Sorozatszerkesztők:

Császár Péter
Dr. Fehér Erika
 Katrin Holland

…És újra kezdődik az

SIERRA
Budapest, 1992
Fordította: Boni Gáspár Gitta
 I.

Még nagyon kora reggel volt. Finom ködfátyol felhőzte a napot. Öt

vagy talán hat óra lehetett. Rauter nem tudta pontosan. Egész éjjel
nem aludt. Részben az izgalomtól, de részben azért is, mert a
szomszédos cella lakója hajnalig üvöltött, vadul és rémülten, mint az
üldözött állat. Végre bementek hozzá az ápolók. Rauter megismerte
lépteiket: hiszen esztendőkön keresztül őt is őrizték. Aztán
elcsendesedett minden. Meglehet, hogy kényszerzubbonyt húztak a
betegre vagy a gumicellába vitték. Ő is így tombolt, ordítozott
valamikor. Fejjel rohant a falnak, és megpróbálta a magasan lévő
ablak vasrácsát kitördösni. Bizony, vele sem bántak kesztyűs kézzel.
Az ápolók értették a módját, hogy megfékezzék.
Rauter nagyon nyugodtan, majdnem mozdulatlanul feküdt a
hosszú, keskeny vaságyon. Az óra ketyegésére fülelt. Kis idő múlva
hatot ütött. Finoman, ezüstösen úsztak a hangok a levegőben. Fehér
galambok kergetőztek játékosan odakünn, az ablak előtt. Az ajtó
nesztelenül kinyílt. Egy hang suttogva beszólt:
– Készüljön, kérem.
Rauter felkelt. Lassan, igen körülményesen felöltözött. Keze
remegett a visszafojtott idegességtől. Aztán megint visszaült az ágy
szélére és várakozott. Kicsit később másodszor is nyílt a szobája
ajtaja.
Ammersfort lépett be. Odasietett az mozdulatlanul fekvő
emberhez. Fiatal volt, az arca komoly. Hosszú, fehér kabátot és
fehér vászoncipőt viselt. Megveregette Rauter vállát és bátorítóan
rámosolygott:
– Elkészült?
 Reuter bólintott.
– Akkor jöjjön velem!
Rauter majdnem gépiesen felállt és elindult az orvos nyomában.
Hosszú, fehér folyosókon mentek végig. Végül benyitottak a
földszinti, nagy irodába. Rauter megállt az írógépasztalok és
kartotékszekrények közt. Nagyon csöndes volt. Már tegnap este
elmehetett volna, de valahogy nem volt hozzá kedve. Elbocsátó-
levelével kezében követte Ammersfortot, aki előrement a kerten
keresztül a kijárat felé. Csak akkor tudott megszólalni, amikor már ott
álltak a nagy, kovácsolt vaskapunál. Hirtelen kezet nyújtott az
orvosnak.
– Köszönöm – szólt halkan –, köszönök magának mindent,
Ammersfort.
Ammersfort megragadta a feléje nyújtott kezet, és melegen
megszorította:
– Nincs mit köszönnie, Rauter. A kötelességemet teljesítettem.
Minden jót kívánok. És legyen óvatos!
Rauter egyszerre nevetni kezdett, rekedt, bántó hangon.
– Hátha mégis őrült vagyok – mondta. – Mit szólna hozzá,
Ammersfort, ha kiderülne, hogy a többieknek volt igazuk, és maga
tévedett?
Ammersfort is nevetett.
– Igazán nem volna csoda – felelte. – Egyáltalán nem lepne meg,
ha megőrült volna mindattól, amit átélt.
– Őrült vagyok – felelte Rauter és még mindig nevetett. –
Istenemre mondom…
– Minden jót! – ismételte Ammersfort és gyorsan sarkon fordult.
A kapus alaposan megnézte az elbocsátólevelét, mielőtt a
kulcscsomóért nyúlt volna.
– Minden jót! – mondta ő is.
Rauter nem válaszolt. A portás becsukta mögötte a kaput és
visszament kis őrházába. A másik kapus reggelizett éppen odabent.
Kávét ivott.
 – Reutert elbocsátották – mondta az első portás és ujjával a nyitott
ablak felé bökött. – Öt esztendeig volt itt. No, csak meg ne bánják!
A taxi a kaputól mintegy tízméternyire várakozott. Mindent
gondosan előkészítettek. Rauter megnevezett egy szállodát és
beszállt a kocsiba.
A taxi elrobogott. A sofőr halkan dudorászott magában. Rauter
mozdulatlanul ült a helyén és mereven bámulta a szeme előtt
tovasikló tájat. Minden idegszála megfeszült. Egyszerre sírni kezdett.
Valószínűleg nem is tudott róla, hogy sír. Nagy, fényes
könnycseppek gördültek végig beesett, keskeny arcán, erősen kiálló
járomcsontjain és végigfutottak a két éles ráncon, amely orra tövétől
a szájáig húzódott. Egy-egy könnycsepp fennakadt hosszú, szőke
szakállán. Rauter mereven ült és nem is próbálta a könnyeit
visszafojtani. Meg se moccant, az arckifejezése nem változott. Évek
óta először volt boldog. Szabadnak tudta magát! Szabadnak!
Hirtelen rákiáltott a sofőrre, hogy álljon meg. A kocsi nagyot zökkent,
a fékek élesen csikorogtak. Rauter kiszállt. A Párizs felé vezető utak
tele voltak kisebb-nagyobb kocsikkal, főként lófogatokkal, csak itt-ott
bukkant elő egy-egy autó. A környék népe beszállította föld
terményeit a milliós város piacára, hogy ott csengő ércre váltsa be.
Kis parasztszekér döcögött el Rauter mellett. Tele volt mindenfajta
virággal. Rauter intett, és a szekér megállt. Nagy csokor
harangvirágot és barkát vásárolt.
Milyen szép az élet! Tavasz van, és ő szabad! Újra beszállt a
taxiba és maga mellé tette a virágcsokrot. Végre szabad! Megöli
Lombardot… Persze utána letartóztatják majd és újra bezárják.
Fegyházba vagy a tébolydába. Többé sohasem lesz szabad… Az is
lehet, hogy a villamosszéken végzi életét. – Aránylag ez volna a
legjobb és legegyszerűbb megoldás. De mielőtt meghal, elvégzi
kötelességét.
Miközben a taxi befordult a Champs-Élysées-re, világosan maga
előtt látta élete útját. Olyan nyilvánvaló, hogy mit hoz a jövő.
Lombard meghal! Hiszen ő csak azért maradt életben, azért viselt el
minden szenvedést, hogy egyszer majd megölhesse. Most szabad
az út. Lombard meghal, ő maga pedig megint csak fogoly lesz…
Gondolatai nem tudtak ebből a boszorkánykörből kivergődni. Évek
óta az agyába gyökeresedett a rögeszme: meg ölnie Lombardot.
Egyszerre csak eszébe ötlött: hiszen nem feltétlenül szükséges,
hogy ismét rabságba kerüljön vagy a villamosszékbe hurcolják! Ha
megölte Lombardot, önmagával is végezhet, mielőtt ráteszik a
kezüket, mielőtt megindul az igazságszolgáltatás gépezete és
szétmorzsolja. Elámult azon, hogy az elmúlt évek alatt ez a
kétségtelenül legkézenfekvőbb megoldás egyszer sem jutott eszébe.
Gyilkosság és öngyilkosság. Milyen egyszerű az élet. Elmosolyodott.
Formaruhás portás sietett oda a taxihoz és kinyitotta az ajtaját.
Rauter végighaladt a vastag, vörös futószőnyegen, és a szálloda
irodájába lépett. A tarka virágcsokrot ottfelejtette az autó ülésén.
– Fürdőszobás, szalonos lakosztályt kérek!
Találomra választott nevet írt a bejelentőlapra. A fiatal szállodai
alkalmazott kulcsot akasztott le a szépen fényezett mahagóni
faliállványról.
– Erre, balra tessék kérem… Mr. Miller – szólt, miután gyors
pillantást vetett a bejelentőlapra.
Abban a késő délutáni órában mindenki jókedvűnek látszott. Az
égen kikerekedett már a hold képe. Mintha nagy, sárga lámpás lett
volna. A város lakói átadták magukat a hirtelen beköszöntött tavasz
mámorának Az utcalámpák fényében az új élet frissességével
zöldelltek a fák zsenge levélkéi. A levegő lágy és enyhe volt, tele
szertelen édességgel. Az autók hosszú sorokban robogtak végig a
boulevard-on, a vendéglők és kávéházak nyitott kirakatablakain át
zene áradt a szabadba. A sötét mellékutcákban szerelmespárok
kóboroltak összesimulva, kéz a kézben. Minden porcikájuk csupa
vágy, csupa boldog reménykedés volt. Ezen a túlságosan szép
éjszakán nem is lehetett aludni.
Edith egyedül csatangolt a zsúfolt utcán. Két kezét kopott, kék
kabátja zsebébe dugta, a fejét lehajtotta. A játékos éjszakai szellő
belekapott a hajába, összeborzolta. Észre sem vette. Itt-ott egy-egy
férfi megszólította a magányos teremtést, ajánlkozott, hogy elkíséri,
vagy kötekedőn a fülébe duruzsolta: ilyen szép leány csak nem
maradhat egyedül, ilyen szép éjszakán?! Edith meg sem hallotta az
aszfaltbetyárok susogását. Mintha csak süketnéma lett volna.
Elszakadt mindentől, ami körülvette. Az üzletek kivilágított kirakatai
előtt bámészkodók lézengtek, álmodozva és vágyakozón nézték a
sok drága holmit. De Edith meg sem látta a boltok kínálkozó kincseit.
Úgy ment el az emberek és a dolgok mellett, mintha többé
semmihez sem volna köze. Pedig még pár nappal ezelőtt is éppúgy
bámészkodott, mint a többiek, és nagyon meg tudott kívánni egy
szép ruhát vagy pár jó cipőt. Az ő szíve is hevesebben dobogott,
amikor az utazási irodák tarka hirdetményeit nézegette. „Istenem,
milyen jó volna pénzhez jutni, utazgatni, sok látni, kikerülni ebből az
örök egyformaságból. Bárcsak ne kellene a jövőre gondolni, amely
napról napra fenyegetőbb képet ölt…”
Edith nem tudta, hány óra van. Észre sem vette, hogy lassanként
lelankadt a forgalom, elcsöndesült körülötte minden. Ha megkérdik
tőle, mióta kóborol már itt, egyedül, a város utcáin, nem tudott volna
felelni.
Elhatározta, hogy meghal. Feladta a reményt. Már nem volt vágya,
könnye, bátorsága. Értelmetlennek érzett mindent. Milyen jó volna
most, ha valaki a lelkére beszélne, biztatná, hogy egyszer még majd
jóra fordul minden, tehát nem szabad elveszítenie a bátorságát,
tovább kell verekednie, nem adhatja fel a harcot. Az ilyesmit jólesik
hallani, még akkor is, ha nem igaz. Az ám… csakhogy Edithnek nem
volt senkije, aki magához ölelhette volna, hogy bátorítsa, vigasztalja.
Ebben a szép és halálosan idegen városban egyetlen lelket sem
ismert. Elég értelmes volt ahhoz, hogy világosan láthassa helyzetét,
adottságait: fiatal, talán szép is, és így nem egészen elveszett
ember, vannak „lehetőségei”. Hanem hát az elmúlt hónapok minden
akaraterejét felőrölték. A gondok koravén vonást véstek gyermekes
szája mellé, az elégtelen táplálkozás megsápasztotta, elgyötört
arcocskája hervadtnak hatott és minden lágyságát elvesztette.
Pénzét felélte, ereje kimerült, ruháit elhordta, reményei füstbe
mentek. Néhány hónappal ezelőtt rekedt meg Párizsban. Anyját
szerződés kötötte egy vidéki város másodrangú mulatójához. Oda
igyekeztek, amikor az énekesnő váratlanul megbetegedett. Ki kellett
szállniuk a fővárosban, hogy orvoshoz menjenek. Az orvos
ragaszkodott hozzá, hogy Párizsban maradjanak. Kijelentette, hogy
minden megerőltetés végzetes lehet. Nyugalmat, kíméletet és jó
táplálkozást írt elő a betegnek. Mindez felemésztette maradék kis
pénzüket, és mégis hiábavaló volt. Bár Edith a legodaadóbb
önfeláldozással ápolta anyját, nem tudta megmenteni. Az énekesnő
meghalt és leánya egyedül maradt a világon.
…Edith lassú léptekkel, elrévülten botorkált tovább. Most hát
mindennek vége. Egyszerűen vége. Ezen nem lehet segíteni.
Semmi értelme, hogy az elmúlt hónapok kínos tapasztalatai és
hasztalan próbálkozásai után még hiú reményekkel áltassa magát.
Miért is hinné, hogy egy napon megváltozhat a helyzete? Mindent
megkísérelt már. Éhbérért is szívesen dolgozott volna. Bármit. Arról
az ábrándról már régóta lemondott, hogy esetleg szerződéshez
juthat. De boldogan elment volna akár bolti kiszolgálólánynak vagy
pincérnőnek is. Azonban sehol sem tudott elhelyezkedni.
Nyilvánvalóan senkinek sem volt rá szüksége. Legyőzhetetlen
akadályként torlódott elébe a tartózkodási és munkavállalási
engedély kérdése is. Már régóta elutazott volna akárhová, ha
legalább annyi pénze van, amiből kifizetheti kis szobája bérét,
amellyel régóta tartozott, és vasúti jegyet vásárolhat. Napok óta
reszketett attól, hogy kidobják a panzióból. Tegnap aztán be is
következett, amitől félt. A rendőrséggel fenyegették meg, azt
mondták: feljelentik, ha a hét végéig nem fizet. És holnap már
szombat.
Edith visszatért a csúf, szurtos kis panzióba, amely a Quartier
Latin egyik szúk mellékutcájában volt. A lépcsőházban nem égett a
lámpa. Óvatosan, tapogatózva osont fel a harmadik emeletre.
Odafent nesztelenül nyitotta a lépcsőház ajtaját, végigsuhant az
ugyancsak vaksötét folyosón, amely zsúfolásig tele volt
szekrényekkel meg üres útitáskákkal, és besurrant a szobájába.
Udvari szoba volt. A rosszul csukódó, parányi ablak nyitva maradt.
Mégis dohos szag terjengett. Edith anyjának halála után kivitték a
második ágyat. Ezáltal a helyiség még egyszer olyan nagynak és
még egyszer olyan szegényesen bútorozottnak látszott. Edith
rozzant rugózású, hepehupás derékaljú vaságyán kívül csak egy
mosdó, egy szék meg egy gázautomata volt benne, amely a
sarokban állt. Edith levetkőzött a sötétben. Kabátját, ruháját a
virágos mintájú, piszkos függöny mögé akasztotta, amely a
szekrényt helyettesítette. Csak most gyújtotta meg a kis
gyertyacsonkot, amelyet lehullott viaszcseppek tapasztottak egy
csorba, mocskos porcelán tányérhoz. Hozzálátott, hogy szegényes
motyóját kopott utazótáskába csomagolja. A foltos.
Most fényképek borították. Valamennyi az édesanyját, Maria
Zylandert ábrázolta. Fénykorában. Maria Zylander a maga idejében
a leghíresebb énekesnők egyike volt. „A svéd csalogány.” Három
világrész ünnepelte, kényeztette, a közönség rajongott érte. Pályája
csúcsán feleségül ment egy fiatal német emberhez, aki egy évvel
később elesett a Somme-nál. Edith egy hónappal az apja halála után
született. Édesanyja magába fojtotta a bánkódást fiatalon elhunyt,
imádott ura után, és tovább dolgozott, hogy eltarthassa,
fölnevelhesse gyermekét. Eleinte jól ment minden. Aztán egyszerre
rájuk szakadt a szerencsétlenség. Maria Zylander elvesztette a
hangját. Egy reggel, a próbán kinyitotta a száját – és nem jött ki
hang a torkán. Ez jóformán mindkettőjük halálos ítéletét jelentette. A
leghíresebb orvosok vették kezelésbe az énekesnőt, mindent
elkövettek, hogy meggyógyítsák. De csak annyit tudtak elérni, hogy
legalább mint dizőz tovább kereshette a kenyerét. Rekedtes, sötét
színezetű, fénytelen hangján kis dalokat énekelt előkelő
mulatóhelyeken és revüszínpadokon. De megtakarított pénzét felélte
– a takarékoskodáshoz sose értett –, azonkívül a híres orvosok, a
hosszas kúrák is nagyon sokba kerültek. És Maria Zylander
megöregedett. Már nem vonzotta a közönséget. Előnyös
szerződését felbontották, másodrangú színházakhoz került. Fokról
fokra hanyatlott. Egyre rosszabb szerződéseket kapott, mindig
kevesebbet keresett. Nagyon mindennapi történet ez: a híres
énekesnő históriája, aki végül is nyomorban hal meg. Itt végezte be
életét, ebben a rút, félig üres szobában.
Edith lassan, majdnem gépiesen széttépte a már jórészt
elhalványult fényképeket, amelyek Maria Zylandert, az ünnepelt
sztárt ábrázolták. Amikor már az összes leveleket, iratokat, képeket
megsemmisítette, egy széket húzott az ablakhoz és leült. Odalent
néma és sötét volt az utca. A szomszédban egy férfi és egy nő
csúnyán veszekedett. Mocskos, trágár gorombaságokat vagdostak
egymás fejéhez.
Edith cigarettára gyújtott. Szomjasan, mohón itta magába a füstöt,
mélyen leszívta. Ez volt hát az élet! És most a halál következik.
Valamikor arról ábrándozott, hogy éppen olyan híres lesz, mint az
édesanyja. Múltjának egy rövid, boldog időszakában színiiskolába
járt. Mindenki elismerte, hogy nagyon tehetséges. Dicsérték, sokat
vártak tőle. De egyre rosszabb anyagi helyzete lehetetlenné tette,
hogy tovább iskoláztassa magát. Mégis fellépett néhányszor. Azaz,
javította ki magát gondolatban, nem „fellépett”, csak statisztált egy-
kétszer, színpadon és filmen. Azok voltak élete legboldogabb órái.
Felállt és járkálni kezdett a szobában. Nagyon szerette
édesanyját, a rekedtes, sötét, fénytelen hangú Maria Zylandert. Ha
anyja életben marad, akkor lett volna valami értelme annak, hogy
küzdjön, kínlódjon, próbálkozzék. De így…
Fürödni szeretett volna. (Kínjában elnevette magát: micsoda
elérhetetlen vágy!) Nagyon szeretett volna még egyszer, utoljára
megfürödni, de nem volt pénze, hogy megfizesse a közös
fürdőszoba használati díját. Sokáig mosakodott hát, gondosan,
aprólékosan, aztán tiszta hálóinget vett fel, hosszú, sötét haját
fényesre kefélte és kis kézitáskájából elővette megmaradt
„vagyonát", az utolsó frankokat. Letérdelt a kis gázautomata elé,
behunyta szemét és egymásután bedobálta a pénzdarabokat a
keskeny nyílásba. Aztán becsukta az ablakot, elfújta a gyertyát és
bebújt az ágyba. A rugók szokás szerint keservesen felnyögtek.
Csak most vette észre a leány, hogy milyen fáradt, összetört. Két
napja úgyszólván koplalt, csak egy csésze kávét ivott, meg egy
darab kenyeret evett. Minden fillért a fogához vert, úgy gyűjtögette
össze a három frankot, a gázautomata számára. Megint nevetett a
sötétségben, szívet tépő magányosságában. Hirtelen összekulcsolta
a két kezét. Látni vélte az öreg tisztelendő urat, aki az iskolában
hittanra tanította. Mióta felnőtt, egyszer sem jutott az eszébe. De
most mintha csak előtte állt volna. „Az öngyilkosság nagy bűn",
mondta valamikor, hittanórán… Azonban Edith most, hogy még
egyszer végiggondolta keserű tapasztalatait, úgy érezte: a kedves
öreg „tiszi” valószínűleg sosem értette meg igazán az életet, nem
fogta fel a maga teljességében rideg sivárságát.
– Édes jó Istenkém… – mondta magában Edith. – Édes jó
Istenkém.
Keleten már világosodott az ég alja.

Durva ököl dörömbölt a vékony ajtón. Könyörtelen ököl. És egy női

hang élesen rikácsolta:
– Fölkelni! Fölkelni! Mondtam már, hogy vége a türelmemnek! Ki
innen, takarodjék! Szükség van a szobára! Új bérlőt kaptam! Persze,
ízlenék délig lustálkodni az én ágyamban! Rest teremtés! Ahelyett,
hogy munka után nézne és megfizetné a tartozását!
Az asszonyság, minthogy nem kapott választ, dühösen lenyomta a
kilincset. Majdnem bezuhant a szobába, mert nagy meglepetésére
az ajtó nem volt kulcsra zárva. Hamarosan összeszedte magát,
megállt a küszöbön, ormótlan kezét széles csípőjére rakta és
felháborodottan bámulta az ágyban fekvő, mozdulatlan leányt.
Dühében szólni sem tudott. Aztán fürgén odakacsázott az ágyhoz
(az ember nem is tételezte volna fel róla, hogy ilyen mozgékony),
durván megrázta Edith vállát és csúnyán szitkozódva ébresztgette.
Edith álomittasan riadt fej. Azt hitte, már a mennyországban van,
és most borzadva ismert rá a panziósné gonosz, durva arcára.
Gyorsan lehunyta a szemét, aztán ismét felnyitotta. Tenyerét
kábultan húzta végig a homlokán.
– Meg akart szökni, titokban meg akart szökni! – sipította az
asszonyság, és a becsomagolt táskára mutatott. – Jó lett volna,
meglógni, mi? Kilopni a házból a holmiját! Még mit nem! –Lecsapott
a könnyű táskára, mint értékes zsákmányra. Felkapta és a melléhez
szorította. – Ki az ágyból! Takarodjék!
Edith fölült. Nem értette, hogy mi történt. Hiszen meg akart halni!
Kinyitotta a gázautomatát, és most mégis él…
– Hordja el az irháját! Takarodjék! Nem értette?! – rikácsolta az
asszonyság. Már berekedt a méregtől. – Hé, várjon csak, adja ide
azt a gyűrűt! Legalább valami kis pénzt kiverek belőle!
A földre dobta a táskát és megragadta Edith bal kezét, amelyen
anyja eljegyzési gyűrűjét viselte. Szép, kis fekete gyöngy díszítette.
Maria Zylander annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem akarta sem
eladni, sem elzálogosítani. Edith tehetetlenül tűrte, hogy lehúzzák az
ujjáról. Egyáltalán nem védekezett. Még mindig kábult volt, nem
értette, mi történt vele.
Elrévülten nézte a dühös, kövér asszonyt, és félig öntudatlanul
motyogta:
– De hiszen én… meg akartam halni… A gázautomata…
Az asszonyság hirtelen elengedte, jól a szeme közé nézett, aztán
nevetni kezdett.
– Még ez is! Ilyen arcátlan teremtéssel még sosem akadt dolgom!
Kíméletesen bánok vele, nem jelentem fel a rendőrségen, és hálából
ilyen disznóságot akar csinálni! Azt már nem, galambocskám! – Még
mindig hahotázott. – No de most már hordja el magát! Ha éppen
tudni akarja: a gázautomata azért nem működött, mert lezártam az
órát! Attól féltem, hogy gombot vagy tudom is én micsodát hajigál
bele az automatába, és úgy próbál egy csésze teát főzni magának.
Kifelé! – ordította újra és most már egyszerűen kiráncigálta Edithet
az ágyból.
Edith rádöbbent: szegénysége még abban is megakadályozta,
hogy meghalhasson, a halálba meneküljön a nyomor és az éhezés
elől. Egyszerre esztelen düh fogta el.
– Engedjen el! – szólt, kemény és parancsoló hangon. – Azonnal
engedjen el. Magamtól is megyek.
Az asszonyság elengedte, de a szobából nem volt hajlandó
kimozdulni. Nagyokat szuszogva a székre telepedett. Edith gőgösen
fölvetette a fejét és úgy tett, mintha az asszonyság levegő volna
számára. De azért mégis feszélyezte a jelenléte. Érezte, hogy a
kövér némber élesen kutató pillantása végigkúszik a testén, és
megborzongott, mintha pók mászott volna rá. Elhatározta, hogy nem
is mosdik. Csak a fogát tisztogatta meg és gyorsan belebújt a
ruhájába. Még a kabátját is alig volt ideje fölvenni. Az öregasszony
kituszkolta az ajtón, végigvonszolta a folyosón és gyors mozdulattal
kitárta a lépcsőház csapóajtaját. Kis híja volt, hogy Edith le nem
gurult a lépcsőn.
Odakint ragyogott a tavaszi napsütés. Edith az utcán állt, egyedül,
elhagyottan, üres zsebbel. Nem volt egyebe, csak a testén lévő
ruha.
Edith kezébe vette az újságot, amelyet valaki ottfelejtett a padon,
a Boisban. Délre járt az idő. A dajkák hazatologatták már a
gyerekkocsikat, az úrlovasok eltünedeztek, a liget elcsöndesedett,
kihalt. A virágok édesen illatoztak. Kora tavaszi pillangó csapongott
a kék levegőben. Az elegáns vendéglők teraszán szépen öltözött
hölgyek és urak ebédeltek. Edith gyötrelmesen éhes volt. Erősen
összeharapta a fogát és fellapozta az újságot.
Tekintete közömbösen siklott végig a főcímeken, a napi híreken és
a sportrovaton. Csak az utolsó oldal érdekelte. A hirdetések.
„Magántitkárnőt keresek azonnalra. Miller. – Imperial Szálloda.”
Szeme kétszer-háromszor is átfutott a hirdetésen, míg végre,
hirtelen rákapcsolt az agya: Miller, Imperial Szálloda. Az Imperial a
Champs-Élysées-n van. Igen drága és jó hotel.
Edith máris felállt. Ráparancsolt fáradt lábaira, hogy induljanak.
Amikor kiért a Bois-ból, egyszerre úgy érezte, hogy hiábavaló az
egész. Miért is próbálkozik? Bizonyára százan olvasták a hirdetést,
százan siettek el az Imperial Szállodába. Márpedig száz közül csak
egy lehet olyan szerencsés, hogy meg is kapja az állást. Semmi
értelme az egésznek! Minek megy oda, amikor előre tudja, hogy
úgyis elkésett? Nem lett volna okosabb tovább üldögélni a Bois-ban,
a padon, a langyos napsütésben és kicsit pihenni? De nem, ennek
nincs értelme. Semmire sem jut, ha egyszerűen csak sütkérezik és
tehetetlenül tűri, hogy az élet sodorja, amerre akarja. Mindent meg
kell kísérelnie. Hiszen kétségtelen: egyelőre nincs meg sem a
bátorsága, sem a lelkiereje ahhoz, hogy másodszor is
öngyilkosságot kíséreljen meg. Márpedig addig is, amíg sikerül
nekidurálnia magát, hogy a Szajnába ugorjék vagy egy száguldó
autó elé vesse magát, ennie, aludnia kell. Előre hát! Hátha van
mégis valamilyen lehetősége arra, hogy megkapja az állást. Ha
pedig elutasítják –akkor legalább félreérthetetlenül bebizonyosodott,
hogy nincs más megoldás számára, csak az öngyilkosság.
Félénken lépett be a forgóajtón, elhaladt a formaruhás ajtónálló
mellett. A nyugodt eleganciájú, csöndes, nagy hallon keresztül a
portáshoz ment.
– Mr. Miller! – szólalt meg izgalomtól alig hallható hangon. – Mr.
Miller!
– Várják önt?
Edithen annyira erőt vett az izgalom, hogy nem tudott szólni.
Elővette az újságot és reszkető mutatóujjával a hirdetésre bökött, a
portás a telefonért nyúlt és közömbös hangon beleszólt a kagylóba:
– Mr. Miller, egy fiatal hölgy van itt. A hirdetésre jött.
Aztán, miközben letette a kagylót, ismét Edith felé fordult, és így
szólt:
– 297-es szoba. Tessék fölmenni.
 Edith sarkon fordult.
– Várjon, kérem – szólt utána a portás. – A látogatócédulája! – És
fehér papírlapot tett elébe. – Ha visszajön, tessék aláíratni és leadni.
Edith bólintott. Elhaladt a felvonó mellett és fölfelé indult a szép,
széles lépcsőn, amelyet vastag, kék futószőnyeg borított.
Hotelboyok siettek el mellette, kis tálcákkal kezükben. Egy öregúr
jött szembe vele, egy szál orchideát vitt, nagy óvatosan. Majdnem
összeütköztek. Edith előbb lassú léptekkel ment fölfelé a lépcsőn,
aztán loholni kezdett, végül már majdnem rohant. Kettesével vette a
fokokat. Elakadt lélegzettel állt meg a 297-es számú szoba előtt.
– Édes jó Istenkém – gondolta magában, éppen úgy, mint az előző
estén, amikor az ágyban feküdt és elhatározta, hogy meghal. – Édes
jó Istenkém…
Megint eszébe jutott a kedves, öreg tisztelendő úr, aki hittanra
tanította: Jó az Isten – mondogatta a tisztelendő úr –, jó és
igazságos. Senkinek a vállára sem rak súlyosabb terhet, mint
amekkorát elviselhet…
Már az is nagy szó volt, hogy egyáltalában fölengedték az
emeletre, nem utasították el mindjárt odalent… Nagyot nyelt, aztán
kopogtatott.
– Szabad! – szólt ki egy hang. Hideg és kemény volt, mint az acél.
Edith benyitott.

– Jó napot kívánok – szólt Edith, és megállt a küszöbön. Bal karját

a melléhez szorította, jobb kezével óvatosan behúzta maga mögött
az ajtót. Néhány méternyire tőle egy férfi állt, aki hátat fordított neki,
és szemlátomást gondolatokba mélyülten kinézett az ablakon.
Edith néhány végtelennek tűnő másodpercig várt. Talán majd
megfordul a férfi és szól hozzá. De az meg sem mozdult. Erre
mélyen fellélegzett és gyorsan ledarálta előre betanult mondókáját:
– Olvastam hirdetését a reggeli lapban és szeretném az állást
megkapni.
 A férfi nem válaszolt. Edith körülnézett az elegánsan berendezett,
nagy helyiségben, hátha van ott még valaki. Hiszen az előbb egy
hang kiszólt: „Szabad!” És Edith ebben a percben
elképzelhetetlennek érezte, hogy az a magas termetű, néma ember
szólította fel a belépésre, aki ott áll az ablaknál.
– Én… – kezdte ismét a leány, aztán elhallgatott, majd újra
nekivágott: – Húszesztendős vagyok. Percenként száztíz szótagot
írok. Jól tudok angolul, németül, franciául és svédül. Mint
magántitkárnőnek még nem sok gyakorlatom van…
Hirtelen elnémult. Megrémült. – No tessék, hát nem éppen azt
bökte ki, amit el akart hallgatni! Kínlódva folytatta:
– …de azért, azt hiszem, megfelelhetnék az igényeinek.
Mindenesetre iparkodni fogok… – tette hozzá és megint szünetet
tartott. De hiába várt válaszra. A szálfatermetű, néma ember mintha
valami különös kényszert gyakorolt volna rá. Hallgatásával arra
késztette, hogy folyton beszéljen és olyasmit is elmondjon, ami
mostanáig eszébe se jutott:
– Ha esetleg bizonyítványokat vagy ajánlóleveleket szeretne látni,
nagyon sajnálom, de ilyesmivel nem szolgálhatok. Azonban
dolgoztam már irodákban. Itt-ott. Alkalmi munkákat végeztem.
Edith egyszerre úgy érezte: az idegen férfi megsejtette, hogy
hazudik.
– Mindenesetre – mormogta elcsukló hangon –, nagyon iparkodok
majd, hogy a rám bízott állást tőlem telhetően a legjobban töltsem
be.
A telefon kis fehér készüléke élesen felsivalkodott az íróasztalon.
Hosszan csöngetett. Az idegen férfi anélkül, hogy megfordult volna,
hátranyúlt, leemelte a hallgatót és az írómappára fektette. Edith
gyorsan odalépett, fölemelte és beleszólt a kagylóba:
– Miller úr sajnálja, de pillanatnyilag nem ér rá. Tessék később újra
felhívni, vagy a portásnál üzenetet hátrahagyni.
Visszatette a hallgatót a halkan megcsendülő villára, és várt,
némán, mozdulatlanul, mint a riadtcin leskelődő, fiatal erdei állatka.
Nem volt– e szemtelenség, amit tett? Vagy sikerült megértenie, hogy
az idegen mit akar? Valóban a lélekjelenlétét szándékozott próbára
tenni? A leányt bizonytalanság fogta el, nem tudta, helyesen
cselekedett– e? Az idegen férfi még mindig nem szólalt meg. Most
végre Edith is tanácstalanul elhallgatott. Mit is mondhatna? Mit
akarhat ez az ember tudni? Miért nem kérdezősködik?
– Ami az igényeimet illeti… – kezdte újra Edith kis szünet után –,
szóval, ami az igényeimet illeti, természetesen nem kérek sokat.
Csak a szokásos díjazást. De ha volna rá lehetőség, egy kis előleget
szeretnék…
Berekedt az izgalomtól, köhécselni kezdett. Szent Isten, hiszen
úgy viselkedem, mintha máris felvett volna, gondolta magában
ijedten. Az igényeimről beszélek, és ő eddig még annyit sem
mondott, hogy jó napot!
– Árva vagyok – hallotta pár pillanat múlva ismét a saját hangját. –
Anyám néhány hete halt meg. Apám a világháborúban esett el. Atyai
rokonságommal nem érintkezem, mert kezdettől fogva ellenezték,
hogy apám elvegye anyámat, és később olyan feltételeket szabtak,
amelyeket anyám nem volt hajlandó elfogadni. Azt hiszem… azt
gondolom… csak azt akartam mondani… hogy reggeltől estig,
bármikor a rendelkezésére állhatok!
– Most pedig megyek – gondolta magában. – Most megyek.
Semmi értelme, hogy tovább beszéljek. Ez az ember valószínűleg
süket vagy néma, tudom is én. Miért nem szól? Miért engedi, hogy
mindig csak én beszéljek? Most aztán igazán megyek már!
Ebben a pillanatban sarkon fordult a férfi és ránézett a leányra. Jól
megnézte. Pontosan azt az arcot látta maga előtt, amelyet riadt,
édes, kétségbeesett, elfulladt, nagy-nagy félelemmel teli
hangocskája nyomán elképzelt. Keskeny, finom arc volt ez, két
szeme nagy és világos, mint két hegyi tavacska, a szája mohó, de
finom vonalú. Barnás árnyalatú bőre erősen rátapadt kidudorodó
arccsontjára. Félhosszúra növesztett, göndör, fekete haját kicsit
rendetlenül hátrafésülte. A halántéka sápadt volt, majdnem kékes.
Egész megjelenésén látszott, hogy ez a leány éhes. A férfi tekintete
közömbösnek hatott, de valójában mindent megfigyelt és észrevett.
Pillantása most végigsiklott Edith alakján. Nem volt se nagy, se kicsi,
hanem tökéletesen arányos, mint egy szép szobor, amely minden
mértékelésen és bírálgatáson felül áll. Nagyon egyenesen tartotta
magát. Az agyonmosott, agyonfoltozott harisnyában is látszott, hogy
rendkívül finom, majdnem törékeny a bokája, lábikrájának vonala
gyönyörű, combja hosszú, keskeny. A férfi a kezét is nézte, karcsú,
erélyes kezét, amely éppen olyan kreolszínű volt, mint az arca. Ifjú
nyaka hosszú, mint nemes virág szára, az álla dacos, akaratos,
kemény. A férfi észrevette, hogy a ruhája nagyon kopott, a cipője
sarka félretaposott, nincs kalapja, kesztyűje, és tudta, hogy
beleszeretett ebbe a leányba, abban a pillanatban, amikor belépett a
szobájába, és először hallotta meg a hangját, ezt a félelemmel teli,
akadozó lélegzetű, édes, kétségbeesett hangot. Egészen pontosan
és határozottan tudta, hogy szerelem az az érzés, amely a szívét
betölti. Ráismert erre a heves szívdobogásra, erre a különös,
lélegzetfojtogató szorongásra, amely most erőt vett rajta, amint a
vére a szokott körforgás helyett egyszerre összesűrűsödött a
mellében, mintha szét akarná vetni, vagy mintha forrásként elő
akarna törni. Ráismert erre a könnyű, kis szédülésre, erre az
ürességre az agyában… Pedig egész örökkévalóság telt el azóta,
hogy utoljára élt át ilyen megrázkódtatást. Akkor mást szeretett:
Carolt. Feleségül akarta venni, mielőtt a tébolydába zárták és
közveszélyesnek nyilvánították. Azonban azzal is tisztában volt,
hogy most már nem szabad szeretnie sem Carolt, sem ezt a leányt
itt. Nincs joga hozzá. Még egyszer megnézte Edithet, hogy örök
időkre búcsút vegyen tőle és hirtelen fellobbant érzésétől.
Aztán így szólalt meg, mintha hipnotikus álomban beszélne:
– A nevemet elfelejtettem megmondani. Edith Zylander-nek
hívnak.
Edith Zylander – ismételte magában a férfi, és alig észrevehető
mosoly suhant át az arcán. Az első nő, ötesztendei raboskodás után,
Edith Zylander. Milyen különös a sors és milyen különös a véletlen:
valóban Edith volt az első jelentkező, akivel a titkárnői állás
dolgában szóba állt. Tudniillik kora reggel elment hazulról. Valami
hirtelen szeszély hatása alatt azt mondta a portásnak, küldje el az
összes jelentkezőket, akik majd délelőtt jönnek, mert még nem
biztos abban, hogy estére visszatér-e a szállodába. Ennek ellenére
már délben visszament, tulajdonképpen minden ok nélkül, alig tíz
perccel azelőtt, hogy Edith feltelefonáltatott hozzá. Még miközben a
portással beszélt is, ezt gondolta magában: „Minek tulajdonképpen a
titkárnő? Minél kevesebb ember tudja, hogy szabadlábon vagyok,
annál jobb!” Aztán mégis felrendelte magához.
Megint ránézett. Most már nem szerette. Ráparancsolt magára,
hogy nem szabad többé szeretnie. És akaratereje erősebb volt, mint
szíve, érzései, tomboló vére és éveken át elfojtott sóvárgása.
Tökéletesen idegen leány állt most előtte, aki rossz ruhát,
félretaposott cipőt viselt, rendetlen hajáról nem lehetett volna
megmondani, hogy tartósan hullámosított-e vagy természettől
göndör, nagy szeme, sárgás, sápadt arca elárulta, hogy éhes, a
nyaka kicsit túlságosan hosszú és vékony volt, ifjú teste nagyon
arányos. Ez az idegen leány hidegen hagyta, nem érdekelte.
Akadozó, riadt hangon beszélt és nem volt sem különösebben
kellemes, sem különösebben kellemetlen. Éppúgy felfogadhatta,
mint bárki mást, viszont nem kellett feltétlenül felfogadnia. A leány
maga is mondta, hogy nem elsőrangú munkaerő. Nos, kis
igyekezettel talán meg lehet majd nevelni, hogy használható legyen.
Minden titkárnőnek van valami hibája: az egyik túlságosan parfümözi
magát, a másik selypít, a harmadik lúdtalpas. Ez sem rosszabb a
többinél. Mindenesetre kedvező körülmény, hogy árva lány. Úgy
látszik, semmiféle hozzátartozója sincs – ami még jobb! Nagyon
kiéhezettnek látszik, tehát mindenre kapható.
– Jól van – szólt a férfi. Azzal már megint hátat fordított a leánynak
és kinézett az ablakon.
 Edith fellélegzett. Könny szökött a szemébe, akaratlan, ideges
könnyek gördültek végig arcán. Szívből hálás volt a férfinek, hogy
már nem méregeti azzal a kutató, fagyos pillantással. Ez a tekintet
jól illett a hideg hanghoz, amely az előbb kiszólt: „Szabad!”, most
pedig azt mondta: „Jól van.”
A leány egész testében remegett a megkönnyebbüléstől és
hálától. Rettenetes idegfeszültsége felengedett. Pénzt fog keresni…
és ehetik! Végre jóllakhat!
– Mikor… – kérdezte Edith – mikor szabad az állást elfoglalnom?
– Jöjjön vissza ma délután öt órakor. Remélem, hajlandó elkísérni
engem utazásaimra. Ellenkező esetben nem használhatom.
Azonkívül rendkívül nagy súlyt helyezek a diszkrécióra, és kérem,
hogy lehetőleg ne intézzen hozzám kérdéseket. Meg fogom
mondani, mikor mit kell tennie, egyébként azt kezdhet a
szabadidejével, amit akar. Csak ne kérdezősködjék! A faggatás
idegesít. Jó értettem, hogy senkinek sem tartozik számadással?
Senkire sem kell tekintettel lennie? Legalábbis ezt mondta az előbb.
Ugye?
– Senkire sem kell tekintettel lennem – felelte Edith. Hálás volt,
hogy a férfi már nem hallgat és nem csak őt beszélteti.
– Ez nagyon jó, mert elhatározásaim szeszélyesek, mindig az
ügyeim pillanatnyi alakulásához alkalmazkodnak. Nagyon
kellemetlen volna, ha a maga szempontjai gátolnának a szabad
mozgásban.
– Mindenkor a rendelkezésére állok – jelentette ki Edith.
A férfi megint kinyújtotta karját, anélkül, hogy hátrafordult volna, és
pénztárcáját az íróasztalra tette.
Vegyen ki belőle annyit, amennyire szüksége van – mondta. – Az
előbb előleget kért. Mindegy, hogy mekkorára szabja.
Edith tétován állt a tárca előtt. Nem mert hozzányúlni.
– Szabad-e… – kezdte végül –, szabad– e kétszáz frankot
kivennem belőle?
A férfi türelmetlenül ráförmedt:
 – Vegyen hát ki belőle annyit, amennyire szüksége van! Éppen az
előbb mondtam, hogy nagyon kérem, lehetőleg ne intézzen hozzám
kérdéseket! Mit gondol, hülyeségből teszem oda maga elé a
tárcámat, ahelyett, hogy néhány bankjegyet nyomnék a markába?
Nem tudhatom, mennyire van szüksége, és nem is érdekel. No,
gyerünk, mozogjon már!
Edith az éles hangtól összerezzent. Megszokta, hogy
türelmetlenül ordítozzanak vele, de arra valahogy nem volt
elkészülve, hogy ez az ember is ilyen gorombán fog szólni hozzá.
Próbára akar tenni – gondolta magában. – Kipróbálja a
becsületességemet. Egyszerre félni kezdett az idegen férfitől.
Az újra megszólalt:
– Úgy sejtem, hogy vásárolnia kell egyet-mást. A ruhája siralmas
állapotban van, a cipője sem különb. Nincs kalapja, nincs kesztyűje.
Vegye meg, amire szüksége lehet. Nem bánom, mennyi pénzt ad ki,
csak arra legyen gondja, hogy rendbe szedje a külsejét. És mosassa
meg a haját…
Edith arca lángba borult. Szólni akart, de aztán mégis hallgatott
inkább. Attól félt, hogy még jobban megharagítja a férfit, ha válaszol,
és kockára teszi új állását.
– Köszönöm – suttogta. Óvatosan nyúlt a tárcáért. Még mindig
nem bízott a „gazdájában”.
– Tegye el hát végre – fakadt ki haragosan a férfi –, és szedje a
lábát! Ma délután öt órakor jelentkezzék újra. Addig szobát bérelek a
maga számára is a szállodában. Menjen már végre!
Gyors léptekkel elment a leány mellett, kitárta a szomszéd szoba
ajtaját, és aztán döngve becsapta maga mögött. Egy kép a falon
táncolni kezdett, az ablaküveg megcsörrent. Edith kis táskájába tette
a tárcát, aztán, mint az álomjáró, kisietett a szobából, lement a
lépcsőn és el akarta hagyni az előcsarnokot. A portás megállította és
a látogatócédulát kérte tőle.
– Tessék, itt van – tette elébe Edith, és a forgóajtón keresztül
kisietett az utcára. Szinte rohant végig a Champs-Élysées-n. Ez az
ember őrült – gondolta magában –, ilyen őrültet még soha
életemben nem láttam. Hirtelen rádöbbent, hogy fél. De hiszen nem
kell visszamennem az lmperialba, nyugtatta meg magát. Öt órakor
egyszerűen nem jelentkezem, és azzal minden el van intézve. Mit
tehet ellenem? Igaz, hogy tudja a nevemet. De el is utazhatok… ha
ugyan a tárcában valóban pénz van, ha nem az volt csupán a
szándéka, hogy próbára tegyen. Lerohant a földalattihoz vezető
lépcsőn, utat tört magának az embertömegen keresztül, és eltűnt a
nyilvános mosdóhelyiségben. Most, hogy végre senki sem láthatta,
elővette a fekete szattyánbőr tárcát és kinyitotta. Két arany
kezdőbetű díszítette: M. R.
Húszezer frank volt benne.
Edith reszketve állt a párizsi metró rosszul szellőzött
mosdóhelyiségében. Gazdag vagyok –gondolta magában. – Valóban
elutazhatok. Felkereshetem Dobbsot, aki szívesen szerződtetett
volna, de mindig azt mondta, hogy előbb ruhákat kell csináltatnom…
Mindenesetre: kihúzhatom egy ideig, amíg sikerül valahol
elhelyezkednem. Igazán semmi szükség arra, hogy öt órakor
visszamenjek az Imperialba. Nem hiszem, hogy van a világon olyan
bolond ember, aki húszezer frankot nyom egy szegény leány
kezébe, és azt képzeli, hogy vissza fogja hozni!
Talán nem is várja, hogy visszamenjek hozzá.
Mit is tegyek?
 II.

Edith Zylander mindenekelőtt visszatért a panzióba. A

meglepetéstől szótlan asszonyságtól visszaváltotta a fekete
gyöngyös gyűrűt, kifizette régóta hátralékos számláját, és taxit
rendelt. – „Place de l'Opera!” – mondta a sofőrnek és hátradőlt az
ülésen. A fedelet lebocsátotta, a tavaszi szél szelíden, kötekedőén
cirógatta az arcát. Több esztendeje múlt már, hogy utoljára ült
taxiba. Most végre megint húszévesnek érezte magát, és előre örült
az új ruháknak.
Mindenekelőtt utazótáskát vásárolt. Középnagyságú
szekrénybőröndöt, fehér bőrhuzattal. Pontosan azt a bőröndöt,
amely után már régóta vágyakozott. Aztán neszesszert is vett.
Tudta, hogy nem praktikus. Anyja mindig azt hangoztatta, hogy a
neszesszer a leghasználhatatlanabb poggyászdarab, vagy mert az
ember mindenfelé elhagyogatja üvegcséit, vagy mert kifolyik belőlük
a kölnivíz. Mindenképpen csak helyet foglal el, teher cipelni. Edith
mégis megvásárolta a kis táskát, és rögtön beleégettette nevének
kezdőbetűit. Aztán tíz pár jobbfajta harisnyát választott, és öt pár
remek tiszta selymet, rendkívüli alkalmakra. Után négy pár cipőt,
közte egy ezüstös-aranyos estélyi szandált. Majd egy tucat
kombinét, két pizsamát, két hálóinget. Végül szürke utazókosztümöt,
estélyi ruhát, négy más ruhát és teveszőr kabátot. Kiegészítésül
három kalapot, tizenkét színes és tizenkét fehér zsebkendőt, három
retikült és mindennek betetőzéseként egy üveg parfümöt és egy új
pirosító rudat vásárolt.
Amikor a sok csomaggal megrakodva már az utcán volt, nem
tudta megállni, hogy még egy csokor ibolyát is ne vegyen. Minthogy
a Miller-ügyben még mindig nem bízott és nem tudta, vajon valóban
van-e már szobája az Imperial-ban, a taxival ismét a
metróállomáshoz vitette magát, és megint eltűnt a
mosdóhelyiségben. Ott a nénike segítségével, akinek bőséges
borravalót adott, becsomagolta sok szép, új holmiját a fehér
bőrkofferbe, és fölvette a szürke kosztümöt. Utána taxiba ült és a
szállodához vitette magát.
Egy boy bevitte táskáját és neszesszerét az előcsarnokba.
Amikor a portáshoz lépett, rögtön szóltak neki:
– Mr. Miller a 275-ös szobát foglalta le őnagysága számára.
Edith mélyen elpirult. Észrevette, hogy a fiatal portás – ugyanaz,
akivel reggel is beszélt – kutató pillantást vet rá. Alighanem feltűnt
neki, hogy mennyire megváltozott a külseje. Bizonyára azt hitte,
hogy Edith a bolond és gazdag amerikai új barátnője.
A szoba, amelyet kijelöltek számára, gyönyörű volt. Széles
emelvényen hatalmas franciaágy állt. Edith elragadtatott pillantást
vetett a csipkés párnákra és a rózsaszínű selyemhuzatos, könnyű,
puha pehelypaplanra. Alighogy a boy kilépett az ajtón, nagy
lendülettel az ágyra vetette magát. Kacagott örömében, amint
érezte, hogy milyen puha, milyen ruganyos. Ennek a nyoszolyának a
rugói bizony nem sírtak és nyögdécseltek, ha az ember hintázott
rajta! A figyelmes szállodaigazgatóság kis gyümölcsöstálat és nagy,
rózsaszínű rózsacsokrot is tétetett be a szobába. Edith beleharapott
előbb egy almába, aztán egy körtébe. Remek, finom, friss gyümölcs
volt, pompás zamatú – nem pedig viaszból való, ahogy az első
percben hitte!
Bement a fürdőszobába, ide– oda csavargatta a vakítóan tündöklő
csapokat. Csodák csodája: valamennyi működött! Aztán a fürdőkád
szélére ült, homlokát tenyerébe hajtotta és elgondolkozott. Mennyi
ideje már annak, hogy utoljára lakott ilyen drága, szép szobában?
Sok– sok esztendeje. Egyszerre eszébe jutottak kora gyermeksége
első utazásai, amikor Maria Zylander menedzsere még a legdrágább
szállodák legszebb szobáit foglalta le a híres énekesnő és kis
leánykája számára. A szobákat mindig telerakták virággal, és Kati, a
magyar komorna kétségbeesetten próbált rendet tartani. Ez azonban
hasztalan fáradozásnak bizonyult, mert Maria Zylandernek a rend
iránt a legcsekélyebb érzéke sem volt.
Most tehát a leányka is jó szállodában lakik és virágot, gyümölcsöt
készítenek be számára a szobába…
Edith merőn bámult az összekötő ajtó nagy tükrébe, de
tulajdonképpen semmit sem látott. Tegnap este még meg akart halni,
ma reggel egy kövér asszonyság kilökte az utcára, és most
egyszerre… nem értette, hogy tulajdonképpen mi történt vele. Már
megint elfogta a félelem. Olyan az egész, mintha mese volna! De
nevetséges és felelőtlen dolog, ha az ember manapság hisz a
mesékben. Valami nincs itt rendben, hiába, nem egyenes dolog ez!
Ki ez az ember, ez a Miller? Sötét szemüveget, hosszú szakállt visel
és borzalmas a modora. Edithnek mindenféle hátborzongató
történetek jutottak az eszébe, leánykereskedőkről szóló mesék…
megborzadt. Miért is jött vissza a szállodába? Miért? Hiszen senki
sem kényszerítette rá. Elhatalmasodott rajta a pénz igézete,
megmámorosodott attól, hogy sok szép, új holmit vásárolhat,
mindent megvehet, amihez kedve van. Felállt. Még nem késő! Még
nincs öt óra, még nem jött el az idő, amikor jelentkeznie kell
sajátságos kenyéradójánál. Addig ő összecsomagolhatja a holmiját,
és egyszerűen kereket oldhat. Ha megtenné, senki se tartaná
vissza. Vajon miért nem teszi meg? Miért marad itt? Hosszú
léptekkel, nyugtalanul járt fel– alá a szobában. Miért is nincs valakije,
akivel legalább beszélhetne, akitől tanácsot kérhetne?
Ötöt ütött az óra. Edith hirtelen összeszedte magát, határozott, és
pár pillanat múlva kopogtatott Miller ajtaján.
Bentről röviden, hidegen kiszóltak:
– Szabad!
Miller ezúttal nem az ablaknál állt, hanem az íróasztalnál ült, de
most is hátat fordított a leánynak. És Edith megint csak az ajtónál
maradt, éppúgy, mint délelőtt. A férfi most sem vett tudomást a
jelenlétéről. Rákényszerítette, hogy elsőnek szólaljon meg:
 – Jó estét – szólt Edith. – Itt vagyok. Ide rendelt.
– Arra kérem – vetette oda közömbös hangon a férfi –, hogy a
jövőben pontosabb legyen!
Edith egy pillantást vetett az ajtó fölé erősített villanyóra kerek
számlapjára. Alig két perccel múlt öt óra.
– Bocsánatot kérek – suttogta. Aztán összeszedte a bátorságát: –
Elhoztam a visszajáró pénzt.
Tízezer frankot vett elő kis táskájából. Az írómappára tette,
amelyet a férfi kissé félretolt az asztallapon. Most hát fölégette maga
mögött a hidat. Többé nem menekülhet. Mert pénz nélkül ugyan
mihez kezdhetne? Tízezer frank. Miért adta vissza? A férfi nem
kérdezte, mennyit költött, mennyi pénze maradt.
– Adja ide az útlevelét – szólt Miller, de még most sem nézett oda.
Minthogy Edith tétovázott, majdnem nyersen rászólt: – Vagy talán
nincs?
Edith a táskájában keresgélt, aztán odatette gazdája elé a kemény
fedelű könyvecskét.
– Elutazunk? – kérdezte.
A férfi, miközben az útlevélért nyúlt, feléje fordult, ránézett és
rosszallóan csóválta a fejét. A leánynak eszébe jutott: Miller
megtiltotta neki, hogy kérdéseket tegyen fel.
– Majd meglátja – válaszolta aztán röviden. – Semmi esetre sem
óhajtanám, hogy ha esetleg utazni akarnék, azért kelljen a tervemet
az utolsó percben megmásítanom, mert a maga iratai nincsenek
rendben. – Futólagos és mégis élesen kutató pillantást vetett a
leányra. – Jól van –mondta. – Látom, megmosatta a haját. Délelőtt
olyan volt, mint egy cigánylány. Egyébként ma már nincs szükségem
magára, holnap délelőtt tizenegykor jelentkezzék újra. De kérem,
pontosan! És addig csomagolja be a holmiját!
Edith tétován állt. Megint magán érezte a férfi éles, fürkésző
tekintetét, bár a sötét szemüveg eltakarta a szemét.
– Ha esetleg fél – szólt Miller halkan és gyorsan –, csak mondja
meg. Azonban arra kérem, hogy ezt azonnal közölje velem. Hogy
más titkárnő után nézhessek.
– Nem félek – felelte Edith. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy
szinte fájt.
A férfi megint az írásai fölé hajolt. Úgy tett, mintha a maga részéről
elintézettnek tekintené a dolgot. Edith néhány percig várakozott,
aztán gyors léptekkel kiment. Visszasietett saját szobájába és leült
az ágy szélére. Holnap tehát utazunk.
Miért nem mondta meg Miller, hogy hová mennek? Miért
viselkedik úgy, mintha Edith abban a pillanatban, amikor elfogadta a
felkínált állást, testestől– lelkestől kiszolgáltatta volna magát neki?
A holmiját már úgyis becsomagolta. Most nem volt semmi dolga.
Egyszerre szűknek, kicsinek érezte a szobát, szorongott a négy fal
között. Kiment a folyosóra, beszállt a felvonóba és levitette magát az
előcsarnokba. Ebben az órában rengeteg ember nyüzsgött ott. Edith
elhelyezkedett egy kényelmes karosszékben, és fél órán keresztül
azzal szórakozott, hogy nézte a mozgalmas képet, a szép, elegáns,
erősen festett arcú hölgyeket és gavallérjaikat, akiknek
társaságában teáztak vagy koktélt ittak. A szomszéd teremből kitűnő
zenekar muzsikája hallatszott át.
Egyszer csak egy férfi lépett oda Edithhez, gyorsan meghajolt
előtte, és nevetve megszólította:
– Ez aztán a meglepetés! Hogy itt találkozunk!
Edith meghökkenve pillantott fel. A magas termetű, karcsú, idegen
férfi igen elegáns ruhát viselt. Nagy biztonsággal, jól mozgott, arca
okos és lenyűgözően érdekes volt. Edith határozottan tudta, hogy
sohasem látta még, sohasem találkozott ezzel az emberre.
– Bizonyára téved – felelte, és önkéntelenül kissé felemelkedett
helyéről. – Feltétlenül téved – tette hozzá sután.
A férfi odahúzta melléje a legközelebbi karosszéket és leült.
– Igazán? – kérdezte mosolyogva. – Olyan biztosan tudja? Nem
emlékszik Monte-Carlóra? A Beach Szállodára?
Edith erélyesen megrázta a fejét. Nem tudta, mit tegyen: ülve
maradjon vagy felálljon? Most már tisztában volt vele: a férfi csak
ürügyet keresett, hogy megismerkedhessék vele. Ez nagyon
feszélyezte. Igen fiatal, igen tapasztalatlan volt.
– Sosem jártam Monte-Carlóban – felelte ridegen, és ideges keze
a táskája zárját babrálta.
A férfi nézte. Lenyűgöző, gyöngéd, sötét szeme volt és remek
fogai.
– Soha – ismételte Edith.
– Hát akkor nagyon sajnálom – szólt a férfi és félig fölemelkedett a
székről. – Úgy látszik, tévedtem, összetévesztettem magát valakivel.
De pompás ötletem támadt! Mi volna, ha élnénk a véletlen adta
alkalommal és valóban megismerkednénk?
– Nem, köszönöm, nem akarom – szólt Edith nagyon udvariasan,
nagyon ijedten és gyorsan felállt helyéről. A férfi, aki még mindig
mosolygott és szemmel láthatólag mulatott rajta, éppen olyan
gyorsan felemelkedett. Mintha egy mozdulatot akart volna tenni,
hogy megragadja a karját… de nem, Edith alighanem tévedett,
amikor ezt hitte, mert hiszen a férfi mindkét kezét a zsebében
tartotta. Hozzáigazította lépéseit a leány lépéseihez és kísérni
kezdte.
Remélem, nem haragszik rám – szólalt meg újra. – Igazan annyira
emlékeztet valakire, aki…
A dühnek sikerült egérutat nyernie. Kimenekült az utcára.
A férfi utánanézett. Most is mosolygott.
Micsoda gyermek – gondolta magában. – Az ember el sem hinné,
hogy ilyen is létezik még. Milyen félénk, milyen lányos, milyen
félszeg és riadt. Úgy viselkedett, mintha fel akarnám falni!
Odalépett a portáshoz, és a pulthoz támaszkodott.
– Meg tudná mondani – kérdezte a portástól –, ki volt az a szürke
kosztümös fiatal hölgy, aki most lépett ki az utcára? Itt lakik, vagy
talán csak látogatóban…
– Zylander kisasszony – felelte a portás. – Itt lakik és…
A férfi már oda sem hallgatott, a többi nem érdekelte.
 – Zylander – ismételte magában. – Zylander. Hát persze,
Zylander! – Lelki szemei előtt tarka falragasz tűnt fel. Egy kép.
„Zylander, a svéd csalogány.” – Ez a hasonlatosság! Megdöbbentő!
Hány éves lehet a kislány? Nézzük csak… Legalább húsz éve már
annak, hogy olyan szertelenül rajongtam Maria Zylanderért.
– Küldjön fel, kérem, a 275-ös szobába egy szép orchideaágat –
utasította pár perccel később a szállodai virágárusbolt formaruhás
kiszolgálónőjét. – De igazán gyönyörű legyen!

