A FEHÉR RUHA

I R T A

NIL

BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R. -T.
KIADÁSA
 Fenntartunk minden jogot.

Hungária Hirlapnyomda R. -T. Budapest

 I. FEJEZET.

A kenézi pusztára megérkezett a posta. Kint az oszlopos ve­

randán reggelihez terített asztal mellett ült az új birtokos, Hollódy
Imre és maga vette át a fekete bőrtáskát a lovaslegénytől. Egy
csomó hírlapot, néhány könyvet, folyóiratokat rakott ki az asz­
talra és utoljára szinte csodálkozva húzott elő egy keskeny bori­
tékú levelet. Tűnődve forgatta egy darabig.
— Női kézírás, — mormogta szórakozottan, — de kétségte­
lenül nekem van címezve...
Letelte a kezéből és a gyermekszoba ablakához lépett. Mé­
lázó tekintete szomorúan pihent meg egy sovány, fejletlen gyer-
mekalakon, mely az ablak mellett egy kosárszékben feküdt.
— Nem vagy még éhes, Iduska? — kérdezte halkan. — Ide­
hozhatom talán a tejet?
— Nem kell, — felelt a vézna kislány föl sem pillantva.
— De talán játszani szeretnél egy kicsit? Madame Bertin
kimegy veled az erdőbe is, ha akarod.
— Nem kell semmi, — ismételte a gyermek makacsul és szűk
homlokát vénitő, haragos ráncokba húzta.
Hollódy sóhajtva fordult el az ablaktól. Egy darabig gondo­
latokba merülve ült a helyén, aztán eszébe ötlött a levél és fel­
bontotta.
«... Ne haragudj, egyetlen mamicska, — olvasta nagy meg­
lepetéssel, — csak ma ragadok tollat, de tegnap... tegnap igazán
megbénított a boldogság! Reggel nyolctól déli két óráig drukkol­
tam a képesítőn. Azt hittem, gyakorlatból végérvényesen elron­
tottam az osztályzatomat, mert az indulózásnál elvétettem a han­
got, a gyerekek is kijöttek a taktusból, nem tudtak énekelni. Majd
elsülyedtem szégyenletemben, váltig próbálgattam kicsalni az
igazi hangot, de nem ment.
A tanfelügyelő pedig kivette a kezemből a hegedűt és gúnyos
mosollyal azt mondta: «csak ne oly nagy hévvel, kisasszony! »
Szóval biztosra vettem, hogy gyakorlatból leszállítanak, Isten
bocsáss! talán hármasra is. És nem ismertem Vilma nénire nézni.
6

És, és... de különben, hisz tudod már, Vilma néni megsürgö-

nyözte, hogy mindenből kitűnő vagyok. Szin kitűnő, — mondd,
mamicska édes, meg vagy velem elégedve? És képzeld, a tanfel­
ügyelő úr sem gúnyból nevetett rajtam, — ó, hisz olyan aranyos,
jó ember! Tudod mamicska, talán ő az egyetlen, akit elég jónak
tartanék a te számodra, — olyan nemes, okos, finomlelkü; —
de nem, tréfán kívül, még ő sem illenék hozzád, Viola, egy kicsit
öregellem, van tán negyvenöt esztendős is. Hanem azért aranyos!
De most veszem észre, hogy megint hadarok; egyetlen mamicska,
ne haragudj! Annyit szeretnék neked egyszerre elmondani! Tehát
két órakor, mikor a mi csoportunk túlesett a képesitőn és lemen­
tünk az ebédlőbe, Vilma néni magához intett:
— Csomagja van Violától, óvónéni, — mondta mosolyogva.
— A fehér ruha... — mondtam én egyszerre valami édes
szorongással, mert éreztem, hogy az lesz, annak kell lennie.
Vilma néni bólintott:
— A képesitőbálra, persze. No menjen, fiam, a szobámban
megtalálja a szállítólevelet.
Gondolhatod, hogy egy falatot sem birtam enni, míg István
ki nem hozta a postáról a csomagot. Etelka, Tini, Lenke és Katica
velem jöttek a kis hálóba és olt bontottuk fel ünnepélyesen. Ó,
mamicska! Mi vagy te más földönjárókhoz képest... A Tóth
Sári ágyára borultam és ott sírtam ki magamat. Megismertem,
hiszen százezer fehér ruha közül is megismertem volna; ezt a
ruhát! A te ruhádat, Viola. Istenem, mit érezhet tél, mikor elővet­
ted a koporsójából! Mert én «azóta» mindig koporsónak láttam azt
a rózsaszínű papirdobozt. Viola — sírva csókoltam meg a ruhád­
nak minden fodrát, minden csipkéjét. A derék baloldalán, a sze­
gesnél, észrevettem egy parányi vérfoltot. Megszórtad az ujjadat,
ugy-e? És a szived, a te szegény, jóságos szived, Viola... annak
is csöppenként kellett véreznie, mig ezt a ruhát varrtad.
Mamicska drágáin, én egy utálatos kis önző és felületes por­
téka vagyok, igaz. De hidd el nekem, hogy ezerszer inkább le­
mondtam volna a képesitőbálról, hacsak sejteni is, hogy «mibe»
kerül neked az én fehér ruhám! És mégis végtelenül örülök neki,
de ne tarts azért szivtelennek. Valahogy úgy érzem, mintha ezzel
most megváltál volna a fájó emlékek legfájóbb darabjától. Talán
nem fog többé kisérteni a múlt. Ez a puha, selymes, gyönyörű­
séges, fehér kis csuda, — az én első báliruhám! — ez lesz a szem­
födél fölötte. És talán nemsokára egy másikat varrunk neked,
ilyen habosat, selymeset, gyönyörűségeset, fehéret. Vagyis még
ezerszer, ezerszer szebbel!
 7

..- Igen, igen, mamicska, tudom mit akarsz mondani, — osto­

baságokat hadarok össze. Csak ne húzd ráncba azért a homlokod.
Olyan szép homlokod van, mikor egy kicsit vidám vagy. Ámbár-
úgyis hiába; a tanfelügyelő öreg már, mást pedig nem tudok hoz­
zád méltót! — Igaz, a tanfelügyelő úr említette Vilma néninek,
hogy van egy jó hely a részemre. Valami pusztán, egy özvegy
öreg tudósnál, akinek a leánykája beteges, sőt nyomorék. A gyer­
mek már hét éves, de oly törékeny, hogy rendes tanulásra fogni
nem lehet és inkább játszva kell a leikéhez férkőzni; el van ha­
nyagolva a nevelése, mint mondják. Szegény kis teremtés! Vég­
telenül szánom és máris szeretem. Irtózatos lehet egész nap olyan
kinzóeszközökbe préselve ülni, állni, járni, sőt feküdni! És anyja
nincsen s az apja valami vén könyvmoly, akinek a búvárkodása
és kísérletei közben hallatlanul terhére van a gyermek. Legalább
a tanfelügyelő ur olyasmit mondott, hogy a kis leány mellé első­
sorban szív és kedély kell, mert a családi élet melege hiányzik
náluk. Tudod Viola, eleinte szörnyű gondolat volt, hogy én pusz­
tai magányba temetkezzem! De a szerencsétlen kis teremtéshez
úgy vonz valami; szeretnék úgy állani melléje, ahogy te álltál
mellettünk, amikor anyuskát eltemettük és szeretnék hozzá épp
olyan jó, gyöngéd, nemes és nagylelkű lenni, mint te vagy. Vilma
néni azt hiszi, hogy meg fogok felelni. Aztán a fizetés sem meg­
vetendő, szép összeget kínálnak havonként; Vilma néni is
csodálkozott rajta, tudod, hogy átlag keveset fizetnek. De na­
gyon gazdag a tudós uraság, megvette a Dercsényi bárók birtokát
is. A pénzt természetesen haza fogom küldeni nektek, mamicska
édes és akkor talán felhagysz az éjjeli munkával. Az én kedve­
mért, mamicska, hagyj fel! Egész nap a gyermekek közt kinlódol,
rontod a tüdődet; óvoda után leckét adsz, éjszaka festesz, másolsz,
fordítasz nyomorult pár garasért. Ezután ketten osztozunk a gon­
dokon, Viola!
Különben nemsokára mindenről szóval tárgyalhatunk már.
Szombaton lesz a képesítőből és vasárnap nagyobbrészt elutaz­
nak a lányok. Tini meg én azonban itt maradunk, hogy a leltá­
rozásnál segítsünk Vilma néninek, mert Jolán kisasszony a bált
se várja be, holnapután elutazik. A tanárok is mind sietnek vaká­
ciózni. Vilma néni egyébként azt üzeni, hogy a szerdai ünnepet
használd fel és jöjj át értem, szeretné ezt az én állásom dolgát
veled a tanfelügyelő ur jelenlétében megbeszélni, nehogy aggo­
dalmad támadjon. (Ámbár nem értem, mért aggódhatnál; hidd
el mamicska, roppant komoly és meggondolt leszek, hogy a tudós
gazdám kivetni valót ne találjon bennem. ) Ugy-e édes mamicska,
8

eljössz a jövő héten? Legalább magad vihetsz haza. Haza... Azt

is neked köszönhetjük, hogy egyáltalában van valahol: haza!...
A gyermekek mikor vizsgáznak? Pisti talán már otthon is van?
Ó, de jó lesz megint együtt! Ma reggel vettem a bálra egy pár kez-
tyüt s hallottam a kereskedőtől, hogy az egész város lázban van
miattunk. Első eset, mióta a képző fennáll, hogy bált adunk.
Vilma néni valóságos angyal, róla nem is lehet eleget mondani,
őt látni kell köztünk! Az első bandát rendelte meg és egy cukrászt
hozatott a szakácsné segítségére. István ma hordja szét a meg­
hívókat. A tanfelügyelő úr minden lánynak virágot ígért a bálra,
aki jól felel a képesítőn. Nem tehetek róla, mamicska, de néha
úgy tetszik nekem, hogy a bál mégis csak jóval fontosabb, mint
maga a képesítő! Legalább most már, mikor túl vagyok rajta. De
búcsúznom, mert még a leendő gazdámnak is írnom kell ma. A tan-
felügyelő úr azt mondta, biztos hely, csak a forma végett írjak.
Na, megint itt zsongnak a lányok, hogy a fehér ruhát megmutas­
sam. A bejárók is eljöttek megnézni. Az enyém a legszebb! Viola,
engedd majd a kezed végigcsókolni érte! Hiszen úgyis te vagy
a mi édes, kedves, egyetlen mamicskánk, — én pedig gyermekeid
között a leghaszontalanabb, — ölelő Marcid. »
Hollódy Imre már negyedszer olvasta át a kis óvónéni leve­
lét. Könnyű volt megérteni, hogy a fehér ruha bemutatásának
izgalmai között elcserélődött a levelek borítékja. De ebben a
magában véve egyszerű gondatlanságban hajlandó volt egy kicsit
a gondviselés útját látni. A fiatal nevelőnő, akit a tanfelügyelő
sógora ajánlatára készült házához venni, akarata ellen és öntudat­
lanul bemutatta magát. Hivebben és ékesenszólóbban, mint az
első találkozásnál lehetséges. Hollódyt nem bosszantották a tájé­
kozatlanságukban gyermekes megjegyzések. Csak azt érezte ki
a szeles kis prepa leveléből, hogy van valahol egy tiszta, nemes
leánylélek, amely könyörületes jóságát átsugározza egy másik
fiatal lélekbe és megtanítja vonzódni az idegen, ismeretlen gyer­
mekhez, akinek nincs anyja... Ki lehet ez a leány? Ez a
«mamicská»-nak dédelgetett fiatal teremtés? Fiatalnak kell
lennie, hiszen a kis nevelőnő egész pajtáskodó hangon ir neki
és a tanfelügyelőt «öregelli» hozzá. Bizonyosan testvérek. Viola
az idősebb, aki a húgáról gondoskodik. Utánanézett a tanfelü­
gyelő levelében, — a kis nevelőnőt Faragó Mártának hívják. A
másik tehát, az a sugárzó lelkű leány, Faragó Viola.
Hollódy Imrének úgy rémlett, hogy ez a név enyhe, szelíd
csillagfénnyel világit be az ő sugártalan, szomorú lelkébe...
 II. FEJEZET.

Az óvónőképző fogadószobájában egy vidéki ur várakozott

az igazgatónőre. Vilma néni a lányok közt volt a nappaliban s
anyai gondossággal tanácsolt, segitett a báli előkészületeknél.
Édes, szelíd arca épp oly jóságosan mosolygott, épp annyi meleg
érdeklődést fejezett ki a csipkés, szalagos apró lomok láttára,
mint a képesítő-vizsgálatok aggodalmas nagy napjain. Mikor a
vendég látógatójegyét elolvasta, gyors pillantást vetett Faragó
Mártára, aki buzgón öltögetett egy társnője csipkegallérján.
Készült mondani valamit, de aztán csak szó nélkül bólintott vissza
az ajtóból s apró, könnyű lépései csakhamar végigkopogtak a
hosszú folyóson. A fogadószobában Hollódy Imre hajolt meg
előtte. Vilma néni barátságosan nyújtotta a kezét.
— Kétségenkivül a nevelőnőügyben láthatom önt itt? Faragó
Márta legtehetségesebb növendékünk és kis leánya hivatott veze­
tőt nyer benne. Egy kicsit fiatal még s kérem is, hogy ennek tudja
be eleven modorát. Alapjában véve finomlelkü és gyöngéd kis
teremtés s ami hiányzik nála tapasztalásban, pótolja a vele szüle­
tett tapintat. Igazán a legmelegebben ajánlhatom.
— Nagyságodnak egyetlen szava is teljes biztosíték előttem,
— viszonozta Hollódy udvariasan. — De én voltaképpen a kis­
asszony családi viszonyai felől óhajtanék megtudni egyetmást,
amennyiben nagyságod kegyes volna közölni valamit.
— Családi viszonyai? — ismételte Vilma néni elboruló tekin­
tettel. — Azok nagyon szomorúak, uram. Hivatalnok árvája; jó­
módban éltek, nagy szegénységbe jutottak. Kivált mióta az édes­
anyjuk is meghalt, öt apró gyermek maradt. A hatodik, a leg­
nagyobbik leány, végzett növendékünk volt s az Isten különös
kegyelméből sikerült neki nyomban állást szerezni itt egy közeli
faluban. Azóta ő gondoskodik a családról, nyolcadik éve. Nem
akarom önt untatni, mert ha Violáról van szó, bőbeszédű leszek.
Alig becsültem még úgy valakit, mint ezt a fiatal leányt. Annyi
áldozatot hoz a testvéreiért, úgyszólván naponta, mint egy igazi
édesanya. Különben annak is nevezik, felvidékiesen «mamicská»-
nak hívják.
— Felvidéki a család? — kérdezte Hollódy a szőnyeg mintá­
jára szögezett tekintettel. A hangja egy kissé bizonytalan volt.
— Zólyommegyeiek. Régi jó család. A vagyonos rokonság
azonban nem akar tudni az árvákról és Viola sokkal büszkébb,
semhogy alamizsnát kérjen tőlük. Nagyon, nagyon sokat kell
pedig küzdenie a mindennapi kenyeréért is, hát még ami a gyer-
10

mekek iskolázására kell! Két öccse gimnazista, két kis húgát

pedig odahaza tanitja ő maga. De... — szakította félbe magát
Vilma néni, — mondtam, hogy terjengős leszek. Violát nagyon
szerelem s mindig örülök, ha eljön hozzánk. Éppen a jövő hétre
várom.
— Megengedné nagyságod, hogy én is újból eljöjjek, amikor
Faragó kisasszony itt lesz? Miután ő tölti be az édesanya helyét,
úgy vélem, jogosan kívánhatja megismerni az illetőt, akinél húga
otthont talál.
-— Ez igazán kedves figyelem öntől, — mondta Vilma néni
őszinte örvendezéssel. — És előre megköszönöm azt az ígéretét
is, hogy Mártánk «otthon» lesz önnél!
És Vilma néni még egyszer kezet nyújtott Hollódynak.
— Amit nagyságod megköszön, az a legtermészetesebb eljá­
rás a világon. Hiszen ki érdemes rá jobban, hogy megbecsüljük
és családunk kötelékében az első helyet adjuk neki, mint gyer­
mekeink nevelője? És kivált ott, ahol nincs édesanya, — tette
hozzá sóhajtva a férfi. — Azt is meg kell még vallanom, hogy
Márta kisasszonynak nem lesz könnyű dolga, mert leánykáin
nagyon el van kényeztetve. Mióta özvegy vagyok, feleségem
öreg társalkodónője áll a háztartás élén, de a gyermekkel alig
törődik. Engem pedig elfoglal a munkám és igy szegény kis
betegünk nem ismer más akaratot, mint a magáét. Talán nincs
is hozzá elég erőm, hogy azt a kis boldogtalant, akinek csak
kín az élet, valamire kényszeritsem. De Tardy sógorom meg­
győzött róla, hogy a gyermek nem maradhat tovább is szabad­
jára. És igy jöttem én ide.
— Azt hiszem, a legjobb helyre, — mosolygott Vilma néni.
— Mártának pompás bánásmódja van a gyermekekkel, eleven
kedélye magával ragadja a kis népet mindig. AmelIett tapasz­
taltuk nála, hogy az óvodában szigorúan következetes. Szóval
a hivatásában megállja a helyét derekasan. Másrészt pedig egé­
szen gyermek még! Még tud örülni valaminek. Most éppen egy
kis mulatságra készülődnek a lányaim.
— Tudom, —- vágott közbe Hollódy és komoly, sötét sze­
mein derült kifejezés suhant át, amelytől az egész arca meg­
fiatalodott. — Márta kisasszony báli ruhája az intézet általános
irigységének a tárgya, ugy-e?
— Honnét tudja? — kérdezte Vilma néni bámulva. —
Márta csakugyan kapott egy szép fehér ruhát, Viola remekelte;
— gondolom, vagy egy hónapig éjszakázott, hogy festéssel, kézi-
 11

munkával kiteremtse az árát. De hogy jut ennek a híre a har­

madik vármegyébe?
Hollódy kérő mozdulattal adta oda a címét tévesztett le­
velet.
— Nagyságod, olyan meghitt viszonyban áll a kisasszony­
nyal, hogy nem követek el indiszkréciót, ha az ön kezébe teszem
a levelét. Innét ered az értesülésem. Csak egyet szeretnék még
tudni...
Vilma néni gyorsan átfutotta a levél elejét, csak a harmadik
oldalnál remegett a papiros az ujjai között. Mikor a végére ért,
pár percig szólni sem tudott, noha a férfi várakozással figyelt rá.
— Szegény Viola... — mormogta végre. — ön persze nem
érthetett meg mindent. Viola menyasszony volt, sőt az esküvője
is ki volt már tűzve, mikor az anyjuk hirtelen meghalt. A vő­
legény, egy fiatal mérnök, azt akarta, hogy a gyermekeket
osszák szét a rokonság közt, ahogy lehet. És erre az ajánlatra
Viola lehúzta a jegygyűrűjét. Tulajdonképpen jól tette, mert az
ő lelkéhez úgy sem illett volna soha a férfi józan számitó
elméje; de mégis kegyetlen nehéz áldozat egy húszéves, szerel­
mes leánytól, hogy a maga boldogságáról lemondjon, testvéri
szeretetből! Hanem azért meghozta ezt az áldozatot bátran,
hősiesen és azóta csak a gyermekeknek él. Mamicska lett belőle.
Maholnap Márta cseperedik abba a korba, amelyben Viola kezdte
a küzdelmet az élettel. De ez még boldog gyermek, tele naiv
hittel. Azt gondolja, hogyha ő kitáncolja magát a fehér ruhá­
ban, amely a nénje menyasszonyi köntöse lett volna, — egy­
szeriben eltűnik a múlt kisértete... Én nem hiszem. Viola
sohase volt szép, csak az ifjúság üde bája gyönyörködtette rajta
az ember szemét. Most már annak vége van. Huszonhatéves
korára egész csomó ősz szálat láttam a fekete hajában. Elvesz­
tette a jókedvét, elevenségét, pedig ő is híres volt az ötleteiről,
tréfáiról, csakúgy, mint Márta. Most zárkózott, hideg a modora;
aki először beszél vele, nem talál rajta semmi vonzót. Csak
nekünk szép és jó és egyetlen, akik ismerjük a lelke kincseit.
— Nekünk, -— mondta Hollódy álmodó pillantással. Aztán
gyorsan felállott.
— Méltóztassék a levelet cimére juttatni, nagyságos asszo­
nyom; Márta kisasszonynak a jókedvét ne zavarjuk meg fölös­
leges lelkifurdalásokkal. Szerdán tehát ismét itt leszek és tisz­
tába hozzuk majd a részletkérdéseket is. Vajjon nem volna rá
lehetőség, hogy Faragó kisasszony a nyarat családjával az én
birtokomon töltse? Én... én magam nem okoznék nekik kényel-
12

metlenséget a jelenlétemmel, amennyiben két hónapig külföl­

dön akarok utazni. Nagyon szívesen, örömmel látnám őket
vendégül és nyugodtabb volnék kis betegem miatt is, ha a «ma-
micskát» ott tudnám a közelében.
Hollódy mosolygott, amint a kedves, furcsa szót kiejtette.
Vilma néni örömében harmadszor rázta meg a kezét.
— Úgy értsem én ezt a kérdést, hogy meghívhatom Vio-
láékat az ön nevében a kenézi pusztára nyaralni? Ó, ha tudná,
milyen jót tesz velük! — mondta megindulta. — Kéthónapi
gondtalan élet! És az a boldogság, hogy a testvérei két hónapig
valóban élveznek, vakációznak. A poros faluból a kenézi park
hársai alá! Hanem... Violát ismerni kell. Az érzékenysége na­
gyon szenvedne, ha egészen viszonzatlan szívességet kellene
elfogadnia. Valami más módon... ha teszem föl, ön valami
munkát adhatna neki és a meghívás ennek az elvégzésére
szólna...
Hollódy egy darabig tanácstalanul hallgatott. Végre föl­
emelte a fejét.
— Faragó kisasszony fordítani is szokott, amint kivettem
a húga soraiból?
— Ó igen, Violának különös tehetsége volt a nyelvtanulásra.
Kitünően fordít franciát, angolt s úgy tudom, olaszul is ért.
— Pompás. Össze fogok szedni egypár könnyebb termé­
szettudományi munkát s miután magamnak nincs se időm, se
jártasságom a lefordításukra, Faragó kisasszonyt kérem föl
erre. Ha nagyságod a kezébe venné ezt a dolgot, bizonyára leg­
tapintatosabban sikerülne...
— Bizza csak rám, — mondta sugárzó arccal Vilma néni.
— Mamicskáék az idén nyaralni fognak! Az Isten áldja
meg önt.
Hollódy a viszontlátásra búcsúzott.

III. FEJEZET.

Az intézet udvarán még teljes pompában nyíltak a rózsák,

de a kavicsos utakon nem surrantak végig a nyári ruhás leány­
alakok s az osztálytermekből sem hatolt ki a szokásos bábeli
hangzavar. A kapus nyugodtan bóbiskolt a szobájában, István
úr pedig kényelmesen pipázott a diszterem házi színpadán, mi­
előtt a padló keféléshez fogott volna. Volt rá ideje bőven; a
kisasszonyok elutaztak s a nagyságák közül is csak az igazgató
 13

volt még itthon. A termeket már mind lecsukták, mindössze a

kis hálóban állott még két vetett ágy s a folyóson, a 9-es számú
szekrény előtt térdepelt még Faragó Márta, utazókosarába rakos­
gatva a holmiját. Minduntalan a Vilma néni szobája felé hall­
gatózott, de hiába. Viola már egy órája bent ült Vilma néninél
és őt még mindig nem hivatják. Pedig hát okvetlenül a kenézi
dolgokról van szó, mert a tanfelügyelő úr is bejött reggel és
említette, hogy beszélni óhajt Violával.
Csakugyan a kenézi földesurról folyt a szó Vilma néni kis
szalonjában. Tardy, a tanfelügyelő, komolyan fordult a magas,
sápadt leány felé, aki összeszoritott szájjal állott a zongoránál.
— Nincs igaza, kisasszony, engedje meg, hogy egész nyíl­
tan kimondhassam. Itt szó sem lehet alamizsnáról. Hollódy Imré­
nek a háztartásában nem tesz számot, hogy hattal többen lesz­
nek, ellenben nagy szerencse ránézve, hogy a leánya jó kezekbe
kerül. A «legjobb» kezekbe, akartam mondani. Az ön kis húgai
majd életet visznek abba a szomorú, pusztai házba s mindenek-
fölött ott lesz ön. Ez az, ami engem megnyugtat a gyermek
érdekében- A kis Ida nagyon el van hanyagolva, teljesen passzív
lelki életet él, azaz hogy semmilyet sem él. Az apja szereti és
szánja, de nem birja leküzdeni annyira az emlékeit, hogy maga
foglalkozzék a gyermekkel.
— Minő emlékeit? — kérdezte halkan Viola.
— Fájdalmas és egyúttal felháborító emlékeit, ha tudni kí­
vánja. A halottakról nem szabad rosszat mondani, de szegény
Malvint jobban elitéli a hallgatás, mintha elmondom róla az
igazat. A Hollódy felesége t. i. nekem unokahugom volt. Leány­
korában felületes, hiú, nem éppen eszes, de nagyon csinos és
mindenekfölött számitó kis portéka volt. Föltette magában, hogy
meghódítja Hollódy Imrét, a környékünk legvagyonosabb ga­
vallérját. Könnyen ment neki ezt az ábrándos kis tudóst el-
bolonditani; adta a tudományok iránt érdeklődött, a komoly,
szelíd, igénytelen házikisasszonyt, valahányszor Imre ellátogatott
hozzájuk. No és hamarosan egy pár lett belőlük. Hanem aztán a
kegyetlen csalódás is hamarosan bekövetkezett. Imre egy hónap
alatt tisztában volt a feleségével. Valameddig csak próbálgatta
magához nevelni, komolyabb tartalmat önteni a lelkébe; de mi­
kor minden kísérlete hajótörést szenvedett a Malvin felületes
makacsságán: belefáradt.
Még aztán újra, a kis Ida születésekor remélte, hogy az anyai
kötelességek megváltoztatják az ő bolondos, tetszeni vágyó, léha
kis feleségét; — de bizony Malvin a gyermeket is elhanyagolta
 14

és nap-nap után társaságokba, mulatságokba járt. így esett meg

egyszer a szerencsétlenség. A dajka leejtette Iduskát s a szegény
gyermek másféléves korára púpos lett. A gerince egészen elfer­
dült. Idejekorán még tán lehetett volna orvosolni a bajt, de hát
nem fedezték föl, hiszen az anyja sohase volt ott, mikor a kicsit
fürösztötték vagy öltöztették. Csak egy-egy negyedórára vitette
be magához játszogatni, ha unatkozott. Vagy ha éppen a vendégei
elött akart parádézni a szép kis szőke babával. Egyszóval, mikor
véglegesen kiderült, hogy a gyermek nyomorékká lett, Imre kese­
rűen nekitámadt az asszonynak és azt találta mondani, hogy a
kötelességéről megfeledkezett anyákat vízbe kellene fojtani. A
szerencsétlen, ostoba kis asszony inkább mérgében, mint bána­
tában, — de olt nyomban, az ura szemeláttára, beleugrott a Sza­
mosba. Akkor még Szatmár megyében laktak s éppen a házuk
alatt folyt a Szamos. Imre természetesen utánaugrott és csaknem
az élete feláldozásával mentette ki a jeges vízből, de hasztalan,
mert egy hét múlva elvitte Malvint a tüdőgyulladás, amit heve­
nyében kapott. Ez a szegény ember aztán évekig nem tudott
magához térni a megrázó eset után. Eladta a birtokát Szatmárban
és akkor költözött le ide. Nohát most már értheti kisasszony, hogy
a gyermek kegyetlen visszaemlékezéseket költ benne. Az pedig
régi dolog, hogy a férfi lelke nem képes olyan irgalmas gyöngéd­
ségre, mint a női szív, ha még úgy szeret is valakit. A kis Idának
anyai gondviselésre, szeretetre, melegségre van szüksége; az apja
nem fogja nevelni tudni soha. Gondolja még, hogy az ön jelen­
léte fölösleges lehet Kenézen?
— Ez más, — suttogta Viola és mély, gyöngyszürke szemei
könnyektől ragyogtak. — Ha szükség lehel rám, pedig belátom,
hogy Márta nagyon is gyermek még ilyen komoly körülmények
közé, tehát, ha szükség van rám: el kell fogadnom az ajánlatot.
A Vilma néni puha kis keze jóságosan cirógatta végig a leány
sápadt arcát.
— Ez megint az én Violám, aki rögtön helyén van, ha köte­
lességről van szó.
— Tehát abban maradunk, hogy a nyári szünete mellé egy­
hónapi szabadságolást fog kérni, kisasszony, — amelyet tekin­
tettel a télen kiállott súlyos betegségére és még mindig böjti szi­
nére, készségesen megadunk, — tréfált a tanfelügyelő. — A jövő
hónap elején pedig testvéreivel együtt bevonul Kenézre. Az Imre
úgynevezett háziasszonya, Madame Berlin, kellemetlen vén sár­
kány, de ha egypár bókot nem sajnál tőle, könnyen megnyeri. Ez
a vén házibutor a Malvin nevelőnője volt és Imre kegyeletből tűri
 15

máig is, szemet huny a naplopására. A jó asszony örülni fog, ha

átadhatja önnek két hónapra a kulcsokat s velük együtt az ural­
mat a ház fölött, ő maga pedig még jobban belemerülhet a kártya-
vetésbe. Két hónapra ilyenformán végeszakad a rablógazdálko­
dásnak, amit a cselédek véghezvisznek Imrénél, de azalatt be is
taníthatja a kis Mártát, hogy később ő tartsa kordában a házné­
pet. Higyje el nekem, hogy «ezzel» nagyobb jót visz véghez,
mintha egy egész könyvtárt lefordít a Hollódy számára.
— Úgy lesz, — mondta Viola egyszerűen.

