miután megtudtad, hogy Laura megbűvölt. Láttalak, és a
fájdalmad nekem is fájt. Legyengültem, mint egy vega vámpír, de
még így is éreztem a bánatodat.
— Az nem bánat volt, hanem...
— De, bánat volt. És most is érzem a szomorúságodat. Nem
könnyű eltaszítanod magadtól.
— Nem mondtam, hogy könnyű – sóhajtottam, sutba dobva
szépen átgondolt, távolságtartó stratégiámat. Utáltam hazudni. És
legfőképpen, utáltam épp Attilának hazudni.
— Mi lenne, ha egyszer az életben a könnyebb ellenállás felé
haladnál? – kérdezte fásultan Attila.
— Valószínűleg nem az az ember lennék, akibe beleszerettél –
állapítottam meg. – Ördögi kör.
— Akkor most...
— Akkor most minden marad a régiben – mondtam nagy
nehezen.
— Mennyire régiben? – piszkálódott Attila. – Visszamehetünk
esetleg az időben addig a pillanatig amikor becsengettél hozzám,
hogy velem töltsd az éjszakát?
— Az a pillanat, nekem úgy tűnik, fényévnyire van – ráztam
meg a fejem szomorúan.
— Pedig nem is volt olyan régen.
 — Tudom.
— Én mindennap felidézem.
— Én is.
A zene elhallgatott pár másodpercre, és mi nem törtük meg a
csendet. Amikor elkezdődött az újabb szám, Attila felállt.
— Járjunk egyet – mondta, és megfogta a kezemet. Elindultunk
az erdő felé, hogy kicsit távolabbra kerüljünk a vendégseregtől. –
Tudod – szólalt meg végül Attila –, olyan vagy, mint kedvenc néhai
rokonod azon a festményen.
— Ágnes néni?
— Igen, gondolom. Tudod, az, aki máglyán áll és mosolyog.
Pontosan ezt teszed te is. Leléphetnél a máglyáról, és belesétálhatnál
a naplementébe egy szívtipró táltossal, de te inkább önként és dalolva
a máglyát választod.
— Kétlem, hogy Ágnes néni önként maradt azon a máglyán –
jegyeztem meg a pontosság kedvéért.
— De nem nézted meg a kép hátulját.
— Nem – feleltem bizonytalanul. Sejtettem, hova akar
kilyukadni, és alapjában véve nem nagyon szeretem, amikor valaki a
fejemre olvassa azt az igazságot, amit én nem akarok hallani.
— Látod, ezt mondom – állt meg Attila. – Tudod, hogy ott van,
amit keresel, és majd szétmar a kíváncsiság, hogy megtudd, mi lehet
az, de te inkább csak elmélkedsz arról, hogy vajon jól tennéd-e, ha
megtalálnád a régóta keresett kincset, amire az öreg Hajósnak fáj a
foga. Tényleg úgy akarod leélni az életedet, hogy eldobod az
esélyeidet anélkül, hogy megfontolnád őket?
— Megfontolom őket – tiltakoztam. – Mást sem teszek, csak
agyalok rajtuk.
— De az nem elég. Ha mindig csak gondolkodsz, azzal nem
adsz esélyt magadnak. Nem adsz esélyt nekünk. Még annak sem adsz
esélyt, hogy megtudd, mit rejt egy képkeret hátulja már évtizedek
óta.
 — Tudod mit? Ebből elég! – fakadtam ki. – Az én esélyeim
általában arról szólnak, hogy választhatom a halálos veszélyt vagy a
halálos veszélyt. Ha van valami, ami esetleg halálosan veszélyes, és
én lemondhatok róla, hát megteszem.
— Vagy csak azért érzed úgy, hogy nincs más esélyed, mint a
halálos veszély, mert soha nem adtál még lehetőséget másnak.
— Ezt kissé övön aluli ütésnek érzem – ment fel bennem a
pumpa. – Igazából azóta élek így, hogy igent mondtam neked
először, úgyhogy erről ennyit.
— Az a régi énem volt. Én is kaptam egy esélyt Ligeiával. Ez a
te lehetőséged is.
— Én viszont nem szeretem azokat az esélyeket, amiket egy
vámpírmúzsának köszönhetek, sajnálom. És nem szeretem ezt a
beszélgetést sem.
