Rosamunde Pilcher

Tengeri szél

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2012
 1

Az egész egy hétfői napon kezdődött, január végén.

Unalmas nap, unalmas évszak. Karácsony elmúlt, szil-
veszter elmúlt, elfelejtettük, de az új év még nem fed-
te fel arcát. London hideg és barátságtalan, a boltok-
ban a puszta reménység és „hajóútra alkalmas öltözék”.
A park csupasz fáinak csipkéje az alacsony égre rajzo-
lódik, alattuk színtelen és halott a letaposott fű – el se
lehet hinni, hogy valaha megint lila és sárga krókuszok
szőnyege borítja majd.
Olyan nap ez is, mint a többi. Sötétben ébredtem, a
vekker hangjára, de a sötétséget kicsit enyhítette a füg-
göny nélküli ablak tág felülete, s rajta át láttam a pla-
tánfa csúcsát, amelyet távoli utcai lámpák narancsszín
izzása világított meg.
Szobám bútorozatlan, csak a matracom áll ben-
ne, meg egy konyhaasztal, amit majd bemázolok, ha
lesz rá időm, sőt esetleg még ki is fényesítem méhvi-
asszal. Csupasz a padló is, faburkolattól faburkolatig.
Narancsosláda szolgál éjjeliszekrényül, egy másik pe-
dig mint szék teljesít szolgálatot.

5
 Kinyújtottam a kezem, villanyt gyújtottam, és mély-
séges elégedettséggel szemléltem a lehangoló képet. Az
enyém. Első otthonom. Alig három hete költöztem be
– de az enyém, csak az enyém. Tetszésem szerint bármit
művelhetek vele. Poszterekkel boríthatom a csupasz fe-
hér falat, vagy akár narancsszínűre festhetem. Felcsi-
szolom a csupasz padlót, vagy tarkára mázolom. Már-
is a gazda szemével nézek körül az ócskásoknál meg a
régiségboltokban, mindegyiknek a kirakatát végigvizs-
latom, hátha olyan kincsre lelek, amit megengedhetek
magamnak. Így került birtokomba az asztal, és már ki-
néztem magamnak egy aranyozott keretű antik tük-
röt, de még nem volt kellő bátorságom, hogy bemen-
jek a boltba, és megtudakoljam, mennyibe kerül. Talán
a kéménypillérre akasztom, vagy az ablakkal szemköz-
ti falra, hogy az ég meg a fa festményként tükröződjön
a díszes keretben.
Nem sajnáltam az időt a kellemes képzelgéstől. Me­
gint az órára néztem: későre jár, hát felkeltem, és me-
zítláb átcsoszogtam a parányi konyhába, meggyújtot-
tam a gázt, és feltettem a teaüstöt. Kezdődik a nap.

A lakás Fulhamben van, a kis sorházak Maggie és John

Trent tulajdonában levő egyikének legfelső szintjén.
Csak karácsonykor ismerkedtem meg velük, Stephen
és Mary Forbesnak és nagy csapat lármás gyereküknek
otthonában, egy nagy és rendetlen házban, Putneyban.

6
Stephen Forbes a főnököm, a Walton Street-i köny-
vesbolt tulajdonosa, ahol tavaly óta dolgozom. Min-
dig fantasztikusan aranyos és segítőkész, és amikor egy
másik eladónőtől megtudta, hogy karácsonykor ma-
gam leszek, menten ellentmondást nem tűrően meg-
hívtak Maryvel együtt – valójában inkább megparan-
csolták –, hogy a három napot náluk töltsem. Helyük
rengeteg van, mondták, padlásszoba, Samantha szobá-
jában egy üres ágy, de ugye nem bánom? És amellett
segíthetek Marynek megtölteni a pulykát, meg össze-
szedni a fa alól a rengeteg összegyűrt selyempapírt.
Ez utóbbi szempont figyelembevételével végül is
elfogadtam a meghívást, és istenien éreztem magam.
Nincs szebb a családi karácsonynál, ahol tele a ház gye-
rekkel és zűrzavarral és papírral és ajándékokkal, a ka-
rácsonyfának fenyőillata van, csillog-villog rajta a sok
dísz, és csálén lóg a házilag készített dekoráció.
Ünnep másnapján este, amikor a gyerekeket már
ágyba dugtuk, Forbesék felnőttpartit rendeztek, bár
továbbra is gyerekes játékokat játszottunk, de ekkor
már Maggie és John Trent részvételével. Fiatal házasok,
Maggie apja Oxfordban professzor, Stephen jól ismeri
egyetemista korából. Maggie kacagó, nyíltszívű terem-
tés, alig lépett be, máris emelkedettebbé vált a hangu-
lat. Kölcsönösen bemutatkoztunk, de a társasjátékok
során persze nem tudtunk beszélgetni, míg csak egymás
mellé nem kerültünk az egyik kanapén, és taglejtésből
próbáltuk kitalálni, hogy Mary, némajátékkal, melyik

