— 45 —
A zendai fogoly. kijárása felé. Lóra ültem, mialatt a tábornagy tartotta
Irta : A N T O N Y H O P E . (FOLYTATÁS.)
Megmagyarázta a ruritániai udvar szertartásait,
szokásait és megígérte, hogy folyton oldalam mellett
lesz és inteni fog, kit hogyan kell fogadnom.
— Katolikus ön? — kérdezte egyszerre.
— Nem.
— Tehát eretnek ! — sóhajtott boszusan és gyor-
san beavatott a katholikus egyház szertartásainak fon-
tosabb formáiba is.
— Szerencsére, — szólt — ebben a tekintetben
nem várnak öntől valami sokat, mert a király bámu-
latosan hanyag az ilyen dolgokban.
Elértük az állomást. Frigyes is annyira magához
tért, hogy meg tudta értetni a meglepett állomás-
főnökkel, hogy a király megváltoztatta tervét. A vonat
megérkezett, beszálltunk és Sapt folytatta tovább
magyarázatait.
Tíz óra volt, midőn az ablakból kitekintve, meg-
láttam egy nagy város templomtornyait.
— Felséged fővárosa, — vigyorgott Sapt, kezével
odamutatva. — Egy órával korábban érkezünk, még
senki sem lesz itt a fogadásunkra. Közben —
— Közben, — szóltam — az ördög elviszi a királyt,
ha nem kap valamit enni.
Az öreg ezredes nevetett, s kezét nyújtotta.
— Ön egy valódi Elphberg, — mondta. Egy
pillanatig hallgatva nézett reánk, aztán csendesen
hozzátette: — Isten adja, hogy ma estig még élet-
ben maradjunk!
— Amen! — szólt Frigyes.
A vonat megérkezett, Sapt és Frigyes leugrottak
és födetlen fővel tartották az ajtót előttem. Valami
sajátságos érzés szorította össze a torkomat és —
nem szégyenlem bevallani — Istenhez fohászkodtam.
Aztán kiléptem a strelzaui állomásra.
Egy pillanat múlva a legnagyobb zavar és föl-
fordulás uralkodott mindenfelé. Lovasok száguldoztak
a városba, az ezredekhez, a székesegyházhoz, a herceg
palotájához, tudtul adni megérkezésemet. És éppen
mire reggelimet elvégeztem, megkondultak a főváros
összes templomainak a harangjai, fölhangzott a katonai
zenekar indulója, és a közeledő néptömeg éljenzése.
V. Rudolf ő felsége megérkezett Strelzauba.
NEGYEDIK FEJEZET.
Követve Tarlenheim Frigyestől és Sapt ezredes-
től, kiléptem a buffetből a perronra. Előbb azonban
gyorsan meggyőződtem, hogy pisztolyom kéznél van-e
s kardom könnyen mozog-e hüvelyében ? A legma-
gasabb méltóságok és tisztek csoportja várakozott
rám, élükön egy hatalmas, katonás tartású férfival,
kinek melle érdemrendekkel volt borítva.
— Strakenicz tábornagy, — suttogta Sapt és én
tudtam, hogy a ruritániai hadsereg egyik leghíresebb
veteránjával állok szemben.
A tábornagy néhány hódolatteljes szóval üdvözölt
és tolmácsolta a strelzaui herceg mentségét. A herceg
hirtelen rosszul lett és nem jöhetett ki a vasúthoz,
de alázatosan esedezik az engedelemért, hogy ő fel-
ségét a székesegyházban várhassa. Sajnálkozásomat
fejeztem ki, a tábornagy mentegetődzésére szeretetre-
méltóan válaszoltam és méltósággal fogadtam számos
kiváló egyéniség hódolatát. Senkin sem látszott a
legcsekélyebb gyanúsítás sem és ez ujabb bátorságot
öntött belém. De Frigyes még mindig halvány volt
és keze reszketett, mint a nyárfalevél, mikor oda-
nyújtotta a tábornagynak.
