Jenny

Marie Cordonnier

Na és, mi van abban?

Az eredeti mű címe: Was ist denn schon dabei?

Eredeti kiadás: 1988. BASTEI KIADÓ

Fordította: DEÁK ANIKÓ

A borítót KUCSERA KATALIN tervezte

Címlapfotó: Bastei kiadó

 Virginia Lynne rájön, kishúga feleségül akar menni az ismert playboyhoz, Tony
Nelsonhoz! Na ezt az urat először nagyító alá veszem! A gondolatot tett követte: De amit a
nagyító alatt lát, túlságosan is tetszik neki, és Virginia számára kiderül: Tonyval szemben
csak nyugtatótabletták segítenek!

– Jesszusom, Gini! Úgy nézel ki, mintha épp egy nyomorult áldozatot keresnél, akit
pirítóskenyéren elfogyaszthatsz! Mi rontotta el így a hangulatodat?
Virginia Lynne lecsapott az egyik íróasztalra egy csomó különböző színű irattartót, és
dühödt arccal fordult titkárnője, Sylvie Hutton felé. Sűrű, sötét szemöldöke a barna szemek
fölött már csak két egyenes, haragos vonalnak látszódott.
– Talán inkább ki? Hogy lehet az, hogy már egy éve dolgozol nekem, és ezt még mindig
nem tudod? Természetesen, őfelsége Harvey Jenkins, darling.
Sylvie nem haragudott meg ezért a kirohanásért. Ő a maga részéről boldog volt, hogy
semmilyen termelési megbeszélésen nem kellett részt vennie, amit a Wells és Weinberger
reklámügynökség ötletmenedzsere tartott. Virginiának, mint közeli munkatársának,
semmilyen esélye nem volt kivonni magát ez alól. És mert ő volt az, aki Jenkins munkájának
java részét elvégezte, neki kellett hangulatait és indokolatlan vádjai nagyobbik részét is
elviselnie. Sylvie szívesen informálta volna a cégvezetést arról, hogy az ötletek nagyobbik
része, amelyekért Jenkins dicsérteti magát, tulajdonképpen Virginia Lynne-től származnak.
Csodálta Virginiát. Ahogy ezzel a nehézkes és arrogáns pasassal bánt, az mesteri volt. Ma
biztosan valami egészen különleges dolog történt. Szokatlan volt, hogy Virginia így
elveszítette a fejét.
Virginia maga is észrevette, hogy egy kicsit túllőtt a célon.
– Van még kávé, Sylvie? Most meg tudnék inni egy egészkannával. – Levetette csinos
kosztümjének piros-kék-sárga kárómintás blézerét és végigsimított a térdig érő szűk
szoknyán. Ez automatikus, szükségtelén mozdulat volt, hiszen úgy a szoknya, mint a bő
téglavörös póló, amelyet a blézer alatt viselt, ránctalanul álltak rajta. Sylvie, aki állandóan öt
kiló súlyfelesleggel küszködött, energikusan megtiltott magának mindenfajta irigységet.
Százhetvenöt centijével Virginia Lynne pontosan az a típusú nő volt, aki ő a világ összes
fogyókúrájával sem tudna lenni soha. Sem a lábait nem tudná ilyen hosszúra nyújtani, sem a
csípőjét így elkeskenyíteni, vagy az arcát megváltoztatni.
Gininek kifejező, tiszta vonásai voltak. Kicsi, nagyon egyenes orr, feltűnő, telt ajkak és
csillogó fekete hajtömeg. Ha a haját, mint ma is, arcából kifésülte és feltűzte, még jobban
észre lehetett venni fejének finom csontozatát a kiemelkedő járomcsonttal együtt.
A feltűnő ezüst fülbevalókkal, amelyet viselt, ma inkább indiai-mexikóinak nézett ki, de
Sylvie tudta, hogy a nagyszülei európai bevándorlók voltak. Átnyújtotta főnöknőjének a
kávéscsészét, miután a szokásos édesítő tablettát és a néhány csepp tejet beletette.
– Ez az egész a kozmetikummegbízás miatt volt? - akarta tudni. – Gondolom Jenkins a
forgatási időpontok átütemezésével egyetértett?
 – Egyet hát. – Virginia bólintott. – Nem, én tisztán magánügy miatt vesztem össze a szép
Harveyval.
– Mióta tudja ez egyáltalán, hogy mi magánügy? – dobta be Sylvie
– Kedves Miss Hutton, ha ez az úr neked olyan félreérthetetlenül és egyértelműen
fogdosta volna a melledet, mint nekem, ilyen kérdést föl se tennél többé.
– Mit csinált?!
Sylvie úgy elképedt, hogy Virginiának nevetnie kellett.
– Jól hallottad. Amikor az ülés végén összeszedtem az irattartókat, ez az undok alak
hátulról becserkészett és végigtapizott.
– Hát ez csúcs – Sylvie levegő után kapkodott. – És aztán?
Gini megrántotta a vállát.
– Nem volt túl nagy öröm. Lekevertem neki egyet, de ő csak nevetett. Közölte velem,
hogy a felsőtestemet kifejezetten szexinek találja, és már régóta szeretné tudni, hogy mind
igazi-e, ami rajtam van.
– Ez megőrült.
– Nem úgy néz ki. Tudja, hogy erre a munkára szükségem van, és ha lehet, a
fizetésemelésre is. Ő is úgy találja, hogy a teljesítményem alapján megérdemlem az emelést
és kész arra, hogy beszéljen Wellsszel ez ügyben. Egy feltétellel.
Annak ellenére, hogy Sylvie már sejtette, mi ez a feltétel, mégis hallani akarta.
– És mi lenne az?
– Hármat találhatsz.
– Egy hétvége vele?
– Valami hasonló. Egy vacsora, ahol végre egyszer nem a reklámügynökségről, hanem
csak Harveyról és Virginiáról lenne szó. Befejezésül egy kis numera az ágyban. Feltehetően
először meg akarja tudni, hogy tudom-e teljesíteni ezen a területen az ő magasabb
követelményeit. Ezután szenteli magát kívánságaim teljesítésének.
Sylvie megköszörülte a torkát.
– Ez valóban megőrült, semmi kétség. És te mit válaszoltál?
– Először azt, amit biztosan te magad is gondolsz.
– És aztán?
Virginia letette a kávéscsészét és lehuppant székére.
– Ezután közölte velem a mi drágaságunk, hogy természetesen hatalmában áll Mr.
Wellsnek azt mondani, hogy Miss Lynne nem felel meg azoknak a követelményeknek,
amelyet egy közvetlen munkatárs tevékenysége megkíván.
– Tehát zsarolás?
– Nem túl szép szó, de meglehetősen pontosan fejezi ki a tényeket. Választhatok; vagy
odadobom a munkámat, vagy lefekszem Jenkinsszel. Mit szólsz hozzá?
Sylvie elgondolkodva vizsgálgatta harsány rózsaszínűre lakkozott körmeit. Közben az
irigység utolsó szikrái is eltűntek belőle, amit valaha is Virginia iránt érzett.
– Persze semmi közöm hozzá, de tulajdonképpen miért ragaszkodsz ennyire ehhez a
munkához és a hozzá tartozó dollárokhoz, Gini?
Mély sóhaj volt a válasz.
Keveset tudott Virginiáról. Csak azt, hogy ennek a nőnek jó adag tehetsége és ambíciója
volt, emellett nagyon kedves főnök és az egészségét kockáztatja azzal, hogy naponta
legalább tizenkét órát dolgozik. Már éppen lemondott a válaszról, amikor Virginia elkezdte:
 – Ha te is egy rózsaszínű villát örököltél volna az Alamo Square-en, ahol egy egész
szúhadsereg él, és ehhez még a húgodról is gondoskodnod kellene, aki még egyetemi
hallgató, nem kérdeznéd tőlem, hogy mire kell nekem a pénz.
Sylvie nem látta át rögtön a problémát.
– Atyaúristen, egy a régi házak közül az Alamo Square-en? Add csak el, van iránta elég
érdeklődő, aztán a gondjaid is megszűnnek!
Virginia karját a feje fölé nyújtotta.
– Véletlenül szeretem ezt a borzasztó mézeskalács házikót, amit a nagynéném hagyott
rám. Egy kis pénzzel elvégeztethetném a szükséges javításokat és aztán örökre
megszűnnének a lakbérfizetési problémáim. Azonkívül kell nekem egy olyan lakás, ahol
Kellynek is jut hely.
– Kelly? Ő a húgod? Kelly Lynne?
Sylvie elgondolkodva ráncolta homlokát. Virginia pedig elcsodálkozott.
– Ez úgy hangzik, mintha ismernéd őt, Sylvie.
A titkárnő megrázta a fejét.
– Nem, biztosan nem ismerem, de a név nagyon ismerős nekem. Valahol olvashattam.
– Ha nem véletlenül a művészettörténeti szak névsorában vágy az Oakland-kollégium
évkönyvében, akkor összetéveszted valakivel.
– Nem, nem – rázta a fejét Sylvie ennek ma kellett lennie. Az újságban. Várj csak…
Fogta a bulvárlapot, amit reggel olvasott a buszon és megkereste azt a bizonyos hasábot,
mialatt Virginia komoran bámult ki az ablakon.
– Tessék, itt, mindjárt gondoltam…
Sylvie felállt, és letette a kinyitott újságot Virginia elé az irattartókra keresztbe. A főcím
Hot News alatt egy álomszép lány sugárzó arca mosolygott, vad, göndör főtökkel. Egy gyors
portréfelvétel, amely csak a fejet és a vállat mutatta, de kizárt a tévedés. Ez Kelly, Virginia
húga! A szöveg tipikus pletykahír, de Ginit egy kalapácsütés erejével találta el.
A profi golfjátékos, Robert T. Nelson lángoló flörtje lelepleződött. Robert a 20 éves
egyetemista lányt, Kelly Lynne-t szörfözés közben ismerte és szerette meg. A lány miatt egy
hollywoodi csillagocskának adta ki az útját, és izgatottan várhatjuk, vajon mennyi ideig
tudja az ifjú hölgy az igényes Robertet lakkozott körmű ujjai köré tekerni. Gratulálunk a
nagy fogáshoz, Kelly! Robert a golf sport sztárjainak egyike, és állítólag ügyes kézzel fekteti
be millióit.
Sylvie meglepődött főnöknője teljesen elképedt arckifejezésén.
– Csak azt ne mondd, hogy te erről az ügyről nem tudtál semmit!
Virginia nyelt egy nagyot.
– Fogalmam sem volt. De hát ez mégis…
– Óriási dolog, nem? Ha Nelson gondoskodik a húgodról, akkor megszabadulsz egy
csomó problémádtól.
– Te nem vagy észnél! – Virginia izgatottan felugrott és elkezdett fel-alá járkálni a fal és
az íróasztal között. – Szó se lehet róla, hogy ez a playboy a kishúgommal járja a világot.
– Hogy hogy kicsi? Ott az áll, hogy húszéves, vagy nem?
– Te ezt nem érted, Sylvie – szakította félbe Gini. – Kelly egy gyerek. Egy mindenkiben
megbízó, naiv kislány, akinek még vannak illúziói az életből. Szüleink tíz évvel ezelőtti
halála óta én nevelem. Megpróbáltam otthont adni neki, megóvni őt a nehézségektől és jövőt
teremteni a számára. És most ez történik?!
 – Tényleg nem értelek téged – jegyezte meg Sylvie. –
A te kishúgod mégiscsak eléggé rafinált ahhoz, hogy kifogjon magának egy aranyhalat.
Ez igazi főnyeremény. Nelson gazdag és fantasztikusan néz ki. Ha tényleg férjhez megy
hozzá, kitapétázhatja dollárokkal a rózsaszínű házatokat…
Virginia most már igazán dühbe gurult
– Talán azt akarod nekem tanácsolni, hogy ölbe tett kézzel nézzem, ahogy ez a playboy
Kellyt boldogtalanná teszi és tönkreteszi az életét? Nem, köszönöm! Akkor inkább a nyakába
borulok Harvey Jenkimnek, pedig elhiheted nekem, hogy ezt nem szívesen tenném.
Sylvie még sohasem látta ilyen dühösnek a hűvös Virginia Lynne-t. Inkább nem felelt,
pedig a szó már a nyelve hegyén volt, és csak vonogatta a vállát.
Mindenki abba a fészekbe ül, amit saját maga készít, gondolta Sylvie. Ha Virginia keresi
magának a bajt, kétségtelenül meg is fogja találni. A kicsi a fényképen elbűvölően nézett ki,
de ugyanakkor nagyon elkényeztetettnek és akaratosnak is…
Virginia bezárta a garázsajtót az Alamo Square-i rózsaszínű ház földszintjén, ami épp
egy ablaknyi és egy keskeny erkélynyi széles volt. A nap már alacsonyan állt és finom
csipkemintává varázsolta a faragott ablakpárkányokat, erkélyoszlopokat és az egyéb
díszítményeket. Egy pillanatra megállt, hogy a képet magába zárhassa. Mennyire szereti ezt
a szép kis házat!
Amikor két évvel ezelőtt egy nagynénjétől örökölte, akinek a létezéséről addig fogalma
sem volt, nemcsak nagy meglepetés, de egyben nagy lehetőség is volt számára. Ez tette
lehetővé, hogy Kellyvel végre elhagyhassa Oaklandet és San Franciscóban éljen. Első látásra
beleszeretett a régi viktoriánus villába. Az Alamo Square légköre, amely a nagyváros
közepén egy majdnem angliai vidéki képet nyújtott, elvarázsolta és rabul ejtette Virginiát. Itt
akart élni, függetlenül attól, hogy milyen áldozatokat kell ezért hoznia.
Beköltözésük után a ház és a hely nem veszített vonzerejéből, de azért adódtak
problémák is. Mégpedig az tény, hogy alig volt olyan vízvezeték, ami ne csöpögött volna,
hogy a tetőt sürgősen meg kellett volna javítani és hogy lakhelyük a turisták fő
vonzáskörzetébe esett. Aki nem szerette, ha kíváncsi idegen hölgyek ellenőrzik fazeka
tartalmát, annak jól záródó ajtókról és sűrű függönyökről keltett gondoskodnia!
Virginia sóhajtott és felment a tíz lépcsőfokon a bejárathoz. Régen nem ért haza ilyen
korán. Általában csak az esti utcai világítás fényénél látta az Alamo Square-t, de ma
félretette a munkát. A beszélgetést Kellyvel egy napig sem lehetett halasztani.
Húga a tv előtt egy fotelban ült, elmélyülve egy giccsoperában, amelynek hősnője épp
egy középméretű vizesvödröt töltött meg könnyeivel. Fel sem tűnt, hogy Gini ilyen szokatlan
időben ért haza.
Virginia úgy döntött, hogy nem ront rögtön ajtóstól a házba és egyelőre nem halmozza el
Kellyt szemrehányásokkal. Ezért először nyugodtan lezuhanyozott, felvette farmernadrágját
és egy piros csíkos pólót, aztán letelepedett a húga mellé a tv elé.
Azt, hogy közben olyan arcot vágott, ami Kellyt azonnal arra késztette, hogy a
giccsoperát még a hepiend előtt kikapcsolja, a legkevésbé sem vette észre. Kelly, akinek
gyengéd, szeretetreméltó külseje palástolta acélkemény akaratát és éles eszét, vidám
grimaszt vágott.
– Tehát olvastál róla és most vadul el vagy tökélve, hogy megmosod a fejemet, ugye?
Nem spórolhatnánk ezt meg magunknak?
 – Én tényleg szomorú vagyok, hogy ennyire nem bízol bennem – kezdte Virginia, de
nyomban félbeszakították.
– Hogy jön ide a bizalom? Te azt hiszed, hogy húszéves létemre még megkérdezem a
nővéremet, hogy kivel járhatok vagy fekhetek le?
– Kelly!
Kelly felugrott a fotelból.
– Ne legyél már olyan átkozottul prűd, Virginia Lynne!
Nem fér a fejedbe, hogy felnőtt vagyok?
– Te azt felnőttnek találod, hogy hagyod magad egy profi golfjátékostól behálózni? Egy
playboytól, akinek a viszonyaitól visszhangzik az egész ország?
Kellynek láthatóan égnek állt a haja szála.
– Mivel vádolod őt? Azzal, hogy a tehetségével sok pénzt keres? Ez mégiscsak kicsinyes
dolog! Én sem teszek neked szemrehányásokat azért, hogy a pénzedet egy olyan cégnél
keresed meg, amely ártalmatlan embereket olyan termékekre dumál rá, amikre egyáltalán
nincs is szükségük.
Virginia új érveket keresett.
– Kelly, szeretnélek megóvni egy nagy csalódástól! Egy olyan hírű férfi számára, mint
ez a Nelson, te egy kislány vagy. Egy olyan kislány, akit séta közben el lehet nassolni.
Amikor majd megbánod, már késő lesz…
Kelly barna szemében, amely egy fokkal világosabb volt az övénél, megjelent a
fölényesség szikrája, amire Virginia nemtalált magyarázatot. Hirtelen úgy érezte, mintha ő
lenne húszéves és a húga nyolc évvel idősebb nála. Észrevette, hogy a falnak beszél, de nem
adta fel a harcot.
– Hol marad az önbecsülésed, kicsikém? Egy férfi játékszerévé akarsz válni? Én nem
követelem azt, hogy éjjel-nappal tanulj, de nem szabad szem elől tévesztened a célodat.
Először fejezd be a tanulást, hogy végzettséged legyen. Csak úgy tudsz a saját lábadon
megállni, ha nem függsz senkitől.
– Én egyáltalán nem találom kellemetlennek, ha Robtól függök. – Kelly angyalian
mosolygott. Eléggé kedvelem őt. Ez idáig meg tőled függtem, és ez téged mégsem zavart?
– De kicsikém, ez mégiscsak valami egészen más.
– Úgy találod? Én nem. Csak a személyt cseréltem ki, nem az állapotot.
Kelly felállt és a lépcsőhöz ment. Virginiának alig sikerült palástolnia pánikját.
– Hová mész?
A húga megfordult és derűs pillantást vetett rá.
– Megyek csomagolni. De ne félj, még nem költözöm el. Meghívásom van egy hétvégi
vitorlázásra. Remélem, nem várod el tőlem, hogy előzőleg engedélyt kérjek tőled!
– Vitorlázni fogsz a… – Virginia egyszerűen képtelen volt feltenni az egész kérdést, de
Kelly így is nagyon jól tudta kire gondol.
– Miért gondolsz mindig a legrosszabbra? – hangsúlyozta úgy, hogy a kérdés egészen
más értelmet kapott. – Néhányan az egyetemről találkozunk. Egyik évfolyamtársunk
édesapja a hétvégére rendelkezésünkre bocsátja a hajóját. Egy szegény egyetemista lánynak
az ilyen alkalmakat ki kell használnia. Rob két napig nélkülözni fog engem. Jót tesz neki, így
legalább nem bízza el magát és nem tart túl sok mindent természetesnek. Elnézésedet
kérem…
 Virginia ügyesen lefegyverezve és simán kijátszva érezte magát. Kelly az elmúlt év
során olyan nagy önbizalomra tett szert, amellyel szemben már tehetetlen volt. A kedves,
hízelgő cica hirtelen karmokat növesztett. De ez még nem ok arra, hogy külső szemlélőként
hagyja őt a szerencsétlenség felé rohanni. Valamit ki kell találni, éspedig nagyon gyorsan!
De csak szombat reggel, amikor Kelly hangos csapatának hatórai indulása felébresztette
az egész Alamo Square-t, jutott eszébe a mentő ötlet. Hálás volt a hajnali ébresztőért, mert
kirángatta abból a rossz álomból, amelyben Harvey Jenkins éppen levetkőztette. Elhessegette
a kellemetlen képeket és a kishúgára összpontosította minden gondolatát.
Fel fogja keresni Robert T. Nelsont és elbeszélget vele!
Majd megmondja neki, hogy a továbbiakban is a nagyratörő csillagocskák és a gazdagok
leányai közül válasszon magának játszópajtásokat, akik ismerik a játékszabályokat és nem
sértődnek meg. Egy olyan lányért, mint Kelly, kár lenne. Ő majd kimenekíti a húgát ebből a
viszonyból és ezzel újból helyreáll köztük a régi jó kapcsolat.
Virginia elfojtotta magában a gondolatot, hogy csak azért foglalkozik olyan erősen Kelly
problémáival, hogy ne kelljen a saját gondjaival törődnie. Amennyiben Jenkins szombaton is
az ügynökségen várná őt, hiába tenné. Most nem túlórázik. És ki tudja, talán a hétvégén
találkozik Jenkins azzal az álomasszonnyal, aki segít neki kiverni a fejéből Gini Lynne-t.
Szép illúzió, nagyon is tetszene neki, ha valóra válna.
Virginia megtalálta Nelson címét egy telefirkált papíron Kelly telefonja fölött. Egy
pillanatig habozott. Felhívja? Nem, jobb a frontális támadás. A telefonkagylót le lehet tenni,
de nincs az a férfi, aki egy csinos fiatal nőnek ajtót mutatna. Nelson bizonyára abból a
fajtából való, aki túlértékeli a külsőségeket
E felismerés eredményeként Virginia egy napsárga pólóruhát választott, amelynek feszes
szoknyarészén néhány sor fodor volt. Fantasztikusan jól állt neki, enyhén napbarnított
bőrszínéhez és szabadon hagyott sötét, göndör sörényéhez. Szerelését keskeny fekete
lakkövvel, fekete lakk szandállal és a szokásos ezüst fülbevalókkal – most két vékony,
egymásba kapcsolt karika – egészítette ki. Égővörös szájrúzst tett fel és győzelmi
hangulatban hagyta el a házat. Egy olyan playboy, mint Robert T. Nelson, Virginia Lynne
számára nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt!