7
film címét igyekszik előadni. – Rose Marie! – kiabál-
ta be valaki, teljesen indokolatlanul. – Gépnarancs!
Maggie cigarettára gyújtott, és hátradőlt a kanapén.
Feladta.
– Fogalmam sincs – mondta. Felém fordult. – Ste­
phen boltjában dolgozol, ugye?
– Igen.
– Jövő héten bemegyek, és elvásárolom valamennyi
karácsonyi könyvutalványomat. Legalább egy tucatot
kaptam.
– Jó neked.
– Nemrég költöztünk az első házunkba, úgyhogy
rengeteg albumot akarok kirakni a dohányzóasztalra,
hadd higgye mindenki, hogy szörnyen intelligens va-
gyok, és...
Ekkor azonban valaki nagyot kurjantott:
– Maggie, te jössz! – ő meg elkáromkodta magát,
felpattant, és elvonult megtudni, mit kell alakítania.
Nem emlékszem, mi volt, de jó volt nézni, amint ka-
cagva bohóckodik, mindjárt a szívembe fogadtam, és
reméltem, hogy találkozunk még.

Találkoztunk. Maggie állta a szavát, néhány nappal az

ünnepek után bejött a boltba, irhabekecsben, hosszú,
lila szoknyában, egy maréknyi könyvutalvánnyal. Épp
nem volt más vevő, előbújtam egy rakás tarkabarka bo-
rítójú könyv mögül, és ráköszöntem.

8
 – Szervusz.
– Jaj, de jó, hogy itt talállak. Segítenél?
– Persze.
Közösen kiválasztottunk egy szakácskönyvet, egy
újonnan megjelent önéletrajzot, amiről egész London
beszél, meg egy fantasztikusan drága impresszionista
albumot a nevezetes dohányzóasztalra. Összesen ki-
csit többe kerültek, mint a könyvutalványok értéke,
hát Maggie belekotort a táskájába, és elővette a csekk-
könyvét.
– John meg fog őrülni mérgében – mondta boldo-
gan, és kiírta az összeget piros golyóstollal. A csekk sár-
ga papírján igen vidáman hatott. – Már így is túl sokat
költünk szerinte. Tessék. – Megfordította, a hátára rá-
írta a címet. – Bracken Road 14, SW6 – olvasta fenn-
hangon, hátha nem tudom kiböngészni a kézírását. –
Még nem szoktam meg. Alighogy beköltöztünk. Rém
izgalmas, és ha hiszed, ha nem – a miénk. A beugrót
persze a szüleink fizették, Johnnak meg sikerült ráven-
nie valami építtető társaságot, hogy a többire adjon köl-
csönt. De persze muszáj lesz kiadnunk a legfelső szin-
tet, hogy fizetni bírjuk a részletet, így talán megoldjuk
valahogy. – Elmosolyodott. – Gyere el, nézd meg.
– Nagyon szívesen. – Becsomagoltam a könyveit, vi-
gyáztam, hogy szép rendesen hajtogassam a papírt.
– Tudod – szólalt meg Maggie –, rém udvariatlanul
hangzik, de nem is tudom, hogy hívnak. Rebecca, an�-
nyit tudok, de milyen Rebecca?