Aztán hosszú menetben indultunk az állomás
a kengyelvasat. A polgári méltóságok kocsiba szálltak
s a tábornagygyal jobbomon, Sapt ezredessel balfelől
(kinek, mint adjutánsomnak joga volt e helyhez)
megkezdtük a bevonulást a városba.
Strelzau az új és ó-városból áll. Az új városrész
gyönyörűen ki van építve, míg az ó-város szűk,
piszkos, tekervényes utcáin a szegénység, nyomor és
lázadásra, bűnre kész népség tanyáz. Ez a szociális
és lokális különbség a két városrész között, mint
később Sapttól megtudtam, szoros összefüggésben áll
más, engem közelről érdeklő körülményekkel.
Ugyanis az új-város a király pártján állott, míg az
ó-város a strelzaui hercegbe, a fekete Mihályba vetette
minden reménységét és őt tekintették hősüknek, meg-
váltójuknak.
Gyönyörű látvány volt, midőn végigvonúltunk a
főúton és a nagy téren, hol a királyi palota áll.
Minden ház zászlókkal és szőnyegekkel volt díszítve,
jobbról, balról tribünök éljenző, kalaplengető embe-
rekkel és az ablakokból és erkélyekről, asszonyok,
leányok lengették fehér kendőiket és piros rózsák
egész sokaságát dobták utamra. Vidáman mosolyogva
viszonoztam mindenfelé az üdvözlést.
Azt írtam, vidáman, és ez nagyon furcsán hangoz-
hatik. De tényleg mámoros voltam az izgalomtól.
Abban a percben valóban — majdnem azt hittem —
valóban én vagyok a király és diadalmasan emeltem
föl tekintetemet egy szép asszonyokkal telt erkélyre . . .
És egyszerre összerezzentem. Mert ott fönn, szép
arcán büezke mosolylyal, megpillantottam De Mauban
Antoinettet, az én utitársnőmet. Láttam, hogy ő is
összerezzen, előrehajol és reámmereszti szemét. Ekkor
gyorsan összeszedtem magam és bátran szeme közé
tekintettem, mialatt kezemmel pisztolyom után nyúl-
tam . . . Ha most elkiáltotta volna magát: — Ez
nem a király! . .
Tovább haladtunk; aztán a tábornagy megfordult
a nyeregben és intett a kezével, mire a lovasság
közelebb jött és körülzárolt, úgy hogy a tömeg nem
férkőzhetett közelünkbe. Most elhagytuk az új-várost
és Mihály herceg városrészébe érkeztünk. A tábornagy
ezen intézkedése minden szónál világosabban jellemezte
a város hangulatát. De ha már a sors királylyá tett,
úgy a legkevesebb volt, amit tehettem, hogy szerepe-
met jól játszam.
— Miért ez a változtatás a rendben, tábornagy
úr? — kérdeztem.
A tábornagy fehér bajuszát harapdálta.
— Helyesebb így, felség — mormogta.
Megállítottam a lovamat.
— Hagyja azokat ott elől ötven lépéssel tovább
lovagolni, — szóltam. — Ön, tábornagy, Sapt ezredes és
többi barátaim, bevárják míg én ötven lépéssel előre
lovagoltam és vigyáznak rá, hogy senki se jöjjön
közelembe. Meg akarom mutatni népemnek, hogy
királya bízik benne.
Sapt kezét karomra tette. Leráztam magamról. A
tábornagy habozott.
— Nos, nem értenek meg? — szóltam, s a
tábornagy ismét harapdálva fehér bajuszát, kiadta a
szükséges parancsot. Láttam, hogy az öreg Sapt tit-
kon mosolyog, de fejét csóválja, amint rám néz.
Ha fényes nappal meggyilkoltak volna Strelzau utcáin,
Sapt helyzete mindenesetre nagyon kényes lett volna.
