197

Egy fiatal hölgy lelkére nézve valóban A ki szerette a szép, a gyönyörű s pom­
furcsa mulatság. pás kilátást és eljutott ennek a hegynek a
A toronyóra tizet ütött alatta. A hang tetejére, annak lehetett módja benne: alatta
rezgését elnyelte a vihar zúgása, s a leány jobbra a mélységben szőlővel benőtt dom­
nem gyönyörködhetett abban, mint másszor. bok, falukkal hintett völgyek, fekete szán­
E hang oly fájdalmasnak tetszett előtte. tóföldek, sárga kukoriczatáblák terültek el;
Az óra kongása megszakitá a hölgy gon­ előtte a Lovassy gróf kastélya fehérlett ki a
dolatának fonalát, összerezzent, aztán lete­ magas nyárfák hamvas és sötétzöld lombjai
kintett az alatta elterülő Sötétségre. Nem közöl, láthatta az angolkert kanyargó utait,
látott semmit, csak a fák zúgását hallotta. s a kastély előtt ragyogó tó tükrét mint egy
A lombok birkóztak a széllel. földszemet, s a kert mellett a végtelenségbe
A leány keresztet vetett magára, felso- nyúló jegenyékkel szegélyzett országutat.
hajtott, csókot vetett X. város tája felé, hol Balra a rengeteg hegypyramisokból álló
Alfrédet lenni gondolta, s eltűnt a torony gyűjteménye sötétlett, felette a magasban
repkedő sasok és a kék ég, mely kárpitját
tetejéről. fehér felhőfoszlányokkal kötözé a láthatár­
Midőn Náczi másodszor föltekintett, már
nem látott semmit. Azt hitte, először képze­ hoz. Ahhoz azonban, hogy az ember ezeket
láthassa, világosság kellett, a csillagok e
lődött. hegynél is magasabban vannak, még se lát­
X X V III. nak semmit ilyen sötét időben.
A sötét, mintha csak fogadott volna a vi­ Az Urán sziklái közt fészkelő sas ki­
lágossággal, nagyon is kitett magáért, s a ki nyújtotta nyakát és fél-szemmel lepislogott
nem tudta, annaka világért nem lehetett vol­ a szikla alatt elvonuló útra, mintha látott
na fejébe verni: hogy a föld túlsó oldalán lát­ volna valamit; látni nehezen látott, de hall­
nak. Meg is érdemelte az éj, hogy most az hatott, mert a kövecses utón csakugyan ott
egyszer elhigyjék, miként ő az egyedüli úr botorkázott valami négylábú állat. Ló lehe­
ez alatt a kerek ég alatt. tett. Léptei épen úgy kopogtak , szöttyen-
tek néha egyik kavicsról a másikra. Szikrák
Az Urán komolyan húzta fejére a felhő­ születtek a lépések alatt.
takarót s hallgatta egykedvüleg a czivako- Sárkányok nem igen divatoztak már ak­
dást, melyet alatta a szél és a rengeteg vég­ kor, s igy könnyen feltételezhető volt, hogy
hezvitt. Túl volt már azon, hogy az ily cse­ a szikrák valami kemény patkó és a kavics
kélységek rendkivülileg hassanak reá. érintése közöl röppentek ki.
Az Urán alatt egy másik gömbölyű te­ Megverte az Isten azt, a ki ilyen időben
tejű hegy állt benőve, magasan felnyúló, ha- erre tévedt. A hegyről lefelé rettentő mere­
muszin sudaru bikkfákkal, melyek nem osz­ deken vitt az ut, néhol nem volt szélesebb
toztak e felettük magasló hegyorom nyu­ két lépésnél és jobbra balra két-háromszáz
godtságában, de szilaj zugás közt, gyakran öles mélység, aki aztán oda lepottyant, nem
egymásba kapaszkodva, közös erővel küzd- vehetett annyi időt se magának, hogy meg­
tek a közös ellenség, a vihar ellen. emlegesse a magyarok istenét.
Ennek a gömbölyű hegynek a tetején Nem is igen ténfergett itt éjnek idején
kavicsos, göröngy ös út vezetett keresz­ senki, legfelebb az őz vagy a szarvas. Annak
tül, nem arra való, hogy ruganyos kocsik Imulatságos pályafutása lehetett, meg lévén
és nagyságos urak szolgálatára álljon, de |győződve arról: hogy most az ördögnek se
arra, hogy a szénégető tudja merre elvinni Ijut eszébe a vadászat ; és ime épen most
az Urán oldaláról lehentergetett százados szikrázott e veszedelmes helyen valami.
bükköt. Ha ló volt az utón, nehezen volt egye­
Nappal is kellemetlen és veszélyes egy dül, a ki vele volt, az ember lehetett, és nem
út volt ez azok számára, kik megszokták a jöhetett egyéb szándékból ide, mint vesztét
jó utakon való járást, hát még éjjel, kivált keresni. A mi e szándékát illette, jó helyen
olyan éjjel, a minő az volt, melyről most be­ járt, csak még vagy húsz lépést előre, és
szélünk. olyat bukik lovastól együtt le léié, hogy mire
 198
újra eléri a földet, se kezét, se lábát nem
fogja megtalálhatni.
Szép kilátás ebben a sötétben, annyi igaz.
Ha senki más, de mi fel vagyunk hatal­
mazva arra, hogy lássunk. Örömmel ragad­
juk meg az alkalmat, szintén jól esik tud­
nunk, hogy e kedvezményben csak is egye­
dül mi vagyunk szerencsések részesülhetni.
Az utón csakugyan egy ló botorkázott,
épen oly bizonytalan lévén abban, hogy hol
jár, mint a ló hátán ülő : hogy mikor fog va­
lami készséggel kinálkozó mélységbe zu­
hanni.
— Olyan, mintha hegytetőre értem vol­
na, — susogá magához a lovon ülő alak, —
rettenetes sötét van. Azt hittem, közelebb
érem Uj-Révet. Nem tudom hol vagyok. A
fák itt kétoldalt állnak mellettem, előttem
is nyilik valami rés, ez vezetett azon hiede­
lemben, hogy utnyilás, s hihetőleg úgy is
van. Két órája, úgy hiszem, már elmúlt, hogy
jövök. Kár volt elindulnom Szördökről.
A lovas megállitá lovát.
— Szegény fakó, — tudom elfáradtál.
Leszállnék és vezetnélek, de azt hiszem, te
jobban látsz, mint én, mert ha úgy látsz,
akkor nem látsz semmit. Ha nem félnék at­
tól, hogy valami nagy eső lesz, itt maradnék
veled, de a felhő fekete, mint a korom, a
szél hideg, s ha megázunk, nehezen megyünk
haza többet. Szegény szülőim, szegény test­
véreim ! Ók most nyugodtan alszanak, azt
hiszik, én is hasonlóan cselekszem. Jó, hogy
nem tudjátok, hol vagyok. És ez mind értted,
hűségtelen J ohanna! — sohajtá az ifjú, kit úgy
hiszszük, olvasóink már felismertek; — értted
a ki nyugodtan pihensz, alszol, kisebb gon­
dod is nagyobb, mint hogy felőlem megemlé­
kezzél. De hát miért is szeretlek olyan na­
gyon! olyan nagyon mégis !
Dent a völgyben valami világosság kez­
dett derengeni, és magára vonta az ifjú
figyelmét.
— Ott hihetőleg valami kunyhó lesz,
csak odáig el bírnék jutni.
A világosság mindig terjedtebb alakot
öltött.
— Talán pásztortűz? Hogy el nem oltja
ez a roppant szél.
Alig mondá ki e szavakat, midőn ama
világos pontból egy magas tűzoszlop emel­
kedett ki, mely félhomályt derített az egész
tájékra.
„Épület gyűlt ki“, — gondolá, s a vilá­
gosságot ösztönszerüleg használni akarva,
körültekintett.
„Csakugyan hegytetőn vagyok, és pedig
magas hegyen, itt felettem egy másik feket-
lik, ez még magasabb, valami sziklacsucs.“
Többet nem éátott, a tűzoszlop vissza­
hullt, és sötét lett ismét.
„Legalább tudom, hogy hol vagyok, te­
hát előre!“ — Megindította lovát, mely
ugyanazon botorkázó lépésekkel haladt és
közeledett a mélység felé. A viz kimosta az
ut alját, azóta még nem ment keresztül rajta
senki, az ut bizonyosan leomlott volna alatta.
Alfréd nem is képzelte, hogy négy-öt lépésre
tőle fagyos karját tárja felé a halál.
A ló vonakodva kezdett menni. Az ifjú
nem sietteté. — Vigyázz, vigyázz édes fa­
kóm, ott nagy veszélyben vagy te is, a hol én.
A fakó most megállt.
Na igy aztán nem megyünk ám semmire,
és sarkantyút adott lovának. A ló egy lépést
tett, s ismét megállt. Előtte feketlett a mély­
ség, de Alfréd nem látta. Most már kemé­
nyebben akarta megsarkantyúzni, de e pil­
lanatban az előbbi ponton két-három tűzosz­
lop emelkedett fel egyszerre, s a világosság,
mely az útra hullt, borzadást keltett az ifjú­
ban, ki egy lépésre maga előtt szédítő fekete
mélységet pillantott meg.
A második sarkantyunyomásban fészkelt
a halál, a láng azonban elkergette onnan.
Alfréd leszállt lováról.
Perczről-perczre világosabb lett, s látni
engedé, hogy az útnak majdnem egész alja
ki van mosva, s hogy csak a hegyoldalra ka­
paszkodva lehet elhaladni e mélység felett.
Igyekezett használni a világosságot.
A kövecses ut egy másik alacsonyabb
hegyre, onnan ismét a harmadikra, s innen a
völgybe vezetett, honnan a Lovassy kasté­
lya már csak pár száz lépésnyire volt.
A legalacsonyabb hegy, vagy is inkább
domb tetején, egy roppant nagyságú tölgy
alatt két egyén állt és pihegett. Eddig fut­
hattak, úgy látszott, hogy el voltak fáradva.
A tűz, mely most már az egész kastély
tetejét elborította, felderité a sötétséget. A
vöröses rezgő fényben, mely rezes színre
festé a rengeteg lombjait, tökéletesen fel le-
 199

