10 Az ezüst fényű táncos fa

A mennyei király országában, a valami és a semmi határán volt egyszer egy ezüst fényű nyár fa. Ez
a fa olyan öreg volt, hogy a gyökereit a világot szövő három pók fonalai is csak részben fonták meg
még. A mennyei király koronáját megemelve köszönt neki, merthogy a fa koronája bizony a király
palotája ablakán is betekintett. A magas kora miatt varázslatos dolgokra volt képes. Ha például úgy
hozta a kedve tudta forgatni a törzsét, mozgatni az ágait. Ezért aztán Ezüst fényű táncos fának is
hívták.
Történt egyszer, hogy a fába egy pimasz csimasz költözött. Azért került az oda, mert a fa nedve
igen meghosszabbította az életét. Sok ideje ott is volt, de mivel a poloskának nem az a természete,
hogy örökké éljen, ezért a fa nemcsak hosszú élettel, de egy kórsággal is megajándékozta. Akit
ugyanis megérintett a pimasz csimasz, azon rögtön eluralkodtak a szíve kívánságai. Lett is ebből
nagy kalamajka. A birodalom lakói egyre másra kergültek meg, ráadásul az azelőtt szép ezüst fényű
fa is kezdett megfeketedni.
A mennyei király ki is hirdette, hogy aki megtalálja a kórság titkát, azt megjutalmazza. Jöttek is a
vándorok, szerencsevadászok, királyfik, varázslók. De ahogy felmásztak a fára, hogy keressék a baj
okát, a fán megmaradni bizony nem tudtak. A fa ugyanis olyan makulátlan volt, hogy azon semmi
fogás nem esett. Ha meg valamelyik fel is jutott a fára, az meg eszét vesztette a fa táncára, ami a
sors szele miatt lejtett, és amely minden gondolatát összekeverte annak, aki felkapaszkodott rá.
Utoljára aztán egy táltos jelentkezett. Az nem siette el a dolgot, mert elsőre csak dobolt, énekelgetett
egész álló nap, utána meg elaludt a fa tövében. Ahogy azonban felébredt szendergéséből, a fa újra a
régi fényében tündökölt. A táltos ekkor bement a jutalomért. A miniszterek kinevették.
-Na, itt a hétalvó!
De a király nem nevetett.
- Fiam!-mondta barátságosan – megkapod a munkáért jutalmad, ha elmeséled, hogy csináltad mert
én csak azt láttam, hogy álmodban elaludtál.
- Felség! Miután, ahogy mondtad, elaludtam, mélyebb álomba zuhantam, hogy ne zavarjon a fa
tánca. Akkor a fa tetejére repültem, de nem láttam mást, csak a fa szomorúságát. Azután az alsó
fertályához tértem. Ott három pókot láttam, akik rokkán szőtték a meg nem szőttet. Egyikük fekete,
a másik vörös, a harmadik fehér volt. Azt mondta a fehér:
- Már vártalak! Te talán segíthetsz a fánkon. A fa baja, hogy a törzsét egy apró kis féreg a
szenvedély poloskája kínozza. A vörös testvérem véletlenül leejtett valamikor régen egy darab
fonalat, abból lett ez a pimasz. Menj hát békével, és tedd a dolgod!
Megköszöntem és tényleg megtaláltam a csimaszt, pont ott, ahol a pók mondta.
- Gyere csak mondta poloska mikor megpillantott, és hozzátette
– beteljesítem a sorsod!
Mikor látta, hogy a fény álomképpel nem bír, megijedt.
- Mindenki él, ahogy tud! Én sem tehetek mást. Ne bánts hát!
– könyörgött, de én kedvesen szóltam hozzá.
– Tedd azt, ami a természeted! Élj igazi életet velem a barátomként!
és nyújtottam a kezem.
Mivel erősebb a szíved, nem tehetek mást, minthogy veled tartok.
– mondta a poloska-
De ígérni nem ígérek semmit, addig leszek veled, amíg egy tálból eszel velem! Beleegyeztem és
most, hogy megszabadult a fa, itt vagyunk felséged előtt. Azzal haját félrehúzván megmutatta a
királynak,
a fénylő ezüst színű bogarat amely a bal mellén feszült. A király tapsolt.
- Na fiam! Mostantól te vagy ennek a fának és a világnak gyógyítója! Ameddig jól végzed a dolgod,
cserébe sugallatot adhatsz a pókoknak, hogyan szőjék a fonalukat. A táltos megköszönte az
ajándékot és új barátjával boldogan távozott.
Az én mesémnek is itt vége lenne! – mondta a róka ásítva egyet, de hát a táltos és poloska útjai úgy
tűnik elváltak.