A nagy időcsavar svindli

El akartam mesélni nektek egy történetet, ami még nem történt meg. Hogy hogyan tudok róla?
Mivel Bobo, a barátom egy idő lovas és én hiszek neki. Én ugyan nem voltam ott, de hihetetlen
kalandokat éltem át vele mikor szörnyű dinókat simogatott, és a saját magával is találkozott! Ugyan
ki mondhatná el hogy ott volt az ükapjának az esküvői buliján. Látom kedvet kaptatok hozzá,
szóval bele is kezdek! Az úgy volt, hogy….
-Már egy perc múlva késő lett volna de azonnal ugrott, és a mágneses motortól villózva szikrázott
és felkavarodott körülötte a levegő. Az úton ami egy hosszú végtelen sípályához volt hasonlatos, a
versenyzők el el tünedeztek, majd az út másik oldalán tűntek fel lapított kapszula szerű
járművükben. Egyikük ahogy elővillant a semmiből egy másikat elszorított az útról. Bobo már öt
évesen megtanulta mikor apja bevezette a siklásba, hogy az ugrásnak csak a távolságát meg lehet
pontosan saccolni, az irányát nem mindig. Egy csapat fiatal a nyolcas alakú pálya szélén ujjongva
mutogatott-
Ott van ott van! Az ünnepelt azonban nem Bobóra hanem egy vörös színű jármű utasa volt. A
versenyzők ezt nem nagyon láthatták az őrületes iram és a nehezítésként feltűnő bukkanok miatt. Az
ugrások voltak a kapszulák különleges képességei. Pont ezért volt olyan veszélyes és egyben
hatékony módja is az előnyszerzésnek. Így került előre az egyik vörös színű kapszulában száguldó
fiú, aki bravúrosan legelőre teleportált pár méterre az élbolytól. Egy tarka sárga fekete terepszínű és
egy lilás zöldes metál árnyalatú másik két járművet félre lökve kicsit meginogva rendületlen haladt
a célja felé.
Közben mások is követték a példáját, de nem jártak szerencsével a gumipálya szélére csapódva
kipörögtek a versenyből. Bobó narancs színű bolhája, (merthogy így nevezték a ezeket a
szédületesen száguldó, ugráló szerkezeteket) most térelőnyhöz jutott a bal szélen, és ugrásra készült
mivel úgy tűnt előtte letisztult az út.
-Most vagy soha!
-Mondogatta eltökélten magában. Kezei a kapcsolókra szorultak görcsösen. Azonban a futam
utolsó legvadabb része még hátra volt, és mindenki az utolsó pillanatra tartogatta ami energiája az
ugrásokhoz még maradt. A fiú gépe alig különbözött a többitől,
csak a fény sugár ami körülvette volt sárga színű, míg a többieké zöldesen pirosan és kékesen
világított.
Jobbról előzött egy másik bolhával egy piros színű versenyző. Bobo akár meg is tolhatta volna de
nem tette. Ez nem fér bele a szabályokba, és kizárnák. Már feltéve ha észreveszik, de egyébként
sem volt az a fajta.

A fény a lepke szárnyain ugyanúgy tört meg, mint ahogy a a szivárvány üt át a párás levegőn
keresztül. Bobo megbabonázva nézte a színes kis lényt aki valószínűleg a több kilométeres zöld
hangárból szökött át a még nagyobb üveg búrával fedett város légterébe. A rovar az üvegen
keresztül próbál néha utat találni a külvilág felé, neki neki koppanva, pedig odakint a szélviharos,
sivatagos pusztaságban ahol csak zuzmók és pozsgások éltek nem élhetett volna olyan vidáman.
Bobo erre nem sok figyelmet szentelt, hiszen már a búrán belül nőtt fel. Sok más diáktársával együtt
a éppen a nevelő teremben a tanár előadását hallgatta. Megpróbált figyelni de csak szófoszlányok
jutottak el hozzá, mert igazából már a másnapi futam foglalkoztatta.
‒..ahogy a nagy költő írt róla sötét évek fellegei… a nagy katasztrófa bekövetkezett, háborúk is
indultak és az ember a túlélésért harcolt ezután ami ...2100 az emberiség a föld alatti városai...
2311-ben indultak először… Ma városainkban minden előállítható..
‒A tanár mosolyogva figyelt a terem végbe, és megemelte a hangját.
‒Talán Bobo kisegít bennünket, mik voltak a legfontosabb tudományos vívmányai a XXIII.
századnak! A barna, göndör hajú magas fiúcska körül nézett a teremben, mindenki őt nézte.
