NNCL1326-4E7v2.

J. Oliver Curwood
FÜRGE VILLÁM
regény

írta: J. OLIVER CURWOOD

Szerkesztette és átdolgozta: ESZTERGOMI LÁSZLÓ
Borító terv: Gregor László
Tervezés, tipográfia: LANTOS KÁLMÁN
A könyv eredeti címe: SWIFT LIGHTNING
I. FEJEZET
Fürge Villám

A levegő tele volt a sarki éjszaka különös és titokzatos suttogásaival. A hosszú hónapok
napsugártalan homályát követő szürkület gyorsan ereszkedett alá az észak-amerikai szárazföld
sarkkör fölötti részének átfagyott világára. A talaj felszínén alig egy arasznyi hó feküdt. Kemény
porhó, minden részecskéje olyan, mint a cukor szemcséje és alatta a talaj másfél méterre
átfagyott. Hatvan fok volt zérus alatt.
Egy jégkupac taraj fölött, ahonnan el lehet látni Bathurst Inlet messzi látóhatáráig, ott ült
csípőjére ereszkedve Fürge Villám és merően előre kémlelt dermedt világa fölött. Ez volt a
harmadik tele, harmadik Hosszú Éjszakája. A körülötte szövődő szürkület valami különös
nyugtalanságot kavart fel benne. Ez a szürkület nem olyan volt, mint dél szürkülete, hanem
valami végeláthatatlan, szürke, zavaros üresség, amelyben a tekintet messze elvándorol, de
semmit sem lát. Föld, ég, tenger és lapály, minden egybefolyt. Felhők, égbolt, látóhatár, Hold,
Nap vagy csillag sehol. Rosszabb az éjszakánál. Hacsak valami is akadna ezekből a dolgokból,
Fürge Villám árnyéka már vele együtt vágtatna a hajtásban, Az ő világa most olyan volt, mint
egy verem. Ez a verem megtelt hangokkal, amelyeket soha életében nem szeretett, s amelyek
időnként sóvárgással és a magány különös érzésével töltötték el. Az égről lecsüngő szürke
káoszból nyöszörgések és suttogások keltek életre, s ebbe szüntelenül belevakkantottak a kis,
fehér rókák. Gyűlölte ezeket a rókákat, mindennél jobban. Szerette volna darabokra tépni őket.
Elhallgattatni a hangjukat és megtisztítani tőlük a Földet. De ravaszok voltak és nehéz volt
elcsípni őket. Tudta tapasztalatból.
Jégszirtjén ülve, hátrahúzta ajkait, amelyekből kivillantak tejfehér agyarai. Torkában
morgás gyülemlett és guggoló ültéből talpra állott. Pompás bestia volt. Keewatin és a Nagy
Medve között aligha akadt féltucat farkas, amely alakra felvehette volna vele a versenyt.
Egyébként nem hasonlított egészen farkashoz. A szügye tagbaszakadt és hatalmas fejét magasan
hordta. Alig volt benne valami a cimborák kígyózó, óvatos fürgeségéből. Szinte sugárzott belőle
az erő, a nyíltság, a félelemnélküliség. A háta egyenes, a csípőjén nyoma sincs a farkas
megszokott lekushadásának és mindezeken felül a színe is olyan elmosódóan lágy szürke, mint a
bozontos házinyúlé. Tömör feje, szemei és szélesebb pofája egészen eltért a farkasnemzetségtől.
A farka sem lompos.
Fürge Villám származása vagy húsz farkasgeneráció mögül eredt. Egyik, sok-sok év előtti
kutyaőse hatalmas dán dog volt. Vére húsz év előtt egyesült a farkasokéval, húsz év előtt jutottak
közös kenyérre, míg aztán az ötödik kölykezésnél a Nagy Dán fajtája teljesen elmerült a vad
farkasvérben.
Fürge Villám épp oly kevéssé tudott a benne lévő csöppnyi kutyavérről, mint ahogy nem
volt tisztában azokkal a titokzatos, jajgató és nyögő hangokkal sem, amelyek ott kóvályogtak
magasan a homály fölött, közte és az égbolt között. Mégiscsak farkas volt. Ahogy ott állt,
torkában a morgással és rókavakkantásokra acsarkodó, hosszú, fedetlen agyaraival, egészen
farkas volt. De a létért való küzdelem szüntelen viszályaiban, csatákhoz, éhséghez, hideghez,
halálhoz kötődött, féktelen, vad lelkében az ős, a Nagy Dán szinte negyedszázadnyi
messzeségből jövő hangja, mintha meg akarna vele értetni valamit.
És Fürge Villám, mint már nem egyszer, most is felelt a hívásra. Vakon, ok és értelem
nélkül, a benne lévő, fény után keresgélő, gyámoltalan ösztön hatása alatt, lefelé indult a
jégkupacról, a tenger síkja felé.
A „tenger” a Bathurst-öböl volt. Mint ahogy a Koronázó-öböl része a sarki-óceánnak, úgy
a Bathurst-öböl része a Koronázó Öbölnek. Nyílása széles, de aztán lefelé elkeskenyedve,
iszaposán nyúlik be vagy kétszáz mérföldre a Mackenzie-földjébe, úgy, hogy jegén el lehet jutni
a rozmár és a fehér medve füvetlen és bozóttalan vidékéről, a juniperuszok, nyírfák és cédrusok
hazájáig, a nagy pusztaságok alatt. Ez az a hosszú és nyílt ösvény, amely elér Prince Albert-
földjétől le, egészen a síkok szálerdejéig. A sarkvidék tréfás ötlete, amely, mint egy útjelző,
egyenesen mutatja az utat, az eszkimó Mellville Soundtól az Old Fort Reliance kezdetéig,
négyszáz mérföldnyire dél felé.
Fürge Villám feje éppen dél felé fordult s onnan szimatolta a levegőt. A morgás elhalt
torkában és vinnyogó sírásban végződött. Elfeledkezett a kis fehér rókákról. Gyorsított és a
nyolcadik mérföld végén már rohant. Nagy, szürke teste mind gyorsabban mozgott. Kétéves
korában egy cree-indián és egy fehér ember látta keresztülvágtatni őt egy nyílt fennsík gerincén
és a cree azt mondta: „Weya mekovo susku-wao!” - Gyors, mint a villám! És Fürge Villám most
így futott. Nem volt ez munka, csak játék, életöröm. Nem volt zsákmány előtte és éhes sem volt.
Mégis, valami vad és kéjes borzongás kerítette hatalmába, a pompás izmok a nagyszerű
fáradhatatlan test gyors mozgásának gyönyöre, amely megfelelt hangulatának és vágyainak, mint
ahogy egy hibátlan gépezet felel az emberi kéz érintésére. Bestia volt a javából, aki szeretett
rohanni, a Hold és a csillagok alatt, versenyt futva a saját árnyékával, az egyetlen valamivel
szerte észak pusztaságában, amibe nem tudott beleharapni. Éjjel vagy nappal, vérében volt a
gyorsaság őrülete. Versenyfutása húsz percig tartott, aztán hirtelen megállt. Oldalai hullámzottak
és lélegzete meggyorsult, de nem volt kimerült. Egy pillanatig mozdulatlan fejjel, élesen figyelt,
tekintete szüntelenül az előtte terjengő zavaros semmibe fúródott és kóstolgatta a levegőt.
Volt valami a levegőben, ami a helyes nyomra terelte, a parti bozót-erdő felé. Ez az
„erdő” észak hatalmas erejét példázta. Görcsös, bütykös „Hüvelyk Matyi” erdőben haladt Fürge
Villám. Bozontos, torz erdőben, amely mintha életelemmé fagyott volna a haláltusa viharában.
Ez a hosszú korszakok óta élő erdő sohasem nőtt túl a havas mélység védőfalán. Lehetett száz,
ötszáz vagy ezeréves, de leghatalmasabb fájának törzse sem volt vastagabb egy emberi combnál
és nem volt magasabb, mint Fürge Villám válla. Egyik helyen sűrű volt, másutt ritkább, teleszőve
vaskos hó-pászmákkal. Fölötte hatalmas fehér bagoly lebegett. Fürge Villám kétszer mutatta meg
agyarait, mikor füle elkapta a kis, fehér rókák kísérteties vakkantásait, de hangot nem adott.
Valami komolyabb dolog fogta meg, ami elterelte figyelmét a fehér rókáktól és megmozdult. A
levegőben lévő szag erősödött. Fürge Villám feszülten szimatolt, s ahogy közeledett feléje, nem
lapított és nem osont. Félmérföldre tovább keskeny völgyhöz ért, egy barázdához, amelyet
valami történelem előtti gleccser csorba éle karmolt a földbe. Keskeny volt, mély és idegenszerű.
Inkább hasonlított egy repedéshez, mint völgyhöz. Jó tucatnyi hosszú ugrással átjutott rajta, a
mélysége itt csak felényi volt. Homállyal telt mélyedés, benne erdő - valódi erdő - amelyet
minden télen hóval fújt be a pusztai szél és fáit tíz-tizenöt méteres magaslat védte. Fürge Villám
tudta jól, hogy itt életet találhat.
Gyorsan suhant végig a fagymarta hasadék-taraj mentén. Csak szürke árnyék volt, része a
homálynak. De akadt ebben a veremben sok homályban rejtőző szem, amely vadul figyelte őt.
Ezenkívül a hóbaglyok nagy kísérletei is ott lebegtek felette. Hallotta marcangoló csőreik
gyűlöletes csattogását. Látta is őket, de nem állt meg és egyáltalán nem félt. A róka bizonyára
menedék után kutatott volna, de megeresztett volna egy morgást a farkas is. Ám Fürge Villámot
ezek a dolgok egyáltalán nem zavarták. Nem félt a baglyoktól és nem félt a nagy, fehér
medvéktől sem. Tudta, hogy nem volna képes megölni Wapuskot, és hogy Wapusk hatalmas
mancsának egyetlen suhintásával összetörné. Mégsem félt. Ebben az egész világban egyetlen
dolog akadt, ami félelmetesen hatott rá és ez most hirtelen felbukkant előtte, mint árnyék a
homályban.
Egy kunyhó volt. Fából készült kunyhó meredt ki a jégmező homályából. Belőle kémény
emelkedett és abból füst szállott fel. Fürge Villám már egy mérföldről megpillantotta ezt a füstöt.
Néhány percig mozdulatlanul állt, aztán óvatos kört tett, míg a kunyhónak ahhoz az oldalához
ért, amelyen ablak volt.
Vagy két hónapon át három ízben tette ugyanezt és hosszan nézte az ablakot. Kétszer jött
el éjszaka, most az egyszer a téli homályban. Az ablak mind a kétszer fényben izzott és most is
fényes volt. Neki úgy tűnt, mint egy piros Napnak a négyszegletű foltja. Belőle sápadt, sárga
„valami” ömlött az éjszakába. Fürge Villám ismerte a tüzet, de míg a kunyhóra rá nem talált,
soha ilyen lángnélküli tüzet nem látott. Valahogy úgy látszott, mintha a világ még sötétebb lett
volna, a kunyhó miatt, amelynek belsejében elrejtőzött a Nap.
Mellében erősen vert a szíve és ahogy száz lábnyiról szembenézett a kivilágított ablakkal,
szemei tűzben égtek. Az a csöppnyi „kutya” amely benne volt, gyorsan repítette vissza húsz
farkasgeneráció mögé, vissza a Nagy Dán idejébe, aki a fehér ember tüzének fénykörében aludt
és aki érezte a fehér ember kezének érintését. Vissza a Naphoz, élethez, meleghez és a
parancsoló úr szeretett hangjához. A Nagy Dánnak, Skagennek az árnya ült oldalánál, ahogy a
sárga ablakot nézte. A Skagen lelke szállt belé. Az is Skagen kísérlete volt, amely vele együtt
rohant a homályon át, hogy megkeresse a fehér ember füstjének illatát.
Fürge Villám minderről nem tudott. Csípőire guggolva, csendesen szemlélte a kunyhót és
a fényt és vad szíve valami nagy sóvárgással, a végtelen magánosság érzésével, telt meg.
Megérteni persze nem tudta, hisz végeredményben farkas volt.
Bent, a gleccservágás peremén álló kunyhóban, háttal a juniperusszal izzóvörösre fűtött
kályhának, Pelletier, a Királyi Lovas Rendőrség káplárja olvasta fennhangon Sandy O'Connor
rendőrnek hivatalos jelentését, amelyet Starnes főfelügyelőhöz, a Churcill-erődbeli „M” divízió
parancsnokához címzett:

„...kérem különös figyelembe venni az alábbiakat a karibukra és farkasokra vonatkozólag, mint

jelentésemnek az idei északi tél éhínséges viszonyaival összefüggő, hangsúlyozottan fontos részét.
A karibuk nagy csordákban sodródnak dél és nyugat felé és a tél derekán el fognak tűnni. Ennek
azonban nem élelemhiány az oka. Zuzmó és moszat akad bőven egy-két tenyérnyire a hó alatt.
Meggyőződésem, hogy a farkasok űzik ki őket. Nem szétszórt falkákban vadásznak, hanem
tömegbe gyűlve. O'Connor rendőr és én négyszer láttunk olyan csordát, amelyben legalább két-
háromszáz ordas összeverődött. Egyetlen csapáson kétszáz karibu-csontot is számoltunk meg,
elszórva hét mérföldnyi távolságban. Más alkalommal kilenc mérföldön több mint százat
találtunk. De sokszor találunk olyan helyet, ahol harminc-negyvenet öltek egy rakásra a
vadászfalkák. Mondtam az öregebb eszkimóknak, hogy egy-egy farkasnemzedéken kitör a
vérszomj és ilyenkor nagy falkákba verődve, minden vadat elűznek a vidékről, lemészárolva
azokat, amelyek nem tudnak elfutni. Ilyen években az eszkimók azt hiszik, hogy a „Gonosz”
legyőzte a vidék jó szellemét, s így nehéz biztosítani ennek a babonás népségnek az
együttműködését a nagy farkasvadászaton, amelyet meg akarunk szervezni. Remélem, hogy a
fiatalabb eszkimókat sikerül meggyőzni, s így O'Connor rendőr és én befejezhetjük munkánkat.
Tisztelettel:
Francoise Pelletier
járőr káplár”

Pelletier és O'Connor között fenyőlécből ácsolt asztal állott és e fölött lógott a bádogból
készült olajlámpás, amely az ablakot megvilágította. Hét hónapja posztoltak a Földgolyó tetejen.
Számukra a beretva rég elfelejtett dolog volt és a civilizáció ugyancsak távoli. A két ember,
ahogy ott ült a lámpa fényében, mintha része lett volna annak az elvadult világnak, amelyet
őriztek. O'Connor két hatalmas öklét az asztal közepére rakta és átvigyorgott Pelletierhez, akinek
haja és szakálla volt annyira fekete, mint amilyen vörös O'Connoré. Pelletier visszavigyorgott rá.
Héthavi pokol és előreláthatóan még vagy öthavi a tetejébe, nem rontotta meg bajtársias
érzésüket.
- Hát ez nagyon jó! - szólt O'Connor, kék szemeiben elismeréssel. - Ha én így tudnék írni, Pelly,
már régen délen volnék és nem itt... aztán meg Kathleen is rég a feleségem volna. De valamit
elfelejtettél. Nem tetted bele azt, amit én mondtam neked, a falkák bőreiről.
Pelletier megrázta a fej ét.
- Nem jól hangzana. Legalábbis nem okosan... O'Connor felállt és nyújtózkodott.
- A fene az okosságot! - tiltakozott. - Aszondom neked, Pelly, nincs itt okosság semmibe. Én
mondom neked, hogy ezeknek az eszkimóknak igazuk van azzal a gyöngytyúk pityegéssel.
Legyek fekete és ne fehér ember és ne legyen O'Connor a nevem, ha nem maga a Gonosz tereli
ezeket a falkákat! Megmondanám én ezt a felsőségnek is, ha fekete volna a pofám, meg én. Csak
azokat a bőröket megkaphatnánk...
Hirtelen elhallgatott és az ablakot nézte. És Pelletier, ültében megremegve, szintén
hallgatózott.
Ez megint Skagen volt - Skagen lelke aki most átüvöltött a fehér ember kunyhójára a
gleccservágás széléről. Fürge Villám nagy állkapcsai közül sírás tört elő, elhaló, messze szálló
panasz, amely egyenesen felnyilallt az ég szürke felhőgomolyai közé. Húsz nemzetségen túlról
visszaszálló hívás, a régen elfelejtett vagy elhalt gazdákhoz. Nem akadhatott farkas az egész
nagy falkában, amelynek a melléből mélyebbről szakadt volna fel a hang és messzebbre szállt
volna, mint Fürge Villámé. Halkan, elhalóan kezdődött, telve rejtélyes szomorúsággal, aztán
fokozatosan tömörebbé vált, mintha végső ihletettségében egy muzsikus lelkét akarná megtölteni
és a világ elhalkulva vacogott ennek a sírásnak mindenen uralkodó hangja alatt. Az élet üzenete
volt a hang ebben a világban és mégis a halálé: valami olyan, ami ott szállt a szélben, zivatarban,
sötétségben, egyetlen az összes dolgok közül, ami félelmet, megdöbbenést, ösztönzést és
borzalmat ébresztett. És a világ, miközben fülét hegyezve hallgatta, összeborzongott és
meghunyászkodott előtte.
Így üvöltött Fürge Villám a gleccserszakadék szélén álló kis vityillóra. Mielőtt
üvöltésének visszhangja elhalt volna a végtelen pusztaság fölött, a vityilló ajtaja kinyílt és
fénysávjában egy ember jelent meg. A szürkeségbe meredt és karjainak hirtelen lendületével
valamit a vállához kapott. Fürge Villám kétszer látta a tűz felvillanását és hallotta az O'Connor
mozdulatát követő különös dörgést, miközben valami forró vashoz hasonló vágott hosszú
barázdát vállába. Ösztöne súgta, hogy a halál volt az, ami szorosan a feje mellett zümmögött.
Megfordult. De nem rohant és nem félt. Nem a halálfélelem, hanem valami más küszködött vad
és vérszomjas lelkében. Skagennek, a Nagy Dánnak feltámadásért küzdő, de mégis eltemetett
lelke.
És mikor az eltávozó Fürge Villám árnyékként sietett át a homályon, a Skagen kísértő
árnya már nem vágtatott oldala mellett.
A lövés - ez a levegőben zümmögő halál - és az újra feltámadó, vad, vörös farkasvér
végig rohant Fürge Villám erein. Skagen kísértő árnya eltűnt. Eltűnt az ember varázsa is. Az a
csöpp, ami benne „kutya” volt, elmerült, felemésztődött, belefúlt a vadság sodrába. Most még
inkább ragadozó, pompás, félelem nélküli rablója volt a pusztaságnak. A nagy hómezők kalóza,
„kakea iskootao”, pokol hajtója a bestiák között.
Kilométer-kilométer után maradt el Fürge Villám mögött. Egy órával ezelőtt legfőbb
vágya volt elmenni a fehér ember kunyhójához, megízlelni levegőbe szálló illatát, látni a sárga
fénnyel átvilágított ablakát. Most már mintha sohasem lett volna benne ez a vágy. Nem az
agyával fontolgatott és nem az értelem fonala vezette. Csak ösztönének legélesebbjével, az
önfenntartási ösztönével jutott tudatára annak, hogy az a halk surranás, amely oly közel haladt el
a feje mellett, a halál dala volt. Most már csalhatatlanul értette O'Connor puskagolyójának
küldetését. Olyan halál volt az, amely ellen nem óvakodhatott, amely ellen nem harcolhatott s
melyet nem pusztíthatott el. Csaló és becstelen egyaránt. A becstelen dolgokat gyűlölte. Ez a
gyűlölet minden gondolkozástól függetlenül született meg benne. Skagen, a Nagy Dán
emberhez,- állathoz becsületes volt, míg csak szíve meg nem állt. Fürge Villámnak ez volt az
öröksége.
Most egy új érzés kerítette hatalmába, a falkához való visszatérés vágya.
Egyenesen - mintha iránytű vezetné - vágott át a pusztán, öt, hat, hét, majdnem tíz
kilométernyire. Aztán megállott és éles fülét hegyezve, előre figyelt.
Az utolsó három mérföld alatt háromszor állt meg és hallgatózott. Harmadszorra gyengén
és messziről meghallotta Baloo hangját, ahogy a vadászatra hívó kiáltást hallatta a falkának.
Baloo, a Mészáros, a Hatalmas, akinek alakja, gyorsasága és óriás ereje szerezte meg vezetői
méltóságát.
 Fürge Villám leült és válaszolt. Nem volt egyedül. Délről, keletről, nyugatról, északról
vert visszhangot a falkahívó üvöltés. Baloo-é volt a központ. Az ő hangja hosszabb, gyakrabban
hallható és jelentőségteljesebb volt és azok a szürke farkasok, amelyek új vérre és friss húsra
éheztek, feléje fordultak. Egyenként, kettesével, hármasával lépegettek a fagyos pusztaságban.
Már hét nap, hét éjjel nem volt vadászat és a hosszú agyarak és vérbeborult szemek sóváran
kutatták az éjszaka vadjait.
Ahogy ez a vágy hullámot vert a farkasokban, úgy átcsapott Fürge Villámon is. A
falkából már sokan összegyűltek és elindultak, mikor hozzájuk csatlakozott. Zajtalanul vágtattak
együtt, mint valami szürke, szorosan összetartó, kísérteties megjelenése a vadságnak, az
állkapcsok, agyarak, izmok, halál szolgálatába állított hatalmas erőinek.
Lehettek vagy ötvenen és számuk egyre nőtt, hatvanra, nyolcvanra, százra. Élükön
nyargalt Baloo. Az egész falkában csak egy farkas versenyezhetett vele a vezérségért: Fürge
Villám. Ezért gyűlölte őt Baloo. De azért sohasem harcoltak egymás ellen. Ennek megint
Skagennek, a Nagy Dánnak az öröksége volt az oka. Fürge Villám, akihez hasonló farkas
sohasem született, nem törekedett vezéri méltóságra. Fiatalsága és ereje teljében, egyéni
kiválóságában és az öles tehetségében élte a maga örömteli, lendületes, kiteljesedett életét.
Időnként napokon és heteken át egyedül vadászott, távol a falkától. Ilyenkor az ő hangja nem
adott választ hívásukra. Egyedül kalandozott, egyedül vágtázott. Mikor aztán visszatért, Baloo
vérbeborult, vörös szemekkel nézte és hatalmas állkapcsának agyarait féltékeny fenyegetésként
fedetlenül hagyta.
Ahogy a sarkvidék létért való harca ránehezedik az emberi életre, úgy ránehezedik a
farkasokra is. Baloo és falkája nem úgy vágtattak, mint az erdei farkasok. Izgalmukat
visszafojtották és ha egyszer a falka rákapott a nyomra, nem adott hangot. Olyanok voltak
együvé simulva, mint egy rejtélyes, kísérteties szörny, valami ködön át vágtató farkas-vonat,
amelyet egyetlen szív dobbanása mozgat. Hallgatagságuk a Hosszú Éjszakából áradó csend volt.
Ha valaki láthatatlanul közel került volna hozzájuk, hallhatta vonulásukat, a lábak tömegének
halk dübörgését, lihegő lélegzetüket, az állkapcsaik csattogását és a halk, borzalmas
szűkölésüket.
Fürge Villám torkában is benne volt ez a szűkölés. Hozzátartozott a vadászathoz, az
életmódjához. Azzal a fiatal nőstényfarkassal, amelyik az oldala mellett vágtatott, nem törődött.
Nyúlánk, szép bestia volt és minden igyekezettel arra törekedett, hogy fiatal, fürge testével
szorosan mellette tartson. Háromszor hallotta lihegő lélegzetét közvetlenül a nyaka mellett és
egyszer kissé úgy fordult, a nőstény a szájával hátát érintette. A fiatal nőiség veleszületett jogánál
fogva, olyan ösztön ébredt benne, mely ép oly erős volt, mint az öles ösztöne. Fürge Villámból
nem váltott ki megfelelő érzéshullámot. Ennek a napja és órája még nem érkezett el. Most csak
egy szenvedély uralkodott rajta: tépni, szakítani és belemélyeszteni agyarait az élő húsba, forró
piros vérbe.
Fürge Villám elsőnek fogta el azt, amit száz szürke orr keresett a levegőben, a karibu-nyáj
illatát. Még egy negyedmérföld és már erősen érezhető volt a levegőben. Baloo hordájával
délnyugatnak fordult. A falka gyorsított és a száz egymással versengő testből összetömörült
hatalmas árnyék lassan-lassan szétvált, a farkasok szétszóródtak. Hangot nem adtak és Baloo, a
vezető, szintén néma maradt. Mégis, mintha vezényszó röppent volna agytói-agyig és a száz
farkas mindegyike felelt rá. A vadászok már nem voltak zárt falka-formában, hanem vagy öt
kilométeres arcvonalon szóródtak szét. A legerősebbek és legfürgébbek - mintha a legnehezebb
feladat ösztönzésére tennék - a haladó arcvonal két végét előzték.
A karibuk már alig egy kilométerre voltak. A halálthozó vonal sodrását sűrű, szürke
homály takarta és a szél szembefújt a hasított körmű szarvasnyájjal. Se intő jel, se hang sehol.
Fürge Villám hirtelen előretört. Gyorsaságát egy időre a leggyorsabbra fokozta. A
falkaösztön, a vezéri méltóság törvénye, a fiatal nőstényfarkas jelenléte, aki azért küzdött, hogy a
helyét a futamban megtarthassa mellette, nem befolyásolta tovább. Váll-váll mellett vágtatott
Baloo-val s aztán elhagyta. Sebessége a szél sebessége volt. Az élő hús meleg illatát már
orrlyukaiban érezte. Szürke alakok ködlöttek előtte az éjszakában és egyenesen, mint a
nyílvessző, belevágott a gyilkolásba. Ebben a pillanatban tört fel a falka vad üvöltése.
Megkezdődött az irgalmat nem ismerő mészárlás.
A nyáj szétszóródva legelt. A karibuk a hó alól ásták ki lapátos agancsaikkal az
összezsugorodott, fagyos, zöld mohát. Fürge Villám támadása volt az első figyelmeztetés. Tőle
még menekülhettek volna, de a falka érkezésétől rémület fogta el őket és a fagyos síkon hirtelen
felhangzott a paták dobogása, amely úgy hangzott, mint a távoli mennydörgés. A juh ösztöne azt
súgta, hogy veszély idején a nyájhoz csatlakozzon, így van ez a rénszarvasoknál és karibuknál is.
Fürge Villámot saját rohama vagy száz méterre belendítette a nyáj közé és agyarai már
egy fiatal bika torkán záródtak össze, mikor a rémült állatok tömege körülvette őt. Zárt és sűrű
tömeg szorította össze.
Izmainak és csontjainak mázsányi súlyával lógott a fiatal bika nyakütőerén. Hallotta
maga körül a testek súrlódását, a paták dübörgését, a horkanásokat, a falka üvöltését, csak a saját
összeforrt állkapcsai közül nem jött hang. A szürke ordasok munkában voltak. Kettesével,
hármasával, négyesével estek egy-egy karibunak, de neki a magános gyilkolásban telt kedve.
A nagy nyáj megindult és Fürge Villám meg a bika elmerült az áradat mélyén. Szorítása
egy pillanatra sem engedett a bika torkán. Testek tömege torlódott rá: paták rugdalták és dúlt
fölötte az agancsok csattogása és csörgése. Agyarai egyre mélyebbre hatoltak. Lihegése
megszűnt. Minden erejét egy végső, nagy mozdulatra összpontosította. Testét kimerevített első
lábaival hátravetette és ahogy a hús kiszakadt, a fiatal bika vére bő sugárban ömlött a
széttaposott hóra. Még vagy húsz karibu terült el, mire Fürge Villám abbahagyta a gyilkolást. A
nyáj utója már eltűnt. Vagy ezren a derékhadból vad rémülettel futottak délnek és nyugatnak.
A falka kegyetlen munkát végzett. A puszták vértől őrjöngő zsiványai áldozatoktól új
áldozatokhoz rohantak. Csak a kimerültség tudta megállítani a gyilkolást. Állkapcsaik elfáradtak
és a nyáj utóján csüngő farkasok már nem tudtak messzebb futni. Mire közülük az utolsó is
visszatért, két kilométernyi véráztatott ösvényen hatvan kimúlt karibu feküdt.
Az utolsónak megölt állatok hullái fölött megkezdődött az ünnepi lakoma. Fürge Villám
második gyilkosságát nem egyedül hajtotta végre. Hosszú és kemény harc volt. Teste össze volt
rugdalva, döfködve, taposva és jóval nehezebbre fordult volna a sorsa, ha egy másik pár
állkapocs nem csatlakozik az övéhez. A fiatal nőstényfarkas harcolt mellette. Az állkapcsai
vörösek voltak, sebei véreztek, vihartépetten, lihegve, de diadalmas örömmel állott oldala
mellett.
Ők öltek! Közös munkájuk volt. Ők ketten! Fürge Villám és ő! Itt, ezen a haláltól pirosló
csatamezőn, megérzett valamit Fürge Villám, amiről egy órával ezelőtt, mikor Muhekun, a fiatal
nőstényfarkas az oldalán nyargalt, még semmit sem tudott. Ezen a vérző és haláltusát vívó
csatamezőn nemének ösztöne megmondta Muhekunnak, hogy végül is nyert.
Fürge Villám új lendülettel mély üreget tépett a karibu oldalába és Muhekun megvárta,
míg elég széles lett ahhoz, hogy csatlakozhasson. Aztán szorosan egymás mellett, éhes
gyomorral, megkezdték a lakmározást. A fiatal farkas teste szorosan és melegen simult Fürge
Villámhoz, aki nem evett mohón, hanem nagy darabokat tépett a húsból, hogy Muhekun könnyen
hozzájuthasson. Mikor más farkasok mentek el mellettük, vagy állkapcsaik és horkanásaik
hozzájuk közel hangzottak, Muhekun szemei féltékenyen tekintettek ide-oda.
A nőstény volt az is, aki a karibu másik oldala felől közeledni látta a nagy szürke alakot,
amely megállt, és letekintett rájuk tűzben égő szemeivel. Fürge Villámnak tömve volt hússal a
szája. Hallotta ugyan a figyelmeztető hördülést, de nem fordított rá figyelmet. Nem volt
veszekedést kereső természete. Akár egy tucat farkas falhatott volna karibujából, az sem zavarta
volna kedélyállapotát. De Muhekun ösztönét nem csalta meg a karibu birtoklása. A párjához való
hűbéri hűségnek az érzése tűzként rohant át a vérén. Baloo, a nagytestű vezér volt a tolakodó, aki
tépni kezdte a karibut. A következő pillanatban Muhekun szürke teste, mint a lecsapó bosszú,
rajta termett. Elefántcsontszínű agyarai vállába mélyedtek és Baloo fájdalom és düh hörgő
horkanásával vágott vissza.
 Ekkor vette észre Fürge Villám, hogy mi is történt az ő zsákmányának maradványai
fölött. A vezér állkapcsai már Muhekun torkán voltak és a két nagy bestia egymás húsát tépte. A
küzdelemben alulmaradt Muhekun a hasán csúszva közeledett Fürge Villám felé. Torkából vér
ömlött és lihegése idegenszerűen fojtott volt. Fürge Villám hallotta, elfojtott nyöszörgését és ez -
erősebben és hatalmasabban, mint eddig bármikor - felébresztette benne Skagennek, a Nagy
Dánnak lelkét. És Skagen kísérlete most bosszúért kiáltott. Messze a múltak ködéből feljajdult
egy kutyaszív, de nemcsak bosszúért, hanem az igazságszolgáltatásért, a gyöngébb védelméért,
amely megköveteli a nőstényért való síkraszállást.
Baloo felmagasodva szembenézett vele, éppen, mikor Muhekun torkában az elhaló
nyöszörgés fojtott csuklásban végződött. Körözni kezdtek egymás körül és a közelükben álló
farkasok vérbe borult, figyelő szemmel gyűrűt vontak köréjük. Uchu-Nipoovin - a Halál Gyűrű -
volt ez, melyhez a kívülállóknak semmi köze. Baloo, igazi farkas létére, óvatos, csúszómászó
mozdulatokkal körözött. Füleit hegyezte, de teste ívelt, mintha ugrásra húzódott volna össze és
lompos farkát a havon vonszolta, Fürge Villám farkáig nyújtott, feszülő testének minden izma
készen állt az élethalálharcra. Csak feleannyi idős volt, mint Baloo, ami erő és kitartás
szempontjából előnyére vált. De Baloo egész életében harcos volt. Harcmodorában ravasz,
fordulatos, szemfüles volt, akár egy róka. Hirtelen menekülést színlelt, majd szemmel nem
látható gyorsasággal támadott és mozdulata oly váratlan és villámgyors volt, hogy agyarai -
mielőtt Fürge Villám akár szembeszállhatott, akár kerülhetett volna - hosszú, mély sebet vágtak a
farán.
Ha ügyes volt a vén harcos rohama, visszavonulása még ügyesebb. Alig helyezte el
csapását, Fürge Villám óriási erővel nekilendült és Baloo, ahelyett, hogy jobbra vagy balra ugrott
volna - megint csak váratlanul - oly ügyesen lelapult, hogy Fürge Villám félig átlendült fölötte.
Aztán, mint gyakorlott ökölvívó, Baloo oldalt felvágta fejét és fogaival, mint valami késsel,
belémetszett ellenfele hasába. Mély vágás volt, mélyebb, mint az előbbi és Fürge Villám vére
megeredt. Ha egy hüvelyknyivel mélyebbre tép, kibelezte volna őt a vezér. Alig tartott húsz
másodpercig a két összecsapás. Egy közönséges farkas-verekedés Baloonak óriási előnyt
jelentett volna a kétszeresen megbénított ellenfél, aki, ha saját támadása kudarcot vallott, nem
számít tovább komoly harcosnak és inkább vállalja támadás helyett a védelem nagyobb és
kiegyenlítőbb esélyeit. De itt volt az a pont, ahol az öreg Skagen öröke sakkot adott Baloo
harcmodorának. Fürge Villám másodszor is ellenfelére ugrott és ezúttal a vállába hasított. Egy
pillanatig, de csak egy pillanatig, talán egy másodperc feléig volt rajta. Harmadszorra is
megrohanta Baloot. Torkából morgás tört elő. Agyarai borzalmas csikordulással zárultak össze és
Baloo, fetrengve és hörögve került alulra. Egy negyedmásodpercig állkapcsaik egymásba
zárultak, aztán Baloo az övét kirántotta és fejének azzal a halálosan gyors oldalvágásával, újra
mélyen belehasított Fürge Villám szügyébe.
Fürge Villám a vad düh lobogásán át nézte ravasz ellenfelét. A sebeit nem érezte. Nagy testében
most Skagen lelke harcolt. Nem legénykedett és nem körözött tovább farkas módon. Hatalmas
vállait felhúzta, fejét leszegte, hegyes fülei lecsüngtek és hang nem hagyta el torkát, ahogy
fenyegetően Baloora meredt. Egész északon nem akadt volna két farkas, amelyik
szembeszállhatott volna Skagennel, és Fürge Villám most Skagen volt. Baloo újra és újra vágott,
hasított és Fürge Villám ezeken a sebeken keresztül tört halálos fogás felé. Kétszer majdnem
Balootól kapta meg. Harmadszorra most ő kapta el hátulról ellenfele nyakát. Ez már egészen
kutyafogás volt. Nem marcangolta, csak egyszerűen összecsukta állkapcsait - mint ahogy Skagen
tette volna - és éppen, mikor a vérbe borult szemű farkasgyűrű közelebb szorult, Baloo nyaka
kettéroppant és a harcnak vége volt.
Egy teljes percig tartott, míg Fürge Villám meglazította fogását és odébb tántorgott.
Ebben a pillanatban a várakozó horda Baloohoz sereglett és halott testét cafatokra tépte. A falka
törvénye, a farkasok ősrégi ösztön-parancsa volt, az elesettet felfalni.
Egyedül Fürge Villám állt a kis nőstényfarkas oldalánál. Muhekun megpróbálta felemelni
a fejét, de lehanyatlott. Haldokló szemei lecsukódtak. Kétszer még felnyitotta és Fürge Villám
nyöszörögve dörzsölte orrát az övéhez. Muhekun válaszolni próbált, de lélegzése valami különös
zokogásba fúlt. Aztán hirtelen remegés futott át szép, fiatal testén, még egy utolsó pillantás és
már nem tudta többé szemét kinyitni.
Fürge Villám ott állt fölötte és tudta, hogy ez a halál. Várt egy pillanatig, aztán leült vérző
csípőire, fejét az égnek szegte és a Baloot tépő farkasok hallották és megértették, hogy Fürge
Villám torkából feltörő hang a parancsoló úr, a diadalmas a falkavezér hangja, az a hang, amely
messze elszáll a fehér, fagyos puszták felett, s amelyben benne van egy hang a fájdalomból és
szomorúságból.

II. FEJEZET
Az éhes horda

Eljött Ookenanis, a Hét Csillag fényessége. De hét csillag helyett hét billiónak a fényét
sugározta. Eltűnt a szürkület sötét borúja és Észak világa puha aranyfényben pihent a Hosszú
Éjszaka keblén. Magasan fent, ahol a delelő Nap lett volna Dél nyári egén, függött egy állandó,
ezüstös fényforrás, egy óriásgyöngy bágyadt csillogásával, mint magának az Éjszakának a szíve.
Közvetlenül e fölött az ezüst szív fölött kezdődtek a csillagok. Számtalanok, csöndesek,
élettelenül mozdulatlanok és örökké az égen ragyogók. Fényüket sem Nap, sem Hold, sem maga
a nappal nem képes elhomályosítani. Besugározták a fagyos világot, mint mozdulatlan és a
hajnal sokkal glóriásabb és látványosabb szikrázását féltékenyen figyelő szemek.
Nem lévén sem Holdról, sem Napról szó, az időt csak órákban lehetett mérni. A hajnal
olyan volt, mint egy százszínű talárba öltözött mágus. Két órára Késik Munitoowi, az Ég
Istennője űzte játékait, s hogy bizonyítsa kegyességét Észak iránt. Titokzatos báját és villódzó
fényét játékosan szórta a nyugat felé eső láthatárra. Két órányi időre felhúzta a szivárvány
minden színével ékes lobogóit, két óra hosszat vigadozott lobogásának és tüzének minden
káprázatában, tízezerszámra küldte szépségének kígyózva hullámzó táncos sugarait. Arany,
karmazsinpiros, narancssárga és gyémántosan kék ösvényekkel csíkozta be az eget és aztán -
mintha belefáradt volna megerőltető játékába - kezdte játékterét élénkpirosra festeni.
Városokból, falvakból kint a földekről, sok szem láthatta őt ezen az éjszakán, ezer mérföldnyire
délről és csodálta azt a titokzatos valamit „ott fönn, a Sark fölött”. De alatta vacogtak a lelkek és
a megfagyott világ visszadobta fényét a csillagokra és az óriásgyöngyre, az égbolt szívére.
Ez a világ halott volt, fehér és csöndes. Borzasztó hideg volt. Olyan hideg, hogy a szél
egyetlen leheletétől sem mozduló levegőben acélosan pendülő hangokat lehetett hallani.
Időnként a Koronázó-öböl jégborította hegyorma mögül dördülés hangzott, mint egy hatalmas
fegyvernek a dörrenése, mintha valamelyik összetörő jéghegynek a szíve hasadna meg.
Visszhangja kísérteties jajgatással gördült végig a Bathurst-öböl befagyott felszínén, mintha az
áthatóan hideg hajnalnak babonás, titokzatos játéka volna. Néha pedig, mintha egy csapat
korcsolyázó suhant volna át a légen, pengő acélokon, úgy, hogy szinte el lehetett képzelni lobogó
ruhájuk szélének suhogását, szavaik zengését és a messzeségben elhangzó kacagásukat. Aki
állandóan prémekben és csuklyában volt, nem érezhette a hideg gyilkos hatását, bár a szél
kegyetlen fullánkjaitól nem védte meg.
A nagy gleccservágás peremén, a kunyhó mellett állt Pelletier káplár és O'Connor rendőr,
a Királyi Északnyugati Lovasrendőrség tagja. Mögöttük nem messze, hatfogatú kutyaszánnal,
egy prémes csuklyába bugyolált eszkimó várakozott. Vagy másfél hónapja küldte el Pelletier
utolsó jelentését a Churchill-erődbe, az „M” divízió főfelügyelőjének, felhívva a figyelmét a
bekövetkezendőkre - éhségre, halálra és a farkasok elsöprő támadására.
Pelletier nyugat felé, a hajnal élénk karmazsinvörös tengerébe nézett és szólt:
- Most van Mikoo Hao, az első Vörös Éjszaka, O'Connor. Szerencsénk van. Ez bőséges véradót
jelent az eszkimók részére és fogadni mernék, hogy itt és a Franklin-öböl között az összes
bűbájosok a gonosz lélek kiűzésével és imákkal vannak elfoglalva. A part menti vadászoknak,
hozzánk, férfiakhoz kellene csatlakozniuk.
 O'Connor hatalmas vállait hitetlenkedéssel vonta fel. Nagyon bízott Pelletierben. Férfias
vonzalommal szerette festői megjelenésű, viharedzett franciáját, aki fél életét a Sarkkör peremén
élte le. De megvolt a saját véleménye az óriási farkasvadászatról, melynek rendezésében
hűségesen segített Pelletiernek. Két hét óta vaskos ujjaival strichnin mérget göngyölgetett
karibu-hájból gyúrt gombócokba. Bízott a méregben. Szétszórva a végtelen pusztaságon, ezek a
mérges csalétkek halált fognak hozni. De ami a vadászatot illeti...
- Ha el tudjuk a nagy falkát csípni valami „kutyaszorítóban” és le tudjuk ölni a felét, ötezer
karibut mentünk meg. Csak Olee John el ne tévesszen minket a rénszarvasokkal, úgy is lesz. Ha
ez sikerülne, azt jelentené, hogy minden télen nagy vadászatokat rendezhetnénk le-fel a part
mentén és ha ez nem jelentene egy őrmesterséget és káplárságot, akármi legyek...
Reményteljes vigyorgással nézett O'Connorra.
- Legalábbis jó tréfa lenne - fejezte be az ír.
- Gyerünk, Pelly. Úgy sejtem, a hőmérő most éppen hatvanat mutatna. Hé, te tuskó! Mozdulj
már; Csípj oda nekik! Nagy út van előttünk.
A prémekbe burkolt eszkimó észbe kapott. Vacogástól csattogó hangon szólalt meg,
hosszú ostora a kutyák háta fölött kígyózott, s azok nyomkeresés mohó izgalmával, egyenes
vonalban ugrottak ki, szűkölve, nyöszörögve és állkapcsaikat csattogtatva az akadálytalan
rohanás utáni sóvárgásban, a karmazsinvörösbe boruló ég alatt.
Ezen az éjszakán nagy mozgás volt a Koronázó-öböl vad partjain és a Bathurst-öböl
szakadékos partvidékén. Az éhség törvényének korbácsot tartó keze megfenyegette az országot
és Pelletier ezzel a mozdulattal ébresztette fel az Igloo népét, válaszul a Fehér Király hívására,
aki valami nagy varázslatra készült az ördögök ellen, aki uralkodott a pusztító farkashordákon,
amelyek elűzik a puszták összes vadjait.
A topeki törzstábor volt a találkahely. Topek futárai hordták szét hírét a nagy
farkasvadászatnak, szerte a partokon és Topek volt az, amely figyelmeztetést küldött, hogy ha a
farkasokat el nem űzik, vagy el nem pusztítják, éhség és halál fog az országra nehezedni.
Hűségesen megismételték az üzenetet a rendőrségnek is, amelyet Pelletier káplár és O'Connor
rendőr képviselt a gleccservágás menti kis kunyhóban.
A karmazsinpiros ég alatt megkapó visszhangot vert a felhívás. A Koronázó-öböl
számtalan nemzedéken át babonás népe abban a hitben élt, hogy telenként ördögök bújnak a
farkasokba és azok, akik engedtek Topek és a rendőrség felhívásának, a nép legfiatalabbjai és
legbátrabbjai voltak. Az se volt utolsó dolog, ha valaki hadat üzent a hatalmas fehér medvéknek,
de az már ugyancsak különb dolog: emberi kézzel nyúlni a gonosz szellemekhez. Azért mégis
csak jöttek és vagy kétszázan gyűltek össze a faluban. Sokféle bűbáj és sokféle fegyver védte
őket. Volt, akinek vontcsövű puskája volt, amelyet néha bőviben vásárolhattak a cethalászoktól,
másoknak szigonya és ismét másoknak olyan lándzsája, amilyennel a fókát vadászták.
Legmesszebb nyugatról Olee John jött, az eszkimó, aki fehér ember módjára nősült, s akivel
eljött falujának tíz legbátrabb embere és ötven darabból álló rénszarvasnyája.
A hajnal lámpája már kialvófélben volt, mikor Pelletier és O'Connor, hat órai utazás után,
megérkezett. Kezet ráztak egész Topekkel és főleg megölelgették Olee Johnt. Aztán még vagy
hat órán át érkeztek vadászok. A legutóbb érkezőkkel megjött a jégmezők borzalmas szele is, tele
daraszerű metsző hózáporral. Tisztára söpörte a pusztaságot, megtöltött minden csapást és
eltörölt minden nyomot.
A vihar után három nap, három éjjel, Pelletier felügyelete alatt, nagy sürgés-forgás volt a
topeki táborban. Elkészült a „kutyaszorító” és a farkasok becsalogatása megkezdődött. Négyszer
hajtották ki a rénszarvasnyájat a topekiek, Olee John és az emberei és négyszer tértek vissza a
kimerült emberek és állatok. De farkasüvöltés nem hangzott fel a rénszarvasok nyomában és a
nagy falka nem követte őket.
A fiatal eszkimók közönyös arcára lassanként valami ünnepélyesség és aggodalom
rajzolódott. A varázslónak és a törzsek véneinek igazuk van: ördögök bújtak a farkasokba és
azok bíz' úgy gondolják, hogy fütyülnek a harcra. Egész Topeknek és Olee Johnnak is megnyúlt
az arca, Pelletier szívében pedig nőtt az aggodalom, hogy tervével melléfogott. A topekiek, Olee
John és a rendőrök hiába igyekeztek hatodszor és utoljára is eleget tenni megbízatásuknak.