hetett ismerni a két alakot: az egyik Náczi helyzetben ne feledett volna mindent, a bo-
volt, a másik Jankó. Náczi körörvendő arcz- 8zu, a gyűlölet egyetlen gondolatban talált
czal, pokoli megelégedéssel úszva a láng fé­ most nála kifejezést, a segélynyújtásban,
nyében, mint egy valóságos ördög legelteté összeszedte minden erejét s amennyire az
tekintetét a mindinkább nagyobb mérvben ut meredeksége s göröngyössége engedé,
kitörő tűzvészen. Jankó a tölgy derekához futott, minélelőbb elérni igyekezvén a völ­
támaszkodott, szemeit lesüté 8 elfordult a gyet, hogy lovára vetve magát, a veszély he­
tűztől, nem akarta látni, azt hitte, hogy lel­ lyén teremhessen.
kiismerete gyűlt ki. Kigyúlt az is. Hidegen Midőn a dombra ért, hol Náczi s Jankó
taszitá el magától a Náczi feléje nyújtott elrejték magukat, megállt. Az utat már any -
kezét, s valami érthetetlen szavakat dör- nyira menedékesnek találta, hogy lóháton is
mögve, kalapját egészen szemére húzta,nem haladhatott.
akart látni semmit. Ballábát a kengyelbe tette. A tűz fénye
„Ha tudnám, hogy még valamikor el­ megvilágitotta szép kifejezésü, de halvány
árulsz,“ — gondolá magában az előbbi, arczát, s szemeiben megnemesedve visztük-
pisztolya sárkányára téve ujját, — „egy rözé magát.
durranással némává tennélek.“ — E pilla­ — Ez Tályai Alfréd, — susogá össze­
natban összerezzent, és elhalványodott. rázkódva Náczi, — mit akar ez itt, talán
— Nem hallottál semmit ? —kérdé meg­ egy kézre dolgoznak a gróffal ? — Lázas in­
rázva Jankót. gerültség fogta el, s felébredt benne a düh
/ — Hallom, hogy a tűznél kiabálnak. Alfréd iránt, melyet eddig azon hite, hogy
— Mást semmit? Nekem olyan, mintha Tályai kiesett a szerepből, lecsillapított. Ha
az erdőből lépteket hallanék közeledni. ha! — jómadár, kezemre kerültél, a vén
Jankó felemelte fejét, és figyelt, a fellá­ gazember egy félóra múlva meg lesz sülve,
zadt lelkiismeret megtanitá félni. — s ami téged illet . . . E szavak után fel­
— En is hallok valamit, — mondá tompa húzta pisztolya sárkányát.
hangon. Alfréd épen lovára ült, Náczi felemelte
— Jó lesz behúzódni a sűrűbe. a pisztolyt.
— Zsiványok lettünk és félnünk kell az — Mit akarsz? — kérdé ijedten Jankó,
emberektől, — mormogá Jankó s hagyta s megkapta az irtóztató ifjú kezét.
magát Náczi által vezettetni. A lövés eldördült.
— Itt megállhatunk, — mondá az utób­
bi, — innen láthatjuk az utat s a ki az utón
elmegy, minket pedig eltakarnak a lombok. X X IX .
— „Segitség!“ — e kiáltás a tűztől be­ Johanna a toronyról hálószobájába ment
hallatszott az erdőbe. le, mely anyja hálószobája mellett volt. E r­
— Női hang! — susogá Jankó. zsi egy mellékszobában aludt, Johanna kö­
— Valamelyik cseléd felesége, — vála- zel akart lenni hozzá.
szolá Náczi, s kissé reszketett. Kezdte ma­ A szoba tetőzetéről lefüggő lámpához
gát nem jól érezni. lépett, s mint rendesen, felvonta kebléről a
A lépések most közeledtek. Nem lehe­ kis gyöngyös keresztet, az ereklyét, melyet
tett tökéletesen kivenni: lovak ügetése-e, Alfrédtől örökemlékbe kapott, ajkaihoz emel­
vagy futó emberek lépte. Az ut itt már me­ te, aztán összekulcsolt kezei közé fogta, le­
nedékessé vált. térdepelt, s imádkozott, tiszta ájtatos ajak­
Alfréd a lehető legsebesebben ereszke­ kal, menten minden mellékes gondolattól,
dett le a hegyről, maga után vonva lovát. menten minden bűntől, imádsága hófehér ga­
Fel akarta használni a világosságot, de más lamb képében emelkedhetett fölfelé, midőn
ok is űzte. Már tökéletesen ki lehetett venni elhagyta az emberek által lehellt légkört.
a tűzben álló kastélyt, s az angolkertet. —Légy boldog,édes Alfréd! légy boldog!
Nem lehetett semmi kételye, hogy az égő — susogá reszkető ajakkal, könyes szemeit
kastély, a Lovas3y grófé. Az Alfréd szive égfelé emelve, — nem hiszem, hogy meg­
sokkal nemesebb volt, mintsem hogy ily csaltál, nem hiszem, hogy ámitottál, nem hi-
 200
szem hogy nem szerettél! Irigy, csalárd lel­
kek téphették szét a lánczot, mely sziveinket
összeköté, de a kapocs itt maradt szivem­
ben. Hittem és vétkeztem, érdemetlenné tet­
tem magamat reád, megsértettelek,megbán­
tottalak, nagy,nagyon nagy fájdalmat okoz­
tam szerető szivednek. Bocsáss meg, édes
Alfréd, igy imádságban beszélek hozzád, e
szavaimat nem fogják elferdíthetni az embe­
rek. Ne higyj, most se higyj a rágalmazók­
nak, lelkem, szivem, szerelmem tiszta, s imád­
kozni fogok, hogy az legyen: mindörökkön
örökké Ámen.
A leány még egyszer ajkaihoz emelé az
ereklyét, aztán levetve öltönyeit, gyönyörű
habzó testét, melyet most már csak egy vé­
kony lepel takart, sietett befödni az ágy­
takaróval.
Néhány pillanatig még gondolkozott,
szemei elébe varázslá Alfrédet, aztán le­
hunyva szemhéjait, az ifjút gondolatába
zárta, hogy felőle álmodhassák.
A szél mindinkább erősebbé vált, s dü­
hösen rázta az ablak rámáit, a mért kizára­
tott a hölgy szobájából, hol talán képes lett
volna csendesen meghúzni m agát, s szelí­
dülve lágyan simogatni az álmodó gyönyörű
arczát.
A lámpában égő láng néha-néha maga­
sabbra lobbant, s ilyenkor megmozdultak az
árnyak, a bútorok árnyai; mert éjszaka ki­
sérteni akar minden.
A toronyóra két negyedet ütött tizen­
egyre. Johanna még hallotta az elrezgő fcon-
gást, s mintha álmát viszhangozná az, csen­
desen, alig hallhatóan, mint a lehellet, su­
sogta:
— Édes Alfréd.
Bent csendesség, édes álom, félhomály;
kint bömbölő vihar és tűzoszlop.
„Nagy tüzet látni: öröm .“ Ezt mondja
az álmoskönyv.Nem volt annak esze, a ki irta.
Rettenetes az a nagy tűz! Néha egyetlen
lángnyelvből áll, s midőn fölemelkedik, félt­
jük tőleaz eget, midőn lehajliks végig nyalja
a földet, mint egy megégett állat bőre, föl-
pattogzik a földkéreg. Néha bokréta, mely
kalappá alakítja a házat, s lobog, csavarog a
légben, mintha rohanó paripa ragadná a főt,
a mely kigyúlt. Néha százfelé hasadva s ha­
jolva bocsátja szét fullánkjait. Kiszivja a
légből az élenyt, s megfojt ja a madarat, mely
fölötte elrepülni igyekszik. Néha kígyó s
négyszer, ötször megkanyarodva körülöleli
az élőfákat s lángüstökké változtatva a lomb
koronáit, porba vágja azokat, aztán felfel­
szökik a füstbe, mint egy röppentyű s mil­
lió szikrát szórva hasítja át a forró levegőt.
— Rettenetes az a nagy tűz!
Éjjel felséges, de borzasztó látvány —
messziről; közelről pokol; benne táaczol az
ördög, szétzilálja a lángot, széthányja a zsa­
rátnokot, izzóra fújja a levegőt, sőt ha na­
gyon nekibolondul, vad örömében messze do­
bálja a még lobogó parázst, s a házak mint
megannyi gyertyák gyulnak ki a rémes éj
oltára körül. íg y szokott az ördög illumi-
nálni. A gyujtogatók az ördög szolgái, ina­
sok, tanulók, gyakorolják magukat a pokol
előteremtésében, hogy legyen majd hely,
méltó helye lelkiismeretüknek.
A két gazembernek sikerült kigyujtani a
kastélyt.
Az első tűzoszlop a Náczi műve volt,
mely az üvegház száraz deszkáiból magas-
lőtt fel. A szél azonban megkapta, legyűrte,
vigighurczolta a földön, aztán Összetépve,
szétszaggatva, emelte fel újra, mintegy óriás
játszva martalékával, — hozzá vágta a kas­
tély tetőzetéhez. Mig a földön kínozta, ad­
dig Alfréd a mélység felé haladt, midőn is­
mét fölkapta, akkor már az erkély előtti lu­
gas is fellobogott, a láng, nehogy a másik
sorsára jusson, hozzásimult a falhoz, elérte
az első emelet ablakredőit, azokon mint lép­
csőkön felhaladt a tetőig, s ott összeölelke­
zett az üvegházból odajutott kartársával.
Ekkor látta meg Alfréd az előtte tátongó
mélységet.
A szél most beleragadt mindkettő üstö­
kébe, s össze-vissza keverve a tető felett, le­
fújta az épület négy olda felé, aztán felülről
lecsapott a földre, nekiment az égő lugas­
nak, sallangot foszlányokba tépve, egy cso­
mót bele akasztott az erkélybe, s az egész
kastély csakhamar úgy nézett ki, mint egy
óriásnagyságu máglyára állított Wertheim-
féle szekrény.
A kastélyban aludtak. Az ablaktáblák
belülről be voltak zárva, nem eresztettek be
semmiféle világosságot. A Johanna hálószo­
bájában a lámpa lángja most is játszva nyuj-
togatá fel nyakát, azt hitte: hogy még min­
dig ő a leghíresebb tűz azon a vidéken.
 20 1
A kertészt azonban felköltötte a szokat­
lan világosság, és merjük mondani, hogy
meg is ijesztette. Amint az ágyból kiugrott,
nem vette észre, hogy a takaró pokróczon
egy lyuk van, s hogy e lyukon álmában ke­
resztüldugta a fejét, hanem kirohant az aj­
tón, a pokrócz persze vele ment, ami it a
szabadba ért és a rettenetes lángott megpil­
lantotta, hirtelenében nem tudott egyebet
tenni: mint hanyatt esett, s ráesett a pok-
róczra, s a már szintén felébredt házi cse­
lédség sikoltozva gázolt keresztül rajta, s
mire a kertész magához jött, úgy össze volt
taposva, hogy nem birt a földről felkelni,
csak fejét dugta előre, ha irgalmasságból va­
lahogy mégis embernek ismerné fel valaki.
Tűz! tűz! — hangzott most minden ol­
dalról egyszerre és rémségesen.
E felkiáltás már maga láng, a ki hallja,
látja is, szálankint rántja meg az ember ide­
geit, s a képzelődés előteremti a vészt. E fel­
kiáltás egy szikra, de mindenütt látja az ember
a merre tekint, s az ész nem bir egyebet
képzelni tűznél; minden más tárgy látha­
tatlanná lesz előtte.
Tűz! — E kiáltás jajgat, ég,kínlódik és
segélyért kiált, s egyszerre rejti magában a
védelmet és kétségbeesést. E szóban benne
van a védett és a védő, a segély és a rémülés.
Egy egész tájkép ez, égő tornyokkal, eget
verdeső lángnyelvekkel, kétségbeesett mene­
külőkkel, rémült munkásokkal, kik el akar­
ják fojtani a recsegő gerendákból fel-fel tor­
nyosodó kékespiros vészt, melyet amaz egyet­
len szikra, egyetlen szó képvisel: tűz!
A felhők megveresedtek, mintha izzókká
lettek volna, a lég lángáramlattá változott,
s a fák rézveres lombja suhogva csapdosta
egymást, s ez érintkezés szikrákat szórt a
vadul száguldozó szél sörénye közé, mely
messze, messze ragadta azt, mig végre el­
tűnt a sötétség véghetetlen méhében.
A vihar egész szenvedélylyel turkált a
lángok közt, s a hol a tetőzetből még itt-ott
egy-egy ép helyre talált, mint szabadalma­
zott gyújtogató rohant eda, kitépett a fel­
fel magasló lángüstökből egy-egy szálat, s
letűzve azt, egy pillanat múlva már ujjai kö­
rül tekeré a megszületett lángostort.
— Tűz ! tűz!
Nyolcz, kilencz alak a kétségbeeséstől
tárt karokkal, vagy összekulcsolt kezekkel,
felbomlott hajjal, melynek fonadékait, mintha
a tűz korbácsolására használta volna, csó­
válta jobbra-balra a szél, — futkosott és or­
dítozott a tűz körül. Tehetetlen asszonyok,
sivalkodó gyermekek, anyjuk ruhájába ka­
paszkodva az ijedtségtől torzított arczvoná-
sokkal lógtak czafrangként itt-ott az őket
menteni akaró nők öltönyein.
Tűz, rémület és zűrzavar, e három szó
lehet kifejezője az ijesztő lángokkal körül­
folyt helyzetnek.
Egy-két eszétvesztett kertész-szolga
üres kupákkal ugrált és járta a bolondok
tánczát, álomból kipattant homályos sze­
mekkel nem akadva a kútra. Az udvarmester
minden pillanatban elvesztette papucsát, s a
sarkos, hegyes kavicsokkal behintett földön
nem volt képes járni, különben ha képes lett
volna se tudta volna, hogy mihez kezdjen.
A kertész végre kivergődött a pokróczból,
összetiport odalbordáit nyomogatva félő,
fájdalmas és keserves tekintettel bámult a
mindinkább terjedő lángokra, úgy nézte az
udvarmestert, mint egy vizözönelőtti álla­
tot, sha valakinek eszébe jutott volna meg­
kérdezni: hogy ő m aga kicsoda? — nehe­
zen birt volna adni érthető feleletet.
Az ijedtség tehetetlenné, butává tett
mindenkit. Egy vén kóczos komondor is volt
a rettegők közt, s egyik ember lába közöl a
másik lába közé bujt, egyik-másik elbotlott
benne vagy rázuhant, akkor aztán elkezdett
a lusta állat, mely ugatásra a világért nem
tátotta volna ki száját, czudar tompahangon
vonyitani,mely vonyitás csak nagyobbitotta
és terjesztette a rettegést.
És ha végre valamennyi agyonijedt sze­
mélyiség istencsodájából vissza birta volna
nyerni lélekjelenlétét, nem lett volna már
képes semmit se segithetni a bajon, tűzben
volt majd minden ajtó és majd minden ab­
lak. Fecskendő és kellő oltószerek nélkül
pusztakézzel nem igen lehetett volna hozzá­
fogni a védelemhez.
Városokban, hol ezer és ezer kéz áll tű z­
veszélyeknél készen a segítségre, egy már
lángban álló épületet, nincs rá eset, hogy
képes lett volna megmenteni. Ily esetekben
a védelem csak a szomszédházra szorítkozik.
A szél, mely pillanatról-pillanatra dühö
sebben s viadalra bőszülve rohant ki a ren­
getegből, hol daczolva állták útját a moz-
 202
dulatlan sziklatornyok, szilajabb vadsággal
kavarta a szétfujt lángokat, melyek mintha
a vihar kéjdühét kielégíteni akarták volna,
azzal összeölelkezve hu9z-harmincz lépés­
nyi távolba nyúltak el, s nyelvük hegyével
lenyalták a kastélyhoz nem messze álló séta­
sor lombfüggönyeit.
A recsegés, pattogás, a kétségbeesettek
jajveszékelése nem hatott be a kastély bel­
sejébe, a tűz azonban, mely az ablakredőket
mohó étvágygyal emészté, a tetőről lehajló
láng, mely végig nyaldosta a falat, s végre
a tetőzetre rakottizzógerendák kemenczévé
kezdték változtatni az épületet.
Az ablakok üvegei pattogni kezdtek, a
láng már beleakadt a belső táblákba is, s a
szoha lege forrni kezdett.
Erzsi felébredt. A zaj, a kiabálás, a re­
csegés, a melegség ijesztőleg hatott reá, bár
nem bírta felfogni az okot, de hirtelen szö­
kött ki ágyából, s mielőtt egy hangot adott
volna, nekiszaladt az ablaknak, felszakitotta
a belső táblát, a mely pillanatban a lángnak,
ez irtóztató szörnyetegnek- karja benyúlt a
szobába.
— Tűz ! — sikoltá magánkívül a leány,
— kisasszony ! Tűz! Tűz ! —Ezzel a Johan­
na szobájába rohant, s a kiáltására felijedt
leányt ágyában ülve találta, ki halványan,
félig megkövülve fogadta őt.
— Segítség ! — hangzott most a másik
szobából a Leiningerné hangja. Az asszony
őrültként rohant el Johanna és Erzsi előtt,
nekiment a nyitott ablaknak, melyen a tűz
nyelv be-be hajolva, a függönyt igyekezett
elérni, s az ablaktáblából fel-felcsapó láng
minden pillanatban a fellobbantással fe-
nyegeté.
A helyett, hogy a függönyt letépte vol­
na, visszarohant a szobába, hol Johannáék
voltak, felszakitotta a másik ablakot, a szél
most keresztültörí a szobán egyik ablaktól
a másikig huzva lobogó lángfátyolát.
Leiningerné beszaladt a harmadik szo­
bába, az ijedtség tökéletesen megfosztotta
eszétől, csak ablakot, csak ablakot keresett,
egymásután szaggatta fel valamennyit, s
látva, hogy a tűz lépésről lépésre követi, fu­
tott előtte mindig; elérte a termet, ott a
láng, mely az erkélyre nyíló ajtón az idézett
léghuzam által most már bömbölve tolako
dott be, útját állta, a nő két tűz közt látva
magát, még tett néhány lépést, az ajtótól
nem messze álló magas porczellán kályhához
ért, meg akart benne kapaszkodni, de ereje
elhagyta, s eszméletlenül roskadt össze.
Johanna az első ijedtség, az első megle­
petéstől talán nem birt volna megszabadul­
ni, talán ez ijedtség kétségbeesésbe, alélt-
ságba ment volna á t, de anyját a lángoló
szobákon végigrohanni látva, feledett min­
dent, a veszélyt, helyzetét és saját magát.
Felszökött ágyából s önkénytelenül, ijedt­
sége által ragadtatva nekirohant az égő
máglyának. Erzsi azonban hirtelen meg­
kapta őt, s azon rendkívüli erővel, melyet a
kétségbeesés adni szokott, ölelte magához,
ölébe ragadta s terhével berohant a Leinin­
gerné hálószobájába, mely még ment volt
minden lángtól. Most, mielőtt Johannának
ideje lett volna megakadályozhatni, berán­
totta a nehéz tölgyfaajtó két szárnyát.
Sötétben voltak.
Lehetett hallani, hogy az ablakráma kí­
vül pattog, tudni, hogy néhány perez múlva
a tűz ide is betör, de néhány perczig mégis
volt reménység, holott az égő szobákon ke­
resztül Leiningerné után futni már lehetet­
len lett volna.
— Anyám ! — sikoltá Johanna, nekiro­
hanva az ajtónak, — anyám ! . . .
Erzsi, kinek lélekjelenléte mindinkább
visszatért, s öntudata pillanatról-pillanatra
bátorságba ment át, — megfogta a Johanna
karját, s igyekezett őt elvonni az ajtótól.
Nem lehetett látni semmit, s a sötétség
most áldás volt. Ha Erzsi a Johanna an­
gyalszép arczának a félelem által lett eltor­
zulását látta volna, talán visszaesik rémüle­
tébe. O szilárdan állt ugyan, de halálsápadt
volt, s Johanna megborzadt volna tőle, mint
egy haláltól, de szerencsére nem láthatták
egymást, az Erzsi hangja pedig, melylyel
most a hölgyet megszólitá, nem árult el sem­
mi félelmet.
— Anyja megmenekült, el akar-e vesz­
ni ön ?
— Anyám ! anyám ! — sikoltá magánkí­
vül Johanna, — nem igaz, ő nem menekült
meg, anyám, anyám ! - Ég! ég! én látom!
Bocsáss! bocsáss! — Irtóztató, megátkoz­
lak . . . bocsáss . . . Anyám! Anyám! — És
a leány kiszabadítva magát az Erzsi karjai­
ból, újra nekirohant az ajtónak, megragadta
 203
a kilincset, mely már forró volt, de Erzsi
összeszedve minden erejét, elrántó őt onnan,
s a rántás oly erős volt, hogy Johanna a ki­
lincset elbocsátva, elveszté testének egyen­
súlyát s végigzuhant a szoba szőnyegén.
— Hah átkozott! meg akarsz ölni! —
hörgé a szőnyegen fetrengve, de a másik
pillanatban már felszökött, s újra neki akart
menni az ajtónak. A sötétben eltévesztette
az irányt, a falhoz lépett, aztán tapogatódz­
va az ablakig jutott. Erzsi a Johanna lépteit
hallotta, tudta, hogy a leány az ablaknál
van, oda rohant, hogy megakadályozza a
táblák felnyitását. Késő volt, a tábla felsza­
kadt, s a szoba egyszerre lángvörös lett.
Az ablakhoz többé nem lehetett hozzá­
férni.
— Mit tett ön? — kiáltó Erzsi.
* nagyságú kádba ugrott, s pillanatig a viz
* *
— Megégnek ! bizonyosan megégnek!
— hallatszott lent az udvaron futkosok aj­
káról, — rettenetes halál! Nem lehet segí­
teni rajtok. Oh nagy Isten! Bizonyosan
megégnek!
— Kik égnek meg? — kiáltó most egy
erőteljes férfihang, s a kevésbbé rémültek
bámulva vették észre, hogy egy lovas áll
köztük, tekintetével a lángoló épületet vizs­
gálva.
— Ah uram ! — jajveszékelt a kertész
leánya, egy meglehetős csinos hajadon, fe­
ledve, hogy öltözetlenül áll egy fiatal ember
előtt; — hárman vannak a kastélyban, egy
gyönyörű szőke kisasszony, édes anyja és
szobaleánya. Bizonyosan megégnek, ret­
tenetes ! . . .
Az utolsó szavakat már a földről hallotta
az ifjú, ki észrevehetetlen sebességgel szö­
kött le lováról.
— L é trá t! — kiáltá a körülte állóknak,
— létrát ide frissen !
— Mit akar az úr? — kérdék többen, —
lehetetlenség a kastélyba behatolni, három
helyett négy ég meg, ha már az Isten úgy
határozta, inkább . . .
— Létrát! — kiáltá az ifjú indulatosan,
— vagy az Isten szent nevére mondom, hogy
kényszeriteni foglak titeket. E szavak
után egy kétcsövű pisztolyt rántott ki zse­
béből.
A két kertészlegény a jó távol álló ker­
tészlakhoz sietett.
— Ha erővel az ördögé akar lenni, le­
gyen, — dörmögé útközben az egyik.
a — Pokróczot! — kiáltá most az ifjú.
— Nincs pokrócz! — válaszolók egy­
szerre többen. — A kastélyban van elég.
— Paplant, vagy dunnát adjatok tehát,
— orditá az idegen.
A kertész leányának eszébe jutott most,
hogy atyja, szobájok küszöbénél hagyta a
pokróczot.
— Mindjárt, — szólt az ifjú felé for­
dulva s könnyűd futással sietett a kertészle­
gények után.
Néhány perez múlva a legények a létrá­
val, a leány a pokróczczal visszaérkeztek.
Ezalatt Alfréd, mert az ifjú ő volt, a mel­
lette álló, már vizzel telehordott, meglehetős
alá bukva öltönyeit átáztatta. Most az át­
nyújtott pokróczot ragadta meg, melyet
szintén a viz fenekére nyomott.
— Hol, melyik részében a kastélynak
vannak a nők? — kérdé most kilépve a kád­
ból. — Csak hirtelen feleljetek.
Az ifjúnak minden tagja remegett, de
feladatának nagysága eszébe jutva, a másik
pillanatban már hőssé vált, halvány arcza
kigyult, szemei ragyogni kezdtek, s a fölte­
vés : hátha az a szőke nő Johanna ? — a mily
irtóztatóvá, oly kedvessé tette előtte a lán­
got, vágyta melegét, vágyta a tüzet, szaba­
dítani és meghalni szeretett volna egyszerre.
A mentésnek számos módja villant keresz­
tül agyán, játéknak nézte a zugó lánggal
vegyült vihart, a pattogó zsarátnakot, s
szerette volna megcsókolni az épület tüzes
homlokzatát, mely ta lá n : boldogságát adja
vissza. Erezte azonban, hogy a segélynek
rögtöninek kell lenni. Mintha egy gépezet
lett volna előtte, lelki szemeivel látta a lán­
gok haladását bent a szobákban fokról-fokra.
Valami delejes érzés biztatá, hogy a segély,
melyet hozand, nem lesz késő. Gondolkozni
azonban nem birt, egész valóját igénybe
vette a mentésre elszánt határozat.
— Ez a három szélső ablak a hálószoba
ablaka, — válaszolók feleletére.
— Tegyétek oda a létrát.
A szél most egyet fordult, minden oldal­
ról meg akarván felelni feladatának, s lehe-
 204
tővé tette, bogy a létra a legszélső ablakhoz
támasztassák. A lángot mintegy segédkezet
nyújtva hajtotta el, de az ablakokon át még
jobban kergette a szobába.
A létra alig lett az ablakhoz támasztva*
felső vége azonnal égni kezdett.
Alfréd magára boritá a vizes pokróczot.
* #
ti
Amint Johanna az ablakot fölszakitotta,
a hirtelen betörő világosság és hőség meg-
kábitá, s ha Erzsi fel nem tartóztatja, ismét
hanyatt vágódik. A veszély e rohanása még
más hatást is gyakorolt reá, mintha azt
mondták volna neki: „csitt“ — elhallgatott.
— „Csitt, imádkozzál, a halál órája itt van,
anyád már kiszenvedett magáért, most raj­
tad a sor, vess számot tenmagaddal, készítsd
el lelkedet a másvilági hosszú útra.“ — Jo ­
hanna hallani vélte e szavakat, hirtelen fel­
egyenesedett, lélekjelenléte e pillanatban
visszatért, a betörő lángoktól elhúzódott,
megfogta az Erzsi kezét és letérdepelt:
— Imádkozzunk ! — susogá, tekintetét
a lángokon át is látható sötét égre emelve,
— arcza átszellemült, kezeit összekulcsolá,
s eléggé érthető hangon rebegte :
— Édes Istenem! Édes anyám, Mária!
Köszönöm az erőt, melyet e pillanatban
gyenge lelkemnek adtatok, köszönöm jóság-
tokát, az utolsó perczekben megengeditek,
hogy reátok gondoljak, hogy hozzátok imád­
kozzam. A zt hiszem, minden bűntől tisztán
jutok zsámolytok elébe. Kérlek benneteket,
leheljétek emlékemet tisztán azok leikébe,
kik vonzalommal viseltettek irántam, — e
szavaknál a hölgy arcza égies kifejezést von,
s Erzsi, ki imádsága közben is úrnőjére
figyelt jobban, mint saját magára, lehajolt és
megcsókolta annak öltönyét, azt hitte, mind­
járt, igy elevenen fog eltűnni előle, s emel­
kedik a lángokon át minden földi salaktól
megtisztulva az égbe. Johanna pillanatig el­
hallgatott, anélkül azonban, hogy az előtte
fellobbant függöny, s az ablakhoz közel álló
szekrény égése megrezzentette volna. El volt
készülve a halálra, a kín nem jutott eszébe,
midőn már ily ifjú koráig is, e földön átélt
szenvedéseire gondolt, — Ajkai mozogtak,
s az imádságot halkan látszottak tovább
folytatni. Tekintetével a betörő lángokra
meredt, s várta, hogy azok egészen elborít­
sák a szobát. — Kiugorni a több öles ma­
gasból nem akart, de egy sugallat is vissza­
tartó, az üvegház, melyet az ablak alatt
lángokban képzelt.
Az üvegház ekkor már el volt égve.
De mi volt az, a mi most a leány szemei
előtt, az ablaknál megjelent?
Johanna élénken emelte fel fejét, szemei
visszanyerték elevenségüket, az önfentartás
ösztöne felébredt benne, s imája e gondo­
latba ment á t :
— Hátha segély !
Erzsi felszökött helyéről, s szólni akart,
de e pillanatban lelket rázó sikoly, mely tul-
hangzott a vihar bömbölésén, — tört ki a
Johanna ajkán, s ez egyetlen név kiejtésébe
rivalgott á t :
— Alfréd !
— Johanna! — kiáltó az ifjú égy má-
sodpercz alatt a szobában teremve, s magá­
hoz ölelte a karjai közé roskadó hölgyet.
Megmagyarázhatlan volt az érzés, mely e
pillanatban megrohanta. Öröm és fájdalom
volt egyszerre lázas és erős, de a láng,mely
most közéjük csapott, figyelmezteté, hogy
uralkodnia kell az érzelmeken.
Johanna keblén csüggött, karjaival nya­
kát karolta át, feje hátra volt hajtva, s mint
Magdolna, mely a keresztet öleli, imádkozva
tekintett az ifjú arczára, szemeiből ki lehe­
tett olvasni, amit szive érzett, agya gondolt
e pillanatban. A szemek fel voltak akadva
és úgy néztek, nem voltak meghalva, de
most, — most szerettek volna meghalni.
A láng körül-körül nyaldosta a szoba
falait s a lehulló szikráktól a szőnyeg is égni
kezdett. Alfréd most ki akart bontakozni a
leány karjai közöl ;érozte, hogy ölelése elve­
szi erejét, el eszméletét, agyában a halál
gondolata kezdett megfogamzani: itt halni
meg Johanna keblén! de jött egy másik
gondolat, az ifjú megrázta fejét, mintha ez
az előbbivel tusára kelt volna, s szabadulni
akart a leány ölelésétől.
— Nem, nem, Alfréd, — itt akarok meg­
halni szived felett, — susogá láztól resz­
ketve, s alig halhatóan a leány, — többé
nem választ el tőled semmi, csak a halál.
Az ifjú ismét ingadozni kezdett; eldobta
magától a mentő takarót, s mindkét karjá­
val öleié most keblére a nőt, kit ismét imá-
dásig szeretett.
 205
A Johanna ajkain a halál előérzetének
kéjmosolya vonult á t :
— Ugy-e meghalunk,— susogta már fé­
lig átszellemülve, s üdvözülő tekintetével
nézve az ifjút, ki szerelmének minden áb­
rándjával, minden hevével viszonozta e te­
kintetet;— ugy-e nem válunk el többé egy­
mástól ?r
— Ég a létra! — kiáltá most kinnt egy­
szerre több hang.
Ez eszére hozta Alfrédet, mintha anyja
hangját hallotta volna, rezzent össze, hir­
telen szabaditá ki magát az őt szorosan tartó
kezek közöl, fölragadta az eldobott vizes
pokróczot s azt Johannára borította.
Johanna le akarta dobni magáról:
— Nem akarok megmenekülni, meg aka­
rok veled halni, — az életben nem leszünk
az egymásé! Alfréd,ne ments meg,az Istenre
kérlek! menekülj, ha félsz a haláltól!
Mig Johanna kért, könyörgött, addig
Alfréd az Erzsi segélyével egészen beta­
karta őt, az ifjú most hirtelen felragadta. A
pokróczból csurgóit a víz, mely egy pilla­
natra utat nyitott a lángok között.
Alfréd terhével, ki most halottnak lát­
szott, könnyedén lépett ki az izzó légből,
mely nem sokára már megfojtotta volna
őket, és sietett le az égő létrán. Ruhája
már meg volt száradva, és lángokba borult.
Elbirta azonban érni az utolsó létrafokot, a
kertész leánya egy kanna vízzel hirtelen
oda ugrott s végigöntötte a hőslelkü ifjút.
— Vizet! — kiáltá Erzsi az ablakon át
a létrára szökve. De a láng egyszerre el-
boritá, a lépést eltévesztette, s a magasból
mint egy lángoló kéve lezuhant.
Egy hangot se adott magáról.
A körülállók hirtelen elöntözték a tüzet,
s Erzsit felmelve a földről Alfréd után vit­
ték, ki Johannával a kertészlak felé sietett.
Mindkét nőt eszméletlenül fektették az
ágyra, Erzsi balkarja el volt törve, kezeit s
arczának egyik felét kivéve, testének többi
részén égés, miután a segély hirtelen tör­
tént, nem mutatkozott.
— Csak sebesen, kérem, csak sebesen! —
kiáltá most a kertész leánya berohanva, —
még a harmadikat is meg lehet menteni, ki­
abál, bizonyosan nem tudjuk, fennt a terem­
ben, vagy a toronyban van-e, a szél jobbra
balra csavarja a hangot.
Alfréd, bár lényének egész figyelme az
előtte fekvő Johannára volt irányulva, nem
lehetett siket e felkiáltások előtt, hirtelen
Leiningernére gondolt és összerázkodott:
ha a sors rettenetes elégtétellel akart neki
szolgálni.
— Ápolják e nőket, — szólt a kertész
leánya felé fordulva, kiben bizalma legna­
gyobb volt, aztán a mennyire lehetett sebe­
sen, de gyengéden igyekezett Johannáról
leboritani most már az anya mentésére szol­
gálandó pokróczot. E műtét csak pár má-
sodperczig tartott, de az ifjú e rövidke idő
alatt átérezte az örök szenvedésnek minden
kinját. Johannát mentve látta, s igy képze­
lődése, mely eddig zilált volt, mint a szél ál­
tal összetépett láng, most hirtelen egy su­
gárba pontosult össze, mely sugár világos­
ságul és kínzó eszközül szolgált ugyanazon
pillanatban, oh de a világosság is ijesztő volt:
a gróf Lovassy Ákos kastélyáraveté fényét,
és a kastélyban kit kellett találnia az ifjú­
nak, kit kellett megmentenie a haláltól, a
ki az ő reményét, szerelmét, jövőjét meg­
gyilkoló: Johannát!
A pokrócz le volt bontva, s egy pilla­
natra látni engedé a szűzies márvány fehér­
ségű testet, a lassan emelkedő mellet, a
gömbölyű karokat a lábak gyönyörű for­
máit, a hölgy mint egy megtestesült áb­
rándkép feküdt az ifjú előtt.
— Oh mi szép! — susogó egy kínos só­
hajba lehellve e szavakat Alfréd. Most szi­
véhez kapott, L o v assy gróf jutott eszébe,
és Johanna megmozdult. Lázasan rohant ki
az ajtón, most már halni, igazán halni akart.
A mint a hölgy felnyitó szemeit, tekin­
tete az ablakon át a tűzben álló kastélyra
esett. Egy sugár elég volt arra, hogy felde­
rítse helyzetét, s habár félig eszmélve s
félig eszméletlenül is, de látta a vészt, a vö­
rösen izzó eget, s a záporként hulló tűz-
szikrákat. Hirtelen, minden gondolat nélkül
szökött ki ágyából, s a másik pillanatban
már kinnt volt a kertészlak előtt.
— Kisasszony az Istenért! — kiáltá a
kertészleány, köpenyét lekapva a falról, a
tüztől megmenekült, és most a hideg által
fog elveszni! — A köpenyt Johannára bo­
rító, ki, hogy talán tájékozást szerezzen ma­
gának, a kastélyt egy újra bekövetkezhető
kétségbeesés előjelei közt vizsgálta, s meg­
 206
állt egy pillanatra. A leány reá boritá kö­
pönyegét, s azt mellén hirtelen összecsa­
tolta. Johanna most megindult, futni kez­
dett, a szél kíméletlen kéjenczként rohant
neki, s felkapva a köpeny leplét, mint kék
szárnyakat lebegtette a láng által pirossá
festett légben. A hölgy, kinek lábai talán
nem is érinték a földet, repülő angyalként
haladt előre, Alfrédet s anyját kiabálva, ki­
ket e tűzsárkány elrabolni akart lőle.
Ezalatt Alfréd a Leiningerné megmen­
téséhez fogott. Nagyobb munka várakozott
itt rá, mint annak megmentésénél, a ki vé­
gett meg akart halni.
Az erkély égett, a szárnyasajtók égő tor­
laszként hulltak a nyilás elébe, bent a te­
remben már a padozat is égett, lehetett hal­
lani a pattanásokat, midőn egy-egy deszka
kinjában összehuzódva felszakadt a talap­
gerendáktól, a láng úgy jött kifelé az abla­
kon, mint a sütő kemenczéből, melybe a sü­
tés előtt befűtenek.
A szél, a lángzugás közé borzadalmas
jajkiáltások vegyültek, néha tompábban,
néha élesebben, gyakran állatbőgéssé fa­
julva, a kastély előtt állók borzadtak, és
reszkettek.
A kertészlegények már egy másik lét­
rával álltak az erkély előtt, oda volt ké-
szitve a víz is, öt-hat kanna állt megtöltve,
még több pokróczot is készitettek valahon­
nan. Az Alfréd lélekjelenléte és hősiessége
szégyenitőleg hatva rájok, felrázta őket tét­
lenségükből, most már mindenik részt akart
venni a segítségben, a dicsőségben. Eszébe
azért egyiknek se jutott az égő épület bel­
sejébe hatolni, nem akarták a régi áldoza­
tokat utánozva ez égő szörnyeteg-isten táp­
lálására pecsenyévé sülni. Midőn a láng
néha jobban kinyújtva karját feléjük kapott,
bár jó távol álltak tőle, de félreugortak, a
ha Alfréd hamarosan meg nem érkezik, ez
a kis bátorság is elfüstöl belőlük, mely egyik
vagy másik szivében mutató gyanánt meg­
akadt.
Az ifjú azonban mint Flórián, kinek hi­
vatása összetaposni, megfékezni, lekötözni a
lángot, nehány perez múlva megjelent köz­
tük. Nem úgy néztek rá mint valami földi
lényre, testét tűzmentesnek képzelték, s azt
hitték, a láng, mely az ifjú szemeiben ég, su­
gár ostorával féken tartja a tüzet szító ör­
dögöket. A gyávaság a bátorságot ember-
feletti tulajdonnak képzeli, s bár gyűlöli,
de térdet hajt előtte, mint a lázadó istenek
Jupiter előtt.
— Honnan hangzik a jajgatás ? — kérdé
megérkezve Alfréd.
— Úgy tetszik uram, mintha a toronyból
jönne.
Mintha a gondolatok készen lettek volna
az ifjú agyában, kötelet parancsolt.
A cselédek vasárnaponkint hintázni
szoktak, a kastély előtt terebélyes ágait
szétfeszítve állt egy tölgy, lombozatának
felét már lerágta a láng élhetetlensége, de
másik fele ép volt, s lehetett látni az ágak
közt fehérlő hinta-kötelet. A kötél vaskap­
csokkal volt felakasztva, s igy csak pillana­
tig tartott, mig az egyik kertész legény le­
akasztva onnan, vele az ifjúhoz sietett. Al­
fréd ezalatt bele mártotta magát a vízbe,
aztán derekán körülcsavarta a vizes pokró­
czot. Az erkélytől balra már elégett a lu­
gas léczezete, s igy innen megközelithető
volt az épület.
Alfréd maga ragadta meg és támasztotta
oda a létrát. A kötelet összehajtogatva ke­
resztülvetette vállán, megfogott egy kanna
vizet, beleütötte még egyszer fejét, aztán
a kannával kezében haladni kezdett felfelé
a létrán. A toronytól jobbra-balra a tető­
zeten nehány ölre szárnyfalak húzódtak s a
falon kivül volt annyi tér, hogy egy ember
kényelmesen magállhatott rajta. A szél most
is kedvezni látszott az ifjúnak, a lángokat
elkorbácsolta onnan. Alfréd e mellvédekig
szerencsésen fel birt jutni. A vaslemezek
azonban, melyek lábai alatt a falat borítot­
ták, izzók voltak. Az ifjú meglocsolta azo­
kat, s annyira meg bírta hűteni, hogy feláll­
hatott rájok. Most lerántotta válláról a kö­
telet, kezébe ragadta a kapcsot, és harmad­
szori dobásra a kapocs, a torony felső rá­
csozatában megakadt.
Hogy a toronyba juthasson, a torony te­
tejére kellett felmásznia.
Homlokáról csurgott a vízzel vegyült
verejték, ruhája párolgóit, s úgy állt ott a
lángoktól körülfolyva, mint egy ködoszlop.
Roppant sietségre volt szüksége, e hő­
ségben rendkívül hamar száradt, s minden
pillanatban megfordulhatott a szél, s a felbő­
szült lángok, melyek munkájokba idegen
 207
beavatkozást nem szeretnek tűrni, okvetlen
lesöprik onnan.
Alfréd megrántotta a kötelet, s érezte,
hogy a kapocs erősen áll. Most karjai ki­
nyúltak, aztán összehuzódtak, saz ifjú emel­
kedni kezdett.
E pillanatban érkezett meg Johanna.
A Leiningerné jajkiáltása, bár gyéreb­
ben, de most is kihangzott még a lángok kö­
zöl, s a leány, ki anyjának afájdalomtól vagy
kétségbeeséstől bár eltorzított hangját meg­
ismerte, rémülten sikoltott fel. E vészsikol­
tás áthasitotta a leget, Alfréd a kötélen már
félig fent a magasban függött, s mintha kar­
jai megzsibbadtak volna, lefelé kezdett bo­
csátkozni.
Az első sikolyt egy másik követte:
Johanna megpillantotta a lángok felett,
a magasban függő ifjút, egy pillanat alatt
felismerte, s az ajkáról másodszor kitörő si­
koly e név volt:
— Alfréd!
A leány térdre hullt, Alfréd pedig a
hang másodszori villanyos hatása által meg-
rázatva összeszedte erejét, s mintha megi­
jedt volna, futni látszott felfelé a kötélen.
A nézők hangja elnémult, s egy két bá­
mulást tolmácsoló szón kivül nem lehetett
hallani semmit.
A szél bömbölt, a lángok zúgtak, a fák
lombjai susogtak s árnyuk kísérteties tán-
czot járt a rézszinü porondon.
Johanna térdelt, mintha meg lett volna
kövülve, még szemhéjai se mozdultak meg,
összekulcsolt kezei magasra voltak emelve
és nem remegtek. Tekintetével Alfrédet tá­
mogatta s úgy nézett arra, mint ki e tekin­
tetbe olvasztotta lelkét, s teste halott.
E pillanatban talán szive se dobogott a
leánynak, megállt, hogy minden erejével
érezhessen. Anyja a lángok közt és menté­
sére, élete veszélyeztetésével, s talán elvesz­
tésével egy ifjú hatol, a kit ő vérig sértett,
s a kit anyja halálig bántott. Johanna meg­
feledkezett az Istenről és Alfrédhez kezdett
imádkozni, ez égfelé emelkedő lényhez, ki
minden tekintetben magasan, nagyon ma­
gasan áll az emberek felett.
Már megmentett egyszer, már megmen­
tett kétszer, most anyámat fogja megmen­
teni, igen, én érzem, hogy meg fogja men­
teni, az ő ereje, bátorsága nem földi, égi, is­
teni erő és hatalom. Igen, ő meg fogja men­
teni azt, a ki őt gyűlöli, s ki boldogságá­
nak, jövőjének, életének legnagyobb ellen­
sége, s ha szivén seb van, az okozta rajta, a
kiért most oly áldozatkészséggel rohan.
Ily gondolatok születtek meg a mozdu­
latlanul ott térdelő, a fehérségig halvány
szoboralak elméjében, s e gondolatok nem
repültek el, de szivébe hulltak mag gya­
nánt, hogy ott kikeljenek. Az anya életé­
nek féltése, s az Alfréd imádása jelképezve
volt Johannában. Mily dicső minta egy
szobrász előtt, a ki halhatatlanná lehetett
volna a halhatatlanitás által.
A szél most megfordult s a lángok Al­
fréd alá hajoltak. A nézők ajkain hangossá
vált az imádság, és letérdeltek mindannyian.
— Uram irgalmazz nekik! — hangzott
az udvarmester reszkető bariton hangja.
— Uram irgalmazz nekik! — mondták
utána a többiek.
Johanna most már nem tudott imád­
kozni, ő előtte nem közönyös volt az ember,
ki úgy látszott, mintha most a lángok emel­
nék felfelé, hah a veszély nagyszerű és ret­
tenetes, az imádság elájulta Johanna ajkán.
— Ha a kötél el talál égni, — mondá az
udvarmester, — mennybéli Atya-Isten! . . .
— Kegyelmezz meg neki, — mondták
reá a többiek.
A szikrákkal vegyült fekete füst mint
szörnyeteg emelkedett most fel az épület
hátteréből, melynek teteje zuhant be. A szél
felemelte, összekapta, aztán legyűrte, az át-
láthatlan füstgomoly eltakarta Alfrédet.
A térdelők, Johannát kivéve, folytono­
san imádkoztak, de a hang e pillanatban oly
kifejezést vön, mintha a sír fölött hangza-
nék az, és szállna lefelé a mélybe.
A füst egészen a földig hajlott, a szél
egyetlen hengerbe keveré, mint egy óriás
malomkövet, mely szikrákat őröl, aztán el-
kezdé hajtani, s hármat-négyet forditva
rajta egy helyben, meginditotta, s a füstke­
rék fekete hamu-nyomot hagyva maga után,
tovább hömpölygött. Mire ismét megtisztult
s újra előtűntek a torony falát nyaldosó lán­
gok, Alfrédet nem lehetett látni.
— Hová lett, — kérdé egyszerre több
hang, — a kötél sincs ott.
— Talán elégett, s az az ur a fal háta
mögé zuhant, — jegyzé meg egy másik.
 208
Imádkozzunk a megholtak leikéért, —
monilá az udvarmester, s a felhangzó ima
halotti imává lön.
Johanna nem mozdult meg, talán való­
ban megkövült, avagy meghalt, s nem a le­
ány térdel ott többé, de egy merev halott.
Ajkai kékek, szemei üvegesek, felemelt kar­
jai mozdulatlanok.
Imádkozzatok a megholtak leikéért.
Alfréd nem esett le, elérte a torony tete­
jét, s annak már vány lapjára ugorva, a köte­
let, nehogy elégjen, felrántotta maga után.
Nem időzhetett egy pillanatig sem, a felve­
zető lépcsőzet nyilasán át hallotta az embe­
riből kivetkezett állati hangot. A borzalom
lerántotta a lépcsőzeten.
Forró és fojtó volt a légkör, de az ifjút
nem tartóztatta vissza semmi, hiszen kedves
lett volna reá nézve a halál.
Mi Leiningernét a kályha mellett össze-
roskadva hagytuk a nagy teremben.
Az erkély-ajtón beömlő láng mint éhes
szörnyeteg, mely prédára akadt, dühösebben
tört most be mint azelőtt, a léghuzam élesz­
tette étvágyát, a függönyök is csakhamar
meggyultak, a tűz kezdett bent a teremben
a maga rendje és módja szerint gazdálkodni.
Lovassy gróf különczködésből gyönyörű
képeket szedett össze, remekművek ékítet­
ték a terem falait, a kép közt a falból kiálló
talapzatokon mellszobrok áltak cararai fe­
hér márványból. Hamis istenek, és isten-
asszonyok mellszobrai. Egy ajtó felett,
mely a gróf háló-termébe vezetett, ott mo­
solygott Venus, nagy fehér szemei nevetve
az erkély-ajtó felé voltak fordulva, enye-
legni látszott Zeussal, kinek most rettentő
tűz képében, melynek haragjától azonban a
kedves mentnek érezte magát, — tetszett
előtte megjelenni.
Zeus azonban nem tréfált, megharagu­
dott a kaczér szerelemre, ki egy pulya vén
kéjencz hálóterme felett őrködésre aljasitá
magát, tűzkarjával benyúlt az ajtóhoz leg­
közelebb álló ablakon, és végigsimitva a
nevető márványarczát, kormos, fekete és
piszkos lett az, nevetése undoritó, mint a
szennyes kéjleányoké. Ez még nem elégité
ki Zeus haragját, ez az öreg ;szerelmes is­
ten, ha nem látta is meg a maga szemében
a gerendát, de meglátta más szemében a
szálkát, s úgy látszott, nagy mérget forralt
magában Lovassy kollega ellen, s haragjá­
nak minden kitelhetőségével esett neki a
pusztításnak, egymásután gyujtogatá meg
a képeket, melyeknek egyike a Sardanapal
palotájának égését ábrázolta. Ám jöjjön elő
a Lovassy előnévvel ellátott Sardanapal, s
ne csak a más, de a maga palotájának égé­
sén is gyönyörködjék, ha az égés épen úgy
tetszik neki.
E pillanatban a kertész lakása előtt meg
is állt egy négylovas hintó, hanem erről ké­
sőbb szólunk.
A teremben fokról-fokra forróbb lett a
lég, s e beszivott forróság, mely kívülről se
mulasztotta el hatását, eszméletre hozta
Leiningernét. Az asszony felnyitá szemeit,
8 kevés hijja volt, hogy ismét vissza nem
esett ájultságába. Az elaludt rémület azon­
ban felébredt benne, s egy hangos jajkiál­
tásban tört ki, e kiáltástól megijedt Leinin-
gerné, és felugrott. Nem épen lehetett nagy
gyönyörűsége a látottakban. A roppant me­
legség daczára olyan sápadt volt mint a
megfagyott káposztaharaszt, s mi mégis
merünk fogadni, hogy az olvasó nem érez
iránta semmi részvétet, sőt talán olyanok is
vannak, a kik azt mondják: ,,ugy kellett
neki!“ — Felebaráti buzgóságtól áthatva
mi nyilvánosan azt nem mondhatjuk, de va­
lami nagy elkeseredettséget, megvalljuk,
nem érzünk mi sem.
Az asszony most már talpon volt, de
eszmélete nemkevésbbé állta a tótágast mint
azelőtt. Sergett-pergett és azt a kis eszét is
elszéditette, a mi volt. Az oly ellenség előtt,
melyet ravaszság, alattomosság, s álnokság
által nem lehetett legyőzni, a kinek a tisz­
telt hárpiatüzes markába volt szorulva, az
előtt minden pillanatban kész lett volna bű­
nös térdeit a földhöz verni, s megadni ma­
gát, mintegy halált színlelő béka, az alatt a
feltétel alatt, hogy kegyesen pardonban ré-
szesülend.
A tűz nem érzett magában kedvet a ne­
meskeblű |Xantippével teketóriázni, de
mint Tót Diorka előtt a peleskei nótárius,
kezdé lángpallosát egész komolysággal fenni
a földhöz, s hogy mily rettenetes volt e pal­
los, jelentette az hogy égő nyomokat ha­
gyott maga után.
Mindinkább szűkült a tér, a képeknek
bocsátott lángok ott folytatak hadműködé­
 209
süket, a centrum pedig az erkély-ajtón ke­
resztül egyenesen Leiningerné felé nyomult.
Hátrálni! — ez volt a jelszó; de merre,
hogy? A mely hadvezér elveszti a fejét,
azon aztán nem segithet az Isten se.
No, — ha nehány másodpercz alatt nem
lesz segitve a dolgon, lehetetlenség, hogy
jót álljunk Leiningernéért.
Az alkotó megszánta a kedves angyali
jó teremtést, az ártatlan szűzkeblü Johan­
nát, s bár tudta, hogy az anyja többet árt
neki mint használ az életben, kérésének nem
birt ellentállni. Leiningernét elvezette a te­
remből a torony lépcsőzetére nyíló ajtóhoz.
Ösztöne parancsolta az asszonynak, hogy az
ajtót nyissa fel, mert biz ő maga nem volt
otthonn.
Az ajtót felnyitotta, rálépett az első lép­
csőre s elkezdett még hétszerte irtóztatób-
ban jajgatni, azt hitte, hogy a kő érzéke­
nyebb mint ő, s mint elesett gyermek várja,
hogy felemelik, úgy várta ő is a toronytól,
hogy lépcső-karjával fel a tetőre fogja
huzni.
A toronynak kisebb gondja is nagyobb
volt annál. A Leiningerné jajgatása ordí­
tásba, ordítása bőgésbe ment át. Nem res-
teljük kimondani, mégha az aesthetica ellen
vétünk is.
Ott bőgött az első lépcsőn, mint egy
állat, arczát eltorzította a rémület, görcsö­
sen kapaszkodott a lépcsőzet karjába, s nem
volt annyi ereje, hogy még egy lépést tett
volna.
A láng nem érzett semmi szánalmat,
elbontotta a padlót, s ha Leiningernének
nem volt ereje feljebb emelkedni, ő nem
kölcsönözött neki.
A Johanna imája itt is megengesztelte
az alkotót. Leiningerné még három lépést
felvánszorgott, aztán bőgni meg nem szűnve
leroskadt. Jobban sajnálta rongy életét,
mint száz becsületes ember.
A légvonat most keresztültört a lépcső-
zetet magába foglaló résen, és becsapta az
alsó vasajtót. Leiningerné el volt zárva a
tüztől — egy időre; a helyett azonban, hogy
igyekezett volna feljebb hatolni, — ordított.
Ótt fetrengett a negyedik lépcsőn, s tenye­
rét verte össze. Az ördögök szeretik azt,
midőn az emberek igy tapsolnak.
Perczek múltak, de Leiningerné csak
XV. X-sö félév.
nem mozdul*. Végre a vasajtó is megunta a
nagy meleget, alsó része már kezdett felha­
jolni, s a lángsugarak bekukucskáltak a
megnyílt rés alatt, mintha kérdezték volna:
— „Itt vagy-e még?“ — Ott bizony, és ne
féljetek, ott is lesz, mig valami Isten csodája
meg nem szabaditja.
Az ajtó pattogott és rezgett, csak pilla­
nat-kérdés volt felnyilása. A zár csak imigy-
amugy volt megakadva, egy erős légtorlat,
— aztán : — tű z !
A láng mindig sűrűbben öltögette be a
nyilás alatt fullánkját, s a vasajtó annyira
át volt tüzesedve, hogy majdnem keresztül
lehetett látni rajta. Leiningerné érezte a
roppant forróságot, esze azonban nem volt
helyén, nem feltételezhető, hogy készakarat­
tal akart volna megsülni.
A mitől félni lehetett, bekövetkezett.
Egy másik légroham, mely most felülről
vonatott le az alól mindinkább nagyobbodó
nyilás által, felszakitotta az ajtót. A tűz be­
tört, és Leiningerné lángba borult.
Az alkotó most harmadszor hallgató meg
a Johanna könyörgését.
Alfréd e pillanatban már ott állt az asz-
szony háta mögött, és reá boritotta a vizes
pokróczot.
A kastély előtt térdelők a halottakért
bevégezték imájokat:
— „Atyának, és Fiúnak, és Szentlélek-
Istennek nevében. Amen !“ — mondá az ud­
varmester. A többiek utána mondták, s fel­
emelkedtek térdeikről. A hol többé segiteni
nem lehetett, minek álljanak tétlenül ott, —
de különben azt is hirül hozták, hogy a
gróf megérkezett, s igy távozni készültek.
— Ez is meghalt, — mondá az udvar­
mester Johannára mutatva.
A merev halott keze azonban most fel-
emelkedett és a toronyra mutatott.
Mindnyájan oda tekintettek.
A tetőzet már elégett, a gerendák itt-
ott lángoltak még, a vidék újra elsötétedett,
csak a kastély felett, és körülte derengett
még a vöröses fény.
A tűz most bent dühöngött az épületben.
A torony rózsaszinü félhomályban állt.
A kik a torony tetejére tekintettek, egy
alakot láttak ott sötétleni. Most egy hang
rezgett le onnan:
— Meg van mentve !
• 14
 210
Erre a hangra a földről egy sikoltás
felelt. Oda néztek, s Johanna elterülve fe­
küdt a földön.
Az eső mintha készakarattal várta volna
be, mig a kastély tökéletesen megég, most
nehéz cseppekben hullni kezdett. A renge­
teg felett a sötét felhőrétegeken át-átsuhant
egy-egy villámlás, és fényénél meg lehetett
látni a hamvas szinü kopasz Uránt. Tompa
mély dörgés gördült keresztül az ég bolto­
zatán, s a szél délnyugat felől kezdett fújni.
A még ritkán hulló esőcseppek sisteré-
kelve váltak párává a tüzes gerendákon.
Alfréd lefektette Leiningernét, aztán a
torony rácsozatához ment és lebámult. Látta,
hogy néhány ember valamit visz. Kérdést
akart tenni, de szive elszorult, s a hang el­
halt a torkán.
Hallotta a sikolyt, mely e szóra: „Meg
van mentve“, a Johanna ajkain kitört. —
„Öt viszik“ — gondolta kinos fájdalmak
közt, — ismét elhagyta eszmélete. Meg van
büntetve, én megbocsátok neki.
Gondolatai darabig tétováztak, aztán
mintha szivére tolultak volna, szive meg-
nyilamlott.
— Tehát mégis igaz, ő itt volt e kéjencz
kastélyában. A segély már késő, hasztalan.
— Az ifjú merengésének, fájdalmának adta
át magát, s némán nézte a már megindult
eső által mindinkább kialvó zsarátnakot,
mely még elszórva csillogott a kastély tete­
jén és körülötte.
Néhány perez múlva lónyeritést hallott,
mely az angolkert fái közöl tört feléje.
— Szegény fakó, — susogá halkan, —
egészen megfeledkeztem rólad.
Ismét eltelt néhány pillanat. Az ég na­
gyokat dördült felette, s a villám, mely egy­
mást érte, a láthatár egyik szélétől a mási­
kig czikázott.
— Hol vagyok ? — kérdé most hátame-
gett egy hang.
Alfréd megborzadt, egészen megfeled­
kezett Leiningernérőljkit az eső eszméletre
hozott.
— Hol vagyok? — kérdé ismét a hang.
— A kastély tornyának tetején, — feleié
hidegen Alfréd.
— Hogy jöttem ide?
~ — Isten segítségével.
A hang pillanatig elhallgatott, aztán uj
kérdést tőn :
— Megégett a kastély?
— Meg.
— Es leányom? — kiáltá ijedve.
— Meg van mentve.
— Meg van mentve? és hol van?
A villám most czikázott, s Alfréd bor­
zadva vette észre, hogy Leiningerné mel­
lette áll. Egy uj villámlás, és az asszony
felkiáltott:
— Ki vagy?
— Ember.
— Ismerlek.
— Jól van.
Pillanatig szünet állt be.
— Te gyújtottad meg a kastélyt! —
kiáltá most Leiningerné.
Alfréd megrázkódott, erre nem volt el­
készülve.
Sok minden megtörténik az ég alatt.
A kastély előtt most lámpával emberek
jelentek meg.
— Már be lehet menni, — mondá köző-
lük egy.
— Igen, de ha a toronyig akarunk ha­
tolni, meg kell öntözni a lépcsőket.
— Tehát öntözzétek meg.
Ismét elmúlt egyóranegyed. Az eső
esett, Leiningerné összehúzta magát, s be­
látva, hogy veszedelmes helyen van, nem
mert többé szólni egy szót sem, sőt félelmé­
ben jónak látta reszketni, s midőn villám-
lőtt, ijedve tekintett az egyhelyben álló Al­
frédre. Nem közeledik-e feléje?
Néhány perez múlva beszélgetést, lép­
teket lehetett hallani, s csakhamar két egyén,
az udvarmester, s az egyik kertészlegény,
lámpával kezében jelent meg a toronytetőn,
Leiningerné volt az első, ki az udvar­
mesterhez szökött.
—■Hol van leányom?
— Lent a kertészlakban.
— Nincs semmi baja.
— Igen el van gyengülve, de epedve
várja nagyságtokat.
Az asszony szúró tekintetet vetett Al­
frédre.
Az ifjú keserű mosolyra vonta ajkait.
— Menjünk — mondá Leiningerné.
A földszinti ajtó előtt három férfi várta
őket.
 211