‒Hát..! A ruha fényező például…!
‒Általános nevetés tört ki!
‒Mindenki tudta ugyanis hogy a ruhafényező már jóval korábban megkönnyítette az életet azzal
hogy helyettesítette a mosást és megkönnyítette a természet és az emberek sorsát.
‒Kedves Bobo igen nagyra értékelem a humorodat, és remélem a sorjázó vizsgákon is hasonló
vidámsággal vágsz neki majd a feladatoknak!
‒A fiú elvörösödött, és bosszúsan nézett vissza a tanárra, aki szerencsére ebből a távolság miatt nem
sokat látott Nem a valóságos, hanem a virtuális távolság miatt mert az egész kivetített terem és az
arénaszerűen elhelyezett tanulók ülései valójában csak virtuálisan voltak kivetítve elé. Mint ahogy a
közének el ezer diák mindegyikének egyformán látható volt ugyanabban az időben az egész osztály.
A diákok előtti vezérlőpult segítségével ráközelíthettek egymásra, de erről a tanár is tudomást
szerzett, mint ahogy a Bobo csodálata sem kerülhette el a figyelmét, mert a tanári segéd rendszer
vagy ahogy röviden nevezték T.S. azonnal értesítést küldött neki, ha valamely diák figyelmét sokáig
valami nem órai dolog kötötte le. A tanulók színekkel elkülönített szekciókban foglaltak helyet, és a
T.S. mindenkire sort kerített kérdés -felelek formájában, ami egy kicsiny piros monitoron kék
betűkkel összesítette az elért heti és napi eredményeket. Bobo elég jól állt, annak ellenére hogy
borzasztó unalmasnak találta a tanítást. De leginkább a jelenleg is az emelvényen álló Kinzsiti
doktort nem bírta. Kinzsiti idősebb és régi vágású volt, és persze, mindig őt pécézte ki magának.
Még jó hogy azért még megvolt az álcázó program dugasza, amivel rögzítette a szorgalmasan
dolgozó Bobot a képernyőn. Ennek a segítségével néha legalább aludhatott, és játszhatott,
beszélhetett másokkal. Igazán megérte elcserélni a régi bolhájának a gyorsító gyújtójáért. Azonban
a dugasz házkészítésű volt, és nem volt hűtése, így egy óránál tovább nem lehetett egyhuzamban
használni. Ha talán technika óra lett volna azt jobban élvezte volna, mert Síva a mérnöki műszaki
előadásai mindig új ötleteket adtak a bolha bütyköléseshez. Azon kívül mostanában egy új dologban
is felkeltette az érdeklődését a fiúnak. A tér idő ugrás kiterjesztésében. ‒Kicsengetés! Végre!
‒A vezérlőpulton eltűnt az osztály és váratlanul négy-öt gyerek képe jelent meg.
‒Bobo! Akkor jössz?
‒Kérdezte egy sötét hajú szeplős lány aki alatt az Ildit név világított. Igen a győztes fizet ma!
‒Kiáltotta egy szőke ,és egy fekete hajú fú bekapcsolódva ők is a beszélgetésbe. A szőke ikonja
alatt, Maotun volt olvasható, és kicsin vigyorgó bohóc ugrándozott jelölve, hogy éppen valami
vicceset mondott. A fekete hajú komolyabb szemüveges kinézetű volt. Modu volt a csapat esze. Bár
ha ötletelésről volt szó, akkor abban Bobo-é lett minden érdem. Chichi egy kövérkés fiú volt
mandula vágású szemekkel. Végül Kanishka egy csendes de igen izmos srác volt, aki keveset
beszélt, de annál gyakorlatiasabb volt.
‒Akkor srácok most adjatok bele mindent, most mi leszünk a győztesek! A szokásos helyen
háromkor! Azzal kikapcsolta a videófont, és a feldélzeti egységből kikapta sietve a kártyáját, ami
azonosított mindenkit aki a T.s. -t használta, és már rohant is ki az bolhák felé a hangárhoz. Egy
nagyobb csapat gyerek serte-pertélt a szerelőműhelyben, és hevesen mutogatva vitatkoztak
egymással. A magas komoly fiú éppen előadást tartott a többieknek, akik egymásra nézve cinkosan
unottan hallgatták.- Én értem hogy mit szeretnétek, de Kinzsiti is megmondta, hogy a teljesítmény
fokozó nullára redukálódik, ha foton reaktor fék kapcsolóját teljesen akadálymentessé teszitek
‒Istenem Modu, tudnál egyszer az életben értelmesen is fogalmazni?