III. FEJEZET
A két szövetséges

Fürge Villám és a nagy falka északnak ment, az éjjel-nappali eredménytelen húskutatástól

kiálló bordákkal, éhségtől elnyúzottan, lekushadt háttal és csípőkkel. Nem zárt tömegekben
haladtak, mint egy hónappal ezelőtt, mikor karibunyájak kóboroltak a pusztaságban.
Szétszóródtak, akár egy visszavonuló, vert sereg. Fürge Villám, azóta az éjszaka óta, mikor
megküzdött Balooval és megölte őt, átvéve a falka vezérségét, csak egy gyilkosságot követett el.
Aztán jött egy heti vihar és a vihar után a karibuk eltűntek. Patáik nyoma is eltűnt a
pusztaságból. A nyomnélküli, határtalan világban oly tökéletesen eltűntek, mint még soha. Ötven
mérföldnyire nyugat felé Fürge Villám megtalálta volna őket, behúzódva a parti fennsík
menedéket nyújtó üregeibe és a falka felhízhatott volna a nyáj húsán. De azok a vihar után
keletnek és délnek mentek és nyomukban az éhínség ballagott.
Ha a topeki szemek láthatták volna a régi vadászterületre visszatérő falkát, ahány
eszkimóisten csak van, mindegyiktől védelmet kértek volna. Most már nem is volt babona, hogy
a farkas-testekben ördögök utaznak. Már azzá is lettek. Az éhség veszettsége töltötte el szívüket
és ott égett vérbe borult szemükben. Más vadakban az éhség természetes módon dolgozik: az
állat vonszolja magát, aztán meghal. A farkasban fertőző méreg az éhség. A billiónyi csillag és az
ég szívének ezüstös fénye alatt Fürge Villám százötven főnyi falkája egymás iránti halálos
gyanúval ballagott. Most már kalózok voltak, kivert zsiványok, akik azt lesik, hogy mikor adódik
alkalmas pillanat egymás torkának átharapására. Álmatlanságtól vérbe borult szemmel, fehér
testtel és állkapoccsal, feszülten füleltek egymás horkanására és fogcsattogására, ami azt
jelentette, hogy a cimborák valamelyike ismét áldozatul esett. Hang és üvöltés nélkül vonultak át
a pusztaságon. Elnyúzott, kiálló bordájú árnyak kísérteties hordája járta hangtalanul útját a fehér
fényű éjszakában.
Fürge Villám, ereiben a csöppnyi kutyavérrel, egyedül menekült meg ettől az őrülettől.
Éhes volt, neki is éhkínjai voltak. Óriási teste megsoványodott, a szeme vörösen izzott. A lobogó
vágy elhatalmasodott benne, de Skagen öröké megmentette a veszettségtől és nem érzett
gyűlöletet. A kutyának a kannibalizmus iránti undora erős volt benne. Időnként látta
összemarakodni a falkát és borzalmas lakomát ülni a saját fajtájának földi maradványain. Külön
járt és torkában időnként, a gyilkolás és gyűlölet horkanása helyett halk, sóvárgó vinnyogás
zendült meg. Ahogy a falka közeledett a régi vadászterülethez, nem egyszer feltámadt benne a
csábítás a fehér embernek a gleccservágás peremén álló kunyhója felé. Nem felejtette el azt a
surranó, halálos valamit, ami a feje fölött haladt el, O'Connor puskagolyóját. Ez megint a húsz év
előtti Skagen volt, aki válaszolt a kunyhóban égő sárga Nap izzására, a füst illatára és arra a
„valamire”, amit Fürge Villám, a farkas nem tudott felfogni.
Torkában a vinnyogó nyöszörgéssel sodródott a falka közepében és a kísérteties árnyak
elhaladtak mellette. Óriás volt közöttük. Nem csúszott-mászott, nem settenkedett mentében.
Hallotta az összecsattanó állkapcsokat a fehér homályban és a morgást, ha valamelyik vállával
túl közel jutott hozzá. Megérezte ezeknek a morgásoknak a halálos üzenetét, de nem érzett
vágyat, hogy visszaadja és mikor hátrahúzódott, kelet felé vágott. Ebben az irányban feküdt a
kunyhó. Nem a józan ész húzta arra. A kunyhó semmit sem adott neki, csak a füst illata és az a
sárga fény. Azon túlról a halál dalolt, közel a feje mellett.
A falka szélénél megállt, figyelte, mikor halad el az utolsó kiéhezett árny és aztán
északkeletre tartott. Gyorsaságát megnövelte, de ez már nem az a sebesség volt, amellyel pár hét
előtt szélként suhant végig a Bathurst-öböl befagyott felszínén. Ebben a mozgásban már nem
volt meg a rohanás tiszta öröme. A lábai el voltak gyötörve. Bordái között egy állandó, metsző
nyilallás fészkelt. Állkapcsai már nem csattogtak, szemeinek éleslátása megszűnt és egy fél
mérföld után már gyorsan, röviden szedte a lélegzetet. Ha lassított, lihegett. Kis időre megállt és
hallgatózott. Kiéhezve, alig tudta hatalmas fejét kinyújtva tartani és szemei fényesen világítottak
a csillagfényben. Mély lélegzetet vett és szimatolt. Óvatosan figyelte a kiéhezett falka
menetirányát. Nem érzett vágyat arra, hogy visszatérjen hozzájuk, sem arra, hogy kövesse őket.
Magányosságában újra békesség töltötte el. A tiszta levegő már nem volt terhes a veszett falka
szagától. A csillagok fényesen ragyogtak. Előtte ott feküdt a nyílt és végtelen éjszaka, tele új
ígéretekkel.
Hogy mit jelentett ez az ígéret, azt pontosan nem lehetett meghatározni. Amit az egész
világon legjobban óhajtott: valamit enni! A kunyhó, ott a gleccservágás peremén, nem adóit neki
mást, csak a füst illatát, a lámpa fényét és a titokzatos, hirtelen halál megsejtését. Mégis abba az
irányba fordult és egy negyedóra alatt odaért. Szélirányban haladt és kétszer megállott
tájékozódni. Másodszorra hosszabb ideig várakozott, mint először. Valami halovány illatot érzett,
a farkas illatát és felmordult. Fél mérfölddel messzebb újra megállott és torkában a morgás
mélyebbé és fenyegetőbbé vált. Az illat erősödött, bár ő a falkától állandóan távolodott.
Meggyorsította futását és komor sejtelem ébredt benne. A szél hozta az üzenetet arról, hogy a
háta mögötti éjszakában, elrejtve az ő szemei elől, valami követi őt.
Negyedszer is megállott és torkában a morgás komor figyelmeztetéssé mélyült. Az illat
megint erősebbé vált. Üldözője nemcsak beérte, de túl is haladta őt. Fürge Villám várt, felmeredő
szőrrel és csatára feszülő izmokkal. Kevéssel ez előtt látott egy halkan közeledő árnyat a
csillagfényes éjben, tolvajmódra osonó közelítéssel. Vagy húszméternyire megállott. Aztán egy-
egy habozó, óvatos lépéssel közeledni kezdett és Fürge Villám összeszedte magát a küzdelemre.
Egy jó ugrásnyira ismét megállott és ekkor látta, hogy az a hatalmas szürke farkas közeledik,
amelyik a pusztaság déli szélén fekvő, messzi bozótos erdőből csatlakozott a falkához.
Mistik, a nagy erdők vándora volt, olyan megtermett és fenyegető, mint Fürge Villám.
Mistik, aki otthon van a déli erdőségekben, aki járatos a fehér ember útjain, aki már megütötte a
bokáját néhány csapdában, s aki számtalan csata sebeit viselte - Mistik, a Vándor, északra jött a
fehér falkával.
A két nagy vadállat szembenézett egymással a csillagok fényénél. Fürge Villám
kivicsorította fogait, s azok megvillantak a csillagfényben. Megkezdte a lassú, halálos körözést.
Mistik nem mozdult. Merőn és kérdő szemekkel nézte Fürge Villámot. Állkapcsai zárva
maradtak. Szeméből nem válaszolt csatatűz. Se nem horkant, se nem morgott. Méltóságteljes és
félelem nélküli mozdulatlanságban állott Fürge Villám szűkülő körének központjában, kihívás,
fondorkodás, ellenségeskedés nélkül.
Fürge Villám torkában lassan elhalt a hörgő hang. Agyarainak villanó fénye kialudt, és
hátralapult fülei felegyenesedtek. És akkor hallotta, hogy Mistik, a farkas, halk torokhangon
nyöszörög. Ez már baráti ajánlkozás volt. Olyan, mintha a nagy farkas, nélkülözve erdejének
védelmét, megkísérelné elmondani, hogy az őrületbe és a falkában elszenvedett éhségbe
belefáradva, eljött, hogy együtt vadásszon vele, és hogy nem akar küzdelmet, hanem barátságot.
Fürge Villám szimatolt. Merev vállakkal és még gyanakodva, felütötte fejét. Újra hallotta
Mistik torkából a halk nyöszörgést és válaszolt rá. Kis idő múltán, óvatosan köröző
hadmozdulatokkal, közelebb húzódott, míg végül is a két orr összeért. Fürge Villám melléből
mély sóhaj szakadt föl. Megkönnyebbült elégedettség töltötte el. Mistik újra nyöszörgőit,
vállával szorosan odadörzsölődve és együtt bámultak bele az éjszakába.
Fürge Villám északnak és keletnek mutatta az utat. A fejét magasabban hordta, a
szemében új fény csillogott és a vérében új melegséget érzett. Eletében valami újat fedezett fel, a
bajtársiasság kellemes érzését. Mistik nem tartozott a pusztai farkasok közé, nem volt
fondorkodó és nem akart harcot. Orraik összedörzsölése a barátság záloga volt. Mistik szorosan
mellette futott. Nem rohant úgy, mint a falkabeliek. Otthonos lévén az erdőkben, figyelmesebb és
éberebb volt. Fürge Villám előre nézett, Mistik előre és mindkét oldalra. Fürge Villámnak az volt
a szokása, hogy időnként hirtelen megállva, a csapáson hátraszimatolt. Mistik pedig fejének egy-
egy gyors oldalt lendítésével, futás közben kapta el az elhagyott nyom szimatát. Még benne volt
ösztöneiben az erdők csalóka berkeinek emléke, míg Fürge Villámnak a nyílt pusztaság nem
jelentett rejtett fondorlatot vagy veszélyt. A világ dolgairól szerzett értesülései szerint, a falka
volt az, ami halált jelenthetett.
A két egyforma magas, hatalmas vadállat, váll váll mellett rohant. Mistik hosszabb volt
kettőjük közül, ám ami az állkapcsot és szügyet illeti, Fürge Villám előnyben volt. De Mistik
fejében több minden volt, amit Fürge Villám megtanulhatott volna. Mistik a fehér ember világán
vágta keresztül magát és jobb első lábát eltorzította a csapda harapása. Egyszer egy mérgezett
csalétek tüzes kínjától majdnem elpusztult. Megismerte a hurok halálos veszedelmét és a fehér
embertől jobban félt, mint bármi mástól a világon.
Ezért mikor aztán a gleccservágás peremén álló kunyhó illatát megszimatolták, Mistik
volt az, aki állkapcsainak figyelmeztető összecsattanásával hátrahúzódott. Gerincét hirtelen
felpúposította, széles köröket írva le a szélben, majd nagy testét vadász és vad óvatosságával
homorítva, csúszott-mászott. Fürge Villám az ablakot nézte. Fény nem sugárzott belőle az
éjszakába és füst sem volt a levegőben. Közelebb jött és háta mögött hallotta Mistik baljóslatú
nyöszörgését. Óvatosan körbejárva a kunyhót, minden szélirányt kiszimatolt. Az illat, amit érzett,
hideg volt. Kis idő múlva rájött, hogy élet, fény és füst eltűnt. A kunyhó meghalt. A borzongó
félelem elcsitult benne és merészen az ablak felé indult, oly közel, mint eddig még soha. Aztán
csípőire ereszkedve, kitartóan abba az irányba nézett, ahonnan egyszer a sárga fény izzását látta.
Vagy száz méterre mögötte ült Mistik, és abban a párpercnyi csendben magánál a pusztaságnál
szélesebb szakadék feküdt köztük. Fürge Villámban lassan valami kényszerítő vágy ébredt, hogy
fejét hátracsapva, felüvöltsön az üres kunyhó sötét ablakára és éppúgy üvöltött, mintha az
világos volna. Mikor hangja felcsattant, Mistik messzebb, hátrasurrant. Volt valami ebben a
hangban, ami bántotta. Hallotta ő már ezt a hangot, messze délen, a kutyák üvöltésében.
Addig körözött, míg eljutott a gleccservágás széléig, és itt csatlakozott hozzá Fürge
Villám.
A vágás hetek óta felfogta a szélhordta havat, és helyenként egészen a széléig megtelt. A
fák bütykös, eres csúcságai úgy terpeszkedtek a hó felszínén, mint az alatta fuldokló, haláltusát
vívó, torz szörnyek kezei. Másutt a szél játékos kedve mély, sötét vermeket hagyott, melyek nem
voltak tele hóval, és Mistik szeme ezekben a vermekben fénylett, mint az izzó szénparázs. Ez
volt az a hely és nem a nyílt pusztaság, amely őt vadászatra ingerelte, s az erdei farkas nesztelen,
tolvaj-siklásával suhant le a legmélyebb és legsötétebb verembe. Fürge Villám követte. Érezte,
hogy a feje fölött összenőtt faágak takarják. A csillagok fénye hirtelen kialudt. Olyan sötétben
járt össze-vissza, amelyet nem szeretett és ebben a sötétségben, ha útjaik találkoztak, Mistik
szemei mintha vörös és zöld tűzpontok volnának. Nem messze tőle kétszer is hallotta hatalmas
hóbaglyok csőrének csattogását. Egyszer Mistik borzasztóan feléje vágott valami kísérteties
árnynak, amely oly közel lebbent el fejük mellett, hogy érezték a szelét és hallották szárnyainak
suhogását. Egy perc alatt kimásztak a veremből egy hegyes oromra, de a hús illatát itt sem
lehetett érezni. Aztán Fürge Villám vette át a vezetést. Felmászott a pusztai fennsíkra és Mistik
követte őt, mikor kiért a Hüvelyk Matyi érdő elé, ahol hetekkel ezelőtt a nagy, fehér nyulakat
látta.
Most már egyikük sem futott. Erőfeszítéseik a szétmálló hólavinákban, a bizonytalan
topogás a vermekben, minden eddiginél jobban elgyengítette őket. Órákon keresztül szenvedték
az éhség testi gyötrelmeit. Az éhezés kínja testükben az izomfájdalmak fokáig élesedett. A
fájdalom marását a bordáik közt érezték. Néha növekvő és szinte ellenállhatatlan vágyat éreztek
arra, hogy lefeküdjenek.
Behatoltak az erdőbe, amelynek nagy része az összehordott hó alá gyűrve fuldoklóit. Itt-
ott akadt egy szélsöpörte tisztás. Dél sűrű és bozótos mocsaraiban Mistik még soha életében nem
látott sarki világ rosszul sikerült „erdejéhez” hasonló dolgot. A „fái” - köztük százévesek is -
olyanok voltak, mint a polipok. Ahogy az emberiségnek is vannak törpéi, úgy a természet átható
hidege is torz és bunkóslábú, púposokká formálta a juniperuszokat és cédrusokat. De hús itt sem
volt.
 A régi vadászatok nyomán akadt még némi csont. Most, hogy Fürge Villám látomásaiból
eltűntek a fehér nyulak, a csontokat nézte. A csontokat, amint sűrűn feküdtek ott, ahol valamikor
a csillagok alatt meleg, piros vér futotta be a havat. A csontok irányába indult és Mistik - töretlen
hűséggel, de fogyó erővel - szorosan mellette tartott.
Egy órával később odaértek a széles és letaposott nyomra, ahol hatodszor és utoljára
Topek és Olee John rénszarvasnyája haladt a nyílt pusztaságon át. A nyom meleg volt és telve a
hús illatával. A levegő még lehelte a párolgó, meleg testeket. Fürge Villám egy ideig reszketve
állott és Mistik ott remegett mellette. Az éhség minden vágya újra lobot vetett bennük. Mélyeket
lélegzettek, csöndesen álltak, mialatt testük, mint egy új feladatra beindított gépezet,
összegyűjtötte erőit. A vérük gyorsabban keringett. A fejüket felvágták. Válluk és combjaik
ernyedt izmai megkeményedtek, tartásuk megelevenedett. Nemcsak nyomára jutottak a nyájnak,
de a nyáj közel volt és ösztönszerűleg hallgatóztak, hogy elfoghassák a paták dobbanását.
Fürge Villám leült a rénszarvascsapás közepébe, szürke orrát feltartotta a csillagok felé és
a pusztaság fölött hátraüvöltötte a falka húsra éhező, jajgató üzenetét. Mistik mellette csípőire
guggolva, kitátotta hatalmas állkapcsait, hogy hanggal segítse az üvöltést, úgyhogy együtt
küldték szerteszéjjel a szélmentes sík felett a vadászatra hívó üzenetet. Jöttek a válaszok egymás
után, hang hangot hozott, és míg a csillagok milliárdjai alatt a fehér világ megborzongott az
újságtól, éhező, kiálló bordájú árnyak igyekeztek az éjszakában, mint a kísértetek. Kiéhezett, vad
horda, kegyelmet nem adó és nem kérő, korbácsolt rablói Észak földjének, a legvadabbjai
mindazoknak, akik húsért, életért harcolnak.
Ám korgó gyomruk most egyenesen a fehér ember csapdájához vezette őket.
Ahol a korai téli vihar halomba söpörte a jeget egy földnyúlványon, a Sarki-szoros és
Bathurst-öböl között, ott volt a „kutyaszorító” egy pár száz méter hosszú hasadék. Jeges és havas
sziklavölgyben, egyetlen kijáratú csapda, amelyből senki sem menekülhetett. A szájánál ötven
méter széles, a végénél alig tíz. Ebbe a csapdába terelte a rénszarvasnyájat Olee John a
topekiekkel. A rénszarvasok már ott voltak jeges cölöperődeikben, feleúton a kutyaszorító szája
és vége között. Pelletier terve egyszerű volt és - ha minden simán megy - halálos. Gondolatban
élénken kiszínezte a sikert. A rénszarvasok nyomán a falka hevesen betör, és közel a szakadék
szájához, rejtekhelyéről százfőnyi vadász oson utánuk. De a rénszarvasok cölöpkarámjánál is
sokan ott lesznek, hogy megvédjék Olee John nyáját a károsodástól. A falkát majd a kutyaszorító
szűkebb végéhez szorítják és ott lesz a nagy mészárlás.
A topekiek levették a csuklyát fejükről, hogy jobban halljanak, így ők elsőnek hallották
meg a jelzőlövést, ami a farkasok gyülekezését jelentette. Egy pillanattal később közelebbi lövés
is dörrent, aztán egy harmadik és mielőtt visszhangjuk elhalt volna, az emberek a haditervnek
megfelelően elfoglalták őrhelyeiket. A topekiek a szakadék szájánál, Olee John pedig a nyáj
karámjánál. Az előbbiekkel Pelletier volt, Olee Johnnal pedig O'Connor. Vagy három-négy
percig élénk mozgolódás támadt a bejáratnál és a csapda közepén. Azután már csak az izgatott
eszkimók elfojtott csacsogása, lábdobogás, az elpattanó jégkéreg recsegése és a fegyverek
zörgése hallatszott.
Hirtelen mély, baljóslatú csend támadt a kutyaszorítóban. Pelletier, bár a vére forrón
száguldott végig testében, vacogott meleg öltönyében. Messziről, mintha csak a szél susogna,
hallott valami nyafogó, éhes sírást - a falka távoli csaholását. Egy futó pillanatra ettől a hangtól a
szíve is elszorult, lelkiismeret-furdalást érzett és részvétet. Ez a francia egész életén át maga is
farkasmódra harcolt észak minden kegyetlensége ellen. „Farkasverekedés” - mondta
akárhányszor magának, ha valami veszedelmes és nehéz feladat előtt állott. És most, a sok
tervezgetés után, a diadal pillanatában, hirtelen arra eszmélt, hogy ez nem tisztességes dolog.
Csalás. Nem is harc. Nem is valami szellemes játék. Csak halomra ölni egy csomó éhes állatot,
akit becsábítottak a „kutyaszorítóba”. Megölni egy csomó éhező teremtményt, mert az is enni
akar. Ez az éhség volt az, ami legjobban ránehezedett Pelletierre, mikor csuklyáját hátrább húzta,
hogy jobban hallja az erősödő üvöltést. Hányszor harcolt már maga is ezzel a vad világgal egy
kis jó húsért. Csodálkozott, hogy előkészítette ezt a gyilkosságot, mintha bizony az embernek
több joga volna élni, mint ezeknek az ártatlannak született, éhes farkasoknak.
A fehér falka élén Fürge Villám rohant, oldalán Mistikkel, az erdei farkassal. A falka
megint vadászó csoportban vágtatott. De most nem voltak olyan csöndesek, mint egy hónappal
ezelőtt, mikor a karibukat hajszolták. Orrlyukaik már tele voltak a rénszarvasok meleg és zsíros
illatával, és ez annyira izgatta őket, mintha már magának a húsnak az ízét éreznék. Az éhségtől
veszett, mindent elsöprő horda százötven torkából csaholás tört ki. Ez az üvöltés a csillagokig
ért. Topek falu asszonyai, gyermekei és öregei is meghallották és megnémultak a félelemtől.
Vagy két kilométerre a „kutyaszorító” előtt volt a bejárat és gyorsan fogyott a távolság. A
falka hangja lassan elhalt, s a százötven torok szaggatottan lélegzett, lihegett, nyelte a levegőt. A
testeket átjárta a tűz. Az erősebbek előretörtek, a gyengébbek lemaradtak. Tizenkét ugrással a
legközelebb lévők előtt Fürge Villám és Mistik vezette a gyilkosokat. A jeges hegység már
felködlött előttük, de ha lett volna a csapda mindkét oldalán ezer-ezer ember, az sem állította
volna meg őket. Vakon, süketen, minden iránt érzéketlenül, a hús illatával, szinte már ízével a
szájukban, zúdultak be a kiéhezett bestiák a szakadék száján. Csendben, Fürge Villámtól és
Mistiktől lőtávolságnyira állott a száz emberi mészáros, várva, hogy bekeríthesse őket.
Jégtorlaszok, hókupacok mögül, égő szemekkel figyeltek és lassan osonva a ledöngölt, jeges
hóval védett karámok felé tartottak.
Akkor történt, hogy a „kutyaszorítóban” a csillagok részvétlenül pislogó fényénél
kirobbant az embercsinálta pokol. Ordítás hangzott fel, Olee John ordítása és egy lövés. Utána
egy száz torokból kevert, éles, üvöltő hangzavar: fegyverropogás, szigonyok csörgése, lándzsák
szisszenése. És mindezek fölött Olee John éles sikoltása. Mindnyájuk között Olee John volt az
első, aki látta, hogy az emberi tervezés balul ütött ki. Éppen, mikor a vadászok hordája
puskaropogás közben kiözönlött, hogy felvegye a közelharcot, a kiéhezett bestiák nagy
ugrásokkal átvetették magukat a rénszarvaskarám tetején. Mint ahogy a szomjas ember
szembenéz a halállal egy csepp vízért, úgy elfeledtek mindent a farkasok a hús láttán, és a
karambol felhangzott a paták dobogása s a csontok recsegése, a szarvas állatok jajkiáltása. A
falkában véresen és keményen aratott a halál. Vontcsövű fegyverek ólomesőt küldtek belé.
O'Connor automata pisztolya állandó lángcsíkokat ontott. Lándzsák suhantak át a légen halálos
pontossággal. De a fehér testek ellenállhatatlan folyama mégis tovább ömlött a karám tetejére.
Bent a karámban éppoly kemény kézzel aratott a vörös halál, mint kint, a letaposott
hóban. Olee John nyáját elérte a birkasors. Fürge Villám már széttépett egy torkot. Mistik egy
másikat. Torkok marcangolódtak szét, tele volt minden a vér szagával és ízével s a kiéhezett
állkapcsok hússal teltek meg.
Az emberek élén Olee John járt a csatában, megvadulva a dühtől és kétségbeeséstől, eszkimó
nyelven sikoltva vad panaszait. A fehér emberek hazugok! A farkasok ördögök! Az ő kedvükért
kell mészárszékre vinni a nyáját!
Kétségbeesésében egy bunkóval, félelmet feledve ugrált át a megsebesültén vánszorgó
bestiákon. Vagy harminc farkas volt már a földön, köztük néhány olyan, amely már alig élt.
O'Connorhoz hozzákapott egy tajtékzó állkapocs. Benézett a kerítés fölött. Amit a csillagok
fényénél látott, az egy összegubancolódott, vonagló tömeg volt, egy borzalmas alaktalan
halálverem. Kétségbeesésében egy egész tölténytárra való lövedéket eresztett a gomolyag
közepébe és üvöltve hívta a lándzsás és puskás embereket. Olee John nyáját elérte balvégzete.
Majdnem az egész nyáj feküdt már s vagy százhúsz ragadozó állkapocs tépte a húsukat. De
O'Connor azt is látta, hogy sok farkast sikerült elpusztítani. Megfordult, hogy magához rendelje
embereit, de döbbenten látta, hogy az eszkimók megfutottak. Éppen a legbátrabbak ordították,
hogy nem született még olyan farkas, amelyik százfőnyi vadász szeme, lándzsája és puskája előtt
így harcoljon és gyilkoljon. Ezek ördögök! Olyan bestiák, amelyekbe belebújt a fekete lelkű
szörny és most menekülni kell előlük.
O'Connor hiába hívta őket. Olee John volt az egyetlen, aki egy pillanatig habozott, aztán
menekült a többiekkel. Akkor aztán O'Connorba is belészállt a félelem. Nem az ördögtől félt,
hanem ezektől a szörnyeteg bestiáktól. Mi lesz, ha majd végeztek a nyájjal és ő itt áll egyedül.
O'Connor rendőr az eszkimók után futott. Ő a legderekabb emberek egyike, aki valaha Észak
hatvanhatodik szélességi fokára tette a lábát - és Olee John, mikor közeledni látta, minden
eddiginél hangosabban üvöltötte átkait a fehér ember ellen és úgy gyorsított, hogy a végén ő lett
a menekülés vezetője.
Félúton a „kutyaszorító” bejáratától számítva, találkozott a topekiek és Pelletier csapata a
menekülő vadászokkal. Mielőtt még elérték volna egymást, már hallották a megrémült vadászok
vad átkozódásait, mellyel társaikat a menekülésre biztatták. Az éjszaka zengett a karám körüli
pokoli zenebona hangjaitól és a vadászok második vonala is megingott és megtört. Egy ideig a
topekiek próbálták visszatartani őket, de hangjuk Pelletier hangjával együtt, belefúlt a zajba.
Akkor pedig, mikor magát Olee Johnt is fejvesztetten rohanni látták, vadul villogó szemekkel,
káromkodásokat üvöltve, a jó topekiek is falujuk felé eredtek. Ezután ért oda O'Connor rohanva,
lihegve, átkozódva és mikor már egy eszkimó vadász sem volt a láthatáron, a két rendőr is
elborult arccal követte a menekülőket Topek felé.
Így esett, hogy ezen az éjszakán nagy lakoma volt a halálcsapda karámjában. És ha
megkérdezte volna önmagától Francoise Pelletier, hogy mire gondolt ebben az órában, letörten
azt kellett volna mondania: valami csodától vezérelve Olee John azért terelt le vagy harminc
kilométerre a parton egy ötven darabból álló rénszarvasnyájat, hogy még idejében megmentse
egy kiéhezett farkasfalka életét.