Michael Rauter, aki néhány nap óta a Richárd Miller nevet viselte,
ezalatt íróasztalánál ült a szobájában, és telefonált. Az
elmegyógyintézet számát tárcsázta.
Ammersfortot azonnal a készülékhez hívták.
– Végre – szólt az orvos. – Már nyugtalankodtam, hogy olyan
sokáig nem hallok hírt maga felől.
– Minden rendben van – felelte Rauter. – Higgye el, Ammersfort,
nagyon szerettem volna még egyszer meglátogatni, hogy illő módon
elbúcsúzzam. De rövid az időm és nincs kedvem kimenni oda…
Talán… – tette hozzá tréfás hangon –, talán ott is tartana, ha
kimennék! – Egyszerre elkomolyodott, arcáról eltűnt a gúnyos,
kesernyés mosoly. – Tudniillik elhatároztam, hogy mégis Amerikába
utazom!
Ammersfort úgy megrémült, hogy majd kiejtette kezéből a
telefonkagylót.
– Ezt nem szabad megtennie – kiáltotta gyorsan, izgatottan. – Szó
sem lehet róla! Hiszen megígérte, hogy semmi körülmények között
sem…
– Megígértem? – vágott a szavába Rauter. – Meglehet. Köszönöm
a gondoskodását, Ammersfort. De nem volt helyes, hogy az
ígéretemet készpénznek vette. Mit várhatott egy magamfajta
embertől? Nagyon kérem, ne haragudjék rám és értsen meg…
– Michael – kiáltott Ammersfort. – Hiszen maga megőrült! Ezt
egyszerűen nem szabad megtennie! Veszélyezteti az…
 – Hallgasson meg – szakította félbe ismét Rauter. Most nagyon
nyugodtan, megfontoltan beszélt. – Tudom, mi volt a titkos terve,
elgondolása. Azt hitte, ha szabadlábra kerülök és egy éven keresztül
újra élvezhetem az életet, föladom tervemet. Túlságosan
megszeretem a szabadságomat ahhoz, hogy ismét kockára tegyem.
Ezért kötötte ki, hogy egy álló esztendeig egyetlen lépést sem
teszek. Én is sokszor azt hittem, hogy amint egy kis szabad levegőt
szívok, meggondolom magam. Azonban most rájöttem, hogy…
Ammersfort tombolt. Izgalmában szétmorzsolt bal kezével egy
vékony kémcsövet. Nem is vette észre. Csak arra lett figyelmes,
hogy mutatóujjából egyszer csak ömleni kezd a vér.
– Visszahozatom és lecsukatom! – ordította. – Istenemre, nem
tűröm, hogy a vesztébe rohanjon! Visszahozatom, lecsukatom…
Rauter nevetett.
Ez nem lesz olyan könnyű dolog, Ammersfort – csillapítgatta olyan
hangon, mintha dühöngő gyermekhez szólna. – Először is: hogyan
találhatna meg? Másodszor: kezemben van a tébolyda elbocsátó
levele. Maga állította ki, maga bizonyította, hogy gyógyultan
bocsátott el az intézetből. Tönkretenné saját pályáját, ha most…
Ammersfort is lehiggadt már kissé.
– Arról még sohasem hallott, hogy gyógyultan elbocsátott betegek
is visszaeshetnek, dühöngeni kezdhetnek, és akkor újból beszállítják
őket?
– Mindenesetre hosszas eljárás volna – felelte Rauter. – Most nem
lehetne olyan rövid úton nyélbe ütni a dolgot, mint az első
alkalommal, most az én kezemben van minden fegyver! Az ördög
vitte volna el baráti bizalmamat és becsületességemet! Miért is
szóltam magának a tervem felől!
Lecsapta a telefont. A kagyló hangosan csattant a villán.
Ammersfort még egy ideig ott ült szobájában és kétségbeesetten
kiáltozta a kagylóba Rauter nevét. Nem akarta elhinni, hogy valóban
megszakadt az összeköttetés és most már nincs módja megtudni,
honnan hívta fel Michael.
 – Ez az ember valóban őrült! A gyűlölet megtébolyította.
Az orvos magából kikelve szaladgált fel-alá szobájában.
Vérző ujja összefoltozta hófehér kabátját és sötét nyomokat
hagyott a linóleummal bevont padlón. Ammersfort agyában zavaros
gondolatok kergetőztek. Kábelezni fog, értesíti az amerikai
rendőrséget… De nem. Ez nem jó. Mit tegyen? Mit tehetne? Csak
nem nézheti ölbe tett kézzel, hogyan rohan ez az ember a végzete
felé!
Rauter késő éjszaka egyszer csak felnyitotta Edith útlevelét.
Elragadtatással nézte az egyáltalán nem hízelgő, kis fényképet.
Megállapította magában: Edith pontosan az a lány, akire most
szüksége van. Fiatal, tapasztalatlan és nyilván becsületes. Elfogadta
a pénzét és utasításához híven mindent megvásárolt, amire
szüksége volt. De a maradék összeggel nem szökött meg, bár
Rauter többé-kevésbé el volt készülve erre. Nem is költött el
mindent. Ez józan értelmességre vallott. A férfi biztosra vette, hogy
ezt a leányt senkinek sem lesz könnyű megvesztegetni. Amellett
túlságosan kevéssé ismeri az embereket és az életet ahhoz, hogy
gyorsan tájékozódhassák majd Amerikában. Így indiszkréciótól sem
kell tartania, nemigen akadhatnak ismerősei, akiknek fecseghetne.
Tovább nézte a képet. Aztán egyszerre elfeledkezett Edithről és
most már csak Carolra gondolt – mint öt esztendőn keresztül oly sok
magányos, gyötrelmes éjszakán át. Carol mindig azt hangoztatta:
végtelenül szereti, és nincs más vágya, csak az, hogy az életét
megszépíthesse. Fogadkozott: hű marad hozzá mindhalálig, más
férfire rá sem néz soha. Akkoriban, öt esztendővel ezelőtt, Carol
éppen húszesztendős volt. A szezon legszebb „első bálozó leánya”,
a Columbia Egyetem legbájosabb diákja. Elhatározták, hogy minden
akadállyal dacolva összeházasodnak. Aztán bekövetkezett a
szerencsétlenség. Rauter világosan emlékezett arra a napra, amikor
Carol kikísérte a hajóhoz. (Az ügyei rendezése céljából kellett
Európába utaznia.) Sok barátjukkal, ismerősükkel együtt whiskyt
ittak búcsúzóul, Michael kabinjában. Carol nagyon szerencsétlen
arcot vágott.
– Vigyél magaddal – könyörgött a vőlegényének –, vigyél
magaddal, Michael! Nézd, úgyis kétágyas kabinod van. Engedd
meg, hogy egyszerűen itt maradjak, ha majd a többiek elhagyják a
hajót! Útközben a kapitány összeesket bennünket, és így európai
utazásod egyúttal a nászutunk is lesz. Mondj hát igen, Michael!
Három hónap rettenetesen hosszú idő. Három hónap alatt olyan sok
minden történhetik! Vigyél magaddal talizmánnak, Michael! Hogy
szerencsét hozzak neked!
A férfi nevetett. Ugratta a leányt, csúfolta, hogy olyan érzelgős és
babonás. Pedig végül mégiscsak Carolnak lett igaza.
Az elmúlt öt esztendő alatt egyszer sem hallott hírt felőle.
Kezdetben természetesen táviratokat váltottak, hosszú szerelmes
leveleket írogattak, és egyszer vagy kétszer telefonon is beszéltek
egymással a „nagy víz” két partjáról. Aztán, váratlanul, minden
megszűnt, megszakadt. Mintha sohasem létezett volna az a
szenvedélyesen szerelmes, szép kis Carol, aki Michaelnek örök
hűséget esküdött. A férfi ezer éjszakán át hiába próbálta elképzelni,
mitévő lehetett Carol? Vajon hogyan fogadott mindent? Látni vélte az
amerikai lapok vastag betűs rímfeliratait, amelyeket a valóságban
nem mutattak meg neki. De hát ismerte az amerikai sajtót és tudta,
hogy esete, a „Michael Rauter– eset” elsőrangú szenzáció lehetett.
Csemege, amelyet bizonyára feltűnően tálaltak: „Michael Rauter, a
közismert nagyiparos, sokmilliós vagyon örököse váratlanul
megőrült, gyilkosságot kísérelt meg, és egy francia
elmegyógyintézetbe szállították.” Szegény, kicsi Carol. Szegény,
édes, kicsi Carol. Vajon hogyan élhet? Férjhez ment talán és
gyermekeik születtek? Vagy hű maradt hozzá? Megtartotta adott
szavát és nem nézett többé férfire? Nem ment máshoz feleségül,
nem tett mást boldoggá? Inkább lemondott az asszonyi
boldogságról, elvégezte tanulmányait és a független, dolgozó nők
magányos életét élte? Carol! Carol! Michael ezerszer és ezerszer
próbálta a jövőjüket elképzelni. Gyötrelmes álmaiban és őrjítő
monológjai során igyekezett mindent megmagyarázni a leánynak,
könyörgött neki, hogy ne hagyja cserben, maradjon hű hozzá,
várjon, míg majd egy napon… „Hidd el, Carol… viszontlátjuk
egymást! Most még nem, de egyszer biztosan, talán előbb, mint
gondolnád…” Végeredményben azt is el lehet képzelni, hogy Carol
talán – talán – szabad még…
Rauter nyugtalanul hánykolódott az ágyban. Vajon kívánja-e, hogy
kiderüljön: Carol várt rá? Igen is, meg nem is! Ha Carol nem hagyta
cserben, akkor kénytelen lesz azzal jutalmazni állhatatosságát, hogy
feladja sötét tervét és mindent elkerül, amivel a jövőjüket
elronthatná, menyasszonyát boldogtalanná tehetné. De nem, nem…
szegény, kicsi Carol! Nem volna jó, ha megtartotta volna a szavát.
Nem volna jó, ha tárt karokkal várná vissza, mert hiszen Michael
nem tántorulhat el attól, amit elhatározott. Meg kell tennie, amire
fogadalmat tett, amit a kötelességének érez. Nincs, nem lehet
számára más megoldás. Megesküdött, hogy hullákon gázol át, de
eléri célját. És senki sem tartóztathatja fel, senki sem követelheti
tőle, hogy legyen rá tekintettel. Szabadságra van szüksége, hogy
feláldozhassa magát és egész életét!
Nem gondolhatott többé Carolra. Képét kitépi a szívéből. Lassú
mozdulattal visszatette a fiókba Edith útlevelét. Ezt a leányt pedig
egy ujjal szem szabad érintenie. Kötelessége, hogy legyőzze
sóvárgását. Uram, Teremtőm, az első nő volna – öt, magányos
esztendő után… Zúgott a feje, forrt a vére. Ugyan mit árthatna ennek
az elkallódott, veszendő kis teremtésnek, ha egy férfi, aki
megkívánta, rövid időn keresztül szeretné, a magáévá tenné… olyan
fiatal még! Túlélné, kiheverné. Utána más emberekkel, más
férfiakkal találkozna, akik megvigasztalnák. Elvégre nem bűn az, ha
az ember végre ismét férfinek érzi magát, és szeretne egy leányt a
karjába kapni, megcsókolni, asszonnyá csókolni. Csak egypár szép,
szenvedélyes óra… Egyikük sem nevezné ezt szerelemnek, csupán
kalandnak, gyönyörűségnek, múló életörömnek. És…
 Rauter nagyot lélegzett. Összesűrűsödött vére vadul keringett
ereiben. Fölkelt, altatót vett elő és egy korty vízben feloldotta.
Nem szabad semmiféle kötelezettséget sem vállalnia, még ilyen
pókháló-finom és pehelykönnyű kötelékkel sem terhelheti magát.
Nem kell sem Edith, sem Carol! Sem a reménység, sem az öröm.
Nem fontos más, csak a cél. Minden egyéb lényegtelen.
Edith ezen az éjszakán rosszul aludt. A csúf, kövér, vén
panziósnőről álmodott. Aztán új kenyéradójáról, aki fekete
szemüveget viselt és sajátságosan viselkedett, meg egy nagy
áruházról, ahol rákényszerítették, hogy a raktáron lévő összes
utazótáskákat megvásárolja, pedig szeretett volna egy kis pénzt
megtakarítani, hogy ehessék valamit. És az elegáns, idegen úrról,
aki az előcsarnokban megszólította, és azt állította, hogy ismeri.
Többször is felriadt, verejtékben fürdő testtel. Végre mégis elmúlt az
éjszaka. Amikor már pirkadni kezdett, ájulásszerű, mély álomba
zuhant. Nagy ijedtségére arra ébredt, hogy kopognak az ajtón. A
szobalány lépett be.
Anélkül, hogy Edith megrendelte volna, tálcán behozta a reggelit
és az ágy melletti kis asztalkára állította. Az ablakhoz lépett, elhúzta
a függönyt, vizet engedett a fürdőkádba, majd zárt borítékot adott át
Edithnek, és így szólt hozzá:
– Azt hiszem, kisasszony, ideje lesz fölkelni, ha el akarja érni a
vonatot!
Edith remegő ujjakkal tépte fel a borítékot. Útlevele esett ki belőle
és egy kisebb, sárga boríték, amelyen a Párizs-Le Havre vonalra
szóló vasúti jegyet és négyrét hajtogatott, nagy hajójegyet talált.
Végül kis cédula is előkerült a jegyek mellől, amelyen közölték
vele, hogy Mr. Miller a Sherry Netherlanden várja.
Edith egyre hevesebben remegett.
– Amerika – gondolta magában. – Még ma indulunk! Hajójegy!
„Sherry Netherland!” –Fellapozta útlevelét. Megpillantotta az új, nagy
vízumot, amely majdnem egy egész oldalt elborított és egy évre
szólt.
 Úgy érezte, álmodik. Fölkelt, megfürdött, megitta a csokoládét,
felöltözött. Aztán csöngetett a háziszolgának, aki levitte táskáját és
taxit szólított a kapuhoz.
A portás kikísérte a kapu elé, meghajolt, jó utazást kívánt. Aztán
intett a boynak, aki becsapta a taxi ajtaját. És az autó elrobogott.
Milyen sajátságos az élet! Edith most sem értette, hogyan lehet,
hogy valóban o az, aki ott áll a pályaudvar tornácán, a vonat mellett,
amely majd Le Havre-ba viszi.
– Amerikába utazom – gondolta magában. – Amerikába utazom!
Amerikába! Kicsit örült, kicsit félt, de mindenesetre szörnyen izgatott
volt. Szabályos útilázt kapott. Egyrészt alig várta, hogy már
indulhasson, másrészt folyton azon imádkozott, hogy az utolsó
pillanatban történjék valami, ami lehetővé teszi, hogy Párizsban,
vagy legalábbis Európában maradhasson. Bárcsak megszabadítaná
a jó Isten attól a hátborzongatóan érthetetlen kötelezettségtől, hogy
a titokzatos Miller urat a világ másik felére kell kísérnie!
Rengeteg ember nyüzsgött a peronon, amely mellett a hajó
különvonata állt. Egész családok vonultak ki, hogy elbúcsúzzanak
óceánon túlra utazó hozzátartozóiktól. A gyerekek görcsösen
kapaszkodtak apjuk vagy anyjuk kabátja szélébe, a nagyszülők jó
szándékú és idejétmúlt tanácsokat adtak. Hosszú lábú, öntudatos
amerikai asszonyok és leányok szaladgáltak ide– oda. Úgy
viselkedtek, mintha az óceáni út éppen olyan természetes volna,
akár a reggeli fogmosás. Az újságárusok német, francia, angol,
olasz, dán és norvég újságok nevét kiáltozták. Az utazási irodák
alkalmazottai atyai jóindulattal foglalkoztak néhány túl aggodalmas
öreg hölggyel, akik minduntalan újra és újra összeszámlálták
poggyászdarabjaikat, hogy megvan-e valamennyi.
Edith helye egy első osztályú fülkében volt, az ablaknál.
Magányosnak, elhagyottnak érezte magát. A többi nő drága bundát
viselt. A sok szép prém mellett kicsit szegényesnek hatott az ő
vadonatúj, világosszürke teveszőr kabátja, amit utazókosztümje
felett viselt. Valamennyien virágcsokrokat szorongattak a kezükben,
amelyeket gavallérjaik vagy ismerőseik hoztak ki a vonathoz. Igaz
viszont, hogy Edith szürke kosztümjének gomblyukában is orchidea
pompázott. Nagyon meglepte a virágküldemény, amikor felvitték a
szobájába. Esze ágába sem jutott azt képzelni, hogy esetleg Millertől
kaphatta. Márpedig Milleren kívül egy lelket sem ismert Párizsban,
aki virágot küldhetett volna neki. Futólag eszébe jutott az a férfi, aki
a szálloda előcsarnokában megszólította és ismerkedni próbált vele.
Egy percig kísértésben volt, hogy lemegy a portáshoz és
megpróbálja kitudni, hogy vajon ki küldhette az orchideákat? De
félénksége és önérzete visszatartotta attól, hogy így „kiszolgáltassa”
magát.
Kiskutyák ugattak, ugrándoztak idegesen a peronon.
Türelmetlenül rángatták a pórázt. Edith figyelmesen nézegette
útitársait és már megint megrohanta a félelem. Ha legalább neki is
volna kutyája! Simogathatná, foglalkozhatna vele, és ettől kicsit
megvigasztalódnék. Bárcsak ne volna ilyen kétségbeejtőn egyedül!
A jövőt gyanúsan bizonytalannak, fenyegetőnek érezte. Ismét
eszébe jutottak azok a hátborzongató históriák, amelyek mit sem
sejtő fiatal leányokról szóltak, akiket látszólag ártalmatlan külsejű
leánykereskedők hosszú utazásra csalogattak el, Dél-Amerikába
vittek – és többé senki sem hallott hírt felőlük.
Kicsoda ez a Miller? Miért is nem próbált legalább információt
szerezni felőle? Miért szolgáltatta ki magát úgyszólván bekötött
szemmel és összekötözött kezekkel ennek a vadidegennek? Miért
engedelmeskedik vakon parancsainak, utasításainak?
– Csakis két lehetőség van – gondolta magában Edith. – Vagy
gyorsan kiszállok, valóban Párizsban maradok, és megpróbálom
valamiképpen megkeresni mindennapi kenyeremet. Vagy elutazom.
Akkor pedig egyszer és mindenkorra fel kell hagynom azzal, hogy
meddő kérdésekkel gyötörjem magamat, és céltalanul töprengjek.
Hiszen ettől csak egyre idegesebb leszek! Döntenem kell az egyik
vagy másik megoldás mellett. Vagy-vagy. Ez így nem mehet tovább.
 Hirtelen határozott. Fölállt, készen arra, hogy kiszálljon. Ebben a
percben nekilendült a vonat. Elvesztette egyensúlyát, és majdnem
kizuhant, de a kalauz még idejében elkapta. Figyelmeztette, hogy
legyen óvatosabb. Edith visszatért helyére és leült az asztalkához,
amelyen rózsaszín ernyős lámpa világított. Csak most vette észre,
hogy időközben megterítettek. Egy pincér máris elébe tette az
étlapot.
– Nem vagyok éhes – intett Edith, és csak egy csésze kivét
rendelt. Most, hogy már nem volt kitől búcsúzkodni és nem volt kinek
integetni, az utasok elhelyezkedtek a kényelmes Pullmann-kocsiban,
enni kezdtek, újságot olvastak, rágyújtottak, a táskák zárjával
bíbelődtek, vagy fáradtan elbóbiskoltak. Később kalauzok jöttek, a
menetjegyeket kérték, a vámtisztviselők pedig az iratokat
nézegették.

Edith egyszerre felriadt; valaki megszólította.

– Nagyon örülök – szólt egy sötét színezetű, lágy férfihang –, hogy
kitűzte az orchideámat.
Edith azt a férfit látta maga előtt, aki előző nap a szálloda
előcsarnokában megszólította. Most fiatalabbnak hatott, mint ahogy
az emlékezetében élt. Kis foxterriert tartott a hóna alatt, mint valami
csomagot. És akárcsak az előző napon, minden teketóriázás nélkül
helyet foglalt vele szemben az öblös, forgatható széken. Egy szóval
sem kérdezte, hogy nincs-e terhére.
– Maga küldte a virágot? – kérdezte a leány, és nem nézett a
férfire. Amint azt hallotta, hogy ismeretlen ismerőse nevetve igent
mond, kivette kabátja gomblyukából a drága, egzotikus virágot, és
hanyagul a földre ejtette.
A férfi lehajolt érte, fölemelte, az orrához emelte, majd kinyitotta az
ablakot, kidobta és csak ennyit mondott:
– Kár!
Edith nem válaszolt. Egy ideig némán ültek egymással szemben.
Sajnálta, hogy nem vásárolt újságot, mint a többiek. Most legalább
olvashatott volna… A kiskutya elszundított a gazdája ölében, és
álmában néha halkan nyüszített.
– Először utazik Amerikába? – kérdezte a férfi, miután elszívta
cigarettáját és belenyomta a hamutartóba. Edith elfordított szemét az
ablak előtt elsuhanó tájról, amely fölött nyirkos köd úszott.
Önkéntelenül bólintott. De rögtön ráeszmélt, hogy kár volt tudomásul
vennie a hozzá intézett kérdést, ezzel hibát követett el. Elutasító
kifejezést kényszerített az arcára.
– Amerika szeretni fogja magát – jegyezte meg a férfi.
Edith hallgatott, bár tetszett neki a bók.
– Egészen egyedül van? – faggatta tovább a férfi és kutató
pillantást vetett rá. – Vagy talán…
Edith egyszerre felingerült. Eszébe jutott Miller, és most nagyon
megértette. Milyen kellemes az, ha az embert nem faggatják és nem
kell értelmetlen kérdésekre válaszolnia!
– Azt hiszem – felelte gőgösen –, már értésére adtam, hogy nem
vagyok olyanfajta leány, aki szívesen köt úti ismeretségeket!
– Ne haragudjék rám, és ne tartson tolakodónak – felelte az
idegen. Elégedetten mosolygott, mintha nagyon mulattatná a
helyzet. – Bevallom, korlátolt eszemmel úgy képzeltem, jól fog esnie
kicsit beszélgetni, minthogy egészen egyedül van.
– Köszönöm – bólintott Edith –, megszoktam a magányt.
– Ha nem veszi rossznéven kérdést, miért olyan dölyfös és
elutasító, kedves Zylander kisasszony?
Edith ugrott egyet, mintha bomba robbant volna a lába előtt.
Gyerekes, leplezetlen ámulattal bámult a férfira. Az meg csak
nevetett és elébe tartotta nyitott cigarettatárcáját. Edith tétova
mozdulattal kivett egy cigarettát. Elfogadta a tüzet, amit az idegen
kínált neki, és eltűrte, hogy közben mélyen a szemébe nézzen.
– Honnan tudja a nevemet? – kérdezte végül, még mindig
hüledezve. Amikor a férfi erre is csak nevetett, egyszerre eszébe
jutott a legtermészetesebb magyarázat és megint elvörösödött. így,
piruló arccal igazán ennivaló volt.
 – Tudom már! – kiáltotta. – Egyszerűen megkérdezte a nevemet a
portástól, hogy aztán beugrathasson!
– És maga be is ugrott – mosolygott a férfi. – Valóban, kitalálta az
igazat. De mondja meg hát őszintén – tette hozzá, amint azt látta,
hogy a leány bosszúsan ránt egyet a vállán –, olyan nagy bűn az, ha
egy férfi, akinek tetszik egy hölgy, igyekszik az illető hölgy nevét
megtudni?
Edith nem felelt. Kinézett az ablakon. A szél nagy esőcseppeket
verdesett az üveghez.
– És mégis – folytatta a férfi, miközben kissé előrehajolt –, mégis
meglátja majd, hogy nem vagyok olyan gonosz, mint amilyennek
gondol. Nem holmi léha kalandvágy késztetett s és én ismertem az
édesanyját. Felejthetetlen asszony!
A leány szája szögletében mosoly sugárzott fel, aztán eláradt az
arcocskáján, amely most úgy hatott, mintha belülről átvilágították
volna. Olyan jólesett, hogy végre egyszer magasztaló szavakat
hallott az édesanyjáról, elismerő, tiszteletteljes szavakat, a mocskos
kis zugügynökök örökös gáncsoskodása és szidalmai helyett! Azok
bizony nem tettek lakatot a szájukra, és nem kímélték az
érzékenységét. Egyszerűen az arcába kiáltották, hogy Maria
Zylander „már a kutyának sem kell”, mert kivénült, elvesztette a
hangját és ezer fiatalabb, jobb énekesnő akad minden utcasarkon…
Edith olyan régóta nem beszélhetett már senkivel sem Maria
Zylanderről.
– Igen – suttogta megindultan anyám csodálatos asszony volt.
– Volt? – kérdezte a férfi.
Edith némán bólintott, és csak néhány pillanat múlva tette hozzá:
– Pár héttel ezelőtt meghalt.
– Szegény gyermek! – sajnálkozott az idegen és a szemében
részvét csillant. – Ugye, maga nagyon szerette őt?
– Ó volt a mindenem! – mormogta Edith, és érezte, hogy nagy,
nehéz könnycseppek buggyannak elő a szemhéja alól.
 – Nagyon meg tudom érteni – kezdte újra az idegen. – Szörnyű
csapás az, ha elvesztünk valakit, akit szeretünk, és egyszerre
magunkra maradunk. A feleségem egy esztendeje halt meg.
Autószerencsétlenség áldozata lett. Tudom hát, mit jelent ez…
Edith melegen nézett a férfire, akinek arca most komoly volt.
Szemében kihunyt a mosoly fénye.
– Mikor ismerte az anyámat? – kérdezte a leány.
– Ó, annak már hosszú ideje – felelte az idegen. – Soksok
esztendeje. Éppen akkoriban szereztem meg az ügyvédi diplomát,
és apámtól jutalmul hajójegyet kaptam. Három hónapot töltöttem
Európában. Párizsban, Berlinben hallottam az édesanyját énekelni.
Sőt abban a szerencsében is részesültem, hogy bemutattak neki.
Csupán egy vagy két estét tölthettem társaságában, akkor is nagy
estélyeken, ahol sokan voltak. De az én számomra mégis örökké
felejthetetlenek ezek az órák. Nem emlékszem, hogy valaha is
találkoztam volna akár csak megközelítőleg olyan bájos, elragadó és
temperamentumos asszonnyal, mint amilyennek Maria Zylandert
ismertem. Rendkívüli jelenség volt, maga a megtestesült, sugárzó
életöröm, mindent lehengerlőn, hihetetlenül tehetséges. Igaz, hogy
később elvesztette a hangját?
Edith némán bólintott. Visszagondolt ragyogó szépségű, ünnepelt
anyjára, aki olyan szánalmas körülmények közt, olyan nagy
nyomorban halt meg, és az emlékek úgy megrohanták, hogy nem
tudott szólni.
– És maga? – kérdezte a férfi. Megcirógatta az ölében szundikáló
kis kutyát. – Biztosra veszem, hogy maga is művésznő. El sem
tudom képzelni, hogy ne örökölte volna anyja hatalmas tehetségét.
Amerikába szerződtették? Azért utazik oda?
Edith megrázta a fejét. Könnyein át mosolygott.
– Nem, nem, dehogy – felelte gyorsan. – Bár mindig az volt a
vágyam, hogy színpadra léphessek, ez eddig nem sikerült. Persze,
nem adtam fel a reményt. Azonban egyelőre bizonyos Miller úr
magántitkárnője vagyok.
 – Miller? Miller? Csak nem a General Electric Millerje?
Edith nem válaszolt. Egyszerre szégyellni kezdte, hogy fogalma
sincs róla, ki a gazdája. Azzal tért ki a válaszadás elől, hogy a
kiskutya nevét kérdezte.
– Hogy hívják? Péntek? Micsoda furcsa kutyanév!
– Azért neveztem így el, mert pénteken születtem – felelte a férfi.
– De azt hiszem, meg is érkeztünk már. Segítségére lehetek a
leszállásnál, Zylander kisasszony?
– Ó, köszönöm szépen – mormogta Edith, miközben fölállt és a
kabátjáért nyúlt.
– Tehát a hajón találkozunk – mondta a férfi. – De most jut
eszembe… bocsássa meg, hogy elfelejtettem bemutatkozni.
Lombard a nevem. Allan Lombard.
– Engem Edithnek hívnak – suttogta a leány, és kezet nyújtott.
Edith egyszerre hihetetlenül megkönnyebbült, bár ezt maga sem
érezte egészen indokoltnak. Mégis, kimondhatatlanul könnyű volt a
szíve, miközben áthaladt a nagy csarnokon, ahol a hivatalnokok
sorfalat alkottak és szigorúan ellenőrizték az utasok iratait. Miután
két, ünnepélyes arckifejezésű úr megvizsgálta hajójegyét és
útlevelét, kilépett a nagy ajtón, és egyszerre előtte volt a Sherry
Netherland. Sohasem látott még óceánjárót. Így valósággal
megdöbbentették a negyvenötezer tonnás hajó szertelen méretei.
Hirtelen úgy érezte: meg nem érdemelt, nagy szerencse, hogy ilyen
hatalmas, gyönyörű hajón utazhatik, sőt hogy egyáltalán utazhatik,
hozzá még első osztályon, a legnagyobb kényelemben, és ingyen
világot láthat, megnézheti az Újvilágot, Amerikát. Örömében
legszívesebben hangosan énekelt volna. De még idejében
ráeszmélt, hogy ez alighanem némi feltűnést keltene, és így csak
halkan dudorászott magában. A hordár, aki a táskáját vitte, együtt
dúdolt vele.
Edith most már nem félt. Nem, mintha nagy lelkierővel és
energiával sikerült volna minden aggodalmat elhárítania magától,
hanem, mert felbátorította és megvigasztalta az a tudat, hogy
Lombard is együtt utazik vele. Ez egy csapásra mindent
megváltoztatott. Már nem volt egyedül, akadt valaki – meglett,
értelmes ember –, akihez tanácsokért fordulhatott, sőt akinek meg a
támogatására, oltalmára is számíthatott. Bár csupán úti ismerőse
volt, vagyis majdnem idegen, valamikor ismerte az édesanyját,
tisztelte, bámulta. Maria Zylander leánya tehát úgyszólván
barátjának tekinthette.
Edith hosszú léptekkel sietett fel a hajólépcsőn. Odafönt egy
steward fogadta, majd egy másikra bízta, míg végre a harmadik
steward a kabinjába vezette. A kerek ablak nyitva volt. Edith anélkül,
hogy a kabinban körülnézett volna, odaszaladt az ablakhoz és
letekintett a magasból a rakpartra, amelyen nagy tömeg nyüzsgött.
Lázasan folytak a hajó indulásának előkészületei. Amikor pár pillanat
múlva megfordult, szinte megdermedt. Miller úr ott ült mögötte a
kabinban, egy széken.
– Jó napot – köszöntötte Edith. – Bocsássa meg, nem hallottam,
hogy bejött.
– Jól utazott? – kérdezte Miller. De ez inkább csak amolyan
udvarias közhely volt, látszott, hogy nem is vár választ.
Nézte a leányt, figyelte, amint bólint. Edith arca zavart volt.
Bizonyára attól tartott, hogy esetleg valami helytelent mond vagy
cselekszik. Éppen úgy, mint tegnap délután, Rauter most is arra
számított, hogy Edith kereket old sebtében összevásárolt, sok új
holmijával, és nem lesz a hajón. Tudja az ördög, a nők olyan
szeszélyesek, jóformán kiszámíthatatlanok.
– Figyeljen rám, kérem – kezdte a férfi. – Az utazás alatt aligha
lesz magára szükségem. Ha mégis úgy fordulna a dolog, hogy
diktálni akarok, vagy valami egyebet kell számomra elintéznie,
értesítem. Egyébként azt kívánom, hogy kellemesen utazzék. Ha
esetleg vásárolni akar valamit a hajón, csak intézze el bátran és
állítson ki bont, a kabinja számával. Én mindent kifizetek. A
gazdasági tisztet már értesítettem. Kabinom a magáé mellett van, de
nagyon kérem, hogy ne jöjjön be hozzám. Minthogy az átkelés
közben mindig megkapom a tengeribetegséget, a kabinomban fogok
tartózkodni és egyedül akarok lenni. Nem kell éppen titkolnia, hogy
kicsoda, vagyis hogy Miller úr magántitkárnője, de egyébként jobban
szeretném, ha idegenek előtt lehetőleg nem említené a nevemet.
Hirtelen felállt és átment saját kabinjába. Pár perccel később
kopogtak az ajtón és a stewardess lépett be.
– Segíthetek valamit? – kérdezte. Máris hozzálátott Edith
holmijának kicsomagolásához. – A kisasszony jól tenné, ha
felmenne a fedélzetre – szólt rakosgatás közben –, az indulás
nagyon érdekes látvány.
Edith szófogadón bólintott, a tükörhöz lépett, megigazította
kalapját, és ezt gondolta magában:
– Akármi történik is, kétségtelen, hogy burokban születtem. De ez
a Miller úr, hát ez valóságos csodabogár lehet. Amerikába utazom…
a Sherry Netherland gyönyörű hajó… Lombard jóképű ember…
vajon miért olyan fagyos, érzéketlen Miller hangja?
– Végre, itt van hát! – kiáltotta Allan Lombard, amikor Edith kicsit
félszegen benyitott a bárba. A férfi felugrott helyéről és odasietett
hozzá. Szívélyesen megragadta a karját és egy asztalhoz vezette.
…Valóban csak néhány órája ismerik egymást? Edith úgy érezte,
hogy régi, régi barátok.
– Mit rendelhetek magának, Zylander kisasszony? Vermutot,
Martinit? Mit szeret inni?
– Martinit kérek.
– Főúr, két Martinit és olajbogyót kérünk. Maga is úgy szereti az
olajbogyót, Edith Zylander? Amikor az ember először eszi,
valósággal utálja, de aztán többé nem tud leszokni róla. És
milyenfajta cigarettát szív? Mindezeket a dolgokat feltétlenül tudnom
kell. Milyen virágot szeret? Melyik a kedvenc színe? Jó kabint
kapott? Ha nem, azonnal beszélek a stewarddal! De hiszen jóformán
semmit sem ivott! Még két Martinit, főúr! Hallja, már dolgoznak a
gépek. Ezt a hajót szeretem valamennyi óceánjáró közt a legjobban.
Nem túlságosan nagy, de nem is kicsi. Egyet már előre meg kell
ígérnie: hogy nem kapja meg a tengeribetegséget. Tudniillik velem
kiéli töltenie minden szabadidejét, amire a főnöke nem tart igényt.
Megígéri? Igyunk a barátságunkra és legyünk jó pajtások, Edith
Zylander!
Edith fölemelte poharát és koccintott a férfivel. Olyan elégedett és
boldog volt, hogy szinte úgy érezte: a felhők közt lebeg. Alig tudta
felfogni, hogy ő, Edith, aki pár nap előtt még meg akart halni, mert
egy árva fillér se maradt a zsebében, most egy hajó fényűző
bárjában ül és mosolyogva hallgatja egy jóképű, elegáns úr
udvarlását.
– Így – szólt Lombard –, most a sétafedélzetre megyünk, és
kikeressük a maga számára a legkényelmesebb fekvőszéket.
Megengedi, hogy saját fekvőszékemet a magáé mellé húzzam? Jaj,
Edith, csak nem haragszik rám még mindig?
Edith megrázta a fejét. Fekete haja körülröpködte arcocskáját. Egy
makrancos fürt a bal szemére hullott. Gyorsan hátrasimította.
– Nem – felelte –, már nem nagyon.
Összenéztek, és mindketten nevettek.
– Nézze csak, Edith… ugye megengedi, hogy a keresztnevén
szólítsam? Túlságosan fiatal ahhoz, hogy úgy beszéljek magával,
mint egy felnőttel, nem gondolja? Szóval, Edith, most láthatja,
mennyire célravezető néha egy kis arcátlanság. Ki tudja, egyáltalán
megismerkedünk-e, ha én nem erőltetem annyira a dolgot. Mert
maga aztán igazán nem könnyen megközelíthető, ezt kijelenthetem!
Áthaladtak a dohányzón, fölmentek a lépcsőn, és végül a
sétafedélzetre értek. Néhány fáradhatatlan utas buzgón
pingpongozott. Lombard intett a fedélzeti stewardnak, és két
fekvőszéket hozatott. Amikor azonban mindkettő bérét ki akarta
fizetni, Edith erélyesen tiltakozott. Ragaszkodott hozzá, hogy saját
fekvőszékéért ő fizet a stewardnak. Lombard végül is ráhagyta. Mind
a ketten elhelyezkedtek. Ott feküdtek egymás mellett a fedélzeten,
és előttük szürkén terült el a végtelen tenger. Itt-ott könnyű tajték
úszott a felszínén. A sétafedélzet nagy ablaküvegeit eső csapkodta.
Enyhe olaj- és padlóviaszszag terjengett. Időnként sétálgató utasok
mentek el mellettük, Allan csaknem valamennyiüket ismerte:
integetett vagy bólintott feléjük. Egyesek megálltak, üdvözölték
Lombardot, és kíváncsian fürkészték a fiatal leányt, aki ilyenkor
félrefordította fejét, mintha semmi köze sem volna szomszédjához.
Lombard utóbb nagyon mulatságosan és meglehetősen tiszteletlen
hangon magyarázta el az illetők kilétét. Edith megállapította, hogy új
barátját sokan ismerik, és általában kedvelik is.
Kis idő múlva már csak úgy zúgott a feje a sok idegen névtől.
– Túl sok embert ismer – jelentette ki panaszos hangon.
– Ha úgy óhajtja, akkor ettől a perctől fogva senki sem létezik
számomra, magán kívül.
A leány a szeme sarkából fürkészte a férfi arcát. Nem tudta, hogy
ugratja-e vagy komolyan gondolja, amit mond? Az is lehet, hogy
minden nővel ilyen hangon szokott beszélni.
– A foglalkozásomhoz tartozik, hogy sok embert ismerjek –
komolyodott el a férfi. – Tudniillik ügyvéd vagyok és meglehetősen
nagy a praxisom. Naponta sok ember fordul meg nálam.
Amint megpillantotta a leány álmélkodó arckifejezését, megint
elnevette magát.
– Persze maga holmi naplopónak nézett! De hát valójában nem
vagyok az, legalábbis nem mindig. Ha muszáj, keményen dolgozom,
és kijelenthetem, hogy a mesterségem némelykor meglehetősen
fárasztó, de általában érdekes.
Mondja csak, Edith, maga egyedül étkezik vagy annak az unalmas
Mr. Millernek a társaságában?
– Mr. Miller tengeribeteg – felelte Edith
Lombard hangja most nagyon lágyan és gyöngéden csengett.
– Remek! – mondta. – Ennél nagyobb szívességet nem is tehetne
nekem az atyafi! Szabad-e arra kérnem, hogy hívjon meg az
asztalához? Ígérem, hogy nem fogom untatni!
A szeme mosolygott, könyörgött.
 Edith nem sejtette, hogy Lombard nem ismerte személyesen az
édesanyját, énekelni hallotta ugyan, de sohasem beszélt vele. Csak
ügyesen felkapta a szálat, amellyel őt magához köthette. Nem tudta
ezt, és mégis így felelt:
– Nem, inkább ne.
– Talán fél?
Edith megrázta a fejét. – Nincs okom arra, hogy féljek. De csupán
szegény kis titkárnő vagyok…
– Az ilyen szép lánynak ne legyen kisebbrendűségi komplexusa!
…Mikor is bókoltak utoljára Edithnek? Mr. Miller csupán nyersen
ráparancsolt, hogy mosassa meg a haját. „Olyan, mint egy
cigánylány!”
– Nem úgy értettem. De attól tartok, hogy Mr. Miller esetleg rossz
néven venné, ha társaságban étkeznék.
Miért mondta ezt? Hiszen Mr. Miller éppen az előbb engedte meg
neki, hogy szabadidejében azt tegye, ami jólesik!
– Úgy látszik, az a Mr. Miller undorító fráter! Alighanem hosszú
szakálla van…
Edith nevetett.
– Valóban.
– Igazán? Azt hittem, hogy a szakállas férfiak már régen kihaltak.
Szóval, undorító alak. Hosszú szakállú. És vastag keretes
pápaszemet visel.
– Úgy van! – A leánynak szinte jólesett, hogy kicsúfolhatja,
kinevetheti Millert. Megkönnyebbült tőle.
– Látja, látja! Valószínűleg nem táncol.
Edith elmosolyodott. Sehogy sem tudta elképzelni Miller urat,
amint táncol. Pedig végeredményben nem is lehet olyan öreg!
Lombard folytatta:
– Nem táncol és legalább kétszáznyolcvankilenc éves.
– Valamivel fiatalabb.
– De nem sokkal. Ráadásul kövér, ronda felesége és hat gyereke
van, akik sok gondot okoznak neki!
 – Ezt már nem tudom. – Edith arca hirtelen elborult.
– Edith, Edith! – kiáltotta Lombard és fölült a fekvőszéken. – Maga
igazán csapnivaló magántitkárnő! Ha értené a mesterségét, akkor
tájékozottabb volna a főnöke magánélete felől.
.. .Edith semmit sem tudott Millerről, csak azt, hogy szakálla van
és csontkeretes pápaszemet visel.
– Mr. Miller nagyon tartózkodó ember.
– Képzelem! Bizonyára úgy járkál, mintha kardot nyelt volna!
Fűzőt visel, hogy megőrizze a vonalait
– Jaj, már ne nevettessen! – könyörgött Edith. Egész teste
rázkódott az ideges kacagástól. Ez a Lombard igazán mulatságos
alak! – Egyben azonban igaza van, én valóban nem vagyok jó
titkárnő. Csak azért fogadtam el ezt az állást, mert nem kaptam
szerződést, és nem akartam éhen halni.
– Szegény kislány. Nos, szívből remélem, hogy Miller úr
hamarosan elunja a tehetségtelenségét és kiadja az útját.
– Az Istenért, csak azt ne! – kiáltotta Edith.
Vajon miért izgatta fel ennyire ez a gondolat?
– Borzalmas volna – tette hozzá halkan és hirtelen elsápadt.
– Miért? – Lombard intett a stewardnak, aki most teát szolgált fel.
Edith ölébe tett egy tányérkát, amelyen kissé kiszáradt sonkás és
sajtos szendvicsek halmozódtak. – Miért volna ez olyan borzalmas?
Hiszen azt mondta, hogy nagyon szeretne színpadra kerülni, és érzi:
nem az a hivatása, hogy titkárnő legyen!
Hangosan mondta volna ezt Edith? Valóban rábízta titkát erre az
idegen emberre? Vagy Lombard csupán kitalálta a gondolatait?
Nem, – ismerte be. – Nem tagadom. De hogyan tudnák
beilleszkedni egy idegen világrészben, idegen országban, mikor
Európában sem juthattam szerződéshez… Lehetetlenség!
Bölcs kisasszonykám – ugratta Lombard –, vegye tudomásul,
hogy amit az ember nagyon akar, azt keresztül is tudja vinni! És
hadd árulom el: egy szép, fiatal leány Amerikában sokkal
könnyebben csinálhat karriert, mint Európában! Először azért, mert
az amerikaiak szenvedélyesen rajonganak mindenért, ami európai
és eleve azt hiszik, hogy a mi nőink nem tudhatnak annyit, mint a
tengerentúliak… ami egyébként igaz is… Ha ez nem így volna, miért
importálnánk annyi idegen színésznőt?… Másodszor, az amerikaiak
kritikája nem megbízható, miután a színpad hagyományai náluk nem
olyan régiek, mint Európában, tehát szeretnek mindent készen
kapni, máshonnan. Harmadszor pedig és ez a legfontosabb: maga
igen híres nevet visel. A nagynevű Maria Zylander leánya, aki
mélységes nyomorban halt meg, miután elvesztette a hangját…
leánya természetesen örökölte ezt a csodálatos hangot…
Hirtelen ránézett Edithre. Arckifejezése éles és kutató lett.
Mostanáig minden megfontolás nélkül beszélt, úgyszólván
gondolkodás nélkül bókolgatott a fiatal leánynak, aki megtetszett
neki. De egyszerre megfeledkezett a maga személyes ügyéről, és
úgy nézte Edith Zylandert, ahogy „árucikket” szokás. Ha ez a kislány
nem éppen hajmeresztőén tehetségtelen, akkor valóban lehet vele
valamit kezdeni. Még sok pénzt kereshet ezen a módon…
– Miért néz ilyen furcsán? – kérdezte Edith és visszautasította a
rózsaszínű fagylaltot, amellyel az egyik steward kínálta.
– Tudja, Edith – kezdte lassan Lombard én egész csomó híres
filmszínésznő ügyvédje vagyok. Ismerem a piacot. Ismerem
Hollywoodot, mindennel együtt, ami hozzá tartozik. Az igazgatókat, a
rendezőket, színészeket… Nem tartom lehetetlennek, hogy maga…
Edith egyszerre mindenről megfeledkezett. Elfelejtette Millert, de
még azt is, hogy Lombardot csak nagyon rövid ideje ismeri.
Megigézetten bámulta a férfit. Lombard, aki értette a csíziót,
váratlanul elhallgatott.
– Hogy érti ezt? – suttogta Edith. Látomásszerűen elébe vetítődtek
mindazok a lehetőségek, amelyekről mostanáig csak álmodozott. –
Igazán azt hiszi, azt gondolja, hogy…
– Most ne beszéljünk erről – vetette oda hanyagul a férfi. – Van
még időnk mindent megfontolni. Én is meg akarom rágni előtt a
dolgot, mielőtt olyan reményeket ébresztenék magában, amelyek
esetleg nem válhatnak valóra.
– Olyan hálás volnék – suttogta a leány.
A férfi megint ránézett. Edith olyan csodaszép volt ebben a
pillanatban, hogy legszívesebben a karjába kapta volna.
– Vegye fel a kabátját és sétáljunk egyet – mondta. – De csak
akkor, ha nem fél egy kis esőtől Sajnos, a zápor nem állt el, de én
megígértem Pénteknek, hogy meglátogatom, kieresztem a
ketrecéből s megsétáltatom.
– A kabátom a kabinomban van, lemegyek érte és rögtön
visszajövök – ígérte Edith. – Jaj, mit is akartam magától kérdezni?….
Nem tudom biztosan, hiszen sose utaztam még hajón… az a
szokás, hogy az ember már az első estén is estélyi ruhát vesz fel?
Vagy nem?
– Nem – felelte Allan Lombard és mosolygott. – így maradhat,
kosztümben. Ha pedig egészen szabályosan akar öltözni, akkor
vegyen fel egy finom délutáni ruhát.
– Köszönöm – szólt Edith és elsietett. Csak most vette észre,
amint lefelé indult a lépcsőn, hogy a hajó bizony erősen himbálózik.
Nagy nehezen vánszorgott lefelé. Észrevette, hogy néhány utas, aki
megszokta már a tengeri utazást, csúfondáros pillantásokat vet
feléje. – Szent Isten – gondolta magában Edith, miközben
kétségbeesetten kapaszkodott a lépcsőkorlátba –, hiszen ez a hajó
rémesen táncol! – A gazdasági tiszt előtte haladt lefelé, kék
egyenruhában. Majdnem teljesen oldalra lendült, mint a félig
kidöntött fa, de azért biztosan lépdelt és közben olyan nyugodtan
mosolygott, mintha ez az állandó, szörnyű himbálózás a világ
legtermészetesebb dolga volna.
Örökkévalóságnak tűnt, amíg Edith végigtámolygott a keskeny
folyosón és végre a kabinjába ért. Ott aztán valóban táncra perdült
minden a szeme előtt. Alig bírta magát az ágyhoz vonszolni.
Tehetetlenül leroskadt.
 Allan Lombard aznap délután és este hiába várta kis ismerősét. –
Vajon miért nem üzeni meg nekem, hogy dolga akadt Miller úrral,
vagy hogy nem akar lejönni? – gondolta magában bosszúsan. Kicsit
később azonban megfeledkezett a leányról, mert érdekes
kártyapartija akadt. Meglehetősen magas tétekben pókerezett
néhány ismerősével a Sherry Netherland dohányzójában. A hajó
himbálózása egyáltalán nem zavarta.
Michael Rauter is megszokta a heves hullámverést. Meg sem
érezte, ha a tenger úgy játszott a hajóval, mint holmi könnyű
labdával. Sőt szerette nézni a házmagasságnyira tornyosuló
hullámokat, amint nekirugaszkodtak az óceánjárónak, mint hosszú
fehér sörényű, vad paripák. Órákig tudta bámulni ezt a színjátékot: a
kecsesen táncoló vagy tajtékozva kavargó habokat. Ilyenkor mindig
azt kívánta, hogy bárcsak ne volna első osztályú utas, bár inkább
valami kis lélekvesztőn utazna, és küzdenie kellene az elemekkel,
hajójáért, életéért. Az ilyen pillanatokban kétszeresen erősnek érezte
magát és átkozta sorsát: miért is született a nagy technikai
találmányok korában? Most is – késő éjszaka volt és még mindig
zuhogott az eső – ott állt egyedül a legfelső fedélzeten és a
sötétségbe meredt. Ebben az órában, ebben az időben biztosra
vehette, hogy senkivel sem találkozik. Régi, meglehetősen elnyűtt és
piszkos esőkabátot viselt, amelynek csuklyáját a fejére húzta.
Hosszú, szőke szakálla lobogott a szilaj szélben, pápaszemének
üvegét belepték az esőcseppek. Vagy hússzor körüljárta már a hajót,
bár a síkos, nyirkos fedélzeten igazán nem volt kellemes a sétálás.
Most szélvédett helyen állt, a korláthoz támaszkodva, magasan,
egyenesen, mint egy tölgyfa, és merőn nézte a habok tajtékzását. A
hajó Anglia partjainak közelében volt. Rauternek eszébe jutott
gyermekkorának első, nagy utazása, az az idő, amikor még nem
szokta meg a tengert, rosszul lett a hullámveréstől és
kétségbeesetten fetrengve, sírva borult az anyja ölébe.
…Immár harminc esztendeje, hogy Kari Rauter feleségével és
gyermekével együtt kivándorolt Amerikába.
 Brémában szálltak a kis kivándorlóhajóra. Majdnem minden
megtakarított pénzük ráment a jegyekre. A fedélközben utaztak. Így
került Michael Rauter Amerikába. Zsenge gyermekkorára, amelyet a
Schwarzwaldban töltött, már alig emlékezett. Apja favágó volt,
éppúgy, mint a nagyapja és dédapja is. Rauterék odafönt éltek a
sötét fenyvesek közt, a dombvidéken. Egy napon az idősebbik fivér,
Johann Rauter útra kelt az óceánon túlra. Két évvel később végre
levél érkezett tőle, amelyben közölte, hogy Amerikában nagyon jól
megy sora. Azt írta: az öccse „tökfilkó, ha nem jön át szerencsét
próbálni”. Így aztán Kari Rauter is elhatározta, hogy útra kel
feleségével, gyermekével együtt. Az utazás húsz napig tartott, és
majdnem egész idő alatt vihar dühöngött. Aztán partra szálltak az
idegen országban. Egyikük sem tudott angolul. Tehetetlenül
lézengtek a parton, a kivándorlók népes csoportjában. Nagyon
elhagyottnak érezték magukat, mert Johann Rauter nem jött elébük.
Pedig megígérte, hogy a hajóállomáson fogja várni őket és kalauzuk
lesz új hazájukban. Nem is látták soha többé, hiába tudakozódtak
utána. Csak sokkal később hallották, hogy egy nagy hóviharban
elpusztult. Más hír szerint meggyilkoltan találták kunyhójában, ismét
mások tudni vélték, hogy kocsmai verekedésbe keveredett és
agyonütötték
A Rauter család nagyon boldogtalanul és elkeseredetten lézengett
egy ideig New Yorkban. Munkához próbáltak jutni. Az asszonynak,
Gabriella Rauternak, sikerült is mosással pár fillért keresnie. De Kari
Rauter nem volt az az ember, aki eltűri, hogy a felesége dolgozzék
helyette, amíg ő csak a napot lopja. Viszont nem is azért jött
Amerikába, a korlátlan lehetőségek hazájába, hogy éhbérért
robotoljon. Boldogulni akart, érvényesülni, vagyis azt akarta, amit
minden kivándorló: meggazdagodni. Egy hónapig csak várt,
nézelődött, tájékozódott. Aztán egyszerre torkig lakott New Yorkkal,
és csatlakozott az aranyásókhoz, akik Alaszka felé indultak. Michael
akkoriban izmos, nyurga fiúcska volt, talán az egyetlen a kivándorlók
közt, akit a hosszadalmas és rendkívül fárasztó utazás roppantul
mulattatott.
Néha ott ült anyja előtt a nyeregben, a türelmes csacsi hátán,
máskor órák hosszat kutyagolt esőben, szélben, az apja erős
kezébe kapaszkodva, vagy holtfáradtan hevert a nagy fedeles
kocsiban, és vad, merész álmokat álmodott. Esténként együtt
üldögélt a férfiakkal a tábortűznél, megtanulta az elejtett állatok bőrét
lenyúzni, csapdát állítani, tüzei rakni, főzni, nyitott szemmel aludni,
és csukott szemmel is éberen őrködni. Hátborzongató kalandokat élt
át, és rengeteget verekedett a többi kivándorló gyerekével. Ravasz
lett, mint a róka, és lopott, mint a szarka. Mindent eltulajdonított, ami
a keze ügyébe került: kolbászt, lisztet, cinkanalat vagy tüzelőfát.
Mindig volt rajta valami vérző, nyílt seb, amit verekedés közben
szerzett, de jóformán észre sem vette. Így éldegélt egy ideig. Nap
nap után új embereket, új arcokat, új falvakat vagy városokat látott,
és ez nagyon érdekfeszítő volt. Némelykor éheznie is kellett, de
ilyenkor egyszerűen szorosabbra csatolta az övét, illetőleg azt a
nadrágszíjpótló zsineget, amely agyonmosott, agyonfoltozott, rövid
nadrágját a derekához szorította. Alapjában véve nagyon jól érezte
magát azokban az időkben, gyerekes fantáziája egyre új tápot
kapott: hol királynak, hol kóbor cigánynak, hol szilaj vadásznak, hol
pedig bátor indián harcosnak képzelte magát.
Aztán végre megérkeztek az „ígéret földjére”. Még fel sem
állították sátrukat, amikor meghalt az édesanyja. A hosszú utazás
fáradalmai felőrölték az erejét. Egyszer csak némán összeroskadt a
kis tűzhely mellett, amely fölé éppen odaakasztotta a kávéskannát,
melegedni. Így talált rá Kari Michael Rauter. Michael életében
először látott felnőtt férfit sírni. Minthogy túlságosan kicsi volt még
ahhoz, hogy felfoghassa, mit jelent a halál, ez a látvány sokkal
jobban megrendítette és megrémítette, mint gyöngéd, törékeny kis
édesanyjának kihűlő teste. Egész éjszaka kétségbeesetten
jajveszékelt. Apja és fia másnap sírt ásott a ház közelében. Majd
megálltak a kis domb mellett, összekulcsolták két kezüket és
elimádkozták a Miatyánkot
Aztán bekövetkezett az a szörnyű idő, amikor Michael megtanulta,
mit jelent az, ha az embernek nincsen édesanyja. Minthogy azonban
az apját többé nem látta sírni, ő is inkább az ujját harapta volna le,
semhogy egyetlen könnyet ejtsen. Most ő főzött, ő foltozgatta apja
ruháját, megabrakoltatta, lecsutakolta a lovat, vizet hordott, fát
hasogatott, ágyat vetett, és rengeteg verést kapott mindenkitől, aki
nagyobb és erősebb volt nálánál. Már nem is emlékezett rá, hogy
meddig tengődött így, egyetlen panaszos szó, egyetlen mukkanás
nélkül. Azoknak az éveknek az emlékei összemosódtak előtte. Néha
jó napok is adódtak, amikor aránylag sok ennivalót és kevés verést
kapott. Máskor viszont éhesen feküdt le este, és kis teste telis-tele
volt kékzöld foltokkal. Majd elkövetkezett az a tél, amikor
végigvándoroltak Alaszka őserdein. Kettesben mentek, ő és az apja,
aki Michael szemében a világ legkülönb, legokosabb, legerősebb
embere volt, a szó minden értelmében hős. Tőrt vetettek és rókát
meg vadnyulat fogtak. Hálózsákban, sátorban, vagy néha egy– egy
elhagyott kunyhóban aludtak. Michael megtanult esetlen, nehéz
sítalpakon szaladni a behavazott erdőn át és puskával bánni.
Megtanulta az elejtett állatok bőrét úgy kikészíteni, hogy ne legyen
rajtuk semmi hiba. Apa és fia örökké együtt mászkált, és a kis
városokban, ahová sok-sok vándorlásuk közben időnként elvetődtek,
így emlegették őket: „A kis és a nagy trapper.” Mellesleg
megállapították az emberek, hogy a „kis trapper” még sokkal
istentelenebbül káromkodik, mint a nagy.
Később megerőltető mezei munkát végeztek beláthatatlan
búzaföldeken, ahonnan éjszakára haza se mentek, mert messze lett
volna, hanem egyszerűen végigheveredtek a puszta földön, úgy
aludtak. Pár hónapig egy favágótelepen dolgoztak. Michael mint
kantinosfiú hasznosította magát, miközben apja a többi férfivel
együtt a nagy fákat döntögette. Utóbb Michael fát úsztatni is
megtanult. Hosszú bottal hadonászva ide-oda ugrándozott a patak
villámgyors sodrában tovasikló fatörzseken, mint fiatal zergebak.
Egyszer majdnem a vízbe fulladt. A vörös Jim az utolsó percben
húzta ki. Amikor apja neszét vette a dolognak, olyan kegyetlenül
eldöngette, hogy három napig nem tudott se ülni, se feküdni. De
akármilyen kemény és kegyetlen volt is ez az élet, javára vált. Izmai
megacélosodtak, rendkívül szívóssá edződött. Időnként mindig akadt
egy-egy asszony, aki igyekezett az „öreg trapper” lelkére beszélni.
Magyarázgatta neki, hogy bűn az ilyen kis gyereket ide-oda hurcolni
a világban… De Michael apja ezt felelte: „Vagy kibírja a kölyök, és
akkor ember lesz belőle, vagy a fűbe harap. Harmadik eset nincs.”
Hát Michael nem pusztult el – csak majdnem, egyszer. Egy télen,
amikor bebörtönözték az iskolába, és nem volt szabad apjával
vándorolnia, mert meg kellett tanulnia írni, olvasni, számolni. A
következő esztendőben még rosszabb lett a helyzet. Két öltözet
„rendes” ruhát kapott, egyet ünneplőnek, a másikat, az
egyszerűbbet, hétköznapra. És minden tiltakozása ellenére megint
elcipelték az iskolába. Kétszer is elinalt onnan. Szerencsésen
kikémlelte, hogy hol dolgozik az apja, és elszökött hozzá. Amikor
Kari Rauter közeledni látta reményteljes csemetéjét, akinek
iskoláztatására olyan verejtékes fáradtsággal gyűjtögette össze a
pénzt, éktelen haragra lobbant. Tudta jól: mit sem ér azzal, ha
elpáholja. A gyerek olyan ruganyos, mintha gumiból volna, meg sem
érzi az ütlegeket. Viszont a jövőben is mindig újra meg újra
megszökik majd, ha most nem részesíti példás büntetésben. Szép
nyugodtan bevárta hát, amíg Michael odaért hozzá, akkor
vasmarokkal elkapta, és a szétrongyolódott ruhájú fiút, úgy, ahogy
volt, étlen-szomjan egy fához kötözte. A feje fölé papírlapot erősített,
amelyre nagy, vörös betűkkel ezt írta: „Iskolakerülő.”
– Itt maradsz kikötve – mondta a gyereknek –, amíg meg nem
ígéred, hogy visszamész az iskolába és többé nem szöksz el onnan!
Nemsokára híre ment a környéken, hogy egy gyereket, aki
megszökött az iskolából, kikötött az apja. Férfiak, asszonyok,
gyerekek a csodájára jártak. Michael két teljes napig dacolt az
öreggel. A nap égetőn tűzött fedetlen fejére, az eső bőrig áztatta.
Éhezett, szomjazott. De senki sem merte az öreg tilalmát
megszegni, senki sem mert egy kis elemózsiát lopni oda a fiúnak.
Kötelékei mélyen belevágtak bokájába és csuklójába, a környék
pajkos, kíváncsi kölykei pedig gyerekes kegyetlenséggel
körültáncolták, csúfolták és ujjal mutogattak rá. Apja többször is arra
járt, de úgy ment el mellette, mintha meg se látná. Közben
kétségbeesetten imádkozott magában: bárcsak megtörne már a fiú,
hogy szabadon engedhetné!
De Michael panasz nélkül viselt el mindent – amíg csak el nem
ájult. Kari Rauter akkor végre leoldozta a fáról. Megetette,
mindenesetre jól elverte, majd útiköltséget nyomott a markába és
elkísérte a keresztútig. Attól fogva három évig bentlakó volt a fiú az
iskolában, és apját egyszer sem látta. Aztán egyszer csak ott állt az
öreg Rauter az iskola nagy faépülete előtt és beszólt a fiának:
– Hallom, hogy tisztességesen viselkedtél. Gyere, elviszlek!
A falu főterén kocsi várakozott rájuk. Két ló volt elébe fogva.
Rauter kocsija, Rauter lovai. Az öreg talán még büszkébb volt rá,
mint a gyerek. De egyikük sem szólt egy szót sem, mindketten
túlságosan önérzetesek voltak ahhoz, hogy elárulják
örvendezésüket. Az öreg Rauter végre elindult a meggazdagodás
útján. Tulajdonképpen csak azért nevezték „öregnek”, hogy
megkülönböztessék Michaeltől, mert hiszen akkoriban csak
harmincöt esztendős volt. Az elmúlt esztendők alatt sikerült annyi
pénzt megtakarítania, hogy papírmalmot vásárolhatott. lós háza is
volt már, szép kertecskével, meg két nagy, vad, fiatal kutyája és hat
bérese, akik a fákat hasogatták. Munka idején persze ő maga is
kiment a táborba, ellenőrizte a favágást, szilaj örömmel vett részt az
úsztatásban, aztán ott állt a nagy kondéroknál, keverte a sűrű pépet,
vagy segített a kemencéket fűteni. Mostanában azonban már a
városban is sok időt töltött, ügyvédjénél, vagy ide– oda kocsizott és
földekre alkudozott. Michaelnek később megint vissza kellett térnie
az iskolába, ahol újabb három évet töltött. Amikor ismét
hazamehetett szünidőre, nem ismert rá a régi kis házra, kertecskére.
Körülötte egész városka bújt ki a földből. Kari Rauter már fél
Amerikának szállította a papírt. Így kezdődött, így folytatódott tovább
pályafutása. Michael a következő esztendőben az apja irodájában
dolgozott. Kezdettől fogva megtanulta, hogyan kell egy nagy üzemet
vezetni. Tizenhat éves korára végre saját íróasztala is volt már a
könyvelőségben. Azonban néhány hét múlva apja közölte vele, hogy
egyetemre kell járnia.
– Tudom, hogy nincs meg hozzá a kellő előképzettséged, de
minden lehetőséget megadok, hogy megszerezhesd. Vagy
bepótolod egy esztendő alatt, ami hiányzik, vagy…
És Kari Rauter tréfásan fenyegető mozdulattal emelte fel hatalmas
öklét.
A fiúnak két házitanító segítségével sikerült letennie a hiányzó
vizsgákat. Aztán megkezdődött kollégiumi élete az egyik amerikai
egyetemen, ahol hamarosan ő lett a legjobb baseballjátékos, és ily
módon rendkívüli népszerűségre tett szert. Közepesen tanult, de
azért éppúgy megszerezte a diplomát, mint a többi fiú. Amikor végre
hazatérhetett – ezúttal már New Yorkban volt az otthonuk –, apját
mint többszörös dollármilliomost látta viszont. Ami egyáltalán nem
lepte meg. Mindig Kari Rauter volt az eszményképe és mindenre
képesnek tartotta. A nagy és a kis trapper, túl az apai és a gyermeki
szereteten, most mély, igaz férfibarátságot kötött egymással.
1914-ben, Michael huszonegyedik születésnapján Kari Rauter
részvénytársasággá alakította át a vállalatát. Már túlságosan
megnőtt ahhoz, hogy egyetlen ember tulajdona lehessen.
 III.

