Valamikor hajdanán, pontosan 1988-ban – az esküvőnk

utáni hajnalon – fogadalmat tettünk: oly sok időt elszúrtunk

egymás nélkül, hogy ezentúl mindenhová együtt fogunk
utazni!! Egymás nélkül csak azért sem megyünk sehová! Pedig
tudtuk, hogy a foglalkozásunk a csavargásról (is) szól. Mégis.
Mert bizony tényleg sok időt pocsékoltunk el egymás nélkül:
huszonévesen mindketten (alaposan) elrontottuk az első
házasságunkat, majd a hónunk alá kaptuk a gyerekeinket – ő a
kettőjét, én a hármamat – , és összekötöttük az életünket.
Mind az öt gyerek velünk élt (ma már három kirepült!), igazi
nagy család lettünk. Merész dolog volt? Naná! Öt gyerek –
manapság – komoly házi feladat! De bíztunk magunkban…”

E kötet különösebb, mint a többi, mert véletlenül kiderül

Ildi titka: az őszinte érzelmek, az önirónia, a humor, és főleg a
szeretet meg a derű. Nem egy korty ahogy ő írja hanem egy
zsák! Talán ezért is találtak úgy egymásra Itáliával és főleg
Rómával. Mert a hatalmas életöröm mindkettőjükre jellemző.
Bosszús, szomorú pillanatainkban érdemes magunkhoz venni
egy adagot belőle!
 V. Kulcsár Ildikó

KÖLYKÖK, DILIK,
SZERELEM
Római kalandozások

Második, bővített kiadás

nők lapja
műhely
Kölykök, dilik, szerelem – második, bővített kiadás
© V. Kulcsár Ildikó 2015

Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes

Borítóterv: Czeizel Balázs

ISBN 978–963–341–129–2
ISSN: 1785–5667

Central Könyvek
Felelős kiadó: Varga Zoltán vezérigazgató
Könyvkiadás: Szemere Gabriella
Felelős szerkesztő: Marosi László
Nyomdai kivitelezés: Szekszárdi Nyomda Kft., 2015
Felelős vezető: Vadász Katalin
Tördelés: Kerényi Attila
Korrektúra: Lőrinczi Ágnes
TARTALOM

SZERELEM
I. fejezet
2002. február 15. BUDAPEST
Amelyből megtudjuk, hogy a világ milyen szerető megértéssel viseltetik
az egymást őszintén szerető párok iránt, ám az is kiderül, hogy a
legnormálisabb férfiak sem normálisak. Mert ők akkor is képesek
őrületbe kergetni az asszonyaikat, ha egyébként átlagon felül rendesek,
sőt akkor is, ha nagyon jót akarnak nekünk.

II. fejezet
2002. május 4. RÓMA
Amelyben némi hányattatás után római lakosok leszünk, közben
rájövünk, hogy a kis lakás is lakás, és a legkoszosabb, legszakadtabb
lichthófnak is megvan a maga bája. Később elmerengünk az olasz nyelv
bölcsességén: az -a végű főnevek nőneműek, de akad egy-két kivétel:
például a görög eredetű il problema nem véletlenül hímnemű.

III. fejezet
1992. SEREGNO
Amelyben visszaugrunk tíz évet, 2002-ből 1992-be.
Rómából az észak-olaszországi Seregnóba. Ezen ugrabugra nélkül soha
nem érthetnék meg, miért rajong e sorok írója elvtelenül és kritika
nélkül az olaszokért és az itáliai kultúráért. Abból is ízelítőt kapunk,
hogy a világ legjobb latintanára a Veres Pálné Gimnáziumban
eredményesen szigorkodott az ifjúsággal.

IV. fejezet
1992. BUDAPEST – VILLACH – RÓMA
Amelyből megtudjuk, hogy meg kell bolondulni egy hosszú utazástól öt
neveletlen kölyök meg egy morgós férj társaságában a gazdag
Nyugaton. Az is kiderül, hogy a Tiberis partján „termő” taxisok – a
hírük ellenére – jobban szeretik a bambinókat, mint a pénzt, és a
bűbájosan égnek álló copfok hatására rögtön kedvük támad újabb
„gyerekcsinálásra”.

V. fejezet
1992. december 12. RÓMA
Amelyből megtudhatják, hogy még Rómában sem szabad a férfinépből
mumust csinálni, mert annak a szegény asszony issza meg a levét.
Ahogy annak is, ha a kölykök mindig mindent hallanak, mert bizony
nem szerencsés, ha ebédnél az a téma, csináljunk-e még gyereket az
Örök Városban...

VI. fejezet
1992. december 20. RÓMA
Amelyben rájövünk, hogy szívet melengető rendetlenség van a Forumon,
de azt is észrevesszük, hogy túl jól sikerült a műtét: a kölykök annyira
átélik a római mitológiát, hogy megbüntetik Caracallát, ráadásul az is
kiderül, hogy nagy öröm az ember lányának, ha férjét nem apácák
nevelik. És a Tevere mindenbe belebeszél...

VII. fejezet
1992. december 24. RÓMA
Amelyből megtudjuk, hogy a Szent Péter-bazilika környékén eláll a
lélegzet, és a márványba álmodott szépség – Michelangelo Piètája – az
örökkévalósággal szembesít. Megtapasztaljuk, hogy a férfiaknak mindig
győzniük-harcolniuk kell, de ez sem csökkenti azt a soha nem feledhető
boldogságot, amit egy közepesen csóró magyar anya érez, ha
megmutathatja a fényárban úszó, karácsonyi Rómát és a pápai misét a
neveletlen gyerekeinek

VIII. fejezet
1992. december 27. RÓMA
Amelyből megtudjuk, hogy a tenger zuhogó esőben, szélviharban is
gyönyörű, és egy vízmániás gyereket semmi nem tart vissza attól, hogy
belegyalogoljon a tengerbe. Arról is meggyőződhetünk, hogy a csodák
meg a mesék hatása soha nem marad el, és a legkisebb kölyök
jókívánsága könnyeket csal a Neptunus üldözte anya szemébe is.

IX. fejezet
1992. december 30. RÓMA
Amelyből megtudjuk, hogy nem baj, ha minden jónak vége lesz egyszer,
mert az élményt nem lehet elveszíteni. Velünk marad, ahogy egy
vastapsot érdemlő, méretes karikatúra is, amely a Spanyol lépcső
márvány fodrai közt készült. Ráadásul az sem baj, ha csak néha
érezzük, hogy „bomba jó család” vagyunk, elég, ha a Trevi-kút hatalmas
szobrai tisztában vannak ezzel. És visszavárnak...

X. fejezet
1994. június vége JESOLO
Amelyből megtudjuk, hogy nehezebben boldogulunk a bombázó,
majdnem-nő kamaszokkal, mint korábban a kajla, vihogó
nyakiglábokkal. És bizony bele kell abba pusztulni, ha egy árva magyar
emberpárt Neptunus haragja kísér el Jesolóba, a Velence melletti
üdülőhelyre.

XI. fejezet
2004. június VELENCE
Amelyben arra buzdítom önt, kedves Olvasó, utazzon Velencébe! Akkor
is, ha van párja, akkor is, ha nincs. Mert ennek a mesevárosnak
boszorkányos az ereje: itt kiderül a hamisság hamissága és az igaz
szeretet valódisága. Ráadásul bocsánatot kérünk Béla bácsitól a súlyos
eszmei mondanivalót hordozó családi indulóért, majd az indiánok
nyugalmával vesszük tudomásul, hogy gatyában senki sem
templomképes.

XII. fejezet
1995. áprilistól szilveszterig
Amelyből megtudjuk, hogy a gyász a szerelmetes Rómában sem
könnyebb, mint a világ bármely pontján. És mi – szerencsétlen, véges
életű emberek – nem menekülhetünk a bánatunk elől. Ám az is kiviláglik
(remélhetőleg), hogy igenis vannak csodák! Apró jelek, gesztusok,
örömök, mankók... Ha ezeket megkapod, nincs jogod panaszra! Sem
Rómában, sem Budapesten!

XIII.
2002. május RÓMA
Amelyben nagyot ugrunk az időben, és rögtön szörnyethalunk
ijedtünkben, mert a „hímsoviniszta disznó” vadabbul akar vezetni, mint
az olaszok a forgalomnak csúfolt római tébolydában. Azzal is
szembesülnünk kell, hogy az imádott városomnak veszélyes, mocskos
arca is van, majd rájövünk, hogy „nagy gonoszok” a gyerekek: még a
meseszép Albano-tó partján is kísértenek.

XIV. fejezet
2002. május CASTEL GANDOLFO
Amelyben elámulunk, hogy a fizika törvényei nem mindenütt
érvényesülnek a földön, majd megint rájövünk, hogy nem kell mindent
elhinnünk, amivel a férfiak kábítanak minket. Például azt sem, hogy
kizárólag a teremtés koronája alkalmas arra, hogy elautózzon az ostiai
tengerpartig. Ám ha bocsánatot kérnek, és kedveskednek, akkor nekünk,
nőknek, az „erősebb nemnek” kell engednünk.

XV. fejezet
2002. május RÓMA
Amelyben először összefut a nyál a szánkban, majd összeszorul a
gyomrunk. Nem a jóllakottságtól, inkább a félelemtől. Kalandozunk
egyet az olasz gasztronómiában, majd szembesülünk azzal, hogy Itália
kék ege alatt sem fenékig tejfel az élet. Átruccanunk egy kicsit
Barcelonába, és meghallgatjuk egy bölcs asszony tanácsait. Fogadják
meg, különben úgy járnak, mint mi!
XVI. fejezet
2002. május közepe OSTIAI TENGERPART
Amelyben megpróbáljuk megérteni az olasz divat zsenialitását, és
elmerengünk az itáliai férfilélek gerjedelmein... Kiruccanunk a
tengerpartra, ahol véres krimikkel szembesül az egyszeri magyar
újságíró, miközben megpróbálja „strandképessé” tenni az ő
négyemeletes turbánt viselő maharadzsáját.

XVII. fejezet
2002. május vége RÓMA
Amelyből megtudjuk, nem mindenki örül annak, ha akkora a melle,
mint a Colosseum, és önfeledten rajongunk egy formabontó – kopasz,
kövér, slampos – tévésztárért. Ennek hatására eltöprengünk öregségről
és fiatalságról, majd őszintén elámulunk azon, hogy az olaszok nem
felejtették el – velünk ellentétben –, hogy a világ (bizony) sokgenerációs.

XVIII. fejezet
2002. május 26. VIA DEL BABUINO
Amelyben pezsgőáriát éneklünk a római éjszakában, és vadul rohanunk
a Magyar Akadémiára, hogy meghallgassuk Marton Évát. Azt a
különleges élményt is megosztjuk önnel, kedves Olvasó, miszerint
csodálatos érzés részt venni egy tüntetésen. Ha a békéért és azért
menetelünk, hogy a gyerekeink emberségesebb világban éljenek. Az égig
érő férfihiúságról is ejtünk néhány szót...

XIX. fejezet
2002-ben és 2014-ben RÓMA
Amelyből rájöhetünk, hogy az olaszok nem vernek át: tényleg szeretik
az életet, a reggeli napfényt, a sós tengeri levegőt, a haszontalan
bambinókat és az éjszakába nyúló vacsorákat. Azt is megtudhatjuk,
hogy a nudisták nem tudják eldugni a fegyvereket, és a százéves férfinak
is lehet gerjedelme...
XX. fejezet
2015. április BUDAPEST
Amelyben kicsit elérzékenyülök, hiszen a kölykök jóvoltából ma már
annyian vagyunk, mint az oroszok, ráadásul ráébredek, hogy a
nagycsaládos lét érzelmi hullámvasútján soha nincs megnyugvás. Hálát
rebegek tehát az ötöknek meg a páromnak, és kitartóan biztatom önt,
kedves Olvasóm: jöjjön velem Rómába!
 SZERELEM

Olyan meghatóan szép volt a keze, mint a nagyikámé.

Finom, hosszú ujjak, áttetsző, kreol bőr. Mindig
megnézem az emberek kezét, valószínűleg azért, mert
nekem ez a legpocsékabb alkatrészem. Komolyan
mondom, tragikus. Kicsi és rémesen jelentéktelen. Egy
pracli. Egy mancs. Vagy inkább mancsi. Közben a
nagymamámnak gótikus ujjai voltak. Majomparádé, ne
nyafogj a kezed miatt! Örülj, hogy velem ellentétben nem
tudsz elhízni, és hosszú a lábad, mondogatta ő nevetve.
Szóval Róma egyik legszebb sugárútján, a Via Venetón
egy ilyen nagymamaujjakat viselő fiatal koldusasszony
nyújtotta felém finom, karcsú kezét, én pedig gondolkodás
nélkül beletettem az aprómat. „Csak úgy” adtam a
kevésből – majd belenéztem a koldusasszony szoknyáján
csüngő kicsi lány éjfekete szemébe, felpillantottam a
valószínűtlenül kék égre –, és teljesen indokolatlanul
kiabálni kezdtem. A boldogságtól, hogy itt lehetek és a
római utcák kövét koptatom? A szikrázó napfénytől? A
számomra csöppet sem zavaró őrült hőségtől? Attól, hogy
a gimnáziumi latinkönyvem borítója (Constantinus
diadalíve) karnyújtásnyira van tőlem? Az ablakokból
aláomló virágzuhatagtól és a szűk utcácskák házai közt
lengedező gatyáktól? Nem tudom. Mindenesetre torkom
szakadtából ordítottam a mellettem álló páromnak (ma is
emlegeti szegény, mennyire megrémítette a váratlan
kitörés): – Értsd meg, én otthon érzem magam Rómában!
– Nem baj, születési hiba – csitítgatott, közben
megfogta a homlokomat, mert arra gondolt, hogy némi
napszúrás váltja ki e vad érzelmeket. – Talán valamelyik
ősöd erre kalandozott, és olasz vér is csörgedezik benned...
– tette hozzá nevetve. – Ostobaság! – kiabáltam tovább. –
Szőke a hajam, zöld a szemem, itt mindenki mesésen kreol
bőrű! Hidd el nekem, ezt a csizmát csak jókedvében
ragasztotta Európához az Úristen! Nem látod, hogy ebben
az országban még a koldusasszonyok is gyönyörűek?
Valószínűleg ekkor, a Via Veneto forgatagában
kezdődött az az elfogult – nem teljesen normális –,
minden más érzést maga alá gyűrő szerelem, amit
Olaszország, és főleg Róma iránt érzek.
 I. fejezet

2002. február 15.

BUDAPEST

Amelyből megtudjuk, hogy a világ milyen szerető

megértéssel viseltetik az egymást őszintén szerető párok
iránt, ám az is kiderül, hogy a legnormálisabb férfiak sem
normálisak. Mert ők akkor is képesek őrületbe kergetni az
asszonyaikat, ha egyébként átlagon felül rendesek, sőt
akkor is, ha nagyon jót akarnak nekünk.

– Gyere velem Rómába! Én dolgozni fogok, te meg

élvezheted az imádott latinjaidat – mondta életem párja
egy barátságtalan februári estén olyan arccal, mintha egy
rövidke városligeti sétára invitálna. Flegmamázzal vakolta
be a vonásait – jelzem, rémesen rossz színész –, közben
pontosan tudta ő, hogy ez a rövid mondatocska mit fog
belőlem, eszement Róma-mániásból kiváltani, de gonoszul
nem nézett fel, egyre csak szöszmötölt a papírjai között. –
Megyünk Rómába?! – visítottam magamon kívül.
Legkisebb gyerkőcünk, Panni egy perc múlva ránk
nyitotta az ajtót: – Anyu, miért sivalkodsz, amikor egy
perccel ezelőtt azért veszekedtél, hogy aludjak el, mert
holnap el fogok késni az iskolából? (Igaza volt, de az öröm
ezúttal maga alá gyűrte az aggódó anyát...)
– Miért mennél te is Rómába, ha a férjednek ott
munkája van? Ezer és egy férfi utazik hivatalos külföldi
útra, a feleségük meg szépen otthon marad gyereket
nevelni, dolgozni, ahogy illik – mondhatják jogosan. Nos,
ahhoz, hogy megértsék a mi nem éppen szabályos
helyzetünket, meg kell szakítanom e februári este
történetét.
Valamikor hajdanán, pontosan 1988-ban – az esküvőnk
utáni hajnalon – fogadalmat tettünk: oly sok időt szúrtunk
el egymás nélkül, hogy ezentúl mindenhová együtt fogunk
utazni. Egymás nélkül csak azért sem megyünk sehová!
Pedig tudtuk, hogy a foglalkozásunk a csavargásról (is)
szól. Mégis. Mert bizony tényleg sok időt pocsékoltunk el
egymás nélkül: huszonévesen mindketten (alaposan)
elrontottuk az első házasságunkat, majd a hónunk alá
kaptuk a gyerekeinket – ő a kettőjét, én a hármamat –,
összekötöttük az életünket, és hirtelenjében igazi
nagycsalád lettünk. Merész dolog volt? Naná! Öt gyerek –
manapság – komoly házi feladat! De bíztunk magunkban.
Egymásban. És egyáltalán nem érdekelt minket, hogy sok
ismerősünk csak legyintgetett: „Komplett őrültek ezek,
nem fogják bírni.” Tisztában voltunk azzal, hogy csak a
szüleink és a legközelebbi barátaink a drukkereink.
És erre a nagy kalandra vigyázni akartunk. Nagyon!
Vigyáztunk, vigyázunk ma is. Hiszen óriási volt és maradt
a felelősségünk! Ha elrontjuk, nemcsak mi, de öt gyerek is
sérül. Csalódik. Tönkremegy. Pótszereket, rossz
tanácsadókat keres! Én még azt is megfogadtam 1990-ben,
amikor az általam nagyon tisztelt és szeretett Révai Vali
felvett (az „utcáról”) a Nők Lapjához, hogy az újságírás –
bármennyire imádom –, nem kerekedhet a kölykök fölé.
Mert, ha valamelyikükkel komoly gond lesz, akkor abba
kell hagynom...
Mit szól a külvilág hozzánk? Hogyan vélekednek egy
olyan újságíróról, aki mindig férji kísérettel utazik
külföldre, és ha ezt nem teheti, inkább lemondja az utat?
Ó, az leírhatatlan! Szinte senki nem hiszi el, hogy azért
akarom vinni a páromat, mert fogadalmat tettünk. Azt
meg végképp nem akarja tudomásul venni a világ, hogy
vele érzem magam legjobban. Röviden: egy-két kivételtől –
igaz baráttól – eltekintve súlyosan hülyének néznek.
Fogyatékosnak. Álszentnek. Ütődöttnek. Nem fokozom.
Ez van. Nem baj. Sőt, még azt sem váltja ki e
„hozzámállás”, hogy megsértődjek vagy haragudjak.
Ezerféleképpen lehet élni, valamennyien magunk döntjük
el, hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben. Eszem
ágában sincs tehát meggyőzni másokat, vagy
elmagyarázni, hogy csodálatos dolog szerelemben-
szeretetben, öt kajla gyerekkel körülvéve megvívni a
hétköznapok csatáit, azaz szó sincs arról, hogy valamiféle
mintának tekintem az életformánkat. Ugyan! Mindenki
másképp csinálja, mi így.
Jelzem, a páromnak sem könnyebb. Képzeljék el,
hogyan nézett rá egy huszonéves ügyintéző lányka, amikor
lemondott egy dél-amerikai study tourt (tanulmányutat),
ahová egy szállítmányozási cég vezetőjeként és
közgazdászként hívták meg, ám a nagyhatalmú meghívó
kijelentette, nem viheti magával a feleségét. Csak ő
menjen, egyedül!
– Komolyan mondja, hogy a fe-le-sé-gét akarja magával
vinni? – ámuldozott a lányka. (A férjem szerint a feleség
szót úgy ejtette ki, mintha a vérszívó és a varangyos béka
rokon értelmű kifejezése lenne...) – Az ilyen utakban épp
az a gyönyörű, hogy feleség- és férjmentesek – tette hozzá
sejtelmes mosollyal. – Ha nem fizethetem be őt, akkor én
sem megyek – jelentette ki röviden a kevés beszédű
párom.
– A csaj képezhetetlen fogyatékosnak, kezelésre szoruló
elmebetegnek, impotensnek, homoszexuálisnak vagy
hermafroditának nézett – röhögött este otthon, amikor
beszámolt az épületes társalgásukról. Szóval nem utazott.
Pontosabban nem utaztunk. Ugyanígy hagytam ki én egy
jordániai utat.
A dologban az a roppantul furcsa, hogy közben az égiek
pártfogásukba vettek minket, azaz mindig adódott valami
új, külföldi munka – a lemondott ellensúlyozásaként –,
ahová együtt mehettünk. Például a kihagyott Dél-Amerika
után néhány héttel igent mondott Takamado hercegnő (a
japán császár menye, akihez nemigen fér közel európai
újságíró) az interjúkérésemre. Amúgy, már hónapok óta
kavartam, rohangáltam, kérvényeztem a
Külügyminisztérium segítségével. Az ilyen exkluzív
interjúk megszerzéséhez nemcsak kitartás, de sok-sok
szerencse is kell... És a párom velem utazott Tokióba!
Egyrészt a fogadalmunk miatt, másrészt azért (is), mert az
angol nyelvtudása fényévekkel körözi le az enyémet. Ő
volt a tolmácsom. És a fotósom. Az interjú sikert hozott,
ráadásul Japán feledhetetlen. Olcsóbb lett volna az út, ha a
kedvesem útiköltségét nem fizetjük ki? Naná! De mondják
meg, érdemes takarékoskodni ilyenkor? Én, a tücsök, azt
mondom: nem!
Ám mielőtt önök is ütődöttnek (fogyatékosnak,
álszentnek stb.) néznek minket, gyorsan leszögezem: nem
vagyunk szentek! Csudát! Előző életünkben – így hívjuk az
esküvőnk előtti korszakot – a lehető legtöbb őrültséget
elkövettük (a „zuram” követeli, hogy valljam be: én többet,
bevallom), mert azt hittük, így normális, így jó. Hiszen a
házasság rabság, amiből időnként ki kell törni. Csakhogy
most egészen más a helyzet. Folt és zsák egymásra talált.
Ezt a folt és a zsák egyaránt érzi. Ilyenkor érdemes ám
vigyázni! Hiszek abban, hogy mindenkinek (minden
nőnek és férfinak) csak egyetlen neki való zsákja (foltja)
van... Az okosak és ügyesek egyből rátalálnak, a hozzám
hasonlók csak másodszorra (olyanok is akadnak, akik csak
harmadszorra, negyedszerre). De érdemes keresni, megéri
a befektetett energiát!
Nos, azon a hideg februári estén, amikor befejeztem a
boldog visítozást, hirtelen felülkerekedett bennem az
aggodalom. (Nálam bolondul gyorsak, számomra is
roppant fárasztóak ezek az érzelmi váltások. No,
mindegy.)
– Jaj, uramisten, miből? Kevés a pénzünk! És hol fogunk
lakni? Mi lesz a kölykökkel? Mi lesz a szerkesztőséggel?
Eddig mindig csak egy hétre léptünk le!
– Ha most, mondjuk, levegőt vennél, és befognád
néhány pillanatra a szád, akkor legalább egy kérdésre
válaszolhatnék. Kegyeskedj idependerülni a
számítógéphez, megmutatom, hol fogunk lakni, épp most
foglaltam le egy kis lakást az imádott Rómádban! –
szónokolt a párom.
Penderültem, és szájtátva lestem a képernyőn feltűnő
aprócska nappalit, a jól felszerelt pici konyhát, a hatalmas
franciaágyat. – Ez tüneményes! – kiabáltam (Panni megint
kopogott a falon, hogy nem tud aludni, és miattam fog
elkésni az iskolából) –, de mennyibe kerül?
– Már hetekkel ezelőtt kiszámoltam mindent –
jelentette ki a férjem, és úgy nézett rám, mintha egy
személyben ő lenne Einstein, Thomas Mann, Churchill és
Karinthy Frigyes. Az emberiség agya, ügyessége, harci
kedve. Minden! – Értsd meg, a lakás akkor nevetségesen
olcsó, ha legalább egy hónapra vesszük ki, azaz, ha
harminc napig maradunk. Másfél hétre drágább, mint így!
Egy darabig diadalmasan nézett rám, majd lassan eltűnt
az arcáról a mosoly. – Kérlek, ne vágj ilyen szerencsétlen,
aggodalmaskodó képet, mert neked nem áll jól! – mondta
lelombozva. – Értsd meg, nem kerül többe, mintha
Budapesten bérelnénk egy pici lakást! Ráadásul nem
megyünk repülővel, az megdrágítaná dolgot. Szép
nyugodtan, váltásban elvezetünk Rómáig. Mindössze
ezerháromszáz kilométer.
Mindössze? Ez az ember nem normális – gondoltam én,
de csöndben maradtam.
– Május harmadikán indulunk, a születésnapodat már
ott ünnepeljük! – hadarta alig érthetően, mert ha izgatott,
olyan gyorsan beszél, hogy rajtam kívül emberfia meg nem
érti, majd – váratlanul – térdét csapkodva röhögni kezdett.
– Ildi, csukd be a szád, már a nagyid is megmondta, buta
képed van, ha tátva hagyod – tette hozzá diadallal, majd
férfiúi fölénye tudatában megsimogatta a tátott szájú
haját. (Mármint az enyémet...)
– Nyugi, a kölykök már nagyok, minden rendben lesz,
nem halunk éhen, és te csavaroghatsz kedvedre
Rómádban!
– Ki kell vennem szabadságot... és Panni...
– Rengeteg szabadságod van, tavaly sem vetted ki, és
amúgy meg hagyj már békén a Panni-fóbiáddal! Tizenhat
éves – már majdnem felnőtt –, kifejezetten boldog lesz egy
szülőmentes hónaptól!
 – De...
– Semmi de! Nem szólhat az életünk csak a gyerekekről!
Te mindent túlzásba viszel. Én most azt akarom: örülj!
Érted, édesem, örülj! Annyit dolgozol, hogy már nézni sem
bírom! És a fenébe, nem vágysz egy római utónászútra? Ez
nekünk jár! – ordította. Mit tehettem? Sírtam, nevettem
egyszerre.
Szóval az emberem ezen az estén legalább öt kilót
hízott saját tökéletessége tudatától. Ráadásul néhány óra
múlva (úgy éjjel kettő körül) békésen hortyogott,
miközben én jól fejlett pánikrohamot produkáltam
(magamnak) a nappaliban, nem beszélve a számlálatlanul
szívott cigarettáimról. Mert csak dolgozott, dolgozott az a
bolond agyam. Hiszen ha Rómába lehet menni, akkor
menni kell. Akkor nincs az a hatalom, amely
meggátolhatna. Akkor is mennék, ha egy hónapig
kenyéren, vízen (és némi olcsó olasz paradicsomon)
kellene élnem. De mi lesz közben a kölykökkel? Mennyi
hülyeséget fognak csinálni? Zsófi az összes haverját be
fogja költöztetni a házba, ráadásul az első héten elkölti
majd az egész hónapra való pénzét. Utána éhes lesz,
amúgy is olyan vékony. Noémi, Kori! Na jó, ők már férjhez
mentek – haj, nagyon korán! –, talán nem csinálnak semmi
marhaságot. De erre sincs garancia. És Krisztiánt, az
ajándékba kapott nagyfiamat most hagyjam itt, amikor a
gyerek (mert gyerek ám még!) szerelmes? Őrület! A „Kicsi”
minden nap elkésik majd az iskolából... Elrontja a
bizonyítványát. Nem megy el angolórára. Éjjel-nappal csak
barátnőzik meg háromempézik majd, és őrületes
telefonszámlát csinál. Ki fogja reggelente felkelteni? És a
tízóraija? Ilyen hosszú időre még soha nem utaztunk el.
Igen, bolond ez az ember, úgy akar jót, hogy közben
sokkos állapotba hoz. Igen, bolond az én emberem, mert
semmit sem egyeztetett velem előre, és egy csöppet sem
avatott be a terveibe!
Az volt az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen
kimerülten – boldogan kétségbeesve, ujjongva és
rémülettel tele (ráadásul ruhástul) – elaludtam a nappali
kanapéján, hogy a szeretett férjem, akit nekem
teremtettek az istenek, beszámíthatatlan akarnok. Aki
még akkor is szétrágja az idegrendszeremet, amikor
örömet akar szerezni. Nagyon sajnáltam magam, és
félálomban Márta barátnőm szavai visszhangoztak
bennem: „Nagyon vigyázz, és ne bízd el magad: a
legnormálisabb férfi sem normális.”
 II. fejezet

2002. május 4.
RÓMA

Amelyben némi hányattatás után római lakosok leszünk,

közben rájövünk, hogy a kis lakás is lakás, és a
legkoszosabb, legszakadtabb lichthófnak is megvan a maga
bája. Később elmerengünk az olasz nyelv bölcsességén: az -
a végű főnevek nőneműek, de akad egy-két kivétel: például a
görög eredetű il problema nem véletlenül hímnemű.

Stefano energikus mozdulattal kapja ki a bőröndöt a

csomagtartóból – az én ronda, hatalmas sárgámat, amit
úgy megpakoltam könyvekkel és ruhákkal, hogy odébb
sem tudom tolni –, és őrületes tempóban elvágtat vele a
Via dei Banchi Vecchi 58. számú házhoz. Boszorkányos
gyorsasággal kinyitja a kaput, behajítja a tonnányi
bőröndöt, majd rohan vissza a következő csomagért. Jó
oka van a sietségre, mert a két ütődött magyar lakásbérlője
épp egy egyirányú utca végén parkol, és ha onnan egy
kocsi ki akar hajtani, akkor csak a testünkön keresztül
juthat tovább.
Tudatosan, kissé idegbetegen álltunk oda (az
idegbetegség mibenlétéről később...), hiszen csak
gurultunk, gurultunk a szűk utcácskánkban és sehogy sem
találtuk a házunkat. Mert a mi utcánkban (magyarul: az
Öreg bankok utcájában) nincsen ám páros és páratlan
oldal! Minek az az ostoba rend? Itt valami furcsa logika
szerint elkezdték a számozást az utca bal oldalán, szépen
sorban
– 1, 2, 3, 4, 5 majd elérve az utca végét, megfordultak, és
a számozást visszafelé folytatták. Érthető? Tehát mi az 58-
ban lakunk és velünk szemben van a kettes szám. Szóval
kitartóan kerestük, keresgéltük az ötvennyolcas számot,
de nem leltük. Persze, mindennek hatására az én krimiken
edzett fantáziám meglódult: nincs is ilyen házszám!
– Lefoglaltál egy lakást egy szélhámosnál! Átutaltad a
pénzt, aztán se pénz, se lakás! Menjünk a konzulátusra,
hívjuk fel a nagykövetet, biztosan emlékszik rám, másfél
éve csináltam vele interjút! Hívjuk fel Marietta
barátnőnket vagy a Magyar Akadémiát! Jaj, Jézus Mária!
Így jajongtam én önfeledt kétségbeeséssel (mögöttem
ezerháromszáz kilométerrel...), amikor észrevettem, hogy
a kedvesem roppantul sápadt, és a szakállát simogatja, ami
nála a komoly érzelmi felindulás jele. Ennek hatására
azonnal megsajnáltam, és vigasztalni kezdtem.
– Figyelmetlenek vagyunk, kész dili ez a számozás, csak
nyugodtan, lassan gurulj, ne törődj a mögötted
dudálókkal, tudod, az olaszok akkor is arénáznak, amikor
semmi okuk sincs rá! Megtaláljuk a házat, vigyáz ránk
anyu az égből!
A párom boldogan elmosolyodott – „értem,
pszichológusi kezelés alatt állok” –, majd a következő
percben egyszerre ordítottunk fel: itt az ötvennyolcas
számú ház! Aki járt már Rómában, tudja, hogy parkolóhely
még annyi sincs, mint Budapesten. Kész röhej, de tény:
minden második autónak törött a visszapillantó tükre –
vagy egyáltalán nincs –, nem azért, mert nem vigyáznak
egymásra, hanem mert a szűk utcákon egyszerűen nem
férnek el a kocsik a parkoló autóktól. Láttam, amint kisebb
népünnepély támadt egy szemeteskocsi körül, mert az a
járókelők lelkes biztatása (magyarán: ordítozása)
közepette elfért egy Mercedes meg egy Renault Clio
között. Egy-két milliméterrel ő győzött... Ha nem fér el?
Akkor recseg, törik, általában a kisebb autó. Ezért
ácsorognak a római utak mentén méregdrága Alfa
Rómeók, BMW-k és Jaguárok tükör nélkül. Ők
megszokták, mi még nem...
Nos, a házat megpillantva azonnal észrevesszük az élet
újabb nagy ajándékát: egy tüneményes helyet, ahová
beférünk. Tágasat, szellőset, nekünk valót. Kit érdekel,
hogy lezárunk egy utcát! Majd szólnak, majd nem értjük...
De szegény Stefano pontosan érti a parkolásunkhoz fűzött
megjegyzéseket, és ez megsokszorozta az erejét.
Másodpercek alatt behordjuk (leginkább: behordja) a
kapualjba a millió csomagunkat, majd rám parancsol: a
szőke signora vigyáz a pakkokra, mi a signoréval
elmegyünk parkolóhelyet keresni!
Csattan a hatalmas sötétbarna tölgyfaajtó, a két pasi
eltűnik a római forgatagban, én meg csak ácsorgok,
bámészkodom a lépcsőházban, és már nem érdekel hogy
remeg a lábam a fáradtságtól, felülkerekedik bennem az
agyonverhetetlen optimizmusom. – Micsoda szuper kégli
várhat itt ránk! Az emeletre vezető márványlépcső
közepén vörös bársonyszőnyeg – mint otthon, a
Parlamentben a liftajtó míves kovácsoltvas munka, virág a
lépcsőfordulóban, a ház legalább százéves! Ápolt, tiszta,
nagypolgári. – Magas, tágas elegáns lesz a lakásunk, jaj,
csak már jönnének, olyan kíváncsi vagyok! – gondolom
magamban.
 Szerencsére a fiúk gyorsan visszaérnek. Pakkok a liftbe,
Stefano újból bemutatja súlyemelő-képességeit, és a
következő percben feltárul az első emeleti lakás súlyos
tölgyfa ajtaja. Mondanom sem kell, hogy az ajtón
aranyozott a kopogtató meg a kilincs, láttukra boldogan
felsikoltok.
– Bűbájos és aprócska – nyögöm, miután magamhoz
térek a két helyiségből meg egy fürdőszobának csúfolt
lyukból álló lakás-barlang láttán, majd amikor Stefano
magunkra hagy minket, a röhögéstől fetrengve terülök el a
hatalmas franciaágyon.
– Ne állj ott, mint egy rakás szerencsétlenség! Nézd meg
inkább a kilátásunkat! – kiabálok a nevetéstől fuldokolva.
Szegény párom nem mer az ablakhoz lépni – ugyanis látta,
hogy a röhögőgörcs akkor kapott el, amikor kiléptem az
erkélyre –, de szép lassan erőt gyűjt, és bátran feltépi a
konyhafülkéből nyíló valami ajtaját.
– Atyaúristen, de rafináltak ezek az olaszok! – ordít fel
olyan váratlanul az én fegyelmezett férjem, mint aki
haslövést kapott. – Haj, de átvertek minket! – rikoltozik
tovább. – Remek fotókat készítettek a barlang apró
részleteiről – a nappaliból leválasztott, jól felszerelt
főzőfülkéről, a franciaágyról, az ízléses állólámpáról, a
festményekről, a rézkarcszerűségekről –, ám, hogy mindez
mekkora és hová néz? Arról nem árulkodtak az interneten
megcsodálható képek.
– Ne szidd a latinjaimat! – vihogok én tovább. – Van két
szobád? Van. Van konyhád és fürdőszobád? Van. Látsz
valamit az erkélyről? Látsz.
Nos, miután kiröhögjük magunkat, gyorsan leülök a
számítógépem mellé, hogy leírhassam az első benyomás
feledhetetlen csodáját. Kezdjük a kilátással!
Ugye, ismerik azt az ősi magyar szót: lichthóf? Így
szólítjuk Pesten a bérházak belsejében meghúzódó
világítóudvarokat, ahol még ecetfa se nő... Nos, ez a római
nem olyan szűk, mint amilyenekkel a mi hetedik,
nyolcadik kerületi bérházaink dicsekedhetnek, hanem
tágas, levegős. Olyan ötven négyzetméternyi... És a
negyedik emelet fölött bekukucskál az ég is! Mit látunk
ezen a belső udvaron? Ó, kérem, mindent! A városi lét
hordalékait... Törött lábosokat, szék-, asztal-,
szekrényromokat, rozsdás csöveket, rudakat, lyukas
vödröket, idő rágta virágállványokat, járókákat, törött
cserepeket, egy hosszan kanyargó méregzöld gumicsövet,
amiből szüntelenül csörgedezik a víz. És a harmadik,
negyedik emelet gangjain zászlóként lengedező (száradó)
hatalmas bugyogókat! E felbecsülhetetlen értékű
kincshalmot málló, töredezett, ősöreg falak ölelik körül...
De azért van valami, ami a felháborodásom kellős
közepén is meghatódásra késztet. A hihetetlen
mennyiségű örökzöld! Fikuszok, pálmák, leanderek,
hibiszkuszok törnek a fény felé a mocskos, törött
cserepekből, hirdetve a mediterrán klíma és levegő
csodáját. Nem hiszem, hogy valaki locsolgatja vagy netán
tápolgatja őket (mint mi otthon a mieinket), de ők fittyet
hánynak a piszokra, a koszra, káoszra, és lelkesen hozzák
új hajtásaikat.
– Ősi város, ősi lichthóf – nyögi a párom hosszas
szemlélődés után, majd váratlanul felkiált. – De az
internetes ajánlóban nem szerepelt erkély! Pedig én most
egy két-három négyzetméternyi erkélyről szemlélem ezt a
paradicsomot!
 – Látod, ez pluszszolgáltatás! – bólogatok boldogan,
mert úgy érzem, hogy itt, a Centro Storicóban – a
történelmi városközpontban, közel a Forum Romanumhoz
és a Tevere-parthoz – egy hamisítatlan belvárosi lakás
bérlője lettem! (Jelzem, a férjem csak hazafelé merte
bevallani, hogy az erkélyüdvözlő, optimista mondataim
közepén megpillantott a ház sarkában egy patkányforma
élőlényt, de percek alatt eldöntötte, hogy ezt az élményét
nem osztja meg velem.)
– No, jól van, örülök, hogy vagy annyira intelligens,
hogy nem hisztizel a rémes környezet és szűkösség miatt –
közli atyai fölénnyel, majd megemeli a hangját, ahogy egy
komoly férfihoz illik krízishelyzetekben. – De részemről
elég az ámuldozásból és a viháncolásból, most azonnal
bemegyek az irodába, és elkapom a frakkját ennek a
szélhámos Stefanónak!
Miközben én olasz dalokat kornyikálva, remek
hangulatban pakolom ki a bőröndöket, szatyrokat, és
kifejezetten megszeretem a hálóban álló otromba
szekrényt, ami elképesztően sok könyvet, ruhát képes
elnyelni, ő szép lassan és alaposan begurul. Érdekes, hogy
mi nők, mennyivel gyorsabban alkalmazkodunk az új
körülményekhez! Mint az életművész macskák, akik
mindig a talpukra esnek. Az első döbbenet, majd a
röhögőgörcsök után percek alatt felismerem a barlangunk
báját – tényleg van benne valami különleges romantika –,
miközben ő rájön: intézkednie kell...
– Egyetlenem, azért kapod el a frakkját, mert nem
kérdezted meg jó előre, hogy mekkora a barlang és hová
néznek az ablakai? Vagy azért, mert olyan rendes a mi
súlyemelő-hordárunk, hogy egy nappal korábban
elfoglalhattuk azt a lakást, ahová papírforma szerint csak
holnap délután költözhetnénk be? – érdeklődöm
gonoszul.
Nagy csend támad a túlparton. Mert hát az én zseniális
párom mindenre gondolt: lefoglalta a lakást, szorzott,
osztott, gyököt vont, eurót váltott, az út nagy részén ő
vezetett, mert szerinte én nem vagyok elég agresszív (erről
majd később...), és nem tévedt el a római körgyűrűn.
Szóval épp mennybe akart menni, amikor az örök
városban leparkoltunk az út szélén, és ő felhívta a
lakáskiadó irodát. Hadart-hadart angolul, majd hirtelen
lehalkult a hangja. – Persze, persze, hogy Rómából
beszélek! Május negyedikétől foglaltam le a lakást, nem?
Hogy csak ötödikétől? Lehetetlen, visszahívom!
Lázas keresés, a dossziéból diadallal húzta elő a
foglalást igazoló iratokat. Nézte, nézte, majd következett a
szakállsimogatás. Hát igen, ez mindig rosszat jelent.
Kikaptam a kezéből a papírt: „a lakás birtokba vehető:
2002. május 5-én”. Puff neki, a teremtés koronája elnézte a
dátumot! Vagyis sajnálta az időt a visszaigazoló papír
áttanulmányozására.
– Eszerint csak holnaptól van lakásunk – nézett rám
őszinte rémülettel. – Bizony drágám, dokument jeszty –
mutattam szomorúan. Nem tudtuk megvitatni ezt az új
fejleményt, mert a következő percben csörrent a mobilja.
– Pronto – mondta a párom, hiszen egy igazi világutazó
Rómában már nem hallózik, hanem prontózik. Néztem az
arcát, láttam rajta a hirtelen elömlő nyugalmat. – Oké,
thank you, grazie, némi lelkes és boldog angol hadarás,
majd diadalmas vigyorral kapcsolta ki a telefonját.
– Hahó, minden rendben van! Ciao, Róma, meghoztam
az Ildit! A lakás ott vár kitakarítva, elfoglalhatjuk azonnal!
– rikkantotta boldogan, majd örömében nagyot csapott a
kormányra.
Szóval a párom a férfias elszántsága és sziklaszilárd
elhatározása ellenére sem kapja el a mi Stefanónk frakkját,
sőt hálás neki. Én pedig előveszem a legjobb modoromat –
nem könnyű –, és nem fűzök megjegyzéseket az első nap
eseményeihez. Csak amikor este tíz körül – a Campo del
Fiori sarkán, egy bűbájos kockás abroszos pizzériában –
lelkesen tömök magamba egy hatalmas spenótos pizzát,
jut eszembe az olasz nyelv zsenialitása. Az olaszban
minden -a végű főnév nőnemű, de a görög eredetű il
probléma bizony hímnemű. Ugye, nem véletlenül?
 III. fejezet

1992.
SEREGNO

Amelyben visszaugrunk tíz évet, 2002-ből 1992-be.

Rómából az észak-olaszországi Seregnóba. Ezen
ugrabugra nélkül soha nem érthetnék meg, miért rajong e
sorok írója elvtelenül és kritika nélkül az olaszokért és az
itáliai kultúráért. Abból is ízelítőt kapunk, hogy a világ
legjobb latintanára a Veres Pálné Gimnáziumban
eredményesen szigorkodott az ifjúsággal.

Kifejezetten jó, ha az újságírót nemigen szereti a

főszerkesztője. Ne nézzenek háborodottnak, meg fogom
magyarázni, miért hasznos, ha szüntelenül bizonyítani kell
a főnöknek! Kezdjük egy vallomással! Soha életemben nem
voltam precíz. Mindent kedveltem, ami gyorsan
elvégezhető, és rettenetesen szenvedtem az aprólékos,
lassú munkáktól. E tulajdonságot felületességnek is lehet
nevezni? Naná! És akkor még nem beszéltem a
határidőkről, a pontosságról meg arról, hogy egyetlen
éjszaka alatt csak nehezen lehet behozni a négy-öt napos
lemaradást! Hajjaj!
Nos, e „remek” tulajdonság birtokában csodálatosan
ellébecoltam – a gimnáziumban, a bölcsészkaron, az
újságíró-iskolán, mindenütt – amíg ki nem fogtam egy
olyan főnököt, akinek egyszerűen az idegeire mentem.
Miért? Ma már mindegy. Valószínűleg én is hibás voltam,
ő is. Ám most – sok év távlatából – már azt mondom, sokat
köszönhetek neki. Hiszen védekezésül sorra faragtam le
magamról a legrosszabb tulajdonságaimat. Szigorú és
maximalista lettem önmagammal, ráadásul olyan pontossá
váltam, mint egy svájci óra, hogy legalább azért ne
szurkapiszkáljon senki, mert nem adom le időben az
írásaimat. A cikkekben szereplő számokat, adatokat
négyszer-ötször egyeztettem, hogy kisebb legyen a
támadási felület. És ha jól meggondolom, még azt is e
főnökömnek köszönhetem, hogy 1992-ben – tíz évvel
ezelőtt – életre szólóan beleszerettem Itáliába.
De ne kapkodjunk, kezdjük az elején! Történt ugyanis,
hogy egy forró nyári napon beléptem a lakásba, és azonnal
sírni kezdtem. Miért? Valami semmiségért... A
lapértékeléskor kaptam néhány szúrást, olyan jó mélyet...
Mit tesz ilyenkor az egyszeri újságíró? A szerkesztőségben
szeme sem rebben, majd hazaér, és kibőgi magát a férje
vállán. Aki szegény csak mondogatja, hogy semmi baj, ne
törődj vele, végül – látva, hogy a szokásos nyugtató
mondatok mit sem érnek –, előkapja az újságírók
szaklapját, a Magyar Sajtót és rábök egy hirdetésre.

„Az Olasz Újságíró Szövetség nemzetközi

sajtópályázatot hirdet külföldi újságíróknak riport és
publicisztika kategóriában. Olyan írással lehet pályázni,
ami fél éven belül jelent meg, és a terjedelme nem több
hat flekknél. Az első helyezett az Olasz Újságíró
Szövetség vendégeként részt vesz a Seregnóban tartandó
ünnepségen, továbbá 3 millió lírát nyer.”

– Inkább ezt nézd! – hadarja a férj, mire a feleség

könnyei gyorsan felszáradnak, és minden dühe a párja
ellen fordul.
– Mit kezdjek én ezzel? Nem tudok olaszul, közeli a
határidő, és fogalmam sincs, melyik írásommal
pályázhatnék!
– Gyere, válasszuk ki, közben gondolkodj, kit hívhatnál
fel a volt évfolyamtársaid közül, aki ismer egy jó olasz
fordítót!
A hangulat pillanatok alatt megváltozik, mindketten
őrülten keresgélnek – Úristen, mennyi mindent írtam,
gondolja a feleség, aki mindössze kétesztendős újságírói
múlttal dicsekedhet –, és a nappali közepén hegyekben
állnak a frissen kinyomtatott, versenyképesnek vélt
riportok. Majd egy órán belül a feleség már arra sem
emlékszik, hogy vannak (voltak és lesznek) könnyei.
Azután jön a második fázis: az önmarcangolás. Ez az
írás lapos, ez túl magyar, csak itthon érthetik, ez
fantasztikus, de borzalmasan hosszú...
Este a gyerekek a szülők nélkül vacsoráznak, mert anya
és apa nagy halom kézirat között ül a nappaliban és vadul
vitatkozik, hogy az Isten veled, Vilikém! vagy a Néma
kacsák, harsány gyerekek című riport induljon-e
Olaszországba.
– Megőrültek a szülék – állapítják meg a kölykök, de
azért lefoglalják a nagycsoportos Pannit, aki az istennek
sem érti, hogy most miért nem akar anya és apa kimenni a
Ligetbe. Végül a Vili-riport győz. Másnap este már egy
olasz fordítóval tárgyalnak, aztán négy nap múlva – a
határidő végső dátumán – postára adják riportot. Olasz
nyelven! Utánuk a vízözön...
Eltelik egy-két hét, lassan elfeledkeznek a dologról – az
egész banda Hosszúperesztegen, egy bűbájos Vas megyei
faluban nyaral –, amikor üzenetet kapok a
szerkesztőségből. Hívjam fel a Fininvest magyarországi
titkárnőjét, Hegyi Zsuzsát. – Mi a fenét akarnak tőlem
nyaralás közben? – gondolom undokul, de már tárcsázok
is – mobil híján – a Szajki-tó strandjának telefonfülkéjéből.
– Kedves Ildikó, ismeretlenül is gratulálok önnek, mert
a külföldi újságíró kategóriában a rengeteg pályázó közül
ön lett a fődíjas az Isten veled, Vilikém! című riportjával –
közli velem jókedvűen egy kellemes alt hang.
– Jövő héten találkozzunk, mert meg kell beszélnünk a
részleteket! Az egyik seregnói szállodában szeptember
elejére lefoglalunk önnek egy szobát két éjszakára, hogy
részt vehessen az ünnepségen, és átvegye a díját meg a
hárommillió lírát!
– Komolyan beszél? – visítom a telefonba, majd azonnal
leszögezem, hogy magammal viszem a férjemet, mert
eszembe jut a fogadalmunk és az a délután, amikor együtt
választottuk ki a Vili-cikket. – Semmi akadálya,
továbbítom a kérését – feleli a kellemes alt, majd megadja
a telefonszámát, felírom, a következő percben elejtem a
papírt, és kiszédülök a telefonfülkéből. Mit csináltam?
Esküszöm, nem tudom, de a családom elmesélte.
– Visítoztál, égnek állt a lófarkad, ugráltál, mint egy
bakkecske, elég ciki volt – mondja Zsófi, a legkritikusabb
gyerekem.
– Aranyos voltál, mint egy gyerek, összevissza ölelgettél
mindenkit, Pannit majdnem felborítottad – jelenti ki a lírai
lelkű legnagyobb, Noémi.
– Annyira jó kedved lett, hogy a strandról hazafelé
elejtetted a görögdinnyét, de nem haragudtam, pedig
nagyon kívántam – állítja az akkoriban cérnasovány
haspókom: Krisztián.
– Olyan kajla és boldog voltál, mint gimnazista
korunkban a bulikon – magyarázza a párom, és úgy
megölel, hogy majd’ megfulladok. (Azt elfelejtettem
mondani, hogy valamikor, az őskorban osztálytársak
voltunk a Veres Pálné Gimnáziumban...)
Aztán a Szajki-tó partján rendezett „műsorom” a
hosszúperesztegi öregecske, szakadtacska házunkban-
nyaralónkban folyatódik. Hejehuja, dínomdánom –
szalonnasütés, borozgatás, énekelgetés késő éjszakáig a
kertben, a szomszédokkal –, és csak éjjel kettő körül
kezdünk tépelődni a hárommillió lírán.
– Ugye, ez rengeteg pénz? – érdeklődöm a páromtól,
házi közgazdászomtól és bankáromtól. – Nem túl sok, de
nekünk sok – közli ő komolyan, majd amikor elalvás előtt
benézünk a nagyszobában hortyogó gyerekekhez, hirtelen
a fejéhez kap. – Tudod, mit csinálhatnánk ezzel a pénzzel?
– Jaj, ne mondd, hogy tegyük félre! – tiltakozom előre,
mire belőle kitör a nevetés.
– Ide hallgass, melletted nem lehet pénzt félretenni,
nem is akarok! Talán kivihetnénk a kölyköket
Olaszországba. Mondjuk, Rómába... Persze, lehet, hogy
ekkora csapatnak kevés lesz a hárommillió líra, de majd
kidolgozom tervet...
– Vonj gyököt, szorozz, ossz, kedvesem, én meg majd
álmodozom!
Ennek szellemében az éjszakát félálomban töltöm.
Egyszer már voltam Julius Caesar, Michelangelo és Fellini
városában – hat napig –, most újra bebarangoltam
magamban a Forum Romanumot, a Colosseumot, a Szent
Péter-bazilikát, eszembe jutott, hogy pukkadoztam a
nevetéstől, amikor először láttam apácát motorozni, csak
úgy lobogott a fityulája, amikor őrült sebességgel befordult
a Vatikán sarkán. Atyavilág, de aranyos volt!
A következő napok őrült tervezgetéssel, szervezkedéssel
telnek. – Amíg Seregnóban leszünk a díjátadáson, anyu
hozzánk költözik, különben nem tudja az öt kölyköt
vezényelni – döntjük el anyukám nélkül, aki néhány nap
múlva szó nélkül beleegyezik, ahogy mindig mindenbe
életünk során. A párom szervizbe viszi a kocsit, hogy bírja
az utat a Milánó közelében található Seregnóig (körülbelül
ezerkétszáz kilométer Budapesttől), én kiíratok néhány
nap szabadságot, fodrászhoz megyek, kétségbeesve
pakolom ki huszonötször a szekrényemet (jól kell kinézni,
az olaszok nagyon elegánsak!), amúgy pedig lebegek. Az
vesse rám az első követ, aki nem lebegett volna ebben a
helyzetben! Mindössze két éve vagyok újságíró – 1990-ben
kerültem ehhez a nagy laphoz egészen más
munkaterületről és most díjat veszek át külföldön!
Ráadásul Olaszországban!
A szerkesztőségben rendesek velem, akik szeretnek,
velem örülnek, akik egyébként nehezen viselnek, nem
bántanak. Szóval roppantul gömbölyűnek látszik az élet,
pedig akkor még nem tudom, hogy az olaszok tudják ezt
fokozni...
Szeptember elejét írunk. Ilyenkor csuda idő van
Itáliában, az olasztudorok szerint még hétágra süt a nap,
de már nem gyilkol a hőség, meseszép az üde zöld
mediterrán természet. Ennek hatására csupa lengedi nyári
cuccot csomagolok, és csak akkor döbbenek rá, hogy
megint melléfogtam, amikor a Velence felé vezető
autópályán elkap egy rettenetes zápor. Fenét zápor! Egy
hurrikán, vagy inkább tornádó... Amikor megállunk egy
Autogrillnél, kifordul az ernyő a kezemből, a hajam
másodpercek alatt a nyakamhoz tapad, vacog a fogam a
hidegtől, piros az orrom, a kezem jeges, mintha megszűnt
volna a vérkeringésem. Uramisten, hogy fogok kinézni
holnap este?
Néhány perccel később teljesen elsötétedik az
égszínkéknek ígért mediterrán égbolt, és tojás nagyságú
jegek potyognak alá. Jégeső Olaszországban? Ki látott már
ilyet? Hiába jár az ablaktörlő, mint az őrült, a párom nem
lát ki a szélvédőn. – No, nem, így nem mehetünk tovább!
Karambolozni fogunk! Felborulunk! Meghalunk! Ki neveli
fel a gyerekeket? Állami gondozásba kerülnek, ha mi
elpatkolunk! Csinálj már valamit! – jajveszékelek, közben
látom, hogy a párom is rémült. – Beszakad a kocsi teteje
ezektől az öklömnyi jegektől – sziszegi a foga között,
amivel olajat önt a tűzre. – Jézusom, minden férfi ilyen
lelketlen! Én a gyerekekért aggódom, te meg a kocsi
tetejéért? – De nincs időnk összeveszni, mert a tornádó
úgy felerősödik, hogy végső kétségbeesésünkben
megállunk egy felüljáró alatt. Szépen leparkolunk a
leállósávban – a kocsi teteje már nem szakad be –, aztán jó
másfél órát ácsorgunk (bánatomban megeszem az útra
csomagolt hat zsemlét...). És jön a deus ex machina:
Jupiter hirtelen megelégeli az elemek tombolását,
váratlanul felkúszik az égbolt közepére a Nap, és olyan
forró sugarakkal bombázza a környéket, hogy fél óra
múlva már az út sem nedves. Ki látott már ilyen gyors
változást? Hej, de szépséges furcsa világ ez!
A szikrázó napfényben vadul száguldunk úti célunk felé
– néha jólesik megfuttatni a kocsit –, mégis besötétedik,
mire Desióba, a Seregnóval szomszédos városkába érünk.
És elkezdődik a mi Desio-keringőnk (azóta így nevezzük
magunk között). Ugyanis amilyen remekek, jól
„kitáblázottak” az olasz autópályák, ebben a városkában
mindössze két táblát találunk. Egyiken Seregno, a másikon
Desio centro felirat. Mi, a térképen jól eligazodó világjárók
– akkor még nem volt GPS –, magabiztosan nekilódulunk a
Seregno iránynak. Megyünk, egyre csak megyünk, majd
egy idő után visszakerülünk a kiindulópontra. Újból
nekilódulunk. Megint ugyanoda vissza. A harmadik,
negyedik meddő kísérlet után kipróbáljuk a Desio centro
irányt, azaz a kisváros központját. Nem tudni hogyan, de
megint visszaérünk az indulási pontra. Ez nem is város, ez
egy óriási kör! – kiabálja a párom, miközben egyre
keringőzünk Desio körül. Fél órája? Egy órája? Mit tudom
én, az időérzékem is elhagy.
Jajveszékelek, nem érzem a végtagjaimat, éhes vagyok,
szomjas, minden bűnömet megbánom, szidom az
olaszokat, a páromat, magamat, a világmindenséget,
amikor egyszer csak elege lesz a „sofőrömnek”, és befordul
egy sötét, szűk utcácskába. Csak úgy. Megyünk, megyünk
egyre bizonytalanabbul, amikor hirtelen ránk kiált egy
tábla: SEREGNO. Nem lehet igaz, megállunk, egymás
nyakába borulunk, látom, hogy a párom szeme alatt sötét
karikák virítanak. Erről eszembe jut: hogy nézhetek ki?
Atyavilág, engem itt várnak – késünk vagy öt órát –, mit
fognak szólni egy elnyűtt, szakadt magyar újságíróhoz?
De az olaszoknak van stílusuk. Franco Cajani úr, a
Fininvest magyarországi igazgatója, Brianza tartomány és
a kisváros kulturális életének lelke, nem vár minket késő
éjjel az Umberto Hotelban, csak egy levélkét hagy a
portán: „Helyezkedjenek el kényelmesen, pihenjék ki
magukat, holnap 11 óra körül magukért jövök.”
– Ez igen! Így szervez egy úriember! Nem kell
holtfáradtan aranyoskodni! A szálloda bűbájos, finoman
elegáns, a szobánk falán rézkarcok, köztük egy a budai
várat ábrázolja. – Hogy ezek az olaszok milyen kedvesek! –
gondolom félálomban, majd gyorsan végigpörgetem
magamban a másnap reggeli teendőket: befejezni a
kocsiban elkezdett köszönő beszédemet – nem lesz kis
teljesítmény, hiszen csak egy szótárra és a gimnáziumi
latintudásomra támaszkodhatok „szépre csinálni magam”
– ez lesz a legnehezebb – találkozni Cajanival és izgatottan
várni az estét. Jaj, és a gyerekek alszanak már otthon?
Anyu hogy bír velük? De nincs erőm komolyabb aggódási
rohamra, mert elájulok a fáradtságtól.
***
Másnap délelőtt tűz a nap, Franco Cajani – elegáns
öltönyös úr, jól beszél angolul – olasz temperamentummal
zúdítja rám Brianza tartomány kulturális életének
eseményeit, Seregno városának látnivalóit, az esti
díjkiosztó ünnepség várható pompáját, mesél az újságíró
szövetség idős elnökének szigoráról, szakmai tudásáról,
majd egy óra múlva felpattan, és izgatottan közli, hogy
felügyelnie kell az előkészületeket, de búcsúzóul még a
lelkünkre köti, hogy este nyolckor kezdenek, nehogy
elkéssünk!
– Hogy a csudába gondolhatja, hogy késni fogok? Azt
hiszi, hogy egy magyar újságíró naponta kap nemzetközi
díjat? – mérgelődöm, mire a férjem hangos hahotára
fakad.
– Angyalom, feliratot viselsz a homlokodon – „gyakran
elkésem” –, egyébként pedig láttam rajtad Cajani előadása
közben, hogy máson jár az eszed. Mi a fenén
gondolkodtál?
Igaz, ami igaz, drukkoltam, hogy a találkozó ne legyen
túl hosszú ezzel a kedves olasz úrral, mert tudtam, hogy
össze kell eszkábálnom azt a néhány olasz mondatot, amit
a díj átvételekor majd elmondok. Nosza, itt az alkalom!
Aztán egészen tisztességes, közel háromnegyed oldalnyi
szónoklatot kanyarítottam a szótár és a gimnáziumi
latintudásom segítségével – aki tanult latint, arra ragad az
olasz, mint a kosz –, közben egyre Alszeghy Edit néni járt
a fejemben, akit a Veres Pálné Gimnázium nebulójaként
nagyon szerettem, de féltem is tőle, mint a tűztől. Olyan
szigorú volt, hogy latinórára egyszerűen nem mertem
felkészülés nélkül menni. Vajon Edit néni járt
Olaszországban? Régebben nemigen lehetett csak úgy
átruccanni Itáliába... Egyáltalán, él még? Milyen hűtlen az
ember, milyen önzők és hálátlanok vagyunk azokkal (is),
akiktől sokat kaptunk. Soha nem látogattam meg, pedig
hogy szerettem, mennyire becsültem! Amúgy az átkozott
memoritereibe bele kellett pusztulni. Hogy is volt? „Aurea
prima sata est aetas, quae vindice nullo, sponte sua, sine
lege fidem rectumque colebat...” Atyavilág, még mindig
emlékszem rá! De jó volna, ha a gyerekeim is kifognának
ilyen Edit néniket! Ha a latin mellett nem ő a
magyartanárom, akkor bizony a természettudományi kar
matematika szakára jelentkeztem volna, mint anyu. De jó,
hogy nem tettem! Hiszen akkor a neveletlen ifjúságot
próbálnám bevezetni a matek rejtelmeibe, ehelyett most
egy olasz város szállodájában kuksolok, és olyan nyelven
szerkesztek köszönő beszédet, amelyet soha nem
tanultam. Őrület!
– Otthon meg fogom látogatni Alszeghy Edit nénit –
fogadom a páromat, aki épp megérkezik a seregnói
felfedező körútjáról, és úgy néz rám, mint egy
háborodottra.
– Meglehetősen követhetetlenek a szellemi bakugrásaid
– jelenti ki értetlenkedve, majd gonoszul felhívja a
figyelmemet arra, hogy jó volna „cenzúráztatni” egy
olasszal a műalkotásomat, mert ha valami marhaságot
mondok, akkor több száz ember fog a röhögéstől
fetrengeni.
– Honnan veszed, hogy több százan lesznek? –
kérdezem aggódva, mire őurasága tovább vigyorog. –
Láttam a város főterén, hogy ácsolják már a vesztőhelyet,
azaz a hatalmas színpadot. Képzeld, még Franco Cajani is
ott kalapált ingujjban! Milyen rokonszenves, hogy így
összefognak, és nem büdös a fizikai munka egy városszerte
ismert értelmiséginek. Haj, ezt meg kellene tőlük tanulni!
– magyarázza lelkesen, és egyáltalán nem érti, miért nem
akarok a közösen végzett munka szépségeiről eszmét
cserélni.
– Szerinted tényleg nagy tömeg lesz? – kérdezem egyre
idegesebben.
– Ó, hatalmas! – lelkendezik tovább. – Az egész főteret
berendezték szabadtéri színháznak! Több száz széket
hordtak össze, a templom mögötti téren pedig óriási
vetítővásznat helyeztek el, hogy akiknek nem jut ülőhely,
kivetítőn követhessék az eseményeket. Ott fogsz
bazsalyogni a vetítővásznon – teszi hozzá szeretettel.
– Jóságos ég! Ekkora tömeg előtt fogok olaszul
szónokolni? – esem kétségbe, mire a párom elégedetten
végigmér.
– Ne aggódj, én ott leszek, nem érhet baj! – jelenti ki
atyai hanghordozással. Amikor magára ölti ezt az enyhén
fölényes, szülői jelmezt – bölcs atya neveli kicsiny, hülye
gyermekét –, felrobbanok! Pontosabban: jól fejlett
dührohamot kapok! Mert én azt tudomásul veszem, hogy
minden férfinak szüksége van arra a tudatra, hogy ő a
jobb. (Kitanultam a természetüket már az öcsémen,
gyerekkoromban...) Miben jobb? Mindenben. Jobban vezet
autót, jobban szervezi az életet, jobban osztja be a pénzt, a
tévedhetetlenség, a magabiztosság hamis tudata nélkül
nemigen tudnak élni. Miközben mi idegeskedünk,
hisztizünk, dühöngünk, kiborulunk, kétségbeesünk, ők a
teremtés koronáihoz illő fölénnyel, magabiztossággal
fogadják az új kihívásokat. No, de miért gondolja, hogy a
puszta jelenléte elegendő lesz ahhoz, hogy én a hatalmas
színpadon egy általam alig ismert nyelven nyugodtan
szónokoljak?
– Értsd már meg, félek és izgulok! – jajongok tovább.
Mire ő a lehető legbölcsebb tanáccsal lát el: vedd át a díjat,
és ne mondj semmit! – Hogyne – tiltakozom –, akkor meg
azt hiszik, hogy kuka vagyok!
– És egyáltalán, mit fölényeskedsz? Menj fel te a
színpadra, és szónokolj kínaiul! – kiabálok undokul, mire ő
kijelenti, hogy olyan színpadot még nem ácsoltak a
világon, amire ő hajlandó volna felmenni.
Épp replikázni akarok, amikor kopognak a szobánk
ajtaján. Kedves fiatalember lép be a csinos feleségével –
Besze Imre, a Szabad Föld újságírója, aki emlékplakettet
kapott a riportjáért –, azért jöttek, hogy gratuláljanak az
első díjamhoz. Belém szorul a veszekedhetnék, kulturált
fazont öltök, megsemmisítő pillantást lövellek a férjem
felé – nem tudom, hogyan sikerül –, és hellyel kínálom
Imrééket. Megtudjuk tőlük, hogy csak az első
helyezetteknek adtak szobát e szállodában, tehát ők még
este, az ünnepség után továbbutaznak.
– Semmi gond, kiviszünk benneteket kocsival a milánói
pályaudvarra! – ajánlom fel azonnal, mire a párom
szomorúan – úgy, hogy csak én halljam – megjegyzi: igen,
nagyságos asszonyom, a buli után a sofőrje oda viszi az új
ismerőseit, ahová ön parancsolja...
Elszégyellem magam. – Istenem, milyen önző disznó
vagyok én! Mindig rajta vezetem le az idegbajomat, az
izgalmamat. Helyre kell hozni! Egyáltalán nem érdemli
meg, hogy örökké bántsam... – gondolom magamban, és
váratlanul a nyakába ugrom.
– Nem is az én érdemem, hogy itt villoghatok első
helyezettként – magyarázom Imrééknek –, hanem az övé.
Ő találta ki az egészet! Ő vett rá, hogy pályázzak a
riportommal.
Imre nevet, jókedv telepszik a négyesfogatra, és néhány
perc múlva már együtt indulunk felfedező útra, és együtt
zsebeljük be a portás elismerését, aki gondosan
végigellenőrzi a fogalmazványomat, és csak egyetlen
égbekiáltó hibát talál benne. Felolvasom neki a
beszédemet, a hangsúlyt néhol kijavítja, de a végén
megdicsér. – No, így már nem fognak röhögni rajtam –
állapítom meg, és nyugalom költözik a lelkembe.
Ez a nyugalom addig tart, amíg este háromnegyed
nyolckor meg nem látom a valóban hatalmas tömeget.
Öltönyös urak, estélyi ruhás hölgyek népesítik be a város
főterét, minden hely foglalt. Fényárban úszik a színpad, a
díjazottakat az első sorba ültetik. A csinos,
temperamentumos műsorvezető (azt mondják, hogy a
televízió egyik ismert bemondónője) bemutatja a
nagyhatalmú zsűrit, majd a Milánói Scala fúvósai
koncertet adnak. Szorongatom a párom kezét. – Atyavilág,
arra a színpadra kell felmennem, ahol most a Scala
zenészei játszanak? Hogy kerülök én ide? A zuglói Fűrész
utcából...?
Az ünnepélyes eredményhirdetés több órán át tart.
Kiderül, hogy a Brianza-díjat nemcsak külföldieknek
hirdették meg, hanem olasz újságíróknak, tévéseknek,
rádiósoknak is. Sorra hívják ki a helyezetteket, interjút
készítenek velük, majd felolvasnak vagy bejátszanak egy
részletet a díjazott munkákból. Tapsok, nevetések,
ölelések, könnyek, mindenki boldog, én viszont egyre
izgatottabb vagyok. Haj, csak már lennénk túl az egészen!
Nincs hideg, mégis fázom. Pechemre a nemzetközi
kategória győztesét a végére hagyják. Azt mondják,
habnak...
Hallom a nevemet: „Vekucsár Ildííííko, Ungheria!!!” Így
kiáltja a műsorvezető, én felszédelgek a színpadra. Egy
kukkot sem értek a hadarásából – azt azért kiveszem, hogy
ötvenvalahány pályázat érkezett külföldiektől, és az én
riportom, az Isten veled, Vilikém!, lett a fődíjas. Az újságíró
szövetség elnökének méltatását sem értem, de jólesik,
hogy kedvesen néz rám. Nagy taps, majd egy kellemes
bariton részleteket olvas fel az írásomból. Ekkor már
nyugodt vagyok. Furcsa érzés, hogy nem értem azt, amit
magam írtam... Figyelem a közönséget; Nevetnek,
meghatódnak, tapsolnak. Hú, ez jó! Végül a kezembe
nyomnak egy megtermett vörös dobozt, benne egy
bronzból készült óriás toll meg a tartója – ma is a
könyvespolcomon virít – meg egy akkora csokor virágot,
hogy majd összeesem alatta. Végül megkérdezik, akarok-e
a közönséghez szólni. – Ó, si – jelentem ki nyugodtan,
majd előkapom a fogalmazványomat, és beolvasom a
mikrofonba. Mintha világéletemben olaszul beszéltem
volna.
Azt a későbbi utazásaimkor is tapasztaltam, hogy az
olaszok csak ímmel-ámmal hajlandók angolul társalogni,
de ha valamit az ő gyönyörű nyelvükön nyögdicsélsz,
azonnal megszeretnek. Törődnek veled, segítenek. Ez
történt a színpadon is. Feltehetően értették a „kiváló
olaszomat”, mert belenevettek, beletapsoltak. Szóval, mire
virágostul, díjastul legörgök a színpadról, már remekül
érzem magam. Vadidegen emberek ölelgetnek őszinte
szeretettel, és gratulálnak a riportomhoz meg a gyerekeim
népes csapatához az ünnepség után, több olasz és egy
német kolléga interjút készít velem. Szédülök, a páromat
keresem, hogy fogja már meg a kezemet, mert az
biztonságot ad...
– Ezért az estéért érdemes volt újságírásra adni a fejed –
mondja Besze Imre kedvesen, akit úgy megtapsolok,
amikor átveszi a plakettet, hogy órákig fáj a kezem utána.
Amikor vége a díjkiosztót követő pazar fogadásnak is, a
magyar négyes fogat végre felballag a szállodai szobába,
majd őszinte döbbenettel nézünk egymásra.
– Hihetetlen, hogy tudnak az olaszok ünnepelni!
Hihetetlen, mennyi munka, őszinte szeretet, megbecsülés,
elegancia és jókedv volt ebben az estében!
Amikor a milánói pályaudvar felé autózunk Imréékkel,
ő fogalmazza meg a lényeget: – Gyerekek, tanulnunk
kellene tőlük! (És ez a megállapítása nemcsak 1992-ben
volt igaz, hanem 2015-ben is...)
Másnap a reggelinél a párommal áttanulmányozzuk a
riportom írásos értékelését. Elemzik a humorát, a stílusát,
az üzenetét, és azt, hogy nemcsak családriport, hanem a
Magyarországon végbement rendszerváltozásról is szól. –
írás közben csak másodpercekre jutott eszembe, hogy a
családunk egy alapjaiban megváltozó ország útjain zötyög
az öreg Wartburggal – vallom be a férjemnek, aki
csodálkozva néz rám.
– Pedig ezt én, a száraz közgazdász is beleéreztem –
mondja töprengve. Benne volt? Nem? Ítéljék meg önök!
Idemásolom.