IV. FEJEZET.

Vilma néni az orgonalugasban teritletett ozsonnára, nem volt

kedve az ürességtől kongó nagy ebédlőbe lemenni. Hiányoztak
neki a lányok, — a lármás, pajkos, haszontalan, kedves lányai
... A lugasban Violát ültette maga mellé és vidáman mesélte el
a bál részleteit. Márta buzgón segített benne. Viola mélázva hall­
gatta Vilma néni édes, csillingelő hangját, de hirtelen olyan érzése
támadt, mintha valaki erősen figyelné. Fölnézett s a lugas bejá­
ratánál egy magas, előkelő megjelenésű urat látott, önkénytelenül
kimondta, amit gondolt. — Ez Ilollódy Imre.
Aztán lángbaboruló arccal fordult el, de még észre kellett
vennie a férfi szemében felcsillanó mosolygást. Vilma néni kisegí­
tette a zavarából.
— Tessék, tessék, — fogadta kedvesen a vendéget. — Olyan
élénken festettem le önt a lányaimnak, bemutatás nélkül is meg­
ismerték. Most viszont önnek kell eltalálnia, hogy melyik az én
Mártám?
Hollódy kezet csókolt Vilma néninek és mélyen meghajolt
Viola előtt.
— Annyit mindenesetre eltaláltam már, hogy Márta kisasz-
szony «mamicskáját» is üdvözölhetem, — mondta különös, lágy
hangon.
Most Márta pirult el lángolón és nagy hajlandóságot mula­
tott, hogy elillanjon a társaságból, de Vilma néni visszatartotta.
— Nem veszünk egérutat, Marcikám, — sőt illő komolyság­
gal fogjuk bebizonyítani Hollódy úrnak, hogy a levélcsere egé­
szen rendkívüli eset volt és máskülönben csupa megfontolás és
higgadtság a fejünk.
— Ó, nagyságos asszonyom, ha igy tünteti fel a dolgot, el­
ijeszti tőlem Márta kisasszonyt. Én sokat nyertem a véletlen ke-
16

gyelméből... — mondta Hollódy, Violát hosszasan nézve s egy

kicsit zavartan folytatta, — azt a bizonyosságot tudniillik, hogy
Márta kisasszony jószivvel készül az én szegény kis leányomhoz.
— Teljes szivemből fogom szeretni! — kiáltotta Márta min­
denről megfeledkezve, — hiszen oly borzasztó lehet szegényké­
nek az élete!
— Mindenkinek borzasztó, vagyis megrabolt és örömtelen
az élete, akinek nincs édesanyja, — szólt közbe halkan Viola és
Hollódynak úgy tűnt fel, mintha a szürke szemek jóságos tekin­
tete bocsánatot kérne tőle a Márta szavaiban rejlett öntudatlan
szemrehányásért. Azán Mártához fordult s mondta:
— Boldogok azok, akiknek az önéhez hasonló «mamicska»
pótolja az édesanyát.
— Igaz! — mondta a fiatal lány ragyogó arccal. —Nekünk
nem volt szomorú az árvaságunk, mert mamicska abban a hitben
nevelt bennünket, hogy édesanyánk velünk maradt, köztünk van,
csak nem láthatjuk többé nyitott szemmel. És úgy is volt, emlék­
szem, ha sötétben maradtunk, vagy ha behunytam a szememet,
azonnal éreztem, hogy valaki a közelemben mozdul, néha csó­
kol, néha simogat, sokszor pedig a könnyét éreztem az arcomon.
Tudtam, hittem, hogy ez anyuskánk s végre igazán úgy volt,
mintha látnám is. A kicsinyek ma is úgy hiszik még, de én már
tudom, hogy édesanyánk lelkét Viola tartotta közöttünk.
— Tanulja el ezt a tudományt, kisasszony, — szólt komolyan
Hollódy — és próbálja meg az én kis árvámon gyakorolni.
— Ezt Viola majd saját személyében is megteszi, mialatt
Kenézen fog tartózkodni, — vegyült a beszédbe Vilma néni. —
ön teljesen nyugodtan intézheti a lépteit a világ bármely részébe,
otthona jó kézben marad.
— De édes Vilma néni... — könyörgött Viola.
— Jó, jó, gyermekem, hiszen nem akarom feldicsérni, de
ami igaz, igaz. Az én Violám nemcsak páratlan mamicska, jeles
pedagógus, kitűnő fordító stb., hanem ügyes és praktikus gazd-
asszony is, — nevetett Vilma néni.
— Kenéz mindenestől rendelkezésére áll, kisasszonyom, —
mondta Hollódy udvariasan, — parancsoljon, intézkedjen tetszése
szerint; egyetlen óhajtásom, hogy jól érezzék házamnál magukat.
Viola tiltakozó kézmozdulattal felelt.
— Ó, kérem... ne beszéljünk parancsolásról, rendelkezés­
ről. Beszéljünk csak Iduskáról. Azon leszek, hogy hozzánk való
jóságát megháláljam a gyermekének, uram. Márta tapasztalatlan­
ságát alkalmasint hasznosan fogom támogatni a magam tapasz-
 17

talásával, — szeretetünk kétségkívül egyforma lesz Iduska iránt.

Mindamellett is leróhatatlan adósságnak érzem az ön nagylelkű
ajánlatának elfogadását s még szavakat sem találok, hogy meg­
köszönjem.
— Viola kisasszony, — hisz ez oly egyszerű, magától értődő
szívesség, minek bélyegzi erővel nagylelkűségnek? Csak termé­
szetes, hogy nem szívesen válnának el egymástól rögtönösen,
Iduskának pedig sürgősen szüksége van a nevelőnőjére. így az­
tán meg van oldva a nagy kérdés, — mosolygott Hollódy.
— Az ön nagylelkűségéből, igen.
— Nos, ha csakugyan azt véli, hogy viszonoznia kell valamit,
akkor kérem, nagyon kérem, tekintse otthonának Kenézt és va­
rázsolja belé az «otthon» lelkét! ön úgyis arra van teremtve,
hogy jól tegyen. Lássa, az én házamban megvan minden kénye­
lem, de valami mégis hiányzik. Hogy mi teszi ezt és mi kell hozzá,
férfi soha ki nem eszeli. Az effélét csak a nők érzik meg, azaz
hogy azt se minden nő. De ön olyan...
— Félek, hogy Vilma néni igazolhatatlan jó véleményt szug-
gerált önnek rólam és nagyot fog majd csalódni...
— Már eddig is csalódott szegény Hollódy és magától, Viola,
nem szép, hogy meg akarja cáfolni öreg nénjét, — tréfált Vilma
néni. — Egy cseppet sem fogadtuk otthonosan a vendégünket
s általában nem hagytuk még érvényesülni az otthon szellemét.
Két ilyen szórakozott pedagógusnak, mint mi, ugy-e Marcikám?
még van mentsége, — de maga, Viola, maga!... Töltsön azonnal
egy csésze kávét Hollódy urnak, mamicska!
Hollódy mérsékelten szabadkozott, de láthatólag szívesen
vette a Vilma néni szeretetreméltó meghívását. Lehúzta a keztyüit
és helyet foglalt Márta mellett a kerti padon. Onnan elnézte
Violát, aki mosolyogva, rózsásra gyúlt arccal babrált az asztalon.
Az alkonyodó nap bevilágított a lugasba és a tejsürüs kanna
fölé hajló leányfejre tűzött éppen. A tömött, fekete hajfonatban
itt-ott ezüstös csíkok villantak meg; de Hollódy előtt nem ősz
hajszálak, nem gondtól, fájdalomtól, munkában átvirrasztott
éjszakákon megfehéredett fürtök, hanem a szentek fejét övező
glória sugarai libeglek.
Márta pedig szinte elnémult a csodálkozástól. Mamicskn
mosolygott, tréfált, sőt nevetett! Lopva megfigyelte Vilma nénit,
hogy nem találja-e ő is csodálatosnak ezt a dolgot? De, Vilma
néni magától értetődőnek látszott tekinteni a Viola jókedvét.
És Márta hirtelenében arra a gondolatra jutott, hogy Viola tulaj­
donképpen nagyon bájos! Hova tették eddig a szemüket?
18

Szárnya volt az időnek ezen a délután. Hollódy összerezzent,

mikor István ur jelentette, hogy a kocsija várja. Úgy búcsúzott
a hölgyektől, mint valami régesrégi jóbarát és Vilma néni, az ő
utánozhatatlanul bájos szívességével kikisérte a vendéget a hosszú
folyosó végéig. A nyitott ablakon becsapott az udvarról a rózsák
édes, átható illata és Hollódy önkénytelenül megállott egy percre.
— Milyen csodaszép itt a világ önöknél, nagyságos asszo­
nyom! — sóhajtotta. — Még a rózsának is más a lelke, mint
Kenézen.
— Ezzel a csinos bókkal egy «lelkes» rózsát akar tőlünk
kiérdemelni, ugy-e? — nevetett Vilma néni s már nyitotta is az
ajtót. Egyenesen a rózsák felé tartott. Márta visszasuhant ollóért
és Viola egyedül maradt a nyitott ajtóban Hollódyval. Az esti
szürkületben nem volt már tisztán kivehető az arca, csak a szeme
világított csodálatos, meleg ragyogással, mig a keze tartózkodva,
szinte félénken simult a férfi jobbjába.
És Hollódy Imre otthon, a kenézi pusztán, még másnap is
érezte annak a búcsúzó kézszoritásnak a tétovázó gyöngédségét.
Reggel sokáig simogatta a kis leánya fejét, mintha osztozni akart
volna vele azon a kedves, puha érintésen.

V. FEJEZET.
Junius végére megérkezett a Viola szabadságolási kérelmé­
nek az elintézése. Tardy tanfelügyelő pedig külön is irt neki
néhány szives sort, hogy pakolja fel sietve a gyerekeket és indul­
jon velük mihamarább. Értesitette, hogy Hollódy Imre már útban
van Norvégia felé, Iduska nem maradhat soká egyedül.
így esett, hogy egy szép nyári hajnalon Viola bezárta a
kis falusi ház ajtaját és a kulcsol átvitte a szomszédba, Fehér
tanitóékhoz. A hosszú szürke szakállu bácsi mosolyogva csóválta
a fejét a kis karaván láttára, mely a rozoga bérkocsira föl-
pakolódzott.
— Hát csakugyan mennek, kis kolléga? — kérdezte barát­
ságosan. — No, Isten hírével! Mulassanak jól és egyet se búsuljon
a portája miatt, majd gondot visel mindenre az anyjukom.
— Megígérte s én ezer hálával fogadtam el a kedves néni
jóságát, — mondta Viola s még egyszer kezet fogott az öreg
úrral. Aztán ő is felült a bérkocsira s már a templomnál jártak,
mikor még egyre visszanézett elhagyott fészkére. Pista, aki m
az V. gimnáziumi osztályt végezte, kicsit gúnyosan szólt oda:
 19

Mamicska, úgy látszik, fáj a szived a viskód után? Pedig

minden jel arra mutat, hogy Kenézen kastélyban fogunk lakni.
Viola szomorúan mosolygott:
És te most nyilván azt gondolod, hogy nincs okom bán­
kódni a cserén, ugy-e?
No tudod, mamicskám, én legalább örülök ennek a nya­
ralásnak...
Én is, fiam s szivemből hálás vagyok Hollódy iránt, aki
oly nagylelkűen intézte el ezt a meghívást. De nem titkolhatom
előletek, hogy aggodalommal gondolok erre a nyárra... Kétsé-
genkivül úri dolgunk lesz Kenézen s a nagy ellentét, amely e
két hónap és további életmódunk között lesz — félek, hogy
majd elégedetlenséget ébreszt a szivetekben.
Pisla nyílt tekintettel nézett a nénje szemébe.
Olyan hígvelejűnek tartasz, mamicska, hogy be ne lássuk
a körülményeket? Mért ne maradnánk mi a kenézi nyaralás után
is elégedettek és igénytelenek? Ami neked jó, mamicska, az
mindig jó lesz nekünk is.
Etu, a legkisebbbik leány, Márta és Viola közt ült a hátsó
ülésen. A Pista szavai után odaszoritotta az arcát a nénje kezére,
mintha meg akarná erősíteni, amit a bátyja mondott. Márta és
Annus csak némán bólintottak, de Lajos, a kocsis mellől vissza­
fordulva, erélyesen kiáltott oda:
— Aki pedig nem lesz megelégedve, azt eldöngetjük,
punktum!
Mindnyájan nevettek és Viola is jókedvűen hallgatta azután a
gyerekek fecsegését. Félórai kocsikázás után az állomásra értek,
de a vonatra még egy darabig várniok kellett. Pista megváltotta
a jegyeket, Lajos számbavette a podgyászt és elintézte a feladás
dolgát; Annus az elemózsiás kosarai vállalta magára; Etu pedig
egy nagy dobozt szorongatott, amiben Iduskának vittek tavi-
kagylói és csigahéjat.
Végre bedöcögött a vicinális és a család elhelyezkedett egy
II. osztályú fülkében. Rajtuk kivül nem is volt más utas az egész
kocsiban s ez a bizonyosság széles jókedvre hangolta a kis tár­
saságot. Nótára gyújtottak s olykor-olykor, szinte önfeledten,
belecsendült a dalokba a Viola lágyzengésü mezzoszopránja is.
Az a két órai ut, amellyel elérték az első nagyobb csatlakozó
állomást, oly rövidnek tűnt fel, mintha nem is tartott volna tovább
néhány percnél.
Mialatt a csatlakozást várták — reggelizés ideje lévén —
Viola a vasúti étkezőbe vezette a gyerekeket. Egy sarokasztalt
20

foglaltak el s Márta közvetlenül az ablak mellé jutott. Élénk,

mosolygó, rózsás arca ugyancsak feltűnt a perronon járókelők­
nek s különösen egy magas, barna, fiatal vasúti tisztviselő felej­
tette rajta a szemét. Pista, aki észrevette s dühös lett a kissé
kíméletlen megbámulás miatt, szó nélkül fölkelt az asztaltól és
kiment az ablak alá, hátával elfödvén a Márta alakját. A vasutas
először meglepetve nézett az elébetoppant fiúra, aztán mélyen
elpirult s bocsánatkérő mozdulattal nyúlt a sapkájához.
— Nem akartam tolakodni, fiatal barátom, — mondta gyor­
san, őszinte, megnyerő mosolygással. — A kisasszony a meg­
szólalásig hasonlít egy arcképre, amelyben sokszor elgyönyör­
ködtem... Az első percben egészen megbénított a csodálkozás,
mintha az a kép megelevenülve lépett volna ki a keretéből
előttem...
— És hol látta ön azt az arcképet? — kérdezte Pista ön­
kénytelen kíváncsisággal.
— A bátyám egykori menyasszonyát ábrázolta, — viszo­
nozta a fiatal ember szórakozottan. — Mindig rendkívül vonzott
az az arckép s mikor szakítottak, én tartottam meg. A kisasszony
a megszólalásig hasonlít hozzá, — ismételte, egyre Mártára nézve.
Nem vette észre, hogy a fiatal fiú ökölbe szorított kezekkel
áll előtte. Csak akkor vette jobban szemügyre, mikor a Pista
rekedt, fenyegető kérdése másodszor csapta meg a fülét.
— A nevemet akarja tudni? — szólt meglepetten és nevelve
folytatta. — Csak nem akar felelősségre vonni, kis barátom?
Ismétlem, hogy nem sértő szándékkal néztem a kisasszonyt...
különben pedig Oláh Gábor vagyok és rendelkezésére állok
mindenkor.
— Csőcselék! — tört ki a fiúból a visszafojtott indulat s
az öklével egy csapást mért a férfi felé, amit az csak gyors
félreugrással tudott kikerülni. A következő pillanatban már ő
emelte ütésre a karját s csak az Isten tudja, mi történik, ha
Viola ki nem lép az étkező ajtaján. Az előzményeket nem
ismerte, az összefüggést nem sejtette, de a férfi támadóan föl­
emelt karja elárulta neki, hogy az öccse veszedelemben forog.
Egy szempillantás alatt köztük termett. Az ajka is fehér volt a
felindulástól és reszketett.
— Uram... — kezdte alig hallhatóan.
— Ne szólj hozzá, Viola! — kiáltott közbe Pista oly féktelen
gyűlölettel, hogy a fiatal ember szinte értelmetlenül bámult a
két testvérre. — Ne szólj hozzá, ez is Oláh, tudod, annak..
 Viola egy percre behunyta a szemét. Emberfölötti akarat­
erővel szilárdította meg a hangját s közelebb lépett a vasutashoz.
— Oláh Emilnek az öccse ön? — kérdezte erőszakolt nyu­
galommal.
A fiatal ember meghajolt a sápadt arcú leány előtt.
— Oláh Gábor vagyok, — igenis. Emil bátyám...
— Én Faragó Viola vagyok, — szakította félbe a leány, —
s ezek a testvéreim. Nem tudom, mi oka volt önnek, hogy az
öcsémet megakarta fenyiteni, de arra kérem, ami legszentebb
ön előtt: hagyjon nekünk békét s engedjen utunkra háboritat-
lanul!
Az Oláh Gábor arca sápadtságban megközelitette a Violáét.
Hang nem jött az ajkára, csak mély, nagyon mély meghajlással
utal nyitott a leánynak és Pista elébe békítően, engesztelően
nyújtotta a kezét. De a fiú gőgösen fölemelt fejjel haladt el
mellette.
Szerencsére alig volt utas a perronnak ebben a részében s
az izgalmas jelenet különben is oly gyorsan pergett le, hogy ki­
kerülte a nagyobb feltűnést. A pályaudvar portása, meg néhány
altiszt látta ugyan a fiú támadó fellépését, de mikor a feketeru-
hás fiatal hölgy is megjelent, nem tartották szükségesnek a föl-
jebbvalójuk segítségére menni. Ennek a körülménynek köszön­
hették Violáék, hogy alkalmatlan kérdezősködések és faggatások
nélkül szállhattak át a vonatra. Az indulás előtt Márta még egy­
szer kihajolt az ablakon, de nyomban megzavarodva kapta vissza
a fejét. Úgy tetszett neki, hogy a forgalmi iroda ajtajából egy
sápadt, szomorú férfiarc fordul feléje.
Mikor Viola, a felindulástól kimerülten, végigfeküdt a bőrdi-
ványon, Pista bűnbánóan térdepelt eléje és tizszer egymásután
megcsókolta a kezét.
— Bocsáss meg, egyetlen mamicska, de nem tudam ural­
kodni magamon, amint a nevét meghallottam...
— ő nem felelős a bátyja tetteiért, fiam, s elvégre... a
bátyjára sincs miért haragudnod, — suttogta Viola. — Sőt úgy-
látszott, mikor a nevemet megtudta, mintha nagyon meg volna
döbbenve.
— Meghiszem azt! — mondta Pista a foga közül. — A gyáva
fickó megijedt.
— Nem igaz, — szólt közbe Márta fojtott hangon, — gyáván
nem viselte magát. Hogy téged nem ütött vissza, az éppenséggel
arra mutat, hogy erős, büszke férfijellem, aki csak egyenlő ellen­
féllel áll ki, nem gyerekkel.
22

— Csak védd, hiszen épp miattad volt az egész! Téged fixiro-

zolt az ablakon át, mint valami viaszfigurát a borbélykirakatban...
— Kikérem magamnak! —mondta Márta sértődötten. —
Különben egyáltalában nem volt helyes tőled ilyen botrányt ren­
dezni, kérdezd meg Violát, hogy mit szól hozzá.
— Hagyjátok abba, gyerekek, — szólt Viola fáradtan. —
Engedjetek egy kicsit aludnom, hogy elmúljék a fejfájásom. Ve­
gyétek addig elő az angol szótárt és keressétek ki a szavakat a
negyvenkettedik leckéhez. Kenézen sem fogjuk elhanyagolni a
tanulást, édeseim, ugy-e?
— Nem, nem, mamicska, — mondta Annus, megcsókolva a
nénje sápadt homlokát, — csak aludj nyugodtan.
— Mikor érünk majd Kenézre? — kérdezte a kis Etu.
-— Ó, csak úgy estefelé, hat és hét óra közt, édes kicsim.
— Mindig igazad van, mamicska, — mondta Pista és halkan
hozzátette: — belátom, hogy most is én voltam a hibás. Nem kel­
lett volna elárulnom...
— Most már megtörtént, fiam. Hanem el ne feledd, hogy
Kenézről azonnal irj egy udvarias levelet Oláh Gábornak sajnála­
todat kifejezve és az arcképemet, ha még nála van, visszakéred
az én nevemben. Érted, Pista?
Viola mélyen belenézett az öccse dacos szemébe. Pisla fel­
sóhajtott.
— Meglesz mamicska, ha úgy akarod. Most csak aludj nyu­
godtan.

VI. FEJEZET.

Az állomáson, mely egyébként csak egy kis őrház volt, kél

fogat várta a karavánt. A paradéskocsis — egy dereshaju, jóképű
öreg magyar — tisztességtudóan köszönt le a magas bakról.
— Isten hozta az uraságokat minálunk. Tessen felülni instá-
lom, ami kéznél van, magunkkal vihetjük; a neheziért majd erre
jön később a téns ispán ur igával.
Viola hozzákezdett, hogy fölpakolja a népét, ami a négyülé­
ses hintóban aránylag kényelmesen történhetett, de a bakról meg­
szólalt Bagó Péter.
— Instálom, azért jöttünk volna duplán, hogy jól férhesse­
nek; a nagyságos urunk megrendelte, hogy minden fáin legyen.
— Amint látja, bácsi, egész kényelmesen vagyunk, — mo­
solygott Viola — és nekünk jobban esik igy együtt. Igazán kár
volt a másik fogatot is fárasztani.
 23

Ami dukál, dukál, instálom, de ha úgy tetszik, azért mehe-

tünk. Jóska hej! ne tátsd a szádat, pakold fel szaporán a két ládát,
oszt' indulj. Ha az ispán urat elétalálod az útban, át lehet rakni
az igára.
Ezzel Bagó Péter nekieresztette a suhogót, de még egyszer
úgy félszemmel, visszasanditott a hintó tartalmára.
Vajjon a két kisasszony közül melyiknek lészen állandó
maradása nálunk, — tűnődött magában. — Paraszti elmével arra
a kis bazsalygósra kéne szavalni, de mégis amondó vagyok, hogy
az a szépszavu fehérliliomszál jobban illik hozzánk. Olyan, mint
az írott kép. A szeme csupa jóság, mint a szivárványos mennyei
égbolt.
Bagó Péter elmélkedései közben repült a két vasderes az
országúton s még nem hajlott le a nap a látóhatárról, mikor a ke-
nézi park futórózsás sodronykeritése előtűnt egy kanyarodónál.
Márta felsikoltott örömében, mikor a gyönyörű kép eléjük tárult.
Egy széles és jó három öl mély árok fölött, keskeny hídon vitt
be az ut a parkba. A híd oly könnyűnek és törékenynek látszott,
fehér nyirfagallyakból rótt korlátjával, mint valami játékszer és
csak gyakorlott szem vehette észre finoman kovácsolt, szilárd vas-
szerkezetét. A nyirfakorlátot befonta a szeder és a vadborsó,
melynek rózsaszin pillangós virága messzire lehelte édes, enyhe
illatát. A hidnál megszakadt a sodronykerités, de csak annyi távol­
ságban, hogy egy kocsi áthajthatott a Crimson-rózsás drótiv alatt.
Bagó Péter utasai elnémulva gyönyörködtek a csodaszép
látványban, csak a kis Etu sóhajtott fel hangosan..
— Olyan, mint a Csipkerózsa vára!
Csakugyan, amint a rózsák alá rejtett úton bejutottak a szé­
les, pompás hársfasorba, amely majdnem egy kilométer hosszú­
ságban, nyílegyenesen vitt a kastélyhoz, mindjobban érezték a
hely különös igézetét.
Mindenütt rózsák, virágzásuk teljes, kábító pompájában.
Kényes, sötétzöld gyepágyak, amihez ritkán nyúl kertész ollója;
szabadon nőtt cserjék; a széditően erős illatú olaszjázmin, a
hosszú tüskés Krisztusakác szomszédságában, az áttörhetetlennek
látszó sűrű thujafal tövén mezei százszorszép nyíló özöne, —
ezüstlevelű olajfák alatt virító kertimák, — a fenyőlugas előtt,
lóherevirágos pázsit közepén a trópusok növénye: magasra nőtt
remek példány musa ensete. Volt valami lekötő, megnevezhe-
tetlen báj ebben a szeszélyes összevisszaságban. Mig a hintó las­
san végiggördült a hűvös hársfasoron, egy bokor mögül vézna
24

gyermekalak csúszott elő és haragosan rázta meg kis öklét a jöve­

vények után.
— Azért se, — mormogta, — azért se kell! Nekem nem kell
senki, senki! Én se kellek senkinek, apának se... Hát csak
azért se...
És óvatosan lopódzott a fenyőlugasba s lekuporodott az asz­
tal alá. Olyan volt gyűrött, málnafoltos fehér ruhácskájában, mint
valami szennyes kis gombolyag, amelyet rendetlen lánykák néha
elhajitanak...
A kastély oszlopos verandája előtt megállott a hintó és a fiuk
kiugrottak, hogy lesegitsék a leányokat és összeszedjék a csomag-
jokat. Kicsit zavartan néztek széjjel — még Márta is felváltva
pirult és sápadt — csak Viola tartotta meg öntudatos nyugalmát
és udvarias szerénységgel fordult az elhízott, fekete selyemruhás
hölgy felé, aki érkezésük percében a verandára lépett.
— Madame Bertin? Éngedje meg, hogy magamat és testvé­
reimet bemutassam és előre is megköszönjem a jóságát, hogy
szíveskedik oltalma alá venni bennünket, — mondta kedvesen.
A kövér madame méltóságos akart maradni s csupán leeresz­
kedően bólintott, de mikor a másik leány is meghajlott előtte, fel­
kiáltott:
— Ah ca! Vous-étez mademoiselle Martha, chérie? C’est
impossible! Une gouvernante? Vous-étez trés jolie, ma petite,
trés jolie, vraiment...
— Kedves madame Bertin, ha megengedné, hogy szobánkba
vonulhassunk, — szakította félbe Viola a francia nő fecsegését.
— Igen, igen, csak tessék kényelembe helyezkedni. A szoba­
lány majd elvezeti önöket. Aztán majd itt találkozunk ozsonnára,
— mondta madame Bertin kecses mozdulattal.
— Iduskát nem láthatnók mindjárt? — kérdezte Viola této­
vázva, mielőtt megindult volna.
— Nem, nem... a gyermek most... eh bien... sétát tesz
a parkban, — felelt a jó asszony zavartan. — Majd elő fogom
hozatni.
Viola még egyszer visszaköszöni és megindult a gyerekekkel
a csinos szobalány után. A verandáról egy tágas csarnokon ke­
resztül, hosszú boltíves folyosóba vezette őket, melynek legvégén
három egymásbanyiló, ízléssel berendezett szobát nyitott fel előt­
tük. Láthatólag várták a vendégeket, mert a mosdóedényekben
friss víz volt, az ablakok tükörfényesen ragyogtak, sőt a középső
szoba asztalán virágcsokor is pompázott, a cseléd arca azonban
gúnyos semmibevevést és rosszindulatot fejezett ki. Viola jól látta
 25