A gróf! — kiáltó az asszony, — mi nagyobbszerü egyetem, hol ily szövetségekre

dőn az elébe lépőt megpillantotta. ne akadnánk. S vájjon miféle szövetségek
Az Alfréd arcza kigyult. ezek? — kérdi talán lábujjhegyre állva né­
— Siessünk, — mondá Lovassy, karját mely miniszteri ta g : szövetség a király,
nyújtva Leiningernének, — Johanna kisasz- vagy a minisztérium ellen? Sohse biz a.
szony várakozik, ott lesz időnk mindent el­ Szövetség senki, és mindenki ellen, a ki a
beszélni. — Most Alfrédhoz fordult, s kezét diakokat nem bántja, vagy bántja. Szövet­
nyujtá annak. — Hallottam az ön hősiessé­ sége : az erény-, a lovagiasság-, és bátorság­
gét. Fogadja köszönetemet. Szabad nevét nak.
tudnom? Az ily szövetség tagjának, muszáj becsü­
Alfréd nem fogadta el a gróf kezét, hide­ letesnek lenni, mert csakis addig lehet a
gen lépett hátra. szövetség tagja: mig becsületes. Ha meg­
— Nevem Tályai Alfréd. szűnt becsületes lenni, megszűnt tag lenni.
A Lovassy bágyadt szemei megvillan­ KilÖketik, kidobatik. A kit [pedig egyszer
tak. innen kidobnak, az ki van ám dobva min­
— Van szerencsém bemutatni a kastély denhonnan, és bizonyosan megérdemelte
felgyujtóját, — mondá Alfrédre mutatva az sorsát.
asszony. Az ily szövetség, a diákok és az egye­
Az ifjú mint az öreg arcza lángvörös tem tekintélyének őre. Jobb lett volna an­
lett. nak nem születni, ki a diákságot, vagy az
— Kötözzétek meg! — kiáltá a grófné­ egyetemet megsérteni merte. Az oly bizo
hány pillanat múlva. nyos, hogy kikap, mint kétszer kettő négy,
Alfréd pisztolyát vonta elő. ha egytől nem, tiztől, ha tíztől nem, száztól
— A ki hozzám nyúl, — az meghal. — de megverettetése elmaradhatatlan.
E szavak után a kert felé indult, hol nem Nem is igen jön kedve senkinek az ily
sokára rá akadt őt röhögve váró, s legelésző sértegetésekre.
lovára. A szövetség minden tagja felelős a szö­
vetségnek magaviseletéért, amiért is, ha va­
lamely tag túlságos idegen erő által támad-
MÁSODIK RÉSZ. tatik meg, a szövetség védelmére bizton
I. számithat.
Az úgynevezett stenkerkedes tiltva van,
A lipcsei diákok hires diákok! Hinni j de azért az a legderekabb gyerek, ki leg­
vagy fogadni; ha se hinni, se fogadni nem többet verekszik: értjük párbajban.
tetszik, tessék inni, ha inni se tetszik, — A szövetség az oly tagot, kinek még
tessék verekedni. E négy feladat közül vá­ párbaja nem volt, lenézi. Azt mondja rá:
lasztania kell annak, a ki Lipcsében diák, asszony. Ha verik is, csak verekedjék. Ez
jussus, magyarul: jogász akar lenni. elkerülhetetlen kelléke a férfinak. Minden
És ki hinné, — mondá egy Lipcsében sebhely egy érdemjel. A mitől más fél, azt
járt táblabiró, — hogy ezekből a rakonczát- a diák keresi,innen van aztán: hogy a diák­
lan fráterekből lesznek Németország böl­ tól majdmindenki fél; értve: valamely szö­
csei ? vetséghez tartozó diáktól, mert vannak tej-
És úgy van. A fiatalnak ki kell forrnia vérii, nőies természetű ifjak, kik félre­
magát. Minél erősebb a bor, annál tovább húzzák magukat; de ez nem is diák (Stu-
forr, s ezt talán alkalmazhatjuk az ifjúságra Ident) csak — tanuló (Lehrling).
is. Csak a forrás aztán legyen rendszeres, Minden szövetségnek, — mert egy egye­
mert ha erejét forrás közben kihányja, ha temnél több szövetség is létezhetik, — meg­
aztán bor lesz is, — de rósz lesz. van a maga jelvénye. Kék-zöld, vörös-fehér,
Magyarországban egy egyetemnél sincs vörös-fehér-zöld, vagy zöld-fehér, — sat.
szokásban tanulóifjaink közt a szövetség. szinü sapka, s ugyanoly szinü szalag, a vál­
(Verbindung. Burschenschafft.) Ez pedig lon és mellen keresztültéve. A kabát alatt
nem ártana. Németországban nem igen van viselik, de hogy a jelvény látható legyeD, a
14*
 212
kabátot rendesen, még télben is nyitva
hordják.
Ez az ő büszkeségük. A kinek ily jelvé­
nye v a n : az derék gyerek, és bátran tekint
a nők szemei közé. Megjelenhet bármily
társaságban, tudja, hogy lenézni nem fogja
senki; mert a ki tenné, az ugyan megjárná.
Ha a diák pliilisterekkel, — igy neve­
zik a nem-diákot, — nem verekedhetik, ha­
dat üzen valamely más egyetemi diáknak.
E hadüzenés néha tömegesen történik. Van
eset, midőn husz-harmincz kihívás érkezik
más egyetemtől, vagy küldetik oda, puszta
mulatságból: perjux!
A lipcsei diákok többnyire a hallei diá­
kokkal verekednek. A hallei egyetem van
hozzájok legközelebb.
A porosz és szász határszélen van egy
kis város: Skeuditz. Ez Halle és Lipcse
közt fekszik; egymást ütni ide járnak a
burschok.
Van a városháza alatt egy tágas terem,
ott püfölik egymást. A terem mellett sörcsar­
nok, ott leiszszák egymást. A sörcsarnok
mellett egy kártyázó-szoba: ott kipusztitják
egymást, aztán kölcsönös vereséggel és nye­
reséggel visszahúzódnak saját városukba, mig
ismét nem adja magát elő valami spectacu-
lum.
És ezekből lesznek Németország bölcsei.
* tarka-barka népvegyiilet, a kincset emésztő
* *
Félévvel az uj-révi kastély leégése után,
tavaszodott az idő.
Ezt hihetőleg nélkülünk is ki tudta volna
számitani az olvasó. Regényírói kötelessé­
günk azonban a telet átugorva igy kezdeni.
Tavaszodott. Az ibolya felmosolygott a
száraz haraszt alól,a pázsit eleven zöldje mesz-
szeviritott, a fák rügyei megpattantak s apró
gyenge zöld levélkéket csalt ki az enyhe me­
leg napsugár. A pacsirta fönt csicsergett a
légben, a gimpli pedig, melynél mulyább és
ügyetlenebb madár nincs a világon, vörös
szárnyaiban'büszkélkedve egyik virágos ág­
ról a másikra löttyent, sörömében harmoni-
átlan hamis, és rekedt énekhangokat adott.
A kis bárányok mekegtek, a világot még nem
igen látott borjuk bámulták az uj kaput; a
nyulak pedig, mert tudták, hogy áprilisban
már az ördög se bántja őket, valódi vitéz-
tánczot jártak a szántóföldeken; a nyúl ifjú­
ság rettenetesen kurizált, mig a lipcsei diá­
kok kimondhatatlan szomjúsággal itták a
sört: kint a zöldben, vagyis inkább: a leendő
zöldben.
A leány is, a tavasz is, legkedvesebb
akkor, midőn fejlődik. Ha április olyan szele-
burdi módon nem viselné magát, méltán ne-
vezhetnők az év legszebb hónapjának. Forr
az istenadta, ifjú ő is, mit tehetünk róla.
Mint Pestnek a városliget, Lipcsének
kedves mulatóhelye: a Rosenthal. Valóságos
rózsavölgy; midőn t. i. a város járókelő
rózsái, a szép hölgyek, elhagyják üveghá­
zaikat, s kijönnek ide: a napra, az ifjak te­
kintetének elébe. A nap se igen mulasztja
ám el ilyenkor megjelenését a Rosanthal
fejlődő lombjai közt.
A falusiak nem tudják, mi az a zöld.
Ezt a kincset csak a városiak ismerik egész
értékében. Az az üde lég, melyet a lombok
kilehellnek, az a lágyan susogó csendes
szellő, az az illat, mely a virágok kelyhéből
felemelkedik, az a dal, mely a madarak aj­
káról a légbe vegyül, az a kedves zsongás,
melyet a mézet gyűjtő méhecskék ébreszte­
nek, ünneppé varázsolják a napot, melyen
élvezhetők.
A falusiak benne úsznak, benne élnek,
és nem élvezik. Nekik szebb a város fényes
utczája, a csillogó kirakat, a változatos
divat, a mesterséges hajfodor, a robogó úri
fogat, egyik osztály pazarlása, és a mások
nyomorúsága. Nem élnek benne, nem ismerik.
A városiak hozzá vannak szokva.
Ez az élet, és gyönyöre.
Ne feledkezzünk meg a Rosenthalról.
Pompás sétáhely ez, kanyargó utaival, vi­
rágágyaival, nyári mulatóhelyeivel, lakóival,
apró cserjéi-, és százados tölgyeivel, melye­
ket a kertész naponta tisztit és babosgat;
szintén képzeljük, mint szeretné néha az a
vén fa nyakon ü tn i; beleunhatott már sze­
gény az örökös cziczomáztatásba, fiatalnak
való az, miért nem hagyják pihenni az öre-
get.
A Rosenthal egyik mulatóhelyén, mely
asztalokkal és székekkel volt behintve, a
többi közt két fiatal ember ült egy asztal
mellett.
Sörözgettek. Előttük állt két úgyneve­
zett Töpchen, cziuk födelével és telve barna
 2 13
szinti, habzó lützschenai sörrel. A Töpchen,
édes olvasó, nem más, mint sörös pohár,
azért is ne képzelj magadnak valami iszo­
nyatosságot.
A két fiatal em ber, vörös-fehér-zöld
szinü, arany szőlőleveles sapkájáról, és ha­
son szinti mellszalagjáról Ítélve, s t u d ént
volt.
Egyik világosabb, a másik sötétebb
szőke. Magyarul beszélt mindakettő, s igy
hinnünk lehet, hogy magyarok voltak, mert
azzal, hogy nyelvünket, mint a francziát,
idegen nemzetek használják, fájdalom, de
nem dicsekedhetünk.
A két ifjúé szerint, — ha mindjárt szőke
is, de magyar volt. Vidor tekintetű és kék
szemű mindkettő, de a világosabb szőkesze­
mében több volt a tűz, a sötétebb szőke
szemében a viz, — mint az rendesen lenni
szokott.
A világos szőke magasabb volt a másik­
nál, haja dús és hátra fésülve, arcza fehér,
rendes szabású orra alatt hosszú vékony ba­
jusz, gömbölyű arcza balrészén egy megle­
hetős forrás, melyet hihetőleg per jux-ból
kapott, homloka magas volt, tekintete bátor,
majdnem kihívó, — de pillanatonkint szo­
lid is. Szája szép vágású, fehér fogai azon­
ban nem a legrendesebben nőve.
A másik vagy is sötétebb szőke: kerek,
szakállt viselt, haja nem volt hosszú, de ret­
tentő boglyas, szemei nagyon világos kékek
és nevetők. Az ifjú vagy nevetve beszélt,
vagy haragosan, rendes állapotban még nem
látta őt senki. Ha nevetett, arcza valóban
komikus kifejezést öltött, merő ránéz volt,
szemei összehuzódtak, s a keskeny nyíláson
alig látszának átragyogni a szemlencsék.
„Olyan mint egy maukos“ — szokta az ily
kifejezésü arczra mondani a palócz. Ellen­
ben ha haragudott: szemei kidüledtek, ar­
cza sima lett mint a márvány, és hajszálai
az égnek álltak; — de mert vagy nevetett,
vagy haragudott, nevetését úgy haragját
fel se vették.
A világosabb szőke, ki egy fejjel ma­
gasabb volt ennél, csak is azért rokonszen­
vezett vele: mert magyar volt. Különben
mindennap megverte volna.
— És csakugyan magyarokkal találkoz­
tál itt tegnap ? — kérdé társától a világo­
sabb szőke.
— Ha mondom, — feleié az arczát kisi­
mítva, aztán egyszerre ránczbaszedve, s
nevetve tette hozzá: — Csúnya egy vén
szatyor volt a férfi, s a leány, kit karján ve­
zetett, olyan mint egy angyal. Bizonyosan
leánya. Egy asszony is volt velük, az pedig
neje lehet. Három meglehetősen ellentétes
egyén. Az öreg ur nem annyira kövér mint
puffadt, roppant magas és kemény nyakken­
dője van, s fejét felpeczkelve tartja, mely hi­
hetőleg mellére hullna e támasz nélkül.
Nyakán aranyból egy kerékkötő lánczot
hord, s van egypár gyémánt-inggombja,
mely hihetőleg többet ér, — még se mon­
dom : hogy egész famíliájánál, mert leányá­
ért magam is odaadnám mind a kettőt, —
de nála és nejénél, okvetlen többet. Tyhű
pajtás! — folytató kaczagás közt beszédjét,
— a mámi rettenetes egy asszonyi állatnak
látszik. Hajlott orra valóságos sasorr, és
szemei valóságos sas-szemek. Félnék közel­
menni hozzá, hogy orrát belém vágja. Úgy
néz mindenkire, mintha prédáját látná, — és
komolyan mondom, figyelemmel tekintettem
ujjaira, s azok épen úgy álltak mint a sas
karmai. Félelmes egy creatura. Leánya el­
lenben nagyon széji. Olyan szőke mint te, és
épen olyan kényesnek látszik. Rajtam a szö­
vetségi jelvény, különben azt hinném: hogy
tegnap, midőn mellette elmentem, — lené­
zett.
— Es ha lenézett volna?
— De pajtás, azt már nem szeretném.
— Vájjon mit tennél egy nővel?
— Mit? — kérdé szemeit kidülesztve a
sötétebb szőke, aztán elnevette m ag át: —
Teremtutse magam se tudom. Hanem Imre
te, — szólt most fölemelve poharát: — Tu­
dod-e mit mondott a kábái asszony ?
— A kábái asszony azt mondta: — Hát
ha innánk, — de a mire mondta — az bor
volt.
— Tegyünk úgy, mintha sör lett volna.
A két ifjú koczczintott. Kit Imrének ne­
vezni hallottunk, épen ajkaihoz emelépoharát,
midőn társa megkapta karját.
— Mi ördögöt csinálsz?
— Ott jönnek! — feleié az.
— Kik?
— A magyarok.
Imre letette poharát s a társa által kije­
 214
lölt irányban nézett. Egy férfit látott és két
nőt. A férfi egyik nőt karján vezette.
— Ez mégis különös, — kiáltá nevetve
az alacsonyabb, — fogadni mernék, az a
vén szatyor szerelmes leányába, és az a vén
asszonyi sas szerelemféltésből néz oly mér­
gesen. Ha ha ha! Valóságos tragi-comoedia,
mennydörgős egy kujon lehet az a feltá­
masztott állu vén gyerek. — És a diák, jó­
nak látta e nevetés után: — inni.
A sétálók azalatt közelebb jöttek. Imre
mozdulatlanul vizsgálta őket.
A két nő és az öreg ur elhaladt ifjaink
előtt. Mint Imre azokra, azok is ép oly vizs­
gálókig tekintettek reá.
— Ez az egyik diák nagyon ismerősnek
látszik előttem, — mondá az öregebb nő.
— Nekem is, — válaszolá a fiatal, —
aztán ajkát kicsinylőleg felbiggyesztve tette
hozzá, — sok egymáshoz hasonló diák van
a világon.
— Nézd, hova mennek, — szólt társához
Imre, — ha el akarják hagyni a kertet figyel­
meztess, érdekemben áll tudni, hol laknak, a
vagy hol vannak szállva.
— Ismered őket?
— Most ne kérdezz semmit, légy szi­
ves és menj utánok, én nem tehetem.
— Nem szükséges utánok menni, — vá-
laszoláamaz, — nézd, ott egy kocsi áll, szép
kocsi, feléje tartanak.
— Nincs vesztenivaló időnk, — szólt
felugorva Imre, egy tallért dobott az asz­
talra, megfogta barátja karját, s a bérko­
csik állomása felé vonta őt.
— Látja azt a kocsit, mely épen menni
készül? — kérdé Imre az első bérkocsishoz
érve.
— Igen.
— Illő távolságban hajtson utána, ha
megáll, szintén álljon meg. — E szavak után
barátjával együtt a kocsiba ugrott.
Néhány másodpercz múlva a kocsi elro­
bogott velük.
A Kosenthalból a városba értek. A kocsi
keresztülrobogott az Elszter vizén áthajló
kőhid felett, aztán a vásártérnek fordult, el-
halatt a „hotel de prusse“ — előtt, a séta­
sorok alá ért, néhány perczig a fáktól sze-
gélyzett utón haladt, aztán kiért a postaház
terére, s ott befordult a temetőnek vezető
utczán, a temető előtt jobbra kanyarodott, s
elérte a helyet, hol a lipcsei urak nyaralói
állnak.
Néhány másodpercz múlva megállt.
Imre kitekintett az ablakon, megjegyezte
magának a nyaralót, mely előtt a másik ko­
csit látta, aztán parancsolta a kocsisnak: —
hogy hajtson vissza.
II.
Gróf Grandieu! — mily pompás név !
így hívták azt az urat, kit nyárilakáig ki­
sértünk.
Gróf Grandieu az egész telet lipcsei
nyárilakában töltötte, nem látván benne
semmi különöset. A nyárilak épen úgy el
volt látva kályhákkal és kandallókkal, mint
bármelyik teleltető épület, s mi úgy hisz-
szük, a gólyának is volna annyi esze : hogy
nem hagyná el nyaraló helyét, ha a tavak
be nem fagynának, azaz: ha a vidéket be
lehetne fűteni.
Gróf Grandieuk ed vés nővérével, Legrin
grófnővel, és annak leányával: Alfonsával
lakott. Kedves és gyengéden szerető nagy­
bácsi volt, s a mi a pénzt illeti, azt épen nem
kimélte. Alfonsának csak gondolnia kellett,
és gondolata teljesítve lön. Grandién birt
annyi leleményességgel, hogy a mennyorszá­
got, ha mindjárt angyalai nélkül is, de le
tudta volna varázsolni.
Alfonsa roppant szeszélyes egy terem­
tése volt az Istennek; hasonlított az áprilisi
időhöz. Gyakran midőn legderiiltebb arczot
mutatott, s midőn legboldogabbnak hitte
volna az ember, hozzáfogott a síráshoz, és
úgy szórta könyüit, hogy bármely zápornak
is becsületére vált volna. Ilyenkor szobájába
rohant, magára zárta az ajtót, s néha órákig,
gyakran egész napon át őrt zokogott, nem
bocsátván be magához semmiféle teremtmé­
nyét az alkotónak.
Nem merték háborgatni. Egyszer úgy
tettek, mintha mertek volna, és Alfonsa úgy
tett, mintha ki akart volna ugrani az abla­
kon. Ettől az illetők nagyon megijedtek, és
máskorra felhagytak a kísérlettel.
A kire Alfonsa leginkább haragudott, s
a kit leginkább gyűlölt, az nem volt más,
mint Grandieu gróf, a kedves nagybácsi.
Midőn ez a derék, becsületes úri ember kar­
ját nyujtá a hölgynek, lehetett látni az un­
dort, melylyel ezt elfogadta, de elfogadta,
 215