„ÖT GYEREK ÉS EGY EMBERLELKŰ AUTÓ

ISTEN VELED, VILIKÉM!

Szorongó rosszkedvvel járom a várost. Hiába kelleti magát
az őszi napsugár, fölöslegesen ragyogtatják ezerszínű
leveleiket a Stefánia út óriás fái, eredménytelenül
hívogatnak a kirakatok ruhakölteményei, én csak Vilit
keresem. Néhány hete megdobbant a szívem, mert látni
véltem. A járókelők nagy derültségére utána iramodtam,
de tévedtem. Ma már nem szaladgálok, csak nagyon fáj,
hogy megcsaltam, becsaptam, hűtlenül elhagytam Vilit. A
füstöt okádó, betegen köhögő, förtelmes-sárga Wartburg
kombit.
Kilencszáznyolcvankilenc tavaszán héttagú családunk
körülülte a terebélyes ebédlőasztalt. Óriási hangzavarban
született a döntés: meglepjük magunkat egy használt
kocsival. Elvégre öt gyerek és két felnőtt buszozása,
vonatozása drágább, mint a benzin. Csemetéim
eleresztették a fantáziájukat. Krisztián a legújabb
Hondákról és Opelekről tartott előadást, Kori és Noémi
piros kocsiért kardoskodott, Zsófi és Panni NAAAGY autót
akart. Életem párja elhomályosult tekintettel ült a vad
lármában. Lelke képernyőjén megjelent a hajdani
Volkswagen Golfja – amíg nem vett feleségül, normális
kocsival szaladgált szegény –, most viszont tudta, hogy a
pénztárcája és családja létszáma határt szab vágyainak.

VILI RÁM KACSINT

A Merkúr használtautó-piacán azonnal kikezdett velem
egy piszkos-sárga Wartburg kombi. Meglátott, és
megriszálta magát. – Ide nézz, mekkora a csomagtartóm!
Az egész család cuccát belém pakolhatod. A hátsó
ülésemen elfér az öt gyereked! Hirtelen tört rám a
szerelem. Nem vettem észre, hogy az oldalát alaposan
megkarcolták, imitt-amott rozsdásodik. Ilyen
apróságokkal csak a férjek foglalkoznak. Életem párja sem
hitte el rögtön, hogy megvesszük a barátságos ábrázatú
Wartburgot, inkább egy órát sétáltatott, közben előadást
tartott, hogy érzelmi alapon nem lehet autót vásárolni.
Majd félórás értekezést folytatott egy behemót palival
mindenféle féltengelyről, karburátorról, hengerfejről. Úgy
tettek, mintha gyermekded fontoskodásuk változtatna
azon a csupasz tényen, hogy a pénztárcánknak megfelelő
kocsi már hatéves, túljutott férfikora delén. Kicsit
köszvényes, nyűgös, időnként fáj a dereka, sőt néha a szíve
is szúr.
Aztán miénk lett a csodaautó. Amikor elindultunk,
puhán ölelt körül a kopottas ülés, ő meg barátságosan
pöfögte mély hangján a fülembe: meglátod, jól jársz velem.
Mi ketten barátok leszünk.
 Gyerekeink a kapuban vártak. Diadalüvöltéssel
rohamozták meg a kocsit.
Se nem Honda, se nem piros, de legalább NAAGY!
Egy olyan családban, ahol a hörcsögöt Mufi Dezsőnek, a
teknősbékákat Samunak és Bercinek, a két mosógépet
Marosának és Lajcsinak, a számítógépet Rezsőnek hívják,
egy autó sem maradhat név nélkül. A demokrácia
szabályai szerint többnapos vita előzte meg a keresztelőt.

ŐURASÁGA WILHELM VON WARTBURG

– Legyen Emese néni a neve – javasolta Panni, mert így
hívták a kedvenc óvónőjét.
– Bele se ülnék egy nénibe! – üvöltötte Krisztián. – Ez a
kocsi egyébként sem nőnemű.
– Pedig lány! – harcolt Zsófi és Kori teljes egyetértésben.
– Például Lujza.
A Nagy (az akkoriban tizennégy éves Noémi) sűrű
szemforgatások közepette az aktuális imádója nevét adta
volna a szerencsétlen kocsinak. Milyen jó, hogy nem
hallgattunk rá. Hol van már az az imádó?
Vacsora után némi málnaszörp és pezsgő társaságában
összeültünk. Életem párja fensőbbséges mosollyal
hallgatta a javaslatokat, majd hozzátette a magáét.
– Öregecske autónk német származású. Legyen
Wilhelm Wartburg.
– Akkor legalább Wilhelm von Wartburg – szólt bele
Krisztián az atyai szózatba.
– Hülyeség – morogta Panni. – Ki se tudom mondani...
– Mondjuk a Wilhelmet Vilinek – javasolta a párom.
– Wartburg Vili – ízlelgette a banda. Tetszett.
Koccintás, éljenzés, el voltunk magunktól ragadtatva. Vili
eközben csöndesen álldogált a ház előtt. – Örüljetek csak,
még nem tudjátok, mi vár rátok – vigyorgott magában
kajánul.

HÉTKÖZNAPOK
1.
Vili iránt táplált érzelmeim átragadnak a családra. Panka
reggelente megsimogatja a lámpáját, hogy jókedvűen
induljon. Krisztián legyűri a lustaságát, és rendszeresen
lemossa. Kori és Zsófi zsebpénzükből vásárolt matricákat
ragasztanak a szélvédőjére. A Nagy úgy mesél róla az
iskolában, mintha Mercedest vettünk volna. Egyedül a
párom fintorog, amikor nem tud olyan elegánsan előzni,
mint hajdan a Golfjával, amikor Vilikém kiköhögi a lelkét
az emelkedőkön, és füstfelhőbe burkolja a környéket. –
NEM LE-HET KI-BÍR-NI EZT AZ ÁT-KO-ZOTT KO-CSIT.
TÖNKRE-TE-SZI A FÁ-KAT, A BOKROKAT, MEG-FUL-
LAD KÖ-RÜ-LÖTTE A TER-MÉ-SZET. SO-HA NE LE-
GYEN KÉT-Ü-TE-MŰ AU-TÓ-TOK! – hangzik a családfői
szózat az országutakon.
Vili a balatoni autósztrádán megelégeli a szidalmakat.
Az egyik emelkedőn felforrósodik a hűtővize. Megállunk.
Pankának pisilni kell, Kori és Zsófi enni akar, a nagyok
rendes kamaszokhoz illően rettenetesen szenvednek.
Párom, a süllyedő hajó kapitánya – szánakozva néz végig
az elkényeztetett gyerekhadon. – Egyetlen megoldás a
fűtés – szögezi le tragikus ábrázattal.
Nem mondom el, hogy éreztük magunkat a harmincöt
fokos kánikulában a fűtött kocsiban, öt nyávogó gyerekkel
a hátsó ülésen. Nem mondom el, hányszor álltunk meg
hányingerre hivatkozva, és milyen típusú dühkitörések
hangzottak el a kormány mellől.
Mire megérkezünk az Őrségbe, ömlik rólunk a víz,
félpucérra vetkőzünk, lángol az arcunk. – Milyen jó a
színük! – kiáltozzák barátságos szomszédaink,
megpillantva lila fejű családunkat.
– Apu az oka mindennek – suttogják a nagyok –, mert
megsértette Vilit.
Ő úgy tesz, mintha nem hallaná a jogos kritikát, de
többé nem pocskondiázza szegényt.

2.
Igaz, hogy műszaki kérdésekben nem vagyok professzor,
de jól vezetek. Remekül vezetek az országutakon, az
idegtépő pesti forgalomban, csak a zsákutcákat nem
kedvelem. Az a baj, hogy egy barátságos zuglói
zsákutcában lakunk. Békésen bólogatnak felém a hatalmas
gesztenyefák, agytompító hangerővel próbál egy heavy
metál együttes a stadionban, én meg nyugodtan indulok
Vilivel. Panka szokásához híven előadást tart az óvoda
életéről.
– Nekem most három férjem van a csoportban –
magyarázza öntudatosan. Lelki szemeim előtt azonnal
megjelenik a felnőtt Panni, amint három vőlegénnyel az
oldalán libeg a házasságkötő terem felé. Magamat is látom,
mint háromvős anyóst...
– Csattt! – ébredek föl a képzelgésekből. Az egész utca
üres, én meg nekitolattam a mögöttem álló, árva
Zsigulinak. A Zsigáról lepattogzik a festék, Vilikém
lökhárítója úgy lóg, mint egy szomorú komondor farka.
Mit csinál ilyenkor egy normális nő? Sírva fakad. Míg
szipogva töltögetem a betétlapot, a Zsiguli együttérző
vezetője visszadrótozza Vili lökhárítóját. Wilhelm von
Wartburg nyög, morog, de tűri a műtétet, mert Panka
simogatja.
 – Anyu nem tehet semmiről. Vilinek megtetszett a kék
zsigulilány, és udvarolni akart – vihognak este a gyerekek.

3.
Családunk szeme fénye utálja az agárdi benzinkút
környékét. Mikor először lerobban, háromezer forintért
vontatják Pestre, tízezerért gyógyítják meg a Vili-
szervizben. Így mulat egy ötgyerekes magyar család...
A második szívroham egy csillagfényes nyári estén ér
minket ugyanitt. Bum-bum-bumbumbumbum – ordít fel
Vili váratlanul, és orrán-száján dől a füst. A motorháza
olyan forró, hogy a vasárnapi ebédet megfőzhetném rajta.
A leállósávba toljuk, talán kihűl. Fölébrednek a gyerekek,
kiszállnak, az út menti árokban ugrálnak, birkóznak,
közben százharminccal húznak el mellettünk az Opelek és
Volkswagenek. Olyan az agyam, mint egy beázott
telefonközpont. Vad terveket szövök, végül lestoppolok
egy autóbuszt. Most már két férfi piszkálgatja Vilit, engem
beültetnek a kormány mellé, hogy nyomkodjam a
gázpedált. Kedvenc autónk szökőkútként működik.
Nyomom a pedált, a motorházból vízsugár lövell az ég
felé. Nemcsak a gyerekek pukkadoznak a nevetéstől, én is
hahotázom kínomban.
– Hogy lehet egy család ilyen komolytalan a bajban –
morogja szegény párom.
A buszos hazafuvaroz engem és a gyerekeket, útközben
telefonálok egy autómentőnek.
– Otthagyta a férjét az út szélén? Ne csodálkozzon, ha
egy szál gatyában visszük haza. Mostanában a lerobbant
kocsik vezetőitől elveszik az értékeiket, leszedik róluk a
ruhát – vigasztalgat meleg emberséggel a sofőr.
Volt gatyája, sőt órája is. Csak egy ötezressel lett
rövidebb, mire hazaért.

4.
Ahogy telt, múlt az idő, Vili nemcsak a pénztárcánkat
karcsúsította meg, hanem az idegrendszerünket is
felmorzsolta. – Értsd meg, öreg vagyok és beteges. A
gyerekeid egyre nehezebbek. Kíméljetek egy kicsit! –
suttogta a fülembe, ha kettesben maradtunk. A párom
fülébe nem suttogott, vele csak kitolt. Csak azért is leállt a
legnagyobb forgalomban. Dugó, káromkodás, ordítozás,
amúgy magyarosan. A párom feje lángol, röstelli a roncs
kocsiját, Vili köhög, krákog, nem indul. Vontatás, Vili-
szerviz, idegtépő várakozás. Mobilunk még nincs, a
vezetékes telefon sehol sem működik. Későn érünk haza.
A kertben langaléta, vékony árny imbolyog.
– Hol voltatok ilyen sokáig? Azt hittük,
karamboloztatok – suttogja Krisztián furcsa, elvékonyodó
hangon. Arca kisgyerekessé szomorodik, a szeme nagyon
csillog. A lányok pirosak, a szemük karikás.
– Minden ismerőst felhívtunk, de nem találtunk
benneteket – hüppögi Noémi. Kori és Zsófi némán
csimpaszkodik a nyakamba. Panka félálomban ölel át. –
Azt mondták a hülye nagyok, hogy baj történt veletek...
Az öt gyerek fürtökben lóg rajtunk. Összeborulva állunk
percekig, szólni sem tudunk a meghatottságtól. Imádom
őket..., és életemben először gyűlölöm Vilit.

SZOMORÚ VÉGKIFEJLET
És lőn csoda, deus ex machina, isteni beavatkozás! Egy
tehetős svájci ismerősünk megunja a kilencéves Mitsubishi
kisbuszát. Milyen snassz egy ilyen öreg autó! Eldönti tehát,
hogy véget vet a hajmeresztő Wartburg-kalandjainknak.
 – Nektek adom ajándékba, csak gyertek érte, hipp-
hopp! Vihetitek a buszt.
Nem kaparjuk össze hipp-hopp a benzinre valót, de egy
jó hónap múlva már az ablakunk alatt pöffeszkedik
öregecske daliánk, a nyolcszemélyes kisbusz. Svájcban már
kínos volt a kora és a nem éppen sikkes fazonja, de
nálunk...! Már nemcsak gyerekben vagyunk gazdagok...
Japán autóval fogunk villogni?
Aztán újból indiánüvöltés, boldogság, keresztelő.
Mitsubishi Misi lesz a becsületes neve.
– Vilit is megtartjuk – szögezi le bizakodva Kori.
– Remek! A család jár Misivel, anyu meg Vilivel –
örvendezik Zsófi. Ember tervez, a jóságos állam végez. A
vám, az áfa hatalmas összeg. Akkor tudjuk kifizetni, ha
eladjuk Vilit.

HAPPY END NINCS

Dúl a családi háború.
– Nem adhatjátok el, olyan hűséges volt hozzánk!
– Mindent lecipelt a nyaralóba.
– Még a hűtőszekrényt is.
– Ő vitte Pannit a fülészetre éjszaka.
– Anyu, úgysem bírod ki! Te még a lila esernyődet is
megsirattad, amikor elveszett.
– És ha rossz ember lesz az új gazdája?
– Nem is veszik meg, elég ócska szegény.
Nem tehetünk mást. Amikor a párom elindul vele az
utolsó útjára, könnyes szemmel állunk a kapuban.
– Rendben van, no, ne bőgjetek! Nem haragszom rátok.
Jó volt együtt – pöfögi búcsúzóul, majd örökre eltűnik
behemót alakja a Stefánia út forgatagában.”
 Nos, ez a drága Vili sok mindent adott nekem. Például
neki köszönhetem, hogy életemben először
beleszagolhattam a számomra szeretnivaló, életörömmel
teli, „ittmindigtörténikvalami” olasz világba, az ő
segítségével jöttem rá, hogy ez a hangos, mediterrán
életforma végtelenül közel áll hozzám. A nevetés, a jókedv,
a lelkesedés, a közvetlenség, a rendetlenség, a szüntelen
zenebona, a tánc, az érzelmek nyitottsága, az ünnepelni
tudás, a hétköznapok sokak számára elviselhetetlen
hangzavara. Igen, mindez nagyon kedves nekem, életem
része...
– Túlságosanelfogultvagy – mondhatják(jogosan) –,
elfelejted, hogy az olasz történelem sem volt habos,
csacsogós operett. – Persze! De ahogy mi, mai magyarok
sem vagyunk azonosak azokkal a gonoszságokkal és
hőstettekkel, amit eleink elkövettek – ám vállaljuk, mert
vállalnunk kell a történelmünk rémségeit és szépségeit –,
úgy a mai olaszok sem azonosak Mussolinivel vagy a
maffiával. Persze Olaszországban is van rengeteg gond,
tévedés és embertelenség, ahogy a világ minden
országában. A seregnói néhány nap, majd az ünnepséget
követő egy hetes csavargás során nem ismertem meg
Olaszországot és az olaszokat – egyáltalán meg lehet
ismerni egy országot meg egy népet? –, csak szerelmes
lettem. Úgy istenigazából... Biztosan ismerik azt az
állapotot, amikor a kedvesnek minden porcikáját
imádnivalónak látjuk. Tökéletesnek. Amikor úgy érezzük,
hogy nincs hibája, amikor nem tudunk másra gondolni,
másról beszélni, csak róla. Nos, én ilyesfajta állapotba
kerültem, és ez a „betegség” nemigen múlik. A Brianza-
díjnak köszönhetem azt is, hogy újból elővettem a
latinkönyveimet, hogy megint bújni kezdtem a római
mitológiát, a regéket, mondákat, és szép lassan rájöttem,
hogy e világ megismerésére kevés egy élet. De azt erősen
megfogadtam, hogy törekedni fogok rá.
Ma már elmondhatom, hogy sokat jártam
Olaszországban – Milánótól Nápolyig, Szicíliáig,
Sorrentótól Velencéig –, de úgy érzem, egyre kevesebbet
tudok Itáliáról. Olyan ez, mint két ember kapcsolata.
Minél többet vagy együtt valakivel, annál bonyolultabbá,
kiismerhetetlenebbé válik. Amikor nagy a mellényed, és
azt hiszed, ismered a másikat, mint a tenyeredet, ő
gyorsan produkál valami olyat, amitől az állad leesik.
Hányszor hallottam riportalanyoktól: megőrült a párom,
teljesen megváltozott, olyasmit művel, amit korábban
soha! Bizony kérem, ez megesik. Én azt hiszem (nem
tudom, csak hiszem...), hogy a társunk minden lehetséges
tettét – tisztességeset és becstelent egyaránt – már akkor
magában hordozta, amikor megismerkedtünk vele. Csak
nem figyeltünk rá eléggé... Szóval egy másik ember egy
másik ország vagy nép megismerése lehetetlen. De,
hatalmas, életre szóló kaland! Ráadásul sok benne az
öröm, érdemes belevágni!
***
Hogy visszatérjek a seregnói látogatást követő
eseményekre, azt is le kell szögeznem, hogy sok otthoni
élményt is ajándékoztak nekem az olaszok e díjjal. Például
szerepeltem az akkor nagyon sikeres Friderikusz-showban,
a Magyar Televízióban, ahol Sándor nagyot alakított. A
stábja felkutatta azt a pasast, akinek eladtuk Wartburg
Vilit, és visszavásárolták tőle az imádott romkocsinkat.
Szépen cseverésztünk a műsorban a nemzetközi
sajtópályázatról, az írás mondandójáról meg az olaszok
rendezte hatalmas ünnepségről – ahogy illik egy népszerű
műsorvezetőhöz meg egy jól nevelt riportalanyhoz –,
amikor váratlanul bepöfögött a stúdióba az én
elveszettnek hitt, kiszuperált Wartburgom. VILI 1
rendszámmal. Nagy piros masnit kötöttek a fejére, hogy
lássék: ajándék. Visszakaptam Vilit! Azt nem tudom leírni,
milyen szaggal örvendeztette meg a közönséget az én
kétütemű bűzgolyóm a tévéstúdióban – fintorogtak,
köhögtek, tapsoltak, nevettek –, ám a boldogságomat is
nehéz szavakba foglalni. Sírtam, nevettem, nem akartam
elhinni. A gyerekeim sem, a párom sem. A kölykök
másnap újból bepréselték magukat a hátsó ülésre...! Haj,
mekkora dili volt!
Aztán a hideg zuhany... Gyermekded naivitással azt
hittem, hogy most mindenki velem örül – sok ismeretlen
olvasó örült is, megállítottak az utcán, gratuláltak a
metrón, a buszon, a villamoson, furcsa érzés volt... –, de
gyorsan rá kellett jönnöm, nem így van. Aki szeretett, az
még jobban ragaszkodott hozzám az újságírók érzékeny,
hiú, szeretnivalóan és fájdalmasan exhibicionista
világában, aki utált, az még kevésbé viselt el. Emiatt
időnként nagyokat bömböltem, de szerencsére mögöttem,
mellettem állt a „falka”. A gyerekeim annyi jót és rosszat
produkáltak ebben az időszakban (is), hogy nemigen volt
időm a saját lelkem ápolgatására. Ezért mondom: óriási
védelem a nagycsalád! Az embernek nincs szabad
vegyértéke a saját sebeire és azok elvakargatására. Mert
mindig (akkor is, ma is) fontosabbak a gyerekek sebei! És
ez így van jól.
Ráadásul olyan embereket ismerhettem meg az olasz
kapcsolat révén, akiket nagyon tisztelek. Például a
végtelenül rokonszenves Szabó Gyurit, a hatalmas
műveltségű „olaszőrültet” (aki sokunk nagy bánatára ma
már nincs közöttünk). Akkor a Népszabadságnál
dolgozott, korábban a Magyar Nemzet kulturális
rovatvezetője volt.
– Halló, Szabó György vagyok, ha érdekli a Brianza-díj
olasz sajtója, akkor jöjjön be hozzám a szerkesztőségbe! –
hívott telefonon a hazaérkezésem másnapján. Mentem,
pontosabban: futottam. És amikor elém teregette az
ünnepségről, a díjazottakról szóló hatalmas újságoldalakat
(őrületes méretűek az olasz napilapok!), és szakszerűen
elemezte, majd megdicsérte az írásomat, úgy éreztem
magam, mint aki ötösre felelt matematikából. Komolyan!
Valahogy nem tud belőlem kiveszni a tisztelet. És ezt a
képességet (születési hibát...?) lelkesen őrzöm. Mert
valami furcsa, jóleső melegség jár át, ha olyan emberekkel
beszélhetek, találkozhatok, akiktől tanulni lehet, akik
többet tudnak nálam. Például mindig meghatódtam,
amikor Janikovszky Évával találkoztam, vagy felhívott –
sajnos, már ő sincs közöttünk –, mert imádom az írásait,
és a gyerekeim a könyvein nőttek föl.
Furcsa-különös élmény volt, hogy az az író, akit csak
könyvek lapjairól ismertem, szemtől szembe állt velem, és
mondjuk, előadást tartott arról, hogy ne legyek lusta, ne
érjem be „csak” cikkekkel, inkább írjak könyvet. Ma is
hálás vagyok neki, és ha tehetem, írásban-szóban
emlegetem, amire persze nincs szüksége, mert a halála
után is szeretik, emlegetik és (főleg) rengetegen olvassák.
Sokakkal vagyok így – jó néhány újságíró kollégával is –, és
egy csöppet sem érdekel, hogy telnek az évek. Hogy
tiszteletem, csodálatom tárgyai velem együtt öregszenek.
A szellemi frissesség, a bölcsesség az általam különösen
nagyra tartott humor és önirónia nem korfüggő.
Szabó Gyurinak azt is köszönhetem, hogy megismertem
az „olaszosok” egy részét. Hogy bekerültem egy olyan
csapatba (csak a szélére, de ez elég nekem...), akiknek
lelkesedése, munkája létrehozta a Salvatore Quasimodóról
– a Nobel-díjas olasz költőről – elnevezett balatonfüredi
költőversenyt. Gyuri, Baranyi Feri, Görgey Gábor, Mezei
Kati, Cserép László (a füredi önkormányzat művelődési
osztályának vezetője) és persze Franco Cajani, a
Seregnóban megismert öltönyös úr – költő, festőművész,
kifogyhatatlan energiájú szervező –, aki 1992-ben fácskát
ültetett a balatonfüredi emlékparkban, éppúgy, mint a
Salvatore Quasimodo, amikor gyógyulásra vágyva
ellátogatott a Balaton fővárosába.
Füreden – 1992 óta – minden áldott évben megrendezik
a költészet ünnepét (nem kis dolog ebben a Mammont
imádó világban, tisztelet érte a füredieknek, a magyar-
olasz szervezőknek...). És a győztes magyar költő
ugyanúgy hárommillió lírának megfelelő forintot kap,
mint én Seregnóban. Remélem, számukra is hoz (hozott)
annyi örömöt ez a fránya pénz (őrület, hogy mindenben
szerepet játszik!), mint nekem. De ne szaladjunk előre!
A Brianza-díj szerezte öröm mellé azért némi üröm is
társul. Megint szembesülnöm kell saját gyengeségemmel,
lustaságommal(?). Ugyanis Seregnóból hazafelé, a
kocsiban fogadalmat tettem: megtanulok olaszul! Muszáj!
Olyan gyönyörű ez a nyelv, annyi mindent értek a latin
segítségével! De ez bizony egyelőre nem sikerült. Nem
azért, mert nem ment, inkább azért, mert hozzá sem
kezdtem. Link alak vagyok. Vagy csak sokat dolgozom, és
sok az öt gyerek? Ugyan, az ember mindig felmenti magát.
A nagyikám azt mondta, hogy arra, amit nagyon akarsz,
igenis van időd. Tehát nincs mentségem arra, hogy ma
már jóval többet és könnyebben beszélek ezen a
muzsikáló nyelven, mint 1992-ben, ám közel sem tudom
úgy kifejezni magam szóval, mint gesztikulálással. (Az
olaszhoz éppúgy hozzátartoznak a gesztusok, mint az
éneklő hangsúly!) Amúgy, a fogadalmamat most ismét
megújítom: adok magamnak két évet... Majd meglátjuk,
mire megyünk mi ketten: az olasz meg én.
 IV. fejezet

1992.
BUDAPEST – VILLACH – RÓMA

Amelyből megtudjuk, hogy meg kell bolondulni egy hosszú

utazástól öt neveletlen kölyök meg egy morgós férj
társaságában a gazdag Nyugaton. Az is kiderül, hogy a
Tiberis partján „termő” taxisok – a hírük ellenére – jobban
szeretik a bambinókat, mint a pénzt, és a bűbájosan égnek
álló copfok hatására rögtön kedvük támad újabb
„gyerekcsinálásra”.

