-1-

Angyalnap

(Archangel’s Sun)

Fordította:
Annie

A fordítás saját szórakoztatásra készült,

kereskedelmi forgalomba nem hozható.
-2-
Eddig hivatalos és rajongói fordításban
megjelent könyvek olvasási sorrendje:

Angyalvér
Angyalcsók
Angyaltánc
Angyalkard
Angyalárny
Angyalháború
Angyalárnyék
Enigma
Angyalszív
Angyalméreg
Angyalprófécia
Angyalharc
Angyalnap

Novellák – Angyali szárnyalás

-3-
 1. fejezet

Réges régen, egy elveszett emlékben…

Az angyaloknak nem kellene meghalnia.

Ezek a szavak visszhangoztak folyton Sharine elméjében,
ahogy a szeretett Raan temetkezési helyén állt. Nem tudta, hogy a
férfi mit szeretett volna, mert az angyalok nem készültek fel a
halálra, és ő választotta ki a férfi nyughelyét azok alapján, amit az
öt együtt töltött évtized alapján megtanult róla.
Milyen rövid idő volt.
Azt gondolta, hogy a férfi, idősebb, bölcsebb és gyengédebb
volt, az örökkévalóságig az oldalán lesz. Mentora volt a
művészetek terén, mindketten elégedettek voltak az együtt töltött
életükkel. Ő és Raan, órákat töltöttek a napfényben a vásznaik,
gondolataik és festékeik társaságában, és mégis együtt voltak.
Az angyaloknak nem kellene meghalnia.
Ujjai remegtek, fagyosak és vértelenek voltak, ahogy
végigsimított a kis szobron, amit Raan annyira imádott, hogy

-4-
soha nem vált meg tőle, a szeretett darab most a helyet jelölte
ezen a szélfútta helyen, hol Raan az örökkévalóságig pihen.
Először, mikor felébredt mellette azon a reggelen, ami még
mindig rémálmokkal teli délibábnak tűnik azt gondolta, hogy
Aludni tért, azon halhatatlanok oly mély pihenésébe, akik már
nem akartak a világ részei lenni. Ezt szándékosnak érezte és első
reakciója egy pengeéles fájdalom volt.
Annyiszor kérte, hogy ne tegye. Aggódott, mert a férfi annyival
idősebb volt nála, Aludni akart, és Sharine ébren akart maradni
és a férfi meg majd elhagyja őt. De Raan azon meleg, nyugtató
nevetésével nevetett rajta és azt mondta ne aggódjon.
– Kismadár – mondta – miért Aludnék most, hogy végre
megtaláltalak?
Így fájt neki és dühös volt a látszólag megtört ígéret miatt.
Majd megfogta a férfi kezét, mert bár mérges volt rá, attól még
szerette. A férfi tehetséges és erős keze jéghideg volt.
Légzése törött sztalaktitok voltak a tüdejében, vére zúzott jég.
Egy angyal sem volt ilyen hideg, mikor Aludt. Sharine ezt első
kézből tudta, nyolcvanöt éves, pelyhes tollakkal, őrt ült a szülei
mellett, mikor az Alvást választották. Nézte, ahogy a mellkasuk a
végső stádiumig emelkedett és süllyedt, remélte, hogy
meggondolják magukat és nem hagyják egyedül, de nem így
történt.

-5-
 – Rendben leszel Sharine. – Anyja hangja határozott, de
szemei fáradtak voltak. – Most már felnőtt vagy.
– Találkozunk, mikor megint felébredünk – tette hozzá az
apja, ahogy megpaskolta a kezét, de meg tudta mondani, hogy
már nem volt ott, a pihenésre gondolt, amire végtelen évek óta
vágyott.
De sokkal azután, hogy Aludni tértek, melegek voltak. Ötven
évvel később, mikor lement a titkos rejtekhelyükre, hogy
biztosítsa senki sem zavarta meg pihenésüket, akkor még
melegek voltak. Így tudta, hogy az angyalok, akik Aludni tértek
nem voltak hidegek, vérük fagyos és kék.
Nem volt szüksége a gyógyítók sokkos zihálására, hogy
megerősítse igazát.
Az ő tehetséges és kedves szeretője elment.
Este meghalt, ahogy Sharine mellett feküdt.
Ez a dolog annyira ritka volt az angyalok között, hogy a jelen
lévő gyógyítók közül egyik sem tapasztalta még soha. Poros
köteteket néztek végig, idősebb angyalokkal és arkangyalokkal
beszéltek, míg találtak valakit, aki emlékezett ilyen esetre vagy
kétezer évvel ez előttről. Az angyalok halhatatlanok voltak… de
néha, az ilyen ritka eseményeket elfelejtették két életöltő alatt,
egy angyal néha csak… megállt.
Mintha az óra végleg leállt volna.

-6-
 A gyógyítók mindent elmondtak neki és ő még így sem értette
meg. Raan idős volt, de közel sem volt a halálhoz. Annyi angyal a
dupláját vagy tripláját élte meg az ő korának, s a földön sétáltak.
De Raan volt az, aki megállt. Megállt, ahogy mellette feküdt, élete
elsiklott, míg Sharine öntudatlanul aludt az oldalán.
Kapkodott levegőért? Fordult felé segítségért?
Ezek a kérdések kínozták, ahogy hó esett az arcára, csípte a
bőrét. Nézte, ahogy gyengéden beteríti a szobrot. És azon
gondolkodott, ha az évszázadok jönnek, bárki is fog-e a férfira
emlékezni rajta kívül. Talán a művészete lesz az, amire emlékezni
fognak, és arra gondolt, a férfinak tetszene, hogy az az öröksége.
Zokogás rázta meg az alakját, a köves talajon a térdeire esett. –
Az angyaloknak nem kellene meghalniuk – suttogta, de senki
sem hallotta.
A szél egyenesen a szájáról tépte le a szavakat és törte szét a
mellette lévő hegytetőn. A szárnyai, amiket Raan az indigó és
fény ajándékának tartott, szétterültek a hón és köveken, hideggé
és tompákká váltak, és térdei megfagytak ebben a pozícióban, de
ennek ellenére sem kelt fel. Egy része tovább remélte, hogy a férfi
felkel és azt mondja neki ez egy szörnyű hiba volt.
Sharine csak százhatvan éves volt és élete szerelme hidegen és
halottan feküdt előtte. Ebben a pillanatban a szél üvöltött
körülötte, nem tudott elképzelni szörnyűbb fájdalmat.
Egyedül a havazásban, gyászolt.

-7-
Az angyaloknak nem kellene meghalniuk.

-8-
 2. fejezet

Háromezer-ötszáz évvel ezelőtt…

Uram, fiam született, erős és olyan hanggal, ami az egész

Menedéket ébren tartja! Senkitől sem retten meg, az én fiam.
A legidősebb gyermekem azt mondja a szemei és a
temperamentuma az enyém. Az ikrek úgy hiszik követni fogja
őket a harcosok útján, míg Euphenia az egyetlen, aki el tudja
altatni, mikor a fiam elhatározta, hogy ébren marad és harci
kiáltással üvölt.
Az apja le van nyűgözve, hogy egy ilyen gyermek
létrehozásában közreműködött. Mondtam neki, hogy ez el fog
múlni, és csodás apa lesz. Megvan benne a türelem, ami belőlem
hiányzik, de ő az én fiam, nem fél tőlem sem, ezt tudom.
A neve Titus.

– Levél Avelina Első Tábornoktól Alexander Arkangyal

számára

-9-
 3. fejezet

Egy hónappal ezelőtt…

A férfi nem emlékezett a nevére.

A tüdeje küzdött a levegőért, a látása elhomályosult… és a
szárnyai nehezen és hasztalanul hevertek a hátán. Mégis előre
mászott, kihúzta magát a pokolból, ki a napfényre.
Szemei kezének hátuljára estek, amit korábban fehér bőr
borított. Bőre kényeztetett, védett és minden nap tükör előtt
gondosan megvizsgált volt. Bőre kiemelte szemeinek topáz
színét. Bőrét most zöld pettyezte.
Ki kell jutnia innen.
Gyógyítót kell találnia,
De annyira gyenge volt. Hogy tudna…
Csontos keze hüllő sebességével csapott ki, megragadta a kis
lényt, ami keresztezte az útját, belesüppesztette fogait a kis
bundás lénybe, mielőtt tudatos elmével eldöntötte volna. A lény
bundátlan farka pánikszerűen tekergett, de kevés vére volt és
hamar kimúlt.

- 10 -
 Félredobta a lényt, kezének hátoldalával megtörölte a száját…
és egy kis energialöketet érzett. Akkor most vámpír volt? Nem
lehetett az. A vámpír-angyal hibridek csak a halandók meséiben
léteztek. A halhatatlanok megértették az alapvető igazságot, hogy
a vámpírok és angyalok biológiailag nem voltak kompatibilisek…
de hogy energiát nyert a lény véréből az vitathatatlan volt.
Fejével a kis lény teteme felé kapott.
Ismét gondolkodás nélkül kicsapott. Ez alkalommal
beleharapott, a nyers húst ette, csak a felborzolt szőrt köpte ki.
Agyának egy kis része, ami szerint egykor egy arkangyal
kifinomult udvaronca volt, sikított és zagyvált, de az távoli,
tompa hang volt. Nem tudott kiállni az energiaroham ellen, ami
elöntötte a vérét.
Most már tudta, hogy fog repülni.
Hogy állítsa meg a bőre alatt terjedő zöldet, ami bemocskolta
és legyengítette.
Hogy tisztítsa meg az elméjét, hogy gondolkodni tudjon.
Ahogy köhögés rázta meg alakját, és folyton zöldes-feketét
köpött, mindez meg fog gyógyulni. Csak elég üzemanyagra volt
szüksége. Elég puha, vörös és élettől csepegő húsra.
Újabb köhögéssel kiköpte a rágós, emészthetetlen farkat,
kimászott, karomba hajló körmei barázdákat vájtak a csempébe
és a hús darabonként vált le a lábáról, folyékony nyomot hagyva.

- 11 -
Abban az üledékben tollak voltak, szépek és egyedülállóak,
mélybarnák, topáz szálakkal.

- 12 -
 4. fejezet

Napjainkban

Sharine a marokkói homokban lévő új otthonának korlátlan

tetején állt, és a körülötte lévő épületekre nézett, amiket
megvilágított a lenyugvó nap fénye. A fény szinte olvadt volt,
tökéletes gazdagságú, ami csak napnyugtakor jelent meg. Mintha
maga egy csillag olvadt volna szét és terítette volna be a tájat,
mint jótékony festő.
A vámpírok és halandók, akik ezeken az utcákon sétáltak el
voltak foglalva a saját dolgaikkal, készültek az esti piacra, vagy
munka után indultak haza, de most és később is, az egyik
városlakó majd felnéz és észreveszi őt. Büszkeséggel töltött el,
hogy a gyerekek mosolyognak és izgatott üdvözlésre emelik a
kezeiket. Az idősek tiszteletteljesen meghajlanak.
Ezek az emberek korábban félelmükben és aggodalmukban
elfutottak, mikor először erre a helyre jött. Megsérültek egy
angyal felügyelete alatt, akit jobban érdekelt a hatalom és a
kegyetlenség, mint az értékes felelősség, amit kapott, hogy
vigyázzon az angyalok legféltettebb kincseire. Mégis Lumia, az

- 13 -
angyali művészetek és kincsek tárháza, hideg és magányos hely
lenne a szomszédos település pezsgő élete nélkül. Sharine
számára ritka és gyönyörű kinccsé tette ez a várost és az
embereit, olyanokká, mint akik védték Lumia falait.
Kitárta szárnyait, élvezte egy percig a nyújtózkodás örömét,
mielőtt lassú egyetértéssel csukta össze őket. Gondosan
odafigyelt a precíz izomkontrollra. Ez olyan erősítő gyakorlat
volt, amit sokáig elhanyagolt, a szabály rég elveszett összetört
kaleidoszkópjában, ami volt.
Az elmúlt félezer év nagy része, plusz mínusz pár évtized, össze
volt törve és zavart képek voltak elméjében, egy szűrőn át nézte
őket, ami törött és darabos volt. Soha nem kapja vissza azokat az
éveket. Soha nem kapja vissza azokat az időket, mikor huncut,
nevető fia bátor és erős férfivá érett.
A düh forró hulláma megújulva égette belsőjét, elárasztotta
ereit.
– Lady Sharine.
Megfordulva találkozott Trace tekintetével. A férfi éjfélzöld
szemeivel és holdfény bőrével, lassú hangjával, mint egy költőé,
és selymes fekete hajával, a karcsú vámpír a fiára emlékeztette őt.
Nem a színeivel, az mindkettő számára egyedülálló volt. De mint
Trace, játékos fia több mint egy, erre fogékony szívet dobogtatott
meg az udvarában.
Túl sokan bizonyultak fogékonynak.

- 14 -
 – Mid van számomra ifjonc? – kérdezte szeretetteljes
mosollyal.
Trace a fejét rázta, szögletes vonalai árnyékokat vetettek az
arcára, nem volt benne puha szépség, de attól függetlenül szépség
volt. – Már mondtam úrnőm – mondta – teljesen felnőtt férfi
vagyok, nem egy fiú. – Komoly szavak voltak, de tekintetében
ugyanannyi szeretet volt.
– És én megmondtam – válaszolt – mikor annyi idős vagy
mint a kosz és a csillagok egyesülnek, akkor mindenki ifjonc. –
Még Raphael is, aki egyszer egy energikus kisfiú volt, akit elvitt a
stúdiójába, ahol kifáraszthatta magát, míg festéket dobált a
vásznakra, kis kezei kicsi, ragadós pecsétté váltak, még ő is
elfogadta, hogy mindig gyerek lesz a szemében.
Gondolkodott rajta mi történt azokkal a szertelen
festményekkel, biztos volt benne, hogy valahol tárolta őket a
Menedékben, de azok az emlékek mélyen el voltak rejtve egy
összetört, őrült nő összecsavarodott elméjében, akivé Aegaeon
szándékos és megmagyarázhatatlan kegyetlensége után vált.
Volt kíméletlenség, és volt az, amit Aegaeon tett.
Trace sóhajtott, átnyújtotta a levelet. Az vastag, krémes
papírból volt és a Tanács pecsétje zárta le, volt benne valami
baljóslatú, mintha a híreket átitatta volna az az erő, amit a világot
uraló arkangyalokban folyt.

- 15 -
 – Egy udvaronc dobta be pillanatokkal ezelőtt – hallotta Trace
hangját, ami annyi szüzet csábított már el. – Egy vámpír – tette
hozzá, mielőtt megkérdezhette volna, miért nem mellette szállt le
a tetőn.
Elvéve azt mondta: – Hogy telnek az őrjárataid? – Trace egy
hónapja jött ide, Raphael küldte, miután Sharine udvarának jó
része haza kellett térjen otthonaiba, angyalok és vámpírok,
fiatalok és idősek, mentek segíteni, hogy legyőzzék a pusztítást,
amit Lijuan világuralmi kísérlete idézett elő.
A háború egy hónapja ért véget, de nem volt idő pihenni,
gyógyulni.
Nemcsak a városokban, falvakban okozott szörnyű károk, sem
az újjászületettek csoszogó hordája. Az elmúlt két hétben az
átlagnál sokkal nagyobb számú vámpír adta meg magát a
várszomjnak.
Trace tisztán elítélte azokat a vámpírokat. – Meg sem
próbálták szabályozni magukat – mondta, hangja hideg,
könyörületmentes volt. – A vér iránti éhség ott van mindünkben,
suttog és hízeleg az árnyékos órákban, keresi hogy zabáljon fel,
de hosszú ideje megtanultam megzabolázni őket.
Sok vámpír nem tett semmi ehhez foghatót, és most hogy sok
erős angyal volt sérült, vagy halt meg, és a túlélőket elterelte a
háború utóhatása, a táplálkozás vágya annyira túlterhelte

- 16 -
érzékeiket vagy tudatukat. A város utcái azzal fenyegettek, hogy
vörösben úsznak, a levegőt nedves fém tölti meg.
Raphael területe nem volt jobb helyzetben a többiekénél,
mikor a gyilkos vámpírok áradatáról volt szó, és sokkal rosszabb
volt, ha a terület pusztulását is hozzáveszed. New York megsérült
két arkangyal kataklizmikus háborújában, égig érő épületei
töröttek és sérültek voltak. Nem engedhette meg, hogy egyetlen
magasan képzett rangidős emberét is elveszítse, de mégis
ideküldte Tracet. Mert Raphael annyira volt Sharine fia, mint
Illium.
– Minden rendben – mondta neki Trace, nyájas volt, mint
mindig szabott ingjében és fekete nadrágjában, cipői ki voltak
fényesítve és valószínűtlenül homok- és pormentes volt. – Az
alapok, amiket lefektetett jók és erősek.
Ez volt a legnagyobb bók, amit adhatott a férfi neki, és tudta,
hogy a férfi játékos és szofisztikált megjelenése ellenére a teljes
igazat mondja neki. Nem volt flört a szemeiben, sem hízelgés
csillogása. Ebben a pillanatban Trace katona volt, aki jelentett az
úrnőjének.
Mikor oldalra biccentette a fejét a férfi meghajolt és elment.
A kezében volt a boríték, lassan kifújta a levegőt, ahogy még
egyszer kinézett a napnyugtára. Hozzá fog valaha szokni a
tisztelethez, amit a körülötte levők adnak meg neki? Nem mintha

- 17 -
váratlan lett volna. Ő, ahogy épp elmondta Tracenek, öreg volt az
ilyen dolgokban, egy Ősi minden módon. De belül…
Nem, ez bolondság volt. A lány, aki volt hosszú ideje eltűnt, és
a lány, aki egyszer Raan kis madara volt, a nő, akit a barátai
Sharinnak hívtak a Kolibrivé vált. Legalább kezdte visszakérni a
nevét, így az ő kicsi és boldog udvarában Lady Sharineként hívták
őt.
Ujját a viasz alá csúsztatta, feltörte azt. A borítékban volt egy
levél a Tanácstól. A homlokát ráncolta, ahogy elolvasta a
szavakat, amiket erős kéz írt. Raphael írta ezt, de már nem volt az
a fiú, akit egyszer bébiszittelt, vagy a férfi, akire anyai szeretettel
gondolt. Nem, ezt New York Arkangyalaként írta.
Miután végigolvasta kezeit az oldalára ejtette, a levél és a
boríték az egyik kezében voltak, csak bámult az ég vöröses-
narancs ragyogására. Erre nem számított. De ahogy a haldokló
nap fénye alatt gondolkodott, ennek volt valami értelme.
A világ annyi része állt káoszban Lijuan és Charisemnon
kombinált horrorja után. Milliók haltak meg, több mint egy
arkangyal elveszett, vagy gyógyító Alvásban volt, ami annyira
mély volt, hogy senki nem tudta visszatérnek-e egyáltalán. Az
angyalság legtöbb része nem tudta mi történt Michaelával és
Astaadal és a többiekkel, de Raphael elmondta Sharinenek, mert
tudni akarta.
A férfi megértette, hogy soha nem árulná el őt.

- 18 -
 Mindazon évek alatt, amikor el volt veszve kicsavart
kaleidoszkópja útjain, Raphael vigyázott a fiára, és a másik fiúra,
aki mindig az élete része volt. Illium és Aodhan, szívének
ikerlángjai. Egyik, a született fia, a másik a művészetéből
született fia. Úgy tanította őt, ahogy Raan tette vele.
Szomorúság buborékolt a vérében, ahogy emlékezett a
szeretett arcra, a tehetséges kezekre, de a szomorúság egyszínűvé
fakult az eonok alatt… még ha virrasztott is Raan sírja mellett,
miután elméje összetört, a szíve fájt azért a részéért, ami
biztonságban volt, dédelgetett és tele volt álmokkal.
Az emlékek adtak neki egy biztonságos helyet, ahol
elbújhatott.
De Sharinenek elege volt a bujkálásból, elege volt, hogy az
elméjében élt. Itt volt az ideje szembenézni az igazsággal. És az
első igazság az volt, hogy bár gyászolja Raant halála napjáig,
többé már nem tudott emlékezni a csodás, szépséges fájdalomra,
ami fiatalkori szerelme volt a férfi iránt. Ha együtt öregedtek
volna meg más lenne… De nem volt haszna a mi lett volna ha-
ban élni.
Nem volt haszna máshol élni, csak a jelenben.
Összeszorította az állát, újra dühös volt, ez alkalommal
magára. Caliane, tudta, dühöngene gondolatai iránya miatt, de a
barátja határozottan hitt benne, hogy Sharinenek nem kellene
magát hibáztatnia.

- 19 -
 – Aegaeon pontosan tudta mit tesz – mondta Caliane nem
sokkal Aegaeon Alvásból való felébredése után, hangja
hajlíthatatlan volt, mint gerince. – Tudta mit fogsz gondolni, a
sebek, amiket azok a tapasztalatok hagytak maguk után, és mégis
megtett valami kibírhatatlan kegyetlenséget, amit soha nem
fogok megbocsátani neki. Megfogta a legnagyobb félelmedet és
valóra váltotta.
Heves sötétség volt az arcát. – Nem Sharine. Soha ne merd
magad okolni a törésekért, amik az elméden jöttek létre.
De Sharine megtette. Hibáztatta magát, hogy nem volt elég
erős. Hibáztatta magát, hogy eléggé elvakította a gyász Raan
után… és a mentális sérülésekért, amik annyi éven át
visszhangoztak benne, mikor évekkel később elment szülei Alvó
helyére és azt látta, hogy testük összeaszott és halott volt, a vérük
kiszáradt az ereikben. Elmentek Alvás közben.
Alig négy évtizeddel az erős, tehetséges Raan után.
Bár az angyaloknak nem kellene meghalniuk, csak egy
csatában.
Sharine egyedül, a fajtájában a többiekkel ellentétben hármat
is eltemetett, akik szemüket csak pihenésre csukták le… és soha
nem ébredtek fel. Szerető, anya, apa, mind hidegen és elporladva
feküdtek sírjukban, hangjuk elveszett a világból.
Te vagy az, egy kis, ádáz része kezdett suttogni a halál estéjén,
mikor minden csendes volt. Mindenki, akit szeretsz meghal.

- 20 -
Senki nem tud elviselni. Senki sem akar abban a világban élni,
ahol te létezel.
Ez a hang gúnyolódott vele folyamatosan, míg Aegaeonba való
beleszeretéséig terrorban nem élt. Ez a terror megsokszorozódott
a fia születése után. Olyan volt, mint egy üveggömb, amit
pókhálótörések hálóztak be, amiket senki sem látott. És végül
összetört, és az ok széthasította őt.
Igen, hibáztatta magát.
A legnagyobb ajándék az volt, hogy a fia ezek után is szerette
őt.
Rá gondolva ismét a levélre nézett. Büszke lesz rá, ha ezt
megteszi, büszke, hogy megvan az ereje és a bátorsága ehhez. És
ezt is fogja tenni. Annyi ideig magára hagyta. Itt volt az ideje,
hogy Illium okkal, büszkén hívhassa őt az anyjának.
A nap utolsó sugara cirógatta a szárnyait, átszelte a tetőt, hogy
belépjen az épületbe. Majd elment a csillogó technológiával
felszerelt szobába, amit meg sem tudott érteni. Azonban
megtanulta ezeknek a hasznosságát, mióta kilépett a
kaleidoszkópból. Most megkérte egyik hűséges emberét, hogy
hívja fel Raphaelt.
Saját irodájában fogadta a hívást, ami az övé volt. Egy régi,
görbe lábú asztal, puha kárpitú bútorok, friss virágok,
festmények a falakon, sokkal finomabb szoba volt, mint ami a
túloldalt megjelent.

- 21 -
 Raphael irodája inkább üveg és acél felé hajlott, mint amilyen
a városa volt. Nem látta Manhattan ragyogó fényeit körülötte, de
látta a polcokat, amiken felbecsülhetetlen kincsek voltak,
beleértve egy tiszta kék tollat, amitől fájdalmas szükség feszült
meg a szívében.
– Lady Sharine.
– Fáradtnak látszol Raphael. – Vonalak keretezték az arcát,
vállának izmai megfeszültek, tompa árnyékok voltak igéző kék
szemei alatt. Annyiszor festette le ezeket a kék szemeket, először
megkísérelte elkapni annak az arkangyalnak a szemeit, aki a
legközelebbi barátja volt, majd Caliane fiáét, mindig egy
örökkévalóságig tartott kikeverni a megfelelő színt. Tört zafír,
olvadt kobalt, a délben ragyogó ég kékje, mindez és még több élt
Raphael és Caliane szemeiben.
Mint művész, a szín volt a legnagyobb kihívása és legnagyobb
öröme.
A férfi kezeivel a hajába túrt. – Hosszú út lesz mindünk
számára, mire megpihenhetünk.
Sharine érezte a kényszert, hogy anyjaként viselkedjen vele,
nem volt benne biztos, hogy ez a kényszer valaha is elmúlik-e.
Fiatal volt, mikor Caliane az őrület útján járt, és bár Sharine
akkor törékeny lény volt, a pókhálótörések évről évre nőttek, ott
volt. Miután megtalálta a fiú összetört testét a civilizációtól

- 22 -
messze fekvő mezőn, betakarta szárnyaival és kisöpörte a hajat az
arcából, csak tartotta őt.
Annyira határozott fiatal volt, de belül nagyon megsérült.
Látni őt most, erősen és vibrálón, s egy nő által hevesen
szeretve, aki minden volt, amit Sharine valaha is kívánt volna
neki, ha elképzelte volna, hogy létezhet valaki olyan, mint
Raphael hitvese létezhet, attól szíve kivirágzott, attól hinni akart
a boldogságban és hogy a sorsot meg lehet változtatni.
Caliane soha nem mondta a fiának, de Raphael születésekor,
pár keserű angyal azt suttogta, hogy a gyerek az őrület és
rombolás megtestesülése volt, anyja egy Ősi volt, aki messze nem
volt már fiatal. Annyira furcsa, hogy ilyen előítéletek létezhetnek
a halhatatlanok fajánál, de mindig voltak olyanok, akik
mindenben a rosszat keresték.
Ezek közül néhány azt suttogta, hogy Sharine volt a halál
előfutára.
Caliane fia mindet elcsitította. Ő volt köztük a legjobb fényes
megtestesülése, a kritikus ok, amiért ma nem vérben és halálban
fürödtek. Azonban nem az egyedüli ok. – Hol van Elena? – Ujjai
a tenyerébe görbültek annak emlékére, mikor Elena felügyelete
alatt dobált késeket.
– A parkban a legjobb barátnőjével, Sarával és Sara
gyermekével – mondta Raphael, arca úgy ragyogott fel, ahogy
más említésekor soha. – Úgy döntöttünk, egy órára lazíthatunk a

- 23 -
város helyreállításának bősz feladatában. Megtöri a lelket, hogy
romokban látjuk az otthonunk.
Sharine nem tudta elképzelni a dédelgetett város
összetörésével és felégetésével okozott pusztulást, de egy dolgot
tudott, Raphael városa a bátor szívek otthona volt. Újra
felemelkedik, ragyogó fém és üveg tornyaival, amik elérik az eget,
folyói megtisztulnak a harc törmelékeitől és szennyétől, és a
megperzselt föld meggyógyul.
– Te mit csinálsz ebben az órában, fiam? – mondta, keze
viszketett, hogy a férfi szeméből kisimítsa a hajat.
Hírtelen ragyogó mosolyt kapott. – Illiummal fogok repülni.
Azt terveztük találkozunk Jasonnel, ahogy hazafelé repül.
– Meglep, hogy tudod mikor ér a közeletekbe. A kémmestered
füstként jön-megy a városokban. – Tudta, hogy a háborút
megelőző egy hónapban Jason Lumia közelében volt, de csak
később fedezte fel a tényt.
A Tanács megbízott benne, de ez nem jelentette azt, hogy nem
figyelik meg. Ezzel a döntéssel nem akart vitába szállni. Előtte
senki nem figyelte meg a Lumiára vigyázót, és a gonosz
elburjánzott. Csak mert nem szándékozott ugyanezt tenni, nem
jelentette, hogy a következő személy felelősségében ennyire
megbízható lesz.
Raphael nevetett, ez őt is mosolyra késztette, emlékeztette a
férfi vidám gyerekkori nevetésére, mikor szinte festékben fürdött.

- 24 -
– Azon a véleményen vagyok, hogy Jason hagyja, hogy
észrevegyük. Tudja, hogy aggódunk érte, mikor nem tudunk neki
segítséget nyújtani, és ezért néha dob nekünk egy csontot.
A fejét rázta a fiatalok játékára, azt mondta: – Megkaptam a
leveledet.
A lenyűgöző kék szemek megtartották az övéit, még ott bujkált
bennük a nevetés. De szavai az arkangyalé voltak. – Mit mondasz
a kérésünkre, Lady Sharine?
– Biztos vagy benne, hogy engem akarsz erre a feladatra?
Messze nem vagyok harcos.
Raphael arca elfintorodott, azt mondta: – Titus segítséget kért.
– Ajkai felfelé íveltek. – Ő harcos és arkangyal, akit tisztelek a
többiek között, de szereti a maga módján intézni a dolgokat.
Sharine úgy értelmezte, hogy ez azt jelenti, bizonyos
halhatatlanok azzal fenyegették meg, hogy otthagyják Afrika
Arkangyalának szolgálatát. – Azt mondod közvetítő leszek? –
Felemelte a szemöldökét. – Titus Arkangyal sok éven át sikeres
udvart vezetett.
Sharinenek nem sok köze volt hozzá, útjaik egyszerűen nem
keresztezték egymást. A férfi ezer évvel volt fiatalabb nála,
valamint a nő élete a művészet volt, míg a férfié a harcosok élete.
De azok, akik Lumia erőiben az arkangyal szolgálatából éreztek
fennkölten beszéltek róla.

- 25 -
 – Attól tartok ez több lesz annál – ismerte el Raphael. – Az
emberei a velejükig hűségesek, de azok a harcosok, akik más
területről érkezve támogatták őt kiléptek. – Álla kőkemény volt.
– Azok, akik nem ismerik Titust, rövid temperamentumát
inzultusnak veszik, és nem értik meg, hogy minden emberre
szüksége van, akit nélkülözni tudunk.
Ó, most már megértette. Az idősek és erősek egy része édes
beszédet és finom szavakat várt el, még sürgető helyzetben is. –
Meglep, hogy azt hiszed képes leszek kezelni őt. – Az angyalok
nagyon óvatosan bántak vele. Mintha finom és törékeny váza
lenne.
– Nem sértés Lady Sharine, de nincs más választásunk. –
Szavai bőszek voltak. – Egy héten át voltam Afrikában fél
hónappal ezelőtt, és Jason is Titus területéről tart haza. Méreg
szintén úton van haza Afrikából.
Méreg, emlékezett vissza Sharine, a fiatal, de erőteljes vámpír,
kinek vipera szemei voltak. – Fenntartottad a barátság kötelékeit.
– Ez több volt annál. Ez a Tanács dolga, Afrikát másképp
legázolják. – Kezei a derekán voltak, szárnyait kemény kontroll
alatt tartotta. – Alexander ugyanakkor lépte át a határt, hogy
segítsen. Azt gondoltuk, hogy három arkangyal együttesen
dolgozva talán elég újjászületettet írt ki, hogy Titus és az emberei
fel tudják takarítani a többit, de a helyzet katasztrofikus.

- 26 -
 – Azt az információt kaptam, hogy a fertőzés gyorsan terjed. –
Lumia el volt szigetelve, de nem volt elvágva a külvilágtól. Trace
érkezésével több információ érkezett, a vámpír kifejezetten jó
volt az információk megszerzésében.
– Igen, és a fertőzés Afrikában erősebb és fertőzőbb, mint a
világ többi részén. Charisemnon biztos összejátszott Lijuannal,
hogy egy még mérgezőbb ellenséget hozzon létre. Kis kegyesség,
hogy a fertőzés Afrikára korlátozódik, de ez Titust nem kellemes
helyzetben hagyja.
Kitárta szárnyait, majd összecsapta őket. – Ha tehetném
Afrikában maradnék, míg a veszélyt el nem hárítjuk, de a
területem súlyosan sérült, sokkal rosszabb a helyzet, mint
eredetileg gondoltuk. És még itt vannak a vámpírok, akik
megadták magukat a vérszomjnak. Otthon kell maradnom, és a
legerősebb embereimre itt van szükség. A többi területen
hasonlóak a gondok.
Ezek közül egyik sem válaszolta meg, a Tanács miért hitte azt,
hogy Sharine kezelni tud egy rövid temperamentumú arkangyalt.
Sokan azt mondanák, hogy meg fog törni ilyen nyomás alatt.
Sharine tudta hogy nem, túl dühös volt, hogy megtörjön, a düh
kovácsolta repedéseit keményedő sebekké.
Calianenek más elmélete volt. – Azt gondolom, hogy az időd,
amit kaleidoszkópnak hívtál kétségbeesett kísérlet volt az elméd
részéről, hogy speciális helyet adjon a sebek gyógyulásra, amik az

- 27 -
első alkalommal nem gyógyultak meg. A csúnyák kicsúfoltak
téged a szüleid halála után, katasztrofális sérüléseket okoztak,
mikor vérző, sérült lény voltál.
Élénk kék szemek tele voltak dühvel. – Aegaeon hírtelen
megjelenése csupán felgyorsította a valóságba való
visszatérésedet, de nem elégé. Már úton voltál hazafelé,
máskülönben nem tudtad volna Lumiát működtetni.
Sharine kezdte azt hinni Calianenek igaza volt. Nem tudta
volna Lumiát működtetni, ha elméje törött területén marad,
egyedül az emlékei igazolták ezt. Az elmúlt egy év minden
napjára emlékezett. Az elején még voltak homályos szélek, de
semmit sem felejtett vagy vesztett el.
Egyik sem igazolta, miért kérték, hogy Titushoz csatlakozzon.
– Nincs annyi erőm, mint a Heteknek, még kevesebb, mint egy
arkangyalnak.
Raphael óvatosan nézett rá. – Anyám egyszer azt mondta,
hogy gondosan nézzem meg Illiumot, ha az erejének forrását
keresem, akkor nem értettem, de most megkérdezem magamtól,
kitől örökölte a hűségét, a haját, a szívét… és a sebességét.
Sharine elméjében mozgolódás támadt, régen eltemetett
emlékek buktak a felszínre. – Raan ezért hívott kolibrinek. –
Magának mormolt inkább, nem Raphaelnek, öreg emlékek
sóhajtottak ébredezve.

- 28 -
 Annyira gyors vagy, kismadaram. Napfény van a
szemeidben, fények csíkozzák a bőrödet, talpraesett vagy, és
sebességed egy kolibrié. Nem tudnálak elkapni, ha egyszer el
akarnál repülni.
Egész idáig elfelejtette másik nevének eredetét, elfelejtette a
szerelmes dédelgetés Raantól. Elfelejtette, hogy lefestette a férfi
őt repülés közben, szárnyai és teste színek csíkjai voltak az
égbolton, mint egy kicsi, ékszer madár.
– Lady Sharine? – hallotta Raphael hangját, betört a
gondolatai közé, emlékeztette a mostra, az ittre, türelmetlenség
nélkül.
A kék szemű fiú anyja egy ősi volt, Raphael megértette, hogy
az emlékeknek időre van szükségük, hogy kibontakozzanak a
nagyon idősek elméjében. Összekuszálódott szálak, csomók,
Sharine esetében sok éles szál volt, a halhatatlan emlékezés
hatalmas tárháza.
– Elfogadom a feladatot – mondta annak az érzetével, hogy a
jövőbe lép. – Felkészülök, hogy csatlakozzak Titushoz.

- 29 -
 5. fejezet

Titus a csillagtalan égboltra üvöltött, ahogy lefejezett egy

újabb mohó, a világ történetének fertőjéből, Lijuantól és
Charemnontól születettet, az utolsó pillanatban fordította el a
fejét, így a büdös vér nem az arcát érte.
Az újjászületett lent volt, felvette a csapatainak edzőjével,
Tanaeval folytatott beszélgetés fonalát. – A Tanács többi tagja a
Kolibrit küldi hozzám! – Ez hitetlenkedő kiáltásként jött ki.
– Ahogy már mondta. Vagy négyszer. – A nő hajának vörös
tincsei az arcárra tapadtak a vértől és az izzadságtól, Tanae újabb
újjászületettet fejezett le, majd kardját már sötéten nedves
nadrágjába törölte.
A nő szárnyait vér és agy horrorja szennyezte az elmúlt fél
órában történtek miatt, mikor tasmán ördögként pördült meg,
hogy kivégezze az újjászületettek fészkének maradékát. – Maga is
a Tanács tagja uram. Nem kell mindent elfogadnia, amit nem
akar.
A nőre meredt. – A Kolibri – határozottan mondta ki a szót,
ami az angyalság legnagyobb élő művészét takarta. – Azt akarod,
hogy az összes emberünk az ellenségünk legyen?

- 30 -
 Mindenki szerette a Kolibrit. Még Titus is, egyfajta távoli
módon. Nem ismerte a nőt személyesen. Te tudott róla. A nő
tehetséges volt az angyalok között, kedvessége legendás volt,
soha egyetlen ellensége sem volt az életében. És természetesen ő
volt Illium anyja, a fiatal angyalnak, akit Titus kedvelt.
Tanae, kinek alig volt kapcsolata sajt fiával és nem olyan nő
volt, kinek hatalmas érzelmei voltak, fakószürke szemeit forgatta.
– Nem harcos és az újjászületettek fertőzésének közepén
vagyunk. Senki sem lepődött volna meg, ha tiszteletteljesen
elutasítja az ajánlatot.
Titusnak meg kellett fordulnia és gondoskodnia kellett három
rothadó újjászületettről, mielőtt válaszolhatott volna. – Senki
más nem jön hozzám – morogta. – Elijesztettem mindenkit, aki
talán szabad akaratából csatlakozott volna hozzánk, és így már
nem maradtak harcosok.
– Mondtam, hogy legalább az utolsóra ne kiabáljon – mondta
Tanae nyugodt hangon, miután levágta egy újjászületett fejét,
aminek szétnyomott szemgolyója kilógott szemgödréből. – A férfi
hozzáértő volt.
– Betoji volt! – Üvöltötte Titus. – Milyen harcos fut el egy jó,
erős üvöltés elől? Te nem rohansz el.
– Mert már megsüketültem az ön mellett eltöltött évek alatt. –
Körbenézett a harcmezőn és csak bomló testeket látott, szűk
hüvelyébe csúsztatta kardját.

- 31 -
 A bomlás új volt, amit az újjászületettek Lijuan halála után
kezdtek produkálni. A kocsonyás tömegek okozta bőz undorította
Titus jobb kezét, Tzadiqot, egy civil csapattal járt körbe, kiknek
az egyedüli feladata az volt, hogy lukakat ástak hatalmas
gépekkel, majd belekapartak minden bomló testet.
Ez luxus volt adva az eseményeket, de ezt a luxust az emberek
megköszönték neki, máskülönben az otthonok megteltek volna a
bomló hús szagával és senki sem tudna enni.
És az étkezés olyan gyönyör volt, amit Titus nagyra becsült.
Az, hogy a kocsonyás anyag megmérgezi a földet, arra
Titusnak volt egy terve, hogy egyesével, arkangyali erővel fogja
ezeket a lukakat megtisztítani, de nem tudta addig megtenni, míg
az újjászületettekkel harcolt. Ezt a végén kell megcsinálnia. Addig
a lukakat olyan anyaggal veszik körbe, ami megfékezi a
szennyeződés talajba jutását, tudósai ellenőrzik a helyzetet.
– Semmi tiszteleted nincs felém – mondta Tanaenak. –
Száműznöm kellene téged.
– Három udvar tart rám igényt.
Ha nem kedvelné a nőt ennyire, akkor száműzné, gondolta
belső morgása közepette. De volt egy dolog, amit Titus tudott,
hogy egy bólogató és talpnyaló ember egy arkangyal körül semmi
máshoz, csak romláshoz vezet. Nézz Lijuanra, a talpnyaló
udvaroncok és egy hozzáértő vezető átalakította a nőt, aki azt
gondolta a halál élet volt.

- 32 -
 Tanae nyelve talán éles volt, és nem szórakozott senki
egójával, de a velejéig hűséges volt. Bár néha elgondolkodott
rajta, hogy a párja, Tzadiq hogy kezelte őt. A férfi szerette, ha
szeretőjében volt egy kis gyengédség.
Nem mintha Titusnak bármi ilyesmire lenne ideje. Míg
értékelte a hús gyönyöreit, nem volt ideje vagy szándéka, hogy
lecsillapítson és cirógasson egy csinos és törékeny nőt, aki
általában a partnere volt.
– Fel kell takarítanom, szórakoztatnom kell őt. – Ez illetlen
nyögésként hangzott egy arkangyalhoz képest, de Istenek, ez a
gondolat!
– Talán hasznosabb lesz, mint hinnénk – mondta Tanae
szokásos praktikusságával. – Mindenesetre kitűnő munkát
végzett Lumia felügyelete során. Nem vitatkozhat azzal, hogy a
háztartása káoszban van és kell egy határozott kéz a kormánynál.
– Azért, mert aki fel tud emelni egy kardot, az küzd az
újjászületettekkel, a többiek lukakat ásnak, hogy a bomlás
eredményét eltemessél, és a sebezhetőket egy biztonságos
helyekre küldtem. – Ezek a helyek többségükben szigetek voltak
Afrika partjai mellett. – Semmit nem kell tennie, mint ülnie és
tűrnie az inzultust, hogy nem kényeztetik el, mint egy hölgyet.
Titus nem várta ezt Raphaeltől, miután brutális és kimerítő
időszakot töltött Afrikában, a kölyök pontosan tudta Titusnak
mire van szüksége. Határozottan nem volt szüksége egy törékeny

- 33 -
művészre, aki a legmagasabb platformokon szerzett hírnevet,
nem pedig a kúszó újjászületettek, háború és vér területén.
Itt nem volt magasabb platform. Csak halál, bomlás és
pusztulás.
– Talán a többieknek nem volt más választása – ismerte el
hangos sóhajjal. – Túl sok jó embert vesztettünk. – Több ezer
harcos halt meg a harcokban, és bár Titus most kontroll alatt
tartotta Charisemnon seregének maradékát, nem bízott bennük.
Tudta, hogy egy haragtartó harcos több kárt tud okozni, mint
hasznot, felajánlotta ezeknek a csapatoknak, hogy elmehetnek
más területekre, ha ezt akarják. Csak parányi töredék fogadta el
az ajánlatot és hagyta el Afrikát, mindazok, akik Charisemnon
udvarának magas rangú tagjai voltak.
Hatalmas megkönnyebbülés.
Az ellenség területén mélyen gyökerezett a rothadás és az
felülről eredt.
Akik maradtak valószínűleg azért tették, mert kevésbé
fogadták őket szívesen Afrikán kívül. Az angyalok tudták, hogy a
ranglétrán lentebb lévők nem tudtak hatással lenni arkangyaluk
tetteire, így látszólag senki sem róná fel nekik, de az az egyszerű
dolog számított, hogy minden angyal maga hozta meg a döntését.
Ezek az angyalok, és vámpírok döntötték el, hogy követik az
utasításokat, ami a többieknek megbocsáthatatlan volt. A döntés
a következő évtizedekben kínozni fogja őket, hogyan reagálnak

- 34 -
majd, hogyan cselekednek most, mi lesz az örökségük. Azonban
most Titus parancsolt a sok mogorva harcosnak, akiket nem
akart az emberei mellett tudni.
Néhányat egyes északi városokban hagyott, hogy vezesse
azokat, értelmetlen lett volna saját embereit küldeni, hogy
ellássák a feladatot, mikor Charisemnon parancsnokai
tapasztaltak voltak a feladatban, és behatóan ismerték a
városokat.
A legmogorvább és legellenségesebb harcosok sem mernének
fellázadni egy arkangyal ellen. Csak az öngyilkos hajlamúak. A
legrosszabb, amit tehetnek, hogy elbuknak feladatukban, mint
városparancsnok, és Titus kémmesterének elég ügynöke volt
ezekben a városokban, hogy biztosítsa mindenről azonnal tudjon.
Ami a többi harcost illette, megkérte Tzadiqot, hogy a terület
legelszigeteltebb területére tegye őket. Hasznosak lehetnek és
azon a területen feltakaríthatják az újjászületetteket, míg
gyűlöletük mérgét messze tartják az udvarától.
– Ez jó – mondta Tanae válaszul, hogy elismerte a Tanács
lehetőségeinek hiányát. – Pozitív. Nem ezt javasolta a nővére?
Titus meg akart állni és a legközelebbi kemény felületbe akarta
verni a fejét. Nem volt elég, hogy meg kellett küzdenie a
betegséget hordozó hátrahagyott gonosz magvaival. Nem, volt
négy nővére, akik mind ébren voltak, és akik úgy gondolták nekik

- 35 -
kell tanácsot adni Titusnak. Tényleg, egy sokkal fiatalabb öcsnek
nagy hangot kellett növesztenie, hogy kiálljon magáért.
Csodálkoznak, hogy a hangja olyan nagy, hogy elijeszt
másokat? Volt más dolog is. – Ha annyira rémisztő vagyok, akkor
a nővéreim miért nem félnek?
Tanae nagyon közel került egy mosolyhoz, ahogy jellemző volt
rá. – Titus, talán levágja a fejemet egy harcban, amit maga ellen
vívok, de mikor először nőként gondol rám és minden másként
utána, akkor egy ujjal sem érne hozzám, hogy közben zúzódást
okoz a bőrömön. Ezt a világon minden nő tudja.
Titus rávicsorgott, de nem cáfolta meg. Nem hitt abban, hogy
bántson olyanokat, akik nem harcban voltak. Ez minden nemre
igaz volt, de igen, volt egy gyenge pontja a nők felé. De amint a
nő felvesz egy kardot, akkor nőből harcos lett. Egy harcos fair
szabályokkal. Egy nőt meg kellett védeni.
Bár két nővére harcos volt, nem találkozott Zurival és Nalával
a harctéren. Ott testvérekként találkoztak. Az, hogy annyira
bosszantották őt, akkor sem bántotta volna őket. Még akkor sem,
mikor konkrétan stratégiákat ajánlottak neki az újjászületettek
ellen. Mintha nem lenne már négyezer éves! Mintha nem lenne
arkangyal, aki legyőzött egy másik arkangyalt!
Legutoljára azzal fenyegette meg őket, hogy elmondja
Alexandernek elhanyagolják a kötelességeiket, ha tovább üldözik

- 36 -
őt. Biztosan, írta, nem lenne ennyi időtök, ha a kijelölt
feladatotokkal foglalkoznátok.
Az ikrek elcsendesedtek. Vagy öt percre.
Nővérei nem ismerték a vereség fogalmát.
– Gyere – mondta Tanaenak – meg kell tisztítanunk ezt a
területet, hogy a gátakat fel lehessen állítani. – Így csinálták a
dolgokat, területek jöttek területek után, halandó, fiatal
vámpírok csapataival, ők voltak a gátak mozgatásának felelősei,
ahogy egyre több terület lett tiszta.
Működött, de a folyamat lassú volt. Szinte gleccserszerű lett
volna, ha Raphael és Alexander nem segítettek volna neki. Azok
ketten segítettek teljesen megtisztítani a Narja városa körüli
kereskedelmi területet. Majd hogy az lett harci citadellája csupán
véletlen volt, Charisemnon baráti szomszéd volt, mikor Titus
először átvette Dél-Afrika Arkangyalának feladatait, és Narja
természetesen jött létre, Afrika két területének kereskedelme
révén.
A harc sokkal később jött, és addigra Narja lakói arra
rendezkedtek be, hogy ellássák a citadellát, ami a város közepén
helyezkedett el. Az is segített, hogy a város nem közvetlenül a
határ mellett volt, és ezért a harc legrosszabb részét elkerülte.
Azonban semmi sem óvhatta meg az újjászületettek pestisétől.
Charisemnon, az a fertőző seggfej rohadék, míg szövetségesnek
mutatta magát, csendben felállította csapatait, hogy széthordják

- 37 -
a fertőző lényeket a határ mentén. Az újjászületettek átrobogtak
Titus emberein, halál és a rémületes feltámadás bűzös
hullámaként.
Még mikor Titus, Alexander és Raphael is játékban volt,
brutális intenzitással kellett harcolniuk, hogy megszüntessék a
fenyegetést Narja ellen. Akármi is volt, amit Charisemnon
és/vagy megalomániás partnere tett az újjászületettekkel, a
fertőzés Afrikában sokkal gonoszabb és fertőzőbb volt, mint a
világ többi részén lévő fertőzés.
Ezek az újjászületettek falkában vadásztak, és alapvető
intelligenciájuk volt, ami visszavezethető volt az első
újjászületettre, amit Lijuan hozott létre, a legtöbb ilyen lény
megtanult lukakat ásni, ahol a napfény elől elbújhattak, csak
alkonyatkor másztak elő, mielőtt támadtak.
És az átadási sebesség eltérő volt a világ többi részéhez képest,
itt, amíg az áldozat fejét nem tépték le, úgy tűnt teljesen
működött. Ha egy újjászületett kezétől haltál meg azzá váltál.
Közel sem ez volt a legrosszabb, ha egy vámpírt vagy egy embert
megkarcolt vagy megharapott egy újjászületett, az csúnya
fertőzéshez vezetett, aminek a halálozása ötven százalék volt.
A Halál Arkangyala és a Betegség Arkangyala egy rémisztő
hibridet hoztak létre. De a legrosszabb „fejlemény” az volt, amiért
Titus területén most már minden halottat hamvasztottak, hogy
az újjászületettek képesek voltak átadni a fertőzést a halottaknak,

- 38 -
kiknek még volt hús a csontjain. A lények kiásták a sírokat,
kihúzták a testeket, ettek belőlük, de ha maradt még utánuk hús,
akkor a halott újjászületett.
Egy egész falut mészároltak le az éppen eltemetett harcban
elesett tagjaik egy órával azután, hogy Titus elhagyta a
kontinenst, hogy Lijuannal harcoljon. Most az emberek a
területén azzal töltötték a napfényes órákat, hogy könnyáztatta
arccal és törött szívvel kiásták halottjaikat, minden testet
tisztelettel kezeltek, de nem volt más választásuk, a testeknek át
kellett esniük a tisztító tűzön.
– Charisemnon és Lijuan biztos azt tervezték, hogy szabadjára
engedik ezt az új fertőzést – mondta neki Tzadiq, mikor először
ébredtek rá a horrorra, amivel szembe kellett nézniük, jobb
kezének frissen borotvált feje ragyogott a lenyugvó napfényben.
– Miért gondolod, hogy megálltak volna Afrikánál?
– Soha nem tudhatjuk biztosan – válaszolta Titus, hátát
izzadság borította, mikor újabb estét harcolt végig az
újjászületettek ellen – de ha fogadnom kellene, azt mondanám,
bármit is tett Charisemnon, hogy összeolvassza a betegségét
Lijuan halálával, az sokba került neki. – A betegség „ajándék”
volt, ami kétélű kard volt. – Valószínűleg nem tudta fenntartani a
megtervezett ütemet.
De az arkangyal, akit a pestis és hiúság formált sok mindent
csinált.

- 39 -
 Többet, mint amivel foglalkozniuk kellett, mégis gyötrődő
morgás üldözte Titust. Mikor belépett Charisemnon határ menti
erődjébe, miután visszatért New Yorkból, akkor több, súlyosan
bomlott állapotban lévő testet talált. Addig az udvar területén
lévő épületekben senki sem volt bent, de az ő és Charisemnon
korábbi seregei addigra kétségbeesett harcot vívtak az
újjászületettek ellen.
A lények mesterük halála után bestiákká váltak.
Csak ezután, miután kikérdezték az ellenség udvarának több
rangidős tagját is, tudta meg, hogy Charisemnon a kedvencein
kívül mindenkit kizárt a belső köréből is. A többi udvaronc
aggódott, hogy kiesett arkangyalának kegyeiből. Abból, amit
Titus felfedezett kiderült, hogy igazából azok kevesek voltak a
szerencsétlenek.
Ami a vámpírokat illeti, Titus szerint uruk véletlenül fertőzte
meg őket a betegséggel, vagy kísérleti nyúlként használta őket.
Lehetséges volt, hogy az angyalokat áldozati ételként dobták a
vámpírok elé, de egyformán lehetséges volt, hogy a bomlás
elrejtette azt, ami a fertőzés eredete lehetett. Az utóbbi lehetőség
kísértette Titust, mert az angyaloknak nem kellett volna
sebezhetőeknek lenniük a betegségekkel szemben.
Ez egy kőbe vésett, íratlan szabály volt.
Annyira állandó, mint a szél és az ég.
Vagyis az volt Charisemnon előtt.

- 40 -
 Majd Tzadiq felfedezett valami még rosszabbat, egy nyálkás
fekete-zöld nyomot a folyosón, ami a bomló halottaktól vezetett
kifelé… olyan formája volt, ami csak egy angyalé lehetett. Senki
más nem hozhatott létre ilyen nyomokat. Csak egy angyal, kinek
szárnyai lent voltak a kövön, ahogy előre kúszott a folyosón.
Felesleges mondani, Titusnak komoly és halálos gondokat
kellett kezelnie.
A Kolibrinek pontosan semmilyen képessége nem volt, mikor
az előttük álló bősz feladatról volt szó.
Újra és újra fel akart nyögni. Volt egyáltalán bárki a
személyzetében, aki ki tudott csinosítani neki egy szobát?
Ez teljes katasztrófa lesz.

- 41 -
 6. fejezet

Sharine első tette az volt, hogy gondoskodik Lumia és a

mellette lévő város jólétéről. A végén összehívta jelenlegi
csapatát, akik a vezetést tartották fent: Tracet, Taniciát és Faraht.
Hármuk közül a rangidős, Tanicia, fekete haját befonta elől, de
hátul hálót alkotott, azt mondta: – Nem rettenünk meg, hogy
fenntartsuk a szabályokat, amiket lefektetett Lady Sharine. – A
hangja rekedtes volt, a tekintete elszánt, és szárnyai mély őszi
narancs-vörös színűek a legsötétebb barna bőr mellett. – Nem
engedjük meg, hogy a hírneve csorbát szenvedjen.
Nem kellene, hogy kedvence legyen, gondolta Sharine, de
Tanicia közéjük tartozott. Oda vissza harcos volt, de volt hozzá
szíve. Sharine látta, ahogy az utcán a fiatalok kezébe édességet
csent, mikor ők utána rohantak, megakarták érinteni a szárnyát,
de a szüleik megtanították nekik, hogy ne tegyék.
– Hiszek bennetek – biztosította őket, a legkevésbé sem
akarta, hogy azt higgyék megkérdőjelezi hűségüket vagy
elszántságukat. – De kevesen vagyunk, és egy időre itt kell
hagyjalak titeket. Gondolnunk kell arra, hogy mi történik, ha a
vámpírok rendetlenül kezdenek viselkedni. – Ahogy Raphael

- 42 -
emlékeztette rá, a vérszomj mindig fenyegette őket, főleg az
arkangyali felügyelet nélkül.
Mivel Elijah, Dél-Amerika Arkangyala, ahogy Caliane,
gyógyító alvásban, ansharában volt, a Tanácsban jelenleg heten
voltak, egyikük Suyin volt, aki nemrég emelkedett fel, és épp
kereste az útját. Valamint mivel Neha, India Arkangyala egy hete
ébredt fel az ansharából, a Tanács már a határáig nyújtózkodott.
Ennek eredményeként az erőteljes angyalok, akik fenn tudták
tartani a félelem pórázát, rájuk sokkal inkább szükség volt, mint
a normális dolgokban. Sharine nem volt halálos, vagy
kényszerítő. De mióta felvette itt a pozíciót, megtanulta, hogy
hozza ki a többiekből a legjobbat, beleértve a harcos rajokat.
Azok a rajok fenntartották neki a pórázt.
– Erről már beszéltünk – mondta Tanicia, Tracere és Farahra
tekintett. – A terület vámpírjainak egy részét elhívták, hogy
harcoljon Charisemnon seregében.
– Igen. – Bánat hullámzott át az erein mindazokért,
vámpírokért, angyalokért és halandókért, akik soha nem
térhetnek vissza, testük elporladt a háborúban. Akiket Lumiába
jelöltek ki, mind odamentek hozzá elindulásuk előtt,
biztosították, hogy tudja miért veszti el őket Lumiából.
Sharine nem irigyelte őket. A háború nem érte el ezt az
elszigetelt területet, Charisemnon a kontinens déli területe felé
koncentrált, a harc az észak/déli határon zajlott leginkább.

- 43 -
 – Az arkangyal nemcsak visszahívta az embereit, besorozta a
civileket, akik technikailag az emberei voltak, de a mi
határainkon belül éltek – emlékeztette Tanicia Sharinent. –
Szomorú kimondani, de ezt azt jelenti, nagyon kicsi ezen a
területen a vámpír populációnk. Hetekig, vagy tovább is fenn
tudjuk tartani a dolgokat, erős alapokat épített, amiken
állhatunk.
– Az idióták tudják, hogy viselkedniük kell – mondta
vontatottan Trace. – Mindenki más megregulázza őket, és nem
gyengéden. Senki, sem halandó, sem halhatatlan nem akarja,
hogy elveszítse önt, mint Őrzőt, és így biztosítják, hogy a
Tanácsnak ne legyen oka megkérdőjelezni a vezetését.
Ó, szerette a férfit is. Szerette minden emberét. Farah, aki
csendes volt és bölcs tanácsokat adott. Trace, aki művelt,
mézesmázos, de egyben halálos. A harcban edzett Tanicia, aki a
kezdetektől Sharine mellett volt, mikor ő maga nem volt benne
biztos mit keres itt. Az egyedüli ok, amiért elfogadta ezt a
pozíciót, mert Illium megfogta a kezét és azt mondta: – Ezek az
emberek sérültek anyám. Te megérted a fájdalmat, és megérted
hogy lehetsz kedves. Erre van szükségük.
Néha annyira bölcs tudott lenni, az ő kék szárnyú fia, aki egyre
erősebbé vált, ahányszor csak megfordult. Mégis emlékezett a
suta babára, aki imbolygott, mikor első alkalommal felszállt a
konyhaajtóban, egyenesen a lélegzetelállító mélység felé.

- 44 -
 A szíve a torkában dobogott minden fájdalmas pillanatban, de
nem ment utána- Az apja lentről figyelte… és nos, Aegaeon akkor
is jó apa volt, mikor már elvesztette érdeklődését iránta, mint nő
iránt. Elkapja kicsi és elégedett fiúkat, ha szárnyai összeakadnak
és leesik.
De nem esett le. A babájuk repült.
És szárnyakat adott Sharinenek, amikor a leginkább törött
volt, elhozta őt erre a helyre, mikor megfontolták, hogy valakinek
ide kell jönnie, egy személynek, akiben megbíztak. – Bízom a
képességeitekben, hogy mindent kezeltek, ami kialakulhat a
távollétemben – mondta három rangidős emberének, és látta,
hogy egyenesítik ki a gerincüket, arcuk belülről ragyogott.
– Ma este összekészülök, és holnap reggel elrepülök Titus
udvarába. – Felemelte a kezét, mikor Tanicia megmozdult, ajkai
kissé szétváltak. – Raphael felajánlott egy utat azon a fém
szerkezeten, ami tud repülni, de nem vagyok ennyire modern. –
Az ötlet, hogy csapdában van egy fémcsőben, az nem olyan volt,
ahogy repülni akart. – Egyben fel akarom mérni a tájat.
Tanicia a homlokát ráncolta és Farah egyik lábáról a másikra
állt. Meglepően Trace volt az, aki vereségként oldalra biccentette
a fejét. – Jó utat kívánok, Lady Sharine.
***
A hajnal a pink, és sárga cirógatásaként simított végig az
alkonyat szürke egén.

- 45 -
 Sharine hajadonjai vitatkoztak vele, hogy utána küldik a
dolgait, de Sharine nem akarta hiúága miatt kockáztatni az
emberei életét. Elviselte zaklatott hallgatásukat, mikor tisztázta,
hogy a szárnyai közé beillő kis táskában viszi magával azt, amire
szüksége lehet. – Senkit se küldjetek utánam.
Olyan megnyúlt arcot vágtak, vállaik annyira beestek, de
elfogadták a szavait. Most újra leellenőrizte a táskáját, amit előző
este töltött meg. Fiatal nőként volt ilyen táskája, de ezt Aodhantól
kapta ajándékba. És Aodhan Aodhan volt, míg a táska
aranybarna volt, ami illett Marokkó hőjéhez, mikor közelebbről
alaposan megvizsgálta, kiderült mintás volt, aminek a színe
ugyanolyan volt. Még a legegyszerűbb dolgokban is pártfogoltja
nem tudott nem művészit alkotni.
Időt szánt rá, hogy átgondolja mire lehet szüksége és mit
kérhet kölcsön. Titus olyan férfi volt, akinek számos női harcosa
és női személyzete volt, és míg ő alacsonyabb volt, nem annyira,
hogy gondot okozna, ha kölcsönkérne pár ruhát vagy cipőt. A
végén a táska olyan súlyú volt, amit könnyedén tudott vinni az
egész út alatt.
Ami az útra való ruhát illette… Mindig köntöst viselt, egyszerű
mintásat, amin nem volt jelkép, vagy éppen sokkal bonyolultabb
mintázatúakat. Az utóbbit tekintve nem volt nagy kedvelője a
túldíszítettségnek, jobban szerette a szép anyagokat és varrást.

- 46 -
Mégis, mikor elfoglalta pozícióját Lumiában, egyre jobban kezdte
értékelni a harcosai által viselt ruhák sokszínűségét.
Most egy barna nadrágot vett fel, ami átölelte lábait, és
combközépig érő tunikát, ami kékesszürke volt, s háromnegyedes
ujjú. Az ujjai végén és az alján ezüst varrás volt.
India Arkangyala adta Sharinenek ajándékba, mikor elfogadta
a pozíciót Lumiában, a nadrág és a tunika anyagába ragyogó
szálak voltak fűzve. A hímzés nem volt tökéletes, hanem olyan
típusú, ami a művész személyes érintésére utalt. A szín, a
művészet szeretete dalolt Sharine felé.
Miután felöltözött a tükörhöz ment és meggondolta hogy
viselje a haját. Hozzászokott, hogy az arany végű fekete tincseket
leginkább kibontva hordta, de ma felvette a fésűt és végigfutott
vele a szálakon, majd befonta és egy fekete csattal rögzítette.
Nevetett az arcra, amit a tükörben látott, ezzel a hajviselettel,
egyszerű, praktikus öltözettel fiatalnak és reménytelinek tűnt.
Sharine jelei a belsejében voltak. Az arca a fiatal nőé volt, aki
egyszer volt. Egy nőé, aki az idő nagy részében ijedt és ideges
volt, egy lányé, s azt kívánta visszamehessen és megnyugtathassa
őt.
Haja kész volt, leült az ajtó mellett lévő padra, ami az erkélyre
vezetett és felhúzta a zoknikat, majd a csizmákat. Jobban szerette
a szandálokat, amik pántjait a bokáján csatolt össze, de Titus
most az újjászületettek hordáival küzd. Olyan lábbelire volt

- 47 -
szüksége, amivel nem veszélyeztet másokat, ha egy harc során fel
kellett szállnia.
A hajnal megvilágította szárnyait, ahogy bekötötte a csizmákat
és odanézve elképzelte hogy kapná el egy vásznon a fényeket.
Hagyta volna az esést vezetni, a festék árnyalatait, és úgy keverte
volna össze, hogy tökéletesen összeálljon.
Tollainak nagy részét elég könnyű lett volna ábrázolni, az
intenzív indigó ismerős volt és gyakran festette, mikor Raan
gyakoroltatta vele saját magának lefestését, de a pezsgőszínű
szálakat, amik tele voltak fénnyel majdnem lehetetlen volt
elkapni. Ahogy a nap textúrája tovább módosította-
– Sharine – motyogta, határozottan nézett félre és
visszafordult a csizmái felé. Ez volt az igazság, amit nem osztott
meg senkivel, még Calianenel sem. A benne lévő törött részek
még nem gyógyultak meg teljesen, elméje megpróbálta
visszavonni az összetört helyre, ahol minden puha, homályos volt
és nem kellett a fájdalomra gondolnia.
Annyira könnyű volt annak az ölelésében élni, hogy csak
alkosson és ne konfrontálódjon az élettel, ami oly mély sebeket
hagyott, amiket soha nem lehetett meggyógyítani vagy eltörölni.
Gyáva volt és itt volt az ideje, hogy elismerje. Caliane talán nem
így látta, de Calianenek nem volt egy fia, akinek szülőként kellett
viselkednie az anyával szemben.

- 48 -
 A szíve fájt, nem tudta megállítani magát, hogy felvegye az
eszközt, amit Illium adott neki legutoljára, mikor Lumiában járt.
Nem, nem akkor volt, hanem előtte. Egyedül jött és nógatta, míg
le nem ült vele, hogy megtanulja hogy használja az eszközt.
– Telefonnak hívják – mondta neki. – Egy kisebb verziója a
képernyőnek, amin Raphaellel és Caliane Arkangyallal beszélsz.
Sharinet soha nem zavartatta magát a technológiával, még
annak a kornak a technológiájával sem, amiben született. Sokkal
jobban érdekelte, hogyan kapja el a világ színeit. De a fia kedvére
akart tenni és elégedett volt, hogy csak vele volt, leült és figyelt.
Ma előrángatta az emlékeket, hogy emlékezzen arra, mit
próbált meg megtanítani neki. Akkor nem szentelt elég figyelmet,
részben el volt veszve a kaleidoszkópban, így visszaemlékezése
nem volt olyan éles.
De Sharinenak elege volt a feladásból.
Állát összeszorította, a képernyő eltérő részeit érintette meg,
különböző dolgokat hozott be a készüléken, míg végül ismerős
helyre tévedt. Még tompa és homályos volt, de emlékezete volt a
legnagyobb előnye, az ok, amiért szinte az életet tudta lefesteni.
Fogaival az alsó ajkába harapott, ujjaival üzenete küldött:
fiam, ébren vagy? beszélni szeretnék veled. Nem tűnt túl
szépnek, de megteszi. Elküldte. Nem tudta hány óra volt a
városában és nem tudta milyen felelősség volt a vállain, de tudta,
hogy biztos elfoglalt volt.

- 49 -
 A telefonja ennek ellenére egy pillanattal később csengeni
kezdett, egy fénykép jelent meg Illiumról rajta. Hevesen nézett a
lehetőségekre, nem tudta melyiket érintse meg. A piros
univerzálisan a figyelmeztetés jele volt, úgy döntött a zöldet érinti
meg. És ez után fia élő arca jelent meg a képernyőn.
Izzadt volt, nyirkos, kék végű fekete haját megvilágította a
mögötte lévő ablakból beszűrődő fény, és szinte a leghatalmasabb
mosoly volt az arcán. – Anyám, ezt te csináltad?
Kihúzta vállait, azt mondta: – Természetesen. Nem kellene
megkérdőjelezned anyádat.
Fia nevetésére ajkai mosolyra húzódtak, benne minden
hírtelen meleg és boldog lett. Annyira gyönyörű volt az ő fia.
Arany szemeivel és napcsókolta bőrével, és lenyűgöző ezüst-kék
szárnyaival. De a legszebb dolog Illiumban a szíve volt. A fia
hevesen szeretett. És oly mélyen gyászolt, hogy az tiszta rombolás
volt.
– Titus területére megyek – mondta neki. – Fogom tudni ott
használni ezt a készüléket?
Fia biccentett. – Beállítottam, így mindenhol használhatod.
Ha akarod megadom a számod Raphaelnek és Elenának, és
bárkinek, akinek akarod, hogy kapcsolatba lépjen veled.
– Igen, szeretném. – Többé nem szigeteli el magát sem nagy,
sem kis módon. – Taníts meg, hogy hozzam elő a számot és
megadom az embereimnek is. – Biztos volt benne, hogy hozzáfér

- 50 -
majd Titus technológiai eszközeihez, míg az udvarában lesz, de
Sharine kezdte felfedezni, nem szerette, ha másoktól függött.
Illium megtanította, hogyan navigáljon a telefonnal, majd
emlékeztette, hogy elektromos árammal fel kell töltenie, ahogy
pár naponta tette, mióta a fia odaadta neki a készüléket. Utána
megnézte a fia arcát, az vékonyabb volt, mint általában. – Mesélj
a városodról.
– Az emberek azt mondják szerencsések vagyunk. – Kezével a
hajába túrt. –Ez igaz, nem kell aggódnunk az újjászületettek
hordáitól, mint más területeknek, de csak azért, mert a város
akkora része semmisült meg. A föld maga néhány helyen
súlyosan megégett…
Lejjebb engedte a fejét, következő szavai feszültek voltak. –
Annyian haltak meg anyám. – Arany szemei nedvesen ragyogtak,
egy pillanatra oldalra nézett, mielőtt tekintetük ismét találkozott.
– Annyi koporsó repült a Menedékbe, annyi sírt kellett ásni,
annyi barátot kell meggyászolni, kiknek a testüket el kellett
égetni az után, amit Lijuan tett velük.
Vállának izmai megfeszültek, állkapcsa összeszorult. –
Effektíve fertőtlenítenünk kell az egész várost, mielőtt a
sebezhetők visszajöhetnek. A ragyogó eső, ami Suyin
felemelkedését kísérte, annak a haladéknak ellenére Lijuan
fekete szemű, rothadó seregének bűze nem múlt el. Egy ideig

- 51 -
Raphael is aggódott, hogy az egész várost le kell rombolni és
előröl kell mindent kezdeni.
Sharine ki akart nyúlni és tartani akarta őt, de amit tenni
tudott, hogy meghallgatja.
– Túl sokan mentek el közülünk, beleértve a Légiót is –
mondta neki. – Annyira csendes a város. Furcsának érződik,
mert a Légió alig beszélt, de mindig itt voltak, az épületeken
ültek, mint a vízköpők vagy kis csoportban repültek, vagy csak
összegyűltek az erkélyeken. Hiányoznak. Mindünknek
hiányoznak.
Sharine nem értette meg igazán ki vagy mi volt a Légió, de
megértette a barát elvesztését. A háború nem volt kegyes, nem
diszkriminált. – Abból, amit hallottam, a barátaid odaadták az
energiájukat, hogy a nagyobb gonosz legyőzessen. Becsülettel
mentek el. – Ilyen dologtól nem lenne más, ha az ő fia halt volna
meg, de tudta, hogy számított.
Illium biccentett. A válla felett látta szárnyainak íveit, el tudta
mondani, hogy ugyanolyan precízen tartotta, annak ellenére
hogy tollai puhák és pelyhesek voltak. Mint mikor először nőttek
ki a tollai. Elkent égkék babatollak voltak akkoriban, annyira
finomak és levegősek, hogy aggódott minden alkalommal, mikor
fürdette, hogy kárt okoz bennük.

- 52 -
 – Hogy vannak a szárnyaid? – Mindkettőt elvesztette a
háborúban, de olyan gyorsan nőttek vissza, hogy az
megrémisztette őt, hogy mit jelent ez az erőszint.
Az ő édes fiának apja egy arkangyal volt. Egy Ősi. Nem minden
arkangyali szülővel rendelkező gyerek köt ki a Tanácsban, de ez
valószínű volt Illium számára. Csak ötszáz éves volt, és már a
világ most azt gondolta, hogy a saját területét kellene irányítania.
Tudta, hogy számtalan pozíciót felajánlottak már neki, de
Raphael mellett maradt a velejéig tartó hűség és szeretet miatt,
és mert elég intelligens volt, hogy tudja, nem áll rá készen. De
néha az erő nem adta meg a választás lehetőségét. Ha Illium
felemelkedik…
Nem, erre nem szabad gondolnia. A fiát darabokra tépi a
felemelkedéssel járó erő, ha ilyen fiatalon kapja meg. Még
emlékszik milyen nehéz volt Raphael számára, és ő ezer éves volt.
Rettegett, hogy Caliane szeretett fia meghal, egyszerűen milliónyi
darabra dobban az erő áradatától, ami elöntötte az ereit.
Mikor leszállt a szemei kéken égtek, a bőrén villámlás cikázott,
és szárnyai úgy ragyogtak, ami Nadiel tüzes elbukására
emlékeztette őt. Messze volt a csata helyszínétől, ahol Caliane
kivégezte igaz szerelmét, de látta Nadiel gyönyörű szárnyait
összecsuklani, ahogy a tűz elemésztette, míg zuhant, egy csillag,
ami annyira fényesen égett, hogy elégette magát.

- 53 -
 7. fejezet

A telefon kis képernyőjén a fia kitárta szárnyait, hogy láthassa

a gyógyulás folyamatát. – Itt tartok – mondta. – Addig a földön
dolgozom. Ettől az izmaim mozognak, és segít a szárnyakat
megerősíteni, mert állandóan mozgatom azokat az izmokat,
mikor emelek, vagy hajolok, vagy megfordulok.
Más dolgokról is beszéltek ezt követően, olyanokról, amiket
anya és fia beszélnének meg. Egy ponton azt kérdezte – Hogy van
Aodhan? – Illium legjobb barátja olyan gyakran volt náluk, hogy
jogos anyai aggodalmat érzett iránta.
Illium morgott. – Jól.
Sharine, mikor már kint volt a ködből, amiben annyi ideig élt,
zsigeri változást érzett a fia és legjobb barátja kapcsolatában,
gondolkodott rajta, hogy mondania kellene valamit.
A barátság annyira ritka volt az angyalok életében, hogy
nagyra becsülték azokat. Düh és keserűség meg tudta törni, ami
annyira drága volt. De, emlékezett rá, ahogy harcoltak, mindig
vigyáztak a másikra. Ők ketten annyi ideje voltak barátok és
hűségesek egymáshoz, hogy nem hagynák összetörni, de

- 54 -
mindkettőn rajta tartja majd a szemét, biztosítja, hogy
makacsságuk nem kezdi ki őket.
– Add át az üdvözletemet és mond meg neki ezt a számot. Vele
is beszélni fogok.
– Átadom – ígérte Illium – bár továbbra is morgott. – Légy
óvatos anyám. – Ez utasítás volt, egy csendes, de attól még az
volt.
Sharine megengedte, tudta, hogy ez reflex volt, mert
évszázadokig kellett gondoskodnia róla, neki kellett a szülőnek
lennie. Annyi mindent kihagyott a fia életében, annyi fájdalmát
nem értette meg. Soha nem hagyja őt még egyszer cserben.
– Ígérem, hogy mindig vigyázni fogok – mondta neki, a szíve
fájt. – Rájöttem, hogy veszélyes lényekbe fogok botlani Titus
területén. – A legutolsó dolog, amire a fáradt harcosoknak
szüksége volt, hogy egy esztelen angyalra kelljen vigyázniuk. –
Ezt az eszközt használod majd, hogy megint beszélj velem?
– Hívni foglak. – Vigyorgott, a szemei csillogtak. – Azon
gondolkodom Titus hogy fog kezelni téged.
– Ő arkangyal és én öreg és tapasztalt angyal vagyok, aki segít
neki. Jól fogunk együtt dolgozni.
A fia nevetett, melyben ragyogás volt, s ettől ő összehúzta
szemét, de megengedte a fia huncut, mély elégedettségének, hogy
lássa, öröm tölti el megint a fiát.
***

- 55 -
 Sharine egy órán át nem látott semmi említésre méltót, ahogy
Lumiából elindult. Ez nem volt meglepő, bár Lumia területét az
egy óra letelte előtt elhagyta, csapatai elég gyakran repültek ilyen
messzire, hogy harcos formában maradjanak és fenntartsák
erejüket.
Általános körülmények között nem avatkoznának be
Charisemnon emberinek ügyébe, de Sharine úgy döntött, hogy
átlépi ezt a szabályt, mikor az újjászületettek elterjedtek Afrika
szerte, utasította harcosait, hogy csendben végezzenek minden
újjászületett veszéllyel, amit látnak. A csoszogó lények, akik
ennyire északra értek el kis létszámúak voltak és hamar
elintézték őket.
Charisemnon annyira a Titussal való harcra koncentrált, hogy
észre sem vette.
Az igazi sebek fél órával vagy úgy annyival később jelentek
meg. Egy lerombolt falu feküdt ott, a falu közepén hatalmas
terület le volt égve és a tetők össze voltak dőlve. Meg akarta
érteni mi történt itt, óvatosan körözött a halott csendben, hogy
biztos legyen benne nem veszélybe száll le.
Csak mikor biztos volt, hogy nem lát mozgást, semmi élet jelét,
akkor szállt le a hosszú, széles útra, ami úgy tűnt a falu szíve volt.
Pozíciója kiváló rálátást mutatott neki az összes irányra, gyorsan
észrevesz bármilyen újjászületettet, aki talán felé kúszott volna.

- 56 -
 Azonban az elszenesedett tájon egyedül csak anyagdarabok
mozogtak, amik talán egykor függönyök voltak, kis zászlók a
könnyed szélben. Talán a falu áldozatul esett a két arkangyal
harcának. De nem, nem lehetett ez. A harcok messze voltak
innen, majdnem az észak/déli határon.
Majd vörös kannát látott a földre dobva, rájött, hogy ilyen
kannát látott, mikor sok ember üzemanyagot cipelt az otthona
felé. Ahogy keresni kezdett, több kannát is látott. Sokat
elgörgettek onnan, ami eredeti helyüknek tűntek, mintha
ellökték volna, vagy fellökte volna egy tűzvihar, de nem
rejtegették ennek a mértékét.
Az üzemanyagot gondosan szétlocsolták, hogy leégessék ezt a
helyet.
Vére fagyos volt, egy hatalmas, feketéllő épület felé ment, ami
egykor iskola lehetett, vagy közösségi ház. Óvatosan vizsgálta
meg, nem akart áldozatul esni az újjászületetteknek. Talán öreg
volt és ezért nehéz megölni, de nem élné túl a lefejezést, és
Tanicia szerint, a legutolsó jelentések azt mondták, falkában
vadásztak.
Azonban újra csak a csend intenzitását hallotta.
Nem tudta, hogy mire számított, mikor benézett a keskeny
résen, amit egy összetört és félig lehullott fal okozott a hatalmas
épületen… de az nem csontok voltak. Annyi csont. Rémület futott

- 57 -
át rajta, hogy kik haltak meg itt, elgondolkodott rajta, hogy meg
kellene próbálnia beljebb jutni, kiásni a válaszokat, lenézett.
Épp bent, leárnyékolta a fal, ahogy összedőlt, feküdt egy két,
ami valahogy mumifikálódott a pokolban, a bőr ragyogó és
természetellenes árnyalatú volt és a hús hosszú ideje elolvadt
róla. Mint a hús, mikor túl sokáig füstölték. Az ujjain éles
karomszerű körmök voltak, feketék a füsttől. A homlokát
ráncolta. Talán a látószög miatt, de a karmok furcsán hosszúnak
tűntek.
De nem a látószögön múlt, mert mikor behajolt a részen, hogy
amennyire tudja közelebbről is szemügyre vegye a kínos
pozícióból, a furcsa érzet megmaradt. A személy ujja és
kézcsontjai… nyúltak meg. Pókszerűen.
Ez nem egy vámpír keze volt. Amennyire tudta, az
újjászületettek sem néztek ki így. Megvolt az egyfajta arány
bennük azokból, akikből létrejöttek. Szerencsére Afrikának nem
kellett szembenéznie a fekete szemű halottakkal, akiket Lijuan az
embereiből hozott létre. Ha a falon belül minden ugyanilyen volt,
akkor a tűz talán önvédelem volt.
Emlékezett valamire, amit Illium mondott neki, majd kilépett
a résből és elővette a készüléket, amit a fia adott neki. A telefon.
Elmondta neki, hogy képeket is fel tudott venni. Adva a
gondatlan figyelmet, amit akkor szentelt neki, öt hosszú percébe

- 58 -
került, mire rájött hogyan működik, de ekkor óvatosan rögzítette
a képeket és felvételeket, amiket megmutathat Titusnak.
Meglehet, hogy számtalan ilyen testet látott már, de nem volt
oka nem ébernek lennie. A telefont óvatosan visszatett a táska
zsebébe, körbesétálta az épületet, hogy lássa bejuthat-e anélkül,
hogy a csontokra lépne és végül megtalálta az utat.
A legtöbb csontot egy törékeny és feldarabolt területen látta,
nem volt ott karmos kéz, mint amilyen a korábbi volt. És nem
volt módja, hogy az eredeti testhez jusson anélkül, hogy
ledöntené a falat. El kellett döntenie, hogy otthagyja. A hely
néptelen és elfeledett volt. Senki sem zavarja meg, míg vissza
nem tér.
A falu éteri csendje suttogott neki, ahogy átment az üres
területen, majd kitárta szárnyait és felszállt. A szárnya által
keltett szél felkavarta a port a földön és egy pillanatra azt hitte
mozgást látott. De mikor megint odanézett, akkor csak egy
összegyűrt lapot látott, ami megállt a gördülésében.
Nem, ott.
Egy csíkos hiéna, vékony és könnyű lábú, ólálkodott az
árnyékokban.
Az aggodalom erős volt a vérében, és nem akart hátrahagyni
egy túlélőt sem, hogy éhezzen vagy kitegye a természet
ragadozóinak, újra átrepült a falu felett, elég alacsonyan, hogy az
élet bármi nyomát észrevegye. Semmi sem volt. Semmi sem vett

- 59 -
levegőt. Egy kéz sem nyúlt segítségért. Végül elrepült,
csatlakozott hozzá egy feketeszárnyú kuhi, ami megszakította
repülését, mikor észrevett egy prédát a földön. Több kárt látott,
ahogy repült, több elhagyatott települést, de semmi olyat, mint az
első helyen.
Majd olyan területeket látott, ahol laktak is, a városok túl
csendesek voltak, feszült szárnyas csapatokkal és földi védőkkel a
határon, sokaknál hatalmas fegyverek voltak, amiket fel sem
ismert. Túl kevés ember volt az utcákon és a sérülés fekete csík
volt a tájon minden város körül.
Mintha az emberek tűzerőddel védték volna otthonaikat.
Több mint egy őr vette őt észre az útján, de csak a második
városnál repült oda egy harcban edzett harcos, kinek úgy tűnt
keze erősen el volt törve, hogy beszéljen vele. – Lady Kolibri –
mondta a férfi, ahogy elérte, arcának sötét bőrén pink foltok
voltak, amik vagy megégtek, vagy megkarmolták az
újjászületettek. – A táj nem biztonságos.
Raphael Elenáját biztos irritálta volna, hogy ilyen
védelmezéssel beszéltek vele, de Elena harcos volt, elég kemény,
és kiérdemelte a csíkjait. Ennek az angyal parancsnoknak
Sharine az összetört Kolibri volt. Megvolt a joga, hogy
megkérdezze, nem visz-e több problémát a városába, s most
kíséretet kell neki felajánlania.

