MARGARET BARKER

A NAGYI KASTÉLYA
(A FAMILIAR FEELING 1999)

Bennett doktornő igazán elégedett hongkongi munkájával, mégis

gyakran gondol nagyanyja normandiai kastélyára, ahol most
magánklinika működik. Egy napon megtudja, hogy az egyik ottani
orvosnő kisbabát vár, és hirtelen elhatározással jelentkezik a
meghirdetett helyettesi állásra. Az igazi meglepetés akkor éri, amikor
újra találkozik a jóképű Chanel doktorral, a klinika igazgatójával,
akiért már kislányként is rajongott…
 1. FEJEZET

- Valóban te vagy az? C’est tol:, Caroline?

Caroline meglepetten kapta fel a fejét. Tényleg letegezte az új főnöke, vagy rosszul
értette? Igaz, tökéletesen beszélt franciául, az utóbbi években viszont csak az angolt
használta. Hosszan vizsgálta az idegen férfi arcát. Nem, nem ismerte. Sosem látta ezt az
embert.
- Chanel doktor úr - kezdte tétován -, sajnálom, de azt hiszem, összetéveszt valakivel.
Én...
- De Caroline! Valóban elfelejtettél? Nem emlékszel már arra, amikor szénagyűjtés után
feltettelek a szekérre, a széna tetejére, és hazafuvaroztalak? A nagyanyád magánkívül volt,
amikor meglátott az imbolygó szénakazal tetején! Jól össze is szidott!
- Pierre!? Persze, hogy emlékszem! Bien sur!
Igen, hirtelen rátörtek az emlékek. Az a gyönyörű franciaországi nyaralás... a szomszéd
fiú, akivel olyan jól megértették egymást. Ő is csak a szünidőt töltötte itt, hogy a
nagybátyjának segítsen a tanyán. Istenem, de régen is volt... nem csoda, hogy nem ismerte
fel azonnal! Miután jobban megnézte, lassan megelevenedett előtte az a régi arc, a kifejező,
barna szempár, a merész orr, a mosolya... már akkor is magas volt, most meg egy óriás áll
előtte!
- Tehát nem tudtad, hogy az enyém a klinika, amikor jelentkeztél az állásra? -
csodálkozott Pierre.
- Honnan tudtam volna? Húsz éve nem láttalak! Akkor tízéves voltam, és csak a
keresztnevedet tudtam. Azonkívül fogalmam sem volt rólta, hogy orvos vagy. Tényleg, most
már emlékszem, meséltél nekem a terveidről. De a következő nyáron már nem jöttél!
Pontosan emlékezett arra a fájdalmasan üres, lassú nyárra, amikor először maradt
egyedül a nagyanyjával, és borzasztóan elhagyatottnak érezte magát. A hosszú, forró napok
nagyon nehezen teltek a fiú nélkül. Pierre mindig meg tudta nevettetni, és mindenfélét
kitalált, ha Caroline unatkozott. Egyszer például magával vitte a nagybátyja tanyájára, és
megmutatta, hogyan etetik a tyúkokat és a többi állatot. Pierre kilenc évvel volt idősebb
nála, kész fiatalember, abban az évben érettségizett. A kislány pedig még csak néhány éve
járt iskolába.
Caroline egy hosszú pillantást vetett a klinika ismerős, mégis idegen környezetére. Az
óriási nappaliban álltak, amely azelőtt a nagyanyja szalonja volt. Megkönnyebbüléssel
állapította meg, hogy a fehér, gipszstukkós mennyezet még megvan.
- Ugye még mindig gyönyörű? Azelőtt Cháteaux de la Tour volt a neve, és emlékszem,
milyen büszke voltam mindig, amikor Angliában az osztálytársaimnak azzal
dicsekedhettem, hogy a szünidőt egy igazi régi francia kastélyban töltöm. - Caroline arcán
mosoly futott át. - Különösen azért voltam rá büszke, mert londoni lakásunk olyan kicsi és
egyszerű volt, hogy alig fértünk el benne anyámmal.
- Édesanyád sose jött veled?
- Nem, anyám beteges, törékeny asszony volt, ezért nagyanyám ragaszkodott hozzá,
hogy a szünidőt mindig nála töltsem, szerinte anyám csak így tudott pihenni. Aztán mikor
halálos beteg lett...
- Jaj, ezt nem tudtam! - döbbent meg Pierre -, csak nem...?
Caroline nyelt egyet.
 - Igen. Anya nagyon akart élni, ezért tovább bírta, mint a legtöbb beteg, akinek vérrákja
van. Öt éve halt meg,
Caroline akkor határozta el, hogy megvalósítja élete nagy álmát, és visszavásárolja a
nagyi kastélyát. Nagyanyja tekintélyes összeget hagyott rá, amelyhez csak a huszonötödik
születésnapja után nyúlhatott, de akkor már túl késő volt. Egy ismeretlen vevő megvette a
régi családi birtokot az orra elől!
- Pierre, mikor vetted meg a kastélyt?
- Öt évvel ezelőtt. A nagyanyád eladta a háziorvosának, amikor bevonult az idősek
otthonába. A kolléga pedig öt évvel ezelőtt elköltözött a vidékről, és meghirdette a kastélyt.
Nagyon sok érdeklődő volt, úgyhogy gyorsan kellett döntenem. Tényleg gyönyörű régi
épület!
- Igen, én is mindig imádtam. Nagyon szívesen voltam itt.
Caroline egy pillantást vetett a nyitott ablakon át a csodás tájra. Zöld lankák, ameddig
csak a szem ellát. Az előtérben pedig árnyas fák, nagy kert és a régi, romantikus kőfal. Ez
mind az övé lett volna egyszer, ha a nagyanyja akarata szerint történnek a dolgok.
De minden másképp lett. A nagyi megbetegedett, és el kellett adnia a kastélyt, hogy ki
tudja fizetni a drága szanatóriumot. A pénz egy részét azonban félretette Caroline-nak,
hogy unokája egyszer majd visszaszerezhesse a birtokol. Előrelátó, jó terv, gondolta
Caroline fájdalmasan, csak sajnos túl későn érkeztem. Pierre-nek is ez volt a célja, és
megelőzött...
- Fáradtnak látszol - szakította meg Pierre az emlékezést. - Nem csoda, hosszú út áll
mögötted. Egy nővér majd megmutatja a szobádat. Javaslom, először is pihend ki magad. -
Az órájára nézett. - Mennem kell, vár egy betegem. Később majd találkozunk.
Caroline kíváncsian ment a fiatal nővér után. Minden megváltozott, és újra meg újra rá
kellett döbbennie, hogy a kastély már nem a nagyanyja villája, hanem dr. Pierre Chanel
magánklinikája. A régi konyhát átalakították váróteremmé, a három ajtó pedig minden
bizonnyal a rendelőkbe vezet. Akkor hát itt fog dolgozni ő is! Vajon a kényelmes régi
tévészobában vagy a zeneteremben, ahol annyi órát töltött a zongoránál?
- Bennett doktornő!
Caroline megrázkódott.
- Megyek! - kiáltotta. - Nem akartam megvárakoztatni, de olyan régen nem voltam itt, és
annyi minden megváltozott azóta...
- Itt lakott, Bennett doktornő?
- Itt töltöttem a szünidőket. Ez volt a második otthonom.
- és amúgy hol élt? - érdeklődött a fiatal nővér.
- Londonban.
- Nahát! Egyáltalán nem érződik a kiejtésén, hogy nem született francia!
- Köszönöm! - mosolyodott el Caroline. - Apám angol, anyám volt francia. Ő mindig
franciául beszélt hozzám, ez a második anyanyelvem, de az utóbbi időben egyáltalán nem
használtam.
Közben felértek az első emeletre, és Caroline tovább kérdezett:
- Mi van az ajtók mögött?
- Betegszobák - mondta a nővér. - Vannak szobáink a melléképületben is, de a legtöbb
beteg a főépületben akar feküdni.
Caroline megállt az egyik ajtó előtt.
 - Ez volt az én szobám - mondta bánatosan. - Délkeleti fekvésű. Reggelente az ágyból
csodálhattam a napkeltét. Rengeteg emlékem van az itt töltött boldog napokról - Nagyot
sóhajtott, és igyekezett erőt venni magán. Végül is most egy állás miatt jött ide. Nem
keverheti össze a magánéletet a munkával. - Hol fogok lakni? - kérdezte szomorú mosollyal.
-A legfelső szinten, ott vannak a személyzeti szobák - válaszolta a nővér. Felment a
lépcsőn, előhúzott egy kulcsot a köpenye zsebéből, és kinyitott egy ajtót. - Szüksége van
még rám? - kérdezte udvariasan.
- Nem, köszönöm. Egyedül is boldogulok.
A nővér rámosolygott, és elsietett. Caroline körülnézett. A szoba kicsi volt, a fürdőszoba
pedig még kisebb. A vadonatúj berendezés viszont jó ízlésről árulkodott. Caroline az
ablakhoz lépett, és kinézett a kertbe, ahol Pierre épp egy negyven év körüli, karcsú,
jólöltözött nővel beszélgetett. Nagyon komolynak tűntek. A kertben több beteg is volt,
néhányan köntösben, mások melegítőben vagy utcai ruhában.

Szívesen megnézte volna a kert többi részét is. Vajon megvannak-e még kedvenc
harangvirágai a kerítés tövében? Vagy egy lelkiismeretes kertész az egész kertet egy
magánklinikához méltó, elegáns parkká változtatta? Caroline szívből remélte, hogy kék
vadvirágai túlélték a felújítási munkálatokat. Nagy sóhajjal elfordult az ablaktól, és nekiállt
kicsomagolni a bőröndjét.
Nem volt sok dolga, csak könnyű nyári holmikat hozott magával. Mindössze hat hónapra
jött Európába, és késő ősszel újra Hongkongban lesz. Kinyitotta a szekrényt, és szép
rendben betette ruháit, blúzait, nadrágjait és pulóvereit. Mikor a bőröndből előkerült a
krémszínű lenvászon kosztüm, eszébe jutott dr. David Howard, annak a nagy
szanatóriumnak az igazgatója, amelyben dolgozott. A férfi néhány napja meghívta
vacsorázni, és megcsodálta csinos kosztümjét.
David meg tudta érteni honvágyát, és nem gördített akadályt a féléves szabadság elé. De
elég érthetően tudtára adta, hogy nagyon fogja hiányolni...
Caroline nagy sóhajjal idézte fel a romantikus vacsorát a gyönyörű étteremben, ahonnan
a hongkongi kikötőre lehetett lelátni. Semmi baja nem volt Daviddel, csak éppen még nem
akarta lekötni magát... Jó munkatársak voltak, és ő nem is vágyott ennél többre.
Csörgött a telefon. A lány felvette a kagylót, és tétován szólt bele:
- Halló?
- Caroline, én vagyok az, Pierre. Remélem, nem ébresztettelek fel!
- Dehogyis - nevetett a lány. - Éppen most csomagoltam ki, és fel vagyok dobva.
- Nem vagy fáradt?
- Most még nem, azonkívül az a tapasztalatom, hogy jobban elviseli az ember az
időeltolódást, ha csak este fekszik le, helyi idő szerint. - Caroline egy pillanatra elhallgatott.
- Lenne ellene kifogásod, ha tennék egy rövid körutat a klinikán?
- Ellenkezőleg! Ha tényleg olyan friss vagy, ahogy mondod, akkor találkozzunk tíz perc
múlva az első emeleten, a hatos szobában! Megmutatom neked az egyik betegünket.
- Jó. - Caroline gyorsan lezuhanyozott, felkapott egy könnyű nyári ruhát, és már indult is.
Furcsállta, hogy már május elején ilyen meleg van, ám amikor közelebb lépett az egyik
fűtőtesthez, majdnem megégette magát. Megcsóválta a fejét. Szólnia kellene Pierre-nek,
vagy talán mégis okosabb, ha ezekbe a dolgokba nem ártja bele magát. Hiszen ő csak
helyettes orvos ebben a kastélyban, és az most teljesen mindegy, ki lehetett volna, ha
sikerül a nagymama terve!
 Csendben belépett a hatos' szobába. Pierre felnézett, és rámosolygott. Egy mozdulatlanul
fekvő fiatal nő ágyánál állt, aki különböző műszerekre és csövekre volt rákötve. A szoba
csak úgy ragyogott, tenyérnyi hely sem volt, ahol ne állt volna egy tarka virágcsokor. A
sarokban az az elegáns hölgy ült, akit Caroline az imént látott a kertben.
Pierre karon fogta a lányt.
- Mrs. Smith, bemutatom önnek Bennett doktornőt - mondta udvariasan, mielőtt
Caroline-hoz fordult. - Mrs. Smith Katie édesanyja. -A mozdulatlan betegre mutatott. - Katie
húszéves, és hat hete autóbalesetet szenvedett Angliában. Azóta kómában fekszik. A múlt
héten hozták át hozzánk egy londoni klinikáról, mert a szülei Franciaországban élnek.
Caroline bólintott. Pierre éppen eleget mondott. Ebből a néhány szóból kiderült, hogyan
ítéli meg Katie esetét: reménytelennek tartotta, hogy valaha is felébred a kómából. A
londoni szakklinika mindent megtett, ami az orvostudomány mai állása szerint lehetséges.
Mivel a lány állapota nem javult, úgy döntöttek, elbocsátják a beteget, hogy a szülei a
közelében lehessenek, a többit pedig a természetre bízták.
Caroline Katie hűvös homlokára tette a kezét,, és megszólította a lányt:
- Szervusz, Katie!
- Nem hallja - mondta Mrs. Smith. - Én hat hete éjjel-nappal vele vagyok. Egyszer sem
nyitotta ki a szemét. - Nyelt egyet, majd folytatta: - Kezdetben folyton beszéltem hozzá. Még
énekeltem is neki a régi kedvenc gyermekdalait. - Lemondóan csóválta meg a fejét. - Idővel
teljesen elkeseredtem és belefáradtam. Beláttam, semmi értelme. Amikor a londoni
orvosok úgy döntöttek, hogy elhozhatjuk Franciaországba, megkönnyebbültem.
Montreuilben lakunk, ott van a férjem cége.
Caroline együtt érzően bólintott:
- Mégsem szabad feladnia a reményt, Mrs. Smith. Beszéljen csak tovább a lányához,
akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem hallja! Még nincs veszve minden remény, magához térhet.
Caroline hallotta Pierre figyelmeztető szavait, de nem figyelt rá. Hongkongban volt egy
hasonló esete. Szintén közúti baleset áldozata volt a fiú, sokáig kómában feküdt, és az
orvosok szerint reménytelen volt az állapota. Mégis csoda történt: a fiatalember egy napon
kinyitotta a szemét! Azóta Caroline nem hallgat borúlátó véleményekre kómás betegekkel
kapcsolatban.
Egy nővér lépett a szobába, és infúziót rögzített az ágy fölöttiállványra. Csendben nézték,
ahogy ráköti Katie-t. A beteg nem mozdult, sápadtan és élettelenül feküdt a könnyű takaró
alatt.
Caroline ismét a karján érezte Pierre kezét, és tudta, hogy az orvos mit akar mondani
neki. Katie esete reménytelen, és Pierre meg akarja kímélni őt egy csalódástál. De ez nála
nem így működik! Mindig is az érzelmek embere volt, és mélyen átélte mások szenvedését.
Képtelen lett volna beletörődni a megváltoztathatatlanba, ha a reménynek csak a legkisebb
szikrája is felvillan.
- Menjen ki egy kicsit a kertbe, Mrs. Smith! Önnek is szüksége van friss levegőre és
kikapcsolódásra. Egy nővér addig itt lesz Katie-vel - javasolta Pierre,
Mrs. Smith azonban megrázta a fejét, és visszaült a fotelba. A férfi bólintott, és Caroline-
nal együtt elhagyta a szobát.
- Tudod, Pierre, volt Hongkongban egy hasonló esetünk - mondta Caroline, mikor kiértek
a folyosóra. - Semmit sem értek a modern gyógyítási módszerek, és a beteget végül agy
halottá nyilvánították. Mégis túlélte!
- Kérlek, Caroline! Csendesebben! Képzeld el, hogy Mrs. Smith meghallja, amit mondasz!
 A lány összeharapta az ajkát. Nem tetszett neki a férfi ellentmondást nem tűrő hangja.
Dacosan vetette fel a fejét.
- Egyébként, Pierre, ha nem vetted volna észre, időközben felnőttem! - Az orvos megállta
lépcsőn, és visszafordult. Felderült az arca, ahogy a lányra mosolygott.
- De észrevettem! Nem lehetett nem észrevenni!
Caroline érezte, hogy elpirul. Szíve erősebben vert, ahogy a férfi szemébe nézett. Mindig
tetszett neki Pierre sötét, kifejező szeme, de kislány korában nem pirult el! Vajon akkoriban
is így nézett rá a férfi?
Caroline elfojtott egy sóhajt. Milyen egyszerűek is voltak az érzései annak idején! Sosem
volt fivére, de Pierre mintha a bátyja lett volna. Miért változott meg ez most? Csak azért,
mert időközben felnőtt? De kár, gondolta, ez már nem ugyanaz, amit szeretnék. Jó lenne, ha
megint jó barátok lennénk, mint akkor...
- A hongkongi beteged teljesen meggyógyult? - kérdezte Pierre komolyan. Már nem
mosolygott.
Caroline tétovázott.
- Nem... még nem. Időbe fog telni, míg helyrejön. Még folyamatos ápolásra van szüksége,
de él!
- Hogyan él? Van valami öröme abban, hogy él?
Lassan mentek lefelé a lépcsőn.
- Úgy gondolom, örül annak, hogy él és biztos vagyok benne, hogy az utókezelés után
újra egészséges lesz.
- Bárcsak így lenne! Kívánom neki - válaszolta Pierre. - Mégis azt hiszem, a legfontosabb
az, hogyan éljük le az életünket. -Megfordult, és kezét Caroline vállára tette. - Majd a
természet eldönti, ha már az orvostudomány nem tudja. Így lesz Katie-nél is.
Caroline hallgatott.
- Mit szólnál egy jó vacsorához? - váltott Pierre gyorsan témát, és elengedte a lány vállát.
- Ha nem vagy túlságosan fáradt, meghívtak! Montreuil-sur-Merben van néhány nagyon jó
étterem..
Caroline ebben a pillanatban döbbent rá, milyen éhes. Hongkong és London között, a
hosszú repülőúton alig evett, Anglia és Franciaország között a földalatti expresszvonaton is
csak egy sonkás szendvicset fogyasztott el. A férfira mosolygott:
- Nagyon jó ötlet! Borzasztóan éhes vagyok.
Pierre elégedetten nevetett.
- Ezt a választ vártam. Már kislányként sem utasítottál vissza semmit! Emlékszem, hogy
a nagybátyám mindig csodálkozott, milyen jó étvágyad volt. Kicsi és törékeny voltál, mégis
elképesztő mennyiségű ételt el tudtál tűntetni! Tulajdonképpen sokkal jobban meg kellett
volna híznod annyi evéstől! - mosolygott.
- Az igazgyöngy mindig apró! - vágott vissza Caroline.
Pierre arcáról eltűnt a mosoly.
- Nem akartalak megbántani. Sőt bóknak szántam, és biztos vagyok benne, hogy a
legtöbb nő irigyel az alakodért. Nincs igazam?
Caroline megint elpirult.
- Váltsunk témát! - javasolta. - Farkaséhes vagyok. Mikor indulunk?
- Mondjuk, félóra múlva, jó?
- Csodálatos! Addig átöltözöm.
 Felszaladt kis szobájába. A torkában dobogott a szíve, de tudta, hogy nem a sok lépcső
miatt...
Elővette a krémszínű kosztümöt a szekrényből. Néhány napon belül már másodszor
veszi fel vacsorához! Csak a földrészek és a szereplők változnak. Micsoda különbség:
Hongkong és Montreuil-sur-Mer, David és Pierre!
David középmagas, erős testalkatú, szőke haját egészen rövidre vágatja. Pierre-nek
félhosszú, barna, hullámos haja van, Azonkívül Pierre a legmagasabb férfi, akit valaha is
látott. David már idősebb, negyvenöt éves lehet. Igaz, már Pierre sem egészen fiatal, ha jól
utánaszámol, harminckilenc lehet. De sokkal fiatalabbnak néz ki, különösen, ha mosolyog!
Nagyon vonzó, kimondottan jóképű, karcsú, sportos és szexi... ami hiányzik Davidből.
Carolinenak tetszettek az olyan férfiak, mint Pierre, akiknek kisugárzásuk van - csak ne
akarjanak túl közel kerülni hozzá!
Ez minden férfira igaz volt, teljesen mindegy, hogy David-nek vagy Pierre-nek hívják...
Futó pillantást vetett a tükörbe, és már indult is lefelé. Pierre az előcsarnokban állt egy
fiatal, szőke férfival.
- Caroline, bemutatom neked Jean Cadet doktort, aki ma az éjszakás. Ö pedig Caroline
Bennett doktornő - mondta most már Jeannak. - Néhány hónapot itt tölt nálunk, amíg
Giselle szülési szabadságon van.
A két orvos kezet fogott. Első látásra rokonszenvesek lettek egymásnak,
- Jó szórakozást! - intett utánuk Jean.
- Hívjon fel, ha valami gond van, viszem a mobiltelefonom - szólt vissza Pierre, majd
karon fogta Caroline-t, és kiléptek az ajtón.
- Hová viszel? - kérdezte a lány, miután beszállt Pierre sportkocsijába.
- A kedvenc helyemre. A konyhájuk egyszerűen isteni!
Caroline mosolygott, Szívesen autózott a tavaszi dombokon át egy jóképű férfi
társaságában, aki valaha a legjobb barátja volt.
Azért annyira mégsem tudott feloldódni! Pierre már nem az a régi barát, akivel
gyerekkorában kint mezőn hancúrozott. Egy bizonytalan pillantást vetett a férfira. Hogyan
viselkedjen vele? Lazán, gondtalanul, mint régen? Nem, az már nem megy. Elválasztja őket
az a húsz év, amíg nem látták egymást. Most Pierre a főnöke és a klinika tulajdonosa.
Megköszörülte a torkát.
- Pierre, kérdezhetek valamit?
A férfi egy gyors pillantást vetett rá.
- Természetesen!
- Nagyon gazdagnak kell lennie egy betegnek ahhoz, hogy megengedhessen magának egy
kezelést a klinikádon?
- Nem olyan gazdagnak, mint gondolod. A legtöbb betegnek jó biztosítása van, és a
klinika nem túl drága. Orvos vagyok, nem üzletember. Nem akarok milliomos lenni. Ha ez
lett volna a szándékom, akkor luxusszállodát csinálok a kastélyból, nem klinikát. Nekem a
betegeim egészsége a legfontosabb. Azt szeretném, ha a legjobb kezelést és ellátást kapnák
és bár magánklinika vagyunk, felvesszük a biztosító által küldött betegeket is.
- és meg akarod tartani a kastélyt? Úgy értem, majd ha idősebb leszel, és már nem
dolgozol.
- Igen, szeretném, Nem akarok innen többé elmenni.
Caroline kinézett az ablakon a folyócskára, amely nagy kanyarulatokkal szelte át a
völgyet.
 - Nagy szerencséd volt - mondta csendesen.
- Tudom.
A lány összeszorította a száját. úgy tűnik, Pierre gátlástalan fickó! Kis szerencsével
sikerült megszereznie az ő családi örökségét, ami önmagában sem kevés, de ráadásul
annyira Érzéketlen, hogy észre sem veszi mások érzéseit! Caroline nemcsak csalódott volt,
hanem dühös is. Pierre tönkretette élete nagy álmát! Fülébe csengett beteg nagyanyja
remegő, vékony hangja:
„Tudod, drágám, kénytelen vagyok eladni a kastélyt! De hagyok rád elég pénzt ahhoz,
hogy vissza tudd majd egyszer vásárolni. Az örökségedet jól befektettem, és a huszonötödik
születésnapodon megkapod a pénzt."
Caroline sóhajtott, és behunyta a szemét.
- Ébresztő! Már látszik Montreuil! - szólt Pierre.
- Nem alszom, csak a nagyanyámra gondoltam. Nagyszerű asszony volt. Okos és előrelátó
- jelentette ki Caroline.
Pierre lassított, ahogy a középkori városkapuhoz értek.
- Be kell vallanom - mondta -, én egy kicsit mindig féltem tőle. Valószínűleg meg kellett
keményíteni magát, hogy erősnek és függetlennek lássa a külvilág, mert nem állt mellette
férfi, Ugye már régen megözvegyült?
- Nem. Nem volt özvegy. Nagyapa elhagyta egy fiatalabb nőért, de még előtte elverte a
hozománya nagy részét. Nagyanyám a kastély mellett szép kis vagyont is örökölt a
dédapámtól. Meg is volt róla győződve, hogy a nagyapám csak a pénzéért vette el.
- Ez borzasztó! - kiáltott fel Pierre.
- Igen, de nem ritka eset. Anyámmal ugyanez történt! Apám... - Caroline hirtelen
elhallgatott. - Bocsáss meg, Pierre, nem akarlak szomorú családi történetekkel untatni.
- Nem, nem, dehogy untatsz! Folytasd, kérlek, nagyon érdekel.
Caroline megrázta a fejét.
- Most nem. Inkább beszéljünk másról, nem sorolom tovább hímnemű őseim szégyellni
való tetteit. Hol van már a tavalyi hó!
Még hogy tavalyi hó! A múlt öröksége nagyon is élénken élt benne. „Sose függj egy
férfitól!" Hányszor hallotta ezt a mondatot anyjától és nagyanyjától! Nem felejtette el a
keserű szavakat. Úgy döntött, sosem adja fel a függetlenségét. A jóképű férfiak nagyon
kellemeseti - három lépés távolságból.
Pierre leparkolt, kiszállt, és kinyitotta az ajtót a lánynak. Igazi úriember, régimódi lovag!
Apja és nagyapja is jól nevelt úriember volt... mielőtt horogra kapták az aranyhalacskát, és
levetették a bűbájos álarcot!
Vajon ez a férfi is ilyen? Caroline nem tudta megállapítani, de ez most nem is volt
érdekes. Pierre csupán egy régi barátja, és az is marad. Semmi több.
Lassan sétáltak az étterem felé. Már sötétedett. Pierre a vállára tette a kezét, amikor
beléptek az ajtón. Egy pincér az asztalukhoz kísérte őket.
Caroline sokkal nagyobb biztonságban érezte magát Pierre mellett, mint Daviddel.
Elmosolyodott, amikor a férfi megfogta, és könnyedén megszorította a kezét,
- Isten hozott, Caroline! Jó, hogy újra itt vagy!
A lány megint elpirult a férfi szavaitól és az érintésétől.
Pierre az arcát fürkészte.
- Azelőtt azt mondtad, hogy itt érzed magad otthon. Talán megváltozott a véleményed, és
honvágyad van Hongkong után?
 A férfi felemelte a poharát. Caroline is megkóstolta a bort.
- Nem, nem változott meg a véleményem. Minden maradt a régiben.
Ebben a pillanatban megszólalt Pierre telefonja. A férfi a táskája után nyúlt, megnézte, ki
keresi, majd halkan szitkozódott, mielőtt felvette. Nagyon rövidre fogta a beszélgetést.
Caroline kérdőn nézett rá. Pierre megvonta a vállát, és eltette a telefont.
- Monique volt az - mondta kedvetlenül. - Jellemző, hogy a szabadidőmben zavar.
- Monique? Ki az a Monique?
- A feleségem.