azt és homloka elborult egy percre. De azért barátságosan meg­

köszönte a leánynak a vezetést és megkérte, hogy Iduskát keresse
föl a parkban.
— No hiszen nagy gyönyörűsége fog benne telni a kisasz-
szonynak! — mondta a leány félvállról.
— Magam is azt hiszem, hogy hamarosan jóbarátságot kö­
tünk, — viszonozta Viola komolyan.
A finom modorú, előkelő tartásu hölggyel szemben a cseléd
nem merte folytatni a nyegle megjegyzéseit, de kifelé menve még
odaszólt az egyik kislánynak.
— Aztán ha a kicsikénknek úgy tetszik, hogy lekaparja a
bőrüket, azt el kell ám tűrni!
Pista felháborodva fordult Violához.
— Hallottad?
— Hogyne? — mosolygott a nénje. — De az ilyen neveletlen
cselédre nem kell ám adni. Gondolhatod, hogy nincs ínyükre
a mi ittlétünk. Tardy mondta nekem, hogy ezek úgy lopnak, mint
a csókák. Lesz velük bajom.
— Nekem úgy tetszik, mamicska, hogy te ide valóságos
Augiasz istálló takarítására jöttél.
— És attól féltesz, hogy nem értek majd hozzá?
— Ó, mamicska, te mindenhez értesz!
— Ha ilyen jó véleménnyel vagy rólam, akkor azt is hidd
el, hogy nem voltál elég figyelmes madame Bertin iránt. Az ozson-
nánál kétszer csókolj neki kezet kárpótlásul, — mondta Viola
tréfásan. Mindnyájan nevettek.
Márta és Annus a sarokszobát foglalták le a maguk számára,
amely csinos világoskék kretonhuzatu bútorokkal volt beren-,
dezve. Viola elgondolkozva nézte, milyen otthonosan telepedett
Márta a kis öltözőasztal elé, hogy a haját újra fésülje.
— Ez az elhelyezkedés úgyis ideiglenes, édeseim, — szólt
közelebb lépve. — Mártának a kis leány mellett van a helye;
persze, még azt sem tudjuk, hol a gyerekszoba. Csak siessetek
most lemosni az utiport s azután térjünk vissza a madamehoz.
— Mamicska, én azt gondolom, hogy a kis leánnyal nem lesz
könnyű boldogulni. A szobaleány szavaiból legalább semmi jót
se magyarázok.
Viola az Etu haját fonogatva felelt.
— Ne légy előítéletes a gyermek iránt, Marcikám. Gondold
meg, hogy édesanya nélkül növekedett. Sok-sok szeretetre van
szüksége. És mi szerelni fogjuk mindnyájan, ugy-e?
Pista azalatt kibontott néhány kisebb csomagot és a leányok,
26

miután a mosdással és fésiilködéssel rendbejöttek, gyorsan föl­

cserélték egyszerű utazóruhájokat is a fehérpettyes kékfestő házi­
ruhácskákkal. A Márta szőke fejéhez különösen jól illett, de a
Viola finom, tiszta arcbőrét is kiemelte ez a kedves viselet. Mind
a kelten fehér batiszt kötényt veitek föl és hamarosan rendet csi­
nálva a szobákban, megindultak a hosszú folyosón visszafelél. Az
egyik ablakmélyedés homályában valami szennyes kis fehér go-
molyag húzta meg magát... Márta oda sem nézve elhaladt volna
mellette, ha Viola észre nem veszi. De. a legnagyobbik lehajolt és
gyöngéden karjára emelte azt a rugdalódzó kis gombolyagot.
— Édes gyermekem, — mondta az ő lágy, édes hangján s
puha, meleg ajka rátapadt a kis púpos leányka haragos ráncokba
szedett, szűk homlokára. És csodálatos! A rugdalódzás megszűnt,
az ökölbe szorított kis kezek lehanyatlottak és a gyermek vézna,
öreges arcocskája kifejezhetetlen kíváncsisággal fordult Viola felé.
— Maga lesz a nevelőnőm? — kérdezte susogva és a szemeit
kerekre felnyitotta.
Violát ezek a nagy szürkészöld szemek oly élénken emlékez­
tették egy másik szempárra, hogy elfelejtett szólni a meglepetéstől.
A gyermeket ingerültté tette a hallgatása és kis öklével dühösen
csapkodott a leány karjára.
— Nem tud beszélni? Tán a juhoktól jött ide? — rikácsolta
és leszabadulni igyekezett a karjaiból. Viola azonban szorosan
fogta és leült vele egy kosárszékbe, amely éppen közel volt.
— Iduska, — kezdte ugyanazon a meleg, édes hangon,
amellyel megszólította előszörre, — nem érzed, hogy goromba
voltál hozzám? Hiszen azt sem tudod, ki vagyok... és meg akar­
tál ütni.
— Meg is ütöttem, — mondta a kisleány gonosz kárörömmel
-— és meg fogom verni magukat mind. Nekem nem kell senki,
tudja? Én se kellek senkinek, mert én csúf vagyok, kis sátánfaj-
zat vagyok, azt mondják.
— Édes kicsikém, ilyen ostobaságot nem szabad elhinned,
akárki mondta, — szólt Viola szelíden, mig Márta egészen oda
lett a bámulattól a nénje béketürése láttára.
— De én apának sem kellek és nekem se kell apa, — makacs-
kodott tovább a gyermek.
— Nézd Iduska, itt van a te nevelőnőd. Márta, az én testvér­
kém. Majd meglátod, mennyi játékra fog téged tanítani és milyen
szép meséket hallasz majd tőle. No jöjj és csókold meg Márta
nénit és aztán majd megismerkedel a többiekkel is.
 27

Iduska hitellenül nézett Violára.

— Ez a kicsi lesz a nevelőnőm? És azt mondjam neki, hogy
néni? Én a Bertinnek se mondom, hogy néni.
— Az baj, kedvesem, mert illedelmes gyermek minden idő­
sebb nőt néninek szólít, — felelt Viola nyugodtan.
— De én nem akarok illedelmes lenni!
— Nos lelkem, az tőled függ, mi nem azért jöttünk ide, hogy,
téged valamire kényszeritsünk, amit te nem akarsz, — hanem
azért jöttünk, mert édesatyád meghívott bennünket erre a szép
pusztára.
— De minek hívta meg magukat? Magához nekünk semmi
közünk, maga nem a mi rokonunk, maguk nem is gazdagok!
Márta közbe akart szólni, de Viola intett neki, hogy csak
menjen előre. Mikor kelten maradtak a gyermekkel, mélyen,
hosszan a szemébe nézett.
— Iduska, mondd meg nekem, szeretsz te valakit? — kér­
dezte halkan.
— Én? — A gyermek láthatólag meghökkent a kérdéstől. —
Szeretem a Box-ot, a kutyámat, — mondta dacosan.
— És persze Box is szeret téged?
— Szeret hát. Más nem is szeret, senki.
— Ezt rosszul gondolod, Iduska. Lásd, az én Márta húgom
téged már akkor is szeretett, mikor nem tudta, hogy idejön hoz­
zád. Tardy bátyádtól hallotta, hogy nincs édesanyád, beteges és
szomorú vagy és ezért Márta nagyon sajnált téged.
— Honnan tudja? — kérdezte bizalmatlanul a gyermek.
— Megírta nekem. Azután édesapád meghívott bennünket
ide és mindnyájan úgy örültünk, hogy veled lehetünk. A két ki­
sebb húgom csigákat gyűjtött a számodra, mert mi szegények
vagyunk nagyon, Iduska és nem vehettünk neked valami drága
játékszert. De azt akarták, hogy tudjad, hogy ők szeretettel gon­
doltak rád.
— Hogy hívják őket?
— Annusnak és Etunak. Mindjárt látni is fogod, milyen vi­
dám kis lányok. Kél öcsém is itt van velem, Pista már egészen
nagy fiú, Lajos sem éppen kicsi. Jól tudnak labdázni. Hát te
szoktál-e?
— Én nem szoktam semmit. Nekem nem kell semmi. Maguk
se kellenek.
— Látom, Iduska, — mondta Viola szomorú mosollyal. —
Azt hittem, udvariasabb kisleány vagy, de látom, hogy nem sze­
reted a vendégeket.
 28

— Senkit sem szeretek. Senkit, tudja? — kiáltott a gyermek.

— És most már engedjen innét, ha nem maga a nevelőnőm, mit
akar velem? A nevelőnőmet meg fogom rúgni és meg fogom kar­
molni. Magát is megrugnám, de magának olyan szomorú a szeme,
mint az angyalnak a képeskönyvemben, hát nem bántom. De
ne soká maradjon itt, mert akkor bántani fogom.
— Ó, én nem félek attól, Iduska. Biztosan tudom, hogy te
nem szívesen okoznál fájdalmat senkinek. A szemeid éppen olya­
nok, mint az édesapádé, a te édesapád pedig a legjobb szivü em­
ber a világon. És te is jószivü gyermek vagy Iduska. Lásd, nekünk
sincs édesanyánk, apánk sincs, mi csak egymást szeretjük nagyon,
nagyon s ami az egyiknek fáj, azért a többiek is búsulnak. Ha te
goromba lennél Mártához, mindnyájunkat nagyon megszomo-
ritanál.
— Maga talán sírna is? — kérdezte a kisleány halkan. Violá­
nak egyszeriben könny szökött a szemébe s némán bólintott. A
gyermek idegesen fészkelődött az ölében, látszott, hogy mondana
valamit, de küzd magával. Végre lassan, lassan enyhébb kifejezés
suhant az arcára s a szája körül egy furcsa vonás jelentkezett,
ami ugyan nem hasonlított a mosolygáshoz, de mégis a derültség
első jele volt. Nagy szemeit Violára szögezve megszólalt újra.
— Hát ne sírjon. Nem fogom bántani Mártát, de azt nem
mondom neki, hogy néni. Olyan kicsi! — tette hozzá fitymálva.
— Maga sokkal nagyobb és jobban tetszik nekem. Hogy hívják
magát?
Abban a percben megnyílt egy ajtó a hosszú folyosó végén és
három vidám gyermekhang kiáltott Viola felé.
— Mamicska, mamicska, jöhetünk már?
Iduska bámuló tekintettel nézett rájuk.
— Magának mondják, hogy mamicska? Hisz az nem név!
— A nevem Viola, de a testvéreim amúgy is szoktak hívni.
Tudod, ez körülbelül annyit jelent, hogy kismama. No jöjj Iduska,
ismerkedjünk meg egy kicsit, már itt hozzák neked a szép kagyló­
héjakat és csigákat. Hamar, hamar gyerekek, — intett a lassan
közelitő kisleányok felé, akik láthatólag megszeppentek a ház
zsarnokának ellenséges magatartásától.
— Fogjatok kezet Iduskával és menjünk ki a verandára
madame Bertinhez.
Iduska azonban dacosan elfordította a fejét a kislányoktól
és megfogta Viola kezét.
— Én magával megyek, de a Bertinre rá sem nézek, mert
mindig azt mondja, hogy utálatos vagyok.
 29

Aggódva nézett föl a Viola arcába.

— Maga is azt gondolja, hogy utálatos vagyok?
Etu csodálkozva csapta össze a kezét.
— De goromba asszonyság lehet! — kiáltotta. — Nekünk
ilyet sohase mondott még senki és aztán nem is igaz, hiszen te
nagyon kedves kisleány vagy és milyen hosszú a hajad! Ugy-e tet­
szik neked a mi Violánk? Majd meglátod, Viola sohase mond
olyat, ami nem igaz.
Iduska ügyet sem vetett a beszédes Etura, hanem szorosan
odasimult Violához.
— Jöjjön már, de maga üljön mellém. A Bertin mindig ve­
szekszik, ha nem eszem, — mondta halkan.
— De én is azt fogom kívánni, hogy egyél, édesem, mert
különben nem leszel erős.
— Nem is akarok! Én úgyis meghalok nemsokára, mert az
én mamám a vízbe ugrott és aki halálos bűnben halt meg, annak
a maradékai hetedizig elpusztulnak, — mondta a kisleány ünne­
pélyes komor hangsúlyozással és a szeméből valami remény­
telen nagy szomorúságot lehetett kiolvasni. Viola megdöbbenve
hajolt le a gyermekhez és újra fölvette s a karjaiban vitte tovább.
— Ki mondta neked ezeket a szörnyűségeket? — kérdezte
remegő hangon.
— A csősz felesége, a félkegyelmű Biri, de ne higyje ám,
hogy bolond, ezt csak úgy ráfogják. Biri minden esztendőben
elmegy a szentkuti búcsúra és három nap, három éjjel szokott
bőjtölni és némelykor megjelenik neki a boldogságos szűz és
Biri azt kérdez tőle, amit akar. Azt is megkérdezte, hogy az én
mamám üdvözült-e, de a szűz Mária azt felelte, hogy neki még
addig kárhozatban kell szenvedni, amig csak én is meg nem
halok. De ezt ne mondja el senkinek, mert akkor Birit kiker­
getik a kastélyból, pedig Biri jó, mindent megkérdez, amit én
tudni akarok a mamámról.
Viola erősen a szivéhez szorította, a suttogva beszélő gyer­
meket. Micsoda feneketlen mélységbe pillantott egyszerre! Hova
tévedt ez az ártatlan gyermeklélek, milyen tátongó szakadék
szélén járt ez a zsenge, gyermeki fantázia! És mi okozta?
Az apa a saját szive gyöngesége elől a tudományhoz mene­
kült s a gyermekét rábízta egy lelkiismeretlen asszony gondjaira,
aki szeretet helyett annyit sem törődött vele, hogy környezetét
ellenőrizze. így juthatott érintkezésbe egy — kétségtelenül —
vallási tébolyban szenvedő, műveletlen parasztasszonnyal, aki
mindama rettenetességet, amit e gyermekszáj neki elsuttogott,
30

csöppenként töltögette a lelkébe. Kinek a vétke, kinek a mulasz­

tása volt ez? Viola szivében öntudatlan keserűség gyűlt össze az
apa ellen, aki messze jár otthonától, gyönyörködve a nagy világ
szépségben és nem sejti, hogy azalatt gyermekének lelki épsége
is veszendőben van. Úgy érezte, hogy Hollódy Imre éppen olyan
vétkes a gyermek ellenében, mint a könnyelmű, gondtalan, immár
halott édesanya.
Végtelen gyöngédséggel csókolta meg újra és újra a kisleány
homlokát s könnyei sűrűn hullottak a gyermek fejére. Iduska
nyugodtan, csendesen feküdt a karjai közt és nagy szemeivel
merően nézte. Érezte, hogy valamit felelnie kell, a gyermek várja
— Édesem, — kezdte susogva ő is, — mindebből egy szót sem
szabad elhinned. Biri egy tudatlan, ostoba asszony, aki vagy szán­
dékosan hazudott neked, vagy ő maga is csak álmodta, amit mon­
dott. Hogy is tudtad elhinni, hogy a te édesanyád másutt lehetne,
mint odafent a jó Istennél, a szép fényes menyországban, angya­
lok közölt? Minden édesanya az égben lakik, akit a jó Isten elhí­
vott erről a földről. És az égből gondot viselnek a gyermekeikre.
A le szegény jó édesanyádnak igen-igen fájna, ha most hallotta
volna, amit mondtál, Iduska. Erről most nem beszélünk többet,
de ha akarod, az én szobámba jössz aludni és lefekvés előtt majd
imádkozunk együtt a jó mamáért s akkor még mondok neked
valamit.
Iduska hirtelen, szégyellős, heves mozdulattal átkarolta Viola
nyakát és félénk, de hosszú, forró csókkal illette az arcát.
-— Magánál fogok aludni, — mondta.

VII. FEJEZET.
Madame Bertin majd elájult a meglepetéstől, mikor Viola,
Iduskával a karján, megjelent a verandán. A fiatal leány moso­
lyogva ültette Iduskát az asztal mellé és odaszólitotta Mártát, aki
a testvéreinek osztotta ki a kávét.
— Köszönj Márta néninek, édesem, — szólt Viola halkan
és a gyermek vonakodás nélkül nyújtotta a kezét Mártának.
— Ne haragudjon, ha elfelejtettem azt mondani, hogy néni,
de maga oly pici... igazán nagyon pici, — mondta Iduska őszin­
tén, bár korántsem gorombán.
Márta egy percig sértődötten nézett a kislányra, de hirtelen
elmosolyodott ő is és barátságosan végigsimitotta a csúnya ar­
cocskát.
 31

— Egész bátran szólíthatsz a nevemen, Iduskám; csakugyan

nagyon pici vagyok, mert gyermekkoromban keveset ellem, nem
fogadtam szót anyuskának, azért nem nőttem nagyobbra. De ha
kicsi vagyok is, azért fogsz engem szeretni, ugy-e? No nem mind­
járt, Iduska, hanem később, ha már megismerkedtünk. Mit gon­
dolsz?
— Nem tudom, — viszonozta a gyermek komolyan és
Violára nézett, aki még olt állt mellette. — őt bizonyosan szeretni
fogom, — tette hozzá halkabban.
— Mamicskát mindenki szereti, — szólalt meg bátran Etu.
Iduska előrehajolt magashátu székében és kíváncsian kér­
dezte:
— Mért hívjátok Violát mamicskának?
— Volt nekünk egy öreg tótasszony-dadánk, — kezdte Pista,
— az nevezte így el még kislány korában. Mert már akkor is
olyan jóságos, gondos kismamánk volt nekünk Viola. Mamicska
annyit jelent tótul, kismama. Érted már?
— Hol vettétek azt a tótasszonyt?
A gyerekek zavartan néztek össze.
— Dadus mindig nálunk volt, mig meg nem halt, — mondta
Annus. — De nem tudom, honnét jött hozzánk.
— Hát az is meghalt? — kérdezte Iduska elgondolkozva. —
Miért kell meghalni az embereknek?
Erre megint bajos lelt volna a válasz, de Viola éppen be­
fejezte a beszélgetést madame Bertinnel és meghallotta a kérdési.
— Azok halnak meg, édesem, — mondta szelíden, — akiket
a jó Isten maga körül akar látni fent az égben. A fáradt, öreg,
beteg emberek meghalnak, hogy megpihenjenek a szenvedések
után; a fiatalok pedig azért halnak meg, hogy ne szenvedjenek.
A halál éppen olyan áldás a jó Istentől, mint az élet. De ennél
vidámabb dolgokról szeretnék hallani, édeseim. Gyönyörű szép
este lesz ma, jó volna még egyet sétálni a parkban. Iduska meg­
mutatja nekünk a kedves helyét, ugy-e?
A kisleány nagyon is érthető pillantást vetett az aszlal-
társaságra.
— Ezeknek nem mulatok semmit, de magát elviszem, —
viszonozta készségesen.
— Pedig én nagyon szeretnék veled menni, Iduska, — for­
dult hozzá Márta kedvesen, bár nehezen tudta legyőzni a bosszú­
ságát a gyermek visszautasító magatartása fölüli.
— Nem, — mondta Iduska határozottan és a szája szög-
32

letén megjelent a régi konok kifejezés. — Nem kell senki, csak

Viola néni.
— Hát gyerünk, — mondta Viola és gyorsan felállt. —
Remélem, hogy később titeket is meghiv Iduska egy kis sétára;
most pedig maradjatok itt a kedves madame Bertinnel...
-— A Bertin nem kedves; hogy mondhat ilyet? — kérdezte
Iduska megbotránkozva, de már akkor Viola magával vonta a
lépcső felé és csak Márta hallgatta végig a jó madame panaszait
— mon Dieu! — a gyermek hallatlan gonoszsága felől.
Iduska egyenesen a kis fenyőlugas felé tartott Violával.
— Idejövök legtöbbször, — magyarázta, — mert innen
látom a legjobban, hogy ki jön a kastélyba. Ha felmászom az
asztalra, még azt is meglátom, hogy apához megy-e a vendég,
vagy a Bertinhez.
— De az asztal tetejéről könnyen le is eshetnél, Iduskám,
oda mégsem kellene fölmásznod.
— Ó, hiszen nem sokszor kell... alig jön ide valaki, —
mondta a kisleány vállatvonva. — Bertinhez eljön az órásné a
városból, vagy a tisztelendő úr, apához meg nem is jön más, csak
Tardy bácsi.
— És hozzád, Iduska?
— Hozzám? Biri nem erre jár fel, hanem a hátulsó udvaron
keresztül.
— Más senki nem jár ide?
— De igen; egyszer volt itt két né... de nem, azok nem is
voltak nénik, mert akinek én azt mondom: néni; — az olyan
legyen, mint maga. Azok csak asszonyok voltak, egy öreg, meg
egy fiatal és nekem cukrot hoztak, de én kidobtam. a szemét­
dombra.
— Nem tetted helyesen; örülni kell, édes gyermekem, ha
valaki jó hozzánk. A szívességet meg kell becsülni mindig. Úgy
illett volna, hogy megköszönjed a nénik jóságát.
— Mondtam már, hogy azok nem voltak nénik! — toppantott
a kisleány ingerülten. — És a cukrot nem szívességből hozták,
hanem azt akarták, hogy apa küldjön el engem intézetbe, ahol
vasat tesznek a hátamra.
— Honnan tudod ezt, Iduska?
— Hallottam, — felelt a gyermek kurtán. — A fiatal, akit a
másik Mariannenak hivott, mindig sogdosva beszélt apához, de
az öreg nagyonis hangosan mondott mindent és én lent voltam
az ablak alatt.
 33

— És csak egyszer voltak itt ezek a vendégek?

— Egyszer. Terka azt mondta, hogy a Marianne lesz az új
mama, de én tudtam, hogy az nem lehet. Biri megkérdezte a
szentkuti szűz Máriát és a boldogságos azt felelte, hogy nem ka­
pok mostohát.
— Tudod te, mi az a mostoha? — kérdezte Viola nagyon
halkan.
— Hogyne? Minden mesében van egy mostoha. Kínozza, üti,
veri az árva gyermeket, mig el nem jön érte az igazi anyja. De
az enyém nem jöhet el...
Viola érezte, hogy az ölébe simuló gyermek testén remegés
fut végig. Még szorosabban fonta át két meleg, puha karjával és
szelíden szólt hozzá.
— Csak a mesében vannak gonosz mostohák, Iduska. A va­
lóságban, igazán, legtöbbször nagyon jószivü, nemeslelkü nő az,
aki gondját viseli az árva gyermeknek és megérdemli, hogy sze­
ressék. Ha édesapa neked egyszer mégis uj mamát hozna, szívesen
kellene fogadnod és hálás, jó gyermeknek kellene maradnod
hozzá mindig.
A gyermek felugrott a leány öléből.
— Nekem nem kell uj mama! Ha olyan volna, mint maga...
akkor igen... akkor talán... De az a Marianne utálatos, —
tudja? Utálatos! Mindig azt mondta apának az ebédnél, hogy
Kenéz elhanyagolt bagolyfészek és hogy itt fényes nappal is ki­
sértetek járnak. Pedig az nem igaz és Kenéz nagyon kedves kis
hely, ugy-e?
— Nekem nagyon tetszik, — felelt Viola. — Talán Marianne-
nak is tetszett, csak tréfált.
— Nem tréfált, — rázta a fejét Iduska. — Azt is mondta,
hogy förtelmes varangy meg patkánynépség van Kenézen, de ezt
az öreg asszonynak mondta és Terka azt hitte, hogy engemet
gondol.
— Kedves gyermekem, a cselédek beszédeire nem szabad
sokat hallgatnod, mert azok nem elég műveltek ahhoz, hogy min­
dig okos dolgot mondjanak. Terka nem tudja azt megítélni, hogy
azok a hölgyek mit gondoltak és mit nem gondoltak. No de ez­
után nem is leszel rászorulva, hogy unalmadban Terkával töltsd
az idődet. Márta majd gondoskodik róla, hogy hasznosan és
kellemesen teljék a napod.
— De én nem hagyom magamat befogni a tanuláshoz! —
kiáltott Iduska újra ellenséges hangon.
34

Viola mosolygott.
— Ugy-e ezt is Terkától hallottad, hogy ezután téged "befog­
nak"? — kérdezte.
— Hát nem?
— Majd meglátod, milyen kedves lesz az a tanulás, — biz­
tatta Viola, — mennyi szépet mesél majd neked Márta a virág­
ról, fákról, madarakról. Hát még azután, ha majd olvasni meg­
tanulsz és magad fogsz gyönyörködni azokban a szép mesékben,
versekben, amiket a hires irók és költők kigondoltak!
— Apa is iró, azt mondják, — szólt közbe Iduska. — De ő
nem ir szépeket; a mesékre azt mondja, hogy butaság. És Birire
nagyon haragszik...
— Azt elhiszem, Iduska és a Biri meséi valószínűleg igazán
butaságok. Miről szokott ő neked mesélni?
— A kékszakállú hercegről, aki mind a tizenkét feleségét
lefejezte, meg a kutyafejü emberről, aki gulyásnak aprította a
kiváncsi szolgálóját..
— No látod, milyen ostoba mesék ezek! Se kékszakállú, se
kutyafejü emberek nincsenek a világon és olyan könnyen nem
is lehet valakit megölni... Ne is gondolj többé ezekre, Iduskám,
— majd hallasz Mártától igazán szépeken Nem akarod megkérni,
hogy meséljen ma este? Egy kicsit ugyan fáradt az utazástól, de
ha megkérnéd, bizonyosan szívesen megtenné.
— Inkább magát kérem meg, — mondta a gyermek vona­
kodva, lassan, de a szemét olyan beszédes, meleg pillantásokkal
akasztotta a Viola szemébe, -hogy a leány önkénytelenül magá­
hoz ölelte.
A telehold ezüstös, tiszta ragyogással hintette be körülöttük
a fehér kavicsos utat, mire végetért a mese, a három kis pillangó­
ról, akik olyan jó testvérek voltak, hogy egymás nélkül nem akar­
tak szállást keresni a virágok kelyhében és inkább együtt áztak
mind a hárman: a fehér is, a sárga is, a tarka is... De kisütött a
fényes nap és a jó kis pillangótestvérek fölszikkadt, könnyű, tán­
cos szárnyakkal röpültek tova a nagyvilágba.
Mikor a verandán vacsorához csöngettek és Viola a ház felé
indult a gyermekkel, Iduska elgondolkozva ballagott mellette.
A lépcső alján megállott.
— A virágok bizony szégyelhették magukat, — mondta hir­
telen. — Olyan ez, mintha maguk volnának a lepkék és én a
liliom... Én is a fehér pillangót szeretem, de azért beeresztettem
 35

volna a sárgát is, meg a kis tarkákat... A liliom hiú volt és ostoba,
ugy-e Viola néni? Vagy pedig, hogy nem volt szegénynek sohase
testvére, mit gondol? — kérdezte tűnődve.
Viola gyönyörűséggel nézett a gyermek okos szemébe.
— Szegény, elhanyagolt, elcsenevészett kis emberpalánta, —
gondolta megindultan, — mennyit kell itt jóvátenni, amit ellened
vétettek!...