mert mulatni, ragyogni akart, s a mint ak­ va, foglaltak helyet. Köröskörül selyembár­
kor a Legrin-család actiái álltak, mindezt sony pamlagok változatos szinben tarkállot-
nem igen tehette volna meg a nagybácsi tak a fal mellett, a terem talapzata ragyo­
nélkül. A nagybácsi szerencsére rövidlátó gott, s a termet visztükrözve, alsó- és felső­
volt, s az Alfonsa visszataszitó arczkifeje- részre osztá.
zését nem vette észre, s ha azt mondjuk, A mellékszobák egyike kertté volt ala­
hogy a hölgy gyakran szavakban is nyilat­ kítva, apró virágágyakkal s középen rózsa­
kozott, de a nagybácsi nem hallotta, feltéte­ vizet lövellő ugrókuttal, mely valamennyi
leznünk kell felőle, hogy nemcsak rövidlátó, szobát illattal töltött meg. A fák lombjai
de siket is volt; avagy, készakarattal az alá cararai márványból vésett hófehér szob­
akart lenni. rok voltak állítva, egyik egy nymphát, má­
Az ember-ismerő, ki Alfonsát közelebb­ sik egy syrent, harmadik egy tánczoló s éne­
ről és figyelmesen vizsgálta, nem hihette el, kelő hajadért ábrázolva. A levelek közül
hogy e nő ily daczosnak, makranczosnak, itt-ott egy csillag ragyogott át mesterséges
dölyfösnek és hiúnak lett volna alkotva. vegyészi tüzből, s megezüstölte az ugyan­
Szépvágásu szemeiben, melyek néha kihivó- csak mesterségesen előidézett szellő által
lag ragyogtak, valami elfojtott fájdalomnak mozgatott lombokat.
tüze égett, arczvonásain fellelhetők voltak A harmadik szobát a falból kiálló már-
ama nyomok, melyeket csak nagy és tartós vány-medenczék foglalták el. Egy hegy ra-
szenvedés hagyhat maga után; gyakran leg­ gyogó márványkövekből, borítva havasi nö­
hangosabb metsző és gunykaczaja, benső ke­ vényekkel, az ablakmélyedésből domboro­
servet árult el, mozdulata, tekintete és tár­ dott és emelkedett ki. A csillogó kövek kö­
salgási modora, mind, mind meghasonlást zül megannyi csillogó forrás fakadt a szá­
tanusitott az élettel. mukra készített medenczékbe folyván, kí­
Feltűnően adá tudtára a világnak, hogy nálva édes, illatos, kristálytiszta hűsítő
senkit se szeret, de mindenkit gyűlöl. Még cseppjeit.
anyja se volt kivétel. Egyedül a fényűzésben A negyedik terem az étterem volt, hal­
lelte kedvét, abban is csak pillanatokig. A mozva ezüst, és dúsan megaranyozott edé­
mely ékszerhez kedvet mutatott, azt a nagy­ nyekkel, billikomokkal, kristály butelliák-
bácsi okvetlen megvette, és Alfonsa pár nap kal, melyekben arany és granátszinü királyi
múlva okvetlen eldobta magától. — Újság, borok csillogtak. Művészileg készült chinai
változatosság, szórakozás, ez volt akarata és porczellán tálakban a keleti gyümölcsök
követelése. számos faja díszelgett, s a szoba levegője
Néha estélyeket adatott, de ilyenkor ren­ meg volt telve a legnemesebb asztrakhani
desen összeveszett a nagybácsival, ki ma­ dinnyék illatával.
gához hasonló vén legényeket, vagy a be­ Nem az első, és nem az utolsó estély
szédeket szajkókként betanult gépies modorú volt ez. Egyik fényesebb és pazarabb mint
udvarlókat hivott meg, kiket a hölgy meg­ a másik, s mindez titokban, Lipcse városá­
vetve, és hidegen utasitott el magától, az­ ban alig tudott felőle valamit egy-két ember,
tán a nagybácsihoz fordult s nem valami hí­ t. i. a kik rendesen hivatalosak voltak. És
zelgő hangon mondá neki: mindez az Alfonsa kedvéért történt.
— Maga egy kiállhatatlan vén ember. A tánczteremben már körültekinthetünk
A nagybácsi mintha nem hallotta volna, s mindjárt alkalmunk lesz megismerkedni a
csak mosolygott, csak mosolygott s a követ­ gróf kedves vendégeivel.
kező estélyre ugyanazon leventéket hivta Alfonsa egyedül sétál a termen vé­
meg udvarlók gyanánt. gig; drágakövekkel kirakott legyezőjével
Egy ily estélyre vezetjük most olvasóin­ hajtja arczára az illatos leget. A legyező
kat. A nyárilak tánczterme ünnepélyesen kövei ragyognak, mintha megannyi kolibrik
fel volt diszitve, a csillárokban száz és száz röpkednének előtte. Égszin selyem, aranyr-
gyertya ragyogott, a terem szegleteiben virágokkal átszőtt ruhájának uszálya messze
mesterséges lugasok, cserjék, narancs, füge, húzódik utána, s a nehéz brüsseli csipkék
czitrom s más üvegházi növényekből alakít­ susogva simulnak tova a fényes padlózaton.
 216
A hölgy gömbölyű karjait egy-egy feke­
tére emailirozott karperecz ékíti, kirakva
szikrát hányó gyémántkövekkel. Habzó
fehér nyaka körül egy gyöngysor, sárgás
gyöngy; szemei homályosan fénylenek, a
gyémánt-csatt azonban, mely összetartja,
száz szinben adja vissza a csillárok ragyo­
gását.
Ennek a gyöngysornak van a hölgy előtt
legnagyobb becse, nyakán soha se látni más­
féle ékszert. A hölgy komornája meghitt
embereinek furcsa dolgokat beszélt a szeré­
téiről, melylyel a comtesse e gyöngyszemek­
hez ragaszkodik. „Gyakran mint szent olva­
sót csavarja ujjai körül és imádkozik. Más­
szor beszél a gyöngyökhöz és feleletet vár
tőlük. E beszélgetés magyarul történik és a
komorna nem érti. Néha ajkaihoz fogja és
csókolja azokat. Vannak azonban pillanatok,
midőn a gyöngysort eldobja magától, lábai­
val tapossa, fogaival harapdálja és borzadva
nézi. Ilyenkor valóságosan őrjöng, lebontja
haját, letépi ruháit és az ágyra dobva magát,
ott órákig el tud zokogni.“
Furcsa egy teremtés az az Alf'onsa com­
tesse. Most is, midőn a teremben sétál, sen­
kire nem tekint; a gróf úgy sompolyog utána
mint egy eb, s minden pillanatban fél, hogy
felrugatik. Nagyon szeretheti ezt a leányt.
Nem is úgy szereti mint húgát, de mint imá-
dottját. A komornyik már látta, hogy a gróf
a comtesse ruháját, melyet akkor nap viselt,
midőn lefeküdt, az ágyban maga mellé tette
és úgy csókolta azt, mintha valaki lett volna.
Szép is a comtesse nagyon. Büszke mint
egy királyné, mindenkire úgy tekint, mint
alattvalójára. Aranyszínű hajtekercsei való­
ban a koronát jelképezik fején. A fehér ka­
mélia e haj tekercsek közt olyan, mint korona
aranyában a diadem.
Szemei nem is ragyognak, de égnek, nem
a csillagokat, a napot képviselik, sugáraik
melegségét érezi az ember, különösen a gróf
érezheti nagyon; ha még olyan sápadt is,
midőn e szemek reá tekintenek, olyan vörös
lesz mint a rák, mintha e szemsugarak meg­
főzték volna.
„A mi a legkülönösebb azonban, az nem
más, mint a z : hogy a comtessét még senki
se látta anyjával beszélni, annak kérdéseire
csak röviden felel, — ha felel, — de legtöbb­
ször még csak nem is felel. Anyja — a gróf­
né — haragszik, de nem meri haragját mu­
tatni, mert a comtesse már egyszer eltűnt, a
temető sírboltjában a harangozó találta föl,
ott akart éhen meghalni.“
Furcsa egy teremtés az a comtesse:
,,A gróf minden kivánságát teljesítette
még eddig. Ha a comtessének még egyszer
eszébe jut, valamennyi ismerőst elcsapni, és
másokat keresni, — habár a gróf, amint hi­
hető, ezt nem szívesen tenné, — végre is
meg kellene neki tenni! Úgy szereti, mint
imádottját.“
Ily beszélgetést folytatott néha a ko­
morna és a komornyik, meghitt embereikkel.
De tekintsünk szét most a vendégek közt.
Egy magas, szikár úriember, feje, — egy­
két hajszálat kivéve, mely gondosan a sima
fehér bőrre van tapasztva s úgy néz ki, mint
ér valami márvány golyón, — egészen ko­
pasz; ott járkál a teremben, képtől képhez
lép, melyek a falon méltóságos távolban
függnek egymástól, és bámulja azokat,
mintha életében most látná először. E férfi
Enden báró. Hatvan-éves úri egyén, ezelőtt
tiz évvel házasodott meg. Nem szerelemből,
kényszerűségből: — kezdvén beteges lenni.
Elvette hajdani szeretőjének a testvérét, a
ki szintén, mint a meghalálozott kedves, pi-
perésznő volt Lipcse városában. Midőn En­
den bárónak feleségévé lett, a báró rokonai
kiabáltak, a báró pedig azt mondta: „Ad­
dig örüljenek mig kiabálhatnak, mert az bi­
zonyos, hogy addig élnek.“
Itt van a báróné is, később szintén be­
mutatjuk az olvasónak.
A báró szikár, magas férfi. Ha kopasz is,
de nem ősz, lehet azonban, hogy nehány
szál haját, úgy spanyolszakállát, bajuszát
és szemöldeit festi, mert azok feketék. Sze­
mei is feketék, habár tüzük bágyadt. Arcza
nem ránezos, márványsima, mintha minden­
nap kivasalná piperésznő felesége. Fogai
megvannak, és meglehetősen fehérek. A
báró tekintete hideg, méla. Hajlott orra mel­
lett szemei valóságos ablakok. Beszéde ki­
mért és lassú. Mindig egy öltözetben jár,
nyakkendője kemény és magas, mint aGran-
dieu grófé, s épen úgy felpeczkelve tartja
fejét. Enden, mikor megy, lábait másodper-
czenkint emeli fel, és kifelé hányja. Ezt
tartja uras menésnek.
 21 7
Nagy müvészetkedvelő ; különösen bál-
ványozója a szobrászatnak, nagy tisztelője
a festészetnek és szenvedélyes épitész. A
szobrászatot azért teszi a festészet elébe,
mert a szobrokat meg lehet fogni. A képen
legjobban szereti a festett szép leányt, külö­
nösen ha testének kecseiből is láthat va’amit.
Ezelőtt tizenkét évvel beutazta egész Euró­
pát, különösen sokat beszélt Konstantiná­
polyi útjáról, meglátogatott minden képcsar­
nokot, s a hol csak félig fedett, vagy egészen
fedetlen női alakot talált, azt lemásoltatta.
Midőn barátjai kérdezték: „Mirevaló
ez ?“ — Kimérten felelte: „Olyanok ezek,
mint a téli gyümölcsök, nyárban vagy kora
őszszel kell szedni s eltenni télre a szemnek.
A gyomor már akkor nem emészt.“
Enden báró, valahányszor Grandieut
meglátogatta, mindig talált a kastélyon, a
képeken, vagy a szobrokon valami hibát.
Azért vizsgálta a képeket most is: vájjon
nem vesz-e rajtuk valamit észre, a mi figyel­
mét azelőtt kikerülte. Feltett szándéka volt
az is: hogy Alfonsát le fogja másoltatni,
csak azt várta, hogy e kívánságát kérésbe
olvaszthatni alkalmas pillanathoz juthasson.
Enden báróné, mig szeretett kedves férje
a képek vizsgálatában volt elmerülve, egészen
kipirulva társalgóit Lipichstein v. Kubik-
stein lovaggal, ki életének eddig letöltött
pályáján csak 35 évecskét birt összeszedni.
A báróné se volt Öregebb. Roppant kár,
hogy a soványság nem fiatalította, arról
azonban nem tehetett szegény.
Szemközt ültek egy nagy fali tükörrel,
melybe a tükör előtt elsétáló Alfonsa gyak­
ran beletekintett, és gunymosolyra vonta
ajkait.
A báróné nem hiába volt piperésznő.
Meglehetett látni minden hajszálán, minden
ruhafodrán, minden csokrán és minden te­
kintetén. Még arczán is.
Csupa művészetből kipingálta magát, és
pedig oly szépen, hogy mindenkinek észre
lehetett venni. — Arczcsontjai a rendesnél
kiebb álltak, azt szerette volna valahogy
elpirositani onnan. Hasztalanul elvesztege­
tett fáradság volt. Jobban sikerült a fésü­
lés. Ez által tökéletesen kitatarozta szegle­
tes homlokát. Haját hátulról mesterségesen
mind előre szedte, s igy hajzata majdnem
dúsnak látszott. A hiányt hátul kipótolta a
virító piros hajék. Ha száját valami uton-
módon be lehetett volna szegni, szépségének
épen nem vált volna ártalmára, mert eddig
még semmiféle divatnak nem sikerült a nagy
szájat széppé tenni. Fogai ragyogó fehérek
voltak. A kisebb száj mégis csak kárpótolva
volt valahogy, s ha az áll nem lett volna he­
gyes, mint az ásó, Endenné inkább lett vol­
na csinos, mint csúnya. így se csinos, se csú­
nya nem volt.
Azt, hogy mint lehet a kebelnek dombo-
runak lenni, már nagyon jól tudta a pipe­
résznő.
Lipiehsten igen udvarias egyén lévén, a
báró igen helyén látta udvarlását, különben
nem is volt valami féltékeny ember. Szerette,
ha felesége mulat, mert ő már semmiféle mó­
don nem volt képes az asszonyt mulattatni.
Lipichstein lovag kezdetben Alfonsával
is akart valamit, de a comtesse egypár szó­
val úgy kifizette, hogy a lovagnak minden
kedve elment az akarattól.
Lipichstein alacsony, zömök, barna, haj­
lott orrú, fehér arczu, ritka fekete szakállu
és szintén kopasz ember volt.
Ez már a harmadik kopasz ebben a tár­
saságban. A bárónétól nem messze, két fiatal
nő ült, hihetőleg még leány és hihetőleg com­
tesse, másféle osztálybeli angyal nehezen is
bocsáttatott volna ebbe a kiváltságos menny­
országba. Volt velők egy gardedame is, hi­
hetőleg mámi vagy néni, nevetségesen fel-
cziczomázva, habár a leányok Ízléssel voltak
öltözve.
E nők előtt egy csoport fiatal ember zson­
gott, azon gépies udvarlók serege, kiket a
gróf valahol pénzért összeszedett.
Voltak még leányok, asszonyok és fér­
fiak, regényünkre nézve egészen érdektelen
egyének, kik csupán azért jelentek, vagy je­
lentettek itt meg, hogy Alfonsa köztük a
királynét játszhassa, aminthogy játszotta is.
A társaság mintegy 50 személyből állt.
Ezek közt legkomikusabb kinézésű volt Le-
grin grófnő. A ki ez asszonyt látta, ha el
nem nevette is magát, de bizonyosan elfoj­
totta nevetését. Sohse volt az salonban, a ki
a grófnő öltözetét saloniasnak mondta. Egy
rettentő nagy vörösbársony fejdisz aranyos
gyöngyökkel, laposra fésült haj felett. Egy
barna, feketecsiku selyemruha rettenetes
kékbársony csokrokkal behintve. A ruha fel­
 218

ért egészen nyakig,s anyákról ujjnyi vastag­ Alfonsa tetőtó'] talpig végignézte a lo­
ságú, régi divatu aranyláncz borult a mellre. vagot, elnevette magát, és elfordult.
Karikatúra volt az egész asszony. Ez annyit jelentett, hogy a lovag ur
A terem falai zenével voltak befűtve. A nagyhijában erőltette meg magát, s hogy a
lég telve volt hanggal, és senki se tudta, e walzert semmiesetre se a grófnővel fogja
hang honnan és mitől ered. Mintha egy ze­ körültánczolni.
nélő óra lett volna a kastély, zsongott min­ Ezt más valaki talán még sértésnek is
den része és részecskéje. tekintette volna, Langmuth urnák azonban
Ez nagyon tetszett Enden bárónak, ki ed­ volt annyi esze, hogy szépecskén visszatén-
dig csakis a velenczei márványpalotákat fergett, s a vendéghölgyek koszorújában
tudta emlegetni, mától kezdve azonban a keresett magának kárpótlást.
Grandieu nyárilaka is helyet foglalt a fel­ Most megnyilt a terem ajtaja, s egy fé­
jegyzett épületek sorrendje közt. Most nem nyes egyenruháju inas belépve jelenté a
gondolt konstántinápolyi útjára, mely mind­ grófnak: hogy két — ,,Herr Student“' —
annyiszor megszomoritotta. áll odakint és a terembe minden pillanatban
És hogy van az, hogy a zene rejtett he­ belépni kész.
lyét eddig még egy vendég sem ismerte, s A gróf ur megrázta fejét, a haragtól
hogy ily csodálatos varázsmodorban még kissé elvörösödött, s következő szavakkal
nem csengett minden athomája a légnek. adott kifejezést felindulásának:
Grandieu uj és uj találmányokkal és pa­ — Menj ki és mondd meg a két diák ur­
zarlással lepte meg vendégeit. nák, hogy a gróf nem fogad el szemtelen
A táncz senkinek se jutott eszébe, min­ tolakodókat.
denki el volt bűvölve, megvolt hatvas moz­ Nem látszott tudni a gróf, hogy mik
dulatlan hallgatagsággal figyeltek a falak azok a lipcsei diákok.
művészetére. Alig ment ki az inas, és a teremajtó be­
Az Alfonsa arczát perczenkint heves vágódott. Két megtestesült student három-
lángpír futotta végig, a hölgy fejét büszkén szinü sapka alatt, háromszinü mellszalaggal,
hátrahajtva sétált fel és le, léptei emelték, térden felül érő sarkantyus lovagcsizmákban,
mintha láthatatlan szárnyai lettek volna. fehér szarvasbőr nadrág-, kék mellény-, és
A gróf mosolygott és kezeit dörzsölgeté, sötétzöld zsinóros dolmányban jelent meg
szemei minden tehetségüket összeszedve ra­ a bámászkodé vendégek előtt.
gyogtak, tetszett neki, hogy a comtessét — Melyik a házigazda? — kérdé kipi­
némi elragadtatásban szemlélhette. rult arczczal és tiszta magyar kiejtéssel a ma­
— Nos uraim! — szólt a némán álló férfi­ gasabb, — álljon élőnkbe és feleljen kérdé­
fiatalsághoz, — a zene szól és senki se seinkre.
gondol a tánczra. A gróf felfújta magát, olyan vörös lett
A gróf e szavai mintegy parancsként mint a pipacs, aztán kimagyarázhatlan te­
hatottak. Az ifjak közöl Langmuth Leo lo­ kintély affectálásával három lépést tett
vag lejtőlépésekkel kilendült a csokor köze­ előre, s ott állt a diákok előtt:
péből, nyakát hajtogatva és karjait hány va- — Gróf Grandieu, a ház tulajdonosa,
vetve, fénymázos topánjaival egyet-egyet mondá, megvetőleg nézve a két ifjúra.
csuszantva közeledett Alfonsa grófnő felé. — Tóvári Imre; — válaszolá a ma­
A mint a hölgy előtt megállt, derekát be­ gasabb.
rántotta és fejével egy nagyot billentett, — Harcsássy József, — szólt az ala­
fodrozott szőke haja előre hullt, és fater- csonyabb.
mörderjei evezőkként álltak két vonallal — Mindketten jogászok a lipcsei egye­
előbbre tompa orránál, mintha utat akar­ temnél, — tévé hozzá kipirult arczczal az
tak volna előtte csinálni a légben. E fej- előbbi. Ön megsértett bennünket.
biczczentés annyit jelentett: hogy a lovag A vendégek: hölgyek és férfiak, kört
ur kész a grófnőt egy walzerben körülpen- képeztek a beszélők körül. Alfonsa a gróf
deriteni a termen. mellett állt, Legrin grófné pipiske-bóbitáju
 219
fejékével szintén, mint egy hárpaia, a leg­
újabb modern kiadásban.
Alfonsa grófnő egész más gondolatokkal
foglalkozhatott mint anyja; mig az, mintha
kékitőt evett volna, elváltozott arczszinnel,
szemeiből dühöt lövellve szuszogott; a rom-
tesse mintegy örömét lelte az ifjak 1kitor
fellépésében.
— És ha megsértettem, — szólt a gróf
alig bírván fékezni haragját, — mi lesz
akkor?
— önnek tudnia kell, — válaszolá Tó­
vári, — ha ön lovagias embernek tartja
magát.
Két inas ott állt a teremajtóban.
— Vezessétek ki az urfiakat, — paran-
csolá nekik a gróf.
Alfonsa intett az inasoknak, hogy he­
lyükön maradjanak.
Tóvári keztyüjét húzta le kezéről, hogy
azt a gróf arczához vágja. E szándékát
mindenki felismerte, de nem volt senkinek
bátorsága: hogy megakadályozza az ifjút.
A keztyü le volt vonva.
Ebben a pillanatban oda lépett Alfonsa,
mosolyogva nyujtálmre felé kezét, s ellent-
állhatlan kérő hangon mondá :
— Kérem azt a keztyüt uram; — s mi­
előtt Imre határozhatott volna, kivette ke­
zéből. Most karon ragadta az ifjút: — Da-
men-Walzer! — kiáltá csengő hangon, —
helyet kérek!
A körülállók önkénytelenül engedtek e
felszólitásnak. A gróf bámulva lépett hátra.
Tóvári kezdetben nem tudta mittevő le­
gyen, de magyar volt, tüzes is volt, haragja
egy pillanat alatt jókedvbe ment át, deré­
kon fogta a hölgyet, sarkantyúi megcsördül-
tek, s magyar leventéhez illő könnyűséggel
serdült ki a nézők csoportja közül, s mintha
ő és Alfonsa szellővé váltak volna, lebeg­
ték körül kétszer háromszor egymásután a
termet.
Enden báró a terem közepén állt, s a
tőle néhány lépésre bámészkodó grófhoz
lépett:
— Se Michael Angelo, se Canova, se Ra­
fael, se Rubens nem birna két szebb alakot
álmodni, mint ez a tánczoló egy pár. En­
gedje meg a gróf: hogy Alfonsa comtessét
lefestethessem.
Grandieunak kisebb gondja is nagyobb
volt most a feleletnél; nem felelni, de kép­
zelni se tudott — mit.
Lipichstein lovag, ki eddig néma nézője
volt a jelenetnek, most igen helyén találta
és az alkalmat kedvezőnek: — elkezdett
tapsolni. No hiszen nem kellett egyéb. Egy-
pár öreg ur, ki csak azért járt Grandieuhez,
hogy tekintetét a hölgy szépségén legeltet­
hesse, karjában görcsös rángatózást kezdett
érezni, mely rángatózás szintén tapsba
ment át; most nekibátorodott az ifjúság és
a terem minden részében tapsvihar, s a te t­
szésnek „bravó“ felkiáltásokban nyilvánult
felkiáltása tört ki.
Tóvári és Alfonsa grófnő kipirulva le­
begett a viharban.
Végre a nézők is nekihevenyedtek. L i-
pichstein tánczra kapta Enden bárónét,
Langmuth az egyik, m'ár bemutatott kis­
asszonyt, Harcsássy József pedig, kinek ere­
iben szintén pezsegni kezdett a vér, az il­
lem szabályai szerint Legrin grófnő előtt
hajtotta meg magát, s akart, nem akart a
madam, tánczra kapatott, pipiske-bóbitája
röpült, a fekete csikú ruha és a kék csokrok
lebegtek, a méltóságos asszony egypár má-
sodpercz alatt tökéletesen benne találta
magát a tánczban, s Harcsássy József deák
uram azt kezdte észrevenni: hogy a vén
asszony mint egy megőrült furia, viszi őt
mint egy orsót. Lába alig érte a földet,
csak néha akadt meg sarkantyúja a levegő­
ben, s már-már azt hitte, hogy a kéményen
fognak kiröpülni, midőn egyszerre vakitó
fényű világosság kábitá meg.
A terem egy pillanat alatt tündérkertté
változott. Jobb-oldali falzata mint egy füg­
göny felgördült. Égő koszorúk és virág­
csokrok közt, melyek ezer és ezer légszesz
lángocskákból voltak alakitva, festői görög
öltözetben ültek és működtek a zenészek.
„Hurah!“ — tört ki a vendégek ajkán.
A tánczolók megálltak, csak Imre és A l­
fonsa grófnő lebegett még a csillogó fény­
árban, mint két idylli ködkép a nap előtt.
Grandieu gróf látva, hogy már nincs
mit segiteni a dolgon, s hogy végre ne lát-
szassék, mintha húga iránt valami rettentő
szerelemféltést táplálna öreg keblében, a
meglepetésre készíttetett tableau előtt felrán-
tatta a függönyt, s egyebet nem tehetvén,
 220
haragját a pompa- és fényözönben, melynek
bolondja volt, — megfojtotta.
Ergo kész lett a békeség.
Alfonsa grófnő, midőn a walzer befejez­
tetett, megfogta a két jogász kezét s a gróf
elébe vezette őket: Bácsi, — mondá kedves
gyermeki hangon, — ezek az urak magya­
rok, bizonyosan megtudták, hogy mi is ma­
gyarok vagyunk, — tudják, hogy a magyar
ember mindig szivesen látja vendégét, —
azért jöttek fel hozzánk, és látogattak meg.
Te csúnyán, lovagiatlanul viselted magadat
mint házigazda. Most kérj tőlök bocsána­
tot, — tévé hozzá a comtesse, ártatlan gyer-
mekies tekintete közé nehány határozottan
követelő pillantást is vegyítvén, — mutasd
meg, hogy nem csak lovagias ember, de
hogy magyar is vagy.
A gróf, inig Alfonsa beszélt, háromszor
is változtatta színét, s lehetett látni a ha­
talmat, melyet reá a hölgy szavai gyako­
roltak.
Imre látta a gróf zavarát, hogy saját
hibáját is jóvá tegye, — mert eltérve attól,
hogy a mit elkövettek, jux akart lenni, — de
mégis volt benne valami kis tolakodás, és
illetlenség, — megragadta a szót, s követ­
kező magyaros elégtétellel szolgált ő méltó­
ságának :
— Magyarországban magyar embernél
szivesen szokták látni a diákot ilyen mulat­
ságok alkalmával, mert bölcsen tudják, hogy
a diák: tánczos. Feledtem, hogy Németor­
szágban vagyunk, s hogy nem magyar em­
berrel, de magyar gróffal van dolgunk, s
igy a mit tettünk, beismerem, hogy illetlen­
ség volt. I tt sétálgattunk a nyaralók előtt,
hallottuk a zenét, — m a me g t u d t u k ,
hogy itt magyarok laknak, — s ebből eredt
az egész. Én tehát, — azaz mi, — szólt
társára tekintve, beismerjük hibánkat; — s
e szavak után merően a gróf szeme közé
nézett.
Grandieu, ki az ily bocsánatkérésekhez
nem volt szokva, nem tudta, hogy, és mit
feleljen.
— Nagybátyám, Grandieu gróf, — szólt
a háziúr helyett Alfonsa, s annak tekintetével
adta tudtára akaratát, — sértő szavait
visszavonja, és baráti jobbját nyujtjaönöknek.
A gróf megrázkódott, aztán nem tehe­
tett egyebet, — kezét Imre felé nyujtá.
Imre megfogta és megrázta azt, bár a gróf
minden vonásáról leolvasta a kényszeritett
kelletlenséget. Mindegy, neki czéljai voltak.
Grandieu most Jóskának nyujtá jobbját.
— Magyarosan, ha már egyszer bé-
külünk! — kiáltá ez, — s olyan kemény
gulyásos parolát csapott a gróf markába,
hogy a csattanáéra valamennyi vendég oda
fordult, Grandieu pedig olyan arczot vá­
gott, mint a ki szerelméért kétszer egymás­
után harapott volna a vadókába.
Mindezekért egy Alfonsa által reá do­
bott elégedést tanúsító tekintet volt a ju­
talom.
A kibékülés után újra megszólalt a zene,
Jóska annyira neki volt tüzesedve, hogy
Orpheus utódjainak elébe állva csárdást pa­
rancsolt. A görög bőrbe bujtatott jó német
ördögök azonban nem tudták, hogy mi fán
terem az a gyümölcs, melyet a Herr Student
követelt, s igy húzták tovább is, a mit a
kotta eléjök adott vala.
Legrin grófné epedő tekinteteket vetett
Harcsássy József ifjuurra, megizlelve a
tánczot, tagjai valóságos éhséget éreztek.
A pipiske-bóbita már félrezöttyent fején,
mintha azt is valami száraz kutból vették
volna ki tatárfutás után, hogy egy-két főt
bódulttá tegyenek vele.
Imre, kinek nem volt szándoka tágítani
Alfonsa grófnő oldala mellől, figyelmeztette
társát a mamára, s egy magyar közmon­
dást súgva fülébe unszolta őt: hogy meg
kell az asszonyt nyerni.
Jóskának nagyon borsózott e biztatás­
tól a háta, s valami gesztenyéről beszélt, a
mit Imre ki akar vele kapartatni a tűzből,
de barátja egy-két komoly tekintete elég
volt arra, hogy Legrin grófné ő méltóságát
másodszor is a tűzbe, a tűzből a vízbe, a ve­
rejték vizébe vigye.
így folyt le a soupirozás előtti idő. —
Lipichstein lovag bátran kurizálhatott, En­
den báró nem igen látott egyebet Alfonsánál,
s igyekezett magát Imrébe beleképzelni.
Langmuth bátran társaloghatott a csinta­
lan Antónia nagysámmal, a kit ugyan már
bemutattunk, de a kivel mindeddig még
magunk se vagyunk egészen tisztában; —
nem kellett neki arra ügyelni: hogy a com­
tesse mikor akar tánczolni, mikor nem. Leg-
rinné tökéletesen meg volt elégedve a Jóska
 22 t
finomságával, s nem vette észre a gróf ha­
ragos tekintetét, melyeket gyakran reá, s né­
ha leányára lövellt. Szóval, jól találta ma­
gát az egész társaság, melyet a jogászok
megmentettek minden fesztől. Harcsássy, ha
neki melegedett, csak ment egyenesen az
étteremnek, nem igen gondolva a hüsitő ita ­
lokkal telt medenezékre, — s mindannyiszor
felbontatott egy üveg pezsgőt, amit ki is
ürített, s a mitől még nagyobb kedve kere­
kedett. Végre kigombolta s nyakán széthaj­
totta ingét, s nyakravalóját csak úgy akasz­
totta nyakára mint egy kötelet, melynél fog­
va roppant kedve lett volna Grandieu gróf­
nak őt felakasztatni. Később annyira neki
bátorodott: hogy szivarra gyújtott, keresz-
tül-kasul járkált a teremben, egyik hölgytől
a másikhoz, mindenkivel beszédbe eredt, és
mindenkinek az orra alá füstölt. A nők, ne­
hogy megzavarják a társaság kedélyét, úgy
tettek, mintha nem vennék észre, s még kö
högésüket is elfojtották.
Mindenki vig volt, csak Grandieu gróf
érezte magát roszul, kit azonban az Alfonsa
tekintete szintén féken tartott.
Mire a társaság asztalhoz vezettetett,
Jóska tökéletes rózsás kedvben érezte ma­
gát, s most már elhatározásává v á lt: hogy
Legrin grófnőnek rettenetesen fog kurizálni.
Se nem várt, se nem kérdezett senkit, a mél
tóságos mama mellé ült, nem bánva akárki
számára volt is elkészitve a hely, denique
neki itt kellett lenni.
A gróf majd megpukkadt mérgében, mi­
dőn látta, hogy Alfonsa Imrének maga mel­
lett mutat helyet. Enden báró nagyon rajta
volt, hogy a comtesse mellé juthasson, s hogy
alkalomra találva, felkérhesse őt: hagyná
magát lefestetni. így aztán a gróf mindkét
oldaltól el volt zárva. Szemközt akart ülni
Alfonsával,de azt a helyet Jóska, a mellette
valót Lcgrinné foglalta el. Nem volt mit
tennie, Jóska mellett a másik oldalon tele­
pedett meg, igy mégis csak részesülhetett
néha a hölgy egy- egy kegyelempillantásában.
A többi vendégre nem valami nagy fi­
gyelem volt fordítva, odaülhetett mindenki,
a hova akart, Lipichstein persze hogy En-
denné, és Langmuth persze hogy Antónia
mellé húzódott, az öreg urak pedig úgy irá­
nyozták a dolgot, hogy Alfonsával szemben
ülhessenek, azaz túlsó oldalán az asztalnak:
hogy perczről-perczre és szinről-szinrc lát­
hassák őt.
Megkezdődött az étkezés. Jóska a leg-
válogatottabb vadpecsenyéket csak úgy ta-
szigálta el magától, hogy az inas majd kiejté
kezéből a tálat, — affectálta, hogy roppant
el van velük telve, pedig fáczánt és császár-
madarat sülve életében most látott először.
Amint látta, hogy Grandieu gróf a fá-
czán zúzáját akarta kivenni, odahajlott, el­
kapta előle, és nem kérdezve, szereti nem
szereti, azt a grófné tányérjára tette. Vélet-
lenségből eltalálta az Ízlést, Legrinné mo-
solygott, a grófot pedig környezni kezdé a
guta, már-már alig birta fékezni indulatát.
A vendégek félve tekintettek reá, vájjon
nem fog-e egyszer mégis kitörni.
Jóska egyre ürítgeté a poharat. Az inas,
ki hátánál állt, alig győzött töltögetni. A
jogász folytonosan koczczintott a méltóságos
mamával, s olyan bókokat mondott neki, a
minőt talán még életében soha senkinek. A
bóbitás fejéket koronához hasonlította, s el­
hitette a grófnéval, hogy a világ legszebb
hölgye, Pompadour asszony épen ilyen kék
csokrokat hordott ruháján, ha nem volt is
olyan szép mint ő : t. i. Legrin grófné.
A természetnek, minden okossága da­
czára is, leggyarlóbb teremtése az ember.
Legrin grófnő, a ki kezdetben szeretett vol­
na az őriősök osztályához tartozni, hogy e
két deákot fogai közt lisztté morzsolja, most
már szeretetből ette volna meg őket. A Jós-
kabókjai s hizelgései által annyira meglágyit-
tatott szegény asszony szive: hogy egészen
megfeledkezett helyzetéről, a szerepről, me­
lyet játszania kell, a grófról, ki úgy ült mel­
lette mintegy izzó szobor, és leányáról, kire
nézve: valóban veszedelmes lehetett az ily
— mulatságos tréfa.
H itt a diák szavainak, mintha csak hite­
lesített okmányt olvasna az, s végre: midőn
már Jóska annyira vetemedett: hogy kezét
ajkaihoz illesztve, és megvetve minden ille-
delmet, az asszony füléhez hajoljon a követ­
kező szavakat súgva neki:
— Grófnő! — én szerelmes vagyok ! —
Bár nem mondta kibe, mibe, — de ő méltó­
sága mégis úgy elpirult, mintha 45 éves
fejét 16 esztendősre újították volna.
Roppant gyarló teremtése Istennek az
ember, kivált az asszony.
 222