IV. FEJEZET
Egyedül

Borzalmas a sarki éjszaka. Elvesztése mindennek, ami fényt és életet ad, Isten tévedése,
átka, hibák rozsdafoltja egy bonyolult Naprendszer gépezetében, borzalmas és mégis nagyszerű,
halálos, de néha legritkább szépsége minden földi szépségnek. Túlélni sötétségének hónapjait,
ebbe belevadul ember és állat. Jönnek a korai szürkület intő órái. És akkor - „oosew-tipiskow”! -
ott a gonosz egy kéznyújtásnyira és a Föld minden ördögök tanyája.
Messze délen, az erdei kunyhókban és vityillókban, francia utazók sötét szemű ivadékai
még hisznek a lidércben és a farkasemberben. Gyermekeiknek csodálatos meséket mondanak a
kísérteties vadászgályáról, az egek Bolygó Hollandijáról, az éneklő utas daláról, a szellem-
emberről, akinek se húsa, se vére. Azt mesélik egymásnak az eszkimók is a sarki éjszakában,
hogy a gonosz szellemek elterpeszkedtek, és hogy az ördögök varázskenőccsel kenték be a Nap
arcát. Kemény harccal kell túlélni a kimerítő hónapokat. A billiónyi hideg szemű csillag, a Hold
és a nevető hajnal lenéznek az élethalálharcra, és az égbolt csodálatos színekkel festett,
kifeszített lobogója alatt vadászik, éhezik és meghal ember és állat. Nincs ennek vége-hossza,
sem a glóriás magasságokban, sem a lent dúló harcban. Nincs vége a tenger jegének, az éhes
gyomrok örökös követelőzésének, a világ végén fekvő csillagfényes, vagy hajnalpírban égő
kolosszeumban lejátszott tragédiáknak nincs vége, míg csak el nem múlik a gonosz lelkek
hatalma, s amíg a Föld újra vissza nem fordul a Nap felé. Akkor aztán megjön a tavasz, a nyár,
dús jutalmul azoknak, akik harcoltak és élve maradtak.
Mégis itt-ott ritka időközökben, beszél a „pekoo-wao” a „szünet”. Akkor van ez, mikor a
magasságbéli hatalmak maguk is belefáradnak a harc egyhangúságába és hajlandók egy kis
enyhülést adni. A hőmérséklet gyorsan emelkedik. Összehasonlítva az előbbi hideggel, szinte azt
lehetne mondani, hogy a levegő meleg. És ennek a tüneménynek a révén, megesik egy és más.
A harmadik éjszakája volt, hogy Fürge Villám és fehér sarki farkasokból álló falkája
lemészárolta Olee John rénszarvasnyáját, mikor megérkezett a „pekoo-wao” a Koronázó-öböl
mentén. Az éjszakán valami elektromos hullám rezgett át, pompázatos boszorkányságtól
remegett és tele volt megszámlálhatatlan és titokzatos dolgokkal. A csillagok tolongtak az égen
és úgy világítottak, mint fehér, tűző fénypontok. A Hold élt. A hajnal úgy állt ott, mint egy
boszorkánymester, fejét százmérföldnyi magasan tartva a Föld felszíne felett, elektromos sortüzet
adva az égre, aminek olyan formája volt, mint egy kinyíló óriás ernyőnek. Ez alatt a parádés
sugárzás alatt borzalmas szél nyargalt. Nyögése és jajgatása megtöltötte a dermedt világot s
időnként cikloni dühvel bömbölt. De olyan magasan járt, hogy a földet egy lehelettel sem
érintette és a legcsodálatosabb az volt, hogy az ég és föld között nem is volt hideg. Akik alulról
hallgatták, azt mondhatták volna, hogy a kísértetek vihara, és lelküket különös érzésekkel és
ködös látomásokkal töltötte meg.
Ez az érzés töltötte el Fürge Villámot is. Harmadik éjszakája volt már, hogy Olee John
rénszarvasainak legyilkolása után otthagyta a farkasok falkáját. Az eszkimók, mióta azt hitték,
hogy az ördög belébújt ennek a hatalmas falkának a szívébe, nem bántották őket. És a farkasok
azóta is folyton lakomáztak. Egy héttel később, mikor az utolsó csontokat ropogtatták és
kiszívták belőlük a velőt, még visszagondoltak a gyilkolásra. Ezen az éjszakán Fürge Villámot
ismét megszállta az egyedüllét vágya. Az éjszaka villódzó fénye, az ég villamos kisugárzása
felkavarta a vérét, mint valami nehéz bor. Időnként, ha hangulata úgy hozta magával, nem volt
egészen farkas. Olyankor visszaütött Skagenre, a Nagy Dánra, akinek a lelke vele együtt futott
farkastestében. Ilyenkor minden megváltozott benne és sóvárgott valami után, amit elvesztett,
amit nem ismert. A kutya hívó szava volt ez, sok-sok évi titok fátyola mögül.
Most is ez az érzés fogta el. Kijött a „kutyaszorítóból”, ahol a rénszarvasokat leölték és
most ott állt egyedül a bozóttalan, dermedt pusztaságban. Ha az emberek látták volna, azt
mondták volna, hogy nem farkas, hanem egy nagy, erős kutya. Nem volt fehér, mint a sarki
farkasok, hanem örökölte ősének, Skagennek sötétszürke ruháját. Úgy is állt ott, mint egy kutya,
hallgatva a feje fölött suhanó szél jajgatását. Inkább a szél volt, ami vágyait felkorbácsolta, nem
a csillagok villódzása, sem a Hold vagy a játékos hajnal. Rohanni vágyott a széllel, mint ahogy
kutyák rohannak, magáért a rohanás tiszta gyönyöréért és - egyedül akart rohanni. A falkavezéri
ösztön eltűnt belőle. Egy időre megszűnt farkas lenni. És mégsem volt kutya. Testében vad és
vörös farkasvér áramlott. Húsz év előtti kísértetek hívták. Kísértetek, amelyek ott éltek a
kutyaólak árnyékában, kísértetek, amelyek a fehér ember tűzhelye körül tolongtak, amelyek
ugattak, de nem üvöltöttek és Fürge Villám válaszolt nekik, bár nem tudta, miért válaszol.
Egyenesen, a széllel együtt rohant. Ez nem vallott farkas-óvatosságra, de Fürge Villám
tulajdonsága volt, hogy minden elővigyázatosság nélkül rohanjon az éjszakában, bár sem nem
vadászott, sem veszélytől nem félt. A felnőtt farkas nem játékos. Sötét és kemény élete van. De
ezen az éjszakán, a benne lévő cseppnyi kutyavértől, Fürge Villámnak játékos kedve lett. Maga
ez a vágy is csupa titok volt reánézve. Mint olyan felnőtt, akinek nem volt gyermekkora, nem
tudta, hogy kell játszani. A kutyalélek valami idegen nyelven suttogott neki. Szerette volna
megérteni, szeretett volna válaszolni rá. És az egyetlen válasz, amit erre a nemzedékeken túlról
jövő játékos hívásra adhatott, futni, futni. Mivel pedig nem volt olyan eleven cimborája, akit
ugyanez a vágy arra ösztönözzön, hogy vele tartson, a széllel futott.
Állandóan ezzel a széllel futott, amely közte és a csillagok között nyögött és jajongott,
anélkül, hogy futtában a földet érintené. Ez volt a játékszere. Olyan valami volt ez, ami jól tudott
futni, s amit nem tudott leverni. Szorította, csalogatta, rákacagott és vele kacagott. Fürge Villám
számára az éjszaka majdnem élő dolog volt. Néha oly magasan feküdt fölötte, hogy már azt hitte,
teljesen eltávolodik tőle, aztán hirtelen lesiklott, mintha már a hátán ülne, valami kísérteties
pajzánsággal uszítva még veszettebb sietésre. Ilyenkor torka olyan hangot adott, amilyet sem a
farkas, sem a szánvontató kutya nem ad. Majdnem ugatás volt, lihegő, boldog kihívás a szél
hangjaival szemben.
Egyik mérföldet a másik után hagyta el. A nyelve kilógott, a lélegzete elfogyott, végül is
megállt. Leült, nyáltól csepegő nyelve egész hosszában kilógott állkapcsai közül és nyelte a
levegőt. Ha valaha, most kutyának mondhatta volna akárki. Nevetett. Állkapcsának és nyelvének
ezzel a kutyanevetésével egészen elütött a farkastól. A szél mint mindig, újra megelőzte. Oly
messze előre nyargalt, hogy már hangját sem hallotta. Kíváncsian nézegetett fel a csillagokra és a
színes ernyőjét nyitogató Aurórára. Egy pár percig tökéletes csend volt, s ő hallgatózott és
figyelt. Aztán a szél újra felbúgott, de most már a háta mögül. A fülei lejjebb konyultak.
Állkapcsai a vereség csüggedt elismeréséül összecsukódtak. A szél nemcsak legyőzte őt, hanem
világos, hogy ott kóvályog körülötte, hátulról újra lecsap rá és újabb erőlködésre csábítja.
Hosszú, szürke teste úgy lendült előre, mint a villám. Életében talán egyszer vagy kétszer
rohant így, mint most. De a szélbe zsúfolt, nyögő és jajgató hangok minduntalan elhagyták, egyik
a másik után és futtukban mind hozzá szóltak. Ha megállt, azok tíz kilométert rohantak. A
rohanás nem fárasztotta. Borzasztó sebessége még ösztönözte is. Teste még tele volt az éjszaka
elektromos hullámaival. De most már nem kelt új versenyre. Túltengő életereje végéhez ért és
lecsöndesedett. Most már csak ballagott az élénk sugárzásban és más dolgokra figyelt. Hogy
mire, azt nem tudta volna meghatározni. Nem volt ott semmi olyan, amire valaha is vadászott
volna, vagy vadászni szeretne. Úgy bolyongott a csillagfényes, holdas éjszakában, mint a kutya
szokott ott, ahol kutyaólak és fehér emberek vannak. Úgy vándorolt, mint sok évvel azelőtti ősei,
poroszkálva a holdfényben, végigutazva országutakat, dűlőket, földeket, keresgélve, csavarogva,
céltalanul, csupán az életöröm titokzatos ösztönzésére, így mendegélt Fürge Villám, az elébe
táruló titkokat kutatva, azt a különös valamit, ami magával húzta az éjszakában.
Két órája utazgatott már így, mikor a titokzatos és játékos „pekoo-wao” valami váratlan
dolgot dobott útjába. Mistapoos hatalmas sarki nyúl volt, szürke szakállas, vén tudós, tele
életbölcsességgel. A fennsík lejtőjén, ahol a dermedt felszín alatt buján tenyészett a zöld moha,
Mistapoos és egy csomó barátja - fiatalok, öregek egyaránt - összegyűltek. Hosszú ideje
üldögéltek sztoikus nyugalommal szimatolva, hogy melyik irányból jön a szél, csukott szemmel,
óvatosan, lekonyított bajusszal, félrebillent fülekkel és szimatoló orrlyukakkal. Szerteszét
hajigált nagy fehér párnákhoz hasonlítottak. Mistapoos nyomhatott vagy húsz kilót és ő meg a.
fajtája a pusztaság legízesebb zsákmányának számítottak.
Most úgy esett, hogy Fürge Villám ezt a darab fennsíkot átszelve, ismét előretört. Nem
próbálta meg legyőzni a szelet, amely a feje fölött suhant, de győzte azt, amely a föld felszínén
futott és annak az elébe hordott illata után ment. Oly gyorsan futott, hogy nem volt ideje
vadászzsákmány után nézni, és Mistapoos és társai már hallották lábdobogását, mielőtt még a
szagát érezhették volna. Szemeik, mint a fényszóró lámpák, hirtelen tágra nyíltak és ebben a
pillanatban már látták is, hogy Fürge Villám rajtuk ütött. Fürge Villám is ebben a pillanatban látta
meg az elsőt a Mistapoos körül összegyűltek közül. Nem volt idő irányt keresni és mind a húsz
kövér nyúl úgy pattant a levegőbe, mint az elengedett rugó. Mistapoos, akinek vasárnapi neve
„Lepus Arcticus” volt, hatalmasat lódult. Valamennyire észbe kaphatott, számos évekkel a hátán,
és mint egy nehéz lövedék, egyenesen Fürge Villám szügyének pattant. Húszkilónyi testének
ütése oly erős volt, hogy Fürge Villámot majdnem leütötte a lábáról. Mistapoos tompa
puffanással visszazuhant. Hirtelen kirúgott izmos hátsó lábaival, és nem pazarolva a becses időt
holmi nézelődésre, újból ugrott. Ezúttal fejjel előre, Fürge Villám horpaszába érkezett be és a
farkasok leghatalmasabbja úgy felbukfencezett, mint mikor a kugligolyó kilencet üt. Horkantva
szedte össze magát, hogy szembenézzen az ellenséggel. Mistapoos alias Lepus Arcticus azonban
eltűnt az éjben.
Fürge Villám, akit legyőzött a szél és leütött a lábáról egy nyúl, először nem tudta, mihez
kezdjen. Betelepedve annak a langyos illatú térségnek a közepébe, ahol Mistapoos és társasága
„meglovagolták a szelet”, a szeme sarkából pislogott a nagyvilágba. Gerincének és farkának
tartása némileg letörtnek látszott, mintha attól félt volna, hogy hátha barátai közül egyesek látták
méltatlan vereségét és holnap már el is kotyogják mindenütt az újságot. Fejében új felismerés
támadt, egy hirtelen fejlődő új meggyőződés, hogy a világ dolgai általában nem is egészen
olyanok, mint amilyennek látszanak. Lehetséges, hogy ezek a fehér micsodák, amikkel
összekerült, nem is nyulak voltak talán, hanem sarki medvék?
Mikor továbbindult, jókedve visszatért. Az éjszaka a következő órában újra megváltozott.
A szél kifogyott a magas égből. Auróra utoljára nyitogatta ernyőjét és színeit egy sápadt, sárga
fénytengerbe öntötte. Ahol eddig hangok zsúfolódtak, ott most töretlen csend feküdt. Az alsó
légréteg megváltoztatta helyzetét és most már északnyugatról áramlott. Fürge Villám futása
közben messzire távolodott a falkától a pusztaságban. Most megváltoztatta irányát és a gyönge
talajmenti szélben a tengerpart felé igyekezett. Hirtelen fellobbant vidámságának első tüze,
kiégett és újra az éles, éber ösztönű vaddá lett. Érzékeny szaglása haladtában is kiolvasta az
éjszaka titkait. Mozgásában benne volt az előre átélés várakozása, de hosszú időn át semmiféle
jelet sem kapott. Elérte a tenger szaggatott, jégvirágos peremét és azt követte néhány kilométerén
át. Új világban járt és három-négyszáz méternyire meg-megállt, minden irányból a levegőt
szimatolva és fülelve. Aztán hirtelen a fennsík egy horpadásához ért, amely egyenesen a
befagyott óceán partjáig lejtett.
Alig hogy odaért a horpadás tarajához, hirtelen valami átvillant rajta és izgatottá tette.
Várt, mereven állva, mint egy szikla és küszködött, hogy érthető képpé alakítsa a belső
figyelmeztetést, hogy valami van ott lent, a Hold és csillagok szelíd fényében. Lelapított és
kezdett lassan ereszkedni. Oly óvatosan közeledett, hogy beletelt egy negyedóra, míg elért a
partnak egy keskeny földnyúlványához és meglátta, hogy mi rejtőzik ott, a csillagfénnyel átszőtt
fehér ködben.
Egy eszkimó kunyhó volt. Nem először látott életében ilyenféle emberi lakhelyet. Mindig
elkerülte, mert vadállatokat, idomított medve-kutyákat és támadásra kész embereket juttattak
eszébe. Nem volt olyan csábító hatásuk, mint a fehér ember kunyhójának, amelyet ott a távoli
gleccservágás peremén egyszer meglátogatott. De volt valami az éjszakában, ami megfogta.
Talán a levegőben, a csendben, a közeli, sivár fennsík vigasztalan ürességében. És az a valami
folyton-folyvást közelebb húzta a kunyhóhoz.
Összefagyott hó- és jégtömbökből hajófatöredékekből épült kis kunyhó volt. Nagy
hókupachoz, vagy hatalmas, fehérre festett, régimódi méhkaptárhoz hasonlított. A „kapuja”
lehetett vagy négy méter hosszú. Ez a kapu valójában hóból, jégből vert alagút volt és körülbelül
egy méter széles. Eszkimó gazdájának ez alatt kellett átmásznia, hogy eljusson házának egyetlen,
tágas szobájához. Ebben a helyiségben emberi testek és fókaolajban égő mohabél adták a
meleget. Olyan volt, mint valami kezdetleges termoszpalack-berendezés. Néha a benti
hőmérséklet felment tíz-tizenöt C fokra, és ha az ajtó szorosan zárt, néhány órára meg is maradt.
Most a cserzetlen fókabőrből készült ajtószárny szorosan be volt húzva. Mindaz, amiből
Fürge Villám következtethetett, arra vallott, hogy sem kutyák, sem emberek nincsenek a
kunyhóban. A levegő nem árulta el illatukat. Néhány lábnyom volt ugyan a hóban, de azok
kihűltek és Fürge Villám lassan közelebb húzódott. Ösztönös óvatossága ellenére is vonzotta
valami. Háromszor, négyszer, ötször megkerülte a kunyhót és végül is ott állt az alagút csukott
ajtajánál. Nyakát mereven előrenyújtotta és a hasadékot szimatolta. Emberek, asszonyok és
állatok nehéz szagát érezte. És ezzel az illattal valami hang is kiszivárgott. Ez a hang valósággal
megrázta. Nyöszörgött, fejét leszegte és a szemében újra különös tűz égett. Visszament vagy száz
métert saját nyomán, aztán újra a kunyhóhoz osont. Megint érezte az illatot és hallotta a hangot.
Remegett és nyöszörgött. Hatalmas állkapcsai összeverődtek. Húsz farkasnemzetségen túlról egy
hang szólt hozzá, egy teremtménynek a hangja, aki bízott benne, aki játszott vele és szerette, egy
élő valaminek a hangja, aminek a lábai előtt kutyák alázatoskodtak, s amiért minden időkben
kutyák harcoltak. Az alagút végén, a sötét kunyhóban, egy baba sírt.
Ez új dolog volt Fürge Villámnak. Hallott farkaskölyköket nyöszörögni, hallotta sírni is
őket. De ez valami más volt. Minden idegszála válaszolt rá, mint a hangvilla a zongorahúr
rezgésére. Ez a hang meghökkentette, megfogta és különös nyugtalansággal töltötte el. Újra
visszament nyomain az ellenkező irányba, folyton a levegőt szimatolva, igyekezett kivenni
valamit környezetének titkaiból. Harmadszor is visszajött. Körülszaglászta a kunyhó szélét és a
nyílásánál megállott. Most csend volt. Egy teljes percig hallgatózott, aztán újra hallotta. Ezt a
hangot a világ összes anyái felismerték volna - a fehér, barna vagy fekete mellűek -, az éhségtől
síró gyermek hangját. Az éhes babák hangja a Föld hideg peremének ebben az eldugott zugában
éppen olyan volt, mint kétezer kilométernyire innen, a milliomosok palotáiban. Milyen régi ez a
hang! Régebbi minden időknél, változatlan az ezredévek fajtáin és ivadékain keresztül,
ugyanazon a hangon szóló sírás és messzebb terjedő, mint ameddig kelet-keletig, nyugat-
nyugatig ér. Az Isten megérteti azt a hangot a világ összes anyaszíveivel, és panasza felveri az
anyaság az otthon és a szerelem érzéshullámait. És Fürge Villámban is felébredt évek
messzeségén át Skagennek, a Nagy Dánnak kutyalelke, választ sírva erre a hangra. Ha Skagen
most itt volna, Skagen, aki ismerte a bébiket és gyermekeket, bement volna a kunyhóba és ott a
sötétben elnyújtotta volna nagy testét a teremtmény mellett, aki hívta, s nagy jóindulatában és
alázatosságában megremegett volna, mikor a törékeny babaujjak szőrébe mélyednek és a baba
hangja a megtalált enyhülésben, zokogásból gügyögéssé enyhül.
Ahogy most ott állott az alagút csukott ajtajánál, testében ismét Skagen lelke volt, ő akart
beleszállani. Húsz év után újra vágyott érezni a babakezek érintését, hallani a lágy gügyögést,
elnyúlni a törékeny, gyámoltalan kis teremtés előtt, akit a minden létező dolgok Mestere arra
teremtett, hogy az ő ura, istene legyen. De ez a lélek egy olyan testbe szorította bele vágyait,
amely húsz farkasnemzetségen vándorolt át. És a test gyenge volt, hogy megfeleljen a vágynak.
Fürge Villám, az utód, érezte a hívó szó hatalmas hullámverését, de nem volt képes felelni rá.
Ahhoz, hogy - mint Skagen tette volna - letépje a fókabőr ajtószárnyat és bemenjen, újjá kellett
volna születnie. Lelkében hiába erősödött a kutya, testének mozgását a farkas vére és ösztöne
irányította. Bármilyen készség volt benne arra, hogy a kunyhóba menjen, vére, csontjai és izmai
nem voltak képesek közvetíteni a csodát, amely egyedül lett volna alkalmas arra, hogy Skagenné
változtassa. Amennyire kutyalelke befelé hívta, annyira kint marasztotta farkasteste.
Folyton ott körözött a kunyhó körül, időnként visszatérve az alagút bejáratához. Lejött
ebbe a hold- és csillagfényben úszó mélyedésbe és talált valamit, ami nagyobb volt a fehér ember
kalibájánál ott a messzi gleccservágás peremén, valamit, ami megfogta, ami eloszlatta a
magánosság érzését és izgalmat kavart fel benne. Nem egy babának látható képét vetítette elé a
kunyhó belseje, mert babát sohasem látott. A sírás fogta meg, a gyámoltalanság, éhség,
kétségbeesés ősrégi hívása. Fürge Villám nem volt képes testet adni ennek a hangnak. Nem tudta
a hús-vér és határozott formáival felruházni. Titok volt ez, mint minden emberi hang, titok, mint
mindaz, ami ezen az éjszakán versenyt futott vele a szélben. De ez a titok ott a kunyhóban olyan
volt, mint egy elektromos mágnes, amely egy időre kiragadta a vadságból és szorosan magához
kapcsolta.
Egy ideig gyámoltalanul ődöngött a fennsíknak ezen a kis darabkáján. Emberi és
kutyalábnyomok voltak rajta, de már nem volt illatuk. Emberi szemmel nézve, a fennsík és
kunyhó története egyszerű volt. A zárt ajtajú, vaskos kunyhóban a hőmérséklet fagypont alá
süllyedt, és egy baba majdnem éhen halt.
Fürge Villám érezte, hogy történik valami, de a valóságot nem tudta. Éppen, mint ahogy
egy órával ezelőtt előre érezte a történendőket, előérzete most éppoly heves és éles volt. Most
figyelmesebb lett, állandóan fülelt, százféle irányból szimatolta a levegőt. Orrát a kihűlt
nyomokon tartotta. Újra és újra visszatért a kunyhóhoz, szűkölt és várakozóan állt.
Felfogóképességének egyetlen meghatározott, kiemelkedő pontja a kunyhó volt. Közelsége
folyton növekvő elégedettséggel töltötte el. Százszor is visszament, nem azért, hogy ottmaradjon,
hanem, hogy várjon valamit és - résen legyen. Ez már az ő kunyhója volt, de érezte azt is, hogy
ez veszedelmes birtoklás. Várta, hogy megnyíljon, hogy történjék valami és készen állt a
menekülésre vagy - harcra.
Végül kissé messzebb távozott, egy hatalmas jégkupacnak a peremére, ahonnan belátta a
befagyott tengert. Valami azt súgta neki, hogy valaminek a tenger felől kell jönnie, és gyanakvó
szemmel fürkészte a holdfényből és csillagsugárból szőtt derengést. A nyugatról áramló szél
szembefújt vele. Kétszer is megvillant előtte egy kísérteties árny, amelyet megszimatolhatott
volna, ha a szél keletről fúj. Teste megremegett, mikor harmadszor is megpróbálta kivenni azt a
valamit. Az azonban nem tűnt fel újra s ő visszament a kunyhóhoz.
Tíz perccel később az árny lejött a jéghegyről, ahol állott és a fennsíkra ért. A kunyhó felé
haladt. Fürge Villám száz méter távolról újra meglátta és felugrott. Testének minden izma
megfeszült, mint az eleven acél, készen arra, hogy szabadjára eressze. Az árny közeledése
közben mindig fehérebbé és fehérebbé vált az éj homályában, míg aztán Fürge Villám meglátta
Wapusnak, a sarki medvének, a „fehér kabátos gentleman”-nek lassan himbált, lecsüngő fejét.
Ötven méterre tőle Wapusk megállt. Hatalmas feje úgy mozgott ide-oda, mint az óra ingája és kis
szemei izzottak. Nem ez volt az első látogatása egy kunyhóhoz. Ebben az esztendőben,
éhségében, már kétszer evett emberhúst. Öreg volt, rettenetes és irgalmatlan. Hirtelen morgás
tört fel szügye mélyéből, oly halk, mint egy távoli jéghegy omlásának a hangja. Ekkor meglátta
Fürge Villámot a kunyhó fala mellett.
Mindenféle farkasnak bőven elég lett volna az a mennydörgés Wapusk melléből, de Fürge
Villám lelkében azon az éjszakán valami új dolog született. Nem futott el. Torkából vad horkanás
felelt. Megérezte a betörést, várt valamit és íme Wapusk megjött. Wapusk volt hát a gonosz titok,
amit előre megérzett. Nem sokat töprengett a tény fölött. Wapusk volt ott, nagy fejét lóbálva,
fenyegető mormogással torkában és izzó szemekkel. Nem Fürge Villám dolga volt megtudni,
hogy mi jogon és milyen szándékkal jött le Wapusk, a nagy fehér medve a jéghegyről, csak azt
látta, hogy itt van és hogy minden ellenségének leghalálosabbja törekszik birtokba venni a
kunyhót és azt, ami benne van. Bizalmatlanságát és fenyegetését feléje horkantotta. Hosszú
agyarai fedetlenek maradtak, mikor szorosan a kunyhó rejtett ajtaja elé hátrált.
Wapusk lassan közeledett. Fürge Villám szemmel tartva őt, még közelebb farolt a kunyhó
fókabőr ajtószárnyához. Egy cölöp engedett és az ajtószárny befelé nyomult. Ekkor történt, hogy
az alagúton keresztül tisztán kivehetően, újra meghallotta azt az izgató hangot a kunyhó
belsejéből. A baba megint sírt. A hang a húsz lépéssel távolabb álló Wapuskhoz is eljutott, és
mintha a hatalmas medvefej abbahagyta volna a lengést. A morgás mellében hörgéssé mélyült,
aztán Fürge Villámhoz közeledett, mint egy lomhán mozgó hólavina.
Fürge Villám érezte, hogy az ajtószárny utat enged, és mikor Wapusk először feléje
lendült, hátraugrott, úgyhogy egészen az alagútban volt. Itt előnyösebb helyzetbe került. Wapusk
nagy feje és széles vállai egészen eltömték az átjárót, nem engedve mozgási teret a hatalmas
bestiának, és Fürge Villám ennek előnyét azonnal észrevette. Agyarai úgy szakítottak és vágtak,
mint a kés. A hatalmas medve orrát felülről kapta el és Wapusk fájdalom- és dühordítása
megtöltötte a kunyhót. Semmit sem tehetett ennek az agyarnak a mészárlásával szemben.
Nemcsak állkapocs-harcos volt, mint Fürge Villám, hanem testére és karjaira is szüksége volt, de
a szoros alagútban ezeknek nem vehette hasznát. Talán egy percig ott állott, Fürge Villám véres
büntetésével sújtottan. Aztán hatalmas teste hirtelen megemelkedett és az alagútnak az a része,
amelybe bele volt ágyazva, engedett és ráomlott. A bejáratot hosszának egyharmadában romba
döntötte. Fürge Villám majdnem egészen beszorult. Visszaugrott még beljebb az alagútba és
Wapusk utána mászott. És ahogy annak idején halálos harcát megvívta Balooval a
falkavezérségért, úgy harcolt most a sarki medve ellen.
Wapusk orrát és pofáját tépte. Félig lerágta a betolakodó egyik fülét. Az egyik nagy
mancsot, amely érte nyúlt állkapcsai közé kapta, és ebben a tartásban teljesen keresztülharapta
Wapusk lábának egy ujját, az ízületnél. A medve bőgése félmérföldnyire is elhallatszott. Teste
újból megemelkedett és az alagút falai másfél méteres hosszúságban ismét utat engedtek. Tért
nyert, de az átjáró folyosóját már saját vére áztatta. Még egy áttörő testlendület és eljut egészen a
„szobáig”.
Fürge Villám első lábaival még az alagútban, de fél testével már a kunyhóban, az utolsó
rohamot várta. Érezte a vég közelségét. Tudta, hogy a háta mögötti titokzatos térben nem fog
bírni hatalmas ellenfelével, de menekülésre nem gondolt. Fejével és vállaival az alagútban, harci
állásba helyezkedve, nemcsak dacolt Wapuskkal, hanem kihívta maga ellen. Wapusk néhány
pillanatig habozott ezekkel a vad agyarakkal szemben és mormogva himbálta fejét. A sötétséghez
szokott apró szemei megértették vele, hogy már majdnem eljutott a kunyhó belső ajtajához. Még
egy roham, aztán vége a csatának és húst ehet.
Ezekben a válságos pillanatokban másvalami is történt.
A derengő fennsíkon keresztül szaporán rohant három, prémekbe burkolt, szőrkucsmás
alak: Nepa, az eszkimó, a fia és felesége. A nyílt tengeren fókára vadásztak. Most voltak
visszatérőben, és már messziről meghallották az ajtajuk előtt bömbölő Wapuskot.
A medve nem hallotta meg közeledésüket és szimatot sem kapott. Minden figyelme
zsákmányszerzésre összpontosult és harmadszorra is utat tört a megmaradt alagútrészen át. Fürge
Villám tudta, hogy ütött az óra. Hatalmas testének minden idege és ina az utolsó, nagy
erőpróbára feszült. Az első pillanatokban oly dühödten támadott, hogy a lecsüggesztett fejű
Wapusk testével nem emelte meg az alagút falait. Talán fél perc telhetett el, míg súlyát újból
nekilendítette a falaknak. Ugyanúgy törtetett, mint előbb és a kunyhóhoz vezető kapu megnyílt.
Éppen, mikor a hó- és jégtömbök darabokra hullottak, egy emberi sikoltás hasított az éjszakába,
és a hangot egy szigony repülése kísérte. A szigony Wapusk vállába mélyedt. A kucsmás
teremtmények úgy sikoltottak, mint a démonok és Fürge Villám kiugrott a hógörgetegből,
amelybe Wapusk utolsó rohama félig eltemette. Amint a külvilágra toppant, szemben találta
magát az asszonnyal, akinek gyermekéért élete legnagyobb harcát vívta, s akiért kész volt
meghalni. A nő kezében egy hosszú fókanyárs volt, amelyet dühödt ordítással vágott felé. Érezte
oldalában az acéltüske okozta metsző fájdalmat, nyelét menekülés közben maga után vonszolta,
aztán kitépte húsából. Wapusk pedig rohant, ki, egyenesen a jégmezőre.
A meredély taraján, ahonnan először pillantott le a fennsíknak erre a sávjára, Fürge
Villám egy pillanatra lihegve és kimerültén megállott. Nagyokat nyelt, hogy lélegzethez jusson,
és torkából valami különös sírás tört fel. Íme, az éjszaka ledobta magáról a titkok leplét és most
itt állt értelme előtt mezítelenül. És ezzel a megértéssel most már újra a dermedt pusztaság felé
fordult, és miközben fehér farkasfalkája és Olee John lemészárolt rénszarvasnyája irányába
igyekezett, sem a Skagen lelke, sem az éjszaka boldog öröme nem áramlott többé vérében.
És mentében az a sebe sajgott legjobban, amelyet emberkéz ütött.

V. FEJEZET
Falkák csatája

A földgömb csúcsától a Sarki-tenger felé lejtő hatalmas sarki pusztaság bozótos tundráira
minden hét-kilenc esztendőben rátör az úgynevezett Noot-Aku-tao, a Nagy Éhínség. Tudják ezt
jól úgy az eszkimók, mint a messzi dél indiánjai, babonáik és minden istenük, ördögök
jóvoltából. Hét esztendőben egyszer, a nyulakat - ember és állat életének fenntartóját - söpri a
dögvész és öli őket milliószámra. Ahogy aztán eltűnnek a nyulak, éheznek még a hiénák is és
még saját fajtájuk húsa is prédául esik. Elfogynak a halászmenyétek, nyusztok és görények és
elsöpri az éhség a vadászösvények csapdasorának kutyáit. A nagy karibunyájak ahonnan az
eszkimók a húst kivadásszák mind eltűnnek. A pézsmaökrök mintha elolvadnának a titokzatos
sarki éjszakában. Megfogynak a nagy medvék, meg a kis fehér rókák is, amelyek nyúlbőség
idején annyian vannak, mint a verebek. Mintha egy nagy háló, amelyet végighúztak a pusztaság
fölött, kimerte és elvitte volna őket. Minden Hosszú Éjszakában megjön egyszer a Nagy Éhinség.
Akkor aztán az éhség a vadász, aki peckesen lépked végig a földön.
Most volt a hetedik esztendő. A Hosszú Éjszaka közepe felé járt az idő. Egy hónapja már
a karibu-nyájak lassan elhúzódtak dél és nyugat felé. Visszavonulásukat nagy viharok fedezték és
a farkasok - amelyeknek vándor-ösztöne legkevésbé volt éles nyomukat vesztették, és így nem
volt ami becsalja őket a nagy bőség földjére, messze, a Nagy Medve felé. Ott harcoltak, éheztek
és haltak meg a pusztaságban. A keményebb kötésű túlélők törvénye volt az úr a Keewatin
partoktól a Franklin-öbölig és ehhez társult mindenek fölött kannibalizmusuk, mert hisz húsból
vérből éltek. Fürge Villám is, aki egy idő óta ismét a fehér sarki farkasok egyik hatalmas
tálkájának volt vezére, maga is kiéhezett, kiálló bordájú, elvadult árnyékká fogyott az
élelemkeresésben. Azóta a három hét előtti éjszaka óta, mikor farkasait Olee John
rénszarvasnyájának lemészárlására vezette, őt is kínozta az éhség és Mistikkel együtt úgy
tartották testükben az életet, hogy a hó alól kitúrt, fagyos zöld mohát ették. Mistik, a hatalmas
szürke erdei farkas, lent, a pusztaság déli peremén csatlakozott a fehér falkához és cimboraságba
elegyedett Fürge Villámmal.
Az a csöppnyi „kutyavér” a testében, szorosan a partok mentén, az eszkimók elvadult
lakhelyei közelében tartotta, az éhségnek és halálnak idején, a Koronázó-öböl hosszában.
Falkája, amely százötven főnyi volt, mikor feljött a messzi bozóterdőből, szétvált és elszéledt.
Megtörte őket az éhség, szétszórta a szükség és nem nyargaltak már a fehérfényű csillagok alatt,
„mint az ördögök”. A pusztaság fölött nem hangzott többé a vadászkiáltás. Amikor egy-egy
farkas ölt, magának tartotta meg a húst, féltékenyen őrizve az utolsó csontdarabig.
Fürge Villám és a nagy erdei farkas egy hete nem találtak zsákmányt. Három napon át,
első lábaikkal a havat kaparták és azzal az összezsugorodott mohával tartották testükben az
életet, amelyet a karibuk szoktak legelni. Soha még így nem vadásztak, mint ezen a héten.
Végigpásztázták a pusztaság peremét, a partot és a jégmezők szegélyét. Vagy féltucatszor
rókákra akadtak, de a puszták kis, fehér lidércei könnyedén eltűntek az éjszaka zavaros
homályában. Fürge Villám egyszer egy fókára vetette magát, de az üldözött elsiklott előle,
mielőtt birtokba vehette volna, Kétszer hatalmas fehér medvéket láttak, de sokkal erősebbek
voltak annál, semhogy megölhették volna őket. És nem láttak egyetlen nyulat sem, ott, ahol
máskor ezrével akadtak.
Elnyúltak egy szűk gleccsermarta sziklapadon, szemben egy hegyes, sziklás
emelkedéssel, lesve valamire, amit kétszer is láttak a kísértetiesen fehér homályban, éppen
előttük. Negyedóráig úgy lapítottak, mint valami meredtté fagyott teremtmények. Egy izom nem
mozdult, egy fülhegynek a billenése sem árulta el őket. Ötven lábnyira tőlük a sziklafal a tenger
felé lejtett és onnan kétszer láttak egy nagy fehér árnyat fellebbenni és újra eltűnni. És ahogy
vérbeborult szemeikkel figyelték, harmadszor is belelebbent látómezejükbe, de csak egy
pillanatra és újra eltűnt.
Wapinoo, a bagoly nem látta őket. Kiéhezett volt ő is. Ahogy eltűntek a kövér, fehér
nyulak, eltűnt a hús is és eljött az óra, mikor soha nem érzett éhség marcangolta belsejét.
Fajtájának szörnyű példánya volt. Szárnyai csúcstól-csúcsig másfél méter hosszúak voltak. A
karmai mint a kések és elég hosszúak ahhoz, hogy szétszedjenek egy farkast, ha elég jó húst
ígért. Hatalmas csőrével beverhette volna egy róka koponyáját. Ő is lesen volt. De az éhség
őrületében lángoló szemeit nem azon a sziklapadon járatta, ahol Fürge Villám és Mistik
feküdtek. Egyenesen kikémlelt az izzó csillagfénybe. Amit nézett, arról tudta, hogy nemsokára
újra látni fogja. Az a valami háromszor röppent fel, de a pillanat még nem volt alkalmas a
lecsapó zuhanásra. Wapinoo halálos óvatossággal várt.
A sziklafal fölött, halk vadászútjában mindig közelebb-közelebb, egy idegen bagoly
körözött. Wapinooban nem volt meg a félelem ösztöne. Egész életében hatalmas volt. Nem akadt
bagoly, amely a harcban legyőzhette volna. Vadászterületéről elűzött vagy legyilkolt minden
orvvadászt, ereje és hatalma izgága pusztítóvá tették. A legutóbbi költés idején, dührohamában,
legyilkolta saját családját és az éhség most még szörnyűbbé tette.
Egy ideig várakozott. De nem azért, hogy felmérje ellenfele nagyságát és erejét, hanem
hogy kilesse a legalkalmasabb pillanatot a lecsapásra. Nem érdekelte, hogy Nizpak, az idegen,
éppen olyan nagy volt, mint ő és azt sem tudta, hogy Nizpak két nappal azelőtt megölt egy félig
felnőtt rókát, így jobban táplált, erősebb, a harcban esélyesebb volt.
Mikor Nizpak negyedszer is arra lebegett, izzó szemeivel fürgén vadat kémlelve,
Wapinoo, mint egy fehér lövedék, csapott le rá rejtekhelyéről. Nem sarkaival, vagy csőrével
vágott, hanem felülről, rézsűt támadva, vállával ütött. Hatalmas, jól irányzott ütés volt. Nizpakot
kilendítette egyensúlyából és a levegőben inkább egy lábon tántorgó emberhez hasonlított.
Wapinoo másodszor is rárontott és a két vén gyilkos, szörnyű szárnyaik dörgésével zuhant a
fennsík fagyos havára. Wapinoo még előnyben volt és támadása egy közönséges baglyot
rövidesen megölt volna. Hatalmas szárnya úgy verte az elbódított Nizpakot, mint a bunkó s a düh
és a diadal torokhangú felhördülésével vágta sarkait Nizpak sűrű tollazatú mellébe. Hatalmas
csőrével, mint valami kalapáccsal, igyekezett léket verni az idegen bagoly koponyájába. De
Nizpak olyan kalóz volt, aki ütközetben nőtt fel. És Wapinoo még soha életében nem érzett ilyen
ellenállást. Karmai még jobban belemélyedtek. Tollakon, bőrökön, húson és csonton át hatoltak
ellenfelébe, de Nizpak csőrén volt a kalapálás sora. Mint az éles vas, úgy hatolt Wapinoo arcába.
Szemeit kivájta és mint egy véső, ásott üregekben egészen az agyáig. Már jóval előbb, mielőtt
Nizpak a halálos munkát abbahagyta, Wapinoo halott volt és Nizpak most - vonszolva,
huzakodva - kiszabadította magát a mellét szorító karmokból.
Mialatt a csata dühöngött, Fürge Villám és Mistik halkan és lassan közelebb húzódott.
Hason előre csúszva, már tizenöt méterre lehettek, mikor Nizpak kiszabadította magát halott
ellenségének karmából. A bagoly látta őket és egy szárnycsapással fellendült. De a halálos seb a
mellében elgyöngítette és csak lassan emelkedett. Másfél méterre volt a levegőben, mikor Fürge
Villám hatalmasat ugrott és állkapcsai rákapcsolódtak a lebegő zsákmányra. A következő
pillanatban Nizpak a földre puffant és Fürge Villám állkapcsai már a nagy madár fejéhez kaptak.
Egy csont roppant - és Nizpak halott volt.
Mistik tépte a vén Wapinoo szívós húsát és Nizpak szárnyai sem hagyták még abba a
csapkodást, mikor már Fürge Villám is a saját lakomájánál ült. Mind a kettő vadul, tele szájjal
tépte a tollat a zsákmány testéről, mert Wapinoo és Nizpak kilencven százalékban tollból állt.
Húsuk szívós volt, mint a cserzett bőr és a porcogó. De Fürge Villámnak és Mistiknek édesebb
volt, mint a karibu mája a bőség legszebb idején. Fel is faltak mindent az utolsó rostig.
Mint ahogy az ital és étel életet és reményt önt a kiéhezett emberbe, úgy adott a lakoma új
erőt Fürge Villámnak és Mistiknek. Végre valahára húst találtak és azt megették az éhség
megszűnt. Hogy mi lesz holnap, azon nem töprengtek. A vérük újra melegen áramlott. Igaz,
étvágyuk csak mérsékelten csökkent, a jóllakottságtól messze álltak. A nagy erdei farkas egy
ideig megpróbálta dél felé, a nyílt pusztákba terelni Fürge Villámot, abba az irányba, ahol a
kényelmes erdőket és vadban bővelkedő mocsarakat tudta, amelyeket oly balgán elhagyott, azért,
hogy a fehér falkához csatlakozzék. Most a bekebelezett hússal bendőjében nekivágott. Fürge
Villám követte.
Soha még ragyogóbban nem égtek fölöttük a csillagok. A vihartól, széltől megtisztult
levegőben a magányos égi lámpások mintha megsokszorozódtak volna, feldíszítve az eget
aranyhímzésű mintákkal, a végtelen háttér bíborkék szőnyegén. Lassú ügetésben érte őket a
hajnal. Előttük, vagy egy kilométernyire, Fürge Villám és Mistik egy sötét valami mozgását
láthatta volna. De ebben az egész dermedt és fehér világban nem volt más élő vagy élettelen
dolog, mint a saját szürke foltjuk. Maga az élet is fehér volt. Fehérek voltak a medvék, fehérek a
baglyok és nyulak, fehérek a farkasok és rókák, csak éppen a karibuk és pézsmaökrök színe
lehetett volna sötétebb. Mistik, az erdők és mocsarak neveltje, inkább hasznát vette szemeinek és
füleinek a zsákmánykeresésben. Fürge Villámot a tapasztalat arra tanította, hogy a hús jelenlétét
a levegőből, a szagokból kell megtudnia Mistik talán nagyobb távolságból hallott meg egy-egy
hangot, vagy talán kissé messzebbre látott, de Fürge Villámnak minden hallásnál és látásnál
hamarabb üzent a szellő.
Haladtukban mind a ketten szimatolva járták saját útjukat. A vadászösztön
mindkettőjükben újra feltámadt. Amint a gyomrukban lévő hús öntögetni kezdte testüknek az
eleven, vörös erőt, a vérük melegebben keringett. Déli irányban vadásztak, teljesen szemben az
enyhe légáramlattal. A hőmérséklet a vihar óta emelkedett és nem volt hidegebb mínusz
negyvenhárom-negyvennégy foknál. Halálos csend volt. Olyan csend, hogy ha Fürge Villám
elüvölti magát, az húsz mérföldnyire is elhallatszott volna. Mintha elszállt volna az élet.
Egyenletesen haladtak, de egy pillanatig sem óvatosság nélkül. Vadászösztönük éberen
működött. Az első néhány kilométer alatt Fürge Villám egyszer hirtelen megállt a nyomon és
halk, sóvár nyöszörgést hallatott, ami Misiiket is megállította. A szélben elfogta egy róka halvány
illatát. A helyét nem tudta megállapítani, így néhány pillanat múlva a csábos szag is tovaszállt.
Végül egy szaggatott, torzalakú földpúphoz értek. Itt az elmúlt korokban nagy gleccserek
játszottak a földdel. A pusztaság üregek himlőhelyeivel volt telelyuggatva. Sziklacsapdák és
törött gerincű barázdák tarkították. Nem valószínű, hogy a rókák vagy farkasok valamelyike itt
vadászott volna, de Fürge Villám és Mistik mégis behatolt. Mistik részére ez az ígéret földje volt.
A síkság örökös szélseprője itt nem járt és akadtak jó rejtekhelyek az eleven élet részére.
Vízvájta üregek és barázdák között védelmet nyújtó hó, jég és szikla kavernák. Ösztöne azt
súgta, hogy az ő erdőinek irányába halad, s ő ebben az irányban akart haladni. Elég volt a fehér
farkasokból, az erdőtlen, bokortalan pusztákból, csak még egyszer visszajusson saját
vadászterületére.
Két-három kilométer után útjuk egy tundrához vezetett, ahol Fürge Villám figyelmeztető
nyöszörgést hallatott. Egy föld- és sziklamagaslat taraján állottak, mikor Fürge Villám ismét
szimatot kapott. Most azonban nem rókáról, nyúlról vagy bagolyról volt szó. Ez nagy vad! Az
izgalom borzongása futott végig rajta, mikor erősebb széláramlat újabb illatfelhőket hozott.
Mistik is megszimatolta. Japaonak, a pézsmaökörnek, maró illata volt. Mistik messze déli
erdőitől idegen volt ez az illat, titok, amit kíváncsian és némi előítélettel szippantott fel. Fürge
Villámot a csontja velejéig izgatta. Valami azt súgta, hogy a közelben van a vadak
legnagyobbika, amelyet fehér farkas valaha is zsákmányolhatott. Testének remegése, a halk és
sóvár nyöszörgés torkában elmondta Misiiknek, hogy akármi legyen is az a teremtmény, de hús,
az bizonyos, s olyan, amelyet pajtása igen jól ismer.
Fürge Villám lefelé tartott a barázda lejtőjén és a gödörben teste ismét a farkas sikló
mozgását vette fel, amint fürgén és zajtalanul előresietett. Az megint az ösztön és a tapasztalat
eredménye volt, hogy sem a széljárás egyik, sem a másik oldalán, hanem egyenest szemben
haladt, mert Japao a puszták földjének minden teremtménye között a legélesebben szimatolta
meg a veszély közeledtét. Fürge Villám és Mistik, mint két árnyék, siklott a hókupacok és
sziklatömbök között. Egy vén bika állott mereven a fennsík egy közeli pontján, amely tőlük vagy
száz méternyire nyugatra kanyarodott, mint egy csészealjnak a görbülete. Ez a nyugati
elhelyezkedés adta meg a bikának az első gyönge figyelmeztető szimatot az ellenség jelenlétéről,
a széláramban közeledő Fürge Villámról és Mistikről, akik meglehetősen távol haladtak annak a
görbének a szélső pontjától, amelynek közepén Japao állott. Még háromszáz méternyivel
délebbre, a farkasok útjának irányában, Japao nyája volt elszóródva, pár ölnyi területen.
Hatalmas, sötét, majdnem mozdulatlan foltoknak látszottak, amint a hó alól a zuzmót
kapargatták.
A tizenkét főnyi nyájban Japao volt a legöregebb és a legnagyobb. Olyan volt az élénk
csillagfényben, mint egy torz szörny. Vállmagasságban nem volt több másfél méternél, de hossza
három méter volt és feje - amint lehajolva, a közeledő veszedelemmel szembenézett - óriási,
csontlemezes faltörő koshoz hasonlított. Teste gömbölyű volt, lábai rendkívül rövidek és
vaskosak. Szőrzete sűrű és oly hosszú, hogy hasa alatt a hóban vonszolta. Ez alatt a szőrzet alatt,
áthatolhatatlan védelemül a hideg ellen, három ujjnyi gyapjú nőtt. Még talpait is sűrű szőrzet
fedte és az egyetlen csupasz folt teste egész hosszában az orra hegye volt. Nagy fejének tetejét
széles csontlemez fedte, kecsesen megkanyarodva mindkét szeme körül, mindkét oldalán
szuronyhegyben végződve. Ez volt a pajzsa, védőeszköze. Ezzel csak védelmi harcot folytatott.
Japao, aki ritkán csapott össze ellenfeleivel, elégedetten tűrte, hogy azok kifújják a tüdejüket és
lehetőleg az életüket is fejének az erődítménye elleni harcban.
Néhány percig csöndben állott. Aztán torkából rekedt bömbölés tört elő. Talán inkább
valami cölöpverő kos döngéséhez hasonlított, de rekedtebb és mélyebb volt, mintha nem is a
melléből, hanem a gyomrából jönne. A puszta végtelen csendjében úgy hangzott, mint a
mélyhangú dobszó. Abban a pillanatban paták dobogása hangzott fel és most derült ki, hogy
miért ruházta fel a természet a pézsmaökröket a sarki élőlényeknél sötétebb színnel. Nem nagy
távolságból nézve, az egyes ökrök szomszédaikkal egy sötét foltban folytak össze. Nem
menekültek, hanem Japao egy második rekedt bömbölésére összefutottak és egyszerre feléje
indultak. Mint ahogy a hódító pionírok, a támadó indiánok ellen kocsijaikat szoros körbe
rendezték, úgy sorakoztak Japao és nyája, lassan és nehézkesen, de majdnem emberi
pontossággal, egy védelmi gyűrűbe. Farukkal közös központ felé, fejjel kifelé fordultak, váll és
váll között olyan kis rést hagyva, mintha mind a tizenkét ökör, ennek a különös alakulatnak az
összeállításában, rendszeres kiképzésen ment volna keresztül. Aztán lehajtott fejjel vártak.
A nagy bestiák sötét gyűrűjétől ötven méterre érkezett Fürge Villám és Mistik. A nagy
erdei farkas - aki kissé megtorpant az ismeretlen lények borzalmas csatasorától - kellemetlen
érzésekkel várta, hogy pajtása mihez kezd. Háromszor körözött Fürge Villám a gyűrű körül és a
harmadik kör után már nem volt távolabb a lehajtott fejektől öt méterre. Teste ugrásra feszült és a
negyedik kör kezdetén kipattant, mint a rugó, egyenest Japao torkának. De Japao, bár rövidlátó
volt, meglátta jöttét és a vén harcos ügyesen fellendítette pajzsát, úgyhogy Fürge Villám olyan
erővel puffant neki, hogy mikor visszazuhant a hóba, önkéntelenül szűkölést hallatott. Hörögve
ugrott talpra és az erdei farkas hűségesen követte.
Fürge Villám és Mistik, lihegve, megtörtén és lógó nyelvvel végül is hátrább vonult.
Aztán körbe-körbe járták Japao csordáját, de a védőgyűrűben egyetlen fej sem lendült sem
jobbra, sem balra és végül a helyzet kezdett Fürge Villámra nyomasztóan hatni. Eddig sohasem
jutott teljesen tudatába annak, hogy mennyire nagy szükség van a falkára, amelyet most
idekívánt s amelyet egyszer ő vezetett a karibuk lemészárlására és később Olee John
rénszarvasnyájának legyilkolására. A falka összegyűjtése volt az egyetlen módja a pézsmaökrök
leölésének. Született intelligenciája súgta, hogy hozza a gyilkosokat, ha enni akar. Kirohant vagy
száz méterre a pusztára, és üvölteni kezdett. Úgy üvöltött, mint még soha és Mistik, akinek gyors
felfogását azonnal megragadta pajtása manőverének jelentősége, tovább kapkodva, támadást
színlelt a pézsmaökrök ellen. Mikor Fürge Villám már olyan messze járt, hogy üvöltését alig
lehetett hallani, Mistik még rendíthetetlenül állta az őrséget. Addig, míg a nagy, magányos farkas
ott körözött, Japao nem is gondolt csatasorának megbontására.
Fürge Villám felrohant a fennsík nyúlványára, az emelkedő tundrán keresztül, amely a
nagy pusztaságra nyílt. Minden száz méteren megállt, hogy egy-egy üvöltést hallasson. Rég volt,
mikor a falkavadász kiáltása ott süvöltőit az ég alatt és egy mérföldnyire innen egy fehér alak,
amely éhesen keresgélt a csillagok alatt, hirtelen megállott és ebbe az irányba tekintgetett. A
messzeségben most egy második farkas fogta fel a jelet, aztán egy harmadik és amilyen messze
csak fülek voltak, hogy halljanak és hangok, hogy válaszoljanak, a kiáltás végigbolyongta az
éjszakát. A karibujárás idején száz farkas is összeverődött volna, de ezen az éjszakán csak
tizenkét lesoványodott, véresszemű, kiéhezett farkas csatlakozott Fürge Villámhoz. Ezekkel tért
vissza a tundra lapos nyúlványára és a pusztának ezen a sávján kapták meg a farkasok a
pézsmaökrök első szimatát. Mistik még javában munkában volt, Japao és nyája pedig sztoikus
nyugalommal várakoztak, amikor a falka felbukkant a homályból.
Most aztán valódi csata kezdődött a csillagok alatt. Japao és csordája - amelynek létszáma
most már kétfőnyi kisebbségben maradt - nem várt már mozdulatlanul, hogy sor kerüljön az
összecsapásra. Tizennégy mészáros kedvű, fürge mozgású, éhségtől őrjöngő bestia volt ellenük
és mindnyájuk közt a két legvadabb Fürge Villám és Mistik. Újra és újra nekivágtak a
pézsmaökrök csontpajzsainak. Az állati fájdalom első, rekedt üvöltése akkor hangzott fel, mikor
az egyik fehér gyilkos felnyársalta magát Japao szuronyhegyű görbe szarvaira. De ettől a roham
egy pillanatra sem szünetelt. Mielőtt Japao kiszabadította volna szarvait a farkasból, abban a
percben egy második az orrába mélyesztette agyarait és akkor fejlődtek a dolgok oly hirtelenül és
előreláthatatlanul, ami a csata sorsát később eldöntötte. Egy második farkas egyenest átugorva
Japao lehajtott nyaka fölött, fennakadt szomszédjának felhajtott szarván és a két ökör,
megterhelve felnyársalt ellenségeik súlyával, nem tudta tovább megtartani helyét .a
védőgyűrűben. Észrevették előnyüket a világ legfürgébb és leghalálmegvetőbb vadászai és ott
termettek a résnél. Egyikük egy hatalmas ugrással átvillant a fejek fölött a nyáj közepébe.
Követte egy második és a nyáj szfinxszerű mozdulatlanságának vége volt. A közepe a tipró paták
és nagy testek topogó, köpülő tömegévé vált. A két farkasból percek alatt az életet is kitaposták.
De áldozatuk megbontotta a nyáj formáját és az orrokon és torkokon lógó falka bezúdult a közép
felé. Az ökrök nemsokára úgy viselkedtek, mint a birkák. Maga Japao is térden állt már, orrán
egy nagy fehér farkassal és torkán Mistikkel. Fürge Villám és két másik is leütött egyet. A
hatalmas bestiák, ha szétszóródtak, már nem voltak harcképesek. Ha védelmi állásban maradnak,
a legnehezebben lehetett megölni őket az összes zsákmány között, de ha önmagukra voltak
utalva, majdnem egészen gyámoltalanná váltak. Menekülésük nehézkes volt és úgy meg tudtak
rémülni, mint a birkák. Megölni azonban csak lassan lehetett őket, hosszú sörényük és sűrű
gyapjúk miatt és így bele is telt jó másfél óra, mire Japao és két társa halott volt. Fürge Villám
falkájából ötöt öltek meg, a gyűrű betörésekor és a megmaradt kilenc farkas nekiült a lakomának,
amelyet tizennégy üres gyomornak kellett volna elnyelni.
A hírszolgálat, csöndes és titokzatos szabályai szerint, messzeföldön szétszórja egy
„gyilkosság” hírét, tudtul adván minden szárnyas és karmos lénynek, hogy húsétel található
valahol. Sok-sok mesterségében járatos vadász szájtátva áll a megmagyarázhatatlan gyors és
pontos hírszolgálat előtt. Ahol egy órával ezelőtt Fürge Villám és Mistik nyomát sem találták
semmiféle életnek a fehér és dermedt világban, ott most innen is, onnan is lények villantak elő.
Először csak egy óvatos róka bukkant fel a tundra széléről, vizsgálódó, apró, ragyogó szemeivel,
Majd egy bagoly röppent elő a semmiből, azután egy második, harmadik róka és mintha a
szélből pottyant volna, egy vérszomjas és félelmet nem ismerő kis menyét, kettőzött sebességgel
akkorákat ugorva, mintha rugó lenne benne. Ezekhez még csak kevés juthatott el a meleg hús
illatából, de az újdonság híre messze szárnyalt. Az élő teremtmények, melyek a menekülő ökrök
nyomát felvették, azonnal ösztönös értesülést kaptak, hogy azok a halál elől futnak. A szárnyas
teremtmények pedig, fölülről látva a menekülést, szintén azonnal tudták, hogy mögötte a halál
van. A pusztaság minden éhes teremtménye kerülte a farkast, mert az a gyilkos, de követte a
nyomát is, mert az a legjobb vadász, akinek a követése reményt nyújt egy kis lakomamaradékra.
A róka, a menyét, sőt a bagoly is mindig tudta, mikor indul vadászni a farkas. És ezen az
éjszakán tizenkét farkasnyom és kilenc ökörnyom került össze, nem is szólva a meleg húsnak és
vérnek illatáról, melyet elhordott a szél.
De ezen az éjszakán nem akadt maradék. Mint ahogy az éhség kétségbeejtő kínja az
embert is arra készteti, hogy harcoljon a maga húsáért, táplálékáért, olykor még a saját fajtájának
feláldozásával is, éppígy az éhhalálnak az a hosszan tartó, nyomasztó fenyegetése elnyomta és
megdermesztette a kilenc farkasban is a „bajtársiasság” ösztönét. Készek voltak összecsapni
minden, akár szárnyas, akár lábas jószággal, amely az ő eledelükhöz közeledik, beleértve a
farkastársakat is. A szerencsés vadászatban együtt részesedett mind a kilenc és mindegyik
elismerte a másik egyenjogúságát a zsákmány elfogyasztásában. De bármely más idegen farkas
megjelenik ebben az órában, elcsípték és megölték volna. Szinte hetekre megtömték magukat
véres hússal, de mikor abbahagyták az evést, nem széledtek szét, hanem beásták magukat a hóba,
közel az eleséghez, vagy a közeli tundra széléhez. Az első bagoly, amely a tetemekhez
közeledett, mielőtt csőrét a húsba vághatta volna, fehér oszloppal került szembe, amely
darabokra tépte. A rókákat pedig figyelmeztető hördülések és eszeveszett rohanások tartották
távol a közeledéstől.
Az egyetlen kivétel Mistik volt. Ő is kész volt harcolni az eleségért, de ezen a
hajlandóságon felül még egy másik, annál erősebb valami hajtotta, ami állandóan nőtt benne, a
Fürge Villámmal kötött pajtásság óta: a vágy „hazamenni”. A „haza” az ő szemében a messzi dél
erdőit és mély mocsarait jelentette. Azt óhajtotta, hogy Fürge Villám is vele menjen.
Számtalanszor megpróbálta magával csalni. Ezen az éjszakán volt a legnagyobb sikere, mert
éppen abban az irányban vágtak neki a húskeresésnek, amerre dél rejtőzött s amerre ő menni
akart. Most, hogy az éhsége elmúlt, s teste új erőre kapott, mindenképp menni akart. Ott
nyöszörgőit Fürge Villám vállára hajolva és vagy tízszer elballagott a fennsík nyúlványára,
várva, hogy kövesse őt, míg aztán Fürge Villám ott is hagyta cimboráinak gyűrűjét és
csatlakozott hozzá.
Együtt haladtak dél felé. Mistik vezetett. Gyorsan lépegettek, hegyezett fülekkel, nem
hallgatózva és nem szimatolva többé vad után. Végül is Fürge Villám akkor kapott észbe, amikor
a tundra túlsó szélénél a nagy síkság ismét előttük terpeszkedett. Megállt és nyöszörgőit, orrával
félig abba az irányba fordulva, amerről jöttek és Mistik szorosan az oldala mellett,
visszanyöszörgött rá, de orrát délnek tartotta. Előtte az az erő volt, amely magával hozta,
mögötte az amely Fürge Villámot Skagennek, a Nagy Dánnak kísértő sóvárgása, a hívó szó,
amely nem egyszer odaterelte őt a fehér ember kunyhójához, ott a távoli gleccservágás szélén.
Most újra követte Misüket, de lassan és tétovázón, ami haladásukat úgy meglassította, hogy egy
óra múlva még csak három mérföldnyire voltak attól a helytől, ahol a pézsmaökröket megölték.
De tétovázásai mind rövidebbek és mind ritkábbak lettek. Még egy óra és a számtalan
kutyanemzetség, amely húsz év előtt Skagent megelőzte, megnyerte a játszmát. Ment az erdők
felé, a vidék felé, amely fölött mindig volt Nap és mindig volt Hold. A hosszú nyár országa felé,
a fák, füvek, virágok, langyos tavak és csillogó patakok országa felé. Aztán a lélek, amely ott
bolyongott a sarki éjszaka fehér csillagai alatt, rátette kezét, hangja keresztülszállott a nagy
síkság fölött, megállította, húzta.
Ahogy Fürge Villám és Mistik egyszer észak felé nézett, felfigyelt egy hangra. Egy
farkasfalka hangja volt. Az ősi vadászkiáltás, a vérszomj ordítása, a hosszú fehér agyaraknak a
halál és az ünnepi lakomák karneváljára hívó üvöltése, északról és nyugatról elhalóan érkezett
hozzájuk.
Ám ez nem annak a húst őrző hét farkasnak a hangja volt, ott a síkságnak a tundrára futó
sávján.
A hét farkas, ott a fennsík nyúlványán, már hallotta a közeledő hangot, mielőtt az még
Fürge Villámhoz és Misiikhez eljutott volna. És ebben az ordításban nem ismerték fel a falkához
tartozók hangját. Az éhhaláltól való félelem, a heteken át tartó nagy böjt, koplalás
meggyöngítette bennük a csapatszellemet, amely a bőség idején élettörvényük volt. Az északi
dermedt világban nem maradtak olyan teremtmények, akiknek érzéke volna a köztulajdon iránt,
hanem magántulajdonnal bíró egyéniségekké lettek, és ennek a magántulajdonnak a védelmében
készek voltak harcolni minden jövevény ellen. Légyen az olyan is, aki még röviddel ezelőtt
cimbora volt. Laza csoportokban körülvették a három pézsmaökör tetemét, kivillanó agyarakkal,
hörgő torokkal, harci tűzben égő szemekkel, mikor az érkező falka lesuhant a fennsík keskeny
nyúlványán. Kis falka volt, de mégis, kettő egy ellen, túlerőben. Nem számítva azt az előnyt,
hogy a hétnek már tele volt a hasa, azokat már nem hajtotta az őrületig korbácsoló éhség.
Fürge Villám gárdája nem mozdult. Vártak. Az új jövevények százméteres távolban
megálltak és szétszóródva, lassan közeledtek, éhesen nyöszörögve, előlegezett
állkapocscsattogással. Készek voltak elfogadni a vendégszeretetet, s ha azt nem ajánlanák fel,
készek voltak a gyilkolásra is. Azok heten semmiféle jelét nem adták az üdvözlésnek. Úgy álltak
ott a csillagfényben, mint fehér, faragott bálványok és nem vették számba, hányan vannak. Ha
ellenfeleik tizennégy helyett ötvenen lettek volna, az eledelt akkor is megvédtek volna.
Fenyegető magatartásukat hamar észrevették a betolakodó farkasok. Élükön Ooyoo, az üvöltő
volt. Az ő üvöltése jutott el elsőnek Fürge Villámhoz és Mistikhez és ő volt az, aki közelebb
körözött, mint bármelyik a tizennégy közül. Egyszerre, mint a nyíl suhant az egyik pézsmaökör
teteméhez. Amelyik legközelebb volt a hét közül, az lecsapott rá és alig, hogy testük összeért, a
másik tizenhárom rájuk zúdult.
Az a hat, amelyik Fürge Villám gárdájából megmaradt, azonnal agyarra kapott. A csata
véres dühében meg is feledkeztek a húsról. A kiéhezett teremtmények testében az éhséget halálos
gyűlölet váltotta fel. A pézsmaökrök merev testei felett élethalálharc dúlt. Ooyoo, aki elsőnek
vágott közéjük, szétszakított nyaki érrel halt meg és vére a pézsmaökrök megölt királyának,
Japaonak megüvegesedett szemeire ömlött. A csata első, agyartépő rohamában, az a hét, amelyik
jobbantáplált és erősebb volt, mint éhségmarta ellenfeleik, véres leszámolásba kezdett. Ketten a
hét közül olyan közel hullottak el Japaohoz, hogy testük fehér halotti lepellel takarta le őt. Ooyoo
falkájából hat és Fürge Villáméból három esett már el, mikor a borzalmas védekezés az
elkerülhetetlen összeomláshoz közeledett. Tépetten, vérzőn - négyen nyolc ellen - a védők lassan
utat engedtek, harcolva, mészárolva a visszavonulás alatt, minden lépésnyi területért. Ha Japao
kísértő árnya most visszatérhetett volna, a bosszú diadalérzetével láthatja a csillagok ragyogó
fénye alatt, hogy a csatatér vértől piroslott.
Ebben a végső, véres percben a közeli síkság peremén megjelent Fürge Villám és Mistik.
Attól a pillanattól kezdve, mikor először meghallották a falka távoli üvöltését, csatát szimatoltak
és most berobogtak a tragédia utolsó felvonásához. A két ikerdémon, besüvöltve gyorsan és
egyenesen, mint a csillagfényből kilőtt puskagolyók. A tizenkét farkas egy összegubancolódott,
vérző, vonagló tömeg volt és ebbe a tömegbe vágott bele a két szürke óriás, a villámcsapás
erejével. Fürge Villám hatalmas állkapacsainak egyetlen roppantásával törte el egy sovány, fehér
bestia nyakcsigolyáját. Mistik, aki úgy használta agyarait, mint a késeket, egy másodiknak a
torkát metszette át. Hatvan másodperccel előbb még megmenthették volna annak a négynek az
életét, akik az utolsó pillanatig vitézül harcoltak. Kettő a négy közül Ooyoo hordájának a tömege
alatt pusztult el és harmadiknak, aki még harcolt, vérpatak ömlött a torkából. De a betolakodók is
megadták az árát. Már csak öt maradt, mire Fürge Villám egyszerre kettő ellen harcolt. Agyarai
az egyiknek a torkában voltak már, mikor a másik rávetette magát. Mind a hárman ott
hengergőztek és vonaglottak a hóban, egymást nyomorgató élethalálharcban. Mistik a másodikat
végezte ki, és az Ooyoo falkájából megmaradt két farkassal került halálos küzdelembe.
A tépett és félig kifulladt Fürge Villám eleinte úgy érezte, hogy harcképtelenné vált. Vére
a hóba patakzott. Miközben ellensége torkát szorongatta, a második farkas az ő oldalait és
fartövét marcangolta és végül biztos fogással a tarkóját kapta el. A szorítás nem volt fojtogató, az
ütőeret sem metszette át, de halálossá válhatott, ha az agyarak a gerincig hatolnak. Hirtelen
borzalmas agónia borult rá. Mintha késpenge hatolna agyvelejébe, amely mint a tüzes
vasszigony, döfött beléje. Lezárta szemeit, állkapcsainak ereje megtört. A másik farkas, érezvén
torkán a szorítás lazulását, kitépte magát, hirtelen felugrott és Fürge Villám alsó állkapcsába
kapaszkodott. Hogy kiszabadítsa magát, minden maradék erejét egy utolsó, borzalmas
erőfeszítésbe adta bele. Nagy teste hengergőzve vonaglott, karmolt és csapdosta az üres levegőt,
de állkapcsai teljesen elerőtlenedtek és agyára sötétség kezdett borulni. A két farkas irgalom
nélkül rajta csüngött. Az agyarak mind mélyebben hatoltak nyakába és már a haláltól is csak egy
pillanatnyira volt, mikor süketülő füleihez egy dühös morgás hatolt el. Egy óriás test dobbant
eléje és - tarkóján hirtelen megszűnt a bénító szorítás. Tüdejét Ismét levegő töltötte meg. Látása
visszatért. Erő szállt állkapcsaiba, hang a füleibe, és meghallotta Mistik borzalmas, diadalt
hirdető morgását, mikor a hatalmas erdei farkas a Fürge Villám nyakáról letépett ellenséget
mészárolta. Most Mistik volt az, a nagy erdőségek vándorfarkasa, aki felülmúlta mindazokat a
farkasokat, amelyek valaha csak harcoltak a fehér pusztaságokon. Meg sem várta ellenségének
utolsó, elhaló zihálását, hanem újra lecsapva, vérrel festett agyarát abba a farkasba mélyesztette,
amely Fürge Villám állkapcsát szorongatta.
Pár perccel később, mikor Fürge Villám talpra tántorgott, csak Mistik és az az egyetlen
farkas voltak társai, amely a többi hetet túlélte, íme, a bosszú Japaoért, a pézsmaökrök királyáért,
a tizennégyes meg a kilences falkán. De ezek hárman is majdhogy bele nem haltak sérüléseikbe.
És Mistik, aki ott állt Fürge Villám oldala mellett, lágyan nyöszörgött. A mészárlásnak ebben az
arénájában orruk ismét összeért és az a titokzatos szellem, amely ott bolyong a csillagok alatt,
tudatta az összes vaddal, hogy mit is jelent a bajtársiasság.