9
 – Rebecca Bayliss.
– Nem ismersz véletlenül egy rendes, megbízható
személyt, aki bútorozatlan lakást keres?
Ránéztem. Szinte olvastunk egymás gondolataiban.
Csomót kötöttem a csomagra, elvágtam a zsineget.
– Hozzám mit szólnál?
– Hozzád? Talán lakást keresel?
– Az előbb még nem kerestem. De most már igen.
– Csak egy szoba és konyha. A fürdőszoba közös.
– Én nem bánom, ha nektek megfelel. És ha a bére
nem túl magas. Mennyit kértek?
Maggie megmondta. Nyeltem egyet, gyors fejszá-
molást végeztem, aztán kiböktem:
– Meg tudom oldani.
– Bútorod van?
– Nincs. Bútorozott lakást bérelek két lánnyal közö-
sen. De szerezhetek bútort.
– Úgy veszem ki a szavaidból, nagyon megutáltad a
társbérletet.
– Nem igazán, de szívesebben lennék magam.
– Hát, mielőtt elhatároznád, gyere el és nézd meg.
Valamelyik este. Mert mind a ketten dolgozunk.
– Ma este lehetne? – Sehogy sem tudtam féken tar-
tani a türelmetlenségemet.
– Jó – mosolyodott el Maggie. – Gyere el este. – Fel-
emelte a pazarul csomagolt könyvköteget, és indulni
készült.
Hirtelen elfogott a pánik.

10
 – Én.... én nem is tudom a címet...
– Dehogyisnem, te buta. Ott van a csekk hátán. Hu-
szonkettes busszal gyere. Hét körül várlak.
– Ott leszek – ígértem.

A Kings Roadon döcögő buszban módszeresen hűtö-

gettem lelkesedésemet. Zsákbamacskát veszek. A la-
kás talán szóba sem jön, túl nagy, túl kicsi, vagy egyéb
szempontból nem megfelelő. Nem élem bele magamat,
mert nem szeretnék csalódni. És a kis ház kívülről csak-
ugyan jelentéktelen volt, vörös tégla kis villák sorában,
az ajtó körül cifra stukkó, lehangolóan sok színes üveg.
De a 14-es szám belseje friss festéstől-mázolástól ragyo-
gott, új szőnyeg a padlón, és jött elém Maggie, kopott
farmerban, kék pulóverben.
– Elnézést a toprongyért, de magam végzem a házi-
munkát, úgyhogy mihelyt hazaérek, átöltözöm. Gye-
re, menjünk fel, nézd meg... Dobd a kabátodat a kor-
látra, John még nincs itthon, de mondtam neki, hogy
jössz, és tökjó ötletnek tartotta ő is, hogy...
Egész úton felfelé be nem állt a szája. Felértünk az
üres szobába, a ház hátulsó frontján. Maggie villanyt
gyújtott.
– Déli fekvés, egy kis parkra néz. Az elődeink az al-
sóbb szinten toldalékot építettek, szóval még valami
balkonféléd is van. – Kinyitott egy üvegajtót, kilép-
tünk a hideg, sötét estébe, orromat megcsapta a park

11
avarillata, a nedves föld szaga, és a környékbeli utcák
lámpafényének karéjában megláttam az előttünk nyúj-
tózó üres sötétséget. Hirtelen hideg szél támadt, a pla-
tánfa fekete árnya megborzongott, aztán a neszt elfoj-
totta a fejünk fölött robajló repülőgép.
– Mintha vidéken lennénk – mondtam.
– Hát, majdnem. – Maggie megborzongott. – Men-
jünk be, mert megfagyunk. – Beléptünk az üvegaj-
tón, és Maggie megmutatta a parányi konyhát, amit
egy jókora szekrényből alakítottak ki, aztán, egy lép-
csőfordulóval lejjebb, a fürdőt, amelyen osztozunk.
Végül megint leértünk a meleg, rendetlen nappaliba,
Maggie előszedett egy üveg sherryt meg egy fél zacskó
burgonyaszirmot – azt állította, hogy avas, de nekem­
ízlett.
– No, még most is szívesen jönnél? – kérdezte.
– Szívesebben, mint valaha.
– Mikor költöznél?
– Minél hamarabb. Ha lehet, a jövő héten.
– Hát a lányok, a társbérlőid?
– Majd találnak helyettem valakit. Egyiküknek a hú-
ga Londonba készül. Gondolom, beköltözik a szobám-
ba.
– Na és mi lesz a bútorral?
– Hát... majd megoldom.
– A szüleid biztosan kirukkolnak valamivel – mond-
ta magától értetődő hangon Maggie. – Mint általában.
Amikor Londonba kerültem, anyám a legcsodásabb