— Mondd, hogy nem akarsz engem.
— Nem akarlak téged! – kiáltottam könnyes szemmel. Sajnos, a
remegésemet már egyáltalán nem tudtam kontrollálni. Attila
gyengéden a vállamra tette a kezét.
— Legalább nézd meg azt a képkeretet.
— A képkeretet? – sóhajtottam.
— Csak élj a felkínált eséllyel. Legalább egyszer az életben.
— Hát jó – adtam be a derekam. – Ennyit megtehetek. Ha
hazamegyek, első dolgom lesz – ígértem.
— Köszönöm – mondta komolyan, és visszasétált az
asztalokhoz, egyenesen Evelyn asztalához.
 76.

A hazaút kimerített. El-elbóbiskoltam a repülőn, de valójában

féltem álomba merülni, és inkább próbáltam ébren maradni. Nem
vágytam lidércnyomásra, viszont tudtam, hogy utazás közben
képtelen vagyok mélyen aludni. Próbáltam jó dolgokra gondolni,
hogy elűzzem az agyamba villanó tomboló bika képét, az arcomba
robbanó autó lángjának emlékét, és a soha nem látott, ám mégis a
képzeletembe tolakodó vámpírtámadást, ami Fehérholló életébe
került. A jó dolgok azonban ellenálltak hívásomnak, én pedig szinte
irigykedve gondoltam a business class luxuskoporsójában álmatlanul
fekvő vámpírúrra – a vámpírúrra, aki tényleg meghalt azért, hogy az
én életemet mentse.
Újra kell értékelnem az utcai jósnők szakmai kompetenciáját,
gondoltam a felhőket bámulva. Ha hazaérünk, megpróbálom
előkeríteni azt a cigánylányt, határoztam el magamban. Valahogy be
kellene szervezni a titkosszolgálathoz, mert egy ilyen jóstehetség
adott esetben az életemet mentheti meg.
Miután beléptem a lakásba, első dolgom volt, hogy kézbe vegyem
egyetlen igazán értékesnek tartott örökségemet, és elnapoljam a
képkeret hátoldalának megbontását. Az apró festmény, mely Ágnes
nevű felmenőmet ábrázolta egy jókora égő máglyán, anyáról lányára
szállt a családban, kivéve, mikor elfogytak a lányok, mert akkor a
legidősebb fiú örökölt. Így került apám tulajdonába a kép, és így
kaptam meg én hivatalosan a tizennyolcadik születésnapomon. Ez
tehát Weinhauser-örökség volt, és annak hívtuk azután is, hogy a
család hivatalosan Borbíróra változtatta a nevét.
 A kép régi volt, ezért mindenki értékesnek tartotta. Én pedig egy
ideje tudtam, hogy az igazi érték a képkeretben rejtőzik.
A szerencsenapom utolsó perceiben történt, hogy rádöbbentem,
hol is lehet az a levél, amit az öreg Hajós annyira szeretne
visszakapni – ám a felismerés pillanatában támadt egy olyan
irracionális, de nagyon erős érzésem, hogy az a szerencsés döntés, ha
én azt a levelet nem bányászom elő a képkeret hátuljából. Legalábbis
nem aznap. És most, amikor holtfáradtan a hosszú repülőúttól a
kezembe vettem a festményt, tudtam, hogy újra elhalasztom a
döntést. Nem mintha meg akartam volna szegni az Attilának tett
ígértemet. Úgy éreztem, tartozom annyival, hogy tényleg megtalálom
azt a levelet. De, érveltem magamban, én végül is azt ígértem meg,
hogy első dolgom lesz megnézni a képkeretet miután hazaértem. Ez
pedig csak a szolgálati lakásom, még véletlenül sem az otthonom.
Először hazaköltözöm, gondoltam, végre becuccolok a saját
házamba. És utána megnézem azt a levelet. De legelőször is,
figyelmeztettem magamat, el kell mennem Koppányhoz. Túl sok idő
telt el azóta, hogy elbúcsúztam tőle. Gyengéden végigsimítottam a
tőle kapott jókora festményt, aminek már tudtam is a helyét új
otthonomban. Nem fekszem le aludni, határoztam el. Még csak este
kilenc van, és minden perc számíthat. Holnap esetleg már késő lesz
Ha most indulok, talán még sikerül találkoznom a dobogó szívű
Koppánnyal.