2. FEJEZET

- A feleséged?
Caroline a férfira meredt. Maga sem értette, miért háborodott fel ennyire. Hiszen a világ
legtermészetesebb dolga, hogy Pierre nős. Egy harminckilenc éves férfinak már lehet
családja. Miért is nem gondolt rá eddig?
- A volt feleségem - javította ki magát a férfi,
Caroline-nak fogalma sem volt róla, miért sóhajt fel megkönnyebbülten.
- Tehát nős voltál?
Pierre vigyorgott.
- Különben nem lennék túl egy váláson!
Caroline-nak lángolt az arca.
- Na jó, gondolom az egész történetre kíváncsi vagy.
- Nem - hazudta a lány, - Persze ha el akarod mesélni, szívesen meghallgatlak.
A férfi megvonta a vállát.
- Hosszú, szomorú történet a miénk. Boldog vagyok, hogy újra független lettem! Soha
többé nem akarok megnősülni. Aki egyszer már megégette magát, nem megy túl közel a
tűzhöz. - Nyomatékos pillantást vetett a lángra. - Tudom, a legtöbb ember így beszél válás
után, de én tényleg komolyan gondolom. Tanultam a leckéből!
Caroline a kezébe vette az étlapot.
- De ha elváltatok, miért hív fel Monique?
- Mert az övé a kastély fele. Ezért sajnos üzleti kapcsolatban kell maradnunk. Monique-ot
illeti a kastély hasznának a fele, amiért minden hónapban pontosan jelentkezik is.
Caroline nagy levegőt vett. Fölöttébb dühítette a gondolat, hogy ez az ismeretlen nő
betolakodott az ő örökségébe, és most még követelőzik is!
- Pierre...
A férfi megcsóválta a fejét, és kezét Caroline karjára tette.
- Éhes vagy, ugye? Mit rendelsz?
A lány már valóban nagyon éhes volt.
- Mit szálnál előételnek egy adag osztrigához?
A lány megrázta a fejét.
- Szeretem az osztrigát, de most inkább kacsapástétomot kérek.
Pierre felnevetett.
- Rendben van, de azért majd megkínállak az osztrigámból, jó? Ne felejtsd el,
Franciaországban vagy, abban az országban, ahol a legjobban értenek a
konyhaművészethez!
 - Tévedsz, Pierre! Tudod, milyen isteni a hongkongi konyha? Rengeteg kiváló étterem
van a városban.
- Na jó, nem vetem meg a nemzetközi konyhát sem.
- Pont ez a jó abban a városban. Azt választhatsz, amihez csak kedved van.
- Tulajdonképpen miért mentél Hongkongba?
- Ez is jó hosszú történet, de megpróbálom rövidre fogni. -A lány ivott egy kortyot, majd
lassan visszatette a poharat az asztalra. - Van egy mostohaanyám és két mostohatestvérem
Hongkongban - kezdte. - Apám elhagyott bennünket, amikor még kislány voltam. A válás
után elvett egy gazdag hongkongi özvegyet, akinek már volt két lánya. Apa sosem adott hírt
magáról, és a tartásdíjat sem küldte. Nem volt sok pénzünk, ezért anyám megbízott egy
ügyvédet, hogy emlékeztesse apámat gyermektartási kötelezettségére. Apámnak azonban
nagyon vastag bőr volt a képén, és erre sem jelentkezett. Hongkong messze van, és
anyámnak nem volt ereje ahhoz, hogy hosszú, kimerítő harcba kezdjen a pénzért,
A pincér felszolgálta a sültet és a salátát, aztán észrevétlenül távozott.
- Aztán mi történt? - érdeklődött Pierre.
- A tizenhatodik születésnapomon aztán váratlanul levél érkezett apámtól, amelyben
meghívott Hongkongba, hogy töltsem náluk a szünidőt!
- Te mit válaszoltál? Nem haragudtál apádra?
Caroline megvonta a vállát.
- Persze hogy haragudtam rá. Már rég kiábrándultam belőle, és sosem gondoltam rá úgy,
mint az apámra... De anyám rábeszélt, fogadjam el a meghívást. Azt hiszem, kíváncsi volt,
hogyan él apám.
- és hogyan élt? - Pierre érdeklődve nézett rá.
- Mint egy király! Soha életemben nem láttam ilyen jólétet! Nagy villájuk volt a város
fölötti dombon parkkal, medencével és teniszpályával, több autót tartottak, természetesen
sofőrrel, és rengeteg alkalmazottjuk dolgozott a házban meg a birtokon. A felesége imádta,
csak a mostohalányai nem tudták őt igazán elfogadni, Nemrég újra beszélgettem velük a
régi időkről, és elárulták, hogy kezdettől fogva nem bíztak meg benne.
- Miért?
Caroline elgondolkozva morzsolgatott egy darab kenyeret.
- Suzanne és Charlotte egyszerűen érezte, hogy apám nem az anyjukba, hanem a
vagyonába szerelmes. Nem is tévedtek. Apa könnyelműen bánt a felesége pénzével.
Bizonytalan és komolytalan üzletekbe fektette be, mígnem egy napon beütött a csőd. Apám
a maga szokásos módján oldotta meg a helyzetet: otthagyta feleségét és a lányokat, és
ismeretlen helyre távozott.
- Ez mikor volt?
- Néhány éve. A Hongkongban töltött szünidő után kapcsolatban maradtam a két
mostohanővéremmel, így tudtam meg, mi történt. Akkoriban minden összejött! Akkor halt
meg anyám is, és abban az évben fejeztem be az orvosi egyetemet.
Pierre együtt érzően szorította meg a kezét.
- Nehéz időszak volt, ugye?
- Igen, de Suzanne és Charlotte sokat segített. Rábeszéltek, hogy menjek Hongkongba
dolgozni. Sőt már állást is találtak nekem, mivel egy nagy gyógyintézet éppen brit orvost
keresett. Igent mondtam, annak ellenére, hogy tulajdonképpen Franciaországba akartam
jönni.., - Caroline elhallgatott, és a gondolataiba mélyedt, Hogyan is folytassa? Hiszen Pierre
volt az, aki meghiúsította az álmát!
 A férfi nem vette le a szemét Caroline-ről.
- Miért nem jöttél Franciaországba? - kérdezte aztán.
A lány mély levegőt vett.
- Megtudtam, hogy Ribaud doktor el akarja adni a kastélyt. Meg is akartam venni. De...
- Valaki megelőzött, ugye? - Pierre a fejét csóválta. - Hidd el, Caroline, nagyon sajnálom.
Fogalmam sem volt az egészről!
- Tudom, Pierre, nem tehetsz róla. Egyébként volt a dolognak jó oldala is: öt érdekes évet
töltöttem Hongkongban. Csodálatos város! Nem sajnálom, hogy ott kezdtem a pályámat.
- Akkor nem haragszol rám? - kérdezte Pierre bizonytalanul.
- Haragudni? Miért? - Caroline-nak nem kis erőfeszítésébe került vidámnak maradni.
Nem akarta megbántani a férfit a szomorúságával. Az igazsághoz sajnos hozzátartozott,
hogy bármilyen szép volt is a Hongkongban töltött időszak, életének nagy vágya a Chateau
de la Tour megszerzése volt.
- Miért jöttél vissza? - kérdezte Pierre.
- Véletlenül. A nemzetközi orvosi lapban fedeztem fel a klinikátok hirdetését, amelyben
helyettest kerestetek. Öt Ázsiában töltött év után honvágyam volt Európa után, ezért
jelentkeztem. Azt hiszem, a környezetváltozás mindig jót tesz, és utána friss erővel tér
vissza az ember a régi munkájához. Nem gondolod?
- Caroline... kérlek, mondd meg őszintén, mit érzel! Megérteném, ha a pokolba kívánnál,
ha csalódott lennél. Hiszen tudom, gyerekkorodban mennyire szeretted nagyanyád régi
kastélyát.
A lány megrázta a fejét.
- Eleget beszéltem már, most te jössz! Mesélj a feleségedről! Illetve a volt feleségedről.
Pierre elpirult, ami teljésen szokatlan volt tőle.
-Majd később. Van még egy kérdésem. Anyád hogy mehetett hozzá egy olyan férfihoz, aki
ilyen rosszul bánt vele?
Caroline fáradtan mosolygott.
- A régi, jól ismert történet... beleszeretett. Apám nagyon vonzó férfi volt. Sőt még ma is
az! Azóta már negyedszer is megnősült, és Amerikában él a gazdag feleségével. Kíváncsi
vagyok, ez most meddig fog tartani! Úgy gondolom addig, amíg az asszony el tudja őt
tartani.
Pierre zavartan ejtette le a villát.
- Negyedszer nősült, azt mondtad? De hát csak három feleségről beszéltél!
- Valóban. Anyám volt a második! Gyermekfelügyelőként ment Franciaországból
Angliába, ahol az apám első családjához került.
Pierre hitetlenkedve csáválta a fejét. Caroline megadóan mosolygott.
- Ez mind igaz, az utolsó szóig, Pierre, még akkor is, ha az egész csak mesének tűnik.
Apám elbájolta az akkor még csak tizennyolc éves anyámat, aki nem tudott neki ellenállni.
Meghívta Párizsba, ahol zavartalanul együtt lehettek. A visszaúton megálltak a kastélyban
is. Nagyanyám nem titkolta megvetését, mivel természetesen nem tudta elfogadni, hogy a
lányának egy nős férfival legyen kalandja. De ez sem rettentette el apámat. Miután látta a
kastélyt, meggyőződött róla, hogy anyám gazdag örökösnő, s ezután már minden ment,
mint a karikacsapás. Anyám egy szép napon bevallotta neki. hogy gyermeket vár, ő pedig
nem tétovázott, hanem elhagyta a családját, és elvette anyát!
- Édességet, hölgyem? - érdeklődött a pincér udvariasan.
- Csak kávét kérek - felelte Caroline.
 - Én is - válaszolt Pierre. - Hány éves voltál, amikor elhagyott benneteket az apád?
A lány összeráncolta a homlokát.
- Kettő vagy három, nem tudom pontosan. Apa elég ritkán volt otthon. Aztán amikor már
végleg behálózta a hongkongi özvegyet, elhagyott minket. Nagyanyám addigra már
megmondta neki, hogy én leszek az örökös, nem anya. Azt hiszem, ez elrettentette. Addig
nem akart várni.
- Ha nem lenne olyan szomorú történet, még nevetni is lehetne rajta - vélte Pierre. -
Nagyanyád biztosan magánkívül volt, amikor megtudta, hogy a lányának ugyanaz lett a
sorsa, mint neki. Valószínűleg így lehetett. De a nagyi sosem panaszkodott. Mindig csak óva
intett, és azt mondta, az eszemre hallgassak, ne a szívemre és én megfogadtam a tanácsát,
amint látszik - mosolygott Caroline.
- Legalábbis mostanáig! De ne légy olyan biztos magadban! - intette a lányt Pierre. - Mi
történik, ha komolyan beleszeretsz valakibe, és beállsz te is a csalódott asszonyok sorába?
Caroline nevetett.
- Velem ez nem fog előfordulni! Mielőtt veszélyesen közel engednék magamhoz egy
férfit, alaposan utána fogok nézni, ki is az illető!
- Mikor? Mielőtt beleszeretsz?
- Jaj, Pierre! Ne gúnyolódj már!
- Dehogy gúnyolódom! Csak az az érzésem, hogy... nem vagy túlságosan tapasztalt, ami a
férfiakat illeti. Valószínűleg az apád és a nagyapád mércéjével méred őket. Ez nem lehet túl
jó hatással a szerelmi életedre.
Caroline a fejét csáválta.
- Most már elég, Pierre! Előbb én akarok mindent megtudni Moniqueröl!
A férfi megitta a kávéját, és a számlát kérte.
- Javaslom, sétáljunk még egyet az óvárosban. Jót tesz a friss levegő. Ma este nem
szeretnék többet Monique-röl beszélni. Úgyis nemsokára megismered!
- Miért? Itt él Montreuil-ben?
Pierre fizetett, aztán karon fogta a lányt, és elhagyták az éttermet.
- Van egy nyaralója itt, a közelben. Holnap pedig be fog jönni a klinikára.
Lassan sétáltak az óvárosban, és megcsodálták a piactéren a szépen rendbe hozott régi
kutat.
Milyen kedves és barátságos ez a városka! Miért kellett ennek a Monique-nak most
színre lépnie? Caroline-t nagyon zavarta a gondolat, hogy a kastély fele ennek a nőnek a
tulajdonában van. Pierre tehát nem teljesen szabad, hiszen ez a Monique újra meg újra
kísért az életében! Megborzongott, amikor az ismeretlen nőre gondolt...
- Hiszen te fázol! - Pierre levette a zakóját, és Caroline vállára terítette.
Ismeretlen, kellemes érzés járta át a lányt. Egészen beburkolózott a puha anyagba, és
beszívta a férfi illatát. Egy bátortalan pillantást vetett Pierre-re. Milyen jóképű férfi! Ettől a
gondolattól nagyon megijedt. Ő Pierre, magyarázta magának, a régi barát, aki rád mosolyog
a holdfényben! Csak semmi romantika!
Megköszörülte a torkát.
- Nem, csak fáradt vagyok - mondta. - Most már érzem az időeltoldást. Ideje lenne ágyba
kerülnöm.
Pierre nevetett, a szeme csillogott.
- Ha így van, akkor az autóhoz viszlek! - kiáltott pajkosan, és mielőtt a lány tiltakozhatott
volna, a karjába kapta.
 Egy idős hölgy mosolyogva csóválta meg a fejét.
- Ezek a mai fiatalok...
Caroline vihogott, mint egy kislány.
- Kamaszoknak néz bennünket!
- Ma este fiatalnak és gondtalannak érzem magam - kapkodta a levegőt Pierre, míg
Caroline-nel a karjában az autó felé szaladt.
A lány csodálatosan könnyűnek érezte magát.
- Azelőtt sokszor vittél így, emlékszel még?
- Persze hogy emlékszem. Semmit sem felejtettem el, Szép idők voltak. - Kinyitotta a
kocsiajtót, és óvatosan beültette Caroline-t. - Mikor vágattad le a hajad? - kérdezte
mellékesen.
- Egy éve. Valami újra vágytam, valami változásra... - A lány zavartan hallgatott el. Azelőtt
Pierre sosem tett megjegyzést a külsejére...
- Nagyon jól áll neked! Igazán!
- Könnyű kezelni.... - felelte Caroline, és igyekezett palástolni zavarát.
- Bármikor megnövesztheted! - A férfi beindította a motort.
Caroline zavara egyre nőtt. A helyzet új volt, és szokatlan. Nem igazán tudta, hogyan
viselkedjen.
A hold éppen előbújt egy felhő mögül, amikor a klinika kovácsoltvas kapuján
begördültek. Caroline felpillantott az út menti nagy tölgyfák csúcsára, és hirtelen az volt az
érzése, hogy hazaérkezett, még ha az elmúlt pár év alatt annyi minden meg is változott.
- Minden rendben; Jean? - kérdezte Pierre, mikor a hallba léptek. Cadet doktor
mosolygott.
- Nyugodt esténk volt. Negyed órával ezelőtt letelefonált Mrs. Smith, kéri, hogy még ma
este menjen fel hozzá. Mintha Katie megmozdította volna az ujját!
- Maga már megnézte?
Jean a fejét rázta.
- Szerintem tévedett. Egyébként is önnel akarja megbeszélni.
- Menjek veled? - kérdezte reménykedve Caroline.
Pierre hosszú pillantást vetett rá.
- Neked már régen aludnod kellene! És félek, hogy Mrs. Smithben túl nagy reményt
keltenél.
- Akkor jó éjszakát! - Caroline elindult fölfelé a lépcsőn.
- Jó éjt, Caroline!
A lány visszanézett. Pierre mosolygott, a szemében csodálat tükröződött. Caroline
megijedt. Mit akar tőle tulajdonképpen? Elhessegette magától a zavaros gondolatokat, és
felsietett a szobájába.
Másnap reggel Caroline kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába szaladt.
Fáradtsága ellenére tegnap este csak nehezen tudott elaludni, Még sokáig állt a nyitott
ablaknál, és csodálta a csillagos égboltot. Gondolatai és érzései Pierre körül forogtak.
Ismeretlen vágyak kerítették hatalmukba, amelyektől megijedt, mert tudta, hogy ennek az
álmodozásnak nincs semmi értelme!
A zuhany alatt kijózanodott. Elhatározta, kerülni fogja Pierre-t a klinikán kívül, és
beleveti magát a munkába. Ott van például Katie, aki kómában fekszik, és akinek az állapota
különösen érdekli.
 Felöltözött, és leszaladt. Óvatosan nyitott be Katie szobájába. Pierre az ágy mellett állt,
keze Katie homlokán. Felnézett, mikor Caroline mellé lepett.
- Jó reggelt! Már fel is ébredtél? Nem vártalak ilyen korán!
- Szeretek korán kelni. - A lány körülnézett. Mrs. Smith nem volt a szobában. - Hogy van
Katie? Tényleg megmozdult?
Pierre megrázta a fejét.
- Nem. Tegnap éjjel pedig még itt maradtam egy darabig.
- Mrs. Smith tévedett, ugye? - Caroline hangja szigorúan csengett.
- Természetesen nagyon elkeseredett, hogy nem ismétlődött meg a mozdulat. Azért
maradtam vele, hogy megvigasztaljam.
Caroline megfogta Katie csuklóját, hogy kitapintsa a pulzusát, Óvatosan nyúlt a lány
élettelen kezéhez, de nem történt semmi. Katie ujjai nem mozdultak. Caroline sóhajtott.
Tudta, hogy a lány a legjobb kezelést, kapja. Bele kell törődniük, hogy többet nem tehetnek
érte.
- Ne szomorkodj már annyira! - Pierre könnyedén megsimogatta az arcát. - Orvos vagy,
és láttál már ilyen esetet, nem?
Caroline megremegett Pierre futó érintésétől. Hogyan lehetséges ez? Jobb, ha ezen nem
is gondolkodik el, és inkább azon töri a fejét, milyen ürüggyel hagyhatná el hirtelen a
szobát.
- Reggeliztél már? - szakította meg Pierre a gondolatait.
- Még nem. Hol lehet reggelizni?
- Nagyanyád hajdani varrószobáját alakítottuk át kávézóra.
- O, te még emlékszel a varrószobára! - merengett el Caroline. A férfi vigyorgott. .
- Főleg a régi varrógépre emlékszem! Nagyanyád egyszer észrevette hogy elszakadt a
farmerom, és felajánlotta, hogy megvarrja. Belebújtatott a nagyapád egyik ódivatú selyem
köntösébe, és kiküldött a konyhába. Te a kertben voltál, és végig izgultam, nehogy
véletlenül betévedj és kinevess!
- Erre nem is emlékszem - mosolygott Caroline.
- Hogyan emlékezhetnél? De most menj reggelizni! Majd én is utánad megyek, és
megbeszéljük a napot, jó?
Jean Cadet egy kis kerek asztalnál Tilt, mikor Caroline belépett.
- De jó, hogy jön - szólt örömmel. - Nem szeretek egyedül enni. - Felállt. - Kér kávét?
- Kérek.
Jean megnyomta a kávégép gombját, majd egy nagy, gőzölgő csészét nyomott Caroline
kezébe,
- Tejet, cukrot és friss péksüteményt a büféasztalon talál.
- Köszönöm.
- Hallottam, hogy régen itt élt. Furcsa lehet évekkel később visszatérni, és orvosként
dolgozni a hajdani otthonában.
-. Úgy, ahogy mondja! - Caroline élvezettel harapott bele a friss túrósba. - Isteni! -
mondta nagy sóhajjal, és hátradőlt. - Most érzem magam újra igazán itthon!
Jean barátságosan mosolygott.
- Én jobban szeretem a friss kenyeret vajjal és baracklekvárral - vallotta be, és jó nagy
adag aranysárga lekvárt kent az illatos kenyérre. - Megismerkedett már Monique-kal?
- Pierre volt feleségével? Még nem. Meséljen róla! - kérte a lány kíváncsian.
- Most megismerheti! Nézze, ott jön.
 Caroline kinézett az ablakon. Egy magas, karcsú, nagyon elegáns nő szállt, ki épp egy
fehér sportkocsiból.
Jean már a telefonnál állt.
- Szólnom kell Pierre-nek - mondta jelentőségteljesen.
Caroline figyelte, ahogyan Monique sietős léptekkel bemegy az épületbe, s egy fél perccel
később már a kávézó ajtajában állt.
- Hol a férjem? - kérdezte parancsolóan.
- Pierre rögtön itt lesz - felelte Jean udvariasan. - Kér egy kávét, Madame Chanel?
- Nincs rá időm!
- Bemutatom önnek Bennett doktornőt - folytatta Jean zavartalanul, - Ő helyettesíti...
- Tudom! Pierre mondta, Ő helyettesíti Giselle-t. - Monique dühösen ingatta a fejét. - Nem
is értem, hogy Pierre annak idején miért egy nőt vett fel. Ha rám hallgatott volna, és férfit
vesz fel az osztályra, most egy gonddal kevesebb lenne.
- Jó reggelt, Monique!
Caroline megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Pierre feltűnt az ajtóban, és véget vetett
Monique kellemetlen szóáradatának.
- Jó reggelt, ebéri-e - Monique csókra kínálta tökéletesen rúzsozott ajkát, de Pierre úgy
tett, mint aki nem veszi észre.
Caroline felállt.
- Mennem kell, elnézést kérek - mondta bizonytalanul.
- Nem, nem, csak maradj! - Pierre futólag a karjára tette kezét. - Maga is maradjon, Jean!
Azt szeretném, ha ez a beszélgetés tanuk előtt zajlana, hiszen most a klinikáról,
mindnyájunk sorsáról van szó. - Volt feleségéhez fordult. - Azért jöttél, hogy az anyagi
helyzetünkről beszéljünk, ugye?
Monique összeráncolta a homlokát.
- Igen... de inkább négyszemközt akartam... a szobádban.
Pierre megrázta a fejét.
- Nem, Monique, ott vár egy betegem. Úgyhogy fogd rövidre! Mit akarsz? - Hűvös
pillantásától szinte megfagyott a levegő.
- Voltam a könyvelőmnél - kezdte Monique, majd panaszos hangon folytatta: - Neki is az
a véleménye, hogy a klinikának most már nyereséget kellene hoznia.
Pierre hangosan felsóhajtott.
- Hányszor mondtam már neked, hogy ez klinika, és nem aranybánya! Itt nem a nyereség
a legfontosabb, hanem a betegek gyógyulása. Bevételeink egyelőre épp hogy fedik a
kiadásainkat. Ezt mind tudod, Monique, és nem értem, miért idegesítesz ezzel újra meg
újra. Minden hónapban szép összeget utalunk át neked, annyit, amennyiről mások nem is
álmodhatnak! A tanácsadó testületbe be sem teszed a lábad! Én kevesebbet keresek, mint
te, és éjjel-nappal dolgozom!
- Tudom, Pierre! Sosem állítottam az ellenkezőjét. Mégis többet várok el, mert rengeteg
pénzt öltem a kastélyba. Ha például felemelnéd a magánbetegek térítési díját...
- Szó sem lehet róla! - Pierre már szinte kiabált. - Hányszor mondjam még? Ismered a
véleményemet. Amikor megvettük a kastélyt, még te is azt akartad, hogy klinika legyen
belőle! Akkoriban egyetértettél a terveimmel! Tudtad, mennyire szeretnék önálló lenni, egy
magánklinikát, vezetni, hogy a betegeimet a saját módszereimmel gyógyíthassam. Akkor
még nem volt szó nyereségről! Orvos vagyok, nem üzletember. Mindezt elfelejtetted?
Monique összeroskadt.
 - Természetesen nem felejtettem el. Ifjú házasok voltunk, szinte gyerek voltam még,
álmodozó. Mindenre igent mondtam, amit te akartál. - Kihúzta magát. - De ez már a múlté!
Most van egy csomó új feladatom. Fenn kell tartanom a párizsi lakásomat, a vidéki házamat,
a hajóm a calais-i kikötőben horgonyoz...
És ki ne hagyd a felsorolásból a fehér sportautót, a divatos ruhákat, a szépségszalont! -
gondolta dühösen Caroline, és meg tudta volna fojtani ezt az élősködő némbert. Nem is
csoda, hogy Pierre elveszítette a türelmét, és kiabált volt nejével!

Ekkor csikorgó kerekekkel egy autó állt meg a klinika előtt. Caroline kinézett az ablakon.
Egy fiatal férfi síró gyerekkel a karjában rohant befelé.
- Sürgős eset! - kiáltotta a doktornő. - Egy sérült gyerek!
Többet nem is kellett mondania. Jean és Pierre felugrott, és rohant kifelé, Caroline
utánuk, már nem is törődtek Monique-kal. Caroline a szeme sarkából még látta, hogy
Monique is kijött a kávézóból, és a kijárat felé tartott.
- Majd felhívlak! - kiáltott oda volt férjének.
Pierre már nem foglalkozott vele. A kisfiú fejére tette a kezét.
- Vigyétek a rendelőmbe! - mondta.
- Nem vár ott rád egy beteged? - kérdezte Caroline.
- Az csak kegyes hazugság volt. és köszönöm, hogy ott maradtál! Erkölcsi támaszra volt
szükségem!
A lány félig megkönnyebbülten, félig bizonytalanul mosolygott, mert még nem volt
benne biztos, mit érez Pierre a volt felesége iránt. Monique nagyon csinos nő, de
elviselhetetlen, számító, megjátssza magát, egyszóval nem illik Pierre-hez! Vajon miért
vette el a férfi? Talán szüksége volt a pénzére a kastély megvásárlásához?
Caroline megrázta a fejét. Nincs idő ezen töprengeni, most csak a sérült kisfiú számít.
- Hogy hívnak? - kérdezte, míg levette az átvérzett kötést a kis kézről.
- Dominique-nak - nyöszörgött a kisfiú, és a kezére meredt. - Nincs meg a hüvelykujjam!

3. FEJEZET

- Hogyan történt? - kérdezte Caroline a fiatal apát, aki remegett az idegességtót.

Az autóban Dominique hátul ült, a nővére pedig elöl. A lányom becsapta az ajtót, amikor
kiszállt, és nem vette észre, hogy a kicsi keze ott maradt.
Caroline kérdő pillantást vetett Pierre-re. Dominique hüvelykujja felismerhetetlen volt.
Pierre alig észrevehetően bólintott, és az izgatott apához fordult:
- Uram, megoperálhatom a kisfiát, vagy átvihetjük egy városi kórházba, ahol nagyobb
baleseti sebészet van. Ahogy ön óhajtja.
Monsieur Fleurie megrázta a fejét.
- Nem, ne vigyék sehová! Azt akarom, hogy itt maradjon! A klinikának nagyon jó a híre!
Kérem, doktor úr, operálja meg, mentse meg a hüvelykujját? - Nyelt egyet, és igyekezett
megőrizni a méltóságát. - Zenészcsalád vagyunk! A feleségem a boulogne-i zeneiskolában
tanít. A lányunk zongorázik, a nagyobbik fiú gordonkázik. Dominique is nagyon tehetséges.
Már most ügyesen zongorázik. Ő a legtehetségesebb gyermekünk! Kérem, doktor úr,
segítsen!
Caroline fájdalomcsillapító injekciót adott be a kisfiúnak.
 - Mikor és mennyit evett ma? - kérdezte Pierre, és az órájára nézett. - Pontosan kell
tudnom, az altatás miatt.
A műtét nem volt könnyű.
Jean, az altatóorvos, nagyon nyugtalan volt, Caroline idegei is pattanásig feszültek, csak
Pierre tudta megőrizni a hidegvérét.
- Éppen egy zenészcsaládban kell ilyesminek előfordulnia! - csóválta meg a fejét. - A baj
nagyobb, mint gondoltam - nézett fel Caroline-ra. - Láttál már ilyen csúnya esetet?
- Nem. Mégis reménykedem, hogy a gyerek fogja még használni az ujját, Hároméves, és
ebben a korban sokkal jobban gyógyulnak a csontok, az inak és az idegek, mint felnőtt
korban.
- Nahát, főorvos asszony, én erre nem is gondoltam - csipkelődött Pierre.
Caroline nyelt egyet, de Pierre nem hagyott neki időt arra, hogy elpiruljon. A kétórás
műtét alatt végig segédkeznie kellett. Csak akkor csökkent a feszültség, amikor a kis beteg
keze gipszbe került.
Jean is megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Nemsokára felébred - közölte -, csak könnyű altatást kapott.
Pierre felegyenesedett, és levette a zöld maszkot.
- Rendben! Azonnal hívjatok, ha magához tér, átvisszük a gyerekosztályra!
Jean-nak igaza lett, Dominique néhány perc múlva magához tért.
Caroline megvizsgálta, és örült, hogy mindent rendben talált.
- Hol az apukám? Apát akarom! - szólalt meg Dominique ijedten.
- Mindjárt jön - vigasztalta Caroline, és intett a nővérnek.
A nővér kiment, hogy szóljon a fiú apjának és Pierre-nek. Néhány perc múlva a két férfi
együtt lépett be az ajtón. Monsieur Fleurie még mindig sápadt volt. Kisfia fölé hajolt, és
kisimított egy fürtöt a homlokából.
Dominique sírt, mert jobb hüvelykujját nem tudta a szájába venni.
- Nem lesz könnyű - mondta az apa aggodalmasan. - Szopja a jobb hüvelykujját, amióta
az eszét tudja.
- Majd adunk neki egy könnyű nyugtatót - ígérte Pierre. - Az első napokban úgyis sokat
fog aludni.
- Mikor vihetjük haza, doktor úr? Még sosem volt egyedül!
- Pár napig itt kell maradnia - felelte Pierre, - De ön vagy a felesége vele lehet, ha akarják.
Van a betegszoba mellett egy helyiség, ahol a hozzátartozók alhatnak.
Az apa megkönnyebbülten fölsóhajtott.
- Köszönöm, doktor úr! Azt hiszem, a feleségem fog bejönni.
Dominique-ot átvitték a gyermekosztályra, majd Pierre és Caroline a nővér gondjaira
bízta a kisfiút.
A lépcsőházban Caroline felsóhajtott.
- Úgy örülök, hogy minden jel ment! És remélem, Dominique ujjacskája rendbe jön majd
annyira, hogy egyszer zongorázni és hegedülni fog vele.
Pierre a karjára tette a kezét.
- Vigyázz, Caroline! Ne éld bele túlságosan magad! Megtettük, amit lehetett, a többit a
természetre kell bíznunk.
- Miért hajtogatod ezt folyton? - kérdezte a lány hevesen.
- Mert igaz! - Pierre megszorította Caroline karját. - Nem segít, ha felizgatod magad!
Semmit sem érsz el vele!
 A lány összeszorította az ajkát. Szíve hevesen vert.
- Akkor is így beszélnél velem, ha nem ismertük volna egymást gyerekkorunkban? -
kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
A férfi hosszan nézett a lány arcába. Két kezét lassan Caroline vállára tette, és finoman a
falnak döntötte.
- Valószínűleg nem - ismerte el. - és te, Caroline, így beszélnél velem, a főnököddel, ha
nem ismerjük egymást régről?
A lány felnézett, egyenesen Pierre szemébe. A szíve őrülten vert. Megrázta a fejét.
- Azt hiszem, én sem - sóhajtott. - Nem egyszerű a helyzet...
- Egyikünknek sem egyszerű! Nem készültünk fel rá. Mégis örülök, hogy itt vagy... -
Pierre lehajolt, és egy puszit lehelt Caroline orra hegyére.
Ez a futó, baráti puszi kibillentette a lányt már amúgy is bizonytalan lelki egyensúlyából.
Ismeretlen érzések kerítették hatalmukba. Megkönnyebbült, amikor Pierre végre
elengedte. A férfi az órájára nézett.
- Mennem kell. - Hangja furcsán csengett. - Várnak a betegek. Javaslom, gyere velem, és
figyeld meg, hogyan dolgozunk itt.
A délelőtt gyorsan eltelt.
- Ebédszünet! - jelentette ki Pierre, és kinézett az ablakon. - Csodás az idő. Mit szólnál
egy kiránduláshoz? Vihetnénk magunkkal hideg ebédet, és ehetnénk a természetben!
Nagyon jó volt az ötlet, Caroline-t teljesen felvillanyozta, néhány dolog azonban mégis
ellene szólt.
- Nem kell a szárnyaid alá venned, Pierre! Nincs szükségem különleges bánásmódra. Pár
nap alatt tökéletesen be fogok illeszkedni a klinikára.
- Ezt nem is kétlem! Csak azt gondoltam, kíváncsi vagy a harangvirágaidra, mielőtt
elnyílnak!
Ez talált?
- Ö, a harangvirágok! Persze hogy látni akarom őket! Gyerekkorom legszebb emlékei
közé tartoznak. Nem is tudod, Hongkongban milyen gyakran gondoltam rájuk! - Caroline
arca ragyogott az örömtől. - Mire várunk még?