A következő két évben Michael az apja egyik barátjánál, egy

bankárnál dolgozott, utána egy nagy fa vállalatnál, majd egy
vasúttársaság igazgatóságánál. Megtanulta az embereket helyesen
értékelni és nehéz helyzetekben higgadtan, világosan, nagy
lélekjelenléttel gondolkodni.
Amikor Amerika beavatkozott a háborúba, Michael másodszor
látta az apját sírni. Az öreg abba a hírbe keveredett, hogy
németbarát, az ellenséghez húz. Több ízben is figyelmeztették, hogy
jó lesz, ha legalább eltitkolja érzéseit.
Válságok kerekedtek és múltak el. A vállalat mindent kibírt,
mindent túlélt és minden megpróbáltatásból még gazdagabban, még
hatalmasabban került ki. Apa és fia abban az időben szép lakást
bérelt a Riverside Drive-on, de ha csak tehették, Connecticuti
házukba mentek pihenni. Öreg házvezetőnő intézte háztartásuk
ügyeit. Most már rengeteg társadalmi kötelezettségük volt, és egyre
ritkábban engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy
kettesben kóboroljanak a kanadai határszél nagy erdeiben, mint
régen, Alaszkában. A Rauter-műveknek hatalmas erdőségei és
villanytelepei, papírgyárai és vasútjai voltak. Nem csoda hát, ha
apának és fiának kevés ideje jutott a szórakozásra.
Egy szilveszter estén a két Rauter nagy, hivatalos estélyt adott
New York egyik legelőkelőbb szállodájában. Rengeteg vendéget
hívtak, és a meghívottak igen sok barátjukat vagy ismerősüket is
magukkal hozták. Az utóbbiak közt volt egy vörös hajú, csodálatosan
szép, fiatal leány, akit bizonyos Lombard mutatott be Rauteréknak. A
leány névtelen kis senki volt. Egy éjszakai mulatóhelyen lépett fel
mint táncosnő. Megjelenése feltűnést keltett, rögtön megindult a
pletyka. A szenzációéhes sajtó másnap megemlítette a nevét:
Winnifred Bray. És célozgatott rá, hogy az öreg Rauter a
„mecénása”. Michael nevetett, amikor ezt az újsághírt olvasta. De
bizony elhalt az ajkán a nevetés, midőn apja két héttel később
visszatért Mexikóból, ahová közvetlenül az estély után elutazott
„kicsit pihenni”, és kissé zavartan közölte vele: feleségül vette
Winnie-t.
Michael nem akarta az apját megbántani. Elhatározta hát, hogy jó
képet vág a rossz tréfához. Sohasem sikerült megtudnia, hogyan jött
létre ez a sajátságos házasság. Még azt is megkísérelte, hogy
együtt éljen apjával és „mostohaanyjával”. De nem sokáig bírta
idegekkel. Végül is kis legénylakást bérelt magának New Yorkban.
Winnie, aki az ablakon szórta ki a pénzt, rendkívül ellenszenves volt
neki. Külseje, viselkedése nagyon is emlékeztette azokra a lányokra
és asszonyokra, akiket Amerikában „Golddigger”-nek szoktak
becsmérelni. Winnie-nek sikerült a gazdag Rautert behálóznia. Már
néhány heti házasság után világosan látszott, hogy semmi más nem
érdekelte, csak a férje vagyona. Az öreg Rautemek szemmel
láthatólag nagyon rosszulesett, hogy felesége és fia nem érti meg
egymást. De a két férfi sohasem beszélt nyíltan arról, ami a szívét
nyomta. Féltek egymás szemébe nézni, féltek a nyílt
kimagyarázkodástól, amely talán megmérgezte volna a köztük lévő
bensőséges viszonyt. Michael a saját útját kezdte járni. Már a
harmincas évek végét taposta. Sokan csodálták, hogy még nem
házasodott meg. Abban az időben találkozott Carollal.
Akkor ősszel Rauterék hosszú idő után először utaztak ismét
Kanadába. Napokon át kettesben kóboroltak – mint a régi, szép
időkben –, az őszi erdőkön át, ahol a fák rőt, sűrű lombja aranyosan
lángolt. Egy éjszakán, amikor a hidegen süvítő szél már a tél
közeledtét jelezte, együtt üldögéltek a menedékházban, a
hatalmasan lobogó tűz előtt. Vacsorájukat készítették. Az öreg
Rauter egyszer csak hátrafordult a fiához és így szólt:
 – Iparkodjál, Michael. Ne felejtsd el, hogy mindent a két kezünk
munkájának köszönhetünk. Mindig jó fiam voltál, kis trapper!
Michael utoljára hallotta apja jóízű, elégedett nevetését, amelyet
olyan nagyon szeretett. Aztán az öreg Rauter előregörnyedt, mintha
csak kezét akarná melengetni a tűz fölött. Még mielőtt Michael
felfoghatta volna nagy, nehéz testét, már halott volt.
Michael egyedül maradt az erdőben, ahol apját eltemette. Csak
két héttel később tért vissza New Yorkba. Ezalatt megváltozott,
megkérgesedett a szíve, és nagyon magányos lett.
Később kiderült, hogy Kari Rauter teljes részvénybirtokát, minden
ingó és ingatlan vagyonát Winnie Brayre, a második feleségére
hagyta. Michaelnek csupán a köteles rész jutott. Nem tudta ezt
megérteni, felfogni. Nem hitte el. Mint mindenki, aki az öreget
ismerte, ő is megmagyarázhatatlannak tartotta, hogy Kari Rauter
élete művét nem a fiára bízta, aki segített azt felépíteni, hanem egy
vörös hajú görlre, akit az ura munkája sohasem érdekelt.
Az apja kizárta örökségéből, és nagy művét, amelynek felépítése
az élete fő feladata volt, idegennek szolgáltatta ki… Nem, ezt nem
lehetett elhinni! Michael megpróbált Winnie-vel beszélni. Megtudta,
hogy ügyvédjével együtt Európába utazott. Beszélt az apja
tanácsadóival. Megállapította, hogy a végrendeleten valóban ott van
Kari Rauter aláírása, és az iratot tanúként egy Allan Lombard nevű
zugügyvéd hitelesítette.
Winnie Rauterrel csak egyetlen módon lehetett okosan beszélni:
ha az ember pénzt ígért neki. Michael minden összeget hajlandó volt
megfizetni. Szívesen biztosított volna a vörös nőnek fejedelmi
életmódot, csak a részvényeit adja vissza! Részletes tervet dolgozott
ki, okos, értelmes tervet, amelyet két elsőrangú ügyvéddel is
megbeszélt. De Párizsban, a George V. Szállodában egyszer csak
váratlanul elébe toppant Winnie és Lombard. Közölték vele, hogy öt
napja összeházasodtak. Izgatott szóváltásra került sor. Lombard
nevetségesnek bélyegezte Michael ajánlatait, és ridegen elutasította
azokat. Egyik szó a másikat követte. Michael most már látta, hogy
Winnie csupán eszköz. Valójában Lombard volt az, aki előre
megfontolt szándékkal kiforgatta az örökségéből. Lombard hirtelen a
zsebéhez kapott és revolvert rántott elő, valószínűleg csak azért,
hogy megfenyegesse vele Michaelt. De Michael elvesztette az
önuralmát. Ő is a revolveréhez kapott, Lombardra szegezte és
tüzelt. A biztos kezű céllövő most az egyszer elvétette célját.
Lombard villámgyorsan oldalra fordult és a szívének szánt golyó
csupán a vállát súrolta.
Mindaz, ami ezek után történt, Michael számára
megmagyarázhatatlan volt. Vizsgálati fogságba került, és igen
hosszú ideig maradt ott. Nyugodtan várta a törvényszéki tárgyalást.
Hát igen, önvédelemből megkísérelte Lombardot lelőni.
Természetesen elítélik majd, de a világ legalább megtudja az
igazságot! Telt az idő. A foglyot meglepte és elkeserítette, hogy
amerikai ügyvédeit, akiket táviratban hívott át Európába, nem
engedték be hozzá. Vagy talán el sem jöttek? Lehetséges volna,
hogy Lombard megvesztegette őket? Hiszen ő most már
gazdagabb, hatalmasabb volt, mint Michael, a Rauter-művek minden
anyagi forrása rendelkezésére állt! Michael ismerte Amerikát és az
amerikaiakat. Tudta, hogy az Újvilágban vesztegetéssel sok mindent
el lehet érni. Lombard a Rauter-műveknél sok embert
foglalkoztathatott. Nem kellett egyebet tennie, mint nagy állásokat,
nagy jövedelmeket ígérni azoknak, akik addig Michael szolgálatában
álltak. Biztosra vehette, hogy azontúl őt szolgálják, és máris
megnyerte őket magának. Valóban, Lombardnak módjában állt, hogy
befogja az emberek száját, megvásárolja a megvesztegethető
amerikai bírákat, az ügyvédeket, a sajtót, a közvéleményt.
Amerikában mi sem könnyebb ennél, ha az embernek elég pénze,
megfelelő befolyása van, és a számára fontos embereket nagy
állásokba juttathatja. Milyen meghatóan tálalják majd az újságok az
öreg Rauter históriáját, aki egész vagyonát élete utolsó szerelmére
hagyta és irigy fiáét, aki kezdettől fogva gyűlölte a mostohaanyját!
 Michael nagyon rosszul tudott franciául, és a hivatalból kirendelt
védőről nem volt jó véleménye. Időnként fölkereste Pierre Duval, a
börtön orvosa. Legalábbis annak mondta magát. Michael gyűlölte ezt
a fekete bajuszos, monoklis, kikent-kifent kis piperkőcöt… Nem is
bánt vele barátságosan. Egyszer vagy kétszer, amikor Duval
jelenléte túlságosan idegesítette, egyszerűen kidobta.
Amint látta, hogy bűnpere tárgyalásának időpontja egyre inkább
kitolódik, mindig türelmetlenebb lett. Aztán egy szép napon Lombard
megjelent cellájában és közölte vele: Winni nem akarja, hogy a
Rauter néven csorba essék. Ragaszkodik hozzá, hogy a bűnper ne
kerüljön tárgyalásra. Ő, Lombard, végül is meghajlott Winni érvei
előtt. Tehát nem lesz tárgyalás. Pierre Duval, az ismert elmeorvos
időközben úgyis megállapította, hogy Rauter teljesen
beszámíthatatlan. Más szóval: őrült.
És valóban nem volt tárgyalás. Kari Rauter verejtékes pénze
sikeresen dolgozott a tehetetlenül kiszolgáltatott örökös ellen. Jól
megfizetett, híres orvosok beszámíthatatlannak nyilvánították
Michael Rautert és a bizonyítványok alapján beszállították egy
francia elmegyógyintézetbe. Ott is maradt volna talán élete végéig,
ha Ammersfort doktor egy véletlen folytán nem kerül a régi főorvos
megüresedett helyére.
A kényszerű magány öt esztendeje alatt Michael egyre
szertelenebből, egyre lobogóbb gyűlölettel gyűlölte Allan Lombardot,
a tolvajt, a csalót, a bitang Allan Lombardot, aki nem elég, hogy
mindenéből kifosztotta, de ráadásul elrabolta élete legszebb,
legtetterősebb éveit. Ketrecbe záratta, mint holmi veszett kutyát.
Michael, amint ott állt, a korláthoz támaszkodva, egyszerre élesen
felkacagott. Allan Lombardnak fogalma sincs arról, hogy ő végre
szabadlábra került. Nem sejti, hogy az, akiről azt hitte: egész életére
elintézte, útban van Amerika felé, hogy bosszút álljon rajta!

Edith hallotta Michael Rauter halk és mégis határozott lépteit,

amint a férfi visszament kabinjába. Egy percre meglepődött azon,
hogy vajon mit keresett éjszaka a hajó fedélzetén? Hiszen az
induláskor azt mondta, hogy az átkelésnél mindig
tengeribetegségben szenved és ki sem mozdul a kabinjából.
A leány az utolsó órákat meglehetősen rosszul töltötte. Mindig
kinevette azokat, akik tengeribetegségről panaszkodtak. Egyszerűen
nem tudta elképzelni, milyen lehet az, ha az ember szédülve
hánykolódik ágyán és a hajó himbálózása könyörtelenül ide-oda
dobálja. Most aztán belekóstolt!
– Csak még egyszer szárazföldön lehetnék – gondolta magában
kétségbeesetten. – Jaj, ha kiszállhatnék! Miért is kerültem erre az
átkozott hajóra?
Szürkült már a hajnal, amikor elaludt és tizenegy óra tájban
ébredt. Riadtan ugrott ki az ágyból. A szomszédban csend volt. De
kis idő múlva hallotta, hogy Miller a rádióját próbálgatja. Edith a
kabinjába rendelte a reggelit, azonban alig tudott valami keveset
enni. A hajó még mindig erősen táncolt. Lassan felöltözött,
végigtámolygott a folyosókon, fölment a lépcsőn a sétafedélzetre és
kimerülten roskadt fekvőszékébe.
Most fehér kötélkorlát húzódott végig a fedélzeten, hogy az
utasoknak legyen mibe kapaszkodniuk, séta közben. A legtöbb utas
kicsit sápadt arccal heverészett és a stewardok nagy
vizespoharakat, meg apró jégdarabokat osztogattak. Alig akadt egy-
két fáradhatatlan sétáló, aki most is bejárta a maga napi hat
kilométerjét. A többiek irigyen és fáradtan figyelték ezeket a
szerencsés természetű globetrottereket.
Lombard nem jelent meg a színen és Edith, aki már előre örült
annak, hogy az örökké jókedvű férfi kicsit felvidítja majd, ettől még
nyomorultabbnak érezte magát. Amint megszólalt a gong,
megpróbált fölkelni. De észrevette, hogy a legtöbben a fedélzetre
hozatják fel az ebédjüket, ahol legalább friss a levegő. így aztán ő is
visszaroskadt fekvőszékébe. Az őszbe csavarodott hajósteward apai
tanácsokkal látta el. Figyelmeztette, hogy az alkohol és a kávé
ilyenkor különösen ártalmas, és végül is egy darabka hideg
csirkesültet, salátát meg gyümölcsöt hozott neki.
Ebéd után elszundított Edith. Csak akkor ébredt fel, amikor
Lombard gyöngéden megveregette a vállát és nevetve szólította:
– Már majdnem két órája őrzöm az álmát, nagy hűségesen! Fáradt
vagy tengeribetegségben szenved? Szegény kislány, hát ezért
hagyott cserben tegnap este?
Edith bólintott. Úgy érezte magát, mint kutya a kútban.
– Majd elmúlik – vigasztalta Lombard. – Két nap alatt teljesen
megszokja. Meg fogja látni, hogy így lesz!
Edith a föl-alá lengő fehér kötélkorlátra mutatott és nyugtalanul
mormogta:
– De hiszen úgy látszik, hogy vihartól tartanak!
– Nem olyan veszélyes a helyzet, kislány! Tudja-e, hogy a
tengeribetegség legjobb orvossága a szuggesztió? Kijelentjük, hogy
maga mostantól fogva egyáltalán nem tengeribeteg. Keljen fel,
karoljon belém, és járjunk egyet!
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Azonban Lombard
nem tűrt ellentmondást, szinte erőszakkal megsétáltatta a leányt.
– Ma estére pedig nagyon szépek leszünk – jelentette ki aztán –,
csodaszépek! Fütyülünk rá, hogy Miller úrnak tetszik-e vagy sem:
meghívom magát vacsorára és el fog jönni!
Edith hét óra tájban hősiesen elindult a kabinja felé, hogy levesse
pulóverét és fölvegye szép, új estélyi ruháját. De abban a
pillanatban, hogy belépett az ajtón, megint rosszul lett. Páni
rémülettel menekült vissza a fedélzetre. Egy órával később ismét
megjelent ott Lombard, szmokingban.
– Már mindenütt kerestem magát – mondta. – Hol bujkál? Hát
igazán nem tudja összeszedni magát? Nem jön vacsorázni?
Edith szomorúan intett. Rettenetesen szeretett volna felöltözni és
bemenni Lombarddal az étterembe. De hiába: mozdulni se bírt. A
férfi tanácstalanul csóválta a fejét. Ajánlkozott, hogy ő is odafönt
étkezik a fedélzeten, Edithtel együtt. De Edith ellenkezett, és a férfit
nem is volt nehéz lebeszélni. Elvégre nem nagy gyönyörűség egy
tengeribeteg kislányt szórakoztatni!
Egyre erősödött a szél.
A vihar mindig kegyetlenebbül tombolt.
Hatalmas hullámok csaptak fel. A harmadik osztályon egy
fiatalasszony koraszülés görcseiben vajúdott. Odafönt a szalonban a
prímás vonója elcsúszott a húrokon: éles disszonancia. A zenekar
egyszerre elhallgatott. A bárban négy férfi ült a padlóhoz erősített,
csavaros székeken és kártyázott. De a játékpénz minduntalan a
földre sodródott. A télikertben a pincérek a sarokba hordták az
asztalokat, székeket és kötelekkel összehurkolták. A turistaosztály
szalonjában elcsúszott egy kis, öreg emberke és eltörte a lábát,
amely nem is gyógyult meg többé. A gépházban patakokban dőlt a
verejték a fűtők meztelen testéről és fönt, a ketrecekben az utasok
kutyái vérfagyasztóan üvöltöttek a félelemtől.
Magas hullám csapott fel és elsodort három mentőcsónakot. Egy
másik hullám bezúzta a sétafedélzet ablakát. Éles üvegcsörömpölés.
A Sherry Netherland föl– alá hánykolódott, amint az elemek
labdáztak vele. Negyvenötezer tonnája ellenére is könnyű kis
lélekvesztőnek hatott most, a fölkavarodott, végtelen tengeren.
Michael Rauter ezen az éjszakán meghallotta, hogy
„magántitkárnője” keservesen sír a szomszéd kabinban. A vihar
tizenegy óra tájban tetőfokára ért és a Sherry Netherland úgy táncolt
a hullámok tetején, mintha nem is április, hanem november volna.
Rauter előbb azt hitte, hogy képzelődött. Tovább figyelt. A szél és
a hullámok üvöltözésének rövid szüneteiben most már világosan
hallotta Edith hangos, zabolátlan zokogását. Ez a sírás valahogy
saját gyermekkorára emlékeztette, amikor anyja rémülten
kapaszkodott az apjába és a toronymagasságnyira feltorlódó
hullámok láttára ijedten sikoltozott. Michael várt még egy ideig hátha
elnémul a zokogás a szomszédban. De aztán mégis csak felkelt és
kopogott az összekötő ajtón. Minthogy nem kapott választ, a sírás
pedig egyre erősödött, lenyomta a kilincset és belépett.
 Edith ágya fölött égett a lámpa. A leány a fal felé fordulva feküdt,
arcát két kezébe temette és úgy sírt, mint egy kisgyermek.
Valószínűleg nem hallotta gazdája kopogtatását és nem vette észre,
hogy a kabinba lépett. Amint a férfi váratlanul megszólította,
felrettent. Oly rémülten nézett Rauterre sírástól duzzadt szemével,
mintha kísértetet látna, aztán ösztönös és gyermekes mozdulattal
nyakig magára rántotta a takarót.
– Csak egy percet kérek – dadogta. – Azonnal felkelek.
Egyenesen gépbe tetszik diktálni, vagy gyorsírással vegyem fel a
szöveget?
Határtalan ámulatára a titokzatos Mr. Miller jóízűen nevetni
kezdett. A leány elképedten nézte. Rauter észrevette a bámulatot,
amely abból a nagy, kék szempárból áradt feléje, és egyszerre
elhallgatott. Maga is meghökkent. Évek óta nem nevetett már. De a
leány nagy buzgalma, kötelességtudása meghatotta. – Micsoda
gyermek – gondolta magában. – Valóban azt hiszi szegényke, hogy
testestől– lelkestől kiszolgáltatta magát nekem és semmiféle
önrendelkezési joga sem maradt?
– Nem – szólt végül, miközben nevetésének árnyéka még mindig
ott játszott a szája körül, gyöngéd mosoly alakjában –, nincs magára
szükségem. Eszem ágába se jut, hogy éjnek évadján és hozzá még
ilyen rettenetes viharban diktáljak!
Nézte, nézte a leány kisírt szemét, vékony karját, keskeny vállát
és hosszú, kecses nyakát.
– Akkor hát miért jött be? – nyögte ki Edith nagy fáradtsággal.
– Lehet, hogy tévedtem – felelte Mr. Miller, és még a hangja is
egészen másként csengett, mint rendesen. – Lehet, hogy tévedtem,
de mintha sírni hallottam volna magát.
– Sohasem sírok – felelte Edith. Fölült az ágyban és hevesen,
dacosan megrázta a fejét. – Soha – ismételte suttogva.
A férfi közelebb lépett az ágyhoz. A leány álla alá nyúlt és
fölemelte az arcát.
 – Nem szégyen az, ha sír az ember – mondta. A hangja most már
teljesen elvesztette szokásos hideg, semleges színezetét és
ellágyult, majdnem gyöngéd volt. – Mondja meg, mi baja! Hátha
segítségére lehetek.
Ebben a pillanatban nekilódult a nagy útitáska, amelyet a
stewardess a szekrény tetején helyezett el és nagy lendülettel
átrepült a kabinon. Miller erélyes mozdulattal hátrataszította Edithet,
aki visszaesett az ágyra és így a repülő táska meg se érintette. A
falnak ütődött, aztán az ágy lábánál a földre zuhant.
– A kutyafáját! – kiáltotta Miller, miközben az ágy alá tolta a
bőröndöt. – Micsoda szamárság! Miért nem hurkolta oda a
stewardess a táskát a szekrény tetejéhez? Szerencse, hogy maga
felhúzott térdekkel ült az ágyban, különben eltörte volna a lábát!
– Köszönöm a segítségét! – suttogta Edith kicsit sápadtan. – Félek
– tette hozzá hirtelen és nagy, rémült szemekkel nézett Millerre. A
leány minden porcikája remegett.
– De hát mitől fél? – kérdezte Miller. Leült a keskeny ágy szélére.
– Mitől fél, gyermekem? – Megfogta a kezét és csitítóan, gépiesen
cirógatta hosszú, finom ujjait.
– Nem tudom – felelte Edith. Igyekezett összeszedni magát és
leküzdeni feltörő zokogását. – Rettenetesen gyáva vagyok.
Bocsássa meg, kérem, hogy ilyen ostobán viselkedem. De egész idő
alatt olyan borzasztóan rosszul éreztem magam és nem tudtam
aludni, és ha az ember olyan nagyon egyedül van éjszaka…
rettenetesen egyedül… és egyáltalán nem tudja, hogy mi lesz vele,
úgy értem, hogy mi lesz az életével, és hallja a vihart és a szél
zúgását, és azt sem tudja, hogy egyáltalán megérkezik-e… – Halkan
nevetett, egy kis öngúnnyal. – Egész idő alatt bámultam a mentőövet
és igyekeztem a számát megjegyezni, meg azt, hogy veszély esetén
melyik mentőcsónakba kell szállnom, és… és… az a tudat, hogyha
valami történne velem, senki sem sírna utánam, senki sem
gyászolna, a kutya se bánná, hogy elpusztultam. Hiszen nincs
senkim a világon… pedig úgy szeretnék boldogulni, valamit elérni…
 Miller a karjába vette, mint egy gyermeket és lágyan ide-oda
ringatta.
– No, no – csillapítgatta –, no, no. Minden ember fél a haláltól.
Nem kell szégyenkeznie: maga ezen a téren igazán nem kivétel. A
legtöbb ember szeretne boldogulni az életben és fél, hogy nem lesz
rá ideje. És sokan nagyon magányosak, és az ilyen éjszakákon
egyszerre rádöbbennek elhagyatottságukra. De nem egészséges
dolog ám, ha sajnáljuk magunkat! Az ilyen érzésnek nem szabad
engedni. Le kell küzdeni. Ami pedig a tengeribetegséget illeti, adok
magának jó orvosságot és remélem, hogy segíteni fog.
Fölkelt, átment a kabinjába és pár perc múlva néhány tablettát
hozott, amelyek közül kettőt feloldott egy pohár vízben. A poharat a
leány felé nyújtotta, aki engedelmesen felhajtotta tartalmát.
– Így – mondta aztán most pedig szépen lefekszünk, lehunyjuk a
szemünket. Jó nagyot alszunk és holnap reggelre kutya bajunk sem
lesz! Jó éjszakát!
– Jó éjszakát – suttogta Edith. – Hálásan köszönöm a jóságát és
kérem, ne haragudjék rám!
Várt még, amíg a férfi mögött becsukódott az ajtó, csak aztán
oltotta el a villanyt. Azt hitte, nem tud majd elaludni, de már pár perc
múlva mélyen, egyenletesen lélegzett. Sajátságos, zavaros
álmaiban összeolvadt Miller és Lombard alakja.

Másnap reggelre kitisztult a mennybolt, fényesen ragyogott a nap,

és ismét kék volt a tenger. Csak itt-ott habzott a felszínén egy kis
fehér tajték. A tengeribeteg utasok úgy másztak elő kabinjaikból,
mint vakondok a föld alól. A fedélzeten újra kezdődött a szokásos,
vidám élet, csattogtak a pingponglabdák a zöld mezőnyön,
benépesedett a kis golfpálya. Jókedvű henyélők sütkéreztek
mindenütt a napon, élvezték a friss, sós levegőt.
Amint Edith most, világos nappal visszagondolt éjszakai
élményére, valószínűtlen, képtelen álomnak érezte. Lombard ott ült
mellette a fedélzeten. Azt állította, hogy mára kora reggel a
tornateremben volt és bokszolt a trénerrel. Pillanatnyilag úgy érezte,
hogy halálosan szerelmes Edith-be, és hevesen udvarolt neki. Bókjai
felmelegítették a leány szívét, növelték önbizalmát és jókedvre
derítették. Mégis: valahányszor Lombardra pillantott, Millerre kellett
gondolnia. Maga sem tudta, miért. Ez sajátságos és feszélyező volt.
Hiába, nem tudott az elmúlt éjszaka emlékétől szabadulni.
Aznap este Lombarddal együtt vacsorázott az étteremben. Nagy
estélyi ruhába öltözött. Vacsora előtt koktélpartin vett részt. Be is
csípett kicsit, és úgy érezte magát, mintha felhőkön járna. Egyszerre
nagyon szépnek tűnt előtte az élet, problémái eltörpültek.
Felszabadultan jókedvű, szellemes és mulatságos volt. Vacsora
közben nagyszerűen utánozott egy csomó, híres színésznőt. Olyan
jól mímelte arcjátékukat és mozdulataikat, hogy Lombardnak már az
oldala fájt a nevetéstől és elragadtatásában néhányszor tapsolni
kezdett.
– Szavamra mondom, Edith – jelentette ki a férfi –, nem csalódtam
magában… Sőt, felülmúlja várakozásomat! ígérem: nagy színésznő
lesz! Egész nagy! Bemutatom majd egy híres rendezőnek, aki jó
barátom. Próbafelvételeket készíttetnek magáról és meglátja, egy
esztendő múlva egész Amerika első számú kedvenceként fogják
ünnepelni.
Edith hitetlenkedőn nézett rá. Vajon valóban ennyire el van
ragadtatva ez az ember tehetsége kis próbáitól, vagy csak
alakoskodik? Hanem azért mégis édes muzsika volt füle számára a
sok dicséret. Jólesett mindent elhinnie és szép jövőről álmodoznia.
– Mint jelentéktelen kis titkárnő lépek Amerika földjére – gondolta
magában de aztán… Olyan sorsszerű minden! Milyen jó, hogy útra
keltem! Micsoda szerencse, hogy Miller titkárnőnek szerződtetett!
Milyen remek, hogy Lombarddal találkoztam!
– Ha akarja, mától fogva én vagyok az ügynöke és ügyvédje –
mondta Lombard. – Csinálok magából valamit! Híres a szimatom,
értek a nőkhöz. Már egyszer sikerült egy kis senkit, tehetségtelen kis
táncosnőt Amerika egyik leggazdagabb asszonyává tennem!
 Később feketekávét ittak a bárban, aztán átmentek a szalonba,
amelynek közepén a lovacskajáték asztala állt Edith és Lombard
többször fogadott. Lombard úgy tüntette fel a dolgot, mintha Edith
mindig nyerne.
– Maga valóban szerencsés kezű, Edith – ugratta a lányt. – Látja,
én már minden pénzemet elvesztettem, mialatt maga egész kis
vagyont nyert!
Edith nem vette észre, hogy a férfi becsapja és akkor is
nyereséget ad át neki, ha valójában vesztett.
Aztán megszólalt a zene. Lombard pezsgőt rendelt. Koccintottak,
Edith karrierjére ittak. Idegen urak, hölgyek mentek el az asztaluk
mellett. Egyesek le is ültek hozzájuk pár percre. Lombard bemutatta
Edithet, mint „a híres Maria Zylander leányát”. Új ismerősei
udvariasan úgy tettek, mintha emlékeznének az énekesnő nevére és
kutatóan fürkészték a fiatal leányt. Edith némán hallgatta az amerikai
sznobok nagyzoló vagy szellemeskedő közhelyeit Többnyire nem
értette, hogy miről van szó, mert nem ismerte az amerikai társaságot
és az ottani viszonyokat. De azért mosolygott, ha a többiek nevettek,
még akkor is, ha egyáltalán nem tudta, hogy az elhangzott
megjegyzés miért olyan nagyon mulatságos.
Lombard később elragadtatással állapította meg, hogy remekül
táncol. A leány lába alig érintette a földet, olyan könnyű volt, mint a
pehely. A férfi meg sem érezte súlyát a két karjában. Magához
szorította karcsú, ifjú testét. Mikor aztán egy hosszú keringő után
kihevülten tértek vissza asztalukhoz és Edith mély, boldog
sóhajtással roskadt karosszékébe, Lombard így szólt hozzá:
– Hallja-e, ajánlok valamit! De hiszen rám sem hallgat, Edith!
Edith felé fordult és komolyan ránézett.
– Dehogynem! Hallgatom.
– Mire gondolt az előbb?
– Semmire. Talán csak nyitott szemmel álmodoztam. Mit akart
ajánlani?
 – Hagyja ott Millert. Úgy értem: mondjon fel Mr. Millernek! Mi
szükség arra, hogy a magántitkárnő szerepét játssza? Maga másra
született, Edith. Látja, én egész biztosra veszem, hogy el tudom… el
tudjuk majd indítani magát az érvényesülés felé. Addig is, minek
tűrné bogaras főnöke zaklatásait? Mi értelme annak, hogy reggel
korán keljen és egész nap készenlétben legyen, hátha valamiféle
parancsot kap? Mert legyünk tisztában azzal, hogy most is csak
azért van ennyi szabadsága, mert Miller úr tengeribeteg. New
Yorkban előreláthatólag más lesz a helyzet. Maga ott majd megint a
kis titkárnő szerepét játszhatja, akinek keservesen meg kell
dolgoznia a mindennapi kenyérért. Szóval, mint már mondtam:
hagyja faképnél a pasast, mondjon fel neki!
– És? – kérdezte Edith. – Aztán mit csináljak? Addig is, amíg
elindít az érvényesülés felé, ahogy mondta… addig is valami állást
kell szereznem! Mert hiszen nincs pénzem, nincs miből megéljek!
– Nem várta meg, hogy befejezzem – folytatta Lombard.
– Addig is, amíg érvényesül, gondoskodom magáról. Mondjuk:
kölcsönadok bizonyos összeget, amelyet aztán alkalomadtán, ha
már komoly keresethez jutott, visszafizethet.
Edith elgondolkodón nézte a férfit.
– És ha nincs sikerem? Ha nem jutok szerződéshez? Akkor mi
lesz?
– Az sem volna olyan nagy baj, Edith. Nem vagyok éppen szegény
ember, és igazán nagy örömömre szolgálna, ha baráti ajándékként
elfogadná tőlem azt, amire szüksége van.
– Maga igazán nagyon kedves és jó – mormogta Edith, miközben
zavartan félrefordította fejét. – De, de…
– A jövője szempontjából nagyon előnyös volna, ha tanulna,
nyelvórákat venne ahelyett, hogy ezzel az értelmetlen robottal tölti
az idejét. Meglepően jól beszél angolul, de azért mégis javítani
kellene valamelyest a kiejtésén. Amellett maga mondta, hogy nincs
kellő színpadi gyakorlata.
 – Mégsem fogadnám el szívesen az ajánlatát – szólt Edith.
Hirtelen felhajtotta a pohárban maradt pezsgőt. – Tudom, hogy
magának van igaza, de szörnyű gondolat számomra, hogy esetleg
nem fizethetem vissza a pénzét. Nem akarom, hogy tisztára a
szerencse szeszélyétől függjek. ..
– Most is ez a helyzet, Edith. Sőt, most Miller úrtól függ, aki
ráadásul nem érdeklődik maga iránt olyan melegen, mint én.
Előfordulhat, hogy maholnap egyszerűen elbocsátja, mert megunja
az orrocskája formáját… Akkor mihez kezd? Ne legyen ilyen csacsi,
kislányom! Az okos ember fölismeri a kínálkozó lehetőséget és
szükség esetén le tud mondani önérzetéről. Hogy lesz-e sikere vagy
sem, az másodrendű kérdés, bár én ösztönömre és tapasztalatomra
támaszkodva már most meg vagyok róla győződve, hogy lesz.
Egyelőre azonban csak az a fontos, hogy elindítsuk az érvényesülés
útján. Kérem, Edith, ne azt a kövér hölgyet figyelje, hanem én rám
nézzen. Miért nem akar tőlem semmit sem elfogadni?
Edith vállat vont.
– Nem is tudom megmondani – felelte zavartan. – Valahogy
ösztönösen érzem, hogy ez nem volna helyes.
– Az ember nem is hinné, hogy Maria Zylander lányának ilyen
nyárspolgári a gondolkodása! Igazán szégyellheti magát! Nos, nem
akarom a sértődöttet játszani, nem duzzogok. De őszintén
megmondom: nem értem magát, Edith! Mióta a világon van, az a
vágya, hogy a színpadra léphessen. Most, amikor végre akad valaki,
aki segítségére lehetne és az útját egyengethetné, egyszerre inába
száll a bátorsága! Vagy talán nincs is magában becsvágy?
– Dehogy nincs – felelte Edith.
– Akkor nem tudom elképzelni, miért nem akarja feladni állását és
miért nem fogadja el az ajánlatomat? Ennek csak egy magyarázata
lehet… ahogyan az jó titkárnőhöz illik, beleszeretett a főnökébe!
A hangja gúnyosan csengett. Sértette a fiatal leány fülét. Nem
vette észre, hogy a férfi csak ugratja és idegesen tiltakozott:
 – Téved, szavamra mondom, hogy téved! Még ha Mr. Miller
egyedül volna is a világon…
Egyszerre elakadt a szava. Meglepetten fülelt saját hangjára.
„Még ha Mr. Miller egyedül volna is a világon…” Ismét hallani vélte
„gazdája”" lágy, gyöngéd hangját. Megvigasztalta, amikor sírt,
orvosságot adott neki, fölkelt ágyából és bement hozzá… „Még ha
Mr. Miller egyedül volna is a világon…” Miért idegenkedik ettől az
embertől – és miért vonzza mégis? Úgy, ahogy a mágnes húzza
magához a tehetetlen kis vasdarabot?
Lombard rögtön felkapta kijelentését.
– Hát ez nagyon megnyugtat! – kiáltotta nevetve. – Akkor se
kellene magának, ha egyedül volna a világon? Akkor jöjjön, táncoljuk
együtt ezt a tangót. Nem élném túl, ha kiderülne, hogy szívecskéje
már a másé! Egyszóval megegyeztünk, Edith! Amint partra szálltunk,
felmond a gazdájának, én pedig megfelelő lakás után nézek, hogy
illő módon elhelyezhessem magát!
– Szeretném még egy kicsit meggondolni a dolgot – felelte Edith,
miközben Lombard a táncparkettre vezette.

Hajnal három óra lehetett, amikor Lombard Edithet a kabinjához

kísérte.
– Elszívhatok még egy cigarettát a kabinjában? – kérdezte és kérő
szemmel nézett a leányra.
Edith a fejét rázta.
– Fáradt vagyok – suttogta –, igazán rettenetesen fáradt vagyok.
Köszönöm ezt a szép estét.
Már a kilincsre tette a kezét, de Lombard még egyszer
visszatartotta.
– Gondolja meg jól, amit mondtam. Tulajdonképpen miért is
törődne Mr. Millerrel? Hagyja faképnél!
Ajkához emelte a leány bal kezét és remegő ujjaira hosszú, forró
csókot nyomott.
A szomszédos kabinból mozgás hallatszott.
 – Pszt – suttogta Edith. – Mondtam, hogy legyünk csendben. Most
fölébresztettük Miller urat!
Lombard csak mosolygott és a vállát vonogatta.
– Tehát jó éjszakát! – mondta még egyszer, elég hangosan,
mielőtt elment volna.
– Nagyon sajnálom – gondolta magában Edith, miközben
fölcsavarta kabinjában a lámpát –, nagyon sajnálom, hogy
felébresztettem Miller urat.
…Ugyancsak elámult, sőt megrémült volna, ha most láthatja a
„gazdáját”. Alig, hogy Rauter meghallotta Lombard hangját, kiugrott
az ágyból. Azt hitte, álmodik. Képzelődött talán, vagy valóban
Lombard soha el nem felejthető hangját hallotta az előbb? Ez nem
lehet! Ilyen tébolyító véletlen nem adódhatik! Megdöbbenve vette
észre, hogy minden porcikája remeg, a melle zihál és egy-egy
pillanatra kihagy a lélegzete. Még mielőtt összeszedhette volna
magát, távolodni hallotta annak a férfinak a lépteit, akinek a hangja
Lombard hangjára emlékeztette. Egy pillanatig kísértésben volt,
hogy beront Edith kajütjébe, kérdőre vonja a leányt, kivallatja, ki volt
az, aki az ajtóig kísérte. Már-már bekopogtatott hozzá. De ekkor azt
hallotta, hogy Edith újra kilép a kabinból.
Megint az volt az első gondolata, hogy utána rohan, megállítja,
kérdőre vonja. Utóbb azonban erőt vett magán. Nyugtalanul
szaladgált fel– alá kis kabinjában. Ökölbe szorult kezét a kabátja
zsebébe dugta. A szíve olyan hevesen dobogott, hogy szinte fájt,
halántékában vadul lüktetett a vér. Amint véletlenül elment a tükör
mellett és megpillantotta arcát, megrettent önmagától. – Nem vagyok
eszemen, gondolta. – Uram, teremtőm!…
Kikapta a szekrényből felöltőjét, végigrohant a hosszú folyosón és
felszaladt a lépcsőn, mintha üldöznék. Az egyik kabinból nevetés
hallatszott ki, a másikban egy házaspár veszekedett. Rauter hallotta,
amint az asszony azzal vádolta urát, hogy bizonyos fekete hajú
hölgy körül legyeskedett, őt pedig elhanyagolta.
 A folyosók kihaltak voltak. Michael észrevétlenül jutott fel a
fedélzetre. A tenger simán terült el most a hajó körül: nagy,
világosszürke felület. A csillagok sápadoztak, a hold keskeny sarlója
gyenge fényt árasztott. A hűvös levegő jólesett Michaelnek. Mélyen
fellélegzett. Hosszú léptekkel körüljárta az úszómedencét, amelyet
ebben az évszakban még deszkák borítottak. Elment a ketrecek
mellett, ahol az utasok kutyáit őrizték. Az első, nagy kémény
közelében átható olajszag terjengett. Átsietett a Sherry Netherland
túlsó oldalára, ahol kissé kényelmetlen padok álltak. A hold sápadt
fényénél észrevette, hogy az egyik padon köpenybe burkolózó,
törékeny kis alak foglal helyet. Önkéntelenül hátralépett, a kémény
árnyékában keresett oltalmat, de aztán észrevette, hogy a leány, aki
a padon ül, nem más, mint Edith.
Amint Edith meghallotta a közeledő lépteket, fölemelte a fejét.
Egyenesen arrafelé nézett, ahol a férfi állt.
– Ejnye, maga az, Miller úr? – szólalt meg.
– Mit keres itt? – szólt rá nyersen a férfi. – Ebben az időben?
Legalább négy óra lehet már! Régóta aludnia kellene!
Ez rosszallón, majdnem gorombán hangzott. Edith alig
észrevehetően összerezzent.
– Csak kis friss levegőt akartam szívni – vallotta be. – Nem
nagyon bírom az alkoholt, és…
– Akkor minek iszik?
– Amellett kicsit gondolkozni is szerettem volna – folytatta Edith.
Most figyelmesen, hosszan nézte a férfit. A szeme csillogott. „Kis
kék hegyi tavak.” – Egyszerre olyan szűknek és forrónak éreztem a
kabint – folytatta mentegetőzve.
– Miért is töröm tulajdonképpen a fejemet? – gondolta magában,
miközben „Miller” hallgatott és látszólag haragosan, rosszallón nézte
őt. – Miért nem fogadom el Lombard ajánlatát? Miért tétovázom?
– Mondja, Mr. Miller – kérdezte hirtelen –, tulajdonképpen miért
szerződtetett engem? Éppen engem, amikor világosan
megmondtam, hogy nem vagyok gyakorlott titkárnő, és… és…
amellett mostanáig még nem is vette igénybe egyszer sem a
szolgálatomat? Mindezt nagyon különösnek érzem. Azt hiszem,
igazában nincs is szüksége rám. És valószínű, hogy Amerikában
nagyon sok lány akad, aki alkalmasabb ennek az állásnak
betöltésére, mint én, és akiért nem kellett volna drága útiköltséget
fizetnie! Ha már a hajóút alatt úgysem szándékozott dolgozni…
– Ez az én dolgom – felelte Miller. – Azt tanácsolom, hogy ne törje
a fejét olyasmin, ami nem tartozik magára.
Ez eléggé félreérthetetlen rendreutasítás volt. Azonban Edith
egyszerre levetkőzte félénkségét. Felbátorodott és nem engedte
magát letorkolni. Pontosan emlékezett rá: a férfi az Imperial
Szállodában szinte alapfeltételnek szabta meg, hogy nem szabad
kérdéseket feltennie, hanem mindent úgy kell fogadnia, ahogy van.
Mégis tovább akarta faggatni.
– Ha elbocsát – gondolta magában –, ha azt mondja, hogy a
viselkedésem nem felel meg az ízlésének, akkor legalább láthatom:
a sors akarta, hogy elhagyjam… És elfogadom Lombard ajánlatát.
– Hát persze – szólalt meg hangosan –, egy percig se vonom
kétségbe, hogy magának van igaza. De mégis érdekelne, hogy a
jövőben hogyan fog az életem alakulni. Ha nem akarja, hogy
titkárnői szolgálatokat végezzek maga mellett, akkor tulajdonképpen
mi lesz a dolgom? Hogy nevezhetné az állásomat?
Miller most nem felelt. Közelebb lépett a leányhoz, egy percig
egyenesen állt előtte (milyen magas, gondolta Edith), aztán hirtelen
leült melléje.
Edith még mindig várta válaszát. De a férfi úgy viselkedett, mintha
a leány ott sem volna. Rövid szárú pipájára gyújtott, és orrán–
száján keresztül fújta a kis szürkéskék füstfelhőket.
– Én… én sose fogadtam volna el ezt az állást, ha nem vagyok
kényszerhelyzetben – suttogta Edith. – És maga is tudta, milyen
helyzetben vagyok, hiszen pénzt adott. Látta rajtam, hogy rosszul
megy sorom.
A férfi nyersen elnevette magát.
 – Ez nem volt nehéz.
Észrevette a leány könyörgő nézését. És egyszerre megérezte,
hogy Edith nem kíváncsiságból faggatja, hanem nyugtalankodik, és
világos helyzetet szeretne teremteni.
– Én sose hittem a mesékben – folytatta Edith. Egy pillanatig azon
gondolkozott, hogy vajon illik-e a főnöke jelenlétében cigarettára
gyújtania. De a férfi közelsége túlságosan nyugtalanította ahhoz,
hogy le tudjon mondani a dohányzásról. Azonban hiába próbált
rágyújtani, gyufája kis lángja minduntalan kilobbant. A férfi egyszer
csak anélkül, hogy egy szót szólt volna, félig felére fordult, széttárta
a kabátját. Széles mellével oltalmat kínált neki a légvonat ellen, hogy
rágyújthasson.
– Köszönöm – bólintott a leány és hátranézett.
– Folytassa csak – szólt Miller. Őt magát is meglepte, hogy
érdeklődni tud egy másik ember iránt, és hajlandó a mondanivalóját
meghallgatni. – Azt mondta, sohase hitt a mesékben…
– Nem – mondta. – Az életem mindig nagyon is nehéz és kemény
volt. Már korán megfosztott az illúzióktól. Éppen ezért nem tudom
elhinni, hogy maga csupán emberbarátságból akart segíteni rajtam.
– Hát persze, hogy nem – szólt Miller, és közben nem nézett rá. –
Ezt jól sejtette.
Még a gondolat is nevetséges volt számára, hogy
„emberbarátnak” nézhetik.
– De hát akkor miért tette? – faggatta tovább a leány.
Miért, Mr. Miller? Lehet, hogy túlságosan fiatal és ostoba vagyok.
De végre is nem mindennap fordul elő, hogy egy leány útra kel egy
férfivel, ilyen körülmények között. Egy vadidegen férfivel, aki azt
állítja, hogy titkárnőre van szüksége…
– Hűséges, megbízható emberre van szükségem – szólt Miller és
rámeredt a víztükörre, amely fölött már könnyű hajnali szellő
lengedezett. – Valakire, akinek olyan levelet is lediktálhatok, amelyet
holmi idegen gépírónőre nem bízhatnék. Szükségem van valakire,
aki elkísér utazásaimra, hogy ne kelljen mindenütt személyesen az
előtérbe lépnem, hanem közömbös harmadik útján intézhessem az
ügyeimet.
– Ez mind nagyon titokzatosan és cseppet sem megnyugtatóan
hangzik.
Edith nevetni próbált, ami azonban nem nagyon sikerült. Hirtelen
megborzongott.
– Lehet, hogy tévedtem – folytatta Miller. – Maga talán nem az,
akire szükségem van. Nem alkalmas ilyesmire, vagy egyszerűen
nincs kedve hozzá…
Keleten már színesedni kezdett az ég alja. Edith Zylander
egyszerre úgy érezte, hogy. az a férfi, aki ott ül mellette, elveszett
ember. És hogy a gazdag Millernek, akinek mindene megvan,
valóban szüksége lehet őrá, a nincstelenre. De túlságosan megindult
volt ahhoz, hogy szólni tudjon. Nem is igen válaszolhatott volna a
férfi szavaira. Megint úgy tűnt neki, hogy két véglet közt hányódik.
Az egyik Lombard, aki légvárakat ígérget neki, a másik Miller, akin
nem tud eligazodni…
– Azt hittem – nézett maga elé elgondolkodón a férfi – hogy
magában megbízhatom.
Szórakozottan levette szemüvegét és bal kezét végighúzta a
homlokán. Edith most, a felkelő nap fényében először látta annak az
embernek a szemét, aki olyan döntő befolyást gyakorolt az életére.
Szép, nagy, szürke szempár volt. Egyáltalán nem keltette azt a
benyomást, mintha szüksége volna az ormótlan, csúf szemüveg
oltalmára.
Miller ajkán egy kérdés lebegett. Egy kérdés, amelyet már első
perctől fogva fel szeretett volna tenni. Ki az a férfi, aki Edithet a
kabinja ajtajáig kísérte? Miért is nem kérdezte meg? Talán csak
haladékot adott magának, hogy ne kelljen máris búcsút mondania
nemrég visszanyert szabadságának? Vagy attól félt, hogy valamilyen
módon árt ennek az idegen leánynak, akit nem szabad szeretnie?
Azzal, hogy belekeveri a maga dolgába? Az is lehet, hogy
egyszerűen csak fél az igazságtól. Mindenesetre tény, hogy nem
tette fel a kérdést. Egészen mást mondott. És alighogy kicsúszott a
száján, máris megijedt saját meggondolatlanságától.
– Holnap este New Yorkban leszünk – kezdte, aztán szinte
hadarva, mintha akarata ellenére szakadnának fel belőle a szavak,
fojtott hangon kérdezte:
– Mondja, mit tenne, ha gyűlölne valakit?
Bár halkan beszélt, Edith olyan hirtelen fordult feléje, úgy meredt
rá, mintha kiáltott volna.
– Hogyan? – kérdezte, mert időt akart nyerni. Nem tudta levenni
szemét a férfi dúlt arcáról.
– Mit tenne, ha gyűlölne valakit? Ha jobban gyűlölné, mint
amennyire az életét szereti?
– Nem tudom – suttogta Edith –, igazán nem tudom.
A férfi megragadta a vállát. Vasmarokkal szorította, sőt anélkül,
hogy tudatára ébredt volna, hevesen meg is rázta.
– Hát sohasem gyűlölt még? Egész lelkével, szíve mélyéből?
Senki sem akadt az életében, aki puszta gonoszságból szörnyű
aljasságot követett volna el maga ellen? Sosem élt magában a vágy,
hogy azzal az emberrel újra találkozzék és bosszút állhasson rajta
mindenért, amit vétett?
– Hadd gondolkozzam egy kicsit – kérte Edith, és gyöngéden
kiszabadította vállát az erőszakos kezek fájdalmas szorításából.
– Emlékeznie kell rá – szólt a férfi, mintha szuggerálni akarná. –
Senkinek az élete sem folyik olyan simán, hogy ne akadna benne
egy ilyen…
– Frélant nagyon gyűlöltem – szólt hirtelen Edith. – Frélant
gyűlöltem a világon a legjobban. Egy kis marseilles-i mulatóhely
tulajdonosa volt. Inkább afféle kikötői csapszéké. De akkoriban jobb
helyre már nem kaptunk szerződést, így hát elfogadtuk az ajánlatot.
Hirtelen elhallgatott, mintha még most is nehezére esnék erről
beszélnie.
– Folytassa – sürgette Miller. – Milyen ember volt az a Frélan?
 – Nagy, erős férfi. Mocskos és aljas. Ötvenesztendős lehetett.
Mindig részeg. Az volt az utolsó szerződésünk, mielőtt anyám
meghalt. Úgy állapodtunk meg, hogy anyám énekelni fog, én pedig
kísérem. De tulajdonképpen csak afféle jobb pincérnőknek
szegődtünk el oda. Az a bitang mindenféleképpen zaklatott
bennünket. Aztán erőszakot akart rajtam elkövetni.
Csodálatos dolog: Rauter, aki esztendők óta csakis a saját sorsát
látta, aki annyira begubózott a maga szerencsétlenségébe, hogy a
külvilágra és embertársaira egyetlen gondolatot sem fecsérelt, aki a
mások szenvedéseivel szemben megsiketült és megvakult, most
egyszerre azt érezte, hogy sötét harag gerjed benne. Világosan látni
vélte a szurtos, lármás kocsmát és durva tulajdonosát, aki Edithet
üldözte.
– Magam sem tudom, mért hagyott fel aztán egyszerre a
kísérletezéssel, hogy betörjön hozzám éjszaka. De azt hiszem,
amikor már azzal fenyegetett bennünket, hogy az utcára tesz,
anyám, hogy megvédjen engem, helyettem…
– Szegény gyermek – suttogta Miller. – Szegény gyermek. De
mondja csak… ezt az embert gyűlölte! Sose szerette volna
megbüntetni? Nem vágyott az után, hogy bosszút állhasson rajta?
Lelőhesse, mint a veszett kutyát, amely nem érdemli meg, hogy
éljen?
– De bizony – szólt Edith, aki szinte megigézetten bámulta a
mellette ülő férfi egyszerre felélénkült, izgalomtól dúlt arcát –, bizony
szívesen tönkretettem volna azt a bitangot. Örültem volna, ha
éhezni, nyomorogni látom: hadd érezze ő is, milyen nagy szenvedés
a kiszolgáltatottság… Lett is volna módom rá, hogy bajba keverjem.
De ezáltal mi is elvesztettük volna a kenyerünket. Ha följelentem,
hogy erőszakoskodik velem, bezárják a kocsmáját – és mi
elveszítjük a szerződésünket, a fedelet a fejünk fölül, az ágyat,
amelyben alhatunk, kis fizetésünket… Minden elveszett volna, és
mégsem érünk vele semmit. Egy percre talán jólesik az ilyen
elégtétel, de aztán, aztán… Néha úgy éreztem, hogy meg tudnám
ölni azt az embert. Szerettem volna egyszerűen kést ragadni és…
Egyszer rajtakapott anyám, amint sírtam és véres bosszút
esküdöztem, s keseregtem, ahogy az ember csak akkor tud
keseregni, ha mindössze tizenkilenc éves és buta még, és tele van
illúziókkal… akkor anyám azt mondta…
Miller merőn nézett egy nagy, fehér sirályt, amint a hajó körül
csapongott.
– Mit mondott? – kérdezte, mert Edith elnémult.
– „Mit érsz vele, Edith?” – mondta anyám. – „ő meghal, de te
életed végéig vezekelhetsz. Börtönbe kerülsz, bírák elé hurcolnak. Ő
csak egy percig szenved, de te halálodig lakolsz azért, hogy enged
bél pillanatnyi felindulásodnak. Ha szenvedni akarsz, ha valami arra
unszol, hogy az életedet kockáztasd, akkor ne ilyen bitangért tedd,
hanem egy szép, nagy gondolatért! Halj meg egy eszméért, de ne
azért, mert a mások gonosz ösztönei gonosztettekre késztetnek.
Nem érdemes, Edith. Az életben semmire sem kell annyira
ügyelned, mint hogy mindig meg tudd ítélni, mennyit ér meg valami.
Ne légy az ösztöneid rabszolgája, különben elveszted az
ítélőképességedet!”
Edith Millerre pillantott. Miller hallgatott.
– És azt hiszem, hogy igaza volt – mormogta Edith.
A legénység megjelent a fedélzeten, dézsákkal, söprűkkel,
törlőrongyokkal felszerelten. Már egészen világos volt. Nagy gőzös
húzott el a Sherry Netherland mellett. Egy matróz kinyitotta a
ketreceket és a kutyák hangosan ugatva kirohantak kis kifutójukba.
Szikár angol úr bukkant fel a lépcsőn. Hosszú, kék fürdőköpenyt és
kockás sapkát viselt. Fürdőköpenyét levetette és egy padra dobta, a
sapkát azonban a fején tartotta. Rövid nadrág volt rajta, amely nem
takarta inas, szőrös lábszárát. Rendszeresen és lelkiismeretesen
hozzálátott, hogy elvégezze minden reggeli futógyakorlatát.
– Szabad még valamit kérdeznem magától? – szólalt meg Edith.
De amint megfordult, rádöbbent, hogy Miller eltűnt mellőle. Anélkül,
hogy észrevette volna, felállt és otthagyta.
 A leány még egy ideig ülve maradt, azután ő is visszatért
kabinjába
 IV.