12
kincseket varázsolta elő a padlásról meg a fehérneműs
szekrényből, úgyhogy...
Elhalt a hangja. Bánatosan néztem rá, ő végül saját
magán kezdett nevetni.
– Na, tessék, már megint jár a nagy szám. Ne hara-
gudj. Nyilván valami őrülten tapintatlant mondtam.
– Apám nincs, anyám külföldön él. Ibizán. Igazából
ezért szeretnék valami saját fészket.
– Igazán sajnálom. Gondolhattam volna, hiszen
Forbe­séknál töltötted a karácsonyt... Kitalálhattam
volna.
– Ugyan már.
– Édesapád meghalt?
Ugyancsak kíváncsi volt, de olyan nyílt és barátsá-
gos módon, hogy nevetségesnek éreztem volna, ha be-
gombolkozom, mint általában, ha a családomról kér-
dezősködnek.
– Nem hiszem. – Próbáltam adni a közömböst. – Azt
hiszem, Los Angelesben él. Színész volt. Anyám tizen-
nyolc éves korában megszökött vele. De apám hama-
rosan ráunt a családi életre, vagy talán fontosabbnak
érezte a pályáját. Na, mindegy, a házasság alig pár hó-
napig tartott, mire én megszülettem, apámnak már hí-
re-hamva se volt.
– Milyen szörnyű...
– Hát, igen. Habár... nem is tudom. Nem sokat gon-
dolkodtam rajta. Anyám sohasem emlegette apámat.
Nem mintha túlságosan el lett volna keseredve, csak

13
lezárta az egészet, kész, elmúlt. Mindig csak előrenéz,
mindig is szörnyen optimista volt.
– De mi történt, amikor már a világon voltál? Anyád
visszament a szüleihez?
– Nem. Soha többé.
– Úgy érted, senki se küldött táviratot, hogy „Gye-
re haza, minden meg van bocsátva!”?
– Nem tudom. Igazán nem tudom.
– Biztosan irtózatos nagy volt a felháborodás, ami-
kor anyád megszökött, de akkor is... – Elhalt a hangja.
Láthatólag nem értette azt a helyzetet, amit én egész
életemben a lehető legtermészetesebbnek fogadtam el.
– Miféle család az, amelyik ilyet csinál a lányával?
– Fogalmam sincs.
– Viccelsz?
– Dehogy. Igazán nem tudom.
– Azt akarod mondani, hogy nem ismered a tulaj-
don nagyszüleidet?
– Még csak azt sem tudom, kicsodák. Vagy kik vol-
tak, hogy egyáltalán élnek-e még.
– De hát anyád nem mesélt semmiről?
– Dehogyisnem... Néha apró, múltbéli részleteket
emlegetett, de azok nem álltak össze. Tudod, ahogy
anyák beszélnek a gyerekeikhez, eszükbe jut ez-az, hogy
mit csináltak kicsi korukban, ilyesmi.
– De... Bayliss. – Maggie összevonta a szemöldökét. –
Szokatlan név. Valahonnan ismerős, de nem jut eszem-
be, hol hallottam. Nincs semmiféle támpontod?