Jóska e pillanatban beillett volna állat-

türelmetlenségét fokról-fokra növekedni lát­
szeliditőnek. Legrinnére nézni, és meg nem
ta, - te megfeledkezel arról, hogy nem va­
gyunk otthoni).
ijedni: nagy bátorság volt —ennyire menni
vele: vakmerőség. — Mit? — kiáltá ez ; — de hát nem va­
Jóska megérdemelte volna a vitézségi
gyunk-e magyar embernél; aki pedig ma­
érdemjelet. Nagy Isten! Mily hathatós fegy­
gyarembernél van : azotthonn van; — igaz-e
ver a hizelgés, s a valódi férfi mégse akarja
bátyám uram ? — kérdé a gróf felé fordul­
használni. Igaz, hogy némely vért kemény­
va, s annak vállára ütve.
ségéről vissza: a hízelgőre pattan; na, de A gróf lángvörös lett és felállt.
hiszen a grófné vértje nem volt ám ilyen ke­— Csak vissza nagyapó! — kiáltá Jós­
mény. A hizelgés fagygyú-kardjával köny-ka, megfogva a gróf karját, — innen ugyan
nyen át lehetet szúrni. nem megyünk addig, mig egy vendég marad
Ismerjük meg embereinket, s diadalunk
az asztalnál, tanulja meg a házigazda, hogy:
bizonyos. Minden szívnek van egy kulcsa,
mi dukál.
csak meg kell azt találni, s tudni kell alkal­
Grandieu ki akarta rántani karját a jo­
mazni. gász kezéből, de e pillanatban egy másik
O méltósága szivének kulcsára Harcsássy
gyengéd kéz is megfogta a z t:
ur ráakadt. — Ne oly haragosan bácsi, — mondá
Minél inkább iiritgette Józsi a poharat,
nyájasan mosolyogva Alfonsa grófnő,— en­
annál inkább beszédesebb, vakmerőbb lön ;
nek az urnák jó kedve van, és fesztelenül vi­
végre megparancsolta az inasnak: hogy te­
seli magát, ez az egész.
gyen az asztalra valami kétitezés edényt, ez— Bravo, bravissimo, lányasszony! —
a pohár mennydörgősmódon kicsiny, tartal­
kiáltá Jóska szintén felugorva székéről, —
ma egy hörpentés, a folytonos töltögetés
minek ez a nagy teketória, mikor úgyis tud­
pedig kiveszi beszédje sodrából, ami pedig
juk . . .
rettenetes alkalmatlan dolog, mert rendesen — Hogy te többet ittál, mint a mennyit
elfeledi, a mit mondani akar. agyad megbirt, — vága közbe Imre, — s
Az inas azt hitte, hogy jogászunk tréfál,
ha nem viseled magadat illendően,jelentem:
és nem mozdult ki helyéből. Jóskamost hir­
hogy vége a mulatságnak.
telen felkapott egy tányért, s ha e pillanat­
Jóskánk e szavakra kissé összébb rán­
ban nem találkozik az Imre intő férfias te­
totta magát, szemei kidüledtek és mereven
kintetével, úgy találja azt az inas fejéhez
az Imre szemeibe nézett.
vágni, amint sehol a világon, de kivált ily A vendégek, kik az egész szóváltásból,
nagy úri társaságban nem illett volna. E te­
mert az magyarul történt, nem értettek egy
kintet azonban fékezte őt, s Jóska az elkö­
szót sem, csak az arezvonásokról és hangki­
vetendő gorombaság helyett azt tette : hogy
ejtésből Ítélhettek, Jóskára tekintve most
t. i. a tányért visszatette az asztalra.
azt hitték, hogy az eddig csak beszélt, most
E mozdulat oly hirtelen történt, hogy
azonban támadni fog és kezdtek felemelkedni
senki se vette észre. az asztaltól. Mily nagy lön azonban bámu­
— H a edényt nem akarsz adni, — szólt
lásuk, midőn Jóska a legkedélyesebben ne­
vetni kezdett, s a nevetés annál inkább tet-
Jóska az inas felé fordulva, — legalább hozd
ide a czigányt, ilyenkor azt szeretem, ha a
8zős volt, mert a szájjal versenyt nevettek a
fülembe huzza. zavaros apró szemek is.
Az inas tudott magyarul: — Imrém! — mondá a világon legsze-
— I t t nincs czigány, — válaszold a leg-
retettcljesebb hangon, — ne izélj már olyan
illedelmesebben, — igen sajnálom, hogy:nagyon. Hát nem ismersz, he? Tudod tán,
— Sajnáld a nagyapádat'. — kiáltá a jo ­
hogy jó gyerek vagyok. Egy kissé többet
gász. — H a czigány nincs, hozd el azokat a
ittam mint a mennyit kellett volna, az igaz.
vad mókus német muzsikusokat, mindegy, Mit tehettem volna. Se a táti, se a mami
csak ide huzza ni, —e szavaknál fülére mu­
nem ivott mellettem, három helyett kellett
tatott — a fülembe. inni egynek. —Igaz-e angyalom? — szólt a
— Pajtás, — mondá Imre, — ki a gróf mama félé fordulva, — már pedig annyi áll,
 223

mami, hogy a maga egészségéért én kiinnám | Grandieu elhal vár yodott, s az ürügy
az egész tengert. Maga rettenetes egy jó alatt, hogy rósz ul l e tt, távozott az étte­
asszony, maga nekem nagyon tetszik, és lel- remből.
kemre mondom: ha öregebb nem volna ná­ — Lesz-e tehát csárdás? — kiáltá neki­
lam egy pár hónappal . . . he he he . . . ne­ keseredve Jóska.
vetett kedélyesen, — a többit még se mon­ — Kedves barátom, — válaszold moso­
dom ki, mert, — most félszemmel hátrate­ lyogva Alfonsa grófnő, — mialatt a ma­
kintett, — a táti olyan mérgesen áll itt mel­ mi is elhagyta a termet, ön feledni látszik,
lettem, mint egy pulykagunár. — Imrikém hogy Németországban van. Az itt levő ze­
te, — szólt most Imréhez lépve és annak nészek a csárdást csak híréből ismerik; —
arczát simogatni kezdve, — amint látom, ne­ s midőn látta, hogy Jóska e szavakra elko-
kem itt r.em nagy respectusom van, légy te­ morodott, kaczagva tette hozzá: — A bajon
hát oly szives, és parancsold meg annak a azonban segitünk, — behozatom zongorá­
német bandának, hogy rántson rá egy keser­ mat, zongorázni fogok, s ön tánczolhat.
ves magyart, — és most Jóska meghajolva, Jóska kissé gondolkozott, aztán azt kér­
kezeit feje felett összeverve, s lábait illeszt- dezte nagyokosán:
getve mondá: — Nagy a kedvem! nagyon — Igen ám, — de kivel?
nagy! Csárdást! Aztahétrétü mennyországát — Nos egyedül. Magyar solót.
a világnak! — J a ja ! solót! — kiáltá Langmuth —
— Ja, ja! Csárdást! — kiáltotta rá az azt hallottam leginkább dicsérni.
egész társaság, megértve ez egyetlen ma­ A ogróf és ogrófné nem volt többé az asz-
gyar szót, s mindenkinek ragyogni kezdett tálnál, s igy a társaság szintén feloldva érezte
szeme e gondolattól. — Még úgy se láttunk magát a maradástól.
csárdást tánczolni, — ragadta meg a szót Lipichstein, ki nagyon is pirosságba
Longmuth lovag, — itt van az alkalom, hozta Enden bárónét, most karját nyujtá a
ezek az urak magyarok és szívesek lesznek tisztes asszonyságnak. Enden szintén fel-
nemzeti tánczukat bemutatni. emelkedett helyéi'ől és nagyon sajnálta, hogy
A gróf, ki eddig mogorván és szótlanul nem találhatott alkalomra, felszólíthatni Al­
állt, csakhogy a reá nézve rettentő boszantó fonsa grófnőt, m iként: hagyná magát lefes­
és unalmas étkezésnek vége legyen, nem tetni. A vendégkoszoru többi virágai és vi­
látszott ellensége lenni az eszmének, kimoz­ rágszárai szintén elhagyták helyüket, s a
dult helyéből s Alfonsa grófnőnek intve, ne­ mozgósítás megtörtént a tánczterem felé.
hány lépést távozott az asztaltól. Imre tökéletesen meg volt elégedve Al-
— Mivel szolgálhatok? — kérdé a gróf fonsával, megtetszett neki a leány. Nem sze­
mellé lépve, hidegen a hölgy? relemképen, hanem úgy másként. O sokkal
— Csak annyit akarok mondani: hogy okosabb volt, mintsem hogy ily hamar sze­
az ön pártoltjai kiállhatatlan és neveletlen retni tudott volna. Clericus korában, (Imre
emberek, kivülem minden házigazda kido­ clericus volt azelőtt, egy testamentom azt
batta volna őket, én azonban, önre nézve, akarta, hogy pap legyen. A testamentom
láthatja, hogy mindenbe beleegyezem. Meg meg lön változtatva, és Imre hátat mutatott
fogom látni, mivel lesz e türelmem viszo­ a seminariumnak) szerelmes volt egy vidéki
nozva? színésznőbe, a ki szivéből egészen kicsalta a
— Ha nem tetszik önnek, — válaszold szerelmet, és elszökött vele. Az ifjú, még
büszkén és megvetőleg a hölgy,— mutasson akkor reverendában lévén, nem szökhetett
nekik utat, ők magyarok, s hiszem, kevesebb utána, s igy szerelmétől megfosztatva, sze­
követelés mellett szívesebben látott vendég­ retni többé nem tudott.
jük leszek mint az öné vagyok. Öntől függ, A hölgy megtetszett neki. Csinos fiú
hogy türelmének vége szakadjon. Én önt is, volt, jó modor és elegendő költség, — azt
türelmét is utálom! — E szavak után elfor­ hitte, czéljához fogják vezetni őt. Hogy czélja
dult a gróftól s nevetve foglalt Imre mellett mi volt, később meg fogjuk tudni.
helyet. Alfonsa az Imre karján a terembe lej­
 224
tett, a parancsot adott, hogy zongoráját hoz­
zák be.
A parancs nemsokára teljesítve lön.
A zongorát a terem egyik szögletébe,
narancs-lombok alá állították, Alfonsa he­
lyet foglalt előtte, könnyű ujjaival végigfu­
tott a billentyűkön, s bevezetésül rákezdé
művészi jártassággal a„Tolnai lakadalmas“
lassúját.
A vendégek körülállták a zongorát, a
Pindarusról leereszkedtek a zenészek is, s
kiváncsi füleiket előrehegyezve a hallgatók
hátamögé sompolyogtak, s figyelmük szintén
enni látszék a hangokat.
— Tyuhhajh! — kiáltá Jóska, — midőn
Alfonsa egy rohamosabb crescendóhoz ért,
s pengetni kezdé sarkantyúját.
— Igen, igen, — szólalt fel Langmuth
lovag, ki a tősgyökeres magyar andalgóban,
melyet Imre egész önfeledve hallgatott, sem­
mi lelkesítőt találni nem birt, — nézzük a
Herr Studentet, a ki már hozzá fogott a
tánczhoz.
Erre a vendégség hátrafordult, és Jós­
ka, a ki észrevette, hogy nézik, a terem kellő
közepéig csak ágy bokázgatva lépdelt, ott
azonban csipejére nyomta kezét, egyet ser­
dült, s mintha szárnyakat kölcsönözött vol­
na a mámortól, elkezdé járni azt az ázsiai
magyar haditánczot, — melyet mint a spa­
nyol barátok a selyembogár tojást botban,
— ezt lábikráikban hozták ki régi hazájok-
ból ősapáink, s örökségül hagyva nekünk,
kizárólag a mi tulajdonunkká Ion, melyet
még eddig semmiféle nemzet fia elsajátítani
tőlünk nem tudott. Benne van ebben az öröm
és a bánat, a szerelem és a harcz, kifejezi a
férfi tüzét, a tánczoló kedvét, cs ábrándos
képzelődését az ifjúságnak. A sarkantyú
közbe-közbeszóló pengése úgy zeneg, mint
a hogy a lélek lebben, és lobog a s z ív .
A német sógorok meglehetős jó kedvvel
nézték. Enden a jogász mozdulataiban plas-
tikai szépséget fedezett fel, lejtését röppe-
néshez hasonlította, s kezdett az Olympon
tartott bálokra gondolni, hol az istenek ilyen
tánczot járhattak.
Alfonsa egész szenvedélylyel csalta ki
zongorájából a hangokat, arcza kipirult és
szemei kétszeres hévvel ragyogtak. Tündér
szépségű feje helyeslőleg bólintott,midőn Jós­
ka egy-egy bátor szökéssel valódi hatalmat
kölcsönzött a táncz varázsának, hogy a né­
zők elragadtatásukban tapsolni kezdének.
Józsi jó tánezos volt, alakja azonban nem
birt azon deliességgel, hogy a táncznak mél­
tóságot is kölcsönzött volna. Daczára ennek,
a vendégkoszoru elismerte , hogy szebb tán­
czot még sohasem látott életében.
Imre szintén rezegni érzé idegeit; mig
Pesten volt, legjobb, és legszebb tánezosnak
tartották a fővárosban. Nehogy azonban di­
csekedni látszassák, vagy hogy társa feletti
előnyét mutogassa,— elfojtá a benne fel-fel-
ébredő tánczkedvet, s minden mozdulata ab­
ból állt: hogy néha sarkantyúját pendité
össze : midőn t. i. Jóska egy-egy szebb moz­
dulattal kivette közönyösségéből.
— Bravo! bravissimo! — kiáltá a néző-
koszorú, midőn a zene elhallgatott, s tán-
ezosunk kissé kifáradva bokáját utolszor
ütötte össze. — Ez aztán pompás volt, nem
adjuk sokért, hogy magyar tánczot láthat­
tunk. Antónia nagysám komolyan állitá:
hogy a walzertől és zepperl-től egészen el­
ment a kedve.
— Bravó, — monda Alfonsa grófnő is,
elhagyva zongoráját, — ön valódi tánezmű-
vész, és egészen tánezra villanyozott engem is.
— Helyes! — kiáltá Jóska,— homloká­
ról a verejtéket törülgetve,— most tehát én
fogok zongorázni, és nagysád Imre barátom­
mal tánczolni fog.
— Tud ön zongorázni? — kérdé öröm­
mel a hölgy, — no ez pompás. És ön, —
szólt Imre felé fordulva, — akar-e velem
tánczolni ?
Imre meghajtotta magát, és arczkifeje-
zéséből ki lehetett olvasni, hogy most ha­
marjában talán semmit sem akarna jobban.
— Felkötő-sarkantyúim is vannak! —
mondá Alfonsa örömmel, — én gyakran tán-
czolok ám magamban is, nehogy szép nem­
zeti tánezunkat elfeledjem. Kérek pillanatig
türelmet, — szólt a vendégek felé hajolva,
— és kisuhant a teremből.
Ezalatt Harcsássy a zongorához ült és
csakhamar bizonyságot tett arról: hogy a
zenében még otthonosabbnak érzi magát,
mint a tánezban.
Alfonsa néhány pillanat múlva visszatért.
Ruhájának uszálya fel volt szedve, s látni
engedé a picziny atlasz-czipőket, melyek
lábacskáit ölelték át, s a finom ezüst felkötő-
 225
tánozsarkant.yukat, melyek tiszta csengéssel
jelölték a könnyű lépéseket.
—Nos uram, ha úgy tetszik, — szólt
meghajtva magát Imre előtt, — én készen
állok a tánczra.
Mint mennydörgés zendült meg e pilla­
natban a zongora, egy másodpercz alatt rez-
gett valamennyi húrja, Jóska művészi gya­
korlottsággal, felfogással játszta el a Dombi
lassújának introductioját, aztán bele érve
a tánczba, még a billentyűk is bokázni kez­
űének. Úgy játszotta a magyart, amint azt
még semmiféle kotta nem birta az utánzó-
nak visszadni.
Imre és Alfonsa csípőre tett kezekkel,
mint szokás, szemben álltak egymással. A
férfi jobbra, a nő is jobbra tette a kezdő lé­
péseket, s igy ellenkező irányban haladva,
midőn a nézők már azt hitték, hogy örökö­
sen el akarnak válni egymástól, a zene egy
intésére összeverték bokájukat, aztán hozzá
fogtak azon művészi lejtés-, szökések- és for­
dulásokhoz, minőket a kik a magyar sólót
ismerik, már nem egyszer nézhettek elra­
gadtatással.
Alfonsa észrevette, de Imre is észrevette,
hogy kivel van dolga, s egyik is, másik is,
méltó ellenfelet látva maga előtt, összeszedte
minden ügyességét, s nincs balett, mely a
táncz szépségét ennyi változatosságban ké­
pes volna bemutatni.
A nézők el voltak ragadtatva,7 s Enden
O
báró kijelentette: miként nagyon sajnálja,
hogy a tánczolókat ily légies helyzetben nem
lehet lefestetni.
E közben Legrinné karján, s úgy lát­
szik megengesztelődve, a gróf is megjelent,
s bár nem első alkalommal látott most ma­
gyart tánczolni, félig elragadtatással, félig
szerelemféltéssel nézte a fiatal és kecses tán­
czolókat.
Jóska a lassúból most átment a frissbe.
Imre derékon ragadta a comtessét, s mint a
szél, oly sebesen fordult vele kettőt-hármat,
hogy a nézők szeme káprázni kezdett, aztán
elbocsátotta tánczosnőjét, s elkezde egyesé­
ben czifrázni, hogy a bámulás egyik hangja a
másikat érte. Alfonsa pedig madár-könnyű­
séggel, de méltóságteljesen lebbentel tánczo-
sa mellett, hol jobbról, hol balról s csalogatta
őt vékonyderekánakhajlcngásával, sédes áb­
rándos mosolyával egy páros fordulásra. Mi-
IV . I-s5 félév.
dőn aztán a tánczoskitárt karokkal szökött fe­
léje, egy fordulattal lépésnyi távolba suhant el
tőle, aztán ismét közeledett hozzá, mig végre
át hagyta karolni ruganyos termetét,s egyet-
kettőt serdülve aztán hol párosán, hol ismét
magánosán járták a magyarok csábitó szép­
ségű tündértánczát.
A nézők kaczagtak, s majdnem sirtak
az elragadtatástól. Enden báró, — noha Al-
fonsát szerette volna, Imrét ölelte meg, a
báróné hasonlóul cselekedett Alfonsával s
mindkettőnek kijutott az a rész, melyet sze­
rettek volna elcserélni egymással. A társal­
gás perczről perezre élénkebb é< fesztele­
nebb kezdett lenni, a champagnei üvegek
látogatására most már a német ifjúság is
kuragét kapott; egynémelyik aztán illurni-
nálva m agát: el kezdte utánozni a magyar
tánezot és elbukott a csiszolt padlón, a ki
jobban akarta tudni és hozzá fogott a pro-
ductióhoz : az még jobban elesett, a miből
aztán rémitő nevetés és kaczagás nőtte ki
magát, — Jóska pedig a jovialitásban any-
nyira ment: hogy Grandieu gróffal bruder-
schaftot akart inni.
így tartott ez reggelig, s mire reggel a
társaság eloszlott: Imre és Alfonsa grófnő
közt tökéletesen elkészült az ismeretség :
másnap reggeli 6 óra, — a katholikus temp­
lomtéren — lett a jelszó.
Legrin grófnő bár nem birta eléggé ma-
gasztalniHarcsássy lovagiasságát, komolyan
figyelmeztete leányát: hogy az ily társasá­
gokkal fel kell hagyni: — m e rt...................
III.
Az uj-révi kastélyt nem igen építették fel.
Fedetlenül, kormos falaival ott állt az angol­
kert közepén. Termeiben, szobáiban, fészket
raktak a megérkezett fecskék. Romnak, pusz­
tulásnak indult. A hó és eső kezdé lemosni
a vakolatot, kitatarozására nem gondolt
senki.
Elhagyottan állt, mintha megátkozták
volna, mintha egykori gazdája felakasztotta
volna magát, s szelleme odajárna éjjelenkint
kisértgetni.
A szobák deszkáit felszedték, a tüztől
menten maradt bútordarabokat elhordták,
épen egyetlen ablak az első emeleten volt
kiigazítva, s földszint a főteremnek vették
hasznát.
15
 226
Az első emeleten, a volt üvegház feletti
szobában valaki lakott, valami mesés, a világ­
tól elhúzódott egyén, kit csak azok láthat­
tak, a kik fel tudtak a nap megjelenése előtt
kelni, s bevárták mig a nap eltűnik. Úgy
látszott: ez egyén és a nap ellenségei voltak
egymásnak, avagy egyik hitelező volt s a
másik adós, ha a nap megjelent, akkor a férfi
eltűnt, szobájába zárta magát, és nem beszélt
a világon senkivel.
Néha egy korosabb asszony, vagy férfi
jelent meg; a rejtélyes egyén megismerte
őket kopogtatásukról, ilyenkor megnyílt az
ajtó, s az érkezett a nyíláson belől eltűnt.
Egy -két óra múlva távozott, rendesen lever-
ten és kisirt szemekkel. Nem tudta senki,
hogy miért jött, mit beszélt, miért sírt? A
birtok haszonbérlőjén kivül senki, senki nem
ismerte őket.
A kastély földszinti terme pálinkaházzá
volt átalakítva, egésznap és éjen át zúgott
benne a katlan, és hömpölygött ki ablakain a
kormos hamuszir füst, vagy olykor-olykor a
fehér gőz.
A kastély leégése után pár héttel mái
haszonbérbe volt adva a grófi birtok. Az ud­
varmester és a kertész családja elvándorolt,
s helyette a tiszti lakba Samu gazda hur-
czolkodott be, egy harmineznyolcz-éves
izraelita, kinek eredetét és származását
nem ismerte azon a vidéken senki. Annyit
minden ember tudott, hogy Samu gazda
gazdag ember, hogy három-évi haszonbért
előre kifizetett a grófnak, sőt talán még töb­
bet is, ki tudja miféle viszony és kötelesség
köté Samu gazdát ő méltóságához, és vi­
szont.
Samu gazda nőtlen ember volt, nem igen
tisztelte vallásában az egynejüséget. Egy
kis háremet tartott, mely állt hat darab ifjú
vászoncselédből, a kik aztán osztályozva
voltak, egy mint a sulíana, az vitte a házi­
asszony szerepét és űzött a többi felett, ha
szerét tehette, kegyetlen zsarnokságot; a má­
sik a kulcsárné, ennek kezén voltak a kul
csők a mindenféle értékeden holmikkal töl
tött helyiségekhez; harmadik a majofosné,ez
aprólékokat nevelt és ludakat hizlalt; negye­
dik a szakácsnő, ez a főzés mesterségét űzte;
ötödik a szobaleány, és hatodik a minden­
féle, a ki is t. i., hol az egyik, hol a másik
helyét pótolta, ha Samu gazdának eszébe
jutott egyiket vagy másikat hivatalos állá­
sától ideiglenesen felmenteni.
Samu gazda csinos ember volt, barnának
hitte mindenki, csak a sultana tudta, hogy
vörös. Festette a haját, szakáját és bajuszát,
úgy állt neki jobban, avagy valami titkos
okból.
Termete nyúlánk és magas volt, vállai
szélesek, karjai izmosak és erősek. Arczvoná-
sai épen nem árulták el, hogy Jáfet törzséhez
tartozik. Eleven éles tekintem szűrke szemei
élénken ragyogtak a szabályos homlok alatt.
Tojásdad arczát széppé tette a csak kissé
hajlott szabályos orr, s a rendkívüli piros ajak.
Ha Samu gazda beszélt, lehetett látni tiszta
fehérségű szép fogait.
Magyarosan j árt, zsinóros dolmány t, pity-
kés mellényt, gombos lovagló nadrágot hor­
dott, alól bőrözve, és sarkantyús csizmát.
Uombáros kalapját félrecsapta s nyakkendő­
jének ezüst rojtját kitette mellényére. Huszá­
rosán megülte a lovat, járt agarászni, va­
dászni s hitfelekezetéhcz csak annyiban tar­
tozott, a mennyiben pálinkát főzetett és
geschäftelt volt.
Egyedül Samu gazda tudta azt, hogy
kicsoda és micsoda az az egyén, ki a volt
üvegház feletti szobában lakik. A hárem hu-
riai gyakran és kíváncsian nézték, — midőn
reggel napfelkelte előtt a rejtélyes alak el­
hagyta szobáját, s midőn az első napsugár
megjelenésekor ismét visszatért abba. Vagy
holdvilágos éjjel,midőn a torony tetején állt
és furulyázott. Ilyenkor mintegy beleszeret­
tek, mert a furulya hangja beszélt és suso­
gott, érzelemről, szerelemről, fájdalomról.
A hurik éreznek és tudnak szeretni.
Egyszer egy fiatal nő egy fiatal ember
kíséretében szintén meglátogatta ama titok-
szerű lényt, s a hurik valódi szerelemféltés­
sel várták, hogy mikor és mily hangulatban
fog távozni. A fiatal nő és férfi szemei épen
úgy ki voltak sírva, mint az idősebb rendes
látogatókéi, midőn t. i. azok távoztak.
A sultana, kinek Samu gazda T a life t
nevet adott, legkiváncsiabb volt a többi
közt, s talán a legérzékenyebb is, mert sze­
rette volna tudni és ismerni az okokat, me­
lyek az Isten ez emberi teremtését ily egyedüli
létre kárhoztatták, s enyhíteni a fájdalmat,
melyet az magának s azoknak, kik őt sze­
retik, okoz.
 227
Talifet egy napon korábban felkelt a
szokottnál, kisuhant szobájából, mely kele­
ties modorban volt feldíszítve, magára boritá
virágos talárját, feltette turbánját, felhúzta
sárga papucsait, kezébe vette hárfáját, s
azon festői öltözetben, mely őt oly gyönyö­
rűvé tette, s melyben Samu gazda legjobban
szerette őt látni, s mely öltözetről annyit
tudott beszélni a vidék néne, — megindult
azon gyalogösvényen, melyen a rejtélyes
egyén távozni s megérkezni szokott.
Azon patakocska partjához vezetett az,
mely az Urán tövéből fakadt, s mely az
angolkert tavát kristálytiszta vizével táp­
lálta.
A patakocska partján itt-ott egy-egy
szomorúfűz állt búsan lehajló ágaival, az
ágak, eltérve az erdő többi fáitól, melyek még
csak levelezni kezdének, — már meglehetős
lombosak voltak.
Talifet egy ily szomorúfűz alá ült, s mert
a reggel meglehetős enyhe volt, leveté papu­
csait s fehér gömbölyű lábait a patak csil­
logó habjaiban füröszté. Úgy ült, hogy végig­
láthasson a gyalogösvényen, de hogy őt a
közeledő egyhamar ne vehesse észre. A for­
rás vize tükörül szolgált, melynek segélyével
még kecsesebb alakba szedé gyöngyökkel
font hollófekete szinü hajfürtjeit, s talárját
kissé szétvonta mellén, hogy az átlátszó
fehér lepel, mely kebelét boritá, látható le­
gyen.
A lány hatásra számolt, szép akart lenni.
Most elővette hárfáját, puha bársony ujjai
végigiuták a húrokat, aztán egy dalt kez­
dett énekelni, egy persa dalt, mely lágyan
csengő, néha leheletbe olvadó kéjies és
ábrándos volt, s néha, mint a szerelem kitö­
rése, felhangzott s megrázkodtatá a hajnali
leget.
A rejtélyes egyén nemsokára megjelent
az ösvényen. Hallotta a hárfarezgést és a
dalt. Megállt, s mintegy átadva magát az
ábrándnak, több perczig mozdulatlan maradt
a helyen. Keblét néhéz sóhaj hagyta el, az­
tán megindult s haladt a patak felé, honnan
e bűbájos éneket előtörni hallá.
Midőn a fűzhöz már csak nehány lépés­
nyire volt, a magas fű s a lehajló lombok
közt észrevette az énekelő alakot. MeMe- D
petve állt meg, halvány arczakigyult, s mint
egy álomszerűén bámulta azt. Szétnézett,
s vizsgálni látszott a helyet, a hol van, —
nem álmodik-e valóban.
Talifet nem mozdult meg, ujjai penget­
ték a hárfát, ajkai zengték a dalt, s a forrás
halk susogása e hangok közé vegyülve, tün­
dén mesék emlékét költé fel a bámuló férfi
keblében.
Ö még nem látta a sultanát, s igy nem
tudta képzelni, honnan röppenhetett ide e
gyönyörű női alak, oz a nympha, sziréné,
vagy huri?
Talifet észrevette a férfi meglepetését, s
dala merengő lágy, de azért tiszta csengő
hangokba ment át.
Az egyén még bámulta, hallgatta néhány
perczig, aztán a nélkül, hogy megszólítani
merte volna: nehogy, mint valami másvi­
lági lény, megijedjen, s elröpüljön emberi
hangjától: lélekzetét visszafojtva lábujjhe­
gyen haladt el mellette.
Talifet utána nézett, hangja még ábrán­
dosabb, még kéjelgőbb lett, s midőn a férfi
eltűnt szemei elől, a leány kipirult arczczal
állt fel: — szeretett.
A két rejtélyes alak ezután gyakrabban
találkozott a patakocska partján, de a férfi,
mint először, — mindig szótlanul haladt el
a leány mellett.
Az olvasó talán már maga is kiváncsi
titokszerü emberünkre, s ismerni akarja azt.
Reggeli sétautjáról visszatérve, kisérjük
őt szobájába.
A szobát már ismerjük, e szobából men­
tette meg Johannát Alfréd. Akkori bútorai
azonban elégtek, tehát nem azok vannak
most ott. Egy fenyüfa-asztal, egy barnára
festett szekrény, halmozva könyvekkel és
irományokkal, egy ágy és két szék.
Ezek képezték a szoba bútorait. Egysze­
rűség, szegénység, az egykori fény és gaz­
dagság helyén.
Az asztalon több beirt iv papiros feküdt,
egymásra rakva. A legfelső ivre e czim volt
Írva: ,,A szeretők átka. — Regény.“
E szoba lakója nem volt más, mint egy
fiatal ember. Huszonhat, huszonnyolcz éves­
nek lehetett Ítélni. A középszerűnél maga­
sabb és halványabb. E halványságot még
feltűnőbbé tette a sötétfekete haj és szakái,
a fekete szemöldök és fekete szemek. Arcz-
kifejezése merő fájdalom volt és életuntság.
A világgal már hihetőleg számolt, s ha tar-
15*
 228

