Galgóczi Erzsébet

Ott is csak hó van

A tanyáról bűzlött a szegénység, pedig szép vastag fehérbe pólyálta egyik szégyenlős
látogatója: a január. De a szegényszagot – a hét mocsaras hold, a kölcsönkért iga, a
márciusban kifogyó kenyér és a sok adó nyomorúságát nem tudta bepólyálni. Mire idáig
elérne, elszomorodik, elapad a civilizáció is. Először a sínpárak fordulnak más irányba, aztán
egy utolsó villanypózna áll az országút partján, mint záróütem a hangjegyvonalak végén, s
elhallhat vele az öt húr muzsikája. Aztán egy petróleumlámpás falucska is elmarad, ahol
iskola még van, de a templom már alacsony harangláb pótolja. A hóeke a bagolyvári
elágazásig jár az úton, onnantól az út is apad, szűkül a görcsbe dermedt akácfák között, ide
már csak két szekérnyom szivárog, a ház előtt azt is elnyeli a föld, mint az eredő forrást. Az
udvarra se jár be, hogy a kút köré hurkot vetve újra visszafelé szivárogjon, tán, mert a
tanyának udvara sincs, udvara az egész Hany. Valahogy vége van itt a világnak.
Ilyennek látták, amikor öt napja, jóval hajnal előtt megzörgették az ablakot. Negyvenéves,
borostás paraszt nyitott ajtót, arcán különös keveréke a durvaságnak és az alázatnak. Egyik
lábán bő szárú utászcsizma, a másik már mezítláb, a hidegben is érezni a kapcaszagot. Egy
konyhafélén keresztül – amely hatalmas nyitott kéményből állt, tele hideg füstszaggal és
huzattal – jutottak az egyetlen szobába. Tágas szoba volt mintha annak idején elfogyott volna
a közfalnak szánt vályog. A falak mellett nehéz, gyalulatlan bútorok, két ágy egymás
végében, sublót, padsorok, téglából rakott tűzhely. A szuvas gerendák ívalakban meghajolva
tartották az alacsony mennyezetet. Az egyik ágyból két riadt asszonyszem csodálkozott rájuk.
Az alku kissé elhúzódott: a paraszt ezret kért fejenként, s csak kettejüknek volt annyi pénze.
A fiú tárgyalt, Fenyőke a padsorokban ült, a különböző irányba mutató két kicsi ablak között,
s elragadtatva nézte őket. Könyöke alatt az asztalt fekete lakként vonta be a százesztendős
zsírréteg, lesikálni lehetetlen, le kellett volna gyalulni. Ebben a gyalulatlan asztalban benne
volna gyalulni. Ebben a gyalulatlan asztalban benne volt a paraszt kicsinyes alkuja is: vékony
deszka hamarébb elkopik, maradjon csak az a fekete lakk.
- És mikor? – kérdezte Tinkala, miután megállapodtak. A paraszt tulajdonképpen ezzel is igen
meg volt elégedve: két óra gyaloglásért hol kaphatna ennyi napszámot?
- Holnap éjjel. Most vittem át egy csoportot.
A fiú nem bánta, fáradt volt. A paraszt folytatta a csizma lehúzását, s szeme alattomban
tapogatta a két fiatalt. Fenyő sudárszép feketesége tetszett neki – mit látta ó, hogy kopott ez a
szépség -, különösen a vibráló szeme, amelyet kissé ferdére nyomott az erős járomcsont.
Mellette a sovány fiú éretlennek és nőiesen idegesnek tetszett. Egy használatlan ágy volt a
szobában, annak a gondja húzta fel a fiú mozgékony szemöldökét: mit csináljon?
- Jegyesek? – kérdezte mellékesen a paraszt. Látta, hogy azok, vagy még azok se.
- Igen – fogadott szót a fiú, ha azt kérdik tőle, testvérek-e, arra is igennel felel, s tanácstalanul
nézett menyasszonyára, tetszik-e neki a válasz.
Fenyőke nem felelt, befelé égett a szeme, valami, szépen tapadtak meg a gondolatai.
- És tessék mondani, milyen ott? – kérdezte a paraszttól.
- Ott? Hol?
- Ott. Át – s bizonytalanul intett a fejével.
A paraszt durván vállat vont.
- Milyen lenne? Ott is csak hó van.
