Angyalébredés

(Archangel’s Resurrection)

Fordította:
Annie

A fordítás saját szórakoztatásra készült,

kereskedelmi forgalomba nem hozható.

-2-
Eddig hivatalos és rajongói fordításban
megjelent könyvek olvasási sorrendje:

Angyalvér
Angyalcsók
Angyaltánc
Angyalkard
Angyalárny
Angyalháború
Angyalárnyék
Enigma
Angyalszív
Angyalméreg
Angyalprófécia
Angyalharc
Angyalnap
Angyalfény
Angyalébredés

Novellák – Angyali szárnyalás

-3-
 A halhatatlanság ragyogó
ajándék.
A halhatatlanság ocsmány átok.

– ismeretlen tudós

-4-
Az első vég

-5-
 1. fejezet

Lijuan, a Halál Arkangyala és Mindenek Istennője, ragyogott

ereje bömbölésében, ahogy a háború körülötte dúlt, Raphael
egyszer-ragyogó városa most törött és égett volt. Pimasz
gyermek. Hallgatnia kellett volna Lijuanra, hallgatnia az
istennőjére! Elmondta neki mit kell tennie, próbálta vezetni őt.
De nem, a férfi rosszul döntött. Úgy döntött hozzáköti magát
örökre egy nyafogó halandóhoz.
Semmit sem jelentett, hogy hitvesének szárnyai lettek és a
hallhatatlanság egyéb szikrái voltak benne. Semmi volt, egy féreg,
akit a csizmájával kell eltaposni, ahogy Lijuan tette egyszer a
saját férgével. Mert a férgek beléd vájnak, csatornákat és lukakat
alakítanak ki. Gyengeséget. Törékenységet. Sebezhetőséget.
Raphaelben mind megvolt. És ma megfizeti az árat. Mind
megfizetik.
Nevetett az arkangyalok vakmerőségén, akik szövetségbe
gyűltek ellenne. Együtt azt hitték legyőzhetik őt. Mikor ezzel csak
könnyebbé tették neki, hogy egy helyre gyűltek. Talán egyszer a
bolygó csúcsragadozói voltak, de most már Lijuané volt a trón.
Nem voltak mások, mint az ő szolgái.
Figyelmen kívül hagyta a körülötte lévő káoszt, addig figyelte a
területet, amíg ki nem szúrta azt az arkangyalt, akit a leginkább

-6-
ki akart vonni a képletből. Ott volt a nő. Alacsonyabb magasságú,
bőre „mint az éj, szemei, amikben csillagok voltak és haja mint a
lila holdfény”, vagy hogy írta le őt egy idióta költő egy tekercsben,
amit Zanayának, a Nílus Királynőjének szentelt.
Lijuan kutatott Zanaya után is, mikor a többi Alvót kereste,
akik talán problémát okozhatnak neki a jövőben… de kicsit több
figyelmet szentelt az úgynevezett Nílus Királynőjének. Nem mert
erősebb volt a többieknél, hanem mert Zanaya megkapta azt az
egy dolgot, amit Lijuan soha nem tudott megkapni: Alexander,
Perzsia Arkangyalának szerelmét.
Ó, a férfi kedves volt Lijuannal, azt mondta neki, hogy túl
fiatal, és talán újabb hétezer évvel később talán összejöhetnek.
Csak később jött rá, hogy csak becsapta kedvességével, addigra
már látta az igaz szenvedélyt egy férfi szemeiben, keserű
tisztasággal értette meg, hogy amit Alexanderben látott az…
gyengédség volt igen. Szeretettel teli. De szenvedélyes? Nem. A
leghalványabb mértékben sem.
Miért ő és nem én?
Egy gyötrő kérdés benne, miután megismerte Zanaya és
Alexander történetét. Mert a legősibb tekercsek is így írták, a
neveik összetartoznak. Mintha annyira egy egység lettek volna,
hogy úgy értelmezték amíg Zanaya a földön volt, Alexander hozzá
tartozott.
Düh égette Lijuant.

-7-
 Hogy merte ezt a kis arkangyalt választani Lijuan helyett, aki
istennő volt? Hogy mert még úgy nézni Zanayára a háború alatt,
ahogy rá soha nem nézett! Nem kellett volna észrevennie hogy a
pillantásaik találkoztak, semmit sem azon kívül, ami a háború
megnyeréséhez kellett volna, de észrevette, és a régi szánalmas
önmagára való emlékeztető feldühítette.
Azok életereje égett benne, akik feláldozták magukat az
istennőjüknek, testetlenné vált… és egyenesen az az arkangyal
felé repült, aki létezésével gúnyolta ki Lijuant. Lijuannak nem
volt gyengesége. Miután megölte Zanayát, gondoskodni fog
Alexanderről. Mindkettőjüket elfogyasztja, és mikor benne
lesznek, irányíthatja őket.
Zanayának esélye sem lesz.
Megjelent a nő mögött, agyarait az arkangyal nyakába
süllyesztette, és itta az életét. Azok az agyarak általában a
vámpírok Átalakítása során emelkedtek ki az angyalokból, de
Lijuan bármikor elő tudta hívni őket. Egy újabb jele, hogy
mennyire más volt azoktól a lényektől, akiknek meg kellett volna
alázkodnia előtte.
Hírtelen hatalmas szelek söpörtek át Lijuan haján ahogy
Zanaya az erejét hívta, az arkangyal teste megcsavarodott hogy
válaszul támadjon, de ez hiábavaló kísérlet volt. Lijuan túl sok
erőt ivott meg, ami a Tanács tagjait alkotta, és Zanaya egyre csak
halványult.

-8-
 Lijuan dühe azonban tovább égett.
Mivel ezt tette, azzal kritikus hibát vétett. Meglazította
vaskontrollját erőszakos erején, ami istennővé tette, és
létrehozott egy szivárgást. Saját erejének egy kis suttogása folyt
Zanayába, egy ajándék, amire teljesen méltatlan volt. De nem
számított. Zanaya úgyis halott volt. Legalább Lijuan tudta ne
aléljon el a feltöltés miatt, ami miatt elvesztette a szorítást a
sikoltó végtelenségen, ami az ő dicsősége volt.
Kielégült egy pillanatra, eldobta Zanaya összeaszott testét és
megint testetlenné vált. Többé nem lesz tekercs, amiben Zanaya
párja Alexander lesz.
Milyen kár a szerelemért, ami ilyen dicstelen véget ért.
Ajkai mosolyra húzódtak, mikor látta az aranyhajú és ezüst
szárnyú Alexandert száguldani, hogy elkapja szeretőjének
kiszáradt testét, mielőtt összetörik a földön. Milyen bolond volt,
annyira méltatlan az istennőre, akivé vált. Mennyire furcsa, hogy
egyszer akarta őt. Most csak a halálát akarta. A végét. Semmi sem
létezhet a világon, ami személyes bukására emlékeztetné őt.
Ő istennő volt. Ő. Soha. Nem. Bukik. El.

-9-
 2. fejezet

Alexander látta, hogy Lijuan megtámadta Zanayát.

Harcolt, hogy odaérjen hozzá, látta, hogy Zanaya szárnyai
elernyednek, teste eltompult.
De az elméje még működött, még elég ereje volt, hogy
kinyúljon érte, azon az úton, ami annyira öreg volt, hogy a részét
alkotta: Xander… ölj meg. Biztos hogy erő-
Még ha lett volna szíve, hogy beteljesítse a kérését, már
elkésett. Lijuan megint testetlen lett, ledobta Zanayát az égről. És
az ő Zanijának szárnyai megtörtek, teste esett, mint egy sérült
madáré. Zani! Zani!
Csend, semmi csak csend az ő villámgyors szeretőjétől, kinek
komisz nyelve volt.
Azelőtt elkapta, hogy a földre esett volna, ragyogó és csodás
lelkű Zanija. Keményen megfordult a levegőben, a Torony
gyengélkedője felé lőtt ki. – Tarts ki Zani. Tarts ki! – Ez utasítás
volt, de a nő már nem hallotta.
Teste csak egy suttogás volt, annyira könnyű, mintha
levegőből lett volna. A bőre papírrá vált, a hús a csontjairól
eltűnt, és a bőre annyira hideg volt. Annyira közel vonta
amennyire tudta anélkül, hogy bántaná őt, tovább beszélt hozzá,
próbált választ kicsikarni belőle. De csak végtelen csendet hallott.

- 10 -
 Akkor és az ezt követő órákban is.
– Azt ígérted, hogy a harc után beszélsz velem – suttogta neki,
miután legyőzték a szörnyet, akivé Lijuan vált, és Zanaya törött
testét Cassandra tüze felé vitte.
És megint, az ő Zanija, aki soha nem hezitált beszélni
körülötte, semmit sem mondott. A csendje nagyobb sebet ejtett
rajta, mint bármely más, amit valaha ejtett rajta.
Remegő csókot nyomott az ajkaira, és annak a könnyei miatt
só íze volt. – Nem létezhetek egy olyan világban ahol te nem
vagy. – Azért élt ennyi ideig, mert nem számított mennyire dühös
volt rá, tudta, hogy Alszik és sértetlen. – Gyere vissza én Zanim!
Csend.
Addig a pillanatig, mikor kényszerítenie kellett magát, hogy
Cassandra ölelésébe adja őt. A látó lila haját arany és narancs
csókolta a hatalmas, lehetetlen törés miatt, ami mélyen a földbe
nyúlt és ők felette lebegtek, és a kísérteties, kísértő tengerihab
auróra szemei gyengédek voltak, karjait óvatosan zárta Zanaya
köré, köntöse gyengéden lebegett körülötte.
– Vigyázni fogsz rá! – Ez utasításként hangzott.
Cassandra nem mondta neki, hogy nincs joga utasítani őt.
Tekintete elveszett a szörnyű ajándékban, ami őrületbe kergette
őt, s kivájta szemeit, mikor többé nem tudta elviselni, azt mondta
– Alexander, Perzsia Arkangyala, Gzrel és Cendrion Gyermeke,
két út van előtted.

- 11 -
 Hangja éteri volt, úgy beszélt, mintha egy hatalmas
csarnokban visszhangozna a hangja.
Alexander gyomra megfeszült, öklei összeszorultak. Mindenbe
került neki, hogy hangja normális maradjon. – Nem akarok
homályos próféciákat, amik bármit jelenthetnek és értelmezni
kell. Azt akarom tudni hogy Zanaya fel fog-e valaha emelkedni és
mikor.
Cassandra a karjaiban lévő testre nézett, a testet már a tüze
fogta közre. – Ezt nem tudom. – Arca most puha volt, hangja
gyengédebb. – De azt tudom Alexander, ez a vég… de nem a
legutolsó vég. Az is el fog jönni. Óvatosan válassz, mert ez lesz a
legutolsó választásod.
Majd elment, magával vitte az ő Zaniját, csodás lelkével és
harcos szívével.
Nem számított, mindig tudta, hogy vissza fog térni hozzá.
Haragot táplált a nő iránt ezer évig, kész volt felvenni a harcot,
amivel tartozott neki. Tudta, hogy a nő nevetne, amiért elutasítja,
hogy elengedje, de utána harcolna vele. Ami után megint egymás
karjaiban kötnének ki. Ennek mindig így kellett lennie, ez volt az
a jövő, amire annyira régóta várt.
Ez…
A fájdalom nyers csomó volt benne, de nem tudta hogy vezesse
át magát az elkövetkező időn. Úgy érezte csak saját akarata tartja
össze, mikor végül visszatért a területére. Mikor ott volt, nem az

- 12 -
erődjébe ment, hanem a hegyek elszigetelt gyűrűjébe, ahol senki
sem hallhatja, mikor összetörik a szíve.
Szárnyait kitárta, kiordította gyászát és dühét, míg végül
térdre nem esett, de a seb benne tovább vérzett. Korábban már
túlélte Zanaya elvesztését, de akkor ez nem volt igazi veszteség.
Tudta, hogy megint fel fog emelkedni, az idővonala keresztezi az
övét.
Többé nem volt meg ez a biztosítéka.
Zanija talán örökre Aludni fog.
Alexander megint kiáltott, és fájdalma miatt a hegy megolvadt,
arany, ezüst és ritka ásványok folyamává, ami töréseken és
repedéseken át folyt, ami egy ponton megfagyott, lenyűgöző
szépségű szobor, ami Alexander gyászából született.

- 13 -
 3. fejezet

Cassandra megcsavarodott és megfordult, képtelen volt

belesüppedni a pihenésbe.
A lángok, amikben aludt, kényelem, védelem voltak az idő
légörvényei ellen, amik túl sokat mutattak neki. De csak akkor
tudott ezen légörvények elől teljesen elmenekülni, mikor mély és
igaz Alvásban volt. És nem tudott abba süppedni, mikor
angyalokról kellett gondoskodnia, akik hatalmas súlyai voltak az
erőnek és történelemnek.
Astaad, Michaela, Favashi és Zanaya, ők mind… közte
rekedtek.
De Cassandra nemcsak ezeket az arkangyalokat figyelte. Más
is egy természetellenes Alvásban volt, messze tőle. Mégis
kapcsolódott hozzá egy vékony fonallal a többiek által, vérük
mélyen a felszín alatt kötődött össze. Pulzusuk idővel verni
kezd… de nem ma.
Ma egyik Alvónak sem volt pulzusa, semmi életjelet nem
mutattak.
Nem tudta, hogy álmodtak-e, de tudta, hogy nincsenek
tudatában a világnak. Ez kegyelem volt a sérüléseik után. Mégis
érezte az elméjüket, hatalmas, erőteljes, és azok az elmék… nem
pihentek.

- 14 -
 Ha egyik társa megkérdezte volna, honnan tudja ezt, nem
tudta volna megmondani. Csak találgatásai voltak. Talán azért,
mert a sérült arkangyalok a tüzének ölelésében Aludtak, elméjük
összekötődött vele a finom fonalak által, ami engedte, hogy
figyelje az életjeleiket. Mert minden jel ellenére éltek, a szikra
épp csak pislákolt, de nem oltódott ki.
Még.
Nem látta a jövőbeli idővonalukat, még a legkisebb pillantásra
sem. Mind egy szoros csomóba vezetett, ami annyira szoros volt,
hogy tiszta fekete volt.
Mégis elkapott egy dolgot a légörvényben, ami nekiütközött
sekély pihenésének. Baglyai körülötte verdestek, tollaik puhák és
fehérek voltak, ahogy megrándult és megcsavarodott Alvásában.
Érezte mi következik, próbált nem nézni a légörvénybe. Nagyon
fáradt volt, elméje egy szennyezett üvegablak, ami annyira törött
volt, hogy többé nem lehet már ép.
A színei a férfi színei voltak.
Qin, az ő Qinje.
Könnyek folytak végig az arcán, ahogy harcolt a kényszerrel,
hogy lásson, de az eonok alatt soha nem nyerte meg a harcot
mióta „ajándéka” először megjelent benne. Néha, mikor épp
elméjű volt, azon gondolkodott, hogy részben magára dühös-e
mert mindig elvesztette a harcot. Annyira beképzelt és arrogáns
volt, hogy dühítette a folytonos képtelensége a győzelemre?

- 15 -
 Nevetés, egy kicsit őrült.
Ó ez volt ő.
Nem volt dühös. Rég túljutott a dühén, túl a rémületen és
dühön, bele a bánatba, ami annyira nehéz volt, hogy alig bírt
lélegezni. Néha azt gondolta könnyekből született, nem állt
másból, csak sós vízből.
Kaleidoszkóp elméje megint megtört, több repedés lett a
szennyezett üvegen.
És a légörvény megnyílt előtte, számtalan szálat mutatott neki,
több milliónyi életet, lehetőséget. Egyik választás ide vezet, a
másik oda. De néhány választás… néhány választás mind
ugyanoda vezet. Az utak egy pontba vezetnek. Ezek azok, amik a
jövőben kőbe vannak vésve.
Mint a jövő, ami vörösen pulzált előtte, skarlát szárnyak
formájában, amik ragyogtak.
Vörös, mint a vér.
De gyönyörű.
Ahogy a gondolat átsuhant az elméjén a szárnyak kezdtek
sötétebbek lenni. Gazdag rubint, ami csodás volt. Majd
belekeveredett a kék. Még mindig csodás. Egy sóhaj, ami miatt
megrándult, a kék és a vörös kezdett keveredni, de ahelyett, hogy
lilává váltak volna ennek eredményeként, a szárnyak émelyítő
zölddé váltak.
Vércseppek kúsztak végig a tollakon, minden csepp gonosz

- 16 -
fekete volt ami lecsepegett a légörvényre és beterítette az utat,
amin gyorsan terjedt a fekély, ami ellehetetlenített minden
jövőbeli idővonalat. A tollak leestek a szárnyról, tovább terjesztve
a fekélyt.
Megrándult, szíve visszhangozta a rothadó szárnypár
látványát.
– Nem. – Suttogta. – Nem. Már megfizették az árat. Túlélték.
– Ennek az újjáépítés és remény idejének kellene lennie.
De a szárnyak tovább fertőzték a légörvényt a mérgükkel.
Egymás.
Után.
Újra.
És.
Újra.
Míg végül a szárnyak csak rothadt csontok voltak a fertőzés
miatt és az egész jövő mérgező szorongás, amiből nem volt kiút.
Sikoltott, kezeit a szemeihez emelte, hogy kivájja szemeit… de a
baglyai megállították ujjait, emlékeztették, hogy Aludhat, mély,
nem felületes álomba merülhet, és megengedheti magának, hogy
a semmibe süppedjen,
De ma nem hallotta a baglyait. Nem is látta őket. Csak a
szárnyak rothadó csontjait látta, amik megtörtek, leestek, több
mérget adva át. Körmeivel a szemeibe vájt, kivájta őket. Vér
borította ujjait, csúszós és vastól ragyogó. De nem számított

- 17 -
mennyi kárt okozott magának. Akkor is látott. Akkor is tudta.
A baglyai stresszesek voltak, szárnyaik rebegtek, hogy
megnyugtassák őt, de ő még akkor is sikoltott.
Míg…
Egy szál a légörvényben, ami fekete gyémántként ragyogott.
Egy vastagabb vonalból eredt. A vastag vonalat méreg fedte, és a
csomóba ment, ami az öröklét, minden végébe torkolt. A
gyémánt sötét a jövőbe vezetett, ami mesze a többi végtelen
lehetőség mögött volt, csillagok kezdtek életre pislákolni egymás
után.
Cassandra véres kezeivel meg akarta ragadni a remény
egyedüli útját, de ajándéka nem így működött, ahogy működött
azért volt egy kicsit őrült. – Egyetlen keresztút. – Mormogását
senki sem hallotta, elkapta a tűz, amit azért állított, hogy
gondolatai ne folyjanak át a többiekbe.
Elena, a halandó gyermekből lett angyal megérdemel egy kis
nyugalmat egy őrült Ősi suttogása után.
Így csak baglyai hallották sikolyait és szavait.
Az arkangyalok, akik az ölelésében voltak, nem hallhatták,
nem hallgathatták őt, messze a világon túl voltak, talán a
gyógyuláson túl.
Becsukta gyógyulóban lévő szemeit, görcsös Alvásba merült.
Tovább figyeli a saját és a többiek változásait. Talán valaki
felébred. Talán örömteli meglepetést pillant meg a légörvényben.

- 18 -
Korábban már megtörtént. Néhány erő nagyobb volt, mint a sors.
Hogy Elenát életben látta egy törékeny idővonalra.
A halandó összetörve, haldokolva esett arkangyala karjaiba
minden idővonalban. De minden másikban meghalt. Eltűnt, és
vele minden idővonal, ami fodrozódott miatta, a világ teljesen
más hely lenne.
Egy fertőző és halott hely.
Egy annyira szörnyű hely, hogy Cassandra beleavatkozott.
Kenyérmorzsákat hagyott a jóslatából, mi egyik tettből a másikba
vezetett. Lijuan felébresztette Alexandert, mert azt gondolta fel
fog ébredni, de a Halál Arkangyala indította el az események
láncolatát.
Annyi lelkiismeretesen elejtett morzsa, annyi lepkeszárny az
éterben.
Mert míg Cassandra nem változtathatta meg a jövőt,
megtanulta, hogy befolyásolhatja, hogy melyik látomását osztja
meg. Megosztani, hogy Lijuan uralja a világot és akkor súlyt rak
azok vállára, akik harcoltak, ellopja akaratukat és erejüket.
Megosztja a felperzselt és elpusztított tájat és a rémület suttog
majd mögöttük.
Így más dolgokat osztott meg. Sötét igazságokat… de nem a
legsötétebbet.
És ma őrületében megértette, hogy megváltoztatta a jövőt.
Még ha épp egy kicsit is. Mert végül egy halandó akarata volt, aki

- 19 -
élni akart és egy arkangyal szerelmének ereje. Amit nem tudott
megváltoztatni, vagy manipulálni. Az ereje itt ért véget.
De… talán ez elég volt. Talán élhet azzal, hogy a jövőt látja, ha
egy kicsit is tud rajta befolyásolni.
Egy elmúló gondolat suhant át rajta, hogy mélyebb pihenésbe
csúszott.
Mégis ahogy tette, látott egy végső képet, ami csendes
próféciává vált: Szerelmesek buknak el és szerelmesek
emelkednek fel. A folyó nem folyik tovább. Ez alkalommal ez
lesz a vég.

- 20 -
A kezdet

- 21 -
 4. fejezet

A fiú elég hangos sírással született, hogy megijesztette a

szomszédokat. Nem voltak hozzászokva az ilyen zajokra két
tudóstól, akik a nyugalmukról és állandóságukról voltak
ismertek. A jelenet a tudós otthonban, ami kőből, fából és tisztelt
tudásból állt még inkább csodálatos és szeretettel teli volt.
Sem Gzrel, sem Cendrion nem gondolta, hogy több ezer év
után lesz még egy gyermekáldásban részük. Mikor a fiúk, Osiris
már kétezer éves férfi volt! De most itt volt ő, ez a kis heves és
erős tüdejű fiú, kinek szárnyai még csak suttogások voltak a
hátán.
Gzrel mellére vonta őt, könnyei folytak ahogy megcsókolta a
fiú kerek arcát, míg Cendrion megfogta fiúk kicsi, ökölben lévő
kezét. – Alexander – mormogta, már eldöntötték, hogy
gyermeküket Gzrel anyja, Alexandre után nevezik el, aki az ok
volt, amiért Cendrion és ő összejöttek.
Amennyire félénk Gzrel és Cendrion volt, soha nem tettek
volna egy lépést sem, ami veszélyeztette volna csendes
barátságukat, amit mutattak. De Alexandre látta szerelmüket
egymás iránt, elintézte, hogy össze legyenek zárva egy heves téli
vihar alatt, elég időre, hogy lássák a vágyat és áhítatot a
másikban. Most itt voltak, több ezer éve szerették egymást,

- 22 -
aminek második élő szimbóluma volt a karjaikban.
Osirist Cendrion apja után neveztek el, aki átment azon a
szakadékon, ahova halhatatlanok ritkán utaznak. Elesett egy
harcban, kitörölte őt egy arkangyal dühének tüze. Vagyis ők
voltak Gzrel és Cendrion gyerekei, Osiris és Alexander, akik a
család mindkét ágáról magukkal vittek egy darabot.
– Heves – mondta Cendrion, hangja mély és szürke szemei
gyengédek és melegek voltak fakó arany bőrében, és ragyogó
barna haja mellett. – Elég biztos vagyok benne, hogy én nem
ordítottam, mikor megszülettem. – Reszketeg öröm volt a
hangjában. – Osiris is ilyen volt, vagy csak fiatalabbak voltunk
akkor?
Az öröm, a sokk, hogy megint szülők lettek még velük volt,
mikor Ojewo, akiről azt mondták Cassandra távoli rokona és
hozzá hasonló volt, meglátogatta Alexandert pár nappal később.
Gzrel közel akarta ölelni drága babáját, megvédeni őt a látó
furcsa pillantásától és ezzel egy időben a látó karjaiba akarta
nyomni, hogy Ojewo megmondhassa milyen veszélyek lesznek a
fiúk jövőjében.
Gzrel nem volt harcos ahogy Cendrion sem. Eonokon át
elkerülték az erőszak útját, de nemcsak az erőszak volt az
egyetlen választás, amikor az élet bajairól volt szó. Elég okos
elméjük volt. Biztosan ha tudnak a veszélyről, megtalálnák a
módot, hogy megóvják Alexandert?

- 23 -
 Ojewo, ki kora ellenére fiatal volt, mosolygott ahogy bement
hozzájuk, és a mosoly annyira teli volt fénnyel, hogy Gzrel
mosolyogva adta át babáját, biztos volt benne, hogy Alexander a
helyes angyal karjaiban biztonságban lesz. Annyian sóhajtoztak
az angyal után, suttogtak füstös zöld szemeiről és mélybarna
bőréről, karcsú felépítéséről és mosolya rejtélyességéről.
Gzrel ezzel szemben anyáskodni akart felette, még ha tudta
Ojewo maga is felnőtt volt, mikor ő még csak egy szikra volt anyja
szemében. Talán annyira emlékezette őt a fiatal Osirisre, karcsú
és lassú mosolyú, de szemei ragyogtak, mikor mosolygott.
– Fiatal a szíved – mondta neki egyszer, eléggé el volt bűvölve,
hogy kimondja természetes tartózkodása ellenére is. – Mindig azt
hallom, hogy a látókat üldözi az, amit látnak, ami miatt
idősebbek a koruknál. Annyira örülök, hogy veled nem ez a
helyzet.
Szavai után azonnal elvörösödött, kezei az arcához repültek. –
Ó, ezt én mondtam? Bocsáss meg, hogy oda léptem, ahova nem
lenne szabad.
Ojewot jogosan sérthette volna a személyes megjegyzés, de
csak melegen és merészen nevetett, ami átölelte őt, míg végül ő is
csak mosolygott. – Á Gzrel, nem kell félned ha ilyet mondasz
nekem, a többiekkel való kedvességeddel megérdemelted a jogot
hozzá.
Közel hajolt, mintha egy titkot osztana meg. – Az igazság az –

- 24 -
mondta, bőre meleg volt a vad bogyók illatától, amik a
Menedékben termettek – a látásom csak egy kis suttogás a
leghíresebb felmenőmhöz képest. Nincs feljegyzés, sem születési
történet, de azt mondják a családomban, neki és szeretett
Qinjének volt egy gyermeke. Azonban a gyermek azelőtt született,
hogy Cassandra természetes látása… dühvé és gyötrelemmé vált
volna.
Most nem nevetett, csak bánat volt a nő miatt, akivel soha
nem találkozott. – Így ha még a véréből is lennék, egy közvetlen
leszármazott, a látás, amit örököltem tompa festmény
összehasonlítva az ő ragyogó igazságához. És ezt az ajándékot
életem minden napján ünneplem.
Gzrel belül rándult össze, gyötrelme Cassandráért annyira éles
volt, mint horrorja. Ojewo már így is annyit látott és cipelt
magában. Hogy többet tudjon… Ez miatt nyugalmat és komfortot
kívánt Cassandrának ott, ahol pihent, bezárva a véget nem érő
Álomba.
A halhatatlanoknak, ahogy Gzrel gondolta, sokkal kevésbé
kellene a jövőt látniuk, mint a halandóknak. Mi volt az értelme
látni a bősz jövőt, mikor az akár több ezer év távlatában lehetett?
Az mind árnyékot vetne a jelenre. Örült, hogy Ojewo nem adott
jóslatot Osiris jövőjéről. Csak annyit mondott, hogy mint minden
újszülöttnél számtalan lehetőség van előtte, sok elágazás a
végzete útján.

- 25 -
 – Ha elmondom neki a jövőjét, akkor egész létezését
megszínezem – mormogta Ojewo ahogy elsőszülöttük volt a
kezeiben, és egy pillanatra Gzrel azt gondolta a látó arcán a
legsötétebb árnyat látta átúszni, de mikor Ojeewo felemelte fejét
és mosolygott, a bolond gondolat eltűnt.
Osiris baba volt, ártatlan, mint a friss hó.
Megnyugodott az emlékeztetőre, hogy a látó nem mond
semmit a jövőről a fiatalok tekintetében, belerázódott a
látogatásba, és az újdonsült anyuka örömébe. Ojewo gyengéd volt
Alexanderrel, annyira óvatos, ahogy ökölbe szorult kezeit
érintette meg.
Alexander kinyitotta azt, megragadta a látó egyik ujját.
Ojewo fogai ragyogóan villantak ki, szemei csillogtak. – Ó, te
leszel az erős. – A legapróbb változás a hangjában a vége felé, egy
biztos hangszín, ami miatt Gzrel nyakán felálltak a pihék.
Hallotta már ezt a hangszínt korábban, tudta mit jelent. –
Ojewo. – Ment volna, hogy kivegye a látó kezeiből a babát… de
túl késő volt.
– Ezüst szárnyak – mormogta Ojwo. – Milyen szárnyak.
Milyen erő. Ezüst tűz. – Hírtelen pislogott, majd a rántás érzete,
mintha a látó erővel húzná ki magát a látomásból.
Gzrel nyelt, várt. Belsője jeges volt, gerince acél.
De Ojewo mosolya elmélyült. – Ó, bocsánat, hogy
megrémisztettelek Gzrel. Ez hajlíthatatlan az útján, és az csodás

- 26 -
lesz. – Felemelte a kezében lévő gyereket, Ojewo ajkait a baba
homlokára nyomta. – Ragyogni fogsz, mint a csillagok.
Gzrel zihálva engedte ki a levegőt, keze az arcán volt. –
Istenek. Azt hittem valami szörnyűt mondasz!
– És csak annyit mondtam a babád csodás lesz. – Ojewo
nevetett megint. – Nem minden szülő ezt hiszi a babájáról? Ez
törvény, nem?
Gzrel órákkal később is mosolygott, mikor elmondta a
dolgokat Cendrionnak, aki nem volt ott a látogatáskor, mert
tervei voltak egy tudós társukkal, aki évekre elhagyja a
Menedéket.
Cendrion csendesen nevetett, ami az ő alapköve volt. –
Ojewonak igaza van – monda utána. – Ez törvény. – Kivette
Alexandert a bölcsőjéből, azt mondta – Ó, szerelmem, egy angyal
küldönc adta oda Osiris levelét, míg jöttem haza. A táskámban
van.
– Ó! Rég hallottunk róla. – Képtelen volt estig várni,
megtalálta a levelet és felolvasta, míg Cendrion Alexanderrel
játszott.
Elsőszülöttük a tudás és felfedezés embere volt, bár munkája
sokkal gyakorlatiasabb volt, mint az övék. Ő és Cendrion
egyetértettek abban, hogy Osiris ragyogó tudós volt, aki rég
elhomályosította őket, és nem is lehetnének ez miatt büszkébbek.
A levélben bőséges jegyzetet küldött a legutóbbi projektjéről.

- 27 -
 Gzrel mellkasában melegség robbant. – Kíváncsi vagyok
milyen felfedezéseket tesz Osiris az élete során. Már annyira elől
jár.
– Alig várom, hogy többet halljak a projektjéről – mondta
Cendrion, és beszélgettek, míg Alexander nézte őket, szemei
kezdtek az újszülött homályosságából ragyogó szürkévé válni,
amik ezüstbe tartottak.
Haja már olyan arany volt, mint Gzrelé és Ojewo szerint
szárnyai is ezüstök lesznek. Szinte már látta a fiú körvonalát,
akivé válik, gyönyörű és intelligens, a szemük fénye.
– Mit gondolsz hangos fiatalabb fiúnk milyen felfedezéseket
tesz majd? – kérdezte Cendrion egy ponton a beszélgetésük alatt.
– Biztos vagyok benne közülünk ő lesz a legvadabb kísérletező!
Hogy Alexander is tudós lesz az nyilvánvaló igazság volt.
Minden angyal az apai és anyai vonalán amíg vissza lehetett
emlékezni a kutatást választotta életcélnak. A specializációban
volt csak eltérés.
Persze, hogy Alexander is egy szorgalmas gyerek lesz.
***
Ahogy az évek múltak és Gzrel és Cendrion elfelejtette Ojewo
szavait, kivéve a megerősítést, hogy gyermekük olyan lesz, mint
amiben sok szülő hitt gyermekével kapcsolatban.
Az egyedüli személy, aki nem felejtette el hogy aznap mit látott
Ojewo maga volt.

- 28 -
 Ahogy jéggel borított útján ment a Menedék cakkos hegyeiben,
a látomásokra gondolt, ami brutális erővel érték el elméjét,
amiket nem tudott bent tartani: egy olvadt erejű arkangyal
ragyogása, egy választás, amit egy nap a véréből való ellen meg
kell hoznia, a fekete köd suttogása a horizonton, ami olyan
messzi jövőben volt, amit Ojewo nem tudott elérni… és az
éberség arra, hogy Alexander mind a legnagyobb boldogságot és
legnagyobb szomorúságot megtapasztalja életében.
Élete hatalmas lesz és tartós nyomot hagy a világon.
– Minden jót kívánok kicsi – suttogta a jégnek és hónak,
légzése látszott a levegőben. – És remélem ébren leszek, hogy
lássam a felemelkedésed.
Ojewo rég megértette, hogy jósolni a gyerek jövőjéről olyan
súly lesz, ami lehúzza őket, így soha nem monda el amit látott.
Ez nem jelentette, hogy nem látott semmit. Messze volt attól.
Persze ezek tompa kereszteződésként az úton voltak, beleértve
a jövőket, ahol a gyerek nem emelkedett fel, de Ojewo nem hitte
valós lehetőségnek.
A látomások túl zsigeriek, tele színnel voltak.
Ojewo szíve fájt a fájdalom és veszteség miatt, ami Alexander
életében lesz, és remélte a horror és gyötrelem alatt öröm lesz. De
Ojewo nem pillantotta meg, képtelen volt a mérgező fekete ködön
túl látni. Talán ez volt a határa képességének… vagy talán annyira
szörnyű dolgot jövendölt előre, ami az egész világot elborítja.

- 29 -
 5. fejezet

Alexander szerette meglátogatni a testévét. Azon barátaival

ellentétben, akiknek volt idősebb estvérük, bár az iskolában
senkinek nem volt ennyivel idősebb testvére, Osiris nem hagyta
figyelmen kívül Alexandert, kivéve mikor nem volt ott a
születésénél.
Mama azt mondta Osiris meglátogatja Alexandert, mikor
tollas szárnyai voltak, amik nem nyíltak ki, és azóta mindig ott
volt neki. Mama és papa sok mindenre tanította Alexandert, de
Osiris volt az, aki megmutatta neki a dolgokat. Bátyja
megengedte, hogy a porokat és folyadékokat összekeverje a
laborjában, hogy meglássa hogy reagálnak, elvitte állatlesre, így
Alexander megismerhette természetüket és megtanította még
úszni is!
Alexander biztos volt benne, hogy a bátyja a legokosabb a
világon.
Ma Osiris gondolkodóan nézett Alexanderre, ahogy ő
visszafutott a napfénnyel teli távoli sziget fekete homokjában,
ahol Osiris lakott. A homok égetett, így olyan gyorsan futott
ahogy tudott, sikított és nevetett egyszerre.
– Milyen vad teremtény vagy – mormogta Osiris, ajkai
mosolyra húzódtak és ezüst szemei fényesen ragyogtak, mint a

- 30 -
nap. Ugyanolyan szemük és aranyhajuk volt, Alexanderé egyenes
volt, mint apjuknak, Osirisnak göndör, mint anyjuknak.
Alexander imádta, hogy ennyire közeli testvérek. Az egyedüli
különbség csak az volt, hogy Osiris bőre sokkal napbarnította
volt, mint Alexanderé. A nap annyira erősen égetett itt, hogy
Alexander bátyja leginkább combközépig érő tunikában volt,
szandálban és semmi másban.
Alexander nem bajlódott a ruhákkal. Tudta egy nap kell majd,
de most mindenki babaként kezelte őt, így meg volt engedve.
Vigyorgott arra amit testvére mondott, azt tettette morog és egy
tigris, mint amit egyszer a Menedékben figyeltek meg.
Osiris kuncogott és kezével végigsimított Alexander fején,
mikor egy vámpír, nagy barna szemekkel és hosszú sötét hajjal,
frangipani virág volt az egyik füle mögé tűzve, jött ki a fák közül.
Tunikájában barna és fekete szíjak voltak, és rojtok, amik a
combjánál lógtak.
– Uram – mormogta, tekintetét leengedte. – Majdnem itt az
evés ideje.
Alexander tudta, hogy Livaliana volt Osiris kedvenc ágyasa.
Osiris elmagyarázta neki az ágyasokat, így Alexander tudta, hogy
speciális barátok voltak, akiket Osiris szeretett és Livaliana volt
leginkább a kedvence. Alexander is kedvelte őt, kedves és
gyengéd volt, mint az anyja, és gyönyörű altatódalokat énekelt.
– Gyere, vad gyerek. – Osiris kinyújtotta kezét – A hölgyünk

- 31 -
hív minket.
Ahogy Alexander kettejük közt ment, egyik kezét Osiris, a
másikat Livaliana fogta, Osiris azt mondta – Mit gondolsz a harci
edzésbe való kóstolásról kisöcsém?
Alexander megállt, felnézett Osirisre, szíve annyira hevesen
vert, hogy nem hallotta az óceán hullámait sem már. – Tényleg?
– Igen. – Olyan komolyan nézett rá, hogy Alexander a
belsőjében érezte. – Azt hiszem a félénk és nem harcias szüleink
egy harcos gyermeket hoztak össze, a rangidős őreim mondták,
hogy mennyi energiát látnak benned, hogy bennük is ez él. Így
azt gondoltam fel kellene neked ajánlani a tudós és a harcos útját
is, és hagyni hogy magad dönts.
Alexander nem tudott beszélni, nem voltak meg a szavai, csak
Osiris lába felé vetette magát és szorosan tartotta. Bátyja
kuncogott, megint megborzolta haját. – Tudnom kellett volna.
Magasan és egyenesen repültél már akkor mikor a társaid még a
levegőben tudtak csak maradni. Van egy olyan érzésem kisöcsém,
neked nem a család kedvelt útján kell maradnod.
Alexander boldogága akkora volt, hogy úgy érezte a bőre
szétrobban és ez addig így maradt, míg vissza nem tért a
Menedékbe, ahol megint ruhát kellett hordania, és ahol elkezdte
az edzést.
***
Az edzése második napján találkozott Callievel. Olyan kék

- 32 -
szemei voltak, hogy szinte fájt belenézni, és egy kicsit idősebb
volt, de mivel nem volt sok gyerek az ő „korukban” a
Menedékben, az anyja így mondta, együtt kellett gyakorolniuk.
Mikor az edző megkérte Calliet, hogy mutassa meg neki amit ő
már megtanult, Alexander azt mondta magának, hogy legyen
óvatos, mert bár a lány idősebb volt, kisebb és karcsúbb is. Majd
kirúgta a lábait alóla, keményen a hátára esett és rájött a lány
keményebb volt, mint aminek kinézett.
Nem fogta vissza magát.
Mivel ő volt az osztály legfrissebb tagja, soha nem volt esélye
ellene, de ő nem nevetett a hibáin, csak elmondta hogy vesztett és
hogy javíthatja ki. Egy hát tanulás után odament, hogy a
szünetben mellé üljön. A lány hagyta neki, de később a hazafelé
úton úgy döntött felmászik egy fára és valahogy leesett. Ettől
több érett gyümölcs leesett.
Azok összetörtek és összekoszolták a lány tiszta és szép
tunikáját.
– Alex! – Arca vörös volt, figyelmen kívül hagyta elnézés
kérését és hazatrappolt.
Hamar világos lett, hogy Callie nem tartotta őt barátnak.
Ahogy ő sem a lányt. Kedvelte, de nem tudott rosszabbat
elképzelni, mint hogy meghívják egy ebédre, ahol a legjobban kell
viselkednie, mert Callie ezt szerette. Nem értette. A lány
hihetetlen harcos volt… majd ment és mézes sütit és teát

- 33 -
fogyasztott a barátaival, mind a legjobb ruhájukban voltak.
Az edzés alatt más volt. Ott megértette őt, a lány tovább
nyomta őt az órákon, minden alkalommal legyőzte… míg egy nap
neki sikerült.
Hatalmas szemekkel bámultak egymásra.
Majd feldobta kezeit és körbefutotta az edzőteret. – Egy
nekem, száz Callienek!
A lány a hátán feküdt, fekete haja az arcához tapadt, annyira
erősen nevetett, hogy könnyezett, és tudta, Callie nem bánta hogy
legyőzte.
A küzdelmeik ettől kezdve jobbak lettek, Alexander teste
erősebb és hajlékonyabb volt, gondolatai kevésbé gyerekesek, és
jövőbeli útja sokkal tisztább. De nem mondta meg szüleinek sem
Osirisnek. Még nem. Gzrel és Cendrion megtanította, hogy
gondolja át a dolgokat mielőtt dönt, mint vélemény egy új ételről,
vagy gondolatának egy részéről.
Alexander gyűlölt várni. Ez idővesztegetés volt. Mindig tudta,
hogy elméje egyenes és soha nem változtat, de egyben tudta,
hogy családja szeretett időt szánni a gondolkodásra. Tegnap arra
ment haza, hogy anyja a falra bámult, ahol krétával rajzolt a
munkája során, bár pakolnia kellett volna.
Egy kemény csomó volt a gyomrában, mikor emlékezett rá
miért kell pakolniuk: mert az arkangyaluk udvarának egyik
rangidős tagja a szikla szélén lévő otthonukat akarta. Vitatkozott

- 34 -
szüleivel, hogy harcolniuk kellene a végleges áthelyezési döntés
ellen, de csak tompa mosollyal néztek rá, amikor a legkevésbé
sem akartak mosolyogni.
Apja azt mondta – Senkik vagyunk az arkangyalunknak
Alexander, csak két alacsony szintű tudós, akik csak azért
csatlakoztak az udvarhoz, hogy ne lopják el a kutatásainak
anélkül hogy vele kellene harcolni. Nem mintha a száraz
specializációnk bármi presztízst adna az úrnőnek. Kérésünket
csak jelentéktelen dolognak tartaná, inkább dühítené.
– Ez nem jelentéktelen! – Alexander utálta, hogy csak így félre
lökhették a szüleit.
– Ó babám. – Anyja megpaskolta mellkasát, krétaport hagyott
hátra ébredésével. – Semmit nem vesztünk el azzal, hogy nem
vesztegetjük erre az erőnket. Az új otthonunkban lesz helye az
összes tekercsünknek és táblánknak és mindennek, és együtt
lehetünk. A politika nem érdekel minket így nem játsszunk
benne.
Alexander mondhatott volna kemény dolgokat a
gyengeségükről és a gerincük hiányáról, de nem tette. Mert
szerette a mamáját és papáját, és ők semmit sem tettek amivel
bántották volna őt.
Ezért tettette, hogy gondolkodik, még ha a döntését meg is
hozta már.
És ez a döntés… – Nem akarom megbántani az érzéseiket –

- 35 -
mondta Callienek egy nap, mikor félúton voltak a felnőttség felé,
hosszú lábú és nyurga, és a lány úgy döntött kisebb időszakokban
tudott mellette lenni.
Nem voltak barátok, de tudta, hogy megbízhat benne és
remélte a lány is tudja, hogy bízhat Alexanderben. – A bátyám
már sejti, ebben biztos vagyok – tette hozzá – de a szüleimnek
van egy képe, hogy folytatom a tudós vonalat.
Callie vállával az övéhez ütött. – Nem bánják majd Alex. Nem
fogják megérteni, de annyira édesek, ennek ellenére is szeretni
fognak.
Alexander ebbe a megerősítésbe kapaszkodott, mikor végül a
szüleivel beszélt a választásáról. – A harcosok útját szeretném
követni – mondta, keményen nyelt. – Ez illik hozzám, mintha
mindig ez lett volna a bőröm.
Se düh, se csalódottság nem volt az arcukon, csak szeretet, ami
mindig az életének része volt.
– Bármi, ami boldoggá tesz Alexander. – Apja megszorította a
vállát, mielőtt anyja felé fordult volna olyan gyengédséggel az
arcán, ami miatt Alexander elpirult. – Gzrel és én mindig tudtuk,
hogy a saját utadat járod majd. Nem édes?
Az anyja nevetése napfénnyel ragyogta be a szobát. –
Emlékszem mikor mondtam neked, hogy nem maradhatsz
Osirissel, mikor kicsi voltál, és hogy vitatkoztál ezzel! – Szemei
táncoltak. – Más gyerek talán hisztizett volna, de te a szótárad

- 36 -
összes szavát felhasználtad, hogy próbálj meggyőzni tévedek,
tévedek, tévedek. Ha jól emlékszem, pontosan ezeket a szavakat
használtad ebben a hangszínben.
Alexander csak vigyorogni tudott, és mikor anyja karcsú
karjaival átölelte, visszaölelte őt. És megcsapta mennyire kicsi és
törékeny volt, már magasabb és erősebb volt nála. Az emberek
könnyen bánthatták őt.
Erősen megcsapta a nyers érzelem, ami elöntötte torkát, még
szorosabban ölelte.
Utána szülei megkérdezték, hogy tudósi tanulmányait is
szeretné ejteni ezzel, és Alexander a fejét rázta – A bátyám
gyakran azt mondja nekem, hogy azok a harcosok emelkednek a
legmagasabbra, akik okosak és képzettek a harctéren,
– Azok, akik egy arkangyal udvarában vannak – mondta Osiris
neki – többek mint izom. Magasan intelligens gondolkodók, és
informált stratégák. Figyelj, tanulj.
Alexander pontosan ezt tette, használta a képességeket amiket
szülei mellett tanult, hogy tanuljon az arkangyalok rangidős
küldönceiről, második pozícióban lévő angyalokról és
vámpírokról. Egyikük sem csak izom volt egyedül, bár a legtöbb
halálos volt a harctéren. Majd érte őt pár meglepetés. Az egyik
jobb kéz adminisztrátor volt, kinek nem volt harci tapasztalata,
míg más a gyógyítók jelét viselte.
Alexander a választások magjába akart látni, ahogy szülei

- 37 -
tanították, meg akarta érteni. Nem csak tudni akarta. Az egyik a
tó felszíne volt, a másik a mélység a víz alatt.
– El kell ismernem ennek örülök – mondta az anyja a
válaszára, hogy folytatja tanulmányait, ujjai aggódóak voltak a
borostyán medálon, amit soha nem vett le. – Bár az az út többet
fog követelni tőled. Óvatosnak kell lenned az egészségeddel, nem
fiam?
Mikor panaszkodott Callienek az anyja túlságosan védelmező
aggódása miatt, a lány azt mondta – Ez a feladata mint anya.
Legalábbis az apám ezt mondja nekem. – Nem voltak érzelmi
csavarok az arcán, sem emlékek hiánya.
Callienek nem volt mamája. Anyja elmondta neki, hogy
belehalt a szülésbe. Mint gyerek, Alexander nem értette meg
hogy lehetett ez, a halhatatlanok örökké éltek, kivéve pár nagyon
speciális körülményt, amiben leginkább benne volt a test súlyos
sérülése, beleértve a lefejezést.
Most idősebb volt és rájött most sem érti igazán, hazament és
megkérte anyját magyarázza el neki.
Gzrel el volt foglalva a munkával, de letette, karjával belé
karolt, míg kimentek a Menedék melletti töréshez, ami azóta ott
volt, hogy Alexander emlékezett rá.

- 38 -
 6. fejezet

– Száz éve jelent meg – mondta az anyja, követte a tekintetét –

és úgy tűnik szakadékká válik. Azon gondolkodom mi lesz belőle
több ezer év múlva, mikor áll meg a terjeszkedése.
Alexander hozzászokott anyától a témán kívüli
megjegyzésekhez, főleg mikor a kövek és a föld
tanulmányozásáról volt szó, ez Gzrel specialitása volt. – Mit
gondolsz?
– Túl korai még megmondani – mondta homlokát ráncolva –
de nem értek egyet azokkal, akik szerint a repedés elnyeli a
Menedéket. Azt hiszem egyszer megáll a terjeszkedése mikor
eléri az egyensúlyát, bár az mikor lesz az rejtély.
Alexander próbált arra gondolni milyen lehet olyan idősnek
lenni mint az anyja és apja, több ezer évesnek!, de a gondolatra
egy kő volt a mellkasában. Néha elgondolkodott rajta ki lesz ha
ilyen idős lesz, de túl messzi volt, hogy el tudja képzelni. Ma volt
a valósága, és ma hallgatta ahogy anyja Callie anyjáról beszélt. –
Anya?
– Igen? – Felnézett rá, pislogott. – Ó igen. Bocsánat fiam. –
Kezével megpaskolta a karját, amivel nem karolt belé, azt
mondta – A halál gyerek születésekor sajnálatosan gyakori a
halandóknál. Sok minden mehet félre, míg megszületik a gyerek,

- 39 -
de a halhatatlanok, a mi fejlettebb gyógyulási képességeink
kijavít bármilyen sebet, hogy sokszor nem is érezzük őket.
– Callie anyjának teste nem gyógyult?
Meglepetésére a fejét rázta. – Amennyire tudom azt tette. Nem
a gyermekszülésbe halt bele, hanem a következő napon.
Gyászában Caliane apja határozott volt, hogy a gyógyítók vágják
fel a szerelmét, találják meg az okot miért, így a lánya tudni fogja
a választ. Ez lehetett a legnehezebb döntés az életében, de ez volt
a helyes. Egy gyereknek sem kell azt hinni ő volt az anyja
halálának az oka.
Alexander keményen nyelt, torka elszorult. Nem tudott
beszélni, így csak előre bámult, hagyta anyja azt higgye a szavaira
koncentrál.
– Amit találtak az volt, hogy Caliane anyja halálra volt ítélve,
szívének egy része nem a megfelelően alakult ki. Míg az ilyen
fejlődési rendellenességek ritkák a fajunkban, de előfordulhatnak
és előfordulnak.
Bár az anyja megállt itt, Alexander elég idős volt, hogy
megértse Callie anyjának a szíve szörnyen összeomlott, eléggé,
hogy megöljön egy halhatatlant, mert a szülés elvette erejét.
Callie okos volt. Neki is tudnia kellett.
Ami miatt Alexander soha nem hozta fel a témát nála. Talán
nem voltak barátok, de a lány mindig figyelt rá és most itt volt az
ideje hogy ő figyeljen rá. Ezt jelentette hűségesnek lenni, jó

- 40 -
harctársnak.
– Gzrel!
Anyja megmerevedett a hangra, ami a nevét kiáltotta egy
ismeretlen férfi hangján, bár arca természetes maradt. Bőre
bizsergett. Alexander csendben maradt, ahogy a jó kinézetű és
magas harcos sötét barna göndör hajjal odasétált hozzájuk. Az
idegen bőrruhája régóta hasznát, de a kézelőn arany és drága
ásványok alkotta kör volt a csuklóján, Rumaia kegyének jele, ő
volt az arkangyal, akinek hűséggel tartoztak.
– Ki ő? – kérdezte az idegen széles mosollyal, ami miatt
Alexander izmai megfeszültek. – De mond, hogy a babád.
– Valóban. Ő a fiam, Alexander. – Anyja hangja nem volt
igazán rendben, arca túl feszes volt, túl kemény. – Alexander, ő
Phiron, aki Rumaia Arkangyal negyedik embere.
A férfi nevetett, szívvel és hosszan. – Ó Gzrel, nem mondod el
a fiadnak, hogy egyszer régen majdnem többek voltunk? – Fakó
kék szemek csillogtak, a férfi Alexnderre nézett. – Üldöztem az
anyádat, mikor fiatal voltam és megőrültem érte. De ő csak
Cendriont látta.
– Régen volt – mondta az anyja. – Alig nőttünk fel.
– Mennyire igaz! – Phiron tapsolva értett egyet. – De biztos
megengeded hogy azt mondjam még mindig édesen beszélsz. A
hang édes muzsika a füleimnek.
– Örvendek a találkozásnak – mondta Alexander, mielőtt az

- 41 -
anyja úgy érezné válaszolnia kell, mert szüleivel ellentétben ő
tudta hogy kell politikai játszmákat játszani, hogy mondj valamit
mikor mást értesz alatta.
Tanult politikai manőverezést, olyan kitartóan, mint ahogy az
anyja a sziklákat és köveket tanulmányozta.
Phiron vállon veregette őt. – Hallottam harci kiképzésen vagy
– mondta, kiadta a tényt, hogy többet tud a családjáról, mint
eredetileg szerette volna. – Talán lesz időm egy kis magán
leckére, míg a Menedékben vagyok. – Vigyorgott. – És most
mennem kell. De még találkozunk, Gzrel.
Anyja addig nem szólalt meg, míg haza nem értek, majd
megfordult és megragadta Alexander felkarját. – Fiam, de fogadj
el egyedül meghívást Phirontól. Ha nem tudod udvariasan
elutasítani, akkor vidd Calliet magaddal, az apja Rumaia
fegyvermestere és egyelő Phironnal. Ő nem olyan gyerek, akivel
Phiron rosszul bánna vagy csendbe rémisztené és így jól kellene
bánnia veled.
Soha nem látta anyját ennyire zaklatottnak, Alexander
csavarodó gyomrával harcolva azt mondta – Anya, mi az? Az a
férfi bántott? – A düh éles és recés volt benne.
Anyja fejét rázta, szemeivel nem nézett rá. – Nem, de… Ő
haragtartó, Phiron nem bocsátja meg a kikosarazást. –
Megragadta a medált, ami a torka alatt lógott. – Bolond voltam,
annyira régen volt és már nem voltunk gyerekek. Mégis… Annyi

- 42 -
éve szakított a szeretőjével, és én-
Az alsó ajkát rágta. – A hamis mosoly alatt haragot hord
Alexander. A szépsége csak egy maszk a belső romlottsága ellen.
És mi előtte élünk, egy család, ami szeret. Talán nem tűnik
soknak, de mikor olyan hangulatban van, Phironnak nem kell
sok, hogy dühöngjön. Félek ez alkalommal minket nézett ki.
Ígérd meg óvatos leszel.
– Ígérem – mondta hezitálás nélkül, már utálta Phiront a
pánik miatt, amit Gzrelnek okozott. Egyben nem volt már gyerek,
tudta anyja hazudott neki. Phiron bántotta őt, csak nem akarta
neki elmondani.
Keze ökölben volt, harcolt az impulzus ellen, hogy menjen a
harcos angyal után, harcoljon vele. Ez ostoba dolog lenne.
Vesztene. Ő fiú volt, Phiron egy arkangyal negyedike. Elpöckölné
őt, mint egy dühítő legyet.
Sokkal jobb, ha talál más módot a veszély kezelésére.
De Phiron sokkal hamarabb lecsapott rájuk mint várta volna.
Négy nappal később Alexander arra ért haza, hogy apja véres és
megvert teste feküdt a házukban, arca össze volt zúzva. Cendrion
szárnycsontjai össze voltak törve, véres talpnyom volt rajuk, és
egyik szemét elvesztette, de az ajtó felé mászott.
Egy hosszú vércsík volt a csiszolt fapadlón, amit Alexander
reggel sepert fel, csendben nézte a rémséget.
– Papa! – Térdre esett apja mellett. – Papa! Elviszlek a

- 43 -
gyógyítóhoz!
Cendrion megragadta őt szétroncsolt kezeivel, hüvelykujjai
töröttek és kicsavartak voltak, és csuklóján nem volt ott a
fémkarkötő a borostyánnal, amit mindig hordott. – Ne – zihálta
a véren át. – Gzrel… Phironnál… van… Gzrel.
A pánik Alexandert jéghideggé változtatta. De nem fagyott
meg. Nem, a fagyot használta gondolkodásra, stratégiára, hogy
áthidalja az űrt a fiú aki ma volt és a férfi közt, akivé válni akart.
– Értettem papa – mondta fagyos nyugalommal. – Tudom mit
kell tennem.
Félelem égett apja megmaradt szemében ahogy beszélni
próbál. – Rum-
– Tudom – szakította félbe Alexander, apjának meg kellett
őriznie az erejét. – Nem megyek Rumaia Arkangyalhoz. – Phiron
talán átlépte a megbocsáthatatlan vonalát, de ő volt Rumaia
negyedike és ahogy Alexander megtanulta, mikor el kellett
hagyniuk az otthonukat egy másik kedvence miatt, elnéző volt a
belső körével, biztos azt mondaná neki Gzrel számára
megtiszteltetés, hogy akarják, Phiront nem büntetné meg.
Gyorsan mozgott, hogy lett egy terve, talált egy takarót, amit
apja törött testére tett óvatosan. Ami törött volt, de nem
véglegesen. Egy angyal a legrosszabb verést is túléli. És tudta az
apja milyen döntést várna tőle. Így ahelyett, hogy a gyógyítóhoz
ment volna, gyorsan és keményen Akhia-Solay tábornok felé

- 44 -
repült, aki Esphares Arkangyal jobb keze volt.
Esphares és Rumaia halálos ellenségek voltak. És Akhia-Solay
tábornok volt Esphares legfőbb bizalmasa, egy tábornok, akire
Alexander felnézett. Amit megfigyelt és hallott, Akhia-Solay okos
volt, ez volt az ok nagy része, amiért Esphares akkora területtel
rendelkezett.
De még inkább, Akhia-Solaynak volt becsülete. Még ha fiatal is
volt, Alexander megértette a becsületet, megértette milyen az ha
jó ember. Olyan emberek nevelték fel, akik a belsejükig
becsületesek voltak, annyira, hogy nem értették a gonoszság
mélységét ami a világban létezett. Látta az anyja hogy
kérdőjelezte meg magát Phironnal kapcsolatban, mikor első
kézből tapasztalta gonoszságát.
Ahogy megértette ezt, azt is, hogy Rumaia Arkangyal becsülete
szennyezett és értéktelen volt, ez a felfedezés ötletszerűen jött, de
a mai nap után kétsége sem volt efelől. Phiron nem merte volna
ezt megtenni, ha hitte volna, hogy bármilyen büntetésben is
részesül.
Rumaia Arkangyal csak magával és a hozzá közel állókkal
törődött, nem védte meg a belső körön kívülieket. És
Alexandernek, megvédeni azokat, akik gyengébbek, volt a
becsület magja. Akhia-Solay tábornok Rumaiával szemben arról
volt ismert, hogy személyesen repült a gyerekekkel és más nem
harcos ellenségekkel ki a harctérről.

- 45 -
 Esphares Arkangyalnak volt a legfegyelmezettebb serege a
Tízek Tanácsában, Akhia-Solay miatt. A tábornok nem engedte
meg az erőszakolást és fosztogatást a háború alatt, még kevésbé
békeidőben. És folyamatosan győzött, csapatai magabiztosak
voltak a tudás miatt, hogy arkangyaluk, akit tábornoka informált,
megjutalmazza őket hűségükért és kemény munkájukért.
Az elkeseredés vezette, Alexandert nem érdekelte, hogy őröket
keressen az útján, ahogy átlépte a Menedékben a határt, ami
Esphareshez tartozott. Tudta, hogy biztos észrevették, de még
gyerek volt.
A legtöbb őrszemnek azt adták ki, hogy engedjék a gyerekeket
átrepülni.
Azt tervezte, hogy Esphares Arkangyal udvarába repül és a
tábornokot kéri majd, de a sors kegyes volt hozzá és kiszúrta,
hogy a tábornok közvetlenül az udvar külső részén állt, egy
burkolt küldönccel beszélt.
Szíve zakatolt és fájdalmasan vert, Alexander lezúgott, hogy
pár szívveréssel később keményen landoljon előttük. Térdei
remegtek a csapástól, fogai összekoccantak. Ahelyett hogy a
felnőttek haraggal reagáltak volna, meglepett lenyűgözöttséggel
néztek rá. Megint, Alexander még csak gyerek volt, senkinek sem
fenyegetés.
– Uram. – Alexander fél térdre ereszkedett a tábornok előtt.
Nem kettőre. Mert Akhia-Solay értékelte az erőt. Alexander nem

- 46 -
fog könyörögni. Úgy kezeli, mintha felnőtt harcos lenne, nem
pedig suhanc, a tábornokot ebben a helyzetben közelíti meg. –
Szeretnék önnel beszélni. Fontos.
Szinte érezte a tábornok átható pillantását fejének búbján.
Akhia-Solay halálos fekete szemei legendásak voltak, de
Alexander most felemelte a fejét és találkozott azokkal a rejtélyes
gömbökkel. Olyan arcban voltak, ami éles vonalakból és
szögekből állt a gazdag barna bőr alatt, az egyetlen gyengédséget
a tábornok vállig érő haja jelentette.
Az folyékony fekete volt, amit a férfi ma kibontva viselt, csak
egy toll volt belefonva, ami Esphareshez való szövetségét jelölte.
Mert a toll barna, kék pöttyös volt, az árnyalat Esphares
szárnyának külső oldalával egyezett meg.
– Emelkedj fel, gyermek – mondta, hangjában egy csipetnyi
türelmetlenség volt, majd megfordulva elköszönt a küldönctől.
Alexander csak addig várt, míg a küldönc hallótávolságon
kívül volt, hogy azt mondja – Uram, segítségre van szükségem. –
A tábornok nem a türelméről volt híres, mikor az emberek nem
tértek a lényegre, így Alexander így tett. – Phiron, Rumaia
Arkangyal negyedike elrabolta az anyámat, és súlyosan
bántalmazta az apámat.
Akhia-Solay megfordult és a fűre köpött, ami körbevette az
udvarba ültetett fát. – Rumaia bordélyként vezeti az udvarát. –
Ez inzultus volt, méghozzá súlyos, de a tábornok akkor azt

- 47 -
mondta – De az arkangyalom nem fog vele ezért háborút
kezdeni.
Alexander készen volt a válasszal. – Tudom. Nem Esphares
Arkangyal segítségét kérem. Hanem a magáét. – Továbbra is
megtartotta a furcsa, veszélyes szemeket. – Egy vita egy jobb kéz
és egy negyedik között pontosan az lenne, harcosok közti vita.
Személyes ellentét. – Egy olyan, amit Phiron nem merne fokozni
ha veszít, mert ezzel felhívná a figyelmet arra, hogy más rangidős
angyallal szemben gyengének minősült. A rohadék saját
arroganciája és büszkesége csapdájába esik.
Akhia-Solay hosszú ideig Alexanderre bámult. – Rájöttél, hogy
ezzel vége a szüleid Rumaia által adott védelmének?
Alexander nem tudott a düh ellen tenni, ami miatt hangja
remegett. – Semmi védelmet nem ad. Helyette prédává tesz
minket. – Ez erős különbség volt. – És a szüleim magasan
intelligens tudósok. Az anyám vezeti a kövek és föld
tanulmányainak területét, és tudom Esphares Arkangyal
területén több a földrengés. Hasznos erőforrás lenne a számára.
A tábornok elhessegette az ajánlatot. – Megteszem ezt kölyök,
de nem mert az anyád tudós. Hanem mert a szárnyaim és a
kontrollom alatt akarlak téged tudni. A szíved mint egy
oroszláné, és az elméd is túl ragyogó. Kell neked a fegyelem és a
megfelelő típusú vezetés, hogy ne hozz rossz döntést ahogy
felnősz,

- 48 -
 Megragadta Alexander nyakának oldalát. – Most itt kell
maradnod. Phiron egy páva, akit könnyen összetörök. Bárcsak
kitörhetném a nyakát és kihúzhatnám a testéből, de az talán
háborúhoz vezetne. Életben hagyom, és visszahozom édesanyád.
Nem kell, hogy ezzel egy időben egy suhanc figyeljen.
– A gyógyítókhoz megyek uram – mondta Alexander, pulzusa
tomboló szörny volt. – Apámnak szerzek segítséget.
– Helyes. Ameddig nem állsz az utamba. Az anyádat a
gyengélkedőre viszem. Reméljük nem lesz rá szüksége. – Ezzel
hátralépett, a tábornok a szél söprésével szállt fel.
Alexander csak addig várt, míg nem tartotta vissza a tábornok
felszállásának lökete, a levegőbe emelkedett, és pontosan azt
tette, amit mondott, nem számított a hányinger a torkában és
forrongó gyomra. A tábornok sokkal jobban tudott egy támadást
megtervezni mint Alexander, nem rontja el a műveletet, hogy egy
gyerek, aki nem hallgat a felnőttekre.
Mellkasa összeszorult.
***
Később, sokkal később, míg apja a gyengélkedőn pihent, anyja,
aki sértetlen volt kívül de belül össze volt törve, megfogta
Alexander kezét saját remegő kezével. – Sajnálom, hogy ilyen
helyzetbe hoztunk drága gyermekem. – Könnyek folytak végig az
arcán. – Soha nem hittem, hogy Phiron ilyen horrort tesz.
Alexander úgy érezte, mintha több száz év telt volna el az

- 49 -
elmúlt órákban. Így nem szidta meg anyját, hogy nem nézett
szembe a hideg, kegyelten igazsággal. Karját köré tette és azt
mondta – Rendben van mama. Nem a te hibád. – Ez annyira igaz
volt, mint a tény, hogy szülei mennyire szerettek vakok lenni a
világ sötétségével szemben.
– Rendben van – mondta megint, ahogy anyja sírt, mintha
szíve összetört volna. – Ezért születtem. Hogy védjek. Hogy
harcoljak az igazért.
És hogy megértse az erő mennyit jelentett.
Különben az emberek összetörnek, bántanak és becsmérelnek.
Soha. Még egyszer nem.
Hogy megtartsa ezt az ígéretet annyi erőt kell összegyűjtenie,
hogy senki se kezelje őt és az övéit prédaként. Egy cél, ami felé
már elindult, Akhia-Solay tábornok tisztázta, suhanc vagy sem,
Alexander most már az ő irányítása alá tartozott.

- 50 -
 7. fejezet

Alexander már egy fiatal raj tapasztalt tagja volt Akhia-Solay

alatt, mikor száz évesen elérte a felnőttség határát. Callie előtte
érte el ezt a mérföldkövet, egyben jól beilleszkedett, egy másik
arkangyal udvarának küldönce volt. Nem Rumaiáé, Callie túl
okos volt, hogy ne lássa az udvar bűzös szétmállását.
Nem, Sha-yi Arkangyal alatt szolgált, a nő elég idős volt, hogy
Ősiként kezeljék, és kinek mély és bölcs szemei miatt Alexander
felkavarva érezte magát.
– Nem egy rajban vagy? – kérdezte, mikor Callie először
mondta meg neki a pozícióját.
– Minden fiatal harcosnak, akik az uram udvarához
csatlakoznak egy évtizedig küldöncként kell szolgálni a szokásos
erőnléti edzés mellett – magyarázta. – Így biztosítjuk, hogy
pontosan ismerjünk minden repülési útvonalat és felmérjük saját
vészhelyzeti landolási helyeinket, mikor víz feletti hosszabb
repülésünk lesz.
Megütötte őt a tudás fontossága, Alexander biztosra ment,
hogy a saját udvarában önként jelentkezzen, mikor felhívás
történt. És nemcsak elvett Callietól, megosztotta tudását vele, így
információikat összeadták, és együtt jobbá, erősebbé váltak.
– Annyi ambíció volt benned, mikor fiatalabbak voltunk, arra

- 51 -
számítottam, hogy mindent megtartasz amit tanultál – mondta
Callie neki több évvel azután, hogy elindultak az úton. – Miért
osztozol?
Alexandernek ezen gondolkodnia kellett. – Talán mert van egy
bátyám és szüleim, akik mindig megosztották velem amit tudtak?
– Megdörzsölte az állát. – És… azt hiszem azért, mert mikor
körbenézek a köztünk lévő legerősebbek között, csapatokat látok.
Kevés arkangyal és rangidős angyal igazi magányos csak. Ha van
bizalmon alapuló köteléked, amire támaszkodhatsz, az fontos
aspektus a hosszú idejű erőben.
Caliane ránézett azokkal a kék szemekkel, amik túlragyogták a
ritka ásványokat, amiket halandók és halhatatlanok is áhítottak.
– Néha Alex megijesztesz.
Felvonta szemöldökét. – Te csak finomabb vagy mikor az
ambícióidat hordod Callie. Egyikünknek sem felel meg, hogy
sima gyalogok legyünk. Tábornokok leszünk.
Igaza lett meg nem is.
Ő volt az, aki tábornokká vált, míg Caliane Sha-yi jobb keze
lett. Egy korsó mézsör felett vitatkoztak olykor-olykor, hogy igaza
volt vagy sem. Rámutatott, hogy a jobb kéz magasabb pozíció,
mint egy tábornok, és Callie rámutatott, hogy akkor sem volt
tábornok.
Az út során kötött barátságokat, bizalmon alapuló kötelékeket.
De mindvégig szíve nem kötődött senkihez, egy erős férfi volt, aki

- 52 -
szeretőt fogadott, mikor elöntötte a vágy, és aki kedvességgel
kezelte őket, de nem érezte a vágyat, hogy összekösse magát
velük.
Majd a sors megint nevetett rajta.

- 53 -
 8. fejezet

Zanaya soha nem találkozott még szemtől szembe egy

arkangyallal. Nem szokatlan. Sok fiatal angyal soha nem kerül
kapcsolatba arkangyallal, hacsak nem családtagok, vagy futnak
bele véletlenül, míg az arkangyal a Menedéket látogatja meg. Az
idő legnagyobb részén a Tanács tagjai saját területükön élnek,
míg az angyal fiatalság a Menedék védelmező karjaiban
biztonságban nő fel.
Azonban Zanayának nem volt ilyen lehetősége. Ő azon ritka
gyerekek egyike volt, akit messze az angyali otthontól neveltek
fel. Egyben ez is volt az oka, hogy miért nem ismert korabeli
angyalt, mikor Inj’ra Arkangyal seregének kiképző részére sétált
be. Végül köszönhetően mentorának, Mivonielnek legalább nem
teljesen zöldfülű volt.
Azt gondolta felkészült erre, de ahogy bement a barakkba, ahol
tíz másik angyallal fog majd élni, ötlete sem volt mit csináljon.
Ők mind együtt nőttek fel a Menedékben, viccelődtek vagy
beszélgettek, míg ő azt tettette, hogy elfoglalt a ruhái és csizmái
régi ládába pakolása miatt, ami az hálózsákja előtt volt, amit már
kiterített. Még több elfoglaltság, még több, ami miatt azt nézné
miért volt egyedül.
Zanaya figyelmen kívül hagyta az értést. Hozzászokott hogy

- 54 -
figyelmen kívül hagyja.
– Zanaya, ugye?
Megrándult a válla felől érkező puha hangra, megfordulva
sarkain azzal a személlyel találta magát szembe, akiről a
legkevésbé gondolta hogy beszélni fog vele. Míg Zanaya durva
tunikába volt öltözve, aminek derekán egy öv volt, Aureline puha
fakóbarna bőrt viselt, amit intenzív gondoskodással alakítottak,
majd gyakran használtak így a testhez idomult.
Zanayának egy pár bőre volt, azok Mivoniel ajándéka volt és
megbecsülte a szettet, a barakkon kívül máshol nem viselné. Ami
a tunikát illeti, nem mintha nem engedhetne meg jobbat
magának, az apja itt megtette kötelességét, de ötlete sem volt,
hogy egy ő korabeli nő mit visel, vagy mi volt az elfogadott.
A falu, ahol felnőtt, ott visszavonult katonák éltek leginkább,
nem lányok, vagy fiatalok. Öreg bőr, sima nadrág, vagy durva
tunika, ez volt az általános öltözék. Zanaya maga jött rá, hogy az
anyja által jobban szeretett köntösök nem a legjobb választás volt
új életében. Így a legegyszerűbb darabra ment, ami legkevésbé
ítéli meg vagy teszi nevetségessé.
Végül az egyik fiatal katona kuncogott és „vadnak” hívta őt,
mikor bement. Arcon akarta őt rúgni, de Mivoniel figyelmeztette,
hogy vérmérséklete a legnagyobb gyengesége. – Kontrolláld vagy
te leszel az, aki rosszabbul jössz ki belőle. Egy arkangyal sem akar
forrófejűt a soraiba.

- 55 -
 Így elfojtotta dühét és megtartotta magának.
Most Aureline, gyönyörű bőrében, bőre mint a sörér arany és
vastag és fényes fekete hajával, amik szárnyain is megjelentek,
hozzá beszélt. Zanaya nem tudta a másik nő mit akart, készen
állt, hogy kést szúrnak a bordáiba, de megint, visszaemlékezett
mit javasolt mentora.
– Figyelj az árulásra, de ne várd mindenkitől. Egy harcos
egyedül mindig elbukik. És nem csak a harcokról beszélek. Egy
magányos utat járni az életben… láttad mit csinált az anyád. Ez
egy kemény tapasztalat. Nem ezt akarom neked. És egy
harcosnak a harctársak rokonokká válhatnak.
Zanaya nem tudta elképzelni, hogy Aureline ilyen rokon lenne
a számára, látta a másik nőt a többiekkel nevetni, már meg tudta
mondani ő volt a népszerű a csoportban. Még inkább azért jött,
hogy kegyet gyakoroljon a kívülállón, s így jól érzi majd magát.
De Zanaya normálisan tartotta hangját és azt mondta – Igen,
Zanaya vagyok.
Aureline mosolya elmélyült, felfedte a gödröket az arcán, ami
miatt még bájosabb lett. – Aureline vagyok, de a barátaim
Aurinak hívnak. Te tényleg kint nőttél fel?
Mikor Zanaya bólintott Aureline szemei, amik meglepően
áttetsző barnák voltak, hatalmasok lettek. – Senkivel sem
találkoztam, aki így nőtt fel! Biztos lenyűgöző sztorijaid vannak.
– A szemeit forgatta. – A szüleim alig engedtek túl a Menedék

- 56 -
határain, még az után sem, hogy már nem voltam baba.
Zanaya nem tudta miért, de azt mondta – Lovagoltam. –
Furcsa volt ezt mondani, de Zanaya nem tetteti, hogy olyan, mint
a többiek. Mert nem volt. Az egész élete más volt.
Aureline szinte ugrált, szárnyai kicsit széjjel rebbentek,
felfedve az ősz színeket a fekete között. – Nem! – Kiáltása
odavonta a többiek figyelmét, de figyelmen kívül hagyva annyit
kérdezett – Ijesztő volt?
És ez volt a kezdete, amikor Zanaya megtanulta, hogy Aureline
kedves volt. Csak… kedves. Felfedezte, hogy a lány, aki a világon
a legjobb barátjává fog válni, kedves szülők nevelték szeretettel és
odaadással, és olyanok vették körül, akik kedvesek voltak.
Ennek eredményeként Aureline olyan ritka személy volt, aki
tisztán jó volt. Nem volt rejtett szándéka, sem sunyi oldala, sem
ébersége, hogy az emberek kétarcúak lehetnek. Zanayát néha
megzavarta, hogy Aureline mennyire a legjobbat feltételezte
mindenkiről, de egyben látta, hogy a legtöbben miatta próbáltak
jobbak lenni… mert nehéz volt bántani a személyt, aki a legjobbat
látta benned.
– Engem úgy neveltek, hogy az ilyen nyíltságot gyengeségnek
lássam – mondta barátjának vagy tíz évvel később, mikor egy
szoros és igaz barátságba rendeződtek be. – Az anyám azt
tanította, hogy ha megnyílsz az emberek előtt, akkor felhívod
őket, hogy vágjanak ki belőled egy darabot, majd hagyjanak

- 57 -
hátra.
Aureline átadott egy háromszög alakú gyümölcsöt, amit
vágott, ahogy az edzőtér kis falán ültek, nézték az idősebb
harcosok edzését. – Biztos valaki szörnyen bántotta, akiben
megbízott.
– Igen. – A férfi, aki Zanaya apja volt örökre megváltoztatta
Rzia útját. De – Azt hiszem egy ponton az embernek felelősséget
kell vállalniuk, hogy saját maguk. Hogy örökre visszanéznek… –
A halom visszahozott levélre gondolt, amit anyja egy dobozban
gyűjtött, levelek, amiket Camio ki sem bontott. – Ez stagnálás és
megszállottság.
Mert nem számított, hogy Rzia milyen gyakran átkozta
Camiot, hogy tönkretette az életét, egyben minden este érte sírt.
Zanaya biztos volt benne, ha az apja visszamenne Rzia életébe,
akkor nyílt karokkal fogadná az ágyába. Camio volt a napja,
összeaszott és keserű lett a figyelme fénye nélkül.
– Nem félsz? – kérdezte Aurelint, mielőtt barátja
megkérdezhette volna mit tud a megszállottságról. – Hogy bízol
és a végén elárulnak?
Aureline rágott, míg gondolkodott. Mert ez volt Aurivel,
kedves és nagylelkű volt, de a legkevésbé sem egyszerű.
Előttük a pöttyös macska, aki méltóztatott Zanayának
megengedni, hogy gondoskodjon róla, felugrott a falra közéjük.
Anisha ásított, hogy megmutassa éles fogait, elfogadta Auri

- 58 -
felkiáltását a szépsége miatt, majd összegömbölyödve aludni
kezdett. Az egyetlen jele Zanaya felé való szeretetének, hogy
selymes és sötét farka Zanaya combján feküdt.
Zanaya imádta a gőgös bestiát.
– Azt hiszem nem rúgott még eleget belém az élet – mondta
Auri végül. – És nem fogok olyan dolgok miatti félelemben élni,
ami még meg sem történt. – Újabb szeletet adott az édes, csillag
alakú gyümölcsből. – Addig bízok, míg elég erősen meg nem
rúgnak, hogy megránduljak.
Most Zanayán volt a sor, hogy gondolkodjon, ahogy harapott a
húsos édességből. – Azt hiszem engem sem rúgtak még meg. –
Még soha nem gondolkodott ilyen szavakkal. – De veled
ellentétben azért, mert én kevesekben bízok.
– Sokkolódtam. – Auri hangja száraz volt. – Nem mintha nem
haragudnál még mindig Meherre, amiért vadnak hívott.
Zanaya a barátjába könyökölt. – Azt tervezem örökre
haragudni fogok rá.
– Még akkor is, mikor lehajolt a földig és az elnézésedért
esedezett és elismerte, hogy csak egy farokcsóváló ostoba kölyök
volt, aki nagynak akart tűnni a barátai előtt?
Zanaya horkantott.
Aureline kis késével Zanaya felé mutatva azt mondta – Én
hittem neki, szörnyű volt olyat mondani, ez kétségtelen, de nem
olyan rossz, mikor nem a farkát csóválja.

- 59 -
 – Talán megőrülök és megpróbálok inkább olyan lenni, mint
te – mondta Zanaya morogva. – Adok az embereknek egy esélyt.
Még Mehernek is.
Ezt könnyebb volt mondani mint megtenni, de… Meher nem
törte meg a bizalmát, mikor egy kellemetlen eséllyel odaadta
neki.
A vörös fejű és széles vállú seggfej végül a barátja lett, hűséges
és igaz.
Ez volt Zanaya, egy nő képes a tünékeny bizalomra, de messze
mélyebb sebekkel és makacs, aki először meglátta Alexander
Tábornokot. Persze hallott már róla. Úgy tűnt az általa ismert
nők és férfiak fele hallott róla, és hogy fair legyen, sóhajtott
utána. Arany haj, szeme mint az elkapott villámlás, kifent test
egyenesen egy lázálomból, ezt mondták róla.
A másik fél, aki nem sóhajtozott utána harci taktikáit figyelte.
Meher folyton erről beszélt, mikor lehetősége adódott rá. – Azt
mondják Akhia-Solay harctéri örököse, könyörtelen, számító és
becsületen alapszik.
Zanaya senkit sem bálványozott hősként, és nem szándékozott
most elkezdeni. Egyben immunis volt a csinos férfiakra. Az apja
volt az angyal világ egyik legcsinosabb férfija, és míg Rzia
megszállottsága saját hibája volt, Camio sem volt hibátlan. Etette
őt Rzia áhítata, mikor illett hozzá, nem? A férfi örökké táplálná a
nő álmait.

- 60 -
 Majd úgy döntött unatkozik és tovább lépett, élő poklot
hagyott ébredésében.
Nem, a szépség nem uralta Zanayát. Sem az a típusú
arrogancia, amivel Alexander kétség kívül rendelkezett.
Kétsége sem volt képessége felől, hogy ellen tud állni a
csábításának… egészen addig a pillanatig, míg szemei össze nem
kapcsolódtak az embertelen ezüsttel.
A világa megállt. Csak megállt.
Minden szó, amit Alexander Tábornokról mondtak? Közel sem
voltak elegek. A férfi erő volt és szépség, és veszély. És mind oly
módon énekelt neki, ami más soha az életében.

- 61 -
 9. fejezet

Alexander nem állt készen Zanayára. Egy háromezer éves

véres tábornok, egy férfi, akit féltek és tiszteltek, és a nő úgy
szedte le, mintha suhanc lenne, mikor a nő volt az, aki épp csak
felnőtt.
A haja lenyűgöző volt, a göndör tincsek, amik hátának
közepéig értek és színe szokatlan volt: ezüst amit lila csókolt meg,
puha és buja. Az alkonyat élő formája. De ennek szépségét
elhomályosította bőre, ami az este színe volt, mikor a hold nem
kelt fel, hibátlan és sima. Kicsi, de éles formájú volt, és szemei
intenzív barnák, amit semmit sem adott ki, szárnyai az éjfél,
amiben ezüstös fehér pora volt.
Tudta volna kezelni kísérteties szépségét, sok csodás angyal és
vámpír volt a világon, és ő sokkal ágyba bújt már. De esélye sem
volt a lelke ellen. Heves váratlansággal tartotta meg tekintetét ez
a fiatal.
Döntetlen volt, nem volt neki ragadozó. A nő talán azt hitte
készen áll összegabalyodni vele, de halhatatlan terminusban alig
volt egy baba. Ez nem volt így a halandóknál, le tudott feküdni
egy alig húsz, vagy kicsit több éves haladó nővel bűntudat nélkül,
a halandók élete annyival gyorsabban telt.
Egy húszas éveiben lévő nő élete virágában volt, és tudott

- 62 -
magáról. Sok halandó ilyen korban már férjnél volt, babáik
voltak. Őt egy másik felnőttnek látták, még ha egy csinos
angyalinak is. És még akkor is óvatos volt kivel bújik ágyba. Soha
nem házassal vagy aki máshoz tartozott. Végtére is ez a szív és
lélek dolga volt. Egy kezén meg tudta számolni halandó szeretőit,
és mindre emlékezett, mindet meggyászolta.
Hanisha, annyira édes és kecses, de acél gerincű.
Sukhin, egy vad gyerek, aki ha tehette meztelenül élt.
Adah, aki szívéből alkotott zenét.
Isane, egy nyugodt szél, vak szemei olyat láttak amit ő soha.
Alexander csak röpke élvezet volt nekik. Egyik sem mutatott
semmilyen megszállottságot, egy jelentős veszély, mikor
halandók és angyalok kapcsolatáról van szó és egy olyan, amit
néhány halhatatlan élvezett.
De Alexander olyan nőket választott, akik mind valami más
megszállottjai voltak: művészet, vágy egy gyermekre, az elme
kitágítása, és még annyi más. Nekik ő egy zöldfülű volt. Ilyen
nem lehetne Zanayával, nem számított a nő mit hitt magáról.
– Százötven évesen – mondta Akhia-Solaynak, aki látta
érdeklődését és látta őt elsétálni. – Azt gondoltam minden tudok,
pedig csak edzetlen fiú voltam. Nem vágom le a szárnyait és
alakítom olyanná, amilyen szerintem lennie kell.
A tábornok, aki mentorból barát lett, felvonta szemöldökét. –
Azt hiszem senki sem alakítja át azt a lányt Alex. Az akarata egy

- 63 -
ragyogó tűz, de igen, a tüzet is el lehet oldani a durva kezeléssel.
– Kurtán biccentett. – Ez a tisztesség az, amit a fiúban láttam, aki
egy férfi szívébe nőtt fel. Büszke vagyok rá, hogy barátomnak és
harctársamnak hívhatlak.
***
Hazafelé a küldönc útjukon Zanaya mondta Aurelinenek és
harmadik rajtársuknak, hogy menjenek nélküle tovább. Őket
Esphares területén három különböző helyre küldték, feladatuk
dokumentumok vagy kis dolgok kézbesítése volt, és értelmes volt,
hogy hazafelé együtt repülnek. – Szükségem van egy kis időre
egyedül. Utolérlek.
Auri kifejezése azt mondta messze többet látott, mint Zanaya
szerette volna, de nem hallgatta ki őt. – Állandó sebességgel
repülünk és este keresünk majd.
Ők ketten eltűntek a távoli hegyek csúcsain túl, Zanaya leszállt
egy magányos szigeten a semmi közepén, így csak
gondolkodhatott, megtalálhatta egyensúlyát.
Az a pillanatnyi váratlan szemkontaktus Alexander
Tábornokkal megrázta őt, az alapok, amikről azt gondolta
szilárdak már csak rozoga kövek voltak. Elkapta a férfi válaszát
is. Az éberséget az őrületre, hogy mi lehetne. Nem tett ellene
próbát, de ahogy a férfi megtörte a szemkontaktust, tudta, hogy
semmit sem fog tenni.
Légzése kemény és gyors volt, megrúgta a kagylókkal teli

- 64 -
sziklákat, ami döglött halak szagát adta ki. A bűz megtelepedett,
odaillő ítélet volt az őrületére, ami kezdte megragadni.
Tudta a férfi mit mondott magának, hogy túl fiatal, hogy nem
ismeri magát, de soha nem Zanaya volt aki megrettent a
döntéstől. Tudta, hogy azt csak egy hajszál választja el a
megszállottságtól.
– Nem. – Egy kemény ígéret magának.
Nem vágyott a megszállott romantikus szerelemre. Túl sokat
látott az anyja keserű, üres életéből és egyszerre szánalmas és
gyötrelmes vágyódásából Camio felé, aki rohadtul nem törődött
vele. Mint ahogy Alexander sem törődött rohadtul Zanayával,
talán egy pillanatra elkapta a tekintetét, de a férfi nem volt
önmegtartóztató pap.
Mint apjának, Alexandernek is számtalan szeretője volt, egy
sem tartósan.
Zanaya nem lesz egy strigula a tábornok papírján.
Izmai feszesek voltak, felszállt a rajtársai után, elhatározta,
hogy követi az utat, amit kinézett magának. De az évszakok
teltek, nem tudott nem hallgatózni Alexander után, még ha a
fogát is csikorgatta és bedobta magát, hogy a lehető legjobb
legyen.
– Előttünk vagy – mondta Auri egy nap neki, arca izzadt volt
és mellkasa nehezem emelkedett. – Mindig a legjobb voltál, de
lehagysz és stratégiailag leversz mindenkit, kivéve engem, aki

- 65 -
épp csak fennmaradok.
– Nem maradhatsz csak fent – tisztázta Zanaya. – Mikor
tábornok leszek azt akarom te legyél a hadnagyom.
A barátja eltűrte haját. – Itt van Zan magabiztossága. – A
szavakat szeretettel mondta, Aureline mindig tisztában volt
Zanaya céljaival. – Mi van ha tábornok akarok lenni?
– Nem akarsz. – Zanaya úgy ismerte Aurit, mint a nő őt. – Túl
kedves vagy és gyűlölöd a fegyelmezés gondolatát.
Aureline megrándult. – Talán igazad van. De ettől leszek
rémes hadnagy.
– Nem, mert te csak követed a szabályokat, amiket a
tábornokod fektet le, és soha nem volt gondod ezzel. – Aureline
hajalmai nem tették őt gyengévé, csak mássá, mint Zanayát. Ezt a
finomságot Zanaya a legjobb barátjától tanulta meg. – Most
emeld fel a kardod, így ki tudjuk javítani a hibát a technikádban,
ami miatt megvertelek.
Kardjaik összecsaptak, a vibráció Zanaya fogaiba ment.
Igazság szerint Zanayának nem kellett biztosítania Auri
fejlődését a rangig, benne volt a képesség, nemcsak Zanaya húzó
céljai. Azonban a nő csontjáig hűséges volt, és zászlóját hozzá
akarta fűzni.
– Így soha nem leszel egyedül – mondta Auri egy nap, míg
Zanaya hű kutyája, Balan, selymes fekete bundával és élesen
meredő fülekkel, Zanaya mellett ment. – Így mindig lesz egy

- 66 -
hadnagyod, akiben hezitálás nélkül bízhatsz.
Zanaya mellkasa fájd. – Számítok is rá.
– És ne feledd Mehert – mutatott rá Auri komisz vigyorral. –
Ő is még fennmaradt.
– Mintha tudna. – Zanaya rég elfelejtette Meher kezdeti
udvariatlanságát, de soha nem lesz olyan neki mint Auri, egy
barát, aki azelőtt ölelte őt fel, mielőtt bármit tudott volna Zanaya
képességeiről vagy ambícióiról. – A fegyvermester egy
találkozóra hívott.
Auri szemei hatalmasak lettek a vallomástól. – Felterjeszt
majd.
Aurinak igaza lett. Háromszáz évesen, brutálisan fiatalon egy
rangidős rajparancsnokhoz képest, de Zanaya ezt a pozíciót kapta
a megbeszélés után.
Azon az úton volt, ami olyan erőhöz vezetett, amivel
irányíthatja létezését. Nem fogja visszatartani az anyja sértődött
gondoskodása apja hiányos törődése miatt. Nem fog meghajolni
és nyafogni angyaloknak, akik oktalan foltnak tartják az
udvariasság társadalmában. Nem lesz nyomás és enyhítés
magán, hogy passzoljon a világhoz.
Zanaya szándéka szerint a világ fog hozzá passzolni.
Ami Alexandert illeti… Arca égett, mellkasa szoros volt. Múlt
nyáron a távolból pillantotta meg, és az őrület, a megszállottság,
olyan keményen ütötte meg, mint előtte.