Végre elértük a székesegyházat. Egyszerre meg-
rohant vakmerőségem teljes tudata. Mintegy ködbe-
borulva láttam mindent, mikor leszálltam. Ködben
úszva láttam a tábornagyot, Sapt ezredest és a fénye-
sen öltözött papok seregét, kik a bejáratnál reám
vártak. Szemem még fátyolozott volt, midőn a tem-
plom kapujába léptünk s az orgona hangjai felém
 - 46 —
zúgtak. Semmit sem láttam a ragyogó sokaságból,
mely a templomot megtöltötte. Nem láttam a bibornok
tekintélyes alakját sem, ki fölemelkedett székéből, hogy
engem üdvözöljön. Csak két arcot — szorosan egy-
más mellett — tudtam megkülömböztetni. Az egyik
egy fiatal leány arca volt, halvány, csodásan kedves,
fején az Elphbergek gyönyörű, vörös hajkoronájával;
mert nőnek gyönyörű az. A másik egy férfi telt,
piros arca, kinek tekete haja és mély tekintetű sötét
szeme azonnal tudtomra adták, hogy végre szemtől
szembe láthatom kedves fivéremet, a fekete Mihályt.
Midőn megpillantott, piros arca egyszerre elsápadt és
sisakja zörögve esett le a földre. Azt hiszem, mind e
percig nem tartotta lehetségesnek, hogy a király mégis
eljött Strelzauba.
Ami ezután történt, alig tudok róla. Letérdeltem
az oltár elé és a bibornok fölkente a fejemet. Aztán
fölálltam, kinyújtottam kezemet, és átvettem lluritánia
koronáját, fejemre tettem és elmondtam a királyok
ősi esküjét; aztán (ha bűn volt, Isten bocsássa meg
nekem) magamhoz vettem az úrvacsorát. És a ha-
talmas orgona hangja ismét fölbúgott és a tábornok
proklamáltatta a heroldokkal, hogy V. Rudolf királylyá
koronáztatott . . . Aztán a fehér arcú, gyönyörű hajú
hölgy, kinek uszályát két apród vitte, közeledett
felém és a herold kiáltotta:
— O fensége, Flávia királyi hercegnő!
Mélyen meghajolt előttem, kezével fölemelte az
én kezemet és megcsókolta, egy pillanatig gondol-
koztam hogy mit kellene cselekednem, aztán magam-
hoz vontam és mindkétfelől megcsókoltam az arcát.
A hercegnő mélyen elpirult és — ekkor — ő emi-
nenciája a bíboros érsek, a fekete Mihály előtt elsur-
ranva, odahajolt hozzám, megcsókolta a kezemet és
egy írást adott át a pápától, — az elsőt és egyet-
lent, melyet valaha ő szentségétől kaptam.
Aztán jött a strelzaui herceg. Megesküdnék reá,
hogy reszketett és támolygott és amellett jobbra-
balra tekingetett, mintha menekülni akarna. Hol el-
halványodott, hol elvörösödött, keze remegett az én
kezemben és ajka egészen száraz, cserepes volt. Saptra
pillantottam, a ki szakállába mosolygott, s aztán magas
állásom szerint megtettem, ami kötelességem volt,
megragadtam drága Mihályom mindkét kezét s meg-
csókoltam az arcát. Azt hiszem, mind a ketten örül-
tünk, mikor túl voltunk rajta!
De sem a hercegnő arcán, sem másén, nem vet-
tem észre a legcsekélyebb kételkedést vagy megütődést.
A hasonlóság tökéletes volt; majdnem egy óráig áll-
tam ott és oly fáradtnak és blazirtnak éreztem
magamat, mintha egész életemben mindig csak király
lettem volna. Mindenki kezet csókolt s a követek
hódolattal járultak elém, többek közt az öreg lord
Topham, akinek házánál Londonban számtalanszor
táncoltam. Szerencsére az öreg olyan rövidlátó volt,
mint egy denevér!
Aztán visszamentünk, ugyanazon az úton, a ki-
rályi palotába, s hallottam, midőn az ó-városban a
fekete Mihálynak éljeneztek, a ki, mint Frigyes később
elbeszélte, úgy ült a lovon, mintha álmodna. Én
most kocsiban ültem, Flávia hercegnő mellett s egy
borzas gyerkőc hangosan kiáltott felénk:
— Mikor lesz a menyegző ? —• Egy másik abban
a pillanatban jól képen teremtette s fölkiáltott: —
Éljen Mihály herceg!