Lefeküdtek, Fenyő az ágyba, Tinkala a hosszabbik padra, bundával bélelt kabátja alá. A
géppisztolyt, amelyet eddig elrejtett a kabát, keresztben a feje mögé fektette. A paraszt a
fegyverre sandítva megjegyzés nélkül elköpte a lámpát, s talpait összedörzsölve bebújt
felesége mellé, aki eddig nem szűnt meg ijedt tekintettel követni és kémlelni a férfi minden
mozdulatát.
A leány reggelre belázasodott. Szeme még tágabbra nőtt, s távoli máglyák lobogtak benne.
Sötét bőre sárgára sápadt, s a hajlásokban megfeketedett. Nyakán, amelyre néhány ráncot
írtak már a húszon felüli évek, a két ütőér láthatóan és szaporán lüktetett. Egész belseje izzott,
mint hamuval lefojtott parázs. Az ijedt tanyásné tejjel kínálta, az ura arcáról leolvasott
engedély birtokában, de a beteg kihányta a tejet. Tinkala aggódva topogott mellette.
- Fenyőke, hívjak orvost?
A lány rámeredt kibírhatatlan pillantással.
- Minek? Ott is csak hó van.
- Félrebeszél – egyenesedett föl a fiú, és sápadtan magára rántotta a kabátját. A paraszt
megérintette a vállát.
- Az orvos kommunista - mondta nagyon komolyan. – Soha nem jutnak át a határon, ha
idehívja.
A fiú tétova pillantást vetett menyasszonyára. Ő is azt mondta: minek?
- Egy kis meghűlés – vigasztalta a paraszt. – Hány kilométert gyalogoltak a hóban?
Harmincat. Na látja. Estére elmúlik.
De a láz nem múlott el estére, másnapra, harmadnapra se. A leány nem tudott fölkelni az
ágyból. Különös kábulatban töltötte az órákat, mintha valami űrben lebegett volna, alatta nem
volt semmi, de fölötte forró és sötét nyomás volt számtalan rétegben. Néha húzni kezdte egy
erő fölfelé. Nem tolta, mint a színházi süllyesztő, nem emelte, mint a felvonó, hanem húzta
egy szál kötélen, valószínűleg remegő kézzel, mert teste himbálódzott a kötél másik végén,
mint az inga. Szédült a félelemtől, hogy visszaengedik, sűrűbb nyomások alá, de még egy
rántás és eszméletre tért. Még himbálódzott vele az ágy, de egyre lustább hullámokban, s
lehunyt szemhéján már átderengett a napvilág.
A vőlegénye arcát látta maga fölött, amelyről napról napra több húst rágott a tehetetlenség és
az aggodalom. Valamit mondani akart a fiúnak, tudta hogy mondani akar valamit, amire ott a
lázálmok kusza birodalmában ébredt rá, mint egy kinyilatkoztatásra, de nem tudta lefordítani
ennek a világnak a nyelvére. Pedig olyan élesen érezte, mint a tüdejéből rakott tüzet, mégis
nyomban testtelenné, megfoghatatlanná vált, mihelyt a szavak szűk és mereven körülhatárolt
kokilláiba akarta önteni. S míg értelme tapogatózva kereste a végtelen sok esetleges közt ezt
az egyetlen lényeget, a lesben álló láz újra hálót vetett rá, s birtokába vette. És folytatódott a
süllyedés és emelkedés szédítő és kimerítő játéka.
A dunyha nehéz volt, kissé dohillatú, s hamar átforrósodó, ilyenkor az ijedt szemű asszony
megfordította, szemérmesóvatosan, nehogy illetéktelen pillantások érjék a szép fiatal testet,
melyet meggyötört a láz. A pillantások mindi gazdát cseréltek, s mindig ugyanazok voltak:
fáradt férfiak s fáradt nők, sok ruhában és kevés batyuval – a többi batyut belül cipelték, s az
néha látszott a szemükben -, akik hajnalban érkeztek, hogy alkonyattájt, s éjfélkor indultak
tovább. Bágyadt pillantást vetettek a beteg hőségtől fonnyadt bőrére, a csontsoványan
virrasztó fiúra, udvariasan sajnálkoztak, még adtak valami dilettáns tanácsot is, amelyben
maguk sem hittek, s éjfélkor indultak tovább.