VI. FEJEZET
Fürge Villám és a párja

Kegyetlenül dühöngő vihar érkezett a sarki tenger felől. Sziszegő zúgással borotválta
végig a Koronázó-öböl partjait, hogy dühét az amerikai kontinens északi csúcsának nagy
pusztaságaira öntse. A dermedt földet is éjszakába burkolta. Heteken át se vége, se hossza nem
volt az éjszakának. Napfény nem volt, de eltűnt a hosszú éjszaka holdfénye és minden csillaga is,
és eljött a sötétségek sötétsége. A végtelen jégmezők fölött, amelyek a föld szélső peremét
körülszegték és maguk alá gyűrték, a hatalmas erőktől forrongó szél mennydörögve
hömpölygőit, borzalmas erejű örvényei végigsöpörték a pusztaságot. Felkapta a fagyott hó apró,
sötét szemű tömegeit és úgy sodorta, mintha ágyúból lőtte volna ki. Minden élet elbújt dühe elől.
Az eszkimók szorosan összebújtak kunyhóikban, a rókák a puszta földjének gyűrődései alá
lapultak, a farkasok összekuporodtak vackaikban, a pézsmaökrök és karibuk összezsúfolt
falkákban kerestek védelmet.
Fürge Villám csak keveset tudott a vihar irgalmatlan dühéről. Néhány órával a
földnyúlványon rendezett vörös saturnália után, felrohant a tundra lejtőjén, s most ott feküdt a
védelmet nyújtó hó- és sziklatörmelék között, betegen sebeinek elgyöngítő fájdalmától. Nagy
szürke testét összevagdalták a fehér farkasok agyarai. A tarkóján lévő sebben, a vérében rohanó
láz forrósága égett. Szemei lecsukódtak. És agyába a vihar nyögései és jajongásai újra a kiéhezett
falka hörgő és harcoló tömegeit vetítették, amely az övét megtámadta, a pézsmaökröknek a
földnyúlványon történt leölése után. A fölötte sikoltó viharban, amely a sarki föld keskeny
sávjának vízmosásain, barázdáin és sziklaormain önmagát foszlányokra tépte, újra megvívta a
pár órával ezelőtti hatalmas harcot. Újra ott rohant Mistikkel, az erdei farkassal. Társak voltak az
éhezésben, aztán újra együtt lakomáztak a nagy fehér baglyokon, majd a saját falkájával és a
folyton mellette tartó Mistikkel a pézsmaökrök torkának estek a keskeny fennsíkon. Aztán
később - a velük versengő falka érkezése után - borzalmas harcukat vívták a hús védelmében.
Beteg agyát kísértő látomásokban újra megvívta a hősi harcot. Állkapcsait erőtlenül
összecsattogtatta. Torkában fojtott hörgések támadtak, a teste remegett. Izmai megfeszültek. És
semmit sem hallott a viharból, amely a kísértetiesen fekete éjszakában őrjöngött, feldúlva
dühével észak világát.
Mistik, a hatalmas, szürke erdei farkas, szorosan mellette feküdt. Ott találtak menedéket
egy szikla és hókupac alatti kis üregben, alig húsz lépésnyire a csatatértől. Ha világos lett volna,
Mistik láthatta volna a meredtté dermedt holtakat, három lemészárolt pézsmaökröt és huszonhat
elmetszett torkú, megtépett farkast. De a vihar örvényeiben még a szaguk sem jutott el hozzájuk.
Kettőjük között a farkas-bajtársiasságnál valamivel nagyobb dolog fejlődött. Fürge Villámban ez
a bajtársiasság abból a csepp „kutyavérből” eredhetett, amely Skagennek, a Nagy Dánnak
öröksége volt. De Mistikben nem a „kutyavér” volt az, ami a nagy fehér falkához vonzotta,
mikor a pusztaság déli határán barangolt. Az országban uralkodó éhség első napjaiban, mikor
Fürge Villám szörnyű, fehér hordája felbomlott és szétszóródott, Mistik azért követte őt, mert a
falka százötven bestiája között ő volt az egyetlen, aki szürke volt. És szürke volt Mistik
testvéreinek a színe is, ott a déli erdőkben, s ő éppúgy sóvárgott utánuk, mint ahogy a kísértő
Skagen a vérén át visszahívta Fürge Villámot, húsz farkasnemzetségen túlról a fehér ember
tűzhelyéhez.
De Mistik erdeje közeli valóság volt. Csak egy hónappal ezelőtt hagyta ott és kétszáz
kilométernél kevesebb feküdt közte és azoknak szélső határa között. Most, hogy már nem éhezett
és jóllakott a pézsmaökrök húsával, újra megerősödött benne a vágy, visszatérni mocsaraihoz és
a mély erdőkhöz. Még a viharban is indulni akart. De valami azt súgta neki, hogy ez most nem
olyan, mint sok más vihar, amelyben ott lent bolyongott és vadászott. Behúzódott menhelyére,
fülelve a nyögő és sikoltó hangokra és érezve a dühöngő sodrásban valami lüktetésfélét, ami
halált jelentett. Nem egyszer megpróbálta kitépni Fürge Villámot abból a kábultságból, ami
olyan volt, mint az álom és mégsem az volt. Orrával noszogatta és nyöszörgőit. Felállott és
kikémlelt menhelyéről az éjszaka zavaros feketeségébe, csodálkozva, hogy pajtása miért nem áll
talpra, és miért nem tart vele. De Fürge Villám a torkából panaszosán feltörő sürgetésekre akkor
sem válaszolt, ha a szél néha megcsillapodott. Mistik egyedül virrasztotta át őrhelyén a fekete
órákat. Egyszer aztán a sikoltozó vihar önmagát tépte szét. Dörgése elhalt a végtelen jégmezők
fölött, jajgató nyögései megritkultak és ellágyultak a pusztaságban, míg végül csak az éjszaka
sóhajává lettek. Egyesével, kettesével, aztán csoportosan előtűntek a csillagok. A sötétség
felolvadt a csillagfényben, és diadalmas fényében fölragyogott a gyöngyök anyja, a Hold. A
hajnal, mintha örülne a vihar elmúltának, glóriáját szétszórta a magasságokban, mint egy
táncosnő, aki élénk színű ruhafodrait a világ szemébe lobogtatja.
Mistik, látva, hogy a világ mint változik meg szemei előtt, még sóvárgóbban nyöszörgött
Fürge Villám után, míg végül is kiballagott a hó és szikla alatti menedékhelyről.
Fürge Villám még nem csatlakozott hozzá, s így egyedül ment oda az egyik
pézsmaökörhöz és majszolni kezdte a fagyott húst. A harmadik farkas, aki egyedül élte túl a
tizennégyes falkát, vele együtt evett a vihar utáni csendben. Ez a farkas fehér volt. Ha közelebb
jött, Mistik ajkai felhúzódtak; bizalmatlanabb volt és jobban utálta a fehér farkasokat, mint eddig
bármikor. Evés után visszament Fürge Villámhoz, orrával noszogatta, sírósan nyöszörgött és
biztatta, hogy keljen fel. Fürge Villám, lassan kilábalva a betegség legmélyebb árnyékából,
amelyben órákon át hevert, mintha nagyon nagy messzeségből hallotta volna Mistik hívását. De
Mistik nem tudta felfogni vagy megérteni azt az erőlködést, amellyel válaszolni szeretett volna,
nem értette a teste merev feszültségét, füleinek süketségét, azt a hiábavaló erőlködést, hogy a
fejét felemelje. Újra kiment a menedékhelyről. Az éjszaka fehér ragyogásában úgy tűnt, mintha
már erezné az erdők illatát, és az agyában itt-ott felvillanó képek már azt mutatták, hogy ott
vannak a csillagos horizont szélénél. Ebben az agyban a távolságot nem kilométerekkel mérték.
Egy, tíz, vagy száz kilométer egyre megy és minden ösztöne azt sürgette, hogy hagyja itt az
idegen földet, a saját terjedelmes erdőiért és bőséges mocsaraiért. Lassan keresztülment a fennsík
keskeny sávján. Ez alatt a néhány száz méteres út alatt kétszer is megállt és vissza-visszasírt
Fürge Villámnak. Kétszer a tundrán is megállt és várt. Végül is a nagy pusztaság szélén
leereszkedett csípőire és egy utolsó, sóvárgó kiáltást üvöltött vissza a tundrán keresztül Fürge
Villámnak. Hallgatózott. Aztán, torkából feltörő nyöszörgéssel, megfordult és egyenesen délnek
sietett.
Fél nap telt el Mistik távozása után, mire a láz levette fátyolkezét Fürge Villám szemeiről
és végre fel tudta emelni a fejét. Ugyanakkor lassan visszatért mindennek a jelentősége is. Még
érzett valami fájdalmat a tarkóján, ahol a fehér farkas agyarai a húsába mélyedtek és a teste oly
merev volt, mintha megfagyott volna. De egy és más dolog lassacskán eszébe jutott. Az első,
amit megérzett, az volt, hogy a nagy, szürke erdei farkas elment. Első nyöszörgése Mistiknek
szólt, de a választ a falkának az a magányos farkasa adta meg, amelyik a leölt állat húsát őrizte.
Szimatolta a mélyedést, amelyben pajtása szorosan mellette feküdt, de a nyom kihűlt már jó pár
órával ezelőtt. Később feltápászkodott. Gyönge volt. Csetlett-botlott, mikor elővánszorgott
menedékhelyéről a holtak arénájába. Csak a magányos fehér farkast találta ott, aki morgolódva
ugrott neki a kiéhezett teremtményeknek, amelyek részt kértek a leolt prédából. Fürge Villám
most ügyet sem vetett ezekre az éhesekre. Látta a havas, fehér baglyokat, amint ott lebegtek a
pézsmaökrök és lemészárolt farkasok testei fölött, hallotta a csőrük csattogását. Lábaik elől vérbe
borult szemű kis menyét ugrott fel. Látta a somfordáló rókák kísértetszerű mozdulatait és hallotta
másoknak rekedt csaholását. A fehér farkas egészen kimerült ezek ellen a fosztogató átkozott
dögök ellen vívott hiábavaló harcban. A nyelve lógott. Lihegett és reménykedve pislogott Fürge
Villám felé segítségért és támogatásért. Sehogy sem tudta megérteni, hogy a három pézsmaökör
és a huszonhat farkas hullája mindenkinek a tápláléka legyen. Nem régen még Fürge Villám is
harcolt volna, mint ahogy harcolt is hogy megvédje a húst. Most nem törődött vele. Már nem
vágyott húsra. Az ő világa megváltozott. A láz és a betegség nagyobb elhagyatottságot és
sóvárgást mart belé, mint amilyet eddig valaha is érzett. Kutató szemekkel kereste Mistiket, az
erdei farkast.
Visszatért újra menedékhelyére és összekuporodott vackában. Soha még úgy nem
nehezedett rá Skagennek, a Nagy Dánnak öröké, mint a magánosságnak és gyöngeségnek ebben
az órájában. Társra vágyott betegségében és a zsákmányt űző fehér farkas többé már nem volt
társa. Nem zavarta, hogy a rókák, a menyét és a fehér baglyok vendégségbe gyűltek, hogy az ő
élelmén hízzanak. Amikor megéhezett és kijött, hogy egyék, rátalált Mistik utolsó nyomaira és
követte a tundra széléig. Ott megállt és szimatolt. Nem üvöltött. Valami megsúgta neki, hogy mi
történt. A nyom hideg volt. Mistik elment. Újra visszatért vackába. Két nap, két éjjel nem ment
messzebbre. A vacoktól a tápláló pézsmaökrökig terjedő rövid csapást rótta. Elbolyongott kissé a
keskeny síkon a levegőbe szimatolva, vajon nem ad-e jelt Mistik visszatértéről. Sebeinek égése
megszűnt, lábszáraiból kiállt a merevség és tarkójában már nem érezte a fájdalmat. Harmadnapra
újra felkelt a szél és Mistik nyomai elmosódtak a pusztaság fölött suhanó áramlásban. Ezután
nem ment már el a tundra távoli szélére, hanem céltalan bolyongásba kezdett a part irányában.
Ahányszor megéhezett, visszatért a síkságnak ahhoz a sávjához, amely, mint egy szalag, futott
végig. A mindennapos bőséges táplálkozásnak köszönhetően bordáit újra hús fedte. Pompás ereje
visszatért. De a magányosság érzése nem hagyta nyugodni és még mindig arra a valamire
gondolt, amit nem tudott megérteni és nem tudott megtalálni.
Aztán a szellem, amely a vadak sorsát irányítja, ismét megérintette ujjával Fürge
Villámot. Valami különös dolog történt. Éppen, mikor egy eredménytelen kirándulásról tért
vissza, amely öt kilométernyire térítette el északra és nyugatra és elért annak a résznek a
közepébe, ahol a fagyott hús feküdt, a szél hirtelen változása valamit hozott a sziklák
mozdulatlan csendjében. Ezzel a széllel illat és hang érkezett. Illat, amely izgalomba hozta és
hang, amely minden csepp vérét új tűzzel járta át. Az illat emberé volt. A hang messziről vonító
kutyáké. Ösztönszerűleg megérezte, hogy itt a Nagy Veszély. A szíve újra a farkasvér vad, vörös
tüzet hajtotta át testén. Gerincén a szőr égnek állt, és a torkából hangos morgás tört fel. Az illat és
a hang egyenesen a hús felől jött, amelyből egy héttel ezelőtt jóllakott, és amitől erőre kapott.
Közeledett a szélben és végül eljutott az emelkedő tundra pereméig, ahonnan kilátott a síkságra.
Az élénk csillagfényben már sem a magános fehér farkast, sem a rókát, sem a lebegő
baglyokat nem látta. Közvetlen amellett a hely mellett, ahol Japao, a pézsmaökör elhullott, ott
állt egy sor kutya és egy hosszú szán. Emögött ismét egy kutyafogat és egy másik szán. E közt a
két szán között prémes és kucsmás teremtmények gyors és izgatott munkát végeztek. Szüntelen
nyelvcsettintésük és gajdolásuk hangja eljutott Fürge Villámhoz is. Eszkimó vadászok találtak rá
a halott pézsmaökrök és farkasok maradékára. Ezen a télen a Nagy Éhség éppúgy elérte az
embereket, mint az állatokat. Soha még vadászok szerencsésebb leletre nem bukkantak. A három
pézsmaökör húsának a fele megmaradt és egy tucat a huszonhat farkasból érintetlen volt. Upi,
falujának nagy vadásza gajdolt örömében, mikor a húsba belevágott, a többi öt eszkimó pedig
úgy dolgozott vele együtt, mint a démonok. Felszedték a fagyos hullákat és szánokra halmozták.
Egy fejszével, amelyért Upi a tél elején a feleségét adta el egy cethalászhajó kapitányának,
felszeletelték az ökrök hulláit. Egyik-másikuk itt-ott szünetet tartott, hogy odaeresszen egy-egy
ostorsuhintást az izgatott és kiéhezett kutyák hátára. Hason csúszva, a szélirány védelmében, alig
véve lélegzetet figyelés közben, Fürge Villám nézte, hogyan orozzák el a húst, amelyért
feláldozta falkáját és majdnem az életét is. A magányos fehér farkas elment. A baglyok és rókák
eltűntek. Most már csak emberek és kutyák voltak ott.
Gyors munka folyt. Fél óra múlva még a vadállatok felvagdalt zsigerei is a súlyosan
megterhelt szánokon hevertek. Aztán az emberi rablók, ostoraikat suhogtatva és pattogtatva,
elindultak fogataikkal a síkság nyúlványának gerincén. Fürge Villám a hasán fekve, hosszú ideig
fülelt utánuk. Mikor ostoraik hangja már elhalt a távolban, még hallhatta durva és ujjongó
kiabálásukat, örömüknek vad, messzeható kitörését.
Mikor az utolsó hang is elhalt, kijött a tisztásra, ahol nemrégiben a hús feküdt.
Valahonnan a fehér farkas is előkerült és hozzá csatlakozott. A rókák is visszasomfordáltak a
síkság pereméig és a nagy baglyok ismét feje fölött lebegtek. A húsból mindössze azok a
foszlányok maradtak meg, amelyek a fejszecsapásoknál lehullottak. Fürge Villámnak ebből telt
ki utolsó lakomája. Mire ő és a fehér farkas végeztek, nem maradt más a baglyoknak és
rókáknak, mint a vérfoltos, fagyos hó.
Ekkor aztán Fürge Villám lassan, óvatosan megindult az eszkimó vadászok nyomán. Nem
hívta a fehér farkast és az sem követte. Mozdulatait sem vágy, sem okoskodás nem irányította.
Vesztesége fölött nem érzett semmiféle farkasdühöt és a kutyák lábnyoma sem ébresztett benne
ellenséges érzést. Kárpótlást sem várt veszteségéért és bosszúra sem gondolt, amiért az ember
meglopta. A nyom valamit jelentett számára, vonzotta magához, de azért érezte veszélyességét és
óvatos volt.
Hosszú ideig követte a nyomot, mindig élőre nézegetve és hallgatózva. Itt-ott elég közel
jutott ahhoz, hogy hallja a kutyák ugatását és az emberek kiabálását. Upi hosszú ideig utazott
kíséretével északnyugat felé. Órák teltek el, mire falujához ért.
Fürge Villám egy kopasz jégdombról félmérföldnyire meghallotta a csapat érkezésekor
kitörő diadalordítást. A szél egyforma erővel hozta el a falu szagát és hangját. A szag nem tetszett
neki. Emberszaga volt ugyan és mégis állatra emlékeztetett. Egy darabig még szimatolt,
kóstolgatta a levegőt, majd leosont a tengerhez. Amikor a parthoz ért, lassan nyugatnak tartott.
Tekintete félmérföldnyire is elkalandozott a sarki jég fölött és volt valami a jég fölött, ami
vonzotta. A nagy jégmezők fehéren és bágyadt csillogással feküdtek a holdfényben, ezüstös
sugárzást verve vissza az égre, úgyhogy a tenger és az ég között fénnyel átszőtt, ragyogó köd
lebegett. Oly nyugalmas, csendes volt minden, hogy a Fürge Villám mancsaiból kiálló karmok
úgy kocogtak jártában, mint az apró kasztanyetták. Gyakran megállt és egész zavarba hozta az a
különféle illat, amit a levegő magával hozott. Egy idő múlva abbahagyta a próbálkozást, hogy
tisztába jöjjön a széllel, annál is inkább, mert akkor valami csodálatos dolog történt. Vagy tíz
kilométerre Upi falujától és két kilométerre a parttól, egy kísértet bukkant föl előtte az
éjszakából. Olyan álomszerűén elevenedett meg az ezüstszínű ködből, hogy mire felfedezte, már
közvetlenül előtte állt. Meglepetésében összecsattantotta állkapcsait. Amit látott, az egy hajó
volt, egy kísértetiesen fehér, jégbe ágyazott hajó, égbe nyúló, nagy csontvázkarokkal. Effélét
sohasem látott. A hajón halálos csend volt. Óvatosan visszaosont és gyorsan összeszedve magát,
s a szélben kutatva, nagy ívben körözni kezdett. Végre szimatot kapott. Szemei különös tűzben
égtek, mert ez az illat ugyanaz volt, amely a fehér ember kunyhójából áradt, ott a gleccservágás
peremén. De amit látott, az nem kunyhó volt. Semmihez sem hasonlított, amit eddig látott.
Egyszer aztán megtörtént a csoda: világosság gyűlt ki. Újra látta azt a sárga fényű Napot, amely
a fehér ember kunyhójából is kivilágított. Aztán hangot hallott, egy embernek a hangját és egy
megrúgott kutya üvöltését. Utána pedig csend lett. A hajón óramutató osztotta be az emberek
életét s most éjszaka lévén, aludtak, csak az ember, aki a kutyát megrúgta és ő hallgatóztak.
Háromszor kerülte körül a hajót, mindig egy kissé közelebb jőve és harmadszorra leült.
Kisvártatva fejét hátrahajtotta és egy hatalmas, sóvárgó és kérdő üvöltést hallatott. Ebben a
csöndes éjszakában úgy hallatszott, mintha ez a hang elszállna a legtávolabbi csillagokig és alig
hagyta el a torkát az utolsó hang, mikor a hajón hirtelen mozgolódás támadt. A szánvontató
eszkimó kutyák egész kórusa felelt az üvöltésre. Üvöltésük felrázta az alvókat és Fürge Villám,
mielőtt újra szóhoz jutott volna, már hallotta a szitkokat szóró, átkozódó hangokat. A kutyakórust
egy hirtelen kerekedett, másféle lárma vágta el. ostor suhogott, amely úgy hasított bele az
éjszakába, mint egy automata pisztoly ropogása.
Fürge Villám óvatosan, rókamódra visszavonult. Ezek a hangok fenyegetést tartalmaztak,
fenyegetést, amely hirtelen azt a gondolatot ébresztette benne, hogy ehhez az ő üvöltése is
hozzájárult. Nem sietett, hanem visszavonulása közben széles köröket írt le, és egyszerre csak
nyomra bukkant. A nyom egy jégkupac által védett, puha hóval fedett kis területen volt és az
illata teljesen érthetően beszélt. Nem rókáé volt, nem farkasé és nem is eszkimó kutyáé. De
mégis kutyanyom! A különbség e között és minden más eddig ismert illat között olyan volt, ami
még a hajónál is jobban felizgatta. Titokzatossága percekre csöndes mozdulatlanságba
merevítette. Orrát a lábnyomokon tartotta és testében hirtelen támadt, csodálatos élénkség
lüktetett. A hidegen ragyogó csillagok alatt egy magánosán kutató teremtmény rohant előtte,
akinek létezése lelkét egyszer s mindenkorra új vággyal töltötte el. Váratlan hirtelenséggel hívta,
ösztökélte és felébresztette benne a megértés csodáját.
A lábnyomok visszavezették a szárazföldre. És ott, egy mérföldnyire a hajótól, egy zord
és kísérteties sziklasír emelkedett előtte, rajta egy fémlappal, amelyen írás állt. Ha Fürge Villám
megérthette volna ezt az írást, ezt olvashatta volna:
JOHN BRAINE-nek,
a Smithsonian Intézet tagjának emlékére.
Meghalt: 1915. január 4-én.
„És így szól a Seregek Ura:
Gondold meg jól a te utaidat.”
(Aggeus, I. fej.,5.,7.)
De a sír és a fémlap semmit sem jelentett számára. Csak azért jelentettek többet egyéb
dolgoknál, mert a követett teremtmény lábnyomai itt sűrűbben álltak és illatuk erősebb volt.
Aranybogár, a kolli kutya itt szokott feküdni, halott gazdája sírjánál. A vele együtt
enyésző szent emléken kívül csak ez a gazda tudná megmondani, hogy volt egy asszony, aki a
kollit Aranybogárnak nevezte, s aki őt egy férfinak ajándékozta. Hogy volt egy asszony, aki ezer
kilométerre innen várt reájuk és imádkozott értük - az egyikért, aki gazdátlanná vált, s a
másikért, aki meghalt.
Fürge Villám sírósan nyöszörgött. Ott körözött a sír körül, szaglászta, első lábait rátette,
úgy, hogy orrával érintette a fémlapot. Ezt a halott ember kutyája is így cselekedte. Sokszor
felhágott a fémlaphoz és karmainak nyoma ott maradt a hóban és a köveken. Fürge Villám
rátalált a helyre, ahol legutóbb feküdi. Jó pár sárga szőrszál hevert a vacokban és illata,
összehasonlítva többi nyommal, frissebb volt. Lassan fölvette a sírtól távolodó nyomokat. A
nyom nem tért vissza a hajóhoz, hanem a parton haladt tovább. Félmérföldnyire egy letaposott
folt volt a hóban, ahol Aranybogár pár perccel előbb még álldogált, mintha töprengene valamin.
Erről a pontról kétszer is kiindult, mintha a hajóhoz akarna visszatérni, de szándékát mindkétszer
megváltoztatta. Azután távozott, eltávolodva a sírtól és a hajótól is.
Egy óra hosszat követte a nyomot, anélkül, hogy túlságosan erőlködne, hogy beérje a
kutyát, de azt tudta, hogy közelebb jutott hozzá. A nyom ide-oda bolyongott. Az orrát szorosan
rajta tartotta, a nagy hó- és jégkupacok között, aztán a nyílt részeken habozás nélkül nyugat felé
tartott. Helyenként letaposott foltok jelezték, hogy Aranybogár hol állott meg. Egy vadász, aki
ismeri a kutyanyomokat, azt mondta volna, hogy valamit elvesztett, vagy valamit keresett. Ez a
nyom kutató nyom volt. Olyan kutyának a nyoma, amelyik a gazdáját vagy otthonát keresi.
Három vagy négy kilométerre a sírtól, a pusztaság emelkedése egy hatalmas jégtorlasz
pereménél végződött. Fürge Villám óvatosságánál és a tengertől való ösztönös tartózkodásánál
fogva, inkább a szárazföld fele fordult volna, de a kolli nyomai az ellenkező irányba vezettek és
elvitték őt az óceán befagyott széléig. Innen megint nyugat tele tartott. Üldözését meggyorsította.
Aranybogár lábnyomai, csapásának ezen a részén, még meleg illatúak voltak. Futni kezdett,
torkában a síró nyöszörgés remegővé vált és sóváran figyelt előre.
Aztán egyszerre meglátta őt. Mikor megállt, ott volt előtte egy kis áttetsző jégdomb
taraján, nem egész húsz méterre tőle. A Hold és a csillagok fénye mintha élénk fényfolttá
sűrűsödnének fölötte, amit a körülvevő jég fénye még ragyogóbbá tett. Ott állott oldalvást Fürge
Villám előtt egy karcsú, szépséges teremtés, aranysárga szőrzettel, amely testének selymes fényt
adott. Fejét egyenesen tartva, hallgatózott és figyelt, nézte a tengert. Olyan volt, mint az ég
hátterére metszett kámea. Fürge Villám soha életében ehhez hasonló kutyát nem látott. Az illata
is más volt, mint bármelyik illat, amely a vérét valaha is felkavarta. Orrlyukainak új és
csodálatos parfüm volt. Sóvárgása halk nyöszörgésben tört ki. Aranybogár villámgyorsan arra
fordította a fejét. Fürge Villám újra szűkölt és lassan, habozva közeledett, mintha hívásra várna.
Aranybogár nem válaszolt, de szemei különös fényben ragyogtak. Talán volt ebben némi
csalogatás is, de hangot nem adott. Tíz másodperc múlva Fürge Villám ott termett alatta. Vágya a
robbanásig felgyülemlett benne. A gereznája égnek állt. Legénykedve szűkölt, pompás fejét
mereven előrenyújtva és testét, mintha izmok helyett rugók mozgatnák. Nagyszerűsége mély
benyomást tett a fölötte álló szép és gazdátlan teremtésre, aki tűzben égő szemeivel minden
mozdulatát követte. Aztán Fürge Villám meghallotta nyöszörgő válaszát. Az elviselhetetlen
magánosság, a barátságért való könyörgés hangja volt ez a síró nyöszörgés és válasz az ő
üzenetére.
Fürge Villám szíve boldogan feldobogott. Közte és Aranybogár között három méterre
emelkedő, sima jegű magaslat feküdt és izgalmában hősies erőlködést fejtett ki, hogy oda
felkapaszkodhasson. Vadul beleásta körmeit, lépésről lépésre jutott fel és már majdnem a
csúcson volt. Akkor megcsúszott és csúszás közben elvesztette egyensúlyát, úgy hanyatt
vágódott, hogy belenyekkent. Hamar, szégyenlősen talpraugrott és elnézett Aranybogár mellett,
mintha semmi sem történt volna. Aztán körüljárta a jégkupacot és rátalált a helyre, ahol
Aranybogár felmászott piedesztáljára. Egészen könnyű emelkedés volt. Mikor a tetőre ért,
Aranybogár már várt rá, hasonfekve, fejét mellső lábai közt nyugtatva és Fürge Villám ott állt
fölötte, egyszer sem pillantva le reá, hanem a tenger ürességébe bámult. De semmit sem nézett és
semmit sem látott. Ezekben a pillanatokban szinte hallható volt szívének diadalmas dobogása.
Nehezére esett megőrizni méltóságát. Szeretett volna felugrani, ugatni, szökdécselni, járni a
bolondját. Egy ideig megőrizte mozdulatlanságát, aztán lassan letekintett. Aranybogár izzó
szemei állandóan figyelték őt sárga mellső lábai közül. Soha még az övéhez hasonló
farkasszemet nem látott. Ezek a szemek nem voltak változók. Állandóan őt nézték, mint a
holdfénnyel telt víztükör. És valamit meséltek neki. Fejét lehajtotta. Orra hegyével megérintette a
nyak hosszú, sárga szőrzetének selymes lágyságát, s aztán orrát az övéhez érintette.
Aranybogár torkából lágy, hang tört elő. Válasz Fürge Villámnak.
Húsz farkasnemzetségen keresztül végre rátalált Fürge Villám az övére.
Pár órával később Fürge Villám és Aranybogár a jégmező végére ért. Nem mentek
gyorsan és Fürge Villám teljesen lemondott a vezéri méltóságról. Aranybogár hamar leszoktatta
róla. Nemének gyöngéd varázsával felülkerekedett rajta és magának tartotta fenn a jogot, hogy
kiválassza az ösvényt, amelyen a párja haladjon. És Fürge Villám tele volt a „házasélet”
boldogságával. Belátta, hogy nem lehet olyan udvariatlan, hogy mézesheteik első óráiban holmi
nézeteltérésbe keveredjék a szép kollival. így hát Aranybogár ment és ő követte. Ezt szórakoztató
változatosságnak találta, de azért félt a benne rejlő veszélytől. Aranybogár éppoly idegen volt
ebben a vad világban, mint Fürge Villám lenne egy nagy város sikátorai között. A környező
veszélyekről fogalma sem volt. A karcsú, ragyogó kutyaszépség sohasem ismerte az éhezés
gyötrelmeit, nem tudta, hogy aki itt él a jégnek és hónak ebben a vigasztalan hónában, annak a
vadász éberségével kell vigyáznia minden lépésére. A hajók körül csak két veszedelmet ismert: a
vad szán vontató kutyákat és a sarki medvéket. Egyszer egy sebesült medve majdnem megölte,
azóta úgy gondolt a fehér szörnyre, mint minden élő dolog legrettenetesebbjére. De a medve a
tengerről jön, itt pedig szilárd talajon állott.
Végül befordult egy óriási szakadék nyílásába, amely olyan volt, mint egy szűk hasadék,
amely a jéghegy szívébe fut. Itt Fürge Villám megpróbálta visszahívni. Ösztöne súgta, hogy
kerüljék az ilyen csapdát. De Aranybogár rövid habozás után jelt adott, hogy ha nem követi,
egyedül fog menni. Erre utána kocogott, de a rossz előérzet nem hagyta el. Éber volt és
figyelmes. A szakadék egyre emelkedő folyosóján állandóan kapaszkodniuk kellett, mielőtt
megálltak. A holdfény betöltötte a szakadékot. Megcsillant a jégfalakon és a magasan fejük fölé
tornyosuló fagyos ormokon. Ragyogása a szikrázó falak közt egy sápadt Napnak a ragyogása
volt, de Fürge Villám mit sem tudott szépségéről és érzéketlen volt e csoda iránt. Mikor
megálltak, már biztosan tudta, hogy valami rosszra számíthatnak. Valamit szimatolt. Mikor
Aranybogár úgy tett, mintha tovább akarna menni, szűkölni kezdett. Erre megállt. Simaszőrű
fejét előre nyújtotta és a szinte elektromos üzenet, amely Fürge Villámtól hang nélkül érkezett,
azt mondta neki, hogy valami jön a szakadékon át.
Egy teljes percig mozdulatlanul álltak és ekkor hangot hallottak, valami szapora pengést,
mintha valaki a jeget fémpálcikával ütögetné. Egy pillanattal később ott állt előttük Wapusk, a
nagy sarki medve. Mialatt Wapusk átjött egy meredek dombon, a hasadék folyosóján át, Fürge
Villám nem tudott teljes szimatot kapni. Ez nem egyszerűen a sarki medve szaga volt. Egész
különös pézsmával keveredő szag, amelyet nem tudott azóta elfelejteni, hogy az eszkimó kunyhó
előtt a kisgyermek életéért harcolt. És Aranybogár, aki ugyancsak megpillantotta Wapuskot,
ráismert arra a teremtményre, amelytől legjobban félt a földön.
Wapusk, mikor megszimatolta, hogy zsákmánya a közelben van, megállt. Komisz medve
volt akkor is, mikor Fürge Villámmal harcolt a kunyhónál, - emberhúsevő szörny, de most még
komiszabb. Egy eszkimó lándzsa szakállas hegye volt a vállába akadva, hiába próbált
megszabadulni tőle. Egyik mancsát megbénította, de még vadabbá tette. És Fürge Villám újra
hallotta kigördülni torkából azt a mély és baljóslatú mennydörgést. Egy hördüléssel felelt és ettől
a hördüléstől Aranybogár remegése rémületté fokozódott.
Nem volt többé büszke és diadalmas nőstény. Reszketett. Odasimult Fürge Villámhoz, a
hímjéhez, urához és parancsolójához, akitől egyedül várhatott védelmet a nagyvilágban.
Fürge Villám érezte, hogy alul marad a nyílt csatában akár csak a kunyhónál. De nem volt
sok választása. A menekülésre egyetlen út kínálkozott. Visszavonulni minél messzebb a szűkülő
hasadékban. Megfordult, de nem fejvesztetten. Egy vállrándítással előretolta Aranybogarat és
kocogni kezdett, aztán - mikor térhez jutott - vágtatott. Hátuk mögött hallották Wapusk hosszú
karmainak csattogását és ettől a hangtól Aranybogár sárga teste valósággal átsuhant a
holdfényen. A szakadék mind szűkebbé és zordabbá vált. Egyszer aztán a végére értek. Úgy
jártak, mintha egy óriás jégpalackon futottak volna végig és most a palack fenekére értek. Három
oldalon a sima jégfalak vagy ötven méterre felmagasodtak. Fürge Villám nem ijedt meg, de
tudta, hogy ismét szembekerült a halállal. Szemei egy hasadékot, repedést, jégtömböt kutattak,
ahol védheti magát és Aranybogarat. Ekkor a „palack” távolabbi oldalán egy sötét árnyékot vett
észre, s ez reményt ébresztett benne. Odafutott, oldalán Aranybogárral. Az árnyékot egy lapos
párkány vetette a jégfalban, amely két méterrel magasabb volt a folyosó szintjétől. Az utolsó
mentség - utolsó reménység.
Visszafutott tizenöt-húsz méterre, s aztán nekifutva, egy hatalmas ugrással felvetette
magát a párkányra. Ez volt az egyetlen módja, hogy megmutassa Aranybogárnak, mit kell tennie.
Onnan szűkölt le hozzá, könyörögve, hogy ugorjon, még mielőtt késő lenne. Wapusk karmai
mind közelebbről csattogtak a jégen és a kétségbeesett Aranybogár megpróbálkozott az ugrással.
Sajnos fél méternyivel a párkány alá vágódott és a félelmében és fájdalmában nyöszörögve
visszazuhant. Másodszori nekifutásra elérte a párkány szélét, úgyhogy pár pillanatig ott
kapaszkodott, küszködve, hogy fenntartsa magát. De újra visszacsúszott és Fürge Villámból düh
ordítása tört ki, mikor látta Wapusk gyorsan közeledő hatalmas testét. Ugrásra készült. Vagy húsz
másodperc telt el, s ekkor egy utolsó, nagy küzdelemre elszánva, a medvére akarta vetni magát.
Ebben a pillanatban a félelem és a halál új erőt öntött Aranybogárba, aki rászánta magát a végső,
hatalmas erőfeszítésre és harmadszor is a párkány felé ugrott. Harmadszorra el is jutott odáig és
ekkor Fürge Villám, sárga szőrét hirtelen fogai közé kapva, útjának végén felsegítette.
Egy pillanatig sem maradhattak biztonságban. Egy szörnyű mancs kapott Aranybogár karcsú
teste után és Wapusk teljes, közel két és fél méteres magasságban felemelkedve, már ott
ágaskodott a párkány fölött.
Fürge Villám egyenesen az orrába kapott és Wapusk fájdalmának és dühének bömbölése
ezerszeres visszhanggal hömpölygött végig a jéghegy falain. Aranybogár egy kissé távolabbról, a
meredek, jégborította védőfalhoz lapulva figyelte hímjének és urának védelmi harcát. Ez az
elkényeztetett becézett teremtés még sohasem harcolt. De a kolli kutyák pompás, harcos vére
benne lüktetett. Látta Wapusk nagy, fehér karjait, amelyek úgy nyúltak ki, mint az emberé. Látta,
amint az egyikkel odasújtott, és ez a kar rákapcsolódott az alatta lévő Fürge Villám testére. Ekkor
hang nélkül, mint egy megelevenedett démon, lecsapott a görcsösen markoló fehér karra.
Tűhegyes fogai belemélyedtek Wapusk dühödt, puffadt mancsába. A kar kiegyenesedett és
Wapusk melléből olyan ordítás tört fel, mint még soha. A vad dühében odavágó Aranybogár
eltalálta az ötmázsás test leggyöngébb pontját.
Fürge Villám véresen, félig összetörve ugrott hátra és együtt ugrott vele Aranybogár.
Tejfehér agyarai villogtak szép fejében. Elfutottak a párkány végéig és éppen mikor Wapusk is
föltolakodott, végső menedékül egy másfél méternyi széles repedést találtak a jéghegyben. Fürge
Villám maga előtt tolta Aranybogarat. Wapusk akkor ért a repedés bejáratához, mikor ők már
három méterre bent jártak. A repedés mind szűkebb lett, annyira, hogy a következő hat méteren
Wapusk nagy teste már nem tudott beljebb hatolni. Felsülése miatti dühében úgy ordított, hogy a
dermedt hegyet a legmélyéig megrázta.
Útjukat mind feljebb és feljebb folytatták a szűk repedésen, míg végre kijutottak a
csúcson lévő jeges fennsíkra. Magasan a tenger és a síkság szintje fölött álltak. A jéghegy lejtője
lefelé futott a pusztaságba. A Hold és csillagok dicsfényében feküdt a világ és Fürge Villám
nyöszörögve hasalt le, mintha köszönetet és hálaimát mondana a jégdomb pereménél és merően
nézett a környező világba. A repedésben véres nyom maradt utána. Most is vérzett még.
Aranybogár, megérezve a vérszagot, megremegett és istenadta kutyalelkében megértés ébredt.
Odament hozzá. Szorosan melléje feküdt. Meleg, gyöngéd testét hozzá simította, torkában halk
nyöszörgéssel, meleg nyelvével végtelenül gyöngéden, gyógyítgatni kezdte Fürge Villám vérző
vállát.
Fürge Villám csöndesen nézte a pusztaságot és már nem látta elhagyottnak, üresnek és
vigasztalanul hidegnek. A húsz farkasnemzettség előtti örökség megérkezett. Skagennek, a Nagy
Dánnak lelke végső győzelmet aratott. A csoda megtörtént és világa örökre megváltozott.