A ház, amelyről kilátás nyíl az öbölre és a Golden Gate hídra, körülbelül olyan volt, mint
amilyet egy meggazdagodott sportolótól várt. Beton, acél, tükröző ablaküvegek és – amit
különösen ízléstelennek talált – egy golflabda formájú csengőgomb.
Virginia elhúzta a száját és óvatosan megnyomta a sárgaréz műalkotást. Bent harangjáték
szólalt meg, amely Virginiát a londoni BigBenre emlékeztette. A ház megtervezésekor
valamelyik építész igazán kitombolhatta magát.
A sportosan öltözött óriás látványától, aki ajtót nyitott, annyira meglepődött, hogy meg
sem tudott szólalni. Mióta szereti Kelly a természet fiait? Idáig minden barátja szőke,
zselézett hajú volt, szupermodern öltözékű és rendkívül mutatós külsejű! Nos, ez a férfi sem
volt csúnya, de volt benne valami keménység, talán egy kis cinizmus is, amely általában nem
tetszett a húgának. Ennek ellenére nem lehetett kétséges, hogy Robert T. Nelson állt előtte
személyesen. Boltozatos mellkasán egy sötétkék „golf is fun” feliratú póló feszült. Ehhez
egy sűrű kockás bermudanadrágot viselt, amely golfkörökben valószínűleg éppen a legújabb
divatsláger volt. Annak ellenére, hogy a ruhadarab két jó formájú, napbarnított férfilábat
takart, Virginia csak összeszorított szájjal tudta visszatartani hangos nevetését.
Még mielőtt teljesen összeszedte volna magát, hogy meg tudjon szólalni, máris
megragadták a vállat és barátságosan megrázták.
– Nahát, ez egyszerűen szuper! Bár megmondták nekem, hogy ez a munkaerő-közvetítő
iroda csodákra képes, dehogy szombat délelőttre tényleg idevarázsoltak nekem egy titkárnőt,
az egyszerűen csodálatos! Jöjjön be, kicsi! Már vártam magát. Erre tessék…
Kicsi? Csak egy ilyen óriás tehette meg, hogy őt a maga százhetvenöt centijével kicsinek
szólítsa. És micsoda fogása volt! Az erős kéz a felső kajánál fogva egy márványburkolatú
folyosón vezette őt végig, cirádás keretű tükrök és értékes vázák mellett elhaladva.
– Hallja, uram… kezdte Gini, de rögtön félbeszakították.
– Csak semmi visszavonulás, kicsi. Amit elkezdtünk, azt be is fejesük. Számomra
világos, hogy az elrontott hétvégéért egy százassal többet fizetek magának. Igazán örülök,
hogy eljött Hétfőig ki kell pakolni a cuccokat ezekből a ládákból, különben bajban leszek.
Kezdjünk hozzá… egyébként van magának neve is?
Lehetetlen egy alak!
– Igen, a nevem Virginia Ly…
– Virginia elég nekem, minden más csak bonyolítja a munkát. Ne zavarja magát ez a
rendetlenség, kicsi. Sokat utazom, és általában bőröndből öltözködöm. A rendcsinálás
egyébként sem az erősségem…
Ez egy őrült! Miért nem hagyja őt szóhoz jutni? Nem csoda, hogy egy olyan jámbor és
engedékeny lényt, mint Kelly, választott barátnőjének. Biztosan nem tűr ellentmondást.
– Hallgasson már végre, én nem tudok…
– Olvasni tud?
– Természetesen tudok, de…
– Nincs de. Írni, számolni tud?
– Figyeljen ide, én elvégeztem egy főiskolát, éspedig nagyon jó eredménnyel, miért
kezel engem úgy, mintegy analfabétát?
– Ezt tenném? Sajnálom, nem volt szándékos. Gininek fogom szólítani, ha így megfelel.
Ezzel időt takarítunk meg és barátságosabban hangzik. Jobban is illik magához. Virginia egy
vasszűz neve lehetne, és maga tényleg nem úgy néz ki!
– Valóban? Hát hogy nézek ki?
A férfi néhány másodpercre elhallgatott és világoskékszemével alaposan szemügyre
vette. Különös szemei voltak, melyekben egy sötétszürke karika futotta körbe az íriszt és
tette intenzívebbé pillantását. Virginia hihetetlenül elevennek találta ezt az arcot a
kifejezőerőt sugárzó vonásokkal, amelyek állandóan változtak. Változatlan csak a hosszú orr
és az ívelt száj maradt a telt alsó ajakkal. Elmosolyodott, megmutatva fehér fogsorát és
Virginia úgy érezte, hogy egy pillanatra kihagy a szívverése.
– Úgy néz ki, Gini, hogy attól tartok, nehéz lesz maga mellett csak a munkára
összpontosítani.
Jézusom, nem ilyesfajta beszélgetésre készült Robert T. Nelsonnal! És arról sem lehetett
szó, hogy lezsersége és vitathatatlanul férfias kisugárzása elvarázsolja őt. Ez nem egy
hagyományos értelemben vett playboy, hanem egy olyan férfi, aki tudja mit akar. Sokkal
idősebbnek nézett ki, mint az a huszonöt év, amit az újságcikk állított róla, de feltehetően a
tapasztalat az, ami belévésődött. Veszélyes férfi, aki ellen a kishúgának nem volt semmi
ellenszere. Még neki is át kellett gondolnia saját taktikáját.
Talán nem is volt ez olyan rossz ötlet, félreértésben meghagyni a dolgokat. Ha a lány a
munkaerő-közvetítő irodától mégis megjönne, hivatkozhatna a férfi lehetetlen stílusára,
amellyel a feje fölött eldöntötte az egészet. Most viszont jó lehetőség kínálkozott arra, hogy
a tudta nélkül közelebbről megismerhesse, sőt talán támadási felületet is találjon.
Ezt a döntést a másodperc tört része alatt hozta meg. Gini felöltötte legbarátságosabb
mosolyát. Csodák csodájára ez sokkal kevésbé esett nehezére, mint gondolta volna.
– Na jól van, kezdjük el a munkát. Hol vannak a ládái, mester?
A „golf is fun” felirat láthatóan kiszélesedett a megkönnyebbült sóhajtól.
– Gini, maga egy tündér! Nézzen körül.
A nappali – mint egy raktárcsarnok. A fehér bőrgarnitúra, intarziás asztalok, finom művű
vitrinek és félretolt növények között alumíniumládák álltak elképesztő mennyiségben.
Virginia magában csak a fejét csóválta ennek láttán. A belsőépítész talán vak volt, hogy egy
ilyen típusú férfit ebbe az elegáns, majdhogynem nőies környezetbe helyezett. Két annyira
össze nem illő dolgot, mint Robert T. Nelson és az ő elegáns háza, nehéz lenne még egyszer
találni.
– Először a könyvesládát kellene rendezni. Szükségem lenne a címek alfabetikus
összeállítására, hogy ne vesztegessem az időmet keresgéléssel. Meg tudja csinálni?
Minek néz engem?
– Ha a maga szerelmes regényei nem kínaiul íródtak, akkor tulajdonképpen nem látok
ebben semmi nehézséget - vágott vissza.
Mialatt Nelson kinyitogatta a ládákat, megpróbált rendszert vinni a dologba. Szinte
hihetetlen, hogy mi minden iránt érdeklődött még ez a férfi a golfjátékon kívül! Virginia
angol napilapokat, olasz képes albumokat, utazási emlékeket és egy nagy köteg kézzel
írtjegyzetet szortírozott, ami teljesen egyéni gyorsírással íródott, így tartalmára semmi utalást
nem engedett.
Az, hogy egy reklámügynökség ötletmenedzserének közvetlen munkatársa volt és
megszokta, hogyan kell bánni a dilis emberek különféle típusaival, nagyon megkönnyítette
számára ezt a feladatot. Azzal, hogy Nelson nem tágított mellőle, sokkal nyugtalanabbá tette,
mint ahogy ezt önmagának bevallotta volna.
– Van a házban kávé? – érdeklődött csak azért, hogy eltávolítsa. A férfi megrántotta a
vállát.
– Valószínűleg. Majd megkérdezzük a herceget.
A lány feltekintett jegyzetéből.
– Herceget?
– Épp Anastasiával van úton. Mihelyt visszajön, be fogom magának mutatni.
A női név hallatán Virginia máris készen állt arra, hogy a legrosszabbakat gondolja róla.
– Anastasia? – tudakolta riadtan. – Egyike a maga megszámlálhatatlan barátnőinek?
– Igen, a legjobb – ismerte be mosolyogva.
Egy okkal több, hogy újra úgy érezze, kénytelen beleavatkozni Kelly dolgaiba. A
gyermeknek sürgősen segítőkész kézre van szüksége, ami kibogozza sorsát. Szegény Kelly!
Alig volt tőle távol pár órája, máris megcsalja a következő nővel. Anastasia! Ez úgy hangzik,
mint ezek az idétlen hollywoodi nevek. Minden bizonnyal a kishúga iránti együttérzés
váltotta ki belőle a vad dühöt ezzel a magabiztos playboyjal szemben.
 – Azok a hölgyek, akiket Anastasiának hívnak természetesen túlságosan előkelőek
ahhoz, hogy kezeiket a maga ládáival és könyveivel bepiszkítsák, mi?
Ez harapósan hangzott, de nem is bánta. Nem volt rá oka, hogy különösebben
udvariaskodjék. A férfi ezt vagy nem vette észre, vagy mindegy volt neki. Semmilyen árnyék
nem tudta azt a meleg mosolyt elhomályosítani, amivel őt megajándékozta.
– Az én édesemnek hiányzik a tehetsége ezekhez a dolgokhoz. Ha majd megismeri,
maga is be fogja ezt látni, Gini. Ehelyett más értékei vannak. Senki sincs, aki nála
hűségesebben és ragaszkodóbban szeretne engem, mint ő.
– Milyen jó magának – morgott Gini. Micsoda házat visz ez a Robert T, Nelson! Talán a
hárem szó jobban illett volna hozzá. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Kelly ilyen
körülmények között boldog legyen. Annál sokkal jobban szeretett a középpontban lenni.
Mindennek körülötte és az ő kényelme körül kellett forognia, csak akkor volt jó a hangulata.
Az istenit, ez a Nelson egyszerűen idegesítette őt! Most már azt is elérte, hogy a saját húgát
kritizálja. Nem volt könnyű Kellyt szülők nélkül felnevelni, de Virginia szívesen tette. Az a
gondolat, hogy Kelly most már felnőtt és jogában áll, hogy a saját útját járja, megijesztette
őt. Hozzászokott ahhoz, hogy a kicsinek minden nehézséget és akadályt eltakarítson az
útjából. Valamit ki kell találnia, hogy megoldja a Robert T. Nelson című problémát is!
– Ne nézzen már olyan komoran, Gini – szakította meg a férfi a gondolatait. - A végén
még ráncos lesz az arca és az nem állna jól magának. Bűn lenne tönkretenni egy ilyen
gyönyörű arcot.
– Én azt hittem, azért fogadott föl, hogy rendbe tegyem a ládáit. A házigazda optikai
szórakoztatásáról szó sem volt -vágott vissza.
Megfejthetetlen pillantás volt a válasz az ezüstszürke szemekből.
– Szívesen megduplázom a honoráriumát, amennyiben hajlandó elvállalni ezt a feladatot
is.
Virginia legbelül tombolt, de megpróbálta legalább kifelé megőrizni a nyugalmát.
– Ezzel a kívánsággal talán inkább egy hostess-szolgálathoz kellett volna fordulnia.
Miért nem néz bele egy napilapba, ott biztosan megtalálná a megfelelő telefonszámot.
Micsoda pofátlan alak! Hogy jön ahhoz, hogy ilyen hangosan nevessen.
– Mondták már magának, hogy milyen éles az a szép nyelve?
Micsoda ronda szokás ez, hogy mindig az övé az utolsó szó! Virginia összeszorította a
száját és odacsapott egy halom újságot a mellette álló márványasztalra, amiről egy kis
porfelhő szállt fel és ettől tüsszögnie kellett. Eddig nem koronázta siker azt az igyekezetét,
hogy olyan pontot találjon, ahol sebezhető lenne ez a férfi. Csak ráment egy értékes
szombatja erre a játékra. Jobb, ha most már nem is gondol a strandra és a tengerre;
A teraszról egy férfihang hallatszott, melynek akcentusát nem tudta beazonosítani
Valószínűleg megjött az Anastasia nevű hölgy és hercege. Dacosan kihúzta magát és
hátradobta sötét haját. Azt, hogy ennél a mozdulatnál Nelson le nem vette szemét az
alakjáról, nem lehetett nem észrevenni. Ezt a figyelő tekintetet ruhája vékony anyagán
keresztel úgy érezte, mint egy valódi érintést. Ettől felgyorsult a lélegzete és egyre
nyugtalanabb lett. Minek áll ez itt, mint egy faszent, ahelyett, hogy az Anastasiája elé
szaladna?
Éppen lehajolt a ládához, a következő könyvcsomagért, amikor hirtelen valami nedveset
és nagyon hideget érzett a lábánál.
 – Húú… – Nagyon megijedt és oldalra ugrott, úgyhogy a könyvek majdnem kicsúsztak a
kezéből. A térde magasságában két sértődött, sötétbarna, gyönyörű kutyaszem mustrálta őt!
A kutya füle majdnem a makulátlan márványpadlóig ért, négy erős barna-fehér mancsával
megkerülte, majd körbeszaglászta őt.
– Szabad bemutatnom? A barátnőm, Anastasia!
Már ahogy hangsúlyozta ezeket a szavakat, mutatta, hogy pontosan tudta, Gini nőnek
hitte Anastasiát.
Akarata ellenére elpirult. Ebben a házban semmi sem zajlik normálisan. Lehajolt és
békejobbot nyújtott Anastasiának. Ezek után egy lihegés engedélyt adott, hogy
megsimogathassa selymes szőrét, amire a kissé asztmatikus kutyahölgy a lábaihoz telepedett
és többé nem tágított mellőle.
- Megmondhatta volna, hogy egy kutyáról van szó – méltatlankodott – Majdnem
szívinfarktust kaptam, annyira megijedtem az előbb.
– Teringettét, akkor most nem szabad, hogy túlterhelje magát! Jöjjön, igyunk, egy kávét
a teraszon…
Mielőtt ellenkezni tudott volna, egy barátságos kéz, amely túlságosan intim módon a
vállán nyugodott, kivezette őt egy Hooywood-típusú hintaszékhez. Fél méterrel odébb
csúszott, hogy távolságot tartson kettejük közt.
– Azt hittem, sürgős magának ez a munka.
– Aki siet, elmulasztja a legjobb alkalmakat, kedves Gini.
Mivel észrevette meghökkenését, magyarázatot fűzött hozzá:
– Ez egy albán közmondás. Nagyon is ráillik friss ismeretségünkre, nem?
– Ez nem ismeretség. Maga felfogadott egy munkára.
– De mivel az eltöltött napok után fizetek, magának csak jó, ha kissé késleltetjük a
munkát – vagy nem?
Virginia hallgatott. Ez veszélyes téma, mivel fogalma sem volt, milyen megállapodást
kötött a munkaerő-közvetítő irodával.
Túl későn vette észre, hogy a férfi nem tisztelte a köztük levő biztonság sávot. A keze
most már a párnázott háttámlán feküdt, a nyaka közvetlen közelében. Pontosan érezte, ahogy
finom szőre a bőréhez ér. A férfiból sugárzó erő veszélyes módon védekezésképtelenné tette.
Erőszakkal kellett magát emlékeztetnie arra* hogy ez a pasas az, aki elcsábította a kishúgát.
Egy playboy, aki csinos nőkből mazsolázik és utána elfelejti őket. És mégis. Itt az izgalmas
és teljesen lehetetlen kérdés; mi történne, ha a férfi megérintené őt?
Sohasem fogja megtudni. A varázst egy hófehér hajú alacsony férfi szakította félbe, aki
megjelent a teraszon. Nelson keze lehullott és Virginia a szinte törékeny alakra tudott már
csak összpontosítani, egy fél fejjel volt alacsonyabb nála. Az öregember látványa, aki a forró
kaliforniai vasárnapon kifogástalan fekete öltönyt, fehér inget, fehér csokornyakkendőt és
fehér kesztyűt viselt, mélységesen megdöbbentette.
De nem álomkép volt. Gyenge szél borzolta a haját, és a madarak éles hangja éppúgy
valóság volt, mint a nagyváros távoli autózaja. A mód, ahogyan ez a férfi a megdöbbenésére
reagált, elnyerte tetszését. Ünnepélyesen odacipelt egy széles ezüsttálcát, amelyen
pezsgőspoharakat, pirítóst, vajat, jégbe hűtött kaviárt és egy palack pezsgőt fedezett fel. A
nagy teher ellenére Virginia előtt rendkívül ünnepélyesen biccentett a fejével.
– Madame…
 Virginia kérdőn nézett Nelsonra. Miért nem segít ennek a szegény idős embernek? Nem
látja, milyen nehéz a tálca?
– Halálra sérteném, ha ezt megtenném – válaszolta olyan természetesen, mintha hallotta
volna a kérdést. Talán gondolatolvasó? – Őfelsége szemében mi, amerikaiak, neveletlen
tuskók gyülekezete vagyunk. Megtesz mindén tőle telhetőt, hogy legalább a legdurvább
hibákról leszoktasson, de egyre csak csalódik bennem. Igor herceg, ez a gyönyörű fiatal
hölgy Gini kisasszony a munkaerő-közvetítő irodától…
– Madame – ismételte az öregúr, letette a súlyos terhet és elkezdte nyitni a
pezsgősüveget. –Ne higgyen a fiatalúrnak! Szereti a túlzásokat. Megkínálhatom egy kis
kaviárral? Oroszországból való. A hazámból, amit a szüleimnek sajnálatos módon a
születésem előtt el kellett hagyniuk.
Közben Gini magához tért és köszönettel elvette a felé nyújtott tányért.
– Tehát igaz ez a herceg dolog?
Igor rámosolygott.
– Ez a cím úgy nagyjából az egyetlen dolog, amit a szüleimtől örökölhettem. Az
emigráció egyfajta „francia forradalom” volt az orosz nemesség számára. Mi mindnyájan
egyformán szegények vagyunk. A kivétel természetesen erősíti a szabályt…
– Igort Párizsban ismertem meg – mesélte Nelson eszegetve. - Taxis volt, és mivel
szeretett utazni, hajlandó volt munkakört változtatni és velem jönni.
– Maradjon az igazságnál, Monsieur – javította ki őt az öregúr. – Éppen akkor
veszítettem el taxisofőri engedélyemet. Balesetem volt, és kissé sok volt bennem a vodka. A
francia rendőrség a legcsekélyebb megértést sem tanúsította. Hátralevő napjaimat
valószínűleg a Szajna hídjai alatt töltöttem volna el.
– Hajlamos a dramatizálásra – vigyorgott Nelson. - De ő megmagyarázta nekem, hogy
egy igazi orosz kékvérű szolga pont az, amire egy amerikainak szüksége van. Foglalkozik
csapnivaló viselkedésemmel és Anastasiával. Évek óta próbálom megszokni a gondolatot,
hogy engem egy olyan férfi szolgál ki, akinek a modorától még az angol királynő is
elsápadna irigységében.
– Sajnos, újra és újra kudarcok érnek engem. Ha csak a mai nadrágviseletének
kiválasztására gondolok, Monsieur…
– Felség, ha talán a saját nadrágjával törődne…
Virginia nem hitt a fülének. Miért nem mesélt neki Kelly erről a különc hercegről? Bár
ha úgy vesszük, Kelly tulajdonképpen semmit nem mesélt neki.
Mialatt a herceg egy meghajlással búcsút vett, Anastasia megpróbálta elmélyíteni
Virginiához fűződő barátságát. Keresztben a lábára feküdt és könyörgően rátekintett szomorú
szemével.
– Ha örökre meg akarja hódítani, adjon neki egy vajas pirítóst – javasolta Nelson. –
Kutyalady létére kimondottan szereti a kalóriadús eledelt.
Gini nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen, azt kérdezte magától, vajon melyik
színdarabot látja itt tulajdonképpen. Legfőbb ideje, hogy ismét visszatérjen a valóságba,
mielőtt ő is, megfertőzve ettől az őrülttől szintén átvesz egy szerepet.
– Nem óhajtok semmit és senkit meghódítani a maga házában - magyarázta neki
hűvösen. Anastasiát sajnálta, és gyorsan megvakarta hosszú, bocsánatkérően lógd fülét.
Talán emiatt nem vette észre a férfi érdeklődő pillantását.
– Kár – mondta halkan. Virginia hirtelen felállt.
 Akkor inkább folytatom a munkámat. A pezsgő és a kaviár nem éppen az, amit az
ebédszünetemben megszoktam. Jobb, ha nem is szokom hozzá ehhez a luxushoz.
Mire jó ez? Miért nem mondom érthetően: Sajnálom, Mister, térjünk a tárgyra. Sürgősen
figyelmeztetnem kell! Azonnal hagyja békén a kishúgomat, különben baj lesz!
Ha őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy egy egyszerű ügyet reménytelenül
túlbonyolított. Vagy attól volt ez, hogy úgy érezte magát, mint a csörgőkígyótól hipnotizált
nyúl, mihelyt a férfi szürke szemei rajta nyugodtak? Hol maradt logikus gondolkodása? Nem
kellene föladnia és elfutnia, amikor úgy, mint most is, csak néhány centiméterrel állt meg
előtte? Ajka pont az ő szemmagasságában volt. Ez nem éppen az a látvány, amelytől a
remegő idegek megnyugszanak. És miért mosolygott?
– Meg tudom érteni, Gini, de a herceg egy zsarnok, aki nem ismer könyörületet. Nem
lehet vele vitatkozni. Úgy véli, hogy egy gentlemannek így kell élnie, s nekem hallgatnom
kell rá. Legalább két pici kaviáros kenyeret és egy pohár pezsgőt fogyasszon el, mert
egyébként megsértődik. Biztosíthatom, hogy sértődötten kibírhatatlan, még csökönyösebb,
mint Anastasia.
– És miért hagyja ezt annyiban?
– Kedvelem őt. Színt hoz az életembe. Ha közelebbről megismeri, észre fogja venni,
milyen rendkívüli öregúr. Igazán nem érdemelné meg, hogy a híd alatt végezze…
Virginia meg volt döbbenve. Amit Robert T. Nelson mondott vagy tett, egyáltalán nem
illett bele a gátlástalan playboyról alkotott képbe, amelyet magában kialakított róla. Ha most
még szeretetreméltó vonásokat is felfedez benne, küldetése teljes kudarcot vall.
Elvette a poharat, amit felé nyújtott. A kezük összeért. Olyan volt ez, mint egy áramütés,
a lába ujjáig hatolt. A torka kiszáradt és úgy döntötte magába a pezsgőt, mintha csak
ásványvíz lett volna. Végre feloldódott a csomó a gyomrában és kellemes melegség öntötte
el. Nem ellenkezett akkor sem, amikor a férfi újra megtöltötte poharát. Furcsa ürességet
érzett a fejében, amitől elszédült.
– Ne feledkezzen meg a kaviárról…
Gini gépiesen evett. De nem érzett semmit. Akár egy hamburger is lehetett volna. Ő csak
az erős barna, hosszú ujjú kezet látta, amely a szájához tartotta a pirítóst. Ez a kéz most üres
volt és átfogta a nyakát. Az ellenállás utolsó szikrájával Virginia a földre pillantott. Ez
inkább ösztönös megérzésvolt, mint ésszerű meggondolás. Tudta, hogy el kell kerülnie a
tekintetét.
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig álltak így. A férfi sürgetően, ő némán és
makacsul mereven. Aztán hirtelen elengedte, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát és
hátratántorodott. Robert T. Nelson beledőlt egy tiltakozóan feljajduló fonott fotelba és
hangosan nevetett. Túl hangosan.
– Ne féljen, Gini. Nem az én stílusom, hogy egy nőt elcsábítsak, ha ő ezt nem akarja…
Szent ég, mekkorát röhög rajtam ez az alak! Hogy lehet, hogy úgy olvas a
gondolataiban, mint egy nyitott könyvben? Talán azt is sejtette, milyen közel volt ahhoz,
hogy megadja magát. Csak egy valami menthette meg; rátérni egy egészen banális témára.
– Szívesen megmosnám a kezemet. Hol…
– A herceg megmutatja magának a fürdőszobát, Gini. Milyen kellemes, hogy ez a nap
kettőnk számára még csak most kezdődik…
 Virginia fülében ez fenyegetésnek hangzott. A férfi győzelemittas vigyorgásától ökölbe
szorult a keze. Sarkon fordult és bement a házba. Virginia tudta, hogy a játék a tűzzel csak
szünetel, még nincs végé.
Igor herceg bevezette őt egy helyiségbe, ami úgy hasonlított egy normális
fürdőszobához, mint egy zacskó sült krumpli egy hozzáértéssel összeállított ínyenc
menühöz. Gini megcsodálta a márványburkolatú falakat, a hatalmas zöld növényeket, a
kisebb úszómedence méretű fürdőkádat és az aranyozott szerelékeket.
Nem csoda, hogy Kelly néhány nappal ezelőtt elkeseredetten panaszkodott a rosszul
működő Alamo Square-i melegvíz-szolgáltatásra. Ezzel a luxussal az ő rózsaszínű háza
tényleg nem tudja felvenni a versenyt.
