Professional Documents
Culture Documents
Annyiért Már Érdemes Volt
Annyiért Már Érdemes Volt
AZ ASSZONY
– Bocsásson meg, asszonyom, arra kell kérnem, hogy kezdjük elölről!
– Elölről?
– Gondolja, hogy mást fogok mondani, mint először? Őrnagy úr, nem hisz nekem? Talán gyanús
vagyok?
– Nem, szó sincs erről. De mint említettem, az új információkat szeretném a helyükre tenni.
– Hát jó! Augusztus 14-én, hétfőn 11 óra tájban hívott fel a nyaralóban a barátnőm, teljesen
kiborulva, hogy holtan találta édesanyámat a WC előtt, és hogy értesítette a rendőrséget. Én már
előtte napokig nagyon ideges voltam, mert nem tudtam anyámmal beszélni, nem vette fel
a telefont. Azzal próbáltam nyugtatgatni magamat, máskor is előfordult már, hogy egész nap nem
értem el, mert elment sétálni. Olyan is volt, hogy nem volt kontaktus a készülékben, kicsúszott
a dugó. Volt, hogy mellétette, ilyenkor persze foglaltat jelzett. Szóval nagyon nyugtalan voltam,
ezért felhívtam a barátnőmet, akinek volt kulcsa a házhoz.
– Persze. Őrült módon száguldottam. Lehet, hogy majd kapok egy fényképet is.
– Igen, a ház előtt már ott állt két rendőrautó, meg egy másik fehér kocsi, a kapuban is rendőr,
a házban is vagy három, meg civil ruhás – gondolom – nyomozók. Azonosítanom kellett
az anyámat. Szörnyű volt! Az a falfehér arca…
– Ő hihetetlenül szívós volt. Elnyűhetetlen. Az a hiperaktív fajta. Tudom, hogy bután hangzik, de
el sem tudtam képzelni, hogy egyszer nem lesz.
– Nagyon ritkán. És mindig kilábalt gyorsan. Pedig negyvenéves kora körül súlyos szívbetegséget
állapítottak meg nála, azt mondták: évei vannak…
– Miféle betegséget?
– Nem tudom pontosan, kislány voltam, ő nem nagyon beszélt róla, később meg oka fogyottá vált
a kérdezősködés. Azt tudom, hogy Betalocot szedett. De nem volt semmi baja, pedig nem kímélte
magát. Nyolcvan éves korától évente utazott Amerikába a rokonokhoz.
– Hát nem tudom. Nekem ez valószínűtlen. Semmi baja nem volt három nappal előtte, amikor
lementem a Balatonra. Valahogy nem stimmel az egész!
– Mire gondol?
– Összefüggés?
– A képpel… a betöréssel…
– Asszonyom, miféle betörésről beszél? Semmi jelét nem találtuk erőszakos behatolásnak.
– Az hosszú történet.
– Nem baj.
– Régi családi örökség a Vénusz. Az elbeszélések szerint az ostrom után feldúlt lakásban a kanapé
mögé csúszva találták meg nagyanyámék. A gyönyörű díszes aranykeret hiányzott.
– Egy orosz parancsnok lakott ott néhány hétig. Talán nem az a műértő fajta. A keretet
értékesebbnek találta… Egyébként kész csoda, hogy a kép sértetlen maradt, csak nagyon poros
lett. A lakás a Gellérthegyen kitűnő helyen volt. A teraszról a vár ostromát páholyból tudták
nézni. Valami géppisztolyfészek volt ott.
– Igen, valószínűleg az értéke nem kopott meg annyira, azért tűnt el. De ott még nem tartunk.
Folytassa, kérem!
– Az ostrom után a nagyanyámék visszaakasztották – keret nélkül – a kanapé fölé. Ott díszelgett
a nagyszobában. Kislány koromban megbűvölten néztem, aztán, amikor sokkal később eladtuk
a gellérthegyi lakást, a legnagyobb gondot az jelentette, hogyan csomagoljuk be a szállításhoz.