VIII. FEJEZET.

Egy hét óta tartózkodtak már Kenézen Violáék és minden

várakozás ellenére sikerült a barátságot megkötniük a ház zsar­
nokával. Iduska ugyan nagyjából csak az a kis vadmadár maradt,
akinek megismerték, de Violának egy szavára készségesen enge­
delmeskedett. Madame Bertin különben megjegyezte, hogy a
fiatal hölgy az első estén birtokába vette a gyermek szivét és
ebben igaza is volt a jó madamenak, mert Iduska attól kezdve,
hogy a Viola csókjával behunyta álomra a szemét: szeretetre
éhező, magára hagyott kis szivének minden rajongásával szerette
a sápadt, komoly leányt. Viola kedvéért barátságos igyekezett
lenni a gyermekekhez is és ha időnként egész vadságában tört is
elő akaratossága: alapjában véve jól megfért mindnyájokkal. A
Faragó gyerekek természetesen sok tapintattal viselkedtek és
Márta derekasan támogatta őket ebben, ügyesen rendezte a kel­
lemes játékokat és Iduskának mindig kezére játszottak, hogy
félénkségét legyőzze és félszegségeiről leszokjék. Lassanként örö­
mét kezdte találni a játékban és a nyolcadik napon ő hívta lab­
dázni a kisleányokat. Ugyanekkor madame Bertin is átadta a
kulcsokat Violának és bőbeszédüen kifejtette, hogy sok esztendei
hűséges fáradozásait óhajtván kipihenni, néhány hétre fürdőre
utazik. Hollódy úr beleegyezését bizonyosra vette, hiszen véle­
ménye szerint a kisasszonyt is avégre "szerződtette", hogy neki,
Madame Bertinnek, támasza legyen. Nos, ő, Madame Bertin, tel­
jes nyugalommal bizza a gyermeket Mademoiselle Marthera, a
kulcsokat pedig Mademoiselle Violettere és mindkettőjüktől el­
várja, hogy méltóan fogják őt helyettesíteni teendőiben.
Márta bizony nem tudta elfojtani a mosolygását, mikor a
Madame a "teendőit" és "fáradalmait" emlegette, mert az öreg
hölgy reggeltől-estig a szobájában heverészett s összes tevékeny­
sége az étkezés körül forgott. De Viola rendületlen komolysággal
Ígérte Madame Bertinnek, hogy iparkodni fog kiérdemelni a meg­
elégedését s emellett oly bájosan kérte a rendeletéit, tanácsait, —
36

hogy a Madame elragadtatásában össze csókolta. Miután még

igénybe vette a segítségüket a csomagolásnál és érzékeny búcsút
vett az egész háznéptől, — egy szép reggelen csakugyan elutazott.
A vasúthoz a két fiú kisérte, nehogy Márta vagy Viola egy órára
is cserbenhagyják elvállalt kötelességüket.
Mikor elrobogott vele a hintó, a két fiatal leány szó nélkül
nézett össze.
— Tudja Isten... — kezdte Márta halkan, — én csak most
kezdem érezni, hogy ez nem tréfa... Eleinte úgy örültem, mint
valami játéknak és most egyszerre úgy nyom valami...
— A felelősség, — mondta Viola is halkan. — Azt hiszed,
könnyű dolog elvállalni egy idegen ház gondját-baját? Másnak
a képviseletében sohase lehetünk eléggé lelkiismeretesek. Bár
megvan bennünk a legjobb szándék, de ne sikerüljön a kivitele,
— ami hányszor megesik az emberen! — azonnal abba a gya­
núba keveredünk, hogy kötelességérzet hijján, léhán, hanyagul
végeztük a dolgunkat. Itt különösen nem lesz könnyű a felada­
tunk, mert a cselédek nincsenek komoly és szigorú ellenőrzéshez
szoktatva és a maguk kedvére és zsebére gazdálkodtak eddig. De
én megígértem Tardynak, hogy rendet fogok itt teremteni és Isten
segítségével keresztül is viszem a szándékomat:
— Hogyan kezded? — kérdezte Márta. — Én el sem tudom
képzelni, mi volna az első teendőm!
— Azt hiszem, — mondta Viola elgondolkozva, — hogy elő­
ször is leltárt kell készítenem mindarról, amit a gondjaimra bíz­
tak. A leltározáshoz segítségül veszem a cselédeket. nehogy az
esetleg hiányzó dolgokat eltagadhassák azután. Fehérnemüt,
edényt, ágyneműt, éléskamra és pince tartalmát mind számbave-
szem, utánanézek a baromfiudvarnak és pontosan ellenőrzőm
majd a tejkezelést. Futólagos és felületes szemlélődéseim ered­
ménye ugyanis e pár nap alatt is az, hogy a tejpénzzel gyalázato­
san megcsalják Hollódyt. Tegnapelőtt hallottam az ablakból, hogy
a majorosné negyven liter tej árával számolt be a szakácsnénak;
este pedig Terka azt jelentette madame Bertinnek, hogy csak
tizenöt litert szállítottak a városba. Valószínűleg igy mehet ez a
tejtermékeknél is, zöldséggel, tojással, baromfival; szóval töké­
letes rablógazdálkodás.
— El kellene csapni ezt a tolvajbandát, — szólt Márta meg­
győződéssel.
— Ahhoz nincs jogunk, édesem és nem is sokat használna.
Alkalom szüli a tolvajt. Ezek máskülönben ügyes cselédek, de
 37

nincs köztük fegyelem. Hiányzik az úrnő irányitó tekintélye. A

madame háta mögött nevetnek és a parancsait alig veszik számba,
Iáttad.
— Milyen okos vagy te, mamicska! — mondta Márta lelke­
sen. — Neked kellene itt parancsolnod, majd máskép festene
itt aztán a világ!
— Hát hiszen két hónapig az én dolgom lesz körülbelül, —
mosolygott Viola. — Hanem igyekezz tanulni tőlem, mert azontúl
majd rád marad ez a kötelesség.
— Ha engedi a madame!
— Ó, édesem, a madame örül a pihenésnek és te majd tapin-
tatosan úgy fogsz tenni, mintha minden az ő akaratából történ­
nék. De minél fontosabb, hogy a gyermeket meghódítsad.
— Könnyű ezt mondani, — duzzogott Márta csöndesen, —
de mikor te egészen elhódítottad előlem!
— Én minden alkalmat megragadok, hogy a bizalmát föl­
keltsem irántad, — felelt Viola komolyan. — Csakhogy te kissé
játékosan fogtad fel a dolgot és külsőségekkel igyekszel a gyer­
mekre hatni. Ne vedd kárhoztatásnak, édes kislányom, hisz ma­
gad is gyermek vagy, honnét is volna elég erős látásod a lelkek
belső pókhálószálai közé!? De fogadd meg a tanácsomat és igye­
kezz Iduskában az egyéni vonásokat megismerni, megtalálni és
ahhoz alkalmazzad a nevelő-eljárásodat. Te általános szempontok
szerint tanultál gyermekkel bánni és főképpen a tömegnevelésre
fektették a súlyt az iskolában; de ha lelkiismeretes nevelő mód­
jára akarunk dolgozni, akkor kötelességünk a tömegből is, a
lehetőségig minden «egyes» növendékünket külön kiismerni és
az ő alaptermészete, véralkata, egyéni hajlamai szerint kell meg­
állapítani nevelési eljárásunkat.
— Igaz, — mondta a kis óvónő bűnbánóan, — te minden
porontyoddal külön-külön vesződöl, jegyzeteket csinálsz róluk és
álmatlan éjszakákon bizonyosan azon töröd a fejedet, hogy Zsuzs-
kának, vagy Esztinek a jellemképzésére elég gondot foditottál-e?
De én erre sohase leszek képes, mamicska, soha! — tette hozzá
csüggedten.
Viola gyöngéden végigsimogatta a húga aranyos hajfonatait.
— Mindenre képes az ember, amit akar, — szólt csöndesen.
— A te korodban én sem tartottam lehetőnek egyes dolgokat és
megvallom: gyermektanulmányozásra, egyéni nevelésre sohase
gondoltam. De az idő lassan meghozza, hogy az ember ne csupán
38

zsarnokát lássa a kötelességben, hanem barátját, vigasztalóját,

gyönyörűségét. És mikor elértük azt a pontot, ahol már nem
érezzük robotnak a munkánkat: eljutottunk egyúttal a "hivatás"
megértéséhez. És ezen a ponton magasabbrendü feladatokat lát a
lelkünk... Értesz engem kis leányom?
— Talán, mamicska... De azt érzem, hogy igazad van!
És Márta forró szeretettel csókolta meg a nénjét.

IX. FEJEZET.

Viola pontosan betartotta a programmját. Jegyzékbe vette

az utolsó padlótörlő-rongyot, a legkisebb tejes-csuport, a leg-
ócskább meszesdézsát is. Nagytakarítást rendezett a kamrákban,
pincében, padláson és a figyelme kiterjedt mindenre. Ráczné, a
majoros felesége, érthető csodálkozással fogadta, mikor egy reg­
gel — azaz hajnalban odatoppant a fejeshez. Körülnézett a tejes-
kamrában, ahol a fölöző- és köpülő-gépek álltak és ott is elren­
delte a meszelést, súrolást. Ráczné pattogni próbált és méltatlan­
kodott, hogy az ő tisztaságával beérhetné a kisasszony, de mikor
Viola nyugodtan, szó nélkül felforgatta a piszkos, rozsdás bádog­
kannákat, az avasszagu tejfölös edényeket: az asszony is elhall­
gatott. Ugyanezzel a csöndes, szelid, de ellentmondást nem tűrő
határozottsággal intézkedett a kastélyban is. Rozi, a szakácsnő,
szintén tiltakozott eleinte "a vendégkisasszony" beavatkozása
ellen, de Viola egyszerűen értésükre adta, hogy nem vendég, ha­
nem «alkalmazott» a háznál és az úr rendeletére cselekszik s fele­
lősséggel tartozik. Ez ellen nem mertek szót emelni, de a szivek
mélyén ádáz gyűlölet forrott, lappangott a sápadt leány iránt.
— Kivette a falatot a szánkból, — panaszkodott a majorosné
egy este a szakácsnő szobájában tartott cselédzsuron.
— Bizony maga szép kis summától esik el, galambom.
Mondja meg igaz lelkire, mennyit spórolt el a tejen.
— Uram Istenem, nem volt az olyan sok! Egyik nap többet,
másik nap kevesebbet, ahogy jött. De hát mennyi helye van
annak? Tudja lelkem, hogy a fiam maholnap felszabadul, világot
kéne neki látni, mivel menjen, ha én nem adhatok utravalót?
Marinak is vettünk egy varrógépet, azt is csak kell fizetni...
— Jól van, jól, — szakította félbe a szakácsnő. — Minden­
kinek megvan a maga baja. Azt hiszi, nekünk jobb? Mig a vén
francia parancsolt, elhozattunk öt-hat kiló pecsenyének valót
egyszerre, nem nézett utána senki, hát nem is volt, aki sokalja.
 39

Most itt van ez a jött-ment hatodmagával és két kilónál többet

az Istennek se hagy hozatni! Majorságból vágtunk, ha tetszett
tizenkettőt is, ki kereste? No bezzeg élhetnek most a csirkék, mig
tyúknak is megvénülnek! Háromnál többet ölni? Isten ments! A
zsírt kiméri kanálszámra és mindjárt oda is teszi a tűzhöz, hogy
el ne lopjam a felét valahogy! Dekával méri a cukrot, a mazsolát,
megolvassa a tojást, — uram bocsá! — egy ilyen háznál, ahol
minden van és semmise pénz! Ez kellett ide, ez!
— Nem tudom, ki súghatta be neki, hogy a Mari párnáit a
vendégágyba-valóból töltötték meg, — vegyült a beszédbe Terka
ravasz mosollyal, — de annyi bizonyos, hogy tegnap egyenkint
megnézte a párnákat, dunnákat és azt is beírta a könyvbe és csak
aztán hordatta vissza a padlásra.
— Micsoda? — csattant föl Ráczné, — besúgták neki? Hát
azt nem súgta be senki, hogy a Rozi komája is hazavitt egy főalját
a pelyhestoliból, meg hogy a te anyád is abból töltötte meg a tie­
det? Ezt nem súgták be neki, hé?
— No csak ne lármázzon, Sári néném, — csitította a szoba­
lány, — hisz én úgyse mondtam el neki. De tud az mindent, nem­
hiába forgat annyi könyvet. Hogy a gyereket mivel bolondította
meg? Az is csuda volt. Ez a kis féreg mindenkit rúgott, harapott,
minket is alig tűrhetett és ezeket úgy fogadta, mint a tulajdon
vérét. Pedig eleget biztattam, hogy ne hagyja magát a nevelő-
kisasszonytól!
— No az nem is veszedelmes, — vonta vállát a szakácsnő. —
Hanem ez a sápadtképü boszorkány, ez! Ha ezt én egyszer a kör­
möm közé kaphatnám!
— Hiszen csak nem marad itt örökre? — kérdezte aggódó
hangon a majorosné.
— Örökre? Az kéne csak! Elég nekünk, ha két hónapig itt
gyalázatoskodik velünk és összekuporgalja a pénzt és azt mondja
majd az úrnak: tessék, ennyit loptak itt eddig a cselédek két hó­
nap alatt!
— Az úr nem fog törődni vele, úgyis ráhagy mindent a vén
asszonyra, — vigasztalta Ráczné a társaságot.
— De nem addig van ám, mert a nevelőnő, a Márta, itt marad
azután is és ennek majd lesz gondja ránk! Hej, én már ismerem
a világot, — ahol egyszer gyanakodnak az emberre, ott mindig a
körmére néznek ezentúl!
— Nohát azt kell csinálni, hogy a kisasszony ne érje itt a két
hónapot, hanem odébbálljon pereputtyostól, — jelentette ki
Terka.
40

— Ne gágogj, — mordult rá a majorosné. — Azt hiszed, ha

szépen megkéred, majd odébbáll a kedvedért?
— Ohohó! — nevetett a leány diadalmasan és macskaszemei
villogtak a titkos kárörömtől, — kérni nem fogom, inkább még
marasztom is!
Rózsi, a szakácsné, hirtelen odafigyelt.
— Mit mond maga? Tud valamit?
— De tudok ám! Vasárnap kimenőt kérek és a városba me­
gyek. A többi majd magától jön. Ne is kérdezzenek addig, csak
tegyék, amit én mondok. Legyünk olyan jók és engedelmesek,
mintha a tüzbe is elmennénk érette.
— Én ugyan nem!
— De igen, Sári néni, maga is. Még Andris bácsi is úgy te­
gyen, mintha szívesen látná a szeparáló gépnél. Csak hadd örüljön
valameddig, aztán majd megy, esze nélkül.
A haditanács másik két tagja a fejét rázogatta egy darabig,
de a Terka nagy magabizása végre is megnyugtatta őket és a
kíváncsiságukat eltették vasárnapra.

X. FEJEZET.
Iduska lent játszott a parkban a gyerekekkel. Márta is ott
volt velük, de félrevonult egy fa alá és pirosra gyűlt arccal olva­
sott egy levelet; harmadszor, vagy tizedszer? maga sem tudta. Úgy
belemélyedt az olvasásba, hogy nem vette észre, mikor Viola meg­
állott a háta mögött. A nénje gyöngéd, meleg hangja riasztotta föl.
— Mégsem értél a végére, kicsikém? — kérdezte mosolyogva.
— Én is tudni szeretném, hogy mi mondandója volt a te szá­
modra «külön» a mi fiatal barátunknak...
Márta szó nélkül nyújtotta oda a levelet és tiszta, fényes sze­
mét gyermekes bizalommal függesztette Violára.
Viola figyelmesen olvasta végig a levelet, de az arca nem mu­
tatott meglepődést és mikor visszaadta húgának, nyugodtan kér­
dezte:
— Mit fogsz válaszolni Oláh Gábornak?
— Hát azt gondolod, mamicska, hogy válaszolhatok?
— Édes fiacskám, minden kérdésre felelni illik, föltéve,
hogy a kérdés illedelmes. És ez a levél őszinte tisztelet hangján
van írva.
— De... — mondta Márta akadozva, — mindig azt olvas­
tam, hogy idegen fiatal emberekkel levelezni nem szabad...
 41

— Természetesen. Időtöltésből, ostoba, léha mulatságból le­

velezésbe eredni fiatal emberekkel sohasem illő leányhoz. De ha
ilyen kérdést intéznek valakihez — és Viola újra kivette a levelet
Márta kezéből s hangosan olvasta.
— «... egy arcképhez hasonlít ön, amely arckép az én ifjú­
korom legdrágább emléke, eszménye volt, mert vonásaiban láttam
mindazt kifejezve, ami előttem oltárra állítja a nőt: a jóság, a
tisztaság, a hűség, a könyörület, az önfeláldozás, a béke, a szere­
tet... Ez mind ott élt annak a képnek a tekintetében s én azóta
a kép eredetijét kerestem mindig, mindig. Ön, Márta kisasszony,
szinte babonás igézettel emlékeztet arra a képre. A mély hatást,
melyet futó megpillantásakor éreztem, egyre bensőbben érzem. De
- súlyosan megbántanám önt, ha ezt a hatást szerelemnek merném
nevezni, hiszen csak az arcát, alakját láttam, s bár lelkét véltem
a szemeiben is, — a lelkét, gondolkozását valójában nem is­
merem.
Nincs jogom e kérdéshez, e vágyódáshoz, — mégis vágyom
megismerni a lelkét, mégis kérem, hogy engedje megközelitenem
a lelkét! Ha nem volt önnek ellenszenves a személyem, engedje
meg, hogy néha fölkeressem, — ott és akkor, ahol és amikor
ön parancsolja, — engedje meg, hogy írásban néha önhöz küld-
jem a gondolataimat, érzéseimet s ha lelkem beszédére az öné is
megtalálná a választ: ugy-e nem fogja visszaparancsolni lelke
szavait?... »
Viola lehajolt a piruló Mártához.
— Azt gondolod, hogy az ilyen kérdést könnyelmű tréfából
teszik föl? — kérdezte halkan.
— Én... mamicska édes... én nem tudom! — zokogta
Márta.
— És a szived se mond valamit? A szived mit gondol?
— Ó, mamicska, de az nem lehet!... nem lehet... — ismé­
telte keserűen.
— Mi nem lehet és miért nem lehet?
— Hogy ő... hogy én... hiszen tudod, hogy "kicsoda! "...
— mondta Márta kinos zavarban.
Viola csöndesen, búsan mosolygott és karonfogta a húgát.
— Gyere csak velem és most már te olvasd el a másik leve­
let, amit hozzám irt, — amiben szó van a bátyjáról is. Ez az Ide­
gen ember jobb hittel van felőlem, mint te. Gondolhattad egy
percig is, hogy a bátyja miatt ellenszenves lehelne előttem? Aki
így közelit, ezen a megbecsülő, őszinte és nemes hangon szálat
meg, az nem lehet közönséges lelkű ember s az Ilyennek a von
42

zódása érdemes arra, hogy viszonzást találjon. Oláh Gábor nekem

nagyon szimpatikus volt és ha csalódtam, ne haragudj, de azt
hittem, hogy neked is az?
— Nem csalódtál, — suttogta Márta. — Bár én egy szót
se váltottam vele, annyiszor jutott eszembe azóta!... Olyan szo­
morúan nézett felénk, mikor indult a vonat.
— Szóval gondoltál rá. Sejtettem. Azért örültem meg a leve­
lének. Ha a jó Isten úgy rendelte, hogy a ti szivetek megértő sze-
retetben találkozzék valamikor: nagyon boldog leszek. Hát ugy-e,
fogsz válaszolni Oláh Gábornak?
— Féltem, hogy nem engeded meg, — vallotta be Márta.
— De igen, gyermekem, — hisz jól tudom, hogy olyasmit
sohase fogsz írni, amit ne mutathatnál meg bátran nekem. Ter­
mészetesen ízléstelenség volna, ha bizalmas természetű dolgokról
írnál, vagy bizalmas hangon. De művelt emberek számára min­
dig van olyan közös téma, amelyről élvezetesen cserélhetik ki a
véleményüket és okvetlenül bele tudják vinni az ilyen témákba
a lelkük egyéni hangját is. Itt pedig éppen arról van szó, hogy
egymás lelkivilágát megismerjétek. Néhány levélváltás után majd
meglátjuk, óhajtandó-e, helyes-e személyesen is találkoznod vele
és ahhoz képest fogom meghívni, vagy meg nem hívni.
—Meghívnád, mamicska? Haza? De hisz innét nem lesz
könnyű hazaszabadulni!
— Hát hiszen nem is sürgős a találkozás, — nevetett Viola,
karácsonyra pedig megígérte Hollódy, hogy két hétre szabadságol.
— Karácsonyra! — sóhajtott Márta, — és ma julius 25-ike
van!... De nem «miatta» sokallom az időt, mamicska, ne gon­
dold! — tette hozzá sietve és pirulva.
— Nem, nem gondolom, — szólt Viola tettetett komolysággal,
— hanem most jöjj velem, fiacskám és segits rendet csinálni "gaz­
dánk" odújában. Az utolsó levelében arra kért Hollódy, hogy gondoljak
ki valami okosat és hasznosat a dolgozójával, mert
most Svédországban megszokja a levegős, világos szobákat és
kellemellenül emlékszik vissza az itthoni sötét «vakondok-
fészek»-re.
— És mit akarsz vele?
— Mindenekelőtt alaposan kitakarítjuk. Azután a mennye­
zetet és a falakat is le, a tölgyfaburkolatig befestetem fehér ola­
jos festékkel, hogy mosható legyen. Gazdánk ugyanis nagy dohá­
nyos, amint mondják s a füst nagy ellensége a nem mosható fa­
laknak. Igaz, hogy az olajfestés kissé drága, de a háztartási összeg
fölöslegéből bőven kitelik, sőt új függönyökre is marad pénzem.
 43

— Le akarod vétetni a nehéz brokát függönyöket? — kér­

dezte Márta ijedten.
— Mindenesetre, — bólintott Viola. — Ezek fogják el a
világosságot és nyelik el a port, füstöt. Tudok egy fajta gyönyörű
vászonkelmét, halványsárga és remek habos fénye van, — ez
pompásan meg fog felelni. Rövid függönyöket szabunk belőle,
csak éppen az ablakpárkányig érőt és egyszerű rézrudra akaszt­
juk a mostani ormótlan barokk-alkotmány helyett. Azt hiszem,
egyszeriben megváltozik a szoba világítása. A nagy fali szekré­
nyek és könyvespolcok persze megmaradnak a természetes barna­
ságukban, de az íróasztalt okvetlenül a sarokablakban kell el­
helyezni és az ablakpárkányon mindig kell tartani egypár cserép nyíló
virágot. Ezt a lelkedre kötöm, Marcikám. Mindig
legyen gondod, hogy az Íróasztal közelében gyöngéd illatú virá­
gok nyiljanak. Egy-egy cserép ibolya, rezeda állandóan ki­
kerül az üvegházból, ha nem fordítanak is valami nagy gon­
dot rá. Csakhogy itt kinek jutna eszébe a virág? Pedig Hollódy
vágyik az "otthon lelkére", amint ezt találkozásunkkor is kife­
jezte — és semmi se teszi olyan otthonossá a lakást, mint a virág.
— Igaz, — mondta Márta. — Milyen rideg kaszárnya volt
a mi nappali szobánk az intézetben, de ha megraktuk az ablak­
deszkát muskátlival, szegfüvei, azonnal barátságosabb képet
öltött.
— Hanem a dolgozónál nagyobb gondot ad nekem a gyer­
mekszoba, — folytatta Viola elgondolkozva. — Nem tudom ki­
nek az eszméje volt, hogy az elhalt édesanya «boudoir»-jába
állítsák be az Iduska ágyát, de szerencsétlenebb ötletre alig jut­
hatott volna. Azok a fantasztikus alakú selyemszékek, amivel egy
szeszélyes divathölgy berendezi a szobáját, végképpen nem ille­
nek gyermek használatára s el tudom képzelni, hogy szegény ki­
csike hányszor ütötte bele a fejét a rokokó asztalkákba, hiszen túl
van tömve a szoba velük!
— Hát csinálj rendet ott is, — szólt Márta könnyedén. —
A madame talán nem lesz elragadtatva, de Hollódy helyeselni
fogja, mint minden intézkedésedet. Tudod, azt szeretném leg­
jobban benne, hogy téged olyan feltétlenül tisztel!
— No persze, mikor Vilma néni és Tardy telebeszélték a fe­
jét a jótulajdonságaimmal, — nevetett Viola. — De csakugyan megható,
milyen nagy bizalommal ir mindig, szinte zavarba hoz
vele. Én egyszerű, pár soros közléseket írtam neki kezdetben a
gyermek hogylétére szorítkozva és ő egyre több kérdést intéz
44

hozzám s azon veszem észre magamat, hogy négy hét alatt tizen­
két levelet irt.
— És te? — kérdezte Márta s lopva megfigyelte a nénjét.
— Valószínűleg, sőt bizonyosan én is ugyanannyit. Nem,
mégis kevesebbet, mert a tegnapi levélre még nem feleltem. Most,
ha válaszolok, fölhatalmazást kérek a gyermekszoba reformjára.
Bizonyosan csupa félreértett kegyeletből nyomorították Iduskát
az édesanyja szobájába és ha szó nélkül változtatnék ezen, tapin­
tatlanságot követnék el. A gyermek iránt tartozó kötelesség azon­
ban, hogy nekivaló, derűs környezete legyen mindig. Most nem
érzi, hogy tulajdonképpen nincs otthona, mert egész nap kint van
a szabadban és nálam alszik, ahol valamivel jobb ízlés bútorozta
be a szobát egyszerűen, kényelmesen. De majd télen, ha az idő
beszorít, gyötrelmes volna ott laknia.
— Nem is tudom, hogy lehetne abban a százféle törékeny
limlommal agyonzsufolt szobában tanítani, — mondta Márta. —
Nincs egy asztal, amelyen tinta és füzet jól elférne.
— De azonkívül egészségi szempontból is rossz az a szoba.
Északra nyilik az ablaka, messze van a fürdőszobától, egyszóval
a gyermeket nem szabad otthagyni.
— Csodálkozom az apján, hogy mindez sohase jutott az
eszébe...
— Ne ítéljünk fölötte, — mondta halkan Viola. — Ha mu­
lasztást követett el, meg is szenvedett érte, hiszen látod, hogy a
gyermek csöppet sem ragaszkodik hozzá.
— Ó, most már mégis másképp beszél róla! — kiáltott Márta
nevetve. — És utoljára nem fogok rajta csodálkozni, ha Iduska
a te fáradozásaid eredményeként, örömmel fog a hazatérő nya­
kába borulni!
— Magam is azt szeretném, — szólt Viola csöndesen és a
kastély balszárnya felé tartottak, amelyben a dolgozó feküdt.

XI. FEJEZET.

— Hát megjött, Terka? Jól telt az ideje? — kérdezte barátsá­

gosan Viola a szobaleánytól vasárnap este.
— Kezét csókolom, nagyon jól. Meglátogattam az unokatest­
véremet is, aki az öreg méltóságos asszonynál lakik s az öreg mél-
tóságos asszony egy levelet bízott rám, hogy hoznám ki ma­
gammal...
 45

— Nekem szól a levél? — szakította félbe Viola csodálkozva.