Közeledett 1992 karácsonya. A brianzai nyeremény, a

hárommillió líra nyomta a zsebünket. Mit kezdjünk vele?
– Ki kellene festetni a lakásotokat, vagy
visszafizethetnétek az összes kölcsönötöket, és akkor
végre-valahára nem lenne adósságotok – mondta anyu.
– Új bútort kellene venned a Kicsi szobájába – javasolta
a Panka óvónője, aki imádta a mi törpénket.
– Igazán rád férne néhány rendes lábos és háztartási
gép – jelentette ki a roppantul házias barátnőm.
– Tegyétek be takarékba, hadd fialjon – nyilatkozott a
párom közgazdász kollégája.
– Néhány hétre fütyülj a kölykeidre! Tíz-húsz év múlva
úgyis meglátod majd, hálátlan lesz valamennyi! Tehát ne
törődj velük, utazz el a férjeddel, és élvezd az életet! –
közölte a keserű-okos „pótanyám”.
Persze nemcsak a környezetünk látott el tanácsokkal,
hanem a gyerekek is. Krisztián szerint el kellene utaznunk
Milánóba egy focimeccsre – ugye, el tudják képzelni, hogy
egy olyan családban, ahol egy fiú és négy lány van, milyen
fogadtatásra talált a javaslata... –, az akkor hétéves Panni
Barbie-babák vásárlására fordította volna a pénzt, a három
lány – Noi, Zsófi, Kori – ruhákat akart vásárolni, bár
Noémi, a tizenhét éves Nagy, kegyesen elfogadott volna
egy új zongorát is. Mi azonban kötöttük magunkat az
eredeti elképzelésünkhöz: az Olaszországból jött pénzt
Olaszországban fogjuk elkölteni.
„Házi közgazdászom” elvonult a lakás legbékésebb
zugába, majd jó félóra múlva gondterhelten került elő: ide
hallgass, vagy lakunk, vagy eszünk! Ebből a pénzből
remekül megélünk akár tizennégy napig is heten, de ha
szállásra is kell költenünk, akkor kár nekivágnunk.
– Nesze neked, Róma! – gondoltam keserűen, de nem
sokáig szomorkodhattam, mert néhány nap múlva
csörrent a telefon a szerkesztőségben. – Óriási hírem van –
hadarta az én Tamásom boldogan –, Keresztes Laci, tudod
az a helyes srác, aki a római magyar követségen szakács,
karácsonyra hazajön a családjával szabadságra, és a lakása
két hétig üresen állna Rómában... Állna, ha mi nem
költöznék be arra két hétre...
– És Laci beleegyezik? – dadogtam, mert a hír annyira jó
és boldogító volt, hogy nem mertem elhinni. Ilyen
szerencse nincs, képtelenség! – Őajnlattafl! – felelte a
párom. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy ő ajánlotta
fel, csak az én kedvesem úgy hadar, ha örül, hogy sokszor
én sem értem.
Este, vacsora közben mindenki egyszerre beszélt. Az
amúgy is kibírhatatlanul hangos banda úgy ordítozott,
mint egy valódi olasz család. Panni táskát követelt, hogy az
összes Barbie-ját összecsomagolhassa, mert azok nélkül
sehová sem akar utazni. Krisztián azonnal kínozni kezdte
az apját, hogy vehet-e magának Rómában Milán pólót meg
Ajax mezt (életének abban a korszakában ugyanis
mániásan rajongott az olasz és holland focistákért), Zsófi
és Kori, akik ez idő tájt úgy összenőttek, mintha sziámi
ikrekként jöttek volna világra, az én lelkemet kezdték
rágni, hogy ők egy szobában akarnak aludni, és a kocsiban
nem akarnak Krisztián mellé ülni. Noémi először visított
egy nagyot örömében, majd a következő pillanatban
súlyos bánatba zuhant. Tizenhét éves volt, élete első
szerelmének kellős közepén... – „A Cintula” (az első
szerelem tárgyát képező konzervatóriumi iskolatárs) nem
jöhet velünk?
És amikor a család egy emberként ordított nemet,
Noikám zenész lelke azonnal „vette” az ellenséges
hullámokat, és megsértődött. (Persze a fájó lelke nem
akadályozta meg abban, hogy még aznap este össze ne
pakoljon egy hegynyi ruhát: Olaszországban is szépnek
kell lenni, hiszen az olasz fiúk is méltók a hódításra...)
Amúgy az azonnali sértődés nem volt Noémi előjoga.
Képzeljenek el egy családot, ahol négy gyerek kamaszodik
egyszerre! Nem mondom, hogy a kamaszok
kibírhatatlanok, egyszerűen csak azt állítom, hogy ez az
életkor testi és lelki forradalom. A kölykök keresik
önmagukat ebben a felfordult világban, közben hatalmas
tüskéket növesztenek magukra. Összevesznek,
kibékülnek, szidják egymást, majd a következő percben
kivont karddal megvédelmezik azt a tesójukat, akivel egy
órával ezelőtt még ordítozva veszekedtek. Imádnak
minket, szüléket, de maguk alá akarnak gyűrni. Egy kiváló
mediátor barátnőm szerint minden kamaszra ki kellene
akasztani egy táblát: Átalakítás miatt zárva! Igaza van.
Nem beszélve arról, hogy öt gyerek valódi társadalom!
Ahol mindenkinek ki kell harcolnia a maga helyét, ahol
mindegyik kölyök képvisel valami csak rá jellemző értéket,
mindegyik imádnivaló a maga módján, és persze
teljességgel elviselhetetlen.
Szóval önmagában bűbájos volt mind a négy
kamaszom, de együtt! Jaj, uramisten! Nem is tudom, hogy
tudtak elviselni minket a szomszédok. Valószínűleg úgy,
hogy szerették a kölyköket, és úgy, hogy kivételesen
kulturált, kedves embereket fogtunk ki. Mondok példát: A
Nagy konzervatóriumba járt, zongora tanszakra. Én nem
tudom, minden zenész így tesz-e, de azt igen, hogy Noémi
mindig leült a hangszere mellé, ha valami nagy öröm vagy
bánat érte. A nap bármely szakában! Mondjuk, hazaért
este tizenegykor egy kivételesen jól sikerült randevúról, és
játszani kezdett. A testvérei beletörődtek, mi szintén, de
örökké rettegtem, hogy egyszer majd feljelentenek a
szomszédok, mert hát az nem igazán normális, hogy valaki
kapja magát éjszaka, és Lisztet dübörög a zongorán. Hiába
oly vastagok a Stefánia úti ház falai... Ehelyett a következő
történt egy szürke hétköznap reggelén. Noival ballagok a
kapu felé a kerten át, amikor váratlanul ránk kiált az
alattunk lakó kedves, idős hölgy. – Jaj, kislányom tegnap
este úgy vártam, hogy eljátszod még azt a lágy
Mendelssohn-darabot is... De nem játszottad! Lepj meg
vele ma este!
Hát így... Ezek után merjem azt állítani, hogy nem
vagyok mázlista! Persze mindennek ellenére azt hiszem,
hogy a négy kamasz + a Kicsi-felállás volt számunkra a
legnagyobb kihívás.
Vegyük most sorra a tervezett római utazás
főszereplőit! A Nagy (tizenhét) – a viharos első szerelem
kellős közepén –, aki ebben a korszakában gyakorlás és
tanulás helyett leginkább ábrándozott. Ehhez mérten
produkált az iskolában... Az egy évvel fiatalabb Krisztiánt a
Szent István Gimnázium tantestülete és mi próbálgattuk
valami munkaszerűségre nevelni, nem mondhatom, hogy
túl nagy eredménnyel. De a srác egyben azért különbözött
a kortársaitól: hatalmas lelke volt. Ha látta, hogy a
végkimerülés szélén állok, mindig megsajnált, és (pár
percig) igazán rendesen viselkedett. Kori és Zsófi általános
iskolába jártak. Kori nyolcadikba – életét a
barátnőrendszerek és a matematikával folytatott ádáz
küzdelem határozta meg –, Zsófi hetedikbe. Mit mondjak
róla, hogy ő ma, fél-felnőttként „ki ne cenzúrázza” a
mondataimat? Röviden: senkinek sem kívánok ilyen
kamaszt. Nem én! Számára a tizenévek vad harcot
jelentettek. Harcot a felnőtt világgal. Mert a felnőtteket le
kell győzni! Minket is. Ő bizony nem sajnált meg, őt
minden konfliktushelyzetben meg kellett győzni az
igazamról. Igazi dinamitgolyó volt, amerre járt,
robbanások szegélyezték az útját. Mielőtt nagyon
elkeserednének azok az olvasóim, akiknek a gyerekei most
állnak a kamaszlét küszöbén, és a leírtak hatására azt
gondolják, hogy a kamaszuk nevelésébe bele fognak
rokkanni, gyorsan leszögezem: nem rokkantunk meg! És
az akkoriban hihetetlenül kajla öt gyerekből a négy nagy
már normális és sikeres majdnem-felnőtt. Diplomák,
nyelvvizsgák, szerelmek... Szóval, van remény!
 Visszatérve a Rómába induló banda jellemzésére, nem
feledkezhetek meg a legkisebbről sem, az akkor hétéves
(első osztályos) Panniról sem. Ő a Barbie-jaival és a
szőrmókjaival felfegyverkezve – cinege soványan, égnek
meredő copfokkal – bűbájos elvarázsoltságban jött-ment a
nagykamasz tesói között. Kilószámra ette Krisztiánnal a
lila hagymát kolbásszal, és mindketten fittyet hánytak
arra, hogy elviselhetetlen bűzzel borítják be az ebédlőt. A
lányok parfümje és a hagymaszag kellemes elegyet
alkotott... Mindenkit kétségbe ejtett a hajnali fölkeléseivel,
különösen szombaton és vasárnap ébredt korán (azt nem
tudom elmondani, hogy érzi magát egy szerencsétlen
anya, amikor reggel fél hatkor csöndesen rázogatja egy
aprócska mancs: anyci, kérek kakaót...), és időnként
megőrjítette a tesóit a rengeteg kérdésével meg a
rettenetes vicceivel. Nem tudni, miért, de olthatatlan
vágyat érzett arra, hogy a családot az I/b osztályban
divatos, borzalmas viccekkel szórakoztassa... Próbáltunk
menekülni, de ő kitartó volt.
Nos, ezt a vircsaftot akartuk mi két hétre áttelepíteni
Rómába. Hatalmas, de boldogító vállalkozásnak tűnt!
***
– Itt az ideje, hogy a kölyköket beavassam a római
mitológiába – határoztam el elszántan, egy rendes,
bölcsészkart végzett anyához méltóan –, tehát
előhalásztam a könyvespolcról a Római regék és mondákat,
a régi latinkönyveimet, Tóth János Római virágszedés című
könyvét – anyutól kaptam, nagy érték! –, Lénárd Sándor
Római szakácskönyvét meg a Völgy a világ végén című
zseniális kötetét, és persze Karinthy Cini Róma-könyvét is
azonnal újraolvastam.
 Meggyőződésem ugyanis, ha nincs műveltségünk az
adott országgal kapcsolatban, akkor az élmény félannyi...
Soha nem felejtem el például azt az amerikai csoportot,
akikkel Görögországban hozott össze a véletlen. Tamással
befizettünk egy Athén környéki kirándulásra – akkor is
elszórtuk a pénzt ahelyett, hogy félretettük volna, ezért
leszünk szegények, mint a templom egere öregkorunkban,
de azért Athént, Tokiót, New Yorkot, Stockholmot,
Jeruzsálemet, New Delhit senki nem tudja tőlünk elvenni!
–, és a sors úgy hozta, hogy egy ötvenfős amerikai csoport
kellős közepébe csöppentünk. A remek kiejtésüket csak
addig irigyeltem – mert irigyeltem ám, én nem tudok úgy
beszélni, mintha tele lenne a szám rágógumival! –, amíg
meg nem érkeztünk Mükénébe. Én megbolondultam,
hogy végre saját szememmel láthatom a döbbenetes, jóval
Krisztus születése előtt készült kőkaput, izgatottan
rángattam Tamást, hogy siessen, mert minél előbb látni
akartam a palotarom fürdőszobáját, ahol meggyilkolta a
hűtlen felesége és a saját testvére szegény Agamemnont,
akinek sírkamrájában még könnyem is kicsordult... És – ha
hiszik, ha nem – az amerikai csoport egyetlen (!) tagja sem
szállt ki a légkondicionált buszból. Mert nagy volt a hőség!
Mert unták. És türelmetlenül, idegesen dudáltattak a
sofőrrel a palotában hosszan bóklászó két bolond magyar
után. Indulni akartak már, sok volt strapa, és
kibírhatatlannak tartották a gyilkos görög napfényt. Nem
fűzök a jelenséghez kommentárt, csak annyit jegyzek meg
csöndesen, hogy valószínűleg belehalnék, ha valamelyik
gyerekünk tíz-húsz év múlva ilyen érzéketlen, üres és
szegény felnőtté válna. (Akkor hiába kínlódtunk velük,
hiába hajtottunk, dolgoztunk oly sokat a
boldogulásukért...) Mert ezek az amerikaiak bizony
rettentően szegények voltak még akkor is, ha százszor
több pénz lapult a zsebükben, mint nekünk. Akkor
dühöngtem, most inkább sajnálom őket... Mert bizony az
életünk minősége – hál’ istennek! – nem a pénztárcánk
vastagságától függ. Jelzem, még attól sem, hogyan tudunk
előrehaladni azon a nyavalyás hivatali, szakmai ranglétrán.
Inkább attól, mennyi élmény befogadására vagyunk
képesek a földön kiméretett sóhajtásnyian rövid, hatvan-
hetven-nyolcvan évünk alatt! És mennyit tudunk ezekből
az élményekből átadni azoknak, akiket szeretünk...
Nos, valószínűleg e mükénéi kirándulás hatására
hatalmas elszántsággal próbáltam felkészíteni a kölyköket
a római utunkra. Jól sikerült? Azt hiszem, nem. Mert
túlságosan akartam. Egyszerűen sok voltam.
Megmagyarázom. Nem tudom, önök hogy vannak ezzel,
de ha nagyon-nagyon akarok valamit vagy nagyon-nagyon
készülök egy eseményre, akkor általában elszúrom a
dolgot. És a vége: kudarc. Miközben ha „csak úgy”
felkészülök, és nem lihegek túl semmit, akkor általában
siker koronázza az erőfeszítéseimet. Olyan ez, mint a
szépítkezés. Ha csudára jól szeretnék kinézni, és a
szokásosnál sokkal több energiát fordítok az öltözködésre,
a sminkre, a hatás nulla... Ha összekapom magam – és
nem pingálom a szememet meg a képemet órákig –,
időnként elismerően mered rám a párom: de szép vagy, jó
rád nézni... Mi ebből a tanulság? Nincs tanulság.
Legfeljebb csak annyi, hogy nem érdemes túl sokat
vacakolni a külsőnkkel, még akkor sem, ha az összes
reklám arról szól, hogy egy nőnek a fél életét és persze az
összes pénzét arra kell fordítania, hogy szép maradjon, és
maga alá gyűrje az amúgy legyűrhetetlen időt. Még
kevésbé érdemes túllihegni a gyereknevelést! Ahogy én
túllihegtem a római előkészületeket...
Utóbb kiderült, hogy akkoriban a gyerekeim szép
csöndesen, de szívós kitartással menekültek előlem. Mert
én egyre csak üldöztem őket: a balomon Aeneas csörtetett
kivont szablyával, mögötte maroknyi népe és apja, Mars
csörgette a fegyvereit, a jobbomon a Romulust és Remust
tápláló farkasanya csaholt, a fejem felett Jupiter meg Juno
lebegett, és beszélte ki az istenek zűrzavaros szerelmi
ügyeit, mögöttem keresztények haltak a Colosseumban és
Néró égette fel Rómát. Szóval meséltem, meséltem,
közben az agyukra mentem – kitört belőlem az eredeti
szakmám: a tanár –, ahelyett, hogy a kezükbe nyomtam
volna egy-két római mitológiával foglalkozó könyvet.
Tulajdonképpen kishitű voltam és lebecsültem őket – nem
érdemelték meg –, mert arra gondoltam, hogy úgysem
olvasnák el, ráadásul el is bíztam magam: úgy véltem, hogy
a mesélésem érdekesebb, mint az olvasás.
Hiábavaló, felesleges ténykedés volt? Azt azért nem
mondanám. Rómában csavarogva – különösen a Forum
Romanum sokezer éves romjai között –, nagy kéjjel töltött
el például, hogy Noémi és Krisztián képes volt életre
szólóan összeveszni azon, hogy Aeneas népe a Capitolium
dombján vagy a Palatinuson kezdett-e építkezni. (A
Palatinuson...) És a kérdéseik igenis tanúsították, hogy
némi mitológiai jártasságra már szert tettek. Ennyit azért
elértem.
Az őrült és nyomasztó okítást anyukám hatására
hagytam abba. Ő, aki milliószor bölcsebb és jobb
pedagógus volt, mint én – jaj, de keserves leírni ezt a
voltat...! –, gondterhelten hívott fel vasárnap reggel. – Csak
nem beteg Panni? – kérdeztem rémülten, mert akkoriban
a Kicsi minden szombaton anyunál vendégeskedett.
– Ildikém (szinte most is hallom a különlegesen mély
hangját), az ég áldjon meg, ne kínozd már ezt a
kisgyereket a rómaiakkal! Azt mondta szegénykém, hogy
te csupa véreset mesélsz...
– De mit csináljak, ha a római történelem és mitológia
csupa vér? Nem tudom becukrozni! – tiltakoztam
dühösen.
– Angyalom, én megértem, hogy te csudára izgatott
vagy, hogy most végre megmutathatod a szerelmetes
Rómádat a gyerekeidnek, de szűrj már egy kicsit! Panka
még csak hétéves... De ne keseredj el nagyon, Romulus és
Remus megmenekülése, az ikreket tápláló farkas és
harkály nagyon tetszett neki.
Halálosan megsértődtem, mély hallgatásba
burkolóztam. – Értem én, hallom a csendedből, hogy
felfújtad magad, akkor már mindegy, végigmondom –
folytatta anyu. – Tehát elmondom, hogy egy hétéves
gyereknek nem kellene azon gondolkodnia, hogy mit akart
Ganymedestől Zeusz. Egy hétéves ne azt kérdezze a
nagymamájától elalvás előtt, hogy te miért mondtad
Zsófinak és Korinak – miközben ő békésen ette a lila
hagymáját Krisztiánnal –, hogy Jupiter is nagy disznó volt,
de Zeusz még nagyobb. Mert Zeusznak kevés volt az a
rengeteg nő, ő még Ganymedest, a szépséges kisfiút is
magával ragadta, mert megkívánta...
Kitört belőlem a nevetés. Egyszerűen nem tudtam
abbahagyni. – Jaj, drága anyu, téged apácák neveltek.
Túlneveltek!
 – Te a szexuális vonatkozású történeteket nem tudod
elviselni –, de ezt már nem mondtam ki, csak magamban
gondoltam, és csak vihogtam tovább. Végül kinyögtem:
Jó, jó, a Ganymedes-történet talán túlzás volt, de nem is
Panninak meséltem, ő evett...
– De a Kicsi nem a fülével eszik! Egész este ezzel a
kisfiúval kínozott meg azzal, hogy Jupiter miért nem volt
akkora disznó – csattant fel anyu most már mérgesen. – És
mit mondtál neki? – kérdeztem a röhögéstől könnyes
szemmel. – Hát végül azt – felelte, miközben már ő is
pukkadozott a nevetéstől –, hogy Zeusz kiragadta
Ganymedest az osztálytársai közül, mert a kisfiú olyan
fantasztikusan okos volt, hogy ő, a főisten akarta tanítani –
mondta, de a mondata végét már alig hallottam... –
Anycikám, csak semmi szex, semmi homoszexualitás! –
kiabáltam én, és percekig nevettünk.
Persze a beszélgetésünknek nemcsak az volt a haszna,
hogy azon a vasárnapon folyamatosan vigyorogtam –
őrület, hogy az én apácák nevelte pedagógus anyám
megszelídítette és szexmentesítette a mitológiát! – hanem
az is, hogy abbahagytam a gyerekeim üldözését. A
nagyoknak adtam néhány könyvet – nem mondom, hogy
végigolvasták valamennyit, de bele-belenéztek, és ez nem
volt haszontalan –, Pankának meg nem meséltem tovább
véres csatákról és a római meg görög istenek szexuális
életéről. (Még hagymaevés közben sem...)
Miközben én emígyen készítgettem fel a gyerekeimet
Rómára, a párom – józan férfi módjára –, az utazás
racionálisabb vonatkozásaival foglalatoskodott. – Itt az
ideje, hogy alaposan átnézessem a kocsit – közölte egy
estén, mikor én épp azon töprengtem, hogy elmeséljem-e
a kölyköknek az apja holttestén kocsival áthajtó kegyetlen
Tullia véres történetét amivel teljesen kizökkentett a
gondolataimból. Nem mondhattam, hogy engem most
egyáltalán nem érdekel a kocsi, mert azt azért tudtam
nagy elvarázsoltságomban is, hogy az autónk megint
egyenrangú családtag lesz.
Akkoriban – Vili után – már a megbízható „hadihajó”,
Misi (Mitsubishi Space Wagon) boldog tulajdonosai
voltunk, amiben végre-valahára viszonylag normálisan
elfért az öt gyerek. De hát ő sem volt vadonatúj! És ha
makrancoskodik vagy megharagszik ránk útközben, és
bosszúból megbetegíti valamelyik testrészét, akkor öt
neveletlen gyerekkel ácsoroghatok az osztrák vagy olasz
autópálya mellett (nem beszélve a javíttatás
költségeiről...). És ehhez bizony nem volt kedvem. Épp
eleget ácsorogtam már Vili miatt az M7-esen...
– Igazad van – feleltem tehát ájtatos képpel, mire ő
rögtön meghallotta a hamisságot a hangomban.
– Egy hét múlva indulunk, igazán leszállhatnál már a
földre! Már nekem is kiütésem van Julius Caesartól,
Mucius Scaevolától meg Castortól és Polluxtól! Ne
foglalkozz már a kölykök szellemi pallérozásával, inkább
törődj azzal, hogy mit fogunk enni! Be kellene vásárolni,
hogy olcsóbban élhessünk kinn!
Így tirádázott az én drágám – ilyen undokul –, mire
végleg megadtam magam a sorsomnak.
Már megint az a házi feladat várt rám, amit
világéletemben tisztességgel igyekeztem elvégezni, de túl
nagy örömet nem szerzett soha. Igen, a bevásárlásra és a
főzésre gondolok. Én hihetetlenül csodálom Frank Juli
barátnőmet – aki ötvenvalahány szakácskönyvvel a háta
mögött a magyar gasztronómia koronázatlan királynője
akit gyakran fel is hívok, amikor főzési gyorssegélyre van
szükségem, és ő rendületlen nyugalommal magyarázza el
ugyanazt, százszor... Csodálom őt, mert tudom, látom
rajta, hogy imád főzni. Ha meghív magához, lesi, mit
szólok (mit szólunk) a főztjéhez. Mert örömét leli a
konyhai munkálkodásban, és örömét leli abban, ha látja,
jólesik a „műve” a vendégeinek, a családjának.
Valószínűleg ezért olyan népszerűek a könyvei.
Engem más fából faragtak. Én menetrendszerűen
méregbe gurulok – nem látszik rajtam, csak a lelkem
háborog – a hosszas konyhai munkálatok után, mert
amiért órákon át gürcöltem, az húsz perc alatt semmivé
válik. Eltűnik, slussz, vége. Ezért mötyörögtem ennyit?
Ráadásul ott maradnak a romok, jön az az átkozott
mosogatás! Ugye, ezzel mások is vannak így? Persze,
amikor mindezt kifejtettem Julinak, ő egy rövid „nem vagy
te normális”-sal válaszolt. Lehet, hogy igaza van. Hogy
tényleg nem... De ez van.
Amúgy azt beismerem, hogy a gyerekek gyarapodása
mindenekfelett fontos (mindig fontos volt és lesz is!)
számomra. Hogy kapjanak elegendő vitamint, például
ezért készítem jól a főzelékeket. De sütni? Amitől csak
híznak? Azt ki nem állhatom. Bár egyetlen igazán „anyu-
sütemény” azért létezik a családi gasztronómiában. A
sajtos pogácsa! No, az igen... Ha mindennap lenne időm
sütni, akkor naponta elfogyna egy hatalmas tállal (és én
ötvenöt kiló helyett valószínűleg már nyolcvanöt lennék).
Szerencsére nincs időm...
A főzéssel kapcsolatos szorongásomra tán az is
magyarázatul szolgál, hogy az esküvőnk táján a párom
állandóan azon tépelődött, hogy el tudunk-e tartani majd
öt gyereket, én meg azon, hány és mekkora lábost kell
vásárolnom, hogy egy héttagú családot etetni tudjak. Mit
mondjak? Óriási fazekaim vannak, mert a kölykök
hihetetlen mennyiségű ételt képesek magukba tömni.
Közben mindegyik vékony...
Vegyük például Krisztiánt! A római kirándulás idején
olyan volt, mint egy cérnaszál. Helyes, magas és kék
szemű, de bizony az izmaival és az erejével nem keltett
közfeltűnést a strandokon. És tudják mit volt képes
megenni ez a cérnaformájú gyerek? Ebédre négy-öt szelet
húst, vacsorára tíz-húsz deka szalonnát, császárhúst, vagy
egy szál kolbászt az elmaradhatatlan hagymájával, ha
sokadika volt, beérte hatalmas zsíros és vajas kenyerekkel
meg fél liter kakaóval. És becsületből – ímmel-ámmal azért
magába tömte az általam favorizált főzelékeket is, ha nem
is mindegyiket. És én nem értettem (ma sem értem), hová
megy bele ez a rengeteg ennivaló, mert eközben egy dekát
sem hízott! Emiatt állandóan aggódtam érte, hogy beteg
lesz, meg elfújja a szél, ráadásul a húst hússal menüről sem
tudtam leszoktatni, mert örökölte az apjától...
– Még növésben van, de meglátod, előbb-utóbb majd
hízni kezd – vigasztalgatott anyukám.
A lányok nem voltak képesek Krisztián-mennyiségű étel
bekebelezésére, mégis rengeteget ettek. Ha rájuk jött az
„ehetnék”, egész nap. Esetükben teljességgel meddőnek
bizonyult a csokoládé elleni harcom, fel is adtam egy idő
után. Gondoltam, majd a hiúság kiradírozza az
étrendjükből az édességet...
Nos, ezzel a bélpoklos haddal készültünk az Örök
Városba, tehát nem voltak oktalanok a párom vásárlásra
buzdító szavai. Mit tehettem? Összetrombitáltam a
csajokat – a kicsi kivételével –, és elvonultunk
„nagybevásárolni”. Tészták, levesporok, konzervek, rúd
szalámi, sajtok, gyulai, az útra gyümölcs, üdítő – nem kóla,
mert azt sikerült elérnem, hogy ne vedeljék literszám,
mint sok kortársuk – és harmincöt zsemle. Csak
pakoltunk, pakoltunk, amikor fizettem, majdnem sírva
fakadtam.
Sokallják a harmincöt zsemlét? Ha meghallgatják az
útitervet, rá fognak jönni, hogy nem sok, inkább kevés.
Ezerháromszáz kilométert nem lehet kibírni a kocsiban öt
kölyökkel, mert megölik egymást, és teljesen elrongyolják
a mi idegeinket. Tehát a párom szállást foglalt
Ausztriában, nevezetesen addig keresett, míg a körülbelül
félúton levő Villachban ráakadt egy elég olcsó szállodára.
Hajnalban indulunk, megállunk Klagenfurtban, ott
megnézzük a Minimundust – azt a csudabirodalmat,
amelyben a világ legszebb, leghíresebb épületeinek pontos
mását építették fel egészen kicsiben, mondjuk, a
washingtoni Fehér Ház a derekamig ér –, majd jót alszunk
a szállodában, aztán másnap hajnalban huss, Rómába!
Szóval nemigen akartunk enni-inni a méregdrága
ausztriai benzinkutakon, gyorsbüfékben vagy
éttermekben. Tehát – ha meggondolják – öt zsemle nem
sok egy növésben levő zabagépnek egész napra.
Azt most nem mondom el, mire gondol az ember lánya,
amíg harmincöt zsemlét felvág, megvajaz, megpakol, mert
azt nem lehet elmondani. Azzal sem kívánom
szórakoztatni önöket, hogy hány órai „vívással” értem el,
hogy a lányok ne a teljes ruhatárukat hozzák magukkal,
Krisztián pedig ne egyetlenegy farmerral és pulóverrel
(meg egy pár zoknival!) vágjon neki az Örök Városnak! Azt
sem kívánom részletezni, hogy festettünk a párommal,
miután lehordtuk az első emeletről a kocsiba az összes
pakkot. A kölykök segítettek, de valószínűleg egyszerűbb
lett volna az élet, ha nem segítenek, mert így nemcsak a
súlyokra és a férjem hőbörgésére kellett összpontosítanom
– „nem vagytok normálisak, ennyi cucc egy teherautóba
sem fér be!” –, hanem a gyerekek között másodpercenként
kitörő veszekedésekre is. A végén tükörbe néztem, és
megállapítottam, hogy ilyen leszek nyolcvan körül...
Azt viszont szívesen elárulom, hogy az indulás előtti
reggelen egyedül elosontam a Kassai téri templomba –
olyan jó néha egyedül a templom hűvösében –, hogy
megköszönjem az égieknek azt a csodát, hogy mi heten
Rómába indulhatunk, és megkérjem őket arra, hogy
onnan, föntről nagyon vigyázzanak ránk. Az imádott öt
kajlára meg az én rendes páromra... Mert azt azért tudtam,
hogy itthon is pokoli felelősség ennyi gyerek, hát még egy
ilyen hosszú úton! Egy jó órát töltöttem a templomban, és
közben éreztem, meghallgatnak odafönn. Ettől
boldogságos nyugalom és valami lebegős jókedv szállt
meg.
Amikor beszámoltam a páromnak az égiekkel folytatott
beszélgetésemről, csupa-csupa könny lett a szeme. Nem
szólt ő egy szót sem, csak csöndesen magához ölelt.
Néhány percre megpihentünk a készülődés őrületében.
Éreztem a belőle áradó hatalmas szeretetet... Minden
gyerekemnek (és önöknek is) azt kívánom, hogy találják
meg azt az embert, akitől ezt a tökéletesen elfogadó – csak
adni akaró – szeretetet megkapják. Mert erőt tölt belénk,
karbantart, kisimítja a ráncokat, jelentéktelenné teszi a
gondokat, a kudarcokat... És amíg ölelt, biztos voltam (ma
is vagyok) abban, hogy egyszer majd neki is megadja az ég
azt a hitet, ami elviszi őt – holtfáradtan is – a templomba.
Erőt meríteni, a lelkében rendet teremteni... Merem
remélni, hogy sokat tettem ezért, és úgy érzem, hogy
erőfeszítéseimet egyre inkább koronázza siker. Úgy
legyen!
***
Kedves praktizáló és leendő szülőtársak! Vegyék
tudomásul, hogy szülő tervez, gyerek végez! Ugye,
megismertettem önöket a mi – szerényen jegyzem meg:
zseniális – útitervünkkel? Ugye emlékeznek, hogy abban
benne volt a klagenfurti Minimundus? Nos, ehhez képest
már sötét volt, amikor Villachba értünk, és dehogy néztük
mi meg a klagenfurti nevezetességet! (Jelzem, hazafelé
azért megmutattuk ezeknek a büdös kölyköknek!) Inkább
örültünk annak, hogy óriási erőfeszítések árán ágyba
parancsoltuk őket. Joggal kérdezhetik, történt valami
különlegesség vagy netán baj az úton? Ugyan! Semmi! A
kölykök egyszerűen csak adták, mi lényegük. Pedig
Mitsubishi Misiben, mivel kombi volt a lelkem, már három
sor ülésen helyezkedhettünk el. Nem úgy, mint szegény
Viliben... Elöl Tamás és én, mögöttünk Krisztián, Noémi és
a Kicsi, hátul Kori és Zsófi pöffeszkedett. De lám, hiába a
nagy hely, a típusmondatok ugyanazok, mint szegény
Wartburg Viliben.
– Pisilni kell! (egyszer, kétszer, százszor).
– Hányingerem van!
– Bökdös a Krisztián!
– Húzza a hajam a Zsófi!
– Horkol a Kori!
 – Verekszik a Zsófi!
– Ha Noémi nem veszi le a fejét a vállamról, szétvágom
a búráját!
– Nem igazság, Zsófi és Kori szalámis zsemlét kapott, én
meg sajtosat!
– Fúj, de rossz a limonádé!
– Megettem az ötödik zsemlémet, mégis éhes vagyok!
– Éhen halok Villach-ig!
– Panni úgy hozzám nyomja a lábát, hogy az enyém
teljesen elzsibbadt!
– Anyuuu, piszkálja a fülemet a Krisztián!
– Anyuuu, kicsúfolt a Zsófi!
– Anyuuu, Noémi elvette a Barbie-mat!
– Anyuuu, mikor állunk meg?
– Anyuu, mikor érkezünk meg?
A párom egyre lilább fejjel vezeti Misit – a profilján
tükröződő érzelmek egy csöppet sem hasonlítanak a
tegnap estiekre... közben én teljesen meddő
erőfeszítéseket teszek, hogy rendet teremtsek a hőbörgő
„nép” között, és kínomban rémes előadásokat tartok a
testvéri szeretetről meg az önfegyelemről. És – persze –
rengeteget költünk. Ásványvíz, szendvics, újabb üdítő,
saláta, WC-díj...
Aki barangolt már Ausztriában kocsival, pontosan
tudja, mennyit lehet elkölteni a tiszta és gyönyörű
Rosenberger büfékben (éttermekben) útközben. Azt azért
megjegyzem liberális pedagógiai elveim védelmében, hogy
este mind az öt átokfajzat – külön-külön, úgy, hogy a
többiek ne tudják – odabújik hozzám az ágyban, és a
fülembe súgja, hogy nem akart ilyen hülyén viselkedni az
úton, és lelkesen megígéri, hogy másnap, az olasz
autópályán sokkal jobb lesz minden. A Kicsi még azt is
közli kegyesen, hogy a négy, ölében tartott – förtelmes –
Barbie-ból hármat elcsomagolhatok, mert rájött, hogy a
babái túl sok vihart kavarnak. Becsületükre legyen
mondva, betartják a szavukat. Megsajnáltak? Rájöttek,
hogy csuda klassz dolog külföldön csavarogni? Ma sem
tudom. De az tény, hogy a következő napon, Villach és
Róma között remekül viselkednek. Mint a fegyelmezett
felnőttek. Mint a keményen, szigorúan nevelt gyerekek.
Majd szétpukkadtam a büszkeségtől, pedig nagyon hosszú
volt az út!
Azt a sokkot azonban nem hallgathatom el, amit
miattuk (általuk és velük) éltem át a másnapi svédasztalos
reggelinél. Egyébként, előre kell bocsátanom, 1992-t írtunk
(mindössze két évvel a rendszerváltozás után), és jó
néhány újságíró kollégám – elnézést kérek a számtalan
kivételtől! – ma sem viselkedik különbül a
sajtófogadásokon, mint a gyerekeim akkor. Mire
gondolok? A svédasztal nyújtotta korlátlan lehetőségekre.
Arra, hogy annyit szedhetsz magadnak, amennyit nem
szégyellsz.
Nos, a kölykeim elemükben voltak. A Kicsi, a Nagy és
Kori szépen megpakolták a tányérjukat, majd alaposan
bereggeliztek. Ez tetszett nekem, sokáig nem lesznek
éhesek, gondoltam elégedetten. De az örömöm nem
tartott sokáig, mert Zsófi és Krisztián – a két öntörvényű
főokos és „főcinege” külön asztalnál ült – már az első
körben úgy megpakolta a tányérját sonkával, virslivel,
szalámival, tojással, sajttal, hogy én diszkréten elnéztem
valahová, messzire, hogy ne lássék, velem van a két
zabagép. És még nem végeztek! Egyre újabb köröket
produkáltak – miután mindent elpusztítottak! –, és amikor
Krisztián két dagadt zsemlével meg újabb halom sonkával,
a kísérletezésre hajlamos Zsófi pedig sokféle müzlivel,
joghurttal vonult az asztaluk felé, kétségbeesve fordultam
a páromhoz: mondd, mennyi fér még beléjük? Elsüllyedek!
– Ez a te mindent elfogadó, mindent megértő
nevelésednek az eredménye – sziszegte felém a férjem,
amitől a másodperc törtrésze alatt kijózanodtam, és olyan
tiszta szívből utáltam őt, ahogy csak nő képes utálni férfit.
Ráadásul kitört belőlem a gyerekeit védő anyaoroszlán.
– Miről beszél ez a szemellenzős, konzervatív pasas? –
gondoltam magamban felháborodva. – Arról, hogy az itt
ülő kövér vendégeknek nem tetszik a kölykeim
viselkedése? Pukkadjanak meg, kit érdekel? Jaj, Tamás,
nem szégyelled magad? Nem gondolsz arra, hogy a
kölykök – Noémi, Krisztián, Kori, Zsófi, mondjuk, a Kicsi
nem számít ez ügyben, mert ő szörnyen apróka volt az
esküvőnkkor – átvészelték a mi válásunkat? Hogy rájuk
ömlött – igazságtalanul és váratlanul – a felnőttvilág
önzése és ostobasága? Igen, a mi önzésünk, a mi
ostobaságunk! Magyarán: meg kellett inniuk a rossz
választásunk levét. És ez nem csak az exeink hibája! A
válás mindig két ember bulija (bűne). Te nem voltál jó
férje az első feleségednek, én nem voltam jó felesége az
első férjemnek. Éppúgy hibáztunk, mint ők. És te azt
várod a gyerekeinktől – vakon, bután a nagy eszed ellenére
–, hogy úgy viselkedjenek, mint a nagyikám boldogult
gyerekkorában! Akinek kijutott az a ritka öröm, hogy a
szülei rajongtak egymásért. Ráadásul nörszök, nevelőnők
hada igyekezett őt Erdélyben és Bécsben úri kislánnyá
nevelni... Beismerem, a gyerekeink – pillanatnyilag –
neveletlenek. De épp az a dolgunk, épp arra szövetkeztünk
– többek között –, hogy ezen változtassunk.
Emígyen háborogtam magamban – én, a liberális
nevelés rongyolt idegzetű élharcosa –, és az idő igenis
engem igazolt. Nem engedtem, hogy a párom eljátssza a
magyar Makarenkót, és balhét csapjon a nagy zabálás
után, de külön-külön, hosszan megbeszéltem a
főszereplőkkel, miért nem lehet így viselkedni. És lőn
csoda...!
Rómából hazafelé tartva is ettünk svédasztalos reggelit,
és a kölykök úgy szedtek, úgy ettek, hogy az elegáns
nagymamám sem talált volna kivetnivalót a
viselkedésükben. Pedig ő maximalista volt!
(Életem párja üdvözült mosollyal figyelte a gyerekhadat,
lám, milyen intelligens az Ő öt gyereke. És ehhez nem
fűzök kommentárt...)
Kedves, tépett idegzetű szülőtársak (anyatársak),
remélem, meggyőztelek benneteket, hogy a legkajlább,
legellenségesebb kamasz is képes változni-változtatni, ha
kitartóan, magunkat nem kímélve szeretjük őket!
***
– Nem találják a Via Giuliát? Ó, Mamma mia! No,
jöjjenek utánam! – kiáltotta a jóképű fiatal taxisofőr a
római Termini pályaudvar előtt, amikor a közel nyolcszáz
kilométeres utazástól és a kocsiban zajló összeveszésektől,
kibékülésektől, nyafogásoktól és röhögésektől holtfáradtan
kiszálltam, és a segítségét kértem. – Ó, Mamma mia! –
nyögtem én is. – Az Isten is megáldja magát, ha végre-
valahára a szállásunkra vezet!
De ezt már magyarul tettem hozzá, miközben lassan
mozgattam elgémberedett tagjaimat. – Svédül beszél?
Vagy finnül? – kérdezte kíváncsian a taxis, ám amikor
megtudta, hogy Ungheria az én hazám, váratlanul
felordított: Puszkasz!!! Detari!!! Jelzem, én semmiféle
lelkesedést nem éreztem – tisztelem Puskást és Détárit,
ám a focihoz körülbelül annyi közöm van, mint az
űrkutatáshoz –, de azért kedvesen mosolyogtam a lelkes
fiatalemberre. – Puszkasz, Detari, Ungheria, calcio
(futball) – hajtogatta jókedvűen, majd jelezte, hogy
szálljak be az autónkba, majd ő megy előttünk, mi pedig
kövessük a taxiját. A kölykök vad üdvrivalgással fogadták a
„megváltónkat”, aki végre elvezet a szállásunkra, és
lehetővé teszi a fürdést meg a meleg vacsorát, egyszóval a
segítségével véget érhet a római keringőnk. Mert bizony jó
fél órája csak keringőztünk a Termini pályaudvar körül. A
férjem csak évekkel később ismerte el, hogy az ő hibájából
tévedtünk el, és keringtünk értelmetlenül – egyszer,
kétszer, hússzor –, a római forgalomban, és számára is
megkönnyebbülést jelentett az én (mérgemben,
kétségbeesésemben fogott) taxisom.
– Összevissza hetyegtél a pasassal – mondta akkor
megrovóan (felírtam magamnak a római naplómba, hogy
el ne felejtsem a sértést), ahelyett, hogy megköszönte
volna a mentőakciómat.
– Igenis, tetted-vetted magad annak a törpe méretű,
dagi olasznak – hajtogatta sokáig –, mert az ő
értelmezésében nem a családomat, a gyerekeimet
mentettem meg a Termini pályaudvarnál, hanem „csak
úgy” vihorásztam az első utamba botló rómaival. Szóval
őurasága egy csöppet sem értékelte, hogy nem engedtem
őt tovább bolyongani az Örök Városban, hanem „fogtam
egy palit” annak érdekében, hogy mihamarabb megtaláljuk
a lakásunkat, és végre-valahára ágyba fektessem a
holtfáradt gyerekeimet.
Bár azt azért el kell mondanom, hogy életem párja is
elolvadt a taxiskaland végkifejletétől. A fiatalember
lefékezett a Római Magyar Akadémia előtt, majd kipattant
a taxijából, hogy segítsen kirámolni a cuccainkat. Aztán
nézte-nézte a Mitsubishi Misiből összetörten,
elgémberedett tagokkal elővánszorgó gyerekeket, és
amikor meglátta a legkisebbet – Pannit, aki égnek álló
copfokkal, világítóan kék szemmel, kezében a Barbie-jával
„hátramenetben” és négykézláb mászott kifelé a kocsiból
–, váratlanul felkiáltott.
– Ennyi gyönyörű bambino, Madonna mia! De jó
maguknak, négy gyönyörű kislány meg egy fiú! Ez igen!
Nekem még csak két fiam van! Tudják, mit? Ne fizessenek
a fuvarért! Nekem egy ilyen gyönyörű nagycsaládtól
egyetlen fitying sem kell! Fogadják ezt tőlem ajándékként
a szépséges gyerekeikért, főleg a bűbájos, kicsi copfosért.
Bárhogy erősködött a párom a római éjszakában, a mi
taxisunk egy vasat sem fogadott el. Nem! Meg akart
minket ajándékozni! És – persze – lehet, hogy amit rajtunk
vesztett, azt gyorsan „behozta” a későbbi utasain. Lehet.
Egyetlen percig sem akarom azt állítani, hogy szentek az
olasz taxisok. Ugyan! De arra, hogy végtelenül emberiek
(is), hat tanúm van! És hogy mekkora szerepet játszott ez
az 1992-es taxiskaland az én „Róma-szerelmemben” –,
hogy nyakig beleestem ebbe a bambinó-imádó, csupa
érzelem olasz világba –, azt a taxis fiatalember nem
tudhatja. Mindenesetre tény: ha holnap az utamba akadna,
a nyakába ugranék! (Nagyon remélem, összehozott azóta
két vágyott „copfost” a fiai mellé...)
 A kölykök – mind az öt – szó nélkül zuhantak ágyba,
nem érdekelte őket Keresztes Laciék tágas lakása, az ágyak
elosztása, a vacsora, semmi, csak az volt fontos, hogy
lefekhessenek, és percek alatt aludtak el."
Mi ájult fáradtan álltunk a nappali ablakában. Akkor
vettük észre, hogy e legnagyobb szoba és a konyha az ősi
folyóra, a Tiberisre néz! Álltunk, és én olyan erővel
kapaszkodtam az ablakpárkányba, mint gyerekkoromban
a pad szélébe, ha fizikából felelni kellett. Szorongattam a
párkányt meg a párom kezét, és nem akartam elhinni,
hogy én, abból a zuglói kicsi házból idáig
elkeveredhettem. Rómába! Ha ezt nekem megjósolja
valaki a gimnáziumi éveim alatt – amikor latinórán a
Tiberishez kapcsolódó legendákat magoltam –,
elmebetegnek nézem... Tehát csak bámultam az ezredévek
óta lustán locsogó Tiberist, amit Venus istennő fia, Aeneas
is nézett, amikor megfáradt népével az ázsiai Trójából az
afrikai Karthágón át ide érkezett, Európa mediterrán ege
alá. Ugyanezt a folyót csodálta Julius Caesar, Coriolanus,
Michelangelo, Raffaello... Most meg mi álltunk itt ketten,
összeölelkezve, megkövülten a csodától. És hirtelen
semmivé lett az utunkat kísérő sok vita, balhé és izgalom.
Csak a boldogság maradt, meg valami furcsa,
megmagyarázhatatlan hálaérzet. Hogy itt lehetünk.
– Anyu soha nem járhatott Rómában, pedig tud annyit a
latinokról, mint én – súgtam a páromnak.
– Apu se – felelte halkan –, pedig ő görög-latin szakos
tanárként olyan idegenvezetőnk lehetne itt, amilyen
senkinek sem jut...
Álltunk – én sírtam, „csak úgy”, az örömtől –, csodáltuk
az ablakból a hatalmas platánokat és a békés, bölcs folyót.
Kit érdekelt, hogy koszos, hogy egy méretes férficipő is
ringatózik a közepén? Mi csak azt éreztük, hogy parányiak
vagyunk a nagy Egészhez képest, de azt is, hogy nagyon
szeretnek minket az égiek. Ahogy mi is egymást.
Végtelenül.
 V. fejezet

1992. december 12.

RÓMA

Amelyből megtudhatják, hogy még Rómában sem szabad a

férfinépből mumust csinálni, mert annak a szegény asszony
issza meg a levét. Ahogy annak is, ha a kölykök mindig
mindent hallanak, mert bizony nem szerencsés, ha ebédnél
az a téma, csináljunk-e még gyereket az Örök Városban...

És jött az őrület! Két hét – szüntelen feszültségben és

boldogságos diliben. Mert örökké dönteni kellett: mit
tudunk megnézni? Miről kell lemondani?
Rómát nem lehet megismerni! Minél többet vagy itt –
ma már elmondhatom, hiszen a saját bőrömön is
tapasztaltam annál biztosabb lehetsz abban, hogy nem
ismered ezt a várost, mert Ő mindig képes új arcot
mutatni. Hiába járod be a gyönyörű és gazdag templomait,
hiába bújod a rengeteg múzeumát, hiába igyekszel
elolvasni minden fontosat, és hiába csatangolsz éjjel-
nappal az utcáin. Nem ismerheted! Olyan az Örök Város,
mint a neked rendeltetett másik ember. A társad. A párod.
Minél inkább ismered, annál több titkot érzel a mélyben.
A Rómáról szóló sok száz kilónyi könyv közül az egyik
címe beszédes: Róma – egy élet nem elég hozzá... Egyszer
megkérdezték a múlt századi neves történésztől,
Ferdinand Gregoroviustól, ismeri-e Rómát. – Sajnos nem –
felelte a történész még csak húsz éve élek itt...
 Mondok saját példát is. A sokadik római látogatásunk
során – kettesben, a párommal – kényelmesen és
magabiztosan sétafikáltunk a városban, hiszen azt
képzeltük, a lényeges helyeket már bejártuk, nagy
meglepetés nem érhet minket. A Piazza Argentinán „római
lakosként” naponta láttam az „olasz módra”, komótosan
haladó ásatásokat. Nem nagyon érdekelt, miért túrják a
földet oly kitartóan, annyi itt a műemlék, most ássák ki az
ezrediket... Majd egy tikkasztóan forró napon fél órát
vártunk a hatvannégyes buszra. Elegem lett. – Ne
ácsorogjunk tovább, inkább nézzük meg a romokat! –
javasoltam a páromnak, aki kitörő lelkesedéssel fogadta az
ötletemet, mert az én fejemet csinos fehér kalapka védte,
miközben az ő (jóval kevesebb hajjal oltalmazott) „burája”
izzott a mediterrán napfényben.
Szóval: elolvastuk az eligazító táblákat, előkaptuk a
Róma könyvünket, és másodpercek alatt rájöttünk, hogy
mi azon a téren sasszézunk, izzadunk és szidjuk a lassan
csordogáló buszokat, ahol Julius Caesart megölték. Ahol ez
a fantasztikus államférfi felkiáltott: Te is, fiam, Brutus?
(Tulajdonképpen itt jajongott Caesar-–jelmezbe bújva a mi
zseniális Sinkovits Imrénk is... Nem?)
– Micsoda bunkók vagyunk! – kiabáltam az élmény
hatására. – Naponta átszállunk ezen a téren, és csak most
vesszük észre, hogy az egyik legjobb Shakespeare-dráma –
vizsgáztam belőle az egyetemen! – színhelyein járunk.
Mit tudtunk eddig a Piazza Argentináról? Hogy mindig
nagy a tömeg, rengeteg a busz- és villamosmegálló, szép az
Argentina Színház, és remek az a sarki cipőbolt, ahol igen
olcsón vettem egy magas sarkú világoskék szandált. (Az
olasz férfinép is észreveszi a lábamon...)
 – Hej-haj, Tamás, semmit sem tudunk mi Rómáról!
Tudatlan liba a feleséged – jajongtam elkeseredve, mire
életem párja egészségesen felröhögött.
– Angyalom, nagyon szeretem a feldúlt lelkedet ebben a
negyvenfokos hőségben! Komolyan mondom, imádom,
hogy ilyen bolond vagy! De javaslom, vedd észre a
megállóban unatkozó, kövér amerikai csajokat! Fütyülnek
ők a te Julius Caeesarodra és Cassiusodra, mert egy másik
– jóképű, olasz macsókkal teli – Rómára kíváncsiak! Isszák
a kólájukat, lesik a pasikat, de semmi közük a
múltimádatodhoz! Megmosolyognának téged, ha értenék
az önmarcangolásodat! Jelzem, ha nyernék a lottón, és
kihoználak ide négy-öt évre, akkor sem lennél nyugodt! –
szónokolt tovább lelkesen. – Az ötödik év utolsó napján
felfedeznél egy templomot a külvárosban, ahol a főoltárt
valamelyik középkori zseni tervezte... És rögtön
kétségbeesnél, hogy nem ismerjük a várost... Ne vágj
drámai arcot! Róma gazdagságát, kultúráját soha nem
fogjuk érteni, legfeljebb (egy kicsikét) érezni!
Ezután már nem beszéltünk, hanem belemerültünk a
kőtorzók és teraszok tanulmányozásába, én azt az
oszlopot is felfedezni véltem, aminek a tövében Caesar
összeesett... A kép egész nap kísértett: tényleg itt történt?
Tényleg itt ért véget e hírhedt ókori dráma?
Nos, képzeljék el e történet ismeretében, hogy mennyit
töprengtünk 1992-ben az öt kajla gyerekünk társaságában!
Mi fér bele tizennégy napba? Mit hagyjunk ki a látnivalók
közül? És hogyan tudjuk széppé tenni itt – idegenben – a
karácsonyunkat?
Éjszakánként útiterveket készítettünk a párommal,
majd reggel rájöttünk, hogy rosszak, hogy nem fogják bírni
a gyerekek, örökké izgatottak voltunk, jut-e idő és erő a
legfontosabb nevezetességekre. Mielőtt elmesélném,
hogyan viselkedett velünk, a „hét gonosszal” Róma,
hagyta-e magát bevenni, megmutatta-e bájait, gyorsan
leszögezem: a kölykök csodálatosak voltak! Komolyan
mondom, felülmúlták önmagukat. Persze összevesztek és
kibékültek, vihogtak és nekikeseredtek, de mindegyiket
izgatta, érdekelte mindaz, amivel otthon „üldöztem” őket.
Most bezzeg ők kérdezték. Úgy mesélhettem el séta
közben Aeneas honfoglalásának küzdelmeit, mely
köztudottan nem nélkülözi a kamasz lányaim számára oly
izgalmas szerelmi szálat sem: kié lesz az itt élő Latinus
király szépséges leánya, Lavinia? Turnusé, akinek már
odaígérte gyermekét az agg király, vagy Venus fiáé, a nagy
jövő előtt álló Aeneasé? Úgy sikerült mesélnem a hét
dombra épülő város ősi falairól, hogy a gyerekek azt
követelték, járjuk végig a falak mentét, hadd lássuk,
mekkora területet szántott ki népének az isteni
származású vezér. És amikor a magyar népmeséken edzett
Kicsi – nálunk a farkas rossz és vérengző – már huszadszor
kérdezte meg, hogy miért nem tépte szét a farkas
Romulust és Remust – miközben a nagyok kíváncsian
tanulmányozták az ikreket szoptató farkas szobrát, a
testvérei lehurrogták: most nem ez a lényeg!
Szóval – végre meséltem és meséltem vég nélkül –, és e
csodaváros hatására valódi érdeklődőkre találtam a
gyerekeimben. Micsoda boldogság!
– Istenem, ha úgy lehetne történelmet tanítani, hogy
elviszem a helyszínre a gyerekeket! Hej, de csuda volna!
Ha minden tanár elhinné – bár a többség a jelen romos és
még mindig poroszos viszonyai között is tudja –, hogy a
történelem, az irodalom olyan különleges és
gyönyörűséges tudomány, amely bizonyos életkorban csak
élményeken át közvetíthető! Mert a száraz adatoktól,
nevektől, évszámoktól a gyerekek csak szenvednek, de ha
egy aprócska élményszikra megperzseli őket (a szikrát egy
színes tanáregyéniség is felizzíthatja), akkor annyit
kérdeznek, hogy nem lehet győzni válasszal.
Emígyen szónokoltam a páromnak nagy lelkesen a
harmadik napon, mire ő... Mit is tett? Hogy mondjam
szépen? Szóval pofán öntött hideg vízzel. Igen-igen, egy
lavórnyival. Idézem: „Már megint olyasmiről beszélsz,
amihez nem értesz. Van neked arról fogalmad, mennyibe
kerülne az oktatás, ha mondjuk, az egyiptomi fáraók
uralmát a piramisok tövében tanítanád? Tudod, hogy kik
részesülhetnének ebből az oktatásból? A felső ötezer vagy
inkább a felső ezer gyerekei... Volt (vagy van) egy ilyen
magániskola Budapesten, de nem jósolok nekik nagy
jövőt...”
Annyira meglepődtem a válaszán, hogy hirtelenjében
felelni sem tudtam, pedig leginkább kiabálnom kellett
volna, hogy lebegősen boldognak érzem magam attól,
hogy itt vagyunk, és egyszerűen csak álmodozom... De
nem kiabáltam, inkább néztem, néztem az én emberemet,
és kitört belőlem a nevetés.
– Ide hallgass, nagyokos! Te féltékeny vagy a kölykökre!
Neked az a bajod, hogy amióta Rómában vagyunk, örökké
csak velük foglalkozom, éjszakánként meg megszállottan
olvasok, hogy másnap naprakész legyek a római
műemlékekből, a mitológiából, a pápaság küzdelmeiből
meg Olaszország egyesítéséből... Szóval készülök, mint egy
„pedagóga”, és veled egyáltalán nem foglalkozom.
 – Én pedig számolok, szorzok-osztok, és nekem kell
kimondani az összes nemet, amikor a kölykök ész nélkül
akarnak vásárolni. Én mondtam meg Krisztiánnak, hogy
nem veheti meg azt a méregdrága Milán pólót, és én
tiltottam meg Noéminek, hogy fél óráig csevegjen
telefonon a szentendrei szívszerelmével. Én tereltem el
Zsófit és Korit a Via Veneto kirakatai elől, mert láttam,
hogy azon a környéken olyan drága minden, hogy ott egy
bugyogót sem tudunk venni, és én mutogattam nekik a
buszból azt az olcsó piacot, ahol majd tudunk vásárolni. És
én kértem meg Krisztiánt, hogy vegye nyakába a Kicsit a
Capitoliumon, mert láttam, hogy Panni már nem bírja a
gyaloglást, és összeesik a fáradtságtól. Te ezt észre sem
vetted, mert épp a Michelangelo tervezte tér
tökéletességét, és az isteni ikerpár Castor és Pollux
történetét ecsetelted a lányoknak. A fenébe, én vagyok a
mumus, te meg a Rómát bemutató angyalka! És ez nem
igazság! – hadarta ő, közben nem nézett rám, ami nála
majdnem olyan érzelmi felindulást jelent, mint a
szakálltépkedés...
– Igazad van, édesem, nem fogok vitatkozni veled –
öntött el a szeretet. – Önző módon csak gyerekezem és
„rómázom”, a nemszeretem teendőket pedig rád hagyom.
Te vásárolsz, te osztod be a pénzt, te vagy az ügyeletes
NEM. A csudába, hogy elvarázsolódtam! Teljesen
elfelejtettem mindazt, amiről oly szívesen írok és beszélek
otthon. Hogy az soha nem visz jóra, ha a nők kiosztják a
negatív hős szerepét a férjükre: „Nem írod meg a leckéd,
nem csinálsz rendet a szobádban? Majd hazajön apád és
számol veled...!” Brrr! Közben itt, Rómában önfeledten
belesétáltam magam is ebbe az olcsó csapdába.
 Mindezt persze nem mondtam el – semmi értelme az
érzelem-vezérelte őszinteségi rohamoknak –, csak
kedvesen átöleltem, és csöndesen megkértem, hogy
másnap ő mutassa meg (legyen idegenvezető!) a
kölyköknek a Colosseumot és a Forum Romanumot. (Ha
belegondolnak abba, hogy a gimnáziumi négy évem alatt
az én zseniális latintanárom tölcsérrel töltötte a fejembe a
Forum létrehozóinak legendás tetteit, akkor tán érzékelik
a gesztusom nagyvonalúságát. De hát mit meg nem tesz az
ember lánya egy jó házasságért!)
Ráadásul felajánlottam, hogy reggel én megyek le a
szomszéd utcában levő olcsó boltocskába Korival, Zsófival
és Noémivel, hadd tapasztalják meg a csajok az árakat, és
hadd lepjük meg mi, négyen a családot egy mennyei
reggelivel!
A kedvesem egy pillanatra elvigyorodott e félőszinte
szónoklat hatására, de a következő percben bizalmatlanul
mért végig. – Te most úgy „kezelsz” engem, mint egy
enyhén fogyatékos riportalanyodat! Én viszont azt kérem,
hogy ne kezelj, ne taktikázz, inkább fogadd el, hogy az apa
is ember, és vedd tudomásul, hogy egy közgazdászban is
van lélek, szeretet és műveltség. Lehet, hogy kevesebb,
mint egy mániás bölcsészben, de azért van...
Békét kötöttünk – lám, kompromisszumok nélkül nincs
együttlét –, ráadásul másnap reggel a három lány
roppantul élvezte a vásárlást. Én nem voltam hajlandó
megszólalni sem angolul, sem olaszul, ők maguk
magyarázták el a jóképű, fekete hajú boltosnak, mit
akarunk. Noémi kézzel-lábbal mutogatott, Kori vadul
számolt, hogy ne költsünk túl sokat, Zsófi szótárral
felfegyverkezve helyes olaszsággal próbálta előadni magát.
Majdnem vettek két kiló zsemlét és húsz deka krumplit,
de aztán tisztázták a dolgot. A boltos nagyokat nevetett –
svédnek nézte a fehér bőrű, világos szemű lányaimat, akik
„érthetetlen nyelven” beszéltek egymás között –, ám
amikor meghallotta, hogy magyarok, adott nekik egy-egy
szelet csokit „csak úgy” szeretetből. Mert ő szereti a
magyarokat!
– Miért szeret minket? – kérdezte hazafelé Zsófi.
– Mert elég messze él egymástól e két nép ahhoz, hogy
szeretni tudjuk egymást – gondoltam magamban, de ezt
nem mondtam ki, inkább Pannóniáról, Garibaldiról, a
történelmi párhuzamokról szónokoltam, ami csak
módjával érdekelte a lányokat, mert lekötötte a
figyelmüket a megdöbbentően erős decemberi napsütés.
Egy szál kardigánban, vékony dzsekiben ballagtunk
karácsony előtt néhány nappal. – Napoznunk kellene a
tetőteraszon – javasolta Noémi, mire Zsófi nekiugrott,
mint egy mérges pulyka.
– Azért emlegeted a napozást, hogy mi felmenjünk a
teraszra, és te egyedül maradhass a lakásban, aztán addig
telefonálj a Szentendrén kuksoló szerelmeddel, ameddig
csak akarsz – kiabálta undokul (jelzem, lehet, hogy volt
valami igaza...), és ha néhány perc múlva nem avatkozom
közbe, elfajult volna a testvérháború a vakítóan kék itáliai
ég alatt. Ráadásul Kori is harcba vetette magát
(természetesen Zsófi oldalán).
– Ebben a sokgyerekességben az a legnehezebb, hogy az
embernek mindig készenlétben kell állnia –
morfondíroztam magamban dühösen –, hiszen a
másodperc törtrésze alatt kitörhet a vihar a kölykök
között. Lám, most itt ballagok a Via Giulián, Róma
szívében, és a lányok ahelyett, hogy elragadtatva lesnék a
több száz éves palotákat, veszekednek, majdnem ölre
mennek. Rosszkedvem lett. Haragudtam rájuk. Ballagtam,
pontosabban vonszoltam magam után a
szerencsétlenségemet – „boldogtalan, elhasznált anya
vagyok” –, amikor a három átokfajzat váratlanul
előreiramodott, és mire észbe kaptam, Noémi és Kori
bakot tartott Zsófinak, aki boszorkányos ügyességgel
letépett egy házfalról lelógó örökzöld ágacskát.
– Ez a békevirág, neked szedtük – állták utamat
ünnepélyesen. – Soha többé nem fogunk balhézni, csak ne
vágj ilyen szomorú képet, anycika – mondta a Nagy, a két
kisebb lelkesen bólogatott.
Mit tehettem? Nevetni kezdtem, hiszen olyan szépek,
szinte angyaliak voltak, ahogy ott álltak velem szemben,
hunyorogva az erős napfénytől. Néztem a két kék és az egy
zöld szempárt, és azonnal megbocsátottam. Helyesen?
Helytelenül? Tudja csuda! De az biztos, hogy a gyakori
megbocsátásaimmal, a túlzott szeretetburokkal – amiért
kaptam ám kritikát ismerősöktől és családtagoktól! – arra
megtanítottam őket: ha szeretünk valakit, nem hagyjuk
sokáig rosszkedvben. Akkor helyre kell hozni a hibáinkat,
akkor be kell ismerni a tévedéseinket. És bármennyit
balhéztak és veszekedtek kamaszkorukban, arra azért
mindig vigyáztak, hogy minket (árva szüléket) valamelyest
kíméljenek.
Például gyilkos harcok mindig csak az édestestvérek
között alakultak ki. Zsófi „szadizta” (így mondták mindig)
Noémit, az ajándékba kapott Krisztiánom pedig az
ajándékba kapott Korit. Persze az is megesett, hogy az én
gyerekem balhézott a te gyerekeddel, de ezek a harcok
soha nem fajultak el. Tudatosan csinálták így? Vigyáztak a
családra, a megtalált nyugalomra és biztonságra? Ma sem
tudom. Mindenesetre a „csajos” nagybevásárlás után
szegény párom ámulva meredt rám, amikor a következő
fordulattal leptem meg a lakásba lépve: – Azért az nagyon
jó, hogy az én gyerekem meg a te gyereked nem veri a mi
gyerekünket!
– Hogy mi? Nem tudlak követni – nézett rám
csodálkozva. – Én a Forum Romanumra készülök, ráadásul
farkaséhes vagyok Krisztiánnal meg a Kicsivel együtt, te
meg kétórás csavargás után hazajössz ezzel a
gyerekdologgal... Bár nálad gyakran megesik, hogy mást
mondasz, mint, amit épp gondolsz... Vagy az jár a
fejedben, hogy hozzunk össze egy hatodik, közös
gyerkőcöt itt, Rómában? – vigyorgott rám hirtelen. – Én
állok elébe, kedvesem!
– Csak ne most csináljatok gyereket – ordította
Krisztián a másik szobából –, mert mi már megrágjuk az
asztalt, olyan éhesek vagyunk!
– Any-ci, ap-ci, ne csi-nál-ja-tok gye-re-ket, in-kább ad-
jatok en-ni – utánozta Panni Krisztiánt, közben ütemesen
püfölte a kanalával az asztal szélét. A lányok visítozva
vihogtak, Krisztián elégedetten vigyorgott, megint tanított
valami a Kicsinek. Átrohantam a szobájukba, hogy rendet
vágjak közöttük, de a meglepetéstől elállt a lélegzetem:
olyan gyönyörűen megterítettek az ebédhez, és a láttomra
olyan ártatlan-ájtatos képpel ültek az asztal mellett, hogy
belém szorult a veszekedhetnék.
– Nem csinálunk anyuval gyereket, hanem ebédelünk –
dörögte a párom apai tekintélye romjain, és amíg a
röhögéstől fulladozva a levesemet kanalaztam,
elragadtatva lestem a bandát: lehet, hogy bolond az én
családom – velem együtt –, de esküszöm, ennél
szórakoztatóbb, aranyosabb társulat nincsen több Itália
kék ege alatt.
 VI. fejezet

1992. december 20.

RÓMA

Amelyben rájövünk, hogy szívet melengető rendetlenség

van a Forumon, de azt is észrevesszük, hogy túl jól sikerült
a műtét: a kölykök annyira átélik a római mitológiát, hogy
megbüntetik Caracallát, ráadásul az is kiderül, hogy nagy
öröm az ember lányának, ha férjét nem apácák nevelik. És a
Tevere mindenbe belebeszél...

Tudják, miért érzem magam különösen jól

Olaszországban? Mert nem tűnünk fel. Nem bámulnak
meg minket a járókelők, ha valamelyik gyerekem ordít
vagy háborúzik a tesójával, hiszen itt mindenki ordít. A
normál beszéd hangereje jelentősen erősebb, mint otthon.
Nem dühből, indulatból, hanem „csak úgy” kiabálnak és
gesztikulálnak. A római kiránduláskor egyre kérdezgették
a gyerekek: anyu, apu, azok ott ketten veszekednek? Anyu,
apu az a két bácsi dühös egymásra? – Dehogy kicsikém, ha
jól értem, épp a tegnapi tévéműsorról beszélgetnek...
Megszoktam, megszoktuk ezt az emelt hangerőt, a
kölykök még jobban eleresztették magukat ebben a
közegben. Ennek köszönhettük, hogy a Forum
Romanumot féláron nézhettük meg. Ugyanis olyan
hangerővel viharoztunk a pénztár elé, hogy a hölgy
végignézve a csapaton, határozottan kijelentette:
csoportkedvezményt kapnak!
 Nem tudom, hogy hét ember csoportnak számít-e, vagy
csak a gyerekeim hangereje miatt érezte szegény
hatalmasnak a létszámot, de én nagyon hálás voltam, mert
bizony a múzeumi belépők a gyerekkedvezmények
ellenére is nagyon drágák.
És ha már szóba jött a Róma szívében található Forum
Romanum – (az olaszok csak Forumként emlegetik), hadd
mondjam el, milyen hasznos, ha anya és apa – férfi és nő –
együtt próbálja nyesegetni, nevelgetni a csemetéit. Azt
mondják, közhely? Naná! De bizony életem egy
korszakában, a függetlenségemtől eltelve, magam is
fennen hirdettem, hogy egyedül is felnevelem én a
gyerekeimet. És – tulajdonképpen – biztosan sikerülne
valahogy egyedül is, ám a kölykök sokat veszítenének.
Ahogy akkor is veszítettek volna, ha csak engem
hallgatnak Rómában, és csak én vagyok az
idegenvezetőjük. Élvezték ők a tőlem hallott fordulatos
mitológiai történeteket, de az is tetszett nekik, hogy valaki
– nevezetesen az „atyájuk” – elmesélte, hogy micsoda
harcok árán lett Róma a világ ura az első századokban.
A Via dei Foro Imperiali (Császárfórumok útja) ősi falán
található egy hatalmas tábla. E csodálatos sugárút épp az
ókori fórum felett húzódik a Velence tértől egészen a
Colosseumig, az út mentén a leghíresebb rómaiak
hatalmas szobrai néznek szigorúan a bámészkodó,
fényképező, térképeket bújó silány utódokra. (Én
legalábbis silány utódnak érzem magam hozzájuk
képest...) Pontosabban négy tábla van a falon, mely
remekül érzékelteti a római birodalom növekedését. Az
időszámításunk előtti VIII. században Róma egyetlen kicsi
pötty a térképen. Krisztus születése előtt 146-ban már az
egész olasz csizma, Szicília, Szardínia, az Attikai-félsziget
és az Ibériai-félszigetnek több mint a fele áll római
fennhatóság alatt. A harmadik tábla már egy döbbenetes
méretű birodalmat mutat Augustus császár idejéből: a
teljes ibériai félsziget, a mai Franciaország, Németország,
Belgium területe, ráadásul Pannónia (a mi teljes
Dunántúlunk), egy óriási terület Ázsiából, sőt az afrikai
Szíria, Líbia, Egyiptom is a rómaiak uralma alatt áll. Az
utolsó tábla mutatja leghatalmasabbnak a birodalmat:
Traianus császár uralkodása idején (98 és 117 között) már a
Brit-szigetek, a mai Románia és Örményország területe is
Rómához tartozott. Döbbenetes áttanulmányozni ezt a
szinte felfoghatatlan terjeszkedést, nem véletlen, hogy a
táblák előtt mindig nagy a tömeg!
A párom jobb földrajzból, mint én, remekül
végigtárgyalja a kölykökkel a birodalom növekedését –
kivétel nélkül mindegyiket érdekli a dolog –, ám a Kicsi
kérdése valamennyiünket meglep. – Miért van az a fehér
pötty Magyarország területén? Érdekes, csak az aprócska,
félig fogatlan – nem sokkal az indulásunk előtt vesztette el
két tejfogát – hétévesünknek tűnt fel, hogy az Alföldet
nem hajtották uralmuk alá a rómaiak.
– Nem bírtak a magyarokkal – rikkantja Zsófi, és
semmiféle egyéb magyarázatot nem fogad el. Úgy látszik,
ez a tudat kell a nemzeti önérzetének e hatalmas
birodalom láttán...
Ugyanilyen érdeklődéssel nézik végig a kölykök a
Forum Romanumot, azt a valaha mocsaras síkságot, mely
a Palatinus-, a Capitolinus-, az Esquilinis- és a Quirinalis-
dombok között húzódik. Röpködnek a kérdések, amíg
elmeséljük, hogy e hatalmas, trapéz alakú síkság lett a
rómaiak legfontosabb köztere, amikor együtt
megkeressük, hol kanyargott a Via Sacra, a Szent út. Ahol
végigvonultak diadalkocsijukkal azok a híres római
hadvezérek, akik hódításaikkal Róma területét növelték,
hogy az út végén, a Capitolium-dombon található ősi
Jupiter-templomban áldozatot mutassanak be az
isteneknek. Pompeius, Caesar, Augustus, Titus, Traianus
vonultak itt az ujjongó, tapsoló tömeg között
diadalmenetben. Nem volt ennél nagyobb dicsőség egy
római férfi számára! És a Via Sacra sötétszürke kövezete
ma is látható! De a híres szónoklatok is itt, a Fórumon
hangzottak el. Cato, Cicero, Caesar és sok neves római
fejtette ki itt a nézeteit, és bizony itt hullott azok vére is,
akik vesztesen kerültek ki a hatalom birtoklásáért vívott
belharcokból.
Semmihez sem hasonlítható a Forum hangulata. –
Olyan furcsa rendetlenség van itt – jelenti ki Kori, de a
többiek nem nevetik ki. Mert igaza van, mert ezen a
hatalmas területen romantikus összevisszaságban
hevernek a díszes márványfaragások, a sok ezer éves, óriási
kőtömbök. Elképesztő méretű és díszítésű oszlopok meg
vastag vörös falak törnek az ég felé. Ráadásul a természet
nem tiszteli a múltat. Az ősi romok között fű és gaz nő dús
rendetlenségben. (Amikor évekkel később kettesben
jártunk a Fórumon, épp május volt, és minden vöröslött.
Friss, fiatal, üde pipacserdő borította az ősi épülettorzók
közötti területeket. Feledhetetlen!)
Megérint minket a különös hangulat. Az ember
akaratlanul is fehér tógás szenátorokkal népesíti be a teret,
és hirtelen rádöbben, hogy az élete milyen rövid. Sokszor
jártam itt, de a varázs nem múlik. A Forumon szembesülni
kell saját kicsinységünkkel. Azzal, hogy egy ember élete
sóhajtásnyi a nagy egészben. A milliárdosoké, a hatalom
megtébolyodott birtokosaié éppúgy, mint a hétköznapi
embereké. A súlyosan beteg, halálra készülő milliárdos
éppolyan esendő, mint a koldus. Nem? Nekem mindig
eszembe jut az ezeréves kövek között, hogy mennyi
felesleges, ostoba dolog miatt izgatom, idegesítem magam
otthon. Meg az is bennem kavarog, hogy meg kellene
tanítani mindenkinek, hogy ezt a rövidke, hatvan-hetven-
nyolcvan évet szépen, tartalmasan, boldogságra törekedve,
mások hasznára élje le itt, a Földön. Mert minden perc,
pillanat értékes! Mert a hiúság nevetséges: mindenki
pótolható, mindenkinél van szebb, okosabb, műveltebb,
tehetségesebb, erősebb! És a rég múlt sikerekre,
vagyonokra, hatalmakra legyint a jelen. Mi végre e nagy
tülekedés? Egyszer valamennyien befejezzük...
A párommal megosztom a gondolataimat, a
gyerekekkel nem. Ő egyetért velem, de tiltakozik is. Ne, ne
szembesíts ezzel! És könyörgöm, ne filozofálj a kölykökkel!
Ők egészen mást értenének ebből. Nekik a saját életük a
világmindenség! Harc, öröm, tanulás, boldogság, kudarc.
(Lám, pszichológust neveltem a közgazdászból...) És
nekem te meg a kölykök vagytok a világmindenség –
folytatja dúltan, amitől én elolvadok, és úgy érzem, nem
véletlen, hogy a sok milliárd emberből épp ezt a pasast
választottam ki magamnak...
Amúgy hallgatok rá. Nem beszélek a kölyköknek
múlandóságról, halálról, míg a romok között sétálunk, míg
megbámuljuk Antonius és Faustina templomának
hatalmas korinthoszi oszlopsorát (Faustina Antonius
felesége volt, akit halála után istennővé avattak), majd
Castor és Pollux templomát. (A gyerekek már tudják a
Budapesten végigszenvedett meséim hatására, hogy az
isteni testvérpár hogyan segítette győzelemre a római
seregeket, és itt, a helyszínen nagyon büszkék a
tudományukra). Térdig járunk a múltban... Amikor
elérkezünk Septimus Severus impozáns diadalívéhez, és
elmondom, hogy a császár és fiai – Caracalla és Gaeta –
tiszteletére állították, majd csöndesen hozzáteszem, hogy
a későbbi esztendőkben már nemigen dicsekedhetett a
szegény Septimus Severus a gyerekeivel, a kölykök
követelik, hogy meséljem el, mi történt.
És ekkor a párom átveszi a szót! Lám, készült,
gondolom magamban elérzékenyülve. És ő szépen
elmeséli a gyerkőcöknek, milyen fenemód gonosz volt ez a
Caracalla. Hiszen a császár halála után nem akart öccsével,
Gaetával osztozni a hatalmon, tehát anyjuk jelenlétében
megölette a saját testvérét. De ezzel még nem érte be!
Kimondatta a szenátussal a domnatio memoriae-t –
magyarázza a kedvesem ami azzal járt, hogy annak a
meghalt személynek, akit utólag károsnak tartanak
Rómára nézve, megátkozzák az emlékét, és az
emlékműveit is megsemmisítették. Tehát a diadalívről
levették Gaeta nevét, és helyére Caracallát dicsőítő sorokat
helyeztek – fejezte be elégedetten.
A hatás nem marad el. Noémi kategorikusan kijelenti,
hogy nem hajlandó megnézni Caracalla fürdőit, mert ilyen
gonosz, szadista ember művére nem kíváncsi. Próbálom
helyrehozni a dolgot, magyarázom, hogy a történelem –
nemcsak a római, de az emberiség egész történelme –
csupa vér és harc, s persze emelkedettség, jobbítási
szándék is. A párom Néróval érvel, hogy eszerint nem
fogjuk megnézni a Colossumot sem, mert Néró kedvelte,
és mellette állt a palotája meg a hatalmas szobra is. Én a
Piazza Venezián található Mussolini-palotát emlegetem,
amit délelőtt láttunk...
– Többé rá se nézzünk arra a palotára, mert a duce
pályafutásához sok vér tapad? – kérdezem, de a kölyköket
nem lehet meggyőzni. Olyannyira felháborítja őket
Caracalla testvérgyilkossága – Zsófi és Kori csatlakozik
Noémi álláspontjához –, hogy nem akarják megnézni
Caracalla fürdőit. A vita lassan meddővé és nevetségessé
válik, amikor váratlanul megszólal mellettünk a Kicsi, aki
eddig csöndesen figyelt, égnek álló copfjai árnyékában.
– Buták vagytok! – jelenti ki halkan. – Nem gondoltok
arra, hogy azok, akik ezt a sok rosszat meg jót csinálták,
már mind meghaltak?
Nagy csönd támad. Ki gondolta, hogy ilyesmin
gondolkodik a copfosunk? Lám, ő halkabb, tépelődőbb,
mint a másik három lány, talán ezért volt olyan
embertelenül nehéz vele, amikor 1995-ben az imádott
nagyija átköltözött abba a távoli, égi világba...
De ekkor, 1992-ben még nem tudjuk, hogy három év
múlva a nagyi nagyon fiatalon elhagy majd minket, csak
azt érezzük, hogy a Rosszkedv és Szomorúság
sétatársunkká szegődött. Nem tudom felvidítani őket, épp
ezért vagyok végtelenül hálás Krisztiánnak, aki nem bírva
a rá nehezedő érzelmi súlyt, lelkes idétlenséggel kezdi
csúfolni Korit, később Pannit is a Vesta-szüzek temploma
előtt. Kori szeptember 16-án, Panni 21-én született,
mindketten a Szűz jegyében. Azt még Pesten elmeséltem
nekik, hogy a Vesta-szüzeket a legelőkelőbb családok
kislányai közül választották ki, akiknek harminc éven át
kellett őrizniük a templomban égő szent lángot. Óriási
tisztelet övezte őket. Kocsin hajthattak végig a városon,
Róma vezető tisztségviselői is kitértek az útjukból, ha egy
elítélt bűnöző került az útjukba, azt szabadon engedték,
mert a szent életű Vesta-szüzek látványát már önmagában
tisztító erejűnek tartották. De jaj volt annak a Vesta-
szűznek, aki megszegte ártatlansági fogadalmát! A papnőt
elevenen eltemették, a csábítót pedig halálra korbácsolták.
Ha azonban a Vesta-szűz végigszolgálta a harminc évet,
utána normális emberi életet élhetett, akár férjhez is
mehetett.
Nos, Krisztián úgy tett, mint aki egyáltalán nem
emlékszik az elevenen eltemetésre és a korbácsolásra,
inkább azon „dolgozott”, hogy bohóckodásával felvidítsa a
vert hadat. – Ha Kori és Panni őrizte volna a lángot, akkor
vagy kialudt volna az első pillanatban, vagy felgyújtották
volna egész Rómát!
Addig mondogatta a magáét, míg a lányok elfeledkezve
harcról, háborúról, Caracalláról és Néróról, utána
iramodtak, hogy végre alaposan megagyalják. Vad
futkározás és viháncolás támadt az ősi kövek között, végül
jókedvűen hagytuk el a terepet. Aztán együtt eldöntöttük,
hogy most kihagyjuk a Colosseumot – elég volt a vérből és
gyilokból! –, inkább bevetjük magunkat a mai Rómába.
Eszünk, iszunk, kirakatokat bámulunk, hogy kimossuk
magunkból a fenséges, de nyomasztó múltat.
– Úgy látszik, a kölykeink rosszul viselik a
testvérgyilkosságokról szóló történeteket – mondta éjjel a
párom, mert amikor a kölykök végre elcsitultak, szépen
kiosontunk, hogy sétáljunk egyet a Tevere–parton. –
Képzeld, tegnap este Zsófi letámadott a konyhában,
vacsorakészítés közben, hogy mondjam meg, hová tűnt
Remus, és miért Romulus lett a király, hiszen ikrek voltak,
egyidősek...
– Értem, miért kérdezte – kiáltottam boldogan –, hiszen
Pesten elmondtam nekik, hogy egy idő után kialakult az a
szokás, hogy az idősebb testvéré lesz a hatalom. Lám, hogy
figyeltek! Különösen Zsófi – emlékeztem a Stefánia úti
beszélgetésre –, mert ő már akkor hőbörgött, hogy ez nem
igazság. – Ha mi királyok volnánk, akkor Noémi lenne a
királynő vagy Krisztián a király... Ez a két idétlen! Nem
biztos, hogy az öregebb okosabb is! – No, ezért
érdeklődött a mi racionális „Skorpiónk” Remusról... – És
hogy másztál ki a történetből? – kérdeztem a páromat
kíváncsian.
– Az első reakcióm olyan volt, mintha engem is apácák
neveltek volna, mint anyukádat – mondta ő nevetve. –
Gondoltam, szép csöndben meghalasztom Remust ágyban,
párnák között, de győzött az igazsághoz való
ragaszkodásom. Nem kell, nem szabad rózsaszínűre
mázolni az eget! A római mondavilág nem lányregény.
Ráadásul Zsófi nagyon figyel, rögtön megérzi, ha
blöffölök... Tehát szépen elmondtam, hogy a rómaiak nagy
jelentőséget tulajdonítottak az istenek akaratának, hogy
háborúk indításakor éppúgy kikérték a tanácsaikat, mint
mondjuk házasságkötéskor. Hogyne kérték volna ki olyan
komoly ügyben, hogy kié legyen a királyi hatalom a város
felett! Az istenek tétovaságát sem hallgattam el: hiszen a
madárjóslat során az Aventinus-dombon álldogáló Remus
felett előbb jelent meg hat saskeselyű, mint a Palatinus-
dombon várakozó Romulus felett a tizenkettő keselyű. –
Hogy lehet így dönteni? Az egyik előbb kap jelet, a másik
meg többet kap? – kérdezte Zsófi, és úgy figyelt rám,
mintha egy izgalmas krimit meséltem volna.
– No, és hogy zárult a beszélgetésetek? – sürgettem őt
kíváncsian.
– Hát úgy, hogy az istenek határozatlanságára kentem
mindent. Annyit azért finomítottam, hogy nem biztos,
hogy Romulus ölte meg Remust, az is lehet, hogy Romulus
egyik embere volt...
– És mit szólt a gyerek?
– Hümmögött, majd lehülyézte, lemarházta a római
isteneket...
Egymásra néztünk, egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
– Mondd, nem lehet, hogy a gyerekeink túlságosan átélik a
római legendákat? – kérdezte a párom.
– Most már nincs visszaút! Majd ha egyszer
megvénülnek, és ők hozzák el ide a gyerekeiket, lesz mit
mesélniük.
Így nevettünk mi boldogan a római éjszakában, és nem
hallottuk az évezredek óta bölcsen csobogó Tiberis halk
morgását: hiú, buta emberek, nevessetek csak! Azt
hiszitek, hogy a gyerekeitek minderre emlékezni fognak?
Ugyan! A tudás elszáll, csak az érzés örök. Talán...
 VII. fejezet

1992. december 24.