VII. FEJEZET
Fürge Villám válaszol a hívásra

Minden természeti erőnél hatalmasabb a völgyeket vájó, hegyeket építő árvíznél és

viharnál, ezeknél a szobrászoknál, akik a föld arcát mintázzák, mindnél hatalmasabb ő, Wuche
Miskawane, a Gleccser, aki rábízott feladatát elvégezte. Elmúlt évek végtelenségében
végigszántotta a földet, lassan, irgalom nélkül és ellenállhatatlanul, hogy maradandó nyomokat
rajzoljon az ember lába elé. Kiásta a tó- és folyómedreket, porrá törte, összezúzta és összekeverte
a föld kőzeteit, örökre kimérte a vizek folyását, pompásan eljátszotta szerepét, mint utolsó
„hatóerő” a teremtés nagyszerű művében. És most, dolga végeztével, „sisikootup-mao” - meghal.
Itt, a sarki tenger szélén, küldetése arra szorítkozott, hogy minden nyáron milliónyi tonna
jéghegyet hordjon az óceánba, Ussisooi-hoz, a Jég Vésőhöz. Ameddig a legvénebb eszkimó
emlékezete elér, ennek a magányos gleccsernek mindig Jég Véső volt a neve, soha másképp nem
hívták. Talán ötvenezer évvel ezelőtt úgy hívták volna, hogy „Az Ásó”, most csak egy nagy,
lapos, lassan mozgó jéghegy, amely háromévenként kétszer, kelletlenül adja le utolsó becses
titkait az óceánnak, a masztodonok szörnyeteg csontvázait.
Ussisooi-nak a tenger felőli partja töredezett és hasadozott volt, tele nagy üregekkel és
szakadékokkal. A nyári viharok idején az apály bőgött bennük olyan hangon, mint a
mennydörgés, jégdombok és hegyek törtek szét, borzalmas robbanással és lebegtek tova a
tengeren.
De ennek a tépett, harcos tengerpartnak a túlsó része és a teteje sima volt, mint az asztal.
Éjszakánként ez a jeges fennsík csillogott a téli Hold és a csillagok fényében. Most a
hőmérséklet emelkedett és nem volt hidegebb mínusz húsz foknál.
A fennsík közepén ott állott, újjászületett kutyalelkével, Fürge Villám, az utód, mindez
éjszakáig a fehér farkasok vezére és mindnyájuk legnagyobbja. És szorosan mellette, a Hold és a
csillagok fényében ragyogó aranyszínű testével, a szépséges Aranybogár, a kolli, aki mérföldeket
vándorolt a jégbe fagyott hajótól idáig. Az órák előtt megszületett csoda dolgozott, Fürge Villám
vérében. Különösen, mióta abba a helyzetbe jutott, hogy harcolni kellett őérte, Wapusk ellen.
Sebei már nem véreztek és már nem érezte égető marásukat, mióta a húsz év előtti Skagennek
lelke belészállt és vérében most már csak a páros élet boldog érzése lüktetett. Ott dobogott
pompás, szürke testében, amely összes fehér sarki farkas cimboráitól elütő, szürke volt.
Melegítette a vérét és új tüzet gyújtott szemeiben. És Aranybogár, aki keveset tudhatott arról,
hogy mi folyik le ebben az elvadult lélekben, de tudta azt, hogy a dermedt világban párjára talált,
gyöngéd nyöszörgéssel simult hozzá.
Fürge Villám válaszul becézően odadörzsölte orrát nyakának sűrű, selymes, sárga
szőréhez. Aztán újra elnézett a haldokló gleccserre, Ussisooi csúcsa fölött. A tenger irányában a
végtelen jégmezők feküdtek. A szárazföld felől a nagy pusztaság, amely szétterült egészen az
omladékos tundrákig, amelyek a föld javát alkották. Mióta megszületett - majdnem három éve -
csak ezt a világot ismerte. Ebben élt, harcolt, fejlődött ilyen pompás állattá.
És ezen az éjszakán egy fehér embernek - fehér asszonynak - a kutyája állt mellette, az
Ussisooi tetején, a karcsú, fürge, minden vonásában szépséget sugárzó, kecses testű Aranybogár
volt élő, lélegző megtestesülése álmainak és különös sóvárgásainak, amelyek annyira elütővé
tették a fehér farkasok falkájában élő cimboráitól. Emlékük már alig élt benne.
Mintha tegnap lett volna, hogy Aranybogár egy asszony lágy, fehér kezének simogatását
érezte, ezer kilométerrel messzebb, ott délen. Egy asszonyét, akinek az arca bánatos és mégis
büszke volt, aggodalmat és szeretetet sugárzott azon a napon, mikor gazdája őt a nagy hajóra
vitte. Aztán idejöttek, északra, ő és gazdája, ebbe az üres és dermedt világba és a gazda az ő
nevét Aranybogárra változtatta, mert így becézte az asszonyát is. És most, nem messze a
tengertől, ott fekszik és az úrnő, akit imádott, a messzi távolban reménykedik, álmodik,
imádkozik és - minderről semmit sem tud. Az úrnőre úgy gondolt Aranybogár, mint amire
legjobban vágyott mindenek fölött. Ő él, várja, hívja - ott, valahol... De a gazdáról tudta, hogy
meghalt, hogy többé nem kel fel a sziklasír alól és többé nem hallja a hangját. Az ő világa ezek
alatt a sziklák alatt tört össze és semmisült meg. Hosszú időn át feküdt a sír mellett bánatában és
elhagyottságában. Mindig többször és többször elbarangolt a hajótól. Aztán a különös
szellemkéz, amely sorsát irányítja, elvezette őt a partok fölött, kutatva, keresve, reményt
hajszolva. És az ő csapásának meleg illatán jött el Fürge Villám, akit egy más reménység hajtott.
Találkoztak, együtt harcoltak a sarki medve ellen és most ott állnak egymás mellett, az Ussisooi
tetején, tele a barátság és a páros élet meleg, eleven gyönyörével.
De Aranybogár, a páros élet szépségeinek ellenére is félt. Alig két órája, hogy Wapuskkal
harcoltak és lenn a tengerparton menekültek. Vállával Fürge Villámhoz támaszkodva, remegett.
Nyöszörgésének lágy hangjában kérdés és bizonytalanság volt. Fürge Villám izmai, a neki szóló,
gyöngéd torokhangoktól acélossá keményedtek. Ez az ő világa volt. Ehhez értett. Tudta, hogy
élni annyit tesz, mint harcolni. Egész életében harcolt és - ölt. Valami ellen harcolni szeretett
volna, mindegy, mi ellen, de - most. A vágy a vérét forralta. Ihletett hősiessége tüzelte, hogy mint
ifjú gavallér kísérjen át a durva tömegen egy félénk, bájos leánykát. Mézesheteik első óráiban
mindenáron meg akarta mutatni, hogy ő kicsoda. És ebben a környezetben a legjobb módja a
„megmutatásnak”, elpáholni, vagy megölni valakit. Nem volt megelégedve a Wapusk elleni
védelmi harccal. Néhány méternyire hetykén ellépdelt Aranybogár mellől, ruganyos, kihívó
lépésekkel, a fejét mereven kinyújtva.
Mintha azt mondta volna: „Vess rám egy pillantást, Aranybogár! Nem félek én a világon
semmitől, még magától Wapusktól sem. Minden farkast el tudok páholni, amely valaha a földön
járt! Messzebb és gyorsabban futok a világ bármelyik farkasánál! Egy szót szólj és
visszamegyek, elverem magát Wapuskot is.”
Aranybogár ránézett. Elbájolta ez a vad, pompás állat, amely előtte parádézott. Odafutott
hozzá, elismerően vakkantgatott és vele együtt bámult a semmibe.
Fürge Villám ereiben úgy rohant a vér, hogy majd megpukkadt. Hogy a manóba nem
történik semmi, csodálkozott magában. Visszafutott a szakadékhoz, amelyben Ussisooi csúcsára
mászott és morgott. Még Wapusk megjelenését is örömmel üdvözölte volna. De Wapusknak most
másfelé volt dolga. Éppen mikor a hasadék szélénél állt Fürge Villám és Aranybogár, amikor az
Ussisooi túlsó végéről valami hangzavart hallottak, kutyavonítást, emberi ordításokat és Wapusk
bömbölését. Fürge Villám néhány pillanatig hallgatózott. Aztán hátracsapott fülekkel elrobogott
a hangok irányában, jelezve Aranybogárnak, hogy kövesse. Két-háromszáz métert a hátuk
mögött hagytak, mikor a Jég Véső felszíne lejteni kezdett a tenger felé. Fürge Villám
óvatosabban haladt, amikor odaértek egy éles perem meredek, vagy negyven méter mély
eséséhez. Aranybogár szorosan melléje állt, és együtt néztek le.
A csillag- és holdfénybe burkolt jégmezőről egy csata szemtanúi lehettek. Pontosan meg
tudták különböztetni a küzdőket: Wapusk fehér alakját, egy tucat kutyát és eszkimó vadászok
gyorsan mozgó árnyait. Ösztönszerűen, megfeledkezve arról, hogy sóvárgott az alkalom után,
hogy bátorságát megmutathassa - Fürge Villám lehasalt. Aranybogár állva maradt, alakja élesen
kirajzolódott a jégcsúcs szegélye fölött. Teljesen megbénult a látottaktól. A vadászok sikoltoztak,
ordítoztak és rohantak a támadó kutyák között, és hosszú lándzsáik acélhegyei úgy villogtak,
mint az ezüst nyilak. Wapusk, háta mögött a jégfallal, borzalmas harcot vívott. Az egyik kutya
végighasítva, kibelezve zuhant vissza. A másik összetörve és gombolyaggá gyúrva feküdt nagy
első lába alatt és éppen a harmadikat kapta el, mint az óriás egy gyermeket. Ebben a pillanatban
egy prémes, kucsmás vadász ugrott elő, egy dárda villant, s aztán mélyen Wapusk mellébe
fúródva, fénye kialudt. Wapusk hörögve ugrott az őt megsebző ellenfél felé, de ebben a
pillanatban, hátulról egy újabb halálos csapást kapott a hátába. Egy pillanatig állt, ezután
felbukott. Az életben maradt három kutya azonnal rajta termett. A harmadik vadásznak is sikerült
közel kerülni Wapuskhoz és dárdáját félig keresztüldöfte a vadállat testén.
 A vén medve még egyszer talpra állott és a kutyák közé vetette magát. Már nem bőgött.
Torka fojtott hangokkal telt meg. Az egész életén át gyilkoló, országcsavargó, emberhúst evő,
végre megfizetett és elesett. Az eszkimók újabb dárdákkal zárták körül és Wapusk elhomályosuló
szemekkel, elgyöngülve, összetört. Aztán eljött a perc, mikor már nem tudott kitörni a kutyák
közül. Felhömpölyödött. Torkában a hangok elhaltak és a vadászok dárdáik nyelét bunkónak
használva, elzavarták róla a megtépett, vérző kutyákat. Wapusk elpusztult.
Aranybogár, mialatt ez a harc dúlt előtte, alig lélegzett. Most a halált látta a csillagok és
Hold alatt, és piros, meleg vért szagolt, Ussisooi karmazsinra festett öblében. A szag még
áthatóbbá vált. A három vadász késsel esett neki Wapusknak, mielőtt még az élet utolsó lángja is
kialudt benne. Bundáját lenyúzták. Kezdték felszeletelni és húsát halomba rakni, majd
húscafatokat dobáltak jutalmul a dühödt kutyáknak. Az egyik eszkimó felpillantott, meglátta
Aranybogárnak az ág hátterére rajzolódó alakját. Hirtelen felállt, karja hátralendült, majd előre és
egy villogó dárda surrant máris a levegőben. Borotvaéles pengéje egy arasznyira Aranybogár
lába alatt csapódott a jégbe. Ha egy kissé feljebb repül, a fegyver átszúrta volna. Az acél
pengése, a lehulló nyél és maga a félelmetes hajító mozdulat ott lenn, felébresztette benne a
veszély érzetét és hátraugrott. Ebben a pillanatban csatlakozott hozzá Fürge Villám, aki pár
lépéssel arrébb vezette a mészárlás színhelyéről.
Aminek tanúi voltak, az rá nézve nem jelentett tragédiát. Csak egy gyilkosság. A
legközönségesebb esemény az ő világában. Nem érezte azt az izgalmat, amit Aranybogár. Nem
ijedt meg, és nem félt. Úgy érezte, hogy felsült. Akadt egy küzdelem, amelyre annyira sóvárgott
és lehetetlen volt, hogy részét kivegye belőle. Csupán ezt találta keservesnek Wapusk halálában.
Mikor Ussisooi tengerpartja szélét mind messzebb hagyták maguk mögött, ismét égett a vágytól,
hogy megmutassa és bebizonyítsa szépséges párjának bátorságát. Életében először kerítette
hatalmába az a vágy, hogy „mutasson valamit”. Mint ahogy a bor a kedélyeket, úgy izgatta a
boldogság a hiúságát és mohón leste az alkalmat, hogy elkápráztassa valamivel a párját.
Ilyen kedélyállapotban vezette Aranybogarat Ussisooi szárazföldi pereme felé. A jéghegy
ezen az oldalon a pusztaság felé lejtett és egy száz-százötven méter magas, simajegű, hosszú
dombot alkotott. Rendes körülmények között óvatosabb lett volna. De ezen az éjszakán mintha
az ördög bújt volna bele. Semmibe vette a veszélyt, legénykedve ment le a csalóka peremen,
mintha maga Ussisooi sem merészelne rossz tréfát űzni vele.
Aztán megesett a baj. Fürge Villám mellső lábai megcsúsztak. Mancsai alól kisurrant a
talaj. Néhány pillanatig keserves igyekezettel kapaszkodott hátsó lábainak karmaival, de azután
megkapta az útravalót és Aranybogár meglepett és csodálkozó szemei előtt nekiindult minden
méltóságot nélkülöző utazásának. Úgy siklott lefelé, mint egy szánkó, aztán egy jégkupac oldalt
lódította, ettől elvesztette egyensúlyát és már nem tudta felfogni, mi történik vele. Az utolsó,
amit látott, az volt, hogy Aranybogár az Ussisooi tetejéről néz le rá. Százötven métert, vagy még
annál is többet gurult, hempergett, bukfencezett, útja folyamán egyre gyorsuló irammal.
Átrepülte a jeges lejtő akadályait, sebességével lefőzte a szelet, hol a farán, hol az orrán utazott,
sőt hanyatt-homlok pörögve, még a levegőben is.
Mire feneket ért, olyan volt, mint egy zsák kicsépelt búza. Úgy állt talpra, mintha részeg
lenne. Szédült. A gyomra émelygett és a környező dolgok különös módon forogtak körülötte. De
nem volt vak és amit látott, az hirtelen egy bizonytalan cselekvésre indította. Zuhanása az
Ussisooiról egy csomó sarki nyúl közé lódította. Hirtelen megjelenésével a nagy, fehér
teremtményeket annyira meglepte, hogy egészen megbénultak. Talán azt hitték, hogy csak egy
jégkupac dőlt rájuk, de mire rájöttek tévedésükre, egyikük már az állkapcsai között volt. Megölte
s aztán lehasalt, a nyúllal első lábai között és lélegzet után kapkodott.
Teljesen ösztönösen kapta el a nyulat. Teste, amely erre volt programozva, úgy működött,
mint egy tökéletes gépezet. Mikor az agya kitisztult, Fürge Villám rögtön ráébredt, hogy a
megölt nyulat Aranybogár lábai elé is teheti, mintha hirtelen és dicstelen zuhanásának a vadászat
lett volna a célja. Büszkesége és méltósága ezzel meg volt mentve. De mikor végleg talpra akart
állni, fogai közt a nagy fehér nyúllal, a szellemek ismét beleszóltak a dologba. Vissza akart térni
Aranybogárhoz. Odakocogott a jeges lejtő széléhez, de ott hirtelen megállott. Tervei ismét
dugába dőltek. Hangokat hallott, rémült vinnyogást.
A nyúl kipottyant állkapcsai közül. Olyan mozdulatlanul állt, mint maga a jég. Mielőtt
még láthatta volna Aranybogarat, már hallotta is rémült vinnyogását, testének csapódó
puffogását, az észbontó üvöltését, amint átrepült az első jégakadályon. Aztán látta is. Úgy zúgott
le, mint egy óriási, sárga kugligolyó, és mikor feneket érve elsuhant mellette, Fürge Villám
felkapta a nyulat és utána kocogott. Néhány perc múlva, amikor Aranybogár ismét talpra tudott
állni, mint a részeg járkált körbe-körbe.
Fürge Villám pontosan a kör körül legénykedett.
Mintha azt mondaná: „Idenézz, Aranybogár! Ez a nyúl, amelyért leszálltam. Neked
hoztam!” De ki tud eligazodni a női lélek rejtelmeiben? Mikor Aranybogár már biztosabban állt a
lábán mereven őt bámulta, amint nyúllal az agyarai között körültáncolta. A következő
pillanatokban Fürge Villámnak az volt a benyomása, hogy legalábbis lemészárolják. A szép kolli
csípte-marta, ahol érte. De azért nem túlságosan kapott ki. Egy-két szőrcsomó ráment ugyan, de
mi volt ez az igazi küzdelmekben elszenvedett sérülésekhez képest! Egyetlen egyszer sem vágott
vissza. Gyámoltalan meglepetésében még a nyulat sem ejtette el. A történtek után Aranybogár
méregzsákja is kiürült. Hátrább ment és onnan nézett Fürge Villámra, aki szájában a jókora
nyúllal, türelmesen várakozott. Aranybogár torkában elnémult a morgás. Aztán egyszerre
odarohant hozzá és orrát nyakához dörzsölte. Fürge Villám boldog nyöszörgéssel ejtette
ajándékát lábaihoz. Aztán, feledve a történteket, együtt lakomáztak Wapoonak, a nyúlnak
húsából.
A páros élet csodálatos első órái után, ez a vándorlási mód nem felelt meg nekik.
Aranybogár lassan mind fáradtabb lett, és ezalatt lelkében határozott cél alakult ki. Követte
Fürge Villámot, mélyen a pusztaságba, sőt még messzebb is. A nagy síkok izgatták kíváncsiságát,
de ahányszor csak megállt, hogy előre kémleljen és hallgatózzék, sohasem a tenger felé nézett,
hanem mindig dél felé, az erdők, a Nap, a meleg, a fény és az otthon irányába. A kimerültség
ugyan más irányba fordította, de az otthonkeresés ösztöne hívta vissza, a kősír és a hajó
közvetlen közelségébe.
Ahányszor csak arrafelé igyekezett, Fürge Villám megérezte, hogy mi bántja, tudta, hogy
a sír, a hajó és Aranybogár egész léte és jelenléte között életbevágóan szoros összefüggés van, és
ezt zokon vette. Gyorsan működő ösztöne óvta attól az iránytól, amely épp olyan halálos veszélyt
jelentett reá nézve, mint Wapusk a medve. De nem a veszély érzete tartotta vissza, hanem az a
másik, maró gondolat, hogy Aranybogár oda visszatér, akkor elveszíti őt.
Aranybogár teljesen más szempontból nézte a helyzetet. Akadtak dolgok a hajón, amiket
gyűlölt, különösen, mióta gazdája meghalt. Ott vannak például a vad szánvontató kutyák. De a
hajó mégiscsak otthont adott sok hónapon keresztül. Étel, meleg, kényelmes ágy! Oh micsoda
emlékképek. Sehogysem tudta megérteni, hogy miért nem akar Fürge Villám visszatérni vele
ezekhez a dolgokhoz.
Nem akarta elhagyni őt, és megvolt benne a rábeszélés különös, női tehetsége. Időnként,
ha Fürge Villám elmaradt, szűkölt, nyöszörgőit, hízelkedett, amíg újra megindult. Máskor, ha a
becézés nem tudta megmozdítani, egyszerűen nekivágott, egyedül, mintha ott akarná hagyni,
mire Fürge Villám sértődött rémülettel, ugyancsak hamar beérte.
Így aztán végre eljutottak a sziklasírhoz, amely fölött ott állt a fémlap, a felirattal.
És itt, azoknak a mélyedéseknek egyikébe, amelyet már saját testével csinált, Aranybogár
lefeküdt. Torkából halk, síró nyöszörgéssel tört fel a bánat. Hányszor hívta már gazdáját, hogy
keljen fel a szorosan összetapasztott sziklák halma alól, míg végre megértette, hogy miről van
szó. A halál neki megfoghatatlan és titokzatos dolog volt. Hosszú időbe telt, míg értelmébe
hatolt. Most már érezte. Már tudta, hogy gazdája nem fog felkelni többé, hogy nem válaszol a
hívásra, hogy a sziklák örökre magukba zárták a nyöszörgésében benne volt ennek a
meggyőződésnek reménytelen bánata.
A vadaknak nincs nyelve, de van értelme és Fürge Villám érezte, hogy ennek a pusztai
sziklarakásnak a jelentősége ránehezedik. És ez mind összefüggésben volt a hajóval és
Aranybogárral. Megérezte a halál láthatatlan jelenlétét.
Lefeküdt Aranybogár mellé. Úgy látta, mintha az hallgatózna, mintha hangra várna a
sírból és ő maga is fülelni kezdett. Néhány percig Aranybogár feszülten figyelt. Aztán felkelt
vackából és megindult a tenger felé. Fürge Villám követte a jégig és ott megállt. Kis idő múlva
Aranybogár sürgetni kezdte. Fürge Villám már nem a régi volt. A kihívó büszkeség már
elpárolgott belőle, lépéseiből eltűnt a mozdulatok rugószerűsége, testéből az eleven tűz.
Aranybogár megy vissza az otthonába, a hajóra - most már tudta. Elhagyja őt. Ez olyan létező
valóság volt, ami ellen nem tudott küzdeni. Megállott. Érezte a hajó szagát, hallotta az emberek
hangját. A kutyák szaga is eljutott hozzá. Végső erőlködéssel megpróbálta megértetni
Aranybogárral, hogy ez az a halálvonal, amelyen túl ő már nem mehet. És Aranybogár mégsem
tudta megérteni. Csábítgatta. Háromszor is elment tőle és háromszor is visszatért hozzá, oda,
ahol mint egy kőszobor feküdt a hóban, orrát kinyújtott első lábain nyugtatva. Negyedszerre
aztán elindult és otthagyta.
Fürge Villám várt, várt, míg mozdulatlan teste csaknem megmerevedett, s míg utolsó
reménye is szétfoszlott. Aztán lassan visszafordult a part felé. Megint az ő régi világa várta. De
az éjszaka szépsége és boldog izgalma eltűnt. Már csak üres, zavaros homály vette körül. Nagy,
határtalan térség, telve észbontó magányossággal. Még sohasem nehezedett rá a magány ilyen
súllyal. A bölcs cree-indián azt mondja, hogy igaza volt az Istennek, amiért nem adta meg a
vadállatoknak az értelem hatalmát. Mert ha értelmük lenne, kiirtanák az embert a Föld színéről.
Ez az értelem hiányzott most Fürge Villámból is. A következő napok semmi mást nem jelentettek
számára a puszta létezésnél. A jelen sötét volt a kétségbeesés fekete reménytelenségétől.
Visszatért a sírhoz. Lefeküdt abba a mélyedésbe, amely mintha még meleg lenne
Aranybogár aranyszínű testétől. Talán az jutott eszébe, milyen más volt az ő társaságában. Akkor
nem érzett kimerültséget. Órákon át, pihenés nélkül mentek, vadásztak. Pompás izmai éjjel-
nappal, alvás nélküli munkától sem törődtek el. Most lassan rátelepedett a kimerítő fáradtság
álmos közönye. Harcolt ellene. Nem vágyott aludni. Gondolata mindig akörül forgott, hogy
ébren maradhasson, nehogy elmulassza Aranybogár visszatérését, ha egyszer mégis visszajönne
a jégen át.
Vagy tucatszor felrázta magát, mielőtt a mély álom hatalmába kerítette. Az álma gyorsan
változó álomképekből állt. Ismét a hosszú agyarú fehér farkasok tálkájának élén haladt, lecsapva
Olee John rénszarvasnyájára. Többször ott is járt, ahol a fehér ember kunyhója állt, a
gleccservágás peremén. Aztán rohant a széllel, a Hold és csillagok alatt, majd a viharban és
sötétségben. Szaggatott képekben, különböző dolgok kísértő árnya vágtatott keresztül agyán.
Látta és érezte őket. Ha John Braine felébredt volna sziklasírjában, hallhatta volna a bánat, az
elhagyatottság síró hangját. Olyan elhagyatottságét, amelyet ő maga sohasem ismert.
Néhány órát aludt. Mire fölébredt, a fehér földet és a tengert homály borította. A csillagok
elbújtak. A hajnal meghalt. A gyöngyök anyja, az ég szíve, a Hold, fekete veremmé változott.
A sziklasír csúcsa körül kis szél lengedezett, szívet szorító, zokogó sóhaja a szélnek,
mintha egy asszony lelke jött volna el, hogy halottját gyászolja. Ez a halott csakugyan közel volt
Fürge Villámhoz, mikor talpra állott. Közelsége nem volt visszataszító, sőt, közelebb vonzotta az
egymásra halmozott sziklákhoz. Az a valami, ami alattuk fekszik, Aranybogárhoz tartozott, s
ezért neki szólt nyöszörgése.
Vállával a fekete kövekhez támaszkodva állt, ragyogó szemeivel a sötétségbe bámult,
dobogó szívvel, forrongó vérrel. Végül kétszer üvöltött, mielőtt a homályban a kősírt elhagyta.
Ismét a hajó irányába indult. Kint, a nyílt jégmezőn, kegyetlenül vágott a hideg szél. Afféle
hógörgető szél volt, amely látást, szaglást pusztító, sörétszerű darafelhőket hajtott szemeibe és
orrlyukaiba. Ilyen szélben, amely játszva forgatta fel a dűnéket és barázdákat, teljesen
haszontalan dolog volt nyomot keresni vagy vadászni. De Fürge Villámnak ez a szél ezen az
éjszakán barátja volt. Ösztöne súgta, hogy biztonságban van, akármilyen közel jut is a hajóhoz.
Nyers ösztöne képessé tette, hogy érzékelje és érezze a veszélyt, mielőtt füleivel hallaná, orrával
szimatolná, vagy szemeivel látná. Öt méterre lehetett a hajótól, mikor annak sötétebb
árnyékfoltját a homályban felfedezte.
Lassan minden lépés után megállva, szimatolva és fülelve járta körül a hajót és túlsó
oldalán eljutott a hídhoz, amely a jégről a hajó fedélzetére vezetett. Minden lábnak ezen a hídon
kellett járnia, emberének, állaténak, aki vagy ami csak a cethalászhajóhoz tartozott. Keményre
taposott felszínén hordták fel a leölt medvék és fókák húsát, bőrét. Ezen jött le a vadász és a
kereskedő, és ezen is tért vissza. Akármilyen vadul söpörtek is az éjszaka szélseprői, a sokféle
szagot nem tudták eltakarítani. Fürge Villám időnként szinte itta ezeket a szagokat. Ebben a
nyers lélekben, amelyben a farkas és kutya fölénye között folyt a harc, csöndesen dolgozott egy
különös és csodálatos átalakulás varázsa. Fel akart menni a hajóra. Felmenni oda, ahova
Aranybogár ment. Vágyott felmenni annak az embercsinálta útnak a tetejére, éppúgy, mint ahogy
egyszer régen, be akart tekinteni a fehér ember kunyhójába, ott a gleccservágás peremén.
Aztán, épp akkor, mikor kissé messzebb mehetett volna, a szél egy álmos sóhajjal
meghalt, a felhők eltakarodtak feje felől és a telihold hirtelen, leplezetlenül előbújt, olyan fénnyel
öntve el a tengert, mint egy óriási lángoszlop.
Fürge Villám látta, hogy feje fölött és körülötte egyszerre milyen vidám tréfát engedett
meg magának a hógörgető szél. Látta a sötétszürke hajóderekat, az árbocok és gerendák fehér
zúzmarás rémeit, a kísérteties árbocköteleket és ugyanabban a pillanatban - oly közel, hogy mind
a ketten meglepődtek - egy élő valamit.
Ez a valami egy ember volt. Alig két jó ugrásnyira állt tőle, letekintve rá a híd tetejéről, a
holdfénytől fehér arccal és kimeredt szemekkel. Bronson volt, a kutyák gondozója. Bronson.
akinek a csúfneve „fehér eszkimó” volt, mert negyven évéből húszat a sarkokon töltött. Egy
szempillantás alatt felismerte Fehér Villámban, színe ellenére is, az igazi farkast. Ez volt életében
az első farkas, amely nem volt fehér, mint azok, amelyeket a sarki tenger jegén látott. Kerülve
minden gyors, riasztó mozdulatot, hátrasiklott. Aztán elrohant a hó- és jégólakhoz, ahol a
medvehajtó kutyák voltak láncra kötve.
Fürge Villám, már éppen kifutott a jégről, amikor meghallotta a hideg acél halk
csengését. A hang és szag teljesen érthető volt. Érezte mindkettőnek a szagát, az emberét is, a
kutyáét is. Hallotta a kutyák mozgásának zaját és ugyanakkor a lánc csörgését. Nem rohant el.
Nem félt sem farkastól, sem kutyától. Hirtelen fellobbant benne a gyűlölet a bestiák ellen,
amelyek a láncot csörgették. Mélyen bele volt gyökerezve a falka törvénye: „Fogd meg és
tartsd!” A párosodás, a verseny, a másik nem birtoklásának szenvedélye. Márpedig a falka
szagában felfedezni vélte Aranybogár hűtlenségének okát. A pár perccel ezelőtt érzett
elhagyatottsága és sóvársága a düh és az ellenséges indulatok fortyogó katlanává változott.
Mogorván ballagott vagy száz méterre a hajótól, és aztán farkasmódra oldalt fordult és várt.
Tudta, hogy jönnek. Hallotta a körmeik kopogását a fagyos védgáton, hallotta, amint zajosan
lesiklottak a lejtős jéghídon. Hangot nem adtak ezek a Bronson-féle vadászkutyák, de hallotta
mögöttük Bronson hangját, amint vadászatra biztatja és uszítja őket.
Fürge Villám megfordult, mint az árnyék és messzebb sietett a jégen. A nyak- és hátszőrei
égnek álltak, torkából berzenkedő morgás tört fel. Futtában is morgott és halált hozó agyarai
villogtak a holdfényben. Nem azért futott, hogy meneküljön, hanem, hogy ő választhassa meg a
neki megfelelő csatateret. Nem szerette a síkos jeget, vagy a keményre fagyott havat. Ahol a talaj
puhább volt, ott megállt.
Nyolc „medvefogó” kutyája volt Bronsonnak. Mind világos testű, hosszú lábú, öblös
pofájú vadászkutya jói betanítva arra, hogy csöndben maradjanak és ugatás nélkül füleljenek.
Néhány másodperc múlva felvették Fürge Villám nyomát és megértették, hogy miféle ügyről van
szó.
Fürge Villám egy hókupac széle mellett, laposan lehasalva feküdt. Alig hat méter
választotta el a feléje lopakodó falkától, mikor nyílsebességgel kitört. Úgy csapott le a vezető
kutyára, mintha egy karibut ütne le. Közel mázsányi súlyával, mint egy szikladarab, vágódott a
negyvenkilós kutya vállához. Állkapcsai ugyanabban a pillanatban összezárultak és Bronson
legjobb harcosa alig nyekkent egyet, mikor nyakát már szétroppantotta Fürge Villám első őrült
dühe. Mint ahogy egyszer régen a fiatal nőstényfarkasért vívott halálos harcot Balooval, a vén
falkavezérrel, most Aranybogár keltette fel benne az öles vágyát. Vad lelke úgy ítélte meg a
dolgot, hogy Aranybogár a falkához tért vissza és az vette el őt tőle. Az egész falkát tette
felelőssé a jogfosztásért, és mivel az egész falkától akart elégtételt kapni, úgy kellett harcolnia,
mint még soha életében. Egy szempillantással az első halott után, egy dühöngő, hörgő, mészárló
kutyatömeg központjává lett. De nem úgy harcoltak, mint az eszkimó kutyák, vagy a farkasok. A
hét medvefogó egyszerre rontott rá, mintha egy macska fölé halmozódtak volna. Bár súlyukkal
és számukkal lenyomták őt, éppen ez a súly és számbeli fölény - a hét összegubancolódott test
vak igyekezete, hogy megsemmisítse - neki is óriási előnyt adott a harcban. Állkapcsai közé első
lábak kerültek, amelyek mint a pálcikák törtek ketté, hosszú fogai hol fölfelé, hol oldalt,
ellenségei hasába metszettek belé. Hengergőzött és vonaglott, s minden fordulatnál és
mozdulatnál hús és vér jutott agyarai közé. A csatazaj a hajóig jutott. Bronson egy
fókalándzsával felfegyverezve rohant a küzdők irányába. Egy kabinablak kivilágosodott. Több
kutya vonítani kezdett, és egész csomó szán vontató kutya sietett részt venni az ütközetben.
Fürge Villámnak eszébe sem jutott volna, hogy az ő személyes ügye olyan eseménnyé
lett, amely az egész hajóra nézve fontossággal bírt. Elfelejtett ember és hajót. Harcolt vakon és
dühödten, a kutyahalom alján, nem látott, nem hallott semmi mást, csak horkanásokat és az
agyarak csattogását. Meleg testek halmozódtak rá, és ő fogait beléjük mélyesztette. Ő maga is
érezte más fogak marását. Oldalába metszettek, bordáiba martak és kétszer mélyen a nyakába
hatoltak. A hóval fedett jég vértől volt mocskos és a küzdők fölött a meleg testek kipárolgásának
gőze úgy lebegett, mint a sűrű köd. Bronson második kutyája is kiesett a küzdelemből, és a
medvefogók mindegyike többé-kevésbé már meg volt nyomorítva, mikor Fürge Villám éppen
egy harmadiknak kapott a szügyébe. Ekkor azonban a szánvontató kutyák is kezdtek nagy
boldogan özönleni az arénába.
Egy rendes szánvontató kutya éppúgy szeret harcolni, mint ahogyan egy egészséges
kisfiú játszani. Ehhez nem sok bátorságra, időre és helyre van szüksége. Hajlandó harcolni a
testvérével, a legjobb barátjával, az összes atyafiával. Mikor aztán a szánvontató kutyák is
beleavatkoztak Fürge Villám harcába, az egész küzdelem jellege megváltozott. Arra ugyanis nem
volt módjuk, hogy megtudják, a halom fenekén egy halálra ítélt farkas marcangolja ellenfeleit.
Az első szánvontató kutya egyenesen beleeresztette fogait egy medvefogóba. Utána beugrott a
csoportba a második, aztán a harmadik és három percen belül minden kutya verekedett minden
kutyával, nemre és fajra való tekintet nélkül. A hangzavarban Fürge Villám elmosódottan egy
emberi hangot hallott. A dárdáját forgató Bronson volt az, aki teli tüdőből ordított. Mások is
lerohantak a hajóról, és mire Fürge Villám a verekedés szélére hengeredéit, féltucat
eszkimóostor, - mint villamos áram - vágott a testek tömegébe. Egyike ezeknek az
ostorhegyeknek orron csípte őt is, mikor kifelé igyekezett. A másik a hátán bomlott ki, de többre
már nem várt és elrohant az éjszakába. Egy ideig még hallotta az emberek vad ordítását, és
ostoruk suhogását. De mire a sziklasírhoz ért és régi vackába belefészkelve magát, a tengert
bámulta, már elmúlt a csata kavarodása és mély csend vette körül.
Fürge Villám csak ült csendben és várt. Sebeiből a vércseppek a hóba peregtek és
megfagytak. Sem legyőzött, sem ijedt nem volt az egyenlőtlen harctól, de arra, hogy a hajó
teremtményein bosszút álljon, már nem vágyott. Az álma szétfoszlott. A remény, amely a
küzdelemre csábította, eltűnt. Kétszer-háromszor körüljárta a sírt, szaglászva a régi vackokat és
lábnyomokat. Aztán dél felé kémlelt. Végül a tundra felé tekintett és elszántan továbbment.
Ott állott meg újra, ahol vándorútjuk során Aranybogár a hajó felé fordult.
Megmagyarázhatatlan érzelmek szállták meg, amint odakerült a védett mélyedéshez, amelyben a
hóvihar még nem takarta el egészen Aranybogár lábnyomait.
Mikor a szagát is megérezte, sírósan nyöszörgőit. Forgolódott és fülelt. Szívében
fellobbant az utolsó reménység, de mégis elindult. Most dél hívta őt, jobban, mint bármi más.
Felkapaszkodott a lejtő meredekjén, és mielőtt továbbment volna, mégegyszer csendesen
megállt, lenézett a tundra mélyére, ahol Aranybogár otthagyta lába nyomát. Ahogy nézelődött,
valami eleven élőlény jött feléje, a mélyedés távolabbi széléről. Fürge Villám meg sem mozdult,
csak állt, mintha hirtelen jéggé dermedt volna, mert az a teremtmény, amely az ő nyomán járt,
lejött a mélyedésbe, aztán fölfelé, hozzá közeledett. Rájött, hogy nem róka, sem farkas, sem
valamelyik kutya a hajóról, hanem - Aranybogár, a párja.
A Hold és a csillagok leragyogtak rá. Ragyogóbbá tették sóváran kereső szemeit, és
karcsú, szép testét csillogó aranyfénybe vonták. Mégis, mikor ott állt már oldala mellett, selymes
orrát bozontos vállához simítva, nem volt sem izgatott, sem mentséget kereső, csak melegséget
és remegő boldogságot érzett. Talán, ha Aranybogár beszélni tudna, az mondta volna, hogy soká,
soká aludt és az a csata ott a jégen felébresztette őt, és most hajlandó követni, ahová csak akarja.
Fürge Villám torkából különös hang tört fel, aztán kis idő múltán megfordult dél felé.
És Aranybogár habozás nélkül kocogott oldalánál.