Pierre nekidőlt egy öreg gesztenyefának, és kényelmesen kinyújtotta a lábát.

- No, így éltek a virágaid az emlékeidben? - kérdezte.
- Igen! Semmi sem változott - állapította meg Caroline boldogan. A fűben ült, és éppen
csokrot kötött a harangvirágokból. - Csak a fák lettek magasabbak. Bár akkoriban jóval
kisebb voltam, úgyhogy minden nagyobbnak tűnt.
Pierre szemtelenül vigyorgott.
- Sokat azóta sem nőttél...
- Mit nem merészelsz? - kapta fel a fejét a lány. - Még egy megjegyzés a méreteimre, és...
A férfi megragadta Caroline csuklóját, és maga mellé húzta.
- Engem fenyegetsz, az óriást? - kérdezte nevetve. - Sokkal jobb ötletem támadt!
Szerintem nézzük meg, mi van az elemózsiás kosárban! Tudnod kell, hogy Madame
Raymond kiváló szakácsnő. Még akkor vettem fel, amikor ideköltöztünk.
Ez volt a végszó!
- Hogy volt, amikor... Monique-kal ideköltöztél? - érdeklődött Caroline a lehető
legártatlanabb hangon.
 Pierre éppen a borosüveget nyitotta ki. Hirtelen megállt. A levegő megtelt közöttük
feszültséggel, Caroline már meg is bánta a kérdését,
- Arra vagy kíváncsi, hogy őrülten szerelmesek voltunk-e egymásba?
- Természetesen nem! Csak azt szerettem volna tudni, milyen állapotban volt a kastély,
és meddig tartott az átépítés! - Örült, hogy végül is kivágta magát, és remélte, Pierre elhiszi
neki ezt a mesét. Nála sosem lehet tudni...
Aggodalma nem volt megalapozatlan. A férfi egy pohár vörösbort nyújtott át neki, ő
pedig lopva rápillantott. Hát persze! Átlátott rajta! Caroline sóhajtott egyet, és elnevette
magát.
- Na jó! Szóval szerelmes voltál?
- Olyan régen volt már! Fontos ez most?
- Nem fontos - felelte gyorsan a lány. - Ez a sonka csodásan néz ki! - Bekapott egy falatot,
majd belekortyolt a finom borba, aztán letette a poharát. - Nem is értem, hogyan vehetted el
Monique-ot. Egyáltalán nem illik hozzád! Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen nőnek van
nálad esélye.
- Egyszerűen tévedtem. Ilyesmi előfordul. Gondolj a nagyanyádra és anyádra!. Ők is
tévedtek a férfiakkal kapcsolatban, ugye? Elkábította öltet a szép csomagolás. igy történt
velem is.
Caroline a hátára feküdt. A gesztenyefa lombja kellemes árnyékot adott a szikrázó
napsütés ellen. Nagyon megkönnyebbült, hogy Pierre érzelmi életében Monique-nak már
nincs szerepe. Neill fog visszatérni hozza!
- Miért tartod még mindig a kapcsolatot Monique-kal? Elváltatok, nem kellene többé
találkoznotok.
A férfi felsóhajtott.
- Semmit sem változtál, gyerekkorodban is mindent tudni akartál!
- Már nem vagyok gyerek! - Caroline fel akart állni, de Pierre visszahúzta.
- Természetesen ki kell jönnöm vele valahogy! Meg kell őriznem a látszatot, mintha
Monique és én még barátok lennénk. Ha ő egy napon elhatározná, hogy kiveszi a pénzét a
klinikából, mindennek vége lenne! Fel kellene adnom az életművemet, az álmaimat!
Caroline egy darabig hallgatott.
- Nem tudnád kifizetni a részét?
- Nem. Miből? - Pierre a fejét csáválta. - Hagyjuk már ezt a témát! Nincs kedvem többet
beszélni róla. Általában elég jól kijövök vele, ismerem őt az igényeivel együtt. Imádja a
fényűző életet, és amíg ezt megengedheti magának, addig a klinikát nem fenyegeti veszély.
- Monique dolgozik?
- Nem. De kérlek, Caroline, tényleg nem szeretnék többet beszélni róla.
- Csak egy utolsó kérdést engedj meg! Honnan van olyan sok pénze?
Pierre keserűen felnevetett.
- Az első férje nagyon gazdag volt. Amikor meghalt, Monique örökölt mindent, annak
ellenére, hogy a férfinak felnőtt gyerekei voltak az előző házasságából.
Caroline felült.
- Ne haragudj, de olyan ember vagyok, aki nem elégszik meg azzal, ha csak félig
tájékoztatják. Ezért kérdezek mindig, ha úgy érzem, hogy nem értek valamit!
Pierre szomorúan rámosolygott.
- Na jó! Kérsz még egy főtt rákot, mielőtt befejezzük az ebédet?
A lány kuncogott.
 - Kérek bizony!
- Akkor nyisd ki a szád! - szólt rá Pierre tettetett szigorral.
Caroline engedelmeskedett. A férfi lehámozta a rák kemény héját, és a húsát a lány
szájába dugta. Nagyon közel voltak egymáshoz, és egy bolond pillanatban Caroline azt
remélte, a férfi megcsókolja.
De nem tette. Felállt, és egy zacskót nyomott a lány kezébe.
- Ebbe rakd a szemetet - mondta, és elkezdte összeszedegetni az evőeszközöket.
Caroline felocsúdott. Nagy levegőt vett, mielőtt ő is hozzáfogott a pakoláshoz. Néha lopva
a férfira pillantott. Az nem lehet, hogy Pierre nem érzi ezt a feszültséget! Csak nagyon jól
palástolja.
Jó ez így! Úgysem akar tőle többet, mint ami húsz évvel ezelőtt történt. A barátságuk
sokkal drágább neki, nem fogja egy érzéki roham miatt kockára tenni!
A klinikán nyugalom honolt. Caroline azonnal Dominique-hoz ment. Már megérkezett a
kisfiú anyja, és éppen mesét olvasott neki.
- Pár nap múlva hazavihetik - mondta Caroline az anyának. - Körülbelül négy hét múlva
vesszük majd le a gipszet.

- Doktornő! Ugye teljesen rendbe fog jönni a keze? - Az anya szemében félelem
tükröződött.
Nehéz kérdés! Caroline megpróbált a lehető legőszintébben válaszolni. Nem volt könnyű,
mert nem akarta megfosztani az aggódó anyát a reménytől.
- Majd ha levettük a gipszet, megröntgenezzük a kezecskét. Csak akkor derül ki, hogyan
sikerült a műtét.
Madame Fleurie nagyot sóhajtott.
- A bátyja gordonkázik, a nővére zongorázik. Dominique-nak kiváló a hallása, azt
szeretnénk, ha hegedülne. A harmadik születésnapjára kapott egy kis negyedes hegedűt.
Caroline átérezte az anya aggodalmát.
- Erről még nem kell teljesen lemondaniuk! Sosem szabad feladni a reményt! Ha minden
jól megy, fog még Dominique hegedülni! Higgyen benne!
- Valóban?
Pierre ekkor lépett be a szobába. Caroline hirtelen hátrafordult. Egyetlen pillantással
felmérte, hogy a főnöke nem ért egyet a vigasztaló szavakkal.
- Chanel doktor többet tud mondani önnek erről - válaszolta kitérően. Pierre
megköszörülte a torkát.
- Asszonyom, nagyon óvatosnak kell lennünk a kilátásokat illetően - kezdte, és közben
szigorú pillantást vetett Caroline-ra. - Egyelőre a legjobb akarattal sem mondhatok semmi
biztosat. Majd csak ha levesszük a gipszet, és megröntgenezzük a fia kezét. Addig csak
reménykedhetünk.
- Igen... - Madame Fleurie igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, ami nem nagyon
sikerült. Sóhajtott, és az órájára nézett. - Lassan vissza kell mennem a zeneiskolába.
Zenekari próbánk lesz. Vagy jobbnak tartaná, ha lemondanám, és Dominique-kal
maradnék?
- Nem szükséges - nyugtatta meg Pierre. - Addig bejön egy nővér, aki csak a kisfiára
vigyáz. Azonkívül Bennett doktornő is a közelben lesz. Estig itt marad a gyermekosztályon.
Az anya arcára megkönnyebbült mosoly ült ki, a két orvos pedig elköszönt tőle.
 - Hallottad, amit javasoltam - mondta Pierre kint, a lépcsőházban. -Ismerkedj meg a kis
betegekkel és betegségeikkel! Ha szükség lesz rád lent, majd hívatlak.
Caroline-ban forrt az indulat! Pierre úgy bánik vele, mint egy tapasztalatlan
orvostanhallgatóval! Egy órája még a fűben ültek és piknikeztek! Most persze Újra
nagytekintélyű doktornők és doktor urak, de ez nem ok arra, hogy Pierre így viselkedjen
vele!
- Nagyon sajnálom, Pierre, ha nem értettél velem egyet az előbb. Úgy érzem, nem
vehetjük el a reményt Madame Fleurie-től...
- Még hogy nem vehetjük el a reményt! Semmi okunk a derűlátásra, és pontosan tudod,
mi a véleményem arról, amit az imént mondtál!
Caroline védekezni próbált.
- Semmi esetre sem akartam ok nélkül reményt kelteni benne. Ha úgy tűnt, nagyon
sajnálom! Mégis az a véleményem, jobb bízni, mint csüggedni.
- Ez nem mindig van így! Gyakran jobb, ha először a legrosszabb színben tüntetjük fel a
helyzetet, mert így a beteget vagy a hozzátartozóját már nem érheti csalódás! - Megfordult.
- Később még találkozunk.
A lány lába a földbe gyökerezett. Pierre a főnöke, az övé a klinika. Neki, Caroline-nak
pedig már semmi köze ehhez a kastélyhoz! Fél év múlva visszamegy Hongkongba, a régi
munkahelyére, ahol nagyra értékelik derűlátását!
Fél év! Nagyon gyorsan el fog telni. Megremegett erre a gondolatra. Történt valami,
amivel ugyanis nem számolt. Találkozott Pierre-rel, de már nem azzal a régi baráttal, aki az
emlékeiben élt... Ezen majd még később is ráérek gondolkodni, határozta el magában, most
viszont a munka az első.
Kíváncsian lépett be az egyik gyermekkorterembe. A három kicsi épp a sarokban
játszott.
- Hélene nővér mondta, hogy játszhatunk! - szólalt meg egy fekete hajú kislány dacosan. -
Aludtunk délután!
- Tudom. Nem is azért jöttem, hogy ágyba küldjelek benneteket, hanem mert szeretnék
megismerkedni veletek. Én Caroline doktor néni vagyok. Téged hogy hívnak?
- Virginie-nek - felelte illedelmesen a kislány. - Már nincs vakbelem! Chanel doktor bácsi
kivette, mert nagyon fájt a hasam, és rosszul voltam.
Caroline mosolygott.
- De most már jobban vagy, ugye?
A kislány bólintott, közben Hélene nővér érkezett meg a körlapokkal.
- Ezeket magának hoztam.
- Köszönöm, nővér!
A két kisfiú, Jeseph és André büszkén mutatta Caroline-nak legóból épített várukat.
- A doktor néni is építhet - javasolták, és Caroline nem is kérette magát. Letérdelt a
gyerekekhez, és egy toronnyal próbálkozott, amely újra és újra összeomlott.
- Sajnálom, gyerekek, azt hiszem, kicsit kijöttem a gyakorlatból. Jobb, ha nélkülem
építitek tovább!
Leült az ablak mellé, és tanulmányozni kezdte a kórlapokat. A nyolcéves Joseph
fehérvérűségben szenved, és néhány hete mentővel hozták be, mert vérátömlesztésre volt
szüksége. Most már jobban van, kielégítőek a vizsgálati eredményei. Nemsokára
hazamehet. De vajon mennyi ideig tart a vérátömlesztés hatása? Csak pár hétig, esetleg egy-
két hónapig! Azután megint szüksége lesz új vérre. Meg kellene beszélni Pierre-rel, nincs-e
lehetőség csontvelő-átültetésre.
André hétéves, és kerékpárbalesetet szenvedett. Elütötte egy autó, de szerencséje volt,
mert megúszta egy könnyebb agyrázkódással, Szülei megfigyelésre hozták be a klinikára,
mert állandóan fáj a feje, és néha nagyon kába.
Caroline egy pillantást vetett a kisfiúra, és elmosolyodott. A gyerek nem látszott
betegnek, nevetett és tapsolt, amikor a vár elkészült. De a doktornő biztos akart lenni a
dolgában.
- Andre, gyere, szeretnélek megvizsgálni - mondta, és félretette a papírokat. - Légy
szíves, feküdj le az ágyadba.
A kisfiú azonnal engedelmeskedett.
- Már tudom, mi következik - közölte. - Most fog egy kis kalapácsot, és a térdemre üt vele,
ugye?
Caroline nevetett.
- Helyes, Látom, lassan már te is orvos lehetnél? Azt is tudod, miért kell ezt a vizsgálatot
elvégezni?
André összeráncolta a homlokát.
- Mert a fejemre estem.
- Igen. Meg azért, mert fájt utána a fejed, és szédültél. A kis kalapáccsal meg lehet
állapítani, hogy meggyógyultál-e.
André komolyan bólintott, és türelmesen viselte a vizsgálatot. Caroline rámosolygott;
- Azt hiszem, holnap vagy holnapután hazamehetsz. Most pedig játszhatsz tovább.
A doktornő beírta a vizsgálat eredményét a kórlapra, és visszavitte az iratrendezőt a
nővérszobába. Amikor benyitott; Pierre épp Janine nővérrel beszélgetett. A doktor egy
laboreredménybe mélyedt, ám mihelyt meglátta Caroline-t, rámosolygott!
A lánynak rögtön jobb kedve lett. Nagyon nyomasztotta a lelkét, ahogy Pierre a piknik
után viselkedett vele.
- Hogy boldogulsz? - kérdezte a férfi.
- Nagyon jól. Még a csecsemőknél nem is voltam, csak a gyerekeknél.
Az orvos Janine nővérhez fordult:
- Le tudná váltani Hélene nővért Dominique mellől?
- Természetesen, doktor úr.
- Caroline, ne haragudj! - nézett a lányra bocsánatkérően Pierre, amikor a nővér kiment,
- Tessék? Hogy mondtad?
A férfi fölnevetett.
- Nagyon jól értetted! Azt mondtam, sajnálom, ne haragudj! Most elégedett vagy?
Caroline rámosolygott, és hirtelen nem tudott mit válaszolni,
- Csodálkozol, hogy bocsánatot kértem? - évődött Pierre.
- Igen... tulajdonképpen... úgy tűnt, hogy neked nem szabad ellentmondani. Persze te
vagy a főnök, ezért aztán...
- Itt nem tudunk nyugodtan beszélni - szakította félbe Pierre. - Gyere, menjünk le a
rendelőmbe! Úgy gondolom, beszélnünk kellene a munkakapcsolatunkról. Mintha lenne
még egy-két homályos pont, egyetértesz velem?
Caroline észrevette, hogy Janine nővér megütközve nézi, amint Pierre-rel elhagyják a
gyermekosztályt. Nagyon izgatott volt, érezte, mennyi minden függ ettől a beszélgetéstől.
Lehet, hogy az derül most ki, jobb lenne, ha elmenne innen? Ugyanakkor egy komoly, baráti
beszélgetés elejét veheti a félreértéseknek, és segíthet, hogy egy szép félévet töltsön el itt, a
kastélyban. Akárhogy is, gombócot érzett a torkában.
- Nem akarlak elveszíteni - kezdte Pierre minden bevezetés nélkül, alighogy becsukta
maga mögött az ajtót. - Nagyon jó barátnőm vagy, és pont itt a baj! Nehéz olyan emberrel
együtt dolgozni, akit nagyon kedvelünk, különösen igaz ez a mi esetünkre. Ugye érted, mire
gondolok?
- Igen. Te még mindig a bátyuskám vagy, aki megmondja a húgocskájának, mikor mit
tegyen.
Pierre a lányhoz lépett, és a vállára tette a kezét.
- Régen így viselkedtem veled? - kérdezte bizonytalanul.
Caroline a szemébe nézett.
- Igen. De engem ez nem zavart... akkor. Mindig szerettem volna egy idősebb testvért. Jó
volt veled, szép idők voltak. De...
- De most minden másképpen van - vágott a szavába Pierre, - Nem lehetek már a bátyád,
mert...
Magához húzta a lányt, olyan közel, hogy érezték egymás szívverését.
- Nem, most már tényleg nem lehetsz a bátyám... - suttogta Caroline.
Tulajdonképpen szomorúnak kellett volna lennie, mégis boldognak érezte magát.
Megnyugodott, megkönnyebbült, mert tisztáztak valamit, mégpedig azt, hogy az a régi
kapcsolat már elmúlt! Az idő is elmúlt fölöttük. Szabadok voltak, szabadok valami Új
dologra...
Állj! - gondolta Caroline, Hiszen mindketten elhatároztuk, hogy nem vágunk bele semmi
új kalandba... Pierre még alig heverte ki a válást, ő e..pedig a szomorít családi példákból
tanulva elhatározta, hogy egyetlen férfihoz sem köti oda magát!
Ez volt a dolgok állása. és mégis...

Pierre egyre erősebben szorította magához. Olyan erősen, hogy már nem tudott tisztán
gondolkodni. Felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. Ebben a pillanatban rádöbbent,
mit is akar valójában! Pierre-t akarja!
Őt kívánja! Ő a legvonzóbb férfi a világon!
Amikor Pierre megcsókolta, már egyáltalán nem tudott gondolkodni. Behunyta a szemét,
és átadta magát a szenvedélyes, izgató csóknak. Testet csodálatos érzések járták át, Tudta,
képtelen lenne ellenállni. Már régen elfelejtette az elhatározását. Csak ez a pillanat
számított! Pierre első szenvedélyes ölelése...
Hirtelen mindennek vége lett. Olyan hirtelen, ahogyan kezdődött. Pierre elengedte!
- Ezt nem lett volna szabad - mondta a férfi rekedten,
- Én nagyon őrülök, hogy megtetted! Megtörted a jeget!
Nagy megkönnyebbülésére Pierre felszabadultan felnevetett.
- Nem is tudom, mi történt velem! Csak egyszerűen megtörtént, Nem akartam! Csak
beszélgetni akartam veled, és bocsánatot kérni, ha megnehezítettem a dolgodat. Ígérem,
megjavulok. Most már végre fölfogtam, hogy nem a húgocskám vagy...
- Helyes! Hanem a munkatársnőd. A beosztottad.
A férfi is mosolygott.
- Azt hiszem, akkor hát vége a régi kapcsolatunknak, ugye? Tiszta lappal kezdünk neki
ennek a fél évnek.
- Hótiszta lappal! - bólogatott Caroline.
 De mi jön most ezután? Ezt az új Pierre-t még alig ismeri. Sebaj, lesz elég idejük
kitapasztalni egymást!
Talán még valami jó is születhet ebből az egészből, gondolta Caroline, és elégedetten
mosolygott.

4. FEJEZET

Eltelt egy hónap. Caroline nehezen tudta elhinni, hogy már négy hete a klinikán él és
dolgozik. A harangvirág elnyílt, most a rózsák virágoztak teljes pompájukban, és édes
illatukkal s. nyitott ablakokon keresztül még a betegszobákat is elárasztották.
Gyönyörű idő van ma, sóhajtott fel a lány. Meleg volt, hétágra sütött a nap, pont ilyennek
kell lennie egy kora nyári napnak. Milyen kár, hogy nem mehet ki! Bármennyire szerette is
a munkáját, ma szívesen cserélt volna a kertésszel...
Kinézett a kertbe. Néhány beteg kint pihent a nyugágyakon, és Helene nővér éppen
gyümölcslevet kínált, nekik.
Caroline visszafordult az ágyhoz. Katie szobájában volt, és egyre kevésbé tudta
megőrizni a derűlátását. Már több mint egy hónap telt el, amióta a lány a klinikára került.
Caroline kiküldte az anyját levegőzni a kertbe, amíg vért vett Katie-től, és elvégzett néhány
vizsgálatot.
Mrs. Smith egyre rosszabb állapotba került. Lefogyott, az arca beesett, és falfehér lett,
mint egy kísértet. Hetek óta csak a leánya ágyánál virrasztott. Sok-sok nap telt el
reményben és lemondásban. Az asszony már nem bízott semmiben, csak éppen még nem
mondta ki, éle elég volt ránézni. Az elmúlt egy hónap alatt legalább tíz évet öregedett.
Caroline a beteghez fordult. Katie a baleset előtt, csinos lány lehetett, Sápadt
madonnaarcát szépen keretezte bosszú fekete haja, amelyet anyja a várakozás végtelen
óráiban annyiszor fésült újra. Békésnek tűnt, mintha csak aludna.
De Caroline tudta, hogy Katie még mindig mély kómában van, és az ideggyógyászati
vizsgálatok ugyanazt a lesújtó eredményt adták. Katie sosem fog felébredni...
Hosszas, késhegyre menő viták után néhány nappal ezelőtt úgy döntöttek,
kísérletképpen átmenetileg leállítják a mesterséges lélegeztetést. A várakozások ellenére
Katie önállóan tovább lélegzett. Erre senki sem mert volna gondolni!
Caroline kitapintotta Katie vénáját, és levette a szükséges vért. Miután megtöltötte és
feliratozta az összes kémcsövet, egy ragtapaszt nyomott a szúrás helyére.
Hirtelen megmerevedett. Alig észlelhető rezzenést vett észre Katie lelógó, élettelen
karján.
Óvatosan leült a lány ágya szélére, és megfogta hideg kezét.
- Katie, hallasz engem? - kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
Nem jött válasz. Természetesen nem, hiszen csak megtévesztették az érzékei! Pierre
szavai jutottak eszébe. A férfi újra és Újra megmutatta neki az ideggyógyászati vizsgálatok
eredményeit.: „Ezek után az eredmények után nincs remény, Caroline! Jobb, ha
beletörődsz!"
A lány megrázta a fejét. Nem, még nem törődöm bele, gondolta, és újabb kísérletet tett.
- Katie, ha hallasz engem, szorítsd meg a kezem! - kérte sürgetően. De most nem
tévedett! Gyenge szorítást érzett! Szólnia kell Pierre-nek!
Anélkül hogy elengedte volna Katie kezét, a telefonjáért nyúlt, és már hívta is Pierre-t.
Az orvos azonnal jelentkezett.
 - Pierre, azonnal gyere Katie szobájába!
- Beteg van nálam. Olyan fontos?
- Nagyon fontos! Katie megmozdította az ujját!
- Biztos vagy benne?
- Persze hogy biztos vagyok benne - mondta Caroline türelmetlenül. - Gyere, amint csak
lehet!
Az első viharos napok után visszafogottan viselkedtek, és nyugodtan tudtak együtt
dolgozni. A kórházban, nappal nem is volt gond, de Caroline érezte, hogy a nyugodt felszín
csak látszat, valójában mindketten igyekeznek elnyomni az érzelmeiket.
- jó, jó, megyek már! - szólt a kagylóba Pierre.
Caroline fellélegzett, és újra a lány felé fordult.
- Katie, légy szíves, most ne hagyj cserben! Biztos vagyok benne, hogy hallasz engem!
Éreztem, ahogy megszorítottad a kezemet! Nem tévedtem. Megpróbálnád kinyitni a
szemedet?
Kezével óvatosan megérintette a lány csukott szemhéját.
- Katie, ha érted, amit mondok, most nyisd ki a szemedet!
Megtörtént a csoda? Abban a pillanatban, amikor Pierre belépett, Katie Smith kinyitotta
a szemét! Kék szeme tanácstalanul meredt Caroline-ra. A szobában halálos csend honolt.
- Hol...?
Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani. Caroline közelebb hajolt hozzá. Ki...?
Caroline Pierre kezét érezte a vállán, de nem nézett fel rá.
- Hiszel már a csodákban? - kérdezte suttogva.
- Még nem - válaszolta az orvos józan hangon, és a beteg fölé hajolt, aki újra becsukta a
szemét.
- Katie, hallasz engem? - kérdezte Pierre halkan.
A lány szempillája megrezdült, de a szeme csukva maradt. Pierre leült az ágy szélére.
- Katie, meg tudod szorítani a kezemet?
Katie ujjai megmozdultak!
Pierre felállt, és a fejét csóválta.
- Nem tudom elhinni! Annyi eredménytelen vizsgálat után...! Fogalmam sincs, mit
mondjak...
- Talán mégiscsak csoda! - mosolygott rá Caroline.
Pierre is elmosolyodott.
- Olvastam olyan ritka esetekről, amikor a beteg minden ellenkező jóslat ellenére
magához tért a kómából, ás...
- Hol...?
Az orvos be sem fejezte a mondatot, és Caroline-nal együtt az ágy fölé hajolt, amikor
Katie újra megszólalt.
Ebben a pillanatban kinyílt a betegszoba ajtaja. Mrs. Smith jött fel a kertből.
- Gyönyörű idő van - mondta -, a rózsák már teljesen... Katie!!! Katie kinyitotta a szemét.
- Hol vagyok?
Caroline még évekkel később is emlékezett erre a pillanatra. Hihetetlen boldogság
öntötte el az asszonyt! Mrs. Smithnek folyt a könnye, és a doktornőnek állandóan nyelnie
kellett, hogy ne sírjon ő is vele együtt. Még Pierre is a szemét törölgette!
 Mrs. Smith a karjába vette a lányát, és úgy ringatta, mint egy kisgyereket. Caroline
azonban nyomban észrevette, hogy Katie idegennek érzi az ölelést. Arra gondolt, hogy a
lány valószínűleg nem ismerte meg az édesanyját.
Kis idő múlva aztán Pierre arra kérte Mrs. Smitht, hogy néhány percre engedje el a
lányát, mert ideggyógyászati vizsgálatot szeretne végezni rajta. Amikor az orvos
felegyenesedett, és a kis kalapácsot újra zsebre tette, valamennyien a szavát lesték, Pierre
óvatos derűlátással nyilatkozott.
- Először is a testével kell foglalkoznunk, fizikailag újra fel kell építenünk Katie-t.
Javaslom, próbáljuk meg egy korty vízzel, hogy lássuk, tud-e nyelni. Ha igen, akkor tovább
próbálkozhatunk folyékony űrhajóstáplálékkal. Ahogy rendesen tud enni, speciális
gyógytornával újra fel kell építenünk az izomzatát. Mindent állandóan egyeztetni kell az
ideggyógyásszal. - Egy pillantást vetett Caroline-ra. - Mostantól fogva állandó felügyeletre
van szüksége. Az első két hétre huszonnégy órás nővéri ügyeletet rendelek. El tudnád ezt
intézni?
- Már értesítettem a főnővért. Olyan ápolónő lesz Katie mellett, aki már több kómából
magához tért beteget ápolt.
Katie ébredésének híre természetesen futótűzként terjedt el a klinikán. Egy nővér már
hozta is a vizet csőrös pohárban. Caroline megemelte Katie fejét, és megpróbált néhány
csepp vizet önteni a lány száraz ajkai közé.
- Idd meg ezt, Katie! - kérte halkan.
Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt. Katie halálos csöndben itta meg az első kortyot.
Caroline Pierre-re nézett. A férfi mosolygott. Caroline nem tudta pontosan, hisz-e a
csodákban a doktor, ő viszont már nem először tapasztalta meg, hogy csodák igenis
vannak!
- Dominique Fleurie van itt! Ma vesszük le a gipszét! - dugta be a fejét Caroline Pierre
rendelőjének ajtaján.
Már eltelt néhány óra Katie csodálatos ébredése óta, de a klinika még mindig olyan volt,
mint egy felbolydult méhkas. Minden orvos, ápolónő, az összes beteg, de még a kisegítő
személyzet is nagyon izgatott volt. Csak Pierre igyekezett nyugodtan végezni a munkáját.
- Jó! - szólt ki Pierre. Éppen telefonált, és kezét a kagylóra tette. - Menjen a kezelőbe, és
várjon ott! Pár perc múlva megyek!
Caroline becsukta az ajtót, de az utolsó néhány szót így is hallotta. Pierre a volt
feleségével beszélt... Caroline összeszorította a száját. Első, emlékezetes találkozásuk óta
nem látta a nőt, de nem is hiányzott neki túlságosan! Még mindig nagyon zavarta, hogy a
kastély fele az övé. Miért is nem tudja őt Pierre kifizetni? Kifizetni Monique-ot? Hiszen tőle
függ a klinika jövője! Ha egy napon visszakövetelné a pénzét, el kellene adni a kastélyt.
Hirtelen izgalmas gondolat futott át az agyán. Ha ez mégiscsak így történne... akkor
jöhetne valaki, akinek van pénze? Valaki, aki nagyon szívesen megvásárolná a klinika felét!
Gyorsan elhessegette magától ezt a csábító gondolatot, és mosolyogva közeledett a kis
Dominique-hoz és a mamájához.
- Szervusz, Dominique! Hogy vagy, kicsim?
- Ma visszakapom az ujjamat? - kérdezte a kisfiú tágra nyílt szemmel.
- Hát persze! Azért jöttél most, nem? - Caroline üdvözölte az édesanyát is, és igyekezett
őt megnyugtatni. - Biztosat persze még nem mondhatott; majd csak ha megvizsgálták a
kisfiú ujját.
 Megérkezett Pierre is, és hozzákezdett a gipsz eltávolításához. Caroline szíve a torkában
dobogott. Madame Fleurie is alig tudta palástolni az izgalmát.
- Nem menne ki egy kicsit a kertbe? - kérdezte Pierre udvariasan. -A gipszfűrész hangja a
hozzátartozóknak általában kellemetlenebb, mint a betegeknek.
- Szívesen, ha Dominique-nak nincs ellene kifogása?
- Menj csak, anyu! Caroline doktor néni úgyis itt van! És nem is félek a doktor bácsitól
meg a fűrészétől!
Pierre megsimogatta a kisfiú fejét.
- Nem is kell félni, hiszen egyáltalán nem fog fájni!
Eltartott egy darabig, amíg az ujjacska előkerült.
- Na végre? Itt az ujjad! - kiáltott fel Pierre megkönnyebbülve. - Tudod mozgatni?
Dominique óvatosan mozgatni próbálta fehér, ráncos kis hüvelykjét.
- Ez nem is az én ujjam! - kiáltott fel. - Az én ujjam nagyobb volt és vastagabb, és nem
ilyen összetöpörödött!
Caroline elnyomott egy mosolyt, és Pierre is igyekezett komoly maradni.
- Megértem, hogy csalódott vagy, Dominique - mondta az orvos. - De a hüvelykujjad négy
hosszú hétig gipszben volt, és nem kapott levegőt. Azért ilyen fehér és vékony. Érted már?
A kicsi komolyan bólintott.
- Az a legfontosabb, hogy tudd mozgatni. Nemsokára olyan lesz, mint régen. Ismerek egy
nagyon kedves nénit, aki mindennap meg fogja tornáztatni az ujjadat. Később majd az
anyukáddal is gyakorolhatsz, hogy újra nagy és erős legyen, és tudjál vele hegedülni.
- A friss levegőn? - kérdezte Dominique.
- Nem feltétlenül, hiszen az ujjad a szobában is levegőzik, ha nincs rajta a vastag kötés!
Madame Fleurie nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy a röntgenfelvételek
rendben vannak, és Dominique-nak a gyógytorna után egészséges lesz az ujja. Hálás
köszönetet mondott az orvosoknak, és boldogan távozott kisfiával a klinikáról.
Micsoda nap! - gondolta Caroline, amikor leroskadt a rendelőjében, melyet a nagyi régi
tévészobájában rendeztek be. Hirtelen keserűség öntötte el, mert eszébe jutott a nagy,
puha, kifakult dívány, amelyről olyan szívesen nézte a gyermekműsort. A díványt
legtöbbször még az egyik cicával is meg kellett osztania. Most pedig csupán egy íróasztal és
egy számítógép áll a szoba közepén.
Caroline bevitte az adatokat, aztán kikapcsolta a gépet. Felállt, és a nyitott ablakhoz
lépett. Gyönyörű, langyos nyári este volt. De jó lenne sétálni egyet, és a nehéz nap után
nagyot pihenni odakinn, a gesztenyefák alatt!