‒Maotun aki nem eszéről volt híres, hanem arról, hogy jó és ügyes versenyző volt, fejét rázva
mosolygott a fekete hajúra.
‒Ok akkor egyszerűbben fogalmazok! Ha beleteszitek a bolhádba azt a cuccot, amit gondolom az
ócskásnál csakliztál, akkor le fogsz fulladni a legnagyobb hajrá közepén!
‒Méghogy ócskapiac! Nagyon is sokat ér, és a fekete piacon vettem jutányos áron!
‒ Jutányos áron mi?
‒Ért oda éppen Bobo.
‒A Ildit és egy másik lány vihogni kezdtek.
Persze Maotun! Múltkor jutányosan vásároltál mikor a kiégett fázis kapcsolót szerezted?
‒Oh ez övön aluli volt szép lányok! De nem volt az leégve, csak miután a doktor úr rossz helyre
kötötte be, akkor égett szénné!
‒Micsoda?
‒Fakadt ki a fekete hajú és ki tudja hova fajulnak a dolgok, ha Bobo nem vág közbe.
‒Megtaláltam a megoldást arra hogyan pontosítsuk ugrásokat!
‒De különben is igazán kedvesebbek is lehetnétek velem lányok..hogy mit mondtál?-akadt el
hirtelen Maotun, és ahogy mindenki ő is kíváncsian Bobóra emelte tekintetét.
‒Biztosan emlékeztek arra, hogy mióta kutatják a párhuzamos világokba való átjárást!
‒fürkészően körülnézett, de senki nem akart közbevágni így folytatta. -Szóval ugye a bolháknál
úgy működik az ugrás, hogy ha egy lapnak képzeljük el a teret, akkor akkor a lap egyik végéből a
másikig a legrövidebb, ha kettéhajtjuk a lapot. A probléma pedig az, hogy a bolhák nem
rendelkeznek olyan nagy műszerrel, hogy pontosan tudjuk a papír melyik részén jelenünk meg.
Most viszont, Síva azt mondta, megtalálták a kristályt, amivel a térugrás párhuzamos világban
lehetséges.
‒Maotun a fejét rázta, és felugrott az előttük levő dobozra.
‒Én nem hiszek az effajta új tudományos varázslásokban, de egy jól bevált fotonadagolóval az
igen! Nem aggódnék verseny közben. -a többiek ugyan legyintettek rá, de azért nem zökkent ki a
monológjából. Egy kicsit áldozni kéne mindenkinek a heti zsebpénzéből, és akkor máris előrébb
lennénk.
‒szerintem már eleget hallottunk a biztos forrásaidról Maotun!
‒torkolta le Ildit, a magas fiút aki éppen valami frappáns dologgal készült visszavágni, mikor
megszólalt az új lány. Sovány volt, és valószínűtlenül fehér, olyan mélyre néző, világító, zöld
szemekkel, amelyeknek mindenkiből mély érzéseket váltottak ki.
Az első gondolata mindenkinek az volt hogy valami baja lehet, azért ilyen sovány, de mivel
folyamatosan vigyorgott, ez általában hamar elmúlt.
‒Én Hallottam valamit amiből lehetne pénzt csinálni! Persze kicsit veszélyes, lehet de ti biztosan
nem ijedtek majd meg.
‒Halljuk mi az?!
Kiabált Maotun, és mikor a lány örömtől vibráló alakja, hogy végre középpontban lehet, Bobora
vetődött, és az is rábólintott, végre rákezdett.
Van egy kísérleti dimenzió kapcsoló, amivel meg lehet nyitni lehetne egy párhuzamos világot. Arra
nem jó még hogy mi is átmenjünk, de horgászni lehetne olyan dolgokat, amelyek odaát már nem
kellenek senkinek!
Mindenki lebénultan figyelte a vidáman csacsogó lányt, aki talán még sosem szólt ennyit hozzájuk.
Micsoda zseniális ötlet! Gondolta Bobo majd hirtelen megszakította a csendet
‒Chuda? Ugye így hívnak?
‒Kérdezte bátorítóan a csoport vezetője.
‒Amaz szemeit lesütve még szélesebben elmosolyodott. Igen!
‒Elég vad ötleteid vannak hallod! De szerintem működhet. Nos hol voltál idáig! Vágjunk bele!
Mindenki egyszerre üdvrivalgásban tört ki, és simogatták a vállát, vagy épp hátba veregették. Bobo
nyugodtan folytatta a mondandóját, és a többiek lassan elcsendesültek.