VIII. FEJEZET
Özönvíz

Eljött Ootutin ideje, az emberi lelkek restelkedés nélkül bevallott félelmének napja, mikor
a legpróbáltabb eszkimó vadászok is kunyhójukba bújva, mormolták önmaguknak: „Neszva ku
che Wuk” - „Azok hárman együvé fagytak.” Értve ez alatt az eget, földet és levegőt. Halk
énekeket énekeltek és emberi hajtincseket égettek a fókaolajban áztatott moszat kicsiny
lángjánál, hogy a hirtelen hideg támadásától megmentsék életüket.
Volt valami a levegőben, ami halálosabb volt a legalattomosabb méregnél is. A hőmérő
valójában nem jelezte a veszélyt, mert az ötven-hatvan foknyi hidegbe még nem kell az
embernek belehalnia. De a hőmérők nem ismerik a sarki hideg tulajdonságát. A levegő száraz,
mint a por és olyan csöndes, hogy kockázatos dolog volna egy ujjat megnedvesíteni és kitenni a
szabadba, mert azonnal megfagyna. Ez az a csend, mely minden emberi lényt óvatosságra int. A
hang kilométerekről is oly hirtelen érkezik meg, mintha pár méterről jönne. Egy karibu léptét,
vagy egy ember köhintését egy kilométerről is hallani lehet. A látóhatár, mintha egy suttogással
telt székesegyházzá változna. Egy-kétszáz méterről egész jól lehet hallani az emberek
mindennapi társalgását. Ám a puskalövés hangja elvándorolna tíz kilométerre is.
A sarki éjszaka öt hosszú hónapjának sápadt fénye honolt a nagy tundrákon, a tenger déli
szélén. Éjszaka volt és mégsem éjszaka. Nap vagy nappali fény nem volt. A Földnek jónéhány
kilométert kell forognia a tengelye körül, amíg az álló Nap elküldi első sugarát a dermedt
látóhatárra. De az ég szívében a Hold, a csillagok és a végtelenség titokzatos fénye derengett, s
ebben a világításban olvasni lehetett a nyomtatott betűket.
De élni ebben a fényben emberi lény nem képes. Az eszkimókunyhók alagút-kapuinak
repedéseit szorosan eltömték. Bent, a templomi homályba süllyedt hó- és jégotthonokban, a
fókaolaj és a moszat kicsinyke lángja égett és az emberek - ha akadt ennivaló - ettek és
várakoztak. Furcsa fogadalmakat és imákat küldtek az istenekhez, hogy egyes távollévőket
épségben hazaengedjenek. Távollevők mindig akadtak. Az Ootutin hirtelen és gyorsan jött, mint
a madár. Néhány vadászt elcsípett. Az ilyenek beásták magukat a hóvermekbe, akik a tengeren
voltak, jégtörmelékből kis üregeket építettek, kizárva minden levegőt és élve eltemetkeztek,
hogy megmentsék a tüdejüket. A tüdő az első, amely felmondja a szolgálatot és a legöregebb
vadász is csak akkor tudta meg, hogy már „megkapta a magáét”, amikor már haldoklóit.
Fájdalommentes, mert nem lehetett érezni és borzalmas, mert az ember a megpattant tüdőerek
vérébe fulladt.
Ebben a halálos hidegben a vadak éltek és jártak-keltek, olyan ajándékával a
természetnek, ami embernek nem adatott. A veréb nem hal bele a leghidegebb télbe sem, mert a
szíve hármat dobban, mialatt az emberé kettőt. Egy fecske vére olyan forró, hogy az emberi
erekben halált okozna. A karibu, a pézsmaökör, a róka és farkas, a nagy baglyok és hatalmas
fehér nyulak még vándorolnak, zsákmány és takarmány után néznek anélkül, hogy félnének a
hidegtől, mert tüdejük kétféle módon is védve van. A sarki róka és farkas vére hat fokkal
melegebb, mint az eszkimóé aki ott született a mostoha természetben. A baglyok vére két fokkal
melegebb, mint a rókáé és a farkasoké. A nagyobb teremtmények még nagyobb védelemben
részesülnek. Orrlyukaiknak hősugárzása óriási. Szabadon és mélyen belélegeznek annyi oxigént,
amennyi egy embert megölne, de a levegő, mielőtt a tüdejükbe érne, felmelegszik.
Ilyen hidegben járt Fürge Villám és Aranybogár. Ha órával mérnénk, egy nap és egy
éjszaka mentek már, mikor megjött Ootutin, éppen annak a bokortalan és fátlan pusztaságnak a
szívébe, amely a sarki partok törmelékes tundrái és a száz kilométerekre délen kezdődő
erdővidék között feküdt. Ekkor már ötven kilométert jártak meg és Aranybogár gyönge testében
a kimerültség mindjobban elhatalmasodott. Néha lefeküdt pihenni és lágyan nyöszörgőit. A
hajóra gondolt, meleg ágyára és az élelemre, amit otthagyott, ezért a vad párjáért, aki megküzdött
érte Wapuskkal, a sarki medvével és a hajó kutyáival.
Fürge Villámban azonban kimerültség helyett a lelkesedés lobogott, valamint a folyton
növekvő büszkeség és öröm, amivel a birtoklás tudata töltötte el. Pompás testét a fáradság nem
tudta kikezdeni. Ha embermódra gondolkodna, talán úgy érezte volna, hogy a legszebbet is
megkapta az élettől, amit csak remélhetett. Nem volt már kedve rohanni a fehér farkasokkal,
vagy a nagy falkákat vezetni. A farkasok legnagyobbikát ez már nem izgatta. Ha nem lett volna
ott Aranybogár, gyorsabban halad. Száz kilométert is megtett volna az alatt, míg együtt ötvenet.
Vágtatásban oldalai hullámzottak volna a lihegéstől és szemei vérbe borultak volna. De
Aranybogár, az asszony kutyája, visszatartotta őt, a leghalkabb nyöszörgése elég volt ahhoz,
hogy maga felé fordítsa. Ilyenkor kérdő szűkölés tört fel torkából. A durva jéghez és hóhoz nem
szokott lábait hamar felvérezte és ahányszor megállott, Fürge Villám megnyalogatta piros, meleg
nyelvével és becézte aranysárga testét, mint annak idején úrnője kezével tette - ezer kilométerre
innen. Lehetetlen volt elfelejtenie ezt az úrnőt és a halott gazdát. Örökre részévé lettek
mindennapi életének. Ott a parton, a hideg, szürke kövek alatt feküdt a gazda, de az úrnő hívta
őt, az úrnő, aki él, lélegzik és várja a gazdát, s akiről csodálatos ösztöne azt súgta, hogy Fürge
Villám most hozzá vezeti.
Néhány órával ezelőtt elhagyták már a törmelékes tundrát és most a zavaros, kísértetiesen
megvilágított pusztaság szívében jártak. Ahogy ballagtak, fölhevült testükből sűrű, párás gőz
szállott fel és ez a tundrán, az átható sarki hidegben, hosszan utánuk húzódó nyomot hagyott,
mint egy kísérteties uszály. Egy rohanó karibucsapat után hasonlóan kísérteties nyom maradt
volna, ötszörannyi távolságra. Testük szaga épp ily messziről a levegőben lebegett. Alacsonyan,
erősen érezhetően és nehézkesen úszott. Ootutin idején egy karibunyáj szaga két kilométerről is
befészkelte magát az ember orrlyukaiba, mint valami erős bűz, míg rendes időben alig egy-két
méterre érzik. És ez a szag a karibunyáj kipárolgásának szaga, most hirtelen megütötte Fürge
villám orrát.
Egy szempillantás alatt megállt és a szag irányát fürkészte. Aranybogárnak mindez nem
sokat jelentett. Egyszerűen éhes volt. Vagy tizenöt órája lehetett, hogy utoljára evett, annak a
nyúlnak a húsából, amelyet párja ölt meg. Ez az illat, amely most a levegőből érkezett, nem
izgatta őt, nem ígért élelmet. Tehén vagy ló testének a kipárolgására emlékeztetett és ezeket jól
ismerte. Sohasem gondolt rájuk, mint táplálékra. De Fürge Villámba sóvár izgalom feszült. Déli
irányból nyugatnak fordult. A levegő innen hozta a szagot.
Aranybogár követte, mert hamar rájött, hogy komoly jelentése lehet a szagnak, ha a
farkasra így hatott. A karibuk vagy háromszáz méterre lehettek, egy a pusztából kiemelkedő
alacsonyabb földhát mögött. Nappal a földhát tetejéről is látszott volna a fehér, párás köd, a
túloldalon lévő állatok testéből felszálló kipárolgás. Mindkettőjük éles fülei elég hamar hangokat
is hallottak, ugyanebből a távolságból. Csendben állva egészen jól hallották, ahogy a karibuk
felkotorják a havat, majd kiszedik alóla az összezsugorodott, fagyos zuzmót.
Minthogy annyira közel voltak, Fürge Villám lassan és nagyon óvatosan mozgott. Beletelt
egy félórába, míg az alacsony hegyhátra ért s aztán felkúszott rá. Aranybogár szorosan a
sarkában járt. A tetőn Fürge Villám lelapult és Aranybogár párját utánozva, melléje telepedett. A
karibuk alattuk legeltek. Körülbelül ötvenhatvanan lehettek, főleg nőstények és borjak. A fiatal
állatok közül egyesek éppen Fürge Villám alatt álltak és szemei a köztük lévő távolságot
igyekeztek pontosan lemérni. A következő pillanatban zsákmányán termett. A támadás olyan
hirtelen történt, hogy Aranybogár a meglepetéstől megbénulva, a hasán lapítva a helyén maradt.
A Hold és a csillagok élénk fényében bámulva nézte a meglepő eseményt. Látta harcolni Fürge
Villámot Wapuskkal, a sarki medvével, de az védelmi harc volt. Most látta először harcos
bátorságának teljességében. Látta, amint a torkába kap egy nála háromszor nagyobb
teremtménynek és mindketten lezuhannak. A vére ijedten rohant ereiben, mikor meghallotta a
több száz pata hirtelen dörejét.
De a karibuk nagy sötét alakjai nem támadtak, mint Wapusk, a medve, hanem elvágtattak.
Lent Fürge Villám és a borjú összegabalyodva hengergőzött a letaposott havon. A kolli vérét
hirtelen izgalom járta át. Párja horkantásai fölhatoltak hozzá és az ég derengő fényében az ő
fedetlenül maradt fogai is kiragyogtak a felhúzott ajkak mögül. Szemében pedig különös tűz
gyulladt. Aztán aranysárga teste lesuhant a lejtőn. De későn érkezett ahhoz, hogy segíthessen. A
borjú már majdnem halott volt. Néhány perc múlva küzdelme megszűnt és Fürge Villára
talpraállt. Aranybogár ragyogó szemeit rászögezte. Ebben a percben talán tele volt dagadó
büszkeséggel, mint annak a nőnek, aki megérezte, hogy a párja erős a csatában és győztesen tért
vissza hozzá. Egy-két pillanatig selymes orrát vállához dörzsölve, állott mellette. Aztán Fürge
Villám föltépte a fiatal karibu oldalát.
Együtt lakmároztak. Utána Aranybogár lefeküdt a még meleg karibu mellé és a
kimerültség mély álmába hullott.
Fürge Villám egy ideig mellette szunyókált. Egy órával később felébredt és a fiatal karibu
húsát csipegette. Olyan keményre fagyott, mint a szikla. Aranybogarat is felébresztette álmából,
aki nehézkesen állott talpra. Testében különös zsibbadtságot érzett. Állkapcsai alatt a lehelete
jégcsappá fagyott. Azt próbálta első lábaival lekaparni.
Fürge Villám vezetett. Ösztöne azt súgta, hogy a borzalmas hidegben a végső pillanatig
aludtak. Alattomos harapását testében érezte. Aranybogár, mikor járni próbált merevnek és
nehézkesnek érezte testét. Ha lehetséges, még hidegebb volt, mint pár órával ezelőtt. Amint
szájukat elhagyta a tüdejükből áramló levegő, azonnal fehér zúzmarás párává változott. Merev
testük eleinte borzongott a pihenés tespedtsége után és mögöttük a kísérteties nyom nem maradt
a levegőben. De aztán fölmelegedtek. Vérük gyorsabban keringett. A merevség lassan elmúlt
lábaikból és testükből és egy negyedóra múlva már könnyen haladtak, dél felé. Bár Aranybogár
felüdült az ételtől és pihenéstől, Fürge Villám mégse szaporázta a lépést. Óráról-órára távolabb
jutottak. Közben sokszor megálltak és pihentek. Aranybogár háromszor is lerogyott a hóba, de
Fürge Villám mindannyiszor talpon maradt és kis idő múltán biztatta, hogy kövesse. Ötven óra
állt mögöttük mióta elhagyták a tengerpartot, és lassan a hideg ereje is megtört. A hőmérséklet
eleinte gyengén emelkedett. Aztán Ootutin bevallotta, hogy gerince megroppant és akkor egy
hőmérőn csodálatos emelkedést lehetett volna látni. Fürge Villám még vagy két óra hosszat nem
engedélyezte Aranybogárnak az óhajtott pihenést. Azután végre egy hódűne védelme alatt vackot
csináltak és jó néhány órát aludtak.
Sem Fürge Villámnak, sem Aranybogárnak nem tűnt fel menetközben világuknak lassú,
de állandó változása. A csillagok mintha kihunynának és megkissebbednének. Már nem
ragyogtak, csak homályos tűzben égtek. Az ég titokzatos fénye folyton sápadt. Látásuk már nem
volt oly tiszta s a messzeség összefolyt. Eljutottak annak a kísérteties és titokzatos „közbülső
világnak” a szélére, amely mint egy sáv futja körül a Földet, s ahol a hosszú sarki éjszaka
beolvad a messze észak nappalába. Minden óra változást hozott, s a csillagok egymás után
halványultak és tűntek el. Még kétszer aludtak, s aztán egy olyan időszakba jutottak, mikor
felettük egyetlen csillag sem volt és az egész világ zavaros félhományban úszott.
Még egy nap és egy éjszaka „utazás” után Fürge Villám és Aranybogár arra ébredt, hogy
szembenézhettek a nagy tüneménnyel. A földgolyó déli domborulata fölött felkelőben
köszönthették a Napot.
 Csak egy sápadt, karmazsinpiros lobogást láttak, mintha egy több kilométerre fekvő
domb mögötti tűzvész vetne ragyogó foltot az égre. Remegve, lüktető szívvel bámulták. Tudták,
hogy mi az amit látnak és ebben a csodálatos, ajándékot adó percben mozdulatlanok maradtak. A
karmazsinfolt megélénkült, aztán oly hirtelen mint ahogy jött, elhalványult és eltűnt. Talán tíz
percig festette meg a fény az eget és nyomában szívükben nagy izgalom maradt. Elfelejtették
kimerültségüket, fáradt lábaikat és éhségüket. Látták a Napot! Hosszú hónapok után először
látták és nyers szívükben felujjongott a vak ember boldogsága, aki hirtelen meglátja a fény
derengését. Első napjuk volt, az első nappal - ha csak tízperces is - és ez egy huszonhárom óra
ötven perces éjszaka után következett.
Gyorsan, egyenletesen haladtak abba az irányba, ahol a Nap eltűnt. Fürge Villám
örömmel nyugtázta, hogy Aranybogár egyedül megölt egy nagy, fehér nyulat. Valamivel később
ő is elkapott egy másikat. A zsákmányt megették de étkezés után nem álltak meg, hogy
lefeküdjenek aludni.
Sokat haladtak éjszaka is. Ez az éjszaka néni olyan volt, mint ott a befagyott tenger
partján. A csillagok nem voltak oly nagyok és nem látszottak oly közelinek, a Hold tízszer oly
messze volt és legtöbbször felhők mögé bújt. Harminc kilométer után Aranybogarat a teljes
kimerültség legyűrte a hóba. Most már nem volt nagy hideg. A hőmérséklet nem volt
alacsonyabb mínusz nyolc-tíz foknál. És ekkor ötödszörre is nekifogtak az alvásnak.
Aranybogarat Fürge Villám üvöltése rázta fel álmából. Olyan üvöltés hagyta el torkát,
mint még soha eddig. Aranybogár szemei kinyíltak, fejét felemelte és szembetalálta magát a
rásütő Nappal. Meleget még nem adott ez a Nap, hacsak azt nem, amelyet lángoló ragyogásának
látása az élő teremtmények vérében gyújtott. Olyan volt, mint egy nagy labda, egy lomha tüzű
óriásgolyó. Nem emelkedett egészen a Föld domborulatának felszíne fölé, de egy része közel
félóráig látható volt, s mikor maga a labda már eltűnt, fénye ottmaradt az égen, úgyhogy ez a nap
már egy óra harminc percig tartott.
Most aztán egyéb változás is történt. A pusztaság nem volt már olyan, mint a hátuk
mögött a parton. Itt-ott ritkás erdők kis foltjai tűntek fel. A tundrák boróka- és vörösfenyőit
fekete és fehér szurokfenyők váltották fel, sűrűn tarkázva rezgőnyárfával, nyír és balzsamfa-
csoportokkal. Mikor Fürge Villám és Aranybogár hatodszor is megállt, hogy lepihenjen és
aludhasson, vackukat egy sűrű kis örökzöld bokor védelme alatt készítették el. Ezután minden
éjszaka rövidebb és minden nap hosszabb lett és az alacsony sűrűség akkorára nőtt amit már
„misti-koos”-nak, törpe erdőnek neveznek. A törpe erdő pedig egyre nagyobbra nőtt, míg végül
Fürge Villám rájött, hogy egy egész más világban jár, mint amit eddig ismert és hogy álmainak
egy része valóra vált.
Mikor az erdős vidékre jutottak, Aranybogár volt az, aki bátorságot és bizalmat öntött
Fürge Villámba. Öt, aki a nyílt pusztaságok teremtménye volt, amelynek végtelen egyhangúságát
soha nem törte meg erdő vagy mocsár, meglepték és csodálkozásba ejtették ezek a dolgok.
Aranybogár számára az otthon bíztató emlékeit ébresztették. Hirtelen egy jávorszarvassal
találkoztak, egy hatalmas bikával, amelynek szarvai csúcstól-csúcsig másfél méter hosszúak
voltak. Mikor ezt a szörnyeteget alig tíz méterről megcsodálták, Fürge Villám nem kevésbé
hökkent meg, mint Aranybogár. Ha egy bástyázott fejű pézsmaökör lett volna, megtámadja, de
Moosvától, a vén bikától, valami visszatartotta és életében először került el egy patás
teremtményt.
Most már lassabban haladtak, mert már nem volt semmi, ami Fürge Villámot messze
előre csalja. A napok hetekké sokasodtak. Bejutottak a szálerdők vidékére, amelyet patakok
szeltek át, tavak tarkítottak és útjuk nagy mocsarakon vezetett át. Többször hallotta a saját fajtája
hangját is, de ezek szürke farkasok voltak. Volt itt élelem annyi, amennyit még soha életében
nem látott. Egy keskeny, mocsaras sávon tíz napig megéltek. A keményre taposott hó
nyúlnyommal volt tele. „Wapoos oo skow”, a „nyulak nagy esztendeje” volt ezen a vidéken és
ezrével, tízezrével, százezrével nyüzsögtek. Helyenként a letaposott hó párnás lábaiktól oly
kemény volt, mint a jég. Olyan sokan voltak, hogy éjszakánként a csillagfényes ég alatt
hallhatták a nyúllábak tappogó zaját, mintha a föld állandón, tompán dobogna. Vadászatuk már
nem is okozott izgalmat. És ahogy a Nap mind feljebb hágott az égen, Fürge Villám és
Aranybogár mind kövérebbek lettek paradicsomukban.
Aranybogár is kedvvel forgolódott ebben az új világban, ahová eljutottak. Egyetlen vágya
volt, együtt lenni Fürge Villámmal, s ha véletlenül úgy esett, hogy kissé messzebb előre ment,
Fürge Villám aggodalmas üvöltést küldött utána, nehogy eltévedjen a rejtelmes erdők
messzeségében. Háromszor is emberi kunyhóhoz értek és tucatszor is hócipő és mokaszin
nyomokra bukkantak. Aranybogár kétszer is vágyat mutatott, hogy a kunyhóhoz menjen, de
Fürge Villám visszatartotta. Harmadszorra már maga is megérezte, hogy lehet valami, amit jó
lesz óvatosan elkerülni és habozás nélkül követte Fürge Villámot, amikor az gyorsan
visszavezette az erdő sűrűjébe.
Aztán megjött a tavasz.
Mostanra már Aranybogár is a vadon teremtményévé változott. Aranyszínű ruhája
hosszabbá és sűrűbbé lett. Tejfehér fogai sokszor villantak gyilkolásra és vérében a vadászat ősi
izgalma forrt. Páros életének három hónapja alatt három évet élt át. A halott gazda nem ment
feledésbe, de mintha nagyon régen élt volna. Fürge Villám betöltötte életét és egész világát. De
álmai időnként megelevenedtek, az emberről, az asszonyról és sok egyéb dologról, amiket
ismert. Ilyenkor álmában sírósan felnyöszörgött, s olyankor Fürge Villám orrával hozzá
dörgölőzött, mintha megértené.
Éppen az áradás megindulásának ideje előtt Fürge Villám és Aranybogár a Nagy
Rabszolgatótól délnyugatra, azon a teljesen ismeretlen vidéken járt, amely a Sziklás Part egy
széles kanyarulatánál fekszik, s ahová a névtelen folyam ömlik be keletről. Ennek a folyamnak
mentén, amelyet a kormányzóság térképe is csak pontozott vonallal jelez, pompás vadászat
akadt. A legszebb vidék volt, amit Fürge Villám életében látott. A földhátak egyike-másika olyan
magas volt, hogy majdnem kisebb hegynek látszott, s körülöttük titokzatos völgyek húzódtak,
amelyekből ezernyi apró patak futott ki, mind a nyugat felé haladó névtelen folyamba ömölve.
Fürge Villám soha életében nem látott ilyen zöld, lágy és sűrű füvet a lábai alatt és sohasem
érezte annyiféle dolognak az édes illatát. A föld csak úgy duzzadt a tavaszi életörömtől. A hó
még az árnyékos helyeken is elolvadt. A szurokfenyő, cédrus és balzsamfa új ruhát kapott. Az
első tavaszi virágok már kibújtak. A nyárfa rügyei megduzzadtak és gyöngéd levelekké
bomlottak. Mindent megtöltött az új élet nedve, illata és ujjongása. A lejtőkön, ahová az első
napsugarak hullottak, kezdtek hízni a fekete medvék és bocsaik. A réteken jávorszarvasok és
karibuk bolyongtak. A tavak megélénkültek a vad szárnyasoktól, a bokrokból és sűrűségekből
madarak nászdala szállt föl. És mindehhez egy zümmögő zenei hang volt a levegőben, egy éjjel-
nappal egyforma zengésű hang, az ezernyi kis patak csörgedező zenéje, amelyek a halmokról és
a köztük lévő völgyekben futottak le.
Aranybogár és Fürge Villám szeretett vadászni a névtelen folyam mentén. Egyike volt ez
az északi föld időszaki folyóinak, széles mederrel és számtalan fövenyes kiöntéssel. Vad volt és
festői, tele ígérettel a vadász részére. Két partja enyhén lejtősödött, mint a tavaké, tele homokkal,
kaviccsal és hordalék kővel. A lapos, parti homokzátonyokon, számos esztendő hordaléka
rakódott le és némely helyen tíz, sőt ötven lábnyi magasra nőtt és olyan fehér volt, mint a mész.
A folyam szintje az áradás előtt alacsony volt, s Fürge Villám és Aranybogár a vízben gázolva,
vagy úszva ment át egyik homokzátonyról a másikra. A kifehéredett zátonyok halmai varázslatos
hatással voltak, szerettek felmászni rájuk és titkaikat kifürkészni.
Ott, ahol a folyó egy nyolc mérföldnyi széles, alacsony ágyban ágazott el, feküdt Kwahoo
a Nagy Zátony. Egy évtized előtt nevezték el így az arra vetődő indián vadászok, akik a folyó
mentén le fel vándoroltak. Ott feküdt lehorgonyozva egy homokpadra, a folyam ágyának
közepén, sok éven át dacolt az áradás ostromával. Széltében- hosszában harminc méter volt és
mintha egy sereg ács épített volna a vizek erejének kicsúfolására. Sok száz fatönk zsúfolódott
bele testébe, és ezek oly fehérek voltak,mint a sivatagi csontváz darabjai.
Kwahoo, a zátony-óriás, egy esthajnalon ott sütkérezett a lemenő Nap karmazsinpiros
fényében, mikor Fürge Villám és Aranybogár arrafelé vette útját. A víz alacsony volt a
folyamnak ezen a széles részén s amikor átkeltek alighogy válluk nedvesedéit meg. A zátony
teteje vagy másfél méterrel volt magasabb a víz szintjénél. Az előző évek árvizei nyomán több
helyen benőtte a zátonyt a nád és ez a nád most száraz volt és meleg. Pompás éjjeli szállást
nyújtott. Aranybogár szaglászva és első lábával óvatosan megkaparászva a nádat, ki is fejezte
vágyát, hogy megtelepedjék ezen a pompás helyen.
Ezen az estén a Nap hirtelen ment le. Alighogy letűnt, messzi nyugatról mennydörgés
halk robaja gördült végig és távoli villámok fénye lobbant. Fürge Villám a levegőbe szimatolt és
megérezte a közelgő vihart. Bár a befagyott tenger partján született, ösztöne súgta, hegy
menedéket keressen. Aranybogár az első mennydörgésnél Kwahoo legtávolabbi végébe bújt.
Mindig félt az égiháborútól és Fürge Villám jó néhányszor futott vissza hozzá a zátony pereméről
és sürgette, hogy jöjjön vele a partra. A növekvő homályban Aranybogár szemei állandó tűzben
égtek, de nem mozdult. Végül is Fürge Villám aggódó nyöszörgéssel melléje hajolt. Aranybogár
válaszul orrát a megkönnyebbülés mély sóhajával vállára nyugtatta.
A vihar sebesen csapott le az erdős világra. Folyton növekvő dörgéssel érkezett és a
fekete felhők villamos tűzcsíkokkal teltek meg. Ezzel együtt csakhamar olyan hang támadt,
amely a szél bömböléséhez hasonlított. Az eső is megeredt majd szinte árvízként zuhogott
Kwahoora. Aranybogár közelebb bújt Fürge Villámhoz és fejét mögéje rejtette. A partot
végigjárta a mindent elárasztó vihar. A halmok tízezernyi apró hasadékai hirtelen növekvő erekké
váltak, amelyek a vizet nagyobb árkokba gyűjtötték, ahonnan a kicsiny folyók csatornáiba
ömlött, innen a széles repedésekbe futott, ezek pedig a névtelen folyóba ürültek. Egy óra hosszat
zuhogott az özönvíz, aztán állandó, csendesen szemező esővé csitult. Az égi zuhany reggelig
nem állt el.
Fürge Villám és Aranybogár a Kwahoo síkos folyosóján át korán kijött a szemerkélő
esőben a zátony szélére. Fülüket már nem az elmúlt nap gyöngéden csobogó zenéje töltötte meg,
hanem a dagadó vizek fenyegető rohanásának hangja. A langyos, sárga homokzátonyok,
amelyeken tegnap jártak, eltűntek. Köztük és a part között örvény zúgott. Körüljárták a Kwahoot
és mindenütt ugyanazt látták. A kezdődő árvíz körülzárta őket és egyetlen menedékük Kwahoo
volt.
A folyó minden órával állandón és gyorsan emelkedett. Ezen a reggelen még kétszer
zuhant le felhőszakadás és délután az ár közel egy métert nőtt, és csaknem elérte a zátony tetejét.
Bömbölése fenyegető volt. Hatalmas rohanásában himbálózva és remegve állt a Kwahoo, de
titokzatos horgonyai tartották, mint eddig is számos éven át. Fürge Villám és Aranybogár
aggódva, de ijedtség nélkül szemlélte a borzalmas látványt. Az erdők, mocsarak és
homokzátonyok mind leadták törmelékeiket, hatalmas és változatos menettel járulva hozzá az
árhoz. Itt-ott egy tömeg vágódott a Kwahoohoz, de a zátony óriás keményen állott és a kisebb
hordalékokat visszaverte az árba. Egyszer egy fatörzs haladt el közel hozzájuk és egyik hintázó
elágazásán egy tarajos sün kapaszkodott. Majd egy nagyobb rönk került a Kwahoo végéhez és
Fürge Villám és Aranybogár látott egy püffedt jávorszarvas hullát, amely úgy bukdácsolt az
árban, mint egy nagy, szőrös csomag.
Eljött újra a sötét éjszaka és a fekete órák állandóan öntötték az esőt. Az árvíz egyre nőtt.
Bömbölése mélyebb lett. Kwahoo csontjai vacogtak és nyögtek, de még állták a rohamot. Fürge
Villám és Aranybogár a szemét sem hunyta le. Menedékhelyükről meredtek bámultak ki a vihar
kavargásába, várva a fény új megjelenését. Végre megjött és ők kibújtak oda, amit a zátonyból
még nem lepett el a víz.
Kwahoo felső végéhez az ár új hordaléktömeget sodort és Fürge Villám Aranybogárral
kiment, hogy megvizsgálja. Idestova negyven órája, hogy nem ettek és megéheztek. Vadász
ösztönük súgta, hogy talán van keresnivalójuk az ágak szövevényében.
És volt is. Bár a találkozó halálos lehetett a számukra is. Egy nagy, bundás, gyémántosan
ragyogó szemű teremtmény hasalt a törmeléken és mellső lábai közül őket figyelte. Mióta
erdőkön jöttek keresztül, Fürge Villám sokszor látott már hiúzokat, de egy sem volt akkora, mint
ez a hatalmas állat. Pisew, a hiúz, szintén megőrült az éhségtől. Ő még messzebbről jött és
ugyancsak ellenül. Fürge Villám óvatosan körüljárta. Torkából fenyegető morgás kelt, amire
Pisew nem válaszolt, hacsak azzal nem, hogy orrát ráncolta, ajkait egy kissé felhúzta és
pofaszakálla égnek meredt. Aranybogár nyöszörögve futott párja után és sürgette, hogy térjenek
vissza a zátonynak arra a részére, amelyet kisajátítottak.
Akkor, olyan hirtelen, hogy mindketten mozdulatlanná merevedtek, meglepő dolog
történt.
Lent, a dörögve hömpölygő sodrásban, közeledett a legtörékenyebb valami, ami
zátonyhoz valaha csak hozzávágódhatott. Ez egy nyírfakéregből összeállított kenu volt. Férfi és
nő ült benne. A nő szorosan ölelt karjai között egy kisgyermeket. Az asszony arca halottfehér
volt, ragyogóan fekete hajtincsei lazán és nedvesen hullottak arcába, vállaira, testére. És Gaston
Rouget a rejtegető szakáll alatt éppoly vértelennek látszott volna. Az utolsó félórában minden
pillanatban a halál lebegett felettük. Kis vadászkunyhójukat elsodorta az ár, azóta a parányi
lélekvesztőben rettegtek életükért. Rouget hiába harcolt, hogy partot érjen, nem birkózott az árral
és a széllel, így nem tehetett egyebet, mint hogy csónakja orrát egyenesben tartsa.
És most, éppen az útjukban, ott feküdt a zátony.
- Jeanne, drágám, most már nincs mitől félni - kiáltotta bátorítóan az aszonynak. - Itt van a
Kwahoo és a víz az egyik végéhez áramlik. Egyenesen nekifutok. Tartsd magad keményen
kedvesem.
Fürge Villám, Aranybogár és Pisew, a nagy hiúz látta, mi történik. A kenu felrohant a
Kwahoo vízbemerült végére. Ott megakadt és oldalt billent. A nő, kislányát még mindig szorosan
ölelve, szinte kirepült belőle, Gaston Rouget sebesen odamászott hozzájuk, és oly vadul szorított
őket mellére, mintha így akarná kifejezni boldogságát. Közben a kenu, megszabadulva emberi
terhétől, kilendült az árba, az élelmiszerekkel, Rouget puskájával és takaróival együtt és eltűnt.
Gaston, aki látta mindezt, szeretteit még szorosabban ölelte magához, mert azonnal
rádöbben a rájuk váró nehézségekre, Ebben a pillanatban úgy látszott, hogy menedékhelyükről
néhány napig nem szabadulhatnak. A kenu pedig az életet adó hússal és kenyérrel eltűnt. Amikor
pedig talpraállt, meglátta a feltorlódott tuskón kapaszkodó óriási macskát, Pisewet és a hiúz
mögött Fürge Villámnak és Aranybogárnak, az árban úszó világból tömören felmagasodó,
figyelő alakjait. Ösztönszerűen odakapott az egyetlen fegyverhez, az övén lógó késhez.
- Áldott legyen a jó Isten - szólott az asszonyhoz, de vadász szemeit állandóan a hiúzon, a kutyán
és a farkason tartotta. - Jeanneom, szerencse, hogy a Kwahoora vetődtünk. Nagy szerencse.
Amikor Fürge Villám és Aranybogár felfedezte Pisewet, a hiúzt, rögtön megérezték, hogy
halálos ellenséggel kerültek szembe. A nagy macska, szemmel tartotta őket fatuskójáról, és forró
vágytól remegett. Ez a vágy, azaz inkább ösztönvezérelt gyilkos parancs arra késztette, hogy
valamiképpen hozzáférhessen Aranybogár torkához. Ez volt a legerősebb késztetés a laposhasú,
kiéhezett macskában.
Fürge Villám belső jelzőrendszere nem azt jelezte, hogy Pisew leölni és felfalnivaló állat;
de az éhség szignálja elindította benne a zsákmányszerzés mozdulatsorát. Hajlandó volt csatába
szállni bármivel, ami húsból-vérből volt - kivéve az embert.
A tuskóján kapaszkodó Pisew arra várt, hogy a kolli és a közte lévő távolság egy
ugrásnyira megrövidüljön. De ebbe a várakozásba beleszólt az ember.
Ez a minden teremtményen uralkodó állat, pillanatnyilag más hatást gyakorolt a vágy és
gyűlölet tüzében égő hiúzra. Az ősi félelem volt ez a hatás. Pisew még laposabbra nyúlt, hogy
lehetőleg ne Játszódjék. Fürge Villám pedig morogva és hátracsapott fülekkel visszahúzódott.
Csak Aranybogár állt mozdulatlanul. Tágra nyílt szeméből csodálat sugárzott a hirtelen feltűnt
férfira, nőre, és a kis gyermekre, aki most köztük állott, az asszony kezébe kapaszkodva. Gaston
Rouget is Aranybogarat bámulta, éppen olyan csodálkozó szemekkel. Ahogy ujjai a kést
keményebben markolták, odasúgta az asszonynak:
- Kutya!
Néhány lépést közeledett és kinyújtott kézzel hívta. Szólt hozzá cree indián nyelven,
franciául, angolul és ahogy közeledett hozzá, Pisew még mélyebbre süllyedt hordalékfából
rakódott dombjába. Tízlépésnyire lehetett Aranybogártól, mikor az megfordult és visszament
Fürge Villámhoz.
Szorosan mellé állt. Érezte testének remegését. Látta kivillanni agyarait és hallotta
torkában a különös morgást. Mégis, ebben a pillanatban az volt a vágya, hogy odamenjen a
férfihoz, de méginkább az asszonyhoz és gyermekhez. Mintha halott gazdája kelt volna fel
sírjából, de tudta, hogy mégsem ő az. És mintha úrnője jött volna el hozzá, de mégsem ő. A kis
gyermek olyan volt, mint azok, akikkel valamikor régen játszott már, de ez sem volt az a
gyermek. A férfiban megértés ébredt. Arcán az öröm különös, új fénye világolt. Imádta a
ragyogó, hosszúhajú asszonyt és lelke meleg szeretettel borult a kis Jeannéra. A halállal nézett
szembe és most az életet látta meg. A zsebében gyufa volt. Lábai alatt, ahogy a fehér törzseket
felbolygatta, száraz fát talált. Övében kés volt. És előre látta, hogy a kutyát, amely ily messze
vándorolt egy farkassal, könnyű lesz odacsalni és megölni. Nem fognak éhen pusztulni a
Kwahoon. A jó Isten úgy rendelte, hogy élve maradjanak, míg a víz leszáll és aztán partot érjek.
Az állandóan ömlő záporban, az asszonyt kézen fogta, és a fatutaj közepébe vezette. A nő
hosszú, sötét hajáról apró erecskékben csurgott le a víz és a gyermek Jeanne világosabb haja
nedvesen tapadt arcához és vállaihoz. A férfi először is a feltorlódott fatörzsek felé indult,
amelyek Fürge Villám és Aranybogár által elfoglalt száraz fészket alkották és mikor bepillantott,
örömkiáltásban tört ki.
Aranybogár és a párja kis távolságról szemlélte a betolakodókat. Látták belépni őket
faüregükbe és Fürge Villám morgásába fojtott düh vegyült. Bent a férfi lehúzta a gyermek
átnedvesedett ruháit, az asszony pedig két marokra fogott hajából csavarta ki a vizet. Aztán
hirtelen lehajolva, karjait a gyermek és a férfi köré fonta és megcsókolta férjét. Gaston Rouget
melegen felnevetett és kisvártatva késével száraz faszilánkokat ásott ki. Nemsokára Fürge Villám
és Aranybogár egy vékony, szürke füstcsíkot látott felszállni elfoglalt kunyhójukból és a nedves
levegőben Pisew, a hiúz is megszimatolta a füst illatát.
Kwahoo egész nap borzongott és vacogott az ár hatalmas erejétől, de iszapba ágyazódott
horgonyai keményen tartották. A férfi ismételten kijött menedékhelyéről és amennyire csak
lehetett, megközelítette Aranybogarat. Háromszor az asszony is vele jött és Aranybogár oly közel
engedte őket, hogy majdnem érinthették volna. Az asszony hangjából nem csendült ki a halálba
hívó csalogatás. A szemei lágyan csillogtak. A hangja kedveskedő volt. Kinyújtott kezéből a
cirógatás, a barátkozás vágya sugárzott. De Aranybogarat mégis elérhető távolon túl tartotta
Fürge Villám hangjának intő morgása, aki a zsákmányolok közeledése alatt többször
visszavonult Pisew, a hiúz által megszállt hordalékhalomhoz. A nagy macska sóvár éhséggel
figyelte őket, Fürge Villám pedig állandóan harcra készen állt.
Újra leszállt az éj. Sűrű volt és sötét, de az eső elállt. Pisew kimászott hordalékhalmából
és párnás talpának karmai éhesen mélyedtek a fába. Fürge Villám zöld tűzben égő szemekkel
figyelt és várt, óvatosan, kémlelődve, szimatolva a levegőt. A famedencékben csak az asszony és
a gyermek aludt. A kis Jeanne álmában halkan sírdogált. Gaston megértette. Ez már az éhség jele
volt. Előrenyújtott fejjel hallgatózott. Az ár rohanásának hangja már lágyabbá simult, de
észrevette egy zöldes szempár villanásait és valami olyant hallott, mint mikor karmok fába
vésődnek. Ez volt a hús utáni vágy első éjszakája, hús után, a Kwahoo halott csontjai fölött. A
férfi előbotorkált bunkójával. Azután visszatért. És később Aranybogár is talált fatörzs között egy
fülkét, ahol magában, sírósan nyöszörgőit, miközben belsejében folyton nőtt a sóvárgó vágy az
asszony után.
A kora reggeli órákban, mikor még mindent éjféli feketeség borított, közeledett a
fatörzsekből álló menedékhelyhez. A férfi tíz lépésnyire előre meghallotta körmeinek kopogását,
maga mellé tette bunkóját, kihúzta kését és lesben várakozott. Aranybogár mind közelebb-
közelebb jött, tíz lépéssel mögötte Fürge Villám, égő szemekkel, torkában sírósan nyöszörgő
hívással somfordált. A férfi óráknak érezte a perceket, míg Aranybogár a nyílásig ért. Fejét
bedugta és a férfi hallotta szimatoló lélegzését. Aztán vállai is megjelentek és a sötétségben is
tudta, hogy már félig bent van a kutya. Ekkor kinyúlt egyik kezével, a másikkal pedig egy
szempillantás alatt a kés után kapott. Fürgén, mint maga Pisew tette volna, kilendült és ujjai
Aranybogár sárga szőrébe markoltak. A kés a sötétség fekete öblét átszúrva, húsba és csontba
csapott bele és Aranybogár halálordítását a berontó Fürge Villám agyarainak csattanása követte.
Az asszony sikoltva rettent föl álmából és Gaston vakon, másodszor is szúrt. De Aranybogár, egy
marékra való sárga szőrt hagyva ujjai között, eltűnt. A kés lapockájába szúródva, a húsba
mélyedt és a szivárgó vér cseppekben hullott sebéből, ahogy futott a Kwahoo túlsó vége felé a
szorosan mellette tartó Fürge Villámmal.
Pár perccel később Pisew, a macska rátalált a meleg, vörös nyomra és nagy testével
lekushadva, lépésről-lépésre követte a sötétben, míg végül megkerülve a hordalékhalmot, Fürge
Villám égő szemeivel találkozott. A falkák vezére volt az első, aki ugrott. Gaston Rouget, aki
remélte, hogy a kutyát halálosan megsebezte és a Kwahoo közepetáján kutatott utána,
meghallotta az ár zúgásán át is a csatazajt. Szívét még nagyobb remény töltötte el. Gondolta,
hogy a kutya elvonszolta magát ás most a farkas és hiúz harcol fölötte. Bunkójával óvatosan a
csatazaj felé közeledett. Mikor az összegubancolódott, hengergőző testekhez ért, másodszor is a
sötétbe döfött késével. Először Pisew éjszaka is látó szemei vették észre a mozdulatot és a hiúz
megugrott a zátony fölött. A harmadik döfés Fürge Villám vállát érte, de ő is eltűnt. Gaston
Rouget négykézlábra ereszkedett. Kezei meleg vért tapintottak. De Aranybogár nem feküdt ott
halálos sebével, mint ahogy remélte. Fürge Villámmal együtt a nagy zátony alsó végére futott.
A férfi visszament a menedékhelyre, ahol felesége és a kis Jeanne ijedten várakozott.
Pisew újra kiszabadult hullámok közé rejtett világából és éhesen szimatolt Aranybogár
vérnyomai után. Fürge Villám, akinek oldalát a macska hosszú karmai feltépték, tágra nyílt,
zöldes fényszórókhoz hasonló szemeket meresztett. Most már az éhségnél valami hatalmasabb
volt a vérében, ami ösztöneit korbácsolta. Aranybogár halkan fájdalmasan nyöszörgőit, Fürge
Villám gyöngéden simogatta orrával, de a teste acélkemény volt. Mielőtt a hajnal felderengett,
többször látta Pisew szemeit a Kwahoo fehér fatörzsei között felvillanni.
Ez a nap világosabb volt. Gaston Rouget tudta, hogy az esőnek vége, de az ár még több
napig forrongani fog. A szíve elszorult, mikor látta, hogy Aranybogár még él és bicegve,
csúszva-mászva közel húzódik Fürge Villámhoz, és egy lépésnyire sem mozdult el Fürge
Villámtól.
A nagyobbik Jeanne sötét szemeiből növekvő félelem sugárzott, a kicsi Jeanne pedig
mind többször és többször felsírt és enni kért. Gaston mindkettőjüket magához ölelte és gyöngéd,
bíztató nevetgéléssel próbálta fenntartani bátorságukat. Egész nap lesben állt bunkójával.
Délután, amikor felfedezte azt a háromnégy helyet, ahol Pisew ki-bejárt hordalékhalmába, egy
ötlete támadt. Amikor közölte tervét az asszonnyal, a nő új reményre lobbanva bontotta le hosszú
haját. Minden ragyogó fürtje becses volt a férfi számára, mégis levágta, hogy három erős hurkot
fonjon belőle. Ezeket aztán éppen az esti szürkület beállta előtt, lerakta Pisew csapásán.
Rouget, keze ügyében a bunkóval, várta a besötétedést. Az asszony a kis Jeannet lágy
gügyögéssel nyugtalan álomba ringatta. Ezen az éjszakán a szemét sem hunyta le, hanem csak
ült, fejét Gaston vállára hajtva, s azért imádkozott, hogy minden jól sikerüljön.
Pisew, a hiúz. jó néhány esztendőt élt és jó néhány veszéllyel nézett már szembe. Ismerte
az ember szagát is, az embertől származható fenyegető veszélyt és mikor abban a feketeségben,
amelyet sem Hold, sem csillagfény nem világított meg, először bukkant a selymes hurkokra,
azoknak az illata, azonnal mozdulatlanná merevítette. A férfi szerette ezt az illatot. Sokszor
mondta Jeannenak, hogy édesebb neki a vadvirágok illatánál. De Pisewnek olyan volt, mint a
legkomiszabb méreg. Kikerülte és új úton furakodott ki bonyodalmas hordalékhalmából.
Az éjszaka valamivel áttetszőbb volt az elmúlt éjszakánál. Sóvárgása már nem
egyszerűen éhség volt. Már veszettséggé lett. Párnás talpaival csendesen lépegetett, míg elfogta
azt a szélirányt, amely Aranybogárról hozott szimatot. Vagy félóráig laposan, elnyúlva hasalt.
Aztán időnként egy-egy lépéssel kezdte becserkészni prédáját. A kiéhezettség borzalmas
bátorságot adott neki. Nem félt már Fürge Villámtól: három-négy farkastól sem félt volna.
 Hosszú karmaival már karibut is kibelezett. Kétéves korában farkast ölt. Fajtájának óriása
és az éhség veszettje volt.
Fürge Villám nem kapott szimatot, mert ellenszél fújt, de ahogy Pisew mind közelebb
jött, meglátta szemeinek zöldes villanáson. Ha Pisew tud gondolkozni, szemeit lehunyta volna.
Csak akkor kellett volna kinyitnia őket, mikor már ugrásnyi távolságba ér. De Fürge Villám
szempárjának fénye nem árulta el neki, hogy az övéi is láthatók és hogy közeledését figyelik.
Fürge Villám nem igyekezett elkerülni a végső összecsapást. Aranybogár a közeledő szemek
láttára félősen szűkölt, és ez megacélozta a kutya-farkas harci kedvéi. Valami azt súgta neki,
hogy a párjáért kell harcolnia. Nem mozdult, de Aranybogár, mikor a zöldes fényű szemek
közelebb jöttek, egy gondolatnyit hátrált.
Gaston és Jeanne, menhelyük nyílásából kitekintett a sötétség vermében, vártak,
hallgatóztak, figyeltek. Ők is látták a szemek villogását és a férfi magyarázta, hogy mi fog
történni és hogy az számukra mit jelent. A harc életre-halálra megy majd s eredménye hús lesz,
amely majd kitart, amíg az ár leapad.
A vér forrón rohant végig ereikben, mikor meghallották a fekete éjszakában a Kwahoon
dúló harc hangjait. Az asszony befogta a kis Jeanne füleit, hogy fel ne riadjon. Maga Aranybogár
sem láthatta, hogy mi történt a csata első pillanatában. Fürge Villáin, ahelyett, hogy bevárta volna
Pisew ugrását, mint egy rakéta, röpült neki a tíz lépésnyire lévő macskának, úgyhogy Pisewnek
alig volt ideje, hogy hátára dobja magát. A hiúznak abba a borzalmas és halálos harci állásába,
amellyel a farkaskutya fogai elől menti torkát. Két vagy három percig tarthatott a láthatatlan
csata, mikor Aranybogár szívéből hirtelen elszállt a félelem és ereiben fellobbant a harcos kolli
kutya vér. A párja küzdött, Fürge Villám. És érezte, hogy érte harcol. Ez rázta fel őt és úgy
vetette magát életre-halálra szóló verekedésbe, mint egy démon. Fogai, ha nem is voltak olyan
hosszúak, mint Fürge Villámé, de élesebbek voltak. Első vad lendületében a macska lágyékába
hasított. Mélyre hatolt és durva sebet tépett. Újra és újra hasítottak ezek a fogak és éppen ebben
az órában, mikor őt mentette meg Fürge Villám Wapusktól, ő is megmentette Fürge Villámot a
hiúztól. Fürge Villám a sötéten olyan ellenféllel küzdött, amely idegen volt neki, s akinek
harcmodorát még nem tanulhatta ki. Tépetten és vérzőn, két-három helyen egészen belsejéig
fölhasítva, végül is Aranybogár támadása juttatta a torokfogás előnyéhez és a következő két
percben Pisew már halott volt.
Mikor eljött a nappal, a ragyogó hajú asszony közeledett feléjük. Tisztes távolból nyers
húsdarabokat dobott nekik, amelyekhez azonban csak Aranybogár nyúlt. A férfi alázatosan
keresztet vetett és megesküdött, hogyha bármi rossz következne is a jövőben, ezt a két állatot
nem bántja, mert a sors kegye folytán ők adták meg nekik a Kwahoon az életben maradáshoz a
lehetőséget.
S aztán a második napon, már Fürge Villám is evett az emberi kezek szagával átitatott
húsból. A további három nap alatt pedig Pisewnek, a hiúznak a húsa egyenlően megosztódott
ember és állat között. A hetedik napon Aranybogár és Fürge Villám partra úszott. A férfi és az
asszony figyelte távozásukat és Gaston azt suttogta, hogy holnap majd ők is mennek. Az asszony
szeme megtelt lágy csillogással és - örömkönnyel.