— Hát ki az az öreg méltóságos asszony?
— Nem a kisasszonynak szól, dehogy is! A nagyságos urunk­
nak irt az öreg méltósága valamit, de hogy nem tudta a cimét,
a kisasszonyt kéreti, írja rá.
— Jó, jó, de hát ki az a hölgy? Rokona az úrnak?
-— Azt hiszem, hogy nem, csak olyan nagyon régi barátság
lehet a családok közt, mert a méltósága Imrének szólítja az urat.
Nem tetszett még hírét hallani az özvegy Daruváryné méltóságá­
nak? Törvényszéki elnök volt az ura és egypár esztendeje itt lak­
nak a városban. Régebben ki is jártak ide hozzánk, de mióta
Mariainne nagyságos asszony is hazakerült, csak egyszer voltak itt.
— Ki az? — kérdezte Viola és öntudatlan végighuzta a kezét
a homlokán. Valami rossz érzése támadt, ok nélkül.
— Az öreg méltósága menye. Az is özvegy asszony. Nagyon
szép, előkelő hölgy. Jóbarátja volt a férje a mi urunknak. Katona­
tiszt volt és főbelőtte magát valamiért. Azóta Marianne is itt él a
napánál. De most valahol fürdőn van, a méltósága egyedül volt.
Sokat kérdezett Iduskáról...
— Hát csak adja ide a levelet, Terka, majd ráirom a címet
s elmegy a holnapi postával, — mondta Viola s mig a leány ki­
ment, csodálkozva és bosszankodva kérdezte magától, hogy mi
lelte, mi hangolja le egyszerre, mért nézi olyan idegenkedéssel,
gyanakodón a feketeszegélyü levélkét?
— Ostoba vagyok, — szidta önmagát. — Iduska ellenszenve
rám is átragadt, pedig valószínűleg teljesen indokolatlan a gyer­
meknél is.
Azonnal fogta a levelet, szobájába vitte és nyugodt, határo­
zott vonásaival ráírta a Hollódy Imre upsalai hotel-cimét. Azután
átolvasta a saját levelét, amit Hollódynak irt.
— Nem elég üzleti, — gondolta egy kicsit keserűen, — de
ő maga az oka, minek kérdezte tőlem, hogy mit tartok az úti leve­
leiről? Lehetetlen volt egyebet válaszolnom, mint azt, hogy cso­
dálom a stílusát, a finom meglátását és gyönyörűséggel tölt el,
mikor egy-egy gondolatában szinte a magaméra ismerek... Ez
igy is van... de a házvezetőnő kisasszonytól mégse várják iga­
zán, hogy szívdobogást kapjon a gazdája gondolataitól. Tehát
Írjunk egy másik levelet, egyszerű beszámolót a napi események­
ről, egyéni refleksziók nélkül...
Ezalatt a szakácsnénál összegyülekezett az érdemes hölgy-
koszom. Mari is feljött a kastélyba, a majoros leány, aki rende-
46

sen vasaláskor járt be és akinek a kezén nem egy finom fehér­

nemű darab elkallódott, anélkül, hogy számbavette volna valaki.
— Nohát mit végeztél? Nem hiába jártál, remélem?
— De nem ám! — billegette magát Terka. — El ne ájuljon
a nagy újságtól, Rozi, két hét múlva, vagy tán még előbb, röpül
a pereputty innét!
— Hát beszéljen értelmesen, — mordult rá a szakácsné. —
Ki az ördög ért ebből?
— De mindjárt megérti, ha azt mondom, hogy nyolc nap
múlva kijön az öreg méltósága Marianne nagyságos asszonnyal!
— nevetett Terka.
— Megbolondult maga?
— Nem én. Nyolc nap múlva itt lesznek. Azt osztán gondol­
hatja, hogy akkor nem lesz itt maradása a kisasszonynak.
— Most már nem sokat nyertünk vele, az első héten kellett
volna megugratni innen, — kesergett Ráczné. — De neked csak
a szájad volt nagy, hogy igy-ugy, megmutatod... Azt kellett
volna, amit én mondtam: megszekirozni, Isten igazában, hogy
megszökjék hamarosan.
— Hát mért nem szekirozta, Sára néném, ha olyan okos? —
kérdezte a szobaleány dacosan. — De ugy-e maga se tudott vele
elbánni? Olyan annak a nézése, hogy az ember nem meri egy
szóval se megbántani! Aztán tehetek én róla, hogy ma két hete
hiába jártam a városban? Nem volt otthon az öreg méltósága. Hát
várni kellett.
— No de hogy csinálta?
— Elmentem hozzá és elmondtam, hogy mi megy nálunk.
Idegen népség telepedett be a kastélyba és azok parancsolgatnak.
Elmondtam, hogy az úr mindent a kisasszony kedvére hagy és
hogy a gyermeket is megbabonázta és hogy alkalmasint minden­
nek az lesz a vége, hogy az ur feleségül veszi majd ezt a sápadt-
képűt.
— Na ezt jó helyen mondta! — nevetett a szakácsné.
— Ugrott is a méltósága toronymagasat! Aztán megdicsért
a hűségemért és azt mondta, hogy bizony borzasztó lenne, ha
egy ilyen előkelő ur, mint Hollódy Imre, feleségül venne holmi
koldusfajzatot, egy senkit, semmit és hogy ezt neki megakadá­
lyozni kötelessége, már csak a gyermek végett is, hogy ne kap­
jon mostohát.
— No hiszen, tán a Marianne nagyságos asszony nem lenne
mostoha? — dörmögöte Rozi.
— Hozzánk nem, — nevetett Terka, — mert az ugyan életében
 47

ki nem lépett a konyhába. Azért mentek tönkre, azért kártyázott

az ura, azért lőtte agyon magát. Ojjé! Tudok én mindent! De hát
csak inkább ilyen asszony parancsoljon nekünk. Meg aztán há­
lás is volna, ha mi segítünk neki beleülni ebbe a szép nagy bir­
tokba. Az öreg méltósága is szívesen töltené itt az öreg napjait,
tudom én. Szűken élnek biz ott a nyugdíjból, mert hát roppant
nagy az előkelőség.
— Egyszóval ide fognak jönni, — de hát hogy a csudába?
Hívatlanul? Hisz az úr nincs itthon.
— De hoztam ám magammal egy levelei, amiben kérték az
urat, hogy idejöhessenek, mert a nagyságos asszony ideges és
tejkurát rendeltek neki a doktorok. Majd megpukkadtam nevel­
temben, mikor a kisasszony elvette tőlem a levelet, hogy az úr
után küldje oda, külsőországba. Tudná csak, hogy a maga baját
küldi! Mert ha Daruváryék megjönnek, itt tovább nem lesz ma­
radása. Ez biztos.
— Hiszen elég régtől itt vannak, — duzzogott Rozi, — lás­
suk csak: ötödik hete. Egy hét múlva jönnek a méltóságáék, egy
hét múlva azután mennek ezek, ha igaz.
— Mit, ha igaz? — pattant fel Terka. — Mennek, ha mon­
dom! Bízza rám. Ismerem én Marianne asszonyt és tudok a nyel­
vén beszélni, ő meg ha nekiereszti a kis fullánkját, úgy elmarja
őket innen, hogy hírmondójuk se marad. Mártát se fogják itt
megtűrni.
— Miért? Az nem bánt senkit, olyan gyerek; nem sok vizet
zavar, — mondta a szakácsné vállatvonva. — Tőlem itt maradhat.
— De túlságosan csinos! — nevetett gúnyosan Terka — és
ez elég Marianne asszonynak, hogy elmarja. Jobb is, ha men­
nek, elég volt belőlük.
— Igen, igen, elég volt, — bizonykodott Rácz Mari is. — Már
előre félek a jövő mosástól, ki hallotta, hogy a legutolsó zseb­
kendőért is megszámoltassák az embert?

XII. FEJEZET.
A gyerekek szótlan csöndességben ültek a reggelinél és Viola
komoly, szemrehányó pillantással nézett Iduskára, aki konokul
összeszoritotta az ajkát. Márta szomorúan rendezgetett csokorba
egy nyaláb mezei virágot, amit korai sétáján szedett. Néha-néha
ő is odatekintett a kisleányra, de Iduska állhatatosan kerülte a
pillantását. A nyomasztó hallgatásnak Annus vetett véget.
48

— Mi lesz a mai teendőnk, mamicska? — kérdezte halkan.

— Megcsináljuk az angol feladatot, édesem és bevégzitek
a kis táblafüggönyökre való csipkét az Iduska szobájába, —
— viszonozta nénjök. — Pista meg kijegyzi az én számomra- a
szótárból azokat a szavakat, amelyek meg vannak jelölve a for­
dítandó cikkekben. Délelőtt már nem jutok munkához, mert
befőttet készítünk Rozival. Ebéd után majd zongorázom nektek
és ha elmúlik a hőség, játszhattok.
— Hát Iduska? — kérdezte Etu félénken és kíváncsian.
— Iduska velem jön a beteg Birit meglátogatni, — mondta
Márta nyugodtan.
A gyermek hirtelen feléje fordult.
— Magaddal viszel? — kérdezte hihetetlenül, csodálkozva.
— Akkor is, ha nem kérek tőled bocsánatot?
— Ó, hiszen ha nem sajnálod, hogy goromba voltál hoz­
zám, akkor úgyis hiábavaló a bocsánatkérésed! — viszonozta a
fiatal leány. — Kényszeriteni nem foglak semmire, ezt megígér­
tem neked és most is csak búsulok miattad, hogy a szived olyan
kemény. Nekem bizony nagyon fájna, ha valakit megbántottam
volna és jóvá nem tehetném. Dehát te másképpen érzel, Iduska.
— Nekem nincs kemény szivem, — mondta a kisleány és
oldalvást pillantott Violára, hogy lássa, mit szól a dologhoz. —
De bocsánatot nem kérek senkitől. Viola nénitől sem.
— Pedig őt bántottad meg legjobban, — szólt Márta és egy
vázába állította a kész csokrot, — mert Violának minden jobban
fáj, mint nekünk magunknak. Nem tudod, hogy ő a mi édes
anyánk szivével érez irántunk? Az édes anya pedig százszorosan
szenved a gyermekei miatt, ha valaki bántja őket.
— Honnét tudod? — kérdezte a gyermek mogorván.
— Nézz oda Violára, — felelt Márta. — Nem látod, milyen
szomorú és sápadt az arca? Mikor ilyen szomorú, mindig fáj a
szive.
— De én nem akarom, hogy neki fájjon! — kiáltott a gyer­
mek hevesen.
— Akkor viseld magad úgy, hogy örüljön rajta. A makacs­
ságoddal mindig elszomoritod. Látod, könnyes a szeme, azért
ment be a szobába.
Iduska leugrott a magashátu székről és Viola után szaladt.
Az ajtóban megütötte a könyökét, de nem törődött vele, csak ro­
hant a leány felé. Átkarolta a térdét és szenvedélyes gyöngédség­
gel nézett föl az arcába.
 49

— Magának adom Boxot, csak ne haragudjon! — mondta

izgatottan.
Viola lehajolt hozzá s az ölébe ültette.
— Mért éppen Boxot adnád nekem? — kérdezte.
— Mert őt szeretem a legjobban, — felelt Iduska nyugtalanul.
— Még mindig? Azt gondoltam, hogy Boxnál kedvesebb ba-
rátaid is vannak már?
— Hát csak nem adhatom magának Pistát, vagy Annust? —
mondta a kisleány méltatlankodva. — Csak azt adhatom, ami az
enyéim és Boxot mindennél jobban szeretem. Boxnál jobban csak
magukat szeretem. Magát legislegjobban, Viola néni!
— De valakit nálamnál is jobban kell szeretned; őt elfelej­
tened?
— Apát?
A gyermek arca elborult.
— Próbálom őt szeretni, szeretem is már egy kicsit, de min­
dig azt hiszem, hogy ő úgyse fog engem szeretni.
— Hányszor mondtam, hogy rosszul hiszed. Apának a leg-
drágább kincse te vagy és iparkodnod kelt, hogy mindig örömet
okozz neki, ne aggodalmat. Te olyan beteg kis gyermek voltál,
hogy apa nem tudott mit kezdeni; férfiak egyáltalában nem érte­
nek a kisleányok neveléséhez, azért bízott téged a madamera. De
a szivében nagyon sokat aggódott és szenvedett miattad s nagyon
fájt neki, hogy te nem akartad őt szeretni.
— Senkit se szerettem, csak Boxot, — mondta a gyermek halkan.
— De most már tudod, mi a szeretet, tudod, milyen jó az,
ha ideborulhatsz az ölembe és én megcsókollak, — ugy-e? Lásd,
ha egyszer apa ölébe fogsz igy simulni és apát fogod megcsókolni,
— akkor érzed majd igazán, milyen boldog gyermek vagy, hogy
van jó, szerető édesapád!
— De anyám nincs...
— Anyád van az égben és szeret és vigyáz rád onnan felül­
ről. És itt van helyette most Viola nénéd és majd itt marad Márta,
hogy szeressen és tanitgasson, úgy, mint ahogy szegény jó anyád
tette volna. Mégis te olyan goromba voltál hozzá.
— Nem akartam... — suttogta Iduska.
— Elhiszem, mert nem vagy rossz gyermek. De ha mégis
elkövetted a sértést, ha mégis, hirtelen haragodban megbántottad
Mártát, nem érzed, hogy valamit kellene mondanod, amiből
ő is tudja, hogy te szereted őt és nem akarattal voltál hozzá go­
romba?
50

— Mária nem haragszik...

— Nem, mert szeret téged; hiszen látod, hogy Birihez is el­
visz magával, nem akar megbüntetni, pedig megérdemelted volna.
Dehát éppen azért, te nem érzed szükségét, hogy egy jó szót
mondj neki?
— Azt fogom neki mondani: szeretlek. Jó? — kérdezte aggo­
dalmasan a gyermek.
Viola alig tudta elrejteni a mosolyát.
— Ez is jó, de egy másik szóval szokták jóvátenni az elköve­
tett hibát. És azt a szót kimondani csak a bátorszivü gyermekek
tudják. Aki fél tőle, az beismeri, hogy ő megint rossz akar lenni,
megint meg akarja bántani a másikat...
— Nem, — vágott közbe Iduska, — én nem akarom! Soha
többé nem leszek goromba Mártához, de...
— Iduska, vedd a kalapodat és menjünk, — szólt be az ajtón
Márta.
— Nekem ideadnád, amit legjobban szeretsz és Mártától saj­
nálsz egyetlen egy kis szót? — mondta súgva Viola és mélyen te­
kintett a kisleány szemébe.
Iduska küzdött magával. Azután lopva megcsókolta: Violá­
nak a karját és lekuszolt az öléből. Az ajtó felé ment és miközben
Márta átnyújtotta a kalapját, heves, szégyenkező mozdulattal
kapta el a nevelőnője kezét.
— Bocsáss meg! — suttogta.
A testvérek összemosolyogtak a gyermek feje fölött. Márta
szemében hála és csodálat ragyogott a nénje felé, — Violáéban
boldog büszkeség.

XIII. FEJEZET.
Éppen a függönyöket rakták föl a dolgozószobában, mikor
a reggeli postával levél érkezett a ház urától. Viola szive nyug­
talanul dobogott, mig a levelet felbontotta.
«... Hogy őszinte legyek, Viola kisasszony, egy csöppet sem
örültem ma a hazai híreknek. Az ön levele szokatlanul komor és
rideg volt. Pontosan, világosan érthető, de lélek nélkül való.
Máskor az ön sorai közül a kenézi park hűvös hársfái bólintot­
tak felém meghitt üdvözletét és a rózsák illatát éreztem arcomba
hullani, mikor ön leírta, hogyan pattan ki a hófehér tearózsa
bimbója... Most asztalosmunkáról küldött költségvetést ehe-
lyet. Hát nem emlékszik a fölhatalmazásra, amit a képezde
felejthetetlen orgonalugasában kapott tőlem? ön tetszése szerint
 51

rendelkezik Kenézen mindennel és mindenkivel! Ám rendelje azt

a gyermekszoba-butort, ahogyan jónak látja és ne ítéljen meg
túlságosan, hogy ez nekem még eszembe sem jutott. Nagyon élhe­
tetlen vagyok én a házi dolgokban, — mondtam. Hálás szívvel
köszönöm, hogy olyan melegen gondol a kisleányomra. Ezért
adósa leszek önnek mindig, mindig!
De közelebbről ön maradt adósom a válasszal egy kérdé­
semre. Ismételném, de attól tartok, nagyon hiúnak fog gondolni.
Talán máskor eszébe jut a kérdésem. Útitervem egy kis változást
szenved, ugyanis megbarátkoztam egy finn tudóssal és el fogom
kisérni Helsingforsba. Valószínű, hogy nem sokáig maradok itt;
leveleimet csak a mostani cimre kérem. Ma nem irok a benyo­
másaimról, mert még egy közlendőm van az ön számára: Kenéz
két hölgyvendéget kap a közeljövőben. Az ön címzésével továbbí­
tott levél egy jóbarátom édesanyjától való volt s nem tagadhatom,
hogy az ön lehangoló sorain kívül ez is hozzájárult a mai napom
elrontásához. Azt a kívánságát fejezte ki a barátom édes anyja,
hogy pár hétig tejkurát óhajt használni a tanyámon. Leginkább
a menyének van erre szüksége, — barátom özvegyének — aki
idegbeteg fiatal nő. Igen természetes, hogy csak meghívással felel­
hettem e levélre, pedig aggodalommal és lelkifurdalással gondolok
rá, hogy az ön amúgy sem könnyű dolgát ez a vendéglátás sza­
porítani fogja. Bocsássa meg ezt nekem, Viola! Kényszerhelyzet­
ben vagyok. Kérem, helyettesítse a ház úrnőjét mindazzal a fe­
lejthetetlen bájjal és jósággal, amellyel ott a lugasban látott
engem vendégül és ne vegye zokon, ha Daruváryné Öméltóságát
szívből és mélyen fogom irigyelni. Csókolja meg Iduskát, én pedig
csókolom az ön kezét s melegen, szívesen köszöntőm az egész
háznépet. Tisztelője Hollódy. "
Még ott ült a karosszékben, mikor Iduska berontott hozzá.
— Viola néni, igaz, hogy Marianne, az az utálatos, megint
idejön?
— Igaz, kicsikém, de ezt a csúnya szót nem szabad mon­
danod senkire, a vendégekre meg éppen nem. De hát ki mondta
neked?
— Sürgönyt hoztak a városból és Márta felbontotta, mert
csak úgy volt címezve: Hollódy-kastély. Abban kértek kocsit ma
estére... Terka azt mondta, hogy Marianne is jön az öreggel.
— Igen, édesem és most rögtön hozzálátunk, hogy illően
várjuk őket. De ígérj meg nekem valamit, Iduska.
A gyermek szorosan odasimult Violához.
— Mit ígérjek? — kérdezte pajkosan. Azt, hogy kezet
52

csókolok nekik és néniknek hívjam őket? Ezt ne is akarja, mert

úgyse ígérem meg! De azt nem mondom nekik, hogy utálatosak,
— jó?
— Kicsikém, édes gyermekem, — mondta Viola könyörgő
hangon és magához ölelte a gyermeket, — ha egy csöppet sze­
reted Viola nénit, most az egyszer okos leszel! Lásd, ha illet­
lenül viselkedel, a nénik azt fogják mondani, hogy hiába vagyunk
itt, nem tudunk téged jól nevelni. Ugy-e nem akarod, hogy Márta
meg Viola nénéd szégyeljék magukat miattad?
— Ők szégyeljék magukat! — kiáltott Iduska bosszúsan, —
minek jönnek ide? Senkise hivta őket.
— De igen, gyermekem, — apa hivta meg őket.
Iduska nagy szemeket meresztett.
— Ez nem szép apától, — mondta elszomorodva. — Milyen
boldogok voltunk együtt! Ezek a csúf teremtések el fogják ron­
tani a kedvünket, én tudom!
— Én is érzem, — gondolta Viola sóhajtva. — Hallod-e
Iduskám, — folytatta hangosan, — most gyerünk, gondoskod­
junk a vendégekről. Te ott maradsz az én szobámban, de Márta
meg a kis leányok ki fognak költözni és a madame Bertin szobá­
jában helyezzük el őket. A fiuk pedig a kerti pavillonba mennek,
így a két szép déli szoba a hölgyeké marad.
—- Inkább Mariainnet küldje a Bertin szobájába és Mártát
hagyja mellettünk, Viola néni! Az öreget meg tegye az én szo­
bámba, az úgyis olyan papagálynak való cifra kalitka.
Viola a gyermek szájára tette a kezét.
— ígérd meg már, hogy nem mondasz illetlenséget! Az öreg
hölgy nem papagály, nagyon jól tudod.
— De a szobám olyan, mint egy kalitka, — nem? Márta is
mondta Pistának.
— Igaz, hogy egy kicsit szűk, — de majd másképp lesz
ezután. A nagy sarokszobát fogjuk berendezni tanulószobának,
mellette lesz a Mártáé. Apa megengedte, hogy gyermekszobába
való egyszerű csinos bútorokat készíttessünk. Majd meglátod,
milyen gyönyörűség lesz egy olyan pompás, barátságos szobában
tanulni!
—- Apa megengedte? — gondolkozott el Iduska. — Akkor
maga kérte rá, Viola néni! Mindent ami szép és jó, maga gondol
ki nálunk. Tudja mit, ne is menjen el tőlünk soha! Borzasztó
lesz, ha egyszer én magát nem fogom látni!
— Édes bogárkám, — suttogta Viola, — hiszen látni fogjuk
egymást azért.
 53

— De én mindig látni szeretnélek, — mondta a gyermek

gyöngéden, kedveskedve és a nagy, szürke szemek olyan kérőn
kapcsolódtak a leány szemeibe és úgy hasonlítottak egy másik
szempárhoz, hogy Viola sokáig nem tudta elbocsájtani a karjai
közül. Úgy találta őket együtt a belépő Terka és gúnyos, gonosz
mosolygásra húzta a száját.
— Majd vége szakad ennek egy-kettőre, —- gondolta kár­
örvendezve. Fenhangon pedig a kisasszony parancsát kérte.

XIV. FEJEZET.
Viola udvarias szerénységgel nevezte meg magát a hintóból
kiszálló hölgyek előtt. Daruváryné Öméltósága hideg, kimért fej-
bólintással viszonozta az üdvözlést, de a menyét bemutatni fölös­
legesnek tartotta. Viola egy pillanatig várakozott, — azután csön­
des, udvarias hangon, de amelyben mégis valami fensőséges kény-
szerités volt, — tudakozódott őnagysága neve után. A fiatal
özvegy ellenséges pillantást vetett rá, de megmondta a nevét és
hozzátette:
— Azt hittem, a kisasszony már kapott utasítást a ház
urától? Hogy Imre nem értesítette volna a személyzetet érke­
zésünk felől, mit gondolsz mama?
Viola nyugodtan szembenézett a hölgyekkel.
— Hollódy ur mindenesetre közölte velem a hölgyek szán­
dékát, — mondta nyomatékosan, — levelében azonban csak
Daruváryné Öméltósága nevét említette meg, s igy tudnivágyá-
somat megbocsáthatja nagyságos asszonyom.
— Óh, kérem, — legyintett hanyagul Marianne, — szót
sem érdemel. Én akárkinek megmondom a nevemet.
Viola kissé elpirult. Jót alig várt ettől a látogatástól, de ilyen
támadó fellépésre mégsem volt elkészülve. Marianne vérszemet
kapott a fiatal leány pillanatnyi elnémulásától és folytatta:
— ön régebben van már alkalmazva Kenézen? Hollódy az­
előtt egy éltes francia nőt tartott gazdasszonynak.
— Madame Bertin ma is a ház kötelékébe tartozik, — viszo­
nozta: Viola, — de most éppen fürdőn van.
— Ah, úgy! ön tehát csak helyettesíti. De mi a parkban szo­
katlan élénkséget láttunk, ugy-e anya? Újabban talán szabad a
falubeli gyerkőcöknek is használni a Hollódy-parkot?
— Ó, nagyságos asszony a gyermekeket láthatta, — mosoly­
gott Viola. — Iduska volt, az én testvéreimmel, akik «szintén»
Hollódy ur vendégei az idei nyáron.
54

— Vendégei? Úgy? Nem is tudtam, hogy Imre a... hogy is

mondjam?... az alkalmazottai iránt ennyire generózus! — for­
dult Marianne az anyósához.
— Kérem, nagyságos asszonyom, — szólt közbe Viola nyu­
godtan, — talán jöjjünk tisztába bizonyos dolgokkal. Nagyságod,
úgy vélem, a cselédséghez tartozónak gondol. A helyzet úgy áll,
hogy húgom az Iduska nevelője, engem pedig testvéreimmel
együtt «vendégül» hivott meg a távolléte idejére Hollódy ur.
Aztán az ő "kérésére" vállaltam el a ház vezetését és ugyancsak
az ő "képviseletében" van szerencsém most nagyságodékat fo­
gadni. Ha megengedi méltóságos asszony: a szobák készen van­
nak, a podgyászt is bevitték. Mikor parancsolják az estelit?
A fiatal leány udvariasan, de igen határozottan hangsúlyozott
szavaira a két hölgy összenézett s a méltóságos asszony kényszerű
nyájassággal felelt:
— A helyzetet csakugyan szükséges tisztázni, kedves kis­
asszony, mert az ember nem is tudja, mit gondoljon, ha egy
fiatal leányt talál egy nőtlen úriember házában. No, majd később
megismerkedünk, — bólintott kegyesebben, — de m: a fáradtak
vagyunk és csak valami frissítőt kérünk a szobánkba.
Ezzel a méltóságos asszony előresuhogott, mint aki nagyon
jól tudja a járást. Marianne még egy lesújtó pillantást vetett
Violára és követte anyósát. Viola néhány lépéssel mögöttük ment
és sápadt, kedves arcán zavart megdöbbenés tükröződött.
A vendégszobák beosztása megnyerte a vendégek tetszését,
csak azt kifogásolta a fiatal özvegy, hogy közvetlenül az ő szo­
bája mellett fog aludni a gyermek is Violával.
— Nem tudom a szememet behunyni, ha egy moccanást
hallok a közelben, — panaszkodott. — Rendkívül ideges vagyok.
Viola készségesen ráhagyta, hogy átköltözik Iduskával a
madame Bertin lakásába és az ő szobája üresen marad.
— De miért nem alszik a gyermek: a saját szobájában? —
kérdezte a méltóságos asszony.
— Mert a szoba egészségtelen, a berendezése célszerűtlen,
— felelte Viola. — Azonkívül legtávolabb esik a fürdőszobától.
Ezután különben a sarokszobát fogja kapni Iduska, mihelyt el­
készülnek a bútorai.
— Micsoda? Hát a szegény Malvin gyönyörű zöldselyem
rokokó boudoirja már nem felel meg a gyermeknek?
— Sohase felelt meg, nagyságos asszonyom. Gyermekszo­
bába egyszerű és praktikus holmi kell. Mosható, világos fabútor
 55

és semmi selyemhuzat, semmi aranyozás. Ellenben világosság,

levegő és tágas hely, hogy a gyermek szabadon mozoghasson.
— ön ugylátszik gyökeres változást visz véghez a kenézi
házirendben, — jegyezte meg Marianne. — És Hollódy egyetért
mindezzel?
— Minden az ö parancsára történik, amit nagyságos asszony
változtatásnak nevez.
— Nem tartóztatjuk tovább, kisasszony, — mondta a fiatal
özvegy hidegen és Viola könnyű meghajlással ment át a. maga
szobájába, hogy az áthordani való dolgokat összeszedje. Aztán
még intézkedett, hogy a vendégek valami könnyű vacsorát kap­
janak s végre lement a parkba a gyermeksereghez.
Valamennyien a gyepen ültek, Iduska Mártának az ölébe
hajtotta a fejét, de amint Violát meglátta, felugrott és eléje
szaladt.
— No, ugy-e utálatos? — kérdezte. — Jaj Viola néni, úgy
féltünk, hogy fel fog hivatni bennünket!
— A hölgyek fáradtak és elég idő lesz holnap bemutatkozni,
— mondta Viola halkan. — Most pedig csöndesen jertek föl,
lárma nélkül, mert Marianne néni beteg, ideges.
— Marianne nem néni, hanem utálatos, — duzzogott Iduska
s a Viola szemrehányó szigorú pillantása után suttogva ismételte
Etunak:
— Utálatos, ha mondom...