- 67 -
 Bármi is volt ez, nem halt meg.
***
Alexander csendben követte nyomon Zanayát az első
találkozásuk után eltelt években, poharat emelt, mikor hallotta,
hogy rangidős rajparancsnoknak nevezték ki a világ másik
oldalán lévő arkangyalnál, akit valaha Alexander is szolgált.
Ezekben a napokban Alexander nem szolgált, ereje annyi volt,
hogy sokan fenyegetésnek tartották.
Mind várt, figyelt, hogy lássa mikor emelkedik fel.
Azonban mikor megtörtént, Callie volt az első köztük, az ég
kék ékszer katlanja lett, fehér villámlással, és minden víz az
óceánokban, tavakban a világon jeges fehéren csillogott és
ragyogott.
A nő mindig erős volt, de most az arkangyalok erejével
ragyogott, és egy apró pillanatra meggondolták, hogy lehetne a
nő jobb keze, de volt köztük egy taszítás, aminek nem kellett
volna léteznie, és ez előremutatott az eljövendő időre. Két
arkangyal nem lehetett hosszú ideig egymás közelében.
– Fel fogsz emelkedni – mondta neki a nő egy évvel a
felemelkedése után, ahogy egymás mellett álltak a Menedék
egyik befagyott tava mellett, míg a hegyi szél üvöltött körülöttük.
– Az ellenségem leszel Alex, vagy a barátom?
– Barátod – mondta azonnal.
De Callie a fejét rázta. – Én is szeretném ezt gondolni, de egy

- 68 -
arkangyal ereje… Túl hatalmas erő van benne, olyan, ami fel
tudja falni a gyengéket, és az erőseket is nyomja. Néha azon
gondolkodom, hogy az arkangyalok a harcra épültek, ha mi
vagyunk a kontroll a világban, az biztosítja, hogy egyikőnk sem
telepedik le túlságosan, lesz túl gőgös, túl sok ennek a területnek.
Callie mindig önelemzőbb volt köztük. Alexander inkább
gyakorlatias volt. Leguggolt, felvett egy jégdarabot és átcsúsztatta
a tó fagyos felületén. – Azért leszek a barátod, mert ez előnyös
hosszú távon. Nem láttad, hogy azok az arkangyalok, akik a
legtovább uralkodtak azok, akiknek legalább egy erős köteléke
volt a Tanácsban?
A Tízek Tanácsa most tele volt, de legalább öten Ősiek voltak,
egy lábbal már kint a világból. Alexander magabiztos volt, hogy
mikor Aludni mennek, eonokon át nem jönnek vissza, már ha
visszajönnek.
– Néha – mondta mostanában az anyja – túl sokáig élünk. Túl
az időnkön. Aludnunk kell és engedni a fiatalokat.
Alexander keze összeszorult. – Az anyám az Alváson
gondolkodik – mondta Callienek, anélkül, hogy válaszolt volna a
megjegyzésére a Tanácsról. – Apám is vele megy persze. –
Cendrion szerelme Gzrel iránt annyira tartós volt, mint a másik
irányból.
– Tudod mit szerettem mindig a szüleidben? – kérdezte Callie.
– Hogy kedvesek egymáshoz. Észrevetted valaha? Az anyád

- 69 -
mindig megcsinálja apád esi teáját, és ő minden reggel kiteszi
anyád papucsát, így mikor kimegy a kertbe a lába nem fázik
majd.
Hangja megint merengő lett. – Mikor gyerek voltam azt
gondoltam a szerelem nagy romantika és hatalmas dráma, de
most már megértem, hogy a szerelem az apró kedvességek
konstellációja. – Kezét a vállára tette, mert továbbra is guggolt
mellette, szárnyai a jégen és hón volt. – Hiányozni fognak neked.
Vállat vont, de nem erősen, hogy leseperje a kezét, a nő azon
kevesek egyike volt, akitől elfogadta a támogatást, nem volt
köztük egyenlőtlenség, még akkor sem, ha a nő a Tanács tagja
volt. Ha maga nem lett volna ennyire erős, akkor a jobb keze lett
volna. Talán kemény fejűek, de egyben kérdés nélkül megbíztak a
másikban.
– Ez bolondság – mormogta. – Már nem vagyok csecsemő.
Teljesen felnőtt, erős férfi vagyok.
– A szeretetnek nincs lejárati dátuma Alex – mormogta Callie.
– Létezésed minden eonjában szeretni fogod őket, és hiányozni is
fognak. De azt hiszem ha alszanak, akkor nem örökké teszik,
nem, mikor van két fiúk, akiket imádnak. Felébrednek majd és
figyelnek rátok. Ez az ő módjuk.
Alexander nem tudott megszólalni, szíve hatalmasra tágult, a
nő szavainak hatása alatt volt. Egy évtizeddel később magához
ölelte azokat, mikor szülei elmondták neki és Osirisnek, hogy

- 70 -
Aludni fognak. Egy utolsó ölelés anyja karjaitól, egy utolsó
érintés a vállán apjától, az emlékeket elméje kövébe véste.
– Annyira erősen ébren akartunk maradni az utazásod
következő állomásáig – mormogta Cendrion neki. – De a
fáradság nehéz súly a csontjainkban fiam. A jövőben felébredünk,
hogy lássuk a dicsőséged. – Odanézett, ahol Osiris Gzrelel
beszélt. – Vigyázol Osirisre? Tudom, hogy ő az idősebb, de
ezekben a napokban leveszett az alkímiai kísérletekben, és
aggódunk-
– Nem kell apám – biztosította Alexander a férfit, aki gyengéd
kezekkel nevelte fel, messze túl gyengéddel egy lázadó Alexander
gyerekhez, aki másfelé ment volna Osiris segítő keze nélkül. –
Biztosítom, hogy a bátyám biztonságban és védve legyen, még ha
az elme útjain is vándorol. – Mintha az életben a pozícióik
felcserélődtek volna, ő volt most az idősebb, aki figyel sokkal
inkább elméleti testvérére.
Az utolsó feszültség is eltűnt az apjából, arca meglepően
fiatalos lett.
Mikor Aludni ment szeretett Gzreljével, két fia vigyázó
szemekkel nézte, akik biztosították szüleik Alvó helyét és hogy
senki se férjen hozzá, csak ők. Utána Osiris visszament a
szigetére, amit hatalmas laborrá változtatott.
Ahol most már nem voltak ágyasok, csak egy kis számú
asszisztens és más dolog.

- 71 -
 – Többé nem érdekel a test, kisöcsém – mondta legutoljára
Osiris Alexandernek, mikor erről beszéltek. – Túl sokat láttam. –
Öklét nyílt tenyerébe nyomta. – Ha csak valóra tudnám váltani.
Mélyen nevetett, bátyja meleg ölelésétől Alexander megint
gyereknek érezte magát, és mégis volt egy majdnem őrült
minőség most Osirisben, ami miatt Alexander bizonytalan volt. –
Néhány módon, öcsém – mondta Osiris – és más módokon te
vagy mester, egy stratéga, akit senki sem ver meg a harcban.
Ahogy Alexander elrepült Osiristól azon a napon, elméje
visszament, ahhoz a beszélgetéshez, és hírtelen volt egy vakító
gondolata, hogy Zanaya egy nap túltaktikázza őt. Dühítőnek
kellett volna lennie az elképzelésnek… de nem volt az. Mert ha a
nő eljut odáig, elég idős és erős lesz, hogy többé nem kell
küzdenie az iránta érzett vággyal.
Alexander egész teste égett a gondolatra.

- 72 -
 10. fejezet

Este volt, mikor visszarepült a területre, amit Epsharesnek

„igazgatott”, az igazság az volt, hogy tetszett neki, hogy nem
felügyelik, mivel Akhia-Solay is Aludni tért. Alexander azért
kapta meg a területet, mert a Tanácsban senki sem akarta
látókörén kívül tudni. Azon gondolkodott vajon szerintük
lázadást akar-e szítani.
Alexander horkantott, ahogy leporolta a koszt otthoni
gyakorló terén a következő hajnalon, lába csupasz volt, testén
nem volt más, csak a helyre jellemző festékcsíkok. Alexander
nem volt idióta. tudta, hogy egy angyal, nem számított mennyire
volt erős, nem hívhatott ki egy arkangyalt és került ki győztesen.
Az arkangyalok messze az angyalok felett voltak, mint az
angyalság a halandók felett.
Kihagyta a botot a padlón, felpördült, majd mindkét lábán
landolt, amitől a por kis felhőkben szállt fel. Nem volt éljenzés,
sem bátorító kiáltások. Ezeket a reggeli edzéseket egyedül
végezte, a határáig nyomta magát és azon túl. Az elméjében egy
igazi tábornok jobb formában volt, mint katonái.
Ezt jelentette a vezetés. Alexander felemelkedése után is ilyen
akart maradni.
De az évek múltak, a felemelkedése csak bolondság volt a

- 73 -
vállain, amit a többiek tettek rá. A növekedés hiányának csak egy
pozitív kimenetele volt, Esphares kezdte őt megint igazi
tábornokként használni. Így Alexander egy másik arkangyal
serege elleni könyörtelen harcba repült.
De mikor annak az arkangyalnak a tábornoka biztonságban
maradt a front vonalak mögött, Alexander az első sorban volt.
Ezért tért haza győzelemmel, újabb nagy területet csatolt
arkangyala területéhez.
Mikor Esphares Callie irányába akart nyújtózni, Alexander
lebeszélte. – Ő fiatal arkangyal, alig született – mondta, az
egóhoz beszélt, mert egy ilyen öreg arkangyal ego volt és semmi
más. – Többet ér el, ha a mentora lesz. A legnagyobb fenyegetés a
Tanács számára a kor és távolság, ő lehorgonyozza a világba és
ereje az öné lesz.
Az utóbbi hazugság volt, Callei mindig ismerte az elméjét, és
nem lenne senki bábja. De a többi… igen, az elég igaz volt. Most,
hogy közel dolgozott egy Ősivel, aki az arkangyala volt, kezdte
látni, hogy ez a lény semennyire sem hasonlított az angyalokhoz.
Az idő felében mikor Esphares Alexandert nézte, úgy érezte egy
idegen intelligencia, hideg, távoli, felméri mint ételt.
– Ez lesz az, amivé egy nap válok? – mondta neki Callie, mikor
Esphares meghívta vacsorára és ő elfogadta, így meglátogathatta
Alexandert. – Egy empátia és emberség nélküli lény?
– Nem tudom. – Alexander nem tudta elképzelni így barátját,

- 74 -
gyerek csapatukból Callie volt a legempatikusabb, aki a
hátrányos helyzetűek nevében beszélt. – Feltételezem megtudjuk
majd.
Callie nevetett, haja fekete napfény volt. – Ó Alex,
visszatartasz, hogy túl mélyre süllyedjek.
Vállat vont. – Miért aggódni a jövő miatt, amit nem látunk,
nem tudunk? Éljünk a mostban, és a többivel később
foglalkozunk. Cassandra nem őrült volna meg, ha ezt meg tudja
tenni.
– Igazad van – mondta Callie, de szemei puhák, ködösek
voltak. – Mégis néha van egy furcsa érzésem, hogy a sors
megvisel, a tudás ami a jövőben van, amit ha tudnék elkerülnék.
Túl nagy kár, hogy Ojewo eltűnt, már nincs élő látónk.
Sóhajtott, a fejét rázta. – Vagy talán minden arkangyal egy
kicsit őrült. – Egy kis mosoly kíséretében nézett fel. – Lehet te
leszel az, aki hamarosan ilyen kijelentéseket tesz.
Alexander morgott, fejét rázta. – Nem fogok felemelkedni.
Erős vagyok, de tisztán nem a megfelelő személy egy
arkangyalnak, vagy már a Tanácsban lennék. Az a tervem, hogy a
világ legjobb tábornoka legyek.
Callie tovább nézte őt. – Ezzel soha nem leszel elégedett.
– Ez van csak. – Minden beszéd a felemelkedéséről csak a
büszkeségének beszélt. És egy büszke harcos halott harcos volt,
ha nem volt meg a képessége, hogy visszahúzza magát. – Talán

- 75 -
lehetek a jobb kezed végül. Még mindig nem találtál állandó jobb
kezet?
– Nem. De vannak lehetőségek. De te és én? – A fejét rázta. –
Túl sok arrogancia van benned Alex. Állandóan harcolnánk, hogy
kinek van igaza és ki tévedett.
Ezzel nem tudott vitatkozni. – Akkor reméljük, hogy soha nem
kell semmilyen sereget vezetnem a csapataid ellen Callie. –
Szavai csendesek voltak, csendesebb, mint ahogy Alexander
valaha beszélt. – Az megsebezné a szívemet.
Callie megérintette az ujjával a karját, gyorsan megrándultak a
taszítóhatás miatt, ami úgy tűnt nem fog eltompulni, mikor tiszta
lett, hogy soha nem fog felemelkedni. – Azt hiszem most elég
biztonságban vagy – mondta, mikor ujjait köntöse anyagába
törölte. – Bármit is mondtál Espharesnek, úgy tűnik próbál a
mentorom lenni a Tanácsban.
– Bocsi miatta. – Alexander vállat vont. – Az én hibám.
– Nem. Ő egy arkangyal, aki a Tanács ki nem mondott
szabályait is ismeri. – Acélosan nézett. – Elfelejtette, hogy
minden tag egyforma. De nem számít. Tanulhatok az öregtől, míg
soha nem felejtem el ki vagyok.
Ajkait összeszorította. – Tudod, hogy Aludnia kellene? Nem
kérem ki erről a véleményed, ez olyan lenne, mintha árulást
követnél el, ha egyetértesz, de mindketten tudjuk, hogy igazat
mondok. A fajunk talán halhatatlan, de nem határtalan időre és

- 76 -
térre vagyunk alkalmasak.
– Fiatalok vagyunk – mondta Alexander, csak bosszantotta
barátját. – Azon gondolkodom hogy ilyennek érezzük-e
magunkat majd remegő öreg Ősiként.
Callie élesen nézett rá… majd mindketten nevettek a
gondolatra, hogy olyan öregek lesznek, mint Esphares és nem
akarnak Aludni. Alexander tudta nagyon valószínűtlen, hogy
ilyen nagy kort megér majd. Mint egy háborúra hajlamos
arkangyal tábornoka, többször ment csatába, mint hasonló
társai.
El fog jönni az idő, mikor egy gyorsabb, erősebb, jobban edzett
személy ellen lesz és az lesz a vége Alexandernek, Esphares
Arkangyal Első Tábornokának. Nem kerülné el a halált a
harcban, a harc miatt született, és volt értelme, hogy egy nap a
harctéren hal meg.
Így az elkövetkező években egyik harcból a másikba repült,
míg Esphares egyre jobban megőrült, míg már Alexander kezdte
látni, hogy a Tanács kezdett összeállni ellene, Espharest olyan
veszélynek tartanák, hogy saját sérelmeiket félretennék.
És ezt a tényt Callie nem beszélhette meg vele, mert azzal
árulásba csábítaná, és bármit mondhattak Alexanderről, de senki
sem hívta hűtlennek. Azonban senkit sem követett vakon. Így a
minden háborút lezáró háború sötét fellege lebegett a
horizonton, ment, hogy beszéljen Espharessel egy mély

- 77 -
barlangszerű udvarban, amit a hegyekben tartott fent, s folyton
belepte a hó és jég területének ezen részét.
Espharesnek többé nem volt jobb keze mióta Akhia-Solay
Aludni ment, kezdte Alexandert így kezelni, mintha övé lenne a
pozíció. Ma szavalt és tombolt, ahogy a kőasztal körül mászkált,
amin megjelölte hogy akarta csapatait elhelyezni a következő
harcra.
Alexander várt, míg ura kimerült első dühében, majd kezét az
életébe tette. – Ha csapatot teszünk oda – mormogta, az egyik
területre mutatott – az ellenségei rájuk omlasztják a sziklákat,
megölnek vagy megsebesítenek több ezreket egy csapással.
Mikor Esphares csendben maradt szemei ragyogtak,
Alexander tovább folytatta, hogy lassan, precízen megsemmisítse
arkangyala „tervét”.
Esphares szárnyai ragyogni kezdtek, ami soha nem volt jó jel.
– Ostobának nevezel, fiatal kölyök? – A düh az egykor helyes
arkangyal vonásait önmaga karikatúrájává tette.
– Nem uram. Több ezer éve nézek fel önre. Akhia-Solay
tábornok csodás volt, de nem tudott volna mindig nyerni, ha nem
egy ugyanolyan briliáns arkangyallal dolgozik együtt. –
Megtartotta Esphares pillantását, bár fájdalmas dolog volt egy
arkangyali erőtől duzzadót megtartani. – Soha nem követett még
el egy ilyen hibát ezelőtt.
A halálos ragyogás nem tompult, de valami Alexander

- 78 -
szenvedélyéből átjutott Esphareshez és a kőtáblára bámult. –
Miért nem láttam? – A kérdést majdnem magához intézte.
De Alexander válaszolt. – Mert fáradt uram, és egy fáradt
harcos mindig elesik a harcmezőn. Ez olyan szabály, amit maga
tanított nekem, mikor csak suhanc voltam a seregében.
– Az arkangyalok nem fáradnak el gyermek – mondta
Esphares, és ahogy Alexandert nevezte az határozott sértés volt.
Alexander figyelmen kívül hagyta. – Mennyi emléke van
uram? Mekkora a súlya a történelemnek önben? Mennyire
erősen töri össze?
Esphares megpördült, szárnyait kitárta és erőszakos
mozdulattal összecsapta, ami erős szelet keltett és lesöpörte a
darabokat a harci táblán. – Arkangyal vagyok! A kapacitásom
végtelen!
– Igen – mondta Alexander. – De megvan az oka, amiért a
Tanács tíz vagy kevesebb tagú. Soha nem több. Vagy a világunk
jobban égne, ha arkangyalok akrangyalok mellett élnének. Van
oka, amiért Alszunk. Lehetünk végtelenek, ez igaz, de az anyám
azt mondta, hogy a végtelenség egy rejtett átok. Nem látjuk a
véget, sürgetés nélkül élünk. Kezdünk kicsi és szörnyű módokon
eltompulni, hogy észre sem vesszük.
Esphares rábámult, halál volt a szemeiben. – Tompának
nevezel, Alexander?
Alexander fél térdre ereszkedett, szárnyait kitárta maga

- 79 -
mögött. – Soha nem szolgálok majd olyan arkangyalt, akinek
olyanok a stratégiai képességei mint az öné, uram. Soha nem
ismerek majd olyat, kinek ilyen gazdag a harci tudása az
elméjében. – Felnézett, megtartotta a tekintetet, amit talán
életében utoljára lát majd. És igaznak hitt ítéletét kimondta. – De
inkább halok meg ma, minthogy lássam az egymást követő kis
hibák miatt a fénye eltompul.
Pislogott, a mozdulatlanság hiánya volt.
Majd Esphares kifújta a levegőt. – Ennyire rossz, Alexander?
Észrevette, hogy elmúlt a veszély, Alexander térden maradt,
Esphares mindig megérdemli tiszteletét. – Kezd oda jutni uram.
Újabb év és nem hallgatna meg. Halálra csapta és olyanok
vennék körül, akik félnek öntől és azt mondanák, amit hallani
akar tőlük.
Esphares, arcának egyik oldalán lévő seb a történelem eleme
volt, amit soha nem magyarázott meg és senki sem tudta rá a
választ, ami meghazudtolta az angyalság gyógyító képességeit,
Alexanderhez ment és kinyújtotta kezét. Elfogadva Alexander
hagyta, hogy arkangyala talpra húzza.
– A hivatalos feljegyzések szerint soha nem voltál a jobb
kezem – mondta Esphares – de egy jobb kéz hűségével és
bátorságával szolgáltál, és soha nem feledem el. Most menj
Alexander. Gondolkodnom kell.
– Uram. – Alexander meghajolt, kiment a szobából, majdnem

- 80 -
biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó, hogy a szürke sólyom
szárnyú arkangyalt utoljára látta a következő eonokig.
Igaza volt.
Esphares eltűnt a helyre, ahol titokban és ismeretlenül Aludt,
és a háború viharos felhői eltűntek, a Tanácsban kilencen
maradtak. Alexander feladata volt, hogy Esphares legbecsesebb
dolgait elrendezze és ezt teljes tisztelettel tette. Mikor
megelégedve végzett, akkor kezdett el másik pozíciót keresni.
Rég elhagyta a felemelkedés gondolatát. Így az figyelmeztetés
nélkül érkezett, egy lehetetlen erő kicsapása, ami miatt
felszárnyalt az égbe, egy hollóval, akit elkapott felszállása pokla.
Mindketten leestek, a holló elégett, ahogy Alexandert megcsapta
egy villámlás, ami fémet küldött szét csontjaiban és
összeolvasztotta a kővel a távoli szigeten, ahol leszállt.
A holló tollai benne voltak az olvadásban, fekete szálak a
fémben.
Alexander kiáltott és szájából ezüst villámlás ömlött ki, ami
folyékony arannyá vált, s égetett. A világon a fém megolvadt,
megcsavarodott a tájakon, furcsa és csodás alakokba fagytak
meg. Az ég ezüst, majd erőszakos arannyal ragyogott pislákoló
ragyogásában.
Nem volt este.
Csak ragyogó fémes nap.
Mikor véget ért, kitört a kőből és guggolva ült le a hegytetőn,

- 81 -
vére olyannak érződött, mint a folyékony fém és ereje annyira
hatalmas, hogy végtelennek tűnt. És megértette Esphares miért
nem akart Aludni térni. Megértette, milyen volt mohónak lenni
az erőre. Megértette, hogy most már a bolygó tíz legerősebbjének
tagja volt.

- 82 -
 11. fejezet

Mikor az ég ragyogó fémmé vált Zanaya felett, egy halálos

kard, az lándzsa volt a szívének. Tudta mi történt mielőtt a hírek
elterjedtek volna az angyalok közt, hogy Alexander Első
Tábornok felemelkedett. Ha előtte elérésén kívül volt, akkor most
már lehetetlen lett elérni őt.
Zanaya sikítani akart az égbe, majd magára.
– Nem leszek az anyám, megszállott egy férfi iránt, míg a
megszállottság leszek maga! – kiáltotta Aurinak, ahogy
harcoltak, legjobb barátja volt az egyetlen, aki tudott Zanaya
vonakodó megbűvöléséről az elérhetetlen Alexander irányába. –
Nem fogok!
Egyik karjával blokkolta a mozdulatát, Auri kiseperte Zanaya
lábát alóla, de Zanaya villám gyorsasággal elgurult.
– A legkevésbé sem vagy az anyád – mondta barátja, légzése
kemény volt, ahogy köröztek. – Nem mintha teljesen elzárkóztál
volna és nem néznél más férfira. Ha jól emlékszem, beleestél egy
inkább finom falatba a legutolsó határ találkozón.
Zanaya felpördült egy veszélyes rúgásra, de barátja gyors volt,
megragadta lábát és megfordította, elkerülte Zanaya szárnyait,
ahogy kicsapott felé. Zanaya csodás harcos volt, akihez kevesen
értek fel. Csak kevés mozdulat volt, amit használhatott és Auri

- 83 -
nem látta már ezerszer. Ami miatt hajtotta magát, hogy jobb,
gyorsabb, innovatívabb legyen.
– Nem engedem magam kiszáradni és elfújni, mikor ő egy
háremen rágja át magát – mormogta a következő pihenőnél,
ahogy újra kezdték a küzdelmet, miután döntetlen lett a korábbi.
Nem mintha féltékeny lenne Alexander szeretőire. Az őrület
lenne, mikor ők ketten szó szerint nem is érintkezek, de utálta,
hogy volt fogása rajta, ami miatt még jobban tudatában volt kivel
bújt a férfi ágyba.
Ami Zanayát illeti… ő rossz volt, nem? Nem ígért semmit
szeretőinek, csak a testet adta és szeretetét, mindig elvágott
mindent, mielőtt a szenvedély érzelemmel olvadt volna össze. –
A megszállottságom az elmém formája – ismerte be Aurinak,
dühös volt magára miatta. – Mintha most, hogy tudom
Alexander létezik, nem tudom teljesen magam másnak adni. Ami
pontosan olyanná tesz, mint Rzia.
– Te mondtad, hogy anyád addig vágyakozott apád után, míg
feladta magát és világa kis mérgező hely lett – vitatkozott vele
barátja. – Zanaya, talán megigéz Alexander, de semmit nem tesz,
hogy elfojtsa a növekedésed.
Zanaya morgott, és blokkolta Aureline ütését. – Inkább nem
érezném a megbűvölést – szűrte fogai közt. – Mintha egy méh
dongna a fejemben. Ki akarom szedni onnan!
Aureline felegyenesedett harci pózából, a szünet jelére

- 84 -
feltartotta kezét. – Tudod, ha bárki más lenne Zan, azt
mondanám beszéljen egy gyógyítóval, legyen túl a
megszállottságon.
Zanaya elpirult. – Igen?
– Igen. Mert a gondolat, hogy elérj egy arkangyalt? Az
lehetetlen cél. De nem mindenkinek. Te vagy az. – Aureline
csodás és intelligens szemei sokkal hatékonyabban tartották őt a
helyén, mint bármilyen küzdő állás.
– A vágyad az első ok, amiért nem hiszem, hogy téveszméd
lenne – mondta barátja. – A második, hogy vártam rád az
udvarában, mikor Alexanderrel útjaitok keresztezte egymást.
Láttam, hogy nézett rád. Nincs a fejedben, a reakció köztetek…
átható volt. Nyugtalanító intenzitásában, ha őszinte akarok lenni.
Aureline beleharapott alsó ajkába. – De ez egy hosszú út lesz
barátom. Ki a férfi? Mikor egy harcos társról van szó, nem jön
össze alacsonyabb rangúval, mint tábornok. Más lenne, ha nem
lennél harcos. Ez miatt vonzódik hozzád, mert az vagy aki. De
nem fekszik le veled, ezzel megváltoztatná a létezésed folyását.
– A szart – mormogta Zanaya, ökölbe szorult kezével az
edzőkör falába csapott. – Teljes kontrollom van az életem felett.
Aureline kíváncsian bölcs pillantással nézett rá. – Talán hiszel
ebben Zan, de az évek, amik elválasztanak, az erőkülönbség…
nem érzed, mikor az urunk közelében vagy? Egy nyomás a bőrön,
egy hatalmasság érintése, ami elemi.

- 85 -
 – És nem vagy halandó – folytatta Aureline – hogy kaotikus
sebességgel nőj bele a testbe és lélekbe. Angyal vagy, a
halhatatlanság követelései és ajándékai szerint nősz. Nem vagy
elég kemény vagy öreg, hogy elfogadj egy arkangyalt és önmagad
maradj. Az elméd még túl képlékeny. – Az asztalhoz ment, ahol
fegyverek arzenálja volt, megragadott egy botot. – De oda
juttatunk.
– Az ambícióim az enyémek – mondta Zanaya, elkapta a
botot, amit Aureline odadobott. – Nem változtatom meg
semmilyen férfiért.
– Nem mondtam hogy kell. – A kör közepén csaptak össze,
mindketten nyomták a botokat. – Azt mondom Alexander
Arkangyal az erőt látja benned és azt akarja nőj bele és talán
felgyorsíthatjuk a folyamatot.
Zanaya hezitált, végül Auri botja a torkánál kötött ki.
Figyelmen kívül hagyta, azt mondta – Tényleg hiszel benne? – Ez
fájdalmasan nehéz volt számára, hogy megengedje magának a
sebezhetőséget, de ha volt valaki, akinek feltehette ezt a kérdést,
ami átvágott külső páncélján, hogy felfedje puha belsőjét, akkor
legközelebbi barátja volt.
Aureline hátrahúzta a botot, alkarjával törölte meg homlokát.
– Igen. Ti ketten… az a pillanat… Olyan követelő kötelék, ez nem
az én sorsom Zan. Ez túl sok, túl erőszakos. De neked? Igen.
Aureline az arcát kutatta. – De biztos vagy benne? Nem

- 86 -
hiszem, hogy az ilyen vonzalom komfortos lenne. Mindig
mindent követelne, azzal fenyegetne, hogy a szenvedély
markában törsz össze.
Zanaya Auri szüleire gondolt, és édes kedvességükre a másik
felé. Miután látta, úgy döntött akar egy ilyen szerelmet. Egy
meleg szerelmet és szívet, és semmi olyan sötét megszállottságot,
mint Rzia vágya Camio iránt. És mégis anyja lánya volt, és az
egyedüli férfi, akivel lehet, akivel eltöltheti az örökkévalóságot,
egy arkangyal, aki nem biztos, hogy jó neki.
Mint Rzia és Camio… kivéve egy kritikus tényt.
– Ha valaha is együtt leszek Alexanderrel – mondta végül – az
olyan szilárd lesz, mint a hegyek kövei. Nem játszik majd bizalmi
játékokat. A tábornok, aki benne él, túl sok becsület van benne.
És hűség Auri, az sokkal fontosabb nekem bármely ékkőnél.
Aureline lassan bólintott, tekintete töprengő. – Sok sikert
kívánok Zan. Tudod a legjobbakat remélem neked.
Zanaya dédelgette a tudást, hogy Aureline mindig megértette.
– Végig az úton Auri – mondta. – Együtt. Tábornok és hadnagy.
Auri vigyorgott és felemelte botját. – Végig az úton.
***
Két nappal később egy csatával kellett foglalkozniuk a határon,
miután a szomszédos arkangyal olyan hangulatba került néhány
röhejes apróság vagy vétek miatt. A szerencsétlenség annyira
állandó volt, hogy mind a szemeiket forgatták, Zanaya extra ételt

- 87 -
tett ki biztosan elkényeztetett iker macskáinak, és azzal kibírják.
Normális nap volt a határ felett az égen, senki sem ment
vérre… míg Aureline nehéz harci lándzsát nem kapott a nyakába.
A fegyver annyira brutális volt, hogy majdnem lefejezte.
Zanaya sikított, lefejezte az angyalt, aki ilyen halálos csapást
mert mérni legjobb barátjára, mikor mind tudták, hogy a harc a
show része volt, semmi, csak ego. A többiek, mindkét oldalon,
óvatosak volt, hogy ne csináljanak semmit, ami halálhoz vezetett.
Az ilyen korlátozás ki nem mondott szabály volt amikor határ
csatákról volt szó, ami másnapra kifújt.
Raja heves vonalat alkotott Zanaya felett, szemük vérben
forgott.
Meglepődve mind a lövéstől és annak megtorlásától, a másik
fél visszahúzódott, ahogy Zanaya leszállt Aureline összetört teste
mellett. A terror úgy folyt át rajta, ahogy soha nem hitte, hidegen
mint a jég. Nem akarta látni legjobb barátja fejét külön a testétől,
szárnyai töröttek és kicsavartak. De oda kellett néznie, nem adja
fel Aurit, hacsak nincs már remény.
Legjobb barátja törött szobor volt, amit vörös festett.
A rémületes lándzsa a földhöz szegezte, lábai és gerince eltört
az égből való erőszakos leeséstől, és csodás szárnyai csúnyán
összetörtek, hogy úgy tűnt vérben úszó tollas ágyon feküdt. De a
szemei… – Auri! – Zanaya szíve megint verni kezdett. – Auri!
Áttetsző barna, a pupillák hatalmas fekete medencék,

- 88 -
kétségbeesetten kapaszkodtak belé, de Zanaya szinte érezte,
ahogy az élete kezd elcsúszni. Aureline fiatal volt, nem volt meg
benne az idős angyalok gyógyuló képessége. De ha Zanaya meg
tudja tartani feltépett nyakát, a feje nem válik le teljesen a
testéről, akkor talán életben tudja tartani Aurit, míg a gyógyító
dolgozni kezd rajta.
Keze remegett az erőtől, hogy valamit tennie kell, Zanaya
megállította magát, hogy ösztönösen kihúzza a szörnyű fegyvert a
torkából. Az darabokra tépné Aurelinet. Helyette felkiáltott a
rajához – Meher!
Barátjuk egy pillanattal később szállt le, arcán a düh és
fájdalom maszkja volt. – Mire van tőlünk szükséged?
Zanaya rájött barátja azt hitte Aureline halott, kész volt a
bosszúra. – Életben van, de arra van szükségem, hogy kivágd a
lándzsa végét, így a gyógyítóhoz tudok vele repülni.
Meher arca egy pillanat alatt omlott össze, majd kihúzta magát
és eltette harci baltáját, hogy elővegyen egy kis kardot fűrész
éllel, amit otthonról hozott, a szülei választották neki, mikor elég
idős volt, hogy elhagyja a Menedéket. Ez tradicionális kard volt
az ottani halandó törzsnél, amit a fiataloknak adtak, mikor
felnőttek lettek.
Mikor sok angyal csak elvette volna a kardot a halandók
tradícióját figyelmen kívül hagyva, Meher teljesítette a földhöz
kötött feladatokat, hogy kiérdemelje. Ez egy nehéz kaland volt

- 89 -
neki, mert szárnyai voltak, és gyakran hangoztatta bátorságát. De
ma nem volt nevetés, nagyszájúság Meherben.
A bőre feszes volt az arcán, leguggolt Auri mellé.
Míg Zanaya stabilan tartotta Aureline nyakát és fejét, Meher
óvatosan kezdte levágni a lándzsát barátjuk nyakánál. – Ne menj
el Auri – suttogta ahogy fűrészelt. – Még nem gyűjtöttem elég
bátorságot, hogy elhívjalak egy sétára. – Könnyek folytak végig
erős, sztoikus arcán, de nem hezitált a fűrészeléssel. – Csináltam
egy udvarló ajándékot neked. Kérlek ne menj el.
Zanaya szíve összetört, majd megkeményítette, ahogy Aureline
nyakát tartotta. És mikor látta, hogy barátja szemei kezdenek
becsukódni, akkor azt mondta legkeményebb hangján – Nem.
Nem engedlek meghalni Auri. Megtiltom.
Aureline szemhéjai felemelkedtek, a legapróbb nevetés volt
benne. De nem beszélt, vér bugyborékolt a szájából. Zanaya
ennek ellenére is hallotta. – Igen – mondta neki. – Nincs
gondom a magabiztossággal. Most maradsz. Vagy máskülönben
nekem kell megvigasztalnom Mehert, és tudod mit érzek a vörös
hajúak iránt.
Meher tovább fűrészelt, faforgács esett Aureline arcára és
mellkasára.
Sokáig tartott. Zanaya tudta, nem volt mód siettetni, hogy ne
öljék meg vele Aurelinet, de testének minden izma megfeszült a
vágyra, hogy rákiáltson Meherre siessen. Végül Aureline nem

- 90 -
maradt öntudatánál többé. Ez nem az akarat kérdése volt,
testében nem volt több erő.
– Még él – mondta Zanaya Mehernek, mikor a férfi nehezen
kezdett lélegezni, keze remegett. – Fejezd be a vágást.
Ő fogait csikorgatva tette meg.
Addig rajuk egyik tagja leszállt és letépte kézzel varrt, finom
anyagú tunikáját, felfedve az ágyékkötőt és melleit, amiket szíjak
tartottak helyükön, amit a legtöbb harcos használt, kiknek melle
nem volt kicsi, s egyébként fájdalmat okozott volna a harcban.
Mivel szárnyaik nem engedték meg a teljes test becsavarását,
rajtársuk csupasz teste ruhacsíkok mátrixa volt.
A nő fókusza most a tunikán volt, amit darabokra hasított.
Ahogy Meher befejezte feladatát, és eldobta a lándzsa részét
amit levágott, Zanaya kezét extrém óvatosan Aureline nyaka alá
csúsztatta és ujjait a seb másik oldalára tette. Izzadság hűtötte
bőrét. – A hegy túl mélyen van a földben. Nem tudjuk kihúzni,
hogy ne bántanánk. – Gyorsan gondolkodott. – Úgy szabadítjuk
ki, hogy nyakát a lándzsa vége felé húzzuk ki. Nem tudjuk
kihúzni, hogy ne bántanánk. – Az már nem volt hosszú, a
felemelés meg csinálható.
Meher segített stabilizálni Aureline nyakát, ahogy nagyon
gyengéden kiszabadították. Majd gyorsan dolgoztak, hogy
rajtársuk tunikájából készült kötéssel bekössék a sebet. Nem
számított, hogy szorosra húzzák, az angyalok sokáig kibírják

- 91 -
levegő nélkül. Nem volt komfortos, de megoldható, de jobb,
mintha Aureline lefejeződne.
Mert onnan más nem jutott vissza csak egy arkangyal.
– Még él? – kérdezte Meher, ahogy bekötötték az utolsó
kötést.
– Igen – mondta Zanaya, bár nem volt benne biztos. – Tartsd
a vonalat. – Ezzel Aureline testét felnyalábolta. A barátja
magasabb volt, de Zanaya évek alatt építette fel erejét, igazság
szerint messze erősebb volt mint kellett volna lennie, adva
megjelenését és alkatát. Kétség kívül egy kis ajándék az apjától,
mert ez biztos nem Rzia karcsú és éteri vonalából jött.
Csak hálás volt az erőért, ami azt jelentette nem volt gondja az
egyenes felszállással, míg Auri testét magához ölelte, közel vonta
barátját és remélte hogy Aureline csak még egy kicsit kitart,
hazarepült barátjával.

- 92 -
 12. fejezet

Alexander Zanayát alig a felemelkedése után látta, míg ő azon

volt, hogy összetegye udvarát. A nő rajparancsnokként ment oda,
aki egy híres tudóst kísért oda, kinek Inj’ra Arkangyal kedvesen
megengedte, hogy egy ideig Alexander udvarában maradjon, a
tudós feladata volt, hogy Alexandernek pár dologban segítsen.
Ha Zanaya korábban egy gyomros volt, akkor most
torokszorító érzés. De ha akkor tiltott volt, akkor most tilos.
Ez förtelem lenne.
Mégis a nő a zászlója alatt állt, amin pecsétje volt, egy repülő
holló, és szemeiben meggondolatlan arrogancia, kihívta hogy
lássa, ismerje, birtokolja őt. De ez alkalommal volt benne valami
más, egy feszültség, amiben fájdalom volt. És Alexander ezt nem
tudta elviselni, így bezárta a távolságot köztük.
– Mi történt? – kérdezte, mintha már az első találkozásuk óta
éveken át beszéltek volna. – Miért vagy fájdalomban?
A nőnek joga lett volna azt mondani semmi köze hozzá, de
megriasztotta őt harci nyugalmában, hogy odament és közel volt
hozzá. Így elmondta az igazat. – A legjobb barátom súlyosan
megsérült. Talán meghal.
Alexander tartani akarta őt. Hogy ilyen fiatalon szembenézzen
a halállal… – Még nem halt meg – mondta. – És Inj’ra gyógyítói

- 93 -
messze túlragyogják a többieket.
– Igen. – Remény volt most a hangjában, arca fiatalabb és
ártatlanabb volt, mint alig egy pillanattal ezelőtt. – Köszönöm
Alexander. – Alexander Arkangyalnak kellett volna hívnia, de
persze nem tette, nem a harcos nő, aki elutasította, hogy másként
kezelje. – Sétálsz ma velem?
Alexander gyomra megcsavarodott a vágyra, hogy tartsa,
jobban megnyugtassa, azt mondta – Nem vezetek körbe babákat.
– Kegyetlen volt ilyet mondani, de kegyetlennek kellett lennie.
Vagy mindkettőjüket elpusztítja.
A nő arca gránit lett, minden puhaság eltűnt belőle. – Egy nap
megbánod a szavaid Alexander Arkangyal.
Dühösnek kellett volna lennie, hogy a nő ilyen hangon beszélt
vele, de Zanaya maga hozta meg a szabályait, mikor Alexanderről
volt szó. Az egyedüli szabály, amit nem enged megszegni, az volt,
ami oda vezet, hogy a nő megérinti őt. Addig nem, míg vagy ezer
vagy több éves nem lesz.
Nem fogja, tudja addig ágyba vinni, míg harmatos a
fiatalságtól. Látott már ilyet az angyalok közt és soha nem volt jó
vége. Vagy a fiatal nőtte túl az öreget, vagy az öreg törte össze a
fiatal növekedését. Mindez azért, mert az angyalok lassan nőttek
fel, beleértve a felnőttséget.
***
Szüksége volt róla, hogy beszéljen Zanayáról, még ha nem is

- 94 -
engedte meg magának, hogy megszerezze, azt vette észre, hogy
jobb kezének és barátjának mindent elmondott. – Talán
leereszkedő azt mondani, rajparancsnok vagy sem – mondta
végül – Zanaya még nem ismeri magát-
– de ettől még nem kevésbé igaz. – Fejezte be Avelina.
Magas és kifent izmoktól feszes harcos volt a bőr alatt, szemei
annyira fakó barnák voltak, hogy borostyánnak tűntek, és bőre a
legtisztább ónix volt. De ez miatt Alexander „puha” műveleti
vezetője Zacariah felnyögve azt mondta „a szépség kegyetlen
elvesztegetése”, Avelina hatalmas haját általában finom
fonatokban hordta, míg szárnyai ragyogó bronzok voltak.
– Harcos vagyok Zak – hallotta, hogy a nő szárazon mondta
neki. – A divatot meghagyom neked. Engem jobban érdekel a
haj, ha a látásom szabadon marad és könnyű fenntartani. Sajnos
nincsenek szüzek a harctéren.
Avelina a hadnagya volt, mikor ő tábornokként egyik harcból a
másikba ment, beleegyezett, hogy a jobb keze legyen. Nem
mintha nem akart volna az udvarában lenni. Épp ellenkezőleg. –
Jó hadnagy vagyok – mondta neki – és persze, hogy melletted
leszel, ahogy belenősz az erődbe. De a jobb kezeknek jobbaknak
kell lennie mint a hadnagyoknak és nem béklyózlak meg a
hűséged miatt.
Mikor Alexander morgott a nő nevetett, rekedt, jellegzetes
hangja meleg volt a szeretettől. – Ó Alex, tudom milyen vagy.

- 95 -
Van ott arrogancia, de azt kiérdemelted, azonban a legjellemzőbb
tulajdonságod, hogy hűséges vagy azokhoz, akik a tieid. Most
már talán arkangyal vagy, de ezt nem jelenti, hogy nem ugyanaz a
harcos, akit harcba követtem és akiről tudtam bármikor védi a
hátam.
Csak kevesen mertek ilyen nyíltan beszélni Alexanderrel. Ez
olyan valóság volt, amit felemelkedéséig nem értett meg igazán.
Most már annyi értelme volt, hogy Callie miért nem tett
távolságot közéjük, kellett neki egy őszinte, nyílt barát. Ez olyan
ajándék volt, amit közel lehetetlen volt megkapni, mikor az egész
világ egyik legerősebbike voltál.
Ma Avelina arra bólintott, amerre Zanaya készült elhagyni
udvarát, raja evett és pihent, kész volt felszállni a sivatagban, ami
jellemző volt területére. Földjének nagy részét a napnyugta színei
színezték, és Alexander nem akarta másként. Ahogy Osirisnek ott
volt buja trópusi szigete, Alexander területén homok suttogott,
datolyapálmák álltak magasan és büszkén a rejtett akvamarin
oázisokban.
Ő és Avelina a magas mellvérten álltak a régi erőd gazdag,
vörös falában, ami már itt volt, mikor Alexander átvette a
területet. Megépíti saját erődjét, saját elképzelései alapján, de
addig ezzel sem volt baj, másik harci arkangyal építette,
védelemre és támadásra is alkalmas volt.
– Édes és erős – mondta Avelina – és látom hogy néz rád. –

- 96 -
Szemeit kicsit összehúzta, ahogy a sivatagi szél arra fújta a
nyüzsgő piac illatait, ami az erőd falán túl volt. – Van ott
arrogancia is, de az még nem kiérdemelt. Még nem. Fiatal, kicsit
bolondos. De mind voltunk fiatalok. Emlékszel?
– Messze túl jól. – Mormogta Alexander, ahogy nézte Zanayát
felszállni, ami őt az éjféli csillagokra emlékeztette, gyémántok
ragyogtak a feketén. – Amit most tehetek, hogy nem húzom
vissza, nem veszem magam mellé, de tudom azzal
megváltoztatnám őt. – Ez elkerülhetetlen volt.
– Igen. – Avelina ellökte magát a faltól. – Egy nap megérti.
Addig, gondolta, gyávának gondolja majd, aki nem akart
kockáztatni. Alexander bárkire megharagudott volna, aki így mer
rá gondolni, de Zanaya fiatal és kicsit bolondos volt. Így voltak a
dolgok.
– Gyere – mondta barátjának és jelenlegi jobb kezének – be
kell fejeznünk a keleti határ átfésülését. Az erődök ott
összeomlanak.
– Igen. Szerencse, hogy nem Sha-yi van azon a határon –
mondta Avelina, ahogy távolabb ment tőle, így mindketten fel
tudtak könnyedén szállni. – Ő öreg és az Alváson elmélkedik, és
nincs olyan hangulatban, hogy harcba szálljon egy fiatal
arkangyallal.
Alexander megállt. – Szerinted ez furcsa? Annyi idős csúszik
el?

- 97 -
 Avelina pofát vágott. – Ezek nem olyan dolgok, amiken
gondolkodom uram. Én harci kéz vagyok.
Ezzel a nyílt kijelentéssel a határra repültek, ahol nem volt
félelmetes és jéggel borított hegy, ami területének többi részén
megtalálható volt, de a kérdés még elméjében volt, mikor a
következő télen Calianenel találkozott. A nő odarepült
meglátogatni, területe messze stabilabb volt most, ő régebb óta
volt arkangyal, már csendes és makacs gerinccel illeszkedett be a
Tanácsba.
Mikor felhozta neki a témát, ahogy az hegyek egyik havas
hegytetőn ültek, szárított húst és húsos datolyát ettek, amiket
ebédre hozott, a nő azt mondta – Én is észrevettem. Még a
Könyvtárossal is beszéltem, megkérdeztem van-e feljegyzése a
korábbi Tanácsokról.
– Vagyis még nem halt meg? – A Könyvtáros öreg volt, hogy
Alexander biztos volt benne, hogy pókháló volt fehér szakállában.
Callieből nevetés tört ki. – Alex! – A vállába ütött.
Alexander vigyorgott, letépett egy száraz húsdarabot. – Úgy
értem öregnek kell lennie – mondta, miután megrágta és
lenyelte. – Tényleg öregnek néz ki! – A halhatatlanokon nem
látszott a kor, mikor a felnőttség egy bizonyos szakaszához értek,
fizikai változásuk attól kezdve annyira észrevehetetlen, hogy
szinte nem is létezik.
– Mindig fehér haja volt, te idióta. Az egész családjának. Te is

- 98 -
tudod. – Ajkai így is mosolyra húzódtak, belemarkolt kedvenc
szárított bogyóiba. – De igen, kicsit idősebbnek tűnik, mint az
megszokott lenne köztünk, ami miatt olyan jó Könyvtáros és
Történész. Annyi részét ismeri a történelmünknek, hogy néha
elgondolkodom ismerte-e a Felmenőket.
Hideg szél fújt át Alexander csontjain az angyalok említésére,
akik a Menedék alatt Aludtak. Angyalok, akik annyira idősek,
hogy talán egy másik faj voltak. – Megkérdezted tőle valaha?
– Egyszer, mikor gyerek voltam. Rejtélyesen mosolygott és azt
mondta túl fiatal vagyok az ilyen tudáshoz. Talán pár eon után
megosztja velem. – A fejét rázta. – Senkitől nem fél, tudod. Még
az arkangyaloktól sem.
– Mert mindet túlélte – mutatott rá Alexander, csemegét
dobott a kíváncsi ragadozó madaraknak, akik a közelben szálltak
le. – Mint mondott a Tanácsról?
– Hogy az események ciklusosan zajlanak. Némelyik hosszan,
mások röviden. Egy egész csoport jön vagy megy, az átmenet pár
évtizedes vagy évszázados, de a minta kitart. Azt mondja a
jelenlegi ciklus volt a leghosszabb, a Tanács jelenlegi tagjai közül
sokan még közel sem voltak az Ősiekhez, mikor uralmuk
elkezdődött.
Alexander fütyült. – Hosszú uralmi idő. – Megfontolta a
hallott új információkat. – Értelme van, nem? A ciklusnak. Azt
jelenti minden Tanácsnak van ideje harci egységgé válnia, ha arra

- 99 -
van szükség. Nem lehetsz hatékony az állandó változás mellett.
– El tudod képzelni a vihart, ami mindünket egységbe terel? –
mormogta Caliane, a datolya, amit kivett a kezében maradt. –
Szörnyű veszélynek kell lennie.
– Reméljük soha nem jön el ilyen. – Ezzel talán megjósolják a
világ végét. – Hogy megy a területeden?
– Rumaia ok nélkül szórakozik a határomon, de unatkozik. Ez
az öregek játéka, hűséges katonái csak testek, akiket az
unalomból való kikerülés tüze éget.
Alexander izmai megfeszültek, bőre fagyos volt, és ennek alig
volt köze a Rumaia miatt érzett gyűlöletének. – Ez lesz a jövőnk
Callie? Céltalan létezés, amiben nem lesz meg a növekedés
kihívása?
– Reméljük nem Alex – mondta Caliane, de tudta a félelem
úgy üldözte a nőt, mint őt.
– Ígérjük meg, hogy a szívünkben fiatalok maradunk. Mindig.
– Kinyújtotta alkarját, ahogy a hó kezdett megtelepedni a
vállukon. Az egyik holló ekkor a vállára szállt, fekete a hulló
fehérben.
Bár Caliane a gesztust a harcosok módján viszonozta,
kifejezése komoly maradt a hóban. – Nem vagyok benne biztos,
hogy az ígéretet képesek leszünk betartani. A halhatatlanság
lassan és könyörtelenül összetör minden utat. Csak a gyalogjai
vagyunk.

- 100 -
 13. fejezet

Kilencszáz év.
Ennyi időbe került, míg Zanaya Inj’ra Arkangyal első
tábornoki rangjáig küzdötte fel magát. Senki sem jósolta meg,
hogy meglepően fiatalon jut el ide, de sokszor bizonyította magát,
és Aurelinet és Mehert magával vitte.
A nap, amit legjobb barátja túlélt a mai napig kísértette
Zanayát.
Két évet töltöttek külön, míg a nő gyógyító alvásban volt. Nem
ansharában, ahhoz túl fiatal volt, hogy oda kerüljön, ami a
súlyosan sérült angyali testet gyógyította. Ez a gyógyítók által
kikényszerített pihenés volt.
Két évig Zanaya világa túl csendes, túl komoly volt. Könnyű
lett volna azt mondani, hogy az emberek iránti szeretet nem éri
meg, csak pusztuláshoz és gyötrelemhez veszet. De Aureline
jobbá tette Zanayát, megtanította hogy értse meg a finom
érzéseket, amiket anyja régen elhagyott. Mégis Rzia tanított a
meg valamire: hogy örökre tartsa magát a dühöz, az saját
létezésének mérge volt.
Minden lépés amit tett, Zanaya messzebb ment az anyjától és a
hideg szívű és magányos gyerektől, akit fel akart nevelni. Azok a
lépések vitték oda, ahol volt, ahol bonyolult mintájú arany

- 101 -
köpenyt viselt, mint Inj’ra első tábornoka.
Aureline és Meher, mint első és második hadnagya
tiszteletteljesen adott neki egy-egy sima fém kézelőt. Ők ketten
erővel küzdötték fel magukat, hogy tartsák a lépést, míg ő
átszáguldott a rangokon. Egyikük sem akarta, hogy Zanaya
egyedül menjen előre, míg legmegbízhatóbb emberei
lemaradnak.
– Hármunk helyett is elég ambíciód van – mondta Meher azon
az emlékezetes napon, mikor Inj’ra kinevezte Zanayát első
tábornoknak.
A fűben a hátán feküdt, ahogy beszéltek, felnézett a végtelen
kék égre. – Elfáradtam az árnyékod miatt. – Kivéve, hogy
mosolyogva mondta. – Az egész klánom izgatott, nekem kellett
volna a fekete báránynak lennem, a bohócnak akit szerettek, de
semmi fontosat nem ért el, és itt vagyok, egy arkangyal legelitebb
rajában.
Zanaya felé szalutált fekvő helyéből, azt mondta – Köszi, hogy
nyomtál az ambícióiddal, bár biztos vagyok benne, hogy
tökéletes, elbűvölő naplopó lennék.
– Nem hiszem, hogy én voltam – válaszolta Zanaya,
mulattatta a bohóckodása. – Aurit követed. – Az övék érdekes
szerelem volt legalább, de mikor végül elkezdődött, akkor olyan
volt, mintha két összeillő darab állt volna össze megelégedő
kattanással.

- 102 -
 Zanaya csak boldogságot érzett irántuk. Kivéve, mikor annyira
bosszantották őt az udvarlásban. Mennyek, annyira fiatalok és
dramatikusak voltak. Ahogy ő is fájdalmasan fiatal volt anélkül,
hogy tudatában lett volna.
Hogy azt gondolta tud bánni egy arkangyallal?
Horkantott. A magabiztosság egy dolog volt, a bolond
arrogancia egy másik.
Ma ültében nézte őket ahogy a fának dőlt, míg Aureline a
hasára fordult Meher mellett, majd odahajolt és megcsókolta. –
Könnyen adod magad édes. Kiegyensúlyozott, könyörtelen és
kitartó vagy. Csak kellett egy út vagy vezető, akiben bízol, és
nekünk megvan az.
Ott volt Auri, gyengéden, csodásan megint, Zanaya erre
gondolt, mikor felvette az arany almabort, kutyája, Maslan a keze
alatt feküdt. Az ő imádott Balan vonalából volt való, bundája
fényes fekete a napfényben, teste karcsú és hosszú. Ha ránéznél
nem gondolnád, hogy a vadászat mestere volt.
– Ma nem vagyunk szolgálatban, nem Maslan? – mormogta
mosolyogva, ahogy megvakarta a kutya felálló fülei közötti részt,
mielőtt megint kortyolt volna.
Ez Aureline és Meher ajándéka volt, egy üveget a hűvös
folyamban hagytak, mielőtt a ceremóniára mentek, ahol Zanaya
jelenlegi pozíciójába emelkedett. Aureline rábeszélte a konyhai
személyzetet, hogy egy majdnem bankett menüt tegyenek neki

- 103 -
össze, és Meher kicserkészte a napfényes helyre, ahol
összegyűltek.
Mivoniel az ünnepi lakoma első felében csatlakozott hozzájuk,
ahogy Inj’ra Arkangyalt is meghívták. Nagy megbecsülés volt
Zanaya számára, hogy arkangyala annyira értékelte, hogy eljött,
de még inkább megbecsülés és öröm volt, hogy mentora ennyit
utazott, hogy lássa sikerét.
– Ha öreg csontjaim még egyszer egy arkangyal seregének
tagjai akarnak lenni – mondta neki a férfi – akkor jelentkezem
nálad. – Vigyorgott. – Használni kell a kapcsolatokat.
Ez hatalmas vicc volt, de Zanaya komolyan válaszolt. –
Bármikor védhetnéd a hátam Mivoniel. Te vagy az egyik legjobb
harcos akit ismerek, de több annál, mélyen bízom benned.
Egy gondolkodó pillantás az átható figurától az életében. –
Tudod, úgy döntöttem nem akarok ilyenben lenni – a távolban
lévő arkangyali udvarra mutatott – akkor, mikor veled
találkoztam. Túl sok évnyi harc, túl sok csata csak a büszkeség
miatt. Egy csendes élet illett hozzám… de most… Talán egy nap
jelentkezem nálad, fiatal Zanayám.
Ezzel Mivoniel hazatért, a barátaival ült a napon és az
arkangyalra gondolt, aki addigra a megszállottsága lett.
Kilencszáz év telt el, mióta utoljára találkoztak, egy hatalmas idő
a halandók számára, de kicsi, mikor egy újonnan felemelkedett
arkangyalról és egy nőről volt szó, aki eldöntötte maga irányítja

- 104 -
az életét.
Főleg mikor Inj’ra és Alexander barátok voltak. Zanayának
nem volt oka a férfi csapatai ellen menni, és neki sem Zanaya
ellen.
Légy őszinte Zanaya. A kezdetektől direkt kerülted.
Eléggé igaz, ismerte el. De az régen volt. Voltak életek, amik
soha nem keresztezték egymást. Az angyalok ott voltak
mindenhol a világon, a számuk nőtt az elmúlt ezer években,
annak eredményeként, hogy Rumaia és a többi harcot szerető Ősi
eltűnt az élő világról.
Még mindig ott lenne köztük? A brutális vonzalom?
Ennek szórakoztató emléknek kellene lennie, semminek, csak
a fiatal bolondságnak, de soha nem tudta eltüntetni. Egy része a
régi megszállottságába kapaszkodott. Nos, nemsokára lesz rá
esélye megtudni, új státusza miatt, mint tábornok olyan
körökben mozgott, hogy gyakran kapcsolatban volt a Tanács
tagjaival.
Amire nem számított, hogy pár nappal később szemtől-szembe
találkozik Alexanderrel, mikor Inj’ra Menedékbeli területét
látogatta meg. Izmai feszesek voltak a hosszú repüléstől, úgy
döntött sétálni megy, lerázza a fáradságot. De a jég és hó az
angyali otthon szélén fagyos volt neki, mikor magának morgott,
hogy puha lett, mikor gerince bizsergett.
Megfordult… és ott volt, a Menedék ugyanazon távoli részén,

- 105 -
messze a lakott magtól. Mintha egy tüskés labda csapta volna
meg, ami olyan kemény volt, mint a hajnalcsillag, egy az átható
vágy ragyogó robbanása elég volt, hogy átkarmoljon páncélján,
megtörje. De nem ment oda hozzá, az arany angyalhoz a hóban.
Pokolba sem.
Zanaya nem könyörög egy férfinak sem. Soha.
A férfi szemei lenyűgöző ezüstök voltak, meggyőzte magát,
hogy rosszul emlékezett, a férfi mellé sétált, szárnyait harcos
precizitással tartotta. A levegő köztük hírtelen többé nem volt jég.
Forrón égett, mint egy vulkán közepe, ami felett az útja során
elrepült.
– Zanaya Első tábornok – mondta, alig fél lábbal állt meg
mellette. – Illik hozzád. Ahogy a Rajvezető és Szárnyparancsnok.
Bár szíve zakatolt, fenntartotta hűvös ábrázatát. – Nyomon
követsz?
– Mindig. Az első perctől hogy megláttalak.
Megrázta őt, hogy a férfi hezitálás nélkül elismerte. – Vannak
akik szerint ez megszállottság.
A férfi kicsit vállat vont. – Egyben hívhatod odaadásnak. –
Felemelte a kezét, megfogta az arcát.
Zanaya könnyen elkerülhette, vagy visszautasíthatta volna az
érintést. De nem játszott ilyen játékokat. Nem mikor az egyszerű
kontaktus felélesztette a szükség nyers lángoszlopát benne, amit
csak a férfivel tapasztalt meg. Az a szükség túlnyúlt a testen,

- 106 -
megszállottság, odaadás, bármi is a neve, ez a dolog köztük nem
választotta szét a szívet és elmét.
Mindent akart.
– Terítsd ki a lapjaid Alexander Arkangyal. – Határozott volt,
hogy a teljes titulusát használta. – Nem azért vagyok itt, hogy
kitaláljam a motivációid.
A férfi szemei villantak, leengedte fejét, hogy befejezze a
csókot, amit első szemkontaktusuk kezdett. Ez… Soha nem volt
ilyen csók az életében. Megvágta őt, egyben kérte is, majd ő volt,
aki vágott, kért, éheztek a másikra.
A vágások sebekké váltak, kitörölhetetlen nyomokká.
Egy sima csók és tudta a fiatal Zanaya mégsem volt bolond. –
Mindig itt kellett lennem – mondta a férfi csóktól duzzadó
ajkainak, mikor levegőért kapkodtak. – Mindig nekünk kellett
lennünk.
– Igen – értett egyet, de álla megfeszült. – De hogy akkor
vegyelek el mikor még szinte gyerek vagy. Mond, hogy ugyanaz a
nő vagy ma, mint akkor.
Zanaya vitatkozni akart, de nem tudott hazudni. Így morgott…
de megint megcsókolta a férfit, megint ő volt a moly és Alexander
a hívogató tűz, vagy talán fordítva. A férfi talán a Tanács tagja
volt, de nem tartott hatalmat a kapcsolatban. Ahogy a nő sem.
Mikor Alexander a karjaiba emelte és felrepült az égbe, teljes
és lelkes résztvevője volt az észvesztő és vad táncnak. Elfelejtett

- 107 -
mindent erről. A férfi elvesztett minden technikát.
És olyan mély gyönyörük volt, hogy fájt.
Utána meztelen testük izzadságtól csillogott és megvédte őket
az arkangyali ragyogás, ami miatt láthatatlanok voltak, csak más
arkangyal számára nem, kinek megvolt ez a képessége, a
Menedékbeli otthonába repült vele a férfi, és az ágyába. Mikor ott
feküdtek egymás mellett, míg szívük és légzésük csillapodott,
Zanaya azt mondta – Nem osztozkodom Alexander. Nyugdíjazd
az ágyasaid.
Zanaya nem akart egy nőt sem az utcára dobni, de nem akarta,
hogy az ágyasok Alexanderrel flörtöljenek. Egy nagylelkű nyugdíj
nemcsak nagylelkű dolog volt, levett minden bűntudatot a
helyzetről, mert amennyire tudta Alexander érzelmileg senkihez
sem vonzódott. Az ágyasoknak nem volt szerelmi vagy
örökkévalósági álmuk.
– Ha nem teszed – mondta – levágom egy testrészed, mikor
találkozunk.
A férfi nem mutatott rá, hogy arkangyal volt, és egy pillanat
alatt összetörheti. Csak azt mondta – Évek óta nincs háremem én
Zanim. Attól a pillanattól, hogy kiderült a rangidős tábornok felé
tartasz.
Zanaya szíve szó szerint kihagyott.
Elfordult, a férfira nézett, hogy lássa játszik-e vele. De nem, ő
harcos volt, őszinte és nyílt, aki ránézett, nem mint arkangyal jól

- 108 -
képzett a Tanács politikáiban. Zanaya kemény volt, de nem volt
az a szíve, nem mikor a férfiról volt szó. Számított, hogy mit tett,
kezdte őket lehetőségként kezelni, mikor a pillanat megjelent,
hogy mi lehet.
Úgy fordult, hogy teljesen szembe nézzenek, olyan édességgel
csókolta meg, ami benne volt. Az azonnal véget ért, zavartnak,
sebezhetőnek érezte. Milyen bolond, szívét ilyen nyíltan mutatta
meg… de Alexander akkor neki dörgölőzött, annyi gyengédséggel
tartotta.
Ne használd ki a sebezhetőségem, hogy bánts.
A szavak a torkán akadtak. Mert kimondani őket megtanítja,
hogyan bánthatja őt. Messze jobb várni és látni mi lesz a furcsa
kapcsolat következő lépése, amit több mint ezer éve építettek
már.
Ez volt csak a kezdetük… és már látta Rzia és Camio csodás
kezdetét semmivé válni. Még mindig véget érhet könnyek, harag
és vádaskodás keretében.

- 109 -
 14. fejezet

De a következő lépés a legváratlanabb volt, ami miatt szíve

megcsavarodott és azzal fenyegetett légzése megáll.
Kapcsolatukban alig három holdnyi idő telt el, míg ő épp csak
meglátogatta a férfi területét, Alexander azt mondta – Van egy
ajándékom neked Zani. – Megfordult a sarkain, egy hatalmas
ládához ment az ágy lábánál, kifent izmokkal és karcsú
eleganciával a napfényben, ami beömlött az erkély nyitott
ajtaján.
Csupasz bőrén nem volt más, csak egy bőrszoknya, ami
eltakarta férfiasságát. Alexander nem volt félénk, csak ezért vette
fel, mert ki akartak menni az istállóba mielőtt Zanayának
indulnia kell. Alexander megígérte neki, hogy megmutatja
legújabb szerzeményét, egy „nagy és vakmerő lényt, kinek vihar
szíve volt”.
Zanaya imádta a lovakat, még ha mostanában ritkán is
lovagolt. Nem volt fair rájuk ülni ilyen nagy szárnyakkal, de
mikor mégis lovagolt, akkor a kengyelben állt és szárnyait
összecsukta, ő és a lő egy élő szervezet voltak, ami átrepült a
tájon. Ma jutalmat akart csempészni az állatoknak a konyhából,
simogatni és csodálni őket mielőtt elindul.
Az emlékeztető, hogy mennyire hamar indulnia kell szúrás volt

- 110 -
a hasába.
A fájdalom lehűtötte bőrét és fagyos lett a szíve, elméje azokon
a képeken gördült, hogy Rzia hogy kereste Camiot, még ahogy a
keserűség egyben le is nyelte. Így befejezte a repülő bőrruha
felvételét a gyötrő pánikban. – Nem az egyik ágyasod vagyok –
köpte ki, a szavak messze keményebbek voltak, mint lenniük
kellett volna. – Nem kell elkényeztetned.
Rzia minden emléket megtartott a Camioval való idejéből,
minden csecsebecsét és bizsut elrejtett a fadobozba, amihez
Zanaya nem nyúlhatott. Még keserű haraggal Camio felé, Rzia
védte a lányánál őt és a doboznyi emléket amik kegyetlenek és
hidegek voltak.
– Meg tudom venni a saját csecsebecséimet – tette hozzá
Zanaya, jó lépésként.
Alexander átnézett a válla felett, nem volt inzultus a
szemeiben, mosolya komisz és csodás volt ajkain. – Azt hiszed
nem ismerlek, Zani?
Fiatalnak és vadnak tűnt, ami miatt pulzusa kilőtt. Ami csak
olyan volt a szüksége tüzére, hogy lépjen hátra, húzódjon el a
zsigeri mélységtől, amit a férfi tett vele.
Majd a férfi kinyitotta a ládát és lehajolva kivett valamit.
Zanaya élesen szívta be a levegőt mikor felegyenesedett, mert
ami kezében feküdt az egy kard volt, amire egy pillantás elárulta,
hogy az egyik legjobb fegyverkészítő készítette: Llisak Mester.

- 111 -
Adva hosszú várakozási listáját, a kardot nagyon régen rendelték
meg.
Neki.
Abban a pillanatban tudta, mikor kezébe vette a markolatot,
felemelte. Olyan volt, mint a levegő és veszélynek érződött, egy
fegyver, amit kifejezetten testének és izomtömegének, valamint
harci módjának alkottak. A pengében halálos elegancia volt, a
markolatban opálok ragyogtak a fehér fényben, míg elég mélyen
voltak, nem képeztek akadályt.
Mikor gyors sebességgel táncolt egyet vele, énekelt.
Talán, rettegésének markában, hogy milyen intenzíven érzett
Alexander iránt, más ajándékot elutasított volna, de túlságosan
harcos volt, hogy ezt elutasítsa. – Kedvesem, ez nem ajándék –
mondta, mikor megállt. – Ez kincs. – Hangja rekedt volt, bőre
forró a szégyentől korábbi viselkedése miatt.
Mikor a férfi pillantásával találkozott, megelégedettségre
számított, talán egy kis öntelt arroganciára. De amit a ragyogó
ezüstben látott, egy tűz, nem a hús miatt. – Lenyűgöző a
mozgásod.
Elpirult, ügyetlen és kínos újoncnak érezte magát, a
markolatra pillantott, kezével végigsimított a kék opálon, aminek
vörös szívében a napfény ragyogott. – Tűzfény – mormogta,
felemelte a pengét, hogy a nap megcsókolja a ragyogó fémet. –
Egy ilyen kardnak kell egy név. És ez tűzből és fényből áll.

- 112 -
 – Ahogy te. – Bearanyozta a nap, Alexander odament
megcsókolni őt, ahol rendetlen ágya mellett állt.
Tűzfény az oldalán volt, a buja intim kapcsolódás alatt eltette,
melle a férfi meleg izmának nyomódott, aki harcosnak született,
mikor érezte a bemélyedést a markolaton, amiről azt hitte a
dizájn része volt… de homlokát ráncolta. A bemélyedés túl mély
volt, amitől a markolat kicsit tökéletlen lett. És Llisak mester
munkája sosem volt tökéletlen.
– Várj. – Megtörte a csókot, Alexander illata volt a
lélegzetében és keze a derekán, eléggé hátra lépett, hogy fel tudja
emelni a kardot, megnézze a bemélyedést.
Csakhogy nem bemélyedés volt. Egy másik ékkő foglalata, de
az ékkő hiányzott. – Llisak mester nem hibázik – mormogta,
megzavarta a hiba.
– Nem. – Alexander hangja… abban idő, erő és érzelmek dühe
volt, ami megragadta a torkát.
***
Alexander érezte, hogy a szíve zakatol. Ezt kis dolognak
tartotta, egy kis szimbólumnak, ami már igaz volt, de abban a
pillanatban annyira áthatóan rezonált, hogy meglepte. Nyelt,
hogy benedvesítse száraz torkát, visszament a ládához, hogy
kivegyen egy kis zsinóros tasakot, amit Tűzfény mellett tartott.
Zanaya csendben nézte minden mozdulatát, pupillái
kitágultak és légzése felületes lett.

- 113 -
 Ahogy az övé is.
Bolondság.
Mégis keze remegett, mikor visszament elé, majd kioldotta a
zsinórt és egy ékkövet ejtett a másik tenyerébe. Egy borostyán,
olyan árnyalatú, hogy rubintnak is lehetne gondolni, de nem volt
sima és kerek, hanem olyanra vágva, ami tökéletesen illett a
Tűzfény markolatán lévő üres helyre.
Nem volt benne biztos, hogy vettek-e levegőt, mikor tekintete
találkozott a nőével. – Hordani fogod a borostyánom, Zanni? –
Fülében hang dobolt.
Alexander soha senkitől nem kérte, hogy a borostyánját
viselje. A borostyán nem volt olcsó ajándék vagy gyakran adott
ékkő. Talán nem ez volt a legritkább az ékkövek közt, de a
borostyán megtartotta a történelmet, az időt. A borostyán
végtelen volt. És a borostyánt a szeretők osztották meg, akik
olyan mélyen összefonódtak, hogy nem akartak szétgabalyodni.
Az anyja medálként hordta, az apja egy fém karkötőben,
aminek közepén volt, az ékszer Alexander gyerekkorának ismerős
eleme volt, még ha igazán észre sem vette, kivéve, mikor eltűnt.
Ez csak egyszer történt, egy véres és brutális pillanatban, ami
bevésődött az elméjébe. Máskülönben szülei borostyánja ott volt,
állandó megjelenés szülei együttlétének.
Zanaya, az ő szélvihar szeretője, csak a kezében lévő ékkőre
bámult.

- 114 -
 Alexandernek nem volt gondja hogy kiálljon magáért, de ma
majdnem becsukta ujjait a felajánláson, elméje azon dolgozott
hogy tettesse hogy meg sem történt… de akkor a nő felemelte a
kezét és egy ujjal megérintette borostyánt.
Az az ujj remegett.
Zihálva fújta ki a levegőt, félig nevetett. – Zöldfülűként
viselkedünk.
Zanaya szemei hatalmasok voltak mikor ránézett, de szavai
nyomán ajkain mosoly volt. Majd nevetett is, a hang kicsit érdes
volt a szélein, de szemei ragyogtak. – Nem mindennap kér meg
egy arkangyal, hogy viseljem a borostyánját.
– Remélem is. – Próbált bősz hangot megütni, de túl boldog
volt vele, hogy tompítsa. – Ha időre van szükséged Zani-
– Nem. – Egy gyors, határozott válasz. – Csak meglepődtem. –
Pislogott. – Soha nem reméltem az életemben borostyánt.
Miután elhagyták a szavak az ajkait azonnal félre nézett, rájött,
hogy ezt nem akarta neki mondani. És bár keveset tudott a
családjáról, tudta, hogy Alexander szüleivel ellentétben a nő
szülei nem voltak egy egység. Alexandernek a borostyán mindig
adott volt. A nőnek meglepetés.
Gyengédség söpört át rajta összetörő hullámként, megfogta a
nő nyakának hátoldalát, hajfonata puhán cirógatta bütykeit. –
Azt gondoltam, ha megkísértelek a karddal, akkor szívesebben
viseled.

- 115 -
 Szavai miatt a nő mosolyogni kezdett. – Azt hiszem igazad van
Tábornok. – Majd végül felvette az ékkövet, a fény felé tartotta. –
Milyen mély szín. Hol találtad?
– Egy titkos helyen a földemen. Megmutatom, mikor hosszabb
látogatóban leszel itt. – Ahogy nézte a nő felemelte Tűzfényt,
hogy bele tudja illeszteni a borostyánt a markolaton lévő lukba.
– Tökéletesen illik bele – mormogta. – Össze fog törni a
szívem, hogy Tűzfényt itt kell hagynom, hogy Llisak mester
rögzítse a borostyánt, de – ragyogó mosollyal felnézett – így lesz
időm megtalálni a borostyánodat.
Alexander mellkasa kitágult, napfény volt minden csepp
vérében.

- 116 -
 15. fejezet

Zanayát négy évszázadig szerette, Alexander saját erejével

blokkolt egy ragyogó okker villámot ahogy visszatért a völgyébe.
Nem volt elég gyors és Sha-yi angyaltüze megégette a vállát.
Élesen fújta ki a levegőt, ahogy az angyaltűz próbált elérni a
csontig, de ennek ellenére kitartott az agresszív támadással
szemben. A sebre nézett, nem olyan, amit halhatatlan vére ne
gyógyítana meg.
Nem mintha ez megállítaná a savas fájdalmat.
Nem zavartatta magát, hogy megkérje Sha-yit, hogy adja meg
magát. Korábbi épp elméjű, stabil, bölcs szomszédja az elmúlt
keserű télen megőrült, rég Aludnia kellett volna mennie, így
elméje megjavíthatta volna magát. Az Ősi állandó ellenféllé vált,
aki kontrollálatlan és téveszmés volt, hogy ereje nagyobb, mint
Alexanderé. Nem volt, ők ketten egyformák voltak.
Ami megfordítja a dolgokat, az seregük volt.
Alexanderé könyörtelen olajozott gépezet volt, katonái zárt
alakzatúak. Majd ott volt a Szárny Testvériség, kik maguk is
halálosak voltak. Egy kis és szorosan zárt egység, akik bőrükön
viselték a hollóját, egyben képzett őrszemek voltak és kiképzett,
halálos harcosok. És ők nem fognak csak úgy meghunyászkodni.
Sha-yi serege ezzel ellentétben csoszogott. Nem rég volt, hogy

- 117 -
Callie a jobb keze volt, de sok évszázada már, hogy Callie
otthagyta a pozíciót. Talán az első jel Sha-yi hanyatlásának, hogy
soha nem pótolta Calliet. Sem a tábornokokat, akik befejezték
szerződésüket, majd követték Calliet az udvarába.
Az utóbbi nem volt szokatlan. Sem becstelenség. Egy új
arkangyal emberei gyakran eltérő udvarokból jöttek, több
idősebb angyal és vámpír élvezte az új terület felállításának
kihívását egy újszülött arkangyal alatt. Szinte várták, hogy a
felemelkedés megrázza rég bejáratott dolgaikat.
A probléma az volt, hogy Sha-yi nem hívott jól képzett
harcosokat, akik egy stabil területhez akartak tartozni, hanem
simán fiatalokkal töltötte fel nyitott rangidős pozícióit. Ezek a
fiatalok sehol sem voltak alkalmasok, és ez lett a vége.
– Add meg magad senkiházi! – kiáltotta a másik arkangyal,
egyszer összeszedett szemei vörösek voltak a dühtől és naptól
égett bőrén arany festék volt, csak ezt viselte az ágyékkötő
mellett, feszes melleit is aranyra festette.
Alexander festéke ezüst volt, saját ágyékkötője egy rövid
szoknya, amin szegecses fémek voltak. Néha még meztelenül
harcolt, de néha nem akarta magán részeit felfedni a szélnek,
esőnek és hónak.
– Az időd véget ért, öreg! – kiáltott vissza Alexander, Sha-yit
ezüst villámlással égette meg. – Nézz le! Az embereim
bekerítették az udvarod!

- 118 -
 Sha-yi egy pillanatra lenézett, és Alexandernek csak erre a
végzetes hibára volt szüksége a csapásra. Nem volt vérszomjas
szörnyeteg, nem ment mindig a halálos csapásra, mikor másik
arkangyallal harcolt. Az idő nagy részben a harcok elfojtott
agresszió miatt pattantak ki, mikor egyik fél sem akart halálos
harcot.
Sha-yi azonban már messze volt az épp észtől. Életben hagyni
háborút robbantana ki, több ártatlan élet veszne el. Mert
mindkettőjük emberei haltak meg a nő őrülete miatt.
Most a nő sikoltott, mellkasa égő angyaltűz volt.
Alexander megrándult, megcsapta a szánakozás hulláma a
szívet tépő veszteségért.
Sha-yi egyszer kétség kívül jó arkangyal volt, egy nő, akit
Alexander mélyen tisztelt és utánozni akart. A nő számtalan
alkalommal segített neki az évek alatt, és mindig kenyeret törtek,
mikor a másik fél beszélgetni akart egy másik arkangyallal
anélkül, hogy távoli területre repülne. Minden idősebb arkangyal
közül a Tanácsban ő volt a kedvence.
Most előtte haldoklott.
A harc abban a pillanatban megállt, mikor rájöttek mi történi,
és a világ csendes lett, ahogy Sha-yi leesett az égből. Nem voltak
elég magasan, hogy összetörjön… nem mintha ez sokat számított
volna.
Alexander mellette esett, és a lent lévő harcosok elhúzódtak,

- 119 -
hogy elég szabad teret adjanak az arkangyaloknak. A nő
törékenynek tűnt, ahogy ott feküdt törötten, fehér szárnyai
sarasak voltak, végtagjai erőtlenek. És bár Alexander a csapással
a szívet érte el, ami most ette őt, ellopta egy Ősi életét, aki annyi
jót csinált az életében, Sha-yi megragadta Alexander kinyújtott
kezét.
– Köszönöm fiatal barátom – suttogta és bár vér csöpögött a
szájából, gazdag barna szemei az első alkalommal voltak tiszták,
hogy harcolni kezdtek. – Túl sokáig vár… – Elengedte a kezét,
háta felívelt, szája csendes sikolyra nyílt.
Az angyaltűz robbanása megvakította.
Mikor megint látott, Sha-yi Arkangyal elment, több ezer évnyi
élet, emlék, bölcsesség törlődött ki. Semmi sem maradt utána,
csak seb a tájon, ami évtizedekbe kerül, míg helyrejön.
Megrázkódott és oly módon sebesült meg, ahogy nem
gondolta volna, Alexander átment a szokásos mozdulatokon… de
megtört, mikor Zanaya ment be magán lakosztálya ajtaján az
éjszaka során.
Zanaya haja nedves volt az izzadságtól, arca forró, elfáradt a
sebességtől, amit magára erőltetett. – Alexander, hallottam. –
Kinyitotta karjait.
Karjai közé ment, az egyedüli karok közé a világon, akinek
megengedte, hogy tartsa, mikor egy csodás élet veszteségét
gyászolta, aminek nem kellett volna fájdalomban és őrületben

- 120 -
végződnie. Nem számított, hogy Zanaya kisebb volt, szárnyaiba
és hevességébe csavarta őt, és Alexander csak lehetett.
***
Zanaya figyelt kedvesére, ahogy nyugtalanul pihent. Sha-yit
ismerte Alexander szavain keresztül, megértette gyásza
mélységét. A másik arkangyal nagy segítség volt, mikor
Alexander felemelkedett, és a végén neki kellett
halhatatlanságának véget vetnie. Ez olyan lenne, mintha
Zanayának Mivonielt kellett volna megölnie.
Hogy Sha-yi megköszönte neki talán egy nap enyhíti a
fájdalmat, de nem ma.
– Shh. – Ujjaival végigsimított a haján, megnyugtatta, hogy a
férfi homlokát ráncolta és megfordult. – Aludj kedves. Pihenj.
Míg a férfi végül mélyebb pihenésbe esett, azt vette észre, hogy
vadul éber, és félt, ahogy még korábban soha. Mert Alexander is
arkangyal volt. Tele erővel, ahogy Sha-yi is volt. Vele is
megtörténhet? Egy alattomos és teljes őrület?
Összevonta szemeit, ígéretet tett magának, hogy nem engedi
meg, hogy a férfi figyelmen kívül hagyja az Alvás szükségét. A
férfi elmondta neki, hogy Sha-yi maga akarta elmondani, hogy
túl sokáig maradt ébren. Zanaya minden erejéből telhetőt
megtesz, hogy biztosítsa Alexander soha nem veszti el magát az
őrületben, ami átalakította Sha-yit arkangyalból gyilkos
szörnnyé.