– Madame… – A herceg annyi puha törülközőt nyújtott át neki, amennyi egy egész
focicsapatnak elég lett volna, és kívülről becsukta, a tükrös ajtót. Virginia leült a kád szélére
és elkezdte masszírozni fájó halántékát.
Mi a fene van ebben a Robert T. Nelsonban, ami őt teljesen kilendítette egyensúlyából?
Mégiscsak 28 éves, és már nem az a buta liba, aki Oaklandben még hitt egy vőlegény
szerelmes esküjében. A vőlegényében, aki aztán végül inkább egy másik lányt vett feleségül,
akinek szülei gazdagságukkal gondoskodtak karrierjéről. Azóta volt néhány kapcsolata, de
sosem találkozott olyan férfival, akinél feltette volna magának a kérdést, vajon milyen lehet,
amikor hozzáér a bőréhez?
Vajon milyen a kapcsolata Kellyvel? Szemrehányást tett magának, hogy nem kérdezte ki
a húgát. Talán tényleg csak barátság ez köztük. Lehet, hegy Kelly szemtelen válasza,
miszerint nem kér senkitől sem engedélyt, ha egy férfival le akar feküdni, csak egy kísérlet
volt arra, hogy a nővérét felbosszantsa? Minden gyengédsége és naivitása ellenére Kelly
talán mégsem az a lány, aki rögtön ágyba bújik egy férfival. Vagy mégis?
Virginia felállt, a mosdóhoz lépett és hideg vizet engedett a csuklójára. Aztán megnézte
magát a tükörben és elhúzta a száját.
– Nos, Virginia Lynne, milyennek látod a helyzetet? - suttogta halkan. – Ahelyett, hogy
beolvasnál ennek a playboynak, a legjobb úton vagy ahhoz, hogy beleess. Ez őrület! Először
is kapcsolata van a húgoddal, másodszor egy első osztályú playboy, harmadszor pedig a
legvonzóbb férfi, akivel valaha is találkoztál, Minden arroganciája és határtalan önbizalma
ellenére van benne valami, izgató és kihívó.
Virginia összeszorította hűvös csuklóit. Tanácstalanul körülnézett a helyiségben és
észrevett a zuhanyozófülke melletti sarokban egy vakítóan fényes tárgyat. Elzárta a
vízcsapot, törülközőért nyúlt és lehajolt. Félig a szőnyeg plüssrojtjai alatt egy gyűrűt talált,
egyszerű fehérarany gyűrűt, egy kicsi, de nagyon szép zafírral. Első látásra felismerte az
ékszert: Kellyé! Ő maga vette neki a zafírgyűrűt az első tanév végén. Ez Kelly kabalája.
Soha nem tette le. Csak amikor kedvenc habfürdőjében fürdött, miután egy folyóiratban azt
olvasta, hogy a fürdőadalék árt az ékszernek.
Virginia ujjai körülzárták a zafírgyűrűt, nem érezve, ahogy szélei fájdalmasan a bőrébe
mélyedtek. Tehát ennyit a csak barátságról! Laza ismeretségnél nem szokás habfürdőt venni!
Így bizonyítéka volt, még ha nem is akarta elhinni Kelly Robert T. Nelson szeretője!
Eszem ágában sincs, hogy ennek a szoknyavadásznak én legyek a következő áldozata! –
esküdözött Virginia. A jeges dühtől, ami elöntötte, egészen megnyugodott. Mintha csak
elfújták volna újra minden kétségét. Tudta, hogy mi a teendő és rövid zavarodottsága végre
véget ért.
 Igor herceg, aki a szupermodern konyhában nagy odaadással tisztított egy ezüstkannát,
elgondolkodva nézte a gyűrűt.
– Nem túl értékes darab, de egészen csinos – mondta igazi sznobizmussal. –
Feltételezem, hogy a gyűrű Robert úr egyik barátnőjéé.
– Az egyiké? – Virginia nyelt egy nagyot. – Ez azt jelenti, hogy több van neki egyszerre?
Igor megvonta a vállát.
– Egy úr élvez és hallgat, Madame! Mivel Robert úr még nem kötelezte el magát,
szívesen gyűjti a mézet a rét minden virágáról.
Ez a nagyon költői hasonlat úgy ízlett Virginiának, mint egy adag ciánkáli.
– Köszönöm, többet nem is akartam tudni – mérgelődött összeszorított fogakkal. – Csak
azt kívánom Robert úrnak, hogy egyszer alaposan rontsa el a gyomrát mézgyűjtés közben.
– A gyomra állapotáról nincs tudomásom. – A herceg hangjában a humor nyomát vélte
felfedezni, amitől Virginia még dühösebb lett. A férfiak tényleg mind egyformák. Teljesen
mindegy, hogy ősz hajúak vagy feketék, s hogy a nevük Nelson vagy Jenkins. Mindegyik
csak azt az egyet akarja, és a nőkben csak csinos üresfejű játékbabát látnak. Hát ő majd
bebizonyítja nekik, hogy a nők nem eldobható tárgyak. És különösen nem egy olyan lénnyel
kapcsolatban, mint amilyen a kishúga!
– Köszönöm, herceg – mondta fojtott dühvel. – Hol találom a főnököt?
A lezser kifejezés látható rosszallást váltott ki. Gini bármikor nagyon élvezte volna az
öreg oroszt, de most a humor utolsó szikrája is elszállt belőle.
– Legutóbb a dolgozószobájában telefonált. A folyosón a második ajtó jobbra – kapta a
választ.
– Köszönöm.
Haladéktalanul elkezdte keresni Nelsont, aki e pillanatban éppen letette a telefonkagylót
egy monumentális, zöldesszürke ónixból való készülékre. Mosolya ellenére szürke szemében
hirtelen bizonyos óvatosságot fedezett fel. Egyféle éberséget, ami azelőtt nem volt meg
benne, és amitől megijedt.
– Hihetetlen, hogy milyen ez a munkaerő-közvetítő iroda
– magyarázta mellékesen, hogy szavahihetőbb legyen.
– Nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Hát nem még egy lányt akartak nekem
küldeni…?
Virginia mély lélegzetet vett és tízig számolt magában. Le-bukott! Most már csak az
igazság segíthet rajta.
– A nevem Virginia Lynne! – jelentette be. – Amennyiben ma reggel megengedte volna,
hogy szóhoz jussak, már régen megmondtam volna.
Nelson tanácstalannak tűnt.
– Ismernem kellene magát? Szép lenne magától, ha segítene egy öregemberen, akinek
nehézségei vannak az emlékezetével. Általában nem szoktam elfelejteni arcokat és főleg
nem ilyen csinosakat…
– Nahát ez mégiscsak sok! – Virginia ökölbe szorította a kezét. – A magafajta playboyok
tulajdonképpen egyáltalán nem foglalkoznak sűrűn cserélődő barátnőik személyi adataival?
– Na, na – emelte fel Robert békítőleg a kezét. – Bár nem vagyok egy szent, de ha mi
ketten már valahol összeakadtunk volna, úgy ezt az élményt biztosan a szívesbe zártam
volna.
 – Inkább bevonulnék apácának a legközelebbi mexikói kolostorba, mint hogy hagynám
magam megérinteni egy ilyen kéjenctől, mint maga.
A férfi arca most már nem volt olyan derűs.
– Magának tetszik ez a hangnem, Gini?
– Én magának nem vagyok Gini, hanem Kelly Lynne nővére, Virginia. Talán a Kelly név
már mond valamit magának?
A dús sötét szemöldök szürke szemei fölött éles ívben emelkedett föl a döbbenettől.
– Az édes Kelly macskakarmú nővére? Nahát, a világ tele van csodákkal!
– És tele van Casanovákkal, akik úgy gyűjtik a kalandokat, mint más férfiak a
bélyegeket. Követelem, hogy hagyja békén Kellyt. Tulajdonképpen csak ezért jöttem ide,
hogy ezt megmondjam magának.
A férfi hallgatott, rövid ideig gondolkodott, aztán kissé gorombán megfogta a felső
karját.
– És még mit akar? Átkutatni a házat, hátha elrejtettem Kellyt valamelyik szekrényben?
– Hülyeségeket beszél, azért vagyok itt, mert tudom, hogy ma nem találkozik magával.
Sőt a legjobb az lenne, ha Kelly soha nem tudná meg, hogy mi valaha is találkoztunk.
A szorítás a karján erősebb lett és Virginia elfojtott egy kiáltást.
– És ezt hogy képzeli, Virginia Lynne? Tegyem ki Kellyt az ajtó elé, vagy írjak neki egy
durva levelet, esetleg dobassam ki a herceggel?
Nagyon mérges volt. Más magyarázatot nem talált tapintatlanságára és a jeges
hangnemre. De Gini ettől nem hátrált meg.
– Ennyire nehéz ezt megérteni? Tűnjön el, utazzon el, járjon golfversenyekre, mit tudom
én…
– Épp most jöttem haza egy hosszú utazásról. Szeretném kipihenni magam San
Franciscóban…
– Ezt most csak azért mondja, hogy bosszantson. Annyira fontos magának, hogy
imponáljon egy olyan báránykának, mint amilyen Kelly? A maga külsejével és
tapasztaltságával ez a lány túl könnyű falat magának. Az ilyen lányok, mint Kelly, csak
áldozati bárányok lehetnek a maga számára. Nem nézhetem csendben, ahogy tönkreteszi a
húgom életét. A hírneve bizonyára sok előnyt biztosít magának, de nem jogosítja fel
mindenre!
– Kedves méregzsák Ginim, magának még sosem tűnt fel, hogy Kelly egészen jól tud
vigyázni magára? Ő olyan lány, aki pontosan tudja, hogy mi a jó neki Nincs szüksége
fogadatlanprókátorra.
Ezek nem éppen egy szerelmes férfi szavai voltak, aki attól tart, hogy szakítania kell
barátnőjével. Virginia túl dühös volt ahhoz, hogy hagyja magát kioktatni.
– A végén még Kellyre akarja hárítani a hibát emiatt a viszony miatt? Ez jellemző, nem
vállalunk semmi felelősséget, ugye? Márványban fürödni és kaviáron élni, de az egyszerű
embereken mulatni. Mondjak valamit magának? Utálom az ilyen fickókat, mint amilyen
maga, Mister! Maga hiú, öntelt, arrogáns és kibírhatatlan. Az ilyen beképzelt alakok azt
várják, hogy minden nő imádattal a lábuk elé boruljon!
Ő maga sem tudta, milyen válasszal kell számolnia erre a szentbeszédre. De a hirtelen
jött hangos nevetés teljesen felkészületlenül érte. Virginiának tátva maradt a szája, míg a
férfi rázkódott a nevetéstől és a térdét csapkodta, ő közben a karját masszírozta, amelyet
közben sikerült kiszabadítania és úgy nézte a férfit, mint egy életre kelt dinoszauruszt. A
férfiúi sovinizmus legvadabb példánya állt előtte!
– Én… én… gyűlölöm magát! – sziszegte utolsó kísérletként, hogy elrontsa jó
hangulatát. Legszívesebben mind a tíz ujjával nekiesett volna az arcának, hogy szétkarmolja
a vigyorát…
Teljesen mindegy volt, hogy mit tervezett a következő lépésként, már nem került rá sor.
Miközben továbbra is egy szépen összerámolt íróasztal szilén ült, a férfi egy gyors,
ragadozószerű mozdulattal magához húzta. Virginia kétség-beesetten tiltakozni akart, de csak
egy hangtalan sóhaj hagyta el a száját.
A férfi combjainak erős ollójába fogva nagyon is erősen érezte a meztelen lábak melegét
szoknyája vékony sárga szövetén keresztül. A vér zúgott a fülében, s szíve vad
kalapácsolását nem lehetett nem észrevenni. A lángoló tűz középpontjába zárva úgy érezte,
hogy megfullad és elég. Bénultan érezte, hogy a kezek, amelyek tarkójánál beletúrtak a
hajába, feltartóztathatatlanul közelebb és közelebb húzták őt. Az sem segített, hogy ajkait
dacos, pengeéles vonalként préselte össze. Már nem tudta kikerülni csókját.
Először gyengéd, meleg, hízelgőén csábító volt, amitől a dac minden nyoma elszállt
belőle, ellenállása összeomlott. Tehát ilyen volt az, amikor hozzáért. Ilyen felkavaró, új,
leírhatatlan. Akarata ellenére szétnyíltak ajkai, lágyan befogadóvá váltak, visszaadták, amit
kaptak.
– Nos, Gini, hogy is van ez? Gyűlölsz engem?
A hangja most már nem volt vidám, hanem feszült, mély, mint egy harang hangja, amely
Virginia legmélyebb belsejében visszhangzott. Nem tudott válaszolni. Hevesen lélegzett,
mintha gyorsan futott volna. Egy lavina sodorta magával, amely eltemette az eszét és a
hétköznapok emlékeit. Most már csak egyvalami létezett, ezek az ajkak, melyek szemhéját
és kiemelkedő járomcsontját csókolták, melyek füle legérzékenyebb pontját érintették,és
amelyektől lávafolyammá vált a vér az ereiben.
Keze lassan végigcsúszott a gerincén, amitől minden csontja gumivá vált és olyan elemi
erővel kívánta meg ezt a férfit, hogy megijedt saját magától.
Karjait mellének feszítette. Tekintetük találkozott. Felkérés és kihívás egyszerre.
Virginia pontosan megértette az üzenetet. Dönts, Virginia Lynne! Menj vagy maradj, de ha
maradsz…
Azzal, ahogyan engedett az ölelésből és karját felsőteste mellett leengedve az asztallapra
támasztotta, mintegy aláhúzta ki nem mondott szavait. Szabad volt! Szabad? Lehetetlen! Míg
szeme varázslata alatt állt, jobban hozzá volt láncolva, mintha acélos bilincsbe verték volna.
Ez őrület! Megbocsáthatatlan volt, amit tett és mégsem tudott másképpen cselekedni.
Nem tudta, mennyi idő telt el, amíg a férfi elfogadta ki nem mondott elhatározását.
Átfogta csuklóját, aztán érdes tenyere felcsúszott meztelen napbarnított karján és
megpihent a kulcscsontja fölött. A pezsgő izgalom, amely közben átfutott Virginián feje
búbjától a lábujja hegyéig, mély sóhajt váltott ki belőle. Arcát feléje emelte és teljesen átadta
magát csókjának. Mintha csoda történt volna, hirtelen minden egészen egyszerű lett. Csak a
szívére kellett hallgatnia, nem az eszére.
Átkarolta Robert nyakát és szorosan hozzásimult. Mellei keményen nekifeszültek a ruha
szövetének és a férfinak éreznie kellett a vibrálást, amely átfutott a bőrén! Szája utat engedett
a követelőzően kereső nyelvnek, pezsgőízt érzett és megtántorodott. Elesett volna, ha a férfi
nem tartja, és nem emeli fel karjaiba.
 – Gyere, drágám, azt hiszem ez nem jó hely nekünk… suttogta rekedt hangon a fülébe,
és már csak azt érezte, hogy felemelik és viszik. Csak később vette észre, hogy egy félig
elsötétített hálószobába értek, melyben az imponálóan széles ágyon szatén lepedő és egy sor
párna díszelgett. Csak Robert kezei voltak most fontosak, amelyek a testén siklottak végig,
kigombolták a ruhakivágást és feltartóztathatatlanul csúsztak be a sötét völgybe.
Amikor megérintette mellei érzékeny, feszülő bőrét és simogatva ismerkedett dús
formáival, Virginia a fájdalomtól ráharapott alsó ajkára és hátrahajtotta fejét. A férfi gyengéd
szája követte nyaka feszes vonalát, nyelvének hegye játékosan táncolt torka hajlatán,
végigsiklott meztelen bőrén és becézgette rózsaszínű, barnás mellbimbóit.
A kábító gyengédségtől Gini végleg elveszítette az eszét. Még sosem érzett ilyen
gyönyört, ilyen szinte fájó vágyakozást egy férfi után. Ő maga segített lehúzni ruháját a
vállán keresztüli alatta már csak egy leheletnyi sárga szaténbugyit viselt, amely ráfeszült
keskeny csípőjére. Most már a férfi volt az, aki hevesen vette a levegőt, míg szemeivel
becézgette az előtte álló nyúlánk fiatal nőt.
Gini bőre, amit a kaliforniai nap gyengéden lebarnított, úgy fénylett, mint a selyem.
Sportos nyúlánksága ellenére Gininek dús, feszes melle és lágy, nőies csípője volt.
– Gyönyörű vagy…
Boldogan elmosolyodott ezen az elragadtatott bókon. Ebben a mosolyban nem
büszkeség volt, csak a kívánság, hogy tetsszen neki, és öröm a fölött, hogy ez sikerült. Nem
is sejtette, hogy tartásának éppen ez a meghökkentő, ártatlan természetessége volt az, amely
rabul ejtette a férfit és amitől úgy érezte, ez a nő egészen különleges lény.
Virginia közelebb lépett és kezeit a golffeliratú lehetetlen póló alá csúsztatta. Követte a
megfeszült izmokat és segített neki az inget levenni. A szörnyű bermuda nadrágot is levetette
végre és Gini edzett férfitestet fedezett fel, széles váltakkal és erős lábakkal. A férfi
vágyának mértéke már nem maradhatott titokban előtte és összefonódva feküdtek le az ágy
sötétkék lepedőjére, amelyről Gini teste aranyszoborként emelkedett ki. Gini vonaglott
Robert gyengéd kezei alatt, amelyek lapos, feszes hasán csúsztak lejjebb, követték csípője
formáját és átfogták kerek fenekét, amelynek rezgéseit a férfi érezte. Aztán kezei
előrecsúsztak, hozzáértek a combok érzékeny belső oldalához, és most már érezte magában
azt a forró, vágyakozó nyomást, amely feloldást sürget, felkorbácsolt izgalommal egyre
többet követelt.
Bugyijának parányi szövetdarabkáján keresztül a férfi csókjai tüzet szórtak rá és testével
feléje ívelt. Már tudta, nemet mondjon-e vagy igent. A szokatlan szédüléstől, amit még
sohasem érzett, olyan érzéseket fedezett fel magában, amelyek létezéséről ez idáig fogalma
sem volt. Odaadta magát. Felfedezte a csodálatos érzést: nem csak kapni, adni is akar. Azt a
kevés tapasztalatot, amit eddig férfiakkal kapcsolatosan gyűjtött, egy pillanat alatt
elfelejtette. Roberttel újrateremtette a szerelemről és szenvedélyről eddig alkotott képét.
– Fantasztikus vagy, Gini – suttogta a férfi levegő után kapkodva.
Azon a bolygón, amelyen ők most tartózkodtak, csak két ember létezett, akik
kölcsönösen a legnagyobb gyönyörrel ajándékozták meg, s egészítették ki egymást: a nő
egészen nyitottan és várakozással telve – a férfi erőtől duzzadva és tele sürgető férfiassággal.
Most már az ellenállásnak nyoma sem létezett Giniben. Heves temperamentumát, amit a
mindennapi életben önuralommal és hűvös ésszel fojtott el, ezekben a másodpercekben már
nem tudta kordában tartani. Sikoltással – félig zokogva, félig mámorosán – adta oda magát
Robertnek, és vad táncba rántotta magával, amely az ősi ritmusban egyesítette és olvasztotta
össze őket. Érezni akarta a férfit, eloltani a vágyakozással teli fájdalmat belsejében,
feloldódni és soha többé nem térni magához.
A kielégülés, amely kéjük csúcsán egyesítette őket, Virginiát mélyen megrázta. Olyan
volt ez, mint egy fehéren szikrázó gömbvillám, amely felrobbant testében, és amitől teljesen
kimerültén ért földet Robert karjaiban. Amikor kinyitotta párás szemét, szürke tekintettel
találkozott, amely ezüstös sápadtan és tele csodálkozással nyugodott rajta.
- Csodálatos volt – suttogta Gini boldogan.
Érezte a férfi kezét, ahogy a haját kisimította arcából, az odalehelt pehelykönnyű
csókokat, amelyek az arcát érték, és az izzadságtól párás test idegen és mégis oly ismerős
bőrét. Nem tudta volna megmondani, hol végződik férfi teste, és hol kezdődik az övé.
Ez tehát a szerelem. Biztos, hogy ez az. Csak szexnek ez túl szép volt, túl hatalmas, mert
még soha nem érezte azt, hogy egy férfival ennyire tökéletesen azonosuljon.
– Gini, szívem, soha többé nem engedlek el. Mennyit vártam rád…
Az ilyen szerelmes szavak és az ezeket kísérő odaadó gyengédségek nemsokára
újraélesztették a tüzet és rávezették őket az ősrégi játék újabb és újabb változataira. Aztán
elaludtak, szorosan átölelve egymást, mintha attól félnének, hogy alvás közben elveszíthetik
egymást.
Virginia először nem tudta, mi ébresztette föl. Talán a hűvösség, amely meztelen bőrét
legyezte, a súlyos teher a testén vagy a férfi egyenletes, mély lélegzése. A szobában sötét
volt, idő kellett hozzá, hogy észlelje a körvonalakat. A holdfény a betámasztott zsalusajtó
lamelláin keresztül ezüstösen esett a szőnyegpadlóra. Ruhadarabok, cipők szerteszét, ott
ahová leszórták őket.
Most már azt is felismerte, hogy mi nyomja. Ellenállt a kísértésnek, hogy megsimogassa
az alvó férfi testét, annak ellenére, hogy szabályszerűen viszketett a keze. Mennyire férfias,
milyen erős és izmos! Az izmok soha nem jelentettek semmit a számára, de ezt a
tökéletességet mégis öröm volt nézni. Robert T. Nelson férfi volt, a szó legjobb értelmében.
A névtől, amely az agyába nyilallt, szabályszerűen összerezzent. Kiszabadította magát a
láb alól, amely ránehezedett. A férfi felsóhajtott, valamit motyogott és a balkezével az ő
testét kereste. Rövid keresgélés után ujjai elégedetten fogták körül jobb mellének
kerekdedségét, nyugtalan légzése újra lelassult és szabályossá vált.
Virginia mozdulatlanul feküdt. Közvetlenül érezte, ahogy kemény mellbimbója a férfi
tenyeréhez nyomódott. Annak ellenére, hogy a vad gyengédségtől mellbimbója kissé
megfájdult, ölében rögtön újra jelentkezett a vágyakozó nyomás. A tűz, amelyről nem is
tudta, hogy létezik.
Úristen, rögtön, elveszítette az eszét, amint Robert csak hozzáért! Kezei varázslatosan
hatottak rá. Mint a kábítószer. Az, hogy találkozott vele, már magában is elég nagy baj volt,
de az, hogy ilyen meggondolatlan gátlástalansággal adta oda magát, felért egy
katasztrófával! A férfi, akinek ilyen hatalma volt fölötte – hogy mint most is, már a reá való
gondolat elég volt ahhoz, hogy remegve préselj össze combjait – a kishúga szeretője volt!
Itt csak egy megoldás létezett: a menekülés! El kellene mennie, de azonnal. Mert ha
felébredne,és a karjába zárná, gondolkodás nélkül megint odaadná magát. Ez a férfi
veszélyes! Soha többé nem láthatja viszont!
Végtelen óvatossággal oldalra csúszott. Az ellazult kéz lehullott testéről, és hogy
leküzdje efölötti sajnálatát, száját összeszorította. Közben a szeme annyira hozzászokott a
sötétséghez, hogy még a bugyiját is megtalálta, amely a fekete szandál mellett volt.
Visszafordította a ruháját és felemelt karokkal belebújt. Összerázkódott, amikor a szövet
érzékeny, felkorbácsolt bőrét érintette.
A kísértés nagyon erős volt, hogy ismét Roberthez bújjon, amíg fölmelegszik és aztán
szenvedélyes csodákat fedezzen föl vele még egyszer. Egyik kezében szandáljával lehajolt
hozzá, másik kezével visszafogta a haját, és utoljára megnézte a kemény arcot, amely alvás
közben oly puhának és ártatlannak tűnt. Egy kis fantáziával fel lehetett fedezni rajta annak a
kisfiúnak a vonásait, aki valamikor volt. Az utolsó pillanatban Virginia magába fojtotta
sóhaját, aztán fölemelkedett és lábujjhegyen kiosont. Talpa alatt a kőpadló hidegnek és
ellenségesnek tűnt, a hivalkodó ház folyosói üresen sötéten tátongtak előtte Anastasiának és
a hercegnek nyoma sem volt. A sárga szövettáska, amit délelőtt a fogasra tett, érintetlenül
maradt. Senkivel nem találkozott.
Kint, az útra vezető járdán, egy pillanatra megállt, hogy fölvegye a szandálját. Sírt. A
modem ház körvonalai összemosódtak szemei előtt.
A kocsmában levő kis kvarcóra mutatói már hajnali három órát mutattak. Vasárnap volt.
Tizennyolc óra múlva Kelly visszatér a vitorlázásból. Uramisten, vajon mit mondana, ha
megtudná, mit művelt az elmúlt éjjel a szeretőjével!
Nem várhatta, hogy Robert T. Nelson ezt a kalandot titokban tartja. Széles mellkasában
elegendő hely jutott annak a két különböző léleknek, amelyek benne lakoztak. A cinikus
playboyé, aki a nőket gátlástalanul falja, és a gyengéd, gazdag lelkű férfié, aki váratlanul
elérzékenyült, ha orosz hercegekről és idősebb nővérekről volt szó.