Az ötödik nap délutánján a leány jobban érezte magát, s tejet kért. Az asszony megitatta, s
megfordította dunyháját, óvatosan, hogy Tinkalát, aki egy székről az ágy lábához dőlve aludt,
föl ne ébressze. - Öt napja nem alszik – suttogta Fenyőkének, s riadtan csóválta a fejét. – Ő is
belebetegedett. - Fenyőke elnézte az alvó fiút: csontjaira rászáradt a bőr, szeme alatt lila
félholdak, mint egy-egy patanyom – s meghatottan elmosolyodott. Az életével játszik, mért
nem hagyott itt, mért nem szökött ki egyedül? Két hónapja ismer, de fogalma sincs róla, ki
vagyok. S Fenyőke lehunyta szemét a rávetődő emlékek meleg sugara alatt. Létezett ez a két
hónap egyáltalán? Ha létezett is, csak úgy, mint a nyár: rajta kívül, bár őt melegítette, s ő volt
az, aki örült neki. De belső életéhez nem volt köze.
A szobában percegett az unalom. Kátyúba süllyedt szekér volt a délután, közös erővel kellett
nekifeküdni, hogy egy-egy félórával arrébb tolják. Egy sánta, kedélyes felcser javallotta a
kártyázást, s nyomatéknak elő is halászott hátizsákja medencéjéből egy pakli magyart. Egy
asztalosformájú, negyvenéves férfi közönyösen ráállt, de a harmadik menekültet, egy
kopaszodó, szőke arcú egyetemistát nem lehetett a partinak megnyerni. A tűzhely mellett ült
egy zsámolyon, s franciául tanult. Ha néha csönd támadt, hallatszott finom zümmögése,
ahogy az igeragozást magolja: Je m’en vais, tu t’ en vas , il s’ en va, nous nous en allons… én
elmegyek, te elmégy… De harmadik kellett az ultihoz, elkezdték hát főzni a parasztot. Az
nehezen állt rá, félt, hogy veszít. Óvatosan játszott, mintha a vagyona múlna egy tízfilléres
partin, még hat pirosra se mondta be az ultit. Így nem veszített, viszont nyertek tőle. Az
asszonyka a háttérben teszegetett, időként rakott a tűzre, ilyenkor a férje odafordult, s ingerült
pillantással marasztalta el a pazarlást. De szólni nem szólt. Nem volt meleg a szobában. Csak
pállott volt a levegő.
Újabb menekültek érkeztek. Egy finoman kikészített arcú, elegáns fiatal énekesnő és
zongoristája, a ki szép volt, mint egy giccses csendélet. Két csomagjuk volt: egy sárga
aktatáska, s egy tangóharmonika bőrtokban, mindkettőt a fiú cipelte. Lagymatagon, de
alkudni kezdett a paraszttal. A szóváltásra Tinkala is felriadt az ágy végén, s anélkül hogy
megmozdult volna, szórakozottan nézte őket.
- Egy héttel ezelőtt még nem sok kockázat volt – mondta a paraszt. – De már meg van
erősítve a határ. Ingyen nem vihetem vásárra a bőrömet, beláthatják… Persze, mehetnek
útlevéllel is, autón… - s hátat fordítva nekik, osztott.
Az énekesnőt ingerelte ez a hang.
- Ugyan Liu, ha ezer, ezer. Mit kicsinyeskedsz. Odakint úgysem tudunk mit csinálni a
forinttal.
A fiú elkapta a legyintő kezet, s áhítattal megcsókolta. – Ahogy akarod, gyönyörűm. – A nő
elhúzott szájjal tűrte.
A fiú kártyázni kezdett - a paraszt kiszállhatott volna, de nem szállt ki, éppen volt ötven fillér
nyeresége -, a nő pedig mosdóvizet kért, s manikűrözni kezdte a körmeit. A mérsékelten
kíváncsi pillantások leváltak róluk, mint jóllakott piócák a testről.
Az ágy végében gubbasztó fiú hirtelen – mint aki most fogta fel, hol van és mit keres itt –
felugrott, hevesen a beteg fölé hajolt, a géppisztoly félrecsúszott a vállán, s az ágynak ütődött
az agya. A leány fölnyitotta a szemét.
- Jobban vagy?- Igen. Azt hiszem… Ülj ide. Mondani akarok valamit.
A fiú megérintette a menyasszonya homlokát, nyakát – vékony, kemény ujjai megremegtek az
áradó forróságtól. Eltorzult az arca, felegyenesedett, helyrerázta vállán a géppisztolyt, senkire
se nézve az ajtóhoz sietett, s kabátját a vállára terítette. Már a kilincsen volt a keze, amikor a
paraszt - sandán lesve kártyái mögül – fölugrott, s durván elmarkolta a vállát.
A fiú megfordult, fél válláról lecsúszott a kabát. Egy pillanatig farkasszemet néztek.