- 121 -
 – Én-Alexanderem – mormogta, ajkait végighúzta a férfién. –
Te vagy az egész világom szíve. – A szavakat nem tudta
kimondani mikor ébren volt, talán egy nap lépes lesz rá, de ezt
még nem látta a jövőben.
Főleg nem, mikor még égette a hír, hogy Rzia és Camio
megbékélt. Soha nem látta még anyját annyira kergének és
boldognak, egy gyerek, aki megtalálta kedvenc játékát, mikor
több évszázadra elhagyta. Az apja ezzel szemben elegancia és
melegség volt, egy öntelt láng, amit anyja körbelengett.
Nem számítottak érzései a szülei kapcsolata felé, nem mondott
semmit. Volt pár hiba, aminek elkövetésében nem
akadályozhattad meg az embereket. De Aludni vagy sem? Igen,
ez olyan hiba volt, amit biztosít Alexander nem követ el. Kedvese
nem hal meg, mert eléggé arrogáns volt, hogy pihenjen, mikor ott
az ideje.

- 122 -
 16. fejezet

– Most már csak kilencen vagyunk – mondta Alexander

Callienek, mikor nem sokkal Sha-yi halála után a Menedékben
találkoztak.
– Attól tartok nyolcan – mormogta. – Dragan fél holddal
ezelőtt tűnt el és biztos vagyok benne, hogy Aludni ment.
Máskülönben soha nem lenne ennyire csendes.
Igaza lett a következő teliholdkor, mikor Dragan Arkangyal
jobb keze informálta a Tanácsot, hogy ura az Alvást választotta.
Így a Tanács ezer évig nyolc főből állt, míg egy előre nem
látható felemelkedés következett be.
Zanaya akkor már arkangyala jobb keze volt, a legrangidősebb
tábornok neve volt az övé, és igazán a jobb keze. Inj’ra hosszú
ideig szolgáló jobb keze és megbecsült barátja meghalt egy
személyes harcban, ami túl messzire ment.
És míg Alexander Zanija talán könyörtelen volt, egyben
hűséges is, szerette és tisztelte az elvesztett jobb kezet, így
hatékonyan tartotta a férfi pozícióját, ami körülmény volt, nem
pedig tudatos hatás tőle. Az, hogy nem viselte a jobb kéz
pozícióját tudatos tett volt, tisztelgés az elvesztett barát miatt,
akit Inj’ra élete végéig gyászolni fog. Ami Avelinát illeti, ő
Alexander mellett volt felemelkedése óta, mint Inj’ra jobb keze is

- 123 -
ilyen volt.
Ma végigsimított Zanaya selymes, íves fenekén, bőrének
szépsége egyedülálló volt az angyalság között. Még a legszebb
vámpír sem tudott vetekedni vele, annyira egyedülálló volt, egy
sötét láng, ami elhamvasztott. Talán alacsony volt, de akarat
erőszakából állt és dühös vérmérsékletből.
Nézte őt harcolni a csatákban és büszkén üvöltött, hogy az övé
volt.
Róla álmodott, mikor a nő arkangyala területén volt, és
összebarátkozott Inj’rával abból az okból, hogy gyakrabban
meglátogathassa Zanayát.
A nő kezével végigsimított farkán, megragadta, megszorította.
– Azt gondolod nem tudom, hogy beszéltél az urammal, hogy a
hold fordultával tegyen az udvarodba? A tábornokaidnak kell az
útmutatásom, amennyire az enyémeknek kell a tieid útmutatása.
– Fekete tűz volt lenyűgöző szemeiben. – Nem vagyok bábu, amit
kedvedre mozgathatsz Alexander Arkangyal.
Haraggal válaszolhatott volna a nő haragjára, de megfogta az
arcát, az olvadt ónix és borostyán erős és egyedülálló gyűrűje,
amit a nő adott neki, ismerős súly volt az ujján. A legtöbb
gyűrűvel ellentétben nem volt benne borostyán, hanem az ónix és
borostyán együtt működött, így a napfény hullámzott az ónix
obszidiánjában.
A nő nevetve utasította el, hogy elmondja hogy csinálta. De

- 124 -
annyira gondoskodott a férfi borostyánjáról, mint a férfi a nőével,
az mindent jelentett. – Nem tudok aludni, ha messze vagy tőlem
– mondta. – Egyszer megtettem, több ezer évet vártam. Soha
többet. Hazudok, csalok, és könyörgök, hogy közel legyél.
A nő meglepetten pislogott, ujjai elengedték, keze mellkasán
feküdt. – Nem kellene ilyeneket mondanod kedves – mormogta.
– Előnyként használom fel. Egy arkangyal irányítani maga erő.
Tudta, hogy a nő igazat mondott, Zanaya azon része
könyörtelen volt, és ő így is szerette. Mert Zanaya elfelejtett egy
kritikus hibát. – Akkor te irányítasz, Zani? – Egy csók, ami
mindent elmondott, a nő válasza a vad pumpálásban volt, ahogy
meglovagolta, és a harapásokban, amit utána a testén hagyott.
– Birtokolni foglak – mondta, bőre ragyogott a hőtől utána és
szemei csillogtak. – Amíg bennem nem leszel és nem leszek ez az
őrült teremtmény a közeledben.
– Próbáld meg – mondta Alexander kihívóan, ahogy kezdte
végigcsókolni a testét, a combjai közti árnyékos helyig.
Zanaya sikoltott a gyönyörtől, kezei megfeszültek a hajában, és
combjai összeszorultak a feje körül. Boldogságba lovagoltatta,
feledésbe nyalta, ahogy saját magja az ágyra ömlött, mint egy
zöldfülűnek az első nőjével.
Zavarban kellene lennie, tele szégyennel, de nem volt ilyen
Zanayával. De mindketten ugyanannyira mohók, vágytól
vezéreltek voltak, és mikor eljött az idő, hogy elengedje, hogy

- 125 -
visszatérjen arkangyalához, akkor alapvető ösztöneivel harcolt.
Azok ketrecbe zárták volna, megtartották volna.
– Inkább elvágnám a saját torkom, minthogy ketrecben éljek –
mondta neki, mikor hangosan kimondta a vágyát. – Kinyomnám
a szemeimet egy tűvel, egyenesen az agyamba. Testem tüskékre
dobnám, hogy elpusztítsam a szívem. Bármi, amit kell,
megteszem. Nem vagyok bezárt madár, Alexander.
Majd megcsókolta őt, körmei végigszántottak a mellkasán.
***
– Ez őrület – mondta Callienek, mikor legközelebb
találkoztak. – Ahogy vagyunk együtt. Nem normális semmilyen
szinten. – Néha úgy érezte Zanaya a legveszélyesebb lény
számára a világon. – És igen, nem tudom elengedni.
– Ez engem is aggaszt – mormogta Callie. – A megszállottság,
amit benned látok. Háborút kezdenél érte, Alex?
Megfeszítette az állát. – Nem. Mert ezzel elveszteném. Az
arkangyaláért harcolna.
– Gyűlölném, ha ezt tenné veled – mondta Callie – de ott a hű
szíved, amit megosztasz. Ő könyörtelen és arrogáns és túl éber az
erejére, de egyben van ott odaadás. Néztem őt, tudod. Érted.
Leellenőriztem milyen, mikor nincs veled. Repül. Edz.
Gondoskodik a kutyáiról és elkényezteti a macskáit. Támogatja
barátait és társait. És soha senkivel nem alszik.
Alexandernek nem kellett Callie, hogy elmondja, tudta. Hogy

- 126 -
alhatna Zani bárkivel is, mikor köztük pokol égett, ami addig
sebesítette őket, hogy nem tudtak a másik nélkül meglenni?
Alexander sem aludt senkivel, odaadása olyan sötét és brutális
volt, mint a nőé.
Ez az odaadás tovább épült és épült, míg túl sötét lett, túl
követelő. Féltékenység vert benne rothadó gyökeret lassú
suttogással, amit a távolság és magány táplált, egy zöld szemű
kígyó, ami sóvárgott, hogy birtokolja, megtartsa őt. Racionális
része tudta, hogy ez a legrosszabb dolog, amit követelhet tőle, de
nem volt többé racionális.
– Szeretlek! – Öklével a szívére csapott, ők ketten egyedül
voltak az éjszakába burkolt hegytetőn. – Jobban, mint épp
eszemmel! De te mégis több időt töltesz más férfiakkal!
– Tábornok vagyok te segg! Azok a férfiak a rajom részei! Én
vagyok az, aki panaszkodhat! – A hegy szelei üvöltöttek, ahogy
átmentek a csúcson, kifújta Zanaya kibontott haját az arcából,
ami lilával színezett ezüst tánca volt. – Azt gondolod nem látom
azokat az angyalokat és vámpírokat rebegtető pillákkal nézni rád
és szinte kiesni a ruháikból, mikor arra mész?
Elhessegette a nő röhejes gondolatát. – Megkérdőjelezed a
szavamat?
– És te az enyémet? – kiáltott vissza.
– Zani. – A fogait csikorgatta. – Te vagy, akit szeretek.
– A szerelmed feltételekkel jár – csapott vissza. – Az egyik

- 127 -
alattvalóddá akarsz tenni, tisztelegjek a lábadnál.
A düh miatt szárnyai ragyogni kezdtek, kezei ökölben voltak. –
Senki sem tisztelgő az udvaromban! – Alexandernek nem volt
vágya, hogy olyanokkal vegye körbe magát, akik igent mondanak
igaz véleményük helyett. Az a gyenge és gerinctelen udvar módja.
– Hogy vádolhatsz ilyennel?
– Azért merem, mert nem vagy az arkangyalom! – Megrúgta
az elszenesedett fa maradványait a csizmájával. – Soha nem
leszel az arkangyalom! Soha nem költözöm a területedre!
Megteszed és a kapcsolatunknak vége!
– Ez baromság! – Kezeivel a hajába túrt, a hegytető feléig
ment hiábavaló kísérletként, hogy levezesse dühös energiáit, csak
hogy visszamenjen és megálljon a nő előtt, lábujjaik összeértek. –
Az arkangyalok kevesei a területükön élnek! A kapcsolatok
folytatódnak!
– Én nem olyan szerető vagyok, és te nem vagy olyan
arkangyal – volt a nyers válasz, szárnyait harci mozdulattal
csapta ki, mielőtt összecsapta volna. – Nem tudod hogy légy más,
mint uralkodó a területeden. Nem akarom, hogy a szeretőm
uraljon. Nem most. Soha sem!
– Nem akarlak uralni!
– A kívánságok nem érnek semmit, mikor arkangyal vagy, aki
hozzászokott, hogy megkap mindent! – Az arcán izzó hő volt,
lábai terpeszben voltak, így közel tudtak lenni, hogy lélegzetük

- 128 -
keveredett. – Mondod a szép szavakat, de mikor tettek vannak,
akkor Alexander Arkangyal a saját módján cselekszik.
– Miattad meghajlottam! Még el is álltam az Inj’rával
szembeni háborútól, mert őt hívod uradnak!
– Hallod magad? – Vicsorgott. – Minden döntést hideg
politikai szemmel hozol meg, és most az egyik döntést akarod
ellenem használni. A szerelmed fojtogató!
Mikor szárnyai vakítóan ragyogtak, hogy beragyogták az
éjszakát, úgy döntött, ki kell jutnia innen, itt hagyni az őrületet.
Így csak hátralépett és felszállt, a felhők felé, ahol a levegő
annyira hideg volt, hogy fájt, és annyira ritka, hogy egy arkangyal
tüdeje ellenkezett.
De míg talán sikerült visszatartania a robbanást, a szüksége,
hogy megtartsa a nőt egyre csak nőtt. Ahogy a nő ellenkező
elutasítása, hogy elfogadjon bármit tőle. Mintha a legkisebb
ajándék szolgasághoz és kötélhez vezetne.
Minden elutasítás dühítette, és minden kísérlet a részéről,
hogy birtokolja őt… míg eljött az idő, mikor szó szerint harcoltak
egymással, két harcos, akik természetük legrosszabb részére
támaszkodtak. A nő nem nyerhetett, nem egy arkangyallal
szemben, de vérezne miatta, és dühös lenne, mert a nő eléri, hogy
bántsa, mikor nem áll meg.
– Elég! – Ez egy üvöltés volt, ahogy szemtől-szembe álltak,
mellkasuk nehéz volt, és testük zúzott.

- 129 -
 Zanaya kezével törölte meg száját. – Nem tudom ezt többé
csinálni. Ez tajtékzó őrületbe vezet.
– Nem vitatkozom veled.
Ez volt az első alkalom, hogy elsétáltak egymástól, és mintha a
világuk ketté szakadt volna, csupasz és gonosz kezektől.
Alexander belül törékenynek érezte magát, egy része örökre
megsérült.
Az elválás egy évtizedig tartott, és egy nap látta a nőt egy
keskeny utcán egy vörös kőből épült városban, egy harcos fakó
fekete bőrbe öltözve, egy kard volt a gerincénél, és csodás haját
egybe fonta be.
Éjfél szárnyain a fehér pöttyöket elkapta a fény, ragyogtak.
Ahogy ott állt megfagyva, a nő arra ment, mintha érezte volna
átható tekintetét. Szemeik összefonódtak… és az idő
kibogozódott. Nem volt döntés, nem is kellett. A következő lépés
elkerülhetetlen volt, mint a nyári monszun és téli havazás, és
nemsokára egymás karjaiban feküdtek egy ősi otthon második
emeletén lévő habkönnyű fehér mennyezet alatt, a piac hangjai
kint maradtak, a világ bent beburkolózott.
Kezeivel érintette meg, amik fájtak a szükségtől.
A nő nedves szemekkel csókolta meg őt.
Nem voltak szavak, csak gyötrelmesen mély vágy. Érintéssel,
légzéssel, bőr és szárny érintkezésével beszéltek. Megremegett,
mikor a nő végigsimított szárnyainak ívén, Zanaya megremegett,

- 130 -
mikor viszonozta azt.
Fájt, szüksége, hogy megérintse és megérintsék.
Feltérképezte a testét a szájával, csókjaival.
Zanaya kezével követte testének vonalait, egy érintési képként.
Végül olyan volt, mintha számtalan darabra törtek volna, amik
vad gyengédséggel álltak össze, torka égett, és karjai
megfeszültek a nő, kis és heves Zanija körül.
***
Sokkal később volt, mikor ők összekuszálódva feküdtek
meztelenül, hogy csillapítsa a szükség fájdalmát, a szavak végül
betöltötték a szobát, ami a város peremén volt.
– Ez alkalommal más lesz – mondta Zanaya, ujjai az arcát
simogatták. – Mások vagyunk. Idősebbek. Bölcsebbek.
– Igen. – Alexander arcát a nő kezéhez dörgölte. – Hiányoztál,
én Zanim. Ígérem nem követem el ugyanazt a hibát, nem
próbállak meg szorosan fogni a markomban. – Olyan lenne,
mintha a szelet akarná megmarkolni.
– Én… visszanéztem – mondta Zanaya komor arccal. – És túl
gyorsan és túl keményen utasítottam el túl sok mindent. Ígérem,
hogy nem reagálok reflexíve, ígérem, hogy igazán figyelni fogok.
– Ahogy én is. Akkor kezdted az ajándékaim elutasítani, mikor
sarokba szorítottalak. – Sok estét töltött el, hogy saját
ostobaságán bosszankodott, tényleg őrültnek kellett lennie, hogy
ketrecbe akart zárni egy nőt, aki megmondta neki, hogy inkább

- 131 -
halna meg, mint hogy a legdíszesebb ketrecben éljen. – A
pusztítás körébe estünk.
Egy gyengédség volt az arcán a férfi vallomásának nyers
érzelmei miatt. – Az álmaimban üldözöl, kedvesem.
Ez alkalommal próbálkoztak, sokkal óvatosabbak voltak mit
mondtak és a sebekkel, amiket ejtettek. A hezitálás kínosnak
hatott, de ez a jobb dolgok ígéretéből született, és túl sok jó volt
köztük. Annyi nevetés, annyi kaland, annyi bizalom.
Majd átrepültek a csodás hegy cakkos szurdokán, ami
természetes akadály volt a Menedék és a halandó világ között.
Egy természetes talapzatnál kempingeztek mélyen a nő
arkangyalának területén. Meglátogatták Osirist és ettek a
savanyú gyümölcsökből, ami miatt arcuk összefacsarodott és
nyelvük eltompult.
Alexander soha nem érezte magát olyan fiatalnak, mikor
Zanaya mellette volt.
A nő annyira élővé tette neki a világot, a legszebb módon.
Kedvenc időtöltése vele azon ritka pillanatok voltak, mikor
hagyta, hogy védelme leessen, felfedve az édességet benne. Egy
édességet, ami miatt édességet vett az utcagyerekeknek az
árusoktól, mikor elmentek mellettük, és megmentette az
elveszett állatokat, míg végül felvett egy vámpírt, hogy
gondoskodjon a seregletéről.
Persze a vámpír is múltja miatt mélyen törött volt. Újabb

- 132 -
sebesült Zanaya szedd össze és vidd haza gyűjteményébe. A férfit
az állatok gondoskodójává tétele óriási húzás volt tőle. A férfi úgy
gyógyult, hogy őket gyógyította és teljesen a lényeknek és
Zanayának szentelte magát.
– Az anyámban nem volt gyengédség, mikor gyerek voltam –
mondta neki egyszer, ahogy a sötétben feküdtek és felnéztek a
csillagokra, Alexander területének integető sárga fűje menedéket
hozott létre körülöttük. – Azt tanította, hogy a világ összetör, ha
nem vagyok gyorsabb, keményebb, fegyverzett páncél.
Alexander morogott. Rzia mesze nem a kedvenc személye volt,
de nem törölhette ki a tényt, hogy ő volt Zanaya anyja. –
Megérted, hogy dühből beszélt? – Egy dühből, amit fenntartott
és kivetített gyerekére, létrehozva egy mérgező környezetet,
Zanaya apja nem foglalkozott vele, hogy elvigye őt onnan.
Nem, Alexander Zanaya szüleit nem tisztelte.
Zanayának sokáig tartott válaszolni, hogy az esti bogarak
zümmögni kezdtek körülöttük, a növekvő hold világította meg
őket és a beszélgetésüket gondolta át megint. Majd a nő beszélt,
színtelen szavakkal. – Az éveken át, találkoztam olyanokkal, akik
friss felnőttként ismerték. Naiv, puha, gyengéd, így írták le.
Felült, karjaival átölelte térdeit, haja puha ezüst vízesés volt a
hátán. – Nem tudom elképzelni így, nem számít mennyire
próbálom. Csak arra emlékszem, hogy hideg, és hogy tanít arra,
hogy a gyengéket összezúzzák, a világ csak megveri és kiköpi

- 133 -
őket.
Humor nélkül mosolygott. – Az apám, mikor felnőttként
találkoztam vele, tudod milyen tanácsot adott? Ne legyen
stagnáló. Ez csodás tanács egy halhatatlannak, nem?
– De Camionak, ez illik az emberekre. Unalmasak? Menj
tovább. Túl törött? Menj tovább. Túl rászoruló? Menj tovább. –
Élesen fújtatott. – A babák rászorulók. Így nem ő a
legtermékenyebb társunk és én vagyok az egyedüli
leszármazottja.
Alexander felült, homlokát ráncolta. – Ő volt Rzia első
tapasztalata a szerelemmel?
– Nem tudom. Talán meglepő megtudnod, az anyám és én
nem állunk közel egymáshoz, hogy ilyen intim dolgokat
megbeszéljünk. – Szavai szárazak voltak. – De látod honnan
származom. Egy olyantól, aki bűntudat nélkül használ és eldob.
Egy olyantól, aki keserűségre és megszállottságra ítélte magát. Ez
nem ijeszt el?
Mikor olyan szörnyen elváltak, Alexander gondos volt, hogy ne
kövesse el ugyanazt a hibát, hogy erőszakos Zanayával, vágya,
hogy szabad és független legyen vihar volt. Nem tudta hibáztatni.
Kapcsolatuk kezdeti szakaszában elmondta neki, hogy Rzia teljes
elszigeteltségben akarta felnevelni őt, majd a faluban telepedett
le és Zanayának megengedte, hogy a harcosokkal találkozzon,
akik ott éltek, mert félt, hogy egyébként visszarendelik a

- 134 -
Menedékbe, ami Camio gyakori vadászterepe volt.
Rzia megpróbálta megfojtani Zanaya lelkét, hogy folyton
lenyeste szárnyait. Talán azt mondta magának, hogy ezzel jót tesz
Zanayának, kicsavart módon védte őt, de egyik sem volt. Egy
dühös nő tette volt, aki kicsi és védtelen lányára terjesztette ki
haragját.
Így igen, Alexander megértette Zanija szükségét a mindenek
feletti szabadságra. Talán egyszer őrült volt, nem értette meg
szerelme sebeinek mélységét, de senki sem hívta Alexandert
ostobának. Így ma nem követelt, inkább szívét a lábához tette, és
azt mondta – Had tartsalak Zani. Arra van szükségem, hogy
tartsalak.
Közös életükben először a nő nem vitatkozott, csak a
mellkasára feküdt, és hagyta had ölelje karjaiba és szárnyaiba. És
a holdfény alatt egy pillanatra a legjobbak voltak a másik
számára kik lehettek.
Remény, bizalom, és szerelem. Annyi szerelem.

- 135 -
 17. fejezet

Két évvel később, míg Zanaya az arkangyala területén volt

jelentős ideig, hogy Alexander megint meglátogatta a bátyját.
Osiris terjengő laborja ajtajában köszöntötte őt, haja kócos volt
és álmodó tekintet volt a szemeiben. Az eltűnt, hogy átvegye
helyét a kristálytisztaság, mikor felismerte Alexandert.
– Kisöcsém! – Annak a férfinak az örömteli melegével ölelte
meg őt, akinek mindig a kistestvére lesz, nem számított milyen
idős vagy erős lett.
Vigyorgott, mert pontosan így kellett lennie, Alexander
visszaölelte. Osiris teste vékonyabb volt, mint kellett volna
lennie, de ölelésének erejéből látszott, hogy nem felejtett el úgy
enni, hogy veszélyben legyen.
– Nincs kicsit túl sötét a kísérletekhez? – mondta, mikor
szétváltak. – Miért takartad le az ablakokat?
Osirisi vigyorgott. – Gyere és nézd meg.
Alexander élesen szívta be a levegőt, miután bátyja becsukta az
ajtót. Az egész hely fénnyel ragyogott. – Osiris, mi ez? – Csodás
volt, bármi is volt ez.
– Egy óceáni organizmus, amit mostanában fedeztem fel.
Lenyűgöző, nem? – Megint kinyitotta az ajtót. – De igazad van.
Túl sokáig voltam a sötétben. Menjünk úszni és szívjunk friss

- 136 -
levegőt a tüdőnkbe és elmondhatod nekem mi történt az elmúlt
években.
Alexander nem állt még készen, hogy elhagyja a csodát Osiris
laborjában, de nem tetszett bátyja fakó arca, Osiris biztos
napokon át volt ide bezárva. – Mielőtt elmegyek megint meg kell
néznem ezt a csodát.
– Bármikor, amikor szeretnéd – ragyogott Osiris. – El kell
ismernem öntelt büszkeséggel, hogy sikerült lemásolni az
organizmust, mondhatni tenyészteni.
Mivel az este készült beállni, a levegő meleg volt, nem pedig
kellemetlenül forró, és a fekete homok elviselhető hőmérsékletre
hűlt. Alexander levette szandáljait és tunikáját mikor először
leszállt, csak a kis bőr szoknya volt rajta, ami védte férfiasságát.
Nem mintha félénk lett volna, a harcosok nem voltak azok. De ez
volt az elfogadott ezen az életkorban.
Osiris egyik hosszú, ujjatlan tunikáját viselte, de ő is lerúgta
szandálját, így meztelen lábbal mehetett. Ez nagy örömöt okozott
nekik, így egyikük sem mondta, hogy szálljanak fel és repüljenek
a kedvenc óceán melletti sziklájukhoz, amiről mindig szerettek
belemerülni a trópusi kékbe.
Alexander beleszívta a meleg levegőt és azt mondta – Mikor
kezdtek érdekelni az élő organizmusok? Azt hittem a fő
érdeklődésed a kémiai reakciókban vannak.
– Mindig tetszettek az állatok – mondta Osiris, mikor egy

- 137 -
pimasz madár vörös és zöld tollakkal rikított felettük. – Még a
rossz természetű szidók is. – Nevetett, mikor a madár megint
rikoltott, azt mondta – Azt hiszem itt az idő. Sokkal hosszabb
ideje élek, mint te. A tudományom fókuszának módosítása tartja
érdeklődve és energetizálva az elmém.
Alexander bólintott, őt is a kihívások éltették. – Továbbra
sincs szeretőd? – Általában nem tett fel ilyen kérdést, de kezdett
aggódni Osiris elszigeteltsége miatt, ezekben a napokban bátyja
csak kis csapatot alkalmazott, és velük sem lépett kapcsolatba.
Alexander tudta, mert volt egy kedves kéme köztük, Osiris
vámpír házvezetőnője annyi ideje volt mellette, hogy Alexander
családtagnak tartotta. A nő is így érzett iránta és Osiris iránt, és
nem volt nyomás, hogy jelentse aggodalmát Osiris többiekkel
való kapcsolatának hiányáról.
– Azt hiszem túl vagyok rajta – mondta akkor Osiris. – Nincs
benne érdeklődésem.
Alexander nem válaszolt reflexből, helyette a témán
gondolkodott, tudatában volt, hogy voltak olyan
halhatatlanoknak, akiket nem érdekelt az élet testi oldala. Olyan
harctárssal nőtt fel, akinek soha nem voltak ilyen vágyai, és ma
sem tette.
Más angyallal ellentétben Osiris nem mindig volt ilyen, de ő
idősebb volt, élt egy életet tele ágyasokkal és testiséggel, talán
annyira eltelítődött, hogy elege lett. Elég fair, de ez nem

- 138 -
könnyítette meg Alexander elméjét, mikor általános
remeteségéről volt szó. – Nem vagy magányos, hogy annyi időt
vagy egyedül?
Megcsapta Alexander vállát. – Soha! Az elmém szereti a
csendet, és akkor állok elő a hatalmas áttörésekkel, mikor nincs
hang. – Komiszul és szeretettel vigyorgott, azt mondta – Tudom,
hogy Lemei panaszkodik neked, de nem kell aggódnia. Úgy
érzem… sokkal középpontibb vagyok, jobban önmagam.
Osiris boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt, kivéve fakó
bőrét és vékony alakját, Alexander is ezt érezte, és a napok, amit
együtt töltöttek nevetéssel és testvérek könnyed beszélgetésével
telt.
– Jó időben jöttél – mondta Osiris, ahogy egy nap a folyó
hűvös vizében úsztak, a dzsungel vibráló trópusi zöldje vette őket
körül és rikácsoló madarak dorgálták őket a partról. – Meg
akartam oldani egy problémát, amibe folyton beleütközött az
agyam és semmi sem működött. Ma azt vettem észre, hogy
meglett a megoldás és nem is gondoltam a problémára.
– Gyakrabban kellene meglátogatnom téged bátyám, de a
Tanács változóban van. – Két arkangyallal kevesebben voltak, a
világ nem volt olyan helyzetben, hogy hosszú időkre eltűnjön.
– Ez miatt ne aggódj Alexander. Igazság szerint szörnyű
házigazda lennék, ha gyakrabban idejönnél, nagy egyedüllétre
van szükségem a munkám során. – Kisimította nedves haját a

- 139 -
szeméből, ami ugyanolyan színű volt, mint Alexanderé. – Van
más dolog is, amit meg kell oldanom.
Alexander csendes kérdésként vonta fel szemöldökét.
– A munkaterületem – mondta Osiris, a helyi nyelvjárásról
arra váltott, ami a legelső nyelvük volt. – Míg ez tökéletes hely a
korábbi specializációm számára, élő organizmusokkal való
dolgozás hidegebb klímát kér. – Megdörzsölte állát. – Azonban
nem tudom el akarom-e hagyni a szigetem.
– Ha kell segítség egy hidegebb hely keresésében – mondta
Alexander – a területemen több is van, ahol nincs olvadás, főleg a
hegyekben.
– Köszönöm kisöcsém. Lehet elfogadom az ajánlatod. – Osiris
körbenézett a csodás zöldön, ami körülvette őket. – Azért
hezitálok, mert annyi élet van itt, annyi inspiráció. Nem biztos,
hogy készen állok elhagyni. Legalább elhúzhatom a döntést, most
a kísérleteim elég stabilak ezen a helyen, amit felépítettem. Több
réteg kosz alkotja a falakat, ami bent hideget tart.
– Igen, észrevettem.
– Egy technika, amit a többségünk archaikusnak tartana, de
messze jobban működik, mint az újabb fejlesztések. – Osiris
kezével intett szavai végén. – De elég ebből. Észrevettem, hogy
nem említetted Zanayát. Megint szétmentetek?
– Nem. Együtt vagyunk. – Öklével megdörzsölte a szívét. – Ő a
legragyogóbb csillag az égen a számomra.

- 140 -
 Osiris egy ideig csendes lett. – Ő a gyengeséged, nem,
kisöcsém?
Alexander soha nem gondolt így rá. – Zanaya a legkevésbé
sem gyenge. De ha a Tanács szempontjából nézzük, akkor azt
hiszem igazad van.
– Igen, erre gondoltam. – Osiris összevonta szemöldökét. –
Még mindig elutasítja, hogy az udvarodhoz csatlakozva
megvédhesd?
– Az megsemmisítene minket. Soha nem tudna a beosztottam
lenni.
– Azt hiszem ezt értem. – Osiris sóhajtott. – Tudom a szüleink
azt gondolták elveszek az alkímiában és kísérletekben, de én is
aggódom érted. Legutoljára, mikor szétmentetek… nem voltál
magad. Dühös voltál.
– Már mások vagyunk – biztosította Alexander a bátyját. – A
kapcsolatunk nőtt és érett.
– Remélem is, a te érdekedben – mondta Osiris, mielőtt
lemerült volna a medence mély zöldjébe.
Alexander nem gondolt a beszélgetésükre a következő télig,
mikor ment megnézni Zanayát és azt látta, hogy egy másik
tábornokkal nevet, kinek szemeiben több volt a csodálat.
Persze, hogy az volt. Hogy ne lenne, mikor Zanaya egy élő
csillag és ellenállhatatlan volt?
A féltékenység, mikor róla volt szó, szüksége, hogy tükrözze a

- 141 -
férfi odaadását erőszakosan kelt benne életre, annyira
alattomosan, hogy majdnem kivégezte a tábornokot. Míg a férfi
Zanayának hála túlélte, mivel Zanaya szó szerint elé állt, a dühe
késként hasított Alexander felé.
– Vagy megbízol bennem vagy nem – mondta utána. – Dönts!
– Nem benned nem bízom.
– Hallod magad? Ez azok közhelye, akik nem kontrollálják
magukat. – Szemei ragyogtak.
Alexander ökölbe zárta, majd kinyitotta kezeit. – Megértem és
elfogadom, hogy nem tudsz a szabályaim szerint élni. – Nehéz,
kurvára nehéz volt hangját állandón tartania, de elutasította,
hogy megengedje hogy ez értelem nélküli kemény szavakkal
hangozzon el. – De miért nem tudsz felvenni egy pozíciót egy
olyan területen, ami határos az enyémmel ahelyett, hogy annyira
távol vagy?
– Mert a saját emberem vagyok, saját álmokkal és tervekkel. –
Öklével a mellkasára csapott. – Te nem vagy a nap, ami körül
keringek!
Úgy érezte a nő belészúrt. – Te vagy a napom – mondta
csendesen.
– Kedvesem, te arkangyal vagy, aki csak akkor látogat meg,
mikor a politika megengedi, hogy elhagyd a területed. –
Feltartotta tenyerét, mikor válaszolni akart. – Nem hibáztatlak
miatta. Mindig így kell lennie. Csak azt mondom, ha a napommá

- 142 -
teszlek, akkor az egyensúly köztünk megtörik. Ezért soha nem
leszek a napod, annak ellenére sem mit hiszel.
Aznap, az a veszekedés megsebesítette és megtörte őket, és ez
volt a rothadás kezdete. Nem dühből született, hanem egyfajta
csalódottságból, ami kihúzta őket a kapcsolatból, míg mindketten
saját érzelmi sebeiket dédelgették, biztosak voltak a tudásban,
hogy szerelmük soha nem tér vissza úgy, ahogy szükségük lett
volna a visszatérésére.
Odaadásuk méreg lett mohó követelésében.
Azt kérte, hogy bukjanak el a másikkal szemben, és csak a
másikkal szemben, kizárva a világot, minden lehetőségüket,
minden barátságukat, mindent, ami talán ellopja a levegőt a
pokolból, ami égette őket. Ez egy olyan őrület volt, amit soha
nem lehetett kielégíteni, olyan könyörtelen odaadás, ami
gyilkossághoz és háborúhoz vezethetett.
Elutasította, hogy bármelyikük is levegőt kapjon.
És így sikerült megfojtani az életet a szerelmükben, ami
összekötötte őket, míg egy nap… már nem voltak együtt. Jobban
fájt, mint az első szakítás, mert a szerelmük ez alkalommal
mélyebb, megértésük a másik felé sokkal alaposabb volt.
Alexander nem dühöngött, csak belevette magát az arkangyal
munkájába. És egy évszázadnyi csend után szokatlan szeretőt
választott. Nem olyak, akivel valaha is olyan lenne, mint Zanaya
neki, hanem biztos választásokat, nőket, akik semmit sem kértek

- 143 -
tőle, csak amit a nőknek megadhatott, nőket, akik soha nem
kérdőjelezték meg a döntéseit, még kevésbé fenyegették azzal
hogy a szakadékba taszítják. Tudta, hogy Zanaya is továbblépett,
de ahogy egyszer hallgatózott utána, most blokkolt mindent
Zanaya Első Tábornokról.
Kezdte elfogadni, hogy túl gyúlékonyak voltak együtt, túl sokat
bántották egymást. Az olyan mély szerelem sebesített, tört és
elpusztított. A nő elvesztése térdre kényszerítette, évtizedekig
csak héj volt.
Majd egy este az egész világ selymes csendesség üvöltésével
vált sötétté, ami annyira gazdag volt, mint a párduc bundája, és
tudta. – Zanaya felemelkedett – mondta Avelinának, míg a buja
ég alatt álltak, míg bármely zenész képességén túli melódia
töltötte meg a levegőt… egyben Zanaya éjjelének buja illataival. –
A szerelemem felemelkedett.
Mert nem számított mi igen, vagy mi nem volt igaz: a nő a
szeretője volt és mindig az lesz. Ez soha nem volt gond köztük. És
most a nő egyenlő lett vele erőben.
A remény, amiről azt hitte rég halott, kitárta szárnyait, a fiatal,
aki valaha volt élt a sérült szívű arkangyalban.
***
A világ túloldalán Zanaya háta erőszakosan ívelt hátra, ami
miatt meghajlott a levegőben, szárnyai az irányítása alatt voltak.
Az erő, ami szájából és szemeiből ömlött az eget éjféllé

- 144 -
változtatta, de a szélvihar ennek ellenére a magasban tartotta.
Bevonta őt, brutális erővel és sebességgel, ami felvillanyozta.
Nevetett ennek vad szépségére, táncolt a viharban, mielőtt
magába szívta őket. Ez fájt, ami miatt spirálban keményen
landolt a földön, és ez extázis volt, haja hátul örvénylett, az
illatok érzékien és vadan szőtték át bőrét, ereit.
Bár kívül nem változott, de sokkal nagyobbnak érezte magát,
mint volt, az univerzum minden részét meg tudta érinteni.
És tudta mi volt most, mivé vált.
Egy arkangyal. A Tízek Tanácsának egyike.
Csak egy arkangyal által megölhető lény.

- 145 -
 18. fejezet

Alexander azt tervezte, hogy Zanayához megy, addig udvarol

neki, míg az övé lesz, ez alkalommal örökre, de a nő
felemelkedése után pár nappal elment hozzá, csak a karjaiba
repült. A csókjuk örömteli hazaérés volt, könnyek csíkozták az
arcukat. Így túlcsordulva időbe telt neki, míg észrevette a fehér
pöttyöket fekete íriszén, ami felemelkedésével jött.
Földhöz kötött csillagok. Mintha tényleg az éjféli ég része
lenne.
– Zani, én Zanim. – Homlokát a nőéhez nyomta. – Zanaya
Arkangyal.
Senki sem jósolta meg ezt, míg Zanaya erő volt, ahogy több
angyal az ő korában. Mégis tökéletes értelme volt számára, hogy
ő lesz az. Zanaya mindig úgy égett, mint egy ragyogó csillag,
vonzó és lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Most az a csillag a
területét irányította, és minden szinten egyenlők voltak, beleértve
a nyers erőt.
Egyben arkangyalok voltak, akik hosszú ideig nem lehettek egy
területen a másik miatti erőszakos kavarodás miatt, de
kidolgozták. Néha rongyos volt, és harcoltak, de életük legjobb
száz évében egy egység voltak… míg harc nem tört ki a Tanácsban
és ellentétes oldalon találták magukat, egyikük sem akart

- 146 -
visszakozni.
Alexander meg volt győződve választásáról.
Ahogy Zanaya is.
Alexander Zanaya elutasításában a fiatal arkangyal impulzív
makacsságát látta. Zanaya a férfi elutasításában dühítő
leereszkedést.
Nem volt középút.
De Alexander elutasította, hogy kicsapjon felé és Zanaya is ezt
tette. Azonban egyikük sem támogatta a másikat. Az utóhatás
keserű volt, mint a gyümölcs, amit Osiris szigetén ettek, amit
még az állatok is elkerültek, mindketten gyötrődtek a másik
választása miatt és képtelenek voltak megbocsátani.
– Ez elpusztítja azt, amit a halandók léleknek hívnak –
mondta a Caliane neki a háború után. – Amit te és Zanaya
tesztek egymással. Talán barátom ez a szerelem nem boldog
végre van ítélve.
A szavai sebet okoztak, Alexander már kezdett rájönni a
szörnyű igazságra. Zanaya olyan volt neki, ami más soha nem
lesz vagy lehet, egy kis része a szívének, de olyanok voltak mint
két ellentétes elem, együtt gyönyörű dolgot hoztak létre… vagy
hatalmas pusztulást.
***
Elfogadása ellenére, hogy ő és Zanaya nem voltak összeillők,
két ember, akik szerelme nem volt elég, hogy áthidalja a

- 147 -
különbségeket köztük, Alexander visszaesett a nő pályájára,
többször is a következő eonok során, ahogy a nő is az övére.
Végül túljutottak a mohóságon és féltékenységen, kétség kívül
szíveik összetartoztak. Ennek igaz és megtámadhatatlan
bizonyítéka, hogy senki sem tudott igazán közéjük férkőzni.
Bizalmuk a másikban átható volt, hűségük
megkérdőjelezhetetlen, még legrosszabb ellenségeiknek is. Mind
tudta, hogy Alexander soha nem háborúzna Zanaya ellen, ahogy
a nő sem ellene. Nem volt ok megpróbálni ilyet szítani, ezt a
vonalat Alexander és Zanaya soha nem lépné át, még a
legsötétebb dühben sem. De a többi… az erő húzása, két
megmozdíthatatlan ellentétes erő saját sebeikkel… ebben nem
tudtak navigálni.
– Abba kell ezt hagynunk kedvesem – mondta egy nap
Zanaya, mikor már régóta arkangyal volt, szárnyai hozzá
dörzsölődtek, ahogy ő az összetúrt ágyban feküdt, Zanaya ült,
egyik lába a padlón volt. A kicsi cica, amit adott neki a messzi
falnál lévő plüss takarón aludt összegömbölyödve.
– Tudom.
Majd megint és megint megtették, bántás ás szerelem körébe
záródtak, míg egy nap Zanaya feldobta kezeit. – Ide jövök, hogy
szeretkezzünk, mikor azt tervezem Aludni megyek. És te ezt
csinálod!
Alexander vére megfagyott. – Alvás? – Megragadta a vállait. –

- 148 -
Miről beszélsz?
– Fáradt vagyok Alexander. – Elnyomta, a szoba másik részére
ment, hogy kinézzen az ablakon a férfi területének gördülő
homokjára. – Több háborúval küzdöttünk az elmúlt tízezer
évben, mint eonokkal korábban.
Megfordult a sarkain, visszanézett rá. – Te is fáradt vagy, bár
makacs vagy elismerni.
– Az arkangyalok nem fáradnak el.
Zanaya horkantott. – Mondogasd magadnak és olyan őrült
leszel, mint Sha-yi volt. – Egy tévedhetetlen csapás. –
Megígértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy odáig eljuss, de
reményteli bolond voltam. Nem tudtam, hogy az erő csábítása
mennyire a világban tart, míg végig figyelmen kívül hagyod az
igazi fenyegetést, ami a fejünk felett lebeg.
– Teljesen kontrollálom magam!
– Öreg vagy! Ahogy én is! – Kezeivel a hajába túrt, azt mondta
– A társaid, beleértve Calianet is hosszabb időkig Aludt. Te vagy
az egyetlen, aki elutasítja! Ne tedd ezt Alexander! Ne légy olyan,
amivé Esphares vált! Ne engedd, hogy a hataloméhség
elpusztítson! Emlékezz a szavakra, hogy miket mondtál neki.
Részenként akarsz eltompulni?
Alexander félresöpörte az irreleváns aggodalmat. – Mikor
fogsz Aludni? Hol? – Nem tudta elviselni, hogy nem tudta
mennyire előre tervezett menni, olyan helyre, ahova még

- 149 -
arkangyalok sem érhetnek el.
– Nem kedvesem, ez az én magánügyem.
Megfagyott. – Nem bízol bennem, hogy figyelek rád? – Ez a
magjáig bántotta őt, hogy azt hitte a sebezhetőségét kihasználva
bántaná őt.
– Ó Alexander. – Sóhajtott, torka mozgott. – Nem az van,
hogy nem bízok benned. Inkább, hogy túlságosan is. – Odament,
megfogta kezét, felemelve csókot nyomott tenyerébe.
Csillagos szemei az övékbe néztek. – Egymás megszállottsága
vagyunk én kedvesem. Ha tudod hol Alszom, soha nem Alszol
majd a szükség miatt, hogy figyelj rám. – A fejét rázta. – Ezt nem
teszem veled. Talán a legrosszabbak vagyunk a másiknak, de ezt
nem teszem meg veled. Jobban szerettelek, mint bárki mást
egész életem során.
– Nem! – Kinyúlt a nőért, meg akarta csókolni, szeretni, míg
nem hagyja el.
A kard, ami kedvenc ékszer volt hírtelen köztük volt, hegye a
szívére mutatott. – Nem ez alkalommal. – A kemény hang fagyos
szélű volt. – Megtöröm magunkat mielőtt oly módokon törnénk
meg, hogy nem lehet visszacsinálni. Aludni fogok és mikor
felébredek, épp eszű leszek, mikor rólad lesz szó, ehelyett a félig
őrült lény helyett, akivé váltam.
Hő futott végig a bőre alatt, vállai csomókból álltak. – A
szerelmünk nem őrület! A dolgok, amiket együtt tettünk Zani. A

- 150 -
kalandjaink, a felfedezések, amiket véghezvittünk!
– A csapások, amiket bevittünk, a törések, amiket a másiknak
okoztunk, a dühöngések, amiket kiváltottunk. – Előre nyomta
fenyegetésképp a kard hegyét, mikor Alexander előre akart lépni.
– Bántjuk egymást Alexander. Újra és Újra. Egyikünk sem
ártatlan.
Tovább folytatta, mikor meg akart szólalni. – Nézd mennyire
dühös és kontroll nélküli vagy most. Ez nem a stabil és nyugodt
Alexander Arkangyal, akit az emberek ismernek és tisztelnek.
Ahogy a te Zanid sem a jobb természetű és higgadtabb fejű
Zanaya Arkangyal akit az emberei követnek. Nem szeretem
amivé váltam veled, mikor a sötét periódusainkban voltunk.
A szavai széttépték, főleg mert teljesen igazság volt. –
Megtaláljuk az utunkat – mondta. – Ne menj Aludni Zani.
Örökké hiányoznál.
Zanaya szemei ragyogtak egy pillanatra mielőtt erősen a fejét
rázta volna. – Az álmaimban is hiányozni fogsz kedvesem, de
annyi alkalommal bebizonyítottuk, hogy nem a megfelelő nő
vagyok a számodra. És elutasítom, hogy ébren maradjak és
nézzem ahogy őrült arkangyallá válsz, aki nem akar Aludni mert
fél, hogy elveszti szorítását az erőn. Felejts el.
Nem futott a nő után mikor elment, dühös és összetört szívű
volt egyforma mértékben. És a nő megoldása ellenére át kellett
gondolnia a döntését, mert nem ment azonnal Aludni. Még

- 151 -
dühös volt a nőre, mert megsebezte, hogy megmutatta mekkora
érzelmi erővel rendelkezett felette, távolságot tartott Zanayától…
és egy évtizeddel később, még ha halhatatlan is volt, nem volt
több idő.
Zanaya Aludni ment, olyan helyre, amiről nem tudott.
– Összetörted a szívem Zani – mondta a csillagokkal
pöttyözött estének, de az sehol sem volt olyan szép, mint a
sötétség, ami beharangozta felemelkedését. – Soha nem
bocsátom meg, hogy elhagytál.
Persze ez hazugság volt. Ha akkor ébren lett volna, harcolt
volna a nővel, majd megcsókolja. Mert Zanaya annyira a része
volt, mint saját szívverése. De nem ébredt fel. Nem egy évszázad
múlva. Nem ezer év múlva. És nem az azt követő évezredben.
Az ő Zanija egyik kort a másik után Aludta át.

- 152 -
Zuhatag

- 153 -
 19. fejezet

Zanaya tudta, hogy valami rossz volt az ébredésével. Egy

arkangyal ébredése saját maga által meghatározott volt, de ez
nem annak érződött. Mintha egy hatalmas kéz nyúlt volna le a
földbe és szakította ki őt jól megérdemelt pihenéséből.
Nem sebtében döntötte el, hogy Aludni tér, így akart
évezredekig maradni. De most itt volt, felébresztette valaki, aki
nem tudta, hogy a legrosszabb mindig reggel volt.
Talán Alexander volt az. Türelmetlen volt, amilyen soha nem
volt.
Nem Alexander akkor.
Nem akart energiát vesztegetni, mikor nem ismerte az
ellenséget, hagyta, hogy az ismeretlen erő kihúzza pihenéséből. A
homok, ami egyszer a területen volt szétvált körülötte, mint
arany víz, ahogy felemelkedett rejtett helyéről, amit alatta hozott
létre. Egy hely, amit arkangyal hozhatott csak létre, és csak egy
arkangyal élhetett túl.
Az ereje kinyúlt, ahogy ébredt, és tudta, hogy a világ most
holdtalan este volt. Így emelkedett fel, egy buja ében este, amit
több ezer illat töltött meg, ami elkábított és megkísértett. A
halandók így mondták és a halhatatlanok örökkévalóságig
keresték felemelkedésének rejtélyes szépségű illatát.

- 154 -
 A finoman szőtt és rövid ruha, amiben Aludni tért, a
csillagfény és ragyogás árnyalatai ölelték körül finoman, ahogy
emelkedett. Az anyag puha volt, mint a baba bőre, és finom.
Eltakarta melleit és felső testét, és csak felső combjaiig ért, de
minek használna többet egy Alvó arkangyal? Jobban szeretett
szépségben és puhaságban pihenni, de persze Tűzfénnyel.
Szeretett kardja a pihenésben mellette feküdt, de a gerincén
lévő hüvelybe csúsztatta, míg emelkedett. Ruhája talán nem volt
más, mint holdfény és csillagok, de alatta puha bőr volt, egy tok
és fegyver.
Az első lélegzete a sivatagi levegőben hidegebb volt, mint
várta, a táj körülötte fehéren csillogott, nem aranyan, mint
felkelése során gondolta.
Összevonta szemöldökeit.
Húzást érzett a levegőben, ismerős szárnycsapásokat.
A szíve sóhajtott… és nem érzett meglepetést, mikor a férfi
leszállt előtte, egy klasszikus szépségű arkangyal, akit halandók
akartak istenként imádni. Arany hajú és nappal csókolt bőr, igéző
ezüst szemek és ilyen szárnyak, Alexander volt a legszebb férfi,
akit valaha ismert.
Egyben kemény volt, mint a kő, egy kifent harcos, aki levert
bármilyen kísérletet, hogy imádják. – Nem vagyok isten Zani –
mondta neki. – Ha ilyen fennkölt lények léteznek, messzebb
fejlődtek, mint én.

- 155 -
 A tábornok arrogáns volt, de egyben földi és őszinte.
– Xander – mondta, hangja lusta volt az Alvástól és a nyelve
az, amin pihenése előtt leggyakrabban beszéltek. – Megint
találkozunk. – Elkerülhetetlennek tűnt, hogy a férfi ott lesz
ébredésekor, életvonaluk örökre összegabalyodott, nem?
– Ez most már az unokám neve.
Öröm volt minden lélegzetében, szemei hatalmasok voltak a
gondolatra. – Tréfálsz? Nagyapa vagy? – Lehetetlen volt mást
tenni, mint nem mosolyogni a dologra. –Sokáig aludtam.
– Ez nézőpont kérdése.
Nevetés buborékolt benne, a férfi rossz hangulata ismerős volt.
– Ó Alexander, ne mond, hogy nem örülsz hogy láthatsz. –
Akkora kísérés volt vele játszani, megkocogatni a kemény fejét. –
Összetörtem.
Merevnek érezte magát, és hogy mozognia kellene, karjaival az
ég felé nyújtózott, ahogy a nap kezdett kiemelkedni Zanaya
végtelen estéje után. Csupasz lábujjai a hóba vájtak, szárnyait
kinyújtotta a legszélesebbre, mielőtt összecsapta volna és lenézett
volna a földre. – Nem havazott ebben a sivatagban mikor Aludni
mentem. – Leguggolt, tenyérnyi fehéret gyűjtött össze. – A
Nílusom folyik, vagy befagyott?
– Kezd befagyni – volt a legváratlanabb válasz. – Egy
Zuhatagban vagyunk. Te vagy az egyetlen Ősi, akiről tudom, hogy
ilyen hírtelen ébredt fel, de vannak jelek, hogy Aegaeon is

- 156 -
ébredezik. Caliane előttem ébredt fel.
Zanaya mosolya eltűnt, minden játékossággal együtt,
felegyenesedett. Egy élettel ez előtt, mikor lány volt, s
gúnyolódtak magassága miatt, de régen hátrahagyta azt a
gyereket, otthon volt a bőrében, íveiben. Azokat az íveket annyira
birtoklóan simogatta egy férfi, annyi alkalommal, hogy érintése
beágyazódott húsába.
De azon gyönyörök nem a Zuhatagra tartoztak, nem a
megjósolhatatlan pontokra, mikor az arkangyali erők ádázzá
válhattak bennük, és akár őrületté egy szívverés alatt. A Zuhatag
nyomása intenzív satu volt, ami rengeteg háborút szült. – Aludni
fogok – mondta akkor, túl sok ébren lévő arkangyal egyenlő volt
a katasztrófával. Legalább megmagyarázták neki mi húzta ki
Alvásából. A Zuhatag senkit sem tisztelt, legkevésbé a Tanácsot.
Inj’ra egyszer azt mondta neki „az arkangyalok a Zuhatag
játékszerei”. Ez az ura véleménye volt a Zuhatagról, ami
természetes eseményként „megalázta” a világ legarrogánsabb
lényeit: az arkangyalokat.
Zanaya nem volt benne biztos, hogy nem hitt Inj’rának.
De Alexander enyhén a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy a
Zuhatag hagyni fog Aludni. – Karjait a nővel szembeni csendes
elutasításként összefonva Alexander azt mondta – Összehívok
egy Tanács gyűlést miattad, de először meg kell mentenem a
falut, amit jég és hó takart be.

- 157 -
 Zanaya nem tudott rajta segíteni, soha nem tudott másmilyen
lenni, mikor a férfi merev és formális volt. – Miért vagy ennyire
rossz hangulatban?
Ezüst tűz volt tekintetében. – Ősi vagyok. Kezelj úgy, vagy…-
– Vagy mi? – Rákacsintott, mert nagyon jól tudta, hogy nem
szerette ha rákacsintottak, de szíve akkor is sóhajtott, hogy
egészségesen és egyben látta. Soha nem akart úgy felébredni,
hogy Alexander nem létezett, még ha csak Aludt is. – Nos, mesélj
nekem mit csináltál azután, hogy úgy döntöttem több tízezer évig
elég sérülést okoztam.
A férfi tekintete figyelmeztette, hogy nem bocsátott meg neki
hogy Aludni ment, míg dühösek voltak egymásra. Ó, biztos volt
benne, hogy így gondolkodott. Elfelejtette az összes időt, mikor
mesélt neki, hogy szüksége volt az Alvásra, és a férfinak is. Nem
mintha egyetértett volna vele. Alexander nem.
Most felcsattant rá. – Dolgom van – és felszállt.
Nevetett, mert ismerte ezt a férfit, nem számított hogy
évezredig külön voltak, felszállt vele, szárnyai ragyogtak repülés
közben.
Azon volt, hogy többet kérdezzen erről a Zuhatagról, mikor a
világ tompa, kemény és hideg feketeség lett. Annyira hideg. Mint
egy emberi kriptában. Azzal jött a csend, ami nyomás volt a
tüdején, összetörő erő, ami el tudná törni a gerincet és betörni a
koponyát. Majd… sikolyok. Éles, undok, a legszörnyűbb hang,

- 158 -
amit valaha hallott.
– Mi ez a kakofónia? – Tűzfény a kezében volt, az ellenséget
kereste, semmit sem talált. – Nem ismerek egy arkangyalt sem,
aki ilyen sötétséggel ébredne!
– Nem ismered. – Alexander hangja bősz volt, ahogy mellette
lebegett, szárnyai épp súrolták az övét. – A neve Lijuan.
Zanaya ekkor hallott először Kína Arkangyaláról, a lényről, aki
felkeltette a halottakat, és aki azt hitte a csoszogó holttestek,
amiket létrehozott egyenlő az „élettel”. Alexander elmondta neki,
hogy teremtényeit „újjászületetteknek” hívta, de Zanaya számára
nem voltak mások, mint bűzös, kifosztott hullák, üresek és
agyatlanok.
– Ez a Zuhatag – mondta Alexandernek valamivel később,
miután elnyelt mindent a jelenlegi világból, amit tudott – nem
olyan, mint a többi,
Mindketten éltek túl már több Zuhatagot, kisebbeket,
nagyobbakat. Egyik sem fenyegette a világot, hogy megtöri,
omladozó uralmat hagyva hátra.
– Nem – érett egyet Alexander, arca oly módon volt fáradt,
ahogy még soha nem látta. – Lijuan mindünket fenyeget
megvetésével, istennőnek hiszi magát, a Tanácson felülinek.
Alexander mellett állt a férfi erődjének erkélyén, Zanaya
kibámult a még mindig hóval borított tájra. Ők ketten több
régióban is segítettek, amit betemetett a jég, de kérdés nélkül is

- 159 -
tudta, hogy ezek csak átmeneti intézkedések voltak. – Hogy
állítjuk meg? – Ez volt az igazi próba, az igazi kérdés.
– A Tanács nemsokára összegyűlik. – Alexander megdörzsölte
kezével az arcát, majd kezeit megint derekára tette, szemeivel a
lenti tájat nézte. – Túl sokan vagyunk ébren, Zani.
Talán ugratta volna, hogy eléggé felengedett, hogy ismét a régi
becenevét használta. De az a Zanaya a békében volt. Most a
harcos felállása kellett. – Szükség van ránk – mélázott, félretette
a sokkot, ami még mindig benne vibrált a férfi korábbi
mondatára, hogy Caliane előtte ébredt fel.
Ha Alexander felébredt, azt jelentette, hogy valamikor Aludt.
Zanaya meg akarta kérdezni, hogy kinek sikerült elérni, hogy
megtegye ezt a lépést. Mert Zanaya nem volt elég, és igen, ez a
seb a mai napig fájt.
Azonban a nő fájdalma tudott várni. Ma az arkangyalra volt
szükség, aki ereje teljében volt. – Talán ez az egyedüli mód
legyőzni ezt a Lijuant. – És bár rég elfelejtette a félelmet, ez
rémisztő gondolat volt. Hogy tud egy arkangyal olyan erős lenni,
hogy a Zuhatag annyi Alvót ébreszt fel, hogy kiálljanak ellene?
Több meglepetés is érte, beleértve a Tanács összegyűlését, ami
tapasztalatán kívüli volt. Azt várta, hogy egy bizonyos helyre
repülnek, vagy hogy erejüket kiterjesztve használják, ami csak a
Tanácsban volt meg, bár Zanaya elutasította az utóbbit, az ár túl
magas volt érte. Azt az arkangyali képességet használva elveszti

- 160 -
vagy fél napra az empátiáját, hideg, szívtelen szörny lenne.
Zanaya pontosan egyszer használta. Soha többet. Nem engedi
meg magának, hogy Elcsendesedik, olyan szörny lesz, amit az
anyja megpróbált felnevelni.
Ha ez azt jelenti egy bizonyos pontra repül, legyen.
Alexander tudta ezt, és soha nem tett rá nyomást, hogy
használja az erejét. Így nem volt meglepve, mikor a férfi nem
hozta fel. Meg volt lepve, mikor egy hatalmas belső szobába
vezette, amin lapos fekete festmények lógtak.
– Ha ez egy új művészeti stílus, kedvesem – mormogta, ajkai
felfelé ívelte – akkor nincs hitem a jelenlegi civilizációban.
A férfi kuncogott, mielőtt emlékezett volna rá, hogy dühösnek
kellene lennie rá. – Ez egy kommunikációs rendszer –
magyarázta. – Nem tudom megmondani hogy működik. A tudást
a fiatalokra hagyom. Csak azt tudom, hogy hasznos.
Érdeklődött, Zanaya kiment, amire Alexander „kontrol
teremként” hivatkozott és nézte, hogy a Richmond nevű vámpír
gombokat nyomkodott és megérintett valamit, amit
„képernyőnek” hívott. Hangja tiszta és érthető volt, volt benne
egy általa nem ismert nyelv precíz ritmusa, de a nyelv, amit
használt, mikor hozzá beszélt a régi angyali nyelv volt, amit az
angyali törvények értelmében bármiben változatlannak kellett
maradnia.
Új szavakat tehettek bele a világ új dolgai miatt, de a réginek

- 161 -
meg kellett maradnia és az alapul szolgáló nyelvstruktúra maga is
megmaradt olyannak, mint mikor először használták. Egy eset,
ami régen történt, hogy Zanaya életében lévőknek már nem volt
tudása róla. Bármilyen természetes fejlődés erőszakosan
megtörné vagy olyan irányba lökné az angyali nyelvet, amit a
mindennapi életben használtak.
Ez az egy nyelv, talán nehézkes hangzású volt az új
generációnak, amit gyerekkorban tanultak meg, állandónak
kellett maradnia eonokon át.
Semmi sem működhetne máshogy a halhatatlanok világában,
akik Aludtak.
Minden arkangyal legbelsőbb köre megtanulta, így nem volt
meglepve, hogy Richmond tökéletesen beszélte.
– Minden kész, uram – mondta a gallérján lévő kis fekete
gombba, és megvolt benne az udvariasság, hogy a régi nyelven
folytatta, amit Zanaya megértett. – Most az engedélyével
távozom.
Zanaya megrebbent, mikor Alexander hangja közvetlenül
előtte szólalt meg… bár bent volt az ablaktalan szobában a lapos
fekete panelekkel. – Menj – mondta. – Keemat gondoskodik
minden vészhelyzetről a megbeszélés alatt, lépj vele kapcsolatba,
ha bármi történik.
Keemat, tudta meg, Valerius mellett volt a legrangidősebb
tábornoka. Az utóbbi, hűséges, becsületes, intelligens, még ha

- 162 -
alkalmanként nehézkes is volt, Alexander mellett volt már
Zanaya idejében is, és ma is a harmadikja volt. Elég furcsa a
különböző személyiségük és harci taktikájuk ellenére Valerius és
Zanaya mindig élvezte a másik társaságát. Előre várta, hogy
kenyeret törjenek megint.
Alexandernek úgy tűnt most nem volt jobb keze most, mivel
Valerius határozott volt, hogy nem ő a legmegfelelőbb személy a
feladatra. Igazából, ha olyan volt, mint Zanaya Alvása előtt, akkor
egyetértett vele. Alexander harmadik embere sok minden volt, de
tehetséges a jobb kéz finomságában? Az nem Valerius volt.
– Uram. – A vámpír Richmond felkelt, hogy mélyen
meghajoljon Zanaya előtt. – Zanaya úrnő. Kérem bocsásson meg.
Nekem nem megengedett, hogy lássam a Tanács megbeszélését.
Zanaya rájött, hogy útban volt, ellépett az útjából. – Jobb ha
nem hallod ezt, fiatal. – Zanaya mosolygott, majd pofát vágott a
nagyképű fellengzőségre, ami jön. – Talán elveszted minden
hited illusztris uraidban.
A férfi pislogott, elpirult arany bőre alatt. Amit egy halvány
mosoly követett. – Örülök, hogy van esélyem olyan világban élni,
ahol ébren van, hölgyem.
A betyár nem sokkal később eltűnt, megcsukta a nehéz ajtót
maga mögött.
– Zani!
A szemeit forgatta a türelmetlen hívásra, visszacsúszott a

- 163 -
fekete kijelzős szobába. Azonban azok már nem voltak feketék.
Mindegyiken homokóra volt, olyan írással, amit agya
visszaszámolásnak értelmezett, bár nem ismerte a nyelvet.
Azonban ez nem tart neki sokáig.
Az angyali agyak, ha elég idősek, hogy beindítsák az Alvást,
egyben elnyelik az új nyelveket, olyan sebességgel, amit nem
lehetett racionálisan megmagyarázni. Ami miatt az öreg nyelv
archaikus stílusa nem számított, csak akkor használták, hogy
megkönnyítsék az átmenetet az Alvás és az ébrenlét közt.
Az első képernyő kitisztult, felfedett egy arcot. Amit követte a
többi képernyő, és végül megtöltötte a Tanács tagjainak
ábrázatával.

- 164 -
 20. fejezet

Zanaya élese szívta be a levegőt, mikor nem egy, hanem két

pár megkülönböztethető kék szempárt látott. Calianenek van
fia? kérdezte Alexandert.
Igen, az apja Nadiel volt, aki akkor uralkodott és halt meg,
mikor Aludtál. Fájdalom visszhangja volt a hangjában, egy jele
Nadiel rossz végének, aki megnyerte Calliet. Raphael két
arkangyal fia.
Ösztönös volt, hogy megérintse a férfi szárnyát, karját,
nyugtatást ajánljon a férfi fájdalmára, aminek méreteit nem
ismerte, de nem ez volt rá az idő és hely. Alexander nem akarta
előttük elismerni sebezhetőségét. Helyette megpróbálta elterelni
őt. Bámulni akarok. Tudom, hogy ez durva, de nem tudok tenni
ellene.
A férfi ajkai épp hogy csak megrándultak. Szerintem
biztonságban vagy a kényszerrel. Mindenki mindenkire bámul.
Így tesznek. Mindezek után nem minden nap ébred fel annyi
Ősi és rázza le a pókhálókat. Majd a megbeszélés elkezdődött, és
hamar keserű felfedezést tett, hogy több öregnek pókhálós
bunkerükben kellett volna maradnia.
Nem segítesz a helyzeten, mormogta Alexander az elméjében,
mikor a sunyi kommentet tette, amivel irritálni akart.

- 165 -
 Az az idióta a kék-zöld hajjal arra késztet, hogy robbantsam
fel a saját hallójáratomat, így többé nem kell hallgatom őt.
Zanaya soha ki nem állhatta a nagy hangoskodó típusokat, de el
kellett ismernie, hogy Titus elvarázsolta, aki Alexander tisztelt
Első Tábornokának, Avelinának a fia volt. Talán ő lenne a
ragyogó kivétel a hozzáállásában. Mi volt a neve? Ügyeletes
idióta?
Aegaeon, nagyon jól tudod, hogy a neve Aegaeon.
Mindketten ébren voltatok egyszerre a múltban.
Te sem kedveled, így ne tettesd. És akkor is szamársegg volt.
Alexander messze kontrollált volt, hogy feldobja kezeit, de a
nő ismerte a szeretőjét. De hajlandósága és hajlamossága
ellenére, hogy felkavarja a vizet, figyelmet szentelt, mikor Titus
„lejátszott” valamit, amit „felvételnek” nevezett. Alexander
mentálisan fordított neki, mikor a többiek másik nyelvre
váltottak, és ő villámgyorsan eltárolta az új szavait annak, ami
úgy tűnt kedvelt nyelv volt.
Így hamar rájött, hogy a „felvétel” olyan volt, amivel
bebetonozhatták az emlékeket, így bármikor elő lehetett hívni.
Egy igazi csoda, de ez az emlék annyira szörnyű volt, hogy
sokkos csend lett köztük.
Egy olajos fekete köd, amin úgy tűnt semmi sem jut be a
világba, amit Lijuan elnyelt. Kis teremtények vándoroltak be,
madarak, kóbor kutyák, és ilyenek, mind meghatlak ott, vagy

- 166 -
rémes sérülésekkel jelentek meg, aminek csak egy kimenetele
lehetett.
Jég kúszott végig lassan a bőrén. – Ő a Halál Arkangyala. –
Horror csavarta meg a gyomrát. – Most már értem. – A két
Ősihez fordult, akik forró levegőt eresztettek ki, azt mondta –
Nem látjátok? – Nem értette meg egoista
meggondolatlanságukat. – A mi időnk előtt ébredtünk fel, hogy
gondoskodjunk a fenyegetésről. – A tábornok megértése, aki
egyszer volt. – Nekünk nem ebben a világban kellene élnünk. Ez
nem a mi időnk.
Az utolsó szavakat mondta, vagy nagyon hasonlóakat hozzá,
valamikor Alexandernek egyszer, sikertelen kísérletként, hogy
megértesse vele az Alvás nem volt megadás. Csak az idő és a kor
teremténye. Nem értett vele egyet, de bár most nem nézett a
férfira, tudta, hogy egy dologban egyet értett vele: Lijuant meg
kellett állítani.
De túl sok ostoba öreg volt ébren. Elutasították, hogy
hallgassanak rá végül. Antonicus Arkangyal kijelentette, hogy
bele fog repülni a gyilkos ködbe, ami elfeketítette Kínát. Biztos
volt magában, hogy nem lesz megfertőzve.
– Vagy messze több ereje van, mint tudnánk – mormogta
Alexander a megbeszélés után – vagy önteltség és büszkeség
vezeti.
Zanaya aprót oldalra biccentette a fejét. – Bölcsebb lettél

- 167 -
kedvesem? Volt idő, mikor te voltál a legarrogánsabb mind közül.
Egy szünet, ezüst szemek néztek az övéibe. – Nagyszerű
politikusnak tartottak a koromban Zani. Nőttem, míg Aludtál.
Talán messze túlnőttem rajtad.
Ott is volt, a harag harapása. Még mindig nem bocsátotta meg
neki, hogy elhagyta. És ő sem bocsátotta meg a férfinak, hogy
nem ment vele. – Ó, hogy megsebesítettél. – Teátrálisan a szívére
szorította kezét, elrejtette szerelmének mértékét előtte, ahogy
mindig tette.
Vagy a férfinak túl sok ereje lenne, minden gyeplő nála lenne.
Ez volt és lesz mindig Perzsia Arkangyalának legnagyobb
gyengesége. Míg az erő volt az ő legnagyobb gyengesége és
legnagyobb szüksége. A férfi szerelme Zanaya iránt soha nem
vetekedhetett ezzel, annak ellenére mit mondott neki.
A férfi állán egy ín pulzált az idegességtől, azt mondta – Kevés
időnk van, mielőtt Neha területére kell repülnünk, hogy lássuk
Antonicus kísérletét a köd áttörésére. Sokkal közelebb vagyunk a
többieknél. Kirepülök, hogy segítsek az áradásnál, ami elérte a
régiót.
Nem akart Alexander közelében lenni, mikor ennyire könnyen
megsebezhette, még ha nem is szándékosan tette, ami még
rosszabb volt, azt mondta – A legközelebbi hegyi területeid felé
repülök, segítek akinek kell. – Biztosította, hogy ragyogó mosoly
legyen az arcán. – Várom, hogy többet tudjak meg rólad a

- 168 -
jövőben, ó bölcsem.
A férfi kezei a derekán voltak, rábámult. – Miért sikerül
mindig elérned, hogy röhejesnek hangozzak?
Kevésbé fájt neki, hogy a férfi sebezhető volt a fullánkjaival
szemben. – Valakinek alázatosnak kell tartania téged, Alexander
Arkangyal.
– A fél életemet esküszöm azzal töltöttem, hogy meg akartalak
fojtani – mormogta. – Veled megyek. Valeriusnak és a rajának
nem kellek, hogy kezelje az áradást, és a hegyi területek a
legelszigeteltebbek.
– Ne. – Tompán bámult a férfira. – Egy kis távolságra van
szükségem tőled.
Ez alkalommal a szünet hosszabb volt. Majd azt mondta –
Nem volt elég időd Zani? Eonnyi Alvás és még mindig nem
akarsz a közelemben maradni?
A dühe összeomlott, az vad szenvedéllyé és szükséggé vált, ami
csak az ő nevét tudta viselni. – Fenébe veled. – Odament hozzá,
kezeibe fogta az arcát, ajkait az övéihez nyomta.
És az a pillanat megállt az időben, amikor csak Xander és Zani
voltak, két szerető, akiknek mindig lenniük kellett volna.
Majd eltépte magát tőle és otthagyta a szobát. Így tudott
gondolkodni. Tudott lélegezni. Mert a szerelmük? Az mindig túl
sok volt. Túl nagy. Túl követelő. Ha a férfi meg akarta fojtani,
akkor ő el akarta lökni, míg nélküle egyben nem lesz.

- 169 -
 Kivéve, hogy túl késő volt. Már akkor késő volt, mikor először
meglátták egymást.
Kemény csapásokkal szállt fel. És nem nézett vissza akkor
sem, mikor minden sejtjével ezt akarta tenni. A férfi őt okolta
mert elhagyta és Aludni ment, de a férfi is elhagyta, mikor a
szüntelen uralmat választotta a nő öreg elméjük gyógyításának
vágyával szemben és hogy a világot hagyják a fiatalokra.
Többé nem leszek az az erőtlen fiú Zani. Senkinek sem
engedem meg, hogy csizmájukkal összetörjön engem és az
enyémeket.
A szavakat a férfi mondta neki több halandónyi élettel ezelőtt,
mikor elmondta milyen volt felnőni Rumaia mérgező udvarának
jelentéktelen tagjaként. Megértette hogy a dühös és sérült fiú, aki
volt Alexander pszichéjének állandó része volt, nem nyugszik
meg más pozícióban, mint csúcsragadozó. De egyben megértette
a változatlan igazságot, amit a férfi elfelejtett: az arkangyaloknak
nem lehetett örökké uralkodniuk.
Nézd meg Antonicust. Nem kellene ébren lennie, biztosan
nem erre a helyre volt való, nem illett ide. Nem csak az számított,
hogy az új tudás lekörözte, mint az amelyik megkönnyítette a
Tanács találkozását. Látott csodás és hatalmas felfedezéseket az
ideje során, amik eltűntek az eddig a világból megtapasztaltak
alapján.
Ilyen volt, még a halhatatlanok világa is. Az emberek

- 170 -
felejtettek és újra felfedeztek, majd újrakezdődött a kör. A világ
állandó áramlásban volt. Innen számítva ezer év múlva lehet,
hogy megint káoszban és brutális erő alatt élnek majd. Az olyan
idő megfelelő lenne Antonicus számára, annyi jót tehetne azzal a
világgal.
A civilizációk felemelkednek és elbuknak, még az angyali
civilizációk is.
A csodás civilizáció, amit Zanaya felépített, talán a történelem
visszhangjaiban maradt csak meg, az öregek emlékeiben, de
valamikor lehullik a sivatagba, és így volt ez jó. Ahogy a Nílus
minden eonban új utakon folyt, megfordult, átalakult.
Nőttem, míg Aludtál.
Sziszegve fújta ki a levegőt, a seb újból pulzált. És azon
gondolkodott mit hagyott ki Alexander életében, míg nem volt a
világban. Egy gyereket biztos.
Ezen gondolkodva megfontolta féltékeny volt-e.
Nem.
A gyerekek ajándékok voltak, akiket megbecsültek. És
mindketten tudták az igazságot. Egyikük sem fogadott másik
szeretőt hosszú életük során, ami véget vethetett a viharos
örvénynek, ami köztük örvénylett. Néha mikor túl sok volt, túl
sokat követelt, akkor csendesebb, kevésbé követelő karokat
kerestek. Soha nem fogadták el, hogy elkerülhetetlenül az
örvényben találják majd magukat.

- 171 -
 – Meghalnák, ha Meher mással feküdne le – mondta neki Auri
egyszer, mikor Zanaya és Alexander hosszú ideje nem volt egy
pár. – Hogy bírod ki?
– Mert mikor szakítunk, akkor szakítunk Auri. – A szíve fájt
minden szörnyű szakítás emlékére. – Darabokra esünk szét.
Nincs mi, csak annak az emléke, és az emlékek gyötrelmesek és
fájnak.
Egy komoly pillantás legközelebbi barátjától. – Ez nem
hangzik szerelemnek Zan. Ez szabályos ütközetnek tűnik.
Zanaya akkor nevetett, szórakoztatta az ironikus dolog. – Az
igazat mondod. Úgy tűnik nem a finom és kedves szerelem az
utunk. Én háborúra születtem. Ahogy ő is. – És ezért buktak el
mindig.
A tudás nehéz volt az elméjében, átrepült a hegyek felett és
megállt ott, ahol segíteni kellett. A rajparancsnokok és földi
csapatok többségének fogalma sem volt ki volt ő, de elfogadták
jelenlétét, mert nyilvánvaló volt, hogy Alexander tudta a
területén van, a tábornok semmit nem futtatott szoros gyeplő
nélkül.
Látta, hogy kis négyszögletes eszközökbe beszéltek és
összevonta szemeit, a „képernyőkre” gondolt, amiken keresztül a
Tanáccsal beszélt. Úgy tűnt azok mini verziói voltak, így biztos
kommunikációra használták. Kétség kívül megerősítést kértek az
erődtől, hogy nem volt fenyegetés az emberekre nézve.

- 172 -
 Nos, van ideje tanulni az új felfedezésekről, mikor a háború
véget ér. Most jól esett képességeit szükséges dolgokban
használni: hogy megtisztítsa az árvizeket, kiemelje az embereket
és állatokat a bajból, vagy felrobbantson egy egész sziklát, ami
figyelmeztetés nélkül rúgott ki a földből, a Zuhatag tényleg
mindenen túl mutatott.
A fáradtság hullámai folytak át rajra többször is. Lerázta őket,
tudta, hogy nem a fizikai kifáradáshoz tartoztak, semmi köze
nem volt a pihenés szükségének. Ez másfajta fáradtság volt.
Az állandó szabályos ütközetektől közte és Alexander közt.
Miért csináljuk akkor?
Nem volt válasza a kérdésére akkor, mikor vissza kellett
fordulnia, hogy felkészüljön Neha Arkangyal területére való
utazásra. A határán találkoznak ezzel a Zhou Lijuannal, aki
mindenki felettinek hiszi magát, készek látni Antonicus
hősiességét, vagy ostobaságát, a megnevezés személyfüggő volt.
– Annak ellenére, hogy azt hiszem az életét kockáztatja
minden ok nélkül – mondta Zanaya Alexandernek, hogy repültek
– azt akarom sikerüljön neki. Ezzel mutat nekünk egy kiutat a
horrorból, ami a nőből fakad.
Alexander az ő arkangyal az arkangyallal beszélgetésére így
reagált. Udvariasak voltak mióta visszatért, tudatában, hogy nem
volt most helye hatalmas érzelmeknek.
– Én is ezt érzem – mondta Alexander. – Antonicus nem olyan

- 173 -
arkangyal, akivel bármilyen hasonlóságot érzek, de kívánom
hogy sikerüljön neki. Szükségünk van rá, hogy sikerüljön neki.
Addig nem beszélte, míg Alexander azt nem mondta – Lijuan
területe nincs közvetlenül ezen az útvonalon, de azt javaslom
csináljunk kitérőt, hogy információt gyűjtsünk.
– Én is ezt fontolgattam. – A háborúkat információkkal
nyerték, vagy annak hiányától. – Magasan repülünk, míg nem
látjuk a köd szélét. Nem tudom elképzelni, hogy a magasabb
atmoszférába is felküldi, de ne hajlunk meg, mert büszke idióták
vagyunk, mint egy bizonyos pojáca, aki az idős angyaloknak rossz
nevet ad.
Nevetés volt az elméjében, meleg és férfias, és mind nemi
szerveihez, mind szívéhez ért. El tudta viselni, a másikat talán
sikerül összetörni. Egyetértek.
Így felrepültek magasan a ritka és fagyos levegőbe, mikor
először átrepültek Lijuan területének részén.

- 174 -
 21. fejezet

Zanaya arra épült, hogy elviselje a hideget, de bőre remegett a

lent lévő alvilági feketeség miatt. Semmi fény nem jutott át,
semmi jele a civilizációnak. Semmi. – Mintha a létezésre magára
dobott volna lepedőt.
Alexander, aki mellette lebegett, összenyomta ajkait. – Csak
remélni tudjuk, hogy az embereit nem fojtotta meg vele.
A férfira nézett. Elkapta tekintetét, bólintott. És lejjebb
ereszkedtek a vizsgálathoz, de nem annyira, hogy a köd
megérintésének veszélyébe kerültek volna. Amit észrevettek,
hogy a köd messze nem volt egyforma. – Némelyik rész
erőszakosabb – mormogta, rámutatott.
– Igen, de a vékonyabb részek sem látszódnak át. Kína egy
ablaktalan, bezárt szoba lett. – Alexander hangja bősz volt.
Tovább repültek, nem szálltak le, míg el nem érték Neha, India
Arkangyalának területének határerődjét. Nem volt lehetőség
eltéveszteni, hogy hol kellene leszállniuk. Ilyen közelségből a hely
világítótorony volt érzékinek, a már megérkezett arkangyalok
agresszív erejétől pulzált.
Leszállt, összezárta szárnyait és megnézte a tájat. Alexander
mellette szállt le, de Antonicus beszédre hívta. Jobb vagy ebben
mint én, mormogta elméjébe és a tető szélére ment.

- 175 -
 Égő fáklyák voltak a határon, aminek vörös-arany ragyogása
látszott a fekete köd ellen, ami mindent elnyelt. Neha harcosai
vonalban álltak a köddel szemben, de elég messze, hogy ne
kockáztassák a véletlen kontaktust Lijuan gyilkos kreációjával.
A fekete Zanaya jele volt. Szerette ez estét, selymes
feketeséggel emelkedett fel, ami annyira áthatolhatatlan volt,
hogy a bárdok dalokat írtak róla. A bőre a halandók és
halhatatlanok szerint közel volt az éjféli árnyalathoz, és ha volt
hiúsága a világban, a bőre sima és gazdag színű volt.
De ez… ez a köd nem volt fekete. Ennek természete
kicsavarodott, zavaró olajosságot érzett. Mint egy angolna… de
nem, túl betegesen abnormális volt, hogy a vízi utak lakóihoz
hasonlítsa, ők nedvesen és csodásan ragyogtak a napfénytől
csillogó vízben.
Jelenlétet érzett.
– Zanaya úrnő. – Titus fejével kissé meghajolt, nagy, nyílt és
inkább szép. – Alexander régen mesélt egyszer rólad.
– Ó? Mit mondott?
Titus összevonta szemöldökeit, azt mondta – Hogy megvan a
képességed, hogy egy aszkétát nyugalomból égő dühbe csábítsd.
Zanaya annyira erősen nevetett, hogy a gyomra fájt. – Úgy
látom nagyon jó barátja vagy. – Kevesekkel volt Alexander
ennyire nyílt.
– Számomra is egy jó barát. – Titus felmérte sötét szemeivel,

- 176 -
hírtelen komolysága azt mutatta több mélység volt benne, mint a
felszínen látszott. – Azonban nem vagyok benne biztos, hogy te jó
vagy neki Zanaya úrnő.
– Ú, fiatal Titus – mondta megújuló fáradságtól fájva – soha
nem voltunk jók egymásnak. – Nem a teljes igazság, voltak
lenyűgöző pillanataik, évtizednyi, évszázadnyi szépség és
megbocsátás köztük. Mintha csak ezek az évek keveredtek volna
a fájdalommal, dühvel és frusztrációval. – Talán a kérdést
megvitatjuk ezen ébredés után.
– Miért mondod ezt?
A furcsa és fagyos köd felé bólintott. – Egy szörnyű világra
ébredtem. Nem tudom túlélem-e.
Hideg szellőt érzett a gerincén, mintha Cassandra ujjaival
simított volna végig rajta.
Zanaya kihúzta a gerincét, lecsillapította légzését. A halál nem
tartotta félelemben őt. Elég sokáig élt.
Majd férfi hang ért el hozzá az este során, ismerős és szeretett.
Átnézett a válla felett, azt gondolta, De nem szerettem őt elég
ideig. Soha nem lesz elég.
Azonban ez az idő nem az övék volt, még csak nem is
veszekedtek. Ez a Tanács ideje volt, hogy fellépjen és kiiktassa a
gonoszt, ami egyikükből született. És ez olyan téma volt, amire
nemsokára átváltottak, megbeszélték a tudást, amivel Lijuan
ködéről rendelkeztek. Egy ponton Neha megmutatta a madarak

- 177 -
sorát, amik elhullottak a furcsa határvonalon. Mintha berepültek
volna, csakhogy meghaljanak.
Neha megerősítette, hogy amennyire meg tudták mondani a
madarak azonnal meghaltak, amikor hozzáértek a ködhöz.
Caliane követte az információval, hogy Neha emberei más kis
állatokat is felfedeztek, beleértve a kígyókat, kiknek feje a ködben
volt, testük Neha területén.
Azonnal meghaltak, hogy beléptek oda.
– Elég. – Antonicus megint kiengedte hangját. – Itt az idő,
hogy megcsináljam, amit meg kell, nem vagyok gyerek, aki fél a
szellemtörténetektől. – Hangjából önteltség csöpögött, amit
tisztán a többiek gyávaságának tartott.
Bolond. Egy jó tábornok összegyűjt minden információt,
mielőtt döntene. Nem küldtek kétbalkezességből információ
hányában ki embereket. De ha Antonicus vállalkozott a
hebehurgyaságra, akkor Zanaya ennek tudását felhasználja. És
ahogy Alexandernek mondta, sikert kívánt neki.
Antonicus folytatta. – Találkozunk miután visszatértem a
Lijuannal való beszélgetésből, aki azt hiszi istennő a
halhatatlanok közt.
Zanaya tudatában volt, hogy Alexander mellé állt, ahogy az
arkangyalok felsorakoztak a tető szélén, ahogy Antonicus
átrepült a fekete tenger felé. Beleegyezett, hogy a köd azon
pontján süllyed le, ahol látható a számukra, feljön mielőtt

- 178 -
mélyebbre, Lijuan területére menne.
Visszatartotta lélegzetét, ahogy a férfi elérte az első pontot.
Megfordult, felemelve kezét mutatta, hogy kész leereszkedni…
majd belesüppedt a feketébe ami nem volt fekete. A mellkasa
összeszorult az eltelt pillanatokkal és a férfi nem emelkedett fel.
Tényleg nem hitte, hogy a halálos köd hatással lenne az
arkangyalokra, és egy Ősire.
Nem, ott volt!
A remény hírtelen robbant benne… majd tört össze, mikor
tiszta lett, hogy Antonicus megsérült.
Caliane fia, Raphael volt az, aki odarepült segíteni neki, ahogy
megtudta ő volt az egy egyetlen arkangyal, aki legalább
valamennyire immunis volt Lijuan erejére. És Raphael volt az,
aki visszahozta az arkangyal elpusztított héját, Antonicus szemei
olajos feketék voltak.
Lefektette a matracra a tetőn, Raphael képes volt erejével
kiütni a feketét Antonicus szemeiből, de ez csak átmeneti volt.
Zanaya látott már arkangyalokat meghalni, de soha nem ilyen
módon. Mindig harcban, mindig égve. Ez… Belsője
összecsavarodott. Leguggolt a test mellett a Tanács többi
tagjával, tiszteletbeli őrség egy arkangyalnak, Antonicus szárnyai
kezdtek behajolni és feketévé válni, ahogy bőre rothadó zöldé
vált, és mellkasa befelé esett, mintha teste gonosz levessé vált
volna.