Halk kopogás térítette magához. Pierre lépett be az ajtón.

- Minden rendben? - kérdezte.
Caroline bólintott.
- Éppen fel akartam menni átöltözni, hogy sétáljak egyet. Friss levegőre van szükségem.
Olyan szép odakint...
- Veled mehetek?
- Természetesen! -A lány zavarban volt.
- Jó, akkor én is felveszek valami kényelmesebb ruhát. Hol és mikor találkozunk?
- Tíz perc múlva a kertben?
- Jó, tíz perc múlva a kertben - bólintott Pierre.
 Miután a férfi elment, Caroline azon gondolkozott, hogyan törhetné meg a jeget. Fárasztó
ez az udvariaskodás, mintha alig ismernék egymást! Pedig régi barátok, akik annak idején
gondtalanul töltötték együtt a nyári napokat...
Megvonta a vállát, és elhessegette ezeket a gondolatokat. Előre örült a sétának és a jó
vidéki levegőnek. Imádott itt lenni! Belebújt egy pólóba, felvett egy tarka nyári szoknyát,
szandált húzott, és leszaladt a kertbe.
Pierre már ott várta. Farmer volt rajta, fehér póló és edzőcipő. Tíz évvel fiatalabbnak
látszik, gondolta Caroline.
- Sajnálom, hogy késtem - mondta a lány -, de nem tudtam...
- eldönteni, mit vegyél fel, ugye? - vigyorgott Pierre. - Nos, megérte a várakozás! Istenien
nézel ki!
Caroline elpirult.
- Menjünk! - mondta, és elindult a kertkapu felé.
A régi úton mentek, a tanya felé. Egy nagy juhászkutya hangos ugatással fogadta őket.
- Fanor, maradj csendben! - kiáltott egy fiatalember. Intett nekik, hogy jöjjenek
nyugodtan, majd eltűnt az istállóban.
- Kié most a tanya? - kíváncsiskodott Caroline.
- Bizonyos Bouvier úré. A feleségével és három fiával vezeti a gazdaságot. Kedves család.
Caroline elmosolyodott.
- Nemsokára kezdődik a szénagyűjtés, ugye?
- Igen! - Pierre is fölnevetett, - Mindig rengeteget segítettél!
- Gúnyolódj csak! Akkor tényleg úgy gondoltam, hogy miattam nem kell még egy embert
hívnotok!
Pierre nagyon élvezte a helyzetet.
- Nagyanyád volt az egyetlen, akinek valóban nagyon jól jött, hogy itt segítettél! Elég
élénk gyerek voltál, ő pedig már túl járt a hatvanon.
- Szerintem Örült, ha egy-egy napra üres lett a ház, és kipihenhette magát!
- Szóval ti csak felebaráti szeretetből vittetek magatokkal szénát gyűjteni? - keseredett el
a lány.
- Nem. nem! Nagyon örültünk neked, mert jól elszórakoztattál bennünket!
Caroline megfordult, és Pierre szemébe nézett. Tetszett neki a férfi gyönyörű, sötét
szeme, de nem állta sokáig átható pillantását. Már megint vibrál köztünk a levegő, mint
amikor Pierre megcsókolt! - jutott hirtelen az eszébe. Ha továbbra is a szemébe nézek,
lehet, hogy megint megteszi, és akkor elvesztem...
Gyorsan megfordult hát, és elindult fölfelé a dombra vezető keskeny ösvényen. Az
árnyékok egyre hosszabbak lettek. Ha siet, még időben felér, és élvezheti a napnyugtát a
dombtetőről!
Ám Pierre-t nem volt könnyű Lekörözni.
- Ne siess annyira! Van elég időnk, eltart még egy darabig, amíg a nap lenyugszik!
Caroline lassított, és csendben mentek egymás mellett.
- Nagyon örülök, hogy Dominique ujja teljesen rendbe fog jönni! Nagyszerűen csináltad!
Pierre megvonta a vállát.
- Apám erre azt mondaná, hogy a gyógyulás elsősorban a természet munkája. Én csak
besegítettem. Megpróbáltam enyhíteni a bajt, ez minden. Apám ortopéd sebészként
dolgozott évtizedeken keresztül, amíg nyugdíjba nem vonult. Sosem kérkedett a sikereivel,
mindig a természet erejével magyarázta a gyógyulásokat.
 Caroline a férfira mosolygott.
- Most már tudom, kitől tanultad a kedvenc mondatodat! Nem is tudtam, hogy édesapád
sebész.
- Anyám pedig gyermekorvos. A szüleim mindig Párizsban éltek és dolgoztak. A
gyógyítás volt az életük értelme. Sokat dolgoztak, és sosem volt idejük semmire. Azt
hiszem, ezért küldtek engem mindig a nagybátyámhoz nyaralni.
- Neked sincs testvéred?
- Nincs. Sok a közös vonásunk, ugye?
A lány szerette Pierre érdes hangját, mindig kellemes bizsergést érzett, ha hallotta. Azon
gondolkozott, mi volna, ha Pierre és ő... engednének az érzelmeiknek.
Megálltak. Caroline megpróbált a férfi szemébe nézni. Mélyen elpirult, mert Pierre
tekintetéből ugyanazt a vágyat olvasta ki. Úgy érezte, mintha meztelenül állnának
egymással szemben. Tudta, Pierre olvas a gondolataiban, és most leleplezte legrejtettebb
kívánságát!

A férfi a lány vállára tette a kezét, és finoman magához húzta. Nagyon gyengéd érintés
volt, Caroline-nak elakadt tőle a lélegzete. Pierre mellkasára hajtotta a fejét, és hallotta a
szívdobogását, érezte a teste melegét. Egy szót sem szóltak, mindketten tudták, most
fölöslegesek volnának a szavak...
Pierre a lány fölé hajolt, és szájon csókolta. Caroline ajka engedelmesen szétnyílt. Testük
együtt reszketett, ahogy összesimultak, és lassan ledőltek a puha fűbe, Pierre két kezébe
vette a lány arcát, és ajkuk újra szenvedélyes csókban forrt össze.
Úgy tűnt, a csóknak sosem lesz vége. Caroline érezte, amint Pierre gyengéden simogatni
kezdi a mellét. Hallotta gyorsuló lihegését, mire még jobban hozzásimult. A vágyuk egyre
jobban nőtt,.. Erre nem számított! Talán mégis jobb volna elfelejteni összes aggodalmát, és
átadni magát a pillanat gyönyörének... Miért is ne?
Pierre döntött helyette. Váratlanul elengedte Caroline-t, és beletúrt a hajába. Aztán a
könyökére támaszkodott, és gondterhelt arccal nézett a lányra.
- Vajon mit gondolsz most rólam? Tényleg nem akartam... nem is tudom...
Caroline felült, és lesimította a szoknyáját,
- Egyszerűen így történt - mondta. - Én pedig egyáltalán nem álltam ellen, igaz? -
Lesütötte a szemét, - Tulajdonképpen nem is akartam abbahagyni, mégis örülök, hogy így
alakult.
A férfi felállt, és szedegetni kezdte a fűszálakat a fehér pólójáról.
- Ez a leghomályosabb kijelentés, amelyet valaha is hallottam! Caroline Bennett, lennél
szíves világosabban kifejezni magad?
A lány bocsánatkérően mosolygott.
- Szerencsére levettél a vállamról egy nehéz döntést! Azt hiszem, megérezted, hogy a
hetedik mennyországban járok! - Még mindig remegett a szenvedélyes öleléstől, és
egyelőre képtelen volt világosan gondolkodni. - Akartalak! Itt és most! De aztán inkább arra
vágytam, hogy először... - Elhallgatott, és zavartan rázta meg a. fejét.
- Azt akarod mondani, különleges környezetet szeretnél, amikor mi ketten először...
Hogy ne itt kint, a földön történjen meg, ugye?
Caroline megrázta a fejét.
 - Nem ezt akartam mondani! - Nyelt egyet. De mégis ezt mondta! Elhangzott az „először"
szó! Ezzel gyakorlatilag beleegyezett a kalandba! Hiszen elhatározta, hogy nem akar
komoly kapcsolatot... vagy mégis?
Beharapta az ajkát. A fájdalmas vágy még lüktetett a bensejében. Mindegy, hogy itt vagy
másutt.... A fenébe a buta elhatározásokkal! Viszont ha nem vigyáz, még a végén beleszeret
Pierre-be! Ez pedig a barátságuk végét jelentené! Nem, egy ostoba kalandért nem fogja
feláldozni gyerekkori barátságát.
A férfi kézen fogta, és türelmetlenül nézett rá.
- Azt hiszem, te magad sem tudod, mit akarsz, Caroline! De én tudom!
- Abban az egyben biztos vagyok, hogy a barátságunkat nem akarom feláldozni -
jelentette ki a lány most már nyugodtabb hangon.
- Ezt én sem akarom! - Pierre puszit lehelt Caroline orra hegyére, és magával húzta. -
Gyere, menjünk! A nap nem vár!
Caroline érezte, hogy megint továbbléptek. Átlépték a barátság határait. Nehéz időszak
következik...
Amikor egy óra múlva visszatértek, Caroline már döntött. Csak a jelennek fog élni!
Élvezni akarja Pierre közelségét, amikor csak lehet!
- Nem vagy éhes? - tréfálkozott Pierre, amint az illatozó rózsák mellett elhaladva a régi
istállóépülethez értek.
- De éhes vagyok - vallotta be a lány.
- Akkor gyere, főzök valamit!
Caroline még sosem volt Pierre lakásában. Kíváncsian követte a férfit, aki egy erős.
tölgyfa ajtó előtt állt meg.
- Milyen sokszor voltam itt azelőtt! Főleg amikor kiscicák születtek. - Pierre kinyitotta az
ajtót, és előreengedte. - Hűha, micsoda változás! - csodálkozott a lány.
- És tetszik?
- Nagyon!
- Tojásrántotta jó lesz?
Caroline nevetett.
- Hát persze!
- Akkor jó. Nézz körül nyugodtan, én gyorsan felhívom Jeant!
Caroline-nak nem kellett kétszer mondani. Pierre ízlésesen és ügyesen rendezte be a kis
lakást. A nagyszobát nappalinak használta, ott volt a kandalló is. A dohányzóasztalon és a
szőnyegpadlón orvosi lapok hevertek szerteszét. A berendezéshez tartozott még egy nagy,
puha fekete bőrkanapé, egy tévé, egy hifitorony, néhány cserép virág és a falon egypár
pasztellszínű vízfestmény. Kis ajtó vezetett a konyhába, amelynek a külső falát nem
vakolták be, és a nyers tégla rajzolata elárulta az épület eredeti rendeltetését. Csigalépcső
vezetett a felső szintre, Caroline azonban oda már nem ment fel. Valószínűleg ott van Pierre
hálószobája.
- Minden rendben a klinikán? - érdeklődött, amikor Pierre újra előkerült.
- Igen. Eddig nem volt semmi gond. Jean úgyis hív, ha valamelyikünkre szüksége van.
- Tudja, hogy itt vagyok? - Caroline-nak nem tetszett a dolog.
- Megkérdezte, hol vagy, úgyhogy megmondtam neki. De ne aggódj! Jean maga a
megtestesült titoktartás!
- Most nem is kell titkot tartania! - tiltakozott Caroline. - Úgyis csak egy rántottát eszünk
meg együtt, ez minden!
 Pierre válasz helyett a lány kezébe nyomta a tojástartót.
- Szét tudod választani a sárgáját a fehérjétől? - kérdezte gyanakodva.
Caroline nevetett.
- Orvos vagyok, nem szakácsnő.
Pierre nagyot sóhajtott,
- Add ide, megmutatom! Egyébként én is orvos vagyok, de ettől még fel tudok ütni egy
tojást.
- Azért még hasznossá tehetem magam? – csipkelődött Caroline.
- Megterítheted az asztalt. Tányért és evőeszközt abban a szekrényben találsz.
A lány bólintott, és kinyitotta a faliszekrény ajtaját. A tányérok a legfelső polcon voltak,
ezért lábujjhegyre kellett állnia.
Ahogy felemelte a karját, hogy kivegye a tányérokat, hirtelen a csípőjén érezte Pierre
kezét. A férfi átölelte a derekát, neki pedig elakadt a lélegzete, és elöntötte a forróság.
Behunyta a szemét. Aztán ijedten kiáltott fel:
- Odaég a rántotta!
Pierre elengedte, és a tűzhelyhez sietett. Caroline igyekezett higgadtan viselkedni, ami
egyre nehezebben ment. Nem tett magának szemrehányást, pedig egyre kevésbé tudott
uralkodni a tettein, Elvei már régen romokban hevertek.
Azon gondolkozott, mit szólna hozzá Pierre, ha tiszta vizet öntenének a pohárba. Tudta,
hogy a férfi nem akar még egyszer csalódni elrontott, házassága után, Szabad és független
akar maradni.
Tehát csak egy könnyű kis románc lehet köztük, semmi több. és miért ne? Kellemes
hónapokat tölthetnének együtt, aminek aztán egyszer csak vége lenne. Tél év múlva ő úgyis
visszamegy Hongkongba.
Caroline ivott egy korty bort. Hirtelen rádöbbent, hogy nem tud tovább hazudni
magának! Sajnos rá kellett jönnie, szereti Pierre-t. Ebből a kalandból már nem szállhat ki
olyan könnyen!
- Nagyon komolynak látszol - fürkészte a férfi az arcát komoran. - Tényleg? Én csak...
Ekkor megszólalt a telefon, és Caroline megkönnyebbülten felsóhajtott.
Pierre felvette,
- Rendben, Jean, pár perc múlva megyek! - Letette a kagylót. - Mrs. Smith szeretne velem
beszélni. Nyugtalan, mert Katie még mindig nem ismeri meg.
- Megértem - mondta Caroline. - Elkísérjelek?
- Azt hiszem, nem szükséges. Inkább menj aludni! Minden tekintetben izgalmas napunk
volt, nem gondolod?
- Igen...
- Most szívesebben maradnék itt, veled... - mondta Pierre. csendben.
- Menned kell...
A férfi magához húzta, és hosszú, izgató csókban forrt össze ajkuk.
Vajon ez a csodálatos nyári kaland a régi barátság végét jelenti?
 5. FEJEZET

- Katie esete csodával határos. A vártnál is gyorsabban gyógyul.

Dr. Jacques Mellanger szavaira Caroline elmosolyodott. Gyors pillantást vetett Pierre-re.
Az egyik legjobb francia ideggyógyász is csodálatosnak tartja Katie gyógyulását. Pierre
udvariasan figyelt tovább, csak alig észrevehető bólintás jelezte, hogy egyetért a kollégával.
A három orvos körülállta Katie ágyát. Négy hét telt el az emlékezetes délelőtt óta, amikor
a lány minden ellenkező jóslat ellenére magához tért a kómából. Állapota kétségkívül
nagyon gyorsan javult, de a teljes gyógyulás még messze volt.
Caroline kisimított egy fekete hajtincset Katie homlokából. A lány halvány mosollyal
hálálta meg, és a doktornő kezét kereste.
- Kimehetek ma a kertbe? - kérdezte. Hangja még fakó volt, arca sápadt, egész lényén
meglátszott, hogy nemrég ébredt fel hosszú, halotti álmából.
Caroline rámosolygott.
- Mellanger doktor a szakember, miért nem őt kérdezed?
A doktornő persze tudta a választ: Katie benne bízott a legjobban. Mégis úgy gondolta,
ideje lenne lazítani ezen a függőségi viszonyon, mielőtt Katie teljesen elveszti az
önállóságát.
Az ilyesmit viszont könnyebb elhatározni, mint megvalósítani. Katie-nek semmi emléke
nem maradt az előző életéből, csak az volt számára fontos, amit a kóma után átélt. Caroline
lett a legjobb barátnője és bizalmasa ebben az új, nehéz és zavaros életben. Olyan óvatosan
kellett vele bánni, mint egy hímes tojással.
- Mi a véleménye, Mellanger doktor úr? - kérdezte Caroline. - Túl korai lenne még Katie-t
tolószékben kivinni a kertbe?
- Nem hiszem. Sőt azt gondolom, a friss levegő jót fog tenni neki. De ne túl hosszú időre
vigyék ki! Semmi esetre sem szabad megerőltetnie magát! Hiszen még vissza is eshet.
Caroline megijedt. Mellanger doktor finoman a vállára tette a kezét.
- Menjünk át Chanel doktor úr rendelőjébe! Katie-nek még pihennie, kell, mielőtt az első
kerti kirándulására sor kerül. - Kezet nyújtott a sápadt lánynak. - Viszontlátásra! - köszönt
el barátságosan. - Csak így tovább, Mademoiselle! Jó úton halad a gyógyulás felé!
- Már elmégy? - kérdezte Katie csalódottan, amikor látta, hogy Caroline is a doktor után
indul.
- Hélene nővér veled marad, amíg vissza nem jövök, aztán majd kimegyünk a kertbe.
Katie hálásan mosolygott, Caroline pedig csendben becsukta az ajtót maga mögött.
Mellanger doktor gondterhelten bólogatott, amikor leültek Pierre rendelőjében.
- Amint mondtam, rendkívüli eset. Nagyon hálás vagyok önnek, Pierre, hogy idehívott!
Tudja, hogy már régen foglalkozom kómából felébredt betegekkel. Ősszel lesz Párizsban az
ideggyógyászok rendes évi kongresszusa, és előadást fogok tartani azokról a betegekről,
akikről már lemondtak az orvosok, mégis magukhoz tértek a kómából. Ha nincs ellene
kifogása, Katie Smitht is megemlíteném.
- Természetesen - sietett Pierre a válasszal, Caroline viszont idegesen lóbálta a lábát.
- Továbbra sem tudom elhinni, hogy Katie látszólag agyhalott volt... Tíz hosszú hét múlva
pedig magához tért, és képességei nagy részének birtokában van! Számomra ez több mint
csoda! - mondta Caroline meggyőződéssel. Gyors pillantást vetett Pierre-re, aki finoman
elmosolyodott.
 Négy hét telt el a júniusi este óta. Négy hosszú hét, mialatt megpróbálták nyugodt
mederbe terelni a kapcsolatukat. Elhitették magukkal, hogy pusztán jó barátok, és egyikük
sem vágyik többre. Jól kijöttek egymással, jókat nevettek, ugyanazoknak a dolgoknak
örültek... de csak ennyi. Ezt a határt, nem tépték át, görcsösen ragaszkodtak
elhatározásukhoz.
Caroline már régen ráébredt, hogy Pierre többé nem az a kedves, gyermekkori jó barát,
viszont még saját magának is félt bevallani az érzelmeit. Gyakran felmerült benne a kérdés,
vajon Pierre is így gondolja-e. Sokat adott volna érte, ha erről biztosat tudhat!
Mellanger doktor megköszörülte a torkát.
- Valóban csodának látszik, teljesen egyetértek önnel, doktornő. Tény, hogy mind ez
ideig nem tudtunk a kérdésekre kielégítő választ adni. De van egy magyarázat, amely talán
a legközelebb áll az igazsághoz. Hangsúlyozom: talán. Bizonyítani nem tudjuk. Lehetséges,
hogy az agy baleset után egyszerűen kikapcsol. A vizsgálatok a legkisebb agyműködést sem
mutatják. Ha a kóma évekig tart, valóban nincs remény. A test és az agy oly mértékben
károsodik, hogy a beteg többé nem tud felépülni. De előfordult már többször fiatal,
egészséges emberek esetében, hogy néhány hét kóma után az agy hirtelen magához tért, és
újra működni kezdett.

Pierre felállt, és az ablakhoz lépett.