- De meghal – kiáltott föl a fiú. – Meghal, nem érti? Nézze meg, milyen láza van.
- Az orvos kommunista – mondta tompa elszántsággal a paraszt. – Az orvos kommunista.
- Bánom is én, ha buddhista is! Orvos! Kötelessége a beteg embert meggyógyítani. A beteg,
az beteg, és nem disszidáló - s az ajtó felé fordult. A paraszt visszarántotta. A fiú másik
válláról is lecsúszott a kabát, s széjjelterült a rücskös szobaföldön.
- Hogy aztán engem följelentsen!
A fiú rámeredt. Hústalan halántékán kéken nyomták ki a virrasztástól megfeketedett bőrt az
erek. Lassú mozdulattal levetette válláról a géppisztolyt.
- Inkább te dögölj meg, mint ő.
A kövér felcser s a tűzhely mellől a diák egyszerre vetette magát a fiúra, kicsavarták kezéből a
géppisztolyt. Az tulajdonképpen nem is ellenkezett, hagyta, hogy lenyomják egy székre,
kimerülten nézett maga elé.
A paraszt visszaült az asztalhoz, rágyújtott, de remegett a keze, csak a harmadik szál gyufa
talált oda a cigarettához.
- Ki oszt? – kérdezte fakón, de mikor kezébe vette a tíz kártyát, s gépiesen elrendezte szín és
rang szerint, megszólalt.
- Öt napja itt élnek a nyakamon. Ingyen. És most hálából rám hozná a karhatalmat is.
Senki nem válaszolt, még a szemek is mással voltak elfoglalva.
- Hiszen nem tehet róla, hogy a menyasszonya éppen itt betegedett meg, el is követtünk
mindent, hogy meggyógyuljon. De a karhatalmat, azt ne hozza rám… Neki könnyű, holnap
már Bécsben lesz, de én… - s helyeslést várva nézett a többiekre. A tangóharmonikás úri fiú
ült mellette, azt súrolta legforróbban a tekintete. A fiú tenyerével megtörölte az arcát, mintha
pókháló tapadt volna rá.
- Biztos, hogy följelenti az orvos? – kérdezte kellemes alt hangján az énekesnő.
A paraszt vállrándítással intézte le a naiv kérdést. A felcser jókedvűen odaszólt a
vőlegénynek.
- Holnap hívjon orvost, ha mi már nem leszünk itt. Mondja azt, hogy a bácsi rokonai Pestről.
A fiú megrázta magát, mint aki ismeri már ezt:
Holnap mások lesznek itt.
- Az én költségemre – morogta a paraszt.
A fiú ránézett.
- Mért vagy annyira oda, te pióca? A sírban sem lenne nyugtom, ha ilyen hóhérnak tartoznék.
– Eszébe jutott valami, szeme mérlegét kicsit játszatta a legutóbb érkezetteken, s úgy látszik, a
nő finom s a férfi rikító eleganciája bizalommal töltötte el. Félrehívta őket a sarokba, azok
kíváncsian követték.
- Bocsássanak meg, hogy így ismeretlenül…
Nézzék csak… - elhallgatott, s zavartan kereste a szavakat. Ulti – hallatszott a paraszt hangja
a nyereség reményétől rekedten. Biztosan hét adu volt a kezében meg három ász. Tinkala nem
emelte fel a hangját, de megtalálta. – Gyűlölöm ezt a hóhért. Gyűlölöm. Kifizetem vagy
megölöm. Nem tudom, mit csináljak, Nincs pénzünk. Így szöktem el Pestről – tépett bele
mellén a gyűrött ingbe. – Bécsben megadom. – S most, hogy túl volt rajta, ráengedett az
arcára egy kis rimánkodást.
Az énekesnő meg a zongorista tanácstalanul hallgatott. Még összenézni sem volt idejük.
Tinkala megijedt, odaráncigálta őket az ágyhoz. – A menyasszonyom. Mégiscsak megtettek
mindent, amit tudtak. Nem dobtak i bennünket a hóba, pedig kidobhattak volna… Bécsben…
ha megbíznak bennem, a szolgájuk leszek, de Bécsben megadom… - s most jutott eszébe,
hogy inast kellett volna mondania, de alig ismerte ezt a szót.
A beteg fölnyitotta szemét, egy pillanatig nézte őket, aztán hirtelen elfordult a fal felé.