- 60 -
 – Tudatában vagyok – mondta tudatos gyengédséggel, elkapta
a fájdalmat a férfi szemei körül. Csak mert az angyalok
gyorsabban gyógyultak, mint a halandók, nem jelentette azt,
hogy a gyógyulás nem fájt. – Titushoz repülök, és igyekszem nem
leszállni, csak ha a terület teljesen üres, és teljes rálátást biztosít.
A férfi vállaiból enyhült kicsit a feszültség. – Ne szálljon le a
sötét órákban, csak ha egy városban van, aminek van védelmi
terve. A lények ekkor a legaktívabbak, de ettől ne bízza el magát a
napfényes órákban. Mikor elég éhesek, nem törődnek azzal, hogy
elkapják őket a fényben.
– Köszönöm az információt. – Ismét megnézte a várost. –
Kevés embered van. – Az üresség érzete átható volt a tájon.
– Túl sokat vesztettünk a háborúban. – Lapos, fáradt szavak
voltak. – A többiek áldozatul estek az újjászületetteknek.
Sharine kérdés nélkül tudta, hogy ez az angyal nem ócsárolná
korábbi arkangyalát, de hallotta a dühöt a hangjában. –
Szeretnéd, ha elvinnék bármilyen információt Titusnak?
Amikor a férfi hezitált azt mondta: – Ő most már az
arkangyalod. A korábbi ellenségeskedés nem számít, az ilyen
ellenségeskedés egyedül a Tanácsra tartozik.
A férfi az arcát kutatta. – Ez igaz annak az ellenséges
arkangyal harcosaira és embereire, aki ki akarta irtani a
területét?

- 61 -
 – Mikor a titánok harcolnak, nem szentelnek figyelmet a
kicsiknek. – Egyszerű, brutális tények voltak.
– Igen. – Meghajolt, majd megadta a jelentést, amiről
megígérte, hogy átad.
Ezután biztosította a férfit, hogy nem kell neki kíséret, elrepült
a város égett széleinél, majd túl rajta. Ha a város felkeltette
aggodalmát, akkor az elszigetelt falu szinte összetörte.
Egész házak feketélltek törmelékként és a termőföldek
kopárak voltak.
Keselyűk guberáltak a halott tanyasi állatokból, míg leopárdok
lopakodtak halálosan közel a lakossághoz, akik legyengültek vagy
képtelenek voltak megvédeni magukat. A vadászó macska várni
fog estig, hogy lecsapjon, de annyira kint volt normális
életteréből, hogy azt mondta neki az újjászületettek, a vágyukkal,
hogy minden élőt széttépjenek, hatalmas kárt okoztak az
élővilágban.
Az egyik faluban a halandók és az a néhány vámpír, akit nem
hívtak be a harcokba fáradt szemekkel felnéztek és
megdöbbentek, mikor megváltoztatta útját, hogy leszálljon. Sáros
arcukon fáradság volt, az emberek mélyen meghajoltak előtte. –
Hölgyem – mondták. – Örömünkre szolgál.
Nem tudta, hogy azért mondták, mert így érezték, vagy csak
mert ezt várták el tőlük. Nem számított neki. Nem azért volt itt,
hogy istenítsék vagy ünnepeljék. – Tud Titus a helyzetetekről? –

- 62 -
kérdezte, észrevette, ahogy egy arany bőrű gyerek csontjai
kiálltak, aki megpróbált elbújni anyja mögött.
A falusi, aki először megszólalt, egy öreg nő, aki úgy tűnt a
vezető volt, keményen nyelt. – Nem zavarhatunk egy arkangyalt
az apró problémáinkkal. Nem, mikor az élet falói a területen
bolyonganak.
Sharine megértette a szűkszavúságát, de mint az angyal
harcossal volt egy olyan érzése, ennél többről volt szó. Ezek az
emberek egész életükben egy másik arkangyalhoz tartoztak és azt
hitték Titus nem szívesen segít nekik a korábbi hűségükért.
Ilyen dolog nem volt lehetséges, és semmi köze nem volt
Titushoz magához.
Igazság szerint az emberek ritkán jelentek csak meg az
arkangyalok elméjében. A Tanács egyetlen tagja sem hibáztatná
az embereket a korábbi arkangyaluk viselkedéséért, ahogy egy
házi macskával sem tennék. Ez kemény gondolat volt, de sok
erőssel így volt a népéből.
Raphael más volt, csak mert hitvese valaha ember volt, egy
hitves, aki elutasította, hogy elfeledje emberségét, még ha a
halhatatlanok világában is járt. Elena nélkül Sharine nem hitte,
hogy Raphael az embereket és a fiatal vámpírokat másnak látná,
mint feláldozható darabokat a sakktáblán.
Sharine is ilyen volt… és valahogy más. Hasonló abban, hogy
nem szentelt sok figyelmet a halandóknak, a halhatatlanok közt

- 63 -
élt és a saját helyükön. De más volt abban, hogy mikor halandók
közt volt, úgy kezelte őket, mint rövid életű fajt, sem többnek,
sem kevesebbnek az angyalokhoz képest.
Hiedelme változott azóta, hogy átvette Lumia felügyeletét.
Most már személyeknek látta az embereket. Most már várta a
félénk, oldalas mosolyú Kareemet, a standárust, aki mindig friss
mentateát ajánlott neki. Most már volt kedvence az ártatlan,
huncut gyerekek között, akik az utcán követték őt. Most mát
kezdte megérteni, hogy fia miért gyászolt, mikor elvesztette
halandó szeretőjét.
Ezek az emlékek összegabalyodtak az elméjében, de
emlékezett fia szomorúságára. Az annyira mély volt és igaz, hogy
áthatolt az őrületén, olyan hatékonysággal, mint egy éles kés. A
fia nem a bánkódásra született, nevetése gyerekkorának hangja
volt a számára. Így észrevette, mikor nem nevetett, mikor nem
csillogott a szeme, ami azt jelentette huncut volt és kész a játékra.
Ez néha visszatért, de finom módon megváltozott.
Vesztesége sebet ejtett szívén, amit egész életében hordani fog.
Arra gondolt, hogy akkor tartotta őt, hintáztatta karjaiban,
úgy, ahogy babaként tette. Remélte, hogy ezek az emlékek igazak
voltak, és nem törött elméjének szüleményei. Szerette azt
gondolni, hogy nemcsak akkor volt ott neki, hanem életének
sötét pillanataiban is.

- 64 -
 A kis szíve először akkor tört össze, mikor az apja elhagyta.
Bár Sharine elméje összetört Aegaeon kiszámított kegyetlensége
miatt, nem mert elhagyta őt, hanem ahogy megtette, még mindig
visszanyert emlékeket abból az időből. Az egyik legerősebb az
volt, hogy magához szorította a kisfiát és mormogott neki, hogy
minden rendben lesz.
De nem volt minden rendben. Nem volt elég erős. Az, hogy a
fia még mindig szerette a legnagyobb ajándék volt az életében.
Gyakran a gyerekek arra törekednek, hogy olyanok legyenek,
mint a szülei, de Sharine arra fog törekedni, hogy olyan legyen,
mint a fia: tiszteletreméltó, kedves angyal, aki látta a halandókat
és nem gondolta őket kevesebbnek.
– Beszélek Titussal – ígérte a falusiaknak. – Ő nem olyan
arkangyal, aki hagyja éhezni az embereit. Addig beszélek az
embereimmel, hogy hozzanak ételt. – Lumiának és a környező
városnak saját termőföldjei voltak és belső raktárjaik, és azok
semmilyen kárt nem szenvedtek.
Megkéri Faraht, hogy vezesse a segélyszállítmányokat, osszon
szét annyit, amennyivel nem veszélyezteti a város biztonságát. A
halhatatlanok sokáig túlélik étel nélkül, de a halandók tűrési
ideje kisebb volt. – Ne essetek kétségbe. Az otthonunk pusztító
háborúnak esett áldozatául, de újra felemelkedik és újra olyan
csodás ékszer lesz, mint egykor volt.

- 65 -
 A szemek ragyogtak, az emberek alacsonyan és mélyen
hajoltak meg. – Köszönjük, úrnőm.
Felkavarta őt a szemekben lévő ragyogó remény. Nem tudták
ki előtt hajoltak meg. Nem volt tudásuk a benne lévő törésekről.
És nem hallották, ahogy a félelem suttogott a füleibe: Törött
vagy. És őrült. El fogsz bukni. És el fogsz hullani.

- 66 -
 8. fejezet

Avelina, a fiad büszkévé tesz. Alig félig felnőtt, és mégse fél

egy arkangyaltól. Tudod, hogy kihívott párbajra?
Már most megfogalmazom kérésem, jöjjön az udvaromba, ha
elérte a megfelelő kort. Biztosítom, hogy Titust a legjobbak
tanítsák, ahogy belenő harcos lelkébe, ahogy az ikrekkel is
tettem. És ha helyesen végzem a feladatom, akkor azt kérem,
maradjon velem az elkövetkező években is. Valóban szerencsés
leszek, hogy te és a gyermekeid mellettem lesznek egy csatában.

– Levél Alexander Arkangyaltól Avelina Első Tábornok

számára

- 67 -
 9. fejezet

Titus épp beért a harctérről, a lenyugvó nap narancs-vörössel

ragyogott, mikor az egyik őrszeme elküldte az üzenetet, hogy
Lady Sharine, végre valahára, feltűnt a város határán.
Felnyögött, lenézett vértől és szennytől pettyezett ruhájára,
bár a kardjait kellett volna megtisztítani, és feldobta kezeit. Nem
volt igazán értelme, hogy megtisztálkodjon, ez inkább inzultus
lenne, ha nem tűnne fel, hogy üdvözölje, mikor a citadellájában
volt és nem kint küzdött az újjászületettek ellen.
Odament a hatalmas ajtókhoz, ami elválasztotta személyes
lakóterületétől, általában nyitva tartotta őket, kilépett az
erkélyre, majd felszállt. Az alatta lévő hatalmas udvaron az
emberei gürcöltek, kifáradtak de elkötelezettek voltak. Néhányan
jöttek, mások mentek, míg más szektorok az állatokkal
foglalkoztak.
Másik csapatok a fegyvereket válogatták, amiket törötten vagy
sérülten hoztak a harcoló csapatok hoztak vissza. Mellettük
dolgoztak a gépészek, kik feladata az volt, hogy a vámpírok nehéz
gépjárműveit karbantartsák és készen álljanak, hogy kibírják az
újjászületettek folytonos támadását.

- 68 -
 A bomló lények tegnap sikeresen felborították az egyik
járművet, de a vámpír harcosok túlélték, mert tankká alakították
ezeket a járműveket. Az is segített, hogy voltak tűzvetők, hogy
megsüssék az újjászületetteket, akik megpróbáltak bemászni a
szélvédő törött üvegén.
A többi üveg egyben kitartott.
Hangok halk mormogását hallotta, fegyverek csörgését és
motorok hangját, lovak horkantásait, mind ismerős zene volt,
ami az otthont jelentette. De aznap reggel nem tudott pihenni,
nem tudott meginni egy kupa sört az embereivel, vagy csak kint
ülni és megtisztítani a fegyverit és lazítson az újjászületettekkel
vívott esti harc után. Újra nyögött, ahogy várt, elfordította
szárnyait és a városon túlra repült, az északi határig.
Az ég szinte ragyogott körülötte, vörösen, pinken és a narancs
árnyalataiban. Szerette ezt a tájat és az ég színeit. Néhány ezer és
hatszáz éve volt Dél-Afrika Arkangyala és meg mert volna rá
esküdni, hogy minden napkelte és napnyugta más, egyedülálló
volt.
A ragyogás csodája ellenére a távolban látta a messze más szín
csillanását, a Kolibri megkülönböztethető indigó szárnyait
simogatta a fény, mintha a nap maga esett volna szerelembe a nő
éteri szépségével.
Szárnyaival keményen csapkodott, mert ma nem fújt a szél,
nem volt léghullám, amit meglovagolhatott volna, gyorsan

- 69 -
bezárta a távolságot köztük. Minél elébb ér a nőhöz, annál
hamarabb túl lesz a formalitásokon, és megfürödhet, amire
annyira vágyott már. De üdvözlő mosolya fekete morgássá vált,
ahogy udvariasan némi távolságban lebegni kezdett.
A nő nem a szokásos köntösét viselte, és a haját nemcsak por
borította, hanem be is volt fonva, amit az egyik vállán átdobott. A
nőn fekete nadrág és barna tunika volt, ami nem különbözött
Titus öltözködésétől, bár ő hamar végzett a tunikákkal.
És míg a szíjak keresztezték a mellkasát, ami kardjainak
hüvelyének része volt, az egyik markolat a ball válla, a másik a
jobb válla felett volt látható, úgy tűnt a nő szíjai egy táskához
tartoztak.
A Kolibrin nadrág volt és táskát hordott.
Pislogott.
Ha nem tudná jobban, akkor azt gondolná egy fiatal angyal,
aki repülni akart. Talán egy harcos, bár ahhoz kicsit túl karcsú
volt, nem volt rajta igazi izom. Mint a csinos lények, akiket az
emberek úgy hívtak „puha udvartartás” és ő harcos udvarának
gyenge szíveinek tartotta őket.
– Lady Kolibri! – zúgta, majd megrándult, mert azt mondta
magának, hogy ne használja a teljes hangját. A legutolsó dolog,
amire szüksége volt, hogy megrettenjen és leessen az égről. Az
csodás lenne. És akkor Raphael dühös lenne rá, mert inzultálta
és fájdalmat okozott volna Raphael imádott Hetébe tartozó

- 70 -
tagjának az anyjának, és kétség kívül az angyalok egy ogrénak
tartanák.
De a Kolibri nem esett le az égről, mint egy kicsi, ijedt madár.
Helyette odarepült, hogy mellette lebegjen, puha mosoly volt az
ajkain. Abban a pillanatban villámcsapásként érte, hogy
mennyire lenyűgözően gyönyörű volt. Lerázta a kóbor
gondolatot, mert ő a Kolibri volt és nem egy nő, kissé meghajolt.
Igen, arkangyal volt, de a Kolibri az angyali hierarchián kívül
létezett, már amennyire tudta. Látta a munkáját, annyira
lenyűgözte, hogy pár darabot levadászott a szobáiba. A személy,
aki ennyire lenyűgözőt alkot, akiben annyi elegancia van, a
legnagyobb tisztelettel kellett kezelni.
– Titus Arkangyal – mondta, s ő is meghajolt. – Úgy látom
rosszkor jöttem.
Titus belül megrándult, az inzultus szintjén merengett, amit a
nő ellen elkövetett. – A harctérről jöttem – mondta. – Az
újjászületettek erősen tartják ezt a területet. Charisemnon, az az
ártalmas… romlott húscafat – finomított a „szar” szón –
Lijuannal együtt hozott létre egy erősebb, sokkal intelligensebb
fertőzést, mielőtt meghalt volna.
– Igen, sok jelentést hallottam az utamon során – mondta,
hangja gazdag volt, amit Titus szinte cirógatásnak érzett. Volt
egyfajta gyengédsége a zene és művészet iránt, és a nő mindkettő

- 71 -
megtestesülése volt. Nagy kár, hogy ő volt a Kolibri és az egész
angyalság tűrhetetlen inzultusnak venné, ha összefeküdne vele.
Ő is inzultusnak vette a nő nevében saját gondolatait. A
Kolibri sok ideje már efelé emelkedett, és Titus, milyen szót is
használtak a nővérei pár évszázada?, igen, gazember volt, ha
ennyire testi módon gondolt rá.
– Annyi mindent láttam az utam során – mondta. –
Megosztom veled az információkat. Azt hiszem neked és az
embereidnek nem volt lehetőségetek teljesen felmérni
Charisemnon területének vidéki széleit.
Titus kurtán bólintott. – Minden új információnak örülünk. –
Nem várt sokat művészi információkon kívül, a Kolibri talán a
különböző dolgok művész részeire gondolt, de talán véletlenül
felvett pár hasznos információt. – Üdvözöllek az udvaromban
Lady Kolibri.
A nő arca megfeszült, de hangja tiszta bársony volt, mikor azt
mondta: – Fárasztó lesz, ha mindketten folyamatosan a
formaságokra koncentrálunk. Kérlek, hívj Sharinenek, és ha
egyet értesz, akkor hívhatlak Titusnak.
Titus majdnem morgott, mielőtt megakadályozta magát, a
vállai megfeszültek. Nem érezte helyesnek, ha nem Lady
Kolibrinek hívja, de a nő kezdeményezésére megpróbálja. Ami a
nőt illeti, úgy hívhatja őt, ahogy akarja. A Kolibrinek megvoltak
ehhez a jogai.

- 72 -
 – Ahogy szeretnéd, La- Sharine. – Lerázta a feszültséget a
válláról. – Ha követsz, akkor elvezetlek a citadellámhoz. Leülünk
és eszünk együtt, bár azt hiszem várnod kell, míg lefürdöm. –
Meg akarta csapni magát, mit gondolt, mit csinál, a fürdésről
beszél egy nőnek, aki ennyire előkelő és kifinomult?
– Ez rám is igaz – mormogta, ahogy egymás mellett repültek.
– Poros vagyok a hosszú úttól és nekem is meg kell
tisztálkodnom.
Titus kifújta a levegőt, mert ez jobban működött, mit várta, azt
mondta: – Két nappal ezelőttre vártunk. – Eléggé aggódni
kezdett, hogy nem érkezett meg, mikor meg kellett volna, miután
elhagyta Lumiát, kapcsolatba lépett Raphaellel, hogy
megkérdezze Illium hallott-e az anyja felől. – A fiad biztosított,
hogy biztonságban és úton vagy, különben elküldtem volna az
emberemet, hogy keressen meg.
– Szólnom kellett volna. – Bájos bocsánatkérés volt a
hangjában. – Úgy döntöttem több kitérőt is teszek, hogy az utam
mellett lévő települések állapotát is ellenőrizzem. Zavaró
dolgokat láttam és nem siettem, mikor hasznos információkat
hozhatok neked.
Titus homlokán barázdák alakultak ki, oldalra nézett a
Kolibrire, majd gyorsan másfelé tekintett. Nem akarta, hogy a nő
észrevegye őt nézni, de ez a nő nem úgy viselkedett, mint a
Kolibri, akiről hallott. Mindenki az angyaloknál tudta, hogy

- 73 -
tehetséges és nagyszerű művész, aki több időt töltött a saját
világában az alkotással, mint a kinti világban.
A nő közvetlenül beszélt hozzá, azonban sokkal inkább úgy
hangzott mint az egyik intelligensebb embere. Higgadt. Nyugodt.
Megfontolt. Az egyedüli különbség hangjának gazdagsága volt,
hangszíne tele volt mély érzelmekkel. De különös viselkedés ide
vagy oda, nem lehet imposztor.
Csak egy személy volt az angyalságban, akinek fénnyel
simogatott indigó szárnyai és olyan fakó és arany szemei voltak,
amik mintha elkapták volna a hajnal első sugarait. Ez nagy
valószínűsséggel a Kolibri volt.
– Nem sok aktivitást láttam az egész utamon – mondta, ahogy
közeledtek a citadellához.
Narja nyüzsgött a kő és fény erődje körül, emberei az
választották, hogy az arkangyaluk közelében élnek. Ez Titus
büszkeségét is növelte, hogy az általa uralt emberek felé haladtak,
nem pedig el tőle. Még azok is, akik területe más részén éltek,
azok is egy rangidős angyal köré csoportosultak. Ez teljesen más
volt, mint amit halott ellensége fektetett le, Charisemnon
emberei nem közeledtek a vezetőségük felé.
– Minden épkézláb ember, aki tud segíteni az újjászületettek
csapásában, az újjáépítésekben segít – mondta Titus határozott
büszkeséggel. – Ez legyen akár festés a házakban, mikor

- 74 -
kijöhetnek egy kis időre a gyengélkedőről, vagy tanítanak,
alkotnak, még ha végtagjaik össze is törtek.
– A városom erősen megsérült a háborúban, mivel közel van a
határhoz. – Vörös tűz égett a vérében annak emlékére, milyen
közel engedte Charisemnont. Az ellenséges kígyó a szövetséges
maszkját hordta, a fortélyt választotta becsület helyett. A halál túl
jó volt a számára, de ez volt minden elégedettség, amit Titus
valaha kaphatott.
– Nem jöttem rá, hogy a városodban ennyi üveg és acél van. A
fiam otthonára emlékeztet, csak nincs annyi eget karcoló épület.
– Narja kiáll New York minden kísértése ellen – mondta,
kidüllesztette mellkasát. – Sokkal több zöld területünk van, és
ami a tornyokat illeti, ez a határváros következménye. A
magasabb épületek jobb célpontok. – Ennek eredményeként az
épületeket úgy tervezték, hogy ne biztosítsanak könnyed látványt
az ellenségnek, ahogy az utak fentről összezavarják az embereket.
Észrevette, hogy a Kolibri izmai elernyednek, óvatosan
visszább vett a sebességből. – Az egyedüli bánatom, hogy nem
teljes pompájában látod a városomat. – Fizikailag segített
megépíteni a citadellát, ami a város központja volt, még két
kertet is kiásott, ami normális esetben tele lenne virággal.
– Tele van szívvel a hely, ezt ennek ellenére is el tudom
mondani. – A testével a város másik fele felé fordult, azt mondta:
– Tisztában vagy vele, hogy a földet mozgató képességed

- 75 -
hatalmas töréseket okozott a kontinensen, hogy egyre beljebb
terjed? Az egyik falunál azt mondták, hogy a szakadék naponta 15
centit nő, olyan gyorsan, hogy kapkodva kellett elköltözniük.
Titus morgott, nem szeretett arra gondolni, hogy a halandók
félnek és egyedül vannak, egy halhatatlanok közt lezajlott háború
miatt. Brutális volt, mikor az arkangyalok harcoltak, de soha nem
örült a következményekkel, az anyja megtanította neki, hogy az
erősek megvédik a gyengéket.
– A tudósaim már tanulmányozzák és azt mondják nemsokára
abbamaradnak, ahogy a föld energiái kifogynak. – A Zuhatag
szülte ereje földrengéseket okozott, ami segített neki legyőzni az
ellenségét, de mint minden arkangyali erő, ami az idő és erő
megjósolhatatlan kereszteződésből jött létre, egynél több arca
volt.
Nem volt benne biztos, hogy megmarad az ereje, miután a
Zuhatag véget ér, annyit vesz el, mint amennyit adott. A végén
kiderült, hogy hatással volt még a földre, de a Zuhatag alatt
birtokolt erejének tizede maradt meg. Hallott a Tanács többi
tagjáról és az erők, amik felemelkedtek a Zuhatagban fair
arányban maradtak meg. Valamit elvesztettek, mást nyertek.
– Ez jó hír – mondta a Kolibri. – Örülök, hogy tovább
dolgoztatod a tudósaidat. Biztos csábító lehet, hogy ne vond be
őket az újjászületettek elleni harcba.

- 76 -
 Titus úgy döntött, ezt nem veszi sértésnek, volt egy kis igazság
az észrevételében. – Elég ideje vagyok a Tanácsban, hogy
megtanultam a jövőre is gondolni. Ahogy tudom, a tudósaim
legnagyobb fegyvere a kollektív agyuk és nem kardot tartó kezük.
– Egyet kivéve, Ozias, a harcos tudós, és a kémmesterem, a
feladata, hogy információkat szedjen össze a területről. De ő csak
egy angyal, aki a hatalmas feladatot végzi. Köszönöm az
információt, amit hoztál. – Váratlanul attól a nőtől érkezett, aki
előszeretettel élt az álomvilágban.
– Nehéz harcot vívsz Titus. A segítségemet ajánlom fel.
Észrevette az elkerülhetetlen lejtést a nő szárnyain, a citadella
más oldalának bemutatása ellen döntött. – A lakosztályod
erkélyen szállunk le – mondta – Az az enyém mellett van, ha
esetleg szeretnél velem beszélni, mikor szükséged van rám. – Ez
nem volt teljesen igaz. Leggyakrabban a harctéren lesz. De ez
olyan volt, amit egy arkangyal mondana, mikor a Kolibri nála
volt.
Ez nem olyan dolog volt, amit korábban meggondolt volna.
Mivel az egész puha udvart a háború előtt biztonságos helyre
küldte, az udvarában nem volt puha vagy édes ember. Elia,
hatszáz éves vámpír és a Titus udvarában élő árva gyerekek
választott dajka anyja, kétség kívül mosolyogva teljesítené a
feladatot. Titus kevésbé volt bölcs ilyen dolgokban.

- 77 -
 Azonban nem volt teljes fajankó ilyen dolgokban, megvolt az
oka, hogy Elia számára felajánlotta ezt a rangidős pozíciót. A nő
talán kedves szívű volt és elfogult volt a könnyed divat terén, míg
sok festéket tett az arcára, de egyben megdolgoztatta inasát,
mikor problémás vagy érzékeny vendégei voltak.
Azonban az inasa most kardot ragadott az újjászületettek
ellen, és Elia egy szigeten volt, az embereit más feladatokból
kellett kihúznia, hogy minden kész legyen a vendége számára.
Az egyedüli pozitívum?
Háztartásának emberei nagyra becsülték, hogy a Kolibri
látogatja meg őket, nem bánták a dupla műszakot, hogy csinos
lakosztályt állítsanak fel neki szokásos teendőik mellett, ami vagy
fegyverek javítása, vagy a csapatok etetése, vagy milliónyi más
dolog volt a citadellában.
Miután leszálltak az erkélyen és biztosította, hogy a kifáradt
Kolibri biztonságosan landolt, elhúzta a fátyolszerű függönyöket
a nyitott ajtók előtt, hogy lássa az íves, nőies bútorokat és
virágokkal teli vázákat. Embereinek találékonyságának hála,
fogalma sem volt, hol találtak virágzó növényeket.
– Remélem tetszik a lakosztály – mondta szerényen, miután
mindketten beléptek, de a szerénység csak show volt, tisztában
volt vele, hogy emberei mindent jól csináltak és megérdemelnek
minden jutalmat, amit a nő ad nekik.

- 78 -
 A nő arca feszült volt, ahogy körbenézett. – Nem számítottam
ekkora gondokozásra. – Hangja olyan volt, amit más nő esetében
élesnek írt volna le. De ő a Kolibri volt. Talán a szoba valamelyik
apró része nem tetszett neki.
Elég ellenkező nőt ismert az életében, kezdve az anyjával és
nővéreivel, úgy döntött kimegy és nem kérdezi meg, mi nem
tetszik neki. – Az embereim nagyra becsülik, hogy itt vagy és
szeretnék ha jól éreznéd magadat.
Sharine arca ellágyult, oldalra biccentette a fejét. – Mélyen
hálás vagyok a gondoskodásukért.
– Biztosítom, hogy átadom nekik. – Titus nem olyan férfi volt,
aki ellopta más dicsőségét. – Emlékeztettem őket, hogy állítsanak
fel egy stúdiót is a számodra – jogos büszkeséget érzett és felfelé
mutatott. – A lépcsők jobbra félúton lesznek, és felmászva egy
fénnyel teli szobába jutsz, ahol van festőállvány és megfelelő
kellékek. – Ötlete sem volt, hogy ezeket is honnan szedték.
Mikor a Kolibri semmit sem mondott válaszul a hatalmas
gesztusra, úgy döntött távozik. Talán ez olyan idő volt, mikor a nő
az időn kívül létezett. Bár… éteri lény volt, az álla
természetellenesen merev volt és meg mert volna rá esküdni,
hogy megrezzent.
Nem, csak képzelte, a Kolibri ilyen dolgok felett állt. A düh, a
csinos sérelmek felett. A Kolibri speciális és finom lény volt,

- 79 -
akiről gondoskodni kellett, és úgy kellett kezelni, mint egy
törékeny, sérült madarat.

- 80 -
 10. fejezet

Sharine Titus széles hátára bámult, ahogy a férfi elhagyta a

szobát, becsukta maga mögött az ajtót. Jó volt, hogy elment, mert
különben megadta volna magát a vágynak, hogy felvegye az
asztalon lévő vázát és a fejéhez dobja. És ezzel pontosan mit érne
el? Semmit.
Titus, a folytonos harctól megfáradt harcos, semmi mást nem
tett, csak kedves volt és úgy kezelte, ahogy a férfi kétség kívül
hitte, hogy Sharine elvárja, hogy kezeljék. Mint egy törékeny
művészt, ki körül szépség, puhaság kellett legyen és nem tud
megbirkózni a nyers valósággal.
Nos, nem ez volt évszázadokig?
Ez erős csapás volt olyan részétől, ami felébredt, mikor ő
ébredt fel, olyan részétől, ami brutálisan őszinte volt, és nem volt
ideje az önsajnálatra, vagy félrevezetett dühre.
Sharine megrándult.
Hogy várná el, hogy Titus máshogy kezelje, mint finom,
törékeny pillangót, mikor eddig ezt mutatta a világnak?

- 81 -
 Ő és Dél-Afrika Arkangyala nem ismerte egymást, mikor még
önmaga volt, és most, kissé kifutva az időből, egy sérült madár,
aki soha nem találta meg igazán a szárnyait. Ez a Sharine, aki
most volt, felnőtt nő volt, akit a veszteség, fájdalom, düh és fia
iránti heves szeret formált, de valahogy olyan Sharine volt, akit
meg kellett ismernie. Nem várhatta el, hogy Titus megsejtse
mostani állapotát.
Mégis morgott az íves bársony kanapéra, a buja
virágcsokrokra, és mikor kinyitotta szekrényét a levegős és
pompás köntösökre benne. Nemcsak túldolgoztatta embereit,
hogy mindezt összetegye, tiszta volt, hogy senki, az arkangyaltól
udvarának legfiatalabb tagjáig, nem várta el, hogy bekoszolja
kezeit.
Titus emberei készen álltak újabb terhet venni magukra,
mikor minden segítségre szükségük volt, Mélyen a torkában
morgott, aminek állatias természete megdöbbentette, megrúgta a
szekrény ajtaját és elégedett volt a nagy hangtól. Majd levette
hátizsákját és kivette belőle ruháit.
Szerencsére előző este megállt egy forrásnál. Szüksége volt egy
kis időre egyedül, és messze volt minden településtől, de nem
volt bolond. Olyan területet választott, ahol messze ellátott,
semmi sem rejtőzhetett el előle. Míg ott volt nem aludt, ahogy
előtte este se, egy ő korú angyalnak nem kellett annyi alvás, mint

- 82 -
a fiataloknak. Helyette csak pihentette szárnyait és pár munkát
megcsinált. Beleértve, hogy kimosta második ruha szettjét.
Ez emlékeztette rá, mikor először elhagyta az otthonát. A
legtöbb tollas lényt száz éves kora körül lökdösik ki a fészekből.
Halandó kifejezéssel úgy tizennyolc évesnek megfelelően, készen
a tréningre, vagy további tanulásra, tapasztalásra.
Sharine szülei kérték, hogy tárja ki szárnyait, mikor nyolcvan
éves volt. – Öregek vagyunk gyermek – mondták neki. – Biztosak
akarunk lenni, hogy belerázódsz a világba, mielőtt Aludni térünk,
ami minden este suttog nekünk.
Akkor Sharine nagyon félt, és szégyellte magát, mert szüksége
volt rájuk ébren. Ma düh robbanását érezte. Idősebb volt, mint
ők valaha, és ő soha, egy millió évvel később sem menne Aludni,
míg fia olyan korban volt, mikor szüksége volt rá.
Ez nem az, amit csináltál, mikor a kaleidoszkópban voltál?
Megremegett az éles szavaktól, ami elméjének azon részéből
származott, ami korábban pofon vágta, lerázta az őt fenyegető
szégyent. Ez csak megnyomorítja, hasztalanná teszi. Nem, a
szégyen a múlté, a jövőbe kell mennie, és az embereknek látniuk
kell őt. Sharinet, és nem a Kolibrit.
Miután levette koszos ruháit bement a fürdőbe. Mindenhol
luxus volt, illatos szappanokkal, plüss törölközőkkel, és egyéb
extravagáns dolgokkal. Hallotta, hogy Titus szerette a művészetet
és puha, szép dolgokat, a nőket is beleértve. Ahogy most kinézett,

- 83 -
egyik sem érdekelte. Pont úgy nézett ki, mint amilyen volt, egy
harcos, kinek nincs ideje sallangra, mikor területén burjánzanak
az újjászületettek.
Fogait csikorgatta, gyorsan lefürdött, majd bosszantotta, hogy
ezután automatikusan egy testápoló üvegét vette fel. De ez olyan
megszokás volt, ami belérögzült, nem tudta kizárni és a férfi
emberei mindent megtettek, hogy ilyen gondoskodást
biztosítsanak neki, bekente testét a selymes krémmel, puha, virág
illata volt, aminek nem ismerte nevét, mielőtt a hálóba ment és
felvette kékesszürke tunikáját és sötétbarna nadrágját.
Tegnap este megmosta haját, egyszerűen kifésülte, majd
magasan összefogta. És újra a tükörbe nézett, friss arcú fiatal nő
nézett rá. Csak a szemei árulták el. Azok öregek voltak,
elmesélték az életet, amit élt… és nem élt meg.
Belsője összeszorult, elfordult, keze jobb csuklójára siklott,
amin az Illiumtól New Yorkból küldött karkötő volt. Platinából
készült, minden szem karcsú, de erős volt, egy szív lógott az egyik
oldalán, amiben a fia neve volt. Ettől nevetnie kellett, mert persze
huncut fia csinálta ezt. Büszkén hordta az ajándékot, a fia nevét,
a fia szeretetét.
Határozottan nem ment a művész szobába. Ez nagy
akaraterejébe telt. Talán Titus mégis szívességet tett neki,
odarakta drogját, elérhető távolságba és most mikor ebben a

- 84 -
lakosztályban van ellenállhat a kísértésnek, ami felépíti
akaraterejét.
Beszélt Keirrel, az angyal gyógyítóval nem sokkal Lumiába
való elindulása előtt, mikor kezdte megtalálni a kiutat a
kaleidoszkópból. Caliane volt, aki nógatta, hogy beszéljen vele. –
Ha súlyosan megsérülnék egy csatában – mondta neki barátja –
keresnék egy gyógyítót és nem aggasztana, hogy megteszem. Az
elme sebe sem különb ebben.
Keir majd egy hetet töltött vele. Valamilyen okból kifolyólag
azt vette észre beszél a nyugodt szemű és karcsú gyógyítónak,
mélyen a szívébe ásott le, amit Caliane a sebének nevezett.
– Aegaeon tettei hatással voltak a múltbéli brutális traumáidra
– mondta Keir a sajátos gyengéd módján, ez a férfi azon kevesek
egyike volt az angyalok közt, aki nem volt annyival magasabb az ő
apró termeténél. – Az élet minden eseménye nyomot hagy
rajtunk, a te esetedben két kritikus törés is volt az elméd azonos
részén. Ezek a törések együtt törtek meg, mikor Aegaeon úgy
döntött úgy cselekszik, ahogy én, mint gyógyító, mint szerető fel
sem tudok fogni.
Keir nem olyan volt, aki mély érzéseket adott ki, csak a szülei
előtt. Nyugodtan szokott viselkedni. De barna szemeiben olyan
sötétség volt, mikor azt mondta: – Visszavonultál a legjobb
módon, ahogy meg tudtál gyógyulni. Az ösztönös tettért nem
okolhatod magad.

- 85 -
 Sharine elfogadta, hogy Aegaeon indokolatlan bosszúvágyból
cselekedett. Eddig a napig nem tudta miért, amilyen sérülékeny
volt akkor, hogy elbájolta őt az, amit többnyire remete és csendes
létezése alatt soha nem tapasztalt meg. Aegaeon túlcsordította őt,
annyira kétségbeesetten rá akart csimpaszkodni, és ez és a
szellemei kísértették közben, de közben mégsem tette.
Ott volt neki a háreme, amit messze tartott tőle és Illiumtól,
messze a Menedéktől.
Sharine nem akarta lenyesni a szárnyait, nem akarta
megváltoztatni természetének magját, megelégedett a
csontokkal, amiket neki dobott.
Milyen bolond volt akkor, mennyire éhezett a kapcsolatért.
De mindez egy konklúzióhoz vezetett: a férfinak nem volt oka
odacsapni. Sem neki, sem a fiának. Az ő fiúknak. Felejtsük el, mit
tett vele, semmibe sem került volna neki, ha odamegy Illiumhoz
és megölelve elköszön tőle. Ez csak egy apró időbe telt volna a
számára, hogy elmondja fiának, hogy apja Aludni tér, de szereti
őt és vissza fog térni.
Ilyen dolgok számítottak egy gyereknek, mélyen.
Hogy megtörte az ő ragyogó, gyönyörű fiúk kis szívét, azt
Sharine soha nem fogja megbocsátani. Soha. Még ha az idők
végezetéig is él.
Senki sem árthat a fiának.

- 86 -
 Kezei ökölbe szorultak mellette, kinyitotta a lakosztály ajtaját
és kilépett a folyosóra. Az széles volt és egy hatalmas központi
helység felé vitt. A korlátlan szélhez sétált, lenézett és rájött
három emelet magasan volt, a hatalmas citadella szürke kőre
épült, ami katonás és kemény volt, egyben csodás.
Finom ásványszálak szőtték át a kő „téglákat”, és a kő színének
árnyalatai megragadták a szemeit és kezét végigfuttatta az egyik
tartóoszlopon. Melegebb volt, mint amire számított, a kő sima
volt az időtől, ahogy jó ideje ott állt, harcosok és mások tették rá
a kezüket.
Ez lehetett volna egy hideg hely, de a kő ragyogott a keze alatt,
és a központi rész falain olyan kárpitok lógtak, amik tele voltak
ennek a területnek az életével. Hatalmas művész munkák, amik
előtt órákat tudott volna állni, megnézni minden apró részletet.
De ez csak az kezdet volt. Felette finoman elívelt egy lejtős
mennyezet, amire a ragyogó, csillagokkal teli esti égboltot
festettek, mintha este nézett volna fel.
Minden csillag, jött rá, ragyogó ékkő volt, ami a távolság miatt
kicsinek tűnt.
Alatta eközben élénk mozgás volt.
Titus emberei mentek ott, keresztezték egymás útját egy
napnyugta színű szőnyegen, ami talán Marokkóból
származhatott. Talán a Titus és Charisemnon közti feszültég
előtti időkből. Legtöbbet a viseltes és véres harci vértekből látott,

- 87 -
beleértve több mint egy teljes, könnyű anyagokból készült angyali
vértet, ami nem akadályozta őket a repülésben.
De észrevett egy angyalt és két vámpírt, akik a háztartás
egyenruháját viselték, gazdag arany és mélybarna színekben.
Titus színei. Rohantak, arcuk vörös volt és hajuk izzadt.
Sharinenek volt egy olyan szörnyű érzése, hogy miatta volt ez.
– Kész vagy! – A hatalmas hang robbanása nem ijesztette meg,
hallotta Titus ajtajának nyílását és záródását.
A férfi hangszíne bosszantotta és nem volt kedve elrejteni. –
Meglepettnek hangzol.
Titus meglepődött, hatalmas vállait és kemény izmait barna
nadrág és fehér ing takarta, aminek íves gallérja volt és félig ki
volt nyitva felfedve szegycsontját, a kavargó arany tetoválást
korábban megpillantotta, most elrejtette a ruha.
Az ing ujjait feltekerte, amivel felfedte izmos alkarjait, nagyon
sötét barna bőrét, aminek gazdag mélysége volt. Szárnyai
mézaranyak és krémszínűek, átíveltek a vállai felett, hatalmas
harcos fegyelmével tartotta őket.
Vízcseppek csillogtak rövidre vágott fekete göndör tincsei közt.
Gyönyörű férfi volt. De Sharinenak nem volt ideje a gyönyörű
férfiakra. Az egyikük tönkretette az életét. Igen, a fia gyönyörű
volt, ahogy a pártfogoltja is, de ez nem számított. Aodhan és
Illium, és igen, Raphael is, más területet foglaltak el az

- 88 -
elméjében. Látta őket babaként, megcsókolta lehorzsolt térdüket,
mosolygott szertelen szeretetükön.
A világ többi gyönyörű férfija egy vulkán olvadt szívébe
ugorhatott és nem érdekelte volna őt. Ez külön érvényben volt a
gyönyörű arkangyalra, aki szerint Sharine egy dísz volt, törékeny
és hasztalan a területén, ami kétségbeesett harcot vívott a
túlélésért.
– Tudom, hogy az udvarom hölgyeinek időre van szükségük –
kockáztatta meg végül Titus, hangját lejjebb vette, ami irritálta
őt, azt gondolta, hogy a hangjától is összetörik?
Szavai ekkor törtek be hozzá: …az udvarom hölgyei…
Nem hallotta volna, hogy háremet tartana, de nem lepné meg,
ha tévedett volna. – Hol vannak a hölgyeid?
– Egy biztonságos szigeten. – Sóhajtott. – Az egész puha udvar
könyörög, hogy hazajöhessen, de nem biztonságos, és a puha
udvar nem lenne itt boldog.
Felborzolta a gondolat, hogy a nőket elpaterolták, mintha
gyerekek lennének, azt mondta: – Azt hallottam, hogy Astaad
háreme segít az embereinek a háború utóhatásaival. A te „puha
udvarod” nem tudna hasonlóképp segíteni?
Titus hátradobta fejét, nevetett, ami visszhangzott a térben,
hatalmas és örömteli volt. Sharine azt vette észre, hogy a férfi egy
pillanatra áttört rajta. Erőnek erejével rázta meg a fejét, amint
rájött mit tesz újra az alatta lévő folyosóra nézett. A férfi emberei

- 89 -
most mosolyogtak, arcuk vigyorba gyűrődött és léptük
könnyedebb lett.
Mintha a férfi melegsége és boldogsága ragadós lenne.
– A puha udvarban nemcsak nők vannak, és egyikük sem
harcos vagy adminisztrátor – mondta Titus, mikor végül már
nem kuncogott, majd tönkretett minden jót, amit elért, mikor
hozzátette – Elia briliáns nő, de az ő feladata az udvar gyerekei. A
többi társa elkényeztetett lény, akik elájulnak a vér látványától és
kiakadnak a leszakadt végtagoktól.
Sharine alig tudta megállni, hogy szemeit forgassa – Ó –
mondta gyengéden.
Titus összevonta szemöldökét, ónix szemei egyre sötétebbé
váltak. – Ó? – Ez mély morgásként hangzott, szárnyait kitárta,
majd összecsapta.
Sharine mosolygott, forróság volt a vérében, ami arra
ösztönözte, hogy tovább heccelje. – Hol ehetünk? Éhes vagyok a
hosszú út után.
Titus szárnyai… remegtek. Ez volt az egyetlen szó, amivel le
tudta írni az apró mozgást, ami áthullámzott a férfi szorosan
tartott szárnyain. – Természetesen Lady Sharine – mondta
kellemetlen formális hangon, hangját sokkal lejjebb vette.
Sharine összevonta szemeit, de csendben maradt, ahogy a férfi
kilépett a folyosóra, szárnyait használta, hogy kontrollálja

- 90 -
leereszkedését az alsó szintre. Mikor követte őt sok mosolyt és
meghajlást kapott, mindent megtett, hogy viszonozza őket.
Ezek az emberek nem érdemelték meg a rossz hangulatát, csak
mert az arkangyaluk egy… mit motyogott az egyik fiatal az
udvarában nem olyan rég? Á, igen, tökfilkó. Sharine nem volt
biztos a szó jelentésében, de úgy hangzott, ami tetszett neki,
tökéletes választás volt, hogy leírja házigazdáját.
– Ha csatlakozik hozzám. – Titus illata tiszta és friss volt
mellette, ahogy elkísérte egy folyosón, amit ősi műemlékekkel és
fegyverekkel díszítettek fel, egy tágas szobába, ami a reggeli nap
fényében úszott, a hatalmas ajtók miatt, amik ki voltak tárva.
– Ezt választottam, ha megengeded – mondta Titus
ugyanolyan recés, formális hangon. – Élvezem az udvar hangjait,
de talán túl sok olyan számára aki a csendesebb környezethez
szokott.
Sharine érezte, hogy meg akarja mondani neki kés van nála.
Ez ajándék volt Raphael Elenájától, az ágya melletti asztalon
találta, miután Elena otthagyta Lumiát a harc előtt. Egy üzenet is
volt mellette: Megtisztelne, ha elfogadná ezt az ajándékot, ami
emlékezti a mókára, mikor célra dobott. Egyben gyakorolnia
kell a késdobást, ritka természetes egyensúlya van benne.
Sharinet örömmel töltötte el az ajándék és a fegyver, és
tényleg gyakorolt. Még Tanicia is megjegyezte precizitását. Nem
volt harcos, de elég precíz, hogy egy bizonyos arkangyalnak

- 91 -
tanítson egy leckét, hogy milyen az, ha feltételez valamit, ha
Sharineról van szó. – Megfelel – mondta, a kést a combjára
csatolva hagyta, mikor észrevette, hogy szereti ott hordani.
A központi ajtóhoz ment, kilépett a központi udvarra, a meleg
reggeli napfényre. A citadellában hűvös volt, főleg, mert olyan
kőből épült, mint amilyenre épült, nehéz és kemény kőből volt.
Kint a terület na arany árnyalatai és munkás barna volt, feltűnő
buja zölddel, amit kocsikon toltak.
Egy kis speciális járművet egy fiatal nő vezette, aki a teli
tálakat vitte arra, ami Sharine szerint a konyha lehetett. A kocsit
látta már New Yorkban is, ami leemelte a raklapokat a
teherautókról, de most nem tudta felidézni a nevét.
A legtöbb udvar nyitott volt, Titus harcosai és emberei
használtak, és valószínűleg ez volt a központi helye a legendás
partiknak, amikről Tanicia mesélt, hogy Titus erről volt ismert a
jobb időkben. De a sarkon voltak az istállók, és több fa volt a bal
oldalra ültetve, nehéz árnyékot hozott létre, ahol a fáradt
emberek leülhettek pihenni és karcsú macskák ólálkodtak egy kis
cirógatásért.
A mozgás állandó volt, angyal harcosok szálltak fel és le, míg a
vámpír, és valószínűleg halandó harcosok vezettek ki és be durva
járműveket, mint amilyeneket az ő emberei is használtak.
Minden harcos rengeteg fegyverrel ment el, kardtól kezdve
beazonosíthatatlan modern eszközökig.

- 92 -
 Legutoljára akkor látott ilyen aktív helyet, mikor Raphael
Tornyában volt.
Tudatában volt Titus izmos alakjának maga mellett, meg
akarta kérdezni az újjászületettek megsemmisítésének ütemét,
mikor egy vörös hajú, két tónusú, felül sötétszürke és alul fehér
szrányú angyalnő landolt Titus mellett. – Uram – mondta
meghajlással. – Lady Kolibri.
– Ő a csapataim edzője, Tanae – mondta Titus, de figyelme
nyilvánvalóan a harcoson volt. – Mi történt?
– Kaptam egy jelentést egy fészekről, amit talál nem vettünk
észre a külső területen és mentem leellenőrizni, a lények elbújtak
egy elhagyatott gabonasilóban.
Titus sziszegve fújta ki a levegőt. – Mennyi?
– Tíz. Vittem magammal egy rajt és ki tudtam pucolni a silót.
De uram, úgy tűnik, a lények elterelések voltak. Szerintem azt
akarták, hogy észrevegyük őket, közben halálos csapást mérnek.

- 93 -
 11. fejezet

– Nem tudtam, hogy az újjászületettek ennyire intelligensek –

mondta Sharine, meglepte a gondolat, hogy a húsevő lények
képesek voltak ilyen szinten kidolgozni egy tervet.
– Csak Afrikában – morogta Titus. – Lijuan és Charisemnon
éppen valami új, sokkal gonoszabb fertőzés létrehozásának
közepén voltak. Egyfajta állatias intelligencia a része, és úgy
tűnik egyes újjászületett csoportra jobban jellemző, mint a
többire.
A következő szavait egyenesen csapatainak kiképzőjéhez
intézte. – Ki kell mennem és fel kell égetnem a tájat? – kérdezte
Titus a nőt, akinek vonásai furcsán ismerősek voltak Sharinenak.
Esetleg egyszer lefestette? Nem emlékezett rá. De tüzes haja,
szemének alakja, a kétszínű szárny, már látta őket korábban. A
nyelvének hegyén volt.
– Nem, a bomlást megtartotta a siló, így tűzzel tisztítottuk
meg.
– Akkor pihenj. – Titus megcsapta a nő vállát. – Kaptam egy
jelentést Oziastól, hogy több nappali mozgást látott az

- 94 -
újjászületettektől. Lehet nemsokára minden órában harcolni
fogunk.
A nő meghajolt, mielőtt felszállt volna… és akkor ott volt a
szürke és fehér szárnyak villanása, Sharine megtalálta a választ.
– Galen – mormogta, szemei előtt megjelent az angyal harcos
képe, borzosan vágott vörös hajjal és peridot zöld szemekkel,
szürke és fehér barázdás szárnyakkal, amik csak repülés közben
látszódtak.
– Tanae és a jobb kezem, Tzadiq fia – mondta neki. – Galen az
erőim parancsnoka volt, mielőtt az a Raphael kölyök el nem lopta
tőlem. – Nem volt humor a szavaiban, de bősz kifejezésének nem
volt köze Galenhez.
– Ezzel nézünk szembe – mondta majdnem magának. –
Végtelen fertőzés áradattal, és halállal. Charisemnon és Lijuan
valami szörnyűséget engedett a világra.
Ebben a pillanatban ő Titus, Afrika Arkangyala volt és a
Tanács tagja, nagy felelősség volt széles vállain. – Ha a
teremtmények sokkal intelligensebbek lesznek-
Titus keményen megrázta a fejét. – Azt gondolod
kommunikálhatunk velük? – Mély barázdák keretezték a száját,
azt mondta: – Megpróbáltuk. Nincs kedvem kivégezni olyan
embereket, csak mert szerencsétlenül fertőződtek meg ezzel. –
Izmai megfeszültek bőre alatt, ahogy összefonta alkarjait. – De az

- 95 -
újjászületettek intelligenciája még a vadászó leopárdét sem éri el.
A leopárd vár a prédájára, leteríti és megeszi azt.
Mintha tisztában lett volna a hatalmas macska társáról szóló
megbeszélésnek, egy sötét sárga-narancs bundás macska fekete
pöttyökkel, felálló fülekkel ment oda, hogy fejét Titus
csizmájához nyomja. A férfi leguggolt, nadrágja megfeszült
combjain, megvakarta a macska fejét a füle mögött.
– De a leopárd az evés miatt vadászik – folytatta – és hogy
megvédje területét. Az újjászületettek? Az egyedüli okuk a halál
terjesztése, semmilyen világban nem létezhetnek az
újjászületettek más fajok mellett, a lények marcangolnak és
meggyilkolnak minden élőt, ami keresztezi útjukat, beleértve az
állatokat. – Felnézett, ónix szemei fogságban tartották Sharinet.
– Az újjászületettek eredeti alkotójuk gyilkos vágyával vannak
tele.
Lijuan, a Halál Arkangyala… és a nő, aki le akarta igázni az
egész világot.
A férfi ruganyos mozdulattal állt fel, azt mondta: – Együnk,
így visszamehetek a dolgomra. – A hangja egy arkangyalé volt,
aki utasítást adott.
Sharine eddig szimpátiát érzett iránta, de most viszkettek az
ujjai, hogy megint a késért nyúljon. Már kezdte megérteni, hogy
New York Tornya miért van tele lukakkal, amiket csak a

- 96 -
becsapódó kések magyaráztak meg. Biztos nagyon kielégítő Elena
számára kést dobálni Raphael felé, mikor bolondként viselkedik.
De Raphael soha nem merne ennyire önhatalmúlag beszélni
Elenával, tisztelte a nőt, mint másik harcost. Titus eközben
Sharinet egy törött madárnak tartotta, akire vigyázni kellett. –
Nem akarlak feltartani – mondta méztől csöpögő hangon. –
Kérlek, vedd magadhoz, amire szükséged van és nyugodtan
repülj el.
A férfi egy morgással kevert zavart pillantást lőtt felé. Egy
lenyűgöző kifejezés a durván faragott helyes arcán, amit gyorsan
egy nyugtató mosoly váltott fel. – Biztos fáradt vagy az úttól. –
Simító szavak, természetes hangját irritálóan lecsökkentette. –
Gyere, egy kis étel az, amire pontosan szükségünk van.
A férfi durcás lóként kezelte őt. Egy perc múlva lenyugtatja.
Gerince feszült volt, elutasította az ajánlatot, hogy segítsen
neki leülni az asztalhoz, szárnyai csodásan estek le, köszönhetően
a széktámla kialakításának. Előtte az asztalon pazar tányérok
voltak, messze túl komplikált ételek egy citadella számára, ami
halálos harcot vív, és ez csak feltüzelte már így is remegő dühét.
Majd Titus megszólalt. – Attól tartok a szakácsom annyira
izgatott volt egy formális étkezés miatt az elmúlt hetek sima
étkezései után, amit mindenki gyorsan el tudott fogyasztani, hogy
kicsit túlgondolta a dolgokat. – Hangosan, melegen nevetett, ami
vízként folyt át a nőn. – Á, ezen a reggelen gazdagon ehetünk,

- 97 -
ahogy mindenki a citadellában, aki meg tud ragadni egy
tányérnyit ebből a fiestából.
Dühe elhalt a férfi mondatai alatt, kinyújtotta tányérját, mikor
a férfi felemelt egy kanalat, amivel szervírozhatott. Hatalmas
adagot tett a tányérjára. – Nem vagyok elefánt – mormogta, és
hírtelen tudatában lett irritációjával, és nem azért, mert
barátságtalan akart lenni, hanem mert Titus valaminek
beállította.
– Rendben. – Felvette saját tányérját. – Tányért cserélünk.
Van személyzetem, akik szívesen kiszolgálnak, de azt gondoltam
beszélgessünk egyedül ezen a reggelen. De orvosolhatom ezt
egyetlen kiáltással.
A férfira nézett, elvette a kitartott tányért, míg sajátját átadta.
Majd felkelt és felemelte a zöldséges tálat. – Mivel
mindkettőnknek mindkét karja megvan, azt hiszem képesek
vagyunk szervírozni magunknak. – Tett a férfi és a saját táljára is.
– Illium azt mondta nekem, hogy megsebesültél a Charisemnon
elleni harcban. Meggyógyultál?
– Természetesen igen – morogta, de megengedte, hogy a nő
több ételt tegyen a tányérjára. – Arkangyal vagyok.
Sharine tányérja több mint tele volt, de mivel Titus vagy
kétszer akkora volt mint ő és hatalmas energiákat adott le napi
szinten, még többet szedett neki, mielőtt leült volna. Csendben

- 98 -
enni kezdtek, bár tudatában volt, hogy Titus aggodalmas
pillantásokat lőtt felé.
Ez tetszett neki.
Senki sem tekintett aggodalmasan a Kolibrire. Neki
könnyednek, kedvesnek és gyengédnek kellett lennie, nem pedig
fenyegetésnek. Ez a természetének része volt, ez igaz volt. De
Sharine a Kolibri része is volt, és sok idővel ezelőtt Sharine
messze több volt, mint művész, kinek fejében felhők voltak.
Hosszú idővel ezelőtt, eonokkal azelőtt, hogy Titus egy
porszemnél több lett volna az univerzumban, de ezek az emlékek
kezdtek felébredni, ahogy visszatért a világba. Olyan dolgokra
emlékezett, amiket régen elfelejtettek vagy soha nem ismertek…
kivéve Caliane.
– Emlékszel Akhia-Solayra? – kérdezte Caliane az utolsó
beszélgetésükkor, mielőtt barátja elment volna megküzdeni
Lijuannal. – Azon gondolkodom, felébred-e a mostani Zuhatag
miatt.
Sharinenek nem volt személyes emléke az Alvó Ősiről akkor,
de a lepel tompult, ahogy átrepült Afrikán kezdtek visszatérni
hozzá, a hosszú út emlékeket idézett elő más ilyen repülésekről.
Egyszer, Raan után és sokkal Aegaeon előtt, annyira régen,
hogy Akhia-Solay a legtöbb angyalnak legenda volt csupán,
Sharine repült a tábornokkal, mint harci tudósító, egy művész,
aki csodás képeket adott az angyalság történetéhez. Egyben,

- 99 -
lenézett a kezeire, elkapta az emlékeket. Egy ponton
szembekerült egy ellenséges katonával… és ő…
– Nem ízlik az étel? – Titus nagy hangja visszarántotta a
jelenbe, a múlt visszatért oda, ahova tartozott, de a tudás
visszhangját hátrahagyta.
– Tessék? – Lenézett tányérjára, látta, hogy abbahagyta az
evést. – Nem, egyáltalán nem így van. Csodás. Gratulálnom kell a
séfnek.
– Szakácsnak – javította ki Titus. – Kijelentette, hogy kilép, ha
bárki séfnek hívja őt.
– Igyekszem nem magamra haragítani. – Figyelmet szentelt
annak, amit evett, ízlelte az ízeket és textúrákat és illatokat. Az
étel más dolog volt, amit hagyott eltompulni az életében, amit
ködben töltött. Evett, de nem ízlelte egyiket sem, az agya
távolságot tartott.
Mikor mindent megevett, akkor nézett ismét Titusra. A férfi
mosolygott rá. Az a mosoly… letaroló volt. Nem csoda, hogy
annyi harcosa sóhajtozott, mikor róla beszélt. Bár egyszerre csak
egy nő volt a szeretője, az nem állította meg őket, hogy utána
epekedjenek. Igazán, a hízelgés valamikor arra vette az irányt,
amiért annyira el van telve magától.
– Tessék. – A férfi odatartotta az ételt, amit kiélvezett.
Nem jött rá, hogy odafigyelt erre. – Köszönöm – mondta,
bőrét egy kis forróság öntötte el. – Most már tele vagyok.

- 100 -
 Titus letette a tányért, hátradőlt a székén és mindkét kezével
végigsimított a fején. Úgy tűnt akar mondani valamit, mikor egy
poros szárnyú angyal, ami tisztán talán fehér lett volna, szállt le
az ajtó előtt és bekiáltott. – Uram! Hatalmas újjászületett fészket
vettek észre az új gátak mellett! Most kelnek fel és másznak elő!
Titus olyan gyorsan mozgott, hogy az lehetetlen lett volna egy
ilyen nagy férfi számára, ha nem látta volna a saját szemével.
Kint volt és felszállt, mielőtt ő felkelhetett volna a székéről. A
szíve dübörgött, utána futott, hogy lássa több raj szállt az égen,
mind délre repült. Nehéz járművek, terepmintával lefestve
indultak meg az udvaron ezzel egy időben.
Mikor egy karcsú és fiatal harcos szállt le mellette, a férfinak
ében bőre és fakóbarna szemei voltak, haját tincsenként fonták
be és fagyöngyökkel díszítették, kitárta szárnyait, amik zölddel
hintett feketék voltak, azt kérdezte tőle – Te nem a rajokkal
mész?
– Azért vagyok itt, hogy az ön vezetője legyek Lady Kolibri –
mondta mély meghajlással, és bár próbálta elrejteni gyötrelmét,
túl fiatal volt hogy sikerüljön neki, alig száz éves, ha jól ítélte
meg. – Obren vagyok, az úr erejének legújabb tagja.
És azt a nem irigylendő feladatot kapta, hogy vigyázzon a
Kolibrire. – Hívj Lady Sharinenek – mondta először, jobban
szerette a Sharinet, de a gyermek kitért volna a hitéből, ha ezt
javasolta volna neki.

- 101 -
 Így is szinte elzöldült, ahogy kimondta a nevét. – Lady Sharine
– krákogta ki végül.
– Okoz veszélyt, ha a rajok után repülök? – Nem akart
elterelést okozni, de míg fáradt volt, nem annyira, hogy ne első
kézből tapasztalja meg mi van kint. Nem azért repült idáig, hogy
itt üljön és ne tegyen semmit, és az első dolog, amire szüksége
volt, az az információ volt.
Csak ez után fogja tudni, hogy miben tud segíteni.
A fiú felkapta a fejét, a szája tátva maradt, mielőtt becsukta
volna. – Úrnőm, az úr nagyon határozott volt, hogy maradjon a
citadella határain belül.
Eldöntötte, hogy igazán meg fogja rúgni Titust, méghozzá a
legelső alkalommal, Sharine elmosolyodott… és igazán
kielégítette, hogy Obren pislogott. Úgy tűnt a benne lévő acél
megmutatta magát. – Titus nem az én uram – mutatott rá
tudatos gyengédséggel, nem a fiatal hibája volt, hogy az
arkangyala egy fajankó volt. – Velem jöhetsz, de szívesen megyek
egyedül. – Mindketten tudták, hogy fizikailag soha nem
tartóztatná fel a fiú.
A fiú nyelt egyet, megfordult a sarkain. – Ha-ha a levegőben
marad, hogy ne érjék el az újjászületettek, akkor nem látom
kockázatát. – Újabbat nyelt. – A lények széttépik az angyalokat,
ha sérültek és leszállnak a fészkükbe. Az új variáns miatt

- 102 -
falkában nyüzsögnek, annyira gyorsak, ha egy angyal egyedül
van, mikor leesik…
Sharine megérintette a fiú vállát, átvette az irányítást az anyai
szeretet. – Óvatos leszek. Nem akarom sem elterelni a harcosok
figyelmét sem ilyen kínokat kiállni az újjászületettek miatt.
A fiú arca fehér volt, de tudta nincs más választása, azt
mondta: – A megfelelő helyre vezetem.
– Elmondom Titusnak, hogy az én döntésem volt –
biztosította őt.
Komor pillantást kapott. – Ó, az arkangyal nem fog hibáztatni.
Azt gondolja, hogy csecsemő vagyok, remegő láballak.
Elrejtette mosolyát, azt monda – Induljunk.
Együtt szálltak fel, és Sharine látta, hogy nincs szüksége
vezetésre. Por szállt fel a levegőbe némi távolságra a város
határától, ahogy Titus emberei az újjászületettekkel harcoltak.
Ahogy közelebb repült megértette miért volt annyi por, hatalmas
füves, fás és más növényekkel beültetett területeket pusztított el
az angyaltűz.
Ma a szárnyas harcosok inkább fent voltak, lefelé lőttek az
újjászületetek felé velük született angyali erővel, vagy olyan
fegyverrel, ami tüzet okádott. Á, azok voltak a fegyverek, amiket
az egész városban látott. A vámpír harcosok még nem értek a
helyszínre, de több angyal szárnyat pillantott meg a földön.
Beleértve Titus mázarany és krémes szárnyait.

- 103 -
 A szíve dübörgött, nem értette meg miért szállt le a veszélybe,
míg nem látta, hogy a földben lévő lukba dob energianyalábokat,
kis bomlást okozva a talajon. Az energia a domboldalon robbant
ki, gyomorforgató újjászületett húscafatokat lőtt ki végig. Ekkor
jött rá, hogy a fészek kifejezés megfontolt és speciális volt. Az
újjászületettek a föld alatt halmozódtak fel.
– Csatornák! – kiáltotta Obren, lefelé mutatott az erő által
okozott hullámzásra, ahogy Sharinenel visszafelé repült. Végig a
gátak után.
Üvöltve Titus felemelte az öklét.
A föld ellenállt, majd megtört, felfedve egy hosszú árkot tele
újjászületettel. Néhányuk halott volt, de sokan éltek még,
szemeik vörös voltak és karmaik egymást tépték, ahogy
megpróbáltak zavartan menekülni,
Sharine vére megfagyott, Obren felé fordult. – Meddig
mennek az alagutak?
A fiatal férfi hangja remegett, mikor azt mondta: – Ilyet Lady
Sharine, nem láttunk még. Fészkeket hoztak létre, de soha nem
ástak alagutakat. Ezek elérhetik a gátakat, amiket a tiszta zónák
védelmére építettünk, végig vissza a városig.
Sharine gyorsan megértette rémületét. – Titus és a raj elfoglalt
ott az újjászületettekkel. – Az a fészek elég nagynak tűnt. –
Repüljünk vissza a város felé és lássuk látunk-e bármi veszélyt.

- 104 -
Egyben értesíthetjük a vámpír csapatokat, valamint a gátak
őrzőit.
Obren vele repült, a fiatal katona hozzászokott, hogy a
rangidősektől kapott utasításokat.
Sharine nem volt járőr, de művész szemei voltak és azok
elkapták a nem illeszkedő gátakat északkeleten. Nehéz
csapásokkal repült oda, egy meghökkent angyallal találkozott az
égen. – Hölgyem – kezdte a nő – van bármi amiben én-
– Az újjászületettek csatornákat vájtak a föld alatt. – Mutatott
rá Sharine. – És a gátak többé nem védik a talajt.
A harcos javára váljon azonnal éber lett. – Segítséget kell
kérnem és addig a gátak sorát hátrébb kell mozgatni. – Szemeit
vonalak keretezték és ajkait szorosan összenyomta. – Senki nincs
a határon, aki le tud fúrni a föld alá az erejével és nem hiszem,
hogy a kézben lévő fegyverek jók erre.
Emlékszel Akhia-Solayra?
Emlék suttogott, Sharine ujjai befelé görbültek. Erő, viseletes,
öreg és átható és merev a használatlanságtól melegítette az ereit.
Keze fakópezsgő erőtől ragyogott.
– Mond meg a földi csapataidnak, hogy menjenek el a
gátaktól.
A harcos angyal szája tátva maradt ahogy Sharine kezére
bámult, majd gyorsan cselekedett, kiáltott az embereknek, hogy

- 105 -
evakuáljanak a veszélyes zónából. Sharine addig várt, míg elég
messze nem voltak, majd kiengedte az erejét.
Ennek következményeként egy, Titus lyukához képest sokkal
kisebbet vájt a földbe, de elég volt, hogy felfedje alatta a lyukat. A
határ őrei és az emberei visszatértek az újjászületettekhez, olyan
fegyvereket használtak, amik tüzet vetettek.
Sharine eközben a kezére bámult.
Obren is ugyanezt tette. – Nem tudtam, hogy képes erre. – Ez
suttogásként hangzott. – Azt mondták nekem a Kolibri egy
művész.
– Elfelejtettem – mormogta, elméje kibontott egy emlék
gombolyagot, ami egyenesen Sharine eredetéhez vitte vissza.

- 106 -
 12. fejezet

Eonokkal ezelőtt

– Papa! Papa! Nézd mit tudok csinálni! – Fény tört elő

Sharine kis ujjaiból, hogy összetörje a köveket, amik a
vadvirágokkal teli hegyoldalon voltak. – Nézd!
Apja összevonta fekete szemöldökét szemei felett, leguggolt,
hogy megérintse a követ. Sziszegve húzta vissza az ujját, ujjbegye
vörös volt. Sharine arca beesett, ajkait óvatosan rányomta. – A
puszitól jobb lesz – mondta, ezt barátja anyjától tanulta, aki a
szomszéd hegyen élt.
Apja nem mosolygott, csak kezével megfogta a lányáét és a
tenyerére meredt. De most nem volt ott semmi, a szép tűz semmi
jele. – Bennem van – mondta neki, ugrált a lábain. – Annyira
pezsgő és forró.
Az apja nem volt olyan, mint a barátja apja, aki nevetett, és
hátán vitte sok helyre. Sharine apja öreg volt, hogy attól csontjai
fájtak. Túl fiatal volt, hogy szóban is megfogalmazza, de apja
korának súlyát úgy érezte, mint fenyegető fekete felhőt a

- 107 -
horizonton. Tudta, hogy szerette őt, érezte is, de nem volt
ugyanolyan, ahogy a többi apa szerette a gyermekét.
– Haza kell repülnünk az anyádhoz – mondta mély hangján,
szemei ugyanolyan napfény színűek voltak, csak voltak bennük
barna csíkok.
Sharine még játszani akart a hegyoldalon, míg a nap annyira
fényesen ragyogott, hogy a vadvirágok szinte ragyogtak, de tudta,
hogy nincs értelme vitatkoznia, vagy megvetnie a lábát. Mikor
legutoljára megpróbálta, az apja otthagyta egyedül, míg „észhez
nem tért” és hazarepült. Talán vicces volt egyedül játszani, de
utána hiányzott neki az anyja és az apja és hazament, ahol a
szülei csalódtak viselkedésében.
Sóhajtott, felrepült. Nem tudott olyan finoman és egyenesen
repülni, mint az apja, de hazáig végig a levegőben tudott
maradni. Előtte általában leesett, vagy pihennie kellett. De a
szárnyai erősebbekké váltak az elmúlt pár évben, bár még zihált,
a szíve erősen vert, mikor otthonuk kőudvarán leszáll.
– Mama! – kiáltott és berohant, izgatott volt, hogy megossza
új trükkjét.
– Sharine édesem, hányszor mondtam el, hogy ne futkározz? –
Anyja szelíd volt, olyan mosolyt küldött felé, ami kedves… és
fáradt volt. Sharine anyja mindig fáradt volt. Ő csak ilyen volt,
Sharine nem emlékezett vissza olyanra, hogy anyja mikor nem
volt a teljes kifáradás szélén.

- 108 -
 – Sajnálom – mondta mosolyogva és lelassított. –
Megmutattam papának a tüzemet. Ehetek valamit?
Anyja égszürke szemei az apjára siklottak, arany haja
hullámzott és világos lila szárnyai nyugtalanok voltak, de nem
beszéltek, míg Sharine nem evett valamit és nem volt kint. De ő
rossz volt és visszaosont az ablakhoz, hogy hallgatózhasson.
Tudta, hogy nem kellene megtennie, rossz volt kihallgatni
másokat, de soha senkinek nem volt érdekes beszélgetése
körülötte és már nem volt baba.
– A tüze? – mormogta az anyja rekedt-puha hangon.
Igen. – Hallotta apja mélyebb hangját. – Támadó képességek
jeleit mutatja. Ez talán azt jelenti a lányunk harcos lesz,
– Nem tudom elhinni, nem, ahogy elveszik a művészetben. –
Anyja úgy hangzott, mintha mosolyogni akart volna és ez kedves
volt. – Ennek az anyámból kell erednie. Qint szolgálta, míg úgy
nem döntött Aludni megy.
– De ennyire fiatalon? – mormogta az apja, szárnyak
mozgását hallotta, ahogy kinyitotta és becsukta őket, ami ismerős
nyugtatás volt. – Támadó képességek nem jelennek meg ok
nélkül gyerekekben. Bánthatja a barátját vagy játszópajtását,
mikor nem is akarja.
Anyja hallgatott, majd azt mondta: – Igen, igazad van ebben.
Meg kell tanítanunk neki, hogy soha ne használja a képességeit.
Legalább míg idősebb nem lesz. – Végtelen fáradság volt minden

- 109 -
szóban. – Nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni szerelmem.
Annyira akartam egy gyereket, mikor fiatal voltam és tele élettel,
csak hogy a sors akkor áldjon meg, mikor hosszú ideje semmi
más ne érdekeljen a világban, csak te és a lányunk.
Sharine határozottan hátralépett az ablaktól, és elment anyja
virágos kertjéhez, hogy gyomlálni kezdjen. – Nem kellene így
beszélniük. – Szemei forróak és nedvesek voltak, ahogy kitépte a
gyomokat. – Utálom. Értem.
Elég idős volt, hogy megértse az Alvásról beszéltek. Nem sima
alvásról. Hanem olyan Alvásról, ami megannyi évtizedig tart.
Megijesztette. Az angyalok nem olyanok voltak, mint a halandó
gyerekek, akikről azt mondták neki ne találkozzon velük, az
angyaloknak időbe telt felnőni. Mi lesz, ha az anyja és apja akkor
hagyja őt ott, mikor még csak félig nőtt fel? Akkor mit csinál?
Teljesen egyedül lesz.
Talán ha hallgat rájuk és jobban viselkedik, akkor tovább
maradnak.
– Nem fogom használni a tüzemet – ígérte a virágok felett
nedves, remegő suttogással. – Jó leszek. Én leszek a legjobb
kislány.

- 110 -
 13. fejezet

Titus eléggé aggódott, hogy az üregek merre vezethetnek, hogy

fegyvermesterét, Oriost ott hagyta, gondoskodjon a fészek fő
részéről és visszarepült, hogy feltárjon más elrejtett járatot.
Azonban az első gyanús területet már kiásták.
Tűz lobogott a járatokban, az újjászületetteket elégették.
– Ki tette ezt? – kérdezte, öröm volt benne, azon
gondolkodott, hogy egyik angyala új erőre tett szert.
Marifa arcán izzadság volt a tűzvetőtől, odafordult és azt
mondta: – A Kolibri.
Ők ketten egy hosszú percig egymásra bámultak, mikor a
másik angyal azt mondta: – Becsületszavamra uram. Ő volt. Úgy
érzem őt is meglepte, de ő robbantotta ki nekünk a lukat.
Titus úgy döntött, hogy ez a rejtély várhat, otthagyta a
rajparancsnokot és az ellenkező irányba ment, ahol az indigó
szárnyakat látta. Úgy tűnik a Tanács nagyobb segítséget küldött
neki, mint hitte. Vagy egy hasonmás vette át a Kolibri testét.
Órákba telt, mire kitisztították a vájatok hálózatát, de a munka
nem ért véget. Ő és az emberei, és az erőteljes imposztor fáradó
szárnyakkal, aki a Kolibrinek tűnt, végigment minden szekción,

- 111 -
hogy biztosítsa egy alagutat sem vétettek el, ahol az
újjászületettek esetleg kirobbanhatnak.
Egyszerűen nem törhette fel a földet, egy egész város ült rajta.
– Ébernek kell lennünk – mondta az embereinek, ahogy
összegyűltek a citadella bástyájánál, izzadtan, koszosan és többük
ruhája és teste csíkos volt az újjászületetek vérétől, agyától.
Ma szerencsés volt, nem vesztett senkit, sem halandót,
angyalt, vámpírt a gonosz lények ellen. – Figyelmeztessétek a
lakosságot a veszélyre és mondjátok meg nekik, hogy ha bármit
hallanak az otthonuk alatt, akkor keressenek egy harcost,
biztosítsátok őket, hogy a hamis riadókat sem toroljuk meg, nem
számít mennyi lesz.
– Tehetünk talajérzékelőket a citadella és a város köré –
mondta egy kétszáz éves vámpír, akit nagyon érdekelt a modern
kor technológiája.
– Menj, beszélj Tzadiqkal, intézzétek el.
A Kolibri velük tért vissza a citadellába, de a csoport szélén
maradt és csendben volt, míg fel nem oszlottak. Csak akkor jelent
meg Titus előtt, szárnyai kissé leestek, hogy a végüket a talajon
húzta.
– Még nem mondtam el mindent, amit az utamon láttam. –
Nem volt fáradság a hangjában, de látta a szárnyain és arcának
vonalain. – Kivel kellene konzultálnom azon településeket
illetően, amiknek sürgős segítségre van szüksége?

- 112 -
 – Tzadiq gondoskodik róla – mondta Titus, nem volt boldog,
hogy annyi ember szenvedett. – De most az erődről szeretnék
beszélni.
A nő elhessegette, mintha nem arkangyal lenne, és büntetés
nélkül szembeszállhat vele. – Valami sokkal érdekesebbem van a
számodra, gondoltam rá, hogy az újjászülettettek talán
mutálódtak, de most hogy láttam egyet kezdem megkérdőjelezni
a konklúzióm.
Míg eléggé meglepte, hogy a nő teljesen figyelmen kívül hagyja
tekintélyét és elragadtatása zavarodottságában gyökerezett, azt
vette észre, hogy figyelmét lekötötték a képek, amik a képernyőn
jelentek meg. A felvételek azt mutatták, ami egy újjászületett
lehetett. Súlyosan sérült, de a keze hosszú volt, amitől felfordult a
gyomra, annyira földönkívüli volt… és ott volt.
Gondolkodás nélkül ragadta meg a nő csuklóját, tompán
észrevette a váratlan erőt a nő csontjaiban. – Meg tudod mutatni
megint?
– Azt hiszem, de akkor mindkét kezemre szükségem van.
Titus bőre égett. – Elnézést. – Nem volt szokása, hogy
engedély nélkül ragadjon meg nőket.
– Nem számít – mormogta, a készülék érintésére koncentrált.
Ismét kóbor kölyökként kezelte őt, aki hibázott, nem egy egész
kontinens arkangyalaként.

- 113 -
 Mellkasa morgott, rá akart mutatni, hogy nem kölyök volt és
soha nem is lesz már az, de a nő figyelmeztetés nélkül
elmosolyodott, és fényesen lenyűgöző szépsége megrúgta őt.
– Megvan – mondta nyílt büszkeséggel, és újra kinyújtotta a
telefont.
Titus kényszerítette magát, hogy a képekre koncentráljon. –
Nézd meg velem. Az ujjakra koncentrálj. – Tudnia kell, hogy a nő
is azt látta-e.
Egy pillanat és Sharine élesen szívta be a levegőt. – Ez
mozgott. – Rémület volt minden betűben. – Ennek lehetetlennek
kellene lennie. A testek annyira súlyosan megégtek, hogy semmi
sem élhette túl, és az újjászületettek érzékenyek a tűzre.
– Lehetséges, hogy az újjászületett vámpír volt, mielőtt
átalakult, és eddig sikerült túlélnie. – Mindig őket volt a
legnehezebb megölni. – De nem kellene életet mutatnia, adva a
tűz intenzitását. – A felvételek többi része hatalmas tűzről
árulkodtak. – Milyen messze van ez a település? – Nem
hagyhatott figyelmen kívül egy erősebb fertőzést.
Mikor a nő elmondta neki a helyszínt fejben gyorsan számolt.
Nem küldhetett ehhez helyettest, neki magának kellett odamenni
megnézni mit fedezett fel a nő, de nem hagyhatta magára az
embereit. De ha arkangyali erővel repül… – Meg tudod adni a
falu koordinátáit?

- 114 -
 A nő arca beesett, mosolya eltompult. – Nem tudom hogy
tudok ilyen adatokat megadni.
– Az eszközöd talán rögzítette. – Mentálisan kinyúlt Obrenért,
tudatában volt, hogy a fiatal rajongott a technológiáért. – Obren
csatlakozik hozzánk, hogy megnézze.
De a fiatal a fejét rázta, tincsei a tarkójára tapadtak. –
Sajnálom uram, úgy tűnik a helymeghatározás ki van kapcsolva.
– Talán akkor csináltam, mikor rá akartam jönni hogy
működik a készülék. – A Kolibri hangja elnézést kérővolt. –
Sajnálom.
Titus utasította Obrent, térjen vissza feladataihoz. – Ebben az
esetben – kezdte.
De a Kolibri már beszélt is – Egyenesen odavezethetlek.
– Lelassítasz majd – mondta őszintén Titus, és felkészítette
magát a nő dühére. – Most nem veszthetek időt.
– Igen – a Kolibri csendes hangon értett egyet. – De azt
hiszem egy arkangyal sem mehet ilyen veszélybe egyedül. És még
semmilyen speciális feladatra sem jelöltek ki, magaddal vinni
nem jelent veszélyt a védekezésetekre.
Titus nem hitte, hogy legyőzhetetlen, mert arkangyal volt. Még
az arkangyalok is megsérülhettek. Most az ellenségnek nem kell
megölnie őt, hogy katasztrófális sérülést okozzon a területén. Ha
rálőnek, darabokra robbantják a testét, akkor nagy részt

- 115 -
kivesznek a védekező erőiből, míg testének sok időbe kerül
összeszednie magát.
Nem hitte, hogy a Tanácsban bárki ilyenre pazarolna erőt vagy
időt, de Charisemnon kedvencei talán ostoba hűségből
cselekednek egyszer. És a nő bizonyította ma, hogy a Kolibrinek
is volt valamilyen ereje. Elég, hogy elijessze azokat, akik
megtámadnák a fáradt és harcviselt Titust.
– Jó stratégiai észrevétel – mondta. – Pár órán belül készen
állsz a repülésre? – Addig elrendezi a seregeit, és a nő is pihenhet
egy kicsit. A szárnyai még lejjebb estek.
A Kolibri bólintott. – Meg tudom mondani, hogy az erőn nem
annyi, mint a tiéd.
– Mikor elfáradsz, akkor vihetlek, ha megengeded. – Ez
modorosan hangzott. – Úgy értem ha nem veszed sértésnek,
– Nem veszem annak. – A nő szemei intenzívek voltak, és
mégis valahogy… elveszettek voltak. Nem, így nem volt helyes.
Mikor korábban éveken át a távolból figyelte, akkor kedves
szellemnek látta, egy nőnek, kinek számtalan törés volt az
elméjén, hogy csak a világból való leválással élhetett túl.
Ez más volt, nem húzódott vissza a világtól. Helyette befelé
nézett, keresett valamit, amit elfelejtett. Egyáltalán nem
különbözött a többi idősebb angyaltól. Még Titus is néha ezt vette
észre, pedig ő háromezer-ötszáz éves volt szemben a-

- 116 -
 Ekkor jött rá, hogy nem ismeri a Kolibri korát. A tudása
alapján Caliane kortársa volt, és Raphael anyja elismert Ősi volt.
És mégis, ahogy a Kolbrire nézett, nem érezte a kor, sem a
történelem nyomását a csontjaiban.
A nő jelenléte sugárzó, váratlan fény volt.
– Minden rendben? – Próbált csillapítani a hangján, hogy ne a
szokásos üvöltés legyen.
A nő homlokán vonalak voltak, úgy tűnt visszatért a valóságba.
– Mi a baja a hangodnak? Beteg vagy?
Titus hátra akarta vetni a fejét és üvölteni akart az égre. A nők
miért csapások a létezésére? Szerette őket, ez igaz volt. De egyben
elterelték őt. – A hangom rendben van – morogta. – Olyan
hangerőt akartam használni, hogy ne süketülj meg. A kölcsönkért
harcosok szerint, akik kiléptek a szolgálatomból, sokat kiabálok.
Fejét egy picit oldalra biccentette. – Nem emlékszem rá, hogy
panaszkodtam volna ez miatt. – Íves szavak, nem volt benne
más, csak az erős és magabiztos nő.
– Az én embereimnek sincs baja a hangommal, de a többi
gyenge betoji. – Ezzel eldobta a kesztyűt, a végletekig nyomta a
nőt… Nem tudta, hogy azért, mert a Kolibri bosszantotta őt, és ez
visszavágáshoz vezetett.
A nő ajkainak szélei enyhén felemelkedtek, csodás szemei
pezsgéssel teltek meg, meg mert vonal esküdni rá, hogy nevetett.
– Egyetértek veled – mondta mézédes hangon, amiben gazdag

- 117 -
árnyalatok voltak. – Te egy hatalmas veszéllyel küzdő arkangyal
vagy. Akik arra várnak, hogy körbeudvarold őket, szégyen, hogy
harcosnak hívják magukat.
A nőre bámult, nem volt benne biztos, hogy nem gúnyolódik-e
vele. Ennek ellenére nem volt semmi, amit ez ellen tehetett
volna. Ő volt a Kolibri. Az angyalság kitagadja, ha egy ujjal is
hozzáér. Nem mintha megtenné. De egy dolog alapvető volt. –
Arkangyal vagyok – dörögte. – Én vagyok a terület törvénye.
A nő mélyen és precízen hajolt meg. – Természetesen.
Titus úgy érezte, mintha megpaskolták volna a fejét, ahogy egy
elnéző anya teszi a kisgyerekkel, aki felhúzta magát. Mellkasában
morgott, úgy döntött, hogy úgy tesz, ahogy régen egy mestere
tanította, egyet hátra lépett.
A feladat, amivel szembe kell néznie nem volt egyszerű, hogy
megnyerje a háborút, akkor ravasznak és óvatosnak kellett
lennie. Egyik sem volt az erőssége, de ha a ravaszságot
stratégiává változtatja… akkor annak több értelme volt. – Kérlek,
addig pihentesd a szárnyaidat. Akkor repülünk, mikor a nap
magasan lesz az égen.
Ez volt a legnagyobb szünet, amit adhatott neki. Addig
kihasználja az időt, hogy tájékoztassa Tzadiqot, Oriost és Tanaet,
valamint udvara többi rangidős tagját, beleértve Oziast,
kémmestere úton volt hazafelé Narjába, elég közel volt a nő, hogy
elméjével elérje. Ennek rövidsége miatt Titus embereinek

- 118 -
küzdenie kellett a megsemmisülés folyamatával. Egy napra sem
állhattak meg. Nem, mikor a fertőzés ennyire terjedt.
Bár sok katonája széledt szét a területén, nem tudtak minden
falut vagy várost megvédeni. Az emberek haldokoltak. Elvitték
őket az újjászületettek és az élet rothadó abnormitásává váltak.
Apáknak kellett megölnie az anyákat, hogy a szétmarcangolt
szerelmük ne váljon a rémálmok lényévé. A gyerekek az egész
területén árvákká váltak… már ha a kis életek túlélték.
Ez a háború sokkal inkább szívet tépőbb volt, mint bármely
korábbi, amit vívott.