- Mi a helyzet Katie emlékezetkiesésével? Várható valami javulás ezen a téren is? -
kérdezte.
Mellanger doktor sajnálkozva vonta meg a vállát.
- Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Az általam ismert összes esetnek más lett az
eredménye. Voltak betegek, akik mindenre emlékeztek. De a legtöbbször nem tér vissza a
teljes emlékezet, és a betegnek új életet kell kezdenie, mint egy kisgyereknek, attól a
pillanattól, amikor magához tér.
Caroline nagyot sóhajtott.
- Katie rögtön elkeseredik, ha olyasmit kell tennie, amit nem tud. Egészen hétköznapi
dolgokra gondolok, mint például amikor nem sikerült begombolnia a hálóingét.
- Igen, ez nagyon jellemző. A mi helyzetünk sem könnyű. Nagyon sok türelemre és
megértésre van szükség. - Mellanger az órájára nézett, és felállt, - Sajnos kénytelen vagyok
búcsúzni maguktól, Vissza kell mennem Párizsba.
Pierre és Caroline kikísérte a híres kollégát a parkolóba. Hosszan néztek utána, amíg az
autó egy kanyarban el nem tűnt.
- Mit csinálsz ebédszünetben? - érdeklődött Pierre.
Caroline szívverése felgyorsult.
- Még nem tudom.
A férfi zsebre vágta a kezét.
- Mit szólnál megint egy piknikhez? Lenne kedved hozzá?
Caroline szíve kalapálni kezdett. Eszébe jutott az első piknik a harangvirágoknál!
- Miért ne? De mi lesz Katie-vel? Joseph gyógyszerét is meg akartam nézni, mert az az
érzésein, nem elég hatékony, amit a kórházban a csontvelő átültetés után felírtak neki.
Pierre megcsóválta a fejét.
- Erről akartam is veled beszélni, Katie kerti sétája rövid legyen! Ez lesz az első alkalom,
hogy kilép a kórteremből, és nem szabad túlságosan kifárasztanunk. Legfeljebb fél órát
engedélyezek! Joseph kezelését pedig én magam fogom ellenőrizni. Te most elsősorban
Katie-ért vagy felelős. - Caroline-ra mosolygott. - Minden világos?
- Világos, mint a nap, doktor úr! További parancs?
- Igen! A piknik, Bennett doktornő! Le Touquet-ba megyünk. Jean déltőt ügyel, ki fog
bírni néhány órát nélkülünk. Ne felejtse el a fürdőruháját! Ebéd előtt úszás lesz!
- Igenis! - Caroline nevetett. - Előbb a munka, aztán a szórakozás, jól értettem?
- Jól értetted! - mosolygott Pierre sokat ígérően.
Katie első kerti sétája rosszul sikerült. A lány türelmetlen volt, és ideges. Nem akart
kalapot venni a nap ellen, és könnyekben tört ki, mert nem tudta megjegyezni a virágok
nevét. Caroline vigasztalta.
- Légy türelemmel! Meglátod, pár hét múlva túl leszel a nehezén! - Átölelte Katie sovány
vállát. - Mára elég, Katie! Elfáradtál, ebéd előtt még pihenned kellene egy félórát!
Katie-nek most már nem volt ellenvetése. Csak bólintott, és kimerülten behunyta a
szemét,
A Le Touquet-i strand kellemesen üres volt július utolsó hetében, mert még csak néhány
magányra vágyó nyaraló lézengett a parton. Augusztusban, amikor mindenki szabadságra
megy, tömve lesz majd vendégekkel.
Pierre kiemelte a nehéz piknikkosarat a csomagtartóból.
- Gyere, először is keressünk magunknak egy védett helyet a homokbuckák között! -
javasolta.
Caroline éhes pillantást vetett a fedeles kosárra, miközben az ösvényen igyekeztek
felfelé.
- Gondolom, Madame Raymond most is személyesen gondoskodott az ennivalóról.
Pierre vigyorgott.
- Igen, de most idejében közöltem vele az óhajaimat.
Caroline megállt.
- Ezek szerint tudja, hogy együtt jöttünk ki a strandra?
- Ez zavar téged?
- Miért zavarna?
- Nem szívesen bíznám Madame Raymondra a legféltettebb titkaimat. Más szóval
kíváncsi természet, és mindig megosztja másokkal, kiről mit gondol.
Caroline adta az ártatlant, és az égre emelte tekintetét,
- Ugyan mit is gondolhatna rólunk?
A férfi felnevetett.
- Azt te is pontosan tudod. Tesz néhány megjegyzést, és fontoskodó képet vág majd
hozzá. Nemcsak a konyhában tudja alaposan megkeverni a dolgokat.
- Na és? - vonta meg a vállát Caroline. - Engem csak az zavarna, ha olyan hírek
terjengenének rólam, amelyeknek semmi alapjuk sincs.
Hirtelen megdermedt. Ennek a kétértelmű megjegyzésnek nem lett volna szabad
kicsúsznia a száján! Félve pillantott Pierre-re. A férfi letette a kosarat.
- Igazad van - felelte, a lány derekára tette kezét, és szorosan átölelte. - Sokat
gondolkodtam rólunk! Nem is értem, miért nem valljuk be magunknak az érzéseinket.
Hiszen ez az első pillanattól fogva jóval több, mint barátság. én szinte már e1 is felejtettem,
hogy ismertelek kislány korodban. Ha most találkoztam volna veled először, mindent
megtennék, hogy meghódítsalak!
Caroline nyelt egyet.
 - és aztán? Mi jönne a meghódítás után? Nem várhatod el, hogy feladjam a
függetlenségemet és...
- Az ég szerelmére! Hogyan is várhatnám el? De úgy gondolom, egy kellemes, könnyű kis
kaland jót tenne mindkettőnknek, nem?
- Ezen én inkább nem gondolkozom - jelentette ki a lány. - Nekem így jobb. Gyere,
menjünk tovább!
Caroline megkönnyebbült, Pierre-nek mégiscsak igaza van! Nem szabad mereven
ragaszkodniuk a múlthoz. Inkább élvezzék a jelent! Egy laza, kellemes kis szerelmi kaland,
kötöttségek, mellék- és utóhatások nélkül, ez az igazi!
Pierre letette a nehéz kosarat,
- Azt hiszem, ez a hely pont nekünk való. - Letörölte az izzadságot a homlokáról. -
Nagyon kimelegedtem. Hűtsük le magunkat a vízben! - Lehúzta a farmerjét, és megvárta,
amíg Caroline is kibújik a szoknyából és a pólóból.
Azután kézen fogta a lányt, és mint két vadóc gyerek, máris szaladtak le a homokos
ösvényen, egyenesen be a hűs habokba.
Caroline a hátára feküdt a vízben, és a kék eget bámulta. Néhány bárányfelhő úszott el
felette. De szép is az élet!
Hirtelen felkiáltott, mert valami hozzáért a lábához.
- Cápa!
Pierre bukkant ki mellette a vízből nevetve.
- Ne félj, itt nincsenek cápák, legfeljebb medúzák! - Magához húzta a lányt, és puszit
lehelt a szájára.
Caroline-nak elakadt a lélegzete.
- Pierre, kérlek, ne itt! Nem úszom valami jól, és ha nincs szilárd talaj a lábam alatt,
teljesen elvesztem!
A férfi megint elnevette magát. Vízcseppek csillogtak a hajában, olyan volt, mint maga a
megtestesült életöröm!
- Ne félj! Majd én vigyázok rád, nem engedem, hogy elmerülj! - Karjába vette a lányt. - A
hullámok visszavisznek bennünket a partra, nem kell erőlködünk. Hát nem csodálatos?
Gyakrabban kellene lazítanunk!
Caroline bólogatott.
- Én már várom a pikniket! Rettentően éhes vagyok!
- Ez nagyon ismerős nekem,.. - nevetett Pierre, és a partra húzta a lányt. - Fussunk
versenyt a kosárig! - javasolta, és már rohant is felfelé.
Caroline is futott, ahogy csak tudott. Zihálva értek föl a homokbuckák közé. Pierre
törülközőt dobott Caroline-nak.
- Úgy nézel ki, mint egy zöld hajú sellő!
Caroline lehajolt, és igyekezett kirázni a moszatot a hajóból.
- Hagyd, majd én! - ajánlkozott Pierre. Kivette a lány kezéből a törülközőt, és finoman a
vállára terítette. Azután kiszedegette a maradék moszatot a hajóból, és gyengéden
masszírozni kezdte Caroline fejét. - Dőlj hátra! - súgta, a lány pedig nagy sóhajjal behunyta a
szemét. Nekidőlt Pierre mezítelen felsőtestének, és érezte a férfi finom ujjait a fejbőrén, a
nyakán, a vállán... Lazításról már szó sem volt. Pierre érintése teljesen felajzotta. Lélegzete
felgyorsult, szíve majd kiugrott a helyéről!
Kinyitotta a szemét. Nem voltak egyedül a homokbuckák között, többen is napoztak
egész közel hozzájuk.
 - Köszönöm, ez jólesett! A hajam...
Pierre nem engedte befejezni a mondatot. Karjába kapta, és szenvedélyes csókkal zárta
le az ajkát. Caroline sóhajtva engedett... De sokszor is álmodott mostanában erről a
csókról...
Pierre tért először magához, mert elengedte a lányt,
- Tisztességesen kell viselkednünk! Vigasztalódjunk inkább Madame Raymond
konyhaművészetével. Vagy... - hosszú pillantást vetett Caroline-ra - vagy inkább keressünk
egy szobát néhány órára?
- Nem! Semmi esetre sem! - Caroline teljesen kijózanodott a vidéki kis szálloda
gondolatától. Nem viselné el, ha ilyen sebtében lennének először egymáséi!
- Nem akartam durva lenni, ne haragudj! - mondta Pierre, és két kezébe fogta Caroline
arcát. - Csak egy ötlet volt. Sosem tennék semmit az akaratod ellenére.
- Tudom! - bólintott gyorsan a lány. - Azt szeretném, hogy az első együttlétünk...
A férfi Caroline ajkára tette ujját.
- Ne is mondd tovább! Én is azt szeretném. Egy háborítatlan, romantikus hétvége, és csak
mi ketten...
- Erre én még nem gondoltam... - szakította félbe a lány,
- Már azt is tudom, hol és mikor! Van egy kedvenc szállodám Normandiában! Nagyon fog
neked tetszeni a környezet. Mit szólnál a jövő hétvégéhez?
Caroline még mindig nem tudott megnyugodni. Pierre ötlete nagyon tetszett neki,
viszont egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ezt a kapcsolatot ő is akarja. Most, amikor
olyan közel állnak hozzá...
- A világért sem kényszerítenélek rá - szólalt meg Pierre, - Gondold át, van rá. időd. Te
döntsd el, én nem siettetlek. - Kinyitotta a kosarat. - Most viszont lássunk végre hozzá! -
Kihúzta a dugót, és egy pohár fehérbort nyújtott Caroline-nak.
A lány kortyolt egyet.
- isteni! Kellemesen hűsít. Igyunk a jövő hétvégére! - hallotta saját remegő hangját
valahonnan nagyon messziről.
Koccintottak. A férfi gyengéden mosolygott.
- Arra szívesen iszom!
Madame Raymond túltett önmagán. A kosár mélyéről füstölt lazac, ráksaláta, friss
gyümölcs és finom sajtok kerültek elő.
Caroline elégedetten dőlt hátra. Sosem gondolta volna, hogy az élet ilyen szép is lehet.
Nem is beszélve az előttük álló hétvégéről...
Hirtelen félelem tört rá. Nem túl szép mindez? Túl tökéletes! Hogyan fog visszaszokni a
szürke hétköznapokba? Hiszen nem marad Pierre-rel örökké. Még három hónap, azután
visszamegy Hongkongba.
- Mi bajod? Mi ez a hirtelen hangulatváltozás?
Caroline kényszeredetten mosolygott.
- Arra gondoltam, nem lesz-e gond a klinikán, ha mi ketten elutazunk egy egész
hétvégére.
- Bízd ezt rám! Csak azon törd a fejed, mit hozz magaddal!
- Te aztán tudod, hogyan kell egy lányt levenni a lábáról.
Pierre rákacsintott.
- De nem ám minden lányt! Téged viszont elég jól ismerlek.
- Az régen volt. Az elmúlt húsz év alatt eléggé megváltoztam.
 - Remélem is! Gyerekkorodban nem voltál túl könnyű eset. Borzasztóan önfejű
kislánynak ismertelek. Esténként néha meg is könnyebbültem, amikor haza kellett menned
a kastélyba.
- A kastély... - Caroline elmerengett.. - Mennyire szerettem, és még most is szeretem, még
ha alaposan meg is változott.
Pierre felült.
- Nem haragszol rám, hogy most én vagyok a tulajdonosa?
Caroline megvonta a vállát.
- Most már nem. Eleinte haragudtam. Ismered a történetet, meg akartam venni, és benne
akartam élni. De másképp alakult, és most már beletörődtem. - Pierre-re nézett, és
megrázta a fejét. - Nem haragszom rád! Nem is tudnék.
A férfi puszit lehelt az arcára.
- Úgy őrülök, hogy őszinte vagy hozzám! Ez az egész annyira nyomasztott engem.
A lány gyorsan folytatta:
- Egy dolog azért nagyon zavar. Nehezen tudom elviselni, hogy a volt feleségedé a kastély
fele!
A férfi elfordult.
- De Caroline, erről már beszéltünk! Monique pénze nélkül nem tudtam volna megvenni
a kastélyt. Ő olyan, amilyen, de a pénzügyei rendben vannak.
Caroline nagy levegőt vett. Most vagy soha! Meg kell próbálnom, gondolta, akármi is lesz
belőle. Nem hagyhatom ennyiben!
- El tudnád képzelni, hogy valaki mással társulj? - Nem várta meg, amíg Pierre válaszol. -
Ha jól tudom, Monique nem túl elégedett a befektetésével, több hasznot várt a klinikától.
Azt is el tudom képzelni, menynyire örülnél, ha nem lenne közös ügyed a volt feleségeddel.
Úgyhogy miért nem...
- Nem! Egy szót se többet erről!
- De miért? - Caroline igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
- Azért, mert.., - Pierre keserűen rázta a fejét. - Ne tarts hálátlannak, Caroline, nagyra
értékelem az ajánlatodat. De nem működne, hidd el, túl sok minden szól ellene.
- Például mi? - A lány is felült. Most már nem volt visszaüt, kiugratta a nyulat a bokorból.
- Először is: te visszamégy Hongkongba, másodszor: nem akarom ugyanazt a hibát még
egyszer elkövetni. Nem szabad az üzletet és a magánéletet összekeverni. Hagyjuk a
dolgokat úgy, ahogy vannak, Caroline!
A lány hosszasan nézett Pierre-re, majd felállt, és felkapta a ruháját. Valószínűleg igaza
van a férfinak. Vissza kell térnie az álmok világából.
Kirázta a homokot a szandáljából.
- Hív a munka! - Igyekezett nyugodtnak tűnni.
- Igen, a munka a legjobb módszer arra, hogy az ember ne veszítse el, a szilárd talajt a
lába alól. - Pierre is felállt, és elkezdte összeszedni a szemetet.
- Segítek - ajánlkozott a lány, de a férfi a fejét, rázta.
- Öltözz fel, későbbre jár az idő, mint gondoltam.
Miközben belebújt a pólójába, Caroline azon morfondírozott, hogy talán nem kellett
volna ilyen váratlanul lerohannia Pierre-t az ajánlatával. Most már csak abban bízhat, a
férfit nem vágta annyira fejbe az ajánlat, hogy elmenjen a kedve a tervezett hétvégétől!
 6. FEJEZET

Caroline aggodalma megalapozottnak tűnt. Teltek-múltak a hetek, és Pierre meg sem

említette a normandiai hétvégét. Továbbra is nagyon barátságosan viselkedett vele, de nem
lehetett megállapítani, mit is érez valójában.
A lány sóhajtva pillantott ki a szobából a nyári rétre. Hirtelen meglátta Pierre-t, amint
rövidnadrágban és pólóban kocogni indul. De jól néz ki! - gondolta vágyakozva, majd úgy
döntött, elkezdi a munkát. Mostanában még reggeli előtt végiglátogatta saját betegeit.
Mint mindig, első útja most is Katie-hez vezetett. A lány az ablaknál ült, és éppen nagyot
harapott egy friss baracklekváros süteményből.
- Szervusz, Katie! Hogy érzed magad ma reggel?
- Caroline! Gyere ide gyorsan! Nézd, ott fut Pierre doktor! Ugye milyen jóképű?
- Úgy gondolod? - Caroline közömbösséget tettetett.
- Igen! Szerinted talán nem?
- Nem néz ki rosszul. - Caroline gyorsan témát váltott. - Úgy látom, minden rendben.
Később majd feljövök.
Katie visszatartotta.
- Légy szíves, Caroline, várj még! Szeretnélek megkérni valamire. A ma esti szabadtéri
színházról lenne szó. Anyu azt mondta, tavaly voltam a régi montreuil-i várban tartott
előadáson, de persze nem emlékszem rá. Állítólag nagyon nagy élmény, zenével és
tűzijátékkal! Úgy szeretném látni! Nem tudnál eljönni velem?
Caroline habozott.
- Későn kezdődik, Katie, este tíz óra körül, és csak éjfél után érnénk vissza.
Katie duzzogni kezdett.
- Ugyanúgy beszélsz, mint anyu!
- Nem is dönthetem el egyedül, tudod, De megkérdezem Pierre doktort. Még ne örülj!
Egy éjszakai szabadtéri előadás nem olyan, mint egy kerti séta. Hűvös az este, nagy a zaj, és
nagyon sok ember lesz ott.

- Ezt mondta?
- Még nem is ígértem meg neki, sőt felsoroltam az összes ellene szóló érvet. De te is
ismered! Amit egyszer a fejébe vesz... - Caroline megvonta a vállát. - Mondtam neki, hogy a
tiéd az utolsó szó.
Pierre a homlokát ráncolta, és elgondolkozva túrt bele még nedves hajába.
- Talán jót is tenne neki - mondta -, de csak akkor egyezem bele, ha mindketten
elkísérjük.
Caroline örömmel nézett rá. A legutóbbi piknik óta sehol nem voltak együtt, pedig
mindennél jobban vágyott a férfi társaságára.
Az elmúlt két hét alatt sokat gondolkozott, és arra jutott, hogy abban a pár hónapban,
amelyet még itt fog tölteni, jól szeretné érezni magát Pierre-rel. Nem akarta, hogy majd
később, Hongkongban, szemrehányást kelljen tennie magának, mert kihagyta élete
legnagyobb kalandját!
- Természetesen nagyobb biztonságban érzem magam, ha te is ott vagy. Tudod, milyen
nehéz néha Katie-vel. Javaslom, vigyük magunkkal a tolószéket, bár már elég jól tud járni,
de nagyon hamar elfárad.
 - Tolószék nélkül egy lépést sem teszünk - jelentette ki Pierre, majd felállt, és az
asztalhoz hozta a kávéskannát. - Kérsz még egyet?
Caroline az órájára nézett.
- Tíz perc múlva kezdődik a rendelésem.
- Az még épp elég egy csésze kávéra, ugyanis akartam tőled kérdezni valamit.
Caroline szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni, és megremegett a gyomra. Pierre
hangja sokat ígérően csengett. Zavartan körülnézett, és megkönnyebbülten állapította meg,
hogy a két nővér a másik sarokban ül. Nem hallhatta őket senki.
- Szeretnéd még, hogy szobát foglaljak Normandiában? - kérdezte a férfi. - Utolsó
kirándulásunk elég szerencsétlenül végződött, ezért úgy gondoltam, hagyok neked időt, és
nem sürgetem a következő találkát... De ha úgy érzed, hogy folytathatjuk ott, ahol
abbahagytuk... - Kérdőn nézett a lányra.
- Még mielőtt azt a lehetetlen ajánlatot tettem a pénzügyi társulásunkra?
Pierre megfogta a kezét.
- Az az ajánlat tényleg lehetetlen volt, Caroline, örülök, hogy belátod. De úgy érzem, azóta
hűvösebb és tartózkodóbb vagy velem.
- Csak azért, mert úgy gondoltam, te visszakoztál.
Pierre megszorította a kezét.
- Tévedsz! Sokat töprengtem. Azt hittem, már elég jól ismersz.
- Ismerlek is - jegyezte meg gyorsan Caroline. Hirtelen nagyon boldognak érezte magát, -
Ami pedig a kérdésedet illeti, semmire sem vágyom jobban, mint hogy veled töltsek egy
hétvégét Normandiában.
Pierre mosolygott.
- Mit szólnál a jövő hétvégéhez? Jean az előző hétvégén szabad volt, és holnap meg
vasárnap is szabadnapos. Nem lesz ellene kifogása, ha a jövő pénteken elutazunk.
- Pénteken? Tehát két nap és két éjszaka?
A férfi megsimogatta Caroline kipirult arcát.
- Hogy te még mindig el tudsz pirulni! Régen ez azt jelentette, hogy valami nagyon-
nagyon rossz fát tettél a tűzre...
A lány boldogan sóhajtott.
- És mi lesz a pletykával? Látni fognak bennünket. Feltűnés nélkül nem tudunk elmenni.
Pierre megvonta a vállát.
- Engem nem érdekel. Téged zavarna?
- Nem, dehogy? - mondta gyorsan Caroline, aztán felállt. - De most már tényleg mennem
kell.
Pierre is felállt.
- Akkor lefoglalhatom?
- Igen, természetesen.
- Jó. Ma este pedig kilenc óra körül bemegyünk Katie-vel a városba. Melegen öltözz,
hűvös az este.
- Tudom. Később találkozunk.
Caroline átsietett az előcsarnokon. Becsukta maga mögött a rendelő ajtaját, pár
pillanatra megállt, és nagyot sóhajtott, mielőtt bekapcsolta a számítógépét.
Első betegét Mellanger doktor küldte át a klinikára. A huszonkilenc éves férfit Gregoire
Sebatier-nak hívták. A tapasztalt párizsi ideggyógyász idegsorvadást állapított meg nála.
Caroline behívta a kint várakozó beteget.
 - Monsieur Sebatier, foglaljon helyet! - üdvözölte barátságosan, és kezet nyújtott neki.
- Kérem, Bennett doktornő, hívjon csak Gregoire-nak. így jobb lesz, mert fiatalabbnak
érzem tőle magam. - A férfi mosolya lefegyverző volt, kézfogása pedig erőteljes. Elsőre nem
is látszott, milyen beteg.
- Rendben, Gregoire - egyezett bele Caroline, és hátradőlt. - Mesélje el, hogyan kezdődött!
A férfi elmesélte, hogy egy napon hirtelen nem érezte a bal kezét. Alapos vizsgálatok
után állapították meg a rettenetes diagnózist.
- Huszonhét éves voltam akkor, és sportoltam. Tele voltam életerővel és tettvággyal.
Amikor megtudtam, hogy mi a bajom, egy világ dőlt össze bennem. Idegsorvadás!
Kitaszítottnak éreztem magam. Eszembe jutottak azok a filmek, amelyekben ezeket a
szerencsétleneket egy életen át kerekesszékben tologatják, mint az élő halottakat. Úgy
éreztem, vége az életemnek.
- Az izomsorvadás még mindig megfejtetlen rejtély, Gregoire - Caroline közelebb hajolt a
férfihez. - Nem tudjuk, mi váltja ki, és azt sem, milyen lesz a lefolyása. Tény, hogy minden
egyes betegnél más és más a folyamat. Gyógyítani még nem tudjuk, de gyógyszerekkel és
kezeléssel lassítani tudjuk a leépülést. Mellanger doktornál a legjobb kezekben van. Ha ő
azt javasolta, hogy pihenjen nálunk, akkor minél hamarabb feküdjön be a klinikára! Ha
gondolja, még ma felvehetjük az osztályra. Minél előbb kezdjük a kezelést, annál jobb!
Gregoire egyetértett a javaslattal.
- Tudja, doktornő, a múlt héten volt egy kellemetlen tünetem. Hirtelen nem éreztem az
egész jobb oldalamat. Néhány napig tartott, azután jobban lettem. De még most is, mintha
zsibbadna. - Végigtapogatta a karját, felsőtestét és a lábát.
- Jó helyen van nálunk, Gregoire. Ki akarok próbálni egy új módszert, ha maga is
beleegyezik. A gyógyszer amerikai, és eredetileg daganatos megbetegedések ellen
alkalmazták, de közben kiderült, hogy idegsorvadásban szenvedő betegeknél is kedvező
hatást vált ki. Csökkenti a rohamok számát. Azonkívül vízterápiát alkalmazunk, és
izomújraépítő gyógytornát is végzünk. Minden kezelés itt zajlik majd, a klinikán. Meglepő
eredményeket lehet elérni ezzel az új módszerrel. Maga is csodálkozni fog, ezt
megígérhetem!
Caroline-t most sem hagyta cserben a derűlátása. Tudta, hogy Gregoire esetében a
kezelések látványos javuláshoz fognak vezetni, hiszen fiatal, és a betegség kitörése előtt
egészséges, életerős férfi volt.
Örült, hogy a fiatalember mosolyogva hagyja el a rendelőt. Rögtön a nővérek gondjaira
bízta.
Következő betege Beatrice Rameau volt, aki ikreket várt. Az alacsony, törékeny alkatú
fiatalasszony a terhesség előtt kimondottan sovány lehetett, ami meglátszott könnyű
ruhájából kilógó vékony karján. Caroline azon csodálkozott, hogy piszkafa lábai nem
rogynak össze megnövekedett súlya alatt.
Alaposan megvizsgálta a beteget.
- Először is kicsit fel kell hizlalnunk magát, Beatrice - mondta.
A fiatal nő leszállt a vizsgálóasztalról. Ebben a pillanatban Caroline meghallotta, hogy
Pierre jött be a rendelőbe,
- Keresek néhány leletet. Az íróasztalodon kell lenniük - kiáltott be az összehúzott
függönyön keresztül.
- Rögtön megyek - szólt ki Caroline. - Valószínűleg a bal oldalon vannak.
Beatrice közben magához tért meglepetéséből.
 - Felhizlalni? Hogyhogy? Már így is formátlan anyakocának érzem magam!
- Maga nagyon sovány, és az ikrek sem érik el a kívánt súlyt - válaszolta Caroline. - Azért
küldte hozzánk a nőgyógyásza, hogy itt töltse a terhessége utolsó heteit. Öltözzön fel, aztán
megbeszélünk mindent!
Caroline kilépett a függöny mögül. Pierre az íróasztalnál ült, kezében a leletekkel. Most
felállt.
- Meg akartam várni, hogy végezz - mondta.
- Miért?
- Csak úgy! Olyan nagy bűn, hogy látni akartalak munka közben? - Váratlanul puszit
nyomott Caroline orra hegyére. - Tessék, itt vannak a leleteid! - Vigyorgott. - Csak ürügy
volt. Azt hittem, egyedül vagy.
Caroline kuncogott.
- Mi történt veled?
Pierre gyengéden megfogta a lány állát, és ujját végighúzta az ajkán.
- A normandiai hétvége a bűnös! Nem tudok a munkámra figyelni. A nap is olyan
csábítóan süt. Ha arra gondolok, milyen hamar eltelik ez a szép nyár...
- Felöltöztem, doktornő! - jött elő Beatrice a függöny mögül.
Caroline nyelt egyet, és igyekezett megőrizni a nyugalmát,
- Chanel doktor úr! De örülök, hogy újra, látom! – Beatrice Rameau sovány arca
felragyogott, ahogy kezet nyújtott Pierre-nek, aztán Caroline- hoz fordult: - Chanel doktor
nagyon kedves volt hozzám, amikor tavaly elveszítettem az első babámat. Nem is tudom, mi
lett volna velem nélküle. Most nagyon féltem az ikreket...
- Ne féljen, Beatrice, ezúttal minden jól fog menni! Nem hagyjuk, hogy az ikreknek bajuk
legyen. Az első baba nem lett volna életképes, ezért határozott így a természet. De az ikrek
egészségesek, láttam az összes ultrahangfelvételt. Csak a maga kóros soványsága lehet
veszélyes. Egészséges, tápláló étrendet állítunk össze, hogy a babák nagyobbak, erősebbek
legyenek. Tartotta magát ahhoz az étrendhez, amelyet a legutóbb összeállítottam magának?
Beatrice elpirult, bizonytalanul rázta a fejét, és tanácstalanul vonta meg csontos vállát.
Pierre nagyon szigorúan nézett rá.
- Sokat beszéltünk róla, ugye emlékszik, Beatrice? Már akkor is nagyon sovány volt, és
azóta egy kilót sem hízott. Van még néhány hete a szülésig, amit ki kell használnunk.
Elvárom, hagy okosan viselkedjen és segítsen nekünk! A vérnyomását is figyelemmel kell
kísérnünk. Ezzel komoly gondok voltak az előző terhességénél.
Beatrice bólintott.
- Most mindent megteszek, amit rendel, doktor úr! - ígérte.
Caroline kérdő pillantást vetett Pierre-re, de az orvos arca nem árult el semmit. Beatrice
az első, rosszul sikerült terhessége alatt valószínűleg nem volt éppen mintabeteg. Pierre
majd biztosan mesél róla, de addig türelemmel kell lennie.