RÓMA

Amelyből megtudjuk, hogy a Szent Péter-bazilika

környékén eláll a lélegzet, és a márványba álmodott szépség
– Michelangelo Piètája – az örökkévalósággal szembesít.
Megtapasztaljuk, hogy a férfiaknak mindig győzniük-
harcolniuk kell, de ez sem csökkenti azt a soha nem
feledhető boldogságot, amit egy közepesen csóró magyar
anya érez, ha megmutathatja a fényárban úszó, karácsonyi
Rómát és a pápai misét a neveletlen gyerekeinek.

Megszállottan jártuk a várost, a gyerekeket is elkapta a

hév, esténként már együtt terveztük a másnapi útvonalat,
a nagyok egyre többet akartak látni, a Kicsi meg csak
nyögött.
– Nem értitek, hogy nem bírok ennyit gyalogolni? Nem
veszitek észre, hogy az én lábam rövidebb?
– Majd cipelünk! – rikkantották ilyenkor a nagyok, de
arra nem számítottak, mit kell kiállniuk december 24-e
éjszakáján a Kicsivel, amikor együtt elsétáltunk a Szent
Péler-bazilikába, ahol a pápa tartotta az éjféli misét.
De most szakítsuk meg a „hetek” római kalandjait egy
pillanatra, és vessünk egy pillantást a „másik Rómára”,
amelyik legalább olyan gazdag és fényességes, mint a
legendákkal-mondákkal teli ókori város. Igen, a keresztény
Rómára gondolok, a Vatikánra, a Szent Péter-bazilikára, a
lélegzetelállítóan gyönyörűséges és gazdag templomokra –
annyi van belőlük, hogy tán meg sem lehet számlálni –,
meg a hitre... Mert Rómában szembesülni kell Istennel!
Vagy szembesülni kell a hitetlenséggel. Nem lehet kívül
maradni, át kell gondolni, hol a helyünk, miben hiszünk,
szóval mi végre...
Előkeresem egyik kedvenc könyvemet, Donáth László: A
szeretet leleménye című kötetét. Figyeljék csak, mit ír!
„Amilyen az ember hite, olyan a tartása, olyan az élete is.
Vagy miképp Luther írja, akin az ember szívével csüng, az
határozza meg lépteit. Cselekedeteink, meggyőződésünk
hitünk gyümölcsei. A hitet nem lehet kiérdemelni, nem lehet
megvásárolni, nem lehet megszolgálni, de kikényszeríteni
sem. A hit legszemélyesebb és legszemérmesebb eseménye
életünknek. Az a két személyre záródó beszédes történés,
amelyben Isten és ember egymásra talál.”
Számomra csodálatos mondatok. Igen, a hitet nem
lehet kikényszeríteni... Valóban a legszemélyesebb belügy.
Belügye a gyereknek, belügye a felnőttnek. Épp ezért soha
nem erőszakoskodom a gyerekeimmel, hogy irány a
templom... Azt gondolom, egy hívő szülőnek meg kell
mutatni, milyen jó (mert nagyon jó!) hitben élni, de azt
már a gyerekre kell bízni, hogy ő mikor, hogyan, milyen
mélységben létesít Istennel kapcsolatot. Tapasztalatom
szerint a kényszer, az erőszak – hosszú távon – épp az
ellenkezőjét váltja ki. Ismerek olyan harmincas férfit, aki
még most is hurcolja magával gyerekkorának szerinte
szörnyű vasárnap reggeleit. Mert neki és a testvéreinek
anyai parancsra a kilenc órás szentmisén részt kellett
venni! Csak akkor maradhatott otthon, ha lázas beteg volt.
És ő mindig tiltakozott! Miért? Ó, egyszerű! A Tom és
Jerryt szerette volna nézni a tévében... De soha nem
lehetett! A férfi nem hitetlen, de ma sem megy
templomba...
A legjobb barátnőm – nála tisztességesebb, rendesebb,
szeretni valóbb embert keveset ismerek – nem hisz. Nem
kapta meg ezt az ajándékot a sorstól. Sokat beszélgetünk
erről, és ő gyakorta hangoztatja, jó nekem, irigyel a
hitemért. Mert mindig van menedékem... mert ő
magányosabb a bajban meg az örömben is... Igen, ezért
(is) szeretném, ha a gyerekeimnek meglenne e csodálatos
menedéke, támasza. Majd akkor is, ha mi már nem
leszünk mellettük.
Erre persze nem gondoltam akkor, amikor életemben
először végigsétáltam velük a Szent Péter-bazilikához
vezető széles sugárúton, amelynek végén ott áll
oszlopsorokkal körülölelve a Templom, amihez fogható
nincs több a világon. Michelangelo, Raffaello, Bernini...
Micsoda zsenik álmodták kőbe, szoborba, festménybe! A
gyerekeimet természetesen a tér közepén álló obeliszk
izgatta leginkább. (Akkor még nem szoktak hozzá, hogy
Róma szinte minden jelentős terén áll egy hatalmas,
általában kacskaringós legendákkal övezett obeliszk.) És
élvezték a „mesét” is, bizonyítva azt, hogy az önmagáért
való szépség mit sem ér, csak úgy érdekes a világ, ha
tudjuk, mi miért és hogyan történt.
A párom mesélte el nekik – előző éjszaka alaposan
felkészült a „tanár úr” –, hogy az óriási oszlop Egyiptomból
származik, ahol Caligula parancsára római kőfaragók
készítették II. Ramszesz obeliszkjének mintájára, és
állítólag az ókor legnagyobb hajóját kellett megépíteni
ahhoz, hogy a 440 tonnás oszlopot Rómába szállíthassák. –
A naplóm tanúsága szerint nagyra értékeltem Noémi
közbeszólását, aki töprengve, szinte csak magának mondta
az atyai előadás hallatán: ha már az ókorban ilyen
hatalmas hajót tudtak építeni, akkor mennyit fejlődött
azóta a világ?
Mire Zsófi – tizennégy éve teljes öntudatával – rávágta:
ma már vannak űrhajók, és járt ember a Holdon is!
– És ha az ókorban is voltak már űrhajók? – szólt közbe
Krisztián, a „legolvasósabb” gyerekünk, aki akkoriban épp
a tudományos-fantasztikus irodalom bűvöletében élt.
– Milyen intelligensek a kölykök – gondoltam
magamban boldogan, de akkor már nem voltam annyira
boldog, amikor észrevettem, hogy mind az öt szempár
választ vár tőlem vagy a férjemtől.
– Gyerekek, a fene tudja! – felelte Tamás, és én nagyon-
nagyon szerettem őt a válaszért. Ugyanis azok a szülők,
akik eljátsszák a gyerekeiknek a mindentudót, a
hatalmasat, a fogas kérdésekre is zsigerből válaszolót,
koppanva zuhannak le a piedesztálról, amikor a srácaik
felnőttek lesznek. Igenis tudniuk kell a kölyköknek, hogy
mi is gyarló, sérülékeny, aprócska részei vagyunk a
mindenségnek, és csak abban különbözünk a többi
embertől, hogy számunkra ők a legfontosabbak a világon.
És ez akkor is igaz, ha hat diplománk van, és akkor is, ha
négy osztályunk. Itt tartottam a gondolkodásban, és épp
meg akartam osztani mindezt a párommal, amikor
észrevettem a gyerekeim tekintetén, hogy a férjuram
olyasmit mesél, ami valamennyiüknek tetszik.
– Képzeljétek – magyarázta lelkesen –, ez a hatalmas
oszlop sem kerülhette el a sorsát, egyszer, nagyon régen
leomlott a talpazatáról, és állítólag nyolcméteres, iszapos
földréteg borította be a három darabra tört óriást. De V.
Sixtus pápa megbízta kedvenc építészét az obeliszk
felállításával. Az építész egy egész évig gondolkodott, majd
a pápa beleegyezésével az oszlopot a kijelölt helyre
szállították. Több ezer ember gyűlt össze a szenzációs
eseményre, és a pápa elrendelte, hogy aki a munkálatok
idején egy szót is szól, az halál fia. A legenda szerint
készenlétben állt a hóhér is... – magyarázta a párom.
– Mi történt, mondd már! – sürgette őt Kori meg a
Kicsi, akik imádták a meséket.
– Figyeljetek, érdemes! – felelte jó érzékkel az atya,
amitől az én hitem is erőre kapott: talán némi
pszichológiai érzék beléköltözött az együtt töltött évek
során...
– Nos, a nagy csendben kilencszáz munkás és rengeteg
ló ereje feszült az oszlopnak, recsegtek a daruk,
sóhajtoztak a munkások – csak az építész vezényszavai
harsogtak bele a némaságba –, ám azt senki sem vette
észre eközben, hogy a kötelek súrlódása miatt két kötél
között aprócska láng tört fel. – Acqua alle corde! (Vizet a
kötelekre!) – kiáltotta valaki a közönség soraiból. E
kiáltásnak köszönhető, hogy a műveletet nem akadályozta
meg a tűz. Az oszlop 1586 áprilisában a helyére került, ám
a bekiabálót a fogdmegek a pápa elé hurcolták. Aki –
természetesen – nem büntette meg a genovai tengerészt,
hanem megjutalmazta. A római nép ujjongott, és azóta itt
áll ez a hatalmas oszlop – fejezte be a párom elégedetten.
– Pisilni kell! – közölte válaszul Panni, akit
hirtelenjében agyon akartak csapni kamaszodó testvérei,
mert a megjegyzése teljesen elrontotta a remek hatást. Mit
tehettünk? Elcipeltük a kisasszonyt egy közeli trattoriába,
közben a nagyok kitárgyalták, hogy a Kicsi nem normális.
Ám amikor meglátták, hogy Panni boldogan fut feléjük az
égnek álló copfjaival, mind a négy kitárta a karját. Lám,
mennyi alkalmazkodásra tanít a nagycsalád – gondoltam
magamban boldogan, de a párom váratlanul kijózanított.
– Latinból érettségizett, bölcsész angyalom, mit szóltál
a férjurad előadásához? – kérdezte fensőbbséges
mosollyal.
– Fantasztikus voltál – feleltem hazugul, mert közben
anyura gondoltam, aki mindig szerényen és csöndesen
tudta átadni nekem és az öcsémnek a hatalmas tudását.
– Fantasztikus voltál – ismételtem meg nyomatékkal,
mire a kedvesem felnevetett.
– Ne akarj átverni, te most utálsz engem valamiért!
Pedig nem a gyerekek miatt „készültem”, hanem miattad!
Imponálni akartam neked! Hogy én is tudok mesélni – az
általad gyűjtögetett könyvekből kiokosodva nem csak te!
Szívem szerint hozzávágtam volna valamit. A
kereszténység fővárosában, a Szent Péter-bazilika előtt.
Mert minek ez a verseny? Uramisten, jaj, mi végre? Miért
nem hiszi el, hogy az egész banda – az öt gyerek meg én –
nagyra tartjuk őt a racionalitásáért (bár ezt a szót a
kölykök még nemigen értik), nagyra tartjuk az éles eszéért,
a józanságáért, azért, hogy zseniális pénzügyminisztere a
családnak? Miért kell ez a verseny? Minden férfi ütődött.
Még az okos is... Ilyesfélékre gondoltam, meg anyura.
Igenis rá! Aki soha nem vágyott elismerésre, csak adott és
adott...
– Miért nem olyan a párom, mint ő? – morfondíroztam
magamban szomorúan, amikor a nagyságos úr váratlanul
megsimogatta a hajamat. – Vedd tudomásul, belelátok a
fejedbe! Te most Tucira gondolsz – ez volt édesanyám
„családi neve” –, és hozzá képest könnyűnek találtatok én.
Ugye? De bolond vagy, tévedsz! Én a férjed vagyok, ez más
szerep. De azért szeretlek úgy, mint ő. Mégis másképp...
Nem érted?
– Nem én! De az jó, hogy ennyire szeretsz – gondoltam,
de nem mondtam semmit, csak valami mosolyfélét
produkáltam.
– Álnok kígyó mosolya! – kiabálta ő.
– Egy pökhendi elefánt előadása! – rikkantottam én.
És a kölykök egyáltalán nem értették, hogy az
egyébként normálisnak tűnő szüleik miért fetrengenek a
nevetéstől, miközben a Vatikán szent kövein lépdelnek.
***
Művészettörténészek ezrei írtak tele hatalmas
könyvtárakat – elemezve a Szent Péter-bazilika szobrait,
freskóit, kincseit, a vatikáni múzeum felbecsülhetetlen
értékeit –, egy pillanatra sem akarok csatlakozni hozzájuk.
Hol vagyok én tőlük tudásban, ismeretanyagban?
Fényévnyire! Ám azt el tudom, mesélni, hogyan halkul le
öt neveletlen gyerek a bazilikába lépve, hogy áll el a
lélegzet, amikor az ember jobbra fordul, és váratlanul
megpillantja azt a csodát, amit a fiatal Michelangelo
álmodott kőbe: a Piètát. A hófehéren ragyogó
márványcsodát. Ha Michelangelo semmi mást nem tett
volna életében, csak ezt az egyetlen szobrot alkotja meg,
akkor is ismernénk és áldanánk a nevét. A gyerekeim –
kivétel nélkül – némán, szinte megkövülve álltak a szobor
előtt, a lányok szeme furcsán fénylett. Percekig álltunk
moccanatlan, mintha megérintett volna minket az
örökkévalóság. Az ilyen pillanatokban, percekben
(órákban) mondaná az egyszerű halandó, hogy állj meg
idő, ne tovább! Persze Időuraság jót nevet rajtunk, ám az
élmény örökre velünk marad. Erőt ad, feltölt. És a kölykök
akkor is fognak emlékezni erre a pillanatra – ha nem is
tudatosan, de az idegrendszerükben, a zsigereikben és a
lelkükben –, amikor a párom meg én onnan fentről, az égi
kávéházból lessük, hogy élnek ők itt földön.
Idemásolom azt a cikket, amit a Piètáról írtam, nem
sokkal az első „találkozásunk” után. Mert az mondanom
sem kell, hogy minden római látogatásomkor az első utam
hozzá vezet.
„A FÁJDALOM KIRÁLYNŐJE

»Óh, ti valamennyien, akik általmentek az úton, figyeljetek,

nézzetek, van-e nagyobb fájdalom, mint az enyém?«

(Izajás próféta)”

Állok a Szent Péter-bazilika bejáratában, s józanul

kémlelem, merre induljak. Körülöttem japánok, németek,
franciák, angolok, lengyelek, hollandok, spanyolok, írek,
oroszok, olaszok, bábeli a zűrzavar. Fényképezőgépek
villannak, videók zümmögnek, gyerekek sírnak, közben
odakünn zajong, dobog, kavarog Róma. De én hirtelen
nem látok semmi mást, csak a bejárat jobb oldaláról rám
tekintő, felfoghatatlanul gyönyörű, hófehér márvány
asszonyt, ölében halott fiával, Jézussal. Odarohanok,
helyet keresek a tömegben, megszűnik a külvilág, s
megbabonázva, magamról megfeledkezve csodálom
Michelangelo Piètáját. Állok, bámulok – elfelejtem, hogy
fáj a lábam a rengeteg gyaloglástól, korog a gyomrom az
éhségtől – elfelejtek mindent. Zsibbadok a döbbenettől, a
szememben egyre gyűlnek a könnyek, azt sem szégyellem,
hogy kicsordulnak. A fenséges szépség felkavar, és hirtelen
eszembe jut mindenki, akit szeretek. A nagyikám, az
édesanyám, a testvérem, az összes gyerekem, a barátaim –
akik nincsenek mellettem, akikkel nem tudom megosztani
ezt a felfoghatatlan gyönyörűséget –, eszembe jutnak azok,
akiket megbántottam, és pillanatok alatt megbocsátok
mindenkinek, aki engem bántott valaha. Eszembe jut,
mennyi hálával tartozom a sorsnak, többek között azért,
mert itt lehetek. Érzem, milyen apró és jelentéktelen
vagyok a világ gyönyörűségéhez képest, érzem, hogy a
pillanat egyszeri és megismételhetetlen. És a könnyek csak
jönnek, egyre jönnek...
Elfelejtem a bölcs művészettörténeti értekezéseket,
elfelejtem, hogy 1972-ben az egész ország szégyenkezett,
mert egy magyar származású ausztrál állampolgár
kalapáccsal megrongálta Michelangelo kőbe zárt
szenvedését, elfelejtek mindent. Úgy érzem, ketten
vagyunk ebben a világ-csodája bazilikában: a fájdalom
gyönyörű királynője és én. Meddig tart a döbbenet? Öt
percig, tízig, fél óráig? Nem tudom. A párom óvatosan
átöleli a vállam, ekkor veszem észre, hogy az ő szeme is
párás. Valahogy felébredek, s meghallom magam körül a
Rómában oly ritka csendet. A bejáratnál még nevetgélő,
harsány turistahad – néhány órája tán a boltokban
alkudoztak vagy a pizzériákban nyelték a finom vörösbort
– valahogy lehalkul a gyönyörűség láttán. Egy idős angol
úr fennhangon imádkozik mellettem, egy japán asszony
ütemesen hajlong az istenanya szobra előtt, egy német
kisfiú az édesapjához bújik, egy fiatal pár – tán svédek? –
összeölelkezve áll, úgy csodálja a Piètát. Lám, mit tesz a
szépség? Kizárja a hiúságot, a durvaságot, néhány percre a
legkeményebb lelkeket is meglágyítja.
Közel ötszáz éve babonázza meg a világot e hatalmas
carrarai márványtömbből faragott szobor, közel ötszáz éve
hirdeti az anyai fájdalom földöntúli szépségét. Fél
évszázada tekint ránk Mária fájdalomtól megtört,
gyönyörű, fiatal arca, fél évezrede fejezi ki ruhája minden
redője, fia pehelykönnyű teste a fokozhatatlan emberi
szenvedést. A nagyon fiatal, huszonkét esztendős
Michelangelo éhezve, fázva, betegen, egy ócska
padlásszoba mélyén harcolt két éven át a márvánnyal,
közben minden pénzét hazaküldte a családjának,
Firenzébe, s fogalma sem volt arról, hogy művét
évszázadokon át csodálják majd a halovány utódok. Ahogy
azt sem tudta, hogy néhány évvel később világra hív majd
egy Dávidot, egy Mózest, hogy a Sixtus-kápolna freskóit is
ő készíti el... Bár azt örömmel tapasztalta, hogy 1500-ban –
melyet szent évnek nyilvánított a pápa – zarándokok ezrei
csodálták a Piètáját. A feljegyzések szerint akkora tömeg
áramlott a szoborhoz, hogy sokan attól tartottak, a
rettenetes tolongásban az óvatlanabb zarándokokat
agyontapossák. Egész Róma a szoborról beszélt. De a
szegénység még a dicsőségben is kitartott Michelangelo
mellett, sőt még a hírnevét is veszély fenyegette. Amikor
meghallotta, hogy az irigyei azt terjesztik, hogy a szobrot
nem ő, hanem a milánói Cristofor Solari szobrász
készítette, egy éjszaka betegen kitámolygott a
nyomorúságos lakásából, és elrejtőzött a régi Szent Péter-
templomban. Megvárta a kapuzárást, majd meggyújtott
néhány gyertyát, és a Szűzanya palástját átfogó szalagra a
következőket véste: Michael Angelus Buonarrotus Florent
faciebat. »A firenzei Michelangelo Buonarroti készítettem
Ez az egyetlen műve, melyen feltüntette a nevét.
Kicsi, kertre néző dolgozószobámban írom ezeket a
sorokat. Az ablakom alatt tavasz ébresztette gesztenyefák,
az égen – Olaszországban ismeretlen – sötétszürke felhők.
Mellettem óriási poszter, Michelangelo Piètája tekint rám
szüntelen. Buta és hiú voltam, mert azt hittem, hogy
magammal hozhatom a pillanatot, az első találkozás
megbabonázott gyönyörűségét. Tévedtem. A varázslatok
kérészéletűek, a helyükön csak csöndes öröm marad. De
ha egy gyermekét elvesztő, érte síró édesanyával
találkozom, azonnal újraéled a visszahozhatatlan pillanat.
Hiszen az anyai fájdalom, aggódás, féltés – tán
Michelangelo jóvoltából is – bénító tiszteletet ébreszt
bennem, s nehezen apadó könnyeket gyűjt a szemembe.
Kívánom mindenkinek e megtisztító könnyeket!”

A gyerekeim érzékenyen, klasszul, de kölyök-módra

kezdtek viselkedni – jó félóra múlva – a bazilikában.
Nagyon érdekelte őket a kupola – Krisztián azzal kínzott,
hogy mutassam meg, meddig érne az Esztergomi Bazilika
kupolája, ha „beletennénk ebbe az óriásiba” –, teljesen
megőrjített, mert képtelen volt belenyugodni abba, hogy
nem tudom a választ –, hosszan nézegették Szent Teréz
szobrát, mert elmeséltem, hogy Tucinak (mármint
anyukámnak, az imádott nagymamájuknak) ő a kedvenc
szentje, ámuldoztak az oltár döbbenetes gazdagságán, de a
sokadik pápaszobor előtt fáradni kezdtek.
– Anyu, sok pápa van még? – kérdezte a Kicsi fáradtan,
miközben Zsófi tizedszer simogatta meg a Szent Péter-
szobor lábát (egy japán csoportot utánzott), Noémi pedig
kitartóan szekírozott, hogy szeretné kipróbálni a bazilika
orgonáját, elvégre ő a váci konziban (konzervatóriumban)
is orgonált már, Kori pedig szorosan mellém állt, hogy
halljam, milyen rettentően korog a gyomra... De nem
haragudtam rájuk, nem lehet egyszerre feldolgozni ennyi
szépséget!
***
Furcsa, boldog és feledhetetlen volt december 24-e
estéje. Hatalmas vacsorát csaptunk, leoltottuk a lámpákat,
gyertyákat gyújtottunk, elénekeltük a Mennyből az
angyalt, de nem volt karácsonyfánk! Kitártuk az ablakokat,
ránk ömlött a langyos római levegő, halkan csobogott a
vén folyó, mi pedig álltunk heten, az örök város szívében,
a gyönyörű, Tevere-parti lakásban, kezünkben gyertyával.
Én – persze – sírtam egy sort örömömben, a kölykök
szeme is fénylett, Tamás zavarban volt a könnyeitől, tehát
igyekezett oldani a nagy meghatottságot.
A „műtéte” olyan jól sikerült, hogy néhány perc múlva
felszáradtak a könnyeim, mert egyszerűen nem bírtam
Korival és Zsófival. Örömükben teljesen megvadultak:
lepedőt borítottak a fejükre, kezükbe fogták az égő
gyertyát – engem a frász kerülgetett: nehogy
meggyulladjon a lepedő! –, és fel-alá ügettek a tágas
lakásban. „Római szellemek” voltak!
– Én meg kicsi szellem vagyok! – rohant utánuk Panni
visítva, mert a Kicsi soha nem akart kimaradni az
őrültségekből.
Csak kínkeservvel tudtuk őket megfékezni, és már
nagyon bántuk, hogy az éjféli mise miatt túlságosan
kipihentettük őket. Éreztem mind az öt kölykön az
„energiatúltengést”, s azt valamennyi gyakorlott szülő
tudja, hogy fáradt gyerekekkel sokkal könnyebb
boldogulni...
Negyed tizenkettőkor végre elindultunk. Azért ilyen
korán, mert tudtuk, csak gyalog mehetünk, de azt
álmunkban sem gondoltuk, hogy mennyi ember lesz a
téren! Rosszul fogalmaztam: nem csak a téren. A Tevere-
parton, a bazilikához vezető impozáns sugárúton,
mindenütt! Soha nem láttam még ekkora tömeget. Lágy
szellő fújdogált, fényárban úszott az Angyalvár és a folyó
összes hídja, mi vékonyka dzsekiben ballagtunk – hej, ha
itthon is ilyen kesztyűs kézzel bánna velünk a tél! –, és
már megint elkapott valami furcsa lebegős érzés.
Megérdemlem ezt? Hogy az elviselhetetlen és imádnivaló
kajlákkal meg azzal az emberrel sétafikáljak e
fényözönben, akinek az arca és minden simogató
mozdulata azt tükrözi, hogy boldog velem? Hogy egy
alaposan elrontott első házasság után ilyen család, ilyen
nevetős gyerekek vegyenek körül?
– Megköszönöm az Úristennek a mise alatt – döntöttem
el magamban, mert akkor még nem tudtam, hogy egy
gombostűt sem lehet majd leejteni Szent Péter
templomában.
A pápa misézett. Biztosan ő volt, mert mondták. Én az
előttem álló férfi kopaszodó fején kívül nem láttam
semmit. Körülöttünk olaszok, spanyolok, indonézek,
németek, lengyelek, amerikaiak, feketék, sárgák... Mi volt a
legnagyobb csoda? Tán az, hogy hiába álltunk egymáshoz
préselődve, arra mégis kerítettünk helyet, hogy mindenki
letérdeljen, és a maga nyelvén mondja el a Miatyánkot.
Döbbenetes volt, ahogy e nemzetközi tömeg – mindenki a
maga nyelvén – imádkozott.
A kölykök eleinte megilletődve álltak, azután a Kicsi
„kifújt”. Leült a kőre. Rettegtem, nehogy véletlenül
eltapossák a törpémet. Tehát Tamás a nyakába ültette –
Pannikám hangosan kiabált a kibírhatatlanul magas
szoprán hangocskáján: látom a pápát fényes ruhában! –,
később pedig áttelepedett Krisztián nyakába. Ma is
előttem a kép: Krisztián majd összeroskad (szegény),
Panka meg a nyakában ülve lelkesen barátkozik egy néger
kislánnyal, aki a mellettük álló magas fekete férfi nyakán
lovagol. Olyan bájos volt a szőke és fekete fej egymás
mellett, hogy megint csak meghatódtam... (Szegény
Krisztián nemigen érezhetett meghatottságot...) Szóval a
mise kétharmadáig bírtuk a holtfáradt Kicsivel, ennek
ellenére gyönyörű (és feledhetetlen) volt az út hazafelé.
Idézek a naplómból néhány kérdést, amit ezen a furcsa,
gyönyörű éjszakán tettek fel a kölykök:
– Őrületes ez a tömeg! Mondjátok, hány ember él a
Földön? (Zsófi)
– Miért beszélnek olyan kevesen magyarul? És miért
ennyire kicsi Magyarország? (Krisztián)
– Nagy a pápa hatalma? (Kori)
– Milyen furcsa, hogy mindenki más nyelven beszél,
mégis egyformán imádkozik és ugyanarra gondol. (Noémi)
– Anyu, apu, szeretlek! Nem baj, hogy elfáradtam?
(Panni)
Hej, Uramisten, hogy háláljam meg Neked, hogy ezzel
az élménnyel megajándékozhattam a gyerekeimet?
Köszönöm.
 VIII. fejezet

1992. december 27.

RÓMA

Amelyből megtudjuk, hogy a tenger zuhogó esőben,

szélviharban is gyönyörű, és egy vízmániás gyereket semmi
nem tart vissza attól, hogy belegyalogoljon a tengerbe.
Arról is meggyőződhetünk, hogy a csodák meg a mesék
hatása soha nem marad el, és a legkisebb kölyök
jókívánsága könnyeket csal a Neptunus üldözte anya
szemébe is.

A következő napok rengeteg evéssel, Róma-csodálással

– veszekedéssel, kibékülésekkel – teltek. És karácsony
másodnapján bemutatkozott az én imádott öt kölykömnek
a tenger is. Jelzem, nem viselkedett valami úriasan és
kedvesen, mert képes volt az első, feledhetetlen randevún
az erejét fitogtatni. Sötét, vad hullámokat produkált,
ráadásul csúnya, kövér-fekete felhők csüngtek felette. Én
bizony szenvedtem. Megszállott vízmániásként szabályos
fájdalmat érzek, ha vizet látok, de nem mehetek bele. Nos,
fürdőzésről szó sem lehetett, hiszen a mediterrán tél épp a
kirándulásunk napján mutatta meg a legbarátságtalanabb
arcát. Nem volt hideg, de a lelkünket is kifújta a szél, és
mire megtettük az ostiai tengerparthoz vezető
harmincvalahány kilométeres utat, elsötétedett az ég, és a
szitálást becsületes eső váltotta fel. De ez a hét elszánt
tengernézőt nem tudta megállítani! A lányok izgatottak
voltak – először találkoztak a tengerrel! –, egyedül
Krisztián nyafogott, hogy ilyen hülye család nincs több,
mert kit érdekel a tenger esőben és szélben.
– Persze, te megint meccset néznél a szobában! –
rikácsolt vele Kori, de mielőtt elfajult volna a veszekedés,
Panni belevisított a testvérharcba.
– Milyen nagyok a palacsintafák!
– Micsodák? – kérdeztük egyszerre.
– Vakok vagytok? – kérdezte a Kicsi felháborodva –,
nem látjátok, hogy az út menti fák teteje pont olyan, mint
egy óriási palacsinta?
– Zabagép! Neked még a fákról is az evés jut eszedbe? –
replikázott Zsófi, de a cérnasovány Kicsi nem sértődött
meg, és hosszas fatanulmányozás után, valamennyien
egyetértettünk vele.
– Tényleg, milyen lapos és furcsa a koronájuk!
– Valóban olyan, mint egy hatalmas palacsinta!
Nos, ettől a perctől kezdve az örökzöld píneafenyőket
életünk végéig palacsintafának nevezzük. Megtapsoltuk a
Kicsit, mint névadó-keresztanyát, aki a sikertől
felbuzdulva egyre elviselhetetlenebbé vált, azaz
kibírhatatlanul magas hangon sikítozott egészen Ostiáig.
– Ott egy tejbegríz bokor!
– Ott egy rántott hús virág!
– Ott egy krumplileves fenyő!
– Apu, nekimész a lángosfának!
Emígyen humorizált, amitől a többiek lassan, de
biztosan megvadultak, ordítozva csitították kibírhatatlan
humorú húgukat. Panni vihogott, élvezte, hogy vele
foglalkozik az egész család, és amikor Noémi beígért neki
egy nyaklevest, az általam roppantul szelídnek tartott
Panka gonoszul visszavágott: – Na, jó, ha nem tetszik
nektek az én tök jó névadásom, akkor mesélek első bés
vicceket... (A tiltakozás hangerejét nem lehet leírni...)
– Látod, így nevel életre a nagycsalád, hiába óbégatnak
a nagyok, a Kicsi megvédi magát – nevetett a párom, majd
a következő percben alattomosan rám támadt.
– De gondolsz te arra, hogy milyen lesz Panni
kamaszkorában, ha már hétévesen ekkora a szája? Meg
fogunk tőle bolondulni!
– És a meglévő négy kamaszunktól nem bolondulunk
meg? – támadtam vissza én.
– Azért kell tőlük megőrülni, mert te túldicséred,
túltutujgatod mindegyiket – jelentette ki ellentmondást
nem tűrően, és én csak azért nem sértődtem meg
halálosan, mert végre-valahára feltűnt a tenger.
– Ó, itt van Poszeidón birodalma! – kiabáltam
boldogan, mire a férjem megint gonoszkodott.
– Ráadásul görög isteneket emlegetsz a római
tengerparton. Nem félsz, hogy a tenger római istene
bosszút áll rajtad?
(A fenébe, képzeljék el, igaza lett! Az elkövetkezendő
napokban Neptunus törlesztett: sorra értek apró kis
kudarcok, de erről majd később...)
Ám ezt ott, a viharos tengerparton még nem tudtam,
tehát jókedvűen lestem a kölyköket, akik úgy szaladgáltak
a néptelen strandon, mint az elszabadult csikók. Noémi
vadul áriázva rohant fel-alá, vitorlavászonként lobogott a
kabátja, Kori és Zsófi tengeri szellemmé alakulva futottak
versenyt – olyan közel a vízhez, hogy egy-egy hullám az
arcukba csapott –, Krisztián ezernyi homokgombóccal
bombázta a tengert, és azt magyarázta mindenkinek, hogy
„pofán talált” egy halat. Az egész banda kinevette, de ez
nem zavarta a célzóbajnokot.
Közben a párom boldogan átölelt. – De jó nekünk! –
kiabálta a fülembe a vadul süvítő szélben, majd hirtelen
megrázott. – Mondd ki, mire gondolsz most?
– Hát arra, hogy nem is olyan rossz ez így! – feleltem
határozottan, mire ő olyan röhögésbe kezdett, hogy
percekig azt hittem, elment az esze.
– Tudod, mikor mondtad szó szerint ugyanezt?
– Nem!
– Amikor 1988-ban kiléptünk a házasságkötő teremből.
Átölelted a nyakam, hozzám hajoltál. Azt vártam,
belesuttogod a fülembe, hogy imádsz, boldog vagy, csodás
lesz a közös életünk, mire te halkan, de jól érthetően
közölted: nem is olyan rossz ez így!
– Hülyeség, most találtad ki! – kiabáltam.
– Nem, nem, úgy megleptél, hogy még fel is jegyeztem.
De figyelj rám, te ötgyerekes nőszemély! Igazad van! Nem
is olyan rossz ez így!
– Hajjaj, kitört a szülék között a szerelem – ordította
Zsófi, mi szétrebbentünk, majd pillanatok alatt
kijózanodtunk. De mennyire! Történt ugyanis, hogy e
tengerparti őrjöngésben senki sem figyelt a Kicsire. Akiben
már akkor – hétévesen – kivirágzott az azóta hatalmasra
duzzadt vízmániája. (Nem tehet róla, tőlem örökölte.) Mit
tett? Fütyült a testvéreire és ránk, megbabonázva bámulta
a vadul hullámzó, felfoghatatlan nagyságú víztükröt, majd
szép lassan belegyalogolt. De bele ám! A cipőjéből úgy
öntöttem ki a vizet, mint egy pohárból.
– Nem vagy normális, beteg leszel! – kiabáltam aggódva.
– Azért masírozott bele a tengerbe, mert én
elmagyaráztam neki, hogy érdemes megkóstolnia a vizet,
mert sós – vette védelmébe Kori. – Miért nem kóstolgatott
a parton? – dühöngtem tovább.
– Anyci, a szélén belekeveredik a vízbe a homok, és
akkor nem lehet érezni a só ízét – magyarázta Zsófi
meggyőző erővel.
– Igaza van Zsófinak – kontrázott Noémi.
– Hagyjatok békén! Egy órával ezelőtt agyon akartátok
csapni Pannit a viccei miatt, most meg úgy véditek, mint
az anyaoroszlánok.
– Mert mi igazságosak vagyunk! – jelentette ki
Krisztián.
Mit tehettem? Az egyetlen nyitva tartó étteremben
forró teát vettem nekik – az árától majdnem infarktust
kapott a párom –, és levontam a következtetést: balhés,
bolond banda ez, de van bennük betyárbecsület. Ha én
haragszom meg valakire, azt kivont karddal védik a
többiek.
Jókedvűen autóztunk hazafelé – persze a Kicsi foga a
fűtés ellenére is vacogott és még azt is megadta a sors,
hogy a kölykök érdeklődve hallgassák végig az Ostia
Anticáról, az ókori Róma hatalmas kikötővárosáról, a
Pompejivel vetekedő romvárosról szóló előadásomat.
Örültem, hogy ezer és egy kérdést tettek fel a páromnak,
aki megpróbálta elmagyarázni nekik, hogyan töltötte fel a
tengerbe ömlő Tevere hordaléka Ostia Anticát, hogyan
került emiatt az ókori kikötő egyre messzebb a
tengerparttól. (Döbbenetes, hogy az 1400-as évek elejére
csak 2,5 kilométerrel tolta előbbre a folyó a tenger partját,
azóta pedig újabb 2 kilométerrel!) Igen, nagyon örültem a
kölykök értelmes kérdéseinek, komolyan mondom, kitört
belőlem a pedagógus – ritkán fordul velem elő –, jó lett a
közérzetem. Tán ezért nem hallottam Neptunus
bosszúálló nevetését: Poszeidónt, a görög istent
emlegetted itt, az én római birodalmamban? Ostoba
magyar nőszemély, majd meglátod, mit kapsz cserébe!
Ó, nem történt semmi különös! Csak... Csak a gyerekek
alaposan megfáztak a tengeri kiránduláskor – tömtük őket
vitaminnal, öntöttem beléjük a forró teát, mégis versenyt
prüszköltek a következő napokban. Én meg? A nagy
aggódás közepette elfeledkeztem a vízivási tilalomról,
emiatt a városnézéseinket menetrendszerűen vécék
kereséssel szakítottam meg.
– Csoport állj, nem megyünk tovább, anyu vécét keres –
vezényelt a párom a Trevi-kútnál, a Mózes-szobor előtt, a
Piazza Venezián. És ők megadón ültek le lépcsőre,
járdaszegélyre, bárhová, ahol megpihenhettek, én meg
futottam... Haj, de kínos volt! Bizony, a déli országok
csapvize nemigen való nekünk. Valószínűleg
megszoknánk egy-két év alatt, de tíz nap csak arra jó, hogy
a meggondolatlan turista alapos és kitartó hasmarsra
tegyen szert. Ekkor még nem gondoltam Neptunus isten
bosszújára, ám amikor a kölykök könyörgésére
holtfáradtan beültünk a Tevere-parton egy kínai
vendéglőbe, és ott annyit fizettünk, amiből háromszor
megvacsorázhattunk volna egy remek olasz étteremben,
már gyanakodni kezdtem. 1992-ben még különlegességnek
számított a kínai vendéglő, hiszen akkoriban még nem
volt sok Budapesten, ráadásul azért is engedtünk a „nép
nyomásának”, mert fogyóban volt az energiánk a rengeteg
gyaloglástól... Rosszul tettük. Csak Noémi rendelt okosan
– csirkét és sült krumplit –, a többiek azonban ráfizettek a
különlegességek iránti vonzódásukra. Én például sült
bambuszt kértem...
És milyen éhes voltam, amikor felálltunk az asztaltól!
Hazaérve a gyerekek sonkás kenyerekkel vigasztalták
magukat.
– Többé nem feledkezhetünk el arról, hogy csórók
vagyunk! Hogy addig maradhatunk, ameddig anyu
nyereménye, a hárommillió líra el nem fogy! – fogadkozott
a párom, mire a gyerekek lelkesen helyeseltek. Nálunk
mindenki roppantul okos, utólag... Én nem szóltam hozzá
a beszélgetéshez, inkább csöndesen szemléltem az
ablakból a bölcsen csordogáló Teverét, és törtem a fejem:
tényleg megharagudott rám a római tengeristen, és most
törleszt?
Amikor másnap megtudtuk a Vatikán Múzeumban,
hogy a Sixtus-kápolnát tatarozzák, tehát nem láthatjuk
Michelangelo borzongatóan gyönyörű Utolsó ítéletét, már
bizonyos voltam benne: Neptunus bosszút áll. De azért
elmeséltem a kölyköknek, milyen csodát láthatnánk...,
meg azt is, hogy jó ötszáz éve ebben a kápolnában
választják meg a pápákat: innen száll fel a fehér füst, ha az
új pápa elegendő szavazatot kapott a bíborosi gyűléstől, és
innen száll fel a fekete füst is, ha a pápaválasztás
sikertelen. Azt sem hallgattam el, hogy a festmény
elkészülte után a rómaiak többsége döbbent ámulattal
csodálta az utolérhetetlen, sokkoló műalkotást, ám
egyeseket felháborított a sok meztelenség. És a
hatalmasok képesek voltak az aktok egy részére nadrágot
festetni! A gyerekeim némán és hosszan nézegették egy
albumban az Utolsó ítéletet ahelyett, hogy az eredeti
falfestményt csodálták volna! Mondom, haragudott
Neptunus! És nem tehettem ellene semmit. Ő isten, én
meg aprócska földi pötty a sokmilliárdból...
Tán ezért nem csodálkoztam a következő napon a Szent
Lépcsőn. Mi történt? Ó, semmi, csak megrándult a bokám,
és két napig sántikáltam. De azt is éreztem ám, hogy csak
kicsinykét haragszik rám a római tengeristen – csak a
hiúságát sértettem meg, nem a fenséges személyét –, mert
a Szent Lépcső a bokarándulás ellenére is csodálatos
élmény volt. Mindannyiunknak.
Ismerik a történetét? Ha igen, lapozzanak tovább, ha
nem, akkor érdemes meghallgatniuk! A Scala Santa, a
Szent Lépcső olyan búcsújáróhely, melyet keresztény
hívők – szinte kivétel nélkül – felkeresnek, ha Rómában
járnak. Azt mondják az olaszok, hogy húsvét és karácsony
előtt irdatlan sorok kígyóznak a Lateráni Székesegyház
mellett meghúzódó szerény épület előtt. Miért? Mert a
legenda szerint az itt felállított huszonnyolc fehér
márványlépcső abból a jeruzsálemi palotából származik,
ahol Poncius Pilátus kereszthalálra ítélte Jézust. Ezen a
lépcsőn vezették fel a töviskoszorús Megváltót, erre a
lépcsőre hullottak vércsöppjei. A legenda szerint Nagy
Konstantin édesanyja, a mélyen vallásos Szent Heléna
császárnő – szorgos ereklyekutató és gyűjtő – hozatta ide a
lépcsőt, melyen a hívők térden kúszva mennek fel. (Ha
arra gondolunk, hogy a rómaiak tonnányi obeliszkeket is
képesek voltak Egyiptomból Rómába hozatni, valószínűleg
e márványlépcső szállítása sem okozhatott komoly
gondot.)
Nos, Neptunus megengedte, hogy lássuk ezt a lépcsőt,
és „szabadon választott gyakorlatként” felkússzunk rajta.
Miért hangsúlyozom a szabadon választott gyakorlatot?
Mert – természetesen – mindenki maga dönthette el,
megmássza-e a lépcsőt. Ennek szellemében a párom, aki
nevéhez méltón örökké tamáskodik, és elutasítja a
szertartásokat, és a két nagykamasz nem követett, ám a
kicsik, Kori, Zsófi és Panni felkúsztak velem e lépcsőn. Aki
hisz, érti, miért szorul össze a gyomrom ma is az
élménytől, aki nem, annak hiába magyaráznám... De azt
bevallom, hogy számomra az élmény feledhetetlen!
Ahogy annak a különleges Krisztus-arcképnek a
látványa is, mely a Szent Lépcső kápolnájában látható.
Dicitur... úgy mondják, hogy a világon létező négy
jelentős Krisztus-arckép egyike ez. Természetesen
számtalan legenda övezi. Elmesélem azt a változatot,
amelyik leginkább tetszett a kölyköknek (és amit Aquinói
Szent Tamás is átvett). Nos, 726-ban, közel másfél
évezrede Szent Germanus pátriárka biztonságba akarta
helyezni a különleges képmást – melyet Szent Lukács
evangélista festett, de angyalkéz fejezett be, dicitur... –,
tehát pecsétes levelet írt II. Gergely pápának, ráerősítette a
képre, és kivitte a tengerpartra, majd a tenger hullámaira
bízta. „Mester, mentsd meg magadat és minket!” És a
hullámok elvitték a csodás csomagot a római kikötőbe,
ahol már várta a pápa, aki éjszakai látomásában értesült a
festmény érkezéséről. Hatalmas körmenet kísérte a
kegyképet Szent Péter sírjához, majd a pápai
magánkápolnába. Azt már mondanom sem kell, hogy
csodás gyógyulások kísérték az útját.
És ha már csodás gyógyulásokat említek, akkor azt is
elmondom, hogy a Csodatevő kisgyermek meglátogatása
milyen viharosan indult, és milyen óriási hatást gyakorolt
az én kajla bandámra. Igen, viharos volt az indulás,
ráadásul a kölykök meglátva a capitoliumi dombon
található S. Maria in Araceolit (az ég oltáráról elnevezett
Mária-templomot), egy emberként lázadtak fel. – Nem
mászunk fel ennyi lépcsőn! Nem!
Halálosan fáradtak voltak. Azon a délelőttön jártuk be a
Colosseumot, ahol Krisztián megállás nélkül Zsófit
szekírozta, mert szerinte a hozzá hasonló boszorkányokat
ma is össze kellene ereszteni néhány kiéheztetett
oroszlánnal, mire Zsófi rugdalt, karmolt, veszekedett,
szóval azt hittem, pillanatokon belül megbolondulok e két
őrülttől. Azon a délelőttön néztük meg a Mózes-szobrot,
amin meg Panni és Noémi veszett össze. Noémi szerint
méltóságteljes és tekintélyt parancsoló Michelangelo
Mózese, a Kicsi viszont rondának, túl szigorúnak találta
szegény Mózest. – Nem vigyoroghat az összes szobor! És
mi a csudától vidámkodna szerencsétlen Mózes annyi
szenvedés után? De te, kis hülye, nem értesz semmit. Te
hupikék törpikékkel raknád tele Rómát! – szónokolt
Noémi, mire Panni úgy megsértődött, hogy előreszaladt,
és egyedül vonult a család előtt (engem meg a frász
kerülgetett, el ne vesszen...). Ráadásul nem vittünk
magunkkal ásványvizet, tehát utcai árusoknál oltottuk a
szomjunkat, amitől a férjuram őrjöngött, mert az árusok
rablók, a gyerekek meg kacsák...
Nos, ilyen virágos hangulatban ballagtunk a Piazza
Venezián, amikor a párom váratlanul felkiáltott. – Itt a
Capitolium-domb, itt a Csodatevő kisgyermek szobra!
Nézzük most meg, és a szobor előtt biztosan
abbahagyjátok a veszekedést!
– Nem tudjuk abbahagyni – állította Kori, velünk
bünteti anyut a tengeristen.
 – Ó, te a vicceket is komolyan veszed! – húzta el a száját
Krisztián, ám hirtelenjében belé szorult a mondókája,
mert a többiekkel együtt észrevette a templom
bejáratához vezető égi lajtorját. (Otthon megnéztem a
Róma könyvben – százhuszonnégy, tizenöt méter széles
márványlépcső vezet a templomhoz, melyet 1348-ban
csináltatott a római nép közadakozásból, mert hitük
szerint Szűz Mária megszabadította a várost a
pestisjárványtól.)
– Ezt nem másszuk meg! – kiabálták egy emberként, ám
az ellenkezésüktől nem keseredtem el, inkább erőre
kaptam.
– Nos, akkor üljünk le itt, az árnyékban, és mesélek –
javasoltam –, majd amikor egy hatalmas píneafenyő (a
„palacsintafa”!) alatt lenyugodtak a harcra kész csemeték,
elmondtam nekik néhány különös legendát.
– A Santo Bambino (Szent gyermek, Csodatevő
kisgyermek) kegyszobrát 1476-ban, Jeruzsálemben faragta
egy ismeretlen ferences barát a Getsemáne-kert egyik
olajfájából. Amikor a feljebbvalói Rómába helyezték, ő
magával hozta a művét, és a ferences templomnak
ajándékozta. Azóta számtalan csoda veszi körül az
aprócska, mindössze hatvan centiméteres szobrocskát! A
ferences barátok feljegyzéseiből tudhatjuk, hogy Ricci
Serafina, egy római patrícius kislánya már haldoklott,
amikor elvitték hozzá a Santo Bambinót, és megáldották
vele. Az áldás után a kislány magához tért, és másnap már
a szüleivel együtt ment el az Araceoli-templomba, hogy
megköszönje a gyógyulását. Ennek bizonyítéka egy
felirattal is ellátott aranytű, amelyet a szobor palástjára
tűztek. 1951-ben egy ötéves kisfiú, Tomasso Mario homloka
megsérült egy kőtől. Megoperálták, rosszabbul lett, az
egész homloka elgennyesedett. Egy híres sebész már a
következő operációra készült, amikor az édesanya
kimenekítette gyermekét a kórházból, és elrohant vele az
Araceoli-templomba. Ott arra biztatta gyermekét, hogy
imádkozzék a Santo Bambinóhoz, segítsen rajta. A legenda
szerint a gyerek fennhangon kiáltotta: Santo Bambino,
gyógyíts meg! De operáció nélkül! És másnap a sebész
döbbenten állapította meg, hogy nincs szükség operációra,
mert a kisfiú megmagyarázhatatlan módon meggyógyult.
Másnap újból meglátogatta a kegyszobrot az édesanyjával,
két cuppanós csókot nyomott a szobor arcára, majd
elhelyezte előtte az ajándékát, egy zafírral díszített
aranygyűrűt. Amúgy, ha megmásszátok a lépcsőt,
megláthatjátok, hogy a szobrocska körül rengeteg hasonló
ajándékot halmoztak fel a hívek...
– No, akkor induljunk! – jelentette ki Noémi, de én még
marasztaltam őket. – És tudjátok, mi különleges még e
szobrocskában? – kérdeztem boldogan, mert fellelkesített
az érdeklődésük. – Hogy egész Róma büszke a Santo
Bambinóra, vagy inkább úgy kellene fogalmazni, hogy
rajong érte. 1849-ben Rómában is kitört a forradalom, ami
nemcsak a szabadságvágyról szólt, hanem rombolásról,
fosztogatásról is. Például azok, akiket nem éppen
magasröptű eszmék vezettek, kifosztották a pápai
kocsiszínt, és a legdíszesebb hintót kivonszolták a Piazza
del Popolo nevű térre, hogy elégessék. Ám akkor egy
népvezér szót kért, és azt javasolta, hogy a díszes pápai
hintót ajándékozzák Santo Bambinónak, hogy méltó
körülmények között látogathassa meg a betegeket. Nagy
lelkesedés fogadta az ötletét, és ünnepélyes menetben
vitték a hintót a Capitoliumra, majd átadták a ferences
barátoknak a római szenátus meg a nép ajándékaként.
Ezek után a gyerekeim zokszó nélkül vonszolták föl
magukat a százhuszonnégy márványlépcsőn, majd
hosszan nézegettük a komoly arcú, legendák övezte
szobrocskát.
– Tudják, hogy karácsonytól vízkeresztig majd’ minden
nap gyermekek prédikálnak itt? – lépett hozzánk egy
kedves arcú öreg pap. – Képzeljék el, hogy aprócska kisfiúk
és kislányok állnak szemben Santo Bambino szobrával, és
prédikálnak. Azaz felsorolják, mit kérnek tőle. Gyógyulást
a beteg édesanyjuknak, édesapjuknak, családi békességet...
A templom tömve szülőkkel, érdeklődőkkel, meghatóak és
gyönyörűek ezek az őszinte prédikációk. A maguk kicsije
is elmondhatná a magáét – bökött az idős ferences pap
Panni felé, aki hirtelen elfordult tőlünk, és percekig némán
nézte a szobrocskát.
– Én nem prédikáltam, de arra azért megkértem a Santo
Bambinót, hogy ezek a nagy lovak – mármint a testvéreim
– soha ne legyenek betegek, és te meg apu örökké éljetek!
Jót kértem? – nézett rám a nagy kék szemével, és én nem
tehettem mást, mint hogy magamhoz öleljem.
– Tök jó volt ez a nap – jelentette ki este Krisztián és
Zsófi a többiek lelkes helyeslése közepette az esti
kártyapartin.
– Szerinted emlékeznek arra, hogy délelőtt meg akarták
egymást ölni a Colosseumban? – kérdezte halkan a párom.
– Ugyan! Kori megmondta, ők nem tehetnek semmiről,
rám haragszik Neptunus. Tehát megsértődnének, ha
felemlegetnénk...
(Hja, kérem, egy szülőnek legyen szelektív memóriája!)
 IX. fejezet

1992. december 30.

RÓMA

Amelyből megtudjuk, hogy nem baj, ha minden jónak vége

lesz egyszer, mert az élményt nem lehet elveszíteni. Velünk
marad, ahogy egy vastapsot érdemlő, méretes karikatúra is,
amely a Spanyol lépcső márvány fodrai közt készült.
Ráadásul az sem baj, ha csak néha érezzük, hogy „bomba jó
család” vagyunk, elég, ha a Trevi-kút hatalmas szobrai
tisztában vannak ezzel. És visszavárnak...