14
 Elnevettem magam.
– Gondolod, hogy igazán tudnom kéne? Hidd el,
nem érdekel. Ha az ember sosem ismerte a nagyszüle-
it, nem is hiányolja őket.
– De hát nem szoktál azon gondolkodni... – kereste
a szavakat – hogy hol élnek?
– Tudom, hogy hol éltek. Cornwallban. Egy nagy
kőházban, a tenger felé lejtő tág mezők közepén. És
anyámnak volt egy Roger nevű bátyja, de ő elesett a
háborúban.
– De mit csinált anyád, amikor megszülettél? Gon-
dolom, állásba kellett mennie.
– Nem, volt egy kis jövedelme. Valami nagynéni ha-
gyott rá egy kis pénzt. Persze kocsink nem volt soha,
semmi ilyesmi, de azért megéltünk. Kensingtonban lak-
tunk, egy alagsori lakásban. Anyám barátaié volt a ház.
Úgy nyolcéves koromig éltünk ott, aztán intézetbe ke-
rültem, utána pedig... elvetődtünk mindenhova...
– Az intézet drága mulatság.
– Nem volt valami előkelő intézet.
– Anyád nem ment újra férjhez?
Maggie-re néztem. Élénk arcán mohó kíváncsiság
tükröződött – de Maggie aranyos teremtés. Ha már
ennyit elárultam, akár elmondhatom a többit is.
– Nem volt kimondottan feleségtípus... De nagyon,
nagyon szexepiles volt, és mindig volt mellette vala-
ki, aki rajongott érte... És mihelyt intézetbe kerül-
tem, már nem kellett különösebben titkolóznia. So-

15
se tudtam, hol fogom tölteni a következő vakációt.
Egyszer Franciaországban, Provence-ban. Néha itt,
Angliában. Aztán egy karácsonyt New Yorkban töl-
töttünk.
Maggie emésztette a hallottakat. Grimaszt vágott.
– Nem lehetett neked szórakoztató.
– De, roppant tanulságos volt. – Rég megszoktam
már, hogy a dolgot a humoros oldaláról fogjam fel.
– Gondold csak el, mi mindent láttam, micsoda eg-
zotikus helyeken éltem. Párizsban egyszer a Ritzben
laktunk, máskor meg Denbigshire-ben egy huzatos,
rozzant házban. Egy költőé volt, aki birkatenyésztéssel
próbálkozott. Életemben még olyan boldog nem vol-
tam, mint amikor az a kapcsolat véget ért.
– Anyád biztosan nagyon szép.
– Igazában nem, csak a férfiak látják annak. Nagyon
derűs, és meggondolatlan, és szeszélyes, és sokan bizto-
san azt mondanák, hogy nincs egy szikra erkölcsi ér-
zéke. Őrjítő. Minden „őrült vicces”. Ez a szavajárása.
A kifizetetlen számlák halmaza „őrült vicces”, és az elve-
szett retikülje, a megválaszolatlan levelek tömege mind
„őrült vicces”. Semmi érzéke a pénzhez, és tökéletesen
hiányzik belőle a kötelességtudat. Meglehetősen zak-
latott volt mellette az élet.
– Ibizán mit csinál?
– Valami svéddel él, akivel ott ismerkedett meg. Egy
ismerős házaspárhoz ment ki, ott találkozott ezzel a pa-
sassal, és a következő levele már arról szólt, hogy ös�-

16
szeköltöznek. Szörnyen északi a pasas, és savanyú, írta
anyám, de gyönyörű háza van.
– Mióta nem láttad?
– Úgy két éve. Tizenhét éves koromban léptem ki
az életéből. Titkárnői tanfolyamot végeztem, hos�-
szabb-rövidebb ideig állásban voltam, és végül Stephen
Forbes boltjában kötöttem ki.
– Szívesen csinálod?
– Igen. Nagyon.
– Hány éves vagy?
– Huszonegy.
Maggie megint elmosolyodott, eltűnődve rázta ki az
arcából hosszú haját.
– Mi mindent láttál... – mélázott. Egy csepp szána-
lom sem volt a hangjában, sőt inkább egy kis irigység.
– Huszonegy éves koromban piruló ara voltam ször-
nyűséges uszályos menyasszonyi ruhában és naftalin-
szagú ósdi fátyollal. Nem vagyok konvencionális, de
az anyám annál inkább, én pedig nagyon szeretem, hát
rendszerint megteszem, amit kíván.
Lelki szemeim előtt megjelent Maggie anyja. Nem-
igen tudtam, mit mondhatnék, hát egy ócska közhely-
hez folyamodtam:
– Nem vagyunk egyformák...
Ebben a pillanatban meghallottam, amint John kul-
csa fordul a zárban, és többet nem foglalkoztunk anyák-
kal és családokkal.