Flávia hercegnő elpirult — mily gyönyörű szép
volt — és egyenesen maga elé tekintett. Kissé zavar-
óan voltam, mert elfeledtem Saptot érzelmeim felől
megkérdezni, s nem tudtam, mennyire haladt a vi-
szony köztem és a hercegnő között. Őszintén mondva,
ha én vagyok a király, minél messzebb haladt volna,
annál jobban örülök. A hercegnő hamar visszanyerte
egykedvüségét és hozzám fordulva szólt:
— Tudod-e Rudolf, hogy ma valahogy másnak
látszol, mint máskor ?
A tény nem volt meglepő, de a megjegyzés igen
nyugtalanító.
— Érettebbnek és komolyabbnak látszol, — foly-
tatta, — majdnem bánatosnak, szinte azt hinném,
hogy soványabb is lettél. Lehetséges-e, hogy elkez-
denél valamit komolyan venni?
Úgy látszik, a hercegnő körülbelől olyan véle-
ménynyel volt a király felől, mint sógornőm, lady
Burlesdon, felőlem.
Összeszedtem egész lélekjelenlétemet.
— Örülnél-e annak? — kérdeztem gyöngéden.
— Óh, hiszen ismered nézeteimet, — felelt, elfor-
dítva szemét.
— Mindent megkísértek, a mi neked kedves, —
feleltem. Midőn erre mosolygott és elpirult, gondol-
tam nem vezetem rosszul a király szívügyeit. Tovább
folytattam és amit most mondtam, az teljesen
igaz volt:
— Hidd meg, kedves rokon, soha életemben
nem gyakorolt semmi mélyebb benyomást reám, mint
a mai fogadtatás!
A hercegnő arca sugárzott, de egyszerre elko-
molyodott.
— Megfigyelted-e Mihályt? — suttogta.
— Igen, — feleltem. — Nem nagyon jól mula-
tott — tettem hozzá.
— Ügyelj magadra! Te — te nem őrizteted őt
eléggé! Hiszen tudod — —
— Tudom, hogy mindazt szeretné, a mi az enyém!
— Úgy van!
Aztán — elragadtatva szépségétől — még hozzá-
tettem, — a király nevében:
— És még valamit szeretne, ami még nem az
enyém, de remélem, hogy egy napon elnyerhetem!
Bum! Bum! Trara, trara! Megérkeztünk a palo-
tához. Ágyuk dörögtek és trombiták harsogtak.
Egész sereg szolga várt ránk. Fölvezettem a herceg-
nőt a széles márványlépcsőn és mint koronás király
birtokomba vettem őseim királyi palotáját, leiütem a
saját asztalomhoz, jobbom felől unokahugom, mellette
a fekete Mihály, balfelől ő eminenciája a bíboros érsek.
Hátam mögött állt Sapt és az asztal végén láttam
Tarlenheim Frigyest, ki egy pohár pezsgőt üritett ki
— kissé gyorsabban, mint az udvari ettikett meg-
engedte.
És eszembe jutott, vájjon mit csinál most a rur-
tániai király?
ÖTÖDIK FEJEZET.
A király öltöző-szobájában voltunk, Tarlenheim
Frigyes, Sapt és én. Fáradtan dobtam magam egy
karszékbe. Sapt pipára gyújtott. Nem szólt semmit,
de láttam, hogy meg van elégedve vakmerő vállal-
kozásunk eredményével. Frigyesből a diadal, támo-
gatva a jó bortól, egészen új embert teremtett.
— Milyen emlékezetes nap lesz ez önre, egész
életén ! — kiáltott. — Istenemre, én is szeretnék egy-
szer tizenkét óráig király lenni! De Rassendyll, önnek
nem szabad olyan mély érzéssel játszania szerepét.
Nem csodálom, ha a fekete Mihály még sötétebb volt,
mint máskor; a hercegnőnek és önnek annyi mondani
valójuk volt!
— Oly gyönyörű szép! — kiáltottam.
— Az ördögbe az asszonyokkal! — mormogta
Sapt. — Készen van az indulásra?
— Készen! — sóhajtottam.