– Mindennek vége lesz egyszer – jajongott Noémi, a

Nagy, aki akkoriban sehogy sem tudta feldolgozni, hogy a
Jó nem tart örökké. – Nem akarom, hogy vége legyen!
Maradjunk még!
– Pedig Szentendrén vár a szívszerelmed! – csúfolódott
Kori és Zsófi, mire Noémi méltósággal mérte végig a
vihogó húgait. – Olyan idétlenek vagytok, hogy már
megint mindenki minket néz!
Ez a „mindenki minket néz” fordulat a római kirándulás
szállóigéjévé vált. Mert tényleg néztek. No, nem annyira,
mint Pesten – a mi hangerőnk az ordítozós olasz közegben
nem volt oly feltűnő, mint itthon –, de azért néztek. Hogy
a csudába ne, amikor a kölykök vérre menő vitákat
produkáltak – bárhol, bármin, bármikor majd a következő
percben égig érő nevetéseket...! Mert hirtelenjében
rájöttek, hogy csudára jó nekik, mert ez egy „bomba jó”
család.
Ilyen „bomba jó család vagyunk”-hangulat uralta a
Spanyol lépcsőn tett kirándulásunkat. A kölykök velünk
együtt ámultak el a különleges, furcsa lépcsősor láttán,
amiről Márai azt írta, hogy „jó volna még üldögélni a
spanyol lépcső márvány fodrai közt”. Velünk együtt
riadtak meg – néhány pillanatra – a hatalmas tömegtől,
majd vastapssal köszöntötték azt a jóképű olasz
karikaturistát, aki a kérésünkre – elképesztően olcsón –
lerajzolta a Kicsit. Hogyan? A kép ma is a nappalink falán
lóg. Copfosunk egy cserépből nő ki, mint egy virág, amiből
még minden lehet...
– Nagykorodra kaktusz leszel, és agyonszúrsz
mindenkit – vigyorgott Krisztián.
– Nem leszek kaktusz, inkább „orkida”! – kiabálta
Panni, és csöppet sem érdekelte, hogy a többiek
pukkadoznak a nevetéstől az orkidának titulált orchidea
hallatán. De nem tört ki vita. Sőt! A Spanyol tér híresen
gyönyörű, bárka formájú szökőkútjánál felfrissültünk,
majd nagy békességben elballagtunk a Santa Maria
Maggioréhoz – a szerintem legcsodálatosabb római
templomhoz –, ahol mindenki csöndesen beszélgethetett
az odafönt lakókkal.
– Én megköszöntem, hogy itt lehettünk – közölte
Noémi meghatottan –, és már nem bánom, hogy nem
Szentendrén töltöttem december végét.
És furcsa módon ez a veszekedésmentes, csupa mosoly
hangulat kitartott egészen a búcsúvacsoráig. (Talán így, a
vége felé megérezték, hogy a római élmények örökre
velünk maradnak? Nem tudom.) Mindenesetre tény, hogy
a búcsúvacsoránk is a „bomba jó család vagyunk”-
hangulatban telt. Hatalmasat ettünk! Salátákat, pizzákat,
lasagnát, millefogliét. Ez utóbbiból gyomorgyilkos
mennyiséget. Tudják, mi a millefoglie? A világ
legfinomabb süteménye, amely a franciák szerint francia,
az olaszok szerint olasz „szülőkkel” dicsekedhet.
Leheletvékony, a mi rétesünkhöz hasonló tészta, benne
vanília, csokoládé, mogyorókrém, és a csuda tudja, hogy
még mivel bélelik ki a boszorkányos ügyességű cukrászok,
de az tény, hogy valódi gasztronómiai költemény. Dehogy
költemény, inkább eposz! Röviden: mennyei. (És ezt a
lelkendezést egy olyan nő produkálja önöknek, aki nem
szereti az édességet. Ha Olaszországban járnak, ki ne
hagyják!)
Körbeugrált minket az öreg pincér – bellissima famiglia
(csudaszép család), öt gyerek az már valami, mondogatta
szüntelen –, a kölykök vihogva szajkózták: bellissima
pereputtyok vagyunk!
A párom, a famiglia pénzügyminisztere nagyot nyelt a
számla kifizetése után – szép lassan a fenekére vertünk a
hárommillió lírának, morogta magában –, de utána
jókedvűen az asztalra csapott: ide hallgassatok, kajlák!
Este tíz óra van, ki tudja, hová kell mennünk most, ezen az
utolsó éjszakán? Röpködtek a vadabbnál vadabb ötletek:
– A Vesta-szüzek templomába, és be kell oda zárnunk
Korit és Zsófit, hogy tanuljanak egy kis fegyelmet!
– Nézzük meg a Colosseumot, félelmetes lehet éjszaka!
– Fel kell másznunk a Szent Péter-bazilika kupolájába!
– Menjünk ki a tengerhez, és fürödjünk meg!
– Menjünk el a Piazza Navonára, és együnk fagyit, csak
Krisztián ígérje meg, hogy legalább az utolsó napon nem
lopja le a fagylaltomról az ernyőcskét!
 – Menjünk el a Velence térre, és búcsúzzunk el attól a
hatalmas „írógéptől”! (Vittorio Emanuele emlékművét
írógépnek csúfolja a római nép...)
– Bolondok vagytok, drágáim! – nyilatkozott az atya
fölényesen. – Nekünk most kötelező elmenni a Trevi-
kúthoz, mert ha pénzt dobunk a kútba, akkor visszatérünk
Rómába! Hiszen annyi mindent kell még megnéznünk!
Csodálatos volt a januári éjszaka. Langyos szellő
fújdogált, fényárban úszott az örök város, a gyerekeimet
gyönyörűnek, okosnak, szellemesnek találtam, akik addig
mocorogtak, nyomakodtak a Trevi-kútnál ácsorgó,
ücsörgő, bámészkodó tömegben, míg helyet csináltak
nekünk és maguknak a víz mellett. Szépen felsorakoztunk
egymás mellé, és Krisztián vezényszavára egyszerre
dobtuk be líráinkat a kút medencéjébe.
– Visszajövünk! Dolgunk van még itt! – rikkantotta
Zsófi, mire a többiek megtapsolták.
– De anyuékat is meg kell tapsolni! – kiabálta Kori. – Ők
hoztak ide minket!
Újabb taps, boldog nevetés.
– Már megint mindenki minket néz! – jajdult fel Noémi,
de hangja beleveszett a többiek kiabálásába.
– Visz-sza-jö-vünk! Visz-sza-jö-vünk! – harsogták a
kölykök, miközben a párom csöndesen átölelt, és halkan a
fülembe súgta: igazad van, kedvesem, nem is olyan rossz
ez így!
 X. fejezet

1994. június vége

JESOLO

Amelyből megtudjuk, hogy nehezebben boldogulunk a

bombázó, majdnem-nő kamaszokkal, mint korábban a
kajla, vihogó nyakiglábokkal. És bizony bele kell abba
pusztulni, ha egy árva magyar emberpárt Neptunus haragja
kísér el Jesolóba, a Velence melletti üdülőhelyre.

Hej, az a pénz, hej, az a fránya pénz! A római kaland

után hajtottunk, dolgoztunk, sikert arattunk, kudarcot
vallottunk, de erőfeszítéseink ellenére sem voltunk
képesek annyi pénzt összegyűjteni, amiből kimehettünk
volna újból Rómába ennyi gyerekkel. Ráadásul annak a
barátunknak, aki ingyen (!) nekünk ajándékozta két hétre
a lakását, lejárt a mandátuma. Hazajött. Azzal pedig
tisztában voltunk, hogy hét ember szállásköltsége
számunkra megfizethetetlen. Közben a kölykök
módszeresen injekcióztak:
– Olaszul akarok tanulni jövőre!
– Elolvastam a Római regék és mondákat!
– Nem néztük meg Caracalla fürdőit!
– A Circus Maximust csak kocsiból láttuk, jó volna ott
végigfutni!
– Egy osztálytársam papája Olaszországban fog
dolgozni négy évig!
– Megőrültek a kölykök, Rómába akarnak menni!
Mondjam azt, hogy majd felnőttként elmehetnek a saját
pénzükön a saját párjukkal? – mondogattam a férjemnek
gyakorta, miközben láttam szegényen, hogy majd’
megpukkad mérgében...
Azután egy este, már az ajtó nyitásából megéreztem,
hogy roppantul magabiztosan fog a lakásba lépni. Nem
tévedtem!
– Gyere be a nappaliba, beszélnünk kell! – kiáltott rám.
– Ti maradjatok nyugton, és tanuljatok! – rivallt a
gyerekekre.
– Helyzet van, valamit kavart az ember – gondoltam
magamban, majd beszédes kézmozdulattal jeleztem a
kölyköknek, hogy maradjanak nyugton a szobáikban.
– Nos, kedvesem, megyünk Olaszországba! – jelentette
ki ragyogó arccal, és komolyan mondom, tíz évvel
fiatalabbnak látszott, mint reggel.
– Miből, te őrült? – kérdeztem nem túl barátságosan.
– Egy üzlettársam cége szerződést kötött egy jesolói
apartmanházzal, de egyelőre kevés a jelentkező. A
nagymenők snassznak, tömeghelynek tartják Jesolót... –
magyarázta az uram.
– Fene a kényes ízlésüket! Vajon tudják, hogy a Velence
nevű kincsesbánya egy ugrásnyira van?
– Riadó, nagyságos asszony! Felkészülhetsz Velencéből!
Lefoglaltam tíz napra egy hatszemélyes apartmant! Ugyan
heten vagyunk, de a Kicsit majd eldugjuk valahol...
Tetszik?
– Tetszik-e? – visítottam boldogan – Jesolóban is
olaszok élnek, olaszul beszélnek, átruccanunk Velencébe,
minket vár a Dózse-palota, a Szent Márk tér! Halihó!
Kiáltozásomra betömörültek a nappaliba a kölykök,
akik eddig lelkesen hallgatóztak az ajtóban. Mert nekik
mindig mindent azonnal tudniuk kell...
– Közel van a tenger?
– Alhatok Zsófival egy szobában?
– Hová tesszük Pannit, ha az apartman hatszemélyes?
– Előre tudom, hogy anyu apuval, Noémi Pannival, Kori
meg Zsófival akar majd aludni. És velem mi lesz?
– Krisztián, ne dilizz, neked majd megágyazunk az
erkélyen!
Szóval nem ágyaztunk meg az egy szem fiúgyereknek az
erkélyen, de majdnem... Szerencsére a tágas, tengerparti
apartman nappalijában volt egy heverő, ahol kényelmesen
elfért. (Legfeljebb a boszorkány tesói kritizálták tíz napon
át a szétdobált trikói meg az illatos zoknijai miatt...)
Milyen volt az öt kölyökkel Jesolo? Csodálatos, de más,
mint Róma. Eltelt másfél év. A felnőttek életében ez
sóhajtásnyi idő, a kamaszokéban tíz esztendővel is felér.
Rómában még kajla kölykökkel sétáltam, itt, Jesolóban
csinos, vonzó majdnem-nőkkel. Rómában az én lábamat
nézegették a nőimádó olaszok, Jesolóban a lányaimét.
– A potrohosabbak anyut lesik, a jobb pasik meg
minket! – vihogott Zsófi. A nyolcéves Kicsit semleges
neműnek tekintette, és csak akkor lepődött meg, amikor
egy elálló fülű finn kisfiú huszadszor ugrott Panni nyakába
a medencében.
– Azért ugrál a hülye, mert szerelmes belém – legyintett
Panni fensőbbséges mosollyal. Ilyen egyszerű ez nyolcéves
korban... Haj, mennyivel bonyolultabb tíz évvel később!
Le kell szögeznem: minden vágyam az, hogy nálam
sokkal szebb, okosabb, tehetségesebb, sikeresebb, szexibb,
boldogabb lányokat neveljek fel! És ahogy elnéztem a
szépen barnuló, egyre bombázóbbnak tűnő lányaimat
(Noémit, Korit, Zsófit), állandóan eszembe jutott az a
kolléganőm, akit huszonéves koromban halálosan
megsértettem. Nevezzük őt Icukának! Nos, ez az Icuka
megmutatta a lánya esküvői fényképét, mire én őszintén
fellelkesültem, mert imádom a szép embereket: –
Gyönyörű a gyereked! Ilyen különleges, finom szépséget
ritkán lehet látni!
Így lelkendeztem én (balga), mire Icuka szeme
kígyókeskenyre szűkült: – Csak azért látod őt ilyen
gyönyörűnek, mert nem ismertél engem húszéves
koromban!
Ezt tudta felelni Icuka, és ha lett volna egy kicsi eszem,
akkor nagyot nyelek, és csöndben maradok. De nem volt,
tehát szavakba öntöttem gonosz gondolatomat: – Drága
Icuka, te bizony nagyon régen lehettél húszéves, a lányod
viszont most szép!
Miért meséltem el mindezt? Mert szívből sajnálom
azokat az anyákat, akik a lányaikkal akarnak versenyre
kelni. Jaj, szegények! Nincs olyan csodamasszázs,
csodakrém, csodasebész, aki minket – középkorúakat –
versenyképessé tehetne a tizen-huszonévesekkel szemben.
És ez így van jól! A hibátlan szépség, az önfeledt hódítás a
kamaszok és a huszonévesek előjoga. Ez így elméletben –
persze – csodás és logikus, de a gyakorlatban. Haj,
istenem...!
Mindenesetre én meglepődtem, de meg is örültem a
váratlanul nővé érett nagylányaimnak – a féltékeny atya
reakcióiról most még nem beszélek... –, és kifejezetten
szórakoztatott, hogy ők gátlástalan jókedvvel hódítgatják
az olasz fiúkat. (Még a Nagy volt a legnormálisabb, aki
fittyet hányt a formás popsija után forgolódó férfinépre,
mert a zenész lelkében benne csücsült az aktuális
budapesti szerelme...) Mit művelt a tizenhat éves Kori és a
tizenöt éves Zsófi? Esténként „vadászni” jártak. Igen, igen,
így mondták...
– Megyünk vadászni – jelentették ki magabiztosan,
majd felvették a legrövidebb szoknyájukat, felkenték a
legvadítóbb sminkjüket – néha még én is nehezen
ismertem rájuk így, harci díszben –, és elindultak
hódítgatni. Ez – persze – Jesolóban nem úgy zajlott, mint
Budapesten.
Az üdülőhely főutcája olyan, mint nagyanyáink idején
lehetett a Stefánia... Hogy énekelte a nagyikám? A régi
mániám, végighajtani a Stefánián! Szóval az üdülők apraja-
nagyja éjfélig vagy akár éjjel egyig a főúton hajt végig, azaz
korzózik – bámészkodik, ismerkedik, vásárol, alkuszik –,
majd beül egy barátságos pizzériába, trattoriába (ezeket
imádtam!), egy angol pubba vagy egy grinzingi sörözőre
emlékeztető vendéglőbe enni, inni, ismerkedni, vagy
eltűnik egy diszkó mélyén.
Nos, az én „vadászaim”, a két komoly „Nagy”, Krisztián
és Noémi társaságában csak egyszer diszkóztak, ellenben
minden második este kiélvezték a hódítás örömeit. Az
olasz és spanyol fiúk voltak a legnépszerűbbek, de
hallottam svéd lovagról is.
– Ezt normális szülők nem engedik meg! Nem elég,
hogy a strandon mindenféle nyálas szájú kölyökkel
ismerkednek meg, te még azt is megengeded, hogy este
kettesben riszáljanak a főutcán! Mi is sétálunk esténként a
többiekkel, miért nem elég nekik, ha velünk pizzáznak és
fagyiznak? – morgott a párom éjjel-nappal, én meg nem
győztem védeni a két kajlát.
– Édesem, azért nem elég nekik a mi társaságunk, mert
ők már kis nők! És próbálgatják a karmaikat... Te nem
tudsz nekik udvarolni, meg Krisztián sem! Nem csinálnak
semmi rosszat! Ismerkednek, udvaroltatnak maguknak,
élvezik, hogy mindenki megfordul utánunk... Mi ebben a
rossz? Amúgy szerinted mikor hódítgassanak? Majd
negyvenéves korukban? Nem lehetsz ilyen átkozottul
konzervatív!
Ezt hajtogattam szüntelen, de közben nagyon féltettem
őket. Annál is inkább, mert napközben a démonok kajla,
vízimádó kölykökké alakultak.
– Apuuu, figyeeeelj!
– Apuuu, tedd le a könyved, ugrom! – ordította Zsófi, és
hol egy gyönyörű fejessel, hol egy rémes talpassal lepett
meg minket.
– Anyuuu, segíts, már megint a fejemre ugrik a
Krisztián! – visította Kori, majd olyan önfeledt
boldogsággal fröcskölte a bátyját, mint egy óvodás.
– Anyuuu, már megint kikezdett velem az „Oldalúszó”!
– kiabálta Noémi, mire a többiek úgy vihogtak, hogy a
medencében fürdők egy emberként bámulták a
kölykeimet.
Igen, az Oldalúszó volt a „medencézés” egyik
fénypontja. Ez a harmincas olasz férfi már a nyaralás első
perceiben szoros barátságot kötött a gyerekeimmel.
Történt ugyanis, hogy a megérkezésünk meglehetősen
hangosra sikeredett. A Kicsi miatt. A mi vízimádó,
remekül úszó nyolcévesünk már az első pillanatban
felfedezte a Panfilo apartmanház halljából a tengerparti
medencét, és ez akkora hatást gyakorolt rá, hogy csapot-
papot (bőröndöket, bugyrokat, táskákat, szatyrokat és
minket) otthagyva, kirohant a kertbe. Mire a tesói
utolérték, ő már hajigálta le magáról a ruhát, és a
következő pillanatban beugrott a vízbe.
– A fene egye meg, de jó neki – morogtak ritka
egyetértésben a nagyok, mert szívük szerint követték
volna Pannit, de bizony ők már nem vetkőzhettek
bugyogóra és alsónadrágra. Ám nem volt idejük a Kicsi
szidalmazására, mert Panni fejesnek induló hasasát egy
ismeretlen férfi hatalmas tapssal és bravózással jutalmazta.
Ez a bravózó furabogár volt ő, az Oldalúszó.
Odaevickélt a Kicsihez, bemutatkozott, majd kimászott
a partra és sorra üdvözölte a gyerekeimet. – Ó, Ungheria!
Ó, bellissima Ungheria – hajtogatta, majd amikor Noémi
közölte vele a nevét, a pasas rámeredt, és őrületes
röhögésbe kezdett. – Mi a neved? No e mi? Haha, haha...
– Ez elmebeteg – sértődött meg Noémi azonnal –,
nekem gyönyörű nevem van, mit hahotázik ez az idióta?
– Jaj, ne haragudj! – békítgette a férfi látva a lányom
dühös ábrázatát, majd félig olaszul, félig angolul
elmagyarázta, hogy a neve jelentése: mi és én. (Noi e mi...)
A következő napokban ilyen mondatoktól volt hangos a
házunk: mi és én, kelj már ki az ágyból, mi és én, ne edd
meg az összes paradicsomot, hagyj a testvérednek, mi és
én, rakj rendet a szobában!
Szóval e gyors és fura barátkozás után az olaszunk
beugrott a vízbe.
– Nézzétek, hogy úszik! – kiabálta Zsófi. – Nem hasal a
vízen, hanem az oldalára fordulva hajtja magát! Ki látott
már ilyet?
– Ő az Oldalúszó – rikkantotta Krisztián, és ez a név
naponta százszor hangzott el a nyaralás alatt. A mi
Oldalúszónk kicsit ütődött volt... (talán nem is kicsit),
viszont az idétlen vicceire, félszeg-fura udvarlásaira vevők
voltak a gyerekeim. Eleinte féltettem őket, de egy idő után
rá kellett döbbennem, hogy Oldalúszó csupa szeretet és jó
szándék. És ha a kölykök vihogtak a humorain (mert
vihogtak), akkor már jó volt a napja...
– Jellemző, hogy egyetlen őrült van egész Jesolóban, az
is a mi gyerekeink barátja – morgott a párom, és be kell
vallanom, hogy a morgása belengte az első napokat.
Merthogy már az érkezéskor faképnél hagytuk őt a
csomagokkal, merthogy senki nem akart pontosan
ebédelni, merthogy ezek az esti vadászatok
felháborították...
Eleinte dühös voltam rá a sok morgolódásért, de egy idő
után rádöbbentem, olyan ő a vízparton, mint én a
repülőgépen, vagy amikor autót vezetek Rómában. Kicsit
fél. És félti a gyerekeit. Mert az én drágámnak van egy kis
víziszonya. (Nem ismeri be, de azért van...) Erre a soproni
nászutunkon jöttem rá, amikor a Lővér Szálló uszodájában
lelkesen hívogattam a medence közepére, ő meg szorosan
a szélen, rettentően koncentrálva tempózgatott. Mert csak
úgy szeret úszni, ha mellette van egy korlát. (És a
tengerben nincs korlát...)
Hogyne lett volna ideges szegény egy ilyen vízimádó
bandában! Már a Kicsi is úgy úszott, mint a hal, és képes
volt hajnalban felkelni, hogy ő legyen az első fürdőző, én
éjjel és nappal a tengerben voltam (hej, milyen jó éjszaka
fürdeni!), a többiek pedig olyan fejeseket, hátasokat,
szaltószerű valamiket ugrottak a medence partjáról, hogy
az én férjuram egyik rémületből esett a másikba. Ha ő
irtózik a medencébe ugrás gondolatától is, akkor hogyan
vészelhetik át baleset nélkül a gyerekei azokat a szörnyű
kunsztokat, amelyekkel magukat és minket
szórakoztatnak?
Ám jött egy olyan este, pontosabban éjszaka, amikor én
féltem, rettegtem, sőt sírtam is a kölykök miatt, és ha nem
lett volna mellettem a párom, akkor bizony maga alá gyűr
a pánik. Történt ugyanis, hogy a „vadászó” lányaim – akik
éjfélig kaptak kimenőt esténként – azon a szombaton
fütyültek az éjféli hazaérkezésről szóló egyezségre. Mi –
Noémi, Krisztián és a Kicsi – este tizenegy körül értünk
haza. A nagyfiúnk belebújt az aktuális könyvébe, Panni az
egész napos úszástól és a nagy sétától holtfáradtan dőlt az
ágyába, Noémi levelet írt budapesti szívszerelmének, mi
pedig kiültünk az erkélyre, onnan nézegettük az utcán
hömpölygő tömeget. Emlékszem, bohócok, akrobaták,
hatalmas gólyalábakon lépegető mutatványosok
szórakoztatták a népet, az idő meg szaladt. Nem is szaladt,
száguldott. Éjfél, fél egy, egy, fél kettő, háromnegyed
kettő, a főutca lassan elnéptelenedett... Kori és Zsófi sehol.
Az egész heti cigarettaadagomat elszívtam ott, az
erkélyen... Eleinte dühöngtem, később sírtam, azután a
könnyeim is elfogytak...
Láttam a lányokat megerőszakolva, meggyilkolva..., a
rendőrségre akartam futni, zsibbadt a karom, szúrt a bal
oldalam.
– Nem élem túl, ha bajuk esett! Nem! – ezt hajtogattam
ezerszer, bőgve...
A Kicsi hál’ istennek aludt, Noémi és Krisztián
dühöngött.
– Esküszöm, agyonvágom őket, ha hazaérnek – kiabálta
Noémi, közben láttam a sápadt arcán, hogy sikerült
ráragasztanom a pánikomat.
– Hazajönnek épen, egészben, ne izgulj, de többet nem
engedhetitek el őket! – mondogatta Krisztián, aki már a
huszadik körét rótta a nappaliban, mert ő mindig körbe-
körbe rohangál – mint egy ketrecbe zárt tigris –, ha ideges.
És lám, most, a bajban – az egyébként morgásra hajlamos
párom – olyan volt, mint egy doboz idegnyugtató.
– Ne sírj már! Te nem tehetsz semmiről, együtt
engedtük el őket! Nyugi, nyugi, nem érheti őket baj, hidd
el! Megvan a magukhoz való eszük! Talán elmentek
diszkóba... Érzem, perceken belül itt lesznek!
Így beszélt az én kedvesem, és nagyon szerettem érte.
Persze, megnyugodni nem tudtam, nem tudtunk. Négyen
csüngtünk az erkélyen, amikor váratlanul Krisztián
felkiáltott. – Nézzétek, ott jönnek az őrültek!
És valóban. Két olasz fiú társaságában libegett a Panfilo
Hotel felé Zsófi és Kori. Amikor megláttak minket az
erkélyen, másodpercek alatt köszöntek el a lovagjaiktól, és
berohantak a kapun. Az első pillanatban nem tudtam
veszekedni, csak némán ölelgettem az elveszettnek
hitteket. Érezték, hogy nagy a baj, gyorsan elhadarták,
hogy ezek a fiúk igazi „úri fiúk” voltak, és meghívták őket
egy több felvonásos olasz vacsorára. Meg helyesek és
rendesek, igazán jóképűek... Lassan szivárgott ki belőlem a
pánik, aminek hatására – szokásomtól eltérően –
csatlakoztam a párom dühös előadásához.
– Anyunak még a szíve is szúrt, azt hittük mindketten,
nagy baj történt veletek! Tehát kisasszonyok, vége a
vadászatnak! Ez volt az utolsó! Ezentúl közösek az esti
programok! – kiabálta az uram (akkor úgy éreztem, hogy
az „uram” titulus kijár neki...), és én lelkesen kontráztam.
A két jómadár pillanatok alatt ágyba bújt, és néhány perc
múlva úgy aludtak, mint az ártatlan csecsemők.
Közben mi ketten – szegény öreg szülék – reggelig nem
aludtunk, próbáltuk kibeszélni magunkból a feszültséget
meg az aggodalmat. – Most már bevallom, hogy
ugyanolyan pánikban voltam, mint te – mondta a párom,
miközben némi vörösborral öblögette a torkát. – De nem
viselkedhettem rettegő apaként – folytatta, miközben
fürkészve nézett rám –, mert te, kedvesem holt fehér
voltál, és úgy jajongtál, mint egy görög dráma hősnője.
Tudod, mit nem értek? Ha egyéb baj ér minket, úgy
reagálsz, mint egy férfi. Észnél vagy, intézkedsz,
telefonálsz. De ha a kölykökkel van gond, percek alatt
pánikba esel. És kizárólag arra a gyerekre összpontosítasz,
amelyikért aggódsz. Most például nem vetted észre, hogy
mennyire megijesztetted a sírásoddal Noémit és
Krisztiánt. Hogy van ez?
– Utálom, ha engem elemezgetsz – szögeztem le
fáradtan, majd belekóstoltam a borocskámba, és
elnevettem magam. – Azt hiszem, én csak úgy
viselkedtem, mint bármelyik anya... Amíg ez a két lüke
nem ért haza, az sem érdekelt volna, ha kitör a harmadik
világháború, vagy ha elönti a tenger egész Olaszországot.
Csak az volt fontos, hogy a linkóci lányaim épségben
megérkezzenek. Nem érted?
– Nemigen.
– De csak azért, mert... te is csak egy férfi vagy!
– Csak?
– Csak, te szegény...
Az én kedvesem épp megsértődni készült – látszott a
tekintetén –, ám váratlanul nevetni kezdett, vagy inkább
röhögni. Parttalanul... (Jelzem, közben feljött a Nap.)
– Tudod, miért történt mindez?
– ???
– Mert te Rómában vérig sértetted Neptunust. És ő
bosszút állt. Ez járt neked... De azt hiszem, most már
kielégült. Ha az órámra nézek, akkor azt üzenem a római
tengeristennek, sikerült hét órát elvennie a
nyaralásunkból. Mert te tegnap éjfél körül estél pánikba,
most pedig reggel van. Hat óra ötvenkilenc.
– Menjünk le hozzá! – kiáltottam lelkesen. – Ússzunk
egy nagyot az ő tengerében, és vége lesz minden rossznak!
Tényleg vége lett. De nem úsztunk, csak én úsztam. Bár
becsületére legyen mondva az én víziszonyos
kedvesemnek, hogy ő is leballagott velem a partra. És csak
akkor kiáltozott vadul, amikor úgy érezte, hogy túl messze
merészkedem Neptunus birodalmában. De nem történt
bajom. Lágyan ölelt körül a tenger áttetszően kék vize, és a
hullámok csöndesen locsogták a fülembe: nincs harag,
nem lesz több büntetés...
A kölyköknek nem mondtuk el, hogy egész éjjel nem
aludtunk. Arról sem számoltunk be nekik, hogy mennyire
utáltuk azt a két olasz srácot, akik sűrűn feltűntek a
strandunkon. Nem örültünk, hogy a hatásukra az
egyébként kisgyerekként lubickoló lányaink felöltötték
démoni fazonjukat, és ellibegtek velük a család mellől.
– Ne törődj a srácokkal, ez csak játék, semmi komoly –
nyugtatgattam a páromat. Igazam lett, bár Zsófi még
kapott néhány levelet Pesten. Azt hiszem, egyre (azért)
válaszolt...
 XI. fejezet

2004. június
VELENCE

Amelyben arra buzdítom önt, kedves Olvasó, utazzon

Velencébe! Akkor is, ha van párja, akkor is, ha nincs. Mert
ennek a mesevárosnak boszorkányos az ereje: itt kiderül a
hamisság hamissága és az igaz szeretet valódisága.
Ráadásul bocsánatot kérünk Béla bácsitól a súlyos eszmei
mondanivalót hordozó családi indulóért, majd az indiánok
nyugalmával vesszük tudomásul, hogy gatyában senki sem
templomképes.

Miért mentünk vissza Jesolóba többször is? Mert a

tenger, az itáliai napfény, az olaszok kedvessége és a
szomszédos Velence forgataga elvarázsolt minket.
Átmosta, megtisztította a lelkünket. Mert imádjuk a vizet,
a jókedvet, a hangos-boldog nyarat, meg az olcsó, ám
színvonalas szállást. Megesett, hogy olyan fáradt voltam az
érkezéskor – a rengeteg itthoni munka jóvoltából –, hogy
beszélni sem volt kedvem a kocsiban (ez nálam a végső
stádiumos fáradtság jele...), és olyan jókedvűen, kisimulva
érkeztem haza a „bandámmal”, hogy az út nagy részét
végigénekeltük. Az egyik nyaralásunk után született a nem
éppen választékos, és némi magyarázatra szoruló családi
induló. Hallgassák (és borzadjanak)!

Apu, Ildi, Kori,

 Kiki, Zsófi, Női
Panni, Tuci, Mutyi, Varga néni!
Aki ellene van,
Az a fűbe harap,
Legfőbbképpen a Béla bácsi!
Hej, te szeleburdi család,
Hej, te kajla banda,
Jól vigyázz, de jól vigyázz!
Mert folyik a vécé!

Nos, ha nem értik ezt az utánozhatatlanul finom

stílusú, de súlyos eszmei mondanivalót hordozó
költeményt, akkor röviden megmagyarázom. Életünk első
közös lakása elképesztően kicsi volt. Gondolják el,
ötvenhat négyzetméter hét embernek! Ma már nem
tudom, hogyan fértünk el. Pedig elfértünk, sőt remekül
megvoltunk! Mi (heten) a kertes, hatlakásos zuglói ház
első emeletén randalíroztunk, a földszinten lakott Tuci és
Mutyi (édesanyám és a nagyikám, akik egyáltalán nem
tehettek arról, hogy ilyen rémes neveket ragasztottunk
rájuk...), ott élt a gyerekimádó Varga néni, a házmesterek
gyöngye – ő anyaoroszlánként védelmezte a gyerekeimet –
és Béla bácsi, pont alattunk. Holtában is bocsánatot kérek
tőle az induló szövegéért! Hiszen ő nem tehetett arról,
hogy annyit veszekedett, morgolódott velünk. Képzeljék,
el, hogy öt gyerek dübörgött a feje fölött! Krisztián még
focizott is a tenyérnyi hallban, amíg meg nem tiltottuk.
Ráadásul – tényleg – gyakran folyt a vécé. Gyakran? Majd’
mindennap. És szépen eláztatta a plafonját. Szóval velünk
büntette szegényt a sors...
Soha nem felejtem el a tekintetét, amikor elköltöztünk.
Olyan fiatal és sima volt az arca, úgy csillogott a szeme,
mintha egy háború ért volna véget.
– Ildikém, legyetek boldogok az új lakásotokban, csak
valami hangfogófélét szerelj a gyerekeidre! (Nem sikerült a
szerelés, csakhogy a Stefánia úton az a bűbájos tanárnő és
a zeneimádó édesanyja lakott alattunk a vaskos falú,
patinás épületben, akit már emlegettem...)
Szóval Jesolóból hazafelé általában zengett a kocsi. A
családi induló mellett mindenki elénekelte a magáét, és
komolyan mondom, olyan jó hangulat kerekedett néha,
hogy már maga az út is megérte a kirándulást. El kell
ismernem, a veszekedések száma is csökkent egy
kicsinykét az évek múlásával. Csak a „pisilni kell”, meg a
„mikor érünk oda?” – mondatok száma nem csökkent.
(Ma is lóg egy „vendégsokkoló” rajz az előszobánk falán.
Panni alkotása. Egy autót ábrázol – kicsordulnak belőle a
gyerekek –, amint egy hegycsúcsra kanyarog fölfelé, egy
félelmetesen szűk szerpentinen. Alatta óriási felirat: Most
állj meg, pisilni kell!)
A jesolói nyaralások fénypontja mindig az a nap volt,
amikor Velencébe kirándultunk. Az első a
legemlékezetesebb! Akkor a kölykök olyan izgatottan
várták a mesevárossal való találkozást, hogy odafelé csend
honolt a kocsiban. Sőt, Noémi elkérte a Velencéről szóló
könyvet, és felolvasott belőle a békességben üldögélő
testvéreinek. (Én meg csak lapítottam az anyósülésen, és
halkan híztam: lám, milyen érdeklődők és kulturáltak!)
Bezzeg, amikor átszálltunk abba a kis motoros hajóba –
vaporettóba –, amely a Giudecca-csatornán át érkezik a
Dózse-palota elé, nem érzékeltem a fene nagy
kulturáltságukat. A lányok visítoztak – azt próbálgatták,
hogyan vész el a hangjuk a hatalmas szélben –, Krisztián
szegény páromat kínozta, hogy kapható-e Velencében
Milan-póló. Én majd’ megpukkadtam mérgemben, hogy
nem a palotáról vagy a Szent Márk-székesegyházról
érdeklődik. A Kicsi pedig elviselhetetlenül nyafogott, mert
elfáradt az álldogálásban. Ráadásul Kori és Zsófi „cápát
látott” a vízben, mire a többiek kicsúfolták őket...
Ám amikor végre–valahára feltűnt előttünk a fotókról
már jól ismert Velence-kép – furcsa, lebegős-ködbe
burkolva –, elcsöndesedett a banda.
– Ez pont olyan fantasztikus, mint a nagy Olaszország
könyvben – állapította meg a Kicsi, de senki sem felelt
neki. A nagyok hallgattak, és az arcukról némi
meghatódást olvastam le (talán csak képzeltem?), hogy
mi, heten itt...
Velencét nem lehet leírni (megfogalmazni) egyetlen
fejezetben! Ráadásul tudom, hogy élnek közöttünk olyan
Velence-imádók, amilyen Róma-imádó vagyok én... (Tehát
nem is próbálkozom.) Legyen elég annyi, hogy hatalmas
múltú meseváros, amelynek még az utcái sem igaziak,
hiszen a házak lábát a tenger vize mossa évszázadok óta.
Valószínűtlenül szűkek a sikátorok, romantikusak a
kanyargós csatornák, s ebben az álombéli környezetben a
dísztelen, ősi házak is különlegessé válnak. Hófehér
márványcsipkék, színes, keleties díszek vibrálnak a tengeri
párában. Mintha színpadi díszletek között sétálnánk! Igen,
Velence csoda, amire érdemes vigyázni, amire kötelező
sok-sok pénzt áldoznia a művelt világnak! Hiszen a
„tenger királynője”, a középkor egyik nagyhatalma, a régi
Európa legfényesebb városa süllyed. Pedig tegnapelőtt,
tegnap és ma is telis-tele az összes csodás utcácska
turistákkal. Mert Velencét (legalább egyszer) látni kell! És
most nem a szemkápráztató ékszerboltokra gondolok –
bár, azok sem megvetendők –, hanem a város millió
kincsére! Hiszen a tenger „közepén” lebegő Velence a XII.
századtól a XVII. századig uralta a térséget, tehát
megmutatja a bizánci korszak emlékeit, a gótikát, a
reneszánszot, a barokkot és a rokokót is. Tudom, egyesek
azt mondják, giccses. Ugyan! Ha már valaki giccsesnek
meri nevezni, akkor tegye hozzá, hogy imádnivaló és
elkápráztató! Amúgy e kavalkádban minden valódi, az
arany, az ezüst, a muranói üveg, a meseszép mozaikok,
miközben a giccs mindig hamis, bazári és szellemi
erőfeszítés nélkül befogadható. Például drámaian giccses a
római Szent Péter-bazilika tövében kapható rózsaszínre és
világoskékre pingált Pièta szobrocska (szerencsétlen
Michelangelo és szegény mi, akik látjuk!), de nem giccses a
balatoni naplemente, vagy a horizonton méltóságteljesen
felaranyló hatalmas napkorong, amitől eláll a tengerparton
nyaralók lélegzete. Ahogy eláll a lélegzet Velencében a
Canale Grande hídjai vagy a Dózse-palota láttán. Nem
véletlen, hogy a zseniális impresszionista Claude Monet-t
is megihlette a meseszerű épületet.
Szerencsés vagyok, hiszen nemcsak a gyerekeimmel
látogattam e csodavárosba, de a munkám is elvezérelt
néha ide. Láttam forró nyárban, amikor izzott, és a
kirakatok színes üvegtárgyai-ékszerei szinte megvakították
a bámészkodót a fényükkel. Ilyenkor a turistahad minden
pénzt megad egy üveg hűtött ásványvízért vagy egy jó kis
kalapért, hogy megvédje magát a napszúrástól, amihez
tízpercnyi „sapkátlanság” elegendő, és a csatornák partján
akár egy órát is várakozunk – csodálva a gondolákat vagy a
gondolások duzzadó izmait –, hogy egy árnyas étterem
sátra alatt végre megpihenhessünk. És láttam esőmosottan
is, furcsa, ezüstpárás ködfátyolon át, amikor olyan hatást
kelt, mintha a tenger felett lebegne. Nem véletlen, hogy a
legenda szerint a lagúnák városa Vénuszként emelkedett
ki a tengerből.
Eszembe jut egy rokonszenves riportalanyom –
harmincvalahány éves gimnáziumi tanár –, aki egy
velencei kirándulás hatására hagyta el a kedvesét, pedig
korábban azt tervezgette, feleségül veszi. Mi volt az ok? Ó,
egyszerű! A hölgy fittyet hányt a Sóhajok hídjára, a Dózse-
palotára, az Óratoronyra, a Szent Márk tér hangulatára, és
megszállottan járta az ékszerboltokat, mert csak az
izgatta, hol vehet magának olyan aranyláncot (láncokat),
amelyektől mindenki elájul Pesten. – Én Velencének
köszönhetem a boldogságomat, mert ott fogtam fel, hogy
nekem nemcsak nő, de társ is kell – magyarázta a baráttá
lett riportalany. – Ezért él ma velem az igazi, nekem
rendeltetett párom, akivel később úgy utaztam Nápolyba,
hogy ő többet tudott a nevezetességekről, mint az
idegenvezető. És amikor Velencében jártam vele, én
kérleltem őt, hadd vegyek neki egy olyan ékszert,
amelyben a megszokottnál is szebb lesz. (Lám, az ősi város
még szerelmi téren is segítőd lehet!)
De kanyarodjunk vissza az én „falkám” első velencei
kirándulására! Mi hatott a kölykökre? Lehet, hogy
megharagszanak rám a művészettörténészek, mégis
bevallom: a fő érdem a galamboké! Ám a Szent Márk tér
„madarairól” már nem én regéltem nekik, hanem maguk
olvasták fel a nagy Itália-könyvből, hogy a XIII. században
a velenceiek komoly hadisikert köszönhettek az
üzeneteket hozó-vivő galamboknak, és hálából hazahoztak
néhány galambcsaládot. Ezek szépen elszaporodtak a
velencei nép lelkes gondozásában. Ezért hangos ma is a
Szent Márk tér szárnysuhogástól!
– A galambok nemcsak aranyosak, de okosak is –
jelentette ki lelkesen Kori.
– Panni, ne gondold, hogy az itt röpködő dagadt
galambok hétszáz évesek! – vihogott Zsófi, de a Kicsi nem
vette lelkére a szurka-piszka megjegyzést, mert se látott,
se hallott nagy boldogságában. Ő csak szórta-szórta a
tényleg dagadt galamboknak a tízóraira hozott
zsemlefalatkákat. Alig tudtuk elvonszolni a térről. Még az
sem hatotta meg, hogy ő a kis szoknyácskájában gond
nélkül bemehetett – velünk együtt – a Szent Márk-
székesegyházba, miközben szegény Krisztiánt a rövid
sortja miatt „lekapcsolták” a szigorú bejárati őrök. Mert így
nem illik templomba lépni...
Épp a fiút! Mélyen felháborodtam, de hiába
magyaráztam bármilyen nyelven, az őrök hajthatatlanok
voltak.
– Ne izgasd magad, anyci, az élet csapásait az indiánok
nyugalmával kell fogadni – jelentette ki a gyerek, mire én
nagyra kerekedett szemmel bámultam a páromra. – Mit
beszél ez a kölyök? Honnan szedi Krisztián ezt az
„indiánok nyugalma”-szöveget?
– Hja, kérem, ilyenkor kell rájönnünk, hogy a csemete
nem csak velünk érintkezik, nem csak mi vagyunk
számára minta – közölte a párom elég undokul, majd még
azt is hozzátette, hogy a mi családunkra minden jellemző,
de az indiánok nyugalma végképp nem.
Nem sértődtem meg, röhögni kellett ezen az
indiánszövegen, itt, Velence legkülönlegesebb temploma
előtt, de azt azért ma, sok évvel később is állítom, hogy
Krisztián nem blöffölt. A testvéreivel ellentétben ő most is
az indiánok nyugalmával fogad mindent...
Békésen üldögélt a téren, míg mi megcsodáltuk ezt a
nagyon keleties, közben nagyon velencei furcsa–gyönyörű
székesegyházat, még akkor is magányosan szemlélődött,
amikor a Dózse-palotába indultunk, ám amikor
meghallotta, hogy miért nevezte el Byron a palotát és a
börtönt összekötő zárt átjáróhidat „Sóhajok hídjának”,
rögtön felpattant és rohant velünk. Igen, a Sóhajok hídja
megmozgatta a kölykök fantáziáját.
– Ilyen gyönyörű környezetben rettenetes lehetett
raboskodni – morogta Noémi.
– Tévedésből is bezárhattak ide valakit? – kérdezte Kori.
– Hangosan kellett sóhajtozniuk, hogy mindenki
meghallja – vélekedett a Kicsi.
– Azért az jó, hogy mi nem a középkorban születtünk –
szögezte le Zsófi.
Mi történt velünk Velencében? Úgy emlékszem,
nagyon-nagyon boldogok voltunk. Ámuldoztunk a
házakon, a faragásokon, a szobrokon és a múzeumok
gazdagságán. Később sikátorokban bolyongtunk,
tülekedtünk, vörösre főttünk a gyilkos napfényben,
fagylaltoztunk a vízparton, megmondtuk a gondolásnak,
hogy ennyiért nem megyünk vele – nemigen esett
kétségbe –, majd „boltoztunk”. Ez nálunk azt jelenti, hogy
mindent megnézünk, megtapogatunk, de semmit sem
veszünk. A lányok különleges álarcokat próbálgattak, én
elképesztő méretű kalapokat, a Kicsi méregdrága legyezők
között válogatott, a fiúk alkudoztak, mert a párom imád
alkudni, „csak úgy”...
 Amikor hazafelé vitt minket a vaporetto, közösen
állapítottuk meg: ez igazán fényes nap volt! Noémi a
naptárjában a velencei kirándulás mellé a zenészek
ismétlőjelét tette. (Azaz: a taktus megismétlendő!) És mi
azóta is törekszünk az ismétlésre...
 XII. fejezet

1995. áprilistól szilveszterig

Amelyből megtudjuk, hogy a gyász a szerelmetes Rómában

sem könnyebb, mint a világ bármely pontján. És mi –
szerencsétlen, véges életű emberek – nem menekülhetünk a
bánatunk elől. Ám az is kiviláglik (remélhetőleg), hogy
igenis vannak csodák! Apró jelek, gesztusok, örömök,
mankók... Ha ezeket megkapod, nincs jogod panaszra! Sem
Rómában, sem Budapesten!

Házasságaim, szüléseim, diplomáim, ostobaságaim

tévedéseim, sikereim, kudarcaim ellenére 1995 húsvétjáig
úgy éltem ebben a viharos történelmű, gyönyörű és
szeretett országban, mint egy boldog csecsemő. A
barátaim mindig azt mondták, hogy azért vészelem át
könnyen a keserves helyzeteket, mert „boldogság-
orientált” a természetem. Ostobaság! Az én erőm abból
táplálkozott, hogy mellettem mindig volt egy anya. Anyu.
Egy művelt, liberális gondolkodású, mélyen vallásos, ám
szabálytalanul laza és megértő ember, aki nemcsak az
édesanyám, de a legjobb barátom is volt. Le kell
szögeznem: gyönge mása vagyok.
Neki fel kellett dolgoznia a nagymamám meséit a
Starkenberg család valahai jelentős vagyonáról – az én
imádott, de bizony akarnok nagyikám bárókisasszonynak
született meg a gazdag ősök allűrjeiről. Ó, milyen elege
volt ezekből a történetekből! Ő már kisgyerekként
felfogta, hogy az ausztriai és erdélyi vagyonuk örökre
elveszett. De élni kell! Tehát tizennégy éves korától
matematikát tanított az akkori gazdagok kevés ésszel
megáldott gyerekeinek. Hogy pénzt keressen. Előfordult,
hogy ő tartotta el a korán megözvegyült édesanyját, az én
nagyikámat. Aki az égiek meg a pestlőrinci plébános
segítségével megúszta a kitelepítést, és semmiképpen sem
volt hajlandó felfogni és elfogadni az 1945 után született,
új világot... Ha pénz állt a házhoz, öt kiló lisztet, nyolc kiló
cukrot vásárolt, azután a hónap közepén kölcsönkért a
barátnőjétől... Ha mérges volt, németül és románul
dühöngött – élete végéig hibásan beszélt magyarul –, és
csak a „megmentett” herendikből itta a kávéját. Szóval, egy
cseppet sem zavarta, hogy a család feneke kilóg a
bugyogóból. Ő akkor is gyönyörűen megterített, amikor
krumplis tészta volt ebédre, és a hetvenes években
elzavarta azt a lovagomat, amelyik nem evett „szépen”,
vagy elállt a kisujja kávézás közben...
Mit tett eközben anyu? Olyan gyerekeken segített, akik
(tán) kávéscsészét sem láttak életükben... A szociális
érzékenysége égig ért! Segíteni akart a világ összes
nyomorultján, ráadásul igyekezett annyit keresni, hogy a
nagyikám allűrjei megmaradhassanak. És az öcsém meg én
soha ne érezzük, hogy szegények vagyunk! Igen, tényleg
jól keresett. Menthetetlenül „klerikális”, párton kívüli
matematika-fizika szakos tanárként... Hogy kereshet sokat
egy tanár? Úgy, hogy robotol. Ezer és egy helyen tanít.
Általános iskolában, dolgozók gimnáziumában,
rendőrtiszti főiskolán, esti iskolán, majd dolgozik
nevelőotthonban, művelődésügyi osztályon, ötvenöt éves
kora után pedig egy nevelési tanácsadóban. Közben „csak
úgy”, mellékesen szerez még két-három diplomát.
Jelzem, a nyugdíjba vonulása után kijelentette, hogy
nem tanít többé pénzért... Mert neki a tanítás öröm. Tehát
a környék összes fájó lelkű, gyönge matekos gyereke az ő
lakásában tanyázott. Ahogy gyerekkoromban is mindig
tele volt a nagyszoba zűrös életű kamaszokkal meg hálás
tanítványokkal... Hej, de féltékeny voltam rájuk!
Tudom, hogy sokaknak – hozzám hasonlóan – az anya a
Nap, a világmindenség középpontja. De én azon ritka
szerencsések közé tartozom, akiket a Nap nem perzselt
agyon. Még akkor sem, ha túl közel merészkedtem hozzá.
Soha nem nehezedett rám, nem szólt bele a zűrzavaros
szerelmi ügyeimbe. Ha felnőtt koromban néha-néha
elkapott a hév, és hosszú előadásokat tartottam arról, hogy
együtt kellene laknunk, ő tiltakozott. „A mi csodálatos
kapcsolatunknak, a »barátságunknak« az a kulcsa, hogy
külön lakásban élünk! Hogy elhozod hozzám a
gyerekeidet, és akkor te kicsit fellélegezhetsz...!”
Nem folytatom, mert sírni kell... Nem folytatom, de azt
azért elmondom, hogy a temetésén (1995 tavaszán)
rengeteg ismeretlen, tizen- és huszonéves tanítványa,
patronáltja tűnt fel. Egyikük sírva ölelt át: „Ha csak kicsit
hasonlítasz rá, akkor azt kívánom neked, hogy te légy a
legboldogabb ember a világon! Mert én többet kaptam a te
édesanyádtól, mint a sajátomtól.” És én megint rájöttem,
burokban születtem, hiszen éppen ő nevelt fel...
Szóval anyu – nagyon fiatalon, alig múlt hatvanöt –,
1995 húsvétján itt hagyott. Ő, aki soha nem volt beteg,
nagypénteken rosszul lett, húsvéthétfőn elment... Nem
emlékszem a halála utáni napokra, az akkori történések
egyszerűen elhagytak. Sokk? Lehet. Az utolsó emlékképem
a kórházhoz kötődik. Parányin, vékonyan,
fáradtmosolyogva fekszik a nagy fehérségben, és
jellegzetes mély hangján lassan, átgondoltan „nevel”.
„Kérlek, ne sírj, ne hisztizz, ne aggódj, vigyázz a
testvéredre, szeresd nagyon a férjedet meg a gyerekeidet,
és nyugodtan menj el kirándulni a kölykökkel hétfőn!
Panni nagyon várja, ugye? Ne félj, én egy-két nap múlva
otthon leszek.” (Utólag úgy gondolom, végrendelkezett,
kijelölte a feladataimat...)
Aztán jön egy telefon... A főorvos semmit sem tud
mondani, nem indokol, nem magyarázkodik, de amikor
beérünk a kórházba, ad egy őrületesen erős nyugtatót.
Ilyen „lórúgást” soha nem vettem be, egész este „lassított
felvétel” vagyok. Kétségbeesett narkóshoz hasonlíthatok. A
gyerekeim azt mondják, hogy ilyen furcsának, dadogósnak
még soha nem láttak...
Tisztelt doktor urak, vegyék tudomásul, hogy sok,
hozzám hasonló, gyógyszer- és nyugtatóutáló ember él az
országban! És gondoltak már arra, hogy a „kómába döntés”
semmit sem old meg!? Hogy jobb lenne elmondani, mi
történt, hogyan történt, miért történt...? Hogy jobb lenne
felnőttként kezelni a nyomorult hozzátartozót? Én ma
sem tudom, ma sem értem, de nem is kutatom, mi történt.
Anyu nincs. NINCS! Ennek fényében már nem érdekel,
hogy egy infarktuson átesett beteg miért kerül ki
szélsebesen a jó nevű, fővárosi kórház intenzív
osztályáról... Azzal sem foglalkozom, miként engedhetik
meg önök, hogy a saját lábán kibotorkáljon a mosdóba...
(Hétvége volt, húsvét volt, önök is emberek, rühellték az
ügyeletet, de nekem egyetlen édesanyám van...) Azt azért
el akarom mondani önöknek, tisztelt doktor urak: ha
feltámadna anyu, nem adnám őt az önök kezére! De nem
ám! (Hétvégén különösen nem...) Otthon tartanám,
szeretném, ápolnám, melengetném, vigasztalnám. És ő
otthon (talán) szebben halt volna meg, mint az önök
masinái között! Önök csak azt érték el, hogy nem
foghattam a kezét, amikor elköltözött! Nem ön, tisztelt
főorvos úr és nem a nővér – hanem az idős szobatársa –
mesélte el, hogy az utolsó percekben azt sóhajtotta:
kislányom...
A következő emlékkép? A temetés. E két időpont között
– a testvérem és a férjem szerint – „ügyintéztünk”, jártunk
a temetőben, találkoztunk anyu barátaival. Lehet. Ha ők
mondják... Jelzem, az egész év tompa kábulatban telt.
Tettem a dolgom, írtam a cikkeimet, vezettem a
háztartásomat, kikérdeztem a gyerekektől a leckét, de
minden más lett. A világ más fényt kapott. Egyedül
maradtam. A nagy családom kellős közepén.
És ekkor megint jött Róma. Pontosabban a párom, aki
(szegény) képtelen volt kirázni a kábulatból, tehát
kitalálta, hogy menjünk Rómába szilveszterezni.
– Nem érdekel, ha legatyásodunk, nem érdekel, hogy
hány helyre hívtak meg szilveszter éjszakára! Te most
iszonyodsz a nagy társaságtól. Kettesben leszünk
Rómában négy napig! Elintéztem a szállást, a Via Giulián
fogunk lakni.
Azt hiszem, soha életemben nem volt, nem lesz ilyen
furcsa, gyönyörű szilveszterem. Nyugodt voltam, mert a
nagyokat biztonságban tudtam – az öcsém felügyeletére
bíztam őket, ráadásul „bulizni mentek” az év utolsó napján
mindannyian... – a Kicsit pedig beszállásoltuk a férjem
szüleihez. Utóbb megtudtam, hogy „zseniálisan” érezte
magát, hiszen a nagymama jóvoltából süteményhegyek
között szilveszterezett. Mi pedig? Nos, indulás előtt
rettenetesen megfáztam, és alaposan belázasodtam. (Évek
óta nem voltam beteg...) Nyeltem a gyógyszereket, a hatás:
semmi. Emlékszem, a Pantheon előtt sétáltunk, amikor
megfordult velem a világ. – Kedvesem, menjünk haza,
mert ha még sokat kell gyalogolnom az imádott
Rómámban, talicskával tolsz majd haza... – Gyorsan
elmondom a végkifejletet: a negyedik napra annyira
meggyógyultam, hogy egész nap csavarogtunk, és a
repülőgépen megírtam egy Rómáról szóló cikket...
Miért lettem hirtelenjében egészséges? Valószínűleg
sok orvos nem ért velem egyet, de véleményem szerint
azért, mert itt, az Örök Városban ért véget a húsvét óta
tartó gyászreakció... Mitől? Ó, csak attól, hogy a második
napon, amikor elmerészkedtünk 38,2 fokos lázzal a Szent
Péter-bazilikáig – őrültség volt, tudom...! –, az újságosnál
megvettünk egy angol nyelvű hetilapot, melynek
címoldaláról Teréz anya mosolygott ránk. Ráncosan,
soványan, csúnyán-gyönyörűen, ragyogó boldogan.
És a mi szilveszter éjszakánk azzal telt, hogy a párom
szép nyugodtan lefordította nekem a Teréz anyával
készített csodálatos, remekül megszerkesztett interjút.
Ültem a kopár szobácska ócska széken – lázasan, hatalmas
paplanba csomagolva –, sírtam, nevettem, pezsgőt ittam,
boldognak éreztem magam, és hallgattam a Kalkutta
nyomornegyedében élő, idős apáca szavait. Aki nagyon
ritkán nyilatkozott, pedig gondolatainak egyszerűségéből,
önfeláldozásának természetességéből sokat tanulhatott
volna a Pénzistenség előtt térdeplő világ. Nem
magyarázkodom tovább, inkább idemásolom önöknek az
angol újságíró cikkének néhány részletét. (Wanatka Gabi
kolléganőm meg is jelentette, amíg élek, hálás leszek érte.)

„SZERESSÜNK ÉS SZERESSENEK!
A szerbiai Skopjéban, egy albán üzletember legkisebb
lányaként született – eredeti neve: Agnes Bojaxhiu –,
tizennyolc éves korában csatlakozott a Loreto Nővérek ír
rendjéhez, mert tudta, hogy azok kiterjedt munkát
folytatnak Keleten. Rövid dublini kiképzés után, ahol
megtanult angolul, Indiába küldték. Amikor Dardzsilingbe
utazott, a vonaton hallotta meg Isten hívását. – Az üzenet
vagy inkább parancs nagyon világos volt – mondja Teréz
anya. – Hagyjam el a rendet és segítsek a szegényeken, a
betegeken, enyhítsem a szenvedéseiket! Azóta közöttük
élek.
Új szokásokat vett fel – egyedi, kék szegélyű, fehér
szárit öltött –, és néhány segítőjével letelepedett a
kalkuttai nyomornegyedben. Két év múlva e csodálatos
asszony engedélyt szerzett arra, hogy »szabad« apáca
legyen, és ne tartozzon egyik rendhez sem. Újabb két év
múlva a Vatikán elismerte a ferences elveken alapuló
rendházát. A nővérek munkája félelmetesen nehéz és
fáradságos volt, minden pillanatukat az embereknek és
Istennek áldozták.
Ekkor kezdődött a fantasztikus sikertörténet. A
rendnek ma már ötszázharminchét háza van a világ
százharminchét (!) országában. Hét házat tartanak fenn
Kalkuttában: a leprásoknak, a haldoklóknak, a
fogyatékosoknak, a tébécéseknek és az elhagyott
gyerekeknek...
– Teréz anya, van-e különleges üzenete az olvasók
számára?
 – Az üzenetem egyszerű: Szeressünk és szeressenek!
Úgy szeressünk, ahogy Isten szeret bennünket! Ha erre
képesek lennénk, nem találkoznánk ennyi szenvedéssel a
világon. Sajnos csak kevesen ismerik fel, milyen fontos a
család. Ha visszahozhatnánk a szeretetet a családba, a
világ is megváltozna.
– Rengeteg önkéntes dolgozik önnel. Honnan
származnak?
– A világ minden tájáról. Néhányan hosszabb ideig
maradnak, mások néhány hónap után elmennek, de sokan
újra visszatérnek. Isten nagyon jó hozzánk, mindig küld
elkötelezett önkénteseket. Nem tudnánk ellátni a munkát
nélkülük. Mindnyájan azt mondják, hogy az itt
tapasztaltak hatására másképp éreznek, mint korábban, a
szenvedés látványa megváltoztatja őket. Önkénteseink
reggel hétre jönnek ide misére, és utána indulnak a
különböző házainkba. Cserébe kapnak tőlünk egyetlen
csésze teát.
– Minden önkéntes római katolikus?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy adni akarnak.
Néhányan nővérek, mások doktorok, és sok-sok fiatal
egyetemista. De vannak idősebbek is, akik leélték az
életüket, de még akarnak valamit tenni a
szerencsétlenekért...
– Miért érezte fontosnak, hogy megalakítsa a
Misszionáriusok Jótékonysági Rendjét 1946-ban?
– Arra vágytam, hogy legyen egy rend, mely csak a
szegényeket szolgálja...
– Honnan kapják a pénzt, amiből működtetni tudják a
központjaikat a világ minden táján?
– Isten gondoskodik rólunk. Az emberek jók hozzánk,
mindenhonnan kapunk pénzt. Például agy asszony elmegy
a piacra, hogy ruhát vegyen. Ahelyett, hogy kétszáz rúpiát
költene, csak százötvenet ad ki, s a megtakarított ötven
rúpiát a szegényeknek, a betegeknek adja.
– Mire fordítják a pénzt?
– Amint megkapjuk, azonnal elköltjük. Élelemre megy a
legtöbb. Csak rizsre százezer rúpiát adunk ki havonta.
Rengeteg a kis adomány, kevesebb a nagy... Tudja, mi a
csodálatos? Hinduk, mohamedánok, keresztények adnak!
Nem érdekes, milyen vallásúak, csak az a fontos, hogy
segíteni akarnak. Ez olyan egyszerű, mint a virágok és a
madarak, a pénz csak jön, egyszerűen, természetesen.
Soha nem kérünk.
– Főleg a gazdagok adományoznak?
– A szegények legszegényebbje is megkeres. Egyszer egy
nyomorult koldus jött hozzám és azt mondta: Neked
mindenki ad, én is akarok adni 20 paiszát (kb. 70 fillér).
Gondolkodtam, mit tegyek. Ha elfogadom, nem lesz
ennivalója, ha nem, akkor megbántom. Így elfogadtam, ő
nagyon boldog volt, hiszen segített Teréz anya
szegényein...
– Egyszer azt mondta, hogy a világ legkegyetlenebb
járványa a magány.
– Ma nem a tébécé vagy a lepra a legborzalmasabb
betegség, hanem egy érzés: nem kívánt vagy. Az
embereknek szeretet kell, akkor is, ha részegesek,
kábítószeresek, prostituáltak, AIDS-esek. Nézzen körül!
Igenis van nagyobb nyomorúság, mint az éhezés.
– Azt mondják, hogy ön előtt minden ajtó kinyílik a
világon. Soha nem fordult elő, hogy nem fogadták a
hatalmasságok?
 – Soha. Hiszen magam számára nem kérek semmit. Én
csak adok, s ezt mindenki viszonozza.
– Amikor nemzetközileg elismert személyekkel
találkozik, nem viselkedik másképp?
– Mint mondtam, nem teszek különbséget az emberek
között. Mindenkinek a mennyországba kell jutnia. A világ
vezetői tudják, hogy én nem kivételezek velük. Ha él
bennük szeretet Isten és a szegények iránt, tisztelem
őket...
– Amikor János Pál pápa meglátogatta a kalkuttai
házait, ön azt mondta, hogy élete legboldogabb napja jött
el. Mi indította meg ennyire?
– Amikor a pápa Kalkuttába érkezett, nem ide jött,
hanem egyenesen a „haldoklók házát” kereste fel. Ez volt
számára a legfontosabb. Később, amikor találkoztunk
Rómában, azt mondtam neki, Szentatyám, olyan nagyon
sok helye van itt a Vatikán falai között. Miért nem ad
nekem legalább egy házat, hogy menedéket nyújthassak a
szegényeknek? Azt hiszem, a harmadik látogatásom
alkalmával adott át egy kulcscsomót. Így született a római
otthonunk. Olyan szerencsétlen asszonyokat helyeztünk el
ott, akik csak azért lettek prostituáltak, hogy élhessenek.
– Teréz anya, mielőtt Isten hívását hallotta, volt-e ön
szerelmes?
– Igen, de csak a családomba, utána Istenhez
szegődtem. Csodálatos családom volt – anya, apa, lány- és
fiútestvér –, mindannyian halottak már. A család nagyon
fontos, tán a legfontosabb...
– Nemrégiben ünnepelte a nyolcvannegyedik
születésnapját. Nem fél a haláltól?
– Hogy félhetnék, amikor annyi ember halt meg a
közelemben! Meghalni egyszerűen annyi, mint hazamenni
Istenhez. Onnan jöttél, oda mész vissza. Nem, soha nem
féltem. Épp ellenkezőleg! Alig várom!”
És akkor Rómában, a Magyar Akadémia puritán
szobájában csoda történt. Hirtelen szépnek,
szeretnivalónak láttam ezt a véges világot. Igen, nyugalom
költözött a lelkembe azon a szilveszter éjszakán. Anyu
elment, és neki így volt jó. Anyu elment, mert ő mindig azt
hajtogatta, hogy nem akar teherré válni a gyerekei
számára, mert mindig arra vágyott, hogy soha-soha ne
legyen kiszolgáltatott. És nem lett! Mert szerették őt az
égiek – megérdemelte! –, mert ő is várva-várta az
„átkelést”, mint Teréz anya. Hazament...
Azon a római éjszakán végre istenigazából kisírtam
magam – a párom meg ott szerencsétlenkedett
körülöttem, szeretett, simogatott, lázcsillapítót adott –, és
én éreztem, hogy a világ nem gonosz, nem kegyetlen,
egyszerűen csak véges e földi lét. Ám folytatódik odafönt,
abban az ismeretlen birodalomban! Azt is éreztem, hogy
most anyu üzent (ha nem hiszik, magyarázzák meg
nekem, miért épp ez a cikk került kezembe az ezernyi
lapot áruló újságosnál?): nyugodj meg, figyelek rád, éld az
életed!
Igen, Róma megint megtette a magáét – most éppen
meggyógyított –, és az olaszországi utazás után meg
tudtam írni azt a cikkemet, ami életem (életünk) első
„magányos”, édesanyám-nélküli karácsonyáról szólt. És
soha, egyetlenegy írásomat sem követte ennyi olvasói
levél! Még hét évvel később is kaptam e-mailt egy
fiatalasszonytól – Torontóból! –, aki arra kért, küldjem el
neki az alábbi cikket. Mert emlékszik rá, mert az ő
édesanyja néhány hónapja ment el...