Rekordsebességgel értem az IQ-vámpírok rezidenciájához (bár
sikerült az első kanyarig behúzott kézifékkel mennem), de mielőtt
beléptem volna a kapun, elbizonytalanodtam egy pillanatra. Már este
fél tíz felé járt, az épület azonban kísértetiesen kihaltnak tűnt:
összesen egy szem vérmedve őr üldögélt a portánál. Ő gond nélkül
beengedett, én pedig nem álltam le vele csevegni, inkább
továbbsiettem, és egyenesen az alagsorba vezető lépcsők felé vettem
az irányt.
 Amikor a folyosóra értem, lelassítottam. Tudtam, nincs miért
sietnem: a folyosón egy teremtett lélek sem lézengett – de nemcsak a
vámpírok hiányoztak: Koppány ajtaja előtt sem állt már alakváltó
testőrség. Hirtelen elfogyott a levegőm. Számítottam erre, nagyon is,
de úgy látszik, felkészülni mégsem tudtam rá. Hogyan is lehetne
megbarátkozni a gondolattal, hogy valaki, akit a barátomnak
nevezhettem, egyszer csak eltűnik, pedig meg sem moccan? Hogy
lehetne megszokni azt a gondolatot, hogy a lélek elszáll – vagy
legalábbis visszaszorul a szív rejtekébe –, de a test megmarad? Hogy
lehetne felfogni azt a gondolatot, hogy valaki vámpírrá válik – nem
azért, mert megharapta egy vérszívó, hanem azért, mert egy vérszívó
harapásának hatása nem tarthat örökké?
Elsétáltam az ajtóig, de inkább csak megszokásból. Nem akartam
bemenni. Nem is nyúltam a kilincs felé. Hallgattam pár taktust a
kiszűrődő zenéből, majd sarkon fordultam. Abban a pillanatban
kivágódott az ajtó, és a fülembe robbant a hangos zene. Koppány
termett előttem, olyan gyorsan, hogy megfordulni sem volt időm.
— Bori! – szólított meg lelkesen. Fejét oldalra billentette, mintha
nehéz lenne tartania. Úgy tűnt, be van lőve. Nyilván valami drogos
vért szívhatott az elmúlt percekben. Szája körül még látszott a
szétkent vér, arcszíne pedig emberi volt, majdhogynem pirospozsgás.
Mindössze egy farmernadrág volt rajta, és biztos voltam benne, hogy
azt is csak miattam kapta fel két másodperc alatt. Meztelen
felsőtestét és karjait élénk színű festékpöttyök tarkították – látszott,
hogy az elmúlt időszakban mást sem csinált, csak festett.
— Elkéstem – mondtam szomorúan. – Újra hozod a régi formád.
Meghallottál még ebben a nagy zajban is.
— Igazából nem hallottalak meg. De az illatodat tíz ajtón
keresztül is megérezném – felelte. – És nem késtél még le semmiről.
A buli csak most kezdődött. Bejössz? – Udvariasan a szobája felé
terelt, és szélesre nyitotta az ajtót.
 — Nem – mondtam gyorsan. Aztán benéztem a szobába, és
tudtam, jól döntöttem. Vámpír buli ment, a legdurvább fajta –
mármint azok közül, amik törvényes keretek között megrendezésre
kerülhettek. Afelől nem volt kétségem, hogy a lengén öltözött
hölgyek mind önkéntes véradókként jelentkeztek a bólébulira,
cserébe a vámpír szexért, de ettől még gyomorforgató volt a vértől
áztatott ágynemű, és a sápatag, kiéhezett nők látványa. Viszolyogva
fordultam el, de Koppány elém lépett, hogy ne tudjak egyszerűen
elsétálni. Újra gyors volt, erős, és éber.
— Szükségem van újabb múzsákra – mondta apró, szabadkozó
mosollyal szája szegletében. – Még annyi mindent nem festettem
meg, amit akartam.
— Én meg már annyi mindent láttam, amit nem akartam –
feleltem –, hogy most inkább mennék is. – Koppány közelebb lépett.
— Örülök, hogy látlak! – mondta, és kezével végigsimította a
hajamat.
— Tudod jól, hogy ez az érzés most nem igazán kölcsönös –
léptem hátrébb.