– De hát ez mégiscsak disznóság! Ez így nem mehet tovább, Virginia, hallod?

Virginia, aki ágyán feküdt, arcát centiméter vastag tisztítómaszk alá temetve, ijedten
emelkedett föl. Kelly! Mi ez a felháborodás? Vajon beszélt már telefonon Roberttel? Hiszen
csak most érkezett meg.
– Virginia! Ja, itt vagy…
Kelly állt az ajtóban, a frizurája nem volt olyan tökéletes, mint máskor, viszont jól lesült
és meglehetősen dühös volt. Virginia érezte, hogy a szíve valahol a torka és az orra között
kalimpál. Szerencse, hogy a maszk eltakarta bűntudatos arckifejezését.
– Mit… úgy gondolom, hogy, hogy… miről…
Kelly ráncolta a homlokát.
– Mi van veled? Beteg vagy?
– Nem, miért, kellene?
- Csak mert dadogsz, amit különben nem szoktál!
Virginia összeszedte magát.
– Talán megmagyaráznád, hogy miért kiabálsz úgy, amikor még alig jöttél haza?
Kelly csinos babaarcán az elégedetlenség ráncai jelentek meg, és Gini már a
legrosszabbtól tartott.
– Hármat találhatsz, kedves nővérem. Mi miatt izgatom fel magam ebben a
mauzóleumszerű házban? A zuhanyozó miatt, természetesen! A múlt héten legalább hébe-
hóba jött még egy kis hideg víz, de most teljes adásszünet van. Ez a vacak úgy bőg, mint egy
szarvas párzás idején, és csak levegő jön belőle. Magyarázd el nekem, hogy mossam most
meg a hajamat? Miért nem tudott egy rendes házat ránk hagyni Ruth néni?
Virginia megpróbálta eltitkolni megkönnyebbülését. Még nem kezdődött el igazán a
veszekedés.
– Mert Ruth néninek csak ez a háza volt. Gyere, ne viselkedj úgy, mint egy komolytalan
tinédzser. Most az egyszer egy napig ne mossál hajat. Nagyon jól nézel ki, semmi okod a
pánikra.
Kelly türelmetlenül fújtatott.
– Te azt hiszed, hogy így találkozom majd Roberttel, hogy a fejem úgy néz ki, mint egy
tépett portörlő? Nagy tévedésben vagy. Ha te igazi testvér lennél, csinálnál nekem a
konyhában forró vizet, és nem itt heverésznél…
Virginia csak egyet hallott: Robert! Kelly és Robert találkozni akarnak! Találkozni és
talán még mást is. Szinte érezte a kést amely a gyomrában forgott. Mi ez tulajdonképpen?
Félelem vagy féltékenység? Féltékenység a saját húgára? Erről szó sem lehet! Mintha saját
magát akarná megbüntetni ezért a gondolatért, Virginia valóban felállt, hogy teljesítse Kelly
kérését.
Megmosta Kelly haját, megszárította és rossz lelkiismerettel hagyta, hogy a húga
átölelje. Vajon mikor tudja meg Kelly, hogy milyen gyalázatosan elárulta a háta mögött?
– Tündér vagy, nővérkém! – csicseregte Kelly vidáman. Elmesélem majd Robertnek,
hogy te mentetted meg az esténket. Szép tőled, hogy beláttad, Robert nem egy
lelkiismeretlen fráter. Ő fantasztikus, a legvonzóbb férfi, akit ismerek.
Nekem mondja?
– Tehát ne várj engem. Biztosan későn jövök.
Virginia érthetetlen köszönésfélét morgott és elfojtotta keserű nevetését. Mintha nem
tudná pontosan, hogy Robert T. Nelson milyen sorsdöntő hatással van a nőkre! Nem, nem
fog a sarokban ülni és sírni. Arról szó sem lehet, hogy egy golfbajnok miatt bohócot
csináljon magából. Elmegy moziba. Egyedül!
Nem is számolt Kelly jelenlétével, amikor hazafelé kinyitotta a ház ajtaját. De minden
józan ész és önuralom ellenére nem tudott változtatni azon, hogy órákig ébren feküdjön. A
Kellyvel való összeütközés veszélye csak elhalasztódott, de nem szűnt meg.
Természetesen az út nem volt hosszú a bizonyosságtól a szörnyű belátásig, hogy a
kishúga most Robert karjaiban fekszik. Egyáltalán, észrevette a férfi a különbséget azok
között a nők között akikkel lefeküdt? Ma Virginia, holnap Kelly, holnapután talán Grace.
Puha bőr, gyengéd ajkak és mohó odaadás.
Virginia megvetette saját magát. Milyen jogon tett ő Kellynek szemrehányást, amikor ő
ugyanúgy józan ész és gondolkodás nélkül ment bele a vad kalandba. Egy találkozás, ami
minden szenvedélyessége ellenére a saját keserű vereségét is magában hordozta.
Vajon mi történhetett, hogy eddigi szabályos és rendezett élete egyik pillanatról a
másikra teljesen kisiklott? Hogyan történhetett meg, hogy egy olyan férfiba lett szerelmes,
aki csak utálatot érdemelne? Vajon hová vezet mindez?
A reggel nem hozott megoldást a problémáira, csak egy tolakodó óra túl hangos és túl
korai csörömpölését. Virginia azzal a tompa érzéssel kelt föl, hogy egy percet sem aludt.
Nehezére esett a reggeli rutinprogramot végigcsinálnia. Elfojtott egy káromkodást, amikor a
zuhany egy rövid gurgulázó hangon kívül semmi érdemlegeset nem adott magából és
fogcsikorgatva mosakodott a konyhai vízcsapnál. Elkerülhetetlennek látszott, hogy felhívjon
egy vízvezeték-szerelőt. A számlára nem is mert gondolni. A számláján levő kevés dollárt
tulajdonképpen a tető sürgős felújítására tervezte.
Ragyogó napsütés kergette el a szokásos reggeli ködöt a San Franciscó-i öbölből.
Egyáltalán nem illett Virginia rossz hangulatához. Bebújt egy szűkre szabott, végig gombos,
széles válltömésű farmerruhába és összekötötte a haját egyetlen nehéz copfba amit egy fehér
masni tartott össze. Remélhetőleg elég ártatlanul néz ki, nehogy Harvey Jenkins fölöslegesen
izgalomba jöjjön.
A következő negyedév villanyszámlája és a telefontársaság figyelmeztetése miatt, amely
szombat óta a postaládájában várt rá, ez a hét sem kezdődött éppen a legkellemesebben,
amitől egyébként sem várt semmi jót.
Sylvie Hutton, aki telt csípőit egy pink-fehér kockás vászonnadrágba préselte, amihez
ugyanolyan rózsaszínű blúzt viselt, úgy trónolt írógépe mögött, mint egy savanyúcukor.
Rögtön a telefonra mutatott.
– A főnök! Csak azt szeretném tudni, hogy mit keres ilyen hajnalban ezen a szent helyen.
Azt hittem, hogy tizenkét óra előtt ez sosem jön be!
Virginia nagyon jól tudta, milyen kérdés van Sylvie nyelvén és már megbánta, hogy a
múlt pénteken olyan őszintén elbeszélgetett vele. Miért nem fogta be a száját? Kellemetlen
volt számára, hogy most kíváncsian hallgat majd minden szót, ami Jenkins és közte
elhangzik. Ezért nem ragaszkodott a szokásos telefonhíváshoz, hanem rögtön személyesen
ment az ötletmenedzser irodájába. Lesz, ami lesz. Tekintettel a fenyegető vízvezeték-szerelői
számlára, valahogy el kellett érnie, hogy a főnöke ne gördítsen akadályokat útjába és közben
a hangulatát se rontsa el. De hogy hogyan, azt ebben a pillanatban még sűrű homály fedte.
Harvey Jenkins magas, vékony férfi volt, ötven év körüli, a homlokán kopaszodott,
amitől a feje úgy nézett ki, mint egy kifényesített húsvéti tojás. Öltönyei méretre készültek,
cipői olasz importból származtak. Első ránézésre nagyon dinamikusnak tűnt. Ragyogóan el
tudta adni saját magát és az ötleteit. A Wells és Weinberger cég legtöbb megrendelője
értékelte őt és humorát, amely Virginia ízlése szerint kissé övön aluli volt.
Mint férfi Harvey Jenkins inkább ösztönös ellenszenvet váltott ki belőle. Undorodott
manikűrözött vastag kezétől, bal kisujján feltűnő briliáns gyűrűvel. Az édeskés férfiparfüm,
ami nap mint nap felhőként vette körül, orrba gyűrte Virginiát. Közben tudta, hogy az
ügynökségben éppen elég kolléganő volt, aki a legkisebb jelre nagyon is szívesen Jenkins
karjaiba vetné magát.
Az irodájához vezető úton egy másodpercre egészen komolyan fontolgatta azt a
lehetőséget, hogy engedjen neki. Miért nem csukja be egyszerűen a szemét és hagyja, hogy
az egész megtörténjék? Biztos volt benne, hogy Jenkins utána rögtön egy újabb mutatós
áldozatot keresne. Az ilyen fajta férfinál mindig csak a győzelem volt a fontos. Ezek
hódítóként akarják önmagukat igazolni.
– A kis Lynne – mondaná a kollégáinak cinkos összeröhögéssel –, nagy a melle, de
egyébként nem sok mindene van. Túlságosan prűd, de nekem azért összejött…
Virginia a puszta gondolatra is összerázkódott. Eltekintve attól, hogy nem tudta jól
eladni magát, számára a szex elképzelhetetlen volt szerelem nélkül. És emiatt érzett Robert
T. Nelsonnal való élménye után oly keserű szájízt. A szívét hagyta nála. A nyomor, a
szerelmi bánat, a szégyen és a megbánás, amire figyelmeztette Kellyt – most ő maga érezte
ezeket és úgy szenvedett, mint még soha.
 Jenkins platinaszőke, izgatóan domború titkárnőbe Virginia belépésekor tüntetően lefelé
fordította jobb keze hüvelykujját. Harvey Jenkins nyilvánvalóan már köszörüli a kést
munkatársnője számára! Nagy levegőt vett és kinyitotta a párnázott ajtót.
Sem azon nem lepődött meg, hogy Harvey Jenkins ebben a napszakban már
elfogyasztotta első whiskyjét, sem azon, hogy borúsan és köszönés nélkül nézett rá.
Harcra fel, Virginia, jól tudod, mi a tét! – bátorította magát, és színésznői
csúcsteljesítmény volt, ahogy ragyogó arccal rámosolygott.
– Jó reggelt, Harvey. Hallom, keresett.
A férfi bedöntötte a whiskyt, mintha csak vizet ivott volna és lecsapta a súlyos
kristálypoharat az asztalra.
– Már szombaton is kerestem magát, Virginia!
– Valóban? – Virginia tágra nyitotta szemét és hitetlenkedve nézett rá. – Nem mondtam
magának, hogy a hétvégén a nagynénimnél vendégeskedem? Milyen kár. Nem, tényleg
sajnálom, Harvey. Remélem nem voltak gondjai miattam? Többé nem fog előfordulni!
Minden arroganciája és szorgalma ellenére Harvey Jenkinst nem áldotta meg az ég túl
nagy szellemi képességekkel. Elhitte Virginiának, amit mondott. Méltatlankodó hangja egy
árnyalattal barátságosabbá vált.
– Már attól tartottam, hogy valamilyen összefüggés van a távolléte és a mi kis
egyezségünk között.
– Egyezségünk? – fuvolázta Virginia és szíve mélyén a pokolba kívánta, mivel nagyon is
jól sejtette, mire gondol.
Jenkins hangosan nevetett.
Nos, ha nem arról van szó, akkor bizonyra örülni fog, hogy együtt utazhatunk el. A
Merriweather & Sons cég követeli, hogy a kampány bemutatását New Yorkban tartsuk meg.
Szerdán repülünk csütörtökön lesz a rendezvény. Tehát marad elegendő időnk arra, hogy
közelebbről is megismerjük egymást.
Virginiának minden erejére szüksége volt, hogy a férfi ne vegye észre megdöbbenését.
Egy üzleti utazás, már csak ez hiányzott!
– Nagyszerű, ez igazán jól hangzik, Harvey. Örülök neki. Összeszorította a fogát és
megpróbált nem odafigyelni arra a gyomorgörcsre, amit ennek az utazásnak már a puszta
gondolata váltott ki nála. Valamit ki kell találnia. Egy olyan kifogást, amely megmenti őt és
Jenkins számára lehetővé teszi, hogy megőrizze önbecsülését. Mert ha nevetségessé teszi
vagy visszautasítja, bizonyára vissza fog ütni, és ezt pillanatnyilag a legkevésbé
kockáztathatja.
Harvey szerencsére nem volt gondolatolvasó. Odament a bárszekrényhez, töltött
magának egy újabb adag whiskyt és úgy nézett Virginiára, hogy annak csak nehézségek árán
sikerült elnyomnia egy mozdulatot, amivel legszívesebben mind a két kezével eltakarta
volna ruhája valóban szolid, v-alakú kivágását. Kutyaszorítóba került – sokkal inkább, mint
azelőtt bármikor.
– New Yorkba utazol? Hm, de irigyellek!
Virginia felnézett a kis utazótáskáról, amibe éppen pakolt, és figyelte Kellyt, aki sárga
szabadidőruhában az ajtókeretnek támaszkodott.
– Úgy csinálsz, mintha San Francisco egy utolsó kis falu lenne, ahová akaratod ellenére
bezártak volna.
Kelly megrántotta a vállát.
 – Oké, Oaklandhez képest javult a helyzetünk, az tagadhatatlan, de ez még mindig nem
azt jelenti, hogy itt szeretném leélni életem hátralevő napjait.
Kelly örökösen követelőző elégedetlensége néha az idegeire ment.
– És hol szándékozod leélni hátralevő napjaidat? – kérdezte élesen.
Kelly gyöngyöző nevetése egy beskálázó énekes gyakorlatához hasonlított. Hangulata,
mint mindig, percről percre, változott.
– Mit tudom én! A Bahama-szigeteken, Európában? Akinek nincsenek igényei az
életben, az ne is csodálkozzon, ha az Alamo Square-en savanyodik meg.
– Ez nekem szólt? – Virginia felemelkedett.
– Bizonyos szempontból igen – vallotta be Kelly. – A nyakadba veszel egy múzeumszerű
sufnit, amit jó pénzért el tudnál adni. A férfiak neked csak idegenszerű rovarok, amiket jobb,
ha nem nézel meg túl közelről, és a munkád az egyetlen, amivel törődsz.
Virginia nem hitt a fügének.
– Ez, a véleményed rólam? Kár, hogy nem kérdeztelek meg már korábban erről.
Kelly ellökte magát az ajtótól és közelebb lépett.
– Most ne haragudj meg rögtön! Te még mindig csak egy önállótlan kölyköt látsz
bennem, de hidd el, hogy tévedsz! Felnőtt nő vagyok, és úgy rendezem be az életemet, ahogy
nekem tetszik.
– Robert T. Nelsonnal, ugye?
Még mielőtt változtatni tudott volna rajta, kicsúszott a kérdés Virginia száján, s kínjában
az alsóajkára harapott. Szent egek, már csak ez hiányzott neki! Pedig már napok óta retteg
minden Kellyvel való beszélgetéstől. De úgy tűnt, hogy Robert még nem árult el semmit a
látogatásáról és annak következményeiről. Lehetetlennek tartotta, hogy Kelly egy ilyen
információt magában tartson és ne hozna szóba.
– És miért ne Robbal? – válaszolt most Kelly lezseren. – Jól néz ki, van egy csomó
pénze és el tud kényeztetni egy nőt. Gini, te sem élhetsz mindig csak a munkádnak! Miért,
nem engedsz meg magadnak egy kis szórakozást?
– Egy olyan emberrel, akiről azt sem tudom, nem fut-e már holnap egy másik nő után?
Kelly a szemeit forgatta.
– Ó, istenem! Még te sem lehetsz ilyen naiv, Virginia Lynne. Ezer lehetőség létezik,
hogy egy férfit úgy magunkhoz láncoljunk, még csak ne is gondoljon arra, hogy másik nőt
keressen.
Szegény Kelly! Halvány szánalom költözött Virginia tekintetébe. Az önbizalom, amivel
úgy vélte, hogy Robert nem csalja meg őt, már tragikus volt. Viszont azt nem mondhatta
neki: Gyermekem, te óriási tévedésben vagy. A te Roberted más kertecskéket is művelget.
Ezért inkább gúnyolódásba menekült.
– Na persze te tanulmányoztad azt az ezer lehetőséget, ugye? Én meg azt hittem, hogy
művészettörténetre iratkoztál be.
Kelly az ágyára huppant, amelynek rugói fájdalmasan csikorogtak, és hátratámaszkodott
alsókarjára.
– Őszintén, Gini, a legjobb úton vagy ahhoz, hogy savanyú vénlány váljon belőled.
Mikor csókoltál meg utoljára egy férfit?
Szombaton, kedves húgom. De ezt a választ inkább megtartotta magának.
 – A hallgatás is válasz. Ha nem tudnám pontosan, hogy a jó Sam Oaklandben eléggé
temperamentumos volt, még fogadnék is, hogy te – mint Granny idejében – még mindig szűz
vagy.
– Kelly!
Virginia kiabált. Érezte, hogy vörös lesz a feje és a fiatalabbik halk nevetésétől még
jobban zavarba jött.
– Mit tudsz te egyáltalán Samről? – morogta végül és egy pár velúrcipőt hajított a
táskába.
Kelly mélyet sóhajtott
– Nem fogtad fel, hogy milyen egy süket fickó volt? Érvénytelenítette az eljegyzést és
feleségül vette Rosy Warnert. Ez a figura Oakland legnagyobb egoistája volt. Bevallom,
jóképű volt, de sosem volt hű hozzád. Mit gondozz, hányszor kellett a kezére csapnom,
amikor hozzád jött látogatóba?
Virginiával megfordult a világ.
– Nem nyitok vitát veled Samről – tört ki végre belőle. - Majd akkor ülhetsz fel a magas
lóra, ha Nelson oltár elé vezet.
Ezt vajon miért mondta? Hol marad a felelősségérzete, a testvéri szeretete? Mire jó ez a
párbaj, amit ő itt szavakkal és övön aluli szúrásokkal vív a húga ellen? Egy olyan harcot,
amelynek győztesét már régen kihirdették?
– Oké, nővérkém – engedett Kelly. – Felejtsük el Samet.
De hát az még sem lehet, hogy ezzel befejezted. Soha többé nem akarsz bort inni, csak
azért, mert egyszer az egyik üvegnek dugóíze volt?
– Vannak hasonlataid…
– Nagyon is ideillenek – makacskodott Kelly, – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ne velem,
hanem magaddal törődj. Ha én egyszer elmegyek innen, félek, hogy úgy eltemetkezel itt,
mint egy múmia.
Virginia felemelkedett és kihúzta magát.
– Ezzel azt akartad velem közölni, hogy el szeretnél költözni?
Kelly felhúzta egyik térdét és csinált néhány játékos tornagyakorlatot.
– Jelen pillanatban megmaradok neked, nővérkém. De ki tudja, mit hoz a jövő?
Gyakrabban kellene eljárnod itthonról és ne csak a hülye ügynökségedben szórakozzál. Jól
nézel ki, szexis vagy és biztosan egy csomó esélyed lenne a férfiaknál, ha éppen nem a
hűtőszekrényt játszod.
Ez már mégiscsak sok! Virginia dühösen csapta be a táskát.
– Időben emlékeztess arra, hogy kikérjem a tanácsodat, amikor legközelebb
férfivadászatra megyek. Korodhoz képest úgy tűnik, ezen a területen eléggé átfogó
tapasztalataid vannak. Kíváncsi lennék, hogy mikor sajátítottad el ezeket az ismereteket.
Kelly lefegyverző ártatlansággal mosolygott rá.
– Természetes adottság, szívem, természetes adottság.
Virginia nem válaszolt. Egyre világosabbá vált számára az a döbbenetes felismerés, hogy
Kelly és Robert megérdemelték egymást: egy playboy és egy fiatal, naiv lány, aki kegyetlen
egoizmussal csak a saját szórakozásán töri a fejét. Az volt a benyomása, hogy mostantól
egészen más szemmel kell néznie kishúgát. Vagy az elkeseredése tehetett erről? A
féltékenysége, amit egyszerűen képtelen volt kordában tartani?
 Úgy tűnt, a közös kaland reményében Harvey Jenkins a New York-i utazáshoz
különösen nagy üveg parfümöt locsolt szét magán. Kopasz magas homloka is fényesen
csillogott és a fehér-rózsaszín mintás, korrektül hajtogatott kendő a szürke flanel öltöny
mellzsebében már messziről világított. Virginia az undortól egész testében megremegett és
még szorosabban szorította magához kézitáskáját. Az utolsó percben jutott eszébe a
mentőötlet hogy tudja átverni Harveyt. Szívből remélte, hogy a csel bejön.
Be kellett jönnie, mert ez így nem mehet tovább, hogy Harvey, mint most is, átkarolja és
egyszerűen megcsókolja. Egy futó, de mégis követelőző csók. Virginia előadta az elkent rúzs
meséjét, hogy megtörölhesse a száját és rendbe hozhassa a sminkjét. Ennek a szolgálati
útnak megvolt mindén esélye arra, hogy igazi horror élménnyé váljék!
Félelme rögtön a jegykezelésnél beigazolódott: Gini azonnal felismerte a néhány
napsárga hajtinccsel csíkozott sötét hajat az elegáns sötétszínű öltönykabát fölött. Széles
vállai ugyanúgy feltűntek, mint az, hogy jó egy fejjel kiemelkedett környezetéből. Gini
gyengeséget érzett a térdében és megbotlott. Harvey megfogta a karját.
– Vigyázat, kicsikém. Nehogy az utolsó pillanatban eltörje a lábát, aztán látogathatom a
kórházban, haha…
Haha, visszhangzott a nevetés Virginia fülében. Nagyon vicces, Mr. Jenkins. Bizonyára
félti a ma esti kis játékát. De előtte egy másik játék vár magára!
Jenkins nyekergő nevetésére néhány várakozó feléjük fordult. Így az a férfi is, aki miatt
Virginia szívverése oly alaposan megzavarodott. Mivel éppen a légitársaságok kiírásaira
összpontosult figyelme, nem vette észre a szürke szempár felvillanását és a tekintetet, amely
néhány másodpercre rajta nyugodott – de Jenkins hirtelen meglepődését sem.
– Nahát – kezdte mondani, megfogta a karjánál és vonszolta magával előre. – Hát nem a
jó öreg Tony! Mióta van újra idehaza, kedves barátom? Lefújták a vadászatot és újra hazai
pályán próbálkozik? Micsoda meglepetés!
Minden túlharsogás ellenére Virginia bizonyos tiszteletet hallott ki Harvey szavaiból. A
fiatalabbikkal szemben azt a szokásos lekötelező magatartását tanúsította, amivel nehéz
megrendelőket is be szokott hálózni. Úgy tűnt, hogy Robert T. Nelson híre a Wells &
Weinberger cég ötletmenedzserére is hatással volt.
Virginia magába fojtotta sóhajtását. Miért nem nyílt meg a föld alatta, hogy elnyelje őt
szőröstől-bőröstől? Miért pont ennek a két férfinak kellett ismernie egymást? Tony? Tehát ez
a rejtélyes T. betű a Robert mögött. Egy híres ember hóbortja.
– Harvey, örülök, hogy találkoztunk. Hogy van öregfiú?
Még mindig azon mesterkedik, hogy csőbe vigye az öreg Weinbergert?
A szokásos cukkolás férfiak között, akik felületesen ismerik egymást. Két
szoknyavadász, akik bizonyára egyfajta lelki rokonságán vannak egymással. Vajon Nelson is
New Yorkba utazik? Ez megmagyarázná Kelly irigységét az utazás miatt.
– New Yorkba utazom egy nagy horderejű ügy miatt vágott fel Harvey. – Az év
megbízása. Egy olyan kampányról van szó, amely nagyobb, mint a Coca Cola átállítása.
Csodálkozni fog, ha majd a sajtóban olvas róla.
 Virginia hozzátehette volna, hogy ennek a kampánynak a legtöbb ötlete, amire Harvey
oly büszke volt, tőle származik, de inkább befogta a száját. Még nem döntötte el, hogy
kellene ebben a helyzetben a legokosabban viselkednie. Egy viszont világos volt előtte:
Jenkim úgy viselkedik, mint egy idióta. Miért nem mutatta be őt rendesen Nelsonnak, mint a
munkatársát? A dolog most úgy nézett ki, Robertnek azt kellett hinnie, hogy ő csak a kis
barátnője volt, akit szórakozni vitt magával.
Pontosan ebben a pillanatban találkozott dühtől szikrázó tekintete Robert nevető
szemével. Mosolygott. Láthatóan örült, sőt győzelemittas volt, ugyanakkor megértő
gyengédség is volt benne, sőt talán együttérzés. Az ördögbe is, a legcsekélyebb oka sem
lehetett arra, hogy ilyen megsemmisítően mosolyodon rá. Búcsúszó nélkül ment el tőle.
– Milyen nagyszerű, hogy találkozunk – mondta most mosolyogva. – Nekem szintén
dolgom van New Yorkban. Igyunk valamit együtt a repülőgépen Harvey. A régi idők
emlékére. Bájos kísérőjét természetesen szintén meghívom!
Bájos kísérője! Na tessék, itt van! Virginia elnyomta hirtelen feltámadó gyilkos indulatát
és majdnem megfulladta sok kimondatlan szótól, amit visszatartott. Harvey még most sem
vette a fáradságot, hogy tisztázza a helyzetet. Ellenkezőleg. Nelson feltételezése férfiúi
hiúságát legyezgette. Birtokló mozdulattal fogta át karjával a csípőjét. Ha nem fordítja el
rögtön az arcát a kijelzőtábla irányába, valószínűleg most sem tudja kikerülni tolakodó
száját. Hevesen kiszabadította magát és nagyot lépett oldalra.
Az összes New York felé tartó utasnak szóló karattyoló felhívás, hogy a beszállás
megkezdődött, átmenetileg véget vetett a nem éppen örvendetes szituációnak. Ennek ellenére
Virginiának olyan érzése volt, hogy a fekete leves még hátra van. Fogcsikorgatva
emlékeztette magát a vízvezeték-szerelő árajánlatára a házában levő javításra. Meg kell
őriznie nyugalmát más lehetőség nincs. Hogy mit csinál majd az öt óra hosszás repülőút alatt
anélkül, hogy Harvey Jenkinsnek és Robert T. Nelsonnak megadná, ami jár nekik, rejtély
volt.
Természetesen Nelson is, éppúgy, mint Harvey, az első osztályra foglaltattak helyet.
Egyikük sem gondolt arra, hogy az egyszerű pórnéppel keveredjen. Virginia grimaszt vágott.
Ha ő utazott a cégtől egyedül, neki nem jutott ki ebből a luxusból.
A stewardess ragyogó arccal mosolygott, amikor Nelson rögtön egy üveg pezsgőt
rendelt. Virginia ette a kefét a fiatal nő szolgálatkészségén. Egyáltalán nem szükséges, hogy
ennyire kimutassa, a Róbert T. Nelson nevű utast nyilvánvalóan vonzónak és érdekesnek
találja. Dühösen bámult ki a kabinablakból, ahol épp az utolsó hegycsúcsok tűntek el a
felhők alatt.
– De tényleg, Gini, csodálkozom. Az utolsó találkozásunkkor valamivel beszédesebb
volt! – hallotta most Nelson vidám hangját. Szerencsére Harvey megspórolta neki a választ.
– Nafene, Tony! Maga már ismeri Virginia Lynne-t?
– Csodálkozik ezen, Harvey? Mindig is a specialitásom volt, hogy minden tehetségről
tudjak.
Mivel ez idáig Nelsonnal csak egy bizonyos területen került intenzívebb kapcsolatba,
akarata ellenére elvörösödött. Az ilyenfajta kétértelmű férfibeszélgetést egyszerűen ki nem
állhatta! Úgy döntött, hogy egyszerűen bojkottálja a játékot. Visszautasította a pezsgőt.
– Sajnálom, de korán reggel még nem bírom az alkoholt. Attól csak rosszul teszek. Ha
nincs ellenére, Harvey, odaülök az üres sorba ott hátul és még egyszer átnézem az anyagokat.
 Minden hiúsága ellenére Harvey hidegvérű profi volt a szakmájában. Nagyon jól tudta,
hogy csak előnyére válhat, ha Virginia még egyszer ellenőrzi a részleteket és minden szám a
fejében van. Azon kívül volt még kétszer huszonnégy órája New Yorkban, amely vágyai
teljesülésére rendelkezésére állt. Kegyesen bólintott.
– Tegye csak azt, Virginia. Majd a stewardess visz magának kávét vagy gyümölcslét.
Milyen nagyvonalú! Virginia összeszorította a fogát, mialatt Harvey mellett elosont, aki
még véletlenül sem ügyelt arra, hogy elkerülje a testi érintkezést. Nelson tekintetét
egyszerűen kikerülte. Levegő volt számára. Bár ez a levegő elektromos feszültséggel volt
teli, ezt viszont nem kellett feltétlenül éreztetnie vele.
Ezzel a csellel Virginiának sikerült viszonylag nyugodt repülőutat biztosítania magának
és minden alkalommal, amikor előre nézett, a két férfit intenzív beszélgetésbe merülve látta.
Sosem vallotta volna be, hogy ennek a beszélgetésnek a témája rendkívül érdekelte. Mind a
ketten komolyak voltak. Sőt Harvey időnként fintorgott. Úgy nézett ki, mintha nem egészen
tetszene neki, amit Nelson mesélt.
Virginiának meg az nem tetszett, ahogy a vonzó stewardess kettejükről és különösen
Robertról gondoskodott. Szinte percenként érdeklődött kívánságai iránt, italokat szolgált föl,
és még egy mosolyra vagy egy kis csevegésre is jutott ideje. Annak ellenére, hogy Jenkinst is
bevonta tréfálkozásaiba, eléggé nyilvánvaló volt, hogy figyelme csakis Robertnek szólt. Ezt
a többi utas egyáltalán nem vette észre? Miért nem tett panaszt senki?

New Yorkban ömlött az eső. A gép nehéz szürke felhőkön keresztül merült alá, a
leszálláskor heves, viharos lökések rázták meg. Amikor a leszállópálya végén megállt, a víz,
amely idáig a sebesség hatására szétszóródott, hirtelen valóságos patakként ömlött a
kabinablakokra. Virginia alig tudta kivenni a lépcső körvonalait, amit azért toltak oda, hogy
az utasok száraz lábbal juthassanak az épületbe. Úgy tűnt, mintha egy őskori szörnyeteg
nyúlna a repülőgép után, az alatta levő tócsákban tükröződtek a reflektorok. A hidegtől
megborzongott, pedig az utastérben inkább túl meleg volt.
Abból a kevés szóból, amit kifelé menet Harvey Jenkins és Robert T. Nelson egymással
váltott, Virginia bizonyos feszültséget érzett ki. Harvey még mindig lekötelezettnek
mutatkozott, de annak, aki jól ismerte őt, nem maradhattak titokban bosszúságának látható
jelei. Úgy tűnt, mintha kimaradt volna egy nagyon érdekes beszélgetésből. De miért is
érdekelné őt a két playboy nézetkülönbsége!
A csomagkiadó előtti korlátnál Harvey a fiatalabbikhoz fordult, aki nem tágított az
oldaláról.
– Szóval, Tony, örültem, hogy újra láthattam. Gondolom, hogy a továbbiakban
gyakrabban fogunk találkozni, Most, amikor újra idehaza van…
Ez annyit jelentett: Örülök, hogy végre hátat fordíthatok Önnek, és remélhetőleg nem
kereszteződnek útjaink oly hamar.
Nelson ártatlanul, barátságosan bólintott.
– Ez alig kerülhető el, Harvey. Várnia kell még a poggyászára? Kár, szívesen elvinném a
városa, értem jönnek. Ebben a mostani ítéletidőben a taxi bizonyára hiánycikk. A
végtelenségig tarthat, míg innen kikeverednek. Biztosan egyetért velem, ha Ginit nem
tesszük ki ennek a vacak várakozásnak. Add oda neki a jegyedet, Gini, majd ő gondoskodik
a bőröndödről…
– De Tony, én…
 – De hát, ez mégis…
Szinte vezényszóra egyszerre tiltakozott Virginia és a főnöke, habár teljesen különböző
okokból. Viszonzásul csak egy napfényes mosolyt arattak.
– Természetesen így is lesz. Ne makacskodj, Gini. Harvey szívesen megteszi ezt érted.
És ne aggódjon öregfiú, a rendezvény kezdetére időben visszakapja legjobb munkatársát.
Én végül is nem dolgozom tisztességtelen eszközökkel. Feltételezem, hogy a Hiltonban
rendeltek szobát? Na tessék! Ezzel megoldottuk az összes problémát. Nemsokára
találkozunk. Viszlát, Harvey…
Amíg él, Virginia nem foga elfelejteni azt a megdöbbent arcot a tükörfényes kopasz
félgömb alatt, amely utánanézett, mialatt Tony elvezette őt azzal a karfogással, amit már oly
jól ismert. Harvey Jenkins olyan arcot vágott, mintha a washingtoni legfelsőbb adóhatóság
elnöke éppen most közölte volna vele, hogy az utóbbi tíz évre visszamenőleg ki kell fizetnie
minden adóhátralékát.
Virginia, kinek humorérzéke teljesen felfogta a helyzet abszurd voltát, minden erejével
harcolt a belőle feltörő neve-tőgörcs ellen. Bizonyára megőrült, hogy ezt az egészet
mulatságosnak tartja. Itt az ideje, hogy saját problémáival foglalkozzon. Nem engedhette
meg, hogy Robert T. Nelson még egyszer túl közel kerüljön hozzá.
De addig, amíg összeszedte magát annyira, hogy ismét meg tudjon szólalni, a férfi már
magabiztosan kalauzolta őt a várakozó utasok között. A nagy önműködő ajtók előtt már
teljesen kitört a megjósolt harc a sárga taxikért. Elegáns urak mérette szabott öltönyben
ugyanolyan furcsa népitáncot adtak elő, hogy az arra jövő taxisok figyelmét magukra
irányítsák, mint a napbarnított üdülők és a láthatóan jól szituált üzletemberek európai
aktatáskával és csíkos Wall-Street-i ingben.
Ettől valamivel hátrább viszont, ahol a hosszúkás ezüstszínű Jaguár várakozott, előkelő
csend honolt. Még attól a sötétbőrű sofőrtől is, aki közeledtükre kiszállt és az esőtető alatt
kötelességtudóan kinyitotta a hátsó ajtót, távol állt minden kapkodás. Szolgálatkészen
rámosolygott Virginiára, aki csak ismételten csodálkozhatott azon a luxuson, amivel Robert a
mindennapi életben körülvetette magát. A sofőr jelenléte jó volt arra, hogy visszafogja dühét
és ne közölje egészén világosan, már az utcán, hogy mi a véleménye őróla és a módszereiről.
Belesüppedt a puha bőrkárpitba, amely újra megmozdult, amikor a férfi, aki őt annyira
nyugtalanította, helyet foglalt mellette. Anélkül, hogy utasítást adott volna, mozgásba lendült
a kocsi, és lágy duruzsolással sorolt be a folyamatos forgalomba, ami hosszú kígyóként
hagyta el a repülőtér épületét.
A csomagkiadótól eddig a pillanatig – mint Virginia az órájára nézve megállapította –
nem telt el öt perc sem. És ő oly szelíden követte ezt a Tony Nelsont, mint egy borjú, aki
nem sejti, hogy le akarják vágni. Most már nem sikerült neki kordában tartania fellobbanó
temperamentumát.
– Követelem, hogy haladéktalanul vigyél a Hiltonba! -fújtatott Virginia.
Robert T. Nelson sokáig csendben nézte, aztán szája mosolyra húzódott.
– Miért vagy ilyen dühös? Nem örülsz a viszontlátásnak?
A meleg kéz, amely most ölében összekulcsolt ujjain feküdt, tűzként égette Virginiát.
Gyorsan az ülés távolabbi sarkába húzódott.
– Hagyj békén, Robert Nelson!
– Hogy értsem ezt?
 – Egészen egyszerűen, tartsd távol magad tőlem! – Virginia hangja rekedt volt az
erőlködéstől.
– Nem ezt a benyomást tetted rám a múltkor, Gini. Eltekintve attól természetesen, hogy
mint Hamupipőke a bál után, egyszerűen eltűntét.
– És hogy te sem vagy királyfi, hanem egy silány playboy, aki abban keresi az
önigazolását, hogy minél több lányt, minél több ágyba vigyen. Ez golfkörökben így szokás?
Kiegészítő sportként ez helyettesíti a fárasztó gimnasztikát, ugye?
A sofőr köhögési rohamot kapott, és Virginia felfogta, hogy egész idő alatt teljes
érdeklődéssel követte beszélgetésüket. Na most már úgyis mindegy volt! Túl sokáig várt.
Végre ki kellett mondania, amit gondolt, különben még tényleg megfullad.
Szemrehányásaival nem tett mély benyomást Robertre. Póker arca semmiféle érzést nem
árult el, mialatt válaszolt neki.
– Ha én távol tartanám magam az életedtől, morcos kis
Virginiám, akkor ma este elég nehéz feladat várna rád, meggyőzni a jó Harvey Jenkinst
arról, hogy nem tartod Kajak és Robert Redford keverékének.
Mivel sajnos igaza volt Ginit még jobbam kihozta a sodrából. A szája már csak vékony
fehér vonalnak látszódott, sötét szeme szikrát szórt.
– Neked legyen csak teljesen mindegy, hogy rám, milyen feladat vár. Követelem, hogy
haladéktalanul vigyél a szállodába. Ha Jenkinst becsapom, jobb ha azonnali hatállyal búcsút
mondok a munkámnak! Nekem nem rózsákkal ágyaztak, mint bizonyos uraknak, akik
álmukban is pénzt keresnek. Nekem van egy húgom, akiről gondoskodnom kell és egy öreg
házam, ami egy csomó pénzt nyel el. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy
felbosszantsam a főnökömet.
– Uramisten, Gini, tényleg hagyni akarod, hogy Harvey zsarnokoskodjon fölötted? Soha
nem dobna ki téged. Rád van utalva!
Jóllehet, bizonyos igazsága volt szavainak, Gini mégsem engedett.
– Neked persze jobban tetszene, ha Robert T. Nelson zsarnokoskodhatna fölöttem, mi? –
kérdezte gúnyosan. Ha Kelly éppen nincs kéznél, vészhelyzetben beugorhatok? Nem
szeretnék másodhegedűs lenni! Nem vagyok tartalék játékos, aki hálás azért ha hébe-hóba
játszhat is.
Robert felemelte a kezét és felnyögött.
– Muszáj neked rögtön csapkodni magad körül, mint egy felhúzott gramofon? Velem
jössz a lakásomba, és meg fogod hallgatni, amit mondani akarok neked, ha tetszik, ha nem!
– Nem! – morogta Virginia. – A következő lámpánál kiszállok. Inkább gyalog megyek a
Hiltonba.
– Sajnálom, de itt maradsz.
– Igen, és ezt hogyan gondoltad?
– Ez a csinos kis kocsi központi zárrendszerrel rendelkezik, darling. Benny, mutasd meg
a hölgynek a mi műszaki csodánkat.
A finom „klakk”-tól, amivel működésbelépett a központ zárrendszer, Virginia
összerezzent A pánik jeleként piros folt jelent meg arca mindkét oldalán.
– Ez emberrablás.
Robert megrántotta a vállát.
 – Csupán megelőzés. Biztosan ismered New York bűnügyi helyzetét. Könnyen
előfordulhat, hogy potyautasunk akad, amikor meg kell állnunk a lámpáknál vagy dugóba
kerülünk.
– Ez nem fair!
– Na és? A szerelemben és a háborúban köztudottan minden eszköz megengedett.
– Mily vigasztaló, hogy neked minden helyzetben kéznél van egy megfelelő közmondás.
Ezután a kocsiban csend honolt. Virginia a színezett ablaküvegen keresztül bámulta az
elsuhanó házsorokat és utcatáblákat, s igyekezett magát túltenni a sokkon. Nem akarta
kimutatni félelmét. Ha a férfi észreveszi, milyen állapotba hozta őt a közelsége, már előre
eldőlne, hogy ki a vesztes. Ezért logikus gondolkodásra kényszerítette magát.
– Hova viszel?
Robert mosolyától a szíve idegesen kalimpált.
– Van egy kis lakásom a World Trade Center közelében. Ott majd eszünk valamit, iszunk
egy kicsit, és ahogy civilizált emberek között szokás, megbeszélünk mindent. A múltkor nem
adtál lehetőséget, hogy azon a reggelen néhány fontos dolgot tisztázzunk. Ezt most
szeretném pótolni, és úgy gondolom, hogy ehhez jogom van.
– Milyen megható – gúnyolódott Virginia. – Nyilvánvalóan minden erőddel azon vagy,
hogy tisztára mosd lejáratott hírnevedet a szememben.
Ez erős volt, ezzel tisztában volt. De azt is tudta, hogy nem válogathat az eszközökben.
– Tévedtem, Gini, Neked nem éles a nyelved, hanem acélpenge van a helyén…
Gini mérgében csikorgatta szép fehér fogát. A visszapillantó tükörben látta a sötétbőrű
sofőr most már nem titkolt vigyorát. Pompás, hogy milyen jól mulat mindenki. De ő is ismer
egy közmondást, amit merev ajkakkal odasziszegett Robertnek.
– Ne örülj túl korán! Az nevet a legjobban, aki utoljára nevet!