Öt óra volt — és tizenkét órakor nem leszek
 — 47 —
senki többé, csak Rassendyll Rudolf. Valami tréfás
megjegyzést tettem erre.
— Örüljön, ha nem az utolsó Rassendyl lesz, —
szólt Sapt zordonan. — Istenemre, a míg a városban
vagyunk, folyton inogni érzem a fejemet. Tudja-e bará-
tom, hogy Mihály tudósítást kapott Zendából ? Visza-
vonult szobájába, hogy elolvassa s egészen kikelve a
képéből jött ki onnan.
— Készen vagyok, — feleltem, mert ez az újság
éppen nem növelte kedvemet a maradásra.
— Előbb egy távozási engedélyt kell kiállítanunk,
hogy a várost elhagyhassuk. Mihály a kormányzó s
el lehetünk készülve akadályokra. Önnek alá kell
írnia.
— Kedves ezredes úr, az okmányhamísitást még
nem tanultam meg.
Sapt egy darab papirost húzott ki a zsebéből.
— Itt a király aláirása és itt egy darab másoló-
papír is. Nos, ha ön tiz perc alatt nem tud egy tisz-
tességes Rudolf aláírást utánozni, hát akkor majd
megteszem én.
És ez a sokoldalú hős igen tisztességes utánzat-
ban aláírta a király nevét.
— Most, Frigyes, — szólt, — a király lefekszik.
Nagyon ki van merülve. Senkinek sem szabad őt
holnap reggel kilenc óra előtt zavarni. Érti, senkinek ?
Ha valaki távollétünk alatt ki találná nyitni ezt az
ajtót, ön holnap reggel már nem lenne életben, hogy
azt nekünk elmesélje.
— Nem kell engem tanítani erre ezredes úr, —
felelt Frigyes.
— Burkolja be magát ebbe a nagy köpenyegbe,
— fordult Sapt hozzám — és tegye fejére ezt a lapos
sapkát. Ma éjjel az ordonáncom velem lovagol a
vadászkastélyhoz.
A falhoz lépett és kinyitott egy rejtekajtót.
— A megboldogult király idejében nagyon jól
ismertem ezt az utat, — szólt.
Követtem és körülbelül kétszáz lépést haladtunk
egy szűk folyosón. Aztán egy erős tölgyíaajtó elé
értünk. Sapt kitárta. Egy csöndes kis utcán találtuk
magunkat, mely a palota kertjének hátulsó részéhez
vezetett. Egy ember várt reánk, két lóval. Anélkül
hogy egy szót váltottunk volna az emberrel, felültünk
és ellovagoltunk. A város tele volt zajjal és vígas-
sággal, de mi a távoleső, csöndes utcákat kerestük.
Köpenyegem betakarta arcomat félig és a nagy lapos
sapka elrejtette áruló hajamnak legkisebb fürtjét is.
Sapt parancsára lehajoltam a nyeregben és olyan görbén
lovagoltam, mint remélhetőleg soha többé nem fogom
tenni. Végre elértük a város falát és a kaput.
— Tartsa készen a fegyverét, — suttogta Sapt. —
El kell némítanunk a kapust, ha valamit mond.
Szerencsére egy kicsiny, tizennégy éves leányka
tipegett ki.
— Bocsánat, nagyságos uram, édes apám királyt
látni ment.
— Inkább itt kellett volna maradnia, — dünnyögte
Sapt. — Nézd, itt van a távozási engedélyünk. Mutasd
meg apádnak. Add ide a kulcsot. Ordonánc, nyissa
ki a kaput.
Leugrottam lovamról, kizártam a nagy, nehéz
kaput s kivezettük lovainkat.
— Sajnálom az őrt, ha Mihály megtudja, hogy
nem volt itt! És most, fiam, egy kis galopp! De nem
igen gyorsan, a míg a város közelében vagyunk.
A városon kívül már kisebb volt a veszedelem,
mert mindenki odabent mulatozott. Amint besöté-
tedett, még gyorsabban lovagoltunk. Az én pompás,
erős lovam úgy szaladt, mintha csak tollat vitt volna.
Keveset beszélgettünk.
— Szeretném tudni, mi volt a sürgönyben,
melyet a herceg kapott, — szóltam egyszer.