— Csatlakozhatnál – invitált egy hanyag biccentéssel. – Tudom,
hogy te sem veted meg egy igazi vámpír karóját – nevetett. –
Kaphatsz vért is. Hiába is tagadtad, tudom, hogy az sincs ellenedre.
No, igen, néha akadnak az embernek olyan emlékei, amelyeket
legszívesebben örök életre törölne a memóriájából. És amikor azt
mondom, örök életre, azt pontosan úgy is értem. Azt hiszem, még
vámpírként sem emlékeznék szívesen arra a napra, amikor
vámpírszérummal a testemben sétáltam be egy rakat vámpír közé, és
végül Koppány ágyában kötöttem ki. A cikis dolgok még a halál után
is cikisek maradnak.
— A szívdobogás még mindig csodás ihletet ad – rántott vissza a
jelenbe Koppány. – Gyere be! Élvezni fogod – súgta, és kezével
megragadta a mellemet.
 Ellöktem magamtól a kezét, ő pedig reflexszerűen a falnak lökött.
Összecsuklottam a becsapódástól, és elterültem a hideg kövön.
Kezemmel a tarkómhoz kaptam, éreztem, hogy folyik a vérem.
– Bocs – mondta Koppány. Úgy tűnt, tényleg zavarban van. –
Még hozzá kell szoknom, hogy újra jó erőben vagyok. Ezt nem
akartam. – A kezét nyújtotta, de a szemét nem bírta levenni a
padlóról, ahová a vérem folyt.
— Inkább hozz egy hideg vizes zsebkendőt – mondtam. – És
meg ne próbálj inni belőlem.
— Ez már nem te vagy – mutatott a vértócsára, és nagyot nyelt.
— Kérem azt a zsebkendőt! – mondtam ingerülten. Koppány
térült-fordult, és hamarosan a fejemhez nyomott egy vizes rongyot.
— Zsebkendőt nem tartok. Csak ezt találtam – mondta.
— Festékes rongy? – kérdeztem undorodva.
— Nem, dehogyis – felelte sértődötten. – Valamelyik agapés
bugyija.
— Csodás – dünnyögtem undorodva. Újabb pont a cikis dolgok
listáján, gondoltam, de a büszkeséget gyorsan felülírta a szükség, és
magamon tartottam az intim ruhadarabot, míg elállt a vérzés.
Koppány addig beletenyerelt a földre kifolyt vérembe, mintha csak
véletlenül tenné, aztán élvezettel tisztára nyalta a kezét, miközben
ágyékánál a farmer majd szétrepedt.
— Gyere be! – mondta csillogó szemmel. – Kárpótolnálak a
téged ért sérelemért.
— Momentán egy vérmedve harapásra is jobban vágyom, mint
veled egy numerára – közöltem undorodva, miközben
feltápászkodtam. – Elmegyek. És ne állj az utamba, mert ha egy
hajam szála is meggörbül, Fehérholló fog megbüntetni – mondtam,
és a lába elé dobtam az elhasznált csipke alsóneműt.
— Vérmedve harapás? – szólt utánam röhögve. – Megoldható.
 — Kopj le! – feleltem, vissza sem fordulva. Hát, ezért igazán kár
volt idesietnem, állapítottam meg elkeseredve. Koppány újra vámpír,
és ez a folyamat már nem visszafordítható. Egy barátot örökre
elveszítettem. Nehéz léptekkel szedtem a lépcsőket felfelé. Nem
mertem hátranézni, nehogy meglássam, amint Koppány csillogóra
nyalja szobája előtt a díszkövet.
 77.

Azt gondoltam, szép csendben kislisszolok az épületből, de hamar

beláttam, hogy ez lehetetlen. Először is, az épületben már korántsem
volt csend. Az emeleten jártak-keltek a vérmedvék és a vámpírok.
Amikor bejöttem, nyilván azért tűnt az épület kihaltnak, mert
mindenki fent volt a díszteremben, Fehérholló visszatérése
alkalmából. A fene tudja, mit csinálnak ilyenkor egy vámpírúr
alárendeltjei, biztos összedobtak valami kis fogadást, vagy, tekintve
hogy ezek IQ-vámpírok, azt is el tudtam képzelni, hogy diavetítős
prezentációt tartanak az elmúlt nap történéseiről. A végeredményt
tekintve ennek nem volt jelentősége. Sajnos nagyon úgy tűnt, hogy
elkerülhetetlen a találkozás néhány régi kedves és kevésbé kedves
ismerőssel. Amikor viszont a földszintre értem, egy ajtó kivágódott
mellettem, és erős vámpír kezek húztak be egy kis szobába.