Mivel Virginia a San Franciscó-i házban már néhány dologhoz hozzászokott, eléggé meg
volt lepve Robert New York-i lakosztályától. Parányi előszobából a faburkolatú nappaliba
lehetett jutni, amelyben két teljes falat könyvespolcok töltöttek ki, a másik két fal csupa
ablakból állt. Ezek között volt elhelyezve néhány kényelmesnek látszó bőrfotel, egy rekamié,
egy hatalmas alacsony kőasztal és szőnyegek, melyekbe Virginia magas sarkú cipői teljesen
belesüppedtek.
– Nyilvánvalóan itt egy másik belső építész ténykedett– viccelődött, amikor lépteit
meghallotta a háta mögött. Bizonyára a sofőrnek és a bejárónőnek adott néhány utasítást,
mielőtt vele foglalkozott. Virginiának az volt az érzése, hogy még a lakásajtót is bezárta
belülről. Pedig még nem jött el a nagy esti pillanat, még akkor sem, ha az összes neonfelirat
már villogott és a félhomályban lévő szobát betöltötték a nyugtalan fel- és leszálló
fénycsóvák. Erősen fogta keskeny kézitáskáját, amely nála maradt, és védőpajzsként tartotta
maga elé.
Poharak csengése és egy palack hangja volt az egyetlen válasz, amit kapott. Dühösen
sarkon fordult és ránézett miközben a férfi a whiskyjéből ivott. Már nem volt rajta öltöny-
kabát és a Dior-nyakkendőt is levette. A jól szabott nadrágban és a kék-fehér csíkos ingben
még magasabbnak látszott. Az első olyan férfi volt, aki mellett még magas sarkú cipőjében is
úgy érezte magát, mint egy kislány. A férfi feléje koccintott
– Cheers. Mivel kínálhatlak meg? Sherry, Martini,..?
Virginia az ablakhoz lépett.
– Ha már így kérdezed, akkor egyetlen kívánságom egy taxi a Hilton felé!
– Mondtam már neked, milyen édes vagy, ilyen dacosan? Mint egy póniló, aki a földet
túrja lábával!
Hóna alá szorította a táskáját és azon volt, hogy megvalósítsa tervét.
– Nem szeretem az alkoholt. Szívesen innék egy narancslét. Frissen préselve, ha
lehetséges.
Robert jókedvűen bólintott és letette poharát a zsúrkocsira.
– Oké, ha attól jobb lesz a hangulatod, saját kezűleg fogom elkészíteni.
Résnyire nyitva maradt az ajtó az előszoba felé és Virginia hallotta, ahogy halkan
fütyörészve távolodott. Néhány másodpercbe került csak, hogy kivegye a keskeny
selyempapír borítékot oldalzsebéből és elkezdte kinyitni. Lábujjhegyen megközelítette a bárt
és már felemelte a kezét, amikor a férfi visszatért. Gini elfojtott egy nem éppen illedelmes
káromkodást és belesüllyesztette a kezét árulkodó tartalmával a kosztümkabát zsebébe.
Robert nem fogott gyanút.
– Mary azonnal hozza a narancslét. Nem szereti, ha a konyhában foglalatoskodom. Van
egy lehetetlen szokásom. Olyan személyzetet alkalmazok, aki úgy kezel, mint egy kisbabát.
Virginia idegesen simított ki az arcából egy hajtincset, amely kioldódott szigorú
frizurájából. Óvatosan szabadon engedte visszafojtott lélegzetét.
– Fáradtnak látszol, Gini – állapította meg, Robert, aki figyelte őt. – Nem akarod végre
levenni a kabátod és leülni?
– Nem, én…
– A narancslé, tessék parancsoljon. Tényleg komolyan gondolta Mr. S..
– Mary! Nem tudná egyszer ellenkezés nélkül megtenni azt, amit mondtam? Csináljon
magának egy kellemes estét. Hívja fel a barátját és menjenek el együtt moziba. Biztosítom
magát, hogy se szomjan, se éhen halni nem fogunk…
Nelsont láthatóan feszélyezte a molett bejárónő értetlensége, aki kíváncsian végignézett
Virginián és nagyon szívesen ellenkezett volna.
– Ahogy gondolja… akkor szép estét kívánok.
Mary hangja sértődött volt, amit Nelson nyugodtan vett tudomásul. Rámosolygott
Virginiára.
– Hol is tartottunk éppen? Le akartad venni a kabátot és elszürcsölni a
vitaminkoktélodat, így volt?
Komolytalan dolog lett volna azt állítani, hogy fázik, csak hogy ne kelljen levenni a
kabátot. Kicsúszott a kabátujjakból, mielőtt a férfi segíteni tudott volna és gondosan
összehajtva tette le a ruhadarabot egy fotel háttámlájára.
A világoskék selyemblúzban, nyakánál romantikus masnival; amit idáig majdnem
teljesen eltakart a szűkre szabott blézer, hirtelen nagyon törékenynek és nőiesnek tűnt. A
sötétkék rakottszoknya térd alattig takarta el karcsú lábát; Robert még túl jól emlékezett
hosszú napbarnított lábára és most már nem sikerült nyugalomra inteni fantáziáját.
 Virginia az odakínált pohár után nyúlt és kapkodva belekortyolt anélkül, hogy leült
volna. Az, hogy Robert T. Nelson egy pillanatra se vette le a szemét róla, igencsak
nyugtalanította.
– Énmiattam nem kellett volna megörvendeztetned a személyzetet egy váratlan szabad
estével – nyitotta meg az ütközetet.
– Elárulnád végre egyszer, hogy tulajdonképpen mit tettem ellened, hogy ilyen
elbűvölően bánsz velem?
Nelson olyan ügyesen lépett eléje, hogy Virginiának hátra kellett lépnie és vállával a
könyvesszekrénynek ütközött. Ettől kilöttyent a narancslé és foltot hagyott a blúzán.
– A szentségit, vigyázhatnál! Hogy fog ez valaha is kijönni?
A férfi kárörvendve nevetett.
– Úgy, hogy leveszed ezt a szép darabot és rögtön kiöblíted hidegvízzel!
Virginia megpróbált nyugodtan és hűvösen beszélni, abban reménykedve, hogy nem
remeg a hangja.
– Ez a szokásos trükk? Ezzel csábítod el azokat a lányokat, akik nem olyan készségesek,
mint a profi pillangók, Robert T. Nelson? – Úgy köpte oda a nevét, mintha mérget nyelt
volna, de a szíve közben kalimpált és érezte, hogy remeg a keze.
– Nincs nekem arra szükségem, hogy valakit is rábeszéljek, kedvesem.
– Akkor hadd menjek el! Azonnal!
– Az ördögbe is! Túlságosan örülök annak, hogy ma egy olyan helyen vagy a
hatalmamban, ahonnan nem tudsz csak úgy egyszerűen, se-szó, se beszéd megint eltűnni.
Talán különleges szokásod, hogy hagyod, egy férfi egy ilyen éjszaka után egyedül ébredjen?
Bevallom, rendkívül lehangoló élmény volt, amitől az élet eddig szerencsére megkímélt.
– Annyira önző vagy, hogy még azt sem veszed észre, amikor saját magadnak mondasz
ellent – kontrázott szárazon Virginia. – Ha már egyszer olyan bolond voltam, hogy a húgom
barátjával kezdtem ki, elhiheted nekem, ilyen hibát csak egyszer szoktam elkövetni.
– Reméljük, hogy ez a hiba a másik kategóriába tartozik. Máskülönben nagy kár lenne
érte.
– Ezt bóknak kell vennem, kiindulva a női lények sokaságából, akik idáig keresztezték
utadat? Erről a kétes dicsőségről szívesen lemondok!
Robot a szemeit forgatta.
– Fantasztikus vagy, Virginia Lynne, de le kellene szoknod arról, hogy minden szavamat
kiforgasd. Én mindent úgy mondok, ahogy gondolom. Mindig!
Virginia érezte, hogy a férfi közvetlen testi közelsége sokkal pusztítóbb hatással volt rá,
mint bármilyen szópárbaj. Arcszeszének illata a felejthetetlen gyengédség illatát idézte.
Anélkül, hogy észrevette volna, elkezdett mélyeket lélegezd. Az ezüstszürke szemek kezdték
kifejteni hipnotizáló hatásukat.
– És most hogyan tovább? – tudakolta Virginia suttogva.
– Várom a javaslataidat, szívem.
A gyengéd becézés a robbanás erejével hatott fejében. A férfi kezei átfogták a vállát és
még közelebb húzták. Kinyitotta száját, de nem tudott megszólalni. Robert jobb
hüvelykujjának hegyével végigkövette ajka dús, ívelt formáját. Közben a másik kezével
derekánál fogva magához szorította őt. Virginia remegve behunyta a szemét.
Egy zokogásféle hang szökött fel a torkából erre az érintésre. Ujjai gyengéd nyomot
húztak arccsontjára és szemöldökére, aztán egyenként kihúzták a hajtűket feltűzött
frizurájából. A kiszabadult fénylő fürtök sötéten és súlyosan terültek szét a világoskék
selymen.
– Gyönyörű hajad van…
Kivette a poharat a kezéből és Virginia karjai szinte magától összezárultak a férfi nyaka
körül.
– Engedj, kérlek.
– Nézz rám, amikor ilyet mondasz.
Virginia érezte a leheletét, mielőtt szája az ő szájára tapadt és mindent elfelejtett, ami
nem ezzel a gyengéd és ugyanakkor szenvedélyes érintéssel volt kapcsolatos. Tiltakozás
nélkül hagyta, hogy kinyissa a nyakán levő masnit, és hogy a puha gödröcskét csókolgassa
hosszú, vékony nyakán. Borzongás futott végig rajta. Most már elmehetett volna, de nem
akart. San Francisco, Kelly, Harvey Jenkins, a ház, a munkája, mind eltűntek öntudata
mélyén. Jelentéktelen kísértetek egy jelentéktelen világból, ami nem az övé volt már.
Közben a férfi legyőzte a számtalan apró, selyemmel bevont blúzgombot és a karján
keresztül lehúzta a ruhadarabot. A hófehér, csipkés, félkosaras melltartó, amit Virginia alatta
hordott, előbukkant. Ez a parányi anyag lélegzetelállítóan feszesen, nagyon szexin fogta
körül kellően arányos melleit.
– Gyönyörű vagy, csodálatos, Gini…
Suttogó gyengédség, ügyes férfikezek, amik a szoknyáját veszik le. Most ott állt előtte
világos selyemharisnyában, fehér csipke bugyiban és harisnyatartóban. Ez a látvány egy
szentet is kísértésbe vitt volna, hát még egy olyan férfit, aki már egyébként is lángolt a
szenvedélytől.
Virginia érezte, hogy felemelik és a másik szobába viszik, ahol egy aranyos csillogású
állólámpa vetette rá fénysugarát a széles ágyra, amelyen különféle szőrmékből készült puha
prémtakaró feküdt. A prém simogatta meztelen hátát, mialatt pulzusa szabálytalanul és túl
gyorsan vert. Saját teste árulta el. Az égető forróságot ölében csak egy férfi csillapíthatta. Ez
a férfi, aki most kibújt ruhájából és hevesen átölelte őt.
– Szeretlek, Gini. Megbabonáztál, elvarázsoltál, az első pillanattól fogva…
Gini nem válaszolt. Fogát alsó ajkába mélyesztette, hogy a gyötrő vágyakozástól ne
kiáltson. Ahogy csókjaival melltartója csipkeszegélyét végigkövette, anélkül, hogy felizgatva
várakozó mellbimbóit megérintette volna, az őrületbe kergette. Aztán forró szája lefelé
indult, puha nyelve köldöke mélységét kutatta és Virginia minden idegszála vibrált.
Robert átfogta a derekát, felemelte őt és gyorsan áthúzta a fehér csipkét csípőjén. A sűrű
sötét göndör háromszög lábai között kihívóan domborodott ki a harisnyatartó fehér szalagjai
közül. A férfi szájával és nyelvével követte az irányt,ahova az vezetett és gyengéden
szétnyitotta Gini hosszú láttáit.
Virginia remegett a becézgetéstől.
– Mit csinálsz velem? - nyöszörögte a vágyakozástól, amely akarat nélküli prédává tette.
– Szeretlek, Gini. Lazíts, hadd kényeztesselek!
A melltartó követte a többi ruhadarabot, és ő vonaglott ettől az erotikus masszázstól,
amelytől mellbimbói kemény, barnás rózsaszín gyümölcsökké váltak, ami körül egy érdes,
nedves nyelv körözött. Ettől a gyönyörű kíntól majdnem sírt, de mégsem akarta, hogy
abbamaradjon.
Már alig volt eszénél, amikor a férfi a hátára feküdt és magára ültette őt. Virginia is
hajlandó volt erre. Érezte a keménységet, amely beléhatolt és ösztönösen elkezdte ütemesen
és lassan mozgatni a csípőjét. Tekintetük találkozott, mialatt a férfi keze átfogta a mellét és
simogatta a finom, feszes bőrt. Robert pupillája a gyönyörtől elhomályosodott. Ebben a
pillanatban teljesen és egészen egymáséi voltak. A hatalom érzése Virginiában vad
büszkeséget ébresztett. Valami ismeretlen sürgető erő hajtotta előre őt, meggyorsította
ritmusát és egy kiáltás szakadt ki belőle, amiről sosem gondolta volna, hogy belőle jött.
Robert is régen elveszítette már önkontrollját, lehúzta őt a karjába és együtt olvadtak
össze egyetlen, aranyszínűen fellobbanó lángban. Lihegve, izzadságtól nedves bőrrel és
reszkető tagokkal, szorosan egymáshoz simulva süllyedtek bele az éjszaka bársonyos
sötétségébe. Feloldódva – és mégis sokkal szorosabban egymáshoz láncolva, mint azelőtt
bármikor.

