A tündérasszony könnye

Szováta felett, fenn a Mezőhavas lábánál, nem is olyan régen, volt egy csodaszép tisztás.
Bükkfa csipkézte széleivel, olyan volt pont, mint egy leterített medvebőr. Itt élt fényes
palotájában egy gyönyörűségesen szép tündérasszony. Bebarangolta az erdőket, mezőket és
amerre járt, nyomában csak úgy fakadt a sok tarka virág.
Történt egyszer, hogy a Pálné gödrében megpillantott egy sudár pásztorlegényt, amint a
nyáját legeltette.
- De szép! - mondta, s menten belé szerelmesedett.

Nem volt attól a perctől kezdve se éjjele, se nappala. Csakhogy a tündértörvény tiltotta, hogy
találkozzék vele. Csak az éj leple alatt ereszkedhetett le a Juhod völgyébe. Örokkétig csak a
pásztorlegényt leste, s hallgatta a szép szívet melengető furulyája játékát.
- Értem sír a furulyája! -sóhajtozott ilyenkor a szépséges tündérasszony, de ügyelt, hogy a
kakasszóra visszaérjen a fényes palotájába. Nyomában ilyenkor csupa tűzvirág nyílott.

Hát, egyszer, ahogy éppen leskelődik utána, észreveszi, hogy a Juhod partján a legény egy
szép székely leányt ölelget, csókolgat. A tündérasszony rettentő haragra gerjedt:
- Te szerencsétlen halandó, ezért keserűen meglakolsz -mondta, és azon nyomban a
pásztorlegény, az esztenája és a juhai kővé változtak.
- Jaj nekünk! -borult zokogva a leány a legény alakját megőrző hideg kőre, de teste melegével
sem tudta életre kelteni azt. Aki arra jár ma is láthatja a kőberbécseket a Juhod völgyében.

Csakhogy a kegyetlen, csodaszép tündérasszony nem tudta feledni szerelmét. Többé nem
lelte helyét. Se nem evett, se nem ivott. Csak kóborolt, bolyongott a hegyek között az
erdőben. Fehér fátylát a tövisbokrok megszaggatták, foszlányaiból sóvirág lett és ellepte a
hegyet.

Zavarodott elmével került haza hosszú napok múlva. Megállott az üres palotája előtt. Bent a
tűzhelyen még parázslott a zsarátnok. Nézte, nézte elborult szemekkel, s azt is megátkota:
- Süllyedj el! Tűzhelyed többé nem lehet otthonom!
A palota nagy robajjal mindenestül elsüllyedt a föld alá. Eltűnt bizony az, és a helyén egy
iszonyatosan mély gödör tátongott.

- Jaj nekem - rogyott a földre a szívtelen tündérasszony, és szeméből, amelyet eddig még
nem áztatott soha könny, sós patak fakadt.
Az elsüllyedt palota helyén így keletkezett a Medve-tó, amelyet alulról még ma is a
tündérasszony tűzhelyének parazsa fűt. Tovább vándorolt szomorú szívvel fel egészen a hegy
tetejéig, s azóta is ott sír éjszakákon át. Ha figyelmesen hallgatózol, meghallhatod, ahogy
sóhajtozik, jajong bánatában. Szováta felett a viharban az ő bánata jajong.
Firtos lova
Hej, régi vár ez a Firtos vára ! Tündérek építették, még azon melegében, hogy az Úristen a
világot megteremtette. Mikor a tengervíz lefolydogált a föld színéről, egy gyönyörűséges
tündérkisasszony szállt a fellegek közül ennek a magas hegynek a tetejébe! Ott letelepedett a
többi tündérrel, s mindjárt elhatározták, hogy egy szép várat építenek oda. Ezt a
tündérkisasszonyt Firtosnak hívták, de volt neki egy leánytestvére még, egy Tartod nevű, aki
megátalkodott rossz teremtés volt, s mindig irigykedett Firtosra.

No, hozzálátnak a tündérek a vár építéséhez, dolgoznak serényen éjjel-nappal. Arra vetődik
Tartod, s azt mondja Firtosnak irigykedve:

- Azért is megmutatom, hogy ma éjfélig szebb várat építek a tiédnél, s ennek a tiédnek
elvitetem az alapkövét az én váramba.

Firtos vára készen is volt már este, a tündérek nagy örömükben tüzeket gyújtottak a vár falain,
s úgy táncoltak körülötte.