A Sheriy Netherland lassan siklott fölfelé a Hudsonon. Már

besötétedett, New York belülről átvilágított, nagy kristálygömbnek
látszott, amelynek felső pereme az eget érinti. Lélegzetelállítóan
szép, valószínűtlen látvány volt. Edith nem tudott betelni vele.
– Olyan, mint egy meseváros – suttogta. – Nem hittem, hogy ilyen
szédületes! Sőt: erősen feltettem magamban, hogy hűvös maradok,
nem fogok lelkesedni, nem engedem, hogy Amerika „megfőzzön”!
– Engem is mindig újra és újra meglep, ha meglátom ezt a várost
– felelte Lombard, aki mellette állt a sétafedélzet nyitott ablakánál. –
És nem tudom eldönteni, hogy mi szebb: ha nappal, vagy éjszaka
érkezik az ember New Yorkba.
Kis, kövér ember furakodott most oda melléjük. Maga után
vonszolta ugyancsak termetes élete párját.
– Nézd csak, nézd, az ott a Rockefeller Center Building, és az
meg ott, látod, a Chrysler-épület!
A vaskos kis amerikai rettenetesen büszke volt New Yorkra.
Minden porcikája remegett az izgalomtól.
Lombard az órájára pillantott.
– Rögtön a hajóra szállnak a vámtisztviselők – jegyezte meg,
aztán közelebb hajolt Edithhez: – No, mi újság, kislány? Azt ígérte,
hogy megfontolja az ajánlatomat és aztán választ ad!
– Nem adná meg New York-i címét? – kérdezte Edith. – Nagyon
kérem, ne haragudjék, végtelenül hálás vagyok magának, de még
nem tudtam határozni!
– Ha Amerikában boldogulni akar – szólt Lombard, és lágy,
behízelgő hangja most egyszerre nagyon ridegen csengett – akkor
le kell szoknia a sok tétovázásról, fontolgatásról, habozásról! Akinek
lehetősége adódik az érvényesüléshez, annak azt meg kell ragadnia
gyorsan, azonnal, mert másodszor nem fog kínálkozni!
Edith meglepetten pillantott rá. Olyan sajátságosan megváltozott a
férfi arca! A vidámságnak még a nyoma is eltűnt róla. Most
egyszerre kemény volt, lárvaszerűen merev és öregnek látszott.
Néhány újságíró sietett a fedélzetre, fényképészek követték őket.
Magnéziumfény lobbant. Egyes utasok interjúkat adtak.
Az újságírók egyszerre fölfedezték Lombardot és megrohanták.
Úgy fogták körül, mint kutyafalka a rókát. Lombard jó képet vágott a
rossz tréfához.
– Halló, fiúk! – köszöntötte a riportereket, és arca a lehető
legszeretetreméltóbb kifejezést öltötte. A „fiúk” betuszkolták az
olvasószobába, amely abban az időben majdnem üres volt, kérték,
forduljon kissé balra, hogy profilból fényképezhessék, üljön le, álljon
fel… és közben mindenféle tapintatlan kérdéssel ostromolták.
Lombard kitérően válaszolgatott. „Hosszú európai kirándulásról tér
haza Amerikába és boldog, hogy végre otthon lehet.” Egyszer csak
Edithre esett a pillantása, akit a riporterek raja elsodort mellőle. A
küszöbön állt, álmélkodva nézte a furcsa jelenetet és szemmel
láthatóan mulatott rajta. Lombard hirtelen felugrott, odasietett a
leányhoz és a kör közepére vonszolta.
– Fiúk – szólalt meg újra –, ne pazaroljátok rám az időtöket…
köszöntsétek inkább Edith Zylandert, Maria Zylander, a híres
énekesnő leányát! Édesanyja, akit egykor az egész világ ünnepelt,
mélységes nyomorban halt meg néhány hét előtt, Párizsban.
Zylander kisasszonynak gyermekkora óta az volt a leghőbb vágya,
hogy megláthassa Amerikát és szerencsét próbáljon itt, a korlátlan
lehetőségek hazájában. Bátor szívvel útra kelt hát…
A magnéziumfény újra fellobbant. Edith lehunyta a szemét.
Nagyon kínosan érezte magát.
Valaki megkérdezte tőle:
– Hány éves, Zylander kisasszony?
– Színésznő, ugye?
 – Mi a véleménye Európáról?
– Magas vagy alacsony cipősarkot viseljenek a nők?
– Mi a vesszőparipája?
– Melyik a kedvenc sportja?
– Mi a kedvenc étele?
– Későn szokott kelni? A napnak mely szakában dolgozik? Árva,
rettenetesen érdekes!
Majdnem minden kérdésre Lombard felelt helyette. Végre
elvonultak a fiatal riporterek, miután hanyagul odabillentették
mutatóujjukat félrecsapott kalapjukhoz, amelyet egész idő alatt nem
vettek le a fejükről.
– Thank you, Mr. Lombard. Thank you, Miss Zylander.
Alig hogy elmentek, Edith szemrehányó arccal fordult
Lombardhoz:
– Hát ez mire volt jó? – kérdezte.
Lombard ezúttal kicsit türelmetlenül, majdnem gorombán felelt:
– Jaj, de nagy csacsi maga! Még sose hallotta ezt a szép szót:
publicity? Vegye tudomásul, ez a varázsige megnyitja a nagy
szézámot. Milliók szívének kulcsa és az érvényesülés legfőbb
lehetősége. „Népszerűség.” Minél több jut belőle az embernek, annál
jobb, de sosem elég. Tudja-e, hogy a nagy filmvállalatok mennyit
költenek évente egy– egy filmcsillag népszerűsítésére? Nem értem
magát, Edith Zylander! Hiszen azt mondta, hogy érvényesülni akar!
És most mégis úgy viselkedik, mint egy nyűgös kisbaba!
A nagy zeneteremben, ahol előző este együtt táncoltak, két,
hosszú sorban álltak a székek. Két egyenruhás ember az
útlevélvizsgálatot végezte. Edith követte a többi utas áradatát a
dohányzó felé, ahol nagy asztalnál ült a bevándorlási hatóság
tisztviselője. Minthogy egyszerre csak egy ember léphetett a
szobába, az ajtó előtt nagy tömeg tolongott. Edith először látta most
a második és harmadik osztály utasait. Sok közülük rongyos ruhát
viselt, arca ijedt volt. Idegesen ismételgették magukban az előre
betanult mondókát, amelyet majd elő kell adniuk a tisztviselőnek, ha
személyi adataikat kérdi. A Western Union távíróboyai ide-oda
szaladgáltak köztük. Egy kisleány, aki a hajó gyermek
kertésznőjének felügyelete alatt, egyedül tette meg az utat New
Yorkba, keservesen sírdogált.
– Hol lehet Miller? – töprengett Edith és körüljártatta tekintetét a
tarka tömegen, amelyben cobolybundás hölgyek szorongtak
trenchcoatos munkások mellett. Akkor éjjel, a fedélzeten beszélt
utoljára a gazdájával. Azóta se látta. De még most is fülében
csengett a hangja, amint megkérdezte tőle: „Mit tenne, ha gyűlölne
valakit?”
– Halló, Edith – kiáltotta Lombard és odafurakodott hozzá. – Itt
lélegezni sem lehet! Jöjjön ki a szabadba. Várjuk be a
sétafedélzeten, amíg sor kerül ránk!
A sétafedélzeten már csak alig néhány fekvőszék volt nyitva. Az
oldalfalakat lecsatolták, és mindenütt hatalmas poggyászhalmok
tornyosultak. A nagy bőröndökön az utasok nevének kezdőbetűi
ékeskedtek.
Egyesek az ablakokhoz tódultak és integettek a kis tömegnek,
amely odalent, a rakparton várakozott a tengerentúlról érkező
rokonokra, ismerősökre. Ujjongó hangon kiáltozott nevek, üdvözlő
szavak szálldostak a levegőben. De minthogy nagyon nagy volt a
távolság, mind a parton, mind a hajón lévők végül is inkább csak
örvendező integetésre szorítkoztak.
– Mr. Miller jön – szólt egyszer csak Edith, és ott hagyta
Lombardot, hogy a főnöke elé siessen.
– Jó estét, Mr. Miller! – köszöntötte, és kicsit zavartan mosolygott.
A következő pillanatban az volt az érzése, hogy az előtte álló
emberből hirtelen kiveszett a lélek. Mozdulatlanul, mereven állt,
holtsápadt arccal, mint holmi panoptikumbeli viaszfigura. Aztán
remegni kezdett a szakálla. Egy pillanatra megingott és anélkül,
hogy Edith jelenlétét tudomásul vette volna, a kabátja zsebébe nyúlt.
Edith megtorpant. Pontosan középen állt, Miller és Lombard közt.
 – Álljon hát félre! – kiáltott rá váratlanul Miller vad dühvel, és az
arca eltorzult. Edith azonban ahelyett, hogy teljesítette volna a
parancsot, lassan hátrálni kezdett Lombard felé, és közben
ösztönösen, élesen szemmel tartotta Millert. Lombard az előbb,
amikor ő a gazdáját köszöntötte, egy pillanatra arrafelé fordult, most
azonban már megint az ablaknál állt, háttal Millernek. Edith megállt
mögötte. Meg mindig Millert nézte, aki egyszer csak sarkon fordult
és az egyik ajtón keresztül kisietett.
– Micsoda ellenszenves jelenség – jegyezte meg Lombard. – Az
élclapok így ábrázolják az őrülteket. Kísértetet látott talán, hogy úgy
megdermedt? És mondja, Edith, maga továbbra is ennek az
embernek a titkárnője akar maradni?
– Adja meg a címét – suttogta Edith. Lombard a zsebébe nyúlt és
névjegyet vett elő a tárcájából.
– Még egyszer figyelmeztetem, hogy ne húzza sokáig az időt –
intette komolyan a leányt. – Meglehet ugyanis, hogy ezúttal nem
maradok sokáig idehaza, Amerikában!
Amikor Edith valamivel később átesett a vizsgálaton, egy steward
odalépett hozzá és így szólt:
– Miller úr kéreti, hogy üljön taxiba és vitesse magát egyenesen a
Hotel Baltimore-ba!
Edith átsietett a hajó gyomrán és a vámvizsgálat céljára szolgáló
hatalmas csarnokba jutott. Hála a kitűnő szervezésnek, gyorsan
megtalálta a holmiját a Z betűnél. Úgyis kevés olyan utas volt, akinek
neve ezzel a betűvel kezdődött. Előszedte papírjait, kinyitogatta
táskáit, átment a sorompón, beszállt a felvonóba és pár perc múlva
már ott állt a hajózási társaság nagy épülete előtt. Végeszakadatlan
sorban indultak innen a magánautók és taxik. A leány süketen es
némán haladt el a viszontlátásnak örvendező, boldogan lelkendező
kis csoportok és a magányosan érkezett kivándorlók mellett, akik
nem tudták, merre induljanak ebben az idegen városban, ezen az
idegen világrészen, és nyilván éppen olyan elárvultnak érezték
magukat, mint ő.
 Edith a hordárral taxit hozatott. A kocsi tetejét három narancs
alkotta talapzaton álló, belülről megvilágított, eléggé ízléstelen kis
szabadságszobor díszítette. Edith már megint félni kezdett. Eszébe
jutott mindaz, amit az újságokban gengszterekről olvasott. A sofőr
egyáltalán nem hatott bizalomgerjesztőn. Nem viselt formaruhát, a
modora bárdolatlan, udvariatlan volt. Cigaretta lógott a szája
sarkában, sapkáját félrecsapta, barna zekéje gomblyukában
fonnyadt virág hervadozott.
– Baltimore Hotel – szólt Edith és erősen megmarkolta kis
kézitáskáját. Milyen boldog lett volna, ha Lombard most melléje ül és
elkísérne a szállodába! Milyen figyelmetlen ember ez a Miller!
Egyáltalán nem törődik vele, teljesen a sorsára bízza, pedig tudja,
hogy sose járt még Amerikában. Ismét látni vélte, amint ott állt előtte
mereven, holtsápadt arccal és dühösen ráordított, hogy lépjen félre.
Mi baja lehetett?…
Edith az ülésre roskadt. Rádió muzsikált. Az autó elrobogott.
A fényesen kivilágított utcákon beláthatatlan embertömeg
hömpölygött. Az épületek oromzata mintha a csillagokat érintette
volna. Tenger- és tavaszszag töltötte be a levegőt. Éles füttyjelek
harsantak. A forgalom egy pillanatra sem lanyhult. A legtöbb üzlet
nyitva volt még.
Aztán egyszerre megállt a taxi. Edith fölment a kék futószőnyeggel
borított lépcsőn, amelyen két, hosszú emberkígyó tekergett egymás
mellett, fölfelé és lefelé. Rengetegen érkeztek a szállodába,
ahonnan közvetlenül ki lehetett jutni a Grand Central Terminal
pályaudvarra, annak peronjáról pedig egyenesen be lehetett lépni a
szállodába.
Edith Mr. Millert minden várakozása ellenére az előcsarnokban
találta. A férfi rögtön odalépett hozzá.
– Mióta ismeri Allan Lombardot? – szegezte neki a kérdést.
– Allan, hát persze, hiszen Allan a neve – gondolta magában
Edith.
 – Feleljen! – kiáltott rá Miller olyan hangosan, hogy egy arra menő
hölgy meglepetten fordult feléjük. Edithet harag fogta el. Mi jut
eszébe ennek az embernek, hogy egy szálloda előcsarnokának
közepén, teljes nyilvánosság előtt úgy ordít rá, mintha neveletlen
kislány volna, aki rossz fát tett a tűzre?
Dacosan felvetette a fejét és farkasszemet nézett a gazdájával. –
Legokosabb volna, ha sarkon fordulnék és elmennék – gondolta
magában. – Semmi szükségem rá, hogy eltűrjem ezt… Lombard
örülne, ha már ma elmennék hozzá!
– Felel hát végre? – förmedt rá fenyegető hangon Miller. – Vagy
nem értette, mit kérdeztem?
…Elvégre mégis Miller volt az, aki megmentette az éhhaláltól, aki
lehetővé tette, hogy megismerkedjék Allan Lombarddal, és aki
magával vitte Amerikába.
– A hajón ismerkedtem meg vele – felelte engedelmesen Edith és
maga is meglepődött, amikor meghallotta saját hangját. – Illetőleg
már a vonatban megszólított.
Miller magánkívül volt.
– És azelőtt sose találkoztak?
– Nem. Azaz Párizsban, a szállodában már megpróbált velem
megismerkedni.
– És?
– Egyéb semmi – felelte Edith.
Meg mindig az előcsarnokban álltak. A gyorsfelvonók fel-le
száguldoztak. Vendégek jöttek-mentek. Az étteremben zene szólt. A
bárból – ahová a nőknek nem volt szabad belépniük –néhány úr jött
ki. Amint megpillantották Millert, meglepetten megálltak. Egyikük
elszakadt a csoporttól es odasietett hozzá.
– Tévednék – kezdte –, vagy valóban te vagy az, Michael?
– Téved – felelte Miller.
Az idegen férfi zavartan mentegetődzött, meghajolt és eltűnt.
– Szereti őt? – kérdezte Miller, mintha tudomást sem vett volna
erről a kis félbeszakításról.
 – Kit? – nézett rá elképedten Edith.
– Lombardot.
Edith hallgatott. Most már igazán dühös volt. Elvégre mi köze
Millernek ahhoz, hogy ő szerelmes vagy sem?! Ez az ember nem
tűri, hogy faggassák, de ő maga bizony éppen eléggé tapintatlan!
Amellett azért is hallgatott a leány, mert ez a lehetőség eddig még
nem jutott az eszébe. Szerelmes volna? Sosem adott számot
magának arról, hogy mit érez Allan Lombard iránt. Lombard
elragadó, kedves, mulatságos, és segíteni akar rajta, de…
– Jó estét! – szólt hirtelen Miller. Visszament a portáshoz, a
szobája kulcsát kérte és intett a boynak, aki mostanáig
mozdulatlanul állt a poggyásza mellett és várt rá. Mindketten
beszálltak a felvonóba. Az ajtó nesztelenül összetolódott. Edith
egyedül maradt. Még várt egy ideig, aztán követte Miller példáját és
felment az emeletre. Sejtelme sem volt róla, hogy alig egy óra előtt
két ember életét mentette meg.
MICHAEL Rauter bejárta a várost, amelyet csaknem hat óra előtt
hagyott el. Nem is tudta, meddig kóborolt az utakon. Nem ébredt
tudatára, hogy a Central Parkban lát egy szerelmes párt, mikor
melléjük ült a padra. Azt sem tudta, hogy utána moziba ment és
félóra hosszat meredt a vászonra anélkül, hogy valamit is látott
volna. Szinte álmában járt – és ez az álom szép volt. Érezte a város
életének, vérkeringésének hatalmas lüktetését. „Milyen jó, hogy
szabad vagyok, milyen jó, hogy az utcákon bolyonghatok, milyen jó,
hogy egyszerűen csak élhetek… Itt lehetek, ebben az országban, a
korlátlan lehetőségek hazájában. Újra kezdhetek mindent,
dolgozhatok, alkothatok, hiszen még nem vagyok öreg. A negyvenöt
éves férfi nem érezheti magát öregnek olyan országban, ahol a
hetvenéves asszonyok autót vezetni tanulnak.”
Később, két óra tájban bevetődött egy büfébe, ahová sokszor járt
abban az időben, amikor a drága vendéglők árait nem tudta
megfizetni. Szinte meglepte, hogy még létezik. Szelvényt váltott,
ételeket válogatott, dúsan megrakott tányérjával egy asztalhoz ment
és leült. Szemben vele nagy tábla függött a falon, amely arra kérte
az urakat, hogy a helyiségben vegyék le a kalapjukat. De azért
mégis egész csomó férfi fenntartotta kalapját. Éppen csak
hátralökték, a tarkójukra. Ez az emberfajta kutyába se veszi az
előírásokat.
Rauter nagyon jó étvággyal evett, aztán cigarettára gyújtott és
kilépett az utcára, amelynek forgalma még délidőben is alig
csökkent. Autók cikáztak el mellette, a földalatti lejáratánál rengeteg
ember tolongott, zsúfolt autóbuszok robogtak arra, és a magasvasút
fülsiketítőén dübörgött. Michael mélyen fellélegzett.
…Nem lőtte agyon Lombardot…
Ugyan miért nem ölte meg, amikor olyan váratlanul
szembetalálkozott vele? Keze már ösztönösen a zsebébe nyúlt,
megragadva a revolver hideg agyát – és aztán mégsem tüzelt…
Egész csomó oka volt erre, és most valamennyit felsorolta magában.
Az első, a legfontosabb ok: az a fekete hajú, furcsa kis teremtés,
úgynevezett „titkárnője” éppen a lövés vonalában állt. A második:
Lombard ugyan feléje pillantott, de nem ismert rá. A harmadik:
Lombard hátat fordított neki… Rauter nem volt az az ember, aki
ellenfelét orvul puffantja le. A negyedik ok: ez nem az a találkozás
volt, amelyet bosszúvágyó álmaiban kiszínezett maga előtt. Az
ötödik: hátha van lehetőség arra is, hogy Lombardon bosszút álljon
és mégse tegye tönkre saját életét? Mi volna, ha Lombard bizonyos
kényszerítő körülmények hatása alatt bevallaná, hogy ő hamisította
a végrendeletet? Akkor Michael egyszerre visszakaphatná a Rauter-
műveket. Lombardnak pedig vége volna. És amellett… hát szóval,
mindezek a megfontolások visszatartották attól, hogy meghúzza a
ravaszt. És más okok is megbújtak a háttérben. Tulajdonképpen ez
történt: egy ember évekig raboskodott, és abban a rögeszmében
szenvedett, hogy azt, aki rabságba juttatta, mindenáron agyon kell
lőnie. Aztán egyszer csak szabadon bocsátották, néhány napig
élvezte a szabadság isteni érzését is – szeretni kezdte visszakapott
életét, amelynek szépségét már elfelejtette. Annyira megszerette,
hogy többé nem akarta megfontolatlanul kockára tenni.
Mindazok az érzések, amelyek most éltek benne, erősen
különböztek azoktól, amelyek New Yorkba érkezése előtt irányították
lépteit, tetteit. Mikor a kiszállás előtt az a dolog történt, előbb elámult,
aztán megdühösödött magára, haragudott, hogy „idegei felmondták
a szolgálatot”… De most egyszerre úgy érezte, mintha nagy tehertől
szabadult volna meg. Megmenekült, vagy legalábbis néhány napot
nyert, kicsit élhet még! Egy ember elrabolta az örökségét, ellopta öt
legszebb esztendejét. Ezért kétségkívül bosszút fog állni rajta:
szemet szemért, fogat fogért! De most már nem érezte feltétlenül
szükségesnek, hogy olyan eszközökhöz nyúljon, amelyek az életébe
kerülhetnek. Kell, hogy más megoldás is legyen. Éppen ezért
semmit sem fog elsietni. Türelmesen várakozik, amíg megtalálja a
kiutat.
Rauter visszatért szállodájába. Évek óta először fordult elő, hogy
egész éjjel mélyen aludt és másnap reggel frissen, testben-lélekben
megerősödötten ébredt. Milyen csodálatos, hogy az a balga leány,
aki véletlenül éppen közte és Lombard közt állt, ilyen új irányba
terelhette gondolatait és tetteit!
Ismét kiment az utcára, sétált, nézelődött, elragadtatással
gyönyörködött az ég kék háttere előtt kirajzolódó felhőkarcolók szép
vonalaiban. Úgy érezte: még manapság is, amikor nap nap után új
találmányok születnek, még most is az a világ legnagyobb csodája,
hogy az emberi kéznek sikerült ilyen szédítően magas épületeket
emelnie.
Bebarangolta a Fifth Avenue-t, mint akinek semmi dolga, csak
nézelődik és élvezi, amit lát. Elfelejtette már, milyen gyönyörű New
York, mennyire tele van forró, erőteljesen lüktető élettel. A tenger
felől szélfuvallat lengedezett. Ó igen, az élet gyönyörű! Megérdemli,
hogy az ember ne dobja el magától könnyelműen. Michael meg-
megállt az ízléses kirakatok előtt. Lám, hát ez az üzlet is megvan
még… Sok finom holmit vásárolt itt akkoriban, amikor még
dúsgazdag volt, amikor a sors szeszélye és egy lelkiismeretlen
zugügyvéd gonoszsága még nem taszította le az élet csúcsáról.
Egyszerre megpillantotta magát a tükörben, amely a hatalmas
kirakat hátterét alkotta. Meglehetősen érdektelen külsejű, eléggé
rosszul öltözött embert látott, aki ósdi szabású kabátot és csúf,
hosszú szakállt viselt. Rauter gyors mozdulattal levette nagy
pápaszemét, amely eltorzította az arcát. Mintegy véletlenül a
kövezetre ejtette. Egy kis néger gyerek, aki a közelben lebzselt, és
mintha csak erre lesett volna, villámgyorsan ott termett, fölemelte a
sötét szemüveget és félénken átnyújtotta Rauternek:
– Sir! Elvesztette a szemüvegét!
Rauter egy pillantást vetett a vastag csontkeretre és észrevette,
hogy az egyik üveg eltört. A zsebébe nyúlt, pár fillért nyomott a
néger gyerek markába, aztán továbbsétált, mintha a dologhoz többé
semmi köze sem volna. A néger fiú tátott szájjal bámult utána, aztán
megcsóválta a fejét, a pápaszemet lapos, kis fekete orrára
biggyesztette és eloldalgott.
Rauter pedig betért a legközelebbi fodrászüzletbe.
– Borotválja le a szakállamat! – utasította a borbélyt és hátradőlt a
széken. Milyen nevetséges ötlet volt, hogy sötét pápaszemmel,
hosszú szakállal próbálta álcázni magát. (Még akkor is, ha ez nem
álszakáll volt, hanem a sajátja!) Ostoba, gyerekes, groteszk dolog!
Gondolatban kicsúfolta magát, miközben ott ült a tükör előtt és nézte
lassú átalakulását. A szakálla összezsugorodott az olló és a borotva
nyomán, majd eltűnt. – Olyan voltam – gondolta magában –, mint a
rossz detektívregények „bosszúállója”, aki észrevétlenül próbál a
„tetteshez” közeledni… Hát persze, Párizsban még fontosnak
tartotta, hogy meglepje Lombardot hirtelen felbukkanásával. Nehogy
ellenségének ideje legyen őt ártalmatlanná tenni. Most azonban már
nevetségesnek és értelmetlennek érezte ezeket az óvatossági
rendszabályokat. Elvégre az elmegyógyintézetben teljesen
egészségesnek nyilvánították. Szabad ember, nincs szüksége arra,
hogy rejtőzködjék. Micsoda badar ötlet volt az is, hogy magával
hozott Amerikába egy vadidegen leányt, egyedül csak azért, hogy
közvetítő útján tárgyalhasson mindenkivel és ne kelljen mindjárt
személyesen megjelennie a színen! Ugyan, mitől tarthatna?!
…De vajon valóban csak ezért szerződtette Edith Zylandert? Vagy
még valami más terve is volt vele? Nem arra gondolt-e, hogyha
másként nem tudna Lombard közelébe férkőzni, esetleg Edith útján
létesíthetne összeköttetést ellenségével? Hirtelen rádöbbent: tudat
alatt benne élt az óhaj, hogy ugyanazzal a fegyverrel győzze le
Lombardot, amelyet Lombard valamikor ellene használt.
A fodrász kellemes illatú szesszel dörzsölte be az arcát.
– Hogy megváltoztatja a szakáll az embert – jegyezte meg,
miközben zsebre vágta a borravalót. Rauter rámosolygott. Külsőleg,
belsőleg egyszerre átalakult.
Amikor félórával később ott állt Carol szüleinek háza előtt,
egyszerre rádöbbent: nem is annyira józan megfontolás alapján
változtatta meg külsejét, hanem azért, mert nem akarta Carolt
túlságosan megrémíteni. Úgy akart elébe lépni, amilyennek a leány
ismerte.
Becsöngetett. Öreg komornyik nyitott ajtót neki.
Tátott szájjal, elképedten meredt a látogatóra:
– Mr. Rauter! Mr. Rauter! Valóban ön az? Óh, hogy öreg szemem
még egyszer láthatja!
– Halló, William! – Rauter kezet szorított az öregemberrel, aki
valamikor az apja belső inasa volt. – Hogy van? Remélem, jól. Maga
még mindig a régi.
– Rauter úr se változott – mormogta William és a szeme sarkában
akarata ellenére könny csillant. – Ó, Sir, egyetlen nappal sem látszik
idősebbnek… csak pár ősz hajszála van, de hát előbb– utóbb
valamennyien megőszülünk. Szabad a hogyléte iránt érdeklődnöm?
– Jól vagyok, William.
Rauter tűrte, hogy az öreg lesegítse a kabátját. Érezte, hogy
tekintete kutatóan siklik végig az alakján.
 – Mr. Michaelnek új ruhát kellene csináltatnia, ez már kissé
ódivatú – jegyezte meg William, miközben igyekezett felindulását
leküzdeni. Olyan hangon beszélt, mintha még most is az „öregúr”
inasa volna.
Rauter melegséget érzett a szíve körül.
– Igen, William, igaza van – bólintott. Aztán gyorsan folytatta: –
Kérem, jelentsen be!
William ránézett Rauterre, mondani akart valamit, már-már szóra
nyílt a szája, de aztán megint becsukta. Kiment és Rautert egyedül
hagyta a nagy hallban. Michael odalépett a lobogó kandallóhoz és
idegesen dörzsölgette a kezét. Látni fogja Carolt. Pár perc múlva
elébe toppan ifjúkorának szerelme. (Az elmúlt öt esztendő éles
határvonalat húzott ifjúsága és meglett férfikora közé.)
William visszajött. Széttolta a szalon üvegajtaját. Rauter belépett a
jól ismert szobába. A zongorán ott állt Carol képe. Michael a szó
szoros értelmében lecsapott rá. Felkapta, a szeméhez emelte.
Ismerte ezt a képet. Carol az ő kívánságára készíttette. Együtt
mentek el New York leghíresebb fényképészéhez, akinek műterme
egy hatvanemeletes ház tetején volt. Gondolatban újra átélte az a
pillanatot, amikor karonfogva álltak a kis télikertben és a lábuk alatt
elterülő Manhattant bámulták. Onnan, föntről megint csak megértette
Michael, hogy az amerikaiak miért építenek felhőkarcolókat. Milyen
kicsinek látszott a város!
De miért nem jön be Carol? Miért várakoztatja? Egyszerre ismét
megrohanták a kételyek, amelyek öt esztendőn át gyötörték.
Egyáltalán: idehaza lakik-e még, a szüleinél? Miért is tételezte fel,
hogy itt találja? Nem állapította-e meg magában ezer kétségbeesett
éjszakán, hogy Carol bizonyosan elveszett számára? Elhatározta,
hogy többé nem táplál hiú reményeket. Nem esküdött-e meg az
elutazása előtt is, hogy többé senkinek sem adja oda a szívét?
Minden érzéstől eltiltotta magát. Akkor pedig miért áll itt? Mit keres
ebben a lakásban?
 Egyszerre rájött, hogy mi az igazság: már nem akar meghalni,
küzdeni akar, és hogy harcát sikeresen vívhassa végig, ahhoz
szüksége van szerelmese ragaszkodására. Hogy legyen miből erőt,
bátorságot, kitartást és türelmet merítenie.
– Michael! – szólalt meg egy vékony hangocska.
Rauter gyorsan megfordult. De a küszöbön nem Carol állt, hanem
Carol anyja, Mrs. Virginia Bennings.
Michael felfogóképessége a hosszú rabság alatt végtelenül
kifinomult. Nagyon érzékeny lett. Rögtön észrevette: az öreg
hölgynek nagy önmegtagadásába került, hogy fogadja őt.
– Gyógyíthatatlan elmebetegnek tartanak – gondolta magábn –
Természetes, hogy fél tőlem Ez érthető. Azért is volt itt ő Carol
helyett.
Gyors léptekkel odament az öreg dámához és feléje nyújtotta
kezét, amelyet az asszony kicsit húzódozva fogott meg.
– Makkegészséges vagyok, Mrs. Bennings – szólt a férfi – nem
kell attól félnie, hogy egyszer csak rohamot kapok és összetöröm
szép porcelánjait! – Nevetett, hogy megnyugtassa az asszonyt –
Igazán higgyen nekem! Sohasem voltam Őrült.
Mrs. Bennings ráemelte két fáradt, öreg, nagyon világoskék
szemét.
– Egy cseppet sem változott, Michael – suttogta. – Williamnak
igaza van: még mindig a régi. De üljünk le hát.
William nagy ezüsttálcán koktélt és cigarettát hozott be. Tétova
léptei elárulták, hogy szívesen maradna a szobában
– Higgye el, Mrs. Bennings – kezdte újra Rauter és a tekintetével
is igyekezett meggyőzni az asszonyt a maga igazáról –, csupán
Lombard vagy a mostohám sötét mesterkedése volt az egész. A
tébolydába vitettek, mert nem akarták, hogy törvényszéki tárgyalásra
kerüljön a sor és minden kiderüljön. Nagylelkűséget színleltek és
közben azon igyekeztek, hogy életfogytiglan ártalmatlanná tegyenek.
– Szegény fiú! – Mrs. Bennings most már önként nyújtotta Michael
felé a két kezét. – Szegény Michael fiam!
 Rauter előrehajolt és Mrs. Bennings ösztönösen, szinte anélkül,
hogy tudott volna róla, anyáskodó részvéttel, szelíden cirógatni
kezdte a haját. Rauter mintha egyszerre megint az ötéves fiúcska
lett volna ismét, aki sok-sok év előtt Klondike felé vándorolt. Könny
szökött a szemébe. Igyekezett erőt venni felindulásán.
– Mr. Bennings hogy van? – kérdezte. – Remélem, hogy…
– Szegény uram a múlt esztendőben meghalt, tüdőgyulladásban.
Rauter néhány szívből fakadó, résztvevő szót mondott. Aztán már
nem bírta tovább a várakozás feszültségét.
– És hol van Carol? – kérdezte.
Alig tudott lélegzeni, minden vére a szívére tódult és a feje mintha
üres lett volna. Tekintete Carol anyjának ajkán csüggött. Talán Carol
is meghalt… de valószínűbb, hogy férjhez ment, más férfi boldog
asszonya, talán már anya is. És gyermekének nem Michael a neve.
– Minden percben itt lehet – szólt Mrs Bennings. És valóban:
csaknem ugyanebben a percben becsapódott az előcsarnok ajtaja
és odakintről William hangja hallatszott.
Mrs. Bennings gyorsan fölemelkedett helyéről.
– Talán jobb lesz, ha kicsit előkészítem Carolt a maga., váratlan
látogatására – szólt tétován.
De Carol máris belépett.
– William azt mondta, hogy látogatónk van – Szinte megkövülten
állt meg a küszöbön.
Michael felugrott. Nézte a leányt. Mrs. Bennings nesztelen
léptekkel kiosont a szobából.
– Carol! – suttogta Michael. Maga sem tudta, hogy megszólalt.
– Michael! – szólt Carol. Az ő hangja is fénytelen volt. Két ember,
aki évek óta nem találkozott, szemben állt egymással, és nem tudtak
mást mondani, csak a nevüket. Michael oda akart rohanni a
leányhoz, hogy a karjába kapja, szívéhez szorítsa, szép tiszta arcát
csókokkal borítsa el. Egy mozdulatot tett… de aztán megállt. Valami
megbénította. Talán a leány nézése. Arcának álmélkodó és riadt
kifejezése. A szája remegett. Michael világosan látta ezt. – Megijedt
– gondolta magában. – Túlságosan hirtelen jött a dolog. Hiszen nem
számíthatott a jövetelemre, egyáltalán nem lehetett elkészülve arra,
hogy egyszer csak szembe találkozik velem.
– Hosszú ideje már – kezdte kínlódva a leány –, hogy mi ketten…
Most odalépett a férfihez. Közvetlenül előtte állt meg.
Gesztenyebarna haja sok-sok apró, vidám fürtöcskébe göndörödve
röpködte körül kedves arcát és Michael érezte illatát.
– …hogy mi ketten elbúcsúztunk – fejezte be a leány a
megkezdett mondatot. És bár a férfi is nagyjából ilyesfélét akart
mondani, Carol szájából úgy hatottak rá ezek a szavak, mint a hideg
zuhany.
– Sokat gondoltam rád – suttogta Carol.
– Én egyebet sem tettem, mint hogy mindig rád gondoltam – szólt
Michael. Egyszerre úgy álltak szemben egymással, mint két idegen,
aki udvarias közhelyeket mond és régi érzések emlékeit idézgeti fel.
– Carol – kezdte ismét a férfi –, elhitted valóban, hogy
megőrültem?
Látta, hogy a leány arca lángba borul.
– Michael! – kiáltotta. – Nem tudtam felfogni, nem akartam elhinni!
Védekeztem ez ellen a szörnyű gondolat ellen, küszködtem,
vergődtem és… évekig reméltem, hogy… De aztán…
Ezúttal Michael fejezte be a megkezdett mondatot:
– …„aztán minden reménységemet feladtam és beletörődtem.”
Carol lehajtotta fejét. Nem mert ránézni Rauterre.
– Olyan nagyon szerettelek.
– „Szerettelek” – ismételte magában a férfi. – Múlt időben…
– Carol – szólalt meg ismét – most majd minden jóra fordul,
minden megváltozik. Visszajöttem és felveszem a harcot. Pert
indítok és… Jaj, Carol! Carol!
Nem tudott magán tovább uralkodni. Hatalmas indulat
kényszerítette rá, hogy magához szorítsa ezt a gyöngéd, karcsú
alakot.
 Átkarolta a leányt. De bár Carol tűrte, hogy a szemét csókolgassa,
a férfi megérezte, hogy a teste önkéntelenül visszautasítóan
megvonaglik. Rauternek mintha egyszerre elállt volna a szíve
verése. A szeme megüvegesedett. Csak gondolatai dolgoztak
tovább.
– Megbélyegzett vagyok a szemében, és az is maradok örökre –
gondolta magában. – Irtózik tőlem, mintha bélpoklos volnék.
Meglehet, hogy szeret még, de fél tőlem, az egészségesek ösztönös
félelmével. Retteg, hogy megfertőzöm. Az élet dolgairól gyerekes és
egyszerű elképzelései vannak. Az olyan ember, aki öt esztendőt
töltött a tébolydában, természetszerűleg iszonyatot kelt benne, és
ezt nem tudja leküzdeni.
– Carol – szólt halkan és gyöngéden elengedte a leányt –, te mást
szeretsz.
Ez nem kérdés volt, hanem inkább megállapítás. De Carol,
miközben kissé megkönnyebbülten elhúzódott a férfitől és gyorsan
cigarettára gyújtott, megrázta a fejét.
– Nem, Michael. Meglehet, hogy egy napon még majd… nem
tudom, hogyan magyarázzam meg ezt neked… Talán nem is
értheted. Azt hiszem, hogy az érzéseim egyszerűen meghaltak
akkor, amikor téged elragadtak tőlem.
Rauter maga is meglepődött azon, hogy ezt felelte:
– Talán, talán még nem késő, Carol, hogy újra kezdjük, új életet
kezdjünk.
– Talán, talán még nem késő – ismételte Carol. De az arca –
szavaival ellentétben – teljesen érzéketlen és kifürkészhetetlen volt.
Michael merőn nézte. Igyekezett a gondolataiba látni. Hallotta
válaszát, amely félig igen volt és meghagyta reményét. De egyszerre
rádöbbent, hogy Carol Bennings nem az a nő, akit öt esztendőn át
az álmaiban látott, akinek alakját dicsfénnyel övezte, akire még
gondolnia is jólesett, akinek emlékéből erőt és bátorságot merített.
Mert hiszen nemcsak a gyűlölet segítette át mentőövként az elmúlt,
sötét esztendőkön, hanem a vágyakozás is, a nagy beteljesülés
után, amelyet Caroltól remélt. Mindez csupán értelmetlen
képzelődés lett volna? Irgalmas Isten! Michael Rauter szeme előtt
elsötétült a világ. Mi marad neki, ha most még Carolt is elveszti? Mi
egyéb marad, mint a gyűlölet?
Világosan érezte: nem szereti már a leányt és Carol sem szereti
őt. Valamikor szerelmesek voltak, de ez a szerelem nem bizonyult
elég erősnek ahhoz, hogy diadalmasan állhassa ki az élet nagy
próbáit. Egy gazdag férfi és egy gazdag leány összeismerkedett.
Megkívánták egymást… életük olyan napsugarasnak, könnyűnek
ígérkezett! Semmitől sem kellett félniük. És ha minden úgy
következik be, ahogy akkoriban joggal várhatták, valószínűleg életük
végéig a lehető legjobb pajtások maradnak. Összeházasodnak,
gyermekeket hívnak életre…
– Fontos megbeszélésem van – szólt Rauter. – Sajnos máris
mennem kell. Talán nem is helyes, hogy eljöttem, amikor olyan
rövidre szabott az időm. De nem tudtam lemondani arról, hogy
elsőnek téged köszönthesselek. Csak tegnap érkeztem.
– Nem maradhatnál még? – kérdezte Carol. Most már mind a
ketten a társadalmi közhelyek otthonos talaján mozogtak. A nagy
feszültség felengedett.
– Lehetetlen – felelte Rauter. – Nagyon sajnálom, de…
– Ha van időd, hívj fel, Michael — szólt Carol. — Találkozzunk
minél gyakrabban!
Most, hogy a férfi már indulni készült, a leány odalépett hozzá,
lábujjhegyre emelkedett és halványpirosra festett, puha ajkával
megérintette az arcát.
– Ugye, sokszor fogjuk egymást látni? – kérdezte.
– Hát persze! – felelte Michael Rauter. – Hiszen azon kell
iparkodnunk, hogy ismét jó barátok legyünk!
Carol az ajtóig kísérte. Aztán megnyomta a csengőt. William az
előszobába lépett és átadta Michaelnek kalapját, felsegítette a
kabátját.
 – Mr. Michael – szólalt meg fojtott hangon –, ez volt életem
legboldogabb napja. Remélem, hogy mostantól fogva nagyon
gyakran láthatom, Sir … És ha nem veszi rossznéven a
figyelmeztetésemet: el ne felejtsen Snyderhez elmenni és néhány
rend új ruhát rendelni, ő most a legjobb szabó…
Még közelebb lépett egykori gazdája fiához és még jobban
lehalkította hangját:
– Ha pedig Michael úrnak inasra volna szüksége, bármikor
szívesen felmondok itt és elmegyek önhöz. Sir!
– Köszönöm, William – szólt Rauter és pénzt keresgélt a
zsebében. De még idejében eszébe jutott, hogy a borravalóval
megsértené a hűséges öregembert. így aztán csak melegen
megszorította hófehér cérnakesztyűbe bujtatott kezét és
rámosolygott:
– Nem fogom elfelejteni – ígérte.
Azzal elment.

Még mindig sütött a nap. Még mindig könnyű szellő lengedezett a

tenger felől. Az utcán még mindig nagy tömeg tolongott, az emberek
szerencsére, szerelemre vadásztak és boldogulni akartak. Még
mindig frissen lüktetett a világ legnagyobb városának élete – de
Michael Rauter egyszerre úgy érezte, hogy szürke, komor az ég és
az utcák kihaltak. Lehetséges-e, hogy egy óra előtt még azt
képzelte, éppúgy joga van szeretni, remélni, küzdeni, mint a többi
millióknak? Őrült! őrült! Tébolyult! Igen: úgy látszik, valóban
megháborodott. Lombard megőrjítette. Lombard elidegenítette
Caroltól, elidegenítette az élettől. És ő, a tökfilkó, nem akarta
megérteni, hogy valójában már öt esztendő előtt megszűnt élni!
Micsoda esztelen téboly, hogy a halott egyszerre küzdeni próbál
örökségéért, pert akar indítani, hogy ismét élőnek nyilvánítsák. Nincs
más megoldás, csak az az egy, amelyre mindig is gondolt: lelövi
Lombardot, aztán végez magával.
 Lefelé ment a Broadwayn. Délidő elmúlt már. Az emberek ezrével
tódultak vissza a rövid ebédszünet után munkahelyükre. Rauter egy
drugstore-ban jégbe hűtött tejet ivott. Aztán ismét az utcára lépett.
Maga előtt látta a New York Times keskeny, magas épületét. Úgy
hatott, mintha a Broadway az ég felé nyújtaná mutatóujját, hogy
figyelmeztesse a közönséget Amerika legnagyobb újságjára.
Rauternek egy ötlete támadt. Lehet, hogy csak a puszta kíváncsiság
dolgozott benne, vagy valamiféle önkínzó hajlam, esetleg az az óhaj,
hogy újra felszítsa gyűlöletét és így küzdje le a fásult fáradtságot,
amely hirtelen elhatalmasodott rajta. Visszafelé sietett az Astor
Szállodáig, ott átment a túlsó oldalra és benyitott a New York Times
kiadóhivatalába. Valahogy kimesterkedte, hogy bevezették azoknak
az uraknak egyikéhez, akik kíváncsi idegeneket szoktak az
épületben körülkalauzolni. Vékony, nyurga fiatalember volt.
– Reggel vagy este kellene eljönnie – mondta – amikor munkában
van az üzem. Ilyenkor meglehetősen nagy a csend nálunk.
Rauter azt mondta, hogy neki mindegy, sőt inkább csak a
berendezés érdekli, bizonyos újfajta szedőgép. Átvezették a nagy
termeken. Rotációs gépek, összehordógépek, vágógépek.
Nyomdafesték– és papírszag töltötte be a levegőt. Hatalmas, nagy
fehér papírtekercsek függtek vasoszlopok közt, vagy hevertek a
földön. Kis sínkocsik robogtak. Az expedíció, ahonnan rengeteg,
betűkkel telenyomott papír indult a világ négy tája felé… Az
üvegfalakkal osztott irodahelyiségek. A szerkesztőségi szobák. A
képosztály. A kiadóhivatal.
Később, a sok emelet valamelyikén hatalmas, kovácsoltvas ajtó
elé értek. A fiatalember kulcsot vett elő, kinyitotta. Az ajtó mellett egy
asztalon nagy könyv hevert, amelybe minden látogatónak bele kellett
írni a nevét.
Aztán beléptek a kartotékterembe.
– Itt a New York Times összes példányát megtalálhatja, a lap
fennállása óta – szólt a fiatal férfi, láthatóan büszkén – A kartotékból
pedig kikeresheti mindazoknak a nevét, akiket a lap valaha is
megemlített, a legnagyobb gonosztevőtói a legkisebb táncosnőig
vagy a leghatalmasabb milliomosig. Mondjon találomra egy nevet, és
én megmutatom az illetőre vonatkozó teljes anyagot.
– R betű – szólt Rauter, aki itt is mint Mr. Miller mutatkozott be. –
Rauter…
A fiatal férfi kiadta a szükséges utasításokat. Pár perc múlva
altiszt jelent meg a teremben, aki nagy mappát hozott. Rauter
fellapozta. Megpillantotta apja fényképét. Aztán sajátját, abból az
időből, amikor híres baseballjátékos volt. Ez a felvétel itt egy
vendéglőben készült, ahol Carollal együtt étkezett. Íme, Winni
menyasszonyi fényképe. Száz kép és cikk, amely a Rauter családra
vonatkozik. Aztán végre: az utolsó…
Rauter megdöbbenve meredt a lapkivágásra, amely vastag
betűkkel közölte Winni Rauter halálát. „Kaliforniába utaztában
halálos szerencsétlenség áldozata lett.”
Winni tehát nem él már! Allan Lombard az általános örököse!
Michael lázasan lapozgatott. Ez itt ő, amint Párizsban letartóztatják
és a vizsgálati fogságba kísérik. Egy másik képen
kényszerzubbonyban látta magát. (Illetőleg egy elmosódott arcú
férfit.) Pedig sose volt kényszerzubbonyban. „Michael Rauter
gyógyíthatatlan elmebeteg.” Egy másik lapkivágás olyan
cselekedeteiről számolt be, amelyeket a valóságban sohasem
követett el. De persze ezek igen alkalmasak voltak arra, hogy
meggyőzzék az olvasók millióit „gyógyíthatatlan tébolyáról”. Tovább
nézelődött, olvasgatott.
A fiatal férfi, aki mellette állt, megszólalt:
– Érdekes és szomorú eset. De bizony már sokszor előfordult az
emberiség történetében, hogy a jelentős ember örököse degenerált
korcsnak bizonyult! A fiatal Rauter közveszélyes őrült volt. Bizonyára
eltékozolta volna az apja vagyonát. Pontosan emlékszem az esetre.
Rauter kiejtette kezéből a lapot.
Úgy nézett a mellett álló férfire, mintha le akarná ütni. Arca
gúnyosan eltorzult. Degenerált korcs! Ó, akinek az apja még favágó,
és aki maga is verejtékes fáradsággal dolgozott, egész
fiatalságában!
– Azt hiszem, már minden látnivalót megmutattam – szólt a
tisztviselő. – Az említett szedőgép miatt legjobb lesz, ha technikai
osztályunk egyik vezetőjéhez fordul. Megbeszélhetem a találkozót,
ha óhajtja, és majd megtelefonáltatom, mikor jöjjön el újra.
– Köszönöm – felelt Rauter –, inkább magam telefonálok holnap.
Elment. Ismét kint állt a Broadwayn. Bement az Astor Szállodába.
A bárban whiskyt ivott, aztán egy boytól a telefonkönyvet kérte. No
lám: Lombard még mindig az 56. utcában lakik!
Taxiba ült, és a kocsiban megtöltötte revolverét. Az iroda a
tizenharmadik emeleten volt.
– Mr. Lombardot keresem – mondta az ajtónállónak.
– Kit jelenthetek? Tessék felírni a nevét a bejelentőcédulára.
– Nem szükséges. Mr. Lombard vár engem.
Zölden párnázott ajtó nyílt. Titkárnő lépett elébe:
– Mr. Lombard ma egyáltalán nem jött be az irodába. Legjobb
lesz, Sir, ha hátrahagyja a nevét és a címét. Majd telefonálok, amint
megtudom, hogy Lombard úr mikor fogadhatja önt.
Rauter nem is felelt, csak sarkon fordult és a felvonóba lépett.
Amint az utcára ért, ismét betért egy telefonfülkébe, fellapozta a
telefonkönyvet, aztán megint taxiba ült. Most Long Islandre vitette
magát, mert ott volt Lombard villája. Nem messze a háztól
megállíttatta a taxit és kiszállt. Körülbelül fél óra hosszat fel– alá
sétált a nagy, fehér épület előtt, amelynek kertje az öböl felé nézett.
Aztán becsöngetett.
– Mr. Lombard?
Mr. Lombard elutazott – felelte egy világoszöld szobalányruhába
öltözött, hatalmas termetű néger nő.
Rauter elvesztette az önuralmát.
– Nem igaz! – kiáltotta. – Nem igaz! Ki figyelmeztette? Tegnap, a
hajón nem ismert rám! Itt kell lennie! Engedjen be!
 Durván félrelökte a rémült nőt, átrohant az ízlésesen berendezett
előcsarnokon, és berontott a legközelebbi szobába. Üres volt.
Továbbloholt. A második szobát is üresen találta. Végigszáguldott az
ebédlőn, a könyvtáron, a zenetermen, a francia szalonon, a
télikerten, négy fürdőszobán és hat hálószobán, a tornatermen, a
báron, a pingpongszobán, az alagsoron, a konyhán, a
cselédszobákon. Lombardnak sehol sem találta nyomát.
– Hol van Mr. Lombard? – vonta kérdőre végül az összecsődült
személyzetet, amely a sofőr kivételével csupa négerből állt.
Valamennyien rémülten szorongtak az előcsarnok sarkában.
– Hol van Mr. Lombard? Itt volt! A hálószobájában még ott állnak a
bőröndjei!
– Tegnap éjszaka érkezett, és ma délben elutazott. Nem tudom,
hová – dadogta a néger szobalány. Sírt az izgalomtól és a félelemtől.
– Hiszen már mondtam önnek!
Rauter úgy nézett rá, mintha neki akarna rontani, hogy megfojtsa.
Aztán egyszerre magába roskadt. Minden tettereje cserbenhagyta.
A sofőr időközben összeszedte magát.
– Felszólítom, uram – kezdte –, hogy hagyja el azonnal ezt a
házat, ahová jogtalanul hatolt be! Különben rendőrt hívok! Elvégre
Amerikában jogrend van…
Nagyon elcsodálkozott azon, hogy az ósdi öltözetű idegen
egyáltalán nem ellenkezett. Szó nélkül sarkon fordult, a kapuhoz
sietett, kitárta és eltűnt az alkonyat lassan leszálló ködében.
A cselédek összenéztek, a vállukat vonogatták és a fejüket
csóválták.
– Rögtön értesíteni kellett volna a rendőrséget! – mondta az egyik
szemrehányóan.
– De hiszen őrült volt! – felelte a másik.
– Vagy valami gengszter – borzadozott a harmadik.
– Talán meg kellene táviratozni Lombard úrnak, hogy mi történt.
De miután egyikük sem tudta a gazdájuk címét, és senkinek sem
jutott eszébe, hogy az irodában is meg lehetne kérdezni, hol
tartózkodik Lombard, végül is napirendre tértek az ügy felett, és
visszavonultak a konyhába. Hiszen a dolog nem látszott olyan
nagyon fontosnak.
Rauter a földalattival visszarobogott New Yorkba. A kocsiban az
asszonyok pulóvert kötögettek, a férfiak újságot olvastak. Huszonkét
perc múlva kiszállt a Grand Centralon, és a közvetlen bejáraton
keresztül a Baltimore Szállodába lépett.
A portás egy borítékot nyomott a markába. Michael Rauter
álmélkodva nézte az ismeretlen kézírást. Vajon ki írhatott neki? Ki
tud arról, hogy New Yorkban van? Máris felismerték volna?
A tizennegyedik emeleten elkérte a felügyelőnőtől (aki nagy
asztala mellől két folyosót is állandóan szemmel tarthatott) a szobája
kulcsát. A felügyelőnő megdöbbenve nézett rá és vonakodott a
kulcsot a szögről leakasztani.
– 1417…! – ismételte erélyesen Rauter. – Adja hát ide!
– Bocsánat, tegnap egészen másmilyen volt a külseje, uram…
persze, tudom már, leborotváltatta a szakállát!
Rauter a szobájába lépett, villanyt gyújtott és föltépte a borítékot.
Néhány bankjegy hullott ki belőle. Aztán elolvasta a mellékelt levelet:

„Igen tisztelt Miller úr!” – írta Edith Zylander. – „Nem tudom,

hogyan magyarázzam meg, de életem nagy lehetősége váratlanul
az ölembe hullott. Ne vegye rossz néven, hogy megragadom a
kínálkozó alkalmat és cserbenhagyom. Többet köszönhetek
magának, mint amiről tudomása van. Remélem, hogy a mellékelt
összeg fedezi velem kapcsolatos kiadásait. Meg akartam téríteni a
tízezer frankot, amit Párizsban bocsátott rendelkezésemre, meg a
szobám, az ellátásom és a hajójegyem árát. Kérem, ne haragudjék!
Mély tisztelettel: Edith Zylander

Rauter a földre ejtette a levelet, aztán fölemelte, még egyszer

elolvasta és aprólékos gonddal apró foszlányokra tépdeste.
Sajátságos dolog: most világosan maga előtt látta Edith Zylandert,
úgy, ahogy akkor látta, amikor először lépett a szobájába, mint
valami göndör fekete hajú cigánylány. – Kis hegyi tavak – gondolta
magában –, édes, kék szempár a sápadt, barna arc keretében.
Vége, elmúlt!
 V.

Edith Zylander fürdött. Kéken csempézett kád, kék falak, kék

függöny. Még a zuhany gumirózsája is kék volt. Edith fáradtan nyúlt
el a kádban. Lombarddal négy és fél napig utaztak New Yorktól
Hollywoodig. Chicagóban átszálltak. Ez volt az egyetlen
megszakítás. Utaztak, utaztak éjjel-nappal, megállás nélkül.
Kényelmes Pullmann-kocsik, étkezőkocsik, szalonkocsik, szép
útibár, amelyben egy elegáns, fiatal hölgy olyan hivatást töltött be,
amely Európában ismeretlen. Ő volt a hostess, a vonat
háziasszonya. Barátságosan mosolygott, tapintatosan közvetítette
az úti ismeretségeket, és bridzsjátszmákat hozott össze. Hálókocsi,
toalettkocsi zuhanyokkal és masszőrökkel. Irodakocsi, ahol öt fiatal
gépíró kisasszonynak lehetett diktálni. Szegénykék reggeltől estig
kopogtak a száztíz kilométeres sebességgel száguldó kerekek felett.
A táj mérföldeken keresztül kietlen, sivár és kopár volt, aztán
felejthetetlen képek következtek. A nagy fák közt egzotikus, hosszú
szálú moha lengedezett, szürkén, zölden, nyugtalanítóan, mint
varázslók szakálla. Folyók, kicsik és nagyok, egyesek tiszta kék
vízűek, mások sárgák, iszaposak. Erdők és megint csak erdők,
megműveletlen földek, rétek, beláthatatlan búzatáblák. Itt-ott
düledező városkák, amelyeknek lakói régóta elköltöztek, hogy más
vidéken próbáljanak szerencsét. Betonviskók, elhagyott villák, fekete
és fehér emberek, mindenfajta állatok, széles és keskeny
országutak. Lakókocsik, amelyek mögött hozzájuk erősített,
többnyire ócska autók döcögtek, belsejükben pedig egész családok
tanyáztak. Városról városra vándoroltak munkát keresni. Hegyek és
völgyek, hómezők és tavaszi tájak, majd a partvidék, a Csendes-
óceán széles, kék tükre és végül – Hollywood.
 Amikor Lombard a Sunset Boulevard-on keresztül a szállodához
vitte, Edith sápadtan, lehangoltan ült útitársa mellett.
– Mosolyogjon, örüljön hát egy kicsit – szólt rá idegesen Lombard.
– Hiszen végre ott lehet, ahová annyira vágyódott! Hollywoodban
vagyunk, Edith! És Hollywood pár hét múlva a lába előtt fog heverni
– tette hozzá hirtelen azon a meleg, behízelgő, barátságos hangon,
amely kezdetben úgy elbűvölte Edithet.
Edith engedelmesen mosolyogni próbált. Hiszen csak fáradt,
mondta, de azért örül. És valóban örült. Csak egy fájt neki, egy dolog
bántotta állandóan, szakadatlanul: hogy Miller urat olyan csúfosan
cserbenhagyta. A felelősséget nem hárította Lombardra, hiszen ő
semmiről sem tehetett. Maga Edith volt az, aki a partraszállás utáni
délelőttön felhívta telefonon az ügyvédet, mert végtelenül
magányosnak érezte magát és azt hitte, nem bírja tovább az
egyedüllétet… Lombard rögtön felkereste a szállodában. Az első
emeleti olvasószobában (amelynek faliszekrényei tele voltak kitűnő
könyvekkel) leültek, és még egyszer mindent alaposan
megbeszéltek. Edith Lombard felszólítására megírta azt a bizonyos
levelet. Lombard egyáltalán nem volt kíváncsi a levél tartalmára,
csak arra helyezett súlyt, hogy a leány papírra vesse és ő rögtön
leadhassa a portásnál, Miller nevére. Edithnek a világért sem lett
volna bátorsága ahhoz, hogy elkérje Lombardtól a pénzt, amit Miller
őrá költött. De Lombardnak eszébe jutott, hogy azt vissza kell fizetni.
Hozzávetőleges számítást készített, és aztán beváltott egy csekket a
szálloda pénztáránál. Utóbb moziba küldte őt, és öt óra tájban érte
ment. Együtt vacsoráztak. Tizenegykor vonatra szálltak, és
Hollywoodba utaztak. Úgy ment minden, mint a karikacsapás.
Edith kinyújtózott a lassan kihűlő vízben. Ismét hallani vélte Miller
hangját, sajátságos kérdését: „Mit tenne, ha gyűlölne valakit? Ha
jobban gyűlölné, mint ahogy az életét szereti.” Sajátságos: sehogy
se tudja elfelejteni ezt a kérdést és a hangot, amelyen feltették.
Vajon Miller valóban gyűlöl valakit, jobban, mint ahogy az életét
szereti?… Vagy csak elméleti alapon faggatta őt? Nagyon magányos
ember lehet. És kétségtelen, hogy egészen sajátságos különc. A
viselkedése mindig nyugtalanította, idegesítette Edithet. De a
szemét – bár csak egyszer látta, akkor a Sherry Netherland
fedélzetén, az éjszaka és a nappal határmezsgyéjén, a felkelő nap
fényénél – nem tudta elfelejteni.
– Nem szabad rágondolnom – mondta magában. – Mi közöm Mr.
Millerhez? Nem törődöm vele többé. Karriert csinálok, színésznő
leszek! Nem vagyok hajlandó életem végéig az írógépnél
görnyedezni, hogy aztán, ha majd megöregedtem és nem állhatom a
versenyt fiatalabb munkaerőkkel, egyszerűen útilaput kössenek a
talpamra.
Kopogtak. A masszírozónő lépett be, akit Lombard rendelt
– Megyek már! – kiáltott be Edith a szobába a fürdőszoba nyitott
ajtaján keresztül. De az idegen nő máris a küszöbön állt, szó nélkül
megnyitotta a csapot és zuhanyozni kezdte a leányt. Amint Edith
zavarában össze akarta húzni a kád elé erősített függönyt, az
asszony elnevette magát. Mulatságosnak találta ezt a szokatlan
szemérmeskedést.
– Előttem nem kell szégyenkeznie, Miss Zylander! Előttem a
legszebb sztárnak sincs titka!
A masszírozónő vékony, karcsú kis asszonyka volt. Hihetetlenül
öntelt. Törülközővel jól ledörzsölte Edithet, aztán az ágyhoz kísérte,
lefektette, föltűrte fehér köpenye ujját, olajért nyúlt és gyakorlott,
biztos fogásokkal alaposan végigdögönyözte. A keze hihetetlenül
izmos és erőteljes volt. Edith, aki nem szokta meg a masszírozást,
fájdalmasan fintorgatta az arcát, de azért hősiesen tűrte.
– Szép a teste – jelentette ki az asszonyság, miközben szakértői
szemmel nézegette áldozatát. –De azért mégis tornáznia kéne,
szabad levegőn. Minden reggel húsz percig, reggeli előtt. Attól
karcsú és hajlékony marad az ember. Érti: minden reggel! És
szilvalét is igyék, természetesen éhgyomorra.
Edith éppen hason feküdt az ágyon, amikor másodszor is
kopogtak. Lombard dugta be fejét az ajtón. A leány nagyot ugrott
ijedtében, és máris magára rántotta a takarót. A masszírozónő és
Lombard mosolygott.
– Rögtön elkészülök – szólt Edith.
– Megvárom a teraszon – felelte Lombard, és fejét csóválva vonult
vissza. Micsoda furcsa teremtés ez az Edith! Fenntartás nélkül
rábízta a sorsát, elutazott vele, elfogadta a pénzét, a szó szoros
értelmében kiszolgáltatta magát neki – de amikor belép a
hálószobájába, zavarba jön.
Edith gyorsan felöltözött. Midőn leért a földszintre, Lombard a
reggelinél ült.
– Már a maga reggelijét is megrendeltem – jelentette ki a férfi. –
Egyébként is mindent elintéztem. Tizenkét órakor lesz a
próbafelvétel.
Edith szíve a torkában dobogott. Egy falatot sem tudott legyűrni.
Megitta a narancslét, de a vastag tejszínréteggel borított
kukoricapelyhet visszautasította.
A pincér udvariasan megkérdezte tőle, nem akar-e inkább
rizsfelfújtat vagy almabefőttet. Edith, aki még nem szokta meg az
amerikai reggelit, csak a fejét csóválta. Lombard jó étvággyal
bekebelezett két tükörtojást.
– Valamit mégiscsak kell enni, kislány. Legyen okos – biztatta atyai
hangon Edithet. A leány engedelmeskedett. Megivott egy csésze
teát és egy kis pirított kenyeret rágcsált hozzá.
Aztán előállt az autó. Tovarobogtak Hollywood széles, pálmákkal
szegélyezett utcáin. Majd megálltak egy nagy moziépület előtt.
– Jöjjön hát, Edith – szólt Lombard és kisegítette a leányt. A
bejárat melletti széles területet zsinórkorlát fogta körül. Lombard
odavezette útitársnőjét.
– Reméljük, hogy hamarosan maga is a „halhatatlanok” közé fog
tartozni – mondta, miközben a cementen látható nyomokra mutatott,
és megmagyarázta jelentőségüket.
Edith mély lábnyomokat látott, amelyek mindegyike mellé egy-egy
híres nevet írtak. Ott volt egy kisgyermek tenyerének lenyomata is.
Ezt a gyermeket az egész világ bálványozta. Aztán megpillantotta a
leghíresebb színészek egyikének tréfás önarcképét. Elolvasta az
aláírásokat. Egyes filmcsillagok hízelgő szavakkal mondtak
köszönetet az emberiségnek azért, hogy a dicsőség csúcsára
emelte őket, mások szerencsét kívántak az „édes közönségnek”.
– Ha egyszer magát is átsétáltatják majd itt, a nedves cementen –
szólt Lombard –, azt tanácsolom, hogy húzza le a cipőjét és a
harisnyáját. Olyan szép lábat, mint a magáé, Edith, még soha
életemben nem láttam, pedig már sok nővel találkoztam.
Észrevettem ma reggel, amikor majdnem kidobott a szobájából.
Edith elfehéredett. De egy szót sem szólt. Kicsit később megállt az
autó egy hatalmas légyölő galóca előtt, amelyről később kiderült,
hogy népszerű bár.
– Itt találkozunk Leaton barátommal, a híres rendezővel.
Edith a torkában érezte a szíve dobogását. A várakozás
izgalmában vadul zúgott a vére.
A bárban minden pincérnő ragyogó szépségű volt. Edith még soha
életében nem látott ennyi szép nőt egy rakáson.
Lombard helyeslőn bólintott, amikor megjegyzést tett erre.
– Igaza van. És ha véletlenül csúnya, ápolatlan, festetlen arcú nőt
lát köztük, mint amilyen például az a lány ott szemben, hosszú
férfinadrágban és poros szandállal a lábán, akkor az illető biztosan
filmcsillag, ók ugyanis már torkig vannak az egész
szépségkultusszal, amellett nincs szükségük arra, hogy máshol is
szépek legyenek, mint a műteremben vagy a nagy nyilvánosság
előtt. Hollywood a női báj legnagyobb piaca, de egyúttal
menedékhely is, ahol az „egészen nagyok” kényelmesen, nyugodtan
kipihenhetik a szépségükkel járó fáradalmakat.
Leaton a kora délelőtti óra ellenére máris meglehetősen részeg
volt. Ez a nagydarab ember inkább hasonlított kikötői
rakodómunkáshoz, mint filmrendezőhöz. Mégis ő készítette a
legfinomabb, legművészibb filmeket. És hozzá még éppen abban az
országban, amely általában csak a nagy kiállításért és az olcsó
szenzációkért rajongott.
– Halló, cigánylány – köszöntötte nevetve Edithet, miközben kezet
fogott vele. – Lombard azt állítja, hogy nem is csillag, hanem
naprendszer vagy. Nézz csak rám, gyermekem! Hát majd egy kicsit
mesterkedünk az arcodon, rendesen kifestünk, és akkor talán megy
valahogy a dolog. Mondja, Lombard, hol szedi fel mindig ezeket a
remek lányokat?
Ittak valamit, aztán Leaton átkarolta Edith vállát:
– Gyerünk hát! Valószínű, hogy fabatkát sem érsz, bogaram, de
azért Allan kedvéért mindent megpróbálunk.
Az autó fél óra hosszat száguldott egy Avenue-n. Valahol zúgott a
tenger. Bár lehet, hogy Edith csak képzelődött, amikor hallani vélte a
habok moraját, mert hiszen a tenger valójában húsz kilométernyire
volt onnan. Alighanem csak a vére zsongását és a szíve dobogását
hallotta. Elszontyolodva húzódott a sarokba. „Allan Lombard
kedvéért.” Hiszen éppen ez volt az, amit nem akart! – Majd
megmutatom nektek – gondolta dacosan, éppen abban a
pillanatban, amikor az autó hirtelen megállt. Leaton kihajolt a
kocsiból, és odakiáltott valamit két embernek, akik kiléptek a kapun.
Aztán a kocsi lassan begördült az udvarra és megállt sok más
kocsi mellett, a 4-es számú várakozóhelyen.
– Rögtön visszajövök – szólt Leaton és faképnél hagyta Edithéket.
Kis idő múlva visszatért. Már messziről kiáltotta feléjük.
– Oké minden – és intett, hogy menjenek utána.
Megkerültek néhány hatalmas, fehér épületet. Ezek részben
magánvillának, részben kaszárnyának vagy hangárnak látszottak.
Végül beléptek egy vasajtón; némely felett nagy tábla hirdette, hogy
idegeneknek tilos a bemenet. Hosszú folyosóra értek. A falakat
nagybetűs feliratok ékesítették, amelyek nyomatékosan csendre
intettek. Szabálytalan időközökben fényjelek villantak fel és hunytak
ki, mintha titokzatos parancsoknak engedelmeskednének.
 – Rögtön jövök – mondta megint Leaton. Most azonban majdnem
tíz percig várakoztatta őket. Lombard cigarettára gyújtott, bár ezen a
helyen szigorúan tilos volt a dohányzás.
– Fél? – kérdezte és Edithre nézett, aki mellette állt, a falhoz
támaszkodva. A leány szeme természetellenes, perzselő fényben
égett.
– Nem – felelte Edith, és igazat mondott. Egyszerre egészen
megnyugodott, a maga számára is megmagyarázhatatlan, hideg
nyugalom szállta meg, amelyhez foghatót csak egyszer érzett:
amikor Frélan a kikötői csapszékben erőszakoskodni próbált vele.
Még mindig zsongott a vére, de a halántéka már nem dobolt olyan
vadul.
– Maga igazán furcsa teremtés – csóválta a fejét Lombard. –
Előbb olyan izgatott, hogy egy falatot sem tud legyűrni, most meg
úgy áll itt, mintha semmi köze sem volna az egészhez. Majdnem
közömbösen viselkedik – tette hozzá kicsit rosszallóan, mire Edith
megvonogatta keskeny vállát.
Leaton hirtelen kidugta fejét egy kis ajtón, és kikiáltott.
– Ott áll a lány, Maxié! Nézd meg a pofikáját, és igyekezzél belőle
emberi ábrázatot csinálni.
– Balra – szólt az az ember, akit a rendező Maxie-nak szólított.
Fejével intett Edithnak, hogy kövesse. Edith kérdő pillantást vetett
Lombardra, aki bólintott. Erre követte az arcművészt.
A kis öltözőben otthonos festék- és ócska jelmezek szaga
terjengett, bár a helyiséget eléggé tisztán tartották, és berendezése
rendkívül modern volt. Edithen erőt vett a boldog várakozás izgalma.
Most hát valóban itt van előtte a nagy lehetőség, amelyről mindig
álmodozott. A tükör előtt áll Hollywood egyik leghatalmasabb
filmvállalatának öltözőjében. Ez a tudat elszédítette. Elakadt tőle a
lélegzete.
– Leülni! – ordított rá hirtelen Maxié, olyan hangon, mintha
nemcsak egy remegő lányt, hanem egy egész ezredet vezényelne.
Kitárta az ablakot. – Már megint rettenetes büdös van – jegyezte
meg, aztán csípőre rakott kezekkel megállt Edith előtt, aki helyet
foglalt a tükörnél. Hevesen majszolta a rágógumit. Enélkül egy
percig sem tudott meglenni. A leheletének erős mentaszaga volt.
– Már régóta jóban vagy Lombarddal? – kérdezte. Majd kutató
pillantást vetett a lányra. – Nagy kár…
Gyorsan az ajtóhoz ment, és nagy hangon hívott egy Bob nevű
embert, aki bizonyos idő múlva valóban megjelent a színen. Persze
nem mutatta be Edithnek.
– Nézd csak, Bob, ez az angyali gyermek a fejébe vette, hogy
lekonkurálja a vászonról a Garbót. Milyen hajviseletet ajánlanál
számára ez alkalomra?
Bob is gumit rágott. Az állkapcsa folyton mozgott. Odaállt Maxié
mellé. Most mindketten hosszan nézték Edithet, látszólag unottan.
Valójában azonban erősen törték a fejüket. Kintről éles, fülsértő fütty
hallatszott.
– Ez Larry! – jegyezte meg Bob. Maxié elkiáltotta magát:
– Jó angyalunk küldi!
– Larry, Larry! – kiáltozták most egyszerre mindketten, és Larry
engedett a hívásnak. Az ajtónyíláson bedugta széles, vörös arcát,
amely fölött túlságosan kicsi kalap éktelenkedett, és beszólt:
– Ki hívogat ilyen szeretetre méltóan? Tán sörözni megyünk?
Lawrence, becenevén Larry, a publicity osztály egyik munkatársa
volt. Megható történetkéket írogatott a jószívű, nagy sztárokról, akik
egytől egyig szerények, nagylelkűek, és többnyire alacsony sorból
küzdötték fel magukat, vagy rendkívül romantikus múltra
tekinthetnek vissza. Miután az évek során rengeteg ilyen hazug
mesét agyalt ki, meglehetősen fáradt volt már az agya.
– Nézd meg ezt a görlt, és mondd meg, hogy milyen típust
faragnál belőle!
Larry nem rágott gumit, de minthogy az orvos eltiltotta a
dohányzástól, töméntelen sok cukrot szopogatott el. Lassan ide-oda
ingatta a fejét, és kíváncsian bámulta Edithet.
 – Te vagy az a baba, akinek a kedvéért Lombard ma megtisztelt
bennünket a látogatásával? – kérdezte. Aztán anélkül, hogy a
választ bevárta volna, rögtön folytatta: – Ügyes fiú a barátod. Már az
egész épületet beszaladgálta és félreverte a harangokat, hogy itt az
új világszenzáció. Maxié, próbáljunk cowboy-lányt csinálni belőle!
Lehántotta egy világoszöld pisztáciacukorka papírburkát, és
élvezettel rágcsálni kezdte.
Edith egyszerre megszólalt:
– Olyan akarok maradni, amilyen vagyok – mondta.
A három férfi harsogó, jóízű nevetésbe tört ki.
– Kisbaba, el ne felejtsd, hogy neked itt egyáltalán nincs szavad!
Itt eltűnik az egyéniség. Nálunk típusokat gyártanak, szőkét, feketét,
barnát, rendelés szerint! A közönség a mi éhes oroszlánunk.
Táplálnunk kell. Mégpedig óvatosan, mert ez az oroszlán nincs
vasrács mögött, hanem szabadon járkál. Mindig előfordulhat, hogy
másra támad gusztusa, mint amivel kínáljuk, és mérgében széttép
bennünket. Az oroszlán pillanatnyilag kicsit jóllakott a
platinaszőkékkel. Esetleg ennek köszönheted a szerencsédet, ha
ügyes vagy, kis kormos!
Megint nevettek. Edith összeharapta a fogát és hallgatott. Érezte,
hogy vereséget szenvedett, de ettől csak még dacosabb lett.
Maxié hozzálátott Edith arcának kikészítéséhez. Garbo-szájat,
majd széles, érzéki Joan Crawford-szájat festett neki, utóbb Barbara
Stanvvyck gyöngéd ajkának rajzát próbálta az ajka helyére
varázsolni. De végül mindig csak elégedetlenül rázta a fejét, és
letörölte rajzművészetének nyomait. Lany is a fejét rázta. Bob is a
fejét rázta, még Edith is a fejét rázta. Egyikük sem szólt egy szót
sem.
Edith homlokán hatféle szemöldök volt éppen (egyenes, magasan
ívelt, könnyen ívelt, vastag, vékony és a sajátja), amikor Leaton és
Lombard kopogtatás nélkül benyitott.
– No fiúk, mennyire jutottatok? – kérdezte Leaton.
 – Borzasztó nehéz arca van – kiáltotta kétségbeesetten Maxié –,
semmi sem illik hozzá! Borús és szemrehányó arccal nézett Edithre,
mintha a leány szándékosan okozna neki nehézségeket. Maxié
ugyanis mestere volt szakmájának, mindenki becsülte és nemigen
szokott felsülni.
Bob a vállát vonogatta.
– Nézze csak, rendező úr… mit kezdjünk ezzel a hajjal? Esetleg
levághatnám, talán világos parókával is próbálkozhatnánk… de a
szőke már nem vonzza a közönséget, és így nincs értelme!
Edith ismét megszólalt:
– Kérem, Leaton úr, higgye el, az arcom úgy jó, ahogy az Isten
megteremtette, legfeljebb csak rontani lehetne rajta. Érjék be azzal,
hogy erősebben érvényre juttatják azokat a vonásaimat, amelyeket
szépnek tartanak, vagy amelyeknek maguk szerint erősebben kell
hatniuk.
Larry úgy nevetett, hogy egész teste rázkódott belé.
– No nézd csak, miből lesz a cserebogár! Micsoda elbizakodott kis
csirke! Még eddig senkitől sem hallottad, babám, hogy olyan arccal,
amilyen a tiéd, kisgyerekeket szokás ijesztgetni?
Szemmel láthatóan valamennyien roppant szellemesnek találták
ezt a megjegyzést, csak Lombard ráncolta össze kissé a homlokát.
Larry odahajolt hozzá, és halkan mondta:
– Ne haragudjék, Mr. Lombard, de nem árt, ha ezek a szemtelen
verebek kis hideg zuhanyt kapnak, különben mindjárt
paradicsommadárnak képzelik magukat… Csak így lesz belőlük
valami… Egyébként gratulálok az ízléséhez.
Kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Lombard mosolygott.
Larry megjegyzése tulajdonképpen kapóra jött neki.
Leaton most odaállt szorosan Edith mellé, és merőn nézte a lányt
a tükörben. Háromméternyire bűzlött az alkoholtól, de alkohol nélkül
nem tudott dolgozni, és ezért a vállalat kivételesen elnézte neki,
hogy még munkaidő alatt is iszákoskodik. Egyszerre, minden látható
ok nélkül elkomolyodott. De az is lehet, hogy igazából csak
unatkozott, és az unalmát a fontoskodás álarca mögé igyekezett
rejteni.
– Tegyük meg hát, amit a lány akar. Maxié – szólt végül. Maxié
gyorsan, szakavatottan dolgozott. Tíz perc alatt elkészült Edith
„kikészítésével”. A lány egész idő alatt csöndben volt, ellentmondás
nélkül tűrt mindent. A vére már megint vadul lüktetett, a szíve
ujjongott – ezért hallgatott.
– Nem rossz – jegyezte meg Leaton. – Hát akkor indulhatunk.
Maga előtt terelgette Edithet, hosszú folyosókon keresztül. Végül
nagy műterembe értek, ahol egy jelenetet próbáltak éppen.
– Eric – kiáltotta Leaton, és odaintett magához egy jóvágású,
szmokingos fiatal férfit. (Közepes jellemszínész volt.) – Nem unná
nagyon, ha még egyszer eljátszaná ezzel a kis Zylander lánnyal azt
a jelenetet, amelyet tegnap a Lanson-nal játszottak el?
Eric a fejét rázta, és könnyedén meghajolt. Minden érdeklődés
nélkül nézegette Edithet. Edith megkönnyebbülten felsóhajtott. Attól
félt, hogy egyedül kell a felvevőgép elé állnia, és magánjelenetet
játszatnak el vele. Ha partnere is van, ezerszer könnyebb minden.
Mohón nyúlt a szereplapért, amelyet a script-girl vett ki a kéziratból
és nyújtott feléje. Figyelmesen belemélyedt a kis jelenet olvasásába,
miközben mellette tovább folyt a megkezdett felvétel. A fény
fellobbant, kialudt, utasítások hangzottak el és valósultak meg. A
háta mögött két statisztalány ült. Kíváncsian figyelték.
– Kikapcsolni! – üvöltötte Leaton. – Hölgyeim és uraim, most fél
óráig nincs szükségem önökre.
Edith lámpalázas lett, belebotlott egy villanydrótba, és majdnem
orra esett. A műterem gyorsan kiürült. Lombard olyan székre ült,
amelyen egy világhírű, nagy színésznő neve ékeskedett.
Odahúzódott Leaton mellé.
Valaki karon fogta Edithet és a lámpák fénykörébe vonszolta.
Egy másik ember odarohant hozzá, centiméterrel a kezében, a
lámpáktól való távolságot méregette, jobbra-balra igazgatta
beállítását, és végül elégedetten bólintott. A segédrendező, aki kék
mackóruhát viselt, jelt adott.
– Egyetlenem – szólalt meg Eric Edith háta mögött.
Edith a szerepe szerint gyorsan megfordult, előírásszerűen
rátekintett a férfire és ezt felelte:
– Egész idő alatt vártalak!
– Haragszol még? – kérdezte Eric. Edithnek ezt kellett felelnie: –
Hogy is tehetted ezt velem?
Eléggé jelentéktelen dialógusrészlet volt az, amelyet próbáltak.
Leaton ránézett Lombardra. Lehet, hogy azt hitte, halkan beszél, de
valójában a fél műterem meghallotta a szavát: – Élettelen és merev,
mint egy fadarab. És egy csöpp hangja sincs… fabatkát sem ér,
Allan!
Lombard visszasúgott valamit, amit senki sem értett. A
segédrendező ráordított Edithre: – Hangosabban!
A hangmérnök felé fordult, aki lassan közeledett készülékével.
Folytatódott a próba. Ericnek a jelenet során ostromolnia kellett
Edithet, hogy bocsássa meg, amit ellene vétett. A leány, akit Edith
ábrázolt, még kicsit ellenkezett, szabódott, de végül aztán mégis sor
került a szokásos békecsókra.
– Értelmetlen időpazarlás – mormogta a segédrendező, és
odalépett Leatonhoz. – Nem tud se beszélni, se mozogni.
Csináltassak még egy hangpróbát?
Leaton a fejét csóválta. – Túl sok időnkbe kerül az egész.
Lombard. Ugye, megérti? Vigye el az ördög; csináljuk meg hát
mindjárt a felvételt! Világosságot! – ordította. Amikor a világosítók
ráirányították a reflektorok sugarait Edithre, a leány a fájdalmasan
éles fénytől visszarettent.
– Még ez is ráadásul – nyögte kétségbeesetten a segédrendező. –
Szemcseppeket! – üvöltötte. – Túlságosan világos a szeme. Nem
értem, hogy ilyen érzékeny szemű lányok miért próbálkoznak
egyáltalán filmezéssel. Tulajdonképpen miért lopja az időnket? –
súgta dühösen Edith fülébe.
 Fiatal nő lépett oda hozzájuk, és egy üvegcséből becsöpögtetett
valamit Edith szemébe, amitől rögtön megszűnt a könnyezése.
Gyerkőc ugrott elő, tárcsával a kezében, valaki megint azt kiáltotta,
hogy „világosságot” – és a következő pillanatban a jelenlévőkön
leírhatatlan ámulat vett erőt. Nem álom ez? Ugyanaz a leány van
előttük, aki az előbb még olyan mereven, élettelenül állt a számára
kijelölt helyen? Fojtott izgalomtól szaggatott édes, mély, bársonyos
színezetű hang szólalt meg, és olyan forró bensőséggel mondott el
néhány lapos, nevetségesen ostoba mondatot, hogy
valamennyiüknek elállt a szíve verése. Úristen, mi ez? Hogy is lehet,
hogy egy emberi arc ennyi érzést tud kifejezni rövid másodpercek
alatt, így átszíneződhetik rajta a sértett büszkeség kifejezése mély
fájdalommá, és aztán megint leírhatatlanul bensőséges, boldog
sugárzássá? Hogy is lehet egy arc olyan végtelenül tiszta és boldog,
mint amilyen Edithé volt, amint a férfihez hajolt, hogy csókra nyújtsa
ajkát!
Teljes hatvan másodpercig tartott, amíg Leaton magához tudott
térni. Akkor utasítást adott, hogy kapcsolják ki a lámpákat. Aztán
felállt és Edithhez lépett, aki boldogságtól alélt, gyöngéd, édes
mosollyal az arcán pihent még mindig Eric karjában.
– Aranyvirágom! – Ujjongta a rendező, és félrelökdöste Ericet. –
Egyetlen, édes szívecském. Nagy leszel, egészen nagy! Hadd
csókoljalak meg! Végre egy igazi felfedezés! Úristen, végre egy új
arc.
Amikor Edith elhagyta a műtermet, még a munkások is
megtapsolták. De ő nem hallotta. Mintha felhőkön járt volna, félig
öntudatlan volt. Csak azt tudta, hogy tetszett, sikert aratott.
A kis öltözőben a tükör előtti székre roskadt, két karját elnyújtotta
a mindenféle limlommal telehalmozott toalettasztalon, és arcát a
könyöke hajlatába rejtette.
– Miért sír? – szólalt meg mögötte egy hang. Edith gyorsan
megfordult, Larryt pillantotta meg.
 – Azért sírok, mert boldog vagyok – dadogta könnyes szemmel a
leány. Larry fölült elébe a toalettasztal sarkára és kurta, görbe lábát
a levegőben lóbálta.
– Remek főcím! – mondta. Edith nagy meglepetéssel vette észre,
hogy noteszt ránt elő, és villámgyorsan jegyezni kezd. – Mikor
született? Mit csinált eddig? Persze mindig az volt a vágya, hogy
színésznő legyen. Sír, mert boldog! Színarany könnyek! Remek!
Leaton felrántotta az ajtót, és egy kövér emberkét tessékelt be, aki
kopasz volt, és csontkeretes pápaszemet viselt.
– Gyere, Wyller, ez itt az új felfedezésem! Fél óra múlva
megcsodálhatod. Amint megürül az egyik vetítő, bemutatjuk a
próbafelvételeket. Lombard már el is szaladt Góliátért.
– Adj' Isten – szólt Wyller, és kezet nyújtott Edithnek. Világhírű,
nagy rendező volt. Cigarettával kínálta a leányt, Edith gyorsan,
mohón, szomjasan szívta a füstöt. Az öltöztetőnő bejött és
lesminkelte.
– Gratulálok! – szólt az öltöztetőnő, akit Edith akkor látott először.
– Sok mindent megértem már itt, láttam nagy reményeket füstbe
menni és…
Lombard belépett. Jókedvűen jelentette: – Fred húsz perc múlva a
hetes vetítőben lesz.
Egy pohár szódás fagylalt volt a kezében. Hosszú szalmaszállal
kavargatta a sárgás pépet.
– Ki az a Fred? – kérdezte Edith, akit meglepett, hogy Lombard
egy szóval sem dicséri. Leaton, Wyller és Lombard egyszerre
nevetni kezdett. Valamennyien egyszerre beszéltek:
– A vállalat tulajdonosa! Az egész filmipar leghatalmasabb
embere. Ha megtetszik neki, máris kezében a szerződés!
– Mondd csak, te kimondhatatlanul hosszú nevű leány… Larry,
sürgősen át kell keresztelnünk a gyereket…
– Mit szólnátok hozzá, ha Pearlnek keresztelnénk? – kérdezte
Larry, és szakadatlanul vakarózott.
 – Mondd, kislány – fordult Edithhez Leaton. – Hogy lehet az, hogy
előbb olyan voltál, mint a döglött hal, és aztán egyszerre…
– Jaj, ez nálam mindig így van – felelte egyszerűen Edith. Még
most is azt hitte, hogy álmodik. – A próbán csődöt mondok, mert
lámpalázam van, és nem tudom összeszedni magam. Nem is
tudom, mi ez. De aztán, amint komolyra fordul a dolog, mintha
bilincsek hullanának le rólam…
– Leaton úr, kérem, szabad már a 7-es vetítő! – kiáltotta be egy
éles fiúhang.
Közrefogták Edithet, és valamennyien elhagyták az öltözőt.
Áthaladtak az udvaron, bementek egy másik épületbe, és ott
megkeresték a vetítőhelyiséget. Az ajtóban hevesen vitatkozó kis
csoport állt. Egy készülő film legfontosabb jelenetének pergetését
nézték végig éppen, és nem tudták eldönteni, hogy jó-e. Nem lenne-
e helyesebb még néhány változatot készíteni róla.
– Vagy ki, vagy be! – kiáltotta Leaton. – De jobb, ha itt maradtok,
fiúk! Fél órával ezelőtt aranybányát fedeztem fel! Tátva marad a
szátok, ha meglátjátok!
Ketten elmentek, a forgatókönyv írója, aki valamin megsértődött,
és a segédrendező, aki szégyellte, hogy tévesen ítélte meg Edithet.
A többiek visszamaradtak, mert Leaton minden szavának súlya volt.
Nyers modorú embernek és rendkívül szigorú bírálónak ismerték.
Ritkán dicsért valakit. Larry hátravezette Edithet a kis helyiség
legtávolabbi sarkába, ahol néhány kényelmes karosszék állt,
mellettük nagy hamutartók. Elébe plántálta magát úgy, hogy teljesen
eltakarta.
– Nem szükséges, hogy már most lássanak, babám –
magyarázta. – Várjuk be előbb a vetítést. Aztán majd előléphetsz!
Leaton helyet foglalt a nagy asztalnál, amely közvetlenül a
vetítőablak alatt volt.
Telefon csilingelt. Leaton felemelte a kagylót, és így szólt:
– Igenis, Mr. Loscha! Várunk a vetítéssel.
 Valaki meglehetősen borsos tréfát adott elő, amin jót nevettek
valamennyien. Egy helyes kis pincérlány két pohár tejet hozott a
büféből. Wyller rendelte.
– Kár, hogy már van Annabellánk – szólt Larry. – Ez volna a
megfelelő név számodra. Annabell… az ördög vigye el, de kár!
Aztán belépett Loscha, a „Góliát”. Jelentéktelennek látszó,
középtermetű ember volt, de lenyűgözően erélyes tekintete és
fellépése elárulta, hogy „valaki”.
– Halló – köszöntötte munkatársait, és rögtön megnyomott egy
csengőgombot. Abban a pillanatban elsötétült a helyiség, és a belső
falra erősített kis vászon megvilágosodott. Larry érezte, hogy a
sötétségen keresztül egy remegő, nyirkos kis kéz kúszik feléje, és a
karjába kapaszkodik.
– Nyugalom, kislány – suttogta –, nem szabad izgulni. Nem olyan
nagy ügy az egész. Szurkolsz, pocok?
Megszorította a remegő, vékony ujjakat. – Mindenki szurkolt
egyszer – folytatta halkan. –Mindazok, akik ma nagyok és híresek,
ugyanígy ültek valamikor régen a vetítőteremben, félájultan a
várakozás izgalmától. Egyszer el kell indulni!