XV. FEJEZET.
Megérkezésük ötödik napján a méltóságos asszony elkérte
Violától a Hollódy címét.
— Imre puszta szórakozottságból elfelejtette nekem meg-
irni, — mondta Öméltósága.
Viola tudta, hogy Hollódy a legfutólagosabb levelezőlapról
sem hagyta el a lakása címét s éppen ezért azt kellett hinnie,
hogy Daruvárynéval szemben szándékosan hallgatta el. Mind­
amellett ő nem tagadhatta meg a kívánságát és szó nélkül oda­
adta. Ugyanakkor az öregasszony kifejezte azt az óhajtását is,
hogy nekik és a gyermeknek külön terítsenek.
— Mi szokva vagyunk, hogy mindig en famille étkezzünk, —
mondta enyhitőleg, mikor látta, hogy Violának arcába szökik a
vére, — és Marianne ideges állapota nem tűri a társaságot.
— Akkor Iduska is terhére lesz, mert ő kissé! zajos termé­
szetű, — jegyezte meg Viola.
56

— Ó, ami azt illeti... elvégre a gyermeket meg kell szoknia

és Iduskának is hozzá kell szoknia Mariannehoz, — mondta
Öméltósága kissé habozva, de hirtelen hozzátette: — ön előtt
nyílt is lehetek, kedves kisasszony, nemde? Régi megállapodás
családjaink közt, hogy Marianne a Hollódy felesége legyen. Sze­
gény kis menyem azonban oly mélyen gyászolta boldogult
fiamat, hogy eddig említeni, se volt szabad előtte a dolgot. Imre
ugyan elég türelmesen várakozott, de végre mindennek van ha­
tára és most már sürgősen óhajtja, hogy a házasság megtörtén­
jék. Azért is jöttem ki; az ő távollétében Marianne-nal, hogy a
gyermekkel megbarátkozzék. Mert nehéz feladat a mostoha anyáé!
Kivált egy ilyen kis penészgomba mellett...
— Tehát méltóságod úgy óhajtja, hogy a kék szalonban
teríttessek külön három személyre? — szakította félbe Viola az
öreg asszony fecsegését.
— Igen, kedvesem... ön ért engem... Kell, hogy meg­
szokják egymást az anya és gyermeke. Csak arra kérem, Iduskát
szorítsa rá, hogy illendően viselkedjék, mert szegény leányom
idegei nagyon gyöngék.
— Felelősséget nem vállalhatok Iduskáért, — mosolygott
Viola akaratlanul, — hiszen látta méltóságod: a modorát.
— Igen, még most is felháborodom, ha eszembe jut! — mél­
tatlankodott Daruváryné. — Valóságos gyűlölettel taszította el
Marianne kezét, mikor simogatta. Nem értem, ki taníthatta erre;
magától nem jön az ilyesni egy hétesztendős gyereknél!
— Méltóságos asszonyom, a gyermek ellenszenve épp úgy,
mint szeretete, ragaszkodása, többnyire ösztönszerü és nagyon
mélyen fészkel. Tanítani? Hat hét óta egyre azon fáradozunk a
húgommal, hogy Iduska modorát csiszoljuk. De az olyan nevelés,
amely hét évig nem ismerte a fegyelmezést, — nem változik meg
máról-holnapra.
A dolog azonban ennyivel nem volt még elintézve, mert
mikor rákerült a sor, hogy Iduska, frissen vasalt fehér ruhájá­
ban, helyet foglaljon a kék szalonban terített asztalnál: a gyermek
éktelen lármát csapott.
— Nem maradok itt, egy világért se maradok! — kiáltozott
sirva. — Én Viola nénivel akarok ebédelni és maga mellé nem
ülök, — mondta a fiatal özvegynek kétségbeejtő gorombasággal.
Marianne szép fehér telt arcán két haragvörös folt jelent
meg, de uralkodott magán és erőltetett gyöngédséggel beszélt a
gyermekhez.
 57

— No de Iduska, hát csak nem félsz tőlem? Mennyi cukrot

hoztam neked és milyen gyönyörű babát...
— Már szétvertem a fejét és kidobtam a szemétre, — mondta
Iduska kárörvendőn. — A cukrot is a majoroséknak adtam. Nem
kell magától semmi, tudja? És ne nyúljon hozzám azzal a kemény
hideg kezével, mert megint ellököm!
Márta kínos zavarban lépett a gyermekhez.
— Iduska, azonnal elhalgass és ülj csendesen a helyedre! Ha
belátod, hogy milyen illetlen voltál, szépen bocsánatot fogsz kérni
a nagyságos asszonytól. Csitt, egy szót se többet, különben nem
mehetsz Violához aludni, — mondta határozott hangon és ko­
moly pillantással.
A gyermek megdöbbenve kémlelte a fiatal leány arcát.
— Viola néni mondta, hogy nem mehetek hozzá? — kér­
dezte halkan.
— Igen, sőt azt is mondta, hogy ha még egyszer goromba
leszel, azonnal elutazik innét.
— Csakhogy én utána futok — mondta Iduska dacosan. —
belekapaszkodom a kocsi kerekébe és ha összetaposnak is a
lovak, nem bánom. Akkor legalább az ölébe fog venni és meg­
kérdezi: fáj még, kicsi galambom, Ducikám? — mint mikor
beteg voltam a múlt héten. De elmenni nem hagyom, vagy pedig
én is vele megyek! — kiáltotta szenvedélyesen.
Marianne jelentős pillantást vetett az anyósára és az öreg
asszony arca hasonlitott az olyan emberéhez, aki ecetet ivott.
Erőltetett mosollyal fordult a kis leányhoz.
— Lám csak, Iduska, hát olyan nagyon szereted a kis­
asszonyt? Vajjon mivel tudta úgy megvenni a szivét?
Az utóbbi kérdést félig Mártához intézte és tréfásan akarta
ejteni, de olyan epésen hangzott, hogy a kis nevelőnő csodálkozva
nézett föl.
— Nagyon szereti Iduskát, — mondta egyszerűen. — Kü­
lönben mindnyájan szeretjük.
— De legjobban Viola néni szeret, — kiáltott közbe Iduska
diadalmasan. — És én is szeretlek titeket, de Viola nénit leg­
jobban szeretem, nagyon, borzasztó nagyon szeretem és meg
fogom kérni apát, ha hazajön, hogy Viola néni legyen az én
anyám!
— Ah, hiszen ez roppant érdekes újság! — mondta sértő
gúnnyal Marianne. — A gyermek pompásan be van tanítva és
ha a többi számítás is ilyen kitünően beválik, maholnap gratu­
lálhatunk Kenéz leendő úrnőjének! Hallod ezt, mama?
58

— Nevetséges! — felelt a méltóságos asszony mérgesen. —

Igazad van, hogy a kisasszony pompásan érti a cselszövést, de
biztosítalak, hogy sikerülni mégsem fognak alávaló tervei.
Márta halálra sápadt arccal állott az öreg asszony elé.
— Méltóságos asszony, — kezdte remegő hangon, — amit
ön mond, az olyan szörnyűség, hogy nem hallgathatom. Az én
testvéremet merészeli ön alávalósággal vádolni? Az én testvé­
remet? Viola egész életében nem cselekedett olyat, amiért pirulnia
kellene, — még a gondolata is oly távol jár minden alacsony-
ságtól, mint a fényes, fehér felhők a sáros, szennyes földtől!
A hangja elakadt a felindulástól és előtörtek a könnyei, de
folytatta helyette Iduska, aki az egészből csak annyit érteit meg,
hogy; a vendégek Violát merték bántani.
— Szégyelje magát, utálatos asszony, — kiabált teljes ere­
jéből, — szégyelje magát! Maga is szégyelje magát, maga másik
utálatos, maga utálatosabbik!
Marianne keze acélos szorítással ragadta meg a gyermek
kézcsuklóját.
— Te! — sziszegte a gyűlölet és düh zöldes sápadtságával
az arcán, — meg ne mukkanj, mert összemorzsollak.
— Ne bántsa a gyermeket! — rikoltott Márta és erre a
kétségbeesett hangra nem jött, de röpült az ebédlő felől — Viola.
Kezében egy felbontott levél volt — nyilván a déli postával érkez­
hetett, — amelyet idegesen, reszketve gyűrt a zsebébe, mikor a
sokatmondó jelenetet meglátta a kék szalonban.
Egyetlen mozdulattal kiszabadította Iduskát a fiatal özvegy
kezéből s ölébe kapva, kérdés, magyarázás nélkül kisietett vele.
Mártára a szidalmak és gúnyolódások özöne szakadt, mig végre
annyira magához tért kábulatából, hogy ott hagyta a két dühösen
lármázó asszonyt.

XIV. FEJEZET.
Mikor ketten maradtak, Marianne tehetetlen dühében föld-
hözcsapott egy karcsú kristályvázát, mely a csinosan terített
asztalt diszitette. Az öreg asszony haragosan utasította rendre.
— Ne csinálj bolondokat. Mi szükség volt elijeszteni magad­
tól a gyermeket?
— óh, azt az undok kis szörnyeteget! — csikorgatta fogait
a fiatal özvegy. — Mama, én jól tudom, mit jelent nekünk ez
a házasság, de ha meggondolom, hogy ezzel a kis sátánfajzattal
kell egy födél alatt élnem... borzasztó!
 59

— Borzasztó az, hogy nem tudod mérsékelni magadat, —

mondta szigorúan az anyósa. — Ezzel a zabolátlan természeted­
del tetted tönkre szegény fiamat is.
— No igen, — gunyodódott a fiatal asszony, — ha már el­
felejtetted, hogy bizonyos hamis kártyázások...
— Hallgass! Nekem fiam volt, neked a férjed. A nevét
viseled.
— Hihetőleg már nem sokáig, ha ugyan ez a kitűnő peda­
gógus-kisasszony meg nem előzött a terveinkben.
— Még csak az kellene, — felelt a méltóságos asszony mér­
gesen, és lehajolt valamiért az ajtó közelében.
— Egy levél, — mormogta, — bizonyosan elvesztette, mikor
a kis majmot kivitte. Ajánlott levél és nézd csak! — az Imre
írása!
Marianne a levél után kapott.
— Add ide mama, — most legalább megbizonyosodhatunk,
hogy mennyire vannak egymással.
— El akarod olvasni? Idegen levél!
— Óh mama kérlek, ne forgasd a szemedet! Olyan nyugod­
tan hazudtál Violának, mint a vízfolyás az Imre házasuló szán­
dékáról, hát most se gyötörjön: a lelkiismeret. A levél különben
is fel van bontva s ha elolvastam, visszaadom a jogos birto­
kosának.
Az öreg asszony hallgatott, Marianne pedig gyorsan átfutotta
a levelet. Arcából minden csöpp vér eltűnt és a fogait mélyen
belevágta húsos, piros ajkába. Rekedt kacagással dobta oda a
levelet az anyósának.
— Itt van, gyönyörködjél a pompás kilátásban! — sziszegte.
Az öreg Daruváryné reszkető kézzel kereste a lorgnonját, de
hiába próbálkozott az olvasással, szeme előtt összefutottak a
sorok.
— No várj, majd én! — mondta végre türelmetlenül a fiatal
özvegy s maga mellé kényszeritette az anyósát a divánra, fojtott
hangon kezdte a felolvasást.
«... Köszönöm a levelét, Viola, bár ma sem voltam egészen
elégedett a soraival. Ugy-e vén tehetetlennek nevez magában.
Igaza is van, de mindazáltal meg kell bocsátania ezt a hibámat,
hiszen ön csupa jóságos megértés, szerető könyörület mindenki­
vel szemben! És én olyan nagyon rászorulok mind a kettőre! Kü­
lönösen ma, mikor egy életre határozó, nagy, nehéz kérdést —
kérést — akarok önhöz intézni. De mielőtt azt kimondanám,
szeretném odaálmodni magamat Kenézre, ahol az ön sugárzó,

\
60

édes, meleg tekintetétől ünnepi fényben ragyog a vén ház. Ugy-e,

hogy ragyog? Kinevethet, — Viola, — szentimentális vén gyerek­
nek mondhat akárki, csak maga nem! Érzi ugy-e, hogy a szivem
teljes meggyőződésével hiszem, «látom» azt a ragyogást, amely az
ön gyönyörű lelkéből árad az otthonomra? Behunyom a sze­
mem és látom: mi történhetik odahaza... Egy világosruhás,
karcsú leányalak jár könnyű, suhanó lépéssel a boltíves kereszt­
folyosókon. Sohasem láttam gyönyörűbb mozgást a magáénál,
Viola! Hullámzó ritmus, lengő báj minden mozdulata.
... És az a suhanó leányalak, a hajnali napsugárba mártott
fekete fejével, a sápadt, finom arcával egyenesen az én szobám
felé tart. Leül az asztalomhoz és sorba próbálja a tollakat. Mind
súlyos, otromba, kirívó abban a gyöngéd, puha áldott kis kéz­
ben, amely rohanó sietséggel rója a betűket a fehér papirosra...
A szép fekete fej néha mélyen lehajol egy vastag szótár fölébe,
aztán újra röpül a toll s a vékony, finom vonások hosszú hó­
napok fáradságos munkáját könnyítik meg az én számomra...
Aztán nyilik az ajtó s egy borzas kis fej bekandikál.
-—- Viola néni... én is itt vagyok!
És akkor, ugy-e, a toll az asztalon marad? A karcsú, gyön­
géd leánykezek pedig aggódó szeretettel ölelik oda a leghübb,
legjobb szívre a borzas csúnya fejecskét. Ez igy van, Viola, ugy-e
jól látok én? Aztán jön a hideg fürdés, a torna, az öltözködés,
az imádság, a reggeli... A kisleány rendre megtesz mindent,
amit Viola néni parancsol. A csodával határos ugyan s én, aki
hét esztendő alatt sohasem értem meg, hogy a gyermekem en­
gedelmeskedjék a szavamra, százszorosan csodának tarthatom;
— de ön mondja és akkor igaz, ha csoda is. Egyáltalában véve
csoda, hogy ön létezik, Viola. Viola, ön Tardy sógoromtól hal­
lotta az én szomorú történetemet; viszont én is hallolam önről,
talán mindent.
De mielőtt hallottam volna a nevét is, mielőtt láttam volna
lényének felejthetetlen, vonzó báját: ismertem a lelkének egy
darabját, talán a legértékesebbet. Az ön végtelen nemes, könyö­
rülő jóságát. És mikor elolvastam Mártának azt a bizonyos el­
tévedt levelét: éreztem, hogy von önhöz valami. Akkor azt hit­
tem: egy álom csupán, édes, szép, soha be nem teljesülő álom.
Azóta ismerem önt, külsejének finom, megejtő, szomorú vará­
zsával és lelkének egész ragyogó gazdagságával. És tudom, hogy
ami önhöz von, nem álom többé, hanem szerelem. Szeretem önt,
Viola. És az az én nagy, nehéz kérdésem, — kérésem, — hogy
akar-e a feleségem lenni?
 61
Kezébe leszem a magam és gyermekem jövendő sorsát, bol­
dogságai. Feleljen a szive szerint, Viola. Az ön megértő, jóságos,
könyörületes, csupaszeretet szive szerint.
Talán nem helyes, hogy ilyen távolról vallom meg önnek az
érzelmeimet. Legalább is szokatlan, hogy egyszeri látás után
kérje meg az ember valakinek a kezét. De hát én önt «azóta»
egyre látom. Hallom édes, zengő hangját, érzem a kezemen a
kezének gyöngéd remegését. És érzem, — ó Viola, milyen szent
gyönyörűséggel, milyen imádságos szívvel érzem! — a lelkembe
simulni a lelkét, ön engem már eddig is gazdaggá, királlyá tett
koldusból, mert fáradt, beteg lelkemnek uj erőt és tartalmat, —
reményt adott. Ne hagyjon hiába remélni!
írjon, hogy mehetek-e, menjek-e haza? És röpülni fogok,
ha hiv. Olyan rossz előérzésem van, mintha önnek kissé bosszús
napjai volnának most a házamnál. Daruváryék egy kicsit gőgös
emberek és jóval korlátoltabbak, hogysem önt értékelni tudnák.
Azonkívül Marianne nem önhöz való társaság, mert mindennek,
ami önben elragad engem: tökéletes ellentéte. Beteg kedélyű, az
élet sok szennyes, poros útját megjárt teremtés, üres szivű, üres
lelkű. Nem az ön ártatlan, fehér lelkét féltem tőle, hisz az igazi
arany a választóvízben sem változik, de fáj a gondolat, hogy ön­
nek méltatlan környezete legyen. Higyje el, szívesen adtam volna
neki akkora összeget, amiből akár Ostendeba mehetett volna
Marianne gyógyítani az idegeit, ha sértés nélkül lehetett volna
pénzt felajánlanom. De a régi barátság s éppen a hölgyek szűkös
anyagi helyzete kényszerít tapintatra. Nem tagadhatom meg tő­
lük a sziveslátást. De ön függetlenitse magát a lehetőség határáig,
Viola. írjon a madamenak, hogy menjen haza és bízza rá a höl­
gyek szórakoztatását. Vagy... hívjon haza engem... Igen,
Viola.
Csókolja a kezét örök szeretettel Imre. »
— Nos? Nincs kedved Ostendeba utazni, mama? — kér­
dezte Marianne rekedt suttogással, mikor a levél végére jutott.
— Ne tréfálj, hisz ez borzasztó csapás!
A fiatal asszony fölkelt a helyéből.
— Hm... csapás, ha a címzett már olvasta azt a drága kis
levelet, — mondta lassan. — De én azt hiszem, hogy nem volt
rá ideje. Különben mit szólsz a Hollódy stílusához, mama? Egy
költő veszett el benne, nem találod? Mikor tavaly itt voltam ve­
led, akkor három szót is alig lehetett belőle kihúzni... A válto­
zás elég nagy és ez a Viola érdeme. Ez az ifjú hölgy igen meg
lehet elégedve a Hollódy minősítésével...
63

— Hogy tudsz igy gúnyolni! Nekem megáll az eszem, ha

rágondolok, hogy most már mindennek vége.
— Nincs vége, — szólt Marianne nyersen. — A levelet Viola
nem olvasta még; láttad, hogy a boríték belső hártyapapirosa
csak félig volt felvágva. Hihetőleg akkor bontogatta, mikor Márta
sikoltolt és nem maradt ideje, hogy belenézzen a levélbe. Nos, —
nem is fogja elolvasni, — jelentette ki keményen.
— Mit akarsz vele?
— Ezt, — mondta a fiatal özvegy kétfelé szakítva Hollódy
levelét s nyugodtan bedobta a kályhába. — Majd később feltűnés
nélkül gyújtsd meg, mama. őnagysága pedig hadd keresse a
levelet. — De Imre újra fog neki írni, ha megtudja, hogy az a levél
elkallódott.
— De nem szükséges neki megtudnia. A leányok úgy lát­
szik nagyon önérzetesek, hát egy kicsit tapints rá az önérzetükre,
hogy mielőbb fölszedjék a sátorfát. Hollódy valószínűleg azt
fogja hinni, hogy a kisasszony nem viszonozza érzelmeit és ha
ügyes leszel mama, beadhatsz neki egy olyanforma kis mesét,
mintha Violának volna már valakije. Olyan vőlegényféle, tudod?
Imrének végre is nem marad jobb dolga, mint hogy velem vi­
gasztalódjék, a «ragyogó fehér lélek» tökéletes ellentétével! Lásd,
milyen finom jellemzésekre jár a tolla kedves barátunknak!
— De a gyermek, Marianne... — aggodalmaskodott a mél-
tóságos asszony. A fiatal asszony gúnyos mosolya hirtelen
eltűnt s elszánt, komor, gyűlölködő kifejezésének adott helyet.
— Bizd rám, — mondta röviden. — Ha máskép nem lehet,
veréssel fogom engedelmességre szoktatni. Csak egyszer a hatal­
mamban legyen Hollódy, majd véget vetek én az érzelgős jele­
neteknek. Utánam nem fog járni a "borzas, csúnya fejecske" és
dédelgetni ugyan nem fogom. Beadom valami szigorú nevelő-
intézetbe a kis varangyot és lesz rá gondom, hogy a vakációk
idején utazni küldjenek bennünket az orvosok- A kis púpos hadd
üljön a kalitkájában. Valósággal irtózom a látásától.
— De ő sem tűrhet téged és ez a viszony nem fogja Hollódyt
vonzani a veled való házassságra!
— Ha nem lesznek itt ezek a könyörületes angyalok, akik
mindjárt sipítanak, — meg fogom tanítani Idát, hogy féljen tő­
lem és ragaszkodást mutasson. Csak azt igazítsd el, hogy a kis­
asszonyok pakoljanak. A többi már az én dolgom.
— Jól van, Marianne, — rögtön utánanézek, hogy hova tűn­
tek a kisasszonyok. De talán előbb mégis ebédelni kellene, teljes
fél óráig késlekedtünk e miatt az ostobaság miatt.
 63
XVII. FEJEZET.
Violának utána sem kellett nézni, maga jött be a kék sza­
lonba egy óra múlva.
— Méltóságos asszonyom, — kezdte komoly, csöndes han­
gon, — most már tájékozva vagyok az itt lefolyt jelenetről és
mindenekelőtt bocsánatot kérek a húgom heves föllépéséért.
Márta még gyermek ahhoz, hogy fékezni tudja az indulatát, mi­
kor legszentebb érzéseit tiporják. Én már tudom, hogyan kell az
embernek legyőznie önmagát s épp ezért harag, indulat nélkül
kérdezem méltóságodat: mire alapította azt a gyanúsítást, hogy
én ennél a háznál valami önző, alacsony számitással tartóz­
kodom?
— önnek nincs joga tőlünk számonkérni a véleményünket,
— vágott közbe fagyosan Marianne- — ön itt alárendelt minő­
ségben tartózkodik, mi pedig a ház urának baráti, sőt majd­
nem rokoni köréhez tartozunk. Ez a társadalmi különbség köz­
tünk azt is jelenti, hogy...
— Hogy egy szegény leányt, aki küzdve és dolgozva tartja
fenn magát az életben, kedve és szeszélye szerint sértegethet?
— kérdezte Viola keserűen. — Nem, nagyságos asszony; most
én mondom önnek, hogy ehhez nincs joga! És hiába veti sze­
memre alárendelt minőségemet, — ki kell önnek jelentenem,
hogy ennél a háznál épp úgy vendégjogot élveztem, mint ön.
— Ez határtalan vakmerőség! — méltatlankodott Marianne
hevesen. — Mama kérlek, adj tudtára a kisasszonynak bizonyos
dolgokat, nevezetesen azt, hogy én többé nem óhajtom látni és
hullani.
A fiatal özvegy gőgösen fölvetett fejjel haladt el Viola mel­
lett s hogy még sértőbb legyen a modora, oly óvatosan húzta ma­
gához a ruhája ráncait, mintha irtóznék a fiatal lányt érinteni
is. Viola sápadt arccal fordult vissza az öregasszonyhoz.
— Nem szükséges küldeniük, méltóságos asszony, — mar
megtettem az előkészületeket távozásunkra. Reggel utazunk.
Korábban lehetetlen, mert be kell számolnom a rámbizott dol­
gokkal. Lesz kegyes méltóságod a leltár szerint átvenni tőlem a
háztartási berendezést és igazolni, hogy rendben találta-e?
— Ha múlhatatlanul szükséges ez, miért ne? — mondta
Daruváryné vonakodva, bár titokban boldoggá tette a gyors el-
utazási szándék. — De azt mondhatom önnek, kisasszony, hogy
hiába játssza itt az ártatlanul megbántottat, az önérzeteset, senki
sem fog önnek hitelt adni. Legkevésbé Hollódy Imre, aki ugyan-
64

csak meg volna lepődve, ha megtudná, hogy az ő nagylelkű ven­

dégszeretetét ön azzal viszonozta, hogy a gyermek behálózásá-
val az apa keze után törekedett.
— Méltóságos asszony, — szakította félbe Viola, — már egy­
szer kérdeztem öntől, hogy mi alapon gyanúsít ezzel? Vádolni
könnyű, ám bizonyítson!
— Kedves kisasszony, a gyermek magatartása a legfon­
tosabb bizonyíték, — viszonozta Daruváryné gőgösen. — A vak
is látja, hogy ön behízelegte magát a kislány szivébe, mi egyéb
célja lehetett vele? Egyáltalán véve, mi egyéb célja lehet egy ide­
gen fiatal nőnek egy idegen nőtlen úr házánál, ha semmiféle
állást nem tölt be? Ön tiltakozott az imént, mikor arról beszélt
a menyem, hogy alárendelt állásban van itt és hangsúlyozta, hogy
«vendég». Engedje meg, de jólnevelt és kifogástalan úri hölgyek
nem mennek vendégségbe olyan házhoz, ahol nincs úrnő, —
mondta végül lesújtó gúnnyal.
— És önök? — kérdezte Viola egyszerűen.
— Mi? Hozzánk akarja hasonlítani magát, kisasszony? Hát
hogy egyebet ne mondjak, már egyszer utaltam arra, hogy Ma­
riainne a Hollódy jövendőbeli felesége.
— Menyasszonya tehát?
Olyan halkan, szinte suttogva hangzott ez a kérdés a leány
ajkáról, mintha nem is az öregasszonyhoz intézte volna. De
Daruváryné meghallotta és önelégülten bólintott.
— Igenis, menyasszonya, ha úgy tetszik. És meg fogja en­
gedni, kisasszony, hogy méltán háborodott fel a menyem, mikor
Ida felmondta a jól betanult leckéjét, hogy tudniillik megkéri
apát, hogy Viola néni legyen az ő mamája.
— Erre Iduskát nem tanította senki, legfeljebb a saját szive,
amely megérezte, hogy igaz, bensőséges, áldozatrakész szeretettel
szeretem őt. Ezt nem tagadom, méltóságos asszony. Gyöngéden
szeretem a gyermeket, de csakis a gyermeket és semmiféle érdek
nem vezetett abban, hogy megszerettessem vele magamat. Külön­
ben mindenről hasztalan beszélni; önt bajosan tudnám meg­
győzni arról, hogy igazságtalan volt hozzám s ha tudnám is, a
sértései után nem lehet itt maradnom. Holnap utazunk. Hollódy
úrnak meg fogom irni...
— Helyes, kisasszony, ezzel szaporítja az én bizonyítékai­
mat! — vágott közbe epésen a méltóságos asszony. — Csak írjon,
panaszkodjék, intrikáljon ellenünk, amint jólesik. De aztán ne
csodálkozzék, ha Hollódy mégis inkább a menyasszonya pártján
marad.
 65

Viola szomorúan mosolygott.

— Milyen könnyen és méltatlanul ítél ön, — mondta lassan.
— Meg fogom Írni, hogy az elvállalt kötelezettségemnek meg­
felelni nem tudtam, mert a körülményeim úgy parancsolták,
hogy mennem kell. Ennyit akartam mondani. És ehhez a levél­
hez mellékelni fogom a méltóságod bizonyítványát, hogy leltár-
szerüen átvette tőlem á háztartási készleteket. Ennek még a mai
nap folyamán meg kell történnie.
— Kell, kisasszony? — kérdezte epésen Daruváryné.
— Igen, méltóságos asszony, «kell», — ismételte Viola ha­
tározottan. — Hiszen, ha könnyedén föltételezi rólam az ala-
csonyabb szándékot, még könnyebben hihetné, hogy loptam vagy
sikkasztottam.
Daruváryné zavartan, szinte megszégyenülve nézett a hány
tiszta, finom arcába, amelynek minden vonása magas értelmet
és lelki emelkedettséget mutatott.
— De, kedvesem... — mondta habozva, — ez már igazán
túlzás... Ilyenre nem gondol senki közülünk. Azonban, amint
akarja, — én készen vagyok.
Viola elhagyta a szobát. Bement a Hollódy dolgozószobájába
és rendet csinálja kész fordítások és a félben maradt munkák
között. Az egész kéziratcsomót elzárta egy fiókba és a fiók kul­
csát magához vette, hogy elküldje Hollódynak az utolsó levelé­
ben. Keserű mosolygás suhant át az arcán. Milyen másnak gon­
dolta el a mai levelet, amelyet írni készült Hollódynak! Egyszerre
eszébe jutott, hogy a déli posta ajánlott levelet hozott neki
Hollódytól. Hol a levél? Zsebét tapogatta, nem volt benne- Világo­
san emlékezett, hogy a Márta sikoltása akadályozta meg a levél
olvasásában, még hozzá sem kezdett, csak zsebregyürte s aztán
az izgalom óráiban nem gondolt rá.
Hová lelt a levél? Bizonyosan kiejtette valahol a zsebéből.
Izgatottan indult a keresésére. Végig a folyosókon, szobákon; a
kék szalonban is benézett minden zsöllye alá, — a levél nem volt
sehol. Csöngetett Terkának és megbízta, hogy keresse a levelet
s aztán ismét végigvándorolt minden helyet, ahol csak járt. De a
levél nem akart előkerülni. Még késő este is, mikor az átadás meg-
történt és a méltóságos asszony elismervényét bevitte a szobájába,
hogy csatolja a Hollódynak küldendő soraihoz, — egyre az el­
veszett levél nyugtalanította.
— Különben, — gondolta keserűen, —- akármit irt is a levél­
ben, mit válloztat az már a dolgokon? Vőlegénye ennek a közön­
séges gondolkozású és rossz szivű szép asszonynak s ha egy-egy
66

jó szól adott nekem a leveleiben, azért volt, hogy hálás legyek

iránta Iduskához. Dőreség volt, hogy többet akartam látni a
bizalmas, gyöngédhangu leveleiben, mint jóakaratu leereszke­
dést. Ha igaza volna ennek a két gonosz léleknek és csakugyan
számítottam volna Hollódyra, — most kegyetlenül bűnhődném.
És bár a lelkemet tisztának érzem, mégis úgy esik ez az egész
keserves ügy, mint a legkegyetlenebb, legigazságtalanabb bünte­
tés. Szegény kicsi angyalom... mi lesz belőle ilyen mostoha
mellett?... Bár legalább Mártát itt hagyhatnám védelmére, de
lehetetlen, teljes lehetetlen. Reggel az első állomásról sürgö-
nyözni fogok a madamenak, hogy siessen haza, estére megérkez­
het és igy a gyermek mégsem marad egészen kiszolgáltatva nekik
Hihetőleg Hollódy is haza fog igyekezni, ha megtudja, hogy
nincs nevelője és... természetesen!... vágyni fog a szép Ma­
riainne látására is...
Nehéz könnycseppek pereglek végig az arcán s a szája körül
fájdalmasan vonaglott meg a vékony barázda. De letörülte a
könnyeket és összeszoritotta az ajakát. Bemártotta a tollat és
gyorsan odavetette az udvarias, hideg, száraz sorokat, amelyek­
kel köszönetet mondott a vendéglátásért és távozásukat mente­
gette kényszerítő körülményeivel. Belezárta a levélbe a háztartás
költségjegyzékét is és a fiókkulcsot. Mikor ráírta a cimet a borí­
tékra, kaparászást hallott az ajtaján. Egy pillantást veteti az
órára: egy óra múlt éjfél után. Ki vagy mi lehet? Iduskát erre
az éjszakára Marianne parancsából visszavitték a régí helyére, a
rokokó garnitúrás szobába és Terkára bízták az őrzését. Violá­
nak majd megszakadt a szive, hogy tehetetlenül kellett hallgat­
nia a gyermek kétségbeesett zokogását, de a történtek után nem
lehetett közbelépnie. Márta, nehéz küzdelem árán annyira meg­
alázta magát, hogy bocsánatot kért a méltóságos asszonytól s
könyörgött, hogy legalább őt engedje a gyermekkel aludni, de
őméltósága kereken megtagadta.
A csöndes nesz ismétlődött és Viola hirtelen támadó sejte­
lemmel nyitotta ki az ajtaját. A küszöbön csakugyan Iduska állott,
kétségbeesett arccal s oly rémült, nagy szenvedés tekintetével a
szemében, hogy Viola szótlanul térdreroskadt a gyermek mellett.
Iduska görcsösen karolta át a leány nyakát és suttogva kérte:
__ Ne hagyj elvinni magadtól! Engedd, hogy itt maradjak
nálad! Ne menj el tőlünk! Sohase leszek rossz, engedetlen, csak
itt ne hagyj!
Viola lassan fölegyenese'dett a karjaiban tartott gyermekkel
és könnyes arcát annak a szőke hajába temette.
 67

— Kicsikém, mondd, hogy jöttél te ide? — kérdezte aggódva.