- 179 -
 Míg… minden megállt.
Antonicus a bomlás és halál pillanatába fagyott. Talán mert
arkangyal volt, aki sok mindenből visszajöhetett.
Ami miatt Zanaya nem vitatkozott, mikor azt javasolták ne
pusztítsák el a testét, hanem temessék el egy jeges és távoli
helyen, ahol nem terjesztheti el a fertőzést, ami megtámadta őt,
és ahol eonokon át békében fekhet, míg teste küzd a javítással.
– Nem tudom, hogy azt remélem él vagy sem – mondta
Alexandernek, ahogy a csoport élén repültek órákkal később, már
hordták a szíjakat, amik a testet tartották. – A horror a
szemeiben, az arcán, mielőtt már nem volt jelen… elképzelni,
hogy ebben a pillanatban esett örökre csapdába. – Volt esély,
hogy Antonicus nem halt meg, de nem is ébred fel.
Örökre a félig rothadt testben marad.
– A végén nem maradt elméje – mondta Alexander. – Ebben
biztos vagyok. Ha Alszik, akkor az Alvása mindentől mentes. Ami
miatt ép elméjű marad, ha túléli.
Zanaya remélte, hogy Alexandernek igaza volt, mikor eljött a
temetés ideje. Ő és Elijah Arkangyal alkotta meg a lyukat, ahol
Antonicus teste betemetve marad az áthatolhatatlan kőben. Majd
mind összegyűltek, hogy leengedjék Antonicust a lyukba.
– Antonicusra!
Zanaya szemei találkoztak Alexanderével, ahogy kimondták a
súlyosan sérült arkangyal nevét és szemein keresztül ki tudta

- 180 -
olvasni gondolatait: a tábornok félt, hogy hibáztak, hogy csak
eltemették a problémát, nem pedig megoldották azt. Antonicus
megfertőződött a sötétséggel, az mindenen túl volt, amit valaha
láttak.
Ha visszatér…
Adnunk kell neki egy esélyt, mondta Alexandernek az
elméjében. Ez az egyetlen becsületes választás.
Igen, értett egyet. De figyelünk. Készen állunk.

- 181 -
 22. fejezet

Utána a hangulatuk komor volt, a Tanács számtalan irányba

vált szét, hogy hazamenjen, mindjük tudta, hogy ez volt az első
csapás.
– Hogy lett ilyen? – kérdezte Zanaya Alexandert, mikor végül
leszálltak a férfi fő erődjének erkélyén. – Zhou Lijuan? Mindig
nagy erő volt?
– Ismertem őt fiatal nőként – mondta Alexander. – Erős volt,
de nem jobban mint te meg én. Ha nem adta volna meg magát
ennek az őrületnek, akkor láthattam volna erős Ősivé válni. –
Kezével a hajába túrt, ahogy bevezette és le a folyosón amit a
helyi vörös kőből vájtak ki, képeket martak a falba magába.
– A Zuhatagot okolnám érte – mondta – de Titus arról
informált, hogy ez a gonoszság előtt is voltak már benne finom
változások. – Kezdte elmondani neki a jeleket, mindig
nagyvonalú volt az információkkal, mikor a Tanács dolgairól volt
szó.
Megállt egy nehéz arany ajtó előtt, megtartotta pillantását. –
Ezek a szobáim Zani. Velem maradsz ezen a sötét napon?
Talán máskor elutasította volna, még sérült volt korábbi
civódásuk után. De miután látta mi történt Antoniucssal, azt
mondta – Igen. De neked, tábornokom először és leginkább egy

- 182 -
fürdést kell biztosítanod nekem.
A férfi ajkai mosolyra húzódtak, egy nyílt mosolyt adott neki,
ami megmutatta a fiatalságot, aminek megismerésre túl későn
született. – Csak ha arra utasítasz, hogy húzzalak a kádba. –
Könnyed eleganciával nyitotta ki az ajtókat, beintette. –
Hölgyem.
Nevetett, bement.
Nem lepődött meg a relatíve kevés bútoron a lakosztálya belső
részén. Mindig takarékoskodott a lakrészével, kivéve egy hellyel.
– Á, ott is van. – Egy hatalmas baldachinos ágy, függönyökkel,
amiket hátrakötöttek, és luxus ágyneművel.
– Kinevetsz, mert továbbra is szeretem a kényelmet az
alvásom során?
– Soha – mondta ahogy levette kardját és lerúgta csizmáit,
ezeket Alexander emberei találták neki. – Nem, mikor annyira
élvezem.
Víz futott valahol, és tudta, hogy a férfi kezdte megtölteni a
kádat. A víz hangja felé ment, ledobta ruháit, míg csupasz nem
lett, levegő csókolta a bőrét.
Egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott, megnézte a
gyengéd homokszínű csempéket, amikben mélyebb arany csíkok
voltak, a szín visszatükröződött a sötétarany csapokon, de a falak
sima fehérek voltak, mint a vastag törölközők, amik egy fonott
kosár mellett feküdtek, és azt feltételezte arcmosásnál

- 183 -
használták.
Víz zúdult ki az egyik csapból, pára szállt fel a kádból, a víz
forró volt. Nem kellett tűzzel fűteni alulról, vagy máshonnal
meleg vizet szerezni, amit korsókban vittek haza. Milyen
lenyűgöző… és valahogy nem nyugtalanító.
Mert bár bizonyos dolgok változtak az eonok során, vannak,
amik megmaradtak. Ez a világ technológiailag messze
túlmutatott azon, amivel az angyalság rendelkezett, mikor Aludni
ment, de az embereknek még kellett fürdeniük, megmosniuk az
arcukat.
De a legizgalmasabb dolog a szobában az angyal volt, aki a
fürdő mellett állt, félig lehajolt, ahogy kezével megnézte a vizet.
Szárnyai ragyogó ezüstök voltak a tompább színek mellett, haja
ragyogott a fényben, ami a plafonból jött. Az embereknek még
sikerült a fényt is elkapniuk.
– Valaki már jött és kétharmadig megtöltötte – mondta, ahogy
ujjairól lerázta a vizet. – Nem kell várnod – Szavait elharapta egy
éles belégzéssel, mikor megfordult és meglátta.
Zanaya mosolygott és igen, büszkeség fűtötte a vérét. Annyi
évet voltak külön és mégis vad viharral a szemeiben nézett rá.
Nem volt az erős és távoli arkangyal pajzsa benne, és semmi jele
a tábornoknak, aki annyira rejtélyes, hogy ellenségei soha nem
tudták kitalálni motivációit vagy terveit.
Ezt az Alexandert csak Zanaya látta.

- 184 -
 Meg kellett érintenie őt, bezárta köztük a távolságot. –
Túlöltözött vagy, kedvesem. – Rekedten dorombolt a
mellkasánál, ahogy kezeivel végigsimított a férfi sötétbőr
ruháján, de keserédes öröm futott végig az erein. – Szinte el
tudom képzelni, hogy azokban vagy, amiket adtam neked.
Alexander megfogta csuklóját, fogása durva volt a melegtől. –
Azokat addig hordtam, míg szét nem foszlottak. Annyira dühös
voltam rád, de akkor is hordtam. – Leejtette fejét az övére a
nyers vallomás után, ajkaival bevette az övéit.
Zanaya nem bánta.
A szerelmük soha nem volt gyengéd dolog.
Kezeivel vastag, selymes hajába túrt, keményen megragadta
ahogy visszacsókolta, míg csak düh, szükség maradt.
Lábujjhegyen állt, mint mindig mikor csókolóztak, még ha a férfi
le is hajolt hozzá, de soha nem érezte, hogy ez hátrány lenne. Az
övék mindig egyenlőség volt.
Mikor Alexander megfogta derekát és felemelte vele mozgott,
végül lábait a derekára kulcsolta. Alexander erős és meleg volt,
izmainak folyékony mozgását érezte a bőrön át is. Annyi időn át
voltak ebben a pozícióban, hogy olyan könnyű volt, mint a
lélegzés.
Zanaya szinte emlékezett arra, hogy nevetett és futott hozzá
látogatása során, lábait a dereka köré csavarta, míg ő tartotta és
csókolóztak, teljesen elégedettek, hogy láthatják egymást. Annyi

- 185 -
időn át futott a karjaiba, ennek az arkangyalnak, kinek a végtelen
életben egyedül volt meg az ereje, hogy bántsa őt.
Azonban ma, mikor szétváltak, mellkasuk erősen emelkedett,
nem volt fájdalom, csak olyan, ami az Alvása miatti hiányból jött.
– Helló, kedvesem – mormogta.
Alexander megcsókolta ujjhegyeit, mikor azokkal végigsimított
ajkain, és emlékezett rá, hogy nem mindig voltak annyira
szenvedélyesek és majdnem dühösek egymással az ágyban. Volt
ott gyengédség is, régen, mielőtt a törések túl nagyok lettek.
Mielőtt túl sokat véreztek volna. Mielőtt a sebek kemény hegekké
váltak.
Képtelen volt visszanézni az elviselhetetlen gyengédségre, ami
egyszer volt, újabb vad csókba volta a férfi ajkait, míg tépte bőr
ruháját. Alexander vette az üzenetet, annyira húzódott hátra,
hogy felsőjét áthúzhassa fején és a csempére dobja. Hangtalanul
hullott le, a bőr puha volt a több évnyi viselettől.
Kezeivel végigsimított bőrén, melegségén és izmain, ragyogott
a mostban, ebben a pillanatban, mikor Zani az ő Alexanderével
volt. A gőz a fürdőből a levegőbe emelkedett, a bőrüknek simult,
és mikor száját a torkára nyomta, sót érzett.
Alexander megremegett, egyik keze összeszorult a hajában.
Mindig érzékeny volt a torkára. Végigcsókolta az erős oszlopot,
a férfi emlékei beleégtek a lelkébe. Mindig emlékezett rá hogyan
szerette, ha megérintette, hogyan szerette cserébe megérinteni

- 186 -
Zanayát. Még ha nem is voltak képesek beszélni egymással,
elnémította őket a harag, akkor az érintéssel kommunikáltak.
– Zani. – Egy durva cirógatás a halántékánál, ahogy száját
elhúzta a torkáról és megint saját ajkaival követelte azokat.
Azt gondolná az ember, hogy egy örökkévalóság után elege
volt a férfi csókjaiból, a férfinak az övéiből.
De nem.
Soha nem lesz elég.
Az akarás volt mindig köztük a probléma.
Belecsúszott a férfi csókjába, belé. És mikor Alexander
megtörte azt, hogy megcsókolja melleit, míg egyik nagy kezével a
másikat cirógatta, szárnyai nyugtalanul verdestek. Talán olyan
volt, mint egy ketrecbe zárt madár, de nem volt olyan. Mert akik
voltak, ott alá tudta vetni magát a gyönyörnek, ami feszesen
ébresztette fel hosszú ideje alvó idegeit.
Megremegett, mikor Alexander szájába vette egyik bimbóját,
azt mondta – Ez fáj.
Megállt, felnézett. – Zani?
– Csak egy örökkévalóság telt el, mióta ezt éreztem. – Nyelt,
ujjait a férfi ajkaira nyomta. – Mégis a szükség élve fal fel. –
Újabb csókot lopott. – Légy velem. A többi várhat. – Éhezett az
egység érzetére, ami azzal jött, hogy a testével tartja őt, hogy a
legintimebb módon mozog vele.
Alexander megfogta az arcát, homlokát az övéhez nyomta. –

- 187 -
Hiányoztál nekem.
Zanaya szemei azzal fenyegettek, hogy sírva fakad. Elutasította
őket. Azt is, hogy megint sebezhető legyen. Helyette addig
csókolta, míg úgy nem tett ahogy kérte és letette, hogy levehesse
maradék ruháját. Majd megint felvette, és lecsúszott rajta,
táncukat régen tökéletesítették már.
Mégis a kapcsolódás pillanata zihálást váltott ki belőle.
Az elkerülhetetlenség, a helyesség pillanata volt benne.
Képtelen volt, hogy túl keményen nézze, hogy kapcsolatuk
többi részében nem voltak jók, nem számított mennyiszer
próbálták, karjaiba csavarta Alexandert, ahogy ő a sajátjába
Zanayát, szárnyaik összegabalyodtak. A gyönyör, ami a tánc
végén várt rájuk, nem arról szólt. Hanem… hogy voltak. Csak
voltak.
A könnyek megint fenyegették.
Arcát a férfibe temette, hagyta, hogy a forró cseppek
lehulljanak, összekeveredjenek testük izzadságával, bőrük
hőjével. Míg végül víz lett és egész lénye ragyogó cseppekben
esett a földre és tört össze.

- 188 -
 23. fejezet

Zanaya a hatalmas kör alapú kádban ült, háta Alexander

mellkasához ért, szárnyait széttárta, így nem nyomódtak kínosan
egymásnak. Még az ülő pozíciónak is kínosnak kellett volna
hatnia, de valahogy soha nem tette. Alexander lábai a két oldalán
voltak, kezei elfoglaltak a hajában, ahogy csodás illatú sampont
dolgozott bele, amit egy kis cserépből készült edényből töltött ki.
A szívében hirtelen nyilallást érzett, egy jeges félelem
emelkedett fel a gondoskodására, szeretetére.
– Szerinted csapdában vagyunk, Alexander? – mormogta. –
Úgy kötődünk, hogy ugyanazokat a hibákat kövessük el?
– Persze hogy nem.
Annyira nyílt válasz. Annyira Alexanderes válasz. – Vagyis azt
gondolod a halhatatlanság bölccsé tesz?
– Nem mindünket. Vannak akik hülyék, nem számít mennyi
ideig éltek. Lásd: Aegaeon.
Nevetett, váratlan öröm volt benne. – Emlékszel Rinrire?
Messze túl őszinte és bátor volt, hogy valaha is hülyének lehessen
hívni, de el tudod képzelni mint bölcs időst?
Alexander felnyögött, mikor az angyalt említette, aki az edző
csoportjában volt, mikor Zanaya először csatlakozott a harci
rajhoz. – Semmin nincs Rinri ellen. A legkevésbé sem volt

- 189 -
gonosz. Kiváló izom volt, és hűséges is. De ha a férfinak volt
bármilyen gondolata, ami nem kapcsolódott a fegyverekhez,
harchoz vagy vérontáshoz, akkor megeszem a kalapom a szörnyű
szósszal, amit egyszer csináltál.
Zanaya vállai remegtek, feje a férfinak dőlt, teljesen ellazult. –
Nem volt olyan rossz,
– Zani, annak szén íze volt, egy kis bazsalikommal.
Horkantva nevetett az ijesztően jó leírásra. – Tudod mi történt
Rinrivel? – A férfi talán nem a legkiválóbb beszélgetőpartner
volt, de soha nem akart senkit sem szándékosan bántani egy
harcban. Sokan nem mondhatják el ezt.
Mikor Alexander csendes lett tudta. – Rinri halott. –
Szomorúság volt benne a kedves, harcmegszállott fiú miatt, akit
egyszer ismert. – Hogy?
– Jó élete volt – mondta Alexander, mikor felvett egy hűvös
vízzel teli kancsót. – Tizenhét gyereke született.
Zanaya szája tátva maradt. – Mennyi?
Alexander megérintette vállát, hogy tudja vizet fog csorgatni rá
és becsukta szemeit és száját, míg kimosta a sampont a hajából.
Utána megint magához vonta. – Mesélek neked Rinri
termékenységéről, ha itt fekszel és hagyod, hogy balzsamot
dolgozzak a hajadba, amiről Lemei azt mondja a hajam puhává
és ragyogóvá teszi. Rámutattam neki többször is, hogy tábornok
vagyok és arkangyal. Nincs szükségem egy küldönc babusgatott

- 190 -
hajára.
Zanaya megint mosolygott. – Persze, Lemei az udvarod része.
Talán azonnal felmondott korábbi helyén, mikor felébredtél. – A
vámpír imádta Alexandert és Osirist, meleg anyai módon.
– A távozásomkor nyugdíjba ment – mondta Alexander, ami
Zanayának Osirisről is beszélt, biztos a múltban valamikor
Aludni tért, vagy Lemei mellette maradt volna.
– Sajnos – folytatta Alexander – most új életre kapott és
vaskézzel irányítja az udvaromat.
Szavai sötétek voltak, de elkapta alatta a szeretetet. Zanaya
mosolya most betöltötte arcát. Részben, mert szerette
Alexandert, hogy míg arrogáns volt kortársaival, mindig kedves
volt azokkal, akik kevesebb erővel, vagy kiállással rendelkeztek.
Megengedte, hogy Lemei szeretve zaklassa, ahogy a többi
házvezető, megette a séfek röhejes ételeit, mert nem akarta
megbántani őket, és a békében hatalmas lakomát tartott
alkalmazottjainak.
Ez volt az, amiért emberei imádták őt. Egyikük sem hencegne
a férfi feléjük mutatott kedvességével. Ó nem, sőt teljesen benne
voltak, hogy fent tartsák arkangyaluk könyörtelen képét. – Én is
tábornok vagyok – mutatott rá mű dühvel. – Azt mondod a
hajamnak puhának és ragyogónak kell lennie?
Alexander felnyögött és megcsókolta a vállát, egyik nagy
kezével megfogta felkarját. – Te egy csillag vagy Zanaya. Kosszal

- 191 -
és izzadsággal takarva is ragyogsz.
– Mennyi sárm van venned, kedvesem. – De megenyhült. –
Gyerünk, tedd a csodás krémet a hajamba és mesélj Rinriről.
Legalább harcban halt meg? Ez volt a leghőbb vágya.
– Valóban – erősítette meg Alexander. – Két arkangyal közti
konfliktus során. De előtte… nos kiderült, hogy Rinrinek volt más
képessége is: sok szeretőnek adott gyereket.
Majd ahogy a férfinek dőlve feküdt, becsukta szemeit, ahogy
masszírozta fejét gondos kezeivel, elmondta neki Rinri életét, és
lenyűgöző számú gyermekeit. – Ez rekord, szerinted? – kérdezte
a végén, hangja kicsit bágyadt volt. – Az angyalok
nemzőképessége általánosan alacsony, annak is kell lennie.
– Igen – mondta Alexander. – Amennyire tudom neki
született a legtöbb gyereke az angyalok történelme során.
– Nos, csak annyit mondhatok, hogy arcán mosollyal ment a
halálba, miután ilyen örökséget hagyott hátra. – Felemelte
képzeletbeli poharát. – Rinrire. Nyugodj békében barátom.
Alexander több mindent elmondott neki, amit elmulasztott
Alvása során, és ő is sok mindent elmondott a férfinak abból az
időből, amikor nem beszéltek egymással, mielőtt Aludni ment. –
Annak ellenére, hogy erőszakkal kihoztak a pihenésemből –
mondta – sokkal erősebbnek érzem magam, mint mikor pihenni
mentem, sokkal inkább jelen vagyok. Soha nem bánom meg,
hogy Aludni mentem.

- 192 -
 A férfi karjai, amik körülötte voltak a víz alatt megfeszültek.
– Nem kedvesem – mormogta. – Még érted sem
kockáztatnám meg az őrületet. Túl sok idős tagunkat vitte el. –
Mintha az elme arra épült volna, ha sokáig megállás nélkül futott,
akkor kezdett hanyatlani és megtörni, míg már nem lehetett
folyton használni,
– Vagy négy évszázada mentem Aludni – mondta neki a férfi,
megválaszolta a ki nem mondott kérdést, amit nem mert feltenni.
– A pihenésem lerövidítette a Zuhatag. – Majd megáll. –
Meséltem neked már Naasirról?
A homlokát ráncolta, arra akart menni, hogy az Alvásáról
beszéljen neki, megtudja mi váltotta ki, de volt valami a férfi
hangjában, ami miatt hezitált. Annyi fájdalom. – Ki az a Naasir?
– kérdezte helyette.
– Osiris legnagyobb eredménye. – Hangja megugrott, megtört.
– Ki kellett végeznem Zani. Több mint fél évszázaddal ezelőtt.
Meg kellett ölnöm a bátyámat, mert ha nem teszem, akkor még
nagyobb szörny lett volna, olyan, aki nincs tudatában
gonoszságának.
Egy forró csobbanást érzett a vállán.
Ez mélyebben vágta meg, mint bármely kard. Alexander,
kérdés nélkül tudta, gyászát nem osztotta meg senkivel a bátyja
halála óta eltelt évszázadokban. Mert Alexander nem olyan férfi
volt, mikor nem volt Zanayával. Csak vele engedte meg magának,

- 193 -
hogy kicsit puhább, gyengédebb legyen,
Karjait az köré csavarta, ami körülötte volt, nem maradt
csendben. Más talán az lett volna, azt gondolná elmondaná neki
történetének minden sivár részét, mikor készen áll rá. De ismerte
a tábornokát, a tényt, hogy azért hozta fel, mert el akarta neki
mondani… amit eddig a pillanatig bezárt az elméjébe. Mert csak
Zanayával tudta kinyitni a szívét.
Az ő szíve is felnyílt.
Nem tudta elviselni, mikor meg volt sérülve, meg akart ölni
mindenkit, aki bántani merte őt. Az, hogy Osiris volt, aki ezt a
súlyos sérülést okozta… Szemei forrók voltak, azzal fenyegettek
sírni fog, de ma neki kellett a férfit tartania. Így lenyelte könnyeit
és odafordulva megcsókolta a férfi felkarját.
– Meséld el, kedvesem – mormogta. – Meséld el, hogy a
bátyád miért nem hagyott neked más választást. – Mert ha lett
volna, akkor Alexander azt választja. Szerette Osirist, felnézett rá,
mint fiatalabb testvér, még ha érzelmileg érettebb is volt nála.
Alexander mély, remegő lélegzetet vett. – Fáradt voltam Zani.
– Szavai érdesek voltak. – Eléggé fáradt, hogy a szavaid, hogy
darabokra tompulva halok meg kísérteni kezdtek. – Karjai
megfeszültek, mintha talizmánként tartotta volna a fájdalom
ellen. – De akkor nem mehettem Aludni. Egy szörnyű gyötrő
aggódás tartott ébren a világban.
És több száz évet estek vissza a történelemben, magával vitte

- 194 -
őt… míg ott nem állt, Titussal beszélve egy hegytetőn barátja
területén.
***
– A bátyám többé nem az, aki valaha volt – mondta Alexander
Titusnak. A fiatal arkangyal és fegyvertársának és
legmegbízhatóbb tábornokának, Avelinának a gyereke, valahogy
barátja lett, mikor eonok választották őket el.
Nagy, hangos és őszinte, Titus betöltötte az űrt, amit Nadiel
halála hagyott, Avelina Aludni tért, és Caliane őrületbe esett és
később eltűnt. Semmi sem tölthette meg az üres űrt, amit Zanija
távolléte okozott, de megtanult ezzel élni, egyben sikerült
meglátnia a bölcsességet a nő tetteiben.
Ha valahogy a világban maradt volna, akkorra már megölték
volna egymást, szerelmük és dühük spirálja mérgező ragu volt.
Azzal, hogy felszabadította jobb férfivé és arkangyallá tette, míg
ma már bölcsességéről volt ismert, mint Ősi, aki békítőként
működött. Ez nem számított, hogy félig dühös és félig
szerelemben volt miatta. Ahogy elfogadta a bölcsességet a
választása miatt, elfogadta, hogy örökre a létezése része marad,
még ha többé nem is találkoznak.
Ma Titus mellett állt a virágzóan zöld hegytetőn, a vad majmok
csevegtek a fákon és a pára milliárdnyi illatot hozott a terület
növényei és állatai felől, amik ott éltek. Fiatal angyalként
Alexander gyakran átrepült a terület felett, versenyzett a

- 195 -
gepárdokkal és a szárnyas lények társasága volt, de már túl
öregnek érezte magát az ilyen játékokhoz, csontjai nehezek és
szíve a kifáradás szélén állt.
Titus gyakran vádolta, hogy egy finom csont sem volt benne,
de ma azt mondta – Ezért nem mész Aludni, mikor tudod, hogy
rég kellett volna?
Alexander összevonta szemeit a fiatal kölyökre, aki soha nem
tartotta vissza szavait, ami volt az igazi oka, hogy Alexander
közeli barátja lett. – Öregnek hívsz fiatal mitugrász?
Titus fejét hátradobva nevetett, azzal a nagy nevetéssel, ami
amit a kedvence lett mind közül. Az nagy, meleg és csábító volt,
hogy vele nevessen. Még Alexander, ahogy nehéz kő törte össze
mellkasát, nem tudott nem elmosolyodni.
Titus vállon csapta. – Mondtam, hogy arany loknijaid közt
fehér szálat láttam?
– Óvatosan gyermek – mondta Alexander legnagyképűbb
hangján és Titus megint nevetett.
Utána a fennsíkon mentek, a másik férfi azt mondta – Soha
nem beszéltél igazán Osirisről nekem.
– Nem, azt hiszem nem tettem. Nem mióta ismersz. – Titus
még nem töltötte be a harmadik évezredét. – Imádtam őt
gyerekként, felnéztem rá minden módon, büszke voltam a
felfedezéseire, találmányaira. – Osiris volt a felelős sok
találmányért, amik elterjedtek az angyali történelemben.

- 196 -
 – Hallom, hogy múlt időben beszélsz, barátom – mondta
Titus, mellvértje ragyogott a reggeli napfényben. – Mi változott
meg, hogy többé nem beszélsz róla büszkén?
Alexander kibámult a távolba, a terpeszkedő erdőre, ami
nyüzsgött az élettől. Látott egy leopárdot mászkálni macska
magabiztossággal, ahogy átrepültek a zöld felett, a lény megállt,
hogy felnézzen az angyalokra olyan pillantással, hogy leszedné
őket a fele távolságból.
Magabiztossága megmaradt benne, egy arkangyal nevetése,
ami miatt fiatalabbnak érezte magát, és kinek szemeiben ezüst
csillagok voltak. Ó, Zanaya imádta a gőgös macskákat és hűséges
kutyákat, mind elkényeztette. Még össze is barátkozott Osiris
szigetének harsány madaraival.
Mit mondhatna most a bátyjáról?
– Osiris – magyarázta Titusnak – életét a természetes
elemekkel való kísérletezéssel kezdte, és azt a munkát
megértettem. – Alexander ereje a földhöz kapcsolódott,
leginkább a fémekhez. – Egy idő után a növényekre, kis
organizmusokra tért át, mint amik az óceánokban is éltek.
Alexander nem értette annyira a munkáját, de értékelte. Osiris
volt, aki kikövezte az utat a biolumineszenciás moha irányába,
amit annyi vámpír és ember használt a föld alatti részeken, hogy
megvilágítsák az útjukat.
Míg legtöbb munkája nem magának az angyalságnak volt

- 197 -
hasznára, a legtöbb angyal nem szeretett a föld alatt lenni, nem
mondható, hogy nem volt hasznos. A vámpírok és halandó
szolgák biztonságban le tudtak menni és nem kellett égő
fáklyákat vagy gyertyákat vinni.
– Én – folytatta – egy kicsit nyugtalan voltam, mikor Osiris
nagyobb óceáni organizmusokkal kezdett foglalkozni, de
rámutatott, hogy munkája olyan, mint az étel levadászása, és
abból, amit láttam, nem tett semmi abnormálist. Inkább arra
hasonlított amit a halászok tettek, akik lándzsával vadásszák le
áldozatuk, csak hogy evés helyett ő felboncolta és részenként
tanulmányozta.
Alexander gyomra megrándult a gondolatra, de Osiris annyira
logikus és módszeres volt az egész dolog miatt, hogy saját
reakciója naivnak, érettség nélkülinek tűnt. – Soha nem vett el
többet, mint amire szüksége volt, kevesebbet, mint amit én az
asztalomnál megeszek.
– Álszent lett volna a munkája miatt panaszkodni, mikor nem
értékeltem amit elért. És a végén a tengeri lények anatómiai
rajzai lettek legfőbb forrása a kutatóknak és még mindig azok.
– Akkor mi most a helyet, ami aggaszt, hogy esőfelhő lebeg a
fejed felett?
– Ez az Titus, nem tudom. – Alexander kezével a hajába túrt.
– Osiris titkolózóvá vált az évek alatt. Eltávolodott a kollégáitól,
barátaitól, és igen, a testvérétől is. Egy fél holddal ezelőtt

- 198 -
rájöttem, hogy többé nem tudom hol él és dolgozik, és egy ideje
nem tudok róla.
Az, hogy nyomon kövese bátyját kicsúszott az elméjéből újabb
jele volt, hogy Aludnia kellene, a tábornok, aki volt soha nem
csinálna ilyen jelentős hibát. – Először a nagy laborba mentem,
amit a területemen állított fel, de úgy tűnt kipucolta és bezárta,
elég ideje, hogy az ajtón pókháló legyen és jelentős jele, hogy a hó
milyen károkat okozott.
– Nem hallottál a távozásáról az embereidtől?
– A hely elszigetelt volt mélyen a hegyekben, és Osirisnek
adtam a helyet. A bátyám volt. Soha nem fenyegettem azzal, hogy
az erőim figyelik.
– Persze. Én is ezt tenném a nővéreimmel.
– Az egyedüli, amit a laborban találtam pár összeolvadás. –
Kis játékok visszhangja, amit bátyja játszani szeretett,
szórakozásból és csodából. – Egy serleget olvasztottak az
asztalba, ami úgy tűnik, mintha összeomlana, egy polcot a
plafonba, ami úgy tűnik hullámzik, egy könyvet egy késsel, minek
lapjai úgy peregnek, mint a fém. – Az utóbbi lenyűgöző volt, egy
igazi művészeti darab.
– Soha nem ismertem más angyalt, aki képes lenne erre –
mondta Titus.
– Igen, egyedi képesség. Osiris úgy hiszi, hogy az utolsó
Zuhatag alatt kapta. – Alexander a kés-könyvet hazavitte, ne

- 199 -
tegyék tönkre az elemek. – Megcsapott, hogy talán elfáradt annyi
éven át a hidegben és visszament a trópusi szigetére, így ott is
meglátogattam, csakhogy az üres volt, semmi jele életnek.
A trópusi növények átvették a terepet, míg egy egész banánfa
nőtt ki a törött tetőn, ami egyszer Osiris otthona volt. Indák
lógtak és kúsztak mindenhol, és a madarak csiripelését hallotta
az épületen belül. Hatalmas virágok tisztán furcsák és csodásan
keresztezettek bimbóztak elhagyva, illatuk émelyítő.
A testvére munkája, értette meg Alexander, olyan szinten
zavarta, amit nem tudott kimondani.
– Szerinted tett valamit, amit nem akart neked megmutatni? –
Titus a homlokát ráncolta. – Nemcsak titkolózó tudós a
legcsodásabb munkája miatt?
Alexander bólintott. – Tudom. Mivel felszámolta laborját a
területemen, zavaró maradványokat láttam az elhagyott szigeti
laborjában. – Hírtelen mintha bogarak lepték volna el. –
Hatalmas állatcsontok voltak láncon, mintha bezárta volna a
sötét és ablaktalan helyre a lényeket. A többi csonton
alultápláltság jelei voltak, és az égések nem voltak természetesek
nem olyan, mint mikor halomba teszik és elégetik, hanem mintha
egy állat lábát amputálták és kauterizálták volna.
Más dolgokat is látott. Bőrdarabokat, amik nyugtalanítóan
hasonlítottak az emberi vagy halhatatlan bőrhöz, egy ottfelejtett
kőtábla, amin felboncolt angyal test vésett jelei voltak, még a

- 200 -
szárnycsontokat is felfedték… és a legrosszabb a csonthalom volt,
amik első látásra halandó gyerekeké lehettek. Szerencsére kis
majomcsontok voltak, de a számuk…
Milyen haszna volt Osirisnek a csacsogó, komisz lényekből?
– A területemen sok ragadozó van – mormogta Titus, a lenti
tájra nézett – de kevés ragadozó játszik a prédájával. Az ilyen
kegyetlenség az angyaloké, vámpíroké, embereké. – Álla feszes
volt. – Milyen segítségre van szükséged barátom, hogy megtaláld
a választ?
– Nem beszélhetek erről a Tanáccsal. Nem ítélem el Osirist
csak mert titkolózik. Sokan az ő intelligenciájával és képességével
ezt teszik. És talán van racionális magyarázta amihez nem
vagyunk elég iskolázottak, hogy megértsük.
Titus bólintott. – A kevésbé barátságos arkangyalok talán az
aggodalmad gyengeségnek látnák, amit felfedtél.
– Igen. Meg kell találnom, mielőtt bárki rájönne, hogy a
bátyám eltűnt, és biztosítanom kell, hogy nem tett olyat, amit
nem lenne szabad.
Feszültség volt a vállaiban, hozzátette – Az a jöttment Raphael
kérdezget a bátyámról, azt mondja nyugtalanító pletykákat hall.
– Alexandernek nem volt tudomása a pletykákról és nem akarta
kinyújtani kezét, hogy kérje Raphael megerősítését. Ami egy
lehetőséget adott. – Meg kell találnom Osirist mielőtt Raphael
megver benne.

- 201 -
 Titus felvonta szemöldökét. – Nem bízol a fiatal Raféban?
– Talán Caliane és Nadiel vére, de még kölyök – mormogta
Alexander. – Még nincs ezer éves. Ez a felnőttek és a család
dolga.
Titus ezen a ponton nem mondott semmit, tudatában voltak,
hogy Titus és Alexander a szívükben egy család. – Fülelni fogok –
mondta Titus végül – és a kémmesterem is erre rendelem. Ozias
inkább vágná ki a szívét minthogy eláruljon, így a bátyád
rejtekhelye titokban marad, ha felfedezi.
Azonban a végén Callie jöttment kölyke volt az, aki felfedezte
Osiris helyét.

- 202 -
 24. fejezet

Raphael megadta Osiris új rezidenciájának helyét, de

elutasította, hogy megmondja a tudás forrását. Ez irritálta volna
Alexandert, ha nem ez a helyzet lett volna. Mert a pletykák,
amiket Raphael emberei felvettek azt mondták Osiris nemcsak
állatokon, hanem halandó gyerekeken kísérletezett.
– Nem. – Alexander kicsapott kezével, üldözte a
majomcsontok emléke. – Nem tenné. A bátyám nem gonosz.
Nem bántana egy gyereket. – Nem, olyan férfi volt, aki meleg,
nagylelkű és kedves volt fiatalabb testvérével.
Meglepetésére Raphael bólintott. – Én sem hiszem. – A kölyök
szemei perzselően kékek voltak, mint az anyjáé, a szín a magas
hegyi ég délben.
A vágy sóhajként söpört végig Alexanderen. Mit meg nem
adna Caliane nyugodt tanácsáért most. De Callie eléggé
megőrült, és most olyan helyen Aludt, amit senki sem ismert,
még a fia sem.
Egy fiú, kinek testét darabokra törte, mikor konfrontálódni
akart vele. Ugyanaz a nő egyszer majdnem sírt, mikor a „kicsi fia”
lehorzsolta térdét. Az emberek a legsötétebb és legszörnyűbb
módokon változnak meg.
A tudás ólmos súly volt Alexander szárnyain.

- 203 -
 – Nem számít mit hiszünk róla, ki kell nyomoznunk a
pletykákat – tette hozzá Raphael. – Valami annyira
megrémisztette a halandókat a rezidenciájával szomszédos
régióban, hogy elhagyták régóta használt településeiket. Akiket
meg lehetett győzni, hogy beszéljenek, olyan szörnyről suttogtak,
aki éjjel jött, hogy ellopja gyermekeiket. Lehet, hogy Osiris
véletlenül elengedett egy fegyvert a lakosság ellen.
Alexander majdnem megkönnyebbülve sóhajtott fel. Egy
kontroll nélküli fegyver még mindig jobb kimenetel lenne,
minthogy bátyja gyerekeket ölt. És bár nem akart senkit sem
bevonni a családi dolgokba, kurtán bólintott. Nem rakhatta ki
innen Raphaelt, mikor megtette a becsületes dolgot és hozzá jött,
nem egyenesen Osirishez repült. – Biztos vagy benne, hogy
minden nyom a hó és jég területére vezet?
– Igen. Az érintett falvak a kontinens tetején vannak, a
legközelebb hozzá. Egy hosszú út hajóval, de nem angyal
szárnyakkal.
Amit Raphael nem mondott ki, de Alexander tisztán és
hangosan értett, hogy egy Osiris korú és erősségű angyal számára
nem lenne nehéz arra repülni, még ha az angyal egy halandó
gyereket is cipel.
– Most menjünk. – Alexander nem tudott tétlen maradni, nem
mikor fejük felett olyan szörnyű vádolások függtek. – Nem kell
felkészülnöm. Követhetsz, ha több időre van szükséged.

- 204 -
 – Nem. Még ha az elveszett gyerekeknek semmi köze
Osirishez, akkor is ki kell derítenünk mi történt. Bár közben át
kell repülnünk falvak felett, így meg kell szereznünk Elijah
egyetértését. Ez az ő területe, és az egyedüli ok, amiért nem
hallott az eltűnésekről, mert ez a terület nagyon elzárt.
– Te akkor honnan tudod? – csapott ki Alexander.
– Van egy barátom, aki szereti a nehéz és elszigetelt utakat,
sokat lát és hall – volt a hűvös válasz, ami semmit sem mondott
Alexandernek. Raphael informátora bárki lehetett, vámpír,
angyal vagy halandó.
Nem mintha számítana. Csak Osiris megtalálása számított.
***
Így Alexander kirepült, nem teljesen Caliane fia mellett.
Saját fiát a területén hagyta. Rohan hivatalosan a
fegyvermestere volt, igazából Alexander ideiglenes jobb keze az
elmúlt évtizedben. Ez nem pátyolgatás volt, Alexander nem hitt
abban, hogy a vér a képességek előtt volt való. Rohan kiérdemelte
az összes pozícióját és kinevezését.
Alexander fia nagyon jó volt abban amit csinált.
Annyira az, hogy a Tanács más tagjai el akarták lopni saját
fegyvermesterüknek, és négy évszázaddal korábban Rohan
egyikük ajánlatát elfogadta. Mert ő Alexander fia volt, tele harcos
büszkeséggel, és nem tette volna, ha címe nem lenne más, mint
apja ajándéka.

- 205 -
 Mikor végül visszatért Alexander udvarába, az angyalság nem
Rohan, Alexander fiaként ismerte őt, hanem Rohan, egy
arkangyal fegyvermestereként. Alexander büszkesége fia iránt
mérhetetlen volt. A fiú minden volt, amit valaha akart volna, a
legjobb meglepetés az életében.
Nem szerette Rohan anyját, nem volt benne biztos hogy képes-
e bárkit szeretni, és együttlétük apró volt. Mikor a gyermek
hírével meglátogatta, az egy életnyi sokk volt.
Egy csodás sokk.
– Bárcsak veled mehetnék apám – mondta Rohan, mikor
Alexander röviden elmondta neki a dolgokat, mielőtt Raphaelhez
ment volna. – Szükséged van olyanra, akiben megbízhatsz.
– Ez nem csapda fiam. Raphael nem oly módon épül fel. –
Callie fia saját magára emlékeztette, talán ez volt az ok, ami miatt
annyira irritálta a kölyök. – És itt van rád szükségem. Nem
tudom mit találunk a bátyám új otthonában,vagy mennyi ideig
leszek távol. Mindketten nem hagyhatjuk el az udvart.
Rohan, bőre égett világos barna, mint az anyjának, és szemei a
legsötétebb ébenek, szárnyai fakó ezüstök, amibe szénszürke
vegyült, végül elfogadta. – Remélem a pletykák főleg túlzóak
lesznek. Ijesztő történetek, amiket a rémült halandók mondanak.
A területen nincsenek vadmacskák? Talán az egyik vadászik a
gyerekeikre. A lények arról ismertek, hogy be mernek menni a
halandók közé.

- 206 -
 Alexander mindennél jobban remélte, hogy fiának igaza volt,
de minél közelebb értek Osiris új otthonának szívéhez, annál
jobban fagyott meg a vére. Bátyja annyira távoli részt választott,
ahol az angyalok ritkán repültek el. Ez nem a megszokott
útvonalakon volt, és Osiris otthonát hatalmas kiálló rész alá
építette. A kinyúlás megvédi a hótól és a lavinától, de egyben a
fenti szárnyasoktól is megóvta.
Hogy Raphael megtalálja… nos, Caliane fia büszkévé tenné őt.
– A rezidencia kisebb mint vártam – mondta, mikor leszálltak
csendben a hóesésében.
A hópelyhek megmaradtak éjfél árnyalatú pilláin, Raphael azt
mondta – Hogy legyen hely a labornak, annak a föld alatt kell
lennie. Van értelme ebben a környezetben.
Alexander elméje megfeszült, kioldott egy régen elfeledett
beszélgetést Osiris hűvösebb helyre való szükségéről, ahol
dolgozhat. A ravaszság, amivel Osiris elhagyta laborját pont egy
ilyen helyről Alexander területén most tüzelte a gyomrában lévő
hideg tüzet. Miért állítana fel ilyen távoli helyet, mikor már volt
állandó hozzáférése a hideghez és jéghez egy biztos helyen?
Alexandernek egyben nem tetszett a gondolat, hogy bátyja a
föld alatt rejtőzik. Ez nem a természetes hajlamuk volt. Ők a
levegőhöz és éghez tartoztak. De Osiris ezt a távoli és hideg
semmisséget okkal választotta.
A halott dolgok távol maradnak a rothadástól a harapós hideg

- 207 -
miatt.
Alexander gyomra meglódult, fagyos hányinger fenyegette,
hogy megragadja. – Menjünk. – Előre ment.
Raphael nem tagadta meg jogát, hogy ő konfrontálódjon
Osirissel.
Callie fiának legalább jó volt a modora.
Azonban mikor meglökte az ajtót az be volt zárva. A hányinger
égő epévé vált. Mert miért kellett Osirisnek bezárnia az ajtót egy
ilyen helyen, ami annyira messze volt a civilizációtól, a fehér
semmi közepén?
Képtelen volt a félelmen túl beszélni, ami megragadta a torkát,
arkangyali erőt használva törte fel a lakatot.
Hőre számított ahogy bement az ajtón, de bent annyira fagyos
volt, mint kint. – Ez nincs rendben.
Az angyalok túlélték az extrém hideget, de nem jelentette,
hogy komfortos volt. Ő és Raphael nehéz bőrbe öltöztek, belső
részük ellene volt a fájdalmasan zord táj ellen.
Osiris egyben azért élt a trópusokon, mert nem szerette a
hideg klímát. Alexander még emlékezett rá, hogy bátyja
felnyögött a hőmérséklet miatt, mikor kerestek egy helyet a
laboratóriuma számára Alexander területén. Osiris nem szerette
a hót és jeget, ezért látogatta meg ritkán a Menedéket miután
Alexander már nem volt gyerek, jobban szerette, ha Alexander
ment hozzá, és a helyre, „ahol alsó régiónk nem fagy meg,

- 208 -
testvérem.
Idősebb testvérének nevetése szellem visszhang volt a fejében,
megnézte a jégcsapot amik leestek a polcról, a jég finom rétegeit,
amik a padló egyes részein ragyogtak.
Raphael utána lépett be, leguggolva ujjával megérintette a
jeget. – Még nem szilárdult meg. – Mikor felegyenesedett,
csizmáját a jégre tette és az berepedt, a vékony páncél folyékony
anyagot takart. – Nem olyan, mint a jég, ami szerintem beszorult
sűrűsödésből áll. Vizet locsoltak ide, majd kezdett megfagyni.
Alexander a fém kancsóra mutatott, ami a sarokban feküdt. –
Ott.
– Nincs jele más zavarnak. – Raphael lassan megfordult,
megnézte az egész helyet. – A könyvek a polcon vannak, és ott
úgy tűnik zavartalan étel van az asztalon, ahonnan a kancsó
leesett.
– Ismerve a bátyámat, egy kísérlet vagy hírtelen ötlet zavarta
meg. – Alexander hányingere kezdett csökkenni, hogy
szórakozott szeretet vegye át a helyét. Ez olyan Osirises volt. –
Engedte a tüzet kialudni, figyelmen kívül hagyta a kancsót és a
laborjába sietett.
Mikor a nehéz vastűzhelyhez ment és kinyitotta, néhány
parazsat látott, a hő apró csókját a bőrén. Semmi sem tartotta
vissza a hideg és jég atmoszféráját ezen a területen, ami annyira
távoli, hogy még az angyalok is messze elkerülték.

- 209 -
 – Osirisnek biztos van embere, aki befűti a lakását. –
Alexander becsukta a sütőajtót. – Ez a sütő alig ér valamit. –
Mikor látta a kivezető csöveket, amik a sütő hátoldalából
indultak rájött tévedett. – Vízvezeték – mondta. – Biztos
bevezették a rezidenciába. A sütő talán elég egy stabil
működésre.
Raphael nem figyelt rá, a messzi falra nézett, ami úgy tűnt
megsérült, felfedve a másik oldal kőből épült tégláit. Ahogy
Alexander nézte Raphael odatette a kezét, homlokát ráncolta.
– Mi az Rafe? – kérdezte, visszaesett a névre, amin gyerekként
hívta, mikor Nadiel még élt és Caliane nem volt az őrület
veszélyében.
Mikor Raphael szeretett barátai imádott gyereke volt.
– Nem tudom. – Felemelte kezét a kőről, Raphael nézte, majd
ujjait begörbítette. – Valamilyen okból zavar.
Növekvő hite ellenére, hogy Osiris csak Osiris volt, Alexander
nem nyomta el a fiatal angyal szavait, a fiú talán arrogáns volt,
mert két arkangyal fia volt, vérét erőszakos erő formálta.
Azonban abban a pillanatban Alexandernek nem volt ideje
megnézni a falat. – Osiris biztos lent van. – Jobbra észrevette a
lépcsőt, épp bátyja konyhája és nappalija közt volt.
Arra ment, Raphael mellette volt. Lenéztek az ablaktalan
lépcsőre, hogy lássák jég csepegett a korlátról, a helyet a
biolumineszenciális moha zöld fénye világította meg, ami nagy

- 210 -
részeken halott volt. – A hideg – mondta Alexander. – A moha
nem erre lett megalkotva. – De elég maradt, hogy bevilágítsa a
lépcsőt.
Sem víz, sem jég nem volt a lépcsőkön, sem extra hely
manőverezni. Alexander körbenézett, homlokát ráncolta. –
Ennek az otthonnak a belsője nem olyan nagy, mint lennie
kellene, ha a belső struktúrát figyelembe vesszük.
– Mintha lenne rejtett tér itt. – Raphael megfordult, ismerős
szemek néztek a mellettük lévő falra. – De amit megérintettem a
fa panel mögött kő volt. A bátyád építene kőalagutakat az
otthona körül?
– Ehhez hatalmas költség vagy erő kell nem látható ok miatt –
mormogta Alexander. – Nem mintha bármit el kellene rejtenie a
betolakodók miatt, Osirisen kívül mi vagyunk nagy
valószínűséggel az egyetlenek, akik idejöttünk.
– Azt gondolod ezt a helyet saját kezeivel építette?
– Igen. Osirisnek több ajándéka, erőssége van, és türelmes. –
Hogy otthonát tényleg titokban tartsa, ideszállított minden egyes
építési anyagot, darabonként. – Én megyek előre.
Megint, Raphael nem akarta megállítani. Mert ez családi dolog
volt.
Hallotta a másik angyal szárnyának surrogását, ahogy követte,
de egyébként csend volt… míg végül be nem fordultak a sarkon,
ami a lépcső utolsó része volt, ami eléggé kiszélesedett, hogy

- 211 -
egymás mellett álljanak.
Te is hallod? kérdezte Raphael elméjéhez beszélve, nem
meglepő, a két arkangyal gyermeke messze túl fiatalon
kifejlesztette a képességet.
Alexander ritkán kezdeményezett ilyen kontaktust a belső
körén kívül, de könnyű volt Raphaellel, mert Alexander már
korábban beszélt így a fiúval, Caliane eltűnése utáni években.
Sharine, aki mindig Caliane legjobb barátja volt, vette át Raphael
katasztrofikus sérüléseiből való gyógyulás vezetését, ezt az anyja
okozta a fiának, akiről Alexander tudta, hogy szívének egy
darabja volt, de Alexander az árnyékokban volt.
Biztosította, hogy senki sem közösítette ki vagy kezelte rosszul
Callie fiát, mert az angyalok lassan elkezdtek suttogni, hogy a fiú
is meg fog őrülni, mert a szülei is beleestek ebbe nyomorúságba.
Azon gondolkodott Raphael emlékezett-e erre. A beszédes
gyerek, aki egyszer Alexander vállain ült, míg Callie és Nadiel
mellett sétált… megsérült anyja tettei miatt, és Alexander nem
volt benne biztos, hogy igazán jelen volt azonnal utána.
Nem mintha számított volna.
Míg Alexander kedvelte Raphaelt, jöttment kölyök vagy sem,
megtette érte amit Calliért tett volna, a barátja aki örökké
mellette állt. A barát, aki megengedte neki, hogy kikiáltsa dühét
és veszteségét, mikor Zanija Aludni ment.
Kis hangok, mondta most Raphael. Mozgás.

- 212 -
 Igen, de nem egy felnőtt angyalé. Ez a mozgás kisebb volt,
majdnem… titokzatos. Mint egy állat.
Talán igazad van.
Többet nem beszéltek, csendben lementek a lépcső szélesebb
részén… és bementek egy hatalmas laborba, amit több pislogó
lámpás világított be. Az olaj kezdett kifogyni, Alexander arra
gondolt, hogy Raphael a szoba jobb részét nézi át, ő a balt.
Egy időben látták meg Osirist.

- 213 -
 25. fejezet

Alexander testvére a hátán feküdt, karjai és lábai szétálltak…

és arca karmok miatti véres maszk volt. Pislákoló árnyékok
táncoltak a rémálomszerű testen. A torka eltűnt, kitépte valami,
ami majdnem lefejezte. De nem ez volt a legrémesebb dolog.
Egy kicsi halandó, meztelen fiú, kinek sötét bőrét csak vér
borította, guggolt Osiris bal szárnya felett, feltépett mellkasa
mellett. A fiú borzas haja sokkolóan ezüst volt, a szín tisztasága
meglepő volt. A fiú valami sötét és nedves dolgot tartott kicsi
kezeiben, amiből gyorsan, mohón falatozott.
A gyermek a bátyám máját eszi. A mentális szavak hideg
sokként jöttek ki, a lehetetlenségtől amit látott.
Ez a kis gyermek hogy intézhette el Osirist?
Majd gurgulázó hang hallatszott az angyaltól a padlón és
Osiris kezdett felkelni, ökölbe szorult keze brutálisan mozdult a
fiú felé, mintha meg akarta volna ütni.
Erőnyaláb, Raphaelé, csapta meg Osirist, visszalökte a földre
mielőtt elérhette volna a gyereket. Alexander nem akadályozta
meg Raphaelt. A férfi csak annyit tett, hogy védte a gyereket. Az
angyalok nem ütik meg a fiatalokat.
Osiris miért próbált meg ilyet tenni, mikor bátyja mindig védte
a gyereket, aki Alexander volt?

- 214 -
 Öcsém. Osiris mentális hangja reszketeg és gyenge volt. Segíts.
Ezzel egy időben a gyerek fejét Raphael és Alexander felé
kapta. Morgó hang emelkedett fel mellkasa mélyéből. Ahogy
Alexander nézte, próbálta megérteni a helyzetet, valamilyen…
árnyék hullámzott át a gyerek bőrén. Csíkok. Mint a tigrisé. És
egy pillanatra a fiú tigris volt emberi alakban, szemei tiszta
ezüstök voltak, mint Alexanderé, csak sokkal vadabbak.
Fújtatott, mikor Raphael felé lépett, a fiú visszafutott, kis véres
nyomokat hagyott Osiris szárnyán és elejtette jutalmát, Osiris
máját bátyja vérfröccsös szárnyára. Azok az ezüst szemek
Raphael felé kaptak, majd a májra, majd vissza. A gyerek
próbálta kiszámolni, hogy odaér-e Raphael előtt.
Egy éhező lény, ami kész volt harcolni az ételért, még egy
nagyobb ragadozóval szemben is.
Alexander agya végre felfogta, hogy a fiú csontjai a bőrének
nyomódtak, hogy arca beesett. Ennie kellett. Mielőtt bármit
mondhatott volna, hogy hoz ételt a konyhából, Raphael
leguggolt, felvette a májdarabot… és kinyújtotta a gyerek felé.
Alexander tudta, hogy közbe kellene lépnie, meg kellene ölnie
Raphaelt, amiért ilyen érzéketlen tiszteletlenséggel bánt
Osirissel, de volt egy olyan beteg érzése, hogy bátyja vérével és
húsával tartozott a gyereknek. Így csendben állt, ahogy a gyerek
felmérte Raphael ajánlatát, mielőtt embertelen sebességgel
kifutott volna, hogy megragadja azt, majd visszairamodott

- 215 -
rejtekébe, egy hatalmas asztal alatti árnyékba, hogy felfalja.
Raphael Alexanderre nézett, ahogy ő bátyja jobb oldalán állt,
gyomra gyötrelmesen szorult össze. – Azt hiszem – mormogta
Raphael – a gyermek már evett Osiris szívéből. – Ez halk
mormogás volt, amit akkor használsz, ha nem akarsz egy vad
állatot megrémiszteni. – Majdnem arkangyali a sebessége.
Ezüst szemek ragyogtak Alexanderre az asztal alól, a gyerek
arcán megint csíkok jelentek meg, ami nem volt igazán emberi. –
Bátyám – mondta Osirisnek, és megfogta a kezét – mit tettél?
Osiris mentálisan válaszolt. Sikerült Alexander! Teljesítettem
összeolvasztó képességem ígéretét! Létrehoztam egy kimérát!
Annyi izgalom volt a szemeiben, amit száradt vér vett körül és
összetört belsőség. A gömböket kikarmolták, jött rá Alexander,
majd meggyógyultak. De semmi fájdalom nem volt Osiris
hangjában, csak öröm, annyi öröm. A nevem fent marad az
angyalság történelmében! Örökre beírnak a történelembe!
Alexander még egyszer az éhező, kicsi gyerekre nézett, aki
inkább állatként viselkedett, és érezte, hogy szíve ketté szakadt.
Hogy csináltad? Milyen áron?
Megérte, öcsém! Új élőlényt hoztam létre! Egy új lényt! Egy
tigris és egy halandó stabil összeolvasztása!
Ahogy Alexander a könnyekkel küzdött, ami íriszét égették,
Raphael felkelt és tovább kutatta a laboratóriumot. A gyerek
szemei ragyogtak, majd kimászott választott rejtekhelyéről, hogy

- 216 -
Raphael mögött legyen. Egy macska könnyedségével ugrott fel az
asztalokra, a fiú kíváncsi szemekkel ment körbe.
Maga mögött pink-vörös láb és kéznyomokat hagyott.
A gyerek lenyűgöző, vad volt és nem lett volna szabad léteznie.
– Egy halandónak nem kellene tigrisnek lennie, sem egy
tigrisnek halandónak – mondta bátyjának, hangja kérges volt.
Két halott farkast látok egy ketrecben a bal oldalon, mondta
neki ezzel egy időben Raphael. A testek merevsége alapján némi
ideje halottak már. Úgy tűnik karmok tépték szét őket. Régi vér
van a ketrecben.
Alexander próbált nem arra gondolni, hogy a fiút a két
farkassal zárták be a ketrecbe, de agya elutasította, hogy
abbahagyja a pontok összekötését. Miért tenne Osiris ilyen
ocsmány dolgot?
A gyereknek agyarai vannak. Raphael hangja bősz volt a
fejében, a másik angyal közel állt a fal mellett, ahol a vad gyerek
felette egy polcon volt. A lenyűgöző ezüst haja keretezte az arcát,
ahogy lehajolt, hogy megnézze mit csinál Raphael.
Átalakítottad, bátyám? Ez lenne a legszörnyűbb. A gyerekeket
nem alakították át vámpírrá. Soha. Az ilyen bűncselekmények
olyan súlyosak voltak, hogy csak visszavonhatatlan és egyetlen
büntetés a halál lehetett.
A halandók apró kérészek voltak a halhatatlanok világába, de a
gyerekek gyerekek voltak, akiket megvédtek és szerettek. Soha

- 217 -
nem bántottak és törtek össze.
Nem, mondta Osiris, de nem tartotta meg Alexander
tekintetét. Csak egy vagy két cseppet használtam az Átalakító
méregből, mint a kísérlet része. Keze görcsölt Alexanderén,
ahogy a veszélyes mérget említette, amit az angyalok teste váltott
ki, és csak egy halandóba csapolhatták le, ami a vámpírok
létrejöttéhez vezetett.
Osiris tovább beszélt Alexander elméjében. Összeolvadt a
vérével. Lázas izgalom, döbbenet és ragyogó öröm volt benne.
Nem angyal, ember vagy vámpír. Egy igazi kiméra. Véresen
köhögött, ahogy Raphael letépte a hátsó falat, s annak hangja volt
a levegőben. Segíts Alexander… kisöcsém.
– Segítek – mondta gyengéden. – Fogok Osiris.
Morgó hangot hallott.
Felnézve azt látta, hogy a gyerek Raphaelre bámult, agyarait
kivillantotta, ahogy a hátsó fal azon része előtt állt, amit megtört,
hogy megnézze mi van mögötte. Kőtégla. Egy furcsa dolog, hogy
minden téglának egyedi formája volt, mintha a köveket angyali
erővel formálták volna.
– Mi nyugszik itt? – kérdezte Raphael a gyereket, mintha a
vad fiú megértette volna.
Osiris szemei arra fordultak és Alexander tudta. Törött szíve
halálos csapást kapott. Megmerevedett, kétség kívül tudnia
kellett. – Hol temetted el a gyerekeket? A többi vad teremtényt?

- 218 -
Az elbukott kimérákat?
Semmit nem kapott testvérétől.
De Alexander tudta olvasni Osiris véres arcát. Azok koporsók
Raphael. A bátyám körbevette magát azon gyermekek és
állatok testével, akiket megkínzott. Könnyek folytak végig arcán,
szárnyai a földre estek.
Alexander, fáj. Osiris élesen szívta be a levegőt. Kérlek vigyél
el erről a hideg helyről, hogy meggyógyuljak.
Ne aggódj bátyám. Alexander figyelmét Raphael felé
fordította. Vidd ki innen a fiút Rafe.
A fiatal angyal nem vitatkozott. Nem ragadta meg a vad
kiméra kezét. Helyette kinyújtotta karjait, kezei csíkosak voltak a
portól, ahogy széttépte a falat, és rászáradt a vér, mikor felvette
Osiris máját.
A fiú gyanakvó szemekkel nézte őt… mielőtt egyenesen a
karjaiba ugrott és éles karmokkal kapaszkodott bele. Nem
rándult össze, bár Alexander látta, hogy a karmok átvágtak a
bőrön, Raphael anélkül ment ki, hogy visszanézett volna.
A kiméra fújtatott és morgott, ahogy elmentek Osiris mellett,
még kis, annyira kicsi karmos kezével ki is csapott, mintha még
többet akarna kitépni kínzójából.
Hova viszi? Ő az én kreációm! Osiris küzdött, hogy felkeljen,
túl gyenge volt.
Ne aggódj bátyám. Minden rendben. Az igazságszolgáltatás

- 219 -
azt mondta Osirisnek fájdalmat és kínzást kellett volna
elszenvednie azért amit tett, hogy úgy kellene sikítania, mint
ártatlan áldozatainak, de Alexander nem tudta ezt tenni a
bátyjával, aki fogta a kezét és megtanította úszni.
Mégis tudta, nem engedheti meg Osirisnek, hogy éljen. Tiszta
volt, hogy azt hitte csodás dolgot tett, az angyalság megbecsüli őt.
És a szörnyű igazság az volt, hogy lennének ilyenek, rémtetteit
ismertté tennék. Mert a gonosz minden fajban létezett,
halandóban és halhatatlanban. Megengedi Osirisnek hogy éljen
azzal elterjeszti a rákot, ami több ártatlan halálához vezetne, több
kétségbeesett szülőhöz és törött testhez.
Így kegyesen végezte ki bátyját, kis arkangyali erőt használt,
hogy megállítsa szívét és elvágja a kapcsolatot az agyával. Előtte
azonban finoman elvette Osiris emlékeit a kiméra létrehozásáról.
A vad és dühös fiú, ha túléli, épp eszű marad és képes lesz
megérteni a dolgokat, megérdemli, hogy egy nap megismerje a
történetét.
Biztosította, hogy Osiris nem érez semmit, úgy halt meg, hogy
azt hitte mindenki ünnepli pionír munkáját. Békében ment el…
de Alexander nem érzett semmit. Bátyja emlékeit elvéve
megtudta milyen szörnyű dolgokat tett korábban: Osirisnek
voltak ágyasai, de Livalianához nem voltak mérhetőek, akit
Osiris régen imádott.
Helyette Osiris olyan nőket célzott meg, akik könnyű elméjűek

- 220 -
voltak és nem kíváncsiak, akik boldogok voltak a sallanggal és a
luxus élettel, nem követeltek semmit tőle. Más angyaloktól távol,
négy házban szállásolta el őket. Bár ritkán látogatta meg őket,
mind a négy ágyas angyal volt.
Osiris egy halhatatlan gyermeket akart nemzeni, akin
kísérletezhetett volna.
Alexander ott guggolt halott bátyja kezét fogva és sírt. A
veszteség miatt, ami örökre üldözni fogja. Minden emlék, amit
Osiris beszennyezett, közös nevetésük most kegyetlenség volt.
Minden fájt. – Sajnálom – mondta, nem a bátyjához beszélt,
hanem a halott gyerekekhez, akik ott feküdtek.
Meg mert volna esküdni, hogy egy hideg suttogás ment végig
nyakán.
Lenézett testvérére, tudta, hogy nem akarják Osirist itt. Most
már betolakodó volt. Miután utoljára érintette meg testvére
kezét, Alexander hamuvá változtatta Osirist, majd erejével
összegyűjtötte a labor egyik tartójába. – Többé nem fog bántani
titeket – ígérte a kis szellemeknek, akik felbámultak rá.
Egy jégcsap tört ketté a padlón, ahogy megfordult, hogy
menjen, tudta őt sem akarták itt tudni. Az abnormális férfi vére
volt.
Mellkasa pókháló törésekből állt, bátyja áldozatait jeges
békéjükben hagyta.
Kilépett, Raphaelt kereste és a távolban látta, a gyerek a

- 221 -
karjaiban volt és zsáknak tűnő dolog volt a lábánál. Az angyal
levette meleg és vastag zekéjét, abba tette bele a gyereket. Hogy
nem volt ujja nem számított, mikor a gyerek elég kicsi volt, hogy
becsomagolja vele egyébként meztelen testét. Nem mintha a vad
kimérát úgy tűnt volna érdeklik a ruhák. Harapta a bőrt, de
legalább nem akart megszökni Raphael karjaiból.
Raphael a fiú lábait becsavarta valamibe és valószínűleg
angyali erejét használva tartotta melegen. Mégis, amit Alexander
meglátott bátyja elméjében, a gyerek nem tart ki sokáig a
hidegben. Ki kell juttatniuk innen. De először, Raphael, át
akarom adni Osiris tudását neked. Nem nekem kellene az
egyetlenként tudnom a fiú történetét. Még az arkangyalok is
meghalhattak, vagy Aludni térhettek.
Egyetértek az átadással, mondta Raphael. Egyben elviszem
azt, ami úgy tűnik a bátyád naplói a fenti polcról. A gyerek
talán el szeretné olvasni, vagy inkább ez, mint hogy te és én
mondjuk el a történetét.
Alexander látta ennek a szörnyűségét… még érzett egy sötét
ellenérzést, hogy megérintik azokat a naplókat, tudta, hogy
bátyja fanatikus szenvedéllyel görnyedt felettük. Azok az emlékek
élénk lenyomatai voltak Osiris elméjének. Osiris keze futott át a
lapokon, a tinta összemaszatolódott a szükség sebességétől, hogy
leírja áttöréseit.
A gonosszá való ereszkedés kezdetét „zseniálisan ragyogó

- 222 -
pillanatnak” nevezte.
Alexander nem kérdőjelezte meg Raphael jogát, hogy
megtartsa a naplókat a fiúnak. Csak annyit mondott, Most
teljesítem az átadást. Mikor megvolt, a szörnyű tudás már
kettejüket égette. Nem tudom elpusztítani ezt az udvart, mondta
Caliane fiának. Ez egy temetési terület. De nem is maradhat
felfedezhető. Ami itt történt nem derülhet ki. Ezzel a levegőbe
szállt.
A távolban Raphael is ezt tette, a fiú és a naplók is a kezében
voltak.
Osiris hamvait a kezében tartotta, Alexander erejét használva
összeomlasztotta az udvar alatti földet úgy, hogy egy kráterbe
süppessze azt. És bár nem szállt holló ezen a hideg helyen, egy
holló tolla esett a tetőre.
Biztosította, hogy az udvar sértetlen maradjon, ahogy egyre
mélyebbre süllyesztette. Míg végül annyira mélyen volt, hogy
senki sem találhatta meg. Hogy biztosítsa Alexander a fenti
sziklafalat elporlasztotta.
Ahogy a többi sziklát is a közelben.
Többé nem volt semmilyen iránypont, hogy megtalálják. Menj,
vidd a fiút meleg helyre, mondta Raphaelnek. Én betemetem az
udvart a kiásott kosszal, majd figyelem, míg a hó be nem temeti.
És bátyja bűneit elássa. Az ilyen nem Alexander módja volt, ő a
nyilvános ítélkezésben hitt, de ez titok volt, ha kiderül több

- 223 -
gonoszt termel.
Így kellett lennie. A gyerekről azt mondják majd, hogy egy
ismeretlen angyal végzetes Átalakításán ment át, állati
természete annak mellékterméke, hogy nyomorúságos
környezetben nőtt fel, és jellegzetes szemei annak eredménye,
hogy Alexander arkangyali erejét használta, hogy csökkentse a
benne okozott kárt.
Senki sem kételkedik majd. Miért tennék? A kimérák végül is a
mítoszokban vannak, csak a repülő képzelet termékei. Alexander
biztosan meg tudta jósolni, hogy senki sem fog erre
lehetőségként gondolni. Ha a bántalmazott gyerek túléli, az
angyalok 99%-a megpróbálná megmenteni, ez a helyzet az
angyalok számára nem lenne furcsa, hogy egy arkangyal
kiterjesztette erejét egy halandóra.
Mégis, Egyetértesz a javaslatommal, fiatal Rafe? Nem tudta
garantálni, hogy bátyja iránti szeretete nem ködösítette el
ítéletét.
Raphael kéktűz szemei a távolban jelentek meg. Igen. A tudást
nem engedhetjük meg elterjedni. A társadalmunk
legmocskosabb sarkaiban talál kapaszkodót és több gonoszhoz,
gyilkossághoz vezet.
Alexander nem szokott tanácsot kérni, de ma szüksége volt rá.
A gyerek a védelmem alatt áll. Tudasd mindenkivel. Volt egy
olyan érzése, hogy nem sokáig lesz rá szüksége, a kiméra kötődött

- 224 -
Raphaelhez, és mindenki tudta, hogy a kölyök előbb vagy utóbb
felemelkedik.
A fiatal angyal ereje talán katasztrofális lenne valakinek az ő
korában, kivéve, hogy Raphaelben volt egy sötét érettség. Látni,
hogy anyja kivégzi az apját, majd ugyanaz az anya a fölre töri őt,
darabokra szaggatja… igen, mindez megjelölte Callie fiát.
Raphael hezitált. Sajnálom Alexander. Soha nem volt
bátyám, de tudom milyen a családot az őrület miatt elveszteni.
A fiú nagylelkű volt Osiris horror őrületbe esésével
kapcsolatban. Az igazság az volt, hogy amit Alexander látott a
testvére elméjében, az igazság, amit Raphael biztos hogy ismert,
hogy testvére nagyon is tudatában volt a gonoszsággal amit tett,
egyszerűen nem érdekelte. Osiris azt gondolta „tudományos
fejlődés” kicsavarodott verziója fontosabb volt.
De Alexander csak biccentett Raphael felé, addig várt, míg az
angyal elrepült Osiris mélységbe ereszkedésének élő
szimbólumával, mielőtt erejét használva betemette az udvart.
Szíve jégtömb volt mire végzett, de leszállt és várt, ahogy a hóesés
betakarta, fehér takaró volt, ami körbevette a temetési területet.
És bár nem értette miért, erejét felküldte a felhők közé szikrák
esőjeként. Minden ragyogó és csodás gyerekért, akinek nem volt
esélye kivirágozni.
Utána a levegőbe emelkedett, itt hagyta a helyet, hogy a
halottak pihenhessenek, és csak repült, messze a temetőtől,

- 225 -
amennyire csak tudott. Majd bátyja hamvait egy vulkán szívébe
dobta. Ez volt a vég. Mert ahelyett, hogy a világon mindenki
beszélne róla, Alexander gondoskodik arról, hogy senki se
mondja ki Osiris nevét. Ahogy Osiris kitörölte az elveszett
gyerekek neveit és jövőjét.
Az örökkévalóság hosszú volt, Osirist hamar elfelejtik.
Egy ideillő büntetés a szörnyű és hideg bűnért.
Hazarepült, míg szíve megtört, újabb seb, ami elvett a fiatalból
aki valaha volt. Kemény lett az évek alatt, a fejlődés
elkerülhetetlen volt, és az ő fejlődésébe eonok tartoztak, hogy
arkangyal volt, hatalmas ereje volt, számtalan életért felelt.
De a keménység… Zanija felismerné ha felébredne Alvásából?
Vagy csak ránézne és egy bősz és sebesült idegent látna, aki többé
nem az a férfi volt, akit szeretett?
Ismerni fogod a nőt?
Suttogott természetének leggyakorlatiasabb része, egy kérdés,
ami miatt majdnem megállt repülés közben.
Zanaya több ezer éve Aludt már, míg ő változott, fejlődött.
Nemcsak lehetőség, hanem valószínűség volt, hogy nagyon
mások lesznek, mikor a távoli jövőben megint találkoznak.
Szíve az idő felében törött volt, és a seb keménnyé vált,
keménysége törhetetlen gránit volt.

- 226 -
 26. fejezet

Zanaya soha nem tudta volna megjósolni a horror történetet,

amit Alexander mondott el neki. – Ó kedvesem – mormogta,
mikor a férfi csendes lett, torka elszorult. – Nem volt más
választásod.
– Hogy nézek szembe a szüleimmel, mikor felébrednek? – A
szavak a fiúé voltak, nem az arkangyalé. – Megbíztak azzal, hogy
figyelek rá.
– Azt tetted. – Megszorította a karját. – Egy végtelen
időfolyamon át figyeltél rá. És még a végén sem ítélted el
azonnal, nem vádoltad bizonyíték nélkül.
De Osiris bűne nem hagyott Alexandernek más választást.
Az angyalság nem értékelte a halandókat, csak a funkciójukat,
mikor időnként az angyalok vére által termelt toxinokat kellett
lecsapolni, de a gyerekek szentek voltak, nem számított mennyi
ideig éltek. Az elmúlt évezredekben az angyalok számtalan
halandó gyereket mentettek meg. Egy részük árva gyerekeket
nevelt fel.
Az angyalok egy dolgot soha nem tettek, hogy bántottak egy
gyereket.
– Osiris – mondta, mikor Alexander csendben maradt – maga
hozta meg a döntést, ami miatt neked csak egy lehetőséged

- 227 -
maradt.
Alexander nem válaszolt. Csak fogta őt, ez a harcos a hatalmas
szívével, amit darabokra tépett egy azon kevesek között, akik
szeretetét megengedte magának. Hogy hihette, hogy szíve
kemény kő volt, mikor gyásza ma annyira átható volt, mint a
hideg hó aznap?
De egy belégzés után nem volt idejük tovább ülni, hogy tovább
tartsa és hogy ő gyászolhasson. Alexander megmerevedett,
következő szavai a tábornoké voltak. – Valerius azt mondja hogy
Neha határa felől újjászületettek áramlanak felénk.
Zanayának nem volt több kérdése, csak harcos sebességgel
készült el.
Majd nemsokára kirepültek, és ez alkalommal olyan bőrt
viselt, ami illett rá, és amit a férfi csapata készített neki a
felemelkedése utáni rövid időben. Puha volt, jól munkált, és
könnyen mozgott benne.
Helyes.
Alexander már elég információt adott neki az
újjászületettekről, hogy felkészült arra, amit látni fog, mikor
átrepültek a raj által alkotott vonalon, ami ellenőrzés alatt
tartotta a lényeket.
Furcsa, a harcosok úgy tűntek hezitáltak ölni, csak
visszahúzódtak a nem élő lények elől, közel csaptak le, de nem
elég közel, hogy véget vessenek nekik.

- 228 -
 Majd meglátta. – Alexander, ezek gyerekek. – A vére savas
horrorral telt meg, nem tudott a lenti rémségtől elnézni, a Lijuan
által tett romlottság annyira szörnyű volt, mint egy csapás Osiris
szörnyű tetteinek emlékére.
– Igen. – Nem volt meglepődés Alexander hangjában. –
Repülés közben kaptam az információt. Át kellett volna adnom.
– Nem számít. – Megértette miért marad csendben. A hír ami
jött túl sok volt az emlékekre, amiket megosztott vele, kellett neki
idő, hogy elrendezze magában, mielőtt kimondja,
– Talán csak reménykedtem – tette hozzá Alexander, hangja
nyers volt, ami kiadta hogy visszatartja erős érzelmeit – hogy
meg tudták menteni őket.
Zanaya megértette reményét. De lenézett a kicsavarodott
arcokra, félig rothadt testekre, tudta, semmivel sem menthetik
meg az ártatlan lelkeket. – Kegyelmet kell ajánlanunk nekik. – A
szavak a torkán akadtak, létezésében soha nem emelt kezet
gyerekre.
– Okkal tette ezt. – Alexander hangja pengeéles volt. – Tudta,
hogy ezzel demoralizálja a csapatainkat, hogy gyerekeket kell
levágniuk.
Milyen gonoszság, gondolta Zanaya. – Nekünk kell először
mennünk. – Mert mindketten tábornokok voltak, akik elől
vezettek.
– Igen. – Alexander előre ment, megállt feje nyugatra nézett. –

- 229 -
Többen vannak. – Kemény szavak. – Fészkek nyílnak végig a
területemen. Az egész tájat befedte a gonoszságával. – Álla
megfeszült. – Neha biztos ugyanezzel néz szembe, és talán
Michaela is. Mi vagyunk a három legközelebbi arkangyal Lijuan
mellett.
– Remélem, hogy meghal. – Zanaya szemei vörösek voltak a
dühtől. – Ezután, nem lehet több vitatkozás egy másik arkangyal
területére való hatolás miatt. Meg kell halnia.
Alexander bőszen bólintott, majd előre repült.
Zanaya hagyta neki, ez az ő területe volt, és neki kellett először
kicsapnia. Ez megtöri a szívét, ezt tudta. Mert Alexander nem
Osiris volt, a tábornoka életében egyetlen gyereket sem bántott.
És megkezdődött a megszámolhatatlan horror óra.
Egy ponton szétváltak, arkangyali erővel száguldottak a terület
különböző részeire. Mielőtt megtették Alexander elmondta, hogy
Michaela feléjük tart. A területe szerencsére a lelket összetörő
fertőzéstől mentes volt.
Még ha három arkangyal is volt a képletben, a harc
végtelennek érződött, a halott gyerekek fals élete őket okolta
csendes szemmel, ahogy elestek az erejük miatt. Zanaya többször
is sírt és nem szégyellte.
Nem volt szégyen a sírásban, hogy ártatlanokat ölt meg.
Zani?
Kitartok, mondta Alexandernek, pontosan tudta miért nyúlt

- 230 -
ki. Hogy vagy?
Darabonként halok meg, volt a válasz, ami kurta és harcias
volt. De meg kell tenni. Többé nem élnek, nem számít Lijuan
minek hiszi magát.
Próbálta ezt az elméjében tartani a harctéren eltöltött órák
alatt, ami azok vérében fürdött, akiknek semmi köze nem volt
ehhez a háborúhoz. Annyira kegyes volt amennyire lenni tudott,
erejét használta amikor tudta, így egy csapással meghaltak,
hamuvá váltak mielőtt fájdalmat éreztek volna.
Ez elterjedt a harcosok közt, akik mellette harcoltak… legalább
egy kicsit. Mert túl sok fészek volt, és az újjászületettek
könyörtelenül kicsik voltak. Ellenkező irányokba futottak.
Elrejtőztek. És a harcosok arcát könny áztatta és szemeik nyersek
voltak, kardjaikkal vágták le őket.
Minden csapás megtörte egy harcos szívét.
Zanaya sokak üres arcából tudta, hogy Alexander angyali
seregének egy részét elveszti az Alvás miatt, amint a háború véget
ért. Ami a vámpírokat illeti, ők elszigetelik magukat, ami az ő
Alvásuk volt.
Hűségesek és bátrak voltak a szívük mélyéig, de ez…
Még Alexander rendíthetetlen és heves Szárny Testvérisége
sem biztos, hogy kiállja a próbát.
Zanaya nem okolta őket.
Főleg, mikor centikre volt egy gyerektől, aki annyira élettel teli

- 231 -
volt, hogy könnyen lehetett volna elveszett halandó baba, akit
elkapott a rémálom. Horror volt ezt elgondolni, a fiú elméjébe
nézett… és csak a semmi sikolyát kapta. Semmi elme. Semmi
suttogása annak, amit a halandók léleknek hívtak.
Nem… volt ott valami, egy kevés szikra.
Düh ragadta meg a felfedezésre, hogy a személyiség egy kis
töredéke túlélte. De a töredék a horrorban ragadt, teste rothadt,
ahogy a lény élőkből táplálkozott. Nem volt lehetőség
megmenteni a töredéket.
– Sajnálom kicsike – mondta, felemelte kardját.
A gyerek sikoltott, felé rohant, szemei vörösek voltak.
Majd vége volt, fejét levágta nyakáról, és tovább kellett mennie
a következőre és következőre. Annyi volt. Egy soha véget nem érő
halott hullám. Megölte a területe gyerekeit! Zanaya dühe fekete
köd volt, ami viharral gördült. Ez az egyetlen módja, hogy ennyit
hozott létre.
Igen, volt Alexander bősz válasza. Észrevettem volna, ha
halandó gyerekek kezdenek eltűnni ekkora gyakorisággal a
területemen. Egy szörnyű nehézség volt a szavaiban, egy
emlékeztető, hogy mennyire érzékeny volt a témára. Az emberei
voltak. Emberek, akik védelme a kötelessége volt. Ez egy ki nem
mondott egyezmény a halandókkal.
Egyetértett a férfival, bár sokan köztük nem. Sokan azt hitték,
hogy az angyalok a halandók felett voltak és kész. Az igazság

- 232 -
ennél komplexebb volt: az angyalok habzó őrületben lennének az
emberek nélkül. Soha nem tudta az okait, de a méreg felépült az
angyalok testében, amit csak egy módon lehetett kiszedni,
méghozzá mikor a halandókat vámpírrá változtatták.
Mégis angyali felmenőik olyan jó munkát végeztek a halandók
meggyőzésével, hogy a vámpírrá válás privilégium, hogy a
halandók jelentkeztek ezért. Ha tudnák… Az megváltoztatna
bármit? Nem. Mert a halandó lázadás csak egy dologgal érhet
véget: a halandók halálával.
De nem ebben a háborúban. Soha nem ilyen módon.
Ezzel a tettel Lijuan megtörte a hitet a halhatatlanok és
halandók közt, a legalapabb módon. Zanaya remélte, hogy nincs
a világon más arkangyal aki egyet értene vele. Ha igen, gondolta
a szörnyű élettel rendelkező halottakkal teli mezőn, akkor olyan
brutálisan vet nekik véget, ahogy arra kényszerítették őt és
Alexandert, hogy gyerekeket öljenek meg.
***
Még az arkangyaloknak is kellett pihenniük.
Egyikük sem, Alexander Zanaya és Michaela, nem csinált
huszonnégy órás periódust de tudatában voltak, hogy
hasztalanok lesznek, ha kiégetik magukat, visszatértek Alexander
közeli erődjébe, mikor a gyerek újjászületettek hulláma
lecsendesedett.
– Ez csak kis haladék – mondta Alexander, miután egy

- 233 -
törlővel letörölte az izzadságot, koszt… és más dolgokat az
arcáról.
Zanaya biccentéssel köszönte meg a kis és vékony embernek,
aki töröközővel futott oda, és elvett egyet.
Michaela is elvett egyet, mielőtt azt mondta – Igen. Amit a
többi területről hallottam, Lijuan terve hosszú távú volt. Több
hullám lesz még. – Letörölte arcát, de még a kosszal rajta sem
lehetett figyelmen kívül hagyni szépségét. Bőre mint a fényűző
sima barnaság, szemei igéző zöldek, haja masszív hullámzó barna
és arany, szárnyai ragyogó bronzok ás alkata magas, megfelelő
ívekkel.
Még bőrruhája is lenyűgöző volt, sötét vörös, ami körbeölelte
testét.
– Az időmben volt egy angyal, akit Gavrielnek hívtak –
mormogta Zanaya, hangosan gondolkodott. – -A bőröd egy vagy
két árnyalattal fakóbb az övénél, de a te arcod sokkal nőiesebb. –
Az angyal mindennél helyesebb volt, sokan vágytak utána.
Zanaya mindig túl helyesnek tartotta, semmi éllel benne, de
tisztán esztétikai perspektívából, tökéletesnek találta.
Michaela kezét maga mellé ejtette, Zanayára bámult. – Az
apám. Eltűnt, mikor felnőttem. Nem tudom, hogy Alszik vagy
meghalt.
Zanaya elgondolkodott, hogy vajon gondolta-e a kérdést
Michaela hangjában. – Ebben nem tudok segíteni. De arról volt

- 234 -
ismert, hogy gyakran Aludt.
Michaela Alexanderre nézett. – Soha nem mondtad, hogy
ismerted az apámat. – Harapott egyet.
Szóval a gyerekben megvan, ami hiányzott az apjából.
Alexander nem nyugtázta Zanaya mentális hozzászólását, azt
mondta – Nem ismertem őt. Zanaya területén született, az
udvara része volt.
Michaela szeme egy aprót nagyobb lett, az első jele a nőnek az
arkangyal maszk szépsége és ereje mögött. – Nem tudtam, hogy
az apám egy arkangyal udvarának része volt.
– Nagyon jó volt a gyerekekkel és mindig remélte lesz saját
babája – mondta Zanaya a másik nőnek, nem tisztázta, hogy
Gavriel sehol sem volt a belső körében. Inkább a csinos és léha
tömeg része volt, akik meglágyították udvarának kemény részét,
amit egy korábbi tábornok hozott létre. – Igazán kedveltem őt.
Egy fontos pozíció végül is, nem kedvesem? Akik nem
harcosok, hanem otthont varázsolnak? Édes dalaikkal,
színeikkel és nevetés képességükkel.
Alexander pillantása rá rebbent. Nem tudom Zani. Hangja
savanyú volt, mint a citrom. Úgy tűnik hüvelytelen pengékhez
vonzódtam.
Elrejteni nevetését nehéz volt… és bár nevetni akart az csak
egy pillanatig tartott. – Elmondok mindent, amire az apádról
emlékszem – ígérte Michaelának – de most azt hiszem arra kell

- 235 -
koncentrálnunk mi történik a területen és a többiekén.
Michaela oldalra döntötte fejét, fejedelmi volt mint egy
királynő. De Zanayával és Alexanderrel ment ki a harctérre,
bátran harcolt, Zanaya arra gondolt több volt a nőben, mint ami
a felszínen látható volt. – Milyen híreid vannak Alexander?
– Lijuan serege elérte Raphael területének szívét és a serege
minden képzeletet felülmúl. – Az erőd parancsnoki központjába
vezette őket, egy nagy kőasztalhoz ment és brutális tisztasággal
adta elő a tényeket. – Keemat a következő információkat akkor
kapta, mikor a harctéren voltunk.
Mostanra Zanaya megtanulta, hogy Keemat Rangidős
Tábornok volt Alexander tábornokai közül technikailag a
legképzettebb, ami fenntartotta a kommunikációt a világ
arkangyalainak udvarával.
– Ennek nincs értelme. – Michaela a homlokát ráncolta. – A
kémmesterem a területén volt a fekete köd előtt és nem látta az
ekkora sereg jeleit. Felejtsük el a hegyeket és más területeket
ahol talán elrejtette őket, nincs elég helye, hogy ekkora harci
sereget elrejtsen.
– Egyetértek. – Zanaya megragadta az asztal szélét. – Kell
nekik víz, étel, latrina, élőhely, míg edzenek. Nem lehet
megcsinálni.
Alexander bólintott. – Én is ezt mondtam. Keemat
megkérdezte akarom-e a teljes rémes híreket, míg a harctéren

- 236 -
vagyok. – Fáradtan mosolygott. – A nem mellett döntöttem.
Nincs semmi, amit New Yorkért tehetünk és figyelmem a földi
helyzeten akartam tudni. Ez is elég szörnyű.
Zanaya meg akarta fedni az önfejűségéért, hogy így döntött, de
ő is ezt tette volna. Néha egy tábornok nem tudott mindent
kezelni. Mellette Michaela élesen fújta ki a levegőt.
Zanaya elfogadta a dühöt a fiatal arkangyaltól, de Michaela
megint meglepte. – Ez a ribanc ezt tette az embereivel. –
Megtartotta Zanaya és Alexander tekintetét. – Ha ezt a szörnyű
dolgot megtette gyerekekkel, akkor nincsenek morális vonalai,
biztos semmi sem állítja meg, hogy felnőtteket fertőzzön meg.
Alexander visszabámult. – Olyan hatalmas számokról
beszélsz, ami megcáfolja a lehetőséget.
– A fekete köd – mondta Zanaya, Antonicus roncsára gondolt.
– A gonoszsága volt benne. Arra használta, hogy átalakítsa az
embereit azokká, amiket újjászületetteknek hív.
– Nemsokára megtudjuk. Keemat azt mondja mozgó képeket
kapott el New Yorkból.