Fehérholló volt az.
— Neked meg mi bajod van? – kérdezte, miután lenyomott egy
székre.
— Volt egy kis balesetem – magyaráztam a fejsérülésemet.
— Úgy értem, mi bajod van, hogy véres fejjel besétálsz egy
rakat vámpír közé? – hajolt az arcomba. Hosszú, fehér haja hozzám
csapódott, mire én hátrahőköltem. – Hogy lehetsz ennyire amatőr?
Jól neveltek a vámpírjaim, törvénytisztelőek, de csodákat azért nem
várhatsz senkitől. – Felegyenesedett, és két lépéssel a szoba túlsó
végében termett. Felrántotta a sarokba állított hűtőszekrény ajtaját,
kikapott belőle egy üveg vért, és szinte egy hajtásra magába döntötte.
– Vámpírcsapoló szagod és vérszagod van. Egyszerre. Ez az egyik
legkelendőbb illat keverék errefelé.
 Rám nézett, majd egy újabb üvegért nyúlt. Ezt már ráérősebben
hörpölgette.
— Én nem bejöttem véres fejjel, hanem próbáltam kimenni –
mondtam. – Meglátogattam Koppányt. Ütős élményben volt részem.
— Na, igen – kortyolt egy nagyot Fehérholló. – Akartam szólni,
hogy egy ideig kerüld el, de nem gondoltam, hogy az első utad ide
fog vezetni.
— Azt reméltem, még tartani fog a múzsacsók hatása.
— Már négy napja vége. És Koppány még legalább egy hétig
tombolni fog, ha nem tovább. A múzsa csókja olyan, mint egy
elnyújtott hatású, nagy dózisú drog: amikor kitisztul a
szervezetedből, jelentkeznek az elvonási tünetek. Aztán mindent
megteszel, hogy ugyanúgy felpörögj, mint amikor az ihletettség
intenzív fázisában léteztél, de azt az állapotot nem lehet sehogy sem
előidézni.
— Koppány, akinek dobogott a szíve, már nem létezik.
— Így van.
— Újra a régi önmaga – sóhajtottam.
— Nos, azért nem egészen. Tudod, akit egyszer egy múzsa
megcsókolt, az már sohasem lesz a régi önmaga.
— De már kiveszett belőle az az emberi, amit annyira szerettem
benne.
— Fogd föl úgy, mint egy illúziócsapdát – villantotta ki foga
fehérjét. – Egy rövidke időre megadatott neki az emberré válás
illúziója, de a rémálomnak már vége. Most már nem olyan sebezhető,
viszont örökre birtokolja az ihlet egy darabkáját. És ez a lényeg.
Ezért csinálta, nem azért a pár hét szívdobogásért. Csak ezt még ő
sem tudja. Egyelőre ugyanis nem képes tisztán gondolkodni.
— Vagy visszafogni fölös energiáit – céloztam frissen szerzett
sebesülésemre.
 — Igen. Sajnálom. A testi épséged ebben az épületben szent és
sérthetetlen, de ennyiért nem büntethetem meg Koppányt. Nem ura
önmagának. Nem tehet róla, hogy bántott.
— Nem is kérnélek, hogy büntesd meg – feleltem, miközben a
hideg is kirázott a gondolatra.
— Sőt, igazából dicséret illeti, hogy a sérülésed ellenére nem
esett neki a nyakadnak is.
— Kösz – feleltem fancsali képpel. Nem hívtam fel a figyelmét
arra, hogy ezen az alapon nekem állami kitüntetés járna, amiért
legjobb meggyőződésem ellenére vámpírokkal léptem szövetségre
ahelyett, hogy karóval gyilkolnám őket. Nyilván én sem vagyok
képes tisztán gondolkodni. És nyilván egyre nehezebb is tisztán
gondolkodni vámpírokról és emberekről, amikor egy vámpírúr az
életét áldozza fel azért, hogy egy embert megmentsen a biztos
haláltól. – És köszönöm, hogy a csapdában megmentettél – tettem
hozzá, ezúttal komolyan gondolva hálámat. – Nem hittem volna,
hogy egyszer egy vámpírúrnak köszönhetem majd az életemet.