Caroline a nyitott ruhásszekrény előtt állt, de nem kellett sokáig gondolkodnia, mit
vegyen fel az esti előadásra. Csak egyetlen melegebb ruhadarabot hozott magával, egy
könnyű gyapjú nadrágkosztümöt.
Katie már nagyon várta. Melegen öltözött ő is, gyapjúnadrágot, gyapjúpulóvert, vastag
zoknit és csizmát vett fel. Most hagyta el először a klinika védett épületét, úgyhogy
életveszélyes lett volna, ha megfázik.
 - Nem szívesen ült bele a tolószékbe. Mindenki azt fogja hinni, hogy nem tudok menni -
durcáskodott.
- Hadd gondoljanak, amit akarnak - vigasztalta Caroline. - Még néhány hét, aztán már
nem is kell a tolószék.
Katie bólogatott.
- Úgy örülök, hogy végre emberek közé mehetek és láthatom, milyen az élet a klinikán
kívül!
- Ugyanolyan, mint a klinikán belül, csak sokkal zajosabb – nevetett Caroline.
Pierre is előkerült. Friss volt, duzzadt az életerőtől, mintha nem is állt volna mögötte egy
hosszú munkanap. Caroline egy szempillantás alatt elfelejtette a fáradtságát.
- Készen vagytok? - érdeklődött Pierre, miközben Helene nővér vastag takarót terített
Katie lábára. - Édesanyád nem jön?
- Nem tud jönni. Más dolga van ma este, amit már nem tudott lemondani. Elfelejtettem
megmondani.
Pierre a homlokát ráncolta.
- Akkor eggyel több jegyünk van, mert négyet tetettem félre. Talán...
- Megkérdezhetnénk Gregoire-t, van-e kedve eljönni - szakította félbe Caroline a férfi
gondolatait. - Félórával ezelőtt voltam nála, és megint rosszkedvű. Ami persze teljesen
érthető, hiszen fiatal, és nem olyan beteg, hogy a péntek estét, egyedül kelljen töltenie a
szobájában.
- Jó ötlet! Kérdezd meg, Caroline, lenne-e kedve velünk jönni!
Gregoire nagyon örült a meghívásnak,
- Vegyen fel egy zakót, hűvös van! - szólt még vissza az orvosnő. - A kisbusszal megyünk -
mondta Pierre, és beemelte a tolókocsit a hátsó ajtón. Katie és Gregoire hátra ült, Caroline
pedig elöl, Pierre mellett foglalt helyet.
A szabadtéri színpad a régi várfalon belül, az ódon, szépen megvilágított citadella
udvarán volt. A tolószéket Pierre tolta, Caroline pedig észrevette, hogy Gregoire könnyedén
Katie vállára teszi a kezét, mintha meg akarná védeni. Katie is nagyon örült, hogy Gregoire
velük ment, és a két fiatal már odafelé nagy beszélgetésbe bonyolódott a hátsó ülésen. Katie
aki meg mindig nagyon sápadt volt, most először végre kipirult, és a szeme valószínűtlenül
csillogott.
Gregoire-t élénken érdekelte Katie rendkívüli története, a lány pedig szívesen mesélt
neki magáról.
- Nagyon kellemetlen, hogy semmire nem emlékszem a baleset előtti életemből -
panaszkodott. - Senki sem tudja, visszatér-e valaha az emlékezetem.
Gregoire együtt érzően bólintott,
- Van ám előnye is ennek az állapotnak - tréfálkozott. - Én például csomó butaságot
csináltam már életemben, amelyekre nem szívesen emlékszem. De jó lenne, ha elölről
kezdhetnék mindent!
Katie először nevetett fel harsányan, amióta a komából felébredt, aztan ő is érdeklődni
kezdett Gregoire betegsége iránt. A férfi röviden és tényszerűen mindent elmesélt neki.
Nem sajnáltatta magát, és bízott a kezelések sikerében, aminek Caroline titkon nagyon
örült. Katie figyelmesen hallgatta, és Caroline-nak az volt az érzése, Katie most először
viselkedik felnőtt nőként. Végre nem az az elkényeztetett kislány, aki próbára teszi ápolói
türelmét! Pierre is észrevette Katie-n a változást, és elismerő pillantást vetett Caroline-ra.
 - Dicséretet érdemel az ötleted a negyedik jegy felhasználásával kapcsolatban - súgta
neki oda.
- Mi mindent meg nem teszek, csak hogy egy dicséretet bezsebeljek tőled! - pirult el
Caroline.
- Komolyan gondoltam. Mihez is kezdenék nélküled?
Caroline nyelt egyet. Egyszer, nem is olyan sokára vége lesz ennek az édes életnek.
Visszarepül majd Hongkongba, ahol folytatja korábbi munkáját. Hogyan lehetne
meghosszabbítani a szerződését itt, a klinikán? Mit szólna Pierre, ha elárulná neki, hogy
már nem is akar független nő maradni? Nem értené meg, hiszen maga is sok mindenen
ment keresztül, Pierre most másra vágyik, csak egy kis flörtre, egy romantikus hétvégére
Normandiában. Aztán minden megy majd tovább, mintha mi sem történt volna. Pierre tőle
is azt várja el, hogy ne vegye túl komolyan az egészet. Az lesz a legjobb, ha mélyen elrejted
az érzelmeidet, intette magát nyugalomra. Elvezd a jelent!
A szabadtéri színházban az első sorban ültek, Katie a tolószékben Gregoire mellett,
Pierre pedig Katie túloldalán, Caroline mellett.
Már el is kezdődött a darab, és még szebb volt, mint várták. A zene, a megvilágítás, a
díszletek.., a színészek gyönyörűen adták elő a szerelmi történetet, a végén pedig
csodálatosan sikerült a tűzijáték.
Nagy siker volt, a színészeknek újra meg újra elő kellett jönniük meghajolni.
- De jó, hogy eljöttünk! - lelkesedett Katie. - Neked is tetszett, Gregoire?
A fiatalember gyengéden megfogta Katie kezét.
- Régóta ez volt a legcsodálatosabb estém és ez a darab épp olyan gyönyörű, mint az a
hölgy, aki mellettem ül.
Katie mosolygott, arca kipirult...
- Kinek van kedve még egy kávéhoz a főtéren? - érdeklődött Pierre.
- Én benne vagyok - sietett a válasszal Caroline -, de mi lesz a védenceinkkel? Éjfél
elmúlt, biztosan fáradtak már.
- Teljesen frissek vagyunk - rázta a fejét Gregoire. - Fiatal az éjszaka, holnap pedig
kialhatjuk magunkat.
Találtak egy üres asztalt a kávézó teraszán, pedig a macskaköves főtér még tele volt
emberekkel. Szerelmespárok andalogtak kéz a kézben, családok siettek hazafelé
nevetgélve, miközben színházi élményeikről beszéltek. Sütött a hold, és fehér fénnyel vonta
be az ódon kutat.
A kávé után Pierre felállt.
- Most már ideje indulnunk! Késő van, vissza kell mennünk a klinikára.
Caroline még elüldögélt volna egy kicsit, olyan szívesen nézte a Színes nyüzsgést.
Feléledt a kávétól,
-A betegeinknek mindenesetre jót tett ez a kis kiruccanás, még sosem láttam Katie-t
ilyen vidámnak.
Gregoire épp mesélt valamit a lánynak. Katie hangosan felnevetett, majd megcsóválta a
fejét.
- Gregoire, nem hiszek neked.
- Gondolod, hagy füllentek, csak hogy a kedvedre tegyek? - Gregoire kiengesztelhetetlen
arcot vágott.
Pierre mosolyogva szólt rájuk:
 - Holnap folytathatjátok a beszélgetést. Most már tényleg vissza kell mennünk a
klinikára.
- De kár! - mondták egyszerre, szemrehányó pillantást vetve az orvosra. - Igazán semmi
bajunk, doktor úr.
- Tudom, mégis mennünk kell. - Pierre hajthatatlan maradt.
Milyen szemrehányó pillantásokkal fogadta őket az éjszakás nővér, amikor fél óra múlva
visszaértek!
- Köszönöm, Caroline, köszönöm, Pierre doktor! - kiáltott még vissza Katie, miközben a
nővér a szobája felé tolta. Gregoire-nak is éppen csak integetni tudott.
- Nagyon köszönöm, hogy meghívtak! - búcsúzott Gregoire is a két orvostól. - Úgy érzem,
jó lesz nekem itt. Köszönöm szépen! Jó éjszakát!
Pierre és Caroline utána nézett, míg be nem csukta maga mögött az ajtót.

- Mit szólnál egy búcsúitalhoz? - kérdezte Pierre.

Caroline szeme a holdfényben úszó kerten járt. Teljesen meg tudta érteni Gregoire-t,
cseppet sem volt fáradt.
- Nagyszerű ötlet! - Egy pillanatig mintha csodálkozást látott volna Pierre arcán. Talán
arra számított, hogy visszautasítja?
Kéz a kézben átsétáltak a belső udvaron a férfi lakásához, a régi istállóépülethez. Az öreg
fakapu hangosan nyikorgott.
- Most már ideje volna megolajozni.
Pierre előreengedte Caroline-t.
A lány már pontosan érezte, hogy a férfi zavarban van. Szóval nem tévedtem, Pierre csak
udvariasságból hívott meg, és nem számított rá, hogy elfogadom. Most pedig váratlan
helyzet állt elő. Caroline elnyomott egy sóhajt. Talán már sosem találják meg régi
barátságuk meghitt hangját?
A lány lehuppant a puha kanapéra, és beleszagolt a szoba levegőjébe.
- Itt most is olyan illat van, mit a nagyi idejében - szólalt meg álmodozva. - Szeretem ezt
az illatot. Azelőtt az egész kastélyban ezt lehetett érezni. Sajnos most már mindenhol
kórházszag van. - Megvonta a vállát. - Ezt persze ne vedd kritikának!
Pierre felnevetett,
- Itt legalább megállt az idő, igaz? A régi viaszolt fapadló és a gerendák árasztják ezt az
illatot. - Kinyitotta a hűtőszekrényt. - Behűtöttem egy üveg pezsgőt. Kérsz?
- Kérek! Vártál valakit ma éjszakára?
A férfi nem válaszolt. Nemsokára két teli pezsgőspohárral jött vissza, és leült Caroline
mellé. Koccintottak, majd. belekortyoltak a pezsgőbe. Caroline élvezettel hunyta be a
szemét. Amikor újra felnyitotta hosszú pilláit, és Pierre szemébe nézett, már határozottan
tudta, mit akar. Állta a férfi pillantását, és tűrte, hogy az kivegye kezéből a poharat, és az
asztalra állítsa.
Boldogan sóhajtott, amikor Pierre magához vonta, és gyengéden csókolni kezdte. Az
ölelés aztán szorosabbá, a gyengédség pedig vad szenvedéllyé vált. A férfi türelmetlenül
dobta le magáról az inget, majd Caroline blúzát kezdte kigombolni, amíg meg nem
érinthette a lány mellét.
- Maradj itt ma éjjel, Caroline! - súgta rekedten a lány fülébe.
Ebben a pillanatban a lány kijózanodott. Lelki szemei előtt hirtelen megjelent, ahogy
hajnalban titokban, mint egy tolvaj, kioson Pierre lakásából, és feltűnés nélkül próbál
feljutni a szobájába. Szerelmük sokkal többet ér neki annál, hogy azután egész nap arról
beszéljenek a kávézóban! Senki se tudjon róla, mikor és hol szerették egymást először.
Kedvelte a klinika dolgozóit, de tudta, hogy az összes orvos, ápolónő, Madame Raymond, de
még a kertész is napokig ezen csámcsogna.
Óvatosan kibújt Pierre öleléséből, és megigazította szétzilált haját.
- Boldogan maradnék, tudod, de nem akarom, hogy meglássanak. Legalábbis nem akkor,
amikor először... Akkor jó messze akarok lenni a klinikától.
- Én is! Jobban megértelek, mint hinnéd. Ezért csodálkoztam, hogy velem jöttél. Ugye
tudod, hogy alkalom szüli a tolvajt? Egy pillantás a szemedbe, és én... - Felállt, - Ha nem
tűnsz el a lehető leggyorsabban, nem állok ját magamért! Adj még egy jóéjtpuszit, aztán
menj gyorsan...
Caroline halkan felnevetett, és a férfi nyaka köré fonta a karját.
- Lefoglaltad a szállodát? - kérdezte halkan.
- Igen, még ma reggel.
Nehéz szívvel váltak el egymástól.
Caroline átszaladt a gyéren megvilágított belső udvaron, vissza a főépületbe, ahol rögtön
az éjszakás nővérbe botlott. Zavartan rámosolygott, és felfutott a lépcsőn a szobájába...
Sokáig feküdt álmatlanul az ágyban. Azon töprengett, hogy hibát követett-e el. Ha ott
marad, most boldogan és kimerülten fekszik Pierre karjában. De másképp döntött. Vajon
miért? Mit is akar? Miért olyan fontos a környezet az első alkalommal?
Nyugtalanul forgolódott az ágyban. Hiszen a kapcsolatuknak nincs is jövője! Ez csak egy
kaland, semmi több. Mindketten meg akarják őrizni a függetlenségüket.
Lerúgta magáról a könnyű takarót, pedig az éjszaka már hűvös volt, úgy érezte, izzik a
teste, mintha lázas lenne, Már nem vágyik annyira a függetlenségre. Az esze még azt
mondja, jobb, ha nem kötelezi el magát senki mellett, de a szíve már régen mást súg. Nem
akarja többé elveszíteni Pierre-t! Soha többé! Vele akarja leélni az életét. Mit ér a
függetlenség, ha egy életen át le kell mondania érte a szerelemről?
Nagyot sóhajtva meredt a sötétségbe. Az nem elég, hogy ő szívesen fel- adná a
függetlenségét, ha Pierre épp az ellenkezőjét akarja. A férfi egyértelműen közölte vele, nem
vágyik hosszú távú kapcsolatra.

7. FEJEZET

Eljött a nagy nap. Caroline izgatottan ébredt. Ebéd után Normandíába utazik Pierre-rel,
élete legizgalmasabb kalandjára!
Addig viszont még előtte állt egy dolgos délelőtt, ezért kiugrott az ágyból, és beállt a
hideg zuhany alá. Most egypár óráig még szüksége lesz a józan eszére!
Mialatt öltözött, újra azon gondolkodott, érdemes-e belemennie Pierre-rel egy könnyű,
érzéki kalandba. Érdemes, igen, de csak ha mást nem kaphatok tőle. Ezt nem szabad
elfelejtenem, gondolta, és már szaladt is le a lépcsőn, hogy megnézze Katie Smitht.
Katie nem volt egyedül. Gregoire ült mellette a nyitott ablaknál, és élénken beszélgettek.
Caroline és Pierre még korábban megállapodott abban, hogy a klinika falain belül
szövődő barátságot szemmel kell tartaniuk. Ők mutatták be egymásnak a fiatalokat, így
óriási felelősség nyomja a vállukat.
Gregoire gyógyíthatatlan, és egyelőre senki sem tudja; hová fog fajulni a betegsége. Ha
nagy szerencséje van, megáll a folyamat, de rosszabb esetben nemsokára tolószékben fog
közlekedni. Az izomsorvadás titokzatos, szeszélyes betegség, amely mindig okozhat
meglepetéseket.
Katie-nek még hosszú időre lesz szüksége a gyógyulásig. Nem tudni, mikor élhet
egészséges életet, ha ez valaha egyáltalán lehetséges lesz.
Caroline barátságosan rájuk mosolygott.
- Micsoda korai látogató! Nem tudott aludni, Gregoire?
- Katie nem tudott aludni - válaszolta a férfi mosolyogva. - Én csak szórakoztatom.
- Tudod, Caroline, Gregoire társasága nagyon jót tesz nekem - magyarázta Katie. - Mindig
felvidít, ha rossz a kedvem. Ezért hívtam meg ma reggelire.
Nyílt az ajtó, és Hélene jelent meg egy nagy tálcával.
- O, Helene, már itt is van! Kérem, tegye a tálcát a zsúrkocsira! - Caroline kezdte
kellemetlenül érezni magát. Nem tetszett neki, hogy Katie összetéveszti a klinikát egy
szállodával. Egy szót sem szólt, de elhatározta, beszél a dologról Pierre-rel. Az is
aggasztotta, mit fog szólni Katie édesanyja a lánya és Gregoire között szövődő barátsághoz.
A „barátság" szó már régen nem fedte a valóságot: Katie és Gregoire alaposan egymásba
szeretett.
Caroline magukra hagyta őket, és továbbment Beatrice Rameau-hoz. A várandós asszony
az ágyban ült, és éppen reggelizett.
- Minden rendben. Beatrice? - érdeklődött, és elégedetten látta, hogy betege vastagon
megkeni a zsemlét vajjal és lekvárral.
- Minden rendben, doktornő! Ma lesznek az e heti vizsgálatok?
- Igen, de reggelizzen csak nyugodtan! Egy óra múlva visszajövök.
Mindenkinek azonnal feltűnt, hagy Beatrice arca már nem olyan beesett, sőt szépen
kikerekedett. Caroline még mindig nem ismerte az asszony kórtörténetét, és elhatározta,
ma megkérdezi Pierre-től.
A délelőtt szokatlanul gyorsan eltelt, sok volt a tennivaló, ami feltehetőleg összefüggött
azzal, hogy ők ketten elutaznak hétvégére.
Caroline ebéd után végre felszaladt a szobájába a csomagjáért. Jean felajánlotta, hogy
kiviszi a nehéz sporttáskát az autóhoz.
Pierre vigyorgott, ahogy a teletömött táskát a csomagtartóba emelte,
- Úristen, csak hétvégére megyünk, nem világ körüli útra!
Caroline szándékosan nem hallotta meg a megjegyzést, és tüntetően Jeanhoz fordult:
- Remélem, nyugodt hétvégéje lesz! Gregoire kezelését részletesen leírtam magának. Ma
délután jön a gyógytornász, kérem, emlékeztesse rá a beteget, mert most eléggé
szórakozottnak tűnt.
Jean mosolygott.
- Ne aggódjon, Caroline, inkább élvezze a szabadságot! Giselle jön délután segíteni, és
estére Pierre édesapja is itt lesz Párizsból. Új betegek pedig csak hétfőre várhatók.
- Jön az édesapád? - vetett csodálkozó pillantást a lány Pierre-re.
Pierre becsukta a csomagtartót, és elgondolkozva válaszolt:
- Igen. Nem mondtam volna neked? Ő ajánlotta fel, Azt hiszem, unatkozik, amióta
nyugdíjban van, hiányzik neki a kórház levegője, Úgy van vele, mint Giselle. Ő sem tud mit
kezdeni magával, amióta otthon van, és csak a babát várja.
Caroline ismerte Giselle gondját, Kedvelte a fiatal, lelkes orvosnőt, aki gyakran
belátogatott a klinikára. Giselle most döbbent rá, hogy nincs rosszabb, mint a kötelező
szülési szabadság.
 - Úgy érzem, bármit el tudok végezni ugyanúgy, mint azelőtt - panaszkodott. - Biztos
vagyok benne, hogy egészen a szülésig tudnék dolgozni, de nem engedi meg a törvény. Ha
megszületik a baba, nemsokára jövök vissza. Anyukám felajánlotta, hogy vigyáz a kicsire.
Caroline csak nehezen tudta leplezni csalódottságát. Ha Giselle a szülés után valóban
hamar visszajön, akkor neki meg vannak számlálva a napjai a klinikán! Ki kell használnia
hát minden percet!
Pierre elindította az autót, és lassan kigördültek a nagykapun. Jean integetett utánuk,
Caroline pedig visszaintegetett neki. Vetett még egy utolsó pillantást a kastélyra. A torony
tetején megcsillant a nap, a kertben virágok pompáztak. A lány gombócot érzett a torkában.
Hányszor elképzelte, hogy ebben a csodálatos épületben fog lakni, most pedig új álma
született: ő lenne a világ legboldogabb embere, ha megvehetné a kastélyt, és itt élhetne
Pierre-rel! Nagyot sóhajtott erre a gondolatra.
- Mit jelent ez a sóhaj? Megkönnyebbülést vagy aggodalmat? - kérdezte a férfi.
Caroline bizonytalanul mosolygott.
- A várakozás sóhaja volt - felelte, és büszkén felemelte a fejét.
- Úgy legyen! - mondta a férfi. - én is így vagyok vele.
- Mielőtt leérünk Normandiába, szeretnék többet megtudni Beatrice Rameau-ról -
jelentette ki Caroline, - Ma reggel megvizsgáltam, az ultrahang rendben volt. A babák még
mindig nagyon kicsik, de Beatrice hízott egy kilót.
- Ez jó hír. Ezek szerint betartja a szavát, és most komolyan veszi a terhességét.
- Úgy értsem, az első terhességét nem vette komolyan?
- Hosszú történet - kezdte Pierre, és gyorsított. Már az autópályán voltak. - Tizenévesen
Beatrice kipróbálta a kábítószert, és drogfüggővé vált. Miután sikerült leszoknia róla,
kórosan lefogyott. Többször életveszélyben volt, de mindig meg tudtuk menteni.
- Itt kezeltétek a klinikán?
Pierre bólintott,
- Két éve volt nálunk utoljára, akkor kóros soványság miatt. A kezelés sikeres volt, és azt
reméltük, tartani fogja a súlyát. Tavaly ismét előkerült, az első terhessége utolsó
harmadában volt. Szüntelenül fújta a füstöt, mint egy gyárkémény, és ivott is. A baba halva
született,
- Ó, ez borzasztó lehetett! Mit szólt hozzá a férje? Rendes embernek látszik.
- Akkor még nem ment férjhez. A gyerek egy másik férfitól volt, aki szerencsére eltűnt az
életéből.
- és közben ment férjhez?
- Igen, néhány hónapja. Most jól választott, a szülei legalábbis ezt mondják. Remélem,
igazuk lesz. Beatrice mindent megkapott tőlük, amit pénzzel meg lehetett adni, mégis
gondok voltak vele. Valószínűleg hiányzott valami az életéből. Nagyon elkényeztették.
- Miért nincs rajta mindez a kórlapján? - érdeklődött csodálkozva Caroline.
- Nem akartam, hogy esetleg illetéktelen kezekbe kerüljenek ezek a csúnya részletek.
Ezért csak szóban adom tovább, de nem mindenkinek, csak a legmegbízhatóbb
kollégáknak.
- Akkor hát én az egyik legmegbízhatóbb kollégád vagyok, nem csak egy helyettes?
- Igen, nagyon megbízom benned, és ha megkérhetlek, ne mondd többet, hogy helyettes,
mert rossz kedvem lesz, ha eszembe jut, milyen rövid időd van már itt hátra!
Caroline mély levegőt vett. Talán mégis el kellene mondania Pierre- nek, mennyire
megváltozott benne minden? Lehet, hogy be kellene neki vallania, nem tudja elképzelni
nélküle az életét. Meg fogja érteni! Meg kell értenie, hiszen bizonyára ő is így érez. Tudta,
hogy Pierre-t szintén felkavarták az elmúlt hónapok. A legváratlanabb pillanatokban felé
küldött mosoly, egy pillantás, egy meghitt szó, mind-mind az érzelmi töltés szikrájának
bizonyult.
Most hirtelen mégis elbizonytalanodott. Talán mégsem több ez egy könnyű kalandnál.
Ha Pierre szerelmes lenne, nem várna ennyit, nem tétovázna, azonnal bevallaná. Ezért
Caroline elhatározta, hogy nem szól, megvárja, milyen lesz a hétvége, Késő délután értek
oda. Pierre egy vidéki kastélyból átalakított, romantikus szálloda előtt állt meg.
Caroline felnézett a kitárt ablakokra, amelyek beengedték a délutáni napfényt.
- Voltál már itt? - kérdezte kíváncsian.
- Sokszor. Ismerem a tulajdonost, már egészen összebarátkoztunk.
Pierre igazat mondott. Madame Feuvrier szívélyesen köszöntötte a vendégeket, és
meghívta őket egy üdvözlőitalra a bárpulthoz, majd odaadta Pierre-nek a szobakulcsot.
- Kiváló konyhájuk van - jelentette ki a férfi, miközben a bájos kis belső udvaron
keresztül a szobájuk felé mentek.
Caroline mosolygott.
- Így csak egy francia beszél. Egy angol sohasem csinálna ekkora felhajtást az evésből.
- Hát persze hogy nem! Nem értenek a jó ételekhez, mert nem tudnak főzni. Csak
Franciaországban...
- Vigyázz! - figyelmeztette tréfásan Caroline. - Ne felejtsd el, hogy én félig angol vagyok!
Pierre gyengéden átölelte.
- Hogyan is felejthetném el? Ettől vagy olyan érdekes és izgató.
Beléptek a szobába, és Pierre becsukta az ajtót, Caroline kíváncsian nézett körül.
Nászutas lakosztály, állapította meg magában. Mindenhol pasztellszínű rózsaminta, ahová
csak nézett, a szőnyegeken, a függönyökön, az ágyterítőn. A kristályvázában egy nagy
csokor illatos vörös rózsa, a fürdőszobában egy tálkában rózsaszirom.
- Hogy tetszik? - érdeklődött a férfi.
- Tökéletes, egyszerűen tökéletes! - Caroline bátortalan pillantást vetett a nagy ágyra. Ma
éjjel, a hűvös selyem ágyneműn, ott fog feküdni Pierre karjában... Megborzongott a
gondolattól.
- Csak nem fázol? - vonta magához Pierre. - Vagy megbántad, hogy eljöttél?
Caroline belenézett Pierre sötét szemébe.
- Nem! Hogyan is bánhattam volna meg?
- Mit szólnál egy sétához vacsora előtt? - kérdezte a férfi. - Ismerek egy kis kávézót a
folyócska partján.
- Remek ötlet! A hosszú utazás után jót fog tenni egy kis séta.
Kéz a kézben hagyták el a szállodát, és keresztülsétáltak az óvároson, le a folyópartra.
Rengeteg hajó úszott a vízen, tele nevetgélő emberekkel. Igazi nyári hangulat volt.
Kiültek egy kávéház teraszára, ahonnan ráláttak a színes vízi forgatagra. Caroline
felsóhajtott.
- Legszívesebben örökre itt maradnék! - vallotta meg. - Messze a mindennapoktól, egy
romantikus lakóhajón...
Pierre mosolygott.
- Két egész napunk van. Én mindent megteszek, hogy a lehető legjobban kihasználjuk.
Caroline hátradőlt, behunyta szemét, és élvezte a lenyugvó nyári nap simogató
melegségét. A pincér Normandia nemzeti italát, két pohár szénsavas almabort tett le eléjük.
 - A hétvégénkre! - emelte fel poharát Pierre. Koccintottak, és megkóstolták az italt.
- Szeretem az almabort. Bár manapság már mindenütt lehet kapni, még Hongkongban is,
mégis itt a legfinomabb.
Pierre bólintott.
- Egyetértek. Mondd, neked Hongkong után nem hiányzik a nagyvárosi élet?
A lány hevesen megrázta a fejét.
- Nem, egyáltalán nem! Nem is jut eszembe. - Egy pillantást vetett a folyóra. - Nagyon
boldog vagyok, hogy újra itt lehetek - mondta halkan.
A férfi kíváncsian fürkészte az arcát, de nem szólt egy szót sem.
- Pierre...
- Tessék!
Caroline nyelt egyet. Annyi mindent szeretett volna mondani a férfinak. Csordultig volt a
szíve, de nem jöttek szavak a szájára, hiányzott hozzá a bátorsága. Hiszen Pierre nem akarja
feladni a szabadságát». Caroline a férfira nézett, aki már várta a kérdést. Nem, erről most
nem szabad beszélniük!
- Tudja valaki a klinikán, hogy hol töltjük a hétvégét? - terelte másfelé a szót.
Pierre elmosolyodott.
- Láttam rajtad, hogy nyomaszt valami. Ne aggódj, senkinek sem meséltem el! Hadd
gondoljanak, amit akarnak! Vagy ez zavar téged?
- Nem, de ugye Jean tudja, hol vagyunk?
- Természetesen, és nem sajnálja tőlünk ezt a két szép napot, sőt ellenkezőleg!
Egyébként apám is örült, hogy elutazom.
- Elmondtad apádnak?
- Persze! Csak azt nem mondtam el neki, hogy azzal a rossz kislánnyal jövök, akit a
kastélybál ismertem.
- Akkor mit mondtál neki?
- Azt, hogy egy régi barátnőmmel vagyok. Elégedett vagy?
Caroline bólintott.
- Valóban azt gondolod, hogy a nyugdíj az idegeire megy? Mit csinál az édesanyád?
- Még dolgozik. Tíz évvel fiatalabb apámnál, így apa sokat van egyedül. Egyébként már
sokszor felajánlotta, hogy segít a klinikán, de sosem fogadtam el.
- Miért? Nem lenne tökéletes megoldás?
Pierre megvonta a vállát.
- Egy ideig mosolyszünet volt köztünk.
- Mosolyszünet?
- Igen. Nem értettünk egyet a klinikával kapcsolatban. Apa nem bízott a sikerében, és le
akart beszélni róla. Nem akarta, hogy megvegyem a kastélyt, és mindent el is követett
ellene. De én voltam az erősebb, és megvalósítottam az álmomat. Persze én is aggódtam
miatta, de amint látod, nincs mit megbánnom, és erről most ő is meggyőződhet.
- Értem.
Pierre tehát úgy döntött, kibékül az apjával, és megmutatja neki, milyen sikeres lett a
klinika.
- Kérsz még egy italt?
- Köszönöm, nem, vacsora előtt elég volt.
Caroline felállt, és a terasz fakorlátjára könyökölt. A vízen hattyúk úsztak lassan,
fenségesen. Szép kép, gondolta, majd visszafordult a férfihoz.
 - Menjünk vissza a szállodába - kérte -, szeretnék lezuhanyozni vacsora előtt.
Pierre vett néhány újságot, és leült a társalgóban, amíg a lány fürdött.
Egy óra múlva kart karba öltve mentek át az étterembe. Caroline izgalma fokozódott. Egy
óvatos pillantást vetett Pierre-re, aki most hirtelen idegennek tűnt számára. De hiszen
gyerekkora óta ismeri őt! Csakhogy ennek a jól öltözött, fehér zakós úriembernek vajmi
kevés köze van ahhoz a kedves szomszédfiúhoz.
Caroline krémszínű vászonkosztümjét és nagyanyja ezüst ékszereit viselte.
- Emlékszem erre a nyakláncra - mondta korábban Pierre, amikor a zárjával küszködött.
- Csodásan nézel ki, Caroline... - és ajkát a lány meztelen vállához érintette...
A főpincér az étterem bejáratánál fogadta, és a helyükre vezette őket. Pierre pezsgőt
rendelt. Koccintottak, majd Caroline ellazulva hátradőlt, és körülnézett.
- Gyönyörű ez a búvóhely, Pierre, itt igazán jól érezheti magát az ember.
A férfi elégedetten mosolygott rá.
- Mint már említettem, kiváló a konyha is. Monsieur Feuvrier és a fia mesterszakács. Még
szerencse, hogy jó étvággyal áldott meg téged a természet.
- Megteszem, ami tőlem telik - biztosította Caroline, és kiürítette a poharát.
Pierre nem túlzott, az ötfogásos, könnyű, jellegzetes francia vacsora minden
várakozásukat felülmúlta.
Hagytak maguknak időt, kényelmesen kóstolgatták a finomságokat, s közben
beszélgettek. Caroline a hetedik mennyországban érezte magát. Pierre nagyon jó
beszélgetőtárs volt, nem fogytak ki a témából. Az édesség után Monsieur Feuvrier
személyesen jött oda az asztalukhoz, és házi Calvadost töltött nekik, ők pedig
fáradhatatlanul dicsérték konyhaművészetét.
Két óra múlva hagyták el az éttermet.
- Kellemes meleg az este - mondta Pierre -, tegyünk még egy sétát a városkában?
Caroline bólintott, Pierre pedig a vállára tette kezét. A lány mély levegőt vett. Igen, a
levegő bársonyosan meleg volt. Minden tökéletes. Minden... kivéve azt az egyet, hogy ennek
a csodálatos együttlétnek nemsokára vége, és ő visszamegy Hongkongba... Nem! Ebben a
pillanatban jött rá, hogy nem mehet vissza többé. Hongkong a múlté! Európában kell
maradnia, a szíve itt tartja. Nem élhet több ezer mérföldre Pierre-től. Majd Montreuil
közelében keres állást magának, esetleg Párizsban vagy Londonban. Igen, London sincs már
olyan messze, amióta a csalagút megépült. Mindenesetre Pierre közelében kell maradnia,
amíg együtt vannak.
- Megint olyan komolynak látszol - mondta Pierre. - Mi nyomja a lelkedet?
- A jövőmet tervezem.
- Nocsak! Megtudhatom, mire készülsz?
- Még semmi biztosat nem mondhatok, de ha igen, te fogod megtudni először.
Egy pillanatra megálltak a főtéren. A hold ezüstös fénybe vonta az ódon kutat és a
szépen helyreállított középkori házakat. Egymáshoz simulva sétáltak vissza a szállodába.
Pierre bezárta maguk mögött az ajtót, és magához húzta Caroline-t. A lány behunyta
szemét, és a férfi mellkasára hajtotta fejét. Szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy Pierre
átölelte és csókolni kezdte...
Azután már semmi sem számított. Se múlt, se jövő, csak a jelen, a forró pillanatok,
amikor a régóta visszafojtott szenvedély féktelenül, vadul utat tört magának.
Sokkal később Caroline kimerülten feküdt Pierre karjában. A férfi aludt, a lány pedig
hallgatta egyenletes lélegzését.
 Ahogy visszagondolt szerelmi játékukra, újra hatalmába kerítette az izgalom. Remegve
idézte fel szenvedélyes gyönyörüket. Pierre lélegzetelállító gyengédségeit sosem fogja
elfeledni, mert ilyet még soha, egyetlen más férfival sem élt át. Óvatosan közelebb húzódott
kedvese forró testéhez. Azt kívánta, hogy ezt a csodálatos szerelmi fészket soha ne kelljen
elhagyniuk.
Csak másnap délelőtt keltek fel. Reggeli után kikocsikáztak néhány mérföldnyire.
Találtak egy gyönyörű tisztást, ahol kiszálltak, és szaladtak felfelé egy meredek
domboldalon, mint a gyerekek. Onnan nézték a sárkányrepülőket a nyári kék égen.
Caroline nagyot szippantott a friss levegőből. Pierre mellette állt, és a napba hunyorgott.
Olyanok voltak, mint egy igazi szerelmespár, akik két napra elbújtak a világ elől.
Caroline igyekezett, elhessegetni kellemetlen gondolatait. Végre megkapta, amit akart,
legyen ez elég?
Valószínűleg lesz még ilyen titkos hétvégéjük, ha minden úgy marad, ahogy azt
szeretnék. Ebben a pillanatban boldogok voltak. Minden annyira új és izgalmas, ennek nem
lehet ilyen gyorsan vége! Időnként találkozhatnának, és néhány felejthetetlen órát
töltenének együtt. Nem várnának el egymástól semmit. Az életük teljes lehetne, hiszen
szeretik a munkájukat, szabadok és függetlenek maradnának. Hol van itt a gond?
Caroline összevonta a szemöldökét. Tényleg ezt akarja? Valóban megelégszik ennyivel?
Pierre-re nézett, és rögtön tudta a választ. Többet szeretne, mint amennyit a férfi adni akar
neki. Olyan nagy hiba, hogy beleszeretett Pierre-be, és vele akar élni?
Hongkongban jó messze lenne tőle, ott elmúlna a szerelmi bánata, és lassan
elhalványulnának az emlékek. Egyszer már odautazott felejteni...