- 119 -
 14. fejezet

Uram, tavasszal elrepülök, hogy csatlakozzak az udvarához,

egy évszakkal a századik születésnapom után. Igazán
megtisztelne, ha befogadna a seregébe.
Tudom, hogy részben ezt anyám iránti tiszteletből teszi, de az
elkövetkező években bizonyítni fogok, míg már nem az első
tábornokának fiaként gondol rám, hanem csak Titusként.

– Levél Titustól Alexander Arkangyal számára

- 120 -
 15. fejezet

Sharine először pihent, három órányi fiatalító alvása volt, ami

elég volt számára. Utána összeszedte a dolgokat, amikre az úton
szüksége lehet. Nem volt túl sok. Ez a sebességről szólt, amit meg
kellett tartania Titussal szemben.
Az utóbbi volt, amiért megállított egy sietős udvaroncot és
megkérdezte hogy jut el a konyhába.
A személy szeme hatalmassá vált gazdag krémszínű bőrében,
fejbőre borotvált volt, és csupasz mellkasán az udvar barna és
arany élő színei voltak. – Hölgyem. Hozhatok önnek akármit-
– Sokkal gyorsabb lesz, ha magam beszélek a szakáccsal –
mondta. – De köszönöm a törődést.
Pár kemény nyelést kapott, de az udvar tagja ennek ellenére
nem ellenkezett és a hővel és fénnyel teli konyhába vezette őt,
ahol az ott dolgozók energikus hangjai hallatszottak, akik elég
ételt készítettek, hogy ellássák ezt a hatalmas sereget.
A férfi előbb vette őt észre a többieknél, ő volt kétség kívül a
terület királya, egy közepesen magas, erősen izmos férfi,
odarohant hozzá. – Hölgyem. – Meghajolt előtte, fekete vastag

- 121 -
haját tincsekben fonták a fejbőrére és bőre világosbarna
árnyalatú volt. – Nagy megtiszteltetés számomra.
– Te is egy művész vagy és az isteni ételekről akartam beszélni
veled – mondta, mert igaz volt. – Azonban ma egy kicsit
egyszerűbbet kérnék. – Elmondta, mire van szüksége. – Ha nem
tart túl sokáig, bármihez alkalmazkodom.
A férfi arca felragyogott, gazdag barna szemei fény gombok
voltak az arcában, ami természetesen volt kerekded és talán
egész életében ilyen maradt, annak ellenére, hogy vámpír volt.
Néhány halandó megtartotta az erejét, nem számított milyen
erőssé váltak később. Raphael jobb keze, Dmitri is ebbe a táborba
tartozott.
– Nem nehéz – mondta a szakács. – Van egy raktárunk előre
készített szeletekkel a harcosoknak, akik nem tudnak megállni
egy teljes étkezésre. – Egy hatalmas hűtött tároló felé rohant, és
szeletekkel teli kezekkel tért vissza, amik hatalmas energiával
rendelkeztek. – Mennyire lesz szüksége?
– Ez több mint elég. – Elfogadta őket, körbenézett a
konyhában. – Biztos fáradt lehetsz, hogy ezt folyton fenntartsd. –
Még a legerősebb angyalnak is szüksége volt pihenésre, hogy
feltöltse magát, mikor napi szinten hatalmas energiákat adott ki,
beleértve a sebek gyógyulását.

- 122 -
 – Mit számít egy kis fáradság, mikor segíthetek a harcosoknak
ezzel a rothadással küzdeni? – Ahogy beszélt kivillantotta
agyarait, vállait igazi büszkeséggel húzta ki.
Sharine nem kérdezte, hogy a vámpír, kiknek rendszere nem
tudott csak kevés ételt elfogyasztani, hogy kötött ki egy arkangyal
szakácsaként, csak mosolygott. – Igen, te és az embereid
biztosítjátok az üzemanyagot ehhez a csodás gépezethez.
A férfi ragyogott, mikor otthagyta.
Mikor a szobájában volt a szeletek a táskájába tette, majd egy
pillanatra megállt és először gondolkodott el azon, hogy mit tett a
gátaknál, hogy húzta elő az erejét. A keze bizsergett. Lenézett,
látta a pezsgő energia árnyékát, ami kitört belőle.
Az mélyen benne kavargott, annyira átható volt, hogy ellopta a
lélegzetét, de még csak félig volt ébren. Először elfojtotta az erejét
annak hasztalan okán, hogy a szülei tovább maradjanak, majd a
művészet miatt került parkoló pályára, de néhány alkalommal
muszáj volt használnia, egy nagyon régi harctéren. Majd…
elfelejtette.
Egy fiatal, mint Obren nem érthette meg, hogy egy személy el
tudta felejteni természetének magját, de míg az angyali
emlékezet végtelen volt, az nem jelentette, hogy mindig
hozzáférése volt az emlékekhez, amiket régen raktározott el. Egy
angyal, aki olyan öreg volt, mint Sharine, főleg, kinek elméje

- 123 -
hosszú ideig viselte a töréseket, sok életet felejthetett el,
létezésének sok részét.
A felfedezés üldözte őt, ahogy kilépett, hogy találkozzon
Titussal, s elinduljanak az elhagyatott település felé.
A felelősség nehéz köntös volt a férfi vállain.
Nem beszélt, ahogy felszálltak, és Sharine sem, az elméje el
volt foglalva az emlékek áradatával, ahogy megpróbálta kiszúrni
a pontot, mikor felejtette el az erejében folyó erőt.
A tudás sokkal Illium születése előtt veszett el, a fia
veszélyesen erős férfivá érett. És ezt mikor Aegaeonnal együtt
volt sem tudta. De valahol a gyerekkora és az életében lévő
kritikus pont előtt volt az örökkévalóság, ami kiömlött a
horizontra.
Feje végül megfájdult a hiábavalóságtól, nem húzta tovább az
emlékek szálait. Várhattak. Most Titus hátát kellett védeni,
biztosítania, hogy nem vállal felesleges kockázatot. A bal oldalán
repült és kicsit előtte, a szárnyai erőteljesek voltak, míg ő a férfi
által keltett légáramlatokat lovagolta meg.
Ó.
Ezt okkal tette. A férfi talán tökfej volt, aki azt gondolta
összeesik a hangos hangjától, de egyben becsületes és okos
harcos. Ezt a néhány dolgot tudta róla. A Titusról szóló
információi mind a korábban Lumiában szolgálóktól származott,
és párat Illium mondott el neki.

- 124 -
 Szerették az emberei.
Szerették a nők.
Ő a becsület és igazság embere.
Egy harcos, aki nem mutat kegyelmet a gonosznak.
Nem volt tudós, és az udvara sem tudós udvar volt, de Sharine
nem gondolta ezt teljesen igaznak. Nem, miután hallott a harcos
tudósokról, és miután visszatért a konyhából, megpillantotta
csodás könyvtárát.
Szemöldökök összevonva és vállak begörnyedve, a tudósok
annyira tűntek fáradtnak, mint a harcosok és a háztartás
alkalmazottai. Kétség kívül az volt a feladatuk, hogy volt-e más,
gyorsabb módja megállítani az újjászületetteket.
De nem utolsó sorban volt az információ, hogy Titus élvezte a
nőket, magas és alacsony, karcsú és érzéki, fakó bőrű vagy sötét,
de soha nem akart hitvest maga mellé.
Az utóbbi büszkeségként hatott az emberei között, mintha
Titus úgy bolyongana, mint a légy, ami minden felületre leteszi
tojását, az volt a férfiasság megtestesítője. Sharine horkantott
magában. Az anyja elszörnyedne a nem elegáns hangtól, de az
anyja már rég elment, porrá vált.
Aegaeon emberei is, büszkék voltak arkangyaluk férfiasságára
és arra, hogy képtelenség volt a szívét elrabolni. Visszanézve nem
férfiasságot, hanem sebezhetőséget látott benne. Nem volt nagy

- 125 -
képesség egyik szeretőt a másik után szerezni, ha valaki
arkangyal volt. Az erő egyedül afrodiziákum volt.
Ó, Titus Arkangyal sármja épp… Sóhajtás.
Többször hallotta ezeket a szavakat azoktól, akik átutaztak
Lumián. Minden elbűvölt nő kezét a szívére tette, hogy mennyire
könnyű volt elolvadni a karjaiban, mennyire csodás volt, mikor
mosolygott és milyen figyelmes szerető volt. Sharine nem tudta,
hogy akkoriban szentelt ennek figyelmet, de köszönhetően
szelektív emlékezetének, most minden morzsára emlékezett.
Azonban abból, amit látott, Titus sármját annak tudták be,
hogy arkangyal volt. Nem látott más képességet, hogy hogyan
kezelte a nőket. Ő egy nagy kalapács volt és mindenki készen állt,
mikor csap le.
Tényleg.
Ha valakinek erre volt szüksége, hogy ezt nevezze sármnak,
akkor volt egy vára felhőkből, amit eladna nekik.
Újra horkantott.
***
Titus oldalra pillantott és kissé vissza. Meg mert volna
esküdni, hogy a Kolibri horkantott, de nem volt annyira biztos
benne. A nő annyira elegáns és kifinomult volt, hogy minek
horkantana.
Bár a nő is vizsgálta őt, mint egy rovart a nagyító alatt.
Megvolt az oka, hogy nem töltött sok időt a tudósok

- 126 -
társaságában, mindet tisztelte, ahogy azokat is, kiknek olyan
képessége volt, amivel nem rendelkezett, de az idő felében úgy
érezte, az a legnagyobb kívánságuk, hogy felvágják és megnézzék
hogy működik.
Ez elég volt, hogy tarkóján felálljon a szőr.
Eldöntötte, hogy nem kérdezi meg mi a baja, mert hosszú ideje
megtanulta a nők és a darazsak fészkének bolygatása milyen, a
körülötte lévő dolgokra koncentrált. A szíve megtört a
pusztulástól, ami a határ közelében, az azt követő földeken és a
távolabbi, leégett településeken volt.
Még el sem érték az első nagyobb várost északon.
A legtöbb sérülés a határon a Charisemnonnal való harcában
történt, de ahogy repültek, látta, hogy a károk jelentősebbek,
mint ahogy először felmérte ellensége területét. Egyben
hasonlított a frissített jelentéshez, amit Ozias adott neki,
kémmestere indulása előtt érte el Narját.
Észak terrorban él uram. Az éhezés lebegő fenyegetés.
Nemcsak az újjászületetek, akik felelősek az utóbbiért, a
Zuhatag okozta sáskarajok sokkal nagyobb kárt okoztak, mint
délen.
Amennyire képes voltam kideríteni, azért, mert Charisemnon
már akkor nagy számban vont fiatalokat és erős halandókat a
seregeibe. A farmokon alig maradt erő, hogy megvédjék a
termést vagy hogy újakat ültessenek. Az újjászületettekkel való

- 127 -
harc a végső szög, város vagy falu, az emberek közel vannak a
megtöréshez.
Ez nem tetszett Titusnak. Most már az ő emberei voltak és
neki kellett gondoskodnia róluk.
– Hogy tehette ezt? – vette észre, hogy hangosan kimondja. –
Hogy okozhatott ilyen károkat az embereinek és nem törődött
velük? – Az újjászületetek Lijuané voltak, és azon kívül, hogy
délre terelte őket, Charisemnonnak nem volt hatalma felettük,
mikor még élt, akkor sokan megszökhettek és pusztíthattak
északon.
Egy elhagyatott farm volt alattuk, a mezőket elhagyták és
elfeledték, az épület ablakait betörték. Tudta, hogy az
újjászületettek hordaként gázoltak át rajta, látta a jeleket a
koszban, ahogy a lények elvonszolták testüket, tudta senki sem
élte túl.
– Vannak, kik nem gondolnak az embereikre. – Hallotta a
Kolibri csodás hangját, ami buja cirógatás volt. – Csak a hatalom
számít nekik. Az emberek számukra nem többek, mint
feláldozható darabok a sakktáblán a halhatatlanok politikájában.
Titus összeszorította az állát, azokra a hangokra gondolt, amik
eltűntek erről a területről. Még a gazellák csordájának látványa,
finoman íves szarvakkal és vörös-barna bundával, ahogy
szabadon legeltek, sem tudta csillapítani dühét, soha nem bocsát

- 128 -
meg Charisemnonnak azért, amit tett, a mérgező toxin, amit
segített elengedni, s nem gondolt a következményekre.
– Bárcsak nem öltem volna meg olyan gyorsan. De meg kellett
tennem, hogy csatlakozhassak a Lijuan elleni harchoz, de bárcsak
itt lenne, darabonként szaggatnám szét és csak a testét hagynám
meg, hogy kikínozzam belőle a válaszokat a méreg miatt. – Titus
nem olyan volt, aki hitt a kínzásban, jobban szeretett szemtől
szembe harcolni az ellenségeivel, becsülettel, de
Charisemnonban nem volt becsület. Nem tudtad épp ésszel
megérteni őt.
A Kolibri nem hőkölt vissza durva szavai miatt. – Mit
mondanak a tudósaid? – kérdezte. – A feladatom a háború alatt
az volt, hogy megvédjem Lumiát és az angyalság kincseit. Ennek
eredményeként nem ismerem a háború utóhatásainak széleskörű
hatásait, minden, amit tudok másoktól származik.
Titus itt Raphaelt és persze Illiumot sejtette. – Van egy kis
beszéd a vakcináról, amikor az újjászületettek fertőzéséről van
szó, és az az eredeti újjászületetthez kapcsolódik, amit Lijuan
hozott létre. Még kevesebbet tudunk a variánsról, amit
Charisemnon módosított.
Vállai megfeszültek az újabb elhagyatott város miatt, az
épületeit leégették és kertjei bevetetlenek voltak. – Az ellenségem
egy arkangyal volt, ez volt minden hibája. És olyan arkangyal
volt, akit teljesen feltöltött a Zuhatag.

- 129 -
 – Bármi is az, amit létrehozott, nem lehet könnyen megérteni.
Köze van az erőhöz, a tudósok azt mondják, hogy az afrikai
újjászületettek sejtjeiben valamilyen gonosz energia van, ami
éhséget okoz. Mikor tesztelték a sejteket egy pár vércseppel, a
sejtek megvadultak, soha nem lettek tele, és sokkal fertőzőbbek,
mint bármi a földön.
Jegesség sugárzott végig Titus bőrén, mint mikor először
hallotta a jelentést. – Az „átlagos” újjászületettek esetén a
halandók halálra voltak ítélve, nem számított a beavatkozás, de
most már vannak adataink, hogy az erős vámpírok
meggyógyultak egy nem halálos támadás után. Itt, még ha a
vámpír le is vágja a kezét vagy lábát, amit megkarcolt egy
újjászületett…
Titus a fejét rázta, torka kiszáradt. – Túl sok emberemet
vesztettem el. Ezért utasítottam a vámpír csapataimat, ahogy a
vámpírvadászokat és a halandó zsoldosokat, hogy kocsikból
harcoljanak, távolsági fegyverekkel. – A közelharcot az angyalok
vívják.
– Az embereid hihetetlenül bátrak.
Titusnak nem volt szüksége ezekre a szavakra, a csontjaiban
érezte az igazságot. De jó volt hallani az elismerést. – Raphael
mondott valamit, mikor segíteni jött. – A kölyök betartotta a
szavát, sok időt adott Titusnak. Titus tudta, Raphael visszatér,

- 130 -
mikor lesz rá ideje. – Az igazság, amit a Légió harcosaitól tudott
meg, akik hosszú ideig éltek a területén.
Azok a harcosok feladták az életüket, hogy a Tanács le tudja
győzni Lijuant és ezért Titus becsülte őket.
– Nos? – hallotta az éles követelést. – Azt tervezed elmondod
nekem?
Morogva a nőre nézett. – Mi a baj veled? – Ez hatalmas
üvöltéssel szakadt ki. – Nem úgy viselkedsz, mint a kedves és
édes Kolibri.
Válaszként úgy nézett rá, mintha a velejéig levetkőztetné őt,
mintha nem Avelina Első Tábornok fia és Euphenia, Zuri, Nala és
Charo testvére lenne. – Mondtam neked – artikulálta
fogcsikorgatva – a nevem Sharine. Igazán nagyra értékelném, ha
hozzászoknál a használatához.
Talán a háború okozta trauma miatt. Ő múlandó lény volt.
Annyi pusztulás az ajtójában kétség kívül károsította azt, ami ezt
a furcsa, ellenséges viselkedést okozta.
– Sharine – mondta legsármosabb mosolyával.
A nő válaszul kivicsorította fogait, ami miatt örült, hogy nem
volt elérhető távolságban. – Mit mondott neked Raphael? –
csapott ki.
Megsértve hosszú csapásokkal elrepült mellőle. Akkor tért
vissza, mikor eléggé lenyugodott és csak annyira repült előtte,

- 131 -
hogy megkönnyítse az útját. A nő legkevésbé sem tűnt zavartnak,
hogy mi miatt repült el.
Helyette felvonta szemöldökét, mikor ránézett, azt kérdezte –
Jobban érzed magad?
Titus mellkasa morgott. Ha nem ő lenne a Kolibri… – A Légió
szerint volt egy másik hatalmas háború a történelmünkben.
Az információ nem lepte meg Titust. A halhatatlanok faja,
sokan erősek köztük, nem tudtak mindig békében élni. – A
háború alatt egy arkangyal elengedett egy mérget, ami
megfertőzte az angyalokat. A tagjaink Aludni tértek egy eonra,
remélve, hogy a halhatatlanok teste megtalálja a választ a
méregre, míg Aludtak, de a méreg a testünk része maradt, mikor
felébredtünk.
A rémes történetet nehezen hitte volna el, ha nem élte volna
túl Charisemnon pestisét. – Addig teljesen új emberek születtek,
a halandók. A Légió szerint az angyalok valahogy felfedezték,
hogy a mérget a halandókba kell juttatni, és akkor megmarad az
egészségünk és épp elméjűségünk.
– A vámpírok születéséről beszélsz? – kérdezte a Kolibri. Nem
ő kérdezte. A Kolibri gyengéd, édes és bizonytalan lény volt. Ez
Sharine volt. Éles nyelvű, tiszta szemű, és olyan tekintetű, ami
savként tudott marni.
Nem kellett volna, hogy a nő ennyire elbűvölje. Talán rossz
volt az egészségének.

- 132 -
 – Igen, ez volt, amire a Légió is célzott. – A méreg, ami
időközönként felépül az angyalok szervezetében, megkezd egy
lassú ereszkedést a rémisztő gyilkos őrületbe, ami fajának
legnagyobb titka volt. Ez volt az egyik gyengeségük és tette a
halandókat annyira fontossá az angyalok számára, s erről a
halandók még csak nem is tudtak.
– Megkérdezem Raphaelt róla.
– Azt hiszed hazudok neked? – üvöltötte, a szárnyai erőtől
kezdtek ragyogni.

- 133 -
 16. fejezet

A nő igazán a szemeit forgatta. A szemeit forgatta Afrika

Arkangyalára. – Nem – mondta. – Csak biztos szeretnék lenni
benne, hogy minden részletet tudunk, hogy lássuk, van-e mit
tanulnunk belőle.
Titus vissza akart morogni rá, mikor egy horda bölényt
pillantott meg. A hatalmas és agresszív lények sötét bundában
kiszámíthatatlanul mozogtak, fejükkel egymást öklelték és a
földet kaparták. Több mint egy ádáz szarv csillogott véresen.
Alacsonyabbra repült. – Ne kerülj a közelükbe, hogy
elkaphassanak! – kiáltotta a Kolibrinek, nem hitte, hogy a lények
okosak lennének, de volt valami állatias energia bennük.
Jó pár centivel felettük lebegett, olyan távolságban, hogy nem
érhették el, azt vette észre, hogy vörös szemekbe és nyáladzó
szájakba bámult. Ekkor látta a kitépett nyakakat, kibelezett
hasakat és hiányzó végtagokat, ami miatt pár állat a harcba
vonszolta magát.
Hideg szállta meg a csontjait. – Újjászületettek – mondta
Sharinenek, mikor a nő mellette lebegett.

- 134 -
 Senkinek és semminek nem volt olyan ádáz tekintete, mint egy
újjászületettnek, egyfajta mohó falánkság, amit semmi sem
enyhíthetett. Az éhség végtelen volt és még rosszabb, mint a
vérszomj, ami annyi területen elterjedt a vámpírok között. Titus
elmélete szerint Afrikát azért kímélte meg ez a korbács, mert a
vámpírok rettegtek az újjászületettektől.
Ez és hogy bármely vámpír, aki kilépett a kurva sorból, azt a
társai végezték ki. Senki sem akarta növelni, vagy létrehozni egy
elterelést a harcokról, amik a kontinensen zajlottak.
Sharine mélyen szívta be a levegőt. – Nem tudtam, hogy át
lehet adni az állatoknak.
– Ahogy én sem – mondta, ereje élt a kezében. – Senki sem
jelentett eddig ilyet. – Nem volt rá bizonyítéka, de tudta ezt
Charisemnon tette, bármilyen mérget is hozott létre, azonban
hibridizálta az újjászületetteket ezzel a betegséggel, ami azt a
rémületet jelentette, hogy fajokról fajokra tudott ugrani.
– Édes istenem. – Sharine csodás hangja olyan hideg volt,
mint az ő vére. – Lijuan és Charisemnon az egész világot az élet
gúnyolásává alakította volna.
– Végeznem kell ezekkel a bölényekkel, de vinnem kell vissza
mintát a tudósaimnak. – A homlokát ráncolta. – Nincs semmim,
amiben megőrizhetném és elvihetném a mintákat.

- 135 -
 – Hozz létre egy lyukat – javasolta Sharine. – Dobjunk bele
némi élelmet. Amíg a luk nem sekély, a lény nem tud majd
kimászni.
Ez okos ötlet volt. Csak egy probléma volt. – Többé nem füvet
legelnek. – Arra a nagy húsdarabra mutatott, amit az egyik
bölény tépett ki a másik oldalából.
– Micsoda horror. – Sharine kifejezése nyílt volt, visszanyert
kedvessége és szíve elöl volt, de semmi törékeny nem maradt
benne. – Egy halott állattal kell az újjászületettet vezetni, hogy a
tudósaidnak meglegyen a mintája a tanulmányozáshoz, ha a
fertőzés lebomlasztja az újjászületett húsát, akkor talán minta
nélkül kötsz ki.
Az újjászületetteket általában az élő hús vonzotta, de Titus
nem fog két őrült lényt összezárni, hogy az egyik megegye a
másikat. Voltak vonalak, amiket nem fog átlépni. – Egy élő lény
túléli, ha árnyékos területen hozom létre a lukat. Szólok az
embereimnek, amint találok egy felderítőt.
Titus az elméjével is tudott beszélni némi távolságra a
rangidős tagjaival, de a maximum határán túl voltak. A mentális
beszéd ennek ellenére soha nem volt a legerősebb képessége, és
talán ezért maradt meg annyi Zuhatag szülte képessége. Hogy
kiegyenlítődjön az erő a Tanácsban.

- 136 -
 – Várj. – Sharine hangja ziháló… frusztrált volt? – Bolond
vagyok. Használhatjuk a telefonom, van a kontaktok közt egy az
udvarodhoz.
– Nem használok ilyeneket. – Titus a lent lévő lényeket
vizsgálta, hogyan tudná az egyiket a legkönnyebben elvágni a
hordától és megszerezni.
– Óvatosan Titus – mondta – vagy alkalmazkodsz a
pillanathoz, vagy a múltba kövesedsz.
Ahogy nézte a nő ujjaival megérintette az eszköz kijelzőjét, a
nő szavait rágta meg, hő volt a vérében. Az volt aki, és nem volt
baja magával.
Tito! Ne légy olyan makacs!
Nővére hangja, egy visszhang a gyerekkorából, vagy talán
tavalyról. Phenie időnként lehordta. Egyben hosszú utakra ment,
hogy elhozza neki a kedvenc gyümölcsét a Menedékből, és mikor
gyerek volt, soha nem sajnálta, hogy kis tollasként utána
totyogott és beleütötte orrát a dolgaiba.
Gyere Tito, meglátogatjuk Carvari Mestert. Lehetséges, hogy
kiaknázatlan zenei képességeid vannak.
Phenie nagy rémületére Titust csak az érdekelte, hogy a
hangszereket hogy lehet fegyverként használni, ha arra lenne
szüksége. De soha nem mondta, hogy láb alatt lenne, még akkor
sem, mikor egy egész éven át vele volt, mert anyjuk Alexander
csapatait vezette egy harcban.

- 137 -
 Titus régen elfelejtette, hogy ki ellen zajlott a harc, de
emlékezett rá, hogy Phenie kőháza előtt ült, hallgatta őt hárfázni,
és boldog izgatottsággal várt, mikor hívja majd őt.
Itt az ideje enni Tito! Siess haza vagy mind megeszem!
Az emléktől mosolyra húzódott az ajka. Talán Phenie iránti
tiszteletből elismerte, hogy jogos Sharine feddése. A kezében lévő
eszköz biztosítja, hogy tudósai gyorsan ideérnek.
Nem mintha megmondaná Sharinenek, hogy egyetért vele,
mert akkor megdobná egy olyan női mondattal, hogy „Én
megmondtam” és ebből eleget hallott gyerekkorában, köszöni
szépen.
Főleg Charotól. A legfiatalabb nővére megrögzött kárörvendő
volt.
– Kész. – Sharine átadta a készüléket, ami vékonynak és
törékenynek tűnt a kezében. – Megérintettem a gombot, ami
kapcsolatba lép az udvaroddal.
Az inasa volt, aki válaszolt. – Yash – kiáltotta. – Keresd meg
Tzadiqot, Tanaet, Oriost vagy Oziast. – Yash ragyogó volt az
udvara irányításában, de jobb volt ezt az információt olyannak
átadni, aki biztosította, hogy a tudósok nem etetik meg magukat
egy zavaros bölénnyel.
– Uram. – Meglepett választ kapott, de a férfi gyorsan felépült.
– Oriost keresem meg, most láttam a fegyvermestert.

- 138 -
 Lenézve Titus látta, hogy három lénynek sikerült a negyediket
ledöntenie, most a még pink húsból lakmároztak. Vagyis friss
volt a fertőzés. Képtelen volt ott állni és nézni, hogy valami
szenved az agóniától, leküldött egy erőnyalábot, ami mind a négy
lénnyel végzett. A többi oly módon sikoltott, ami éterien
természetellenes volt, egy bölény nem ad ki ilyen hangot, de nem
szóródtak szét.
Helyette megfordulva felnéztek rá, megpróbáltak felugrani,
ami lehetetlen volt suta testükkel.
Orios szólalt meg. –Uram, mikor Yash azt mondta telefonált,
azt hittem, hogy valami eltalálta a fejét! – A fegyvermester
hangja mély és zengő volt, mint Titusé. – Milyen csapás ért most
minket?
Az összes embere közül az udvarában Orios állt hozzá a
legközelebb. Talán mert Orios vele volt a kezdetektől, az egyedüli
ok, amiért nem ő volt a jobb keze, mert jobban szerette
fegyvermester feladatait.
Nincs türelmem a politikához, ami a jobb kéz feladatával
párosul, mondta, mikor Titus felhozta a kérdést, miután
felemelkedett. Olyan másodikra van szükséged, aki ravasz,
elbűvölő, aki megpuhítja a nyers széleidet, mikor a Tanács többi
jobb kezéről van szó. Tzadiqnak kellene felajánlanod, kiváló
tábornok, de csodálatos jobb kezed lenne.

- 139 -
 Orios remek tanácsot adott neki, és most Titusnak volt egy
ragyogó és udvarias jobb keze, akiben megbízott, hogy fenntartja
Titus becsületét, míg nem inzultál senkit a közelében. – Elérte az
állatokat barátom – mondta Oriosnak és elmondta a részleteket.
– Kísérővel kiküldök egy tudós csapatot – mondta Orios bősz
hangon. – A tudósok sokkal praktikusabbak lettek a harcok alatt,
de nem bízom abban, hogy meg tudnák védeni magukat.
Ahogy Titus sem, a halhatatlan tudósok néha a saját
bolygójukon éltek. – A te gondjaidra bízom. – Miután befejezték
a megbeszélést visszaadta a telefont Sharinenek, majd létrehozott
egy földi börtönt a kiválasztott bölénynek.
Mikor kész volt kiirtotta a többi fertőzött állatot, ereje újabb
sebet hagyott a földön, a területének látképén. Megsebezte a
szívét, hogy látta ezt, de meg kellett tennie.
A következő órákban nem láttak más természetellenes állatot,
míg a városok elég jónak tűntek, ha a csendes és ideges az volt, a
pusztítás tovább terjed a falvakra és a farmokra, ami egyre
rosszabbá váltak. – Lumia?
Bár az elmúlt két órában nem beszéltek, Sharine megérette,
mit kérdezett. – Biztonságban vagyunk, az újjászületettek soha
nem értek el odáig. – Lejjebb nézett. – Amint az előző utamon
láttam, ez a legjobban sérült terület a határ ezen oldalán.

- 140 -
 Titus megnézte a sérülést. – Charisemnon a tűzzel játszott,
mikor azt hitte, irányíthatja az újjászületetteket. – Csak Lijuan
volt rá képes.
– Egyben magára hagyta az embereit – mondta Sharine,
hangja tele volt üveggel, ragyogóan és véresen. – Arról
informáltak, nemcsak angyalokat, vámpírokat hívott be, hanem
erős embereket is a seregébe, beleértve a falvak és tanyák
embereit.
– A kémmesterem is megerősítette ezt. – Titus nehezen értette
meg ennek az okát. – Farmerek és mezőgazdasági dolgozók? –
Egyiknek sem volt esélye a halhatatlanok közti csatában. Nem
volt ugyanaz, mikor a vámpírvadászok vagy ember zsoldosok
csatlakoztak, ők magasan képzettek voltak és szabad akaratukból
hozták meg a döntést.
Az Afrikai Céh azonnal Titus mellé állt, amint Charisemnon
álnoksága és gonoszsága nyilvánvalóvá vált, és szívükben
bátorsággal és képességeikkel küzdöttek az oldalán. A Céh is
vesztett embereket, de körülbelül ugyanannyit, mint Titus
seregei. Egyikük sem volt könnyű préda.
Nem úgy, mint a szegény, ijedt halandók, akiket Charisemnon
hívott.
– Most már értem, hogy sok falusi miért égette porig az
otthonát, nem volt esélyük ellenük. Okos döntés volt, hogy
becsalják a szörnyeket, majd halotti máglyává tették.

- 141 -
 – Az egyedüli választás, amire gondolni tudok. – Sharine
szemei puhák voltak a szomorúságtól. – Még ha így otthon nélkül
is maradtak.
Ekkor érték el a következő sérült, de még élő falut, világító
fáklyák jelölték a határokat, döntést hozott. – Leszállok. Ezeknek
az embereknek meg kell érteniük, hogy most már én vagyok az
uruk és küldök segítséget nekik. – Ez mindig a tervei között volt,
de nem jött eddig rá, milyen károkat szenvedett ez a terület.
Titus bolond volt, hitt benne, hogy ellensége megvédi az
embereit, nem megnyomorítja őket. Annyi elérhető prédával, egy
pár újjászületett sokat hozhatott létre. – Feltételeztem, hogy az a
zsák genny legalább egy őrt ideállít, kinek az a feladata, hogy az
északra mászókat kiirtsa.
– A feltételezés a következetesség ellensége – mondta Sahrine.
Más szavakkal, Idióta vagy.
– Soha nem támadnám meg a saját embereimet! – Ez
mennydörgésként jött ki a levegőben, ami megijesztette a
falusiakat, s felkapták a fejüket.
Sharine ránézett egy hosszú percig, mielőtt fejét oldalra
biccentette. – Ezt elfogadom. A becsületed miatt túl sokat vártál
olyantól, akinek nem volt becsülete. Emlékezz erre Titus. –
Heves intenzitás volt benne. – Emlékezz rá, vannak olyanok a
világban, akik minden vonalat átlépnek és semmilyen
bűnbánatot nem éreznek miatta.

- 142 -
 Titus látta a gonoszságot Lijuanban. A Halál Arkangyala
gyerekeket használt a saját oldaláról. Ilyennek nem kellett volna
létrejönnie. És mégis, elkövette azt a hibát, hogy az északot túl
sokáig hanyagolta el. Igen, Sharine jogosan rótta meg. Bolond
volt és ezek az emberek fizettek meg érte.
Leszállt a falu közepén, por örvénylett körülötte, ahogy
összecsukta szárnyait, várt, míg a nő is leszállt, mielőtt a falusiak
felé fordult. Nem mondhatja senki, hogy nem vigyáz a Kolibrire,
míg a gondjaira volt bízva, nem mintha úgy tűnt akarta vagy
szüksége lett volna rá.
Senki sem figyelmeztette, hogy ennyire makacs volt.
Meglehet hogy az egész angyalság hazudott neki eonokon át?
Az lehetetlen volt.
– Nos – mormogta Sharine, miután leszálltak, minden egyes
rongyos ruhákban lévő falusi a földre rogyott előttük, arcukat a
koszba nyomták és kezüket előrenyújtották olyan pózba, ami
könyörgésként hatott, s ez Titust a legmélyebb szinten zavarta.
Erős kézzel uralkodott, de soha senkit nem akart leigázni vagy
megalázni, ezek anyák és apák, idősek és gyógyítók is voltak,
saját becsülettel és büszkeséggel. De az előtte lévő emberek nem
olyanok voltak, mint az övéi… de most már hozzá tartoztak.
Charisemnon, emlékeztette magát, valahogy meggyőzte az
embereit, hogy ha elveszi a fiatal lányaikat, s ágyba viszi az
büszkeség és nem perverzitás. Az emlékre csúszó érzet simított

- 143 -
végig a bőrén és hangja nyers volt, mikor azt mondta: – Felkelni!
Az arcotokhoz szeretnék beszélni, nem a feneketekhez!
Zihálások szakadtak fel a levegőben, de több remegő ember
kelt fel. Legalább néhánynak volt gerince. Mellette Sharine is
talán vasból jött létre, annyira mereven állt ott. Kétség kívül
lesznek hozzá éles szavai, mikor egyedül lesznek, de ez röhejes
volt. – Miért van annyi leégett épület a faluban? – kérdezte, meg
akarta erősíteni az elméletét.
Egy idős és aszott férfi, meglehetősen dús szakállal volt, aki
válaszolt a kérdésére, keze remegett a boton és csontjai szinte
összeértek. Mégis beszélt Titussal, ami miatt tisztelte őt. – A
rothadók jönnek – mondta az öreg ember suttogó hangon. –
Elvittek párat közülünk és tudtuk senki sem élheti túl.
Ádám csutkája mozgott. – Mikor legutóbb valakit
szétmarcangoltak, láttuk mi történt a szomszédjával és a
barátaival, és mielőtt az elméje elborult volna, csaliként
használta magát, hogy az egyik házba csalja őket. – Szemei
vizesek voltak. – Be tudtuk zárni az ajtót és le tudtuk égetni a
házat, megmentve aki nem fertőződött meg. És megtanultuk
hogy öljük meg a rothadókat.
Titus azt gondolta, hogy minden horrort látott vagy hallott
már, de ez… – Mindig egyvalaki csalja be őket?

- 144 -
 A beszélő bólintott, amit egy elfojtott zokogás követett a
tömegből, majd gyorsan elhalt. A megtört szívű elvesztett valaki
számára kedveset.
– Az idősek csinálják – mondta reszelősen a beszélő. – Én
vagyok a következő.
Mégis itt állt előtte, gerince meghajlott, de bátorsága
rettenthetetlen volt. Még inkább tisztelte a férfit, ahogy azokat,
akik korábban mentek el. – Mennyi embert vesztettetek? –
kérdezte, már számolta, hogy tudja csapatait átcsoportosítani,
hogy a határ ezen oldalán segítsenek. – A rothadtak által és a
harcba való besorozáskor.
A válasz lesokkolta, ha helyesen számolt, akkor a falu legalább
a felét elvesztette. A túlélők arcán egyfajta beletörődés volt,
csontjaik kiálltak és le voltak fogyva.
És… nem látott gyerekeket.
Ez lehetetlenség volt. Minden faluban, ahol korábban leszállt,
egy vagy két kíváncsi gyerek arcot látott az ajtók mögött, vagy a
tetőknél. Vitathatatlanul kíváncsiak voltak, mosoly volt az
arcukon és energia volt a testükben. Egy bátor szívű odamenne
hozzá üdvözölni és Titus akkor meghívná, csatlakozzon az
udvarához, mikor felnő.
Ma azonban nem hallott kisgyerek szívverést a közelben,
magas hangjuk és ragyogó szemeik hiánya éles döfés volt. – Az
újjászületettek elvitték a gyermekeiteket?

- 145 -
 A félelem, ami megjelent az idős ember arcán, abból Titus
hírtelen rájött, hogy hogy valami mástól volt. És azon
gondolkodott, hogy ellensége még mi mást vett el az embereitől.
A fiataljaikat követelte? Milyen okból?
A gyomra összerándul. Lehetséges, hogy Charisemnon
valahogy képes volt arra, mint Lijuan, hogy a társadalom
legsebezhetőbbjeit fordította vámpírrá és újjászületetté? Ha igen,
hol vannak?

- 146 -
 17. fejezet

– Most már én vagyok az arkangyalotok – mondta Titus

mélyen a mellkasából, hangja az emberek csontjaiban vibrált. –
Nem kell előlem elrejtenetek a gyerekeket. – Ez durvábban
hangzott, mint kellett volna, de tudnia kellett, hogy a falusiak
nem rejtegetik a fertőzött gyerekeket.
Rossz volt csak meggondolni is, azok a gyerekek már halottak
voltak, az egyedüli céljuk, hogy másokat is megfertőzzenek, míg
már semmi élő nem marad a világon.
Az idős ember úgy tűnt menten térdre esik.
– Csendet – morogta neki Sharine, túl messze volt a
többiektől, hogy hallják. – Kezelem ezt.
Annyira lenyűgözte a nő sértése, hogy csendben maradt.
Sharine előrelépett. – Egy hosszú úton vagyunk – mondta buja és
gazdag hangján. – Semmit nem kérünk, csak vizet és egy helyet,
ahol kicsit megpihenhetünk. Tudjátok, hogy nem rejthettek el
semmit egy arkangyal elől. Jobb, ha őszinték lesztek.
A félelem könnyei folytak végig az idős ember arcán, ahogy a
mellette álló egyik nőnek szavakat mormolt. A nő is sírt, de a
közeli ajtóhoz ment és kinyitotta, majd benyújtotta a kezét. Egy

- 147 -
kis kéz fogta meg, egy kisfiú fogta, aki egy kislányét, végül öt kicsi
állt Titus előtt.
A legtöbb gyerekkel ellentétben, akik szemtől szemben álltak
egy angyallal, nem csodálkozást mutattak, hanem szörnyű
félelmet, ami szinte elpusztította őt. Nem tudta mit kellene
tennie, Sharinere nézett válaszért. A nő mosolygott, letérdelt,
szárnyait kitárta a koszban.
– A fiam pont így nézett ki, mikor fiatalabb volt. – mormogta
az egyik fiúnak. – Mindig koszos volt a térde és koszcsíkos az
arca. Egyik kalandból a másikba ment.
Bár a gyerekek nem válaszoltak, Sharine gyengéd hangon
beszélt hozzájuk, ami tele volt szeretettel, míg a kis arcok végül
mosolyogni kezdtek. Ahogy Titus nézte, Sharine végül leült a
földre, kis gyerekek vették körbe, elragadták őket a történetei.
Mikor a táskájáért nyúlt és kivette az energiaszeleteket, amiket
magának csomagolt, odaadta a gyerekeknek, akik hálás kis kézzel
fogadták el. Nemsokára a legkisebb, talán egy kislány, úgy kettő
volt, vékony arccal és hatalmas ragyogó szemekkel az ölében
kötött ki.
Elképedt a nő varázslatán, Titus arra gondolt, hogy talán neki
is ezt kellene tennie a felnőttekkel. De nem olyan volt, mint
Sharine. És tette, ami természetes volt tőle. – Szeretnék veled
beszélni. – mondta az idős embernek, akivel először beszélt. –
Azt hiszem te vagy a falu feje.

- 148 -
 Két fiatal férfi próbált meg előre lépni, védelmező félelem
húzta össze izmaikat, de az idős a fejét rázta. – Jövök, Arkangyal
uram. – Szavaiban nem volt levegő, bőre elvesztette színét,
vértelen volt. – Míg el nem megyek, enyém a felelősség és a
büntetés is, amit el kell szenvednünk az az enyém.
Titus látta, hogy minden rossz irányba tart, megint Sharinere
nézett. A nő elméje megérintette az övét, nem tudta, hogy a nő
képes erre, de kezdte megtanulni, sok mindent nem tudott
Sharineról. Öreg volt, és mert szeretett a művészet világában élni,
nem jelentette, hogy nem volt ereje.
A világnak, Titusnak jobban oda kellett volna figyelnie a
legnagyobb nyomra: Illiumra. Sharine fiáról már jövendőbeli
arkangyalként beszéltek, pedig alig volt ötszáz éves. Miért
gondolták az, hogy ereje csak apja véréből jöhetett? Még
Raphael, aki két arkangyal fia volt, sem volt ilyen erőszakosan
erős ilyen fiatalon.
Miért nem kérdezte meg senki, hogy Sharine milyen
ajándékokat adott a fiának?
Kérj teát, mondta az elméjének.
Nem iszok teát, mondta, miután egy pillanatra megbirkózott a
nő hangjának dallamával, sokkal csodásabb volt mentális
szinten. Azt fogják hinni megőrültem, ha teát kérek.
A nő összehúzta szemeit. Akkor kérj sört, ő arkangyal uram.
Az utolsó két szó nem lehetett volna szarkasztikusabb.

- 149 -
 De mivel úgy tűnik tudja mit csinál, az ijedt és ideges fiatal
férfiak arcára nézett, akik megpróbáltak előre lépni – Hozzatok
sört! – Majd figyelmét az idős felé fordította. – Neked és nekem
meg kell beszélnünk a falu sorsát most, hogy én vagyok az
arkangyalotok.
Terror csapott le a falusiakra, izmaik teljesen összehúzódtak és
vérük jéggé vált.
Fel akart nyögni, Sharinere nézett segítségként. Ez soha nem
történne meg az emberei közt, ők megbíztak benne. Meg kell
állnia abban, hogy elfelejti Charisemnon bizalom helyett félelmet
tanított az embereinek.
Sharine mentálisan felsóhajtott. Az emberek azt mondják
elbűvölő vagy. BŰVÖLD EL ŐKET.
A nőre nézett, mintha csodás ötlet lenne, kivéve, hogy azt
mondták neki, az arca félelmet keltő, mikor rossz hangulatban
van, és talán ez okozza a falusiak rettegését, hogy menten
meghalnak. Úgy döntött elmosolyodik. – Figyelmeztetnem
kellene titeket, hogy megöltem azt a gennyes forradást, azt a
kutyaszart, aki inzultálta a Tanácsot, s aki a korábbi
arkangyalotok volt.
EZ AZ ötleted az elbűvölésre?
Figyelmen kívül hagyta a hitetlenkedő szavakat, folytatta –
Nem tudom, hogy mit mondott nektek rólam, halljátok az
igazságot az ajkaimról, lenézem őt és mindazt, amit képviselt. Az

- 150 -
egyedüliek akiknek félniük kell tőlem, azok a nyalizói és
végrehajtói.
Nekik Titus soha nem fog megbocsátani, nem számít mi
történik. Ezekkel a falusiakkal ellentétben a többiek elég erősek
voltak, hogy dönthessenek, még ha a horrorral való halált is
jelentette, vagy más arkangyal területére való disszidálást. Ő itt
volt a határon, és megvédte a korábbi kiugrókat. Nem bízott
bennük, de nem bántotta őket.
– A többiek – tette hozzá, biztosította, hogy hangját hallják –
főleg a halandók, akiket prédaként kezelt, biztonságban vannak a
haragomtól.
Harag? A harag szót használtad?
Oda kellet figyelnie, hogy mosolyát fenntartsa az arcán.
Beszélnünk kell az arkangyalok iránt tanúsított tiszteletedről.
A fiam egy másiktól, hallatszott a fojtott válasz. Az a
halhatatlanok hulladéka úgy öltözött, mint a többi.
Szerencsére a vezető remegve Titusra mosolygott ekkor és
Titus így vissza tudott fordulni a saját dolgához. – Beszélnél
velem?- kérdezte, biztos akart lenni benne, hogy a férfi nem
remeg meg, nem volt ideje a bájos szavakhoz, gyorsan
információra volt szüksége.
– Igen. – Határozott és hangos egyetértést kapott. – Ha
megbocsát nekem Arkangyal uram, örülök, hogy ilyen erős a
hangja. Alig hallok meg mást, csak suttognak és az kinek jó?

- 151 -
 – Pontosan! – Titus azon volt, hogy hátba veregeti a férfit, egy
pillanattal később rájött, hogy azzal kettétöri, megtette, de erejét
visszafogta.
Eközben két falusi felállított egy asztalt nem messze a
gyerekektől, most székeket vittek oda. Egyik sem volt megfelelő
angyali szárnyaknak, Titus egyszerűen megfordította és úgy ült le
rá.
A falu vezetője előtte várt, míg egy fiatal sört töltött, majd azt
mondta: – A fiam.
– Jogosan vagy rá büszke – mondta Titus, bár keveset tudott a
fiatalról. Látod? mondta személyes kísértőjének, tudok udvarias
és elbűvölő lenni.
Az ő mentális horkantása ez alkalommal hangosabb volt.
Úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja, lássa mit hagy ki,
teljes figyelmét a férfi felé fordította. – Mond el, amit tudnom
kell. – Most, nem értette milyen okból, egy mentális kapcsolatot
nyitott Sharine felé, hogy hallhassa a beszélgetést.
A képesség, hogy meghív másokat nem olyan volt, amit sokak
birtokoltak, és ő is csak uralkodása második felében tett rá szert,
de hasznosan ki tudta használni. Nem kellett megismételnie az
információkat.
Sharine nem ellenkezett a kapcsolattól.
– Gyorsan fel kell zárkóznom az új területemből. – Titus nem
igazán akarta Észak-Afrikát uralni, nem úgy, mint más, nem

- 152 -
éhezett ekkora terület után. Elég volt neki a fél kontinens, elég
hely volt, hogy levezesse erejét, mint arkangyal és meg tudta
védeni az embereit, mikor erre volt szükség.
De ha az egész kontinenst a szárnyai alá kell vennie egy időre,
akkor jó munkát fog végezni. – Olyan személynek tűnsz, aki
mindent ismer a faluban és a környező területeken.
– Nyitva tartom a szemem, még ha nem is hallok túl jól. – Az
idős ember kuncogott, ami úgy tűnt végül kivette a feszültséget a
falusiakból. A csoport végül kezdett szétszóródni, áhítattal teli
pillantást lőttek arkangyaluk felé, ahogy tenniük kellett.
Titus hagyta, hogy szárnyai szétterüljenek, hogy a halandók
megcsodálhassák tollait.
Nem mindig nyilvánvaló.
Megkérdezte magától, hogy miért nyitotta meg a csatornát, de
nem zárta be. Kicsi halandó kezeket látok a szárnyaidon,
morgott vissza. Az angyalok nem engedik meg, hogy bárki
megérintse a szárnyait.
Ők nem akárkik, hanem babák, volt az éles válasz.
Valamilyen bizarr okból szinte mosolyogni akart, talán a
tudatlanul megevett gomba miatt, ami most szórakozik az
agyával. – Mond el, amit láttál – mondta a vezetőnek.
– Sötét dolgokat. – Szomorúság volt a viharvert arcon. –
Mindezek előtt nem voltunk gazdag falu, de többünk volt, mint
amire szükségünk volt és a fiatalokat elküldtük a városba tanulni.

- 153 -
Így úgy gondolom valamilyen módon gazdagok voltunk. Sok étel,
elég tized az arkangyalnak és mégis-
– Tized? – Titus tudta, hogy ilyen megtörténhet, de a legtöbb
arkangyal elég gazdag és erős volt, hogy nem kellett ilyen, vagy
ha megtették azért, mert máshogy akarták segíteni az
embereiket, kis dolgokkal. Annyi emberrel a területen, egy kicsi
véka minddel összeadva sok lehet.
Titus nem volt farmer és az udvara megvette a dolgait azoktól,
akiknek volt, ezért az emberek örültek, hogy learatott dolgaik az
otthoni régiókba kerültek, és az udvara más dolgokra
koncentrálhatott. Még most is, újjászületettek ide vagy oda, most
is fizetett a dolgokért, az emberei szigorú előírás szerint
dolgoztak, hogy csak a felesleget vegyék meg, azt ne, amire a
farmernek szüksége van, hogy családját, vagy a környező
települést ellássa.
A többit Yash azokról a területekről szerzi be, amelyek nem
küzdenek az újjászületettekkel. Azon gondolkodott vajon Sharine
tudta-e, hogy Yash nemrég vett olyan olivaolajat, amit Lumia
városában állítottak elő. De ez nem a mai napra tartozott.
– A termésünk fele. – Az idős keményen nyelt és úgy tűnt épp
felépíti magát. – Sajnálom Arkangyal uram. A termésünk nagy
részét elpusztították az újjászületettek. Amit tudunk önnek adni-
Titus elhessegette a kérdést. – Nem kérek tizedet, de kérem,
akik termő földdel rendelkeznek, hogy termeljenek, ahogy

- 154 -
tudnak. Nem hagyatkozhatunk mindig külső piacokra. – Ez nem
a büszkeség, hanem a praktikusság kérdése volt. – Az ellátási
lánc nem mindig garantált.
– Igen. Természetesen ez a módja. – A vezető mosolygott
Titusra, most jó humorban. – Mind jól ettünk és éltük az
életünket. Majd a gonosz jött. A rothadók.
– Az újjászületettek?
– Igen, a fiatalok így nevezik. De nekem, ők a sötétség. –
Köhögött, a hang durva és kemény volt, zörgött a mellkasa. – Egy
kis figyelmeztetést kaptuk a megérkezésükről, vannak
megfigyelőink a fákon és kiabálnak, ha a sötétség jön.
A szemei nedvesek voltak. – Rosszul mértük fel a lények
sebességét. Nagyon gyorsan jöttek. – A vállai beesetek. –
Elvesztettük a megfigyelőinket. A leggyorsabb fiatal férfi véres
torokkal rohant haza és a szemeink előtt kezdett átalakulni…
Hosszan megállt, mielőtt többször nyelt. – A többit tudja
Arkangyal uram. Miután az égések elkezdődtek, sírtunk az
elvesztetteink miatt, ahogy a tűz az éjszakai eget nyaldosta. Az
egyik az újszülött dédunokám volt. Elvesztettem a legidősebb
menyemet a következő támadásban.
Titus nem tudta elképzelni a férfi mérhetetlen fájdalmát. Aki
gyengének és bátortalannak látta a halandókat soha nem beszélt
olyannal, aki ilyen veszteségeket szenvedett, olyat, ami ritka az
angyalok közt.

- 155 -
 – Majd a kecskék kezdtek megbetegedni, a húsuk zöldes-
feketévé vált – mondta az idős, miután kortyolt a sörből, bár
hangja durva maradt. – A fele állomány elveszett. Túlságosan
féltünk húst enni, így kárba veszett mind. – Rátört a köhögés. –
A többi egészségesnek bizonyult, de folyamatosan szemmel
tartjuk őket.
– Mikor volt ez? – kérdezte Titus. – Mikor kezdtek az állatok
átalakulni?
– Úgy három napja? – A törzsfőnök a fejét vakarta,
megfordult, kiáltott egy kérdést a fiának.
– Három napja – válaszolta a férfi.
– Igen, annyi ideje. – A törzsfőnök visszafordult Titushoz. –
Végtelennek tűnik, de csak napokkal ezelőtt volt.
– Hogyan kezdődött? – Biztosnak kell lennie, hogy nem terjed
levegőben.
– Egy harapással – volt a válasz. – Gyanakodtunk, mikor az
egyik kecske pánikolt és a rothadtak felé futott és ekkor
fertőződött meg. Ezután átadta párnak, mielőtt rájöttünk mi
történik.
Titus visszatartotta lélegzetét. Feltartóztatható, mondta
Sharinenek. Ha kivégezzük az újjászületetteket, akkor végzünk
az állatokra leső veszéllyel is.
Kérdezd meg, hogy észrevett-e fertőzést a madarakon. Van
itt pár házi szárnyas, nem kell az égboltra néznie.

- 156 -
 A kérdés fontossága szíven lőtte, mint egy nyíl. Az angyalok
nem voltak olyanok, mint mások a bolygón, de a madarak voltak
a legközelebb hozzájuk. Nem genetikában, csak hogy sokáig éltek
ők is az égen.
– Volt még állat, amit nem érintett meg a fertőzés? – kérdezte
ahelyett, hogy egyenesen rákérdezett volna. Nem engedhetjük
meg az embereknek, hogy sebezhetőeknek lássanak,
emlékeztette Sharinet, aki nem volt arkangyal, és nem volt
elvárható, hogy azonnal ilyenekben gondolkodjon.
A Tanács minden tagja tudta, hogy ha az emberek
sebezhetőeknek látják az angyalokat, akkor talán fellázadnak a
halhatatlanok törvényei ellen, és az csak egy módon érhet véget:
a halandók kivégzésével.
Az angyaloknak szüksége van a halandókra, de nem sok
halandóra.
Az angyalok egy csoportja motyogott arról, hogy a halandókat
válogassák ki, vagy népességüket szigorúan kontrollálják: Ők
bogarak, kártevők, de egy hasznuk van. Zárjuk be őket a bolygó
egyik szegletébe, és vigyük el őket, mikor arra van szükség. A
halandóknak nem kell megfertőznie az egész bolygót.

- 157 -
 18. fejezet

Szerencsére az angyalok többsége nem volt a fajirtás mellett.

De az eltűrés miatti ok nem volt mindig kedves. Egy idős angyal
őszintén megmondta Titusnak: – Az emberek megszületnek és
meghalnak, méghozzá hihetetlen gyorsasággal, sokszor
betegségek miatt, ami elviszi a népesség egy részét, vagy a
vérszomjas vámpírok megölnek egy egész falut, hogy
növekedésük nem okoz gondot.
Először Titus azt gondolta, hogy a fanatikusok, akik a részleges
kiirtás mellett érveltek nem gondolták meg, minél kevesebb az
ember, annál kevesebb lesz a vámpír. És sok idős majdnem
mindenben a vámpírokra támaszkodott a háztartásuk
vezetésében, és a szükséges piszkos munkákban. De mint
kiderült meggondolták.
Uram volt, aki azt mondta Titusnak pár évvel a halála előtt: A
maradiak beszélnek ember farmokról, hogy etessék és
fenntartsák a vámpírokat a világon, és csak limitált számú
vámpírt hoznának létre évente, hogy az elvesztetteket pótolják. A
halandó farmok vért adnak, agyukat szándékosan tönkretennék,
így igazi marhákká válnának, míg egy kis extra angyali mérget

- 158 -
pumpálva a marhákba nem számít, az átalakulás vége előtt
kivégeznék.
A zöld szemű arkangyal nevetett. – Mit gondolnak ki fogja
feltakarítani a marhákat, etetni és fürdetni őket? Vagy talán
hatalmas farmokon lesznek, ahol kampókra lesznek felakasztva, s
vért adó gépezetek lesznek. Hogy a méreg átadása minden
változással működik, a fajunk soha nem tudta megmagyarázni az
okot, hogy a halandók hogyan mentik meg az épp elménket.
Uram az egész ötletet röhejessé tette… de nem lázadt fel
ellene, míg Titus a hányingerrel küzdött. Néha azon
gondolkodott, hogy ez volt-e a korai jele Uram őrületének, de
újra, annyi idősebb angyal elég kevés empátiával beszélt az
emberekről.
Előtte a vezető homlokát ráncolta. – A kecskék voltak először
– mormogta magának.
Ahogy Titus hallgatta erőltetett türelemmel, az idős férfi
végigment a falu állatain, beleértve a kutyákat és macskákat. – A
csirkék! – mosolygott. – Nem volt furcsaság a csirkékben. És a
macskákban sem.
– Azóta ettünk pár csirkét, és egyik sem volt fertőzött, így azt
hiszem biztonságban el voltak zárva. Ami a macskákat illeti, elég
gyorsak és jók a mászásban, így talál elkerülték, hogy a rothadók
megkarcolják őket. Azt is mondják a macskák azt csinálnak, amit
akarnak.

- 159 -
 Titus hátradobta a fejét, nevetett. – A macskák olyanok, mint a
nők – mondta a jókedve után. – Megjósolhatatlanok és
hajlamosak fújtatni, karmolni és dorombolni.
A vezető nevetett, de Sharine hangja fagyos volt a fejében.
Lenyűgöz, hogy Tanae nem ölt meg álmodban.
Tanae nem nő. Ő harcos.
Á, így már tiszta. Milyen értelmet adtál neki. A hangja
hülyének írta le őt.
Hozzáadta ezt az arkangyalok elleni áthágásának listájához,
visszatért a vezetővel való megbeszéléshez. – Észrevettetek
bármit az első újjászületett támadás és az utána lévők közt?
– Három rémálmot éltünk túl, és minden rothadó csoport
gyorsabb volt az előzőnél – mondta hezitálás nélkül az öreg. – A
fiam és a többi fiatal azt mondja látták őket csoportban vadászni.
Mint egy falka.
A férfi végigfuttatta őszülő szakállán a kezét. – Többünk úgy
véli hogy az arcuk és a testük is változott, de nehéz biztosnak
lenni, én csak pillanatokra láttam őket, mikor a tűzzel harcoltunk
ellenük.
A vezető a fáklyákra utalt, amiket Titus fentről látott. – Ezért
megszálltan etetjük a fáklyákat, így nem jönnek közelebb. –
Újabb köhögés kapta el, mielőtt visszatért volna a témára. – Az
első rothadtak embernek, de őrültnek néztek ki. Amik utánuk

- 160 -
jöttek… volt valami kicsavart a testükben és úgy jártak, ahogy
nehéz lenne leírni.
Kezével végigsimított a másik alkarján. – A bőröm olyan
mélybarna, mint a gazdag föld, mint az öné, ha szabad ilyen
módon összehasonlítanom. A feleségem bőre sokkal sötétebb
volt, ragyogó ében, ami megjelent imádott harmadik
dédunokánknál. – Kissé elmosolyodott. – De látja vannak itt
emberek északabbról is és Pieter, aki Sarrát vette el, fehér bőre
volt, mielőtt árnyalatot váltott volna.
Ez alkalommal, mikor az idős ember köhögött Titus sört
nógatott felé. Miután a férfi ivott, hangja rekedtes volt ahogy
folytatta – Így mint látja ismerem az emberi árnyalatokat. A
rothadtak bőre sötétebb, de nem olyan módon, mint az átlagos
bőr esetében történne.
Az alsó ajkát rágta, busa szemöldökeit összevonta, a vezető
valami láthatatlant bámult az asztalon. – Színt váltott, mint
mikor a gyümölcs teszi, mikor belülről rohad, zöldes terjedés a
bőr alatt, a sötétség beteges zúzódásként terjed.
– Pontosan megértem. – Titus befejezte a sörét, valamivel ki
kellett mosnia a gonoszságot, amit a vezető leírt. – Van még
valami, amit tudnom kellene?
– Elmondtam mindent, amit tudtam, de ha megengedi
Arkangyal uram-

- 161 -
 – Hívhatsz Arkangyalnak, vagy Titus Arkangyalnak. Nem kell
mást hozzátenni. – Ilyennek semmi máshoz nem volt köze, csak
a szeretethez. Lady Sharine egy jó és megfelelő megszólítás volt,
de a Tanácsban mindenkinek volt titulusa. Arkangyal volt a
legerősebb titulus a világon.
Az olyanok, mint Caliane elfogadták a Lady vagy Lord
megszólítást, mint egyéb titulus, de soha nem hallott volna olyat
a Tanácsban, hogy valaki két címet használt volna együtt. Bár
Charisemnon más módot használhatott, hogy etesse hiúságát.
– Titus Arkangyal – mondta a vezető komolyan. – Ha
megengedi, feltennék egy kérdést.
– Kérdezz, de annak gyorsnak kell lennie. – Letette a kupát. –
Nemsokára úton kell lennem, de visszatérek, hogy megint
beszéljek veled, miután a kezünkben lévő probléma nagy részét
elintéztük. – Titus remélte, hogy az idős férfi kitart a következő
beszélgetésükig, de tudta, hogy a halandók lángja gyors dühvel
lobbant el és több mint egy alkalommal megégette már magát.
Ezért az okért próbált Titus nem közel kerülni a halandókhoz,
fiatalon voltak halandó barátai… és a mai napig gyászolta őket.
Azok, akik marháknak látták a halandókat soha nem táncoltak
apró, ragyogó fényükhöz és égtek meg utána. Megtörte a szívét,
mikor egyik barátja elment, örökre elvesztett ajándékok voltak,
ragyogó elmék hallgattak el.

- 162 -
 A vezető mély lélegzetet vett, úgy tűnt benntartja, mielőtt
lassan kiengedte volna a kérdéssel. – A lányaink közül mennyit
óhajt tizedként?
A düh mennydörgés volt az ereiben, hogy azon volt hátradobja
a fejét és az égre üvölt, mikor nyugodt, csípős és kedves hang
beszélt az elméjében: Ne rémiszd meg ezeket az embereket,
mikor te és a te felmagasztald sármod épp kezdte megnyerni a
bizalmukat. Hihetetlen bátorságába került feltenni a kérdést.
Nem inzultus rád nézve, hanem az előtted lévőre az.
Titust teljesen elvakított a nő hangszíne, senki sem beszélt így
vele, még az anyja vagy a nővérei sem, ezért dühe vérvörös
sértődéssé formálódott. Jobb lesz, ha emlékezel rá, hogy én
arkangyal vagyok Sharine.
Soha nem felejtem el, volt a nem megránduló válasz. De ahogy
említettem, a fiam egy másiktól van. Vedd le a külső cicomát és
neki ugyanolyan részei vannak, mint bármely más férfinak.
Épp. Mint. Neked.
Nekünk nincs hasonló részünk, mondta abszurd módon, olyan
mély szinten volt dühös, ami ritkán mutatkozott meg. Ne merj
összehasonlítani azzal a- Elvágta magát, nem tudta milyen sértés
lenne jó. Nem tudta, hogy Aegaeon mit tett Sharinenel, de amit
tudott, attól ajkai mosolyra húzódtak. Egy becsületes férfi azt
választja, hogy hátrahagyja a gyermekét, azt választja hogy
összetöri a kis és bátor szívet?

- 163 -
 Titus, Titus! Nézd milyen jól repülők már!
Illium már nem emlékszik, hogy gyerekként találkozott
Titussal, de ő emlékezett a kis, bátor kékszárnyú kisfiúra, aki
rendszeresen komiszan átment Aegaeon Menedékbeli területéről
Tituséba. Élvezte a kicsi dőreségét és bátorságát, azt gondolta
Aegaeon szerencsés, hogy ilyen fia van.
– Arkangyal, nem akartam feldühíteni magát. – Mondta a
vezető, puha barna bőre vértelenné vált, ami nagy mutatvány volt
az olyan árnyalattal, mint az övék.
Titus elutasította, hogy Sharinere nézzen. – Nem vagyok rád
mérges – mondta, a testében minden izom kőkeménnyé vált. –
Arra a földön lévő húgyfoltra vagyok mérges, akit egyszer az
arkangyalodnak hívtál. – Nem akarta visszatartani az ütést, nem
mintha az emberek nem tudták volna milyen ellenségeskedés
volt közte és Charisemnon közt.
– Nem akarom sem a gyermekeiteket sem a nőiteket, bárki,
aki szabad akaratából szeretne pozíciót a citadellámban, azokat
szívesen látjuk, miután a faludnak már nem lesz szüksége
segítségre. – Összetörte a kupája fémjét, alig vette észre a
sérülést. – Nincs szükségem és nem is akarom, hogy fiatal lányok
melegítsék az ágyamat. Egy csomó nő áll sorba ezért.
Állj, Állj. A szemérmességed túlcsorduló.
Igazán, a nőt azért küldték ide, hogy kínozza. Nem hősködés
vagy gőgség, mikor igaz.

- 164 -
 A falu vezetőjének azt mondta: – Ez megválaszolta a
kérdésedet?
A férfi szemei nedvesek és ragyogóak voltak, amikor Titussal
felkelt. Ez után olyan mélyen meghajolt, hogy Titus attól tartott
menten orra esik. Ösztönösen kinyúlt, hogy megfogja a férfi
vállait, azt mondta: – Nincs rá szükség. Sört ittunk. Megélted az
öregkort és ezzel bölcsességre is szert tettél.
Bár a férfi alig töredékét élte meg Titus korának, az emberek
eltérő sebességgel éltek, és volt olyan, amit az öregember
megértett, míg Titus nem és eonok alatt sem fog.
Azon gondolkodott, hogy Sharine mit tapasztalhatott meg
hosszú élete alatt, milyen leckéket tanult meg… milyen
sérüléseket szerzett.
A nő ekkor mellé sétált, olyan kifejezés volt az arcán, amit nem
értett meg. Mivel a kérdések nem feltevése nem oldotta meg,
hogy enyhe és elégedett legyen, úgy döntött ő is tehet fel
kérdéseket, és meg is teszi, amint egyedül lesznek. Ahogy
nemsokára megtörtént, gyorsan elköszöntek és felszálltak.
Titus hagyta, hogy a nő szálljon fel először, így nem zavarja
meg a légáramlat, amit erős szárnyai keltettek. – Mi az? –
kérdezte, mikor a levegőben voltak, s folytatták útjukat. – Egy
második fejem lett?

- 165 -
 – Nem – mondta a nő egy átható pillantás után. – Mondjuk
azt, hogy megleptem magam bizonyos megértésbeli képességeid
terén.
Ami a visszakézből érkezett választ illette, ez volt a valaha volt
legjobb, amit Titus kapott, még Nala is keményebb nyomást
fejtett ki, és a nővére híres volt fanyar humoráról. Nala nem
beszélt sokat, de mikor megtette annak hatása volt. – Mit
gondolsz hogy vigyázok a területemre? Vakmerő brutalitással?
– Az ilyen eljárás valószínűleg működött Charisemnonnak.
Titus válaszolni akart, majd becsukta a száját. A nőnek igaza
volt. Charisemnon brutális erővel uralkodott az idő nagy
részében, de nemcsak ez volt.
– Annyira arra szeretnék emlékezni, hogy milyen gonosz
idióta volt, de volt egyfajta ravaszsága, mit én soha nem fogok
birtokolni. – Ez sima igazság volt. – Charisemnon olyan
módokon tudta manipulálni az embereit, amiket én meg sem
tudok érteni. Bár elvitte a gyerekeiket, a lányaikat, túl fiatalon és
ártatlanul kerültek a férfi ágyába, ők tisztelték ezért.
– Még az idős ember falujában is voltak olyanok, kik azt
gondolták megfelelő arkangyal volt, míg rólam azt hogy túl durva
és faragatlan vagyok az ő szofisztikáltságához képet. A háború
horrorja és az újjászületettek letépték a többiek szeméről a
rózsaszín szemüveget, de miért tartott ennyi ideig? Az uralkodása
nagy része alatt miért mondatta burkoltan magáról hogy isten?

- 166 -
 – Mert nem volt más választásuk. – Sharine hangja vízként
hullámzott rajta, selymesen és egyszerre jegesen. – Elsöprő ereje
volt, ahogy neked is az van, nem voltak hozzá mérhetőek. Vagy az
uralma alatt éltek, vagy valahogy racionalizálták az egészet, vagy
meghaltak, valószínűleg megtörve és megkínozva.
– Ez nem igaz! – dühöngött Titus. – Átjöhettek volna a
határon hozzám!
– Hagyjanak hátra mindent, amit ismertek? Hagyják hátra a
családjukat? Míg nem tudják, hogy te más vagy? – Semmi hideg
vagy él nem volt a hangjában most, inkább mély tudás. – A
halandóknak az arkangyalok mind ugyanolyanok. A Tanács túl
magasan van a halandók létezéséhez képest, hogy igazán
megértsék őket.
– Te mind vagy, csak Ősi – mondta, Titus nem volt benne
biztos, miért nem utalt rá így soha senki, talán mert ragyogó
frissesség volt körülötte. – Te sem vagy közelebb a halandókhoz
mint én.
– Lumia előtt sokkal messzebb voltam. – Meglepő szavai
puhák és nehezek voltak. – Elvesztem az elmém törött részein.
Titusnak annyi kérdése volt, de nem tett meg semmit, hogy
felvegye a fonalat. Senki sem vált olyanná, mint ő, csak ha
szörnyű fájdalmat élt át. Nem fogja ezt a fájdalmat újra feltépni,
nem számított mennyire irritálta őt.

- 167 -
 – Azonban mióta Lumiába költöztem és a szomszédos város
ott van mellettem – folytatta – a halandókat már nem arctalan
tömegnek látom, hanem személyeknek. Tudom, hogy némelyek
viccesek és édesek. Mások bátrak.
– Míg másoknak sötétség van a szívében. És tudom, hogy
Lumián kívül a legtöbb halandó nem kerül ilyen közeli
kapcsolatba az angyalokkal. A gondolat, hogy egy arkangyallal
beszélnek… Az a megértésük felett áll.
Sharine tudta, hogy kemény volt Titussal, az igazság az volt,
hogy nem tudott mást csinálni. Egyszerűen túlságosan
emlékeztette őt Aegaeonra. Korábbi szeretőjének is ilyen
magabiztossága volt, ugyanígy hencegett.
Bár kezdte azt hinni Titus szíve sokkal nagyobb volt. Elég,
hogy uralja az egész kontinenst és visszahozza azt a pusztulás
széléről. Csábító volt elismerni a férfit tiszta morális vonalaiért és
mert elutasítja, hogy az erejében sütkérezzen, de Sharine nem fog
ennek a vágynak az áldozatául esni.
Főleg, mikor kezdte észrevenni, hogy fogékony a férfi elsöprő
mosolyára. Nem, a legutolsó dolog, amire Sharinenek szüksége
van, hogy csodálni kezdje Afrika Arkangyalát. Nagy, pimasz,
csodás Titus bármilyen csodálatot kihasznál és átsétál rajta. Nem
mert kegyetlen volt, hanem mert Titus volt.

- 168 -
 19. fejezet

Avelina, a te Titusod kihívott egy hegymászásra, és az

átkozott kölyök legyőzött! Hogy csillapítsam halálosan sérült
becsületemet, kihívtam őt, hogy másszunk a sötétben. Mivel
nem ismeri annyira a területet mint én, máskülönben újra
legyőzött volna, bűnbánat nélkül.
Köszönöm, hogy rám bíztad az ajándékot, ami a fiad. Minden
évszázaddal, ami eltelik a parancsnokságom alatt, egyre
kevésbé gyerek, s egyre inkább egy férfi, akit a barátomnak
tartok. Furcsa egy olyan öreg számára mint én, hogy egy fiatal
a barátja, de azt hiszem a barátomnak tartanám, ha az életem
bármely pontján találkoztunk volna.
Nemsokára elhagyja az udvaromat. Ez elkerülhetetlen.
Többet kell tanulnia a világról, magáról. De mindig lesz helye a
seregemben.
Élvezd az Eupeniánál töltött idődet. Mond meg a gyereknek,
hogy tartozik nekem egy koncerttel.

– Levél Alexander Arkangyaltól Avelina Első Tábornok

számára

- 169 -
 20. fejezet

Miután újabb tíz percet repültek Sharine azt mondta: – Mi

bajod van Aegaeonnal? – Meglepte Titus dühének mélysége,
mikor a két arkangyalt hasonlította össze.
Titus sötétebb pillantást lőtt felé, mint amit eddig valaha látott
az arcán. – Vannak nővéreim, tudod?
Sharine a homlokát ráncolta. Talán egyszer tudta, de ha igen,
akkor nem tudta megtalálni az emléket. – Idősebbek nálad? –
kérdezte a válasz helyett.
– A legfiatalabb vagy ezer éves volt, mikor megszülettem. A
legidősebb úgy nyolcezer éves.
– Ugyanaz az anyátok, vagy az apátok, esetleg mindkettő?
– Zuri és Nala, az ikrek, nekik ugyanazok a szüleik. Mi öten az
anyánk, Avelina által kapcsolódunk. A nővéreim – motyogta –
egyben kapcsolódnak idegesítő vérmérsékletük miatt.
– Az anyátok termékeny volt. – Sharine az elismerő irigykedés
döfését érezte, ilyen termékenység ritka volt köztük,
– Egyben szerette a gyerekeket és csodás volt abban, hogy erős
és becsületes angyalokká nevelje őket, biztos vagyok benne, hogy
lenne még egy testvérem, ha az első tábornok nem dönt úgy a

- 170 -
születésem után ezer évvel Aludni tér. Igazán, az anyám egy
bottal verte volna szét a férfiakat, ha nem lett volna olyan
félelmetes, hogy az engedélye nélkül rámozdultak volna.
A büszkesége az anyja iránt nyitott volt, mint bősz szeretete a
nővérei iránt. Újra, a szíve azzal fenyegetett, hogy kinyílik a férfi
felé, ez a férfi annyira nyíltan szeretett és gyűlölt. Titussal semmi
sincs elrejtve, semmi sem finom játék. Annak ellenére hogy azt
mondta magának a férfi nem olyan, mint Aegaeon, de
mindketten arkangyalok voltak.
Ez sokkal veszélyesebbé tette Titust, mint rájött volna.
–A nővéreim iránt egyaránt vágyakoztak – mondta
grimaszolva, ahogy egy öcs teheti. – Aegaeon játszott Charoval,
aki a tudós köztünk. Gonoszkodó a barátaival, de félénk
másokkal. Bántotta őt.
A mondat egyszerű áthatósága keményen megütötte őt. –
Igen, ő ilyen férfi. – Olyan, aki úgy tűnt semmi empátiával nem
rendelkezett, ami annyira nyilvánvaló volt Sharine fiában. –
Engem is bántott.
– Ezért vesztél el? – kérdezte Titus, ami morgó hangnak
hallatszott. – Az angyalság azt mondta, hogy a Kolibri elveszett a
világában, de szerencsétlenségemre úgy tűnik jelen és ébren vagy
a világban.
A nő ajkai mosolyra húzódtak, szórakozottsága meglepetés
volt önmaga számára. De a férfi morgása leginkább is fél szívű

- 171 -
volt… és ez is meglepte. – Nem azért törtem össze, mert elhagyott
– tisztázta, képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy Titus
törékenynek gondolja. – Volt egy fiatal fiam, akit minden
sejtemmel szerettem. Illium az okom a létezésre.
– Akkor? – kérdezte Titus szokásos hangerővel.
– Miért érzed azt, hogy jogod van tőlem ilyet kérdezni?
A férfi vállat vont. – Hogy fedezek fel valamit, ha soha nem
kérdezek? Nem mintha tűzbe lógatnálak, hogy válaszolj.
Ez annyira Titusra vallott, hogy így beszélt, hogy nevetés volt
benne, annyira lenyűgöző öröm, amit nagyon hosszú ideje nem
érzett. Néha nevetett a fiával, de az más volt, anya és fia közti
dolog. Ez, nevetni Titussal, ezt felnőttnek érezte, ami
megerősítette teljesség érzését.
A férfi bámult rá, míg levegőhöz nem jutott és mikor ránézett a
férfi szemei zavartak voltak. – Hasonmás – mondta, hangja
reszelősen hangos volt. – Ez az egyedüli magyarázat.
Újra nevetett, letörölte könnyeit… és küzdött a vággyal, hogy
odarepüljön és morgó ajkait mosolyra húzza. Ez gyerekes
impulzus volt egy idős halhatatlan számára, de Sharine nem
érezte akkor idősnek magát. Talán mert ez a tompa kalapács
arkangyal megadta neki a nevetés ajándékát, és talán mert itt volt
az ideje, elmondta neki az igazságot.
– Hogy megértsd miért törtem össze – mondta – meg kell
értened a történetemet. – Oldalra pillantott és tudta teljes

- 172 -
figyelme az övé, bár a férfi továbbra is figyelte a tájat, ahogy
repültek. – A létezésem hajnalán szerettem egy férfit, akit
Raannak hívtak. Alig pár évtizeddel a felnőtté válásom után és ő
több ezer éves volt, mikor szerelembe estünk.
Titus úgy morgott, mint az oroszlánok a területén. – Nem
kellett volna a kezeit rád tennie.
Düh söpört át rajta, amit át is küldött rá. – Még az utólagos
bölcsességgel is meg tudom mondani nem volt kényszerítés, sem
manipuláció. Néhány léleknek csak találkozniuk és
összekuszálódniuk kell.
Titus makacsul hallgatott mellette, mielőtt kifújta volna a
levegőt. – Először akkor lettem Alexander barátja, mikor alig
kétszáz éves kölyök voltam. Még mindig barátok vagyunk, bár
már arrogáns öregember.
Egy pillanatra elgondolkodott. – Te Alexander Arkangyalról
beszélsz? – Caliane „Alexnek” hívta, de az övék mély barátság
volt, ami eléggé távol állt Sharine és Caliane barátságától.
Mikor Titus bólintott a fejét rázta. – Meglepsz Titus. – Nem
volt hazugság, Alexander ősi volt, és annak kellett lennie Titus
fiatalkorában, és mégis látta, hogy az arkangyal miért kedvelte
meg a kétség kívül nyers fiatal harcost, aki Titus volt.
– Elnézést kérek a te Raanodtól – mondta. – Ha azt mondod,
hogy jó ember volt, akkor az volt.