— Nem bíztál bennem? – vonta fel jobb szemöldökét a magasba.
— Nem szoktam meg, hogy bízhatok egy vámpírban – feleltem
őszintén. – De most sokat fejlődtem ezen a téren.
— Azért mentem veletek, mert Attilának és neked testőr kellett.
Csak tettem a dolgomat.
— Persze, csak tetted a dolgodat. Kérdés, mivel vett rá Attila
arra, hogy az életed árán is megvédd a mi életünket.
— Csak virtuális emberélet volt – mondta Fehérholló. – Annyit
sem ért, mint az igazi.
— De van valami, amit én nem tudok, ugye? Valami, ami miatt
Attila valóban megbízik benned.
— Talán van – mondta Fehérholló. Ezúttal kivételesen sejtelmes
mosoly ült ki arcára, nem pedig a szokásos, felsőbbrendű vigyor. –
És talán nem kell mindig mindent tudnod.
 — Értem – mondtam, bár végképp nem értettem egyet
Fehérholló megállapításával. Ennek ellenére tiszteletben tartottam
titkolózását. Egyelőre. – Mindenesetre köszönöm.
— Szívesen – bólintott Fehérholló. – És nem kell kijavítanod,
hogy nekem nincs is szívem. Van. Épp csak már nem dobog – nézett
rám, majd kimérten hozzátette –, szerencsére.
 78.

Hazamentem, és többé nem haboztam. Azt akartam, hogy

érezzem: dobog a szívem. Azt akartam, hogy tudjam: még élek.
Legalább annyira akartam ezt, mint Fehérholló akarta érezni – ha ez
egyáltalán jó szó rá –, hogy már nincs benne az, amit mi életnek
nevezünk. Hogy a pillanat, amikor a szíve börtönbe zárta lelkének
utolsó, megtört darabját, egyúttal olyan szabadságot adott neki,
melyet ember fel nem foghat. Esélyt akartam adni magamnak –
esélyt arra, hogy ne azzal foglalkozzam, mi történik akkor, ha már
nem dobog a szív.
Vajon milyen lehet meghalni? – gondolkodtam, miközben Ágnes
néni képét forgattam a kezemben. Óvatosan akartam kinyitni a
képkeret hátát, nehogy megsérüljön a festmény. Vajon milyen lehet
mosolyogva meghalni? – fordítottam vissza a képet. És milyen lehet
elégni? Vagy hamuvá porladni? És milyen lehet vámpírként létezni,
tudva, hogy ha eljön a pillanat, akkor vagy porrá égsz, vagy
elporladsz egy karótól a szívedben, vagy úgy porladsz el, hogy előtte
valaki a fejedet veszi?
Rettenetes érzés lehet elégni egy máglyán. Lehetetlen, egyszerűen
lehetetlen mosolyogva várni, hogy belekapjon a tűz a testedbe. Laura
jutott az eszembe, és Evelyn szavai. Talán tényleg léteztek olyan
boszorkányok, akik képesek voltak tűzzé válni, és megúszni a
szörnyűségesnél is szörnyűségesebb halált. De vajon boldogabbá
tenne-e a tudat, hogy Ágnes néni képes volt erre a mágiára? Nem
megnyugtatóbb-e az a családi verzió, miszerint Ágnes néni
igaztalanul bűnhődött olyasvalamiért, amit nem követhetett el?
 Nem akartam tépelődni. Meg akartam ragadni az esélyt, hogy
végre megtudjak valamit, és talán eggyel kevesebb legyen az
életemet összekuszáló rejtélyek száma.
Végre engedett a keret hátlapja. Ott lapult a megsárgult papírlap, a
hátlap meg a festmény közt. Nem lepődtem meg, csak elfelejtettem
levegőt venni, és egy pillanatra elfelejtett dobogni a szívem, és egy
hosszú, hosszú másodpercig elfelejtettem élni. Aztán kitisztult a
látásom, és remegve éledtek újra az ujjaim.