tozott neki, e magányból akarta leróni tar­ jelenek, mintha sírboltod előtt állnék,— szólt
tozását. felsohajtva, — s megcsókolta az ifjú homlo­
Ily fiatal, s ily boldogtalan! Beesett kát. — Meddig lesz még ez igy, Alfréd ?
arcza, mely gömbölyű lehetett, keserű mo­ — Csak júniusig, édes jó anyám; — vá­
solya, mely ajka felett lebegett, részvétre laszoló halkan, inkáhb sóhajtva, mint be­
ébresztők az ember szivét. Az ifjú most nem szélve az ifjú.—Tudod, hogy miért mondom
volt szép, de az lehetett, volt azonban le­ ezt, regényem akkorára be lesz fejezve.
vertségében és hal ványságában valami vonz­ — És aztán? — kérdé a nő.
erő, mely érdekessé tévé őt. — És aztán! — sóhajtott fel Alfréd, —
Talifet betanulta a darabokat, melyeket aztáfi, — majd elmegyek valamerre.
az ifjú éjfélenkint furulyáján játszott, s hár­ — Szegény gyermekem! Miért mérte reád
fájának zenegése mellett azokat dalolgatá a e roppant fájdalmat a sors, és miért nem
patak partján. akarsz megszabadulni tőle!
Azt hitte, az ifjú meg fogja szólítani. — E fájdalom éltet, édes jó anyám.
Látta, hogy jól esett hallania a dalt, de a — Napról-napra halványabb vagy.
rejtélyes férfi ezentúl is némán haladt el — Az nem tesz semmit.
mellette. Az asszony letette kosarát, s elővonva
A sultana naponta szerelmesebb, és kí­ az egyik széket, leült:
váncsibb lett, szerette volna megkérdezni a — Szegény apád, — tnondá szemeit tö­
nagyurat, Samu gazdát, hogy miféle egyén rülve, — otthon beszél utánad, s mennyit sir
lakja ama magányos szobát, de nem merte, szegény húgod.
mert a nagyúr épen oly féltékeny volt, mint Az ifjú némán csüggeszté mellére fejét,
akármelyik török sultán. s nehány pillanatig hallgatott.
Mi szobájába kisértük az ifjút. — Sajnálom őket, — sohajtá végre, de
Reggeli hat óra volt, s a nap sugárai nemtehetek róla;— aztán mintegy magához
már mutatkoztak a hegyormok felett. A szólva tévé a kérdést :mittegyek? Élet nincs
férfi ilyenkor asztalához ült, és irt délig. számomra többé, szivem tépett, lelkem beteg,
Délben megette kenyerét és hideg sültjét, elhagyott a kedv, nem lelek örömet semmi­
melyet látogatói hoztak, ivott rá a forrás ben, hova menjek, kinek legyek terhére? A
vizéből, melyből minden reggel telemerité vigasztalás nem ér semmit, csak növeli fáj­
kulacsát, aztán hozzáfogott az olvasáshoz, dalmamat. Szegény Johanna ! O megérdemli,
és olvasott alkonyatig. hogy szenvedjek értté: ő szeretett! Nem hit­
Három hónap óta folyt ez igy. Három tem tiszta ártatlan szavainak, nem hallgattam
hónappal ezelőtt jött ide a kastélyba lakni. kérelmére. Kételkedtem, s a kétely homályá­
Megkérte a haszonbérlőt, hogy hagyja általa val elboritám nemes lelkét. Elhagytam őt,
kitataroztatni a szobát, s őt a szobában lakni midőn legnagyobb szüksége leendett rám.
junius hónapig. Megigérte Samu gazdának, A sors hozzá vezetett újra, megmentettem
hogy nem fog alkalmatlanságára lenni, hogy a haláltól, hogy még kínosabb életnek adjam
a szobát csak hajnalban napfelkeltéig, s este át. O szeretett, meg akart velem halni, itt e
naplemente után hagyja el, mert úgymond: szobában akart meghalni, és én, — én nem
„Nem akar érintkezni az emberekkel.“ hittem szerelmében. Elhagytam őt újra, egy
Kezdetben figyelt, vájjon lakója megtart­ rettentő anyának s egy kéjelgőnek karmai
ja-e az Ígért rendet, s egy hó elmúlta alatt közt. Oh miért nem mutattátok a levelet
tökéletesen meggyőződött, hogy igen. Ez előbb, anyám! —kiálta fájdalmasan*— meg­
megnyugtató őt. Samu gazda, amint mond­ szabadítottam volna őt!
tuk, szerelemféltő volt. — Betegen, lázban feküdtél, édes fiam,
Az ifjú már irt, midőn ajtaján az ismert hogy mutattuk volna akkor!
kopogtatást hallá. írását abbahagyta, fel­ — Elmúlt volna aláz és egészséges, erős
kelt s kinyitotta az ajtót. lettem volna egy pillanat alatt, mig igy egész
Egy ötven-éves asszony lépett a szobába. életem láz lesz.
Karján'kosár volt és szemeiben könyek. — Nincs veszve bármily sors között, ki
— Mindig olyan, midőn ez ajtó előtt meg­ >el nem csüggedett; - mondó az anya. Férfi
 229
vagy, fiatal vagy, nincs veszve semmi. Ha
Johanna szeret, tudja lakásodat X. város­
ban, írni fog, s a levelet rögtön elküldik
nekünk. Ha nem fog írni, akkor nem is szeret,
s ha nem szeret, nem érdemes szerelmedre,
annál kevésbbé e nagy, ez emésztő fájdalomra.
— O szeret, anyám! — szólt felhevülve
Alfréd, — esküdni merek, hogy szeret. De
ennyi bántalom, ennyi figyelmetlenség, meny­
nyiben részesitém, oh mondd, nem keseritik-e
el a legangyalibb lelket? O kért, majdnem
imádkozva kért,hogy ne higyjek a reá szórt
rágalmaknak, s én hittem azoknak, megsér-
tém, halálig sértém a legnemesebb szivet.Es
nincs-e mellette a legirtóztatóbb anya, ki
kereskedést űz leánya szépségével. Nem
fog-e felhasználni s nem használt-e már is
fel minden ravaszságot, és cselszövényt,
hogy emlékemet szivéből kiölje. Ah, jó
anyáin! ki tudja, nem tart-e engem Johanna
aljas, érdekhajhászó férfinak, nem hitették-e
cl vele, hogy szerelmem tettetés volt,s hogy
én pénze után áhitozám. De igen, ama levél
bizonyitja, hogy elhitették vele. Anyám!
anyám! mondd mit ér nekem az élet, akarha­
tod-e, hogy kinlódni megmaradjak a sors
számára. Imádkozzatok, hogy haljak meg,
úgy se volt még egy valódi boldog napom!
Az ifjú kezébe rejté arczát, s fuldoklott
a fájdalomtól.
Az anya könyes szemekkel, sirva hall­
gató őt.
— Nem fiam, —szólt könyein erőt véve,
— nem helyeselhetem a kétségbeesést. A
tettek mezeje a férfié, gyáva meghátrálással
még senki sem küzdött ki diadalt. Légy oly
erős mint szerelmed, és bátor szembenézni az
élettel. A megtörhetetlen akarat lehetetlen­
nek látszó dolgokat képes véghezvinni. Vé­
gezd be regényedet, szerezz magadnak hirt,
nevet, aztán felemelt fővel állj Leiningerné
elébe.
— Nem hir, nem név kell annak, jó anyám,
annak pénz kell, — sohajtá az ifjú; — de azért
be fogom fejezni regényemet; tévé hozzá
büszkébb öntudattal.
IV.
Úgy hiszszük, meg fogja most engedni az
olvasó, hogy elbeszélhessük a regényünkre
vonatkozó fontosabb eseményeket, melyek
az uj-révi kastély leégése után történtek.
Johanna annyira áthült a vészes éj al­
kalmával: hogy forrólázba esett. Egy hó­
napig feküdt Uj-Réven az anya s a kertész
jólelkü gondos leányának ápolása mellett.
Lovassy gróf csak perczekre távozott a be­
teg leány oldalától, s az egy hó lefolyása
alatt annyira beleszeretett Johannába, a
mennyire egy hatvan-esztendős szív nevet­
séges szerelemre képes lehetett.
Midőn Johanna felépült, vásárolt hamis­
tanuk bizonyítása mellett elhitették a lc-
ánynyal: hogy a kastélyt Alfréd gyújtotta
meg. A tanuk esküvel állították: hogy
midőn e tettet véghezvitte, látták és felis­
merték őt. A gróf el akarta Alfrédet fogatni,
s csak a Johanna kérése, s azon Ígérete :
hogy végkép el fogja hagyni Magyarorszá­
got, vonták őt el e szándokától.
A s z ív , mely igazán szeret, szerelmének
tárgyát nem hagyja oly hamar kiölni magá­
ból. Johanna igazán szeretett. A folytonos
hatás és kigondolt cselfogások, végre csak­
ugyan elhitették vele: hogy Alfréd méltat-
tatlan szerelmére, hogy nem egyéb egy vak­
merő kalandornál, ki mindent mer, életét is
koczkára meri tenni, csak czélját érhesse.
Bajos, nagyon bajos volt ezt elhinni a leány­
nak, de végre annyit beszéltek n ek i: hogy
maga is azt gondolta, miként hiszi.
Feljavulása után sürgette távozásukat.
A jólelkü Erzsi, ki karját törve a X. vá­
rosi korházba vitetett, nem volt Johanna
mellett, hogy őt felvilágositsa, hogy a meg­
támadott, rágalmazott ifjút a szerető szív
előtt, melynek oly jól esett volna az, —
védje. Nem volt egyetlen hang, mely felszó­
lalt volna Alfréd mellett, s habár némely
pillanatban fellázadt e rágalmak ellen a
hölgy nemes szive, mely annyi költött aljas­
ság által mintegy felrázatott tévedéséből, —
nem volt senki, ki a szív e nemes lángját
táplálhatta volna. A mint fellobbant, úgy ki­
aludt az, midőn uj rágalmak zápora hullt reá.
Az anya el birta hitetni Johannával: hogy
Lovassy gróf távoli rokonuk. E hiedelemre
kezdetben szükség volt, később nem. A
hölgy kilökte szivéből az emberiséget, s
ezzel mindent, a gyűlöletet kivéve. Órá­
kat töltött egyedül, s ez idő alatt bölcselke-
dett, egy megsértett, egy tépett sz ív hatása
alatt. Utálni kezdte azt az érzelmet, melyet
szerelemnek hívnak, s mely az ember kinzá-
 230

sára teremtetett, de melyet elölni azért nem ] alól, melyeket elsorolt, tisztázza magát és
birt. Veszteni kezdé hitét, s az Istent, ki ily leányát; különben szerződésük megszakadt.
szenvedéseket alkot, nem hitte többé vég- Leiningerné e levél megkapása után sie­
hetetlen jónak. Veszteni kezdé erénybecsü- tett X. városba, hogy eladja házát,Grafenberg
lését, mert gondolatok támadtak benne: lo-vag azonban megelőzte őt, mert egy, a lo­
hogy az erény nem ér semmit, hogy az csak vagot biztositó kötvény nyomán a házra
lázitója fájdalmának, hogy az erénytelen 20,000 forint, — a ház értéke, — be lett
emberek nem tudnak lelkileg szenvedni. kebelezve.
E bölcselkedéshez járultak az anya ta­ Ez aztán ismét sok mendemondára adott
nácsai. Három hónap múlva: a kedves, az alkalmat X. városban.
angyali Johanna, ismét az lett, ami volt, sőt Mindennek senki se örült jobban, mint
több annál, azelőtt csak hiúságát kereste ki­ Lovassy gróf. Tökéletesen hatalmában látta
elégíteni, most kereste az élvet. Élni akart. Johannát. Szegény öreg gyerek, pedig ő
Élni gondtalanul és pazaron, kigunyolni, ki- volt oly tökéletesen a leány hatalmában.
kaczagni mindent, a mi szerelem. Testi vá­ Lovassy nem vette észre , hogy épen úgy
gyai fellázadtak s vágyott mulatni testileg. tánczol, a mint neki Johanna fütyöl. s nem
Inni kezdett. Az aszu hatása gyakran felvi­ megfordítva.
dította. Ez tetszett neki, és a borban kezdé Leiningeréket senki se tudta, hova tűn­
keresni szórakozását. Ez nem tartett sokáig. tek. Alfréd szintén megbetegedett a tűz
Természete nem birta meg, s undorodni után, csikorgó tél volt már, mire felépült, s
kezdett a bortól. Más mulatságot keresett: még jó ideignem hagyhatta el szülője házát.
tánezot, lovaglást, fényűzést. Nővére azalatt férjhez ment a város má­
Az anya és a gróf kielégíteni igyekeztek sodik jegyzőjéhez, a ki egy derék, józan és
szeszélyeit, igy akarták őt kizárni az érze­ szorgalmas fiatal ember volt, és mig bátyja
lem világából. betegségével és szívfájdalmával küzdött,
addig ők a mézes heteket élték. Sajnálta
A hölgy daczára mindezeknek, nem szűnt testvérét, talán annak fájdalmát kész lett
meg érezni, sőt érzelme néha őrjöngéssé volna vele megosztani, — de nem tehetvén,
vált. Elzárta magát órákig, sőt néha egész­ remélt és bizott az Alfréd sorsának jobbra-
nap nem beszélt senkivel. Sirt és nevetett, fordultában.
szobájából kihallották a zokogással vegyült Egy napon mosolyogva lépett bátyja
kaczajt. Minden ily elzárkozottság után ki • elébe:
csapongóbb lett, s vágyait tölthetni telhe­ — Nézd csak, Alfréd, pár hónappal ez­
tetlenebb. előtt egy levelet kaptam X. városból, nem
Kezdetben megtagadta tiszteletét a h it: tartottam arra érdemesnek, hogy neked
aztán megtagadta az emberektől. A gyűlö­ megmutassam, —de beteg is voltál. Valami
letet anyján kezdte és a grófon végezte. E ellenséged Írhatta. Férjem azonban, kinek e
két személy közé foglalta a világot. Alkalma levelet megmutattam, azt mondta , hogy
nem volt oly lényekkel találkozhatni, kik őt adjam át neked, te talán ismerni fogod az
e veszélyből kiránthatták volna. Az ily al­ írást. Katinka e szavak után egy levelet
kalomtól gondosan óvták őt. nyújtott át bátyjának. A levél tartalma igy
Leiningerné mostmár egyenesen Lovassy hangzott:
grófra volt szorítkozva,mertGrafenberg lovag „Kisasszony! Ezennel tudtára adom ön­
egy levél kiséretében, melyet Lovassy gróf­ nek, hogy kedvese, Tályai Alfréd önt nem
nak irt, visszaküldte neki a végzetes gyöngy­ szereti. O nem szeret senkit, viszonyt köt
sort, s hatalmába bocsátotta Johannát. Meg- mindenkivel — launeból. Viszonyt kötött
irta a grófnak akaratát, hogy t. i. Johannát velem, és megcsalt. Viszonyt kötött Leinin-
egyetlen fiának szánta, aztán megirta vál­ ger Johannával, és meg fogja csalni, egy an­
tozott akaratát, mert, a mint levelében ma­ gyali ártatlan leányt; és meg fogja csalni
gát kifejezte, a leány méltatlan lett fiára. — önt is. Őrizkedjék ez embertől.
Leiningernének is irt egy levelet, melyben Egy nő, kit T. A. szerencsét­
felszólítja őt, hogy két hét alatt a vádak lenné tett.“
 231
Alfréd sokáig gondolkozott, de se az
okot, se a forrást nem birta felismerni, a mi
ért és a melyből e levél származhatott.
Nézte az Írást, nem ismerte azt se. Órákat
töltött el a gondolkozással, 8 e rejtélyt nem
birta megfejteni. Nővérét azonban egy szó
által biztosította, hogy neki X. városban
Johannán kívül semmiféle nővel viszonya
nem volt.
Egy napon Alfréd anyjától is levelet ka­
pott, mely, a mint az asszony mondá, már
hetek óta hever nála. Midőn kapta, Alfréd
még beteg volt, s azt nem adhatta át neki,
aztán elfeledte, csak most jutott eszébe. A
levél X. városból jött. Az ifjú rögtön felis­
merte czimén a Johanna Írását. Reszkető
kezekkel bontá fel, s a borítékból, melynek
belsejére a következő szavak voltak irva:
„Nem akarom önt megfosztani e nagybecsű
levéltől“, — egy másik levél hullt ki.
— Ez a Katinka Írása! — kid]tá megle­
petve az ifjú. — Elolvasta a levelet, és egy
perez múlva már tudott mindent.
— Szeret! Johanna szeret! — kiáltó
anyja szobájába rohanva, — tudok mindent.
S remegve, fuldokolva beszélte el anyjának,
hogy most már bizonyos a felől, miként aljas
cselszövény működése volt eddig oka min­
dennek, és hogy ő rögtön megy X. városba,
mert beszélni akar Johannával, fel fogja őt
világosítani, és meg akarja ismerni a csel­
szövőket.
Elment, de leverten tért vissza. Johanna
nem volt sehol, Johanna elutazott. Vissza­
felé Uj-Révnek vette útját, Leiningerék fe­
lől ott se tudott senki semmit. A haszonbér­
lőtől Lovassy gróf hollétét tudakozta, de
kielégítést nem nyert. — „A gróf utazni
ment“ — volt a felelet. Ekkor egyezett meg
Samu gazdával lakása felől.
E rövid sorokkal igyekeztünk elmondani
mindent, mely regényünk hézagának kitöl­
tésére okvetlen szükséges volt. És most
térjünk vissza fiatal barátunkhoz, kit elhagy­
tunk magányában.
A tudat: hogy Johannát akkor hagyta
el, midőn egymásra legnagyobb szükségük
leendett, — állandó kínzója lett Alfréd­
nek. E két levélből az ifjú kimagyaráz­
hatott mindent. Világos voít előtte: hogy
Johannának testvére levele úgy adatott át,
mintha azt ő egy elhagyott, megcsalt ked­
vestől kapta volna. Sőt később eszébe jutott
az is, hogy e levelet a Bogicsék kertjében
akkor vesztette el, midőn ott Johannával
találkozott. Aztán eszébe jutott Mária, és
semmi kétsége nem volt többé abban, hogy
testvére levelét ő találta meg, játszta a Jo ­
hanna kezébe, s hogy az egész cselszövény
fővezetője e leány.
X. városba akart menni ismét, hogy bo-
szut álljon, s hogy aztán rohanjon a világba
Johanna után.
„Boszut állni egy nőn!“ — Visszabor­
zadt e gondolattól. ,,Aztán Johanna után
rohanni, pénz nélkül, üres kézzel!“ Egyik
akarat oly észnélküli volt, mint a másik. H a­
tározata lett végre: elvonulni az élettől, a
múlt fájó, de kedves emlékének élni, s fáj­
dalmát megörökiteni egy regényben.
Szülői, testvére, kezdetben küzdöttek
elvonultsága ellen, de később belátták, hogy
hasztalan. Alfréd jobban ragaszkodott e ha­
tározatához mint életéhez, s ezért azt talán
kész lel t volna feláldozni, hogy t. i. elzárttan
együtt lehessen.
Mig a tél tartott, épen nem hagyta el
szobáját, a tavasz azonban egypár óráig tért
adott neki a szabadban.
Mióta reggelenkint Talifettel találkozott,
— bár nem szólitá meg a tündéries leányt,
— de vágyta mindig a találkozás perezét.
Johannát képzelé benne, képzeletének ha­
talma a ragyogó fekete hajú leányt szőkévé
változtató, a fekete éjszemeket égszinűvé,
alakja pedig úgy is hasonlított a Johan­
náéhoz.
Volt pillanat, midőn meg akarta szólítani,
de csakhamar visszarettent az akarattól,
mely világossá tette volna előtte csalódását.
„És a leány“ — irta regényében —
„minden reggel eljött amaz ábrándosán cse-
vegő patakocska partjához, az ifjú minden
reggel meglátható őt. Megszólítania nem
volt szabad, mert a féltékeny várur szolgái
lesben álltak az erdő bozótjai közt, s a meg­
szólítás pillanatában elragadták volna előle
az imádott lényt, hogy soha, soha ne lássa
többé. Találkozásuk néma és fájdalmas volt,
s csak arra szolgált, hogy naponta feleleve­
nítse szenvedéseiket.“
A magány nemcsak az emberek közöl,
de a valóságból is kiragadta Alfrédet. Néha
órákig Johannával lenni képzelte magát, s
 232
midőn regényében a párbeszédet irta, való­
ban azt hivé, hogy az őt magányában meglá­
togató bölgygyel beszél.
— E fajdalom éltet, — mondá anyjának,
— ne akarjátok e fájdalmat elrabolni tőlem.
Háboritlanul társalog itt lelkem a Johanna
leikével, inig az emberek mint ezelőtt min­
ket, úgy most ezeket is elválasztanák egy­
mástól. Nincs kedvem ismét ily áldozatot
hozni az életnek. Ha egyedül vagyok, képze­
letem megtestesíti gondolataimat, és sokkal
hatalmasabb az üldöző sorsnál, mely képze­
letem által vont körön belőllépve elveszti
erejét. A magányban tetszése szerint tágul-
hate kör, mig összeszorulna az emberek közt.
Higyjétek el, én nem vágyom a társaságot.
Ti oly jók vagytok és meglátogattok néha.
Nekem nem kell egyéb ember. Nem tudom
hasznukat venni, ők se nekem, holott ha itt
vagyok, használhatok nekik is, magamnak
is. Regényemet olvasni fogják, s hiszem,
nem csupán mulatságot, de tanulságot is
fognak meriteni belőle, holott ha személye­
sen jelenném meg köztük, nem tudnék nekik
egyikkel se kedveskedni; s igy nem volna
előttük értékem. Az emberek csak azt be­
csülik, ami reájok nézve akármily oldalról
nézve: de hasznos. Én akkor vagyok hasz­
nos, ha nem vagyok köztök. Hagyjatok en­
gem magányomban!
Anyja látogatása után nehány napra
Alfréd különös örömre ébredt.
Ajtaján kopogtak.
— Ki az? — kérdé nyugtalan álmából
felébredve.
A kopogtatás ismétlődött s Alfréd felis­
merte a rendes ütéseket.
— Ily jókor! — kiáltá felugorva ágyá­
ból, — talán baj van?
Valóban jókor volt, ő a mint virad, fel
szokott ébredni és most még aludt. Szobájá­
ban félhomály derengett, a viradat tehát még
csak készült.
Felnyitotta az ajtót.
Anyja lépett be, és még valaki. Ne kép­
zelje azonban az olvasó: hogy az a valaki
Johanna volt.
— Egész éjjel jöttünk, — mondá fia
homlokát megcsókolva az anya, — szeren­
csére holdvilágos idő volt.
Alfréd a félhomályban nem birta felis­
merni a szobájába lépett másik alakot.
— És miért volt e sietség, édes jó anyám!
— Egy ismerősöd unszolt, már nem birt
nyugodni, látni akart minélelőbb.
— És az az ismerős? — kérdé élénken
Alfréd.
— Én vagyok, úrfi, — szólt most a másik
alak az ifjú elébe lépve.
— Nem csalódom-e? — kiáltá Alfréd,—
maga az, Erzsi?
— Igen is én vagyok.
Alfréd örömkaczaj közt borult a leány
kebelére s erősen szivére szoritá őt. A leány
viszonozta ez ölelést.
Kezdetben nevettek, azután zokogtak.
— Édes jó Erzsi!
— Édes Alfréd urfi !
— Felkeresett magányomban ?
— Oh csak hamarább tehettem volna, s
bár ne egyedül kellett volna ezt tennem.
Alfréd, ki talán azt is hihette, hogy Er­
zsit Johanna fogja követni, e szavak után
mintegy megrázkódva mondá:
— Egyedül jött!
— Sajnos, édes urfi, — de egyedül. Én
magam se tudom, hova lett Johanna kisasz-
szony. Három nappal ezelőtt hagytam el a
kórházat. Az urfi bizonyosan tudni fogja,
hogy a tűzvész alkalmával, midőn az ablak­
ból kiléptem, leestem a létráról, és karomat
törtem. A kórházba vittek, hol a törést
roszul forrasztották össze, s ismét, bogy
újra foraszszák, kitörték karomat. — Azért
kellett ily sokáig ott lennem. Egyszer J o ­
hanna kisasszony meglátogatott; nevetett,
kaczagott, vígnak tetette magát szegény.
Azt mondta, elutazik, nem tudja hova, de
azt tudja: hogy soha, soha többé nem fog
visszatérni. Sirt, mikor elment, de könyüit
titkolta előttem. Nem mehettem vele, épen
előttevalónap álltam ki az uj törést. —
Szegény kisasszony, talán nem fogom többé
látni. Ángyai volt, valóságos angyal. Arcz-
képét itt hagyta nálam.
— önnél van? — kérdé szenvedélyesen
Alfréd.
— Mag-ammal
O
hordom mindig. D
— Oh mutassa kérem ! mutassa! —kiáltá
—az ifjú, hadd imádkozom ez arczkép előtt!
Erz i kebléről egy bőrtokot vont elő, s
felnyitva azt, az Alfréd reszkető kezébe adta.
— Johanna! — tört ki e név az ifjú ajkán,
 2 33
midőn a m ir tisztulni kezdő világosságban
O O
felismerte imádottja arczképét.
Az ablakhoz rohant vele.
Johanna fekete ruhában volt levéve, csak
kevés nappal betegsége után. Haja vállaira
volt eresztve, arcza kissé beesett, s szemei
merengve néztek. A fájdalomnak hű kifeje­
zője volt ez arczkép.
Az ifjú szemei megteltek könyekkel, s
úgy tetszett neki, mintha a kezében tartott
arczkép is sirna.
— Johanna! — sohajtá kétszer egymás­
után. — Kedves! szegény, félrevezetett Jo­
hannám !
— Jól mondja az uríi, — szólt Erzsi el-
érzékeuyülve, — ő valóban egy félrevezetett
angyal. Szegény ártatlan jó léleknek meny­
nyit kell szenvedni. — Ha úgy ismerné e
kedves teremtést az urfi mint én. Csupa jó­
ság, — csupa fájdalom! Mily kár volna, ha
elromlanák! . . . . .
E szavaknak bár fájó, de jó hatása volt
Alfrédre úgy, mint anyjára nézve; Alfréd
szerette tudni, anyja szerette hinni, hogy a
kit ő, s a kit fia szeretett, a szerelemre nem
volt méltatlan.
Az ifjú még sokáig elnézte az arczképét,
végre fájdalmasan kiáltott fel:
— És ki tudja hol van, ki tudja hol
szenved! — E fájdalmas felkiáltást vissza-
tükrözé arczának minden vonása, s szánal­
mat gerjesztő tekintete, melylyel most any­
jára s Erzsire nézett. — De hát Istenem, —
szólt kevés szünet után, — sorsára kell-e
hagynunk őt, midőn meg vagyunk győződve
ártatlansága felől. Nem emberi kötelesség-e
elkövetni mindent, hogy megszabadíthassuk
a rettenetes környezettől. — Anyám! —
kiáltá anyja kezét megragadva s csókjaival
halmozva el, — Ígérd meg, hogy támogatá­
somra leendesz.
— Szegény gyermek, — sohajtá az anya,
— jól tudod, hogy én megteszek és megten­
nék mindent. ígérem is, hogy meg fogom
tenni. Aztán mintegy a sorsot illetve szem­
rehányásával, mondá : — Csuk ne volnánk
ilyen szegények!
— Igaz, — viszhangozá az ifjú, — na­
gyon szegények vagyunk. Hangja fájdalmas
sóhajba ment át, a torka összeszorult.
— Kitartás, bátorság, és akarat , —
mondá Erzsi, bár könyei még mindig hull
tak, — ki fogja pótolni a gazdagságot.
Alfréd megrázta fejét :
— És ha utaznunk kellene, ha Johan­
nának pénzsegélyre volna szüksége, hogy
lelkének gyilkosaitól megválhasson, mit ten­
nénk akkor? Ha magunkkal kellene őt hoz­
nunk, mit tennénk akkor? Avagy ha huza­
mosabb ideig kellene a helyen tartózkodni, hol
ő van; hogy hozzá juthassunk, megveszte­
getni a cselédeket : mit tennénk akkor? —
Alfréd szenvedőleg, kérdőleg tekintett E r­
zsire.
Az egykori szobaleány gondolkozott :
— És épen semmi pénze nincs az urfi-
nak?— kérdé kevés szünet után.
— Semmi, semmi! — feleié Alfréd.
Erzsi az anyára tekintett.
— Nagyon szegények vagyunk, — fe­
leié ez a kérdő tekintetre, és zokogni kez­
dett ; aztán fuldokló hangon tette hozzá :
mindössze ha van egy pár forintunk. Ingó
vagyonunk se igen van, amit eladhatnánk.
Legfeljebb a fakó lovat, és a Kávét (igy hív­
ták a tehenet). A többi igavonó marha, és
nem tudnánk se vettetni, se szántatn'i.
— Hiszen az urfi dolgozik, — mondá
Erzsi egészen elérzékenyülve, alig tudva ki­
ejteni e szavakat. — Én hallottam dicsérni
az urfi müveit.
Alfréd majd hogy fel nem kaczagott
keseredettségében.
— Müveimet, — inondá gúnyos, epedő
mosolylyal, — dicsérik, igen. Dolgozom, igaz.
De pénzem nincs.
— Tehát nem fizetnek?
— Fizetnek valamit.
— Mit csinál most az urfi?
— Regényt Írok.
— Azért mindenesetre fog egy összeg
pénzt kapni.
—: Ha megveszik.
— És miért ne vennék meg, az urfinak
jó neve van.
— Nem ér semmit. A közönség nem ol­
vas, a kiadó nem tudja eladni, tehát jobban
teszi: ha meg sem veszi, ki sem adja. Midőn e
regény Írásához fogtam, higyje el, eszembe
sem volt a pénz. Fájdalmaimnak, gondolata­
imnak gyűjtő mendenezéje ez, — haszonta­
lan dolog. Emészt és hasznot nem hoz, tűz,
melyben elégünk, melyben el akarunk égni.
 234