- 173 -
 Sharinet megrázta, hogy mennyire megbízott benne. Titus,
tudta, nem vette könnyen a becsületet. Keményen nyelte le az
érzelmek viharát, félrenézett a férfi helyes profiljáról és folytatta.
– Egy csodás évszázadunk volt együtt. Majd Raan meghalt.
Titus megállt a repülésben, egy aprót lejjebb esett, mielőtt újra
repülni kezdett, s felhúzta magát lebegésbe. – Csatában?
– Nem, egy reggel arra ébredtem fel, hogy meghalt mellettem.
– Most már ki tudta mondani ezeket a szavakat és csak távoli
szomorúságot érzett, mindig emlékezi fog és szeretni fogja Raant,
de többé nem kapta el a múltból áradó nyálkás csáp.
Titus megint repülni kezdett, de jó ideig csendes volt. Adott
neki időt megemészteni a híreket, tudatában volt, hogy a
halhatatlanok számára nagy dolog volt a csendben és látatlanul
érkező halál elfogadása. Nem számított, hogy Raan vagy a szülei
halála olyan volt, amilyen a létezése eonjaiban nem volt példa,
talán az angyalság körében rémmesék formájában létezett.
– Nem tudom hogy fogjam fel ezt – mondta Titus végül.
Sokkal jobban kedvelte a férfit az őszinteségéért. – Nekem is
időbe került, de Titus, van más is. Akarod hallani? – Most, hogy
kinyitotta az ajtót azt vette észre, hogy beszélni akar róla. Csak
egy személy tudta még az egész történetét, és Caliane még
ansharában volt.
– Igen. – Titus válassza határozott volt. – Szeretném hallani.
– A szüleim Aludni tértek, mikor nyolcvanöt éves voltam-

- 174 -
 – MICSODA? – Ez hatalmas hangrobbanás volt, hogy félig
arra várt az ég szakad ketté. – A szüleid otthagytak mikor még
szinte csecsemő voltál?
– Nehezen lettem volna csecsemő. – De ijedt gyerek volt, aki
egész életében a szülein lógott, akik nem voltak ott teljesen. – De
nem ez a történet.
– A szívem nem tud többet elviselni – mondta dühe a
hangjában vibrált. – Mikor a szüleid felébrednek jobb, ha nem
jönnek a közelembe. A dühöm biztos leszedi a húst a csontjaikról.
– A szüleim meghaltak – mondta puhán, ez a fájdalom jobban
eltompult, mint a Raan halála feletti gyásza, ahogy gyerekként
elköszönt tőlük, soha nem tudta viszont fogja-e látni őket. –
Mikor elmentem leellenőrizni őket az Alvásban, úgy kétszáz éves
voltam, és azt vettem észre, hogy a testük csak csont, a húsuk
porrá vált.
***
Titus a nőre nézett, elméje alig bírta felfogni a mély
veszteségét. A nő ragyogó hangja csendes volt a bánattól, de a
gyásza nem volt éles kés. Nem is lenne több ezer év után. – Az én
szívem is megtörne, ha leellenőrizném az anyámat és azt látnám
meghalt.
Belegondolni, hogy Avelnia Első Tábornok poros csendben
távozik a világból… abban volt valami rossz, hogy elviselni sem
tudta a képet. Amint biztonságos lesz megy leellenőrizni az

- 175 -
anyját, biztosítja, hogy melegben és egyben van… ahogy Sharine
szülei soha nem voltak már.
– A szívem megtört – mondta Sharine – de azt hiszem nem
úgy, mint a tiéd tenné. – Úgy hajlította szárnyait, hogy jobban
kihasználja a férfi által keltett légáramlatot, és el tudta mondani,
hogy fáradt. – A szüleim öreg angyalok voltak, és a bölcsőm óta
tudtam, hogy egy nap itt hagynak.
Titus egyszerűen nem tudta elképzelni a szülőket, akik
elhagyták a gyereküket, de Aegaeon is ezt tette. – Aegaeon
elhagyta a fiadat? Ez emlékeztetett a szüleid miatti veszteségre?
– Nem, a törések eltérő helyen voltak. – Egy hajtincs, ami
kiszabadult a copfból az arcát csókolta. – Halál, látod ez a
legnagyobb félelmem. Főleg a csendes, nem látható halála annak,
akit szeretsz.
Titus bőre összeszorult a hideg, mély dühtől, aminek nem volt
neve. – Az ágyadban ment Aludni. – Így mikor felkelt akkor egy
nem mozgó, nem válaszoló angyal volt mellette. A traumatizált
agya nem fogta volna fel az élet jelét, a bőr bizonyos melegét.
Sharine számára Aegaeon halottnak tűnt.
– A jobb keze és három másik a belső köreiből hajnal után egy
órával vitte el a rejtett helyre, hogy pihenjen. – Düh volt minden
betűben. – A sarokban nyüszítettem, a kezemet a számba
tömtem, hogy elnyomjam a sikolyaimat. Az elmém azt makogta,

- 176 -
hogy mindenki akit szeretek meghalt. Újra és újra, egy végtelen
körben, ez volt az egyetlen gondolatom.
– Mikor először felébredtem futottam leellenőrizni Illiumot. A
sikoltó pánikomon át elfelejtettem, hogy a babám a legjobb
barátjánál volt az este, és mikor az üres ágyat láttam meg voltam
győződve, hogy ő is halott és valaki elvitte a testét. Egy
töredéknyi időre tényleg azt hittem, hogy a gyermekem halott.
Nem volt remegés a hangjában, ahogy befejezte a történetet. –
Az egyedüli kegyelem, hogy Illium nem látta összetörni az anyját
és ahogy az apját elviszi egy teljes pompába öltözött komoly raj.
Titus álla összeszorult, keze vértelenné vált a szorításában. –
Hosszú ideje tudom, hogy Aegaeon hitvány, de most már tudom
kegyetlenségének mélységét is. – Ha egy arkangyal jobb keze
tudta, hogy érte kell mennie, akkor Aegaeon kitervelte ezt. A
legtöbb arkangyal figyelmeztetés és segítség nélkül csúszott az
Alvásba, így pihenőhelyük titkos maradt, az mélyítette Aegaeon
kegyetlenségét, hogy udvarából legalább négyen tudták
pihenőhelyét, hogy ezzel törje össze Sharinet.
– Soha nem tudtam meg, miért tette – mondta Sharine, és
most csodás volt hideg haragjában. – Ha újra látom
megkérdezem, ha meg tudom magam állítani, hogy először
kivájjam a szemeit.
Titus értékelte a bosszúvágy miatti vérszomját.

- 177 -
 – Néha azt gondolom, hogy ki kellene engednem a haragot –
mondta – hogy a bosszúvágyam kitörli őt a gondolataimból.
– Helyette kitörölheted az arcát és a szemeit – mormogta
Titus. – És a dühöd kiengedheted a húsán. – Akkor sem lenne
elég.
Lenyűgöző nevetés váratlan robbanását hallotta, ami
napfényként esett Titusra. Belsőjét összehúzta a ragyogás ellen.
Ha korábban azt gondolta gyönyörű volt… nos, ha a Kolibri
gyönyörű volt, akkor Sharine éles nyelvével és arany nevetésével
lenyűgöző.
Küzdött a vággyal, hogy megérintse, aki elérhető távolságban
volt tőle, azt kérdezte – Jól gondolom, hogy többé nem érzel
semmit a zöld szemű szamár iránt? – Meg kell törnie a pillanatot,
a bűvöletét. – Ha epekedsz még utána, akkor lesújthatok rád a
rossz ízlésed miatt.
– Lesújtani rám? – Sharine nem tudta elhinni, hogy komolyan
gondolta, de a férfi nagyon komolynak hangzott. – Biztos nincs
senki az udvarodban, aki néha rátojik a hatalmas egódra?
A férfi válasza mennydörgés volt. Elfordulva elrepült mellőle.
Aggodalom nélkül nézte, tudta, hogy nem hagyja hátra. Titus
ragaszkodott az ígéreteihez.
Miután öt perc duzzogás után visszatért azt mondta: – Hogy
tetted bolonddá az egész angyalságot, hogy mindenki azt

- 178 -
gondolja puha, éteri lény vagy? Minden este otthon ülsz és
kuncogsz a játékon amit játszol?
Elégedettséggel töltötte el, hogy minden után, amit a férfi
most már tudott róla, ugyanúgy kezelte őt ez után is. Nem volt
benne szánakozás, vagy a sajnálat legkisebb jele sem. Titus úgy
tűnt kezdte nem a Kolibrit, hanem Sharinet látni, és a férfi
harcolni szeretett volna vele. Sharine azt vette észre, hogy nem
bánja, ha kardot ránt Afrika Arkangyalával.
Ez veszélyesen üdítő volt.
– Épp annyira vagyok biztos benne, hogy este a szobádban
ülve gondolkodsz az udvarló szavakon, amiktől a nők a lábaid elé
omlanak. – A pilláit rebegtette a férfira. – Kérlek próbált ki
felkészített sármodat rajtam. Ígérem fogékony hallgatóság leszek.
– A nővéreim küldtek ide. – Mondta rémülten. – Személyesen
nem kínozhatnak, ezért egy helyettest küldtek, hogy kínozzon.
Arra gondolni, hogy Titus, mint bosszantott öcs lenyűgözte és
érdekelte őt egyenlő mértékben. Annyi kérdése volt, de nem volt
ideje feltenni őket, mert alattuk darabos és természetellenes
mozgást látott, amitől vére jéggé vált. – Titus.

- 179 -
 21. fejezet

– Látom – válaszolta, minden irritáció eltűnt a hangjából és

figyelme egy kard volt.
A hátához nyúlt, kihúzta kardjait. Meg akarta kérdezni, hogy
miért nem használ egyszerűen tüzet, hogy felperzselje a földet, de
a kérdésben benne volt a válasz. A föld már súlyosan megsérült
az emberek tüzeitől, hogy megvédjék magukat. Időbe telik, mire
a föld regenerálódik, bármilyen méregtől, amit az újjászületettek
bomló teste okozott.
Sokkal jobb, ha Titus a kezében ragyogó fegyverekkel pusztítja
el a csoszogó hordát, mint ha újabb sebet okozna.
Maradj fent, urasította, ahogy Titus kezdett leereszkedni az
égből. Nincs meg a képességed, hogy közelharcban kikerülj egy
ilyen lényt.
Sharine nem remegett meg, ez volt az igazság. Vagy harminc
újjászületett kúszott ott a késő délutáni fényben. A bomló lények
kezdtek összegyűlni egy zsiráf teteme körül, amit úgy tűnt ők
öltek meg. Fent maradok, elérhető távolságon kívül.
Az újjászületettek biztos kétségbeestek, hogy egy állatból ettek.
Azonban ahogy mozogtak, míg az állat húsa tovább mozgatta

- 180 -
őket, nem adott túl sok életerőt, nem volt olyan sima mozgásuk,
mint azoknak, akik emberekből ettek. Oly módon akart a férfinak
segíteni, hogy nem tereli el őt, oda repült, ahol az egész harcot
láthatta, így figyelmeztetheti Titust, ha egy lény mögé kerül.
Erő rántotta meg a kezét, mintha a férfi iránti félelme idézte
volna meg, igen, arkangyal volt, de sok újjászületett volt itt és
nagy károkat okozhattak a testében, beleértve hogy megtépik a
szárnyait.
Ujjait begörbítette, jelentős fáradsággal tartotta vissza az erőt.
Csak akkor lép közbe, ha Titusnak segítségre lesz szüksége… mert
míg megvolt ez a gazdag, öreg ereje, kis tapasztalata volt a
használatában. Nem engedhette meg, hogy rosszul süljön el, míg
Titus lent volt és hatalmas testét körbevették a szörnyek.
***
Titus az újjászületettek első körét már a zsiráf hullája mellé
való leszállás közben kiiktatta. Jó, hogy a csizmái szilárdak
voltak, s a bokájáig értek, és nem hatolt át rajta a vér és a
zsigerek, ahogy ott állt, kardjaival gyorsan fejezte le az
újjászületetteket, hogy az egyik feje még nem esett le a földre,
mikor egy másik csatlakozott hozzá.
A szárnyai voltak a legnagyobb sebezhetőségei, a rothadó,
gonosz lények fejlődésük során borotvaéles karmokat
növesztettek. Ennek eredményeként csak felszállt, amikor túl
közel került a kezeikhez.

- 181 -
 Korábban az ilyen éhes újjászületetek csak mentek, ostoba
gépekként, akiket az evés kényszere hajtott. Az újabb fertőzés
miatt úgy tűnt egyfajta látszat önvédelmet adott nekik, de testük
bomló állapotából ítélve ez a fészek túl sokáig éhezett és ezért
jobban kétségbe voltak esve, minthogy feladják a harcot és
elfussanak.
Vicsorogva, fújtatva köpködték büdös folyadékjaikat, tovább
mentek fel.
Mögötted!
Megfordult, hogy kivégezzen egyet, aki a szárnyát akarta
megtámadni… és látta, hogy a lény már lefelé zuhant, egy penge
volt a szemében. Vigyorogva kitépte a pengét és visszadobta
Sharinenek, míg csizmájával végigtaposott az újjászületett
mellkasán. Jobban szerette a tiszta lefejezést, de három másik
jött felé és összetört szívük megállította őket.
Mikor legközelebb felszállt megnézte a megmaradtakat. A
lények visítottak és felé kaptak, arcuk az élet karikatúrájává vált.
Adrian, a legelső újjászületett, akit Lijuan a Tanácsnak mutatott
be, neki ragyogó sötét bőre és gazdag barna szemei voltak, és volt
elméje. Annyi, hogy megértse az istennője egy förtelemmé
változtatta.
Titus még emlékezett a vér vörös és nedves cseppjeire, mikor
Adrian fogait Lijuan nyakába mélyesztette hiábavaló kísérletként,
hogy megszabaduljon a rémálomtól, megszabaduljon

- 182 -
istennőjétől. Az újjászületett férfi szemében végtelen bánat volt,
és olyan mély fájdalom, ami végigkapart Titus csontjain.
Adrian volt az utolsó intelligens újjászületett, akit Titus valaha
látott.
Lijuan nem akart még egy hibát megengedni, az
újjászületetteket ostoba, elmétlen gépekké változtatta, akik csak
enni akartak. Nem számított, hogy a személy tudós vagy harcos
volt mielőtt megfertőződött, a fertőzés visszahozta őt a halálból,
egyben kitörölte minden bizonyítékát annak ki volt életében.
Abból, amit Titus tudott ezek az emberek egyszer az
udvarában voltak. Sok jó embert vesztett a Charisemnon elleni
harcban és azt követően az újjászületettek ellen. Egyformán
lehetséges volt, hogy annyira bomlottak voltak, mert nem sokkal
ezelőtt temették el őket, elég idővel ezelőtt, hogy húsuk bomlani
kezdjen, de a „hús” elég volt, hogy az újjászületettek átadják a
fertőzést.
Az utóbbi megmagyarázza a koszos, vérpettyes öltönyöket,
amiket némelyik újjászületett lény hordott.
Akármi is volt a történet Titus nem mutathatott kegyelmet
nekik, és tudta egyik embere sem akart így élni. Üvöltött, iker
kardjai elhomályosodtak, lezuhant. Mikor ez alkalommal a
levegőbe emelkedett izzadság csillogott a bőrén, annyira pusztító
volt. Lefejezett testek. Félbe vágott újjászületettek.

- 183 -
Valamelyiknek minden végtagja le volt vágva. Kardjai
pengeélesek voltak, amik vágtak és véget vetettek.
Jobb oldalon.
Az újjászületett, amit Sharine kiszúrt az állát használva akart
elkúszni. Két lépés távolság volt köztük, majd Titus kardjával a
lény nyakába hasított. Nem töltötte el elégedettséggel ez a tett, ez
nem volt becsületes csata. Ezeknek az embereknek nem volt
választási lehetősége. Neki ez egyszerű kegyelem volt. Látsz még
másokat, akik részben vannak lefejezve?
Sharine átrepült az egész terület felett és több test felett is
lebegett, mielőtt azt monda – Nem. – Leszállt a férfi mellett,
szárnyait határozottan távol tartotta a vértől és belsőségektől,
amik a területen voltak. – El kell égetnünk a testeket.
A férfi biccentett, kardjait letörölte egy tiszta fűfoltban, majd
eltette őket. – Gondoskodom róla. – Egy szikra sokkal kevesebb
kárt okot a talajban, mintha erejével felégette volna az egész
területet.
– Gyorsabb lesz, ha én is segítek. – Több kart is felvett. – Hol
akarod megépíteni a máglyát? Javaslom, hogy valahol a testek fő
halma mellett.
Titus pislogott, de nem, a nő ott állt mellette, ragyogó és éteri
volt… és egy rothadó kart tartott a csukójánál, míg lehajolt egy
levágott fejért. – Igen, a halott állat testén – mondta, ösztönei
átvették az irányítást, minél tovább maradnak, annál nagyobb a

- 184 -
veszélye egy másik fészeknek, és annál hosszabb ideig küzdenek
az emberei a fertőzéssel arkangyaluk segítsége nélkül.
Sharine nem ellenkezett, ahogy keze egyre csúszósabb lett a
bűzös zöldes-fekete újjászületett vértől, testén több pöttyöződés
is volt. Ők ketten bomló hús szagát árasztják majd az útjuk során,
de ezzel nem volt mit tenni.
– Milyen kegyetlenség – mormogta Sharine egy ponton,
szemei égtek.
Odanézett, látta, hogy felvett valamit, ami egy kis faragásnak
tűnt. És megértette. Akik messze északon születtek, ilyen
faragásokat a halottak zsebeibe tettek, hogy végigkísérjék őket a
halál utáni újukon, amiben a halandók hittek, hogy vár rájuk.
Most óvatosan és szeretettel eltemetett halott lett
meggyalázva.
Titus álla megfeszült, ahogy látta, hogy Sharine odatette a
testek halmára. Nem tartott sokáig összeszedni a testeket, a zsiráf
teste volt az alján. Miután összeszedtek pár száraz gallyat és
levelet, hogy gyújtósként használják, Titus erejének töredékét
használta, hogy tüzet gyújtson. Majd nézték, mert nem fogják a
tüzet égve itt hagyni, hogy szétterjedjen a területen.
A forróság melegítette az arcukat, szikrák pattogtak, de ott
álltak ragadósan fekete kezekkel és szagos ruhákkal. Majd
észrevette, hogy Sharine tenyereiből fény áradt. – Én is a

- 185 -
feledésbe akartam robbantani őket, de óvatosnak kell lennünk,
hogy ne legyen sivatag a táj.
– Micsoda? – Követte a férfi pillantását, lebámult a tenyerére.
Majd ahogy a férfi nézte, a bőrén lévő vér kezdett kristályosodni
és porrá válva leesni.
Titus érdeklődve nézte, ahogy másik kezével megismételte a
folyamatot. – Hasznos. – Nem olyan képesség volt, amiért
feladta volna a sajátjait, de hasznos lehetett egy csatában, valami
olyan, mint a szenny demoralizálhatta a sereget.
Még mindig a kezeire bámult, mintha nem értené mit tett, azt
kérdezte – Miért nem tudom magamtól? – Düh vibrált benne.
– Meg akarod nézni, hogy máson is meg tudod-e csinálni? –
Kezét a nő felé nyújtotta, nem volt ismeretlen számára a harcér
nedvei és szaga, de nem jelentette, hogy élvezte.
Sharine úgy tűnt visszajött onnan, ahol volt. – Igen, had
próbáljam ki. – Tiszta kezével megfogta a férfiét.
Fény ragyogott.
Úgy érezte… mintha megcsikizték volna a kezét, a
leggyengédebb erő volt, amit valaha látott, paradox módon idős
és mámorító volt. Aggódnia kellett volna, hogy milyen erő aludt
még benne, de ahogy a vér és más nedvek porrá váltak,
tudatában lett a nő puha kezének, hogy milyen gyengéden tartja
őt. Mintha nem lenne erőteljes, nem tudná a nőt fizikai erejével
kettétörni.

- 186 -
 Csak azt tudta tenni, hogy állt ott, míg a másik kezét is
megtisztította.
– Köszönöm. – Ez mesterkéltnek hatott. – Ez könnyebbé teszi
a repülést. A ruhákból is ki tudod szedni?
Mint elterelő manőver sikeresnek bizonyult. – Nem – mondta,
miután többször megpróbálta. – Legalább a nap elég erős, hogy
kiszedje a szagokat, nem pedig rothadásba viszi a nedveket.
Megremegett a gondolatra, más mellett döntött. Miután
levette a kardok pántjait, levette szárnyainál nyitott tunikáját,
majd áthúzta a fején és a tűzbe dobta.
***
Sharine élesen szívta be a levegőt, megcsapta Titus
férfiasságának brutális ereje. Mivel bőre egyforma árnyalatú volt,
a meztelen mellkas nem volt új Afrika Arkangyala számára. A
bőre simának és selymesnek tűnt, az izmai erőteljesen szorultak
össze, ahogy lehúzta koszos ingjét és a tűzbe dobta.
Az elképesztő arany jel a mellkasán, ami a Zuhatag káoszában
jelent meg, csodás, átható, furcsa mód finom vonalakból és
kompozícióból álló dolog volt. Arra szolgált, hogy szemeit újra és
újra visszavonja Titus nyers szépségére.
A szája kiszáradt.
Meglepte és sokkolta a zsigeri reakció, kényszerítette magát,
hogy másfelé nézzen, ahogy kardjainak szíjait visszatette a
helyére. Nagyon… hosszú ideje volt, hogy a fizikai vonzalom

- 187 -
harapását érezte. Soha nem volt olyan nő, aki erős szexuális
étvággyal rendelkezett, sokkal jobban érdekelte az együttlét a
barátság és a szeretet. Hogy véget vessen a magánynak, ami
gyerekkora óta üldözte őt.
A szülei sokkal hamarabb elhagyták őt, mint hogy Aludni
mentek.
Nem mintha cölibátust fogadott volna Aegaeon után. Néhány
szikra megmaradt a Kolibriben abból a Sharineből, aki egy
harcoló sereggel repült, és küzdött az elméje töredékei ellen,
megpróbálta megragadni azokat a töredékeket, amik
megmaradtak benne. Egy része mely bolond módon próbált
horgonyt találni a testében.
Mikor rájött ennek hiábavalóságára, nem hiányzott neki, hogy
szexuális lény legyen, az élete ettől nem volt érintésmentes. Volt
egy fia, akit gyakran megölelhetett. Aodhan és Raphael is hosszú
időszakokat volt vele. A fiai. Körbevették őt annyi szeretettel és
gyengédséggel, hogy soha nem gondolt a testi, a mélyebb
szükségekre.
Azonban ma teste bosszús, szexuális csapással ébredt, ami
kemény és brutális volt. Titusért, aki sokkal szebb férfi volt, mint
Aegaeon. Bár még mindig nem értette meg a szuperlatívuszokat a
sármjáról. Titus egy kemény kalapács volt.
Ezt is jól demonstrálta, mikor azt mondta: – Van rajtad valami
a tunika alatt? Ha igen, akkor javaslom szabadulj meg a

- 188 -
tunikától. Az újjászületettek nedvei sokkal rosszabbak tudnak
lenni, mikor megszáradnak, fekete penészt növesztenek.
Sharine hezitált, volt rajta egy öltözék, amint Tanae atlétának
nevezett. Puha és Sharine alakjára simult, a fehér darab
megtartotta átlagos méretű mellét, a szárnyaknál szépen zárt. De
soha nem volt még rajta olyan külső viselet, ami ennyi mindent
felfedett.
Megfordult a lábain… és megcsapta a saját illata.
A gyomra azzal fenyegetett, hogy felfordul, hátranyúlt, hogy
kioldja a tunikát a szárnyainál, majd áthúzta a feje felett és a
tűzbe dobta. – Szerettem ezt a tunikát – mormogta. – Most már
csak egy van nálam. Az egész gardróbom a területeden tele van
ruhákkal és köntösökkel. – A férfira morgott, óvatosan, hogy
szemeit szigorúan az arcán tartsa.
A férfi szögletes álla, durva szélekkel egyben adta helyes arcát.
– Ne beszélj nekem a köntösökről és ruhákról – morogta. – Én
harcos vagyok, nem az öltöztetőd.
– És hogy jelennek meg a ruháid Arkangyal uram?
Varázslattal?
A férfi hátradobta a fejét és az égre üvöltött, a vállai
megfeszültek és kezei szorosan ökölbe szorultak, mint az álla. A
hang mennydörgés volt, amitől a madarak felreppentek a fákról
és Sharine csontjai vibráltak… de nem félelmében.

- 189 -
 Megvetette a lábát, a szíve zakatolt, megrándulás nélkül
találkozott a férfi pillantásával.
– Tisztelem az embereimet. – Villogtak a szemei. – Ami azt
jelenti meghagyom őket a feladataiknak. Az inasom a megfelelő
emberhez fog irányítani.
– Köszönöm kedvességed, hogy megosztod velem az
információt – mondta, nem értette miért élvezte gyötörni a férfit,
soha az életében nem viselkedett így, ennyire furcsán üdítően. –
Biztos vagyok benne, hogy magamtól nem jöttem volna rá.
Titus csak a nőre bámult. – Mond el az igazat, megittál valami
főzetet, ami az épp elméjű nőket hárpiává változtatja? – Ez
komoly kérdés volt, és talán ezért tartott egy kis időbe, míg
jelentése áthatolt az elméjén.
Kivillantotta fogait a férfira… szabadnak érezte magát. Annyi
éven át volt ketrecben. Bezárták a szülei szabályai, majd saját
félelmei, végül törött elméje. Mióta elkezdett emlékeket
raktározni azóta első alkalommal ő, mi is volt a kijelentés, amit
az egyik városi ember mondott? igen, ez volt az: ő szart rá. És ez
pompás volt.
– A férfiak, akik az erős nőket hárpiának hívják – mondta
cukortól és sziruptól csöpögő hangon – gyakran azok a férfiak,
akik félnek a nők erejétől.
– Az anyám – artikulálta odafigyelve – egy arkangyal első
tábornoka volt. Úgy születtem, hogy tiszteljem a női erőt.

- 190 -
 – Ha te mondod. – Láthatatlan koszt söpört le a karjairól,
majd a máglya másik oldalára sétált. – Rajta tartom a szemem
ezen az oldalon.
A tűz függönyén át a férfi nagy, erős és feldühített volt, kezei a
derekán és mellkasa csupasz volt. Szemei azt a pontot nézték,
ahol a tűz kezdett elhalni, vagy az újjászületettek megpróbáltak
esetleg megszökni, szemöldökeit morogván húzta össze.
Sharine rámosolygott. Semmi félelmet nem érzett. Egész
éltében valamilyen módon mindig félt, de olyan volt, mintha ő
maga ment volna át a tűzön és újjászületett volna. Másfelől ez a
szó nem volt megfelelő választás, főleg, mikor a bőre forró volt a
tűztől, ami az újjászületetteket hamuvá választottak.
Bőre lehullott, újraalkották, feltámadt, ezek csak szavak
voltak. Ami számított, hogy valami újjá vált, egy nővé, akivé
mindig lehetősége lett volna, egy angyallá, kinek a fia büszke
lehet rá… és olyan angyallá, aki bele tud nézni a tükörbe és
mosolyogni is tud.

- 191 -
 22. fejezet

Jól vagyok Tito. De köszönöm öcsém, hogy felajánlottad

lefejezed Aegaeont a kedvemért. Nem adom meg a féregnek a
megelégedést, hogy péppé veri az öcsémet. Erős angyal vagy, de
ő egy Ősi és egy arkangyal. Nem, Aegaeon nem érdemli meg az
olyanok dühét, mint te.

– Avelina Első Tábornok lányától, Charotól, Avelina Első

Tábornok fia, Titus számára

- 192 -
 23. fejezet

Titus tudta, hogy távolságot kellene tartania Sharinetól, ahogy

a halottak tüze után tovább repültek. A nő biztos hangulatban
volt. De érdekelte a nő ellentmondásossága és tudatában volt az
ajándéknak, amit védelmezőként kapott, most közel maradt.
Nem mintha a nő a misztikus Kolibrinek tűnt volna. A nő
egyenes beszédű és magabiztos angyalnak tűnt, aki kést dobott
egy újjászületett szemébe. A nadrágja többnyire megúszta, hogy
ráfröccsenjen valami, de nem voltak tiszták. De a nadrág elég
messze volt az orrtól, hogy figyelmen kívül hagyják a szagokat. A
csizmáit sikerült letisztítania a fűben, ő is ezt tette.
Elutasította, hogy az alakját kiemelő fehér topra
koncentráljon, bár sokkal több harcoson látott sokkal kevesebb
ruhát. Nem sok évszázaddal ezelőtt a többségük csak befestett
mellkassal és szívükben dühvel harcolt. Nem a ruha kevéssége
zavarta, hanem a Sharineon lévő ruha kevéssége.
A csodás művész, akit a Tanács küldött Titushoz nem kellett
volna hús-vér nőnek lennie, aki kiválóan bánik a késekkel, csodás
mellekkel, amik kiemelkednek kissé kivágott felsőjének nyakánál
és bőrrel, ami izzadságtól csillogott. Ahogy nem kellett volna íves

- 193 -
csípővel és derékkal rendelkeznie, ami miatt egy férfi
elgondolkodott, vajon hogy illenek a kezeibe.
És nemcsak a teste zavarta meg.
Haját ismét összekötötte, ami minden légáramlattal, minden
szárnycsapással elkapta a fényt. A selymes fekete, ami végén
természetes arany volt, arany, ami ragyogott a tincsek között,
lenyűgözően csodás volt. Annyira, mint a szárnyai. A világon
senki sem nézett ki úgy, mint Sharine. De nem a szépség volt a
kérdés. Sok angyal volt lenyűgözően szép, ahogy a vámpírok közt
is akadtak.
Sok nő az udvarában állhatott volna Sharine mellett és nem
lennének kevésbé szépek. Mégis Sharine kiragyogna közülük.
Volt benne egy ragyogó fény, ami vonzotta a többieket, ez a ritka
fény létezett a fiában is. És Titus számára a fiatal Illium gyengéd
pont volt. A fiatal időnként vakmerő volt, de Titus sem volt
különb fiatalként.
A legfontosabb dolog, ahogy Titus hűséges volt Alexanderhez,
Illium olyan hűséges Raphaelhez. Egyben egy harcos, aki hevesen
intelligens, ez is az oka, hogy rajparancsnok. És ahova ment, a
kékszárnyú angyal magával vonzott másokat, a benne lévő tűz
ragyogó, csodás dolog volt.
Az a tűz az anyjától eredt. Biztos nem Aegaeontól.
Mélyen a mellkasában morgott, a seggfejet péppé akarta verni,
de sajnos ebben az esetben meg voltak kötve. Először, mert

- 194 -
Charo soha nem bocsátana meg neki, hogy felhozná az elvesztett
babája miatti fájdalmat, miután Aegaeon szívtelenül ejtette,
másodszor mert a világnak minden arkangyalra szüksége volt
most.
Az utóbbi volt az, ami emlékeztette rá, hogy milyen kérdést
akart feltenni, vagy talán csak egy kifogás volt, hogy Sharinenel
beszélhessen. – Hallottál bármit Suyin udvarából a jelentéseken
kívül, amit a Tanácsnak adott? – A világ legújabb arkangyala
lelkiismeretesen adta a jelentéseket, tudatában volt, hogy
mindenki tudni akarta hogy birkózik meg a területén lévő
pusztulással.
Valamilyen módon mind őszinték voltak, és amíg lehetett
segítettek egymásnak. Titus például használta Zuhatag szülte
képességét, hogy mély szakadékot hozzon létre a saját és
Alexander területe között, így senki sem jut át gyalog. Míg
Alexander, akit Perzsia Arkangyalaként ismertek, területe pont a
földnyelv után kezdődött, ami Afrikát Ázsiával kötötte össze, míg
Titus össze nem törte a kapcsolatot.
A földi híd hiánya azt jelentette, hogy nem kellett aggódniuk a
másik területéről való behatolás miatt, és a területükön lévő
sérülésekre koncentrálhattak.
Addig az embereik megtalálják a módját, hogyan osszák fel az
áthaladást, de most csak repülve, vagy hajóval lehet egyik
oldalról a másikra átkelni. Az újjászületettek egyiket sem tudták,

- 195 -
köszönhetően annak, hogy Lijuan rémületes fekete szemű és
halálos angyal harcosai vele haltak, az energiája volt az egyedüli
dolog, ami miatt működtek az élet rémálomszerű imitálásai.
Az újjászületettek nem tudták megtartani az angyali vért.
Zöldes-fekete csíkok a kőn, leesett szárnyak formájában.
Belsője hideg volt annak emlékére, hogy mit látott
Charisemnon udvarában. Titus remélte, hogy tévedett, hogy a
minta valami másé volt, talán két újjászületett vámpír mászott
együtt el. Mert ha az égbolt is Lijuan gonosz „gyermekeinek” a
háborús helye lesz…
– Feltételezem Aodhan miatt kérdezel Suyinról.
– Ő a fiad legjobb barátja. – A harcos művész jelenleg Suyin
jobb keze volt.
– Egyben hűséges az arkangyalhoz, akinek a jobb keze – volt
az elfojtott válasz. – Bár ez csak átmeneti pozíció, becsülettel
viseli.
– Nem vártam kevesebbet Raphael Heteinek egyik tagjától. –
A kölyök, aki suhanc volt Titus seregében, ahogy anno Titus volt
Alexanderében, jól csinálta, hogy ilyen hűséggel vette körbe
magát, és ez kiterjedt a hitvesére is.
Egy feszítés volt a szívében, erőteljes és mély.
Amilyen gyakran Titus Elenára és Raphaelre nézett, valamint
Elijahra és Hannahra, azon gondolkodott milyen hitves lenne,
aki vele lenne a halhatatlanok hosszú életében. Azonban soha

- 196 -
nem került közelébe, hogy ilyen mély kapcsolatot alakítson ki egy
nővel.
Némelyek azt mondanák, hogy az anyja vére van benne, hogy
nem nyugodott még le, és talán így volt… de Phenie is Avelina
vére volt és már kétezer éve volt ugyanaz a szeretője. Még Charo
is, aki mindentől megijedt Aegaeon után, is meleg családi életet
élt nem egy, hanem három férfival.
Az első tábornok hihetetlenül büszke lenne a legfiatalabb
lányára.
Sharine gazdag hangja tört be a töprengő és nyugtalanító
gondolataiba. – De – mondta – Aodhan beszélt velem az
érzéseiről és mind közül a bánat a legnagyobb.
– Lijuan megtörte az ősi civilizáció szívét. Kína annyi kincse
veszett oda, semmisült meg a fekete ködben, ami gyilkolt. De a
legnagyobb veszteség a lakosság. Annyi elme, szív, ajándék és
tehetség törlődött ki a létezésből.
Titus megpróbálta elképzelni, de nem sikerült neki. – A
beijingi pusztítás után – amit a Tanács ereje okozott, hogy
megfékezzék Lijuan erőéhségét – azt gondoltam Kína mély
történelem és kultúra otthona, ami virágzott a lakosságtól.
– Mikor legutoljára beszéltünk – mondta Sharine – Aodhan
beszélt arról mennyire éteri elrepülni a városok felett, amik
nyüzsögtek a vállalkozásoktól és reményektől és mégis

- 197 -
csendesek, várják, hogy az emberek hazatérjenek. Olyanok, akik
rég meghaltak.
– Régen Lijuan másmilyen angyal volt. – Egy angyal, akivel
soha nem volt baráti viszonyban, de olyan, akit tisztelt. – Ezer
éve nem tudtam elképzelni, hogy ezt fogja tenni. A fiatal Aodhan
jól van?
– Azt mondja igen, de a gyerek mélyen érez. Tudom, hogy
nehéz számára, hogy a halál ennyi bizonyítékát látja újra és újra.
– A hangszíne, amit az anyjától hallott már korábban… és mégis
az anyai él semmit nem tett, hogy felhígítsa a válaszát rá.
Sharine soha nem beszélt vele ilyen hangon, nem látta őt
gyereknek, és ha arra késztette volna próbálja meg, ha a jelét adta
volna rá a nőnek. Titus senki más fia nem volt, mint az első
tábornoké.
– Aodhan messze van az embereitől – mondta Titus, eleget
hallott az angyalról, hogy tudja nem olyan volt, aki sokakban
megbízott. – Van bárki a közelében, akivel le tudja engedni a
védelmét? – Ez lehetetlen volt Suyinnal most, sokkal inkább
szüksége van Aodhanra, mint hogy sebezhető legyen vele.
– Minden harcosnak kell idő, mikor leteheti a kardját – tette
hozzá Titus. – Még egy arkangyal sem működhet minden nap, ha
nincs egy kis pihenője. – Ezt a leckét az anyja térdénél tanulta
meg, a jó parancsnokok, barátok és család értékét. A nővérei az
őrületbe kergették, de hozzájuk ment, mikor csak az ő

- 198 -
dédelgetett, zaklatható és szeretett Titojuk akart lenni vagy két
órára.
– Mondtam neki, hogy Caliane területére kell repülnie, mikor
pihenni akar – válaszolta Sharine. – Még ha nincsenek is ott
közeli barátai, olyan harcosok vannak ott, akiket a normális
életből ismert, és ahogy mondtad, megpihenhet a vállán lévő súly
miatt.
– Azt hiszem Suyin is ezt a terhet érzi. – A nő arca vékony és
nyúzott volt a Tanács legutolsó ülésén. – De ő nem hagyhatja el a
területét, még azért se, hogy megpihenjen.
– Remélem, hogy támogató struktúrát épít ki maga körül. –
Sharine hangja heves és anyai maradt. – Aodhan túlságosan
hűséges, hogy kövesse a tanácsomat és menjen Caliane területére
pihenni, de nem maradhat örökre, ő kritikus Raphael saját
tornyában.
– Megkérdezte őt bárki, hogy alkalmas lenne állandó
maradásra? Sokan vágynak rá, hogy egy arkangyal jobb keze
legyenek.
Sharine megállt, majd utána folytatta – Meg kell értened,
Aodhan számára a Hetek és Raphael a család, a köztük lévő
kötelékek messze tovább mennek a húsnál és vérnél. Ez elemi
dolog. Bár Suyin Arkangyalt szolgálja teljes szívvel, végül úgy is
hazarepül.

- 199 -
 Sharine sóhajtott. – Suyin, szegény gyermek. Nehéz lehet neki,
nem tudja kiben bízhat, főleg miután annyi ideig tartotta fogva
Lijuan. Nem bízhat senkiben a régi udvarból, nem tudhatja, hogy
akivel beszél az benne volt-e a fogva tartásában.
– Suyin nem gyerek. – A nő idősebb volt Titusnál.
Nevetést hallott, ami ragyogó eső volt az érzékeinek. – Mind
gyerekek vagytok a számomra.
Meg mert volna esküdni rá, hogy csillogást látott a nő
szemeiben, majdnem biztos hogy szórakozik vele. Hihetetlen a
Kolibritől… de nem Sharinetől.
Úgy döntött, hogy ő lesz a felnőtt a beszélgetésben, válaszolt a
nő előző kommentjére. – Amennyire a Tanács meg tudta
erősíteni, mindenki, aki hűséges volt Lijuanhoz már halott,
Suyinnak nem kell félnie, hogy onnan szabotálják. – Ajkai
mosolyra húzódtak. – Nem tudom elképzelni, hogy Lijuan
hátrahagyott bárkit, nem mikor szerette volna összegyűjteni
erejét, ami egy kis nemzetnek is megfelelt.
Sharine egy légáramlatot lovagolt meg, a szárnyai
belemerültek a kora esti ég mélyvörös és narancs színeibe, de
még nem volt veszélyes. Titus csak nézte őt, annyira csodásan
repült, elegáns és ragyogó lény, mint a madár, kinek nevét
hordozta.
Tűz égett hajának aranyán.

- 200 -
 Morgott az időbeli emlékeztetésre, hogy ez az angyal a
csontjáig le tud hatolni a nyelvével… de az emlékeztető nem tett
semmit, hogy gyengítsen testének szorosságán, a vérében lévő
hőn.
– Szeretném én is ezt hinni – mondta, mikor visszatért a
férfihoz – de nem gondolod, hogy Lijuan talán hátrahagyott egy
csoportot, kiknek az a feladata, hogy összegyűjtsék, ha lehull?
Hogy vigyék biztonságos helyre, míg regenerálódik?
– Ha megtette, bolond remény volt. – Titus nem tett semmit,
hogy elrejtse undorát, minden tiszteletét elvesztette Lijuan iránt,
mikor a nő az embereit feláldozhatóként kezdte kezelni. – Oly
módon halt meg, hogy lehetetlen visszahozni. De ne félj, éber
vagyok, ahogy Raphael is.
Nehára is gondolt, aki élesen éber most, hogy visszatért az
ansharából, és Caliane is ilyen lesz majd. Titusnak hiányzott
Elijah bölcs tanácsa és éles előrelátása, de Dél-Amerika
Arkangyala még gyógyult, a hitvese mellette volt.
Ami Alexandert illeti ő fizikailag jól volt, de Titus túl jól
ismerte az Ősit, hogy megértse, belül sérült volt. Ennek
Zanayához kell hogy köze legyen, a másik arkangyal talán soha
nem kel fel, a sebei súlyosak voltak. Nem mintha Alexander
beszélne erről, Titus megpróbálta felhozni de határozottan
elutasították.

- 201 -
 Mikor Lijuanról volt szó Alexander túl későn jött a régi
Tanácsba, hogy megfelelő tudása legyen az udvaráról, de Titus
tudta Alexander támogatná, ha hívná. Ők ketten talán barátok
voltak, de nem voltak egy lapon, mikor a Tanács dolgairól volt
szó, de ebben a dologban teljesen egyetértettek. – Nem engedjük
meg, hogy vipera kerüljön Suyin udvarába.
– Védelmezőek vagytok vele szemben.
– Szörnyű időben emelkedett fel. Nem úgy mint mi, nem volt
ideje egyfajta nyugodt időre, ahol belenőhet az erejébe. –
Titusnak négy jó évszázada volt, mielőtt Charisemnon kezdte
seggét a határon megmutatni. – Az egyedüli kegyesség, hogy míg
a világ káoszban van, ne kell aggódnia a területi kihívások miatt.
A sötétség kezdte a távolban megérinteni a horizontot, és most
terjedni kezdett, szárnycsapásokkal és lélegzetvételekkel. Míg
Sharine azt nem mondta – Pihenés nélkül nem tudok tovább
repülni.
Titus hálás volt a túlélési képességekért, amiket nővérei
mellett szedett fel, más férfi nem fogta volna vissza a nyelvét,
mikor először észrevette szárnyai fáradtságát. – Vihetlek. –
Szemeit szándékosan messze tartotta a nő mellkasától, kitárta a
karjait.
Félig vitatkozásra számított, de a nő odarepült, hogy felette
lebegjen. – Ha leejtesz – mormogta – akkor újjászületett vért

- 202 -
fermentálok majd a megmaradt mocskos folyadékot végigöntöm
a hálószobád minden centijén.
– Akkor kint alszom – csapott vissza, felbőszítette a nő
bizalmának hiánya. – Én arkangyal vagyok Sharine. Nem ejtek
le dolgokat.
– Milyen ilyen arrogánsnak hangzani? – kérdezte mélázva. –
Minden nap egy órát töltesz azzal, hogy elképzeled milyen módon
hangzol csodásnak?
– Jössz vagy sem? Vagy leszállhatsz és visszafelé felveszlek. –
Mindketten tudták, nem volt jó a fenyegetésben, nem fogja
otthagyni az újjászületettek kegyelmére bízva, amik a tájon át
másztak, de egy férfinak megvoltak a határai.
A nő összezárta a szárnyait, leesett, egyenesen a karjaiba.
Csak mikor átkarolta a nyakát, s szárnyait szorosan a testéhez
szorította, hogy csökkentse az ellenállást jött rá Titus, hogy ez a
dolgokat extrém nehézzé fogja tenni. Mert most nemcsak a nő
meleg puhasága nyomódott hozzá, lelátott a nyakvonal alá,
melleinek kerek halmaira. Ha ez nem lett volna elég, a nő minden
része a csupasz bőréhez dörzsölődött.
A Kolibri. A Kolibri. A Kolibri, kántálta csendesen. Ez nem
egy nő. Ez a Kolibri. Egy csodás művész. Az angyalság kincse.
– A milliárdnyi szeretőd mit gondol arról, hogy múló
kényelmek?

- 203 -
 24. fejezet

Az angyalság kincse.
Inkább egy légkalapács az idegeinek.
– Miért gondolod, hogy a szeretőim múlandó kényelmek? –
kérdezte morogva, mert tartani a nőt olyan volt, mintha semmit
sem tartana, biztosítani fogja, hogy amíg az udvarában van
rendesen eszik, különben elfogy.
Csak… hogy lehet egy nő ennyire könnyű és közben hogy van
ilyen puha melle és íves csípője?
Kolibri. Kolibri. Nem egy nő mellekkel, csípővel és bimbókkal.
A KOLIBRI. Egy művész. Az angyalság-
– Ó, gyerünk Titus. – A nő lélegzete melegen és puhán
suttogott a nyakán, hangja rekedt volt és buja ajkai ívesek. –
Talán kissé későn tértem magamhoz, és egy ideig kicsit őrült
voltam, de soha nem vesztettem el a hallásom. A hálód forgó
ajtaja jól ismert.
Titus nem tudta, hogy a kijelentés mely részével foglalkozzon
először. A végén úgy döntött a legváratlanabbra figyel. – Miért
foglalkozol a hálóm ajtajával? – Ez durván, nyersen jött ki, a
farka megkeményedett a nadrágjában.

- 204 -
 A fogait csikorgatta és hálát adott az égnek, hogy a nő nem
látja felajzottságát a karjaiban lévő pozíciójából. Felajzottság!
Nem lehet felajzott a Kolibri miatt! Ez olyan mintha a nagyszerű
művészet ajzaná fel. Nem kellene megérintened ekkora
mestermunkát.
A nagyszerű művészet kivillantotta rá a fogait. – Ó, nem
foglalkozom. – Szabad kezével elhessegette. – Csak aggódom a
nőkért, akiket használsz majd kiszuperálsz.
– Elég! – üvöltötte, biztos volt benne, hogy a nő okkal
idegesíti.
Sharine megrándult. – Itt vagyok Arkangyal uram. – A kezével
megdörzsölte a fülét. – Nem szükséges kilukasztani a
dobhártyám.
Semmi sem rémíti meg? – Biztos hogy nem vagy őrült? –
Igazság szerint biztos volt benne, hogy a nő soha nem volt őrült,
csak elvesztette magát egy időre. – Heccelni egy arkangyalt nem
tesz jót az egészségnek.
– Lehetséges – mondta gondolkodóan, ujjával megérintette az
alsó ajkát. – De azt veszem észre, hogy szarok rá. Nem csodás
kijelentés ez? Gondolkodj rajta. Annyira nem érdekel a dolog,
hogy csak szarok rá!
Titust annyira lenyűgözte a vulgaritás, ami elhagyta a nő
száját, hogy egy pillanatra megállt a repülésben. Mindketten

- 205 -
leestek. Gyorsan repülni kezdett, de a nő körmeit ennek ellenére
a nyakába vájta. – Koncentrálj.
Titus farka még keményebb lett, bőre forró és pulzusa gyors. –
Minden nőt tisztelettel kezelek, aki megosztja a testét vele. Soha
nem tettem örökre szóló ígéretet. – Az hazugság lenne és Titus
nem hazudott. – Bármely nő, aki a karjaimba sétál megérti, hogy
gyönyört és szeretetet ajánlok csupán.
Rá nem jellemző módon a lenyűgözően szemtelen nő, akit
ismert, Sharine elcsendesedett. Annyi ideig, hogy kezdett attól
félni csendbe ijesztette… és a vére megfagyott. Azon volt, hogy
bocsánatot kér a kiabálásért, még ha a szokásos hangján is
beszélt, de a nő megakasztotta – Tudod mi történt Astaad
háremével? Tudom, hogy segítik az embereket, de mi történik
velük hosszú távon?
Pislogott. – A szívük összetört, nemcsak a földön segítenek,
hanem Qin egyfajta tanácsadóiként is működnek, segítenek az
hatalom átadásában. Qin kérte, hogy Mele és a többiek
maradjanak, de ha nem akarják segíteni a hatalom átadását,
megígérte, hogy elengedi őket az udvarból.
– Szerinted megtartja a szavát?
Titus hezitált. – Qin ritkán beszél – mondta végül, a helyes
szavakat kereste, hogy leírja az Ősit. – Mintha fél lábbal lenne
ebben a világban és fél lábbal a másikban. – Abban a másikban

- 206 -
élt az őrült, gyönyörű próféta, akit Qin annyira mélyen szeretett,
hogy a nő nélkül itt maradni tiszta fájdalom volt a számára.
– Hogy nem kíván ébren lenni nem tudná jobban mutatni. –
Qin az időn és téren kívüli lény volt, a Zuhatag kegyetlensége
miatt ébredt fel az óceán mélyén és maradt hajótöröttként a
könyörtelen homokban. – De Aegaeon pózolásával ellentétben
Qin csendben végzi a dolgát, mint arkangyal. Így igen, szerintem
betartja a szavát.
Egy kicsit szorított a fogásán, így több jutott neki Sharine
melegéből. – De ha nem jól ítélem meg, Mele túl erős és
intelligens, észreveszi a csalás bármely jelét vagy ha kényszerítik.
Megtalálja a módot, hogy megvédje magát és a többi nőt a
háremben.
– Akkor egy harcos? Helyes.
Titus a homlokát ráncolta. Mele nem volt harcos, nem úgy
hogy pajzsot és kardot hordott, de nem vitatkozhatott a leírással,
minden, amit kémmesterének sikerült felfednie a szigeten lévő
erőforrásaival, Astaad szeretett ágyasa pajzs volt a háremben lévő
többi nő előtt. Mele egyedül foglalkozott Qinel, bár a nő vámpír
volt, míg a férfi arkangyal.
– Igen – mondta lassan. – Mele egy harcos, aki nem visel
kardot.
Sharine az arcát tanulmányozta. – Aggódtam – mondta –
mert láttam mi történt Aegaeon háremével, miután Aludni tért.

- 207 -
Az a véres kegyetlenség, ahogy a nők pozíciókat akartak más erős
angyalok udvaraiban.
Titus ajkai mosolyra húzódtak. – Aegaeon azt szajkózza nem
akar ébren lenni, de már új hárem építésébe kezdett, tele olyan
nőkkel, akiket preferál. Gonosz hátba támadó pókok, akik
megeszik a saját fiataljaikat. – A szavak alig jöttek ki mikor
rájött, hogy inkább hatalmas lábát kellett volna a szájába
nyomnia.
A körmök ez alkalommal határozottan nyomódtak a nyakába.
– Az jó, mert soha nem voltam a háremének a tagja. – Szavai
jegesen fagyosak voltak. – Többször hívott, hogy éljek az
udvarában, de nem tudtam azon a helyen létezni. Nem éltem
volna túl. – Az utolsó szavak laposak voltak. – Akkor egy puha
lény voltam, egy rák páncél nélkül. Jobban szerettem a
Menedékben élni, a művészetemmel és később a fiammal.
Titus küzdött a vággyal, hogy magához szorítsa. – Azt
gondolom nem kell Meleért és a többiekért aggódni. Egy család
és egy családként hoznak döntést.
– Hiszel benne, hogy Astaad fel fog kelni? – A körmök nem
vájtak már a nyakába… és ujjbegyeinek lehetséges cirógatása
csillapították a korábbi fájdalmat. – Lijuan nem szívta ki az
életerejét?
– Gyerekként – üvöltötte a csillagok ragyogása alatt –
mondtak egy legendát egy arkangyalról, akit az ellensége több

- 208 -
száz darabra vágott, majd angyaltűzzel égette el. De az ellenség
kihagyta agyának egy kis részét. Egy sziklahasadékban volt, és
évekig ott maradt. Belepte a hó, majd a fennsík füve, míg a
sziklák közt feküdt és bökdösték a madarak, de nem bomlott le
vagy veszett el.
– Majd egy nap egy madár felkapta de félúton elvesztette, egy
hatalmas szakadékba ejtette az agyat. Több száz évig feküdt a
hasadékban, s az arkangyal teste lassan kezdte felépíteni magát,
sejtről sejtre, ez ösztönös tett volt, a természet utasítása. Minden,
amire szükség van, hogy egy arkangyal visszatérjen, az élet egy
kis egészséges sejtben. – Ezért voltak annyira biztosak benne,
hogy Lijuan soha nem tér vissza, semmi sem maradt utána.
– A legszörnyűbb mese. – Sharine szabad kezét a férfi
mellkasára nyomta. – Mond el a többit.
Titus vigyorgott, elégedett volt a megjósolhatatlan nővel a
kezeiben. – Nos, az arkangyal csendben maradt azután is, hogy
feje visszanőtt, de teste még nem volt kész. Tudta, hogy
sebezhető volt. Tíz újabb évig feküdt ott, egyszer azt mondták
nekem, ha az agy készen van a regenerációval a testnek nem tart
már olyan sokáig.
– Mégis, mivel nem volt sok tápláléka, csak a bogarak, amik
beestek a szájába és az esővíz, ami ráesett, lassabban
regenerálódott, mint ha több üzemanyaga lett volna rá. Mikor az
egyik keze meglett kihúzta magát a szakadékból egy kis folyóhoz,

- 209 -
amiben apró lények éltek, amiket el tudott kapni és meg tudott
enni.
– Egyben megette a forrás melletti vadvirágokat, mohákat,
amik a sziklákon nőttek, s az otthona volt. Mikor a teste kész lett,
akkor is gyenge maradt, így a szakadék sötétjében maradt és a
hozzá közel menő állatokat vadászta le. Azt mondják újabb tíz
évébe telt, hogy erejét visszaépítse arra a pontra, hogy ki tudjon
repülni a szakadékból. Mikor kint volt nagyobb lényekre
vadászott, míg már erőtől nem duzzadt.
Megállt.
A Kolibri gyengéden vállon csapta, mintha egy pillangó
simította volna meg. – Ne kelljen kihúzni belőled, mesélt el a
végét.
Titus kuncogott. – Nos, Sharine szereti a jó meséket.
– Amit Sharine szeret, ha élve nyúzza meg az őt bosszantó
férfiakat.
Titus vigyorgott, folytatta. – Mikor tele volt erővel az
arkangyal nem szedre össze az udvarát. Tudta, hogy kik voltak
hűségesek hozzá és kik nem, és tudta, hogy el fognak menni
hozzá. Azonban először be kellett teljesítenie a feladatát. Követte
az ellenségét, és mikor az egyedül volt mozgásképtelenné tette,
hogy levágta a fejét.
– Ez kis szintsüllyedés.

- 210 -
 – Mindig megakasztot a történetmesélőt? – kérdezte, bár ő is
hasonló ítéletet tett gyerekként.
– Folytassa történetmesélő uram. Kérem folytassa.
A nő szegényes magatartása ellenére szinte érezte a testében a
feszültséget és látta, hogy a peremen van, várta a történet
következő részét. – Miután levágta a fejét az arkangyal elégette
ellensége testét. Majd visszarepült a szakadékhoz, ahol annyi
ideig élt, elpusztította a száját és az állkapcsát.
– A csendes fejet mélyen, egy sötét sarokba rejtette, hogy senki
se találhassa meg. Tudta, ha az ellensége helyreállítja a száját
akkor sikítani fog. Ezután ezer évig az arkangyal időnként
visszatért, hogy elpusztítsa az ellenségének regenerálódott
részeit.
– Az ellenség örökre egy fej maradt, ott ült a véresen szivárgó
nyakcsonkon, az ürességbe sikítva. Azt mondják még mindig ott
van. Teljesen megőrült, egy többé nem épp elméjű lény.
Fejével a nő felé lendült.
Sharine felsikoltott.
Titus nevetésben tört ki, annyira remegett jókedvében, hogy
alig vette észre, hogy a nő a vállait csapkodja, s közben
„ördögnek” hívta. – Azt hittem, hogy igaz történetet mesélsz! Ki
állt elő ezzel a rémes történettel?
– Az egyik nővérem. – Még mindig nevetett, azt vette észre,
hogy pillantása a nő buja ajkaira tévedt, erővel kellett

- 211 -
elszakadnia onnan, mielőtt megadta volna magát és megtörte
volna az angyalság több erez éve írott íratlan szabályát. – Talán
ötven éves voltam. – Félúton a gyerek és a felnőtt között. – A
következő öt évemet a szakadék keresésével töltöttem, hogy meg
tudom-e találni az őrült lefejezett arkangyalt.
– Soha nem gondolkodtál el rajta ki volt a másik? Az aki az
örökkévalóságig kínozta az ellenségét?
– Ötven voltam. – Egy fiú, aki készen állt a rejtélyre és a
kalandra. – És ez nagyon jó történet volt. Charo mindig is nagyon
tehetséges volt.
Sharine felült a karjaiban, élesen szívta be a levegőt. – A
nővéred a Mesélő Charo? – Szája tátva maradt a férfi bólintására.
– Hogy jöhettél ugyanonnan, mint ami a csodás szavak emberét
hozta létre?
– Egy ajándék vagyok – lőtt vissza.
Sharine épp mondani akart volna valamit, mikor figyelmét
elkapta valami más. Lemutatva azt mondta: – Te is látod?
– Igen. – Újabb újjászületett csapat, ezek rákszerűen másztak,
fejük előre esett és testük hajlott volt. – Ez a terület sok
kilométeren lakatlan, és ezek letargikusak az élelem hiánya miatt.
Szerintem a visszafelé tartó utunk alatt is itt fogjuk megtalálni
őket.
– Igen – mondta Sharine – igazad van, fontosabb, hogy
kiássuk a rémséget, amit találtam a faluban. – Nem

- 212 -
lenyűgözöttség, sem harapás nem volt most a hangjában, csak
mély szomorúság. – Miért csináljuk ezt? Elpusztítjuk, amit
szeretünk?
A nő tollainak arany szálai ragyogtak a napfényben. –
Charisemnon szerette ezt a területet, ahogy te is, kétszer is
meglátogatott a Lumiában töltött időm alatt és együtt néztük a
naplementét. Az állatokról, az égről és a terület színeiről
beszéltünk, és az éltemet tenném rá, hogy őszinte volt a terület
iránti szeretetében.
– Ezt nem vonom kétségbe. – Titus bánata komplikált volt,
gyűlöletén és undorán át is vérzett. – Én is egyszer ültem
mellette, hosszú ideje már, nem sokkal azután, hogy arkangyal
lettem. Megosztottunk egy kupa sört, és arról beszélgettünk
milyen szerencsések vagyunk, hogy ez a föld a területünk.
Akkor Charisemnonnak elég volt Afrika fele, Titust
szomszédként üdvözölte. – Vannak különbségek, ahogy északról
dél felé repülsz, de a végén olyan érzésed van hogy ezt a
kontinenst nem találod meg máshol. Énekel a lelkemnek, ahogy
az övének.
Titus alig tudott emlékezni arra a Charisemnonra. – De az a
helyzet, hogy úgy nőtt fel, hogy szerette az erőt és többet akart,
vagy talán az éhség mindig létezett benne. Az erőt és hiúságot
választotta a területe és embereinek szeretete helyett. Ezért az
erőért cserébe megmérgezte a földünk életét és csodáit, az

- 213 -
embereinket prédává változtatta. Soha nem bocsátok meg neki.
Ha lenne sírja ráköpnék.

- 214 -
 25. fejezet

Sharine nem ellenkezett Titus ítéletével, bármilyen kemény is

volt az.
Észak-Afrika Arkangyala, akit ismert kifacsarodott és
megromlott, oly módokon, amiket nehéz volt megmagyarázni.
Gyakran az mondták, hogy a hatalom megront, és az arkangyalok
voltak a leghatalmasabbak a világon, de az arkangyaloknak
milliárdnyi problémát kellett kezelniük, kezdve hogy fenntartják
területük egészségét, rajta tartják kezüket a vámpírokon, és a
legalapabb szinten biztosítják, hogy lakosságuk keményen
dolgozik és nem éhezik. És még a halálos területi politikát nem is
említettük.
Egy arkangyal nem ülhetett szépen és csak „létezhetett”.
Nem mintha Titus úgy gondolt volna magára, mint guggoló
fenyegetés a Tanács számára, de az volt, ahogy a többiek is. Az
olyan erősek, mint az arkangyalok nem aludtak. Ennek
eredményeként figyeltek, figyelték a Tanács többi tagját.
Barátság, szerelem, logika megállították, hogy folyton
háborúzzanak, de a veszély mindig fennállt.

- 215 -
 A közöny soha nem lehetett igazi lehetőség Charisemnon
számára.
– Tudod, hogy mi történt vele? – kérdezte a férfit. – Kevésszer
találkoztam vele a Lumiába való áthelyezésem előtt.
– Abból, amit a fiatalkoráról hallottam, az alapján mindig
arrogáns volt, s azt hitte jobb a többieknél. Azonban a fiatal
férfiak mind ezt hiszik,
Azon volt, hogy Titus saját pimasz magabiztosságán
gúnyolódik, de emlékeztette magát arra, hogy a férfi hogy ült a
falu vezetőjével, milyen türelemmel beszélt az idős férfival a
bölcsességéről. Titus talán erősen hitt magában, de nem nézte le
a többieket. Ez kritikus különbség volt a két arkangyal között.
Meg kellett állnia, hogy ugyanabba a dobozba teszi őt, mint
Aegaeont vagy Charisemnont, vagy a fajtájukat, csak mert
kellemetlen volt számára, hogy a férfi olyan vágyakat ébresztett
fel benne, amik régen meghaltak és eltemetődtek. A férfi bőre élő
selyemként érződött számára. Testhője csodásan melegítette,
mellkasának vibrálása, ahogy beszélt ismerős örömmé vált.
– A fordulópont – mondta Titus, ahogy mellkasa morgott –
Lijuan volt.
Újabb hő csapta meg Sharinet. – Nem okolhatod egyszerűen a
másikat. – Ez a másik fél lusta felmentése volt a felelősség alól,
mikor a körülmények során mindketten hatással lehettek a
másikra. – Én mondom ezt, az a nő, aki hosszú ideig Aegaeont

- 216 -
hibáztatta azért, amivé váltam. De én – a saját mellkasára csapott
– végig a saját döntéseimet hoztam meg.
Nem az eredeti törést. Azt nem volt képes megállítani. Az agya
lesokkolódott, az elméje szétszaladt. De voltak épp elméjű
pillanatai a kezdetekkor, mikor nem volt elveszve, és eddig a
napig nem tudta, hogy tudott volna-e keményebben harcolni,
hogy visszatérjen. Alávetette magát? Ő választotta a börtönét?
– Nem. – Titus szorosabban ölelte, ez miatt szinte zihált, szíve
olyan gyorsan vert. – Amire gondolok, hogy olyan volt, mint egy
robbanó reakció, mint amit a tudósaim csinálnak, mikor két
semleges anyagot vegyítenek.
Sharine a homlokát ráncolta. – Azt mondod, hogy racionális
lények lettek volna, nem hataloméhes szörnyek, ha soha nem
találkoznak?
– Lijuanról nem beszélhetek, ő már hét és félezer éves volt,
mikor felemelkedtem, de úgy érzem elég jól ismertem
Chariemnont, hogy azt mondjam olyan férfi volt, aki szerette a
luxust és a minimum felett működött szükség esetén. Saját maga
nem gondolkodott volna olyan nagyban, mint egy hatalmas
háború.
Titus váll és nyakizmai erősen mozogtak, ahogy a szél felé
ívelte magát, így meg tudták lovagolni, erőteljes szárnyai felettük
voltak. – Egyszer az egyik tudósom elmesélt nekem egy mesét két

- 217 -
gyilkos halandóról és azt a terminológiát használta, ami illik ide:
folié á deux.
A kettő őrülete.
– Nem biztos, hogy egyetértek veled – mondta Sharine –
hallottam Charisemnon étvágyáról, amiben mindig nagyobb
borzongást akart, sokkal érzékibb kielégülést. De – ujjait Titus
ajkaira nyomta, mikor a férfi meg akarta szakítani őt – azt
hiszem, van igazság abban, amit gyanítasz. Charisemnon és
Lijuan hergelte egymást, a gyerekek voltak a játszóterük.
Titus nem válaszolt, tekintete a nőébe kulcsolódott. Sharine
pulzusa kilőtt, arca égett. Ujjait elvette a férfi hihetetlenül puha,
íves ajkairól, épp gúnyolódni akart, hogy oldja a feszültséget, ami
miatt mindkettőjük izmai megfeszültek… csak ekkor jött rá, hogy
majdnem félúton jártak a céljuk felé.
Alig pár órába telt Titus számára, hogy ilyen nagy távolságot
megtegyen. Nem jött rá milyen gyorsan repült a férfi, annyira jól
védte őt a széltől. Sharine nem volt olyan hangulatban, hogy
bármitől megvédjék, de nem hibáztathatta őt azért, mert
gondoskodott róla.
Hasában meleg bontakozott ki, egy fájdalom, ami tiszta
csábítás volt, hosszú ideje már, hogy mélyen éhes része suttogott
neki. Miért ne törné meg koplalását egy ilyen szeretővel?

- 218 -
 Lerázta a gondolatot, nem szándékozott egy lenni a Titust
csodáló légióban, azt kérdezte – Szeretnél pihenni? – Még egy
arkangyal sem repülhetett örökké.
– Hajnalban – ígérte. – Nem vágyom rá, hogy még több
újjászületett rothadás borítson.
Sharine grimaszolt. – Egyetértek.
Az esti órákban repültek. Valamikor elaludt a karjaiban, és
arra ébredt, hogy a férfi épp leszállt egy füves területen. Bőre
forró volt, felült. – Elnézést.
– Ne aggódj – mondta, ahogy leszálltak. – Nem horkoltál.
Sharine visszavághatott volna, de a férfi talpra állította és ő
felnyögött, ahogy kinyújtotta a testét. Dolgok ropogtak benne.
Csodás. Titus is kinyújtózott, és csodás volt a hajnal puha arany
fényében. – A tetoválásod – vette észre hogy kimondja. –
Majdnem életre kel a fényben.
Titus megvakarta hasának kemény vonalait. – A fény játéka. –
Szemeit összevonta, elnézett a nő mellett. – Fenébe.
Sharine követte a pillantását, elkapta a szökkenő
mozdulatokat. – Újjászületett.
A kardok kivonásának hangja volt az egyetlen, ami
figyelmeztette Titus felszállására. Sharine követte, szárnyai
fájtak, hogy sokáig be voltak csukva a karjaiban. De Titus uralta a
helyzetet, és az újjászületettek nemsokára halottak voltak. Egy
kis erőt használt, hogy a testüket kitörölje, majd újra leszállt.

- 219 -
 – Ha megtennéd Lady Sharine. – A mellkasán lévő
vérfröccsenésekre mutatott.
Sharine kezét már erő takarta be. Közelebb lépett, kezdte
leszedni róla a vért és a belsőségeket. Fókusza csak akkor
csúszott odébb, mikor már majdnem kész volt, sötéten tudatába
került a férfi testhőjének és nagyságának, a gyomra feszült volt és
szája kiszáradt. Csak annyit tehetett, hogy nem rebben hátra,
mikor a feladat kész volt.
Titus lenézett, kifejezése zárkózott volt. – Újra repülnünk
kellene.
– Tudom, hogy lassabb vagyok, de segítene a szárnyaimnak,
ha legalább egy óráig magam lennék a levegőben. – Hogy nem
lesz a férfinak nyomódva plusz bónusz volt.
Titus bólintott, várt, míg ő szállt fel először.
Mikor végül megint a férfi karjaiban kötött ki addigra elég
nagy távolságra került a szükség bökésétől, hogy racionális
legyen. Nem hazudott magának a vonzalom mélységéről, ami
egyenesen rossz irányba húzta. Megkérdezte a férfit a
Charisemnonnak való politikai történetéről, intenzíven hallgatta.
Később Titus kérdezett a Calianenel való barátságáról.
Nevetett, mesélt neki a hosszú szövetségükről, emlékekről, amik
elég erősek voltak, hogy túléljék, mikor el volt veszve, és többet.
És megcsapta őt, hogy ennyire folytonosan, ennyi időn át nem
beszélt már személyesen senkivel.

- 220 -
 A férfi egy pontot ismét mormogott, hogy aludnia kellene. – A
testednek szüksége van rá a korábbi hosszú repülésed után.
Kellemetlen volt számára, hogy mennyire kényelmes volt a
férfi karjaiban, ezért vitatkozni akart, de tudta hogy bolondság
lett volna. Becsukta a szemeit, és arcát a férfi állandó
szívveréséhez nyomta, elaludt.
Repültek tovább.
Újra beesteledett, a csillagok törött gyémántok voltak az égen.
Azon az estén, mikor szürkébe hajnalodott, mutatott az elkent
helyre a távolban, ami sötét volt a sötétségben. – Ez az a hely,
ahol a mumifikált kezet látta,
Titus nem a település közepén szállt le, ahogy korábban ő,
hanem a legkeletibb részén. – Két órán belül hajnalodik. Azt
hiszem jobb, ha várunk addig, míg felragyog a nap.
Sharine nem akart addig az éteri, élettelen helyen maradni, de
nem tudott vitába szállni vele. Biccentett, hátranyúlva
megmasszírozta a vállait. Bár Titus óvatosan vitte őt, hosszú ideig
volt ugyanabban a pózban, ami miatt merevség alakult ki benne.
– El akarok menni a falu határáig – mondta elég csendes
hangon, és ezt megnyugtatónak találta.
Titus hangja őszinteségének külső nagysága volt.
– Egy séta segít az izmaidnak is.
Sharine megfagyott, nem volt tudatában, hogy a férfi őt nézte.
Tudatos erőbe tellett, hogy arckifejezését semlegesen tartsa és a

- 221 -
férfi nagyobb, erősebb alakja mellé lépett. Titus cserébe ahogy
sétáltak lelkiismeretesen fenntartotta a távolságot köztük, nem
engedte meg, hogy szárnyaik összeérjenek.
Mindketten az őket körülvevő környezetet bámulták.
Mikor az égbolt széle szürke lett, többé már nem volt
tintafekete, könnyen észrevették a dulakodás nyomait, mikor
befordultak a sarkon, mintha az emberek elkeseredetten
küzdöttek volna az ellenséges megszállók elleni harcban.
Titus leguggolt, hogy megvizsgáljon egy bizonyos nyomot. –
Ezt napfényben jobban meg kell néznem.
– Várj. – Elővette a készüléket, megnyomta a szimbólumot,
amit Illium mutatott, hogy fényt hoz fel. Ragyogó, éles fény
világította meg a nyomokat. Örömtelin azt mondta: – Tényleg
szerezned kellene egy ilyet. Igazán okos, látom, hogy a fiam miért
imádja.
Titus válasza halk volt, máshova koncentrált. – Tudod úgy
mozgatni, hogy a fény a nyomra essen? – Egyik kezével a
megfelelő helyre mutatott.
Sharine figyelmét megragadta, tette, amire kérték. A fény nagy
kosz és fűhalmot világított meg, ami tisztázta, hogy vér vagy más
testnedvek voltak. – Mit látsz? – Míg Sharine a művészetben
tudta kiszúrni az apró eltéréseket, ami a művész ecsetvonásainak
nyelvén beszélt, nem tudta hogy kell a földet olvasni.

- 222 -
 Titus ujjaival végigsimított a területen. – Nehéz ennyi idő után
megmondani, de majdnem biztos vagyok benne, hogy ezeket a
földre eső szárnyak okozták.
Sharine közelebb ment, csak egy apró csillanását látta annak,
ami tiszta volt a férfinak. – Egy angyal, aki újjászületettet látott a
falu felé mászni és leszállt segíteni?
– Lehetséges. – Széles vállai mozdultak, ahogy testével egy
másik részt ellenőrzött le. – Az újjászületettek széttéphették az
angyalt. – Arca sötét volt, ahogy felállt, azt mondta: –
Tartalékolnod kellene az eszköz energiáját. Talán más területeket
is ellenőriznünk kell.
Titusnak igaza lett. Még négyszer álltak meg lassú sétájuk
alatt, míg az ég keletről világosodott, és a világ elkent szürkeség
lett, ami a Menedék körülötti ködre emlékeztette Sharinet.
Tudta, hogy világosabb, míg végül ragyogó kék lesz, a fény
annyira ragyogó, hogy fáj belenézni, a hőség elég intenzív, hogy
vágjon, de most a levegő megmaradt hűvösnek és csípősnek.
– Azt gondoltam hiányozni fog a Menedék zöld nyara és fagyos
tele – vette észre, hogy kimondja. – De Lumia olyan, mintha az
otthonom lenne, ahogy ez a föld is.
– Talán mert más vagy, mint az a nő, aki a Menedékben élt. –
Sharine még rágta a figyelmes szavakat, mikor Titus azt mondta:
– Miért maradtál ott annyi ideig? Miért nem költöztél Illiummal
New Yorkba?

- 223 -
 Sharine is feltette magának ezt a kérdést, nem volt rá válasza.
– Azt mondtam magamnak, hogy Raan sírja miatti virrasztás
miatt maradok, hogy meg kell tennem, így az emberek
emlékeznek majd rá, az én Raanomra.
Mosolygott, de nem volt benne öröm. – De sok idővel
Aegaeonnal való találkozásom előtt leálltam az ilyen
látogatásokkal, csak a halála évfordulóján mentem oda. Nehéz
elfogadni, azt hiszem azért maradtam, mert biztonságos volt,
meghatározott szabályokkal. Gyávaság a részemről.
– Túl keményen ítéled meg magad. – Titus sötét szemei
megállapodtak rajta, a kontaktus végigvibrált Sharine egész
testén. – Még egy sérült medve is visszahúzódik a sebeit
nyaldosni.
Mielőtt válaszolhatott volna a férfi még több nyomát fedezte
fel, hogy angyal volt a harcokban. Benne, mert a leeső szárnyak
nyomai a nap miatt beleégtek a földbe, a vérrel és más nedvekkel.
Majd Sharine meglátott valami… – Az egy toll – suttogta,
rámutatott a színtelen szálakra, amik beleragadtak a kiszáradt
sárba.
Titus gerince merev, hangja bősz volt. – És minden nyom azt
mutatja ezek egy időben történtek. Átfedik és összekapcsolják
egymást, ahogy történik, mikor harcba kerülünk és a szárnyunk
leesik.

- 224 -
 Titus újra felállt, combjai megfeszültek nadrágjában. – Amit
nem értek, hogy a falu túlélői miért mentek el, ha találtál
bizonyítékot, hogy sikerült az újjászületettet elégetni?
Sharine elrántotta tekintetét a férfi combjairól, azt mondta: –
Lehetséges, túl kevesen maradtak, hogy kevés élelemmel túléljék
itt. – Ahogy ezt mondta észrevette a fejét rázta. – De ha ez volt az
eset, azt gondolnám Lumia felé jönnek. Az a legközelebbi
település.
– Hegyeken kellett volna átkelniük – mutatott rá Titus. –
Lehetetlen, ha voltak sérültjeik.
Megérkezett a hajnal, a nap első csókjával ragyogott, Sharine
kezeivel a karjait dörzsölte. Nem a hőmérséklethez volt köze,
hanem elméje megtelt az itt zajló mészárlás agonizáló
részleteivel. Az ilyen időkben művésznek lenni átok volt.
– Remélem ez minden. Remélem a túlélők biztos menedéket
találtak. – Elutasította, hogy meggondolja a túlélők fehér csontjai
valahol messze a biztonságtól fekszenek.
Míg tovább figyelt Titus minden házat leellenőrzött, ami
mellett elmentek, sem élőt sem holtat nem talált.
– Gondolod a halottjaikat is elégették? – mormogta, ahogy
közelebb mentek a tűz megrogyott, megfeketedett maradékához.
– Nemcsak a fertőzötteket, hanem azokat is, akik a védekezésben
estek el. – Nem látott sírokat, ahogy sétáltak, sem a föld
háborgatást, ami egy temetésre utalt volna.

- 225 -
 – Ezt hiszem és nem okolom őket a választásukért. – Titus
hangja bősz lett. – Még ha nem is tudtak róla, hogy az
újjászületettek megfertőzhetik a nemrég meghaltakat, nem
valószínű, hogy maradt elég férfi erejük, hogy több sírt kiássanak,
vagy eszközük, hogy egynél több tüzet csináljanak.
Sharine torka fájt azokért, akiket belekényszerítettek egy olyan
választásba, amibe soha nem lett volna szabad. – Tudniuk kellett
a veszélyről, amivel szembenéztek – mondta, az újjászületettek
vándorló falkáira gondolt, amik gonoszak és kegyetlenek voltak.
– Biztos kétségbe voltak esve, hogy el kellett menniük.
– Azt feltételezem tudták, hogy senki sem jön és ahogy
mondtad, a halálra éhezés valós veszély volt. – Titus felnézett. –
A térképek alapján, amiket Charisemnon udvarában találtunk ez
a település nincs egy angyali repülés útján sem. Senkit sem
láttak, akitől segítséget kérhettek.
Sharine megérintette a telefont a zsebében. – Miért nem
használták ezeket a modern eszközöket?
– A harcunk során az egész hálózatot kiégettük. – Titus arca
megcsavarodott. – Így semmi kommunikációs csatornájuk nem
maradhatott kifelé. És részben ezért én vagyok a felelős.
Sharine azt vette észre, hogy megérinti a férfi alkarját, testhője
belé ivódott. – Ilyen a világ – mondta egyszerűen. – Mikor a
halhatatlanok harcolnak, a gyengébb lények isszák meg a levét.
De harcolnod kellett. Ha nem teszed, meglett volna rá az esély,

- 226 -
hogy ezek az emberek akkor is meghalnak, és a halottak hulláma
nem csökkent volna, tudod, hogy az ellenséged nem állt volna le.
Titus izmai kemények voltak, nem mondott semmit. Sharine
leejtette a kezét, a másik oldalára ment… de a férfi nyílt bánata,
hogy itt ennyi halál volt megtörte a falat, amit a legbelső önmaga
köré épített. Ez a férfi, ez az arkangyal továbbra is meglepte nagy
szívével.
– Itt vagyunk. – Előtte volt a sérült fal, amin át a csontokat
látta.
Titus odament. – Várj.
Ahogy nézte a férfi széttépte a falat, óvatosan, hogy ne okozzon
kárt a másik oldalon. A fal egyes részei szinte átégtek, porrá
omlottak a lábai előtt. Azon gondolkodott a tűz miért nem égette
le az egész falut. Talán a testek nem égtek elég forrón, vagy a tűz
valahogy elhalt.
Titus precízen kiszélesítette a teret, addig dolgozott, míg a fal
legnagyobb részét ki nem szedte és egy rögtönzött
krematóriumba néztek be. Hamuhalmok mutatták a tűz helyét.
De a lángok nem égtek elég forrón és a koponyák a padlón
gurultak, míg hosszú combcsontok, kisebb ujjcsontok hevertek a
fényben, ami az új bejáraton áradt be.
Sharine arra mutatott, ami idevonzotta, a megnyúlt kézre…
amiről látta, hogy egy testhez csatlakozott. Nem csoda hogy nem
látta az első látogatása alkalmával, a test a többi alatt volt. Titus

- 227 -
csendesen odább mozgatta a maradványokat, óvatosan, de
gyorsan, hogy felfedje az alján lévő testet.
Nem égett szét a tűzben, csak úgy, hogy az mumifikálta a
testet.
Nem volt feje.
Sharine szemei hatalmasak voltak a rémülettől, de nem a
lefejezés miatt. Csak most fogta fel a test gerincfelépítésének
fontosságát. – Titus.
Titus le akart guggolni, de elvetette. Sharine sem akarta, hogy
szárnyát halál szennyezze be.
– Ez egy angyal háta – erősítette meg a férfi.
Sharine kényszerítette magát, hogy közelebb menjen. Nem
volt lehetőség elkerülni az igazat, a bőr alatt az angyalok teste
másként épült fel, mint a halandóké, finom és mély módokon,
mert az angyaloknak volt szárnyuk és ezekkel az izmokkal nem
rendelkeztek olyanok, akik nem tudtak repülni. Ez különösen
igaz volt, mikor a mellkas és a hát területét nézték.
Még ha az angyal szárnyai el is égtek, és semmi nyoma nem
maradt a tollaknak és izmoknak, amik befedték a csontokat, de
hogy ez a férfi angyal volt, az vitathatatlan volt.
A csizmája összetört valamit.
Gyomra görcsbe rándult, felemelte egyik csizmáját, és lenézett.
A csont, amire véletlenül állt finom és hosszú volt. Nem

- 228 -
halandóé. – Szárnycsont. – Arrébb lépett, hogy Titus lássa. – Egy
angyal halt meg itt.
– Nem. – Titus az oldalán ökölbe szorította a kezeit, hangja
nyers és mély volt. – Egy újjászületett angyal halt meg itt.

- 229 -
 26. fejezet

Jég kúszott végig Sharine belsőjében. – Ez lehetetlen. Az

angyalok nem fogékonyak a fertőzésekre. – Az újjászületettek
bánthatták, de a lények nem tudták átalakítani őket. – Lijuan az
újjászületettet a halhatatlanság kifacsarásaként hozta létre nem?
Az angyalok már halhatatlanok és ezért immunisak.
Nem volt benne biztos, hogy helyesen idézte vissza
beszélgetését Raphaellel, ami akkor történt, mikor a
kaleidoszkópban volt. De biztos volt abban, mikor az angyali
immunitásról volt szó. – Az angyalok nem betegszenek meg. – Ez
a természet törvénye volt, annyira állandó, mint a szél és az ég.
– Tudsz a Zuhanásról? – Titus összefonta karjait, bicepszei
megfeszültek. – Raphael területén.
Epe égette a torkát. – Igen. Charisemnon okozta az angyalok
leesését az égről.
– Képes volt létrehozni valamit, ami hatással van az
angyalokra, soha nem jöttünk rá mit, de ha a Zuhatag a betegség
ajándékát adta neki…
Sharine pulzusa a torkában dobolt, a rémület, amire utalt
elnémította. Az angyalság soha nem gyógyulna meg egy pusztító

- 230 -
fertőzésből, a születési rátájuk olyan kicsi volt. Egy sima fertőzés
az egész fajukat kiírtja.
A felkelő nap sugarai betöltötték felettük az eget, az egész
földet arany ragyogásba vonták.
***
Titus nem találta más jelét az angyalnak, bár ő és Sharine
kétszer kutatták át az egész falut, benéztek minden kő alá és
minden szekrénybe az épületekben. Lehetséges, hogy tudósai
találnak valamit, mikor újra odamentek a rögtönzött máglyához,
nem kívánt ott végigtrappolni, hogy elpusztítsa a finom
szárnycsontokat most, hogy meg tudta erősíteni az egyetlen
újjászületett angyal jelenlétét.
– Ha a világ szerencsés – mondta, tudta nem ilyen egyszerű –
ez volt az egyetlen angyal, aki elmászott az ellenségem udvarából,
s meghalt, hogy nem fertőzött meg másokat.
Sharine pezsgő árnyalatú szemei űzöttek voltak, mikor
ránézett. – Hallottál bármit ami arra utal más angyalok is
megfertőződtek?
– Nem, de a saját területem felét nem ismerem. – Alig volt
ideje levegőt kapni, még kevésbé intenzív felfedezőutakra menni
az új területén. – Lehetséges, hogy a fertőzöttek elbújtak, láttuk
ezt a túlélő ösztönt az új újjászületetteknél. Az ösztön talán
erősebb az újjászületett angyaloknál, ha feltételezzük az

- 231 -
immunrendszer erősségét, ami azt jelenti a fertőzés nem megy át
olyan gyorsan, mint a halandóknál és vámpíroknál.
Sharine élesen szívta be a levegőt, azt mondta: – Az angyal
talán tudná mivé válik, tudná nem kellene léteznie,
Horror kapta el Titus belsőjét, megdörzsölte az arcát. – Most
informálnunk kell az embereimet a telefonodon keresztül, majd
hazamenni. Ha ez az angyal akkor mozgott, mikor leszálltál,
akkor csak a megmaradt görcs miatt volt, már elég halott volt, és
vissza kell térnem, hogy kiirtsam a delet veszélyeztető
fenyegetést. Főleg ha van egy kis esélye, hogy fertőzött
angyalokkal is kell foglalkozni az elkövetkező napokban,
hetekben.
– Beszélhetek Lumia őreivel, hogy álljanak őrt az égen, míg a
tudósaid ide nem érnek.
Titus átgondolta, nem akarta Lumiát vagy az őreit veszélynek
kitenni, de nem adhatta meg az esélyt, hogy ezt a testet az
újjászülettek vagy az állatok megzavarják. – Mond meg nekik,
hogy maradjanak a levegőben – mondta Sharinenek. –Mikor le
kell szállniuk pihenni, akkor a nyílt területen tegyék, ahol az
újjászületettek nem csaphatnak le rájuk. Lumia nem kerül
veszélybe ezzel a felügyelettel?
– Nincs sokkal messzebb, mint ameddig az őrök általában
repülni szoktak, még ha valaki kapzsi szemét Lumiára is vetné

- 232 -
ebben a káoszban, nem találnak eltérést ezekben a kitérőkben. –
Miután felhívta jobb kezét, „mindenesetre” fényképezni kezdett.
Meghagyta a nőnek, mert biztos volt benne itt nem ólálkodott
veszély, úgy döntött megint körbenéz a faluban, hátha még
felfedez valamit a fertőzött angyalról. Újra benézett egy
boltfélébe, majd rálépett valamire, ami megreccsent. Kiterült egy
boríték volt
Felvette, látta, hogy por borította, kivéve azon a részen, ahol
csizmája lenyomata volt. Az elejére az alábbi szavak voltak írva: A
mi urunk Charisemnon Arkangyal részére.
Titus a fogait csikorgatta. Ahelyett, hogy feltépte volna a
borítékot elvitte Sharinehoz, aki épp befejezte a fényképzést a
helyszínen. – A falusiak úgy tűnik üzenetet hagytak hátra.
Mikor Sharine azt kérdezte – Esetleg olvassam fel? –
odanyújtotta a borítékot. A benne lévő levél nem tartalmazhatott
jó híreket, minden amit tehet, hogy megpuhítja az ütést, ahogy
hallgatja a nő gazdag hangját. – Olyan nyelven van, amit
ismersz?
– Igen.
– Arkangyal uram – kezdte, miután kinyitotta a több részre
hajtott fehér papírt. – Nem tudjuk, hogy ez a levél valaha is elér
önhöz, de reméljük. Rettenetes helyzetben vagyunk, annyi
fiatalt és erőset vesztettünk és a szörnyek, akik a területen
ólálkodnak megsemmisítették a termésünket és megölték az

- 233 -
állatainkat. Nincs elég élelmünk, sem emberünk, hogy
növekedjünk, mielőtt kifutunk mindenből.
– Mindezek után és mert tudtuk kevés angyal repül erre, úgy
döntöttünk, hogy elvándorlunk a legközelebbi területre, ahol
reméljük biztos menedéket kapunk. Magunkkal visszük az
információt az ön számára. Azonban ezt hátrahagyjuk, mert
nagy az esélye, hogy nem sikerül. A fertőzött lények a hús iránti
vágyukkal, egyre több tűnik fel belőlük. Tudjuk, hogy ön, mint
Arkangyal küzd velük és ez elsőbbséget élvet.
Titus nem tudta visszatartani vicsorgását a bizalomra,
ártatlanságra és tisztaságra, amit ezek az emberek mutattak az
áruló arkangyali hulladék felé, akit Charisemnonnak hívtak.
Inkább taposott volna az arkangyal képébe, mint hogy rálépett a
hátrahagyott borítékra, amiben elárult remény volt.
Sharine mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – El akartuk
mondani, hogy ma egy angyallal kellett harcolnunk, aki beteg
volt a fertőzéstől. Először mikor szárnyakat láttunk az égen
akkor hálásak voltunk, a földre estünk az örömtől. Azt
gondoltuk üzenetet küldhetünk, amiben felszerelést kérhetünk,
hogy a legrosszabbon túljussunk. De mikor az angyal leszállt
nem volt jól.
– Nem támadtuk meg a férfit. Kérem, higgye el. Tisztelt
vendégként üdvözöltük, ahogy bármely angyallal tennénk. Még
úgy is, hogy fogai tűhegyesek voltak, és kezei hidegek és

- 234 -
nyirkosak, zöld rothadás terjedt a bőre alatt. Azt hittük, hogy
azért beteg, mert megsérült egy harcban, hogy nemsokára
elrepül.
– Már ezért a tudásért – mormogta Titus – Charisemnon
mindet kivégezte volna. – Egy halandó sem láthatta soha
sérültnek az angyalokat. – Ha a Tanács megtudja, akkor csak a
halált lehet választani, vagy hogy kitörlik az emlékeiket. – Az
utóbbi szörnyű dolog volt, egy behatolás, egy erőszak, de Titus
egyet értett azokkal, akik azt mondták jobb, mint a teljes kiirtás.
Sharine szemei nedvesek voltak, de nem engedte leesni
könnyeit, folytatta. – Először az angyal beszélt velünk, hangja
zavaróan recés volt. De ez pár percig tartott. Ez után vad
kutyaként vicsorgott, a falunk egyik nőjét magához rántotta és
letépte a fejét, a vérében fürdött, mielőtt feltépte volna a
mellkasát, hogy a benne lévő szervekből egyen.
Sharine ujjai remegtek a lapon, egy pillanatra leengedte. –
Halottam már ilyen viselkedésről.
– A vámpírok, akik megadták magukat a vérszomjnak, azok
viselkednek így, a vadászok gyakran úgy találják meg őket, hogy
arcukat vér borítja, elméjük részeg és testük tunya az élvezettől.
– Elég közel lépett, hogy szárnyai átfedték a nőét. Sharine nem
lépett félre, vagy fedte meg az intimitásért. – Elolvashatom a
levél végét.