- 237 -
 27. fejezet

Michaela kezével a hajába túrt, amit egy ponton laza fonatba

font, de most már szinte kibontotta. – Tisztának kell lennem. A
gyomrom lázadozik a horrortól, ami beterít, gyors leszek.
– Igaza van. – Zanaya megcsípte saját ruháját, az a bőréhez
apadt az izzadtságtól, kosztól és fene se tudja mitől. – Egy pár
perc nem lesz jelentős hatással.
Látta, hogy Alexander küzd, hogy vitatkozzon velük, mindig
megvoltak a kis vakfoltjai. Mindjüknek volt. De a férfi kurtán
bólintott és otthagyták a parancsnoki szobát. Az ott várakozó
Lemei elvezetette Michaelát a vendég lakosztályba, míg Zanaya
és Alexander felrepült az erőd központi részébe, ahol a fürdő
kamrák voltak.
Alexander nem hívta meg az övébe, ő sem a férfit.
A harc nem engedett meg ilyen luxust.
Így amint tisztára sikálták magukat, olyan gyorsan ahogy
tudták, és felöltöztek, visszamentek a parancsnoki központba.
Zanaya megint olyan bőrt vett fel, ami illet kicsi és íves
alakjához. Ez alkalommal a szín éjfél volt, ugyanaz, amit a saját
idejében hordani szeretett, és volt beleépített kardhüvely. Valaki
gondosan készítette el neki.
Kedvesem, mondta mentálisan, tudom, hogy ez csekély a

- 238 -
jelenlegi eseményekkel szemben, de meg tudnád kérdezni Lemeit
arról kik készítik a ruháimat? Meg akarom köszönni nekik.
Szünetet kapott. Lemei maga rendezte el. Shahira és a
csapata készítette. És Zani, nem kis dolog megköszönni nekik.
Mosolygott, ahogy elhagyta a szobát, még több örömet érzett a
karcsú, narancs macska miatt, aki ékszeres gallért viselt, ahogy
odament szeretetért. – Á, az udvar macskája, értem – mormogta,
megsimogatta. – Te vagy a legcsodásabb.
Azonban az öröm röpke volt, eltompult, ahogy bement a
parancsnoki központba és meglátta a háború realitását. A hely
üres volt, de a múltjában lévő szobákkal ellentétben nemcsak egy
homokasztal és térképek a falon voltak ott, hanem számtalan
képernyő, amiket Zanaya már látott. A készülékek egy része
fénytől ragyogott és csipogott most és egyben volt a szobában, az
operátoraikkal együtt. Azok többsége vékony vámpír volt, akik
soha nem mennének át a harci kiképzésen.
A háborúk nem olyanok mint az mi időnkben. Alexander
hangja volt a fejében, a tábornok megveregette a hátát.
Nem volt meglepve, hogy megsejtette gondolatai irányát. Nem
mondanám kedvesem. A Tanács legokosabbjai mindig nagy
elméket csábítottak az udvarukba. Az emberek, kik nem fizikai
harcra épültek fel, de elméjük megváltoztathatták a harcot. Ne
mond, hogy elfelejtetted Ibanayát?
Egy kis nevetés, ami megjelent a férfi arcán, mikor Michaela

- 239 -
bement. Soha nem tudtam megverni a stratégiai játékban.
Utána nem volt több idő beszélgetésre, mert Keemat Rangidős
Tábornok odament az asztalhoz, hogy a „fájlt” „lejátssza”.
Alacsony és izmokkal teli, a nő éles szemei sötét barnák voltak,
bőre egy árnyalattal világosabb barna, szorosan befont haja
gazdag fekete, a parancsnok szárnyai a legsötétebb zöld, amibe
arany vegyült.
Most a nő a szoba legnagyobb képernyőjéhez ment, majd a
kezében lévő kis eszközt használta, hogy bemutassa a foglyul
ejtett emléket.
Zanaya felkészítette magát és mégis légzése kapkodott a fekete
szemű gonosz töretlen hullámára Raphael városában. – A
harcosai nem olyan újjászületettek, mint akikkel mi harcolunk.
– Nem – mondta Keemat és hangjában volt egy kis ritmus,
ami Zanayát a nílusi embereire emlékeztette. – Dmitri, Raphael
jobb keze Zanaya úrnő, azt mondta, hogy ezek a lények bizonyos
fokú intelligenciával rendelkeznek az újjászületettekhez képest.
Mintha egy másik elme irányítaná a testüket.
– Ha Lijuan képes ezt tenni ennyivel… – Michaela hangja
kisiklott, de mind megértették a veszély nagyságát, amit nem
tudott kimondani.
Alexander álla megfeszült, azt mondta – Segítenünk kell, de
először a helyzetet itt kell kontroll alá vonni. Vagy Lijuan
gonoszsága győz, hogy kis harapásokkal eszik meg minket.

- 240 -
 Zanaya együtt érzett Raphael embereivel. Ekkora sereggel
szembe nézni… a legbátrabban harcolhatnak. De Alexandernek is
igaza volt a döntésében, ha most elhagyják a területet, a gyerekek
átjuthatnak, több újjászületetteket alkothatnak.
Nem számít, ha New Yorkban győznek, a háborút elvesztik
ezen teremtmények miatt, akik addig terjednek, miközben
lemészárolnak mindenkit az útjuk során. Az egész angyal-
vámpír-halandó rendszer összeomlik, ha nem marad elég ember
a toxinnak.
– Van más? – kérdezte Michaela.
Keemat mindenről informálta őket és ezzel a tudással mentek
ki, majd gyorsan ettek. Az csak üzemanyag volt most nekik, ami
kellett a testnek. Utána úgy döntöttek rotációban mennek a
harctérre, így a rajok és gyalogság mindig rendelkezik arkangyal
támogatással.
– Enyém az első egyedüli figyelés – mondta Alexander. – Ez az
én területem és felelősségem. Ti ketten addig pihenhettek, míg
sorra nem kerültök. Ha feltakarítottuk itt a helyet Raphael
területére repülünk. Nem égethetjük ki magunkat, képesnek kell
lennünk repülni.
Zanaya kiment vele, míg Michaela magán szobájába ment,
ahol kommunikációs rendszer volt, hogy embereivel
beszélhessen. Budapest Arkangyala biztosítani akarta, hogy
területe újjászületett mentes maradt.

- 241 -
 Zanaya addig várt, míg ő és Alexander a bejáratnál nem
voltak, ahol senki sem láthatta őket, mielőtt megfogta kezét,
diszkrétsége nem az volt, hogy el akarta rejteni kik voltak
egymásnak. Bárki, aki tudott a történetükről, tudott Zanayáról és
Alexanderről.
Nem, ez arról szólt, hogy adott neki egy kis pillanatot, hogy
fejét leejtse.
Így csendben magához húzta, és a férfi csenden ment, ölelte
karjaiba őt. És az idő töredékéig tartotta a férfit, a tábornokot,
akit egész életében szeretett. Megcsókolta az állát, mikor
hátrahúzódott és utána nézte, ahogy felvette megint harcos bőrét.
– Köszönöm Zanim.
Ujjaival megérintette ajkait, ami ismerős és rezonáló volt.
Majd kiment.
Zanaya időben lépett ki, hogy lássa felszállni az égbe, a
tábornokát, kinek szíve újra és újra összetört ezen a napon. – Ha
a halandók pokla létezik Lijuan – suttogta – akkor oda űzlek.
***
Azonban a következő napokban ők és a többiek pokolban
éltek, Lijuan teremtényeinek poklában. Ahogy feltételezték nem
Alexander területe volt az egyetlen, amit Lijuan megfertőzött az
újjászületett gyerekekkel. Neha is ezzel küzdött, Caliane
segítségével.
Míg Titus és Charisemnon másféle újjászületettekkel harcolt,

- 242 -
Astaad és Aegaeon a mérgező rovarok ellen harcolt, amik
veszélyesek voltak a vámpírokra és angyalokra egyaránt. A
Csendes-óceánok Arkangyalának és az újonnan felébredt Ősinek
több szigetet is fel kellett égetnie, lerombolni a bőséges zöldet a
kövekig, hogy megállítsák a fertőzést.
De semmi sem volt olyan rossz helyzetben, mint New York. A
város eddig kitartott, az emberek elutasították, hogy megadják
magukat, de nem tartanak ki örökre.
Így Zanaya nem volt meglepve, mikor Michaela azt mondta –
New Yorkba kell mennünk. A helyzet szörnyű!
Alexander ökle az asztalra csapott, amit hárman álltak körül, a
stratégián dolgoztak hogy vezessék az újjászületetteket egy
zsákutca völgybe. – Nem hagyom magára az embereimet!
– A helyzet majdnem kontroll alatt van – vitatkozott Michaela,
kezei megragadták az asztal szélét. – Egy pár óra és a
tábornokaid olyan helyzetben lesznek, fent tartják a helyzetet, ha
mást nem is.
Alexander a fejét rázta. – Hogy hagyhatnám, hogy az
embereim ilyen horrort kezeljenek?
– Mert elvesztjük a világot, ha New Yorkban nem nyerünk.
Michaela és Alexander tovább vitatkozott még pár percig,
mielőtt tiszta lett, hogy holtponton voltak. – Nem tudok egyet
érteni – mondta Michaela végül. – Hazarepülök, biztosítom
minden rendben a területemen, majd New Yorkba megyek.

- 243 -
 Alexander nyersen bólintott. – Nagylelkűen segítettél és ezt
köszönöm.
Talán más időben Zanaya nem kedvelte volna a nőt. A kis
beszédekből, amit felvett, Budapest Arkangyala a megítélés
szerint hiú és szeszélyes. Zanaya nem tudta, hogy igaz-e vagy
sem. Csak azt tudta, hogy a Michaela, akivel találkozott egy
harcos volt és volt szíve. Vérzett minden gyerekért, akit ki kellett
végeznie. – Bármilyen harcba veled repülnék Michaela.
Egy kis mozgás az igéző zöld szemektől, mintha a másik
arkangyal gyanakodna Zanaya szavaira, de végül bólintott. –
Ahogy én is veled Zanaya. – Egy apró lágyulás. – Miután a
háború véget ér, meghívlak Budapestre. Talán meg tudod tenni
nekem a szívességet, hogy mesélsz az apám fiatalságáról.
– Örömmel megteszem. Gavriel azért volt kedvenc, mert
örömet hozott az udvaromba.
Michaela akkor elment.
– A többiek azt mondják hiú és túlságosan magával van
elfoglalva – mormogta Zanaya, miután a nő elment. – De ahogy
lenni szokott, a ragyogás alatt egy igazi arkangyal.
Alexander egy ideig csendes volt. – Ő egy másik Michaela,
mint akivel találkoztam. Van valami… – A fejét rázta. – Nem
igazán tudnám megmondani. De bármi is az, értékelem. Nem
tudnék kezelni egy szeszélyes és követelőző arkangyal társat
ebben az időben.

- 244 -
 Mikor Zanaya ajkai mosolyra húzódtak, grimaszolt. – Soha
nem voltam olyan rossz Zani.
– Nem kedvesem. Rosszabb voltál, a saját módodon.
– Kezeljük a helyzetet.
Így tettek, ami után izzadtak és koszosak lettek, érzelmileg
jobban töröttek, a völgy alattuk tele volt hamuval az arkangyali
csapásoktól, ami több mint kétszáz újjászületett gyerekkel végzett
egyszerre.
Mikor megvoltak csak utána mondta – Nem akartam
beleavatkozni a vitádba Michaelával, mert új vagyok ebben a
világban, de kedvesem, azt hiszem igaza van.
A távolban lévő sivatagi homokra nézett. – Nem hagyod el az
embereid, ha most mész. Tudják ezt, és erős és okos tábornokaid
vannak. Valerius lenyűgöző harci parancsnok, és Keemat is
briliáns a saját módján. Együtt be tudják fejezni a feltakarítást.
Alexander legnagyobb hibája mindig a makacssága volt. Ma
látta állát megfeszülni és merev vállait. – New Yorkba fogsz
menni Zani?
Érezte hogy szíve megtörik. – Ez már nem rólunk szól
Alexander. – Mikor felemelte kezét, hogy megérintse az arcát a
férfi megrándult. – Hanem a világ jövőjéről. Nekünk mennünk
kell. Te is tudod. Nem homályosítod el a becsületed, ha ezt
választod. Ez a helyes választás.
A férfi szemei ragyogtak. – Mindig ráveszel dolgokra.

- 245 -
 Leejtette kezét, hátralépett. – Semmire sem veszlek rá. – Ez
korbácsként csapott. – Csak arra kérlek hogy ne vakítsanak el a
területi ösztöneid.
Alexander a fogait csikorgatta, kezével a hajába túrt. – Mire
érek vissza, ha most elmegyek?
– Milyen lesz a jövő, ha Lijuan megöli az egyetlen arkangyalt,
ki valamennyire is immunis rá?
– Egy kemény csapás, Zani. – Sóhajtott. – És igaz. Veled
repülök Raphael területére. Egyszer és mindenkorra vessünk
véget Lijuannak.

- 246 -
 28. fejezet

A repülés New Yorkba fárasztó volt, mindketten extrémen a

határaikig nyomták magukat. Michaela már odaérhetett, míg ők
pár órányi késésben voltak, és Elijah már egy ideje a városban
volt, a területe mentes volt az újjászületett veszedelemtől.
Zanaya csak remélte, hogy a Tanács többi tagja is olyan
helyzetben volt, hogy ugyanezt a döntést meg tudja hozni.
Azonban tudta, hogy Charisemnon többé nem volt lehetőség,
kaptak egy azonnali jelentést Raphael embereitől, hogy
Charisemnon árulóvá vált, nem a Tanács szövetségese volt,
Lijuannal dolgozott együtt. A jelentés a múltban volt, így nem
tudta jelenlegi állapotát.
Azonban tudta, hogy legalább egy arkangyal meghalt. Nem
volt mód eltéveszteni a jeleket, mennydörgésszerű hang
hallatszott, ami vibrált a világban.
Csak remélni tudta, hogy ebben az esetben a jó nyert, hogy
Charisemnon halt meg.
De remélte, hogy a többiek csatlakoznak hozzájuk New
Yorkban. Mert a képek, amik átjöttek Raphael városáról, azt
mutatta közel állnak a bukáshoz.
Van bármi hír a többiekről? Jönnek harcolni Lijuannal? Bár
egymás mellett repültek, nem tudott hangosan beszélni

- 247 -
Alexanderrel. Túl gyorsan mozogtak, maximum energiát
használtak fel.
Nincs hír. Alexander mentális hangja bősz volt. Lijuan jól
csinálta ahogy káoszt küldött szét annyi területen. Darabokra
tölt minket.
Zanaya érezte, hogy arca megfeszül. Ha nem lenne gonosz
nagyszerű vezető lenne.
Valamilyen ehhez hasonló pozíciója volt a Tanácsban, mielőtt
alászállt az őrületbe. Ez azelőtt volt, hogy ennyi Ősi felébredt
volna.
Zanaya vállat vont. Ahogy megbeszéltük korábban, a világ
fájdalommá, halállá és halállá vált, a hosszú élet nem tesz
minket bölccsé. Csak öreggé, megviselté tesz és a legrosszabb,
fenyegetéssé a világ számára.
Hosszú szünetet kapott a férfitól, akit örökké szeretni fog, de
nem eléggé, hogy örökre ébren maradjon. Ahogy a férfi sem
szerette eléggé, hogy egy vagy kétezer évig Aludni menjen.
Mikor válaszolt, azt mondta, Erről a harc után beszélünk.
Most ő az ellenég.
Egyetértek. Nem voltak fiatal angyalok az első szerelmük
csúcsán, Ősiek voltak és arkangyalok, pozícióikat megélesítette az
emberek szüksége, akik felett uralkodtak.
Tovább repültek.
Míg el nem érték Manhattan határát, ahol a harc folyt. Zanaya

- 248 -
tudta, hogy az őrszemek észrevették őket már régen, így nem volt
meglepő, mikor azt látta Raphael várja őt és Alexandert az égben.
De bár érdekelte őt Caliane gyermeke, sokkal jobban felkeltette
figyelmét az angyal, aki mellette lebegett.
Elena Deveraux. Ez volt a neve.
Zanaya minden információt meg akart találni róla, miután
megtudta, hogy ő volt a legszokatlanabb lény. Hogy szemtől
szembe került a zöldfülű fiatalsággal, vagy talán egy ijedt
emberrel, akit bedobtak az arkangyalok világába.
Felejtsük el a tényt, hogy Raphael hitvese fegyverekkel volt
felvértezve, amiket mindenki észrevenne. De Elena Deveraux
valami más volt. – Egy halandóból lett angyal – mondta Zanaya,
hangja elárulta lenyűgözöttségét. – Milyen lenyűgöző. És milyen
szárnyak.
Az újszülött angyal megrándulás nélkül tartotta meg Zanaya
tekintetét, és ő megint lenyűgözve érezte magát. Igen, már látta,
hogy ez a fiatal miért volt egy arkangyal hitvese. A szikra benne
ritka és értékes volt.
Elena szétnyitotta ajkait, mintha válaszolni akart volna, de
figyelme egy szívveréssel később a távoli vízen volt. – A tengeri
Auróra visszatért.
Zanaya a többszínű, sötétből az áttetsző kékbe történő
hullámzásra nézett, igéző és csodás, és ez miatt aprót mosolygott.
– Qin legendája, amit mi gyerekmeséknek hívtunk. Egy öreg. –

- 249 -
Idősebb, mint Alexander, vagy Caliane. – Szerintetek felkel?
– Akár igen akár nem. – Alexander hangja nyersen hangzott,
de tudta, hogy csak aggódott a területén hátrahagyott emberek
miatt, a katonák kardokkal vívták a háborút a terület szívében. –
Fel kell készülnünk a harcra
Raphael kurtán biccentett, és Elenával elvezette őket Raphael
égig érő ezüst lándzsájáig, a Toronyig, és be oda, amiről Raphael
azt mondta nekik ez az irányító szoba. Az arkangyal megtette azt
a szívességet, hogy elmondta nekik a Tanács többi tagja már jelen
volt. Kivéve persze Lijuant és a most már árulónak tartott
Charisemont, Zanaya reményei valóra váltak és ezen a ponton az
utóbbi már nem élt. Titus kivégezte őt, mielőtt New Yorkba jött
volna.
Felvértezve a tudással, hogy a Tanács jelen van, Zanaya
bement az irányító szobába, felkészült az erő zúgására a
levegőben, ami finom és egyben nem finom volt a pózolástól.
Szemeit forgatta magában, mert néhány arkangyal soha nem
tanult, csendben maradt, ahogy tette, mikor információt gyűjtött.
Alexander ezzel ellentétben rögtön a közepébe vágott.
– Úgy hagytam ott a területemet, hogy hemzsegtek rajta az
újjászületettek. – Keze ökölben volt az asztalon ami körül
összegyűltek, a harctér részei nagyon részletesen voltak rajta. –
Véget kell vetnünk neki és gyorsan.
A megbeszélés taktikára és számokra váltott, és a legjobb

- 250 -
fellépésre. Zanaya figyelt, régóta volt tábornok, aként is hal meg,
de nem tudott nem Raphaelre és hitvesére nézni. Kíváncsi volt
Elena Deverauxra, aki nem akart benyomakodni a Tanács
beszélgetésébe, nem kereste, hogy Raphael erejét sajátjaként
tüntesse fel.
Van, aki a különbséget halandó gyökereinek elárulásának
tartaná. Ők bolondok. Ez magabiztosság volt, olyan nőé, aki
otthon volt a bőrében és saját erejében. Nem volt szüksége rá,
hogy párjára támaszkodjon. Azt hiszem kedvelni foglak Elena
Deveraux, gondolta magában.
– Mielőtt továbbmegyünk – mondta egy pontot Raphael, míg
az idióta Aegaeon úgy harsogott, mint egy páva röhejes
rikácsolásával – ezt látnotok kellene.
Megint mozgó képek voltak a képernyőn, ami a plafonról
függött, megmutatva nekik a történetet, ami ezen a területen a
harctéren zajlott… és a fekete gonoszt, amivel Raphael
embereinek szembe kellett néznie. Zanaya belsője jeges volt,
mert amit látott lehetetlen volt: egy arkangyal a sebesültjeiből
táplálkozott, azokból, akik megbíztak benne és akik védelemért
néztek felé. Helyette Lijuan aszott héjként hagyta ott őket
ébredése során.
A tollak porossá és színtelenné váltak, a bőr pergamenné, az
arcok gyötrelembe fagytak, csak lukak voltak, ahol a szemüknek
kellett volna lennie. Egy pár még kinyúlt halálában, mintha

- 251 -
utolsó lélegzetével könyörögne arkangyalának.
Csend uralkodott az irányító szobán.
Epe emelkedett fel benne, feltette a kérdést, amit fel kellett
tenni. – Azt a lényt, amivé vált, meg lehet ölni?
Caliane szemei, annyira kékek, mint az ékkövek, végtelen
bánat, és feszült elhatározás volt bennük. – Minden amit
tehetünk, hogy megpróbáljuk. A másik lehetőség, hogy hűséget
esküszünk neki, az istennőnek, akinek hiszi magát és nézzük
ahogy a világot halál önti el.
Figyelmét lekötötte a harci taktika további megbeszélése, csak
periférián látta, hogy Elena kicsúszott az iránytó szobából. A
stratégia kritikus volt itt. Ami miatt azt mondta – Meg kell
védenünk Raphaelt.
– Zanaya úrnő – kezdte Raphael, vonásai feszesek voltak.
Kivágott kezével. – Ez nem arról szól, hogy te vagy a
legfiatalabb köztünk Raphael. Hanem, hogy te vagy a legerősebb
fegyverünk. A feladatunk, hogy megpuhítsuk neked, a tiéd a
halálos csapás.
Zanaya megtartotta a fiatal arkangyal tekintetét megint, és
elég furcsa, most már meg tudta mondani a különbséget az anya
és fia közt. Ugyanaz a perzselő szín… de Calianében a kor súlya
volt, amit lehetetlen volt számszerűsíteni, míg Raphelében… volt
egy szikra, amit nem tudott megnevezni.
Talán neki is, gondolta, Zanayának is egyszer ilyen szemei

- 252 -
lesznek, mint Calianenek. Öregek.
Félrelökte a gondolatot, a gyakorlati dolgokra figyelt. –
Őszintén beszélve Raphael, a te feladatot a legveszélyesebb mind
közül. Valószínűleg szemtől szembe kell lenned vele a halálos
csapás beviteléhez.
Alexander bólintott mellette. – Zanayának igaza van. Nem
harcolhatunk egyedüli egységként, ahogy eddig tettük. Csapatnak
kell lennünk, egy céllal. – Rápillantott, milliónyi emlék volt
szemeiben.
Velük szemben Raphael lassan bólintott. – De egyben nem
vesztegethetjük el az energiát az aktív védelmen. Helyette
strukturálni kell a stratégiánkat, hogy teljesen arra
koncentráljuk, hogy megsebezzük őt, és oly módon, ami teljesen
nyitva hagyja a támadásomra.
– Egy csapással ki tudod végezni? – kérdezte Neha.
Raphael válasza lapos volt. – Nem. Túlságosan eltelíti az
életerő, amit ellopott az embereitől.
– Tényleg képen akarom szúrni azt a ribancot – mormogta
Zanaya. – De mivel nem valósulhat meg, dolgozzuk ki hogy
sebezhetjük és gyengíthetjük meg a legjobban. Javaslom hogy
először végezzük ki a csapatait és a támogató csoportjait,
kényszerítve, hogy úgy csatlakozzon a harchoz, hogy nincs
lehetősége enni,
– Nem tudom miért aggódtok mind – mennydörögte Aegaeon.

- 253 -
– Ő csak egy arkangyal! Keményen és gyorsan lecsapunk rá, és
visszamegyünk a dolgunkra.
Neha megfeszült, arca királyi kontrollban volt. – Emlékezz mi
történt Antonicussal. Csak mert Ősi vagy, hatalmas energiákkal,
az nem véd meg téged. – Egy hajtincse kijött a hajfonatból, ami
arcához ért. – Ne légy arrogáns bolond.
Aegaeon felhúzta magát. – Emlékezz kivel beszélsz leány. Már
akkor uralkodó voltam, mikor te még gondolat sem.
Talán egy bika, aki a földön poroszkál. Talán kellene hozni
neki egy tehenet a hegyről, hogy meghágja?
Alexander egy kicsit lejjebb húzta a fejét, és azt gondolta
majdnem elérte, hogy kirobbanjon belőle a nevetés. Viselkedj
Zani. Ez most nagyon komoly dolog.
Nézz rám és mond hogy nem értesz egyet.
Ránézett, apró humor volt benne. Most te nyertél és nekem
bosszút kell állnom.
Zanaya elrejtette mosolyát, figyelmét visszafordította a
megbeszélésre. Szerencsére vagy kegyelemre, megegyeztek a
harci taktikában, mire hajnal csókolta az eget.
– A csapataink fáradsága már nem hátulütő – mondta
Raphael. – Nem, mivel mind itt vagytok. – Körbenézet az asztal
felett, keze az oldalán volt, szárnyát harcos kontrollal zárta össze,
minden arkangyal szemébe belenézett. – Még a feláldozhatók
hatalmas száma sem lehet gond az arkangyalok erejének, akik

- 254 -
közül négy Ősi.
Ha az első szavai erősek voltak, a következőek sötétek, mint a
sír. – Ha megvan a kockázat, hogy elvisz az ellenség és a mentés
nem valószínű, akkor tegyétek meg, amit meg kell. Nem tudjuk
mennyire lesz erős, ha egy arkangyalból eszik.
Aegaeon nagy öklével az asztalra csapott. – Tényleg azt hiszed,
hogy át fogja lépni azt a határt?
Neha következő szavai Zanaya szívéből szóltak. – A gyerekeket
fertőzött vámpírokká változtatta. Nincs vonal, amit ne lépne át.
– Két óra a csapásig. – Raphael felállt az asztaltól, teljes
magassága látszott. – Készüljetek a harcra.

- 255 -
 29. fejezet

A terv készen állt, a feladatokat leosztották. Mielőtt ment,

hogy felvegye a pozícióját, ahol csökkentenie kellett viharával az
ellenség erőinek számát, míg Titus feltörte a földet és Alexander
megolvasztotta a fémeket, Zanaya egy pillanatra megállt a
Torony nagy erkélyén, kedvese mellette volt.
– Vészjóslót érzek – mondta, kinézett a furcsa és csodás
városra, ami annyira megsérült a háború alatt.
– Úgy döntöttél Cassandra rokona vagy, Zani?
Nevetett, kissé a férfinak dőlt, szárnyával átfedte a férfiét. –
Talán kedvesem, talán az vagyok. – Nem számított szavainak
könnyedsége, a láthatatlan jövő és az ismeretlen súlya nehéz volt
a vállain.
Megfordult, hogy szembe tudjanak nézni, Alexander felemelte
kezét, hogy megfogja az arcát. Kifejezése nyílt volt, ahogy ritkán
látta együttlétük utolsó ezer évében, inkább emlékeztetett
kapcsolatuk első szakaszára. – Ígérd meg, hogy a háború után
beszélünk. Hogy nem mész azonnal Aludni.
Megint úgy érezte felborzolódott. – Kedvesem, nem tudsz
utasítás nélkül kérni. – De mert arrogáns vagy követelő, minden
módon szerette, megfordult és csókot nyomott a tenyerébe. –
Túlságosan hozzászoktál, hogy a világ meghajlik az akaratod

- 256 -
alatt. Én soha nem fogok.
Megtartotta az ezüst pillantást ami tűzben égett, kezét a
szívére tette. – De beszélni fogunk. Ez múlt idő, nem gondolod?
– Rá kell jönniük hogy mi voltak a másik számára. Az eonnyi
szerelem megjelölte őket, bevésődtek amit nem lehet kitörölni,
de ez többet jelentett az emlékeknél?
– Talán mert láttam Raphaelt és hitvesét együtt – mondta a
férfinak. – De úgy érzem valami hiányzik köztünk. Rég eltűnt,
nem?
Alexander kezét a tarkójára csúsztatta, megszorította. – Mit
mondasz Zani? – Szíve dübörgött, légzése zihált.
A csodás sötét szemek hezitálás nélkül tartották meg az övét,
ahogy mindig tette. – Nem tudom – volt a puha válasz. – Csak
tudom, hogy nem folytathatjuk ezt a kört végtelenül. –
Lábujjhegyre állt, ajkait az övéhez érintette. – Jobban
szerettelek, mint bármit és bárkit az életemben Xander, én
Xanderem. De te az erőt akkor is jobban szeretted.
– Zani. – Úgy érezte a szívét kitépték belőle. – Tévedsz.
A nő tompán mosolygott, szemei ragyogtak. – Tényleg? Nos,
meglátjuk mikor a háború véget ér. – Hátralépett, kitárta
szárnyait. – Később beszélünk kedvesem. Ideje a helyemre
mennem.
Nézte ahogy a nő elrepült az erkélyről, elkapta a szelet, mielőtt
ő is kitárta volna szárnyait. – A háború után – ígérte a levegőnek,

- 257 -
több mint készen állt erre. Mert egy dolgot tudott, Zanaya volt a
tegnapja, jelene és jövője, ami várt rá.
Ereje megfeszült, ahogy készült, arra, ami jött, meg kellett
olvasztania az összes fémet az ellenség területén. A földben lévő
fém mellett sok volt az épületekben, a városban, ami fém
rudakból álltak, ami a gerincüket alkotta. Azonnal érezte, ahogy
megérkezett, és azon gondolkodott Raphael vajon elfelejtette,
hogy mit tud Perzsia Arkangyala megtenni, milyen káoszt
okozhat… de Alexander akkor ment el, mikor ez a város épp csak
született.
Ahogy ott állt, Raphaelnek nem volt oka aggódni. Alexander
nem volt olyan hangulatban, hogy harcot kezdjen a fiatal
arkangyalokkal, akik a saját dolgukkal törődtek. Nem mondta el
Zanayának történetének irracionális részét, ami miatt ha
visszanézett szégyenkezett. Jessamy joggal hívta őt idióta
pózolónak, megvolt a joga, hogy emlékeztesse a bölcsességre,
amivel egykor rendelkezett.
– Te vagy az egyetlen, aki bölcsnek hív – mondta a karcsú
angyalnak, akinek a kedvesség a csontjáig hatolt. – Mindenki
más azt hiszi erőszak és háború vagyok.
– Mindkettő vagy Alexander. Mindig az voltát. – Egy
emlékeztető, hogy ő volt a Könyvtáros, a történelmük megtartója,
messze többet tudott róla, mint gondolta volna. – Azt hiszem ha
megint tesztelve leszel, a megfelelő oldalon állsz majd.

- 258 -
 – Annyira fiatal vagy Jessamy. Sokan azt mondanák bolondos.
– Nem így hívtak téged is, mikor két harcoló Ősi közé léptél?
Akkor nevetett, örömmel töltötte el a nő bátorsága és humora.
A nő volt a bölcsesség, mondta magának, ami Aludni küldte.
Amit elutasított elismerni magának, hogy elfáradt attól, hogy az ő
Zanija nélkül kellett léteznie. Már Osiris bűnei előtt is el volt
fáradva, és csak azért maradt ébren, hogy figyeljen a kimérára.
Az a kiméra teljesen felnőtt, mire Jessamy beszélt vele. És a
luk a szívében, ahol Zaninak kellett volna lennie, minden nap
gyötrelemmel pulzált. Többé nem bírta elviselni, hogy nélküle
volt ébren. Hogy látta őt felemelkedni a homokban…. dühe alatt
izzó öröm volt.
Az ő Zanija ébren volt, a karjaiba tért vissza.
És most háborúba mentek.
De nem ez volt az első és utolsó háborújuk. Eonokon át
túléltek. Ezt is túlélik, és akkor majd beszélnek.
A világ üvöltött, Titus megemelte a földet az ellenség lábai
alatt.
Leszállt az elhagyott aszfaltra, amit Lijuan emberei elnyertek,
letérdelt és kezét a koszba tette, amit Titus a felszínre emelt, hogy
okkal törte fel az út ezen részét.
A fémek daloltak neki, tisztán és rezonálva.
Mosolygott, kiengedte az erejét és a földet érintő összes fém
kezdett megolvadni. Pár fegyver, más eszközök. Semmi, csak

- 259 -
járulékos veszteség… mert Alexander igazi célpontjai azok a
fémek voltak, amik átíveltek az ellenség felett. – Itt az ideje az
úrnődnek megtanulni, hogy nem táncolhat a Tanáccsal és
győzhet.
A levegő kezdett erőszakos széllel megtelni ezzel egy időben,
hogy az épületek kezdtek megremegni és összeesni.
Megint mosolygott, és szemei folyékony ezüstté váltak,
felnézett.
Látta ahogy szeretője hívta a szélörvényeket, amik annyira
feketék voltak, mint az éjfél, ahogy akadályozta az ellenséget,
annyi erő volt, amit a világ eonok óta nem látott. Ó mennyire
szerette őt. Elmondja neki a háború után, és akkor megoldják
majd.
Annyira biztos volt a kimenetelben, hogy mikor a dolgok rossz
irányba mentek, elutasította, hogy elhiggye mi történik. Épp
kivégezte Lijuan fekete szemű seregének egyik teljes szárnyát,
míg Zanaya Lijuan egyik tábornokával harcolt a közelben, a férfi
szemei azt mutatták arkangyala ereje fűtötte őt, erősebb volt,
mint lennie kellett volna.
Zanaya persze győzelemre állt… mikor Lijuan megjelent a jobb
oldalán, egy rémálom a ködből.
Zani!
Ahogy mentális figyelmeztetést kiáltott és kezdett felé repülni,
Lijuan megragadta Zanaya felkarját az ujjaival, amik vékony

- 260 -
karmok voltak és kobra sebességével csaptak ki, hogy fogait
Zanaya nyakába süllyessze.
Alexander világa véget ért.

- 261 -
Sivárság

- 262 -
 30. fejezet

Szerelmesek buknak el és szerelmesek emelkednek fel. A folyó

nem folyik tovább. Ez alkalommal ez lesz a vég.
Alexander erőszakosan ébredt fel a szörnyű álomból, az öreg
hangot hallotta a fejében. Idősebb volt, mint egy Ősi. Egy hang,
amit ismert… de nem, már elment, bármilyen rémálom is űzte őt.
Megfordult, kiült az ágy szélére, lába a padlón volt és feje a
kezeiben, próbálta megnyugtatni elméjét. Végre tiszta volt,
meztelen teste mentes a kosztól és más gonosz dolgoktól. Haja
nedves volt, mikor aludni ment, mostanra megszáradt, és
szárnyai sem hordták az újjászületettek bűzét.
Egyik keserű napról a másikra harcolt, hogy megtisztítsa
területét Lijuan gonoszától és hónapokkal a ribanc halála után
végeztek. Nem volt több gyerek újjászületett, akik a tájon
kóboroltak, bár őrei folyton figyeltek és a városok, falvak vezetői
tudták hogy lépjenek kapcsolatba az erőddel, ha bármi jele lenne
az újjászületetteknek.
Így végre egy vagy két óránál hosszabban pihenhetett le.
Fáradt volt.
A csontig és tovább.
Még egy arkangyal is elfáradhat, mikor nem pihent és alig
evett. Xander volt az, aki ételt nyomott a kezébe és rávette adjon

- 263 -
a testének üzemanyagot. Unokája, ki elvesztette szüleit és régen
azután született, hogy nagyszülei Aludni mentek, volt az egyetlen
ok, ami miatt Alexander kényszerítette magát, hogy tovább
csinálja automata módon Lijuan poklának feltakarítását.
Néhányan azt mondanák most már végső és éteri Alvásba
mehetne, becsúszna abba a csöndes, gondolkodás nélküli
mélységbe, ahol nem tapasztalná meg minden alkalommal szíve
összetörését, ahogy felkel és Zanija elment.
Az egyedüli ok, amiért nem tette Xander volt.
Egy alig kétszáz éves angyal, arany bőrrel és olyan sötétbarna
hajjal, hogy majdnem fekete volt. Alexander tudta, hogy szárnyai
feketének tűntek mikor összezárta, a fekete barnába és arany
hintésébe váltott. Azonban a legnagyobb meglepetés, hogy az alsó
rész tiszta ezüst volt.
Olyan árnyalatú, mint Alexanderé.
Család. Egy család voltak. És unokája most olyan gyásszal
küzd meg, amit az ő korában kevesen tapasztalnak meg, mindkét
szülőjét egy erőszakos csapással vesztette el. A fiatal eleganciával
tette ezt, de belül törékeny maradt. Ó, a gyerek nem mondaná
így, ő végül is harcos volt, de Alexander sok fiatalt mentorált, és
felnevelt egy fiút.
Tudta, hogy a fiú fájt belül. És tudta Xander örökre megtörne,
ha nagyapját is elvesztené. A gyerek tiszteletteljesen meghajolt,
mikor először találkoztak, nem tudta, hogy Alexander nem akart

- 264 -
ilyen formalitásokat, csak tartani akarta a fiút, aki Rohan utolsó
túlélő része volt. Alexander gyermekének gyermeke zavart és
gyásszal teli volt, nem ismerte Alexandert.
De a dolgok megváltoztak. Alexander többé nem Rohan
emlékét látta unokájában. Xander messze önmaga volt, és egy
lenyűgöző fiatalember, aki tehetséges a harcokban, de egyben aki
megértette mások fádalmát és szenvedését.
Xander sem erőteljes Ősinek ismerte már, hanem
nagyapjának, aki versenyzett vele a tisztás felett és aki nevetett,
mikor a fiú egyik ritka, de szórakoztató viccét eljátszotta.
Nem, Alexander nem mehetett Aludni. Nem, míg Xander meg
nem gyógyul és addig nő, míg már nem lesz szüksége az
öregember támogatására, aki az egész világon egyetlen
megmaradt családtagja. Mert Alexander öregnek érezte magát,
létezése során először.
A gyász és a véget nem érő hiány súlya húzta le.
Mindig előtte, tudta a nő fel fog ébredni. El tudta viselni, mert
létezett egy jövő, ahol ébren volt. Most…
– Hiányzik neked – mondta unokája egy hónappal a háború
után. – Zanaya úrnő.
– Á Xander. – Megfogta a fiú nyakát, próbált mosolyogni. –
Túl fiatal vagy, hogy érdekeljen a mi Ősi szerelmi történetünk.
De Xander makacs volt, Alexander vére, makacsul állt. –
Bárcsak találkoznék vele.

- 265 -
 – Én is. Jobban mint bármi. – Azonban unokája raja a távoli
határon volt, mikor Zanaya felébredt, és Alexander azt gondolta
rengeteg idejük van, hogy szívének ezen ragyogó darabját
bemutassa a nőnek, aki a szívét birtokolta. – Kedvelni fog téged.
– Utánanéztem a történelmünkben – tette hozzá Xander. – A
történetek régiek, és a fejezetek többségét azon Ősiekről írták,
akik akkor ébren voltak, de egy dolog mindig állandó volt: sok
töredék írt Alexanderről és Zanayáról vagy Zanayáról és
Alexanderről, mintha az egyiket látva a másikat is látod.
Elmosolyodott megint, a mosolyt fájlalom, gyász és öröm
visszhangja alkotta. – Nagyon dühös volt az ilyen leírások miatt.
Soha ne mond Zanayának.
Unokája kérdésként mosolygott.
– Heves és büszke, arkangyal a saját jogán.
– De te is meg vagy említve. És idősebb vagy. Te nem vagy
mérges a történészekre, hogy ennyire összegabalyítottak?
– Nem. – Majd megette az ételt, amit Xander hozott neki, a
fejét rázta, mikor unokája megint Zanayáról akart beszélni.
Az a seb még túl nyers volt, Alexander fájdalma benne vérzett.
Ma is friss volt. Talán ezért álmodott arról, mikor vele úszott a
folyóban, ami olvadt tűz volt. Nevetett és akkor lebukott, de
mikor követni próbálta akkor leveszett, nem találta a nőt sehol,
még ha a nő nevetésének visszhangja elért hozzá.
Majd az idős hang.

- 266 -
 És akkor emlékezett a szavakra, amiket ébredése előtt hallott:
Szerelmesek buknak el és szerelmesek emelkednek fel. A folyó
nem folyik tovább. Ez alkalommal ez lesz a vég.
Alexander szíve zakatolt ahogy körbenézett a szobában. De
nem volt ott auróraszemű látó felette, sem ítélet suttogása. Nem
volt nő lila hajjal, ki a sötét sarokban létezett.
Szerelmesek buknak el és szerelmesek emelkednek fel. A folyó
nem folyik tovább. Ez alkalommal ez lesz a vég.
Remény kapta el őt. Emelkedés. Az emelkedés szóra. Biztos azt
jelenti, amit remélt?
A folyó nem folyik tovább. Ez alkalommal ez lesz a vég.
Szíve ökölbe szorult, légzése szaggatottá vált. Elutasította,
hogy meghallgassa ezen szavakat, elutasította, hogy megértse
értelmüket. Csak az első részre tudott koncentrálni. A jövőbe néz,
mikor az ő Zanija megint felemelkedik.

- 267 -
Az utolsó befejezés

- 268 -
 31. fejezet

Zanaya rándulva ébredt fel, elméje ködös volt és végtagjait

rossznak érezte. Beszívta a hideg levegőt ami heves gubójában
volt, harcolt, hogy nyugodt maradjon. Talán más pánikba esett
volna, de Zanaya nem más volt. Ő volt a Nílus Királynője, és
tudta, hogy a Tanács tagjainak erejénél nem volt nagyobb a
világon.
A Halál Arkangyala.
Egy fagyos visszhang, utolsó ébredésének zuhatagnyi emléke.
Akkor Alexander területén volt, biztonságban a fekete erejében
messze a meleg homok alatt. Tartotta magát döntéséhez és nem
mondta el neki hogy a területén fog Aludni. Ezzel megbéklyózta
volna szerelmének súlyával, az ő Alexandere makacs,
kérlelhetetlen, hűséges és becsületes volt.
Nem ezt akarta neki, nem mikor nem tudta meddig fog
Aludni. Elfogadott tény volt, hogy mikor egy arkangyal Aludni
tért, erejük eltűnt a világból, többé nem voltak gátak vagy
provokáció a Tanács többi tagja számára.
Vagy káosz lenne, az erő szelei csapnának össze.
Adva szerelmüket, azt gondolta Alexander talán érezte őt,
hogy leásott Alvó helyének pontos helyén, máskülönben soha
nem sejtené az ő Zanija jelenlétét.

- 269 -
 Megengedte magának, hogy az Alvás komfortjába süllyedjen a
férfihoz közel.
Ő Perzsia Arkangyala volt annyi ideje már mikor Aludni ment,
hogy nem tudta elképzelni, hogy a jövőben azok a földek nem
tartoznak hozzá, és mikor felébredt igaza is lett, ott volt. Képes
volt minden légzésében érezni őt, szerelme tele volt arroganciával
és erővel, valamint brutális szerelemmel felé.
De akkor nem volt sok idejük volt.
A homlokát ráncolta, a múlt szálai kezdtek kitekeredni.
És emlékezett rá, hogy nem ő választotta ébredését, bár
kezdett ébredezni, teste és elméje megfiatalodott a hosszú
Alvástól. Nemsokára úgyis felébredt volna, de valami
természetellenesen kicsavarta pihenéséből.
A neve Lijuan.
Alexander mondta neki mikor felébredt, míg az ég fekete volt,
mint a sír, a levegő tele sikollyal és kiáltással.
Volt egy háború.
Azért kelt fel, mert segítenie kellett a Halál Arkangyala elleni
harcban, aki őrületét és gonoszságát elterjesztette a földön a
halott áradatban, ami az élet hasonmása volt.
Újjászületett.
Így hívta cammogó abnomralitását.
Zanaya sziszegve fújta ki a levegőt forró dühében, képtelen
volt megérteni, hogy bármilyen arkangyal hogy engedhette meg

- 270 -
magának, hogy ennyire megalomániás őrült legyen, aki úgy hitte
amit tesz jó dolog, hogy a holtak sétáltak.
Vér volt ujjbegyei végén, zsibbadt lábujjai éles fájdalommal
kezdtek életre kelni.
A fogait csikorgatta, átlovagolt a fájdalmon.
Nem ilyen volt a legutolsó ébredése. Talán természetellenesen
húzták ki belőle, de úgy ébredt ahogy kell: teljesen és önmagát
irányítva, teste teljesen készen állt a harcra.
Ma, ő… akadályozott volt.
Arca forró volt, megnézte gubóját… és keze összeszorult
Tűzfényen. Nem ugyanaz a kard volt, amit Alexander adott neki
egyszer régen, de annak megfelelő utódja. És benne volt a férfi
borostyánja. Ők ketten összekötődtek, Tűzfény és Alexander
borostyánja. Egyiket sem hordta a másikon kívül.
Ahogy soha nem vitte Tűzfényt magával, mikor Alexanderrel
szétmentek.
Jobb keze rászorult annak markolatára, amiben beágyazott
opálok voltak, amiket Xander, nem, most már Alexander volt,
Xander az unokája neve volt, és mennyire csodás, hogy volt egy
unokája!
A gondolatai erre siklottak ki, összeszedte rongyos emlékeinek
szélét. Ez nem volt normális, gondolta, de ezzel egy időben nem
volt ok fetrengeni a rendellenességekben. Ki kell dolgoznia mi
történik, mi volt-

- 271 -
 Éles fájdalmat érzett kezével, amivel elejtette Tűzfényt, hogy
kezével nyakához kapjon… ahol Lijuan megharapta. Úgy függött
rajta, mint korcs kutya és szívta a vérét, mintha vámpír lett
volna, nem pedig arkangyal.
De nem…
Zanaya becsukta szemeit, több szálat bogozott ki. Lijuan nem
a vérét akarta. Képes volt mások életerejéből táplálkozni, úgy
tűnt még arkangyalokéból is. Evett Zanayából.
A düh viharként örvénylett benne.
Harcolt, erre emlékezett, hívta szélörvényeit, amik az ő jele
voltak, de Lijuan, ez a gonosz, ami nőtt Zanaya Alvása során, túl
erős volt, egy póráz nélküli szörny.
Zanaya érezte, hogy teste hideggé vált, ahogy Lijuan szívta ki
belőle az életet, minden melegét, az életét! Látta, hogy végtagjai
kezdenek összeaszni, szíve ugrálni kezdett. Légzése gyorsan
tompult, míg csak a ködös szürkére emlékezett. Majd… semmire.
Le kellett esnie az égből, szárnyai beestek és teste elfogyott.
Félig félt, hogy mumifikált állapotban maradt, hogy Lijuan
valahogy újjászületetté változtatta, az élet csoszogó paródiájává,
felemelte a karját. Azt megvilágította a heves gubó fénye, bőre
éjfél volt, mint mindig, és sima, a hús alatta ahogy lennie kellett.
A légzése szaggatottan távozott, de visszatartotta
megnyugvását. Mert nem érezte magát önmagának. Valami fura
volt. Talán a lábai maradtak aszottan.

- 272 -
 Leejtette karját, egyik lábát térdben behajlította, és a gubó
tüze hullámzott, helyet adva neki. Nézte, a bőr hideg volt, de lába
egyben volt, a hús megújult. Mégis bizonytalan volt, kezeit
végigfuttatta testén és rájött egy sima vászon van rajta, ami
combközépig ért. Pofát vágott.
Zanaya nem vásznat vagy sima dolgot viselt, mikor harcolni
ment.
De feltételezte, hogy vészhelyzeti intézkedés volt, amit a
gyógyítók hoztak meg, akik inkább gyakorlatiasak voltak. Erről
gondoskodik, amikor felkel és hozzáfér új erőforrásaihoz. A
gondolat miatt elcsodálkozott hol fog ez alkalommal
felemelkedni, nem tudta megjósolni, mikor nem ő választotta ki
nyughelyét.
Alexander.
Légzése fájt a tüdejében. Próbált nem gondolni a férfira, nem
gondolni szeretett tábornokára azonban lehetetlen volt.
Megpillantotta hogy harcolt, hogy odajusson hozzá mikor Lijuan
szárazra szívta, de nem tudta mi történt utána. Ő is elesett a
szörnnyel szemben? Alexander is mumifikált állapotban maradt?
Vagy rosszabb… olyan sérülést szenvedett mint Antonicus?
A pánik kibontotta szárnyait benne, légzése kicsi, éles volt.
Bármit el tud viselni, de nem egy világot, ahol Alexander nem
létezett.
Zanaya. Felébredtél. A hang az ősin túl volt, a végtelen idő

- 273 -
visszhangja.
Zanaya megmerevedett, egyik keze Tűzfényen volt. Ki vagy te?
Egy arkangyal parancsoló követelése.
Nevetést hallott, ami annyira öreg volt, hogy csontjai fájtak. A
gyomra beesett. Te az egyik Felmenő vagy? Az egyik öreg, akiről
azt tartják a Menedék alatt Alszik, az első angyalság.
Talán gyermek. Talán az vagyok. Nem hiszem, de nem tudok
többé a gyerekkoromra emlékezni. Sóhajtott. Nem vártam, hogy
bármelyikőtök is felébred ilyen hamar, mégis nyitott füllel
Aludtam. Vártam. A többi társad Alszik, közte rekedt.
Zanaya izmi kezdtek kilazulni. Utálta hogy ismeretlen helyen
volt, egy ismeretlen hanggal és mégis… Nem érzett fenyegetést.
Meleget és védelmezést hallott, ezt érezte. Az a boszorkány
megharapott a harcban.
A hang változott, dallamos lett: A Rémálmok Istennője. Az
árnyék nélküli kísértet. Emelkedik benned a Halál hatalma.
Zanaya testén minden pihe felállt a bizsergő érzésre. És egy
morzsányi tudás messziről emelkedett az agyába, amiért azt
mondta, Cassandra Arkangyal?
Egyszer az voltam, jött a válasz. Most nem tudom mivé
váltam. Qin, én Qinem, ő ismer. A világ bánat volt. Álmodtam
rólad gyermek. Régen. Elfelejtettem.
Ezüst ég.
Esti ég.

- 274 -
 Vad szélviharok és arany vihar.
A Nílus Királynője.
Szeretett harcos.
Harcban született.
Halál és ébredés.
Zanaya nem jött rá, hogy visszatartotta lélegzetét, míg
Cassandra meg nem állt. – Ennyi? – dobta fel kezeit, megzavarta
a gubó folyékony tüzét. – Ezt mind tudtam! Azt kell tudnom mit
tartogat a jövő!
Nevetés volt az elméjében, használatlan, rozsdás és mégis
fertőző annak súlyában. Annyi utat látok előtted szélviharból
született angyal. Bármelyiket választhatod. Ha elmondom
neked a legerősebb szálat, akkor biztos a másikat választod, így
a látomásom értelmetlen a számodra.
Zanaya azt kívánta az Ősi tévedjen ellenkezésével
kapcsolatban, de nem tudott.
– Ez miatt szeretlek és ez bosszant benned – mondta neki
egyszer Alexander, nevetés volt ezüsttel csókolt szemeiben. – Ha
azt mondom neked az ég kék, akkor vitatkozol, hogy zöld, pedig
semmi okod nincs rá.
Bocsánat, mondta Cassandrának. Nem tudom miért vagyok
ilyen.
Nem? Eonok voltak a hangjában, a kor nehézsége, ami azzal
fenyegetett összetöri Zanaya bordáit, összenyomja tüdejét. Az

- 275 -
anyád olyan nő volt, aki csak egy hangot hallott. A sajátját.
Hosszú ideje most gondolt először Rziára, keserű és célratörő
magányosságára, de most hasa megfeszült. Már régen túl
vagyok rajta. Arkangyal volt, egy nagy erő. Nem vagyok gyerek.
A szüleinknek mindig gyerek leszünk, volt Cassandra nyugodt
válasza. De te… most már valaki más részét hordod magadban.
Jég volt Zanaya vérében, töredékek a csontjaiban. – Lijuan. –
Úgy köpte ki a nevet mint egy átkot. – Megfertőzött a
gonoszságával?
Erre nincs válaszom, harc szülte Zanaya. Amit tudok, hogy
már nem vagy az az arkangyal, aki a háború előtt ébredt fel.
Fel kívánsz most emelkedni? A tüzemmel védtelek, de ez nem
ketrec.
Zanaya az arany és vörös tűz hullámzására nézett, az Alvás
gondolata… és jött a gyors megállás. Nem tudom kezdeményezni
az Alvást. Ez olyan ajándék volt, ami a felnőttkor évszázadai után
jött, minden angyal aki megélt egy kort, el tudott menni egy
olyan állapotba, ami élet és halál közt tartotta őket.
Valami törött bennem. Tudod mi az? Zanaya talán büszke
volt, de nem ostoba, Cassandrával, a Látók Látójával volt. Hogy
ne tegyen fel kérdéseket az a fontos erőforrások elvesztegetése
lenne.
Hosszú szünetet kapott. Annyi útvonal, mormogta Cassandra
megint. Annyi lehetőség.

- 276 -
 Zanaya csendben maradt, vonakodott megszakítani a látó
gondolatait.
Nem törött… hanem sérült, mondta végül Cassandra. Tényleg
nem látok túl a mai napon átvezető úton, így nem tudom
megmondani, hogy a seb átmeneti vagy állandó. De egy dolgok
tudok Szélviharok Királynője: azért ébredsz fel, mert ez az időd
ébren lenni.
Zanaya a körülötte lévő tűzre bámult. Alvás vagy sem, nem
maradhatott egy furcsa átmeneti helyen sokáig, hogy ne őrüljön
meg. Megvolt az akarata. És ha a világnak szüksége volt rá, akkor
megteszi. Azonban talán ilyen feláldozásra nincs szükség. –
Mennyi arkangyal van ébren a világon? Tudod?
Figyeltem míg az Alvóimra vigyáztam. Néha mélyebb
pihenésbe csúszok, hogy elkerüljem az idő légörvényeit, de
mikor ébren vagyok a baglyaim elmondják mit mulasztottam.
Kilenc. Kilencen vannak.
Zanaya kifújta a levegőt. – Akkor felkelek. – A Tanácsnak
tíznek kellett lennie, ekkor voltak a legerősebbek és
legstabilabbak. És hacsak valaki nem akart területeket halmozni,
akkor elég terület volt, amit tíz között fel lehetett osztani. –
Cassandra?
Igen, Szélviharok Királynője?
Torka száraz volt, kimondatta magával: Alexander ébren van
vagy Alszik? Nem tudta még csak a másik opciót suttogni sem:

- 277 -
hogy halott volt, meghalt a Lijuannal szembeni harcban.
Az ezüst szárnyú harcos a földön jár. Megállt, amit puha
szavak követtek, majdnem elhaltak a Zanaya fülében lévő
üvöltésben. Ezüst szárnyak és szélvihar szárnyak. Korlátlan
viharok. Ez alkalommal… ez lesz a vég.
A folyékony tűz Zanaya körül szétvált, ahogy küzdött a sokk
ellen, amit az utolsó szavak okoztak. Várj! Mit jelent ez?
Csak suttogó sóhajt kapott, egy öreg erő simítását a bőrén… és
akkor Cassandra elment, visszatért figyelő pihenéséhez.
Zanaya emelkedett.

- 278 -
 32. fejezet

Tíz év telt el a Halál Arkangyalával vívott háború után, és

Alexandernek sikerült túlélnie, azt tettetnie, hogy ugyanaz a férfi,
mint aki a háború előtt volt. Becsapta Xandert, de meg sem
próbálta Titust és Calliet. Ez céltalan volt, unokájával ellentétben
barátai túl régóta ismerték őt, túl sok élethelyzetben látták őt.
Most megállt a Kilimandzsáró tetején, barátja követelő
hegyén. Felhők gyűrűzték a hegyet, elrejtve az esernyőfa lapos
lombjait, ami felett idejövet elrepült, egyben a hely növényzetét,
ami beterítette a tájat. Ezzel ellentétben a közvetlen terület
mellette csupasz volt.
Egyedül a felhőkkel, Perzsia Arkangyala azt vette észre, hogy
oly módon elveszett, ahogy egész életében soha nem érezte.
Az anyja, gyengéd szíve összetör, mikor legközelebb felkel,
gyakran magabiztosságát emlegette. – Ó Alexanderem –
mondaná nevetve – mindig ismerted az elmédet. Milyen erős
akaratod van, még babaként is, mikor sikerült Ojewonál elérned,
hogy meséljen a jövődről, mikor egy gyereknek sem tette!
Az a jövő extrém módon általános volt. Mikor ifjonc volt,
megkérte a látót hogy meséljen a jövőjéről, Ojewo gyengéd
mosollyal nézett rá és azt mondta – Egy angyalnak sem kellene
teljesen tudnia a jövőjét Alexander, még kevésbé egy te korú

- 279 -
angyal. A saját jövődet alakítod.
– Egy dolgot – kérte a frusztrált és csupasz lábú Alexander. –
Mondj egy dolgot.
Ojewo akkor hullámzó köntöst viselt, ami sötétkék volt, lábán
szandál, és sötétzöld szemeit fekete pillák keretezték. Épp
bírósági ügy miatt ment, mikor Alexander feltartóztatta.
De Ojewo nem volt sem dühös sem türelmetlen.
Fejét aprót oldalra billentette, komisz ragyogás volt a
szemeiben, majd a látó azt mondta – A nő ragyogó és heves lesz,
aki bevilágítja a létezésed.
Alexander, fiatal és tele magával, felnyögött. Azt remélte harci
glóriáról és területi nyereségekről mesél neki. Ojewo helyette
Alexandernek olyat mondott, amit romantikus szösszenetnek
nevezett. Majd jött Zanaya és sokkal később jött rá, hogy a látó
jövőjének legfontosabb részét mondta meg.
Mert Zani volt a tengelyszög, ami körül egész élete forgott.
Annyi évet töltöttek külön, és mégis mikor felkelt olyan volt,
mintha csak egy nappal ezelőtt csókolóztak volna. A csontjaiban
tudta a nőt, testének minden sejtjével szerette.
… de nem a legutolsó vég.
Cassandra mondta neki a szavakat, mikor a gondoskodására
bízta Zanayát. A szavakba kapaszkodott az elmúlt tíz évben. Még
jobban mint a szellem prófécia visszhangjába, amit álmában
hallott. Az talán csak álom volt, míg a többit Cassandra az arcába

- 280 -
mondta.
Ha a saját módján teszi Zaniját közel tartja, maga vigyázna rá.
De tudta büszke szeretője minden sejtjével utálta volna. Az övék
egyenlők közti kapcsolat volt. Éjfél és ezüst, két folyam, ami újra
és újra keresztezte egymást… de soha nem keveredett.
Valaki ezt törött szerelemnek nevezné, de Alexander tudta az
igazságot: a szerelmük ilyen módon működött. Ő és Zanija,
egyikük sem arra épült, hogy meghajoljon. Azonban arra
épültek, hogy hűségesek legyenek és kitartsanak azok mellett,
akiket szerettek.
– Annyira arrogáns vagy mint én – mondta a nőnek egy
emlékezetes napon, miután edzés közben a földbe döngölte és
egy éles rövid tőrt tartott a torkához. Akkor rövid ruha volt rajta,
amit harcban hordani szeretett, karjai finoman izmosak, haját
befonta, bőre ragyogott a napfényben.
Megjegyzése korábbi beszélgetésük folytatása volt, amit
reggelinél kezdtek és aznap fejét hátradobva nevetett, mielőtt
felugrott volna, kezét felé nyújtotta, így fel tudta húzni magát.
Nem kellett a segítsége, de ennek ellenére elfogadta.
– Nos talán igazad van Xander. – Komisz szikra volt a
szemeiben. – Legalább nem vagyok öreg és arrogáns. – Majd
hatalmas vigyor keretében szállt fel.
Felnyögött, felszállt utána.
Zanaya volt az, aki az után is ugratta, hogy mindketten

- 281 -
beilleszkedtek a Tanácsba, az aki játszott vele. Ő és Callie
kapcsolata soha nem lesz olyan. Callie mindig nyugodt, központi,
egy kicsit idősebb volt a koránál. Csak Nadiel látta őt fiatal,
gondtalan és nevető nővé válni.
Ahogy csak Zanaya érte el, hogy Alexander játékos fiatal férfi
legyen.
Alexander? Azt tervezed, hogy rosszkedvű koponya maradsz
még a hegyek felett? Vagy csatlakozol hozzánk egy étkezésre?
Alexander morgott, emlékezett rá, hogy volt még egy olyan
személy az életében, aki tiszteletlenül bánt vele. Anyád fel lenne
háborodva a viselkedésed miatt, kölyök.
Jó dolog, hogy Alszik. Elég dologgal kell foglalkoznom, adva
a nővéreim elutasítását, hogy arkangyalként tiszteljenek. Csak
gyötörnek.
Tudatában volt, hogy Titus mennyire szerette a nővéreit és
milyen gyakran látogatta meg őket, milyen lelkesen gyötörtette
magát, hogy „Titonak” hívták az ő szeretett testvérei, Alexandert
megcsapta a melankólia. Ó, mennyire hiányzott neki Osiris, aki
szörnnyé válása előtt volt. Hiányzott neki a közös nevetés, ahogy
Titus nevetett a nővéreivel, a beszélgetéseik és úszásaik.
Mintha gyásza Zanaya felett felújította a régi fájdalmat.
A szíve mostanában nehéz volt, mint a kő, de próbálta nem
felfedni ezt az oldalát Xander előtt. Unokájának ő a nagyapja
volt, erős és meggyógyult, visszatért magához. Xander elhihette,

- 282 -
mert soha nem találkozott Zanayával, ha találkozott volna vele,
akkor látta volna milyen volt a nővel, tudta volna, hogy egy férfi
soha nem jutna túl egy olyan nőn, mint Alexander Zanija volt.
Hogy erőt adjon magának, hogy tovább tettessen, biztosította,
hogy többször gondolt az életében lévő fényre.
Titus jó barátja volt, és most már Sharine úrnő is. Ő volt
Caliane legjobb barátja és úgy tűnt örökre az marad, de
Alexander kezdte jobban megismerni őt a Titussal való
kapcsolata miatt. Kezdte megérteni, hogy Caliane miért
dédelgette ezt a kötelékét egy olyan angyallal, akiről Alexander
mindig úgy gondolta, hogy a művész elveszett a saját világában.
Majd ott volt egész univerzumának legfiatalabb és
legértékesebb darabja: Xander.
Tréfálsz? Nagyapa vagy?
Torka elszorult Zanaya örömteli kijelentésének emlékére,
felszállt az égbe. Szokása volt, hogy felszálláskor elnézett a
horizontra, amerre Cassandra eltűnt Zanayával a karjaiban.
A látó tüze volt már Raphael területén is, de Alexander nem
hitte, hogy ott is maradt. Egy Ősi soha nem volt nyílt pihenő
helyével kapcsolatban, főleg mikor több, súlyosan sérült
arkangyalra vigyázott.
És Cassandra több volt mint Ősi, senkinek sem volt ötlete
erejének mélységéről, vagy hogy mire képes. Qin ismerte őt a
legjobban, és ő biztosan nem adott ki egyetlen nyomot sem. Az

- 283 -
arkangyal, aki Astaad területére figyelt ritkán szólalt meg.
Ekkor történt meg.
A napnyugta gyorsan váltott éjfélbe. Nem volt az este
betolakodó szürkéje. Ez tiszta, puha obszidián volt, mint a Nílus
Királynőjéé. Szíve zakatolt, hallgatózott… és meghallotta a nőt.
Édes és kísértő zenéje, ami a szelek dallama volt. Zanaya dala.
Alexander! Ez megtörtént a háború előtt. Titus hangja volt az
elméjében.
Zanaya az. Alexander alig tudta visszafogni hangját, hogy ne
remegjen, mikor elkapta a csodás és ismeretlen illatok hullámát.
Ébred. Ez alkalommal saját módján, saját dalával és illataival.
Egy pillanattal később meg is volt a helye. Ezt más
arkangyallal nem tudta megtenni és nem tudta, hogy a többi
arkangyal képes volt-e erre. Általában a Tanács tagjai show
keretében ébrednek, de titokban. Senki sincs a közelben, hogy
lássa őket felkelni.
A területeden van, mondta Titusnak, ahogy kemény
sebességgel kilőtt Zanaya felé. Nem akarta, hogy barátja
agresszív tettnek gondolja, Zanayának békés ébredést akart.
Valahol északon.
Nos, van értelme, mondta Titus szokásos gyakorlatiassággal.
Ott szükségünk van egy arkangyalra.
Szükség volt rá. Titus csak azért volt Afrika Arkangyala, mert
nem volt más, aki átvette volna a feladatot. Az arkangyal jobban

- 284 -
szerette a kontinens felét kezelni, tényleg megadni az embereinek
a gondoskodást és figyelmet, ami egy arkangyal felelőssége volt.
Zanayának nem kell a területért harcolni.
Biztos meggyógyult. Titus hangja boldogan robbant be. Ez
reményt ad Astaad Michaela és Favashi miatt.
Alexander nem tudott a másik háromra gondolni, Zanaya volt
a prioritása. Arkangyali dühvel repült, teste kaszaként vágta át a
nő egének intenzív szépségét, nemsokára leszállt egy kis sivatagi
régió dűnéjének tetején ami épp túl volt az észak/dél
határvonalon, amikor Titus csak a fél kontinenst uralta.
Szárnyai fájtak a sebességtől amit használt, szíve zakatolt. Bízd
Zanayára, hogy a megfelelő helyen ébredjen, gondolta nyers
reménnyel, de az ég selymes fekete maradt az igéző, egyedi
illatokkal, de nem látta a nő jelét.
Ettől elgondolkodott, hogy nem tévedett-e.
Máshol ébredne? Ez nem jelentett neki semmit. Csak az
számított, hogy felébred-e.
Titus, a világon van bármi hír az ébredéséről?
Nem. Az éjféle betakarja a bolygót, de senki sem jelentette,
hogy látná.
Ez túl sokáig tartott. Adva hogy mennyire messze volt, rég az
érkezése előtt fel kellett volna emelkednie. Aggodalom kúszott át
rajta… ahogy a dűne alatta figyelmeztetés nélkül olvadni kezdett.
Megrebbent, felrepülve lebegett, mielőtt más lapos, homokos

- 285 -
területre szállt volna le, ami ragyogott a középen lévő gyémánt
tűztől. Párat hátralépett, megadta neki a teret, amire szüksége
volt.
A homok örvénylett, egyre gyorsabban és magasabbra, míg
ezüst tornádó nem lökte hátra haját, és botladozott miatta lábain.
Karjait szemei elé vonta, hogy megvédje a levegőben lévő kosztól,
próbált átlátni a szélörvényen, de ez lehetetlennek tűnt, a szél
forgatag volt.
A tornádó meglepő sebességgel ért véget, felfedve a nő hátát
lilával mosott ezüst hajjal, kis alakját veszélyes idomokkal. Egy
kard volt a hátára szíjazva, annak markolatán opálok voltak, és
egy skarlát borostyán. Biztosította, hogy Zanija mellett volt
Tűzfény Alvása során.
Most ahogy nézte remény és aggodalom küzdött benne, a nő
nyújtózott, ez macska ébredt a pihenésből.
A látható részeit nézte, nem talált sebet vagy más jelét Lijuan
gonoszságának. Zanija meggyógyult.
Majd felé fordult.
Élesen szívta be a levegőt. – Zani, a szemeid.
A nő mosolya eltűnt, kihúzta Tűzfényt, hogy megvizsgálja
magát a ragyogó fémben. Az átkok, amik kitörtek szájából egy rég
kihalt nyelven voltak, de Alexander ismerte nagyon jól, mert
ennek káromkodáskészlete volt mindig a legérdekesebb.
– Az a ganajbogárból és félig halott seggből született lény

- 286 -
megjelölt engem! – Megbökte a bőrt kísérteties gyöngyszürke
szemei alatt.
Azoknak a szemeknek éjfélnek kellene lennie, amikben ezüst
fények ragyogtak, egy csodás és buján gazdag szempár, ami
folyton elcsábította. – Zani.
Előrement, kezeibe vette életét és karjaiba csavarta a nőt.
Ahelyett, hogy kardjával kilyukasztotta volna őt vakmerősége
miatt, elejtette kedvenc kardját, hogy szorosan visszaölelje. –
Halott? – Érdesen suttogta a mellkasába.
– Igen. Véget vetettünk Lijuannak aznap.
– Helyes. – Mondta élesen, röviden, elégedetten. – Remélem
az életenergiám gyomorrontást okozott neki.
Alexander remegve nevetett, megcsókolta a nő haját, arcát
majd ajkaik találkoztak, mintha egy hideg, kemény évtized nem
választotta volna el őket. Tökéletesen illettek össze, mintha egy
zár lettek volna. A nő ajkai annyira puhák, finomak voltak, az övé
keményebbek. Zanaya hevesen tartotta, Alexander szárnyai
védelmébe vonta.
A nő íze azzal fenyegette, hogy térdre esik.
A szél körülöttük örvénylett, a homok örvény volt, ami éjféllel
ragyogott, ahogy Zanaya gubóba vonta őket a vad egyedüllétbe,
ez a pillanat csak az övék volt.

- 287 -
 33. fejezet

A csók minden volt, megitatta szomjazó lelkét és

meggyógyította a törött dolgokat benne. De nem maradhattak így
örökké, és nemsokára a homok leesett és szétváltak. –Más
vagyok – mondta Zanaya, arca nyugtalan volt. – Nem a
szememmel. Azzal együtt tudok élni. Van valami nem jó bennem.
Alexander megfogta arcát, meg kellett érinteni, biztosítani
magát, hogy ott volt. – Te vagy az egyetlen, aki felébredt azok
közül, akik elestek Lijuan erejétől. Azt hittem örökre elmentél.
– Tudom. – A gazdag barna kezdett visszatérni a gyöngy
íriszbe, a hatás éterien szép volt. – Beszéltem Cassandrával
mielőtt felkeltem. Azt mondta még „közte rekedtek”. – Kitárta
szárnyait, majd harci precizitással csapta össze őket.
– Van ok, amiért én ébren vagyok ők pedig nem – folytatta
Zanaya, mielőtt el tudta volna mondani, hogy szemei megint a
régiek – és nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ok. Főleg
ezekkel. – Két ujjával szemei felé mutatott egy éles V alakban. –
Az őrült szörny tett velem valamit. Talán biztosíték arra az esetre
ha meghalna.
Alexander elszörnyedt a gondolatra, hogy Lijuan valahogy
megfertőzte Zanayát. – Van hang a fejedben? – Szorítása
erősödött. – Bármilyen vágy, hogy olyat tegyél amit nem akarsz?

- 288 -
 Zanaya kezei a derekán volt, lenézett a földre. Mikor végül
fejét felemelte, akkor megrázta. – Nem, a gondolataim a
sajátjaim.
– Ahogy a szemeid is – mondta, végül megtörte a kontaktust,
de csak hogy ujjaival végigsimítson szárnyának ívén. – A szürke
eltűnt.
Zanaya megremegett az intim simogatásra mielőtt azt mondta
– Legalább nem látom majd őt a tükörben. – Harapta a szavakat,
de kifejezése feszes volt. – Honnan tudom majd Alexander? –
Kérdése érdes volt. – Hogy megfertőződtem a gonoszságával,
amit nem tudok felismerni?
– A hadnagyod leszek az őrködésben – ígérte Alexander. –
Ismerlek. Megmondom, ha oly módon cselekszel, ami nem a
személyiségedhez vagy morális vonalaidhoz tartozik.
Zanayában mindig volt egy komisz vonás, amivel gondot
okozott, de soha nem halálosat vagy veszélyeset. Nem, egy olyan
komisz fajta volt, ami miatt többször majdnem felnevetett a
Tanács feszült ülésein.
Zanaya szerette megcsavarni a „tábornok” orrát.
Most ajkait összenyomta. – Inkább nem szeretném ha
őrködnél felettem kedvesem – mormogta. – De tartsuk ezt harci
kényszernek. Ez azonnal véget ér, mikor tudjuk megint önmagam
vagyok.
Alexander biccentve értett egyet. – Úgy tűnik te uralod Afrika

- 289 -
északi rését. A Nílusod örülni fog királynőjének.
Zanaya mindkét szemöldökét felvonta, azt mondta – A Tanács
gyorsabb, mint az én időmben. – Úgy mozdult, hogy kezét a férfi
szívére tegye mielőtt válaszolt volna.
Ő sem bírta, hogy külön voltak.
Alexander megfogta kezét, nyers torokkal beszélt. – Nem.
Titus csak tisztázta, hogy nem csatázik más arkangyallal, ha át
akarja venni. Csak azért gondoskodott róla, mert nem volt más
lehetőség, de úgy érzi kifeszült, megrövidíti sajátjait.
– Tudtam, hogy kedvelni fogok Titust. – Megállt, ajkai
mosolyra húzódtak. – Nos, mennyit hagytam ki ez alkalommal?
Újabb unoka?
– Csak tíz év volt – mondta Alexander, hangja érdes volt. – És
hogy nemzhetnék újabb gyermeket, mikor azóta nem értem más
nőhöz?
Zanaya arca gyengédebb lett az átható kedvességtől. – Á,
sajnálom, hogy látnod kellett leesni, kedvesem. – Ujjaival az
állához ért. – Nem akartam addig felkelni, míg nem tudtam, hogy
túlélted a háborút.
Mellkasa fájt, karjaiba és szárnyaiba csomagolta megint.
Zanaya karjait a derekára csúsztatta, fejét mellkasára fektette
megint. És sokáig csak álltak ott, az ölelés mindkettőjüket
gyógyította.
Mikor hűvös szellők fújtak át Alexander haján, felnézett, és

- 290 -
látta, hogy a kora esti csillagok kezdtek megjelenni. Zanaya
sötétsége szétfoszlott, hogy átvegye a világ természetes állapota a
helyét.
Zanaya sóhajtott és hátralépett.
Harcolt a szükséggel, hogy tartsa, elengedte. És felvette a
Tanács státuszát. – Kell egy találkozó.
– Igen. Mikorra tudjuk elrendezni?
– Egy vagy két napon belül. Most békében vagyunk, így nem
mindenki van az udvarában.
Zanaya kifejezése töprengő volt, de homlokát ráncolta.
– Velem töltöd az estét Zani? – kérdezte, kinyúlt, hogy
lesimítsa a vonalakat. – Mielőtt a világ újra belép az életünkbe?
Arkangyalok voltak, ez elkerülhetetlen volt.
A nő puhán, félig mosolygott, amiben annyi bánat volt. – Ez
lesz az utolsó táncunk? – Ebben a pillanatban fáradtan tűnt,
megint lenézett, mielőtt fejét felemelte és ujjaival a hajába túrt. –
Soha nem gondolkodtál azon, hogy nem egymáshoz valók
vagyunk?
– Soha.
Ajkai mosolyra húzódtak. – Látom visszatért a tábornok. –
Azon volt, hogy előre lépjen, majd homlokát ráncolta, megint
lenézett. – Nézd.
Követte tekintetét, egy madár fehér csontjait látta, szemei üres
fekete lyukak voltak, amik őket nézték. – Biztos a szél fedte fel.

- 291 -
 – Igen, szerintem is. – Zanaya zavarnak tűnt ahogy
körbenézett, mintha több csontot várna.
– Csak egy madár az – biztosította a nőt, és mikor morgott
hozzátette – Zani, mind rémálmokat láttunk minden sarokban
éveken át Lijuan halála után. A mai napig megrándulok, mikor
kis gyerek mellett megyek el. – Nem tudta elfelejteni, sem
kitörölni a siralmas és rémes csapás emlékeit.
Zanaya vonásai kemények voltak, azt mondta – Ó Alexander…
– a karjaiba ment. – A válasz igen. Veled alszom. Szükségem van
rád. Szükségem van ránk.
Minden percet el akart lopni, amijük lehetett, a közeli erődbe
repültek, ami tele volt zöld élettel és messze volt minden halandó
és halhatatlan településtől. A csillagos ég volt a plafonjuk, ágya a
férfi szárnya. Egy csodás varázslatos éj, mielőtt a valóság
lecsapott rájuk a napkeltével.
Simogatta íveit, megcsókolta bőrét, addig szerette, míg illata
rajta volt, az övé pedig a nőn. De nem testi volt. Túl sok volt a
gyengédség. Túl sok a bizalom.
– A háború után a seregem negyedét elvesztettem – mondta
neki, ahogy ott feküdtek, míg ő a hátán feküdt a férfi szárnyain. –
A harcosaim megtörtek, vissza akartak vonulni a világtól. Hogy
okolhatnám őket, mikor én is szívet tépő bánatot éreztem?
Zanaya szemei ragyogtak, Zanija mindig gyengédebb volt,
mint azt az emberek észrevették volna.

- 292 -
 – Bárcsak az emlékek ne kísértenének – vallotta be – de ez
ideillő emlékhely, mert azoknak a gyerekeknek nincs sírja, sem
emlékműve.
Zanaya letörölte a könnyeket, rekedt hangon beszélt. – Bölcs
lettél az elmúlt tíz év alatt. – Megcsókolta ujjhegyeit, majd kezét
felemelve követte a vonalakat, ahogy tette, mikor szeretők lettek.
– Egy halandó, akit egyszer ismertem azt mondta az életünk meg
van írva a vonalakban.
– Olvasott a kezedből?
– Igen. Azt mondta, hogy egy nagy szerelem lesz az életemben.
– Megcsókolta a férfi tenyerét. – Nincs elválás a szerelmi
vonalamban. – Összevonta szemeit, intenzíven nézett a
tenyerére. – Akárhogy ügyködök, de a tiéden sincs elágazás
Tábornok.
Mikor felkelt, hogy megcsókolja a nő arcát, Zanaya
mosolygott, a vállait simogatta, és azt mondta – Te vagy a
leghelyesebb férfi, akit ismerek.
Érezte, hogy arca égett. Ő, Alexander Arkangyal elpirult. Ettől
a nő nevetésben tört ki és végigcsókolta arcát, kezei szeretőek és
gyengédek voltak, és hagyta neki. Ahogy utána a nő is hagyta,
hogy szeresse, kezei felfedezték testének keménységeit és
völgyeit, szája finom boldogság volt.
Úgy aludtak, hogy feje a vállán volt, egyik keze a szívén, és
egyik lába rajta. Szárnyát rátette, közel tartotta, Zanija, aki

- 293 -
visszatért hozzá és soha nem engedni el.
Szerelmesek buknak el és szerelmesek emelkednek fel. A folyó
nem folyik tovább. Ez alkalommal ez lesz a vég.
– Hallottad? – mormogta Zanaya, hangja kába volt a
pihenéstől.
Alexander a haját simogatta, azt mondta – Semmi. Csak egy
álom. – Csak ezt engedte meg neki, gondolta ahogy az álom
magával ragadta.
A mi folyónk soha nem áll meg. A szerelmünk soha nem ér
véget. Ezek voltak a végső gondolatok, mielőtt mélyebbre nem
esett volna.
Felettük az ágon surrogás hallatszott, a levegő sóhajtott.
Ha Alexander ébren lett volna, akkor talán látta volna a
szellemszerű fehér baglyot a levegőben, annyira csendesen szállt,
mint az éjfél szíve.

- 294 -
 34. fejezet

Cassandrának pihennie kellett volna.

De feladata az volt, hogy figyeljen a rábízottaknak. Zanaya
biztonságban volt.
De a légörvény sikított, hogy nézzen, lásson.
Felszínesen lélegzett és baglyai nyugtalanok voltak, harcolt,
hogy ne halljon sikoltást, ne lássa a rothadás terjedését. Mert a
bűzös halál tovább uralta a légörvényt, a másik szál még vékony,
törékeny.
Egy légzés. Egy feszülés.
Homlokát ráncolta, de baglyai biztosították, hogy a többi Alvó
még pihent.
Astaad, a Csendes-óceáni Arkangyal.
Favashi, Perzsia Arkangyala egy szívverésnyi időre.
Michaela, Budapest Arkangyala és Konstantinápoly
Királynője.
Mind csendben és mozdulatlanul feküdt, életük a légörvény
csomójába záródott, amit nem lehetett kibontani, nem míg a
rothadást nem tisztítják meg. De a légzés megint hallatszott,
kicsi, sunyi és majdnem lehetetlen meghallani.
A másik Alvó ébredt. Egy Alvó, akit Cassandra nem igazán
látott.

- 295 -
Egy Alvó, aki nem akarta, hogy lássák, tudjanak róla.

- 296 -
 35. fejezet

Alexander Zanaya rándulására ébredt fel.

Azonnal éber lett, azt látta a nő átnéz a mellkasán valamire,
ami neki sérült állatnak tűnt. Ösztöne az volt, hogy segítsen a
lénynek, de bundája állapotból ítélve, részeken üres volt felfedve
a rothadó zöld bőrt, a szag ami áradt belőle, a szegény lény
fertőző volt.
– Beteg – mondta, kezével végigsimított Zanaya merev
gerincén. – Irgalmat adok neki, nincs semmi, amit tehetünk érte.
– Így is tett, gyorsan és fájdalommentesen.
Zanaya arca utána bősz volt, segített neki eltemetni a
megkínzott lényt és utána megmosakodtak a jeges vízben, ami a
közelben folyt. Csak utána, mikor a hatalmas sziklán ültek a
hajnali szürkeségben, ami a távolban látszott mondta – Ha nem
láttam volna az állat mozgását, akkor azt hittem volna halott.
Kosz és levél csüngött ott, ahol megkarmolták, ahol a természet
eltemette.
Alexander tudta merre mennek a gondolatai, a fejét rázta. – Az
állat vére vörös volt. A vére vastag és fertőzött volt, de akkor is
vörös. Lijuan teremtényeié nem ilyen volt.
Zanaya hosszú csend után fújta csak ki a levegőt. – Nagyon
örülök, hogy ezt hallom kedvesem. A sérült lény biztos zavarban

- 297 -
és fájdalomban volt. – Öklével megdörzsölte szívét. – Látom mit
mondtál korábban, hogy mindenhol rémálmot látsz.
– Elmúlik,- ígérte, és adott neki egy maroknyi bogyót, amit
szedett, míg a nő átgondolta a reggel eseményeit.
Hírtelen elmosolyodott. – Az eonok során számtalanszor
hoztál nekem bogyókat, és a mai nap is úgy szeretem, mint az
első alkalommal. – Fejét felfelé billentette egy csendes kéréssel
egy csókra, egy szeszélyes lény volt olvadt acél maggal.
Minden részét szerette.
Első csókjuk gyengéd volt, édesebb, mint bárki gondolta volna.
Második csókjuknak bogyó íze volt, amit a nő evett, míg többet
hozott a közeli bokorból. És egy csodás pillanatra csak lehettek
Alexander és Zani, két szerető, akiknek senkinek nem kellett
lennie és semmit nem kellett tennie.
Majd a nap felemelkedett meleg cirógatásként, és már nem
volt bogyó.
– Nos – mondta Zanaya – látogassuk meg Titust, így
személyesen megbeszélhetjük a területi dolgokat.
***
Alexandernek a következő huszonnégy órában alig volt ideje
kettesben lenni Zanayával, amikor készültek a Tanáccsal
találkozni.
Egy személyes találkozón.
A Tanács éveken át nem találkozott személyesen, nem volt rá

- 298 -
szükség, sem sürgősség, és a világ összes arkangyala
megelégedett hogy maradt és stabilizálta a háború miatt súlyosan
sérült területeit. Még akik kisebb fizikai veszteséget is
szenvedtek, a lakosságot traumatizálta amit Lijuan háborúja után
láttak.
Ebben a modern világban, mikor az eszközök képesek voltak a
kommunikációra… nem, a világ minden pontján látták Lijuan
mit tett. Kezdve a húshegy gondatlanságával, ahova emberei
sérült harcosaikat ejtették, végül a több ezer rothadó testtel New
York utcáin.
Így egyiküknek sem volt vesztegetni való ideje, hogy
személyesen találkozzanak.
Zanaya ébredése olyan volt, ami felrázta a Tanácsot. Mindenki
meg akarta nézni őt.
– A társaink – mondta Zanaya fanyar humorral – a saját
szemükkel akarják látni, hogy nem összeaszott múmiaként
tértem vissza, sem őrült újjászületettként habzó szájjal.
Alexandernek el kellett ismernie az igazságot. – Én is ezt
tenném – mondta nyögve. – A szívünkig alap teremtények
vagyunk.
De akkor Zanaya nevetett, ez egyike volt a mély fertőző
nevetésnek, ami egyenesen a belsőjéből jött. – Ahogy én is
kedvesem. Engem múmiává változtattak! Ha én látom ezt, akkor
én sem hinnék az ébredésemben.