— Én is, — felelt Sapt.
Körülbelül huszonöt mérföldet haladtunk, midőn
Sapt egyszerre megállott.
— Hallja? — kiáltott.
Hallgatóztam. Messze mögöttünk, az esti csönd-
ben — éppen féltíz volt — lovak patkóinak csattogása
hallatszott. Az erős szél egész világosan hozta felénk
a hangot. Saptra tekintettem.
— Jöjjön, — kiáltott és megsarkantyúzta lovát.
Mikor ismét megálltunk, hogy hallgatózzunk, nem
hallottunk semmit. Meglassítottuk lépéseinket. Aztán
egyszerre újból hallottuk. Sapt leugrott és a földre
tartotta fülét.
— Ketten vannak, — szólt — csak egy mért-
földre vannak mögöttük. Szerencsére az út nagyon
kanyargós, és mi úgy haladtunk, mint a szél!
Tovább száguldottunk. Úgy látszott, hogy a távolság
köztünk és üldözőink között ugyanaz marad. Félóra
múlva keresztúthoz értünk. Sapt megállott.
— Jobbra vezet a mi utunk, — szólt, — balra
a kastélyhoz. Mindegyik körülbelül nyolc mérföld;
szálljon le.
— De hiszen utóiérnek! — kiáltottam.
— Szálljon le, — ismételte Sapt nyersen és én
engedelm eskedtem.
Az erdő nagyon sűrű volt és az út széléig terjedt.
Bevezettük lovainkat a sűrűbe, zsebkendőinkkel bekö-
töztük szemüket és megálltunk mellettük.
— Látni akarja, hogy kik azok? — suttogtam.
— Igen és hogy merre mennek, — felelt.
Láttam, hogy pisztolyát kezébe vette. Mind kö-
zelebb halatszott a lódobogás. A hold oly fényesen vi-
lágitott, hogy az út egészen fehérnek látszott.
— Itt jönnek, — suttogta Sapt.
A herceg volt. Mellette lovagolt egy hatalmas
fickó, a kit jól ismertem, s akinek később volt rá
oka, hogy engem szintén jól ismerjem, Holf Miksa,
az erdésznek, Jánosnak, testvére és ő fensége komor-
nyikja. Utolértek. A herceg megállott.
— Melyik útra térjünk? — kérdezte a fekete
Mihály.
— A várba, fenség, — unszolta kísérője. —
Ott megtudjuk az igazat.
A herceg egy pillanatig tétovázott.
— Úgy tetszik mintha lódobogást hallottam volna.
— Nem hiszem, fenség.
— Miért ne menjünk a vadászkastélyba?
— Kelepcétől félek. Ha minden rendben van,
miért menjünk a vadászkastélyba? Ha pedig nincs
rendbe, akkor csak kelepce, hogy megfogjanak.
Egyszerre nyerítni kezdett a herceg lova. Hir-
telen lovaink fejére csavartuk köpenyegeinket és mi-
alatt szorosan tartottuk őket, egyúttal pisztolyainkkal
célba vettük a herceget és kisérőjét. Ha fölfedeznek,
a következő percben halottak vagy foglyok.
Mihály még várt egy pillanatig.
— Tehát menjünk Zendába, — kiáltott aztán,
lovára ugrott, megsarkantyúzta és elvágtattak.
Sapt fölemelte fegyverét és utána célzott. Oly
élénken tükröződött vissza a sajnálkozás, hogy nem
lőhet rá, hogy majdnem elnevettem magam.
Még tíz percig maradtunk helyünkön.
— Lássa, — szólt Sapt — arról értesítették, hogy
minden rendben van.
— De hát mit jelent ez ?
— Azt az Isten tudja, — felelt Sapt sötéten,
homlokát ráncolva. — De Strelzauból a legnagyobb za-
varban hajtotta valami ide.