IX. FEJEZET
Állatok - emberek

Kincsem egyetlen ember számára teremtett kutya volt és Kincsem gazdája egyetlen kutya
számára teremtett gazda. Ezt úgy kell érteni, hogy Kincsem soha nem ismert más gazdát, a
gazdának pedig soha más, ennél kiválóbb kutyája nem lehetett volna. A gazda Gaston Rouget
volt, az úrnő pedig a ragyogóan fekete, hosszú hajú Jeanne. Ami pedig Jeanne babát illeti, aki
életének negyedik napsugaras nyarát élte, volt az az istenség, akinek apró lábai előtt Kincsem
hódolni szokott. Az után a nagy, tavaszi áradás után, örömmel vegyes korszak következett, abban
a fatörzsekből készült, új kunyhóban, amelyet Rouget a Nagy Rabszolgatótól keletre lévő
vadonban épített. Kincsemről, akit nem tudott kenujában magával vinni, mikor elárasztott
otthonából elmenekült, azt hitte, hogy elpusztult az áradatban. De Kincsem nem hagyta ilyen
könnyen kisurranni magából a lelket. Gazdája új konyhája még fel sem épült egészen, mikor egy
szép napon megjelent, kiéhezve, de boldogan.
Kincsem óriás volt. A vére jórészt szelindek vér. Öt évvel ezelőtt, mikor Gaston és Jeanne
egy dögvészverte vidékről messzebb északra, új prémvadász területre vándorolt, Kincsem volt
az, aki a szánjukat és minden egyéb holmijukat húzta. A borús és derűs napokban, mikor a jó
reménység hol magasra lendült, hol alacsonyra szállott, mint valami hűséges rabszolga, ő tette
lehetővé, hogy végre elérjenek útjuk végére, a Sziklás Partra. És ott, első ragyogó tavaszuk
idején született a kis Jeanne.
Azért volt Kincsem az egyetlen férfi, egyetlen asszony és egyetlen baba kutyája, mert
egészen más volt, mint a többi kutya az erdős vidéken. A vadon nem tette kegyetlenné. Ölt is, de
nem az öles gyönyöréért. Nem rohant a farkasokkal és nem kóborolt el párzás idején, amin
Gaston Rouget ugyancsak csodálkozott. Éppen azokban a napokban történt ez, mikor a
magányosság mély és nyomasztó, érzése nehezedett a kutyára és a lelke megtelt a pár után való
sóvárgással.
Gaston megértőén simogatta a fejét és lágy hangon beszélt hozzá.
-Kincsem, te montreali kutya vagy, de Montreal fene messze esik innen. Te montreali nőstény
kutyáról álmodozol, de az sohasem jön ide. Miért nem hallgatsz a farkasra? Az üvölt és hív
téged. Az párjául hív téged és lesznek kicsinyeitek. Én mondom neked, Montreal fene messze
van és jobb néhány napra elkóborolni, ahogy a jó kutya teszi, majd visszajönni. Na, eredj! Én
mondom. Isten áldjon és jöjj vissza, Kincsem! Minden kutya így tesz. És ha nincsen kutya, a
farkas is jó. Ne lesd mindig a montreali kutyát. Az sohasem jön.
Gaston megveregette Kincsem vállát, mintha ember lett volna és újra biztatta, hogy
menjen a farkasokhoz, közben vigyorogva gondolt arra, mit szólna a sötét hajú Jeanne, ha
hallaná ezt a szörnyű tanácsot.
De Kincsem sohasem ment el. Egyedül bolyongott a holdfényes, hosszú éjszakákon és
mikor meghallotta a vad farkasüvöltést, megállt, hallgatózott és torkának mélyéből lágy
nyöszörgés tört fel, de sohasem válaszolt. Neki ez az üvöltés a lehetetlen idegen kiáltását
jelentette. Tudta, hogy nem kutya. És várt, várt. Öt éve már, ebben a távoli vadonban, ahol a
legközelebbi kunyhó harminc mérföldnyire volt Gaston Rouget kunyhójától. A többi kutya
pedig, amely a kunyhó körül élt, olyan volt, mint a farkas. Úgy is üvöltöttek és társaságuk
egyáltalán nem csábította Kincsemet.
- Te fene különleges vagy - magyarázta neki Gaston bizalmaskodva. - A farkas iskwao, nagyon
csinos, akár a nősténykutya. Kincsem, jó kutya vagy, csak kicsit nagyon hóbortos.
Ez a kétarcú Gaston Rouget magába fojtva a Kincsem iránt érzett különös vonzalmát,
egész más nyelven szólt feleségéhez.
- Drágám, soha még ilyen kutya nem volt a világon, mint ez a Kincsem. Hát nem kitűnő nevelést
adtam én ennek, hogy még a párzási időszakban sem hagy itt minket a farkasok kedvéért? Sőt
még a Le Dúcért, a ronda, korcs bestiáért sem, ott a cédrushalmokon túl.
Jeanne átölelte karjaival Kincsem nagy fejét, aki a messzi dél erdeiről álmodozott, ahol
kunyhók, emberek és barátok vannak. Gaston és a kis Jeanne mellett néha mégis úgy érezte,
hogy egyedül van.
Aztán eljött az éjszaka, nagy Holdjával és sűrű csillagaival, és Kincsemhez a végtelen
csendben olyan hang jutott el halkan, amilyet még sohasem hallott a vadonban. Nem a hiúz
kiáltása volt, nem a búvármadár vijjogása, de nem is rénszarvas bőgése. Nem volt a farkas vagy
a szán vontató kutya vonítása sem.
Olyan valami volt, amiről álmodozott, amit várt. Kutyaugatás!
Több mint egy mérföldnyiről, egy halom tetejéről Aranybogár ugatott meg egy
rénszarvast, amely ott húzott át előtte a síkság aranysárga ragyogásában. Szorosan mellette állt a
párja, Fürge Villám. A szép kolli, mióta elhagyta a hajót, hogy a fehér farkasfalkák pompás
vezetőjéhez csatlakozzon, annak párja legyen, állandóan megugatta a többi teremtményt, ha nem
volt éhes és ha tudta, hogy most nem táplálékszerzésről van szó. Fürge Villám számára ez az
ugatás ritka és csodás muzsika volt. Sohasem szűnt meg izgatni őt a kutyatorok akkordsora.
Fürge Villámtól és Aranybogártól már több száz mérföldnyire volt a sarki puszta, ahol a nagy
kutya-farkas született. Körülöttük a vidék, az erdők, patakok, tavak dicsőségét zengte, ebben a
vadak paradicsomában, a Nagy Rabszolgató és a Sziklás Part között.
A halom tetejéről, amely lapos volt, mint az asztal és a holdfényben is nappali fényben
ragyogott. Fürge Villám és Aranybogár lenézett a síkra, amely olyan volt, mint egy lágyfényű
tenger. A halom tetejéről vizsgálva, határozatlan körvonalú tárgyak mozogtak benne, mintha
nagy messzeségben úsznának abban a villózó ködben, amelyet a síkság, a Hold és a csillagok
fényárjából kelyhébe gyűjtött. Ezen haladt át a rénszarvas bika hatalmas alakja. Aranybogár
pedig ugatta, mialatt testének aranyszálai felmeredeztek. Fürge Villám boldogan hallgatta és
figyelte, mert számára szép és karcsú párja volt a világ legcsodálatosabb teremtménye. Nem volt
már a régi gyilkos, a nagy, fehér farkasfalkák öldöklő démona. Nem hörgött minduntalan, ha a
szél hátráltatta a futását és nem keresett harcot, hogy kimutathassa vezéri hatalmát. A hatalom
nagy magasságaiból zuhant le, de ez a zuhanás boldogságot hozott. Mint ahogy egy erős férfi –
izom, csont és hatalmas erő nyers összetétele - engedi, hogy gyámoltalan asszonya a kisujja köré
csavarja és megbódul egy kis nőiességtől, úgy Fürge Villáin is rabszolgájává lett Aranybogárnak.
Aranybogár pedig, nemének éles felfogóképességével, rájött hatalmára, s a bőség és béke
napjaiban korlátozás nélkül használta is. Az lett a vége, hogy Fürge Villámnak meg kellett
felelnie Aranybogár sokoldalú ötleteinek és élvezeteinek. Ha Aranybogár át óhajtott úszni egy
folyót, bár Fürge Villámnak nem volt kedve, akkor - átúsztak. Ha aludni akart, ő meg cserkészni,
akkor - aludtak. Ha keletre akart tartani, ő meg nyugatra, akkor - keletnek mentek. Egyébként ez
gyönyörteljes rabszolgaság volt Fürge Villám számra és tudta, hogy végre elérkezett az ő ideje.
Ha megéheztek és vadászatra került sor, Aranybogár szorosan oldala mellett vagy közvetlen
mögötte haladt és minden mozdulatát figyelemmel kísérte. Ha dörgött és villámlott - amitől félt
-, melléje kúszott és fejét szorosan nyakához simította. Ha aludni akart, egészen közel feküdt
mellé, tudván, hogy híme közelsége védelmet jelent. De ha aztán veszély fenyegette Fürge
Villámot, mint azon az éjszakán, mikor Pisewvel harcolt, nőstény voltát és félelmét feledve, úgy
harcolt párjáért, mint egy démon. Az ő fogai voltak azok, amelyek megölték a hiúzt, több héttel
ezelőtt és mindössze két napja, hogy ugyancsak e tejfehér fogak belecsíptek Fürge Villám
vállába, amiért fölcsalta őt egy bozótos halomra, ahol egy kiálló faág felkarcolta az orrát.
Éjszaka ezen a parányi fennsíkon tartózkodott Aranybogár és a párja. Ezt a „fennsíkot”
egy tucatnyi ugrással végigjárhatták volna. Valójában kétszáz méternyi négyszögű folt volt az
egész, amelyen sűrűn és buján nőtt a fű, mert épp a halom közepén buggyant fel egy forrás.
Sokszor eljöttek ehhez a forráshoz. Pompás heverésző hely volt egy-egy forró nap után, ahol az
éjszakának, az alacsonyabb erdők fölött suhanó, hűs levegője legyezgette őket. De Aranybogár
éjszaka nem ugatott többé a halom tetejéről és sohasem mentek messzebb - Gaston Rouget új
kunyhója felé. Nem is tudtak semmit erről a kunyhóról. Nem érezték meg füstjének szagát és
emberi lábnyomokra sem bukkantak, mert Gaston csak rövidebb utakat tett ezen a nyáron.
Ez a paradicsom egészen az övék volt. Tele bőséggel. A Nap fényesen sütött benne és
éjszaka a Hold és a csillagok fénye világította ragyogóvá az eget. Aranybogár, éppúgy, mint
Fürge Villám, boldog volt ebben a világban, bár egy csepp farkasvér sem csordogált ereiben.
Megszerette a vadászatot is. Szeretett gyorsan vágtatni vadonban született párja mellett. Szerette
a hűs erdőket, a mély mocsarakat, a rejtett tavakat és a kanyargó folyókat, minden titkukkal,
kalandjaikkal és végnélküli meglepetéseikkel együtt.
Éjszaka, éppen, mikor Eyapao, a rénszarvas bika ballagott arra, Aranybogár javában
ugatta a Holdat az elégedettség boldogságában. Fürge Villám testében pedig ujjongva vert a szív,
mert Aranybogár az ő párja és a világ oly szép.
Erre a Holdat ébresztő kiáltásra Kincsem, a „montreali kutya”, a délvidéki kutya, a
kutyaólak és városok kutyája, az óriás angol szelindek, megindult. Párzási idő nem volt ugyan,
de az izgalom mégis végigszaladt erein. Hosszú ideje várt és álmodott erről a hangról, s lett
volna nyár vagy tél, nem hagyta volna válasz nélkül a kiáltást, amely a szélben hozzá érkezett.
Belevette magát az erdők sűrűjébe. Hogy útját rövidítse, áttört egy darab majdnem
áthatolhatatlan mocsáron. Ha ura, vagy úrnője hívta volna, nem hallotta volna meg, vagy ha
hallaná, süket lenne a paranccsal szemben. És ha ez az egy mérföld, amely közte és Aranybogár
között volt, ötven lett volna, akkor is addig menne feléje, míg a hangját hallja. Végre is odaért a
nagy halom lábához és megállt. Ám hiába hallgatózott. Torkából mély és halk sírás tört fel.
Aranybogár nem ugatott többé a holdfényes fennsíkon és Kincsem lassan mászni kezdett a
halomra, folyton szimatolva az után, akitől a csábos ugatást hallotta. Az út, amelyen haladt, Kak-
nek, a kövér tarajos sünnek csapása volt, aki naponta kétszer jött fel inni a forráshoz.
Először Aranybogár vette észre közeledését. Elment a kis rét távolabbi végéig, ahol a sün
csapása húzódott felfelé, otthagyva Fürge Villámot, elnyúlva a fennsíknak pereme mellett, amely
a síkságra nézett. A szél szemben fújt Aranybogárral, de a halom lábánál egy felfelé törő
ösvénybe kanyarodott és az ideáramló levegő magával hozta Kincsem szagát, amelyet Fürge
Villám még nem foghatott el, de párjának orrlyukait eltöltötte. Aranybogár azonnal megérezte a
különbséget. Ez nem volt farkas szag. Nem is a félvad, halszagú kutyáké, amelyeket messzi
északon, a cethalászhajón annyira gyűlölt. Ez az apja, anyja, testvérei és nővérei testének szaga
volt, akiknek emlékét régen elfelejtette. Úgy beleremegett, mintha legalább is halott gazdája jött
volna el, messze északi kősírjából, kísérteni a halom oldalánál. Nem ment elébe, hogy
találkozzon, de nem is hátrált, hanem lehasalt és várt.
Fürge Villám lustán - boldogan elmerengve a síkság fölött, mit sem sejtett a történtekről.
Kincsem merev izmokkal tíz lépésnyire közeledett Aranybogárhoz. Látta őt de mögötte nem
látott és nem szimatolt semmit. Szemei tüzeltek a csillagfényben és Aranybogár, mintha tudtára
akarná adni, hogy ő kicsoda, újból talpraállt és csöndesen várt. Kincsem lassan közeledett.
Egyikük sem adott hangot, csak a szemeik égtek, mint a csillagok és ha Gaston most láthatta
volna őket felkiáltott volna: „Az ördögbe is! Ezek mind a ketten montrealiak!”
Fürge Villám Kincsem boldog sóvárságának nyöszörgő hangjára lett figyelmes. Aztán
meglátta őket. Látott egy nagy bestiát Aranybogár mellett állni és látta, ahogy Aranybogár
ragyogó szemekkel bámul a szörnyre, aztán látta hűtlen párját vidáman, bolondosán
szökdécselni, a morcos és szörnyű kinézésű tolakodó körül. Lassan talpraállt. Szemei zöldes
fényben égő golyókká váltak, torkából mély, fojtott morgás tört fel. Ebben a hangban a halál
üzenete volt. Aranybogár azonnal megértette az üzenetet. Lelapított és közöttük elrohanva,
messzebb megállt. Egy-egy óvatos, támadó lépéssel, közeledett Fürge Villám és mellében úgy
vert a szíve, mint a kalapács. Ugyanígy közeledett Kincsem is és három percen belül alig voltak
egymástól egy jó ugrásnyira. Aranybogár remegve és ijedten állt. Aztán hirtelen, ismét nemének
élénk felfogóképességétől vezérelve, fejét játékosan felvetette, dús farkát megcsóválta a
holdfényben és hirtelen elnyújtva mellső lábait, lehasalt Fürge Villám és Kincsem közé. Aztán
néhány pillanat múlva odafutott Fürge Villámhoz, játékosan hozzákapott, majd villámgyorsan
visszafutott előbbi helyére és lehasalt. Fürge Villám számára meglepő és érthetetlen volt a dolog.
Újra Kincsemre nézett, de abban semmiféle támadó szándékot nem fedezett fel. Az óriás
szelindek nagyobb volt még nála is. A szügye széles, a feje tömör és állkapcsai, mint az
oroszláné. De ami a szemeiben csillogott, az nem harci tűz volt. Inkább valami tágra nyílt,
megdöbbent csodálkozás. Ezekkel az állkapcsokkal talán átharaphatta volna egy ökör nyakát is.
De nem volt harcos természet. Egy asszony kutyája volt, egyetlen ember számára termett kutya,
aki egy gyermek előtt is megalázkodott.
Fürge Villám már készen állott a halálugrásra. De ugyanazt látta a holdfényben, mint
egyszer régen, amikor Mistik, a nagyszürke farkas közeledett feléje, visszautasítva a harcot. Igaz
akkor nem állt közöttük a párja, kiért élethalálharcot kell vívni. A vére forrón lüktetett és a
torkában halk morgás hangzott. Aztán kezdett rájönni valamire. A tolakodó nem volt farkas. Nem
volt kutya sem abból a fajtából, amelyet a sarki tenger partján ismert meg. A szaga ugyanaz volt,
mint Aranybogáré, a párjáé.
 A dühe elszállott és szemeiben a zöld fény kialudt. Az ösztön csodája volt, ami
eluralkodott rajta. Már nem Aranybogarat, csak Kincsemet, a nagy angol szelindeket nézte. És
átrepülve húsz elmúlt farkasnemzetséget, újra visszaszállt belé Skagen lelke, aki őseinek életet
adott a farkasok között. Fürge Villám farkastestében megdobbant a fehér ember kutyájának a
szíve és Kincsem, az angol szelindek, az ember világából jött, hogy köszöntse őt. Ott, azon a két
síkságra letekintő kis rétecskén. Fürge Villám megszűnt farkasnak lenni és egyszerre a régmúlt
Skagenné lett. Torkából egy különös síró szűkölés tört fel és a két hatalmas bestia lépésről-
lépésre közeledett egymáshoz. Mind közelebb és közelebb, a letekintő csillagok alatt és
Aranybogár mellső lábai közül egy nagyon megelégedett, ragyogó szempár tekintett fel reájuk.
Ezen az éjszakán Kincsem nem maradt soká a kis fennsíkon. Más állati erkölcsökben
született és nevelkedett, mint Fürge Villám. Miután mint fehér ember kutyája jött a világra, olyan
helyen, ahol már az elődök határozottan megjelölték a tulajdonjog elismert határait, megérezte,
hogy ennek a halomnak a tetején Fürge Villámnak előjogai vannak és ez itt az ő párja. A farkas
egy életre párosodik. A kutya poligám természetű. De Kincsemmel a vadonban töltött hosszú
évek a vadállatok szokásait is megismertették, éppúgy, ahogy Aranybogár is rövid hónapok alatt
elsajátított egyet-mást Fürge Villám társaságában. Ha Kincsemnek párja lett volna, harcolt volna
érte. Harcolt volna haláláig. De éppúgy, mint Fürge Villám, ő sem akart harcolni másnak a
párjáért. Az egynejűség törvénye belérögződött, ha nem is öröklés révén, hanem fejlett értelme és
magánossága folytán. Mikor visszatért urának és úrnőiének kunyhójához, ezen az éjszakán
nyomott hangulatban volt, de felfedezésének nagy izgalma megmaradt. Fürge Villám és
Aranybogár követte őt, amint leballagott a halomról. Elkísérték egy darabig a síkon is. Itt
azonban Fürge Villám megállt és Aranybogár - látván, hogy nem hajlandó tovább menni - szintén
megállt. Szűkölve és hízelegve bíztatta, de mikor látta, hogy olyan mozdulatlanul néz Kincsem
után, mintha kőből volna, nem követte az újonnan kialakult szokását, hogy a saját szeszélye
szerint járjon el.
Fürge Villám agyában elkezdődött az értelem küzdelme. A benne lévő farkas és a vérében
lévő Skagen, a Nagy Dán csatája tombolt. Életében másodszor érezte, hogy nem kíván küzdeni
és hogy Kincsem távozásával veszteség érte. Éppúgy, mint mikor Mistik, a nagy erdei farkas
elhagyta őt, néhány heti pajtásság után, észak pusztaságán. Mégis, ugyanekkor valami
kellemetlen érzés nyugtalanította, valami félelem, amit akkor érzett, amikor azt hitte, hogy a
jégbefagyott hajó elrabolta tőle Aranybogarat. Nem Kincsem testének és vérének a versenyétől
félt. Kincsemmel verekedhetett volna, mint Balooval, vagy a medvefogó kutyákkal a hajónál. De
ez olyan versenytárs volt, akit agyarral nem győzhetett le. Már a szagán is erősen érezte egy
férfi, egy asszony és egy gyermek kezét.
Az éjszakai pihenés alatt megpróbálkozott azzal, hogy elvonja Aranybogár figyelmét a
halomról és Kincsem nyomáról. Ez csak részben sikerült, mert hajnalban Aranybogár olyan
ügyesen rendezte vándorlásukat, hogy alig egy mérföldet haladtak. Fürge Villám határozottan
érezte, hogy párja valami változáson ment keresztül. Időnként meg-megállott, néhány percig
mozdulatlanul Kincsem nyomára szegezte tekintetét, mintha remélné és várná, hogy követni
fogja őket. Az álmatlan éjszakák után, ha találtak egy melegebb helyet, amit megsütött a reggeli
Nap, aludtak. Farkasszokás volt ez és Aranybogár hamar elsajátította Fürge Villámtól. Ezen a
reggelen egy nagy szikla mellett feküdtek le és Aranybogár azonnal összekuporodott, orrát
lompos farkába rejtve. De aludni nem akart. Agya tele volt izgalommal. Szemeit lehunyta, bár
jobb szerette volna tágra nyitni. Csendesen feküdt és kis idő múltán Fürge Villám azt hitte, hogy
elaludt. Erre megkönnyebbült és nagy fejét első lábaira fektetve, mély lélegzetet vett. A Nap
ráhulló sugarai kellemes meleggel szárítgatták a sűrű reggeli harmattól átnedvesedett testét.
Horkolva aludt.
Mire fölébredt, a Nap két órával magasabban járt. Fejét gyorsan arra fordította, ahol
Aranybogárnak kellett volna feküdnie. Elment. Pár percig bámult, várva, hogy meglátja vagy
hallja valahol. Aztán fekhelyéhez ment, megszagolta, s ahogy fejét hirtelen felvágta, szemei
aggodalmat sugároztak. Aranybogár fekhelye hideg volt és szaga már alig érezhető. Régen
elmehetett.
Fürge Villám fogai összekoccantak. Nyomra talált és követni kezdte. Nem sokat
bolyongott és kanyargóit, hanem egyenesen nekivágott a kis rétnek, a halom tetején. Mikor
odaért a fennsíkhoz, félelem fogta el. Reménnyel vegyes félelem, hogy vajon párját ott találja-e?
De a rét üres volt, Kak-et, a sünt kivéve, aki bolondos kuncogással éppen hazafelé tartott, a
reggeli víz élvezetes kortyolgatása után. Fürge Villám orra hirtelen felfedezte, hogy Kincsem
rövid idővel ezelőtt erre járt. Nagy lábainak nyoma még meleg volt. És meleg volt Aranybogár
lépte nyoma is. Á teste ismét acéllá merevedett és torka fojtott morgással telt meg. Követte őket,
lassan, óvatos léptekkel, élénken figyelve és újra készen a fajtájához illő bosszúra. Azok ketten
Kak simára taposott nyomán haladtak lefelé, majd követték a halom kanyarulatát és beléptek egy
kis mocsárba. Ebben a mocsárban volt egy kiemelkedő földterület, ezen Aranybogár pár
pillanatig habozva megállóit, mielőtt Kincsemet tovább követte volna. Határozatlanságában még
elég sokszor megállóit, de végül Kincsem magával csalta.
Fürge Villámnak már nem voltak kétségei. Kincsem ellopta a párját. A bosszú tüze
hevítette vérét. Nem izgatott düh volt benne, hanem az a borzalmas valami, ami akkor kerítette
hatalmába, amikor Baloot gyilkolta meg, a fiatal nőstényfarkasért vívott harcban. Lassan,
óvatosan követte a szökevények nyomát. Az állati elemzés sajátos jellegénél fogva, semmi
keserűséget nem érzett Aranybogárral szemben. Hogy párja megcsalta, hogy elhagyta egy
másikért, ez nem hatott úgy nyers tudatára, mintha Aranybogár felelős volna ezért a bűnért.
Kincsem a bűnös, vele kell megküzdeni. S ha lehet, megölni! Megítélése szerint az, hogy
Aranybogár, mialatt ő aludt, elhagyta és visszatért a nagy angol szelindekhez, nem volt hibájának
nyilvánvaló bizonyítéka. Nem Aranybogárral, hanem Kincsemmel van leszámolni valója!
És ekkor megint olyasmi történt, amitől egész világa és tervei összeomlottak. Ellenszél
fújt, és mikor egy tisztáshoz ért, olyat látott, amiről nem tudhatott. Tulajdonképpen zöld, rétszerű
sáv volt, amely a fennsíkról a patakhoz futott le és ennek a rétnek a távolabbi végén Gaston
Rouget építette fel új kunyhóját. Fürge Villám már jól bent járt a tisztáson, mielőtt följutott volna
arra a kis földemelkedésre, amely eltakarta előle az izgató színjátékot, amely három-négyszáz
méternyire zajlott tőle. Közte és a kunyhó között félúton állott Aranybogár és valamivel hátrább
Kincsem. A kunyhó ajtaja előtt pedig, Gaston Rouget, Jeanne és Jeanne baba várakozott. A düh
megint csak elszállt Fürge Villámból és testén hirtelen remegés futott át. Szemében a megértés, a
félelem és a gyámoltalanság régi fénye gyúlt ki. Azon a helyen, ahol a kunyhó állott, mintha
megjelent volna a messzi észak hajója, a szürke kősír, ami ugyancsak az ember mindenhatóságát
jelentette, ami elcsalta tőle Aranybogarat. És Kincsem, az angol szelindek is része volt az ember
jelenlétének. A gyűlölete megint kialudt és helyét olyan félelem töltötte be, amibe minden más
érzés elmerült. Hallotta az asszony hívó hangját és ettől valami újfajta borzongás futott át rajta.
Ez a hosszú hajú asszony hangja volt, a fahordalékból épült óriási Kwahooról. Annak az
asszonynak a hangja, aki neki és Aranybogárnak odadobálta Pisewnek, a hiúznak húsdarabjait. Ő
volt az ...
A szíve is megállt. Aranybogár megindult az asszony felé. A kolli Kincsem mellé ért, az
pedig vezette tovább. Az asszony is közeledett kissé és mindkét karját kitárva, lágy hangon hívta,
úgy, hogy Fürge Villám is meghallotta. Aranybogár újra megállóit és Kincsem sürgetően újra
előbbre ment. Aztán különös dolog történi. Jeanne baba kilépte magát a férfi kezéből és anyja
melleit elrohanva, Kincsemhez futott. Aranybogár nem futott el, csak a szemeivel cirógatta a
szelindeket becéző gyermeket. Ekkor már a férfi is megindult az asszony nyomán, szintén kitárt
karral és lágy hangon szólítva őket. Ebben a pillanatban Fürge Villám minden félelme a torkában
gyűlt. Nem felejtette el, hogyan próbálta Gaston Rouget megölni az éhség napjaiban
Aranybogarat, az ár nagy zátonyán. És Aranybogár sem felejtette el, Gaston késpengéjének
rémületes emlékéi, hiszen mélyen a vállába vésve hordta. Egy pillanatig még figyelt Fürge
Villám, aztán fejét felvágta és torkából figyelmeztető üvöltés tört ki.
Aranybogarat mintha álomból rázták volna fel, mikor párja hangját meghallotta. Egy
villanással megfordult. A következő pillanatban mint egy sárga csík, nyilallt Fürge Villám felé.
És Gaston, elkapva az asszony karját, meglepetten mutatta:
- Drágám! Nézd, a farkas! A farkas a Kwahooról, amelyik megölte a hiúzt. A farkas és a
montreali kutya!
Mialatt ők bámulva álltak, Kincsem nyugodtan megfordult és elkocogott Aranybogár és
Fürge Villám után, akik eltűntek az erdőszélen.
Itt az erdőben Fürge Villám minden aggódó félelme örömre vált. Aranybogár, mint aki
belátta, hogy rossz útra tévedt, bűnbánatot mutatott és nyaffantva sürgölödött körülötte, ő meg
előzékeny gyöngédséggel döfködte orrával. Aztán legnagyobb bámulatára újra körültekintgetett
Kincsem után, aki ott állt tőlük vagy hat méternyire.
A hatalmas szelindek a fenyegetés legkisebb jelét sem mutatta, inkább barátságosnak, sőt,
lelkesnek látszott. Hosszú farkát kissé rnegcsóválta, ami egy szelindeknél igen figyelemre méltó
dolog. Fürge Villám, ahogy szemtől szembe nézte, megint olyan régi barátságfélét érzett, mint
Mistikkel, az erdei farkassal. Közeledett Kincsemhez és válltól csípőig végigszaglászta. Kincsem
nyugodtan állta, sem gyanakodást, sem félelmet nem mutatott. A két nagy bestia, végül szorosan
egymás mellé állt, és bámulta Aranybogarat.
A Kincsem iránt érzett barátsága ellenére - lehetetlen volt ezt a barátságot nem éreznie -
Fürge Villám a következő napokban egyre növekvő nyomasztó hangulat befolyása alá került.
Képtelen volt Aranybogarat Rouget kunyhójától nagyobb távolságra elcsalni, s alig múlt el nap
vagy éjszaka, hogy a nagy szelindek el ne jött volna, hogy végigvándoroljon velük erdőn,
mocsáron. Fürge Villám a maga gondolkodásmódján is tudta, hogy Aranybogár várja Kincsem
jöttét. Látszott, hogy lesi, várja és akárhányszor is megtörtént, hogy otthagyva öt, elkísérte
Kincsemet, közelebb a kunyhóhoz, mint ameddig ő bármikor is óhajtott menni. A vadállatok
életében a féltékenység utálatos dolog. Fürge Villám lelkében is volt már valami lassan erjedő
méreg, ami erőre kapott. Valamiképp rájött arra, hogy olyasmivel került szembe, ami erősebb a
vadállati agyarnál. Nemcsak Kincsemről volt szó. Maga a kunyhó és azok az emberek, akik
benne élnek. Ha Kincsem farkas lett volna, az ügy egy halálos végű csatában elintéződik. De
Kincsem nemcsak részese volt a kunyhónak. Aranybogár véréből való volt. Tökéletesen kutya.
Fürge Villám időnként érezte, hogy ő maga az idegen. Végül is eljött a nap, hogy Aranybogár
eltűrte az idősebb Jeanne és Jeanne baba kezének érintését, ő pedig érezte ezeknek a kezeknek a
szagát. Ettől aztán nagy félelem és nagyon baljós előérzet szállott szívére.
Talán inkább csak véletlen szerencse, mint a koponyájában lakó értelem volt az oka, hogy
Aranybogár rájött, hogyan is áll a helyzet tulajdonképpen. Számára Jeanne, Jeanne baba,
Kincsem és a kunyhó lassan már az otthont jelentette. Általában nem volt sok különbség e közt a
lágy szavú, sötét hajú asszony és a között a szőke asszony között, akinek ott a messze déli
városban hódolt. És nem volt sok különbség a kis Jeanne és a többi „kis Jeanne”-ok között sem,
akikkel abban a városban játszogatott. Kincsem, a szelindek is olyan volt, mint azok a kutyák,
amelyek ott jártak le-fel az utcákon. Ezeket a dolgokat azonban Fürge Villámmal nem tudta
megértetni. Vadságát megértő szívvel fogadta, de képtelen volt farkasvérét a civilizáció kapuja
elé vonszolni. Barátsága Kincsemmel egészen természetessé vált, amit Fürge Villám nem tudott
olyannak látni, amilyen valójában volt. Valahányszor együtt kóborolt a szelindekkel,
magatartásával mindig megfelelő távolban tudta tartani. Sohasem kapott játékosan a fülébe, mint
Fürge Villáméba. Ha lefeküdtek pihenni, mindig régi helyére, Fürge Villám mellé kuporodott és
Kincsemet távol tartotta. Kétszer is tudtára adta, hogy milyen viszonyban van vele. Fehér fogai
kétszer hasítottak vállába és Kincsem még világosabban megértette, hogy Aranybogár Fürge
Villámé.
Egy héttel Aranybogár kunyhónál tett látogatása után, Fürge Villámnak egy tövis mélyen
a lábába fúródott. Két-három napig sántított és aztán keresett egy hús, árnyékos helyet, egy
víztócsa közelében és ott átadta magát a betegség gyötrelmeinek. Lába kétszeres nagyságúra
dagadt és láz gyötörte. Betegségének első napján Aranybogár mellette maradt, a lábát nyalogatta
és fényes szemeivel folyton őt figyelte. Kincsem odajött, egy ideig mellettük feküdt az
árnyékban. Mikor elment, Aranybogár nem mutatott kedvet, hogy elkísérje. Másodnap már vele
ment, de fél óra múltán visszatért. De ahogy éjszaka a holdfényben vadászni indult, Kincsem
vele tartott.
Betegsége negyedik napján, mikor álmából kora délután felébredt, látta, hogy Aranybogár
elment. Talpra erőlködött és Aranybogár után nyöszörögve, a pocsolyához sántikált. Föllefetyelte
forró nyelvével a vizet, aztán egy-két percig hallgatózott. Újra lefeküdt és torkából az
elhagyatottság és a bánat síró dallama szállt föl. És mégis, éppen most semmiféle vágyat nem
érzett, hogy Kincsemen megbosszulja magát. Egy óra telt így el, és akkor hirtelen párnázott
talpak léptének zajára lett figyelmes. A következő pillanatban Kincsem állt előtte.
A két nagy állat szemében ugyanaz a kérdés volt. Hol van Aranybogár? Fürge Villám
Kincsem mögé pillantott, az pedig a levegőt szimatolva, várakozóan leste, hogy lásson vagy
halljon valamit. Alig egy pillanat múlva az értelem fénye villant fel bennük. Aranybogár nem
volt Kincsemmel és nem volt Fürge Villámmal sem. Fürge Villám kérdő szűkölésére Kincsem
torkából siránkozó válasz felelt. A sűrűség szélén szimatolni kezdett, de ott annyi nyomot talált
Aranybogártól, hogy az utolsót nem tudta felvenni. Visszajött és nagy teste elnyúlt Fürge Villám
mellett, s egy fél óráig így vártak, majdnem mozdulatlanul.
Aztán Kincsem újra talpra állott és Fürge Villámra nyöszörögve, lassan az erdőbe indult,
abba az irányba, amerre Rouget kunyhója állott.
Egy mérfölddel tovább, ahol a Du Rocher folyó egy ága folyt északról lefelé, Aranybogár
laposan elnyúlt a sűrűben és szemei nagy izgalomtól csillogtak. Alig ötven lépésnyire tőle egy
Dog Rib indián pásztortüze pislogott. Meea, az indián egy órával ezelőtt futott partra kenujával.
Most halat sütött. Minthogy pedig a kutyája megpróbálta elcsenni a sült halat, ostorával tartotta
távol ételétől. Aranybogár meghallotta üvöltését és kisvártatva belopakodott a sűrűbe és így
pillantotta meg először Wapsot, aki talán a világ legrondább kutyája lehetett. Egy évvel ezelőtt
valaki ellopta fehér gazdájától és legújabban Meea kezei közé jutott. Meea utálta és naponta a
szokottnál keményebb veréssel tartotta. Aztán halát elfogyasztva, elnyúlt egy kis szundikálásra.
Pár perccel azután, hogy a Dog Rib megkezdte sziesztáját, Aranybogár agyában valami
megmozdult. A kétszer kettő próbálkozott néggyé egyesülni s a tábor felől jövő szél olyan illatot
hozott feléje, ami arra késztette, hogy az idegen kutya figyelmét magára vonja. Waps drótszőrű
volt, s alig nagyobb, mint Aranybogár fele. A szőre fakó rozsdaszínű és olyan, mint a finom szálú
drót. Sovány és szögletes volt, a feje dupla méretű és nagy a testéhez képest. Waps, bár túl volt
két esztendőn, sohasem tudta kinőni csecsemőkori testi jellegzetességeit. Pofaszakálla amely
egyenesen előre meredezett, hosszabb és merevebb szálú volt, mint a sün tüskéje és ragyogó kis
szemei ezen a szőrcsomón keresztül lesték alvó gazdáját és a környező világot. Hirtelen, nem is
messzire, meglátta Aranybogarat, aki a tisztáson állott és a farkát olyan módon csóválta, amit a
világ minden teremtett kutyája megérthetett. Két perccel később már egymás orrát szaglászták és
Waps csimbókos farka tombolva csapkodta a levegőt. Aranybogárnak nem volt nehéz
megértetnie magát. Mintha azt mondta volna: „Akarok valamit mutatni. Jöjj velem!” És Waps -
bár elpüfölt bordái fájtak - habozás nélkül követte.
Egy órával később történt, hogy Jeanne Rouget, aki éppen kinézett a kunyhó ajtaján,
olyasmit látott, ami arra késztette, hogy halkan odaszóljon férjének, aki új hócipők készítésével
volt elfoglalva. Gaston az ajtóhoz lépett és kitekintett. Közel a kunyhó előtt három kutya állott.
Gaston Wapsra meresztette szemeit és mintha önmagának suttogná:
- Mennydörgés ménkű! Az ott a montreali kutya, azzal a drótszőrű pofával. Még sohasem láttam
ilyen kutyát errefelé. Mondom neked...
- Pszt! - suttogta Jeanne.
Kincsem Wapsot szaglászta és a kis drótszőrű minden szőrszála beleremegett a boldogító
figyelmességbe. Akkor aztán Gaston maga is meglepődött azon amit látott. Látta Kincsem farkát
hintázni, mint egy bunkót és egyszerre csak Kincsem írómba nagy teste ott ugra-bugrált Waps
körül, mintha megkergült volna.
És Aranybogár, mint aki küldetését elvégezte, csöndesen megfordult és elkocogott az
erdő felé. Fürge Villámhoz. Waps nem követte. Kincsem ezúttal nem vett tudomást távozásáról.
Büszkén, mint valami egyeduralkodó, vezette Wapsot a kunyhó ajtajához, ahol Jeanne és Gaston
állt, bámulva az élet egyszerű csodáját, amelyik íme, feltárult szemeik előtt.
Kincsem végre párhoz jutott.