Az eseménydús nap estéje hűvös volt, mint a legtöbb kaliforniai

este. Edith a kis teraszon állt, hálószobája előtt, és gondolatokba
merülten nézett ki a sötétségbe. A távoli hegyek fölött csillagok
ragyogtak, de fényük nagyon sápadtnak hatott a hatalmas
fényreklámok mellett, amelyekkel a mohó kalmárnép nemcsak a
házak falát, de még a hegyoldalakat is teleszórta.
A világosság és a sötétség határvonalán pálmák bólogattak, mint
sajátságos, fekete árnyképek. Milyen valószínűtlenül szép tud lenni
az élet! Edith a lelkébe tekintett, a szíve verését hallgatta. Szinte
megnémult a nagy, hálás boldogságtól. Szépséges élet, gyönyörű
jövő! Ő, Edith Zylander, aki két hét előtt még a falatot is megvonta
szájától, hogy legyen pénze gázzal megmérgezni magát, most meg
fogja hódítani a világot. Álmélkodva csóválta finom fejecskéjét,
amely olyan volt hosszú, karcsú nyaka fölött, mint vadvirág a szárán.
Milyen sajátságos, új alakok jelentek meg az életében! Az a furcsa
Mr. Miller, aki anélkül, hogy akarta volna, új vágányra terelte az
életét… Allan Lombard, aki vacsoránál kijelentette, hogy első
pillantásra felismerte kivételes tehetségét… Maxié… Larry, Bobby…
és végül Loscha, akit a műtermekben tréfásan Góliátnak neveznek…
Híres lesz! Az egykor oly népszerű és azóta elfelejtett
Zylander név újra bearanyozódik. Az egész világ felfigyel rá! Edith
víziószerűen látni vélte nevét, amint nagy, fényes betűkkel tündöklik
a Sierra szikláin, vagy repülőgép írja fel füstbetűkkel a kék égboltra.
Milliós példányszámú újságok hirdetik a dicsőségét. Képzeletben
máris olvasgatta a kritikákat: „Edith Zylander, az új sztár”
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Összerezzent, és gyorsan
megfordult.
– Csak én vagyok – szólalt meg mellette Allan Lombard hangja. –
Saját erkélyemről láttam, hogy idekint van. Kopogtam az ajtón, de
úgy látszik, nem hallotta meg. Így hát egyszerűen beléptem.
Edith fölnézett az égre.
– Nem is tudom, hogyan mondjak köszönetet magának – suttogta.
Hangja remegett a felindulástól. Az egész leány olyan volt, mint egy
véletlenül megkondított, zengő harangocska. És most Lombardot is
meghatotta édes, riadt, akadozó hangjának csengése, amely annak
idején Michael Rauterre olyan erős hatást gyakorolt.
– Holnap villát keresünk magának Beverly Hillen – mondta. –
Csinos házat. Nem túl nagyot, de nem is túl kicsit, szép kerttel,
fürdőmedencével és napozóterasszal. Egész csomó alkalmazottat
fognak kirendelni maga mellé. Lesz masszírozónője, aki
aggodalmasan őrködik szép testének vonalai felett, nyelvtanárja, aki
a hangját képezi. A filmgyár divattervezői igyekeznek majd olyan
ruhákat rajzolni, amelyek tökéletesen érvényre juttatják egyéniségét,
és ezért alaposan tanulmányozzák arcát, „típusát". Meg kell tanulnia
méltóságteljesen lépdelni, mint a görög hősnőknek és…
 – És holnap megkapom a szerződésemet – fejezte be Edith.
Kacagott a boldogságtól. – Ugye, Lombard? Loscha megígérte.
Tizenegy órakor el kell mennem hozzá, az irodába…
Hirtelen megrémült. Az volt az érzése, hogy mindez csak álom.
– Mit gondol, állja a szavát? – tette hozzá súgva, mintha
aggodalmának nem is merne hangos kifejezést adni.
Lombard melléje könyökölt a korlátra és nagyot nevetett.
– Hogy Loscha állja-e a szavát? – kérdezte. – Nem ártana, Edith,
ha a jövőben kicsit több öntudatra tenne szert! Azt hiszi, minden
bokorban akad olyan leány, mint amilyen maga? Komolyan
mondom, Edith: szokja meg, hogy holnaptól fogva már nem holmi
jelentéktelen kislány, aki reszket a szerződésekért, hanem a Loscha
filmgyár új csillaga!
– Még mindig nem hittem el – szólt Edith. Bár tudta, hogy nem
helyes, ha Lombard jelenlétében ilyen megjegyzéseket tesz, nem
tudta magába fojtani. Azt akarta, hogy Lombard megerősítse
meggyőződésében. Ha tíz évvel fiatalabb, alighanem arra kérte
volna, csípjen bele a karjába, hogy biztosan tudhassa: nem álmodik.
– Tegnap még semmi sem volt, ma pedig milliós értéket képvisel.
Ilyen az élet – felelte Lombard, és elmerülten nézte Edith
megmagyarázhatatlanul tökéletes profilját. – Holnaptól kezdve pénzt
fognak magába „beruházni”. Sajtó, publicity…
– Vajon mikor kapom meg első szerepemet?
Szinte akarata ellenére tette fel ezt a kérdést, amely mindennél
jobban foglalkoztatta ma délelőtt óta, azóta, hogy kilépett a
vetítőterem ajtaján.
– Ez sok mindentől függ – válaszolta Lombard. – Például attól,
hogy meg lesznek-e elégedve a haladásával. Mikor találják meg a
megfelelő témát, a megfelelő szerepet, a megfelelő forgatókönyvet.
Mikor tudják összehozni a megfelelő szereposztást, amely megfelelő
keretet biztosíthat magának. Ezek a részletek mind alapos
megfontolást és nagy körültekintést igényelnek. Amerikában a film
nem magánszórakozás, hanem komoly iparág, amely sok pénzt
kamatoz. Ezentúl talán magányosabb lesz, mint életében bármikor.
Azért mondtam az előbb, hogy egy kicsivel több önbizalomra
volna szüksége, kislány. Hiszen holnaptól kezdve maga, a történtek
ellenére, mégiscsak egy reménységet képvisel. Talán a vállalat
legnagyobb reménységét, de kétségtelen, hogy amíg képességeinek
nem adta kétségtelen bizonyítékát, környezete nem fog kesztyűs
kézzel bánni magával!
Kis ideig mindketten hallgattak. Hullócsillag hasított át a
mennybolton, és a tengerbe zuhant. Edith megremegett.
– Hűvös van – szólt Lombard. – Jöjjön be a szobába! Még
megfázik.
Bementek a szobába, és Lombard bezárta az erkély ajtaját.
– Nem gyújt rá? – kérdezte a leánytól. Edith a fejét rázta. A férfi
cigarettát szedett elő. Elvetette magát egy nagy, kényelmes
karosszékben, amely a fali fülkében állt.
Cigarettájának füstfelhőjén keresztül élesen, szakadatlanul nézte
Edithet, mintha meg akarná igézni.
Edith hirtelen megborzongott. Mégiscsak hűvösebb lehetett az
erkélyen, mint ahogy érezte. De miért ül itt Lombard a szobájában?
Miért néz rá olyan furcsán? Miért nem kíván jó éjszakát, miért nem
megy át saját szobájába? Hiszen éjfél után egy órára járhat az idő!
– Fáradt vagyok – jegyezte meg halkan, és a toalettasztalán
rakosgatott.
– Úgy értsem ezt, hogy menjek? De Edith, hogy bánhat el ilyen
csúnyán egy szegény, magányos emberrel, aki unatkozik és nem
szokott ilyen korán lefeküdni?
– Nagyon sajnálom – szólt Edith –, igazán nem akartam
megbántani, Mr. Lombard…
– Allan – javította ki a férfi. – Hát nem emlékszik, hogy ma este
„brúdert” ittunk?
– Borzasztó fáradt vagyok. Hanem azért, ha okvetlenül akarja,
Lombard… Allan, akkor elmehetünk még valahová…
 – Nincs kedvem hozzá – ásított Lombard. – A mászkálás untat. A
hollywoodi szórakozóhelyek a könyökömön nőnek ki. Maga is
hamarosan torkig lakik majd velük. Itt szeretnék maradni magánál,
és még egy kicsit beszélgetni.
Belenyomta cigarettáját a hamutartóba és felállt. Hosszú léptekkel
odament Edithhez, aki még mindig háttal állt feléje, az
öltözőasztalnál.
– Edith – szólt a férfi, és két nagy kezével megfogta a leány vállát.
Edith megpillantotta arcát a tükörben. Megijedt tőle.
– Edith – szólt újra Lombard, és most már a hangja is
megváltozott. Ez a hang nyugtalanította és ugyanakkor sértette is a
leányt. Valami érthetetlen fenyegetés lappangott benne.
– Mit akar? – kérdezte Edith. Mosolyt kényszerített az arcára.
– Mit gondol – kezdte a férfi –, vajon miért van ideje egy rendkívül
elfoglalt embernek arra, hogy Hollywoodba utazzék egy kislánnyal,
akit alig ismer, és ott kitárja előtte az érvényesülés felé nyíló ajtókat?
– Nem tudom – suttogta a leány és érezte, hogy folyton erősödik
vállán a férfi kezének szorítása. Megpróbálta magát egy kis
oldalfordulattal kiszabadítani, de Lombard vasmarokkal fogta.
– Hiszen maga okos lány – folytatta kicsit rekedten. – Nem
gyermek már, Edith. Felnőtt nő!
Hirtelen egy rántással maga felé fordította, és ajkát az ajkára
tapasztotta. Vad, szenvedélyes csók volt ez, csupa sóvár
kíméletlenség.
Edith két öklét a férfi mellének feszítette.
– Ne, Allan, ne!
Lombard nem engedte el, sőt most még erősebben fogta. A leány
arcán tükröződő, leplezetlen iszonyat mosolygásra késztette.
– Most már tudod? – kérdezte. – Vagy még mindig nem érted?
Akkor hát megmondom. Amikor legelőször megláttalak, a párizsi
szálloda előcsarnokában, rögtön elhatároztam: ezt a lányt meg kell
kapnom!
 Újra magához rántotta, csókolgatta. Karjai könyörtelenül
szorították a vállát, miközben jobb keze ügyesen és gyorsan
gombolgatni kezdte a leány ruháját.
– Engedjen el – kiáltotta Edith. – Azonnal engedjen el, Allan!
Hallja, Allan, engedjen el, különben segítségért sikoltok!
A férfi bal tenyere villámgyorsan rátapadt a leány szájára.
– Meg ne tedd, kis vadóc – sziszegte. Aztán egyszerre dühbe jött,
mert Edith most már minden erejével védekezett az ölelése ellen. –
Ugyan, ne add a bankot! Ne légy már ilyen ostoba!
– Engedjen el! – sikoltotta Edith, és egyszerre, teljes erejével
belebokszolt a gyomrába. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól. Egy
percig úgy látszott, mintha meg akarná verni a leányt, kegyetlen
bosszút állni rajta az okozott fájdalomért. De aztán nevetni kezdett.
– Most már aztán elég! Térj észre! Az ilyen játék egy ideig
egészen szórakoztató. Azonban a nőnek értenie kell ahhoz, hogy
idejében engedjen, különben a férfi elunja a dolgot, és elveszti a
kedvét attól, hogy meghódítsa!
– De mikor én nem szeretem magát! – szólt Edith gyerekesen,
önérzetesen és még mindig nagyon rémülten.
– Azt tudom – felelte Lombard –, de mondd csak, kislányom, mi
köze ehhez a szerelemnek? Meg kell tanulnod, hogy kicsit
előzékenyebb légy!
Edith nagyra kerekedett szemmel nézett rá. A férfi csak ebben a
pillanatban értette meg, hogy ez a leány még ártatlan.
– A leghálátlanabb kis teremtés vagy, akit valaha láttam. Ahelyett,
hogy kárpótolni igyekeznél sok fáradozásomért…
– Holnap már abban a helyzetben leszek, hogy visszafizethetem a
pénzt, amit rám költött.
– Igazán? – kérdezte a férfi. – Igazán? – A hangja
kimondhatatlanul gúnyosan csengett.
– Remélem, hogy a szerződésben elég nagy fizetést biztosítanak
számomra, és előleget kérhetek Loschától.
 Lombard nevetett. – Nem lesz rá alkalmad. – Elengedte a leányt,
rendbe hozta ruháját és cigarettáért nyúlt.
– Mondok valamit, Edith – kezdte aztán, és hangja most nagyon
hidegen, élesen csengett. – Azt tanácsolom, hogy jól figyelj! Ha
vonakodol, akkor elvitte az ördög a karrieredet! Loschától nem kapsz
szerződést. Esze ágába se fog jutni, hogy szerződtessen.
Visszasüllyedsz a teljes ismeretlenségbe. Sose adódik többé
lehetőséged az érvényesülésre. Sose lesz belőled nagy színésznő.
A kutya se szerződtet!
Edith merőn nézte. Most, hogy már tudta, hányadán áll ezzel az
emberrel, visszanyerte önuralmát.
– Téved, Lombard – mondta higgadtan. – Téved. Maga lehetővé
tette számomra, hogy megmutassam, mit érek. Láttak. Ma már
tudják, ki vagyok. Leaton és Wyller és Loscha és a többi szakember,
aki a vetítőteremben volt és akinek még a nevét sem tudom, mind,
mind látott!
– Úgy látszik, nem vagy tisztában azzal, hogy milyen nagy a
befolyásom – felelte fagyosan Lombard. – Csak egy szót kell
szólnom, és mint ahogy errefelé szokás mondani, „out” vagy…
véged… Egész csomó Loscha-részvényem van, amellett
újságrészvényeim is. Mindenki félni fog és elhúzódik tőled, ha
kitudódik, hogy haragszom rád. Az egyik azért, mert az állása tőlem
függ, a másik, mert attól tart, hogy anyagilag tönkreteszem, amint
ujjat húz velem.
– Ha Loscha nem szerződtet, más vállalathoz megyek. Van elég!
– Nem ismered Amerikát, kislány. Úgy látszik, sosem hallottad
még ezt a szót: „Rackett”. Hidd el, az igazat mondom: csak egy szót
kell szólnom, és meghaltál Hollywood számára!
Elhallgatott, és merőn nézte Edithet. Leste arcán szavai hatását.
De a leány büszke, zárkózott képet vágott, és a szeméből nem
lehetett kiolvasni, mit gondol.
– Blöff – mondta végül. A szája sarka undorodón, megvetőn
legörbült.
 – Majd meglátod. Rád bízom annak a megállapítását, hogy
hazudtam-e vagy sem. De azt tanácsolom, inkább higgy nekem
látatlanban. Mondom: senki sem fog szerződtetni. Éhen fogsz
pusztulni, hacsak ki nem vered a fejedből azt a gondolatot, hogy
színésznő leszel! A legjobb esetben is csak pincérnőnek mehetsz,
akár a többi, lecsúszott szép lány.
Mindketten hallgattak. Távolabb, a folyosó végén valaki nevetett,
aztán megint csönd lett.
– Kezedben tartod sorsodat – mondta Lombard. – Vagy úgy
viselkedel, ahogy okos lányhoz illik: akkor megbocsátom
neveletlenségedet, a nagy sértést, amelyet ellenem elkövettél és
ünnepelt csillagot faragok belőled, akit ujjongva tapsol a tömeg.
Vagy… felkopik az állad és itt ülhetsz Hollywoodban, egy krajcár
nélkül, elhagyottan, kevesebb sikerkilátással, mint valaha életedben!
Rajtad áll a döntés. Csak azt kell mondanod: „maradj” vagy „menj”.
Azt teszem, amit akarsz, de a következményeket egyedül kell majd
viselned, Edith! És ezek a következmények szétmorzsolnak. Nem
ismered az itteni embereket, az itteni viszonyokat. Nem tudsz
egyebet, csak játszani. Ezzel nagyra vagy, pedig alapjában véve
nem sokat ér. Hollywoodban évente több tehetséges, mint ügyes
ember hal éhen. Ami nem újság; ilyen az élet, ilyen a világ. És én
mindössze csak figyelmeztetni akartalak… Nos, hogyan döntesz?
Újabb cigarettára gyújtott. Közben egy percre sem vette le szemét
a lány arcáról. Edith hanyatt feküdt a pamlagon és a mennyezetet
bámulta. A férfi észrevette, hogy remeg az ajka. Ezen elmosolyodott.
Pedig tévedett: Edith nem félt. Megint látni vélte magát a fényszórók
sugárkörében, amint ünneplik, tapsolják – és aztán ismét a
marseille-i kikötői csapszékben, ahol ide-oda taszigálták és keserves
fáradtsággal kereste mindennapi kenyerét. Egymás mellett látta a
két képet de az arckifejezése nem változott. Egy arcizma sem
rándult, miközben szóra nyílt az ajka.
– Mi az? – kérdezte Lombard és előrehajolt. – Mit mondtál?
Edith hangja most már tisztán csengett.
 Hangosan, világosan mondta:
– Menj!

Allan Lombard felállt és szó nélkül elhagyta a szobát. Végighaladt

a hosszú, széles, kihalt folyosón, amelynek tükörfalai sokszorosan
vetítették vissza alakját. Egyszerre megállt, nézegette magát.
Körülbelül negyvenesztendős férfit látott, magas, karcsú férfit, akinek
kemény ingmelle csupán összegyűrődött. Lombard a világon
mindennél többre tartotta azt a figurát, akit a tükörben látott. Az az
ember tetőtől-talpig az ő műve volt. A semmiből teremtette. Büszke
volt arcára, amelyet mintha ügyesen megalkotott lárva takart volna,
alakjára, amelyet a legkitűnőbb szabók öltöztettek. Régi barátnője,
egy kis vörös hajú táncosnő segítségével alkotta meg abból a
jelentéktelen zugügyvédből, aki valamikor volt, a hatalmas Allan
Lombardot. Ma aranyat ért a nevének minden betűje.
Gyermekkorában alig iskoláztatták, mert apja mindig elitta a pénzt,
amit anyja a taníttatására kuporgatott össze. Nem járhatott
kollégiumba, mint az úri fiúk. Amióta az eszét tudja, mindig csak
taposott rajta az élet, tapostak rajta az emberek, ezernyi
megaláztatásban volt része. És mégis, ez a Lombard, aki harmincöt
éves koráig sehogy se boldogult, aki sose tudta, hogy másnap lesz-e
mit ennie, lesz-e hol aludnia, ez a Lombard az utolsó öt esztendő
alatt üstökösként tűnt fel Amerika pénzvilágának egén. A híres, nagy
Allan Lombard lett belőle! Nevének óriási jelentősége volt, minden
szavának komoly és messze ható következménye. Ifjúkorában
lábbal taposták, megalázták. Megtanult görnyedezni, csúszni-
mászni, mindig az emberek szája íze szerint beszélni. Aztán
hatalmába kerítette az eszközöket, amelyek segítségével nagy, sőt a
maga területén úgyszólván korlátlan hatalomhoz juthatott. És akkor
végre felvirradt a bosszú, a megtorlás ideje. Most már a csúcson
volt. Most ő taposott másokon, ő szégyenített meg másokat.
Mindenkit rákényszerített, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. De
sajátságos módon egyszer csak jóllakott azzal, hogy kipróbálja
hatalmát az embereken és körülményeken. Betelt vele, hogy az
emberek büszkeségét, méltóságát letörje. Unni kezdte a dolgot. És
unalmában átcsapott a másik végletbe. Jótékonykodásra adta a
fejét, alapítványokat tett, az újságok első helyen említették nevét
mindenütt, ahol valamely kegyes célra gyűjtöttek. Kedve szottyant a
mecénás szerepét játszani. Mint minden hatalmas embernek, módja
volt arra, hogy szürke embereket kiemeljen a tömegből és az
általános érdeklődés fényszórótüzének középpontjába állítson.
Karriereket teremthetett, emberi sorsok mindenható varázslója
lehetett.
Ilyen hangulatban találkozott Edithtel, aki megbabonázta,
valósággal megőrjítette – bár ezt nem akarta elárulni. Ebben a
kislányban felfedezte a régóta keresett nagy lehetőséget. Ilyesmi
után vágyódott mindig! Allan Lombard egy névtelen kis titkárnőből
világhírű, nagy színésznőt faraghat! Milyen érdekes játék! A terv
izgatta, vonzotta.
De minden másként történt, mint ahogy előre képzelte. A kislány
megsértette, megszégyenítette, nagyon is leplezetlenül a
tudomására hozta, hogy a pénz nem minden, és a gazdag, hatalmas
Lombard sem mindenható. Öt esztendeje ez volt az első árnyék,
amely Lombard dicsőségének láthatárára esett. Sértett hiúsága úgy
sajgott, mint a nyílt seb, ha forró olajat csepegtetnek rá. Mi az ördög!
Ez a lány úgy rúgta el magától, mintha még mindig a koszos kis
zugügyvéd volna, akit senki sem vett emberszámba, és aki egyik
napról a másikra tengődött! De nem viszi el szárazon! Lombard majd
megmutatja neki és önmagának, hogy hatalma mindennél nagyobb,
és maga alkotta trónusáról senki sem taszíthatja le!
Bement a szobájába és fölvette a telefonkagylót. Felhívta Loschát,
akit a műtermekben Góliátnak neveztek.
 VI.

A két férfi már három órája ült szemben egymással. Az egyik

vékonydongájú, öreg emberke volt. Barnapiros, egészséges
arcszíne elárulta, hogy ülő foglalkozása ellenére is sokat sportol.
(Szenvedélyesen golfozott.) A másik, bár legalább húsz esztendővel
fiatalabb lehetett, sápadt, ideges és zaklatott arcú volt.
– Amikor elmenőben megpillantottam fekete márványtábláját a
kapu alatt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy feljöjjek.
Tulajdonképpen véletlen az egész, senkivel sem akartam
találkozni… Senkivel sem szándékoztam a dolgokat megbeszélni –
szólt hirtelen Michael Rauter. Ez nem tartozott a tárgyra, de Dupont
ügyvéd, aki az évek hosszú során át a két Rauter jó barátja és
tanácsadója volt, kapva kapott a kis kitérőn.
– Igen, igen – bólintott és finoman mosolygott a márványtábla!
Nagyon ósdinak hat már a mai időkben. De nem tudok megválni
tőle. Negyven esztendő előtt, amikor letelepedtem New Yorkban,
személyesen ellenőriztem, ahogy a falra erősítették… Azóta is
ragaszkodom hozzá.
A két férfi egy ideig némán pipázgatott. Whisky is állt előttük. Úgy
itták, mint a vizet. Torkuk kiszáradt a heves vitától, amely már órák
óta folyt. Csaknem teljesen sötét volt a tágas, nagy helyiségben,
amely inkább tudós dolgozószobájának, mint ügyvédi irodának
látszott. Mikor esteledett, elfelejtettek lámpát gyújtani. Később pedig
túlságosan izgalmas dolgokról tárgyaltak; nem jutott eszükbe felállni
és a villanykapcsolóhoz nyúlni. Az irodai személyzet már régóta
hazament. De a függönytelen ablakon beragyogtak a fényreklámok,
és hol Dupont, hol Rauter arcát borították váltakozó zöld, vörös vagy
kék sugárzásba. Mélyen az ablak alatt zúgva zakatolt a forgalom,
lármája kissé tompítottan szállt fel a magasba.
A két férfi századszor is újra kezdte a vitát. Azt tárgyalták, hogy
vajon valódi lehet-e az aláírás a végrendeleten, amely a Rauter
részvénytársaság részvénytöbbségét előbb Winnie Rauter, utóbb
Lombard kezére játszotta.
Elképzelhető-e, hogy az öreg Rauter egy gyenge percében
engedett felesége követelődzésének és ráhagyta vagyona nagy
részét?
– Nem lehet! – állította heves hangon Michael. – Kizárt dolog,
Dupont! Bármely más emberről el tudom képzelni, hogy még
ilyesmire is képes a felesége kedvéért. De az apámat nem ilyen
fából faragták. Lehet, hogy nagyon szerette azt az asszonyt,
legalábbis kezdetben. De ez az ő szemében nem lehetett ok arra,
hogy…
– Férj és feleség közt némelykor olyan dolgok történnek, amelyek
a kívülálló számára örökké érthetetlenek. A szerelem területén
minden csupa titok, és ezeket a rejtélyeket a legagyafúrtabb ügyvéd
sem tudja megfejteni – felelte Dupont józanul, higgadtan. De egyszer
csak látni vélte az öreg Rautert. Kari Rautert, a nagydarab, erős
embert, a schwarzwaldi óriást, akinek agyondolgozott, inas mancsa
a jómódban sem puhult el és sohasem vált hasonlatossá a gazdag
emberek lágy, fehér kezéhez. Kari Rauterról mindent el lehetett
volna képzelni, csak azt nem, hogy kétszínűsködik. Az ilyesmi nem
illett az egyéniségéhez. Ha valóban úgy határoz, hogy Winnie-t teszi
általános örökösévé, feltétlenül szólt volna erről a fiának.
– Osztom a nézetét – szólt hirtelen Dupont, és nagyot kortyintott a
whiskyből. – Az apját valóban más fából faragták. De mit ér ez a
meggyőződésünk a bíró előtt, aki nem a valószínűséget nézi, hanem
a tényt? Márpedig a végrendelet kézzelfogható valóság!
Michael hangja berekedt.
– A végrendelet hamis, Dupont. Lássa be. Nem lehet másként.
Biztos, hogy hamisították.
 – De ki hamisította volna? – vont vállat Dupont. Már megint pipára
gyújtott. – Talán a mostohaanyja? Winnie? Hát én elég jól ismertem
őnagyságát, és ezt kizártnak tartom. Még a saját nevét is alig tudta
leírni, nemhogy végrendeletet hamisítson! Meglehet, hogy
ösztönösen ravasz volt, de alapjában véve mégis buta és ügyetlen.
– Annak az elvnek az alapján, hogy az a valószínű tettes, akinek a
dologból a legtöbb haszna lehetett, csakis Lombard kerülhet szóba.
– Michael úgy mondta ezt, mintha nem is feltevés volna, hanem
kétségtelen tény. Soha egy percig sem kételkedett abban, hogy a
végrendelet-hamisítást Lombard követte el.
– Kedves fiam – szólt Frank Dupont, miután egy ideig mélyen
gondolkodott –, kedves fiam, ugyancsak ráfizethet, ha alaptalanul
vádolja Lombardot! Ez komoly következményekkel járhat!
– Hogyhogy? – kérdezte Michael. – Még mi történhetik velem? –
És keserűen elnevette magát.
Az öreg ügyvédnek rosszulesett ezt a nevetést hallani. Józan
ember nem nevet így, csak aki már félőrült a kétségbeeséstől és
teljesen leszámolt az élettel. Az ügyvéd végtelenül sajnálta Michaelt,
de aggályait mégsem akarta elhallgatni. Nem látta értelmét, hogy
hasztalan reményeket ébresszen benne, és ezzel ő is felelősséget
vállaljon Rauter kilátástalan és esetleg rosszul végződő
próbálkozásaiért. Nagyon vontatottan és nyomatékosan beszélt, de
a hangja fáradtan, öreges– megtörten csengett:
– Eltekintve attól, hogy egész Amerikában egyetlen olyan
ügyvédet sem talál, aki vállalná ügyét – már csak azért sem, mert
Lombard korlátlan anyagi lehetőségek felett rendelkezik és
mindenkit megvásárolhat –, egyszóval, eltekintve a dolog
kilátástalanságától, nagyon veszélyes helyzetbe kerülne. Esetleg
újra megvizsgálnák elmebeli állapotát…
– Ugyan, Dupont, hiszen a kezemben van az orvosi bizonyítvány!
Ammersfort a koronatanú arra, hogy…
– Hát persze, Michael – vágott a szavába a tapasztalt, öreg
ügyvéd. Most először szólította a keresztnevén. A hangja gyöngéd
volt, mint jó apáé, aki vissza akarja tartani gyermekét valamilyen
meggondolatlanságtól. – Hát persze, Lombard ellen szól az, hogy
megvesztegetett egy francia orvost és hamis bizonyítványt szerzett
tőle. De miféle bizonyítékunk van arra, hogy a vesztegetés valóban
megtörtént?
– Ammersfort tanúskodhat! Elődje a halálos ágyán, lelkifurdalástól
gyötörtén mindent bevallott neki. Elmondta, hogy a tőzsdén
elvesztette vagyonát, kényszerhelyzetbe került, és engedett
Lombard rábeszélésének. De élete utolsó percében ő maga
figyelmeztette Ammersfortot, hogy egy épeszű ember raboskodik
intézetében, az őrültek közt.
– Kedves fiam – szólalt meg most újra Dupont, és szomorúan
mosolygott, mert Rauter, a negyvenöt esztendős, meglett férfi ebben
a percben úgy hatott rá, mintha gyermek volna, aki vakon hisz az
emberek jóhiszeműségében –, Lombard mindent le fog tagadni. Azt
állítja majd, hogy maga vesztegette meg Ammersfortot, és
Ammersfort csupán azért találta ki a halálos ágyon tett vallomás
meséjét, hogy jogcímet szerezzen a szabadon bocsátásához!
A két férfi megint elnémult. Odakünn tarka fények villóztak, a
magasvasút dübörgött. Időnként egy-egy rendőrautó kürtje rikoltott,
amint lélegzetelállító sebességgel száguldott végig a zsúfolt utcákon,
gonosztevők nyomában.
– Kinek higgyen a bíró? – kérdezte Dupont. – Az a bíró, aki
esetleg, például, szeretne bejutni a szenátusba és a megválasztása
éppen Lombardtól függ… De még ha a legkedvezőbb esetet
tételezzük is fel, ha azt várjuk, hogy a bíró teljesen tárgyilagos, vajon
kinek fog végül hinni? Egy idegen orvosnak, vagy a nagy
Lombardnak? Nem nehéz erre válaszolni, Michael!
– Egyszóval: adjam fel a harcot ezzel a gazemberrel szemben,
akiről mind a ketten tudjuk, hogy miféle mesterkedések révén
kerítette hatalmába az örökségemet?!
– Ha a végrendelet hamis – felelte könyörtelenül Dupont –, akkor
kitűnő hamisítvány. Még maga is azt mondta, Michael, hogy amikor
először pillantotta meg, szentül azt hitte: az apja aláírását látja.
– Eszerint semmiféle mód sincs arra, hogy visszaszerezzem jogos
tulajdonomat?
– Winnie Lombard az egyetlen, aki tanúskodhatna. Ő pedig
meghalt – vont vállat az ügyvéd.
Michael nem felelt. Tehát nincs remény.
Nem fakadt ki, nem átkozódott – hiszen ezzel csak megrémítette
volna hűséges, öreg barátját. Felállt. Alighanem vigyázatlan
mozdulatot tett, mert a kis váza, amely mellett állt az íróasztal
szélén, csörömpölve lehullott és darabokra tört.
– Isten önnel, Dupont. És nagyon köszönöm, hogy nem sajnálta
idejét az én reménytelen ügyemre pazarolni.
Dupont ülve maradt. Egyszerre borzongani kezdett, bár meleg volt
a szobában, amelyet túlfűtöttek, mint minden amerikai
lakóhelyiséget.
– Öreg ember vagyok már – szólt halkan. – Sokat láttam, sokat
éltem át, és mégis hiszek az örök igazságban, amely végül mindig
győz! Még akkor is, ha egyelőre nem is sejthetjük, hogyan fog a
napvilágra jutni! Bízzék bennem, mindent megkísérlek!
Michael tudta, hogy ez csupán szófia beszéd, kegyes hazugság.
Dupont egy kis bátorságot akar beleönteni – ez az egész.
– Nagyon köszönök mindent – szólt még egyszer, és sokáig
tartotta két erős, meleg keze közt az ügyvéd keskeny, hűvös
aggastyánkezét. – De ne fáradozzék miattam… úgyis hiába.
Gyorsan kiment a szobából és átsietett a sötét, nagy
irodahelyiségen. A folyosón lámpa égett és ez a fény egy percre
elvakította. Megállt és elgondolkodott.
Az igazságszolgáltatásnak tehát csak egy módja van. Az ősi,
félelmetes, könyörtelen mód: „Szemet szemért, fogat fogért.”
Megnyomta az expresszfelvonó csengőjét és levitette magát a
földszintre.
Odakünn egészen besötétedett, már amennyire New Yorkban
éjszaka is sötét lehet. Manhattan felhőkarcolói óriások tornyos
váraiként magasodtak a vöröses árnyalatú mennybolt felé. Vidám
emberek áradtak a mozikba, színházakba, vendéglőkbe. A napi
munka fáradsága után felajzott szívvel, felajzott idegekkel
szórakozást kerestek. Tele voltak étvággyal, reménységgel.
Valamikor ő is ezek közé tartozott. Mennyi ideje már? Valóban
csak öt esztendő telt el azóta, vagy egész örökkévalóság? Állítólag
vannak olyan emberek is, akik rendületlen lélekkel állnak ki minden
sorscsapást, akiknek erős az akaratuk, törhetetlen az életkedvük,
vastag a bőrük és semmit sem szívnak mellre. Akkor sem esnek
kétségbe, ha nem boldogulnak, hajlandók az életüket százszor is
újrakezdeni.
Egyszerre visszafordult az idő kereke, negyven esztendővel.
Michael Rauter kisgyermek volt ismét, és szülei kezébe
kapaszkodva kóborolt New Yorkban, az idegen városban. Vajon
sokat változott-e azóta ez a város? Csak a felszínén. Megnőtt, de
valójában a régi maradt. Most is háborút viselt benne mindenki,
mindenki ellen. New York a korlátlan lehetőségek korrupt és
könyörtelen városa. Valóságos
Bábel: kínaiak, japánok, olaszok, németek, magyarok, mexikóiak,
ausztráliaiak, angolok, franciák, kanadaiak, indusok, svédek, dánok,
norvégek, görögök, törökök, indiánok, svájciak, hollandok és dél-
amerikaikak lakják. Az emberiség salakja – és köztük a világ
legkiválóbb emberei is. Michael egyszerre németül kezdett
gondolkodni, ami gyermekkora óta sohasem fordult elő. Erős szívű
és törékeny testű kis édesanyjának szavait ismételte magában, aki
meghalt, útban Klondike felé: „Úgy vágyódom…” Szegényke,
sohasem tudta világosan megmondani, hogy mi az, ami után olyan
nagyon vágyakozik. Talán honvágy gyötörte?…
…Aztán Carol jutott Michael eszébe. Vad sóvárgás fogta el, hogy
asszonyt érezzen a közelében. Ellenőrizhetetlen eredetű,
értelmetlen vágy volt ez, hogy magához szoríthassa egy másik
ember testét, és magáévá tehesse, mielőtt mindennek vége.
Lassította lépteit. Tulajdonképpen felhívhatná Carolt. Bizonyára
eljönne hozzá. Részvétből, barátságból, nagylelkűségből… De olyan
holt és üres volna köztük minden! És rosszízűvé válna az utolsó,
szép emlék, amit még tisztán tudott megőrizni. Edith Zylanderre
gondolt. Látni vélte édes, kétségbeesetten fáradt arcocskáját, amint
előtte állt, kopott ruhácskájában. Hogy is írta a levélben? „Kérem, ne
haragudjék rám.” És elment. Rauter most ismét Lombardra gondolt,
aki még mindig nem tért vissza New Yorkba. Senki sem tudta
megmondani, hol tartózkodik. Visszatéréséig Michaelnek nem volt
más dolga, mint várni rá. Igazán mindegy, hogy időközben mivel
csapja agyon az idejét.
Az utcasarkon egy leány ácsorgott. Erősen festett arcú, már nem
egészen fiatal teremtés. Alighanem észrevette Michael kutató, tétova
pillantását, mert apró, ringó léptekkel odasietett hozzá.
– Egyedül van? – szólította meg, és rámosolygott.
A férfi mindjárt észrevette, hogy műszempillája van. Ugyanakkor
azt is látta, hogy az ajkára kent, sok festék mögött sápadt, éhes száj
rejtőzik.
Megütötte orrát az erős parfüm tolakodó szaga, és már éppen
tovább akart menni. De az olcsó, közönséges parfüm alatt finom,
édes, természetes asszonyi illatot is érzett. Ez meghatotta.
– Hol akar vacsorázni? – kérdezte és megállt.
A lány úgy nézett rá, mmtha megbolondult volna. Nagyon olcsó kis
nő volt, nem szokta meg, hogy válogasson.
– Nekem igazán mindegy – felelte tétován.
Michael kicsit elmosolyodott.
Elindultak együtt. A leány „társalogni” próbált. Meghatóan ügyetlen
kísérlet volt ez. A férfi szépen felelgetett neki. Nem is tudta, hogy
miért sajnálja annyira ezt az idegen nőt. Egyszerűen fájt neki, hogy
módjában áll megvásárolni egy ilyen szerencsétlen kis pillangót, aki
iránt semmit sem érez, és akit a sors arra kényszerít, hogy egy
jöttmentnek kellemkedjék, bár semmi jót sem várhat tőle.
Ugyanakkor mégis örült annak, hogy nem Carol vagy Edith lépdel
mellette. Ha velük szemben követi el azt, amire készült, sose
bocsátja meg magának. Michael tiszta ember volt, és most valahogy
szégyenkezett önmaga előtt. – Nincs jogom hozzá – gondolta
magában –, hová jutottam? Ez a Lombard… hová süllyeszt…
Vendéglőbe vitte a leányt, és úgy etette, mint valami kiéhezett,
fiatal állatkát.
– Lassabban egyék – figyelmeztette néhányszor. Az idegen nő
valósággal falta az ételt, nem tudta mérsékelni magát.
– Ma egy kicsit éhes vagyok – magyarázta zavartan –, máskor
igazán csak úgy csipegetek…
És máris tovább habzsolt. Michael egy falatot sem tudott lenyelni.
Hátratámaszkodott a széken, pipázott, és igyekezett félrenézni, hogy
ne zavarja asztaltársnőjét az evésben. Amikor a nő végre jóllakott,
és mind a ketten kávét ittak, újra megszólalt Rauter:
– Most mit akar csinálni?
A lány erre még jobban meglepődött. Még csak egy hónapja volt
New Yorkban, és nem romlott el egészen.
– Nem mehetnénk moziba? – kérdezte félénken. Arca
felsugárzott, amint azt látta, hogy a férfi bólint. Michael intett egy
taxinak. Lefelé robogtak a Broadwayn. Az autóban az idegen leány
kötelességszerűen gyöngéd próbált lenni. Kezét a férfi tenyerében
pihentette. Aztán beültek a moziba. A leány most tölcséres fagylaltot
evett, és közben rágógumit majszolt, mert Michael azt is vett neki. A
keze időnként a férfi keze felé kúszott, mint félénk, alázatos állatka,
és gyöngéden, hálásan cirógatta. Köszönte a jó vacsorát, a
mozijegyet meg a rágógumit.
A film érdekes és izgalmas volt. A vásznon sokat lövöldöztek.
Michael lehunyta a szemét. A leány hozzásimult, mert félt és
időnként halkan felkiáltott izgalmában, ahogy kismadár rikolt
álmában. Michael Lombardra gondolt és Edithre. De Carol már nem
jutott eszébe. Az előadás jóval éjfél után ért véget. A leány
felvillanyozódott, de ugyanakkor el is szomorodott a darabtól.
– Miért van az – kérdezte Michaeltől – hogy a filmen mindig
minden jól végződik? A hősnő összetalálkozik szerelmesével, aki
folytonos életveszélyben forog, de azért mindig épségben marad,
bár körülötte úgy hullanak az emberek, mint a legyek… a szegény
lány megüti a főnyereményt és fényes jómódba kerül… a
jelentéktelen, szürke kisemberről, akit mindenki lenézett, egyszerre
kiderül, hogy rendkívüli tehetség és világhírűvé lesz…
Michael hagyta, hogy beszéljen. Csak igennel vagy nemmel
válaszolgatott, ahogy éppen helyénvaló volt. Arra gondolt: ő inkább
azt csodálja, hogy ilyesmi gyakran előfordul az életben is… Például,
hogy egy szürke, kiéhezett, jelentéktelen kislánynak egyszerre
felkínálkozik az élet nagy lehetősége… „Ne vegye rossznéven, hogy
megragadtam a kínálkozó alkalmat…”
Bevezette a leányt egy szálloda bárjába, ahol különböző
gyümölcslevekből kevert italt rendelt neki. Őmaga megint csak
whiskyt ivott. A leány a zene ütemére ringatta a derekát, sós
rudacskát, sajtos süteményt majszolt, és élvezte a szép estét. Végre
fölkerekedtek és taxin Michael szállodájához robogtak.
Azonban alighogy a szobába értek, kopogott valaki az ajtón. A
leány rémülten menekült a fürdőszobába. Kellemetlenségtől tartott.
De csupán egy álmos, gyerekarcú kis hotelboy lépett be.
– Bocsánat – mondta –, a portás elfelejtette átadni ezt a táviratot,
amely uraságod címére érkezett.
Michael felszakította a sürgönyt. Egy percre összefolytak a betűk
a szeme előtt. Aztán világosabban kirajzolódtak, értelmes szavak
alakultak ki belőlük: „Bajban vagyok. – Edith.” A rövid szöveg után
kis szálloda neve következett. Michael megnézte, hol adták fel a
sürgönyt: Hollywood.

Edith Zylander elsurrant a dühösen szitkozódó szállodás mellett,

aki foltos pizsamája fölött még foltosabb házikabátot viselt.
– Arcátlanság! – dühöngött az atyafi. – Ha holnap sem fizet röpül!
Edith nem válaszolt. Szeme vörös volt a sírástól, de azért
csodálatosképpen mégis mosolygott. Feladta a táviratot. Sorsa most
már Miller kezében volt. Nem tehetett egyebet: várnia kellett.
 A szállodás utána sietett.
– A mi államunknak külön törvényei vannak – fenyegette a leányt
–, itt semmit sem ér azzal az arcátlan, New York-i nagyzolásával!
Edith becsapta orra előtt az ajtót, és kulcsra zárta. A zár nem
működött, amit a szállodás jól tudott, és Edith is tudta. De a férfi
mégis felhagyott zaklatásával. A szoba nagyon csúf volt.
Visszataszító, mint az egész szálloda, amely deszkából épült, ezért
éjjel-nappal dübörgő léptektől visszhangzott. A vékony falakon
minden szó áthallatszott.
Edith előhúzta az ágy alól kis táskáját és hozzálátott a holmija
becsomagolásához. Alig volt már valamije. Majdnem mindenét
elzálogosította, még anyja fekete gyöngyös gyűrűjét is.
Három hete tartózkodott Hollywoodban. Ez volt élete legszörnyűbb
időszaka. Még a párizsi időknél is borzalmasabb. Akkor, Párizsban,
semmiféle kilátása sem volt a boldogulásra, és így nem is esett
nehezére azzal a gondolattal foglalkozni, hogy öngyilkosságot követ
el, mindent felad, eldobja magától az életet. Itt azonban
bebizonyosodott, hogy tehetséges, sokra vihetné. Vérmes
reménységek ébredtek benne, és ezeket a reményeket nem lehetett
egyik napról a másikra megölni. Most már mindenáron érvényesülni
akart. Dacosan gondolta: – Ugyan! Semmi szükségem Lombardra!
Majd megmutatom, hogy nélküle is boldogulok! – Könnyelműen
ottmaradt a szép, drága szállodában, ahol Lombard elhelyezte.
Másnap reggel gondosan felöltözött, és nekikészült, hogy ellátogat a
filmgyárba, beszél Leatonnel, Wyllerrel és a többiekkel. Minthogy
nem kapott telefon-összeköttetést, autóbuszra szállt és bejelentés
nélkül odament. Csak ekkor kezdte észrevenni, hogy nem könnyű
ám a műtermek világába bejutnia, ha senki sem egyengeti az útját,
senki sem hárítja el az akadályokat, sőt éppen ellenkezőleg!
Az előző napon szó nélkül beengedték a kapun az autót,
amelyben ült. De az is lehet, hogy Edith nagy izgalmában nem vette
észre: a kapunál őr áll, és csak azt engedi be, aki látogatási
engedélyt mutat fel.
 Edithnek most persze nem volt látogatási engedélye. Végül
azonban mégis sikerült valahogy elvergődnie a Casting office-ig.
Nagy udvarokon haladt át, ahol pázsitmezőnyök közepén álltak a
filmcsillagok bungalói. A 11– es számú műtermet kereste, mert tudta,
hogy Leaton ebben a műteremben forgat. De minden próbálkozása
hiábavalónak bizonyult. A Casting office-ban elutasították: „Egyelőre
nincs az ön számára szerep írja fel nevét és címét, majd értesítik, ha
esetleg statisztára volna szükség.” Edith akkor még nem tudta, hogy
ez csupán udvarias formájú elutasítás, és sose fogják hívni.
Hollywoodban elképzelhetetlenül sok statiszta lézeng, aki évekig se
jut munkához.
Megpróbálta felhívni Leatont, Wyllert és Larryt, aki a Garden of
Allah egyik bungalójában lakott. De még Larryt sem sikerült elérnie.
A harmadik napon aztán véletlenül elcsípte az utcán. Larry a nagy
boulevard forgalmában kormányozgatta autóját. Ijedten fékezett,
amikor felismerte a leányt, aki izgatottan integetett feléje a járda
széléről.
Némán hallgatta végig szomorú beszámolóját, aztán megcsóválta
a fejét, élénk színű cukorkát vett elő a zsebéből és buzgón
szopogatni kezdte.
– Idehallgass, babuka – mondta végül. – Mr. Lombard jelenleg
éppen Santa Anitában golfozik. Nem volna rossz ötlet, ha
odamennél és kibékülnél vele.
Edith elképedten bámult rá.
– Ez az egyetlen lehetőség?
– Az egyetlen.
– És ha mégsem? – kérdezte félénken Edith.
– Akkor, babukám… ha nagy szerencséd van, megeshetik, hogy
egyszer elhívnak statisztálni, és fölvehetsz egy tízszer tisztított
raktári ruhát.
Edith nem hitt neki. Nem fogadta meg a tanácsát. Nem utazott
Santa Anitába. Kétségbeesett kísérleteket tett, hogy bejusson
valamelyik filmgyárba. Nem tudta megérteni, hogy azok a rendezők,
akik úgy el voltak tőle ragadtatva, most egyszerre hallani sem
akarnak felőle.
Aztán rájött, hogy Lombard még egynapi hotelszámláját sem
fizette ki. Erre elzálogosította a gyűrűjét és kiköltözött.
Valami rendes, kis szállodát keresett. De a szállodások ismerték a
dörgést, és a névtelen, új vendégtől jelentős előleget követeltek.
Edithnek nem voltak barátai, akik kezeskedhettek volna érte. Egy
lelket sem ismert. Még holmi kis statisztaleányt sem azok közül, akik
többen laknak egy hónapos szobában, és örökké a „nagy
lehetőségről” álmodoznak.
Edith már az első hét végén hajlandó lett volna lemondani
nagyratörő álmairól.
– Utazz el! – tanácsolta Larry. – Itt még arra sincs kilátásod, hogy
másféle munkával kereshesd meg a kenyeredet, mert minden
szakmában nagy a munkanélküliség. A legszebb lányok is
pincérnőnek, telefonkezelőnek, titkárnőnek mennek. Itt nem tudsz
boldogulni. Menj vissza New Yorkba, ott talán elhelyezkedhetsz.
De Edithnek nem volt pénze, hogy New Yorkba utazzék. Maradt
hát, dacosan és kétségbeesetten. Tovább tengődött. Letelt a
második hét is. Edith a deszkából épült, kis szállodában lakott, és
jóformán semmit sem evett, bár Hollywoodban általában olcsóbb az
élet, mint bárhol Amerikában.
– Miért nem mondtad meg, hogy azért nem tudsz elutazni, mert
egy vasad sincs? – kérdezte Larry, amikor újra találkozott vele.
Néhány bankjegyet csúsztatott a kezébe. – Hordd el magad,
babuka, mondtam már, hogy semmi értelme itt maradnod! Lombard
is visszautazott New Yorkiba.
Edith eltette a pénzt, de mégsem utazott el, mert hiszen szállodai
számláját is ki kellett volna előbb fizetnie. Maradt. Larry komolyan
dühbe jött, amikor három nap múlva újra meglátta.
– Úgy látszik, kisfiam, összetévesztesz Rockefellerrel! Annyi
pénzem már nincs, hogy másodszor is kisegítselek!
 Dühösen morogva ment el. Aki ilyen buta, azon egyszerűen nem
lehet segíteni.
Ha Edith egy-egy filmcsillag szép, nagy autóját látta, amint
végigszáguldott az utcán, a műtermek vagy a villanegyed felé,
görcsösen összeszorult a szíve. – Én is tudok annyit, mint ők! –
gondolta magában dölyfösen. – Végül mégis sikerülni fog…
De nem sikerült. Egy este – amikor már az estélyi ruháját is
elzálogosította, mert napok óta nem evett meleg ételt és érezte,
hogy nem bírja tovább – találkozott Wyllerrel, a rendezővel, akik
végignézte annak idején próbafelvételének levetítését, a Loscha-
gyárban.
– Ezen nem lehet segíteni, gyermekem – mondta a híres rendező.
– Egyelőre semmit sem tehetünk érted. Egy-két év alatt talán belepi
az ügyet a feledés pora. Az is előfordulhat, hogy idővel Loschának
vagy valaki másnak nem kell majd már annyira törődnie Lombard
véleményével… Ha rám hallgatsz, elmegy innen. Semmit sem érsz
azzal, ha Hollywoodban lebzselsz. Túlságosan megszokják az
arcodat és az senkinek sem válik előnyére. Attól unalmas és olcsó
lesz az ember. Próbálj színházhoz bejutni. Hiszen sokat tudsz! Talán
sikerül. Pá, gyermekem, pá, és utazz el szépen!
Hűvös, nyirkos este volt. Edith most már tudta, hogy a többieknek
igazuk van. Jót akarnak, amikor azt tanácsolják, hogy adja fel
nagyratörő terveit és utazzék el. Hátha valóban megpróbálna
valamelyik színházhoz bejutni. Nem azt hallotta-e mindig, hogy
minden sikerül, amit az ember nagyon akar?… Talán igen, mindenütt
a világon… csak éppen Hollywoodban nem.
Bár didergett, gyalog ment haza, hogy megtakarítsa az
útiköltséget. De a szálloda folyosóján már lesben állt a tulajdonos,
hogy tudomására hozza: az ő háza nem jóléti intézmény. Edith
haladékot kért a hét végéig. Ez még három nap. Három egész nap.
Miért is ne lehetne addig szerencséje? Nincs oka kétségbeesni!
Lombardra gondolt. Lombard elébe vetítette az élet legszebb
lehetőségeinek képét, felszította becsvágyát, tudomására hozta, mi
mindent érhetne el, ha akarná… és ráadásul még rá is bízta a
döntést. Hátha valóban az ó hibája, hogy mégsem vitte semmire,
hátha egyedül az ő hibája? Más lányok nem csinálnak ilyen nagy
ügyet abból, ha egy férfi egy kis szerelmet kér tőlük. Megérdemli-e a
testünk, hogy olyan sokra tartsuk? A többiek vajon hogyan
érvényesültek? Nem tették– e meg minden valószínűség szerint
ugyanezt az utat? Kicsoda ő, hogy olyan kiváltságot követel
magának, amelyekre nálánál nagyobb és értékesebb emberek sem
tarthattak igényt?
A három nap letelt. Edithnek nem volt szerencséje. Lombard neve
túlságosan hatalmasnak bizonyult. Mindenki félt attól, hogy magára
haragítja a pénzmágnást, senki sem mert ujjat húzni vele. Hát igen,
ez a túlságosan hosszú nevű kislány nagyon csinos, és ráadásul
még játszani is tud, de ez nem fontos. Hollywoodban futószalagon
állítják elő a sztárokat, aztán elhitetik az emberekkel, hogy játszani is
tudnak. Egész mindegy, hogy valóban tehetséges színészek-e, csak
az a lényeges, hogy a közönség valóban elhiggye, amit a gyárak el
akarnak vele hitetni. Végeredményben mire való a sajtóiroda, a
publicity osztály, meg az a rengeteg munkatárs, aki egyre csak a
filmcsillagok népszerűsítésén dolgozik? Miller vagy Lombard. Csakis
ez a két ember mentheti ki Edithet a pokolból. Miller vagy Lombard.
Edith maga sem értette, miért iszonyodik attól, hogy Miller
segítségét igénybe vegye éppen úgy, mint attól, hogy Lombard
barátnője legyen? Az egyik megoldást éppen olyan megalázónak
érezte, mint a másikat – de ennek nem tudta magyarázatát adni.
Miller vagy Lombard. A hosszú, magányos éjszakákon, miközben
a vékony falú ház döngő léptektől visszhangzott és a padló
kísértetiesen csikorgott, folytonosan ezt a két nevet ismételgette
magában. Az egyiktől mindent megkaphat, amiről valaha is álmodott,
és cserébe csupán önmagát veszti el. A másiknál le kell mondania a
siker, az érvényesülés összes kilátásairól, de önmagához hű
maradhat. Miller vagy Lombard – Lombard vagy Miller. Bizony nem
volt könnyű a választás egy becsvágyó kislány számára, akiben
vérmes reményeket ébresztettek.
Szombaton, amikor a fogadós ismét zaklatni kezdte, táviratozott
Millernek.
Alig hogy kifizette a sürgöny díját, leírhatatlan félelem fogta el. Mi
lesz, ha a férfi nem válaszol? Idegességében, ki– éhezettségében
olyan zaklatott volt, hogy mostanáig nem is tudott józanul
gondolkozni. Egocentrikusan ítélte meg a helyzetet és abban a
tévhitben élt, hogy minden rajta áll, kezében tartja a döntést,
választhat Miller és Lombard közt. Csak most döbbent rá a
valóságos tényállásra. Ha Miller nem felel, ha nem válaszol
segélykiáltására, ha távirata egyáltalán nem jut el hozzá, vagy ha
egyszerűen elfelejtette őt, a hálátlan kis titkárnőt, aki megszökött
tőle… akkor mi lesz? Édes Istenem, mi lesz?