- 299 -
 Így találkoztak, a hely Észak-Afrika terpeszkedő területe volt.
Az udvar, ahol most Alexander Titussal állt, kiterjedt és burjánzó
volt, több fa nehéz volt a gyümölcstől vagy vibrált a virágoktól.
– Ezt a szamárszar Charisemnon használta. – Titus mély
mahagóni bőre ragyogott a napfényben, a földre köpött miután
kimondta a halott arkangyal nevét. – De Euphenia nem szereti a
veszteséget és emlékezett rá, hogy ez a hely a szépség és művészet
mennyországa volt Charisemnon bűze előtt, így ő takarította ki és
máshogy is használt tisztítást. Sharine azt mondta ősi angyali
tűzrituálékat használtak. Phenie megkért egy tisztelt emberi
gyógyítót, hogy igéivel és ceremóniáival jöjjön el.
– Néha a régi a legjobb. – Alexander nem tudott vitatkozni
Euphenia módszereivel, mikor az eredmény annyira ragyogó és
vibráló volt, ami nem hordta Charisemnon hibás hajlamait.
– Nos. – Titus körbenézett. – El kell ismernem jó a levegő.
Szkeptikus voltam, mikor Phenie azt mondta kipucolta a gennyes
kelés szagát, de most már hiszem sikerült neki. Olyan frissesség
van itt, ami csak új mesterére vár.
Titus vigyorgott, ahogy bementek a fő épületbe. – Talán mert,
a többi dolog mellett, a nővérem nyílt meghívást küldött a hely
halandó gyerekeinek. A kis látogatóknak festéket és más színeket
adott, majd szabadon engedte őket az erődben. A feladatuk az
volt, hogy fessék ki a falat. Ezért sütit és csokit kaptak.
Alexander érdeklődött, felnézett a falon lévő szép

- 300 -
függesztésekre, a fal egyébként tiszta volt. – Hol vannak a
műveik? Euphenia biztos nem engedte meg zseniális
módszerének, hogy rossz energia érje, s eltűnjön? – Alexander
ismerte Titus legidősebb nővérét, hogy ezt higgye.
Titus vigyora még nagyobb lett, felemelte az alsó fal egyik nagy
takarását… hogy felfedje a gondos gyerekkézzel festett virágokat.
– Rejtve az erdőben, Phenie azt mondja ez az itt lakók
felfedésének öröme.
Alexander leguggolt, hogy ujjaival végigsimítson a tökéletesen
rajzolt szirmokon. – Zanaya imádni fogja.
Titus megállt, mielőtt azt mondta – Barátom, remélem
megbocsátod a nyílt beszédet. – Leejtette amit felemelt, a nagy
angyal megfordult sarkain, szokatlanul hezitált.
– Beszélj Titus. – Alexander felkelt a guggolásból, ő és Titus
egy magasak voltak, így szemeik találkoztak, egy közvetlen, nem
megránduló kontaktus volt – Soha nem voltunk formálisak. –
Még akkor sem, mikor Titus gyerek volt.
Alexander elég ideig élt, hogy tudja voltak emberek, akik
egyszerűen rezonáltak egymással. A kor egy idő után nem
számított. A barát barát volt.
– Nem ismertem Zanayát a háború előtti kis idő kivételével.
De amit tudok róla, az a furcsa mondat, amit mondtál róla,
mindig keveset beszéltél erről a témáról, de néhány idős az
udvaromban ott volt, mikor együtt voltatok.

- 301 -
 Alexander bólintott, tudatában volt a szokottnál nagyobb
számú idős angyal ébredésének az utóbbi évtizedben. Jessamy
kutatása szerint ez a Zuhatag megmaradó hatása, hullámzása
zavart küld más időben is. – És amit hallottál az aggaszt?
– Őszintén igen. – Titus összevonta karjait arany mellvértje
felett, amibe egy kolibri alakú borostyánt tett. Titus Sharine, a
Kolibri iránti odaadását úgy viselte, hogy nem lehetett
eltéveszteni.
Alexander a Zanayával való ezer vagy kétezer éves kapcsolata
alatt kezdte el nem viselni borostyánját. Ez nem tudatos döntés
volt. A gyűrűje összetört egy másik arkangyallal való harc alatt és
mikor Zanaya pótolta, akkor nem viselte, hogy ne sérüljön meg…
míg már nem hordta.
Jobban szerettelek, mint bármit és bárkit az életemben... De
te az erőt akkor is jobban szeretted.
Zanaya vádolása megcsapta őt. Nem aggódott, hogy nem
hordta a borostyánt, mert annyira rohadtul szerette. Az egész
világ tudta, hogy Alexander Zanayához tartozott, soha nem lesz
senki számára elérhető. Mi szüksége annak kihirdetésére?
Csak egyszer kérdezte meg tőle a nő és utána soha nem hozta
fel, mikor megmagyarázta az okot… de ő soha nem hagyta abba,
hogy a kardjában vagy a következőben a borostyánját hordja. És
csak akkor használta azokat a kardokat, hordta a borostyánt,
mikor együtt voltak. Az eredeti Tűzfény régen egy harcban

- 302 -
tönkrement, de mindig átvitte a borostyánt a markolatba, ami az
új Tűzfény lett.
Eonnyi idő és még mindig az első borostyánt hordta, amit
adott neki, egyben az emlékkel ahogy adta. A kardot Alexander
egy mesterrel csináltatta meg, majd biztonságban tartotta, míg
oda nem tudta adni… míg csókolóztak a napfény alatt, ő és
Zanija, meglepett és túlcsordult az ajándék miatt.
Soha nem reméltem az életemben borostyánt.
A szimbólum számított a nőnek. Hogy lehetett ennyire vak?
Annyira biztos, hogy igaza volt? Hogy felejthette el a pillanat
gyengédségét és sebezhetőségét, mikor kezeik remegtek? Vagy a
csodát, mikor a nő odaadta neki a lenyűgöző gyűrűt? Tudta, hogy
arrogáns, de hogy ennyire? Bántotta ezzel Zanit? Egy dolog
lenne, ha figyelmen kívül hagyta volna a nő történetét és hogy
mit jelentett neki a borostyán viselete, de nem tette.
– Bocsáss meg a szavaimért barátom – mondta Titus, mikor
Alexander botladozott felfedezésének súlya alatt – de úgy tűnik ti
ketten annyit harcoltatok amennyit szerettétek egymást. –
Feldobta kezeit. – Mi ebben az öröm?
Küzdött, hogy megtalálja lábát, mivel feje forgott, Alexander
fiatal barátjára nézett. – Mikor szerettük egymást barátom –
mondta, hangja nyers volt az érzelmektől, amik benne üvöltöttek
– akkor az több ezer évig volt. És mikor harcoltunk, az száz
évekig. Ez a nagyságok dolga.

- 303 -
 Titus hosszú ideig csendes volt, majd bólintott. – Értem már.
Nem tudom megérteni, de a te mértékedben én épp csak egy
pillanattal ezelőtt lettem szerelmes, Mégis… nem tudom
elképzelni, hogy távol vagyok Sharinetól. – Alexanderre nézett. –
Hogy töltöttél annyi időt távol Zanayától?
– Mindketten makacsak vagyunk, és a dühünk háborút tud
tüzelni. – Ez nem büszkélkedés, csak tény volt, ugyanazok a
hibáik voltak. Ezért szerették egymást, és ezért mentek szét
eonokra.
Sikerült az érzelmeit kontroll alá vonni, így nem szivárognak
ki a Tanácsba, háton csapta Titust. – Nem aggódom, hogy ez
megtörténik veled és Sharine úrnővel, Titus.
– Ó? Miért vagy benne olyan biztos?
– Te barátom képtelen vagy bárkire haragudni, kivéve ha
rothadó gonoszság van benne, mint Charisemnonban, és Sharine
úrnő kis ujjában több a bölcsesség, mint bennem és Zanayában,
amit el tudtunk érni. – Száraz szavak, amik sajnos igazak voltak,
ő és Zani messze forrófejűek voltak.
– Kemény vagy magaddal – mondta Titus, majd vigyorgott. –
Egy nap ígérem, hogy haragudni fogok rád. Legalább egy
holdciklusig. Először inzultálnod kell. Majd megérdemelt dühöt
tartok.
Alexander azt érezte válla remeg. – A probléma az, hogy te az
inzultust feléd viccesnek tartod, te ganajbogár lábán lévő büdös

- 304 -
fekély.
Titus fejét hátradobva nevetett, nagy nevetéssel, ami miatt
Alexander mindig nevetni akart vele. Ma megtette, a találkozóra
mosollyal az arcán ment be.
Mi olyan vicces kedvesem? Zanaya az öreg és erősen
modernizált kőkamrában állt, ami az erőd mélyében volt.
Alexander először értett egyet Charisemnonnal. ez a hely időtlen
volt, annak is kell maradnia. Úgy épült, hogy hűvös maradt az év
legforróbb hónapjaiban, természetes fénye volt, de Zanaya
ragyogott a tűz fényében, amiket a falakra raktak.
Az ő Zanija, kemény és harcban edzett… egyben gyengéd, amit
csak neki engedett látni. És bántotta őt. Tudatlanul, de ez nem
volt mentség. Intelligens férfi volt, és a nő soha nem rejtette el a
borostyánját. Ő csak túl önelégült volt döntésével, hogy elfogadja
amit szeme lát.
Ezt legalább valahogy orvosolhatja. Megvolt a borostyánja.
Nem az első, az hamuvá vált az angyaltűztől, ami halálos
villámlással száguldott át bőrén az ujjaitól az alkarjáig, mielőtt
megállt volna, hogy szó szerint levágta saját karját.
A karok visszanőnek.
De az nem nő vissza, ha az angyaltűz sikeresen eléri az agyát.
Így az a darab megsemmisült és tudta Zanaya soha nem okolta
érte. Volt egy másik darabja, amit az elvesztett gyűrű helyett
adott neki. Talán segg volt, de szerette őt. Hogy a legértékesebb

- 305 -
ajándékot hagyja hátra? Nem. Soha. Azzal ment Aludni,
biztonságban volt a kamrában ahol durván felébresztették.
Azonnal elhozza, amint visszaér a területére.
Most választolt Zanaya kérdésére a nevetése miatt: Próbáltam
megsérteni Titust, hogy egy ganajbogár lábán lévő fekélyhez
hasonlítottam. Nagyon szórakoztatónak találta.
Zanaya aprót emelte fel a fejét, tekintete Titus arcára siklott,
ahogy ajkai mosolyra húzódtak. Jó szomszéd lesz, azt hiszem.
Mélylila hajvége egyik vállán folyt át és ragyogott a tűz fényében.
Te Zanim, vagy inkább az, aki harcot kezdene.
Emlékezetlek rá, hogy soha nem volt gondom a
szomszédjaimmal, kivéve mikor elvesztették a kicseszett
agyukat. Tökéletesen racionális vagyok, mikor a területem
uralásáról van szó.
Csak veled vagyok irracionális.
A ki nem mondott szavak a levegőben lógtak, elég igaz volt
mindkettőjükre.

- 306 -
 36. fejezet

Neha lépett be ebben a pillanatban a szobába, bőre sötét barna

volt és szárnyai fehérek, kivéve az elsődleges tollakon lévő kobalt
részt. Barna szemeit kihúzta, de egyébként ma harcos volt.
Semmi szári, arannyal vagy ezüsttel, csak régi és használt bőr,
ami sötétzöld volt és átölelte alakját. Egy kukri kard volt az
oldalán, komiszul íves, éles.
Fekete haját egyszerű kontyba fogta a tarkóján és egy
pillanatra fájdalmasan fiatalnak és rémesen öregnek tűnt, ahogy
vállát a kor és gyász nyomta. De a pillanat olyan gyorsan múlt el
ahogy megjelent, és egyszerűen ő volt India Királynője, egy
elegáns és erős nő.
Caliane már a szobában volt, Elijahval beszélt. Dél-Amerika
Arkangyala teljesen meggyógyult sérüléseiből, amiket Lijuan
keze okozott, szárnyai tökéletes fehérek voltak, haja gazdagabb
arany, mint Alexandré, sokkal aranyabb bőrrel.
Azt hallottam Elijah kapcsolata a leghosszabb a Tanácsban.
Zanaya hangja volt a fejében, amit mentális horkantás követett.
Több eonnal ezelőtt megvertük őket.
Mindig versengő volt. Számít, mikor több tízezer évig külön
voltunk, Zani?
Szemeik megint találkoztak, eonok voltak köztük. Eonyi

- 307 -
kiáltás és harc. Eonnyi nevetés és öröm. Eonnyi történelem.
Annyi történelem, hogy azzal fenyegetett összeomlanak a súlya
alatt.
Alexander meg akarta rúgni magát hogy legnagyobb hibájukra
emlékeztette a nőt, mikor csak most kapta vissza. Titus azt
mondta, hogy a nővére ősi angyali tűzrituálékkal tisztította meg
ez az erődöt, valamint egy helyi gyógyító bűvöletével és kis
gyerekek rajzaival, vette észre, hogy mondja. Most friss és
megint új. Talán el kellene kérnünk a rituálé instrukcióit.
Zanaya ajkai mosolyra húzódtak, a nehézség visszahúzódott.
Kedvesem, nem biztos, hogy tüzet kellene az arzenálunkhoz
adni. Emlékszel rá mikor romantikus akartam lenni, és szép
gázlámpákkal töltöttem meg a szobád? Remélem az akkori
házvezetőd örökké Alszik. Még mindig több száz méter
függönnyel, több szőnyeggel, órányi kézimunkával és persze
végtelen elnézés kéréssel tartozom neki. Ha nem kell megint a
férfi csalódott arcával találkoznom az is túl hamar lesz.
Gyomrának izmai megfeszültek, hogy visszatartsa a nevetést.
Újabb mozgás az ajtóban, Qin, magas és karcsú, szárnyai mint
az auróra, és vállig érő obszidián haj, lépett be a szobába. Senki
sem tudta a korát, de Cassandrával való kapcsolata alapján ő volt
a jelenlegi Tanács legöregebb tagja. Mégis Caliane volt, aki
hivatalosan megkapta a kinevezést, mert Qin… eltompult. Egy
lábbal ebben a világban, egy lábbal a másikban, ahol szeretett

- 308 -
látója Aludt.
Azt hallottam levert mióta felébredt, mondta Zanaya.
Alexander beszédesen nézett rá. Igazán Zani. Van szíved? A
férfi a szerelmét gyászolja aki nem lehet vele. Cassandra, a
látomásai oda vezettek, hogy kikaparta saját szemét, nem tudott
ebben a világban létezni. Én ezzel szemben csak egy kis időre
vesztettelek el és mégis azt éreztem örökre összetörök. Légzése
még most is kapkodott erre. Megértem miért ilyen.
Zanaya sötét szemei megtartották az övéit, szenvedély volt
bennük. De te végezted a munkád, Alexander. Soha nem
engedted meg, hogy az embereid hiányt érezzenek. Ő is
arkangyal. Meg kell csinálnia a kötelességét és nem lehet
depressziós szellem, aki szűzként lebeg egy szétmálló
kastélyban.
Alexander küzdött, hogy ne ránduljon össze. Igaz volt, és bár
volt egy új megértése, neki is volt egy kíméletlen gondolata Qin
felé. Az arkangyal végezte munkáját, de ennyi. A terület amit
átvett működött. De nem elég jól Alexander és Zanaya számára.
Az ő területük énekelt, mindig heves szívvel vert, az embereik
arkangyaluk iránti hűségüket kiabálták.
Ugyanez mondható el Raphael, a legfiatalabb arkangyal
területéről.
New York Arkangyala akkor ment be Suyinnal, a legújabb
arkangyallal. Alexander elkapta Zanaya mentális lélegzetvételét,

- 309 -
megértette. Talán képernyőn látta már Suyint, és Alexander
elmondta neki Suyin Lijuan unokahúga volt, de látni
személyesen az új arkangyalt egészen más hatással bírt. Jégfehér
haja és bőre ugyanolyan volt, Suyin éterien hasonlított halott
nagynénjéhez, kivéve szemeinek meleg sötétségét, valamint a
szépségpöttyöt a szeme alatt. Bár szárnyuk többnyire hasonlóan
fehér volt, bronz elsődleges tollai és szemeinek vibráló energiái
megmentették, hogy színtelen legyen.
Ma bronz bőr visszhangozta tollainak bronz színét.
Raphael ezzel ellentétben fekete, durva anyagú nadrágot
viselt, amit Alexander is kedvelt, és ujjatlan tunikát ugyanilyen
színnel, a tunikát több pánt kötötte felsőtestére, aminek végén
tompa fém csattok voltak. Kardjának markolata a vállán túl ért…
és gyűrűs ujján egy sötét borostyán gyűrű volt.
Alexander soha nem látta Raphaelt a gyűrű nélkül.
Szíve megint megcsavarodott, ahogy Suyin mosolygott
valamin, amit Raphael mondott. A Tanács legújabb és
legfiatalabb tagja közel kerültek, miután Raphael megengedte a
Hetek egyikének, hogy egy egész évre Kínába menjen, segítsen
Suyinnak felállítani az udvart széttört területén.
A barátság folytatódott az évek során és Alexander tudta, hogy
Raphael és Caliane volt az, akihez Suyin fordult, mikor beszélni
akart valamiről a Tanács egyik tagjával.
Caliane szerelme megérdemelte őt? kérdezte Zanaya gyengéd

- 310 -
hangon. Furcsa olyan világban lenni azokkal akiket ismertem,
és életük mégis jelentős és megjósolhatatlan módokon változott
meg.
Alexander saját ébredésére gondolt, a szívet tépő hírre, hogy
Rohan meghalt. Megölték. Mégis az ő faja ritkán beszélt az
ébredés zavaráról egy ismeretlen világban.
Rájött soha nem mesélt Zanayának Rohanról és hogy mi
történt a fiával. Csak Xanderről beszélt, mert Rohanról beszélni
összetörte a szívét. Biztos azt hitte a fia Aludt, vagy más területen
volt. És ő azt hitte van még idejük beszélni. Annyi idejük.
Nem akarta megint félre tenni, de ez nem olyan hely volt, ahol
emlékeket oszthatott meg imádott fiáról, így megválaszolta a
feltett kérdést. Nadiel okos volt és kezei ügyesek, megnevetette
őt, vad szeretettel szerette a fiát. A másik arkangyal őrületbe
esése nem törölte ki a jót, ami előtte volt. Soha nem bánta meg,
hogy szerette.
Alexander Callievel ritkán beszélt Nadielről, tudatában volt a
veszteségnek, ami egy életre megbélyegezte, de utána többször
ránézett. Saját bukása előtt, mielőtt őrületbe esett volna.
Egy jó emlék az elvesztett szerelemre. Zanaya szemei puhák
voltak a bánattól.
Alexander fejében hallotta a nő sziszegő hangját akkor és
megfordulás nélkül tudta, hogy Aegaeon, zöldeskék hajával,
sötétzöld, kék csíkos szárnyaival és kibírhatatlan természetével

- 311 -
belépett a szobába.
– A Tanács összegyűlt. – Caliane hangja állította meg a
beszélgetéseket és figyelmük a megbeszélésre irányult.

- 312 -
 37. fejezet

– Jó újra látni téged Zanaya – mondta Caliane bejelentése

után, hosszú fekete haját ma simán befonta, és köntöse kék
színnel teli volt, ami visszhangozta szemeit, szárnyai tiszta
fehérek voltak, bőre napcsókolta. Ha csak ezt látta valaki, akkor
összekeverné egy szűzzel, aki nem ismerte a pengét, még kevésbé
a harcokat.
Persze ezzel figyelmen kívül hagynák intenzív erejének halk
zümmögését.
– Hogy itt vagy egyben és gyógyultan – folytatta Callie – nem
olyan ajándék, amit reméltünk, még kevésbé ilyen korán.
Zanaya értékelte Caliane üdvözletét. Ő és a másik nő soha nem
voltak barátok, de távolból egyfajta szövetségesek. És soha nem
volt köztük féltékenység. Zanaya tudta, hogy Alexander és
Caliane együtt olyan volt, mint ő és Aureline. Egy ritka és nagyra
becsült barátság.
Soha nem gondolta, hogy bármi megtörné azt.
– Meggyógyultam, kivéve ezeket. – Két ujjával a szemeire
mutatott. – Szürkék voltak, mikor felébredtem. Az a ribanc
hagyott magából egy darabot bennem, és a legkevésbé sem
kedvelem.
Suyin megfeszült, kezei megszorultak, mintha a combján lévő

- 313 -
pengéhez akart volna kapni. – Hagyott más nyomot? A
nagynéném megcsavart erő volt, de ennek ellenére erő.
Zanaya harcolt reakciójával, hogy kardjáért nyúljon. Volt egy
olyan érzése, hogy Suyin nem kontrollálta igazán reakcióit,
sokkolta őt gyilkos nagynénje szelleme. Zanaya nem tudta okolni
érte, saját reakciója Kína új Arkangyalára sem volt
kontrolláltabb. Tudta Suyin nem a nagynénje volt, de a
hasonlóság hátborzongató.
Zanaya azon gondolkodott hogy ez könnyebbé vagy nehezebbé
tette-e Suyinnak területe uralását, hogy egyszer Lijuané volt. –
Nem tudom – mondta hangosan. – Pokolian remélem, hogy csak
ennyi, semmi, csak egy felszínes sérülés. – Még ahogy kimondta,
érezte a furcsa érzést agyának hátsó részébe, a nyújtózás érzete,
amit előtte soha nem tapasztalt.
Mintha kinyúlt volna valamiért, amit nem láthatott.
Magában homlokát ráncolta, lerázta. Biztos mostani, és furcsa
Alvása maradéka.
– Azt hiszem mind ezt reméljük – mormogta Aegaeon,
karjainak izmai megfeszültek, ahogy karjait keresztezte ezüst
mellvértjén, amit szűk fekete nadrágja felett hordott. – Ha soha
nem látjuk Lijuan nyomait az is túl korán lenne.
Túl nagy kár, hogy ez nem lehet a férfi sorsa, gondolta Zanaya
összevont szemekkel. Alexander nem tudta, hogy Aegaeon
próbálta megnyerni őt magának akkor, mikor az egész Tanács

- 314 -
tudta, hogy csak Alexanderrel lesz együtt, mással nem. Soha nem
mondta el Alexandernek, mert őszintén szólva a férfi háborút
kezdett volna, ami rengeteg életet vitt volna el.
Szeretője sok minden volt. De hogy könnyen megbocsásson
ilyen birtokháborítást, azt nem,
Azonban Zanaya nem lesz felelős egy háborúért. Nem volt egy
gyönyörű idióta, kinek feje üres, s az érte való erőszakot a
legnagyobb hízelgésnek tartotta. Nem volt erre szüksége és nem
akarta, hogy harcoljanak érte. Ő maga vívta meg a harcait, és
Aegaeon ezt nagyon jól megtanulta, hogy soha ne tegye kezét
Zanayára. Vagy szó szerint levágja.
Élvezte felidézni az arckifejezését, ahogy magát vérezte össze.
Aegaeon kihágásának tiszteletlensége olyan volt, amit távol
tartott Alexandertől, és így is akart tenni örökre. Megemlítette
hogy Aegaeon ajánlatot tett neki, így az a nagy kék segg nem éri
váratlanul Alexandert, de egyben viccként tálalta, és óvatos volt,
hogy nem mondta meg az ajánlat mikor érkezik vagy hogy
Aegaeon mennyire ragaszkodott ehhez.
– Lecsaptam, mint a legyet – mondta halálosan őszintén
mikor Alexander arca kezdett elsötétedni. – Csak a rémálmaiban
álmodik majd rólam. – Majd kedvenc pengéjét kezdte élezni.
Ezen a ponton Alexander vállai remegni kezdtek. Majd
annyira erősen nevetett, dühe eloszlott és a háború már nem volt
lehetőség. Mert Alexander tudta Zanaya nem köszönné meg neki,

- 315 -
ha miatta erőszakot alkalmaz, de egyben tökéletlen lény volt,
mint mindjük. Ami miatt Zanaya maga foglalkozott ezzel.
Ma önelégülten vigyorgott Aegaeonra a kör túloldalán,
emlékeztetni akarta őt a napra, mikor csuklóját elválasztotta a
testétől. Megérte legkedvesebb tunikája elvesztését, a vérét nem
lehetett kimosni.
Zani, miért gyötröd Aegaeont?
Hobbi.
A férfi mentális hangja horkantva nevetett. Elnézést. Folytasd.
Aegaeon eközben elkerülte tekintetét. Nem gondolta, hogy félt
volna tőle, ahhoz túl arrogáns volt. Nem, ami megszúrta őt az
inkább az egóját ért csapás volt, a felfedezés, zihálás, nem
minden nő esett előtte térdre a legkisebb figyelemre. Hülye.
– Egy okból vagyunk itt – robbant Titus hangja ekkor, és ő is
mellvértet viselt, nagy és izmos volt, semmi hasonlósággal
Aegaeonhoz. – Először gyorsan végezzünk ezzel. Zanaya úrnő,
ahogy beszéltük, nincs problémám visszaállítani a határt
Afrikában, amivel a kontinens északi felét uralhatod, míg én a
délit.
– Hívj Zannak – emlékeztette őt, vigyorgott a fiatal
arkangyalra, aki valahogy annyira jó barátja lett Alexandernek,
hogy megnevettette kedvesét. – Senki sem vádolt, hogy úrnő
lennék.
Titus vigyorogva válaszolt. – Azt hiszem jól kijövünk Zan.

- 316 -
Őszintén igazán szeretnék már egy normális szomszédot azután a
bűzlő söpredék Charisemnon évszázadai után, de te több vagy
annál. A legnagyobb öröm, hogy a szomszédomnak hívhatlak.
Zanayát elbűvölte megint, azt mondta – Én is Titus. –
Körbenézett. – Van bárkinek gondja a területi
megegyezésünkkel?
– Nincs, tökéletes értelme van – mormogta Neha, hangja
kicsit zavart volt.
Zanaya nem tudott sokat India Arkangyaláról, kivéve, hogy
hibátlan volt a harcban. Semmit sem tartott vissza Lijuan ellen.
És most Alexander mesélt a háború utáni periódusról, Neha a
rajai mellett harcolt, hogy felszámolja az újjászületett gyerekek
maradékát a területén.
– Soha nem volt tábornok – mormogta Alexander – de mikor
szükség volt rá, akkor a legjobb lett. Az emberei mindent
megtennének érte.
Ma a Tanács visszhangozta Neha kijelentését, és a beszélgetés
tovább folyt, míg személyes beszélgetésekre került sor. Zanaya
megtartotta békéjét, figyelt és tanult a világ státuszáról. Úgy tűnt
széttört területük újjáépítése elért egy központi részt az elmúlt
egy évtizedben, most legalább békében és boldogságban éltek.
– Az ilyen idő untat majd, Zanaya? – kérdezte tőle a
megbeszélés után Caliane és mind kimentek a napfénytől
ragyogó udvarra enni, inni és beszélgetni. Az ételt Titus

- 317 -
nővérének csapata biztosította, aki gondoskodott a visszakért
udvarról, és büszkévé tették magukat.
Most már Zanaya emberei voltak, és ő és Caliane az alacsony
labirintusba mentek, ami az udvar bal oldali végében volt,
feljegyezte, hogy jutalmazza meg őket. – Tudod sokat harcoltam
– mondta – de annak ellenére amit mondanak, sokkal jobban
szeretem a nyugalmat. Szeretek uralkodni, építeni a területemet,
hogy erős legyen. A háború széttör.
Caliane arca gondolkodó volt. – Igen, látom ha visszanézek. A
területed egy ékkő volt a világ koronáján. Sajnálom, hogy
Charisemnon annyi kárt okozott benne, mikor ő uralkodott itt.
A húzás megint érződött Zanaya agyában, és majdnem meg
mert volna esküdni, hogy suttogást hallott. Karján a kicsi pihék
felálltak, szemei mindenfelé rebbentek, de az útvesztő és az udvar
arkangyal társain kívül üres volt. A személyzet és a többiek a
megbeszélés alatt el voltak engedve.
Gyomra feszes volt, ennek ellenére nyugodtan tartotta arcát és
folytatta a beszélgetést Calianenel. Utána beszélt a Tanács többi
tagjával, beleértve Raphaelt. A fiatal arkangyal, napcsókolta
bőrrel és élénk kék szemekkel, fekete hajjal és fehér szárnyakkal
amikben fémes csillogás volt, igazi fehérarany, ugyanolyan volt a
háború alatt, kivéve lenyűgöző jelét a halántékán.
Ott volt, egy mitológiai sárkányra emlékeztette őt, de a
vonalak amik alkottál, azok… simának tűntek neki. Mintha

- 318 -
elvesztette volna vibrációját. Egy jele, hogy vége a Zuhatagnak?
De nem ezt akarta most megkérdeni. – Hogy van a hitvesed? –
kérdezte, még mindig lenyűgözte a tény, hogy szerelembe esett
egy halandóval, és angyallá változtatta.
Raphael ajkai alig, de meggörbültek. – Azt mondta, hogy
mikor legutoljára ébren voltál, akkor érdekes és új bogárként
néztél rá.
Zanaya szavai nem gyakran álltak el, de most álla leesett a
kijelentésre. Majd nevetett, örült az arkangyalnak, aki az arcába
merte ezt mondani, és a hitvesének. – Sajnos ebben bűnös
vagyok. Ő az első ilyen lény, akit egész életemben láttam.
A halandók csak ragyogó szikrák voltak a sötétségben egész
létezése számára. Értékelte a művészetet amit alkottak, a
munkát, amivel fent tartották a világot, de nehezen kötődött
velük, nem tudott túljutni a tényen, hogy már el is múlnak, mire
beilleszkednek a barátságba.
– Legközelebb mikor találkozunk megpróbálom nem ennyire
udvariatlanul megfigyelni őt – ígérte, figyelmen kívül hagyta az
elméje végében lévő nyújtózás erősödését. Zavaró volt, de nem
kényelmetlen. – A területed meggyógyult a háború után?
– A legtöbb értelemben – mondta Raphael. – Manhattan egy
csíkja égett és sötét maradt, semmi jele új életnek. – Álla bősz
volt. – Suyinnak igaza van, a nagynénje erő volt. Több mint egy
módon jelölte meg a világot. – Annyira lehetetlenül intenzív

- 319 -
szemek néztek Zanayára, hogy a helyére szögezték. – Nem
kellene még ébren és egésznek lenned, Zanaya úrnő. Mind
tudjuk.
Úgy tűnt Caliane helyes fia sokkal egyenesebb volt, mint
diplomatikus anyja. – Azt hiszed újjászületett vagyok? – A
gondolat, hogy egyike a gyilkos dolgoknak, amiknek léteznie sem
lett volna szavad a gyomra megrándult.
– Nem. Az újjászületettek nem tudnának beszélgetni velem.
De adva sérülésed természetét, túl gyorsan gyógyultál, Meg kell
tudnunk a miértre az okot.
Zanaya soha nem félt a nyers valóságtól, azt mondta –
Immunis vagy az erejére. Maradt valami utána? – A Zuhatag
ajándékai erőszakosak voltak, de gyengédebb csóknyi erőt
hagytak végül hátra.
A férfi rendíthetetlen intenzitással nézett rá, haja kékesfekete
volt a napfényben. – Miért kérded?
Tudatában volt, hogy nincs oka megbíznia benne a
képességeivel kapcsolatban, kinyújtotta kezét. – Érints meg ha
akarsz Raphael. Szeretném tudni érzed-e őt bennem.
A férfi bámult rá, de kurtán bólintott, majd megfogta kezét.
Mindketten megrándultak a kellemetlenségtől, ahogy arkangyal
arkangyallal lépett kontaktusba. Fogait csikorgatva engedte el a
kezét. – Soha nem volt ennyire fájdalmas.
A legtöbb esetben jelentéktelen kellemetlenség, ami nőhetett,

- 320 -
majd erőszakká és dühvé vált, szúró ragadozóvá a másik
ragadozó ellen. A háborúk akkor kezdődtek, mikor az
arkangyalokat legállatiasabb vágyuk kergette erőszakba, ami
annyira ádáz és brutális volt, hogy fogat csikorogtató akarat és
ezeréves tapasztalat kellett hogy harcolj vele.
Azonban vele és Alexanderrel más volt, az elejétől tompa volt a
hatás, mintha az idő eltompította volna. Csak akkor kerültek
bajba, ha sok időt töltöttek együtt, több mint egy hónap egyszerre
megtette, de annak állandónak kellett lennie. Minden estét a
kedvesed karjaiban töltöd és egész nap a közelében vagy. Adva az
arkangyalok felelősségeit, ez az eset ritkán volt lehetséges.
Mikor beütött, egy hosszú, nagyon hosszú időszak kellett
lerázni a hatást. Ami miatt megtanultak megállni a határon, csak
addig menni és nem tovább. Sokkal jobb volt egy vagy két hetet
távol tölteni, mint egy vagy több hónap távolságot tartani.
A taszító hatás rosszabb volt a Tanács más tagjaival, de soha
nem olyan brutális fájdalom mint ez.
– Nem – ráncolta homlokát Raphael. – Általában, és főleg az
elején, leginkább apró irritáció. – Ennek ellenére egy percig nem
engedte el a kezét. – Nem érzem Lijuan gonoszságát – mondta
ahogy végül szétvállak, Raphael kezét rázta, Zanaya a combjába
törölte az övég. – De… a köztünk lévő taszító hatás maga a válasz.
A Tanácsban senkire nem ragálok így.

- 321 -
 38. fejezet

A fiatal arkangyal szavai suttogtak az elméjében sokkal azután,

hogy a férfi ment Elijahval beszélni a helyi dolgokról. Az igazat
kimondták, Raphael csak kimondta amit Zanaya már elhitt:
valami rossz volt benne. És ennek valami köze van Lijuanhoz.
Felnézett Alexander nevetésének hangjára, azt látta megint
Titussal beszélt. Arany harcos kedvese annyira helyes és
becsületes volt, mint nyitott szívű fiatal barátja. Barátságuk
legjobb idejére estek vissza az ébredése után… de most a félelem
harapott belé.
Mit hordott magában?
Fertőző volt?
Bánthatja Alexandert?
Torka száraz volt, nyelt egyet. És a feszülés az elméjében nőtt,
erősebb lett… és majdnem egy irányba mutatott.
Egyedül volt a kert árnyékos sarkában, a fa ismerős volt a
Nílus Királynője korából, megfordult sarkain, míg a feszülő érzés
végül meg nem nyugodott. Mintha belső iránytűje észak felé
mutatna. Egy pillanatba került mire betájolta magát, hogy
rájöjjön milyen irányba nézett.
Félig Kína irányát várta. Annak lenne értelme.
Ennek azonban…

- 322 -
 Egy kéz volt a hátán, ismerős szárny simított át az övén.
Alexander a homlokát ráncolva nézett rá. – Zani?
– Ellenőrizte bárki Antonicus sírját ahova temettük? – nyögte
ki.
Alexander homlokán a ráncok elmélyültek. – Igen – mondta.
– Elijah és Titus területéről állandó őrjáratok vannak, és
mindünk személyesen egyszer átrepül az év során felette. – Az
arcát kereste. – Semmi változást nem láttunk a szigeten ahol
pihen, semmi jele hogy ébred.
A feszülés Zanaya fejében állandó volt. Ragaszkodott. –
Magam akarom látni. – Addig nem tud könnyed aludni.
– Zani?
– Más vagyok Alexander. Finom és alattomos módon. – Nem
volt ok elrejteni. – Érzem Antonicust, mintha egy szál kötne
minket össze.
Alexander arca bősz volt, azt mondta – A többieket? Michaela,
Astaad, Favashi?
– Nem, csak Antonicus. – Kétsége sem volt arról, hogy ő hívta.
– Talán mert a többiek Cassandra tüzében voltak, elzárva a
világtól. – Csak ennek volt értelme, bár semminek sem. –
Látnom kell hol pihen. Addig nem tudok pihenni, míg biztos
vagyok benne nem jött vissza. – Mert a férfi nem tudott
meggyógyulni, nem adva mi történt vele.
Megint, neki sem. Így talán mindketten szörnyként tértek

- 323 -
vissza.
– Veled megyek.
Zanaya arcán vonalak égtek, a többiekre nézett. – Nem
akarom, hogy más tudja. – Még nem, míg nem tudja mivé vált.
– Nem – értett egyet Alexander, bőre feszes volt arcán. – Nem
mehetsz azonnal oda, mikor épp átveszed a területed.
Észreveszik.
Zanaya elernyesztette, majd megfeszítette kezét. – Úgy
csinálom mintha a földem felett magasan repülnék, megnézném
ami az enyém. Ez elég időt ad odamenni és visszaérni.
Alexander bőre annyira hideg volt, mint a hely ahol Antonicus
pihent. A gondolat, hogy Lijuan hátrahagyott valami visszhangot
az erős, becsületes Zaniban az iszonyatos volt. – Akárhova mész
melletted leszek.
Meglepetésére hevesen független szeretője nem ellenkezett.
Inkább azt mondta – Szerintem is kellene. Csak arra az esetre, ha
valami komolyan félremegy és megpróbálom kiásni Antonicust
és visszahozni őt az életbe, vagy valami más taszítót tenni.
Alexander álla megfeszült. – Lijuan mindenhol hátrahagyott
magából darabokat. Beszéltem Nehával, azt mondta kis,
újjászületettekkel tele fészkeket fedezett fel, amik valahogy
túléltek, hogy csak egy embert ragadtak el egy faluból. Ez halálos
ravaszság.
– Biztosíték – mormogta Zanaya. – Lijuan tényleg ennek hitte,

- 324 -
nem számít, túléli hogy visszatérjen, még ha elveszti is a háborút.
Istennek hitte magát, messze mindenki eléréstől.
– Az arkangyalok, akik elvesznek az erőtől az őrületbe gyakran
ezt teszik. – Szemei oda mentek, ahol Raphael Elijahval beszélt.
– Sok minden lettem miután elmentél Zani. Apa, a Tanács
Legősibb tagja, egy angyal, aki majdnem elveszett az erőben.
Raphael felé bólintott. – Azon voltam, hogy háborúba menjek
Caliane szeretett fia ellen, pedig semmi okom nem volt rá, csak
hogy fiatal és saját ötletei voltak és valahogy ez inzultált.
– Téged? – Zanaya szeme égett. – Te voltál a legvadabb
arkangyal, aki a Tanács tagjainak dolgaiba ütötte az orrát.
– Igen. – Milyen régen történt. – Egy másik fiatal volt, aki a
mostani könyvtárosunk, aki konfrontálódott az út miatt, amit
jártam. – Egy régi beszélgetés visszhangjai voltak az elméjében. –
Ha nem Alszol, akkor kiálltál volna a férfi ellen akivé váltam.
Raphael oldalán harcoltál volna.
Zanaya csak bámult rá. – Tényleg annyira a peremre értél,
hogy arra kényszerítettél volna, hogy a kardom ellened emeljem,
örökre összetörted volna a szívem?
Alexander mellkasa égett az őszinte szavaktól. De sosem volt
hazug. Így azt mondta – Igen. Már látom ha visszanézek. Akkor
az önteltség szorításában voltam, ami súrolta a Lijuant
felemésztő egoista őrület határát, aminek ő hagyta, hogy
elnyelje.

- 325 -
 Alexander ezt soha nem bocsátja meg, soha nem érez bánatot
Lijuan halála miatt. – Választhatta volna, hogy Alszik. Pontosan
tudod mennyire ádázul nehéz volt számomra elengedni a
területeimet, hogy itt hagyjam a világot, de volt egy pillanat,
mikor az erődömben álltam és arra gondoltam… Zani
szégyenkezne miattam ha megtenném. És Aludni mentem.
Zanaya nyelt. – Keveset tudok Lijuan történetéről, de nem
hiszem, hogy volt barátja vagy szeretője, mint te nekem vagy én
neked, egy lény, akinek a véleménye számít, annyira, hogy
megváltoztatjuk magunkat és konfrontálódik kevésbé finom
arkangyali természetünkkel.
Ujjait Alexander szívéhez érintette. – Te vagy az alapom,
Xanderem. –Ajkai mosolyra húzódtak. – Bocsánat. Folyton
elfelejtem, hogy ez a név már foglalt. Bemutatsz a fiatal
Xandernek? – A szavakat erős fejrázás követte. – Nem, míg nem
tudom mi történik velem. Mi történt velem. Nem akarom
véletlenül bántani szíved legsebezhetőbb darabját.
Kezét összezárta a nőén, megszorította. – Megtaláljuk az
igazat, és a megoldást is. Elutasítom, hogy megint leveszítselek.

- 326 -
 39. fejezet

A magányos Alvó érezte a többieket, akik olyanok mint ő.

Kis zsebek.
Elrejtve.
Elbújtatva.
Távol.
De a legnagyobb vonás az erős és kemény szívverés és hívta őt.
Mintha kutya lenne, aki meghunyászkodik.
Düh égett a vérében.
Senki állata nem volt.
És messze okosabb volt, mint az, aki megalázta őt, aki
áldozattá tette.
Mozdulatlanul feküdt, mint egy halott, semmi levegő a
tüdejében, mosolygott és arca megtört, a kis törött rész leesett.

- 327 -
 40. fejezet

Zanaya szája száraz volt és szíve zakatolt, mikor elérték

Antonicus sírja körüli „no-fly zóna” határát. Az egyik fiatal
angyal, akivel Titus területén találkozott mondta neki először ezt
a kifejezést, megmagyarázta, hogy ezt a halandók alkották meg,
mikor kezdek fém gépeikkel a levegőbe emelkedni.
Zanaya kedvelte, közvetlen és lényegre törő volt.
Ma fáradt volt, de idegei égtek, ő és Alexander érintették a
jeges vizek fodrait a széltől, sapkájuk fehér, felszínükön jeges
darabok úsztak. Annak elismeréseként, hogy innentől egyre
hidegebb lesz, felvette fekete bőrét.
Egész ruhaszekrénye Alexander ajándéka volt. Több ruhát is
készíttetett neki arra készülve hogy felébred, bár nem tudta az
mikor lehet.
Annyira gyengéd tud lenni, tábornoka inas és kemény.
Felsőjének nem volt ujja és az zárta össze, amit „zipzárnak”
neveztek, ami éles tüske volt az éjfél bőrön, de úgy döntött azt a
ruhát viseli a bőr alatt, amit „melegnek” tartottak. Hosszú ujjú,
határozottan meleg és betakarta karjait.
Imádta a ruhákat, Alexander gondoskodásának a jele volt, de
hiányzott neki szeretett bőr viselete. Azonban nem volt határa
mennyi ideig tárolják az Alvók dolgait. Azok javára szólt akik a

- 328 -
területére mentek, tárolták a dolgait, majd egy földrengés
beomlasztotta régen porrá vált ruháit.
Senki sem beszél arról, hogy hogyan szerezz egy ruhatárat
mikor felébredsz az Alvásból, mondta Alexandernek. Szó szerint
abban a ruhában ébredünk fel, amiben Aludni mentünk, és
ennyink van.
Az ezüst szárnyú angyal szórakozott pillantást lőtt felé. – Alig
pár évszázadig aludtam, és ott volt a fiam és a Szárny Testvériség.
Ők őrözték a dolgaim és aktívan gondoskodtak róla. A legtöbb
személyes dogom sértetlen.
Durva gesztust mutatott felé.
A férfi válasz nevetése megolvasztotta a jeget a tüdejében. Itt
volt ő, Xander. Akibe beleszeretett és örökre szerelmes maradt. –
Legalább nem lesz lelkiismeret furdalásom Charisemnon dolgai
miatt.
Légzése párás volt ahogy beszélt és majdnem biztos volt
benne, hogy látta a levegőt jégkristállyá válni. – Bár megnézve
mennyire kevés dolga volt, nagyon biztos vagyok benne, hogy
semmilyen krízis nem lesz. Boldogan égetek el mindent amihez
hozzáért az a beteg mocsok.
– Ezért van a területnek szüksége rád – mondta Alexander. –
Titus kiváló munkát végzett, hogy visszanyerje az emberek
bizalmát, így nem az alapoknál kell kezdened. De sérültek és kell
nekik egy vezető, aki teljesen rájuk koncentrál.

- 329 -
 – Gondozni a sérülteket nem a legjobb képességem. – Sajnos
igaz volt.
– A jobb kezed vagy más is megteheti. Neked becsületes
harcosnak kell lenned, akiről nemsokára látják, hogy fair módon
és együtt érzően uralkodik felettük.
Zanaya horkantott. – Ne szólj rólam úgy, mintha jobb lennék
kedvesem. – Voltak hibái, heves vérmérsékletű tudott lenni,
szeretett ok nélkül kis dolgokon dühöngeni, és nagyon
szórakoztatta ha fajából valaki ostoba módon viselkedtek.
– Soha nem kezdtél háborút Zani – volt Alexander válasza. –
Nem sok arkangyal mondhatja el. Én sem.
Vitatkozni akart, majd becsukta száját mert rájött igaza volt.
Talán megfeszült a kis dolgok miatt, de háborúig soha nem ment
el. Ó, nőstényoroszlánként harcolt hogy megvédje területét és
embereit, de ha egyedül hagyták, akkor a saját dolgával
foglalkozott, nem indított háborút.
Ezen rágódott, míg csendben repültek Alexanderrel. Soha nem
kellett kitölteniük a csendet, ahogy soha nem kellett engedélyt
kérniük a másiktól, hogy beszélhessenek. Elfogadott volt köztük,
hogy voltak csendes periódusok, és azt üdvözlően szakították
meg valamivel, amit el akartak mondani.
Nézte a férfi hogy adta meg magát a fiatalságnak és repült
mélyre, mielőtt spirálban visszatért volna. Ezüst és arany volt a
fehér lenti terpeszkedésével szemben, az óceánt elrejtette a jég,

- 330 -
ami minden szárnycsapással egyre vastagabb lett.
A Tanács azért választotta ezt Antonicus nyughelyének, mert
messze volt a világ többi, lakott részétől. Senki sem mondta, de
gondolta azért választották, mert hideg volt. Annyira, hogy
megállítsa a további rothadást, hogy talán megengedje neki a
gyorsabb gyógyulást… ha egyáltalán gyógyult.
Mellkasa fájt a levegő hidegségétől, de Alexander után
süllyedt, majd versenyzett vele az égbe. És egy pillanatra megint
fiatalok voltak, játszottak egymással, nem pedig két érzékeny és
felnőtt Ősi, akik biztos jobban tudták.
De a nevetés és öröm fél óra múlva eltűnt, mikor elérték a
zóna közepét, majd túljutottak rajta. Végül a kőhalom felett
lebegtek, amit építettek, hogy megjelöljék Antonicus, Elysium
elveszett városának Arkangyalának nyughelyét.
Eltemette a hó és jég, egy kis és felismerhetetlen domb lett a
jéggel borított óceán közepén. Lélegzete fagyott a levegőben,
leszállt a területre, amire úgy emlékezett sziklás volt. Csizmája
belesüppedt, a hó a combjáig ért. – Ugh!
Alexander szörnyű munkát végzett, hogy elrejtse kuncogását.
A show felett lebegett, azt mondta – Egy ideje nem voltál hóban,
Zani?
– Veled később számolok, Alexander Tábornok – mormogta,
és arkangyali erejét használva olvasztotta el a havat, így száraz
részen állt.

- 331 -
 Mikor Alexander mellette szállt le, nem zavartatta magát. De
nem játszott már, ahogy ő sem, mindketten a kis havas dombra
néztek, ahol egy élet és halál közt rekedt arkangyal volt.
Nem látta zavar nyomát, de inai feszesek voltak, gyomra
megrándult. A hó kis pelyhekben esett, a jelenet csodás és békés
volt, csendes és fehér.
– Érzed? – kérdezte Alexander. – A szálat ami ide húzott?
Zanaya lélegzett, ami kis kés volt a tüdejébe. – Igen. Most már
majdnem fáj. A megfelelő helyen vagyok. – Hosszan lélegzett a
fagyos levegőből, tíz másodpercig bent tartotta, mielőtt kifújta. –
Biztosan tudnom kell.
Alexander kurtán bólintott, felemelte kezét, precíz
pontossággal kezdte elolvasztani a havat a kőhalomról. Nem
akart segíteni. A férfi mindig jobb volt, mikor ereje finom
használatáról volt szó. Mint ahogy ő a férfi sebességéhez mérten
kétszer olyan gyorsan tudott angyaltűz labdát létrehozni.
Más erősségük és gyengeségük volt az egyetlen dolog, ami
miatt nem harcoltak. Inkább ajándék volt, ami miatt jobb egység
voltak. – Miért nem vagyunk ilyen mindenben? – vette észre,
hogy kérdezi a hideg, távoli helyen, ami egy arkangyal sírja volt.
A férfi nem nézett rá figyelmet követelő munkájából. – Miről
beszélsz?
– Együttműködő, hajlandó a rugalmasságra. Miért szakítunk
mindig? – Alexander volt az utolsó gondolata mikor Aludni

- 332 -
ment, és az utolsó, mikor haldoklott.
A férfi annyira fontos volt neki, miért nem működött vele?
Miért nem érték el azt, ami Raphael és hitvese sikerrel elért
egy parányi idő alatt? Érezte a komfortot köztük, az elfogadást,
hogy ők a másik örökkévalósága és semmi sem mehetett közéjük.
Zanaya és Alexander soha nem kerültek ilyen kötelék
közelébe.
– Raphael hitvese talán azt hitte azért néztem, mert érdekes
bogár volt a számomra – tette hozzá Zanaya – és talán először
udvariatlan voltam, ezt elismerem. – Ahogy az egész Tanács
személyesen tűnt fel, hogy biztosítsa nem volt visszahozott
múmia, nem minden nap kelt fel egy Ősi arkangyal és látott egy
halandóból lett angyalt, aki egy arkangyal hitvese volt.
– De – mondta – az ok, amiért őt és Raphaelt néztem annyira
intenzíven az első sokk után mert ők… összeillettek. Mint két fa
puzzle, amit addig szerettek, míg szélei simák voltak a
szerelemtől és időtől. Folytak, hajoltak és megmaradtak.
Ahogy a hó esett érezte, hogy szíve összetörik. – Miért nem
tudtunk soha maradni Xander? – Megint a beceneve csúszott ki.
– Zani, ők babák – volt a tábornok válasza aki Alexander volt.
– Alig egy szívverés óta vannak együtt. Mi ezer évig voltunk. –
Türelmetlen volt, dühös arra, amit bolondságnak tartott.
– Soha nem olyan módon kedvesem – mondta, túl öreg volt,
hogy ne legyen ő is őszinte. – Soha nem voltunk annyira közel és

- 333 -
szorosan illeszkedő. Túl sok recés él volt bennünk.
Alexander felé nézett, bosszúság volt benne, de folytatta
munkáját. És mikor megszólalt, akkor nem széttört
történelmükről beszélt, hanem az ok miatt, amiért az üres helyre,
a semmi közepére jöttek. – Látok egy pecsétet.
A szimbólum azonnal ragyogott, felismerte az erőt, ami hozzá
ért.
– A tiéd – mondta. – Az enyém a túloldalt van. – Ez ideillő
metafora volt egész kapcsolatukra: soha nem igazán együtt,
mindig elválasztva, nem kontinensek vagy távolság miatt, hanem
büszkeség, akarat, a sebezhetőségre képtelenség miatt.
– És ott van Raphaelé. – Még ott is Caliane fia nyíltan viselte
szerelmét, eredeti pecsétjét módosította, hogy bevegye hitvesét.
A neve angyali nyelven, ami a nő tőre köré csavarodott.
Arkangyal és Vámpírvadász.
Tanács és Hitves.
Raphael és Elena.
Zani és az ő Xandere soha nem csavarodtak így össze,
egységként a világ ellen.
– Látom Calianét – mormogta Alexander, homlokát ráncolta,
hogy harcolt ereje finom használata miatt.
Nem akarta tovább zavarni, várt, míg a „nyomás” benne
megfeszült a szegélyénél, azt mondta neki menjen és-
Ez volt a dolog. Nem tudta a kényszer mit akar tőle.

- 334 -
 Arca jeges volt mire Alexander kiásta az egész kőhalmot. A
finoman eső hó nem volt elég, így Zanayának elég ideje volt, hogy
körbejárja, megnézze az ébredés jeleit bentről, vagy arról, hogy
valaki megpróbálta kiásni magát.
Az arkangyalok igazi erőfeszítés nélkül emelkedtek fel, de
Antonicus úgy sérült meg, ahogy elképzelni sem tudták. Azonban
nem volt semmi. Semmi suttogás. Semmi kiugró rész.
Mégsem volt elégedett, kezét a kőhalomra tette, kész a gyenge
pulzusra, melegre. – Hideg – mondta. – Jeges. – Mintha
Antonicus teste vált volna ilyenné, belső szervei megfagytak.
Megrándulva emelte fel a kezét, lerázta a jég harapását, majd
megint megnézte a kőhalmot. A hó kezdett megtelepedni a
struktúra kis repedéseiben, nem volt hő, hogy elolvassza. – Nincs
jele életnek. – Hátralépett. – Antonicus Alszik.
– Egyetértek. – Alexander kifejezése bősz volt, annyira
gondosan ellenőrizte, mint Zanaya. – De örülök, hogy
megerősítettük. Lijuan furcsa és ismeretlen erő volt.
Zanaya még nyugtalan volt, a sírra nézett, amit a hó megint
kezdett magának követelni. – Szabályos időközökként
visszarepülök ide. – Nem fog máskülönben könnyen pihenni. –
Míg meg nem elégedek, hogy bármit is érzek annak nincs köze
Lijuan erejének elmúló maradékához.
Míg nem tudja, hogy nem szörnyként tért vissza.

- 335 -
 41. fejezet

– Akkor maradsz? – kérdezte Alexander a nő gondolatai után.

– Az Alvásod teljes?
Mikor a férfira nézett semmit sem látott. Nem lepte meg. A
férfi nagyon jó volt abban hogy csinálja az „ univerzumért felelős
arkangyal” dolgát az évek alatt míg uralkodott. Ez hasznos arc
volt.
Főleg mikor nagy érzelmeket kellett elrejteni.
– Dühös vagy – mondta, düh volt a leggyakoribb dolog köztük.
Kezei a derekán voltak, vállat vont. – Az voltam mikor először
Aludni mentél, de ez eonokkal ezelőtt volt. Rég túljutottam rajta.
– Összefonta karjait. – Mint a Tanács tagja akarom tudni.
Kemény szavak, kivéve, hogy soha nem volt ilyen mérges,
mikor igazán fagyos volt. – Á – mondta, gyengédség volt a
szívében, érte és csakis érte. Mindig volt, mindig ott lesz, ez olyan
megváltoztathatatlan igazság volt, mint az ég és a föld. – Már az
ébredés határán voltam, mikor kihúzott a Zuhatag. Pár év és
felkeltem volna.
– Ez akkor igen? – Követelte keményen.
Irritáció futott át rajta. – Igen – mondta, lábai terpeszben
voltak és saját karjait mellkasán fonta össze. – Mi az? Azt vártad
itt ülök téged gyászolva, míg te ágyasokkal és szüzekkel

- 336 -
vigasztalódtál?
Alexander horkantott. – Nem emlékszem, hogy elhatárolódtál
volna a hús gyönyörétől.
Hideg szél söpört végig, ami miatt Zanaya röhejesnek érezte
magát. – Mintha számított neked – mormogta, feldobta kezeit. –
Mindig hűségesek voltunk, mikor együtt voltunk. Mindig.
Nemcsak az elején és végén, hanem közben is, és évtizedekkel
utána.
Alexander úgy tűnt küzdött a szavai miatt. Végül kifújta a
levegőt és kezei a hajában voltak. – Elfeledteted velem, hogy Ősi
vagyok, emberek és angyalok elfogadott vezetője.
– Kedvesem, mi soha nem voltunk ezek egymásnak. – Mert
Zanaya neve is fényben úszott. Nem annyiban mint Alexanderé, ő
simán hajlamos volt a hősiességre és küldetésekre, de senki, aki
ismerte a Nílus Királynőjének történetét nem mondhatta, hogy
nem hagyott nyomot a világban.
A kőhalomra nézett, belsője jeges és bizonytalan volt. –
Menjünk innen. Nem itt akarom ezt megbeszélni.
Alexander felszállt… de csak utána. Mindig ezt tette. Mindig
megvárta, hogy biztonságban felszállt, mielőtt ő maga is ezt tette
volna. Az évszázadok alatt sokszor dühöngött ez miatt, amit
atyáskodó lebegésnek nevezett, de a férfi nem hajlott meg. Az
összeütközés több szakításhoz vezetett szerelmük idővonalán.
Most a fejét rázta, szomorú volt az elvesztegetett időért. –

- 337 -
Bolond fiatal angyalok voltunk, nem? – Mit számított, hogy a
férfi szeretett biztosra menni hogy felszállt? Alexander régen
megállt, hogy elé álljon a veszélyes feladatok alatt. Ez? Ez kis
szeszély volt, és neki is voltak ilyenjei.
– Beszélj magadról – mormogta Alexander a szélnek, tisztán
rossz hangulatban volt.
Szemeit forgatta a férfira, hagyta annak lenni. És csendes
feszültséggel repültek, ami összekeveredett történtük vonalával…
törött szerelmi történetükkel.
***
Alexander tudta, hogy olyan fiatalként viselkedik mint az
unokája. Ha kintről nézné a fejét rázná saját viselkedése miatt.
De bentről… bent annyira össze volt szorulva, mint az első
alkalommal, mikor harcoltak. Mert az érzelmei a nő iránt soha
nem halványultak el. Nem számított mennyi éven át szerette őt,
vagy mennyiszer törtek össze.
Zanaya Alvása után több évszázadába került, mire szeretőt
fogadott. Halandók, fiatal angyalok nem vártak akkora odaadást,
de mikor elég ideig éltél, az idő megszűnik létezni. Annyi éven árt
várta hogy felébredjen, hogy befejezzék a harcukat.
De soha nem tette.
– Elhagytál – mondta, mikor órákkal később a kőhalomtól
messze egy lakatlan szigeten szálltak le, sárgászöld füve a
bokájáig ért, a víz, ami a partot mosta hideg volt, de nem jeges. –

- 338 -
Hogy hagyhattál el Zani? – A seb benne soha nem gyógyult meg,
heges lett és megcsavarodott, merev lett.
– Mert öreg és fáradt voltam, te makacs idióta! – Kezeit
feldobta, a szenvedély volt az ő fénye, azt mondta – Te is öreg és
fáradt voltál, de elutasítottad, hogy velem gyere. Mindig kértelek
és mindig volt okod a világban maradni!
Alexander megfeszítette állát. – Volt okom. Háborúkat
állítottam meg míg Aludtál. Olyan birodalmat hoztam létre ami
ma is áll.
– És mennyit kezdtél? – volt a fanyar válasz. – Nos? – Csizmás
lábával dobbantott a füves, homokos talajon.
Alexander rábámult, emlékezett a háborúra, amit majdnem
elkezdett, ez volt az elméje elejében. – Nem ez a lényeg –
mondta. – Volt egy megállapodásunk, neked és nekem. Soha
nem megyünk a másik nélkül Aludni!
Zanaya szemei ragyogtak, majd a fejét rázta. – Nem
Alexander. Te kijelentetted és elvártad, hogy betartsam. – Ajkai
megcsavarodtak. – Van egy ilyen szokásod. Csak mert egy pár
évvel idősebb vagy nálam.
– Egy pár- Beszéd képessége hangtalan düh lett, megfordult és
elment a szélfútta sziget másik oldalára, míg a tengeri madarak
kíváncsian bámulták fekete szemeikkel.
Zanaya nem követte.
Mikor visszatért, akkor a nő a törött kagylókkal teli parton ült,

- 339 -
szárnyai mögötte voltak szétterítve. – Nézz ránk – mormogta,
ahogy leült mellé.
Szárnyaik átfedte egymást.
Egy intimitás, ami megvolt köztük, még a legrosszabb
haragban is, soha nem múlt el.
– Micsoda? – kérdezte, zsebéből kivett egy csomag szárított
gyümölcsöt, mogyorót és csokit, átadta neki.
– Alig egy holdnyi ideje vagyok a földön és már harcolunk. –
Kinyitotta a tasakot, egy marékkal evett… és mély hangot
hallatott a torkából. – Ez finom! Ennek a világnak több a
felfedeznivalója, már látom.
Alexander érezte ajkai mosolyra húzódtak, a nő mindig élvezte
az új ételek kipróbálását. – Zani, szeretlek. – Egy dolog, ami igaz
volt, mindig az lesz – Mindig szerettelek. Senkit sem szerettem
annyira, mint téged. Minden lélegzetemben benne vagy.
– Mindig olyan csodás volt a nyelved mint a szárnyaid,
kedvesem – mondta Zanaya, szemei az óceánt nézték. – Mesélj a
nőről, aki gyermeket szült neked.
Egy fájdalom a szívébe, szemei fájtak a veszteségre, amit nem
volt biztos, hogy elfogadott.
Zanaya félretette a csemegét amit adott neki, ujjaival
megérintette az arcát. – Alexander, fáj neked. – A sokk miatt
szemei nagyok voltak. – Sajnálom kedvesem. Nem tudtam, hogy
már túlment a szakadékon.

- 340 -
 A fejét rázta és megfogta a nő kezét, ujjaikat összefűzte. –
Jhansi él, bár most Alszik. Ő gyengéd lény volt, cseppet sem
ismerős neki a düh. Ő… mint a nyári szellő. Kellemes és nyugodt.
– Kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. – Egy szüreti
fesztiválon találkoztunk, együtt töltöttük az estét. Ennyi volt a
kapcsolatunk.
– A fesztiválon neki is sérült volt a szíve… én… elveszett, fáradt
voltam. – Keze megfeszült a nőén az elismeréstől, hogy a döntése
hogy ébren marad, míg Zanaya Aludt, kezdte űzni őt. – Jhansi és
az én együttlétem a helyzet és a körülmények esete volt.
Egyikünk sem tervezte, hogy megint találkozik, míg egy nap nem
jött el hozzám, hogy gyermeket vár.
Kétség kívül tudta, hogy a fiú az övé, mielőtt Rohan kiköpött
mása nem lett Alexandernek, csak a színei voltak mások, amiket
többnyire Jhansitól kapott. – Őszinte és nagylelkű volt.
Kedvelnéd, de a természete teljesen ellentétes a miénkkel. –
Jhansi annyira konfliktuskerülő volt amennyire egy angyal lenni
tudott.
– Nem akartuk tovább mélyíteni a kapcsolatot, de az évek alatt
barátok lettünk, mindketten jelen voltunk Rohan életében.
Jhansi jó anyja volt a fiúnknak, és én biztosítottam, hogy
semmiben ne szenvedjen hiányt halhatatlan élete során. – Jhansi
áthullámzott a halhatatlanságon, nem halmozott fel sokat. – De
Rohan inkább a fiam volt, mint az övé, annyi módon

- 341 -
hasonlítottunk, és nem szerettem semmit jobban, mint vele
lenni.
Lenyelte a csomót a torkában, azt mondta – A fiam okos és
bátor volt. Követett a Menedékben és mikor elég idős volt, hogy a
területemre vigyem, nem tudta megvárni az estét, így út közben
vettem fel. – Biztonságban a szemektől, akik a gyermeket
Alexander sebezhetőségének látnák.
– Papának hívott gyerekként, apának felnőttként és barátok
lettünk mikor elérte a kort, amikor már nem volt szüksége a
vezetésemre, bár továbbra is több dologban kikérte a tanácsom.
Büszke voltam rá. A fiam tisztelt, mint apa és harcos.
Úgy érezte mellkasa mindjárt beesik. – Az én Rohanom nincs
többé Zani. – Ez durván jött ki, torka nyers volt. – Lijuan ölte
meg, mert elutasította, hogy megmondja hol Alszom. – Mert a fia
tudta hol pihent. Persze hogy tudta, Alexander soha nem tűnt
volna el, hogy nem mondja meg imádott fiának. – A szerelme,
Citrine is meghalt a kastélyuk elleni támadásban, és amit tudok
róla Xandertől hallottam.
– Alexander, nagyon sajnálom. – Mikor Zanaya lehúzta fejét a
vállára, akkor hagyta, hogy ujjaival végigsimítson a haján,
megnyugtassa a csípős szélben, és a tengeri madarak arra
mentek. – Sharine festett portrét Rohanról?
– Igen. – Azok a festmények a legkedvesebbek neki. – Az
erődömben vannak, és büszkén mutatom meg. – Azt akarta

- 342 -
ismerje a fiát, aki Rohan volt. – Sharine portréi Citrineről
elvesztek, mikor Xi tábornok kifosztotta a palotát, de Sharine
csendben újrafestette az emlékeiből, egyet róla és egyet Rohannal
és a csecsemő Xanderrel. Azok Xander szobájában vannak.
– Nem meglepetés, hogy a fiad bátor volt. – Zanaya
gyengédségből megcsókolta haját, ezt másnak nem engedte meg.
– Bátorság van a véredben.
Megfordulva fejét a nő ölébe hajtotta, Zanaya szép arcát a
hűvös kék ég ragyogta be és ujjaival tovább simogatta haját. –
Titus mesélt Rohanról, mikor Favashi legrettegettebb és tisztelt
tábornoka volt. Látom az alatta szolgálók hogy beszélnek róla,
annyi hűséggel a mai napig, és a büszkeségem határtalan.
– Annak is kell lennie kedvesem. – Kezét végigfuttatta a
szárnyán, amit neki nyomott, szépen összehajtotta őket, de egy
angyal szárnyai nem éppen kicsik voltak. Mégis az örökkévalóság
során többször voltak ebben a pozícióban és nem volt
kellemetlen.
– Komisz kölyök volt? – kérdezte Zanaya.
A huncut gyerek emlékei voltak a fejében, egy kis test
„támadta” meg, ahogy Rohan próbálta csapdába csalni, egy kis
kéz fogja az övét, ahogy nagy sötét szemek néznek rá, bizalma
ártatlan és teljes. – A történetek amiket mondani tudnék… – És
mert volt idejük a magányos szigeten, ami kő és kagyló volt,
megtette, kiöntötte szívét, ami örökre viselni fogja fiának

- 343 -
nyomát, akit az életnél jobban szeretett.
Egyben mesélt még Jhansiról, a gyengéd és szerető anyáról,
aki össze fog törni mikor felébred.
Egy dolgot nem mondott el, hogy Rohan megtört hitében és
felfedte Alexander pihenőhelyét. Mert ez nem lenne becsületes
fia bátorsága és önfeláldozása miatt. Alexander soha nem tenné
ezt. A fia őt védve halt meg, és ez a szeretett tett beleégett
Alexander elméjébe, soha nem fakul meg vagy felejti el.

- 344 -
 42. fejezet

– Citrine hivatalnok volt – mondta, mikor már nem tudott

Rohanról beszélni. – De nemcsak egy sima hivatalnok, ő volt az,
aki Favashi udvarát vezette, a személy aki milliárdnyi apró és
fontos részlettel zsonglőrködött, hogy biztosítsa az egész rendszer
hibátlanul működik. – Alexander azt kívánta bárcsak ismerte
volna ezt az intelligens és elkötelezett nőt. – Xander azt mondja ő
a maga módján tábornok volt, csak az ő hadtere az udvar és a
politika volt.
Zanaya mosolya elégedett volt. – Egy élénk emlék. Mivoniel is
ilyen szerepet töltött be a számomra, mikor úgy döntött nem akar
nyugdíjas lenni és csatlakozott az udvaromhoz.
Szüksége volt a puhaságra, a nő hajával játszott, ami buja és
vastag volt. – Xander azt mondta imádta őt és volt benne is egy
komisz véna a kintről csendesnek tűnő személyiségben. Ahogy
emlékszik rá, már látom a fiam miért szerette. – Meg tudta szinte
pillantani a táncoló szemeket és játékos mosolyt.
– Az unokám ugyanolyan szeretettel beszél az apjáról. –
Rohan volt az erősebb kezű köztük, mikor a szülőségről volt szó,
de nem úgy hogy bántsa Xandert. Épp ellenkezőleg. – Xander
sokkal megfontoltabb mint Rohan, és azt mondja csendes gyerek
volt, de az apja soha nem éreztette, hogy ez rossz lenne, Xander

- 345 -
úgy nőtt fel, hogy tudta apja büszke rá.
Egy könnycsepp folyt végig Zanaya arcán. – Szeretetben és
tiszteletben nevelted fel a fiad Alexander, és ő és választott párja
ezt a szeretetet adta tovább a generációnak.
Letörölte a nő könnyeit míg az övé megszáradt arcán, azt
mondta – Ez a szüleimmel kezdődött. Rettegek a naptól mikor
felébrednek.
Nem próbálta elmondani neki, hogy nem fog fájni, hogy életük
nem törik szét mikor megtudják Osiris halálhírét. Inkább
lehajolt, hogy megcsókolja, végtelen gyengédséggel, haja illatos
függöny volt arcuk körül, az illat, ami csak hozzá tapadt. Ez
ugyanaz a kísértő illat volt, mint mikor felemelkedett és felkelt.
Alexander megfogta az arcát, hagyta, hogy édesen szeressék,
aminek só és bánat íze keveredett a csókjukban.
Lélegzete meleg volt, mikor felegyenesedett, vonásai puhák, és
bár ez egy hűvös hely volt, messze az ideálistól, nem fedte meg,
mikor zekéje zipzárjához ért. Lehúzta, Alexander nézte hogy vette
le, majd a kardot és a hozzá tartozó hüvelyt is, amit a törzséhez
cikkcakkosan rögzítettek a pántokkal.
Remegett, mikor a férfi kezével a fekete meleg felső alatt
simított végig, bőre simán meleg volt ami a gondoskodásra,
csókra fájt. Majd megérezte a nő erejét, erő pulzálását… ami apró
szélviharokat hozott létre körülöttük, felmelegítve a levegőt.
Mióta gyerekkora véget ért, az egyetlen felnőtt, aki gondoskodott

- 346 -
róla Zanaya volt.
Érezte, hogy megtörik, csak tartotta őt.
Zanaya megint megcsókolta, kezeivel fogta az arcát, míg ő
derekát ölelte. – Alexander, én Alexanderem. – Mormogta
állánál, végig, le a torkán.
Képtelen volt várni hogy érezze az érintését, levette saját
felsőjét. Sóhajtott, levette topját, hogy felfedje mellének
feszességét… majd hozzá nyomta magát, az érintés szeretet,
szerelem csókja volt, két emberé, akiknek mindig együtt kellett
lennie.
Alexander végigsimított a gerincén, végigcsókolta nyakát,
ahogy ő megérintette szárnyainak hiperérzékeny íveit. Attól farka
pulzált, szíve zakatolt, olyan mély gyönyör volt benne, hogy a
szélén fájdalom volt. És a szíve, csak érte vert. Az ő Zanijáért.
Így ültek, csókolóztak és érintették egymást, hosszú időn át,
Alexander gyógyult a nő heves, gyengéd szeretetének nyers
hullámai alatt. Mikor felkelt, hogy levetkőzzön, akkor csak
kizipzárazta nadrágját felfedve ágaskodó farkát. És akkor
befogadta őt, lecsúszva ráült, olyan könnyedséggel, ami eonok
alatt alakult ki.
Szemük összekapcsolódott, csókolóztak, Zanija átringatta őket
a gyönyörbe, amitől gerince szétszakadt és szárnyai annyira
ragyogtak, hogy arcát a nő nyakába temette. Érezte, hogy Zanaya
remegett rajta, körülötte, teste feszült volt, mielőtt elernyedt

- 347 -
volna a karjaiban.
***
Utána összegabalyodva feküdtek a homokban, Alexander az
erejét használva távolított el több kagylót. Még ahogy feküdtek,
Zanjija az ő szárnyán feküdt nem a homokon, szárnyát saját
meztelen teste köré hajlította. Rajta még rajta volt nadrágja és
csizmái, és Zanaya szélörvényei még meleget adtak, hogy
komfortosabb legyen ezen a távoli és fagyos szigeten.
– Én is szeretlek – mondta, mikor azt gondolta elaludt az
oldalához bújva. – Míg már olyan őrület vagy, amit nem tudok
lerázni.
Örült, hogy a nő ellépett a gyásztól, Alexander nyersnek érezte
magát, többet nem tudott elviselni. – Hízelgő – mormogta. – Úgy
mondod, mintha egy átkozott nyavalya lennék.
Zanaya vállat vont, keze a szívén volt. – Így van, kicsit
megőrjítettelek ezer év alatt én is.
El kellett ismernie, hogy igaza volt, grimaszolt és megmozdult,
így le tudott rá nézni, míg ő a szárnyán maradt. – Mit mondasz?
Hogy nem vagyunk összevalóak? – A gyomra kemény volt, mint
az acél. Mert ezt? Ő soha nem gondolta. Talán nem sima útjuk
volt, de ameddig Zanaya létezett, a nő az övé és ő a nőé. Ez volt a
végzetük.
– Nem szerelmem. – Zanaya ajkai mosolyra húzódtak, amiben
bánat volt. – Azt mondom, hogy te voltál az utolsó gondolat a

- 348 -
fejemben mikor Aludni mentem, és az utolsó szikra, mikor az a
ribanc arkangyal – fogaival vicsorgott. – Mikor Lijuan kiszívta
belőlem az életet, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy
bocsánatot kérjek tőled.
Morgott. – Bocsánatot kérni? Miért? – Pokolian tudta, hogy
nem az ő döntése volt, hogy Aludni megy.
Ujjaival végigsimított az ajkain. – Sajnálom Xander, akartam
mondani, de ez alkalommal nem tudok visszajönni. Nincs több
idő kijavítani magunkat.
Dühe, félelme, frusztrációja mind eltűnt a szerelem és szükség
összetörő hullámai alatt. – Zani. – De a nő visszatartotta mikor
le akart hajolni, megcsókolni a szenvedéllyel, ami kitörölte a
sötétséget.
– Nem, mindig ezt tesszük. – Szemei ragyogtak. – Elbukunk
az érzelmek miatt, a szenvedélybe, anélkül, hogy kijavítanánk a
töréseket. Az alapunk rothadt, mindig az volt. Soha nem
zavartattuk magunkat, hogy kijavítsuk, mert eléggé kitartott… de
nem akarok már ilyen életet Alexander.
Az egész világa azzal fenyegetett porrá ég.
Mikor meglökte őt arrébb mozdult, elengedte őt, hogy
felkeljen, felvegye ruháit. Ő is összeszedte magát, időbe került,
mire megtalálta lábát, kész volt harcba menni.
Mert nem volt kész csak úgy hagyni, hogy elsétáljon tőle.
A szélörvények eltűntek, ahogy a nő mellette ült, szárnyaik

- 349 -
megint átfedték egymást, míg az óceán legsötétebb kékes-
szürkéjét nézték. – Látom az a röhejesen fiatal kölyköt, Raphaelt
– mondta Zanaya – és látom hogy mije van a hitvesével, és én
keserű, féltékeny öregasszony vagyok. – Morgott. – Ha ezt valaha
megismétled akkor megskalpollak.
Folytatta mielőtt válaszolhatott volna. – Nem haragszom az
örömükre. Ellenkezőleg, azon gondolkodom hogy miért nem
lehetett nekünk ilyen, ennyi szerelem.
Alexander megint levegőt vett, mert a nő hajlandó volt
beszélni erről. A levegő késként szúr belé. – Mindketten túl
büszkék vagyunk. Callie mondta nekem egyszer. Egyikünk sem
hajlik meg a másik előtt.
– A büszkeség semmit sem jelentett mikor haldokoltam. –
Zanaya hangja megint feszült volt, karjait térdei köré fonta,
Tűzfény opáljai fakók voltak.
– Nem – mondta Alexander, mellkasa túl szoros volt, alig
kapott levegőt. – Én vittelek az Alvó helyedre és csak arra tudtam
gondolni hogy vége, nem lesz több esélyem. A terror és pánik
amit azóta átéltem… örökre Aludni mentem volna ha nem lett
volna az unokám, hogy átvezessem életének fájdalmán.
Zanaya megfogta kezét, ujjaikat összefűzte ahogy mindig
tették. – Örülök, hogy van unokád. – Hangja rekedt volt. – Egy
olyan világba felébredni, ahol nem vagy – megszorította kezét. –
Soha nem kérek bocsánatot, hogy Aludtam. Aludnom kellett,

- 350 -
hogy meggyógyuljak az eonokon át tartó életem miatt,
biztosítsam nem őrülök meg, mint annyi társunk… de sajnálom,
hogy egyedül hagytalak Alexander.
Egyikőtök sem hajol meg a másik előtt.
Alexander több ezer évnyi létezéssel, személyiséggel harcolt,
hogy azt mondja – És én is sajnálom, hogy olyan helyzetbe
hoztalak. Hallgatnom kellett volna rád. – Ha így tesz, akkor talán
a nő beleegyezett volna, hogy együtt aludjanak, akár egy rövidebb
Alvással. De elutasította, hogy figyeljen rá és végtelen ezer évekre
elvesztette őt.
Zanaya meglepetten nevetett. – Nézd, mennyire érettek
vagyunk. – Sóhajtott, fejét a vállára hajtotta, és körülöttük a
tengeri madarak saját dolgukkal foglalkoztak, úgy dönthettek
Zanaya és Alexander csak két extrán nagy madár.
– Nem tudom újra megtenni Zani – vallotta be Alexander,
azonnal a gyötrelmes közepébe vágott. – Nem tudlak elveszíteni.
Sem hetekre, sem hosszabb időre. Túl sokat vesztettem, túl öreg
és sérült vagyok. Egy teljes és megtámadhatatlan minket akarok.
Zanaya nem érzett sokkot a szavaitól. Pontosan tudta mit
mondjon, mert ő is ezt akarta mondani. – Mindig mi voltunk.
Senki más.
– Akkor hitvesek.
Meglepte őt, a férfira bámult. – Arkangyalok vagyunk –
mondta, hangja köves volt. – Ha hitvesek leszünk, akkor nincs

- 351 -
döntés, hogy mi lesz ha megszólalnak a dobok. Ugyanazt az oldalt
támogatjuk. – Mert az ellenség őket egyként kezeli majd.
Folyékony ezüstök néztek rá. – Igen – mondta. – Zárt ajtók
mögött annyit veszekszünk amennyit akarunk, de a világ felé egy
egység vagyunk.
Zanaya egész életében azért harcolt, hogy saját maga legyen.
Túl öreg volt, hogy ne lássa miért, Rzia erőfeszítése, hogy érzelmi
börtönbe zárja, ami elől Zanaya egész életében futott. Még most,
szíve küzdött az ötlettel, hogy elválaszthatatlanul a férfié lesz,
akivel foggal és körömmel harcol ha nem ért egyet.
Mégis… nem állt ki magáért felemelkedése előtt is? –
Elutasítom, hogy borostyánba fagyjak – mormogta leginkább
magának. – Rzia rég a múltamban van. Nem vagyok gyerek, akit
keserű bosszúvággyal akart formálni.
Alexander úgy értette meg, mint kevesen a világban. – És én
többé nem vagyok az erőtlen fiú, akit mások eltaposnak. – Bár az
emlék eltompult, el volt rejtve uralmának súlya alatt, ami több
ezer éven át tartott. – Nem kell az erőbe kapaszkodnom egyetlen
sejtemmel sem.
Zanaya úgy mozdult, hogy szembe nézzenek, kifejezése heves
volt. – A hitvesek nem szakítanak, ha úgy jön. A halálig tart.
– Meghaltam, mikor zuhantál Zani. A fiamnak tett ígéret
tartott, de csak egy szál volt ami a világban tartott, ahol nem
voltál. És az meg fog törni, mikor Xander eléggé felnő. –

- 352 -
Megfogta a nyakát, a puha haj alatt. – Nem leszek a világban
hacsak nem vagy mellettem. Az elmúlt tíz évben minden
lélegzetem fájt. A tiéd vagyok.
Zanaya tekintete égett, megragadta az állát. – Az Alvás
képességem nem működik, de meggyógyul. Túl sokszor sérültem,
hogy ne tudjam ez tartós sérülés. – Egy arkangyal
magabiztossága. – De ha nem is így van, nem kívánok úgy élni,
hogy az őrület megeszi az agyam, elnyel engem. Akkor az
uralmam véget ér.
Ez volt a halhatatlanság természetes útja. – Addig nem teszem
meg kedvesem, míg meg nem ígéred, hogy Aludni fogsz. Hogy ha
nem tudok Aludni… akkor az lesz Zanaya Arkangyal vége és te
szabad leszel.
Zanaya kezét Alexander szájára nyomta, mikor meg akart
szólalni, szíve zakatolt, mint amikor a Menedékben akkor előtte
állt. Egy pillanat, ami megváltoztatta életpályája görbéjét. – Nem
most. Van egy unokád és épp csak most ébredtem. De maximum
tízezer év múlva.
Morgott. – Miért tíz? – kérdezte, mikor kezét leengedte.
– Mert ez egy ciklus az életben – mutatott rá. – Elég, hogy
szeresselek… de annyira nem, hogy elpazaroljuk, ahogy eddig
tettük. Elvesztegetni az időt mert azt hisszük van még, egy
végtelen homokóra. Össze kell törnünk a homokórát, ami csábító
ketrec, s az időhöz köt minket.

- 353 -
 Kemény szavak. Brutális igazsággal.
– És a Tanács? – tette hozzá. – Tele van Ősiekkel. Féloldalas
és rossz. Mindig kellene a fiatal és öreg egyensúlya, vagy
mozdulatlanok maradunk. Innen nincs messze az állandóság.
Alexander hosszú ideig nézett az óceánra. Zanaya nem
sértődött meg. Inkább akarja, hogy vizsgálja meg a helyzetet,
hogy biztos legyen benne hol áll. Mert ha eldöntik, hogy hitvesek,
akkor nincs visszaút. A hitvessé válás egy döntés és kockázat,
hogy ha ennek hátat fordítanak, akkor az angyalság alapvető
struktúrája törik meg.
És ők nem ilyenek voltak.
Alexander felé fordult. – Tízezer év vagy kevesebb. – Ez ígéret
volt. – És Zani, ha nem tudsz Aludni, ha a másik világba mész,
akkor kétség kívül követlek.
Zanaya azt érezte az egész világa remeg, újraformálódik. Mert
Perzsia Arkangyalának ígérete kőbe volt vésve. – Alexander,
Zanaya Arkangyal hitvese – mondta, szavai rekedtek voltak –
magamat és életemet neked adom.
Alexander szárnyai ragyogtak, szemei hevesek voltak. –
Zanaya, Alexander Arkangyal hitvese, magamat és mindenemet
neked adom. A végig Zanim. Míg már csak az egész világon
visszhangok leszünk.
Zanaya fejét rázta, ujjait a tarkóján lévő kezére zárta, ahogy
homlokát az övéhez nyomta. – A végig tábornokom. Míg az idő

- 354 -
maga meg nem áll.

- 355 -
 43. fejezet

Alexander szemtől szembe lebegett Zanayával ott, ahol el

kellett válniuk. Nem akarta otthagyni őt, mikor a köztük lévő
kötelék új és törékeny volt, de arkangyal volt, ahogy a nő is,
voltak kötelességeik az embereik felé, hogy stabilitást és védelmet
adnak.
A háború utáni években a helyzet lecsillapodott, de a sebek
megmaradtak. Főleg a háború utáni vámpír lázadás miatt,
amikor a világon több ezer vámpír adta meg magát a
vérszomjnak a halandó lakossággal szemben.
Alexander keményen megtorolta a vámpíroknál a dolgot a
területén, türelme meghalt mikor Lijuan arra kényszerítette,
hogy gyerekeket öljön. – Akik segítettek feltartani a lázadásokat
– mondta Zanayának miután elmondta neki a történelem ezen
részét – és azok, akik erősen kontroll alatt tartották a
vérszomjukat, ők továbbra is élvezik a bizalmam.
Alexander soha nem adta azt oda könnyedén, vagy vonta
vissza. – De a többieknek nemcsak a Tanács, hanem a
társadalom bizalmát is vissza kell nyernie. Messze túl sok vámpír
gondolta, hogy újat húz a háború után és a területeden lehetnek
olyanok, akik a hatalom átadása miatt bepróbálkoznak.
– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Zanaya, kezei a

- 356 -
derekán voltak, arca bősz volt. –Még mindig kölcsön akarsz
nekem adni pár embert?
– Ameddig szükséged van rájuk. Mind izgatott egy terület
felállításában, és teljesen tisztában vagyok vele, hogy az
elvesztésüket kockáztatom. – Vigyorgott. – Hogy hibáztathatnám
őket, mikor a szívem a tiéd? Így ha időnként ajánlatokat akarsz
tenni, nem veszem halálos sértésnek. – Megragadta szívét.
Zanaya nevetése meglepett és ragyogó volt. – Azt tervezem,
hogy az embereid nagy részét ellopom Tábornok. Légy óvatos.
– Akkor megtiszteltetés lesz visszacsábítani párat.
Zanaya mosolyra ragyogott, azt mondta – Titus azt mondta
hogy ő is kölcsön adja pár megbízható emberét. – Felvonta
szemöldökét. – Nem szoktam megbízni az idegenek
ajándékaiban, de tőle jóakaratnak tartom.
– Kérdés nélkül hihetsz benne – erősítette meg Alexander. –
Titus annyira nyílt, mint az ég. Nem ravaszkodik, és tényleg egy
racionális arkangyal szomszédot akar.
– Nekem is ez az érzésem. – Zanaya a fejét rázta. – Továbbra
is lenyűgöz ez a barátság, kedvesem. Te az összes politikai
fortélyoddal, és ez a nyílt pöröly férfi.
– Őszintén tart engem. Mikor viszkettem, hogy háborút
kezdjek Raphaellel, Titus írt nekem, hogy hallotta a pletykákat,
és tiszteletteljesen idiótának hívott. – Ajkai mosolyra húzódtak. –
Hallgatnom kellett volna a barátomra.