Szöktél, ugy-e?
— Szöktem hát. Nem aludtam ám egy csöppet se, csak be-
hunytam a szememet. Terka azt gondolta, hogy alszom. Az az
utálatos is bejött egyszer és megnézett. Akkor úgy kalapált a
szivem, azt hittem, hogy mindjárt megfulladok. De aztán
kiment és én megint csak vártam. Mikor már Terka nagyon
szuszogott, lemásztam az ágyról és az ajtóhoz lopóztam. Csak­
hogy nem volt nyitva, még a kulcs is kívülről volt benne. Az
ebédlő ajtaját is kívülről zárta be az utálatos, ott se mehettem
ki. Akkor aztán kimásztam az ebédlő ablakon és végigkerültem
a verandát, a csarnokot, a déli folyosót. Úgy féltem. De most itt
vagyok nálad és te nem haragszol, ugy-e?
Olyan bájos, olyan meghatóan kedves volt ezzel a gügyögő
hizelkedésével, hogy Viola összeszorulni érezte a szivét. Mivé fej­
lődött ez a gyermek rövid hat hét alatt a szeretet melegén, nap­
fényén! És mivé fog válni, ha megint lelketlen környezetre bíz­
zák! Remegő hangon szólt hozzá, miközben egyre ölelve tar­
totta: — Hallgass rám, édes jó gyermekem, egyetlenem! Nekünk
most el kell válnunk egymástól, — ne sírj, édes bogárkám, — ha
mondom hogy kell! Ugy-e tudod, mennyire szeretlek? Itt
maradnék nálad szívesen, de nem lehet. Később, ha nagyobb le­
szel, meg fogod érteni, hogy miért nem lehet.
— Tudod mit? — mondta Iduska halkan, — vigyél engem
is magaddal, rám sincsen itt szükség.
— Jó, — felelt Viola, — kérd meg apát, hogy engedjen té­
ged hozzám és ha apa megengedi, mindig nálam maradsz.
— Igazán mondod?
— Mikor mondtam valamit nem igazán?
— Jó, — szólt a kisleány megnyugodva. — Akkor nem­
sokára nálad leszek. Apa meg fogja engedni, én tudom. Mindent
megenged nekem. És ha elmegyek hozzád, akkor mindig mamá­
nak foglak hívni, ugy-e? Most mondd még egyszer, hogy gyer­
mekem!
A fiatal leány könnyben és csókban fürösztölte a borzas, sápadt arcú, csúnya
— Okos leszel, ugy-e édes gyermekem? Ugy-e türelmes leszel
már addig, mig apa hazajön? Reggel talán meg sem engedik,
hogy elbúcsúzzál tőlünk, hát jöjj, csókold meg most Mártát és a
kisleányokat.
— A fiukat is, — mondta Iduska komolyan, — Őket is sze­
retem és ők is a te testvéreid.
68

Viola az ölében vitte át a gyermeket a madame Bertin szo-

bájába, ahol Márta, Annus és Etu az igaziak álmát aludták.
Iduska sorba lehajolt az alvók fölé és gyöngéd, hosszú csókkal
illette az arcukat. Azután a Viola szobájába mentek, ahol a fiuk
vertek tanyát az utolsó éjszakára, melyet Kenézen töltöttek- Itt
is elsuhant két testvéries csók, anélkül, hogy valaki felébredt
volna.
— Most gyere, hadd vigyelek vissza a szobádba, gyermekem.
Iduska szó nélkül engedte, hogy Viola begöngyölje a puha
gyapjukendőjébe. A leány halk léptekkel osont vele végig a hold­
fényes hosszú folyosón és a rokokószoba ajtaja előtt, amelyben
csakugyan kívülről volt a kulcs, — hosszú, forró csókkal vett
búcsút a gyermektől.
— Isten veled, édes, édes gyermekem!
— Mamám, mamám... mamicskám! — suttogta a lázas
gyermekajak.
XVIII. FEJEZET.
Az elutazás reggelén mindenkit meglepeti, hogy Iduska nyu­
godtan viselkedett és éppenséggel nem csapott lármát. Az éjszaka
történetét nem tudta senki kettőjükön kivül, még Mártának se
volt róla sejtelme s tulajdonképpen igen fájón érintette, hogy
Iduska könnyek és meghatottság nélkül vett búcsút tőlük. A
verandán az öreg méltóságos asszony is megjelent, mikor a kocsi
előállott és hideg fejbólintással viszonozta a Faragó család kö­
szönését. Iduskát mindvégig a kezénél fogva tartotta, mintha
csakugyan attól félt volna, hogy a kocsi után iramodik. De nem
történt semmi zavar. A hintó végiggördült a hársfasoron és mi­
kor eltűnt a szem elől, csak akkor szakadt föl a gyermek lelké­
ből egy mélységes, hosszú sóhajtás. Aztán odafordult az öreg­
asszonyhoz.
— Mikor fog apa hazajönni?
— Hát szeretnéd, hogy hazajöjjön? Akkor kérd meg szépen
Mariannet, hogy írjon apának és hívja haza. De először kérj
bocsánatot tőle.
— Először hívja haza Marianne apát, aztán majd bocsá­
natot kérek, — felelte Iduska-
— No hallod, nem tudom, hogy Marianne enged-e magával
alkudozni? De azt megmondhatom neked, hogy nem fog szeretni,
ha nem leszel engedelmes kisleány.
— Nem is kell, hogy szeressen. Én se fogom őt szeretni.
Elég, ha apa szereti.
 69

Daruváryné figyelni kezdett:

- Honnét tudod, hogy apa szereti Mariannet?
Viola mondta, — felelt a gyermek és hirtelen könnybe-
lábadt a szeme. Az ajka hangtalanul rebegett. Az öreg nő le­
hajolt hozzá.
Mit motyogsz te magadban? — rivalt rá a gyermekre
indulatosan.
Iduska bátran visszanézett és szép sötétszürke szeme köny-
nyes ragyogásával egy pillanatra még a méltóságos asszony kő-
szívét is meglágyította.
-Jegyezd meg magadnak, — mondta egy kicsit enyhébben,
de nagyon határozottan, — hogy erre a népségre nem szabad
többet gondolnod. Elmentek, — Isten hírével! Nincs itt rájuk
szükség. Marianne nagyon jó asszony és ha tudod, hogy apa őt
szereti, akkor azt is meg kell már értened, hogy apa miatt neked
is szeretned kell az új mamádat.
Csakhogy nekem nem kell uj mama! — jelentette ki
Iduska vakmerően. — Nekem van egy mamám az égben és van
egy mamicskám...
— Meg ne halljam még egyszer ezt a szót, mert megverlek,
te béka! — tört ki a méltóságos asszony megújuló haraggal és
megrázta a gyermek vállát.
Iduska összeszoritotta a fogait és nem jajdult fel. A tekin-
tete a hársfasor felé kalandozott, végtelen rajongást fejezve ki.
A méltóságos asszony nem volt lélekismerő, de ezt a vágyakozó,
szeretetteljes, sugárzó nézést megértette s az ajkába harapott.
Megváltoztatta a hangját és nyájasan megsimogatta a kisleány
fejét. — Délután befogatunk, Iduska és bekocsizunk a városba,
Fagylaltot fogunk enni a cukrászdában és este katonazenét hall­
gatunk a korzón. Majd meglátod, milyen gyönyörűen felöltözött
nénik vannak olt s milyen szép és illedelmes gyermekek! Pom­
pásan fogsz mulatni velünk.
— Magukkal? — mosolyodott el Iduska, aztán megrázta a
fejét. — Nem, én nem megyek a városba. Minek menjek? Én
nem ismerek ott senkit, a város nem is olyan szép, voltam már
egyszer apával, Kenéz százszor szebb. Fagylaltot Rozi is tud
csinálni.
— De urihölgyeket itt nem láthatsz...
— Azok is olyanok, mint maguk? Akkor nem is akarok
többet! látni, — mondta a gyermek naivan, de a következő perc­
ben már fel is szisszent, mert a méltóságos asszony csontos ujjai
belemarkoltak vékony kis karjába.
70

XIX. FEJEZET.
A Faragó-gyerekek útja hazafelé felényire rövidült az ese­
mények megtárgyalása közben. Mindnyájan elég értelmesek vol­
tak már hozzá, hogy megértsék a történteket s amennyire fel
voltak háborodva a nénjöket ért méltatlanságon, éppoly mérték­
ben sajnálták Iduskát és aggódtak érte. Pistának jutott eszébe,
aki a madame Bertinnek szóló sürgönyt feladta, hogy Tardy tan-
felügyelőt is értesíteni kellene Violának.
— Nem, fiam, — mondta gondolkozva a nénje, — ez lehe­
tetlen. Tardy elég közel rokona Hollódynak, hogy közléseimet
tudtára adhassa és ez esetben olyan szine volna a dolognak,
mintha én vádaskodnám Hollódy menyasszonyára. Ki tudja, még
el sem hinné... — mormolta halkabban.
— De Vilma néninek el fogsz mondani őszintén mindent?
— kérdezte Márta aggódva. — Mert igy esetleg állás nélkül ma­
radnék, már pedig...
— Persze, hogy az állás kérdése igen fontos, de Vilma néni­
nek amúgy is őszinteséggel tartoznám minden dolgunkban. Hisz
ő a legjobb hozzánk, — mondta Viola melegen.
— Remélhetőleg azonnal akad állásom, bár olyant, mint
Kenézen, seholse fogok kapni. Már úgy megszoktam és megsze­
rettem Iduskát... Szegény kicsikém-..
Mártának olyan szomorú volt az arca, hogy Viola megszánta.
Szerető kézzel igazgatta meg a haját.
— Most ne pityeredj el, — szólt rá mosolyogva, — mert
piros lesz az orrod, pedig mindjárt Sz... re érünk.
Márta lángvörösre pirult és a nénje füléhez hajolt.
— Gondolod, hogy látni fogjuk? Hátha nincs szolgálatban?
— Hát te nem gondolod, hogy a szive megsúgja neki, hogy
«ki» jön ma erre?
— Istenem... pedig még hol van karácsony! — suttogta
Márta.
A vonat váltóban kattogott s a fiatal utazótársaság sietve
szedelőzködött. Mikor Márta fel akarta ölteni könnyű köpönye­
gét, valaki, aki a hordár mögött lépett be a kupéba, gyöngéden
rásegítette és egy nyaláb fehér violát tett a karjára. A nagy meg­
lepetésben nem is tudott később ráemlékezni, de úgy rémlett
neki, hogy a kezét is megcsókolta lopva ugyanaz a száj, amely
az örömnevető hangján hálálkodott Violának lakonikus távira­
táért.
— Hát megértette? — mosolygott Viola. — Tulajdonképpen
 71

ez a sürgöny súlyos vétség a világosság és érthetőség szabálya

ellen, de úgy gondoltam: ha van önben rokonérzés, rájön az
é r t e l m é r e . Vasutas létére ugyan tudnia illett, hogy az a szám­
jegy nem sorsjegyszám, hanem a mi vasutunké, de mégis szép,
hogy kitalálta, kik jönnek vele.
— Éreztem, — mondta Oláh Gábor egyszerűen s a Mártát
néző szeme boldogan csillogott.
Pista eleinte zavartan fészkelődött az asztalnál, (mert a vá­
rakozás harmadfél órája éppen ebéd idejére esett és a kis kara­
ván Kenézről nem hozott semmi utravalót) — de csakhamar le­
győzte magában az álszégyent és őszinte arccal nyújtott kezet
Oláh Gábornak.
— Nekem ismételten, szóval is bocsánatot kell kérnem, —
mondta.
A fiatalember melegen megrázta a fiú kezét és nevetve
súgta oda:
— Te vagy az én jótevőm.
Ezt a kijelentést Pista nagyon csodálkozó arccal fogadta, de
ahogy jobban megnézte Mártát, aki felváltva mosolygott és pirult,
pirult és mosolygott, — kezdett valamit sejteni.
A kenézi hetekről beszélgettek, természetesen csak a kelle­
mes oldaláról; a Daruváry hölgyeket futólag említették. Viola
óvatosan kikerülte azt a kérdést is, mely szinte magától kínál­
kozott, hogy Márta végképpen otthagyta-e az állását? Oláh Gábor
különben nem látszott kiváncsi természetűnek s a modora kifo­
gástalanul tiszteletteljes és tartózkodó maradt, bár kisugárzott
alóla a mély gyönyörűség és elragadtatás Mártával szemben.
Ebéd után egyet sétáltak a városban, idejük volt rá bőven és
Oláh szabadnapos volt szerencsére s mikor végre ütött az elvá­
lás órája, a fiatalember könyörögve fordult Violához.
— Most hazamennek ugy-e mindnyájan abba a boldog kis
fészekbe, ahová ugy vágyott Márta kisasszony?
— Honnét tudja? — kottyant közbe Etu.
Márta ijedten fogta be a száját s gyorsan felelt Oláh
Gábornak.
— Igen, most egyenesen hazamegyünk! Azt hiszem, még tele
van a kis kertünk virággal, nekem is vannak ilyen violáim...
azaz hogy nem ilyen szépek...
— És most ugy-e boldog?
— Most?...
Mária megszeppenve nézett körül és sebesen folytatta:
— Hogyne lennék... Két óra múlva otthon leszünk. A
 72

délignyitós tornácon fogunk ozsonnázni... A fekete cicánk bizo­

nyosan ott vár minket a nagyvirágos párnáján heverészve... A
galambok is várnak... Boldog vagyok... igen. A legnagyobb
boldogság: «otthon» lenni.
— Nekem nem volt otthonom soha, — mondta Oláh Gábor
halkan és úgy nézett a meghatott leányarcba, mint valami csodás
álomképre. Mély szomorúság csendült ki a hangjából, szinte
megütötte a szivét. A két leány, — Márta és Viola, — csaknem
egyszerre mondta:
— Jöjjön velünk... haza...
Oláh Gábor a Viola kezét fogta, de a szeme Máriának be­
szélt, mig ő maga örömittasan suttogott.
— Köszönöm ... Ezt akartam kérni... Hogy elkisérhessem
magukat a boldog otthonuk küszöbéig... Hogy lássak egyszer
egy boldog otthont... És most maguk hívnak... köszönöm...
Nagyon szegény voltam, maguk most egyszerre gazdaggá tettek...
Délignyitós tornác... galambok... Ilyen is van!
Aztán gyorsan összeszedte magát és elrohant intézkedni.
Mielőtt beszállásra csöngettek volna, ismét mellettük volt és ví­
gan újságolta, hogy kéttnapi szabadsággal követi őket.
— Életem leggyönyörűbb két napja lesz ez, — mondta Vio­
lának, mikor már benn ültek a vicinálisban. — Ha ismernék a
gyermekkorom sivárságát, nem csodálkoznának, hogy engem
úgy kivett a sodromból a maguk jósága. Születésem percében el­
vesztettem az édesanyámat, hamarosan az apámat is és a gyá­
mom jóvoltából ötéves koromtól mindig internátusokban neve­
lődtem. Vakációra sem vittek haza, hiszen nem volt «haza». Már
érettségis diák voltam, mikor a bátyám kivett egy hónapra magá­
hoz. De mi egy kétszobás legénylakás a bérelt bútoraival, cseléd­
kéz teremtette fölületes rendjével és kipusztithatatlan ridegségé­
vel annak, aki az otthon, a tűzhely melege után sovárog! Emil
akkor vőlegény volt s a maga fényképe, Viola, nekem azt ígérgette,
valahányszor elnézegettem, hogy lesz, — lesz otthonom... vala-
hára... És íme csakugyan maga vezet az otthona felé. Milyen
végiremehetetlen az Ur bölcsessége...
— Az én otthonom... a mi otthonunk nagyon szerény, —
szólt Viola remegő hangon. — De, ha megtalálja ott, amire vá­
gyott, amit nélkülözött, amiről álmot szőtt: akkor érezze, hogy
az az otthon az öné is. Szívesen fogadjuk.
— Viola... tudja mit igér ezzel?
— Semmit addig, mig ön meg nem mondja, hogy megta­
lálta-e nálunk, amit a szive óhajtott.
 73

- Az én szivem? Istenem... máig talán azt se tudtam, hogy

mit óhajt. Valami határozatlant, valami szépet, jót és meleget...
Csak.....most tudom, nem is tudom, csak sejteni kezdem, hogy ez
a szép, jó és meleg valami a kis kert, a délignyitós lugas, a fekete
cica, a világok és galambok együtt és azonfelül — a szeretet...
- A s z e r e t e t , a béke, a megértés... — mondta halkan Viola.
A hűség... — suttogta Márta.
-És két köcsög aludtej ozsonnára, — tette hozzá emelt
hangon Pista, akit egy kicsit nyugtalanított az általános elérzé-
kenyülés,
Mindnyájan nevettek s aztán az ut hátralevő részében már
nem is zökkentek ki a jókedvű tréfálkozásból. Viola maga is,
mintha szándékosan menekült volna a Kenéz felé vissza-vissza-
térő gondolatai elöl. De este későn, mikor már túl voltak a haza­
térés örömén, az otthon birtokbavételén, Oláh Gábor őszinte és
gyermekes elragadtatásán az egyszerű falusi ház kincses szegény­
sége feleli, — túl a hevenyészett vacsorán s a holdvilágos vizparti
sétán, mikor Oláh Gábor a jó Fehér tanitóék vendégszobájá­
ban s a Faragó gyerekek közül ki-ki a maga ágyába pihenni tér­
lek, Viola még sokáig ott könyökölt a délignyitós tornácon és
hallgatta saját szivének nyugtalan verését. A lelke visszasuhant
a kenézi kastélyba, árva kis «gyermekéhez» s mig egyfelől a
szíve összeszorult fájdalmában és aggódásában miatta, — más­
felől ujjongó imádsággal köszönte Istennek azt a végtelen ke-
gyelmet és áldást, hogy egy tiszta gyermekszívet ösztönszerü
bizalommal, ártatlan hittel vezetett feléje és egyesitette vele ön­
zetlen szeretetben. Viola érezte, hogy a szeretet szentség, amit
térdenállva kell méltón fogadnia. És hirtelen eszébe villant a
szép özvegy, Marianne.
... «Az» bizonyára nem fogadja térdenállva Hollódy Imre
szerelmét ...
A könnyei lassan és sokáig peregtek az ölébe.

XX. FEJEZET.
Daruvárynénak és menyéinek ólomlábon járt az idő, mialatt
Hollódy válaszát várták a hozzá intézett levélre. Unalmuk és tü­
relmetlenségük még arra is rávette őket, hogy madame Bertint,
akit váratlan megérkeztekor — huszonnégy órával Violáék eluta­
zása után — meglehetős kellemetlenül és lenézően fogadtak s
aki ezért megsértődve egészen visszavonult a hölgyektől és kizá-
 74

rólag Iduskának szentelte magát, — saját szobájában keressék

föl. A jó madame érezhető nehezteléssel válaszolgatott kezdet­
ben, de lassan belemelegedett az emberszólásba. Természetesen
Violáék kerültek a szapulóba. Madame Bertin ugyan, ha ideje
marad megvizsgálni a lelkiösmeretét, valószinüleg magának is
nagy meglepetésére mély rokonszenvet talált volna szivében a
sápadt, komoly arcú Viola iránt és valóságos becéző ragasz­
kodást a bájos, eleven Mártához. De a méltóságos asszony nem
engedett neki időt a gondolkozásra; egyenesen a hallatlan csel­
szövéssel kezdte, mely Hollódy Imre kezéért Marianne ellen
folyt a madame távolléte alatt. Bőbe. szédüen kifejtette a fiatal
leányok viselkedésének hátrányait Iduska fogékony lelkűletére,
melynek alapos megfontolása után, a gyermek jól felfogott érde­
kében — és csakis ezért! — beleegyezését kellett adnia a leányok
gyors távozásához, ámbár tudatában van a felelősségnek, melyet
Hollódyval szemben magára vett e ténykedésével. Madame Ber­
linnek úgy. zúgott a feje a hosszulélekzetü bevezetés után, mint
egy méhkas és őszinte felháborodással ismételte egyre-másra:
— C’est impossible!... C’est incroyable!
Végül a madame is kijelentette, hogy a nevelőnő-szerződte­
tés nem is volt helyes Hollódytól, — hiszen itt van ő egyelőre,
később pedig Iduskát ajánlatosabb nevelőintézetbe adni.
Ezek után Daruváryné «bizalmasan» rátért arra a meg­
figyelésekre «is, » hogy Viola állandóan levelezett valami férfival
s hogy neki az a benyomása volt a dologról, mintha Violát adott
szava kötné valakihez, akit a jó parti — Hollódy — kedvéért sze­
retett volna lerázni. Sőt, amennyire tapasztalt szemeinek hitelt
adhat, a méltóságos asszony «ugy látta, » hogy Viola maga is sze­
relmes az illetőbe...
— Tényleg, olyan átszellemült arccal olvasgatta a leveleit,
mint az evangéliumot, — sietett közbehazudni Marianne is-
— No és annál elitélendőbb volt az a ravasz, hideg számi-
tása, hogy mégis Hollódyt akarta megfogni, — fejezte be győzte­
sen Daruváryné.
— Most már csak a z a kérdés, hogy mit szól mégis mind­
ezekhez Hollódy? — vetette föl újra Marianne.
— De ugyan kérlek, hát ez csak nem okoz neked gondot? —
mondta az anyósa lekicsinylő kézmozdulattal. — Még ha nem is
jelentenél többet Imre számára, csak a legjobb barátja özvegyét,
— akkor is feltétlenül nekünk kellene, hogy igazat adjon. De
én meg vagyok győződve, hogy te «sokkal többet jelentesz Imré-
 75

nek, ma chére — és madame Bertinre mosolygott jelentősen, —

vous comprenez, madame.
Madame persze, hogy értette és nagyon lelkesítette őt a gon­
dolat. Nyomban gratulálni akart s mikor azt a hölgyek «még»
visszautasították, legalább a kipattant titok örömére jó ozsonná-
ról akart gondoskodni.
Meg is nyomta a villamos gombot, hogy rendeletet adhasson
Rozinak, de csodálatosképpen senki sem jött a csengetésére, jól­
lehet beszélgetés közben folyton azt ismételte. Végre is elfogyott
a türelme és nagy bocsánatkérések közt maga indult ki utána­
járni ennek a hallatlan esetnek.
— Talán elromlott a csengő? — mondta Daruváryné és
érdeklődve nézett körül a madame szobájában.
— Nézd, micsoda kényelme van ennek a vén szajkónak. Ta­
nácsolom, Marianne, hogy ettől is szabadítsd meg a háztartásodat.
— Tőlem ugyan itt maradhat, — felelt vállát vonogatva a
fiatal asszony. -— Nem vagyok kicsinyeskedő és nem sajnálom
a kenyeret senkitől.
— De ez kalácsot pusztít, ez a vén mihaszna! Különben
miattam úgy teszel, ahogy neked tetszik. Én csak figyelmeztetlek,
hogy az ilyen vén házibutor néha nagyonis alkalmatlanná válik.
Minden lépésedet egy kém lesi, ha itt tartod.
— Ugyan, ugyan mama, hiszen ez már mozogni is lusta,
nem hogy lesbe álljon. A madame nem okoz nekem gondot, ha­
nem Hollódy hallgatása nyugtalanít. Kilencedik napja várjuk a
választ és semmi hir.
— Nos, ez csak azt bizonyítja, hogy nem találta fontosnak
a dolgot. Elvégre ha neki nem sürgős hazajönni, mi várhatunk...
— Hogyne, persze, elég kényelemben várhatjuk itt, enni van
mit, több és jobb, mint otthon, a hitelezők nem táncolnak az elő­
szobában, mi kell egyéb? — gúnyolódott epésen Marianne.
— Dehát kérlek, ha «neked» sürgős, mért nem csábítod haza
Imrét? — adta vissza a gúnyt Daruváryné. —- írj neki, hívd
vissza, hiszen «amannak» csak egy hivó szavába került volna és
Hollódy kész lett volna nekünk ajtót mutatni...
— Úgy, úgy, csak öltögesd a fullánkodat, — szisszegte Ma­
rianne gyűlölködve. — Jobban tennéd, ha nem mutatnád ki
ennyire a fogad fehérét, mama. Nem tudom, melyikünknek sür­
gősebb érdeke, hogy Kenéz a mienk legyen?
— «Nekem» mindenesetre biztositja a megélhetésemet hol­
tomig a nyugdijam, — mondta hideg gőggel az öregasszony.
— Biztosítja a rántott levesedet, ha rangszerüen akarsz élni!
 76

— pattant fel Marianne. — Ki vágyott a kenézi Kánaánba? Kinek

az ötlete volt, hogy fogjam meg Hollódyt?
— Jól van, jól, azért csak ne pattogj. Természetes, hogy
mindkettőnk érdeke ez a házasság. De bizonyos, hogy te vagy
az, aki többet nyersz rajta.
— De milyen áron! — sóhajtott a fiatal asszony. — Egy
férj, akit gyűlölni fogok, azaz máris gyűlölöm azért a megalázá­
sért, ahogyan megalázott az előtt a jött-ment előtt, — csikorgatta
a fogait.
— Marianne, ne izgass ezzel a határtalan szenvedélyesség­
gel, — szólt rá az anyósa. — Mindig túlzásba hajtasz. Hollódy
nem tudhatta, hogy az a levél a te kezedbe fog kerülni és...
— És nem mondaná meg méltóságos asszonyom, hogy mi­
képpen került az a bizonyos levél, a nagyságos asszony kezébe?
— kérdezte most egy fagyos hidegségü, megvető férfihang.
A küszöbön Hollódy Imre állott.