„NÉLKÜLED
Hogy volt tavaly, tavalyelőtt és azelőtt? Ó, remekül! Sietve
feldíszítettük a karácsonyfánkat, gondosan elhelyeztük
alatta az ajándékokat – hogy hazaérve mindent rendben
találjunk –, majd felszedelőzködtünk és indultunk hozzád,
hiszen a szenteste nem telhetett nélküled. És a nagy
sietségben mindig történt valami váratlan az én bolond
családommal. Emlékszel? Három évvel ezelőtt felborult a
karácsonyfa, két éve odakapott a bejgli, és az óriási
szellőztetésben megfázott mindenki, tavaly meg fél hét
körül telefonáltam kétségbeesve, mert nem találtam az
ajándékodat. És emlékszel, hol leltem rá? A
konyhaszekrényben, a lábosok mögött... Te nyugtattál,
nevettél, biztattál, hogy nem kell neked ajándék, csak már
jöjjünk, jöjjünk, csak már láthass...
Akik nem ismertek Téged, nem érthették, miért nem
tudom elképzelni nélküled a szentestét, akik ismertek,
egyáltalán nem csodálkoztak, hogy számomra –
számunkra – csak veled teljes a karácsony. A Te kicsi
lakásodban annyi melegség, kedvesség, simogatás,
szeretet-illat várt, amit sehol másutt nem találok ezen a
kerek világon. Emlékszel? Te, aki rendhagyó és
szabálytalan voltál, s nagyon-nagyon untad az
öltözködéssel, szépítkezéssel járó hercehurcákat,
karácsonyra mindig választékos eleganciával öltöztél –
milyen csinos voltál azzal a döbbenetesen sűrű, gyönyörű
hajaddal még hatvanévesen is! –, és finomságokkal vártál
minket (bár a házitündérség is távol állt tőled). Te, aki
erős voltál, soha nem sírtál, inkább mindenkit vigasztaltál,
a karácsonyfa alatt nagyon elgyöngültél. Mindig könnyes
volt a szemed, amikor a gyerekekre és ránk néztél.
Könnyes volt a szemed tavaly is, amikor a Kicsi elénekelte
Neked a Mennyből az angyalt...
Mindig utoljára nézted meg az ajándékaidat. Ültél,
mosolyogtál, figyeltél minket. Örültél, hogy örülünk. És
feltettél valami szép zenét a nagy ajándékbontogatás után.
Mennyi Beethovent, Schubertet hallgattunk! Milyen jókat
beszélgettünk! Néha-néha meséltél. Ősökről, akiket
elsöpört a történelem, apácákról, akik neveltek, a zseniális
Lipi bácsiról, aki az egyetemen matematikára oktatott,
párttitkárokról, akik hiába agitáltak, és cipészből lett
iskolaigazgatókról, akiket sajnáltál, és titokban
korrepetáltál. És meséltél háborús karácsonyokról is,
amikor tizenévesen hajszálvékony kenyereket ettél, és a
félelemről, amit a Te korosztályod alaposan ismert. És én
megértettem a meséidből, hogy a legnagyobb dolog a
béke, s hogy nincs az életnél szentebb dolog. És lám, nem
vigyáztál rá!
A karácsonyok után sokszor elgondolkodtam: honnan a
csudából tudtál összeboszorkányozni annyi ajándékot a
tanári fizetésedből? Gyerekkoromban mindig úgy éreztem,
én kapom a leggyönyörűbbet, soha nem vettem észre a
gondokat, a szegénységet, soha-soha nem irigyeltem a
gazdagabbakat... Hogy csináltad? Tán úgy, hogy a
születésem pillanatától szuggeráltad belém, hogy van
olyan érték, ami pénzzel nem megszerezhető, hogy a
tudás, a szeretetre, élményre való képesség nem
megvásárolható. És tudod, mit hallottam egy butikos
ismerősünktől? Hogy az ajándékainkat még nyáron is
törlesztetted... A nyugdíjadból. Lám, ebbe nem avattál be.
Biztosan volt könyves ismerősöd is – a legszebb
könyveimet tőled kaptam, neki is törlesztettél hónapokon
át? Soha nem fogom megtudni. A legszörnyűbb szó a
világon a SOHA. Leírom, és sírni kell. Sírni, sírni, sírni...
Szinte hallom, hogy mondod: Jaj, ne hülyéskedj, neked
a nevetés áll jól, ha bömbölsz, piros lesz az orrod! És főleg,
ne lássák a gyerekeid! Persze, a gyerekek. Számodra
mindig ők voltak a legfontosabbak. Azt még valahogy
kibírtam, hogy az enyéimet ajnározod, de most bevallom:
átkozottul féltékeny voltam a tanítványaidra. Mindig a
fiúk voltak a kedvenceid. Még most is emlékszem néhány
névre: Kollár, Zábeczky, Tóth, Pudleiner, Bobok... Tudod,
hányszor kiabáltam volna: Menjetek a fenébe, ne vegyétek
el tőlem anyut! De ahogy felnőttem, beletörődtem.
Megszoktam, hogy nálad mindig találok egy-egy
patronáltat. Hol egy matematikából tökkelütött gyereket,
hol egy válófélben levő, gondokkal küszködő szülőt vagy
kolléganőt, hol egy igazi barátot... Mindig másokkal
törődtél, másokra figyeltél, mindig értem, értünk izgultál,
tán ezért nem vetted észre, hogy az a szorgalmasan
dobogó, kicsi motor idő előtt elfárad...
Hallom a hangod, most éppen azt magyarázod, hogy
nélküled is igazi karácsonyt kell varázsolnom a
családomnak. Megpróbálom. Nagy lesz a fa, fényesek
lesznek a csillagszórók, lesz gyertyafény, bejgli-illat,
szeretet, minden, és csillog majd a gyerekeim szeme.
Egy barátom szerint ez az első felnőtt karácsonyom.
Mert az ember akkor lesz igazán felnőtt, amikor az
édesanyja szedi a sátorfáját, és átköltözik abba a
megfoghatatlanul távoli, másik világba. Nagyon utálok
felnőtt lenni. És üzenem minden fiatal és öreg »nem
felnőttnek«, hogy fusson, szaladjon, rohanjon az
édesanyjához, fusson, szaladjon, rohanjon, amíg lehet.
Mennék én is, de fél éve már nincs hová.”
 XIII.

2002. május
RÓMA

Amelyben nagyot ugrunk az időben, és rögtön

szörnyethalunk ijedtünkben, mert a „hímsoviniszta disznó”
vadabbul akar vezetni, mint az olaszok a forgalomnak
csúfolt római tébolydában. Azzal is szembesülnünk kell,
hogy az imádott városomnak veszélyes, mocskos arca is
van, majd rájövünk, hogy „nagy gonoszok” a gyerekek: még
a meseszép Albano-tó partján is kísértenek.

Most megint itt vagyok, sőt itt autózom az én imádott

Rómámban! Pontosabban kuksolok a „zuram” kocsijában,
és a szokásos halálfélelemmel küszködöm. Visítok,
jajgatok, ahogy az szokás. Behunyom a szemem, hogy ne
lássak semmit (mintha az megoldás volna valamire...).
Hiszen a római közlekedés vadabb, mint amikor a
kölykökkel jártunk itt 1992-ben. Mert hogyan is lehetne
csöndben elviselni azt, hogy a kocsik három- négy-hat
sávban áradnak, mint a tenger hullámai, és a sofőrök – nők
férfiak, tinédzser kölykök – fütyülnek mindarra amit én
otthon, rendes női vezetőként betartok. Sávok??? Ugyan,
kérem, mi az, hogy sáv? Index? Felesleges! Az megy előbb,
az megy jobbra vagy balra, aki nagyobb, erősebb, gyorsabb
és ügyesebb. Az itteni közlekedéshez képest a pesti
Vidámpark dodzsem-ütközetei olyan fegyelmezettek, mint
egy katonai parádé... Amikor befordulunk a Via Venetóra,
a fejemre borítom a strandszoknyámat, ne lássam, hogyan
jön nekünk egy négyszemű Multipia. (Biztosan látták már
otthon is ezt a tüneményesen ronda, tehát gyönyörű, belül
tágas, kívül kövér rozmárra emlékeztető Fiat-
képződményt...) De mit tesz Isten? Nem jön nekünk, pár
milliméterre tőlünk lefékez. Jelzem, a párom az istennek
sem lassít.
– Látod a táblát? Nekem van elsőbbségem! Ne higgye
már ez a pasas, hogy azt csinálhat velem, amit akar! –
dörgi elszántan, mire én megpukkadok mérgemben.
– Hát igenis el kell engedned! Ha összetöröd a Tónit,
gyalog mehetünk haza, mert repülőre nincs pénzünk!
Tóni a jelenlegi kocsink becsületes neve, őurasága egy
nagyképű Seat Toledo. Spanyol a szentem, és szemmel
láthatóan remekül érzi magát e mediterrán diliben. Én
nem szeretem őt, mert túl erős és szürke, ráadásul a
párom gonoszul kitalálta, hogy rosszul áll nekem egy ilyen
nagy kocsi. Tehát csak ő vezeti... Jó ötlet, ugye? Nem
lázadok – kell a csudának ez a hadihajó! –, hagyom, hogy ő
összenőjön a Tónival. Egyformán agresszívek, tökéletes
összhangban vesznek részt a közlekedésnek nevezett ki az
erősebb?-játékban.
– Itt, Rómában kell rájönnöm, hogy egy erőszakos
vadállathoz mentem feleségül – kiabálom a következő
majdnem-koccanáskor, de a mondatom végét lenyelem,
mert életem párja akkorát fékez, hogy kis híján kiesem a
szélvédőn. Az még neki is sok, ha jobbról is, balról is
elévág egy motor... Majdnem összecsattannak előttünk.
Persze csak majdnem.
– Gratulálok, ezt zseniálisan kivédted – csúszik ki a
számon az elismerés, de nem folytatom tovább, nehogy
elbízza magát. Azt már csak gondolom, hogy ez már a
századik remek „kivédése volt”, azaz fene jól vezet ez a
pasas. Az is megfordul a fejemben, hogy nincs az a pénz,
amiért én volán mellé ülnék itt. (Egyelőre...)
– Bolondok vagyunk, itt az emberek többsége tízre jár
dolgozni, mi meg fél tízkor indultunk – morogja az orra
alatt gondterhelten, mire azonnal megsajnálom.
– Dilis hisztérika vagyok, mennyire koncentrál szegény,
hogy el ne csapja a szabályokra fittyet hányó motorosokat,
én meg csak idegesítem – gondolom magamban, és
megsimogatom a fejét.
Mire ő elégedetten elvigyorodik, elkapja a kezem,
megcsókolja – közben fékez –, és boldog fensőbbséggel
kérdezi: csak nem csiholt ki belőled némi elismerést a
„hímsoviniszta disznó” produkciója? (Ezt a hímsoviniszta
disznó-fordulatot Értavy Baráth Józseftől, az Amerikában
élt, szikrázóan intelligens, magyar származású
pszichológustól tanultuk, aki éjszakába nyúló
beszélgetéseinkkor gyakran illette saját nemét ezzel a
jelzővel. Bevallom, hogy a vitáink során végső
ostorcsapásként nagy kéjjel vágom életem párja fejéhez e
nem túl hízelgő kifejezést.) Nos, jelenleg ez a
hímsoviniszta disznó elérzékenyülten ül a volán mellett,
mert érzi a belőlem áradó, fenntartás nélküli elismerést,
közben egyszerre lesi a két visszapillantó tükröt, hiszen
látnia kell, melyik sávból „támadnak” az autós és motoros
olaszok.
Immáron ezredszer jövök rá, hogy egy parányi
kedvességgel, egy rövidke, szeretetről árulkodó
mondatocskával többet érek el, mint egy tonnányi
észérvvel. Miért van ez így? Nem tudom, de gyorsan
megfogadom, hogy ezt a felfedezésemet megosztom a
nagylányaimmal, Noémivel és Korival, hiszen ők már
férjhez mentek – a csudába, jó korán! –, és nem árt, ha
beavatom őket a férfiidomítás rejtelmeibe. A gondolattól
jó kedvem kerekedik, csak késő este, a Szent Péter-bazilika
felé sétálva jut eszembe, hogy az ötlet rossz: nincs szabály,
nincs idomítás, csak határtalan szeretet van (vagy nincs)
két ember között. Ezt nem lehet erőltetni, nem lehet
hazudni, nem nagyon érdemes cselezni, a szerelem nem
igazán tűri a „színházasdit”...
Míg én csöndesen tépelődöm magamban, a párom
félreáll a kocsival, és dühöngve sziszegi a foga között:
– Nem akartam a Termini pályaudvarhoz jönni, mégis
ide lyukadtunk ki!
Igen, a Termini környékét jobb lett volna elkerülni! Ez
Róma dzsumbuja. A mi nyolcadik kerületünk legsűrűje...
Kurvák, csavargók, koldusok, tolvajok, fiú, lány, öreg,
fiatal, mindenki és minden eladó. Míg a párom a térképet
böngészi, én a járókelőket figyelem. Gorkij itt is
megírhatná az Éjjeli menedékhelyet, Dosztojevszkij is
otthonosan mozogna a megalázottak és
megnyomorítottak között. Egy kövér, félmeztelen nő –
mocskos pokrócfélébe tekerve, ragacsos haja copfokba
fonva mered az ég felé, talán kiöregedett kurtizán lehet,
vagy csak őrült? – csikkeket keres. Talál egyet, felkapja a
ragacsos földről, a szájába dugja, tüzet kér egy furcsán
imbolygó, pengesovány fiútól. A srácot is vastagítja a kosz,
egyik szeme bedagadva – nemrég húzhattak be neki egy
nagyot – gyufát kapirgál elő, tüzet ad, ismerhetik egymást.
Piások? Narkósok? Vagy mindkettő?
Közben az úttest másik oldalán elegáns, fiatal nő siet.
Szinte szalad. Igen, mihamarabb el akarja hagyni e
„civilizáción túli” környéket. Itt fordult elő néhány héttel
később – amikor véletlenül megint ide keveredtünk –,
hogy tíz-tizenkét éves kölykök körbevettek, és az egyik
vadul rángatni kezdte a táskámat, le akarta tépni a
vállamról. Megijedtem, kiabáltam. A párom nyakon csapta
az egyik gyereket, mire az összes szerencsétlen srác
elszaladt. (A táskámban ásványvíz, papírzsebkendő meg
egy napszemüveg lapult. Slussz!)
– Vigyázz magadra, itt nem szabad ekkora táskával
sétafikálni! – oktatott egy ismeretlen idős hölgy, aki úgy
megsajnált, hogy még az arcomat is megsimogatta nagy
felindulásában. Hát igen, ez is Róma. Hatalmas tömeg,
óriási nyüzsgés, sok veszély.
Szóval állunk Tónival a Termini mellett – rémülten
lesek kifelé, vajon ki akarja beverni a szélvédőt, bár lehet,
hogy túlszorongom a dolgot... –, amikor a férjem diadallal
felordít. – Megvan! Két utcányira rá tudunk kanyarodni az
Via Appia Nuouvára (az új Via Appiára), és ha egyenesen
megyünk kifelé a városból, az út éppen elvisz minket
Castel Gandolfóba. Egy saroknyit tévedtem csak – teszi
hozzá örömmel, és néhány perc múlva már el is felejtjük a
napfényben fürdő, pálmákkal, meg píneafenyőkkel
szegélyezett gyönyörű sugárúton a Termini környékét.
Csak valami furcsa gyomorszorítás marad: a mély
Rómában is mély...
Castel Gandolfo! A vulkanikus eredetű, gesztenyefáktól,
pálmáktól, óriáskaktuszoktól zöldellő Albanói-hegység és
a vulkanikus kráterben keletkezett smaragdszínű Albano-
tó! Haj, mennyi gyönyörűség! Ezt a vidéket csak
jókedvében teremthette az Úristen. A parányi Città di
Castel Gandolfo település erődítménye – mindössze
harminc kilométernyire Rómától, Budapest-Vác távolság –,
a XVI. század óta a pápa nyári rezidenciája. A főterén
Bernini tervezte bűbájos szökőkút és templom, az
ablakokból ömlik a piros, sárga, lila és fehér virág, a
pasticceria (cukrászda) ajtajában óriás fejű, a mi
hortenziánkra emlékeztető virágok. Mint a mesében,
minden tiszta, formás, üde és ápolt. A mellvédről (alatta, a
szakadékban vadul burjánzanak az ismeretlen mediterrán
bokrok, virágok, lejjebb fehéren kanyarog az autóút)
csodáljuk a kristálytiszta vizű tavat. A horizonton furcsán
egybefolyik az ég világoskékje, a tó és a napkorong... A
lélegzetem is eláll ennyi szépségtől. – Ez olyan gyönyörű,
hogy már giccses! Mintha nem is való világban
sétálgatnánk! – dörmögi a párom, de a következő percben
a fejéhez kap, mert egy nagy darab kenyér épp kupán
találja.
Egy osztálynyi olasz kölyök tanári vezérlettel ámuldozik
a tó és az ég kékjén, csakhogy az itáliai kamaszok sem
különbek a mieinknél. Néhány kajla talán épp azt
gondolhatta, mint a párom – „olyan gyönyörű, hogy már
giccses” –, és zavarba jöttek e földöntúli szépségtől. Majd
fittyet hányva a sovány tanárnő komoly előadására,
lelkesen etették a tyúk méretű, hihetetlenül elhízott
galambokat. Az én uram is kapott egy falatnyit...
– Ezeket még jobban elrontották, mint te a mieinket –
jelenti ki dühösen –, ha a Krisztián vágott volna fejbe egy
kenyérdarabbal, kapott volna tőlem! – kiáltja a férjem,
mert hát ki máson vezethetné le a mérgét, mint rajtam...
– Mit kapott volna szegény Krisztián, te nagyszájú? –
replikázok én –, soha nem ütötted meg egyiket sem!
 – Mert nem hagytad, mert terror alatt álltam és állok,
még szájon sem vághattam az agyontutujgatott kölyköket
– kiabál rám mérgesen, majd hirtelen összenézünk, és
egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.
– Nem vagyunk mi normálisak, itt veszekszünk a
gyerekeken sok száz kilométerre az otthonunktól egy ilyen
gyönyörűséges vidéken!
– Azért van, mert gyötör minket a lelkiismeret-furdalás,
hogy eljöttünk kettesben egy hónapra. Hiányoznak a
kölykök, mindenről ők jutnak az eszünkbe – magyarázom
én, hiszen majd’ minden reggel azzal kelek, hogy vajon
Panni fölébredt-e otthon időben, vagy már megint elkésik
az iskolából...
– Lárifári, vének már a gyerekeink! Panka is tizenhat!
Ennyi szabadság nekünk is jár sokévi „szolgálat” után –
jelenti ki a nagyságos úr határozottan, de látom a szemén,
hogy nem mondja komolyan. Az idétlenkedő olasz
kölykökről neki is eszébe jutottak a mieink, és tudom,
éppúgy aggódik, mint én.
– Bebizonyítsam, hogy itt önzőn csak magunkra
gondolok? Hogy most nem érdekesek a gyerekek, csak te
meg én? – rivall rám váratlanul.
– Naná! – nevetek, mert egy szavát sem hiszem.
– Akkor most menjünk be ebbe az ékszerboltba, és
válassz magadnak egy gyűrűt, mert a régit úgyis „leúsztad”
az ujjadról a Szajki-tóban!
(A „leúszás” a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy a hideg
vízben általában úgy „összemegy” az ujjam – az öcsém
szerint a jelenség éppolyan abnormális, mint amilyen
abnormis én vagyok gyakorta..., no, mindegy... –, hogy a
jegygyűrűmön kívül mindent elvesztettem már különböző
tavakban, folyókban, tengerekben.)
– Helyzet van! Az emberem gyűrűt akar nekem venni –
gondolom boldogan, és bevallom, hogy az új ékszer
gondolata néhány percre teljesen kiveri a fejemből a
kölyköket. De bizony ember tervez, pénztárca végez...
Nem vagyok közgazdász, fogalmam sincs, mi lesz
nálunk, ha bevezetik az eurót, de azt a saját bőrömön
tapasztaltam, hogy Olaszország jelentősen drágább lett,
amióta líra helyett euróval kell fizetnünk. Római barátaink
szerint tíz-tizenöt százalékkal. Vagy még többel. Isten
nyugosztalja a lírát, a sok-sok nullát... Az olaszok sem
tudnak még elszakadni a megszokott régi pénzüktől,
mindenütt feltüntetik az árakat lírában is. Aminek a
világon semmi értelme. Mégis.
Nos, az ékszerész is feltüntette az árait lírában és
euróban. Bár ne tette volna! Jaj, uramisten, miért olyan
drága az, ami nagyon tetszik? Szorzok-osztok, és percek
alatt rájövök, hogy ez a bolt nem az én boltom... Itt egy
hajszálvékony ezüstgyűrűt sem tudunk megvenni. Tehát
felpróbálok nyolc-tíz méregdrága csodát – a párom
ilyenkor megsemmisül, mert szerinte a pofátlanság teteje
kipakoltatni a pultot, amikor nem akarok vásárolni –,
megvitatom a boltossal, hogy milyen kő illik hozzám,
smaragdot javasol, mert az olyan, mint a szemem (ah!),
végül kijelentem, hogy momentán nem kérek semmit.
De azért veszünk gyűrűt. Jó két hét múlva. Ezüstöt.
Zöldköveset. Az utcán, egy arab árustól. Fillérekért.
- Azért örülsz ennek is? – kérdezi ő kicsit szomorúan,
amikor az ujjamra húzza a római nyüzsgés kellős közepén
azt az olcsót, azt a nekünk valót. (Becsületére legyen
mondva, mindent megvenne nekem, ha a pénztárcánk
megengedné.)
– Tiszta haszon, hogy nem smaragd benne a kő, mert az
jobban csillogna mint a szemem – jelentem ki elégedetten,
és az arab srác nem érti, hogy a roppantul furcsa nyelven
beszélő emberpár mi a csudának hahotázik és ölelkezik az
ő olcsócska portékája láttán...
 XIV. fejezet

2002. május
CASTEL GANDOLFO

Amelyben elámulunk, hogy a fizika törvényei nem

mindenütt érvényesülnek a földön, majd megint rájövünk,
hogy nem kell mindent elhinnünk, amivel a férfiak
kábítanak minket. Például azt sem, hogy kizárólag a
teremtés koronája alkalmas arra, hogy elautózzon az ostiai
tengerpartig. Ám ha bocsánatot kérnek, és kedveskednek,
akkor nekünk, nőknek, az „erősebb nemnek” kell
engednünk.

Nemcsak a természet gyönyörűsége miatt volt igaza

Kónya Sanyinak, a magyar nagykövetség munkatársának,
amikor a lelkünkre kötötte, hogy Castel Gandolfóból
hazafelé ne csak a tájat csodáljuk, hanem figyeljük az út
szélét is. – Ahol sokan ácsorognak üveggel a kezükben, ott
álljatok meg, mert csudát láttok! Az üvegek ugyanis nem
lefelé, hanem felfelé (!) gurulnak ott a lejtőn – magyarázta
lelkesen.
Hisszük is, nem is, mindenesetre az iránymutatása
alapján megyünk hazafelé, és Albano városka után
megpillantunk egy népes családot az út mentén, akik
lelkesen integetnek nekünk. (Azt azért megjegyzem „csak
úgy”, hogy e gyönyörűséges településen Liszt Ferenc
halálának napján minden évben misét mondanak a mi
zseniális muzsikusunkért.)
– Van önöknél üveg? – hadarja az asszony, amikor
kikászálódunk a kocsiból, és izgatottságában rögtön
kikapja a kezemből az otthon gondosan előkészített
borosüvegemet, amit azért szorongatok, hogy elvégezzem
a fizikai kísérletet. Aztán hümmögünk, az én Tamásom
tamáskodik, magam pedig egyre lelkesebb leszek a
látványtól. Bár a lelkesedés rossz kifejezés, izgatott leszek,
mint az olasz asszony, aki önkívületben szaladgál a
borosüvegemmel – közben kereszteket hány magára –, és
az úttest különböző pontjaira helyezi. (A művelet nem
veszélytelen, mert nincs leállósáv, és bármikor
felbukkanhat egy nagy sebességű autó a kanyarban...)
Meglöki az üveget, hogy az – földi gravitációhoz szokott,
tisztességes gömbölyded tárgyként – leguruljon a lejtőn.
Elmondom, mit csinál az üveg, a saját szememmel láttam!
Egy darabig gurul, ahogy illik, majd váratlanul megáll,
kicsit billeg, aztán gondol egyet, és felfelé kezd gurulni.
Felfelé a lejtőn! Az út egyes részein öt-hat métert gurul,
másutt csak felet. De felfelé! Nem úgy tesz, ahogy fizikából
megtanultuk.
– Itt valahogy más a föld vonzása – mondja a férjem, de
látom az arcán, ő is zavarban van. Nem érti. Az olasz
asszony férje lelkesen kiabál felénk: próbálják ki az
autójukkal is!
E gondolatra az én párom is lázba jön.
– Gyorsan ülj be mellém, a legalább egy tonnányi
autónkkal biztosan nem bír ez a feje tetejére állított
gravitáció! De bír. Képzeljék el a következőt! Egyes
sebességbe kapcsolsz, kicsi gázt adsz, és elindulsz a lejtőn
lefelé a kocsiddal. Egy idő után üresbe teszed a kocsit
(bocsánat a csúnya fogalmazásért, de ezt így mondják az
autós népek minálunk), mire az lassul, majd megáll.
Azután a következő percben szép lassan elindul a lejtőn
fölfelé. Fölfelé gurul a tonnás súlyú autónk, éppúgy, mint a
borosüveg!
Érdekesek vagyunk mi, emberek. Ha olyasmivel
találkozunk, ami ellentmond annak, amit tanultunk, amit
törvényszerűnek, biztosnak és megdönthetetlen
igazságnak tartunk, teljesen összezavarodunk. Ha
mondjuk, az olasz miniszterelnök megjelent volna az út
mentén egy szál alsónadrágban, a szemem se rebben. A
miniszter-elnökök is emberek, miért ne bóklászhatnának a
sűrű erdőben, gatyában... Mondjuk, baleset érte, netán
kirabolták... De ha az égből eső helyett rózsaszirmok
hullottak volna, akkor legalább úgy összezavarodom, mint
a lejtőn komótos kitartással felfelé araszoló kocsink láttán.
Mert az égből eső, jég, hó „jöhet”, de rózsaszirom nem...
Eszembe jut egy döbbenetes élményem Indiából.
Néhány évvel ezelőtt a dzsaipuri maharadzsa feleségével
készítettem interjút, késő délután fejeztem be. Még vadul
perzselt a nap, amikor visszaértünk Delhibe, ám váratlanul
elsötétedett az ég – mintha éjszaka lenne –, és számomra
ismeretlen sűrűséggel és ijesztő erővel esni kezdett az eső.
Ilyen vastag esőfüggönyt még soha nem láttam, efféle
vízözön lehet monszun idején... A kocsi nem bírta a harcot
a vízzel. Megálltunk. Én – aki majd’ mindent ki akarok
próbálni, ám a magam elé állított próbák közben úgy
megijedek, mint egy ötéves... – javasoltam, hogy szálljunk
ki, hadd érezzük az esősűrű sötétségben, milyen egy
majdnem-monszun vihar. Milyen volt? A hajam és a
ruhám egy másodperc törtrésze alatt hozzám tapadt,
ráadásul megfeketedett. Tudják, miért? Mert az „égből”
nem eső hullott, hanem sár. Borzalom! Néztem a
vörösfekete eget, végigsimítottam a feketesáros arcomat,
és eldöntöttem, itt a világ vége. Az utolsó ítélet! Kész,
bevégeztetett! Rendben van, én itt maradok holtan –
tulajdonképpen nem baj, hogy elég fiatalon, hiszen a
vircsaftok ellenére is gyönyörű életem volt –, de a
gyerekeimre még vár(na) az Élet! Mi lesz az öt kölyökkel?
Otthon, Magyarországon is eljött világvége? Jelzem, az
indiai magyar nagykövet felesége sem látszott nyugodtnak
– sok hasonló gondolat futhatott át rajta –, ám az esti
vacsorán már valamennyien nevettünk. De ne hazudjak! A
nagykövet és a felesége nevetett, a párom mosolygott, én
pedig széthúztam a számat. Mert az érveik meggyőztek,
közben az érzelmeim összevissza imbolyogtak... Tényleg
logikus volt a magyarázat: hónapok óta nem esett eső
Delhiben, csak fújt a szél és tűzött a nap. Tehát annyi por
gyűlt össze a levegőben, hogy a váratlan, monszun
erősségű eső sarat képezett a légtérben. Ezért hullott
vastag, fekete sár. Mindez az igazi monszun első napjaiban
egy csöppet sem lepi meg az indiaiakat...
Tehát itt, az imádott Itáliámban is félek egy kicsit.
Naná! A felfelé guruló tárgy majdnem olyan „eszement”
élmény, mint a sáreső Indiában. Minden félelmetes, ami
érthetetlen! Ezt kiabálom a férjemnek, aki ahelyett, hogy
megnyugtatna, még jobban felidegesít.
– Angyalom, az indiai sáresőnek racionális magyarázata
volt! De ennek nincs, legalábbis mi nem ismerjük. Vedd
tudomásul, addig nem akarok meghalni, amíg meg nem
értem! És azt is vedd tudomásul: ha élne, ha itt lehetne
velünk a te fizika szakos anyukád, ő nálam is izgatottabb
lenne. Mert valódi tudás birtokában még idegesítőbb az,
ami ellentmond a törvényeknek.
– Ha arra akarsz emlékeztetni, hogy én harmatgyönge
voltam fizikából, akkor nem kell! Tudom, nem tagadom!
Sértetten pattanok ki a kocsiból, és hirtelen eszembe
jut, talán csak érzéki csalódás az egész. – Na, te nagyokos,
most megbizonyosodhatunk arról, hogy nem átverés-e ez
a „műsor” – kiabálom diadallal, és gondosan elhelyezek az
út mentén egy csomag papír zsebkendőt, hadd lássuk,
hogy a zsebkendőhöz képest mennyit haladunk fölfelé a
lejtőn!
Vissza a kocsiba, kísérlet indul. Hát kérem, több mint
két és fél kocsihossznyit! Legalább nyolc métert.
– Miracolo, miracolo (csoda, csoda) – jajong az olasz
asszony, valószínűleg valamilyen tájszólással beszélhet,
mert egy árva kukkot sem értek a további hadarásából,
csak ezt a miracolót. Bennem is van valami furcsa
szorongásféle. Mi ez? Hogyan lehetséges? Tényleg csoda?
A párom hallgatásba burkolózik, majd valamilyen út alatt
meghúzódó vulkanikus gödröt kezd emlegetni, ami miatt
itt megváltozik a föld vonzása, magyaráz és magyaráz, a
közepén elneveti magát: „Hülyeséget beszélek, megőrjít,
hogy nem értem!”
Én meg csak anyura tudok gondolni, aki onnan fentről
valószínűleg az égiek mindentudásával, mosolyogva
szemlélhet minket. Hallom a mély hangját: „Gyerekek, ne
akarjatok mindig mindent érteni!”
– De anyu, te matek-fizika szakos voltál, ha még itt
lennél a földön közöttünk, tudom, téged is megőrjítene,
hogy nem érted a dolgot – vitatkozom vele magamban. A
párom rám néz, látja a szememet, rögtön kapcsol: anyuval
vagyok. Megsimogatja a fejem, ilyenkor olyan drága és
annyi szeretet sugárzik belőle, hogy bőgni kell. De jó
nekünk...!
Este azért legalább háromszor összeveszünk, mert
mindketten kitalálunk magyarázatokat, amiket a másik
azonnal lehurrog és ízekre szed.
Szóval, aki Rómában jár, ne hagyja ki a helyet, ahol a
kocsik maguktól gurulnak fölfelé! Ideírom önöknek, hol
láthatják e csodát. Albanóból a Rocca di Papa felé vezető
úton, még a Via dei Laghi kereszteződés előtt, a jobb
oldalon. 2002. május 8–án egy reklámtábla is állt épp a
megbolondult gravitációjú lejtő előtt, rajta felirat: Caffe
Donna Albano!
Késő este még felhívom a nagyfiamat Budapesten,
ellelkendezem neki, mit tapasztaltunk. – Ó,
Magyarországon is van egy ilyen hely, láttam a tévében! –
mondja a gyerek az indiánok nyugalmával, mire méregbe
gurulok. Nem érdekel a televízió, én a saját szememmel
láttam! De azért jó, hogy beszéltünk, mert lehűltem egy
kicsit. És elvetettem azt a tervemet, hogy másnap
visszamenjünk lejtőnézőbe, ráadásul nem törtem a fejem
megoldási variációkon egész éjszaka.
***
Ma kipróbáltam az autóvezetést Rómában, aminek
hatására ünnepélyesen jelentem: vissza kell vonnom a
korábbi állításaim egy részét. Már nem vagyok olyan ájult
a férjuram vezetési képességeitől. De nem ám! Most már
csak azért dicsérem, mert sokkal jobban tájékozódik, mint
én. Bár gyorsan leszögezem: ez sem férfiú-tulajdonság,
hiszen a nagylányunk, Noémi a szőke kis fejével és a
középsőnk, Zsófi, a nagyon is nőies fazonjával és
gondolkodásával mindenhová eltalál. Csak úgy. Megy
nekik. És ellentétben velem, a térképen is jól
tájékozódnak. Pedig én szültem őket. Mégis...
Visszatérve az első római vezetésemre, kezem-lábam
remegett, amikor beültem a volán mellé a Gianicolo alatti
(a rómaiak egyik Gellérthegye) hatalmas parkolóban. Mert
az a hat sáv, meg az az összevisszaság, jaj! No, de az
mégsem járja, hogy megadjam magam, és kijelentsem:
nekem ez nem megy. – Ki kell próbálni! – mondogattam
magamnak félhangosan – miközben férjuram, a
pszichológusok legjobbika a következő biztató szózatot
intézte hozzám: „Felháborító, hogy kierőszakoltad ezt a
vezetés-cirkuszt! Semmi értelme! Nagyon-nagyon vigyázz!
Az életünk, a gyerekeink meg a kocsink forog kockán! És
ha csak a legkevésbé értékeset, a kocsinkat teszed tönkre,
akkor is nagy lesz a baj: nem tudunk hazamenni. Pedig
várnak a kölykök! Kevés a gyakorlatod.” És így tovább...
Komolyan mondom, ha nem közgazdásznak, hanem
pszichológusnak megy – és akad olyan ütődött felvételi
bizottság, amelyik felveszi őt lelki doktornak –, akkor a
kezeltjei számára én magam szerelnék össze egy szép
hosszú porolót. Tudják, mi az? Erős-magas faalkotmány,
amelyre gyerekkoromban a házmester nénink, aki utálta a
porszívó hangját, hetente egyszer felakasztotta a méretes
szőnyegét, és addig püfölte, amíg egy gramm por sem
maradt benne. Nos, én egy ilyen alkotmányt állítanék fel a
férjem pszichológusi rendelője elé, hogy a kezelések után a
hozzá fordulók sorra felköthessék magukat. Mert bizony
felkötnék magukat valamennyien. Akkora életerőt töltene
beléjük, hogy mind egy szálig eldöntenék, nem érdemes
tovább élni. Higgyék el nekem, kivétel nélkül ezt tennék!
Ő meg csak állna tágra nyílt szemmel: mi bajuk ezeknek?
Én csak őszinte voltam, csak elmondtam az észérveimet!
Csak én vagyok olyan hős (vagy hülye), hogy elviselem a
„biztatásait” meg a fene nagy igazságait. Szóval
végigmondta az én drágám a maga mondókáját, majd
csodálkozva meredt rám. – Milyen arcot vágsz? Mi bajod?
Én csak jót akarok neked, és aggódom érted. Mert nagyon
szeretlek.
Igen, volt képe még azt is hozzátenni, hogy szeret –
talán úgy gondolta, hogy ezzel megkoronázza a
segítőkészségét. Elképzelhető, hogy az ő lelkében a halálra
ijesztgetés azonos a biztatással, nem tudom... Dühömben
akkora gázt adtam, hogy úgy kilőttünk a
parkolóhelyünkről, mintha Schumachert akarnám
megelőzni. Egyébként jót tett nekem, hogy ilyen pokolian
felbosszantott, mert sokkal határozottabban vezettem,
mint otthon szoktam. És lőn csoda...
Amikor be akartam fordulni, szépen elengedtek, amikor
beszálltam a nagy dodzsem-játékba a Tevere-parton,
éppúgy megtaláltam a helyemet a soksávos úton, mint a
többi olasz autós. Bevallom önöknek, hogy az első
percekben éreztem ugyan, hogy jéghideg a kezem meg az
orrom – nálam ez az első jele a felfokozott izgalomnak –,
de egy idő után élvezni kezdtem a dolgot. Multipia jön
balról, én kicsit jobbra húzódom, hogy elférjen, Alfa
Romeo érkezik balról, szépen lelassít, hogy elé mehessek.
Végigcsorogtam – a forgalom diktálta jó erős tempóban – a
Lungo Teverén, majd az egyik hídon áthajtottam a
túlpartra, és néhány perc múlva már a Piazza Venezia
körforgalmában kavartam. Egy idő után, eltévesztve a
fordulósávot, olasz módra gurultam be a sorban elsőként
álló Fiat Brava elé. Még rám se dudált, ez itt természetes.
Persze azt sem akarom elhallgatni, hogy sokkal jobban
figyeltem, mint Budapesten. Soha életemben nem
összpontosítottam még ennyire a külső tükrökre, de ezt
elsősorban a motorosok miatt kellett tennem. Mert a
motorosok – tisztelet a kevés kivételnek – potenciális
öngyilkosok! Rettenetes tömegben zúdulnak az utakra –
érthető, hogy divat a robogó és a motor, hiszen sokkal
gyorsabban lehet közlekedni ezzel a törékeny járművel,
mint kocsival –, összevissza cikáznak az autók között, nem
tisztelik a buszt, a villamost, a kamiont, semmit, szóval a
sofőrök minden idegszálát leköti, hogy el ne csapják
valamelyiket.
Én is féltettem őket, ám amikor a Circus Maximus
mellett csorogtam – már jóval lassabban –, valami
földöntúli nyugalom öntött el. Hurrá! Megcsináltam!
Vezettem Rómában, nem is olyan ördöngösség. Így
érezhették magukat azok a klassz, erős nők a századelőn,
akik először vettek magukra nadrágot, és képesek voltak
fittyet hányni a társadalom előítéleteire... – Semmivel sem
tudnak többet a pasasok, mint a nők, csak mi
évszázadokon át elfogadtuk – „bekajáltuk”, mondaná Zsófi
lányom –, hogy ők mindent jobban tudnak – gondoltam
magamban.
Ilyesféle feminista roham kapott el, nem is néztem a
mellettem ülő kedvesemre, egyszerűen csak örültem
annak, hogy több órája részese vagyok annak a számomra
idegen és izgalmas társasjátéknak, amit római
közlekedésnek hívnak, és amiről néhány héttel korábban
azt hittem, meghaladja a képességeimet. Gyermekded volt
az örömöm? Biztosan. Ám az vesse rám az első követ, aki
még soha nem érezte magát ügyetlen mazsolának a férje
mellett – miközben egyedül nyugodtan és hibátlanul vezet
–, aki még soha nem kapott dührohamot attól, hogy a
párja egyszerűen képtelen arra, hogy ne szóljon bele a
vezetésébe. Ismerek olyan remekül vezető újságírónőt, aki
mindenkit (barátokat, kollégákat, gyerekeket)
biztonsággal és nyugodtan fuvaroz Pesten – bárhová
elautózik egyedül riportra, megjárta kocsival Bécset,
Pozsonyt, Prágát, Ljubljanát –, de ha a férje ül mellé, egy
métert sem hajlandó vezetni.
– A házasságunk kezdetén úgy elvette az önbizalmamat,
hogy legfeljebb a gyerekért merészkedtem el az óvodába.
Ha mellém ült, összekevertem a kuplungot a fékkel. Majd
egy idő után rájöttem, egyedül kell birtokba vennem az
autóvezetés tudományát! – magyarázta komolyan.
Még egy olaszországi adalék a nők ügyességéhez és
csekély önbizalmához. Józan Magdának, a magyar
követség sajtóattaséjának – tán egyheti itt-tartózkodás
után – elszörnyedve beszéltem az olasz közlekedés
rémségeiről. Hogy itt nem merek vezetni, ez életveszély!
Magda kétkedve ingatta a fejét.
– Én azt hiszem, hogy a nők vezetési önbizalma mindig
férjfüggő – jelentette ki nyugodtan, közben nem nézett a
mellettem pöffeszkedő páromra. – Én 1989-től 1995-ig már
dolgoztam itt, a magyar követségen, de a kocsink hat éven
át dologtalanul ácsorgott a ház előtt, és csak akkor volt
munkában, ha a férjem használta. Az ok egyszerű. A
párom egyszer „megtekintette”, hogyan vezetek, majd
határozottan kijelentette: ezzel neked fel kell hagyni, az
autóvezetés nem a te műfajod! Rómában különösen nem!
Mit tettem én? Hallgattam rá. Azután 2000-ben már
egyedül jöttem ki, és ma, 2002-ben mindenhová kocsival
megyek. Annyi a munkám, hogy nem is tudnám ellátni
autó nélkül. És ha van egy kis szabadidőm hétvégén, bárkit
szívesen fuvarozok, mert felelősséget vállalok azért, amit
az olasz forgalomban művelek. Sőt, a vezetés kikapcsol és
örömet szerez! Beteszem a kedvenc CD-met, szól a zene,
én száguldok, felfedezem a világot. Isteni!
– Mi változott eközben? – kérdeztem.
– Én – nevetett Magda. – Még otthon rájöttem, bolond
dolog, hogy a kocsi a ház előtt ácsorog. Ki kell magam
próbálni ahhoz, hogy megtudjam, tényleg alkalmatlan
vagyok-e. És egy hétvégén összegyűjtöttem az erőmet, és
térképpel felfegyverkezve nekivágtam egy hatvan
kilométeres útnak, meglátogattam egy vidéki rokonomat.
Sikerült! Azután újabb és újabb kísérletek következtek:
mindig hazataláltam, nem csináltam galibát. Szépen,
lassan, óvatosan belejöttem.
Magda arról is meggyőzött, hogy Rómában jobb
autózni, mint otthon. Mert itt (ugyan) dudálnak,
dodzsemeznek, ám a sofőrök kevésbé erőszakosak – és
jobban vigyáznak egymásra –, mint Budapesten. Ráadásul:
ugyanannyi (vagy talán több) a női sofőr, mint a férfi. Az
olaszok körében ismeretlen a nálunk oly gyakran
emlegetett „rémes női vezető”...
(Kedves Magda! Köszönöm a segítségedet! Nélküled nem
mertem volna volán mellé ülni. Ez ügyben – akaratlanul –
zseniális pszichológusom voltál!)
Elmesélem még önöknek, hogyan viselkedett a teremtés
koronája a többórás sofőrködésem után. Ha leírom a
történteket, valószínűleg bolondnak néznek engem. Sebaj!
Tehát gond (koccanás, dráma, halál) nélkül kivittem a
nagyságos urat Ostiára, a Róma-közeli tengerpartra.
 Megfürödtünk, napozgattunk, keveset beszéltünk. (Én
is keveset beszéltem – ez csöppet sem jellemző de csak
azért, mert férfigyűlölő gondolatoktól forrt az agyam.)
Majd visszaültünk a kocsiba, és meglehetősen simán,
egyetlen aprócska eltévedéssel fűszerezve, visszavittem a
kocsit és magunkat a római parkolóba. Némán ballagtunk
a Tevere hídján, majd a házunk előtt őurasága felkiáltott:
nincs otthon kenyér, te menj haza, én sietek utánad!
Lezuhanyoztam, bámultam a tévét, szomorú voltam,
mert hiába győztem. Ő egy jó szót sem szólt... Már
majdnem elszunyókáltam, amikor nagy robajjal nyílt a
bejárati ajtó. – Boldog születésnapot! – kiabálta a párom,
és látszott rajta, hogy roppantul meghatódott valamitől...
– Azt akarom mondani, hogy isten éltessen – hadarta –,
bár tudom, hogy csak négy nap múlva lesz a szülinapod,
de legalább én vagyok az első köszöntőd.
– Meg azt is akarom mondani – tette hozzá nagy
nyomatékkal –, hogy te vagy a legjobb sofőr Rómában!
Mondják meg, kedves olvasóim, mit lehet erre
mondani? Biztosan vannak kőkemény, férfias nők, akik
ilyenkor ellent tudnak állni a lelki terrornak – és a párás
szemű férjüket alaposan leteremtik –, de nem tartozom
közéjük. Én úgy olvadtam el ettől a „belépőtől”, mint vaj a
serpenyőben. És amikor ez a „hímsoviniszta disznó”
előkapott a táskájából egy lengő fülű szőrmók-nyuszit –
amelyik rengeteg Milka csokit cipelt a zsákjában –, majd
zavartan közölte: úgy szeretlek téged, édes szülinapos
Schumacherem, mint a gyerekeink a Milkát, én a nyakába
borultam. És minden bűnét elfelejtettem. (Ilyen
opportunista fazon vagyok...) Ám az igazsághoz
hozzátartozik, hogy a római vezetésem óta egy
félmondatnyi kritika sem érte a sofőri tudományomat...
Sem az Örök Városban, sem itthon. Már ezért is megérte.
Nem?
 XV. fejezet

2002. május
RÓMA

Amelyben először összefut a nyál a szánkban, majd

összeszorul a gyomrunk. Nem a jóllakottságtól, inkább a
félelemtől. Kalandozunk egyet az olasz gasztronómiában,
majd szembesülünk azzal, hogy Itália kék ege alatt sem
fenékig tejfel az élet. Átruccanunk egy kicsit Barcelonába,
és meghallgatjuk egy bölcs asszony tanácsait. Fogadják
meg, különben úgy járnak, mint mi!

Ülök a Via dei Banchi Vecchi 58. első emeletén, egy esős
vasárnap délelőttön – bármily furcsa, az azzurro (a
mesésen kék mediterrán ég) is képes beborulni –,
hallgatom a lichthóf felől áradó olasz életet: ordító rádiót,
televíziót, gyereknevelést, telefonálást, pronto, pronto,
nevetést, felcsattanó vitákat, és a harmadik emeletet
birtokló család számtalan bambinóját, akik épp a Happy
birthday-t fújják. Nagy ritkaság ám, hogy nem olasz daltól
zeng a ház! Itt nem angolosodott úgy el sem az élet, sem a
nyelvhasználat, sem a zene, mint minálunk.
– Születésnapi gyerekbuli lesz délután – állapítom meg
magamban –, mert nemcsak a Happy birthday-t hallgatom
immáron nyolcvanadszor, hanem érzem az ablakból
beáradó piskótaillatot is. Összefut a nyál a számban. Hú,
befalnék egy olyan szelet tortát, amilyet a sarki
vendéglőben láttam tegnap! Csak úgy odalibbent vele a
pincérlány, miközben mi a szokásos pizzánkat nyeltük –
bemutatta, hogy most lett kész –, nem kértem, féltem,
nagyon drága... De most legalább elmondom, milyen volt.
Frissen remegő, puha lágy piskóta, benne vanília és
csokoládékrém, a tetején nagy halom óriás eper –
komolyan mondom, ekkora epreket még nem láttam! –, a
búbján hófehéren kunkorodó tejszínhab. Hú, de szép volt!
Amúgy azt hiszem, ha itt élnék, a nagyikám jóslata
ellenére alaposan kigömbölyödnék. Mert hihetetlen
finomságokkal találkozom. Csupa fogamra valóval! Pedig
egy csöppet sem vagyok gourmet. Nem érdekelnek a
tenger gyümölcsei – az olaszok és sok magyar ismerősöm
rajong a halakért, a rákokért és az összes vízben evickélő
szerencsétlen lényért, és önfeledten bekebelezik mindazt,
amit a tenger nyújtani képes –, viszont imádom a sajtokat,
a mozzarellát mindenekfelett, az olajbogyót, a spenótot, a
padlizsánt, a százféle olasz sonkát, a pizzákat, az összes
létező olasz pastát (mármint tésztaféléket) meg a
salátákat. Ó, az oregano íze! Az egy hősköltemény.
És a kenyereik! Például a kedvenc zsemlém nagy és
kövér, ráadásul kicsi búbot visel a „feje tetején”, de a
közepe üres! Ropogós csoda az egész! A párom nem
kedveli, én imádom. Hiszen gyerekkoromban mindig azért
balhézott a nagyikám, mert gazul elloptam – letörtem,
leharaptam – a kenyér sarkát, ebéd közben pedig
megettem a ropogós héját, de otthagytam a belét.
Mennyivel kevesebb balhé lett volna otthon, ha feltalálták
volna akkoriban minálunk ezt a beletlen zsemlét!
Elmondom még, miféle finomságot ettem – egy
követségen dolgozó házaspárral – néhány nappal ezelőtt a
Kakas névre hallgató tengerparti trattoriában. Első fogás:
semmi különös, egy nagy tál saláta. De olasz módra
megbolondítva már elég különös volt! Oreganóval,
mozzarellával, olajjal és ecettel. Az is tetszett, hogy a
salátámat magam ízesíthettem. Olyan duplabelű
kancsócskát tettek elém, aminek a felső csőröcskéjéből
olajat, az alsóból pedig ecetet önthettem a salátámra. A
második fogás egy óriási töltött paradicsom: rizs, hús,
sokféle zöldség volt a hasában. Magyarul úgy mondanánk:
pikáns fűszerekkel, zöldségekkel, gombával „feldobott”
rizses lecsó volt a töltelék. A tetejére került egy fűszerekkel
megcifrázott padlizsánszelet, majd az egészet kisütötték.
Mit mondjak? Mennyei volt!
És ha már az evésnél tartunk – jólesik ennivalókról írni,
mert ma még nem reggeliztem –, a pizzáknak is
szentelnem kell néhány mondatot. Tulajdonképpen ódát
kellene zengenem! Egy reggeli tévéműsorban bemutatták
a pizzatészta-készítés technikáját. Forgatta-forgatta a feje
felett a szakács a tésztát, míg az egészen
leheletvékonyságú nem lett. (Jelzem, egy nyolcévesforma
kisfiú könnyedén utánacsinálta a mutatványt a
stúdióban...) A hangsúly a leheletvékonyságon van! Mert
kérem, az igazi pizza nem vastag kelt tészta, alig
megpakolva finomságokkal – ahogy azt nálunk jó néhány
pizzériának nevezett nem-pizzériában adják hanem egy
hajszálvékony alig-tészta, vastagon és dúsan megrakva
földi jókkal. Itt csupa ilyen aligtésztásat eszem.
Kíváncsi vagyok magamra: mennyi idő alatt leszek
képes megunni ezt a számomra nagyon kedves, roppantul
egyszerű ételt. Jelenleg – ha trattoriában, pizzériában vagy
olcsó kiskocsmában vacsorázunk – mindig megfogadom:
most nem kell pizza! Azután meglátom, hogy a szomszéd
asztalnál milyen jóízűen burkolják e nemzeti eledelt, és
már rendelem is. Gombásat, sonkásat, sajtosgombásat,
hagymásat, zöldségeset, articsókásat, spenótosat,
tonhalasat... De megint csak pizzát!
Míg ezeket a gondolatokat papírra vetettem, valahogy
jóllaktam. Említettem már, nem reggeliztem, de nem is
fogok. Elmúlt az éhségem! Hölgyeim, felfedeztem a
fogyókúra új módszerét! Hazaérve megjelentetek egy
minden eddigit elsöprő fogyókúrás módszert – tele lesznek
vele a női lapok. Éhes vagy? Írd le, mit ennél! Hosszan és
élvezettel. Ezt ismételd meg naponta háromszor, majd
vacsorára egyél meg egy kefirt! Mit szólnak az ötletemhez?
Komolyra fordítva a szót: az olasz konyha nem éppen
fogyókúrás. Persze sok a zöldség, a gyümölcs, de rengeteg
a tészta is. Méghozzá a roppantul finom tészta, kenyér és
sok a különleges dolce (édesség) is! Én, aki nem rajongok a
süteményekért, képes voltam a párommal bejárni a Piazza
Venezia környékének összes pasticceriáját (cukrászdáját),
hogy rátaláljak a millefogliéra, arra a süteményre, amit a
gyerekeinkkel ettünk a búcsúvacsorán.
Makk Jancsi (bocsánat, Makk János), az Alitalia volt
magyarországi igazgatója szerettette meg velünk ezt a
süteményt, és a varázslatos olasz konyhát is. Jancsi igazi
életművész, ontja a vicceket, remek a humora –
csodálatosan beszéli ezt a muzsikáló nyelvet –, amolyan
olasz lelkű, temperamentumos magyar, aki mindent
örömmel csinál. Például örömmel – dehogyis örömmel,
inkább mennyei élvezettel – eszik. (Imádom az ilyen
embereket!) Vele egyszer végigettünk egy legalább
négyórás vacsorát a Piazza Venezia közelében egy olyan
étteremben, ahol a tulajdonos Jancsi jó barátjának vallotta
magát. Ehhez képest kényeztetett bennünket... Nem volt
ám az nagy zabálás, inkább élvezkedés! Ebből egy kicsit,
abból egy picit. Eleinte csak asszisztáltunk Jancsi
kóstolgatásához, aki hatalmas tál tengeri herkentyűvel
indított (polipok, csigák, rákok, halak, kagylók és egyéb
nyomorultak...), de azután mi is belendültünk.
Amúgy, nemcsak az evés élvezet Rómában, hanem a
vendéglátás kultúrája is. Az, ahogy elhitetik veled, fontos
vagy. Kétszer vacsoráztunk a Trattoria „da Luigi”-ban
(Lajos vendéglőjében), a bűbájos, kockás abroszos
kerthelyiségben, majd a harmadik látogatásunkkor az
ismerős pincér hosszan ölelgette a páromat: „Ó, dottore,
de jó hogy látom!”
Úgy kezelt minket, mint régi barátait, és „csak úgy”
hozott nekünk két pohárka vino di casát. A ház borát.
Találkoztunk e pincérrel, Giovannival az utcán is. Délelőtt
volt, egy barátunkhoz igyekeztünk, de őt alig lehetett
leráznia. Mert beszélgetni, kedveskedni akart, hiszen mi
törzsvendégnek számítunk a Luigiban!
Amikor legutóbb egy olyan zuglói vendéglőben
vacsoráztunk, ahová gyakorta betérünk párommal, és fél
órát vártunk két adag rántott májra, bizony eszembe jutott
Luigi vendéglője. Néztem az unott arcú pincérlányt, akiből
egyetlen kedves szó sem tudott kipréselődni, és
Giovannira gondoltam. Arra, hogyan várakoztunk
Luiginál, a Piazza Sforza Cesarinin egy szabad asztalra.
Giovanni percenként hozzánk pattant, és elnézést kért,
hogy a német, francia, vagy angol csoport miatt nekünk, a
barátainak kicsit várni kell, közben meglepett egy vino di
casával vagy egy jó viccel...
Ahogy azt az estét sem tudom feledni, amikor a
Pantheon közelében, egy aprócska pizzériában az egyik
olasz vendég előkapta a gitárját, és dalra fakadt. Csak úgy.
Jókedve volt. Senki nem szólt rá, senkit sem zavart. Sőt!
Néhány perc múlva zengett a környék, mert a vendégek –
velünk együtt – énekeltek, tapsoltak, doboltak egészen
éjjel egyig. A tulajdonos is „beszállt” a buliba...
Elképzelem, mit tett volna az imént emlegetett zuglói
pincérlány, ha várakozás közben előkapok egy gitárt, és
dalolni kezdek... Valószínűleg hívja a mentőket.
Azt mondják, átverés az egész? Azért kedvesek a
pincérek, a tulajdonosok, hogy sokat fogyasszunk, és sok
pénzt hagyjunk náluk? Naná! Még példát is mondok. A
Piazza Navonán – a sok gyaloglástól kiszáradva – este
kilenc körül beültünk egy pofa borra. Kortyolgattunk,
bámészkodtunk. Közben mindkettőnknek feltűnt egy
fiatal arcú, fehér hajú pincér, aki nem a férfitörpék
csapatához tartozott. Bizony nem. Magas, daliás, jóképű
olasz.
Figyeltem a mozgását, a viselkedését, a könnyed
csevegéseit. Percek alatt világossá vált: a világ hóhányója!
Szebben fogalmazva azt mondom, hogy remek, okos vagy
inkább zseniális üzletember. Olyan hatásos
bájmosolyokkal bűvölte a gazdagnak látszó német,
amerikai, angol turistákat (leginkább azoknál az
asztaloknál sertepertélt, ahol két-három nő ült férfi
nélkül), hogy azok észre sem vették, hogy a kvaterkázás
hatására rendeltek még vacsora után egy ráadás-üveg bort,
fagylaltot vagy édességet. Az egyik pincérnek feltűnt, hogy
figyeljük a fiatal-ősz kollégáját, majd vigyorogva hozzánk
lépett. – Tudják, ki ő? A „silver fox”. (Az ezüst róka.)
Mindent tud a szakmáról...
 Eközben „silver fox” rádörrent a szintén jóképű,
„vendégfogásra” alkalmazott srácra, hogy azonnal
„rohamozza meg” az étterem előtt andalgó, népes japán
családot. A srác rohamozott. „Silver fox” kicsit segített. És
néhány perc múlva a japán házaspár – négy gyerekkel –
elmélyülten tanulmányozta az étlapot.
Ítéljem el? Fúj, piha...? Dehogy! Végzi a dolgát.
Ügyesen, okosan. Ahogy az sem érdekel, hogy Amerikában
hamis a szüntelen cheese (mosoly), de számomra igenis
kellemesebb, ha rám mosolyognak, mintha dühödten
félrelöknek, vagy komoran végigmérnek. Szóval nagyon
szeretném, ha mi is egy kis mosollyal az ajkunkon
menetelnénk Európába...
***
Naponta megnézem az internetet – mindig késő este,
mert akkor olcsóbb –, mert tudnom kell, mi történik
otthon. Hiszen meglehetősen zűrzavaros időszakban
ajándékozott meg a sors (a párom?, az Úristen?) ezzel az
egy hónapos olasz kalanddal. A választások után utaztunk
el, most ült össze a parlament, megalakult az új kormány.
Magam a cikkeimben nem politizálok, meggyőződésem
ugyanis, hogy az emberek többségének már kiütése van a
politikusok harcaitól, tisztességes és végtelenül
tisztességtelen módszereitől. Abban is biztos vagyok, hogy
az emberi boldogság kulcsa nem a politikusok kezében
van. Ám az tagadhatatlan, hogy a politika milyensége
óriási hatást gyakorol az életünkre. – Hiába szeretem én a
gyerekeimet meg a férjemet, hiába van képességem a
boldogságra, ha mindkettőnket egyszerre rúgnak ki az
állásunkból... – mondta egy nagyon fiatal, ám végtelenül
bölcs riportalanyom Miskolcon.
 Nos, az interneten kalandozva – május 19-én – mégsem
hazai, hanem egy olaszországi tudósításon akadt meg a
szemem a Népszabadság weboldalán.