– Szolgálatára lehetek még valamiben, Sir? – kérdezte a hotelboy,

aki a borravalóra várt. Michael ránézett és szórakozottan
megcsóválta a fejét.
– Kinyithatnám az ablakot, Sir? Nagyon meleg van idebent.
A fiú nem tágított: egészen felnőtt módjára viselkedett. Michael
leintette.
– Nincs szüksége még valamire, mielőtt lefeküdnék, Sir?
Rauter egyszerre megértette, miről van szó, és aprópénzt
kotorászott elő a zsebéből. A fiú meghajolt és eltűnt. A leány
bedugta szőke fejét az ajtó nyílásán és idegesen szaglászott.
– Rendben van minden? – kérdezte.
Michael úgy bámult rá, mintha már elfelejtette volna, hogy az
egész estét ennek a kis pillangónak a társaságában töltötte: etette,
moziba vitte és végül felhozta a szobájába.
Még mindig mozdulatlanul állt a szoba közepén, kezében a
távirattal. De úgy tartotta, mint kis diadallobogót.
– Rossz hír? – kérdezte a leány és cigarettára gyújtott. Már igazán
nem tudta, hogyan viselkedjék. Tetszett neki ez az ember, bár kicsit
szűkszavú és eléggé különös volt.
– Sajnos rögtön el kell utaznom – szólt Michael, aki udvarias
formában próbált a lánytól szabadulni.
Az elmosolyodott.
– Nem baj – sóhajtotta és a kabátjába bújt. – Rendben van.
Michael kitárta az ajtót és előre engedte a leányt. Szinte
megbabonázottan bámulta keskeny csípőjét.
Lekísérte az utcára és odaintett egy taxit.
– Nagyon sajnálom – mondta. A leány, akit még sose dobtak ki
ilyen udvariasan, elnevette magát. Nagyon kellemes, meglepően
kellemes estét töltött ezzel az idegen emberrel. Kezet nyújtott neki:
– Jó éjszakát! – mondta. – És nagyon köszönök mindent. Talán
majd máskor!
Michael szórakozottan bólintott. Aztán hosszan nézett a
tovasuhanó taxi után. Egy óvatlan pillanatban százdolláros
bankjegyet csúsztatott a leány kopott, kis táskájába. Majd csak
később fogja megtalálni. Addigra őt már talán el is felejtette.
Visszament szobájába és meghívással felhívta Edith Zylandert
Kaliforniában, Hollywoodban. Háromszor is betűznie kellett a nevet,
amíg végre az agyonfáradt központos kisasszony megértette. Aztán
leült az ágya szélére és várakozott. Négy cigarettát is elszívott,
mielőtt a telefon megszólalt volna. Barátságtalan férfihang mordult a
kagylóba:
– Rögtön hívom a kisasszonyt!
Michael a telefonon át ajtócsapkodást hallott, aztán ugyanazt a
barátságtalan hangot, amint az éjszakai zavarás miatt szitkozódott
és rettenetesen ócsárolt valakit. Végre megszólalt Edith hangja, az
az édes, riadt, elfulladt hangocska, amelyet a férfi annyira szeretett.
– Halló, itt Edith Zylander! Maga az, Mr. Miller?
– Mi baja? – kiáltotta Michael. – Beteg? Mi történt? Feleljen hát!
– Rettenetesen szégyellem – felete Edith. – Igazán nem tudom,
hogyan magyarázzam meg. Itt nem is beszélhetek olyan hangosan
és szörnyen kínos az egész.
 – Beteg?
– Nem, nem.
– Mennyire van szüksége, kislány?
– Háromszáz dollár rettenetesen nagy pénz, ugye? De
adósságaim vannak, és…
– Holnap megkapja.
– Nagyon hálásan köszönöm. Végtelen hálásan.
– Miért sír?
– Én… hát csak azért, mert már nem tudtam, mitévő legyek, és
örülök, hogy hajlandó rajtam segíteni!
– Mit csinál, ha már rendezte az adósságait? Mi a terve?
– Igazán nem tudom. Nem mehetnék vissza magához, Mr. Miller?
A régi állásomba? Úgy szeretném!
– Ha akarja…
– Nem szököm el többé!
– Jöjjön repülőgépen. Jó éjszakát.
Hirtelen letette a kagylót. A vére zúgott, a szíve dobogása majd
szétvetette a mellét, minden porcikája remegett. Idegszálai
megfeszültek, izmai reszkettek. Átment a fürdőszobába és a hideg
zuhany alá állt. Az éles, fagyos vízsugár nagy erővel paskolta végig.
Rendületlenül állta, mint tölgyfa a vihart. – Edith – gondolta
magában. – Az utolsó életajándék, mielőtt mindennek vége.
Mielőtt…
A repülőgép végiggördült a mezőn és aztán hirtelen elszakadt a
földtől. Mint nagy ezüstmadár, a napsütés felé szárnyalt. Edith
életében először repült. Larry, nagy meglepetésére, kikísérte a
repülőtérre és minden jókat kívánt neki. Larry egyébként utálta a
repülőgépeket. Ő, a minden hájjal megkent, hétpróbás, modem
amerikai félt a repüléstől.
– Lindbergh-gel talán felszállnék – mondogatta –, mással nem.
Még fontos leveleit sem küldte soha légipostával.
Edithhez felszállt a mélyből a pusztaság forrósága. A hegycsúcsok
feléje ágaskodtak, a folyók úgy kígyóztak a mélységben elterülő
tájon, mint széles acélszalagok. A vasúti sínek tündököltek, a tavak
csillogtak. Rádiómuzsika szólt. Négy utas bridzsezett. A „hostess”
mulatságos történetkékkel igyekezett felvidítani egy rémült
emberkét, aki imádságosan összekulcsolt kezekkel ült a helyén. Két
hófehérbe öltözött néger meglepően jó löncsöt szolgált fel.
Edith kíváncsian nézegette útitársait. Egy egész család is utazott;
papa, mama és két gyerek, az egyik egész kicsi még. Aztán egy
tiszteletgerjesztő megjelenésű idősebb hölgy, aki azonban nem
nagymama volt, hanem híres újságírónő. Egy remek külsejű fiatal
férfi, az egyik leghíresebb filmhős double-ja. Egy vaskos kis ember,
aki vaskos kis szivarokat szívott. Kubából származott és folytonosan
az iratait böngészte. Két szikár angol, egy angol filmtársaság
igazgatói, akik halkan és lekicsinylő hangon beszélgettek
Hollywoodról.
– Minden csupa mesterkéltség, csupa műdolog ott, semmi sem
őszinte és egészséges – mondta az egyik. – Nekem egyáltalán nem
tetszik. Pokol lehet, ha valakinek ott kell élnie!
Néhányszor leszálltak, benzint, olajat és új utasokat vettek fel.
Aztán alkonyodni kezdett. A gong vacsorához szólította az utasokat,
a stewardok az ágyazáshoz láttak.
Még egy pihenő: két utas szállt be és a nappali pilótát leváltotta az
éjszakai pilóta. A repülőgép ismét felemelkedett a csillagos égbe. Az
utasok nyugovóra tértek. Edith is levetkőzött, lefeküdt. De nem tudott
aludni. Regényes hajlamú kis szíve nem nyughatott.
– A varázsszőnyeg! – gondolta. – Az ég csupa csillag, süt a hold!
Hegyek és völgyek, tengerek és rónaságok fölött repülök az
éjszakán át, New York felé! Mr. Millerhez repülök. Miller… – mondta
magában.
Egyszerre eszébe jutottak a kis aranybetűk, amelyeket a fekete
szattyánbőr tárcán látott, mikor kinyitotta a párizsi földalatti
mosdóhelyiségében. „M. R.” Richárd lehet a keresztneve, vagy
Rudolf, vagy… Egy ideig elgondolkozott azon, hogy milyen férfinév
kezdődik még R betűvel. De több nem jutott az eszébe. Éppen el
akart aludni, amikor a repülőgép táncolni kezdett. Erősen ingadozott,
egyik légtölcsérből a másikba zuhant. Váratlanul szél kerekedett.
Vadul üvöltött. Mindenfelől riadt hangok hallatszottak. Ajtók
csapódtak. Edith ajtaján is kopogtak. A csinos, fiatal hostess
bedugta fejét az ajtónyíláson és mosolygott.
– Semmi baj sincs – mondta –, csak egy kis ködbe és szélbe
kerültünk. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem akar-e altatót.
Ilyen éjszakákon legjobban teszi az ember, ha altatót vesz be.
Legalább kipihenten ébred, amikor megérkezik!
– Köszönöm – felelte Edith – semmire sincs szükségem.
A hostess jó éjszakát kívánt, becsukta az ajtót és a többi utas után
nézett, hogy szórakoztassa és szükség esetén megnyugtassa őket.
Edith hallotta, hogy az ijedt emberke, aki már ragyogó napsütésben
is aggodalmaskodott, semmi áron sem akar lefeküdni.
– Ezt senki sem kívánhatja az embertől! – kiáltotta.– Egyáltalán:
ejtőernyőket kellene szétosztani! Miért nem adnak minden utasnak
ejtőernyőt a jegye mellé?
Görcsösen összehúzódva ült a helyén és majdnem sírt
izgalmában, félelmében.
Edith félrehúzta kis ablakának függönyét. A csillagok már nem
tündököltek, a hold sem látszott. Szürke és sötét lett minden. A
felhők úgy száguldoztak a levegőben, mint hajszolt ragadozó
madarak. Az orkán bömbölt, a gép táncolt. Kétezer-ötszáz méter
magasságba emelkedtek, és a levegő egyre ritkult.
…Nem is olyan régen történt, hogy Mr. Miller egy viharos éjszakán
odaült Edith ágya szélére és vigasztalta, bátorította. Csak ne viselné
azt a csúnya szőke szakállat, amely olyan, mintha álszakáll volna, és
sehogy sem illik az arcához!
Széláramlat kapta el a gépet. Kétszáz méternyit zuhant.
Edith lélegzeni próbált. A füle zúgott.
Sose fogja elfelejteni Miller szemét, azt az élesen sugárzó, szürke
szempárt és pupilláját, amely úgy ragyogott, mint a fekete gyémánt.
A szomszédban rosszul lett valaki.
 Hátha lezuhan a gép, sziklához ütődik és kigyullad? Edith fölült az
ágyban és aprókat kortyolt a jeges vízből. El kell jutnia New Yorkba!
Bánni történik is, New Yorkba kell érkeznie! Köszönetet kell
mondania Mr. Millernek azért, hogy olyan szíves volt hozzá, segített
rajta és újra alkalmazta.
A motorok zúgtak. Egy másodpercig úgy tűnt, mintha az egyik
kihagyna. Aztán egyszerre sajátságos csönd támadt. De ez csupán
érzékcsalódás lehetett: a százmérföldes sebességgel száguldó,
egyre növekvő erejű szél elnyelte a hangokat.
Valaki magas, éles hangon hahotázott. Hátborzongató volt. Talán
az a kis emberke kapott idegrohamot, aki az előbb annyira félt?
Talán megőrült a félelemtől?! Edith megint azt hallotta, hogy ajtók
nyílnak és csukódnak. Végre már ő sem bírta tovább; nagy nehezen
felöltözött és kilépett az ajtón. A közös kabin majdnem teljesen tele
volt, mindenki oda menekült, mindenki társaság után vágyódott.
Csak a két angol hiányzott. Valaki megemlítette, hogy hangosan
horkolva, mélyen alszanak, mintha nem is orkán tombolna, hanem
enyhe zefír lengedezne a gép körül Az öreg dáma buzgón
kopogtatta hangtalan kis írógépét, és mindig újra megpróbált
érintkezésbe jutni a pilótával, a szigorú tilalom ellenére. A két gyerek
sírt, mert anyjukat is sírni látták és nem tudták, hogy mindez mit
jelent. A szép, fiatal filmszínész rettenetesen rosszul volt és
szakadatlanul hányt. A vastag kis emberke egy újabb vastag, kis
szivarra gyújtott.
– Dayton felett lehetünk – jegyezte meg, aztán elnémult.
A hostess megpróbált társasjátékot rendezni és mindenkit
belevonni. De senkinek sem volt kedve játszani. A stewardok
whiskyt és apró jégdarabokat hordtak körül. A gép táncolt. Mintha
sohase akart volna megvirradni. Húsz percig jég is esett. A
repülőgép olyan alacsonyra ereszkedett, ahogy csak lehetett,
nehogy jégkéreg képződjék a szárnyakon.
Edith folytonosan Millerre gondolt.
 Nem szenvedett légi betegségben, és nem is félt. Egyszerűen
csak azt érezte, hogy feltétlenül meg kell érkeznie New Yorkba. Ez
volt minden.
Végre hajnalodni kezdett és az orkán kissé lecsendesült. Úgy
látszott, hogy elmúlt a veszély. Az utasok visszavánszorogtak
hálófülkéikbe. Két órával később Pittsburgba érkeztek. Ez volt az
utolsó állomásuk New York előtt. Itt közölték velük, hogy a rossz idő
miatt várniuk kell. A repülőtér vendéglőjében forró kávét ittak és
tükörtojást ettek. Négy nagy gép állt a repülőtéren, amelyeket
vassodronyokkal horgonyoztak a földhöz, hogy a heves szél el ne
sodorja őket. A halálosan kimerült pilóták, akik végigcsinálták a
hátborzongató éjszakai repülést, együtt üldögéltek az étteremben.
– Majdnem lezuhantam! Oldalszelet kaptam – mondta az egyik és
máris elaludt. A másik felhívott telefonon egy távoli várost. A
feleségét akarta megnyugtatni, hogy ne aggódjék érte.
Az étteremben hangosan szólt a rádió. Az emberek pókereztek,
bridzseztek, olvastak vagy aludtak. Mindenki várakozott.
Minduntalan szólt a telefon. Az utasok távolsági beszélgetéseket
folytattak New Yorkkal, Chicagoval, Torontóval, Washingtonnal. Hat
óra hosszat kellett várakozniuk, amíg végre az idő annyira
megjavult, hogy továbbindulhattak.
Dél lett, mire New York közelébe értek A gép szelíden ereszkedett
le a repülőtérre. Jelzések csilingeltek és villantak.
Az ajtók kitárultak.
Edith elsőnek szállt ki a gépből. Néhány újságíró elébe szaladt.
– Milyen volt az út?
Átengedte a dicsőséget a többieknek Hallotta, hogy az ijedt
emberke, aki mögötte szállt ki, fantasztikus leírást ad az elmúlt
éjszakáról, amelynek folyamán természetesen rendkívül hősiesen
viselkedett és minden aggodalma ellenére bátorította útitársait,
igyekezett őket felvidítani..
– Mr. Miller? – kérdezte Edith valamivel később a Baltimore
Szálloda portásától.
 Levelet adtak át neki. Edith gyorsan felszakította a borítékot. „Nem
lehet az, hogy most elment! Istenkém, ne engedd!”
„Jupiterbe kellett utaznom. Egy hétig ott maradok. Ha kedve tartja,
jöjjön utánam Ha nem, várjon meg New Yorkban. Miller.”
– Szobát kérek, de csak egy éjszakára – szólt Edith. – Holnap
reggel továbbutazom.
Mikor végre ágyban volt, sírva fakadt. Túlságosan nagy csalódás
érte.
 VII.

Edith másnap déltájban a Florida expresszre szállt Már megszokta

az amerikai vonatokat: a négy napig tartó kaliforniai utazás után
egészen otthonosan érezte magát. Másnap reggel menetrendszerű
pontossággal megérkezett Jacksonville-be. Ott félórai várakozás
után a Grayhound-line egyik autóbuszára szállt. A Baltimore Szálló
portása ugyanis azt tanácsolta neki, hogy menjen autóbuszon, mert
így legalább kedvére gyönyörködhetik a partvidék szépségében. Az
autóbusznak két órakor kellett volna Jacksonville-t elhagynia, de a
rengeteg poggyász ki- és berakása az előirányzottnál több időt vett
igénybe. Így meglehetős késéssel keltek útra.
Edith az első öt percben attól félt, hogy elájul a hőségtől és a
mozdulatlanul veszteglő kocsit betöltő rettenetes szagtól. Huszonhat
emberi test kigőzölgése sűrűsítette a levegőt. De amint elindult az
autóbusz, javult a helyzet. Edith leengedte az ablakot, kényelmesen
beigazította csavaros karosszékét és hátra támaszkodott. Mögötte
egy fiatal néger nő csecsemőjét szoptatta. De senki sem nézett oda,
mindenki természetesnek és rendjén valónak találta ezt a tüntetően
folytatott családi életet…
Az autóbusz rosszul kövezett úton döcögött végig. A rádió
állandóan harsogott, a fiatal, jóképű vezető vidáman beszélgetett
egy csinos lánnyal. Aztán valamelyest javult az út. Most már
simábban gördültek rajta a kerekek. Az a szikár, idősebb férfi, aki
Edith mellett ült, egyszerre hozzáfordult és megkérdezte tőle:
– Ismeri St. Augustine-t? – Mikor a leány tagadóan intett a fejével,
így folytatta:
– Kár, nagy kár! Ki kellene szállnia és rászánni egy napot a város
megtekintésére. Higgye el, érdemes! Ott láthatja Amerika legrégibb
házát, az egykori rabszolgapiacot, a legnagyobb aligátorfarmot, a
legszebb erődöt… San Harcónak hívják.
Edith hagyta, hogy beszéljen. Közben azt gondolta magában,
hogy egész Amerika csupa felsőfok. A legrégibb ház, a legjobb
szálloda, a legszebb nő, a leggrandiózusabb film, a leghíresebb
orvos, a legnagyobb szemét, a legmagasabb felhőkarcoló…
Az utasok beszélgetni kezdtek – kivéve azokat, akik elbóbiskoltak
a hihetetlenül kényelmes fotelekben.
– Errefelé nem különösen szép a táj – folytatta a férfi, aki Edith
mellett ült. – De félóra múlva nagyra fog kerekedni a szeme,
kisasszonykám!
Gyűrött cigaretta paklit húzott elő a zsebéből és megkínálta a
leányt. Edith intett, hogy nem kér. Az idegen férfi arca egyáltalán
nem volt vonzó, de annál értelmesebb. Körülbelül ötvenöt éves
lehetett és meglehetősen rosszul öltözött. Azonban Edith már
megtanulta, hogy Amerikában nem lehet az embereket külsőségek
alapján megítélni. Előfordul, hogy egy szegényes külsejű ember a
valóságban Krőzus, a piperkőcnek pedig egy lukas krajcár sincs a
zsebében. A beszédes utas apró, élénk fekete szemei okosan
csillogtak, szemhéja kicsit piros volt. Edith idegenkedett tőle.
Hogy elvágja a beszélgetés fonalát, fellapozta a prospektust,
amelyet a Grayhound autóbusz– társaság irodájában adtak át neki.
A füzet felsorolta mindazokat az előnyöket, amelyekben azok
részesülnek, akik ennek a vonalnak az autóbuszain közlekednek.
Aztán másik reklámfüzetet vett elő. Unottan olvasta a felhívást,
amely arra szólította fel az Egyesült Államok lakosságát, hogy
utazzék Floridába, „Amerika napfürdőjébe”, ahol együtt lelheti a világ
minden szépségét. Fantasztikus utak… csodálatosan ragyogó
napsütés… évente három százötven napig verőfény… a legjobb
kúrák… télen-nyáron enyhe éghajlat… Óceáni levegő és fenyőillat…
páratlanul szép, csillagos éjszakák, mélységesen kék ég, tropikus
növényzet, a világ legszínesebb virágai, legvadabb dzsungelei,
legérdekesebb madarai, legegészségesebb levegője, legkitűnőbb
horgász lehetőségei, legtermékenyebb talaja, legzamatosabb
gyümölcsei, leggyógyítóbb hatású vizei, legszebb óceáni
fürdőhelyei, a legkitűnőbb vad ászlehetőségek aligátorra,
vadmacskára, fajdkakasra és vadlúdra. A legremekebb szórakozási
alkalmak: lóverseny, autóverseny, vitorlásverseny. A legfinomabb
boltok, a legápoltabb autóutak, a legfényűzőbb szállodák, a
legízletesebb ételek, a legelegánsabb klubok, a legérdekesebb
múzeumok és legjobb iskolák, a legnagyobb golf- és pólópályák, a
leggazdagabb történelmi háttér és romantika… romantika…
romantika…
Edith unottan és megvetőn mosolygott. Nevetségesnek érezte ezt
a túlzott reklámozást. De ugyancsak meglepődött, amikor azt látta,
hogy valóban rohamosan szépül körülötte a táj. Fejedelmi fák,
datolyák és kókuszpálmák váltakoztak gumicserjékkel, ciprusokkal,
óriás tölgyekkel és ausztráliai fenyőkkel, cukornáddal, oleander,
hibiszkus és brazíliai borscserjékkel, virágzó magnóliákkal,
jázminbokrokkal és egzotikus kúszónövényekkel, amelyeknek
gyökerei a levegőben csüngtek
– Nem megmondtam-e? – diadalmaskodott az idegen férfi, aki
mellette ült. – Maga idegen, ugye? Nem amerikai? Észrevettem a
kiejtésén. Én sem vagyok igazi amerikai, bár itt születtem. A szüleim
Olaszországból jöttek. Ismeri Olaszországot?
– Csak rövid időt töltöttem ott – mormogta Edith.
Az út mentén feltünedeztek az első narancsligetek. Grapefruit- és
citromligetekkel váltakoztak. Az érett gyümölcs aranylón sárgállott a
nagy, sötétzöld levelek közt, amelyeket mintha fényes zománc
borított volna.
– A tél rendkívül hideg volt – kezdte újra a férfi –, legalábbis
éjszakánként erősen fagyott. Rengeteget dolgoztunk… Én tudniillik
narancsültetvényes vagyok. Néha egész éjjel egy percre sem
hunyhattuk le a szemünket, fűteni kellett a kis kályhákat. Ugyanis
télen minden narancsfa alá egy-egy kis kályhát kell állítani!
Alapjában véve mit ér a sok modern találmány, ha meggondoljuk,
hogy ezeket az átkozott kis kályhákat még manapság is maga fűti az
ember, fával és szénnel!
– Nagyon érdekes – szólt udvariasan Edith és félrefordította a
fejét. A nyitott ablak előtt kis kék öblök suhantak el. A folyók vizén
vitorlás csónakok és evezősbárkák lebegtek. Előbukkant a tenger,
egy darabig kísérte az utat. Az autóbusz utolért és elhagyott egy
nagy teherkocsit, amely tele volt hatalmas pálmákkal. A gyönyörű,
nagy, kifejlett növényeket elszállították valahová, hogy ott átültessék.
A zsíros talajban könnyen gyökeret ereszthettek.
– Azt is furcsa elgondolni – kelepelt tovább Edith szomszédja –,
hogyha pár évszázad előtt nem fut zátonyra egy hajó itt, Florida
partjánál, és nincs rajta véletlenül kókuszdió- rakomány, akkor
valószínűleg egyetlen pálma sem volna még ma sem ezen a
vidéken!
Nem lehetett tőle szabadulni. Úgy beszélt, mint az eleven
bedekker. Nagyon élvezte, hogy a jól értesült szerepét játszhatja.
– Igen, igen – folytatta. – Poncé de Leon. Bizonyára hallotta vagy
olvasta már ezt a nevet, ó keresztelte el Floridának ezt a vidéket,
ahová 1513 virágvasárnapján érkezett.
Virágvasárnapot ugyanis az ő hazájában úgy hívják, hogy „virágos
húsvét”, vagyis „Pasqua florida”.
A jól szabott, szűrkészöld egyenruhába öltözött vezető most
hirtelen hátrafordult és odakiáltott az utasoknak:
– Emberek, tíz percig pihenünk! Mindnyájunknak jót fog tenni egy
kis mozgás!
Az autóbusz megállt. A vezető ötletes gépezet segítségével
kinyitotta a nagy, nehéz ajtót és az emberek kikászálódtak. A kocsi
az országút közepén állt meg, meglehetősen nagy kocsiszín mellett,
amelynek közelében kis kocsma volt. A kocsmával szemben
gyümölcsárusító állvány, ahol két csinos fiatal leány vesztegette
portékáját.
– Megkínálhatom egy pohár narancslével? – kérdezte Edithtől az
idegen férfi és nagy poharat nyújtott feléje. Edith elfogadta, mert
nagyon szomjas volt és egy hajtásra kiitta. A hideg, jóízű narancslé
felfrissítette. Azonban ragaszkodott ahhoz, hogy maga fizeti meg az
italért járó pár fillért. Szomszédja ezen láthatóan megsértődött.
Aztán Edith besietett a mosdóhelyiségbe. Ugyancsak megrémült,
amikor azt látta, hogy nincs ajtaja, nem lehet bezárkózni. Így aztán
csak gyorsan kezet mosott és megtörülközött egy darab krepp
papírral, ami nagy hengerre erősítve függött a falon és a törülközőt
pótolta. Odakint már kiáltozni kezdett a vezető:
– Beszállni, emberek, beszállni! Sietős az utunk.
Edith szomszédja mindenféle elemózsiát szerzett be. Csokoládét,
rágógumit, kétszersültet és narancsot vásárolt.
– Egyék hát valamit – kínálta a leányt –, hiszen éhes lehet!
Mikor azt látta, hogy Edith megint csak a füzetekért nyúl,
elkeseredetten csóválta a fejét.
– Útközben nem jó olvasni – intette atyai hangon. – Árt a
szemnek. Jonstone – mutatkozott be hirtelen, mire Edith is
megmondta a maga nevét. Közben azon töprengett, hogy vajon
miféle olasz szónak az angolos eltorzításából születhetett a
Johnstone név?
– Mindig az volt az álmom, hogy Floridában élhessek – folytatta
rendületlenül a férfi. – Hiába, véremben van az olasz nap forrósága.
Átöröklés, ezen nem lehet segíteni. Megpróbáltam nagyvárosban
élni, de nem bírtam ki. Gyűlölöm a hideget. Addig iparkodtam, amíg
végre farmot vásárolhattam ezen a vidéken. Nem is kívánkozom
máshová, kivéve persze Olaszországot. Inkább éheznék, de a jó
meleg napocskáról nem tudok lemondani!
Három óra múlva megálltak az első állomásnál. A nagy autóbusz
bedöcögött a kocsiszínbe, ahol ugyanannak a vonalnak két, másik
kocsija is várakozott.
– Együnk gyorsan – sürgette az utasokat a vezető, mielőtt betért
volna a kis irodahelyiségbe, hogy szabályszerűen jelentkezzék.
De pár perc múlva ő is benyitott a drugstore-ba, amelynek büféjét
az utasok már megrohanták. Mindenki jókedvű volt, nevetett. Tréfás
megjegyzések röpködtek a levegőben. Johnstone anélkül, hogy
engedélyt kért volna rá, egyszerűen odaült Edith asztalkájához.
– Sose nézegesse az étlapot – mondta. – Nincs időnk megvárni,
amíg elkészítenek valamit! Máris késtünk, és a vezető türelmetlen!
Még a mai napon Miamiba kell érkeznie!
Felállt és két csésze kávéval meg szendvicsekkel tért vissza az
asztalhoz.
Még meg sem ették, amikor a vezető máris sürgette az utasokat
az indulásra. A kocsiban néhány hely megürült, és Mr. Johnston azt
tanácsolta Edithnek, hogy üljön előbbre. A motor ugyanis az
autóbusz hátsó részén volt.
– Tudja, kisasszonykám – kezdte ismét – házasember voltam, de
a feleségem meghalt, mielőtt valamire vittem volna, a gyerekeim
pedig elszéledtek a szélrózsa minden irányába. Szeretnék újra
megházasodni. Elvégre nem vagyok még olyan öreg ember. Mi
volna, ha megpróbálnánk összekötni a sorsunkat? Maga tetszik
nekem!
– Sajnos nem fogadhatom el az ajánlatát – felelte Edith és
önkéntelenül elmosolyodott. Ez volt életének első házassági
ajánlata. Másmilyennek képzelte! – Floridai romantika – gondolta
magában. – Nos, talán ez az igazi amerikai romantika: egy
ültetvényes, akit Johnstone-nak hívnak, az autóbuszon megkéri az
embert, hogy legyen a felesége!
– Igazán kár – szólt a férfi. – Tudniillik fiatal nőt szeretnék elvenni.
Ugye érti?
Aztán jó ideig hallgattak.
– Nem gondolná meg a dolgot? – szólalt meg később újra
Johnstone és kérő szemmel, félénken nézett a leányra.
Edith egyszerre megsajnálta – maga sem tudta, miért. Valahogy
meghatotta ez az ember.
– Sajnos nem biztathatom – felelte barátságosan és a fejét
csóválta.
A férfi szinte magába roskadt.
 – Persze, meg tudom érteni – jegyezte meg csöndesen. –
Bizonyára van már valakije, fiatalabb, mint én. De azért talán írhatok
magának egyszer– másszor. Úgy értem, hogy ez nem árthat, nem
gondolja? Adja meg a címét!
Elébe tartotta nyitott jegyzőkönyvecskéjét és kis ceruzacsonkot
nyújtott feléje. Edith kicsit kedvetlenül beírta a könyvecskébe nevét
és címét.
– Milyen szép név – szólt a férfi. – Edith Zylander. Jaj, és most
látom csak, kisasszonykám, hogy nem is leszünk messze
egymástól! A farmom csupán nyolcvanhét mérföldnyire van attól a
helytől, ahová utazik! Hátha meglátogatna egyszer!
– Majd meggondolom – bólintott Edith.
A táj egyre szépült. Miután átrobogtak Új-Szmirnán, Florida egyik
legszebb vidékére jutottak, amely 165 mérföld hosszúságban
húzódik: az Indián River Country. Hosszú, keskeny szigetek
szegélyezik itt Florida partvidékét. A folyó szigetei és az Atlanti-
óceán közt ideális autóút kanyarog. Egy kis halászbárkaraj jó
darabon kísérte az autóbuszt.
Egyik oldalon az óceán tajtékzott, a másikon a szép szigetcsoport
látszott.
– Még egy állomás – állapította meg Edith a térképre pillantva –,
és ki kell szállnom!
Táviratozott Millernek. Most egyszerre úgy érezte: nagyon
kellemes, hogy ez az idegen ember itt mellette folytonosan beszél.
Bár csak fél füllel hallgat rá, mégsem mélyedhet bele egészen a
gondolataiba, és ez most nagyon jó. Félt Millertől, félt a
viszontlátástól. Érezte, hogy remeg és uralkodni próbált magán.
A vezető egy állomás nevét kiáltotta. Edith felállt. A mellette ülő
férfi is felemelkedett. A vezető és Johnstone segített a leánynak a
leszállásnál, leadogatták a poggyászát, és mind a ketten azzal
köszöntek el tőle, hogy „a viszontlátásra!”. Mr. Johnstone
mindenesetre pár perccel tovább tartotta kezét a kezében, és
igyekezett mélyen a szemébe tekinteni.
 – Szálljon fel gyorsan – szólt rá nevetve a vezető –, különben itt
hagyom!
Aztán ott maradt Edith egyedül, a napsütötte úton, a benzinkút
mellett, amelynek formája hatalmas grapefruitot utánozott.
A benzinkút kezelőjén kívül közel s távolban egy lélek sem
mutatkozott. Kétoldalt messze nyúlt az út, közvetlenül Edith előtt ott
volt az Indián River, mögötte a tenger, jobb kéz felől pedig hatalmas
parafaerdő látszott.
Vajon rosszul értette volna Edith a helység nevét? Tétován nézett
körül. A nap perzselőn sütött.
A leány a benzintöltőhöz fordult, aki a padon ült és újságot
olvasott.
– Villa Immokalee – fordult hozzá félénken a leány. – Nem tudná
megmondani, merre van?
A napsütéstől, széltől bronzbarna arcú férfi felpillantott, megrázta
a fejét és már ismét az újságja olvasásába mélyedt.
– Nem ismer névről bizonyos Miller urat? – kérdezte kis idő múlva
Edith.
A férfi most már fel sem nézett, csak megint a fejét rázta és bal
kezével maga mellé mutatott a padra. Edith szófogadóan leült
melléje. Egyszerre nagyon ideges lett. Cigarettára gyújtott és
odatartotta a dobozt a benzintöltő elé is. Az most sem szólt semmit,
csak a fejét rázta. Edith egyre nyugtalanabb lett. No tessék, itt ül
egyedül egy amerikai országút kellős közepén! Vajon elfelejtette
volna Miller úr, hogy rábízta a választást, New Yorkban akar-e
maradni vagy utána utazik? Talán nem is kapta meg táviratát, mert
időközben máshová költözött?
Edith alighanem elaludt. Egyszer csak felrettent. Egy kéz
nehezedett a vállára gyöngéden, figyelmeztetőn. Felnyitotta szemét
és nagy, szőke férfit látott maga előtt. Percekig tartott, amíg ráismert
Millerre. Hiszen annyira megváltozott! Elképedésében azt sem tudta,
mit beszél, és köszönés helyett ezt dadogta:
– Hála Istennek, hogy leborotváltatta a szakállát!
 – Már félórája várakozom – szólt Miller és rámosolygott. –
Sajnálom, hogy elkéstem. Egyszer már itt voltam, de akkor jelezték,
hogy az autóbusznak késése lesz. Elmentem hát valamit vásárolni,
és útban visszafelé kipukkadt az autóm egyik gumikereke. Nagyon
fáradt? Micsoda hóbortos ötlet volt, hogy autóbuszon jött! Sokkal
kényelmesebben utazott volna, ha Jupiterig vonaton utazik! Onnan
autón vihettem volna haza!
Edith sohasem hallotta még egyfolytában ennyit beszélni. Úgy
bámult a férfire, mintha ma látná először. Mi történt vele, hogy
ennyire megváltozott?
– Azért egészen mulatságos volt – jegyezte meg a leány és élesen
figyelte Millert, miközben az elhelyezte táskáját az autó
poggyásztartójában. – Még házassági ajánlatot is kaptam!
A férfi gyorsan megfordult és ránézett. Aztán elnevette magát.
– Hát persze, hiszen ez a korlátlan lehetőségek hazája! És maga
csinos leány. Miért is ne kaphatna házassági ajánlatot?
Kinyitotta a kocsi ajtaját és Edith beszállt. Leírhatatlan zavarban
volt.
– Hadd köszönjek meg magának mindent – szólalt meg hirtelen,
amikor a kocsi már elhagyta az országutat és betért egy kis
mellékösvényre.
Minthogy a férfi hallgatott és úgy nézett maga elé, mintha minden
figyelmét a kocsi vezetésére kellene összpontosítania, halkan
hozzátette:
– Nem is tudom, mivé lettem volna maga nélkül…
Alighogy kimondta ezt, mélyen elpirult. Miért hazudik ilyen
szemtelenül? Dehogyis nem tudja: híres, nagy filmszínésznő, és –
Lombard barátnője lett volna…
– Miért jött el ide? – kérdezte Miller, aki még most sem nézett rá. –
Ahelyett, hogy megvárt volna New Yorkban? – A kérdés erélyesen
hangzott és őszinte választ követelt.
– Rám bízta, hogy eljövök-e vagy ott maradok?
– Ez nem válasz. Miért jött?
 – Azt gondoltam, hogy talán szüksége lehet rám.
– Miért? – vetette oda nyersen a férfi. – Errefelé annyi titkárnő
akad, mint a rosta lika. Igazán nem kellett volna magára várnom!
– És mégis… – suttogta Edith. – Egy éjszaka, a Sherry Netherland
fedélzetén azt mondta, hogy megbízható emberre van szüksége.
A férfi pár taktust dudorászott valami divatos nótából.
– Ezt mondtam? Meglehet. Azt hittem, régóta elfelejtette már a
beszélgetésünket.
– Dehogyis! – kiáltotta Edith.
– Azt állítja, hogy nem felejtette el. És mégis cserbenhagyott, hogy
New Yorkba érkeztünk. Még fel sem mondott! Csak rövid levelet írt…
– Jaj, kérem, Mr. Miller, ne vesse a szememre – kérlelte Edith.
Az autó gyorsan, nesztelenül suhant át egy nagy erdőn. A
levegőnek friss föld, lomb és pázsit illata volt.
– Azt írta, hogy élete nagy lehetősége kínálkozik. Mi volt az?
– Hosszadalmas volna elmondani, Mr. Miller. Mindig arról
álmodtam, hogy egyszer a színpadra kerülök. Ez volt a leghőbb
vágyam. Mindent odaadtam volna a megvalósulásért. És…
– Színésznő – ismételte a férfi és a szája széle megvetően
legörbült.
– Igen – folytatta Edith –, aztán egyszerre alkalmam kínálkozott rá.
– Még mindig nem értem. Hollywoodba utazott. Miért nem maradt
ott, ha a kínálkozó alkalmat olyan nagyszerűnek találta?
Edith hallgatott.
A férfi dühösen csapott öklével az autótülökre.
– Feleljen hát – kiáltotta indulatosan. – Miért? Mi baj történt? Nem
tetszett a külseje? Vagy nem voltak a képességeivel megelégedve?
– Tetszettem – suttogta Edith –, mindenki el volt ragadtatva tőlem.
De úgy látszik, hogy mindennek ára van, és az a férfi, aki elvitt
Hollywoodba és bemutatott a filmgyárban…
Hirtelen elhallgatott. Merőn nézte ölében pihenő két kezét.
– No és? Miért nem tette meg, amit magától kívánt, ha annyira
vágyódott az érvényesülés után?
 – Azt hittem, hogy majd a magam erejéből is boldogulhatok.
Miller röviden, szárazon nevetett.
– És persze nem sikerült. Természetes. Nehéz magát megérteni,
Edith!
Először szólította keresztnevén a leányt. Edith úgy érezte, mintha
valami belenyilallt volna a szívébe.
– Igazán? – kérdezte.
A férfi hirtelen ránézett, a szeme sarkából. Mind a ketten
izgatottak voltak, villamos feszültség volt köztük, amelyből bármely
percben szikrák pattanhattak ki.
– Ha annyira elítél, miért segített rajtam? – kérdezte egyszerre a
leány. – Miért telefonált? Miért küldött pénzt? Miért fogadott vissza?
Hiszen tudta rólam, hogy nem vagyok se megbízható, se hűséges,
se elsőrendű munkaerő!
Az erdő ritkulni kezdett. Túlsó szélén kis bungaló állt nagy rét
közepén, a tenger és a folyó közt.
– Majd megmondom – felelte Miller. Most nagyon vontatottan és
tagoltan beszélt, közömbös hangon, mintha már régóta ismeretes
tényről volna szól. – Mert nekem minden mindegy, Edith.
– Hogyan? Nem értem.
A leány tanácstalanul nézett rá. A kocsi megállt. A férfi leállította a
motort.
– Nem is fontos, hogy megértse – vetette oda röviden. – Képzeljen
el egy olyan embert, aki tudja, hogy már csak egy vagy két hétig
élhet…
Szemben, az autó kis tükrében jól láthatta a leány rémült arcát.
– Edith – folytatta halkan –, csak egy vagy két hét az élet… és én
azt mondtam magamban: „élj, amíg élhetsz!”. Ha kedve volna ezt a
rövid időt velem tölteni…
– Nem igaz! – sikoltott fel hirtelen a leány váratlan szenvedéllyel,
kétségbeesett fájdalommal, és két karját a férfi napbarnított, erős
nyaka köré fonta. – Nem, nem, nem!
 Az ajkuk találkozott. A férfi szája elfojtotta a sikolyt, amellyel a
leány lázongani próbált a végzet ellen. Michael akarta ezt a
végzetet.
– Egyedül vagyunk – szólt Michael. Azzal karjára emelte a leányt
és bevitte a házba.
Éjnek idején felébredt Edith. Bagoly huhogott a közelben A fák
susogtak. Michael aludt. Edith nézte az arcát, amelynek merev
vonásai most felengedtek. Nagyon fiatalnak látszott. A leány ujjai
odakúsztak hozzá, gyöngéden megcirógatták a haját, napbarnított
arcát, végigsiklottak az éles ráncon, amely orrától a szájáig húzódott.
– Michaelnek hívják és szeretem!
Mosolygott.
Három napja olyan boldog volt, mint még soha életében.
A nyitott ablak függönyeit meglebbentette a hűvös éjszakai szél. A
tenger halkan, egyhangúan mormolt a part tövében.
Edith asszonnyá lett. Az édes boldogság és keserű szomorúság
volt, gyötrelem és üdvözülés.
A férfi mélyen, egyenletesen lélegzett. Hogy tud most aludni?
– Szükségem van rád – mondta Edithnek. – De nem akarom, hogy
szeress. Értsd meg, Edith: nem szabad engem szeretned! Nagyon
sokat, mindent kívánok tőled! Légy az enyém, de ne szeress, mert
nem akarom!
Mintha ezt lehetne! Hogyan adhatná oda magát az ember egy
férfinek, ha nem szereti? Hát igazán olyan ostobák a férfiak, hogy
azt hiszik: egy leány, egy asszony csak úgy…
Edithnek könnybe lábadt a szeme, de azért mosolygott. Valóban
készpénznek veszi Michael az ő alakoskodását? Hát nem látja: csak
azért komédiázik, hogy a kedvére tegyen? Igazán elhiszi, hogy ő
egyáltalán nem…?
– Miért sírsz? – szólalt meg egyszerre Michael. – Miért sírsz,
Edith? Nem szabad sírnod, hallod? Ne sírj! – ismételte gyöngéden
és magához ölelte.
A leány hevesen kitépte magát a karjából.
 – Miért nem mondod meg az igazat? – suttogta. – Miért hazudsz
nekem?
– Hiszen nem hazudok! Mindjárt az első napon megmondtam az
igazat. Megmondtam, hogy már csak kevés időm van hátra, és
utolsó napjaimban még egyszer, az utolsó cseppig ki akarok élvezni
mindent, amit az élet nyújthat! Olyan nehéz ezt megérteni?
– Lehetetlen – nézett maga elé Edith – lehetetlen.
Fölemelkedett. Felhúzott lábakkal ült az ágy szélén, két könyökét
gyermekesen gömbölyű térdeire támasztotta és arcát kezébe
temette.
A férfi figyelmesen nézte. Az arcán árnyék suhant át.
Félig lehunyta szempilláit.
– Bocsáss meg nekem, Edith – szólt hirtelen.
A leány hallgatott.
– Bocsáss meg – ismételte a férfi. – Igazad van, ha haragszol rám
és vádaskodol. Szívtelen és önző vagyok. Sosem lett volna szabad
ezt megtennem. Miért is adtam alkalmat arra, hogy idejöjj hozzám?
Tulajdonképpen nem akartam az egészet, de amikor mégis eljöttél,
amikor egyszerre itt voltál, nem tudtam ellenállni! Ez felülmúlta az
erőmet!
A leány már nem sírt. Komor arccal maga elé meredt.
– Jobb lesz, ha holnap elutazol – folytatta a férfi. – Vagy ha úgy
akarod, én megyek el, Edith! Nagy hiba volt, hogy olyan kötelékkel
terheltük meg magunkat, amelynek nincs jövője!
A leány emberfeletti erőfeszítéssel nyugalmat kényszerített
magára.
– Nem kell elmenned, és én is nyugodtan itt maradhatok.
Elvégre… nem mindegy? Egyszer csak el kell kezdeni! Igazán egyre
megy, hogy te voltál-e számomra az első, vagy valaki más? Ez
cseppet sem lényeges. És hogy pár nappal rövidebb vagy hosszabb
ideig tart-e a dolog… ugyan, mi tart örökké? Az érzések
megszületnek és meghalnak, ez már így van. Csak egy nem fér a
fejembe… miért kell meghalnod? Egyáltalán nem látszol betegnek…
 – Mindig tudtam, hogy csak részvétből lettél az enyém – jegyezte
meg Rauter. – Alapjában véve nagyon hitvány dolog, hogy
elfogadtam meleg szívecskéd alamizsnáját.
A leány sajátságos tekintettel nézett rá, amelyet a férfi nem tudott
megérteni. Szép, finom vonalú szája körül gúnyos mosoly játszott.
– Én azonban nem azért mondtam meg neked, hogy meg kell
halnom, mert ezzel részvétet akartam kelteni benned. Hanem azért,
hogy szabadon dönthess. És mégis: kezdettől fogva én vagyok a
hibás. Amikor táviratoztál… Azt hiszem, már el is felejtettelek, de
akkor egyszerre előttem volt ismét a képed. Jobb lett volna, ha nem
látlak viszont!
– Ne tégy magadnak szemrehányást!
Edith hangja most hűvösen, higgadtan csengett. Szörnyen
bosszantotta, hogy a férfi az előbb sírni látta.
– Nem tudom elhinni, hogy beteg vagy – folytatta kis idő múlva,
csökönyösen.
– És mégis igaz! – felelte a férfi, de nem mert ránézni. Mindjárt az
első napon bonyolult mesét adott elő a leánynak holmi titokzatos és
gyógyíthatatlan trópusi betegségről. Azt mondta, hogy híres orvos
megvizsgálta és kijelentette, hogy legfeljebb tizennégy napja van
még hátra az életből. Bosszantotta, hogy a leány nem akarja elhinni
ezt a nagy kínnal kiagyalt történetet.
– És az ilyesmit nem lehet operálni? Vérátömlesztés sem segít
rajta? – erőszakoskodott tovább a leány. – Az orvosok már
ezüstbordát és mesterséges tüdőt is tudnak készíteni. Éppen csak a
te esetedben mondana csődöt a tudományuk?
– Rajtam orvos nem segíthet. Ez az igazság.
Edith a fejét csóválta. Életében először volt szerelmes, és a
szerelmes asszony ösztönével megsejtette, hogy kedvesének szavai
mögött rejtély lappang.
– Még sohase hallottam ilyet! Hogy egy ember egyszerűen feladja
a reményt, elbújjon, mint a sebesült állat és tétlenül várja
pusztulását! Az életért verekedni kell! Az Isten áldjon meg:
képtelenség, hogy valaki így, egyszerűen lemondjon mindenről!
Michael hallgatott. Minden szót értelmetlennek, sőt veszélyesnek
érzett. Ha beszélne, többet mondana, mint amennyit akar. Márpedig
Edithnek nem szabad megtudnia, hogy az a nap, amelyen agyonlövi
Lombardot, egyúttal az ő halálának napja is lesz. Úgyszólván lopta a
sorstól ezt a két hetet. Tolvaj módjára szerezte meg Edithet.
Haladékot adott magának. Tulajdonképpen három hónappal vagy
egy egész esztendővel is elhalaszthatta volna Lombard megölését.
De ismerte magát. Attól félt: néhány hónap múlva már nem lesz elég
ereje ahhoz, hogy végrehajtsa azt a tettet, amely egyúttal az ő
életének is véget vet. Attól félt, hogy megszereti az életet, Edithet, a
jövő lehetőségét, terveket kezd kovácsolni. Minden új nap lefarag
egy keveset bosszúvágyából, dühéből. A benne lobogó indulat
kialszik, mint a tűz, ha nem táplálják, hanem éppen ellenkezőleg,
egyre oltogatják.
– Milyen különös emberpár vagyunk mi – szólt Edith és halkan
nevetett. – Sose hittem volna, hogy van a világon férfi, aki nem
akarja, hogy szeressék! Sokkal hiúbbnak tartottalak benneteket.
Nem találkoztam még olyan férfivel, aki ezt mondja a nőnek: „Ha
akarod, azonnal feleségül veszlek. De jobban szeretném, ha nem
akarnád. Árthatna neked a jövőben, hogy a nevemet viseled.” Miért,
Michael? Hiszen olyan sok embert hívnak Millernek! Ez igazán nem
ritka név. Jaj, Michael, néha azt kell hinnem, hogy bolond vagy!
– Az meglehet – bólintott Rauter. – Hiszen már mondtam: jobb
lesz elmenned! Beteg ember vagyok, és talán bolond is.
Edith felállt és becsukta az ablakot. Odakint már csiripelni kezdtek
a verebek. Keleten pirosság futotta be az ég alját.
– Nagyon bonyolult az egész – jegyezte meg csüggedten –, nem
ismerem ki magam.
– Szeretném, ha nem kérdeznél annyit…
A leány elnevette magát.
Ezt már a legelső alkalommal is mondtad, akkor régen.
 „Akkor régen.” Hat hét előtt történt, és Edith mégis így mondta:
„Akkor régen.” Mintha évek teltek volna el azóta. Valóban: egész
örökkévalóság! A leányból időközben asszony lett, és ez annyi,
mintha újjászületett volna. Másként gondolkodott, másként érzett, új,
idegenszerű megvilágításban látta a dolgokat.
– Nem szabadna sem kérdezősködnöd, sem töprengened. Szokd
meg végre, hogy úgy vedd a dolgokat, ahogy adódnak, különben
sosem találod meg helyedet az életben. Hiszen olyan egyszerű az
egész, Edith! Egy ember, aki tudja, hogy hamarosan meghal,
jogosan önzőbb, mint az átlag, mint azok, akiknek számára minden
nap egy-egy újabb állomást jelent a jövő felé és nem egy-egy újabb
lépést az elmúlás útján.
– Igazán nem kell mentegetőznöd!
Edith kiment a szobából és hevesen becsapta maga mögött az
ajtót. Áthaladt a kis ház előcsarnokán. Egy percre megállt a
fegyverszekrény előtt. Elgondolkozva nézte a fényes üveglap mögött
sorakozó puskákat, hosszú Colt pisztolyokat és revolvereket. Aztán
kulccsal kinyitotta a kaput és mezítláb átfutott a réten. Pedig Michael
szigorúan megtiltotta neki, hogy cipő nélkül járkáljon a szabadban,
mert megesett, hogy mérges kígyó tévedt erre a forgalomtól kissé
távol eső vidékre.
Edith most mégis mezítláb sietett át a pázsiton, amelynek füve
élénken zöldelt. Dús harmat borította. A parti föveny világos színű és
bársonyosan puha volt. A leány ledobta hálóingét és a vízbe ugrott.
Gyors, egyenletes karcsapásokkal messze kiúszott. Nem
gondolkodott. Se látott, se hallott. A mozgás jólesett neki, kicsit
megnyugtatta, idegeinek feszültsége felengedett. Milyen bolond az
élet! Milyen értelmetlen minden! Most végre tudta, miért vonakodott
attól, hogy Lombard barátnője legyen, miért mondott le a sikerrel
kecsegtető jövőről. Azért, mert kezdettől fogva ezt az embert, ezt a
sajátságos, furcsa különcöt szerette. És mégsem szabad szeretnie,
nem adhatja át magát az érzéseinek. Hiszen Michaelnek igaza van.
Mi értelme beleszeretni valakibe, aki pár nap múlva meghal?!
Uralkodnia kell magán és érzésein, ha nem akarja, hogy a jövője
csupa szenvedés legyen. Jaj, miért is jött ide? Miért nem zuhant le
inkább a repülőgép azon az éjszakán!
…De valóban megbánta-e, hogy idejött? Nem gyönyörűbb-e
mindaz, amit most átél, mint bármi, amiről valaha is álmodott?
Mindennek ára van – mondta Lombard. Ezekért a boldog napokért a
magány, a bánat, a szenvedés véget érni nem akaró napjaival fog
fizetni. Úgy érezte: soha többé nem lesz képes arra, hogy más férfit
szeressen. Ha Michael elmegy, az ő életének is vége. De addig
hősiesen kell viselkednie. Nem fog kérdezősködni, elhallgatja, elrejti
érzéseit úgy, ahogy a férfi kívánja, hogy ne tegye számára még
nehezebbé a válást. Nem kezd többé olyan értelmetlen és
gyötrelmes beszélgetést, mint amilyen ez az utolsó volt. Hány ilyen
beszélgetéssel kínozta már az elmúlt napok alatt Michaelt! Mi
értelme? Hiszen a férfi semmiről sem tehet! Amikor ott, az autónál
megmondta neki, hogy csak két hete van hátra az életből, Edith
fájdalmasan felsikoltott – és elárulta magát. így szédültek bele abba
az észbontó, üdvözítő csókba.
Edith a hátára feküdt és mozdulatlanul sodortatta magát a vízzel.
A napsugarak máris melengették. Az ég visszatükröződött a kis öböl
tiszta, mozdulatlan vizén. Edith lehunyta a szemét. – Michael –
gondolta magában –, Michael, Michael…
Ostoba közhely jutott az eszébe: „Ügy kell venni az életet, ahogy
adódik.” Alapjában véve nem is ostobaság ez, sőt: mély bölcsesség
rejtőzik benne.
– Hálásnak kell lennem minden óráért, amelyben ő még az
enyém, minden percért, amikor még él. Lesz elég időm elhinni!
Egyszerűen gondolnom sem szabad arra, mit hoz a jövő! Úgy kell
viselkednem, mintha semmiről sem tudnék… De miért is mondta
meg?! Oh, mennyivel jobb lett volna, ha elhallgatja előttem az igazat!
Michael, Michael, Michael!…
Amint kifelé gázolt az apadó vízből, Michael megjelent a kis
fürdőház keskeny hídján. Fürdőköpenyt tartott a leány elé.
 – Már megint elfelejtettél cipőt húzni – szólt szemrehányóan és
karjára emelte Edithet, mintha kisgyermek volna.
Edith olyan boldog volt, ha a szívéhez simulhatott és érezhette
mozdulatainak, hosszú, ruganyos lépteinek ritmusát. Még sose vette
észre, hogy milyen sajátságos a férfi járása: mint ketrecbe zárt,
fekete párducé…
A bungaló kicsi volt, benne csupán négy szoba, egy nagy ebédlő,
beépített tálalóval, három kis hálókamra, konyha, fürdőszoba és
fedett veranda. A konyhában Delilah uralkodott, a hatalmas termetű
néger szakácsnő. Oly nagy és erős volt, hogy hosszú, keskeny
lábainak léptei alatt megrendült a ház. Őserdei, pogány istennő.
Hosszú ujjú, izmos keze alkalmasabbnak látszott arra, hogy
emberölő bunkót lóbáljon, mint hogy a főzőkanalat kezelje. De
Delilah a valóságban szemérmes és félénk leányzó volt, aki
megvetette a férfiakat, félt a sötétségtől és rajongott Millerért.
Nem „Miller” volt a ház tulajdonosa. Edith megtudta, hogy a villa
egy barátjáé, bizonyos Dupont ügyvédé, aki pár hétre átengedte
neki. Sőt úgyszólván rákényszerítette Michaelt, hogy idejöjjön
pihenni.
Delilah mindjárt reggeli után útra kelt Michael autóján (amely
egyébként szintén Dupont tulajdona volt), hogy a közeli községben
bevásároljon. Michael Edithtel visszament a partra. A kis vitorlás
csónakba szálltak.
Michael énekelt, mert tudta, hogy Edith szereti a hangját hallani.
Régóta elfelejtett, szép nótákat dalolt, amelyeket a klondikei
aranyásóktól tanult és szilaj dallamokat, amiket a favágóktól lesett el,
miközben baltájukat a százados fák gyökerébe vágták. Időnként
fütyörészett is, mint gyerek korában, mikor ide-oda ugrált a patak
rohanó sodrású úszó gerendákon. Edith kérésére elmondott egyet
mást a múltjából, beszélt gyermekkoráról, anyjáról, apjáról. És
Carolról, igen, még Carolról is.
– Valamikor szerettem egy nőt, aki fiatal volt és szép. A haja
gesztenyebarna. De nem lehetett igazi szerelem, mert egy napon
egyszerre minden megszakadt köztünk.
Edith féltékeny volt arra az idegen nőre, de nem árulta el.
Reszkető kézzel fogta a horgászbotot. így aztán persze semmit sem
sikerült fognia, de nem mondta meg, hogy miért ügyetlenkedett.
Inkább eltűrte, hogy a férfi kicsúfolja.
Michael rengeteget beszélt New Yorkról, Amerikáról, meg
mindenféléről. Csak Lombardot nem említette soha. Még azt sem
kérdezte meg a leánytól, ki volt az a férfi, akivel Hollywoodba utazott.
Edithet bántotta is, hogy nem érdeklődik iránta. Sértőnek érezte a
férfi közömbösségét. De minthogy Michael nem kérdezősködött, ő
sem beszélt.
– Miért voltál Párizsban akkor, amikor találkoztunk?
– Üzleti ügyeim miatt néhány évet Európában töltöttem. Kis
megszakításokkal.
– Miért növesztettél szakállt és miért viselted azt az undok, sötét
szemüveget? Eltorzított!
– Nagyon érzékeny volt a szemem akkoriban.
– És a szakáll?
– Betegeskedtem, legyöngültem és még ahhoz is fáradt voltam,
hogy megborotválkozzam. Később pedig egyszerűen untam a
szakállamat leborotválni.
Egyhangúan, csöndesen, boldogan teltek a napok. A férfi időnként
magával vitte a lányt az erdőbe vadászni. Egyszer vadmacska esett
a csapdájukba. Szép, erős, ádáz állat volt. Futni hagyták.
Edith egy napon levelezőlapot kapott. Delilah hozta el a községből
és átadta neki, miközben együtt rakosgatták be az elemózsiát a
jégszekrénybe.
Edith úgy bámult a levelezőlapra, mintha nem hinne a szemének.
Milyen sajátságos kézírás! Megesküdött volna rá, hogy ő maga írta a
címzést, olyan megtévesztően hasonlók voltak a betűk. Aztán
meglátta az aláírást. A levelezőlapot Mr. Johnstone küldte. Azt írta,
hogy nem felejtette el a közös utazást az autóbuszon. Kérdezte,
meggondolta-e magát alaposan Edith, hogy nem akar-e mégis
feleségül menni hozzá? Ha nincs kedve Amerikában maradni, ő arra
is hajlandó, hogy Európába viszi, Olaszországban élhetnének. „Sok
szívélyes üdvözlet – Benjamino.”
Edith nevetett és széttépte a lapot.
– Miért nevetsz? – kérdezte Michael és bekukkantott a konyhába.
Aznap úgy viselkedett, mintha egy percre sem tudna Edithtől
elszakadni.
– Az imádóm írt, akivel az autóbuszon ismerkedtem meg –
nevetett Edith. – Elmondtam neked, hogy megkérte a kezemet! Most
még egyszer kérdezi, nem gondoltam-e meg a dolgot?
– Edith – szólt a férfi, miközben karon fogta és kivezette a
konyhából –, egy napon örökölni fogsz utánam! Nem valami nagyon
sokat, de eleget ahhoz, hogy gond nélkül megélhess belőle!
– Ne beszélj erről. Nincs szükségem a pénzedre.
– Dupont majd szépen elrendez mindent. Ha még mindig kedved
van ahhoz, hogy színpadra lépj… kitűnő ajánlóleveleket adhat
neked.
– Ez igazán kedves volna – felelte Edith, és egy vadlúd után
nézett, amely rikoltozva szárnyalt át a kék levegőégen.
A férfi fájdalmasan meglepődött. Elhallgatott.
– Még mindig vágyódol a színpadra? – kérdezte kis idő múlva.
– Azt hiszem, tehetséges vagyok – vont vállat Edith. Megpróbált a
férfi szemébe nézni, de úgy, hogy Michael azért mégse láthasson a
gondolataiba. – Szeretnék érvényesülni.
– Isten áldja meg életerős ifjúságodat!
A férfi feléje nyújtotta a kezét és a lány beléejtette finom ujjait.
Michael tenyere olyan volt, mint egy meleg fészek. – Édes istenkém
– gondolta magában Edith, miért nem szabad boldognak lennem?
Mindenről lemondanék, mindent megtennék, ha… Tíz napja vagyok
itt. Michael azt mondta: egy hét, legfeljebb két hét az élet. Tehát már
csak négy nap van hátra!
– Miért olyan rövid egy hét, miért olyan rövid egy nap, miért olyan
rövid egy perc, miért olyan rettenetesen hosszú az élet?
 Ugratták egymást, kötekedtek, rengeteget nevettek, sokszor a
saját cinizmusukat is kicsúfolták és sok mindenen átsegítette őket.
Azt hitték, mindent tudnak egymásról, pedig olyan keveset sejtettek!
Csak töredékeket. Mindig vidám hangot ütöttek meg, kicsit
túlságosan vidám, túlságosan hangos, túlságosan léha hangot. De
legalább sose beszéltek olyan ostoba dolgokról, mint szerelem, vagy
élet, vagy halál. Ilyesmikre csupán gondolni szoktak, ha nézték
egymást vagy ölelkeztek. Mindegyikük magának tartotta meg a
gondolatait. „Te édes, ragyogó, tiszta arc, te szép szempár, te édes,
gyöngéd puha száj.” Nem mondtak egymásnak semmit. A szemük
nevetett, az ajkuk nevetett és naponta száz kis halált haltak. Minden
elalvásuk kis halál volt, mert megint elmúlt egy nap. Minden
ébredésük kis halál, mert megint elmúlt egy éjszaka. Amellett olyan
egyszerűnek látszott minden! Könnyű flört, futó kaland. Vastag
betűkkel szedett romantika, amilyet „Amerika napfürdőjének”
reklámfüzete ígérget. Nem kell a dolgok jelentőségét túlbecsülni.
Semmit sem szabad nagyon komolyan venni. Elvégre mit jelentenek
az érzések? Mit jelentenek a gondolatok? Valóban fontos-e az, hogy
az ember él-e vagy meghal? Egyre megy! Amerikai módra, nagy
bölcsen ki kell élvezni a múló pillanat minden örömét. „Élj, amíg
élhetsz!” És olyan kellemesen, ahogy csak lehet…
A tizenkettedik nap reggelén távirat érkezett Michael címere. Ott
találták a reggeliző asztalon, mikor felkeltek. Michael felbontotta,
aztán apró darabokra tépdeste.
– Mi az? – kérdezte Edith és merőn nézte.
– Semmi – felelte a férfi. A hangja élesen csattant, mintha két
hideg acélpenge koccant volna egymáshoz.
Edith nem faggatta tovább.
Kis idő múlva újra megszólalt a férfi: – Dupont meglátogat ma.
Tudod, az ügyvédem, akié ez a ház. Jogi dolgokat kell
megbeszélnem vele.
– Ja, úgy – bólintott Edith. Egyszerre felfigyelt. Mintha halk
neszezést hallott volna. Még mielőtt egy szót szólhatott volna,
Michael máris talpon termett. A következő pillanatban ott állt
mellette, fegyverrel a kezében, célzott és tüzelt. A visszhang
sokszorosan verte vissza a puska dörrenését. Edith közvetlen
közelében kiéhezett, nagy csörgőkígyó hevert a földön. A lány
megrázkódott az iszonyattól.
– Edith – szólt Michael –, azt szeretném, ha… mi a terved mára?
– Hogy mi a tervem? – A lány csodálkozva nézett rá. – Miért, te
mit akarnál csinálni, Michael?
– Szeretnék egyedül maradni Dupont-nal.
A lány hallgatott.
– Jó – mondta végül –, akkor én horgászni megyek. A vitorlásra
szállok. Ha majd már szabad lesz visszajönnöm, szólj Delilah-nak,
hogy zörgesse meg a nagy gongot. Annak a hangja messzire
elhallatszik, mintha csak indián csatakiáltás volna!
Vidám hangon beszélt, de valójában kétségbeesett. Az utolsó
órák… Még csak ez hiányzott! Hogy éppen ezekben a napokban egy
idegen állítson be és elrabolja tőle Michaelt!
Nézte a férfit, akit szeretett. Mindig attól félt, hogy egyszer csak
nem látja majd. Felébred és üres mellette az ágy, vagy visszajön a
sétáról és üresen találja a házat… Michael kijelentette, hogy ha majd
„ott tart már”, akkor egyszerűen elmegy és Edithnek nem lesz
szabad követnie. A lány megígérte ezt.
Michael jó színben volt. Erősnek, egészségesnek látszott. Arcát
barnára égette a nap, pirospozsgásra csípte szél és a tengeri
levegő. Szőke haját még jobban kiszívta az erős napsütés. Mi baja
lehet? Edith sose fogja ezeket a napokat elfelejteni! Hogy is
felejthetné el? Ez felülmúlja az emberi erőt.
– Szeretném, ha máris mennél – szólt Michael. Egyszerre
türelmetlennek látszott, mintha terhére volna a barátnője. Vagy, ami
még rosszabb: mintha egyszerre elfelejtette volna, hogy ott van
mellette. Nem is igyekezett palástolni, pedig mostanáig, minden
szerelemellenes fogadkozása ellenére is, nagyon gyöngéden bánt a
lánnyal. Most úgy viselkedett, mintha nem szeretné és mindaz, ami
történt, csupán egy szívtelen, önző ember szeszélye lett volna, egy
emberé, akinek meg kell halnia és aki addig is a maga kedve és
törvényei szerint akar élni.
Edith engedelmesen elindult. Haragosan és nagyon szomorúan
haladt át a réten. Elment a kígyó mellett, amelyet Michael lőtt agyon,
lesietett a partra és kis idővel később kivitorlázott az öbölbe, majd
befordult a folyó vizére. Nem ment ki a nyílt tengerre, mert Michael
ezt szigorúan megtiltotta neki, de a folyón sem hajózott messzire.
Tudta jól, meddig kell mennie, hogy a férfi többé ne láthassa a ház
teraszáról messzelátóval. Mikor végre odaért, ahová igyekezett, a
parthoz irányította a vitorlást, kötelét egy hatalmas pálma törzse köré
csavarta és gyors léptekkel elsietett. Nem töprengett azon, hogy
nem lopja– e el valaki a csónakot. Bánta is most?! Csak egy volt
fontos: hogy beszélhessen Dupont úrral. Okvetlenül beszélni akart
vele. Michael nyilván nem megy elébe sem a vonathoz, sem az
autóbusz-megállóhoz, mert hiszen Deliláht küldte el reggel az autón
bevásárolni, így hát biztos, hogy Dupont a maga kocsiján érkezik a
városból.
Edith leült egy ledöntött hatalmas pálma törzsére, amely az
erdőbe vezető ösvény szélénél hevert. A nap egyre magasabbra
emelkedett az égen. A levegő átforrósodott. Pillangók lebegtek a
virágok felett.
…Edith tizenkét nap előtt ugyanilyen perzselő hőségben
várakozott. Akkor Millerre várt, akinek „Richárd Michael” a
keresztneve, de gyermekkorában mindig csak Michael-nek
szólították. (így mondta…) Milyen furcsa név: Richárd Michael.
Tizenkét nap? Képtelenség elgondolni, hogy még csak tizenkét
nap telt el azóta! Hogy már tizenkét nap telt el…
Dupont úrnak minden pillanatban jönnie kell. Mert hiszen ha
Michael ebédre is ott akarná tartani a villában, akkor nem küldi el
vitorlázni Edithet, vagy legalábbis megmondja neki, hogy
csomagoltassa be magának Deliláhval az elemózsiás kosarat!
Három óra nyilván elég nekik a megbeszélésre.
 Edith lassanként egyre türelmetlenebb lett. Felállt és ide-oda
járkált. Isten őrizz, hogy elszalassza Dupont urat!
Aztán közeledő, halk motorzakatolást hallott. Nagy, sötét kocsi
bukkant elő a fák közül. A lány gyorsan előugrott és az út közepére
állt.
Tudta, hogy az amerikaiak nem szívesen állnak meg, ha nem
rendőr szólítja fel erre őket. Attól tartott, hogy Dupont egyszerűen
rátapos a gázpedálra és elszáguld mellette. Ugyanis Amerikában
gyakran megtörtént már, hogy női ruhába öltözött gengszterek
megállítottak egy-egy autót az országúton, és aztán leütötték vagy
kirabolták a vezetőt.
De Dupont megállt. Vékonyka, finom kis öregember volt.
– Hé, fiatal hölgy! – szólt ki a kocsiból –, mi baj?
– Dupont úr, kérem, okvetlenül beszélnem kell önnel!
Az aggastyán meghökkent attól, hogy ez az indián barnára sült
arcú, vadidegen lány a nevén szólítja. Teljesen lebocsátotta a kocsi
ablakát és erősen kihajolt.
– Ki maga? Nem ismerem!
– Miller úr… titkárnője vagyok!
Az öregember a fejét csóválta.
– Nem ismerek semmiféle Miller urat. Mit akar tulajdonképpen?
Álljon odébb és engedjen az utamra. Sietős a dolgom!
– De hiszen ön éppen Michaeltől jön! Őt látogatta meg!
Táviratozott neki!
Az ügyvéd egy pillantást vetett a lány kétségbeesett, dúlt arcára
és egyszerre megértett mindent. Kinyitotta kocsija ajtaját:
– Szálljon be!
Edith odaült melléje.
– Okvetlenül beszélnem kell az ügyvéd úrral – mondta ez nagyon,
nagyon fontos!
Dupont bólintott.
– Azt hiszem, nem is rossz ötlet. Sietnem kell, egy másik kliensem
vár, nem messze innen… De nem volna ideje velem ebédelni?
 – Hogyne volna – felelte Edith. Közben eszébe jutott, hogy Delilah
már bizonyára hosszú ideje kongatja a gongot és Michael
visszavárja őt.
Befordultak az országútra. Gyorsan száguldottak a legközelebbi
helységbe, ahol az ügyvéd kiszállt, elintézett egy
telefonbeszélgetést, aztán kis vendéglőbe vezette Edithet, ahol
kitűnő halételeket lehetett kapni.
– Mióta ismeri Michaelt? – kérdezte a leánytól, miután
megrendelte az ebédet.
Edith gyorsan elmondta, hogy milyen körülmények között
találkozott először Michaellal, Párizsban. Futólag említette közös
utazásukat, meg hogy Ő később Hollywoodba került, ott minden
pénze elfogyott, Michaelhez fordult segítségért és végül utána
utazott ide.
Az ügyvéd végighallgatta. Egyszer sem vágott a szavába.
Időnként bólogatott, mintha lassankint megvilágosodnék előtte
minden.
– Mondja, kérem, Dupont úr – kérdezte Edith, aki most idegesen,
mohón szívta cigarettáját –mondja, ügyvéd úr, miféle titokzatos
betegségben szenved Miller úr? Miért hiszi azt, hogy meg kell
halnia? Hogy nagyon hamarosan meg kell halnia?
– Miért érdekli magát Michael?
Edith egy pillanatig tétovázott. Lehajtotta fejét. Aztán fölemelte és
lassan így szólt:
– Szeretem őt, ügyvéd úr… szeretem Miller urat.
– Először is: nem hívják Millernek. Másodszor: nem beteg,
harmadszor: nem kell meghalnia –szólt Dupont és egy percre sem
vette le szemét a leány arcáról. – Michael Rauter a neve. Öt
esztendőn keresztül egy franciaországi elmegyógyintézetben volt. A
fejébe vette, hogy megöl valakit és aztán öngyilkosságot követ el. –
Élesen figyelte a lányt. – Miért nem ijedt meg? –kérdezte.
Még jobban elámult, amikor azt látta, hogy Edith nevetni kezd.
– Miért nevet? – kérdezte szigorúan, majdnem haragosan.
 – Mert boldog vagyok – felelte Edith és még mindig nevetett. – Ha
Michael nem beteg, akkor nem kell meghalnia, nem kell elválnunk,
összeházasodhatunk, és egyáltalán…
– Úgy látszik, nem értette meg jól, amit mondtam – vonta össze
szemöldökét Dupont, és finom kis aggastyánkezét a lány karjára
tette. – Hallgasson meg, Edith Zylander! Most nem szabad nevetnie!
Feledkezzék meg teljesen saját szempontjairól! Michael mégis
beteg. Rögeszméje, hogy azt az embert meg kell ölnie és aztán meg
kell halnia!
Közelebb húzódott a leányhoz. Gyorsan, izgatottan beszélt.
Röviden vázolta Michael Reuter múltját, sorsát.
– Így áll a helyzet – fejezte be elbeszélését. – Az, amit Michael
magának mondott, kegyes hazugság. Azért nem akarja feleségül
venni, hogy ne viseljen olyan nevet, amelyet gyilkossággal
kapcsolatban fognak emlegetni. Mert hiszen Michael maga is
tisztában van azzal, hogy közönséges gyilkosság az, amit el akar
követni. A dolgok mostani állása mellett magam sem tudom, mit
tegyek! Igyekeztem Michaelt visszatartani. Azt tanácsoltam, várjon
még, ne siessen el semmit, uralkodjék az idegein, ne veszítse el a
türelmét. De lassanként befagy már a bölcsességem. Nem tudom,
mit tegyek, hogy megakadályozzam a szerencsétlenség
bekövetkezését. Az egyetlen, amire rá tudtam bírni, az volt, hogy
kétheti haladékot adott magának. Megígértem, hogy ezalatt
megpróbálok valamit kitalálni. Hátha más mód is van a gyűlölt
ellenség megbüntetésére,' mint a gyilkosság? De nem sikerült
semmi okosat sem kisütnöm. Mindenféle mesét adtam elő
Michaelnek, hogy újabb időt nyerjek. Persze egy szót sem hitt el
belőle. Nem is akarta elhinni. Valósággal lázban ég. Ne sírjon,
kislányom! Mit tegyek? Szanatóriumba csukassam? Feljelentsem?
Figyelmeztessem a másikat, hogy mi készül ellene? A gyilkosságnak
mindenképpen elébe kell vágni!
– Michael szeret engem – suttogta Edith, gondolatokba merülten.
 – Nem – ingatta a fejét Dupont –, és ez éppen a baj! Valóságos
szerencsétlenség. Egy kicsit talán szereti… miért is ne szeretne egy
egészséges fiatal férfi ilyen szép leányt… de csak annyira,
amennyire az olyan ember, aki mindent kockára akar tenni, akinek
szemében a saját élete fabatkát sem ér, egyáltalán szeretni tud.
Csak annyira szereti magát. Nem eléggé, Edith Zylander. Mert ha
igazán szeretné, akkor sutba dobná ezt a tébolyult tervet, új életet
kezdene, és bevárná, amíg alkalma kínálkozik a jogos
bosszúállásra. Nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam magának –
tette hozzá halkan, amint meglátta a lány arckifejezését –, de én így
látom a dolgokat és nincs értelme, hogy megtévesszem.
Edith hallgatott. Felszárítgatta könnyeit. Dupontnak igaza van. Az
olyan ember, akinek minden mindegy, nem szerethet igazán.
Michael jobban ragaszkodik gyűlöletéhez, mint őhozzá, bosszúja
többet jelent neki, mint ő. Ez az igazság. Nem ér semmit azzal, ha
nem akarja tudomásul venni.
– Mit tehetnék? – kérdezte. – Mr. Dupont, én szeretem őt… és
megértem… senki sem lépheti át a saját árnyékát… De segítenünk
kell rajta!
Dupont hosszan, figyelmesen nézte.
– Kövessen el mindent, hogy visszatartsa! És ígérje meg, hogy
azonnal értesít, amint Michael felkészülődik, hogy elutazzék innen.
Akkor még mindig elég időm van arra, hogy közbeléphessek. Ha
bekövetkezik a legrosszabb, amitől tartanunk kell, nos, akkor nem
marad más hátra, mint hogy egyszerűen feljelentsem, lefogassam!
– Nem éli túl.
– Ó, dehogynem! Maga nem tudja, micsoda erő lakik a
gyűlöletében! Mindent elvisel, mindent túlél, csak hogy elérhesse
célját!
– De az ügyvéd úrnak semmiképpen sem szabad ezt megtennie!
Hiszen magára bízta titkát. Nem árulhatja el.
– Nem bízta rám a titkát. Egyszerűen csak kitaláltam, hogy mi a
szándéka. Nagyon rossz emberismerő volnék, ha nem tudnám, mit
forral. Harminc esztendeje ismerem. Kötelességem, hogy
közbelépjek. Bízhatok magában? Számíthatok a segítségére?
– És ha nemet mondok? – Edith mélyen Dupor ízemébe nézett.
– Akkor kénytelen volnék már most lépéseket tenni Michael ellen.
Magának még megvan a lehetősége arra, hogy esetleg leszerelje.
Próbálja meg! De mindenesetre értesítenie kell engem, ha Michael
mégis útra kelne. Huszonnégy óra kell ahhoz, hogy innen New
Yorkba jusson. És ez nekem elég. Amint megkapom a maga
táviratát, intézkedem. Szavát adja-e hát?
– Szavamat adom – felelte Edith. Holtsápadt volt és minden
porcikája remegett.
Felálltak. Dupont visszavitte autóján a lányt a keresztútig.
– Isten vele, gyermekem – mondta sok szerencsét kívánok! A
viszontlátásra!
Edith hosszan nézett a tovarobogó kocsi után. Aztán átszaladt az
erdőn. Lihegett, akadozott a lélegzete, mire a házhoz ért.
Delilah odakünn állt az erkélyen és teljes erejéből verte a nagy
gongot. Felsikoltott ijedtében, midőn Edith váratlanul felbukkant
mellette.
– Az isten szerelméért, hol tetszett lenni? Mr. Michael már azt
hitte, hogy valami szerencsétlenség érte! Kígyó marta meg, a
tengerbe fulladt, vagy rablók hurcolták el! Két órája keresi
mindenfelé!
– Nem baj! – szólt Edith és az egyik fekvőszékbe vetette magát. –
Nem baj, Delilah! Nem, ne szaladjon el a partra! Michael majd csak
visszajön, ha nem talál sehol!
 VIII.