- Nini, a Fenyő…! - kiáltott fel a zongorista, aztán ostobasága miatt dühösen az ajkába
harapott. Lopva az énekesnőre pillantott: észrevette-e? Az a beteg lányt nézte, de szája
sarkában az utálat az ismeretségnek szólt. Tinkala arca elsötétült.
- A menyasszonyom – mondta fenyegetően.
A zongorista ijedten meghajolt. – Természetesen. Bocsásson meg. Azt hittem…
- Maga ne higgyen semmit. Ne merje sértegetni – s reszkető keze a géppisztoly felé matatott.
- Kérem – mondta hűvösen a fiú. – Az üzlet tárgytalan. Gyere, Viki – visszament az
asztalhoz, s belenézett a paraszt kártyájába, mintha semmi egyéb nem érdekelte volna a
világon. De Viki nem követte, hosszan nézte a beteg leányt fonnyadt bőrét, amelyet szinte
átböktek a csontok, s csöndes szóval fordult a fiúhoz:
- Mennyire van szüksége?
A választ valami visszapréselte a fiú megnyílt ajkai mögé. Remegő testtel, amelyből a
kimerültség miatt szinte már kilógtak az idegek, figyelt, mint egy antenna. Még nem lehetett
hallani semmit, de a levegőben már vibrált a veszély. Lassan mindenki elhallgatott? A
mozdulatok félbemaradtak. Nehéz motor tompa zúgása közeledett.
Nagy teherautó úszott el a ház előtt, s ahol váratlanul vége volt az útnak, kicsit meg is
zavarodott, keresgélve fordult északnak, aztán délnek. Dupla kerekei mélyen süllyedtek a
töretlen hóba. Végül is nyugat felé tartott tovább, de a háztól nem messze megfeneklett. A
motor hörgött, ráncigálta még kissé a ráakasztott behemót testet, aztán megállt, háttal a
háznak, hatvan méterre talán a nyugatra néző ablaktól, amely a disszidensek után még sokáig
szokta küldeni az utolsó hazai fényt. A vezetőfülkéből három vattába fáslizott katona
kászálódott le, az egyiken hosszú köpeny, nyilván a parancsnok. Ő meg az egyik közlegény
nekidőlt a szélnek, s gyalogoltak tovább a határ felé. A másik közlegény utánuk nézett egy
ideig, aztán mellére rántotta a géppisztolyt, s az őrszemek időzített lépteivel járkálni kezdett
az autó körül. Mit sem sejtett abból, hogy nyolc szempár bombázza félelemmel és gyűlölettel.
- Na látják – ordított fel a paraszt. – Mit mondtam? – s úgy nézett a zongoristára, mintha ő
lenne a felelős a határőrök megjelenéséért.
Egymásra meredtek, befelé fordított fejjel, mint viharban a birkák. Ha fázni kezd az őrszem, s
bejön, hogy melegedjen. Elbújni? Jéghideg padláson még csak elkucorognának néhány óráig,
de hátha egyenesen őket keresik, s átkutatni.
K a házat? Fantáziájuk nem tudta utolérni félelmüket.
A paraszt lehunyt szemmel, vastag ujjait egymásba kulcsolva fohászkodott. Homlokán
verejtékcsöppek csillogtak. – Istenem, csak még ma sikerüljön. Istenem, csak még ma, soha
többé. Száz forintot adok a templomnak, ha megsegítesz… - S erről jutott eszébe az a
huszonhétezer, amelyet a szalmazsákban őrzött. Elfakult az arca, nem tudott imádkozni se.
A zongorista fölugrott, a bőrtokból villámgyorsan kihámozta harmonikáját. – Hölgyeim és
uraim – csattant a hangja. – Nincs semmi baj. Csináljunk úgy, mintha lakodalomban volnánk
– s a hangszerből féktelen ritmusú dzsesszt engedtek szabadra hihetetlenül fürge ujjai. –
Milyen jó, hogy mégsem nyenyerét hoztunk magunkkal – nevetett az énekesnőre, aki enyhe
mosollyal díjazta az ötletet. A zongorista teljes bocsánatot akart azért, hogy az előbb nem
ígért pénzt a két nyomorultnak. A nő füléhez hajolt: - Kis kurva, az Ilkovicsból – súgta a
mentséget. Az énekesnő megvetően rántotta el a fejét.
- Jellemző rád – s a dzsessz hangján át, mely szinte láthatóan lebegett a mennyezet alatt, a
betegágy felé pillantott. Tinkala az ágyon ült, szorosan a lány fölé hajolva.
- Hazudtam neked – suttogta Fenyőke, belenézve mélyen a fiú szemébe.