- 357 -
 – Annyi mindent kell mondanod az életedről míg Aludtam.
– Elmondok mindent amit tudni akarsz. Most meg tudom
erősíteni, hogy ha Titus megbízik az embereiben akiket ide akar
küldeni, akkor nem árulnak el téged. Persze lehet lesznek vidám
kémek, de ez várható.
Zanaya vállai remegtek. – Van más dolog, gyanúsan vidám
volt, mikor megemlítettem, hogy Zuri és Nala második
rajparancsnokok csapatait küldöd. Van valami amit tudnom
kellene róluk?
Alexander kuncogott. – Az ikrek a nővérei, kettő a négyből, és
mindig készek beleszólni fiatalabb testvérük dolgaiba. Így
valószínűleg örül neki, hogy el lesznek foglalva a számtalan
feladattal ami egy udvar felállításával jár. És nincs jobb
kettejüknél, Zuri és Nala erős, tapasztalt harcosok, akik egy ideig
a jobb kezeid is lehetnek.
Zanaya szemei hatalmasok lettek. – Egy arkangyal négy
testvérrel? Titust egyre jobban megértem. – Felemelte kezét,
ujjaival a férfi arcához ért. – Most mennem kell hitvesem. De
nemsokára megint látlak.
Megfogta a kezét, az arcához nyomta. – Eljössz a területemre?
Most hogy megerősítettük, hogy Antonicus Alszik, bemutatnálak
Xandernek, a szívem ezen ragyogó, fiatal darabjának.
Zanija arcán nyílt öröm volt. – Jövök amint stabilizáltam a
helyzetet az új területemen. – Szenvedélyesen csókolta meg,

- 358 -
mielőtt jobbra fordult, szárnyai hazafelé vitték. De többször is
visszanézett oda ahol lebegett, nézett utána.
A szíve ketté szakadt, ahogy látta tőle távolodni, elméje az
emlékekkel bombázta, hogy veszítette el legutoljára.
Menj kedvesem. Ez mentális utasítás volt… amiben
gondoskodás volt. Minél hamarabb teljesítjük a feladatainkat,
annál hamarabb találkozhatunk.
Kurtán biccentett bár a nő onnan nem láthatta, megfordult és
a saját területe felé ment. Nem volt hosszú repülés az utat
tekintve, és sötétedés előtt megérkezett… hogy azt lássa Xander
várta a területe határán.
– Nagyapa! – Integetett neki unokája, vigyora hatalmas volt,
arca Rohanra emlékeztette őt, hogy Alexander sebzett szíve a
gyötrelemtől megrándult.
– Xander. – Úgy repült, hogy unokája mellett legyen,
szárnyaik majdnem összeértek, és azon gondolkodott ő volt-e
valaha ilyen fiatal. – Mit keresel itt? A rajoddal vagy járőrözésen?
– Nem nagyapa. Azért jöttem hogy találkozzunk. – Tekintete
nyílt volt, szíve kint.
A gyerek hezitált és csendes volt, mikor Alexanderrel először
találkozott, de ő nem hibáztatta miatta. Ő Xander számára csak
egy Rohantól származó emlék volt, és a fiú gyászolta szülei
elvesztését.
Alexander nem volt gyengéd férfi, de erőfeszítést tett, hogy a

- 359 -
fiú számára az legyen. Míg egy nap egy magán edzés keretében
Xander megtört. Alexander zokogó unokáját a karjaiba vonta, és
mikor Xander bocsánatot akart kérni, azt mondta – Soha ne kérj
bocsánatot a szeretetért Xander. Ez a képesség tart vissza, hogy
szörnyek legyünk.
A fiú aznap összetört, majd újraépítette magát.
– Ó? – mondta Alexander most. – Pontosan honnan tudtad
mikor jövök?A kémmesterem biztos nem szivárogtatta ki merre
vagyok?
Unokája nevetett a gondolatra, hogy Alexander szűkszavú
kémmestere bármit is mondott volna. – Kezdem tanulni hogy
kell a halandó eszközöket használni, amivel a repülő dolgaikat
követik. Az angyalokat nem lehet így követni, mert-
– Szerencsére – szakította félbe, hangja szilárd volt. – Nem
vagyunk a halandók játékszere. – Ebben soha nem engedne, a
világon okkal volt hierarchia.
– De – folytatta Xander – minden alkalommal, mikor fent
voltam az eszközön, akkor egy „árnyék” nyomát kerestem, amit a
halandók angyali csillanásnak neveznek a rendszerben. És én
kifejezetten egy te sebességű árnyékot kerestem. Extrém nehéz
volt, csak egy pillanatig vagy látható.
Alexander dühös akart lenni a halandó eszközökre, amik
követték az angyalokat, még ha csak kicsi időre is, de nem tudta
tönkretenni Xander örömét. – Gyere unokám – mondta tele

- 360 -
szeretettel fiának fia iránt. – Mivel megtaláltál versenyezzünk
hazáig. Fele sebességgel megyek. – Máskülönben nem lenne
verseny, a fiú még zöldfülű volt.
Xander hangosan felkiáltott, felszállt, sötét csík volt a
sötétedés során. Szárnyainak tetejét látva soha nem veszed észre
az alsó részen lévő fémet.
Alexander nevetett és felszállt utána. És arra gondolt hogy
csak tízezer évig ébren lenni megéri az ereiben, ilyen erővel.
Zanayának igaza volt, mindig az volt. Csak makacs bolond volt,
hogy tagadta előtte.
Nem lesz könnyű kedvesem. Ha az lenne már több százszor
jól csináltuk volna. Nem tettük. Ha az örökkét akarjuk, akkor
keményebben kell érte dolgozunk mint valaha. Ez az utolsó és
legfontosabb harcunk.
A nő mondta neki, ahogy hazarepültek, ismeretlenül
Cassandra jóslatát mondta: Ez alkalommal ez lesz a vég.

- 361 -
 44. fejezet

Antonicus tudta, hogy sérült. Tudta, hogy nem az arkangyal

volt, mikor felébredt-
Gondolatai töredékesek voltak.
Nem tudott visszaemlékezni miért vagy mikor ébredt fel, az
emlékek gyors szilánkok voltak az elméjében. Képek a mohó
fekete ködről. Az átható sikolyokról, kis bogarak voltak az
agyában. A véget nem érő gyötrelem.
Elfordult tőlük.
Ez a múlt volt.
Most a jövőben volt.
Kezét megfeszítette, hallotta a jég törését. Jégbe zárták, itt
hagyták a hidegben. Mind megfizetnek. Mindjük.
Már kezdett győzni, nem?
Nem lélegzett. Semmi meleg. Semmi életjel.
A nő nem érezte.
Egy kis része, ami egyszer arkangyal volt, egyszer megértette
az életet, tudta, hogy aggódnia kellene. Az angyaloknak kellett
lélegezniük. Nem halnak meg nélküle, de egy hosszú idő után
gyötrelmes volt. De Antonicus szó szerint nem vett levegőt… nem
volt benne biztos szervei működtek-e még.
Ettől elnézett.

- 362 -
 A testének állapota… nem volt optimális.
De meg tudja javítani. Tudta hogy. Elmondták neki a fekete
ködben, egy gonosz suttogás rágta át az agyáig, ahogy haldokló
halandók sikítottak és csak sikítottak.

- 363 -
 45. fejezet

Zuri és Nala annyira tehetségesnek és megbízhatónak

bizonyult, mint Alexander mondta. Egyben ismerősek voltak
Zanaya területével, segítettek a figyelésében, mikor Titus a
kontinens déli részén volt, és ők nagylelkűen megosztották
tudásukat Zanayával.
– Egy áthelyezésre nyitottak vagytok? – kérdezte egy hónappal
uralkodása kezdete után. – Alexander nem veszi bántásnak, ha
így szeretnétek és én sem veszem bántásnak ha nem. A választás
teljesen a tiétek. – Volt egy másik gondolata. – Vagy talán nem
szeretnétek ennyire közel maradni Titushoz?
Vad nevetést kapott a két gyönyörű harcostól, kiknek hosszú
fekete haja és éles mandulavágású szemeik voltak drámai
arccsontokkal, bőrük gazdag barna és szárnyaik borostyán
árnyalatú krémszín, amibe zöld, az elsődleges tollakon pedig
ragyogó jáde keveredett. – Szeretnénk többet meglátogatni. A
bátyánk ennek ellenére örömmel megszabadulna tőlünk –
mondta Zuri. – Mi egy ráragadt nyavalya vagyunk.
Nala, a csendesebb iker bólintott. – Szegény öcsénk. A nővérei
ostromolják, akik szeretik őt és azt hiszik jobban tudják. –
Vigyorgott. – Nem tehetünk róla. Nekünk mindig a kisöcsénk
marad, akit babaként hordtunk.

- 364 -
 Zanaya nem tudta elképzelni milyen lehet mikor ennyi testvér
ilyen nyíltan szeret. És Titus minden morgása a testvéreiről,
büszkén morgott, mikor látogatóban volt és elmondta neki
mennyire értékeli a nővéreit. Nem tévesztette el a tényt, hogy
több órát is eltöltött velük, szabad akaratából.
A kötelékükben látta, hogy Alexandernek mije volt Osirissel,
és gyászolt kedvese miatt. – Meggondoljátok? – kérdezte Nalát és
Zurit.
Az ikrek egymásra néztek, bólintottak. – Nem kell,
megtiszteltetés maradnunk. – Mindkét angyal fél térdre
ereszkedett sima mozgással, egyforma szárnyaik átfedték
egymást. – Soha nem voltunk részesei egy udvar felépítésének, és
ezt az oldalán megtenni Zanaya úrnő, egy álom. Csak beszélnünk
kell az urunkkal és megkapni a hivatalos hozzájárulását.
Zanaya nem kért ilyen díszes megtisztelő jelenetet az
embereitől, de értékelte a formális meghajlást, ami saját döntés
volt. – Nem lehetnének jobb rajparancsnokok az oldalamon –
mondta, majd feléjük nyújtotta kezeit.
Ők elfogadták az ajánlatot, felkeltek, és a beszélgetés többi
része az udvarral kapcsolatos volt. Az udvar még csekély volt.
Zanaya régi udvarából senki nem volt ébren, vagy életben.
Csak hárman tértek eddig vissza hozzá.
Egy csekély szám, gondolta, ahogy a magas erkélyen állva az
égre nézett, mikor egy karcsú angyal lőtt ki Alexander területe

- 365 -
felé. A küldöncnek most adta át levelét hitvesének, amiben az
ikrek szerződésének áthelyezését kéri. Persze ez egyáltalán nem
volt hivatalos. Igazából remélte vidámsága a hűségük
megnyerésében megnevetteti majd. Szerette, mikor tábornoka
nevetett.
Mosolya eltompult, mikor arra gondolt ez a sérült terület az
övé volt. – Auri – mormogta. – Nagyon örülnék ha felébrednél
barátom. – Már használta a képernyő eszközt, hogy beszéljen a
karcsú barna hajú nővel, az angyalok Történészével és
Könyvtárosával, Jessamy átnézte az összes elérhető feljegyzést, és
elmondta neki sem Aureline sem Meher nem ébredt fel, míg
Zanaya aludt.
– Sajnálom Zanaya Arkangyal – mondta Jessamy, a kedvesség
benne vele született volt, lehetetlen volt nem megbízni benne
minden szinten – de a feljegyzések a legjobb esetben is
összeférceltek. Hogy addig visszamenjek, az öregek emlékeire
kell hagyatkoznom, akik a releváns időben ébren voltak.
– Ennyire számítottam – mondta, tudta nagyon sokat Aludt.
– Amit mondhatok – tette hozzá Jessamy – azért van, mert
Aureline és Meher annyira erős volt, hogy a jobb kezed és a
harmadikod voltak, az ébredésüket észrevették volna. A Tanács
nem szerette az ilyen erős angyalokat hagyni úgy tenni ahogy
akarták.
Zanaya nagyon megértette, emlékezett rá hogy az öreg

- 366 -
arkangyalok sólymokként figyelték Alexandert a felemelkedése
előtt. Talán akkor ő fiatal volt, de volt szeme és füle. És a férfi volt
az érdeklődése és megszállottsága.
– Nos – foglalta össze Jessamy – eléggé valószínűtlen, hogy
felébredtek míg Aludt.
Zanaya örömtelin kapcsolta ki a képernyőt. Még nem szokott
hozzá a kommunikáció ezen formájához, és elméje még küzdött a
koncepcióval, de nem vitatkozott hasznosságával.
Annyira, hogy megkérte Nalát tanítsa meg használni ezt. Ez
erőfeszítésbe került, de most már egyedül is tudott közvetlen
hívást kezdeni. Beütötte kedvenc emberének nevét és elég hamar,
nyersen és helyesen betöltötte a képernyőt.
– Utálom ezt az eszközt – mormogta mogorván Alexander.
– Mert öreg ember vagy, Tábornok.
Alexander összevonta szemeit. – Úgy látom az ikrek szokásos
jó hatásukkal voltak rád.
A nevetés benne táncolt, tenyerét a képernyőre nyomta.
Alexander is ezt tette, kifejezés ellágyult. – Van valami az
elmédben, Zani.
Ó, a férfi túl jól ismerte. Leejtette tenyerét ismerős és csendes
kommunikációjuk után, azt mondta – Tudod, hogy egy arkangyal
fel tud-e ébreszteni valakit, akivel van köteléke?
– Aurelinere és Meherre gondolsz?
– Jó lenne, ha a jobb kezem és a harmadikom mellettem

- 367 -
lenne, mikor újjáépítem az udvarom. Az ikrek azt mondták, hogy
nem érzik ezen pozíciókat magukhoz illőnek, és egyet kell
értenem velük, ragyogó rajparancsnokok és ez az erősségük.
Alexander sóhajtott. – Elloptad őket, nem?
– Biztos vagyok benne, hogy ötletem sincs mire gondolsz. Ó,
és nemsokára egy küldönc látogat meg.
Karjait összevonta, de ajkai mosolyogtak, azt mondta – Nem
tudok válaszolni a kérdésedre az arkangyalokról, de azt
elmondhatom, hogy engem durván ébresztett fel Raphael
Heteinek egyike és az ő párja.
Zanaya szája tátva maradt. – Komolyan, viccelsz? –
Megzavarni egy arkangyalt az Alvásában halálbüntetést vont
maga után.
– Nem, szükséges volt. Lijuan.
Zanaya visszhangozta morgását. – Ó.
– De – mondta Alexander – az én esetemben sikerült
megtalálni a helyet ahol Aludtam, majd sértéseket kiáltottak
felém, míg fel nem ébredtem. Kiderült az Alvók hallják az ilyen
sértéseket, mikor azok pont felettük történnek. – Szórakozott
nevetés cáfolta meg komoly hangját. – Találkoznod kell
Naasirral, ő egy a maga fajából. – Mosolya eltompult. – Az
egyetlen kiméra az egész világon.
– Túlélte?
– Több annál. Kivirágzott. Osiris ujjongana. – Fejét lehajtotta,

- 368 -
kezével hajába túrt. – De Naasir nem az lenne aki, ha a bátyám
sötét gondoskodásában nőtt volna fel. A Naasir akit ma ismerünk
szeretetben és szabadságban nőtt fel, nem megkínozva és egy
ketrecben éhezve, ő Raphael udvarának szeretet tagja, és Raphael
jobb keze mintha az apja lenne.
Utálta a régi gyászt a szemeiben, és utálta a bátyját azért, amit
neki okozott, Zanaya nem kérdezett a témáról többet. –
Nemsokára meg tudlak látogatni. Az ikrek tartják az erődöm míg
távol leszek. És… fájok érted.
Alexander álla megfeszült. – Rólad álmodom. Mindig mikor
becsukom a szemem.
Szemei égtek, torka nyers volt.
Ők ketten elköszönés nélkül bontották a vonalat. Soha nem
köszönnek el megint. Létezésük során először úgy döntöttek
félreteszik makacsságukat, hogy dolgozzanak szerelmükön.
Ellépett a képernyőtől, mert a szükség hogy tartsa a férfit
szoros dolog volt benne, arra gondolt amit mondott. Mert a dolog
az volt, hogy ő ismerte jobb keze és harmadika Alvóhelyét. Ő
segített létrehozni.
– Segítesz egy helyet találni ahol senki sem zavar meg, még ha
a föld remeg és fel is nyílik? – Auri szemei, ismerősek és szeretett
áttetsző barnák, tompák és sérültek voltak babája elvesztése
miatt, a veszteség még gyötrelmesebb volt, mikor a terhesség
annyira későn jött. Auri érezte a babát a hasában mozogni,

- 369 -
mielőtt gyermeke örökre elcsendesedett.
Zanaya ott volt mikor Auri szült, babája túl nagy volt, hogy
máshogy kijöjjön. Tartotta a kicsi, annyira kicsi testet a
karjaiban, könnyek folytak végig arcán, ahogy megcsókolta a
kisfiú homlokát, a gyerek bőre kék volt, még ha anyjában is volt.
És utána tartotta Aurit és Mehert, míg addig sírtak, hogy nem
maradt könnyük.
Auri döntése, hogy Aludni megy nem volt meglepő. És Meher
mindig Auri után ment, ő volt a nap, ami körül keringett.
Zanaya talált nekik egy biztos helyet. A baba nem feküdt
mellettük. Azt választották hogy hamvait szétszórják Zanaya
területén egy erdőben, eggyé vált a fákkal, nőtt, ahogy életében
nem volt lehetősége nőni.
Zanaya az első Alvása előttig végig figyelte az erdőt, és
legnagyobb örömére túlélte az őt követő arkangyalokat, fái
magasak és erősek voltak. Auti boldog lesz, hogy láthatja. Zanaya
megígérte legjobb barátjának, hogy nem zavarja pihenését,
hacsak nincs más választása, és a világ olyan hely lett, amit
Aureline látni szeretne.
Az előtte lévő képernyőre nézett, megfontolta az eszközöket
amik az égben repültek és a földön jártak, az épületek, amik
elérték a felhőket, és azt gondolta Auri le lesz nyűgözve. És
Zanayának a legmélyebb szinten volt rá szüksége.
Titus annyit tett a föld gyógyulásáért, de sérült maradt, nem az

- 370 -
újjászületettek, hanem Charisemnon visszaélő uralma miatt. A
lakosság megtizedelődött, és a termények sem voltak jobbak.
Mindezen években a lakosság küzdött, hogy visszakapja ami az
övé.
– Ők erősek – mondta Titus, mikor két nappal ezelőtt a
határon találkoztak, megbeszélték az újjászületettnek tűnő
megjelenést Titus területének végén. – De nem facsarhatsz ki
mindent, és ők már annyit adtak arkangyaluknak, hogy szinte
sivataggá váltak.
Úgy nézett, mintha Charisemnont újra meg újra meg akarná
ölni. – A sebek ott vannak, és attól tartok fertőződtek. A jelenlegi
hírek nem kedvezőek, azt hittem kiirtottuk Lijuan mérgét.
– Biztos vagy abban, hogy ez egy újjászületett?
– Minden jel erre mutat, de úgy tűnik egyetlen lény az. Az
embereim képesek lesznek hamarosan levadászni.
Zanaya remélte, hogy ez igaz lesz és hogy az újjászületett nem
hatol be a területére. Az emberei eleget szenvedtek. – Auri is
szenvedett – mormogta magának. – Jogom van-e felébreszteni?
Az Alvás meggyógyította a fizikai fájdalmat. Talán a szívét is.
És… Aurie soha nem haragudna meg, ha megkérdezi, nem mikor
egy örökkévalóság telt el, mióta ő és Meher itt hagyták a világot.

- 371 -
 46. fejezet

Titus leguggolt, hogy megvizsgálja a testet a lábánál. Az az

újjászületettek jelét hordozta, rothadó zöld árnyalat a húson,
vörös a szemfehérben, a körmök karmokká váltak, ami sokaknál
megjelent, de nem mindenkinél.
– Egyedüli probléma – mondta jobb keze Tzadiq – hogy
halott. Lefejezés vagy égetés nélkül. – Vállat vont. – Nem nagy
probléma.
– De zavaró, mert kérdéseket vet fel. – Titus kardja
markolatával lökte szegény teremtényt a hátára, hogy
megvizsgálja. Nem használt extra erőt, ez a személy valaki lánya
vagy felesége volt, mielőtt áldozata lett a csapásnak és nem felelt
azért, ami vele történt. – Az egyedüli jel egyetlen harapás a
nyakán. – Tiszta, rendezett, tökéletes lenyomata a fogaknak.
– Szerintem kicsit túl sok kontrollt mutat. – A nap sütött
Tzadiq tar koponyájára. – Az újjászületettek veszett kutyaként
csámcsognak az áldozataikon.
Titus bólintott, neki is ez volt az elméjében. A ragadozók, akik
kontrollálták impulzusaikat és képességeiket messze
veszélyesebbek voltak, mint az agyatlan bestiák, akiket csak az
étel falása vonzott.
– El kellene vinnünk a testet a gyógyítókhoz? – kérdezte

- 372 -
Tzadiq.
– Nem. A gyógyítók repüljenek ide megvizsgálni. – Titus nem
akarta, hogy bármilyen fertőzés elterjedjen.
A testre bámult, egy kicsit ismerős volt neki, de a halandó nem
olyan volt, akit ismert volna. Ennek ellenére nem az arca volt
ismerős. Hanem… Élesen fújta ki a levegőt, képtelen volt válaszát
megmondani. – Kérd meg a gyógyítókat, hogy nézzék meg a lény
agyát más volt-e mint a többi újjászületettnek. – Titusnak ötlete
sem volt mi történt, de ez nem volt normális. – Biztosítsd, hogy
őrök vigyázzák a testet. A lény talán ismeretlen fázisban van. A
legutolsó amire szükségünk van hogy felkeljen és támadjon.
Tzadiq bólintott, ködzöld szemei találkoztak Tituséval a test
felett. – Észrevetted a haladását?
Titus bólintott. – Nem lehet eltéveszteni. – Ez volt eddig a
legfurcsább találat, de csapatai kivégezték a gyenge és beteges
újjászületetteket az elmúlt hetekben, az első területének
legdélibb részéhez volt közel. Utána új újjászületettek eléggé
északon jelentek meg.
Mintha az újjászületett, aki a többit alkotta egy speciális
irányba haladt volna.
– Lehet Charisemnonhoz van köze – mormogta Titus. – Bármi
jele egy újjászületett angyalnak? – Olyan abnormális eset,
aminek létezésére senki sem számított. – Talán próbál oda
eljutni ami egyszer az otthona volt.

- 373 -
 Tzadiq a fejét rázta. – De erre sincs bizonyíték. Semmink
sincs.
Titus felegyenesedett, gondolatai bőszek voltak, Tzadiq vele
egyenesedett fel, mindketten nagy, széles vállú, izmos férfiak
voltak, de az erő semmit sem jelentett egy sunyi és ravasz
behatolóval szemben. – Figyelmeztetem Zanayát. – Bármi is volt
a lény, az most még messze volt tőle, de minden öléssel erőre
kapott.
Lehetséges, hogy a Nílus Királynőjének új területén meg kell
majd küzdenie a csapással.

- 374 -
 47. fejezet

Zanaya döntése szerint akart cselekedni, hogy a következő két

napban felébressze Aurelinet és Mehert, de miután megkapta az
üzenetet az ismeretlen újjászületett tevékenységről, helyette
Titushoz repült. Ők ketten együtt átfésülték a hatalmas területet,
keresték a lény útjának jeleit.
Egyikük sem talált semmit… de Zanaya olyan éteri érzés
pulzálását érezte, ami nem volt az övé. Fű súrlódott a bőrének
mikor magasan az égben volt, ragyogó fémes vérroham a
testében, kosz a körmei alatt. És akkor figyelmeztetés nélkül
érzett egy csavarást a száltól, ami Antonicus sírjához vezette.
Leszállt, szíve zakatolt, ahogy készen állt szembenézni egy félig
rothadt arkangyal ébredésével… de nem volt körülötte semmi,
csak a lengő fű és finom levelű fák. A szál is megtört. Vagy
kioldódott mert nem találta meg amit akart?
Mikor Titus leszállt mellé úgy döntött megbízik benne az
információval, hogy elment megnézni Antonicus nyughelyét, és
miért. – Lijuan egy darabját bennem hagyta – szűrte fogai közül
a végén.
Titus grimaszolt. – Látom Zan. – Titushoz mérten finoman a
szemei felé bólintott.
Álla megfeszült, átkok akartak megszökni ajkaiból, sziszegve

- 375 -
fújta ki a levegőt. – Ezen a területen alapos szűréssel kell
átmennünk, és megint meg kell néznem a kőhalmot.
– Az utóbbit meg tudom csinálni. – Titus feltartotta kezét,
mikor ellenkezni akart. – Te most egy terület felállításának
közepén vagy, míg az enyém stabil. És ha Antonicus felkelt, míg
nem önmaga, az mindünkre hatással van.
Hogy Alexanderen kívül más arkangyalban is megbízzon az
nem volt könnyű Zanayának. De volt egy becsületesség Titusban,
ami napként ragyogott. Így bólintott. – Remélem azt látod Alszik
Titus, és amit érzek az semmi, csak egy szokottnál okosabb
újjászületett.
***
Megbeszélése Titussal volt az elméjében, mikor végre afelé
tartott, ahol Aureline és Meher pihent. Úgy időzítette utazását,
hogy az este legsötétebb órájában érkezzen, így senki sem látta. Ő
a Tanács azon tagja volt, akinek nem volt ragyogása, de a színei
elfedték az éjjeli órákon. Szellem volt, a fehér pöttyöket a
szárnyain a magasból könnyű volt csillagoknak nézni.
A magas légkörben maradt a felhők felett, míg el nem érte a
Nílusa gazdag vizeit, ahol Auri és Meher Aludt. Akkoriban a
terület lakatlan volt a veszélyes földrajza miatt. Örömmel látta,
hogy a civilizáció tavaszán is a mai napig érintetlen maradt.
A folyó felett lebegett, szélörvény erejét használta, hogy arrébb
nyomja a vizet, létrehozva egy csatornát le fagyos szívéig. Leszállt

- 376 -
utána a csatornába, míg a víz körülötte örvénylett, egy
tökéletesen kontrollált folyékony spirálkánt, precízen szállt le,
míg csizmái el nem érték a folyóágyat.
Aureline és Meher kő- és homokágy alatt Aludt. Mikor kezdték
Alvásukat, Zanaya zárta be a kőkamra ajtaját, amit arkangyali
erejét felhasználva épített, azonban elég erősek voltak, hogy a
segítsége nélkül áttörjenek és felemelkedjenek. Segítsége nélkül
nedvesek lennének, de elég idősek voltak, hogy a levegőt addig
visszatartsák.
Nem akarta feltörni a folyóágyat ha nem akarnak felkelni,
kezét a köves felületre tette és erejét használva jobb kezének
elméjébe beszélt. Auri, felkelsz? A világ érdekes hely, ígérem.
Volt egy háború, egy Zuhatag és még Cassandra is felébredt.
Most a segítséged kell az újjáépítéshez.
Végtelen csendes kapott.
Zanaya feltekerte mentális hangerejét a maximumra és
ismételte szavait, miközben hozzátett pár dolgokat, olyanokat,
amik meglepő és kíváncsiságot ébresztő információk voltak,
annak érdekében hogy barátját kicsábítsa az alvásból.
Aucs Zan. Egy ismerős hang, ami visszarohant hozzá. Miért
kiabálsz?
Zanaya tompított hangján. Sokáig Aludtál. Nem voltam biztos
benne, hogy nem süketültél meg.
Nem vagy vicces barátom, volt a morgó válasz, az Alvás nehéz

- 377 -
volt Aureline hangjában. Azt mondtad egy arkangyal felkeltette
a hullákat?
És nem ez volt a legfurcsább dolog ami történt. Engem
múmiává változtatott. Bárcsak kitörhetném a nyakát, de a
többiek már végeztek vele.
Múmiává? Aureline ébernek hangzott. Megtartottad az
ígéreted, hogy a világ érdekes hely.
Auri? Arra kérlek, hogy légy a jobb kezem, de csak ha a
szíved sebe többé nem vérzik
Az még létezik. Mindig fog. De… a szélek többé nem tépettek.
Fájdalom volt a hangjában, de többé nem megtört gyötrelem,
amit Zanya azelőtt hallott, hogy Aludni tért. Had lássam hogy
Meher fel szeretne-e kelni. Ha nem, akkor maradok vele. Dühös
leszel miatta Zan?
Soha Auri. Soha nem veled. De Mehert minden lélegzetemmel
átkozni fogom.
Á, akkor nincs változás.
Forrón mosolygott, várt, hogy jobb keze a szerelmével
beszéljen.
A válasz, mikor megérkezett, Meher mély hangján jött. Zan,
múmiává változtattak?
Persze, hogy erre koncentrált. Talán ez volt a sorosom, mint a
Nílus Királynője. Végül is az emberei találták fel a mumifikálást.
Mindketten horkantva nevettek, a hang annyira szeretett volt,

- 378 -
hogy vigyorgott miatta.
Felkelünk Zan, mondta Auri, miután levegőt kaptak. Időbe
telik... Nehéznek… érzem magam. Mintha ez délutáni alvásból
ébrednék, ami túl hosszú és mély volt. Eonokat Aludtunk, nem?
Igen. Hagyta, hogy Auri pontosan maga fedezze fel mennyit
aludtak, mikor felkelnek és működnek. Amennyire szükséged
van barátom. Alexander figyelmeztet, ha bármi baj lenne, ami a
figyelmemet követeli. Egyébként maradok.
Persze te és Alexander egy egység vagytok. Auri szavaiban
nem volt meglepődés. De mondtál valamit Cassandra
ébredéséről?
Nos…
Várj, várj. Auri nevetett. Majd elmondod, ha teljesen ébren
vagyok.
Öröm volt a vérében, Zanaya megállt a Nílus alján, figyelme a
folyót tápláló vízen volt, ami lehetett volna a vére, annyira a része
volt. Ahova a Nílus folyt, gazdag zöldet és termő földeket hagyott
hátra, ennek nagylelkűsége nélkül ez a terület száraz és élettelen
lenne.
Zanaya hosszan szívta be a levegőt, benne volt a folyó földes
illata.
Alexander gyakran ugratta, hogy a Nílust jobban szerette nála.
Soha nem lenne igaz, a férfit még a létezésnél is jobban szerette,
és ez alkalommal jól csinálják.

- 379 -
 Egy nyaggató hang szellemszerűen hangzott a fejében anyja
hangján, ami kétségeit és passzív félreállítását hangoztatta. Több
ezer éven át nem sikerült nekik. Most mi változna?
– Hogy elfogadjuk, hogy meghalhatunk – mondta ki
hangosan, mert szükséges volt.
Ő és fajából a hasonlóak nem volt hozzászokva az idő
koncepciójához. Nekik a halandók élettartama nem volt egy
pillanat. És mégis… Látta hogy harcoltak a halandók bátran és
szenvedélyes hittel, nemcsak ebben a háborúban, hanem az
ezelőttiekben. Látta bátorságukat és gyászukat.
Mind annyira átható volt, annyira nyers.
Ezelőtt az ébredése és falainak lebontása előtt, mikor volt ő
annyira nyílt az érzelmeivel a világ felé… nemcsak Alexanderrel?
Szomorúság volt benne, mikor rájött nem emlékszik.
Össze kell törnünk a homokórát, ami csábító ketrec, s az
időhöz köt minket.
Jobban igaza volt, mikor ezt mondta, mint akkor megértette
volna.
Mozgást kapott el szemével, Aureline és Meher felszállt a
vízcsatornában. Egyszerű tunika volt rajtuk, amiben pihenni
mentek, lábuk csupasz és ékszerként az egymásnak adott
borostyán, Aureliné egy fém karkötőbe volt ágyazva, ami lazán
lógott a csuklóján, Meheré egy gyűrű volt, amit soha nem vett le.
Zanaya pulzusa megugrott, torka elszorult. – Auri.

- 380 -
 Heves szeretettel ölelték meg egymást, ahogy Zanaya
visszaengedte a folyó vizét a helyére. És mikor szétváltak, akkor
megölelte Mehert is. A kapcsolatuk nem volt olyan, mint Aurival,
de mélyen tisztelte és értékelte őt, még úgy is, hogy eonokon át
megosztotta párja szívét Zanayával.
Sokan ezt nehezen fogadnák el, hogy szerelmük életében volt
ilyen dédelgetett barátság.
Alexandernek nem lenne gond.
Egy emlékeztető azon részéből, ami furcsán fiatal és
reményteli volt hosszú Alvása után. Sok okból szerette
Alexandert, az egyik, hogy elfogadta, hogy egy személy életében
több szeretet is lehet. A férfi szerette a szüleit, bátyját, és a fiát,
most az unokáját. Ő szerette Aurit és talán még Mehert is egy
kicsit.
Nem ugyanezt érezte Alexander felé, olyan szerelem nem lesz
másik, de ennek ellenére az is szeretet volt. És ez jobbá tette. –
Nem tudom leírni mennyire örülök hogy látlak.
– Még engem is? – Meher féloldalasan mosolygott.
– Téged is. – Nem tudott nem mosolyogni. – Nos Auri –
mondta, legjobb barátjára nézett – leszel megint a jobb kezem?
– Épp most ébredtem fel egy hosszú pihenésből Zan – mondta
Aureline régi angyali nyelven. – Adj egy percet. – De szemei
ragyogtak, olyan, amiről Zanaya azt hitte már nem látja. – Bár
feltételezem az, hogy meggyógyultál a múmia állapotból azt

- 381 -
jelenti ne ugrassalak vele.
– Tudnom kell a múmia sztorit – mondta Meher, vörös haja
kócos volt. – Ki tudott egy arkangyalt múmiává változtatni?
Így Zanaya elmondta barátainak a Zuhatag, a Halál
Arkangyala történetét, a háborút, ami majdnem elpusztította a
világot. A hajnal arany ujjakkal simított végig a szavannán és
félúton voltak az otthontól, mire barátai túljutottak a szájtátós
sokkon.
Azt akarta, hogy a világ szépségéről is tudjanak, ne csak a
sötétségről, leszállt egy hegyi réten. Területei messze voltak a lent
lévő vad szépségtől, míg egy kis fém és üveg város ragyogott a
távolban. Charisemnon elfojtotta embereit, így a területen nem
volt olyan ragyogó város, mint Titusén, de Zanaya már elindított
terveket, hogy felszámolja a károkat.
Azonban nem a városokról, hanem gondoskodásról szólt.
Ekkora erőfeszítést tett, hogy rehabilitálja a tájat is, amik,
Charisemnon kontrollálatlan angyal barátainak vadászatai miatt
kárt szenvedtek. Nemsokára a bántott területek is vad élettel és
energiával virágoznak majd.
– Otthon – mormogta. – Otthon vagyunk.
Egy pulzálás volt benne, messzi és távoli. Nem az övé.
Aureline élesen szívta be ekkor a levegőt. – Zan, a szemeid
színt váltottak.
Átkozott Lijuan!

- 382 -
 – Később megmagyarázom – mondta, majd lassú körben
megfordult… de folyton Titus födje felé kötött ki.
Bármit is érzett, az tovább mozgott Afrikában.

- 383 -
 48. fejezet

Titus nem szerette a hideget. Annyiszor mondta már

Sharinenek.
A nő imádta a havat, mióta hosszú időt töltött a Menedékben,
odahajolt, hogy csókot nyomjon az arcára. A gondoskodás
megolvasztotta belsőjét. – Nemsokára otthon leszünk. – A
szárnyai ragyogó indigók voltak, amibe csillogó arany keveredett
a végtelen havas tájon.
– Igen, alig várom, hogy elmenjek innen. – Ezzel a céllal az
elméjében kezdte leverni a havat a kőhalomról, ami Antonicus
Alvó helye volt… és talán sírja.
Sharine csatlakozott hozzá, egyikük sem akarta képességét
használni, hogy véletlenül sérülést okozzon. Köszönhetően
Sharine előrelátásának, mindkettőjükön kesztyű volt. Mégis elég
ideig tartott, hogy morgott a lábujjai zsibbadni kezdtek.
Szeretője, a szíve azt mondta – Engedek neked egy kád vizet
amint hazaértünk. – Komisz mosolya volt, amiről a világ nem
hinné el, hogy a nagyrabecsült Kolibritől származik.
Titus jobban tudta. – És egyszer még azt hittem, hogy
megfontolt és testi dolgokon túl vagy. A fagyott ujjaimig meg
vagyok lepve – morogta áldühvel, imádta komiszságát,
amennyire a többi részét is. És tudja, hogy azért mondta ezt,

- 384 -
mert ő is érezte a férfi nagy aggodalmát: ez a hely rossznak
érződött.
A nő gondoskodásának melegét közel tartotta, visszatért hogy
megtisztítsa a kőhalmot, örült, hogy jeges fehér nem esett most
az égből. Már így is elég volt itt.
– Nem látom jelét a zavarnak – mondta Sharine amint
megvoltak, szemei élesek és tiszták. – Te mit látsz, kedvesem?
– Semmi nyilvánvalót. – Titus a homlokát ráncolta, teljesen
megkerülte a kőhalmot. – Nincs sérülés a pecsétjeinken, sem
jele, hogy valaki kitört volna.
– Az arkangyalok nem a finomságaikról híresek mikor
felkelnek.
– Hmm. – Nem volt benne biztos, hogy a hely miért zavarta
őt, mikor pontosan olyan volt, mint mikor rutinrepüléssel jött
erre, azt mondta – Nézzük meg az egész szigetet.
De mikor Sharine el akart válni tőle, megfogta karcsú kezét. –
Együtt Shari. Itt valami nem jó.
A nő fehér pamacsokban fújta ki a levegőt. – El kell ismerni
hogy a tarkómon felállnak a pihék.
De az egész szigetet átkutatták, semmi jele nem volt
törmeléknek, sem jele a kőhalom alatt nyújtózó arkangyalnak és
felkelő diadalának.
– Nézd Titus.
Mikor követte az irányt ahova keze mutatott, kis folt

- 385 -
zöldesfekete folyadékot látott, ami megfagyott. A gyomra
megfeszült. – Újjászületettek színe. Mintha az egyik lény hányt
volna.
– A méretéből ítélve könnyen lehet tengeri madár piszka –
mutatott rá Sharine. – Megpróbálhatunk mintát venni a teszthez,
de az újjászületett minták mindig elrothadtak, nem volt
semmilyen specifikációja. Illium elmagyarázta a DNS fogalmát és
azt mondja az újjászületett folyamat javíthatatlanul átalakítja az
anyagot, ami azzá tesz minket akik vagyunk.
– Ezt én is hallottam. Ennek ellenére nem árt mintát venni,
Antonicus arkangyal volt végül is. Talán nem ugyanúgy reagált
Lijuan gonoszságára.
Sharine bólintott, kivett egy mintagyűjtő konténert a zsebből,
ami repülő kabátjában volt, s Illiumtól kapta. – Mivel most már
kalandor vagy anyám – mondta kékszárnyú fia vigyorogva.
A sima barna bőr segélyes volt, illett Sharine karcsú alakjára.
De fia tudta ugyanolyan örömmel hordaná, ha nem illene rá.
Mert Sharine tudta hogy szeressen és szerette a fiát.
Ahogy Titus is. Illiumot nehezen lehetett nem szeretni.
– Feltételezem – mondta Sharine miután mintát vettek – az
egyedüli lehetőség, hogy biztosak legyünk, ledöntjük és
belenézünk.
Titus grimaszolt. – Megzavarni egy pihenő arkangyalt ok
nélkül becstelenség, akár háború. – Főleg mikor egy arkangyal

- 386 -
ennyire megsérült. – Ezt nem tehetem meg magam, kell az egész
Tanács támogatása. Mert ha úgy találom, hogy hidegen fekszik
ahol hagytuk, akkor bizalmatlanságot és agressziót okozok.
– Mert ha Titus, Dél-Afrika Arkangyala ilyen durván
megzavarja egy arkangyal Alvását, akkor ki akadályozza meg,
hogy mással is ezt tenné? – mormogta Sharine.
– Érted Shari. – Titus nem olyan férfi volt, aki elment a
problémától, de simán cselekedni, akkor messze nagyobb gondot
okozna. A világuk alig gyógyult meg a háború után. Nem volt
szükség újra. – Hazamegyünk és összeszedem a Tanácsot.
***
A megbeszélés online volt, úgy ment mint várta. Nem volt
konszenzus. Főleg mikor Titus felfedte, hogy tudósai a teszteket
nem meggyőzőnek tartották. Az anyag erősen szennyeződött
mielőtt megfagyott, és könnyen lehetett egy bomló osztriga, amit
kimosott a vihar a partra, vagy egy újjászületett.
Aegaeon, és meglepetésre, Qin nem akarta további bizonyíték
miatt az Ősit megzavarni.
Neha csatlakozott hozzájuk. – Egyet kell értenem – mondta
arca feszes volt, megint nem volt jele a szárinak, amit a Tanács
gyűlésein hordott, azonban egy vékony ragyogó narancs kígyó
volt a nyaklánca.
A lény kiöltötte nyelvét, mikor azt mondta – Ha egy kis
zavarra azzal reagálunk, hogy kiássuk Antonicust, akkor soha

- 387 -
nem tud pihenni.
Igaza van, mondta mentálisan Titus Zanayának és
Alexandernek. Eléggé fáj elismernem.
Igen. Hallatszott Zanaya hangja. Zavarni, mikor csendben
fekszik, és mégis, nem gondolnám ezt, ha nem érezném a
rettenetes sötétséget kimászni mikor közel vagyok.
Megelégszel, ha figyelsz és vársz?
Zanaya kurtán bólintott, míg a megbeszélés ment tovább
körülöttük. És vadászok, tette hozzá. Van valami a területeden,
ami az enyém felé halad. Egyikünk sem engedheti le a védelmét.
Ha kell még raj, vagy hogy csatlakozzak a vadászathoz,
mondta Alexander, akkor csak kérned kell.
Talán megtesszük barátom. De most nincs kitörés. Amire
vadászunk az egy ravasz lény.
A megbeszélés ezután véget ért. Titus látta, hogy Neha ajkai
szétváltak, biztos volt benne hogy India Arkangyal mondani akart
valamit, de a nő becsukta száját és kijelentkezett.
A Tanács ülése véget ért.

- 388 -
 49. fejezet

Antonicus eldobta étele utolsó darabját, és érezte, igaz

erejének nyújtózó ébredését. Egy arkangyal erejét. Végre.
Szánalmasan gyenge volt, mikor kimászott a hideg sírból
ahova úgynevezett társai eltemették őt. De okos volt, nem? Nem
csinált showműsort, megmaradt erejének apró részeit használta,
hogy csatornát vájjon az óceánba, mielőtt visszaúszott volna a
partra, hogy összegyűjtse erejét.
Nem volt nyoma zavarnak. Semmi jele ébredésének, ami
figyelmezteti ellenségeit.
Szinte érezte még ahogy a jéghideg víz a szájába és orrába
folyt, körbefogta torkát, égette szemeit. A hideg óriási volt.
Tudta… de nem érezte. Nem is fulladt meg. Nem halt meg.
Mert már halott vagy Antonicus. Suttogott egy hang mélyen
az elméjéből.
Kezeivel hajába túrt, felordított egy „Nem”-et, a körülötte lévő
csendes erdőben, míg áldozata alatta rángott. Kihúzta kardját,
levágta a fejét. Antonicus óvatosan gyűjtött energiát, csak
bizonyos újjászületetteket hozott létre.
Ez… zavarta először, mikor érezte az sóvárgást, hogy megossza
a benne lévő sötétséget, létrehozzon olyanokat, mint ő. Látott
pillanatképeket a csoszogó, agyatlan lényekről, egy arkangyalról,

- 389 -
kinek ereje a halál volt. És ez volt az, amikor megértette: ez volt
az erő. És ő nem volt egyike Lijuan csoszogó lényeinek, nem,
Antonicus arkangyal volt. A ribanc nem hozott létre belőle
újjászületettet. Ellopta az erejét, ő lett az újjászületettek mestere.
De Antonicus újjászületettjei jobbak voltak. Az egyedüli célja
az volt, hogy túltolja magát az erő határán.
Nem fog hazudni. Aggasztotta, mikor az elemek nem
visszhangozták ébredését, bár a csend az előnyére vált. A víz nem
forrt, az ég nem vált a virágok sötét lilájává, amik az emberei
területén nőttek, kiknek arkangyala volt.
Ettől megkérdőjelezte magát, kérdés, hogy mi volt… de most
csak azt tudta, hogy túl hamar kelt fel. Az erejének kell még egy
kis idő, hogy olyan szintre gyógyuljon, mint egy arkangyalé.
Kardját a halott férfiban tisztította meg, majd eltette a hátán
lévő hüvelybe. Legalább ezt nem kellett megszereznie, a többiek
eltemették azzal, amit aznap viselt-
Elméje zúgott, elvágták a képet.
Nem követte, egyik része tudatában volt, hogy nem akarta
azon dolgokat látni, mint aznap este, még kevésbé hallani a
rémálmok sikolyait.
Egyszer, szíve talán zakatolt volna a gondolatra, de ma
mellkasa csendes volt.
Figyelmen kívül hagyta a furcsaságot, kezét megfeszítette és
mosolygott, ahogy erő kúszott a finom, zöldszínű bőre alatt. Ez

- 390 -
volt az igazi ébredése. Arkangyali ereje nem tűnt el mégsem,
ahogy a többiek is rá fognak jönni.
Antonicus, Elysium legendás városának Arkangyala
felemelkedett.

- 391 -
 50. fejezet

Furcsa mennyire lassan telt az idő, mikor messze volt

Zanijától.
Most végre eljött az idő, hogy Alexander megint láthatta őt.
Unokája addig Titus egyik erődjében vesz fel egy pozíciót, hogy
speciális képességeket tanuljon meg az ott állomásozó harcostól.
Így Alexander és Zanaya úgy döntött, hogy a nő erődjében
találkoznak. Ez elég időt ad Xandernek, hogy odaérjen, velük
maradjon, mielőtt vissza kell mennie. De Alexander úgy döntött
egy nappal megelőzi őt.
Kellett idő, hogy a hitvesével legyen.
Az ég égkék volt, mikor felszállt, a szín annyira tiszta és mély,
hogy Callie szemeire emlékeztette őt. Egyben a fiára, aki
Nadieltől született.
Két arkangyal szerelme.
Meg lehet csinálni.
A barátai szerelmi története több halandó generáción át
terjedt, ami csak Nadiel megőrülése miatt ért véget.
Amit Alexander soha nem mondott el Callienak, és tudatában
volt, hogy Zanaya ironikusan vonná fel szemöldökét ha ébren lett
volna, megpróbálta Nadielt az Alvásra rábeszélni. Védelmére
szólt, hogy csak azért tette meg, mert megpillantotta Nadiel

- 392 -
finom hanyatlását. – Az Alvás okkal létezik – mondta annak
érdekében, hogy meggyőzze barátját és arkangyal társát, hogy
vizsgálja felül viselkedését. – Semmit nem vesztesz, ha
használod.
De Nadiel értetlen volt. Nem volt dühöngő férfi, nevetett
Alexander aggodalmain, vállon csapta, és azt mondta neki, hogy
„zord Ősi” volt. Annyira fiatal és vibráló volt, haja mahagóni
arany és szemei élénk zöldek amibe kicsi kék vegyül, szíve
bátorsággal égett. Raphael színeit talán Callietól örökölte, de
vonásaiban benne volt az apja.
Annyira, hogy néha azon gondolkodott Callie hogy bírta ki.
De akkor… Xander annyira visszhangozta Rohan arcát és
viselkedését. Alexander jobban szerette őt ezért, fia élő része volt.
Ugyanez lehetett Callievel.
Azon gondolkodott, hogy Zanayával tartaniuk kellene egy kis
összejövetelt a barátaiknak a jövőben, mikor az ég kezdett
elsötétülni felette. Alexander grimaszolt. Tudta kezelni a hideget
és nedvességet, mint más angyal, de ez nem jelentette, hogy
szerette. Főleg, mikor kedvenc bőrruhája volt rajta, fekete ezüst
vonalakkal a varrásnál és csatoknál.
Harmadik embere ránézett és csak annyit mondott –
Udvarolni megy, uram? – zöldes mogyoró szemeiben csillogás
volt.
Alexander készen állt a válasszal. – Lemei említette, hogy

- 393 -
Keemat Tébornok kedvenc virága a nárcisz. Arra az esetre, ha
érdekelne a tudás.
Valerius, zömök és tartózkodó, nem igazán mutatta ki
érzelmeit, kivéve legközelebbi körével, igazán kezdett elvörösödni
természetes fakó bőre alatt. – Most kellene felszállnia –
mormogta ahogy tunikája gallérját húzta meg. – Nyűgözze le
Zanaya úrnőt a szabói pompával és hagyjon engem békén.
Alexander inkább tette ezt, készen állt, hogy Zanaya
otthonában esni fog.
De az ég nem lett zúzott színű a felhőktől, amik tele voltak
esővel. Beteges zölddé és rothadttá vált… és emlékeztetett arra,
hogy Antonicus bőre milyen volt, mikor eltemették.
Az élet úton a rothadás felé.
Megállt, lebegett az égen, keletre nézett, majd nyugatra,
északra végül délre.
Az egész ég beteg volt.
Gyomra feszes volt, megfordult és a lehető legnagyobb
sebességgel repült. Zanaya várt rá az erődje tetején és amint
leszállt azt mondta – Ez van világszerte. – Ajkai feszesek voltak,
hozzátette – Titus látta meg először, megbeszélést
kezdeményezett. Küldtem üzenetet, hogy úton vagy, így vár.
Alexander haja nedves volt az izzadságtól és szárnyai fájtak,
bólintott. – Menjünk.
De mikor az arcok kezdtek megjelenni a képernyőkön, a

- 394 -
Tanácsból ketten hiányoztak. Azonban akik helyettesítették őket
nem arkangyalok voltak, hanem akiknek volt joga a két hiányzó
arkangyal helyett beszélni.
– Elijah a kőhalom felé repül – mondta Hannah, Dél-Afrika
Arkangyalának hitvese, a férfit a Büszkeség Királyaként is
ismerték a Zuhatag után. – Konkrétan ő van a legközelebb hozzá,
aki a leggyorsabban odaér.
Hannah, művész nagy hírnévvel, volt egy zöld és fehér
festékcsík fekete loknijai között és kisebb égkék csík ében bőrén a
nyakán. Amit viselt az fehér festő köpenynek tűnt, ami felett
íveltek mély krém szárnyai. A köpenyen pöttyök voltak, csendes
tanúi, hogy mi történt ma. – Úgy hiszi fontos, hogy megtegye.
Elena Deveraux ezüstös szürke szemei nem rettentek meg,
hogy ennyi erővel nézett szembe, azt mondta – Raphael is ezt
teszi, úton volt, hogy találkozzon Elijah Arkangyallal mikor az ég
megváltozott, nem lesz messze tőle.
Majdnem fehér haját szorosan befogta, felső testét fekete
bőrkabát fedte, kifejezése bősz volt, lehetett volna egy több
évszázados tapasztalt harcos angyal. – Raphael nem akarta, hogy
Elijah Arkangyal egyedül legyen, mikor azzal a lehetőséggel
állunk szemben, hogy Antonicus Arkangyal lehet felkel.
Senki sem ellenkezett az arkangyalok tettével.
– Ezzel nincs okunk a tanácskozásra – mondta Neha, hangja
kurta volt. – Megint összegyűlünk, mikor Elijah visszatér.

- 395 -
 Alexander megnézte a másik arkangyalt. Kémmestere átadta a
pletykákat, hogy Neha egyre jobban elszakadt az udvarától, és
Alexander azon gondolkodott India Királynője azért volt rövid
velük, mert Antonicus ébredése megállította terveit az Alvásra.
Ha a jelek azt mutatják az Ősi felkelt, akkor közel sem volt
egészséges. Az ég ronda színe közel sem volt a mély lilához, ami
korábban bejelentette jelenlétét. A legjobb eset, hogy mentálisan
teljesen egészséges, csak fizikailag sérült. Ezen tudnak dolgozni,
de ha mentális szinten is sérült… az halálos lehet.
Az arkangyalok az erőszakos erőt csak vasakarattal tudták
visszatartani.
Ami Nehát illeti, nem volt nehéz látni fáradságát. Fájdalmát.
Talán Rohan elvesztése előtt nem értette volna meg
gyötrelmét, de ma tudta mit tesz egy személlyel, ha gyermekét
elveszti. Neha lánya soha nem jön vissza, ahogy Rohan sem. De
míg Alexandernek volt egy unokája, Nehának nem volt ilyen
szerencséje.
Nem. Homlokát ráncolta. Nehának volt unokahúga, nem? Akit
ő nevelt fel? Igen, már emlékezett. Mahiya hercegnő. Egy kedves
angyal, kinek szárnyai, mint a páva tollai.
Biztos voltak dolgok, amiket nem tudott Neha és Mahiya
kapcsolatáról, ha Neha egyedül volt gyászával, ahogy Alexander
kémmestere mondta.
Hangosan annyit kérdett – Van kockázata, hogy egy másik

- 396 -
Alvó ébred?
Caliane fejét rázta. – Beszéltem Jessamyval, mikor az ég
megváltozott. Azt mondta a Könyvtár feljegyzéseiben nincs
egyetlen olyan arkangyal sem, aki ilyen zavarral ébredt.
Keze keményen megfeszült kardja markolatán, amit csípőjén
hordott, ujjatlan tunikája fakó krém volt és bőrnadrágja is ilyen
árnyalatú. – Az arkangyalok milliárdnyi módon ébredhetnek fel,
de a jelek mindig csodásak és szépek. Ez… olyan hiba, hogy a
halandók félnek és elbújnak, és a halhatatlanok is hasonlóak.
– Egyben nem azok, akik Cassandrával mentek Aludni –
mondta Suyin halk hangján, míg Elena Deveraux fejét oldalra
billentette, mintha valakit hallgatna. – Antonicus volt az
egyetlen, aki ezekkel a színekkel sérült meg.
– Egyikük sem volt közel az ébredéshez, mikor én felkeltem –
tette hozzá Zanaya.
Elena Deveraux figyelme visszatért a megbeszéléshez. – A
vezető rajunk átrepült a területen, ahol Cassandra tüze megjelent
a területen, nincs zavarról jelentés – mondta. – Tudjuk, hogy
viselkedése nem jelzi a helyét, de jó ötlet volt megerősíteni.
Alexander bólintott, értékelte Raphael hitvesének és
Tornyának óvatosságát.
– Akkor Nehának igaza van. – Mondta Aegaeon. –
Találkozunk miután Elijah visszatér.
Alexander nem tévesztette el, hogy Aegaeon nem említette

- 397 -
meg Raphaelt. Nem meglepő, Aegaeont továbbra is megalázta,
hogy fia azt választotta New York Arkangyalát szolgálja, nem
pedig apja udvarához csatlakozik. Alexander teljes szimpátiát
érzett a fiatal Illium felé. Mert míg Aegaeon elfecsérelte fia
szeretetét, Raphael kiérdemelte az erős fiatal hűségét.
Most az Ősi volt az első, aki eltűnt, mikor egyetértettek a
megbeszélés beszüntetésével.
Titus maradt a képernyőn, mikor a többiek kiléptek. –
Alexander, Zan – mondta. – Nincs jelünk az újjászületettekről az
elmúlt két hétről. Talán az eredeti lény elbújt, vagy meghalt attól
a beteges módtól, ahogy az újjászületettek, akiket létrehozott.
Alexander mellett Zanaya a homlokát ráncolta. – Már nem
hiszem, hogy Antonicus. – Ezt kijelentette.
– Az ég mostani színváltásával… – Titus vállat vont. – A
jeleknek ott kellett volna lennie, ha ő lenne?
Ez jó kérdés volt. – Érzed őt, ahogy korábban, mikor a
kőhalomhoz repültünk? – kérdezte Alexander Zanayát,
tudatában, hogy megosztotta zavarba hozó képességét Titussal.
Pofát vágott. – Nem, nem mint akkor… de továbbra is random
nyújtózásokat érzek. Mindig ugyanabba az irányba mutat. –
Titusra nézett, azt mondta – Meg kell kérnelek barátom, hogy ne
veszítsd el az éberséged.
– Soha – ígérte Titus. – Nem míg meg nem erősíted, hogy
többé nem érzel semmit. Mert ha ez nem Antonicus, akkor egy

- 398 -
veszélyesen intelligens újjászületettel van dolgunk. – Balra
nézett. – Az eget látom az ablakomból. Úgy tűnik a ronda szín
kezd eltűnni. Talán kirepülök és lerázom a merevséget a
szárnyaimról.
– Még beszélünk Titus – mondta Zanaya.
Alexander bólintott elköszönésképp barátja felé, azt mondta –
Reméljük Elijah és fiatal Rafe jó hírekkel szolgál.
Mikor véget ért a megbeszélés Zanaya felé fordult. – Fiatal
Rafe?
Alexander megrándult, mutató és hüvelykujja közé fogta
orrnyergét. – Próbálom nem ezt tenni, és csak barátokkal való
beszélgetés során jön ki. Nem tudok nem Callie komisz fiaként
gondolni rá, egyszer berepült a Menedékbeli területemre és
besurrant. Baba volt még akkor.
Zanaya nevetett. – Ó, ezt a történetet el kell mondanod. Miért
tette?
– Mert úgy döntött kihívás elé állítja magát. – Kezei a derekán
voltak, fejét rázta, majd ők ketten egymás mellett mentek Zanaya
lakrészébe, elmondta neki Raphael teljes küldetését. – Okos,
bátor fiú volt. Mindig kedveltem. – Részben ezért borzadt el, mit
tett majdnem Alvása előtt.
– Nadiel és Caliane – mormogta – szeretetben nevelte, de
megtanították, hogy okos és önálló legyen. Mivel ők ketten nem
tudtak mindig együtt lenni, a fiú hozzászokott az udvarok

- 399 -
váltásához, és azt hiszem ezért van benne egy rugalmasság, ami
sokunkból hiányzik. Rettenthetetlen volt, mikor úgy hetven éves
lett önállóan repült az udvarok között.
Zanaya zihált. – Olyan fiatalon? Nadiel és Caliane szomszédok
voltak mint te meg én?
– Nem. Két terület választotta el őket. – Alexander ajkai
mosolyra húzódtak. – Az egyik az enyém volt, és a másik is egy
szövetségeshez tartozott. Mondjuk azt a fiú diszkrét kíséretet
kapott az első években, míg tiszta nem lett mind a négyünk
számára, hogy megbízható, mert követte a szabályokat és képes
volt maga gondolkodni, mikor váratlan viharral vagy ilyennel
találkozott.
– Ez miatt rájöttem – mondta Zanaya homlokát ráncolta. –
Nem sok arkangyalt ismertem gyerekként mielőtt felemelkedett.
Már látom miért van gondod az átállással. – Belökte lakosztálya
ajtaját.
Mint mindig, a szobában plüss bútorok és művészet volt, a
levegőben édes illat volt. De semmi nehéz. Az anyagok, amiket
kedvelt puha és kedves volt a bőrnek, a művészet a kinti tájat
ábrázolta: Afrika részeit kapták el vásznon, vésték ragyogóra
csiszolt fába, vagy szőtték a legnagyobb gondossággal.
Egy gyertya égett az üvegtartóban, virágzó zöld növény volt a
sarokban, míg egy kis fehér macska ugrott le az ablakból, hogy
úrnője megsimogassa. A karcsú lény méltóztatott Alexander

- 400 -
lábához dörgölőzni mielőtt kimancsolt volna a szobából. – A
Nílus Királynője és állatai – mormogta mosolyogva,
hozzászokott, hogy mindig volt macskája vagy kopója, és egyszer
vagy háromszor sólyma.
Zanaya mosolyogva csukta be a macska mögött az ajtót. –
Ötletem sincs honnan jött, de úgy döntött elfogadható vagyok. A
neve Hercegnő. Most Tábornok, vetkőzz.
Készen állt levenni izzadt ruháit, Alexander nekikezdett ahogy
utasították. Épp a kardja hüvelyének kapcsához nyúlt, mikor
Zanaya megfagyott, majd megfogta bal kezét és felemelte. – Mi
ez? – Egy gyengéd kérdés, hüvelykujja párnájával simított végig a
gyűrűn, ami ónixból és borostyánból állt, s ő az ujján viselte.
– Egy gyűrű, amit eonok óta kellett volna viselnem. – Mély
levegőt vett, ami remegett, azt kérdezte – Megbocsátasz Zani?
Soha nem akartalak megbántani, de azt tettem és ezt örökre
bánni fogom.
Túl sokáig tartott megértenie, hogy nemcsak az ő
gondolkodásmódja létezett. – De ez ott volt a fegyvereim és
ruháim közt, amiket magammal vittem, mikor Aludni mentem.
Így biztos helyen volt, védve az évszakok és évszázadok miatt.
Még egy fafejű harcos sem teljesen idióta.
Zanaya olyan sokáig nem válaszolt, hogy szíve leesett. Majd a
nő felemelte fejét, szemei ragyogtak, mint mikor erős érzelmeket
tartott vissza. Bár nem beszélt, Alexander kezét az ajkaihoz

- 401 -
emelte, és gyengéd csókot nyomott a gyűrűre.
Következő szavai gyakorlatiasak voltak… de ujjaival édes
cirógatásként ért az állához. – Rendelek ételt a konyhából, így fel
tudsz töltődni a repülésed után, és a ruhák, amiket előre küldtél
már a saját szekrényemben vannak.
Alexander csak össze akart gabalyodni vele, de tudta, hogy
igaza volt. Teljesen készen kell állnia a legrosszabb hírekre a két
arkangyaltól, akik mentek megnézni a kőhalmot.
A háború dobjai megint megszólalhatnak.
Mégis… – Elijah és Raphael még órákon át repülnek, és Titus
emberei sem jelentettek újabb aggasztó zavart – mormogta, és
kinyúlt a nőért. – Nem lophatjuk el ezt a parányi időt?

- 402 -
 51. fejezet

– Alexander. – A hang az ajkainál dorombolt, hagyta neki,

hogy kicsatolja rövid, jeges zöld ruhájának két csatját, egyik
kezével végigsimítson selymes sötét bőrén, míg másik karjával
tartotta őt.
– Csipke van rajtad – mondta, mikor ujjaival átsimított a puha
fekete anyagú bugyiján.
Rekedten nevetett. – Készülődtem, hogy meztelen legyek, de
tetszik ez a modern darab. Mind egyformán csodás és hasztalan,
és egy kollekcióm van belőle.
Alexander mosolygott, minden részét imádta, megmozdult, így
a bugyit le tudta csúsztatni a csípőjéről és végig a lábain. – Mivel
kedvesek a számodra, nem tépem le, mint egy mohó farkas. –
Nem volt nehéz letérdelnie előtte, hogy levetkőztethesse.
Már az ilyen kicsinyes erőjátékokon túl voltak Zanijával. A nő
is térdelt már előtte, olyan dolgokat csinált buja szájával, ami
minden épp eszét elpusztította és agyatlan lény lett, aki sóvárgott
a gyönyörért, amit a nő adni tudott neki.
Ma Zanaya felemelte egyik lábát, hogy levehesse a csipke
darabot. Kezeibe gyűrte, az orrához emelte és mélyen belélegezte.
Zanaya zihálva mondta a nevét, ahogy pézsma illata majdnem
fájdalmasan ajzotta fel őt. – Mindig – mondta, odahajolva csókot

- 403 -
nyomott combjai közé – mindig te voltál a megszállottságom.
Zanaya ujjai a hajában voltak, szárnyai nyugtalanul verdestek.
Könnyű volt combjait nyitásra ösztökélni míg ledobta a
csipkét. Még könnyebb volt nyelvével megkóstolni, érezni
folyékony magját. Zanaya remegett, erősebben kapaszkodott a
hajába. Kezével szorosan tartotta az íves combot, egy helyben
tartotta míg felfedezte, szomja iránta olyan volt, ami eonokon át
épült fel.
– Alexander.
Remegés volt a hangjában, ahogy nevét mondta, kitörölve
minden idegen gondolatot, egyedüli célja a gyönyöre volt. Annyi
tudása volt a testéről, ahogy a nőnek is az övéről, és minden
tudását felhasználta, hogy remegő gyönyört adjon neki, majd
karjaiba emelte és az ágyhoz vitte.
Zanaya rámosolygott, kezét a hajához emelte.
A pillanat gyengédsége, a szeretet, amit senki mással nem
engedett meg életében, megállította szívét.
Mikor lefeküdt a lenyugvó nap színeiben pompázó ágyba, a
színek narancsból krémbe fakultak, az végtelen gyengédség volt.
Nem rejtette el magát a nő elől, ahogy befejezte a vetkőzést, és
ennek semmi köze nem volt a fizikai dolgokhoz. Az univerzum
emberei közül Zanaya volt az, aki a bőréig és azon túl ismerte őt.
Minden hibájával.
Minden ajándékával.

- 404 -
 Minden tévedésével.
És mégis karjait kitárta és átölelte őt, mikor ráfeküdt,
szárnyait felettük tárta ki. Zanaya szemei gyengédek voltak,
ujjbegyeit végigfuttatta az egyik felső ív alatt, ami miatt sziszegve
fújta ki a levegőt, pulzusa egyenesen a farkában lüktetett.
– Valahogy mindig elfelejtem, hogy a szárnyaid mennyire
szépek kedvesem, és akkor megint látlak.
Alexander nem volt hiú, Az erő fontosabb volt neki, mint a
kinézet, de azt vette észre hiú volt Zanayával. – Lehet égi
trükköket kellene neked csinálnom, mint friss arkangyal
koromban tettem. – Úgy játszott vele, ahogy a nő Alvása előtti
évezredekben soha. – Csinálhatod, hogy szűz vagy, aki csodál.
Zanaya nevetése napfény volt a bőrén. – Most már messze
jobb trükköket várok tőled, mivel több évszázad gyakorlatod van.
– Arca íves volt, mosolya a szeméig ért.
– Érted Zani annyi légi trükköt tanulok meg, hogy beírnak a
történelemkönyvekbe, és Alexander, a Légi Akrobatika
Arkangyalának hívnak majd.
Még akkor is nevetett, mikor megcsókolta, az érintés túl volt
az intimitáson. A szívéig ért, ami egyre jobban tágult, annyira
nagy volt, hogy nem tudta hogy fért el mellkasában.
Majd a nő a hátán simított végig, lábait a dereka köré csavarta,
és csak őt ismerte, csak őt érezte. – Zani, én Zanim.
***

- 405 -
 Zanaya számtalan alkalommal volt Alexanderrel az ágyban
hosszú történelmük során. Kedvenc ébredése volt, mikor mellette
feküdt… de rájött soha nem mondta el neki. Nem akarta megadni
a férfinak az erőt, nem akarta hogy tudja mennyire fontos volt
neki.
Bolondság.
– Remélem újra és újra melletted ébredek kedvesem –
mondta, felé fordult, ahogy egymás mellett feküdtek. – Azok a
hajnalok a legszebbek.
– Igen – mondta egyszerűen és a tábornok átható erejével aki
volt, nem számított mennyi címet viselt. – Ki kell dolgoznunk
pontosan mennyi ideig tudunk együtt lenni, mielőtt az erőink
kezdenek ellökni.
Zanaya a homlokát ráncolta, azt mondta – Ezt már tudjuk.
Több mint egy holdciklus állandó kontaktus az ami a szélre
söpör.
– Caliane és Nadiel tovább bírta – mondta a nőnek. – Félúton
területet váltottak a „biztonságos” időszakokban, így egyik terület
sem volt sokáig arkangyal nélkül. És velük ellentétben mi
szomszédok vagyunk, gyakrabban tudunk rövidebben találkozni.
Próbákat kellene tennünk, megtalálni a ritmusunk.
Remény volt Zanayában. Mindenki tudta, hogy két arkangyal
nem élhetett mindig együtt. Ez természeti törvény volt. Hallani,
hogy talán gyakrabban láthatják egymást… – Mesélsz Nadielről?

- 406 -
Úgy érzem sok tudást vesztettem Caliane történetének
legfontosabb részeiről.
– Gyere – mondta, régi bánat visszhangja volt a hangjában. –
A fürdőben beszélünk.
Személyzetének egyik tagja megtöltötte a kádat miután
Alexander megérkezett s csak forró vizet kell ráengedni, így nem
sokkal később elmerültek a hőben. Csatlakozott a férfihoz, majd
felvette a kancsót és vizet öntött a férfi fejére, hogy ő
megmoshassa haját és arcát. Mikor megvolt, akkor módszeresen
kezdte megtisztítani a testét és mesélt a két arkangyalról, akik
egymásba szerettek.
– Fiatal volt a dolgokat nézve – mondta Alexander – de erős
is, és olyan harcos, akit tiszteltem, gyakran versengtünk Callie
figyelméért.
Zanaya felvonta egyik szemöldökét, a férfi előtt térdelt a
vízben. – Valami megváltozott míg Aludtam?
– Nem. Caliane csak barát és kortárs volt a számomra.
Feltételezem egyfajta féltékenységből tettem, hogy azt láttam a
barátom több figyelmet szentelt másnak. – Felnézett. – Még
inkább, mikor az én szeretőm Aludt.
Zanaya lekapta az élt. – Nem Tábornok. Nem támogatom a
dühöd ebben a pontban. Adtam választást. Te meghoztad a
döntésed én is az enyém. – Egy csókkal gyengített a feddésen. –
Soha nem megyünk előre, ha csak a múltba nézünk.

- 407 -
 Hitvese, a férfi, aki számtalan sereget vezetett a csatákban,
kérlelhetetlenül megtartotta pillantását… ami megpuhult, míg
keményen nem sóhajtott. – Ugyanazokat a hibákat követem el,
nem Zani? Makacs és merev vagyok.
Zanaya nem szokott hozzá, hogy a férfiben ennyire kevés a
magabiztosság, talán küzdött volna a válasszal, kivéve, hogy már
a férfi megadta neki mit mondjon. Megfogta kezét amin a gyűrű
volt, hüvelykujjával végigsimított az ónix és borostyán
simaságán. – Az Alexander, akit Alvásom előtt ismertem soha
nem ismerte volna be, hogy talán esendő.
Megfogta az arcát, homlokát az övéhez nyomta. – Ahogy én
sem. Mindketten szakítani akartunk, hogy a saját utunkat kapjuk
meg. Ez alkalommal nem akarok szakítani. – Egy fegyvert, egy
tudást adott így át a férfinak.
De Alexander közel ölelte, és olyan mély és határok nélküli
csókba vonta a száját, hogy szíve megtört. – Soha többet Zani. –
Nagy, izmos teste remegett, bőre síkos volt a víztől és szárnyai
ragyogtak. – Megérdemeljük a jogot, hogy ez alkalommal jól
csináljuk, de most Antonicus talál felébredt, és visszahozza
ugyanazt a gonoszt, ami majdnem elvett tőlem.
– Szerelmem. – Végigcsókolta arcát, állát, ajkait, próbálta
elvenni a fájdalmat, ami nem szándékosan okozott neki. –
Sajnálom, hogy látnod kellett leesni. – Pontosan tudta mennyire
magatehetetlennek érezte magát hogy nem tudott segíteni neki, s

- 408 -
ez hatással volt rá.
– Annyira törött voltál Zani. – A szavak szaggatottak voltak,
légzése kapkodott. – Annyira kicsi és – Elharapta a végét annak
amit mondani akart, de hallotta a könnyeket, amiket nem akart
hullatni.
Saját szemei lettek nedvesek, a könnyek elkeveredtek a
fürdővízzel. És most ő tartotta a férfit, aki nyugtatta ezt a
háborúból és bátorságból álló arkangyalt. – Ez alkalommal
megcsináljuk kedvesem – suttogta. – Lijuan gonoszsága nem
választ el minket megint. – Ez ígéret volt.
***
Alexander teljesen meztelennek érezte magát mire kiszálltak a
kádból, és egyszerű ujjatlan, krémszínű tunikát vett fel, hozzá
barna bőr nadrágot. A teljes sebezhetőség érzése miatt ki akart
csapni, fel akarta vonni falait, pajzzsal védeni magát. Létrehozni
egy védelmet, hogy megvédje belsőjét.
Minden erejével harcolt a kényszer ellen.
A nő a hitvese volt, minden joga megvolt bent lenni védőfalai
mögött. Soha nem löki ki megint.
Zanaya a férfira mosolygott, már felöltözött a kék-fekete
ruhába, amit ékköves csat kapcsolt össze az egyik vállán és a
derekánál. Ezüst lila haja végigfolyt a hátán, amit gyémánttal
kirakott fésűvel fésült ki arcából, bőre egészségesen ragyogott.
– Csodás vagy – mormogta. – Csillagos éjszaka megtestesült

- 409 -
formában.
– Mindig elbűvölő voltál – mondta, odament, lábujjhegyre
állva csókolta meg.
Senki sem bűvölte el őt így, ilyen módon. De talán ő volt az
egyedüli nő, akivel tudott ilyen lenni. – Biztosan mond el az
unokámnak mikor megérkezik. Gyakran azt gondolom nyikorgós
öreg Ősinek hisz, kinek nincsenek képességei a nők terén.
Zanaya rekedten nevetett. – Á, még fiatal. Nem tudja értékelni
a ritka és régi évjáratot. – Picit a torkába harapott mielőtt arca
komor lett. – Kellene egy tervet csinálni, ha Antonicus felkelt és
akkor is ha nem ő az. Mindkettőnknek egyet kell értenünk.
– Igen – mondta Alexander hezitálás nélkül, és félretette
arroganciáját, és elővette leglogikusabb énjét. – Neked kell
vezetni Zani. Neked van kapcsolatod vele, ami az előnyünk.
Zanaya kinézett a hatalmas ablakon a jobb oldalt. – Remélem
ez az, kedvesem. Jobban remélem, hogy tévedünk és Antonicus
Alszik és amit láttunk egy furcsa természeti jelenség, egy végső
nyoma a szörnyű Zuhatagnak.
Mégis a nő hangjából meg tudta mondani nem hitt benne,
ahogy ő sem. Mellé ment, szárnyai átfedték egymást, kinéztek a
gazdag arany fényű délutánba… de csak a gyorsan közeledő
horrort látták.

- 410 -
 52. fejezet

Raphael nem sokkal azután érte utol Elijaht, mikor Dél-

Amerika Arkangyala leszállt Antonicus kőhalmánál. Nehezen
meglepő, mikor Elijah Raphaellel egy időben a határ felé repült a
megbeszélésükre, nem lehettek túl messze, és a Zuhatag hosszan
tartó ajándéka miatt Raphael volt most már a leggyorsabban
repülő arkangyal a világon.
Azonban az utóbbi nem tette őt erősebbé Elinél.
Mindkettejüknek voltak saját erősségeik, amik miatt a Tanács
egyensúlyban volt. Eli például olyan elmével rendelkezett ami
pengeéles stratégiákat alkotott, hogy még Raphael tehetséges
jobb keze is azt mondta soha ne háborúzzon legközelebbi
szomszédjukkal.
– Nem tudom megígérni, hogy győzünk – mondta Dmitri,
sötét szemei ragyogtak. – Eli tizenhét lépéssel előre tervez. Pokoli
tábornok lehetett a maga korában.
Mivel Caliane volt Elijah ura felemelkedése előtt, Raphael
tökéletesen tudta mennyire jó tábornok volt a férfi. Egyben azt is
tudta, hogy Elijahban megvolt a mély hűség képessége, kicsit
hosszú időbe telt neki megérteni, hogy Eli nem fogja hátba
szúrni, sem szó szerint sem átvitt értelemben, de talán ez a kor
leckéje volt.

- 411 -
 Most hogy tudta soha nem pazarolja el az ajándékot.
– Eli – mondta, szíve zakatolt repülése sebességétől ahogy
leereszkedett barátja mellé. – Bármi jel? – A levegőből semmit
sem látott.
– Tudtam hogy épp csak mögöttem vagy. – Elijah arany
hajába túrt, ami sötétebb lett az izzadságtól. – Teljesen bejártam
és többször átrepültem felette. – Álla merevvolt, tiszta fehér
szárnyai beolvadtak a havas tájba. – Semmi jele egy átlagos
arkangyal ébredésnek.
Kőtörmelék, félredobott sziklák, elolvadt fém, az egész sziget
az óceánba süppedt volna, bármelyik elég lenne azt mutatni,
hogy egy arkangyal kelt fel. – Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az
eget. – Izzadság csöpögött Raphael hátán, ami kezdett jéggé
válni, most örült, hogy hallgatott Elenára és a tőle kapott ruhákat
viselte.
– Elvezeti az izzadságot, gyorsan szárad, és utána melegen tart
– mondta neki. – A vadászok használják mikor hideg területre
mennek.
Hosszú ujjú és fekete, beépített szárnynyílások, és illik az
alakjára. Varrott bőr mellény is volt rajta, amit repülés közben
majdnem letépett magáról, de most értékelte. Mindig elfelejtette
a világ ezen részén milyen brutálisan hideg van.
– Ki kell ásnunk Antonicust. – Elijah hangja bősz volt. – Nem
javaslom könnyedén-

- 412 -
 – de meg kell tenni – fejezte be Raphael, nem hagyja, hogy
barátja és szövetségese azt higgye egedül megy bele a döntésbe. –
Senki sem vitatkozhat velünk. Nem mikor az ég a világon
epeszínű lett.
– Óvatosnak kell lennünk. – mormogta Elijah. – Tovább tart
mintha felrobbantanánk, de ha itt van, és túl kemények vagyunk,
akkor azt kockáztatjuk, hogy sérülést okozunk neki.
Raphael bólintott. – Egyetértek. – Antonicus talán
kibírhatatlan segg volt, de arkangyalként tette a kötelességét, és
megérdemelte a figyelmet.
Ők ketten dolgozni kezdtek, csak akkor beszéltek mikor
szükséges volt. Ez nem egy baráti beszélgetés üres csevegésének
ideje volt. A munka gyorsabban ment mint gondolták, és
nemsokára az összetört kő és fagyott talaj előtt találták magukat,
ahova Antonicust fektették le pihenni.
– Nekem kellene megtennem Rafe. Idősebb vagyok, kevésbé
leszek a Tanács bizonyos tagjai számára célpont.
Még ha Elijah csecsemőként ismerte Raphaelt, soha nem
csúszott meg és hívta gyerekkori becenevén mióta arkangyal lett.
Most hogy mégis így tett bepillantást adott Raphaelnek a benne
lévő feszültségnek, ami arkangyaltársa hűvös kifejezése mögött
volt. – Nem Eli, együtt csináljuk. Egységként.
Aranybarna szemek néztek rá mielőtt Elijah bólintott.
És erejükkel felemelték a hideg és köves földet, ami alatt egy

- 413 -
arkangyalnak kellett feküdnie.

- 414 -
 53. fejezet

Alexander Zanayát a könyvtárába követte, miután beszélt

Xanderrel, a nő nyitva hagyta az ajtót a balzsamos estére, új
területének részletes térképét nézte. Haja ibolya eső volt a
fényben, szárnyait harcos kontrollal tartotta.
– Az unokám eltökélt hogy holnap iderepül hozzánk – mondta
neki. – Azt mondta az elutazása nem lett visszavonva mert nincs
kontrollálatlan kitörés vagy zavar igazi jele. – Megdörgölte
homlokát. – Nem tudok vele vitatkozni, talán számomra egy
gyerek, de a kinti világnak ő egy fiatal rajparancsnok, aki gyakran
repül egyedül.
– Ez nem jelenti, hogy nem aggódsz érte. – Zanaya tekintete
puha volt, megfogta és megszorította kezét. – Még ha Antonicus
fel is ébredt, ezt ravaszan és sunyin teszi. Nincs észrevehető oka,
hogy célba vegye az unokád, már ha tud Xander létezéséről.
Alexander a homlokát ráncolta, összetörő
megkönnyebbülésként fújta ki a levegőt. – Nem tud róla. Nem
volt elég ideig ébren, hogy annyit beszéljünk, és nem volt oka
saját célból a családom dolgaiban vájkálni. A múltban őszinték
voltunk, mikor uralmaink találkoztak, nem voltunk közel, de
ellenségek sem.
A felfedezés örömteli volt, de nem törölte ki a feszültséget, ami

- 415 -
benne volt. – Szerinted képes vagy aludni mielőtt hallunk
Elijahról és Raphaelről?
Zanaya a fejét rázta. – És annyit kell előre terveznünk
amennyit tudunk. – Tekintete a hatalmas erkély nyitott ajtaira
siklott, ahol mászott a beálló este, a fa vésései ragyogtak az arany
festéktől, ami megfakult, mert kitették az időjárásnak. Illett a
régi könyvekhez a polcokon, ahogy a régi szőnyeg is, amit
Alexander halandói adtak ajándékba.
– Akármennyire is megvetem Charisemnont – mormogta
Alexander – ez a szoba meleg és gazdag történelmi rétegű.
– A halhatatlanok komplikált lények – mondta Zanaya, majd
morgott. – De ebben az esetben kitörölt minden korábbi tettét
azzal amit a háborúban tett. Ami engem illet, ez a szoba olyan
férfihoz tartozik, aki régen meghalt, mire Titus véget vetett
Charisemnonnak a harcban.
– Azt veszem észre, hogy ezt gondolom Lijuanról. – Alexander
még emlékezett Lijuan ragyogó szívére, milyen volt mielőtt függő
lett az erőtől. – Egyszer csillagokkal a szemeiben nézett rám. –
Egy öreg és törékeny emlék, pislogó dolog, amit eddig majdnem
elfelejtett. – Annyira fiatal volt, buzgó elkötelezettségében.
– Te-
Alexander a fejét rázta mielőtt Zanaya befejezhette volna a
kérdést. – Semmi ahhoz hasonlót nem éreztem iránta Zani. De
nem akartam megbántani. Azt mondtam neki túl fiatal, hogy

- 416 -
figyelmen kívül hagyni a köztünk lévő korkülönbséget az
becstelen lenne tőlem.
Gyengéden nevetett. – Egy megjósolható válasz, ha valaki
ismeri a történetünket.
Alexander egy álbámulással fenyegette meg. – Egy életen át
fogsz haragudni?
– Igen, a létezésünk utolsó pillanatáig.
Alexander nevetett, kinézett az estébe megint. – Néha azon
gondolkodom – mondta, nevetése eltompult – hogy ő sokkal
mélyebb haragot tartott, mert nem hívtam a karjaimba, ezért ölte
meg a fiamat és a párját.
Egész mellkasa fájdalomtól égett. – De ez bolondság és
arrogánság, nem Zani? Fiatal volt, elég hamar el kellett
feledkeznie rólam.
– Pontosan – mondta Zanaya. – A végén csak azzal
foglalkozott, hogy erőtől duzzadjon. Áldozatainak kiléte és
története nem számított.
Alexandernek is ezt kellett hinnie, egyébkánt megőrült volna.
– Mekkora elpocsékolása egy éltnek, ami lenyűgözővé válhatott
volna. – Még látta Zhou Lijuant, mint okos, hajtott és gyönyörű a
bátorságában. – A fiatal angyal, akit ismertem más személy volt.
Az a régi, reménnyel és álmokkal teli angyalt meg tudom
gyászolni, anélkül hogy bármilyen szánalmat érezzek a személy
iránt akivé vált.

- 417 -
 Zanaya ujjai csendes egyetértésként értek hozzá, azt mondta –
Azt hiszem magadhoz kell ölelned az eget kedvesem. –
Hangjában mély volt a gyász tudása, ami soha nem hagyja el a
férfit, Rohan neve a szívébe volt vésve. – Repüljünk?
Alexander mellkasa kitágult ennek gondolatára. Ez a terület
talán nem volt az övé, de Zanaya heves lelkétől zengett, még ha
csak ilyen kevés ideje uralkodott is felette. – Igen.
Együtt szálltak fel, szárnyaik összeértek, sokáig csendben
voltak, a jövő baljóslatú lehetősége mindkettejükre rányomta
bélyegét. Míg Zanaya erődje nem volt közel egyetlen városhoz
sem, több kisebb település felett is elrepültek, mindet arany fény
világította be, ahogy az ott lakók beszélgettek, vacsoráztak, a
dolgukat végezték, vagy összegyűltek.
Mint Alexander területén nappal a meleg kellemetlen volt, az
este korai része sokkal kedveltebb volt. Túlmelegedett és erőtlen
lett volna, mikor Zanaya otthona felé száguldott, mikor az ég
beteg lett, ezért magasan a felhők felett a hideg levegőben repült.
– Mikor minden megnyugszik akkor az esti piacokon kellene
sétálnunk – mondta hitvesének. – Úgy tehetnénk, ahogy
Marokkó régi utcáin szerettük.
Zanaya meglepetten, rekedten nevetett. – Veszel nekem
csecsebecsét a csuklóimra és fülbevalókat, kedvesem?
– Már vettem Zani. De addig túszul ejtem őket, míg nem jössz
legközelebb a területemre. – Lenézett, nem volt meglepve, mikor

- 418 -
akik észrevették Zanayát az esti égen, felugorva integettek,
vigyoruk a távolból is nyilvánvaló volt. Az ezt követő meghajlások
mélyek voltak, és tiszteletteljesek, az emberei már szerelmesek
voltak a Nílus Királynőjébe.
A legtöbb településen nemcsak megvolt a zászlója, hanem
uralmának lila és fekete színei is. Az otthon készült zászlókból
ítélve Zanaya nem küldött ki megbízást. Ez azok szívéből eredt,
akik felett uralkodott. – Szeretnek.
– Nem kedvesem, új vagyok. – Ereje csendes volt. – A fiatal
barátod jól megcsinálta az alapmunkát, de igaza volt, mikor azt
mondta hogy délen több hűséget érzett. Most ugyanezen
emberek törékeny reményeikkel néznek felém, várják, hogy
meggyógyítsam amit Charisemnon megtört.
Mindig ilyen fájdalmasan tisztán látott.
– Sem a te embereid, sem az enyémek nem állak készen egy
másik háborúra – mondta végül Alexander, azokra gondolt,
akiket az Alvás miatt levesztett, vagy rémálmok kísértik őket. –
Ezt félelem nélkül mondhatom az egész világra és nem hazudnék.
Pár struktúra sérülés még csak most gyógyult meg teljesen, és a
fiatal halhatatlanok még küzdenek a gyógyulással.
Gyakran a halandók nem jöttek rá mennyi időre van szüksége
a fiatal halhatatlanoknak hogy a legrosszabb sérülésekből
meggyógyuljanak. Igen, egy angyal vissza tudta növeszteni kezét
vagy lábát, de ez fájdalommal és szenvedéssel járt. Mégis látta a

- 419 -
halandó oldalt, mert a halandók ha elvesztették végtagjaikat a
háborúban, azok soha nem nőnek vissza, testük örökké
megváltozik.
– A háború soha nem volt jó senkinek. – Zanaya minden
szavában átható érzelem volt. – Csak a testek vérontását és elmék
megtörését hagyja maga után.
– Igen – mondta, tele volt a halott halhatatlanok és halandók
sorával, angyalok, akik elbuktak Lijuan fekete ködében,
vámpírok, akik elvesztették életüket száz éves szerződés utáni
szabadság csúcsán, a gyerekek, akiket Lijuan szánalmas veszéllyé
tett… és a túlélők metsző sírására.
Szülők. Szeretők. Gyerekek. Barátok. Bajtársak.
A háború senkit sem kímélt.
– Nem hiszem el. – Zanaya a levegőben lebegett, alatta széles
lombú fa volt, aminek ágain gepárdcsalád aludt, testük
összegömbölyödött és farkuk remegett álmukban. – A tábornok
egyetért velem, mikor a háborúról van szó?
Megállt a nővel szemben, kezei a derekán voltak, fejét egy
parányit oldalra döntötte. – Annyi szenvedést láttam a
háborúban, ami régen dicső volt. – Előtte mindig a stratégiára
koncentrált, a háború működésére. Ez alkalommal… – Ez a
háború semmilyen módon nem volt „tiszta”. Lijuan olyan
határokat lépett át, amiket soha nem lett volna szabad,
bűntársakká tett minket.