Virginia nem akart felébredni. Felébredni annyit jelent, hogy állást kell foglalni,
szembenézni a tényekkel, és pillanatnyilag ehhez nem volt kedve. Nem, ebben a
szakadékmély tompaságban, amely betöltötte, nem.
Valahol élesen ütött egy óra. Feltámaszkodott alsókarjára, a másik kezével kisimítva
haját az arcából. Előre sejthette volna. Ahogy Robert a karjába vette, már nem tudott
uralkodni magán. A vágy, hogy szeresse, olyan erős volt, amelynek hatását nem tudta eléggé
értékelni.
Óvatosan felült.
– Ez alkalommal nem tudsz elosonni, angyalom... – morgott egy érdes hang az oldalán.
– Robert…
Egy sóhajtás volt a válasz.
– Gondot okozna neked, ha végre Tonynak szólítanál,mint minden értelmes ember?
Zavar engem ez az örökös Róbert.
– Már nem sokáig kell hallanod…
– Így nem, Virginia Lynne. Itt maradsz! Beszélnünk kell egymással.
Virginia felsóhajtott.
– Gondot okozna neked, ha előbb megmondanád, hogy hol találom a fürdőszobát?
Robert vigyorgott.
– Nagyon szívesen. Miután az utca felőli ablak 32 emeletre van a föld színétől, nem áll
fenn az a veszély, hogy el fogsz tűnni. Pontosan szemben a hálószobaajtóval. Légy olyan
szíves, visszafelé jövet hozz nekem egy dupla whiskyt. Az az érzésem, hogy sürgősen
szükségem van egy szíverősítőre. Eléggé ki tudsz készítem egy öregembert, Virginia Lynne.
Csendesen bólintott és kiment, nem volt ereje viccelődni. Nyomasztotta a tudat, hogy
saját butasága miatt még rosszabbá vált amúgy is nehéz helyzete. Alapjában véve csak egy
dologban volt biztos. Innen el kell tűnnie. Szerencsére nem voltak rosszak az esélyei. Robert,
vagyis Tony, maga adta neki ehhez a lehetőséget.
Paradicsomi meztelenséggel tért vissza hozzá. Tekintete a lágyan ringó mellekre tévedt
és ezért nem fogott gyanút, amikor odanyújtotta neki a poharat és leült az ágya szélére.
– Te nem kérsz?
– Nem, köszönöm, nem szeretem az alkoholt. Ezt, úgy tűnik, sosem akarod nekem
elhinni.
Robert ivott egy nagy kortyot és hátra támaszkodott egy felállított párnára. Az egyik
kezével játszadozva simogatta Virginia felső combját. A bőre a zuhanyozástól hűvös volt és
átvette tusfürdője illatát. Amikor túlságosan közel ért a közepéhez és megérintette ágyékát,
Virginia reszketve szorította össze a lábát, s ez győzelemittas fényt varázsolt a férfi szemébe.
Kiitta poharát és a karjába húzta őt. Tulajdonképpen csodálkozott azon, hogy ilyen
engedékeny volt.
Játékosan mutatóujja köré tekerte sötét hajtincseinek egyikét, és megharapdálta a
napbarnított vállakat. Virginia behunyta szemét és nem ellenkezett.
Passzivitása merésszé tette a férfit. Elrejtve számtalan, különböző nő lakozott benne
egyszerre, és a férfi ezeket mind meg akarta ismerni. A szorgalmas üzletasszonyt éppúgy,
mint a gondoskodó testvért, a szenvedélyes szerelmi játékok vad partnerét és a gondtalan
örök Évát, aki úgy viselte meztelenségét, mint más nők a divatos ruhát.
– Elbűvölő Virginia, mire gondolsz… – morogta a férfi kiragadva gondolataiból és
kézfejével végigsimított a mellén, melynek bimbói, mint mindig, rögtön reagáltak.
– Mi lenne, ha most az egyszer Kellyre gondolnánk… – javasolta hűvösen.
Robert grimaszt vágott és elnyomott egy alig fékezhető ásítást.
- Nincs jobb javaslatod, szívem? Akkor inkább megcsókollak…
Virginia érezte nyelvén a whisky ízét, és emberfeletti erővel kényszerítette magát
vágyának elfojtására, amely a férfikifinomult gyengédségére ismét lángra lobbant benne.
Meddig tart ez még?
– Beszélni akartál velem? – állhatatoskodott.
Robert feje mélyebbre süllyedt, ráfeküdt Gini mellére és mély hangja most egészen
halkan csengett.
– Később, kedvesem. E percben túl fáradt vagyok a gondolkodáshoz…
Rövid idő múlva egyenletes, mély lélegzete jelezte, hogy elaludt. Virginia óvatosan
felemelté a férfi fejét, kicsúszott alóla és egy párnát tett az előbbi helyre. Robert nem
mozdult. Öt altató, dupla whiskyben feloldva, a legerősebb férfit is kikapcsolja egy időre!
Az adagot nagyvonalúan mérte, amivel Harvey Jenkins is biztosan elaludt volna, hiszen
tulajdonképpen neki szánta a tablettákat. Így végül nem hibáztathatta volna őt azért, hogy
egyszerűen túl fáradt volt a várva várt kalandhoz.
Robert magasabb volt és lényegesen izmosabb, mint Jenkins, de nála nem a szendergés
időtartamáról volt szó.
A lényeg az volt, hogy ne ébredjen fel addig, amíg megtalálja a kulcsot, és eltűnik a
lakásból.
Belebújt a ruhájába és gyorsan feladta a kísérletet, hogy a szőnyegen megtalálja
szétszóródott hajtűit. Megfésülködött és a világoskék blúz masnijával felkötötte. Aztán a
lakáskulcs következett. Hol tartják a férfiak a kulcscsomójukat? A nadrágzsebben tett első
kísérletet máris siker koronázta. Fantasztikus!
Cipővel a kézben húzta be halkan a hálószobaajtót és a földszinten a legragyogóbb
mosolyával ajándékozta meg a portást.
– Ezt a liftben találtam. Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a tulajdonosát. Azonkívül
sürgősen szükségem lenne egy taxira.
Mivel ezt a kívánságát egy ötdolláros bankjegy kíséretében adta elő, pár percen belül
egy tojássárga taxiban ült, kinek sofőrje nyaktörő sebességgel száguldott az éjszakai New
Yorkon keresztül. A Hiltonig még csak ideje sem maradt arra, hogy illő magyarázatot
találjon, Harvey Jenkins megnyugtatására.
 Amikor belépett a csarnokba, a férfi éppen a bárból jött kifelé. Vörösödő kopaszsága
félreérthetetlenül jelezte, hogy mérgét nagy mennyiségű alkohollal öblítette le. Amikor
Virginiát megpillantotta, a vörösség a lila és a bíbor árnyalatába ment át.
– Miss Lynne? Szintén megérkezett? Mily örvendetes! Szabad kérdeznem, hogy hol volt
eddig?
Az, hogy enyhén elmosódottan beszélt és a hangsúlyozásnál bizonyos nehézségei voltak,
nem szabott gátat gúnyolódásainak.
Virginia megpróbálta megőrizni tartását. Csak semmi veszekedés.
– Muszáj ezt a nagy nyilvánosság előtt megbeszélnünk, Harvey?
Jenkinsnek volt még annyi önkontrollja, hogy belássa ennek az érvnek a jogosságát. De
alig csukódott be a nagy lakosztály nappalijának ajtaja, amit ott-tartózkodásának idejére
kibérelt, kígyót-békát kezdett rá kiabálni.
– Ez üzleti út, Miss Lynne, és nem szórakoztató kirándulás. Egyszerűen lehetetlen
dolognak tartom, hogy nekem kell törődnöm a poggyászával, miközben csak úgy eltűnik a
barátjával.
Virginia alig tudott uralkodni magán.
– Először is nem a barátom, másodszor most már itt vagyok. A bemutató csak holnap
lesz, tehát nincs oka izgalomra.
Virginia tisztában volt azzal, hogy a férfi az elrontott estéje miatt panaszkodott, amit
szívesen töltött volna vele, de gyanútlannak tetette magát.
– Ezt nem ússza meg olyan könnyen, Miss Lynne, Az örökösen hűvös Miss Lynne,
nevetnem kell! Talán belenézne egy pillanatra a tükörbe! Azt hiszed, nem veszem észre,
hogy lefeküdtél Tonyval? Ezek a csillogó szemek, ez a kibontott haj…
– Hallja, Harvey, most már túl messzire megy! – tiltakozott Virginia a féltékenységi
jelenet ellen. De Harvey rikácsolt, mint egy rekedt varjú. Már nem lehetett megfékezni.
– Te is csak olyan könnyű nőcske vagy, mint az összes többi. Mit gondolsz, miért adtam
neked lehetőséget, hogy itt lehess velem a bemutatón? Azt hitted, hogy ezért nem kell
fizetned? Azt hiszed, hogy az üdvhadsereg tagja vagyok?
Virginia gyorsan úgy helyezkedett, hogy az ülőgarnitúra közte és a Wells & Weinberger
cég feldühödött ötletmenedzsere között legyen. Ilyennek még sohasem látta Harvey Jenkinst.
– Nyugodjon meg, Harvey – próbálta lecsillapítani. – Teljesen félreérti az egészet.
De Jenkins távol volt attól, hogy bármilyen észérvre hallgasson. Fejébe vette, hogy
megszerzi Virginia Lynne-t,
– Ne kényeskedj, kislány – követelte kissé akadozva. - Nem olyan nagy dolog ez
neked…
Virginia érezte, hogy pánik lesz rajta úrrá. Egek, micsoda szörnyű helyzet. És egyre
közelebb jött.
– Harvey, ha hozzám nyúl, kiabálni fogok! – fenyegetőzött elakadó hangon.
Abban a pillanatban a férfi előre lendült, a blúza után nyúlt, és Virginia érezte, ahogy a
gombok leszakadnak. Amikor meglátta a fehér csipkétől alig takart melleket, Harvey szeme
üveges lett. Szerencsére a második támadást elügyetlenkedte, úgyhogy Virginiának sikerült
egy merész ugrással a rekamié háttámláján keresztül egyelőre biztonságba helyeznie magát.
Jenkins most már keményebb eszközökhöz folyamodott.
 – Most már elég a játékból. Vagy idejössz, vagy gondoskodom róla, hogy repülj a Wells
& Weinberger cégtől! Arról is gondoskodom, hogy ne kapj munkát egész San Franciscóban.
Nincs az a nő, aki büntetlenül nevetségessé teheti Harvey Jenkinst.
Virginia igazán nem találta szórakoztatónak ezt a kéjsóvár figurát! Inkább
visszataszítónak. Viszont megszabadította egy olyan döntés kényszerétől, ami előbb vagy
utóbb úgyis esedékes lett volna, ezt maga is belátta.
– Ne fáradjon, Mr. Jenkins! Én magam mondok fel – éspedig azonnali hatállyal!
Elválnak útjaink. Jó estét, Sir!
– Egy pillanat! – Virginia sejtette, hogy a whiskyködön keresztül most derengett valami
a közelgő bemutatóról, amit tulajdonképpen neki kellett volna lebonyolítania. Harvey
eljátszotta a nagyfőnököt, a munka pedig, mint mindig, az övé volt. Igazán megérdemelté,
hogy most tépelődjön.
– Ezt nem teheti meg! Először befejezi a munkáját. M-m-megértette?
Virginia keserűen mosolygott.
– Megérteni megértettem, de eszem ágában sincs. Hazautazom. A papírjaimat postán
elküldheti. A személyzeti osztálynak megvan a címem. Sok sikert holnapra, Mr. Jenkins.
Megtalálta kis bőröndjét a polcon a kihívóan széles franciaágy mellett és megrázkódott.
A puszta gondolat is, hogy Jenkins hozzáérjen, iszonnyal töltötte el. Ez a fejezet véglegesen
lezárult,de hogyan tovább? Érezte a szörnyű fáradtságot,ami megnehezítette gondolkodását.
Az elmúlt órák izgalmaitól mind lelkileg, mind testileg üresnek és fáradtnak érezte magát.
Akármennyi pénz is volt a betétszámláján, most ki fog venni egy szobát valamelyik kis
penzióban, huszonnégy árát fog aludni egyfolytában és utána hadat üzen a problémáinak.
Akis rózsaszínű mézeskalács házikó az Alamo Square-en üres volt, amikor Virginia
megérkezett. Megállt a tornácon és felnézett a meredek fehérre festett falépcsőre. Semmi
hang Kelly szobájából.
– Kelly, itthon vagy?
Semmi válasz. Felsóhajtott, letette a bőröndjét és odament a kandalló párkányához,
ahova Kelly a postáját tette, ha ő nem volt otthon. Reklámok, az ablakkeret favédő
festékének számlája, betétszámla-kivonat. Semmi, ami jó hangulatot csinált volna. A kis
halomtól valamivel arrébb egy nagy fehér boríték hevert, amin Kelly utánozhatatlan
macskakaparásával az állt: Virginiának. Mi akar ez lenni? Meglepetés? Valamilyen hír?
Méregette a borítékot a kezében és megpróbálta hirtelen feltörő rossz sejtését
elhessegetni. Kelly nem ír szívesen leveleket. Tulajdonképpen csak akkor, ha végképp
elkerülhetetlen.
Virginia levetette sötétkék blézerét és belesüppedt a krémszínű plüssel bevont fotelbe.
Levetette a magas sarkú cipőket és lábait maga alá húzta. Aztán végre bátorságra kapott és
kinyitotta a borítékot.
Kedves Gini, kezdte olvasni.
Amikor ezeket a sorokat olvasod, már huszonnégy órája Robert felesége vagyok.
Hogyan? Virginia szívverése egy pillanatra kihagyott és úgy tűnt, minden vér kiszaladt a
fejéből. Látókörében feketekarikák tűntek föl, és a lélegzetvétel is nehezére esett. Elkezdte
még egyszer elölről, de a szavak ugyanazok maradtak. Hunyorogva próbálta a levél többi
részét kisilabizálni, hiszen Kelly szemmel láthatóan nagyon sietve írta meg.
Valóban nagyon sajnálom, hogy nem kedveled Robertet, de ő számomra az egyetlen
férfi, akit szeretni tudok. Csodálatos, szelíd, érzelmes, gyengéd, együttérző és ugyanakkor
erős és fegyelmezett. Nem is tudom elmondani, mennyire boldog vagyok, hogy el akar venni.
Nagyon sajnálom, hogy ezzel a lépéssel nem értesz egyet. Robert el akarja kerülni a
felfordulást, amit házasságkötésének híre a sajtóban kiváltana, tehát még ma Mexikóba
repülünk, hogy ott csendben összeházasodhassunk.
Ma? Virginia félbeszakította az olvasást és megnézte a dátumot. Ma reggel. Ezek már öt
órája úton vannak. Robert T. Nelsonnak nem sok időre volt szüksége ahhoz, hogy végre
válasszon a Lynne testvérek közül.
Virginia felzokogott és dühösen kitörölte kézfejével a könnyeket a szeméből. Más az, ha
valaki esküszik, hogy egy férfit soha többé nem akar viszontlátni és más az, ha megtudja,
hogy ez a férfi két nappal őutána útban volt, hogy feleségül vegye a húgát.
Egy pár napot Mexikóban töltünk. Mézesheteket, ha úgy akarod. Azután Robertnek részt
kell vennie egy golfversenyen Los Angelesben, és én elkísérem oda. Addig biztosan elég időd
lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy ő a sógorod. Megígérem neked, hogy te is kedvesnek
találod majd. Mihelyt visszajövünk San Franciscóba, meglátogatunk téged. Sok szeretettel a
te Kellyd.
Ui.: Amennyiben szükséged van a hozzájárulásomra, hogy végre eladd ezt a régi házat,
szívesen megadom. Most már nem kell életben tartanod a fészekösztönöd, mivel a fióka
kirepült.
Kedvesnek találni? Micsoda gúnyolódás! Kétségbeesetten szerette Robert T. Nelsont, és
ezen sem az esküvő, sem az árulás nem tudott változtatni. Sose foga megtudni, hogy mit tett
vele. Maga előtt látta az ezüstszürke szemeket, amelyek szíve mélyéig hatoltak. Nem szabad
többé találkozniuk! Nem szabad gondolkodni azon, hogy vajon boldoggá teszi-e Kellyt.
Kelly, aki az elkényeztetett kistestvérből hirtelen vetélytársává nőtte ki magát. A
királykisasszony, aki elvette tőle a királyfit. A levél kihullott a kezéből. Felhúzta a lábát és az
állát a térdére fektette. Már föladta azt is, hogy letörölje könnyeit, amelyek
feltartóztathatatlanul és megállás nélkül folytok a szeméből. Egyszerűen csak ült és
szenvedett. Elöntötte a fájdalom és úgy érezte, mintha addig törné valaki parányi kis
darabokra a szívét, amíg a helyén fekete,üres, érzéketlen lyuk nem marad.
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig ült így kuporogva a fotelben, mint egy
sebzett, elesett kis állat. Valamikor elkezdett szörnyen fázni. Vacogott a foga és a fejét
egyszerre forrónak és hidegnek érezte. Végtagjai teljesen el voltak gémberedve, dagadt,
vörös szemei égtek. Kutyául érezte magát, padlón volt.
Emberfeletti erejébe tellett, amíg fölemelkedett és a lépcsőn fel a hálószobába
botladozott. Hanyagul ledobálta a ruháit, védelmet és melegséget keresve bújt az ágytakaró
alá. Kirekesztette a fényt és a világosságot. Nem sejtette, hogy ilyen bánat létezhet, amely
teljesen kilendítheti az egyensúlyából.
Csak most értette meg, hogy minden józan ész ellenére,szíve leghátsó csücskében mégis
azt remélte, hogy Robert viszonozza kétségbeesett szerelmét. A férfi szerelmes esküje,
gyengédsége, nevetése, mind mind nem úgy hatott, mint egy profi szoknyavadász
rutinműsora. Ez a férfi, aki megengedte, hogy orosz hercegek és mexikói bejárónők előírják
viselkedését, nem lehetett egy szívtelen playboy, akinek a nők csak cserélhető, arc nélküli
bábuk voltak.
Tévedett. Robert megtévesztő külseje mögött elfért minden tulajdonság. Bizonyítéka
volt rá. Írásban. A tulajdon testvérétől.
 A takaró nem enyhítette hidegrázását, amitől Virginia reszketett. A hideg belülről jött,
mélyen belülről. A jégszikla inkább nagyobb lett, mint kisebb. Valamit tennie kell, mert
egyébként elveszíti az eszét. Vagy egyszerűen pusztuljon el, adja föl magát? Egy férfi miatt?
Az ellenkezés parányi szikrája éledezett benne. Egyedül volt. Mindenki elárulta és
elhagyta. Ki szeresse Virginia Lynne-t, ha már ő maga is feladja?
Ledobta magáról a takarót, felült és megmasszírozta fájó halántékát. Végre alábbhagyott
egy kicsit a tompa nyomás. Összehúzta egyenes, sötét szemöldökét a homlokán úgy, hogy
majdnem vonalnak látszódott. Ő nem, nem foga megtenni mindenkinek azt a szívességet,
hogy csak úgy, se szó, se beszéd, mindent lenyeljen, amit vele tesznek. Sőt legfőbb ideje,
hogy végre egyszer valaki Virginia Lynne közérzetével törődjön!
Alig hozta meg ezt a döntést, már föl is kelt. A szekrényből kikeresett magának egy
kényelmes farmernadrágot és egy tarka pólót, aztán betette összegyűrődött ruháit a
szennyestartóba, alaposan kiszellőztetett, és kipakolta a bőrönd maradéktartalmát. Aztán
megvizsgálta pénzügyi helyzetét, beült az autójába és elindult az újonnan megnyitott
szabadidő klubba, amelynek a Wells & Weinberger cég nagy ráfordítással hirdetési és
plakátkampányt szervezett.
– Mennyi ideje van, Miss Lynne? – érdeklődött a barátságos barna hajú hölgy a
recepciónál.
Virginia mélyet sóhajtott.
– Az egész nap.
A telefont már akkor meghallotta, amikor a falépcsőn a bejárathoz ért és sietett a kulcsot
a zárba tenni. Egy kicsit lihegve jelentkezett.
– Sylvie? Kedves, hogy felhívsz. Hogy hol voltam? Házon kívül, szépségnapot
tartottam. Gőzfürdő, masszázs, pakolások, aerobik,és ami azon kívül még lenni szokott. Te is
megcsinálhatnád, csak ajánlani tudom. Úgy érzed majd magad, mintha újjászülettél volna...
Sylvie Hutton csak nehezen tudta föltenni a legfontosabb kérdést.
– Igaz az, hogy Jenkinst New Yorkban annyira blamáltad, hogy azonnali hatállyal el
kellett bocsátania?
Virginia elhúzta a száját.
– Ezt ő mondta?
– És még egy csomó mindent. Állítólag te tehetsz arról, hogy a bemutató teljesen
félresikerült és arról is, hogy a Wells & Weinberger cég nem kapta meg a megbízást.
– A W & W ettől nem megy tönkre!
– Gini, megőrültél! Mi történt New Yorkban? Ha Jenkins csak meglátja az aláírásodat
valamelyik nyomtatványon, olyan arcot vág, mintha whisky helyett tiszta ecetet ivott volna.
Furcsa, hogy hirtelen milyen messzire volt mindez mártőle. A mindenható Harvey
Jenkins csak egy pirosra festett bábu volt, hatalom és rémisztgetés nélkül.
– Ugyan mi történhetett – morogta. – Örökre elbúcsúztam tőle, amikor a blúzgombjaim
szakítószilárdságát akarta kipróbálni. Választás elé állított, vagy felmondok, vagy kedves
leszek hozzá. Így hát felmondtam.
– Ó, Gini – sóhajtott Sylvie együttérzőn. – És most mit akarsz tenni? Félek, Harvey nem
éppen dicshimnuszokat mesél majd a munkádról a szakmának.
– Na, ne kezdj rögtön sírni - szakította félbe Virginia keményen. – Az élet nem ér véget a
W & W-vel. Léteznek más ügynökségek és más városok is. Végső soron Amerika elég nagy.
Az a benyomásom, hogy túl hosszú időt töltöttem San Franciscóban.
 Hallotta Sylvie meglepett sóhaját a telefonon keresztül.
– El akarsz menni? De hová? És mi van a húgoddal meg a házzal? Gondoltam, úgy
értem… hiszen te mondtad, hogy kötődsz mindenhez…
– Tévedhet az ember. Az én koromban már főleg.
Sylvie nevetgélt.
– Ne beszélj butaságot, mi történt?
– Semmi, azon kívül, hogy a húgom férjhez ment az ő főgolfjátékosához. A boldog pár
most úton van, és már nem kell gondoskodnom otthonról és vigaszról.
– Ez azt jelenti, hogy eladod végre az öreg kunyhót?
– Sajnálattal telve nézett körül Virginia a kicsi, de kényelmes helyiségekben. Mit nem
lehetne ebből a házból egy kis pénzzel csinálni?
– Valószínűleg. Miért? Meg akarod venni? Akkor mélyen a zsebedbe kell nyúlnod,
Sylvie! Amennyire tudom, csak maga a telekár is eléggé tekintélyes.
– Megbíztál már egy ügynököt?
Nem, ezt a költséget megtakarítom magamnak. Gondolom, ezt a házat magánúton is el
lehet adni. Tehát, ha valahol valamit hallasz, szólj nekem. Óriási üzlet lehet annak, akinek
érzéke van a különlegességek iránt és nem részesíti előnyben a szokásos
egyenlakosztályokat.
– Oké, ezt szívesen megteszem neked. Felhívlak, mihelyt valami tudomásomra jutott.
– Köszönöm, Sylvie. Kedves tőled, hogy felhívtál. Üdvözöld a többieket, amennyiben
még nem hagyták magukat megfertőzni Harvey rám szórt átkaitól.
Letette a kagylót és kiegyenesedett. Behozta a barna szupermarketes zacskót, amit
egyszerűen az ajtó elé tett és elkezdte feltölteni az üres hűtőszekrényt. Az izzasztó, de
egyben felüdülést nyújtó órák a fittness-klubban kiragadták depressziójából és visszaadták
tetterejét.
A fájdalom lokalizálódott és elzáródott benne. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy ő mit
érez. Hogy megerősítse ezt az elhatározását, visszafelé jövet egy egész köteg szakfolyóiratot
beszerzett, melyeknek álláshirdetéseit rögtön át akarta nézni. Mindenesetre elhagyná
Kaliforniát. New York éppúgy nem jöhetett szóba, hiszen még a lehetőségét is el akarta
kerülni annak, hogy véletlenül összetalálkozzon a sógorával. Ellenben Chicago számításba
jöhetett, sőt talán Dallas is. Ezek óriási, forgalmas városok, amelyek a legkevésbé
emlékeztethetnek a San Franciscó-i öböl látványára.
Az érdekes állások kínálatát máris három hirdetésre csökkentette, amikor Sylvie két nap
múlva újra telefonált.
– Jó, hogy megtaláltalak, Gini. Tim Garstedt van nálam, van valakije, aki megvenné a
házadat. Várj, mindjárt adom őt.
Tim Garstedt, a W &W szövegmenedzsere, egyike azon volt kollégáinak, akivel Virginia
különösen jól együtt tudott működni. Egy hihetetlenül tehetséges, nyugodt férfi, aki a
legnagyobb összevisszaságban sem idegeskedett, és soha egyetlen határidőt sem felejtett el.
– Hé, Virginia. Ha tudtam volna, hogy egyszer ezt a díszpéldányt el akarod adni, akkor
tavaly nem csapok le egy alamedai lehetőségre.
– Peches vagy, Tim. Ez egészen hirtelenül adódott. Ismersz valakit, akinek van elég
pénze arra, hogy az én díszpalotámat készpénzben kifizesse?
Garstedt felnevetett.
– Úgy gondolom. Mond neked valamit az a név, hogy TT-Productions?
 – Persze, ez az a csapat, amelyik azokat a csodálatos útikönyveket és úti filmeket
csinálja. Tavaly egy csomó díjat gyűjtöttek be!
– Stimmel. A főnököt Anthony Saxtonnak hívják, aki jó barátom. Elég sokáig csavargott
a nagyvilágban, de most újra többet szeretne a céggel foglalkozni. Keres egy házat, de
valamilyen oknál fogva allergiás mindenre, ami modem.
– Úgy tűnik, ez egy potenciális áldozat a számomra értett egyet Virginia. – Azonkívül
dúskálnia kell a pénzben azok után a megbízatások után ítélve, amelyeket a tv-társaságoktól
kap.
Garstadt egyetértett.
– Éheznie éppen nem kell. Ha neked megfelel, felhívom őt és szólok neki. Vélhetőleg
egyszer meg szeretné tekinteni a szentélyedet. Mikor felelne meg neked?
Virginia gondolkodott, de nem jutott eredményre.
– Nekem mindegy. Mondd meg neki, hogy délután öt után mindig itthon talál. Nem kell,
hogy előre bejelentkezzen.
– Oké, Virginia, Úgy lesz. Te… ami a történetet illeti, amit Jenkins rólad mesél.,.
Feltételezem, hogy majdnem minden hazugság és kitalálás, igaz?
Virginia mély lélegzetet vett. Milyen szép, hogy mégis van egy-két barátja, aki mellette
áll.
– Valami hasonló. De akkor sincs nagy kedvem, hogy még egyszer találkozzam vele,
Tim. Úgy néz ki, hogy rövidesen Chicagóba megyek.
– Chicago? Megőrültél? Ott szünet nélkül esik.
– Tipikus kaliforniai vagy! Ti mindig azt hiszitek, hogy csak napsütésben lehet dolgozni.
– Ki beszél itt munkáról? Élni csak napsütésben lehet. Nem gondolod meg magad? Ezzel
Saxtont talán megfosztom a háztól, de úgy vélem, hogy nem kellene rögtön mindent
odadobni. Nincs az az ember, aki Harvey mérgezett nyilait komolyan venné…
– Hagyd csak, Tim. Van még egy csomó személyes okom arra, hogy egy darabig hátat
fordítsak a napnak.
– Az, hogy személyes, egy nőnél legtöbbször egy férfit jelent – következtetett Tim, aki
boldog házasságban élt és három gyermek apja volt.
Virgínia felsóhajtott.
– Ez mit jelentsen? Segítesz eladni a házamat, vagy felajánlasz egy órát a rekamiédon?
– Nincs szükséged pszichológusra?
– Nem, nem hiszem. A férfi egy másikat részesített előnyben és ezért ezt a problémát
már nem lehet megoldani, felfogtad?
– Na de ez egyáltalán nem ok arra, hogy Chicagóban beleessen az eső a levesedbe,
Virginia. Millió egy jóképű napbarnított kaliforniai van, aki pont egy olyan nő után sóvárog,
mint amilyen te vagy. A hozzád hasonló ínyencfalat igazán ritkaságszámba megy.
Virginia idegesen dobolt az ujjaival a telefonasztalkán. Ez pont az a fajta beszélgetés
volt, amit ki nem állhatott.
– Tim Garstedt – szakította félbe szigorúan. - Nem vagyok habostorta, hanem nő!
Huszonnyolc évesen igenis képes vagyok arra, hogy eldöntsem, mit akarok tenni és hogyan
szeretnek élni.
– Ó, istenem! Most az emancipációs törekvéseid ellen vétettem, hm? Mi lesz a
büntetésem? A sivatagba fogsz küldeni?
 Ha továbbra is ilyen sok badarságot beszélsz, komolyan elkell gondolkodnom rajta.
Kérlek, ne izgasd magad tovább a kis Virginia miatt. Tedd le inkább a telefont és hívd fel a
barátodat, hogy meg akarja-e venni a házamat.
Tim habozott.
– Virginia? Mondd csak, látunk még téged, mielőtt elhagyod a várost?
Búcsúparti? Bár ehhez egyáltalán nem volt kedve, úgy látszik, nem fogja tudni elkerülni.
Nem akarta viszont elkötelezni magát.
– Amennyiben kivitelezhető, szívesen, Tim – tért ki előle. - Minden jót.
– Viszlát, Virginia.
Elgondolkodva állt a telefon mellett. A gondolat, hogy a TT-Productions főnöke az ő
házában fog lakni, nem volt kellemetlen a számára. Szerette az izgalmas, tájékoztató és
fantasztikusan fényképezett útibeszámolókat, amik a jóhírét költötték. Az illető a szakmában
azon kevesek közé tartozott, aki sohasem hódolt be semmiféle divatirányzatnak, hanem
mindig a saját, egyéni útját járta.
Vajon hogy néz ki? Egy szakállas, hideg kék szemű és izmos vállú világjáró képe tűnt fel
előtte. Valahogy egy tengeri medve, egy gladiátor és egy futballsztár keveréke. Kíváncsi volt,
mennyire lő mellé ezekkel a feltételezésekkel.
Miután Virginia meghozta a nehéz döntést, hogy megválik a szép régi háztól, hozzálátott
az egész ügy szisztematikus lebonyolításához. Azoknak a tárgyaknak a listája, amiket
magával akart vinni, örvendetesen rövid volt. Csak az volt a kérdés, mi történjen Kelly
dolgaival. Ezidáig karülte a húga szobáját, de most már saját magát szidta emiatt. Ha Saxton
meg akarja tekinteni a házat, legalább azt ellenőriznie kell, hogy Kelly szokásos
rendetlenségében legalább az alsóneműket eltette-e a szekrénybe.
Persze úgy nézett ki a húga szobája, mintha ide csapott volna be az órák óta az öböl
fölött fenyegető vihar első villáma. A nelsoni háztartásban majd a herceg és a bejárónő dolga
lesz, hogy ezentúl rendet csináljanak a kegyelmes asszony után.
Virginia dühösen belerúgott egy tarka tornacipőbe, úgy, hogy az az ágy alá repült.
Minden önuralma ellenére sem tudta elkerülni, hogy a szíve görcsbe ne ránduljon,
valahányszor Kellyre és Robertre gondolt. Annak ellenére, hogy őszintén bevallotta magnak,
ő volt az, aki a fiatalabbik kárára szerezte meg rövid ideig tartó boldogságát, nem tudta
elfojtani a keserű féltékenység maró ízét.
Egyenesen hálás volt, hogy Kelly – rossz lelkiismerettől kínozva – nem hívta fel
Mexikóból. Legjobb akarata ellenére sem tudott volna gratulálni.
Úgy foglalta el magát, hogy dühödten rendet csinált. Amíg az ágytakarót a parányi
világoskék virágmintával simára húzta a romantikus rézágyon és felrakta a levelek,
iskolafüzetek, prospektusok és reklámküldemények halmazát Kelly íróasztalára, már
levonultak a zivatarfelhők a szárazföld és a hegyek irányába. Hirtelen széllökés rázta meg az
ablakokat, ostorozta a kis fókát az út szélén és süvített a tető fadíszítései körül.
Az első villámlástól, amelyet azonnal zúgó mennydörgés, követett, Virginia
önkéntelenül felsikoltott. Utálta a vihart. Annak ellenére, hogy magában felsorolta az
észérvek egész sorát, hogy miért nem kell félnie a zivatartól, egész testében reszketett és
mindkét kezével befogta a fülét. Érezte, hogy a félelem kezd úrrá lenni rajta és kényszerítette
magát, hogy lassan húszig számoljon.
Utána legalább képes volt arra, hogy el tudja hagyni a szobát és be tudja csukni maga
mögött az ajtót. Az ítéletidő elnyelt minden világosságot és a földszinti ablakokon keresztül
csak félhomály fénylett,amit szabálytalan időközönként vakító villámlások szakítottak meg.
Kísérteties volt! Virginia mindkét kezével a fehér körfolyosó korlátjába kapaszkodott, amely
az első emelet magasságában vezetett körbe, és amelyről rá lehetett nézni a nappalira és a
bejáratra.
Ez nem az a ház, amelyben egyedül szeretne élni. Most már felfogta a teljes igazságot.
Együtt Kellyvel, őrült ötleteivel, temperamentumával és mindenhova szétszórt holmijával
melegséget sugárzott a ház, olyan volt, ahova szívesen hazatért az ember. De most? Csak egy
hely, ahol reménytelenül boldogtalannak érezte magát és amilyen gyorsan csak lehet, hátat
szeretne fordítani ennek. Csak döntene végre ez a Saxton!
Szinte a gondolatai visszhangjaként hallotta meg most az erős kopogást a bejárati ajtón
és a következő villámlás az ajtó felső beüvegezett részén egy széles vállú férfi körvonalait
világította meg. Csak egy valaki lehetett a látogatója: Anthony Saxton!
– Jóságos ég, micsoda időt választott magának! – sóhajtott Virginia és végre elengedte a
fakorlátot. Sietni akart, hogy a potenciális vevő ne ázzon meg teljesen az esőben.
– Rögtön jövök! – kiáltotta, ugyanakkor kételkedett abban, hogy a férfi a zuhogó esőben
és a sivító szélben egyáltalán meghallja a hangját. Még csak a második lépcsőfokra lépett,
amikor a következő villám nyilvánvalóan az Alamo Square közepébe csapott be és a fény
éles felvillanása olyan hangos mennydörgéssel párosult, hogy a régi házat alapjaiban rázta
meg. Virginia lépés közben megmerevedett, halkan felkiáltott és rémülten behunyta a
szemét. A pokoli zaj ellenére hallotta a türelmetlen kopogást az ajtónál. Tovább akart menni,
eltévesztette a következő lépcsőfokot és egy hangos kiáltással a mélybe zuhant.
A halántékát ért tompa, fájdalmas ütéstől ezer szikrára esett szét a szeme előtt forgó
világ és már csak körvonalakban észlelte azt, ami körülötte történik. Üvegcserepek
csörömpölése, egy párás, viharos széllökés, amely zivatari levegőt fújt a házba. Egy aggódó
férfihang, amely valahonnan ismerősnek tűnt. Óvatos kezek, amelyek megmozdították és
végül otthagyták, miután minden érintésre csak sóhajtással válaszolt. Aztán valamivel
később egy fájdalmas szúrást érzett a karján és végre csend lett.
Az álom csodaszép volt. Robert tartotta karjában és végtelenül gyengéden simította ki a
haját a homlokából. Ajkai szemöldökéhez, lehunyt szemhéjához értek és végül a szájához.
Egy szeretetteljes csók, amitől jó érzés áradt szét a testében és egy időben kigyulladt a láng,
amely egy jól ismert tűz kezdetét jelezte.
Virginia mosolygott és a tekintetük találkozott. Mennyire szerette, amikor a hűvös
szürkeség folyékony ezüstté változott. Olyan, mint a nap a szürke, viharos tengeren. Ez a
teljes boldogság pillanata volt és legszívesebben örökké így feküdt volna. Vajon mi volt az,
ami oly makacsul és visszatérően megzavarta a boldogságát? Hangok? Fény? Mozgások?
Miért nem tudta, elűzni ezeket a csendháborítókat? Nem akart foglalkozni a valósággal!
Ennek ellenére nyugtalan lett. A férfi arca, aki őt a karjaiban tartotta, szétfolyt, mint egy
tükörkép a csendes vízen, amelyet hirtelen erős szél borzol föl. Meg akarta fogni, a kezével
átfogni, de ott csak ragyogó világosság volt. Fény, oly vakító, hogy rögtön újra becsukta a
szemét.
– Magához tért… – mondta egy nő.
Kitért magához? – akarta Virginia kérdezni. Muszáj ilyen hangosan beszélniük? Miért
ment el Robert? Hirtelen úgy érezte, hogy a feje nehéz és zúg. A rövid szemfelnyitástól apró,
fájdalmas nyilallásokat érzett a koponyájában.
– Virginia, kedves, hallasz engem?
 Kelly? Mit keres itt Kelly? Nem Mexikóban van? Természetesen Mexikóban van, hogy
hozzámenjen Roberthez. Robert, aki éppen elhagyott engem. Nem akarok veled beszélni.
Menj el!
– Miért nem mond semmit? – Virginia megismerte azt a halk mellékzöngét Kelly
hangjában, amely a türelmetlenség és a hisztéria jele volt. Ha nem úgy történt minden, ahogy
ő elképzelte, akkor nem lehetett vele egy tálból cseresznyézni.
– Türelem, Mrs. Nelson – mondta egy másik hang. Egy férfié. – A nővére elég súlyos
agyrázkódást kapott. Időt kell neki hagynia, hogy ismét magához térjen. Jó nagyot esett.
Szerencsésnek mondhatja magát, hogy semmi belső sérülést nem szenvedett:
– És maga biztos benne, hogy nem hiányzik semmije?
Sem a röntgenfelvételek, sem a többi vizsgálat nem mutatnak elváltozást, Mrs. Nelson. A
nővérének pihennie kell egy-két hétig, s legkésőbb a következő hónapban már csak egy rossz
emlék lesz ez a zuhanás…
– Szerencse, hogy időben megtalálták…
A húga és az orvos közötti beszélgetéssegített Virginiának visszaemlékezni. Hát persze, a
vihar! Ki akarta nyitni az ajtót Anthony Saxtonnak és közben megbotlott. És aztán? Anthony
Saxton értesítette a mentőket? Hogy jött ide Kelly? Úgy látszik nem kerülhető el, hogy
szembenézzen a tényekkel.
Vigyázva és egészen lassan, hogy a fájdalom még elviselhető maradjon, még egyszer
felnyitotta a szemét. A szeme előtt levő kép csak nehezen állt össze. Egy fiatal nő ült az
ágyánál. Kelly?
A barna szemek, a kicsi, enyhén ívelt orr a szívformájú, telt száj fölött félreismerhetetlen
volt, és mégis - a lezser, fiatal egyetemista lány eltűnt. Mrs. Robert T. Nelson egy gyönyörű,
hihetetlenül elegáns, fiatal hölggyé változott. Egyedül, a parányi gyémánt fülbevaló ára
megfelelt az ő éves jövedelmének a W & W cégnél. Most először látta a húgát Balenciaga-
kosztümben és feltűzött hajjal.
– Na te aztán szépen ki vagy dekorálva! – mondta bár hal-kan, de érezhető gúnnyal.
– Gini!
Kelly mosolygott és megfogta a kezét,
– Kedvesem,te aztán alaposan megijesztettél minket! Hogyan történhetett ez az egész?
Virginia fel akarta húzni a vállát, de feladta kísérletezést, mivel a feje a legkisebb
mozdulatra is úgy visszhangzott, mint Frisco összes temploma harangozáskor. Azonkívül
Kelly folyamatosan tovább beszélt anélkül, hogy egyáltalán kíváncsi lett volna a válaszra.
– Még szerencse, hogy Saxtonnak volt annyi esze, hogy betörje a bejárati ajtó üvegét és
megnézze, mi van veled.
Aha, tehát a világjárónak köszönhetem a haladéktalan segítségnyújtást – ezzel az egyik
kérdésre már választ kapott.
– És te honnan jössz?
Virginia nem tudta megakadályozni, hogy ne hangozzék meglehetősen hűvösnek és
kurtának a kérdés. Kelly ezt a titkos esküvő tényére vonatkoztatta.
– Minek nézel engem? - tiltakozott. – Egy szívtelen robotnak? Saxton értesített minket.
Gondolod, hogy cserbenhagyom az egyetlen nővéremet?
– Most már nem kell színházat játszanod, az orvos már elment.
 – Gini! Tudom, hogy mérges vagy, mert a hátad mögött mentem férjhez. De
megesküszöl arra, hogy nem teszel meg mindent azért, hogy szétválassz minket, ha tudsz a
terveinkről?
E megállapítás igazsága elhallgattatta Virginiát. Kellynek túlságosan is igaza volt, még
akkor is, ha teljesen más indítékok miatt.
– Szeretem Robertet, Gini! Talán önző vagyok és nem mindig fair, de tényleg szeretem
őt, kérlek higgy nekem! És ő is szeret!
De mennyi ideig, Kelly? Virginia ezt nem mondta ki. Kerülte a húga tekintetét és
körülnézett a szobában. Csak most vette észre a fiatal férfit az ablaknál, aki igen gyanakvó
szemmel nézett rá. Egy nyílt fiús arc, napbarnított és ránctalan. Nagyon divatosan volt
öltözve a sötétkék blézerrel, a bézs nadrággal, az elegáns nyakkendővel és az olasz cipővel.
Inkább férfimanökenre hasonlított, mint egy kórházi orvosra. De mit keresett itt?
– És ez kicsoda? – érdeklődött halkan Kellytől, kissé kínosnak érezve a helyzetet, hogy
vadidegen férfiak tartózkodnak a betegszobában.
Kelly arcvonásának játéka látványos volt: először zavartnak, aztán elképedtnek ésvégül
hihetetlenül mulatságosnak látszott és egyszer csak elkezdett hangosan nevetni.
– Viccelsz velem? Még sohasem láttál képeket Robról?
– Rob?
Virginia az agyrázkódást okolta azért, hogy semmit sem értett.
– Gyere ide, Rob. Hajolj meg a nagytestvérem előtt. Ahogy látod, pillanatnyilag nem
harap. Szabad bemutatnom, Virginia. A férjem, Mr. Robert T. Nelson.
– Nem.
Ezt rekedten suttogta. Most megint álmodik. Más magyarázatot egyszerűen nem talált.
– Mi az, hogy nem? – Kelly mosolygott. – Biztosíthatlak, hogy a házassági anyakönyvi
kivonat az Államokban is érvényes. Jog szerint is Robert felesége vagyok. Ezen már semmit
sem lehet változtatni, minél korábban beletörődsz, annál jobban ki fogunk jönni egymással.
Ettől meg lehet őrülni. Ilyen nincs. Virginia a szavakat kereste.
– Azt akartam mondani… ő… én… ő nem Nelson…
A fiatal férfi közelebb hajolt hozzá.
– Bár nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki az ellenszenvét, Miss Lynne. De
biztosíthatom önt, hogy szeretem Kellyt, és hogy tényleg házasok vagyunk. Én vagyok
Robert Thomas Nelson. De ha nem hisz nekem, megmutathatom az útlevelemet…
Virginia fejében forgott minden. Olyan riasztóan sápadtnak és ijedtnek nézett ki, hogy
Kelly aggódva csöngetett a nővérnek, aki azonnal jött és a beteg fölé hajolt.
– Azt hiszem, mára elég volt az izgalmakból – mondta határozottan – Most adok a
nővérének egy nyugtatót Mrs. Nelson és holnap újra benézhet hozzá…
Az ördögbe is, nem kérek nyugtatót, csak azt akarom tudni, hogy mi ez az egész! –
akarta Virginia kiabálni, de csak hangtalan krákogás lett belőle. Válasz helyett csak egy
parfümillatú csókot kapott Kellytől és egy óvatos kézszorítást a férjtől, aztán egyedül
maradt. Egyedül a fejében dúló káosszal. Felnyögött.
– Mindjárt, Miss Lynne. Kapunk egy finom kis injekciót, és aztán jó sokáig alszunk…
Mi? Minek néz engem ez az energikus sárkány, ebben a világoskék köpenyben? Nem
vagyok csecsemő, akit tisztába kell tenni és be kell pelenkázni.
Gini érezte a hűvös alkoholt, amivel jobb alsó karján a szúrás helyét fertőtlenítették,
aztán a szúrást. Jóformán azonnal már nehezére esett a koncentrálás. Nem szabad elaludnia.
Lehetetlen. Ki volt az a férfi, akit ő szeretett? Ki adta ki magát Robert T. Nelsonnak? Ki
lakott abban a házban, azzal az ízléstelen golflabdával az ajtón? Ki rejtőzött a Tony név
mögött? Ki… már megint zuhant. De ezúttal nem a lépcsőről. Ez inkább kellemes tántorgás
volt a bársonyos, vatta-puha semmibe… Majd holnap gondolkodik. Holnap…