— Én megfeszítem minden erőmet, te­ Iány vagyok, nekem is kell élelmemről gon-
hetségemet, hogy e müvet eladhassuk, — 'dolkoznom; — pedig sokat, nagyon sokat
monda élénken Erzsi. szeretnék még az urfival beszélni. És vájjon
Alfréd ismét mosolygott. nem kívánja látni a helyeket, hol Johanna
— Nagyon szép, ha azt hiszi, miként szi­ kisasszonynyal üldögélve, az urfiról beszél­
ves fáradságának leend sikere. Nem ökör, gettünk, s az Uránt, melynek csúcsáról haj-
lé, vagy búza ez. A mi a testnek kell, az el­ nalonkint megcsendült epedő dala. Jöjjön az
kel ; a lélek, bár ő teszi emberré az embert, urfi, én azt hiszem, nem fogja sajnálni az el­
másodrendű dolog. vesztett egypár órát.
— És mégis el fogjuk adni e regényt. — A Johanna emléke, a hely, hol, hacsak
erősité a szobaleány, Írjon az urfi. dolgozzék egy pár pillanatot töltött is, drága volt
ezután is szorgalmasan, és gondoljon J o ­ Alfréd előtt, s miután a sétára anyja is
hanna kisasszonyra, hogy regénye ne puszta felszólította volna , ki örült az alkalom­
kétségbeesést fessen, — adjon kedvet saját nak , hogy fiát pár óráig is szórakoztat­
magának az élethez. Gondolja meg, hogy hatja, Alfréd, eltérve a megszabott rendtől,
annak, a kit szeret, nagy szüksége van az s talán feledve, hogy Samu gazdának szavát
urfira, az urfi erejére és akaratára. Ne csüg­ adta, miként ő napfelkelte után naplemen­
gedjen^ sorokból, melyeket ir, szedjen erőt, téig, sőt sötét estig halott lesz az ott lakókra
készítse a lélek saját számára gyógyszerét. nézve, — engedett a felhívásnak.
— ö n isteni leány! — kiáltá Alfréd, Felöltözött. Jobb karjára vette anyját,
megragadva az Erzsi kezét. Reménye hihe­
balra Erzsit, s irányát rendes sétautjának
tetlen és mégis el kell hinnem, mert jól esik véve, mindhárman
hinni; biztatása vakmerő, azért fokozza bá­ az erdő felé indultak.
torságomat. Igen, irni, dolgozni fogok, és A kastély udvarán már sürgött-forgott
nem kétségbeesve , reménynyel gondolok a cselédség, s habár öntudatlanul is, de jól
Johannára. Lemondásom az életről, váljék esett Alfrédnek, hogy Samu gazdával nem
ragaszkodássá az élethez. Aztán mintha a találkozott.
pillanatra fellobbanó láng kialudt volna, — Talifet, kit a nap első sugára már a for­
ismét csüggeteg hangon tévé hozzá : — El rásnál talált, nem bírta mire vélni az ifjú
fogok követni mindent! elmaradását, s mert tudta, hogy az napfel­
— Én is el fogok követni mindent, — keltekor már visszatér, midőn az első fény­
mondá az anya, s annyival, a mennyivel lehet, szikra megjelent a forrás tükrében, nyugta­
pótolni az összeget, melyet regényedért lanul tekintett szét, közeledni még most sem
kapni fogsz. látván senkit, elhagyta helyét, hogy haza
Erzsi még sokat beszélt és szavai nem induljon. Felemelte fejét, hogy az égre néz­
maradtak hatástalanok. Alfréd perczről- zen, s hogy talán leolvassa arról, a mit tudni
perczre élénkülni kezdett, s kedvet kapott szeretett volna : hogy t. i. mi volt oka az
Johannáért az élethez. ifjú elmaradásának. Az égre Írva mint egy
Az idő múlt, s már a nap első sugarai nagy fekete betű, ott feketellett az Urán! Ko­
megjelentek a hegyormok felett. pasz sziklacsucsa ridegen nyúlt be a kékes
— És most, — szólt a szobaleány, — légbe, intő ujjként, hogy amely ember szive
menjünk, sétáljunk egyet az erdőbe, oly ré­ érzékenyebb nála : az az ember elbukik.
gen vágyom látni a helyeket, hol annyi ked­ Talifet egyszerre kedvet érzett magában,
ves perczet töltöttem, ha nem megelégedet­ hogy megmászsza e sziklás ormot, hogy on­
ten is. nan mutassa majd be magát Samu gazdának,
Alfréd kinézett az ablakon. ha az talán sokallva visszatérését, leskelődni
— Én már nem mehetek, a rendes séta­ menne utánna.
idő eltelt , ilyenkor már vissza szoktam ,— Úgy sem ismerem még e vidéket —
térni. gondola a leány, — onnan messze tájakra
— És nem lehet egy kivételes nap? — nyilhatik kilátás, a völgyek és bérezek felett
kérdé Erzsi, — ismét elmegyek, s ki tudja száz-ölnyi magasban áll ama hegycsúcs, s
mikor jöhetek megint ide, én is szegény le- beláthat a tájék titkos rejtekeibe. Hátha
 235

leend még szükségem ismerni ez eldugott tarka selyem, piros bojtu turbán díszeleg;
helyeket. nyaka egészen szabad, testét bő török kö­
Nyakába akasztá sárga selyemzsinóron peny födi, s domború mellén nyitva van. A
függő hárfáját, felemelé s derekán összefogá j leány arcza keleties szabású és gyönyörű,
kék selyem kaftánját s világossárga török egész alakja igéző. A mint a nap feljön, el­
bugyogói még inkább feltűnővé tették pi- tűnik e helyről. Nem tudom honnan jöhet
cziny bársony papucsba illesztett lábait. ide, az erdő leánya-e, vagy a légből tömörül
Ilyen törökös vándorló tündért még ne­ meg nehány pillanatra. Megszólitani még
hezen látott az erdők leánya. egyszer sem mertem,féltem, hogy az emberi
Talifet könnyű léptekkel indult neki az hang megsérti, hogy elröpül.
erdő kavicsos, köves utjának, s ráakadt az — Valóban különös, — jegyző meg az
emelkedő, s az Urán csúcsára vezető ös­ anya ; — de vájjon nem puszta költői
vényre. ábránd-e? A túlságos képzelődés néha való­
Mint ki az erdőben született, zerge- ságnak látja alakjait.
könnyüséggel szökdécselt kőről kőre, szik­ Alfréd mosolygott.
láról sziklára, a hol meredek, s csúszós volt — Ennyire még sem vagyok képzelgő.
az ut, ott bátran, a nélkül, hogy bársony Sajnos, a valót nagy n is meg tudom kü­
puha kezeit a karczolástól féltené, ragadta lönböztetni a képzelettől, a való rendesen
meg a galagonvabokor tövises ágát, melyet fájdalmas.
itt-ott piros vére meg is festett, s mászva, — Kár volt meg nem szólítani a tűn-
kapaszkodva, kimerülve, megpihenve s újra dórt, — itíondá Erzsi oly hangon, mint ki
megerősödve, végre elérte az Urán tetejét. valóban kételkedett az előadottak felett.
Ott leült egy kőre, s míg melle lihegve Ezalatt elérték az ösvényt, mely az
emelkedett , tekintetét, a messze-láthatár Uránra vezet.
széléig nyúló változatos tájra függeszté. — Volt már az Urán tetején? — kérdé
Ezalatt Alfréd is közeledett a for­ Alfrédtől Erzsi. Anyja szótlanul és gondol­
rás felé. kozva haladt mellette.
— Hányszor ült Johanna kisasszony e — Azt sem tudom mi az, — feleié
helyen! — kiáltá érzékenyen Erzsi; midőn Alfréd.
a már általunk ismert szomorufüzhöz ér­ — Ama magas hegycsúcs, — mondá az
tek, — ott ült szegény a viz partján, s mig Uránra mutatva a szobaleány.
a folyam mellette csicsergctt, s a fekete­ — Még nem voltam rajta, — válaszoló
rigó egy-egybús hangot adva az erdő sűrű­ az ifjú, — de ha nem csalódom, ama vészes
jében fütvörészett, — az ő ajkai dalra nyil- éj alkalmával ez alatt a hegycsúcs alatt jö t­
tak, s én szentül hiszem : hogy a dal imád­ tem el, s csepp hija, hogy egy mélységbe
ság volt, — önért urfi. nem hulltam, mely közvetlen mellette tá ­
Elszorult az Alfréd szive; s midőn eszébe tong, s hiszem, hogy csúcsáról pompásan
jutott a tündéries lény, kivel reggelenkint bele lehetne ugorni.
itt szokott találkozni, s ki a nap sugárainak — E hegycsúcs volt legkedvesebb helye
megjelenésekor, mintha azok szivnák fel, — Johanna kisasszonynak, — mi a legutolsó
eltűnik,mintegy hinni kezdett azon ábránd­ hegyoromig kisértük őt, honnan azonban az
jának, hogy e tünemény a Johanna szel­ ut már igen tövises és kavicsos; ő azonban
leme. összefogva ruháját, könnyedén hatolt fel­
— Furcsa, — szólt gondolataiba me­ felé, mintha repült volna. Mi megvártuk őt
rülve, — hajnali sétáim alkalmával, itt mig visszatért, a mi rendesen két, néha há­
rendesen találkozom egy megmagyarázha­ rom óranegyed múlva történt. Addig éne­
tatlan festői nép nőalakkal, ki picziny fehér kelt ott fenn, s hangja mint egy csalogányé,
lábait a forrás habjaiba fürösztve hárfát pen­ becsattogott bérczet, völgyet.
get, s még általam nem hallott gyönyörű — Most már felmennék az Uránra, ha
keleti népdalokat énekel, sohajszerü lágy, még oly magas volna is, — kiáltá az ifjú, —
égies hangon. Török, avagy perzsa öltöze­ s ezután egy órával hamarább fogok fel­
tet visel, gyöngyökkel összefont fekete haján kelni , hogy séta-utamat odáig teltessem.
 236
Látni akarom a vidéket, melyet a Johanna
szemsugárai szivárványként övez ek át, s
azt fogom képzelni, hogy ő minden bérez,
minden völgy felett ott lebeg. — Ha nem
akarnak fáradni, maradjanak itt. szép zöld,
virágos és puha a gyepszőnyeg, üljenek le
és beszélgessenek, míg visszatérek.
— En nem bánom ha feljebb megyünk
is, — mondá az anya, — kellemes, csendes
idő van, s b ír szabadban lakom, de puszta
élvezetből úgyis ritkán indulok ki. Egy ki­
vételes reggelt csinálok magamnak én is, s
ha önnek úgy tetszik, — mondá Erzsi felé
fordulva , — menjünk, a meddig lábunk
győzi.
— Oh nekem tetszik, — kiáltá a Johanna
volt szobaleánya, társalkodónője és barát-
néja, — ha tovább nem, legalább addig sze­
retném ha feljuthatnánk, honnan már pom­
pásan fel lehet látni az Urán tetejére, mely
rendes váró-állomásunk volt. Mig az urfi
fent időzik, addig én beleképzelem maga­
mat abba a helyzetbe, mintha a kisasszony
is felettünk volna.
Ezzel mindhárman megindultak azUrán-
ra vezető ösvényen. Kezdetben elég tágas
volt az ut, hogy mindhárman egymás mel
lett mehettek, a magasra nyúló cser-, tölgy-,
bükk-, avagy hársfák sudarai nem voltak
alkalmatlanok, de feljebb, amint a hegy
sziklásodottj a fák törpülni kezdének, in­
kább terebélyesek mint magasak voltak, s
ágasbogas gályáikat keresztül-kasul nyujták
át az ut felett. Csak egymásután halad­
hattak.
Az emelkedés meglehetős meredek volt.
Egy-egy bazalt-darab ha kimozdittatott he­
lyéből és megindult, nagy robajjal csörtetett
neki a hegyoldalnak, hallani lehetett, amint
úthengerül a száraz haraszton, s hozzá-hozzá
koppan egyik vagy másik útját álló fa tör­
zséhez.
Haladás közben gyakran megálltak és
pihentek ; ilyenkor a vidékre visszanézve,
nem egyszer és elragadtatva mondá Alfréd:
— Mily dicső, milv pompás kilátás! —
Úgy hiszem, ezen az utón jöttem, midőn a
kastély égett. Mily tisztán lehet látni kor­
mos falait. Ha akkor tudtam volna, hogy
mi vár reám! — tévé hozzá felsohajtva. El­
feledtem megmutatni ama dombon, melyen
legelőször keresztül haladtunk, a helyet, hol
rám lőttek. A golyó mellettem süvöltött el,
de nem talált. Nem tudom ki lőtt, nem volt
időm firtatni.
— Valami gazember,— mondá az anya.
— Mi egész itt-tartózkodásunk ideje
alatt semmiféle gyanús egyénnel nem talál­
koztunk, — jegyzé meg Erzsi, egy fatörzs­
höz támaszkodva, s szavait bevégezve figyelni
kezdett.
— Nem hallanak valami dalt, — vagy
zenét ? — kérdé a mellette állóktól.
Mindhárman figyeltek. A szél lenge­
dezni kezdett, s mintha az erdő titkos húr­
jait pengetné : valóban dalt és zenét, —
szokatlan dallamokat, s szokatlan hangve-
gyületet lehetett hallani, mely azonban oly
kedves, olvadékony volt: hogy mindhárman
fellélekzettek , mintha a léggel akarták
volna beszivni.
— Az én tündérem, — szólt ábrándosán
Alfréd.
— Pedig nekem úgy tetszik, hogy a
hang nem alulról, de felülről jön, — jegyzé
meg Erzsi. Épen az Urán alatt állunk.
Alfréd összerezzent. Johanna jutott
eszébe.
— Kedves dal, — szólt az anya, — oly
csillapitólag s nyugtatólag hat lelkűmre,
mintha delejes kéz simogatná.
— Engem lázit, — szólt nekipirulva
az ifjú.
Erzsi feltekintett.
— Innen nem lehet látni semmit, halad­
junk még egykissé, elérjük a rendes állo­
mást, — s ha valaki valóban az Urán tetején
volna, meg fogjuk látni.
Alfréd nyugtalankodni kezdett, s vérét
ereiben pezsegni érzé.
— Én előre megyek, — e szavakkal sebe­
sen felfelé indult. Pár száz lépést haladha­
tod, midőn eléré a mélységet, melytől az
égő kastély lángjának fénye menté meg. E l­
borzadt, midőn a feneketlen sötétségbe lete­
kintett. Itt megállt, hogy anyját s Erzsit
bevárja, ha netalán azoknak segélyére lenne
szükségük.
A dal épen felette zendült meg. Elfeledte,
miért állt meg, hirtelen a hegyoldalba má­
szott, hogy a mélységet kikerülje, tőle ki­
telhető sebességgel tett még pár száz lé­
pést, akkor feltekintett, és elsápadt.
Oldalt esett tőle az Urán csúcsa, s töké­
 2 37
letesen kiveheté, amint egy kövön ült, s
hárfáját pengetve dalolt a forrás tündére. A
szél turbánjának bojtját, s kék selyem kaf­
tánját lebegteté, a hölgy arcza a kastély
felé volt fordulva, s csak fekete hollófürt­
jeinek tekercsei látszottak.
Alfréd elbámult, és nem birt lélekzetet
venni. Midőn anyja és Erzsi elérték őt,
mozdulatlan és halványan találták. Kér­
déseikre felemelte kezét, s az Uránra mu­
tatva mondá :
— Ott van !
A szél épen onnan fújt, s ki lehetett venni
most már azon magyar dallamokat, melye­
ket Talifet Alfrédtől eltanult. A hang ked­
ves, tiszta és csengő volt, hajlása és emel­
kedése, kisértetve a hárfa húrjainak rez­
gésétől, — megható.
— Valóban olyan, mint egy tündér, —
jegyzé meg Erzsi.
— Most már meg kell győződnöm a va­
lóságról, — rebegé Alfréd, — meg kell
győződnöm, hogy a tündérekről regéltek-e
csupán, vagy azok valóságban is léteztek és
léteznek. Felmegyek és megszólitom. Ha
ember, úgy hiszem, felelni fog, ha tündér?
el fog oszolni mint egy ködkép.
— Magam is kiváncsi vagyok e lényre,
— mondá az anya, — dala valóban oly olva­
dékony és kedves, minőt még nem hallottam,
s alakja festői, minőt még nem láttam. Sze­
retném veled együtt megmászni a hegycsú­
csot s közelről lenni szemtanúja a jelenet­
nek, midőn megszólitod, de már ki vagyok
fáradva, s az ut oda igen meredek. Avagy
talán jobb is, ha egyedül mégy, ketten na­
gyobb zajt csinálnánk s figyelmeztetnők őt
közeledtünkre.
E beszélgetés bár lassan történt, a lég
azonban, mely felfelé hullámzik, az okozott
neszt a Talifet füléig vitte. A leány kissé
megbillentette fejét, s nehogy e kémlelő
mozdulata észrevétessék, fél szemmel lete­
kintett az Uránról, s megismerte Alfrédet,
ki épen hozzáfogott a mászáshoz. Erzsi és
az anya egy sziklamélyedésbe vonultak,
tevén azt azon elővigyázatból, hogy ha ne­
talán az Alfréd által okozott zajra ama
mesés lény széttekintene, ne láthasson senkit.
Csak néha ütötték ki fejőket, nézve, vájjon
azalatt, mig az ifjú felfelé tör, nem tünik-e
el onnan.
Alfréd egészen az Urán alá érve, nem is
gondolt arra, hogy észrevétetett, ott pedig
már fedve volt a függőlegesen felnyúló szik­
lák által, melyek közt egy-egy rés nyilt,
szánalomból engedve talán utat a felfelé
igyekezőknek.
Talifet, midőn a hegy alatt eltűnni látta
az ifjút, s a pillanatonkint legördülő kövek
csörtetését hallva, meggyőződhetett, hogy
az a felfelé mászással van elfoglalva, szive
megdobbant, s reszketve várta, hogy az
Alfréd feje asziklarepedésekből, melyeken át
kell hatolnia, kiemelkedik. De e pillanatban
más gondolat támadt a találékony nő elmé­
jében. Hogy érdekesebbé tehesse magát,
ösztöne azt sugallta, miként, ha lehet, tűn­
jék el az ifjú elől.
Széttekintett.
A kő, melyen ült, hasonlitott egy trónhoz;
balra bazalt-darabokból lépcsők vezettek fel
reá, csak egyet kellett fordulni, lefelé tenni
egy lépést, és rögtön eltűnhetett azon látkör-
ből, mely az Uran alatt létező dombon állók­
nak ki volt téve.
Gondolt és tett. Eltűnése oly hirteleni
volt, hogy Erzsi, ki csak pillanat előtt te­
kintett oda, a másik pillanatban már nem
látta őt.
A mint Talifet biztosítva volt a felől,
hogy Alfréd által, ha az a dombra visszatért
is, láthatatlan, figyelni kezdett. A mindin­
kábbközeledő csörgés csakhamar meggyőzte
őt arról, hogy az ifjú nem hagyott fel szán­
dékával. Vizsga szemei ismét valami oly
hely után kutattak, mely elfedhesse őt a für­
késző tekintet elől.
Az Urán túlsó szélére ment, de az oly
roppant meredek volt, s oly hajmeresztő
mélység felett állt, hogy a leány agya egy
tekintettől szédülni kezdett.
Visszatántorodolt. Vizsgálódni, fürkészni
kezdett újra, de nem talált egyéb lejárást,
mint a melyen feljött, s hol minden pilla­
natban várhatá az Alfréd megjelenését. Már
fel akart hagyni szándékával, midőn egy­
szerre, a kő alatt, melyen ült, egy keskeny
nyílású űrt vett észre. Oda sietett, s látta,
hogy a résen át könnyen be lehet férnie.
A csörtetés mindinkább közeledett s már
úgy tetszett Talifet előtt, mintha Alfréd a
kőhalmaz másik oldalánál az Urán tetejére
ért volna.
 238
Határoznia kellett. Előre bocsátá hár­
fáját, mely érintkezve a kövekkel, zengővé
tette az üreget, aztán összefoga köpenyét, ő
ia eltűnt.
Az üreg, melybe jutott, meglehetős tágas
volt s alulról, mint egy csövön át, világosság
hatolt a sötétségbe. A leány érezte, hogy
lábai alatt az ür kavicsos talapja lefelé vezet.
Megkisérté haladni lefelé, ami nem nagy
nehézséggel járt, csakhogy amint lejebb ért,
az ür szűkült, és meg kellett hajolnia. Még
alig tett e szűkülésben néhány lépést, midőn
lába megcsúszott, s ő üvegsimaságu kőlapra
hullván, a nélkül, hogy feltarthatta volna
magát, sebesen csúszott le a nyilásfelé, mely
alatt talán több száz öles mélység tátongott.
Ez űrnek valódi garatszerü alakja volt,
s hihetőleg az Urán mederszerü tetejében
meggyűlt, s itt nyílásra akadt viz készitheté
azt el századokon keresztül.
Az ifjú homlokáról hullt a verejték, mi­
dőn a hegycsúcsra ért. Kisebb gondja is
nagyobb volt a pihenésnél. Megpillantotta a
kőrakást, melyen tündérét ülni látta, s azon
hiedelemben, hogy ott találandja most is, tett
még az egymásra halmozott köveken néhány
lépést.
A hegycsúcs legmagasabb pontjára ért
föl. Nem látott senkit. Alatta a hegypirami­
sok zöldülő csúcsai sötétlettek, s előtte a
végtelen me.-szeségbe nyúló égbolt alatt
több elszórt falu templomának tornya fehér­
lett, mint egy-egy szál gyufa, a ködszerü
légben.
Csak a szellő lengett, csendesség volt.
Koronkint valami fájdalmas hangot vélt hal­
lani, mintha a kövek sóhajtoztak, zenegtek
volna körülte.
Talán a Talifet hárfája ütődött valahova
az üregben.
— Ez mégis mesés valami — gondolá az
ifjú. Az Urán alatt álló dombra tekintett, s
megpillantá anyját és Erzsit, a kik kíván­
csian nézték őt.
K arját feltartá s megrázá kezeit, jelent­
vén : hogy nem talált senkit. Szólni nem
mert, nehogy a szellemet, mert más nem le­
hetett, ha még csakugyan ott körülte volna
valahol, elriaszsza.
Elhagyta a kőhalmazt, összejárta az Urán
tetejét, letekintett a mélységbe, melytől
maga is megszédült, a mely ugyanaz a
mélység volt, mit ő már kétszer látott lábai
alatt.
Összekutatott minden helyecskét, s meg­
győződött, hogy e szikláról nem vezet le
egyéb lejárás, csak az, mely őt felvezette.
A kőhalmaz alatti nyilás egészen oldalt
esett, s talán kikerülte figyelmét, avagy ha
észrevette is, nem tűnt fel előtte, miután ily
kőhalmazoknál, hol egyik kő rendetlenül
hever a másik felett, napi dolog az ilyen.
Eszébe se juthatott, hogy tündére ily szűk
lyukat választott volna magának.
Ismét felment a halmaz tetejére, s ismét
intett anyja- s a szobaleánynak: hogy nem
talált semmit.
Néhány perczig még gondolkozott, várt,
szemlélődött, aztán el akarta hagyni a hegy­
tetőt. Tekintete most a völgy mélységében
sötétlő kastély kormos falaira esett.
Meg kellett állnia. Johannajutott eszébe ;
fájó érzés hasitá át szivét, midőn képzelődé­
séből öntudata kiragadta, s észrevéteté vele,
hogy azon a helyen áll most, honnan a Jo ­
hanna imádságos kis szája annyiszor elzengte
szerelmi dalát.
Leült, fejét karjára hajtotta, s ismét áb­
rándjaiba sülyedt. Ismeretségüknek első
pillanatától kezdte végiggondolni az egész
időt. Az aggteleki barlangban előfordult
eseményt, később a kerti találkozást, aztán
a találkozást imádottja szobájában, az anya
rettenetességét, háromnapi gyaloglását ha­
zafelé, kétségbeesetten, tépett szívvel, s végre
a tűzvészt.
Hány s mily nevezetes esemény néhány
hónap alatt! Hány megörökített emlékeze­
tes perez; és hány forrása a fájdalomnak !
Alfréd sokáig gondolkozhatott. Anyja és
Erzsi nem akarták őt zavarni, leültek és be­
szélgettek Johanna felől.
Az ifjú végre felemelé fejét. A nap már
jómagasan ragyogott a felhőtlen égboltoza­
ton, s tiszta világos fényébe füröszté az
egész tájat.
Alfréd önkénytelenül tekintett ismét a
kastélyra, s úgy képzelé, mintha a napsuga­
rak ott jobban öszpontosulva, erősebben ra-
gyognának.
Most egy_ alakot látott megjelenni a to­
rony felett. Eles sasszemei jól kivették a
szél által lobogtatott kék lepelt, mely azt kö­
rülfolyta, s a lepel alól messze kiviritó
 2 39
sárga szint, mely az alak alsó részét fedte.
Látta, amint kezében valamit magasra emelt
és az Urán felé fordult. Erős képzelődésé­
nek hozzájárultával jólj látni hitte a hárfát.
Alfréd elsápadt. Kétkedett, azelőtt félig,
most már tökéletesen hitt a tündérekben.
Felállt, karját a kastély felé nyujtá, s
lekiáltott az őt bámulóknak:
— Ott van!
Azok persze hogy nem láttak semmit.
Az egész jelenet varázskulcsa az: hogy Ta-
lifet a nyiláson, igaz, hogy rohanva csúszott
keresztül, de száz öl mélység helyett puha
zöld mohárahullt, mely fél-láb magasan terült
el a nyílás ^latt.
A viz most már nem igen gyűlt meg az
Urán tetején, miután az idő, s talán emberi
kezek is, több rést nyitottak a meder körül,
tehát nem volt szüksége a leirt garatszerü
tölcsérre, abból már évek óta nem láttak
vizet előbugyogni, s igy a szikla, melyre az
valamikor hullt, bemohásodott.
Talifet a csúszás alatt nem vesztette el
lélekjelenlétét, hárfáját szorosan magához
ölelve tartotta, s mire a bársonypuha mo­
hára cseppent, örömmel vette észre, hogy
nem halt meg, sőt a mi rendkivülibb, még
csak meg sem sérült.
Egy törpefenyőkkel benőtt sziklás, de
kerek hegytetőn találta magát, épen ellen­
kező oldalon a másikkal, s a mi legnagyobb
örömére szolgált: csakhamar egy, a völgybe
lefelé vezető ösvényt fedezett fel
Itt a leánynak ismét egy furfangos gon­
dolata támadt: minél előbb hazaérni, fel­
sietni a torony tetejére, s onnan mutatni
magát az ifjúnak, ha az akkor még az Urá­
non lenne. Terve, amint láttuk, sikerült.
Most már Alfrédnek aztán hiába beszélt
volna akárki, hogy Johanna nem tudna e
tünemény felől semmit, dús fantáziája töké­
letesen egy másik tündér Honát állított
elébe Johannában, s annak szobaleányaként
Talifetet.
Most már remélni, hinni kezdett. Erzsit
magát is egy titkos tündérnek nézte, kit úr­
nője küldött, s feltétlenül hitelt adott min­
den szavának, s fogadta el tanácsát. Meg­
ígérte a leánynak, hogy most már kétszeres
erő- s szorgalommal fog dolgozni regényén,
s nem kételkedett többé abban: hogy müvét
el ne tudná adni.
E pillanat óta regénye roppant fantasz­
tikus fordulatot vett, s oly élénken állított
az olvasó elébe minden hihetetlenséget, hogy
az kénytelen volt azokat elhinni.
Anyja és Erzsi szintén nem voltak tisz­
tában ama rejtélyes tünékeny alakkal, s
hasonlólag furcsa képelődésekre vetemedtek;
pedig az olvasó láthatja, hogy az igen egy­
szerű, s könnyen felfogható dolog volt.
Amint az ifjú kiséretével hazafelé sétált,
a dombot, hol a tűzvész alkalmával reá lőttek,
elérve, — megállt.
— Itt lőttek rám, — mondá anyjához
fordulva, — a lövés onnan, a sűrűből jött, de
amint mondtam: nem talált.
Erzsi most hirtelen megragadta az Alfréd
kezét, és fülébe susogta:
— Siessünk.
Az ifjú ugyané pillanatban vette észre
Samu gazdát, ki fegyverére támaszkodva a
nagy tölgyfa alatt állt, mozdulatlanul és
mogorván nézve őket.
— Siessünk! — susogá másodszor is Erzsi,
— s amint Alfréd reá tekinte t, megijedt a
leány halálsápadtságától.
— Siessünk az Istenre kérem, — mondá
harmadszor is, és remegett, mintha össze
akart volna roskadni.
Alfréd megfogta a leány karját, kinek
arra szüksége volt, hasonlólag tett az Alfréd
anyja is, s mintegy vonatva az ingadozó de
rohanni akaró leány által, elsiettek a helyről.
Samu gazda utánuk nézett, önkénytele­
nül húzta fel fegyvere sárkányát, és meg-
czélozta Alfrédet, mint kitől, hogy Erzsihez
jusson, leghamarabb kellet véleménye szerint
megszabadulnia.
Egy pillanat müve volt ez. Samu gazda
felismerte a leányt, és határozott; mert a
leány halványságából kiolvasta, hogy az is
felismerte őt. Hirtelen nem jutott eszébe
egyéb, mint az: hogy a leánynak meg kell
halni, de hogy magát biztositsa, az egyik
csőből először Alfrédet czélozta meg.
A sors e helyen most másodszor hozta
veszélybe, és mentette meg az ifjú életét; —
ily nagy lélekkel tetszett neki a játék.
Amint Samu gazda fegyverének agyát
arczához illeszté, még ujját nem tette a ra­
vaszra, midőn karját megrántották, s egy
hang fülébe súgta:
— Mit akarsz ?
 240