- 235 -
 – Nem. Befejezem. – Újabb hosszú lélegzetet vett. – Ezt a
bátor emberekért teszem, akik hátrahagyták a levelet, hogy
figyelmeztessenek másokat. – Kifújta a levegőt, tovább olvasott.
– Az angyal utána részegnek tűnt, tettei koordinálatlanok
voltak, így éltünk a lehetőséggel és védtük magunkat.
– Sok erősünk már halott volt addigra, így nem
harcolhattunk becsületesen ellene. Benzint dobtunk rá és
felgyújtottuk. Reméljük, hogy kegyes lesz hozzánk Arkangyal
uram. Nem akartunk fájdalmat okozni neki vagy megölni
kegyesség nélkül, de nem tudtuk máshogy megállítani.
– Mikor a földre esett egy konyhai bárddal vágtuk le a fejét a
gerincéről, azt hittük az angyal talán meggyógyul ebből, így
fejét a test mellett hagytuk. A testet a többi mellé tettük, barátok
és ellenségek teste mellé, akik bomlottak mellettünk. Ekkor tüzet
gyújtottunk azzal a kis benzinnel, amink volt.
Legalább ez megmagyarázza, hogy a tűz miért nem égette le a
falut, nem volt elég üzemanyag hozzá.
– A tűz volt az egyetlen, amire tudtunk gondolni, hogy
megtisztítja a fertőzöttek vérét és elbúcsúztunk a sajátjainktól –
olvasta Sharine. – Imádkoztunk az elvesztettjeinkért, majd
felkészültünk a távozásunkra.
– Reméljük, hogy megtalál minket a következő faluban. Az
egyenes vonalban észak-északnyugatra fekszik, félnapi mászás
a fiatalak vagy nők számára. Nekünk egy vagy több nap lesz.

- 236 -
Többé nincsenek járműveink, és sok a sérült, a gyerek és az idős.
Köszönjük, hogy harcol értünk, reméljük levelünk segít
megmenteni másokat ettől a horrortól. És ha mégse sikerül
nekünk, kérjük mondja el az eltávozásunkat a lent lévő két
városnak, ahol sokunk családja és barátai élnek, akik
elmondják azoknak, akik már nem éltek itt.
Sharine ekkor már sírt, csendben és szívet szaggatóan. – Az
aláírás a település neve, ahogy gondoltam. Alatta van az angyal
leírása: magas, fehér bőrű, néhány területen zöldes-feketével,
fekete, göndör hajú és volt egy jelölés a bal arcán, ami egy
villámlásnak tűnt.
Titus sziszegve fújta ki a levegőt. – Skarde, Charisemnon
udvaronca, és egy olyan férfi, akit a legintelligensebb ügynökének
tartottak. – A seb egy évtized után sem gyógyult meg, mert azt
eredetileg Charisemnon okozta dühében, angyaltűzzel súrolta.
Sharine óvatosan összehajtotta a levelet, majd visszatette a
borítékba.
Ott álltak a halottak és elvesztettek feletti csendben. Mikor
felnézett a férfira és megkérdezte – Észak-északnyugatra
megyünk? – Titus nem mondta neki, hogy nem maradt remény.
Biccentett, nem fogja magára hagyni az embereket, akik ennyire
kemények voltak a legszörnyűbb időkben.
Azonban először újra telefonált a tudósainak, további
információt adott nekik. Az egyik tudós megkérdezte Titust, tud-

- 237 -
e bármilyen húsmintát hozni, amit talál, valamint csontot, mint
egy tartalékot a betegségre, ha a test talán már nem lesz elérhető.
Még beszélt a telefonon, mikor Sharine megmozdult, hogy
teljesítse a kérést. Levette táskáját, kivette a zacskót, amiben az
energiaszeletek voltak, amiket a gyerekeknek adott, arra
használta, hogy felvegye a kis szárnycsontot, majd állkapcsát
összeszorította és kését használta, hogy levágjon egy kis
mumifikálódott bőrt.
A csonttal együtt a zacskóba tette, elzárta, majd a táskája
legaljára tette, utána felvette azt. Mikor körbenézett, hogy mivel
tudná a kést megtisztítani elvette tőle és megtörölte a
nadrágjában. Egy újabb kosz már nem számított.
Sharine elfogadta a kést, míg a férfi befejezte a beszélgetést,
eltette a combjára erősített hüvelybe. Két perc múlva felszálltak,
bősz csendben repültek, szemeik a területet kutatták a csontok
után.
Félnapi séta semmi volt a szárnyaknak, még alacsony
sebességgel sem és a nap még nem volt annyira magason, mikor
elérték a falut, ami élőnek tűnt, a kémények füstöltek és mozgás
volt az utcákon. Sok csontot láttak az útjukon, de egy sem volt
emberé.
Leszállásuk félelmet, fagyot és feketeséget okozott, ami
áthullámzott a falun, az emberek arcukat a földhöz nyomták, de
Titus ez alkalommal fel volt készülve. – Felkelni! – utasította

- 238 -
őket, és mikor megtették felmutatta a levelet. – Dojah faluból
jöttem. A túlélők ideértek?
Egy vékony lány viselt arccal, világosbarna bőrrel és tincsekbe
font hajjak előrelépett. – Arkangyal uram. – Hangja sokkos volt.
– Tízünknek sikerült. Ketten meghaltak később, a sebeik
szörnyűek voltak. Egy idősebb, aki a vándorlás után lázzal küzd
és nincs magánál. A többi mind gyerek, a többiek bátor tettei
menttették meg őket, de a szívük sebzett.
– Tudod mi van a levélben leírva? – kérdezte, küzdött, hogy
hangja gyengéd legyen és tudta nem sikerült, mikor a nő
megrándult.
– Ne-nem. – Suttogta a választ. – A nagymamám volt, aki írta,
d-de ő is elment már. – Könnyek áztatták az arcát.
Sharine megmozdult, hogy kezét a fiatal nő fejére tegye, addig
mormolt, míg az arcán a terror kifejezését a csodálat vette át és
újra megtalálta a hangját. – Mindent elmondok, amit tudok Titus
Arkangyal. – Úgy hívta őt, ahogy a férfi inkább szerette, biztos
Sharine mondta neki valamikor.
Köszönöm Sharine. Őrjítőnek találta, hogy ezeknek az
embereknek a vak rémületével kell foglalkoznia, mikor semmit
sem tudnak róla.
Sharine csodás szemei találkoztak az övével. Egy nap
megismernek majd. Addig elég erősnek kell lenned, hogy

- 239 -
elviseld a félelmüket. Tudom, hogy a vállad elég széles ehhez a
feladathoz.
Meg kellett volna ráznia, hogy a nő mennyi hittel van felé, s ez
mennyit jelentett neki, de ez lecsillapodott a csontjaiban, mintha
mindig ott létezett volna. – Gyere – mondta a fiatal nőnek – mi
hármam annál a távolabbi fa árnyékában beszélünk.
Mikor ott voltak, távol a falusiak által letaposott fűtől,
megkérte, hogy mondjon el mindent, amit tudott. Minden
illeszkedett a levélhez. Beleértve azt, hogy a férfi „durván
reszelős” hangja ellenére az angyal értelmes és racionális
szavakat mondott, mikor először leszállt.
– De a bőre szinte mindenhol zúzott volt – tette hozzá a fiatal
nő – és néhány helyen kezdett leválni, míg máshol összeaszott.
Az ujjai kampók voltak, a körmei mint a karmok, és úgy tűnt a
nyelve rothadó zöld volt, az ajkai túl húsosak és gömbölyűek.
Mikor Titus megkérdezte kiknek beszéltek az angyalról, akkor
a nő szemei hatalmasok voltak. A vendéglátóinknak – suttogta.
– Nem akartuk, hogy meglepődjenek, ha itt is megtörténik.
Titus vére fekete jéggé vált: az egész falu tudott a beteg
angyalról.
Az embereket, akik menedéket adtak nekik, most ítélték őket
halálra.

- 240 -
 27. fejezet

Uram, köszönöm, hogy az elmúlt ötszáz évben az udvarában

szolgálhattam. Bár most elhagyom az udvarát, hogy más
udvarokat és területeket fedezzek fel, ha visszatérek, akkor
kihívom egy mászásra, az én felelősségem, hogy fenntartsam az
erejét.
Vigyázzon az anyámra. Tudom, hogy az első tábornoka és
keményebb, mint én valaha leszek, de ő az anyám. De kérem
soha ne említse neki a kérésemet. Darabokra hasítana a halálos
nézésével, majd összetenne és leültetne és élve megsütne a
szavaival.
Soha nem felejtem el, amit tanított nekem.

– Levél Titustól Alexander Arkangyal számára

- 241 -
 28. fejezet

Sharine nem mondott semmit, míg a fiatal nővel visszasétáltak

a faluba. De mikor újra egyedül voltak a fáknál, kezével megfogta
Titusét, ujjait a férfi ökölbe zárt kezére szorította, ahogy a férfi
szárnya ragyogni kezdett.
– Két választás van – mondta végül. – Ellopok az emlékeik
közül, vagy véget vetek az életüknek. – A gyerekek hangja
hallatszott a távolból, ami csodás hátteret adott a szavainak.
Mivel Sharine is éveken át ködös emlékekkel élt személyesen
tudta, hogy mit tett valakivel, ha nem tudta az egész történetét,
ez a tehetetlenség és elveszettség üvöltő fájdalma volt. – A
választás szörnyű. – Megszorította a férfi kezét, szíve összetört és
szemei égtek. – Mindig szörnyű lesz, de ezek a döntések tartják
fenn az egyensúlyt a világban. Némely tudás örökre ketrecbe
zárja a halandókat.
– Alexander egyszer elmesélt egy történetet – mondta Titus,
hangja sűrűnek hangzott. – Egy kis hegyi városról, ami ma
Olaszországban van. Az emberek úgy döntöttek, hogy fellázadnak
az uralkodó angyaluk kegyetlensége ellen, az angyalnő kitörölte
az egész lakosságot az újszülött gyerekekig.

- 242 -
 Sharine egész teste merev lett. – Miért? A gyerekek nem
árthattak neki. – Ők voltak a legártatlanabbak az ártatlanok közt,
még Caliane őrületében sem intézett direkt támadást a legkisebb
szívek ellen.
– Én is ugyanezt kérdeztem. – Kinyitotta ökölbe szorult kezét,
ujjait a nőébe fűzte és Sharine a férfi durva hőjén lógott. –
Alexander azt mondta mert a nő minden ok felett kegyetlen volt.
Majd azt mondta, Nem azért mondom el neked, mert
támogatom az őrült tömegmészárlásokat, csak hogy
emlékeztessen soha nem engedheted meg a lázadást, hogy
akárcsak el is kezdődjön. Mert a végén csak halandó sírok
végtelenségét látod.
Élesen fújta ki a levegőt, mellkasa merev maradt. – Így tudom,
mit kell tennem. Csak szörnyű dolognak tűnik, mikor ezek az
emberek már annyit vesztettek. – Titus újra a falura nézett, ami
élt a napfényben. – Az egyedüli kegyelem, hogy nem tudják mit
fognak elveszteni.
Titus elég öreg volt, hogy megtanulja hogyan vegye el tűpontos
precizitással az emlékeket, és távolból is meg tudta tenni. Mégis
több órájába került kitörölni minden tudást a falut meglátogató
fertőzött angyalról.
– Ez az ő bátorságuk – mondta Sharinenek utána, szomorúság
volt a csontjaiban. – Ahogy ezek a halandók harcoltak és ahogy a
többiekre gondoltak a végén… Ez a becsület, a bátorság, amit

- 243 -
minden harcosomban nagyra tartok. Mégis elloptam a bátor
szívük emlékét, hogy egy angyallal harcoltak, aki fel akarta őket
koncolni.
Sharine pupillái kitágultak, sötétség a napfényes írisz ellen. –
De te tudod. Becsülni fogod őket az emlékeidben, ahogy én a
művészetemben. – Tekintetét elfordította ezekre a határozott
szavakra, megnézte a várost a távolból. – Miután megengedik
elmondom Jessamynak, így ő megírhatja az angyalság egyik
fejezetében. A bátorságukat nem felejtik el.
Titus a nő finom profiljára nézett, a nő bőre finom arannyal
ragyogott, ami éteri volt, de nagyon valóságos, annyira hús és vér
lény, bőre meleg és ujjai erősen szorították. Nem tudta elengedni
a nő kezét, még mikor tudta is, hogy nem kellene ennyire
belsőségesnek lennie az angyalság kincsével. – Tudod, hogy erről
most nem lehet beszélni, még az angyaloknak sem?
Biccentett, ami figyelmét a hajára vonta, lehetett volna udvara
egyik fiatal harcosa, aki alig lépett ki a világba. – Ez csak
rémületet terjesztene köztünk és szükségtelen gyilkolásokhoz
vezetne.
Karcsú válla megemelkedett, ahogy levegőt vett. – Vannak
köztünk olyanok, akik szerint egy egész kontinens teljes leégetése
semmi, hogy megállítsunk egy fertőzést. – Szárnyaival
végigsimított a férfién. – Már így is annyian haltak meg Titus.

- 244 -
Találnunk kell egy módot, hogy megállítsuk anélkül, hogy az
egész földet vérben áztassuk.
Titus teljesen egyetértett a szavaival. De ő arkangyal volt. –
Tájékoztatnom kell a Tanácsot. – Ez nem választás kérdése volt,
hanem a hivatalával járó felelősség. – Teljes felelősséget vállalok
a büntetés megállításáért. Senki sem vitatkozik majd ezzel, mert
túlságosan elfoglaltak a saját tüzeik oltásával. – És mikor
számított, ő volt a végső személy, aki döntést hozhatott a
kontinens felett.
***
Titus kapcsolatba léptett a Tanáccsal, amint ő és Sharine
visszatért a citadellájába.
Meg tudta mondani, hogy a nő fáradt volt a visszatérésük
brutális ereje miatt, még mikor vitte is, nem tudta teljesen
csökkenteni a hatást. A nő kis labdává gömbölyödött amennyire
tudott, hogy csökkentse az ellenállást és most lassan nyújtóztatta
ki a végtagjait a tompa délután erősen felhős égboltja alatt, életet
rázott szárnyaiba, karjaiba, lábaiba. – Mindennél jobban akarok
egy fürdőt.
Ahogy Titus is. De először ezt kellett megtennie.
– Be akarsz ülni a megbeszélésre? – vette észre, hogy
megkérdezni, mikor pihenést kellett volna ajánlania neki.
Sharine egy pillanatra rábámult. – Igen. – Tekintete
kifürkészhetetlen volt.

- 245 -
 – Fel kell vennem a mellvértem. – Arany, ami a vállaira
görbült és közepén egy nap emblémája volt, villámokkal, amik
kiáramlottak belőle.
De a mellvért nem a hiúság miatt volt. Ahogy a harcosok
páncélja sem a szó legpontosabb értelmében, egy arkangyalnak
nem volt ilyenre szüksége, minden ami akadályozta nem volt
páncél. Nem, ez az erő szimbóluma volt és ma szüksége volt rá,
Sharine csendben várt míg felvette, majd kurtán bólintott. –
Az arcodon kosz és izzadságcsíkok vannak, ahogy a karjaidon.
Pont annak nézel ki ami vagy, egy harcoló arkangyal.
Melegség terjedt szét Titusban, a nőt először rangidős
technikusához vezette, és megkérte, hogy pár percre adja át a
telefonját, hogy a megfelelő képeket lemásolhassák.
Mikor kész voltak bementek egy hatalmas terembe, ahol nagy
képernyők voltak felszerelve, ahol kapcsolatba léphetett volna a
Tanács többi tagjával. – A kamerákon kívül kell maradnod. –
Arra az eszközre mutatott, ami a többi kijelző adását mutatta. –
Nem vagy hitves és ők automatikusan jogosultak részt venni.
– Megértettem – mondta, de nem volt morgás a hangján. –
Melyik mutatja Aegaeon arcát? Fel kell készülnöm hogy ne
törjem be.
Meglepetten Titus hátradobta a fejét és nevetett, mellkasa
kitágult és a fény kinyomta a sötétséget és nehézséget az ereiből.
– Ennek nincs meghatározott sorrendje – mondta neki. – Azon

- 246 -
múlik ki mikor válaszol. – Mosolygott. – Erősnek kell lenned,
Dobókések Sharija.
***
Dobókések Sharija.
A férfi játékos szavai, mosolya, hangjának hangszíne, mind
megütötte Sharinet, keményen, és ez annyira… valós volt. Nem
volt jele, hogy magasztalt sármjára vagy csábítási technikákra
hagyatkozna. Csak rámosolygott, és ők ketten egy humoros
pillanatot osztottak meg. Aegaeonnal nem viccelődött, de Titus
mosolya ajkait felfelé görbítette. – A fogaimat csikorgatom és
állkapcsom összeszorítom.
– Azt hiszem ő lenne a legelégedettebb ha látná, hogy
elveszted a kontrollt és ez elég. Feltételezem ő ilyen angyal, nem?
– Igen – mondta és leeresztette még fájó szárnyait. – Egyben
maradok. – Ezeket hallotta Taniciától, mikor az egyik
katonájával beszélt, akinek összetört a szíve. Tanicia nem a
leggyengédebb tábornok volt, de Sharine néha érzett szimpátiát
az irányába, mert a kérdéses katona minden vasárnap
szerelembe esett és minden csütörtökön összetört a szíve, vagy
legalábbis így tűnt.
– Most meg kell ezt csinálnom. – Mosolya eltompult, Titus a
képernyők felé fordult. Teste ezzel egy időben mozdult. Már nem
egy nyugodt angyal volt, aki csodás mosollyal ütötte őt meg, lábai
kis távolságban voltak, karjai lazán de támadásra készen az

- 247 -
oldalán, és szárnyait precíz kontrollal tartotta. Izmaiban finom
feszültség volt.
Egy harcos angyal, aki könnyedén áll, de bármikor
megmozdul, ha támadás éri.
A fáradság ezt Sharine számára lehetetlenné tette. Büszkén
kívánta a pokolba, leült a padlóra a fal mellett.
Sharine?
Jól vagyok. Csak a beszélgetésre akarok koncentrálni, nem a
fájó izmokra.
Titus biccentett. Egy pillanattal később az előtte lévő sötét
képernyők felragyogtak és a közepükön forgó homokórák voltak.
Biztos mentális parancsot küldött az egyik emberének, aki ezért a
technológiáért volt felelős.
Ahogy várt, míg a többi arkangyal válaszol, Sharine átgondolta
a tényt, hogy ez volt az első alkalom, hogy az egész uralkodó
Tanács jelenlétében volt. Aegaeon életében jelentős részt foglalt
el, de a férfi soha nem zavartatta magát, hogy megtisztelje őt
azzal, hogy bemutassa a többi arkangyalnak.
Ezzel szemben Astaad bemutatta Melét mindenkinek, és a nő
gyakran részt vett vele formális eseményeken. Még Sharine is
találkozott vele, bár az elmúlt jó pár száz évben csak néhány
ilyenre ment el, mégis emlékezett Mele lenyűgöző sötét szemeire,
tiszta intelligenciájára, és elegáns beszédmódjára. De leginkább
Astaad csendes büszkeségére emlékezett, hogy a nő mellette volt.

- 248 -
 Milyen bolond volt, hogy nem látta át Aegaeon motivációit.
Neki csak egy ragyogó trófea volt. Soha nem szerette Sharinet,
csak birtokolni akarta a Kolibrit. És annyira nélkülöző és sebzett
volt akkor, hogy elfogadta a szeretet szennyeződősét, amit felé
dobott.
Ez az ő hibája volt.
Túl keményen ítéled meg magad.
Titus szavainak emléke vibrált benne, a képernyő bal felső
sarkában Neha arca jelent meg. Sharine csak a testét látta, de
India Királynője sötétzöld harcos bőrbe volt öltözve, és a bőr
poros volt, mint az arca. Fonott hajában ugyancsak por volt.
– Elnézést a lassú válaszért Titus. – Szavai feszültek voltak. –
A harcmezőn voltam, segítettem Suyinnak megtisztítani Lijuan
által hátrahagyott gyermekek fészkét.
Sharine hírtelen megremegett.
– Azt hittem a gyerekek már kegyelmet kaptak – dörögte
Titus, kifejezése feszült volt a haragtól. – Azt mondod többen
vannak?
Neha bólintott, barna szemei annyira fáradtak voltak, ahogy
Sharine még soha nem látta. – Vagy Lijuan tartotta vissza őket,
vagy nem engedelmeskedtek az utasításainak, amiket a háború
alatt adott. Ez idő alatt egymás ellen fordultak. Ez… nehéz
helyzet.

- 249 -
 Sharine nem tudta elképzelni a horrort, amit az arkangyal
leírt, a teljes rémálmot, hogy ki kell végezni a gyerekeket, akik
hozzájárulásuk vagy vágyuk nélkül váltak gyilkosokká.
Eszközként használta egy őrült arkangyal őket. Nincs remény a
gyerekek számára?
Nincs. Titus hangja komor volt. Nincs rá semmi ellenszer.
– Suyin is koszos és véres volt, hogy le kellett tusolnia. – Neha
egyik szeretett kígyója a karjára csavarodott, csodás narancs élő
ékszere volt. – Mivel nincs működő kommunikációs rendszere a
határhoz közel, egy másik szobában csatlakozik majd, ami az én
határ menti udvaromban van.
India Arkangyala és Kína Arkangyala megint együtt dolgoztak,
ahogy a történelem során már annyiszor. De soha ennyire
rémisztő körülmények közt.
Újabb képernyő tisztult meg, Alexander arca jelent meg,
vonásai elvékonyodtak és arany tincseit úgy tűnt az ujjaival
fésülte meg. Ez volt a legtermészetesebb módja, ahogy Sharine
Alexandert látta… már nagyon hosszú idővel ezelőtt.
Egy emlék villant fel, amiért ujjai ceruzáért kiáltottak, egy
fiatal és ing nélküli Alexander nevetett az egyaránt fiatal
Calianenel, ahogy azt tervezték hogy ugorjanak a vízesésbe. A
férfi haja már nedves volt a víz fröcskölésétől, cseppek folytak
végig a mellkasán, végtagjai sokkal karcsúbbak voltak, mint

- 250 -
most. És a szemei… ragyogóak, még nem érintette meg őket az
élet.
Annyira idős volt, hogy ismerte Alexandert fiatalon?
Sharine nem tudta a választ, az idő egy légcsavar lett az elméje
számára. De tudta, hogy az emlék igazi volt, olyan volt az íze, és a
textúrája, mintha igazi lenne. Megkérdezi Calianet, mikor barátja
felkel az ansharából.
– Titus, elnézést az öltözékemért – mondta Alexander,
hangjában az alvás bizonyítéka volt. – Végre egy kicsit meg
tudtam pihenni.
Az arkangyaloknak kevesebb alvásra volt szükségük, mint az
átlagos angyaloknak, de akkor már az összeomlás határán
lehetett.
A többi képernyő egymás után tisztult ki, mielőtt Titus
válaszolhatott volna, és a Tanács egyik tagja sem nézett ki jobban
a többinél. Suyin haja selymesen nedves volt és nedves foltok
voltak tollain, ahol megpróbálta leporolni őket, mintha vizet
fröcskölt volna az arcára, míg Raphael arcán úgy tűnt olaj van, és
Qin is elkínzottnak tűnt.
Aegaeon csupasz mellkassal jelent meg, mint ahogy Titus volt
korábban, és mellkasán az ezüst örvénylés ismerős volt a
számára… alatta friss karmolás nyomok voltak. – Az egyik
fertőzött megkarmolt – mormogta, míg egy ruhával letörölte a

- 251 -
vér maradékát a széléről, kék-zöld haja matt és vizes volt, mint
Suyiné. – Gonosz állatok.
– Érzel bármilyen hatást? – kérdezte Titus, új merevség volt a
testében.
– Egy viszketést, de már gyógyul – mondta Aegaeon aggódás
nélkül.
Az angyalság legerősebb tagjai hozzászoktak, hogy
halhatatlanok, csak speciális körülmények közt nem azok. Ebben
mindig benne volt egy másik arkangyal.
Ahogy a férfira nézett, az arkangyalra, kinek mélyzöld
szárnyait vadkék csíkozta, Sharine mély düh morgását és
megkönnyebbülés törő érzését érezte. Most látta a férfit, mindig
látni fogja. Aegaeon többé nem tudja bolonddá tenni, és ezzel a
felfedezéssel elment a félelem, amiről nem tudta, hogy eddig
hordozta.
Annyira örült, hogy semmi mást nem hagyott a fiúkra, mint
egy kicsit a színéből és egy érintésnyit az erejéből, annyira örült,
hogy Illium felnevelése rá maradt. A fia soha nem lesz kegyetlen,
soha nem fog ok nélkül fájdalmat okozni. Illium inkább Titusra
hasonlított, nem pedig Aegaeonra.
Neha volt az, aki először megértette Titus szavainak
jelentőségét. – Az Aegaeonhoz intézett kérdésnek köze van hozzá,
hogy miért hívtál össze vészhelyzeti gyűlést, mikor egyikünknek
sincs ilyenre ideje?

- 252 -
 – Igen. Felfedeztem egy újjászületett angyalt.
Csend volt.
Raphael törte meg. – Biztos vagy benne? – Csodás kék szemei
Titusra koncentráltak, ma Elena nem volt mellette, a hitvese
kétség kívül a városban segít a háború után visszamaradt káoszt
kezelni.
Elena és Raphael egyenrangúak voltak, mikor a kapcsolatukról
volt szó. Egyik arkangyal és a másik egy alig angyallá vált, ez igaz
volt. Akkor, mikor együtt látta őket Sharine soha nem érzett
dominanciát és alárendeltséget, alfát vagy bétát. Együtt két
egyszerű ember voltak, akik szerették egymást.
Tekintete Titusra siklott, erre az arrogáns, csodás, becsületes
angyalra, aki értékelte a véleményét eléggé, hogy meghívja erre a
megbeszélésre… és aki nem utasította el az érintését, mikor meg
akarta nyugtatni őt, helyette ujjaikat összefűzte.

- 253 -
 29. fejezet

– Amennyire a tudósam nélkül meg tudom állapítani –

mondta Titus, majd leírta a helyzetet, az angyal elégett testét, a
karmos kezek bizonyítékát. – Lady Sharine velem volt és képeket
készített, most töltik fel a képernyőitekre.
– Mit csinált ő ott? – követelte Aegaeon, bőrének arany tónusa
ráfeszült a csontjaira dühében. – Azt mondták nekem extrém
törékeny, az elméje megtört.
Ahogy Sharine dühe nőtt, Titus úgy tűnt figyelmen kívül
hagyja.
Dühe humorrá vált, kezét a szájára kellett csapnia, hogy
elnyomja a nevetést. Ha volt valami, amit Aegaeon ki nem tudott
állni, az ha figyelmen kívül hagyták.
Korlátozd magad Shari. Ez elnyomó parancs volt…
szórakozott hangon,
– Nézzétek meg a saját szemetekkel – mondta hangosan,
ahogy a képek elérhetőek lettek. – Nincs szükségünk tudósra,
hogy megerősítsük, hogy ezek egy angyal szárnycsontjai.

- 254 -
 A csend nagy lett, bár látta Aegaeon arca forrón égett. Vörös
volt arcának tetején, ami halálosan kiadta dühét. Óvatosan Titus,
figyelmeztette. Aegaeon azon van, hogy felrobban.
Ha elhiszed, hogy félek egy szenilis Ősi dühös
toporzékolásától, akkor nem ismersz eléggé.
Ez alkalommal majdnem felhorkantott. Ha Aegaeon hallaná,
hogy szenilis Ősiként hivatkoznak rá. Másfelől, Hasonló évjárat
vagyok. Ami erősen demonstrálta az Alexanderről és Calianeről
szóló emléke. Elfelejtette a korát, túl sokáig élt, túl sok emlék volt
a fejében. Csak annyit tudott, hogy öreg volt, annak kellett lennie
már hosszú ideje.
Nem érződsz öregnek.
Titus válasza olvadt csók volt. Nem érezte magát öregnek,
furcsán fiatalnak érezte magát mióta felébredt. Mintha második
esélyt kapott volna a szárnyalásra.
– Tisztellek Titus – mondta Alexander nemes arccal, Sharine
észrevette a fájdalom új vonását. – De remélem tévedsz. Ha ez a
betegség átlépi a halhatatlanok határát, akkor egy olyan harcot
vívunk, amit nem nyerhetünk meg.
Raphael csendes volt, de Sharine egy bizonyos távolságot
látott a szemeiben. Biztos arra gondolt, amit a Légió osztott meg
vele, a betegség történetét, ami végleg módosította az angyalok
sejtjeit, a méregét, ami a mai napig mindjükben élt.

- 255 -
 – Én is remélem, hogy tévedek. – Titus kezével végigsimított a
haján. – Sajnos abból, amit felfedeztünk Charisemnon
udvarában a zárt ajtók mögött, a reményeink nem igazán
gyümölcsözőek.
Kitárta szárnyait, majd erősen összecsapta őket. – Még nem
osztottam meg senkivel, hogy mit találtunk az udvarában, mert
mind horrorral néztük szembe. De ez a jelenlegi események
tükrében fontos, Charisemnon az udvara emberein kísérletezett.
Főleg angyalokon.
Alexander sziszegve fújta ki a levegőt. – Át merte lépni azt a
vonalat?
– Átlépte, mikor Zuhatag szülte erejével angyalokat ölt a
területemen. – Raphael hangja brutális volt, de semmit nem
adott ki. – Azt hiszem mind egyetérthetünk, hogy semmi becsület
nem maradt benne. Sem Lijuanban.
Neha, aki valamiért furcsa volt Raphaellel, amire Sharine még
nem emlékezett, azt mondta: – Ebben egyetértünk. – Kezei a
derekán voltak, Titusra nézett. – Szükséged van segítségre?
– Igen. – Suyin először szólalt meg, hangja űzött volt és felfelé
ívelő obszidián szemei ültek hófehér bőrében. – Nehának igaza
van, ez mindent felülír. Ha szükséged van ránk, jövünk.
Senki sem ellenkezett.
– Most csak egy újjászületett angyal bizonyítékára leltünk –
mondta Titus. – Ha ez megváltozik, akkor riasztok, de most több

- 256 -
jót tudtok a saját területeteken tenni. – Figyelme Alexanderre
siklott. – A határaink vannak a legközelebb. Szeretnék veled
beszélni, ha vége a megbeszélésnek.
Alexander bólintott.
– Mivel mind itt vagyunk, mind a heten – mondta Neha
csücsörítve – van más dolog, amit meg kell beszélnünk?
Qin, az arkangyal, kinek szemei a gyönyörű Aurórát
visszhangozták és szárnyai szétkent napfelkelték voltak, fehér
váltott puha pinkbe, kinyitotta ajkait. – Úgy tűnik Astaad
legnagyobb igyekezetei ellenére, és nem rágalmazom a becsületét
vagy bátorságát, bátran harcolt, nem sikerült a mérgező
rovarokat kiirtani a területéről.
A területéről.
Ez elmondta, hogy Qin nem kérte a Csendes-óceáni Szigetek
feletti uralmat. A legtöbb arkangyal nem hezitált volna, még ha
helyzete átmeneti is volt. Nem igazán része a világunknak, igaz?
Volt valami ősi Qinben, valami űzött elegancia benne.
Nincs más választása, mint az lenni, válaszolt Titus nagy
őszinteséggel. A Tanács jelenleg hét tagú, és az egyikük még
teljesen új. Az ott lévő kémeim szerint Qin fáradhatatlanul
dolgozik mióta átvette Astaad helyét.
Sharine gondolta azért, mert Qin szeretne visszamenni Aludni.
Minél hamarabb feltakarítja a háború után maradt káoszt, annál
hamarabb mehet vissza aludni. Most selymes fekete haja

- 257 -
feketeként ragyogott, éles arccsontjai kiálltak bőréből, ahogy
tovább beszélt.
– Több harapás kell, hogy vámpírt megöljön, de a halandók
érzékenyek rá. – Annyi fájdalom volt benne. – Nincs más
választásom. Miután a nem fertőzötteket egy karantén hajóra
menekítettük három fertőzött szigetet kell sterilizálnom.
– Úgy érted leégetni angyaltűzzel? – hallatszott Aegaeon
pimasz hangja, de a következő szavai az arkangyalé voltak. – Az
igen hosszú időre sivataggá teszi a területet. Biztos vagy benne,
hogy ez az egyedüli opció?
Ez volt Aegaeonnal, ez a része vonzotta őt hozzá. Jó arkangyal
volt, aki a felelősségét komolyan vette. De ez a becsület nem
terjedt ki a kékszárnyú angyalra, aki idealizálta őt.
Nem számít, hogy meddig fog élni, Sharine soha nem fog
megbocsátani neki. Megtörte a komisz, nevető fiúk szívét és
miért? Mert nem tudott azzal bajlódni, hogy még pár évtizedig
ébren marad? Évtizedek semmik voltak egy Ősi életében, alig pát
csepp az óceánban.
Raphael volt, aki megtanította Illiumot hogy emelje fel a
kardot, aki az első órákat adta neki az életről, amit az apja mellett
kellett volna megtanulnia. Raphael ölelte őt hihetetlen
büszkeséggel, miután Illium minden szárnyas versenyt megnyert
a Menedékben.
Raphael volt az a báty, amit minden gyerek kívánt volna.

- 258 -
 Mégis Aegaeon bosszankodott rajta, hogy Illium nem akarja
hűségét neki adni? Elena volt, aki elmondta Sharinenek, hogy
Aegaeon megpróbálta Illiumot az új udvarába toborozni és úgy
tűnik elutasította, Raphael hitvese szörnyű munkát végzett azon
a téren, hogy eltakarja megelégedett örömét és Sharine együtt
örült vele.
Illium tudta a becsület értékét és tudta Aegaeon nem érdemli
meg.
– Remélem lesz más megoldás. – Qin hangja olyan volt, mint
a víz, kedves és hullámzó. – Astaad tudósai dolgoznak rajta, hogy
lehetne kevésbé erőszakosan orvosolni a helyzetet.
– Ezek zavaró hírek. – Sóhajtott Neha. – Reméltem… – A fejét
rázta. – Nem reménykedhetünk. Meg kell küzdenünk ezzel a
valósággal.
Alexander szólalt meg a beálló csendbe. – Suyin, hogy van a
területed?
– Fájdalmasan csendes – hallatszott a válasz attól a nőtől, aki
a legnagyobb építész volt az angyalok közt, a szépségpontja bal
szeme alatt odavonta a figyelmet határozottan bánatos szemeire.
– Hatalmas területeket szeretnék visszaadni a természetnek az
előrelátható jövőben. Nem lesz sok ember, aki fenn tudná tartani
a mezőket, városokat az elkövetkező jó pár generációban. A
számok katasztrofálisak. – Ajkait szorosan összenyomta. – Újjá
kell építenem a dolgokat, mintha arkangyalként olyan területet

- 259 -
kaptam volna, amit korábban még nem uralt senki, kivéve, hogy
ezt Lijuan terrorjának árnyékában kell tennem.
Bármely más időben, mondta Titus, hangja rezonált Sharine
elméjével, ilyen szavak miatt Suyinnak meg kellett volna
küzdenie a Tanácsban valakivel a területi átvétel miatt. Most
senki sem tudja Lijuan mit hagyott hátra.
Sharine látta az óvatosságot: Lijuan több ezer éve uralta Kínát,
saját lenyomata rajta volt a tájon. Neha az egyetlen a
Tanácsban, aki segít neki?
A határon segít, de nem száll le Kínában. Azonban Raphael
egy hetet töltött ott, mielőtt Afrikába jött, és Caliane is mellette
lesz, amit felkel. Nem engedjük, hogy Suyin megfulladjon,
mielőtt megtalálja a szárnyait, nem engedhetjük meg, hogy a
Tanács egy újabb tagot veszítsen.
– Bármilyen méreg megmaradása, amit Lijuan hátrahagyott?
– Aegaeon hangjára Sharine a szemeit forgatta.
Leereszkedő seggfej, mondta Titus ezzel egy időben Sharine
elméjében. Suyin egy arkangyal, nem egy gyerek, akit fejen kell
paskolni.
Ebben Titus teljesen egyetértünk.
– Nincs – volt Suyin határozott válasza. – Bármit is csinált a
végzetes fekete körben, az vele halt. – Obszidián szemei Titusra
néztek. – Azt hiszem neked van a legbonyolultabb feladatod. Ha

- 260 -
az ellenséged olyan módot hozott létre, ami betegséget visz át az
angyalokra…
A megbeszélés nemsokára véget ért, így Titus és Alexander
maradt egyedül. Ők ketten elővigyázatosak voltak, hogy
biztosítsák a veszély nem repül át a határon. Azt döntötték el,
hogy egy szárnyas raj feladata lesz, hogy ellenőrizzék a területet,
mikor Sharine emlékezett rá mit mondott neki egyszer Illium.
Titus, mondta mentális úton. Elnézést, hogy megszakítalak,
de a fiam mesélt a szemekről az égbolton. Van olyanod?
– Alexander! – Vibrált Titus hangja megnyugtatóan. – Mi van
a műholdakkal?
Alexander a homlokát ráncolta. – Megkérdezem az unokám,
hogy az égi szemek ennyire közelre is ellátnak. Ez nem olyan,
amiről túl sok tudásom lenne, fiatal kölyök.
Hallgatva a válaszát Sharine azt vette észre arra gondolt, hogy
nem volt jó ilyen módon arrogánsnak lenni. A fia imádta ezt a
világot, állandóan az új technológiákról és felfedezésekről beszélt
neki. Mindent meg fog tanulni, amit a fia meg akar neki tanítani,
döntötte el, az itt és mostban fog élni és nem a múltban.
– Majd beszélünk megint, Nagypapa – mondta Titus
vigyorogva.
Alexander durva gesztust mutatott a túloldalon, azt mondta: –
Óvatosan Titus, vagy látogatóba küldöm az ikreket.

- 261 -
 – Nem félek a nővéreimtől – mondta Titus szilárdan. – De
kérlek tartsd őket a határodon belül, könyörgöm. Már három
levelet küldtek a héten, tele tanácsokkal. – A hangjában lévő
szeretet meghazudtolta szavait.
Miután Alexander nevetve jelentkezett ki, Titus várt, míg
minden képernyő elsötétül, mielőtt felé fordult volna. –
Köszönöm Sharine. Ez nagyon jó javaslat volt és megment attól,
hogy egy rajt elveszítsünk a frontvonalból – mondta, mielőtt
felnyúlt volna, hogy megdörzsölje a homlokát, vállai lejjebb
voltak, mint valaha.
Meglepte Sharinet, hogy ennyire sebezhetőnek látta a nagy és
pimasz Afrika Arkangyalát. Még inkább, mert ez a mély bizalom
volt felé, hogy így láthatta őt.
– Aludnod kellene – vette észre, hogy mondta a férfinak,
túljutott a váratlan gyengédséghullámon. – Hihetetlen távolságot
repültél rövid idő alatt és nem ettél az egész úton. Nem tesz jót
neked, ha extrém nyomáson vagy és a végén összeesel.
A férfi rábámult, kezei a csípőjén voltak. – Nem totyogós
vagyok, hogy aludni küldjenek.
– Akkor ess pofára – motyogta, ahogy felkelt. – Én azért
megyek fürdeni és pihenni. – Bár minden érzete azt mondta
növelje fizikai határait ahogy belenő erejébe és kitartásába, az
nem egy este alatt történik. A pihenés szükséges volt.

- 262 -
 Kinyitotta az ajtót, kilépett, de még elég közel volt, hogy hallja,
amint Titus egyetlen szót mormogott a bajsza alatt: – Nők.
Szemeit összevonta, de ellenállt a vágynak, hogy visszamenjen,
amennyire fáradt volt, a férfi megnyerné a szóbeli csatát. A vörös
hajú Tanae jelent meg a sarkon pont akkor, mikor becsukta az
ajtót maga mögött. – Hölgyem. – A harcos kurtán meghajolt. –
Az úr bent van?
– Igen. És a megbeszélés véget ért.
Újabb kurta, de tiszteletteljes meghajlást kapott, mielőtt
Tanae elment volna mellette és bement az ajtón, a nő
illetékessége és magabiztossága eltéveszthetetlen volt.
Nem volt benne biztos, hogy valaha is megérti Titust, és
bosszantotta, hogy egyáltalán megpróbálta, Sharine visszatért a
szobájába és pontosan azt tette, amit leírt a makacs
arkangyalnak, aki elutasította, hogy elhiggye voltak
sebezhetőségei.
Először levette koszos ruháit, majd lemosta a koszt, port és az
újjászületettek nyomait a hajából, megborzongott. Mikor kész
volt ezzel, akkor sikálta meg magát lejjebb, míg végül bőre
kipirult a hőtől és annyira tiszta volt, hogy szinte csillogott. A
szemei már szinte becsukódtak, mikor sikerült a haját
törölközőbe csavarnia, de sikerült elég sokáig fent maradnia,
hogy beállítson egy ébresztőt az ágy mellett lévő régi
ébresztőórán.

- 263 -
 Törölközőbe bugyoláltan esett az ágyba és a hatalmas
csörömpölésre ébredt egy szívveréssel később. Felnyögött,
kinézett és látta a nap kezdett lenyugodni, volt ideje felkészülnie
a horrorra, ami az esti órákban érkezik meg.
Mikor levette a törölközőt a hajából azt vette észre a tincsek
még nedvesek voltak. Kifésülte, kinyitotta szekrényét, hogy
megpróbáljon valamiféle ruhát találni, amit viselhet. De semmi
sem változott, mióta legutoljára benézett. Köntösökkel találta
szembe magát, levegős és szép darabokkal.
Nem olyan darabok voltak, amikről más helyen és időben
lemondott volna, de ilyen ruhák nem az újjászületettek ellen
voltak, és ha más nincs, akkor Sharine azt tervezte a földi
csapatoknál fog repülni, és képességével segít megállítani az
újjászületettek támadásait. A háborút lehetett köntösben vívni,
de a repülésnél felszáll és a fejére tekeredik, míg felfedi testét a
tömeg előtt.
Mélyen a torkában morgott, megragadott egy random köntöst
és az ágyra dobta. Talán kölcsönkérhet valami sokkal
megfelelőbb ruhát, mielőtt beesteledik és az újjászületettek elleni
komoly harc megkezdődik. Felvette a köpenyt, úgy döntött
először eszik valamit, mielőtt felöltözik. Észrevett egy kis csuprot
lefedett, ételekkel teli tányérokat a nappaliban, mikor először tért
haza.

- 264 -
 A csupor még ott volt, te a tányért kicserélték, a korábbi ételes
tányérokat remélhetőleg mások felhasználták. Azonban mindez a
perifériáján volt, ami elkapta a figyelmét a szép halomba
rendezett ruhák voltak, amik egy mély asztal előtt voltak, amin
ételt és italt tartottak.
Kíváncsi lábakkal ment oda, hogy felvegye az egyik elemet.
Kinyílva egy ujjatlan tunika jelent meg előtte, ami sötétzöld
volt és fekete hímzés volt a köríves galléron és a szegélyeken. Kis
hasadékok voltak az oldalán, vagyis a tunika könnyen illeszkedik
a csípőjére. Míg tiszta, nyilvánvalóan használt volt, de egyáltalán
nem érdekelte.
Hatalmasan vigyorgott, felvette a következő darabot. Újabb
tunika volt, ez háromnegyedes ujjú, mályva árnyalatú, talán nem
illik az arcszínéhez, de ez sem érdekelte. Ez a praktikusságról
szólt és hogy segítség legyen, ne hátrány.
A nadrágok kis rakásban feküdtek, prózai feketétől a barnáig.
Közel ölelte őket magához, nem volt büszke, hogy elfogadja az
ajándékot. Még akkor se, ha Titus volt az, aki elrendezte az
ajándékot.
Morgott, ennek ellenére visszavitte a ruhákat a szobájába és
tiszta alsóneműket talált. Legalább ebből többet tett be. Úgy
döntött a fekete nadrágot a zöld tunikával veszi fel, haját
leengedve tartotta, így még könnyebben megszáradhatott, de tett
egy hajgumit a csuklójára a későbbiek miatt.

- 265 -
 A nő, aki most visszanézett rá a tükörből az friss arcú, nem
mesterséges vagy öreg arc volt. – Bolondság – mondta nevetve és
kisétált az erkélyre, ami a hálójához tarozott.
Mozgás volt az udvaron és a levegőben, Titus emberei
kihasználták az utolsó napfényes órát, hogy felkészüljenek az
estére. Sharine az udvart kutatta… és rájött, egy bizonyos harcost
keresett, széles vállakkal és ében bőrrel, és olyan mosollyal, ami
miatt elvesztette a lélegzetét.

- 266 -
 30. fejezet

Uram, a legidősebb gyermekemtől írok önnek. Ön és én,

elköszöntünk egymástól, de nem tudtam végső üzenet nélkül
elmenni: Itt az ideje Aludnom, de a gyermekeim mindig a
szövetségesei lesznek. Hívja őket, ha szüksége van rájuk, és ők
menni fognak.
Addig viszlát uram.

– Levél Avelina Első Tábornoktól Alexander Arkangyal

számára

- 267 -
 31. fejezet

Elpirult, mikor rájött, hogy Titust keresi, ennek ellenére nem

lépett vissza. Beszélnie kellett Tanaeval vagy az egyik rangidős
vámpír parancsnokkal, ki kell derítenie, hogy tud a legjobban
segíteni.
Ekkor pillantását elkapta egy angyal szárnya, aki épp leszállt, a
szárnyai barnák voltak, de a vadkék ismerős fröccsenése volt
rajta. Ismét az égre nézett, sok ideje volt. Elővette a telefonját,
megnyomta a számot, ami Illiumhoz kapcsolta őt.
Többször kicsengett, mielőtt felvette volna. – Éppen
törmeléket emeltem – mondta, hangja kicsit levegőtlen volt, és
izzadságtól nedves haját kiseperte az arcából. – Galen azt mondja
puhány lettem, de szeretném látni, hogy felemeli a falat, amit én.
Sharine mosolygott, hozzászokott a játékhoz, Tanae fia és a
sajátja közt. Volt egy tompa gondolata, hogy a fegyvermester volt
az, aki a fia Harangvirág becenevét adta. – Galen New Yorkban
van? – Tudta, hogy a férfi Raphael Menedékbeli területén volt.
– Raphael mindenkit ide hívott Aodhan kivételével. – Jobbra
nézett. – Barbár! Anyám utánad érdeklődött, nem tudom miért!

- 268 -
 Fakó zöld szemek és szögletes áll jelent meg a képben, Galen
sötétvörös haja ziláltan és vastagon esett az arcára. – Lady
Sharine – mondta mosolyogva – jó látni önt. – A homlokát
ráncolta mielőtt a nő válaszolhatott volna és ezután gyorsan tűnt
el szürke-fehér szárnyaival.
– Egy angyal elvesztette a fogását a törmeléken – mondta
Illium felfelé nézve. – Galen elkapta.
– A városod súlyosan megsérült. – Sharine egy kicsit
megpillantott belőle, ahogy Illium a telefont mozgatta.
– Igen. – Ismerte el zordan. – Azt vesszük észre, hogy egyes
területek, amiket Raphael felégetett azok mérgezettek, úgy tűnik,
volt valami speciális a bogarakban, amiket Lijuan elengedett
abba az irányba, és úgy tűnik a méreg magába a talajba égett.
Lijuan és Charisemnon puszta hataloméhes gonoszsága
továbbra is sokkolta őt. – Van rá megoldás?
– A tudósaink dolgoznak rajta – mondta. – De most az egész
terület karanténban van. Állandóan monitorozzuk a területet,
hogy biztosítsuk semmi sem szökik ki a területről a talajvízbe
vagy a folyóba. Még halottan, Ő Eszementsége továbbra is üldöz
minket.
Sharinenek nem volt róla fogalma, hogy az „Eszementség” mit
takart, de a kontextus alapján arra gondolt Lijuanra utalt vele.
Hallgatta, hogy új információkat osztott meg vele, egy kihagyást
vett észre. – Még tart a harag Aodhannal? – Nem kellene. –

- 269 -
Tudod, hogy az élet nem garantált, még a halhatatlanok számára
sem. Ne légy makacs.
– Nem én vagyok makacs. – Annak a kisfiúnak hangzott, aki
babaként a csípőjén ült, s akire mosolygott.
– Teljesen tudatában vagyok, hogy Aodhannal egyformán
makacsok vagytok. – Az emlékei az elmúlt évekből továbbra is
problematikusak voltak, de emlékezett rá, hogy Aodhannal ült és
órákon át festettek, mikor Aodhan beburkolózott a törött
sötétségbe. Még a ködben is tudta, hogy a kicsi, csendes, hűséges
fiú, akit szeretett, fájt neki és ő elment hozzá.
– De a hangulata ellenére – mondta Illiumnak – nagyon
veszélyes helyen van, és messze van az otthontól és azoktól,
akiket a legjobban szeret. Mond, hogy vigyázol rá.
– Természetesen igen – motyogta Illium. – Még csomagot is
küldtem neki, tele a kedvenc dolgaival, beleértve a horrorfilmet,
amiről Elena azt mondta szereti. De megköszönte nekem?
Ugyan! Talán mindent megoszt Suyinnal.
Sharine a homlokát ráncolta, ritkán hallott ilyen kis
nagylelkűséget a fia hangjában. – Nem kedveled őt?
Ezt nagy csend követte, majd fia azt mondta: – Nem vele van a
gond. – Újra csendben maradt, ez feszültséggel és fájdalommal
teli volt. – Anyám-
Sharine keze a telefonra görbült, ahogy fia kifakadt, térdre
akart rogyni és könyörögni a fiának, hogy bízzon meg benne.

- 270 -
Könyörögni neki, hogy mondja el mi miatt feszült a hangja és
miért fáj a lelke. Annyi éven át, mikor el volt veszve a fiának
másokra kellett támaszkodnia és utána csak magára tudott. Azt
akarta, hogy a fia tudja, most már itt volt neki és soha többé nem
hagyja el.
– Bármit elmondhatsz nekem. – A hangja reszelősen, rekedten
hangzott. – Nem leszek sokkos vagy kavar fel. Életem végéig
szeretni foglak.
– Mindig a legjobb barátom volt – mondta Illium végül, volt
valami a hangjában, amit nem tudott olvasni és fia öregarany
szemei egy távoli pontra néztek. – Annyi ideig vártam rá, hogy
felemelkedjen önmaga száműzetéséből, de most hogy megtette,
kitárta szárnyait és hátrahagyott.
Egyik kezét lakosztálya falára tette, Sharine megbotlott az
ismeretlen csapástól, amit Illium elszenvedett. Aodhan
megértette, hogy Illium nem egy, hanem mindkettő, számára
legfontosabb személyt elvesztette az életében a saját démonjaik
miatt?
Szemei csíptek, elméjében pörögtek a két fiú képei, akik
annyira egy húron pendültek, hogy vállalták a felelősséget a
másikért, nem számított mi volt a szituáció, vagy mit tett a
másik. – Ismerem a fiam – mondta, mikor ismét meg tudott
szólalni, örült, hogy Illium nem vette észre a szünetet. – A szíve

- 271 -
nem kicsi, és nem sajnálná a barátjától, ha megtalálja a
boldogságot, így mond el, mi fáj igazán neked.
Reszketeg levegőt vett, hosszú ideig csak a szelet hallotta. –
Visszanézek és azon gondolkodom, hogy nem sérült-e meg
annyira szörnyen, hogy inkább a barátom maradt. Azon
gondolkodom, hogy csak azért maradt a barátom mert annyira
szörnyen megsérült az után – Hangja egyenetlen volt, pár
pillanatra meg is tört.
Mikor visszatért, hangja kicsi volt, hogy Sharinenek fizikai
fájdalmat okozott és fia nem nézet rá. – Azon gondolkodom,
hogy a férfi, akiről mindig azt gondoltam a legjobb barátom nem
tart-e másnak, mint egy súlynak, ami a múlthoz köti, amit
megpróbál elfelejteni?
A szíve megtört a fiáért, aki annyira hevesen szeretett. – Egy
szót hallott a szükségedről és a Menedékből Lumiába repült,
hogy találkozzon veled – emlékeztette őt. – Nem kellett volna
megtennie ezt.
– Épp ez az anyám. – Illium felnézett, szemei hevesek és
forróak voltak, meg tudta mondani, hogy egész teste megfeszült,
amit mindig tett, mikor feszült volt. – Aodhan hűséges és
szerintem visszafizeti az adósságait és biztos vagyok benne, hogy
azt hiszi tartozik nekem, mert annyi ideig vártam rá, mert soha
nem adtam fel őt.

- 272 -
 – Nem akarok egy olyan barátságot, ami kötelességeken
alapszik. –Dühös, megbántott szavak voltak ezek, arca kipirult. –
Ha el akarja vágni a kettőnk közti kötelékeket, akkor bárcsak
simán megmondaná ahelyett, hogy távolságot tesz közénk.
Sharine elveszettnek érezte magát. Az idő annyi része veszett
el vagy homályosodott el a fejében. Emlékezett rá, hogy tartotta
Aodhant azokban az években, amikor bezárkózott otthonának
sötétjébe, messze a napfénytől, ami az égen hulló csillaggá
változtatta. Emlékezett rá, hogy órákig ringatta és elmondta neki
meg tudja ezt hódítani, hogy újra ragyogni fog, de nem számított
mennyire keményen próbálta, nem tudott emlékezni rá, hogy mi
bántotta annyira, hogy még Illiumtól is elfordult.
De egy dolgot tudott: – Az Aodhan, akivel Lumiában
találkoztam nem egy bolond. Ne gondolj rosszat róla, mert azt
gondolod jobban ismered, mint ő saját magát, azt hiszem egy
örökkévalóság óta most ismeri először magát. – Ebben ő és
Aodhan tükrök voltak egymás számára.
– Mi van, ha úgy dönt olyan férfivá válik, akinek semmi köze
hozzám? – Nyers szavak, amik véreztek Illium fájdalmától.
– Akkor elengeded őt – mondta csendesen, keze ökölben a
mellkasához szorult és tekintete összekapcsolódott a fiáéval. –
Szabadság és szeretet összefonódik. És te, én kékszárnyú fiam, te
mélyebben szeretsz, mint bárki, akit valaha szerettem.

- 273 -
 Majdnem hallotta, hogy fia keményen nyelt. Azt kívánta
bárcsak a karjaiba és szárnyaiba zárhatná, ahogy emlékezett rá,
hogy Aodhannal tette. Széles vállak és magasság, ami
beárnyékolta őt, annyira csendes, merev volt, de nem utasította
el őt.
Gyengéd szavakat mormogott neki, közel ölelte, és hagyta,
hogy úgy feküdjön, ahogy akart, feje az ölében, és teste részben a
szárnyain. Annyi fájdalom volt abban a nagy testben, a nagy
szárnyai ernyedtek voltak és arca kifejezéstelen. Emlékek
bukkantak fel egymás után, hogy a szikrázó fiú milyen halálosan
csendes lett.
– Addig – mondta – szeresd minden erőddel. Aodhan egy nap
talán összetöri a szívedet, de addig a kritikus ideig, mikor kitárja
szárnyait, szüksége lesz a barátja támogatására, aki soha nem
hagyta őt magára. – Gyötrelem kúszott át rajta, hogy ilyen
tanácsot adott, de tudta a fia soha nem bocsátana meg magának,
ha a barátjának szüksége lenne rá és ő nem lenne ott.
Újabb emlékek ugrottak be, ezek kibuktak a ködből. A felnőtt
Illium vállai beestek, és szárnyai ernyedtek voltak, mint amivé
Aodhanéi váltak. – Annyira próbáltam anyám – zokogott – de
nem tudtam megtalálni. Annyi ideig nem tudtam megtalálni.
Most hogy visszaszereztük… – Annyira erősen remegett, hogy
csontjai összeütköztek. – Nem tudom, hogy valaha is visszajön

- 274 -
hozzánk. Nem tudom, hogy valaha is meggyógyul abból, amit
vele tettek.
– Csodás fiam – mondta az emlékek hulláma alatt – soha nem
szerettél határokkal. Ne most kezd el. Ne változtasd meg azt, ami
vagy, mert félsz, hogy elvesztesz valakit, akit szeretsz.
– Bárcsak megint gyerek lehetnék, mikor megpusziltál és
minden fájdalom jobb lett.
– A Titus területén való tartózkodásom után, és ha Lumia is
megfelelően működik meglátogatlak. – Akkor tartani fogja, mert
egy gyerek sem volt idős az anyja szeretetéhez.
– Anyám.
– Igen?
– Örülök, hogy felébredtél. Hiányoztál.
Állt ott tovább, szíve fájt, miután befejezte a telefonálást, de
még nem végzett. Volt még egy fia, akit le kellett ellenőriznie.
– Eh-ma. – Aodhan hangja meglepett volt, ahogy kimondta a
szeretetteljes szavakat, amivel mindig illette Sharinet. – Te
telefonálsz!
– Igen – mondta, mosolygott, hogy hallotta életben és jól volt.
– Csatlakoztam az új korhoz. – Elkapta a szél hangját, azt
mondta: – A levegőben vagy? – Ez megmagyarázná miért csak
hanggal válaszolt, nem képpel is.

- 275 -
 – Éjszakai őrjárat – mondta neki. – Annyira nagy csend van
ezen a tájon, de viszketést érzek a nyakam hátoldalán, az érzet,
hogy Lijuan hagyott nekünk hátra meglepetéseket.
Sharine kihúzta magát, Aodhan mindig intuitív volt. – Bízz az
ösztöneidben.
– Fogok. –ígérte. – Eredetileg nem akartam felelős lenni az
udvarért, míg Suyin Arkangyal a határon van, de most már
örülök neki.
– Van erősítésed? – Kína erői megtizedelődtek és bár a terület
újjászületett mentes, a határon ott voltak a gyerekek, ez nem volt
megkönnyebbülés a csapatoknak.
– Egy kisebb raj. De Lady Caliane elsődleges rajai is éberek,
hogy bármikor segíteni tudjanak. – Szél hangját hallotta, biztos
megfordult. – Hogy vagy Eh-ma?
– Túlélem Titust.
Nevetést hallott, ami túl hosszú ideig volt csendes, amit sokkal
hezitálóbb szavak követtek – Beszéltél Illiummal?
– Épp most. Jól van. – Azon gondolkodott, hogy mennyit
mondjon el, úgy döntött nem avatkozik közbe, már felnőttek
voltak. De adhatott tanácsot, ez anyai kiváltsága volt. – Volt egy
olyan érzetem, hogy hadilábon álltok.
Mély hangot hallott, amit Aodhantól még soha nem hallott. Ez
inkább Titusra volt jellemző. – Ő a legmakacsabb személy, akit
ismerek.

- 276 -
 Ajkai mosolyra húzódtak a fájdalmas veszteségre. Ez nem
olyan hangja volt, aki meg akarta szakítani a barátságot. – Úgy
tűnik emlékszem arra, mikor megesküdtél mindenre, hogy te
loptad el a sütiket, mikor az igazi bajkeverő morzsával az arcán
ült melletted.
Hírtelen hatalmas nevetést kapott. – Túl sok titkomat
ismered. – Többet nem mondott ezen a ponton, és ráhagyta, neki
semleges területnek kellett maradnia, így mindkét fél beszélhet
vele aggodalom nélkül, hogy szavaikat nem adja tovább a
másiknak.
Helyette megkérdezte hogy van távol az otthonától, és
meghallgatta, amit el akart neki mondani. Utána az erkélyen állt
és aggódott. Ha Lijuan hagyott valamit hátra, egy szörnyű
ajándékot, Aodhan a központjában volt. De már nem húzhatta őt
vissza a veszélyes szélről, már nem volt gyerek.
– Ettél? – Hallotta a mennydörgő kérdést az udvarról.
Keze a szívére csapódott, lenézett az udvarra, egy ingtelen
Titust látott, kezei a csípőjén voltak, fejét hátradöntve nézett fel
rá. Gyanúsan kipihentnek tűnt, és ha az arcán lévő vigyorra telt
neki, akkor jó humora is visszatért. Nem tudta miért találta ezt
vonzónak.
– Shari! Várok!
– És én olyan helyzetben vagyok, mikor valamit a fejedhez
vághatok!

- 277 -
 Titus hátradobta a fejét és nevetett. A következő szavait az
elméjében mondta, hangja vibrált és gyönyörű volt. Enni
megyek. Csatlakozni szeretnél, vagy kést dobálsz rám a
nyelveddel?
Ahogy nézte a férfit felszállt és mellette az erkélyen szállt le.
Gyönyörű volt mozgásban és ő elpirult, mikor leszállt mellette és
majdnem rajtakapta, hogy bámulja. – Sharine?
– Jövök.
Mivel a szobáik egymás mellett voltak és a férfi nyitva hagyta
az ajtót, kopogás nélkül sétált át rajta. Nem tudta, hogy mit várt a
magán szobáiban, de az egész rész meleg ölelés volt, hatalmas
földszínű szőnyegekkel és egyaránt nagy és kényelmes
ülőalkalmatosságokkal volt dekorálva.
Semmi éles szél, kivéve a fegyverek, amiket a falakon állított
ki. Mind egyedi volt, különböző időből és helyről. Művészet is
volt a falakon, olyan festmények, amik ennek a területnek a
vibráló hőjéről beszéltek. Ezt ő rajzolta, a tinta a textilen föld és
napnyugta tónusú volt, mint amilyen a szobái voltak.
– A művészet értékelése várhat. – Titus az erkélyre vezető
széles ajtóban állt, karjait összefonta, és ajkai ívesek voltak. –
Gyere Shari, az étel kihűl.
Egy egyszerű pillantás és a pír veszélyeztette. Úgy állni ott,
hogy az udvarról beszűrődő fény megvilágítja hátulról és bőre
egészségesen ragyog az ujjatlan barna tunikában, amit felvett

- 278 -
útközben, ő volt a fiatalkori fantáziáinak megtestesítője, mikor
még bolondul hitt a szenvedélyes vonzalomban és a gyorsan verő
szív felvillanyozásáért élt.
Előtte a férfi kifejezése intimmé vált… üdvözlővé, és tudta,
hogy nem utasítaná el, ha át merné szelni a szobát és
felágaskodva ajkait a férfiéhoz érintené, kezei végigsimítanának
mellkasának kemény izmain.
Ahogy vére mézzé vált, tudta, ez nemcsak fizikai volt, ami
kezdett gyökerezni köztük. A napok, amit az útjuk miatt együtt
töltöttek a településre és vissza, az órák, amik alatt beszélgettek
egymással, azok alapjaiban változtatták meg a kapcsolatukat.
– Mindig van idő a művészet értékelésére – mondta, de a férfi
felé sétált, mindig tudatában kell lennie, hogy szívesen bújt el a
művészetben. Az biztonságos volt. Nem követelt. Nem nézett rád
úgy, hogy tűz parázslott a gyomrodban. És nem bántott úgy,
ahogy az emberek bántottak. – De éhes vagyok.
Titus oldalra fordította testét, így elfért mellette és bár az ajtó
széles volt, és nem tett kísérletet, hogy megakadályozza, érezte,
hogy megcsapja a férfi erejének, hőjének fala, ami a teste volt.
Gerince merev volt, odafigyelt, hogy szárnyai ne súrolják a férfit,
ahogy elment mellette.
Ha vonzania kellett egy férfinak, akkor miért kellett olyan
nagyak, pimasznak és gyönyörűnek lennie? Már nem
hasonlította össze Aegaeonnal. Talán a felszínen hasonlóak

- 279 -
voltak, de nem volt bolond, látta Titus szívét és az nagyobb volt,
mint amije Aegaeonnak valaha lehetett.
Nem, ez Titus miatt volt, mert az volt aki, ez a férfi nyomot
hagy az életén, ha megengedi neki, és Sharine már túl sok sebet
hordott magán. El kell döntenie, hogy megéri-e megkockáztatni a
gyönyör ellobbanó újabb szeletét.
Soha nem tettem örökre szóló ígéretet. Bármely nő, aki a
karjaimba sétál megérti, hogy gyönyört és szeretetet ajánlok
csupán.
Sharine nem akart örökkévalóságot, nem volt benne biztos,
hogy valaha is elér oda, hogy meg tud bízni másban annyira,
hogy odaadja a szívét. A másik oldalról nézve nem volt benne
biztos, hogy a gyors gyönyörökre volt-e felépítve.
Honnan tudod? kérdezte azon része, ami az utóbbi hónapban
egyre többet szájalt. Nem mintha valaha is megpróbáltad volna.
Kockáztass, táncolj Titussal. Most már elég kemény vagy, hogy
összeszedd a darabjaidat, ha először is volt olyan, amit össze
kellett szedned.
Nem az vagy, aki egyszer voltál Sharine. Kockáztass.

- 280 -
 32. fejezet

Mikor Titus kihúzta neki a széket meglepetten vette észre,

hogy morgás van a mosolyában. Észrevette volna
kényelmetlenségét és bizonytalanságát? Remélte, hogy ennél
jobb vendég volt, de Titus, kezdte megtanulni, sokkal
érzékenyebb volt, mint ahogy a világ nagy része észrevette volna,
soha nem felejti el a férfi belső gyötrelmét, mikor felkészítette
magát, hogy kitörölje a falusiak elméjét.
– Látom éhen fogunk halni. – Az asztalon halomban álltak a
tányérok, mind gőzölgött és finom illatot árasztott, de nem ezért
jegyezte ezt meg, hanem mert észrevette nem szerette, ha Titus
elhallgat, és a férfi képtelen volt ellenállni, hogy válaszoljon
szarkasztikus vagy száraz szavaira, amit a férfi hangulatának
megtörésére használt.
– Mondtam neked, hogy éhes vagyok, és van egy szakácsom,
aki egy arkangyal udvarát eteti, de most a csapatoknak főz. A pasi
nem tudja visszafogni magát – morogta és felvette az ételt. –
Próbáld ki ezt. Ízleni fog.
Sharine azon gondolkodott, hogy a férfi rossz hangulatát az
éhség okozta-e, vett egy kanállal. Mikor Titus az apró adagnyi

- 281 -
ételre bámult a szemeit forgatta. – Minden ételt meg akarok
kóstolni és nem leszek rá képes, ha az elsővel teletömöm magam.
Titus egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek, de ennek ellenére
magának is szedni kezdett, míg ő megkóstolta saját adagját. Friss
és ragyogó ízek kavalkádja robbant fel a nyelvén. Mélyen a
torkában nyögött, felnézett. – Nem mondom, hogy igazad volt,
de talán egy kicsit többet kellene ennem belőle.
A morgást egy ragyogó mosoly váltotta fel, átadta a tálat… míg
Sharine levegőért kapkodott. A férfi gyönyörű volt, olyan
melegséggel, ami úgy vonzotta, mint molylepkét a láng. És bár
egyik nőtől a másikhoz repült, őszinte volt a motivációiban. Nem
hazudott és nem tett hamis ígéreteket.
Bármely seb, amit ejt az nem kegyetlenségből történik majd.
– Túl keményen gondolkodsz. – Újabb finom illatú étel került
a tányérjára. – Egyél. Az ételedet odaadtad az úton, és amint az éj
leszáll már az égbolton leszel.
Hasa ekkor kordult egy nagyot.
Mikor Titus nevetett, az az öröm mennydörgésszerű
hullámának tűnt, azt vette észre, hogy ő is csatlakozik hozzá, az
öröm szikrái voltak a vérében. Talán idegesíti és bosszantja őt, de
a férfi soha nem éreztette vele, hogy kevésbé hasznos lenne.
Baráti harmóniában ettek a következő tizenöt percben,
egymásnak adták a tányérokat, és kicsit ebből, többet abból
szedtek, míg hasuk elért arra a pontra, hogy már beszélgethettek.

- 282 -
– Aludtál? – kérdezte a férfit, ahogy Titus megtöltötte a saját
tányérját.
Meg tudta mondani, hogy a férfi az utóbbi időben nem evett
megfelelően, látta arccsontjai élességében, felsőtestének finom
soványságában. Ez megtörténhet a hihetetlenül erősekkel, egy
hírtelen fizikai váltás, mikor túl forrón égnek.
És Titus már jó ideje így működött.
Felvette az ételt, amit a férfi éppen élvezett, odanyújtotta.
Soha nem fog még egy férfira várni, de olyan nő volt, aki
gondoskodott az embereiről és nem fogja megengedni
Aegaeonnak, hogy ellopja a természetét, főleg, mikor Titus
teletömné, ha megengedné neki.
Titus elvigyorodott és szemei könnyedek voltak, elfogadta az
ételt. – Ashante Shari.
Nem volt gondja felismerni a nyelvet. – Szívesen.
– Aludtam és igazad volt, sokkal jobban érzem magam. –
Morgott. – Ne mond az „Én megmondtam” szöveget. Ebből
eleget kaptam a nővéreimtől.
– Miért nem hallottam a nővéreidről? – Igaz, hogy nem
szentelt nagy figyelmet a pletykáknak, de biztos hallott az
arkangyalok családjairól.
– Talán mert sokkal idősebbek. – Egy nagyot kortyolt a sörből.
– Feltételezem, hogy azok, akik nem ismernek minket azt
hihetik, hogy ekkora nagy korkülönbséggel nem állhatunk közel

- 283 -
egymáshoz. – Vigyorgott. – Mintha az első tábornok megengedte
volna, hogy ne legyen összetartás a személyes családi rajában.
Sharine ajkai mosolyra húzódtak. – Nagyon büszke vagy az
anyádra.
– Igen. – Ételt tett a nő tányérjára. – Egyben örülök neki, hogy
most Alszik. Egy férfinak pár évezredente szüksége van
pihenésre. Természetesen a nővéreim pótolják a helyzetet, de
nem biztos, hogy ezzel jobban jártam.
Le volt nyűgözve, várta, hogy a férfi folytassa.
– Egy dologban biztos vagyok, semmilyen körülmények közt
nem hagyom, hogy anyám csatlakozzon a seregemhez, bár csodás
tábornok, akit mások is éltettek – tette hozzá sötét kifejezéssel. –
Biztos azt mondaná a stratégiáim rosszak, és megkérdezné miért
nem hordok inget.
Sharine nevetni akart, de nem akarta megtörni a varázst.
– Alexander kész visszavenni a seregeibe bármikor is ébred
fel, és mikor ott van, biztos, hogy a fél udvarát rabszolgává teszi a
vonzó személyiségével. – Hatalmas vigyor volt az arcán, a nap
hatalmas erővel csapódott Sharinebe. – A sármomat tőle
örököltem. A rajongóinkat bottal kell elkergetnünk.
Sharine összevonta szemeit. – Újra, a szemérmességed vakító.
A száraz megjegyzésére a férfi vigyora szélesebb lett… az ő
hasa pedig összeszorult. Mert ó, a férfi bűntudat nélküli és csodás
volt és szeretett. Ez volt a legvonzóbb Titusban. Talán

- 284 -
bosszankodott a nővérei és az anyja miatt, de szeretete feléjük
olyan tűz volt, amit szinte látott.
– Az apámat annyira elhasználta az anyám, hogy hétszáz éves
korom óta Alszik. – Kuncogott. – Mielőtt Aludni ment, azt
mondta anyám elhasználta őt és ez csodás volt. Most ki kell
pihennie magát.
Sharine ajkai mosolyra húzódtak, a férfi tudatosan volt
pimasz.
Titus szemei ráragyogtak, előrehajolt. – Úgy hetvenöt évig volt
vele. Ötven év után esett teherbe.
Árnyék volt a szívében, egy másik kisfiúról szóló emlékek, aki
nem kötődött a szüleihez gyerekként. – Az anyáddal nőttél fel?
– Az anyámmal, az apámmal, a nővéreimmel, a szeretőikkel,
baromi sokukkal. – Felnyögött. – Az apám vett egy házat pont az
anyám mellett, és egy családként éltünk az után is, hogy már nem
voltak szeretők. – Több szeretet volt a hangjában, ami nyílt és
büszke volt. – Ő is harcos volt, és köztük élve előbb tanultam meg
hogy emeljek fel egy kardot, mint repülni.
Az árnyékok elégtek a férfi perzselő hangjától. – Biztos ilyen
anyával a legtöbb testvéred harcos.
– Az anyánk mindig azt mondta, hogy legyünk akik vagyunk,
legyünk őszinték az ösvénnyel, amit választunk. – Újra, annyi
szeretet és tisztelet volt minden szavában. – Zuri és Nala

- 285 -
rajparancsnokok Alexander seregében. Ismered Charot, Phenie
zenész.
– Ó! – Levegőért kapkodott. – Phenie? A nővéred Phenie? – A
legünnepeltebb hárfás az angyalság körében. – Istenek Titus, a
tehetség erős és heves a családodban.
– Tudod mennyi hárfázást hallgattam, míg felnőttem? – A
férfi nyögése a csontjaiban vibrált. – Mindig, amikor bébiszittelt,
hárfa, hárfa és hárfa volt. Phenie azt mondta, hogy megpróbálta
lecsitítani az állatias bestiát, aki a kisöccse volt, állandóan a
bútorokon ugrált és lerepült a csillárról, és leugrott az erkélyről.
Nevetés tört fel belőle, ahogy a férfi a kupa sörért nyúlt, és
fejét kicsit hátradöntve hosszú, kemény nyelésekkel ivott.
A torka mozgott, az inak erősek voltak a bőre alatt.
Sharine lábujjai begörbültek és gyomra összeszűkült, felvette
saját kupáját és ivott egyet. Az átható, égető tűz volt a belsőjének.
De tetszett neki, ahogy kitisztította a fejét és visszaadta épp
elméjét. Mire Titus letette a kupáját és kézfejével megtörölte a
száját, már kontroll alatt volt.
Mégis hangja rekedt volt, mikor azt mondta: – Azt hiszem
szívesen találkoznék a nővéreiddel.
Titus tudta mind a négyen imádnák. Nem a távoli és csodált
Kolibrit, hanem Sharinet, amilyen most volt. Élettől és energiától
ragyogó, egy finom, tagadhatatlan érzékiséggel, aminek úgy tűnik
nem volt tudatában, de ő határozottan észrevette. Ahogy ujjait

- 286 -
végigfuttatta a bársonytól a fáig eltérő textúrájú felületeken,
ahogy belélegezte az illatokat, szemei félig lecsukódtak, ahogy
elvesztette magát az érzékelésben, és ahogy néha őt nézte,
mintha ki akarna harapni belőle egy darabot.
Titus nem ellenkezett az utolsóval. Szerette volna, hogy a
művész ujjai végigkövessék testét és megismerjék annak
textúráit, keménnyé vált, ahogy arra gondolt, hogy lélegzi be
majd lubickol a férfi illatában, és ami a harapást illeti? Megfogná
a nő alsóbb idomait és felemelné, hogy a harapást egyenesen a
szájából vegye el.
A nő egy üvegbe zárt tűzvész volt.
Senki aki ránézne nem gondolná, hogy vagy ezer évvel idősebb
volt, mint Titus.
A belsője ismét összeszorult. Elfelejtette a korkülönbséget,
mikor együtt voltak, csak most emlékezett vissza milyen hosszú
életet élt. Sokkal hosszabbat, mint ő. Ilyen dolgok nem
számítottak az angyaloknak, miután pár ezer évet éltek már, de
minden kérdésben Sharine egy Ősi volt.
Egy szeretett és tisztelt Ősi.
Aki arra ingerelte, hogy végigsimítson nyakának ívén, ahogy
ma elment mellette az ajtóban, és kinek nevetése szinte
végigsimított rajta. A farka reagált ugyanarra a nevetésre, és a
szemében lévő ragyogásra, ahogy nyílt érdeklődéssel hallgatta a
családjáról szóló történeteket.

- 287 -
 A nő… kényszerítette őt.
Titus feszült volt. Olyan férfi volt, kinek erős testi étvágya volt,
de azt az étvágyat erős kontroll alatt tartotta. Míg szerette az
anyját, mikor gyerek volt látta, hogy vezette a férfiakat a
farkuknál fogva, Titus eldöntötte, hogy nem akar ilyenné válni,
ilyen vágyhoz kötött férfi lenni. Egy nő sem, akivel valaha
enyelgett, sem került közel ahhoz, hogy ilyen irányítása legyen
felette.
Sharine felvette a szőlőt az asztalról, széttárta ajkait és
bekapott egyet, ettől egész teste szükségtől zümmögött. Elméje
félig azon volt, hogy kezével lesöpörje az ételt az asztalról, majd
felemelje a nőt és leültesse az asztalra, így inkább ő lakmározhat
a nőből.
Fogait csikorgatta, hátralökte székét és felállt. – Vissza kell
térnem az őrjárathoz. Lehet, hogy fel tudunk tárni egy helyet és
kiirtani az újjászületett alagutakat, míg pihennek.
Sharine áthatóan nézett rá. – Hallottál a tudósaidtól az
újjászületett angyalról?
– Semmi végleges nincs még. – Szárnyait kinyújtva azt
mondta: – Ha nem akarsz a művészettel foglalkozni, akkor
szabadon használhatod a könyvtáramat. – Tudatában volt, a nő
hangulatával játszik, és mégis a rá jelentő veszély ellenére nem
tudta megállni. Sharinenel harcolni túl csábító volt.

- 288 -
 Sharine szemei tőrök voltak, pont ahogy tervezte. –
Biztonságos meglátogatni Charisemnon udvarát?
Szárnyait összecsapta, a legkevésbé kooperatív vendégére
nézett. – Miért kívánsz odamenni? – Azt feltételezte, hogy egy
rajjal akar oda menni, és képességeit a harctéren is
használhatják.
– Nem most, a világos órákban – tisztázta. – Át akarom nézni
Charisemnon udvarát, hátha valamit kihagytunk, feljegyzéseket a
kísérleteiről, más információkat.
Ő is felállt, székét hátra tolta. – Te és az embereid harcosként
mentetek be, hogy megtisztítsátok az ellenség területét a
veszélytől. Nem kerestetek információkat egy angyali betegségre,
és nem vagyok képzetlen az információk átnézésében.
Titusban minden fellázadt, hogy odaengedje.
Időt keresett a gondolkodásra, odafordult ahol mellvértje és
más páncéljai voltak. Ma felvette őket, együtt a váll, csukló és
hátvédelemmel.
A harcosai fáradtak voltak, ahogy az emberei is. Néha egy
szimbólum is számított. Kardjait a hátán keresztbe tette,
meghozta a döntést.
– Ha információt keresel a betegségre – mondta – akkor
legnagyobb valószínűséggel a határ menti udvarában lesz, a
háború előtt hosszú idővel oda ásta be magát. – Szája

- 289 -
összeszorult. – Azt gondoltam jó szövetséges, felkészíti magát a
háborúra, amiről mind tudtuk elérkezik.
– Igen, a jegyzeteit ott kellett, hogy tartsa. – Sharine Titus
arcát kutatta. – Hogy nem gondoltad azonnal becstelennek, az
sokat mond rólad Titus.
A nő szavait elhessegette, azt mondta: – Nem tudjuk milyen
mérgek mérgezik Charisemnon határ menti udvarát.
– Ha elég erős, hogy egy ilyen idős angyalt megöljön, mint én
– mondta nyugodtan – akkor a világ bajban van és jobb ha
tudunk róla.
Titus nem akart vele egyetérteni, de tudta igaza van. Kurtán
biccentett.
***
De mikor a kúszó, gonosz újjászületettek elleni brutális
éjszakai műszak után kihajnalodott, azt mondta: – Ha vársz, míg
végzek a csellengőkkel, akkor elkísérlek.
Izzadt, koszos és fáradt volt a harcoktól, a kis nő hatalmas
lélekkel összenyomta ajkait. – Gondot okozok ha azonnal
elindulok, ahogy megtisztálkodtam? Az elkövetkező órákban
szükséged lesz rám a harctéren?
Hazudhatott volna neki és a nő nem tudná meg, de Titus nem
hazudott. – Nem, a rajok és a földi csapatok nagy részét haza
küldtem pihenni és feltöltődni.