8. FEJEZET

A hétvége túlságosan gyorsan telt el. Ahogy lekanyarodtak az autópályáról, és Montreuil-

höz közeledtek, Caroline-nak az volt az érzése, hogy sötét felhők gyülekeznek boldogságuk
felhőtlen kék egén. Úgy érezte, teljesen ki van szolgáltatva érzelmeinek, és fogalma sincs,
hogyan fog épségben kimászni ebből a zűrzavarból.
Két csodálatos napot, és éjszakát töltöttek együtt, és úgy szerették egymást, mintha
hétfőtől örökre el kellene válniuk.
Caroline gyors pillantást vetett Pierre férfias arcára, és megremegett. Hátha valóban
csak ennyi volt? Mi lesz, ha nem öleli többé Pierre karja?
Ezt a gondolatot nem tudta elviselni, Mi mindent élt át mellette... Szenvedélyt,
gyengédséget, gyönyört és olyan kéjt, amelyről eddig mit sem tudott! Amikor a második
éjszaka után kimerülten és remegve feküdt Pierre karjában, megértette, innen nincs
visszaút! Ez a szerelmes hétvége megváltoztatta egész életét.
Tervei, álmai jutottak eszébe. Az életében minden úgy történt, ahogyan szerette volna,
amíg nagyanyja kastélyát el nem árverezték. Túlélte ezt a csalódást, és Hongkongban
megvigasztalta az új, érdekes élet. Büszke volt anyagi és érzelmi függetlenségére.
Hivatásában mindent megtalált, amit az élettől várt. Legalábbis eddig ezt hitte.
Megcsóválta a fejét. Hogyan is feledkezhetett meg a legfontosabb dologról? Ha nem
találkozik Pierre-rel és nem szeret bele halálosan, sohasem ismeri meg ezt a felemelő
érzést. Pierre mutatta meg neki, hogy az élet értelme a szerelem, a gyönyör, a szenvedély!
De Most? Mi következik most?
 - Szívesen megismerkednél apámmal? - kérdezte Pierre, mintha különben minden a
legnagyobb rendben lenne.
Caroline legfőbb vágya most az volt, hagy elbújjon a szobájában, és Valahogy kitalálja,
mit is kezdjen az életével. Ezt azonban mégsem válaszolhatta.
- Ismer engem gyerekkorunkból?
- Azt hiszem, találkozhattatok egypárszor, amikor eljött meglátogatni a nagybátyámat a
tanyára.
- Nem emlékszem rá - vallotta be Caroline.
Behajtattak a kovácsoltvas nagykapun, és Pierre leparkolt.
Újra otthon! Caroline kiszállt a kocsiból, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
Pocsékul érezte magát, mégis örült, hogy megint megszokott környezetében lehet.
Minden változás ellenére ez az ódon épület az igazi otthona.
Egy magas, jól öltözött, őszülő halántékú férfi közeledett feléjük ruganyos léptekkel.
Pierre apja! A hasonlóságot nem lehetett nem észrevenni. Pierre is így fog kinézni harminc
év múlva.
- Szervusz, Pierre! Örülök, hogy megismerhetem bájos barátnődet!
A férfi Caroline vállára tette a kezét.
- Apa, bemutatom neked Caroline Bennettet, gyerekkorában ismerted. Ő volt a kislány a
kastélyból, az a félelmetes istencsapása, különösen szegény nagymamájának.
- De Pierre, hogy lehetsz ennyire udvariatlan? - Idősebb Chanel megfogta Caroline kezét.
- Még most is annyit parancsolgat magának, mint azelőtt?
- Igen, és minden alkalmat megragad, hogy elmondhassa, minden idők legrosszabb
gyereke voltam. Pedig nagyanyám boldog volt, ha nála töltöttem a szünidőt. Olyan
magányosan élt a kastélyban.
Idősebb Chanel doktor nevetett.
- Néha egyáltalán nem értem a fiamat. Ne törődjön a rossz modorával, a zord külső érző
szívet takar! - Megszorította Caroline kezét, majd Pierre-hez fordult:
- Madame Raymond hidegtálat készített nekünk. Javaslom, menjünk be és vacsorázzunk,
én pedig közben elmesélem, mi minden történt.
- Nem lenne jobb, ha előbb körülnéznék? - pillantott Pierre az órájára.
- Egyáltalán nem szükséges, fiam. Most jártam körül a kórtermeket, minden rendben
van. Azonkívül Jean is bent van. Nagyon kellemes, szorgalmas fiatal munkatárs.
- Hogyan boldogultál a kis lakásomban, apa? - érdeklődött Pierre, amikor már
kényelembe helyezték magukat az asztal körül, és kávézgattak.
- Kiválóan! Rögtön otthon éreztem magam benne, pedig Párizsban nagy szobákhoz
szoktam. Itt igazán megvan mindened, amire csak egy agglegénynek szüksége lehet. -
Szavait széles mozdulatokkal kísérte. - Egyébként mi újság a volt feleségeddel?
- Nincs semmi különös, még mindig ugyanolyan - vonta meg a vállát Pierre. - Nem
panaszkodhatok, hiszen ismerem, és szükségem van rá, mint tudod.
- Elég baj, hogy annak idején feleségül vetted! - Pierre apja Caroline-hoz fordult: - Maga
hogyan boldogul azzal a nőszeméllyel?
Caroline zavarban volt. Mit válaszoljon erre a kérdésre?
- Hát, az igazat megvallva, nem nagyon ismerem. Csak néhányszor láttam. Tudja, Chanel
úr, mindig úgy siet...
 - Kérem, hívjon Christophe-nak! - kérte Pierre apja. - Semmit sem vesztett, kedvesem,
hogy nem ismeri Monique-ot közelebbről. A feleségem és én nagyon elleneztük ezt a
házasságot. Óva intettük Pierre-t attól a nőtől.
- Apa, hagyjuk ezt, hol van már a tavalyi hó! - Pierre kiment a konyhába, és onnan szólt
vissza: - Kóstoljuk meg inkább a hidegtálat!
Mialatt ettek, Pierre apja beszámolt a klinika elmúlt napjairól.
- Minden teljesen nyugodt volt, se sürgős esetek, se váratlan nehézségek.
- Akkor máskor is számíthatok a segítségedre, apa?
- Számíthatsz, fiam, feltéve, ha anyád elenged.
- Anya szolgálatban volt ezen a hétvégén?
- Tegnap igen, ma pedig be akarta pótolni az összes lemaradását. Tudod, milyenek a nők!
Ott is találnak munkát, ahol nincs. Azt hiszem, örült, hogy nem vagyok otthon.
Apa és fia egymásra mosolygott, Caroline pedig felállt.
- Ha nincs ellene kifogása, visszavonulnék. Nekem is van egy sor elmaradt dolgom, amit
szeretnék még ma elintézni.
A két férfi is felállt.
- Természetesen, kedvesem - mondta Christophe. - Gondolom, fáradt is a hosszú utazás
után. Remélem, holnap reggel még találkozunk, mielőtt elutazom.
- Feltétlenül! - válaszolta Caroline, majd elindult az ajtó felé. Pierre utánament, és az
előszobában gyengéden megcsókolta.
- Köszönöm a csodálatos hétvégét! - suttogta a lány fülébe, Caroline hátán pedig jóleső
borzongás futott végig.
A férfi szemébe nézett. Olyan kedves, olyan gyengéd... olyan ártatlan! Vajon tényleg nem
érzi, mi forog kockán? Valóban úgy gondolja, hogy minden mehet tovább, mint azelőtt, és
elfelejthetik, amit ezen a hétvégén együtt átéltek? Ez már nem csupán egy kaland! Ha nincs
jövője, akkor a barátságuknak örökre vége.
Igen, biztosan így fog történni. Pierre már nem gyerek, nem változtathatja meg Őt,
Hirtelen elfordult a férfitól, és átszaladt az udvaron, be a fő- épületbe.
- Kellemesen telt a hétvége, doktornő? - érdeklődött a nővér a bejáratnál.
- Köszönöm, csodálatosan - hallotta Caroline saját hangját. Az igazat mondta. Nincs is mit
titkolnia.
Határozott léptekkel sietett fel a szobájába. Döntött. Fel fogja hívni Davidet
Hongkongban, és megkéri, hogy idő előtt bontsa fel a szerződését. Remélte, hogy a
helyettese megfelelt az elvárásoknak. Mindenesetre nem akart visszamenni Kínába. Majd
Franciaországban vagy Angliában keres magának állást, időnként pedig visszajön ide, hogy
lássa Pierre-t, és hogy megismételjék ezt a felejthetetlen hétvégét. A férfi nem fogja
elveszteni drága szabadságát és függetlenségét, amelyhez annyira ragaszkodik. Igaz, ő
sokat lesz egyedül, de ezt még valahogy el tudja viselni.
Másnap reggel David nagyon meglepődött, amikor meghallotta a lány hangját.
- Nahát, Caroline, azt hittem, már sosem fogsz jelentkezni. Még egy képeslapot sem
küldtél, szégyelld magad!
- Ne haragudj, David, tudom, nincs semmi elfogadható mentségem. Remélem,
megbocsátasz nekem!
- Mikor jössz vissza?
A lány összeszedte minden bátorságát.
 - Nem megyek vissza. Úgy döntöttem, Európában maradok, és szeretném felmondani a
szerződésemet.
A vonal végén nagy csend lett.
- David, ott vagy?
- Ezek szerint megtaláltad a nagy őt?
- Ugyan már! - tiltakozott Caroline kicsit túl hevesen. - Szakmai okok miatt döntöttem
így. Emlékszel, úgy volt, hogy októberben megyek vissza, addig még van két hónap.
Remélem, találsz helyettem valakit!
- Ne aggódj, a helyettesed, Isabel doktornő nagyon jól bevált, és nemcsak a munkában
értjük meg egymást. Már meghívtam néhányszor vacsorázni, és mondhatom, nagyon
élvezem a társaságát. - David zavartan nevetett.
Caroline is mosolygott. David megérdemli, hogy találjon végre valakit, akivel boldog
lehet, olyan régen keresi már álmai asszonyát!
- Akkor tehát a helyettesem átvenné az állásomat?
- Biztosan! Nagyon boldog lesz.
- Hát ez csodálatos! Szeretem boldoggá tenni az embereket.
- Hiányozni fogsz, Caroline! Mindannyiunknak - tette hozzá gyorsan. - Látogass meg
bennünket, ha rendbe tetted a magánéletedet, és hozd magaddal őt is! Szeretnénk
megismerni azt a szerencsés fickót, aki be tudta lopni magát a szívedbe.
- David, kedves, mindenekelőtt szeretnék tőled egy jó ajánlólevelet kapni. Párizsban és
Londonban fogok állást keresni, mert itt, Montreuilben sajnos nem maradhatok.
- Semmi gond, minden megkapsz, amire csak szükséged van, Sok szerencsét!
Caroline letette a kagylót, és remélte, senki sem hallgatott bele a beszélgetésükbe.
Elhatározta, hogy egyelőre még egy darabig titokban tartja a döntését, és úgy tesz, mintha
ősszel valóban visszamenne Hongkongba,
Vegyes érzelmekkel gondolt az új állására. Nem lesz olyan kellemes, mint itt, annyi
biztos. Lakást is kell keresnie, bebútorozni, autót venni... Milyen biztonságos is itt, a kis
szobában! Csak néhány lépcső, és már ott is van a munkahelyén. Az étkezésre sincs gondja,
hiszen Madame Raymond remekül ellátja.
Nagy sóhajjal vette fel frissen mosott, vasalt köpenyét. Ez sem lesz ám így másutt! Meg
kell tanulnia, mit is jelent a mondás: Magad, uram, ha szolgád nincsen!
Veszek majd egy szép lakást vagy kis házat az elvesztett kastély helyett, próbálta
vigasztalni magát. Hiszen még megvan az örökségem. Először Katie-hez ment, aki
kivételesen egyedül reggelizett.
- Tegnap itt volt anyu - mesélte a fiatal lány tele szájjal. - Szeretne veled beszélni!
Mondtam neki, hogy csak ma leszel itt, valamikor délután benéz majd hozzád, Jó?
- Persze - mondta Caroline, de hirtelen rossz érzése támadt. Mrs. Smith valószínűleg
Gregoire miatt akar találkozni vele. Úgy döntött, bevonja Pierre-t, és megkéri, beszéljen az
asszonnyal.
Beatrice Rameau már megreggelizett.
- Pompás, mindent megevett! - dicsérte meg Caroline. - Örülnek majd az ikrek!
Beatrice cinkosan nevetett.
- Remélem is, ugyanis egész éjszaka ébren tartottak, úgy rugdalóztak. Úgy döntöttem, ma
három helyett eszem, hogy végre nyugalom legyen.
- Jó ötlet! - mondta Caroline, és felvett egy gyógyszeres fiolát az asztalról. - Szedi
rendszeresen a vitaminokat és a kalciumot?
 - Természetesen, doktornő! Most elhatároztam, hogy egészséges, szép babákat fogok
világra hozni.
- Úgy legyen! Beatrice, magából mintabeteg lett.
A fiatalasszony elpirult dicsérettől,
- Doktornő, mondja, ott lesz a szülésnél? - kérdezte zavarban,
- Remélem, igen. Miért?
- Nagyobb biztonságban érezném magam, ha ott lenne Chanel doktor mellett. Maguk
ketten remek párost alkotnak. Nem beszélnek sokat, mégis tökéletes az összhang. Az ember
úgy érzi, kitalálják egymás gondolatát. Ugye így van?
Caroline mosolygott.
- Délután megint benézek magához, addig pihenjen sokat! - mondta, és kiment a
szobából.
Beatrice szavai mélyen elgondolkodtatták. A fiatalasszony a fején találta a szöget. Pierre-
rel valóban remekül együtt tudnak dolgozni, ami kezdetben nem volt mindig így, de hamar
összeszoktak. Szakmailag elégedettek lehetnek egymással, ami viszont a magánéletüket
illeti, abba jobb bele sem gondolni! A férfi talán nem is vágyik többre, mint amit ez a
csodálatos hétvége adott, biztosan beéri ennyivel is. Elég neki egy könnyű kis kaland.
A folyosón összefutott Pierre-rel. A férfi megállt, és gyengéden magához ölelte. Caroline
zavartan nézett körül, de senki nem látta őket.
- Jól aludtál? - kérdezte Pierre kedvesen.
A lány bólintott,
- És te?
A férfi apró fintort vágott.
- Rosszat álmodtam - mondta. - Egyfolytában egy gyönyörű nőt láttam magam előtt, aki
mindig akkor tűnt el, amikor át akartam ölelni. Értesz az álomfejtéshez?
- Nem. De ha jól értem; álmodban nem kapod meg, amit akarsz, Nem tartod ezt
érdekesnek?
- De igen, hiszen a valóságban mindent megkaptam, amit akartam!
A lány ránézett.
- Valóban?
Caroline kibontakozott az ölelésből, mert a folyosón csapódott egy ajtó. Janine nővér jött
ki az egyik kórteremből.
Pierre megrándította a vállát.
- Hát... akad egypár dolog, amelyen változtatnék, ha,..
- Mondd csak tovább! - kérte Caroline, és érezte, hogy szíve hevesebben ver.
- Most nem - lépett hátrébb a férfi, mert két nővér ment el mellettük. - Majd később
folytatjuk.
Elindultak a gyermekosztály felé, és Caroline úgy érezte, elszalasztották az egyetlen
alkalmat, amikor beszélhetnének a jövőjükről. Ilyen lehetőségük többé nem lesz! Hogyan
magyarázza meg Pierre-nek, hogy a szerelem és a függetlenség nem illik össze? Ha két
ember igazán szereti egymást, előbb vagy utóbb össze akarják kötni az életüket.
Nem sokkal később Caroline éppen a kávézó felé tartott, amikor Christophe jött vele
szembe. Arra kérte a lányt, hogy kávézzanak együtt Pierre lakásán.
- Reggeli után elutazom - közölte magyarázatképpen. - Foglaljon helyet! Tölthetek kávét?
Caroline bólintott.
- Cukorral és tejjel?
 - Tej nélkül, de sok cukorral.
- Remélem, a fiam nem kerül elő - mondta Christophe, és odanyújtotta Caroline-nak a
csészét. - Most szívesebben maradnék magával kettesben.
- Miért?
Christophe sóhajtott egyet, és nagyot kortyolt a kávéból.
- Maga nagyon jó hatással van Pierre-re. Ezt azonnal észrevettem.
Caroline összeráncolta a homlokát.
- Nem tudom, mit vett észre, de nem szeretném, ha tévedne! Semmilyen hatással nem
vagyok Pierre-re. Kérem, mondja el inkább, mit vár tőlem!
- Tetszik nekem az egyenessége - ismerte el Christope. - Azt szeretném, ha a fiam
szakítana végre a volt feleségével, ami pusztán pénz kérdése. És sajnos mi, az édesanyjával
részben hibásak vagyunk benne, hogy a dolog idáig fajult.
- Miért?
- Kér egy friss zsemlét? - emelte föl Christophe a kenyeres kosarat, de Caroline megrázta
a fejét.
A férfi többször megköszörülte a torkát, majd belefogott a történetbe.
- Amikor Pierre elmondta, hogy meg akarja vásárolni a kastélyt, és magánklinikát akar
belőle csinálni, bolondnak tartottam. Egy pillanatig se hittem a sikerében. Az örökségéből
akarta kifizetni, amelynek a fele a nagybátyjától, a fivéremtől származott, a másik része
pedig apámtól, és ehhez a részhez szükség volt az én hozzájárulásomra. Így
végrendelkezett apám.
- Ugye megtagadta a hozzájárulást?
- Igen! A pénz tehát ott maradt, ahol volt, a bankszámlán, és még most is ott van. - Széles
mozdulatokkal magyarázott. - A véleményem pedig most megváltozott. Lenyűgözött a fiam
teljesítménye, nagyon büszke vagyok rá. Szeretnék segíteni rajta, de makacs, mint egy
öszvér! Tegnap este megpróbáltam, de...
Ekkor váratlanul Pierre lépett be az ajtón! Caroline és Christophe rámeredt.
- Milyen kedves jelenet! - jegyezte meg kesernyés humorral. - Nem tudtam, apa, hogy egy
hölggyel reggelizel, különben nem eszem volna így be.
- Véletlenül találkoztam Caroline-nal, és meghívtam, igyon velem egy kávét, mielőtt
elutaznék - javította ki a fiát idősebb Chanel.
Pierre fáradtan mosolygott.
- Hagyjuk a magyarázkodást, apa! Véletlenül meghallottam az utolsó mondataidat. Már
megint a régi történet, Megmondtam neked tegnap este, hogy minden Úgy marad, ahogy
van!
- De akkor sosem szabadulsz meg Monique-tól! Ezt akarod?
- Elváltunk, apa, de üzlettársak maradtunk. Nem mondhatom fel egyszerűen a
szerződést! Annak idején Monique volt az egyetlen, aki segített, hogy megvehessem a
kastélyt, és így természetesen felerészben őt illeti a klinika haszna, a válás után ebben
egyeztünk meg.
Caroline az egyik férfiről a másikra nézett. Szerette Pierre-t a makacsságával együtt, de
megértette az apját is, aki jóvá akart tenni valamit, és most nem kapott rá lehetőséget.
- Kell hogy legyen megoldás - törte meg a feszült csendet. Pierre-re nézett. - Nem tudnál
beszélni Monique-kal, és megkérdezni...
- Nem!
- Miért nem?
 - Nem fogok letérdelni az előtt a nő előtt, hogy könyörögjek neki!
- Ezt senki sem várja el tőled, csak kérdezd meg! Vagy igent mond, vagy nemet. Istenem,
hát olyan bonyolult ez?
Pierre sötét pillantást vetett Caroline-ra.
A lány elhallgatott. Hirtelen eszébe jutott valami. Lehet, hogy Pierre érez még valamit a
volt felesége iránt? Hiszen ő semmit sem tud a kapcsolatukról. Biztosan szerelemből
házasodtak össze... Ettől a gondolattól kirázta a hideg a harmincfokos melegben.
Christophe felállt.
- Mennem kell. Anyád ma nem dolgozik, és vett két jegyet az operába. - Caroline-hoz
fordult: - Viszontlátásra, kedvesem! Örülök, hogy megismerte m!
- Az öregúr kedvel téged - mondta Pierre, miután apja kilépett az ajtón.
- Én is őt.
Pierre megfogta a lány kezét.
- Ugye te megérted, hogy mi csupán üzlettársak vagyunk Moniquekal?
Caroline mély levegőt vett.
- Makacs vagy, Pierre, és ez nagy baj! Meddig kell még apádnak bűnhődnie azért, mert öt
évvel ezelőtt nem segített neked? Így csak a gyerekek viselkednek a dackorszakban.
A férfi úgy nézett rá, mintha még sosem látta volna.
Caroline megijedt. Most mindent elrontottam, mert megmondtam neki a véleményemet.
Túllőttem a célon. Bírálni mertem, és ezt nem viseli el egykönnyen. Most majd biztosan azt
is megbánja, hogy egyáltalán rám nézett!
Mindegy, gondolta leverten, és elindult az ajtó felé. Tiszta vizet kellett öntenem a
pohárba, különben nem bírom tovább. Ha ennyit sem tud elfogadni tőlem, akkor nincs
jövője a kapcsolatunknak.
- Jogilag nem lehetett másképp rendezni a dolgot. Meg van kötve a kezem - kiáltotta
utána Pierre, de Caroline nem nézett vissza.