Még mindig ott hevert a széles fekvőszékben, amikor Michael egy

óra múlva visszatért. Messziről látta közeledni a kis, fehér vitorlást,
az öböl sima vizén. Michael tehát megtalálta a csónakot! Figyelte,
amint partra vontatta a vitorlást és aztán futva közeledett a pázsiton
át. A lány meg sem mozdult. Fekve maradt és mozdulatlanul nézte a
feléje szaladó férfit.
Michael arca holtsápadt volt, a szeme üveges, az éles redő az
orra és a szája közt most még erősebben elmélyült.
Egyszerre megpillantotta Edithet. Megállt, mintha földbe
gyökerezett volna a lába. Egyikük sem tudott szólni. Végre kifakadt a
férfi:
– Itt vagy hát! Hála istennek! De jó, hogy itt vagy! Már éppen
értesíteni akartam a rendőrséget!
Edith nem felelt. A férfi lassan közeledett feléje, széket húzott oda
mellé és leült. Gépiesen megtömte pipáját. Pár pillanat múlva kis,
szürkéskék füst lobogócska lebegett a levegőben…
Edith várt.
– Dupontnak igaza van – gondolta magában.
– Hogy is tehetted ezt… – nyögte ki végre a férfi.
– Mit? – kérdezte a lány, de úgy, hogy az ajka alig mozdult.
– Elmentél…
– Hiszen te küldtél!
– Mérhetetlenül aggódtam miattad.
– Nagyon sajnálom. De egyszerre eluntam, hogy várjam, amíg
hazahívsz. Sétálni mentem.
Szeme sarkából leste a férfit: arca zárkózott volt, mintha lárvát
viselne.
 – Igen – gondolta magában Edith –, megtartom a szavamat.
Értesítem az ügyvédet. Kiszolgáltatom Michaelt, még akkor is, ha a
szívem beleszakad. Nem engedhetem, hogy a vesztébe rohanjon.
Micsoda téboly!
„Az a szerencsétlenség, hogy nem szereti magát eléggé… A
gyűlölet erősebb benne, mint a szeretni tudás képessége…” Az
ügyvéd szavai folyton a fülében csengtek. Nem tudta őket elfelejteni
Michael nem eléggé szereti őt.
És mégis: mennyire aggódott miatta! Milyen sápadtan, izgatottan
jött a partról!
Hátha elszökne titokban, anélkül, hogy a férfi tudná, hol találhatja?
Vajon ezzel nem tudná-e legalább ideig-óráig visszatartani terve
végrehajtásától? Esetleg a keresésére indulna, kutatná… Megint
ránézett Michaelra. Nem tudott határozott választ adni a lelkében
felmerült kérdésre. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ma reggel
először fordult elő, hogy Michael türelmetlenül szólt rá. Ő maga talán
észre sem vette, de Edith megérezte hirtelen támadt idegességét.
Tisztában volt azzal, hogy a férfi most csak nyűgnek tekinti,
jelentéktelen, kis akadálynak, amelyet félre kell hárítani az útból.
Ha megszökik tőle, esetleg éppen az ellenkező hatást éri el, mint
amire törekszik. A férfi azt hihetné, hogy elveszítette őt. És mivel
tudja, hogy közös életüknek ügy sincs jövője – hiszen nem
maradhatnak együtt –, még esetleg örülne is a véletlennek, amely
visszaadta a szabadságát.
– Azt hallottam, Michael, hogy van Párizsban egy híres orvos, aki
különösen a krónikus betegségek gyógyításával foglalkozik, és a
legbonyolultabb műtéteket is sikerrel hajtja végre. Hátha van még
lehetőséged a gyógyulásra? Utazzunk oda! Utazzunk Európába!
Próbáljunk szerencsét!
A férfi a fejét rázta. Nem volt hajlandó erről tárgyalni.
– Miért ne? – erőszakoskodott a lány.
– Holtan érkeznék Párizsba.
 – Michael – suttogta Edith a hirtelen támadt nagy csendben –, a
legközelebbi napokban én is orvoshoz szeretnék menni.
A férfi gyorsan feléje fordult.
– Mi bajod? Nem érzed jól magad? Ha akarod, akár rögtön is
mehetünk…
– Mi volna, ha gyermekem születne?
Edith leghőbb vágya volt, hogy gyermeke legyen tőle. Ezért
megbocsáthatónak érezte ezt a fortélyos hazugságot.
Élesen figyelte a férfit. Michael felállt Lassú léptekkel fel-alá
járkált.
– Szeretnéd, ha összeházasodnánk? – kérdezte végül.
Edith hallgatott.
– Te is az apád halála után születtél… – mondta később, mélyen
elgondolkozva a férfi.
Edith elfordította a fejét. Hiába, nincs mentség, Michael nem
hajlandó új életet kezdeni. Füllentésével semmit sem ért el…
– Michael – szólalt meg újra, és merőn nézte a zöld dróthálót,
amely a szúnyogok elől védte a verandát – nem tudom nélküled
elképzelni az életemet. Ha te nem vagy, számomra is megszűnik
minden.
– Miért fenyegetsz? – fordult feléje a férfi és arcvonásai
megkeményedtek. – Miért nehezíted meg még jobban a dolgomat?
– Nem fenyegetőzöm, és nem is akarom a dolgodat
megnehezíteni. Csak azt mondtam, amit érzek.
– Nem változtathatok a sorsomon. Nem tehetek róla. Nem
küzdhetek a végzet, a halál és a predesztináció ellen.
Nem engedte közelebb a lányt sötét titkához. Szakadék nyílt meg
köztük, amely fölé nem lehetett hidat verni. A férfi elzárkózott, és
elrekesztette magától a szerelmesét.
Ezekben az utolsó napokban, utolsó órákban mindenképpen
igyekezett távol tartani Edithet érzéseitől, gondolataitól,
elhatározásaitól. Az a mélységes közösség, amely az elmúlt napok
alatt alakult ki köztük, egyszerre megszakadt. Vadidegenek lettek.
Milyen értelmetlen az élet, milyen értelmetlen dolog szeretni valakit,
aki könyörtelen elhatározások mögé sáncolja el magát! A férfi
alakoskodott, megjátszotta a halálra ítélt, beteg ember szerepét. És
mindebből csak annyi volt igaz, hogy végső eredményében valóban
magában hordta halálos ítéletét. De nem az élet, nem a sors, hanem
ő ítélte magát halálra.
– Nem segíthetek rajtad – szólt Michael. – Istenemre mondom,
nem akartam, hogy szeress! Lényegében senki sem tud egy másik
emberen segíteni, Edith. De azt reméltem, hogy önzőbb és okosabb
vagy. Azt hittem, becsvágy él benned, érvényesülni szeretnél. Az
hittem, mindent csak mérföldkőnek tekintesz a pályádon. Ha nem
tudom, hogy nagy célt tűztél magad elé, amelyet el akarsz érni, sose
csókollak meg. Azt hittem, nem tartozol azok közé a lányok közé,
akiknek minden kívánsága teljesül, ha megtalálták az „igazit”. Akik
beérik azzal, hogy a feleség és az anya szerepét játsszák.
– Meglehet, hogy tévedtél.
A férfi vállat vont.
– Édes szívecském – szólt szelíden, de kedvetlenül –, szívből
kívánom, hogy boldog légy. Remélem, egy napon elérsz majd
valamit az életben. Igazán értelmetlen dolog volna, ha egy kis múló
szerelem kedvéért feláldoznád a jövődet.
Nem, ezt az embert nem lehet a céljától eltántorítani. Edith akár
öngyilkosságot követhetett volna el a szeme láttára: talán
megpróbálja megakadályozni, de ez sem térítette volna el egy
lépésnyire sem az útjától.
Edith már közel volt ahhoz, hogy elárulja neki: megtudta titkát.
Kísértésbe jött, hogy felugorjék és az arcába kiáltsa: – Hazudsz! –
Erősen összeszorította az ajkát. Hallgatott. Hallani vélte Dupont
hangját: – Nem szereti magát eléggé.
Ezen az éjszakán először aludtak külön szobában. Edith a vékony
falon keresztül jól hallhatta, hogy a férfi álmatlanul hánykolódik
ágyában. Az ő lelke sivár és üres volt. Nagy sérelem érte és mégis
túlságosan szerette a férfit ahhoz, hogy ne szenvedjen érte.
 – Szegény fiú – gondolta magában. – Szegény szívem, hiszen
meg tudlak érteni! Persze hogy megértlek. De miért érzed szükségét
annak, hogy rombolj, amikor építhetnél? Miért kell ölnöd, amikor
életet adhatnál?
– Sok szerencsét kívánok magának – mondta Dupont. – Sok
szerencsét. – De Edith úgy érezte, hogy nincs szerencséje. Néha
úgy látszott, mintha rámosolyogna a jó sors, mint például Párizsban,
amikor Michael szerződtette, vagy Hollywoodban, amikor Lombard
bemutatta Leatonnak, vagy itt, amikor Michael a karjába vette…
Eszébe jutottak múltjának kis mozzanatai. Sok minden oly szépen
kezdődött, úgy indult, mintha gyönyörű jövő tárulna fel előtte… Az
első lépések mindig sikerültek neki. De a végén mégis
bebizonyosodott, hogy alapjában véve szerencsétlen flótás.
Az is igaz viszont, hogy az ember legtöbbnyire nem akkor szokott
veszteni, ha rossz kártyák vannak a kezében, hanem ha nagyon is jó
kártyákat kap, elbízza magát, könnyelműsködik, sokat kockáztat, és
aztán egyszerre letromfolják… Ez történt Edithtel. Olyan világos
minden, olyan egyszerű!
Bár szinte megdermedt a rémülettől és végtelen részvét töltötte el
Michael iránt, a szíve mélyén keserű csalódást is érzett. Ez hát élete
nagy szerelme! Es még azt hitte, hogy Michael igazán szereti őt! De
Michael számára mindaz, ami köztük történt, játék volt csak, kaland,
egy kétségbeesett, halálra szánt ember utolsó kalandja. Még arra
sem hajlandó, hogy magával vigye életútjának végére. Elhagyja, az
út szélén. Nem tárja fel előtte a szívét.
Edith kimondhatatlanul kínlódott. Didergett és borzongott. Legjobb
volna felkelni, elmenni és sorsára bízni Michaelt. Hiszen úgysem
segíthet rajta! Ez az ember nem akarja, hogy segítsenek rajta, nincs
is szüksége rá. Tulajdonképpen Michaelnek volt igaza: mi értelme,
hogy szerencsétlenné tegye magát valaki miatt, aki igazában nem
szereti… El kellene mennie, cserbenhagyni szerelmesét és
szerelmét, amely olyan keserű csalódást okozott neki. Mit ér ő, ha
még arra sem képes, hogy segítsen azon az emberen, akit szeret!
Minden tudása csődöt mondott. Kétségbeesetten, tehetetlenül,
halkan sírdogált. Erőtlennek érezte magát… és nem a férfire, hanem
önmagára haragudott. Miért olyan tapasztalatlan, miért olyan fiatal,
miért olyan gyámoltalan, miért nem tudja, mit kellene tennie?
Michael sem tudott aludni.
Rengeteg cigarettát szívott el ezen az éjszakán. Egyedül feküdt
túlságosan nagy ágyában, a sötétben. Edith – Lombard – Carol.
Szerette Carolt, de Lombard megölte ezt a szerelmet. Most Edithet
szerette. Tudta, hogy mindig is szerelmes volt belé, attól a perctől
fogva, amikor először lépett a szobájába Párizsban, az Imperial
Szállóban. Az éjszaka sötétjében hallani vélte hangját, azt az édes,
lélekszakadt, fanyar ízű hangocskát. Most számot adott magának
érzéséről, amelyet hiába próbált leküzdeni, amelyet nem akart
bevallani… pedig hát nem tagadhatta le! Végre szembenézett a
valósággal.
Tudta, hogy szereti Edithet. És érezte, hogy válaszútra került.
Minden nap, minden óra, minden perc, amit együtt töltenek,
veszélyesebbé teszi számára a leány közelségét. De vajon nem
szégyen-e az, ha a férfi teljesen átadja magát szerelmének és
minden másról megfeledkezik? Elfordulhat-e kötelességétől egy nő
kedvéért? A férfi, ha kell, a harctérre megy, küzdeni hazájáért, vagy
egy nagy ügyért és otthon hagyja asszonyát és gyermekeit. Ez most
az ő magánháborúja. Ki kell mennie a tűzvonalba, különben
katonaszökevény vagy „lógós” lesz belőle, és elveszti az
önbecsülését. Hogy is járhatna emelt fővel a világban, hogyan
élvezhetné az életét, amíg Lombard él? Megutálná önmagát, ha nem
végezne ezzel az emberrel. Még ha most el is határozná, hogy
lemond bosszútervéről, később, önvádtól elgyötörten mégiscsak
kénytelen volna azt a gazembert lelőni. nem, itt nincs más megoldás.
Nem menekülhet sorsa elől, nem felejtheti el, mit vétett ellene
Lombard. Milyen értelmetlennek tűnne az elmúlt öt esztendő sok
szenvedése, milyen céltalanná válna mindaz, amiért Kari Rauter
küzdött és dolgozott, ha fáradozásának gyümölcsét Lombard
szüretelné le! Ha Lombard életben maradna! Edith – Lombard,
Lombard – Edith…
Michael nem aludt. Ébren virrasztott. Végül elhatározásra jutott.
Hanyatt feküdt az ágyban és igyekezett meggyőzni magát arról,
hogy Edith terhére van, akadályozza, zavarja… Edith, aki…
Másnap álmatlanságtól elcsigázottan, sápadt, beesett arccal jelent
meg a reggelinél.
– Kedd van – mondta –, igen, már kedd! Holnapután New Yorkba
utazom. A klinikára megyek, és még egyszer megnézetem magam
az orvosommal. Ki tudja, hátha mégis lehet rajtam segíteni…
Edith elsápadt. Az, hogy Michael New Yorkba utazik, csak egyet
jelenthet. Nem szép, hogy ennyire alakoskodik. Úgy tesz, mintha
rábeszélésének engedve, még egyszer meg akarná vizsgáltatni
magát. Pedig valójában…
Edithnek összeszorult a torka. De nyugalmat kényszerített
magára.
– Hiszen ez nagyszerű – szólt végül. – Akkor együtt utazhatunk.
Én úgyis jelentkezni szeretnék egy színházi ügynöknél. Utána kell
néznem végre, hogy szerződéshez jussak!
– Jobban szeretném, ha itt maradnál
– Sajnos, nem lehet – felelte Edith és felállt. Úgy érezte rögtön
megszakad a szíve.
Vitorláztak, horgásztak, megnézték az erdőben felállított
csapdákat. Keveset beszélgettek és akkor is csak közömbös,
jelentéktelen dolgokról, amelyek voltaképpen egyiküket sem
érdekelték. Amikor beesteledett, szokásukhoz híven kiültek az
erkélyre. A szélvédős lámpák szelíden világítottak vastag
üvegburájuk alatt. Michael nézte az öblöt, amelynek vizén
visszatükröződött a hold fénye. Milyen szép a táj, milyen ezüstös a
holdsütés! A pislákoló, kis csillagok sok millió fényévnyire lehettek
tőlük. Madár rikoltott álmában. A rét fölött nyirkos köd szitált.
Egyszerre megszólalt a telefon. A közeli város postahivatalába
távirat érkezett Edith számára. A postamester telefonon adta le.
 – Nekem táviratoztak? – csodálkozott Edith, amikor Delilah
nesztelen léptekkel megjelent az erkélyen és átnyújtotta a cédulát,
amelyre feljegyezte a sürgöny szövegét. A leány álmélkodva futotta
át.
– Larry küldte – jegyezte meg aztán –, az a hollywoodi újságíró.
Hiszen említettem neked, Michael. Annak idején pénzt kölcsönzött,
és amennyire tőle tellett, törődött is velem.
– Mit akar?
– Felszólít, hogy jelentkezzem feltétlenül és a lehető
leggyorsabban egy New York-i színházban, Houghtonnál.
– Nagyon ismert nevű színházi vállalkozó – bólintott Michael.
Mindkettőjüknek kapóra jött a dolog, bár igen különböző
reménységeik kapcsolódtak a sürgönyhöz és annak
következményeihez. Michael ezt gondolta magában: – Hála
Istennek, ez majd eltereli rólam a figyelmét. Dolga akad, és így
hamarosan elfelejt. Próbákra fog járni, idegen emberek közé kerül,
talán sikere is lesz, és nem marad ideje arra, hogy sirasson,
gyászoljon!
– Úgy jött a táviratod, Larry, mintha megrendeltem volna –
gondolta magában Edith. – Éppen jókor érkezett. Előbb lehetek New
Yorkban, mint Michael!
Csodálatosképpen cseppet sem törődött Mr. Houghton-nal és a
nagyszerű karrierlehetőséggel, amellyel Larry kecsegtette.
Még mindig gondolatokba merülten hallgatott, amikor Michael
egyszerre megszólalt:
– Nem gondolod, hogy az lesz a legjobb, ha csütörtökön velem
jössz?
Edith a fejét rázta.
– Holnap utazom, Michael. Értsd meg: nem akarok késlekedni.
Mindjárt holnap reggel útra kelek, és aztán majd felhívlak a klinikán.
Megkérdezem, mit mondott az orvos. Pénteken lesz a vizsgálat,
ugye?
 – Nem kell okvetlenül péntekig várnom. Esetleg már holnap veled
mehetek.
– Zavarnál – szólt Edith. A hangja halk és fénytelen volt.
A férfi hallgatott, gondolkodott kicsit, aztán bólintott.
– Igazad van. Én még pénteken is csaknem túl korán érkezem
New Yorkba.
Most egyszerre száguldani kezdett az idő. Villámgyorsan múltak a
percek. Még fel sem ocsúdtak, máris eltelt egy óra. Ezen az
éjszakán mindketten szinte eszeveszettek voltak. Végtelennek tűnő
és mégis szívszaggatóan gyorsan múló ölelésekkel búcsúztak
egymástól.
– Örökre – gondolta magában a férfi, és szorosan szívéhez ölelte
kedvesét. – Sose látlak többé benneteket, te kedves arcocska, te
édes szempár, te gyöngéd, kicsi száj!
– Ez nem lehet a végső búcsúnk – gondolta magában Edith. –
Nem lehet az utolsó ölelésünk. Meg kell akadályoznom! Nem
mindegy, hogy valóban szeret-e? Nem elég hogy én szeretem?
Mindent el kell követnem, hogy életben tartsam! Már az is boldogság
számomra, ha tudom, hogy a világon van. Sose fogja megbocsátani,
de ez nem fontos. Csak éljen! Amíg életben van, addig nem hall meg
a remény!

Edith a pályaudvarról egyenesen Frank Dupont ódon berendezésű

ügyvédi irodájába sietett. Dupont azonnal fogadta. A leány sápadt,
elgyötört arca mindent elárult.
– Szegény, szegény kisleányom!
Kezében tartotta a leány remegő, két kezét és gyöngéden,
jóságosan cirógatta. Ez a kis teremtés most olyan közel férkőzött az
öreg szívéhez, mintha édes gyermeke lett volna. A szenvedéstől
nem tudta megkímélni, de legalább segíteni szeretett volna rajta.
– Michael mikor érkezik?
– Pénteken reggel. Ha ugyan időközben nem támad kedve
korábban indulni, vagy repülőgépre szállni.
 – Pénteken – ismételte Dupont, és nagyot sóhajtott.
– Kérni szeretnék valamit az ügyvéd úrtól – suttogta Edith. – Ne
tegyen egy lépést sem! Könyörgök, ne tegyen semmit, hiszen ön
Michael legjobb barátja! O sosem bocsátaná meg, ha elárulná!
Elveszítené az emberekbe vetett hitét!
– De hát akkor mit tegyek, gyermekem? – kérdezte tanácstalanul
az öregember. – Higgye el, még soha életemben nem voltam ilyen
szörnyű helyzetben!
– Bízzon rám mindent – szólt Edith.
– Mit akar tenni? Mit tehetne? Senki sem ad hitelt a szavának, ha
feljelentést tesz. Nem akadályozhatja meg Michael végzetes tettét!
A leány elfordította fejét Duponttól és kinézett az ablakon. Odakint
ragyogóan sütött a nap.
– Hátha mégis – szólt aztán. – Mondja, ügyvéd úr, hogy hívják azt
az embert, akit Michael meg akar ölni?
– Allan Lombardnak – felelte Dupont.
Edith egész teste remegni kezdett. Dupont az első pillanatban
nem vette észre, hogy mennyire megrendült. De aztán összenézett
az öregember és a fiatal lány. Az ügyvéd hirtelen mindent megértett.
Szavakra már nem is volt szükség köztük.
Milyen különös az élet!
Edithnek minden porcikája remegett. Allan Lombard. Millió és
millió ember közül éppen Allan Lombard! Allan Lombard, aki mindent
megkapott, amit akart, aki mindent megszerzett, amit megkívánt!
Allan Lombard, aki tönkretette Edith jövőjét. Allan Lombard volt
tehát az is, aki megfosztotta Michaelt örökségétől, elrabolta élete öt
esztendejét, és tébolydába csukatta!
Edithet hirtelen úgy elragadta a gyűlölet, hogy szinte beleszédült.
Egy másodpercig azt kívánta, bár ne tudna semmiről, bár sose
beszélt volna Duponttal, bár ne ismerné Michael titkát! Forrón és
szenvedélyesen kívánta, hogy Michael menjen csak el Lombardhoz
és lője le, mint a veszett kutyát, álljon bosszút érte, önmagáért!
Ugyanakkor azonban tudta, hogy le kell győznie gyűlöletét, haragját,
meg kell őriznie hűvös józanságát, hogy megmenthesse Michaelt,
magát – és Lombardot.
A telefonkönyvben megtalálta Lombard számát.
Pár pillanat múlva megszólalt a drót túlsó végén az a lágy, sötét
színezetű hang, amelyet olyan jól ismert és amely most csupa
színlelt álmélkodás volt.
– Edith Zylander! No nézd csak! Ki hitte volna?
– Okvetlenül beszélnem kell magával.
– Egyszerre olyan sürgős?
– Mikor? – kérdezte Edith, válasz helyett.
– Jöjjön el hozzám négy óra tájban.
Edith pontosan érkezett az irodába. De Lombard várakoztatta.
Húsz percig, félóra hosszat. Egyszer átment a várószobán, egyik
ügyfelét kísérte ki. Közben odafordult a leányhoz:
– Sajnos még sok a dolgom. Nem számítottam arra, hogy éppen
ma ennyire elfoglalt napom lesz talán jobb lenne ha inkább holnap
vagy holnapután jönne el.
– Nem baj, kérem, van időm. Várhatok.
Milyen olcsó eszköz, milyen hitvány viselkedés! Edith megvetőn
mosolygott. Öt óra volt már. Az irodai személyzet türelmetlenül
készülődni kezdett. Rakosgattak, csomagoltak. A gépírónők lezárták
írógépeiket, ráfordították a kulcsot az iratszekrényre, eltűntek a
mosdóban, majd visszajöttek, kalapjukért, kabátjukért nyúltak és
máris indultak Csak a telefonkezelőnő és a titkárnő maradt vissza.
Aztán a titkárnő is púderezni kezdte az arcát, felállt és elmenőben
odaszólt Edithnek:
– Azt hiszem, Lombard úr ma már semmi esetre sem fogadhatja. –
Azzal eltűnt a felvonóban.
Csupán a telefonkezelőnő nem ment még el. Buzgón tovább
dolgozott a vörös és zöld kapcsolókkal.
Az ajtó fölé erősített villanyóra fél hatot mutatott. Lombard kilépett
irodájából, felöltővel a vállán, kalappal a fején.
– Mr. Lombard – szólt Edith.
 – Szent Isten, még mindig itt van? Megfeledkeztem magáról. De
most már igazán nincs időm. Jöjjön holnap! Majd igyekszem egy kis
időt szakítani. Ma már sajnos semmiképpen sem érek rá.
…Michaelnek van igaza, nem Dupontnak és nem Edithnek.
Michaelnek van igaza.
– Nagyon sajnálom, de rendkívül sürgős a dolog – szólt Edith.
– Talán magának, de nekem nem sürgős, drága gyermekem.
– Mr. Lombard – könyörgött Edith. A hangja remegett. A férfi
fölfigyelt erre a hangszínezetre. Gyorsan sarkon fordult és kitárta a
dolgozószobája ajtaját.
Edith átlépte az elegánsan berendezett iroda küszöbét.
Odabent az összes lámpa égett. Ebből is látszott, hogy
Lombardnak esze ágában sem volt elmenni. Csak rá akarta
kényszeríteni őt, hogy kérlelje, megalázkodjék.
– Foglaljon helyet – szólt Lombard és kék bársonyhuzatos, nagy
karosszékre mutatott. Ő maga az íróasztal szélére telepedett nagy
elegánsan, hanyag testtartással.
– Mi jó szél hozta ide? – kérdezte és cigarettára gyújtott.
Elfelejtette látogatóját is megkínálni. –Ügyvédi tanácsra van
szüksége? Szerződést akar megmutatni? Bizonyára jó szerződést
kapott. Emlékszem, Leaton rendkívül el volt ragadtatva a
képességeitől!
Edith elfehéredett a haragtól. A férfi azt hitte, hogy a rémülettől
sápadt.
A leány szinte szólni sem tudott, annyira fojtogatta a düh a torkát.
Az ajka már szóra nyílt, de aztán megint elnémult.
– Tulajdonképpen már korábbra vártam – szólt Lombard és
élvezte a helyzetet, amely visszaadta önérzetét. Még nem felejtette
el, hogy milyen sérelem érte. Tulajdonképpen azt is megbánta, hogy
akkor éjszaka rögtön felhívta telefonon Loschát és közölte vele:
egyáltalán nem érdeklődik Edith Zylander iránt… Hiszen ezzel
világosan elárulta, hogy a fruska kikosarazta.
 – Előbb vagy utóbb mind eljönnek – folytatta hanyagul –, előbb
vagy utóbb Canossát járnak! Hát én nem is játszom tovább
haragszomrádot, Edith. Úgy látszik, időközben megokosodott
valamelyest és ez jó. Senkinek sem árt, ha kicsit megtapossa a
fekete ökör. Most majd jobban megértjük egymást, ugye?
Biztos volt a dolgában. Meg volt győződve arról, hogy teljesen
legyűrte Edithet.
– Mr. Lombard…
– Allan – javította ki a férfi. A leány sápadt volt és elgyötörtnek
látszott, de ettől még szebb lett. Valami új, idegenszerű vonás volt az
arcán. Lombard nem tudta, miért, de nem is nagyon törte a fejét
rajta. Beérte azzal a tudattal, hogy mindez az új, idegenszerű
szépség hamarosan úgyis az övé lesz.
– Mr. Lombard – szólalt meg újra Edith és most már ércesebben
csengett a hangja. – Nem ismer egy Michael Rauter nevű embert?
Kis csend lett. A leány látta, hogy a férfi elsápad, a keze idegesen
remegni kezd. Több mint egy percig tartott, amíg leküzdötte
megdöbbenését. Aztán összeszedte magát.
– Rauter, Rauter… – ismételte és üres szemmel maga elé meredt.
– A maga felesége is Rauterné volt, mielőtt elvette, Winnie Rauter
– folytatta Edith. – Kari Rauter özvegye. Michael pedig…
Edith hangja most tisztán csengett, mint egy harangé. Ezüstös kis
harangé.
– Igen, igen, már emlékszem! Michael megőrült! Szomorú eset
volt. A szerencsétlen fráter tébolydába került.
– Michael Rauter Amerikában van!
Lombard rámeredt, másodpercekig hallgatott, aztán élesen
felkacagott.
– Mit akar tőlem tulajdonképpen, Edith Zylander? Kis zsarolással
próbálkozik, mi? Hallott valamit harangozni és most azt hiszi, hogy
ezen az úton érhet célhoz! Michael Rauter?! Az az ügy már régen
elintéződött. Verje ki a fejéből ezt a szamárságot! Onnan ugyan
senki sem hozza ki!
 Ismét a kalapjáért, kabátjáért nyúlt, mintha indulni készülne.
– Azt hiszi? – kérdezte Edith. Kinyitotta táskáját és egy fényképet
nyújtott Lombard felé, amelyet pár nap előtt készített Michaelről.
Lombard átvette, rámeredt. Keze olyan erősen remegett, hogy
elejtette. Egyszerre elordította magát:
– Nem igaz! Nem lehet! Aljas hazugság! Az egész meséből egy
szó sem igaz! A fénykép hamisítvány!
Hiszen ez a Lombard fél!…
Edith rámeredt. Lombard fél! Nem nagyszabású ember. Még csak
nem is nagyszabású gonosztevő. Semmi egyéb, csupán gyáva kis
csirkefogó, aki reszket tettei következményeitől. Gyáva, hitvány
rongy. Sikerült Michael Rautert egy ügyes fogással tönkretennie
(amin talán ő maga lepődött meg a legjobban), és ezáltal a „nagy
Lombard” lett. De valójában mégsem a „nagy Lombard”, minden
pénze, hatalmas pozíciója ellenére sem. Ugyanaz a gyáva
csúszómászó kisember maradt, akinek született. Kis időre felöltött
egy jelmezt, viselte – és most fél, hogy letépik róla és ott marad
meztelenül, olyan nyomorultan, amilyen volt.
Edith végighúzta kezét a homlokán.
Mostanáig attól tartott, hogy hideg, számító, nagystílű gazemberrel
fog szembekerülni, aki kész minden eszközzel megvédelmezni
önmagát és életét. Akinek hideg, józan feje minden valószínű
nehézséget előre mérlegelt, számításba vett és így régóta tudja,
hogy bizonyos esetekben hogyan kell viselkednie. Attól félt, hogy
Lombard gúnyosan az arcába nevet és kijelenti: „Szóval Michael
Rauter szabad? Bánom is én! Tegyen, amit akar! Én egy
körömfeketényit sem engedek!” Továbbá attól is félt, nem tudja majd
rábírni ezt az embert: hagyja el New Yorkot, hogy Michael ne
találhasson rá. Azt hitte, hogyha Lombard vonakodik elutazni, ő
kénytelen lesz feláldozni magát és elmenni vele. Másként nem
akadályozhatja meg a két férfi találkozását, nem mentheti meg
Michaelt. Tulajdonképpen ezért jött el ide, ezért kérte Frank Dupont-
t, hogy bízza rá a nehéz feladat végrehajtását. Mindent meg akart
tenni, ami módjában állt, mindent a végsőkig!
Most megkönnyebbülten sóhajtott fel. Boldogan, felszabadultan,
mintha nagy kő esett volna le a szívéről. Hiszen nem kell feláldoznia
magát!
Ez az ember, aki előtte áll, retteg.
Ez az ember gyáva.
– Én magam készítettem a felvételt – szólt vontatottan Edith.
Lombard nekirohant, megragadta a két vállát és hevesen
megrázta.
– Hazudik, hazudik! – kiáltotta, mintha erőszakosan akarná
elhitetni a leánnyal és önmagával, hogy mindez nem igaz.
– Michael Rauter nem más, mint Mr. Miller. Vagyis az az úr, aki
engem Párizsban titkárnőnek szerződtetett, és aki velünk együtt
utazott Amerikába, a Sherry Netherlanden.
– Téboly! Maga megőrült! Az nem volt Rauter! Hiszen saját
szememmel láttam! Rauter a bolondokházában van! Az az ember,
aki Rauternek adja ki magát: őrült vagy gonosztevő!
– Pierre Duval halálos ágyán bevallotta utódjának, hogy maga
megvesztegette őt, így juttatta Rautert a tébolydába!
– Párizsi detektívjeim… – dadogta Lombard. – Biztos forrásból
tudom, hogy Rauter most is, változatlanul…
– Akkor hazudtak a detektívjei!
– Lefogatom azt az embert! – üvöltötte Lombard. – Azonnal!
Értesítem a rendőrséget, hogy egy tébolyult szabadon szaladgál az
Egyesült Államokban!…
– Egy híres francia elmegyógyász, bizonyos Ammersfort doktor
megvizsgálta Michael Rauter elmeállapotát és tökéletesen
épeszűnek nyilvánította.
Lombard tombolt. Felkapta az írómappát és a földhöz vágta. Aztán
megragadta a lámpát: a villanykörte éles csörrenéssel szétpattant,
száz és száz apró üvegszilánkra robbant.
– Akkor is lefogatom!
 – Ez nem lesz könnyű dolog. Vallomása éppen annyit ér, mint
Michaelé. És ha felmutatja az orvosi bizonyítványt, szabadon
bocsátják. Legfeljebb egy napig tartják fogva.
– Megfigyeltetem! Nem sikerül a közelembe férkőznie!
– Ez már a maga dolga.
– Detektíveket fogadok fel, hogy őrizzenek! Lehetetlenné teszem,
hogy megtámadjon!
– Nem érdekel – vont vállat Edith és felállt. – Tegyen úgy, ahogy
jónak látja, semmi közöm hozzá. Figyeltesse Michaelt, őriztesse
magát, bánom is én! Csak figyelmeztetni akartam, és ez íme,
megtörtént.
Egyszerre nagyon elfáradt… és mégis boldog volt. Elérte célját.
Lombard fél. Mindent el fog követni, hogy elkerülje a találkozást
Michaellel. Edithnek most már nem kell aggódnia.
Áthaladt a szobán. Az ajtó felé indult, hogy elmenjen. Lombard
megelőzte. Egy ugrással ott termett, megfordította a kulcsot a
zárban és visszarántotta a leányt. A melle zihált.
– Edith… – dadogta –, mindent megteszek magáért! Mindent!
Azonnal telefonálok Loschának! De mondja, hogy hazudott, hogy
csak meg akart zsarolni! Megbocsátom, amit ellenem vétett,
megértem az indokait és mindent megteszek magáért, ami
hatalmamban áll! De mondja, hogy hazudott.
– Az igazat mondtam – felelte könyörtelenül Edith. – Engedjen el.
Mennem kell.
– Hol van most Rauter? – lihegte a férfi. – Mondja meg hol van
Rauter?
– Nem tudom.
– Beszéljen! Meg kell mondania!
– Miért? – vont vállat a leány. – Tulajdonképpen miért? Semmi
közöm magához, Mr. Lombard. De voltaképpen mitől fél?
– Rauter egyszer már megkísérelte, hogy lelőjön. Mondom: az az
ember tébolyult. Minden normális ember fél az őrültektől. Egyszer
már rám lőtt!
 Szétrántotta kabátját, feltépte mellén az ingét és a vállára
mutatott, ahol hegedés látszott.
– A Sherry Netherlanden is lelőtte volna, ha én nem állok
véletlenül kettőjük közt.
– Hol van Rauter?
– Egyszer már megmentettem az életét, Lombard, tudtomon kívül.
Most másodszor mentem meg tudatosan mert nem akarom, hogy
Rauter agyonlője.
– Nem akarja? Maga nem akarja? – A férfi felkacagott. A nevetése
hátborzongató volt. – És miért nem? - kérdezte egyszerre egészen
nyugodt, gúnyos hangon. Netán szerelmes volna belém?
– Ellenkezőleg – felelte hűvösen Edith. – Miattam lepuffanthatná!
Sőt, az a véleményem, hogy ez még túl szép halál is a maga
számára. Csak azt nem akarom, hogy éppen Michael ölje meg. Ne
rohanjon a vesztébe, maga miatt!
Nézték egymást. Most már vadul gyűlölködő, könyörtelen
ellenségek voltak.
– Michael legkésőbb pénteken reggel New Yorkba érkezik –
jelentetté ki hirtelen Edith.
Lombard megrázkódott.
– Ezt most miért mondta meg?
– Mert szeretem Michaelt. Mindenáron meg akarom akadályozni,
hogy megtalálja magát. Ezek után pedig kérem, nyissa ki az ajtót és
engedjen el. Mennem kell!
Lombard szó nélkül eleget tett a felszólításnak. De alighogy Edith
kihúzta a lábát, gondosan bezárta mögötte az ajtót. Miután kulcsra
csukta, néhányszor lenyomta a kilincset, hogy meggyőződjék róla,
vajon nem tud– e valaki mégis behatolni hozzá.
Edith elment. Lombard az irodában maradt. A karosszékbe
roskadt, amelyben az előbb Edith ült. Szeme előtt összefolyt minden.
A szíve rendületlenül hevesen vert. Aztán egyszerre megnyugodott,
lehiggadt. Őrültség az egész, esztelen őrültség. Viszont kétségtelen,
hogy a leány semmit sem akart tőle, egyáltalán semmit. Csak azért
jött, hogy figyelmeztesse. Tehát komolyan kell vennie az intelmét.
Az előszobában megcsikordult a padló. Lombard talpon termett.
Úgy érezte: rögtön szétpattannak az idegei. Kirohant
dolgozószobájából, elszáguldott az álmélkodó telefonos kisasszony
mellett és lesietett az utcára. Levegőt, levegőt, levegőt! Lélegzethez
kell jutnia! Embereket akar látni1 Nem bírja az egyedüllétet… Csak
meg ne találják!
Nem ment haza. Még csak nem is telefonált, hogy házon kívül tölti
az éjszakát. Taxin szállodába vitette magát. Onnan felhívta Párizst.
Ottani megbízottját kereste. Az bevallotta, hogy Rauter valóban
kikerült az elmegyógyintézetből. Mostanáig azért nem értesítette
erről Lombardot, mert félt, hogy elveszti jól fizetett állását. Lombard
szitkozódott. Elhagyta a szállodát és egy másik szállodában bérelt
szobát éjszakára.
Péntek reggel. Ma csütörtök van.
Telefonált egy nyomozóirodába, amelynek szolgálatait már máskor
is igény bevette. Bemondta Rauter személyleírását, ahogy az
emlékezetében élt. Aztán azt is, hogyan látta utoljára:
meghatározhatatlan korú, kissé groteszk megjelenésű embernek,
hosszú, szőke szakállal és fekete szemüveggel. Végül közölte, hogy
milyen a legújabb fényképén: simára borotvált arcú, fiatalos külsejű,
egészséges. Utasítást adott, hogy az összes rendelkezésre álló
nyomozó állandóan figyelje, és adjanak hírt minden lépéséről. Hová
küldjék a jelentéseket? Természetesen Lombard irodájába. Aztán
néhány detektívet maga mellé rendelt testőrnek. Négy ember
őrködjék a villája előtt – de nagy darab, erős fickók legyenek –, kettő
az irodájánál, kettő jöjjön el hozzá azonnal, a szállodába.
Éjfél is lemúlt már, amikor végre levetkőzött és lefeküdt. De nem
tudott elaludni. Zavaros képek merültek fel a szeme előtt, rég
elfelejtett jelenetek vetítődtek elébe. Üldözték, gyötörték. Újra és újra
látni vélte Rautert, amint annak idején a párizsi szállodában ráemelte
fegyverét.
 Végre altatót vett be. Attól kissé lecsillapodott.
…Elvégre mitől kell félnie? New York ma már nem az a város, ahol
a gengszterek szabadon garázdálkodhatnak! Régebben, a
szesztilalom idejében a gonosztevőknek még minden eszközük
megvolt ahhoz, hogy hatalmaskodjanak.
Ma már a rendőrség az úr. Lombard megfigyelteti Rautert és
„testőrsége" megvédelmezi.. Igen ám, de többé soha sem élvezheti
életét, nyugalmát. Ezentúl mindig résen kell lennie, mert örökké
veszélyben lesz, Rauter szüntelenül üldözni fogja, mint a
bosszúállás angyala. Fontolgatni kezdte magában: talán ki lehet
egyezni ezzel az emberrel. Mi volna, ha felajánlaná: visszaadja
öröksége bizonyos részét és aztán éljenek békességben? Az ám…
Csakhogy akkor nem lehetne többé a „nagy Lombard”, a korlátlan
hatalmú úr. Osztoznia kellene Rauterrel. De vajon kapható-e Rauter
egyáltalán az osztozkodásra? Soha, soha! Lombard most egyszerre
határozottan tudta ezt.
Az olyan ember, mint amilyen Michael Rauter, nem osztozik.
Inkább elpusztítja magát, de nem enged.
…És mi volna, ha mindent visszaadna neki? A hatalmas
vagyonból egy fillér sem veszett el. Igen, mindent visszaadhatna…
De utána visszasüllyedne a jelentéktelenségbe, nevetséges,
ismeretlen kis senkivé lenne. És elvesztené minden reményét, hogy
egyszer még visszakapaszkodhatok a csúcsra. Vajon el lehet ezt
viselni? Lombard nem tudta eldönteni… de nem is igen töprengett
rajta. Ösztöne ugyanis azt súgta, hogy ez is hiábavaló volna.
Michaelnek nem csak a pénz, a vagyon kell – hiszen köteles
örökrésze is elég jelentős ahhoz, hogy gondtalanul megélhessen
belőle. Michaelnek csak az a fontos, hogy bosszút álljon élete
elrabolt öt esztendejéért, amelyért súlyos milliók se kárpótolhatnák!
Lombard késő éjszaka fölkelt és föl-alá kezdett járni a szobában.
Csurgott róla a verejték, minden porcikája remegett. Rauter pár óra
múlva New Yorkba érkezik! Hiszen péntek van már…
 Felöltözött, lerohant az utcára és a kocsijába szállt. Menekült.
Nem tudta, miért és hová menekül, de valami űzte, hajtotta.
Tébolyult volt a félelemtől. Száguldott, mint üldözött gonosztevő a
ködös éjszakán át. Autójának számlapja fölé hamis számlapot
tétetett.
Ide– oda cikázott az utcákon. Nem tudta, merrefelé induljon. Az
őrizetére kirendelt detektíveket a szállodában hagyta. Már senkiben
sem bízott. Meglehet, hogy a detektívek Rauter bérencei. Kelepcébe
akarják csalni! Minden megfontolatlan lépés a vesztét okozhatja!
Miért is menekült? Miért nem lett öngyilkos, hogy végre ne kelljen
rettegnie? Miért nem szabadította meg magát attól a rettenetes
érzéstől, amely többé már nem is volt életnek nevezhető? Miért nem
végzett magával, amikor tudta, hogy halálos ellensége előbb– utóbb
úgyis lepuffantja?
Menekült. Az autótülök vészesen rikoltozott. A kocsi szédítő
sebességgel robogott. Érezte: el kell rejtőznie valahol, ahol senki
sem találhat rá, ahol legalább nyugta lehet pár napig és
megfontolhat mindent, megoldást találhat. Majd csak rábukkan a
kiútra. Rájön, hogyan teheti ártalmatlanná Rautert anélkül, hogy
tönkremenne belé!