Ismét lóra ültünk s oly gyorsan haladtunk,
ahogy csak fáradt lovaink bírtak. Az utolsó nyolc
 - 48 —

mérföldet szótlanul tettük meg. Tele voltunk aggo- Két lépést tettem előre s magasan a fejem fölé tar-
dalommal. — Minden rendben van. Vájjon mit jelen- tottam a gyertyát. A szögletben, a földön egy férfi
tett ez? hullája feküdt, kinyújtott karral; nyakán egy óriás
Végre megláttuk a vadászházat. Utolsó erőfe- seb tátongott. Odamentem, letérdeltem melléje és
szítésre sarkantyúztuk lovainkat s megálltunk az ajtó Istennek ajánlottam becsületes lelkét. Mert József
előtt. Minden csöndes és kihalt volt. Egyetlen emberi volt, a kis szolga, akit a király őrizeténél meggyil-
lény sem mutatkozott. Gyorsan leszálltunk. Egyszerre koltak.
csak Sapt megragadta karomat. Éreztem, hogy valaki vállamra teszi a kezét.
— Nézze, nézze, — kiáltott a földre mutatva. Hátrafordultam s a Sapt iszonyattal körültekintő arcát
Odatekintettem. Lábam előtt öt vagy hat selyem- láttam.
zsebkendő hevert, összeszaggatva, elvágva, össze- — A király ? Én Istenem ! A király ? . . . suttogta
tépve. Kérdőleg néztem reá. rekedten.
— Ezzel kötöztem meg a vén asszonyt, — szólt. — A király nincs itt, — szóltam.
— Pányvázza ki a lovakat és jöjjön velem.
Az ajtó ellenállás nélkül kinyílt. Beléptünk a HATODIK FEJEZET.
szobába, mely a mult éjen dorbézolásunk színhelye
volt. Még tele volt vacsoránk maradványaival és üres Átkaroltam Saptot és kivittem a pincéből. Tíz
üvegekkel. percig, vagy még tovább is, némán ültünk az ebédlő-
— Jöjjön gyorsan, — kiáltott Sapt, ki végre ben, aztán Sapt megdörzsölte a szemét, párszor levegő
kezdte elveszíteni csodálatos egykedvüségét. után kapkodot s azzal ismét a régi volt. Libával a
Lerohantunk a pincébe. A szenes-pince ajtaja földre dobbantott és kiáltott:
tárva-nyitva állt. — Megtalálták a királyt!
— Megtalálták az öreg asszonyt! — kiáltottam. — Igen, — mondtam, — minden rendben van, ezt
Aztán a boros-pince ajtajához értünk. Be volt sürgönyözték a fekete Mihálynak! Hogy érezhette
zárva és éppen olyan állapotban látszott lenni, mint Jiiagát, mikor ma reggel az üdvlövések fölhangzottak
a hogy reggel hagytuk. Strelzauban. Szeretném tudni, mikor kapta a tudósítást?
— Hála Istennek, minden rendben van ! — lohász- — Bizonyosan azelőtt küldték el neki innen
kodtam. De Sapt rettenetesen káromkodni kezdett. Zendáról, mielőtt még valamit tudtak volna itt a mi
Arca halotthalvány lett és a földre mutatott. Alant az megérkezésünkről Strelzauba.
ajtórésen egy vörös tócsa látszott, mely már félig be — És ő egész nap magával hordozta a sürgönyt
volt száradva. Sapt a falhoz tántorgott. Megkisérlettem és nem tudta, tulajdonképpen hányadán van? Ugyan
kinyitni az ajtót. Be volt zárva. mit gondolhatott magában, Sapt!
— Hol van József? — mormogta Sapt. — Jobban érdekel az, hogy mit gondol most?
— Hol van a király? — kérdeztem én. Fölugrottam.