Kihajtottam a papírt, átfutottam az első sorokat, és bár egyelőre
fogalmam sem volt, miért olyan fontos ez a levél, azt már értettem,
miért nekem kellett megtalálnom. Ez az én esélyem, gondoltam.
Hogy mire, nem tudtam elképzelni sem, de azt már sejtettem, hogy
nincs visszaút.
A hártyavékony papírlapon átütött a fekete tinta, amivel az
ismerősen ismeretlen jeleket rajzolták. Látszott rajta, hogy enyhén
remegő, gyakorlatlan kéz másolta a hieroglifákkal lejegyzett
szöveget. A kartusba zsúfolt jeleket egyből felismertem: Nofertiti
nevét nehéz bármivel is összetévesztem. A szöveg megértéséhez,
tudtam, jó pár óra szótározás lesz szükséges, bár akadtak benne
ismerős kifejezések. „Hogy az ember lelke ne maradjon fogságban
Khert-Neterben” – ez szótár nélkül is ment, készültem eleget a
Halottak Könyvéből az egyiptológia szigorlatra. Khert-Neter
hieroglifáit valaki piros tintával aláhúzta, és egy nyilat húzott a
margóig, ahová azt írta, magyarul: ez az a hely. Bosszúsan
nézegettem a papírt, de más megjegyzést nem találtam. Khert-Neter,
vagyis isteni hely, az Alvilág egyik megnevezése óegyiptomiul. Azt
meg ugye keresheti az ember, ahogy akarja, mert nyilvánvalóan csak
papíron létezik. Hacsak nem valami kódnév – és akkor persze a
kérdés, hogy milyen konkrét helyre utalhat.
 Tudtam, úgyis le kell fordítanom az egész szöveget, hogy esélyem
legyen bármit is megérteni ebből a rejtélyből. Persze, azzal is
tisztában voltam, hogy most képtelen lennék nekiülni a munkának.
Túl fáradt voltam, testileg-szellemileg egyaránt. Úgy éreztem
magam, mint aki egy hosszú rémálomcsapdából ébredt: összetörten,
mintha megtiport volna egy bika, az arcomba robbant volna egy autó,
rám omlott volna egy ház, és ráadásul előtte még szigorlatoztam
volna egyet egyiptológiából, csakhogy tuti ne heverjem ki az élményt
egyhamar. Feltöltődésre volt szükségem. A vékony papírlapot
óvatosan visszahajtogattam, és a képkeret hátoldalába csúsztattam.
Alszom pár órát, aztán kitisztult fejjel megpróbálkozom a fordítással,
határoztam el. Tudnom kell, mi áll a papíron. És tudnom kell, miért
keresi annyira Khert- Netert az öreg Hajós. És legfőképpen: hogy mit
keres nálam ez a nyilvánvalóan igen értékes információ.
Megtettem, amit Attila kért tőlem, és megkönnyebbültem. Nem is
volt olyan nehéz. Örültem, hogy végre kiszedtem azt a levelet, bármi
is legyen a következménye. Túl rövid az élet, nem odázhatok el
mindig mindent. A veszély így is, úgy is megtalál. Hadd legyen pár
olyan veszély is az életemben, amit én választok magamnak. Így is
túl sok időt vesztegettem el azzal, hogy megpróbáljak nem élni a
lehetőségeimmel.
Koppány újra a régi, gondoltam. Lehet, hogy Attila is
visszanyerte már a régi énjét, futott át rajtam a szívszorító gondolat.
Mi van, ha eldobtam magamtól valami jót anélkül, hogy esélyt adtam
volna neki? Semmi nem tart örökké. Hogy lehettem akkor barom,
hogy Ligeia csókjára hivatkozva újra és újra elutasítsam azt az
embert, aki őrülten szeret, és akihez én is őrülten vonzódom? Olyan
mindegy, hogy a jó, ami van, egy mágia eredménye vagy sem – ami
természetesen adott, az is elmúlik. Géza is elhagyott, pedig azt
hittem, a mi szerelmünk akár örökké tarthat.
