5.

Adventi történet

Mentovics Éva: Mikulás anyó karácsonya

Senki sem kívánhatott volna szebb telet, mint amilyenben részük lehetett abban
az esztendőben. A kis település olyan volt, mintha csak egy mesebeli, téli
képeslap elevenedett volna meg. Hósipkás háztetői, az egyébként is hangulatos,
kanyargós, zegzugos utcácskái, hófehér dunna alatt pihenő parkja, a kisváros
mellett magasló domb megnyugtató látványa, az oldalában őrködő hatalmas,
hópehelysubát öltő fenyőfákkal, igazi, békebeli decemberi látványt nyújtott.
Akármerre is pillantottunk, látható és érezhető volt az a jóleső, izgalommal teli
várakozás, amit az adventi időszak varázsa hordozott magában.
A gyerekek, szobáikba zárkózva készítették titkos ajándékaikat, a szülők még
egy utolsó lendülettel nyakukba vették a várost, elidőztek a játékboltban, a
kisáruházban, a sarki zöldségesnél, hogy lehetőségeikhez mérten beszerezzék a
még hiányzó dolgokat. Nappal is szép volt, ám estére még inkább szemet
gyönyörködtetővé vált az utcai kandeláberek látványa, melyek fényénél
megcsillanva járták táncukat a könnyed libbenéssel aláhulló hópelyhek. Ilyenkor a
házak is új életre keltek. Nem volt ez alól kivétel az a többszintes, régi bérház
sem, amely egy kis zsákutca végében magaslott.
Volt, aki a lakása ajtaja köré kanyarított fényfüzérrel, az udvarban ünnepivé
varázsolt fenyőfával, megint mások az ablakukba helyezett mécsesekkel tették
még meghittebbé ezt a szép időszakot, jelezve ezzel is, hogy nem csak a
lelkükben készülnek a várva várt ünnepre.
Talán csak egyetlen lakó volt kivétel. Az ő ablaka ilyenkor, de az év többi napján
is sötétségbe burkolózott. A láthatóan súlyos, vaskos sötétítőfüggöny oldalán
megjelenő fénycsíkból lehetett csak sejteni, hogy azért mégis tartózkodik valaki
a lakásban. Bár régóta itt lakott, senki sem tudott róla semmit. Illetve valamit
mégis… A nevét. Azt is csak amiatt, mert az ajtaján, a levélbedobó nyílás fölött
volt olvasható, hogy özv. Fenyvesi Miklósné.
Ha valahol szóba került, voltak, akik habókos öregasszonyként, megint mások
egyenesen boszorkaként emlegették. Akadt, aki meg is erősítette, mondván ez
utóbbinak egészen biztos, hogy van alapja, hiszen fekete ruhán kívül még semmi
más színű öltözék nem volt rajta. Olyan is volt, aki látni vélte egyszer, amikor a
postásnak ajtót nyitott, hogy egy koromfekete macska ült a foteljában. A
közvetlen szomszédja pedig azt mesélte, hogy esténként, ahogy elmegy a lakása
előtt, szinte mindig valami imádkozás féle suttogás szűrődik ki az ajtaján. Valaki
meg is jegyezte, hogy olyankor biztos varázsigéket mormol.
Ritkán lehet találkozni vele. Előfordult, hogy kora reggel látták, amint egy egész
ölnyi virággal a karján távozott otthonról, és csak késő este ért haza.
Mindenkinek köszönt ugyan, de sietősen ment is tovább, senkivel nem állt meg
beszélgetni.
- Szerintem meg azért nem látjuk nappal, mert a boszorkányoknak is pihenni kell
valamikor. Éjjel, amikor már mindenki alszik, felpattan a seprűjére, és elrepül
valami boszorkányszeánszra – mondta Julcsi vihogva, mikor a gangos társasház
udvarán, a többi utcabeli gyerekkel épp egy hatalmas hógolyót görgetett, ami
majd a hóember pocakja lesz.
- Ne légy rosszindulatú! – szólt rá Anna – Gyakran jár hozzá a postás.
Csomagokat hoz és visz el tőle, talán valami otthon végezhető munkából keresi a
megélhetésre valót, azért lehet olyan ritkán látni.
- Szerintem meg azokban hozzák neki a boszorkánykellékeket, varázsszereket;
varangyport, denevérhájat, varjúköpetet, meg ilyesmi – mondta Karcsi,
komolyságot erőltetve magára.
- Isteni szerencse, hogy senkit sem változtatott békává eddig! – kiáltotta egy
kisfiú.
- Hát te azt honnan tudod? Halmosi Petit már három napja nem láttuk. Az is
lehet, hogy egy befőttes üveg alján brekeg valahol – suttogta vészjósló hangon
Márti.
- Megnyugtatok mindenkit, hogy Peti jól van. Nagymamájához utazott el, falura –
mondta mosolyogva egy anyuka, aki egy régi, zománcos fazekat hozott a
gyerekeknek.