- 290 -
 – Milyen Charisemnon udvara? – kérdezte. – Nem akarom az
embereid értékes pihenő idejét felhasználni, hogy biztonságilag
fedeznek.
Ismét hazudhatott volna. – Az udvar biztonságos, állandó raj
felügyelettel. – Mindig jobban meg akarta nézni ellensége
udvarát. – Azonban elég undorító. Kihúztuk a testeket és vízzel
lemostuk a fő folyosókat, de nem takarítottuk ki jobban.
– Nem félek egy kis kosztól.
Nem, persze hogy nem, visszaemlékezett hogy segített egy
halomba szedni a bomló újjászületetteket a máglyánál. – Egy
harcost rendelek melléd az őr osztagból, arra az esetre, ha
valamit kihagytunk.
Titus emberei teljesen végignézték az udvart, de nem
kockáztathattak… főleg Sharine esetében, ez az angyal, aki olyan
reakciókat váltott ki benne, amikre nem állt készen. – Nem
akarom, hogy az angyalság a fejemet akarja venni, mert nem
gondoskodtam eléggé a Kolibriről, mikor a gondjaimra volt
bízva.
– Nem egy ereklye vagyok, akit el kell rejteni. – Arcát pír
öntötte el, amitől szinte ragyogott. – Ahogy máshoz sem
tartozom, csak magamhoz. Nem vagyok senki gondjára bízva. –
Szemeiben tűz volt, olyan ragyogó tűz.
Ez feltüzelte. És ettől éhsége égett benne.

- 291 -
 Meg akarta fogni az arcát, kezdeményezni akart egy csókot. A
nő talán felszeleteli a késével, ha megpróbálja. Mert ez a nő nem
az angyalság törékeny kincse volt. Ő Sharine volt, civódott vele,
míg repültek, és egy második tányérnyi ételt ajánlott neki abból,
amiről észrevette ízlik neki. Egy nő, aki most szemtől szemben
lebegett vele, fejét egy kicsit hátra döntötte, hogy a szemeibe
nézhessen.
Nem emlékezett rá, hogy megmozdult volna, nem emlékezett a
nő mozgására, de a hő sistergett közöttük. Ez őrület volt, de
mégis leejtette a fejét és elvette a nő ajkait egy csókba, ami
felfalta. Keze megfogta arcának selymes bőrét, mielőtt észrevette
volna, és érezte a sokkot, mikor Sharine keze megragadta
bicepszét, a körmei figyelmeztetésként a húsába vájtak, hogy
nem volt lenyűgözve.
De nem vetett véget a csóknak mikor közelebb húzta magához,
kezével lejjebb simítva megfogta alsó domborulatát, másik
kezével átölelte hátának alját és kemény farka a hasának
nyomódott. A feje füst volt, tele mámorral, légzése szaggatott
volt. És sóvárgott. Egyre és egyre többre.

- 292 -
 33. fejezet

Mikor fejét eltépte Titusétól és levegő került közéjük,

egymásra bámultak, mellkasuk nehezen emelkedett.
– Nem – mondta határozottan,
Titus elméje ködös olyan volt, ahogy soha, mióta fiatalként
épp felfedezte a nőket, nem reagált. Majd a szó végre áttört és
automatikusan „hátralépett” a levegőben, nem úgy mint néhány
angyal, aki erőtől égett, nem hitte, hogy joga lenne elvenni a nőt,
akit akart.
Öt erős nő nevelte fel, mindet teljes belsőjével tisztelte és mind
elmenne utána, kivont kardokkal, ha bármely nővel ilyen
tisztességtelenül viselkedik. Az anyja tiszta utálattal ébredne fel
az Alvásából.
Nem, Titus soha nem kényszerítene egy nőt. Soha,
Azonban nem volt szabály, hogy megbizonyosodjon róla jól
értette-e. – Nem mára? – kérdezte, mert ha így volt, akkor igaza
volt, hogy megállította, ez nem az a hely és idő volt. Talán már
kómába sokkolta csapatainak felét, hogy ilyen durván intim
módon bánik vele. – Vagy nem mindörökre? – Ettől gyomra

- 293 -
összeszorult, hogy meg kellett kérdeznie és a nyers szükség
megrémítette, mégis megkérdezte.
A nő mélyen a bőre alá ásott, úgy hogy nem tudta
eltávolítani… és nem akarta kitörölni. Biztosan, ha hitt volna
ilyen dolgokban, azt mondaná a nő elvarázsolta őt. De nem hitt
ilyen dolgokban, és tudta, hogy ez együtt valami más volt, két
ellentétes erő közti égés, akik szenvedélyesen kompatibilisnek
bizonyultak.
Elégedett volt, hogy látta, Sharine légzése annyira ziháló volt,
mint az övé, mikor azt mondta: – Nem mára. – Még ahogy ajkai
mosolyra kezdtek húzódni, Sharine kezdte leporolni tunikáját és
nadrágját. – Nem akarom magam egy férfihoz sem kötni, és te
szabad akarsz maradni az elkötelezettségektől, ugye?
Pislogott, oly módon nyugtalan, aminek nem volt értelme. –
Igen – mondta, mert így volt. – Nem hitvest keresek, csak egy
szeretőt.
– Akkor később beszélünk, mikor nem ennyire alkalmatlan. –
Szavai nyugodtak voltak, de légzése még zihált.
Titus tudta, hogy igaza van. De egy pillanatába került
odamenni és kezét felemelve megfogni az arcát, kimutatta
szándékait, hogy hátra húzódhasson, ha akar.
Nem tette.
Megfogta bőrének puhaságát, amit minden centin meg akart
csókolni, a rejtélyes szemekbe nézett, amik öregek és fiatalok

- 294 -
voltak egyszerre, azt mondta: – Ez tűz lesz köztünk Shari. – Nem
egy gyengéd. – Várom, hogy megégjek.
Olyan nő magabiztosságával nyúlt fel, aki ismerte magát és
megfogta szárnyának ívét, határozottan simított végig rajta.
Erotikus gyönyör csapta meg egész testét, ami elolvadt. – Akkor
égni fogunk – suttogta és leejtette a kezét. – Maradj
biztonságban a sötétségtől Titus. Még befejezetlen dolgaink
vannak.
A nő érintése égette a tollait, és félig azt várta, hogy látni fogja
birtoklásának jelét, mikor megtörte a kontaktust, ragyogó pezsgő
csíkok, amik kijelentették, hogy követelt egy arkangyalt. – A
kísérőd úton van Charisemnon udvarából. – Majd bár aggódott
gyötört belsőjéért, további szavak nélkül távozott.
***
Sharine nézte, ahogy Titus erőteljes teste átvág a hajnalodó
égen, a szíve mennydörgés volt és bőre forró. A férfi testén lévő
arany páncél egy kis nap volt, arkangyali erejének
megtestesülése. Érezte az elfojtott csendességet, ahogy emberei
felnéztek rá, vonzotta őket az arany tűz.
Neki végig küzdenie kellett a vággyal, hogy ujjait remegő
ajkaira nyomja. Soha nem osztozott még ilyen csókon. A
parazsak égtek benne, amik lánggá váltak amint Titus ajkait az
övére nyomta, mindkettőjüket tüzes szárnyakba csavarta.

- 295 -
 Kezét végig akarta futtatni izmos húsán, ajkait testének izmos
hőségére akarta nyomni, felfedezni őt olyan fizikai testiséggel,
ami természetesnek hatott. Mintha nem követelhetett volna
olyat, amit a férfi nem adott volna meg neki… és nem lett volna
olyan, amit ne adott volna oda neki, hogy cserébe csillapítsa a
férfi éhségét.
Elfordult a természeti erőtől, ami Afrika Arkangyala volt, a
legnagyobb sebességgel repült a citadellába, amit fenn tudott
tartani. Egy gyors ételt evett, miután gyorsan lefürdött és tiszta
ruhát vett fel, mikor szárnyak surrogását hallotta az erkélyen.
Kilépve a szobából egy karcsú női harcost látott rá várni, haja
mélyfekete háló volt feje körül, szárnyai puha barack árnyalatú,
amibe rozsdabarna csíkok vegyültek és bőre arannyal ragyogó
barna volt, amit Sharine egy jelenlegi munkájában kevert ki.
A harcos szeme ugyanolyan árnyalatú volt, és erősen éles. Buja
ajkai puha párosítás volt hozzá. Lenyűgözően gyönyörű volt.
– Hölgyem. – Mélyen meghajolt. – Kiama vagyok. Az úr
engem jelölt ki, hogy elkísérjem az északi határon lévő udvarba.
– Köszönöm – mondta Sharine, elméjével kinyúlt Titusért.
Mikor azt jelezte hallja, azt mondta, Kiama elég rangidős,
hogy tudja mit keresek?
Ő vezeti a határon lévő helyőrséget és teljes bizalmamat és
hitemet élvezi. Hangja bár távoli volt vibrált, figyelme máson

- 296 -
volt. Visszavonult, nem akarta elterelni őt, ha egy újjászületettel
harcolt.
Figyelme visszatért a fiatal nőre, bár a fiatalság relatív volt,
mikor valaki olyan idős volt, mint Sharine, azt mondta: –
Charisemnon udvarába megyek, hogy átkutassam a laborjait és
bármit, amiben talán elrejthetett információt. Bizonyítékunk van
rá, hogy olyan fertőzésen dolgozott, ami végzetes lehet az
angyalokra.
Kiama pupillája kitágult, egy éjszakai robbanás az intenzív és
csodás barnán. – Megértettem. Most repülünk?
– Igen. Kell valamilyen felszerelés?
– Az osztagom az udvar helyőrségén van, teljesen fel van
töltve.
Ezzel ők ketten felszálltak az égbe.
Az út nem tartott sokáig. Adva a tartós ellenségeskedést, a két
arkangyal úgy tűnt a legjobban védett erődjeiket a határ mellett
építette fel, nem láthattad az egyiket a másikból, és a határról
sem, de egy szárnyas lény számára gyors út volt.
Ennek eredményeként, és hosszú éjszakája ellenére, Sharine
egyáltalán nem volt a kiégés határán, mikor leszálltak
Charisemnon határ menti erődjének egyik udvarán. Titus
citadellájával ellentétben ez az erőd míg hatalmas volt, nem volt
körülötte város. Nagyszerű elszigeteltségben feküdt a zöld tájban.

- 297 -
 A természet lassan kezdett átkúszni a kő struktúrán, pedig
csak kis idő telt el, mióta lehagyatott lett. Szőlőkacsok terjedtek
el a tetőn és lógtak le az ereszen és szinte látta, hogy madarak
építenek fészkeket az alkóvokban, amik a torony ablakaiban
voltak. Egy kis idő és ez lesz a halhatatlanok erejének olyan
szimbóluma, amit a táj visszavett, mintha soha nem létezett
volna.
Száradt levelek ropogtak a lábaik alatt, ahogy átmentek az
udvaron, és észrevette a lopakodó macskákat. Selymes
egészségük alapján vagy etették őket, vagy belakmároztak valami
férgesből ami nemsokára megfertőz minden elhagyatott
területet.
Kiama már mindent elrendezett az egyik emberével, aki
mögöttük ment és az udvaron állt őrt, ha gyors segítségre lenne
szükségük. – Ez egy tartós poszt a számodra? – kérdezte Sharine,
kíváncsi volt rá Titus miért tett félre egy ilyen éber harcost.
Igen, egy aprót sántított és nyilvánvalóan vesztett súlyt
mostanában, de ez semmit nem jelentett egy képzett harcos
számára. Sántítás vagy sem, Kiama halálos eleganciával mozgott,
és kétség kívül ördögként harcolna egy csatában.
– Nem, egy hetes pihenő munkán vagyunk. Az osztagom
visszatér az úr melletti harcokhoz, míg másik osztag jön ide, hogy
kicsit pihenhessen. Igazán Lady Sharine, az úrral szálltam volna
szembe, ha megpróbált volna elásni ezen a poszton. – A lábára

- 298 -
mutatott. – Amilyen ez, egy hét elég, hogy eléggé meggyógyuljon
a sérülésem, az egyik újjászületett majdnem levágta a lábam.
Sharine eléggé megértette a harcosok büszkeségét, hogy ne
ajánlja fel segítségét Kiamának, mikor az udvar nehéz
fémajtaihoz ment. Még itt is, ebben a harci udvarban az ajtók
nem csak praktikusak voltak, bele voltak vésve a harcok jelenetei,
Charisemnon teljes ragyogásában volt rajtuk. Por esett le a
faragásokból, dohos esőként, a fém felnyögött, ahogy Kiama az
emelőkkel kinyitotta az ajtót.
Egy kíváncsi macska, ami fekete volt mint az éjszaka,
odament, hogy megnézze Kiamát, amint felemeli a végső
fogantyút is. Az ajtó úgy tűnt megremegett és sóhajtott, még több
por esett Kiama hajába.
Ez bizonyította, hogy senki sem járt bent, mióta Titus emberei
becsukták. Ez nem volt hosszú ideje a halhatatlanok
időfelfogásában, de a környezet nem felejtett. És nem volt
gyengéd szerető.
Kiama kinyitotta a bal ajtót, a nehéz fém fájdalmasan
csikorgott, amitől Sharine karján felálltak a pihék.
A macska fújtatott és elrohant.
– Nos – mondta – ha egy újjászületett most akarna drámai
belépőt, akkor ez lenne a tökéletes időzítés.

- 299 -
 Kiama, kardja már a kezében volt, mereven válaszolt. –
Hölgyem, ha nem bánja az arcátlanságomat, ez túl korai ilyen
humorhoz.
Sharine zavartan elnézést kért, majd elismerte az igazságot. –
Mindent kimondok, mert vagy egy zsigeri félelmem, hogy már
nincs rá szükség.
Kiama kifejezése feszült volt, bólintott. – Segítettem kipucolni
ezt az udvart minden veszélytől, és ugyanezt érzem. A gonosz
belefolyt a falakba. Itt a sötétség él.
Milyen egyszerű, erőteljes kijelentés, ami egybecsengett az
érzelmeivel. – Láttad egy részét? – kérdezte gyengéden.
– Kétszáz éve Charisemnon udvarának a tagja voltam. – Fejét
elfordította, kiköpött a macskakőre. – A családom hűsége miatt,
hogy ugyanazt az arkangyalt szolgáljuk. Az anyám és az apám
hűségesek maradtak Charisemnonhoz, az után is, hogy látták
megváltozni és hogy attól az arkangyaltól valami sokkal másabbá
vált, mint akinek hűséget fogadtak.
– Bárcsak szabadon beszélhetnél – mondta Sharine, mikor
Kiama hírtelen összenyomta ajkait és elhallgatott. – Annyi éven
át el voltam veszve a világban és az ilyen ismeretek terén a
tudásom korlátozott. Amit mondasz soha nem használnám arra,
hogy megrágalmazzalak téged a családod, vagy a többieket.
A harcos óvatosan körbenézett, felmérte őt. Sharine még
jobban kedvelte Titust, hogy még egy ilyen magabiztos nő volt a

- 300 -
seregében. Egyben egy mély büszkeséget érzett, mikor Kiama
bólintott, elfogadta Sharine szavait… és elfogadta a becsületét.
– Charisemnon mindig olyan férfi volt, aki szerette az erőt, a
szépséget – mondta a fiatal parancsnok – de a dolgok valamikor
kicsavarodtak benne. Kezdte átlépni a vonalakat, amiket nem
kellett volna, főleg arkangyalként, akinek ereje volt a többiek
élete felett, s akik felnéztek rá.
Ők ketten beléptek, Kiama szemei éberek maradtak, ahogy
folytatta történetét. – Nem bírtam elviselni és elutasítottam,
hogy kövessem az utasításokat, ha azokkal fiatal nőket kellett
elvinnem az otthonaikból, vagy büntetést kiszabni, mikor a
szegények nem tudták megadni a tizedet. Harcoltam a
szüleimmel ezen, és a végén elmentem. Vagy ez, vagy kivégeznek.
Balra mozdult, Kiama ujjaival megérintett egy kapcsolót, ami
az egész folyosót puha fénnyel töltötte meg, ami hozzáadódott az
ablakon beszűrődő fényhez. A nyitott ajtók felől szárnyak
surrogása hallatszott, a harcos Kiama rajából őrt állt.
– A szüleim őt, azt a szenny és degradáció lényt védve haltak
meg – mondta Kiama, hangja hideg és kemény volt. – Életem
végéig gyűlölni fogom, mert elvette az időt, amit azokkal
tölthettem volna, akiket szerettem.
Mint nő, akit elárultak és aki közel tartotta haragját megértette
őt. De mint anya, ez széttépte. Ugyanezen anyai ösztönök miatt
kezdett beszélni. – Tudom, ha valami ilyen történne velem, nem

- 301 -
akarnám, hogy a fiam úgy éljen, hogy élete végéig gyűlöletet gyűjt
a szívében. A gyűlölet méreg, annyira mint a hatalom iránti éhség
vagy az irigység.
Kiama parancsnok ránézett, szemei ragyogtak. – Minden
tiszteletemmel hölgyem, az érzelmeim az enyémek.
Sharine mosolygott. – Igen gyermek. De én anya vagyok, félek,
hogy nem tudjuk megállni, hogy a dolgokat jobbá tegyük.
Kiama hosszú ideig nézett rá, mielőtt megengedte volna, hogy
szájának sarkai aprót felfelé íveljenek. – Még mikor ellentétes
oldalon is voltunk, az anyám állandóan üzent, hogy biztos legyen
benne gondoskodom a sérüléseimről és megfelelően eszek.
Sharine nevetett, de ennyiben hagyta. A másik nő gyűlölete és
dühe még új volt, a sérülés friss. Időbe telik neki, hogy
belenyugodjon a veszteségbe és meghozza a döntést, hogy akarja
az életét élni ez után. Azonban egy dolgot még mondhatott. –
Remélem megengeded, hogy még egy dolgot mondjak.
Mikor Kiama kurtán bólintott azt mondta: – A gyűlölet méreg
lehet, de ha olyan haraggá változtathatod, ami benned ég, akkor
akkor erővé válik. – Kifújta a levegőt. – Az én dühöm lett az
elszántságom. – Nem arról szólt már, hogy bosszút álljon
Aegaeonon, visszanézett és már látta nem ér meg ennyit, sem
több helyet a fejében. Ez a düh vezette, hogy a legjobb legyen,
magának és a fiának.

- 302 -
 Egy lépést előre lépett ezen a gondolaton, be annak az
arkangyalnak az udvarába, aki minden más előtt a hatalmat
választotta. Nemcsak a sajátjait akarta feláldozni, hanem
halandókat és vámpírokat is. Senki sem volt biztonságban az
ambíciójától. És miért? Hogy a Halál Arkangyala mellett
uralkodjon? Nem értette meg, hogy Lijuan előbb vagy utóbb nem
tudta volna tovább használni őt?
Az udvar első része relatíve nyugodt volt, egy kicsit poros,
némi pókháló, de a csempék, amik követték a bejáratot, valamint
a fali akasztók, nem szennyezte kosz vagy vér.
Ujjait végigfuttatta az egyik akasztó bonyolult mintázatán és
azon az életen gondolkodott, aki annyi időt töltött ezzel a
megkérdőjelezhetetlen mestermunkával. Felismerte ezt a
munkastílust, ami Lumia melletti régióra volt jellemző, és csak
halandók csinálták, a tradíció annyira beléjük ivódott, hogy egy
halhatatlan sem akarta kihívni.
A halandókat az ilyen akasztókért is megfizették. Ez az idő és
az odaadás darabja volt. Egy hatalmas darab munka több művész
egész élete alatt készült csak el. Cserébe ezek a művészek olyan
generációs elismerést kaptak a munkájukért, hogy az egy
arkangyal udvarában lógott.
Tovább ment, egy íves tető alatt, sok hely volt több angyal
számára is és azt vette észre, hogy egy kicsit süllyesztettebb
területen van, amit valószínűleg lakomákhoz vagy

- 303 -
összejövetelekhez alakítottak ki. Ilyen volt Titus otthonának első
szintjén, egy hatalmas terület, lebegő ürességgel végig a plafonig.
De Titus gyülekező területe négyzet alakú volt és egyszintes, ez
kör alakú és három lépcső vezetett fel.
A párkányt a falakba építették, elég szélesek voltak, hogy az
angyalok leülhessenek rá. Itt az ünneplő terület elég barokkos
volt és gazdagon dekorált egy határ menti udvarhoz, s itt látta
meg a káosz első jeleit. A székeket felforgatták, a szőnyegek
hiányoztak, maszatolás volt a falakon.
– Mi mostuk le a falakat. – Kiama a koszra mutatott. – De
acélkefék nélkül nem tudunk megszabadulni a kosztól, és más
fenyegető problémáink voltak. Minden kiállót összehordunk,
odadobtuk a szőnyegeket vagy akasztókat, amik mocskosak
voltak a testnedvektől, sörtől vagy bármi mástól. Az úr elégetett
mindent az erejével, és a többit későbbre hagytuk.
– A lehetőség, hogy az vér volt vagy más életnedvek a falakon?
– Ha igen, akkor a vért nem hagyhatták halandó kezek. Néhány
kosz túl magasan volt. A vámpírok képesek voltak felmászni a
sima falakon, de nem voltak árulkodó nyomok ott.
Ezeket angyalok hagyták.

- 304 -
 34. fejezet

Kiama homloka ráncosabb lett, ahogy a koszfoltokra nézett. –

Nem tudom megmondani. Bármi is volt a falakon már nagyon
száradt volt, mire ideértünk, bármi lehetett, még étel is, amit
odadobtak és hagytak ott megrohadni. – Grimaszolt. –
Charisemnon Arkangyal kényes volt a tisztaságra, mikor
elhagytam az udvarát, de nem tudom, hogy tartotta-e magát
ehhez, mikor harcban állt.
Sharine a helyre gondolt, a művészetre, festményekre,
szőnyegekre, szobrokra és a többire, sok túlélte az erőszakot, ami
úgy tűnik itt kapott helyet. A legtöbb helyi területről származott
és ezért elgondolkodott rajta ez volt-e a nyilvános fogadó
helyiség.
Nem sok arkangyal engedte be a lakosságát, sokszor ezt idő- és
erőveszteségnek ítélték, de Farah említette, hogy Charisemnon
időnként kitárta ajtaját. – Charisemnon továbbra is folytatta a
nyitott otthon hagyományát a határon?
– A harc előestéjéig. – Kiama ajkai mosolyra húzódtak. –
Ozias, az úr kémmestere szerint ez inkább a hiúságnak szólt,
minthogy nagylelkű hozzáférést biztosítson az emberinek.

- 305 -
 Mivel Charisemnon semmi magán dolgot nem tett volna ilyen
közösségi térben Sharine nem maradt sokáig.
Miután hátul kiléptek az előcsarnok ajtaján, több lehetőség
közül választhatott. Előtte egy botíves folyosó volt, ami egy másik
nyitott udvarra vezetett, ami mögött egy díszes épület állt. Balra
és jobbra lépcsők folytatódtak. – Melyiket ajánlanád? – kérdezte
kísérőjét.
– Át az udvaron, majd be – mondta Kiama. – Ozias kémei
megerősítették, hogy az volt az arkangyal magán területe. Amit
sikerült az életben maradt udvartól megtudnunk, extrém
paranoid lett, csak a legbizalmasabb embereit engedte be a
háború előtti hónapokban. Ott találtuk meg a testeket.
Sharine hasa összehúzódott, kilépett az udvarra, amit száraz
levelek borítottak. Mikor megszokásból felnézett, érezte, hogy
szíve csodás szépséget kapott el. Az ég a fátyolfelhők kivételével
tiszta volt. Ez megtöltötte reménnyel, ilyen szépség létezni fog a
világban, nem számit mi történik a földön.
– Miért nem volt neki elég ez? – Kiama az égre mutatott, és az
erőd csendes és elhagyatott volt körülöttük. – Miért akart többet?
Titust hívják harcos arkangyalnak, de míg az udvarában voltam
soha sem ő kezdte a harcot, az agresszió mindig erről az oldalról
érkezett.
Ezekkel a szavakkal Kiama kilépett az udvarra. – Én megyek
előre Lady Sharine.

- 306 -
 Sharine nem vitatkozott. A másik nő volt itt a tapasztalt, és
Sharinenek megvolt az ereje, hogy támogatást nyújtson, ha
veszély tör elő a sötétből. De csak a halk rothadás dohos szaga
tört elő a következő épületből.
Kiama a könyökhajlatába köhögött, hogy megtisztítsa torkát. –
Sajnos – mondta utána – az egyedüli mód, hogy fenntartsuk a
védelmet kevés számmal, hogy egy alap takarítás után mindent
lezártunk.
– Nem tetszik amit a pusztulás alatt érzek. – Kényszerítette
magát, hogy mély levegőt vegyen, hogy rájöjjön, mitől bizsereg a
nyaka, és régen elfeledett emlékek ugrottak be neki.
Érzett már hasonlót korábban.
Apró emlékek zuhogtak át rajta. Kardok tánca. Szárnyak estek
össze és zuhantak. Agyarak egy fakó arcban. Halandók teste
megfagyott a félelemtől. – Egy halandó, aki kereszttűzbe került
az arkangyalok harcában, a lábát amputáltál. Elüszkösödött neki.
– Az emlékek most élénkek voltak, a zöld kúszása a lábán, a
büdös szag. – Betegség, fertőző romlás, ami megszínezi a levegőt.
– Miért volt a halandóval? – kérdezte Kiama nélkül, hogy
intenzív koncentrációját elvonta a környezetükről.
– Én – Sharine a homlokát ráncolt, visszakövette a fonalat. –
Művész voltam… és azt gondoltam, hogy fontos volt nemcsak a
halhatatlanok veszteségeit megörökíteni, hanem a háború során
a halandók által megfizetett árat is. – A fejét rázta. – Naiv

- 307 -
voltam, azt hittem, hogy a halhatatlanok gondoskodnak majd egy
haldokló halandóról.
Sharine mégis örült, hogy megtette, az ujjai begörbültek ahogy
visszaemlékezett hogy fogta a lázas férfi kezét, akinek nem kellett
volna egyedül lennie, ahogy végül meghalt. Oda ment, ahol Raan
és a szülei voltak. Egy helyre, ahonnan nem jöttek vissza
látogatók.
– Itt, ez volt a hely, ahol megtaláltuk a halottakat. – Kiama
megállt az egyik folyosónál, ami féldrágakövektől ragyogott a
napfényben, mikor az elég magasan járt az előcsarnoknál.
Mögötte erős dupla ajtók voltak.
– Idebent nincs működő ablak – informálta a harcos – de a
kapcsoló fényt ad majd. – A könyökét használva kapcsolta fel,
mielőtt kinyitotta volna az ajtókat.
Sharine meg mert volna esküdni rá, hogy egy puha pattogó
hangot hallott, a pecsét feltört.
Mellkasa szoros volt, besétálva újabb nagy gyülekező területet
talált, de a káosz itt sokszorosan rosszabb volt. A szőnyegek nem
tompították a lépteket és a falak egyaránt csupaszak voltak.
Égésnyomok borították a padlót.
Mikor felnézett oda, ahol az ablakoknak kellett volna lenniük,
csak bedeszkázott sötétséget látott.

- 308 -
 – A deszkák a helyükön voltak, mikor bejöttünk – mondta
Kiama, mielőtt feltehette volna a kérdést. – Azok a véres nyomok
is.
Sharine jeget érzett a vérében. – Kiszabadulási kísérlet?
– Kudarcra volt ítélve. Az ablakokon elég erős vasak vannak
kívülről. – A harcos szép szemeiben hideg ismeret volt, mikor
Sharinere nézett. – Köszönhetően Oziasnak tudjuk, hogy a
vasakat később tették fel, a harcok előtti pár hónapban.
Charisemnon, jött rá Sharine, egy börtönt épített, hogy
felkészüljön a saját emberein való kísérletezésre, ez soha nem
gyors döntés volt. Ezzel a fagyos felfedezéssel fordult el, meg
akarta vizsgálni a falat maga mögött, egy kis régió lenyűgöző
festményével találta szembe magát, ami ma Mali területén
feküdt. Ez volt az a hely, amit egy eonnal ezelőtt látogatott meg,
Raanal az oldalán.
Lesokkolta, hírtelen emlékek öntötték el.
Annyira fiatal és reményteli volt, boldog és szerelmes, és a
festményen örömteli sárga, narancs és egy kis pink volt. Egy
napfelkeltét ábrázolt, ahol farmerek dolgoztak és állatok legeltek,
míg két angyal állt egy idősebb halandóval beszélgetve.
Egy egyszerű jelenet… de az egyik angyal Raan volt, és az ő
történetének a része. A másik angyal látta őket vendégül. Egy
másik művész, a nő elvitte őket a közeli halandó településre, hogy
megmutassa Raanak egy speciális ruhafestés eredetét.

- 309 -
 Túlságosan tele izgalommal és boldogsággal, Sharine
otthagyta őket, hogy beszélgessenek, s felmászott a szomszédos
dombra. Ekkor nézett vissza, s látta ezt a pillanatképet, amiben
aranyszínű élet volt. – Emlékszem, hogy megcsapott ennek a
jelenetnek a tökéletessége és harmóniája.
Ujjia nyomon akarták követni Raan arcának vonalait, még
akkor is, mikor csak szárnyainak színei voltak felismerhetőek.
Köszönöm, akarta mondani. Köszönöm, hogy megtanítottál
szeretni, gyengédnek és kedvesnek lenni. Ha élt volna, a fiatal
nő, aki egykor volt a karjaiba repülne, de szívében ez a szerelem
véget ért.
– Ez lenyűgöző munka Lady Sharine. – Egy érintésnyi
váratlan csodálat volt Kiama hangjában. – Az úr annyira mérges
volt, mikor meglátta itt, azt mondta Cahrisemnonnak nem volt
joga ilyen csodás és szívvel teli dolgok kiállítani olyan helyen, ami
egy halottas kamra lett. Az egyedüli kegyelem, hogy sértetlenül
úszta meg a mészárlást.
Sharine körbenézett, nem volt jele szennyeződésnek, vagy
fizikai sérülésnek.
– Az úr, mi mind, el akartuk vinni a citadellába – tette hozzá
Kiama – de nem engedhettük meg, hogy bármit kivigyünk innen.
A kockázat túl nagy.
– Ez volt az egyedüli választás – mondta Sharine, melegség
volt a szívében az arrogáns és nyers arkangyal miatt, aki annyira

- 310 -
szenvedélyes éhséggel csókolta meg, akiről tudta, hogy olyan
emléket fog hagyni, amit soha nem fog elfelejteni. –
Charisemnon már hosszú ideje birtokolhatta a képet.
Mosolygott, semmi sem tudta csökkenteni az örömét a
festmény miatt. – Raan, az első férfi, akit szerettem,
megkérdezte, hogy ajándékba adhatja-e a barátjának, aki
vendégül látott minket, s ami ezt inspirálta.
– Bár szerettem ezt a festményt, őt jobban. – És a férfinak
adta, ő pedig a barátjának. – A nő nem volt erőteljes angyal, és
most Alszik, így nem tudom megkérni, hogy erősítse meg, de
feltételezem Charisemnon látta valahol és tetszett neki, így ő az
urának adta.
– Fájdalmat okoz önnek, hogy ilyen helyen látja a munkáját?
– Nem. Talán volt valaki, akinek reményre és szépségre volt
szüksége a sötétségben. Ha igen, akkor örülök, hogy felnézve a
nepkeltét látta.
– Feltételeznem kellett volna a válaszát, olyan, akinek nincs
szíve nem tudna ilyet festeni. – Hezitált, de végül kibökte – Egy
nap remélem meg tudok fizetni egyet a munkái közül. – Olyan
édes dolog volt, ahogy ez a kifent harcos elismerte álmát, fojtott
izgalommal, ami miatt kissé elemelkedett a lábáról.
Sharine elég hosszú és kreatív élettel rendelkezett, de a
hatalmas vásznak felé szokott húzni, mint ez. Egyszer egy egész
falat befedőt alkotott. A jelenlegi projektje, ami rejtve van fénnyel

- 311 -
teli tárolójában, amit Tanicia rendezett be neki Lumia szélén, egy
kép volt Raphaelről, Elenáról és a Heteikről, a városuk ragyogó
felhőkarcolóival a hátuk mögött.
Ezt egy olyan arkangyalnak akarta adni, kinek ellenállhatatlan
kék szemei voltak, az egyik fia, akit nem ő szült. De a nagysága
miatt évekbe telik neki befejezni. Ez igaz volt munkáinak nagy
részére. A bonyolult darab, ami jelenleg Lumiában lóg az egyik
falon, az teljes ötven évébe telt.
Ezért, bár állandó bevétele volt, ami egy életre elég volt, az árai
elérhetetlenek voltak a sima angyalok számára. Nem segített az
idő eltelte és a természeti katasztrófák melyek jó párat tönkretett.
Mire befejez egy darabot, kettő másik tűnik el vagy megy tönkre,
vagy csak lesz törékeny az idő során.
– Biztosítom, hogy hozzájuss egyhez – mondta Kiamának. –
Fizetségként azt kérem, hogy ülj modellt.
– Hölgyem – elakadt a lélegzete. – Nem úgy értettem –
Sharine megszorította az alkarját. – Csss gyermek. Nemcsak
olyan arcod és jelenléted van, ami miatt le akarlak rajzolni,
kedvellek és a művészetem olyannak adom, akit kedvelek. –
Adott egyet Raphaelnek, mikor a Tanácsba emelkedett fel és
egyet Illiumnak és Aodhannak, nekik számtalan tanulmányt
készített a gyerekkorukban, a legtöbbel „ellopták” nevető
engedélye mellett.

- 312 -
 Gazdag volt, úgy gondolta. Soha nem a pénz volt az oka, hogy
alkotott, de köszönhetően Raannak, volt egy erőteljes pénzügyi
támogató struktúrája, ami biztosította soha ne szoruljon
támogatóra. Ez a támogató struktúra két idős angyalból állt, akik
visszahúzódtak az élettől, de nemcsak ezt csinálták meg érte,
hanem heves védelemmel menedzselték a pénzügyeit, és
közvetítők voltak, mikor valaki meg akart szerezni egy darabot.
Sharine rájött, hogy azért maradtak ennyi ideig ébren, mert
törött volt és túlságosan hűségesek Raanhoz, hogy itt hagyják.
Eldöntötte, hogy amint tud azonnal elmegy hozzájuk, teljes
szívéből megköszön mindent nekik, elmondja, hogy most már
aggodalom nélkül pihenhetnek le. Többé nem volt elveszve,
sokkal többel megbecsülték barátjuk emlékét.
Sharine elfogadta, hogy soha nem ő lesz a legjobb személy, aki
menedzseli a pénzügyeit, vagy munkáinak eladását, de tudta
hogy szerezzen megfelelő embert. Csak annyit kell tennie, hogy
megemlíti Raphaelnel és ő öt lelkiismeretes és tehetséges jelöltet
küld hozzá.
Kiama még meglepett arcot vágott, ahogy továbbhaladtak, de
rámutatott azokra a pontokra, ahol megtalálták a testeket, majd
éberen mozdult arrébb. – A halottak közt halandók, vámpírok és
angyalok is voltak – mondta minden előtt. – A szagokból és a
bomlás kimeneteléből már pár napja halottak voltak, mire
megtaláltuk őket. De a bomlás olyan…

- 313 -
 A másik nő a homlokát ráncolta, vonalak csíkozták homlokát.
– Ahogy a hús rothadt – mondta végül. – A legyek odaszálltak
lepetézni, majd a lárvák kikeltek. Van egy fejlődés. – Újra
körbenézett a szobában, szemei intenzívek voltak. – Itt, a dolgok
csak… rosszak voltak. Mikor megérintettük olyan volt, mintha a
hús belülről folyósodott volna el, mintha belülről bomlott volna
le.
Keményen nyelt. – Elkövettem a hibát, hogy az egyik testet
kilukasztottam a kardommal, nem akartam kegyetlen lenni, de
mert mozgást láttam és biztos akartam lenni benne, hogy nem
egy újjászületett támad rám.
– Óvatos voltam, hogy ne nyomjam meg túl erősen a bőrt, ami
annyira feszes volt, mintha csak a legapróbb bökés kellett volna
neki, és a testnedvek kifolytak. Egy zöldes nyálka, ami a
csizmáimra került és olyan büdös szaga volt, hogy egy órára
evakuálnunk kellett a szobát.
A katona légzése zaklatottá vált. – Mielőtt evakuáltunk, én és a
harcos tudós álltunk ott és mindketten láttuk, hogy rovarok
úsztak a nyálkában. Ekkor mozgást kapott el a szemem, egy
hatalmas rovar fészek volt a testben. – Keze a hasán volt,
megremegett.
Sharine nem tudta hibáztatni. Az ő bőre is viszketett.
– Szerencsések voltunk, hogy az úr velünk volt. Angyaltüzet
használt, hogy elégesse a testet és megsemmisítse a rovarokat. –

- 314 -
Az egyik égési sérülésre mutatott, amit Sharine is észrevett. –
Nem tudom, hogy ezek a rovarok mit tudtak volna csinálni,
mikor beássák magukat a testünkbe.
– Vett bárki mintát a későbbi tanulmányozáshoz?
Keményen rázta a fejét. – Minden túl gyorsan történt. Mind
féltünk, hogy a rovarok kijutnak. Már itt az újjászületettek
pestise, nem kell más. És a rovarok mozogtak.
Sharine nem tudta elképzelni a horrort, tudta, hogy ő is ezt
csinálta volna. – A férfi volt az egyedüli fertőzött?
– Nem próbáltuk kideríteni. Adva az elzárási hibázást, az úr
úgy döntött, hogy minden testet eléget, ahogy a bútorokkal is
tette.
Ez megmagyarázza a földön lévő nagy égési nyomokat.
– Ez volt a lehető legbiztonságosabb lehetőség. Ha a fertőzést
itt tartották, akkor nem kívánjuk kiengedni. – Szomorúan nézett
a festményre. – Az úr nem tudta rávenni magát, hogy
megsemmisítse, de nem engedte meg, hogy kivigyük innen.
– Minden véget ér gyermek. – És ő váratlan lehetőséget
kapott, hogy elbúcsúzzon. Az átható szomorúságot hála érzete
szőtte át, ahogy elfordult a faltól, Kiama szavai újabb éberséget
ébresztett az elméjében. – Pecsétek vannak a bedeszkázott
ablakokon.

- 315 -
 35. fejezet

– Észrevette. – A harcos hangja bősz volt. – A behatoló csapat

vámpír tagja, Sarouknak hívják, az egész helyről képeket készített
a telefonján. A tudósaink megnézték a képeket. Látták, hogy az
ablak deszkák úgy vannak kialakítva, hogy teljes elzárást
hozzanak létre.
Körülöttük a levegő rejtett tudással pulzált.
– Az ajtó is ilyen – mondta Kiama. – A behatoló csapat kis
kárt okozott benne, mivel erővel kellett kinyitni, de most már
megjavították.
Ez volt a válasz a pattogó hangra, amit a belépésükkor hallott.
– Ez volt az a szoba, ahol Charisemnon kísérletezett?
Kiama a fejét rázta. – Úgy hisszük több tartó kamra volt, egy
galéria, ahol nézhette a betegség folyamatát. – Több sötét körre
mutatott a falakon és plafonon. – Kamerák. Talán jobban
szeretett Artúr Királynénk élni, de Charisemnon Arkangyal
ismerte a technológia értékét.
Sharine ezt nem várta volna. Az a Charisemnon, akivel
találkozott morgott a modern világ és annak kényelmessége
miatt. Még egy példa a képmutatásra és hazugságra.

- 316 -
 – Aggódtunk Sarouk és a többi vámpír harcos miatt – mondta
Kiama. – Lehetséges, hogy van itt valami a levegőben, ami
megfertőzheti őket, de senki sem mutatott betegségre utaló jelet.
Nincs okunk aggódni az angyali megfertőződés miatt. –
Sharinere nézett. – Egy fertőzés rénk nézve valós veszély?
– Adva, hogy Charisemnon rovarokat használt betegség
hordozóként, és kísérletei miatt az újjászületettek sokkal
fertőzőbbek – mondta Sharine – nem hiszem, hogy lett volna
olyan képessége, hogy ellenünk intézzen támadást. Legalább is
nem végzeteset.
Nem felejtette el a Zuhanást, de ott az angyalok halálát az
okozta, hogy az utcákra estek le, a forgalom elé, és hasonlók
történtek. Charisemnon bármit is tett, csak tudatlanságba lökte
őket, nem halálba, és azt hallotta Illiumtól, hogy Charisemnon
ezért szörnyű árat fizetett.
Amit tudott Charisemnonról és amit később megtanult róla,
nem hitte, hogy megkockáztatta volna, hogy ennyire legyengül
még egyszer. Főleg, hogy a célja az volt megöli Titust, csak egy
arkangyal ölhet meg egy másikat. Ezért voltak a rovarok és
Lijuan újjászületettjei, mint mérgező bázis, amit felépített.
– Chraisemnon milyen betegség jelét mutatta, míg Titussal
harcolt? – kérdezte, biztos akart lenni.

- 317 -
 Kiama arca undort tükrözött. – Soha nem voltam közel hozzá,
de az úr szerint a lehelete bomlás szagú volt, mintha belülről
rothadt volna.
– De képes volt harcolni?
– Igen. – Kiama álla merev volt, ahogy ujját az arcához emelte.
– Sikerült sérülést okoznia az úrnak, levágta a kezét, részben
károsította arcát.
Sharine vére belül égett, ahogy arra gondolt, hogy Titust egy
arra méltatlan bántotta. – Akkor nem hiszem, hogy az angyalok
elleni betegségen dolgozott volna, azt mondták nekem, hogy a
Zuhanás után ágyhoz kötött és sebekkel borított volt. És ez azért
volt, mert öntudatlanságot okozott, egy angyalokra való betegség
vele is végzett volna.
Kiama szemei éberen vizsgálták őt. – Azt hiszem jobbak a
forrásai, mint sok kémmesternek.
Amije volt az egy arkangyal, aki megbízott benne és úgy
tisztelte, mint amit az anyjának is megadott, és egy fia, valamint
egy pártfogoltja, akik ismerték, az uruk nem sajnálta tőle az
információkat. Ott volt neki Caliane. A barátja is elmondott
mindent Sharinenek, amit tudni akart, Sharine sokkal régebb óta
tartott hűséget Calianenel, mint ezek a fiatalok el tudták volna
képzelni. – Öreg vagyok gyermek, és értékelem a szeretteim és
barátaim.

- 318 -
 Talán egy nap ez a fiatal és dühös harcost is barátjának
hívhatja, de most rengeteg év állt köztük. Mennyire furcsa volt,
mikor Kiama alig volt fiatalabb Titusnál, Titussal nem volt
köztük távolság, sem a kor alkotta szakadék.
Most Kiama kurtán bólintott. – Remélem igaza lesz a
Charisemnon Arkangyal képességeit tekintve Lady Sharine.
Máskülönben kipusztulunk. – A balra eső területre lépett. – A
halott vámpír itt volt, úgy tűnt, mintha magát támadta volna
meg. Saját karjait harapta, sok húsa hiányzott.
Sarkain megfordulva másik irányba mutatott. – Egy másik
meztelenül és félig rothadtan feküdt labdaként az asztal alatt.
Mintha más kísérleteket végezetek volna rajtuk, de hogy miért
dobták őket össze, arra nincs válaszunk, talán Charisemnon
Arkangyal erőltetni akarta a végüket.
– Volt bizonyítéka, hogy az angyal talán fertőzött volt? –
kérdezte, emlékezett rá mit mondott Titus a Tanácsnak.
– Ha követne. – Kiama megmutatta neki az ajtót, a másik
oldalon, biztosította, hogy bezárta maguk mögött, majd
végigvezette a bal oldali széles folyosón.
Megálltak az első ajtónál, kinyitva egy hatalmas üres szobát
mutatott meg. – A bent lévő bútor szörnyen megsérült és a zár
megvetemedett. Mintha valaki vagy valami kitört volna innen. Az
úr egy nyomot talált… nem tudom hogy tudnám leírni.

- 319 -
 Egy hosszú gondolkodással teli pillanat után azt mondta: –
Nem vér volt, de azzal keveredett, ami úgy tűnt folyékonnyá vált
hús volt. Zöldes széle volt, és azt gondoltuk, hogy a csíkok a
folyosó kövén lehettek egy padlóra leeső szárnyaké, főleg miután
megtaláltuk a fertőzött anyagot. És ezek – mutatott a padlón lévő
barázdákra – karomnyomoknak tűnnek.
Majd egy foltra mutatott a falon alig pár centi magasságban. –
Egyben elmosott kéznyomokat is találtunk, amit ugyanezzel a
folyadékkal hoztak létre, mintha az itt lévő személy kihúzta volna
magát az udvarra. Később több testet is találtunk az udvar falai
mögött, beleértve több halott angyalt, így reméltük bárki is
szökött meg már halott volt.
Egy sima angyal, gondolta Sharine, könnyen kicsúszatott
innen, Charisemnon seregei nagy részének elvitele és Titus
érkezése között. Főleg ha az angyal kifelé tartott, el a városok
mellett, sokkal vidékibb régiókba. Még inkább, ha az angyal
láthatatlan tudott maradni.
Az utóbbi soha nem olyan képesség volt, ami évszázadok alatt
kialakult, voltak kitűnőek. De adva Kiama történetét a szüleiről,
Charisemnon udvarában nem mindenki volt hasztalan. Titus az
újjászületett angyalt Skardeként azonosította, aki egy tehetséges
intelligens ügynök volt,
Skardet elárulta a hús iránti éhsége, de ha az angyal, aki ebből
a szobából megszökött más volt, mint Skarde, de hasonló fajta…

- 320 -
Nos egy kém, aki működőképes elmével rendelkezett sokáig
elbújhatott Afrika kiterjedt területén.
Ezt a félelmet félresöpörte, azt mondta: – Találtál bármit, ami
a laboratóriumának tűnik? – Nem tudta mit várjon ettől a
helytől, bármit is csinált Charisemnon, tőle jött, abból ami
arkangyallá tette.
Mérget termelt a vérében.
– Nem – erősítette meg Kiama. – De meg tudom mutatni a
személyes tereit.
Ezek a terek fényűzőek és túlzottan érzékiek voltak az ő
ízlésének, túl sok vörössel és arannyal, túl sok textúrával,
általánosságban sok, de nem állította meg a szobákat abban,
hogy meglepően szépek legyenek. De nem… nem volt
meglepetés.
Sharine a homlokát ráncolta, visszalapozott emlékei
könyvében. Michaelát sokáig a művészek múzsájának hívták, de
Charisemnont a művészek patrónusaként ismerték. – Egyszer,
nagyon régen – mormogta szinte magának – Charisemnon
felajánlott egy helyet a területén, ahol élhettem és alkothattam
volna. Semmi kötelék, csak azt szerette volna, ha a Kolibri a
területe vendége lett volna.
Elfelejtette ezt, míg nem állt a vastag fekete bársony
szőnyegen, amit arra alkottak, hogy kiemelje a vérvöröset. –
Annyira hosszú ideig nem voltam ezen a területen, így eljöttem,

- 321 -
hogy megtudjam el szeretném-e fogadni az ajánlatot és egy
magán vacsorán találkoztunk. Akkor más férfi volt. – A személy,
aki korábban volt, mielőtt úgy döntött csatlakozik Lijuanhoz a
halál, fájdalom és gyilkosság ösvényén.
– Nem tudom elképzelni, hogy vele szemben ült – mondta
Kiama, hangja fojtott dühtől vibrált. – Az elmém egyszerűen
elutasítja.
Sharine remélte, hogy a harcos egy nap békére lel, de az nem
ma lesz, az ellenség területén. – Te és Titus embereinek többi
tagja jobban átnéztétek az erőd ezen részét?
Kiama a fejét rázta, azt mondta: – Nem gondoltuk
szükségesnek. Élőlények után kutattunk, bármely formában, nem
pedig dokumentumokat és jegyzeteket.
Emlékeinek lapjai tovább pörögtek. Charisemnon küldött neki
egy levelet a meghívással. – Csodás kézírásod van – mondta a
férfinak, mikor találkozott vele.
Ő csak mosolygott rá, helyes férfi, mahagóni színű selymes
hajjal és sötétarany bőrrel, buja és tökéletes ajkakkal. – Szavak és
tinta, megtartják a történetünket, mikor öregek leszünk és az
emlékeink elvesznek összecsavarodott elménkben.
Egy ilyen ember készített feljegyzéseket.
Ezzel az elméjében otthagyta Kiamát őrködni, módszeresen
kezdte átkutatni az egész helyet, ahol egy arkangyal ekkora
egyedüllétet tartott fontos dokumentumokat tarthatott. Nem

- 322 -
gondolta, hogy elrejtette őket, először, mert magabiztos volt az
erejében, és másodszor, nem volt oka bármit is elrejtenie az
udvarának tagjai elől.
Látták, hogy mire képes és azt választották mellette maradnak.
Könyvek sora volt a háló és nappali mögött lévő dolgozószoba
falain. Sok tudás volt ott, azt gondolnád néhány habozásra
késztette volna, ahogy Lijuannal és a halállal kezdett szövetkezni,
de végül az emberek a saját személyiségük alapján választanak és
Charisemnon a sötétséget választotta.
Egy fémlétra volt a polcba építve, mind a bal, mind a jobb
oldalon. Elég simán mozogtak a síneken, mikor kipróbálta őket.
Minden könyvet le fog ellenőrizni a polcokon, ha szükség lesz
rájuk, de először Charisemnon asztalához ment. A legfelső polcon
egy bőrborítású jegyzetfüzet volt. Valami ismerős megragadta
benne és a polcokra nézett, rájött, ez a szoba tartalmazta
Charisemnon történetét, emlékeinek naplója, amit éveken,
évtizedeken, évszázadokon át vezetett.
A legutolsó volt a kezében.
Tudatában volt, hogy értékes kincsek vannak itt, az angyali
történészek zajonganának, hogy beengedjék őket ide, óvatosan
vette el a naplót, ahogy leült Charisemnon díszes székébe. A
könyvet maga elé tette, kinyitotta.
A szavaknak nem volt értelme.

- 323 -
 Újra megpróbálta, minden általa ismert nyelvet átnézet. Azon
volt, hogy feladja és megkéri Kiamát, hogy Titus talán tart egy
nyelvészt a soraiban, mikor Raan hangja suttogott az elméjébe.
Kismadaram, tehetséged a művészetek terén lehengerel. Nem
tudom kivárni, hogy lássalak repülni.
Raan kedvenc nyelve annyira lírai, annyira csodás volt, csak a
Nílus partvidékén lévő angyal enklávéban beszélték, ami
évszázadokig volt az otthonuk. A barátja ezen a területen
ugyanezt a nyelvet beszélte. Charisemnon nem volt olyan idős,
hogy élt volna az enklávéban, de talán az egyik szülőjétől vagy
nagyszülőjétől tanulta.
Sharine nem tudott semmit a férfi felmenőiről és abban a
pillanatban nem is érdekelte.
Raan enklávéja már a régmúlté, a nyelvet kevesen beszélik, de
Sharine megtanulta a szerelmétől és megmaradt benne. Egy kis
időbe telt számára, míg rozsdás kerekei beindultak.
Igen, kismadár. Megvan a képességed és a szíved ehhez.
Annyira jó férfi volt, az ő Raanja, aki gyengéd és kedves volt
vele mindig.
Igen, és egyben szülő is.
Megrándult az elméjének másik részéből érkező meztelen
szavaktól. De igaz volt, a kapcsolatukat nehezen lehetett
egyenrangúként leírni. De olyan kapcsolat volt, ami boldoggá

- 324 -
tette akkor és ott, és ezért megérdemelte, hogy megbecsüljék.
Raan megérdemelte, hogy megbecsüljék ezért.
Tudatosan elhessegette ugráló gondolatait, hogy az itt és
mostra koncentrálhasson, lenézett a naplóra. Kinyitotta ott, ahol
az ellenségeskedés kezdete előtt pár hónappal íródhatott.

Azt hiszik bolond vagyok, hogy a gyengébbel kötök

szövetséget, nem pedig a köztünk lévő erősekkel.
Nem én vagyok itt a bolond.
Lijuan győztesen kerül ki a háborúból, ami következik. Nem
kérdéses, messze a Tanács felé fejlődött, és igaza volt, mikor azt
mondta a halhatatlanok sokkal többre képesek, mint amit a
jelenlegi erőstruktúra megenged.
Miért a Tízek Tanácsa? Miért nem lehet a Kettő Tanácsa, ha
ők a legerősebb arkangyalok a világon? Nincs ok megosztani az
erőt a köztünk lévő sokkal gyengébbekkel. A többiek, akik túlélik
a háborút, a Kettő Tanácsát fogják szolgálni. Ahogy mindig
lennie kellett volna.

Az utolsó sor kétszer volt aláhúzva, nyers belelátás

Charisemnon elméjébe. Megzavarta őt a téma, mert azt hitte a
férfi nem olyan arkangyal volt, aki ennyit kavart volna. A férfi
élvezte a könnyed életet és kényelmet, és most teljes uralomról
beszélt.

- 325 -
 Mi változott?
Leült, visszalapozott a napló elejére és olvasni kezdett, annak
eredetéről, ami megváltoztatta Charisemnon szívét, ami talán
információt adhat, amire szüksége van a betegség ellen, ami
megölheti az angyalokat.

- 326 -
 36. fejezet

Titus Arkangyal, az apámmal való hosszú barátságának

tükrében írok. Mielőtt Aludni tért emlékeztetett rá, hogy a
maguké egy olyan kötelék, ami évezredek óta töretlen. Most
fejet hajtok, hogy a kapcsolat talán kiterjed a fiam tanítására?
Xander még nem nőtt fel, de annak jeleit mutatja, hogy olyan
harcos lesz, mint a nagyapja. Nagy megtiszteltetés lenne, ha
megfontolná, hogy a szárnyai alá veszi.

– Levél Rohantól, Alexander Arkangyal fiától Titus

Arkangyal számára

- 327 -
 37. fejezet

Rohan! Láttalak meztelen babaként rohangászni, míg közben

mániákusan nevettél! Kenyeret törtem veled. Miért írsz ilyen
formális levelet?
Küld a fiad. Vigyázok Alexander unokájára, mintha az én
húsom és vérem lenne.

– Levél Titus Arkangyaltól Rohan, Alexander Arkangyal fia

számára

- 328 -
 38. fejezet

Titus letörölte az izzadságot a homlokáról és lenézett a

lefejezett halomra. Ő és az emberei követtek egy csellengőt, aki
egy masszív újjászületett fészekhez vezette őket, de ami
leginkább aggasztotta, hogy a fészek egyáltalán létezett. – Ezek az
újjászületettek jöttek valahonnan. – Volt egy település, ahol már
nem volt több lakó… sem gyermek.
Megtörte a szívét, hogy ilyen kicsi újjászületettet is ki kellett
végeznie, de tudta, hogy nem volt már élete ezen a világon. Ők
csak az élet csoszogó abnormalitásai voltak, nem volt semmi
eszük. Soha nem lesznek idősebbek, soha nem értik meg a
beszédet, szeretetet, gyengédséget vagy bármi mást a hús iránti
mohó éhségen kívül.
Megengedni őket létezni azt jelentette, mintha megölte volna a
gyerekeket, akik megmenekültek ettől. Még a legsötétebb
órákban is, angyalok, vámpírok és halandók, mind hezitáltak,
mikor egy gyerek bántásáról volt szó, s ez a hezitálás egy egész
városba vagy faluba kerülhetett.
– Elintéztük mindet. – Jobb kezének hangja bősz volt, fakó
zöld szemei a pusztítást nézték. – Észrevetted mennyire frissek

- 329 -
voltak ezek? – Mikor Tzadiq, vállai olyan szélesek és teste olyan
nagy volt mint Titusé, leszállt mellette a halom előtt, Titus
követte pillantását. – Nézd a testüket, a rothadás hiányát.
Tzadiqnak igaza volt, a zöldes szín alatt, ami az átalakulás
kezdetét jelentette, ezek az újjászületettek rózsaszín, barna és
fekete bőrszínnel rendelkeztek, ami átlagos volt az élők közt.
Néhány sebük vérzett, annyi vörössel, mint zöldes-feketével.
Ő és a raja tovább tudták folytatni az újjászületettek kiirtását,
de ha a lények ennyire gyorsan szaporodnak, akkor területének a
felét veszti el, mire végeznek. De milyen más lehetőség volt?
– Mi van a csapataink számával?
– Ma nem vesztettünk senkit, de az embereink fáradtak. –
Tzadiq hangja brutálisan őszinte volt. – A következő napokban
egyre több hibát fogunk véteni.
Titus tudta ezt, de mégis nehéz volt ezt hangosan is hallani.
Ahogy meggondolta a lehetőségeket, hogy pihenhetnének
legjobban a csapatai, szeme egy számszeríj nyilára esett, ami az
egyik újjászületett szeméből állt ki, fejét régen levágták már a
testéről. Az íj végén volt egy szimbólum, egy kis C egy körben.
– Mennyire rossz a Céh helyzete? – A vámpírvadászok afrikai
részlege, azok a halandók akik erre születtek vagy edzették őket,
hogy elkapják a megszökött vámpírokat, Titus mellé álltak és a
seregében harcoltak. Ennek eredményeként nagy veszteségeket
szenvedtek.

- 330 -
 – Nem annyira rossz, mint elsőre gondoltuk. – Kosz csíkozta
Tzadiq fakó bőrét és megborotvált fejét, de nem volt annyira
rossz, mint lehetett volna, nagyrészt megúszta, hogy az
újjászületettek testnedvei borítsák be őt. – Hetven százalékos
kapacitással működnek, és ennek a húsz százaléka sérült meg
nagyon vagy épp gyógyul.
Ami azt jelentette, félretéve a vezetés csekély számát, a céh
ötven százaléka harcolt a földön az újjászületettek mellett, míg
Titus angyalai a levegőben harcoltak. Megütötte, hogy
mindazokat, akiket arra képeztek ki, hogy nyomon kövessenek és
egyedül dolgozzanak, olyan erőforrás volt, amit bölcsebben
kellene felhasználnia.
– Takarítsatok fel itt – mondta jobb kezének, az
újjászületettek többsége a ragyogó napfény elől a járataiba
mászott el. – Beszélnem kell Njallal.
– A Céh főhadiszállásán van ma – mondta Tzadiq.
– Egy nap el kell nekem mondanod honnan tudod, mi minden
történik Narjában.
– Csápok, uram. – Szavai szárazak voltak, arcán nem jelent
meg a humor. – Csápom van minden sarkon, résben és véres
odúban.
Titus megcsapta jobb kezének vállát, Tzadiq azon kevesek
egyike volt, aki nemcsak teljes erejét el tudta viselni, de
ugyanolyan erősen viszonozni is tudta. Ez volt az oka, hogy

- 331 -
évszázadok óta volt a küzdőpartnere. – Az arkangyalod köszöni a
szorgalmadat.
Ekkor Tzadiq arca széles mosolyra húzódott, ahogy Titusé is.
Mert az úr és jobb keze előtt barátok voltak már több mint
ezerötszáz éven át. Titus Tzadiqot azelőtt ismerte, hogy ő
Tanaeval találkozott volna, mielőtt fiúk született volna. Titus
nem értette meg a kapcsolatot, ami Tzadiq és Tanae közt volt, és
amit harcos utódjukkal tartottak fent, de jobb keze és
csapatainak kiképzője hibátlanok voltak elhivatottságukban.
Tzadiqra hagyta a feladatot, elrepült a Céh főhadiszállására,
ami Narja szélén volt, és ezért közelebb, mint a saját citadellája.
A céh egy régi kőerődben volt, lapos tetővel, amire könnyen le
tudott szállni. A Cég vezetője, vastag fekete tincseit rövidre
vágták és szakálla egyformán szépen ápolt és tiszta volt, ott várt
rá, hogy találkozzanak, pár őr biztos észrevette őt és kitalálták az
irányát.
– Titus Arkangyal. – Meghajolt, magas és karcsú volt, aki
barna harcos bőrben volt, egy kard volt az egyik lábára, egy nehéz
kés a másikra csatolva, de a meghajláson kívül nem volt túlzott
udvariasság érzete.
Njal meghajlása olyan volt, amit Titus a tábornokaitól kapott.
Néhányan azt mondanák, hogy az ember szemtelen volt, hogy
úgy viselkedik, mintha akkora rangja lenne, de a vadászok erős
embert választottak vezetőjüknek, és Titus ezért megbecsülte

- 332 -
őket. Beszélhet Njallal, mint egy harcossal és tudta, hogy
őszinteségét viszonozni fogja.
– Probléma van? – kérdezte a másik férfi, miután
felegyenesedett, szemének arany barnája ragyogott kékesfekete
árnyalatú bőrében.
– Nincs. – Titus elmondta, hogy mit szeretne a halandóktól. –
A vadászaid olyan segítség, amit nem szeretnék elveszteni. Mond
meg, ha túl nagy a kockázat.
– Nem akarod, hogy megtámadják az újjászületetteket, csak
hogy megkeressék és kiszúrják a fészkeket, így az angyalok a
levegőből támadva az egész fészket egyszerre kiirthassák?
Titus bólintott. – Ha egy újjászületettel találkoznak, akkor
nyugodtan öljék meg, amíg ez nem okoz veszélyt az életükre.
Jelenleg nincs szükségem annyi földi csapatra, sokkal inkább
információra. – Nem sok arkangyal beszélne ekkora nyíltsággal
egy vámpírvadásszal, de Njal Titus mellett harcolt elszántan és
fáradhatatlanul a harctéren.
Titus tudta, hiába próbált meg távol maradni a halandókkal
való barátságoktól, Njal olyan férfi volt, aki hiányozni fog neki,
mikor elhagyja a világot. – Sokkal megfontoltabban kell a
forrásaimat használnom. – Máskülönben az újjászületettek a
területén lévő emberekből lakmároznak, megtizedelik azt.
– Túl soká tart reagálnunk, mert annyira kevesen vagyunk és
az újjászületettek továbbra is burjánzanak. – Egyet levágsz kettő

- 333 -
lesz helyette. – De újra, nincs értelme ezt tenni, ha közben
rengeteg képzett emberemet veszem el.
– Nem lesz veszélyesebb, mint egy vérszomjas vámpír után
menni – válaszolta Njal nyugodt, gondolkodó hangon. – Nem az
új, kevésbé tapasztalt vadászokat küldöm ki, de van egy erős,
tapasztalt vadászokból álló csapatom, még a háború veszteségei
után is.
A fájdalom mély vonalakat vágott Njal bőrén, nyugalma
darabokra tört annak a súlya alatt. – Több irányba küldöm ki
őket, míg a többség délre megy, de egy kiválasztott csoport észak
felé.
– Kiváló. Nem hagyhatjuk a csellengőket, hogy északon tovább
terjedjenek, de mond meg nekik, ne támadjanak meg egyetlen
egyedülállót sem. Lehetséges, hogy Charisemnon új fertőzést
hozott létre, ami arra a régióra korlátozódik és nem ismerünk
minden veszélyt. Hozzám küldj minden jelentést, amiben
szokatlant látnak.
Egy kis hazugság, mert nem mondhatta el Njalnak az
újjászületett angyalt, néhány titok túlságosan halálos volt a
halandók számára. Ha egy vadász egy fertőzött angyallal
találkozik, akkor Titus majd kitalál egy megoldást. Minden
halandó között a vámpírvadászok tartottak legjobban titkot.
Njal grimaszolt. – Újabb fertőzés. Ha Charisemnon Arkangyal
erejét inkább az ellenanyagra használta volna nem fertőzésre. –

- 334 -
Kezét kardjának markolatára tette. – Biztosítom, hogy a
vadászaim tudják, hogy nagyra értékelik a visszaküldött
információt, ne tegyenek fizikai akciót.
– Helyes. – Titus megpaskolta a másik férfi vállát, óvatosan,
hogy ne sértse meg az erejével. Njal sokkal erősebb volt, mint
karcsú alakja miatt ellenfele hitte volna, izmai tökéletesek voltak
éjfekete bőre alatt, de attól még ember volt, míg Titus arkangyal.
– Ha a vadászaid északon halandókba botlanak, udvariasan
kérdezzenek és mondják meg, hogy én bíztam meg őket a
feladattal, hogy segítsenek levadászni az újjászületetteket – tette
hozzá Titus. – Ez segít a nyugalom terjedésében a határ azon
oldalán. Charisemnon úgy hagyta itt őket, hogy félnek tőlem.
Egy átható pillantást kapott, ami Titust egy oroszlán szemeire
emlékeztette. – Minden arkangyal félelmet kelt a halandókban.
Az ön oldalán harcoltam Arkangyal, de mikor a szárnyai ragyogni
kezdenek, akkor biztos, hogy megrettenek.
– Igen, de néhány félelem egészséges, és néhány
megnyomorít. – Titus nem akart meghunyászkodó, remegő
lakosságot. Csak azt akarta, hogy tiszteljék az uralkodását, míg
tovább gyarapodnak és nőnek.
– Megértettem – mondta Njal. – Biztosítom, hogy tudják
ebben a feladatban az uralkodásának nagykövetei.
Egy bólintás után felszállt, tudatában volt, hogy a Céh vezetője
már befelé tartott és azt is tudta, hogy Njal egy órán belül kiküldi

- 335 -
az első csapatokat. Részben azért ő vezette a Céhet, mert
rendezett és praktikus volt. És ezért Tzadiq és Njal alkalmanként
egy-három italt is megivott együtt.
Ha Titus számára hiányozni fog Njal, akkor Tzadiq mélyen
meggyászolja.
– Miért tartasz fenn barátságot, mikor tudod, hogy a végén
csak fájdalmat okoz? – kérdezte korábban Titus, mielőtt ő is
kezdte megtudni, Njal több volt, mint a Céh vezetője.
Szögletes állú, arca nem volt tele heves érzelmekkel, Tzadiq azt
válaszolta csendesen – Amiért a fiam párja virágokat ültet, bár
korai haláluk vitathatatlan. Njal szíve, elméje, nem ér
kevesebbet, mert csak egy pillanatig léteznek.
Titus így gondolt erre fiatalon, de miután többször is érzett
fájdalmat halandó barátainak elvesztése után, egy része
megcsömörlött. Azonban ez a háború több részét törte össze, és
bár éber maradt, lehetetlen volt, hogy a halandókat ne lássa
személyeknek.
Uram. A mentális érintés erős volt, Tanae rendelkezett a
legnagyobb mentális hanggal az udvarában.
Tanae, a citadella felé tartok már. De úgy tervezte, hogy
tovább megy. Le kell szállnom?
Nem, de van egy jó hírem. Mentális hangja ujjongó hangszínt
rejtett, ami aggasztotta őt, a nő ragyogó kiképző volt, de az
ujjongás nem volt a tárházában. Hét segély raj lépett át a

- 336 -
határon, Alexander Arkangyal szívélyességéből. Elfojtották az ő
oldalukon a vámpírok lázadásait és ezért segítséget tudnak
nyújtani.
Titus egyszerre volt örömteli és ráncolta homlokát, az ilyen
segítségre szüksége volt és segít, hogy csapatai pihenhessenek, de
a protokoll szerint Alexandernek egyenesen vele kellett volna
beszélnie először. És az emberei miért engedték meg, hogy
átlépjék a határt, nem pedig megállították őket – Ó édes
láthatatlan Felmenő.
Megdörzsölte az arcát. Ki vezeti a rajokat?
Zuri és Nala megosztott parancsnoksággal. Xander is az
egyik raj része.
A nővérei, és Alexander nagyra becsült unokája, mind a
barátság jele, így nem csoda, hogy átengedték őket.
Természetesen Alexander jót nevethetett, hogy ideküldi az
ikreket hozzá. Morgott. Milyen messze vannak?
Három napon belül ideérnek, ha így óhajtja, de Zuri
megkérdezte, hogy szeretné-e ha kipucolnák az újjászületetteket
az útjuk során, jól felkészültek erre.
Azt vette észre mosolyog nővéri heves engedélykérésének és
szeretetének gondolatára, de biztos volt benne, hogy bosszantás
is jön. Igen. Az észak is fertőzött, nem annyira, mint a dél, de
ugyanúgy halálos. De mond meg neki, hogy küldjön előre

- 337 -
három rajt, így azokat a saját csapataink mellett
használhatunk.
Megértettem.
Ahogy Tanae kilépett Titus megengedte magának, hogy mélyet
lélegezzen és kifújja. Hét extra elit raj, mert a nővérei nem
vinnének mást, megfordíthatja a dolgok állását.
Már majdnem a citadellánál volt, a nap aranyként ragyogott
körülötte, egy másik elméért nyúlt. Még a rohadék erődjében
vagy?
Igen, a hang annyira erős volt, mint Tanae hangja, más
hangszínnel és vibrálással.
Titus átrepült a citadella felett, tovább ment.
Sötét hangulatban szállt le Charisemnon udvarán, először
üdvözölte a kinti őrt, majd levette koszos páncélját és kezét egy
sarokba rejtett vízcső alá tette. Ezeken a területeken úgy
gondolták a harcosok napi szinten repkednek ki és be.
A vízzel lemosta az izzadságot is a felső testéről, valamint az
újjászületettek nedveit, amik bejutottak pajzsa alá. Nadrágja
reménytelen volt, de lemosta csizmáit is. Pajzsát szép halomban
hagyta kint, később összeszedi, kapcsolatba lépett Kiamával,
hogy megtudja hol van Sharine.
Kevesebb mint két percébe telt odaérni hozzá. A déli napfény
esett a hajára, ahogy a hatalmas asztalnál ült, szárnyai elegánsan

- 338 -
omlottak le a szék hátán. Éterinek tűnt, egy nem ezen a világon
létező lénynek.
Ekkor a nő felemelte a fejét és felemelte szemöldökét. –
Megpróbálsz lesújtani a tekinteteddel?
A szobába lépett, biztos volt benne, hogy a nő élesen szívta be
a levegőt, mielőtt beszélt volna, kezeit a csípőjére tette, hogy a nő
teljesen megcsodálhassa. Mikor nem esett bele férfias
szépségének látványába, morgott és körbenézett a bekötött
kötetekre. – Miért írt az ellenségem a nagyszerű hőstetteiről és
hősies cselekedeteiről?
Gyűlölte, hogy mennyire fesztelen volt itt a nő, ezen a helyen,
ahova ő ritkán merészkedne, volt egy hatalmas könyvtára a
citadellájában, de az a tudósainak és személyzetének azon tagjai
számára volt fenntartva, akik tudományos okból használták.
Titus tudta, hogy intelligens, de soha nem volt otthon a könyvek
és tanulmányok világában.
– Elég jól ismerted – hallotta Sharine száraz hangját. – Mert
igen, ez az ő története.
Le volt nyűgözve, megint körbenézett, észrevette a könyvektől
roskadozó polcokat. Végén veleszületett tisztessége miatt
elismerésként vonakodva bólintott. – Charisemnon egy veszett
vad disznó forralt hátsó lába volt, de volt elhatározottsága, egy
bizonyos berögződése, hogy egész életében fenn tartotta volna. –

- 339 -
Nem tudta nem hozzátenni – Szánalmas, hogy úgy döntött erejét
betegségek fejlesztésére szánja.
– Azt hiszem találtam valamit. – Suttogó hangot hallott,
szárnyait elrendezte, ahogy felállt.
Megfordult és nézte Sharinet felé sétálni, egy kis nő, aki
fényből volt, de acél gerinccel. Ő csak akkor fog meghajolni, ha
így akarja és határozottan nem fog megtörni. Annyira közel állt
meg hozzá, hogy szárnyaik majdnem érintkeztek, és kinyújtott
egy naplót egy bizonyos részen kinyitva.
Tekintetét eltépte puha bőréről, és figyelmét a nő testhőjéről,
ami annyira közel volt hozzá, lenézett a szép kézírásra, ami a
könyvben volt. Ez bizonyos módon ismerős volt számára. –
Milyen nyelv ez? – Sokat tudott használni, de inkább szóbeli
használatban volt jó, nem írott formában.
– Ó, elnézést Titus, annyi órát foglalkoztam vele, hogy
elfelejtettem ez egy nagyon speciális nyelvjárást, amit azok
beszélnek, akik a Nílus melletti enklávéban nőttek fel.
Titus visszagondolt rá, majd mondott egy mondatot. – Ez az?
Elismerő pillantás volt arcán, mikor biccentett. – Hol
tanultad?
A szemeit forgatta a nőre. A nő válaszpillantása kielégítő volt.
Most tudta, milyen érzés neki. – Az a fekélyes, gennyes arkangyal
az ellenségem volt – mondta. – Természetes, hogy minden
nyelvet megtanultam, amin utasítást adhatott a harctéren.

- 340 -
 Megkérte harcos tudósát, hogy vadásszon le egy angyalt, aki
jóban volt Titussal s ismerte a régi nyelvet, majd az angyallal
tanult, míg kívülről nem tudta. Egyben felvette az angyalt, hogy
dekódoljon minden dokumentumot, amit a kémei ezen a nyelven
megszereztek, Titus el tudta olvasni a nyelvet, de sokkal
lassabban, mint egy tapasztalt.
– A szarkazmus nem áll jól neked Titus Uram.
Titus tudta, hogy csak azért hívta így, hogy bosszantsa, így azt
mondta: – Én csak a szolgád vagyok, Kolibri Hölgyem.
Egymásra meredtek, de a bosszantás alatt tűz volt, ami
Sharine torkában pulzált, és Titus farka megkeményedett. Ő és
Sharine, harcolni fognak az ágyban… és az sokkal kielégítőbb
lesz, mint ez a kis csata.
Kezét felemelve ujjaival végigsimított a nő állának finom
vonalán.

- 341 -
 39. fejezet

Köhögést hallott az ajtóból, odafordulva Kiamát látta. Kezeit

szépen a háta mögött tartotta, mindenhova nézett, csak rájuk
nem, mikor azt mondta: – Uram, ha nincs rám szüksége, akkor
elmegyek a feladataimra a helyőrséghez, az egyik emberem
szárnya megsérült és ezért lent van.
– Újjászületett?
Bólintott. – Meglátott egyet a fák közt kúszni, leszállt, hogy
kivégezze, de egy második ugrott rá a fáról, ahol bujkált. Nem
karcolták vagy harapták meg, de a szárnyizmának több mint egy
nap gyógyulásra van szüksége.
Titus bólintott engedélyként a nő kérésére, és mondta neki,
hogy vigye a kinti őrt álló angyalt is. Most már ő fog Sharinere
vigyázni. Kiama távozása után visszafordult Sharinehoz, aki újra
a könyvet nézte. Hosszú haja oldalra csúszva felfedte nyakának
vonalát és vállainak karcsú íveit.
Senki aki ránézne nem hinné, hogy titániumból készült, és elég
forró indulatai voltak, hogy az eget tűzbe borítsa. Őt mégis
megkísértette ez az indulat, hogy csókot nyomjon oda, ahol
nyaka a hátával találkozott.

- 342 -
 Sharine megremegett. – Titus. – Nem volt dühös, és szemei
túlvilágian ragyogtak, mikor tekintetük találkozott.
A Zuhatagon kívül csak egy dolognak szabadott az angyalság
körében ragyognia, az arkangyalok szárnyainak, mikor halálos
erejüket akarták kiengedni. Mégis a nő szemei ragyogtak, és az
nem a naptól érkezett. Elfogadta ezt. Ő Sharine volt és Sharine
hozta meg a saját szabályait.
Ma lábujjhegyre állt és ő lehajolt, és a csókban találkoztak,
Titus felnyögött, megragadta a nő derekát. Mikor felemelte
Sharine karjait a nyaka köré csavarta és találkozott vele a
nyalásokban, ízlelésekben, mellkasa a férfi nedves mellkasához
nyomódott. Szíve kivirágzott és már nem volt szükség levegőre,
közel szorította magához és úgy csókolta, mint egy éhező.
Sharine mellei tökéletesek voltak a testén és voltak bimbói,
amik tunikáján keresztül nekinyomódtak, hogy le akarta tépni az
anyagot és keményen megszívni, hogy nedvesek és csúszósak
legyenek. Kezeit alsó domborulataira csúsztatta, felemelte és
Sharine lábait a derekára csavarta.
Felnyögött, megfordult, hogy leültesse az asztalra… és a
valóság megcsapta.
– Ne itt – mondta, megtörte a csókot, légzése szaggatott volt
és mellkasa egyenetlen ritmusban emelkedett és süllyedt. – Nem
az ellenségem területén.

- 343 -
 Sharine kezével végigsimított az állán, az érintés váratlan
cirógatás volt. – Egyetértek – mondta és odahajolva újra
megcsókolta Titust.
Nem akarta elengedni, mikor Sharine lábaival elengedte őt, de
kényszerítette magát, hogy enyhítsen szorításán, bár kezeit a
testén tartotta. Egy mosoly volt a jutalma, és elégedett volt, hogy
a nő légzése is annyira szaggatott volt, mint az övé. Nedves foltok
jelölték meg világos lila tunikáját.
– Fiatalnak és vakmerőnek érzem magam melletted Titus –
mondta és ajkait a férfi mellkasára nyomta, mielőtt elhúzódott
volna.
Titust válaszának ereje teljesen megrémítette, de eléggé férfi
volt, hogy elismerje.
– Mit találtál? – kérdezte, ez reszelősebben hangzott
érzelmeinek súlya alatt, amiket nem akart érezni.
– Hagy olvassam fel Charisemnon saját szavait, mond el, te
hogy érted. – Feltartotta a kezét, mikor a férfi beszélni kezdett
volna, szemöldökeit összehúzta. – Nem valamilyen módon
tesztellek. – Az éles szavaknak véget kellett volna vetniük
erekciójának.
Farka még keményebb lett, teste tisztán nem akart racionális
lenni. – Akkor miért?

- 344 -
 Sharine ajkai duzzadtak és pinkek voltak a csókjuktól, azt
mondta: – Csak bizonytalan vagyok, hogy az érzelmeim
Charisemnon iránt nem színezték meg a felfogásomat.
– Ha a legkevésbé objektív személyt keresed Charisemnon
megítélésében, akkor az vagyok én – mutatott Titus magára,
kezei a csípőjén voltak. – Az én becslésem alapján rosszabb mint
egy csótány. A csótányok nem tudnak jobbat.
– Csak próbáld meg – mondta fújtató lélegzettel. – Te nagyon
intelligens férfi vagy. Agyad stratégiai részével gondolkodj, amit a
harctéren is használsz.
Páváskodott kicsit, bár nem akarta, hogy meglássa, összefonta
karjait és felemelte állát. – Akkor olvasd, lássuk mit hallok.
Sharine hangja lírai és csodás volt, hogy nehezen tudott a
szavakra gondolni.
– Küzdök a sikerét, hogy remekművet alkossak Lijuan és a
saját ajándékomból – olvasta – ilyen sikert eonokon át nem
látott az angyalság. Lijuan azt mondja oka van azt hinni, hogy
volt más olyan csodás, mint én a létezésünk hajnalán, hogy a
tekercsei céloznak valamit a vámpírokra és hogy a méreg miért
él bennünk. Ha igaza van, akkor a betegség első építésze inkább
borzalmas és erős volt.
A szobában járkálva, mert az állás nem Titus stílusa volt,
felhorkantott. – Persze hogy imádta a legrosszabbat köztünk.

- 345 -
 Sharine figyelmen kívül hagyta megszakítását, folytatta – De
én jobb leszek, mint ez az ismeretlen angyal. Őket
ELFELEJTETTÉK. Engem senki sem fog, mert megtettem, amit
ő nem tudott. Ő megfertőzte az angyalokat, de nem tudta
kontrollálni. Én kontrollálni fogom. Én döntöm el ki élhet és ki
halhat meg. Az örökségem olyan halálos erő lesz, ami ellen
senki sem állhat ki. Még Lijuan sem. Megpróbálhatja, de
megvannak a fegyvereim.
Titus hátradobta a fejét, nevetett, hosszan és keményen,
szórakozottsága mélységesen valós volt. – Soha nincs becsület a
gonoszok közt. Megették volna egymást, ha túlélik a háborút. –
Ez a kép mélységes elégedettséget okozott. – Van még? Vagy
befejezte saját maga hátba veregetését?
– Van még, de mit mond neked ez a rész? – Becsukta a
könyvet, Sharine megfordult, hogy ránézzen, ahogy a szobában
sétált. A szárnyai csodás színek voltak a szobában, ami egyébként
komor hely volt, mintha egy pillangó repült volna be.
– Ha a Légió története igaz, amit Raphaelnek meséltek, akkor
az arkangyal, ki a mérget létrehozta fertőzött meg minket. – Ez a
tett annyira szörnyű volt, hogy a mai napig létezett a sejtjeikben.
– Így mi az, amit Charisemnon meg tudott tenni, amit a másik
nem?
Sharine nem szakította félbe, hagyta hagy dolgozza fel ő a
lehetőségeket az elméjében. Csak egy válasz volt. – Arról beszél,

- 346 -
hogy megfertőzi és megmenti az embereket akarata szerint. –
Vére forró volt, találkozott Sharine pillantásával. – A seggfej
létrehozta az ellenszert.
– Igen, én is erre gondoltam. – Letette a naplót az asztalra,
felvett egy másik ugyanolyan bőrkötésest. – Ez a korábbi napló.
Úgy döntöttem, hogy ez után fogom elolvasni, van egy olyan
rézésem, hogy sokkal hosszabb ideje tervezi, mint rájöttünk
volna, talán sokkal régebb óta, minthogy Lijuan rájött volna.
– Hosszú ideje gondoltam, hogy volt egy másik terve,
beleértve hogy elrejtőzik és meggyógyul, ha a harcban nem
menne neki. – De Titus nem adta meg neki a lehetőséget. – Azt
gondolod elrejtette az ellenszert egy titkos helyen?
– Semmi, amit olvastam nem utal rá, hogy volt ellenszere,
csak hogy folyamatban volt. – A napló egyik részére lapozott. –
De nézd.
Odasétált a férfihoz és izgalmában nem állt meg elég gyorsan.
A szárnyaik ismét átfedték egymást, keze a férfi mellkasát
súrolta, ahogy odanyújtotta a naplót. Egy furcsa érzés
bontakozott ki Titusban, mikor rájött, a nő elég komfortos volt
vele, hogy ilyen közel álljon.
Egy szenvedélyes csók egy dolog volt, egy ilyen tett, mikor
mindketten elég racionálisak voltak már más. De mikor arról volt
szó, ő arkangyal volt és nem volt semmi, amit a nő tehetett volna,
ha úgy dönt bántja őt.