 Akkor meg mit áltatom magamat azzal, hogy valami örök
érvényűre vágyom? Az idők végezetéig szóló dolgok a vámpíroknak
valók. Az emberek jutalma a változás, az elmúlás. Átélhettem volna
valami jót, még ha csak rövid időre is, de nem éltem vele, mert úgy
gondolkodtam, mint egy vámpír. Vagy épp az a legemberibb
tulajdonságunk, hogy az örök érvényűre vágyunk? Hogy tudjuk,
minden változik, de mégis megpróbáljuk fenntartani az
örökkévalóság látszatát és reményét? Hogy mászhatok bele egy
kapcsolatba úgy, hogy nem is várok tőle tartósságot? Én erre
képtelen vagyok. Én a holtomiglan-holtodiglan dolgot szeretném. De
mi van akkor, ha a holtomiglan-holtodiglan dolog csak egy illúzió?
Egy rémálomcsapda – valami, ami nem igazi, de amibe azért bele
lehet halni. Persze, ha valamibe bele lehet halni, az végül is épp
eléggé valóságos.
Akartam ezt a valóságot. Attilát akartam. Ha csak addig, amíg
Ligeia csókja engedi, hát csak addig. Ha csak pár pillanatig, akkor
csak addig. Abba kapaszkodtam, amit Fehérholló mondott: akit
egyszer egy múzsa megcsókolt, az már sohasem lesz a régi önmaga,
mert örökre birtokolja az ihlet egy darabkáját. Az intenzitás egy része
odavész, de az ihlet maga nem száll el teljesen. És annyi talán elég
lesz. Elégnek kell lennie.
 79.

Idegesen csengettem be Attilához. Mit lehet mondani ilyenkor egy

banális szeretleken túl? A szócsatározások jobban mennek, mint a
szerelmi vallomások, ezt régóta tudom, így feszengve vártam, hogy
Attila végre kinyissa az ajtót. Valahogy titkon reméltem, hogy nem
kell túlbeszélnem ezt a dolgot, és mikor végre megláttam Attila
boldog vigyorát, megnyugodtam.
— Nem telefonáltál – mondta, és szélesre tárta az ajtót.
— Nem akartam telefonban mondani – feleltem kiszáradt
torokkal, és beljebb léptem.
— Mondd, hogy örülni fogok – dőlt a falnak, és próbálta
leolvasni arcomról a bennem kavargó gondolatokat.
— Örülni fogsz – mondtam annyira visszafogottan, amennyire
csak bírtam.
— Tehát megtaláltad a levelet – tippelt elismerő mosollyal.
— Megtaláltam a levelet – bólintottam. – De ez nem minden.
— Akkor elmegyünk ünnepelni – jelentette be lelkesen. –
Merthogy nekem is van számodra egy jó hírem.
— Tényleg? – kérdeztem meglepetten. Nem szoktam meg, hogy
halmozottan történjenek velem a jó dolgok, de álltam elébe.
— Tényleg, bébi – lépett közelebb Attila. Megremegtem.
Hajamat óvatosan a fülem mögé simította, és rám mosolygott.
Egészen közel hajolt hozzám, én pedig behunytam a szememet.
— Fellélegezhetsz – súgta a fülembe. – A rémálmodnak vége.
— Tágra nyitottam a szemem, éreztem, csak most kezdődik az
igazi lidércnyomás. – Újra a régi vagyok, és újra szabad, mint a szél.
Ennyit Ligeia csókjáról – jelentette be ragyogó arccal.
 — Ezúttal ünnepélyesen bocsánatot kérek minden elszavalt
Shakespeare-szonettért. És minden egyébért – tette hozzá
nagylelkűségi rohamában.
— Ez ... hihetetlen! – nyögtem döbbenten.
— Nem találsz szavakat, mi? – vágott hátba energikusan.
— Nem nagyon – vallottam be.
— Minimum egy pezsgős vacsora a Véres Holdban, nem igaz? –
kérdezte lazán. – Én fizetek. Van mit törlesztenem, tudom. És
közben beszámolsz a levélről, rendben?
— Rendben – mondtam egy eltúlzott méretű bólintással. Épp
csak le nem fejeltem Attilát. Tulajdonképpen kedvem lett volna rá.
Egy máglyán égek, gondoltam, egy hatalmas máglyán, ahol
mindjárt elszabadul a pokol tüze. És, basszus, mit csinálok?
Mosolygok. A lángok elharapóznak, a tűz még ott is fáj, ahová el
sem érhet, és én csak mosolygok.

VÉGE
a harmadik résznek