- Tessék, itt egy cilinder. Ilyen hidegben még a hóemberek fejére is kell valami.
A gyerekek megköszönték a piros fazekat, ami azonnal fel is került Hófej úr
kobakjára, ugyanis így nevezték el a hóembert. Épp egy régi sálat tekertek a
nyaka köré, amikor Peti és a mamája belépett a ház kapuján.
- Nézzétek csak, ki jön ott!? – bökött Anna a kisfiú felé - Nahát, úgy látom, nincs
semmi békaformája!
A többiek jót kacagtak, majd vidáman ugrálták körül Petit, akinek sejtelme sem
volt arról, miért is olyan nagy hír az, hogy nincs semmi békaformája,
mindenesetre örült, hogy ilyen szeretettel fogadják, aztán kézen fogta a
mamáját, és izgatottan vonszolta maga után, végig, a gangos folyosó vége felé. A
nagyi, aki alig tudott lépést tartani a kisfiúval, egyszer csak megtorpant.
- Várj csak, Petikém! Korábban ezt észre se vettem - mutatott az egyik ajtón
lévő névtáblára - Csak nem Mikulás anyó lakik itt?
- Hogy te milyen jókat tudsz mondani, nagyi! Még hogy Mikulás anyó? – kacagott
Peti, ám nem hagyta nyugodni a gondolat, és vacsora után megkérte a mamáját,
mondja el, mire is gondolt.
- Tudod, Petikém, ez nem túl szívderítő történet, de elmesélem neked – mondta,
majd egy mély sóhajt követően hozzákezdett…
Nagyon rég történt, de soha nem halványul el az emléke. A falu, ahol éltem, kis
település volt, sok szegény emberrel. A városból költözött hozzánk egy kedves
tanító néni, akit ott, a jóságos Erzsikeként emlegettek. Olyan lelkesen,
mosolyogva és odaadóan oktatott bennünket, hogy már az első napon a szívébe
zárta minden diák. Ünnepek előtt színdarabokat tanultunk meg vele, amit mindig
nagy sikerrel adtunk elő a falu lakossága előtt. Azon túl, hogy ő készítette hozzá
a díszlet, segített nekünk jelmezt varrni, minden próbán meglepett bennünket
valamivel. Hol süteményt sütött nekünk, hol egy nagy tál gyümölcsöt hozott,
máskor saját készítésű könyvjelzőt kaptunk tőle.
Akkoriban furcsa dolog történt a faluban, amire eleinte senki sem tudott
magyarázattal szolgálni. Mikulás nap reggelén minden gyerek talált egy gondosan
átkötött kis csomagot kint, az ablakában, amely illatozó mézeskalácsokat rejtett.
Ezen túl is így volt minden évben, mígnem egy korán ébredő gyermek észrevette,
hogy Erzsike néni áll az ablaka előtt, karján egy nagy kosár, amelyből kivesz,
majd a párkányra helyez egy csomagocskát. Ekkor nevezték el Mikulás anyónak.
Azt ugyan sajnálta, hogy kiderült a titok, ám az csöppet sem zavarta, hogy
Mikulás anyóként emlegették. A mézeskaláccsal teli csomagocskák pedig a
következő években is ugyanúgy eljutottak minden kisgyermekes család ablakába.
Mikulás anyó időközben két kisgyermek édesanyja lett. Azon a télen Mariska 4,
Zolika 5 éves volt. Életvidám, okos, tündéri gyermekek voltak, akiket a férjével
együtt nagy szeretetben, boldogságban neveltek. Gyönyörű telünk volt akkor, épp
olyan szép, mint most. Az édesapjuk kézen fogta a két gyereket és elmentek a
pékségbe, hogy beszerezzék a kenyeret a következő napokra.
December huszonnegyedike lévén Mikulás anyó már végzett az ünnepi
teendőkkel. Minden ragyogott a tisztaságtól, elkészültek az ételek, és fahéjas-
vaníliás mézeskalácsillat járta be a házat. Amint a gyerekek kiléptek az ajtón,
édesanyjuk hozzálátott az előkészületekhez. Igyekeznie kellett, mert a
megbeszéltek szerint egy óra múlva érkeznek haza. Mekkora lesz a boldogság, ha
megpillantják a Jézuska által felállított karácsonyfát! Úgy sürgött-forgott,
szinte szárnyakat kapott, hiszen előre örült, hogy láthatja a gyermekei arcán a
boldogságot, hallhatja angyali kacajukat.
Eltelt egy óra, majd eltelt másfél… A várakozás csöndjét az ajtó felől hallatszó
kopogtatás hangja törte meg. Az ajtó előtt két rendőr állt, ők hozták a szomorú
hírt. Férje és a két gyermek hazafelé tartott, amikor egy fenyőrönköket szállító
teherautó irányíthatatlanná válva felhajtott a járdára. Sajnos egyikük életét
sem sikerült megmenteni. A hír hallatán Mikulás anyó összeomlott. Sokáig
kezelték a kórházban, ahova rendszeresen járt hozzá látogatóba a falu apraja-
nagyja, ám a szomorú eset óta teljesen magába roskadt, meg sem szólalt. Egy
napon, amikor elengedték a kórházból, hazament összecsomagolt és elutazott.