De éjfélkor csak ott termett Tartod az ő gonosz tündéreivel, egy szempillantásra kifeszítették
Firtos várának alapkövét, nagy hirtelenséggel kifúrták, vasrúdra húzták, s úgy repültek vele
Tartod vára felé. Repültek a gonosz tündérek az alapkővel, de mikor Korond fölé érkeztek, s a
kakasok éppen éjfélre kukorékoltak, a vasrúd kettétört, a kő leesett a Korond vizébe. Most is
ott van, aki nem hiszi, nézze meg a ,,lyukas követ". Azonban amikor a kő leesett, összeomlott
Tartod vára

Történt egyszer ,hogy ez a Firtos nevezetű, szépséges tündérkisasszony megszeretett egy

szegény dali legényt. Csakhogy a tündértörvény tiltotta, hogy nem találkozzanak. De annyira
szerették egymást, hogy nem tudtak meglenni egymás nélkül. Így a legény minden áldott este
titokban fellovagolt a meredek sziklán, a tüdérkisasszony pedig kiállt a vár fokára, megfogta a
legény kezét, s úgy segítette fel magához.

Egy este megint várja a legényt a tündérkisasszony. Jön is a legény, vágtat felfelé nagy bátran,
s mikor a vár fokához ér, kezét nyújtja a tündérkisasszony felé. De ebben a szempillantásban
megsiklik a ló, a legény magával rántja a tündérkisasszonyt, s a hatalmas mélységbe
zuhantak. A ló pedig fennakadt a szikla oldalán, odatapadt, s nyomban kővé változott.

Nézzétek csak meg, még most is rajta van a nyereg és a kantár! Hanem, hogy a szavamat
össze ne keverjem, ezt a lovat a tündérkisasszony ajándékozta a legénynek, s azért hívják
Firtos lovának. De aztán ez a ló nem volt hiába tündér lova, mert most is az ő színeváltozása
igazgatja az időjárást. Amikor ennek a kőlónak fehér a színe, meleg napok járnak, mikor
pedig színében megsötétedik, hosszú eső lesz utána. 

Rapsoné útja
Ennek előtte sok száz esztendővel élt Udvarhelyszéken egy gyönyörüséges szép asszony:
Rapsóné volt a neve. Nemcsak szép, de gazdag is volt Rapsóné, olyan gazdag, hogy maga sem
tudta, mije van. Rapsónénak volt két testvéte: Firtosné és Tartodné. Mindhárman építettek
egy-egy várat három különböző hegy tetejére, és azon versengtek, hogy kié lesz legszebb.
Aztán, amikor készen lettek a várak, minden este egyszerre gyújtották meg a gyártyát a vár
ablakaiban. Rapsóné gyönyörű vára Parajd és Szováta között magaslott. A furfangos asszony,
merthogy értett a tündérmesterséghez is, egy bűbájos kakassal meg egy macskával hordatta
fel az anyagot a meredek hegyre. Ma is megvan ennek a romladéka s Rapsóné vára a neve.
Ez a Rapsóné, amilyen szép és gazdag volt, olyan vallásos is volt s minden áldott vasárnap
reggelén Kolozsvárra hajtatott misézni. De bizony messze van Kolozsvár Udvarhelyszéktől s
hiába vágtatott a hat paripa szélnél sebesebben (mert mindig hat paripát fogatott hintajába),
gyakran elkésett a rossz út miatt a miséről. Többek közt egyszer el is akadt a hintaja a sárban
s Rapsóné szörnyű mérgesen kiáltott fel:
- Ördögnek való út ez, de nem is járok többé rajta!
Abban a szempillantásban, honnét, honnét nem, a hintó mellé ugrott egy ördög s mondta
Rapsónénak:
- Hívtál, itt vagyok!
- Hívott az ördög! - szólt mérgesen Rapsóné. - Mit akarsz tőlem?
- Nem akarok én tőled semmit, csak hallottam, hogy mérgelődöl a rossz útra s gondoltam, jó
utat csinálok helyette. Mondjad, mit adsz, ha megjavítom az utat egész Kolozsvárig?
- Adok bármennyit, - mondá Rapsóné - csak jó utat csinálj.
- Jól van, mondá az ördög, - megcsinálom az utat, két hegy aranyért s egy völgy ezüstért.
Szót se szólt Rapsóné, szó nélkül kezet csapott az ördöggel, ez meg még azon az éjszakán
simára igazította az utat s nyomban reggel ment is Rapsónéhoz, kérte a két hegy aranyat s az
egy völgy ezüstöt.
- Csak várj egy kicsit, hozom mindjárt. - Azzal bement a belső szobába, kincses ládájából
kivett két arany és egy ezüst pénzt, aztán visszament a szobába, s az ördög szemeláttára az
aranyat rátette a két öklére, az ezüstöt meg a két ökle közé.
- Nicsak, - mondta Rapsóné - a két hegy arany s a völgy ezüst, - s kacagott egész lelkéből,
hogy csakugy csengett belé a vár.
- No, még így nem csúfoltak meg, - mondta az ördög szörnyü haraggal, de várj csak Rapsóné,
mert megfizetek én neked ezért!
Kiszaladt a várból, ott egyet nagyot füttyentett, a füttyentésre ahány ördög csak volt a
pokolban, mind felszaladt s egy szempillantás alatt végesvégig szétrombolták a szép utat.
Eltűnt az út, de romjai mindmáig megvannak.
Így volt, nem így volt, ha arra járunk, végig megyünk az ördög útján.