17
Ugyanolyan nap volt, mint a többi, egy kellemes kü-
lönbséggel. Múlt csütörtökön sokáig ott maradtam a
boltban Stephennel, igyekeztem tető alá hozni a janu-
ári leltárt, viszonzásul Stephen szabadságolt ma dél-
előttre, úgyhogy ebédig azt csinálok, amihez kedvem
van. Kitakarítottam a lakást (maximum fél óra), bevá-
sároltam, egy halom ruhát levittem a gyorsmosodába.
Fél tizenkettőre végeztem a háztartással, hát kabátba
bújtam, és kényelmes sétatempóban indultam a bolt-
ba. Elhatároztam, hogy egy darabon gyalog megyek,
és talán engedélyezek magamnak egy korai ebédet.
Hideg, borús, nyirkos nap volt, amikor igazában nem
is lesz világos. A félhomályban elballagtam a New Kings
Roadig, és nyugatnak fordultam. Itt minden második
boltban vagy régiségeket árulnak, vagy ócska ágyakat,
vagy képkereteket, és azt hittem, ismerem már vala-
mennyit, mint a tenyeremet, amikor egyszer csak egy
üzlet előtt találtam magam, amit eddig nem vettem
észre. A homlokzatát fehérre festették, a kirakat kere-
tét feketére, a szemerkélő eső ellen kihúzták a piros-fe-
hér csíkos vászontetőt.
Felnéztem a cégtáblára. Tristram Nolan, állt ta-
karos fekete betűkkel az ajtó fölött. És az ajtót szegé-
lyező kirakatokban szemnek, szívnek kellemes holmik,
én pedig megálltam az üzletből sugárzó élénk fényben
a járdán, hogy közelebbről szemügyre vegyek mindent.
A bútorok javarészt Viktória korabeliek, frissen kár-
pitozva, restaurálva, fényezve. Dagadozó, görbe lábú

18
szófa, egy varródoboz, egy kis kép, rajta ölebek bár-
sonypárnán. Benéztem a kirakaton át a boltba, és ak-
kor pillantottam meg a két kerek támlájú, görbe lábú,
hímzett rózsás huzatú cseresznyefa széket.
Meglátni és megkívánni őket egy pillanat műve volt.
Lelki szemeim már látták őket a lakásomban. Nekem
kell ez a két szék! Egy pillanatra elbizonytalanodtam.
Ez nem ócskásbolt. Talán olyan drága a két szék, hogy
meg sem tudom fizetni. De hát azért még megkérdez-
hetem, mennyibe kerülnek. Mielőtt elbátortalanod-
tam volna, benyitottam az üzletbe.
Üres volt a bolt, de az ajtónyílás megszólaltatott egy
csengőt, és a következő pillanatban már jött le valaki a
bolt végében levő lépcsőn, az előtte lógó függönyt fél-
rehúzták, és felbukkant egy férfi.
A bolthoz és hangulatához illő, hagyományos öltö-
zékű idősebb emberre számítottam, de ez a férfi meg-
hazudtolta várakozásomat. Fiatal volt, magas, hosszú
lábú – kifakult, szűk farmerban, hasonlóképpen ko-
pott és fakó farmerdzsekijének felgyűrt ujja alól kilát-
szott a kockás ing. A férfi pamutkendőt kötött a nya-
kára, lábán cifra, rojtos mokaszin.
Azon a télen a legvalószínűtlenebb emberek kószál-
tak London-szerte cowboyöltözékben, de ez a fiatalem-
ber valahogy igazinak látszott, kopott öltözéke csakúgy,
mint ő maga. Álltunk, néztük egymást, aztán elmoso-
lyodott, és ez váratlanul ért. Nem szeretem, ha meghök-
kentenek, és a „Jó napot”-om elég hűvösen hangzott.