- 347 -
 – Itt, látod?
Fejét oda kapta, amit az oldalon mutatni akart, emlékeztetni
akarta, hogy nem tud folyékonyan olvasni Charisemnon
anyanyelvén. De ez alkalommal nem szavakat látott. Egy helyet.
De a térképet jelek vagy külsőségek nélkül rajzolták fel, olyan
által, aki ismerte a helyet és ezért ilyenekre nem volt szüksége.
Elvette a nőtől a naplót, ujját végigfuttatta a lejtőn, amit két
lapra rajzoltak. Csillagok voltak az égen, de ezek nem úgy tűntek,
hogy léteztek a való világban. Egy folyó folyt a távolban, mielőtt
figyelmeztetés nélkül eltűnt volna, vagy a föld alá ment, vagy
Charisemnon nem zavartatta magát, hogy teljesen felrajzolja,
mert nem érdekelte őt.
Ami azonban a leginkább érdekes volt, hogy mi van a
rezidencia belsejében. Charisemnon egy babaházként rajzolta le,
aminek az elejét eltávolították.
Csak egy elvetett terv volt, vagy felépített egy egész erődöt egy
hegy alatt.
Titus orra előtt.
Megdörzsölte az állát. – Beszélnem kell a kémmesteremmel.
Lássuk elérhető távolságban van-e.
Uram, jött az azonnali válasz. Az őrhelyen vagyok. Tarikkal
beszéltem, mielőtt aludni tértem volna.
Csatlakozz hozzánk a belső udvaron, mondta Titus.
Nemsokára visszatérhetsz a mostohaöcsédhez. A két árva harcos

- 348 -
együtt nőtt fel Titus udvarában és a kötelékük a mai napon is
olyan szoros volt, mint mikor megszülettek.
Megfordulva lenézett Sharine arcába, hüvelykujjával végig
akart simítani ajkain, újabb percet ellopni, aminek nem volt köze
az újjászületettekhez vagy a halálhoz. Helyette ujjait a tenyerébe
görbítette, elmondta neki mi fog történni. Sharine kezében volt a
kérdéses napló, ahogy ők ketten kisétáltak a belső udvarra.
– Ezt a helyet védeni kellene – mondta. – Tudom mi a
véleményed Charisemnonról, de a tudás ilyen nagy tárháza jó
lehet az embereinknek.
– Ki tudja milyen mérgeket csepegtetett a lapokra – mormogta
Titus – de fejet hajtok ezen a téren lévő nagyobb tudásod előtt. –
Nem volt annyira bosszúálló Charisemnon felé, hogy megfossza
az angyalokat jogos történelmüktől. – Elmondom a
történészeimnek és könyvtárosaimnak ennek a helynek a
létezését, mikor a helyzet már nem ennyire veszélyes. Vagy
megpróbálnának iderepülni most és nem akarok nem
harcosokat, hogy elvegyék az időt és erőforrásokat.
Sharine felnézett rá, felvonta szemöldökét.
Újra a szemeit forgatta, örült a nőre gyakorolt hatásáért. –
Abban az esetben, ha nem vetted volna észre, energianyalábokat
lősz a kezeddel. Te harcos vagy.

- 349 -
 Sharine csendes volt, szokatlanul, hogy már nem bírta
elviselni. – Min fondorlatosodsz most? – kérdezte nyílt
gyanakvással.
Sharine szemei rebegtek. – Csak arra gondoltam, hogy több
réteged van, mint először észrevettem. – Egy majdnem kimért
mondat, amit Titus nem tudta hogy fogadjon.
De elérték az udvart és a kémmestere előttük szállt le. Úgy 185
centi magas és feltűnő csontokkal, Ozias nem úgy tűnt, mintha
láthatatlanul vagy észrevehetetlenül repülhetett volna bárhova is.
Azonban a nő bőre a legsötétebb barna volt, vadul göndör fekete
hajjal, szemei kicsit fakóbb árnyalatúak, és képességével bárhova
be tudott olvadni. Főleg mikor barna-fekete színű ruhákat
hordott és olyan sminket, ami puhított drámai csontstruktúráján.
Az emberek nem vették észre őt. Nem látták.
A szárnyai mint a sólyomé, barna és fekete csíkokkal, kis
fehérrel. Mintha arra született volna, hogy beolvadjon, de ez okos
illúzió volt. Egy harcban minden Ozias alatt lévő katona rá nézett
és mindig megtalálta őt.
– Ozias – mondta – ő Lady Sharine. – A bemutatás inkább
annak szólt, hogy kémmestere tudja hogy szóljon Sharinehoz,
mert Ozias nem volt teljesen tudatában a személyének. –
Sharine, a kémmesterem Ozias.
Ozias derékból hajolt meg, ami a legtiszteletteljesen
meghajlása volt. – Hölgyem. Megtiszteltetés találkozni önnel.

- 350 -
 Látta a villanást Ozias szemében, mikor Sharine megszólalt,
megértette a nő meglepett csendjét. Sharine hangja csodás, buja
volt, tele olyan elemekkel, amiket lehetetlen volt leírni, de az
szinte végigsimított a bőrén. Titus azon gondolkodott ez egyfajta
ajándék volt, mint az ő földrengést okozó képessége.
Mert a Zuhatag nemcsak az arkangyalokat alakította át… és
Sharine több mint egy Zuhatagot élt át.
– Sikerült elkapnia – mondta Ozias, hangja kicsit rekedtté
vált. – De kémkedni önről a távolból más, mint személyen
találkozni önnel.
Sharine kinyújtotta a naplót. – Itt van, amit szeretnénk, ha
látnál.
Ozias óvatos kezekkel elvette a naplót, majd figyelmesen
megvizsgálta az ábrát.
Mikor Titus megkérdezte, hogy látott, vagy hallott-e erről
bármit, vagy ami egy rejtett új erődről szólt a fejét rázta. – A
jelentésembe tettem volna uram. – Nem volt él a hangjában, több
száz éve volt már az oldalán, tudta, hogy kérdése nem ítélkezés
volt.
– Soha nem láttam ilyen építmény jelét, ahogy az embereim
sem. – Ozias nem mutatta ki az érzelmeit, de most a homlokát
ráncolta. – De nagy arrogancia lenne tőlem, ha nem létezhetne.
Még Jason, akit mélyen tisztelek sem volt képes megtalálni a

- 351 -
helyet, ahol Lijuan Aludt, mielőtt felkelt volna és tudom, hogy
mély intenzitással kereste.
Jason volt Raphael kémmestere és a világ egyik legjobbjaként
tartják számon. Titus megpróbálta ellopni, kivéve hogy hasztalan
volt, mert Jason a csontjáig hűséges volt. Egyben a nő Jason
iránti csodálata ellenére saját kémmestere nem fogja Jasonnek
megbocsátani az utolsó hét évtizedet. Ozias irigységét szorosan
tartotta.
– De – mutatott rá Titus – neked sokkal erősebb hálózatod
van Charisemnon területén, mint Jasonnek Kínában. – Ez sima
logika volt, Titust egy határ választotta el ellenségétől, Ozias
kettősügynökei, akik elég sokáig éltek északon, most már
helyieknek számítottak. – Lehetséges, hogy semmi ilyen nagyról
nem hallottál?
Egy pillanatra lenézett, a napfény megvilágította fekete
hajában a rejtett vörös tincseket. Lassan bólintott. – Igaza van
uram. Hallanom kellett volna valamit és nem hiszem, hogy ez az
ábra, egy történelmi rezidencián van, vagy azon pár hely egyikén
alakították ki, aminek hatalmas területe van, anélkül, hogy bárki
tudna róla. Nem itt van.
– Egyetértek. – Nemcsak hogy az egész erődöt átnézték,
Oziasnak túl sok kémje volt az udvarban. Egy hatalmas udvar
nem működhet mindenféle ember nélkül, beleértve a konyhai
kisegítőket és takarítókat. Charisemnon nem volt jó abban hogy

- 352 -
biztosítsa, udvaroncai megbecsülik ezeket a dolgozókat is. Ennek
eredményeként őket tudta Titus kémmestere legkönnyebben
átállítani.
– A messzi északi erődje – mondta Ozias – két órára Lumiától,
sokkal kisebb. Soha nem volt forrásom abból az erődből, és csak
óvatos odarepülésekre szorítkoztunk, vagy hogy valamit
észrevettünk a távolból. Csak biztonsági ellenőrzést végeztünk,
hogy biztosítsuk semmi veszélyes nem lakik ott.
Felnézve szemei távoliak voltak, gondolkodva tette hozzá – Az
egyedüli lehetséges helyszín egy föld alatti építmény, amit
csendben a határon építettek fel.
Titus az egyik legjobb emberére nézett. – Eleget aludtál Ozias?
– kérdezte valódi aggodalommal.
Ritka mosolyt kapott a nőtől, aki az asztal alá itta őt a halálos
sörrel, amit Charo készített az embereinek. Nem mintha Titus
berúgott volna, az arkangyalok szervezete túl erős volt ehhez. De
fel kellett adnia, mikor az égető folyadékot le kellett döntenie.
– Nem vesztem el az eszem uram – mondta. – Tudatában
vagyok, hogy ez az egyik legjobban figyelt és védett terület, míg
Charisemnon életben volt.
– Akkor miért gondolod, hogy valami ilyen jelentős
felépülhetett volna Titus tudomása nélkül? – Sharine összevonta
szemöldökeit.

- 353 -
 Titus ujjával akarta lesimítani azokat a jeleket, és mégis ezzel
egy időben elfogadta, hogy Sharine kiérdemelte a jeleit, a sebeit.
Soha nem lesz olyan nő, akit ő biztonságban és védve hagyhat a
citadellájában… és ez azt feltételezte, hogy a nő beleegyezik, hogy
vele marad.
Vele marad.
A gondolat kőcsizmaként rúgta hasba.

- 354 -
 40. fejezet

Titus még tántorgott a láthatatlan csapástól, mikor Ozias

tovább folytatta.
– Mert a határon állandó harcok dúltak, a legtöbbet
Charisemnon kezdeményezte – mondta kémmestere – a határon
lévő helyőrségek nagy része súlyos károkat szenvedett. Csak
annyi kellett, hogy Charisemnon határozottan eltalálta az egyiket,
ami véletlen balesetnek tűnt. Senki sem szentelt volna figyelmet
az eredménynek, mivel annyira átlagossá vált.
Elméjét visszahúzta a jelenre, hogy egyéb gondolatait szó
szerint arrébb tolta, míg ideje nem lesz pánik nélkül átgondolni,
gondosan meggondolta Ozias elméletét. Vonakodva ismert el
bármit is ellenségével kapcsolatban, de Charisemnon nem volt
bolond. – Ha ezt csinálta, akkor az a finom intelligencia jele. – A
szavak fájtak neki. – Vannak kémeid a határon mégse hallottál
semmit.
– Pontosan ez az uram. – Ozias a fejét rázta. – Senki sem
zavart volna egy újabb megsérült épülettel. Még ha a földalatti
struktúra nem is szokatlan a határon, nekünk is vannak
bunkereink. – Az utolsó információ Sharine számára szólt.

- 355 -
 – Micsoda ravaszság – mormogta Sharine, szárnya Titusét
súrolta… mert a férfi közelebb mozdult.
Titus összefonta karjait. – Ha a gyanúd igaz Ozias, nem tudom
elhinni, hogy az a kutyaszar arkangyal bolonddá tett.
– Az én nevemben is beszélhet uram. – Ozias arcán furcsa
pillantás volt, vonakodott elismerés és rémületes zavar keveréke,
de bátran talpra állt. – Ha én lettem volna Charisemnon
Arkangyal, akkor nem tartottam volna titokban az építményt.
– A többi építményt hagytam volna, hogy különböző határ
helyőrség célra használják, majd lassan elvittem volna onnan az
embereket, kivéve akikben megbíztam. Elég finoman, így senki
sem gondolkodott volna el rajta.
– Pontosan – mondta Titus – ha az épület pont a földalatti
részen van, akkor megsérült és soha nem állították teljesen
helyre.
Ozias bólintott. – Charisemnon biztos azt mondta az
embereinek, hogy hagyják ott a találatot kapott területet és
energiájukat a veszélyes területtől messze lévő épületek építésére
koncentrálják.
Titus összeszorította állkapcsait, egy ideg pulzált állának
vonalán. – Eléggé bosszant, hogy nagy valószínűséggel igazad
van.
– Attól tartok nem tud annyira bosszankodni, mint én. Ez
ragyogó stratégia. Dühös vagyok, hogy nem gondoltam valami

- 356 -
hasonlóra magam is. A csatornákat használva megtámadhattuk
volna a másik oldalt.
Titus a fejét rázta. – Ez egyszer vagy kétszer működött volna,
mielőtt ugyanolyan megtorlást alkalmaztak volna és a végén
ugyanott lettünk volna. – Kezeit a csípőjére tettem. – Menj a
fogadott öcsédhez.
Kémmestere rábámult, nem pislogott. – Uram, nagyon jól
tudja, hogy képtelen vagyok visszatérni az öcsémhez anélkül,
hogy először megtudnánk az elméletünk helyes-e.
Sharine nevetése gyengéd volt, olyan hang, ami kellemes volt a
fülnek és Ozias odafordult, hogy úgy nézzen rá… Nem kíváncsian.
Sokkal több volt ez. Elbűvölve és a szélén kis csodálattal. Mert ez
a Kolibri volt és Titus rájött, hogy a legtöbben soha nem látták
ennyire élőnek, vibrálónak őt, semmi köd nem volt benne.
Ha előtte édes és éteri volt, most ragyogott a fényében, egy
kicsi és ragyogó nap volt. – Valami ilyet mondana a fiam is –
mondta Oziasnak. – El tudom képzelni, hogy ott áll, ahol te most,
kezei a derekán vannak és szárnyai remegnek a
türelmetlenségtől.
Ozias, néhány ezer évvel volt idősebb Illiumnál, újra
mosolygott és ez mélyebb volt, sokkal valósabb, felfedte a
szépségét, ami tompa láthatatlanságba fordult képességével. –
Próbáltam egyszer betoborozni a fiát – mondta.

- 357 -
 – Tudom, hogy soha nem hagyná el Raphaelt. – Sharine sötét
pillantást lőtt Titus és kémmestere felé is. – És azt hittem
barátok vagytok Raphaellel.
Titus kuncogott. – Ez egy játék. – A legkielégítőbb. – Elég
gyakran az egyikünk ajánlatot tesz valakinek a másik udvarában,
aminek ellenállhatatlannak kellene lennie, de ez a büszkeség
számunkra, hogy egyik nagyon magas rangú emberünk sem
fogadta el még azt.
Ahogy Sharine a fejét rázta, ajkai küzdöttek a mosolygás ellen,
Titus hozzátette – A fiatalabbak számára igen jövedelmező lehet.
Megtanítom nekik hogy legyenek harcosok és magasan
képzettekként térnek vissza Raphaelhez, mikor ellenajánlatot
tesz. A kölyök cserébe megtanítja az embereimnek hogy
virágozzanak ki egy állandóan változó világban, és olyan tudással
térnek haza, ami kihúzza az udvaromat a sötét korból.
Ők ketten elég elégedettek voltak ezzel a csendes és soha el
nem ismert cserével. Ahogy Titus és Alexander elégedett volt egy
sokkal nyitottabb és mindig barátságos kivagyiság játékkal. De
egyiküknek sem volt lehetősége ilyen kihívó kalandra, mióta
Alexander felébredt.
– Most repüljünk – mondta. – Nézzük meg, hogy túl sok
intelligenciát tulajdonítunk az ellenségemnek, vagy tényleg lóvá
tett minket.

- 358 -
 – Várj, a dolgozóban kell hagynom a naplót. – Sharine
megfordult és gyorsan visszarohant, a szárnyai színek sokkja
voltak ezen a sivár helyen.
Ozias ránézett, mikor a nő eltűnt, barna szemei szokatlanul
puhák voltak. – Lady Sharine nem az, akinek hittem őt… de ő
megmaradt egy kincsnek, egy csillagnak, amit egy kis alakban
ejtettek fogságba.
Titus nehezen morgott, összefonta karjait. – Azt mondod
hagyjam békén? – Elég biztos volt benne, hogy Ozias pontosan
észrevette mennyire közel állt Sharinehoz, hogy súrolódott a
szárnyuk, észrevette a múló nedvességet a tunikáján és összetette
Titus száradó hajával és a nedves foltokkal a nadrágján.
A nő nem mosolygott, fapofát vágott. – Ellenkezőleg uram. Azt
mondom lopjuk el magunknak, így összeesküdhetünk, hogy
megvédjük, ha valaki bántani akarja.
Titus vigyorgott, megcsapta kémmestere vállát, óvatosan
lejjebb vett az erejéből. Ozias erős, de nem Tzadiq volt. Mégis
Ozias megengedte, hogy ritka vigyora megvilágítsa az arcát, Titus
tudta, hogy Sharine nem akarja, hogy megvédjék. Ha
megpróbálná, akkor azt cselesen kell. Ez nem volt Titus
legerősebb képessége.
Morgása visszatért, ahogy Sharine megjelent.
Sharine felemelte rá szemöldökét, de nem tett fel kérdést,
ahogy ők hárman felszálltak. Az út nem telt sokáig, bár Titusnak

- 359 -
vissza kellett fognia magát, hogy a többiek tartani tudják a
sebességet. A kémmestere az elméjével szólt hozzá, ahogy
majdnem elérték a korábbi határt.
Lady Sharine sokkal gyorsabb, mint amire számítottam. A
legnagyobb sebességemet tartja fenn és nem tűnik fáradtnak.
Titus tudta, hogy egy hosszabb út kifárasztaná, még nem épült
fel az ehhez szükséges ereje, de a kémmesterének igaza volt.
Mindig azt feltételezte, hogy a fiatal Illium azért olyan gyors,
mert az apja egy arkangyal volt, de az igazság ezzel kapcsolatban
mindig a szemük előtt volt.
A kicsi, ragyogó kolibri hihetetlen sebességgel tudott mozogni
a méretéhez képest, néha sokkal gyorsabban, mint egy arkangyal.
Ezt a kis tényt valamikor az élete során szedte fel és megragadt
benne. Mégse kötötte össze a pontokat, ami az angyalság finom
és szeretett kincséhez vezetett.
Leszállva Titus becsukta szárnyait, Sharinere nézett, ahogy
Oziassal együtt szállt le. – Honnan van a beceneved? – kérdezte,
meg akarta erősíteni az elméletét. – A Kolibri?
– Miért teszed fel most nekem ezt a kérdést? – Felemelte
kezeit, tenyérrel kifelé, de válaszolt a kérdésre. – Raan mondta
mindig, hogy úgy repülök, mint egy kolibri. Itt és ott, és
mindenhol, annyira gyorsan, hogy egy elmosódott csík voltam az
égen. – Kitárta szárnyait, majd szép precizitással összecsukta
őket.

- 360 -
 – Nem vagyok annyira gyors, mint régen – mondta
grimaszolva. – Megkérdőjelezhetetlenül a gyakorlás hiánya a
részemről. De érzem, hogy az izmok kezdenek felébredni és nem
engedem meg, hogy újra aludjanak.
Ostobának érzem magam ma. Ozias mentális hangja mogorva
volt.
Ebben az egész világ csatlakozik hozzád, biztosította Titus
kémmesterét, még ahogy elnyomta a belsőjében égő zöld tüzet.
Féltékeny volt egy rég halott férfira, attól a legmagasabb szinten
válik hülyévé, és már érezte, hogy az ellensége bolonddá tette.
– Nos – mondta, felmérte az elhagyott őrség épületeit. – Azt a
területet kell keresnünk, ami korábban omlott össze, és olyannak
hagyták itt, mintha már régebben történt volna, vagy az egyik új
az, abban az esetben ha Charisemnon úgy döntött elrejti az
igazságot az építéssel és újjáépítéssel.
Ők hármam megint felszálltak, a helyőrség más része felé
tartottak. Titus magasra repült, így minden részét láthatta,
egyben emlékezhetett az itt vívott harcokra. Charisemnon soha
nem támadta meg a földi csapatokat, csak mikor Titus is jelen
volt.
Ebben legalább az íratlan szabályokat követte. Egy arkangyal
sem kereste, hogy tizedelje meg a másik erőit. Nem volt
„győzelem” az össztűzben, mikor angyalokat törtek össze, akik
nem tudták magukat saját arkangyaluk nélkül megmenteni.

- 361 -
 Furcsa, hogy Charisemnon becsületben tartotta ezt a vonalat,
mikor annyi másikat lépett át, de egy több ezer éves lénynél rajta
is több réteg volt egyszerre. Ugyanez a férfi írta a naplókat, amik
több ezer éves történelmét és területét örökítették meg, és azt,
hogy rovarokat hozott létre, amik bemásztak a halandók vagy
vámpírok bőre alá és megölte őket.
Látta a földön lévő repedéseket ebből a helyzetből, ez volt a
Zuhatag szülte erejének bizonyítéka. Az egyik úgy tűnt kis
szakadékká vált. Kiszúrt egy lehetséges helyet, egy épületet a
külső peremen, ami úgy tűnt súlyos sérüléseket szenvedett és
sokáig érintetlenül hagyták, hogy a növények kezdtek átkúszni
rajta, fű nőtt a zugokban és résekben, leszállt, hogy megvizsgálja.
Nem működött volna, ahol Charisemnon képtelen volt
hozzáférni a földalatti létesítményekhez, és ez a törmelék halom
olyannak tűnt. Nincs rá mód, hogy bemenjenek oda, bármi is volt
alatta. De mindkét oldalán olyan épület volt, ami egyben állt, de
csak kis sérülést szenvedett el. Hmm…
Pókhálók csókolták meg az arcát, ahogy a jobb oldali épületbe
belépett, hallotta a szárnyak surrogását kint, ahogy lesöpörte a
pókhálókat. – Várj meg kint – utasította Sharinet. – Nem vagyok
biztos benne, hogy az épület statikailag ép-e. – Ami kintről kis
sérülésnek tűnt, belül hatalmas lehetett.
– Akkor miért mész be? – Kérdezte élesen. – Könnyen a
makacs fejedre eshet.

- 362 -
 Megfordulva vállán át nézett hátra, azon gondolkodott, hogy
ezt inzultusnak vegye-e, de nem, valódi aggodalom volt az arcán,
ajkait összenyomta és szemei sötétek voltak. Mélyen benne, egy
ismeretlen dolog bomlott ki. Senki sem aggódott érte így már egy
örökkévalóság óta. Sem az anyja sem a nővérei, akik mindig úgy
utaltak rá, mint a család babája.
– Én a Tanács tagja vagyok – emlékeztette őt gyengéden, ami
ugyanebből az ismeretlen részből jött. – Egy épület rám esve
semmi kárt nem okoz a testemben, amit ne egy pillanat alatt
hoznék helyre. – A nőnek sokkal tovább tartana.
– Csak légy óvatos – mondta egy szünet után. – Nem akarok
órákat eltölteni azzal, hogy a törmelékből áslak ki, ami elnyelt. –
A szavak nyersnek hangzottak, de odanyúlt és kezével megfogta a
férfiét. – Ne vállalj felesleges kockázatot.
Természetesnek tűnt lehajolni és megcsókolni aggódó ajkait. –
Nem fogok.
Megszorította a nő kezét majd elengedte, besétált a poros
épületbe, a padlót törmelékek porították, amik a plafonról estek
le, és a balra lévő lépcső felé ment. Azok lefelé vezettek oda, ami
egy nagy tároló helyiségnek tűnt, de hamar észrevett egy másik
lépcsőt ott.
Továbbment, felkapcsolta a villanyt, ami pislákolva működött,
újra egy dobozokkal teli helyiségben találta magát. Vastag por

- 363 -
volt a tetejükön, sokkal vastagabb, mint amit a háború utáni
mozdulatlanság indokolt.
Kinyitott egyet, fegyvereket talált.
Titus szállítmányozási mestere hosszú ideje küldhette ide
ezeket a láthatatlan dobozokat, hogy kinyissák. Hacsak
természetesen Titus nem mondta neki, hogy a fegyvereket tartsák
itt, felkészülve egy bizonyos tettre, amiről arkangyala időben
informálja. Senki sem ért addig hozzájuk.
Egy kíváncsi harcos talán kinyitná, de csak fegyvereket talál,
semmi szokatlant egy harctéren. Ami szokatlan volt, az az ajtó
mögötte. Csak azért szúrta ki, mert megnyitotta a földet
Charisemnon gyalogjai alatt. A föld mozgott… és a falak felfedték
annak vonalait, amik egyébként egy rejtett ajtók voltak.
Láthatatlan. Észrevétlen.
Valami összetört fent, remegett körülötte az épület. A
következő lépését tervezte, mikor lépéseket hallott, puhát és
gyorsat, ahogy a lépcsőn ment le valaki. – Mondtam, hogy
maradj fent!
Nem tudta volna elviselni, ha azok az indigó és arany szárnyak
megsérülnek, ha a kis test összetörik. Nem mert a nő volt a
Kolibri, az angyalság kincse, hanem mert Sharine volt, aki
aggódott érte, és aki gyors gondolkodású volt és akivel a férfi
bármiről beszélhetett, soha nem unatkozott.

- 364 -
 – Az épület összeomlik körülötted. – Odament hozzá,
bűntudat nélküli volt… ahogy áttetsző pezsgő szemei sérülés
miatt kutatták a testét. – És ahogy ő urasága rámutatott, a
Tanács tagja. Biztos vagyok benne, hogy meg tudsz védeni, bármi
is történik. – Majd kinyúlt és megfogta a kezét, meghúzta. –
Gyere.
Titus rájött, hogy a nő a biztonságos hely felé húzta.
Megdöbbenésében kővé vált.
Nem mert fizikailag nem tudta volna sehova sem húzni őt,
még kevésbé két lépcsősoron fel. Nem, mert a nő eléggé aggódott
a biztonsága miatt, hogy közben nem érdekelte a saját épsége. Ez
bolondság volt, de az felvágott egy eret benne, annyira mélyen,
hogy ujjait a nőébe fonta, azt mondta: – Találtam egy rejtett
ajtót.
Sharine hatalmas szemekkel nézett oda. Mikor meghúzta a nő
kezét, vele ment. Csak akkor ellenkezett, mikor karját a vállaira
tette, közel húzta magához.
– Ha meg kell védenem téged a rád omló épülettől – morogta
– akkor közel kell lenned hozzám. – Titus csontjai sokkal
nagyobb sérüléseket tudtak elviselni, és becsavarta a szárnyaiba,
megvédve a nőét.
– Értelmet adsz neki. Ez bosszantó. – Ezek a morgós szavak
mosolyra késztették, Sharine karját a hátára csúsztatta, kezét
csupasz bőrére nyomta.

- 365 -
 Az érintés égetett… és furcsán megnyugtató volt.
Mivel Sharine kockázatos helyen volt, késlekedés nélkül az
ajtóhoz sétált. – Maradj közel – utasította, majd elengedte, hogy
mindkét kezével ki tudja nyitni az ajtókat. Megtört, annak
mechanizmusa akadt vagy megtört a földrengés miatt.
Poreső esett rá, ahogy végül letörte a zsanérokról az ajtókat és
félretette. Sharine köhögött és kezével az arca előtt integetett, a
por az ajtó előtt örvénylett, ezért nehéz volt benézni, míg le nem
ülepedett.
– A szag – mondta Sharine újabb köhögés mellett. – Bomlás,
elhanyagoltság és nedvesség, több bűzös szag.
– Igen, mintha valami meghalt volna bent.
Titus kezével törölte le az arcáról a port, mondta Oziasnak,
hogy maradjon fent. Figyelmeztess, ha bármi jelét látod annak,
hogy az erőm sérülést okozott. Biztos volt benne, hogy az előbbi
remegés ennek volt az oka.
Uram.
És hogy kielégítsem kíváncsiságodat, hogy többé ne légy
frusztrált, igazad volt. Ezek az épületek egy épülethez tartoznak,
a törmelék alatt volt egy ajtó. Ezzel belépett a rejtett földalatti
bunkerbe, Sharine mellette volt, a szárnyaik összeértek, annyira
közel voltak.

- 366 -
 Bent éjfekete sötétség volt, amibe az ajtóból hatolt be egy kis
gyér fény, és az első figyelmeztetés, hogy nincsenek egyedül, az a
kúszó mozgás volt, mikor valami láncokon rohant felé.

- 367 -
 41. fejezet

Harcos pontossággal csapta ki a kezét, ujjait egy torokra

kulcsolta, amiről úgy gondolta egy újjászületetté lehetett.
Körmök vájtak belé, ahogy Sharine kezét erővel vonta be. Tompa
fény öntötte el a szobát… hogy felfedjen egy újjászületettet,
amilyet soha nem látott még. A nő szárnyait levágták, hogy ne
tudjon elrepülni, szemei vörösek voltak, húsa zöldes árnyalatú.
Mégsem rothadt, valamilyen bizarr értelemben életben volt.
Charisemnon gonosz tette elleni dühe vihar volt, le akarta
tépni a fertőzött fejét, mikor Sharine kezét a karjára tette. – Ne
Titus, ne!
Félúton megállt, az újjászületett gyengén dulakodott a
kezében, ereje gyorsan apadt. – Ez a lény veszélyes, és egyben
kegyetlenség hagyni, hogy ebben az állapotban létezzen. – Egy
angyal sem választana ilyen életet.
– Nézd. – Ez az egyedüli szó tele volt rémülettel, a tekintete
nem az újjászületett arcán volt, hanem lejjebb.
A teremtmény gömbölyű hasán.
Titus gyomra olyan mélyen fordult fel, hogy majdnem hánynia
kellett, ahogy egy fiatalabb katona megtette volna, mikor először

- 368 -
szembesült a harc gonoszságával. – Gyors leszek – ígérte
Sharinenek. – Nem hosszabbítom meg a kínzását. – Ez
mindennél gonoszabb volt. – A nők, akik gyermeket várnak,
mikor megtámadták őket, nem élik túl és lettek újjászültettek.
Soha nem láttam még ilyet.
De Sharine megfogta a kezét, megszorította. – Nem érted
Titus? – A teste remegett. – Azt hiszem ő hordja az ellenszert.
A nőre bámult, majd a szorításában lévő gyenge lényre. Kis
hús volt csak rajta, nem csoda, ha azóta itt volt, hogy
Charisemnon meghalt, csak azt ehette, amit az arkangyal
hátrahagyott. Az könnyen lehetett hús… és míg az újjászületettek
okosabbak lettek, soha nem voltak elég okosak, hogy egy
raktárba hordjanak össze élelmet. Az ösztönük a falás volt.
– Keress valami fényforrást – mondta Sharinenek, a praktikus
dolgokra gondolt, mert egyébként a horror túlcsordította volna
őt. – Biztos volt valami ragyogóbb itt, ha ez volt Charisemnon
munkaterülete.
Nem tartott a nőnek sokáig, a szobát nemsokára kórházi fehér
fény töltötte meg. Az előttük lévő szoba hatalmas volt, de elég
nyitott, hogy első látásra lássa nem volt már ott több
újjászületett.
Egy koszos matrac és halomba rakott törölközők voltak a
sarokban, egyben vasláncok, amik kissé megtörték a falat.
Lenézett, látta, hogy a láncok a lény bokáira vannak kötve. Bár

- 369 -
felfordult a gyomra, de a most már mozdulatlan újjászületettet az
ágyhoz vitte, a fém semmi súlyt nem adott hozzá.
A nő a matrac egy részét bekoszolta, de talált egy mondhatni
tiszta részt, ahova letehette.
– Biztos itt volt az étel. – Sharine a matrac melletti feltört
konténerekre mutatott. – Ő édes istenem.
Követte a nő pillantását, észrevette a kis csontokat. Izmai
megfeszültek, újra az éhező újjászületettre nézett. – Mikor
megmozgattam a földet, biztos töréseket okozott, hogy a
patkányok be tudjanak jutni.
– Azt tette amit kellett, hogy túléljen – mondta Sharine, arca
feszült volt a bánattól.
– Ő már nem személy Sharine. Ez a személy meghalt, mikor
Charisemnon és Lijuan ezt tette vele. – Sharinenek meg kell
értenie, vagy a rossz időben hezitálni fog egy újjászületettel
szemben, és széttépve végzi. – Ezt a lényt a legnagyobb gonosz
hozta létre.
Sharine remegve vett levegőt, de bólintott.
Uram, a földben lévő repedések mozognak és ön felé
tartanak.
Titus érezte a föld remegésének első suttogását a lába alatt,
mikor Ozias az elméjében figyelmeztette. A struktúra azt mondta
neki, hogy erősnek és ellenállónak építették, de nem
hagyatkozhattak erre, nem a korábban okozott földrengések

- 370 -
okozta sérülések után. – Szedj össze annyi dokumentumot,
amennyit tudsz – mondta Sharine. – Én is ezt teszem, ez a lény
tompa. Nem kell félnünk, hogy megtámad.
Titus találta meg a még működő hűtőházat. Több sorban
voltak a testek a fal mellett lefektetve, mind angyalnőé volt.
Szárnyukat alapból levágták… és valaki többnek a hasát is
feltépte. Kis kicsavarodott formákat, arctalanul és rothadó zöld
bőrrel halmozták fel őket egy másik sarokba.
Bezárta az ajtót, mikor Sharine közelebb lépett. – Nem akarod
látni, ami bent van – mondta, szorosan fogta a kilincset, ha
esetleg megpróbálta bemenni. – Bízz bennem. Mint anya, nem
akarod látni.
Sharine ránézett egy hosszú pillanatra, mielőtt fejét oldalra
billentette. – Megbízom az ítéletedben. – A kezeiben több vastag
kötet volt. – A külső szobából tudsz egy dobozt hozni?
Elérte, hogy vele menjen, nem akarta, hogy az épület a fejére
essen, míg távol volt. Miután visszatértek a dobozzal, gyorsan
megtöltötték Charisemnon jegyzeteivel, amiket megtaláltak,
majd Sharine remegő karokkal emelte fel, de sikerült
megtartania. Titus az újjászületett angyalt több törölközőbe
csavarta, így senki sem láthatta őt, majd követte Sharinet kifelé a
bunkerből.
Egy egész feltáró csapatot küld ide, mikor a remegések
megállnak és biztonságos lesz, addig ez elég lesz.

- 371 -
 Ozias azonnal elette Sharinetől a dobozt, amint kiértek,
szemeit összevonta a Titus kezében lévő terhére. De nem tett fel
kérdést, a hite Titusban túlcsorduló sokk volt Sharine részére. –
Vissza Charisemnon határ menti erődjébe?
Titus bólintott. Nem fogja a fertőzést a saját udvarába vinni.
– Várj – mondta Sharine. – Elkérhetem azt? – Egy flaska vízre
mutatott, amit a kémmester combján vett észre.
Mikor Ozias, keze tele volt a dobozzal, bólintott, Sharine
kinyúlt érte. Kinyitotta… és a hideg, tiszta vizet Titus sebére
öntötte. A férfi meg tudta mondani, hogy a karcolások már
gyógyultak, és nem érezte betegség jelét, de hagyta hagy csinálja,
amit akar, ahogy lemosta a vért, maga is láthatta a gyógyuló
széleket.
– Viszket – mormogta, tekintete a nő lehajtott fején volt, és a
szíve… puha volt. – Tudod ez mit jelent.
A nő élesen, feszülten bólintott. – Helyes. – Becsukta az üres
flakont, fogta, ahogy ők hárman felszálltak.
A férfi mellett repült, míg Ozias egy kicsit előrébb volt, és
beszéltek, ahogy repültek. – Úgy tűnik, nemsokára megszül, vagy
nagyon közel áll hozzá.
– Ebben segítened kell. Kell egy bába? – Nem tudta elhinni,
hogy ilyen dolgot kérdezett, nem, mikor valami nőtt a halott lény
testében, ami az élet csoszogó rémülete lehetett. – Vagy fel

- 372 -
kellene nyitnom a méhét, miután véget vetek az életének, és
kiveszem bármi is nő benne?
Sharine arca fehérré vált, csontjai élesen nyomódtak a
bőrének, ahogy a karjaiban lévő újjászületett angyalra nézett.
– Gondolj az embereidre – mondta gyengéden. – Bármelyik is
azt választaná, hogy így él? Szeretnék ha meghosszabbítanánk a
szenvedésüket? – Ekkor mozgást érzett a mellkasán, ahol az
újjászületett angyal hasa nyomódott neki.
Egy hullámzó görcsölés.
Soha nem volt ilyen közel egy nőhöz, aki gyereket várt, és a
hullámzás túl nagy és erős volt, de ő elég idős, hogy tudja mi
történik. – A döntés meghozódott, összehúzódásai vannak.
– Lehettek bába. – Nem ez lenne az első, hogy Sharine segít
egy gyerek megszületésénél, a kor sok tapasztalatot adott, és
emlékezett rá, hogy egyszer sürgősségi bába volt egy angyalnál,
akkor ezt meg tudja csinálni. – Talán az lesz a legjobb, ha nem
hozunk ide senki mást. Nem tudjuk, hogy vagy az anya… vagy a
gyermek, ha ez egy gyermek, a vérükben vagy más testnedvükben
mit hordanak.
Jobb vagy rosszabb, Sharine és Titus már ki lett neki téve.
Ozias nem került azonnali kapcsolatba az áldozattal, és nem
töltött annyi időt a közvetlen közelében. Sharine megsértette a
kezét, míg a szobában volt. Csak egy kis sérülés, ami már
meggyógyult, de ez jelentős kitettség volt.

- 373 -
 Akart Titusnak mondani valamit, de csendben maradt, mikor
meglátta őt. A férfi a karjaiban lévő újjászületett angyalra nézett,
arcát fájdalom csavarta össze.
– Emlékszem rá az utolsó Menedékbeli látogatásomról –
mondta rekedten. – Maximum kétszáz éves volt. Alig végzett a
kiképzéssel.
Annyira fiatal. Sharine szíve megtört. Egy ilyen fiatal
gyereknek nem kellene még szülnie, nagyon ritka volt, hogy egy
ilyen fiatal angyal esik teherbe. Neki olyan szülei voltak, akik még
épp ébren voltak. A világuk megtörik ebben a szörnyű
veszteségben.
Ő és Titus nem beszéltek, míg el nem érték Charisemnon
erődjét. Miután a belső udvaron szálltak le, Titus utasította
Oziast, hogy álljon őrt, majd a legközelebbi ágyra fektette az
újjászületett angyalt. Az pont egy nőies szoba volt, puha
anyagokkal és finom díszítéssel.
Sharine örült az ágytakaró puhaságának, amire Titus lefektette
a haldokló nőt. Kétség kívül egy hús étkezéssel vissza tudnák
hozni őt, de ezzel megbecstelenítenék nemcsak a nőt, aki volt, de
magát az életet is. Titusnak igaza volt, egy angyal sem választaná
ezt a létezést.
Sharine lerángatta a takarókat, így az újjászületett nem volt
már elfoglalva velük.

- 374 -
 Mikor Titus az egyik takarót csíkokra tépte, ellenkezni akart,
hogy nem kell megkötözniük, ez a lény túl gyenge volt, de tudta,
csak a szívéből beszélt. Bárki is volt valaha, az már elment.
Charisemnon ellopta tőle a méltóságteljes halált, az élet
abnormalitásává tette, és most nem lehetett megbízni benne.
De közbelépett, mikor Titus a bokáit is le akarta kötözni az
ágyhoz. – Nem veszélyeztet, hogy fejbe rúg. És jobb, ha tudja
irányítani az alsó testét.
Titus bólintott. – Itt leszek, ha mégis megtörné a kötelékeit.
Az újjászületett nő ekkor sikított, a vastag sikoly hangjától
felállt Sharine testén minden pihe, annyira embertelen volt.
Mégis, óvatosan távol maradt a nő csattogó fogaitól,
megsimogatta a haját. Ez a gyerek halott volt, kínzása végéhez
közeledett, de abban a pillanatban ez a lény csapdában volt,
ahonnan nem tudott megszökni, Sharine ezt kedvességből
csinálta.
Furcsán a simítás úgy tűnt megnyugtatta a nőt és mikor
Sharine azt mondta: – Nyomj! – a nő sikított, de
engedelmeskedett. Némi ruhacafat lógott még az alakján, nem
volt akadálya a szülésnek. Így Sharine tovább adta az
utasításokat, az összehúzódások egyre nagyobbak voltak most, a
ritmus nem egy egészséges angyalé volt.
Egy angyal hasa sem dudorodott ki és forgott ilyen módon.
Egy angyal testéből sem ömlött zöldes-fekete folyadék. És egy

- 375 -
angyal szemei sem voltak fehértől mentesek, ínhártyája vörös
volt.
Újabb sikítás, az újjászületett angyal szemei Sharinéba
kulcsolódtak. Egy pillanatra Sharine értelmet látott a szemeiben,
a horror tudását, és hallotta a suttogott szavakat – Adj
kegyelmet. Kérlek. – Majd a nő fogait csattogtatta, mielőtt
megint sikítani kezdett, és lenyomódott, kötelékeit rángatta.
Sharine lejjebb mozdult az ágyon, felgyűrte az ingujjait, és
kész volt elkapni bármi is készült kijönni, de Titus gyengéden
arrébb tessékelte. – Nem tudod mi jöhet ki, ami haraphat vagy
karmolhat.
Megremegett, elméje megidézte a horrort. – Hallottad őt? –
Gyásztól volt vastag a hangja. – Kegyelemért könyörgött. –
Sharine nem tudta elképzelni a nő fájdalmát, hogy tudja hogy
fertőzött és haldokló lény volt, de képtelen volt megállítani ezt.
Kurtán biccentett. – Nem kellene semmilyen módon épp
eszűnek lennie. Mikor felkelnek, az ilyen újjászületettek csak
ismételnek, még a legfortélyosabb sem rendelkezik ésszel vagy
tud beszélni. Ez megerősíti, amit az első angyali újjászületettről
tudunk.
Megragadott egy anyagdarabot a kanapéról, ami az ablak
mellett volt, odaadta Titusnak. – Így legalább védheted a kezedet
egy kicsit. – Miután a férfi elvette visszament a fejtámlához. Bár
az újjászületett szemei most vörösek voltak, nem volt jele

- 376 -
értelemnek, a száját kitárta, mintha harapni akart volna, Sharine
a haját simogatta és gyengéden mormogott, remélte egy kicsit
segíthet ezzel neki.
A sikolyok nemsokára olyan tartományba értek, amik
bántották a fület, üveg tört össze. Az újjászületett angyal teste
sötét zöldes-fekete folyadékot adott ki, ahogy megszülte azt, amit
Charisemnon belé ültetett. Sharine csak addig nézett oda, hogy
lássa Titus biztonságban van. A figyelme egyébként a nőn volt,
kinek légzése drámaian megváltozott, mellkasa hullámzott.
És bár megvolt az esély, hogy megkarmolják, Sharine egyik
kezét az újjászületett angyaléba csúsztatta. Egy gyenge szorítást
érzett, tekintete egy pillanatra megtartották Sharinét egy mély
pillanatra, ami a legtisztább nyugalom volt… majd egy utolsó
lélegzetet vett és olyan merev lett, mint aki meghalt. Az
újjászületettek nem így mentek el, de ez a nő soha nem átlagos
újjászületett volt.
Egy csepp zöldes-fekete csepp gördült le a szeméből és
végigfolyt a mellkasán.
Sharine szemeit könnyek égették, gyengéden lezárta a nő
szemeit. Némi kegyesség, így maradtak. Mikor Titushoz fordult,
látta, hogy a férfi most már állt, valamit a karjaiban tartott.
– Titus? – Légzése sekély volt, közelebb lépett.
A gyomra megrándult, mikor büdös fekete-zöldet látott. De
látta a tökéletes ujjakkal rendelkező apró öklöket lóbálni, a száj

- 377 -
levegőért zihált az arcban, amit Titus letörölt és érezte, hogy
horror hidegen futott végig a vérén. A szavak suttogásként
hangzottak. – Ez egy baba.
– Ellenőrizd az ujjait. – Titus hangja törött kövek voltak. –
Lássuk karmai vannak-e.
Sharine gyengéden megtisztította az egyik öklöt a
ruhaanyaggal, finoman kihajtotta az ujjakat. Majd megvizsgálta a
lábujjait. – Semmi. Puha körei vannak, mint minden
újszülöttnek.
Megfordult a sarkain, gyorsan a szoba fürdőjébe ment, és
használatlan törölközőket talált felakasztva. Langyos vízzel
benedvesítette a puha törölközőt, visszament a szobába és
gyengéden kezdte lemosni a gyereket.
De nem volt elég, a nyálka mindenhol ott volt és odaragadt. –
Hozd a fürdőbe. – Előrement, talált egy kancsót, ami a kád
mellett volt. Biztos a vendégek öntöttek vizet magukra, vagy talán
a szolgák tették.
A kancsót meleg vízzel töltötte meg, majd levetette Titussal a
koszos anyagot és a gyereket a mosdókagyló felé tartatta, míg
vizet folyatott végig a furcsán csendes újszülöttön, addig mosta,
míg mindenhol tiszta nem volt. A legtöbb ilyen fiatal babával
ellentétben a szemei úgy tűntek képesek koncentrálni, és a
gyerek ismerős szemszínnel nézte őt.
Mély arany barna forgácsokkal.

- 378 -
 Mikor legutoljára ilyen szemeket látott, azok egy ragyogóan
helyes férfi arcában voltak, ajkai buják és haja selymes mahagóni
volt.
Egy arkangyal arca volt az.

- 379 -
 42. fejezet

A magomat kell használnom.

Ez a kulcs. Mindig ez volt.

– Charisemnon Arkangyal naplóiból

- 380 -
 43. fejezet

Azon gondolkodott, hogy Titus észrevette-e a baba szemeit,

hogy rájött-e a fontosságára, azt mondta: – Fordítsd meg a kicsit.
Titus nem mondott semmit, de nagy kezei óvatosak voltak,
ahogy megfordította a babát, hogy felfedje a hátát, Titus
biztosította, hogy támogatja a fejét. Egy kis víz elég volt, hogy a
nyálkát lemosva felfedjék a szárnyait. Az áttetsző és puha
szárnak, amik az angyal csecsemőkre voltak jellemzőek, nem volt
rajtuk deformitás vagy rendellenesség. Sharine óvatosan
tisztította meg a nyálkától a szárnyakat, majd a gyerek testének
többi részét.
A baba bőre aranybarna volt, ami visszhangozta az apjáét.
Lehetetlen volt észrevenni az anyja bőrének eredeti színét az
újjászületett rothadása alatt, de talán hasonló lehetett
Charisemnonéhoz, mert a gyerek annyira tükrözte az árnyalatot.
Mikor a gyerek kicsi teste végre nyálkamentes volt, felvett egy
nagy törölközőt és kiterítette a szekrényre, így Titus oda le tudta
tenni. A kicsi éterien csendben feküdt a hátán, elkezdte
megszárítani őt. Gyengéden érintette meg, inkább leitatta a vizet,
nem letörölte. – Lássuk van-e hintőpor. Az segítene neki.

- 381 -
 Titus hezitált.
– Nem tud velem tenni semmit Titus. Nincsenek fogai, a
legkevésbé karmai.
A férfi ezzel otthagyta.
Addig Sharine felvette és a karjaiban ringatta a babát. – Mi
van kicsike?
A baba csuklott… majd fejét hátradobta, felsírt. Úgy sírt,
mintha megharapták volna, mintha a világ a legnagyobb sértést
követte volna el ellene.
– Legalább erős a hangja – mondta Titus elismerő hangon,
ahogy több doboz hintőporral tért vissza. – Nem tudtam melyik a
jó.
– Sss édes – mormogta Sharine, ringatta a kicsit, de nem
használt. A baba arca vörös lett arany bőrében, zokogása
reszketett a sírás között.
– Aha, makacs. Add át nekem.
Titus a vállára tette a baba kicsi testét, a férfi határozott
mozdulatokkal megpaskolta a hátát, ami nem dörzsölte vagy
horzsolta le törékeny szárnyait. Egy pár csuklás után a sírást
elvágták. – Látod? – Titus büszkén ragyogott. – Nem volt nehéz.
Sharine érezte, hogy ajkai megremegnek. A férfi kibírhatatlan
lett volna, ha ez a kép nem lett volna imádnivaló. És nem tudta a
babát hibáztatni, hogy a férfihoz kucorodott. Sharine is olyan

- 382 -
hangulatban volt, hogy Titus széles vállához kucorodjon, s ez
magasan volt a listáján. – Látom csináltál már ilyet korábban.
– Sok gyerek hívja otthonának az udvaromat.
Mikor a gyerek szemei becsukódtak, apró alakja szuszogó
alvásba süllyedt, Titus akkor fektette le őt megint és Sharine be
tudta hintőporozni. Megmasszírozta a kicsi végtagokat, ahogy
más anyák mutatták neki, mikor Illium még kicsi volt.
A gyerek gyorsan elaludt mire végzett, és Sharine felvette egy
puha törölközővel, másikkal, mint amit korábban kihozott.
Tudta, hogy a gyerek nem érti meg, hogy mit láthat, de biztos
akart lenni benne, hogy elfordította az arcát, el anyja már bomló
testétől.
Az újjászületett angyal elolvadt, mire végeztek a fürdőben.
Zöldes folyadék ömlött mindent pólusából és ekkor ujjai
lecsontosodtak, a hús leesett a padlóra.
– Békét kívánok neked gyermek – mondta Sharine mielőtt
kisétált a szobából.
Titus követte, bezárta mögöttük az ajtót. – A testet itt hagyom,
nem égetem el. – Most nem mosolygott, arca bősz volt. – Ide kell
hívnom a tudósokat, hogy teszteket végezhessenek.
– El kell őt mondanod a Tanácsnak, ugye? – kérdezte Sharine,
karjai védelmezően fonódtak a kicsire. – Tudod, hogy
veszélyként tekintetek majd rá.

- 383 -
 – Halált jelenthet minden angyal gyerekre – mondta Titus
puhán. – De ha adhatunk neki esélyt, akkor megkérem a
tudósaimat, hogy teszteljék a vérét a fertőzés ellen és ha magában
hordja az ellenszert… vagy egy édes arcú hordozó, akit arra
alkottak, hogy átjusson a védelmen.
Sharine nem ellenkezett, mikor a kicsit kivette a karjaiból. Egy
karjában tartotta a kicsit, felsóhajtott. – Az ő lánya.
Vagyis észrevette a szemeit. – Igen. Ez okoz különbséget?
Féloldalasan mosolyodott el. – Csak annyi, hogy a seggfej egy
utolsó trükköt húzott elő. – Lehajolva puszit nyomott a pici
homlokára. – De ő csak egy baba, aki az ártatlanok álmát alussza,
és ha nem jelent fenyegetést, akkor felnevelem, ahogy minden
árva gyereket a területemen. Egyben elmondom neki az anyja
bátor szívét, aki harcolt, hogy életben maradjon, így a gyereke
élhet.
Mikor szabad kezét kitárta Sharine odament az ölelésébe,
ehhez a férfihoz, meleg, erős és hihetetlen szeretetre képes
szívéhez. És próbált nem arra gondolni, hogy mi fog történni, ha
a tesztek azt mutatják ő a hordozó, egy pusztító betegség
ismeretlen hordozója.
***
Két nappal később Titus meg tudta mondani, hogy Sharine
nem akarta, hogy bárki vért vegyen a gyerektől, de

- 384 -
összeszorította az állát és a fogait csikorgatta, ahogy sasszemmel
figyelt, míg a tett véget nem ért.
A baba zokogása szipogássá vált, miután Titus felvette karjaiba
és megpaskolta a hátát, a kicsi újra a vállához bújt. – Apró
bátorság vagy. – Ez igaz volt, a kicsi úgy sírt, ahogy minden
gyerek tette volna, de gyorsan gyógyult, a kezei ökölben voltak,
mint makacs elutasítás, hogy alávesse magát.
Tudta, hogy nem kellene kötődnie a gyerekhez, akit talán ki
kell végeztetnie, és pokolian tudta, hogy ez meg fogja
semmisíteni őt, ha nem kötődik hozzá akkor is. De nem tudta
elnyomni a szeretet érzéseit. A kicsi apró és magatehetetlen volt.
Néhányan azt mondanák, hogy tökéletes fegyver a világ
kiirtására.
– Van bármi hír? – kérdezte Sharine, izzadság nedvesítette
meg haját a halántékánál és ismeretlen anyag pettyezte a
tunikáját, most ért véget a földi csapatokkal való műszakja. –
Hordozza a vírust?
– A tudósaim nehezen értik meg mi van a sejtjeivel, ezért több
mintát kell venniük és meg kell erősíteniük amit találtak. –
Őszintén megmondta, hogy óvatosan kell a levett vérrel bánni,
nem használhatták el gyorsan. Ő ennek ellenére egy baba volt,
akinek a testéből mintát vettek.
Az egyedüli ok, hogy megengedte, mert okot kellett adnia a
Tanácsnak, hogy hagyják élni. Nem mintha bárki erőltethetné

- 385 -
hogy kivégezze őt a területén, de ha ő volt egy pestis hordozója,
akkor nem lesz más választása. – Néha arkangyalnak lenni nem
ajándék – szűrte fogai között.
Sharine kezével megérintette felkarját, majd felnyúlva
megsimogatta a baba hátát. – Nem vagyok féltékeny Titus. De
tudom, hogy bármit kell tenned, azt becsülettel teszed. Ez a
gyerek a legjobb lehetőségeket kapta, mert te vagy a bajnoka.
Titus egy csókot nyomott a baba puha fejére és remélte, hogy
be tudja tartani Sharine hitét.
***
Míg a tudósai dolgoztak, a halandók által használt
vegyvédelmi ruhába öltöztek fel, a baba továbbra is Charisemnon
erődjében élt, egy babaszobában. Ha hordozó volt, akkor
máshova vinni azt jelentette, hogy megkockáztatják a betegség
elterjedését. Így Titus és Ozias mindnet elhoztak, amire a
kicsinek szüksége lehetett.
Sharine több alkalommal is figyelt a gyerekre, míg Ozias maga
jelentkezett a feladatra, kockáztatva a fertőzést és átvette ezt,
mikor még egy személy lehetett védelmi ruha nélkül a kicsivel.
– Egy gyereknek sem kellene az érintés megnyugtatása nélkül
töltenie az első napjait – mondta Titus kémmestere határozottan.
– Eleget tudok a bébiszittelésről, miután annyi gyereket éltem
túl, aki az udvarában nőtt fel uram, nem fogom véletlenül
megölni a kicsit.

- 386 -
 Felesleges volt mondani, hogy Ozias volt a legszokatlanabb
bébiszitter.
Az egyedüli kegy, hogy Sharine megerősítést talált
Charisemnon naplóiban, hogy a fertőzés korán és láthatóan
jelenik meg, így ők hárman két órát vártak még, miután
otthagyták a kicsit. Ezután biztonságos volt visszatérni a
harcokhoz, biztosították, hogy nem viszik ki véletlenül a fertőzést
Titus csapataira és személyzetére.
A gyerek születése utáni ötödik nap estéjén Titus vacsorát vitt
Sharinenek és azt látta a baba a bölcsőjében alszik. Ahogy ettek,
egymás mellett ültek a kanapén, Sharine információt kért az
újjászületett helyzettel kapcsolatban, a legutolsó külső műszakja
huszonnégy órával ezelőtt volt, ahol egy kézzel mentett meg
hármat a földi csapatokból, hogy letarolják őket egy rejtett
fészekből.
Napról napra, óráról órára egyre jobban bánt az erejével és
képes volt jobban irányítani. Titusnak volt egy olyan erős érzése,
hogy mindeddig a jéghegy csúcsát látták, Sharine még rengeteg
meglepetést tartogat.
Az emberei már túljutottak a sokkon, hogy a Kolibri nem az
volt, akinek várták, és most már teljesen csodálták őt. Kemény,
hűséges és újonnan megkeményített szívű Kiama gyakran
követte, hogy beszélhessenek, Titus elfoglalt szakácsa mindig
talált időt, hogy egy „kis apróságot” készítsen neki és az egyik fő

- 387 -
vámpír parancsnoka lázadással fenyegette meg, ha Titus nem
lesz képes megtartani a nőt.
– Soha nem mondtam semmit, mikor a többieket elijesztette –
mondta India agyarait kivillantva – de uram, biztos fellázadok,
ha elveszti Lady Sahrinet.
Magas és izmos Amadou, egy másik rangidős parancsnok
komoly egyetértéssel bólintott.
Még Tanae is odament annyit mondani – Kedvelem. –
Csapatainak kiképzőjétől határtalan jutalom volt.
– A kipusztítási folyamat most már gyorsabbá vált, mert a
vadászok kiszúrják a fészkeket. – Részben ezért is akart a nővel
beszélni. – Most már eléggé kiléptünk az eredeti kezdési pontból,
ami miatt nem éri meg minden nap visszarepülni, majd ki újra.
Egy ideig a harctéren maradok.
– Szeretnéd ha a babát teljes időben figyelném?
– Nem, túl nagy szükség van rád a harctéren. – Sharine
tartaléka nagy volt, erőnyalábjai hihetetlen erősek. Hamar
nyilvánvaló lett, hogy sokkal erősebb, mint Tzadiq, és Titus jobb
keze a nem arkangyali harcosok felső részén volt.
– Szerinted tudja, hogy tábornok lehetne? – kérdezte Tzadiq
legutoljára, mikor ők hárman együtt voltak a harctéren, fakó zöld
szemei követték Sharinet az éjszakai égen, ahogy a vámpír
csapatokat védte precíz dühvel. – Az emberek követik őt, mert
anyai ereje van, és gyorsan gondolkodó intelligenciája.

- 388 -
 – Megkérdezem – mondta Titus – de el tudod képzelni a
világot Sharine művészete nélkül?
Tzadiq megállt, hogy letörölje a vérbe burkolt kardját. –
Igazad van uram. Elég tábornokunk van. De csak egy Kolibrink.
Azonban ma Titusnak meg kell kérdeznie, hogy lenne-e
tábornok, nem pedig művész. – Arra van szükségem, hogy
északra repülj Ozias rajával és két földi csapattal, hogy az utatok
során kipucoljátok a fészkeket. Valamikor találkozni fogsz
Alexander csapataival, és akkor közösen biztosíthatjátok az észak
megtisztítását.
Nem akarta a nőt elküldeni magától, de ez volt az erőforrások
legjobb felhasználása. Nala és Zuri is képesek voltak tüzes
erőnyalábokat kilőni, hozzáadva Sharine tűzerejét, a csapat
megállíthatatlan lesz az északon lévő újjászületettek ellen. –
Mikor az észak szabad lesz, nem kell aggódnom az újrafertőzéstől
arról az oldalról.
Megállt, morgott. – Emlékezz rá, ne higgy el semmit, amit a
nővéreim mondanak rólam.
Sharine összenyomta ajkait, de tekintete komoly maradt. – Mi
lesz a babával, ha mindhárman távol vagyunk?
– Úgy tűnik elbűvölte az egyik tudóst. – Nem meglepő, a baba
mosolygott, míg aludt és ritkán sírt. – Asiah szívesen vállalja,
hogy védelmi felszerelés nélkül vigyáz rá. A kicsi biztonságban és
gondozottan marad itt.

- 389 -
 – Asiah… igen, a nő az egyedüli tudós, akire rá tudom bízni –
mormogta Sharine. – Babaként bánik vele, nem pedig
tudományos kísérletként. – Titusra nézett, egyik kezét bal
combjára tette.
Titus izma megrándult, megkeményedett, az egész teste a nő
testhőjére koncentrált. – Sharine.
– Vigyázz magadra Titus. – Ez utasításként hangzott. – Csak
mert arkangyal vagy, nem jelenti, hogy örökre működhetsz
pihenés nélkül. – Ezután odahajolt és megcsókolta, Titus
hasának izmi megfeszültek, pulzusa hevesen vert.
Megtörte a csókot, mielőtt elérhette volna Sharine felállt. –
Látlak, amint a feladatunk véget ér.
Titus soha nem fájt annyira, ahogy egy nő tőle való elsétálását
nézte, de egy óra múlva hatalmas seb volt rajta, mikor Sharine a
kora esti órákban felszállt Ozias elit osztagával. A földi csapatok
előttük indultak.
Ökölbe szorított kezét a szívére nyomta, addig nézte őt, míg
láthatta az égen, majd felszállt, hogy csatlakozzon a délre tartó
csapatokhoz. Ez nem jelentette, hogy nem nézett hátra többször,
remélve hogy meglátja az indigó és arany szárnyakat az égen.
***
Sharine érezte a csavarodó érzést, ahogy elrepült Titustól, és
nem volt benne biztos, hogy szerette ezt. Ezzel egy időben nem
tudta nem keresni a férfi nagy, kemény alakját az udvaron. A

- 390 -
mellvértjét viselte, valamint a többi páncélját, kezei a derekán
voltak, és szárnyait harcos precizitással tartotta gerince mellett,
és biztos volt benne, hogy a férfi morog.
Valamilyen okból ettől mosolyogni támadt kedve.
De ekkor az osztaga elég magasra szállt, és többé nem tudta
kiszúrni olyan messze lent. A benne lévő fájdalom egy nehéz és
kemény csomóvá vált, szárnyait észak felé irányította és messze
az arkangyaltól, aki akkor került az életébe, mikor egy férfit sem
akart romantikus kapcsolat gyanánt.
Korábban arra gondolt, hogy Titus talán sebet hagy rajta.
Most arra gondolt, hogy az a seb mély, fájdalmas és hosszan
tartó lesz, ami sokáig fájni fog neki. De még mindig vállalni fogja
a kockázatot. Többé nem az a Sharine volt, aki ijedten és félve
nőtt fel, egy gyerek, aki megpróbált a szüleire csimpaszkodni,
hogy mindig jó volt, az a Sharine, aki ma volt tüzet lőtt a kezeiből,
hibázott és tanult belőlük… és kockázatot vállalt.
Még ha ebbe egy olyan veszélyes férfi is beletartozik, mint
Titus.
***
Ozias két órával később adott először riasztást, mert együtt
mentek a földi csapatokkal, nem tudtak akkora távolságot
megtenni, amire az angyalok képesek voltak, de ez nem a
sebességről szólt, hanem arról, hogy kiássanak minden
újjászületettet a tájról.

- 391 -
 – A vámpírvadászok jelölték meg a dombot, mint kis fészket!
– mondta a rajparancsnok olyan hangon, amit minden levegőben
lévő harcos hallott. – Obren, repülj magasan, jelents minden
mozgást. Sötétedés után talán vadászni mennek, és nekünk kell
követnünk őket.
Lenézve Sharine látta a földön lévő járműveket, ahogy
megálltak a peremen, vámpír és halandó harcosok léptek ki
fegyverekkel a kezükben. A földi parancsnok, egy heves szemű
vámpír, akit Amadounak hívtak, volt elől. A földi csapatok
„takarítóknak” hívták magukat, a feladatuk az volt, hogy kiirtsák
az újjászületetteket, amik túljutnak az angyalok blokádján.
Ez idáig nem látták nyomát angyali újjászületettnek, bár Titus
röviden informálta a rangidős embereit ennek lehetőségéről, az
angyalok akkor is kevésbé voltak fogékonyak a veszélyre, mint a
vámpírok vagy a halandók. Ezért volt értelme, hogy ők voltak az
első védelmi vonal. És Sharine minden erejéből telhetőt megtesz,
hogy biztosítsa egy újjászületett sem bántja a csapatát.
– Parancsnok. – Obren visszatért. – Határozott mozgás a
fészek szájánál.
Ozias felemelte a kezét, erősen lecsapott vele.
A tervük szerint cselekedett, Sharine egy lukat robbantott a
dombba, újjászületettek másztak elő, és angyalok vágták le a
fejeiket. A földi csapatoknak egy lövést sem kellett leadnia.
A második fészek azonban másnak bizonyult-

- 392 -
 – Bassza meg, ez egy kibaszott kutyaszorító!
Sharinenek nem volt ötlete, hogy a vámpír lent mit kiabált, és
még kevésbé tudta, hogy mit jelent, de helyesnek hangzott. A
vámpírvadász, aki erre a részre mutatott, helyesen mondta, hogy
egy nagy fészek volt, de amire a vadász nem jött rá, hogy belső
csatornák masszív hálózata volt.
Némelyik a földi csapatok mögött ért véget.
A lények a földi csapatokra támadtak, míg az angyali harcosok
heves harcot vívtak a központi részen lévő újjászületettek ellen.
Sharine volt az egyedüli olyan a levegőben, aki látta mi történik,
hogy az újjászületettek mindenhonnak ömlöttek ki és a földi
csapatok ellen mentek.
Gyorsan gondolkodott. Ozias! Vidd a rajod a levegőbe és
segítsenek a földi csapatoknak. Az újjászületettek központi
részével foglalkozom majd én.
Ozias megkérdőjelezhette volna Sharinet, mert ő nem volt
harci stratéga, de a kémmester raja azonnal felemelkedett,
miután Sharine megkérte rá. Alacsonyan maradtak, ahogy
minden irányba repültek a földi csapatok megsegítésére.
A középső részen lévő lények visítottak és utánuk vetették
magukat.
Sharine összeszorította az állát és erejével tűpontos
csapásokkal kezdte felrobbantani őket, egyre jobb lett az első
csapás óta, ami úgy tűnt, mintha egy élettel ezelőtt lett volna és

- 393 -
nem tartott neki sokáig, hogy egy hatásos árkot hozzon létre az
újjászületettek körül. A lények beleestek az üregbe amit
létrehozott, és azonnal ki akartak mászni.
De ezért a földi csapatok elég támogatást kaptak és oda tudtak
menni, hogy fegyvereikkel leszedjék a lényeket. Sharine magasan
maradt, és mikor látta, hogy egy angyal alacsonyan repült és
elkapták a szárnyát, hogy lehúzzák, egy nyalábot lőtt a lénybe, aki
utána elpárolgott.
Nyugodj békében, gondolta, minden lény valaki gyereke volt
egyszer, álmokkal, reményekkel teli, amik már nem fognak
megvalósulni.
Az angyal leszállt, leporolta magát és köszönetként integetett
neki.
És a harc folytatódott.

- 394 -
 44. fejezet

Titus a végkimerülésig hajtotta magát a következő napokban,

egyre messzebb került Sharinetól. Kétségbeesésében megkérte
Tzadiqot, hogy szerezzen neki egy telefont, és elkezdte
megtanulni a használatát, hogy legalább az arcát láthassa, mikor
beszéltek.
Jobb keze nem mondott semmit a kérésre, de szemei rengeteg
mindenről árulkodtak.
Titus nem törődött vele, nem olyan férfi volt, aki elrejtette
érzelmeit, még ha tudta a jövő kikosarazást rejthet és ez szörnyen
fájni fog. Sharine kristálytiszta volt abban, hogy nem akar egy
férfihoz sem kötődni.
Titus nem tudta ezért hibáztatni.
A szíve kifacsarodott, a fájdalmat sokkal nehezebb volt
elviselni, mint bármely harci sérülést, amit valaha kapott. Belé
kúszott, Sharine, és a gondolat, hogy nem lesz mindig mellette…
brutális volt.
– Vannak, akik azt mondanák, hogy a javára válik – mondta
Tanae a szimpátia határozott hiányával a hangjában, mikor
odament hozzá, Titus átkokat motyogott a telefonra, ami nem

- 395 -
úgy működött, ahogy utasította. – Hogy olyan keményen
beleszeret valakibe, aki nem a saját napjaként kezeli magát.
Titus rábámult. – A káröröm nem áll neked jól, Tanae.
– Azt mondtam „vannak akik”, uram. – A tekintete távoli volt,
csapatainak edzője a titkos belső tájra koncentrált. – Boldog
vagyok maga miatt, hogy végre tudja milyen mélyen és
szenvedélyesen szeretni a szívével és milyen ennek az
intenzitását érezni.
Lenézett a földre, tüzes haját befonta. – Elzárva tartottam a
szívem sok évszázadon át, a félelmeim öreg ellenségeim, és most
van egy fiam, aki minden büszkeségem, de akivel alig tudok
beszélni. Mikor megteszem, mindig a rossz dolgot mondom és
látom, hogy távolodik el egyre jobban tőlem.
Meglepetésében szótlan lett az előre nem látható fordulattól és
az érzelmek megjelenésétől, Titus csendben nézte Tanaet, ahogy
felidézte mellette a múltat. Soha nem volt igazán anyai a fiával,
de ez volt az első bizonyítéka, hogy látta a köztük lévő távolság
vérző seb volt.
Talán miután a világ látszólag nyugodtan lecsillapodik, beszél
Galennel, hogy korábbi pártfogoltja szeretne-e hazalátogatni.
Vagy csak még több fájdalmat ad mindkét oldalnak? Tény, hogy
Tanae kemény anya volt, Titus ezt gondolta, mikor Galen még
baba volt, éhezett anyja elismerésére.

- 396 -
 Titus tudta a gyengéd és elkényeztetett szárnyas bagázs, egy
bizonyos árva csoport az udvarában, próbálta dajkálni a kicsit, de
Galen makacs és elszánt volt akkor is. Ami nem jelentette, hogy a
fiú bátor szíve nem sérült meg minden alkalommal, mikor Tanae
visszatartotta elismerését. Tzadiq minden tőle telhetőt megtett,
de inkább harcos volt, mint apa. Titus több időt töltött a fiúval,
mint a szülei, de az arkangyal elismerése nem gyógyította meg a
sérülést, amit az apa vagy anya okozott.
Sóhajtott, elismerte Tanaet és Tzadiqot, mint harcost, míg
nem értett egyet a szülői nevelésükkel. Titus túlcsorduló
szeretettel puhított szabályok közt nőtt fel, és ez volt a sablon, ő
hogy birkózott meg a gyerekekkel. Hogy visszatartsa a szeretet
egy gyerektől… nem, azzal nem értett egyet.
Megkérdezi Sharine véleményét erről, mikor az átkozott
eszköz működni fog és beszélni tudnak. Legalább rájött hogy
küldhet üzenetet.
Az ujjait túl nagynak és kövérnek érezte a karcsú képernyőn,
de túlságosan hiányzott neki Sharine, hogy ne tartson ki. Azt írta:
Az eredeti készüléket eltörtem, túlságosan erősen nyomtam meg
a képernyőt.
A nő válasza tiszta csodálkozás volt, hogy megpróbálta a
készüléket használni.
Mikor végül sikerült a készüléket használnia, és megkérdezte
őt Tanaeról és Galenről, a nő hosszú percekre elcsendesedett. –

- 397 -
Szörnyű hibákat vétettem mint anya – mondta, szemei sötétek
voltak a bánattól – de egy dolgot helyesen tettem, méghozzá hogy
hevesen szerettem Illiumot, mikor kicsi volt.
– Azt hiszem Tanae sokkal nehezebb úton jár, a fia egy
arkangyal fegyvermestere, és letelepedett a nővel, akit imád.
Nem puha szívű fiú… de attól még az anyja. Ha Tanae tényleg
hidat szeretne építeni, akkor el kell felejtenie a büszkeségét és
elfogadnia, hogy a fia nyíltan elutasíthatja. Megvan hozzá a joga.
Kifejezése töprengő volt, hozzátette – Beszélj vele Titus. Ha
megnyílt neked, az annyira közeli segélykiáltás, amennyire közel
lehet hozzá.
Titus nem volt ilyenben szakértő, de megbízott Sharineben,
így mikor legközelebb hajnalban befejezték a harcokat,
megkereste Tanaet és mikor egymás mellett tisztították a
fegyvereiket azt mondta: – Ha meghalnál, és lenne esély, hogy
beszélj Galennel, milyen bocsánatkérést mondanál neki?
Tanae megmerevedett… de nem ment arrább.
A következő nap azt mondta: – Nem tudom, hogy mit
mondjak neki. Minden alkalommal elrontom, nyers vagyok és
gonosz, mikor nem akarok az lenni.
Ez már nem volt Titus hatásköre, megkérdezte beszélne e erről
Sharinenel. – Ő is anya és megérti, milyen szülőként hibázni.
Három nappal később Tanae igent mondott és Titus átengedte
a terepet. Ismerte saját képességeit és Sharinét.

- 398 -
 Együtt pokoli egy csapat lennének.
Jó volt, hogy a nő ilyen módon mellette volt, hogy az ereje
összehangolódott és növekedett az övével. Csak remélni tudta,
hogy feleannyit tett a nőért. Mert létezése során első alkalommal
Titus tudta, szüksége volt egy nőre, de nyersen tudatában volt,
hogy szükségét talán nem viszonozzák.
Kölyöknek érezte magát, várt minden hívást vagy üzenetet.
A következő nap azonban olyan üzenetet küldött neki, amitől a
vér megfagyott az ereiben.
Titus, újabb fertőzött angyalt találtunk.
***
Sharine számíthatott volna erre. Az első fertőzött angyal okkal
ment északra, abból, amit a túlélővel folytatott megbeszélésből
sejteni lehetett, az angyal esze némileg megmaradt, míg végül
teljesen megtört. Biztonságos volt azt feltételezni, hogy a
legelején sokkal racionálisabb volt.
Mivel a férfi Charisemnon belső körének a tagja volt, tudta
milyen harcok vannak a másik oldalon. Míg a határ többé
politikai értelemben nem létezett, az észak sokkal biztonságosabb
volt számára, ha el akart bújni. Mostanáig Titus emberei a sokkal
rosszabb helyzetben lévő délre koncentráltak.
Ozias találta meg a fertőzött angyalt, éles szemei észrevették
egy angyal elsődleges tollait a semmi közepén álló kis kabinnál.
Az angyaloknál az elsődleges tollak nem úgy cserélődnek, mint a

- 399 -
többi tollak. Az angyalok többségének hosszú idejébe telik az
elsődleges tollakat visszanövesztenie, és a földön lévő tollak mind
ugyanolyan szén szürkék voltak. Egy angyalhoz tartoztak. Hogy
valaki ennyit veszítsen el…
– Leellenőrzöm, hogy egy sérült angyal-e – mondta Ozias, a
nap ragyogott arcának bal oldalán, arcvonalai kilátszottak, mert
haját befonta az egyik oldalon, míg a többi göndör tincset szoros
copfba fogta. – Mindenki maradjon kint.
Sharine nem értett egyet. – Ozias – mondta gyengéden – van
más lehetőség.
A kémmester pupillái kitágultak, mielőtt kurtán bólintott
volna. – Hölgyem, örülnék a segítségének.
Ők ketten együtt szálltak le, de Ozias mutatta ő megy be
először. A kabinban egy angyal volt, egy tábori ágyon feküdt, a fal
mellett a kicsi és gyéren berendezett szobában. Az ágy keskeny
volt és nyilvánvalóan nem angyali testre alakították ki, de az
angyal, aki rajta feküdt egyáltalán nem törődött már ezzel. Teste
lázas és forró volt, a szemei a semmibe révedtek.
Barna bőre alatt zöldes-fekete foltok kúsztak.
Sharine arra gondolt, hogy írta le a túlélő falu az angyalt, aki
megtámadta a települést: A bőre szinte mindenhol zúzott volt és
néhány helyen kezdett leválni, míg máshol összeaszott. Az ujjai
kampók voltak, a körmei mint a karmok, és úgy tűnt a nyelve
rothadó zöld volt, az ajkai túl húsosak és gömbölyűek.

- 400 -
 Az ágyon lévő angyal relatíve egészségesnek tűnt, már ha ezt
lehetett rá használni, mintha a fertőzés nem lenne annyira
előrehaladott állapotban. Ennek ellenére nem mutatta, hogy
tudatában lenne jelenlétüknek, egyik karja az ágy mellett a földre
lógott. Az egyik szárnyai is lelógott, a másik a háta alá gyűrődött.
Mikor Sharine körbenézett a kabinban, észrevett valamit, ami
miatt a korábbi étkezése azzal fenyegetett elhagyja a gyomrát. –
Hacsak nem tévedek, ez volt az étel forrása.
Ozias leguggolt a csontkupac mellett és kardjával nógatta
arrébb a koponyát. – Halandó. – Megállt, közelebbről nézte meg
a fogakat. – Nem, vámpír. – Hangja hideg volt, mikor azt
mondta: – A csontok állapotából nézve úgy pár naposak
lehetnek.
– Az étel hiánya megmagyarázza jelenlegi állapotát. –
Egyetlen halandó újjászületett sem tűnt ennyire egészségesnek,
miután napokig nem jutott élelemhez, de ez volt az, ami tiszta
lett, mióta az első felfedezést tették, a fertőzött angyalok talán
nem újjászületettek. – Charisemnon naplója szerint a célja olyan
fertőzés volt, amihez kiindulásként nem volt szükség halálra.
Sharine többször elolvasta a napló ezen részét, hogy minden
adatot kinyerjen belőle, és megütötte, hogy az ellenszer vagy
ellenanyag működjön, akkor az alanynak először élnie kell,
Lijuan volt köztük a legerősebb és még ő sem tudta rendesen
életre kelteni a halottakat.

- 401 -
 Hozzátéve Charisemnon „ajándékáról”, a betegségről szóló
információt, sokkal valószínűbbé vált, hogy saját maga nem volt
képes újjászületetteket létrehozni. Minden eredeti újjászületett
Lijuantól ered. – Az egyedüli bizonyíték, hogy talál sikerült neki
az a terhes angyal.
Titus orvosai, gyógyítói és tudósai egy ponton voltak: élet,
igazi élet nem jöhetett halottól. Figyelmem kívül hagyva minden
filozófiai értekezést, az újjászületettek belső szervei
metamorfózison estek át az „újjászületés” folyamata során, több
mint egy vakmerő gyógyító, köztük Sira, az egész csapat vezetője
a harcoló rajokkal repült és elég „friss” újjászületettet
tanulmányoztak, hogy biztosak legyenek konklúziójukban.
A metamorfózis során bizonyos szervek kiszáradtak, beleértve
a méhet. Egy huszonnégy áóránál tovább létező újjászületett sem
tudott volna kihordani egy gyereket. Ahogy az újjászületett
férfiak sem, azon szerveik is a semmibe száradtak el. Az utóbbi
felfedezéssel remegés futott végig a harcosok soraiban, akik
ugyanolyan szervekkel rendelkeztek.
– Úgy gondolja talán életben van? –Ozias, jött rá Sharine,
ugyanannyira szakértő volt érzelmei elfedésében, mint minden
kémmester, de most ajkait összenyomta és nyelt egyet. –
Leellenőrzöm a vérét. Sira gyógyítói nem alkottak elméletet, hogy
az talán vörös marad, míg a fertőzés el nem uralkodik?

- 402 -
 – De. – Sharine arrébb mozdult, hogy az angyal feje mellett
álljon. – Ha támadni akarna, leverem az erőmmel. – Sharine
lelke egy művészé volt, az erőszak nem volt a szokásos
lexikonjában, de kezdte megtanulni, hogy a hasonló helyzetekben
ez volt az egyedüli válasz, az újjászületett soha nem hallgatna az
értelmes beszédre, soha nem fogadnák el, hogy békében éljenek
egymás mellett.
És bármi is volt a kapcsolat Lijuan újjászületettjei és
Charisemnon betegsége közt, az áldozatok egy túlcsorduló
vággyal rendelkeztek csak: élő húsból lakmározni. Sira csapata
azon a véleményen volt, hogy Charisemnon egy újjászületett
vérét használta, hogy szintetizálja a betegségének „születését”.
Sharine hajlamos volt elhinni.
– Kész hölgyem?
Sharine bólintására Ozias eltette kardját és elővett egy kést. A
borotvaéles pengével egy apró karcolást ejtett az angyal
ujjbegyén. Az angyal nem rúgott ki, mellkasa tovább emelkedett
és süllyedt, szemei vakok voltak. Ami kifolyt az ujjból az gonosz
zöld, fekete csíkos folyadék volt.
A szag annyira büdös és túlcsordító volt.
A kémmester hátratántorodott. – Éreztem már ilyet korábban
– mondta fojtottan Ozias. – Mikor egy eltemetett test bomlani
kezd.

- 403 -
 Sharine visszagondolt a baba anyjára, benne is ilyen bűz volt?
Nem tudott visszaemlékezni, egész lénye annyira arra
koncentrált, hogy békét adjon szegény gyermeknek. –
Beszélnünk kell Sirával.
Ha ez az angyal életben volt, nem újjászületett, csak súlyosan
fertőzött Charisemnon betegségétől, akkor kritikus lehet a babát
tanulmányozók számára és ezért a baba életére is. – Talán le
tudják tesztelni, hogy a baba vére hordozza-e az ellenanyagot.
Ozias élesen szívta be a levegőt, majd megint elfulladt. –
Beszéljünk kint.
Mikor kint voltak, mindketten hatalmas kortyokban itták a
tiszta levegőt és eldöntötte felhívja Titust. Ő volt a terület
arkangyala, a végső döntés az övé. Sharine szíve megcsavarodott,
ahogy aggodalmas arcát meglátta a képernyőn.
– A véleményed egyedik Oziaséval? – kérdezte, miután Ozias
elmondta amit tudtak.
Sharine hasa összehúzódott, a férfi szavai azzal fenyegették,
hogy kiütik belőle a levegőt és már nem az első alkalommal. Ez a
férfi, nem félt az erőtől, nem félt erejét arra használni, ami a
legjobbat hozza ki a területéből és az embereiből. – Igen –
mondta. – Talán ő lehet a kulcs, hogy megértsük a babát.
– Elküldöm Sirát és a csapatát. – A figyelme Sharinere lőtt,
ahogy Ozias elment három másik angyallal beszélni, akiket

- 404 -
hátrahagynak, hogy vigyázzanak a fertőzött angyalra. – A bőröd
aranyabban ragyog és a csontjaid élesebben állnak ki.
– Erősebbé válok, minél többet repülök. – Nem vesztett súlyt,
csak finom izomréteget adott a testéhez. – Hogy mennek a
dolgok délen?
– Napról napra – mondta harcos precizitással… majd
megérintette a képernyőt, mintha őt akarná megérinteni.
Sharine azt vette észre, ő is így válaszolt.
Titus elköszönés nélkül vetett véget a hívásnak, egy kis
hírtelen fordulat, ami miatt elgondolkodott, hogy talán nem tesz
jót a szívének. Igen, Titus sebet fog ejteni rajta.
– Lady Sharine! – Ozias hívta, miután informálta az őröket. –
Ideje repülni!
Eltette a telefont, Sharine felszállt a levegőbe.
Ahogy a következő napokban harcoltak, ideges maradt, de
nem fedezték fel nyomát újabb fertőzöttnek, míg egy északkeleti
város parancsnoka nem jelentette szétmarcangolt halandó és
vámpír testek megjelenését a város bizonyos sötét sarkaiban.
Bár az általános angyali lakosság semmit sem tudott a
fertőzésről, a parancsnok azt monda – Hallottam róla pletykákat,
hogy az uram rettenetes kísérletben vett részt. Ha igaz,
lehetséges, hogy az egyik tesztalanya megszökött. – Nyelt egyet.
– Keveset tudok, én a város parancsnoka vagyok, nem voltam a
belső kör tagja.

