KOLLÁR BETTI

A VONZÁS EREJE
 1. FEJEZET

JACKIE

2017. szeptember 11., hétfő

Nagyot sóhajtva álltam meg az előtt az épület előtt, ahol

abban a pillanatban a lehető legkevésbé szerettem volna
lenni. Egy süllyedő hajón is jobb lett volna.
De apa azt akarta, hogy itt legyek.
Felnéztem a San Diegó-i jogi egyetem égbe nyúló,
rozsdavörös épületére, és újabb lemondó sóhaj szakadt
ki belőlem. A nap, mint mindig, most is hét ágra sütött,
lehunytam a szemem a napszemüvegem sötét lencsé-
je mögött, és hagytam, hogy egy percig melegítsék az
arcomat a szeptemberi reggeli meleg napsugarak. San
Diegóban mindig meleg van, de én a januártól áprilisig
tartó időszakot bírom a legjobban, mert az az ideális az
óceánparti napozásra.
A farmersortom zsebébe süllyesztettem a kezeimet,
és lepillantottam magamra. A rövidnadrág egy dolog,
de hozzá testhez simuló, vörös ujjatlant viseltem, amely
szabadon hagyta a hasam alsó vonalát. Minél több fe-
detlen testrész, minél hivalkodóbb színek, a jutalmam

9
annál haragosabb szempár. Márpedig ma reggel emlé-
keztetni akartam apát, hogy a jogi egyetem cseppet sincs
ínyemre, és csak azért vagyok rá hajlandó, mert ő így
akarja. Egyszer sem ellenkeztem, mert kicsi korom óta
ez volt velem a terve, és én eleget akartam tenni neki.
Azzal, hogy elértem, hogy méltatlankodva végigmérjen,
legalább egy pillanatra úgy éreztem, volt valami, amiben
ma reggel én döntöttem.
De valójában nem számított, mit viselek, mivel ezek
voltak az utolsó szabad levegővételeim. Lemondóan
megigazítottam a laptoptáskám pántját, mert dörzsölte
meztelen vállamat, majd csatlakoztam a hallgatósereg-
hez, akik a reggeli előadásokra özönlöttek be a kétszár-
nyú kapun.
Az arcok körülöttem mindenfelé izgatottnak, ki-
pihentnek vagy kevésbé kipihentnek, de azért tettre
késznek tűntek. Fent hagytam a napszemüvegemet, és
mereven előreszegeztem a tekintetem. Úgy éreztem ma-
gam, mintha lecsuktak volna, és egy ablaktalan, sötét
magánzárkába dugtak volna, ahol nincs más, csak egy
lyuk a padlón, ahová üríthetek.
Előhalásztam a telefonom, és ráérősen megnyitottam
rajta az órarendemet, mert fogalmam sem volt, mivel
kezdek, és melyik teremben. Mióta felvettem az órá-
kat, egyetlenegyszer sem néztem rá az órarendemre, így
csak most szembesültem azzal, hogy egy emberi jogok
elméleti alapjai előadás vár rám, az első strigula a ma-
gánzárkám koszos falán.

10
 A lépcsőn beszélgető joghallgatókat kerülgetve ha-
ladtam fel a harmadik emeletre, de a terem bejáratához
érve megtorpantam. A szandálom magas sarka hangos
koppanással ért a padlólaphoz. Az előadó ajtaja mellet-
ti világosbarna táblán a terem száma és neve szerepelt:
202, John Attkinson-előadó. Soha nem hallottam erről az
Attkinsonról, de ha tippelnem kellett volna, valami gaz-
dag, befolyásos bírót mondtam volna, aki millió ítéletet
hozott San Diegó-i trónjáról, aminek talán az ötöde igaz-
ságos volt, viszont legalább a fele korrupt.
Újra a telóm kijelzőjére pillantottam. Jólesett húzni
az időt. Mert amint belépek ezen az ajtón, hivatalosan
is megkezdődik életem leggyötrelmesebb három éve, és
ha adatott előtte még egyetlen percem idekint, akkor
kivárom.
A terem nagy belmagasságú, több száz férőhelyes volt,
elöl kétoldalt egy-egy dupla szárnyú ajtóval. Zsigerből
hátrafelé vettem az irányt, mert ideálisnak tűnt a felső
rész szélén elhelyezkedni. Fellépkedtem a két padsor kö-
zött húzódó lépcsősoron, de a legfelső és legbelső helyek
már mindkét irányban foglaltak voltak.
Balra egy vékony, szemüveges srác vizslatta a tanköny-
vét, alaposan megnyálazva két ujját minden egyes lapo-
zásnál. Elfintorodtam, és jobbra pillantottam. Egy szőke
csajra lettem figyelmes. Valahogy ismerősnek tűnt az a
lezser testtartása és az érdektelen tekintete, amivel maga
elé meredt. Oldalazva haladtam a felhajtott székek előtt,
míg végül megálltam közvetlenül felette.