19
 A fiatalember eleresztette a függönyt, és előbbre lé-
pett.
– Mivel szolgálhatok?

Ha hamisítatlan, tősgyökeres amerikainak látszott is,

mihelyt kinyitotta a száját, már tudtam, hogy szó sincs
ilyesmiről. És ez, nem is tudom, miért, bosszantott.
Míg anyámmal éltem, meglehetősen cinikus vélemé-
nyem alakult ki a férfiakról általában, a magukat meg-
játszókról különösen, márpedig ez a fiatalember, ezt
rögtön leszögeztem magamban, megjátssza magát.
– Én... ezek után a kis székek után szeretnék érdek-
lődni. A kerek hátúakra gondolok.
– Igen. – Előbbre lépett, kezét rátette az egyik szék
hátára. Hosszú, jó formájú keze volt, ujjai vége szegle-
tes, a bőre nagyon barna. – Csak ez a kettő van.
Sóváran néztem a székeket, igyekeztem nem tudo-
mást venni a fiatalemberről.
– Szeretném tudni, mennyibe kerülnek.
Leguggolt mellém, hogy megnézze az árcédulát. Sű-
rű, egyenes szálú haja a gallérjáig ért, nagyon sötét volt
és csillogó.
– Szerencséje van – mondta. – Nagyon olcsók, mert
az egyiknek eltörött a lába, és nem valami szakszerűen
javították meg. – Hirtelen felegyenesedett: meglepett,
milyen magas. Enyhén mandulavágású szeme nagyon
sötét, a nézése kicsit zavarba ejtő. Feszengtem, kezdeti

20
ellenszenvem egyre fokozódott. – Tizenöt font a ket-
tő – mondta a fiatalember. – De ha nem sürgős, és ha
hajlandó még valamennyit áldozni rá, meg lehet erő-
síteni a lábát, és a javítás helyét átfényezni. Erősebb is
lesz, és szebb is.
– Így nem jó?
– Magának jó lenne – mondta a fiatalember – ...de
ha egy nagydarab, kövér embert hív meg vacsorára, az
hamarosan a földön találhatja magát.
Némán szemléltem a fiatalembert – remélhetőleg
hűvösen. Szemében komisz derű bujkált. Nem óhaj-
tottam osztozni a hangulatában. Nem volt ínyemre a
feltételezés, hogy hozzám csak nagydarab kövér férfi-
ak járnak vacsorára.
– Mennyibe kerülne, ha kijavítanák a lábát? – kér-
deztem végül.
– Körülbelül öt fontba. Vagyis két tízesért megkap-
ja a két széket.
Gyors számítást végeztem magamban, és úgy dön-
töttem, ez még éppen belefér a költségvetésembe.
– Megveszem.
– Jól van – mondta a fiatalember, öklét csípőre tet-
te, és nyájasan mosolygott, mintha végeztünk volna az
ügylettel.
Hát, ez aztán nem valami nagy üzletember, gondol-
tam.
– Kifizessem most, vagy adjak előleget?...
– Nem fontos. Majd ha értük jön, kifizeti.

21
 – Mikor lesznek készen?
– Úgy egy hét múlva.
– Hagyjam meg a nevemet?
– Csak ha akarja.
– Mi lesz, ha nem jövök vissza a székekért?
– Megveszi őket valaki más.
– Nem szeretném elveszíteni őket.
– Nem is fogja – mondta a fiatalember.
Mérgesen összevontam a szemöldökömet, de ő csak
mosolygott, és kinyitotta előttem az ajtót. Hideg leve-
gő zúdult be, kint istenigazában eleredt az eső, és az ut-
ca sötét volt, mintha este volna.
– Viszontlátásra – köszönt a fiatalember, én pedig
kipréseltem egy fagyos köszönömöt, kimentem a ko-
mor sötétségbe, és közben hallottam, amint a csukó-
dó ajtó fölött megszólal a csengő.
A nap egyszeriben elviselhetetlen lett. A székek vá-
sárlásának örömét tönkretette a fiatalember keltette
ingerültség. Általában nem szoktam első látásra meg-
utálni valakit, és dühös voltam nemcsak rá, magamra
is, amiért így kiborulok. Még akkor is ezen dúltam-fúl-
tam, amikor végigmentem a Walton Streeten, és benyi-
tottam Stephen Forbes könyvesboltjába. Jó volt bent
lenni, megérezni a friss papír és nyomdafesték szagát,
de a pocsék kedvemet ez sem oszlatta el.
Az üzlet három szinten helyezkedik el, a földszin-
ten vannak az új könyvek, a használt könyvek és régi
nyomatok az emeleten, Stephen irodája az alagsorban.