Profik tanácsát kértük, azok mondták, hogy: „hű, ez komoly érték”. A kép megúszta a költözést,
elfoglalta méltó helyét az új házban, de én folyamatosan nyugtalankodtam, nem éreztem
biztonságban. Ami nem csoda, hiszen pár hete laktunk csak ott, amikor a férjem arra ébredt
a szobájában, hogy valaki matat a fiókban. A majd két méteres ember felpattant az ágyból,
ráordított a betolakodóra, mire az lerohant az emeletről, és a garázs nyitott oldalajtaján keresztül
elmenekült. Abból tudtuk, hogy már ismerte a házat. Az építőmunkások egyike volt.
– Á, semmihez nem nyúlt, csak készpénzt keresett. Kivette a táskámból, mellette ott volt
a fényképezőgép, az sem kellett neki.
– Hát ez az! Édesanyám nyitva felejtette a garázs oldalajtaját, amikor a friss festékszag miatt
szellőztetett. A garázsból egy belső lépcsőn fel lehetett jutni a lakásba. Ott volt egy másik ajtó is –
de hadd járjon a levegő –, azt is nyitva hagyta. Szép, kora nyári éjszaka volt. A rosszban sántikáló
fiatalember meglátta az utcáról a nyitott oldalajtót, átugrott a kerítésen. Tudta, merre kell mennie.
– Ez mikor volt?
– Ó, még csak pár hónapja laktunk ott. Rögtön kicseréltettem a zárakat. Anyám „lazasága”
megőrjített. Nem félt, pedig kislány koromban a széltől is óvott. Esténként elém jött
a buszmegállóba, mindig a „rossz emberekkel” riogatott. Annyira belém nevelte a félelmet, hogy
sokszor még felnőtt koromban is futva tettem meg az utat a busztól a házig. Sajnos ez a túlzott
aggódás máig bennem maradt. Megkeserítem vele a kislányom életét is.
– Érdekes ellentmondás.
– Micsoda?
– Bennem mindenesetre már zsigeri. És ezzel évtizedeken át szenvedtem anyám „viselt dolgai”
miatt.
– Igen, először csak sima riasztó volt, szintenként kapcsolható, azt gyakran elfelejtettük
kikapcsolni. Anyám rendszeresen bajban volt a kóddal, aztán felírta magának, a cédulát meg
a zsebében tartotta. Néha nála is volt… A szomszédok megőrültek az állandó visító hangtól. Rém
kellemetlen volt! Valahányszor lementünk a Balatonra, és üresen hagytuk a házat, frászban
voltam, hogy mi történik. Kétszer is volt betörési kísérlet, egyszer még a riasztó csengőjét is
leszerelték, de szerencsére nem jutottak be. Akkor két dolgot határoztam el: beköttetem
a rendőrségre, és leveszem a falról a Lotz képet. A hallban volt, talán még az utcáról is lehetett
látni. Leakasztottuk, becsavartuk egy lepedőbe, és a komód mögé tettük. A férjem azt mondta,
hülyeség az egész.
– Milyen a kapcsolatuk?
– Teljesen normális. Hosszú évekig szabad bejárása volt a házba, locsolta a kertet, ha nem voltunk
itthon. Én kértem is, hogy nézzen be időnként, sőt a mobiltelefonját az őrzőszolgálat is hívhatta.
Hívta is, nemegyszer, persze téves riasztás miatt.
– Már nincs. Két éve kicseréltük az időközben teljesen elvetemedett kaput, az összes zárat
korszerűsítettük. Akkor ő azt mondta, már nem kér kulcsot, úgy gondolja, nem volna szerencsés,
ha az új feleség megtudná, hogy szabadon jár-kel nálunk.
– Az én fixa ideám volt, hogy nincs jó helyen. Ott volt a nyoma a falon, a komód mögül meg
kilátszott a lepedő… Kitaláltam, hogy az édesanyám nagy ruhásszekrénye mögött, az ő
szobájában rejtjük el. A falra meg egy akvarellt akasztottunk.
– Ez mikor történt?
– Ki segített?
– Az anyám. Mániákusan védtem a titkunkat. Ha valaki kérdezte, hol a kép, azt mondtam,
eladtuk.
– És ha tovább faggatták?
– Mondtam egy árat, amit vagy nyolc éve hallottam egy szakértőtől. Tudom, hogy ma már
a sokszorosát éri. Az volt a szöveg, hogy „a nyaraló felújítására kellett a pénz”.