Képtelen volt ott élni, ahova a fájdalmas emlékek kötötték. Azóta senki se tud
róla semmit sem, csak azt látják, hogy a szerettei sírján mindig friss virág van.
Peti megkönnyezte a hallottakat. Másnap már korán útnak indult, sorra járta a
barátait. Futótűzként terjedt a hír. Rövid időn belül már kis csoportokba verődve
mesélték egymásnak gyerekek és felnőttek Mikulás anyó szomorú történetét.
Petiék nagyon szégyellték magukat, amiért boszorkaként emlegették, és
mindenféle gonosz dolog fordult meg a fantáziájukban vele kapcsolatban, ezért
úgy gondolták, hogy valamit tenniük kell. Különböző ötletek, elképzelések
követték egymást, majd rövid tanácskozás után megszületett a terv, amelynek a
kivitelezéséhez a beavatott felnőttek is örömmel csatlakoztak, majd kiosztották
egymás között a feladatokat. Egy környékbeli gyermek sem várta annyira a
karácsonyi ajándékát, mint azt, hogy milyen sikerrel zárul a tervük
megvalósítása.
Reggel Peti halk léptekkel osont a bérház körfolyosóján, Mikulás anyó
ablakpárkányára helyezett egy kis csomagot, majd finoman megzörgette az
ablakot és odasietett a többiekhez, akik a folyosó egyik sarkában megbújva
várták a fejleményeket. Látták, amint Mikulás anyó elhúzta a sötétítőfüggönyt,
óvatosan kikémlelt, majd tekintete megpihent az ablakpárkányon. Kis idő
elteltével kinyílt az ablak, vézna kezével megfogta, beemelte a csomagot,
bezárta az ablakot, majd visszaigazította a függönyt.
A gyerekek másnap izgatottan várták a postást, akit már a kapualjban
megállítottak. Néhány perc múltán a postás mosolyogva vett át mindegyiküktől
egy-egy képeslapot, majd bekopogott Mikulás anyóhoz, akinek az arcára
láthatóan kiült a csodálkozás, amikor átvette őket.
Petiék a következő napon újabb meglepetéssel készültek. Úgy gondolták, hogy a
dobozban található finom házi sütemény, mézeskalács megkóstolása, a sok saját
készítésű képeslap megtekintése, a neki szóló kedves sorok elolvasása után talán
lehet némi esélyük… A három főből álló „küldöttség” összeszedte minden
bátorságát, és bekopogott Mikulás anyó ajtaján, ami rövid várakozást követően
kinyílt, a gyerekek pedig kissé megszeppenten, de annál nagyobb szeretettel
hívták meg őt másnapra, az iskolában tartandó ünnepi előadásukra. Mikulás anyó
elérzékenyülten pillantott rájuk, gyengéden megsimította mindegyik kisgyerek
kobakját, és szelíd tekintettel, finoman bólintott. Hosszú évtizedek óta ekkor
húzódott először mosolyra a szája, és alig észrevehetően, de talán a szeme
sarkában is megjelent egy parányi csillogás.
Másnap a gyerekek és a szülők társaságában indult el az iskolához, ahol
meghatottan nézte végig az előadást, ezt követően pedig Petiék szeretetteljes
invitálására bement hozzájuk egy délutáni teázásra.
Mikulás anyót karácsonykor és az ünnepek elmúltával sem hagyták magára a
szomszédai. Bár ő eleinte kissé félszeg volt, de idővel már szinte várta ezeket a
találkozásokat. Állandóan szomorú tekintete lassacskán megváltozott, és
örömmel tapasztalták, hogy néha már apró mosoly is bujkál a szája szegletén.
Később, mikor már jobban feloldódott, egyre nagyobb élvezettel töltötte idejét
a gyerekek társaságában. Sokat mesélt nekik, ők pedig elkerekedett szemekkel
hallgatták az általa kitalált történeteket. Egy idő után Mikulás anyó lett
„mindenki nagymamája”. Amikor a szülőknek sürgős dolga akadt, szívesen
vigyázott a gyerekekre, ők pedig hálából elkísérték sétálni a parkba, vagy
elintézték helyette a bevásárlást. Egy napon, mikor éppen nála gyűltek össze egy
 kártyapartira, a játék végén hátradőlt a foteljában és így szólt:
- Tudjátok, pár hónappal korábban, karácsony előtt, reggel tájban karácsonyi
angyalokkal álmodtam, a lelkemet pedig valami régen tapasztalt, jóleső melegség
járta át. Úgy éreztem, hogy valami csoda van készülőben. Ez a csoda pedig a jó
szíveteknek köszönhetően megérkezett és ma is tart. Köszönöm nektek!

A történetet ezen formába öntötte: Král Zsuzsa https://www.facebook.com/groups/jujoboro