- 420 -
 Ameddig él soha nem felejti el ahogy egyik újjászületett
gyereket a másik után vágta le. A vérük beszennyezte őt, örökké
üldözni fogja. – Ameddig a háború létezik, mindig lesznek
olyanok, akik becsület nélkül küzdenek. Akkor jobb egy háború
nélküli világ.
Zanaya kifejezése gyengéd volt, azt mondta – Ha csak így
lehetne, kedvesem – mielőtt lesüllyedtek és repültek a teli, kerek
és nehéz hold fénye által megvilágított terület felett.
Hitvese, Zanija elvezette őt arra a legelőre, ami messzebb volt,
csak egy baobafa volt rajta a távolban. Annak törzse vastag volt,
vékony ágain levelek voltak.
Mikor összezárta szárnyait és körbenézett észrevette, hogy a
másik irányba fák árnyéka volt. Kis fák vagy születő erdő jele.
Úgy gondolta, hogy vízforrás körül nőttek.
Zanaya azon fák felé sétált. Vele ment, elégedett volt, hogy ott
volt vele akkor, míg az éjszakai madarak felettük repkedtek.
Mérete alapján nem bagoly volt. Inkább lappantyú.
Zanaya szólalt meg először. – Igazad volt egy dologban, mikor
korábban a háborúról beszéltünk, az ilyen erőszak gyakran
megjelenik a fajban, ami annyira erős, mint mi. – Búskomoran
suttogott. – Ez elkerülhetetlen, mint a monszun alatt az eső, vagy
a Zuhatag káosza, a természet törvényeit nem lehet módosítani.
Alexander túl sok arkangyali szövetséget látott elbukni az
évszázadok során, hogy vitatkozzon vele. Megfogta kezét, ujjaikat

- 421 -
összefűzte az ismerős mintában. – Néha azon gondolkodom,
hogy egy sokkal finomabb Zuhatag prédái vagyunk. Olyané, amit
nem veszünk észre, de az lassú haragot gyújt lángra az arkangyali
erő üstje alatt.
Zanaya nem válaszolt szavaira, elfordult, szárnyai az övéhez
súrlódtak. És átmentek a fűn, míg a hold felettük világított és a
lappantyúk felettük repültek. Kis bogarak és lények lettek
komfortosak a jelenlétükkel, így hozzáadták zajukat és
aktivitásukat a fű surrogásához.
– Több nevem is volt az idők folyamán – mormogta Zanaya
egy ponton, szabad kezének ujjaival végigsimított a füvön. –
Talán egy nap a Szavanna Királynője leszek. Azt hiszem ez
tetszene.
Alexander bármilyen néven szeretné, bármilyen
megjelenésben. Vele sétált, egyikük sem sietett, az este nyugodt
volt, ahogy hosszú ideje nem várta… míg Zanaya hirtelen meg
nem állt.
– Megint érzem – mondta, öklével végigdörzsölte mellkasát. –
A furcsa tükröződő szívhangot. Minta a saját és másvalaki
szívverését hallanám egyszerre.
Alexander keze megfeszült az övén. – Melyik irányba?
Zanaya megállt, elfordult, hitvesével együtt mozgott, míg abba
az irányba fagyos kietlen táj felé nem néztek, ahol egy arkangyalt
temettek el… de abba az irányba Titus egész területe

- 422 -
beletartozott. – Van érzésed a távolságról? – kérdezte. – A
szívverés közelebb van?
Zanaya erősebben „hallgatott”, de nehéz volt kiszúrni a
lüktetést, a „hang” furcsán ködös volt. – Nem tudom
megmondani – mondta végül. – Ez annyira furcsa volt, de
mintha a pulzus amit hallok egy visszhang szívverés, ami egy
üres téren-
A fű mozgását hallották, ami nem az ártalmatlan lények adtak
ki.
Ez túl… hideg volt. Mint a sír.
És akkor érezni tudta.
Tarkóján felálltak a pihék, elengedte Alexander kezét, hogy
elővegye Tűzfényt. Alexander harcos éberséggel mozgott
mellette, egy finom változás, de olyan nyilvánvaló volt, mintha
Zanaya harci kiáltást hallatott volna. Mindig szinkronban voltak,
mikor fizikai dologról volt szó, legyen az gyönyör, vagy háború.
De ami kiment feléjük nem ellenség volt, vagy fenyegetés. Sem
az egyik vad bestia, amelyik a tájon poroszkált és Zanaya szívéből
szerette őket. A vadat meg kell hagyni vadnak, nem öl állatot,
hacsak nem fiatalokat vagy területét védi.
– Alexander. – Hangja szaggatott suttogásként hangzott,
horror volt minden idegvégződésében, ami lármát és mániákus
melódiát okozott. – Te is látod?
– Szállj fel – mondta, hangja tömör volt. – Addig emelkedj

- 423 -
míg nem érnek el.
Zanaya nem fogadott el utasítást másoktól, de erre szüksége
volt. Sokkja és elutasítása, hogy fellépjen azzal fenyegette, hogy a
helyére fagyassza.
Szárnyaival csapott, egyenesen szállt fel.
Alexander, kezében kardjával addig várt, míg a levegőben volt
mielőtt felszállt volna.
Most a levegőből meg tudta nézni a teljes horrort. Egy ragyogó
fehér koponya, amin poros csomókban lógott a haj, karok és
lábak szinte csontok voltak, a bőr a bomlás vagy más folyamat
miatt amit nem értett meg furcsa, embertelen sötétzöld volt.
Kosz fedte a fehér csontokat, mikor a holdfény megcsillant
rajtuk.
A lény megállt a kúszásban mikor felszállt, most fejét felfelé
biccentette, hogy felnézzen fekete szemgödreivel… és ez csak a
legközelebbi volt hozzá. A többi a legelőről kúszott elő, mind
hasonló, vagy rosszabb állapotban volt. Volt kinek végtagja
hiányzott, mintha a csontok leestek volna, de mind feje a nyakán
volt.
Szája száraz volt és gyomra összeszorult a hányingertől,
Zanaya azt kérdezte – Újjászületett? – Nem olyanoknak tűntek,
mint korábban, nem mint a Titus területén lévő mostani
újjászületettek.
– Soha nem láttam ilyet – mondta Alexander, ezüst szemei

- 424 -
földön túliak voltak és ezüst szárnyai fémesen csillogtak a
holdfényben. – De azt hiszem azok. Vagy figyelmen kívül
maradtak Titus kisöprése során, vagy…
– Vagy? – Ahogy a válaszra várt, a lények lent megpróbáltak
felnyúlni és elérni őt, de túl gyengék voltak, folyton összeestek a
csontok zörgése közepette.
– Volt idő, mikor az újjászületettek ezen a területen kihúzták a
holtakat a sírokból és belőlük ettek – mondta Alexander neki. –
Azok a halottak újjászületettekként keltek fel. Lehet, hogy az
akkor kihúzott halottak nem keltek fel akkor.
Zanaya hányingere kitöréssel fenyegetett. – Azt mondod –
Megállt, képtelen volt a helyes szavakra gondolni. Azok a
kicsavart lények talán halottként lettek eltemetve, akik aludtak, s
most törtek ki, az egész dolgot még obszcénebbé tette. – Ezek a
lények – sikerült végül kimondania – a sírokból keltek ki?

- 425 -
 54. fejezet

– Titus utasította embereit, hogy ássák ki és égessék el a friss

halottakat. – Szavai bőszek voltak. – De az újjászületettek egész
településeket irtottak ki, a rajok könnyen figyelmen kívül
hagyhattak egy vagy két meggyalázott temetőt, főleg a káoszban,
ami akkor volt.
Zanaya hallotta a távoli, megcsavart sikolyokat agyának hátsó
részében, ahogy az első lény, akit meglátott, aki a lent lévők közt
a legerősebbnek tűnt, próbált megint felé nyúlni, arcán elég bőr
volt, hogy felfedje a fájdalom görcseit.
Képtelen volt elviselni, erejének tűpontos felhasználásával
söpört végig a területen. Utána nem maradt csontos újjászületett,
semmi, csak hamu utánuk. A legelő csendes maradt. Megfojtotta
szinte a csend súlya, ő és Alexander módszeresen és szélesen
repült át a terület felett, hogy biztosítsák más nem rejtőzött a
fűben.
Megtaláltam a temetőt Zani. Alexander hangja volt az
elméjében. Az erdő sarkában volt, amit séta közben láttunk, egy
elhagyatott faluhoz tartozik, és a repülés közbeni ellenőrzés
során nehéz észrevenni. Csak azért vettem észre, mert a
síroknak hagytak hátra jelet, ragyogott a holdfényben.
Jövök.

- 426 -
 Nincs rá szükség. El tudom mondani, hogy a sírok üresek, és
a kosznyomok innen elvezetnek. Az újjászületettek itt jelentek
meg. A halottakat biztos részben kiásták és itt hagyták, mikor
az itt lakók mind meghaltak vagy újjászületettek lettek. Megállt.
Ez egyszer had védjelek meg, szívem.
Zanaya torkát epe égette, nyelt. És megengedte magának a
haladékot, és Alexandernek, hogy védje. Nem látom jelét más
újjászületettnek. Találkozzunk megint a tisztáson.
Mikor leszállt, akkor a fű azon részén tette, amit a halottak
nem érintettek. – Felém jöttek – mondta Alexandernek, mikor
leszállt mellette. – Fentről nyilvánvaló volt.
Megfordult mielőtt a férfi válaszolhatott volna, átment a
füvön, majd visszament, a fűszálak a szárnyait bizsergették,
mikor korábban simogató ujjak voltak. Egész testén úgy érezte
bogarak másztak. – Az a rohadt feketeszívű ribanc. – A szavakat
kiköpte. – Megfertőzött engem.
Alexander megragadta a kezét, mikor megint el akart fordulni.
– Zani nem. Gondolkodj. – Megszorította csuklóját. – A
fertőzöttek az elméjének rabszolgái voltak, te senkit nem akarsz
rabszolgává tenni. Érzel bármilyen kényszert, hogy egy mestert
szolgálj?
Zanaya képtelen volt lerázni az erőszak érzetét, elrántotta
kezét és átment a füvön. Ez alkalommal addig ment, míg messze
volt a mászó újjászületettek emlékétől, elméje minden megtett

- 427 -
lépéssel csillapodott.
Mikor Alexander utána repült és mellette szállt le, kifújta a
levegőt. – Nem – mondta. – Nem érzek kényszert, hogy bárkit
szolgáljak. – Megkönnyebbülés volt hangosan kimondani. – De –
Elvágta magát, mert nem akarta kimondani, de Alexandernek
tudnia kellett. – Éreztem őket, azokat a lényeket. Mint egy
zümmögés bennem. És… hallottam halványan, de szánalmasan
sikítani őket.
Nem a sokktól, hanem a legsötétebb haragtól remegett,
Alexanderre nézett. – Hogy tudott ezekkel a sikolyokkal élni?
Nagyon hangosnak kellett lenniük, a csapdába esettek
könyörögtek a kiszabadulásért.
– Mert gonosz volt. – Alexander szavai laposak voltak, ezüst
tekintete kemény, mint a fém.
– Talán nem vagyok újjászületett – mondta Zanaya – és a
szemeim talán megint az eredeti színükben vannak-
– Szürkévé váltak, mikor az újjászületettek feléd mentek, és
csak most kezdett megint barnává válni.
Zanaya kis kiáltást hallatott, megrúgta a koszt, eléggé, hogy
egy csomó arrébb repüljön. – Ribanc. Gonosz, gyilkos ribanc.
Bármit is akart Alexander mondani elfojtotta Aureline
mentális hangja a felében. Zan! A modern eszközöktől kaptunk
egy riasztást, ami Raphael és Elijah pecsétjét viseli. Csak
arkangyali szemekre van kódolva.

- 428 -
 Zanaya vére hideg volt, megosztotta Alexanderrel amit Auri
mondott.
Bősz csendben szálltak fel.
Az, hogy a Tanács Antonicust a jégbe temette arról csak az
arkangyalok és hitveseik tudtak, senki sem tudhatta meg, hogy a
legerősebbek is megbetegedhetnek, megfertőződhetnek
betegséggel. Ez túlságosan katasztrofális tudás volt, ami megtöri
a Tanács legyőzhetetlenségének hitét, ami relatíve stabilan
tartotta a világot.
A halandók által létrehozott fegyverek egyike sem ölti meg az
arkangyalokat.
Zanaya a történelem jelentős részét megismerte már az elmúlt
pár hónapban, és tudta, hogy a halandók egyszer építettek egy
bombát és azzal felrobbantották egy angyal otthonát. A szabotőr
megölte az angyal egész otthoni személyzetét, beleértve a
vámpírokat, és az angyalt darabokra robbantotta.
De nem elég darabra.
Az angyal feje még a gerincéhez kapcsolódott. A koponyája
betört, az agya súlyosan sérült, de nem halt meg. Nem meglepő.
Mert az angyal az idősek egyike volt, aki ereje teljében volt.
Öt év alatt felépült.
Addigra az arkangyal, aki az ura volt minden nyomát
elpusztította a halandónak és vérvonalának, nem számított
mennyire messzi volt is az. Halandók és még a kedves szívű

- 429 -
angyalok is könyörögtek a férfi családjának ártatlanjai miatt,
sokan távoli rokonai voltak, akik semmit sem tudtak a
bombakészítőről.
Az arkangyal elutasította, hogy kegyelmet mutasson, még a
legkisebb babának is.
Zanaya gyomra megrándult, ahogy a történetet hallgatta. Nem
értett egyet a mindent földig égető büntetés politikájával, de
megértette a másik arkangyal elméje hogy működött, egy kis
kegyelem mutatása a többiek számára bátorításként hatna.
A bombakészítő vérvonalának kiirtását követte az angyal
ébredése, akit felrobbantott, egy angyal, nem arkangyal, aki
tisztázta az ilyen cselekedet hiábavaló volt.
A bombák még léteztek.
Ahogy a tűzvetők és rakéták.
Azokat a fegyvereket használták az angyali háborúkban és
harcokban. De a föld minden embere tudta, hogy megpróbálni az
angyalság ellen használni az csak azzal érhet véget, hogy a világ
vörös szőnyegben úszik majd. Mert ha a világ összes arkangyalát
fel is robbantják, azok visszatérnek.
Újra és újra.
Csak egy arkangyal ölhetett meg egy arkangyalt.
Még a fekete köd, ami elpusztította Antonicust, azt is egy
arkangyal okozta.
A halandók nem nyerhettek a Tanács ellen, az emberiség

- 430 -
pusztulása lenne az egyetlen eredmény… kivéve persze, hogy az
angyalok soha nem ölnék meg az összes embert. Az emberekre
való szükségük volt fajának legnagyobb titka, amit könyörtelen
kegyetlenséggel védtek eddig mindig. Az emberek nélkül nem
lenne olyan, akibe a testükben kialakuló mérget lecsapolhatják,
az angyalok szárnyas, vérben úszó őrültek lennének.
– Inkább lennének a lények szarvasmarhák, tenyésztjük és
felhasználjuk őket. – Hallotta mikor az ő idejében mondták és
biztos volt benne, hogy léteztek olyanok, akik ebben hittek.
Az angyalok lehettek kegyetlen és könyörület nélküli szívtelen
lények.
Zanayának nem voltak illúziói fajáról. De bármely más
gondolat a tárgyról várhat. Megérkeztek erődjébe, észrevette az
ismerős formát a holdfényben. Auri van a tetőn.
Jobb keze mellett szálltak le.
A másik nő egy karcsú eszközt adott neki át. Nagyobb volt,
mint amit „telefonnak” hívtak, de ugyanolyan funkciói voltak.
Zanaya az információs tárra gondolt, ebben a világ információi
voltak.
Hozzá kapcsolódott egy kis négyszögletű egység.
– Hogy kinyisd be kell szkennelned a szemed – mondta
Alexander mielőtt Zanaya megkérdezhette volna a procedúrát,
ahogy az üzenethez fér.
Már emlékezett, hogy a Tanács megkérte, hogy egy ilyen

- 431 -
eszközbe nézzen be, ami rögzítette szemét és kulcsként
használták a hangjával együtt. Alig volt még ébren, akkor nem
értette pontosan mi a lényege.
Ahogy bólintott hallotta, hogy Alexander azt mondta –
Aureline, örülök hogy ébren látlak. Kár, hogy nem nyugodtabb
időkben találkozunk, de reméljük a jövőben a béke is megérkezik.
Auri, aki mindig vegyesen érzett vele kapcsolatban, a
Zanayához való hűsége miatt, udvariasan bólintott mielőtt
elment volna.
Zanaya rájött az eszköz hogy működött, szemét a fekete
szkennerre tette, ahogy a hasonló eszközöknél tanították neki,
hagyta, hogy szemét szkenneljék. Utána azt kérte az eszköz, hogy
mondjon valamit.
– Ez egy lenyűgöző eszköz. – Zanaya szemei a fekete
képernyőt nézték, amin egy homokóra jelent meg, bőre feszes
volt az arcán. – Nem Alexander?
– Még mindig nem vagyok oda értük – mormogta, ahogy
szárnyát a nő mögé tárta, az érintés annyira volt magáért, mint a
nőért.
Hidegség terjedt a végtagjaiban, a szörnyű hírek előfutára volt.
Egy kép jelent meg a fő képernyőn ezzel egy időben, a Tanács
jele, egy egyszerű kör, amiben az összes arkangyal jele el volt
rendezve. Ez minden Tanács alatt változott, jeleket adtak hozzá
vagy vettek ki.

- 432 -
 Zanaya jele egy ankh volt, ami alatt a Nílusa futott két íves
vonallal, Alexander jelével szemben volt, amin egy repülő holló
sziluettje volt. Titus frissített jele volt mellette, a baobab fa
körvonala változatlan maradt… de most ott repült felette egy
kolibri.
Sharine, a Kolibri volt, emlékezett rá Alexander, aki az ő
ikonikus jelének eredeti vonalait megrajzolta. Nem sokkal
felemelkedése után történt. Épp Calianenel beszélt hogy mit akar
a jelképének, míg csendes barátja mellettük ülve rajzolt, arany
végű fekete haja ragyogott a napfényben, és utána már csak azt
tudta, hogy a nő megmutatta rajzlapját és azt mondta – Ehhez
hasonló lenne, Alexander?
Mert Sharine soha nem félt az arkangyali erőtől, mert volt
olyan saját ereje, amit senki sem tudott megmagyarázni. Nem
olyan volt, mint a Tanács, nem harci. Mégis nyugodt, de átható
köpenyként volt körülötte.
Dragan, az éles szélű de bölcs, ki egyszer ránézett és mondta –
Talán ő fejlettebb Alex. Egy jobb, kedvesebb, sokkal
intelligensebb angyal.
Mennyire furcsa, hogy eddig elfelejtette ezt a kritikus emléket
és a többi hozzá kapcsolódót. Újabb példa a kor
összegabalyodására. Azon gondolkodott, vajon Sharine
emlékezett-e jelének eredetére? Megkérdi tőle, talán örömére
lesz, hogy nem veszett el az emlék.

- 433 -
 Zanaya kezében villanás volt, ahogy a jel tíz önálló jellé vált,
mielőtt eltűnve felfedte Elijah tiszta vonásait. Mellette állt
Caliane kékszemű fia, mindkettejük mögött hó és kő volt. Amit
Elijah mondott a legrosszabb hír volt mind közül – Antonicus
felkelt. Nincs test a sírban.

- 434 -
 55. fejezet

Antonicus megint evett. Minél többet evett annál inkább

visszatért magához… és annál inkább undorodott az érzéstől-
A gondolat törött volt, szemeit összehúzta ahogy belerúgott a
félig remegő testbe, aminek életerejét elvette. Először azt
gondolta a vérükre van szüksége, de a vér, gazdag vörös és fémes,
csak a transzfer mechanizmus kis része volt, ami energiával
égette őt. Amint eleget elvesz, nem kell törődnie a beteg-
Újabb töredék.
Frusztrált volt, üvöltött és megint megrúgta a testet. Újra és
újra.
Míg végül az nem mozgott, egész teste véres részekben volt,
csontjai összetörtek átszúrva a bőrt, és Antonicus újjászületettjei
a közelben guggoltak, arra vártak, hogy felfalják a húst. Sötétzöld
növények nőttek a hátuk mögött, a levelek nagyok és nedvesek
voltak míg azok teste összeaszott.
Felső ajka mosolyra húzódott, kezével intett és azok
odaömlöttek enni.
Taszította őt szürcsölésük és kontroll hiányuk, el akart
fordulni, mikor mozgást látott az égen a szemének sarkából.
Felnézett a délutáni fényben az éber férfi ösztönével, aki volt
mielőtt elveszett volna, nem volt valószínű, hogy egy repülő ott

- 435 -
fent lelát a lombok alá, meglátva Antoniucust és újjászületettjeit,
gondosan választotta ki evő helyét, mélyen az esőerdőben, ami
tele volt élettel és vastag árnyékokkal.
Mégis nem volt oka gondatlannak lennie.
Az angyal csak átfutott a lombok felett, de nem ez volt, ami
megfogta Antonicus szemeit. Hanem a szárnyának alsó része.
Tiszta ezüst. Olyan ezüst, ami a világon Alexanderen kívül más
szárnyában nem volt.
Alexander nem volt az ellensége.
De Alexander gyakran aludt azzal, aki az ellensége volt.
Akkor Antonicus tudta mit kell tennie. És nem használja
visszanyert erejét hogy megtegye, nem azt azért gyűjtötte, hogy a
haláláig harcoljon ha kell.
Helyette megragadta a nyílpuskát, amit egy távoli raj
barakkjából zsákmányolt fegyverek közt volt. Ez volt visszatérő
erejének első íze, evett, és nemsokára képes volt a ragyogásra.
Senki sem látja őt vagy az övéit.
A nyílpuska a kezében volt, felszállt az erdő vizenyős
levegőjébe… és lőtt.

- 436 -
 56. fejezet

A nap vörös-naranccsal ragyogott a közelgő napnyugtában,

ahogy Alexander Zanaya mellett állt a széles erkélyen, abba az
irányba nézett, amerről unokája repült feléjük. Alexander
mellkasa büszke várakozással volt tele, hogy Xander erős
szárnyainak repülését vátra, és fájdalmas öröm, hogy szívének
ezen fontos darabját bemutathatja Zaninak.
Alattuk a hatalmas terület arany és gazdag volt, amin egy
elefántcsorda bóklászott, míg madarak utaztak a hátukon,
cserébe megették a rovarokat róluk. Egy bátor repülő, fekete
mint a korom, ismerős vonalakkal, odaült a korlátra Alexander
odatámasztott karja mellé.
Kuncogott. – Van egy tiszteletbeli vendégünk, Zani.
– Holló. – Zanaya mosolygott. – Ilyen északon soha nem
láttam még egyet sem, de most itt vagy. Nyilvánvaló, hogy
üdvözölni jött.
A madár mintha hallotta volna őt, megfordult és ránézett,
majd odament Alexander karjához, hogy elég erősen belecsípjen,
ami miatt ő homlokát ráncolta. – A hollóim soha nem viselkedtek
így. – Nem volt igazi ajándék, nem tudta kontrollálni vagy hívni
őket, mint Elijah a pumákat és más nagy macskákat, amik a
területén voltak.

- 437 -
 Ennek ellenére volt köteléke velük, gyakran voltak előjelek és
üzenethordók a számára, és egyszer, mikor nagy veszélyben volt,
akkor megjelentek, hogy kivájják az ellensége szemeit.
Most arrébb nógatta a madarat. Az kinyitotta csőrét és
károgott rá, a hollók jellegzetes módján, türelmetlenül és
követelőzően, mélyebben, mint amire egy holló képes volt. A
jelek a karján jelentéktelen voltak, a krácsolása a hollócsalád
hívása… kivéve, hogy unokájának már ide kellett volna érnie.
Szíve jeges volt, az mondta – Zani, kérdezd meg a rajaid, hogy
észrevették-e már Xandert.
Tudatában, hogy a hollók mit jelentenek neki, Zanaya
sziszegve fújta ki a levegőt és csendes lett ahogy embereivel
kommunikált. Az őröket már informálták, hogy Xander szabadon
jöhetett és mehetett a területen, így Zanayának nem volt oka
egész nap figyelni őt.
Keze fehéren szorult a korlátra, a hollóra nézett. – Hol van a
gyermekem gyermeke?
A madár károgott megint, dühösen és hangosan.
És a távolban egész hollócsapat szállt fel, fekete szárnyak
tömege, ami ezzel egy időben hangos kraa-kraa hangot adott ki.
Mintha kiáltanának, hogy kövesse őket.
Ezzel egy időben Zanaya azt mondta – Nem vették még észre
őt. – A szavaknak fémes éle volt. – Sem az erdei őrök, sem a
határon lévők.

- 438 -
 Alexander már elhátrált a korláttól, készen szárnyait kitárni. –
Kövesd a hollókat.
Mikor a levegőben voltak a tűz árnyalatú eget szelték át, a
határ felé, ahol Xander nem kell át. Zani? Ez kurtán hangzott,
Alexandernek most tábornoknak kellett lennie, nem nagyapának.
Minden rajt figyelmeztettek, válaszolt Zanaya ugyanolyan
rövid és harci hangon. Az üzenetet elküldték a határra és onnan
átadják Titusnak. Tudja hogy kell a telefon készüléket
használni, perceken belül kutatók lesznek a levegőben.
Alexander nem tudott beszélni, nem ezzel az elméjében. Egész
lénye arra koncentrált, hogy megtalálja unokáját. Most a holló,
ami leszállt mellé a korlátra a bal oldalán repült, könyörtelen
sebességgel tartotta az iramot az arkangyalokkal. Lehetetlen volt.
Talán nem igazi holló volt, hanem annak szelleme, ami elégett
felemelkedése során.
A mítoszokban meg volt írva: Alexander hollója felemelkedik,
mikor szüksége van rá.
Zanaya ugyanolyan gyorsan repült mellette, és hangja hevesen
lépett be az elméjébe. Megtaláljuk kedvesem. Ő erős és okos.
Alexander keményen nyelt. Nem arkangyal Zani. Mert
mindketten tudták, hogy a legnagyobb fenyegetés kint van: egy
gyilkos fekete köd érintette arkangyal, aki úgy ébredt fel, hogy az
ég beteg volt.
Egyikük sem tudta mi tért vissza Antonicus bőrét viselve.

- 439 -
 Ők ketten repültek a gyorsan érkező estébe, mentek tovább,
csak annyira álltak meg, mikor a határon egy rajparancsnok
jelent meg. – Uram – mondta a férfi Zanayának. – Titus
Arkangyal minden raját riasztotta és keresik Xandert a lehetséges
útvonalain. Eddig nincs hír.
Alexander belsője jeges volt, előre nézett.
A hollói, feketék voltak a holdtalan estén, láthatatlan voltak,
kivéve mikor mozogtak, leszálltak a határ menti épületekre,
kemény türelmetlenséggel károgtak most.
Fekete szárnyak lepték el az eget.
Zanaya a hollók ébredése során indult el vele, bármilyen
parancsot is adott a határ parancsnoknak azt mentálisan tette. –
Fáradnak – mondta neki a nő egy ponton, és Alexander rájött
igaza volt. A csapat egyes tagjai kezdtek lemaradni, kicsi
mellkasuk erősen emelkedett és szárnyaik lankadtak, ahogy
helyet kerestek, ahol leszállhattak.
Alexander átment személyes fegyverein, de semmije sem volt,
amivel tudott volna segíteni a hozzá saját módon hűséges
madaraknak. Intelligensek és messze többre voltak képesek, mint
azt sokan gondolnák, a hollók a saját uraik voltak, de soha nem
felejtették el a szívességet vagy barátot. És valamilyen saját okból
ők generációkon át választották Alexandert.
Ekkor érezte meg, a finom szelet, ami fent tartotta a
madarakat anélkül, hogy erőlködniük kellett volna a repüléssel.

- 440 -
Mindig elfejeltette, hogy Zanaya nemcsak szélörvényeket tudott
létrehozni, hanem sokkal finomabban is tudta a levegőt
irányítani. Ezért volt ő a legtovább kitartó repülő az élő, halott
vagy Alvó arkangyalok közt.
Köszönöm, sikerült kimondania a torkát szorongató félelmen
át. Ez olyan érzelem volt, amit lebecsült, de el kellett fogadnia
hogy együtt jött a heves szeretet és védelmezés csomagjával, amit
unokája felé érzett.
Itt vagyok Alexander, bármi, amire szükséged van, volt a
heves válasz hitvesétől, aki nem várt kellemet tőle az idő végtelen
szívverése során, mikor szíve azzal fenyegetett összetörik
mellkasában.
Zani, túléltem Rohan elvesztését, csak mert Xander létezik. A
szavak szinte kiszakadtak belőle. Nem tudom… Ellökte a
gondolatot, képtelen volt rákoncentrálni.
Azon gondolkodom, hogy Antonicus, már ha ő volt, miért
vette célba Xandert. Hűvös stratégia, hangja a parancsnoké, aki
egyszer volt. Nem az ellenséged.
Alexander megtalálta lábát a háború és politika ismerős
tábláján, agyát kirúgta a félelem módból. Nem. Egyébként is
honnan tudná, hogy Xander az enyém?
A szárnyainak alsó része, mondta hírtelen Zanaya. Nem azt
mondtad, hogy olyan, mint a tiéd? És egy lent lévő személy mit
lát, mikor felnéz.

- 441 -
 Az, hogy figyelmen kívül hagyta a nyilvánvaló tényt mutatta
elméjének állapotát, és ez hideg arculcsapás volt a számára. Nem
tud segíteni unokájának, ha nem gondolkodik tisztán. Eltörölte
az érzelmeket a brutális kontrollal, amit több évezredes
fegyelmezett uralkodással tanult meg, megfontolta Zanaya
szavait. Lehetséges, hogy azt gondolta én vagyok az?
Talán. Vagy kihasználta a lehetőséget, hogy ez odavonz
téged. Talán a Tanácsot tartja felelősnek a helyzetéért és
cserébe mindünkön bosszút akar állni.
Alexander keze ökölbe szorult, ahogy a holló mellette,
fáradhatatlanul, csak szemének sarkából látta, károgott, majd
lebukott. A madárral ment, a szél az arcába csapott a heves
sebességtől és szárnyait összefogta, egy zuhanó nyíl volt.
Keményen guggolva landolt a talajon, egyik kezét a földre
nyomta. A fémek alatta énekeltek neki, de figyelme azon a tollon
volt, amin a holló állt: a szálak tiszta ezüstök voltak, amik
ragyogtak Alexander szárnyának fényétől, volt rajta egy folt, amit
nem akart látni, vagy megérinteni.
Zanaya vele szemben szállt le, azonnal meglátta mit nézett. –
Most én védelek meg Alexander – mondta és felvette a tollat. –
Ezüst az egyik oldalán, földszínű a másikon.
Ujjait végigfuttatta a folton, utána azt az orrához emelte. –
Vér. – Az egyetlen szó miatt a földből a fémek pókhálószerűen
kezdtek szivárogni, ahogy Alexander küzdött a dühével és a

- 442 -
pánikkal. – De nincs több, ahogy toll sem.
Zanaya szárnyai is ragyogtak, gyöngyszürke szemei fénylettek,
ahogy a területet nézte. – Xander megsérült, de nem halt meg itt.
Rájött Zanayának igaza volt, több tollat is látott, de számuk
messze kevesebb volt, mint egy nagy sérülésnél lenne egy Xander
korú és méretű angyalnál.
A hollójára nézett… de a madár eltűnt, bár Alexander nem
látta felszállni. Mikor a fákat és az eget nézte, nem voltak kis
kampós csőrű madarak, akik a szélben lovagoltak, vagy leszálltak
az ágakra.
– Azt hiszem a hollóim elmondták amit akartak vagy kellett
mondaniuk. – Alexander nem volt benne biztos melyik volt az, a
madaraknak saját elméjük és akaratuk volt. – Közel kell lennie. –
Hitvese szemeibe nézett, azt mondta – Szürke.
A kemény átoktól, ami kiszökött ajkai közül, tudta pontosan
mire gondolt. – Nincs tükör pulzálás, de érzem… annak a
hiányát. Annyira furcsa, hogy azt kellene éreznem ami hiányzik,
de csak így tudom leírni. Egy zsibbadás, ahol a pulzálásnak
lennie kellene. – Fejét balra kapta. – Arra.
Alexander soha nem ment harcba anélkül, hogy minden
információja meglett volna, de Zanit bárhová követné, és tudta,
hogy szívének gyermeke most már az ő szívének is fontos volt.
Mert Xander számított Alexandernek.
Együtt szálltak fel a fagyos szürkeségbe, ami azt mutatta a

- 443 -
hajnal közeledik. Ő és Zanaya, valamint a hollói átrepülték az
estét. Lefelé nézett, minden irányt kutatott.
De mikor a válasz megérkezett, az egyenesen előttük lebegett.
– Antonicus.

- 444 -
 57. fejezet

Zanaya azonnal lebegésbe váltott, míg arzenálja minden

képességét felhasználta, hogy arca kifejezéstelen legyen. Azonban
nem tudott mit tenni a sokkal és ellenérzéssel, ami kúszó
indákkal folyt végig a vérén.
Mert míg Antonicus tudott repülni, a szárnyai nem… voltak
jók. Az inak és a finom csontok eléggé meggyógyultak, hogy fent
tartsa őt, de a zöldes hártya annyira áttetsző volt, hogy látta az
egész alsó struktúrát, ami milliárdnyi részhez kapcsolódott.
Nem voltak tollai.
Az egyedüli dolog, amihez szárnyai jelenlegi állapotát tudta
hasonlítani az újszülött angyal babák szárnya volt. De még ez
sem volt helyes. Egy újszülött szárnya talán törékeny és áttetsző,
könnyű eltörni vagy elszakítani, de egyben kísértően szépek
voltak a finom áttetszőségükkel.
Egy csontos mosolyt kaptak a rémálom arcból, Antonicus
szemei nedves gömbök voltak összeaszott arcában. Azok a
gömbök a mellette lévő arkangyalra ugrottak. – Szeretnéd látni a
díjamat Alexander? A fiad, feltételezem.
Zanaya karján felálltak a kis pihék. Antonicus hangja… törött
volt. Nem volt mód máshogy leírni. Talán azt mondhatná törött
kövek tömítették el torkát.

- 445 -
 – Hol van? – Alexander kérdése csendes volt, és ez miatt
sokkal halálosabb.
A férfi vigyorgott, Antonicus figyelmezetés nélkül leszállt a
ködbe.
Zanaya követte, Alexander mellette volt. Igen, Antonicus
csapdába csalta őket, de ketten voltak egy ellen. Xander a te
prioritásod Alexander. Antonicus az enyém. Érzem őt. Mint
nyálka a fejében, egy bűzös rosszakarat, ami olyan dolgokat
suttogott, amit képességeivel sem tudott meghallani.
Zani, ő nem sima arkangyal, mondta hitvese, aki belül
meghal, ha unokáját elveszti.
Zanaya nem fogja megengedni. Arkangyal és tábornok
vagyok kedvesem. Az unokád fiatal. A feladatunk tiszta.
Egy gyors pillantás egymásra, mielőtt leszálltak volna.
Antonicus több méterre állt előttük, szárnyait összezárva
felfedte vállainak csupasz vonalait. Azok a vonalak rosszak és
csonkák voltak. Neki úgy tűnt, mintha a férfi csontjai
hihetetlenül puhák és képlékenyek maradtak volna, mintha
Antonicus olvadt baba lenne.
– Még a gyógyulásban vagy – mondta, nem tudta elhinni, hogy
egyáltalán hogy szállt fel, mikor alakja annyira sovány volt, zöld
rothadásfoltok voltak az arcán, nyakán, karjain…
– Köszönöm, hogy nem említed a szagot. – Ebben a
pillanatban a művelt Antonicusnak hangzott.

- 446 -
 – Az jelentéktelen. Még csak most keltél fel. – De az Alvók
nem jöttek ki ennyire sérülten az Alvásból. Másfelől Antonicus
rothadt test volt, mikor eltemették, így talán ez várható volt. –
Hol van az angyal, akit elkaptál? – Neki kellett beszélnie, mert
Alexander a gyilkolás szükségétől vibrált, és tiszta volt, hogy
Antonicus csapádba csalja őt.
Antonicus vicsorított, az arcán lévő laza bőr úgy remegett, ami
miatt olyan volt, mintha valami mászott volna alatta. – A
lényeimnek adtam őt. – Kicsi, gonosz nevetést hallatott. –
Megtöltik a hasukat vele míg beszélünk.
Kezével kicsapott, hogy Alexander mellkasára nyomja, mikor a
férfi előre akart lépni. Közel akar tudni téged. Egy hideg
felfedezés. Olyanná akar tenni minket, mint ő. Ott volt a
mohóság a tekintetében, egy légzés nélküli remegés.
Meg kell találnom Xandert.
Antonicus sziszegett. – Miért van melletted… úrnő? – Az
utolsó szót mintha kitépték volna belőle, arca úgy csavarodott
meg, ahogy több száz érzelem száguldott át rajta, mielőtt teljes
odaadásban állapodott volna meg.
Undorodó nyugtalanság volt minden részében. Az arkangyalok
senkit sem szolgáltak, ők maguk voltak a törvény. De nem fogja
elvesztegetni a lehetőséget. – Antonicus, hol van az angyal, akit
elkaptál?
A férfi sunyin mosolygott. – A folyónál hagytam az

- 447 -
újjászületettjeimmel. – Vonalai megcsavarodtak, következő
szavait a fogain át szűrte. – A folyónál úrnő. Hallhatod a vízesést.
Alexander menj! Mentsd meg a fiút!
***
Alexander felemelkedése hátrasöpörte a hajat Zanaya arcából.
Ha meggondolta a megfoghatatlan dolgot, amit az emberek
léleknek hívtak, akkor az övé szaggatottan szakadt ketté az
esőerdő reggeli, remegő szürke ködjében.
Mikor az arkangyalok erőjátéka volt soron, Xander ártatlan
volt, ő volt az első.
Zanaya is tudta. Akkor is azt kérné tőle, hogy ezt a döntést
hozza meg, ha nem egy újjászületett arkangyallal, hanem az egész
Tanáccsal néz szembe. Olyan gyorsan visszajövök ahogy tudok,
ígérte neki. Beszéltesd.
A folyón kívül nem tudok kiszedni belőle mást. Fentről látod a
folyó szalagját?
Nem. Az egész erdőt nehéz reggeli köd borította, olyan puha és
üdvözlő, amilyen Lijuan gyilkos fekete köd volt. De éteri szépsége
inkább akadály volt szükségében.
Majd akkor látta meg, a távolban az ismerős fekete formákat,
köröztek és lecsaptak. A hollóim mutatják az utat. Zani, maradj
biztonságban. Visszajövök.
Semmit nem válaszolt, talán már harcolt. Fogait csikorgatta,
ahogy lelkéből több szakadt ki, olyan keményen és gyorsan

- 448 -
repült, ahogy vállai engedték. A fájdalom örömteli harapás volt,
ahogy átment a ködön, ahol hollója körözött… és meghallotta a
vízesést.
Most már tudta hol volt, Titus földje olyan ismerős volt neki
mint a sajátja, miután annyit látogatta meg barátját. Ahogy
leszállt erejével világította be az eget, és az aranyan ragyogott,
észrevette Xandert. Unokája egyik szárnya tépett és véres volt,
míg a másik le volt vágva és nem volt kauterizálva.
A vérveszteség súlyos lehetett, de Xander valahogy tudatánál
volt, és kés volt a kezében, amivel a felé csoszogó újjászületettek
felé csapott ki, akik próbálták fogaikat vagy karmaikat belé
süllyeszteni. Gyorsabb és képzettebb volt náluk, de fáradt volt és
Alexander számtalan vágást és harapást látott rajta.
Dühében nem ordított fel.
Egyszerűen Xandert az erejébe burkolta, majd mindenki mást
megölt. Biztos volt benne, hogy nem érintett más célpontokat,
mint amiket akart, a vad lényeket, akik otthonuknak tartották a
területet rég elmentek a területről, mikor a természetellenes
halottak megjelentek.
Az újjászületetteket kitörölte, Alexander leejtette a buborékot,
így látta unokája heves vigyorát. – Tudtam hogy eljössz nagyapa
– mondta.
Majd Xander összeomlott, mintha engedélyt adott volna
magának, hogy leengedjem, mert Alexander itt volt. A kés kiesett

- 449 -
a kezéből, ezt Alexander adta neki, a pengét a csizmájába rejtve
hordta.
Már futott hozzá, kinyúlt szerelméért. Zani él! Xander él!
Törötten és sérülten, de élt.
A nő hangja jelent meg az elméjében, légszomj volt benne.
Égess ki minden sérülést és vágást, ami rajta van. Nem tudom,
hogy Antonicus lényei hordozták-e a mérget, mint ami benne
van, de ne kockáztassunk. Mélyen vágd ki a sérülést, ami
megállítja, hogy elérjen Xander véráramlatába.
Unokájának bántása kés volt a szívébe, de Alexander nem
hezitált. Zanaya meghalna, hogy megvédje azokat, akiket
Alexander szeretett, ahogy ő is megtenné érte. Tanácsa csak
gondoskodás volt. Így lefektette a földre sérült unokáját, majd
brutális arkangyali erővel kezdte szó szerint kivágni Xander
húsát.
Unokája megrándult és felnyögött, de öntudatlan maradt.
Egy kis kegy.
De a fiú csendes és hideg maradt, mint a halál, mire Alexander
végzett. Legalább nem volt újabb vérveszteség, Alexander
kauterizálta a sérüléseket közben, bár Xander égett húsának
szagát alig bírta elviselni.
Az erejébe csavarta, majd karjaiba emelte. Tudta már, hogy
Antonicus miért vette el Xandert. Fiú vagy unoka, rá kellett
jönnie, hogy Alexander vérvonalból volt, és Alexandert a

- 450 -
hűségéről ismerték.
Arról is ismerték, hogy szerette Zanayát, őt pedig hogy szerette
Alexandert.
Találj egy módot, hogy odavonzd egyiküket… és a másik is
megy.
Xander csak csali volt… és elterelés Alexander számára. Zani,
a cél az volt, hogy megszerezzen téged!
Tudom! Vidd Xandert biztos helyre! Vidd innen el őt!
Ez volt az egyedüli lehetőség. Xander súlyosan sérült, szüksége
volt egy gyógyítóra amilyen gyorsan lehetett. Mégis itt hagyni
Zaniját? De muszáj volt. Mert hitvese arkangyal volt, becsületes,
jó és végtelenül bátor.
Tarts ki Zani, gondolta ahogy Xanderrel a karjaiban felszállt.
Tarts ki.

- 451 -
 58. fejezet

Elseperte a tincseket, amiket Alexander felszállása az arcába

söpört, a száján át lélegzett, hogy kiszűrje a szagokat, amik
Antonicusból jöttek. A férfi szaga… rothadt volt. Nem mint mikor
a föld rothad, dohosan és gazdagon. Hanem bűzös rothadás,
amikor a húst túlságosan sokáig hagyták kint, míg férgek jelentek
meg benne, kövér testük ragyogott és nedves volt.
Ahogy hányingere azzal fenyegette feltör a képre, próbált
Antoicussal beszélni. – Miért vitted el a fiatalt?
– Mert te az enyém vagy. – Fogait kivillantotta. – Tudtam,
hogy veled lesz. Zanaya és Alexander. Alexander és Zanaya. –
Mondta ál dallamossággal, majd a földre köpött. – Az egész
történelem során hallottam, de ez rossz!
Nehéz volt fent tartani a beszélgetést, egyben Alexanderrel is
beszélni, és harcolnia kellett hogy ne árulja el
megkönnyebbülését, mikor hitvese elmondta, hogy hollója
megmutatta neki az utat Xanderhez.
Kérlek, légy éltben Xander, mondta a fejében. Heves harcos
szíve van, de javíthatatlanul megtörik, ha elveszít téged.
Hangosan annyit mondott – Mesélj az újjászületettjeidről.
A férfi fejét furcsán megcsavarta, arca úgy torzult el, hogy
lehetetlen volt.

- 452 -
 Olvadt csontok.
Olvadt csontok.
Majdnem hátralépett a harmatos zöld füvön, időben állította
meg magát. Körülöttük az erdő csendes volt, mint a sír amiből
Antonicus kimászott… de egy fehér bagoly ült mozdulatlanul egy
fiatal kapok fa ágán Antonicus mögött.
– Fel kellett kelnem – szűrte fogai közt. – Szolgálnom… kell. –
Gyűlölet volt a szemeiben, de megválaszolta a kérdést, mintha
kényszerítették volna. – A te hangszerednek kell lennem.
A megértés hideg csápja kúszott át Zanaya agyán. Ezért keltek
fel a halottak a sírjaikból és másztak felé. Lijuan, az a fekete szívű
ribanc, egy kicsit olyanná tette Zanayát, mint ami ő volt.
De még Lijuan sem tudott irányítani egy élő arkangyalt.
Mellkasa nehéz volt, légzése pengeéles a tüdejében, ahogy
emlékezett a távoli pulzusra, ami hiány volt, a visszhangra, ami
egyszer volt… és többé nem létezett. És a szag, ami a férfira
ragadt, annyira mérgező és élettelen volt.
Mégis Antonicus túlságosan racionális volt, hogy halott,
újjászületett legyen. – Olyanok mint te? – kérdezte. – Az
újjászületettjeid?
A férfi horkantott, arca eltorzult. – Egy kis módon. Alap
beszéd. Alap gondolkodás. Ők a hordozók a dicsőséged
elterjesztésében.
Alexander hangja robbant be ezzel egy időben az elméjébe,

- 453 -
örömteli volt, hogy Xander élt. De a boldogságában ott volt a
kúszó félelem. Égess ki minden sérülést és vágást, ami rajta
van. Nem tudom, hogy Antonicus lényei hordozták-e a mérget,
mint ami benne van, de ne kockáztassunk. Mélyen vágd ki a
sérülést, ami megállítja, hogy elérjen Xander véráramlatába.
Antonicus figyelmeztetés nélkül ugrott felé, karmai kint és
szemei vörösek voltak.
Angyaltüzet lőtt ki, pislogott, ahogy a férfi hüllő sebességgel
kerülte ki a csapást. Ez nem volt normális, nem normális az ő
fajukban. Most leguggolt vele szemben és kiáltott – Én senkit
sem szolgálok! Én arkangyal vagyok! Én Antonicus vagyok! –
Rothadó zöld erőnyalábok íveltek ki karmos ujjaiból mielőtt
gonosz sebességgel lőtte felé.
Majd Antonicus mosolygott… és eltűnt.
Fenébe! Bassza meg!
A rohadék tudta, hogy Zanayának nem volt ragyogása. És
akiknek nem volt ragyogása nem is láthattak át rajt. Hitvese
hangja a fejében Antonicus terveire figyelmeztette. Tudom! Vidd
Xandert biztos helyre! Vidd innen el őt! Antonicus Alexander
után mehet ha Zanaya elbukik, Xander járulékos veszteség lesz.
Hideg suttogását érezte a tarkóján.
Azokkal az ösztönökkel esett hátra amiket Minoviel vert belé,
leesett, gurult, és távolabb talpra állt. Majd brutális erővel szállt
fel, ezzel egy időben hívta a szélörvényeit, hogy a földet és levegőt

- 454 -
egyszerre püföljék.
Egy villanást látott a sároszöld erőben, ahogy szele Antonicust
keményen a fának csapta megtörve ezzel a ragyogást. Leejtette az
örvényeket, angyaltűzzel célozta be, de a férfi megint láthatatlan
lett, és egy pillanatra látta Lijuant, érezte Lijuant. Hogy a Halál
Arkangyala megkapta a képességet amivel testetlen lett, míg a
ragyogással rendelkező arkangyalok sem láttak át rajta. Hogy
meg tudott jelenni Zanaya mögött.
Zanaya ez alkalommal készen állt.
Olyan gyorsan aktiválta a szélörvényeket ahogy a férfi eltűnt,
és pokolian remélte, hogy szele széttépi a férfi kocsonyás
szárnyait.
Majd jött. Egy nyílpuska nyíl lövése keményen és erősen
találta el, ami átszakította bal szárnyát, másodpercekkel később
egy másik a nyakát találta el. Gurgulázott a vértől, ami azzal
fenyegette megfojtja, kitépte a nyilat a torkából, ahogy spirálban
szállt le.
Még a szél sem tudta fent tartani, mikor szárnya súlyosan
sérült.
Leszállt de nem tört össze. A torka már gyógyult, de továbbra
is hátránya volt, hogy nem volt ragyogása. De megvoltak az
előnyei, beleértve az elméjét. – Harcolj arkangyalként, ne sunyi
tolvajként! – hívta ki, mikor érezte, hogy a karmok közel csúsztak
el mellette, hogy majdnem elérték.

- 455 -
 Düh sziszegését hallotta és akkor ott volt, arcán fogvicsorgás
volt, annyira feszes, hogy állatias volt, szemei többé nem tűntek
épp eszűnek. Fogait vicsorítva azt mondta – Megöllek. Véget
vetek neked. Nincs úrnő! Antonicus vagyok!
Túl sérült volt, hogy elég gyorsan elkerülje a férfi erejét,
egyenesen a gyomrába kapta a csapást. Bár az égetett és sérülést
okozott, grimaszolt a fájdalomtól, nem vájt a csontjaiba, mint az
angyaltűz… és tudta. – Nem Antonicus vagy – suttogta, kihúzta
Tűzfényt. – Antonicus halott.
A férfi sikoltott, karmokkal ment felé, minden esze és értelme
eltűnt. Tűzfényt mélyen a szívébe nyomta, majd a szelét
használva lökte addig hátra, míg a kardja a legközelebbi fához
nem szögezte. Ilyen közel a férfi szaga a levegőben terjedt, és
ettől gyomra a száján keresztül akart kiürülni.
Vörös szemek néztek rá, a mélyén gyűlölet volt. De mikor
megint meg akarta csapni erejével, semmi sem jött, csak a
legkisebb szikra. – Étel – morogta. – Étel. Üzemanyag.
Zanaya Lijuan halott halmára gondolt, hűséges harcosainak
testére, akik héjak és élettől mentesek voltak. Csend, mikor annyi
hang csengett. Kezek nyúltak ki a halálba, mintha könyörögtek
volna szeretett istennőjüknek a kegyelemért.
Kegyetlenségen túli kegyetlenség.
– Egy arkangyalnak sem kell más áldozata, hogy erőt
szerezzen – mondta a lénynek, aki egyszer a tisztesség és becsület

- 456 -
férfija volt. – Csak Lijuan használta a többieket, hogy megszedje
magát, neki is volt egy veleszületett arkangyali ereje. Te többé
nem vagy arkangyal.
A férfi sikított… de a szavak, amiket kiköpött utána váratlanul
extrémek voltak. – Ölj meg.
Hezitált, a követelés hangsúlya ami a Tanácsra volt jellemző,
ez miatt megkérdőjelezte megállapítását, hogy újjászületett volt.
Antonicus? Létezel még? – Anélkül nem vet véget neki, hogy
halálosan biztos nem lesz. – Ha csak hosszabb Alvásra van
szükséged, akkor ez lenne a legjobb megoldás.
Egy könnycsepp folyt végig a férfi arcán, szemei többé nem
voltak állatiasak, de annyi szomorúság, és kétségbeesés volt
benne a legtisztább formába. – Úgy teszek ahogy az úrnőm
akarja.
Most a düh égette a vérét. – Nem vagyok az úrnőd – mondta.
– Te arkangyal vagy! – Kényszerítette magát, hogy megérintse
bűzlő bőrét, keze megszorult a vállán mint a társaknál.
A férfi bőre alatt remegtek a csontok, bőre olyannak tűnt,
mintha bármikor szétesne. De arca most áttetsző volt, tompa
mosoly volt ajkain. – Mit akar, mit tegyek úrnő?
A tompa sikolyok közt a fejében azonban egy hangos, tiszta és
arkangyali hangot hallott. Vess ennek véget! Ölj meg!
Könyörgöm Zanaya!
Megtántorodott, szemei égtek. – Antonicus. – Suttogta. – Te

- 457 -
Ősi vagy. – Megölni ennyi életet, ennyi történelmet, mikor talán
volt remény a gyógyulásra, ez förtelem volt.
De a sikoly a fejében hírtelen a kikényszerített szavakat
visszhangozta, amiket a férfi nem akart kimondani. – Róla
álmodom – jött ki ráspolyként Antonicusból, furcsa félmosoly
volt arcán, mint a férfi, aki valaha egy arkangyal volt, aki harcolt
a gonosszal, aki arra kényszerítette hogy alávesse magát. – Az
Alvásom rémálom. Most a rabszolgája vagyok.
A vér folyni kezdett az arcán, ahogy a bőr felszakadt, mert
olyan erősen feszítette meg állát. És a vér… az zöld és sötét volt,
bűzös és rothadt.
Előtte a férfi küzdött, hogy megtalálja hangját, míg az
elméjében a sikolyok torokhangúvá váltak. A férfi kezdte
elveszteni az utolsó részét, jött rá. Nemsokára csak agyatlan
bestia lesz, aki az ő lekötelezettje.
– Nem – mondta, tekintete az utoljára találkozott a férfiéval. –
Nem engedem, hogy ez történjen veled Antonicus, Elysium
Arkangyala. – Kihúzta Tűzfényt a mellkasából, hátralépett, düh
és fájdalom zárta el a torkát.
Zani! Alexander mellette szállt le, annyira keményen, hogy a
föld beleremegett. Xander biztonságban van Sharinenel.
Kirepült egy rajjal, hogy keresse.
Sharine, a Kolibri azon kevesek egyike volt, akiről tudta, hogy
Alexander rábízná unokáját. Tudta, hogy tábornoka megtalálja a

- 458 -
módját, hogy szívének minden részére vigyázzon.
– Megsérültél – mondta, keze ökölbe szorult, ahogy a torkán
lévő véres lukra nézett.
Rendben van kedvesem, mondta az elméjébe. Meggyógyulok.
Ma egy szörnyű és szükséges dolog a feladatunk.
Hangosan azt mondta – Antonicus kész elmenni – mint
arkangyal, aki meghalt a szemeik előtt, csak hogy kényszerítsék,
hogy szörnyként keljen fel, mellkasa vérzett, arca a halál folyóiba
tört.
Antonicus arrogáns volt, és gyakran segg, de megtette
feladatát mint arkangyal. Nem érdemelte meg a végén lévő
megaláztatást, egész története lecsökkent a lényre, aki nem volt
többé Antonicus, még ha elméjének egy része létezett is benne.
De annak a kis szikrának, ami valaha arkangyal volt megadja a
nyugalmat.
– Alexander, meg kell esküdnünk, hogy ezt az Antonicust
senkinek sem fedjük fel – mondta. – A története véget ér, mikor
belerepült a fekete ködbe. Bátran és szívvel. Azt mondjuk nincs
tudomásunk a hollétéről. Hamar legenda lesz, az elveszett Alvó.
Alexander kurtán bólintott, ahogy Antonicus arca hálássá és
büszkévé vált. Vállait kihúzta amennyire tudta, kifejezése elszánt
volt.
– Te és én soha nem voltunk barátok – mondta Alexander a
haldokló arkangyalnak –, de nagyszerű arkangyal voltál. Jó utat a

- 459 -
szakadékon túlra.
Antonicus nem válaszolt, arca megcsavarodott ahogy küzdött
hogy megtartsa az utolsó részét, benne a sikolyok egyre
hangosabbak lettek. Kedvesem, ennek magánnak kell lennie. Túl
büszke, hogy elfogadja hogy nézed.
Alexander vitatkozás nélkül szállt fel.
És a fakó szürke hajnali fény elérte Antonicus rothadó arcának
húsát.
– Nem vagy senki szolgája Antonicus, senkié sem. – Szavait
keménnyé, teljessé tette. – Te arkangyal vagy. És te választod
meg a véged. – Majd elengedte az erejét.
A férfi nem harcolt ellene. Nem tudott harcolni ellene.
Éjfél tüze, ami nem forró, hanem hideg volt, mint az éjjel
szíve, elemésztette a férfit. Antonicus arca fájdalomtól torzult el
ahogy meghalt, de fejében tisztán hallotta a tisztelt és becsületes
arkangyal hangját, ami békében volt. Köszönöm.
Gyorsan vége volt.
Ez többet elmondott, hogy mennyire kevés maradt meg
Antonicus rothadt héjában. Az arkangyalok nem halnak meg
könnyen. Ami előtte vált hamuvá csak egy automata volt, mint
újjászületett, akik a fűben felé másztak.
Könny folyt végig az arcán, ahogy egy ragyogó élet ért véget.
Nem akarta csak úgy elengedni a hamvait, kis szélörvénnyel
gyűjtötte össze a maradványokat. Majd felszállt a levegőbe,

- 460 -
szélörvénye mögötte volt. Alexander, aki ahogy várta, elég közel
volt, hogy segítsen, ha a szituáció nem jó, csatlakozott hozzá, és
együtt repültek a nappal megvilágított óceán felé.
Majd megálltak, előtte volt a szélörvény.
Nem volt szükség szavakra, de úgy érezte kell valamit
mondania. – Antonicus Arkangyal egy évtizede halt meg. De a
maradványait a víznek adjuk, remélve, hogy megtalálja ugyanazt
a szabadságot.
Alexander megfogta a kezét, ahogy a hamvakat elengedte a
szélörvényből és gyengéden a ragyogó kékbe estek. – Aznap Neha
határerődjében hibáztunk, nem Zani?
Torka elszorult, a fejét rázta. – Nem tudhattuk hogy a halálnak
adjuk őt, mikor volt esélye az életre. Ezt a módot… ő választotta.
Ő kérte a halált.
Alexander ujjai megfeszültek az övén. – Szerinted a többiek,
akik Alszanak így kelnek fel, mint ő?
– Astaadra és Michaelára nemet mondanék, ők a Lijuan elleni
harcban sérültek meg, míg a veszélyt nézve Antonicus maga
repült a fekete ködbe. Azt mondtad Favashi megbetegedett
miután Kínában volt?
– Igen, Lijuan ismeretlen csapdát hagyott ott.
– Így ő van a legnagyobb veszélyben. De egyben ő van
leghosszabb ideje Cassandra ölelésében, és egyáltalán nem volt
olyan, mint Antonicus, mikor a háború előtt felébredt. Nagy az

- 461 -
esély, hogy rendben van, de nem tudhatjuk meg, míg fel nem kel.
– Zanaya többé nem látta a hamvakat, egy Ősi élete utolsó
visszhangjai is elmentek nyom nélkül. – Lijuan halottakkal való
ajándékénak egy része van bennem.
Alexander megfogta az arcát, bőre arany volt a nap
sugaraiban. – Te szívvel teli nő vagy hitvesem. Kegyelmet adsz.
Nem fogod használni.
Egyszerű szavak, amik teljesen tele voltak azzal, hogy
megértette ki volt ő, egy arkangyal, aki a csoszogó halottakat
magához tudja húzni, megadva nekik az igazi békét. – Igen.
Elfogadom ez a felelősséget és becsületet. – Soha többé nem fog
félni a fertőzött halottaktól vagy újjászületettektől a világon, ők
csapdába esett és sikoltó lények voltak.
Mindnek kegyet ad, kicsit több fényt hoz még gyógyuló
világukba.
– Tarts Tábornok – mondta, karjait a dereka köré csavarta,
fejét mellkasára fektette. – És én téged tartalak. Mindketten
sérültek vagyunk és gyászolunk.
Alexander légzése fájdalmas volt, ahogy karjait szorosan köré
csavarta, ahol a víz felett lebegtek, két arkangyal, akik eléggé
megbíztak egymásban, hogy leengedték fegyvereiket, pajzsaikat,
felfedték sérüléseiket.
Magasan felettük egy magányos bagoly szállt, míg végül el
nem tűnt a felhők közt.

- 462 -
 59. fejezet

Xander nagyon is Alexander vérvonalából volt, gondolta

Zanaya már nem először, ahogy fejét bedugva nézte meg
Alexander unokáját. Míg Sharine és a raja a fiút Titus
legközelebbi udvarába vitte először, a gyógyítók megengedték,
hogy stabil állapota után átvigyék Zanaya erődjébe.
Így most már Zanayának volt egy nagyon szórakoztató és okos
házi vendége, aki örömtelin elpirult, mikor a legjobban akarta azt
takarni. Fiatal rajvezetőként kétszáz éves volt, már nem volt fiú,
csak neki és Alexandernek. És mint parancsnok, a raja és
szélesebb körben a társai nagyon kedvelték őt.
Így sok angyal kért engedélyt az erődtől a látogatásra, így
Aureline egy önálló segítőt jelölt ki ennek az ellátására. –
Elfelejtettem milyen türelmetlen a fiatalság – mondta jobb keze
neki akkor. – Egy órával a kérés után kapcsolatba lépnek velünk,
hogy miért késik a válaszunk. – Nevetett. – Elő kellett vennem a
rendkívüli kemény „poros öreg Ősi” hangomat, hogy sokakat
lenyugtassak, és hagyják a segítőmet békében dolgozni.
Azonban Zanaya ma egyedül találta Xandert. Míg alvástól
borzas haja, sötét mint a kakaóbab, és bőre mélyebb arany
Alexandernél, az unoka ült az ágyban, karcsún izmos felső teste
csupasz volt, kivéve a kötéseket, amik eltakarták gyógyuló sebeit,

- 463 -
homlokát ráncolta ahogy az ölében lévő „laptopra” koncentrált.
A szónak nem volt értelme Zanaya számára. Igen az ölében
(lap) volt. De nehezen forgott a teteje (top)
A fiú felnézett belépésére, megmerevedett… és félretette a
laptopot, gyógyuló szárnya az ágyon surrogott a mozdulatra. Az a
szárny már meggyógyult, volt ott sérülése, de kicsi volt csak a
többi sérüléséhez képest és bármilyen beavatkozás nélkül
könnyen meggyógyult. Azonban Xander azt akarta vágják le, így
teste egyensúlyban le volna míg gyógyul, a harcosok közt
általános választás volt. De döbbenetére a gyógyítók megvétózták
a lehetőséget: Xander többi sérülése miatt nem akarták, hogy test
energiát vesztegessen ez az újranövesztésre, mikor a szárnynak
nem voltak jelentős sérülései.
– Nincs olyan szokásom, hogy tökéletes szárnyakat
amputáljak fiatalember – fújtatta az egész kontinens
legrangidősebb gyógyítója. – Harcosok.
Az irritált gyógyítóval ellentétben Zanaya együtt érzett
Xanderrel. Egyszer ő is elvesztette a szárnyát, a másikat le kellett
ez miatt vágni. Vagy hasztalan földi harcos lett volna,
egyensúlyának lőttek és izmi túlfeszültek volna, az angyali
szárnyak nem voltak éppen kicsik vagy súlytalanok végül is.
De házi vendége nem duzzogott ez miatt, felnyögött a
döntésre, majd ment megtanulni mennyire tud stabil lenni egy
szárnnyal. Ma azt suttogta – Mond, hogy az orrom nem hazudik,

- 464 -
Zanaya úrnő, és hoztál nekem angyalsört.
– Idd gyorsan – mondta, a borostyán folyadékot izgatott
kezeibe tette. – Elkell tüntetnünk a bizonyítékot, mielőtt Apanaia
gyógyító elkap minket.
Játékos csillanás volt a fakóbarna szemekben, amikben volt
szürke árnyalat, azt mondta – Soha nem tudtam, hogy az
arkangyalok félnek a gyógyítóktól.
– Minden okos angyal fél a gyógyítóktól – mondta vontatottan
és leült a kényelmes székbe a fiú ágya mellett. Most csak ketten
voltak. Alexander visszatért a területére, hogy a legváratlanabb
helyzetet kezelje, máskülönben gyakran együtt látogatták meg
Xandert.
Aki, miután egészségeset húzott az italból, felé hajolt. –
Elmondod? – Bár levágott szárnya még alig kezdett gyógyulni, a
gerincének területét, ahonnan olyan erőszakosan távolították el,
kötések fedték, a többi sérülése úgy tűnt, mintha valami
hatalmas rovar harapott volna ki belőle, tekintetében nem
tompult a fény.
A gyógyítók aggódtak a későbbi trauma miatt, te ő jobban a
tábornok unokája volt, mint Alexander is rájött volna,
gyakorlatias és keményfejű volt. Xander az újjászületettek
támadását nem látta másnak, csak kellemetlen találkozásnak az
ellenséggel, akikkel éveken át harcoltak.
És míg ekkor nem ismert fel Antonicust, megígérte Znayának

- 465 -
és Alexandernek, hogy tiszteletben tartja az Elysim
Arkangyalának tett ígéretüket. – Soha nem beszélek róla, hogy őt
láttam – mondta. – Ami a világot illeti, egy agresszív újjászületett
támadott meg, miután leszálltam enni. Mivel a szárnyamnak
lőttek, nincs nyoma a nyílpuskának, nincs kérdés, amit meg kell
válaszolni.
Igen, Rohan gyermeke olyan fiatal volt, akit Zanaya örömmel
hív a családjának.
– Mit mondjak el? – kérdezte, mértéktelenül szórakozott
titkos tudásán.
– Miért volt nagyapa arcán olyan meglepett kifejezés, mikor
melletted ült, és két perccel később miért repült ki az erkélyen –
volt a száraz válasz. – Mintha nem figyelne sólyomként rám, akit
naposcsibének tart.
– Nem sólyom – mormogta Zanaya. – Egy holló. Mint az, ami
az erkélyed korlátján ül, szemmel tart nagyapád távollétében.
Megállt, fejét kicsit oldalra billentette, ahogy a fiú kinézett a
szélesre tárt ajtón át. Egy madár kitárta szárnyait, üdvözlésként
károgott, mielőtt pislogás nélküli figyelésbe tért volna vissza.
Xander lassan nézett vissza rá. – Azt gondoltam csak képzelem
a hollót, aki az ágról figyelt, míg az újjászületettel harcoltam.
Zanaya rejtélyes mosolyt adott neki. hagyja, hogy a gyerek
maga fedezze fel nagyapja rejtélyeit. – Ha megosztom veled
Alexander miért ment el mellőled, akkor addig titokban kell

- 466 -
tartanod, míg a tudás el nem terjed.
– Ígérem – mondta azonnal Xander.
Még mindig szórakozottan azt mondta – Első Tábornok
Avelina épp felébredt.
Xander szája tátva maradt. – Úgy érted Titus Arkangyal
anyja?
Zanaya vállai a jókedvtől kezdtek remegni. – Négy nővér és
most már az anyja is ébren van! – Megcsapta a combját. – És
meg szeretné lepni a gyerekeit. – Csukva tartani száját és arcát
simán, igazi erőpróba volt, mikor Zurival és Nalával beszélt.
Ami Pheniet és másik idősebb nővérüket, Charot illeti, őket
megzavarta, hogy hivatalos meghívót kaptak Zanaya udvarától a
hétre egy speciális vacsorára, de nehezen tudtak nemet mondani
egy arkangyalnak, aki „szerette volna két rajparancsnoka
családját megismerni”, akiket nagyra tart.
Alexander feladata volt Titust az asztalhoz hozni.
– El kell ismernem alig bírom kivárni hogy lássam a gyerekeik
arcát – vallotta be.
Xander komiszan vigyorgott, ami a fiatal Alexanderre
emlékeztette őt. – Nagyapa mindig beszélt róla. Azt mondta hogy
állandó jobb kezének kellett volna lennie, de ő nem érezte annak
a pozíciót. Szerinted most meggondolja?
Mielőtt válaszolhatott volna Xander hozzátette – Tarek és a
többiek a Szárny Testvériségből az udvar sok dolgát kezelték, de

- 467 -
Tarek egy időben nagyapa igazi jobb keze volt, mégis őrszem,
harcos, erre a pozícióra akar koncentrálni.
– Avelina pozíciója megbeszélés alatt van. – Alexander
legutolsó üzenete szerint az első tábornok magát „öregnek és
dohosnak” nevezte, hogy talán elfogadja a jobb kéz pozícióját.
– Ismerted? – kérdezte Xander a fiatalság kíváncsiságával.
Mesélsz majd róla? Ő egy legenda a harcosok között.
Zanaya teljesítette kívánságát, de a fiú szemhéjai nehezek
voltak, egy perccel később kezdtek lecsukódni. Azonban látta,
hogy az alvással küzd. – Pihenj Xander, szívem gyermeke. Ez
kritikus része a gyógyulásodnak.
– Harcos – motyogta a fiú – nem gyerek. – De mosolygott,
mikor ujjaival végigsimított a haján.
Addig ült ott, míg mély álomba nem merült.
Szíve feszes volt a túl sok szeretettől. – Nagy megtiszteltetés,
hogy ismerlek Xander. Rohan és Citrine fia, Alexander és Jhansi
unokája – mondta csendesen. – Alig bírom kivárni, hogy kivé
válsz. – Lehajolva megcsókolta homlokát, majd felhúzta a takarót
gyógyuló testén, elrejtette a korsót, amiben a sör volt.
Persze elkapták, mikor kiment a szobából.
– Úgy látom csempésztél. – Aureline felhúzta szemöldökét
kicsi tollakkal dekorált pillái felett, ezeket a tollaiból gyűjtötte.
Zanaya legjobb barátja beleszeretett a kozmetikumok és test
dekorációk jelenlegi divtjába, épp azt kereste melyik ruházatot

- 468 -
élvezi a legjobban. Ma rövid, flitteres őszi narancs ruha volt rajta,
amin hosszú háromszög kivágások voltak a vállánál és a derekán.
Ezt azzal a kínzóeszközzel viselt, amit „magas sarkúnak” hívtak.
Ez ma drámai pink volt.
– Tetszik a ruha – mondta Zanaya. – Hogy kerültél bele az
inkább a kérdésem. – Odafordulva nézte meg a szárnyak helyét.
– Ne válts témát – mondta Aureline ál szigorsággal. – Hogy
lehet lakónk munkaképtelen, mikor egy helyben sem tud ülni?
Tudod, hogy tegnap üldöznöm kellett, miután úgy döntött fut a
belső kertben.
– Meglepődtem.
Ahogy Aureline nevetésben tört ki Zanaya nyilvánvaló
hazugságára, odaadta a korsót az egyik arra haladó személyzeti
tagnak, míg ujját az ajkaira nyomta. A négyszáz éves vámpír
vigyorgott. – Milyen sör?
– Pontosan. – Karjával legjobb barátjába karolt utána, azt
mondta – Xander meggyógyul. Időbe telik, de még fiatal.
Szárnyaik átfedték egymást, ők ketten kimentek abba a kertbe,
ami nehéz volt az illatoktól és színektől, s Xander ezt választotta
tiltott mozgása helyének. – És Auri? – kérdezte. – Boldog vagy,
hogy ébren vagy?
– Minden nap Zan – volt az azonnali válasz. – Ez az új világ
leginkább furcsa és csodás, de hiányzik a régi erődünk a Nílusnál.
– Nekem is. Újjá akarom építeni. – Megállt. – Ha már erről

- 469 -
van szó, Xander azt javasolta tegyünk ki ál múmiákat a jelenlegi
otthonunk bejáratához. „A hitelesség miatt Zanaya úrnő”.
Egyben javasolta, hogy adjam a pecsétemhez.
Aureline horkantva nevetett, ami csodás és ismerős volt.
De két órával később már nem nevetett senki, mikor Rhys
tábornok átadta a híreket uráról, Neháról, India Arkangyaláról, a
Mérgek és Kígyók Királynőjéről, Anoushka anyjáról, hogy Aludni
ment.
– Fáradt és szíve összetört – mondta Caliane, miután a
tábornok határozott, de gyászoló arca eltűnt a képernyőről. –
Mind láttuk, de reméltem, hogy egy kicsit tovább tud maradni.
Titus sokkal nyersebb volt összegzésében. – Tovább lett volna
rá szükség – mondta, keze ökölbe szorult a szertartásos lándzsán,
amit a fölbe szúrt. – A világ még csak most stabilizálódott.
Egyikünk sem hagyhatja el a terültét és vehet át többet.
Zanaya félig arra számított, hogy kedvese elnyeli India
területeit. Alexander mindig többre éhezett. De ma tekintete
másra siklott. – Callie, a helyzet sürgős. Többé nem uralhatod
csak Amanat városát és a földet, amin áll.
Caliane sóhajtott. – Igen, és Neha emberei szövetségesként
ismernek. Ez gyengéd átmenet lesz, amilyen csak lehet.
Senki sem ellenkezett ezzel. Ha Zanyának találgatnia kellene,
akkor a Tanácsban megnyugvás volt. Ezt biztosan mutatta, hogy
vidám beszélgetések alakultak ki a csoportok közt. Mi szerinted,

- 470 -
kérdezte Alexandert, most békében vagyunk?
Tiszta ezüst szemek néztek az övébe. Egy csodálatosban.
Megkockáztatnám, hogy Qin most megrúgná magát, hogy nem
tűnt el azonnal, ahogy megjelentél. Attól még kilencről nyolcra
fogyhatunk.
Zanaya tekintete az arkangyalra siklott, aki az egész
megbeszélés alatt csendben volt. Átok a gondolatra. Nyolccal
uralkodni fárasztó, a vámpírok lázadásba hajtják magukat és a
hülye angyalok azt gondolják, hogy lophatnak és gyűjthetnek
területet. Nem félek, kockáztatom az életem és végtagjaim és
Alvó házvezetőd elítélését, de megpróbálnám a kozmoszt a
tűzrituálékkal megtisztítani az önfejű gondolataidtól.
Alexander kicsit arrébb húzta fejét, hogy elrejtse mosolyát,
míg a Tanácsban a többiek befejezték az örömteli
beszélgetéseket. Bár Qin nem volt az. Soha nem volt boldog. És
neki nem volt olyan kemény a szíve, hogy ne érezze a szánalmat,
mert a férfi távolt volt Cassandrától. Remélem Qin egy nap
megtalálja a saját boldog végét, kedvesem. Milyen gyötrelem
lehet, hogy olyan világban él, ahol a szerelmed nem létezhet
anélkül, hogy teljesen megőrülne.
Egy fehér bagoly szállt le ekkor Qin vállára, felfújta tollait,
mielőtt elrendezte őket. A lány szemei élénk aranyak voltak.

- 471 -
 60. fejezet

Alexander öt nappal a Neháról szóló megbeszélés után repült

vissza Zanayához. A hajnal szürke fényében érkezett, benézett
unokája nyitott erkély ajtaján, hogy biztosítsa Xander
nyugalomban volt, nem kellett volna aggódnia, de nem tudott
tenni ellene.
– Nagyapa. – Xander nemcsak nyugodt volt, a szobában egy
selyem alsóban mászkált, amit az ágyban használt, így nem pirult
el, mikor Zanaya meglátogatta.
Öröme, hogy látja Alexandert korlátlan volt.
– Azt hittem a gyógyítók azt mondták nincs edzés.
Xander megrándult, újabb lépést tett. – Ne mond, hogy egyet
értesz velük?
Mivel Alexander nem volt hipokrata, megfogta unokája
karját… és gyengéden odahúzta, hogy kócos haját
megcsókolhassa. – A szívem élő darabja vagy Xander. Soha ne
felejtsd el.
– Én is szeretlek nagyapa – mondta Xander a fiatalság
könnyedségével, aki soha nem kérdőjelezte meg családja
szeretetét.
Úgy döntött segít unokája kis lázadásában, segített neki egy
kabátot felvenni, ami eltakarta sérült testét a hideg reggeli

- 472 -
levegőben, majd ők ketten kimentek az erkélyen és le a kis
lépcsőkön, amik a kertbe vezettek, ami a régió gazdag talaja miatt
virágzott, a földben gyökeret verő növények narancsok és barnák
voltak.
Körülöttük a leveleken harmatcseppek voltak, a virágok már
kinyíltak a reggeli fényben és a köd ami a földön kunkorodott
finom volt. A helyi pávák, tollaik a csodás kék, zöld és fekete
színekben pompáztak, kis fejükön kis taréj volt, míg a távolban
elefántcsorda barangolt.
Azt képzelte, hogy Zanaya illatát érzi itt, de talán nem
képzelte. Ez a nő otthona volt végül is. Ahogy Alexanderé is. Az
övék.
Egy hely, amit létrehoztak, mikor közel akartak lenni.
– Zanaya úrnő csodálatos – mondta Xander, mikor megálltak,
hogy Alexander sérült unokája levegőt kapott.
Á, a fiú félig már szerelmes volt belé. – Nem vitatkozom veled
unokám. Egész életem során egy nőt szerettem, és az ő neve
Zanaya.
Xander ránézett, szürke-barna szemét a reggeli fény csókolta.
– Soha nem láttalak ilyennek nagyapa.
– Izzadnak egy hosszú repülés után?
– Fiatalnak. – A szót gyengéden mondta. – Mikor vele nevetsz,
mosolyogsz rá, ha nem tudnám, hogy Ősi vagy, akkor soha nem
feltételezném. Papa is ilyen volt mamával.

- 473 -
 Alexander szívét minden pillanatban megállította, mikor
unokája a szeretetteljes kifejezéssel utalt Rohanra és Citronre.
Tudni, hogy Rohan párja annyira szerette fiát, hogy ő örökké a
szívében hordja őket? Ez meghatározhatatlanul fontos volt.
– Nem túl gyakran beszélünk az édesanyádról – mondta,
bánat volt a szívében, hogy nem volt saját emléke Citrineről.
Xander ragyogott, ahogy anyjáról beszélt. – Okos volt, de
gyengéd és nyugodt, míg papa a csontjáig harcos, nem volt
forrófejű, de… nagy volt. Az érzelmeiben, mikor beszélt, amit az
élettől akart.
– Igen, Rohan mindig gyermekien merész volt.
– Míg száz éves nem lettem addig nem vettem észre, hogy
mamának is volt ereje, és az a nyugalomból eredt. Igazi
nyugalomból nagyapa, rájöttem ez ritka tulajdonság. Nem sokak,
akár halandó vagy halhatatlan, érik csak el. De anyában egész
életében megvolt. Mintha… mintha hallotta volna az
univerzumot és összehangolódott vele.
– Azt hiszem – mondta Alexander érdesen, mikor megint meg
tudott szólalni – több mint egy kicsi van benned az
édesanyádból. Most már tisztán látom Citrinet.
Xander mosolya elmélyült. – Kedvelt téged, tudtad? – Mikor
Alexander a fejét rázta, Xander azt mondta – Mesélt nekem a
legendás nagyapámról, és megtanította, hogy az apukám azért
olyan jó papa, mert neki is jó papája volt.

- 474 -
 Alexander lenyelte a csomót a torkában. – Annyi örömet adtál
nekem ma Xander.
Ők ketten tovább sétáltak, mielőtt Xander megszólalt volna
megint. – Megkérdezhetem hogy találkoztál Zanaya úrnővel? –
Rajongás volt a hangjában. – Soha nem találkoztam még
olyannal, mint ő.
– Megmérettetsz velem érte?
Xander arca elpirult- – Nagyapa, én soha-
Alexander nevetett és karjával átölelte a fiú vállait. – Sajnálom
gyermek. Nem tudok ellene tenni.
Xander élesen nézett rá. – Látod? Fiatalabb vagy, miatta. Nem
húz le annyira… az erő és élet súlya.
***
Alexander még unokája szavain töprengett sokkal azután is,
hogy Xander ágyban volt, gyorsan elaludt az edzése után. Azóta
lefürdött és csatlakozott Zanijához az ágyban. Meleg és meztelen
bőrrel, üdvözölte őt csókjával és szívével, Alexander mindig olyan
férfi volt, aki többet akart, mindig többet, most csak boldog volt.
Mikor végigsimított csípője ívén, megcsókolta nyakának
hátoldalát, Zanaya puhán és lustán mosolygott, és felnyúlva
megfogta tarkóját. Megint csókolóztak, bőre meleg volt, míg
Alexanderé hűvös. De felmelegedett minden csókkal, minden
kérdéssel és válasszal, ahogy a szerelmesek lassú táncát
táncolták, kiknek nem kellett sietnie.

- 475 -
 ***
– Szerinted az életünk egy pontján nem éltünk tovább? –
kérdezte Zanayától, ahogy utána összegabalyodva feküdtek,
végtagjaik lomhák és gyönyörrel telik voltak. – Többet tettünk,
mint léteztünk. Megtettük a feladatunkat. Vigyáztunk az
embereinkre. De… megálltunk az életben, mikor egyszer ezt
megtettük?
Zanaya válasza egyszerű volt. – Igen.
Megtántorodott a csapástól, harcolt, hogy megtalálja a
hangját. – Annyira könnyen mondod Zani.
A nő finom mintákat rajzolt a mellkasára ahogy a vállán
feküdt, szárnya a teste alatt volt és karját kinyújtotta rajta.
Hajának selymes puhasága volt Alexander karján, súlya túl kevés
volt egy ilyen nagy erővel rendelkezőhöz képest.
– Nem volt olyan könnyű, mikor először rájöttem – mondta. –
Éveken át küzdöttem az igazsággal, de szembe kellett néznem
vele. Mikor az életem egyszer tűz és színek voltak, mint a
napnyugta a Nílusom felett, fakó paletta lett az évek során. Te
maradtál a legragyogóbb szikra a létezésemben, és még te is
kezdtél megfakulni. Nem tudtam elviselni, kedvesem.
Alexander fájdalmasan vett levegőt, megkérdezte – A világod
napnyugta és tűz megint, Zani?
A nő a könyökére támaszkodott felette, ujjaival végigsimított a
haján. – Vad, csodás és ragyogó. – Tekintete az övét kereste. –

- 476 -
Neked is ilyen?
– Igen. Miattad. – A nő volt a tűz a vérében.
A csend hosszú volt, tele kimondott és ki nem mondott
emlékekkel.
– Akartam adni neked egy ajándékot – mondta végül.
Zanaya ajkai kíváncsi félmosolyra húzódtak, várt.
– Szeretném módosítani a pecsétem, hogy belefoglaljam a
Nílusod. Így a hollóm a folyód felett száll át.
Zanaya élesen szívta be a levegőt, pupillái hatalmasok voltak,
amik túlcsordultak íriszében. – Alexander.
Keze ökölbe szorult a hajában, azt mondta – Szeretlek Zanim.
Az idők végéig szeretni foglak, akár az holnap, vagy eonok múlva
jön el.
Zanaya szemei vibráltak, remegő ujjaival simított végig az
arcán. – Neked adom a Nílusom – mondta, hangja rekedt volt –
ha a hollód leszáll az ankhomra.
Mellkasa hatalmas lett, az érzés végtelen. – Akkor
megvagyunk. – Kétség sem volt afelől, hogy a Tanács észrevette
borostyán gyűrűjét, talán a nő kard markolatában lévő
borostyánt is, de senki sem mondott eddig semmit. A pecsétek
keverése azonban olyan kijelentés volt, amit nem lehet figyelmen
kívül hagyni, vagy visszacsinálni.
– A végégi, kedvesem. – Zanaya megcsókolta, ami csillagfény
és ében eső volt.

- 477 -
 Alexander, Perzsia Arkangyala kinyitotta karjait és alávetette
magát neki, a nőnek, nekik. Az idők végéig.
***
Az erőd felett egy hollócsapat úszott a tökéletes erejű és irányú
szélben bonyolult mintában. Ha bárki képes volt a mozdulataikat
követni, lerajzolni, akkor a hitvesek közi ajándékot láthatta.
Nem sokkal messzebb, a homok és élet területén az emberek
mutogattak és felkiáltottak csodálkozásukban, mikor a Nílus
hullócsillagokkal szakadt meg, olyan formában, amit földhöz
kötött nem remélhetett hogy felismer, de a ritka szerencsés
angyalok, akik akkor a magasban voltak láthatták: egy ankh,
amin egy holló ült.
És messze a föld felett, egy őrült látó a látomásaival
elmosolyodott… és megengedte magának, hogy pihenjen.

Vége

- 478 -