A BARÁTNŐ
– Köszönöm, asszonyom, hogy a rendelkezésünkre állt. Lehet, hogy önnek is fogok korábbi
kérdéseket még egyszer feltenni. Kérem, nézze el ezt nekem!
– Állok elébe, őrnagy úr!
– Szinte kislány korom óta. Szüleinket régi barátság fűzte egymáshoz. Az enyémek sajnos hamar
elmentek, ezért Edit mamája amolyan pótmamám lett, Edit meg a póthúgom. Önállóan éltem
a szüleimtől örökölt lakásban, de sokat voltam náluk. Egy rövid házasság után egyedül maradva
még jobban kötődtem hozzájuk. A Balatonon is sokat voltunk együtt a nyaralóban.
– Nem könnyű eset egyik sem. Egy kicsit önfejűek és befelé fordulók, de engem elfogadtak.
– Hogy érti azt, hogy befelé fordulók? Olaszy Edittel hosszan beszélgettem, inkább nyitottnak,
kellemes társalgónak láttam.
– Ő nagyon okos nő és gyorsan felméri, kivel milyen hangot kell megütni. De ez inkább egyfajta
színjáték. Valójában kifejezetten rögeszmés alkat. És nagyon negatív.
– Arra, hogy sötéten látja a világot, noha nem volt nehéz az élete. Igaz, a kapcsolatai nem
sikerültek, szeretetéhsége van, és ezzel a kislányát szinte agyonnyomja. Te jó ég, de furcsa!
– Micsoda?
– A kettejük viszonyáról kérdezett, és én most jövök rá: az anyáról ugyanazt mondhatom, mint
a lányáról. Szó szerint! Ezután elképzelheti, hogy jöttek ki egymással!
– Nagyon borzasztó nap volt. Reggel kilenc körül hívott Edit, az egyébként már jól ismert ideges,
feszült hangján, hogy már őrületbe kergeti az anyja, mert két napja nem veszi fel a telefont. Kérte,
menjek ki a házhoz, nézzem meg, mi van vele, mert rosszat sejt. Ismertem Edit paranoiáit, nem
nagy lelkesedéssel indultam el a budai villához. Útközben a kocsiban különféle variációkra
tippeltem, de amikor odaértem, furcsa nyugtalanság fogott el. Először nem találtam a kulcsot,
becsengettem, nem történt semmi, aztán remegő kézzel bányásztam elő a táskám aljáról.
Benyitottam a kapun, a kerti lépcsőkön elindultam a terasz felé, ahol a bejárati ajtó volt. Száradt
ruhákat találtam szanaszét, éjjel nagy vihar volt. Már tudtam, hogy baj van. Két percbe tellett, míg
idegességemben a háromzáras ajtót kinyitottam. Ahogy beléptem, a riasztó figyelmeztető sípjelét
reméltem, de néma volt. Nem volt beriasztva. Aztán megláttam Gabika fejét a földön, a szemben
lévő fürdőszoba előtt. A többit eltakarta a fal kiszögelése. Rosszullét kerülgetett, mikor közelebb
mentem, és megláttam, ahogy a jól ismert otthoni ruhájában fekszik, szétvetett kezekkel, lábakkal
a kövön. Tudtam, hogy halott, azt is tudtam, hogy nem szabad hozzáérni. A telefonhoz nyúlva
szinte át kellett lépnem rajta. Persze, nem jutott eszembe a rendőrség telefonszáma. Leültem egy
székre és bőgtem. Aztán elkezdtem matatni az étkező pultján zsebkendőért. Ott szokott lenni. És
akkor megláttam a telefonszámot a készülék mellett a falhoz támasztott kis kartonon. Persze, Gabi
minden fontos számot kiírt egy papírra, hogy ne kelljen keresgélni. Az első volt a rendőrségé…
Pár perc múlva ott voltak.
A NYOMOZÓ HADNAGY
– Jó napot, hadnagy úr! Mint bizonyára tudod, az ügy bonyolultsága miatt engem ért
a megtiszteltetés, hogy kibogozzam a szálakat.
– Igen, nagyszerűen fogunk szórakozni… Miután mindkét esetben ott voltál a helyszínen, arra
lennék kíváncsi, látsz-e összefüggést a két történet között.