- Nem baj, Fenyőke – mondta csöndesen a fiú. Nem zavarta őket a dzsessz, nem hallották.
- Én nem vagyok egyetemista.
- Az sem baj, Fenyőke.
- És én ismerem ezt a zsigolót is.
- Ne erőltesd magad, Fenyőke. Hátha árt a beszéd.
- És én nem voltam a ti oldalatokon. Én az oroszoknak is vittem teát, amikor az utca végén
őrködtek.
- Nem baj, Fenyőke. Nem baj.
- Én szeretek minden szerencsétlen embert.
A fiú mélyebbre ejtette a fejét. – Én is szerencsétlen vagyok.
- És én nem tudok kimenni, Tinkala.
Most már, hogy megtalálta, kimondta, amit öt napja keresett, elmosolyodott. Anélkül hogy
elfordította volna a szemét, elbarangolt a tekintete, Restellte magát, de meg is bocsátott
magának. – Olyan nehezen értettem meg. A tüdőm okosabb, mint én. A tüdőm az első
percben tudta… Talán, mert nem a külvilágból szívja a levegőt, hanem a szívünkből…
- Igen, Fenyőke…
- Csókolj meg – de már olyan halkan mondta, hogy a fiú csak a szája mozgásáról olvashatta le
a kívánságot. Fölébe hajolt, szeméből kigurult két könnycsepp, éppen az ajkuk közé, és sós
íze lett tőle a csóknak.
- Pedig téged szerettelek volna – súgta a lány elhomályosult tekintettel. Itt a sarokban már
sűrű volt a homály. A fiú alig látott valamit a rövid tusából, amely többször egymás után
finoman átformálta az arcvonásokat, míg megtalálta végső formájukat abban a nyugalomban,
amely egyszer az életben minden embernek kijár: a halál pillanatában. Őt is kiemelte valami
varázslat az időből, talán a kimerültség védte, hogy ne tudjon, ne értsen semmit, amíg lehet.
A paraszt rázta a vállát.
- Vigye át a határon – hajtogatta eszelősen. – Vigye át a határon.
- Nem akart kimenni – felelt gépiesem a fiú.
- …Én szegény cselédember voltam – nyöszörgött a paraszt csöndesen, szeméből folytak a
könnyek, s az erős borosták közt fönnakadtak. – Soha nem volt még egy ünneplő nadrágom
se, hogy elmehessek a mulatságba táncolni.
- A front után földet kaptam, nyolc holdat. Ötvenegyben el akarták venni tőlem, nem
engedtem. Mért adták, ha most be kell vele lépnem? Erre kitagosítottak a faluból ide a mocsár
fenekére. Volt egy kisfiam, aranykezű, okos gyerek, úgy tudott nekem segíteni, mintha az
öcsém lett volna. Meg akartuk vetni a lábunkat, itt a mocsárban, ha itt muszáj. A víz erősebb
volt. A víz minden évben erősebb volt, mint mi. Egyszer a fiú határőrökkel találkozott,
elbeszélgetett velük, s még aznap éjjel elszökött hazulról. A furulyáját is itthon hagyta, pedig
olyan szépen tudott rajta, hogy a rigók elhallgattak, hadd tanuljanak tőle. Csak annyit 1rt
Pestről, hogy kőművességet tanul, és jó dolga van.--- Házat akarok venni a faluban. Most van
eladó, széjjelment a csoport. Emberek közt akarok élni. Ember akarok lenni… Ha ezt itt
találják, börtönbe csuknak… - A rémület Tinkalához lökte megint. – Vigye át a határon. Neki
már mindegy. Vigye át a határon!
Tinkala alig hallotta, a leány kezét nézte elmerülten. A leánynak piszkos volt a körme. Soha,
míg élt, nem látta piszkosnak a körmét. Míg élt… S most megértette, hogy már nem él.
- Akkor kidobom a hóba - ordított a paraszt, s kinyújtotta kezét a holtest felé. A fiú szemében
a téboly lángja lobbant föl. Hóna alatt vízszintesre emelte a géppisztoly csövét, s mielőtt bárki
mozdulhatott volna, kétszer a paraszt mellébe lőtt.
Kint a hóban az őrködő katona megállt, fejét lassan a dörrenés irányába fordította. Társai az
alkonyat szélén már közeledtek nyugat felől a teherautóhoz. Intett nekik, aztán géppisztolyát
lövésre készen tartva, a mély hóban elindult a tanya felé.

1958