X. FEJEZET
Fürge Villám a civilizáció útján

A duzzadó élet boldog dalát zengő, ragyogó északi tavasz jött és ment. Vége lett a
nyárnak és közelgett a vörhenyes ősz.
Csodásan vonult át ez a két évszak a vadon végtelen, térképezetlen vidéke fölött, a Nagy
Rabszolgató és a Sziklás Part között, a civilizációtól ezer kilométernyire északra. A tél nagy
havazásai után olyan tavasz köszöntött be, amelyet még soha nem látott az erdők népe. A nyár is
gyümölcsre váltotta az ígéreteket. Három hónapra a mosolygó bőség tejjel-mézzel árasztotta el a
földet. Ezekben a hónapokban a bokrok roskadoztak a gyümölcsöktől, amelyek dúsak és édesek
voltak. A puha fűben, a mély mocsárban, sőt, még az erdőkben is, zsúfolt kincsek függtek. A
szamóca oly sűrűn termett a földszínen, hogy vörös leve megfogta Gaston Rouget csizmáit,
mikor eprészni ment. Az ujjhegynyi bogyójú fekete szőlőfüzérek úgy függtek termőbokrukon,
mint a ragyogó, fekete borostyán. A sűrűn termő málna betakarta a talajt és a kőrisfáknak a
vadon minden teremtménye által sóvárgott, ízes és tartós fürtjei súlyos tömegekben függtek.
Távolról egy-egy fa olyannak látszott, mint a felcsapó vörös lángtömeg és ágai törtek a teher
súlya alatt. Mintha ebben az évszakban a természet mértéktelen kicsapongással más évektől
rabolt volna, hogy a mostaninak fizessen. Nemcsak jól mért, de megtetézte és túlhalmozta
ajándékait.
A vadon világa, mintha a megelégedett boldogság dalát zengte volna. Az a néhány ember,
aki itt-ott elszórtan lakott, teletömte éléskamráját a jövő télre, a vadak pedig kiélték a jelen
túláradó, rendkívüli bőségét. A kis medvék olyan kövérek lettek ezen a nyáron, hogy szélük-
hosszuk egy volt. Minden élő teremtmény megsokasodott a bőség országában.
De most már nem volt messze az ősz első hűs leheletű éjszakája és ezzel az élőlények
vérét új izgalom tüzelte fel. Mintha egy megzendülő hang felrázná őket a lustaság és túltápláltság
nyugalmából. Először az erdők öltötték fel halkan a művészien finom díszt, amely néha még
hangosabb és diadalmasabb ragyogással sugározza szét szeptember jöttét, „azét a hónapét, mikor
a rőt vad kezdi horzsolni a szarvát.” Augusztus még nem múlt el egészen, de már minden nappal
merészebb színárnyalatú arany és sárga foltok tűntek fel az erdők és mocsarak-zöld és bíbor
színű tömegeiben. Egyszer aztán egy éjszakán, mikor a Rouget család ott ült fatörzsekből rótt
kunyhója előtt, a csillagok fényében, magasan fejük fölött meghallották a vadludak énekét.
Gaston ujjai megpendítették vén gitárjának húrjait és halk szavakat dúdolt - amelyek oly
idegenül hatottak - Temiskaming és Timagam hazájából, a messze északon. És Jeanne, születése
helyéről álmodozva, még lágyabban folytatta:

Óh! csak egy röpke dalt Temiskamingról,

Mikor a kőris ága hintáz,
S Rupert házánál a tivornya áll,
Végén a morcos, durva télnek.

De lám, az én utam már rég kimérve,

Hol vágtatnak a sovány farkasok,
S többé nem járom végig majd az utat,
Ahol észak szelének vad dühétől
Sok szürke lúd versenyben menekülve
Húz át, s a Hold bámulja vörös arccal.
 És akkor hirtelen - mintha válasz érkezne meg nem hallott szavaikra - a délre elnyúló
erdőségből egy messziről szálló elnyújtott, árva üvöltés jutott el hozzájuk. Gaston elkapta Jeanne
kezét és egy csöppnyi áhítattal a hangjában így szólt:
- Jeanne, ez farkaskutya. Idestova már vége a nyárnak, nemsokára egészen itt fog hagyni
bennünket és örökre visszatér a vadonba. Ha majd a farkasfalkák vándorolni kezdenek, majd
akkor ő is elmegy. És - a menykőbe is! - sajnálom.
Két mérföldnyire onnan Fürge Villám üvöltött. Csak egyszer fordította orrát a csillagok
felé és egyszer adott hangot elhagyatottságának. Aztán egészen egyedül, leült a sárga színű kis
tisztás szélére, s valami marta, ami jobban ránehezedett, mint az, hogy a nyár napjai meg vannak
számlálva. Az ő számára ez a nyár nem hozta meg azt a paradicsomi boldogságot, mint a vadon
többi teremtményének. Ennivaló akadt bőségben. A nappalok és éjszakák kellemesek voltak.
Fényes nappalok és ragyogó, holdas éjszakák. De benne magában rágott valami seb, ami feldúlta
a ragyogó hónapok békés boldogságát.
Nem mintha vágyott volna a fehér farkasfalkák messze északi földjére, ahol született és
ahol, mint a falkák hatalmas vezére, ölt. És nem is a mogorva tundrák és üres síkságok után
vágyott. A déli erdők bőségben töltött hónapjai elfeledtették vele azokat a dolgokat. Nem gondolt
már a hajnali falkavadászatokra, a hóra, jégre, csorduló vérre, a nagy harcokra, amelyeknek
részese volt, a szörnyű párviadalokra, amelyeket életének ezekben az éveiben vívott. Nem
emlékezett már Baloora, a nagy falkavezérre, akivel megküzdött vezérségéért, s akit megölt.
Elfelejtette Olee John rénszarvasnyáját és a „kutyaszorítót”, ahol a mészárlás lezajlott. Az éhezés
és életküzdelem napjait, heteit, hónapjait már semmi sem hívta vissza emlékezetébe. Ilyen
tekintetben a Természet kegyes a vadállatokhoz. Nem zavarja emlékezőtehetségüket a múlttal,
hanem lágyan álomba ringatja és ők elnyúlnak ebben az álomban, míg valami újra életre nem
rázza őket - néha évek múlva, így felejtette el Fürge Villám is a gyűlölt eszkimó-kutyák szagát,
de ha az hirtelen megint orrába csapódna, azonnal feltámadna benne a régi gyűlölet. Wapusk, a
sarki medve, már csak a múlt kísértete volt, de találkozna csak vele váratlanul ezekben a déli
erdőkben! Azonnal emlékezne a borzalmas harcra, amelyet párjáért, Aranybogárért vívott a
jéghegy hasadékában.
Aranybogárral, a szép kollival folytatott páros-élete volt az, ami bizonyos tekintetben úgy
rágott benne, mint a seb. Egy valami volt, ami élénken élt agyában, szünet és pihenés nélkül: az
emberrel kapcsolatos tapasztalat. Mindaz, ami közte és az ember között, vagy közte és
Aranybogár között történt, éjjel-nappal, eleven emlékként lüktetett át életén. Skagen
vágyakozásával sóvárgott a férfi- asszony- és gyermekkéz után. Csakhogy azt is megtanulta,
hogy a Földön élő összes ellenségek leghalálosabbjának tartsa őket.
Ennek ellenkezőjét még párja, Aranybogár sem tudta megérttetni vele. Ha gondolkozni
tudott volna, bizonyos dolgokat tisztán lát: Például azt, hogy Aranybogár fehér ember kutyája,
sőt, asszony kutyája, aki elküldte őt, hogy őrizze urát, ott azon a hajón, amelyik beledermedt a
tenger nagy fehérségébe. A gazda elment a hajóról meghalni és ott temették el a parti
sziklasírban, ahová Aranybogár járt, hogy minduntalan melléfeküdjön a hóba és gyászolja őt. Ezt
mind nem felejtette el Fürge Villám és minden, mi közte és Aranybogár között történt, élénken
élt emlékében. Találkozásukra, páros életük kezdetére, hűségére, bátorságára, arra, hogy csalta
messzebb és messzebb dél felé a hajótól, az eszkimó kutyáktól, mindentől, amit gyűlölt, míg
csak el nem jutottak dél csodás erdeibe és ragyogó tavaszába. És emlékezett arra a pár boldog
hétre, amelyhez hasonlót soha nem élt át eddigi életében.
Aztán történt az, ami úgy belemart, mint valami betegség. Aranybogár, a fehér ember
kutyája, egy asszony kutyája, aki az apró, fehér gyermekek országából való volt, felfedezte
Gaston Rouget, felesége és Jeanne baba kunyhóját. És ebben a kunyhóban volt Kincsem is, a
nagy angol szelindek és vele a párja, a kis szálkásszőrű Waps. Ez a kunyhó tele volt kacagással,
dallal, gitárpengéssel, boldogsággal. És Aranybogár hogy szerette ezeket a dolgokat! Ő tudta jól,
mi az, ha egy gyöngéd asszonykéz végigsimítja a fejét. Ő benne tudott élni egy gyermek
boldogságának és bánatának kacagásában és könnyeiben.
 De ha boldog volt is ott, mégis Fürge Villám párja volt. Ott nyöszörgött neki a kunyhóval
szemben. Hívta. Bement érte a sűrű erdőbe. Soha még asszony hívebb nem volt Aranybogárnál
ezekben a napokban, mikor még feléjük húzott a vörhenyes ősz és mikor Fürge Villám lassan
szembe találkozott életének talán utolsó, nagy tragédiájával.
És Fürge Villám, aki ereiben a farkasvérrel az utolsó nagy harcot vívta, hogy legyőzze a
vadságát, mindezt nem értette.
Igen, az ember! A méreg. Az embertanilag felépített ember. A pusztító. A leghatalmasabb
és legfélelmetesebb. A csábító ember! A természet, mikor Fürge Villám farkasvérébe
belecsöppentette azt a lázadó és folyton hatalmasodó csöppnyi kutyavért, az ördög és a mély
tenger közé helyezte. Semmit, ami közte és az ember között történt, el nem felejtett. A vérében
élő farkas az ember-isten iránti félelmet oltotta belé, Skagennek, a kutyának lelke, eltöltötte
sóvárgással az ember barátsága után. Ez a vágy vitte oda a fehér ember kunyhójához is, ott a
gleccservágás szélén, ahol aztán O'Connor rá is lőtt puskájából. Ez a vágy vitte többször is az
ember közelébe, de az mindig, mint ellenség állt vele szemben. Ember volt az is, aki annak a
golyónak égető tüzét vállába lopta; - aki fókaszigonnyal beléhasított; - aki nyakára hozta a hajó
kutyáit és most – egy férfi, egy asszony, és egy gyermek írják utolsó oldalát történetének a
közelgő vörhenyes őszben.
És lám, a természet, csodálatos útjainak valamelyikén elvezette Aranybogarat, a szép
kollit a megértéshez. Egész nyáron derekán dolgozott, hogy Fürge Villámot Gaston Rouget
kunyhójához vezesse. De annak a tisztásnak a szélénél, ahol a kunyhó állott, nem tudta
továbbcsalogatni. A férfi és az asszony számtalanszor visszafojtott lélegzettel lesték, vajon
megtörténik-e a csoda és odajön-e hozzájuk. Szívükben Aranybogár páros életének csodája
szeretetet ébresztett az erdők nagy, szürke vadja iránt.
Ha Fürge Villám ezt tudta volna...
De Aranybogár nem tudta megmagyarázni. Minden áldott éjjel-nappal eljött érte
Kincsemmel, a nagy szelindekkel és a kis szálkásszőrű Wapsszal. Együtt vándoroltak négyen az
erdőkben, rohangáltak a holdfényben, de a végén a három kutya visszament és Fürge Villám
egyedül maradt. Sok magányos napja és éjszakája telt így. A közelgő ősznek azokban a
magányos óráiban, az a valami ott bent, még vadabbul mardosta életerejét. A benne lakó farkas
egy utolsó, nagy erőfeszítéssel felrázta magát és vadul követelőzött. Fürge Villám ismét fülelni
kezdett a farkasüvöltésre, amiről már le is szokott. Mikor az éjszakák meghűvösödtek és a
nappalok megrövidültek, mikor a búvármadár már nem sikoltott olyan élesen, s felzendült a
rénszarvasbika kihívása, a farkasfalkák gyülekezni kezdtek. Fürge Villám - tisztában sem lévén
önmagával - készen állott, hogy mindent eldobjon, amit eddig megnyert.
Éjszaka odaállt a kis fennsík szélére és egyetlen üvöltést hallatott. Aranybogár, már
készen a csatlakozásra, ott állott az erdő sűrűjében és fülelt. Az üvöltés vad dallama síró
szűkölést váltott ki belőle és egy újfajta félelmet kavart fel benne és - új megértést.
Egyedül ment oda hozzá ezen az éjszakán, megszökött Kincsemtől és annak szálkásszőrű
kis párjától, s mikor Fürge Villám meggyőződött róla, hogy nincsenek a háta mögött, orrát
nyakához dörzsölte és boldogan vinnyogott. Mikor aztán orrát a selymes takaróba rejtette,
orrlyukain át ismét megízlelte a mérget, amely elrabolta tőle a csodálatos napokat, amelyeket a
nagy árvíz előtt élt át. Ezen a napon egy asszonykéz becézte Aranybogarat, egy gyermek játszott
vele és Gaston csipkedte ki vacsora után szőréből a bogáncsot, kis fekete pipájából pöfékelve.
Úgy lebegett körülötte a méreg, mint valami halálos tömjénillat. Fürge Villámnak ez a férfiszag,
ez a dohánybűz és ez az emberkéz-illat a poklok poklát jelentette. Az átka volt. Vonzotta és
taszította egyszerre. Néha visszhangot vert hívó szava, néha lökte magától, vagy próbálta lökni.
Végeredményben a párjától rabolta el.
Ahogy Aranybogár sárga testét végigszimatolta, torkában halk morgás gyűlt. Nem mintha
neheztelést erezne Aranybogár iránt. Ezt Aranybogár is tudta. A kunyhó az oka és az illat, ami
vele jár. Aranybogár elnyúlva lehasalt és mellső lábai közül aggodalmaskodva fürkészte. Ahogy
megérezte Fürge Villám, hogy a kunyhó nagy változást okozott benne, éppúgy érezte
Aranybogár is. Hosszú hetek óta nem távozott messzebb a kunyhótól. Ha vágyakozott utána,
mindig rátalált. Hűségesen harcolt a benne élő farkassal, csak Aranybogár közelében lehessen.
De most, ahogy közelgett a hűvös ősz, szemei mind vörösebb fényben égtek és a messzeségbe
révedeztek. Lassanként Aranybogárra is ránehezedett ez a hangulat. Nem tudta egészen
megérteni, hogy a kunyhó, a férfi, az asszony és a gyermek az a versenytárs, akik Fürge Villámot
visszaűzik a húsz farkasnemzetség elődeinek vadságába. De a tény, hogy menni készült, s hogy ő
el fogja veszíteni párját, - lassanként tudatosult benne.
Ezen az éjszakán a kolli más volt, mint régebben. Egy hete már nem játszott és nem
ugrabugrált Fürge Villám körül. De minden éjjel és minden nap visszatért a kunyhóhoz és
próbálta magával csalni. Most, ahogy őt fürkészve elnézett a csillagos ködpárába, messziről
farkasüvöltés hallatszott. Látta, hogy Fürge Villám teste megfeszül és erre felnyöszörgött. Ennek
a messziről jött versenytársnak a hívó hangja szíven ütötte. A hatalmas farkas lábaihoz
hengeredélt halk vinnyogással és Fürge Villám azonnal ellágyult. Orrát a régi, boldogító módon
hozzádörzsölte, feledve embert, kunyhót, mérges illatot.
Éjszaka nem Aranybogár, hanem Fürge Villám volt a vezető. Messze kerültek a
kunyhótól. Néhány nappal és héttel ezelőtt a kis fennsík szélén Aranybogár mindig megállt.
Messzebb nem akart távozni a kunyhótól. De most, mikor Fürge Villám beljebb hatolt, követte.
Fürge Villám valahogy furcsán úgy érezte, hogy ez nem a régi Aranybogár. Valami titokzatosság
vette körül, ami fogva tartotta, lassú léptűvé tette, s ha megállt, ezzel őt is megállította. Mikor
látta, hogy vele tart, hogy a kunyhótól messzebbre is követi, pompás fejét büszkén felvágta, mint
a régi jó időkben, mikor még csak az övé volt. Ha később arra szállt a farkasüvöltés, ügyet sem
vetett rá. Aranybogár sokszor megállt pihenni és két óra múlva, egy óriási vihardöntötte fatörzs
szélénél, lefeküdt. Fürge Villám nem is kísérelte meg, hogy tovább nógassa.
Aranybogár egész éjszaka nem mozdult. A következő napon is csak negyven-ötven métert
sétált egy kis pataköböl széléig, később visszatért a széldöntés védelme alá s ott készített
fekvőhelyet. Fürge Villám zavart volt és nyugtalan. A nagy titok izgatta, de nem volt egész
tisztában a helyzettel. A régi jó idők ragyogó napjai mégis visszatértek. Aranybogár az övé volt -
egészen az övé. A második éjszakán Aranybogár nem is tett kísérletet, hogy a kunyhóhoz
visszatérjen és ekkor akár száz méterre lehetett volna a farkasüvöltés, Fürge Villám akkor sem
figyel rá.
Egyedül vadászott. Két nyulat hozott és odarakta Aranybogár lábai elé.
A harmadik nap hajnali szürkületében ismét vadászatról tért vissza a közeli sűrűből. Nem
járt messze, de a széldöntés alatt mégis nagy volt a változás. Mikor tüzelő szemekkel, remegő
testtel belépett, valami új dolog izgalma tört rá. Lehullott a csodafátyol és felébredt benne a
mindent megértés. Fészkének hajnalszürke homályából Aranybogár lágy csillogású szeme sütött
rá és aranyszőrű torkából egy boldogan felsíró dallam szállt fel. Fürge Villám a széldöntés alatti
csodával szemben úgy állt néhány percig, mint egy fából faragott farkasszobor.
Aranybogár megérkezett az anyaság királynői birodalmába és gyermekei Fürge Villám
gyermekei voltak.

A mély erdőségekben élő állatok között, csak a facsúcsok körül lágyan suttogó szél zengi
az anyaság dalát, lelkesedésében csak a futó víz halk csobogása dalol boldog örömről és csak a
föld láthatatlan kórusai sóhajtják el dicsőségét. És ezen a hajnalon. mikor Fürge Villám
gyermekei megszülettek, a széldöntés körüli világ mintha minderről tudomást vett volna. Egy kis
rigó éppen az új élet kapujában dalolt torkaszakadtából; Aranybogár feje fölött egy lecsüngő
ágon a reggelije után bóklászó vörös mókus hintázott, üdvözletet csacsogva a felvirradó napnak,
keleten pedig a Nap kibontotta aranyvörös lobogóját, sugárözönt zúdítva az egész ujjongó
világra.
A széldöntés alatt Aranybogár szíve új és csodálatos boldogságtól dobogott. Ez volt első
anyasága. A dicsfényt sugárzó érzés testének minden rostját átitatta. És ott kívül, annak a nagy,
szürke bestiának a lelkében, amelyik először jutott családja birtokába, valami különös
muzsikának a remegő hullámai válaszoltak erre az érzésre. Először belekábult, aztán nyugtalan
lett. Az első órában újra és újra visszatért a széldöntéshez és megállóit. Négyszer szorosan
odabújt Aranybogárhoz, szaglászta azokat a hitványka, nyafogó kis életeket, amelyeket alig látott
az anyabunda alatt. És ahányszor eltávozott onnan, a fejét magasabban hordta, a léptei fürgébbek
lettek és a szeme tüze elmélyült. Végre találkozott az apasággal! Ez az apaság többet jelenteti
neki, mini egy kutyának. A Termeszei törvénye úgy szól, hogy egy farkasnak csak egy párja lehel
egy életen át. Fürge Villámnak az egyetlen pártól születeti kis teremtményei, ott a széldöntés
alatt, hús a húsából és vér a véréből. Kész volt harcolni értük, ha úgy szól a parancs, az életét
odaadni, éppúgy, mini az anyáért, aki életet adott nekik. Erkölcsi értelemben Fürge Villám, a
farkas, magasabban állt a kutyánál.
Sokszor úgy érezte, hogy az a hely, ahová Aranybogár behúzódott, egyetlen szent helye a
világnak, sérthetetlen és védelemre méltó. Vad lelkének ez volt első ösztönös megmozdulása,
mikor hatodszor jött ki a csodálatos fészekből, törzsek és facsúcsok sűrű szövedéke alól. Minden
oldalról körüljárta a széldöntést, nem lapítva és kutatón, hanem nyíltan, szinte kihívóan. Hirtelen
tulajdonává lett, akárki lakott is benne azelőtt és szinte vágyott rá, hogy valaki belekössön, hogy
egyeduralmát minden élőlénynek bebizonyíthassa. Valószínű, hogy nem éppen gondolatokat
szőtt erről, de az eszme mozgató erői dolgoztak benne és mikor körüljárta a széldöntést, úgy tele
volt harci kedvvel, hogy csak úgy pukkadt belé. De semmiféle harcolnivaló nem akadt, hacsak a
csacsogó vörös mókussal nem próbál összeütközésbe keveredni. De hát a farkas nem tud fára
mászni. És különben is...
Aranybogárral folytatott páros életének első ragyogó éjszakája óta. hosszú ideje nem
érzett ilyen szinte nevetségesen sóvárgó tettvágyat és felgyülemlett energiája végül is a közeli
sűrűség végigcserkészésére késztette. Mire a Nap a látóhatárra érkezett, három nagy nyulat
hozott párjának. Ez is farkasra vallott, és Aranybogár, bár nem evett, kétszer végignyalta arcát
piros nyelvével, hogy hálás elismerését tudtul adja. Őmaga kutya lévén, nem volt járatos a
farkas-szokásokban, de azért a farkas hódolatát és gavallérságát megértette. És nem is kapott
hozzá és nem is morgott rá, mint a többi kutya-anyák szokták a tolakodókra. Ahányszor Fürge
Villám bejött hozzá a széldöntésbe, mindig örömmel és ragyogó szemekkel üdvözölte.
Aranyszínű teste beleremegett a boldogságba és torkából a megelégedettség üdvözlő dallama
szállt fel.
Fürge Villám mind jobban és jobban tisztába jött a helyzettel. Hallotta a vékonyka
hangokat, de részint Aranybogár védelmet nyújtó teste, részint a homály miatt nem látta őket.
Végül bátorságot merített arra is, hogy gyöngéden tapogatózzék és mikor hűs orrhegye először
érintette meg a selymes csöppségek egyikét, amelyek Aranybogár enyhében szívták az életet,
majdnem hanyatt esett. Aztán egy ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt megint addig
vadászott, míg egy negyedik nyulat is megölt és odatette Aranybogár fészkébe, a még érintetlen
korábbi ajándékhoz.
Aranybogár délután jött ki a széldöntés alól, hogy a pataköbölhöz menjen inni. Majd az
esti szürkületkor jött ki újra. Fürge Villám egész éjjel a széldöntésnél maradt és a következő
reggelen ismét vadászni ment. Annyi volt a nyúl, hogy nem volt nehéz rakásra ölni őket és újabb
két nyúllal tetézte az eddigieket, melyeket szorosan Aranybogár fészke mellé helyezett.
Aranybogár a friss nyulak közül egyet megevett. Ötből egyet elvéve, még mindig négy maradt és
ha Fürge Villám értett volna a számtantudományhoz, aligha engedte volna meg magának, hogy
lelkesedése ennyire elragadtassa. Ahányszor boldogsága csordultig, sőt azon túl telt, tettvágya
mindig a vadászatban vezetődött le. Annál is inkább, mert Aranybogár most nem játszhatott és
futkoshatott vele. Olyan nyúlhegy rakódott Aranybogár köré, hogy valahányszor Fürge Villám
belépett hozzá, ragyogó szemei mindig egy védgát fölött tekintettek rá. Aztán jött, aminek jönni
kellett. Aranybogár otthonában elbírhatatlan bűz kezdett terjengeni. Folyton erősödött, annyira,
hogy mikor az első nyúlgyilkosság utáni ötödik napon Fürge Villám újabb nyúllal állított be,
Aranybogarat nagytakarításban elmerülve találta. Egymás után kilenc nyulat hordott ki és a
széldöntéstől húsz-harminc méternyire, mindegyiket levéllel és mohával takarta be. Utána a
széldöntésen kívül lefeküdt és megette a legfrissebbet, amit Fürge Villám hozott.
Nem sokkal ezután, egy szép napon, Aranybogár a vadászatból hazatérő párjának új
otthoni meglepetéssel szolgált. Kihozta a kutyabébiket egy napsütötte, meleg foltra és Fürge
Villám először látta őket, amint ott nyüzsögtek anyjuk aranyszínű teste körül. Az apai szemeknek
csodálatraméltó látvány volt ez. Szíve új büszkeségtől és örömtől dagadt és Aranybogárban is
dalolt a szív, hogy a természet nem tett kiábrándító megkülönböztetést a családban. Két
aranybarna kis Aranybogaruk és két ezüstszürke kis Fürge Villámuk lett.
Az elkövetkező nappalok és éjszakák alatt Aranybogárnak nem sok ideje volt arra, hogy
Gaston Rouget kunyhójára és ottani barátaira gondoljon, mert a gyermekek eleven kis teremtések
voltak. Kívánságaikat fáradhatatlan szívósággal adták tudtul. A dolog úgy állt, hogy az első
anyasággal járó tapasztalatlanság, engedékenység Aranybogarat teljesen rabul ejtette és csak
ritkán távozott ivadékaitól. Életének egyik legbüszkébb pillanata volt, mikor kölykei legelőször
totyogtak utána a kis öbölhöz. Fürge Villámnak pedig az volt legnagyobb öröme, ha a kölykök a
hozott nyúl körül legénykedtek. A húsát ugyan még nem ették, de a szőrük cibálását kitűnő
játéknak tartották. Ezek alatt a napok alatt Gaston Rouget kunyhójában már lemondtak Fürge
Villámról és Aranybogárról. Kincsem, a nagy szelindek és a kis, szálkásszőrű Waps már nem
járta annyit az erdőt, hanem mindkettő otthon ült és Waps hízni kezdett.
Aranybogárban - akármilyen boldog volt is - az „otthon” csábító varázsa csak szunnyadt,
de nem halt ki. Egy idő múlva felébredt és folyton erősödött benne a vágy, hogy kis családját a
tisztáson lévő kunyhóba vigye. Az éjszakák már, - legaábbis emberi mértékkel - kellemetlenül
hűvösek lettek. A talajt hajnalban dér borította. Anyai ösztöne azt súgta, hogy a kölykök részére a
régi széldöntésnél melegebb, biztonságosabb otthont kellene találni.
Hogy mi történhetett volna nemsokára ezután, azt bajos megmondani. Valószínű, hogy...
No, de mire jó feltevésekbe bocsátkozni! Sok minden megeshet. Tény az, hogy a Sors - Fürge
Villám - életének utolsó drámai epizódját bonyolítva - hazafelé tartott. Döntő intézkedésül
elküldte Jootin Wetikoot.
Jootin Wetikoo se vörös, se fehér nem volt. Húsból vérből való sem volt. Röviden: az
Ördög Szele volt. Ez az Ördög Szele nem állított be sokszor, csak öt-hat évben egyszer. De ha
megjött, mindenki azt hihette, hogy a Föld összes ördögei megvesztek a vágytól, hogy szétdúlják
a világot. A fehér ember sem titoknak, sem gonosz léleknek nem tartotta. Egyszerűen az
északnyugati tornádóként ismerte. Valahol a sziklákon túlról vágta át magát, hogy rábődüljön az
erdőkre. Itt aztán mindent szétrombolt.
Ebben az évben, bár csak szeptember utója volt, jöttét a villámlás és dörgés valóságos
pokla előzte meg. A vihar első rohama a szürkület beálltával érkezett. A hőmérséklet gyorsan
változott. Nyomasztó meleg volt és a sűrű levegőn hirtelen egy-egy széllökés gördült át, mint
eldördülő nagy ágyuk torkának lehelete. Fél óra múlva a széldöntés fölött kitört a robbanás. Egy
ideig az ég olyan volt, mint egy villámtűzben lángoló tenger és a föld remegett az erdő fölött
vonagló hatalmas légtömegek lökéseitől. Aranybogár fészkébe bújt és kölykei vinnyogva
szorosan testéhez furakodtak. Fürge Villám, mintha meg akarná védeni birtokát még a vihar
dühétől is, szorosan a széldöntés nyílása elé feküdt, az éjszakába meredő villámok fényével
telített szemekkel. Negyedóráig felhőszakadás öntözte a földet, aztán a dörgés-villámlás keletre
vágtatott és fokozatosan elhalt. Utána borzalmas, fekete, halálos csend következett. Fürge Villám
ebben a csendben meg tudta különböztetni a hirtelen megáradt patakocskák csobogását és a
facsúcsokról lecsepegő víz hangját. Aztán messziről, halk, elhaló nyögés hallatszott.
Ez a borzalmas és baljóslatú hang állandóan hallható volt. Folyton erősödött, állandóan
közeledett és hasonlított a vízesés morajára. Aztán mint a lavina, ott termett az erdőn. Fürge
Villám semmit sem látott belőle, de úgy érezte, hogy ehhez hasonló vad hang még soha nem
jutott füleibe, az északot végigsöprő legvadabb viharokban sem. A vihar sávja nem volt
szélesebb pár száz méternél, de bőgését öt kilométerre innen, Gaston Rouget kunyhójában is
hallották. Ebben a sávban fák csuklottak össze és zuhantak le. Magas szurokfenyőket és
ciprusokat gyökerestől csavart ki, mintha gyomok volnának. Mezsgyék tűntek el, tisztások teltek
meg hulladékokkal, rommal, a kétségbeesés díszleteivel. Itt-ott, a vihar főmedrén kívül, mintha
egy óriás keze sújtana le és ha úgy esett, hogy valami ennek a kéznek útjába került, azt úgy vágta
félre, mint egy óriási seprő. Ebben az iszonyú hangorkánban a puskalövést sem lehetett volna
meghallani. Mintha a világnak egyszeriben vége akarna lenni.
A tornádó legborzalmasabb, pusztító lándzsadöfései éppen a széldöntés fölött csaptak le.
Itt hirtelen kissé megcsavarodott, úgyhogy szele mint egy hatalmas ököl, oldalba vágta Fürge
Villámot. A szélnek ebben a valóságos robbanásában érezte, hogy fatörzsek, romok zuhannak rá.
A széldöntés peremét kicsavarta és darabokra tépte, a sötétségből hirtelen egy nagy lelket-csontot
összezúzó teher zuhant rá.
Húsz lépésnyire onnan Aranybogár fészke majdnem sértetlenül maradt. Mialatt a tornádó
a feje fölött bömbölt, itt vacogott és dörzsölgette orrával a kicsinyeit. A szél, éppoly hirtelen,
mint ahogy érkezett, el is tűnt, mint a suhanó expresszvonat. Az erdőt végigperzselő szél
nyomában egy másik, rövid felhőszakadás haladt. Fél óra múlva a letarolt erdővidék fölött a régi
csend honolt, amelyet csak ritkán szakított meg a szél egy-egy sóhaja.
Ebben a csendben Aranybogár először egy különös hangot hallott, amely Fürge Villámtól
származott. Sem szűkölés, sem üvöltés nem volt, sem a szenvedő kutya kiáltása. Fürge Villám,
ha szenvedést kellett elviselni, farkas módjára viselkedett és most, hogy haláltusáját vívta, csak
valami torokhangfélét adott ki. Aranybogár meghallotta. Nyöszörgéssel felelt és erre válaszul egy
ziháló, felnyögő sóhaj érkezett. Keserves kínnal, de eszeveszett igyekezettel és gyorsasággal utat
vágott hozzá a romhalmazon keresztül. Fürge Villám már nem volt a széldöntés mellett, hanem
kint a tisztáson hevert és megtiport testén egy emberi törzsnél kétszerié vastagabb fatörzs feküdt,
amely szinte földhöz szegezte.
Aranybogár selymes, aranyszínű fejében a kolli kutyának intelligens agya működött,
amely néha szinte emberien gondolkodik. Ettől az agytól vezérelve órákon át ásott, hogy
megmentse párja életét. Érezte a halál közelségét és teljes erővel meg akarta előzni az elmúlás
Nagy Urát.
A vihar után kitisztult az ég. A Hold és csillagok előtűntek. Kölykei sírtak és hívták. De ő
csak ásott. Foggal, körömmel túrta a földet, bár kimerült már és lábai elgyengültek. Mégis,
minden keserves erőfeszítés ellenére lehetetlennek látszott megmenteni Fürge Villámot. Teste
össze volt zúzva, egyik lába eltörött, s az élet lassan elpárolgott belőle.
A kora hajnali szürkületben Aranybogár feladta a küzdelmet. De a végső ponton, mint
valami látomás felrémlett valami a kolli kutya előtt. Az ember! Emberi segítség! Végső
erőfeszítéssel tette meg az öt mérföldet, a széldöntés és Gaston Rouget kunyhója között. Mikor
ott kapart és ugatott, az ajtón Gaston és Jeanne egyszerre ugrott ki ágyából. Világos volt. A
napkelte éppen akkor festette meg a keleti eget. Gaston és Jeanne meglepetten vették észre, hogy
Aranybogár lábai vérnyomokat hagytak a kunyhón. A szemei vörösen, vadul villogtak. Lihegett
és közel volt ahhoz, hogy összerogyjék. Az erdő széléig, fele útra visszafutott, egyszer, kétszer,
háromszor, folytonos ugatással kérve a férfit, hogy kövesse. Végül is megértve az állati üzenetet,
Gaston gyorsan magára kapkodta ruháit, magához vette puskáját és utána futott.
A Nap már jócskán leszállt és az élet utolsó fénye már-már kialudni készült Fürge Villám
szemeiben, amikor megpillantotta az embert. És vele ott állt Aranybogár. Aztán nem látott
tovább. Valami bizonytalan hangot még hallott és utána sötétbe borult a világ.
Gaston Rouget felemelt egy jókora rudat és egy óriás akaraterejével dolgozott a nagy fatönk
körül. Két órával később visszatért a tisztáshoz, karjaiban egy különös teherrel.
Fürge Villám később rájött, hogy történt valami. Szemei kinyíltak és csodát láttak. De
erőtlen volt, mozdulni sem tudott. De nem csak a halálos kimerültség és a sérülések miatt.
Gaston hozzákötötte törött első lábait egy keskeny, lapos faléchez, Jeanne pedig köröskörül
pólyázta, hosszú vászoncsíkokkal. Közben beszéltek hozzá és dolguk végeztével az asszony a
fejét is megsimogatta. Hátuk mögött ott látta a kis Jeannet, tágra nyílt, bámuló szemeivel és az
ajtónál Kincsemet és Wapset.
Hosszú ideig feküdt ott és homályosan látta a körülötte járkáló asszonyt és a mindig
közelebb-közelebb merészkedő kislányt. Az asszony gyakran odalépett hozzá, félelem nélkül
simogatta meg, vizet és friss élelmet tett agyarakkal díszített szája elé. Aztán hosszabb idő
múltán a férfi is visszatért s az ajtón belépett a párja is, Aranybogár, aki a fáradságtól kimerültén
ugyan, de mégis izgatottan ugrott egy nagy kosárhoz, amelyet a férfi hozott magával. Gaston
kinyitotta a kosarat és egymás után szedte ki belőle Fürge Villám két kisfiát és két kislányát,
melléje fektette őket a takaróra. Az asszony és a kislány kacagott örömében. Aranybogár pedig
boldogan ficánkolt, aztán ő is szorosan mellé feküdt. És Fürge Villám, akit meggyőzött az ember
jóságáról a csoda, lezárta szemeit és sóhajtott.
Ez már Skagennek, a Nagy Dánnak sóhaja volt. A fehér ember kutyájának lelke, húsz év
után ismét örökébe lépett és Fürge Villám újjászületése megkezdődött, álmai beteljesedtek. Soha
többé nem félt a fehér ember kezének érintésétől, szagától.
Gaston, a felesége ajkán lebegő kérdésre válaszolva, mosolyogva mondta:
- Igen, drágám: élni fog. Beletelik jó néhány hét, míg újra futkosni kezd, s bizony futtában majd
sántít is kicsit, de élni fog. És ha el is jő az ideje, nem fog többé olyan nagyon messzire
vándorolni. A szeme már kutyaszem, és szeretni fog téged. Bizony isten beléd fog szeretni, fülig,
akárcsak én valamikor. Huncut legyek, ha nem így lesz. Nézd, most is rád pillantott. Úgy ragyog
a szeme mint a kutyáé. Úgy érzem, hogy ő most - hosszú-hosszú idő után - hazatért.

- VÉGE -

Kiadja a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat

a Magyar Média közreműködésével.
Felelős kiadó: Siklósi Norbert vezérigazgató
Terjesztési ügyek: Magyar Média Terjesztési Igazgatóság
1071 Budapest, Dembinszky u. 39.
Telefon: 214-844, 422-718
ISBN 963 272 208 6
Terjesztik a könyvesboltok.
Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat
kaposvári üzemében - 181664 - 70000 példányban.
Felelős vezető: Miké Ferenc igazgató
Megjelent: 8 (A/5) ív terjedelemben