– Kelly, végre!
Kelly, ezúttal egy azúrkék Dior vászonkosztümben megállt az ajtóban. A celofánba
csomagolt sárga orchideacsokorral úgy festett, mint aki éppen most lépett ki egy francia
divatlapból. Bátortalanul mosolygott.
– Mivel érdemeltem ki ezt az eufórikus köszöntést, Gini? Tegnap még nem voltam olyan
biztos benne, hogy akarsz-e engem egyáltalán még látni. Robert már nem is akart velem
jönni. Úgy gondolta, hogy jobb, ha előbb elsimítom a dolgokat, mielőtt újra a szemed elé
kerül.
Virginia félig mosolygó, félig bűnbánó arckifejezéssel palástolta türelmetlenségét.
– Ne beszélj butaságokat! Még ha nem is lenne rokonszenves számomra a golf
játékosod, most már úgyis késő lenne aggódnom, vagy nem? Helyetted is remélem, hogy
tudod mit teszel, mást nem tudok mondani.
Kelly letette a virágcsokrot az ágytakaróra és odahúzott egy széket.
– Ne félj, ilyen biztos még sosem voltam a dolgomban.
Hogy vagy?
– Jobban. Eltekintve alaposan zúgó fejemtől és a leglehetetlenebb helyeken levő szép
számú kék foltjaimtól, nem panaszkodhatom. Figyelj, van egy kérdésem hozzád…
Kelly várakozóan bólintott.
– Mondjad csak, nővérkém.
Virginia az utolsó pillanatban habozott. Kérdésével tulajdóriképpen bevallja, hogy igenis
megpróbált éket verni Nelson és Kelly közé. De nem volt más megoldás, ha végre meg
akarta tudni az igazságot, ezt meg kellett kockáztatnia.
– Az a ház, ami Roberté San Franciscóban…
– Ja, arra a márványkriptára gondolsz? – szakította félbe Kelly. – Elég jelentéktelen
házikó, ugye? Csak ne lenne olyan szörnyen kényelmetlen. Össze sem lehet hasonlítani azzal
a szép villával, amit Carmelben bérel…
Virginiának nem volt kedve végighallgatni azoknak az ingatlanoknak a felsorolását,
amelyek fölött Kelly gazdag férje rendelkezett. Valamit viszont egészen pontosan meg akart
tudni.
– Ti laktok ebben a friscói házban?
Kelly rázta a fejét,
– Dehogyis. Csak egyszer-kétszer jártam ott, de az elég is volt. Túl hivalkodó. Robert el
akarja adni. Addig viszont kiadta egy barátjának, akinek pillanatnyilag még nincs lakása. Na,
de úgy néz ki, hogy ez nemsokára megváltozik. Sosem gondoltam volna, hogy Ruth néni
házát tényleg el akarod adni. Hogy van ez, tényleg Chicagóba mész?
– Lassan, kérlek – Virginia védekezően emelte fel a kezét.
 – A fejem még nincs olyan jó formában. Mi köze van annak, hogy el akarom adni a
házat, Robert barátjához? És honnan tudod, hogy Chicagóba akarok menni? Ki ez a barát?
Ismered?
Kelly zavartan nézett
– Természetesen, de hát te is ismered! Eléggé arrogáns alak, nem úgy találod?
– Arrogáns? Honnan veszed… akarom mondani, honnan tudod, hogy én vele… –
Virginia lángvörös lett. Érezte, hogy a legjobb úton van egy nagy zsákutca felé.
– Biztos vagy benne, hogy már jobban érzed magad? – kérdezte Kelly aggódva. – Bár
tudom, hogy egy agyrázkódás után az embernek vannak néha kisebb emlékezet
kihagyásai,de azt tudnod kellene, hogy ő volt az, aki a baleset után megtalált téged.
Virginia kisimította kezével a haját a homlokából.
– Pillanat, úgy tudom, hogy az a Saxton volt…
– Hát persze – erősítette meg Kelly. – Tony Saxton lakik a házban addig, amíg talál
magának egy olyan lakást, ami tetszik neki. Nyilvánvalóan hasonló nosztalgikus ízlése van,
mint neked, különben elfogadta volna Robert ajánlatát és nem indult volna el az Alamo
Square-i öreg viskót megnézni. Ki tudja hány évig utazgatott a világban és eddig New
Yorkban lakott. Most valószínűleg San Franciscóban akar letelepedni és valamilyen céget,
ami az övé, kiépíteni. Valóban nem emlékszel semmire?
Anthony Saxton! Tony! Virginia egy hang nélkül süllyedt, vissza a párnájára és becsukta
a szemét. Ez nem lehet igaz! Nem játszhat vele ilyen abszurd módon a sors! Egy „szakállas
világjáró” miatt. A kemény, férfias arc, az összetéveszthetetlen szemekkel kristálytisztán
megjelent előtte.
Igen, Tony Saxton volt, akivel két csodálatos éjszakát töltött együtt, akit altatóval
kábított el, és akit saját lakásába zárt be! Kész csoda, hogy nem hagyta ott egyszerűen a
lépcsőn feküdve. Nincs az a férfi, aki ilyen megaláztatást megbocsásson egy nőnek!
– Jól vagy, Gini?
Jól?! Vége volt. Totálkáros lett. Megérett a pszichiáterre!
– Gini, hívjam a nővért?
Ez egy kissé legalább magához térítette,
– Állítsd le magad, a nyugtató injekciókkal nem érek semmit.
Kelly összeráncolta a szemöldökét. Most kezdett csak derengeni valami.
– Lehetséges, hogy te, Robertnek erkölcsi prédikációid egyikét akartad előadni…
Virginia annyira kétségbeesett, hogy nem volt ereje tagadni.
– Amikor vitorlázni voltál, azon a hétvégén. Saxtont Nelsonnak véltem.
Kelly sikított.
– Megőrültél? Azt hitted, hogy akár egy másodpercig is fönnállt a veszélye annak, hogy
én egy ilyen két lábon járó jéghegybe legyek szerelmes? Arról nem is beszélve, hogy már a
harmincas éveinek vége felé jár és körülbelül olyan kedves, mint egy ingerült csörgőkígyó?!
Virginia keserűen elhúzta a száját, amikor arra a hatásra gondolt, amit ez a jéghegy
váltott ki belőle, mihelyt a karjaiba vette. Azonban a Kelly által elmondottak emlékeztették
első megdöbbenésére.
– Tényleg, én is csodálkoztam. Ez egyáltalán nem az a csinos, jólfésült ifjú volt, aki
neked általában tetszik…
– Most a férfiakkal kapcsolatos szánalmas ízlésemről akarsz kioktatni, vagy elmeséled,
hogy mi történt?
 Virginia csodálkozott. A kishúga lassan kezd felnőtté válni
– Bocsáss meg, igazad van. Csak egyvalami felfoghatatlan, miért hagyott meg engem
abban a hitben, hogy ő Robert Nelson?
– Hm. – Kelly elgondolkodott. – Jogos a kérdés. De hát mi történt pontosan köztetek?
Az, hogy a rossz híréről megmondtad neki a véleményedet, nem lehetett indíték arra, hogy
kétségbeesésben törjön ki? Történt még több is köztetek?
Virginia lassan kezdte nagyra becsülni a húgát. Beleérzőképességét úgy látszik
lebecsülte. Talán nem is volt olyan rossz gondolat, hogy mindent elmeséljen neki. Ő maga
már jóformán nem is tudta, hogy mit gondoljon, vagy mit érezzen. Csak egy valami tűnt
megingathatatlan, szörnyű ténynek. Mindent megtett azért, hogy saját boldogságát
tönkretegye.
Senkit sem hibáztathatott, csak saját magát és ostobaságát. Mélységes mélyet sóhajtott.
– Na jól van, kapaszkodj meg és ne csodálkozz többé semmin. Úgy összekutyultam a
dolgokat, hogy itt már semmiféle kiút nincs.
Kelly tiltakozva emelte fel a kezét.
Csak te ne írd már megint elő nekem, hogy mit gondoljak! Inkább mesélj! Te hajlamos
vagy arra, hogy mindent túl sötéten láss.
Amikor Virginia befejezte, Kelly már nem bírt ülve maradni. Felállt és szótlanul fel-alá
sétált az ágy és az ablak között. Csak így tudott uralkodni első megdöbbenésén. Sem a
hűvös, magán uralkodni tudó nővéréről, sem Tony Saxtonról nem gondolta volna, hogy ilyen
szenvedélyes szerelembe esnek. Főleg a férfiról nem. Az irónikus távolságtartás, amivel
fogadta őt, mikor Robert bemutatta neki, még mindig bőszítette. Szív nélküli, önimádó alak,
így értékelte annak idején. Hogy éppen Gini lett szerelmes belé, ez több volt, mint amit
egycsapásra meg tudott emészteni.
Légy szíves, ülj le – kérte Virginia. – Idegesít, amikor úgy mászkálsz föl-alá, mint egy
macska. Inkább mondd meg, mi a véleményed az egészről?!
Kelly újra letelepedett az ágy szélére.
– Tehát el akartál menni Chicagóba, nehogy Robert és az én utamba kerülj.
– Mi mást tehettem volna? Biztos voltam benne, hogy ahhoz a férfihoz mentél feleségül,
akit én szeretek. El kellett fogadnom a döntését.
– És most?
– És most? Hülye kérdés! – Virginia átfordult a másik oldalára, hogy ne nyomja kék
foltjait. Nagyon is talált magyarázatot Tony rejtélyes magatartására, de olyat, ami nem
igazán tetszett neki.
– Nem kell engem kímélni, kishúgom! Már rájöttem, hogy mi történt. Kaland volt a
számára. Egyszerűen felszedett. Melyik az a férfi, akinek nem hízeleg, amikor egy buta liba
ájultan a karjába omlik? Nem kellett arra pazarolnia az idejét, hogy fölöslegesen
magyarázkodjon. Csak élvezte, amit nyújtottam neki. Ehhez még hozzájön az is, hogy New
Yorkban nem éppen úrilány módjára búcsúztam el tőle.
– De hát azt mondta, hogy szeret.
– Hagyd ezt, Kelly. Ne rontsd el a jó benyomásomat észbeli képességeidről.
Természetes, hogy ilyet mond egy férfi, ha el akar csábítani egy nőt. De ugyanolyan gyorsan
el is felejti.
Kelly a széles, arany karkötővel játszott, amit a jobb csuklóján viselt.
– Mi a véleményed arról, ha egyszer beszélnél Tony Sax-tonnal?
 – Te meg vagy őrülve! – Virginia elképedve ugrott fel, majd egy jajkiáltással vissza is
esett. – És mit gondolsz, mit mondjak neki? Sajnálom annyira siettem az ágyadba, hogy nem
érdekeltek a személyi adataid?
Kelly türelmetlenül rázta a fejét.
– És mi lenne, ha azt mondanád neki, hogy szereted? Mert így van, ahogy kiveszem a
szavaidból.
– Jobb tanácsaid nincsenek? – Virginia keserűen mosolygott. – Még viszonylag normális
vagyok, ő gondoskodott arról, hogy kórházba kerüljek. Nem gondolod, hogy már
meglátogatott volna, ha csak egy kicsit is fontos lennék neki?
Kelly mély levegőt vett.
– Gratulálok, itt két csökönyös szamár talált egymásra! Ha ő éppúgy tőled vár
valamilyen jelre, akkor ez még sokáig fog tartani. Na nem baj, biztos van olyan öregek
otthona, amelyben kétágyas szobák vannak.
– Komolytalan vagy.
– Te meg csökönyös.
Két vádaskodás, amely szemben állt egymással. Néhány másodperc után találkozott
tekintetük és kirobbant belőlük a nevetés. Régi jó viszonyuk, ami megromlott, mióta
elköltöztek Oaklandból, hirtelen újra helyreállt. Kelly érezte az elkeseredést, amely
Virginiánál a bátor felszín alatt rejtőzött. Ha „ Csak Tony Saxton boldogságáról lett volna
szó, a kisujját sem mozdítaná. De nővére levertsége, kimondhatatlanul nyomasztotta.
– Biztos vagy benne, hogy őtudja; szereted? – tudakolta.
– Micsoda kérdéseid vannak. Azt hiszed, hogy minden férfinak a nyakába borulok. Ha
nem lettem volna olyan szerelmes, hogy képtelen voltam gondolkodni, sosem megyek bele
ebbe az egészbe.
– Megmondtad ezt neki?
Virginia kicsit gondolkodott.
– Hát, így még nem. De észre kellett vennie a viselkedésemen.
– Kedvesem, csodálkozom rajtad. Nem vagy tisztában azzal, hogy a férfiak sosem
vesznek észre semmit, hacsak nem fakalapáccsal verik beléjük?
Kelly érveinek igazságát belátva Virginia elhallgatott. Tagadhatatlan, így is lehet látni ezt
a dolgot.
– Na látod… – találta ki a fiatalabbik a gondolatait.
– Lehetséges, hogy Tony Saxton tényleg úgy gondolja, hogy egy kalandra éhes
üzletasszony áldozata, aki a szexet feszültségűző terápiaként űzi.
– Talán úgy nézek én ki? – panaszkodott Virginia.
– Pillanatnyilag úgy nézel ki, mint egy tépett tyúk, aki a szemfestésnél túl mélyen nyúlt a
kék tégelybe – világosította fel drasztikusan Kelly.
– Kösz – morogta Gini, de Kelly máris folytatta.
– Két lehetőséged van, Gini. Vagy a büszkeséged a fontos, de akkor elfelejted Tony
Saxtont, vagy megbeszéled vele és helyre teszed a dolgokat.
– Szó sem lehet róla!
– Miről? Az előbbiről, vagy az utóbbiról!
– Ha akar valamit tőlem, majd jelentkezik. Nem gondolod, hogy blamálom magam!
A kemény visszautasítás félreérthetetlen volt. Bár Kelly hülyeségnek tartotta Virginia
hajthatatlanságát, mégis nagyon jól felfogta, hogy ebben az esetben Gini hajthatatlan. A
csökönyösség páncélja alatt egyszerűen túlzott félelem rejtőzött. Félelem az elutasítástól.
Félelem az új fájdalmaktól és az újabb bánattól.
– Hozzátok képest Rómeó és Júlia két ártatlan szomszédgyerek volt, könnyen kezelhető
családdal.
Nem kapott választ, de nem is várt. Eszébe jutott végre a virág, és csöngetett a nővérnek
a váza miatt. Ezzel jelezte Virginiának, hogy a téma részéről le van zárva, persze ez nem
akadályozta meg további gondolatait. A terv lassan formát öltött.
Minden önzése és jó adag hiúsága ellenére, Kelly nagyon szerette a nővérét.
Házasságkötésével igen drasztikusan kész tények elé állította, és mindenképpen úgy
gondolta, hogy lenne mit jóvátennie. Ehhez még hozzájött az is, hogy már nem kellett
tartania Tony Saxtontól. Robert feleségül vette őt, és nem a barátja fülbesúgására hallgatott.
És ha már Virginia azt az alakot szereti, akkor ne tegye őt boldogtalanná.
– Most egyszerre meglepően elégedett arcot vágsz – állapította meg Virginia.
– Minden okom megvan rá – értett egyet Kelly. – Szeretem Robertet, ő is szeret engem,
és te ismét egészséges leszel. Mit, akarhatunk még?
– Hát ez az, mit akarhatunk még… – ismételte Virginia. De ez nagyon melankolikusan
hangzott.

Igor herceg nyitotta ki Kellynek a pöffeszkedő golflabdával díszített ajtót. Meghajlása az