9. FEJEZET

Caroline a rendelőjében ült, és csak bámult kifelé az ablakon. Szeptember volt, s az első
lehulló levelek már az ősz közeledtét jelezték.
Négy hét telt el a normandiai kiruccanásuk óta, amely egy nagy szerelem kezdete is
lehetett volna. Mégsem ez lett a folytatás, mert Pierre bezárkózott, és a klinikán kívül azóta
nem is találkoztak.
Caroline természetesen tudta, miért viselkedik így vele a férfi. Nyilvánvalóan nehezen
viseli el, hogy ő olyan őszintén megmondta neki a véleményét. Senkitől sem fogadja el
könnyen a bírálatot.
Nagyot sóhajtott, és kezébe temette az arcát. Jobb lett volna, ha semmit sem szál, és
akkor nem fajulnak idáig a dolgok. Szörnyű, hogy Monique nevének már csak az említése is
teljesen felkavarja Pierre-t!
- Nem zavarok?
Caroline meglepetten nézett fel. Giselle állt az ajtóban mosolyogva.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, de többször is kopogtam.
- Jó reggelt, Giselle! Tényleg nem hallottam a kopogást, Gyere be, ülj le! Úgy látom, kicsit
kifulladtál.
 A fiatal doktornő nem kérette magát, és megkönnyebbülten ült le egy fotelba az ajtó
mellett.
- Nem csoda... - Giselle kacagott, megrázta a fejét, és hátul összefogta aranyszőke haját, -
Vásárolni voltam, és gondoltam, megkérdezem, nincs-e itt szükség segítségre.
Caroline kedvelte a barátságos, kedves, vidám fiatal doktornőt.
- Nem kellene kímélned magad? Hiszen nemsokára megszületik a baba.
- Ugyan, dehogy! - tiltakozott Giselle. - Teljesen jól vagyok. Majd egyszer te is meg fogsz
érteni, ha terhes leszel.
Caroline grimaszt vágott.
- Ahhoz előbb meg kellene találnom az igazit.
- Azt hittem, már megtaláltad. A Normandiában töltött hétvége aktán Pierre nem kérte
meg a kezedet?
- Dehogy! Nem adja könnyen a fejét nősülésre. Rosszak voltak a tapasztalatai Monique-
kal, igaz?
Caroline nagyot sóhajtott,
- Úgy bizony. És aki egyszer már megégette magát... Minden férfi így gondolkodik. Az én
férjemmel is ez történt. Az első felesége rettenetesen kihasználta, de én megértettem vele,
hogy a nők nem egyformák, és hogy bennem megbízhat. Egy idő után pedig abbahagytam a
gyógyszer szedését, és nemsokára teherbe estem. Erre a lökésre volt szüksége, mert,
mindig is szeretett volna gyereket.
- Nekem nem kell abbahagynom a gyógyszert, mert egyáltalán nincs rá szükségem. A
normandiai hétvége óta csak jó barátok vagyunk, ez minden! - Caroline végre kiönthette a
szívét. Vágyott már rá, hogy őszintén beszélhessen valakivel, és tudta, a fiatalasszony
teljesen megérti.
- Ez nem hangzik valami. jól - állapította meg Giselle. - De ha elég erős a szerelmetek,
akkor legyőzi az akadályokat, ne félj! Szerintem benneteket az isten is egymásnak
teremtett, és ez nemcsak az én véleményem.
- Köszönöm, Giselle, örülök, hogy találtam valakit, akinek mindent bátran elmesélhetek! -
Caroline felállt. - Ha valóban akarsz segíteni, lenne egy feladatom a számodra. A
vizsgálóban összegyűlt egy csomó lelet, be kellene tenni őket a betegek kartonjaiba. Van
hozzá kedved?
Giselle sugárzott az örömtől.
- Örömmel! Mostanában úgyis rendrakási kényszerem van. Ma reggel már az egész
lakást kitakarítottam. Megőrülök a tétlenségtől, buzog bennem a tettvágy!
Caroline nevetett.
- Jó, akkor hagyjuk a szokásos jó tanácsokat! Te is orvos vagy, és tudni fogod, mikor kell
abbahagynod,
- Természetesen, ne aggódj! - Giselle nevetve tűnt el a vizsgáló függönye mögött.
Caroline elővette a mára várt betegek kórlapjait.
- és ha nem házasodtok össze, akkor mi lesz veled? Visszamégy Hongkongba? - kiabált ki
Giselle a függöny mögül.
Caroline nagyot nyelt.
- Még nem tudom. Olyan bizonytalan minden - tért ki a válasz elöl. Eszébe jutottak
eredménytelen próbálkozásai, hogy Párizsban vagy Londonban találjon magának állást. -
Te mikor jössz vissza?
 - Pontosan nem tudom, de legkésőbb október végén. Addigra túl leszünk a nehezén - jött
a válasz a függöny mögül.
Caroline rádöbbent, hogy Giselle-től nem lehet olyan könnyen megszabadulni!
Déltájban véget ért a rendelése. Caroline az órájára nézett. Ideje lenne bekapni valamit,
gondolta, és benézett a vizsgálóba, ahol a betegek kartonjait tartották. Giselle a földön
térdepelt, és éppen a fiókokat törölte ki.
- Giselle, még mindig takarítasz?
- Rögtön készen vagyok - válaszolta a fiatalasszony, és letörölte homlokáról az
izzadtságcseppeket. - Ezeket a szekrényeket tulajdonképpen még azelőtt ki akartam
takarítani, mielőtt szabadságra mentem volna, de már nem jutottam hozzá.
Caroline összeráncolta a homlokát.
- Most viszont tényleg össze kell hogy szidjalak. Túl sokat dolgoztál! Takarításról szó
sem volt.
- Jól vagyok, semmi bajom. Csak a hátam fáj néha, de ez ilyenkor indokolt, nem? Jaj... -
Giselle-nek eltorzult az arca, és nagyot sóhajtott.
- Mi történt? - segítette fel Caroline a kismamát a földről. - Most már elég, tessék gyorsan
lefeküdni a kanapéra, és pihenni! A kilencedik hónapban vagy, akkor is vigyáznod kell, ha
egészségesnek érzed magad!
- Szokatlanul éles fájdalom hasított belém - magyarázta Giselle, de nem tudta folytatni,
mert összegörnyedt, és nagyot kiáltott,
Pierre lépett be az ajtón.
- Mi történt? - kérdezte csodálkozva.
- Minden jel arra utal, hogy Giselle-nek szülési fájásai vannak - magyarázta Caroline.
A fiatal doktornő bűntudatos arcot vágott.
- De ennek semmi köze a szekrényekhez! - védekezett.
- Miről beszélsz? - értetlenkedett Pierre.
- Mindenáron ki akarta törölgetni a szekrények alját. A földön térdepelt, és a nehéz
polcokat emelgette - válaszolt Giselle helyett Caroline.
Pierre vigyorgott.
- Mindenről a hormonok tehetnek. Giselle-nek fészekrakási kényszere van.
- Úgy bizony! Ma reggel otthon őrült takarítást rendezett, aztán itt is folytatni akarta.
Giselle megsemmisítő pillantást vetett rájuk.
- Nem vizsgálnátok meg inkább viccelődés helyett? Szeretném tudni, mi a helyzet. Talán
csak egy figyelmeztető jelzés volt. - Be sem tudta fejezni a mondatot, újra jelentkezett a
fájás, ezúttal erősebben és hosszabban. - Caroline, légy szíves, vizsgálj meg!
A vizsgálat nem tartott sokáig. Giselle szülés előtt állt.
- Ez nem figyelmeztető jelzés - mondta neki Caroline. - A méhszáj majdnem teljesen
nyitva van, minden arra utal, hogy pár perc múlva itt a baba!
Ebben a pillanatban megrepedt a burok, és a magzatvíz elöntötte a vizsgálóasztalt.
- Azt hiszem, már nem lesz időnk átmenni a szülőszobára - mondta Caroline, és
megfordult, hogy megbeszélje Pierre-rel a továbbiakat.
Az orvos ebben a pillanatban jött vissza a szobába két nővérrel, műtős ruhákat és
szülészeti eszközöket hozott magával.
Giselle Caroline kezébe kapaszkodott, amikor jött az újabb fájás.
- Nem tart sokáig - vigasztalta Caroline, miközben belebújt a köpenyébe. - Már látom a
fejecskéjét.
 Giselle összeszedte magát.
- Az ultrahangból tudom, hogy kislányom lesz. Remélem, örökölte a hajamat!
- Most nyomj, Giselle! - parancsolta Pierre. - Különben nem tudom megmondani, hogy a
babának is olyan aranyhaja van-e, mint neked.
Giselle mosolyogni próbált, miközben könnyek csurogtak végig az arcán.
- Kérsz fájdalomcsillapítót?
- Nem, isten őrizz! Ki fogom bírni!
- Nagyon bátor vagy! - dicsérte meg Pierre. - Még egyszer nyomj! Igen, már kint van a
feje! Jól van, Giselle! Na még egyet!
Nem sokkal később megszületett a kislány, és Pierre a fiatal anya mellére helyezte.
- Világrekord! - mondta Caroline. - Ki gondolta volna ezt még ma reggel?
- Örökölte a hajamat! - mondta Giselle boldogan.
Pierre lehúzta a szájmaszkot.
- Gratulálok, Giselle! - Caroline észrevette rajta a meghatottságot. Az orvos
megköszörülte a torkát. - Akkor most átvisszük az osztályra, jó? Rendes ágyba kell kerülnie.
- Az órájára nézett. - Még van egy kis dolgom, de félóra múlva visszajövök. Addig Caroline
marad itt veletek.
Caroline átkísérte Giselle-t, akit hordágyon a kismamák szobájába toltak. Miközben az
előtéren haladtak át, Caroline észrevette Pierre-t, amint Monique-kal együtt egy nagy
halom iratba mélyed. Gyorsan elfordult, és megsimogatta Giselle fejét.
- Láttad Monique-ot? - kérdezte Giselle.
- Láttam. De hogy te is észrevetted...! Azt hittem, ezekben a pillanatokban csak a
gyönyörű kislányodra figyelsz.
- én mindig mindent meglátok, mert figyelem az embereket. Ez a nő csúnya játékot
játszik Pierre-rel! Nem mond neki igazat.
- Miért, mi az igazság?
- Azért igyekszik a klinikából a lehető legtöbb pénzt kipréselni, mert az új barátja sokkal
fiatalabb nála, és ki kell tartania, különben elhagyja őt!
- Pierre nem tud róla?
- Nem! Pierre-nek azt mondta, azért kell neki a pénz, mert kötelezettségei vannak. -
Giselle elhúzta a száját. - A fiatal szerető kedveli a fényűzést, ez az igazság!
Szeptember utolsó napja volt, amikor Caroline reggel, szokásához híven, az ablakban
állva gyönyörködött a parkban. Ekkor hirtelen meglepő dolgot vett észre. Pierre és
Gregoire együtt jött vissza a kocogásból! Leszaladt eléjük a kertbe,
- Nem hiszek a szememnek! Szóval segített a gyógymód. Gratulálok, Gregoire! - kiáltotta
lelkesen.
A fiatalember zavartan mosolygott, Pierre pedig a vállára tette kezét.
- Gyorsabban gyógyul, mint reméltük. Remek formában van!
Gregoire letörölte a homlokáról az izzadtságot.
- Doktornő, tudja, új élet költözött belém! Megértettem, hogy nem reménytelen az
esetem, és én is tehetek valamit azért, hogy lassítsam a leépülést.
Caroline mosolygott.
- Nagy önuralma van, Gregoire! Ez a legjobb fegyver az izomsorvadás elleni harcban.
Gregoire elpirult örömében. Az órájára pillantott.
- Itt a reggeli ideje, Katie vár! De még előbb le akarok zuhanyozni. - Mosolyogva intett a
két orvosnak, és ruganyos, könnyed léptekkel elsietett. Caroline és Pierre utána nézett.
 - Igaza van - törte meg Pierre a csendet -, ideje harapnunk valamit. Nincs kedved nálam
reggelizni? Azt hiszem, mostanában túl kevés időt töltünk együtt.
- Ez nem rajtam múlik - jegyzete meg Caroline nyugodtan. - Az az érzésem, hogy
munkaidő után kerülöd a társaságomat.
Nemsokára Pierre kis lakásához értek. A férfi előreengedte a lányt, és becsukta maga
mögött az ajtót.
- Engedd meg, hogy lezuhanyozzak! Azután beszélgetünk, jó? Sokat gondolkodtam a
kapcsolatunkról. Igazad van, kerültelek, mert apám pártját fogtad.
- Gyerekes vagy, Pierre, ugye tudod?
A férfi megvonta a vállát.
- Nem szeretem, ha megmondják, mit tegyek, és mit ne!
- Aha! Szóval szerinted én megpróbáltam parancsolgatni neked?
Pierre végre elnevette magát.
- Igen. Azért föl tudnál tenni egy kávét, amíg zuhanyozom? - kérdezte, majd eltűnt a
fürdőszobában.
Caroline némán bólintott. Nem az a kérdés, tud-e, hát hogyne tudna, hanem hogy van-e
hozzá kedve! Eljátszhatná a megsértett kedvest, de nem, ez nem az ő stílusa. Nem is lenne
okos dolog, mert ezzel csak rontana az amúgy sem túl rózsás helyzeten. Mindennél jobban
vágyott rá, bogy újra olyan meghitt legyen a kapcsolatuk, mint amilyen Normandiában volt!
Bekapcsolta a kávéfőzőt, majd hallgatózni kezdett. Pierre a zuhany alatt állt, és kissé
hamisan, de jó hangosan egy régi slágert énekelt. Caroline érezte, hogy ezzel a férfival
akarja leélni az életét. Nem lesz könnyű feladat! A legmakacsabb ember, akivel valaha is
találkozott, és azt hiába is remélné, hogy megváltozik. Sok jó tulajdonsága mellett viszont
eltörpül ez a hibája. Szerelmük pedig egy életre összeköti őket, és ezért érdemes harcolnia!
Caroline úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem is hallotta, amint Pierre lejött a
lépcsőn. A lány a konyhapultnál állt, amikor a férfi váratlanul átölelte a derekát. Caroline-
nak elakadt a lélegzete. Olyan illatos volt, olyan férfiasan friss! Sóhajtva hajtotta hátra fejét
Pierre mellkasára.
- Miért sóhajtozol? - súgta a kérdést a férfi a fülébe. - Valami baj van?
Caroline kinyitotta a szemét, és ránézett.
- Pierre, én annyira bizonytalan vagyok magamban. Nem tudom, jó vagyok-e...
szeretőnek!
- Mit jelentsen ez, kedvesem?
Caroline nyelt egyet. Nehezebb, mint gondolta, de most már nincs visszaút!
- Amikor Normandiában voltunk, úgy gondoltam, valami egészen különleges élményt
osztunk meg egymással - kezdte, - De amikor hazaértünk...
- Kedvesem, nem élhetjük le egész életünket a felhők fölött lebegve!
- Ezt nem is vártam, de szeretem tudni, hol a helyem a világban, a kapcsolataimban!
Végre kimondta! Elmondta Pierre-nek, szeretné tisztán látni a dolgokat, mert a lelke csak
így tud megnyugodni. Most lélegzet-visszafojtva várja a választ. Tudta, ezen a pillanaton a
boldogsága múlhat.
- Most épp a lábamon állsz - mondta a férfi gyengéden. - De nem baj, mert nem vagy
nehézsúlyú birkózó. Én pedig szeretem, ha ilyen közel vagy hozzám.
- Ez nagyon kedves tőled, de nem válaszoltál a kérdésemre.
A férfi lehajtotta a fejét, és csókot lehelt Caroline ajkára. Először finoman, gyengéden,
majd egyre nagyobb szenvedéllyel ölelte.
 - Nem is tudod, mennyire vágyakoztam utánad! - suttogta, és még közelebb húzta
magához a lányt. - Időre volt szükségem, hogy gondolkozzam rólunk, és én is arra jutottam,
hogy valami egészen különleges dolog köt össze bennünket. Valami olyan, amiért érdemes
harcolni!
Pierre a karjába kapta és felvitte Caroline-t a lépcsőn, A lány a férfi nyaka köré fonta a
karját. Pierre óvatosan letette őt a hálószobában az ágyra.
- Abban legalább egyetértünk, hogy egészen különleges a kapcsolatunk - suttogta a lány.
- De meddig tarthat ez a boldogság?
Válasz helyett Pierre szorosan átölelte, és szenvedélyesen csókolni kezdte Caroline-t,
amíg az összes félelmük és sötét gondolatuk el nem szállt. Egyetlen nagy érzés töltötte el
őket: szerelmük, vágyuk és a beteljesülés...
- Nagyon szeretlek! - súgta a fülébe a férfi a szerelmi játék csúcspontján, és Caroline
érezte, ez a két szó a válasz minden kérdésére.
Amíg szeretik egymást, addig minden rendben van, nincs olyan akadály, amit nem
tudnának legyőzni. Végtelen boldogságot és erőt ad a tudat, hogy Pierre szereti!
- Éhes vagyok - jelentette be Caroline vidáman, és kibontakozott a férfi öleléséből. - Már
akkor is éhes voltam, amikor megláttalak Gregoireral a kertben.
- Akkor igazi angol reggelit kapsz kárpótlásul - nevetett Pierre, és kiugrott az ágyból. -
Összeszedem a hozzávalókat, te pedig készíts még egy kávét, jó?
Caroline a zuhany alá állt, és sokáig folyatta magára a kellemes, meleg vizet. Boldog volt.
Igaz, nyitva hagyták a legfontosabb kérdéseket, de legalább újraélesztették halottnak hitt
szerelmüket! Egy komor mondat azért most mégis az eszébe jutott: Pierre azt mondta, az
élet nem mindig habos torta. Gyorsan elhessegette magától ezt a zavaró gondolatot, és
zuhanyzás után könnyed léptekkel szaladt le a lépcsőn, Pierre már a konyhában
szorgoskodott. Puszit lehelt a lány orra hegyére, és megmutatta, mi mindent szerzett be. •
Tojás, szalonna, gomba, friss kenyér és finom őszibarack. Harapj csak bele!
Caroline beleharapott egy barackba, és figyelte, ahogyan megpirul a szalonna, majd
elővett egy tálat, felütötte és felverte a tojásokat,
Pierre megdicsérte.
- Nemcsak a klinikán vagyunk jó csapat - mondta, és a serpenyőbe öntötte a tojást.
Caroline-nak elállt a lélegzete. Beszélj tovább, könyörgött gondolatban, mondd, hogy mi
teljesen összeillünk, és örökre együtt kell maradnunk! De a férfi hallgatott, és úgy látszott,
teljesen a munkába mélyed.
Caroline megköszörülte a torkát.
- Szeretném, ha mindig így lenne! - mondta óvatosan, és közben az evőeszközzel játszott.
- Persze hogy így lesz! - válaszolta Pierre. - Olyan kicsi lett a világ, csak felülsz a
repülőgépre, és már itt is vagy. Nem szeretnélek elveszíteni, miután végre megtaláltalak!
A lány nagyon nehezen tudott nyugalmat erőltetni magára. Tehát kibújt a szög a zsákból!
Pierre így képzeli el a jövőjüket. Szereti, de nem akar változtatni az életén.
- Kérsz még gombát? - kérdezte a férfi olyan kedvesen, hogy Caroline legszívesebben
elsírta volna magát.
- Köszönöm, nem kérek! - nyögte ki, és mosolyt erőltetett az arcára. A mosolyból furcsa
fintor lett, és Pierre kérdően nézett rá. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, így
Caroline-nak nem kellett magyarázkodnia.
Pierre felvette, és gondterhelten bólogatott, mielőtt letette volna.
 - A szülésznő volt az, aggódik Beatrice miatt, mert túl magas a vérnyomása és fejfájásra
panaszkodik. Azonkívül ma először mutattak ki nyomokban fehérjét a vizeletében. Azt
hiszem, még ma délelőtt császármetszést kell végeznünk rajta. Ott akarsz lenni?
- Természetesen.
- Felhívom Jeant, ő fogja altatni. Beatrice lélekben felkészült a császármetszésre, sőt ő
maga kérte. Túlságosan veszélyes lenne, ha természetes úton szülné meg az ikreket. Igaz,
csak a jövő hétre terveztük a műtétet, de nem akarok tovább várni vele.
Caroline bólintott.
- Valóban elég rosszak a tünetei. Túl nagy a terhességi mérgezés veszélye.
Indulás előtt Pierre megcirógatta a lány arcát.
- Meghívhatlak ma vacsorára?
A nehéz tölgyfa ajtó súlyosan csukódott be mögöttük.
- Hűha! Két meghívás egy napra, reggeli és vacsora is! Végre kezd felpörögni az életem.
Pierre komolyan felelt az élcelődésre:
- Szeretném a hátralévő időt alaposan kihasználni. Olyan hamar elhagysz bennünket, és...
- Mikor jön vissza Giselle?
- Október utolsó hetében. Egy hetet még együtt fogtok dolgozni, mielőtt, visszamégy
Hongkongba.
- Én... - Az elkeseredés hulláma elöntötte a lányt. Nyelt egyet, igyekezett úrrá lenni az
érzésein, és követte Pierre-t a főépületbe. Most Beatrice és az ikrek a fontosak! Néhány
órára el kell felejtenie a bánatát.
A műtét simán ment. Két pici, de egészséges kisbaba látta meg a napvilágot, egy kisfiú és
egy kislány. Amikor Beatrice magához tért, örömkönnyekben tört ki,
- Azt hiszem... megérte! - dadogta elcsukló hangon. - Köszönöm, hagy segítettek kibírni!
Néha nagyon nehéz volt. Ugye nemcsak nekem?
Halványan mosolygott, miközben odaadták neki az ikreket.

- Vajon valóban felnőtt Beatrice a feladathoz? - kérdezte Caroline kétkedve, miközben

Pierre-rel az étlapot nézegette.
- Nincs egyedül - válaszolta a férfi. - Van egy tisztességes, rendes férje, aki segít neki és
azt hiszem, végre kinőtt a vad kamaszkorból is. Vannak későn érő emberek, Beatrice is
ilyen.
- Igen, vannak - jegyezte meg Caroline nem minden él nélkül, miközben visszaadta az
étlapot a pincérnek. - Langusztát kérek, aztán pedig báránysültet!
Pierre lazacot és gyöngytyúkot rendelt, majd a pincér észrevétlenül távozott.
Pierre hátradőlt a széken, és összefonta a karját.
- Mondd csak, ezt célzásnak szántad?
- Bizonyos szempontból igen - ismerte el a lány. - Szabadon, kötöttségek nélkül élsz, más
férfiaknak a te korodban már komoly felelősség nyugszik a vállukon.
- Elfelejted a klinikát, az egészet én viszem egyedül a hátamon. De beszéljünk most rólad!
A te válladra milyen felelősség nehezedik? Dolgozol itt egy kicsit, ott egy kicsit... Nem
eresztettél gyökeret sehol, még mindig olyan szertelenül élsz, mint kislány korodban.
Caroline vállat vont.
- Talán mindketten ugyanabban a betegségben szenvedünk? Bár az ember meg is
változhat... - Caroline elhallgatott, mert a pincér kihozta az előételt. A szeme sarkából
feltűnt neki egy pár, akik az étterem másik sarkában ültek le.
 - Nézd csak, az ott nem Monique? - kérdezte Pierre dühösen. - Kivel van?
- Valószínűleg a barátjával, - Caroline igyekezett közömbös hangon válaszolni.
- Nincs is barátja - jelentette ki Pierre. - Különben is, az a pasas a fia lehetne!
- Honnan tudod olyan jól, hogy nincs barátja?
- A múltkor azt mondta nekem, független akar maradni. Egy új férfi túlságosan lekötné,
amit nem viselne el többé - közölte Pierre, és megkóstolta a lazacot. - Hidd el, Monique nem
is képes együtt éli senkivel, túlságosan önző. Esküszik a függetlenségre.
Caroline letette az evőeszközt.
- Mostanában sokat gondolkodom azokon a fogalmakon, hogy függetlenség, szabadság...
és rájöttem, hogy a függetlenség magányossá tesz. Aki szerelem nélkül, egyedül el, annak az
élete üres és vigasztalan. A szerelem viszont kötöttségekkel jár, nem igaz?
- Mit akarsz ezzel mondani? - érdeklődött Pierre higgadtan.
Caroline mély levegőt vett. Most vagy soha!
Ebben a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja. David hívta Hongkongból. A vonal
olyan rossz volt, hogy alig hallott valamit.
- David, vissza tudnál hívni később? Semmit sem hallok! Majd később felhívlak! Most
úgysem tudok beszélni! - kiabálta Caroline a telefonba, amilyen tagoltan csak tudta.
A vonal megszakadt, a lány pedig visszatette a telefont a táskájába.
- A főnököm volt Hongkongból, de szinte semmit sem hallottam.
- Mit akarhatott? - tűnődött Pierre. - Vagy nem is szabad megtudnom? Olyan titokzatos
voltál.
Caroline hallgatott, Elhatározta, hogy nem bonyolódik bele újabb mélylélektani
fejtegetésekbe. Vagy sikerül összejönniük Pierre-rel, vagy nem!
Egy pillantást vetett Monique-ra, aki szemmel láthatóan nagyszerűen érezte magát fiatal
szeretőjével. Amióta Gisellelel beszélt, Caroline biztos volt benne, Monique-nak semmi pénz
nem elég, és mindent el fog követni, hogy növelje a bevételeit. Több készpénze is lehetne,
ha eladná a részét a kastélyból...
- Majd elmondom, ha visszamegyünk a klinikára - válaszolta.
- Hű, de rejtélyes vagy!
- Nem, csak itt az étteremben nem lehet rendesen beszélgetni.

- Kérsz még egy pohár bort? - kérdezte Pierre, amikor már otthon ültek a kanapén.
Caroline bólintott.
- Kérek! Most jól fog jönni - vallotta be.
- Nekem is! Nagyon izgatott vagyok.
- én is. Lehet, hogy utoljára ülünk itt így együtt. Ne húzd már az időt! Akartál mondani
nekem valamit - kérte türelmetlenül a férfi.
Caroline kiitta a bort, és óvatosan visszatette a poharat az asztalra.
- Nem megyek vissza Hongkongba. Felmondtam. Megértettem, hogy milyen fontos neked
a szabadság és a függetlenség, én is így voltam vele, mielőtt idejöttem...
Pierre, nem törődve a lány ellenállásával, szorosan átölelte.
- Azt akarod mondani, hogy megváltoztál?
- Igen! De tudom, hogy te...
- Nem! Nem tudsz semmit! Én már nem sokkal a megérkezésed után meg akartam
kérdezni, nem akarsz-e itt maradni, de biztos voltam benne, hogy nemet mondanál, miután
elmesélted anyád és nagyanyád történetét... Ők megjárták a férfiakkal, te pedig
megfogadtad az intelmeiket, és utazgatni kezdtél, szabadon, mint a madár... Ázsia egyik
legizgalmasabb városában öltél! Hogyan is javasolhattam volna, hogy maradj itt?
- De Pierre, hiszen ide kötnek a gyökereim! Én lennék a legboldogabb ember a földön, ha
életem végéig ebben a kedves kastélyban élhetnék. Ne félj, nem akarom megvenni a másik
felét. Letettem róla, mert tudom, hogy ellenzed. De még mindig áll édesapád ajánlata. Ma
láttad Monique-ot az új barátjával. Giselle-tól tudom, hogy a fiatalember két kézzel szórja a
pénzt, és Monique tartja el. A fiatal szerető sok pénzbe kerül, a volt feleségednek pedig
nincs elég, mert befektette a klinikába. Javasolhatnád neki, hogy...
- Kérjem meg apát...?
- Nem is kell kérned, hiszen a te örökségedről van szó,
- Tudom, ezért haragudtam úgy apára annak idején, amikor nem egyezett bele.
- Az akkor volt. Ne felejtsd el, hogy elsősorban a házasságodat ellenezte! Nem volt jó
véleménnyel Monique-ról, és féltett téged.
- Ki nem állhatta Monique-ot - mondta Pierre halkan, és még szorosabban ölelte
magához a lányt. - De a második házasságomat nem fogja ellenezni! Tudom, mennyire
kedvel téged. Caroline! Lennél a feleségem? Élnél velem egy életen át?
Caroline meglepetésében egy szót sem tudott kinyögni.
- Mondj már valamit, drágám! - unszolta Pierre. - Mondj igent!
- Tudod te egyáltalán, mit vállalsz?
A férfi felnevetett.
- Hogy tudom-e? Sok-sok éve ismerlek, és nem változtál túl sokat. A világ
legcsodálatosabb teremtése vagy! -A férfi cinkosan kacsintott. - Megmaradtál ugyanannak a
rossz kislánynak, aki húsz évvel ezelőtt voltál.
- Rendben, Pierre, akkor összeházasodhatunk!
Sokkal később fáradtan, boldogan feküdtek egymás mellett Pierre ágyában. A hold
ezüstös fénye érdekes árnyképeket vetett a falra. Caroline befészkelődött Pierre karjába, és
mélyen beszívta a férfi illatát. Tökéletesen boldog volt, egy dolog azért mégsem hagyta
nyugodni.
- Biztos vagy benne, hogy tovább dolgozhatok a klinikán, és senkit sem kell elbocsátani
miattam?
Pierre megcsókolta a lány meztelen vállát. Halkan nevetett.
- Na tessék, már megint a hétköznapi kérdések! - Végigsimított a lány mellén. - Már
régebben is gondoltam arra, hogy felveszek még egy orvost. Te és Giselle nagyon jól
tudnátok együtt dolgozni. Csak abban állapodjatok meg, ki mikor vár majd gyereket! Ennyit
megtennétek a kedvemért?
Caroline ujjával végigsimított a férfi ajkán.
- Pierre, te mit gondolsz a gyerekekről? - kérdezte csendesen.
- Nos, a gyermek az emberi faj fennmaradásának nélkülözhetetlen eleme.
- De drágám, én komolyan kérdeztem! Ebben a dologban feltétlenül egyet kell értenünk.
- Ha olyan tündériek lesznek, mint az anyukájuk, akkor hatot szeretnék!
- Fél tucatot'?
- Na jó, akkor ötöt!
- Négyet, Pierre, négyet! Egy napon még hálás leszel nekem ezért a bölcs döntésért.
 UTÓHANG

Caroline kijött a fürdőszobából, és visszabújt Pierre mellé a jó meleg ágyba. Boldogan

mosolygott, és arra gondolt, mit fog szólni a férfi a nagy újsághoz.
Egy év telt el azóta, hogy hosszú idő után újra találkozott Pierre-rel. Újra május volt, és
megint virágzott a harangvirág, mégis minden más volt, mint akkor, sokkal csodálatosabb!
- Tudsz róla, hogy eladó a tanya? - kezdte a lehető legártatlanabbul. Pierre hangos
zizegéssel lapozta a vastag szombati újságot.
- Hallottam én is - mondta. -A tulajdonosok már öregnek érzik magukat hozzá, a fiaik
pedig nem akarnak gazdálkodni.
Caroline bólintott.
- Igen. Montreuil-ben dolgoznak egy számítástechnikai cégnél, a szülök pedig a
tengerpartra költöztek. A földet már el is adták a szomszéd gazdának. Csak a lakóház
maradt meg, a kis ház és a kert.
Pierre a földre dobta az újságot, és átölelte Caroline-t.
- Miért érdekel most hirtelen a tanya? Olyan lelkes hangon beszélsz róla.
A fiatalasszony nagy levegőt vett.
- Azt hiszem, meg kellene vennünk! Túl kicsi a hálószobád, nem fér el benne egy bölcső.
- Bölcső...? Ó, Caroline, most már értem, miért sugárzol úgy a boldogságtól! Terhességi
tesztet csináltál az előbb, és...
- ...pozitív lett! Gyermekünk lesz!
Pierre magához húzta, és bensőségesen megcsókolta. De sok gyengéd órát töltöttek is
együtt, amióta rájöttek, hogy összetartoznak!
Karácsony előtt néhány nappal házasodtak össze a kis falusi kápolnában. Katie és
Gregoire voltak a tanúik, akik még a klinikán eljegyezték egymást. Az esküvőre több
érdekes vendég is érkezett, Suzanne és Charlotte eljött Hongkongból, sőt apjukat is
magukkal hozták meglepetésképpen. Bennett úr semmit sem változott, amióta a lánya nem
látta, de úgy látszott, negyedik felesége, egy csendes amerikai nő mellett végre megtalálta a
nyugalmát.
Caroline azonban csak Pierre-t látta.
Azóta is boldogan éltek egymás mellett. Természetesen időről időre előfordult, hogy
nem értettek egyet valamiben, de csodálatosan hatékony módszert találtak a béke
helyreállítására: a szerelem ereje mindig minden nézeteltérést elsimított. Most pedig jön az
első baba!
- Tehát vissza a tanyához! - Pierre felült az ágyban. - Ugye nem tévedek; ha azt
gondolom, már megtetted az első lépéseket, mon amour?
Caroline elpirult, mint egy kislány.
- Valóban nem tévedsz. Sylvie és én...
- Anya...? - kérdezte hitetlenkedve Pierre.
- Igen, édesanyád is benne van. Tudod, hogy el akarják adni a párizsi lakásukat, és
vidékre akarnak költözni.
- Ne is mondd tovább! - nevetett Pierre, - Ismerem anyámat, és mindent értek. A szüleim
a kis házba fognak költözni, mi meg a nagyba. Jól gondolom?
- Hát nem csodálatos megoldás? - kérdezte Caroline és igéző pillantást vetett a férjére. -
Sylvie már nagyon várja, hogy unokái legyenek, Christophe pedig szeretne besegíteni a
klinikán.
 Pierre átölelte feleségét.
- A legjobb megoldás te vagy mindenre, ma chérie! - és forró csókkal zárta le Croline
ajkát.