– Amikor kihívtak minket az öreg nénihez, csak rutinból is átkutattuk az egész lakást. Feltűnt
volna a kép a szekrény mögött. Ismerem a kollégáimat.
– Hát ez az! Semmit! A háromszintes ház minden külső ajtaja, ablaka zárva volt. Még
a tetőablakok is. Egyedül az öreg néni fürdőszobájának rácsos billenő ablakát hagyták nyitva.
– A riasztó működött?
– A garázsszinten sem?
– Ott sem. A hölgy, aki kihívott minket, azt mondta, az öreg néninek sok baja volt a riasztóval. Ha
tehette, nem kapcsolta be alul sem, pedig a lánya mindig kérte tőle.
– A hölgyről mi a benyomásod?
– Megérzés.
– Úgy három héttel ezután kaptam az értesítést, hogy megint történt valami az Áfonya utcai
házban. Tényleg majdnem pontosan három hétre rá, csak ez kedden volt, megint ott találtam
magam. Egy teljesen kiborult, kissé idegbetegnek látszó, ötven körüli nő fogadott, és közölte:
csak most szánta rá magát, hogy körülnézzen az anyja szobájában, és eltűnt a kép a szekrény
mögül. Mindezt olyan állapotban mondta, hogy megfordult a fejemben, orvost hívok. Ami
fölöttébb bosszantott: meggyanúsította az embereimet, akik három hete ott voltak, hogy ők vitték
el a képet. Mikor közöltem, hogy én is ott voltam, zavartan visszakozott, de a bizalmatlanságot
egyfolytában éreztem rajta. Aztán szidta a biztonsági szolgálatot, hogy csak a markukat tartják, de
bárki besétálhat a házba. A végén azt mondta: tudta, hogy egyszer ellopják tőle a Lotz képet, ezért
is próbálta elrejteni. Már nem bízik senkiben, még a saját nagynénjében sem.
– Nyombiztosítás?
A NAGYNÉNI
– Jónapot, asszonyom! Talán furcsának találja az első kérdésemet. Mit szól a történtekhez?
– Hogy mit szólok? Tényleg furcsa kérdés. De a válasz is az lesz. Edit kihívta maga ellen a sorsot,
de Gabi elvesztése nagyon fáj. Ő volt az egyetlen itthon élő testvérem. Nagyon jó kapcsolatban
voltunk egymással, naponta többször beszéltünk telefonon, és minden héten legalább egyszer
meglátogattam. Persze, ez nem jó kifejezés, mert olyan, mintha beteghez mentem volna, holott ő
maga volt a biológiai csoda. Évekkel idősebb nálam, mégis több bajom van már. Pedig mennyit
kellett tűrnie szegénynek!
– Tűrnie? Mit?
– Szóval, hálátlanok voltak Gabival szemben. Ő mindent megtett értük, de csak otrombaságot
kapott cserébe. Az unokája, akit imádott, egy elkényeztetett kis ribanc, aki minősíthetetlen
stílusban beszélt a nagyanyjával. Kivéve, ha pénzt kért tőle. Ezt tanulta az anyjától. Többet nem
szeretnék erről mondani!
– Ha jól tudom, önnek volt kulcsa a házhoz. El tudja képzelni, hogy illetéktelen személy is
hozzájuthatott a kulcshoz?
– Éspedig?
– Felelőtlenek voltak, és ebben Gabi is hibás. Egy ilyen csupa üveg, csupa ajtó kertes házat így
magára hagyni, sokszor hetekre, nagyon kockázatos dolog.
– Ugyan! Négy-öt kétszárnyas ajtó közül egyet belökni nem nagy dolog. Aztán már csak futni
kell. Én hiába mondtam, hogy legalább valami redőnyfélét tegyenek rá, ha már rácsot nem
akarnak. Nem hallgattak rám. Aki csak benéz az utcáról, az kedvet kap egy jó kis betöréshez.
– Higgye el, asszonyom, olyan technika nincs, amilyen valami kis nyomot ne hagyna. Mit tudott
a képről?
– Azt, hogy eladták. Felháborodtam, amikor ezt mondták. Össze is vesztünk Gabival.
– Miért?
– Mert komolytalan összeget adtak, illetve adtak volna érte, ha tényleg ennyiért eladják. Most
meg nagyon rosszul esik, hogy hazudtak nekem.