XXI. FEJEZET.
Vilma néni a dolgozójában ült egy nyitott levél előtt. Me­
rengő arccal nézett ki az ablakon bemosolygó szeptemberi égre
és összekulcsolta a kezét.
— Te bölcs és örök Jóság, — vitázott valakivel szótlanul, —
hát megengeded, hogy ez a gyermek a szivének a vértanúja legyen?
Hol van a Te igazságod? Hol van az irgalmad? Hiszen amit eddig
elvégzett, elszenvedett, az már emberfeletti, már angyali. Még
több küzdés, még több szenvedés vár reá? Ó, Mindentlátó tedd
a fejére irgalmas jobbkezed!...
Megtörölte a szemeit és újra a levélbe nézett. A Viola finom
hajszálbetüi sorakoztak a papiroson.
«... Ismétlem, Vilma néni édes, hogy néni a pillanat hatása
kapott el; az ítélőképességem már az első levelek után megállapí­
totta, hogy ez a férfi méltó rá, hogy átlépje az én tiszta, boldog
kis otthonom küszöbét, méltó, hogy féltett kincsemet a kezébe
tegyem bizalommal. Mégis az a perc, mikor otthontalanságáról
szólt, — frázisok nélkül, alig egy-két szomorú szót, — döntött.
Tudtam, hogy minden bölcs óvatosság, föltett jószándék hiába­
való most már; jönni fog velünk és azután elviszi tőlünk Mártát.
Sok szót azután se pazarolt. Oly egyszerű, egyenes, nyilt ez a fiú,
Vilma néni, hogy az igazat megvallva, én már a legelső, kinos
találkozás alatt rokonszenvet éreztem iránta. Mikor Márta fej-
 77

lődő, titkon bimbózó vonzalmát felismertem, térdeimen kértem

az Istent, hogy őrizze meg a csalódástól. Isten hamarább meg-
hallgatott, mint kérni mertem. Az emlékezetes első látogatás
azzal végződött, hogy Mártával ketten kikísértük a vasúti állo-
máshoz. A temető felé visz az út. Gábor megkérdezte, hol feküsz-
nek a szüleink. Megmondtam. És azt is, hogy két év óta nem volt
módunk eljutni a sírjukhoz, csak virágokat küldhettünk. Erre
nagyot hallgattunk mind a hárman. Közel az állomáshoz Gábor
megállt előttem és komolyan a szemembe nézett.
-Ha valamikor megadná nekem a jogot Viola, hogy én
is mamicskának hívhassam, az első gondom volna sírhoz zarándokolni,
— mondta csöndesen. — Már kint voltunk
a töltésen, ott megfogta Márta kezét.
— Kérdezze meg Violát, hogy mondhatom-e? — szólt
hozzá halkan, de hallhatóan.
Csodálatos az, Vilma néni, hogy két embernek, akik egy­
mást szeretik, milyen értelmesen beszél egy kézszoritás. Az én
Mártám felémfordult, könnyesen, sugárzón és remegő kézzel
továbbitotta a kérdést.
— Mondhatja, mamicska?
És én szépen beletettem a Márta kis reszkető kezét Gábor
jobbjába. Én egy szót se szóltam. De ők ketten átöleltek, a keze­
met alig tudtam előlük megmenteni és mindaz a gyöngédség,
amivel egymás iránt tele volt a szivük, egyetlen szóban találta
meg a levezető csatornát:
— Mamicska!...
Vilma néni édes, igaza van, korai még ez a dolog. Márta
tizennyolcéves fejéhez még illőbb volna bábu, mint vőlegény. De
mikor szeretik egymást!
Olyan rövid a fiatalság, hadd legyen legalább csupa virág-
nyilás... A múlt szombaton isméit kijött hozzánk Gábor és mind­
nyájunkat felpakolt még aznap este. Vasárnap hajnalban már
Zólyomban voltunk, szegény drága szüleink sírjánál. Nem vit­
tünk koszorúkat, csak a kis kertet taroltuk le az utolsó szálig.
Olyan volt ez, mint valami csudálatos ünnep, mennyei békével,
kibeszélhetetlen boldogsággal. Sirtunk, de a könnyeink jól estek.
Talán a rögök is gyönyörrel itták be... Gábor ott a szüleink sirja
előtt húzta fel a gyűrűt Márta ujjára. Sok beszéd megint nem
esett. Vasárnap délután hazajöttünk, késő éjjel érkeztünk, alig
alhattunk valamit, mert reggel már a fiuk utikészülődéséhez kel­
lett látnunk, ök is boldog szívvel kezdenek az idén a tanuláshoz,
78

hisz ez mindnyájunk öröme. Gábor karácsonyfa szerelné az es­

küvői, ellene vetettem, hogy lassan megy nálunk a kelengye
beszerzése. A jó fiú azt mondta: ne hozzon Márta semmit, neki
van egy kis öröksége, elég lesz az szegény polgári módon, kezdő
háztartás szükségeire. Olyan nemesen, igazán érezve ajánlotta
fel a magáét, hogy az én ellenkezésem helytelen póz lett volna.
Csak egynéhány ruhát s némi fehérneműt fogok varrni Mártá­
nak, remélhetőleg meggyőzöm karácsonyig. Ha ezt az időt Kené­
zen tölthette volna Márta, bizony jelentékeny része a költség­
nek együtt lehetne, de a levelem elejéből látta Vilma néni, hogy
maradása a lehetetlenséggel határos volt. Nyugodtnak érzem a
lelkemet, nemcsak önzetlenségem tisztaságát, hanem viselkedé­
sem kifogástalanságát értve is, de mégis jól esnék, ha Vilma
néni is őszintén helybenhagyná. Tudja, hogy minden cseleke­
detem zsinórmértékéül azt szoktam gondolni: mit mondana rá
Vilma néni? Ha eljárásomat helyesli, akkor kérem igen szépen,
csak annyit mondjon Tardy tanfelügyelő urnak, hogy én nem
tehettem másképp. De az igazi okot, vagy pláne a részleteket
világért se mondja meg, édes Vilma néni! Tardy elfogulatlan és
igazságos tudna lenni még sógora jegyesével szemben is és ami­
lyen őszinte ember, megsértené Mariannet. Miattam ne legyen
egy rossz perce se, Hollódy ne bánja meg soha, hogy nagylelkű
volt hozzánk. Én mindig hálás adósa leszek a szép nyárért, a jó
Isten előtt pedig a szivemet teszem áldozatra azért a gyönyörű,
emelkedett örömért, melyet Iduska szeretete okozott nekem. Ha
siratok valakit, Iduska az... Reszkető öröm egy szivet a magun­
kénak mondani és az a kicsiny szív olyan csodálatos nagy szere­
tettől volt forró. Volt... bizonyosan csak volt... Lesz rá gond
a kenézi kastélyban, hogy emléke se maradjon a «jöttment» nép­
ségnek, a gyermek lelkében se... De azért mégis áldja meg a
jó Isten Kenézt — és benne minden élő lelket, — mind a két
kezével. Áldja meg a hársfasort, a másodszor virágzó rózsafákat,
a komor fenyőket és a szomorú fehér nyirset... Úgy gondolok
oda vissza, mint az álomra, amely szép volt és üdvösséges... és
... gyönyörnek sok lett volna... Vilma néni, nem irhatok to­
vább. Sírok... »
A levél nem volt aláirva. Vilma néni nagyon jól kiolvasta
belőle azt is, amit Viola elhallgatni igyekezett. Érezte a vergődő
lélek tétova remegését, a menekülést önmaga elől Márta boldog­
ságába. Ézek a könnyek is égtek, amiket bevallott szive kedvence,
de hát még azok, amelyeket gondosan titkolnia kellett!
És Vilma néni gyöngéd jó lelke újra pörbeszállt a Magas-
 79

ségossal, aki olyan igen sokat mér egy-egy gyönge vállra... Gon­
dolkozott egy darabig s végre elhatározta, hogy Violához siet.
Az év kezdetén voltak még, de már túl a beiratáson. Két nap nem
a világ, valahogy majd csak helyettesítik, de ott, a kis faluban,
nincs senki, aki az ő anyáskodó szive helyett vigasztalással ölelje
ál azt a szomorú leányt. Vilma néni határozott és cselekedett.
Elintézte hivatalos ügyeit és csomagolt. A déli gyorsvonattal akart
indulni s bejelentés nélkül meglepni Violát és a kis menyasz-
szonyt. Erre a gondolatra mosolyognia kellett. Márta, az intézet
ugri-füles Marcija, fehér tüllfátyollal és mirtuszvirágosan... Ó,
Istenem, bárcsak nagyon, nagyon boldog lenne!

XXII. FEJEZET.
Mikor Vilma néni felszállott a vonatra, úgy rémlett neki,
hogy egy ismerős arcot látott bent az egyik szakaszban egy
ujságlepedő fölébe hajolva. De a gondolatai megelőzték és Violá­
hoz siettek, nem maradt ideje szemügyre venni a környezetét.
Szinte örült, hogy üres fülkét kaphatott s magára lehetett a gon­
dolataival. Egész lelkét betöltötte Viola sorsa. Érezte, hogy a fia­
tal lány szive keserű fájdalomban vonaglik, hogy talán szemre­
hányásokkal ostorozza önmagát, pedig hiszen arról nem tehet,
hogy szeretettől túláradó, gazdag szive vonzódással fordult egy
férfi felé, aki méltónak látszott erre a vonzódásra.
— Ez az, — gondolta fellázadva Vilma néni, — csak lát­
szott. Pedig hiszen csak én is értek valamit az emberismerethez,
egy hosszú élet tapasztalása tanított rá és én is megesküdtem
volna, hogy Hollódy jellemes, megbízható és finomlelkü férfi. És
hogy nézte szegény Violát azon a délután a lugasban! Nem mer­
tem igazat adni Tardynak, mikor azt újságolta, hogy Hollódy
elragadtatott sorokban emlékezett meg Violáról s hogy ő ebből
az elragadtatásból nagy események előrevetett árnyékát látja.
Pedig magamban kértem az Úristent, hogy igaza legyen. Hiszen
találhatott volna-e valódibb előkelőséget, ha ezt keresett a hitvese
kiválasztásánál, mint a Viola szép és emekedett lelkülete? Azon­
kívül a családja is van olyan úri, mint a Daruváryak. Pénze
annak sincs... Viola imádja a gyermeket, amaz gyűlöli... Sze­
gény kis bogár... mi vár rá olyan anya mellett... Hanem persze,
az egy csábitó szépség, érti a módját, hogy elbűvölje a férfi sze­
lnél. Violát egyszer magam is majdnem szépnek találtam... azon
a délutánon... de az ő szépsége akkor is olyan volt, mint egy
 80

finom, édesszájú pasztellkép... Amazé viruló, követelő, feltűnő,

diadalmas. Nem is lehet csodálkozni...
— De hogy a manóba ne lehetne csodálkozni, — folytatta
elmélkedéseit újra hevesebben, — egy olyan ember, mint Hollódy
és az a léha, üres asszony! Hát nem volt elég neki egy sütésből
egy epény? Ez a Marianne pláne igen zajoshirü hölgy. Min­
denki suttog róla valamit, de abban mindenki megegyezik, hogy
őrült pazarlásával, szívtelenségével halálba kergette az urát. Bá­
mulom az öreg asszonyt, hogy meg tud vele élni egy fedél alatt...
Hanem ez a Hollódy hova tette az eszét? A gyermekére úgy lát­
szik egyáltalában nem gondolt ennél a házasságnál. Szegény kis­
lány...
Vilma néni kitekintett a folyosóra s egy különös gyermek­
alakot pillantott meg. Nyugodtan állott az ablaknál, mintha a
vidéket nézné, de a szemeiből ki lehetett olvasni, hogy mitsem lát
abból, ami elröpül előtte. Ezek a nagy, szürkészöld szemek a tá­
volba láttak, valami nagyon szépet és boldogítót láthattak, mert
nedves fényük az egész szabálytalan arcocskát beragyogta, át-
melegitette. Ahogy jobban megnézte, fölfedezte, hogy a nagy
fehérvászon matrózgallér egy ferdére kinőtt hátacskát rejteget s
abban a pillanatban, mintha a szánalommal együtt jött volna a
fölismerés.
Vilma néni megszólalt.
— Iduska...
A gyermek hirtelen feléje fordult. Barátságosan kérdezte.
— A néni hivott?
Vilma néni fölállott és karjai közé vonla a kislányt.
— Csakugyan te vagy Hollódy Iduska?
— Igen, hát ismer? Én nem láttam még a nénit, — mondta
tűnődve.
— De hallottad a nevemet Violától...
A gyermek mintegy villanyütésre megrázkódott. Komolyan,
okosan nézett a szép öreg hölgyre, aztán bizalmasan, őszinte mo­
sollyal simult hozzá.
— Maga Vilma néni, ugy-e? Mamicska sokat beszélt magá­
ról, édes néni... Tudom, hogy nagyon szereti az én mamics-
kámat.
— A te mamicskádat? — kérdezte Vilma néni álmélkodva.
— Az enyém, — bólintott a gyermek és a szeme felragyo­
gott. — Most már apa is tud mindent és megyünk mamicskáért.
A gyerekeket is visszahozzuk Kenézre és soha, soha többet nem
hagyjuk el egymást, ó, de jó lesz! Apa nem megy többet utazni
 81

és a két utálatos nem teszi be többet a lábát hozzánk. Mamicska

mindig mellettem lesz és én engedelmeskedni fogok neki. Hiszen
ő az én igazi második anyám, ugy-e?
És Vilma néni jóváhagyását nem is várva, folytatta:
— Tegnap mondtam apának, hogy a kastély ebbe sok, sok
violát kellene ültetni, mire visszahozzuk mamicskát, hogy min­
denki lássa, mennyire szeretjük a violát és hogy itt Viola lakik.
Apa nagyon örült és megparancsolta a kertésznek, hogy mind
a négy homlokzat előtt tele kell rakni a virágágyakat violával.
Csupa fehér viola, semmi más. A veranda korlátjára pedig
deszkaládákat rendelt bent a városban és abba piros violát kell
ültetni végesvégig. Szép lesz, ugy-e?
Vilma néni hallgatott és álmélkodott. Nem mert hinni a
fülének és nem mert kérdést tenni, attól félve, hogy felébred egy
nagyon kedves álomból. Hanem a szomszédos fülkében meg­
hallották a kislány hangját és gyors léptek közeledtek.
— Iduskám, ne légy alkalmatlan... ó, nagyságos asszo­
nyom, áldom a szerencsés véletlent... csókolom a kezét.
Hollódy Imre igaz örömmel üdvözölte Vilma nénit.
— Már meghódította a kislányomat is, amint látom, — foly­
tatta — pedig ez csak...
— Violának sikerült eddig, ugy-e? — vágott közbe nevelve
Vilma néni.
Hollódy arca éppoly sugárzó lett erre a névre, mint előbb
a gyermekkéé. Megint lehajolt Vilma néni kezére.
— Nagyságos asszonyom, ha tudná...
— Tudom. Violához utazunk.
— Nagyságod is? Hogyan?
— Én más okból, de ugyanazzal a céllal indultam útnak,
mint ön: megvigasztalni Violát.
—Ó, én sokkal többet akarok ennél! Én nagyon, nagyon
önző céllal megyek, — mondotta Hollódy verőfényes mosollyal,
— én nem kívánok tőle kevesebbet, csak legyen örökre a miénk.
— Ámen, — felelt rá Vilma néni.
— De... ahogy én tudom, valami félreértés volt önök kö­
zött, — vette fel a szót újra Vilma néni, miután egy darabig
mindketten saját bensejük megindulásával foglalkozva hall­
gattak.
— Jól mondja nagyságod, csak félreértés. Még az sem, csak
két szerencsétlen teremtés hazug cselszövése. De az Isten min­
dent bölcsen intéz. Nekem az irta Daruváryné, az öregebb, hogy
Nil: A fehér ruha 6
82

Viola, miután már napokig heves lelki küzdelem nyomai látszot­

tak rajta és két-három levelet kapott, ugyanannyit elküldött na­
ponta, — gyors elhatározással kijelentette, hogy nem maradhat
itt tovább. Sőt annyira ment, hogy Mártát se hagyja Kenézen, —
szerződés ide, szerződés oda, — ránézve életkérdés, hogy Kenéz­
zel minden összeköttetés megszakadjon. Daruváryné kifejezte
gyanúját, hogy Viola valakinek a jegyese titokban, aki nem volt
hajlandó eltűrni, hogy menyasszonya egy nőtlen ur házánál tar­
tózkodva kompromitálja magát. Bár ez a sületlenség bosszantott,
hiszen ez a nőtlen ur háromezer mérföldnél is messzebb volt a
házától, mig Viola ott tartózkodott, — mégis be kellett látnom,
hogy valami igazság lehet benne. Nálunk az emberek a megszo­
kás és az előítélet rabjai. Nem tudnak tárgyilagosan gondolkozni.
De belenyilallott a szivembe őrült sajogással az a lehetőség, hogy
Viola valakinek a jegyese. Hogy az «voll», azt tudtam nagyságod­
tól. S hogy annak a régi érzésnek el «kellelt» múlnia, azt meg-
sejttette velem az a felejthetetlen délután az intézet udvarán...
És végre nemcsak a szerelmemet növelték, hanem a reménysége­
met is táplálták Viola levelei. Hisz majdnem két hónapon át ren­
desen leveleztünk. Minden sorával mélyebben simult a lelkembe
ez a csodálatos lélek. Egyszer-egyszer órákig csavarogtam a
városon kívül a levelével, mámorosan a büszke gyönyörűségtől,
hogy ez a drága teremtés az enyém lesz... Éreztem, hogy annak
kell lennie. Nem is győztem kivárni a hazatérésemet, levélben
kértem meg a kezét. És mikor az igenlő válasz boldog reményé­
ben várakoztam, akkor csapolt le a villám. Előbb Viola lako-
nikus, hideg bucsuvétele és megmásithatatlannak látszó elhatá­
rozása, azután Daruváryné közlései. Belekábultam. Napokig nem
volt energiám semmihez. Azt gondoltam: ez a végzet. Nincs jo­
gom a boldogsághoz. Azon járt az eszem, hogy egy északsarki
kutató expedícióhoz fogok csatlakozni és keresni fogom a leg­
kietlenebb halált. De előbb a gyermekemről kellett gondoskodni.
Ezért jöttem haza. Titokban talán abban is reménykedtem, hogy
az egész dolog csak álom, rossz, lidércnyomásos és mikor meg­
érkezem Kenézre, ott találom boldog egyetértésben Violámat és
gyermekemet. Bejelentés nélkül toppantam haza, a városban fo­
gadtam bérkocsit. A meglepett cselédek egyes szavai elárulták,
hogy Viola távozását jelenetek előzték meg s ahogy én Marianne
jelenetet kihivó talentumát még a férje idejéből ösmertem: egy
kicsit kezdtem sejteni a valóságot. Azonban még nagyon messze
jártam tőle föltevéseimmel. Csak azt hittem, a hölgyek ostoba
gőgje ütközött össze Viola finom érzékenységével. Nagyon tér-
 83

hemre lett volna velük a találkozás, tehát megtiltottam, hogy ér­

tesítsék őket megérkezésemről és siettem Iduskát fölkeresni.
— Én is megmondtam apának, hogy hiába szereti Ma-
riannet, nekem csak az én mamicskám kell és engedjen Violá­
hoz, — vágott közbe Iduska.
— Igen, — folytatta Hollódy — és ebből lassacskán kihá­
moztam az igazságot. Viola azt hitte, hogy Mariannet feleségül
akarom venni, — eszerint nem kaphatta kézhez az én fontos le­
velemet. Ha nem kapta meg, akkor — bármi uton-módon, —
ugyanazok sikkasztották el, akik elhitették vele, hogy én Ma­
riannet szeretem. Ez volt a logikai következtetés. De ugyanezzel
a logikával az is megvilágosodott előttem, hogy Violát ez a föl­
fedezés űzte el házamtól. S ez a gondolat végtelen megnyugvást
és örömet adott. Tehát nem vagyok előtte közönyös. De akkor
nem igaz, hogy másnak titkos jegyese! Most már beláttam a ru­
gók közé, melyeket Daruváryné mozgatott a házamnál jobb
ügyre méltó buzgósággal. Egyenesen őket akartam tehát elővenni.
Éppen heves civakodásban találtam a hölgyeket s néhány szó,
amit kénytelen voltam már a másik szoba küszöbén meghallani,
tökéletesen nyomra vezetett. A levél ugyan nem került elő, de
erre nincs is szükség, mindazt, ami benne volt, most már szivem­
ben viszem Viola elé. És kimondhatatlan béke szállt reám. Isten
létezésében sem hiszek erősebben, mint Viola vonzalmában.
— Hollódyt éppúgy megszépitette az arcára kisugárzó biza­
lom, mint a gyermekét. Vilma néni omló könnyeit törülgelte. De
mégegyszer felülkerekedett a kíváncsisága,
— És hogy végzett a hölgyekkel?
— Miután nők és igényt tarthatnak a kíméletre, — mosoly­
gott Hollódy, — természetesen a hideg udvariasság korlátai közt
maradtam. De nem volt kedvük tovább élni a felajánlott vendég­
szeretettel. Még aznap este elutaztak. Ügyvédjük utján gondos­
kodtam róla, hogy fürdőkurával kárpótolhassák magukat azért,
amit Kenézen elmulasztottak. Róluk bajosan fogok többet hal­
lani. Most minden gondom az, hogy Violát a legrövidebb időn
belül a magaménak mondhassam. Ha beleegyezik, hogy a for­
maságokat mellőzzük, egy hét múlva megesküszünk. Csak az ok­
mányait kell átvennem, az alispán felmentése a kihirdetés alól
már a zsebemben van...
— Ó... ilyen rohamosan? — szólt közbe Vilma néni ijed­
ten, — Hiszen maga még Oláh Gábornál is jobban siet, Hollódy!
— Ki az az Oláh Gábor?
— Nos lássa, most rajtam a sor, hogy meséljek. De én rö-
84

vidre fogom a mondókámat: Oláh Gábor a Márta vőlegénye va­

sárnap reggel óta. Ma péntek van, tehát mindössze öt napja.
Különben vasúti hivatalnok. Derék, becsületes fiúnak kell lennie,
ha...
— Ha Viola odaígérte neki a húgát, — bólintott mosolyogva
és meghatóban Hollódy. — Nagyságos asszonyom csakugyan
nagy újságot mond. Most már azt is megértem, hogy mi lehetett
az a sűrű levélváltás, amelyről nekem írtak.
— Ó, nem, most rosszul következtet, — tiltakozott Vilma
néni. — Ez az ügy éppenséggel nem izgatta Violát. Hiszen nem
bánom, végre sem követek el vele nagy indiszkréciót most már,
itt van, olvassa el Viola levelét. Egyszer ön adott át nekem egy
levelet elolvasni, mely róla szólt... emlékszik?... No hát most
visszaszolgálom!
Hollódy örömmel nyúlt a levél után, melyet Vilma néni elő­
kaparászott az útitáskájából s mialatt az olvasásba merült, Vilma
néni a gyermekre fordította gondját.
— Látod-e Iduska, milyen bölcs és jó a mennyei Atya, —
mondta suttogva, — azt, aki egyenes úton jár, megáldja. Viola
mindig jó volt, bízott Istenben és követte az ö akaratát és most
Isten akaratából minden jóra fordul. Mindnyájan boldogok
lesztek.
— De ha Mártát elveszi az az Oláh Gábor? — felelte Iduska
egy kicsit busan. — Az én mamicskám úgy szereti Mártát és én
is szeretem; hát hogy lesz, ha oda kell adnunk?
— Ezért ne légy szomorú, gyermekem, — fordult hozzá
Hollódy, ki most ért a levél végére s nem bírta elrejteni a szemé­
ben megjelenő könnyet, — Viola, azaz a te mamicskád szívesen
adja oda Mártát és aztán nem is adjuk oda egészen. Majd utána
járok, hogy Oláh Gábor közelebb kerüljön hozzánk. Mit szólna,
nagyságos asszonyom, ha éppen az ön városába helyeznék át?
— Hollódy, maga aranyos ember! — kiáltott fel Vilma néni
az örömtől kigyult arccal. Aztán elnevette magát.
— Siet lerázni a halát a nyakáról, ugy-e? — kérdezte a le­
vélre mutatva.
Hollódy komolyan nézett rá.
— Ajándékozza nekem ezt a levelet, nagyságos asszonyom,
— kérte bensőségesen. — Legyen ez az én talizmánom. Azt a
vallomást, amely ebben a levélben engem illet, úgyse lehet ilyen
szépen mégegyszer leírni...
— Hanem elmondani? — mosolygott Vilma néni szeliden s
visszaadta a levelet.
 85

Iduska fészkelődni kezdett.

— Apa, hátha megijed az én mamicskám, hiszen nem tudja,
hogy jövünk? Vagy hátha nem lesz otthon?
— Az öröm ijedtsége nem árt meg, — felelt Hollódy elgon­
dolkozva, — de hátha csakugyan nem találjuk otthon? Nagy­
ságos asszonyom ismerős a viszonyokkal, mi a sejtelme?
— A faluban nem jár Viola sehová, de csakugyan nem le­
hetetlen, hogy most az iskolaév elején valamelyik testvérét elvitte.
No de rögtön Sz... n leszünk és ha megtalálhatunk egy Oláh
Gábor nevű urat, bizonyosan pontos értesüléseket kaphatunk
mamicskáról.
Hollódy ettől fogva feszült figyelemmel kisérte a vasúti sin-
hálózatot, jelzőlámpák, raktárak és őrházak kétségtelenül érdekes
látványát. Mikor a vonat bedübörgött az állomás fedett csarnoka
alá, minden vére a szivének tódult s még az ajka is fehér lett.
Vilma néni ijedten szólította meg:
— Rosszul van, Hollódy?
— Nem, nem... — rebegte gépiesen, — csak azt hitlem...
de ekkora öröm sok volna:...
Iduska hangosan felujjongott:
— Apa, apa, nézd!... — s az ajtó felé rohant.
Vilma néni rémülten kapta el.
— De mi lelt téged gyermekem?
Hollódy szótlanul mutatott a perronra, ahol a lassuló vonat
ablakából egészen tisztán kivehetően két fehérruhás, karcsú
leány állott, egy fiatal, vasúti egyenruhás férfival.
— Az én mamicskám! — sikoltozott Iduska boldogan s
kézzel-lábbal kapálódzott Vilma néni ölében.
A vonat megállt és Hollódy az izgatottságtól remegve segi-
tette le Vilma nénit s a kis leányát. Iduska átható hangja a pálya­
udvar zűrzavaros zaját is keresztültörte s a perronon álló kis
csoport figyelmét is magára vonta. A magasabbik leány néhány
lépést tett a közeledők felé, aztán visszahátrált, kedves arcán az
öröm, a zavar, a döbbent meglepetés jelei váltakoztak, — végre
a hátul integető és mosolygó Vilma néni arcából megérthette a
dolgok összefüggéséit, mert kitárta a karjait és szenvedélyes öröm­
mel ölelte föl Iduskát, aki vaskapocsként szorította át a térdeit.
Mindkettőjük szava csókba fúlt. Hollódy is némán állott mellet­
tük, kalapját a kezében tartva. Csak a szemek beszéltek újra,
ragyogó napfényes tekintettel, lágy elborulással, kisugárzó, szent­
séges szeretet lel. Végre Hollódy gyengéden leemelte Iduskát a
Viola karjáról s kezébe fogta a leány kesztyütlen jobbját. A sze-
86

mében oly rendületlen bizalom mosolygott, hogy a kérdése, az

egyetlen szó, amelyet kiejtett, inkább kijelentésnek hangzott.
— Enyém?...
És megindultak együtt, hármacskán, mosolyogva, együvé-
tartozón.
Vilma néni a hátuk mögött pörlekedett szelíden, tréfásan.
— No, de Marcikám... ez már sok is a jóból. Két menyasz-
szony egyszerre... Hogy csinálták?
— Ó, drága Vilma néni, — kacagott Márta, — hisz előre
tudtam! A fehér ruha! A bűvös fehér ruha... Ahogy a mamicska
rá hagyta magát venni, hogy fehérbe öltözzék, jött a boldogság és
rátalált!
S ámbár Vilma néni nem szerette a logikátlan beszédeket, ez
egyszer nem tett ellenvetést. Lassan lépegetett a fiatalok nyomá­
ban és csöndesen, elégedetten bólintgatott.
— A fehér ruha...
Vége.