‒Természetesen, kellene tudnunk pontosan hol van ez a kísérleti készülék, és szinte biztos, mert
sejtem jól őrzött helyen van, szükségünk lesz az akcióhoz a piros csapat segítségére is.
Erre viszont már nem volt osztatlan az öröm, és hirtelen felkorbácsolódtak az érzelmek. Mert a
legvadabb és agresszívebb fickókkal összeállni senkinek nem tetszett igazán, és rögtön előjöttek a
korábbi vélt és véletlen sérelmek. Végül Maotun volt a leghangosabb.
Most komolyan azt akarod Bobo, hogy akik vagy egy tucat alakalommal fenékbe billentettek
mindenkit akik itt jelen vannak, és mindent lehet mondani, csak azt nem hogy jó barátaink, majd
segíteni fognak?
Bobo! Ti állandóan engem kritizáltok, az üzleteim miatt, de én ezekhez a gazfickókhoz képest is
csak kisnyúl vagyok! -Azt sem tudod milyen az a nyúl Maotun! -Nevetett Bobo- de értem mit
akarsz mondani! Viszont van két indokom is miért is van szükségünk rájuk! Először is értik a
dolgukat, másodszor, ha pénzről van szó lehet velük beszélni, harmadszor legalább addig is szem
előtt vannak. Mert azt ugye sejtitek, hogy bizonyára lekövetik mit csinálunk, és akkor előbb utóbb
keresztbe akarnak majd tenni. Viszont kellenek majd a kódok a védett helységekhez, ha be akarunk
jutni, és nekik van ilyen. Ráadásul, amikor megnyitjuk a kaput a másik világba, akkor nem lehet
bizonytalankodni, mert akkor valakinek tuti baja lesz. Szóval. Döntsetek! -Hát nem is tudom Bobo!
-kezdete a hajába túrva Ildit- A logikád tévedhetetlen mint mindig, de én akkor sem bízom ezekben.
Viszont eddig mindig igazad volt, szóval én rád szavazok.- Maotun megvonta a vállát- végül is mit
veszíthetünk? Ez nem verseny! Én is melletted vagyok! Modu te mit szólsz hozzá? -nézet Bobo a
csapat eszére.- Nos én úgy gondolom, hogy hiba velük szövetkezni, de nem is látok jobb megoldást
arra hogyan vehetnénk „kölcsön” azt a szerkentyűt. Szóval én tartózkodok. Kanishka? -Ne haragudj
! Én nem tartom jó ötletnek. Kettő kettő ellen, és egy tartózkodó nos azt hiszem itt a te szavad fog
számítani Chichi! Hát srácok én azt mondom eddig még Bobonak igaza volt mindig. Én azt
mondom vegyük be őket is. - Rendben! Akkor a vita eldőlt, holnap találkozunk velük.

Huhanje egykedvűen dobálgatta a kését, az előtte levő méteres abroncsba. Mellette társai, mintha
vártak volna valamire, de nem szóltak. -Akkor még egyszer kérdem fafejek! Mi a tervetek ,hogy
megnyerjük a futamokat? Igen nagy tétben fogadtunk, szóval hálás lennék ha nem csak bambán
néznétek, hanem dalolnátok is valamit.
‒Az utóbbinál erősen megemelte a hangját. Továbbra is csend volt, és a nagy darab barna tüsi hajú
srácon látszott, hogy semmi jó nem származik majd abból, ha továbbra is így marad. Huhanje
tizenéves volt, amikor a versenybe kezdett. Mivel szülei korán elhagyták, és nevelő szülőkhöz
került, nem kifejezetten. Talán fontolóra kellene vennem a sárgák ajánlatát! - A körülötte állók
felmorajlottak. Ezt a fordulatot nem igazán várták a főnöktől. Pont a legtutyimutyibb csapattal
szövetkezne? Az igazság az volt, hogy a piros csapatban, rengetegen voltak, és Huhanje
bármennyire is veszélyes és kiszámíthatatlan figura volt, mégis valahol gondoskodott róluk. Itt volt
például ez a hatalmas termetű srác, akit Botondnak hívtak. A hangárban lakott, gyakorlatilag
gyerek kora óta Huhanje unkáiból élt. Az ötvenedik században persze senkinek nem kellett
nélkülöznie, mert itt a legnagyobb érték nem a pénz volt, hanem a tudás. Botond mégsem akart
nevelőszülő programhoz fordulni, mert szégyelte volna a társai előtt. De a fiatalok közt, még
mindig alapkori, huszonkettedik századi szokások alapján alakult ki a rangsor. Csak úgy mint az
ősidőkben.