„KÓMÁBAN A KIRABOLT MAGYAR PROFESSZOR

Kómában fekszik az udinei kórház intenzív osztályán
Honti László magyar professzor, az Udinei Egyetem
tanára, aki súlyos sérüléseket szenvedett, amikor
megpróbálta megakadályozni, hogy bűnözők kirabolják.
Honti László az Udinei Egyetem finnugor tanszékén
tanít filológiát, San Daniele del Friuliban lakik.
A magyar-holland állampolgárságú professzor pénteken
San Daniele központjában vásárlás után jött ki egy
élelmiszer-áruházból, és aktatáskáját gépkocsijának
tetejére tette, amikor azt egy másik gépkocsiból kiugró
rabló elragadta, és a társával megpróbált autón
elmenekülni.
A tanár a kocsi elé állt, de annak vezetője a gázpedálra
lépett. A professzor a motorháztetőre esett, ahol
belekapaszkodott az ablaktörlőkbe, és a tettesek
csaknem egy kilométeren keresztül – a város kellős
közepén, a járókelők szeme láttára – cikcakkban
száguldottak vele, és időről időre fékezéssel igyekeztek
megszabadulni tőle. Egy kanyarban ez sikerült is, mivel
az ablaktörlők letörtek, és a magyar tanár a járda
szegélyére zuhant, ahol súlyos koponyasérüléseket
szenvedett. Honti Lászlót az udinei kórház intenzív
osztályára szállították. Szombat reggel még
életveszélyes volt az állapota, délutánra azonban
stabilizálódott. A rendőrség időközben megtalálta a
gépkocsit, amellyel a bűntettet elkövették, és
letartóztattak két személyt, akiket azzal gyanúsítanak,
 hogy segédkeztek a bűncselekmény egérutat nyert
elkövetőinek.”

Nesze neked, te Róma-szerelmes! Mostanáig az

olaszországi élet dicsőségét zengted, aztán most egy ilyen
kegyetlen hírrel, embertelen rablással szembesítesz
minket – mondhatják önök. Bevallom, megrázott a hír –
nem ismerem Honti Lászlót –, őrület, hogy egy vásárlás így
végződhet, őrület, hogy a magyar professzor olyan
súlyosan megsérült ebben a rémálomhoz hasonlatos
kalandban, hogy az sem biztos, felépülhet-e teljesen.
Rettenetes, hajtogattam a páromnak, még az írást is
abbahagytam, majd elsétáltunk a Campo dei Fiorira, hogy
a jókedvűen kvaterkázó kofák között kiszellőztessük a
fejünket.
Most, visszatérve látom, hogy a Rai 1. (az egyik
„kincstári” televíziós csatorna) is hosszasan foglalkozik a
horrorisztikus udinei esettel. Mit gondolok a történtekről?
Össze tudom egyeztetni a Róma-szerelemmel? Igen.
Ugyanis biztos vagyok abban, hogy Európa bármely
országában előfordulhatott volna... Sajnos Budapesten is.
Mindenhol, ahol szegénység van. És szegénység mindenütt
van. (Legfeljebb a mértéke különböző.)
Magam sokáig barangoltam a párommal önfeledt
csecsemőként külföldön, egyszerűen nem volt
veszélyérzetem. Egészen addig, amíg jó sorsunk (és a
munkám) el nem vetett Barcelonába. Európa egyik
legszebb városába. Ott történt. De várjunk csak! Nem írom
most le, inkább idemásolom azt a cikket, amit a barcelonai
utazás – pontosabban: egy szerencsésen végződő dráma –
után írtam.
„LEVÉL KÉT BARCELONAI TOLVAJHOZ

KEDVES JUAN ÉS PABLO!

Tulajdonképpen vicces, hogy kedvesnek szólítgatlak
benneteket, de hát azt tanultam otthon meg az iskolában,
hogy mindenkinek kijár a tiszteletteljes megszólítás.
Lehet, hogy le kellene szokni az ilyesmiről ebben a
farkasvilágban? Egyébként nyugodtan írhattam volna
Carlost vagy Felipét (bár a helyi rendőrök szerint
benneteket biztosan Alinak vagy Mohamednek hívnak...),
mert ti elfelejtettetek bemutatkozni, amikor egy forró
barcelonai éjszakán kiraboltatok minket. Ugye,
emlékeztek?
Az érkezésünk után tán egy órával boldogan
sétálgattam a férjemmel a város szívében, a Ramblason.
Megcsodáltuk a gótikus katedrálist, majd befordultunk egy
nyüzsgő sétálóutcába – nevettünk, bámészkodtunk, hej, de
szép volt az élet! –, s ti utánunk lopakodtatok, majd
amikor a párom átkarolta vállamat, hirtelen letéptétek a
másik kezéről az autóstáskáját. (Nagy gyakorlatotok lehet,
mert precízen a csuklójára tekerte, és a szíj is erős volt.)
Emlékeztek, hogy futottatok? Emlékeztek, hogy a
párom utánatok rohant és téged, Pablo (vagy Mohamed) el
is kapott? Te elestél, és azt ordítottad, hogy I’m policeman
(rendőr vagyok)! Hitt neked szegény, azt gondolta, hogy
tényleg civil ruhás rendőr vagy, és segíteni akarsz. Persze
amikor elengedett, te felpattantál, majd a következő
pillanatban eltűntél egy másik sikátorban. Gondolom,
néhány perc múlva találkoztál a haveroddal, kikotortátok
az összes pénzünket, a táskát pedig elhajítottátok.
Lehet, hogy nem érdekel benneteket, mégis elmondom,
mit éltem át, amikor eltűntetek abban az átkozott, szűk
utcában. Először utánatok akartam rohanni, de hirtelen
megfogta a vállam egy idős spanyol asszony, közben a férje
csöndesen nyugtatgatott: You stay with us! It’s dangerous!
(Maradjon velünk, ez veszélyes!) Olyan óvón álltak
mellettem, mintha a szüleim lennének. Bevallom nektek:
egyáltalán nem vigasztalt, hogy ők szörnyen szégyellik
magukat helyettetek, az sem hatott rám, hogy átkozódva
szidják a tolvajokat. Csak az érdekelt, hogy a férjemet
viszontlátom-e élve. Képzeljétek el, hogy nem volt nálam
egy árva euró sem, sőt még a szállodánk nevét sem
jegyeztem meg. Álltam, és éreztem, hogy óriási nulla
vagyok. Se útlevelem, se repülőjegyem, se pénzem, se
szállodám. Döbbenetes volt egy másodperc alatt teljesen
kiszolgáltatottá válni...!
És ott, a barcelonai éjszakában felrémlett bennem,
hányszor csavarogtam már külföldön éjszaka, hogy
hajnalig róttam New York utcáit, Tokió sikátorait, New
Delhi hatalmas tereit. És soha, sehol nem találkoztam a
kollégáitokkal. Épp a világ egyik legszebb városában
akadtam a horgotokra. Én bolondulok a spanyol
kultúráért, a zseniális építészetekért, Gaudíért, Madridért,
a tengerpartotokért, és még azt is megadta nekem a sors,
hogy három évvel ezelőtt közel egy órát beszélgethettem a
ti csodálatos királynétokkal a madridi Zarzuela palotában.
Igen, újságíró életem egyik csodálatos élménye, hogy
interjút készíthettem Spanyolország királynéjával. És
akkor jöttök ti, és mindent tönkretesztek...
Amikor öt perc (vagy fél óra?) múlva feltűnt izzadtan,
koszosan, holt fehéren a párom, mégis azt mondtam, hogy
semmi baj, hogy fulladjatok meg a pénzünkkel a
zsebetekben.
 Már megbocsássatok e fogalmazásért, de nem akarok
szépíteni semmit: gyűlöltelek benneteket, szidtam a
közbiztonságot, a tolvajokat – magyart, arabot, spanyolt,
olaszt, mindegy – és az olyan világot, melyben a helyiek
kirabolják azokat, akikből élnek! Biztosan tudjátok, hogy a
ti gyönyörű hazátokban az idegenforgalom nagyon fontos.
Milliók élnek belőle. És képzeljétek, még a rendőrök is
szégyenkeztek miattatok! Szomorúan mesélték, hogy
kemény küzdelmet vívnak veletek, de azt is elismerték,
hogy gyakran tehetetlenek, hiszen a tolvajlás jól fejlett ipar
Barcelonában. Ti meg a kollégáitok a város legszebb
részein dolgoztok: a Ramblason, a kikötőben, a
Kolumbusz-szobornál, a Sagrada Família (a csoda-
székesegyház) környékén és a Picasso Múzeumnál.
A lakosság egyik része azért dolgozik, hogy jöjjenek és
ámuljanak az idegenek, Ti pedig azért, hogy meggyűlöljük
ezt a csodálatos várost. Velünk egy időben két német
egyetemista is rostokolt az őrszobán, mert őket is
kiraboltátok (ti vagy a kollégáitok) ugyanilyen
módszerrel... – Minden éjszaka megszüli a maga áldozatait
– tárta szét a karját tehetetlenül a rendőrtiszt. A magyar
konzulátuson pedig egy háromgyerekes családról
hallottam, akiktől éppúgy elloptatok mindent, mint
tőlünk. El tudjátok képzelni, milyen lehet három kicsivel
egy árva euró nélkül egy idegen országban?
Mondjátok, fiúk! Egyáltalán nem érdekel benneteket,
hogy a munkátok milyen rossz hírét kelti a hazátoknak?
Tudjátok, miért cipeltük magunkkal a csóró vagyonkánkat
meg az összes iratunkat? Mert a repülőtéren egy
barátságos angol turista figyelmeztetett, hogy ti a
szállodákból is loptok. És amikor láttuk, hogy a
szobánkban egy könnyű dobozkát csúfolnak széfnek,
elkövettük életünk egyik legnagyobb ostobaságát.
A pénzünket számolgatva biztosan rájöttetek, hogy
jobb lett volna egy gazdag amerikai párt kirabolni
helyettünk. Ugye, nagyobb zsákmányra számítottatok?
Most bevallom nektek, hogy nekünk ez a kevés is nagyon
sok volt. Mi itt, Magyarországon keményen megdolgozunk
ám minden forintért... És nemcsak azért utáltalak
benneteket, mert azt hittem, hogy miattatok nem tudunk
elutazni a tengerpartra, hanem azért, mert eszembe jutott
az a rengeteg munka, amivel megkerestük a pénzt. Bizony-
bizony fiúk, undorító a szakmátok!
Kedves Juan és Pablo! Amikor az »esemény« (így
mondják a rendőrök) után visszamentünk a szállodánkba,
nem sírtam, csak remegett a lábam, szédelegtem, és
pokolian keserű voltam. De másnap, amikor a magyar
konzulátuson nagy szeretettel és megértéssel foglalkoztak
velünk, amikor a rendőrök telefonáltak, hogy megtalálták
a táskát (csak a pénzünk hiányzott belőle), amikor
megtudtam, hogy két barátunk és a testvérem azonnal
küld nekünk – két szerencsétlennek – pénzt, s amikor az
egy órán belül meg is érkezett, akkor úgy bömböltem,
mint egy gyerek. Tudjátok miért? Meghatódtam. Lám,
vannak itthon igazi barátaink – több is! – akik azonnal
segítenek! És már megint sikerült legyűrnünk a bajt, itt áll
mellettem a párom, nem öltétek meg úgy, mint tavaly azt
a kanadai férfit, aki ellenkezni mert veletek...
És még tanultam is tőletek! Sokkal szerényebb lettem.
Bárki lehet áldozat, elég egy gyors, felületes döntés, egy kis
elbizakodottság.
Azon az éjszakán biztosan jót röhögtetek, és azt
hittétek, hogy ti vagytok a győztesek. Csudát! Mi
győztünk, akik megjártunk poklot és mennyet, akik csak
azért is elutaztunk egy Calpe nevű gyönyörűséges
halászfaluba, ahol hófehér sziklák, szikrázó napfény és
hűsen simogató tenger várt ránk. Ráadásul barátságos,
kedves emberekkel beszélgettünk, barátkoztunk, akik nem
loptak tőlünk, sőt csak úgy, szeretetből Sangriával
kínáltak. Szóval miénk az élmény és a tanulság, tiétek a
szégyen. És vegyétek tudomásul fiúk: csak azért is
gyönyörű a becsületes emberek Spanyolországa!
Üdvözlettel: V. Kulcsár Ildikó”

Nos, ez a barcelonai kaland volt a vízválasztó. Azóta

cseng a fülemben Markó Kati néhány mondata – ő a
barcelonai konzulátus kedves, segítőkész munkatársa –,
aki sok-sok megkopasztott turistával találkozott a
munkája során. (Félre ne értsenek, valószínűleg
ugyanennyivel találkozhatott volna, ha mondjuk
Olaszországban, Görögországban vagy Kairóban dolgozik.
A tolvajipar nemzetközi...) Idézem Katit: „Sajnos felelőtlen
voltál! A tolvajlás »nagyipar«. Én azt tanácsolom, hogy a
divatos autóstáskát és a vállra akasztható retikült felejtsd
el! Az övtáskát a ruhád alatt is viselheted, egy nyakba
akasztható kis tasak szépen megbújik a férfiing alatt, az
sem tragédia, ha a melltartódba rejted a pénzedet. És soha
ne tedd egyetlen zsebbe az összes vagyonkádat! Ha az
egyiket »megcsapolják«, még mindig marad a másikban.
És ha a szálloda széfje nem kártyával nyitható, akkor a
nagyobb értékeket tedd be a szállodai értékmegőrzőbe! Az
is fontos, hogy ne légy feltűnő. Ne lengesd a táskád, ne
számolgasd a pénzed az utcasarkon! Benneteket azért
raboltak ki, mert feltűnőek voltatok – a fehér bőrötökkel a
barnára sült helyiek és a régebbi turisták között látszott
rajtatok, most érkeztetek, tele pénztárcával... Ráadásul a
táska a párod kezében, hajjaj! A férjed most megúszta a
nagy kergetőzést, ám rosszabbul is végződhetett volna.
Nem kell hősködni, inkább a lehető legkisebbre kell
csökkenteni a rizikófaktorokat. Ha veszélybe kerülsz,
akkor add oda mindened! Nincs más megoldás.”
Markó Kati tán nem is tudja, „mekkorát nevelt” rajtam,
rajtunk. Azóta vége az önfeledt gyerekkornak... Ami –
persze – rossz is.
Épp tegnap történt a Tevere-parton (most huss,
visszaszállunk Barcelonából Rómába): az egyik palota
kertjében felfedeztem egy különleges, számomra
ismeretlen fát. Fényes, vaskos levelű örökzöldet, amin
hatalmas fehér virágok nyíltak. Le kell fényképezni,
kiabáltam lelkesen, és ahogy a párom végzett a fotózással,
váratlanul megszólított minket – tökéletes angolsággal –
egy fiatalember. – Szívesen lefényképezem magukat
együtt.
Jó volna egy közös kép a gyönyörű fa alatt, ez volt az
első gondolatom, de a következő percben felizzott a
veszélyérzetem: mit csinálunk, ha kézbe kapva a drága
gépet, eliramodik vele? Ő ismeri a terepet, a keskeny,
zegzugos „szentendrei” utcákat...
– Ó, nagyon kedves, de van elég képünk – feleltem,
mire a férfi széttárta a karját, és elköszönt.
– Borzalmas ez a bizalmatlanság, sokat veszítünk általa,
így nem lehet élni! – dühöngtem a páromnak. – Lehet,
hogy ez a pasas tisztességes, rendes ember volt, én mégis
elhajtottam.
– Gondolj Barcelonára és Markó Kati szavaira! – felelte
ő, és én nem vitatkoztam tovább. De azért maradt egy kis
üröm... Olyan jó volna bízni!
Ahogy akkor is maradt bennem keserűség, amikor egy
esti sétánk során az én egyébként szelíd férjem elég
rondán (azt is mondhatnám, durván) elzavart egy
virágárus asszonyt. Ballagtunk hazafelé a Trevi-kúttól,
amikor a terebélyes nő mindenáron ránk akart tukmálni
egy szál rózsát. Mondtam, nem kell, mire ő erőszakosan a
férjem zakózsebébe szerette volna tűzni a szép szál
virágot. Ekkor tolta őt odébb – ízlésem szerint túl
határozottan – a párom. Rosszkedvem lett, veszekedtem.
– És Osskó Juditra emlékszel? – kérdezte csöndesen,
miután kibalhéztam magam.
– Ó, igen!
A televízió népszerű építészeti műsorainak vezetőjétől
egy utcai forgatás során az összes pénzét ellopták. A
módszer hasonló volt. Egy asszony mosolyogva nyújtott át
neki egy szál gyönyörű virágot, míg ő a zsebében
kotorászott, hogy hálája jeléül néhány fillérrel jutalmazza
a kedvességet, kiemelték a táskájából az összes pénzét.
– Azt volt a szörnyű, hogy nem egyszerűen kifosztottak,
hanem át is vertek, hülyének néztek! Akkor vették el a
pénzemet, amikor épp hálás voltam – magyarázta Judit
szomorúan.
Miért jutott mindez eszembe a magyar professzor
tragédiája kapcsán? Mert a veszély velünk él. Mert ilyen
őrült lett (volt és lesz?) a világ. És néha hagynunk kell
veszni az anyagi javainkat, az életünk védelmében...
Opportunista vagyok? Az. És kétségbeesett.
Mindenesetre tiszta szívből kívánom, hogy Honti László
felépüljön, és boldogan készítenék majd az egészséges
professzorral egy interjút. Tán megadják az istenek...
 XVI. fejezet

2002. május közepe

OSTIAI TENGERPART

Amelyben megpróbáljuk megérteni az olasz divat

zsenialitását, és elmerengünk az itáliai férfilélek
gerjedelmein... Kiruccanunk a tengerpartra, ahol véres
krimikkel szembesül az egyszeri magyar újságíró, miközben
megpróbálja „strandképessé” tenni az ő négyemeletes
turbánt viselő maharadzsáját.

E római egy hónap különös gyöngyszemeiként tartom

számon azokat a napokat, amikor „tengereztünk”.
Magyarul: reggel írtam egy kicsit, a párom nyolc-kilenc óra
között próbálta intézgetni az üzleti ügyeit – ami
Olaszországban elég nagy neveletlenség... –, majd tíz-
tizenegy körül előkotortuk Tónit a „gellérthegyi”
garázsából, és huss, irány a tenger! Nagy szerencsénk,
hogy sok római barátra tettünk szert, akik bölcsen
eligazítottak. – Nehogy fizetős strandra menjetek, mert a
gatyátokat is ott hagyjátok, szépen keressétek meg szabad
strandokra vezető kapuk egyikét. Kilenc van belőlük,
válasszatok!
Nos, mi lestoppoltunk a „ketteske” mellett, és nem
bántuk meg. Azért is dobolom ki a hatalmas területen
fekvő, számozott szabad strandokat, mert azokra általában
csak olaszok járnak. A „ketteskén” rajtunk és egy-két
élelmes német családon kívül kizárólag helybéliek
napoztak, fürdőztek. Közben szegény, tudatlan külföldiek
kemény euróval fizettek a Rómához valamivel közelebb
lévő, drága strandokon. Mit „tud” a szabad strand?
Pontosan azt, amit a fizetős. Hosszú, homokos partszakasz
– nincs tömegnyomor! –, ingyenes parkoló, tiszta öltöző,
zuhanyozó, bérelhető ágyak, kulturált büfék...
Ráadásul a csóró magyar ügyes: tehát a második napon
gyékényt és homokba szúrható napernyőt vásárol
magának a sarki boltban – mert ott olcsó! –, otthon
telepakolja a szatyrát szendviccsel és ásványvízzel, így
tökéletesen ingyen múlathatja az időt a tengerparton.
Jelzem, ugyanezt teszik az olaszok is. Láttunk nagy csapat
tinédzsert, akik az iskolából egyenesen a tengerhez jöttek
nagy gyékénygurigákkal felszerelve, láttunk családokat
sok-sok bambinóval a tengerparton piknikezni, láttunk
(egynemű és különnemű) szerelmespárokat egy gyékényen
sörözgetni, idős mamikákat ernyő alatt kötögetni,
gyönyörű lányokat fiúkra vadászni...
És láttam egy új tengeri sportot (vízipók létemre se
merném kipróbálni): a szörfdeszkát egy ejtőernyőféléhez
erősítik. Az ernyőbe belekap a szél, és a deszkás srácok
vadul száguldanak, közben hatalmasakat ugranak. Arról
már ne is beszéljek, hogy a tengeri szél időnként kikapja a
vízből, néhány méternyire el is repíti a szörföt
(emberestül), utána meg visszapottyantja. Szédületes
látvány a sok, vízen repkedő fél-ejtőernyős kölyök!
Boszorkányosan ügyesek. Ehhez képest az egyszerű szörf,
vízisí, jet-ski kutyafüle... Ráadásul csak behatárolt
területen szálldoshatnak, nem zavarják a békés
fürdőzőket.
Milyen a tenger Róma alatt? Áttetszően kék, tiszta,
szeles, egyszóval isteni! Szívem szerint minden áldott nap
meglátogattam volna. Csakhogy a párom viszonya a vízhez
nemigen változott Jesolo óta. Minden tengeres napot
áldozatként élt át, amit a vízőrült felesége tiszteletére
hozott meg. Képzeljék el, mindössze egyetlenegyszer
fürdött! Szorosan a part mentén... Ráadásul nagyon félt a
kegyetlenül erős mediterrán napfénytől és a széltől.
Komolyan mondom, időnként igyekeztem úgy „csinálni”,
mintha nem is velem volna... Az egyik tengerezéskor a
szokásosnál jobban süvített a szél – kicsit fáztam, ám az
úszás percek alatt bemelegített –, ő viszont látványosan
szenvedett a parton. A harmincfokos hőségben is a fején
volt a sildes sapkája, nehogy leégjen az az okos koponyája,
ám ebben a vad szélben még egy törölközőt is rátekert a
fejére. Pontosabban a sapka tetejére... El tudják képzelni,
hogy néz ki egy négyemeletes turbánt viselő pasas a
tengerparton? Álltam előtte, fetrengetem a nevetéstől, és
azt a hibát emlegettem sűrűn, amikor kimondtam az
igent...
Ezen a napon sem kegyelmezett a szél. Elrepítette a
homokba szúrt ernyőnket is (egy napfürdőző pasas feje
bánta...), mire az én párom lefektette az ernyőt a
homokba, mögé kucorgott (fején a sapkával meg a
törölközővel), és méltóságteljesen olvasta napi „eledelét”,
az International Herald Tribune-t. Hát csodálkoznak, ha a
frissen vásárolt fürdőruhámban és a – színéhez remekül
illő – libegős, átlátszó strandszoknyámban nem akartam,
hogy mindenki lássa: az őrült maharadzsa hozzám
tartozik?
A strandszoknyáról jut eszembe, hogy nagyon tetszett
az olasz stranddivat. (Épp olyan szexis, ízléses, mint a
római divat általában...) Bikinik, picike alsórésszel vagy
derékig érővel, remek fazonú egyrészesek (kék, rózsaszín,
párducmintás...). Ráadásul tizenhattól hetvenig szinte
minden nő visel a fürdőruha színével, mintájával
harmonizáló aprócska vagy földig érő, áttetsző
strandszoknyát, amit a derekukra vagy a csípőjükre
kötnek. Roppantul szexis! Mindehhez szükségeltetik egy
magas sarkú parafa papucs meg egy kendőcske vagy
formás kis kalapka a fejre. Komolyan mondom, nemigen
láttam olyan nőt, aki nem volt csinos!
Olaszországban nem divat a felsőrész nélküli fürdőzés.
Egyetlenegy félmeztelen hölgyet láttam a tengerezések
során, ő is német volt. Nagyon kövér, elfolyós... Nos, ő
kitette, amit kitehetett. Nem volt benne köszönet...!
Nagyon tudnak öltözködni az olasz nők! Könnyű
dolguk van, nem kell belenézniük egyetlen divatlapba sem
– jelzem, meseszépek a divatlapok, a legnépszerűbb a
Grazia –, egyszerűen csak végigsétálnak az utcán,
megnézik a kirakatokat, és azonnal tudják, mit hordjanak.
Andai Marietta, a régóta Rómában élő magyar származású,
csinos és csípősen szellemes impresszárió – jó barátunk –
mesélte, hogy a hetven felé járó házvezetőnője mindig
elegáns, divatos kiskosztümben állít be hozzá. Tökéletes a
frizurája, korához illő, finom ékszereket visel. – Hosszú
évek óta ismerem, de még soha nem láttam ápolatlan,
loncsos frizurával vagy a ruhájához nem illő retiküllel,
karkötővel. A házvezetőnőm is megadja a módját –
magyarázta Marietta.
(Mit szólnak ehhez? Nekem nagyon tetszik!)
Beismerem, nehéz volt velem sétálni a boltokkal zsúfolt
városközpontban, mert szüntelenül megállítottak a
kirakatok. Különleges ízléssel rendezték be valamennyit!
Az olcsó boltokét éppúgy, mint a drágákét. Volt türkiz-
kirakat, amelyben az összes ruha a türkiz árnyalataiban
tündöklött hihetetlenül ízléses kiegészítőkkel, láttam sok
puncsfagylalt kirakatot – a rózsaszín, a mályva, a
halványlila minden lehetséges árnyalata fehérrel, fahéj
színnel, halványkékkel kombinálva... Gyönyörűek,
finomak, ízlésesek voltak. És a kiegészítők! Ékszerek,
sálak, övek, táskák, cipők, napszemüvegek, cipők! Ez
utóbbiak döntötték sírba az én páromat. Mert imádom a
cipőket! Nem tehetek róla, születési hiba. És nem tudom
szétrúgni őket. Az Olaszországban vásároltakat végképp
nem! Puhák, kényelmesek, sikkesek. (Érzik a
rajongásomat...?) Vettem például egy világoskék tűsarkú
szandált, amit a vétel másnapján egész nap viseltem, és
egy másodpercig sem fájt benne a lábam!
Különös varázsa van annak is, hogy Róma nincs tele
bevásárlóközpontokkal (Budapest sajnos...). A belvárosban
egyetlenegy sincs! De nem ám! Bevallom önöknek – ám
vessenek meg érte –, ki nem állhatom a
bevásárlólovardákat, bár a havi nagyzaba-begyűjtésre (így
hívjuk) azért „használom” őket. Ám ruhát, cipőt, könyvet,
játékot, ajándékot kicsi boltokban szeretek venni.
Olyanokban, amelyekkel csurig van az Örök Város. Haj, de
jó volt a római üzletekben barátkozni, beszélgetni a
tulajdonossal, majd órákig próbálgatni! Én azt mondom,
emberibb. Jelzem, a McDonald’s, a drága tömegetető sem
tudott úgy betörni az olaszokhoz, mint hozzánk. Tán
hármat láttam egy hónap alatt...
A tengerparti strandolásokkor azt is megállapítottam,
hogy jóképűek az olasz férfiak is, bár elég sok közöttük az
ízlésem szerint apróka... Időnként megesett buszon,
metrón, villamoson, hogy kifejezetten magasnak éreztem
magam a százhatvanöt centimmel. Fölülről néztem le sok-
sok férfira. Eleinte furcsának találtam – később
megszoktam –, hogy sok pár sétafikál úgy, hogy a lány
karolja át a pici kedvese vállát. Ám az alacsony férfinép
éppúgy szereti a nőket, mint a magas. Erről magam is
megbizonyosodhattam (számtalanszor). Nem vagyok egy
tinédzser – mint tudják... –, öt gyerekért felelős dolgozó
nőként (ah, milyen szocreálul hangzik...!), és egy oktalanul
féltékeny pasas feleségeként nemigen van vegyértékem a
hódítgatásra. Azt meg végképp nem tudtam magamról
feltételezni, hogy képes vagyok étteremben, járművön
zavarba jönni... Hát kérem, Rómában ez is sikerült!
Ülök a buszon. Egy néhány napja vásárolt, kivágott
fekete pólóban. Nem túl kivágott, csak éppen van rajta egy
cseles kis nyílás. Amolyan kukucska... Fölszáll a törpe
olasz (tán százötven centi), megáll mellettem, önfeledten
nézegeti a dekoltázsomat, közben vadul kacsingat. Mintha
idegzsábája lenne. Először röhöghetnékem támad, később
méregbe gurulok, a harmadik megálló után kifelé meredek
az ablakon (görcsöt kap a nyakam), legvégső lépésként
pedig zavarba jövök. Pontosabban: elpirulok. Őrület!
Ennyi idős korban pirulni? De ő az istennek sem hagyja
abba! Bámul, kacsint, vigyorog. És este a párom
pukkadozik a nevetéstől, amikor a franciaágy szélén
kuporogva nagy gonddal bevarrom a finoman szexi pólón
a „kukucskát”.
De van ennél meredekebb történetem is: – Azért bámul
az a hülye törpe a szomszéd asztalnál (érdekes, a törpék
gerjednek rám...), mert állandóan visszanézel rá –
sziszegte felém dühtől lila fejjel a férjuram.
– Azért bámul, mert egy kicsit vak – próbáltam elütni
tréfával, de ő nem volt vevő a humoromra. – Ha nem
hagyja abba, odamegyek, és pofán vágom – jelentette ki az
én drágám, mire belőlem kitört a nevetés.
– Oké! De nincs pénzem kórházi kezelésre! Te jóval
magasabb vagy, de ez kevés az üdvösséghez. Felhívom
szíves figyelmedet a mi törpénk duzzadó izmaira!
Összevesztünk, hazamentünk, kibékültünk, jót
röhögtünk. Átéltem hasonlókat társaságban, utcán,
boltban...
Nos, hölgyeim, a következőt tanácsolom: ha olasz
férfinépet akarnak meghódítani, akkor vegyenek föl
kivágott ruhákat (a dekoltázsra nagyon gerjednek), vagy
rövid szoknyát, mert a női lábakra is érzékenyek... Ha
viszont nyugodtan akarnak csatangolni Róma utcáin,
öltsenek magukra bő nadrágot, zárt blúzt, és a kutya nem
fogja önöket zavarni. (Bár ha fiatalok és gyönyörűek – amit
e sorok írója nem mondhat el magáról akkor hiába varrják
magukat akár zsákba is, az olasz férfiak kezdeményezni
fognak...) Én mindenesetre megfogadtam, ha úgy
istenigazából megvénülünk, elmegyünk Rómába.
Legfeljebb elkísér valamelyik gyerekünk, ha már kicsit
elhülyültünk... Mert ott biztosan nőnek néz majd egy
látásfogyatékos, száznegyvenöt centis Giovanni, Carlo vagy
Stefano. És milyen vicces lesz hallókészülékkel
meghallgatni a mellettem sántikáló kedvesem
féltékenységi rohamát! „Ha még egyszer rád néz az a vén
kecske, agyoncsapom a mankómmal!” Aztán majd szépen
összekapaszkodunk, és nagy békességben hazatotyogunk...
Egyelőre azonban nincs hallókészülékünk, mankónk és
protézisünk – ámbátor a fiatalság hamva is lekopott rólunk
–, ezért van még bennem annyi temperamentum, hogy az
egyik „tengerezéskor” eldöntöm: most megfojtom az én
uramat. Az is átvillan az agyamon, hogy a börtönben majd
kipihenem magam, ott nem csörög a mobil... Mivel
váltotta ki? Ó, csak a szokásos! Az empátia olyan mértékű
hiányával, ami kizárólag rá (vagy minden férfira? Nem
tudom...) jellemző.
A végén kezdem a történetet: feldúltan, önmagamból
kissé kifordulva rohantam hozzá egy „tengeri kalandom”
után, hogy megosszam vele az élményeimet (jelzem,
normális nő az apjához szalad így...). Arra vágytam, hogy
megvigasztaljon. Mit tett ő? „Mi a fenét hetyegtél azzal a
két pasassal a parton? Csak azt ne mondd, hogy anyagot
gyűjtöttél egy leendő cikkhez!” Ezt a szózatot volt képes
hozzám intézni a napernyő alól. No, ekkor jutott eszembe
a börtön finom hűvöse...
Most visszaugrom a történet elejére, hogy érzékeljék,
mit éltem át én, szerencsétlen asszony. Hatalmas úszás
után fáradtan, boldogan tébláboltam ki a vadul hullámzó
tengerből. (Milyen érdekes, hogy a mély soha nem olyan
agresszív és pökhendi, mint a sekély. A parton őrjöngnek,
csapkodnak a hullámok, ám ha beúszol jó messze, a
mélységes mély víz lágy hullámokkal simogat. Bár amióta
hosszú leveleket kapok egy tengerész olvasómtól és láttam
a Titanicot, úgy érzem, hogy ez a megállapítás inkább az
emberi viszonyokra érvényes...) De most ne filozofáljunk,
inkább képzeljék el, hogy a tengerből kilábalva egy
legalább fél méter átmérőjű, nyakán szorosan
összecsomózott, vízzel teli nejlonzacskó-gombócot vettem
észre! A hullámok durván csapkodták a homokos parthoz.
– Uramisten, mi lehet ez? Beindult a fantáziám. Valakiket
baleset ért, és ebbe a kövér zacskóba rejtették az
üzenetet...
Megbabonázva bámultam a hatalmasra duzzadt
zacskót, amelyet egyre távolabbra sodort tőlem a
hullámzás. Ha az ember kíváncsi, akkor követi
kíváncsisága tárgyát. Nem? Tehát mentem utána a parton
– egyre távolodva az ernyője alatt darvadozó páromtól –,
mert mágnesként vonzott a gombóc... Hosszú
gyaloglásomhoz egy tízévesforma olasz kislány is társult,
egy darabig ő is figyelte a „valamit”, majd legyintett, és
faképnél hagyott. (Utólag már azt mondom, ő tudta azt,
amit én nem...)
A sokadik méter megtétele után felpörgött a krimiken
edzett fantáziám. Lehet, hogy nem nejlonzacskó, hanem
egy női kalap! Mondjuk, megöltek valakit a tengeren, és a
kalapja a vízbe esett... Ez az utolsó nyom... Ha nem
veszem ki a tengerből, megsemmisül az utolsó bizonyíték.
Ekkor arra gondoltam, hogy összegyűjtöm a bátorságomat,
és kiemelem a vízből a „kalapot”. Szerencsére győzött a
gyávaságom, és megmaradtam a néma követésnél.
Éreztem, sokan bámulnak a partról: furcsa lehetett egy
tengerre szegezett szemmel, óvatos félelemmel lépdelő nő
a békés parton.
Hirtelen két langaléta srác szaladt felém, megálltak, ők
is rámeredtek a „meggyilkolt asszony kalapjára”. – Che
cosa? (Mi ez?) – tört ki belőlem a kérdés kétségbeesetten.
A két fiú ámulva nézett rám, majd az egyik harsányan
felnevetett: Medusa!!
– Micsoda? A hajótöröttek üzenetét hordozó
nejlonzacskóm, a meggyilkolt nő kalapja nem más, mint
egy szerencsétlen medúza, amit partra vetettek a
hullámok? Láttam én medúzát a román, a bolgár és a
görög tengerparton. Korfun, Rodoszon és Krétán is. De
azok aprókák voltak, elfértek volna a tenyeremben! De ez
a böhöm...? Ő is medúza?
A fiúk mosolyogtak, látták a felindulást az arcomon, sok
mindent hadartak olaszul, amiből egy kukkot sem
értettem... Nem is figyeltem rájuk. Valószínűleg komplett
őrültnek néztek, amikor szó nélkül sarkon fordultam, és
rohantam a páromhoz, hogy elmeséljem neki, mit
tapasztaltam. Abban bíztam, hogy ő egy hangyányival
műveltebb medúza-ügyben, mint én. Futás közben nagyon
nekikeseredtem, mert a homokban hatalmas
medúzahullákat vettem észre. Ezek az óriási
„nejlonzacskók” a partra sodorva, kiszáradva olyanok,
mint a kipukkadt lufik. Elterülnek, feketednek, jaj!
Nos, ekkora lelki megrázkódtatás után fogadott a
párom a fentebb idézett szózattal. Ugye, megértik, hogy
meg akartam fojtani? Ráadásul, amikor elmeséltem neki a
„krimit”, úgy röhögött, hogy mindenki minket nézett...
Medúza-ügyben csak akkor engedtem fel (bocsátottam
meg neki), amikor június közepe táján ájtatos képpel
hazaállított egy vékonyka könyvvel. „Amit a medúzákról
tudni kell”.
– Édesem, tudom, hogy a medúzák iránti vonzalmadat
véres krimik színesítik – mondta gonoszul –, de én most
be akarom neked mutatni őket ezzel az antikvárium
mélyéről előhalászott könyvecskével. Hogy legyen valami
medúzaműveltséged is a fantáziád mellé!
Este nagy társaságban vacsoráztunk. Az én drágám nem
mesélte el, hogy a tenger élőlényeiről milyen keveset tud
az ő párja. Ó, nem! Nem „ad ki” engem. Soha. Ő csak egy
anekdotát vezetett elő valakiről – egy régi külügyes
kollégájáról, vagy a fene tudja, miféle szerzetről –, aki
képes volt egy meggyilkolt nő kalapjának nézni egy
hullámok gyötörte medúzát...
Mit tettem én cserében? Egy őrült „olasz” pasasról
meséltem hosszan és elég színesen, aki a rekkenő
tengerparti napfényben fejére tekert törölközővel,
vakondként ássa be magát a napernyője mögé, nehogy
leégjen... – Minek megy az ilyen alak a tengerhez? –
kérdezte egy barátnőm nevetve. – Biztosan egy alamuszi
kukkoló lehetett, aki csak azért jár strandra, hogy lesse a
nőket – feleltem ártatlanul, de közben elnéztem a párom
feje felett...
 XVII. fejezet

2002. május vége

RÓMA

Amelyből megtudjuk, nem mindenki örül annak, ha akkora

a melle, mint a Colosseum, és önfeledten rajongunk egy
formabontó – kopasz, kövér, slampos – tévésztárért. Ennek
hatására eltöprengünk öregségről és fiatalságról, majd
őszintén elámulunk azon, hogy az olaszok nem felejtették el
– velünk ellentétben –, hogy a világ (bizony) sokgenerációs.

Amikor a lábunk már fáj a sok gyaloglástól, némi

vörösbor társaságában elhelyezkedünk a tenyérnyi
szobácskánk hatalmas franciaágyán – jelzem, elképesztő,
mennyire nincs összhangban a szoba az ágy méretével,
ami azért nem baj –, és kapcsolgatunk a rengeteg olasz
csatorna között. Gyorsan rátalálok kedvenc
műsorvezetőmre – itáliai ismerőseim szerint jól választok
–, Maurizio Constanzo az egész ország kedvence. Eleinte
különös számomra, hogy e népszerű műsorvezető kétórás
talk show-ja a Canale 5-ön este tizenegytől éjjel egyig
megy minden áldott nap. Ilyen késői órán kerül a
képernyőre? Azután rájövök, hogy itt nem este tízkor ér
véget a nap. Gyakorta ilyenkor kezdődik! Amikor
sokadszor csörög a telefonunk éjfélkor – mert valamelyik
római ismerősünk beszélni akar velünk, rájövünk, hogy a
tizenegy és éjfél közötti időszak este hét-nyolc órának felel
meg otthon.
 De hogy visszatérjek a kedvencemre: fura fazon ez a
Maurizio. „Anti showman”. Kicsike. Öreg. Kövér.
Kopaszodó. Slampos. Nem hord nyakkendőt. Ha unalmas
az alany, maga is látványosan unatkozik. Esze ágában sincs
fiatalnak, érdekesnek látszani (csak a ravasz, okos
tekintete fiatal... de nagyon!). Ám hosszú évek óta mégis ő
az egyik legnépszerűbb televíziós személyiség
Olaszországban! Az élet szinte minden hétköznapi témája
bekerül a műsorába. Szerelem, hűtlenség,
homoszexualitás, betegség, öregség... Hat-nyolc vendéget
hív meg egyszerre, finoman összeugrasztja őket, maga alig
beszél, inkább csak kérdez. Zseniális! Közben otthon egy
vele korabeli embert garantáltan nem engednének
képernyőre, nem vezethetne önálló műsort.
Maurizio – a hazai médiaszemlélet szerint – öreg. Pont.
És mit adhat, mit mondhat a fiatalabb generációknak egy
hatvanas úr? Lám, itt nagyon sokat. Egy negyvenmilliós
ország rajong érte. Ő a „bezzeg”... (Nálunk, kedves olvasó
és néző, vedd tudomásul, ha betöltöd a negyvenkilencedik
évedet, akkor sem a nyomtatott, sem az elektronikus
média nem foglalkozik veled tovább. Mert már nem vagy
érdekes, nem vagy „célközönség” a mindenható hirdetési
szakma számára. Jelenleg olyan a mi sajtónk, mint egy
olcsó kurtizán. Fillérekért fekszik le a hirdetőknek és a
külföldről érkező – félreértett, félremagyarázott –
divatnak...)
Joggal kérdezhetik: mit dühöngsz, amikor te is a magyar
média része vagy? Igaz. Éppen ezért mérgelődöm! Velem
is megesett már, hogy írni akartam egy negyvenhét éves
világcsavargó(!) nőről, ám a főnököm szomorúan nézett
rám: mondd, nem lehetne egy kicsit fiatalabb?
 – Nem, nem, nem! Az én alanyom negyvenhét éves, és
olyan szellemes, csinos, jó humorú, annyi energia van
benne, hogy leveszem előtte a kalapom. Amúgy a múlt
heti cikkem egy huszonegy éves lányról szólt. De ő sem
azért érdekelt, mert huszonegy – vagy mert a kiadók azt
szeretik, ha huszonéveseket mutogatunk a magazinokban
–, hanem mert hihetetlenül nehéz éveken átvergődve
jutott el addig, hogy ma már egyetemre jár, és megtalálta a
helyét a világban.
Komolyan mondom, fütyülök az alanyaim életkorára,
inkább az érdekel, mit éltek át, milyen sors van mögöttük,
mennyi tartalom van bennük. Hiszek abban, hogy a másik
ember életéből sokat tanulhatunk. Ha egy érdekes sorsú
emberről olvasok – lehet királynő, színész, tudós, civil,
bárki –, és felismerem, hogy az velem is megtörtént vagy
majdnem megtörtént, ami vele, akkor rögtön érdekel,
akkor végig kell olvasnom. (Ezért imádom az olyan olvasói
leveleket, amik így kezdődnek: „Kedves..., mintha rólam
írta volna...) De ha a sikeres női magazinok kizárják a
tizenéveseket és a negyven felettieket, akkor fals, hamis
világot és célt mutatunk a nőknek.
E téma azért is érdekel nagyon, mert gyakran mutatom
meg kétségbeesve a páromnak és a legkedvesebb
kollégáimnak a „Ne félj, mesélj!” – rovatomhoz írt levelek jó
néhány darabját. Idézek egyből: „Idén fejeztem be a
tanárképző főiskolát Egerben, egy hónapja kaptam meg a
diplomámat. Huszonhárom éves vagyok, állítólag nagyon
csinos, bár egy kicsit dundi. Volt néhány futó kalandom, de
nincsen komoly udvarlóm. És szeptemberben bekerülök egy
csupa nőből álló tantestületbe. Hol keressek társat? Úgy
érzem, elszálltak felettem az évek, a húszévesek szebbek,
üdébbek, mint én, öregnek, magányosnak érzem magam...!”
Elolvastam a levelet, és mérgemben csúnyán beszéltem.
(Ritkán szoktam...) Őrület, hogy egy huszonhárom éves
lány öregnek érzi magát! Miközben minden előtte van!
Őrület, hogy „kicsit dundiként” vonzóbbnak tartja a
három évvel fiatalabb húszévest, mint önmagát! És erről
mi, a magazinok munkatársai (is) tehetünk! A felelősséget
nem háríthatjuk át senkire. Mert ostoba, üres,
kalóriamániás világot mutatunk mintaként a nőknek!
Lefogysz ötven kilóra? Boldog leszel. (Felelősséggel
állítom, hogy akkor voltam a legboldogtalanabb, amikor
harmincegy éves koromban, negyvenkilenc kilósan válni
készültem...)
Miért jutott mindez eszembe itt, Rómában? Mert az a
lufi-ürességű szemlélet, miszerint a női lét legfőbb célja a
véget nem érő szépítkezés – tüntesd el a ráncaidat, ha tíz
nappal fiatalabbnak látszol, mint a korod, az már siker! –
nemcsak a harmincasok, negyvenesek, ötvenesek
közérzetét rongálja, hanem a huszonévesekét is. Elkapja
őket a pánik...
Ezzel szemben tavaly az olasz sajtóban nagy botrány
kerekedett – sok római kollégám mesélt erről – egy
nyolcvanegy!!) éves újságíró körül. Azt hallottam, hogy ki
akarták rúgni az egyik állami televízióból az újságírók
doyenjét. Mert az idős kolléga a választások előtt két
nappal meghívott a show-jába egy baloldali színészt, aki
nem túl hízelgően nyilatkozott a jobboldalról, és
viccelődött a jelenlegi vezetőkön. Nos, ebből számomra (a
politikai vonatkozásokon túl) az volt igazán érdekes, hogy
egy nyolcvanegy éves újságírónak műsora lehetett a
televízióban. Úgy látszik, az olaszok tudják azt, amit a mi
sajtónk egyelőre nem: a világ sokgenerációs! És
szerepeltetni kell minden korosztályt! Hiszen van mit
tanulnunk az idősebbektől, de a tehetséges fiataloktól is!
Ennyi minden jutott eszembe erről a fura televíziós anti
showmanről, pedig nem vagyok nagy tévés. Félreértés ne
essék, nem tartozom a televíziót kiiktató értelmiségiek
szűk táborába, otthon gyakran „jár a tévé szája”, de csak
háttérben. Zajlik az élet, írom a cikkemet, közben a
televízió mondja a magáét, meg se hallom. Itt is
alkalmaztam e módszert, de bevallom, hogy az olaszok
műsorai sokszor késztettek felállásra, sőt a számítógépem
kikapcsolására is.
Az első napokban fanyalogva jegyzem meg a páromnak:
olyan az olasz tévé a számtalan csatornájával, mintha itt–
egy helyett ötven Dáridó menne egyszerre. Jelzem, nem
akarom Galambos Lajcsit bántani, hiszen igazi profi. De az
tagadhatatlan, amit Lali fogalmazott meg a legutóbbi
interjúnkban: „Tudomásul kell venni, hogy nem lehet
mindig eljutni schönbergi mélységekig, ezzel a műsorral
szórakoztatni akarunk”. Nos, az első benyomásom az,
hogy az olasz tévé kizárólag szórakoztatni akar, de ahogy
telnek a napok, egyre inkább csodálom a szórakoztatás
színvonalát. Pontosan tudják, nem lehet csak Bartókot
hallgatni, és Dosztojevszkijt olvasni – ők végtelenül
fontosak elmélyült állapotunkban! –, tehát szükség van
fülbemászó dallamokra, színes egyéniségekre és leginkább
sok-sok humorra meg rengeteg érzelemre...
E benyomásaimról beszámolok Józan Magdának, a
követség sajtóattaséjának, aki egyetértően bólogat.
– Készítenek olyan műsorokat, amelyektől az egész
ország sír és nevet. Az olaszok többsége imádja ezeket.
Például évek óta megy egy beszélgetős show, amelyben
egymástól elszakadt párokat, családokat hoznak össze. A
stáb felkutatja az elhagyott kedvest, a hirtelen haragból,
felindulásból faképnél hagyott testvért, apát, feleséget,
férjet. És ha a felkutatott személy is vállalja a szereplést, a
stúdióban összehozzák őket. Vérre menő viták, ölelések,
könnyek, a közönség és a nézők megőrülnek érte.
Igen, a közönség. Nemigen csinálnak tévéműsort – a
filmeken és a híradón kívül – közönség nélkül. De a
közönség nem passzívan ül, és gombnyomásra tapsol, ó,
dehogy! A közönség vitatkozik, kiabál, lehurrogja a neki
nem tetsző nyilatkozót, elkéri a mikrofont, mondja a
magáét, sír, nevet, igazságot oszt. Olyan hihetetlen
temperamentummal művelik mindezt, hogy az ember
önkéntelenül a hatásuk alá kerül.
Mivel a lakásunk lichthófra néző ablaka akaratlanul is
részesévé tesz a szomszédaim életének, pontosan
érzékelem, mekkora szerepet játszik a televízió a
hétköznapokban. Van például egy olyan vetélkedő –
meglepően sok eurót nyerhetnek a résztvevők –, amely a
következő roppant egyszerű ötleten alapul: bejátszanak
egy népszerű (mindig fülbemászó!) dallamot, és a
betelefonáló nézőnek folytatnia kell az éneklést, majd a
végén meg kell mondania az országszerte ismert énekes
nevét. Ennyi. Órákon át megy, égnek a telefonok. Egy
hétköznap délután ülök a számítógép előtt – szokás
szerint „jár a tévé szája” a hálószobában –, amikor hallom
ám, hogy egy iszonyúan öreg, recsegő hang próbálkozik az
énekléssel. Nyikorog, csikorog a garantáltan nyolcvan
feletti énekes, amikor a szemben levő lakásban felbődül
egy hatalmas bariton, és kristálytisztán (torka
szakadtából) végigénekli az öreggel a nótát. Mire a
földszinten tapsolni kezd a házmester. Nem tudom
folytatni a munkát, nevetni kell. Szédületesek ezek az
olaszok! De ugyanígy végighallgatunk egy szombat estén
(úgy tíz körül) egy csodálatos Verdi-koncertet a házból.
Valaki – úgy hallom, a második emeletről – feltesz egy CD-
t, és ömlik a házban (a lichthófban, a lakásban,
mindenütt) a Verdi-muzsika. Persze a lakótárs együtt
áriázik Pavarottival vagy legalábbis egy Pavarottihoz méltó
olasz tenorral. És senki nem szól rá! Biztosan mások is
élvezik, éppúgy, mint mi.
És hogy visszakanyarodjunk a kiindulópontunkhoz –
ahhoz, hogy a világ (bizony) sokgenerációs eleinte nagyon
megdöbbentett, hogy a tévéműsorokban mennyi idős
ember is szerepel! Vajon hány magyar nyolcvanon felüli
hölgy merne vállalkozni arra, hogy dalra fakadjon egy
műsorban? Azt hiszem, egy kezemen meg tudnám
számolni... És itt? Az egyik show-ban csupa-csupa régi
nosztalgiaszámot játszottak. Persze, a zenekar benn ül a
stúdióban, élőben muzsikálnak, az énekes is ott, helyben
dalol, semmi play back, tátogás. Nos, ebben az idősecske
közönséget vonzó show-ban egy dundi (maga sem fiatal,
ám roppantul formás) hölgy egy ritmusos nápolyi nótával
bűvölte a közönséget. Tudják, mit csináltak a hatvan-
hetven közöttiek? Tapsoltak, kiabáltak, lelkesen énekeltek
maguk is, és vadul dübörögtek a lábukkal. Ugyanebben a
műsorban egy kánkánozó hölgykoszorút is
megcsodálhattam, a legidősebb táncosnő a fellépés után
nyilatkozott: Ó, amico mio, én kilencvenkét éves vagyok!
És táncolt! Lassacskán, miközben a hatvan-hetven közötti
„tinik” elég magasra hajigálták a lábukat.
 Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy majd’ minden
tévéshowban feltűnnek gyönyörű, magas aligruhás lányok.
Úgy hozzátartoznak a műsorokhoz, mint a dalok, a
zenekar vagy a közönség. Táncolnak, csillognak,
kényeztetik a férfiszemeket. (Csak a furcsa, öreg Maurizio
nem „használja” a széplányokat. Ő mindenben
formabontó...) És a női műsorvezetők többsége is – egy-
két kivételtől eltekintve – roppantul szexis.
Tulajdonképpen nem tudtam rájönni, hogy „tenyésztik-e”
ezeket a hölgyeket, mert a római utcákon csavarogva nem
láttam hozzájuk hasonlókat. Ők általában magasak,
nádszálkarcsúak, bögyösek, szőkék. Miközben az átlagos
olasz nő egészen más, például koromfekete... No,
mindegy. Amúgy, a műsorvezetők „bögyössége” gyakorta
tárgya a humornak is.
A múlt vasárnap beborult az ég, én írtam, a férjem
olvasott és „hallgatta” a tévét. Majd váratlanul kiáltozni
kezdett: Gyere, ezt látnod kell! Mentem.
A Dom&nika című vasárnap délutáni show-ban a
közönség is szerepelhet. Olyan, mint egy régi Ki mit tud.
Többek között színre lépett egy középkorú férfiú, aki
gitárral kísérte saját nótáját, amelyben szellemesen
figurázta ki a népszerű műsorvezetőket. A refrén egy szőke
szépségről szólt, „akkora a melle, mint a Colosseum”. Ott
ült a stúdióban a szőke szépség, aki meghallva a nóta
refrénjét, felpattant, és méltatlankodva rángatta blúzát,
közben dúltan kiabált bele a nótába: Dove é Colosseo?
Dove? (Hol itt a Colossum? Hol?) A közönség dőlt a
röhögéstől...
Akkor is csörgött a közönség könnye a nevetéstől,
amikor a Ki mit tud győztese – a betelefonálók szavazatai
alapján – egy éneklő kutya lett. Bizony egy kutya. Rövid
fülű, rövid lábú, csuda tudja, milyen fajtájú eb... Aki oly
önfeledten visított, sivított, „dalolt” égnek emelt orral egy
ismert nápolyi dalt a gazdája segítségével, hogy azt nem
lehetetett kibírni nevetés nélkül Az egész stáb (rendező,
szerkesztő, technikus és a Colosseum-mellű műsorvezető)
ott tömörült a kutya körül és vokálként dúdoltak vele...
Ráadásul az eb nyert egy kétszemélyes világ körüli utat. A
közönség nem bírt magával. Hja, kérem, ha már
kommerszek vagyunk, akkor nevettessünk! Istenigazából.
 XVIII. fejezet

2002. május 26.

VIA DEL BABUINO

Amelyben pezsgőáriát éneklünk a római éjszakában, és

vadul rohanunk a Magyar Akadémiára, hogy
meghallgassuk Marton Évát. Azt a különleges élményt is
megosztjuk önnel, kedves Olvasó, miszerint csodálatos
érzés részt venni egy tüntetésen. Ha a békéért és azért
menetelünk, hogy a gyerekeink emberségesebb világban
éljenek. Az égig érő férfihiúságról is ejtünk néhány szót...