Iszonyú erőfeszítéssel betörtem az ajtót. — Azonnal vissza kell mennünk Strelzauba, —
— Adjon egy gyertyát! — kiáltottam, de Sapt kiáltottam — és a katonaságot fegyverbe szólítani.
még mindig mozdulatlanul támaszkodott a faihoz. Az öreg Sapt kihúzta pipáját zsebéből és csen-
Természetesen, hogy ő még jobban meg volt desen rágyújtott.
rendülve, mint én, mert szerette urát; saját magáért — Talán meggyilkolják a királyt, amíg mi itt
nem félt soha, ezt senki sem foghatta volna reá, de ülünk, — sürgettem.
arra a gondolatra, hogy mi lehet ott lent a sötét Sapt egy darabig némán szívta a pipáját.
pincében, bárki elhalványodhatott. Fölszaladtam az — Az az átkozott vén asszony! — tört ki a végre.
ebédlőbe, megragadtam egy ezüst gyertyatartót, meg- — Valahogy magára vonta a figyelmet. Átlátom az
gyújtottam, s amint visszasiettem, annyira reszketett egész játékot. Jöttek, hogy elvigyék a királyt és
a kezem, hogy a forró viasz kezemre csöpögött. Nem valami véletlen folytán megtalálták ! Ha ön nem egyezett
volt semmi okom tehát reá, hogy Saptot lenézzem volna bele, hogy Strelzauba menjen, most valamennyien
fölindulásáért. a menyországban volnánk !
Kinyitottam, a pince ajtót. A vörös tócsa, mely — Es a király ?
mind sötétebb és barnább lett, szétfolyt a pincébe. — Ki tudja, hol van most a király! (Folyt. ka?.)

A l a p í t á s i év 1810. A l a p í t á s i év 1810. I

H A L T E N B E R G E R B É L A
kelmefestő-és vegyi tisztító-Intézete
K a s s á n . Gyár: S z e r e c s e n - u t c a 4. s z á m .
Az o r s z á g ezen l e g r é g i b b é s k i t ű n ő e n b e r e n d e z e t t
Z. Bárdi (Jaíri grófné
O Méltósága— e l i s m e r t f ő v á r o s ' szép-
k e l m e f e s t ő és tisztit« - intézetében ség — l e g k e d v e l t e b b t o i l e t t e c i k k e i :
r u h á k s b á r m i n e m ű k e l m é k f e s t e t n e k é s t i s z t í t t a t n a k . A f ő s ú l y t ezen
intézet a postai megbízásokra fekteti és a n a p o n k i n t érkező elismerő
& SflTANEülifl-HÖüGYPOR
(fehér, r ó z s a és c r é m ) é s
levelek szerint a m u n k á l a t o k k i v i t e l e k i f o g á s t a l a n . Tudakozódásokra
a z o n n a l i válasz.
SATANELLA-CRÉME
arc azonnali előállítására.!
A k e t t ő e g y ü t t i s ós k ü l ö n - k ü l ö n
hasz nálható ! Annyiban különböznek
[ X iíXiuáu Zah ásckl a többi készítményektől, hogy hasz-
r
MAGYAR KÖRKÉPTÁRSASÁG yjj nálatát minden időben
lehet h a g y n i — a nélkül — hogy a
abban
l e g k i s e b b f o l t o t vagy r á n c o t h a g y n a m a g a u t á n . N e m m a r ó ós
é Hódoló diszfelvonulás" sí/w nem éget!
QÄTÄNflTTÄ UATQ7EQ7 m e l y a h a j h u l l á s t a k k o r is m e g -
0/11 nll£iLL!i~llAüüZiiJüL, s z ü n t e t i , h a az a l e g n a g y o b b b e t e g -
W
EISEN'HUT FERENC nagy körképének ségek következménye; hajnövést elősegíti; moly n e m oántja, h a j -
t ö r é s és k o r p a k é p z ő d é s n e m l é t e z i k . E g y e d ü l i k é s z í t ő : E r é n y i
HS W előkészületei miatt egyelőre B é l a g y ó g y s z e r é s z , S z a b a d s z á l l á s o n (Pestm.) F ő r a k t á r : T ö r ö k
J ó z s e f Király-utca, Molnár é s Moser Koronaherceg-utca, L u x
(US VIAIAIAIAIAIAIAI/ zárva N an. VIAIAIAIAIAIAIAI/ VI/ Mihály Muzeum-körut, Majthényi B é l a Egyetem-utca
MF" Ára I forint. " K
Sb
iN-j": jr. jT- jr- jr- fÁ
V ^ w w w w v v w v w ^
BUDAPESTI HÍRLAP NYOMDAJA