elegancia magasiskolája volt.
– Madame, fogadja szívből jövő jókívánságaimat házasságkötése alkalmából.
– Köszönöm, herceg. Beszélhetnék Tonyval?
Árnyék futott át az idős úr arcán.
– Tulajdonképpen igen, de jobb, ha figyelmeztetem önt, Madame. Hangulata, enyhén
szólva, nem éppen rózsás.
Kelly belépett, letette a táskáját a nagy előszobatükör előtti polcra és vizsgálódó
pillantást vetett tükörképére.
– Igen?! – kérdezett rá ártatlanul. – Mi bosszantotta fel a nagymestert?
– Ha én azt tudnám – sóhajtotta Igor. – Nem is beszél. Még velem sem, és ilyen idáig
még sohasem fordult elő. New York-i utazása óta ingerült, mint egy éhező tigris, és ez az
utóbbi napokban még rosszabb lett. Talán mégis el kellene halasztania látogatását.
– Szó sem lehet róla. Hol bujkál?
– A dolgozószobában.
– Oké, akkor harcra fel! Hagyja csak herceg! Majd személyesen jelentkezem be. Így
legalább nem tudja magának azt mondani, hogy fogad.
Kelly cipősarkaival kopogva elindult a folyosón. Törékeny, babaszerű alakja a lobogó,
tarka mintás sifonruhában olyan volt akár egy pillangó.
Anthony Saxton egy túlzsúfolt íróasztal mögött ült. Amikor az ajtó kinyílt, levette a
keskeny olvasószemüveget az orráról, Kelly úgy érezte, hogy ülve nem olyan impozáns,
mint egyébként, és ezt jó jelnek vélte.
– Helló, Tony! Hogy vagy?
 Összeráncolt homlokán újabb ráncok jelentek meg.
– Az újdonsült Mrs. Nelson! Micsoda fény az én…ja,most már úgy kell mondanom, a te
házadban.
Kelly rámosolygott és néhány óvatos lépéssel megkerülte Anastasiát,aki hatalmasan
elterülve feküdt a nagy szőnyegen az íróasztal előtt. Kinyitotta a szemét, rövidet szimatolt,
majd jóindulatúan elhatározta, hogy nem vesz tudomást a látogatótól.
Anélkül, hogy megvárta volna a felszólítást, Kelly letelepedett egy sötét bőrfotelbe,
keresztbe tette hibátlan lábait és azonnal megnyitotta az ütközetet.
– Ginivel is ugyanebben a hangnemben beszéltél, kedvesem?
A férfinak az íróasztal mögött láthatóan torkán akadt a szó. Hátrahajolt és egymásba
kulcsolta ujjait. Kelly elkönyvelt magának egy piros pontot és folytatta.
– Biztosan érdekel, hogy már jobban van. Az agyrázkódás nem olyan súlyos, mint az
első pillanatra látszott, és előreláthatólag a hétvégén kiengedik a kórházból. Addigra a kék
foltok is annyira eltűnnek, hogy legalább az arcán le tudja sminkelni őket.
– Honnan veszed, hogy engem ez érdekel? – morogta bosszúsan Saxton.
– Miért, talán nem? – Kelly tágra nyitotta a szemét - Honnan támadt nekem ez a
hihetetlen ötletem, hogy téged érdekel a nővérem?
– Jó kérdés. Talán meg is tudnád válaszolni?
– Talán onnan, hogy úgy törted be az üveget, mint egy mentőangyal, amikor Virginia a
légcsőről és segítségért kiáltott. Minden kaszkadőr büszke lett volna erre a teljesíményre.
– Hülyeség! Ezt bárkiért megtettem volna. Egyszerű segítségnyújtás. Te cserbenhagynál
valakit, akiről feltételezed, hogy megsérült?
– Biztosan nem - vallotta be Kelly. – De gondolom, én a rendőrséget hívnám vagy a
mentőket és nem emelném ki a bejárati ajtót a helyéből.
Tony arcán kelletlen mosoly suhant át.
– Nem csoda, a te lepkesúlyoddal.
– Oké, ha Virginia téged egyáltalán nem érdekel, akkor mehetek is.
Felállt és keze már a kilincsen volt, amikor a férfi visszahívta. Kelly elfojtott egy
megkönnyebbült sóhajt. Néhány másodperéig már azt hitte, hogy mindent elrontott.
– Ő küldött téged, Kelly?
Visszafordult és őszintén ránézett.
– Kitekeri a nyakamat, ha valaha megtudja, hogy itt jártam.
– Úgy tűnik, ez valamilyen specialitás nálatok, hogy az egyik testvér állandóan a másik
háta mögött kémkedik.
– Én nem kémkedem, hanem megpróbálok két őrültet jobb belátásra bírni.
– Hogy értsem ezt?
– Válaszolj egy kérdésemre: szereted Ginit?
– Nem tudom, mi közöd hozzá.
– Természetesen semmi. Én csak azt tudom, hogy a nővérem nagy boldogtalanságában
már nem tud egyenesen nézni sem, hogy el akar adni egy házat, amihez eddig foggal-
körömmel ragaszkodott, hogy elveszítette az állását és arra gondol, hogy Chicagóba
menekül, hogy soha többé senkit ne kelljen viszontlátnia közülünk.
Tony Saxton arca most áthatolhatatlan maszkká változott. Szürke szemei, mint világos
aszfaltból készült kövek. Érezte, a férfi arra vár, hogy ő tovább beszéljed. Esze ágában sem
volt - most az ő húzása következett! Ezt a póker játszmát nem lehet egyoldalúan játszani.
Végre feladta.
– Mi közöm van nekem ehhez az egész ügyhöz? Miattam nem kell Chicagóba mennie.
Nem áll szándékomban, hogy figyelmemmel zaklassam Miss Virginia Lynne-t. Éppen elég
nagy butaság volt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és megnéztem a házát.
– Tony! – Kelly előrelépett és kezét az íróasztalra támasztotta. – Nagyon is tisztában
vagyok azzal, hogy tévedésből rafinált dögnek tartasz, aki egy aranyhalat fogott magának.
De ennek semmi köze Ginihez. Ő biztosan nem rafinált. Ő jóhiszemű, őszinte, fair és
túlságosad gyengéd, sebezhető az alatt a páncél alatt, amit a világnak mutat. Ne bántsd őt, ezt
nem érdemli meg.
Ez a szónoklat Tonynak először torkára forrasztotta a szót, de aztán kiugrott a fotelból és
Kelly elé tornyosult.
– Mondok én neked valamit. A te Virginiád egyáltalán nem az az odabújós kis plüssbaba.
Ó a legmorcosabb és a legtürelmetlenebb személy, akit valaha is ismertem. Hidegvérrel
verne át egy egész futballcsapatot, ha nagyon muszáj.
– Igazságtalan vagy!
– Hahh! – Tony Saxton akkorát kiáltott, hogy Kelly megrettent. – Összekevered a
tényeket, édesem. A te Virginiád volt velem igazságtalan! Azt hiszed, olyan kellemes egy
férfinak rájönnie, hogy hideg fejjel kihasználták egy kaland erejéig, s aztán eldobták? Nekem
is van büszkeségem! Ha az egyetlen nő lenne a földön, számomra Virginia Lynne akkor is
meghalt!
Kelly ijedten emelte fel a kezét, majd ismét visszaejtette. Még Anastasiának is sok volt a
kiabálásból. Felemelkedett és az ajtóhoz caplatott.
– Na, bravó - sóhajtott végre Kelly. – Így legalább van esélyetek arra, hogy egymás
temetésén találkozzatok. Unlak benneteket, mind a kettőtöket. Miért kell nektek a
szerelemből hollywoodi drámát csinálnotok?
– Csak mert ez nem szerelem! – Tony vállai előreestek. Legalábbis az ő részéről nem,
Kelly. Én mindent megpróbáltam, de a szexhez való készségen kívül semmiféle lelki
rezdülést nem tudtam nála felfedezni.
– Te idióta! – Kelly majd szétrobbant. – Nem kell olyan hülyén bámulnod. Te vagy a
földrész legnagyobb idiótája. Azt gondolod, hogy egy olyan nőnek, mint Gini, könnyű azt
elfogadni, hogy elég, ha egy férfi hozzáér, s ő máris feladja az elveit? Őszeret téged, te
marha, nem fér be a fejedbe?!
– Hogy mit csinál ő?
– Kibőgi a szemét, mert azt hiszi, hogy számodra ő csak egy futó kaland volt, amibe te
csak azért mentél belé, mert éppen nem volt kéznél jobb. Majd megőrült a lelkifurdalástól,
mert azt hitte, hogy te Robert vagy, és nem akarta elvenni a kishúga barátját.
– De miért nem…
Miért nem adott egy beszélgetésre lehetőséget?
– Hát ez az!
– Valószínűleg azért - mert a ti beszélgetéseitek mindig nagyon egy irányba haladtak. És
pontosan azért, te hitetlen szamár, mert ez Gini számára nem egy tornagyakorlat, hanem a
legbensőségesebb szerelmi vallomás, amit egy férfinak adni tud. És ő ezt, a jóisten a
megmondhatója, még nem sok férfival csinálta.
 – Abbahagynád végre, hogy az állattanból válassz számomra neveket? Engem
Anthonynak hívnak, a Tony is elmegy még.
– Szóval, most hogy is van ez, szereted Ginit?
Néma bólintás volt a válasz.
– Oké, ez már haladás. Akkor egyet mondok neked, Virginia a hétvégén elhagyhatja a
kórházat, de az orvos úgy gondolja, hogy még egy pár napig pihennie kell. Rá fogom őt
beszélni, hogy költözzön Carmelbe, a házunkba. Szombat déltől Carmelben lesz. – Kelly
ruhája oldalzsebébe nyúlt. – itt van a második kulcs a házhoz. Ha a makacsságon kívül
maradt a fejedben egy kis szikrája az intelligenciának, akkor Carmelbe utazol és egy percet
sem pazarolsz el az életedből. Mi Roberttel egy versenyen leszünk Atlantában. Senki sem
fog zavarni titeket.
A kulcs ezüstösen csillogott Tony jegyzeteinek közepén, de Tony nem merte elvenni.
Merevsége eltűnt, és Kelly, meglepetésére, szinte fiúsan félénk vonásokat fedezett fel rajta.
Virginia ízlése tehát mégsem volt olyan rossz.
– Miért teszed ezt, Kelly?
Kelly grimaszt vágott.
– Van egy kis jóvátennivalóm Virginiánál. Végül is valakinek jobb belátásra kell bírni
titeket. És, ezen kívül van még valami…
Tony Saxton túlságosan érezhetően kérdezte önmagától, vajon mit forgat Kelly a
fejében.
– Mi az a valami? – vágta rá rögtön.
Kelly a nyitott ajtóban állt és csibészes mosollyal nézett vissza rá.
– Minden másodperc közelebb visz ahhoz a felismeréshez, hogy ti ketten megérdemlitek
egymást. Kellemes vadászatot kívánok, Mr. Saxton…
A férfi megdöbbent arckifejezése a legszebb jutalom volt diplomáciai küldetésének.
Csak hajszálon múlott, hogy az öreg herceget búcsúzóul jókedvében meg ne csókolja. Az
utolsó pillanatban visszafogta magát és csak egy jótanácsot adott neki.
– Vigyen a főnökének egy dupla whiskyt, herceg. Attól tartok, sürgősen szüksége van rá.
Az, hogy Virginia ellenkezés nélkül hajlandó volt Carmelbe menni, meglepte Kellyt, de
lemondott mindenféle megjegyzésről. Nem is sejtette, hogy pontosan azt kínálta fel
nővérének, amit ő ebben a pillanatban a legjobban kívánt: egy rejtekhelyek Egy olyan helyet,
ahol nem állt fönn annak a veszélye, hogy véletlenül összefuthat Anthony Saxtonnal.
Mielőtt önmagával tisztába nem jön, sem őt nem akarta látni, sem pedig a ház sorsáról
dönteni.
A tengerparti ház az első pillantásra megtetszett Virginiának. Egy faház, amely egy
dűnébe épült, tengerre néző nagy terasszal, amit erős gerendák tartanak magasan a strand
fölött. A három belső helyiség nagyvonalúan volt bebútorozva, hatalmas ablakai mind a
tengerre néztek. A ház egy telekügynöké volt, aki egy időre Európába utazott és ezalatt bérbe
adta ezt a kis paradicsomot.
Kelly és Robert úgy viselkedett, mintha Virginiát nemcsak néhány napra, hanem több
hónapra hagynák magára. Fel-töltötték a hűtőszekrényt élelmiszerekkel, szereztek egy csomó
könyvét és egy teli doboz videokazettát.
– Hogy ne unatkozz! – jelentette ki Kelly, amikor Virginia csodálkozott.
– Attól féltek, hogy a körmömet fogom rágni, vagy mi? -froclizta őket Virginia.
 – Átkozottul magányos lehet itt kint az ember – tette hozzá a magáét Robert, akiről
Virginiának az volt a véleménye, hogy egy kedves, unatkozó valaki. Egy szeretetreméltó,
tüneményes férfi, aki Kellyt a tenyerén hordozza, de akinek társalgása mindig csak a „mások
mit csinálnak” körül forgott, na és persze a golf körül. Ezen témák mindegyike
kibírhatatlanul untatta Virginiát, de Kelly az ajkán csüngött, mintha szünet nélkül a
bölcsesség ragyogó gyöngyszemeit osztogatná.
Virginia türtőztette magát. Egyrészt tudta, hogy boldogtalansága igazságtalanná teszi,
másrészt kettejük állandó turbékolása egyszerűen az idegeire ment. Mégis rajtakapta magát
azon a gyerekes kívánságon, hogy visszatartsa őket, amikor a rohanó sportkocsi távolodott.
Ebben a pillanatban bármi vonzóbbnak tűnt számára,mint saját lehangoló gondolatainak
társasága.
Nehezen, de megpróbálta, hogy saját magát egy kis bátorságra és higgadtságra beszélje
rá.
Csak most ne bolondulj meg, Virginia Lynne - morogta. - Elég idős vagy ahhoz, hogy a
saját hibáidért viseld a felelősséget. Ha te csak butaságból és büszkeségből veszítetted el a
férfit, akit szeretsz, akkor bele kell ebbe nyugodnod. Most legalább van időd az összes
álláskereső levél megírására, amiket már régen el kellett volna küldened.
Energikusan hátat fordított az ablakoknak és felelősségtudattal ült le egy régi
íróasztalhoz. De ereje csak arra volt elegendő, hogy előkészítse a papírt, a tollakat és a
borítékokat és fölállítsa a kis hordozható írógépet. Aztán megint csak, ült, és megpróbálta
kideríteni, hol követte el az első nagy hibát, amikor Tonyval megismerkedett.
Abbéli igyekezete ellenére, hogy magára vállalja a felelősséget, mindig csak ugyanarra
az eredményre jutott: Nem ő volt egyedül a hibás ebben a káoszban, amely tönkretette ezt a
szerelmet. Anthony Saxton is az orránál fogva vezette őt. És akkor még finoman
fogalmazott. Végül is nem tartozott azok közé a nők közé, akik nem csinálnak nagy ügyet
abból, hogy saját testvérüket csapják be. Miért nem ismerte ezt föl a férfi? Az egyetlen
magyarázat, ami eszébe jutott, az volt, hogy semmi beleérzőképessége nincs, de még csak
egy parányi vonzalom se. A férfi számára csak egy ágybeli kalandról volt szó. Őt viszont
szenvedélyesen felkavarta.
Egy olyan partnertől, egy olyan férfitól, akivel meg akarja osztani az életét, Virginia
ennél, sokkal többet várt él. Két ember számára nem a szex az egyedüli bázis. De miért töri Ő
egyáltalán a fejét ezen? Komolyan arra gondol, hogy fölvegye Tonyval a kapcsolatot? Hogy
beszéljen vele, ahogy Kelly ezt oly sürgetően tanácsolta?
Ismételten megfutamodott a döntés elől. Bebújt rózsaszínű szabadidőruhájába, amelynek
felső részén impozáns Miki egér mosolygott, szorosán megkötötte sportcipőjét és bezárta
kívülről a házat. A tengernél, ahol a nap alsó széle éppen hozzáért a hullámokhoz, feltámadt
egy kis szél, s hogy ne tudja az arcába fújni a haját, lófarokba fogta össze. Szerencsére ebben
a napszakban a turistabuszok, amelyek Carmelt ellepték, szinte teljesen eltűntek. A sétálók
figyelme már nem a strandra, inkább az üzletekre és az éttermekre irányult.
A kigördülő hullámok mellett futott el, és mélyen belélegezte a friss, sós levegőt. A
naplemente átváltoztatta a vizet vörösen izzó felületté, amely a melegség illúzióját keltette,
miközben az árnyékban hűvösödni kezdett.
Giccses képeslapi idill, futott át Virginia agyán. Romantikus álmok, amelyeknek semmi
közük a valósághoz, éppúgy, mint elvárásainak, amiket teljes naivitással támasztott az élettel
szemben.
 Szándéka ellenére lassította lépteit. A szomorúság, amely Kellyvel való kiadós
beszélgetése óta elhagyta, újra utolérte és elfojtott minden bátor szándékot. A bolyhos
pulóver ellenére fázott.
Fáradtan dőlt le a homokba és felhúzta a lábait. Keresztbe tette a karját a térdén és
lehajtotta a fejét erre az ideiglenes párnára. A tengerbe merülő nap színjátékától megfájdult a
szeme, mégsem tudott félrenézni. Bizonyára a vakító világosság tehetett róla, hogy pislognia
kellett, és hogy szeme sarkában nedvességet érzett.
Valahol a távolból kutyaugatás hallatszott és rájött, hogy még sincs annyira egyedül,
mint ahogy ebben a pillanatban kívánta. Gyerekes mozdulattal törölte szárazra a szemét
csukott ökleivel és mélyet sóhajtott. Egy rózsaszínű alak, pontosan azon a határon, ahol a
tenger és a strand halk morajjal újra és újra találkozik, majd elválik.
A nap eltűnt és a szeme csak nehezen szokott hozzá a lágy, szürke alkonyhoz, amely
összemosta a színeket, és homályossá tette a körvonalakat.
Az idegen sétáló egyre közelebb jött. Úgy tűnt, hogy kutyája a dűnékbe ment vadászni,
és Virginia azon gondolkodott, nem kellene-e visszafordulnia. Ez volt az első nagyobb séta,
amit engedélyezett magának és egy kis gyengeséget érzett a lábában.
A szárazföld felé fordult, a dűnék irányába, hogy kikerülje a férfit. Nem volt kedve
ahhoz, hogy sétálók közötti esti csevegésbe kezdjen. Attól is félt, meglátszik rajta, hogy sírt.
Neki támadt-e az ötlete, vagy csak azokhoz a kellemetlenkedő emberekhez tartozott,
akik nem tudnak lemondani egyetlen beszélgetésről sem, nem tudta volna megmondani.
Mindenesetre a férfi is irányt változtatott és feléje tartott Virginia nevetségesnek tartotta
volna, hogy kitérjen. Gőgös arcot vágott és továbbment.
Olyan sokáig bámult a napba, hogy a szeme még mindig könnyezett kissé. A sötétben
egy férfi körvonalait kezdte fölismerni, széles vállakkal, hosszú, lendületes lépésekkel.
Bizonyos fokig ismerősnek találta ezt a mozgást, de csak fantáziája játékának hitte. Mikor
hagy föl már azzal, hogy minden férfit akivel találkozik, Anthony Saxtonhoz hasonlítgasson?
De ez az eredeti volt! Amikor a valóság derengeni kezdett Virginiának, úgy állt meg,
mintha villámcsapás érte volna. Tony is habozott egy pillanatig, de aztán továbbment.
Mezítláb volt, farmernadrágját a bokáján felhajtotta. A kék-fehér kockás ing nyitva volt, a
sötétkék pulóver ujjai a vállára fektetve és a mellén megkötve. Az erősödő szürkületben haja
majdnem fekete volt.
Tekintetük találkozott.
Míg az ő szíve a torkában dobogott és igyekezett nem reszketni, a férfi egyáltalán nem
tűnt meghatottnak. Hűvös, szürke kavicsok ültek a szemhéja alatt az eleven pupillák helyén.
Végre megállt előtte. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak a tenger zúgása hallatszott
hirtelen természetellenesen hangosnak.
– Jó estét, Virginia.
Gini beletemette kezét a nadrágzsebébe és szintén egy semmitmondó udvariassági
közhelybe menekült.
– Jó estét.
Mire jó ez a találkozás? Homloka mögött száguldoztak a gondolatok. Véletlen? Ez csak
szándékos lehetett. De ki rendezte ezt a színdarabot? Kelly, vagy szeretetreméltó félje, aki
állandóan azon fáradozott, hogy a legnagyszerűbb jelzőkkel dicsérje barátját, valahányszor
tudta, hogy Virginia éppen hallja?
 Valamit mondania kell. Gyorsan. Egyébként biztosan továbbmegy és itt hagyja, amilyen
mereven és ellenségesen viselkedik.
– Gyakran szoktál itt sétálni? – kérdezte hangsúly nélkül.
Ráérősen válaszolt.
– Most először.
És? Ebből mire kellene következtetnie? Miért röpíti úgy a szavakat feléje, mintha
meccslabdáról lenne szó egy teniszjátékban? Gini rámeredt az ing gyöngyházgombjaira és a
zsebében úgy ökölbe szorította a kezét, hogy körmei a tenyerébe mélyedtek.
– Köszönöm egyébként, hogy kihívtad a mentőket, amikor leestem a lépcsőről.
– Szóra sem érdemes.
– Már korábban is megköszöntem volna, ha egyszer meglátogattál volna…
Ha ezt a csalit sem kapja be, akkor más már nem jut az eszébe.
– Meg kellett volna látogatnom téged?
– Persze, de csak akkor, ha lett volna időd, vagy nem lett volna fontosabb dolgod.
– Hát szívesen láttál volna?
– Miért ne?
– Legutóbbi találkozásunkkor más benyomásom volt. Még New Yorkban, ha még
emlékszel rá…
A gombok összefolytak Virginia szeme előtt. Nyitott szájjal vette a levegőt. Attól tartott,
hogy ha az orrán lélegezik, nem kap elegendő oxigént Miféle merev, dacos szópárbaj ez?
Tony végre megtörte a hallgatást.
– És most hogy vagy?
– Köszönöm, jól…
– Mikor valósítod meg a terveidet?
– Milyen terveket?
– Hát, a ház eladását, az új állásodat. Azt hallottam, hogy Chicagóba akarsz menni…
És? Semmi sajnálkozás? Semmi „kár”? Virginia erőlködve nyelt. Milyen szívesen
kimondta volna: Ha megkérsz, hogy maradjak, akkor maradok. De nem volt képes
megszólalni. Nem ez előtt a férfi előtt, aki úgy nézett rá, mintha egy homokszemről lenne
szó, amit a nagy lábaival még egy kicsit lejjebbre túr, testvéreinek tömegébe.
– Nem tudom. – Megrántotta a vállát. – Ha majd újra teljesen egészséges leszek, talán…
– Ez a dolog az állásoddal – tudakolta most Tony. – Harvey a miatt a New York-i dolog
miatt rúgott ki?
Gint összeszorította a száját.
– Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Már rég esedékes volt. Előbb vagy utóbb
úgyis összevesztünk volna. Harvey Casanova törvényes utódjának tartja magét és hajlamos
arra, hogy munkatársai működési területét nagyvonalúan kiterjessze az ágyra is.
Az ugatás, amely egyszer már Virginia figyelmét felkeltette, egyre közeledett hátulról a
dűnék irányából. A figyelemelterelésért hálásan fordult meg Virginia.
– Anastasia! Elhoztad Anastasiát!
A kutyahölgy elkezdett galoppozni, a homok csak úgy porzott széles mancsai alatt.
Minden bizonnyal pontosan emlékezett a fiatal nőre, aki holtbiztos kézzel találta meg füle
mögött azt a pontot, amit a legszívesebben hagyott vakargatni. Vad örömmel vetette magát
Virginiára, aki ettől a temperamentumtól meglepődve megbotlott és el is esett volna, ha
ugyanabban a pillanatban nem fogta volna meg őt két erős kéz. Segítséget keresően karolta
át Virginia a széles vállakat és megmerevedett.
Megállt a világ. Hihetetlenül sok dologfutott át rajta egyszerre, és mégis tökéletesen
világosan szét tudta őket választani egymástól úgy, hogy ugyanakkor mindent felfogott. A
vállizmok feszülését ujjai alatt. A testmeleget. A kemény mellkast, amely az erőlködő
lélegzetvételtől hevesen emelkedett és süllyedt. Arcszeszének enyhe citrom, fa és dohány
illata, amely az orrába csapott. És a szürke, fiús szemek, amelyek hirtelen már nem voltak
többé kemények és férfiasak, hanem nagyon is sebezhetőek, ijedtek és félénkek.
Félénkek? Mitől fél ez a hatalmas ember?
– Ó, te…
Rekedten felnyögve szorította még jobban magához Tony a fiatal nőt, szinte betakarva
száját ajkaival. Kiéhezett, kétségbeesett, vágyakozó csók volt, ami teljesen váratlanul érte
Virginiát. Vad szenvedély, amely ott helyben egyszerre csak olyan elementáris visszhangra
talált belsejében, hogy megszédült, és villódzó karikák táncoltak a szeme előtt.
– Gini, csak nem fogsz éppen most elájulni?
Megpróbált koncentrálni, levegőt venni, de csak egy rekedt nyögésre tellett erejéből.
– Ha tovább szorítasz, nem marad más választásom.
– Gini…
A szeme előtt levő kép világosodni kezdett, a férfi ölelése lazult, de el nem engedte
volna.
– Gini, miért beszélek össze ennyi hülyeséget, ahelyett hogy megkérdezném azt, ami a
szívemet valóban nyomja?
A lány feze a férfi nyaka köré siklott és fejét a széles mellkasra fektette, amely oly
csábítóan felkínálkozott.
– Jogos a taps. Miért nem teszed meg? – mormogta alig hallhatóan.
– Félek a választól. Virginia Lynne, szeretsz engem?
A lány meg se moccant. Aztán egy halk, elfojtott nevetés hallatszott.
– Természetesen.
– Hogyan?
– Természetesen.
– Mit jelentsen ez?
– Olyan nehéz ezt megérteni? – Száját odanyomta a férfi fülcimpája alatti meleg
gödörhöz. – Természetesen szeretlek. Máskülönben nem viselkedtem volna ennyire ostobán.
– Ó, Gini.
– Mily szép társalgás! Egyébként hogy állunk veled, Mr. Saxton, vagy akármi legyen is a
neved?
Érezte, hogy derékon ragadják, és a levegőbe emelik úgy, hogy újra félthette az
egyensúlyát.
– Szeretlek, Virginia Lynne. Attól a pillanattól kezdve, hogy először néztem
csillagszemedbe, menthetetlenül el voltam veszve. És ez pont velem történik meg! Velem,
aki harminchat évig azon fáradoztam, hogy nagy ívben elkerüljem a házasság minden
csapdáját. A herceg mindjárt tudta…
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt állította, hogy egy olyan nőből, aki egy férfit így tud sakk-matt helyzetbe hozni,
mint ahogy te engem, a régi Oroszországban legalábbis főhercegasszony lett volna.
 Virginia kelletlen arcot vágott.
– Olyan szörnyű volt?
– Nem volt annyira vészes, ha eltekintünk attól, hogy Mary azt hitte, hogy
öngyilkosjelölt vagyok, és hogy a mentőorvos a kórházban kimosta a gyomromat.
– Ó, nem… hunyta be a szemét szörnyülködve.
– De igen… És tudod, hogy egy ilyen aljasság életfogytiglani büntetést érdemel? Még
sosem éreztem magam annyira idiótának és becsapottnak, mint abban a pillanatban, amikor a
kórházban felébredtem.
Virginia akart valamit mondani, de a kéz, amely a nyakától a hátán keresztül a derekáig
csúszott, elterelte a figyelmét és annyira megzavarta, hogy felnyögött.
– Én várj… - ellenkezett.
– Egy másodpercet sem, Gini. Egyet sem…
Érezte a hajthatatlan nyomást, ami a homokba húzta és
amitől térde megroggyant.
– De hát mégsem lehet itt…
A kéz, amely a hatalmas Miki egeres póló alá csúszott, meztelen bőrét érintette és addig
masszírozott minden egyes csigolyát, amíg Virginia tényleg nem tudta már, hogy mit is akart
tulajdonképpen mondani.
– Egyedül vagyunk, csak a tenger néz minket. Azonkívül ez itt egy védett, csinos dűne.
Biztosan tudtál róla, amikor idecsaltál engem.
– Tony!
Virginia vért érzett az ajkán, amely az előbbi szenvedélyes csóktól feltépődött. Nem
ellenkezett, amikor a férfi a pulóverét válla alá tette és a Miki egeret a fején át lehúzta.
A borzongást, amely átfutott a bőrén, nem a hűvös szél okozta. Tudta, hogy még soha
nem volt része gyönyörűbb és felkavaróbb élményben, mint amilyen testének ez a lassú,
élvezettel teli, csodálatos simogatás.
– Szeretlek, Gini. Megbabonáztál, birtokba vettél, kihívtál és megsértettél. Miért
harcoltál ellenem?
Virginia kigombolta az ingét és csókot lehelt barna bőrére.
– Mert olyan nőt csinálsz belőlem, akit én nem ismerek, Anthony Saxton – suttogta a
csókok között. – Akinek a fejében már csak te vagy és a szerelmed, amikor csak hozzáérsz.
Aki hagyja magát elcsábítani tőled a dűnék között és még élvezi is…
A vallomás mormogásba fulladt. Virginia odaadóan vonaglott a gyengédségek alatt, még
akkor is, mikor a testében fellobbant vágyakozáson már alig tudott uralkodni.
Anastasia, aki megunta, hogy figyelmet kolduljon, egy szomszédos dűne szélárnyékában
gömbölyödött össze. Egyik szemével pislogva őrködött a strand fölött, de senki sem zavarta
a két szerelmest, akik mámorukban teljesen megfeledkeztek a világról, a valóságról.
Virginia felfogta a férfi követelőző lökéseit. A kívánság, hogy feloldódjon Tony
karaiban, eggyé váljon vele, és a tudat, hogy nincs másik nő, aki kérdésessé tehetné ezt a
jogot, olyan megszállottságig növelte szenvedélyét, amit csak ez a férfi tudott enyhíteni.
Tony is észrevette, hogy valami megváltozott közöttük. Az, hogy Virginia most nem csak a
testével, de egész szívével adta oda magát. Látta a ragyogást a szemében, amikor közösen
elérték a tomboló, feloldó csúcspontot. Tudatosult bennük, hogy valami újat, nagyon
értékeset fedeztek föl és birtokoltak.
 Az izzadságcseppek Virginia selymes bőrén száradni kezdtek és pulzusának dobpergése
kezdett visszaállni. Szorosabban bújt Tonyhoz, de ő sem sugározta ki azt a meleget, amit
kívánt volna.
Tekintetük találkozott.
– Mintha azt hallottam volna, hogy neked itt a közelben tető van a fejed fölött? – súgta
Tony.
- Aha, szóval odáig nem terjed a szerelmed, hogy a szegénységet és a hideget megoszd
velem?
– Inkább a kandallótüzet és a pezsgőt - adta vissza talpraesetten a férfi.
Nevetgélve rázták ki ruháikból a homokot és bújtak bele kihűlt holmijaikba. Kéz a
kézben szaladtak a házhoz, a tiltakozó Anastasiával együtt, aki nem igazán fogta föl ezt a
hirtelen összevisszaságot.

– Egészségedre, szívem!
Tony felemelté a borospoharat és megcsókolta azt a, kis darab nyakrészt, ami Virginia
bolyhos, fehér fürdőköpenyéből kikukucskált.
– Már megint kezded? – ellenkezett évődve a lány és ismét összehúzta a kivágást
melleinek csábító völgye fölött.
– Kár – sajnálkozott Tony. Virginia a férfi mellének dőlve feküdt egy prémszőnyegen a
lobogó kandallótűz előtt. Egy tálca volt előttük, tele elképesztően hatalmas választékú
étellel, amit Kelly és Robert hagytak ott. Virginia éppen egy fürt kék szőlőt eszegetett.
– Gaz csábító! – dorgálta meg szerelmesét, kinek kíváncsi keze épp a frottír alá siklott és
az érzékeny mellbimbót becézgette. Sokáig zuhanyoztak, a forró víz alatt újból
szerelmeskedtek és a rafinált gyengédség most sem hagyta hidegen Virginiát.
– Mondd, hogy hagyjam abba, és én azonnal megteszem -ajánlotta fel a férfi, miközben
másik kezével combjának belső odalát simogatta.
Válasz helyett a lány változtatott a testtartásán úgy, hogy a férfi még könnyebben
folytathassa erotikus játszadozását.
– Valld be, hogy ez tetszik neked.
– Nem vallok be semmit. – Virginia mosolygott és leeresztette szempilláját.
– Hozzám jössz feleségül? – folytatta Tony a kihallgatást - és elvette a kezét.
– Muszáj?
– Feltehetően, különben elrabollak, és örökre fogva tartalak a hárememben. Ott
mindenféle okos berendezések vannak, tudod…
– Ismerem. Láttam az arab útinaplódat a tv-ben, Mr. Saxton. Tényleg meg akartad venni
a házamat? Tudtad, hogy én vagyok a tulajdonosa?
– Hogy milyen butának tartasz engem, te kis hamis? Az első pillanattól kezdve, amióta
átéltem a híresen deprimáló reggeleket, amelyeken nélküled kellett felébrednem, nyomodba
szegődtem. Egyébként van valami a levélszekrényben a számodra. Az előbb dobtam be,
amikor még nem tudtam, hogy találkozunk-e.
Virginia felült.
 – Mi az?
– Nézd meg!
Gini felállt, s nem tudta kivédeni, hogy Tony ügyesen le ne húzza róla a fürdőköpenyt,
így hirtelen ott állt előtte meztelenül.
– Viselkedik így egy úriember?
Tony vigyorgott.
– Alkalomadtán megkérdezem a herceget.
– Ha azt hiszed, hogy most feladom, tévedtél. Akkor hát így megyek a levélszekrényhez!
Pontosan érezte a forró pillantást, amivel a férfi hibátlan hátsó felét követte, és élvezte a
felséges borzongást, amelyet a puszta gondolat okozott, hogy néhány másodperc múlva újra
a karjaiban fog feküdni. Nem úgy nézett ki, mintha egymás iránti kölcsönös éhségüket
valaha is csillapítani tudnák.
A levélszekrényben egy vastag borítékot talált, amit a kandallóhoz visszajövet
mutatóujjával tépett fel. Két másik boríték hullott ki belőle, amelyekre piros filctollal rá volt
írva: Karrierjavaslat I., illetve Karrierjavaslat II. Súlyuk alapján összehasonlította őket. Az
egyik boríték sokkal nehezebb volt, mint a másik. Ezt feltépte és a TT-Productions cég
hivatalos levélpapírján írott három lapot talált. Elolvasta az első sorokat. Egy munkavállalói
szerződés tervezetéről volt szó, amely szerint termelési felelősként alkalmazná a cég. Még
mindig bizalmatlanul ráncolta a homlokát.
– Alamizsna?
– Elbűvölő vagy, de meglehetősen ostoba is, édesem. Nem ismered a saját híredet a
szakmában? Azt beszélik, hogy neked köszönhető azoknak a dolgoknak a négyötöde, amit
Harvey Jenkim az elmúlt évben csinált. Nincs az az értelmes szakember, aki futni hagyna, ha
te megjelensz a szabad piacón.
– És a másik?
– Nézd meg – ismételte Tony és azokra a párnákra támaszkodott, amiket Virginia tett a
padlóra. A sötétkék, szűk alsónadrág, ami az egyetlen ruhadarab volt rajta, kihívóan feszült
és Virginia könnyed természetességgel telepedett le mellé.
A második boríték üres volt, csak az utolsó pillanatban talált benne Virginia egy kis
cédulát. Sűrűn tele volt nyomtatott szöveggel, amint gyógyszercsomagolásoknál szokás:
altató-tabletta! Virginia elpirult, míg a szöveget nézte.
– Fordítsd csak meg – javasolta Tony és harapdálni kezdte világos vállát úgy, hogy
pontosan érezte a foga nyomát.
Virginia felsikkantott, amikor egy újabb, piros filctollal írt sort fedezett föl: „Akarsz a
feleségem lenni?”
Gini a karjaiba süllyedt.
– Nem volt ez egy kicsit kockázatos? Mi lett volna, ha visszautasítom ezt az ajánlatot?
– Kelly azt állította, hogy ezzel az eshetőséggel nem kell számolnom. Tehát, melyik
karriert részesíted előnyben?
Virginia szája a férfiét kereste.
– Mind a kettőt Anthony Saxton. Mind a kettőt, legalábbis addig, amíg nem lesznek
gyerekeink. Nem tudtad, hogy telhetetlen vagyok?
– Én is, szívem, én is…
A kandalló tüze megvilágította mezítelen testüket, miközben egymást szorosan átölelve
újra elmerültek a mámor és szenvedélyhullámaiban.
 Egy gyengéd száj, amely újra és újra érintette a bőrét, egy kéz, amely combját simogatta
és lapos, feszes hasára csúszott, felébresztette Tonyt álmából. Hol van? Mi történt? Aztán
mindjárt rájött. Hosszú, karcsú láb feküdt a combján, telt mellek préselődtek lapockájához.
Megfordult.
– Virginia! Gini! Kedvesem…
Csak egy idő után kezdett csodálkozni. Miután egy futó pillantást vetett az órára, amely
kétséget kizáróan hajnali hat órát mutatott.
– Szeretlek, de te őrült vagy! Miért kell egy öregembert az éjszaka kellős közepén
felébresztem? Nem arról van szó, hogy nem szeretem, ha így ébresztenek, de talán mondjuk
tíz vagy tizenegy óra felé…
Virginia megcsókolta fülcimpáját és játszadozva fogai közé vette.
– Nem te meséltél nekem a lehangoló reggelekről, amelyeken nélkülem ébredtél? Hogy
tetszik a mai szolgáltatás?
Tony megcsókolta a bársonyos völgyet mellei között, miközben tenyerével masszírozta a
feszes domborulatot, és Virginia elhomályosuló tekintetén felismerte, hogy máris
meghódította őt, már csak fel kell tennie a pontot az i-re.
– Előjegyeztelek, Gini. Előjegyeztelek életem minden reggelére…