22
Láttam, hogy Jennifer, a másik lány, egy vevővel fog-
lalkozik, rajta kívül csak egy idős hölgy volt a boltban,
tweed körgallérban. Buzgón tanulmányozta a kerté-
szeti könyvek egyikét, hát én egyenesen a kis ruhatár-
ba tartottam, menet közben gomboltam ki a kabáto-
mat, de aztán meghallottam Stephen félreismerhetetlen
súlyos lépteit: jött fel az alagsorból, és ösztönszerűen
megálltam, hogy megvárjam. A következő pillanatban
megjelent, magas, hajlott hátú, szemüveges férfi, a szo-
kásos jóindulatúan tétova arckifejezéssel. Mindig sötét
öltönyt hordott, amelyre ráfért volna, hogy kivasalják,
és nyakkendőjének csomója már most, déltájban is le-
csúszott, kibukkant alóla ingének legfelső gombja.
– Rebecca – szólalt meg Stephen.
– Igen, megjöttem...
– Jó, hogy elcsíptelek. – Mellém lépett, halkabbra
fogta a hangját, hogy ne zavarja a vevőket. – Van egy
leveled odalent, a régi lakásodból küldték utánad. Sza-
ladj le, vedd el.
– Levél? – vontam fel a szemöldököm.
– Igen. Légiposta. Csomó külföldi bélyeg. Valami-
lyen okból sürgősnek látszik.
Az új székek gondolata, az ingerültség egyszeriben
elszállt.
– Anyám írta? – kérdeztem ijedten.
– Nem tudom. Menj már, nézd meg.
Lementem a meredek, csupasz lépcsőn az alagsor-
ba. Ezen a borús napon a mennyezeti fénycsövek vilá-

23
gítottak. Az iroda – mint mindig – pazarul rendetlen;
rengeteg levél, csomag, kartoték, régi könyvek halom-
ban, kartondobozok, csikkekkel megpúpozott hamu-
tartók. De a levél ott díszelgett Stephen mappájának
közepén, azonnal megláttam.
Felvettem. Légiboríték, spanyol bélyegek, ibizai bé-
lyegző. De az írás ismeretlen, hosszú, hegyes betűk,
mintha hajszálvékony tollal rótták volna őket. A ré-
gi lakásomba címezték, de a címet áthúzta valaki, és
gyerekes verébfejbetűkkel átirányította ide a könyves-
boltba. Vajon meddig hevert a levél az előszobaaszta-
lon, mire valamelyik lány megpillantotta, és vette ma-
gának a fáradságot, hogy utánam küldje?
Leültem Stephen székére, felvágtam a borítékot. Két
vékony légiposta-levélpapír került elő belőle, keltezé-
sük: január harmadika. Majdnem egy hónap telt el az-
óta. Riadó szólt az agyamban, és rémülten kezdtem
olvasni.

Kedves Rebecca!

Remélem, nem haragszik, hogy keresztnevén szólí-

tom, de édesanyjától sokat hallottam magáról. Azért
írok, mert édesanyja nagyon beteg. Már egy ide-
je gyengélkedik, és előbb is írtam volna, de ő nem
engedte.
Most azonban kezembe vettem az ügyet, és a dok-
tor jóváhagyásával tudatom, hogy szerintem ide kel-

24
 lene jönnie hozzá. Ha jöhet, kérem, táviratozza meg
a repülőgépe járatszámát, hogy kimehessek maga
elé a repülőtérre.
Tudom, hogy dolgozik, és talán nem tud kön�-
nyen eljönni, de azt ajánlom, ne halogassa az uta-
zást. Sajnos, nagy változást fog tapasztalni édesany-
jánál, de a hangulata még most is kitűnő.
Minden jót kívánok,
szívélyes üdvözlettel
Otto Pedersen

Csak ültem, és hitetlenül meredtem a levélre. A for-

mális, semmitmondó szavak mindent elárultak. Anyám
nagyon beteg, talán a végét járja. Egy hónapja kértek
meg rá, hogy ne halogassam az utazást, és én csak most
kaptam meg a levelet. Lehet, hogy anyám már nem is él
– és én nem mentem el hozzá. Mit fog gondolni rólam
ez az Otto Pedersen, akivel sohasem találkoztam, és aki-
nek a nevét is csak ebben a pillanatban tudtam meg?

25