Fellini városa olyan, mint egy hatalmas és gazdag

zenedoboz. Nem tudom felsorolni, hányféle koncertet
hallgattunk végig. Micsoda rangja van itt a
komolyzenének! Hány fiatal ült a koncerteken! Haj! A
legemlékezetesebb zenei élményt egy rendkívüli Traviata-
előadás jelentette a Via del Babuinón (ugye, hogy muzsikál
az utca neve is?), a Spanyol lépcső közelében, egy anglikán
templomban. A puritán, kiváló akusztikájú, vöröstéglás
épületben – semmi Rómában szokásos barokk cirkalom...
– úgy szólt a csodás Verdi-muzsika, hogy az előadás végén
a közönség, tizenkét percig (mértem az időt!) tapsolt,
kurjongatott, dübörgött. Az énekesek nevét nem
ismertem. Ám megint szembesültem azzal, hogy az olasz
baritonok, szopránok, tenorok többségéből csak úgy „dől”
a hang. Könnyedén, erőlködés, „túltechnikázás” nélkül. Az
pedig furcsa – ám végtelenül rokonszenves – volt, hogy a
szünetekben elmosódott a határvonal néző és nézett
között. A fiatal karmester és jó néhány hangszeres zenész
elvegyült a közönség között, beszélgetett, barátkozott,
érdeklődött, hogy tetszik. Ilyesmit itthon nem láttam.
Ahogy az az ováció is megdöbbentett, amivel a
különlegesen szép énekesi teljesítményeket jutalmazta a jó
fülű olasz közönség. Hosszú vastaps járt egy-egy jól
sikerült, nehéz ária után, de a halványabb tenor akkor sem
kapott tapsot, amikor a színházi dramaturgia szerint
tapsnak kellett volna követeznie. – Az a bizonyos halvány
tenor kifejezetten örülhet, hogy csak a taps maradt el, és
nem fütyültek bele az áriájába – mondta nevetve egy
újságíró kolléganőm.
Úgy feltöltődtünk a remek előadástól, hogy éjjel egyig
sétáltunk a városban – stílusosan épp ekkor találtunk rá
teljesen véletlenül egy szűk utcácskában a világhírű Santa
Cecília Akadémia szerényen meghúzódó épületére –, azt
már csak mellékesen említem, hogy egész úton a
Pezsgőáriát énekeltük. És tudják, mi a legcsodásabb? A
járókelők nem néztek hülyének, pedig elég nagy tömeg
hömpölygött körülöttünk. Ugyan! Rokonszenves
pillantások simogattak, hiszen akinek arra szottyan kedve,
hogy pezsgőáriát énekelgessen az utcán éjszaka, az tegye.
De vigyázzon, ne legyen hamis! Mert azt nem állhatják az
olaszok...
Egy esti sétánknak köszönhetem azt is, hogy Rómában
találkozhattam Marton Évával és rokonszenves férjével.
Itthon többször kerestem, hívtam, semmi..., biztosan a
világ másik „sarkán” énekelt. Ám itt minden sikerül.
Sétálgattunk a Via Giulián, én épp arról szónokoltam
római hangerővel egy 1706-ban épült palota előtt, hogy ez
a patinás építmény már akkor itt állt, amikor minálunk
még „vígan tartott” a Rákóczi-szabadságharc. De nem
tudtam befejezni az előadásomat, mert egy ismeretlen férfi
váratlanul ránk kiáltott: – Magyarok?
– Természetesen – felelte a párom mosolyogva (olyan jó
honfitársakkal találkozni külföldön), mire a férfi izgatottan
hadarni kezdett. – Ha magyarok, akkor miért sétafikálnak
itt? Tudják, ki énekel a Magyar Akadémián? Marton Éva.
Siessenek, talán még hallhatnak valamit!
Mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam, a
férjem alig ért utol – egy úriember nem futkos úgy, mint
egy szédült liba –, letolt, hogy meg sem köszöntem a férfi
felvilágosítását, majd az akadémia kapujában elkapta a
karomat. – Állj meg, te őrült! Egy elegáns koncert lehet
odabenn – elegáns közönségnek. Nézz végig magadon és
rajtam! Ilyen szerelésben akarsz belibegni?
Hát igen, megtorpantam egy pillanatra. Farmer, fehér
sportcipő, csíkos póló, a derekamra kötve a kedvenc piros
kardigánom... A páromon hasonló szerelés, csak a
felsőrész csíkmentes.
– Hajjaj! Egyetlen megoldás létezik: berontunk, és
elmondjuk, az utcán hallottunk arról, hogy Éva itt énekel...
Berontottunk. Elmondtuk. Mindenki jót derült...
Ráadásul Éva, akivel korábban már készítettem interjút a
Nők Lapjának – magyar és olasz operaimádók hatalmas
gyűrűjében állt a csíkos, farmeros öltözet ellenére is
hihetetlenül kedvesen fogadott. Megbeszéltünk egy
budapesti randevút, még egy CD-t is kaptam ajándékba
(azóta itthon „rongyosra” hallgattam), elbúcsúztunk, majd
hirtelen utánam kiáltott: Ha Rómáról írsz, ki ne hagyd ezt
az akadémiát! Remek itt fellépni, csuda jó hely!
 Hallgatok Évára. Másnap délelőtt kitárom a barlangunk
ablakát, megiszom a kávémat, kihalászom a férjem
zoknijait az ágy alól, kifestem a szemem, ám amikor végre
befejezem a tötyörgést és írni kezdek, feltépi az ajtót a
párom – elküldtem őt egy kis római sétafikára, hogy
nyugodtan dolgozhassak –, és izgatottan kiabál.
– Azonnal kapd magad össze! Nem lehet közlekedni a
Vittorio Emanuele sugárúton, mert őrületes tömeg vonul
az úttesten. Ordít a zene, nem járnak a buszok, az autók,
hatalmas béketüntetés van. Gyere!
Másodpercek alatt „utcaképessé varázsolom magam”, a
hajam égnek álló bóbitában meredezik a fejem tetején – de
kit érdekel –, futunk le a lépcsőn, aztán két-három perc
múlva földbe gyökerezik a lábam. Úgy tarkállik a Vittorio
Emanuele sugárút, mint egy gyönyörű mesekönyv
ezerszínű virágoskertje. Narancsszínű, sárga, kék, vörös,
fehér, zöld, lila napernyők meg hatalmas színes táblák.
Egyetlen szó kiált ránk valamennyiről: Pace, Peace, Mir,
Paix, Béke, béke, béke... Eszembe jut Babits, „Legyen béke
már, legyen vége már...” Mennyien lehetnek? A sor eleje
már a Tevere hídján sárgállik, a vége tán az Argentína
téren lehet. Húszezren? Ötvenezren? Fogalmam sincs. A
résztvevők jelentős része tizenéves, a többség „élemedett
korú” húszas évjáratú fiatal, és szép számmal ballagnak
velük felnőttek is. Nyugodtan, fegyelmezetten sétálnak,
énekelnek, jókedvűen forgatják a napernyőket, lengetik a
zászlócskákat. Felemelő, csodálatos látvány!
– Kik vagytok ti? – kérdezem izgatottan egy tizennyolc-
tizenkilenc éves forma lánytól – Sara a neve –, aki azonnal
a kezembe nyomja a tüntetésre biztató szórólapot. – A
békéért tüntetünk! – kiabálja, hogy értsem, mivel a sétálók
éneke elnyomja a hangját. – Mi vagyunk legtöbben,
olaszok, de nézzétek, azok ott szlovákok, előttük franciák,
mögöttük feketék, sárgák, gyertek ti is!
– Ki szervezte a tüntetést? A jobboldal? Vagy a bal? Sok
ott a vörös ernyő – kérdezem óvatosan, mire a lány nagyot
nevet.
– Nem érdekes semmiféle oldal, ez a tüntetés nem a
jobboldali kormányé és nem a baloldali ellenzéké! Ezt egy
1947 óta létező, békéért küzdő szervezet hívta életre. Azért
tüntetünk, hogy ne öljék egymást az emberek, hogy
békésségben férjünk el a földön! – hadarja kedvesen, majd
búcsút int, és berohan az övéi, a kék ernyősök közé.
Szorítás a gyomromban, könnyes a szemem. Gyönyörű!
Ez a tüntetés nem megoszt, hanem összehoz! És milyen
rettenetes az én reakcióm! Hogy a baloldal vagy a jobb
szervezte-e? Hogy elromlottunk mi otthon abban az
őrületes megosztottságban!
– Ne marcangold magad, inkább nézd az országok
tábláit! Angola, Szerbia, Dél-Afrika, Finnország,
Oroszország, Lengyelország, Kína, India... Hol a miénk? –
kiabálja a párom, alig hallom a hatalmas hangzavarban, de
azért kizökkent szomorú gondolataimból. Izgatott leszek.
Egy béketüntetésen fel kell tűnnie a mi hazánk táblájának
is! Lesek, összpontosítok, a következő percben boldogan
ordítok fel.
– Ott jön az a magas fekete srác egy szőke lánnyal! Nézd
csak, mi van a táblán! HUNGARY! A másik oldalán pedig
olaszul: UNGHERIA!! De jó látni: Un-ghe-ri-a!
Még csak három hete vagyunk itt, de úgy belém
csikordul az otthon hiánya, hogy fáj. Ugyanilyen furcsa
meghatottságot éreztem, amikor egy tévéműsorban egy
szép barna nő Ungheriáról énekelt. Az sem zavart, hogy az
olaszok igen nagyvonalúan hol a Gellérthegyet, az
Erzsébet hidat, hol a pozsonyi várat mutatták a nóta alatt.
Mindegy! Csak az érzés fontos: hiányzik Magyarország!
Milyen lehetett azoknak, akik „muszájból” éltek
külföldön? Az emigránsoknak? Anyuék generációjának?
Akik nem egy hónapot vagy néhány évet töltöttek
idegenben – még ha jólétet adó országban is –, hanem egy
életet. Akik nem térhettek haza... Vajon hogy tudtak
végighallgatni egy magyar dalt vagy meglátni egy ilyen
Ungheria-táblát? Ők – szegények – épp a béke hiánya
miatt kényszerültek külföldre, és ez a sok-sok klassz,
jókedvű, ám fegyelmezett fiatal épp a békéért tüntet.
Persze, az első és második világháborúban vágóhídra
hurcolt fiatal srácok is ugyanilyen felszabadultak és
jókedvűek lehettek, amíg nem tudták, mit vár rájuk... A
World Trade Centerben dolgozók is...
– Be kell állni a tüntetők közé. Naná! Ott a helyünk,
gyűlölöm az erőszakot! – mondom a férjemnek. A
következő percben kapok ernyőt, sárgát. Szeretem a
sárgát. Az Ungheria-táblát már nem érjük utol, de a
„sárgák” – egy olasz csapat – pillanatok alatt befogadnak.
Ballagunk a híd felé, felnézek az Angyalvárra. Mennyi
harcról, vérről, háborúról mesélhetne...! Nincs nálunk
útlevél, nincs nálunk pénz, ég a villany a lakásban. Nem
érdekel. Szorítom a sárga napernyőt meg a kedvesem
kezét, boldogan baktatok a tömegben, és a gyerekeinkre
gondolok. Értük is tüntetünk...
Egész nap politizálunk, háborúról, békéről,
fegyverkezésről és leszerelésről beszélgetünk, megnézzük
a szervezet honlapját az interneten
(www.focolare.org/rpu). Este – Luiginál – a kedvenc
éttermünkben váratlanul elvigyorodik a kedvesem. –
Hagyjuk végre a politikát meg a történelmet! Inkább azt
akarom mondani, hogy most igazán nőformád van. De
tudod-e, hogy festettél az égnek álló lófarkaddal a
tüntetésen?
– Mint egy őrült – nevetek, miközben egy nagy halom
epret pusztítok.
– Aranyos őrült – igazít ki ő. Majd elégedett mosollyal
néz rám. – Mit gondolsz, hány évesnek véltek minket a
tüntetésen begyűjtött haverjaink? Szerintem egy jó tízessel
kevesebbnek... Azt kiabálták nekünk, ragazzi, gyertek!
– A középkorúaknak is vannak jó perceik – felelem
nevetve, majd ránézek a párom önelégült ábrázatára, és a
torkomon akad egy eper. – Uramisten, mennyivel hiúbbak
a férfiak, mint mi, nők!
(Persze ezt nem mondom meg neki, mert halálosan
megsértődik....)
 XIX. fejezet

2002-ben és 2014-ben
RÓMA

Amelyből rájöhetünk, hogy az olaszok nem vernek át:

tényleg szeretik az életet, a reggeli napfényt, a sós tengeri
levegőt, a haszontalan bambinókat és az éjszakába nyúló
vacsorákat. Azt is megtudhatjuk, hogy a nudisták nem
tudják eldugni a fegyvereket, és a százéves férfinak is lehet
gerjedelme...

Mivel tegnap, azon a gyönyörű napfényes vasárnapon a

békéért tüntettünk, a hétfőt egy „semmikülönös” sétával
akartuk kezdeni – megcéloztuk Caracalla fürdőit –, ám a
sors közbeszólt. Borult időben indultunk, zuhogó esőben
szálltunk le a buszról. Bemenekültünk egy olcsó
nagyáruházba – a gyerekeink hálásak lehetnek
esőistennek, mert mindenkinek találtunk testre szabott
ajándékot –, ám amikor előbújtunk az „pénztárca-
csupaszítóból” már nemcsak esett, hanem egy hatalmas
lavórból öntötték ránk az égiek a vizet. A csudába,
Rómában is képes így zuhogni?
Rohanunk a megálló felé, engem leszólít egy arab fiú.
Esernyőt árul. Mire a „pénzügyminiszterem” észbe kap,
már vettem is egy ernyőt öt euróért (1200 forintért). A
miniszter úr tizenöt perc múlva megdicsőül, hiszen a
keserves lassúsággal érkező autóbuszra már csak egy
ernyőcsonkkal szállok fel (kifordította a szél, eltörtek
benne a fémrudacskák), tehát e kérészéletű esernyőnek
csúfolt valami konkrét bizonyíték arra, hogy én csak
költöm a pénzt, de nem nézem meg, mit veszek... No,
mindegy.
Szerencsére otthon, a barlangunk mélyén a páromat
elkapja a főzésmánia, tehát békén hagy, és végre van időm
arra, hogy teljesítsem Marton Éva kérését. Bár mielőtt
bármit írnék a Római Magyar Akadémiáról, gyorsan
elmondom, hogy a Via Giulia 1-be (közel a Tevere-parthoz,
pár percre a Campo dei Fioritól), ebbe az impozáns
épületbe minden Rómában járó magyarnak érdemes
betérnie! Kiállítások, hangversenyek, színházi előadások,
jóízű magyar szó... Ráadásul az akadémiának otthont adó
Falconieri-palota nemcsak gyönyörű műemlék a XVI.
századból, hanem „nagy idők” tanúja is. És milyen csoda,
hogy ez a miénk, magyaroké, itt, Róma szívében! Mai
napig áldassék Fraknói Vilmos (történész és főpap) neve,
aki oly sokat küszködött a Római Történeti Intézet
létrehozásáért a XIX. század végén! Ezt a gyönyörű Tevere-
parti palotát 1927-ben vásárolta meg a magyar állam, s
azóta e patinás falak között „végigvonult” a történelmünk.
Tanultak itt zsenik és a politika perckarrieristái, képezték
magukat papok és vad ateisták, urak és elvtársak,
tehetséges festőművészek, irodalmárok, történészek,
nyelvészek, tanárok és tanítványok... Megfordult itt olasz
király, Mussolini, magyar miniszterelnökök, miniszterek,
ráadásul a zene, a képzőművészet, a tudományos élet igazi
királyai és királynői is... Hej, ha a falak mesélni tudnának,
tíz újságíró is kevés volna a „falmesék” jegyzetelésére! Egy
vaskos kötetet is megérne...
Nemrégiben megjelent egy szép kiállítású, remek könyv
az akadémiáról – olvasmányos és érdekes! –, amelyet
Csorba László, az akadémia tudományos igazgatója
szerkesztett. Én bizony minden ösztöndíjas kezébe
nyomnám, hiszen a bőrömön éreztem, mennyire másképp
érzi magát itt az ember, ha ismeri a palota történetét, ha
megérinti az a sok szépség és szörnyűség, amiről a falak
oly hosszan mesélhetnének... Mivel foglalkozik ma a Via
Giulián dolgozó magyar stáb? Az igazgatótól nagy sikerű
kiállításokról, színházi előadásokról, hangversenyekről
hallok, amelyekkel rangot vívott ki magának az olasz
kulturális életben az akadémia. Pontosabban: a magyar
kultúra. Sok-sok itt lakó, tehetséges ösztöndíjasról hallok
(jó néhányat meg is ismerek), akik keményen dolgoznak,
könyvtárba járnak, alkotnak, közben bolondosak,
bohémek, kedvesek, imádják az olasz nyelvet, és lelkes
ismerői a Triznya-kocsmának.
Mi az a Triznya-kocsma? Ó, hiába keresnék a
telefonkönyvben az éttermek címszó alatt! A Triznya-
kocsma nem más, mint Triznya Mátyás és felesége, Szőnyi
Zsuzsa (Szőnyi István festőművész életművész-lánya, akit
Rónay György „aventinusi tündérként” emleget) római
lakása. A házaspár az Örök Városba emigrált, a lakásuk
évtizedeken át hatalmas vacsorák, hajnalig tartó dínom-
dánomok és reggelig tartó képzőművészeti, irodalmi,
politikai viták színhelye volt. „Ha a múlt században
születünk, biztosan irodalmi szalont alapítottunk volna.
De itt és most csak »kocsmára« futotta. 1949-ben Matyival
egy szál ruhában, mint borzas menekültek csöppentünk
bele a világ közepébe, Rómába” – írta Szőnyi Zsuzsa.
Amolyan élettől duzzadó értelmiségi tanya volt e kocsma,
ahol megfordultak egyetemisták, ösztöndíjasok, híres és
világhíres művészek, tudósok, mindenki, aki szerelmes a
magyar, az olasz kultúrába és a szabadságba... Ha sorolni
kezdeném, hány neves magyar járt a kocsmában, betelne
tíz oldal...
Ehelyett csak azt árulom el, hogy 2002-ben is működik
ám a Triznya-kocsma szombatonként, mert Zsuzsa néni
(így emlegették az akadémián lakó ösztöndíjasok) a férje
halála után csak szombaton „nyit ki”, és enged be húsz-
harminc vendéget a lakásába. Én balga csak későn
értesültem erről, tehát a saját ostobaságunk és az
őrületesen hosszú csavargásaink miatt lecsúsztunk a
kocsmázásról, ami a páromat is bosszantotta, hiszen
szegénykém „készült”, éppúgy, mint tíz évvel ezelőtt,
amikor a gyerekeinknek mutattuk be a várost. És nagy
fájdalmamra a későbbi látogatásainkkor sem hoztuk be a
lemaradást, így a szellemes bölcs Zsuzsa nénivel már csak
odafönn, az égi kávéházban lesz módom találkozni.
Ám egy másik komoly hiányosságunkat tavaly
májusban (2014-ben) Németh László atya jóvoltából
sikerült pótolnunk. Épp előadást tartottam a barátnőmnek
(már nem a Stefánián, hanem a Vadkacsa utcai kedvenc
otthonunk kertjében), hogy ismét megyünk Rómába, és
végre meg szeretném látogatni a Szent István
Zarándokházat, ahová a gyakori római utazásaink ellenére
sem jutottam el soha, amikor az emeletről felharsant a
kedvesem döbbent kiáltása.
– Boszorkány vagy, ilyen nincs! Ebben a percben
érkezett a Szent István házból Németh László atya
meghívólevele! Elviszel magaddal?
– Naná! – ordítoztam vissza boldogan, pedig már
tudtam a meghívásról, hiszen hetek óta e-maileztem
László atyával. Meglepetésnek szántam a páromnak, de
lebuktam... Sebaj! Mindenesetre halkan megköszöntem
anyunak „odafönn”, hogy kijárta nekünk ezt a meghívást.
Igen, ő intézte el, mert tudta, hogy átkozottul sokat
dolgozunk itt, Budapesten. Mivel ő volt a közbenjáró,
boldogságosra sikeredett. Olvassanak egy részletet abból a
cikkből, amely a látogatás után született!

„MAGYAR SZIGET RÓMÁBAN

Sűrű az élet az Örök Városban. A szikrázó napfény és az
aszfaltolvasztó forróság ellenére is nagy a tömeg az
utcákon, tereken meg a trattoriákban, közben az ősi
kövek, templomok, paloták a régi időket idézik. A Via del
Casaletto 481-es számú, szépséges épülete a magyar
múltról mesél. Nevezetesen arról, hogy összefogni is
tudunk – a bajban.
– Ilyen lehet a Paradicsom, gondolom, amikor belépünk
a Szent István Zarándokház gyönyörű kertjébe, ahol két
hatalmas kaktusz, rengeteg virág – piros muskátlik, sárga
gerberák, dús, lila virágú folyondárok – meg pálmák
köszöntik a látogatót. És magyar szó... A teraszon üldögélő
vendégek abbahagyják a borozgatást, beszélgetést, hogy jó
estét kívánjanak a késő este érkezőknek. Szép az olasz
nyelv, dallamos a buona sera, de milyen jólesik, ha az
anyanyelvemen üdvözölnek, mondom nevetve, mire az
egyik vendég kedvesen jelenti ki: önök egy magyar szigetre
érkeztek. Közéjük telepszünk, és a jó hangulatú este éjfél
után ér véget.
Németh László, olaszországi magyar főlelkész, a Szent
István Alapítvány elnöke és a zarándokház igazgatója
minden reggel misét mond a földszinti kápolnában. A
részvétel nem kötelező – parancsra nem lehet hinni, és
más vallásúak is megfordulnak a házban, mondja
mosolyogva –, tehát néha zsúfolásig megtelik a kápolna,
máskor csak egy-két vendég vesz részt a szertartáson. A
szentmisén találkozom először László atyával, bár a nevét
már tíz esztendővel ezelőtt megjegyeztem. Akkor a
kérésére kerestem fel a milánói börtönben egy ártatlanul
fogva tartott magyar lányt. A története, az igazságáért
folytatott harca megjelent a Nők Lapjában, és sokan
reagáltak elismerően László tevékenységére. Rendszeresen
látogatta a lányt, tartotta benne a lelket, rábeszélte, hogy
dolgozzon, és tanuljon olaszul. Érdekes, hogy a
zarándokház éjszakai portása – rokonszenves magyar
fiatalember – hasonló körülmények között ismerkedett
meg az atyával. Ő is ártatlanul volt egy olasz börtön lakója,
ott tanulta meg a nyelvet, közben az atya látogatta,
könyveket vitt neki, segítette a túlélésben. Amikor az
alapítvány tagjai Németh Lászlót választották elnökké –
korábban a Kalocsai Iskolanővérek vezették a
zarándokházat –, munkát ajánlott a fiatalembernek és a
feleségének.
– Természetes, hogy törődöm az itt élő
honfitársaimmal, hiszen prózaian fogalmazva, én vagyok
az olaszországi magyarok plébánosa – mondja jókedvűen,
majd körbekalauzol a házban, amelynek története Szent
István koráig vezethető vissza. Ugyanis az államalapító
már 1030-ban gondoskodni akart a Rómába zarándokló
magyarokról, ő szerezte meg a Szent Péter-bazilika
melletti San Stefanino-templomot, és a közelében építtette
fel a magyarok vendégházát, ahol 1776-ig találtak
menedéket a hívek. Csakhogy ekkor VI. Pius pápa új
sekrestyét akart építeni, tehát lebontatta a »magyar
szigetet«, bár az is tény, hogy jelentős összeget fizetett,
hogy abból gondosodjanak a zarándokokról.
Számtalan tervet szőttek a Rómában élő honfitársaink.
Mindszenty József bíboros, hercegprímás a zarándokház
lebontásának százhetvenedik évfordulóján konkrét
kéréssel és javaslattal fordult XII. Pius pápához, csakhogy
1948-ban letartóztatták, és a terve nem valósulhatott meg.
Aztán a sokféle politikai játszma és huzavona
végeredményeként – regényt lehetne írni róluk! – a Kádár-
rendszer megállapodott a Vatikánnal. Ami azt jelentette,
hogy a Pápai Magyar Intézetből, az emigránsok akkori
központjából, az ott lakó papoknak és a növendékeiknek
ki kellett költözni. No, ekkor döntötték el az intézet
korábbi vezetői – Zágon József és Mester István hogy
létrehozzák a Szent István Alapítványt, amelynek az lett a
legfőbb célja, hogy megint felépítsék a magyarok
zarándokházát Rómában, a Szent István alapította
vendégház folytatásaként.
– Nagyon sok ötvenhatos és korábban emigrált
honfitársunk támogatta megható önzetlenséggel az
alapítványt, segített VI. Pál pápa és a világszerte ismert Pio
atya is. De a legnagyszerűbb gesztus Fáy Erzsébet, a
Svájcban élő, tehetős magyar hölgy nevéhez fűződik. Aki
kijelentette: ha az alapítvány alkalmas telket biztosít, ő
finanszírozza az építkezést – meséli László atya. –
Hatalmas örömünnep volt a világ minden pontjáról
összesereglett emigráns magyarok számára, amikor 1967-
ben felavatták a házat. Lám, össze tudtak fogni a nehéz
időkben, és az erőfeszítéseiket siker koronázta! Tisztelem
őket.
A néhány nap alatt ismét szerelembe esem Rómával, de
a zarándokház hangulata is feledhetetlen. Bebarangolom a
kertet, megcsodálom a szobrokat, domborműveket, az
Őrbottyánban készült harangot, a római háztetőket a
teraszról, és László atya jóvoltából sok rejtett kincset is.
Például azt a kicsi szobát, ahol Prokop Péter, a Kalocsáról
származó pap és kiváló festőművész alkotott. Az ecsetei, a
festőköténye, a félkész munkái..., minden úgy maradt,
ahogy ő hagyta 1999-ben! Neki köszönhető, hogy úgy
érezzük magunkat a folyosókon, mint egy gazdag tárlaton.
Óriási élmény a ház levéltára is, ahol láthatom Mindszenty
József vendégkönyvi bejegyzését 1971-ből, és kötetekbe
rendezve csodálhatom meg az elődök levelezését – a
dokumentált múltat és mindent, ami a zarándokházzal és
az itt élő magyarokkal kapcsolatban a nemzetközi sajtóban
megjelent. (Amikor László atya előveszi a milánói
börtönben sínylődő lányról szóló cikkemet, majd’ sírva
fakadok...)
Az már tejszínhab a tortán, hogy a hazautazás előtt
csatlakozhatunk a Katolikus Karitász csoportjához, hogy
velük nézzük meg a Szent Péter-bazilika fenséges
altemplomában a magyarok gyönyörű kápolnáját – 1980-
ban készült, II. János Pál szentelte fel –, ahol László atya
celebrálja minden kedden a magyar szentmisét. Amikor a
rengeteg élménytől eltelve, fáradtan-boldogan kilépek a
bazilikából, eszembe jut, hogy sok egyházi méltóság
elzárkózik a sajtó elől, ő viszont kitárta előttünk a
zarándokház kapuját. – Régóta élek és dolgozom
Rómában, de magyar vagyok – mondja komolyan. – Fontos
nekem, hogy a honfitársaim ismerjék a házat. Félreértés ne
essék, van elég vendégünk – lengyelek, franciák, olaszok,
argentinok, és izraeliek is –, de a fő célunk az, hogy
otthoniakat fogadjunk! Elvégre ez a ház a magyaroké.
Sokféle olcsó szobával várjuk a vendégeinket, és senkitől
sem kérdezzük, zarándokként-hívőként érkezik-e. Persze
bízunk abban, hogy mindenkire hat a hely szelleme.”

Érdekes, hogy e tavalyi, rövid látogatáskor –

valószínűleg azért, mert már megint a májusi
születésnapomon koptattam az ősi köveket –, eszembe
jutott, hogy 2002 tavaszán a sok fantasztikus élmény
ellenére is nagyon vágytam a gyerekeim után. Amikor
Zsófi azt írta egy e-mailben, hogy ők remekül vannak, ne
aggódjak, csak „arra készülj fel, anyci, hogy a rám bízott
virágaid nem élik virágkorukat”, nem gurultam méregbe,
inkább könnyes lett a szemem a kölykök hiányától. A Nagy
levele is erről győzött meg. – Képzeld el, anyu, egy
tévéműsorban azt hallottam – írta Noémi 2002-ben –,
hogy egy országos felmérés szerint az olaszok
boldogságérzete tízes skálán mérve 8,6-ot mutat. Ez azt
jelenti – tette hozzá, hogy én, a gyengeelméjű, Rómában
csavargó anya is megértsem –, hogy tíz olaszból majdnem
kilenc ember érzi magát boldognak! Ugye, ez gyönyörű?
Bizony, kislányom, tényleg gyönyörű, bár én ezt
felmérés nélkül is érzékelem naponta – jártamban-
keltemben – a Piazza Navonán, a házunkkal szemben levő
kisboltban, a buszon, a metrón, az utcán, mindenütt.
Miből is? Mosolyokból, nevetésekből, énekszóból.
Nem is tudja az én nagylányom, milyen jót tett velem,
hogy írt az olaszok „boldogságindexéről”. Mert bizony az
e-mail hatására tudatosan – némi rosszindulattal –
kezdtem figyelni a körülöttem zajló életet: hátha átvernek.
De bármilyen vizslán lestem, rá kellett jönnöm, nem
csapnak be. Rendületlenül a szomszéd dalolására ébredek,
és kénytelen vagyok percekig röhögni a Piazza Navona
közelében, egy felállványozott szobor előtt. – Elég koszos
már, végre felújítják – állapítja meg a párom, és nem érti,
miért vihogok hajnali kilenckor (a kilenc itt csudára korai
időpont) a méltóságteljes szobor előtt. Csak azért, mert
egy játékos kedvű állványozó bojtos sapkát húzott a
szoboróriás fejére. (Nem lehetett egyszerű művelet, hiszen
fenemód nagy az a fej...) Mondják, eszébe jut ilyesmi egy
rosszkedvű embernek?
Ahogy a párom is vigyorgott e nap estéjén, amikor a
buszon akkora ricsaj volt, hogy én füldugóról álmodoztam.
Pedig nem történt semmi. Mindössze négy középkorú
hölgy „csak úgy” beszélgetni kezdett. A téma hihetetlenül
bonyolult volt: milyen buszra kell átszállni egyiküknek, ha
a Via Venetóra akar érkezni. Amúgy, a kérdés oly
egyszerű, hogy háromheti ittlét után magam is tudtam
volna tanácsot adni. Mivel sokféle célravezető variáció
létezik, a kérdést meg kellett vitatni! És ők megvitatták.
Ha a hetes buszon látok négy nőt ilyen hévvel, ennyi
nevetéssel fűszerezve beszélgetni (pontosabban:
ordítozni), akkor azt gondolom magamban, hogy évek óta
barátnők. Pedig dehogy! Figyeltem őket, a buszon
ismerkedtek meg. Úgy viselkednek egymással a rómaiak –
biztosan van kivétel, de én ezt tapasztaltam –, mint az
egymást évek óta ismerő falusiak. Beszélgetni, érdeklődni,
segíteni kell!
Az egyik méretes szomszédasszonyommal összefutok a
lépcsőházban. Görög lefelé az emeletről, mögötte három
égedelem bambino ordítozik és verekszik, nem látszik a
hölgy sem gazdagnak, sem nagymenőnek. Mégis, amikor
meglát, fülig szalad a szája, és a lépcsőház ablakán
beözönlő fény felé mutat: Signora, il sole!!! Ezt kiáltja.
Jókedvűen. Mert ő a kilencven kilója, a haszontalan
gyerkőcei ellenére is örül, hogy már kora reggel süt a nap.
Képzeljék el, mi történne, ha holnap reggel munkába
indulva, boldogan odakiáltanánk a szomszédnak: nézd, süt
a nap!
(Szerintem mentőt hívna, hiszen aki minálunk kora
reggel képes örülni a napfénynek, az biztosan beteg...)
Amikor NATO-Oroszország csúcstalálkozó volt május
28-án, a Róma melletti Praticán (katonai támaszpont az
ostiai tengerparton), a sarki újságos előtt nagy tömeg
ácsorgott. – Az őrületes biztonsági intézkedésekről, az
elviselhetetlenül szirénázó carabinierikről (csendőrökről)
és rendőrökről tárgyalnak – gondoltam magamban, mert
ezen a napon olyan volt Róma, mintha a felnőtt lakosság
hetven százaléka rendőrnek öltözött volna. Nem
tévedtem, valóban a NATO-csúcsról folyt a diskurzus. De
nem ám a rendőrökről, Bushról, Putyinról, Berlusconiról
vagy a frissen kinevezett magyar miniszterelnökről
beszéltek! Ugyan! Állt egy csomó ember, és egy
tagbaszakadt férfi felolvasott az egyik napilapból egy
miniszterelnöknek címzett nyílt levelet: „A NATO-csúcs
megnövekedett biztonsági intézkedései arra késztetik az
Olasz Nudisták Szövetségét, hogy felszólítsák a
miniszterelnököt: ne zárja le a capocottai tengerpartot,
Róma hivatalos nudista fürdőhelyét! Tisztelt
miniszterelnök úr, mondja meg, hová tudná egy nudista
férfi elrejteni azt a fegyvert, amellyel az államelnökök
életére törne? Mi azt gyanítjuk, hogy a kormány nem
akarja, hogy a külföldi államfők meglessék a nudista
fürdőzőket a repülőgépeikről, amikor fel- és leszállnak...”
 Ezt volt képes a nudista szövetség vezetője az
államelnöknek írni... És mit tett az újságosbódé körül
tömörülő tömeg? Röhögött, röhögött rendületlenül. Mint
egy operettben...
Idemásolok egy (szintén) „operett-hírt” az International
Herald Tribune olaszországi mellékletének május 24-i
számából: „Egy fiatal szardíniai nő feljelentést tett
szeméremsértés miatt egy százéves férfi ellen. A vádlott
ugyanis »mutogatta magát«, miközben azt javasolta a
fiatal nőnek, hogy szeretkezzenek. Az idősek klinikáján
dolgozó hölgy elmondta, hogy egy sétányon sietett
keresztül, amikor a százéves férfi lehúzta a cipzárját,
bemutatta a nemi szervét, és a fent említett ajánlatot
tette.” Nos, ha e hírecske hőse húsz-, harminc-, negyven-,
ötven- vagy hatvanéves volna, felfordulna a gyomrom. De
hogy száz!? Eddig azt hittem, hogy egy évszázadnyi élet
után – hogy is mondjam? – még egy cipzárt is nehéz
lehúzni... Vacsoránál megosztottam olasz barátainkkal e
felemelő hírecskét. Miután befejezték a nevetést, Giulio –
egy népszerű magazin fotósa – nagyot csapott az asztalra:
nem a Colosseummal, a Forummal vagy a Capitoliummal
és Sorrentóval kell Olaszországot reklámozni, hanem ezzel
a hírrel!
– Mire gondolsz? – kérdeztem kíváncsian.
– Arra, hogy az olasz férfi nem fárad el, sírig imádja a
NŐT! – harsogta Giulio. (A nagy nevetésben senki sem
hallotta Rosanna asszony – Giulio felesége – kétkedő
krákogását...)
Miért meséltem el mindezt? Mert megbizonyosodtam
arról, hogy ez a mediterrán világ valóban csupa életkedv. A
hozzánk hasonló gazdasági gondok, politikai viták, hibák,
korrupciók, igazságtalanságok, harcok ellenére is. Rajtuk is
rontott a válság, ők is méltatlankodnak, dühöngenek,
tüntetnek, náluk is kevesebb gyerek születik, mint a
korábbi esztendőkben, ők is ismerik az emberekben
lakozó rosszat és a bűnt, mégsem szégyen örülni, ha kora
reggel ragyog a nap. Nem szégyen éjfélkor kiskocsmát
keresni a Campo dei Fiori környékén, vagy éjjel egykor
dalra fakadni a hatalmas tömegben a Piazza Navonán – én
a Tisza partján mandulafa virágzik című nótát fújtam el a
magam színvonalán... –, nem szégyen sírva fakadni egy
érzelmes filmen, és nemcsak tizenéveseknek támad
kedvük csókolózni a Szent Péter-bazilika előtt (egy forró
májusi éjszakán) vagy a Tevere-parti platánok alatt...
Szóval az életöröm, a jókedv, az érzelmesség nem
titkolandó, nem snassz. Mindennek hatására döntöttem el,
hogy az egy hónapos római kalandból egyetlen dolgot
akarok hazavinni. Mit is? Megírtam a Nők Lapjában.

„EGY KORTY DERŰ

Rómában történt. Tán két hete. A Spanyol lépcsőn
sütkéreztünk a párommal, élveztük, hogy kiszakadtunk az
itthoni hajtásból, és egy olasz párral beszélgettünk. Miről
is? Mindenről, semmiről. Zenéről, szerelemről,
vörösborokról, építészetről, irodalomról, leheletvékony
pizzákról, a téren nyüzsgő turistákról, a gyerekeinkről. Jó
volt velük. Ők gyengén beszéltek angolul, mi még
gyengébben olaszul, megnőtt a gesztusok, tekintetek
jelentősége. Sokat nevettünk, közös esti programot
terveztünk, amikor a lány váratlanul kíváncsian-kutatva
nézett rám: Chi sei tu? (Ki vagy te?) Elméláztam a furcsa
kérdésen. – Ó, csak egy magyar nők közül. – És miért
érdekel ennyire az olaszok élete? – faggatott tovább a lány.
– Tanulni akarok tőletek – feleltem csöndesen.
– Haza szeretnék vinni Rómából egy korty derűt. Ti sem
éltek könnyen, mégis jó a kedvetek, élvezitek az életet.
– Jókedvet akarsz hazavinni? – szólt bele a fiú
csodálkozva, mert nem értett semmit.
Kedves Olvasók, ugye, önök értenek? Talán egyet is
értenek velem abban, hogy a mi meglehetősen búsongó,
»sírva vigadó« (bár ezt a jelzőt ki nem állhatom!),
pesszimista világunkba legalább egy kortynyi derűt
próbálok becsempészni. Mert humor, irónia, önirónia
nélkül nem lehet elviselni önmagunkat, egymást és a
hétköznapokat! Igen, derűt, ami képessé tesz arra, hogy
örüljünk a semminek tűnő apróságoknak, a puszta
létünknek. Az ablakunkban nyíló muskátlinak, a tavasszal
sárgálló aranyesőnek, a barátainknak, a hol jól, hol rosszul
végződő szerelmeinknek, annak, hogy a kamasz gyerekünk
kivételesen nem szemtelen, hogy az eredendően lusta
párunk egy reggelen összeszedi magát, és szeretete-
szerelme jeléül kávét hoz az ágyba, annak, hogy a
legintrikusabb kollégánk ma nem bántott minket, hogy
működik a kezünk-lábunk... Pitiáner apróságok? Persze.
De nélkülük nincs kedvünk reggelente felkelni, és újra
meg újra nekikezdeni a létért való küzdelmünknek és
kevésbé vagyunk képesek szeretni. Tudom én, hogy nincs
okunk hejehujára és nagy röhögésekre, tudom, hogy
fájdalmas a szegénység – ma te csúszol le, holnap én –,
mégis azt mondom, hogy az életnek nevezett hatalmas
társasjáték parányi derű nélkül elviselhetetlen. Persze a
kedves-értetlen olasz fiúnak mindezt nem mondtam el ott,
a Spanyol lépcső fodrai közt – csak kedvesen
mosolyogtam, ő pedig kicsit habókos nőszemélynek nézett
engem –, de az elhatározásom komoly volt. Tehát 2002 óta
folyamatosan próbálok írni és beszélni a derűről a súlyos
gazdasági, politikai és erkölcsi gondjaink ellenére –
minden lehetséges fórumon: újságokban, televíziókban és
újabban már színpadon is – abban a hitben, hogy ezzel
segítek. Remélem, nem csalatkozom...”
 XX. fejezet

2015. április
BUDAPEST

Amelyben kicsit elérzékenyülök, hiszen a kölykök

jóvoltából ma már annyian vagyunk, mint az oroszok,
ráadásul ráébredek, hogy a nagycsaládos lét érzelmi
hullámvasútján soha nincs megnyugvás. Hálát rebegek
tehát az ötöknek meg a páromnak, és kitartóan biztatom
önt, kedves Olvasóm: jöjjön velem Rómába!

Tavaly karácsonyeste furcsa, könnyes, boldogságos

hangulat kerített hatalmába. Körülnéztem a nappaliban
– „Uramisten, annyian vagyunk, mint az oroszok!” –,
nevetni kezdtem, majd a következő percben
meghatódtam. A szűk család ülte körül az asztalt
december 24-én: mi, a kölykök és a „tartozékaik”. Noémi, a
férjével meg az imádott két gyerekével, a tízéves,
focibajnok Ádámmal – akinél csodálatosabb szellemi
partnerem nemigen volt még életemben, s a családból
senki sem hasonlít annyira az én rajongott anyukámra –,
és a varázslatosan bájos Laurával, akinek személyében tán
a szépséges, jó humorú „nagyon nő” nagyikám költözött
vissza a földre, Krisztián a párjával és a szintén
tízesztendős, „nagy huncut” Patrikkel, aki képes volt azon
a napon megszületni, amikor én, május 15-én. Kori a
párjával és a tizenkét éves Bálinttal, akinek a foci iránti
olthatatlan szenvedélye talán a párom mániájának
folytatása. Panni, a „Kicsi” korán állt anyakönyvvezető elé,
és az ünnepi asztalnál már férjjel az oldalán kóstolgatta az
apja főztjét. (Az utóbbi években átengedtem a konyhát a
férjemnek, mert állítása szerint őt kikapcsolja a főzés,
elfeledkezik a munkahelyi teendőiről, mindenről, ráadásul
imád enni. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, épp
elég nekem a konyhalány szerepe...). És virtuálisan,
pontosabban skype-on jelen volt a kamaszkorában sok
gondot okozó Zsófim is a férjével meg a nyolcéves, minden
iránt érdeklődő, életművész Bencéjével. Mert ők külföldön
élnek-dolgoznak. Először Dublinban, most pedig Palma de
Mallorcán. Hiányoznak? Nagyon! Hiszen Zsófi ma már a
barátnőm és bizalmasom. Lám, érdemes volt „túlélni” a
kamaszkorát... Jó nekik ott? Nagyon. Bence úrfi úgy beszél
angolul, ahogy én soha nem fogok, ráadásul most spanyol
iskolába jár. Nincs jogom tyúkanyós zokogásra...
Igen, körülnéztem a mi hangos, olaszos családunkban,
és meghatódtam. Mennyi mindent köszönhetek a
gyerekeinknek, a ma már felnőtt kölyköknek! Rengeteg
munkát, izgalmat, mosolyt, nevetést, örömöt, aggódást,
kétségbeesést, pánikot, szomorúságot, kudarcot, könnyet.
Újrakezdést, nekibuzdulást, bizonytalanságot – jól
csináljuk? –, összeomlást – mindent elrontottunk... –, majd
megint reménykedést. Azon a végtelen érzelmi
hullámvasúton, amit a nagycsalád jelent, nemcsak a
kölykök, de a szülők is alakulnak. Például aki sok gyereket
nevel, biztosan nem bízza el magát, hiszen a nagy számok
törvénye szerint a sok gyerekből eggyel mindig baj van. És
a szülőnek, aki igazán szereti a gyerekeit, az az első
gondolata: mit rontottam el?
Tehát eszem ágában sincs rózsaszínűre festeni az eget,
és nem mondom, hogy a nagycsaládos lét csupa dal, móka
és kacagás. Gondolják csak el, hogy öt gyerekkel hány
érettségit, felvételit, vizsgát, szigorlatot, államvizsgát,
szerelmet, szakítást, esküvőt, születést asszisztáltunk-
izgultunk végig – ma már sajnos két válást is –, de higgyék
el nekem és a sorstársaimnak, hogy végtelen, semmihez
sem hasonlítható boldogság, ha látjuk, hogy tanult, okos,
tehetséges felnőtté cseperedtek, és hol simán, hol nagy
kacskaringókkal, de megtalálták a helyüket az életben. És
igen, nincs annál szívmelengetőbb, mint azt érezni, hogy
mindent vagy még annál is többet megtettünk értük –
kitartóan igyekeztünk „elég jó szülőkké” válni –, és a
tévedéseink, melléfogásaink ellenére sem fukarkodtunk
soha a szeretettel meg a figyelemmel. Ha jól
meggondolom, még a szakmai sikereimben
(kudarcaimban) is szerepet játszottak a kölykök. Általuk
jöttem rá, hogy érdemes lemondani magas pozíciókról,
mert ha a beosztásod miatt nem marad szabad
vegyértéked rájuk, akkor megette a fene az egészet... És
lám, hiába néztek hülyének sokan, jól tettem, hogy kétszer
is elengedtem a főszerkesztői beosztást, mert ha nem
teszem, ma nem írom tizedik könyvemet sem... A kölykök
(ma már az unokáimmal együtt) abban is szerepet
játszanak, hogy soha nem „szállok el”, nem is fogok. Ha az
ember a munkája révén bejárhatja Ausztrália kivételével az
összes kontinenst, de közben folyamatosan a gyerekeiért
aggódik – „nem zuhanhat le az a fránya repülőgép, mert
akkor mi lesz velük...?” –, akkor nem bízza el magát még
egy brazíliai, mauritiusi, amerikai, indiai vagy mexikói
utazástól sem. Ha megkapod a Magyar Köztársasági
Érdemrend Lovagkeresztjét az újságírói munkádért, akkor
van esélyed arra, hogy „haj, de szupernek” érezd magad,
ám ha hazaviszed a kitüntetést, és az aprócska fiúunokád
szánakozva néz rád – „mamma, lovag lettél, és egész
életedben sisakot kell hordanod? –, akkor egészségesen
röhögni kell magadon.
A párom észrevette a tavalyi karácsonyon, hogy „messze
járok”, miközben meghatott öröm munkál bennem, s
amikor elvonult a „hadnép”, feltette Schubert Ave Mariáját
majd Zorán Kell ott fenn egy országát – tudta, hogy e
zenék erőt öntenek belém, és az otthonunkba hívják
anyut, a nagyikámat és mindazokat, akiknek hálával
tartozom –, közben átölelt, és én meghallottam a
gondolatát: „Jól mondtad az esküvőnkkor, nem is olyan
rossz ez így...”
Mindennek hatására eszembe jut, amit 2002-ben
tanácsoltam önnek, kedves Olvasóm: jöjjön velem
Rómába! Most, tizenhárom évvel később ugyanezt
indítványozom, csakhogy kicsit tapasztaltabban az is
megfordul a fejemben, hogy sokan (talán)
megharagszanak rám e javaslat miatt, mert nincs rá erő.
Mert az az átkozott pénz...! No, ezért mutatom be
Margitkát, akinek nagyon sokat köszönhetek, s aki
világjáró volt. Vagy mégsem?

„MARGITKA A VILÁG KÖRÜL

Ma, amikor egyre többen utaznak „Olaszbaaa,
Görögbeee..., Törökbeee... (brrr!), és egyre sűrűbben
hallok beszámolót az említett országokban kapható
bőrkabátokról és ékszerekről, mind többet gondolok
Margitkára, a hihetetlenül művelt, világjáró tanárnőmre. Ő
eleinte az iskolában, később az aprócska lakásában
fertőzött meg a távoli kultúrák iránti rajongással, az
utazás-csavargás örömével.
Szerény, barátságos nappaliját hatalmas, plafonig érő
könyvespolcrendszer uralta. A kötetek precízen
katalogizálva sorakoztak, mint egy igazi könyvtárban. Az
erkélyajtótól jobbra – katonás rendben – álltak vigyázzban
az útikönyvek és az utazásokhoz kapcsolódó, fontos
irodalmi alkotások. A kedvenc polcomon: Róma, Forum
Romanum, Nápoly, Pompei, Verona, Seneca... Egy
másikon Athén, Mükéné, Kréta, Rodosz, görög regék,
ókori filozófusok, Szabó Magda: Zeusz küszöbén... De volt
francia polc, indiai, japán és svéd is, mindenki érdeklődése
szerint kalandozhatott Margitka birodalmában. Soha nem
engedte, hogy a hónunk alatt egy könyvvel – csöndben –
távozzunk a házi könyvtárából, mert ragaszkodott ahhoz,
hogy megbeszéljük az olvasottakat. Aztán nem csak
megbeszéltük, hanem csodálatos utazásokon is részt
vettünk!
Sok barátommal együtt éveken át csak a kicsi Bimbó úti
lakásban üldögélve kalandoztam a világban. Úgy ismertem
Mükéne romjait, Agamemnon sírját, az athéni Omónia
teret, a szunioni Poszeidon-templomot a világhírű
naplementéjével, mintha többször jártam volna ott.
Micsoda gazdagsága tárul fel a múltnak, ha hatan-heten
»összedobjuk«, amit tudunk egy olyan tanár irányításával,
akinek a világ minden szegletéről eszébe jut egy legenda!
Aki tud latinul, görögül, németül és franciául... Muszakát,
görög salátát készítünk, görög zenét hallgatunk, közben ő
mesél.
– Gyerekeim, ha nem ismeritek az ősi romok történetét,
ha nem tudjátok hogyan éltek, építkeztek, játszottak
színházat sok ezer évvel ezelőtt, akkor csak néztek, de
semmit sem láttok! Vegyétek tudomásul, hogy egész
Európa a görögöktől tanult! Építészetet, irodalmat,
filozófiát, mindent. Róma is csak akkor nyílik meg nektek,
ha fel tudjátok ismerni, melyik épület klasszicista – görög
ihletésű –, melyik romantikus, szecessziós vagy netán
román stílusú. Higgyétek el, műveltség nélkül nem
érdemes utazni! Mert akkor csak arra jöttök rá, mit
vásárolhattok olcsón. Erről szólna az élet? Ugyan!
Margitka nem ragadt le a görögöknél és a rómaiaknál.
Soha nem feledhetem azt az izraeli estjét, amit már
felnőttként, a kislányom társaságában élveztem nála végig.
Megnéztünk egy videót Jeruzsálemről, egy zsidó
barátnőmmel a vallási szokásokról meg a Siratófal
történetéről meséltetett, majd István atya, egy Ferences
rendi jó barát – aki szintén eltöltött néhány hónapot
Jeruzsálemben –, számolt be a keresztény emlékekről, az
arab negyedben található stációkról, az Olajfák hegyéről,
Szűz Mária sírjáról. Mivel mohamedán nem volt a
társaságban, Margitka vállalta, hogy a harmadik nagy
világvallás keletkezéséről és az Aranymecsetről meséljen
nekünk. A kislányom este tízkor sem akart hazaindulni...!
Azután jött egy új korszak: úgy hozta sors (a szerencse,
az égiek kegye), hogy végre utazhattam. Én, aki a
rendszerváltozás előtt kizárólag az úgynevezett szocialista
országokba jutottam el az orosztudásommal – főleg
idegenvezetőként, mert azzal pénzt is kerestem –,
nekivághattam a nagyvilágnak. Hivatalból is. És bizony
minden nagyobb út előtt felkerestem Margitkát, aki úgy
felkészített, hogy soha nem volt szükségem guide-ra. Sőt!
Sok utat végigizgultam, hogy azokat a helyeket is
láthassam, amelyeket nem mindig mutatnak meg az
idegennek. Mert Margitka jóvoltából pontosan tudtam,
mit kell megnézni. Az ő hatására kapaszkodtam fel
Rómában a lateráni lépcsőn, és találtam rá Tokióban egy
eldugott, lélegzetelállítóan gyönyörű Buddha-templomra.
Indiába viszont olyan váratlanul utazhattam néhány
évvel ezelőtt, hogy még Margitkát sem kerestem fel
indulás előtt. A követség megdöbbentő gyorsasággal
intézte el, hogy interjút készíthessek a dzsaipuri
maharadzsa feleségével. Kapkodás, sietség, könyvhegyek,
aztán indulás előtt gyors búcsútelefon. – Margitka,
mindenfélét összeolvastam, holnap indulok!
– Édesem, öleld át a vasoszlopot! Ugye, ismered?
– Hááát... – nyögtem zavartan, mert zsongott fejem a
hinduizmustól, Gandhitól, az indiai történelemtől, de az
oszlop elkerülte a figyelmemet.
– Drága angyalom, tudnod kell, hogy sok ezer évvel
ezelőtt állították fel, és a tudósok még ma sem értik,
hogyan tudtak eleink olyan vasötvözetet készíteni, amelyik
azóta sem rozsdásodik! És a legenda szerint, ha háttal állva
átöleled az oszlopot, teljesül egy kívánságod – hadarta
Margitka.
Egy hét múlva a vasoszlop mellett álltam.
Megbabonázva bámultam a csodát – vadul szikrázott a
gyilkos napfényben –, és nemcsak azért éreztem magam
kicsinek, mert szédítően sokat tudtak a régmúlt tudósai,
hanem azért is, mert Margitka figyelmeztetése nélkül
kihagytam volna az élményt...
– Margitka, gyere velünk! Interjút kell készítenem
Bécsben, és van szabad hely a kocsiban! A szállásod sem
kerül pénzbe. Halihó, együtt utazunk! – hadartam
gyermekded lelkesedéssel hat évvel ezelőtt.
 Nem értettem a csöndet, tehát lelkesen boldogan
tervezgettem tovább. – Elmegyünk a Burgba, megnézzük
Schönbrunnt, biztosan régen láttad...
– Én soha nem jártam Schönbrunnban – mondta
csöndesen.
– Lehetetlen! – kiáltottam felháborodva. – Te, aki
Tokiótól Jeruzsálemig, Rómától Delhiig bejártad a világot?
– Szeretem, hogy ilyen lelkes vagy! Gyere el hozzám
holnap este, majd mesélek... – felelte barátságosan, és
letette a telefont.
Többé nem találkoztunk. István atya hívott fel másnap.
– Margitka éjjel szívrohamot kapott. Most már valahol
odafenn, egy égi könyvtárban tart előadást Egyiptomról
vagy a lélekvándorlásról. – Dadogás, könnyek, hirtelen
elfogy a levegő: képtelenség, iszonyat, tegnap még
beszéltünk.
A temetés után jó néhány hónappal találkozott a kis
társaság pap-barátunk parókiáján. István atya
valamennyiünknek átadott egy dobozt. Az enyém telistele
volt könyvvel, fotóval, méghozzá Közép- és Dél-
Amerikáról. Értetlenül forgattam az ajándékaimat, hiszen
kevés közöm volt akkoriban a világ e különös szegletéhez.
A doboz alján levélkét találtam: »Fogalmad sincs az azték
kultúráról, ideje, hogy belemélyedj! Ölellek: Margitka«
Sírtam, nevettem, lám, az édes, drága Margitka még
most is nevel! Pontosan tudja, hol vannak a »fehér
foltjaim«...
– Ő Dél-Amerikában is járt? – kérdeztem meghatottan
István atyát.
– Te nem tudod, hogy Margitka soha nem járt
külföldön!? Mindig azt mondta, hogy a világ a Bimbó úton
lakik. És sajnálta azokat, akiknek van pénzük az
utazás(ok)ra, de szemük, műveltségük nincs hozzá.
– Őrület! – tört ki a hozzám hasonlóan tudatlan Vera
barátnőm. – Amikor először jártam Jeruzsálemben,
Margitka úgy magyarázta el, hogy mit nézzek meg, mintha
éveket töltött volna ott.
– Nem csapott be benneteket – magyarázta István atya
–, ha megkérdeztétek volna, hol járt, gond nélkül
megmondta volna, hogy sehol. De ti nem kérdeztetek,
csak ittátok a szavait. Az előző rendszer lenullázta a
családját – a korán meghalt, egyetemi tanár férjét is –, de a
műveltségét nem vehette el senki! Ő az olvasmányai
alapján tényleg százszor többet tudott a világról, mint
bármelyikünk. És átadta nektek a tudását – hiszen ti
lettetek a családja a szeretett férje távozása után – aztán
agyonizgulta magát, hogy mindent lássatok. Úristen,
mennyire ragaszkodott hozzátok, mennyit aggódott
értetek! Hogy a világ ne tegyen üressé titeket.
Margitka elment, mégis velem van. Legutóbb akkor
gondoltam rá, amikor eljutottam a görögországi
Delphoiba, ahol kétségbeesve rohangáltam, mert nem
találtam meg rögtön azt a helyet, ahol a jósnő háromlábú
széke állt. Ahonnan a várható jövőt »szórta« a görög
uralkodók és hadvezérek felé...
– Nyugi, Ildikó, megérdeklődöm – nevetett rajtam
elképesztő fölénnyel a követség egyik munkatársa. (Nem
mondta, hogy ütődött vagyok, de a gesztusai, a grimaszai,
minden mozdulata azt »kérdezte«: mi a fenéért lelkesedik,
nyüzsög ez a liba?)
– Engem nem izgat ennyire a múlt – tette hozzá atyai
leereszkedéssel – neked is meg kell értened, hogy az
emberek többsége nem a »régi kavicsok« miatt jön
Görögországba...
No, ekkor néztem fel az égre: Margitka, mit szólsz
ehhez a »régi kavicsok«-fordulathoz? – És ha hiszik, ha
nem, nevetést hozott felém a szél a Parnasszus felől...”
***
Tehát kedves Olvasóm, felelősséggel ismétlem meg a
tizenhárom évvel ezelőtti mondatomat: „Jöjjön velem
Rómába!” – gondolatban, érzelmeiben, vágyaiban, vegye
fel a szemüvegemet, és azon keresztül szemlélje a nyüzsgő,
változó, hatalmas kultúrájú várost. De ha teheti, inkább a
párjával, a kedvesével, a szerelmével utazzon! Azzal, akivel
együtt kell látnia és feldolgoznia mindazt, ami a világban
szép. És ha nincs meg Ő, akkor keresse – Budapesten,
Rómában, bárhol –, mert mindenkinek van párja e földön,
csak kitartóan kell keresni! Margitkának is volt igazi társa,
csakhogy a történelem elvette tőlük a közös csavargás
lehetőségét... Tudják, mi a szerelem, az összetartozás
legfontosabb jele? Hogy az élmény egyedül nem igazi.
Hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan kényszert érez
arra, hogy neki mondja el mindazt, amit látott, tapasztalt,
és vele osszon meg mindent. Jót, szépet, bölcset, rosszat,
lélekrombolót, keserveset.
Azt mondják, hogy Időuraság meg a szüntelen robot és
a pénz utáni hajsza kiöli belőlünk az érzést? Csudát!
Menjenek Rómába, sétáljanak „csak úgy” a fényárban úszó
Angyalvár tövében vagy a Szent Péter-bazilikához vezető
úton, a babérillatú Forumon, hallgassák együtt a római
szökőkutak csobogását – mollban és dúrban –,
szippantsanak a Tevere-parti fák illatából, és ne
törődjenek azzal, hogy az ősi folyó néha-néha bűzölög.
Menjenek be kora reggel egy pékségbe, kóstoljanak ott
forró búbos-zsemlét, keressék meg azokat a parmezán- és
füstöltsonka-illatú utcákat, ahol a legjobb pizzákat sütik,
és rá fognak jönni: csodálatos szeretni, „szeretve lenni”, és
túl rövid a „földi vendégszereplésünk” ahhoz, hogy
gyűlöletben, harcban éljük végig. Én örökre hálás leszek a
sorsnak, hogy folyamatosan fogta valaki a kezem, amíg
Rómát csodáltam... Ez fontosabb, szebb és többet ér –
tegnap, ma holnap meg holnapután –, mint a Vatikán
összes kincse. Egyetértenek velem?