11
 – Bocs, foglalt az a hely? – böktem a mellette lévő
székre.
– Dehogy, gyere csak! – vette el a laptoptáskáját. Le-
hajtottam a kék párnázatú széket, és miután helyet fog-
laltam, kinyújtóztattam a lábamat.
Egyre többen érkeztek, a termet izgatott pusmogás,
füzet- és könyvlapok zizegése, valamint a laptopok halk,
búgó hangja töltötte be. A szemem sarkából a szöszire
sandítottam. Mozdulatlanul könyökölt a padon, és unot-
tan pislogva hallgatta az előadó nyüzsgését.
Előrehajoltam, és én is a padra támaszkodtam az al-
karommal.
– Miért érzem úgy, hogy legszívesebben inkább köddé
válnál? – érdeklődtem.
– Nem tudom, de rosszul érzed – pillantott rám ko-
moly képpel.
Csalódottan fordultam előre. A táskámért nyúltam,
hogy előhalásszam a laptopomat, amit apától kaptam
ajándékba, amikor megjött az értesítő, hogy felvettek.
Félúton azonban a lány ismét megszólalt.
– Igazából azt remélem, hogy megnyílik itt a fal,
mondjuk, egy titkos átjáróval, ami egyenesen a partra
vezet – bökött a balra lévő, fehér fal irányába.
Eleresztettem a laptopomat, ami visszacsusszant a
táskámba. A lány arcán pajkos mosoly játszott, aminek
láttán valahogy ellazultak addig feszült végtagjaim.
Kiegyenesedtem, és a kezemet nyújtottam.

12
 – Hát mégis egy cipőben járunk! – húzódott mosolyra
a szám. – Jackie vagyok.
– Én pedig Sere – felelte. Kezet ráztunk a pad felett,
aztán fejével a fal felé biccentett. – Ha lesz átjáró, érte-
sítelek.

13
 2. FEJEZET

JACKIE

2004. június 19., szombat

A kerítésen csüngve figyeltem a szomszéd kertet, ahová

két, sötétkék overallt viselő férfi hordta be sorban a do-
bozokat és bútorokat a ház előtt parkoló teherautóból.
Izgatottan mocorogtam a helyemen. A szomszédunkban
korábban egy öreg házaspár élt, elég unalmasak voltak.
Aztán majdnem egy évig állt üresen a mi házunknál öt-
ször kisebb kőépület. A szomszédnélküliség még unalma-
sabb volt. Legalább a néni mindig csúnyán nézett rám,
amikor „véletlenül” átdobtam a labdámat.
Ismét a szomszéd kapura tapasztottam a tekintete-
met. Hátha ezúttal valaki velem egykorú jön! Olyan, aki
benne van a csínytevésben, és együtt bosszanthatjuk a
másik szomszédot, Miss Wokomát. Az extra király volna!
Csak ne legyen nyámnyila. Az ovistársam, Elton jutott
eszembe. Úgy bőgött a múlt héten, amiért rámászott egy
bogár a kertben, hogy kis híján megfulladt. Nem nagyon
szeretnék egy ilyen Eltont a szomszédba! Az nagyon ki-
ábrándító lenne…

14
 Arra lettem figyelmes, hogy besétáltak az új lakók. Egy
magas, szőke férfi jött kézen fogva egy nagydarab nővel,
mögöttük pedig velem nagyjából egyidős fiú. Nagy, zöld
szemeivel és dús, sötétszőke hajával úgy festett a világos-
kék ingben, mint a mesebeli hercegek.
Csakhogy én sosem rajongtam a képeskönyvek szerel-
mes történeteiért, és főleg nem ájultam el a hercegektől.
Pont úgy néztek ki, mint akik még a bogaraktól is fél-
nek… A gonoszt általában szimpatikusabbnak találtam,
de most, amikor itt volt előttem egy igazi herceg, vala-
hogy mégsem tűnt annyira ellenszenvesnek, mint gondol-
tam. Talán tök jó fej, és benne lesz, hogy együtt vicceljük
meg Miss Wokomát!
Észrevett, én pedig továbbra is a kerítésbe kapaszkod-
va vártam, hogy odajöjjön.
– Szia! – köszöntem. – Jackie vagyok, itt lakom.
Közelebbről még hercegesebb volt a külseje. Rövid ujjú
ingén néhány gyűrődést fedeztem fel, és már-már azon
voltam, hogy áthívjam hozzánk, amikor kinyitotta a száját.
– Szia! Én Cage vagyok. Veszélyes a kerítésre felmász-
nod. Egyáltalán nem állsz stabilan, és könnyen leeshetsz.
A szüleid nem mondták még, hogy nem szabad ilyet csi-
nálni?
Annyira felbosszantott, hogy máris képes volt minden
reményemet tönkretenni, hogy haragosan lemásztam a
kerítésről, és szó nélkül magára hagytam. Még hogy nem
mondták-e a szüleim? Mást se csinálnak, csak megmond-
ják, mit és hogyan kellene tennem!

15
 Most már biztos, hogy a hercegek kiábrándító és
semmirekellő alakok! Remélem, mielőbb elköltözik
innen!

16