A szándékos gyilkos hátratekintett, és ki nem szűnt meg reszketni, a kastély ud-

Talifetet látta maga mellett. A leány visz- j varára ért.
szatérésekor még látni akarta Alfrédet, s a — Kocsira! kocsira! — rebegé a leány,
kastélytól e párszáz- lépésnyire fekvő bozót­ I — pillanatig se lehet itt maradnom, életem
ban rejté el magát. veszélyben forog.
Sámuel indulatosan nézett a sultana — De fejtse meg ez ijedség okát, —
szeme közé, de annak csalékonyan szerelmet unszolá őt Alfréd.
lövellő tekintetével találkozva, vonásai mes- — Nincs idő ! Kocsira, kocsira ! — És a
szelidültek. Pillanatig hallgatott, aztán mint­ leány futni akart a hely felé, hol akocsit, ide-
egy hálás hangon monda: érkezésükkor hagyták.
— Megmentettél. — Megőrült, — súgta fiának az anya.
—- Hogy-hogy ? — Oh nem, — válaszold Erzsi, ki e sza­
— Roppant veszélybe sodortam volna vakat meghallotta, — ez nem őrültség.
magamat. — De hát miért e félelem, az Istenért,
— Hogy-hogy? itt emberek közt van ön.
•— Talán az akasztófára kerültem volna, — Látta ön azt az embert, kivel a kas­
holott az attóli menekülésre igy száz ut van télytól csak nehányszáz-lépésnyire az erdő­
Taüfet bámulva kérdé: ben találkoztunk? — kérdé lihegve s Al-
— De mit beszélsz ? frédra tekintve a leány.
— Bolondokat, — feleié az kelletlen mo­ — Igen.
solyra vonva ajkait, — lesz idő, midőn e sza­ — Ismeri őt ?
vak értelmét meg fogod tudni. Hagyjuk ezt — Igen.
máskorra. Felelj inkább e kérdésemre: — — Hogy hivják?
Hol jársz itt, s miért ebben az öltözetben ? — Én csak Samu gazdának hivom, ő e
— És te hol jársz itt ? — kérdé nyeglén birtok haszonbérlője.
falifet. — Akkor az Istenre kérem, meneküljön
— Én vadászni jöttem. innen az urfi is, élete nincs biztosságban.
— Nos, én pedig megtudva, hogy te va­ — De miért ? — kérdé megdöbbenve
dászni mentél, utánad jöttem. Alfréd, mig anyja elhalaványodott.
— És miért ? — A történet hosszú, itt el nem beszélhe­
— Mert szeretlek. tem, de ez rettentő egy ember. Az Istenre
— És miért ez öltözetben ? kérem az úrfit, bár mint szereti is Johanna
— Mert te ebben az öltözetben szeretsz kisasszony emlékét, az ő nevében kérem, még
legjobban. ma hagyja itt e helyet, lesz idő, midőn min­
Sámuel megölelte a csábitó hölgyet. dent el fogok beszélni.
— Igazán szeretsz ? — Erzsi mindenesetre tudni fogja, hogy
— Megint kérdezed ? — kiáltó hango­ miért szélit fel e kastély elhagyására, s most
san a lány. már nekem se lesz addig nyugalmam, mig
— Nem kérdezem, — rebegé a férfi, s nem teljesited.
megcsókolta a Talifet arczát. — Ugy-e, a — Eddis: nem vettem észre semmi roszat.
felől, amit láttál,nem fogsz szólni senkinek? — Adjon hálákat az Istennek, — monda
— Ha veszélybe dönthetne, — amint Erzsi, — de még ma hagyja itt e veszedel­
mondád: akkor igen; — válaszold csintala­ mes helyet.
nul a leány. Alfréd végre anyja unszolásának is en­
— Igazán beszélsz, Talifet ? gedve, bármint fájt neki megválni ez emlé­
— Te igazán bolond vagy. kezetes helytől, megigérte, hogy holmiját
— Miért vagyok bolond? összeszedve követni fogja őket.
— Mert bolond kérdéseket intézesz hoz­ — Ha csak lehet titokban, — figyelmez­
zám. tető Erzsi.
— Igazad van ! — kiáltá Sámuel, és meg­ — Menjen ön előre, — szóit az anya Er­
csókolta a Talifet ajkát. zsihez, — nekem nem lenne nyugodalmam,
Ezalatt Alfréd anyjával és Erzsivel, én fiammal fogok maradni.
 241
A szobaleány nehány pillanat múlva el­ — Itthonn van, — mondá ez kiváncsi
tűnt a kastély udvaráról. arozot vágva, — tessék besétálni, — s ezzel
V.
Becs, különösen az újabb időben, nagyon
megifjodott. Ha a városok e természetét az
emberekre lehetne ruházni, a vénség volna
legohajtottabb kora az életnek. Daczára e
megiíjodásnak nem lehet eltagadni az öreg­
séget. Egy-egy ócska kopott régi divatu
épület, mint festett hajtekercsek közt egy-
egy ősz hajszál, ki-ki üti magát, avagy elébe
áll a szemlélőnek mint a régi idők egy kez­
dőbetűje, s leírja a kaczérkodó öreg város
óságát, s elbeszéli, hogy nem mind arany a
mi fénylik, s hogy más idők jártak hajdaná­
ban. A szemlélő egy ily vén ház panaszát
valóban hallani véli: — Hejh! nem piperéz-
tük mi igy fel magunkat, mégis jobb világ
volt akkor.
Egy ily panaszos rokkant ház előtt egy
kaczérkodó, uj divatu hintót látunk állni
szép két fekete lóval. A lovakon Barlangos
magyar szerszámot apró csillag-pikkelyek­
kel, a kocsis ülésén pedig gombáros kalap
alatt egy nagybajuszu magyar kocsist, kin
rajta van a huszárosán kiszolgált tiz esz­
tendő bélyege.
A kocsi mellett czipész-inasok bámész­
kodnak, a kocsis pedig nagyokat penderít
bajuszán s szája szegletéből ki-ki hajint egy
szót:
— Német, geht zum Teufel!
A czipész-inas vigyorog és igy felel:
— Fújtad a fagylaltot ugy-e? Mégis
itt vagy. _
Hagyjuk mi azonban a kocsist és czipész-
inasokat társalogni, s lépjünk be az ódon
épület düledező kapuján, követve azon két
uracsot, mely a kocsiból kiszállva, nem ré­
gen haladt fel a lépcsőzeten.
Az első emeleten, szemközt a lépcsővel,
egy szürkére festett ajtón fehér bádogtábla
a következő szavakat viseli magán: „Bureau
des Esau Heptheles,“ a szavak alatt még
egy szó: „Spediteur.“
Az ajtó megnyilt s a két fiatal ember be­
lépett rajta.
— Itthonn van Heptheles ur? — kérdé
magyaros német kiejtéssel az egyik, az elő­
szobában ülő vörös zsidógyerektől, a ki Ír­
noknak látszott.
XV. I-sö léléY.
a másik szobába nyíló ajtóra mutatott.
A két fiatal ember a másik szobába lé­
pett.
Heptheles Ezsau 45 éves sürü fekete gön­
dör hajú, göndör szakálu és bajuszu úri em­
ber és izraelita, íróasztala előtt ült és szám­
lált. Rövidlátó lévén, orra majd a papirost
érte, mintha azzal irt volna, s a kéz félig el­
takarta a mellé bujt arczot.
A mint a két ifjú belépett, Ezsau fel­
emelte fejét, feltette szemüvegét, aztán fel­
állt és előzékenyen hajtotta meg magát az
ifjak előtt.
Az egyik egy levelet nyújtott át neki.
Ezsau feltörte a pecsétet, s végigfutotta
a sorokat.
— Van szerencsém, — mondá ismét meg­
hajtva magát, aztán székeket vont elő, —
méltóztassanak helyet foglalni. Grünbauer
barátomtól már tegnap kaptam levelet, —
mondá, midőn ő s az ifjak leültek volna, —
melyben tudatja velem, hogy két úri egyén
fog megkeresni Pestről, kik még Bécsben
járatlanok s hogy útmutatásra van szüksé­
gük. Tehát van szerencsém uraságtokat mint
ez úri egyéneket tisztelni. E szavaknál bó­
lintott fejével. — Megtettem minden intéz­
kedést, egy szobát is berendeztettem uraság-
tok számára, itt van a második emeleten.
Egy igen ügyes fiú leend uraságtok vezetője
a ki úgy ismeri Bécset, mint saját tenyerét,
minden utczát és minden szegletet , melyet ez
óriási város magában foglal. Bécs kérem
roppant nagy város, ötszázezer lakossal és
húszezer zsebmetszovel bir. A vezető, kit
önök mellé adok, egy szálig ismeri az akasz-
tófáravalókat, s önök biztosítva lesznek
azoktól is. Aztán vannak szemtelen koldusok,
kik éjszakának idején az embertől erővel el­
veszik a pénzt, hamis kártyások és csintalan
hölgyek, — vezetőjük mindezektől meg
fogja óvni az urakat. Elvezeti önöket min­
denhova, a hova csak parancsolják, és felku­
tatja azt, a kit parancsolnak. Valóban baga-
tell az a tiz forint, melyet naponta a vezető­
nek fizetni kell, ha az ember felszámlálja
azon megfizethetetlen előnyöket, melyekben
részesittetik. — Hej Schmüle! — kiáltá
Heptheles.
A másik szobából előugrott a vörös zsidó
16
 242
gyerek. Vörös haja még göndörebb volt a
Heptheles úrénál, s arcza olyan szeplős,
hogy nem lehetett látni egy mákszemnyi
természetes szint a bőrből, mig szemei úgy
vereslettek, mintha az alkonyodé nap által
megvilágított üveggolyók lettek volna. Ez
a lánghaju, lángarczu, lángszemü, szóval
lángfejü zsidógyerek czinobert látszott le­
helni a légbe, és hangja olyan vörösnek tet­
szett, mint a meggyűlt puskapor, midőn a
fegyver csövét elhagyja.
— Schmüle, — szólt Heptheles az előtte
lobogó főre tekintve, — ezek azok az urak,
kiket említettem, s kiknek te mindaddig mig
Bécset el nem hagyják, hűséges szolgájuk
leendesz. Most pedig vezesd fel őket szobá­
jukba, és teljesítsd parancsaikat.
— Fogatunk lent a kapu előtt áll, —
szólt végre hanghoz jutva a kövérebb s ala­
csonyabb ifjú, — Grünbauer ur azt mondta,
hogy e háznál istáló is van.
— Persze, hogy van, igen pompás istáló
van négy lóra, hanem azért bele lehet szorí­
tani hatot is, tiszta mint egy szoba. Lakik
a háznál kerékgyártó, szíjgyártó és kovács,
nem űzi ugyan mesterségét egy sem, hanem
azért meg tudja csinálni amit akar. Ha ura-
ságtoknak szüksége lesz valamire, csak mél-
tóztassanak Schmülének tudtára adni; és
azonnal meg lesz minden.
Most Heptheles ur valamit dörmögött és
krákogott Schmülének , világkereskedelmi
nyelven németből gyártott zsidóul, aztán
érthetőleg németül tette hozzá: siess és légy
itt mindjárt.
Schmüle kiperdült , aztán nemsokára
visszaperdült, jelentvén: hogy a kocsi már
bent van az udvarban.
— És most vezesd ez urakat szobáikba.
—Méltóztassanak, —mondá Schmüle,fel­
nyitva ifjaink előtt az ajtót, s ő maga előre
ment. Az előszobába érve leakasztott egy
nagy csomó kulcsot a falról, vagyis inkább
egy falba vert szegről, aztán felnyitotta a
folyosóra vezető ajtót.
Heptheles kikisérte őket a folyosóig, ott
háromszor négyszer meghajtva magát visz-
szatért irodájába.
— Nagyon szives és nevelt ember ez a
zsidó, — mondá társának a kövérebb ifjú,
— csak hiába: Bécs, Bécsi
A másik nem felelt, szó nélkül követte
barátját, ki Schmüle után felfelé haladt a
lépcsőn.
A második emeleten egy szeglet-ajtó
előtt álltak meg, mely hasonlóan, mint a
többi, szürkére volt festve.
A lángfejü zsidógyerek a sok kulcs kö­
zül most levett egyet a karikáról, az ajtó
zárjába dugta, kettőt fordított s az ajtót fel­
nyitotta.
Egy tágas, igen szépen butorzott szobá­
ba léptek. Szemközt az ajtóval öles nagy­
ságú tükör függött, melyben a belépők tetŐ-
tőí-talpig megláthaták magukat. A tükör
előtt virágos selyem-pamlag állt két támlás
székkel, a fal mellett két oldalt ismét két
pamlag, a pamlag végénél két ágy, aztán
pompás ruha-szekrény, az ablaktól jobbra
igen szép íróasztal Írószerekkel, s a talapzat
szőnyeggel volt bevonva.
Az ajtó mellett nehéz aranynyal vegyitve
sodrott csengetyüzsinór lógott, és Schmüle
figyelmeztetve rá az ifjakat, hogy :
— Méltóztassanak csengetni, ha valamit
parancsolni akarnak, — elhagyta a szobát.
Néhány másodpercz múlva egy szolga
felhozta az utibőröndöket is.
— Nos Jankó, hát mit szólsz mindezek­
hez ? — kérdé barátját az alacsonyabb és kö­
vérebb fiatal ember, — úgy hiszem, még
nagyapád se lakott ilyen szobában.
— Csak enni, inni legyen, feleié a másik
erős bass-hangja, — akkor aztán nem lesz
baj-
— Jó, hogy eszembe hoztad, — kiáltá
az előbbi, s hamuszin szemei éledni kezdtek,
— mindjárt megtudjuk milyen a felszolgálat.
Csengetett. Alig múlt el néhány perez és
előttük állt Schmüle.
— Parancsolnak az urak valamit ?
— Lehet-e itt bort kapni?
— Minő méltóztatik, malaga, bordeauxi,
julien, ciprusi, vagy champagnei? bármi­
nővel szolgálhatunk.
— Legjobban szeretnék az egrit.
— Egrivel nem szolgálhatunk, nemigen
forog a kereskedésben. Egerben nincs biztos
firma, az az ha biztos van is, de ismeretes
nincs, és egri helyett többnyire más hamisí­
tott borokat kapunk.
— Hát budai van-e ?
— Azzal igen is szolgálhatok.
— Hozzon tehát két iteze budait.
 24 3

— Két üveggel méltóztatik parancsolni ? udvar felé épitve, és a jelenleg ifjaink által
— Jól van no, — hozzon tehát két lakott épület.
üveggel. — Innen ugyan nem valami pompás ki­
Schmüle eltávozott. látás van —mondd Náczi,— egy udvar, házte­
— Mi az ördögöt beszélt ez össze-viszsa, tők s egy részecskéje az utczának melyben
— kérdé társától a Jankónak nevezett ifjú, a ház áll. Innen ugyan senkise mondaná,
— épen a csizma lehúzásával foglalkozva. ha máskülönben nem volna felőle meggyő­
— Valami külsőországi borokat emlege­ ződve, hogy Bécsben van.
tett, de biz isten, én egy fajtát se ismerek. — Nem bánnám ha ennénk, — mondd
Két perez nem telt el, s a bor ifjaink nagy komolyan Jankó, borús tekintettel
előtt állt, két czifrán felpiperézett üvegben, ülvén az üres palaczkok előtt.
ragyogó kristálypoharak közt. — Igazad van Jankó, csak okos ember
— Ezt már tartom kellnernek! — kiáltá vagy te, akárki mit beszél. Csengessünk
a kisebb, a mint Schmüle eltávozott. Hát tehát ugye?
mit szólsz hozzá Jankó! — Bizony jó lesz megpróbálni.
Az olvasónak talán mondani sem kell, Náczi csengetett, s a csengetés után csak­
hogy az egyik fiatal ember Bogies Náczi, a hamar megjelent Schmüle.
másik Jankó volt. Hogy mint jöttek ide? — Szolgálhatok valamivel?
s mit akartak itt? annak elbeszélését ké­ — Lehet-e itt enni?
sőbbre halasztjuk, most megelégedve azzal, — Oh igen kérem, — válaszold bizalmas
hogy ismét rájok akadtunk. mosolylyal a kérdett,— nem messze van tő­
lünk egy vendéglő, elhozom az étlapot és
A két trunkusz csakhamar átöltözött, tessék választani.
aztán elpityizálgatva a két üveg bort, kissé — Hát csak hozza el édes barátom.
rózsás kedvük kerekedett. Schmüle komikus arezot vágott, aztán
— Menjünk-e valahova ? — kérdé Náczi, kisietett az ajtón.
— már este van, úgy sem látunk semmit, és Öt perez múlva megjelent az étlappal.
nem találunk fel senkit, reggel jókor fel­ — Tyhti! — Egész egy litania! — kiáltá
kelünk, és dolgunk után látunk. Most leg­ Náczi. — Na itt ugyan van étel, kitetszik,
jobb lesz itt elbeszélgetni, vacsorát paran­ hogy Bécsben vagyunk.
csolunk, meglátjuk, mit tudnak enni adni. Náczi kivette Schmüle kezéből az étlapot,
— Magam is azt tartom legjobbnak, — s Jankó mellé ült, hogy ketten jobban gusz-
mondd Jankó, — kár is volt felöltöznünk. tálhassanak. Holmi peleskei nótárius féle
E szavak után felállt, levetette uj kabátját, olló-leves, áspis, és majomász, — volt biz
melyet Náczi varratott neki, szépen meg­ abban elég. Végre ráakadtak valamire, amit
kefélte, mintha ki tudja milyen poros lett gulyásnak találgattak. Náczi még nem lévén
volna, aztán beakasztotta a szekrénybe. Fel­ egészen tökkelütött fő, daczára a Schmüle
gyűrte ingujját s az asztal mellé ülve, izmos mosolyának háromféle ételt birt elő silabi-
karjára könyökölt. bizálni és megrendelni.
Náczi ezalatt az ablakhoz ment, hogy Jankó nézett és hallgatott. Nagyon böl­
vájjon mit is lehet onnan látni? Az ablak csen tette.
épen a ház szegletén volt, s felével egy ház­ — Mielőtt azonban az ételekért menne,
tetőre, másik felével egy csinos kertté alaki- — mondá a szolgálattevő lángfejnek Bo­
tott tiszta udvarra nézett. Az udvar azon gies úr: hozzon még vagy négy butellia bort.
épület udvarát képezte, melynek tetőzete Miért ne tette volna meg Schmüle? A
épen a Nácziék szobájának ablakáig ért. Az zsidógyerck arczából elvenség és ügyesség,
épület belsőjének egy részét lehetett látni és kétszeres adag ravaszság tűnt ki. Egy
oszlopos folyosóival. óra múlva tökéletesen tudta, hogy kikkel van
Az udvart négy épület kerité, az t. i. dolga. „Na“ — gondolta magában,— „majd
melyhez tartozott, a háttérben egy másik, csapra verem ezt a két hordót.“
melynek csak ablaktalan falazata volt az (Folytatása következik.)
16*
 Ui
Pokol a földön.
Illetőleg: — a vizen. Mert szerény is­
mertetésünk a g á ly a r a b o k állapotáról
szól, még pedig nem az uj bagno-foglyoké-
ról, a kiknek sorsa ahoz képest istenes, ha­
nem a régi gályarabokéról, a kiknek forró
napon és hideg viharban félmeztelenül foly­
vást az evező mellett kellett ülniök, leláu-
czolva, és evezniök, mig hátukon a felügyelő
korbácsa csattogott.
Sokat olvastunk, hallottunk és beszél­
tünk a velenczei ólomfedelekről, még többet
az inquisitió borzalmairól, a nürnbergi
kínzó-kamra titkai ismeretesek. Különösen
híresek voltak a spanyolok emberi kinzás
kitalálásában; erről tanúskodik a hüvelyk-
szoritó, spanyol csizma és köpeny, melyek
eredetűket nekik köszönhetik; de a franczi-
ákat egyik sem múlta felül. A vad indián
csak holta után skalpirozza le ellenfele fej­
bőrét: a keresztyén franczia uralom eleve­
nen, folytonosan nyúzta a gályarabokat,
úgy, hogy bőrük egyik része kinőtt akkorra,
midőn a másikat hántották.
Párosával egy evezőhöz lánczolva lenni,
kitétetve az időjárás minden viszontagságá­
nak: ez nem lehet kellemes dolog; de az il­
lető előljárok igyekeztek ezt még kellemet­
lenebbé, elviselhetlenebbé tenni.
S mi volt bűnök e szerencsétleneknek.
Egy részé bizonynyal nagy és méltó a bün­
tetésre, de még az sem ily kegyetlenre. Kö­
zönséges gonosztevők voltak, gyilkosok,
rablók, gyújtogatok, csalók, méltók a de­
portálásra. De a másik rész bűne — szin­
tén nagy volt és csekély, a mint veszszük;
az, hogy nem akartak elfogadott előítélete­
ket osztani; nem akartak az uralkodóval, il­
letőleg az uralkodón uralkodó katholikus
papokkal egy véleményen lenni.
Most jelent meg Francziaországban egy
könyv, mely halvány világosságot vet a gá­
lyarabok állapotára a 17-ik század végén s
a 18-ik elején. Feltárja a rémes igaztalan-
ságot, mely emberiség és Isten ellen az ő
nevében elkövettetett.
Ha a katholiczizmusnak voltak szentjei
és vértanúi, kiknek példája oly buzgón em-
legettetik: voltak az uj vallásnak is, a pro­
testantizmusnak, kik vérükkel pecsételők
meggyőződésöket, és szenvedtek hitükért
annyit, mint az ó-kor szentjei.
Mért nem dicsekedtünk ezeknek példá­
jával eddig? mert nem volt szabad! Most
itt az ideje: fiat justitia, aut pereat mundus!
A következő vázlatokat a megjelent’
könyvből veszszük, mely egy ily protestáns
szent futó jegyzetei után készült. Nincs
benne semmi elfogultság; elolvashatja bárki;
csak a fájdalom és szánás hangja érzik át az
egészen az emberiség tévelygése és zsar­
noksága felett, a minőt Krisztus érzett, a
megfeszített, a keresztre feszitő zsidók iránt,
Nincs benne harag, gyűlölet, csak a tények
egyszerű elősorolása. Olyan, mint egy evan­
gélium. A kik akarják, megértik azért, s
tudni fogják, hogy mit gondoljanak, midőn
Garibaldi Caprerába van száműzve, s a szent
atya, a pápa, megáldott kardot küld a fran­
czia császárnak a mentánai védelemért.
J e a n M a rte ilh e — ez neve a protes­
táns szentnek és vértanúnak, — Perigord-
ban 1683-ik évben született. Szüléi felvilá­
gosult és jómódú iparosok, buzgó protes­
tánsok voltak, a kik fiokat erkölcsben, isteni
félelemben s a megtisztított vallás elveiben
nevelték. S ez oly bűnnek tartatott, hogy
Jean alig 16 éves korában a gályarabságra
került érte, s ott maradt hosszú 13 éven át,
csak Anna angol királynő közbenjárása foly­
tán mintegy csuda által nyerve szabadulá­
sát még körülbelül száz más protestánssal
együtt.
1699-ben történt, hogy a király a hit­
szegő de la Force herczeget küldte Peri-
gordba, az „eretnek hugenották megtérítése
végett.“ E czélra kétféle eszközt vitt magá­
val: négy jezsuitát s egy ezred dragonyost.
A hol egyik nem volt jó, segitett a másik, s
elvitázhatlan, hogy e sarkantyus és kardos
téritők többet tettek „az örök vallás“ hely­
reállításában, mint amazok.
De harczoltak már az eszme ellen kard­
dal máskor i s ; még sem sikerült legyő­
zése !
 245

Jean atyja házához nem kevesebb, mint ifjakat. Kapott is hosszú orrot érte a mi­
22 ily fegyveres apostol szállásoltatok. A nisztériumtól; kegyetlen rendelet jelent meg,
könyv csak röviden érinti, mily kegyetlen mely szerint az ifjak az országból való át-
üldözésekkel kéuyszeriték a dragonyosok a szökés megkísérlése miatt hibásak és élet­
népet, misét hallgatni, gyónni és ostyát ál­ fogytiglani gályarabságra Ítéltetnek; ha
dozni. azonban az egyedül üdvözitő vallásra vissza­
Jean atyját elfogták, a ki aztán a bör­ térnek, mentek minden büntetéstől.
tönben veszett el. Jeant és két gyermek-nő- A börtönőr, maga is titkos protestáns,
testvérét zárdába szálliták, anyját pedig, a részvéttel bánt a szegény foglyokkal.
ki akkor még szép fiatal asszony volt, min­ — Fiaim! — szólt hozzájuk, mintha csak
denféle baromi méltatlanságokkal igyekez­ atyjuk lett volna, — én nem tanácsolok.
tek kigyógyitani az eretnekségből. Külön­ Csak azt mondom, hogy nehéz sors vár reá-
féle kegyetlen kínzások által rávették a tok, ha át nem tértek, a felsőség figyelme
gyenge asszonyt, hogy a „megtérési ok­ rátok van forditva s meg akarnak törni ben­
mányt“ aláírja. neteket, mert vallomástok nagy hatást tett
Ez fájdalmasabb volt Jeanra nézve, mint mindenfelé s utánzástól tartanak. Gondol­
minden más csapás;de egy perezre sem tán- játok meg jól a dolgot.
torult meg hitében. De a kit az eszme lelkesit, a kit hivatás
Nem sokáig maradt a zárdában. Az Is­ ragad: annak nem lehet fontolgatnia. Krisz­
ten gondviselésére bizta kicsiny testvéreit; tust is többször figyelmeztették, mégis áll­
hisz csak az a hibás, a ki öntudatosan nem hatatos maradt.
követi a jobbat; hadd legyenek katholiku A két ifjú határozottan kijelenté, hogy
sok, az a hit is üdvözit, a ki hinni tudja. O történjék bármi, vallásukat el nem hagyják.
egy más, szintén fiatal bajtársával, meg­ A börtönőr szomorúan csókolta meg őket
szökött. és erőt kivánt a keserű megpróbáltatáshoz.
Felkeresték a falut, a hol nevekedtek, s Aztán papok jöttek prédikácziókkal, a
itt kipusztitott ősi lakhelyeik romjai előtt melyek őket megtéritsék. Mind hasztalan
felfogadták egymásnak esküvel, hogy vallá­ volt. Az ifjakat, mint megátalkodott bűnö­
sukat el nem hagyják a halálban, a gálya­ söket, javaik elkobzása mellett életfogytig
rabságban sem. tartó gályarabságra Ítélték.
Az utitársnak sikerült némi kevés pénzt Mig hajó érkezik, mely őket rendelteté-
szerezni egy rokonától, s ezzel minden aka­ sök helyére szállítja, Liliében kellett vár-
dály nélkül elérték Párist, onnan pedig fel­ niok. S itt már kezdődtek a megpróbálta­
tartóztatás nélkül eljutottak Charleroiig, a tások.
franczia határszélre. Itt azonban egy vak Egy sötét, penészes, szűk zugba zárták
lárma megzavarta őket, változást idézett elő őket, a hol már egy csapat más gonosztevő
utitervökben, s igy Marienburgnál ismét várt az elvitetésre. Félig rothadt szalma
franczia földre léptek. szolgált fekhelyükül, s eledelül száraz ke­
Itt egy titkos rendőrnek feltűnt a két nyér, melyből oly kis adagokat kaptak,
idegen ifjú, feladta és a vendéglőben elfo­ hogy majdnem éhen haltak.
gatta őket. Az első kihallgatásnál bevallot­ „Lesoványkodtunk, — írja Marteilhe,
tak mindent; előadták, hogy ők protestán­ — hogy csak csontunk és bőrünk m aradt;
sok s nem akarják hitöket elhagyni. s szerencse, hogy szalmánk az ajtótól nem
A marienburgi tanács tán nem akarta a messze volt elszórva, mert különben nem
szigorú királyi utasitásokat pontosan kö­ birtunk volna a kenyérdarabokig elmenni,
vetni, vagy talán gondolta, hogy másként is melyeket behajigáltak nekünk, annyira ki­
elveszíti az ifjakat: elejté a vallás kérdését fogytunk erőnkből, s valósággal éhen hal­
s azon váddal állitá őket esküdtszék elé, tunk volna.“
hogy illetéktelenül, útlevél nélkül akartak így szinte örömmel üdvözlék azt az órát,
átmenni a franczia határon. melyben indulásukat jelenték.
Az esküdtszék elég együgyü volt, e vád Egymáshoz lánczolva vitettek a hajóra,
és büntetés alól egyszerűen fölmenteni az s a hajófenékben, mint a héringek, össze-
 246
hányatva, kínlódtak; de ez még nem volt a
legfőbb; összeroncsolt testük legalább pi­
henhetett; csak később jö tt a java.
Marseillebe megérkezve, először is azon
megdöbbentő esemény történt a két ifjúval,
hogy elszakittattak egymástól. Eddig még
csak azzal vigasztalták magukat, hogy egy­
más mellé fognak lánczoltatni, s egymás
szavaiból, tekintetéből meritnek erőt, bátor­
ságot, mint már eddig is. Most e reményök
meghiúsult. Társától: Le Gros Dánieltől,
elválva, Jean egyedül maradt. Teljesen
egyedül, daczára annak, hogy többen vol­
tak sorsának osztályosai; úgy nem szenve­
dett egy sem, mint Ő.
A hajón, melyre ő jutott, mind közön­
séges gonosztevők voltak, a kiktől a szelíd,
jó nevelésben részesült ilju irtózott.
Neki más bűne volt. Nem volt semmi kö­
zösség köztük.
A hajót— oh kegyetlen gúny! — ,,1’heu-
reuse“ (boldog)-nak hitták. Egy hosszú ge­
renda által két részre volt osztva, s két ol­
dalán apró padokon, párosával odalánczolva,
az evezők mellett ültek a rabok. E padok
szolgáltak asztalul és ágyul is.
A hajót, melynek feladata kiválóképen a
gályarabok őrzése és fenyítése volt, egy bi­
zottmány kezelte, melynek ismét két albi-
zottmány volt alárendelve. Ez albizottmány
tagjainak kitüntető jelvénye a bikacsök
volt, mely az amerikai ültetvények történe­
tében is oly nagy szerepet játszik.
Az amerikai néger rabszolgáinak azon­
ban még jó sorsuk van a gályarabokéhoz
képest, valamint isten minden teremtett lé­
nyének. Most már a polgárosultság szeli-
dité az erkölcsöket s az egész intézmény
megszűnt, mint mely, hála a gőz mind na­
gyobb terjedésének, feleslegessé is vált. De
akkor, mely időről vázlatunk szól, teljes,
mondhatni legfőbb virágzásában volt.
Midőn a körülmények rendkívüli erőfe­
szítést vagy a hajó nagy gyorsaságot igény­
lék, mint a záporeső úgy hulltak e kegyet­
len korbácsok ütései a gályarabok hátára,
kik övig meztelenül húzták az evezőt, mig
vérök veritékökkel összefolyt. Ez volt az
ösztönzés, sarkantyú, melylyel a gályarabok
által oly izomerő-kifejtés mutattatott fel, a
milyenről a világtörténet nem tanúskodik.
Az egyptomi gúlák, Semiramis függő
kertjei, s mind a világ csudái hosszú idő
alatt épültek s nem vettek annyi erőt
igénybe, mint a gályaraboknak egyetlen
egy útja.
A fegyelem fentartására szolgált még a
„bastonade.“ Egy kötélcsomóra lerántották
a vétkest; két fegyencztársa elől fogta a
kezeit, másik kettő hátul a lábait, s egy
óriási szerecsen hóhér, irtóztató korbácscsal
minden erejét kimerítette, hogy a szeren­
csétlent verje. A bizottmány tagjai ott áll­
tak a hóhér mellett, s jaj volt neki, ha ütései
nem idézték elő a kivánt és szokásos hatást.
Akkor mindig ő kapott egyet-egyet hátára
és lábikráira, s igy mindig kétszeres dühhel
ütött.
Az ily verés szokásos hatása az volt,
hogy az ötödik, hatodik ütésnél az illető
megfenyített elájult ; a tizedik, huszadiknál
néha meghalt, de azért a kiszabott mennyi­
séget ki kellett neki állania, s aztán az elá-
jultat iszonyú só- és eczet-vegyülék bedör-
zsölésével téritek vissza a fájdalmas életre.
^ T í z , húsz ütés rendesen a legtöbb volt,
melyet egy-egy emberre ráverettek. Hanem
azért Ítéltek néha ötvenet, hatvanat, százat
is. Ez aztán egyenlő volt a halálos Ítélettel.
Hisz ki törődnék egy gályarabbal, ha meg­
hal is? Felakasztatni, vagy főbelövetni nem
volt szabad, s azt nein is tette velők senki;
de hiszen a verés alatt halt meg, látszik,
hogy nem volt életrevaló.
E kínzásokon kívül, melyektől egy gá­
lyarab sem volt mecrkimélve, kimondhatlant
szenvedtek a szerencsétlenek az időjárástól,
mely ellen nem volt semmi oltalmuk. A per­
zselő napon s fagyasztó zivatarban félmez­
telenül ülni az evezőrud mellett: nincs oly
ember a világon, a kinek ez egészségét alá
ne ássa.
S mégis e szerencsétlenek, mint fönebb
mondók, óriási erőt fejtettek ki, oly óriásit,
a melyhez aránylag hasonlónak példáját
nem mutatja fel a világtörténet.
Ez eredményben nagy érdeme van az
előbb emlitett ösztönzésnek a bikacsökkel.
A szerencsétlenek reggeltől kezdve késő
estig ott ültek s le nem tették az evezőt ke­
zeikből. Csakis ily rendszer mellett lehetett
ezt elérni. Valóságos közmondássá vált a
„gályarabok munkája“, midőn az ember az
erőfeszítésnek valami rendkívüli fokát akarja