Végigszáguldott Pennsylvania, Wisconsin államokon, fel egészen

Minnesotáig. Átrobogott Clevelandon, Chicagón, Milwaukeen, végig
a Mississippi mentén. Már csaknem összeesett a fáradtságtól.
Kétszer is előfordult, hogy elaludt a kormánykerék mellett. Egyszer
majdnem összeütközött egy másik autóval. De még idejében
magához tért. Leállította valahol a kocsit és leroskadt az ülésre
aludni. Nem mert szállodába menni. Két nap és két éjjel ült
autójában, a kormánykeréknél görnyedt háttal, kivörösödött
szemmel, remegő kézzel. Vigyáznia kellett, nehogy elüssön valakit,
letartóztassák, jegyzőkönyvet vegyenek fel és ezáltal kiderüljön a
holléte.
 St. Paulban aludta ki magát először jó alaposan, egy kis
vendégfogadóban, ahol álnevet írt be a vendégkönyvbe. Itt evett
először, negyvennyolc órás koplalás után. Újságokat kért.
Megdermedt, mert az egyik újságban Rauter fényképét pillantotta
meg. Cikk volt mellette ezzel a címmel „Michael Rauter sajátságos
története”. Nagy interjú, Frank Duval, Richárd Ammersfort…
Lombard nevét a tudósítás nem említette. Azonban ez az
újságközlemény elárulta, hogy Rauter már nem fél a nyilvánosságtól.
Miután bebizonyította épeszű voltát, felveszi a harcot és egyenesen
keresi a feltűnést. Talán pert akar indítani? Ki ellen? Lombard kicsit
megnyugodott. Higgadtabban kezdte mérlegelni a helyzetet.
Másnap, vasárnap kora reggel elérte Minnesotát. Itt született, itt
élte le ifjúságát ebben a kis városban, a kanadai határ közelében.
Ösztöne ide kergette vissza. Legalább elrejtőzhetik a végtelen,
hatalmas erdőkben, amelyeknek egy részében ember sose járt még.
Ott majd békére lel, megtalálja a szükséges nyugalmat és rendbe
jönnek az idegei. Józanul megfontolhatja terveit.
Az volt a legfontosabb, hogy kiheverje a rémületet, amely
túlságosan váratlanul szakadt rá és visszanyerje hidegvérét.
A kis városkában, ahol csak nyáron át volt idegenforgalom,
mindent megkapott, amire szüksége lehetett. Még nagyon korán
volt. A nyaralók csupán júliusban és augusztusban szoktak ide
elvetődni, mikor már perzselő hőség terjeng és még a tengeri levegő
sem ad enyhet. De a korai évad ellenére is minden rendelkezésre
állt, ami Lombardnak kellett. Válogathatott a vezetőkben,
vásárolhatott csónakot, fegyvert, horgászfelszerelést, sátrat,
csapdát, főzőedényt, meg minden egyebet.
Lombard a szálloda portását bízta meg azzal, hogy szerezzen be
mindent, ami tervezett kirándulásához szükséges.
Kicsit tétovázott, hogy vezetőt béreljen vagy egyedül induljon
útnak. De végül úgy döntött: mégis jobb, ha nem csak magában járja
az erdőket. A poggyász is túlságosan nehéz ahhoz, hogy egyedül
cipelje napokon át.
 Autóját a vendégfogadó kocsiszínjében hagyta.
Aztán vezetőjével, egy Jim nevű szőke fiúval együtt megkezdte
vándorútját.
Jim ment elöl. A nehéz hátizsákon kívül csónakot is vitt a hátán,
mert helyenként mély vizű, sebes sodrú patakok szelték át az utat. A
sátorponyvát a kis csónakba csomagolták, igen ötletesen. Lombard
úgy hatott, mint holmi fazekas cigány: hátizsákjára akasztva
főzőedények csörömpöltek, amelyeket máshol már nem tudtak
elhelyezni. Mind a két férfi magas szárú csizmát, durva szövésű
vastag ruhát és töltényövet viselt. Revolver, vadászkés volt náluk.
Jim ráadásul még puskát is akasztott a vállára.
Az első napon húszmérföldnyi utat tettek meg. Lombardnak
eleinte akadozott a lélegzete a szokatlan erőfeszítéstől, de a
mélységesen zöld erdő kristálytiszta levegője megnyugtatón hatott
rá. Idővel megszokta a fáradtságot, és most már ő is biztos lábbal
járt az úttalan utakon. Gyíkok és kígyók menekültek el onnan, ahová
léptek, fejük fölött madarak rikoltoztak, a verőfényes kis tisztásokon
erdei vad sütkérezett. A lombok susogtak. A levegő fanyar, fűszeres
illatú, hűvös volt.
A sűrű erdőben egy órával korábban alkonyodott, mint a szabad
mezőkön. Amint leszállt a nap, alkalmas helyen sátort ütöttek. Jim
rőzsét gyűjtött a tűzrakáshoz. Lombard kicsomagolta a
főzőedényeket. Aztán odatelepedett a két férfi a kis tűz mellé, amely
fölött kávésibrik függött. Ettek, pipázgattak és végül visszavonultak
sátrukba, hogy aludni térjenek. Messze maguk mögött hagyták a
civilizációt. Csak egy kis olajlámpás világoskodott nekik. A kihunyó
parázs tompán sistergett. Itt nem volt rádió, villanyfény,
hűtőszekrény, nagyvárosi lárma, nem voltak zsúfolt utcák, nem
sikongott a rendőrök jelzősípja… Mélységes csönd és nyugalom
ölelte körül őket. Csönd és nyugalom honolt az erdőkben, az idők
kezdetétől fogva.
Lombard azt gondolta magában, hogy bölcsen cselekedett, amikor
útra kelt. Itt, a kanadai határszél erdeiben Rauter semmi esetre sem
fogja keresni. Senki sem sejtette hogy ide menekült. Amellett a tiszta
levegő megnyugtatóan hatott rá, a testi fáradtság jót tett az
idegeinek. Máris megszabadult gyötrő félelmétől. Elvégre…
Aludni mégsem tudott. Az erdő a maga sajátos nyelvén szólott
hozzá. Madarak rikoltoztak, lombok susogtak, a fák suhogva
hajladoztak a szélben. Lombard azon az éjszakán két– háromszor is
felriadt, hallgatózott, az ébenfekete sötétséget kémlelte és dobogó
szívvel leste a sátor összehurkolt bejáratát… mintha csak azt várta
volna, hogy Rauter váratlanul belép. Nézte a békésen horkoló,
mélyen alvó Jimet és megállapította magában, hogy ebben az
emberben megbízhatok, ettől nem kell félnie. Egyáltalán: semmitől
sem kell tartania! Ha majd megszokta a szabadban táborozást,
bizonyára jobban is fog aludni…
Kora reggel felkerekedtek, miután a közeli kis patakban. jól
megmosdottak. Ezúttal nem jutottak messzire. Többször is meg
kellett állniuk, mert patakok rekesztették el az útjukat. Vízre
bocsátották a csónakot és félóra hosszat eveztek. Végre a másik
partra jutottak és ott továbbvándorolhattak Úgy tervezték, hogy csak
négy nap múlva térnek vissza emberlakta helyre, hogy ott
felfrissítsék élelmiszerkészletüket és aztán továbbvándoroljanak.
Tizenkét napig szándékoztak az erdőben maradni.
Déltájban két szép, kövér pisztrángot fogtak. Mindjárt
elkészítették. Lombardnak nagyon ízlett a hal: mintha még soha
életében nem evett volna ilyen pompás pisztrángot! Hát igen,
valóban jól tette, hogy eljött New Yorkból. A megerőltetés
megacélozta izmait. Nagyon fáradt volt, de jólesőn fáradt. Visszatért
az életkedve.
Ezen az estén, alkonyattájban távoli vízesés zúgását hallották. Jim
– aki általában szűkszavú volt, útközben inkább csak fütyörészett és
csupán akkor szólt, ha Lombard kérdést intézett hozzá – most
magától is kinyitotta a száját. Azt mondta: a vízesés gyönyörű, jó
lesz megfürdeni benne. Környéke egyébként is alkalmas hely a
táborozásra.
 Elhatározták, hogy még negyven percig menetelnek és a
vízesésnél fognak megpihenni. Egészen besötétedett már, mire
odaértek. A hatalmas vízesés széles, természetes medencébe
ömlött. Olyan hangosan zúgott, hogy a két férfi alig hallotta egymás
szavát.
Ledobták hátizsákjaikat, levetkőztek. A jéghideg vízesés
acélostorként paskolta végig a testüket. Felfrissítette izmaikat,
idegeiket. Fürdés után gyorsan felállították a sátrat. Jim, akárcsak az
előző estén, jó száraz rőzsét hordott össze a tűzrakáshoz. Lombard
pedig elővette hátizsákjából a húst, amit két nap előtt vásároltak és
megtisztogatta a serpenyőt.
– Húsz perc alatt kész a vacsora – mondta Jimnek, aki nagy
csajkájában vizet hozott. Szórakoztatta a főzöcskélés, kora
gyermeksége idejét juttatta az eszébe. Szívesen csinálta.
Jim a horgászbotért nyúlt.
– Lejjebb, a patak alsó folyásánál kivetem a horgot. Legalább
valami jót ehetünk holnap reggelire!
Eltűnt a sötétben. A kis tábortűz gyér világosságot árasztott.
Lombard egyedül maradt.
Kilépett a sátorból. Megmosta a húst, mielőtt a serpenyőbe tette
volna, amelyben már szépen pirult a vaj. Jó nagy darab szalonnát
apró kockára vagdosott. Egyszerre fölemelte a fejét. Sajátságos
neszt hallott a háta mögül. Körülnézett, a sötétséget kémlelte, de
semmit sem látott. Elrikkantotta magát és hangosan énekelni
kezdett, hogy elriassza az ólálkodó vadállatokat, no meg önmaga
bátorítására is. Most megint elfogta a félelem. Úgy vélte, hogy
Rauter ott áll vele szemben egy fa törzséhez támaszkodva. Sötét kis
alakot látott lappangani… Valami felcsillant a lombok közt… mintha
kis fények világítottak volna…
Zúgott a füle, a halántéka vadul lüktetett.
A serpenyőben sisteregve sült a hús és étvágygerjesztő illatot
árasztott. De szagába más, sajátságos szag is vegyült. Lombard
szimatolódott.
 – Görény – gondolta magában. – Pfuj, milyen büdösek ezek a
dögök! De nem, mégis inkább a vadmacska lehet… hát persze!
Azok a parázsló, kis fények valószínűleg a szemei…
Megint arrafelé nézett, merőn, figyelmesen, de most már nemcsak
két, hanem tíz, húsz, harminc fénypontot látott. Egy pillanatig az az
ostoba gondolata támadt, hogy talán jánosbogárkák szálldosnak a
levegőben. Aztán – amikor éppen megforgatta a húst a serpenyőben
– egyszerre rárontott az első farkas.
– Farkasok – villant át Lombard agyán –, farkasok júniusban? Itt?
Tudta, hogy az ordasok alighanem a kanadai határon jöhettek át.
Ide csalogatta őket az étvágygerjesztő illat, a serpenyőben sülő hús
szaga! A kis tűz egy ideig visszatartotta őket, óvatosan osontak a
közelébe, körülfogták… Most már, amerre látott, mindenütt
zöldessárgás apró fényeket látott.
Villámgyorsan a zsebébe nyúlt, revolverét kereste… A puskát Jim
vitte magával. Ördög és pokol, hogyan védekezzen revolverrel ezek
ellen a bestiák ellen? Hiszen csak nyolc golyó van a tölténytárban és
a keze remeg!
– Nem szabad a golyókat pazarolnom – gondolta magában
gyorsan és nagyon világosan. – A szemükbe kell lőnöm. Csakis a
szemükre célozhatok, hiszen a golyóknak nincs is kellő ütőerejük!
– Amint Jim meghallja az első lövést, visszajön, segítségemre siet.
Nem vagyok komoly veszélyben!
Keze idegesen tapogatózott… de nem találta a revolvert. Hová
lett? Egyszerre eszébe jutott, hogy félretette, amikor fürödni ment a
vízeséshez. A sátorban lehet, felsőkabátja zsebében, amelyet tábori
ágyán hagyott.
Óvatosan hátrálni kezdett. A farkasok abban a pillanatban
megrohanták. Lombard felordított. Úgy üvöltött, ahogy a torkán kifért,
de a vízesés, zúgása elfojtotta a hangját. Jim pár száz méterrel
odébb nagy lelki nyugalommal, gondtalanul horgászgatott. Lombard
üvöltött, verekedett. Öklével próbált védekezni a bőszült vadállatok
ellen. Egy nagy ordas a karjába csimpaszkodott… borzalmas
teher… megpróbálta fegyvernek használni: meglóbálta a levegőben
és a falka közé hajította. De ekkor egy másik ordas támadt rá,
hátulról. Ha elérhetné a revolverét! Háromméternyi térség
választotta el a sátortól. Ez a háromméternyi távolság az életébe
került.
Amikor Jim vígan fütyörészve visszatért, a már csaknem kialudt
tűz mellett száz sebből vérző haldoklót talált.

Valamennyi amerikai és több európai újság is közölte a

szerencsétlenség hírét, természetesen szenzációs tálalásban.
Lombard fontos ember volt, egyike Amerika legjelentősebb
pénzmágnásainak. Milyen sajátságosan tragikus sors, hogy a
farkasok éppen a mínnesotai erdőségekben szaggatták szét, azon a
tájon, ahol gyermekkorát töltötte és ahol idegőrlő munkája közben
kis pihenést keresett…
Jim annyi pénzt keresett, amennyit csak akart. Reggeltől estig
interjúkat adott. Még rádióelőadásra is felkérték. Eleget tett a
felszólításnak és beszélt a rádióban. Milliók hallhatták, hogy
Lombard meghalt.
 IX.

Michael Rauter úgy rontott be Frank Dupont ódon irodájába, mint

az ámokfutó.
Magánkívül volt. Lombard meghalt! Ő tehát elkésett.
– Maga figyelmeztette őt! – kiáltotta magából kikelve Michael
Rauter és úgy nézett Dupontra, mintha meg akarná fojtani. –
Visszaélt a bizalmammal! Elárulta a tervemet! Maga… én ugyanis
megfigyeltettem Lombardot! Sejtelme sem volt róla, hogy
Amerikában vagyok. Nem tudott az érkezésemről. Nem is szerzett
volna róla tudomást, ha rajtam múlik, egészen addig a percig, amíg
szembe nem kerül velem! Csütörtök estig semmit sem sejtett. De
akkor megtudta, hogy a sarkában vagyok. Csakis maga
figyelmeztethette! Lóhalálában elmenekült New Yorkból és többé
nem tudtam a nyomára jutni!
– Michael – szólt halkan Dupont –, felsőbb erők döntöttek a sorsa
felől és óvták meg attól, hogy gyilkosságot kövessen el. Ahelyett,
hogy átkozódik, adjon hálát Istennek.
De Rauter a szó szoros értelmében magánkívül volt. Éveken
keresztül a legnagyobb feszültségben élt, évekig hordozta magában
bosszútervét. Mindig csak a megtorlás pillanatáról álmodott. Hiába
törte a fejét, hiába gyötrődött, szenvedett, hiába töprengett, hiába
keresett más megoldást.
Végül mindig arra a meggyőződésre jutott, hogy nincs más, csak a
régi, évezredes módszer: szemet szemért, fogat fogért. És abban a
pillanatban, amikor hajlandó volt már minden következményt
elviselni, abban a pillanatban, amelyet évek óta várt, amelyet gyűlölt
és szeretett… abban a pillanatban közbelépett a végzet. Mi lett
belőle? Egy fáradt ember, akinek már semmi dolga a világon.
 – Az életemnek nincs többé értelme – jelentette ki Michael Rauter.
– Mit érek Lombard halálával? Az örökségemet végleg elvesztettem.
– Azt úgyis elvesztette volna – jegyezte meg szárazon Dupont. –
Ha lelövi Lombardot, magának is meg kellett volna halnia, saját
kezétől, vagy az igazságszolgáltatás által. De ezzel nem törődött. Ne
próbáljon most megtéveszteni, Michael! Hiszen régóta tudta már,
hogy az örökségét egyszer s mindenkorra elvesztette! Ha nem
számol le ezzel, inkább egyezkedni próbált volna és nem határozza
el azt, hogy egyszerűen lepuffantja Lombardot!
– Azért akartam Lombardot megölni, mert nem láttam más
megoldást, hogy visszajussak jogaimba. Ezért mondtam le
mindarról, amiért apám egész életén át dolgozott. Most mind a kettőt
elvesztettem, a bosszú lehetőségét és a vagyonomat is! Mindent. És
maga az oka! Figyelmeztette Lombardot! Miért hazudik, Dupont?
Meg akart oltalmazni, de ezzel megfosztott utolsó
életlehetőségemtől. Ha Lombard nem hal meg, talán még maradt
volna számomra reménység. Talán kiegyezhettem volna vele. Ki
tudja? De maga mindent elrontott, az utolsó reményemet is letörte…
Az egyetlen barátom teljesen tönkretett!
– Michael – szólalt meg harmadszor is Dupont halk, könyörgő
hangon. – Michael, nem érzi, hogy milyen igazságtalan? Pár nap
előtt, amikor meglátogattam Floridában, sajnos még egészen
másként beszélt, egészen más álláspontot foglalt el. Kinevette józan
tanácsaimat, nem akart rám hallgatni!
– Tehát beismeri, hogy maga figyelmeztette Lombardot! – kiáltotta
Rauter még mindig magánkívül.
Nem hallotta, hogy valaki halkan kopog az ajtón. Dupont, aki
egész idő alatt várta ezt a kopogtatást, ugyanis felállt és ajtót nyitott.
– Jó reggelt – köszönt fojtott hangon és kezet rázott Edith-tel.
– Jó reggelt, Michael! – kiáltotta Edith és mindkét kezét a férfi felé
nyújtotta. Hát egyáltalán nem csodálkozik, Michael, azon, hogy itt
látja őt? Nem ámul el váratlan megjelenésén? Nem örül? Hiszen ez
az első találkozásuk azután a forró, szenvedélyes, szerelmes
éjszaka után, amelyen örökre elbúcsúztak egymástól!
– Hol voltál? – kérdezte gyöngéd és szemrehányó hangon Edith. –
Már mindenütt kerestelek. Sehol sem tudtam rád találni!
Még tovább alakoskodott: úgy tett, mintha semmit sem sejtene.
Michael átnézett a feje fölött. Mintha soha semmiféle érzés se
fűzte volna egymáshoz őket. Csupán futólag jutott az eszébe: most
többé nem kell elválnunk. De az adott pillanatban ennek sem tudott
örülni. A benne tomboló indulatok úgy lekötötték minden gondolatát,
hogy semmi egyébbel se törődött.
– Dupont, Dupont – ismételgette. – Hogyan tehette ezt? Miért
kontárkodott bele a végzet dolgába?!
– Michael – suttogta Edith és odalépett Rauterhez. Közvetlenül
mellette állt meg. A férfi érezte közelségét, testének édes illatát.
Lehunyta a szemét. Most semmire sem akart emlékezni.
– Mit tudsz te – mormogta –, mit tudsz, Edith… hiszen hazudtam
neked, kezdettől fogva hazudtam. Nem akartam, hogy a neved
belekeveredjék az ügyembe. Nem akartam, hogy kellemetlenséged
legyen miattam. Sose voltam beteg, hanem…
– Tudom – bólintott Edith. – Mindent tudok, Michael. Semmit sem
kell magyarázgatnod. Mindent tudtam.
A férfi rápillantott. A leány arca most nyugodt, nagyon szép és
nagyon sápadt volt.
– Úgy – mondta Michael. – Szóval mindent tudsz!
Nem kérdezte, honnan, hogyan. Egyszerűen csak elismételte
Edith szavait, mintha megállapítana magában valamit, amit eddig
valószínűtlennek tartott.
– Te csak nő vagy – folytatta végül –, csupán nő vagy, Edith, és
ezért nem érthetsz meg engem. Nem érthetsz meg egy férfit, akitől
elrabolták élete értelmét, a célt, amely felé törekedett!
A leány keze tétován elindult a férfi felé, megpihent összeszorított
öklén, szelíden cirógatta kezefejét, amelyen átfehérlettek a
görcsösen kidudorodó csontok.
 – Minden jóra fordul még – szólt szelíden, vigasztalón. – Egyszer
kérdezted, nem akarom– e, hogy összeházasodjunk? Ma igent
mondok. Összeházasodunk, gyermekeink lesznek, együtt éljük le
életünket. Soha többé nem kell egymástól elválnunk, Michael!
A férfi a fejét rázta és eltolta magától a leányt.
– Nem, nem – felelte. – Nem, Edith, ennek most már vége. Elhalt
az életerőm, összetört bennem valami. Végül mégis csak legázol a
sors, amellyel egész idő alatt kétségbeesetten viaskodtam. Te híres
színésznő leszel, sikert aratsz és elfelejtesz. Ezt kívánom, semmi
mást!
Fénytelen, fáradt hangja könnybe lábasztotta Edith szemét.
– Élő holttest vagyok – folytatta Michael és keserűen
elmosolyodott. – Kiégett vulkán. Egyéb nem is maradt belőlem…
mondj érte köszönetet Dupontnak! Igaz: visszatartott attól, hogy
rövid, gyors halált haljak, de cserébe sivár, kilátástalan életre, örökös
boldogtalanságra ítélt!
Edith megfordult és Dupontra nézett, aki úgy ült íróasztalánál, mint
magába roskadt kis árnyék. Az arca teljesen szenvtelennek látszott,
csak két okos szeme lobogott éberen. Most könnyedén fölemelte bal
kezét és mutatóujját mintegy véletlenül az ajkához érintette.
„Hallgasson” ezt jelentette az intés. „Az Isten szerelméért,
hallgasson”! Michaelnek nem kell megtudnia, hogy maga
figyelmeztette Lombardot… ez teljesen felesleges. Hagyja csak
szitkozódni, tombolni. Nekem nem árt, ha szidalmaz. Adjunk neki
időt, majd magához tér és akkor, csak akkor, talán…
De Edith önérzetesen felkapta a fejét.
– Michael – szólalt meg és édes, riadt hangocskája most
nyugodtan, tisztán csengett –, nem Dupont tette! Én figyelmeztettem
Lombardot!
Hárman voltak az ódon berendezésű, nagy dolgozószobában.
Három ember. Nézték egymást és néhány végtelen hosszúnak tűnő
percen át mindhárman hallgattak. Michael arca hátborzongatón
elváltozott. Az előbb még harag bíborozta. Most elszíntelenedett,
falfehér lett, a szeme megüvegesedett, a szembogara összeszűkült.
Néhányszor egymásután hevesen, mélyen fellélegzett, mintha
fuldokolna, légszomj gyötörné. Beszélni akart, vértelen ajkát szóra
nyitotta. De nem tudott mást kinyögni, csak ezt:
– Te…?
– Én tettem – suttogta Edith. Minden porcikája remegni kezdett.
Uralkodni próbált magán, de hiába: úgy reszketett, mint a
nyárfalevél.
– Szeretted Lombardot – szólt Michael. Ez sem kérdés volt most,
hanem megállapítás. Egy hirtelen ébredt gyanú megerősítette. – Már
Párizsban is ismerted. Magad mondtad el! Szép mesét eszeltél ki az
elegáns idegen úrról, aki megszólított a szálloda előcsarnokában…
Hazudtál! Valójában egész idő alatt a szolgálatában álltál…
– Michael!
A férfi oda sem hallgatott. Tovább beszélt, majdnem halkan,
anélkül, hogy a hangját fölemelte volna. Mintha valami hihetetlenül
unalmas és mellékes akta szövegét olvasná fel:
– Az 6 érdekében dolgoztál. Felbérelt, hogy segítségeddel
ártalmatlanná tehessen, kelepcébe csalhasson engem. Eladtad
magad és közben szerelmet színleltél, hogy távol tarthass
Lombardtól. Előre megbeszélt komédia volt az egész!
– Michael – sikoltotta Edith –, Michael, hogy mondhatod, hogy
képzelheted…
A férfi hirtelen teljes erejével az arcába sújtott.
Edith hátratántorodott. Hanyatt esik, ha Dupont fel nem fogja.
– Ember, uralkodjék hát magán! – kiáltotta dörgő hangon Dupont.
– Térjen észre, ne viselkedjék úgy, mint egy tébolyult!
– Van-e hitványabb a világon – sziszegte Michael Rauter –, mint
egy nő, aki pénzért szerelmet színlel? És van-e ostobább, mint a
férfi, aki hisz neki?
Gyorsan sarkon fordult és kifelé indult. Edithre rá sem nézett
többé. Kiment és becsapta maga mögött az ajtót.
 – Szegény kicsi leányom – suttogta Dupont és gyöngéden,
gyámoltalanul cirógatta Edith haját. – Sírjon csak nyugodtan,
gyermekem. Néha jólesik az embernek, ha alaposan kisírhatja
magát. Michael teljesen elvesztette a józanságát. Nem tudja, mit
cselekszik. Nem szabad kétségbeesnie! Az idő minden sebet
meggyógyít.

Szeptember volt már.

Edith bútorozott lakást bérelt az 52. utca egyik garzonházában.
Houghton, akinél Larry tanácsára jelentkezett, azonnal szerződtette.
Úgy tervezték, hogy New Yorkban november közepén kerül színre a
darab. Előbb azonban, ahogy az már Amerikában szokásos, vidéken
mutatják be. Egy hónapig adják néhány kisebb városban, vagy talán
tovább is, ha jónak látják. Okos dolog az ilyen új darabot előbb
másutt kipróbálni, mielőtt a szigorú ítéletű nagyvárosi közönség elé
kerülne. Így legalább ki lehet javítani a hibákat, meg lehet figyelni,
milyen hatást tesz a dolog a nézőkre. Amellett a színészek is
beleélhetik magukat a szerepükbe és leküzdhetik a lámpalázat.
Mint az utóbbi időben nagyon gyakran Edith ezen az estén is
Dupontnál vacsorázott. Amikor Michael magánkívül a haragtól,
fájdalomtól és csalódástól elrohant az ügyvéd irodájából, Dupont
gondjaiba vette Edithet és magához fogadta. A leány egy hónapig
lakott az öregúr kis házában Scansdale-ban. Ott kicsit összeszedte
magát, hogy legyen ereje felvenni a harcot érvényesüléséért,
életéért. Többé nem ismerhette Michaelt, nem támaszkodhatott rá
Se Dupont, se Edith nem hallott hírt azóta sem Michael felől. Mintha
csak a föld nyelte volna el. Nem lehetett a nyomára bukkanni, bár
Dupont Edith kedvéért minden követ megmozgatott és állandóan
kutatta hollétét. Hiába. Talán már régóta elhagyta Amerikát.
Európába utazott vagy Mexikóba költözött, vagy Bali szigetére,
vagy… A jó Isten tudja, hová! Nagy a világ, könnyen elbújhatik, aki
nyomtalanul el akar tűnni.
 – Tehát holnap reggel kezdődik a komoly munka – szólt Edith. –
Örülök a körútnak, legalább kicsit megismerem Amerikát.
Fölmondtam a garzonházban. Ha majd visszajövünk és úgy látom,
hogy a darabnak sikere van, szép kis lakást rendezek be
magamnak. Ha nincs sikerünk, szállodába költözöm. Ugye, Frank,
semmi hírt sem hallott Rauter felől?
– Azt hittem, elfelejtette – dohogta Dupont. – El kellene felejtenie,
Edith! Egyáltalán, az volna a legokosabb, ha férjhez menne! Kenyon
tegnap nálam járt. Szereti magát. Miért kosarazta ki?
– Nem véglegesen – felelte a leány és szomorúan mosolygott. –
Csak arra kértem: ha igazán szeret, legyen türelem mel. Előbb
szeretnék egy kis sikert aratni, nevet szerezni…
Dupont rosszallón csóválta a fejét.
– Amerika megfertőzte magát, kislány! Ez nem helyes! Mi
szüksége a nőnek arra, hogy saját hivatása legyen? Nem érhetné be
a férje sikereivel?
Az öreg ügyvéd túlságosan maradi gondolkodású volt ahhoz, hogy
megérthesse és méltányolhassa Edith törekvéseit. A színésznőkről
nagyon kedvezőtlenül vélekedett.
– Nem, nem – tiltakozott élénken Edith –, téved! Nem az a lázas
aktivitás fertőzött meg, amely Amerika levegőjében izzik! Mindig is
érvényesülni akartam. Amióta az eszemet tudom, ez volt a vágyam.
Különben miért utaztam volna el Lombarddal?! Amellett… időre van
szükségem, hogy ismét magamra találhassak.
– Mondok egyet! Lehet, hogy mindezt őszintén gondolja, Edith
Zylander, de alapjában véve… ugye, nem adta fel még a reményt,
hogy Michael egyszer csak váratlanul felbukkan, magához öleli és…
Elhallgatott, mert meghökkent a leány arckifejezésétől.
– Már nem gondolok erre – szólt Edith halkan, szomorúan. –
Feladtam a reményt. Csak néha álmodom arról, hogy…
– Igazán feleségül kellene mennie Kenyonhoz – erősködött
Dupont. – Azt hiszem, Edith, ennél jobb tanácsot nem adhatok
magának!
 – Valamikor talán meg is fogadom.
– Nagyon örülnék neki – jelentette ki Dupont.
Másnap reggel saját autóján vitte a leányt a Philadelphia felé
induló vonathoz. Nagy csokor vörös rózsát és egy doboz csokoládét
helyezett el a fülkéjében. Kenyon is kint volt a pályaudvaron.
Harmincesztendős lehetett, valóságos Adonis, és sokkal eszesebb,
mint ahogy a szépsége láttára gondolhatta volna az ember, ó írta a
darabot, amelynek főszerepét Edithre osztották. A próbákon
ismerkedtek meg, mialatt a fiatal író elárvultan lézengett a sötét
nézőtéren és szívdobogva figyelte művét, amint lassanként alakot
öltött. Első pillantásra halálosan beleszeretett a fekete hajú,
tengerszemű leányba. Most vigasztalhatatlan volt, hogy elutazik.
Legszívesebben elkísérte volna a társulatot de újságíró lévén, nem
hagyhatta el New Yorkot. A lapnál nem kapott szabadságot.
Egy percre még visszatartotta Edithet, amikor már a vonatra akart
szállni.
– Hallod-e, ne merj elfelejteni – szólt rá tréfás eréllyel. Hirtelen
elragadták érzései. A körülállókról megfeledkezve lehajolt hozzá és
megcsókolta.
Edith még sokáig integetett Dupontnak és Kenyonnak, akik utána
néztek a pályaudvarról. Kenyon csókjával az ajkán egy másik csókra
gondolt. Az első, vad és forró csókra, amelyet Michaeltől kapott,
amikor a karjába ragadta. De mire való ez a folytonos
összehasonlítás?! Miért hasonlít Michaelhez minden férfit, aki az
útjába kerül? El kell felejtenie, nem gondolhat rá többé!
Karon fogta egyik barátnőjét, egy kis színésznőt és átment vele
együtt az étkezőkocsiba. Életében először ízlett neki most a koktél.
Edith a postáját egyszerűség okából az ügyvéd irodájába,
irányíttatta. Lelkére kötötte Dupontnak, hogy vigyázzon rá, mint a
szeme fényére: hátha a többi közt olyan levél is érkezik, amely
mindennél a világon fontosabb számára! Hátha Michael ír néhány
sort…
 A társulat hat hétig volt távol New Yorktól. Edith első sikereit
Bostonban, Clevelandben, Chicagóban és Detroitban aratta. Jólesett
a sok, lelkes taps, ízlett neki a munka. A kritikák boldoggá tették.
Először fordult elő, hogy néha néhány órára sikerült Michaelről
megfeledkeznie. Kenyon táviratokat küldött, telefonált, ajándékokkal
halmozta el és azt állította, hogy nem tud nélküle élni, nem tud
nélküle dolgozni. Dupont telefonon és levélben gratulált.
Az október álomszerű szép volt. A nyári kánikula után jólesett a
vénasszonyok nyarának mérsékeltebb, de még mindig perzselő
hevű napsütése. Coney Islandon most is milliók fürdőztek naponta.
Kenyon mulatságos levelet küldött Edithnek, amelyben színesen
jellemezte New York őrült tempójú életét és azt ígérte, hogy
nászajándékként Európába viszi…
Azonban november derekán, mire Edith visszatért New Yorkba,
fagyos orkán seperte végig a várost. Forgószél ragadta derékon a
járókelőket, ha befordultak az utcák sarkán.
– Sürgősen beszélnem kell magával – szólt Dupont, aki (Kenyon
nagy bosszúságára) ugyancsak kiment Edith elé a pályaudvarra. Ma
vagy holnap feltétlenül szakítson időt arra, hogy négyszemközt
találkozhassunk!
A leány fáradt, elcsigázott volt. A Broadway Színház két nap
múlva szándékozta a darabot a New York-i közönségnek bemutatni.
Bár Edith időközben nagy színpadi gyakorlatot szerzett, mégis
lámpalázat érzett. Edith Zylander a Broadwayn! Másnap reggel
elment a színház mellett, amelynek falát már teleragasztották az új
darab plakátjaival. A falragaszok nagy betűkkel hirdették nevét. A
sajtó is verni kezdte a hírdobot. „Maria Zylander leánya!” „Edith
Zylander!” Edith megtanult a sajtónak nyilatkozni, mikrofon előtt
beszélni, megszokta az önreklámozást…
Amikor az ügyvédi irodában jelentkezett, Dupont azonnal fogadta.
– Megenged egy indiszkrét kérdést, Edith? – tért rögtön a tárgyra,
amint meglátta.
– Már megint Kenyonról van szó?
 – Ezúttal nem. Kicsoda Mr. Johnstone?
Edith elnevette magát.
– Az én kis olasz udvarlóm! Éppen olyan együgyű, mint jómagam!
Azt hiszi, a lehetetlen is valóra válik, ha nagyon akarjuk. Nem
hajlandó reményét feladni!
– És eltekintve attól, hogy a természetük ilyen meglepően
hasonló, ki ez az ember?
– Kis floridai ültetvény tulajdonosa. Az autóbuszon mutatkozott be,
amikor Rauterhez utaztam. Mindenáron feleségül akart venni.
– Furcsa dolog ez, Edith… amikor az első levele megérkezett, azt
hittem, maga címezte a borítékot, annyira hasonlít írása a
magáéhoz!
Edith ezen is csak nevetett.
– Alighanem ez a vesszőparipája. Én is elképedtem, amikor
megpillantottam egyik levelezőlapját. Olyan tökéletesen utánozta
betűimet (ugyanis annak idején beírtam jegyzőkönyvecskéjébe a
rímemet), hogy magam sem tudtam biztosan, nem én vetettem-e
papírra. Amikor kérdőre vontam, bevallotta, hogy ez a rögeszméje.
Nagyon szereti a mások kézírását utánozni. Ért is hozzá és
rendkívül büszke a tudományára.
– Mr. Johnstone-t tizenöt esztendő előtt háromhavi börtönre ítélték
okirat-hamisításért. Akkoriban egy Lombard nevű zugügyvéd
védelmezte.
Edith szeme tágra nyílt.
– Nagyon szeretnék egyszer, feltűnés nélkül beszélni Mr.
Johnstone-nal, Edith. Ugye, megérti? Halvány kis reménysugár az
egész, nagyon elmosódott nyom. De mégis szeretnék rajta elindulni.
Távolléte alatt semmit sem akartam kezdeményezni, éppen csak
információkat szereztem be.

Edith még aznap este megírta Johnstone-nak, hogy visszaérkezett

New Yorkba, magányosnak érzi magát és szívesen emlékszik a
kellemes, közös utazásra. Mr. Johnstone hosszú táviratban
válaszolt: Kellemes volna-e Edithnek, ha meglátogatná New
Yorkban? Úgyis van ott egy és más elintéznivalója, boldog lenne, ha
felkereshetné.
A New York-i bemutató Johnstone érkezése előtt egy nappal
zajlott le. A darab rendkívüli sikert aratott. A színészek elsőrangúak
voltak. A közönség elragadtatással tapsolta a nagyszerű előadást, a
gyönyörű díszleteket, az újszerű, merész rendezést, a színmű
érdekes fordulatait… de legjobban mégis a főszereplő, új, fiatal
színésznőt ünnepelte, aki alakításával a legelsők sorába került.
Másnap már egész Amerika ismerte Edith Zylander nevét.
Újságírók, ügynökök nyüzsögtek körülötte. Kenyon túl boldog volt,
Dupont majdnem sírt örömében, Haughton, a producer a szívéhez
ölelte Edithet és édes gyermekének nevezte… Loschától gratuláló
távirat érkezett, Larry nagyon mulatságos dolgokat mondott
telefonon… De Michaeltől egy sort sem kapott.
Edithnek minden reménye ez az este volt. Úgy gondolta: ha sikert
arat, Michael is hallani fog felőle. Sok, talán esztelen reménysége
fűződött a bemutatóhoz. Egy sem valósult meg. Michael most sem
jelentkezett. Nyoma sem volt.
Amikor Johnstone másnap telefonon felhívta, Edith megbeszélte
vele, hogy egy vendéglőben találkoznak. Természetesen olasz
vendéglőben. Johnstone most is éppen olyan csúnya, sovány és
kellemetlen megjelenésű volt, mint amikor először találkoztak. De
Edith a férfi megható leveleire gondolt és Michaelre gondolt, és arra,
hogy mennyi minden foroghat kockán. Az olasz nagyon örült annak,
hogy láthatja. Mégis nyomott hangulatban volt. Nemsokára kiderült,
hogy a többi millióval együtt ő is olvasta a reggeli lapokat és
tudomást szerzett Edith óriási sikeréről. Hogy is álmodhatna egy
szürke kis Johnstone úr arról, hogy ilyen híres nőt hazavihet az
ültetvényére, amely még csak nem is jövedelmez valami nagyon
sokat!
Eleinte rosszkedvű volt hát. De néhány pohárka chianti után
felengedett, rózsásabb színben kezdte látni a világot és már ahhoz
is volt bátorsága, hogy időnként gyöngéden, bensőségesen
szorongassa Edith kezét.
Mindenféléről beszélgettek: Amerikáról, az ültetvényről arról, hogy
tulajdonképpen minden ember sorsa a magány, aztán lassanként
érdekesebb dolgokra terelődött a szó. Edith egyszer csak felállt és
kiment azzal az ürüggyel, hogy kezet mos. De valójában felhívta
telefonon Dupont-t, aki már várta hívását.
Az öreg ügyvéd kis idővel később félrehúzta a tarka
gyöngyfüggönyt, amely a bejáratot takarta. (Nem sok értelme volt.)
Aztán végighaladt a helyiségen, kutatón körülnézett és helyet foglalt
nem messze Edithék asztalától. A törékeny kis aggastyán olyan volt
most, mint a vadászkopó, ha nyomon jár. Amikor a vendéglőbe ért,
Johnstone és Edith előtt már számolócédulák és ceruzák hevertek
az asztalon. Mind a ketten azzal szórakoztak, hogy névaláírásokat
próbáltak utánozni. Edith elragadtatással méltatta a férfi művészetét
és minduntalan újabb leveleket szedett elő a táskájából, amelyeket
Johnstone elé rakott, mintának.
Most egy erősen gyűrött papírlapot simított szét éppen, amelyet
sűrű sorok barázdáltak. Kezével eltakarta a levél szövegét, csak az
aláírást hagyta szabadon.
– Sajátságosan gyerekes és mégis nehezen utánozható írás ez –
jegyezte meg. – No de most már inkább hagyjuk abba a firkálást,
menjünk színházba! Hiszen azt mondta, nagyon szeretné az új revüt
megnézni!
De Johnstone máris a levél fölé hajolt.
– Nekem semmiféle írásnak az utánzása sem okoz nehézséget –
jelentette ki önérzetesen és a torkát köszörülte.
Elolvasta az aláírást. Egyszerre azt hitte, álmodik. Mintha
visszazuhant volna a múltba, amelyet mindenáron el akart felejteni.
Látomás rajzolódott ki előtte… sötét, rendetlen kis irodahelyiség…
egy magas termetű férfi félelmes fenyegetésekkel rákényszeríti,
hogy ismét olyasmit cselekedjék, amiért alig egy órája engedték ki a
börtönből. Busás jutalmat ígér neki arra az esetre, ha megteszi, amit
kíván. De visszaveti a börtönbe, ha vonakodik!
…Johnstone megtette. A kapott pénzen kis ültetvényt vásárolt
Floridában. Évekig lélekszakasztó félelemben élt. De aztán,
minthogy senki sem bántotta, elfelejtette az egészet. Most azonban
ismét előtte volt a végzetes név: Kari Rauter. Apróbetűs,
pallérozatlan, majdnem paraszti írás, amely erős, bizalmatlan
egyéniségről tanúskodik. Erőszakos, nyakas ember írása lehet,
akinek minden sikerül, amihez hozzányúl.
Kari Rauter.
Benjamino Johnstone elsápadt. Biztos keze reszketni kezdett,
szédülés környékezte. Még mielőtt magához térhetett volna, vékony
kis öreg emberke lépett oda az asztalhoz, fölébe hajlott és halkan,
élesen rászólt:
– Ne okoskodjék, barátom!
Johnstone felpillantott. Idegen, ismeretlen arcot látott. Mellette, az
asztalnál pedig most is ott ült Edith, a nő, akit szeretett, akit feleségül
akart venni és aki elárulta.
– Pfuj! – sziszegte Edith felé. – Hát ezért írta azt, hogy
magányosnak érzi magát! Sejthettem volna, hogy kelepcébe akar
csalni. A híres Edith Zylandernek ugyan mi szüksége lehetne rám?!
Kaphat különb legényt is! Előre megbeszélt komédia volt az egész!
Edith elsápadt – maga sem tudta, miért. Aztán eszébe jutott:
Michael is valami hasonlót mondott, amikor arcul ütötte és elhagyta.
– Frank – suttogta és segélykérően nézett Dupontra.
Dupont Johnstone karjára tette a kezét.
– Másolja le ezt az aláírást!
Johnstone megrázta a fejét. Esze ágába sem jut! Lombard
meghalt. Farkasok tépték szét. Az egyetlen embert, aki tudta az
igazat. Senki sem árulhatja el, ha ő nem árulja el magát. Nem
bizonyíthatnak rá semmit, nem kényszeríthetik, hogy még egyszer
leírja Kari Rauter nevét. Nincs más teendője, csak az, hogy
ostobának tettesse magát és vonakodjék. Senki sem kényszerítheti
vallomásra!
– Hallgasson rám – kezdte újra Dupont. – Ha akarja, holnap
reggel Európába utazhatik. Megfelelő összeget bocsátok a
rendelkezésére. De szükségem van a vallomására. Ki kell jelentenie,
hogy Lombard hat esztendő előtt rákényszerítette Kari Rauter
végrendeletének meghamisítására. Értse meg: holnap reggel
elhagyhatja Amerikát, Olaszországba hajózhat és nem lesz többé
semmi gondja, ha megteszi, amit kívánok! De ha nem…
Milyen különös, hogy az élet helyzetei minduntalan
megismétlődnek. Ígérgetés és fenyegetés: Benjamino élete
gyermekkorától fogva mindig két véglet közt hányódott.
– Ha nem – folytatta Dupont –, akkor elfogatom. Az embereim kint
várakoznak. Náluk van az elfogatási parancs.
Johnstone beleesett a kelepcébe. Már nem is igen ellenkezett.
Csak azt követelte, hogy előre adják át neki a pénzt és vonakodott
Dupont irodájába menni, mert attól félt, lefülelik ott. így hát a kis
olasz vendéglőben maradtak. Ott vetették papírra a vallomást,
amelyet a vendéglős és egy pincér tanúként azt aláírásával
hitelesített.
– Így – szólt Dupont, amikor egy óra múlva hazavitte a kocsiján
Edithet. – Most már csak az kell, hogy Michael előkerüljön. Előre
kijelenthetem: a pert megnyerjük!
Edith nem válaszolt.
– Michael mindent magának köszönhet – folytatta Dupont. – Az
életét – mert hiszen nem kellett Lombardot és önmagát agyonlőnie
–, Mr. Johnstone vallomását és azt is, hogy egy napon vissza fogja
kapni az örökségét!
Edith még mindig hallgatott.
– Miért ilyen csöndes, kislányom? – kérdezte az öreg és közelebb
hajlott hozzá. – Szinte azt kell hinnem, hogy sajnálja Johnstone-t!
Már tudniillik: sajnálja, hogy kelepcébe csalta!
 – Meglehet – suttogta Edith. – Némelykor szégyellem magam
anélkül, hogy tudnám, miért. Mondják, a cél szentesíti az eszközt,
de…
– Ne legyen ilyen csacsi, Edith Zylander!
A leány egyszerre zokogni kezdett. Úgy sírt, mint egy kisgyermek.
Két kezét az arcához szorította, a könnyek végigfolytak az ujjain.
– Miért? – kérdezte Frank Dupont és odanyújtotta a leánynak saját
zsebkendőjét. – Mire valók ezek a könnyek? Ideges? Túlfárasztotta
magát? Kimerült?
– Meglehet, hogy kicsit azért is sírok. – Edith hangját még mindig
zokogás fojtogatta. – De főként… olyan nevetséges az élet. Frank,
olyan nevetséges! Nem tudok rá más kifejezést találni. Mindez kicsit
túlságosan egyszerűen oldódott meg ahhoz képest, hogy mennyit
kínlódtunk, szenvedtünk miatta!
A férfi tanácstalanul csóválta a fejét.
– Nem értem, mire gondol. Mi az, ami nevetséges és túl
egyszerű?
– Ez a kis Mr. Johnstone. Az a mód, ahogy megtudtuk –
úgyszólván minden nehézség nélkül –, hogy mi történt valójában.
Mintha csak egész idő alatt ott lett volna kezünk ügyében a rejtély
kulcsa! Nem hihetetlen, hogy éppen velem találkozott ez az ember
az autóbuszon? És hogy belém szeretett? Miért volt mindehhez arra
szükség, hogy Lombard meghaljon, Michael és én elszakadjunk
egymástól, mindnyájan boldogtalanná legyünk…
– Ez az élet, Edith. Szeszélyes véletlen vagy előre elrendeltség,
végzet: nevezze, aminek akarja.
– Gyenge vigasz – vont vállat Edith. – Mindez még csak
szomorúbbá és értelmetlenebbé tesz mindent.
– Menjen feleségül Kenyonhoz – kérte Dupont, amikor a szálloda
előcsarnokában elbúcsúztak. – Menjen férjhez, amilyen hamar csak
teheti! Ez volna a legokosabb.
– Menjek férjhez? – gondolta Edith, amikor végre ágyában feküdt
már. – Menjek feleségül Kenyonhoz, hogy aztán egyszer, valahol,
véletlenül találkozzam Michaellel, amikor már a más asszonya
vagyok, amikor már többé nem lehetek szabad? Becsapnám
Kenyont, ha igent mondanék neki, becsapnám őt és magamat is.
Vagy valóban azt hiszi Frank, hogy más férfi mellett elfelejthetném
Michaelt? Hogy boldog lehetnék másnak az oldalán és egy napon
úgy érezhetném: minden közömbössé vált, Michael már semmit sem
jelent nekem?!

Márciusban még mindig adták Kenyon darabját.

Százhatvanadszor. Haughton arra számított, hogy legalább fél évig
tovább fut.
Kenyon egy vasárnap bekopogtatott Edith öltözőjébe. Éppen
akkor ért véget a délutáni előadás.
– Gyere – szólt a férfi –, menjünk le valamit enni az esti fellépésed
előtt!
Edith a fejét csóválta. Még nem mosta le az arcát. Nagyon szép
volt, a festett lárva ellenére, amely idegenszerűvé varázsolta.
– Fáradt vagyok – mondta –, és mindig rosszul játszom, ha
előadás előtt vacsorázom. Itt szeretnék maradni, legszívesebben
aludnék egy kicsit – tette hozzá, amikor meglátta a férfi csalódott
arckifejezését.
– Mit hozassak fel neked?
– Csak szendvicset és egy csésze kávét.
A vazelinért és vattáért nyúlt, hogy leszedje a festéket az arcáról.
– Akkor hát az esti előadás után menjünk valahová! Valami
kedves, vidám helyre, kicsit szórakozni!
– De amikor olyan fáradt vagyok.
– Ezt csak a tavaszi levegő okozza, drágám. Hidd el. Jobban
szeretnél kiszökni autón a tengerhez, ahol csönd van? Szép
kirándulást tehetnénk, kettesben. Ahogy kedved tartja.
Edith elgyötörten mosolygott. Közel egy éve volt már, hogy
Amerikába érkezett és pontosan kilenc hónapja, hogy utoljára látta
Michaelt.
 A tükörbe nézett. Arcának jobb fele már természetes színű és
tiszta volt, a bal még barna és piros, és szeme körül kék– zöld.
Egyszerre eszébe jutott az a nap, amikor a hollywoodi műterem kis
öltözőjében ült a tükör előtt és Maxié meg Bobby hat különböző
szemöldököt festett a homlokára.
Minden valóra vált, amit akkor remélt, óhajtott. Minden?… A neve
nagy vörös, zöld és sárga betűkkel szikrázott a Broadway
fényreklámjain, az újságok vastag betűkkel szedték, repülőgépek
írták a mennyboltra, füstjellel. Ünnepelték, sok pénzt keresett. „Edith
Zylander, a halhatatlan Maria Zylander leánya.”
De akkor, Hollywoodban még nem szerette Michaelt. Csupán
Lombard durva, erőszakos kísérlete ébresztette fel öntudatát, szívét,
érzéseit.
Eszébe jutott az a hajnali óra a Sherry Netherland fedélzetén.
Hallani vélte a férfi kérdését:
– Mit tenne, ha gyűlölne valakit?
Michael voltaképpen már ekkor bevallotta titkát. De ő nem értette
meg.
– Mire gondolsz, Edith? – szólalt meg mellette panaszos hangon
Kenyon.
A leány gyorsan végigsimított a homlokán.
– Semmire – felelte –, semmi különösre.
A férfi kiment, hogy megrendelje Edith uzsonnáját. Amikor
visszatért, a színésznő már a pamlagon hevert és aludt.
– Edith – suttogta Kenyon. – Szívecském!
A leány felnyitotta a szemét, hálásan mosolygott és hozzálátott az
evéshez, iváshoz.
– Akarod, hogy elmenjek? Egyedül hagyjalak? – kérdezte a férfi és
cigarettára gyújtott.
– De nem haragszol?
A fejét rázta. – Hogyan haragudhatnám rád?
…Kenyon sose volna képes arra, hogy megverje, gyalázkodó
szavakkal illesse és aztán magára hagyja. De hiszen Dupont előre
figyelmeztette. Dupont megmondta, hogy Rauter nem szereti,
legalább is nem eléggé szereti és ezt szerencsétlenségnek nevezte.
– Kenyon – suttogta Edith és felpillantott.
– Mi baj? Azt hittem, aludni akarsz.
– Kenyon – ismételte a leány.
– Ne nézz így rám, Edith – kérte a férfi –, ne gyötörj. Hát nem
tudod, hogy hónapok óta kegyetlenül kínozol. Néha azt hiszem, már
nem is bírom tovább. Miért nem egyezel bele a házasságunkba? Ezt
így nem lehet folytatni. Vagy örökre búcsút mondunk egymásnak,
vagy…
Mindez akarata ellenére csúszott ki a száján. Most sem akart
szólni, de már nem bírta tovább a hallgatást.
A leány közelsége gyötörte, a hangja gyötörte, minden mozdulata
csak még jobban felszította kínzó vágyát, amelyet Edith nem volt
hajlandó lecsillapítani.
Edith hosszan, kutatóan nézte, sajátságos, komor nézéssel.
– Jó – mondta végül halkan.
– Jó… mit jelent ez? Azt akarod, hogy elmenjek és többé ne jöjjek
vissza?
Edith félig lehunyta a szemét. Elmegy és többé nem jön vissza…
Kenyon jó barát, kedves, meghitt pajtás, tisztességes fiú, tehetséges
író.
– Ellenkezőleg – suttogta.
Kenyon egy percig mozdulatlanul állt, mintha fel sem tudná fogni,
amit hallott.
– Edith – suttogta –, Edith!
A leány mosolygott. A férfi nem vette észre, hogy ez a mosoly
milyen szomorú és fásult.
– Megpróbálom – szólt halkan. – Megpróbálhatjuk!
– Mikor esküszünk? – kiáltotta a férfi. Megragadta a színésznő
kezét és tenyerét, ujjait, csuklóját csókokkal borította.
– Amikor akarod – felelte Edith.
 És másnap reggel egész New York olvashatta, hogy Edith
Zylander és Kenyon jegyesek.
Mindenki lelkesen gratulált. Természetesen Dupont is. Kenyon
reszketett a boldogságtól. Edith átsírta a hosszú, magányos
éjszakákat.
Elhatározták, hogy májusban tartják meg az esküvőt.

Az első felvonás nagyjelenetét játszották éppen, amelyben

szenvedélyes párbeszéd zajlott le a hősszerelmes és Edith közt.
Egyszerre megpillantotta Michaelt.
Frakkban volt és a proszceniumpáholyban ült, alig félméternyire a
színpadtól. Szemét egy percre sem vette le Edith arcáról.
A színésznőnek elállt a szíve verése. Azt hitte, rögtön elájul. De
összeszedte magát. – Megigéz –mondta magában rémülten. A férfi
világos szemének éles, kemény tekintete bénítóan hatott rá. A
hangja pillanatokig felmondta a szolgálatot. Gépiesen ismételgette a
jól ismert mondatokat. A szíve helyén még mindig csak ürességet
érzett.
– Csodálatos volt – súgta fülébe a segédrendező, amikor végre
kiléphetett a színfalak mögé. Öltöztetőnője köpenyt borított a vállára.
Edith egy nagy fához dőlt, amely a második felvonás díszletéhez
tartozott és végszavára várt. Egyszer csak ott állt előtte Michael.
– Gratulálok – mondta –, mindig tudtam, hogy egyszer csak nagy
színésznő lesz magából!
Magázta, mintha idegenek volnának.
– Nagyon kedves! – Edith gőgös, megközelíthetetlen arcot vágott.
– Csak azért jöttem, hogy kifejezhessem elragadtatásomat és…
– Köszönöm – vetette oda Edith és nem nézett rá.
– Edith! – Most mintha nagyon messziről hallotta volna a férfi
hangját.
A segédrendező jelt adott. A színésznő vissza sem fordult többé:
kilépett a színpadra. Mikor jelenése után visszatért, Rauter még
mindig ott állt a kulisszák közt, zsebre dugott kézzel. (Hogy is
engedhették meg neki, hogy itt maradjon?!)
– Beszélnem kell magával – szólt anélkül, hogy kezét előhúzta
volna a zsebéből. – Nem hallja, Edith?
A leány elment mellette.
– Nagyon sajnálom, de át kell öltöznöm.
Egy-két másodperccel később Rauter bekopogott öltözőjébe. Az
öltöztetőnő csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy kiszólhasson.
– Nem lehet bejönni!
– Zárja kulcsra az ajtót, Mary – parancsolta Edith, aki
félmeztelenül állt a nagy, háromrészes tükör előtt.
A parancsa megkésett. Rauter már benyomta az ajtót és ott
termett az öltöztetőnő mellett. Rászólt, mintha ő volna itt az úr:
– Menjen ki!
Mary tanácstalanul nézett hol Edithre, hol az idegen férfire.
– Itt marad! – utasította Edith.
Rauter odapillantott feléje, aztán egyetlen mozdulattal
kipenderítette a folyosóra Maryt. És most ő zárta kulcsra az ajtót,
belülről.
Edith a tükörből minden mozdulatát látta. De úgy tett, mintha ott
sem volna, nem állna a háta mögött, a szűk kis helyiségben. Pedig a
szíve úgy dobogott, hogy majd szétvetette a mellét.
– Edith – szólt Michael –, azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek
tőled.
A leány nem felelt. Cipőt váltott éppen. Tüntető nyugalommal,
túlságosan lassan.
– Időre volt szükségem ahhoz, hogy magamhoz térjek, magamra
találjak, mielőtt… Edith… – a férfi hangja most úgy zengett, mint a
harangszó –, kérlek, mondd, hogy megbocsátasz!
– Nagyon sajnálom – felelte hűvösen a leány –, de egyáltalán
semmire sem emlékszem, amit megbocsáthatnék!
Odakint csöngettek. Az ügyelő kopogott az ajtón.
– Engedjen ki, kérem! Lekésem a jelenésemet!
 – Fütyülök rá.
Edith halálosan elsápadt a festék alatt.
– Engedjen utamra, Michael. Hiszen… milyen jogon
erőszakoskodik?!
Az ütés talált. A férfi elsápadt. Félrelépett. Edith megfordította a
kulcsot a zárban.
– Egyébként volt már Dupontnál? – kérdezte.
Michael némán megrázta a fejét.
– Nem ártana, ha felkeresné. Fontos dolgokat tudhatna meg tőle.
Kiment. Michael hátramaradt.
– Gyorsan, gyorsan – kiáltotta mellette valaki.
A függöny szétlebbent. Edith kert közepén állt, reggelihez terített
asztal mellett és teát töltögetett be. – Michael itt van – gondolta
magában. – Mindig tudtam, hogy eljön! Egy napon visszajön.
Amikor tíz perc múlva kilépett a színpadról, hogy a színfalak
mögött gyorsan átöltözködjék, Kenyon bukkant fel mellette.
– Az öltöződben egy idegen ember ül – szólt gyorsan.
Edith ránézett. Most már tudta, miért ígérte meg ennek az
embernek, hogy feleségül megy hozzá. Miért tétette közzé
eljegyzésünk hírét a lapokban… Vészjel volt ez, végső, segélykérő
hívás, amely Michaelnek szólt.
– A világ legaljasabb, leggonoszabb teremtése vagyok – gondolta
magában. – „A cél szentesíti az eszközt.” Kenyon nem ezt érdemelte
tőlem! Miért csapok be mindenkit, aki szeret? Szegény kis Mr.
Johnstone! Szegény Kenyon! De talán éppen ez a szerencséje.
Jobb, ha már most megtudja, hányadán van velem.
Merőn nézte Kenyont. Nem, nem hagyhatja cserben… De mégis,
vagy őt, vagy Kenyont. Kettőjük közül az egyikkel szakítania kell.
– Mondd neki, hogy menjen el – szólt hirtelen. – Nagy szívességet
tennél ezzel! Igen – kiáltotta egyszerre olyan hangosan, hogy többen
is feléje fordultak és ijedten pisszegtek igen, Kenyon, távolítsd el azt
az embert. Hogy többé ne juthasson a közelembe!
Az író meglepetten nézett rá.
 – Edith – suttogta –, milyen izgatott vagy, drágám!
Edith visszament a színpadra.
A második felvonás utáni nagy szünetben nyoma sem volt
Kenyonnak. Edith meglepődött. Hol marad, éppen most, amikor
szüksége volna rá? Az ő hibája, hogy nincs itt, amikor kellene. Ezek
után Edith igazán nem állhat jót magáért…
Michaelt viszont az öltözőjében találta, amikor benyitott oda. A
frakkja siralmas állapotban volt, bal szeme kissé bedagadt. De azért
békésen pipázgatott.
– Nagyon sajnálom, hogy kénytelen voltam az udvarlódat leütni –
jelentette ki. – De ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjek. A szomszéd
öltözőben fektették le.
Edith szó nélkül kirohant.
A szomszédban valóban megtalálta Kenyont. Igen rossz bőrben
volt és fojtottan, állandóan szitkozódott.
– Ne félts, drágaságom, hamarosan rendbe jövök! Elment az a
fickó? Kidobatom, rendőrt hívatok… Hiszen ez futóbolond!
– Nagyon sajnálom – suttogta Edith –, azt hittem, Kenyon, hogy
szépszerével elmegy, ha szólsz neki…
Kenyon megragadta a karját.
– Edith – kérte –, ne menj még, várj egy percig. Az az ember ott
bent… valami borzalmasat mondott… Azért verekedtünk össze.
Edith az ajtónál állt.
– Mit mondott? – kérdezte.
– Hogy hozzá tartozol! Szeretted! Az övé voltál!
Edith hallgatott.
Kenyon hosszan nézte bedagadt szemével.
– Igaz? – kérdezte végül.
Edith nem válaszolt.
– Miért hallgattad el? – kérdezte halkan Kenyon. – Miért nem
mondtad el nekem soha, Edith?
– Ne haragudj – mormogta Edith szinte értelmetlenül. Meghatotta
a férfi elkínzott, összevissza zúzott arca. Odasietett hozzá, fölébe
hajlott.
– Szegény Kenyonom – suttogta.
– Hát szóval, ezért – nézett maga elé Kenyon. – Ezért nem akartál
az enyém lenni. Ezért tartottál távol magadtól.
– Kenyon…
– Szeretted… nem tagadod?
– Nem mindegy? – kérdezte Edith. – Hát szerettem. De nem
akartam szeretni. Nem akarom őt többé szeretni – jelentette ki
hirtelen, dacosan, mint egy gyermek.
A férfi ránézett. Mintha egyszerre több esztendőt öregedett volna.
– Nem tehetsz róla – suttogta. – Elhiszem, hogy a szándékod jó
volt. De így van ez az életben. Hogy a régi szerelmünket
legyőzhessük, új szerelmet keresünk, és ez néha jól üt ki, néha
rosszul. Az a kérdés, melyik az erősebb. Ti ketten vagytok, én meg
csak egyedül. Hogyan küzdhetnék ellenetek, még ha akarnád is? Ez
a harc összetörné a szívedet és meggyűlölnél.
– De én nálad akarok maradni – erősködött Edith –, hidd el,
Kenyon!
A férfi megcsóválta a fejét.
– Hiszek neked, Edith – mondta. – De a szerencsémben és
abban, hogy az enyém leszel, tulajdonképpen sose hittem igazán.
Most már teljesen céltalan volna a küzdelem. Nem akarom, hogy én
legyek a bilincs, amely béklyóban tart. Visszaadom a
szabadságodat.
Nagy nehezen feltápászkodott és támolyogva elhaladt a lány
mellett. Aztán még egyszer visszafordult, odalépett hozzá, magához
ölelte és gyöngéden homlokon csókolta.
…A harmadik felvonáshoz csöngettek. Edith lekéste a jelenését,
de a közönség semmit sem vett észre. Úgy játszott, mintha álmában
mozogna. Csak most, miközben életet és alakot adott Kenyon
alkotásának, csak most eszmélt rá, hogy valóban fel akarta áldozni
magát. Milyen nagy veszélyben forgott! Már– már azon volt, hogy
önként mond le Michaelről. Ha Kenyon nem adja vissza a
szabadságát, feltétlenül állja a szavát és feleségül megy hozzá –
dacból, bosszúvágyból és becsületességből… hogy ne kelljen magát
megvetnie. De Kenyon szabadon bocsátotta. Ez olyan nagy
boldogság volt, hogy most még fel sem tudta fogni, a maga
teljességében!
A harmadik felvonás után visszatért öltözőjébe. Michael Rauter
még mindig a pamlagon ült. Egy szót sem váltottak. A férfi csak
akkor hagyta abba a pipázgatást, csak akkor állt fel, amikor a leány
már kalapot tett a fejére és fölvette kabátját.
– Készen vagy? – kérdezte a férfi.
Edith nem felelt.
– Jöjj hát – szólt Michael –, menjünk!
Erős keze gyöngéden nehezedett Edith remegő vállára.
– Nincs jogod ehhez, Michael – suttogta a leány. – Hallod?
– Mindennek én vagyok az oka – mondta a férfi. – Jól tudom és
szívem mélyéből bánom. De mi értelme, hogy most elmúlt dolgokról
beszéljünk és még több órát tékozoljunk el értelmetlenül az
életünkből? Gyerünk!
– Nem mehetek veled – suttogta Edith.
A férfi karjára emelte, mint egy gyermeket. Úgy vitte ki a
színházból.
– Felejts el mindent – kérlelte én is mindent elfelejtettem már!

Az autó gyorsan siklott végig a Broadwayn, elsuhant a Central

Park mellett és elhagyta a várost.
Alighogy kikerültek az ívlámpák fényköréből, nagyon besötétedett
az éjszaka. Úgy ölelte körül őket, mint puha, fekete bársonykendő. A
motor zúgott. Mögöttük, a távolban vörös fény derengett New York
fölött, mintha lángban égnének a felhőkarcolók. Előttük komoran
hallgatott a sötétség. Havazni kezdett.
Edith érezte, hogy a szíve hol fáj és súlyos, hol pedig repeső,
gyorsan dobog. Mintha csak nyugtalan madárka lett volna, amely ki
akar törni kalitkájából. A vére vadul száguldott ereiben, forrón
lüktetett és egész valóját remegő élettel töltötte meg. Itt volt a
pillanat, amelyre oly régóta várt, a perc, amely végre egyesíti őket, a
tökéletes boldogságnak az a hatvan másodperce, amely csak
egyszer jöhet el az életben és mégis örökkévaló.
Michael nem szólt. Némán fogta a kormánykereket nagy, gyöngéd
kezével.
– Michael – szólt Edith –, igazában sose volt szükséged rám. Sem
akkor, amikor titkárnőnek szerződtettél, sem amikor Floridába hívtál.
Mindig csak eszköz voltam a kezedben. Nem szerettél, nem
kellettem neked. Talán csak egy reménysugár voltam számodra –
egyéb semmi.
Hópelyhek rakódtak a szélvédő üveglapjára. A kis kefe működni
kezdett.
– Igen, reménysugár voltál – ismételte a férfi a leány szavait. Talán
valóban azt reméltem, hogy esetleg elfelejtem melletted Lombardot.
Akartam is ezt, meg nem is. Önmagam ellensége voltam, saját
boldogságom irigye. Azt hittem, kötelességem, hogy megöljem
Lombardot. Szégyelltem, hogy engedjek az érzéseimnek.
– Az a sok hiábavalón eltékozolt nap – suttogta Edith –, azok a
másodpercek, percek, órák, napok, hetek, hónapok, amikor
várakoztattál… – Halkan sírdogált. – Olyan sok min den állt közénk!
Olyan rengeteg idő telt el…
– Igazad van – szólt a férfi. – De felejtsd el, Edith, felejtsd el… –
És hozzátette: – Minden, ami történt, tegnap volt.
Hirtelen erősen fékezett. A kocsi megcsuszamlott a nedves, síkos
úton, aztán megállt. Más autók száguldottak el mellettük. Michael
kitárta a két karját és szívéhez ölelte Edithet. Nem tudtak szólni.
Túlságosan megindultak voltak mind a ketten. Mögöttük messze
elmaradt minden: a meddő vágyak és remények, az esztelen tervek,
a céltalan küzdelmek, gyötrelmek. Még annak az emléke is, hogy
elvesztették és újra megtalálták önmagukat. Tegnap történt. Nem
létezett számukra már más, csak a ma és a holnap.
Edith lehunyta szempilláit. Engedelmesen simult a férfihez. Az arcán
édes mosoly nyílt ki. Úgy csókolták egymást, mintha attól félnének,
hogy szomjan halnak a vágytól. Szenvedély, szerelem és végtelen
gyöngédség remegett a csókjukban.
 A kiadásért és a szerkesztésért felel dr. Fehér Erika,
a Magyar Mezőgazdasági Kiadó Kft. ügyvezető igazgatója
Műszaki szerkesztő: G. Müller Zsuzsa
A fedelet Császár Péter tervezte
Művészeti kivitelezés: Eper Kft.
A kiadványt a Stoffel és Társai cég gondozta (A kiadó a ©
megállapítását megkísérelte)
Megjelent 15.5 (A/5/ív) terjedelemben
Nyomásra engedélyezve 1992. szeptember hó