- 405 -
 – Elküldtem az embereim, hogy kapják el az elkövetőt – tette
hozzá – de elsődlegesen az újjászületettektől kell védeni a várost,
így ez alacsony prioritású. – Fáradság volt krémszínű bőrén,
arany haja borzas volt fején. – Több mint szívesen fogadok
minden segítséget, amit nyújthatnak.
A találkozó előtt Ozias röviden informálta Sharinet a
parancsnokról. – Eryna nem gonosz, csak hasonló Kiama
szüleihez: ostobán hűséges. – Nem volt durvaság a hangjában,
csak a szimpla igazság. – Mint városparancsnok, ő az egyik
legjobb.
Sharine mély részvétet érzett az olyanokért, mint Eryna, akiket
az hagyott cserben, akiben a legjobban megbíztak. Nem tette ő
ugyanezt Aegaeonnal? Annyira szükséggel teli és törött volt, hogy
az ismerősre csimpaszkodott, mikor kiderült mennyire is
fájdalmas.
– Alexander több segély rajt küldött – mondta Ozias és Eryna
arca láthatóan felragyogott, gerince nem volt már olyan merev. –
Addig az a legjobb, ha fenntartod a határ felügyeletét, míg mi
megnézzük milyen ragadozó bujkál az utcákon.
Eryna oldalra billentette a fejét. – Jól hangzik. – Ekkor, első
alkalommal kék tekintete találkozott Sharinevel. – Lady Kolibri,
mikor lefesti a háborút, minket, akik Charisemnonnal repültek
árnyékokként tudna ábrázolni? Szörnyekként?

- 406 -
 Annyi fájdalom volt a kérdésben, borzalmas megbánás. – Azt
hiszem gyermek, az árnyakat magadban hordod. Nem kell azt
festékkel megalkotnom.
Eryna kifejezése kifacsarodott, derékból hajolt meg, mielőtt
további feladatai miatt távozott volna.
– A megbánásnak van egyfajta íze, nem? – Nem volt kegyesség
a kémmester hangjában. – Charisemnon minden embere maga
hozta meg a döntést, de az olyanok mint Eryna? Megvolt az
erejük hogy megszökjenek és kiálljanak ellene. Helyette
segítették Charisemnont a gonosz kutatásban, még ha csak úgy,
hogy semmit sem tettek. El tudom fogadni, hogy Eryna nem
gonosz anélkül, hogy megbocsátanék neki a választásáért.
Sharine nem tudott erre mit mondani. Oziasnak igaza volt.
Néhány választás visszhangzott az időn át.
– Hogy vadásszuk le a marcangoló ragadozót?
– Lady Sharine, én kémmester vagyok – volt az elfojtott
válasz.
Még Ozias képességeivel és titkos kapcsolataival is két
napjukba telt elkapni a gyilkost. Egy fertőzött angyal, amitől
tartottak. Aki már menthetetlen volt. A nő egész teste zöldes-
feketén rothadt, ami nem volt természetes, karmai kampók
voltak. De a fizikai degeneráció nem volt olyan rossz, az elméje
megbomlott. Megőrült.

- 407 -
 Épp eszének hiánya volt az, ahogy Ozias levadászta, a nő egyre
gondatlanabb és ravaszságtól mentes lett, csak enni akart, csak
falni. Jelenlegi áldozatának testét a sikátor földjére dobta, karjait
kimeresztve támadt Oziasra, száját vér borította.
A kémmester rossz szögben állt, hogy lefejezze anélkül, hogy
nem sérül meg, és Sharine nem akarta kockáztatni a fertőzést a
fogak és karmok miatt.
Erejének tűpontos nyalábjával eltalálta az angyal mellkasát.
A nő lassú mozgással esett össze a sikátor falánál, a fertőzött
angyal Sharine szemébe nézett, tekintetében nem volt béke,
semmi, csak düh és mániákus falánkság. Ezután elment, még egy
áldozat volt egy arkangyal kapzsiságában és hiúságában.

- 408 -
 45. fejezet

Titust újjászületett vér borította és ki volt fáradva az esti

harcoktól, mikor telefonja csengett. Nem akart ilyen állapotban
Sharinenel, beszélni, de nem akarta kihagyni a hívást sem.
De mikor válaszolt, nem a nő arca jelent meg a képernyőn.
Helyette két teljesen ugyanolyan arc volt, a betolakodók
mélybarna bőre, mogyoró szemei, melyek élesen dőltek meg
egyformán drámai arccsontjukban, fekete hajuk egyforma copfba
volt fogva. A világon a legtöbben nem tudták megkülönbözetni
őket.
Titus nem tartozott közéjük.
– Zuri, Nala, látom nem tudjátok nem beleütni az orrotokat a
dolgaimba – morogta, de szíve kivirágzott, hogy élve látta őket.
– Ó Tito – Zuri csókot dobott fel – tudod, hogy hiányoztunk
neked.
Nala, a csendesebb csak mosolygott, és ez a huncut mosolya
volt, mert ő csempészte ki Titust a Menedékből, mikor tigris
kölyköket akartak látni. Zuri eközben megtanította hogy
lovagoljon meg egy vad csődört. A szárnyas lények ritkán

- 409 -
lovagoltak ilyen bestiákon, de a nővérei soha nem az átlagos
módon intézték a dolgaikat.
– Mit tettetek Sharinenel? – kérdezte, azon gondolkodott, mit
tett ő az ikrekkel.
– Nagy udvariassággal meg lettünk kérve, hogy használnánk-e
a telefont, hogy beszéljünk az öcsénkkel, mivel neked van
telefonod. – Zuri örömtelin feltartott egy másikat. –
Elmentettem a számod az enyémbe és Nalaéba. Most már nem
kell leveleket írnunk!
Titus félig felnyögött, félig nevetett, míg az ikrek vigyorogtak.
– Az újjászületettek feltakarítása?
– Közel vége ezen a részen. A te gyönyörű és veszélyes
kémmestered egyetért velem.
Titus összevonta szemöldökét, Zurira mutatott. – Ne csábítsd
el Oziast. – A nővére örökölte anyjuk képességét, hogy szeretőit
rabszolgaságba hajtsa. – Nem akarok egy törött szívű
kémmestert.
Nala most szólalt meg először. – Nem tudom Tito. Szerintem
Ozias a csizmájával tapos végig Zurin és Zuri ezért hálás lesz.
Ahogy Zuri testvérére bámult, Titus azt vette észre nevet. Jó
volt látni a nővéreit, beszélni velük, hallani az ugratásaikat. – A
fiú veletek van?

- 410 -
 – Xander csodálattal bámul Lady Sharinere. – Zuri billegette
szemöldökét. – Óvatosan kis öcsi, vagy a fiatal Xander talán
ellopja a hölgyedet.
Természetesen a nővérei már rájöttek, hogy Sharine speciális
volt a számára. – Sharine felvág bármely férfit, aki az engedélye
nélkül akarja megérinteni. Nem lehet ellopni. – Nem, az ő
Sharija maga dönti el, kinek adja oda magát… és ha úgy dönt,
Titus számára csak az örökkévalóság apró pillanatát adja, akkor
elfogadja.
Nem mintha Titus valaha is fel fogja adni a harcot érte. Nem
olyan férfi volt, aki az első akadálynál feladja. A választás
azonban mindig a nőé lesz. Mindig. – Jelentést – mondta.
Zuri most egy arkangyal parancsnokaként válaszolt neki.
Megadta a kipucolt fészkek számát, a távoli terület jelenlegi
helyzetét, és a rajaikban lévő sérültek állapotát. – Az újjászületett
fertőzés északon semmi a délen lévő állapotokhoz képest –
fejezte be. – Egy hét és az utolsó fészkeket is elintézzük, utána
Narjában leszünk.
– Pihenjetek ott meg, majd repüljetek hozzám. – Sok munka
maradt még a déli rész alsó felében.
– Lenyűgözően csodás nagyköveted voltam kis öcsém – tette
hozzá Zuri a hivatalos jelentés után. – A fél kontinens szerelmes
belém. – Körmeit a ruháján fényezte, ragyogott. – A másik fele a
mi rejtélyes Nalánk után epekedik.

- 411 -
 Titus nem tudta visszatartani nevetését, szerette a nővéreit.
Miután sokkal családiasabban beszéltek, beleértve Charot és
Pheniet, az ikrek átadták a telefont Sharinenek. Mint mindig a nő
látványa kinyomta a levegőt a tüdejéből, mintha napfény úszott
volna a vérében.
Sharine lett az ő napja, a csillag, ami körül forgott.
A felfedezés napi szinten megrémítette, de Titus nem volt
betoji. – Remélem a nővéreim nem őrjítettek meg.
– Igazán csodálatosak. – Mélyen mosolygott, amit Titus
majdnem meg tudott érinteni. – Csodálnak téged, te is tudod.
Annyi dicséretet hallottam a hőstetteidről. Ha nem tudnád, azt
gondolom jó ember vagy.
Morgott. – Én jó ember vagyok. – De valami sokkal fontosabb
volt az elméjében. – Zuri azt mondta, hogy még egy hét vagy
kicsit több és visszatérsz Narjába.
Sharine oldalra biccentette a fejét. – Megkönnyíti a szívednek,
ha a kontinens ezen része fellélegzik. Reményt kaptak az angyali
rajoktól, valamint az újjászületettek fészkeinek precíz
kitakarításától.
– Helyes. – Titus azt akarta, hogy az emberei félelem nélkül
éljenek. – Hetekig kell még délen küzdenem, hogy haza tudjak
menni. – Belsője megcsavarodott. – Tudsz addig maradni?
– Nem, vissza kell térnem Lumiába. – Most nem mosolygott, a
játék maradványát elhalványította a nyers valóság. – Jelenleg

- 412 -
minden rendben, de a világ törékeny és Lumia egy szimbólum.
Az angyaloknak látniuk kell, hogy minden stabil maradt a kis
civilizációban.
Titus azelőtt tudta a választ, hogy megkérdezte, megértette a
felelősséget, amit a nő karcsú vállain hordott. – Akkor én megyek
el hozzád. – Ígérte nyersen. – Miután ennek vége, elmegyek
hozzád és táncolunk, ami tüzes lesz.
A nő szemei belülről ragyogtak.
***
A sors hat nap múlva megváltoztatta terveiket.
A csapat, aki Charisemnon gyermekének testében lévő titkokat
kutatta kapcsolatba lépett Titussal, hogy megoldották a lány
vérének rejtélyét. Tudatában, hogy többé nem tarthatja jogosan a
sötétben a Tanácsot, olyan gyorsan repült haza, hogy az északról
érkező rajok akkor pakoltak ki.
Sharine a lakosztályában volt, készen állt, hogy hajnalban
elinduljon Lumiába.
Megfogta kezével páncélkesztyűs kezét és alkarján megcsillant
a tompuló napfény, hüvelyujjával végigsimított a nő bőrén. – Sira
hívott? – Titus megmondta a gyógyítónak, hogy minden tudást
osszon meg Sharinenel.
Sharine összefonta ujjaikat, kezük összekapcsolódott, azt
mondta: – Igen. Átmentem az elszigetelő részen, miután

- 413 -
megérkeztem és személyesen beszéltünk, láthattam az
eredményeket. Volt már erre lehetőséged?
– Igen, ez volt az első megállóm. – Titus szörnyen be akarta
zárni a nő lakosztályának ajtaját, kizárni a világot, csak inni a
látványát. De ő nem Charisemnon volt, hogy dagonyázzon a
vágyaiban, mikor a világ sorsa épp csak egy hajszálon múlik. –
Össze kell hívnom a Tanácsot.
Sharine ujjaival végigsimított Titus állán, majd elindultak.
Sharine a találkozó szobában a sarokba akart lépni, távol a
kameráktól, de Titus a fejét rázta. – Állj mellém. Te is tanúja
vagy, mi történt előtte. – Senki sem merné őt hazugnak hívni, de
adva a romlottságot, amit meg kellett osztania, nem volt oka,
hogy ne adjon egy másik hangot is a sajátjához. Ez talán
megállítja az előre várható hitetlenkedő kérdéseket.
Igazság szerint ez csak egy kifogás volt, azt akarta, hogy
Sharine mellette álljon.
Több percbe telt, mire az egész Tanács bejelentkezett. Mindjük
arca fáradt volt, bár Aegaeon arca új energiával telt meg, amint
szemei Sharinere tekintettek. – Hölgyem – kezdte.
– Hívhatsz Lady Sharinenek – mondta jeges közbeszólásként
Titus mellől.
Titus próbált nem önelégült lenni.
– Caliane, barátom – mondta Sharine nem rejtett
melegséggel, míg Aegaeon még tátogott rá – jó látni téged.

- 414 -
 Intenzív, tiszta kék szemek mosolyogtak. – Sharine.
Mivel Caliane csatlakozott legutoljára, Titus úgy döntött
késlekedés nélkül nekikezd. – A barátunk, Charisemnon egy
ajándékot hagyott hátra.
Ahogy hallgatták, az arcok egyre dühösebbek és feszültebbek
lettek minden szó után, elmondta nekik a terhes fertőzött
angyalt, és a gyermeket, akit megszült. – A baba Charisemnoné,
és minden módon olyan, mint egy angyal gyerek – mondta,
mielőtt a Tanács forrófejű tagjai felrobbannának, hogy hagyta őt
élni. – Egy tökéletes kislány.
Caliane karjait a teste köré csavarta, bőre hírtelen túl szűk lett
a csontjain. – Ő is hordozó? Az anya fertőzése átterjedt a babára?
– Nem. A baba egy csoda. – Olyan kincs, amit Charisemnon
nem érdemelt meg. – A vérében benne van az ellenanyag az
angyali fertőzésre.
Kérdések záporoztak rájuk.
Titus annyi kérdést válaszolt meg, amennyit tudott, és Sharine
is hasonló mértékben válaszolt.
– Igen, a rajjal voltam, mikor az élő, fertőzött angyalt
felfedeztük – mondta, miután Titus elmesélte a Tanácsnak az
angyalt. – Ő volt az ellenszer tesztalanya, és látható jeleket mutat
a gyógyulásban. Titus és én tanúi vagyunk ennek.
Titus bólintott. – A férfi bőre többé nem rothad. Több idő kell,
hogy önmaga legyen, de a tudósok azt mondják, laboratóriumi

- 415 -
teszteket futtattak le a fertőzött vérével és az ellenanyaggal. Az
ellenanyag minden alkalommal legyőzte a fertőzést.
– Igen – mondta Sharine, tökéletesen vette át a mesélést. – Ha
egyszer megtisztították a fertőzéstől, a tesztelt vér immunis lett a
visszafertőzésre.
Titus látta, hogy a Tanács tagjai, Raphael kivételével, megítélik
és ítéletüket újragondolják a nőről, ahogy beszélt, de csak egy
reakció érdekelte, Aegaeoné. A seggfej, megpróbálta magára
vonni a figyelmét.
Sharine semmit nem adott neki.
Ó, válaszolt Aegaeon kérdéseire, de semmi mást nem adott
neki. A zöld-kék hajú szamár végül vette az üzenetet, és nem
nyomakodott előre, de Titus tudta, hogy ezzel nem volt még vége.
Sharine… teljes erejében ragyogott, és az a gőzölgő szarkupac
rájött, hogy mit dobott el.
Azonban ma egy ártatlan babáról volt szó.
– Nem hozhatjuk el az új érát egy gyerek megölésével. –
Caliane mondta a szavakat, aki már elismerte a mészárlást, amit
egyszer ő vezényelt le, s ettől ő volt a legkevésbé pártatlan fél
ebben a beszélgetésben.
Neha bólintott. – Túl sok gyereket öltem meg ezekben a
napokban. Elég. – Az arca elgyötört volt, nehéz fáradság volt a
vállain. – Engednünk kell a gyereknek, hogy éljen, míg gondosan

- 416 -
megfigyeljük és időnként teszteljük, hogy Charisemnon nem
rejtett el benne mást, egy másik pestist.
Titus már gondolt rá, hogy a baba lehetett kincs és fegyver is.
– Azt javaslom, hogy maradjon Charisemnon határ menti
erődjében még egy ideig. Amilyen kicsi, nem törődik még igazán
semmivel és nem fog neki hiányozni a többi gyerek hiánya. – Az
angyali gyerekek nagyon lassan nőttek fel, Sira csapata sok időt
tölthet azzal, hogy kiássa a válaszokat.
– Van már neve? – kérdezte Caliane csendes hangon. –
Minden gyereknek kell, hogy neve legyen.
– Zawadi. – Végig bolond módon megpróbált távol maradni,
nem adott nevet a gyereknek, de mindig tudta mi lesz az, és az ő
Sharija egyetértett. A második neve Asmaerah lesz, a bátor nő
után, aki az anyja volt.
– Egy ajándék – mormogta Alexander. – Remélem igazad lesz
ebben, barátom.
– Nincs meg a kapacitásod, hogy felneveld. – Aegaeon kezei a
derekán voltak, ő maga töltötte meg a képernyőt. – Nem abban a
világban.
Igaz szavak, amit egy fontoskodó páva kiabált.
– Az egyik emberem már kötődik hozzá és át akarja venni a
feladatot.
– Fiatal és tele reménnyel – tette hozzá Sharine. – A
legfontosabb, hogy kicsi Zawadi boldog vele. Titus és én ennek

- 417 -
ellenére felügyelni fogjuk, hogy megmentettük az életét, ebben
teljes felelősséget vállalunk.
– A tudósaid mikor tudják az ellenanyagot elküldeni nekünk?
– Alexander kezével a hajába túrt, a tincsek hosszabbak voltak,
mint amilyennek Titus korábban látta.
Az Ősi nem volt önmaga, mióta elvitte Zanaya testét az Alvó
helyére. Ettől Titus arra gondolt, hogy Zanaya az volt Alexander
számára, amivé Sharine vált Titus számára. Ha így volt, akkor el
tudta képzelni barátja gyötrelmét.
– Igen. – Aegaeon ismét magát csapkodta. – Lehetséges, hogy
a fertőzés átlépte a határokat.
– Egy héten belül – mondta Titus. – Ez a csapatom elsődleges
feladata.
Caliane leejtette karjait, kitárta szárnyait, melyek széle
ragyogott. – Akkor végeztünk itt, hacsak nem akartok mást is
megbeszélni? – Mikor senki sem szólt semmit, azt mondta: – A
Tanács szólott.
Az arkangyalok kezdtek kijelentkezni. Raphael ezt mosolyogva
tette, mikor Sharinre nézett mosolya elérte a szemeit. Egy
pillanatra Titus meg mert volna esküdni, hogy Raphael Zuhatag
jele fénnyel csillant meg, de a jel sötét maradt a háború vége óta.
– Felhívlak, ha Lumiában leszel – mondta a kölyök
Sharinenek – és akkor hosszabban beszélgethetünk.

- 418 -
 – Pihenned kell Raphael. – Anyaian feddte meg. – Látom,
hogy nem eszel vagy alszol annyit, amennyit kellene.
Hogy Raphael simán eltűrte a feddést azt mondta Titusnak,
hogy nem tudta milyen kapcsolat van Sharine és a Tanács
legfiatalabb tagja közt. Annyi életet élt le a nő, annyi szeretet nőtt
a szívében.
– Helyrejövök. – Raphael mosolya széles vigyorrá vált. –
Ahogy a városom is. Elena önként jelentkezett, hogy megszervez
még egy tömb partit, mikor New York újra ragyogni fog.
– Várom a meghívom! – bömbölte Titus, csodás időt töltött ott
legutoljára. De ez alkalommal, ha az utcákon táncol, akkor
Sharinenel teszi… vagy otthon marad, összetört szívű
csődtömegként.
A képtől el kellett volna rohannia. Ez olyan dolog volt, amit
soha nem akart, hogy ki legyen téve egy nő kedvének. De
nemcsak a helyén maradt, hanem dőzsölt a nő hangjának
cirógatásában, ahogy elköszönt Raphaeltől. – Szeretlek
mindkettőtöket. Mond meg Elenának, hogy az ajándékát minden
nap hordom.
– A hitvesem örömmel fogja hallani. – Raphael kijelentkezett.
Mikor Titus látta Aegaeon képét, hogy vár, küldött ez mentális
utasítást az emberének, hogy „véletlenül” vágja el a kapcsolatot.
Végre egyedül maradt a nővel, aki bármikor tönkretehette őt.

- 419 -
 Rohadtul ötlete sem volt, hogy mit fog tenni, ha minden
elromlik.
Felé fordult, kinyújtotta a kezét. – Most mocskos vagyok, de
miután lefürödtem, a karjaimban töltenéd az éjszakát? – A
következő órák lesznek az utolsók az elkövetkező hetekre, talán
hónapokra. – Pihennem kell, mielőtt visszarepülök a
csapataimhoz. Nélküled nem tudom megtenni.
Egy karcsú, de erős kéz fogta meg az övét, pezsgő szemei
fénnyel ragyogtak átható szépségükben. – Igen.
De nem húzódott el a férfi lakosztálya előtt, hogy megvárja,
míg lefürdik. Helyette követte őt, majd határozottan bezárta az
ajtót. Sharine erkélyén szállt le mikor hazaért, így erkélyének
ajtói zárva voltak.
Szíve zakatolt és légzése szoros volt, mozdulatlanul állt, ahogy
a nő felé indult.
Mikor kezét bal páncélkesztyűjére tette, felemelte és hagyta,
hogy a nő lecsatolja róla. A közeli asztalra tette, majd a jobbat is
levette. Titusnak le kellett térdelnie, hogy a vállán lévő védelmet
is levehesse és bár soha egyetlen szeretője előtt sem térdelt le,
nem érezte ezt rossznak.
Ez, ami köztük volt, több volt hatalmi játéknál.
Felállt, miután vállainak védelmét levette, kitárta szárnyait,
így ki tudta csatolni a bonyolult mechanizmust, amik hátának
védelmét és mellvértjét kapcsolták össze, majd leemelte és az

- 420 -
asztalon lévő többi darab mellé tette. Ezután Titus levette fekete
ingjét. A csizmáit és zoknijait már korábban a nő erkélyén
hagyta, annyira be voltak borítva testnedvekkel.
Ez után csak sötétbarna nadrág volt rajta.
Sharine megfogta a kezét, a fürdőbe vezette őt, amit Yash már
előkészített, inasa, mikor nem volt kint a harctéren, akkor
szőrszálhasogató volt, hogy bizonyos dolgokat ő maga csináljon
meg. Ez egy hatalmas kád volt, ami illett egy olyan arkangyalhoz
és férfihoz, mint amekkora ő volt. Gőz szállt fel a felületről, a víz
krémes világoskék volt az ásványi anyagoktól, amik a forrásból
származtak.
Lenézett a rajta lévő mocsokra, grimaszolt. – Először le kel
tusolnom. – Nem olyan férfi volt, aki kényelmetlenül érezte
magát a testében, le akarta venni nadrágját, hogy belépjen a jobb
oldalon lévő zuhanyzóba, mikor arcát hirtelen hő égette. – Te…?
Rekedt nevetést hallott. – Nem mondtam, hogy az
arkangyaloknak ugyanolyan részeik vannak, mint minden
férfinak?
Azon volt, hogy a nőre morog, mikor Sharine kezeit
tunikájának aljához emelte és áthúzta a fején. Titus majdnem
lenyelte a nyelvét. Sharine ma nem viselt atlétát.
Megtartotta a férfi pillantását, letolta nadrágját és a kicsi
selyem és csipke darabot, amit alatta viselt.

- 421 -
 Titus küzdött a levegőért és mikor a nő azt mondta: – Siess –
tudta bordái ketté fognak törni.
Majdnem elesett, ahogy nadrágját gyorsan akarta levenni, épp
időben nézett fel, hogy lássa Sharine kibontotta a haját.
Aranyvégű fekete haj omlott a hátára, majdnem elérte fenekének
ívét.
Majdnem elharapta az utolsó szót. Nagyon illetlen volt így
gondolni a Kolibrire.
De ez nem a Kolibri volt. Hanem Sharine, aki a zubogó víz alá
lépett és perzselő és türelmetlen pillantást lőtt felé. Csatlakozott
hozzá, kezei csodás fenekén voltak. Megfordulva Sharine felvett
egy egyszerű mosdószivacsot, amit jobban szeretett a csicsásabb
daraboknál, személyzete néha megpróbálta rásózni ezeket, és
beszappanozta.
Ezután ahogy Titus fejét hátradobva hagyta megtisztulni a
víztől, Sharine a szivaccsal végigdörzsölte minden részét, amit
elért, lemosta a vért, testnedveket és a halál csíkjait. Kemény volt
abban a pillanatban, hogy beléptek a lakosztályba, de erekciója
kemény vas volt, mire a nő végzett.
Szappanos ujjait összezárta körülötte, megdörzsölte.
Megragadta a nő derekét. – Elég a kínzásból Shari.
A nevetés ősi örömmel volt tele és olyan vakmerően csókolta
meg, hogy Titus megragadta a derekánál és felemelte. Sharine
lábait azonnal a derekára kulcsolta. Hátát a sima fekete

- 422 -
csempéhez nyomta, szárnyai ragyogó színek voltak, lenyúlt lábai
közé, hogy gyönyört okozzon… csakhogy azt vette észre, már oly
módon volt nedves, aminek semmi köze nem volt a vízhez.
Titus felnyögve törte meg a csókot, lenézett, nézte ujjai hogy
mozognak a nőn. Sharine összeszorult az ujján, kezei szorosan
tartották a fejét, mikor lehajolt, hogy szájába szívja az egyik
sötétpink mellbimbót.
Napokig, hetekig, évekig… egy örökkévalóságig tudna
csemegézni belőle.
Szívével félrenyomta szükségét, és mindazt, amit ez jelentett,
még egy ujját vezette belé. Sharine felhúzta a fejét. – Elég. –
Mellkasa nehéz volt, Sharine újra megcsókolta, nyelvvel és
követelve. – Most már be tudlak fogadni Titus.
Többé nem tudta megtagadni a nőt, hírtelen csendes férfivá
tudott válni. Hátralépett és ki a vízből, leült a hatalmas kádban,
míg Sharine rajta ült, és hagyta, hogy a nő elvegye őt. Titus, egy
harcos arkangyal volt, soha nem engedte, hogy bárki elvegye őt,
megengedett neki mindent, amit akart. Sharine hihetetlenül szűk
volt és egy ponton megragadta a derekát, hogy csökkentse
leereszkedését.
– Nincs fájdalom Shari. – Ez érdesen hangzott, a nő pulzáló
hője farkának felső részén szorult össze, s ez széttörte az elméjét.
– Soha nem okoznék neked fájdalmat.

- 423 -
 – Én csak – zihált – egy kicsit – zihált újra – kijöttem a
gyakorlatból. – Lenyomta a kezeit, sajátjait a vállaira tette és
puha női sírással hazacsúszott, ami miatt Titus majdnem azonnal
elment.
Izmai remegtek, Titus maga remegett, mozdulatlan maradt,
mint egy vadászó oroszlán, míg Sharine hozzászokott hosszához
és méretéhez. Belsője görcsölt körülötte. Ettől Titus állatias és
agresszív hangot adott ki, de Sharinet nem ijesztette el. Kezeit a
mellkasára csúsztatta, ahogy odahajolva megcsókolta Zuhatag
adta tetoválása közepét.
Titus meg mert volna esküdni, hogy az arany pulzált.
– Tökéletes vagy, ahogy felépülsz – mondta Titusnak. – De
több vagy, van bátorságod és szíved, hogy elcsábíts.
Páváskodni akart a cirógató szavaktól, de fogait
összeszorította, hogy egy kis önuralomra tegyen szert. Megfogta
Sharine fenekét, megszorította, majd kezeit felcsúsztatva
megfogta melleit, a bimbóival játszott. Sharine pezsgő tekintete
felhős lett, teste mozogni kezdett az övén.
Fejét lehajtva megcsókolta a nő torkát, ezzel egy időben
kezével befedte az egyik feszes mellet. A légzése elég forró volt a
bőrén, mikor azt mondta: – Több millió módon akarlak felfalni.
– Nyalni, szívni, ízlelni és megtartani. – Azt akarom, hogy
lehetetlen legyen elfeledned Titust, Afrika Arkangyalát. – A nyers

- 424 -
szavakat annyira reszelősen mondta, hogy Sharine alig értette
meg.
– Titus, Titus, Titus. – Apró, forró lélegzeteket érzett, a nő
teste kiesett a ritmusból.
Izzadság folyt végig Titus halántékán, kontrollja rongyossá vált
és közel állt a töréshez. A karjaiba és szárnyaiba vonta, féktelen
birtokló csókba vonta száját, és ahogy Sharine kezét a mellkasára
tette és olyan keményen lüktetett körülötte, hogy az volt az utolsó
csepp.
Egyik kezét a fenekére tette, olyan ritmusban csúszott belé,
amit Sharine dühödten viszonzott, semmi finomság, éteri vagy
távoli nem volt benne. Izzadság volt Sharine bőrén, és szexuális
vágy égett a szemeiben. Földi, igazi és összehasonlíthatatlanul
csodás volt. Mikor újra a nevét sóhajtotta, és gyönyöre
hullámokban rázta egész testét, Titus több ezer darabra robbant,
amiket csak Sharine tehet újra össze.
Titus, Afrika Arkangyala, szívét Sharinenek adta, aki egyszer a
Kolibri volt.

- 425 -
 46. fejezet

Sharine a kezében lévő levélre nézett. Ismét Trace volt, aki a

borítékot átadta, ismét a boríték drága és nehéz papírból volt. De
ezen nem a Tanács jele volt, csak Aegaeoné.
A horizontra bámult, dél felé, ahogy minden napnyugtakor
tette. Két hét tel el azóta, hogy Titussal legutoljára beszélt, ő és a
csapatai egy hatalmas csapat újjászületetten ütöttek rajta, akik
már nem foglalkoztak a reggeli elrejtőzéssel, az elmúlt tizennégy
nap végig harcoltak.
Sokkal több idő telt el, mióta Najra virágzó szíve felett az égbe
emelkedett. Hónapok teltek el. Tudta, hogy a helyes döntést
hozta, hogy visszament Lumiába, még az angyalok közt is
számítottak a szimbólumok. Titus ezért viselte a páncélját és New
Yorkban ezért az Arkangyal Tornyot állították először helyre a
városban. Most Sharine nemcsak az angyali történelemnek és
ragyogásának őre volt, hanem az angyali túlélés megtestesülése
is.
– Nem számít mennyire szörnyű a világ – mondta neki Neha
Arkangyal egy héttel ezelőtt – mind Lumia felé nézünk és tudjuk,

- 426 -
hogy az embereink csodás és lenyűgöző dolgokat is tudnak
alkotni. Hiszem, hogy mind összetörünk, ha Lumia elesik.
Lehet, hogy így volt, Sharnie ellenállt a vágynak, hogy Titushoz
rohanjon, az ő nagyszívű arkangyalához, aki nyers szenvedéllyel
szerette őt az együtt töltött egyetlen éjszakán. Nemcsak a testén,
de a lelkén is nyomot hagyott. Tudta, hogy aggódni bolondság a
férfi iránt, hogy arkangyal volt, akit nem lehetett könnyen
megsebesíteni.
Ennek ellenére az eget kémlelte.
Mert ha az ég megtörik, akkor Titus elesett. Úgy tudta ezt,
mint ahogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik.
Ami a sokkal kevésbé becsületes arkangyalt illeti, aki a levelet
küldte…
Feltörte a pecsétet, kivette a benne lévő papírt.

Legdrágább hölgyem, tudom, hogy haragszol rám és minden

okod megvan, hogy ekkora haragra gerjedtél, de remélem
megtisztelsz azzal, hogy elfogadod a látogatásom tizennégy nap
múlva.
Az esti órákban tervezek megérkezni, így együtt élvezhetnénk
az étkezést és emlékezhetnénk. Túl rég volt és gyakran veszem
észre, hogy az együtt töltött életünk emlékeiben veszem el, és a
fiunkra gondolva, aki makacs és bátor.
Találkozunk akkor.

- 427 -
 Sharine horkantott.
– Rossz időzítés, Lady Sharine?
Felnézett Trace selymes hangjára, a vámpír azon az ajtón tért
vissza, ahol nemrég eltűnt. – Tudtad, hogy az arroganciának is
van szaga? – Felemelte a lapot, ami a kezében volt. – Ez a levét
csöpög tőle, ha meg szeretnéd szagolni.
– Elhiszem magának – volt a csibész válasz, szemei ragyogtak.
– Azért jöttem, hogy átadjak egy meghívást, a Lumia raj örülne,
ha ma este velük étkezne.
– Természetesen. – Sharine élvezte, ha a harcosokkal
beszélgetett és a ma este speciális volt, holnaptól három harcosa
tér haza, helyettük három másik érkezik.
Egy arkangyal jobb keze csendben megkérte, hogy a három
rangidős harcos megpihenhetne ott, és ő csendben személyesen
kérte a három főt. A harcosok beleegyeztek, mert ő volt a Kolibri,
és most lesz idejük meggyógyítani a szívüket, míg vigyáznak
Lumiára.
Soha nem lesz az, mint a régi angyal aki volt, de úgy döntött a
Kolibrit sem hagyja teljesen a múltban. Sok jót tett és az
angyalság ezért imádta őt.
– Hölgyem, az arrogancia szagát meghagyom önnek. – A
meghajlás annyira nyájas volt, hogy szinte költészetté vált.

- 428 -
 Mosolygott, figyelme visszatért a levélre. Olyan volt, mintha
Aegaeon engedélyt kérne, de igazából ő hozta a szabályokat.
Azonnali válasza az volt, hogy egy hűvös elutasítást küld vissza,
de ezután megállt, átgondolta. A múlt elmúlt, de egy kérdés a mai
napig üldözte.
Így lehetősége lesz megkérdezni.
Szembenéz a férfivel, aki számára a kegyetlenség
megtestesülése volt. – Gyere Aegaeon. Azt hiszem ezt meg kell
tenni.
Mikor bement, hogy felkészüljön a rajjal való vacsorára,
telefonja csöngött. Illium arca töltötte be a kijelzőt. – Fiam –
mondta, szíve ragyogó szeretettel telt meg. – Megleptél.
– Aha! Nem én okozok meglepetést. – Gyanakvóan nézett rá.
– Egy kis madár azt suttogta, hogy te és Titus… – Kifújta a
levegőt, gyógyuló szárnyának ívei megmozdultak a fekete háttér
előtt, ami azt mondta neki, hogy a Toronybéli lakosztályában
volt. – Igaz?
Sharine mosolygott, hogy fia arcán pír jelent meg. – Sokkolna,
ha igaz lenne?
Vert arany szemek kapcsolódtak össze az övéivel, a pír véget
ért. – Kedvelem Titust, de nem akarom, hogy megsérülj.
Még mindig védte őt, a gyönyörű fia, akinek túl sokáig kellett
az anyjáról gondoskodnia. – Most már élek Illium – mondta
gyengéden, mert fia megérdemelt minden gyengédséget, mikor

- 429 -
olyan utakon járt, ahol gyereknek nem kellett volna. – Nem fogok
elbújni, még a fájdalom elől sem. Soha többé nem választom az
elbújást, mikor ki tudom tárni a szárnyaim és levegőt tudok
venni, és igen hibázni fogok és fejlődni.
Fia az arcát vizslatta. – Tényleg más vagy – mondta végül,
ajkain tompa mosoly volt. – Emlékszel rá, hogy egyszer kértelek
tetőtől talpig fess be kékre és te megtetted?
– Ó. – Keze a szájához emelkedett. – Annyira kicsi voltál!
Hogy emlékezhetsz rá?
Fia a vállát vonta meg, úgy, ahogy gyerekként tette. – Izgatott
voltam, hogy kék lehetek. – Mosolya vigyorrá vált, azt mondta: –
Tudja Titus hogy milyen vagy, mikor önmagad vagy?
Nevetés buborékolt a vérében. – Ó igen, semmit sem rejtek el
előle. Makacsnak és extrém bosszantónak tart.
Illium nevetésben tört ki, ami arra késztette csatlakozzon
hozzá, annyira vadul fertőző volt. Mikor mindketten
lenyugodtak, azt mondta: – Azt hiszem megyek és a saját
dolgommal foglalkozom, és próbálok nem túl erősen arra
gondolni, hogy talán hogy kötsz ki Titusnál.
Sharine visszaharapta mosolyát. – Bölcs meglátás, vagy
egyébként rémálmaid lesznek.
– Anyám. – A hangja komoly volt, de mikor Sharine az
életéről kérdzett, jó humorral válaszolt és az anya és fia közt
elhangzó szeretet szavakkal fejezték be a beszélgetést.

- 430 -
 Ez után fel kellett hívnia Aodhant is, hogy tudja jól volt. Ő is
hallott a lehetséges viszonyról Titus és közte, és ugyanabból az
okból kérdezett rá. – Nem akarom, hogy megsérülj Eh-ma. –
Érzelemmel teli szavak voltak, szemei zölddel tört kékek voltak.
Mikor véget ért a beszélgetés igazán tudta, meg volt áldva,
hogy két ilyen szívvel teli fia volt.
A sötétség nehezen feküdt a horizonton. Tudta, hogy a
legrosszabb most kezdődik Titus és az emberei számára, gyomra
összeszorult, ahogy mindig az esti órákban, heves félelem volt a
vérében. – Maradj biztonságban Titus. Repülj hozzám haza.
***
Titus hónapokig harcolt az újjászületettekkel.
Így alig hitte el, hogy elérkezett a nap, mikor a területe
legdélibb pontján állt, miután egyik fészket a másik után
pucolták ki. A vámpírvadászok újra és újra megjelentek, és bár
Titus tudta, hogy ő és csapatai nem minden csellengőt írottak ki,
azok már csak elszigetelt fészkek voltak, és már csak a magányos
újjászületettek levadászása van hátra, akik elkerülték a kiirtást.
A rothadó és fertőző lények többé nem voltak pestis a
területén. Az emberei művelhették a területet, felépíthették
otthonaikat, állandó félelem nélkül élhettek.
Az első dolog, amit tett, miután megengedte magának, hogy a
győzelem miatt felüvöltsön, s ez visszhangzott csapataiban, hogy
összeszedte rangidős embereit, telefonon becsatlakoztatta

- 431 -
Tzadiqot Narjából, és elkészítettek egy tervet, hogy irtsák ki
azokat az újjászületetteket, akik kislisszoltak a fészkekből. Tzadiq
felelőssége volt létrehozni egy takarító rajt, akik egyformán
kiképzett vámpírokkal és vámpírvadászokkal dolgoznak majd
együtt.
Titus seregének többi tagja visszatérhet és segíthet az
embereinek, akiknek alig maradt valamijük. Mivel a kontinens
északi felét hamarabb takarították ki, Tzadiq már átszervezte a
városok erőit a külső területekre, feladatuk a farmok újjáépítése
volt, nehéz kerítések felállítása, valamint a szüksége védelem az
esetlegesen csellengő újjászületettek ellen.
– Charisemon parancsnokai úgy néztek rám, mintha
badarságokat beszélnék, mikor kiadtam a parancsot – mondta
Tzadiq, mikor erről beszéltek. – A gondolat, hogy beszennyezzék
a kezüket mással, mint a harcokkal úgy tűnik mindennél jobban
zavarja őket.
Titus horkantott, nem volt meglepetés, hogy Charisemnon
csapatai nem tudtak semmit arról, milyen egy működő
ökoszisztéma része lenni. – Mit gondolnak hogy fog a város enni,
ha a farmok ugarokká válnak? Egy terület sincs jobb állapotban,
így nem hagyatkozhatunk az ételek importálására.
Míg a vámpírok túlélték véren, az angyaloknak enniük kellett.
És Titus átkozná magát, ha megengedné, hogy az ételt a halandók
helyett az angyalok felé irányítsák. A halandók gyorsabban

- 432 -
éheztek, mint az angyalok. – Charisemnon angyalai tudják, hogy
a halhatatlanok nem az élelmiszerellátás elején állnak?
– Rámutattam erre és néhány arcán fény derengett, de a többi,
nekik megmutattam milyen gyorsan épül újjá New York. Egy kép,
hogy Raphael egy falat emel a helyére úgy tűnik letépte a
szemükről a szemellenzőt.
Titus nem volt mérges, hogy jobb keze egy másik arkangyalról
szóló képpel inspirálta a parancsnokokat. New York szinte
megsemmisült a harcban, az angyaltűz nagy területeket
pusztított el. Ha a versenyzés érzése seggbe rúgja őket és ezért
működésbe lépnek, akkor kihasználja.
– Eryna parancsnok – tette hozzá Tzadiq – bizonyult a
legjobbnak. A parancsnoksága alatt álló régiók felálltak és
működnek, az első gyorsan termő növények készen állnak az
aratásra.
– Egyben lenyűgözött az egyik fiatal vámpír parancsnok,
Khan, az északon lévő legrosszabb állapotban lévő város földi
csapatainál, és sikerült a halandó és halhatatlan csapatokat
hatékony takarító és újjáépítő csapattá alakítania. Több feladatot
végez, mint az angyal parancsnokok, de a folytonosság miatt a
helyén hagytam az angyalt.
Titus biccentve jegyezte meg a neveket, de tudta ebben
hagyatkozhat Tzadiqra, hogy ad neki egy listát azon
parancsnokokról, akikben folytonos felügyelet nélkül is

- 433 -
megbízhat, az ilyen angyalok és vámpírok felbecsülhetetlenek
voltak. Ami a többieket illeti, lefokozza őket, amint a dolgok
helyreállnak.
Titusnak nem volt helye olyanok számára, akik magas rangot
foglalnak el, de nem dolgoznak meg érte keményen.
Mivel a tervezett megbeszélés véget ért, a zúgó víz feletti
sziklákon állt, ami területének széle volt és heves büszkeséget
érzett minden férfiért, nőért és gyerekért, aki határozott
bátorsággal küzdött, hogy idáig jutottak. A büszkesége a Tanács
felé nem volt kisebb.
Ebben a pusztító időben elfelejtették a politikát, hiúságot és
egyként dolgoztak.
Neha, kifáradtan és törött szívvel, hatalmas bormennyiséget
küldött hajón, amit csak Indiában készítettek. Remélem ez kis
örömet ad a csapataidnak, írta rá elegáns írással.
Adott és ezt soha nem fogja elfelejteni.
Elijah jobb keze rengeteg étcsokoládét küldött, ami kedvelt
export Eli területéről. Ahelyett, hogy az élvezetes csemegét
felhasználták volna, Tzadiq az édességből magas energiatartalmú
ételeket készíttetett, s elküldette a településekre, amik szinte
teljesen kiürültek, szekrényük üres és földjeik szántatlan volt.
Qin, a távoli Csendes-óceánon Raphael és Eli embereivel
dolgozott együtt, hogy biztosítsák a föld azon részei nem omlanak
és törnek össze. Caliane bedobta erejét Suyin és Neha mellé. Ami

- 434 -
Alexandert és Raphaelt illeti, mind az öregember mind a kölyök
örökre élvezni fogja Titus szeretetét és barátságát.
Még a szamár Aegaeon is több rajt küldött, hogy segítsenek
Afrikában az újjászületettek kipucolásának utolsó két hetén.
Titus ajkai mosolyra húzódtak. Megvetette a másik arkangyalt,
mint férfit és az örökkévalóságig így fog érezni, de el kellett
ismernie, hogy Aegaeon teljesítette kötelességét, mint arkangyal.
Titus saját területe volt a háború után a legrosszabb
állapotban, és a Tanács többi tagja semmi mást nem várt el tőle,
minthogy megállítsa az újjászületetteket előrehaladását, de
Afrika sokkal többet tett. Most már minden terület hozzáfért az
ellenanyaghoz. Titus gyógyítói és tudósai nappal és éjjel is
dolgoztak, hogy minél jobban felgyorsítsák a termelést. Az Ozias
és Sharine által felfedezett angyalt illetően, ő visszanyerte épp
elméjét… és emlékeit, hogy élők húsát ette.
Fizikailag még gyenge volt, de legnagyobb gondja az elméje
lesz. Hajlamos volt hányni a szilárd étel látványára, így a
gyógyítók folyadékot adtak neki. Semmit, ami arra emlékeztette,
hogy áldozatának húsát cafatokban tépte le.
– Ez mentális, nem fizikai – erősítette meg Sira. –
Meggyógyul, de hogy mentálisan is… azt még nem tudom
megmondani.
Egy rémálom volt elképzelni, hogy a fertőzés szétterjed köztük
és hogy néztek volna ki akkor, mielőtt felfedezték az

- 435 -
ellenanyagot. Charisemnon az angyalokat térdre kényszeríthette
volna, horror lett volna minden lélegzetükben.
De Charisemnont legyőzték, gonosz hagyatékát kiirtották.
Kész, írta Sharinenek. A munka többi kemény része most
kezdődik.
Minden arkangyal nagyon kimerült volt, és míg Elijah hitvese
megosztotta a jó hírt, hogy a férfi gyógyulása annyira
előrehaladott, hogy nemsokára felébred, még mindig nem tudták
mi a helyzet Astaaddal és Michaelával.
Ez idáig Titusnak nem volt gondja a vámpírok vérszomjával,
mindenki annyira félt az újjászületettektől, hogy nem maradt
másra energiája, mint harcolni. A többi terület nem volt ilyen
szerencsés.
Ezért, annak ellenére, hogy mennyire látni akarta Sharinet,
megérinteni őt, hallani a hangját, lassan és nyugodtan repült
vissza a citadellájába. Biztos akart lenni benne, hogy látják, erejét
észreveszik. Több helyen is leszállt, őszinte volt arról, hogy ha egy
vámpír vérszomja vagy ostobasága miatt meg kell osztania erőit,
akkor annak egy kimenetele lehet: halál.
– Tudasd mindenkivel – mondta a legnagyobb vámpírcsók
vezetőjének. – Nincs türelmem és még kevesebb kedvem, hogy
elmondjam a vámpírvadászoknak, hogy hozzák vissza a rossz
vámpírokat, hogy mestereik megbüntessék őket. A helyszíni
kivégzések az egész területen életbe léptek. – Ha a vámpírvadász

- 436 -
akadályoztatott, akkor Titus egyik parancsnoka végzi el a
feladatot. – Ez az egyedüli figyelmeztetés, amit kaptok.
Az előtte lévő vámpír, főleg a hasztalan fajta, aki az elmúlt
hónapokban rezidenciája biztos falai mögött húzta meg gyáván
magát, halálosan elsápadt, majd meghajolt. – Uram, a szavait
mindenkinek átadom.
Titus biztos volt benne, hogy vadtűzként terjed szét a
területen, folytatta útját. Mikor elérte citadelláját alaposan
lefürdött, úgy érezte eonok óta először fürdött igazán, majd
sötétbarna nadrágot vett fel, ami körülölelte combjait, Sharine
szerette ezeket, és tiszta fehér, ujjatlan tunikát, aminek álló
gallérja volt. Arany hímzés kunkorodott a galléron és a tunika
alján.
Szeme a kis bársony dobozra esett, ami az ágy melletti
asztalon volt.
Tzadiq megcsinálta az erősen specifikus feladatot, amit Titus
kért, hogy készítsen el. Kivette a dobozból, óvatosan nadrágja
zsebébe csúsztatta, majd felvette kardjának hüvelyét. Nem sokkal
ezután a kardokat beléje csúsztatta, megnézte magát a tükörben
és bólintott. Annak nézett ki, ami volt, egy harcos, aki meg akarta
hódítani a hölgyét.
Titus nem gondolt a bukásra. Az bénító gyötrelemhez vezetne.
Azonban első útja jobb kezéhez vetetett.

- 437 -
 – Jó látni téged uram. – Tzadiq megszorította az alkarját, ők
ketten harcosként hátba is veregették egymást.
– Köszönöm Tzadiq. – Nem kellett mondania miért, Tzadiq
futtatta a területet, míg Titus a harctéren volt, ez egy áldozat volt,
hogy kivette őt a harcból, és tudta Tzadiq nem érezte túl jól
magát a citadellában, de jobb keze megértette a döntés okát.
Nem volt értelme megnyerni a háborút, ha közben a terület
összeomlik.
– Van bármi, amit tudnom kell? – Tzadiq folyton informálta
őt, míg Titus hazafelé tartott.
– Pár jelentés. – Miután gyorsan átment a listán Tzadiq
végigmérte Titust. – Látom hódítani mész.
– Ő egy ritka kincs. De én ritka férfi vagyok. Elnyerem őt. – Ez
inkább remény volt, nem bizonyosság, létezése során első
alkalommal tudta, hogy ez magánháború volt, amit elveszthet és
az fájni fog.
– Sok sikert kívánok. Lady Sharine lenne a legcsodásabb
hitves.
Ez az álom átható és erőteljes volt.
– Gondolj először az udvarlásra – utasította magát, ahogy
elhagyta a citadellát. – Amíg nem tud meglenni nélküled. –
Mindezek után, a nőről álmodott minden éjjel, csak hogy a
veszteség fájó érzetére keljen fel.

- 438 -
 Tovább tartott Lumiába repülnie, mint szokásos lett volna,
több alkalommal is megállt a kontinens ezen részén, beleértve a
falut, ahol sört ivott a vezetővel, ami úgy érződött, mintha egy
másik életben lett volna.
– Arkangyal! – A falu vezetője életben és jól volt, szemei
ragyogtak és lábai frissen felszántott földön álltak. Kezei egy ásót
fogtak, Titusra ragyogott. – Megtartotta az ígéretét. – Szemei
nedvesebben ragyogtak és nem volt köhögés jele a hangjában. –
A falunk nem éhezik és megint növekedni kezdett.
Ezekkel a kis győzelmekkel, Titus tudta, hogy a gazdag talaj
lesz, ahol területének minden új részének hűségét elnyerheti.
Mikor repült, akkor azzal a tudással tette, hogy az elkövetkező
években több mogorvasággal is szembe kell néznie, de ő
halhatatlan volt.
Az idő az ő oldalán állt.
A következő reggel azért állt csak meg, hogy megmosakodjon
és ruháját kimossa, ami repülés közben megszárad,
napnyugtakor átlépte Lumia határát, az őrök elismerték
jelenlétét, míg nem álltak az útjába. Tudta, hogy értesítik
Sharinet az érkezéséről, talán ennek a területnek az arkangyala,
de nem Lumia Arkangyala volt. Lumia saját civilizáció volt, ami
minden angyalhoz tartozott, és a Tanács, mint csoport
megfigyelése alatt működött.

- 439 -
 Sajnos ez azt jelentette, hogy senki sem tudta idejében
figyelmeztetni egy másik arkangyal készül leszállni Lumiában.
Aegaeon meredek ereszkedése alapján a kék-zöld hajú szamár a
felhők felett elég magasan repült, hogy elfedték őt, ahogy átkelt
Titus területén Lumia felé. Elég magasan volt, hogy senki se rója
fel megsérti Titus területét.
A férfi végállomása Lumia, célpontja Sharine volt.
Titus kezei ökölbe szorultak, szárnyai ragyogni kezdtek.

- 440 -
 47. fejezet

Titus. Selyembe burkolt hang, ami zeneként hatott, egy nőtől,

aki egy távoli tetőn állt, a köpenye olyan volt, ami a csillagfényre
emlékeztette őt. Látlak.
A nő nem rejtett öröme kiütötte haragját. Shari. A szárnyaid
ragyognak a napnyugtában. De nem tudta csak simán csodálni
és elbűvölni őt, ahogy tervezte, nem a kék-zöld irritációval a
horizonton. A szamár mit keres itt?
Ha Aegaeonra gondolsz, akkor beszélni szeretne. Nem fordult
meg, hogy felnézzen a zuhanó arkangyal formájára, aki egyszer a
szeretője volt. Ne öld meg. Én magam foglalkozom vele.
Titus gerince megmerevedett, hogy ne legyen a pajzsa, az
természete ellen való volt. Shari! Ez mentális robbanásként
hangzott, mikor nyugodt és figyelmes akart lenni.
Ez az én harcom Titus. A metaforikus vére az enyém. Tiszta
kifent acél volt.
Az ő Sharija egy harcos volt, emlékeztette magát. Nem olyan
harcos, akihez eddig hozzászokott, de ennek ellenére az volt. És
Aegaeon eltüntetése a nő feladata volt. De egy dolog igaz volt:
Nem tudok segíteni magamon, ha egy tetőn leszünk.

- 441 -
 Tudom. A pózolása vérontáshoz vezet majd. Ragyogó
játékként kitárta szárnyait, amiről Titus tudta, hogy cirógatás
volt. Szállj le máshol, míg ezt befejezem, de hallgatózhatsz.
Vitatkozni akart, mielőtt a nő hozzátette volna a végét,
becsukta a szárnyát épp akkor, mikor Sharine megfordította
mentális kapcsolatukat, így mindent hallhatott a beszélgetésből.
Lenyűgöző. Egy ideig már arkangyalként uralkodott, mielőtt
rájött a technikára.
Sharine soha nem fog megállni, hogy meglepje.
A késeivel Sharine sokkal halálosabb volt, mint Aegaeon el
tudta volna képzelni.
Mosolygott a hírtelen bősz várakozástól, irányt változtatva a
közeli hegy tetején szállt le, ami köves és furcsán kemény füves
volt. Nem volt hangulata az emberekhez. Elég gyors volt, hogy
közbelépjen, ha Aegaeon elfelejtkezik magáról és kezét Titus
Sharinejére meri tenni.
***
Aegaeon selymes kék-zöld haja tökéletes volt, ahogy a nap
végén leereszkedett, szemei ragyogtak arany bőrében. Ezüst
mellvértet vett fel, ami elrejtette az ezüst szőrt mellkasán, de a
pajzs inkább dekoráció volt, nem védelem.
Ezüst pántok voltak a bicepszein és egy a csuklóján-
Sharine küzdött a morgással. Gondolnia kellett volna rá, azt
várta, hogy a vastag karkötő látványa egy gyomorrúgással ér fel,

- 442 -
de csak irritációt érzett. A fémek megmunkálása nem volt az
erőssége, de egy egész hónapon át dolgozott, hogy elkészítse,
annyira szerelmes volt az új szerelembe.
Ha visszamehetne az időben… Nem csapná meg magát. Olyan
nő volt, akinek soha nem volt esélye meggyógyulni az első
mentális törésből, mielőtt a második veszélyesen törékennyé nem
szélesedett.
Akkor egy űzött lény volt, aki a legjobbat gondolta az
emberekről. Ez nem tette gyengévé. Mert ebből a belső
empátiából származott a művészete. A mai napig benne létezett,
ami nem volt ott, az a gyéren átrétegződő repedések, ami miatt
fogékony volt Aegaeon felszínes sármjára.
– Sharine. – Aegaeon rámosolygott, becsukta intenzív zöld
szárnyait, amikben vadkék csíkok voltam, s Illiumra emlékeztette
őt.
A fiúk, komisz és tele szeretettel, akit Aegaeon hátrahagyott.
– Feltételezem te vagy az oka, hogy Titus másfelé repült? – A
mosolya vigyorrá vált. – Jó hogy tisztáztad vele, hogy ez egy
privát vacsora, öröm lesz veled beszéli és enni csendes
intimitásban.
Mikor a férfi felé nyúlt Sharine azt mondta: – Most már erőt
tudok kilőni a kezemből – kellemes hangon. – Levágjam a
csuklód a karodról?

- 443 -
 Horkantó férfi nevetés robbant elméjébe Titustól a mentális
kapcsolatukon át.
Csss. Koncentrálnom kell, fedte meg, ahogy a férfi meleg
nevetése ellepte a vérét. Csendes intimitás tényleg! Aegaeon
tényleg azt hitte, hogy ravaszul sértegetheti Titust és ő hagyni
fogja? Bolond.
Aegaeon összevonta szemeit, mielőtt leejtette volna kezét és
kicsit meghajolt volna fejével. – Túlságosan buzgó vagyok
szerelmem, tudom, hogy el kell nyernem újra a tiszteleted.
Semmit nem veszek készpénznek.
Sharinenek nem okozott gondot a szép szavak mögött
meglátni az igazságot. Valamilyen okból Aegaeon úgy döntött
vissza akarja kapni a játékokat, amiket eldobott, mint hasztalan
darabokat. Akarta a fiát, aki olyan férfivá vált, akire bármely apa
büszke lenne, hogy az oldalán áll, és akarta Sharinet. Miért?
Azon egyszerű okból, mert most más is vágyott Sharinere?
Ekkor a férfi azt mondta: – Elképesztő vagy. – Szemei annyira
mélyek és igézőek voltak, mint az óceán, ahogy Sharine szemeibe
nézett, a színek annyira vibrálóak, hogy szinte hallotta a partra
csapódó hullámokat. – Mikor a képernyőn láttalak, újra beléd
szerettem.
Mindjárt hányok.

- 444 -
 Figyelmen kívül hagyta Titus szarkasztikus megjegyzését, bár
egy része nevetni akart, azt mondta: – Annyira ugyanaz vagyok,
mint mikor elmentél.
– Nem. Te… ébren vagy és vibrálsz és ragyogsz, oly módon,
hogy le sem tudom írni. – Kinyitotta karjait, kinyújtózott. – Ez
hosszú út volt számomra. Nem ajánlasz sört és kenyeret nekem?
– Nem.
Sötét felhők kendőzték el helyes vonásait, szögletes és erős
állát, de ezután fejét bánatosan billentette oldalra. – Látom
dühös vagy rám, kedvesem.
– Nem vagyok az. – A düh, értette meg, a férfihoz kötötte, és
annyira szabad akart lenni, a férfi emléke egy fertőző rovar volt,
amit sarkával akart széttaposni. – De van egy kérdésem.
Aegaeon a homlokát ráncolta, majd azt mondta: – Tudni
akarod, miért mentem Aludni úgy, ahogy tettem. – Kezével
hajának vastag tincseibe túrt, keményen nyelt. – Igazán
szerelmem, én magam is haragudtam magamra, míg Aludtam. Te
voltál az egyetlen, akiről álmodtam.
A férfi kifejezése széttépett és elnyűtt volt, vállai feszültek. –
Annyira szerettelek – nyögte ki. – Míg végül teljesen
megrémített. Így a legkegyetlenebb módot választottam, hogy
ellökjelek magamtól. – Nyers szavak, arcán érzelmek kavalkádja.
– Ettől gyáva voltam, de remélem idővel találsz rá módot, hogy

- 445 -
megbocsássál nekem és lásd a szerelmem intenzitását, ami a
tetteimet vezette.
Sharine Aegaeonra bámult. – Ennyi? Ez a legjobb kifogás,
amit elő tudsz hozni, mert egy kolosszális seggfej voltál?
Aegaeon szája tátva maradt. – Kedvesem, mi ütött beléd?
– Mond el az igazat. – Követelte laposan. – Miért tetted? Miért
kerested hogy alkosd újra létezésem két leghorrorisztikusabb
eseményét? Miért?
A férfi rábámult, mintha még egy feje nőtt volna. – Nem
hazudok. Én Aegaeon vagyok! Nem hazudok!
Nem, csak egyszerűen használja és eldobja az embereket,
mikor végzett. Szerinted elhiszi, amit mond nekem? Meg kellett
egy külsős véleményét is kérdeznie. Helyette hosszú szünetet
kapott, majd Titus azt mondta, Azt hiszem Shari, valamelyik
részed megrémítette, olyan nő vagy, akiben ritka fény van. Nem
hiszem, hogy Aegaeon bárkit tud saját magán kívül szeretni,
nem igazán, de van benned valami, ami miatt más akart lenni,
mint aki… és ahelyett, hogy vállalta volna a kockázatot, a
gyávaságot és kegyetlenséget választotta.
Sharine hallotta az érzelmek kendőzetlen mélységét Titus
szavaiban, de hallotta fájdalmas tisztaságukat is. – Mi volt a
kiváltó ok? – kérdezte Aegaeont tudatos gyengédséggel, nem
kedvesen, mert a férfinak le kellett állnia a hepciáskodással és
meg kellett neki adnia a választ.

- 446 -
 A férfi álla megfeszült, mielőtt elfordult volna és a tető szélére
majd visszament. – Kezdtem azon gondolkodni, milyen lenne, ha
lenne még egy gyerekem és lassan elkezdtem akarni – ismerte el.
– Míg azelőtt azt képzeltem, hogy a hárememből nemzek, később
csak téged láttalak.
Minden mű és hiúság leszakadt az arcáról, kezei ökölbe
szorultak, majd kinyitotta őket. Egyszer. Kétszer. – A fiúnk
örömteli, bátor, vad és kíváncsi miattad. Te voltál az örömöm
oka.
Sharine hitt neki. A férfi megrendezte a megmagyarázhatatlan
kegyetlenséget, mert a saját érzelmei elől futott el. – Igen –
mondta végül, hangja gyengéd volt. – Gyáva voltál.
Aegaeon megrándult, mintha a nő fizikailag húzott volna be
neki, és Sharine tudta, hogy Aegaeon számára a szavai sokkal
mélyebb sebeket ejthetnek, mint bármely kés. De még nem
végzett. – Nem érzek irántad dühöt többé – mondta – de nem
érzek szerelmet, szeretet, de még vonzalmat sem.
A világa most már sokkal nagyobb volt, mint ami a férfi valaha
lehetett, túlnőtt Aegaeonon, mindazon, hogy a férfi Ősi volt. Volt
egy hihetetlen véglegesség ebben a tudásban.
– De – tette hozzá, mielőtt a férfi válaszolni tudott volna – ha
teszel bármit, amivel megsérted a fiúnkat, találok rá módot, hogy
véget vessek neked. – Teljes nyugalom volt a szavaiban, mert
igazak voltak. – Tudom, hogy egy arkangyalt csak egy másik

- 447 -
ölhet meg, de utánad megyek, nem szemtől szembe fogunk
megküzdeni.
– Ravasz és lopakodó leszek a bosszúmban, és akkor talállak
meg, mikor azt hiszed biztonságban vagy. Ekkor levágom a fejed
és egy sötét üregbe teszlek, ahol senki sem hallhatja a sikolyodat,
és elég gyakran meglátogatlak, hogy levágjam a visszanőtt
részeidet.
Titus elfojtott nevetését hallotta a fejében, ami semmi sem volt
a meztelen rémülethez képest, ami Aegaeon arcán volt.
– Még őrült vagy – suttogta. – Azt gondoltam meggyógyultál,
de…
Sharine mosolygott.
A világ egyik legerősebb lénye egy lépést hátralépett tőle.
– Eléggé épp elméjű vagyok – mondta gyengéd hangon,
amiben nyugodt elszántság volt. – Egyben sokan tisztelnek a
Tanács tagjaitól az udvarod legfiatalabb tagjáig. A fenyegetésem
nem üres szavakból áll. Tegyél ellenem, és egész életedben a
mélységben fogsz sikítani.
Aegaeon arcát hő öntötte el, szárnyai ragyogni kezdtek. – Itt
véget tudnék vetni neked.
Shari, feléd tartok.
– Igen. – Sharine félelem nélkül nézett Aegaeonra, tudta, hogy
ennek nemsokára vége, nem volt kedve Titust még egy harcba
belekeverni. – Ha egész életedben számkivetett akarsz lenni az

- 448 -
embereink között. – Többé már nem egy szükséggel teli nő volt,
aki bedőlt a hízelgésének, tudta saját értékét és megértette hogy a
kedvesség visszhangzik az időben.
– Ez nem az erő erőszakosságáról szól Aegaeon. – Ez
alkalommal mosolyának szélébe bánat keveredett. – Ez két
emberről szól, akik lehettek volna valakik, de soha nem lesz már
rá esélyük.
A férfi kifejezése megváltozott, egy pillanatra megpillantotta a
férfit, aki néha feltűnt kapcsolatuk alatt. A férfi, aki órákon át
játszott a kisfiúkkal, és aki csodálkozó szemekkel nézett rá. – Így
ez a büntetésem. Hogy látlak ragyogni és tudom soha nem
leszünk újra együtt.
Ekkor Sharine teljes megdöbbenésére a férfi derékból hajolt
meg, amilyet arkangyalként soha nem adott senkinek. Ez nem
ingatott meg semmit benne, de elfogadta annak gesztusaként,
hogy volt jelentése.
– Viszlát Sharine.
– Viszlát Aegaeon.
Az öklömet az arcába akarom vágni, jött a mély hang a
fejébe.
Élvezné, mondta Sharine. Ez felizzítaná a hitét, hogy vannak
még felé érzéseim, mert féltékenységből cselekszel. Nézte, ahogy
Aegaeon szárnyai eltűnnek az éjszakai égen. Ne add meg neki ezt
az elégtételt.

- 449 -
 Hatalmas csendet kapott.
Sharine nem mondott többet. Titusnak magának kell
meghoznia a döntéseit. Mikor egy órával később leszállt a tetőn,
kész volt a nyelvével felszabdalni őt. Kezelte a helyzetet, és oly
módon, hogy tudta az eonokon át fogja Aegaeont emészteni.
Elutasítás és érdektelenség volt az a két dolog, amit korábbi
szeretője nem tudott elfogadni.
Először végigmérte Titust. Nem tűnt erősen viseltesnek.
Sharine karjait összefonta, dobbantott a lábával. – Mit csináltál?
Kezeit a derekára tette. – Semmit. Csak megfelelő távolságból
követtem a szamarat, hogy biztosítsam elhagyja a területet. – A
duzzogás határozott csillogása vegyült az igazi haraggal. – Egy
nap meg fogom ütni ha megint ide tolja a seggét, ebben biztos
lehetsz. – Sötét szemei a nőn állapodtak meg. – De a ma a te
győzelmed. Nem bántok egy férfit, aki ennyire súlyosan vérzik.
Sharine hogy gondolhatta valaha is, hogy a férfinak nincs
sármja? Ott volt, becsomagolva a morgásba és sokkal áthatóbb
volt nyersen és őszintén.
A férfihoz sétált, „megigazította” ingjének gallérját, csak közel
akart lenni testhőjéhez.
Mikor Titus azt mondta: – Repülj velem – kitárta szárnyait.

- 450 -
 48. fejezet

A szorítás Titus mellkasán egyre gyötrelmesebbé vált, ahogy

repültek. Az ajándékát már elővette, most a tenyerét égette.
Elvezette magukat a falutól és át Lumia őrein, arra repült, ahol
egyedül lehettek a csillagfényes sötétben.
Ehhez, amire készült, nem volt szüksége hallgatóságra.
Ha a nő összetöri a szívét, akkor egyedül szeretné bekapni az
ütést. Ennek semmi köze nem volt a büszkeséghez, csak a
fájdalomhoz, tudta, hogy nem lesz képes elrejteni, nem az első
érzésnél. Az emberei megviseltek és sérültek voltak. Nem kellett
látniuk arkangyaluk szenvedését.
Mikor leszállt a lakatlan területen, hosszú arany fű ért a
vádlijáig és a táj üresen csendes volt mindenfelé, a távolban csak
egy tó látszott sötét foltként. Sharine pár méterre szállt le, a fű ott
rövidebb volt és kevésbé akadt a ruhájába. A nő felé sétált az
arany tengeren, ehhez a lenyűgöző nőhöz, aki elkapta hálójával,
pedig ki sem dobta azt.
Attól még ugyanúgy elkapták.

- 451 -
 Mikor kezét felemelte, hogy megfogja az arcát, Sharine az
érintésbe hajolt, de csodás és átható szemei továbbra is az övébe
kulcsolódtak.
– Hiányoztál – mondta Titus, a szavak érdesek voltak. – Egy
lukat ütöttél a szívemen és mindig fáj, mikor nem vagy ott, hogy
betöltsd.
– Elmúlik. – Szavai rekedtek voltak. – Nem ilyen volt
korábban mindig?
– Nem. – Lelkének legmélyéről tudta. – Soha nem volt
bennem luk. Ez állandó és fáj.
– Mi van a világ pillangóival? Mi van a szeretőkkel, akik a tieid
lehetnek?
A válasz pofonegyszerű volt. – Ők nem te lennének. –
Többször puhatolóztak már tőle mióta szétváltak, mind harcosok
és civilek, tele mosollyal és szeretettel.
Nem vágyott egyikkel sem táncolni.
A szívében lévő luk speciális alakú volt és csak egy személy
tölthette ki. – Azt veszem észre, hogy feléd fordulok egy-egy okos
gondolattal, de nem vagy ott. Arra kelek, hogy meg akarlak
csókolni és néha arra, hogy azt akarom hallani, ahogy felém
repülsz, hogy felszabdalj a nyelveddel.
Nem volt szavaiban nevetés, sem ész, amivel a nő sikeresen
megsemmisítette Aegaeont. A pezsgő tekintet semmit nem árult

- 452 -
el. – Arra kérsz, hogy hosszabb ideig legyek a szeretőd, ne csak
most?
Titus a fejét rázta, kezét leejtette az arcától, hogy fél térdre
ereszkedjen a fűben. A szíve zakatolt, szája kiszáradt, az érzése,
hogy pontosan ott van, ahol lennie kellett annyira egybehangzó
volt, mintha magától az univerzumtól érkezett volna.
– Nem Shari – mondta. – Bár annyi ideig lennék a szeretőd,
amennyi időre kéred, amit én szeretnék, hogy légy a hitvesem. –
Kinyitotta kezét, amiben egy finom aranylánc lapult, a végén egy
borostyán medál, aminek repülő kolibri formája volt.
***
… légy a hitvesem.
Sharine elméje kiürült, Titus volt univerzumának közepe. Az ő
Titusa lenyűgöző, erős, hűséges és olyan nagy szívű volt, hogy
belefért az egész területe.
Egyben elismerte ha hibázott.
És pont most kérte, hogy legyen a hitvese.
Térdre esett mellette a fűben. – Titus. – Megfogta a férfi arcát,
szenvedélyesen és igen, szívének minden szerelmével
megcsókolta. Minden tervével ellentétben beleesett ebbe a nyers,
nagy kalapács arkangyalba, és erről nem fog magának hazudni.
Titus a karjaiba vonta, közel ölelte, felfalta a száját. Utána
Sharine levegőért kapkodott, de a fejét rázta, mikor a férfi

- 453 -
mosolyával ragyogott, ami betakarta szerelmébe, és a nyakláncot
a nyakára akarta tenni.
– Shari, nem csókolhatsz meg egy férfit, hogy utána dobd. –
Nyílt gyötrelem volt benne.
– Ez nem dobás. – Ujjait a férfi állához érintette, képtelen volt
elviselni a hatalmas szíven ejtett sérülést, ami szerette őt. –
Viselni fogom a borostyánod, így a világ tudni fogja, hogy a
szívem foglalt.
A szorítás Titus mellkasán kissé felengedett. – Szeretsz? Akkor
mond meg.
Csodás szemei ragyogtak, mikor nem lett volna szabad. –
Szeretlek Titus, Afrika Arkangyala. – A hangjában olyan hangszín
volt, amit Titus korábban még nem hallott, a szerelem rétegei
tekerődtek rá, ősi, érzéki intimitással.
– Soha senkivel nem használhatod ezt a hangot – morogta –
vagy összetöröd a szívem és én összetöröm őket.
Sharine nevetett, ami érzéki és függőséget okozó volt. –
Mindig megvédem a szívedet, mert már hozzám tartozik. – Egy
karcsú kéz a szerven, hangja hajthatatlan volt következő
szavainál. – Te is a borostyánomat fogod viselni, egy darabot,
amit a mellvértedbe ágyaznak bele.
Titus kidüllesztette mellkasát, kezei a derekán voltak és ajkai
mosolyra húzódtak. – Annyi borostyánt tetethetsz bele, amennyit
akarsz. – Soha nem tagadja le szerelmét a nő iránt.

- 454 -
 Sharine kezének hátoldalával végigsimított a férfi állán, azt
mondta: – Nem állok készen, hogy hitves legyek. – Ujját a férfi
ajkaira nyomta. –A hitveseknek tudatában kell lennie a
politikának, bizonyos feladatokat kell vállalniuk. Nem tehetem,
egyszer mert én vigyázok Lumiára, és mert még csak most
ébredek fel. Nem lehetek a hitvesed, mielőtt teljesen nem leszek
magam, mint Sharine.
– Shari, ha még ragyogóbb leszel, akkor elégek a fényedben. –
Homlokát a nőéhez nyomta. – De ha ezer vagy háromezer év kell,
hogy hivatalosan is mellettem legyél, akkor legyen.
Ameddig viseli a borostyánját.
Ameddig viselteti vele a sajátját.
– Most megmondom neked, így később nem vádolhatsz
csalfasággal – mondta a férfi, mert soha nem hazudna neki – de
úgy foglak kezelni, mintha a hitvesem lennél és bár nem veszed
fel a címet, a világ tudni fogja, hogy az enyém vagy. – Nem tudná
elrejteni, nem így épült fel.
Sharine az arcát kutatta. – Nem okoz majd fájdalmat, hogy az
angyalok megkérdezik miért nem vettem fel a Hitves címet?
– Nem. Minden, ami számít az a szerelmed. – A büszkesége,
hogy a nő szerette olyan hatalmas dolog volt, ellen fog állni a
felvont szemöldököknek és célzott kérdéseknek. – Ameddig az én
Sharim vagy és én a te Titusod, olyan arkangyal leszek, aki
parádézik, mint egy díszkakas.

- 455 -
 Szerelme örömtelin nevetett, csókja puha, nedves és mély volt.
Titus nyögött, megengedte, hogy magára húzza, így
megtámaszkodott felette, míg Sharine a fűben feküdt.
– Elfogadom a szándékodat – mondta privát hangján, ami
csak a férfié volt. – Nem tudom mikor vagy hogy valaha is készen
állok a hitvesednek lenni, és határozottan visszautasítok
mindenkit, aki be akarja töltetni velem a szerepet, de mindig a te
Sharid leszek.
Titus szíve felrobbant, olyan hangos volt, mint a mennydörgés.
Mikor ez alkalommal a nyakába tette a láncot, Sharine
felemelte a fejét, hogy megkönnyítse neki. A kolibri tökéletesen
illett a nyakára. Titus önelégült és boldog volt, a medált
felemelte, hogy megcsókolhassa nyakát.
Sharine keze Titus nyakán volt, azt mormogta – Tudod ugye,
hogy a mellvértedben lévő borostyán egy kolibri formájú lesz?
Titus felnyögött, de ez legjobb esetben is félszívű volt, öröme
annyira nyilvánvaló volt. Sharine szemei táncoltak és ezt ő is
tudta. Addig nyomta Titus mellkasát, míg arrébb nem mozdult,
Sharine felállt és felnyúlt a vállához, hogy köntösét kikapcsolja.
Egy pillanattal később a lábához esett a csillagfényes estén,
testét csak egy fátyolnyi anyag borította nemi szervénél. Kilépett
az anyagból, megtartotta a férfi szemeit, mikor testéről a férfi
pillantása alatt megszabadult az utolsó védelemtől is.

- 456 -
 Majd kinyújtózott, egy kis istennő puha ívekkel és arany végű
fekete hajjal, ami esőként folyt végig a hátán, szemei ragyogtak,
oly módon ami azt mutatta, hogy ritka és erőteljes lény volt. Titus
nem volt tudatában mikor kelt fel és kezdett levetkőzni. De bőre
égett, mikor a nőé hozzáért, mikor megfogta derekát és lehajolva
megcsókolta a torkát.
Sharine megremegett, karjait a férfi nyaka köré fonta. –
Táncolj velem Titus.
Titus ragyogásba borította őket, ahogy felemelkedett az égbe, a
ragyogás az arkangyalok ajándéka volt. Ezzel elszigetelte
magukat a kíváncsi szemek elől, ahogy végtagjaik
összegabalyodtak, csókolták, érintették és követelték egymást.
Azt mondta, hogy együtt égni fognak, és ezt is tették, de volt ott
csodás öröm, mély boldogság is, hogy elolvasztotta csontjait.
Sharine szárnyai angyalportól csillogtak, ami fakó arany volt
és beborította Titus bőrét, bekerült a szájába. Cserébe Titus is
angyalporral borította be a nőt, míg a hold és csillagok fényében
nem ragyogott, szemének ragyogása visszhangzott a tompa
ragyogásban, ami szárnyaiból eredt. Titus megfogta Sharine
szárnyának ívét, intim birtoklással simított végig rajta.
Sharine megismételte a cirógatást.
És táncoltak.

- 457 -
 Afrika Arkangyala és egy angyal, aki annyira különleges, hogy
nem tudta más bekategorizálni, csak önmaga: Sharine, Lumia
Őrzője, és reptében a Kolibri.
Testük összekapcsolódott a bársonyos éjszakában, estek és
estek… a tó hideg vizébe, ami azúrkék volt a napfényben. Most
már tudatában volt a nő erejével, Titus nem rejtette őt el a víztől,
és ez sokk volt forró testük számára, de egyre mélyebbre és
mélyebbre estek, míg a gyönyör napfényként robbant fel az
ereikben.
Titus vele együtt emelkedett fel, és a nő egy tündér volt, aki
haját kisimította az arcából és a férfira mosolygott. Titus újra
belézúgott.

- 458 -
 Epilógus

Legdrágább Caliane.

A telefonkészülék az egyik legcsodálatosabb dolog a világon

és minden órával egyre jobban el vagyok bűvölve, de
Charisemnon naplói megmutatták, hogy van értéke a régi
módokat is követni. Így ma ezt a levelet írom neked, amit az
egyik udvaronccal küldök el oda, ahol a következő napokban
leszel.
Tudom, hogy továbbra is segítesz Suyinnak és Nehának is.
Azt hiszem drága barátom, igazad volt arról, amiről
legutoljára beszéltünk, India Arkangyala mindennél jobban
elfáradt. A szíve összetört. Annyira, hogy Titus azt mondta még
ikertestvére is leengedte karjait, elutasítja, hogy egy olyan
Nehával harcoljon, aki nem akar, nem tud visszavágni.
Neha ellátja a feladatait, ezt mind látjuk, de azt hiszem, ha a
világ megint normális lesz, elvesztjük őt az Alvásban. Nem
tudom ezért hibáztatni, ahogy az embereit sem, akik ezt
választják majd. A határaikon elengedett horrornak soha nem

- 459 -
kellett volna léteznie, és egy szégyenfolt marad a
történelmükön.
Legalább az áldozatul esett gyerekeket felfedezték és
kegyelmet kaptak.
Ismerlek téged is, túl sok sérülés van a szíveden, ami a
hasonló gonosztól származik. Megértem, ha ez régi fájdalmakat
ébreszt fel. Itt vagyok neked a napfényes órákon és a
legsötétebb éjjeleken. Ne hezitálj eljönni vagy kapcsolatba lépni.
Kérlek barátom, ne hagyd, hogy a sérülések elfekélyesedjenek és
gennyes sebekké váljanak.
Tudod, hogy megtartom a szavaidat, senkinek sem adom
tovább.
A hírek Afrikáról ugyanazok, mint egy héttel ezelőtt, amikor
beszéltünk. Felfedeztünk egy-egy újjászületettet, de az emberek
tudják, hogy jobb harcolni ellenük és észak és dél egyaránt
tudja, hogy hívhatják arkangyaluk seregeit. Egy fertőzött
angyal sem került elő azóta, de az ellenszerrel foglalkozó csapat
továbbra is állítja elő és tárolja az ellenszert, remélve soha nem
lesz rá szükség.
Biztos vagyok benne, hogy Charisemnon gonoszságát
megállítottuk itt, mielőtt elterjedt volna, de nincs okunk elbízni
magunkat. Tudni szeretnél Zawadiról, a baba boldog és szereti
a mostoha anyja. Gyakran meglátogatom, ahogy Titus is. A
kicsit sokkal jobban fenyegeti, hogy el lesz kényeztetve,

- 460 -
minthogy bármiben hiányt szenvedjen, de tudod hogy van ez,
továbbra is élvezem, hogy elkényeztethetem.
A története elég sötét. Had legyen a jövője ragyogó.
Kérdezted hogy ment Titussal. Barátom, soha nem ismertem
még ilyen elégedettséget és örömet. Minden nap bennem él.
Kétségbeesetten hiányzik, míg Narjában van, vagy egy másik
citadellájában, és nyíltan kimutatja, hogy szíve minden
alkalommal megtörik, mikor itt hagy engem.
Még büszkeségét is, hogy mit értem el Lumiában… nincs
szükségem senki elismerésére, soha sem volt, de túl sok lenne
megmondani egy szeretőnek, aki mindenkinek rólam dicsekszik,
aki hallótávolságon belül van. Cserébe én is dicsekszem Titus
lenyűgözőségéről és szeretetre való képességéről. Akkora szíve
van Caliane.
Szerelme olyan öröm, amit soha nem tudtam elképzelni, és
olyan ajándék, mint a fiam.
Illium Mostohaapának kezdte hívni, mikor beszélnek, és Titus
azzal fenyegette meg, hogy ki fogja tépni frissen visszanőtt
tollait, hogy azzal csikizze meg. Ekkor Illium nevet és a szívem
túlcsordul az örömtől, hogy ez a két ember, akik neve a szívemre
van írva ennyire kedvelik egymást. A fiam még fiatal, de Titus
szerint erővé válik.
Tudod hogy érzek. Aggódom érte. Mindig aggódni fogok.

- 461 -
 A családunk a megfelelő irányba ferdült, miután annyi ideig
volt kiegyensúlyozatlan. Illiumnak nem kell többé vigyáznia
rám. Végül én vigyázok rá.
Ó, hogy tudnám elfelejteni Titus nővéreinek látogatását!
Mind a négyen leszálltak Lumiában néhány napra, és már
megértem miért van olyan hangja Titusnak, és miért olyan
nyers néha. Ez egy túlélő mechanizmus. Boldogan jelentem én is
túléltem a Phenie, Charo, Nala és Zuri vihart.
Nevettem velük, de a nevetésem eltompult az elmúlt
napokban, mikor hírt hallottam Suyinról. Nem tudok nem egyet
érteni vele, mikor a sötétség kapcsolatának írta le. Barátom,
maradj biztonságban és vigyázz Aodhanra. A ti nevetek is a
szívemre van írva. Ahogy nem tudlak megállítani, hogy
odarepülj segíteni Suyinnak, nem tudom Aodhant megállítani,
hogy hűséges és bátor angyal legyen, nem is próbálnám meg.
De reménykedem. És addig aggódni fogok, míg nem hallok
felőletek.

Tiszta szeretettel,

Sharine

- 462 -